A 12 éves, a 17 éves, a 21 éves és a 30 éves énemnek.

Soha nem voltál akkora roncs, amilyennek hitted magad.

Minden rendbe fog jönni.
 1. fejezet

Temetési burrito

Sloane

A hinta ritmikusan nyikorgott alattam, ahogy a lábam hegyével

löktem magamat. A január hűvös érintése behatolt plédem és
ruháim alá. Feleslegesen fáradoztak, mert a lelkem már rég
megfagyott.
A kókadt karácsonyi dísz, amit a lilára festett bejárati ajtóra
akasztottam, magára vonzotta a tekintetemet.
Le kell vennem.
Muszáj visszamennem dolgozni.
Vissza kell sétálnom az emeletre, hogy bekenjem magam a
dezodorral, amit elfelejtettem használni.
Úgy tűnt, sok dolgom van. Mindegyik monumentálisnak
látszott, mintha a hálószobámba vezető lépcsőzés pont annyi
energiát emésztene fel, mint megmászni az Everestet.
Sajnálom, Knockemout. Kénytelen leszel elviselni egy
testszagú könyvtárost.
Mély levegőt vettem. Vicces, hogy emlékeztetnem kell magam
egy olyan automatikus cselekvésre, mint a légzés. A gyász a
maga módján mindenbe beszivárog, még akkor is, ha az ember
felkészült rá.
Felemeltem apám bögréjét, amit A RIVÁLIS ÜGYVÉD KÖNNYEI felirat
díszített, és nagyot kortyoltam a reggeli borból, hogy erőt
merítsek belőle.
A nap hátralévő részét a Knock ’Em Stiffben, Knockemout
érdekesen elnevezett ravatalozójának fülledt melegében fogom
tölteni. A temetkezési vállalat termosztátja soha nem mutatott
huszonnégy foknál kevesebbet, ugyanis így igyekeztek
odafigyelni a rendszerint ott tartózkodó idősek szükségleteire.
Meglátszott a levegőben a leheletem. Ahogy a kifújt pára
eloszlott, megpillantottam a szomszéd házat.
Jellegtelen, kétszintes épület volt bézs színű fallal és
praktikusan kiépített kerttel.
Hogy őszinte legyek, karakteres, viktoriánus otthonom
mellett, amelyet tornác futott körbe, és hivalkodó torony
ékesítette, a legtöbb ház unalmasnak tűnt. Azonban a szomszéd
házból sugárzott egyfajta üresség, ami még feltűnőbbé tette a
kontrasztot. Az utóbbi több mint egy évtizedben csak akkor
láttam ott az életnek bármiféle jelét, amikor megérkezett az
udvart rendszeresen karbantartó személyzet, vagy amikor
néhanapján idelátogatott az ellenszenves tulajdonos.
Csodálkoztam, hogy miért nem adta el, vagy égette porig az
épületet, vagy amit csinálni szoktak a nevetségesen gazdagok a
sötét titkokat és rossz emlékeket őrző helyekkel.
Bosszantott, hogy még mindig az övé volt. Hogy alkalmanként
még ott lakott. Egyikünk sem akart emlékezni. Egyikünk sem
szerette a közös telekhatárt.
Kinyílt a bejárati ajtó, és kilépett az anyám.
Mindig gyönyörűnek láttam Karen Waltont. Még ezen a
napon is szép volt, amikor a friss gyász nyomot hagyott az
arcán.
– Mit gondolsz? Túl sok? – kérdezte, miközben lassan
körbefordult új, fekete ruhájában. A visszafogott, csónaknyakú,
hosszú ujjú felsőrészt kacér, tüllel díszített csillogó partiszoknya
egészítette ki. Rövid, szőke haját hajpánttal fogta hátra.
Lina barátnőm néhány nappal ezelőtt elvitt minket vásárolni,
hogy segítsen kitalálni, mit vegyünk fel a temetésre. Az én
ruhám egy rövid, testre szabott, ébenfekete kötött ruha volt a
szoknyába rejtett zsebekkel. Gyönyörű volt, de soha többé nem
akartam felvenni.
– Remekül nézel ki. Tökéletes – nyugtattam meg, és
invitálásképpen felemeltem a pléd egyik sarkát.
Anya leült, majd megveregette a térdemet, miközben
betakartam magunkat.
Ez a hinta mindig is fontos szerepet játszott a családunk
életében. Itt gyűltünk össze iskola után uzsonnázni és
pletykálkodni. A szüleim minden héten kiültek ide kettesben
egy órára. Hálaadáskor, miután elmosogattunk, meleg plédekbe
burkolózva itt henyéltünk a kedvenc könyveinkkel.
Két évvel ezelőtt örököltem meg ezt a röhejesen meghökkentő,
olajzöld, lila és tengerészkék színekre festett otthont, amikor a
szüleim Washingtonba költöztek, hogy közelebb legyenek apa
orvosaihoz. Mindig is szerettem ezt a házat. Nem létezik olyan
hely a földön, ahol jobban otthon éreztem volna magam, mint
itt. De voltak olyan pillanatok, mint ez is, amikor rájöttem, hogy
ahelyett, hogy a családunk gyarapodott volna, egyre kisebb lett.
Anya felsóhajtott.
– Hát, ez szívás.
– De legalább jól nézünk ki – mutattam rá.
– A Walton családban ez a módi – értett egyet.
Ismét kinyílt a bejárati ajtó, és a nővérem, Maeve csatlakozott
hozzánk. Fekete nadrágkosztümöt és gyapjúkabátot viselt,
kezében pedig egy bögre gőzölgő teát szorongatott. Csinos volt,
mint mindig, de fáradtnak tűnt. Gondolatban feljegyeztem, hogy
a temetés után majd ki kell faggatnom, mi újság vele.
 – Hol van Chloe? – kérdezte anya.
Maeve a szemét forgatta.
– Két ruhára szűkítette le a kört, és azt mondta, mindegyikkel
kell egy kis időt töltenie, mielőtt meghozza a végső döntést –
válaszolta, és anyánk mellé préselte magát a hintán.
Az unokahúgom őrülten rajongott a divatért. Legalábbis
amennyire egy tizenkét éves gyerek rajonghatott egy virginiai
vidéki kisvárosban.
Néhány pillanatig csendben ringatóztunk, és mindannyian
elmerültünk a saját emlékeinkben.
– Emlékeztek, amikor apátok megvette azt a karácsonyfát,
ami olyan széles volt, hogy nem fért be a bejárati ajtón? –
kérdezte anya mosolyogva.
– A „karácsonyfa a verandán” hagyományunk kezdete –
idézte fel Maeve.
Bűntudatom támadt. Idén karácsonykor nem állítottam fát a
verandán. Még a házban sem. Csak az a kókadt koszorúdísz
lógott az ajtómon, amit Chloe iskolai adománygyűjtésén vettem.
A ráknak más tervei voltak a családunkkal.
Úgy döntöttem, a következő karácsonykor bepótolom a
mulasztást. Lesz itt élet. Család. Nevetés, sütik, alkohol és
rosszul becsomagolt ajándékok.
Ezt akarta apa. Tudni, hogy az élet megy tovább, még akkor is,
ha rettenetesen hiányzik nekünk.
– Tudom, hogy apátok volt a lelkesítő beszédek királya –
kezdte anya. – De megígértem neki, hogy igyekezni fogok.
Szóval elmondom, hogyan tovább. Bevonulunk abba a
ravatalozóba, és a legjobb temetést rendezzük neki, amit ez a
város valaha látott. Nevetni és sírni fogunk, és emlékeztetjük
magunkat arra, mennyire szerencsések voltunk, hogy ilyen
sokáig velünk lehetett.
Maeve és én bólintottunk, miközben könnyek gyűltek a
szemünkbe. Pislogva megszabadultam tőlük. Sem az anyámnak,
sem a nővéremnek nem volt szüksége arra, hogy a nyakukba
zúdítsam a szomorúságomat.
– Kaphatok egy nanát? – kérdezte anya.
– Naná – válaszoltuk remegő hangon.
Anya egyikünkről a másikunkra nézett.
– Ez szánalmas volt.
– Jézusom! Sajnálom, hogy nem vagyunk elég vidámak apa
temetésén – mondtam szárazon.
Anya benyúlt a szoknyája egyik zsebébe, és elővett egy
rózsaszín flaskát.
– Ez majd segít.
– Reggel 9:32 van – jegyezte meg Maeve.
– Én bort iszom – vágtam rá, és felemeltem a bögrémet.
Anya átnyújtotta a nővéremnek a csajos flaskát.
– Apád szavaival élve: „Nem ihatunk egész nap, ha nem
kezdjük el azonnal.”
Maeve felsóhajtott.
– Rendben. De ha már most elkezdünk inni, akkor a temetésre
taxival megyünk.
– Erre iszom – egyeztem bele.
– Apára! – mondta a testvérem, és ivott egy kortyot a
flaskából, majd szinte azonnal összerezzent.
Maeve visszaadta a flaskát anyának, aki némán tósztra emelte
azt.
Ismét kinyílt a bejárati ajtó, és Chloe sétált ki a verandára. Az
unokahúgom mintás harisnyát, lila szatén rövidnadrágot és
garbót viselt. A haját két fekete kontyba fogta a feje tetején.
Maeve ma biztosan elvesztette a sminkelés miatt vívott csatát,
mert Chloe szemhéja mélylila árnyalatúra volt festve.
– Gondoljátok, hogy ez túlságosan elvonja a figyelmet
nagyapáról? – kérdezte csípőre tett kézzel.
– Édes istenem – mormolta a nővérem az orra alatt, és újra a
flaskáért nyúlt.
 – Gyönyörű vagy, kicsim – válaszolta anya, és rámosolygott
egyetlen unokájára.
Chloe körbefordult.
– Köszönöm, és tudom.
A pufók, mogorva macska, akit a házzal együtt örököltem, a
tornácra lépett, és láthatóan ítélkezve meredt ránk, mint
mindig. A vad bolhazsák a Lady Mildred Miaungton uralkodói
nevet kapta. Idővel ez Milly Miau Miaura rövidült. Mostanában,
például amikor tizennyolcadik alkalommal kellett ráordítanom,
hogy ne karmolja a kanapé háttámláját, csak Miau Miau vagy
Hé, seggfej volt.
– Menj be, Miau Miau, vagy egész nap kint maradsz –
figyelmeztettem.
A macska válaszra sem méltatott. Ehelyett hozzádörgölőzött
Chloe fekete harisnyájához, majd leült a lába mellé, hogy teljes
macskafigyelmét a segglyukának szentelje.
– Undorító – jegyezte meg Maeve.
– Nagyszerű. Most le kell szőrtelenítenem a harisnyámat –
panaszkodott Chloe csizmás lábával toppantva.
– Megkeresem a szöszhengert – ajánlottam fel, miközben
felálltam a hintáról, és addig bökdöstem a macskát a lábammal,
amíg hátára nem fordult, hogy megmutassa kerek pocakját. – Ki
kér bort reggelire?
– Tudod, mit mondanak – szólalt meg anya, és talpra húzta a
testvéremet. – A chardonnay a nap legfontosabb étkezése.

∞
AZ ALKOHOL GENERÁLTA kellemes bódultság a tor második órájában
kezdett elhalványulni. Nem akartam itt állni egy rozsdamentes
acélurnával szemben, a hangulatos, pávamintával kitapétázott
szobában, részvétnyilvánításokat fogadva és történeteket
hallgatva arról, milyen nagyszerű ember volt Simon Walton.
Rájöttem, hogy már nem lesznek új történetek. A kedves,
zseniális, jószívű, kétbalkezes apám elment. És csak az emlékek
maradtak, amelyek soha nem tölthetik be azt az űrt, amit a
hiánya hagyott maga után.
– Nem is tudom, mihez kezdünk majd Simon bácsi nélkül –
mondta Nessa, az unokatestvérem, miközben egy pufók
kisbabát egyensúlyozott a csípőjén, csokornyakkendős férje
pedig a hároméves kisfiukkal bajlódott. Apám mindig
csokornyakkendőt hordott. – Ő és anyukád havonta egyszer
átjöttek vigyázni a gyerekekre, hogy Will-lel elmehessünk
randevúzni.
– Szeretett együtt lenni a gyerekeiddel – biztosítottam őt.
A szüleim nem titkolt vágya volt, hogy otthonunkat megtöltse
a család. Ez volt az oka annak, hogy egy tizennyolc szobás,
zegzugos viktoriánus házat vásároltak, amelynek az
ebédlőjében akár húszan is elférnek. Maeve kötelességtudóan
produkált egy unokát, de a válás és az ügyvédi karrierje miatt
átmenetileg félretette a második gyerek gondolatát.
Aztán ott voltam én. A környék legjobb vezető
könyvtárosának mondhattam magam, és a belemet is
kidolgoztam azért, hogy bővítsük a katalógusunkat, a
programjainkat meg a szolgáltatásainkat. De most sem álltam
közelebb a házassághoz és a gyerekvállaláshoz, mint
harmincévesen. Ami… a pokolba. Már régen volt.
Nessa babája a nyálát fújva prüszkölt, és rendkívül
elégedettnek tűnt.
– O-ó – szólalt meg az unokatestvérem.
Követtem a tekintetét a kisgyerekre, aki az apja elől
menekülve az urna körül futkározott.
– Fogd meg – mondta Nessa, és átnyújtotta nekem a babát. –
Anyának meg kell mentenie a napot, csendben és
méltóságteljesen.
 – Tudod – magyaráztam a babának –, apám valószínűleg
örülne, ha a bátyád véletlenül kiszórná a hamvait. Nagyon
viccesnek találná a dolgot.
A kislány kíváncsian fürkészett, és olyan kék szeme volt,
amilyet még soha nem láttam. Szinte kopasz volt, néhány szál
szőke haját hetyke, rózsaszín masni díszítette. Kinyújtotta
nyálas kezét, és megsimogatta az arcomat.
Meglepett a mosolya, akárcsak örömteli kuncogása, amely
valahonnan kerek pocakja mélyéből szakadt fel. Engem is
elöntött a boldogság.
– Krízis elhárítva – jelentette ki Nessa, ahogy visszajött
hozzánk. – Ó, kedvel téged!
Az unokatestvérem elvette tőlem a lányát, mire meglepő
módon azonnal hiányolni kezdtem a karomban tartott kacagó
kislány súlyát. Kábultan figyeltem, ahogy a kis család
végigvonul a soron, hogy üdvözöljék anyámat és a nővéremet.
Hallottam már arról, hogy a nők biológiai órája képes
beindulni egy csecsemő illatától, de hogy ez a visszaszámlálás
egy temetésen kezdődjön el? Ilyen biztos most fordult elő
először.
Természetesen akartam családot. Mindig azt hittem, hogy lesz
rá időm… a főiskola után, aztán miután megkaptam az első
állásomat, aztán miután megszereztem álmaim állását a
szülővárosomban, aztán miután a könyvtár beköltözött az új
épületbe.
Én sem leszek már fiatalabb. A petesejtjeim nem fognak
csodával határos módon felfrissülni. Ha saját családot akarok,
most kell belevágnom.
A francba.
Az evolúciós ösztönök átvették felettem az irányítást, így
felmértem Bud Nickelbeet, amikor elém lépett, hogy részvétet
nyilvánítson. Bud mindig kezeslábasba bújtatta vékony testét.
Mivel magam is szemüveges vagyok, nem zavart a Lennon-
stílusú szemüvege. De az már nem tetszett, hogy szeretett volna
visszavonulni, és bunkert építeni Montanában, ráadásul
lófarokba kötve hordta hosszú, ősz haját.
Nekem olyan férfira van szükségem, aki elég fiatal ahhoz,
hogy velem együtt akarja végigszenvedni a gyereknevelést.
Lehetőleg itt, ahol van Costco és Target a közelben.
A biológiai órám ketyegésén való morfondírozást Knox és
Naomi Morgan érkezése szakította félbe. Knockemout szakállas
rosszfiúja beleszeretett a szökött menyasszonyba, amikor a nő
tavaly a városba csöppent. Együtt sikerült megvalósítaniuk azt a
„boldogan éltek, míg meg nem…” életet, amiről
tinédzserkoromban imádtam olvasni… sőt, fiatal felnőttként…
és még a múlt héten is.
Ha már az evolúciós ösztönöknél tartunk, a mogorva Knox
öltönyben – a nyakkendője ferdén állt, mintha cseppet sem
érdekelte volna – határozottan jó apuka-alapanyagnak tűnt.
Széles vállú öccse, Nash, rendőri egyenruhában jelent meg
mögötte. Birtoklóan szorította menyasszonya, a gyönyörű és
divatos Lina kezét. Mindkét férfi kiváló spermadonor volt.
Felráztam magam a reprodukciós elmélkedésből.
– Köszönöm, hogy eljöttetek – szólaltam meg.
Naomi megjelenése nőies volt és kifinomult tengerészkék
gyapjúruhájában, hullámokba rendezett barna hajával.
Ölelésének citromos tisztítószer illata volt, ami mosolyra
fakasztott. Amikor unatkozott, stresszes volt vagy boldog,
Naomi takarított. Ez volt a szeretetnyelve. A könyvtár még
sosem volt olyan tiszta, mint mióta átvette a közösségi
kapcsolatok koordinátorának szerepét.
– Nagyon sajnáljuk Simont. Olyan csodálatos ember volt –
mondta. – Örülök, hogy találkozhattam vele hálaadáskor.
– Én is – értettem egyet.
Ez volt az utolsó hivatalos Walton-ünnep a családi fészekben.
A ház zsúfolásig megtelt barátokkal, családtagokkal és ételekkel.
Nagyon. Sok. Étellel. A betegsége ellenére apa ragyogóan boldog
volt.
Az emléktől újra elöntött a gyász, és minden erőmre
szükségem volt, nehogy utat engedjek az arcomat eltorzító
sírásnak, amit szerencsére sikerült csuklásnak álcáznom,
amikor kiszabadultam Naomi öleléséből.
– Bocsánat. Túl sok bort ittam reggelire – füllentettem.
Lina barátunk lépett elém következőnek. Hosszú lábú, vagány
nő volt, még a szexi nadrágkosztümben és tűsarkú cipőben is.
Grimaszolt, aztán feszengve megölelt. Lina nem volt az az
ölelgetős fajta, Nash kivételével senki érintését nem szerette.
Ettől még jobban értékeltem a gesztust.
Bár ha az emberek továbbra is ennyire kedvesek lesznek
velem, a gát, ami mögé a végtelen szomorúságomat rejtettem, át
fog szakadni.
– Ez szívás – suttogta, mielőtt elengedett.
– Igen, tényleg az – értettem egyet, majd megköszörültem a
torkomat, hogy elfojtsam az érzéseimet. A haragot el tudtam
viselni. Az egyszerű volt, tiszta, sőt, erőteljes. De a bonyolultabb
érzelmeket nem szívesen osztottam meg másokkal.
Lina hátralépett, és Nash karjába bújt.
– Mit csinálsz… ezután? – faggatott.
Pontosan tudtam, miért kérdezi. Eljönnének hozzám, ha
megkérném rá őket. A pokolba, akkor is, ha nem kérem. Ha
csak egy pillanatra is úgy gondolnák, hogy szükségem van egy
vállra, amin kisírhatom magam, egy jól elkészített koktélra vagy
a padló felmosására, Naomi és Lina beállítana az otthonomba.
– Anya lefoglalt egy éjszakát egy gyógyfürdőben néhány
barátjával, Maeve pedig családi vacsorát rendez ma este a
városon kívüli vendégeknek – feleltem. Nem hazudtam. A
nővérem látta vendégül a nagynéniket, nagybácsikat és
unokatestvéreket. De én azt terveztem, hogy migrént színlelek,
és azzal töltöm az éjszakát, hogy a saját házam magányában
engedem szabadjára a fájdalmamat.
– Találkozzunk a napokban. De ne a munkahelyen – tette
hozzá Naomi szigorúan. – Annyi szabadságot veszel ki,
amennyit csak akarsz.
– Igen. Persze. Köszi – válaszoltam.
A barátnőim továbbléptek az anyukámhoz, és otthagyták
nekem leendő gyermekeik apukáit.
– Ez kurva gáz – jelentette ki Knox nyersen, amikor megölelt.
A mellkasához simulva elmosolyodtam.
– Igazad van.
– Ha bármire szükséged lenne, Sloaney… – szólalt meg Nash,
és közelebb lépett, hogy átöleljen. Nem kellett befejeznie a
mondatot. Együtt nőttünk fel. Tudtam, hogy bármiben
számíthatok rá. Ugyanez volt a helyzet Knoxszal is, bár ő soha
nem ajánlotta fel a segítségét. Csak megjelent, és mogorván tett
valami figyelmes gesztust, aztán dühbe gurult, ha
megpróbáltam megköszönni neki.
– Köszönöm, srácok.
Nash hátrébb húzódott, és végigpásztázta a tömeget, amely a
teremből az előcsarnokba szivárgott. A rendőrfőnök még egy
temetésen is úgy viselkedett, mint egy terelőkutya, aki védi a
nyáját.
– Soha nem felejtjük el, amit apád Lucianért tett – jegyezte
meg.
Megfeszültem. Valahányszor valaki megemlítette a férfi nevét,
úgy éreztem, mintha egy csengő szólalna meg a koponyámban,
és a hang úgy rezonált a csontjaimban, mintha jelentenie
kellene valamit. De nem jelentett. Többé már nem. Hacsak az
„utálom azt a fickót” nem számít „valaminek”.
– Igen, hát, apa sok embernek segített az életében – mondtam
zavartan.
Tényleg így volt. Simon Walton ügyvédként, edzőként,
mentorként és apaként szolgálta a közösséget. Ha jobban
belegondolok, valószínűleg ő és az ő nagylelkűsége tehetett
arról, hogy még nincs férjem és gyerekem. Elvégre hogyan is
találhattam volna párt, ha senki sem ért fel ahhoz, amit a
szüleim megtaláltak egymásban?
– Emlegetett szamár – motyogta Knox.
Mindannyian a hátsó ajtóra néztünk, amely hirtelen eltörpült
a drága öltönyben feszítő mogorva férfi mellett.
Lucian Rollins. Luce vagy Lucy a barátainak, akik kevesen
voltak. Nekem és a többi ellenségének Lucifer.
Utáltam, ahogy a testem reagált a férfira, valahányszor
belépett egy helyiségbe. Azt a bizsergő érzést, mintha a testem
minden idegszála egyszerre kapta volna ugyanazt az üzenetet.
Megtanultam kezelni ezt az ösztönös, biológiai
figyelmeztetést, hogy veszély közeleg. Elvégre semmi sem volt
biztonságos ezzel a férfival kapcsolatban. Azt azonban nem
tudtam elviselni, hogy ez a bizsergés azonnal meleg, boldog,
reflexszerű „hát, végre itt vagy” érzéssé alakult át, mintha a
lélegzetemet visszafojtva vártam volna, hogy megjelenjen.
Nyitott gondolkodású, élni és élni hagyni típusú, érett
felnőttnek tartottam magam. Mégis ki nem állhattam Luciant. A
puszta létezése is idegesített. Pontosan erre emlékeztettem
magam minden egyes átkozott alkalommal, amikor váratlanul
megjelent, mintha az ostoba, kétségbeesett elmém idézte volna
meg. Emlékeztettem magam, hogy már nem az a jóképű
rosszfiú, akiről a kamasz könyvmoly énem álmodozott.
Az a Lucian, az álmodozó, reményteli fiú, aki túlságosan
nehéz terhet cipelt, eltűnt. A helyét egy rideg, kegyetlen férfi
vette át, aki éppúgy gyűlölt engem, mint én őt.
– Bíztam benned, Sloane. És te tönkretetted ezt a bizalmat.
Többet ártottál, mint amennyit ő valaha tudott volna.
Már más emberek voltunk. Ismerősen, kényelmetlenül
összeakadt a tekintetünk.
Furcsa volt, hogy közös titkot őriztem a fiúval, akit egykor
szerettem, és most azzal a férfival, akit ki nem állhattam.
Minden interakciónknak volt valami mögöttes jelentése. Olyan
jelentése, amit rajtunk kívül senki sem értett. És talán volt egy
kis buta, sötét rész a belsőmben, amely minden alkalommal
izgalomba jött, amikor összeakadt a tekintetünk. Mintha ez a
titok olyan módon kötött volna össze minket, amit soha nem
lehet elszakítani.
Lucian előrelépett, mire a tömeg szétvált körülötte;
körbelengte a hatalom és a pénz aurája.
De nem jött oda hozzám. Egyenesen az anyámhoz sétált.
– Édes fiam! – Anya kitárta a karját, Lucian pedig szorosan
átölelte. Zavaróan közeli ismerősöknek tűntek.
Az édes fia? Lucian egy negyvenéves megalomániás volt.
A Morgan testvérek továbbálltak, hogy csatlakozzanak a
barátjukhoz az anyám mellett.
– Hogy vagytok, Sloane? – kérdezte Mrs. Tweedy, Nash idős,
edzőterembe járó szomszédasszonya, amikor elfoglalta a
helyüket. Fekete, velúr tréningruhát viselt, és a haját egy
fejpánttal fogta hátra.
– A körülményekhez képest jól vagyunk. Nagyon köszönöm,
hogy eljött – feleltem, ahogy megfogtam ráncos kezét.
A szemem sarkából láttam, hogy anya kibújik Lucian
öleléséből.
– Nem tudom eléggé megköszönni. Soha nem fogom tudni
meghálálni, amit Simonért tettél. Értem. A családunkért –
mondta könnyes szemmel.
Öhm, micsoda? Akaratlanul is Lucian ördögien jóképű arcára
néztem.
Atyaég, de gyönyörű volt. Az istenek által természetfeletti
módon formált szépség. Gyönyörű kis démongyerekei
születnének.
Nem. Nem. Nem. Biztos, hogy nem. A biológiai órám
ketyegése sem fog rávenni arra, hogy Lucian Rollinsra
potenciális társként tekintsek.
– Tudod, azt mondják, a súlyemelés jó hatással van a gyászra.
El kellene jönnöd a héten az edzőterembe. A csapatom majd
gondoskodik rólad – rikácsolta Mrs. Tweedy, miközben én
feszülten hallgatóztam, hogy kiderítsem, miről beszél az anyám
és Lucian.
– Én tartozom mindkettőtöknek – vágta rá a férfi rekedten.
Mi a fenéről beszélnek? Persze, a szüleim és Lucian közel
álltak egymáshoz, amikor ő önfejű tiniként a szomszédban
lakott. De ez úgy hangzott, mintha valami mélyebb, újabb keletű
dolog lenne. Mi történt, és miért nem tudok róla?
Valaki csettintett, mire magamhoz tértem.
– Jól vagy, kölyök? Sápadtnak tűnsz. Kérsz egy kis
harapnivalót? Van nálam fehérjeszelet meg egy kis itóka –
jegyezte meg Mrs. Tweedy, miközben a tornazsákjában
kotorászott.
– Jól vagy, Sloane? – kérdezte anya, ahogy észrevette a
közjátékunkat.
Ő és Lucian is engem néztek.
– Jól vagyok – biztosítottam gyorsan.
– Elbambult – fecsegte Mrs. Tweedy.
– Tényleg jól vagyok – erősködtem, és nem voltam hajlandó
Lucianre nézni.
– Már több mint két órája itt állsz. Miért nem szívsz egy kis
friss levegőt? – javasolta anya. Éppen rá akartam mutatni, hogy
ő is ugyanannyi ideje áll itt, mint én, amikor Lucianhez fordult.
– Megkérhetlek?
A férfi bólintott, majd máris ott termett mellettem.
– Kikísérem.
– Jól vagyok – ismételtem meg, és pánikszerűen hátráltam egy
lépést. A menekülőutat egy csomó virágcsokor állta el. Fenékkel
nekitolattam az állványnak, mire a tűzoltóságtól érkezett
remekmű bizonytalanul imbolyogni kezdett.
 Lucian megigazította a virágokat, majd a nagy, meleg tenyerét
a hátam alsó részére fektette. Olyan érzés volt, mintha
egyenesen a gerincembe csapott volna a villám.
Mindig odafigyeltem, hogy ne érjek hozzá, ugyanis furcsa
dolgok történtek a testemben, amikor mégis megtörtént.
Nem tudatosan döntöttem, amikor megengedtem, hogy
kikísérjen. Úgy lépkedtem, mint egy engedelmes golden
retriever.
Naomi és Lina félig-meddig felemelkedtek a helyükről, és
aggódva néztek rám. De megráztam a fejem. Kézben tartottam a
helyzetet.
Lucian kikísért a meleg teremből a ruhatárhoz, majd alig egy
perccel később már a ravatalozó előtt álltam a járdán a
nyomasztó tömeget és a duruzsoló beszélgetést magam mögött
hagyva. Kopár, téli szerda volt. A szemüvegem bepárásodott a
hőmérsékletváltozástól. A kövér, palaszürke felhők alacsonyan
lógtak fölöttem, havat ígérve a nap végére.
Apa imádta a havat.
– Tessék – mondta Lucian ingerülten, és egy kabátot tolt
felém.
Ő magas volt, sötét és gonosz.
Én alacsony, szőke és imádnivaló.
– Az nem az enyém – vágtam rá.
– Az enyém. Vedd fel, mielőtt halálra fagysz.
– Ha felveszem, elmész? – kérdeztem.
Egyedül akartam lenni. Hogy levegőhöz jussak. Hogy
felnézzek a felhőkre, és elmondjam apának, mennyire hiányzik,
hogy utálom a rákot, és hogy ha havazik, hanyatt fekszem, hogy
hóangyalt készítsek neki. Talán lesz időm elhullatni néhány
könnycseppet, amit eddig magamba fojtottam.
– Nem. – A saját kezébe vette az irányítást, és a vállamra
terítette a kabátot.
Vastag, sötét, kasmírszerű anyagból készült sima
szaténbéléssel. Drága. Szexi. Úgy nehezedett rám, mint egy
súlytakaró. Az illata pedig… A mennyei nem megfelelő szó.
Istenien veszélyes. A férfi illata afrodiziákum volt.
– Ettél ma?
Pislogtam.
– Tessék?
– Ettél ma? – Minden egyes szót ingerülten ejtett ki.
– Ma nem beszélhetsz így velem, Lucifer. – De a hangomból
hiányzott a szokásos hevesség.
– Akkor ezt nemnek veszem.
– Talán meg lehet érteni, hogy ma whiskyt és bort
reggeliztünk.
– Jézusom – motyogta. Aztán mindkét kezét felém nyújtotta.
Ahelyett, hogy hátraugrottam, vagy torkon karatéztam volna,
inkább csak döbbenten álltam. Ügyetlenül meg akart ölelni?
Vagy fogdosni szeretett volna?
– Mit csinálsz? – sipogtam.
– Maradj nyugton – parancsolta. A keze eltűnt a kabátja
zsebében.
Pontosan harminc centivel volt magasabb nálam. Tudtam,
mert egyszer megmértük. A ceruzavonala még mindig ott volt a
konyhám ajtófélfáján. A közös múltunk egy része, amiről
egyikünk sem vett tudomást.
Egyetlen cigarettát és egy elegáns ezüst öngyújtót vett elő.
Lucian Rollinst még a rossz szokások sem tudták legyőzni. A
férfi naponta egyetlen cigarettát engedélyezett magának.
Bosszantónak találtam az önuralmát.
– Biztos, hogy most akarod elhasználni az egyetlen
cigiszünetedet? Alig van dél – mutattam rá.
Mogorván nézett rám, miközben meggyújtotta a cigarettát,
aztán zsebre vágta az öngyújtót, és elővette a telefonját. Valamit
pötyögött a képernyőn a hüvelykujjával, mielőtt visszatette a
mobilt a kabátjába. Kivette a cigarettát a szájából, és kék füstöt
fújt ki, miközben rám bámult.
Minden mozzanata ragadozó, számító és szemtelen volt.
– Nem kell vigyáznod rám. Megmutattad magad. Szabadon
távozhatsz. Biztos vagyok benne, hogy fontosabb dolgod is van,
mint Knockemoutban lógni egész szerdán – mondtam neki.
Rám nézett a cigarettája fölött, de nem szólt semmit. A
férfinak szokása volt úgy tanulmányozni engem, mintha
lenyűgözően iszonyatos lennék. Én a csigákat szoktam így nézni
a kertemben.
Keresztbe tettem a karomat.
– Rendben. Ha mindenáron maradni akarsz, miért mondta
anyám, hogy tartozik neked? – kérdeztem.
Továbbra is némán bámult rám.
– Lucian.
– Sloane. – Figyelmeztetésként ejtette ki a nevemet. És annak
ellenére, hogy a hideg a bőrömbe mart, éreztem, ahogy valami
meleg és veszélyes bontakozik ki bennem.
– Muszáj mindig ilyen ellenszenvesnek lenned? – kérdeztem.
– Ma nem akarok veled veszekedni. Itt nem.
Megalázónak éreztem, amikor váratlanul forró könnycseppek
öntötték el a szememet.
A gyász újabb szédítő hulláma öntött el, és küzdöttem, hogy
magamba fojtsam az érzelmeimet.
– Nem lesznek új történetek – mormoltam.
– Tessék? – csattant fel.
Megráztam a fejem.
– Semmi.
– Azt mondtad, nem lesznek új történetek? – kérdezte.
– Magamban beszéltem. Soha többé nem lesz új emlékem
apámról. – Végtelen zavaromban elcsuklott a hangom.
– Bassza meg – motyogta Lucian. – Ülj le!
Annyira lefoglalt, nehogy kimutassam az esküdt ellenségem
előtt a könnyeimet, hogy alig vettem észre, amikor nem túl
finoman a járdaszegélyre lökött. A kezével ismét a
kabátzsebében kotorászott, aztán egy zsebkendő jelent meg az
arcom előtt.
Tétováztam.
– Ha az én kabátomba törlöd az orrodat, kénytelen leszel
venni nekem egy újat, és azt nem engedheted meg magadnak –
figyelmeztetett, miközben a zsebkendőt tartotta.
Kikaptam a kezéből.
Leült mellém, ügyelve arra, hogy néhány centi távolságot
tartson köztünk.
– Nem akarom a nyafogásodat hallgatni, hogy koszos lett a
puccos öltönyöd – morogtam, majd hangosan kifújtam az
orromat a nevetséges zsebkendőjébe. Ki hord magával
manapság ruha zsebkendőt?
– Megpróbálok uralkodni magamon – felelte gúnyosan.
Csendben ültünk, miközben igyekeztem összeszedni
magamat. Felemeltem a fejemet, és a felhőkre néztem,
imádkozva, hogy felszáradjanak a könnyeim. Lucian volt az
utolsó ember a világon, aki előtt sebezhetőnek akartam
mutatkozni.
– Elterelhetted volna a figyelmemet a megszokott kiadós
veszekedéssel – vádoltam meg.
Sóhajtva fújt ki egy újabb füstfelhőt.
– Jól van. Hülyeség és önző dolog volt tőled, hogy nem ettél ma
reggel. Most anyád odabent aggódik érted, és ezzel még jobban
megnehezíted a napját. A nővéred és a barátaid félnek, hogy
nem tudod kezelni a helyzetet. Én pedig itt ülök kint, hogy
biztosítsam, nehogy elájulj, ők pedig tovább gyászolhassanak.
Kihúztam magam.
– Igazán köszönöm az együttérzést.
– Ma csak egy dolgod van. Támogatni az édesanyádat. Szóval
legyél mellette. Osztozz vele a bánatában. Tegyél meg mindent,
hogy az legyél, akire neki szüksége van. Te az apádat vesztetted
el, de ő a társát. Később gyászolhatsz a magad módján. Viszont
ez a nap róla szól, és kibaszottul önző dolog, ha miattad kell
aggódnia.
– Mekkora seggfej vagy, Lucifer. – Egy okos seggfej, aki nem
tévedett.
– Szedd össze magad, Tündér.
A régi becenév megtette a hatását, és a kérlelhetetlen
szomorúságot elnyomta a dühöngő harag.
– Te vagy a legarrogánsabb, legöntelt…
Egy horpadt kisteherautó Knockemout Bisztró logóval az
oldalán csikorogva megállt előttünk, és Lucian átnyújtotta
nekem a cigarettáját.
Felállt, amikor a kocsi ablaka legördült.
– Tessék, Mr. Rollins. – Bean Taylor, az étkezde vézna,
frenetikus vezetője kihajolt, és átnyújtott Luciannek egy
papírzacskót. Bean mindennap olajban sült gyorskajákat evett,
mégsem hízott egy grammot sem. Abban a pillanatban viszont,
ahogy egy salátalevél a szájához ért, felszaladtak rá a kilók.
Lucian átadott neki egy ötvendolláros bankjegyet.
– Tartsa meg a visszajárót.
– Ó, köszönöm! Igazán sajnálom, ami apáddal történt, Sloane
– szólt ki a férfi az ablakon.
Erőtlenül elmosolyodtam.
– Köszönöm, Bean.
– Vissza kell mennem. A feleségemre bíztam a bisztrót, aztán
még a végén odaégeti a sülteket.
Elhajtott, Lucian pedig az ölembe ejtette a papírzacskót.
– Egyél!
Ezzel a paranccsal sarkon fordult, és visszasétált a ravatalozó
bejáratához.
– Gondolom, a kabát az enyém – szóltam utána.
Néztem, ahogy elsétál, majd amikor már biztos voltam benne,
hogy beért, kinyitottam a zacskót, és a kedvenc reggeli
burritómat találtam benne, szorosan fóliába csomagolva. Az
étterem nem szállított házhoz. Luciannek pedig nem lett volna
szabad tudnia, mi a kedvenc reggelim.
– Dühítő – morogtam az orrom alatt, mielőtt az ajkamhoz
emeltem a cigarettáját, amin szinte még éreztem a szája ízét.
 2. fejezet

Tartsd meg a kabátot, és hagyj békén!

Lucian

Mire rákanyarodtam az általam annyira utált ház felhajtójára,

már majdnem egy órája hullottak a kövér hópelyhek. Lassan
kifújtam a levegőt, és hátradőltem a Range Roverem ülésében.
Shania Twain halkan duruzsolt a hangszórókból. Az ablaktörlők
nyögve söpörték el az üvegre hulló havat.
Úgy tűnik, itt fogom tölteni az éjszakát, mondtam magamnak,
mintha egyébként nem ez lett volna a terv.
Mintha nem raktam volna a hátsó ülésre egy táskányi
váltóruhát.
Mintha nem lenne bennem az a bosszantó vágy, hogy a
közelben legyek. Csak a biztonság kedvéért.
Megnyomtam a gombot a garázs távirányítóján, és némán
néztem, ahogy az ajtó a fényszórók kereszttüzében felemelkedik
előttem. A szertartás és a tor az egész napot kitöltötte. A barátok
és a hozzátartozók Simon kedvenc ételei meg italai mellett
időztek, és nosztalgiáztak, miközben én igyekeztem kerülni
Sloane-t. Nem bíztam abban, hogy kellő távolságot tudok tartani
tőle, amikor ilyen sebezhető állapotban van, ezért kénytelen
voltam a fizikai távolságtartásra hagyatkozni.
Elhessegettem a szőke tündérrel kapcsolatos gondolataimat,
és más fontosabb, kevésbé idegesítő dolgokra koncentráltam.
Ezen az estén Karen Walton és néhány barátnője biztonságban
térnek nyugovóra egy gyógyfürdő szállójában a főváros mellett,
ahol másnap egész napos kényeztetés várja majd őket.
Ez volt a legkevesebb, amit megtehettem a szomszédokért,
akiknek rengeteget köszönhettem.
Megcsörrent a telefonom, és a kocsim műszerfalának
képernyőjén megláttam, hogy ki keres.
Idler különleges ügynök.
– Igen? – szólaltam meg, miközben összecsíptem
orrnyergemet.
– Gondoltam, érdekelni fogja, hogy szeptember óta senki sem
hallott Felix Metzerről – mondta bevezetés nélkül. Az FBI-
ügynök még nálam is kevésbé szerette felesleges csevegésre
vesztegetni az időt.
– Ez kellemetlen. – Kellemetlen, de nem meglepő.
– Ugorjunk arra a részre, amikor biztosít, hogy semmi köze az
eltűnéséhez – jelentette ki határozottan.
– Úgy gondolom, a nyomozásban való együttműködésem
miatt megérdemlem, hogy a legjobbat feltételezze rólam, amíg
be nem bizonyosodik az ellenkezője.
– Mindketten tudjuk, hogy megvannak az eszközei, hogy
bárkit eltüntessen, aki felbosszantja.
Ismét a szomszéd házra pillantottam. Azért akadtak kivételek.
Egy öngyújtó kattanását hallottam, majd egy hosszú
lélegzetvételt, mire azt kívántam, bár ne szívtam volna el az
aznapi egy szál cigarettámat. Sloane-t hibáztattam. A közelében
az önuralmam semmivé foszlott.
– Nézze, tudom, hogy valószínűleg nem darabolta fel Metzert,
és nem etette meg a magasan képzett piranháival, vagy
akármilyen vízi élőlényeket is tartanak az önhöz hasonló
gazdag fickók. Csak dühös vagyok. A maffiafőnök szerencsétlen
fia elárulta a nevet, mi pedig elvégeztük a nyomozást, de ez a
nyom nem vezetett sehova.
Minél többet dolgozott a csapatom Idlerrel, annál kevésbé
találtam idegesítőnek. Csodáltam eltökélt szándékát, hogy
igazságot szolgáltasson, még akkor is, ha én jobban szerettem a
bosszút.
– Talán meg akarja húzni magát – javasoltam.
– Rossz érzésem van ezzel kapcsolatban – mondta Idler. –
Valaki eltakarítja a mocskukat. Nagyon mérges leszek, ha emiatt
nem csukhatom rács mögé Anthony Hugót. Csupán két olyan,
még életben lévő személy van, akik tanúsíthatják, hogy Anthony
összeállított egy halállistát, mégpedig az idióta, kisstílű bűnöző
fia, és a fia bolond exbarátnője. Az esküdtszék előtt egyikük sem
fogja megállni a helyét.
– Majd szerzek még tanúkat – biztosítottam. Nem hagyhattam,
hogy Anthony Hugo sértetlenül megússza, hogy bántotta a
szeretteimet.
– Amíg Metzer vagy a holtteste fel nem bukkan, újabb
zsákutcában vagyunk.
– A csapatom azon dolgozik, hogy kibogozza Hugo pénzügyi
dolgait. Megtaláljuk, amire szüksége van – ígértem. Hugo ügyes,
de én még ügyesebb és kitartóbb vagyok.
– Szörnyen nyugodt ahhoz képest, hogy civilként egy olyan
helyzetbe csöppent, ami veszélyes lehet önre nézve – mutatott
rá.
– Ha Hugo eljön értem, nem fog könnyű célpontot találni –
jegyeztem meg komoran.
– Jó, de ne csináljon semmi hülyeséget. Legalábbis addig ne,
amíg nem szerez nekem valamit, amivel elkaphatom azt a
szemetet.
A csapatom már több apróságot kiderített. Azonban az FBI
egy bombabiztos ügyet akart felépíteni, olyan vádakkal,
amelyek garantálják az életfogytiglani börtönbüntetést.
Gondoskodni fogok róla, hogy megkapják.
– Minden tőlem telhetőt megteszek. Amíg nem köt olyan alkut,
ami hatással lehet azokra, akik fontosak nekem. – A szomszéd
házra siklott a tekintetem. Még sötét volt odabent.
– Hugo a nagy fogás. Nem fogok senkivel sem alkut kötni –
ígérte Idler.

∞
BELÉPTEM A MOSÓKONYHÁBA, ami tökéletes helyiség lett volna a
rendszerezéshez egy olyan család számára, amely nem is lakott
itt. A bútorok, a burkolatok, még a ház elrendezése is
megváltozott. De még az új festék, szőnyeg és a szekrények sem
voltak elegendőek ahhoz, hogy elűzzék az emlékeimet.
Most is utáltam itt lenni.
Anyagilag nem volt értelme ragaszkodni ehhez az istenverte
helyhez, ami egy olyan múltra emlékeztetett, amit jobb lett
volna elfelejtenem. Mégis itt voltam. Ismét itt töltöttem az
éjszakát, mintha valahogy gyengíthetném a rám gyakorolt
hatását, ha elég időt vagyok ezek között a falak között.
Minden szempontból okosabb lenne eladni ezt a helyet, és
végezni vele.
Ezért jöttem vissza tavaly nyáron. De csupán egyetlen
pillantást vetettem arra a zöld szempárra… nem lágy,
mohaszínű szempár volt. Dehogy, Sloane Walton szemében
smaragdzöld lángok táncoltak. Egyetlen pillantás, és a legjobb
tervem is köddé vált.
De eljött az idő, hogy megszabaduljak a háztól és az
emlékektől. A gyengeségtől, amit azok az évek jelképeztek.
Felülemelkedtem rajta. Elértem valamit az életben. Még ha egy
szörnyeteggé váltam is a gazdagság és a hatalom álcája alatt,
tettem jó dolgokat is. Ez nem elég?
Soha nem leszek elég jó. Az ereimben csordogáló és a
kezemen száradó vérrel biztos nem.
A tavaly augusztusi nagy hőségben döntöttem úgy, hogy
továbblépek. A nyári kánikula miatt azt hittem, túl vagyok a
fájdalmas reményen, amit a tavasz hoz magával. Mégis itt
voltam, hat hónappal később, és a kötelékek, amelyek ehhez a
helyhez láncoltak, most még erősebben fojtogattak. Sloane-t
hibáztattam, amiért számolom a napokat tavaszig.
Amíg a fák virágba nem borulnak.
Utáltam annak a gondolatát, hogy a washingtoni életem
valami ennyire szánalmasan törékeny dologhoz kötődik. Hogy
én ilyen szánalmasan törékeny vagyok. Mégis minden tavasszal,
amikor azok az illatos rózsaszín virágok szirmot bontottak, a
mellkasomat szorító érzés enyhülni kezd. Könnyebben
lélegzem. És a legrégibb ellenségem új erőre kap.
A remény. Néhányunknak nem adatott meg a remény luxusa.
Néhányunk nem volt rá méltó.
Hamarosan, ígértem magamnak. Amint biztos lehetek benne,
hogy Waltonékkal minden rendben lesz, megszakítom a
kapcsolatot ezzel a hellyel. Egy utolsó tavaszt még itt töltök,
aztán soha többé nem jövök vissza.
Felkapcsoltam a villanyt a szürke és fehér színű konyhában,
majd a hűtőszekrény rozsdamentes acél sziluettjét bámultam.
Nem voltam éhes. Émelyegtem az étel gondolatától. Újabb
cigarettára vágytam. Egy italra. Azonban rendkívül
fegyelmezett voltam. Olyan döntéseket hoztam, amelyek
erősebbé, okosabbá tettek. A hosszú távú célokat helyeztem
előtérbe a rövid távú megoldásokkal szemben. Ami azt jelenti,
hogy figyelmen kívül hagytam az alantas ösztöneimet.
Kinyitottam a fagyasztót, és találomra kivettem belőle egy
dobozt. Mustáros csirke volt benne, amit bedobtam a
mikrohullámú sütőbe, hogy kiolvadjon. Ahogy az időzítő
visszaszámolt, lehajtottam a fejemet, és hagytam, hogy a gyász
átjárja a testemet.
Verekedni akartam. Dühöngeni. Pusztítani.
Egy jó ember ment el. Egy másik, egy gonosz viszont büntetés
nélkül megmenekült. És én egyik ellen sem tehettem semmit.
Felhalmozott vagyonom és a beváltható szívességek ellenére
ismét tehetetlen voltam.
Ökölbe szorítottam a kezem a konyhapulton, amíg
elfehéredtek az ízületeim, és eszembe jutott egy emlék.
– Jobban néz ki ez a hely – mondta Simon, amikor besétált a
nyitott garázsajtón.
Csupa izzadság és por voltam, ahogy a gipszkartonnal és a
szellemekkel küzdöttem.
– Tényleg? – kérdezte a huszonéves énem. Úgy nézett ki, mintha
bomba robbant volna a konyhában.
– Néha ahhoz, hogy újjáépítsünk valamit, előbb vissza kell
bontani az alapokig. Segítsek?
Aztán a férfi, aki megmentette az életemet, kalapácsot
ragadott, és segített lerombolni a múltam legcsúnyább részeit.
Megszólalt a csengő, mire felkaptam a fejemet. A dühöm
kötelességtudóan visszahúzódott a dobozába. Azon
gondolkodtam, hogy nem veszek tudomást a vendégemről. De a
csengő gyors egymásutánban többször is megszólalt.
Bosszúsan nyitottam ki az ajtót, és nagyot dobbant a szívem.
Mindig ez történt, amikor váratlanul megláttam őt. Egy részem,
egy apró, gyenge, mélyen elásott részem közelebb akart kerülni
hozzá, valahányszor megpillantottam. Mintha tábortűz lett
volna, ami a melegség és jóság ígéretével csalogat a sötét
éjszakában.
De okosabb voltam ennél. Sloane nem melegséget ígért.
Hanem harmadfokú égési sérüléseket.
Még mindig azt a fekete ruhát és csillogó övet viselte, amit a
temetésen, de a magas sarkú helyett, amely néhány plusz centit
adott a magasságához, hótaposót húzott. És az én kabátomat.
Egy papírzacskóval a kezében nyomakodott be mellettem a
házba.
– Mit csinálsz? – förmedtem rá, ahogy végigsétált a folyosón. –
A testvérednél kéne lenned.
– Figyeltetsz engem, Lucifer? Ma este nem volt kedvem a
társasághoz – kiáltott hátra a válla fölött.
– Akkor mit keresel itt? – kérdeztem, ahogy követtem a ház
hátsó részébe. Utáltam, hogy itt van. Beleborzongtam, és
felfordult tőle a gyomrom. De a beteges, ostoba részem vágyott a
közelségére.
– Te nem számítasz társaságnak – válaszolta, és a pultra dobta
a kabátomat. Azon tűnődtem, vajon az anyag átvette-e az illatát,
vagy azzal, hogy viselte, Sloane-nak olyan illata lett-e, mint
nekem.
Kinyitott egy szekrényt, majd becsukta, és a következőhöz
fordult. Lábujjhegyre állt. A ruhája feljebb csúszott a combján,
és észrevettem, hogy a harisnyáját is levette. Egy rövid, idióta
pillanatig azon tűnődtem, vajon levett-e még valamit, aztán
kényszerítettem magam, hogy elfordítsam a tekintetem a
bőréről.
Fogalmam sincs, pontosan mikor történt. Mikor lett a
szomszéd gyerekből az a nő, akit nem tudtam kiverni a
fejemből.
Sloane talált egy tányért, és nagy lendülettel ráöntötte a
zsíros, barna zacskó tartalmát.
– Tessék. Kvittek vagyunk – jelentette ki. Az orrában lévő kis
műgyémánt fényesen csillogott. Ha az én nőm lett volna, igazi
követ viselne.
– Mi ez?
– Vacsora. A reggeli burritód elérte a célját. Szóval hoztam
temetés utáni vacsorát. Így nem tartozom neked semmivel.
 Soha nem köszöntünk meg egymásnak semmit, és nem
mondtuk, hogy „szívesen”. Nem is gondoltuk volna komolyan.
Kényszeresen ki akartuk egyenlíteni a számlát, hogy soha ne
maradjunk adósai a másiknak.
Lenéztem a tányérra.
– Mi ez?
– Hülyéskedsz? Mennyire kell gazdagnak lenni ahhoz, hogy
ne ismerd fel a hamburgert és a sült krumplit? Nem tudtam, mit
szeretsz, ezért azt vettem, amit én szeretek – közölte, ahogy
lopott egy sült krumplit a tányérról, majd két falattal eltüntette
a szájában.
Egyszerre tűnt fáradtnak és idegesnek.
– Hogy van Karen? – kérdeztem.
– Anya jól bírja. Az éjszakát néhány barátjával tölti egy
gyógyfürdőben. Ma este arckezelésük lesz, holnap pedig tovább
kényeztetik magukat. Úgy hangzik, az egy biztonságos hely,
hogy szabadjára engedje a szomorúságát, és… – Sloane egy
pillanatra lehunyta a szemét.
Többet beszélt, és kevesebbet sértegetett, mint amit tőle
megszoktam.
– Megkönnyebbüljön? – találgattam.
Kinyitotta zöld szemét, és mélyen a szemembe nézett.
– Talán.
– Apád szenvedett. Természetes, hogy örülünk, amiért annak
vége.
Sloane felugrott a pultra, és a hamburgerem mellé ült.
– Akkor sem tűnik helyesnek – jegyezte meg.
Kinyújtottam mellette a karomat, és lekaptam egy sült
krumplit a tányérról. Csak ürügy volt, hogy közelebb kerüljek
hozzá. Hogy teszteljem magam.
– Miért vagy itt, Sloane?
Bár igyekeztem közelebb kerülni hozzá, mégis ellöktem
magamtól. Ez a dinamika jobb napokon is megterhelő volt.
Azonban egy ilyenen, mint a mai, kurvára kimerített.
Sloane megfogott még egy sült krumplit, és rám bökött vele.
– Mert tudni akarom, hogy anyám miért üdvözölt ma úgy,
mintha egy rég nem látott Walton lennél. Mit gondol, mivel
tartozik neked? Miről beszéltetek?
Nem akartam belefolyni ebbe a beszélgetésbe. Ha Sloane
sejtené, mit tettem, soha többé nem hagyna békén.
– Nézd, késő van. Fáradt vagyok. Menned kéne.
– Este fél hat van, te mogorva seggfej.
– Nem akarom, hogy itt legyél. – Kétségbeesetten szakadt ki
belőlem az igazság.
Sloane kihúzta magát a pulton, de nem szállt le róla. Mindig
ügyesen kezelte az indulataimat. Részben ez volt a baj. Vagy
túlbecsülte a saját állhatatosságát, vagy alábecsülte a felszín
alatt tomboló érzelmeimet. Nem fogom megengedni, hogy addig
maradjon, amíg kiderül, melyikről van szó.
Oldalra döntötte a fejét, így hosszú, szőke haja a válla alá ért.
Megváltoztatta a színét, a halvány mályvaszínű árnyalatot
felváltotta az ezüst csillogás a hajvégeinél.
– Tudod, mi járt a fejemben a szertartás alatt?
Ő, valamint az édesanyja és a nővére is ékesszólóan,
érzelmesen beszéltek a tömeg előtt. De az az egyetlen
könnycsepp, ami Sloane arcán végigcsorgott, és amit a
zsebkendőmmel felitatott, teljesen kikészített.
– Egy tucat új módszer, amivel felbosszanthatsz? Ezért törtél
be a privát szférámba?
– Hogy mennyire boldog lett volna apa, ha eljátsszuk, hogy
milyen jól kijövünk egymással.
Most rajtam volt a sor, hogy becsukjam a szemem. Igazi
szakértelemmel csapott le rám. A bűntudat éles fegyver.
Simon semmit sem szeretett volna jobban, minthogy a lánya
és a „projektje” barátságosan viselkedjenek egymással.
– Azt hiszem, már semmi okunk színészkedni – folytatta.
Mélyen a szemembe nézett. Semmi barátságos nem volt a
tekintetében. Csak olyan fájdalom és bánat, ami az enyémet
tükrözte. De nem akartunk együtt gyászolni.
– Azt hiszem, nincs – értettem egyet.
Sloane sóhajtott egyet, majd leugrott a pultról.
– Király. Na mentem, kitalálok egyedül is.
– Vidd a kabátot – mondtam, és odanyújtottam neki. – Hideg
van.
Megrázta a fejét.
– Ha elviszem, vissza kellene hoznom, és inkább nem jönnék
többet ide. – Körbenézett a házban, és tudtam, hogy neki is
vannak itt kísértetei.
– Vidd el azt a kurva kabátot, Sloane. – Rekedt volt a hangom.
A kezébe nyomtam, nem hagyva neki választási lehetőséget.
Egy pillanatra összekötött bennünket a kasmír.
– Miattam jöttél? – kérdezte hirtelen.
– Tessék?
– Hallottad, amit mondtam. Miattam vagy itt?
– Azért jöttem, hogy lerójam a tiszteletemet. Az apád jó ember
volt, az anyád pedig mindig kedvesen bánt velem.
– Miért jöttél vissza a nyáron?
– Mert a legrégibb barátaim úgy viselkedtek, mint a gyerekek.
– Engem nem vettél számításba, amikor döntöttél? –
erősködött.
– Soha nem szoktalak számításba venni.
Kurtán biccentett. Szép arca nem tükrözött semmilyen
érzelmet.
– Jó. – Elvette tőlem a kabátot, és beledugta a karját a túl
hosszú ujjába. – Mikor adod el ezt a házat? – kérdezte,
miközben kihúzta a gallér alól ezüstszőke haját.
– Tavasszal – feleltem.
– Jó – mondta újra. – Nem fogom bánni, ha a változatosság
kedvéért rendes szomszédaim lesznek.
 Aztán Sloane Walton kisétált a házamból anélkül, hogy
visszanézett volna.

∞
A CSIRKE HELYETT megettem a hideg hamburgert és a sült
krumplit, majd elmostam a tányért, és visszatettem a
szekrénybe. Ezután a pult és a padló következett, eltöröltem
minden nyomot, amit a nem kívánt látogató hagyhatott maga
után.
Fáradt voltam. Ebben nem hazudtam. Semmi mást nem
akartam, csak venni egy forró zuhanyt, és lefeküdni az ágyba
egy könyvvel. De nem fogok aludni. Addig nem, amíg ő ébren
van. Különben is, dolgom van. Felmentem az emeletre, a régi
hálószobámba, amit most elsősorban irodaként használok.
Leültem az íróasztalhoz a nagy ablakfülkénél, amely a hátsó
udvarra nézett, és kilátást engedett Sloane kertjére. A telefonom
csipogott, amikor üzenetet kaptam.

Karen: Csodálatosan érezzük magunkat. Pont erre volt ma szüksége

a lelkemnek. Még egyszer köszönöm, hogy ilyen figyelmes és
nagylelkű vagy! Ui.: A barátnőmnek van egy lánya, akit szeretne
bemutatni neked.

Egy kacsintós, mosolygós arcot és egy szelfit is mellékelt,

amelyen ő és barátnői láthatóak egyforma köntösben, zöld
ragaccsal az arcukon. A szemük vörös és duzzadt, de a
mosolyuk őszintének tűnt. Vannak emberek, akik a
legrosszabbat is kibírják anélkül, hogy az kárt tenne a
lelkükben. Waltonék ilyenek voltak. Én viszont sérülten
születtem.
Én: Szívesen. Nem érdekel a lány.

Végigpörgettem a többi üzenetemet, amíg meg nem találtam,

amit kerestem.

Simon: Ha választhattam volna egy fiúgyermeket, az te lettél volna.

Vigyázz a lányaimra.

Ez volt az utolsó üzenet, amit attól a férfitól kaptam, akit mindig

is csodáltam. A férfitól, aki ostobán hitt abban, hogy
megmenthet engem. Letettem a telefont, és megfeszültek az
ujjaim, miközben ismét azt kívántam, bárcsak mostanra
tartogattam volna a napi egy szál cigarettámat. Ehelyett a
szememre szorítottam a tenyeremet, hogy elűzzem az égető
érzést.
Elfojtottam a sóvárgást, aztán felemeltem a telefont, és
végigpörgettem a telefonkönyvemet. Nem szabadna egyedül
lennie, győzködtem magam.

Én: Sloane nincs a nővérénél. Egyedül van otthon.

Naomi: Köszönöm a figyelmeztetést. Volt egy olyan érzésem, hogy
megpróbál megszökni a többiektől, hogy egyedül legyen. Linával
elintézzük.

Miután teljesítettem a kötelességemet, bekapcsoltam a

laptopomat, és megnyitottam a nyolc jelentés közül az elsőt,
amely a figyelmemet igényelte. Alig értem a végére, amikor a
telefonom rezegni kezdett az asztalon. Ezúttal hívott valaki.
Emry Sadik.
Úgy döntöttem, hogy a beszélgetés helyett inkább a
nyomoromban dagonyázom, és hagytam, hogy bekapcsoljon a
hangposta.
 Pillanatokkal később üzenetem érkezett.

Emry: Hívogatni foglak. Inkább spórolj időt mindkettőnknek, és vedd

fel.

Épp a szememet forgattam az üzenet elolvasása után, amikor

jött a következő hívás.
– Igen? – szóltam a telefonba szárazon.
– Ó, remek. Nem kezdtél totális önpusztításba. – Dr. Emry
Sadik pszichológus volt, elit coach, és ami a legrosszabb,
véletlenül a barátom. A férfi ismerte a legmélyebb, legsötétebb
titkaim nagy részét. Már lemondtam arról, hogy megpróbáljam
lebeszélni a megmentésemre tett kísérletekről.
– Valami konkrét okból hívtál, vagy csak azért, hogy
bosszants? – kérdeztem.
Hallottam a pisztácia héjának összetéveszthetetlen
reccsenését és koppanását, ahogy a tálba esett. Elképzeltem őt a
dolgozószobája asztalánál, miközben a tévében lenémítva megy
a kosárlabdameccs, előtte pedig ott hever a napi
keresztrejtvény. Emry olyan ember volt, aki hitt a rutinban és a
hatékonyságban… meg abban, hogy a barátai mellett áll akkor
is, amikor azok nem erre vágynak.
– Hogy ment a mai nap?
– Rendben. Lehangoló volt. Szomorú.
Reccs. Kopp.
– Hogy érzed magad?
– Dühös vagyok – válaszoltam. – Egy ilyen ember sokkal több
jót tehetett volna. Több időt érdemelt volna. A családjának még
szüksége van rá. – Nekem is szükségem volt rá.
– Semmi sem lehet olyan megrázó, mint egy váratlan haláleset
– mondta együttérzőn Emry. Ő aztán tudja. A felesége négy
évvel ezelőtt autóbalesetben hunyt el. – Ha a világ igazságos és
méltányos hely lenne, apádnak több ideje lett volna?
 Reccs. Kopp.
Egy igazságos és méltányos világban Ansel Rollins végigülte
volna a teljes büntetését, aztán a szabadulása napján fájdalmas
és kegyetlen halált halt volna. Ehelyett sikerült megmenekülnie
a büntetéstől egy agyvérzésnek köszönhetően, amely csendben,
álmában vetett véget az életének. Az igazságtalanságtól a
dühöm megint ki akart törni börtönéből.
– Tizenöt éve nem vagy a terapeutám. Már nem kell erről
beszélnem veled.
– Azon kevés emberek egyikeként, akiket tolerálsz, csupán
szeretném felhívni a figyelmedet, hogy két apafigura halála hat
hónapon belül bármelyik embert megviselné.
– Azt hiszem, már megállapítottuk, hogy nem vagyok ember –
emlékeztettem.
Emry fesztelenül kuncogott.
– Emberibb vagy, mint gondolnád, barátom.
Felmorrantam.
– Nem kell sértegetni.
Reccs. Kopp.
– Hogy ment Simon lányával?
– Melyikkel? – Szándékosan akadékoskodtam.
Emry felhorkant.
– Ne akard, hogy a hóviharban elvezessek hozzád.
Lehunytam a szemem, mert kényszert éreztem arra, hogy
Sloane háza felé nézzek.
– Khm… jó volt.
– Sikerült civilizáltan viselkedned a temetésen?
– Majdnem mindig civilizált vagyok – csattantam fel fáradtan.
Emry kuncogott.
– Mit nem adnék azért, hogy találkozhassak a hírhedt Sloane
Waltonnal!
– Egynél több ülésre lenne szükséged, hogy kiderítsd, mi a
baja – mondtam neki.
 – Lenyűgözőnek találom, hogyan tudott ilyen szilárdan a
bőröd alá férkőzni, amikor szakértője vagy annak, hogy sebészi
úton eltávolítsd a kellemetlenségeket az életedből.
Reccs. Kopp.
– Hogy sikerült Sadie zongoraestje? – kérdeztem arra a
témára váltva, amit a barátom nem hagyhatott figyelmen kívül:
az unokáira.
– Szerény véleményem szerint a megható előadásával az
összes többi ötévest felülmúlta.
– Persze hogy ő volt a legjobb – értettem egyet.
– Elküldöm a videót, amint megtanulom, hogy kell egy tíz perc
hosszú, remegő kézzel készített felvételt továbbítani.
– Alig várom – hazudtam. – Összeszedted már a bátorságodat,
hogy elhívd randevúra a szomszédodat, vagy még mindig a
függönyöd mögül leskelődsz utána?
A barátom belezúgott a szemközt lakó elegáns, elvált nőbe, és
saját bevallása szerint eddig csak hümmögésre és bólogatásra
volt képes, amikor összefutottak valahol.
– Még nem kínálkozott rá megfelelő alkalom – felelte. –
Szeretnék rámutatni, milyen ironikus, hogy pont te biztatsz
engem randizásra.
– A házasság néhány ember számára kifejezetten való. Az
olyanoknak, mint te, akik mindig odaégetik az ételt, és akiknek
szükségük van egy kedves nőre, aki rákényszeríti őket, hogy ne
úgy öltözzenek, mint egy komikus a ’80-as évekből.
Egy autó fényszórója vetült a szomszéd ház kerítésére, ami
elválasztotta az én udvaromat Sloane kertjétől. Felálltam, és a
másik ablakhoz sétáltam, ami a háza bejáratára nézett. Úgy
tűnt, a szomszédomnak társasága lesz, akár akarta, akár nem.
Emry kuncogott.
– Hagyd ki ebből a kardigánomat. Áll még a jövő heti vacsora?
Azt hiszem, végre kitaláltam egy olyan nyitást, amivel
legyőzhetem az idegesítő huszárodat.
 Emry és én a terápiás ülések helyett olyan baráti viszonyt
alakítottunk ki, amely során kéthetente együtt vacsorázunk és
sakkozunk. Ügyes volt. De mindig legyőztem.
– Ezt kétlem. De ott leszek. Most pedig, ha megbocsátasz,
dolgom van.
– Az ördög nem alszik, ugye?
Egy szemhunyásnyit sem.
– Viszlát, Emry.
– Jó éjt, Lucian.
Egy pillanat alatt túlléptem a beszélgetésen, és épp egy másik
jelentést nyitottam meg, amikor megszólalt a csengő.
– Miért nem hagynak békén az emberek? – motyogtam,
amikor megnyitottam a biztonsági kamera alkalmazását, és
észrevettem, hogy a két Morgan fivér a hidegtől dideregve áll a
bejárati ajtóm előtt.
Morgolódva lecsuktam a laptopomat.
– Mi van? – dörrentem rájuk, amikor egy perccel később
kinyitottam az ajtót.
A barátaim beléptek a házba, így a csizmájukról a csempére
olvadt a hó. Majd később feltakarítom a pocsolyákat, gondoltam
magamban. Waylon, Knox basset houndja bemasírozott,
lefejelte a térdemet, aztán a nappaliba trappolt.
Knox felemelt egy hatos csomag sört. Nash egy üveg bourbont
és egy zacskó csipszet tartott a magasba. A kutyája, Piper szőrös,
fehér feje kilógott a kabátja cipzárja alól.
– A lányok a szomszédban vannak – közölte Knox, mintha ez
mindent megmagyarázna, és elindult a konyha felé. – Mondtam,
hogy még mindig öltönyben lesz – kiáltotta az öccsének.
Végigsimítottam a nyakkendőmön, és észrevettem, hogy
mindketten átöltöztek Knockemout szokásos téli
egyenruhájába, ami farmerből, termopólóból és flanelingből
állt.
– Gondoltuk, itt maradunk, és szemmel tartjuk őket, nehogy
megint úgy végződjön a dolog, mint legutóbb – mondta Nash,
aztán letette Pipert a padlóra, és követte a bátyját. A kutyán
fehér hópelyhekkel díszített piros pulóver volt. Az állat aggódó
pillantást vetett rám, majd Nash után trappolt a folyosón.
Becsuktam az ajtót, és ellenálltam a késztetésnek, hogy
beleverjem a fejemet. Nem akartam társaságban lenni. És nem
szerettem volna belekeveredni semmilyen részeg kalandba,
amibe Sloane és a barátnői szoktak sodródni. „Legutóbb”
Naomi és Sloane iszonyúan berúgtak, aztán „segítettek”
Linának elkapni egy fickót, aki megszökött a törvény emberei
elől. Nos, Naomi az eszét használta, Sloane a tökéletes mellét.
Még most is dühös voltam, hogy ezt kihagytam.
– Dolgom van – mondtam.
– Akkor majd csendben megnézünk egy robbantgatós filmet,
amíg te a gonosz birodalmadat irányítod – vágta rá vidáman
Nash.
Kiszolgálták magukat papírtörlővel és poharakkal, aztán
beballagtak a nappaliba. Ők sokkal jobban érezték itt magukat,
mint én.
A szobát egy családra gondolva rendezték be. Hatalmas
kanapé és egy lábtartó volt szemben a nagy képernyős tévével.
Az egyik fal mentén sorakozó fehér könyvespolcokon bőven
akadt hely könyveknek, játékoknak és fényképeknek.
Gyerekkoromban nem voltak családi fotók kirakva.
Legalábbis tizenéves korom után nem, amikor minden
tönkrement.
– A biztonsági kameráid jó szögből látják Sloane házát? –
kérdezte Knox.
– Nem tudom – hazudtam. – Miért?
– Nem tartom kizártnak, hogy kiosonnak, és egy sereg
hóembert építenek az autópálya közepén – magyarázta Nash.
– Meglátom, mit tehetek.
Visszamentem az emeletre, és felkaptam a laptopomat, de
csak azután, hogy kinéztem az ablakon a borús téli éjszakába.
Sloane hálószobájának lámpái le voltak kapcsolva. Túl sok
éjszakát töltöttem azzal, hogy azon tűnődtem, miért tartotta
meg a szobát, ahol felnőtt, ahelyett hogy a szülei hálószobájába
költözött volna. Utáltam, mennyi kérdésem van azzal a nővel
kapcsolatban, akivel nem akartam törődni.
Ingerülten felsóhajtottam, és megnyitottam a biztonsági
kamera képét, amit határozottan nem akartam megnézni. Azt,
amelyik Sloane bejárati ajtaja és a felhajtója felé nézett. Büszke
voltam rá, hogy soha nem néztem meg, még akkor sem, amikor
honvágyam volt egy olyan otthon után, amely soha nem volt az
enyém.
Hallva a testvéri ugratást a nappaliban, vonakodva átöltöztem
melegítőbe és pólóba, majd belebújtam a bélelt házi papucsba,
amit Karentől kaptam két karácsonnyal ezelőtt. Aztán
visszatrappoltam a földszintre, ahol a barátaim és a kutyáik
kényelmesen heverésztek a kanapén.
– Mégis ember vagy – jegyezte meg Nash, amikor beléptem a
helyiségbe.
– Csak kívülről – biztosítottam róla.
A nyáron két golyót kapott, amikor a neve felkerült arra a
listára, ami Anthony Hugo bűnszövetkezetének Washington
környéki ellenségeit tartalmazta. Néhány nehéz hónap után
Nashnek sikerült kiverekednie magát a hullámvölgyből a
monogámiától idegenkedő Lina segítségével.
Míg a férfi meggyőzte, hogy menjen hozzá feleségül, én arra
próbáltam rávenni Linát, hogy dolgozzon nekem. Okos volt,
fondorlatos, és jobban tudta kezelni az embereket, mint ahogy
azt magáról gondolta. Végül meg fogom győzni. Mindig én
nyerek.
Lehuppantam a kanapéra, és kinyitottam a laptopot a
kamerafelvételek miatt.
– Tessék – mondtam, és a testvérek felé fordítottam.
 – Tökéletes – felelte Knox.
– Mit nézünk? – kérdeztem.
– Leszűkítettük a kört A remény rabjaira és a Testvérbosszúra.
Te választasz – válaszolta Nash.
– Testvérbosszú – vágtam rá automatikusan.
Knox bekapcsolta a tévét, miközben Nash kitöltötte a
bourbont. Szétosztotta a poharakat, és a sajátját a magasba
tartotta.
– Simonra. A férfira, akivé minden férfi szeretne válni.
– Simonra – visszhangoztam, ahogy a gyász újabb hulláma
mart belém.
– Gondolod, hogy Sloane rendben lesz? – kérdezte Nash.
Keresztbe tettem a karomat, és úgy csináltam, mintha nem
érezném azt az idegesítő érzést, ami akkor tört rám, amikor
valaki a jelenlétemben megemlítette a nevét.
Knox megrázta a fejét.
– Ez nagy veszteség. Ma kitartott, miután Luce beleerőltetett
egy burritót.
Nash szemöldöke megemelkedett, ahogy rám pillantott.
– Ez nem eufemizmus. Szó szerint burrito volt –
magyaráztam.
– Sloane kettétörné az eufemisztikus burritóját – mondta
vigyorogva Knox, majd gyorsan elkomolyodott. – Naomi úgy
gondolja, nehéz időszak vár rá, de próbálja eltitkolni a
szomorúságát.
– Naominak pedig általában igaza van – mutatott rá Nash.
– Szóljatok, ha bármire szüksége van – szólaltam meg,
automatikusan elhatárolódva a felelősségtől, hogy én
gondoskodjak róla.
Knox elvigyorodott.
– Például, ha kell neki egy burrito?
Mérgesen néztem rá.
– Például, ha erkölcsi vagy anyagi támogatásra van szüksége,
amit távolról is megkaphat. Az én burritóm semmit nem akar
Sloane Waltontól.
– Ja, persze. Mondogasd ezt a burritódnak – jegyezte meg
Nash, és felemelte a telefonját. Elfintorodott. – Remek. Lina
most írt üzenetet. A lányok margaritát készítenek.
Knox letette a bourbonjét.
– Bassza meg.
 3. fejezet

Margarita-csevely

Sloane

Átgázoltam a havon, átsétálva Lucian kocsifelhajtóján, majd a

sajátomon. Mint mindig, a dühítő férfival folytatott beszélgetés
most is végtelenül felbosszantott. Az évek során mindent
megtettünk, hogy elkerüljük egymást. Mégis, pont ma, nem
egyszer, hanem kétszer is kettesben maradtam vele. Meglepett,
hogy mindketten túléltük.
Beléptem a bejárati ajtón, majd kibújtam Lucian pompás
kabátjából. Felakasztottam az előszobai szekrénybe, aztán
lerúgtam a csizmámat, miközben zuhanyzásról és a pizsamáról
álmodoztam. Nem vágytam társaságra. Egy nyugodt éjszakát
akartam, hogy kiadjam magamból azokat a rossz érzéseket,
amiket – nagyjából – sikerült egész nap magamba fojtanom.
Kitártam a dolgozószoba üvegajtaját, ami a folyosóról nyílt.
Évekig ez volt apa irodája. Könyvtárrá vagy olvasószobává
akartam alakítani, amikor beköltöztem, de még nem jutottam el
odáig. Sok minden volt, amivel egyelőre nem foglalkoztam.
Hangulatos helyiség volt kazettás mennyezettel és nagy
ablakokkal, melyek a verandára néztek. Középen egy íróasztal
kapott helyet, mögötte pedig antik könyvespolcok sorakoztak. A
helyiségben még érezni lehetett apa jelenlétét. A polcokon
fotók, díjak, valamint egy jogi folyóirat poros lapszámai
sorakoztak.
Leültem a székre az íróasztala mögött, és könnyes szemmel
elmosolyodtam, amikor meghallottam a bútor ismerős,
nyikorgó hangját. Mindig tudtam, ha egy ügy zavarta. Vacsora
után bezárkózott ide, hogy átnézze az aktákat és gondolkodjon,
miközben előre-hátra dülöngélt.
Felkapcsoltam az asztali lámpát. Egy förtelmes garázsvásáron
találtuk; kopott, szőtt ernyője volt, melyből folyamatosan
hullottak a szálak, és nehéz, sárgaréz talapzata, amire agyaras
sellőket véstek. Anya szerint ez volt az asztali lámpák
műfajának megcsúfolása. Apa ragaszkodott hozzá, hogy
megfelelő fényt áraszt, és ezért tökéletes.
Apa már csak ilyen volt. Mindig megtalálta a jót még a
legcsúnyább helyeken is.
Az íróasztal többi része üres volt, leszámítva a rég lejárt
naptárat és az üres tolltartót. A naptárból színes, öntapadós
cetlik lógtak ki.
Menj el a ruhatisztítóba!
Rendelj virágcsokrot az évfordulóra! Idén nagyobbat!
Mesélj Sloane-nak arról a könyvről!
Végigsimítottam ujjaimmal a macskakaparásszerű kézíráson.
A gyász ezernyi apró késszúrásként mart belém. Könnybe
lábadt a szemem, és ezúttal, ebben a biztonságos térben nem
küzdöttem ellene.
– Hiányzol, apa – suttogtam.
Fájt a szívem a gondolattól, hogy apám soha többé nem ülhet
ebbe a székbe. Soha többet nem fog olyan röhejes faviccet
mondani, amitől anya visítva felnevet. Nem lesz itt, hogy
végignézze, ahogy Chloe a következő karácsonykor széttépi az
ajándékok csomagolását. Nem találkozik majd a család új
tagjaival.
Ha férjhez megyek, és gyerekeim születnek, hogyan
magyarázzam el nekik, milyen is volt az apám?
Remek, gondoltam, miközben előhúztam Lucian hülye, nedves
zsebkendőjét a ruhám zsebéből. A szívem apró, éles darabokra
tört össze, és a nyomorúságomat megvilágította ez az istenverte
lámpa.
A zokogás, amit egész nap visszafojtottam, most kitört
belőlem. Levettem a szemüvegemet, és hagytam, hogy a bánat
utat találjon.
Elvesztettem a legnagyszerűbb embert, akit valaha ismertem.
Mindenkinek arra volt szüksége, hogy erős legyek, és
összeszedjem magam. Az anyámnak és a nővéremnek, a
barátaimnak, a városomnak. Hogy ne kelljen amiatt aggódniuk,
mennyire sodorhat mélypontra ez a gyász. Azonban ezen az
estén, itt és most elengedhettem magam. Teljesen összetörtem.
A könnycseppek forrón és sebesen csordultak végig az
arcomon. Átöleltem magam, és csak hagytam, hogy hulljanak a
könnyeim. Mint egy kitörő vulkán, úgy sírtam; mintha
kettéhasadtam volna.
Meg kellett volna könnyebbülnöm. Apa szenvedése véget ért.
Már nem voltak fájdalmai. Nem lopta el a tudatát percről percre
a rák és a sok gyógyszer. Megszabadult a szenvedéstől. De
fogalmam sem volt, hogyan enyhítsek a saját fájdalmamon.
Mert életem végéig hiányozni fog az apám.
Hangosan kifújtam az orromat.
Eddig csak egyszer éreztem így. Amikor elvesztettem egy
másik férfit – igazából egy fiút.
Luciant.
Szipogtam egyet, ahogy eszembe jutott. A nézeteltéréseink
ellenére ma eljött. Végig ott maradt a szertartás és a tor alatt,
ráadásul mindig a megfelelő szavakat mondta az anyámnak
meg a nővéremnek. Bizarr módon rám erőltetett egy burritót,
aztán veszekedett velem. Többször is – helyesbítettem
magamban.
Megszólalt a csengő.
– A francba – motyogtam.
Egyedül akartam lenni. Talán elmennek a vendégek, ha a
sötétben ülök, és várok.
De képtelen voltam rá. Lehet, hogy valakinek szüksége van
valamire. Vagy lángra kapott a garázsom, és valaki épp próbál
megmenteni, de engem túlságosan lefoglal a zokogás ahhoz,
hogy észrevegyem.
Újra kifújtam az orromat, majd szipogtam.
Aztán ismét megszólalt a csengő, mire az orrom alatt
szitkozódtam. Egy tiszta zsebkendővel letöröltem az elkenődött
sminket az arcomról, az ajtóhoz sétáltam, és visszatettem a
szemüvegemet.
Egy idegen állt a verandámon zsebre dugott kézzel. Göndör
haja volt, és ránézésre a húszas éveiben járhatott. Fülbevaló
lógott a fülében, és a Georgetown-i Egyetem jogi karának
pulóverét viselte gyapjúkabátja alatt. Bocsánatkérő félmosolyt
eresztett meg felém.
– Elnézést a zavarásért. Maga Sloane? – kérdezte.
– Igen – feleltem rekedten, majd megköszörültem a torkomat.
– Én vagyok.
– Az apja sokat mesélt önről és a testvéréről – mondta, majd
megcsóválta a fejét, és nagyot nyelt. – Valószínűleg előbb
telefonálnom kellett volna, de volt egy vizsgám, amit nem
hagyhattam ki, és utána egyenesen idejöttem. Szörnyen érzem
magam, amiért lemaradtam a temetésről. – Beletúrt a hajába.
Némán bámultam rá.
– Ismerem magát?
– Öhm, nem. Ön nem. Allen vagyok. Allen Upshaw.
– Apám barátja volt?
 – Nem. Mármint szeretném azt hinni, hogy barátok voltunk.
Tulajdonképpen a mentorom volt. Azért jelentkeztem a jogi
egyetemre… – Allennek elakadt a szava, és körülbelül olyan
szerencsétlennek tűnt, mint amilyennek én éreztem magam.
Megsajnáltam őt.
– Szeretne bejönni? Épp kávét vagy teát akartam főzni.
– Persze. Köszönöm.
Bekísértem a házba, majd az előszobán és az ebédlőn
keresztül a hatalmas konyhába vittem. Az előző tulajdonosok
egyetlen óriási helyiséggé alakították a konyhát és a tálalót, ahol
most több szekrény és munkapult volt, mint amennyire valaha
szükségem lenne. A falakat régimódi, de bájos, kockás tapétával
fedték be, és ünnepélyes, aranykeretbe foglalt csendéletek
díszítették.
– Ugyanúgy néz ki, de mégis más – jegyezte meg a férfi. –
Néhány évvel ezelőtt jártam itt, mielőtt a szülei Washingtonba
költöztek.
– Egyikünk sem állt készen arra, hogy elengedje a házat, ezért
beköltöztem én – magyaráztam, miközben bekapcsoltam a
kávéfőzőt. Intettem neki, hogy foglaljon helyet a türkizkék
reggelizősaroknál, amit a nővéremmel együtt segítettünk
anyának kifesteni egy nyári hétvégén, ezer évvel ezelőtt.
Allen megrázta a fejét.
– Nem tudom elhinni, hogy elment. Úgy értem, bűntudatom
van, hogy rosszul érzem magam, mert ön biztosan ezerszer
jobban szenved. De az apja fontos része volt az életemnek az
elmúlt években.
– Jólesik a tudat, hogy ilyen sok embernek fontos volt –
nyugtattam meg. – Tejszínt? Cukrot?
– Mindkettőt, legyen szíves. Mrs. Walton itt van?
– A barátnőivel tölti az éjszakát. – Egy bögrét tettem a kiöntő
alá, amin a BOCS, DE MOSTANÁBAN CSAK KITALÁLT SZEREPLŐKKEL
RANDIZOM! felirat állt, aztán kinyitottam a hűtőt.
 A férfi felsóhajtott.
– Jövő héten fel fogom keresni. Egyszerűen nem tudom
elhinni, hogy elment. – Elfintorodott. – Bocsánat. Úgy érzem,
mintha ellopnám magától a gyászt.
– Mindketten gyászolunk – nyugtattam meg, ahogy letettem
elé a kávéját, majd magamnak is készítettem egyet, bár nem
igazán kívántam.
– Fogalmam sincs, tudja-e, de az apja akkor lépett be az
életembe, amikor a legnagyobb szükségem volt rá.
– Hogy történt? – kérdeztem, miközben lefőtt a következő
adag kávé.
– Régen építész akartam lenni, aztán amikor betöltöttem a
tizenötöt, csináltam valami nagy hülyeséget – válaszolta két
kezébe fogva a bögrét.
– Mindannyian csinálunk hülyeségeket kamaszkorunkban –
vigasztaltam, miközben leültem vele szemben. Magam is
elkövettem jó néhányat.
Mosolyra húzódott a szája.
– Ezt mondta az apja is. De az én hülyeségeimnek
következményei voltak. Olyan következmények, amikért anyám
fizetett meg. Ekkor döntöttem el, hogy ügyvéd leszek.
– Jól tette – dicsértem.
– Egy állásbörzén találkoztam az apjával. A középiskola
elvégzése után magamra maradtam, a nagynéném pincéjében
aludtam, és két munkahelyen dolgoztam, hogy megpróbáljak
félretenni a jogi egyetemre. Simon azt éreztette velem, hogy
meg tudom csinálni. Odaadta a névjegykártyáját, és azt mondta,
hívjam fel, ha segítségre van szükségem. Még aznap este
telefonáltam neki. – Allen szünetet tartott, és elmosolyodott.
Összeszorult a mellkasom.
– Mindent elmeséltem neki. Hogy mennyire elszúrtam, hogy
anyám itta meg a levét, és hogy jóvá akarom tenni. Simon
végighallgatta a történetemet, és nem ítélt el. Egyszer sem. Majd
amikor befejeztem szerencsétlen életem történetét, azt mondta,
tud segíteni. És segített is.
Ez jellemző volt az apámra. Megint összeszorult a torkom,
ezért belekortyoltam a kávémba, hogy elűzzem a kellemetlen
érzést.
– Hűha – mondtam.
Allen megdörzsölte a szemét.
– Igen. Megváltoztatta az életemet. Sok-sok órát foglalkozott
velem. Segített az ösztöndíj- és a támogatási kérelmekkel.
Bemutatott a kedvenc professzorának a Georgetownon. Ő volt
az első, akit felhívtam, amikor felvettek. És amikor a
megtakarításom, az ösztöndíj meg a sok támogatás sem volt
elég, az apja kifizette a hiányzó részt a tandíjból az első évben. –
Elhallgatott, és könnybe lábadt a szeme.
Elöntött a büszkeség, felmelegítve összetört szívem darabjait.
Apám nem csupán jó ember volt. Hanem a legjobb.
– Mikor diplomázik? – kérdeztem.
– Májusban – válaszolta Allen büszkén. Aztán lehervadt a
mosolya. – Mivel anyukám nem tud ott lenni, úgy volt, hogy a
szülei fognak eljönni a diplomaosztómra.
Fájt érte a szívem.
Anyukámért.
Magamért.
Mostantól minden eseményen lesz egy apa alakú lyuk.
Átnyúltam az asztalon, és megszorítottam a kezét.
– Biztos vagyok benne, hogy anya ott lesz. Imádja a
ballagásokat, esküvőket és babaváró bulikat. Igazából mindent,
ahol szórakozni lehet.
– Az én anyám is ilyen volt – mondta szomorú mosollyal. –
Egyszer majd rendezek neki egy hatalmas meglepetésbulit
mindazért, amit értem tett.
Hol jelen, hol múlt időben beszélt az édesanyjáról, ami
kíváncsivá tett.
 – Az anyukája még… része az életének?
Lesütötte a szemét, és a kávéjára meredt.
– Börtönben van.
– Sajnálattal hallom.
– Az én hibám. De jóvá fogom tenni.
– Biztos vagyok benne, hogy nagyon büszke önre – mondtam.
Megint mosolygott.
– Az. Tényleg az.
Első kézből tudtam, milyen jó érzés a szülői büszkeség, amitől
ismét összeszorult a mellkasom.
Allen az órájára pillantott.
– Vissza kellene mennem. Holnap reggel újabb vizsgám lesz.
– Biztos benne? Úgy látom, rendesen elkezdett esni a hó.
– Az autópálya tiszta, és négykerék-meghajtású az autóm –
biztosított.
Az ajtóhoz kísértem.
– Nagyon örültem a találkozásnak, Allen.
– Én is, Sloane.

∞
INTETTEM ALLENNEK, és még épp elég időm maradt arra, hogy
elmossam a kávésbögréket, és elkezdjek sírni, mielőtt újra
csengettek. A csilingelés még visszhangzott az egész házban,
amikor valaki lelkesen bedörömbölt az ajtómon.
– Nem hiszem el! Nem lehet csendben és nyugalomban
idegösszeomlást kapni? – motyogtam a nedves zsebkendőbe.
– Engedj be, mielőtt befagy a seggünk – kiabálta Lina a
bejárati ajtó túloldaláról.
– Jöttünk megölelgetni, és hoztunk tequilát – szólalt meg
Naomi.
– Naomi ölelget. Én a tequilafelelős vagyok – javította ki Lina.
 – A francba – mormoltam magamban, mielőtt a csap alá
dugtam a fejem a konyhában, és lemostam a sírógörcs nyomait.
Úgy léptek be a házba bevásárlószatyrokkal a kezükben, mint
két gyönyörű, energikus forgószél, és sajnálkozva néztek rám.
Lina fantasztikusan nézett ki a királykék kabátban és
szőrmecsizmában. Naomi is csinos volt a rózsaszín pufi
kabátjában és fülvédőjében.
– Mit kerestek itt? – kérdeztem, ahogy levették a kabátjukat és
a cipőjüket.
– Luciannek eljárt a szája, és szólt, hogy a testvéred társasága
helyett egyedül töltöd az estét – jelentette be Naomi vidáman, és
hátradobta a lófarkát.
– Az a kotnyeles szemétláda.
– Ne aggódj. Naomi azzal állt bosszút, hogy rászabadította a
Morgan fiúkat, így az ő magányos estéje is gallyra ment –
nyugtatott meg Lina.
– Nem tettem gallyra a magányát. Gondoskodtam róla, hogy
megkapja az érzelmi támogatást, amire szüksége lehet –
javította ki Naomi.
– Ahhoz, hogy érzelmi támogatást igényelj, érezned kell
valamit – mutattam rá.
– Luciant eléggé feldúlta az apád halála. Közel álltak
egymáshoz – mondta Naomi.
Vitatkozni akartam, szerettem volna kérdőre vonni. De nem
maradt rá energiám. Inkább témát váltottam.
– Hol van Waylay?
– Az én kis technikai zsenim Liza J.-nél alszik, hogy megint
megjavítsa az okostévéjét – jelentette be Naomi.
Extra szívás. Ha gondoskodtak az éjszakai
gyermekfelügyeletről, nem fogok tőlük könnyen
megszabadulni.
Naomi átkarolta a vállamat, és a lépcső felé terelt.
– Miért nem mész fel az emeletre, és veszel egy forró
zuhanyt? Mi addig elkészítjük a vacsorát.
Erőszakkal felzavartak az emeletre, én pedig végigsétáltam a
faburkolatú folyosón a szobámba, majd a fürdőszobámba, ahol
talán a leghosszabb zuhanyt vettem a vízvezetékek feltalálása
óta. Először passzív-agresszívan húztam az időt, hátha a
barátnőim megunják a várakozást, és elmennek. Amikor a
fürdőszobába beáramló fokhagymaillatból világossá vált, hogy
ez nem így lesz, csendben elkezdtem sírni, amíg úgy nem
éreztem, hogy elég érzelmet küldtem a lefolyóba ahhoz, hogy
néhány óráig normálisnak tűnjek.
Megfésültem a nedves hajamat, és bementem a
hálószobámba, ahol az ablakpárkányra kucorodtam. Odakint
még mindig esett a hó. Knox furgonja Lucian kocsifelhajtóján
állt. Reméltem, hogy a férfi szenved, amiért bosszúból
kénytelen elviselni a barátai társaságát.
Korogni kezdett a gyomrom, és rájöttem, hogy nem ettem
Lucian reggeli burritója óta. Leszámítva azt a kis sült krumplit,
amit a tányérjáról loptam… és a zacskóból még a kocsiban.
Visszamentem a fürdőszobába, bekentem magam
hidratálóval, majd vonakodva lesétáltam a konyhába.
A barátnőim épp a boltban vásárolt pizzákat díszítették fel
csípős szósszal és banánpaprikával – ami a kedvencem. A
pulton két csomag süteménytészta volt, valamint három zacskó
csipsz, különféle mártogatósokkal. Úgy tűnt, Naomi elhozta az
összes hozzávalót a Honky Tonk különleges margaritájához,
amit öt, vödör méretű pohárba töltött.
– Sehol sem olvastam, hogy margaritával kell gyászolni a
temetés után – jegyeztem meg.
– Úgy gyászolsz, ahogy szeretnél – győzködött Naomi.
Átöltözött, most egy rövid szárú, piros thermo pizsamanadrágot
viselt, hozzá illő hosszú ujjú inggel és bolyhos térdzoknival.
– Lehet, hogy berúgunk, és szánkózni megyünk hajnali
egykor, de az is előfordulhat, hogy pizzát meg sütit eszünk, és
megnézzük a Született szingliket – mondta Lina. Ő is átöltözött
pizsamába, de az övé fekete selyem volt. Bolyhos papucsát
műszőrme díszítette, amit Miau Miau az asztal közepéről
bámult. Odasétáltam, és megsimogattam a macska hátát. Az
állat morcos nyögéssel az oldalára fordult, és vonakodva
elfogadta a kényeztetést.
– Ugye nem hagyjátok ki a szexet a hóviharban a pasitokkal,
csak azért, hogy velem töltsétek az éjszakát? – kérdeztem a
barátnőimtől.
– Ezen az estén nem kellene egyedül lenned – erősködött
Naomi, miközben egy pohár margaritát tolt felém.
– Szeretek egyedül lenni – tiltakoztam. Amikor egyedül
voltam, nem kellett úgy tennem, mintha minden rendben lenne.
Amikor egyedül voltam, senki nem látta az összeomlásomat.
– Akkor legyél egyedül velünk – mondta Lina.
– Azt hittem, az én oldalamra fogsz állni.
A mosolya éles volt, és csillogott a szeme.
– Ezért kizárólag magadat okolhatod. Te és Naomi
kényszerítettetek arra, hogy feladjam a magányos farkas
életemet.
– Technikailag ez a díj Nashnek jár. De Sloane és én
kiérdemeltük az ezüstérmet – értett egyet Naomi.
– Szóval azt mondjátok, hogy csapdába estem ebben a
társfüggő körben? – kérdeztem, miközben elfogadtam a
felkínált margaritát.
Lina bólintott.
– Nagyjából. Akár meg is adhatod magad.
A pizzának jó illata volt. És valószínűleg udvariatlanság lenne,
ha nem innék legalább egy kis tequilát.
– Nos, ha már itt vagytok…
Lina két szeletet rakott egy papírtányérra, és felém nyújtotta.
Elvettem, aztán leharaptam egy meleg, sajtos falatot, miközben
a barátnőim maguknak is szedtek a pizzából.
 Aztán ismét megszólalt a csengő.
– Menj el – kiáltottam.
De Naomi és Lina vidáman kiabáltak egyszerre:
– Gyere be!
Már félúton voltunk az ajtó felé, amikor az kinyílt, és Naomi
legjobb barátja, Stefan Liao és a motoros borbély barátja,
Jeremiah besétáltak a házba. A pulóverében és zakójában Stef
úgy nézett ki, mintha épp most fejezte volna be egy New
England-i divatmárka fotózását. Jeremiah viszont inkább dögös,
hipszter motorosnak tűnt a kontya, a kopott csizmája, a szűk
farmernadrágja és a David Bowie-pólója miatt.
– Hölgyeim, látom, nélkülünk kezdtétek el – szólalt meg Stef.
– Mondtam, hogy nem kell kiöltözni – kötekedett Naomi.
– Úgy nézel ki, mint akinek a gazdag Bartholomew bácsikája
Martha’s Vineyard szigeténél horgonyzik a hajójával –
jegyeztem meg.
– Ismeritek Stefet. Nem szeret lazán öltözni – mondta
Jeremiah szeretetteljesen, miközben mindketten levették a
kabátjukat.
– Semmi baj nincs azzal, ha valaki jól néz ki. Ha jól
emlékszem, akkora margaritát ígértetek nekem, mint az arcom
– jelentette be Stef.
– Valakinek jó az ízlése – mondta Jeremiah, ahogy elővette
Lucian kabátját a szekrényből.
– Lám, lám, lám. Kié ez a szépség? – faggatott Stef, és
végigsimított a kasmírszöveten.
A francba.
– Senkié – vágtam rá gyorsan.
– Ez Burberry? – kérdezte Lina a címke után nyúlva. – Kérlek,
mondd, hogy olyasvalakivel szexelsz, akinek igazán jó ízlése
van.
Ott kellett volna hagynom a rohadt kabátját a rohadt
konyhapultján.
 Naomi a szövetbe temette az arcát.
– Olyan puha! És csodálatos az illata. – A nő felkapta a fejét, és
összeráncolta a homlokát. – Ráadásul ismerős.
Stef, Jeremiah és Lina is szippantott egyet-egyet a kabátból.
– Lucian – mondták egyszerre.
Minden tekintet rám szegeződött.
Hátat fordítottam nekik, és a nappaliba vittem a
margaritámat meg a pizzámat. A helyiségben csupa össze nem
illő bútor állt, valamint egy hatalmas kandalló, aminek a
párkányát márványangyalok tartották. A beépített szekrények
családi emlékeket rejtettek magukban.
A barátaim úgy követtek, mint egy csapat megbolondult
kiskacsa.
– Kérlek, mondd, hogy a nadrágját fent találom az ágyad alatt
– mondta Lina.
– Kérlek, mondd, hogy alig tudsz járni, mert rád szabadította
az összes tesztoszteronját – darálta Stef.
– Kérlek, mondd, hogy végre rájöttetek, mit éreztek egymás
iránt! – kiáltott fel Naomi.
Leültem egy csíkos fotelbe, amit az évtizedek alatt puhára
koptatott a családom, és a vacsorámat meg az italomat a
sárgaréz kisasztalra tettem.
– Te jó ég, lököttek! Ma reggel rám adta a kabátját, mert hideg
volt, és azt akarta, hogy ne fázzak, amíg ordítozik velem.
Naominak elakadt a lélegzete.
– Kiabált veled az apád temetésén?
– Simán el tudom képzelni – jegyezte meg Jeremiah.
Lina összerezzent.
– Igen, nem épp a kedvességéről híres.
– A saját temetésén is kiabálna velem – mutattam rá.
– Hát, így a sztori egy béna, nem meztelen fordulatot vett.
Hozom azt a margaritát – jelentette ki Stef, és a konyha felé
vette az irányt.
 – Miért kiabált veled? Akarod, hogy holnap szétrúgjam a
seggét a munkahelyén? – kérdezte Lina.
Lina otthagyta a gyakran veszélyes, és állandó utazással járó
munkáját, most pedig részmunkaidőben Lucian csapatának
tanácsadójaként dolgozott, amíg Nashsel az esküvőjüket
tervezték.
– Legközelebb, amikor bejön a szalonba, „véletlenül”
leborotválhatom a fejét – ajánlotta fel Jeremiah.
– Inkább én magam rúgom seggbe és borotválom le a fejét.
Egyébként mit kutat a kutatócsoportja? Hogyan kínozzuk a
pandabébiket? – kérdeztem Linától, remélve, hogy sikerül témát
váltanom.
– Még nem vettek be a belső körbe. De eddig semmi jele
pandabébiknek. – Letelepedett a kandalló előtti kék
karosszékbe, és átvetette a lábát az egyik karfán.
Naomi leült a kanapéra, és szépen elrendezte a
poháralátéteket a fadeszkás dohányzóasztalon a könyvhalmok
és a gyertyákkal teli tálcák között.
Stef két óriási margaritával tért vissza, és az egyiket Jeremiah-
nak adta. Csatlakoztak Naomihoz a kanapén, majd Jeremiah
kényelmesen átkarolta Stef vállát. Mindenki várakozóan bámult
rám.
Ha Lucianről akarnak hallani, rossz nőhöz fordultak.
– Mi van? – kérdeztem gúnyosan.
– Két lehetőséget kapsz. Vagy az apádról beszélsz, vagy az
Öltönyös Apuciról – mondta Stef.
– Azt hiszem, családot akarok alapítani – böktem ki, majd
azonnal a számba nyomtam egy fél szelet pizzát, hogy ne tudjak
újra megszólalni.
Lina belekortyolt a margaritájába.
– Akkor legyen a harmadik opció – szólalt meg Jeremiah
felvont szemöldökkel.
– Miért kezdtél ezen gondolkodni? – kérdezte Naomi.
 Vállat vontam, és agresszívan rágtam tovább.
– Ne válaszolj. Majd kitaláljuk – ajánlotta fel Stef. – Lássuk
csak. Sloane úgy döntött, hogy ideje családot alapítani, mert
már terhes egy időutazó olasz milliárdostól.
– Látom, adtál egy esélyt annak a hangoskönyvnek, amit
ajánlottam – mondtam tele szájjal.
– Talán csak arról van szó, hogy a harmincas évei végén jár, és
egy jószándékú nőgyógyász azt mondta, hogy „most vagy soha”
– vetette fel Naomi, miközben a tányérjára pillantott.
– Bingó – mondta Lina, és Naomira bökött a pizzával. – Tudod,
Stef, neked meg Jernek péniszetek van, ami spermát lő ki. A
spermának nincs olyan lejárati ideje, mint a petesejtnek. Minél
tovább várunk a gyerekvállalással, annál nehezebb a
fogantatás. Ha heteroszexuálisok lennétek, ti még a
nyolcvanadik születésnapotokon is beleélvezhetnétek egy
huszonéves vaginájába úgy, hogy teherbe essen.
Stef grimaszolt, és drámaian belekortyolt a margaritába.
– Uh, undorító.
– Szeretnél családot alapítani, vagy úgy érzed, hogy családot
kell alapítanod? – kérdezte tőlem Naomi.
– Azt hiszem, szeretnék – feleltem. – Ma a karomban
tartottam az unokatestvérem babáját a temetésen, és ez biztos
beindította a szunnyadó petefészkemet, vagy valami ilyesmi.
Anya és apa mindennél jobban vágyott egy nagy, zűrös, több
generációs családra. De apa csak egy unokát élvezhetett, mielőtt
meghalt, mert engem túlságosan lekötött, hogy fantasztikusan
végezzem a munkámat.
– A bűntudat nem jó indok a családalapításra, szexi kis
könyvtárosom – mutatott rá Stef.
Jeremiah bólintott.
– Egyet kell értenem Steffel. És nem csak azért, mert
randizunk. A család nagy dolog.
Jeremiah már csak tudta. Nagy, hangos libanoni családból
származott.
– Nem bűntudatból akarok gyereket – morrantam fel. – Csak
annyi időt fektettem a karrierem építésébe, hogy
megfeledkeztem a személyes oldalról. Egy dögös férjet akarok,
aki megmasszírozza a lábam a kanapén, és tudja, hogy csípős
szószt teszek a pizzámra. Szeretnék arra panaszkodni, hogy
szombat délelőtt focimeccsre kell mennem, és éjfélkor három
tucat muffint sütni, mert az önző kamasz gyerekem elfelejtett
szólni, hogy önkéntesnek jelentkezett a nevemben.
– Van apajelölted? – faggatott Lina.
– Melyik a fontosabb, a megfelelő társ megtalálása, vagy a
gyerekvállalás? – kérdezte ugyanakkor a mindig gyakorlatias
Naomi.
Elmélázva kortyoltam a margaritámból.
– Ideális esetben? Egy partner megtalálása. De tényleg van
időm arra, hogy megismerkedjek valakivel, rávegyem, hogy
belém szeressen, aztán felcsináltassam magam, mielőtt a
petesejtjeim elsorvadnak? Másrészt, ha a gyerekkel kezdem,
lehet, hogy leszűkülnek a randilehetőségeim, és lemaradok a
tökéletes férjről. Ugyanakkor, ha egy pasit elriasztanak a
gyerekek, akkor nem az a fajta férfi, akihez hozzá szeretnék
menni.
Kimerített ez a gondolatmenet.
Minden sokkal egyszerűbb lenne, ha holnap kisétálnék az
ajtón, és találkoznék a tökéletes pasival. De a valóságban, ha
kisétálnék az ajtón, az egyetlen férfi, akivel összefutnék, egy
mogorva öltönyös lenne. Az a férfi, akit imádtam utálni.
– Oké, ez sok volt – mondta Lina. – Haladjunk lépésről lépésre.
Regisztráltál már valamilyen társkereső oldalra?
– Nem.
– Komolyan? – kérdezte Stef. Ő és Jeremiah zavartan
pillantottak egymásra.
– Hogyan ismerkedsz a férfiakkal? – faggatott Jeremiah.
 – Nem tudom. Normálisan? – habogtam.
– Nos, a normális manapság nem elegendő – jelentette ki Lina.
– Szeretném megjegyezni, hogy te úgy ismerkedtél meg a
vőlegényeddel, hogy megérkeztél a városba, és megcsókoltad a
bátyját. – Naomi és Stef felé fordultam. – Ti ketten pedig úgy
találkoztatok a saját pasitokkal, hogy besétáltatok egy kávézóba
meg egy fodrászszalonba.
Stef rám bökött a poharával.
– Akkor vagy besétálsz minden épületbe, ahol megcsókolsz
minden pénisszel rendelkező tagot a környéken, vagy
letölthetsz egy alkalmazást, és csinálsz egy ütős társkereső
profilt.
Felnyögtem.
– Van valaki a városban, akivel szívesen randiznál? – tette fel
a kérdést Naomi, miközben egy papír fölé hajolt a tollával.
– Honnan szerezted azt a füzetet? – kérdeztem.
– A combjára kötve hordja – viccelődött Stef.
Végigsimítottam az arcomon.
– Egyetlen olyan férfi sem jut eszembe ebben a városban,
akivel hajlandó lennék lefeküdni. Minden korombelit ismerek
már az óvoda óta. Ne vedd sértésnek, Jeremiah.
Rám kacsintott.
– Megértelek. Nehéz vonzódni egy pasihoz, miután egyszer
láttad, hogy piszkálja az orrát, és a papírból készült
hálaadásnapi pulykába törli.
– És mi van az Öltönyös Apucival? – faggatott Stef.
Széttártam az ujjaimat a szemem előtt, hogy mérges pillantást
vessek rá.
– Kizárt. Tuti, hogy nem.
– Mondj három jó okot, hogy miért nem – vágta rá kihívóan.
Leengedtem a kezem.
– Hihetetlenül bunkó. Önző. Annyira makacs és
irányításmániás, hogy mindent úgy kell csinálni, ahogy ő
akarja, különben megőrül. Gazdag és befolyásos, ami azt jelenti,
hogy teljesen korrupt. Benne van a politikában. És nem azért,
mert „meg akarja változtatni a világot”. Hanem mert azt
szeretné, hogy a „többi gazdag, befolyásos seggfej az adósa
legyen”. Nem tud kapcsolatot teremteni más emberekkel, mert
egy lelketlen robot, aki arra törekszik, hogy minél több pénzt
keressen, amit aztán felhalmozhat, mint valami koboldkirály.
Mindenki pislogva meredt rám.
– Még valami? – szólalt meg Lina, és igyekezett komoly képet
vágni.
– Igen. Az a hülye kabát többet ér, mint a kocsim – mondtam a
ruhásszekrényre mutatva. – Rákerestem a neten.
Újabb hosszú csend következett.
– Akkor Luciant a nem oszlopba írjuk – jegyezte meg Naomi,
mielőtt leírt valamit a jegyzetfüzetébe.
– Rendben. Letöltök egy társkereső alkalmazást – egyeztem
bele.
– Ez az én barátnőm. Én leszek a szakértő, hogy kinél húzz
jobbra – jelentkezett önként Stef.
– És én leszek a heteroszexuális tanácsadód – mondta Lina,
ahogy rám emelte a poharát.
– Nem akarok feltételezésekbe bocsátkozni, de Mr. Igazi
biztosan férfi? – tette fel a kérdést Stef.
– Bár abszolút nem lenne lelkiismeret-furdalásom, ha
smárolnék Alicia Keysszel, miután szerenádot adott nekem,
nem tudok élni fasz nélkül.
– Tehát egy férfi pénisszel – mondta hangosan Naomi
jegyzetelés közben. – Mit keresel még egy férfiban?
– Hm, azt hiszem, viccesnek, kedvesnek és nagylelkűnek kell
lennie. És örülnék, ha szeretne kertészkedni, hogy segítsen
rendben tartani a kertet. Nyilvánvalóan szeretnie kell a
gyerekeket… és a könyveket. – A macska besétált a szobába.
Megveregettem a fotelem karfáját. Miau Miau gúnyos pillantást
vetett rám, majd úgy viselkedett, mintha megsértettem volna. –
És a morcos macskákat is – tettem hozzá.
– Még valami? – kérdezte Lina.
– Legyen jó az ágyban. Nagyon jó – helyesbítettem. – Ó, és
bukom az olvasószemüvegre.
Stef helyeslően felsóhajtott.
– A szexi stréberek annyira dögösek.
– Gyönyörű kis stréber babáid lesznek – jósolta Naomi, ahogy
a mellkasához szorította a noteszét.
– Kérek még pizzát.
– Én pedig margaritát – szólalt meg Stef.
– Készítek egy friss adagot, és kihozom ide a pizzát –
jelentkezett önként Jeremiah.
Mind a négyen a fantasztikus hátsóját bámultuk, ahogy
kisétált a helyiségből.
– Nagyon szép fogás – mondta Lina Stefnek.
A férfi felsóhajtott.
– Tudom.
– Oké. Azt hiszem, szeretnék az apámról beszélni –
jelentettem ki.
– Várj! Teremtsük meg a hangulatot – mondta Lina, mielőtt
megdobott egy pléddel.
Naomi megnyomott egy gombot a kandalló távirányítóján,
majd körbesétált a nappaliban, és meggyújtotta a gyertyákat,
amiket a helyiség különböző pontjain helyeztem el. Stef egy
doboz zsebkendőt nyújtott felém. Utána mindenki visszaült a
helyére, és felém fordultak.
– Emlékszel, arról volt szó, hogy létrehozunk egy alapítványt a
Long Island-i házad eladásának bevételéből? – kérdeztem
Naomitól.
Bólintott, és a notesza fölé emelte a tollát.
– Nos, apa rám és Maeve-re is hagyott egy kis pénzt, és azon
gondolkodtam, hogy mire tudnám felhasználni. Mi lenne, ha
létrehoznánk valamiféle ingyenes jogi tanácsadást?
Naomi tekintete csillogott a tűz fényében.
– Imádom ezt az ötletet!
– Felkérhetnénk helyi ügyvédeket, hogy pro bono szolgáltatást
nyújtsanak. Sok nagyobb cég arra ösztönzi a munkatársait,
hogy ingyen is vigyenek ügyeket. Tetszene nekik a pozitív
reklám – mutatott rá Lina.
Naomival összevigyorogtunk.
– Mi van? – kérdezte Lina.
– Többes számban beszéltél – válaszoltam.
Lina grimaszolt.
– Fogjátok be! Ne akarjátok, hogy megbánjam, hogy
összebarátkoztam veletek. Különben is, a legutóbbi jutalmam
szemtelenül magas összeg volt. Szívesen fordítanám egy részét
jó célra.
– Nagyszerű. Most sóhernek fogtok tartani, ha nem köhögök
fel én is egy kis pénzt – panaszkodott Stef.
– Nem fogunk elítélni – ígérte Naomi.
– Dehogynem – vágtam rá.
– Rendben. Én is beszállok. De remélem, tudjátok, hogy emiatt
csökkentenem kell az ingatlanvásárlási költségvetésemet.
– Milyen ingatlanvásárlási költségvetést? – érdeklődött Lina.
Stef vállat vont, és lesütötte a tekintetét a szarvasbőr
csizmájára.
– Talán előfordulhat, hogy kezdem fontolóra venni, hogy
egyszer szóba hozom az összeköltözés lehetőségét Jeremiah-
nak.
Naomi hangosan felsikkantott, mire Stef azonnal csendre
intette.
Lopva hátranézett a válla fölött a konyha irányába, ahol
zúgott a turmixgép.
– Fogd be a szád, Witty!
– Bocsánat – suttogta csillogó szemmel.
 – Tudtam, hogy komolyra fordultak a dolgok, mivel állandóan
itt vagy – mutatott rá Lina.
– Hát, nekem komolyak a szándékaim, de fogalmam sincs,
hogy a dögös, szakállas barber pasim hogyan vélekedik a
kapcsolatunkról.
– Megőrül érted – jelentette ki Naomi még mindig magas
hangon.
– Két dögös fickó, akik fülig szerelmesek egymásba –
mondtam halkan.
Stef egyszerre tűnt reménytelinek, és mint aki menten
elhányja magát.
– Eddig nem igazán beszéltünk a jövőről. De szeretném, ha
együtt maradnánk. Mit tegyek? Kérdezzem meg, hogy
beköltözhetek-e a lakásába, ami egyébként úgy néz ki, mintha
valami lázadó motoros banda rendezte volna be? Komolyan,
kinek van bordázott acéllemez dohányzóasztala? Még egy
borospoharat sem tudsz végigcsúsztatni rajta. Különben is, nem
tűnnék őrült zaklatónak, ha azt mondanám: Hé, beköltözhetek
hozzád?
– Őszinte leszek veled. Sokkal inkább tűnik őrült zaklatásnak
az, hogy havonta tizenöt napot itt töltesz, amikor technikailag
New Yorkban élsz, mint az, ha ingatlant veszel – mutattam rá. –
Komolyan, nem hiszem el, hogy ilyen sokáig hagytad, hogy a
petefészkemről meg a halott apámról fecsegjek, anélkül hogy
ezt felhoztad volna.
Stef felhorkant.
– Tudom. Jézusom, Sloane. Ne akard már annyira, hogy
minden a nemrég elhunyt édesapádról szóljon.
Mindannyian nevettünk, amikor Jeremiah visszatért a
koktéllal és a pizzával.
– Mi olyan vicces? – kérdezte, és átnyújtotta nekem az egész
pizzástálcát.
– Ó, csak elmeséltem a többieknek, hogy mit csinált Knox a
legutóbbi hóviharban – felelte Naomi ártatlanul.
 4. fejezet

Lerohanás és angyalok

Lucian

– Kezdődik – mondta Nash, és elnyomott egy ásítást, miközben

újabb tűzharc tört ki a képernyőn.
A tekintetem a lábtartóra tett laptopra siklott. Sloane bejárati
ajtaja nyitva volt, és öt kabátba bújt felnőtt indult meg
lábujjhegyen lefelé a veranda lépcsőjén.
A legkisebb alak vonta magára a figyelmemet. Ahogy mindig.
– A feleségem ragaszkodik hozzá, hogy lefekvéshez
készülődnek – szólalt meg Knox, ahogy felemelte a telefonját.
– A feleséged és a menyasszonyom gyönyörű hazugok – vágta
rá Nash, és felállt, hogy kinyújtózzon.
A kutyák felemelték a fejüket a kanapén, érzékelve a
körülöttük lévő aktivitást.
– Éjjel tizenegy óra van, és szakad a hó. Mekkora bajba
kerülhetnek? – kérdeztem.
– Simán kinézem belőlük, hogy betörnek egy atomreaktorba –
motyogta Knox, miközben elindult az előszoba felé.
Nash követte.
 – Mellettük sosem unatkozom – jegyezte meg szeretetteljes
hangon.
Figyeltem, ahogy az otthonomban járkálnak. Végül
felsóhajtottam, és megdörzsöltem a combomat. Waylon az egyik
hosszú, lompos füle alól nézett rám, és szomorú barna szemével
könyörgött, hogy maradjak a kanapén, nehogy ki kelljen
mennie.
– Bocs, Waylon – mondtam a kutyának, és elindultam a
Morgan testvérek után.
– Csatlakozol hozzánk a nőszelídítésben? – kérdezte Nash,
miközben felhúzta a csizmáját.
– Túlerőben vannak – mutattam rá. – A mosókonyhában van a
cuccom. Kint találkozunk.
– Várjunk csak – jegyezte meg Knox. Kikukucskált az ablakon.
– Az autóm mögött vannak. Nem látom, mit csinálnak.
– Nekem úgy tűnik, hogy csapdába akarnak csalni – mondta
Nash, és felvette a kabátját.
A nappaliból morgás, puffanás, majd egy kisebb puffanás
hallatszott. Mindkét kutya utánunk jött. Waylon dühösnek tűnt,
amiért félbeszakadt a szundikálása, Piper pedig izgatottnak
látszott, hogy részt vehet a férfias tanácskozáson.
– Csapdába? – ismételtem meg.
– Lehet, hogy a legutóbbi hóviharban elbújtam a veranda
tetején, gyúrtam egy rakás hógolyót, aztán lerohantam Naomit
és Wayt, amikor hazajöttek a plázából – mondta Knox.
A szerelem idiótává változtatja a férfiakat.
Knox kezében felvillant a telefon képernyője. A szemét
forgatva mutatta meg nekünk a készüléket.

Naomi: Épp most láttunk egy medvét odakint! Lucian háza felé
futott! Látjátok?

– Egyértelműen csapda – mondta Nash, és a fejére húzta a

knockemouti rendőrség kötött sapkáját.
– Nem hiszem el, hogy Jer odakint van velük. Pedig állítólag az
én barátom. – Knox hősiesen felsóhajtott. – Azt hiszem, egyedül
kell szembenéznem a kivégzőosztaggal.
– Nem nézhetem tétlenül, ahogy lerohannak – jelentette ki
Nash, és vállon veregette a bátyját. – Nem akarom a következő
héten végig a nyafogásodat hallgatni, hogy lefagyott a hülye
pofád.
Nekem viszont nem okoz gondot végignézni, ahogy három
bosszúszomjas nő… meg Stef és Jeremiah hóval tömi Knoxot. De
biztos, hogy az első sorból fogom figyelni őket.
– Menjünk ki a garázsnál – ajánlottam fel.
Knox felderült.
– Úgy a hátukba kerülhetünk. Ebből majd tanulnak!
A kutyákkal a sarkunkban a mosókonyhába mentünk, ahol én
is felöltöztem.
A garázsban Knox a kesztyűmre nézett, és felhorkant.
– Nem hiszem el, hogy kibaszott dizájnerkesztyűben fogsz
hógolyózni.
Lehúztam az egyiket, és arcon csaptam vele. A csípő érzést
valószínűleg teljesen elnyelte a sűrű szakálla.
– Ne akard, hogy kihívjalak egy párbajra. Ügyesebben dobok,
mint te – figyelmeztettem.
– Bár élvezem, amikor valaki pofon vágja a bátyámat, de ha
nem megyünk ki hamarosan, megpróbálják majd ellopni a
kocsidat, hogy fánkokat rajzoljanak vele az úton – közölte Nash
az ajtó felé mutatva.
– Jogos. Ismertetem a tervet – mondta Knox. – Kimegyünk, egy
perc alatt felállítjuk az arzenálunkat, aztán támadunk.
– Jól hangzik – értett egyet Nash kissé túlságosan is
beleegyezőn.
Azonnal gyanút fogtam. A Morgan testvérek szeretete és
hűsége mélyen gyökerezett, de most úgy viselkedtek, mint a sok
cukortól megkergült gyerekek, amikor az ember nem figyelt
oda rájuk.
Knox intett, hogy maradjunk csendben, aztán kinyitotta az
oldalajtót. Amikor kikukucskált, Nash felém fordult, és
végighúzta az ujját a torka előtt. Aztán eljátszotta, hogy hógolyót
készít, és fejbe vágja vele a bátyját.
Mindkét hüvelykujjam felemeltem.
– Látsz valamit? – suttogta Nash Knoxnak.
– Sötét van, és szakad a hó, a kurva életbe. Csak egy rakás
fehér szart látok – vicsorogta Knox.
– Nézz körül jobban – tanácsolta Nash, mielőtt benyúlt a
zsebébe, előkapta a telefonját, és üzenetet írt valakinek.
Feltehetően a menyasszonyának. Utána vigyorogva tette el a
mobilt. – Induljunk – mondta.
– Én vezetem a sort – jelentette ki Knox.
– Akkor vonszold ki a segged az ajtón, hogy legalább
elkezdhessük a hógolyókészítést, te barom – vágta rá az öccse,
és kilökte az ajtón.
Követtem őket a fehér éjszakába. Tizenöt centi hó borította a
tájat, de nem tompította el a ház felől érkező vihogást.
Waylon és Piper kitrappoltak az udvarra. A basset hound a
földhöz nyomta az orrát, és azonnal utat vágott a hóban a
kerítéshez, ami elválasztotta a telkemet Sloane-étól. Felemelte a
lábát, és majdnem lepisilte a kíváncsi Pipert, amikor az követte.
Knox letérdelt a hóba, és villámgyorsan elkezdte készíteni a
hógolyókat.
– Csak annyit csináljatok, amennyit elbírtok – sziszegte.
Nash követte a példáját.
Én azonban háborúba indultam, ezért a maroknyi szánalmas
hógolyónál többel készültem. Visszamentem a garázsba, és
lekaptam a polcról egy sárga műanyag vödröt. Odakint
végighúztam a földön, és egyetlen mozdulattal megtöltöttem.
– Waylon, gyere ide – parancsolta Knox.
 A kutya pofája csupa hó volt, és őrület csillogott a
tekintetében.
Knox a keze közé fogta a kopó fejét.
– Hozd ide anyut!
Waylon tüsszentett egyet, és hallottuk, hogy a kuncogás
hirtelen abbamaradt.
– Egészségedre! – suttogta színpadiasan Jeremiah.
– Nem én tüsszentettem – felelte Naomi. – De azért köszönöm.
– Srácok, fogjátok be, különben meghallanak minket –
sziszegte még hangosabban Lina.
– Menj, Waylon – suttogta Knox, és a ház bejárata felé lökte a
kutyáját. – Keresd meg anyut!
Nash lenézett Piperre, aki a csizmája orrán állt, és úgy nézett
ki, mintha azt remélné, hogy valaki felkapja, és megmenti a
hótól.
– Hallottad a nagybátyádat. Menj, keresd meg anyut!
A két kutya elkezdett szaladni a hóban, és lelkesen ugatva
rohantak a ház elé.
– Menjünk – mondta Knox komoran.
– A túloldalon találkozunk – ígértem.
Knox megkerülte a ház sarkát, és már azelőtt megrohamozták
hógolyóval, hogy eldobta volna a sajátját.
A nők hisztérikusan nevettek, miközben Nash buzgón
hajigálta az arzenálját Knox hátára, különös figyelmet fordítva
a fejére és a seggére.
Odasétáltam Knoxhoz, a feje fölé tartottam a vödröt, és
ráöntöttem.
Naomi Knox autójának platóján állt, és a lábánál több tucat
hógolyó volt felhalmozva. Jeremiah a telefonjával dokumentálta
a pillanatot, miközben Stef mellette állt, kezében a legnagyobb
margaritával, amit valaha láttam. Sloane és Lina a hóban
összegabalyodva feküdtek, és hangosan nevettek, ahogy
mindkét kutya vidáman nyalogatta az arcukat.
 Volt valami erőteljes, elemi Sloane rekedt nevetésében. A
közelemben soha nem volt ilyen boldog. Már nem.
Naomi visítva röhögött.
– Úgy nézel ki, mint a jetikölyök! – kiáltotta a férjének. Igaza
volt. Knox szakállát teljesen ellepte a hó.
Knox magához tért, felemelte a karját, és morogni kezdett.
A felesége felsikoltott, és megpróbált elmenekülni, de Knox
felugrott a platóra, és szorosan átölelte. Az arcát a nő csupasz
nyakához dörgölte, amitől Naomi még hangosabban sikoltozott.
– Ezt egyértelműen be kell kereteznetek és kitenni a falra –
állította Jeremiah fényképezés közben.
Nash talpra rántotta a még mindig nevető Linát.
– Árad belőled a tequila és a rossz döntések illata – jegyezte
meg a férfi.
Lina átkarolta a vőlegénye nyakát, és hangos csókot nyomott a
szájára.
– Neked pedig olyan illatod van, hogy szerintem szexelnünk
kellene.
Sloane a földön fekve hányási rohamot mímelt.
Félredobtam a vödröt, és kezet nyújtottam neki.
Olyan sokáig bámulta a karomat, hogy lehajoltam, és talpra
segítettem.
Kesztyűbe bújtatott kezével az alkaromba kapaszkodott,
miközben visszanyerte az egyensúlyát. Még mindig nevetett.
Kedves arca vidámnak tűnt. Közelről megpillantottam az írisze
körüli sötétebb, erdőzöld foltot.
– Ne a felsőmbe – rikoltotta Naomi a teherautó hátuljából.
– Remélem, hogy ezek a csínytevések nem teszik tönkre a
csizmámat – panaszkodott Stef, miközben a lábát nézte.
Sloane vigyorgott, smaragdzöld szeme tisztán ragyogott.
– Nem vagy részeg – jegyeztem meg.
– Egyikünk sem az. A hó miatt viselkedünk így. Olyanok
lettünk, mint a gyerekek. Megesik – mondta, és meglengette
előttem a kesztyűjét. – Te mikor csináltál utoljára valami olyan
méltatlan dolgot, mint a hóban bolondozás?
– A férfit eltávolíthatod Knockemoutból, de Knockemoutot
nem távolíthatod el a férfiból – viccelődtem.
Sloane a homlokát ráncolta.
– Várj, elfelejtettem. Már megint haragszom rád.
– Nálunk, azt hiszem, ez a megszokott – vágtam rá szárazon.
Lehajolt, és felkapta a bozontos Pipert, akinek új pulóverre
volt szüksége, mivel ez csupa hó lett.
– Most extra dühös vagyok, mert beköptél Naominak, pedig én
csupán egy nyugodt estére vágytam, egyedül.
– Amint látod, én is szenvedek a tettem következményeitől –
vágtam rá, és Knox meg Nash felé mutattam.
Sloane Piper nedves bundájába temette az arcát.
– Naomi valami nevetséges okból kifolyólag úgy érezte, hogy a
pletykafészek sem maradhat egyedül ezen az estén. Szinte
megérte szenvedni, így, hogy tudom, muszáj szórakoztatnod a
haverjaidat, ahelyett hogy azon ügyködnél, hogyan emeld meg a
vérnyomáscsökkentő gyógyszerek árát, vagy bármi is az, amivel
szórakoztatni szoktad magadat.
– Ted Lassót szoktam nézni, és a rosszfiúnak szurkolok,
Rupertnek.
Sloane megpróbálta elfojtani a nevetését, de nem sikerült.
– A fenébe.
Sokkal nagyobb löketet kaptam a nevetésétől, mint bármitől
az elmúlt időszakban. Ez szánalmas.
– Várjunk csak! Ezek ketten tényleg mosolyognak egymásra? –
kérdezte zavarodottan Lina.
– Istenem. Csoda a hóviharban – mondta Stef, és keresztet
vetett, miközben Jeremiah átkarolta a derekát.
– Jobb lesz, ha felhívom az őrsöt, hátha valami aszteroida fog
eltalálni minket – viccelődött Nash.
– Nem tetszik – jelentette ki Knox, és csúnyán nézett rám a
szakadó hóesésben.
– Imádom – vágta rá Naomi, ahogy belekarolt a férjébe.
– Ha-ha-ha. Ti aztán baromi viccesek vagytok – mondta
Sloane, és szándékosan hátralépett egyet. Aztán hátat fordított
nekem, és magával vitte a melegségét.

∞
KNOX ÉS NASH RAGASZKODTAK AHHOZ, hogy itt töltsék az éjszakát,
miután a lányok lefoglalták a kutyákat, és átvitték őket a
szomszédba.
Éjfél volt. Knox a szűk ágyon aludt az egyik vendégszobában,
ami akár egy gyerek szobája is lehetett volna, míg Nash az
irodámban lévő kihúzható kanapén terült el.
A Naomival és Linával váltott hosszú, szenvedélyes
búcsúzkodásukból bárki azt hihette volna, hogy háborúba
készülnek.
Miért változtatja a szerelem nyámnyila idiótává a férfiakat?
Szerencsésnek tartottam magam, hogy legalább emiatt nem
kellett aggódnom.
Visszafordítottam a figyelmemet az előttem lévő pénzügyi
jelentésekre. A digitális adománygyűjtő platform érdekes
kiegészítője lesz a „gonosz cégbirodalmamnak”. Elmentettem a
jegyzeteimet a felhőbe, aztán küldtem egy e-mailt az
asszisztensemnek, hogy írjon be a naptáramba egy találkozót a
platform partnereivel.
Levettem a szemüvegemet, és mindkét kezemmel
megdörzsöltem fáradt szemeimet.
Le akartam feküdni, hogy kimerülten, álomtalan álomba
zuhanjak. De nem tudtam. Még nem. Addig nem, amíg Sloane
hálószobájában égett a villany, mint egy meleg, aranyszínű
jelzőfény, miközben odakint tovább esett a hó.
 Szerintem ez a szokás rosszabb volt, mint a dohányzás; az,
hogy nem feküdtem le, amíg Sloane le nem kapcsolta a
lámpáját. Ráadásul ez a kényszer nem tett jót nekem, tekintve,
hogy a nő egy könyvmoly volt, aki a legtöbb éjszaka éjfél után is
olvasott. Lenéztem a könyököm mellett heverő Éjféli könyvtár
egy példányára, és azon tűnődtem, vajon ez is egy olyan dolog-e,
amiről le kell mondanom, ha végre eladom ezt a helyet.
Szánalmas voltam, titokban együtt feküdtem le vele, mintha a
közös lámpaoltás egyenlő lenne azzal, hogy Sloane
biztonságban van. Minél hamarabb eladom ezt a házat, és
megszakítom vele a kapcsolatot, annál hamarabb leszünk
szabadok mind a ketten.
A díszkivilágítás Sloane hátsó udvarán fénybe borította a téli
csodavilágot, én pedig teljes készültségben hajoltam előre, hogy
kinézzek az ablakon.
És ott állt ő.
Felvett egy másik pizsamát, mellé pedig élénkpiros hócsizmát
húzott, és egy sötét, vastag kabátba bújt. Figyeltem, ahogy
céltudatosan kisétál az udvarra, és némán kértem, hogy álljon
meg, mielőtt eltűnik a szemem elől a bokrok mögött.
Felálltam a székemről, és visszatartottam a lélegzetemet.
Sloane megtorpant a szemem előtt, amitől megnyugodtam.
Az ég felé emelte tekintetét, és széttárta a karját. Aztán
hátradőlt, és hanyatt esett. Reflexszerűen görcsbe rándultak az
izmaim, és készen álltam, hogy lerohanjak a lépcsőn, majd ki az
udvarra, amíg észre nem vettem, hogy megmozdult. A karjával
és a lábával seperte a havat. Ki és be. Ki és be.
Megbabonázva néztem, ahogy Sloane Walton hóangyalt
készít.
A hűvös üvegre nyomtam a tenyeremet.
Vigyázz a lányaimra. Olyan tisztán hallottam Simon szavait,
mintha hangosan mondta volna.
Nem az ő hibája volt. Nem tudta, milyen hatással van rám a
lánya. Hogy mennyire veszélyes rám. Hogy én milyen végzetes
lehetek rá nézve.
Sloane felült, és hátrahajtotta a fejét. Azon tűnődtem, vajon ő
is Simonra gondol-e. Talán ez egy újabb kötelék volt, ami
igazságtalanul összekötött minket. Egy gyenge pillanatomban az
ablakhoz emeltem a kezem, és végigsimítottam az alakját az
üvegen keresztül.
Előbb láttam meg, mint ő; a távoli narancssárga fénycsíkot az
égbolton. Egy hullócsillag.
Sloane az arcához emelte a kezét, majd megdermedt.
Aztán hirtelen megmozdult, elege lett a saját
mozdulatlanságából. Lebilincselve figyeltem, ahogy óvatosan
talpra állt, majd félreugrott, nehogy kárt tegyen a
hóangyalában.
Csípőre tett kézzel vette szemügyre, és bólintott. Aztán
felnézett. Ezúttal nem az égre, hanem egyenesen rám.
Nem égett a lámpa az íróasztalomon. Kizárt, hogy meglátott
az ablakban, győzködtem magam, miközben elvettem a kezemet
az üvegről. Mégis ott álltam az árnyékban, és néztem, ahogy az
ablakomat bámulja.
Egy gyötrelmes perc után félrekapta a tekintetét, és lassan
elindult vissza a házba.
Csak akkor jöttem rá valamire, amikor eltűnt a szemem elől,
és a hálószobájában végre kialudtak a fények.
Az én kabátomat viselte.
 5. fejezet

Dögös pasi a hálószobámban

Sloane

Huszonhárom évvel ezelőtt

Be kellett volna fejeznem a trigonometria-házimat, vagy

legalább lezuhanyozni a softballedzés után. De az az igazság,
hogy utáltam a matekot, így nem engedtem meg magamnak,
hogy lezuhanyozzak, amíg be nem fejeztem a házi feladatomat.
Így igazából az egyetlen lehetőségem az volt, hogy
könyvszünetet tartsak.
Persze volt egy iciri-piciri esély arra, hogy a frusztrációmat az
okozta, hogy pontosan egy fejezetnyire voltam az igazán jó
dolgoktól Kathleen E. Woodiwiss Shanna című regényében, amit
anyától loptam el.
Most olvastam harmadjára anyukám viseltes könyvét, és
teljesen beleszerettem a szeszélyes Ruark Beauchampba. Bár az
ő – és Shanna – viselkedése a való életben problémás lett volna,
mégis tetszett a gondolat, hogy egy titkos, forró viszony
valahogy biztonságos teret adhat, ahol az ember önmaga lehet.
Felmásztam az ablakpárkányra, és feltornyoztam a párnákat
a hátam mögött. Hónaljszagot éreztem. Elfintorodtam, és
kinyitottam a középső ablakot, hogy beengedjem a friss tavaszi
levegőt. A csapatom idén a kerületi döntőre készült, és az edzők
minden edzésen egyre keményebben hajtottak minket. Én is ezt
akartam. Ez mind része volt Sloane Csodálatos Élettervének,
aminek teljes mértékben elköteleztem magam. De most csak
arra vágytam, hogy belevesszek egy szexi karibi szerelmi
történetbe. Másodpercek alatt elfeledkeztem a rám száradt
verejtékről meg a béna házi feladatomról, ahogy magával
ragadott a könyv.
Épp a jó dolgok közepén tartottam, amikor elterelte a
figyelmemet a szomszédunk, Mr. Rollins, aki túl gyorsan tolatott
ki a kisteherautójával a kocsifelhajtóról. Sebességet váltott, majd
a teherautó elindult előre, és csikorogtak a kerekei, ahogy
villámgyorsan eltűnt a szemem elől.
Összeszorult a gyomrom. Nem állt jól a szomszédék szénája,
mióta Mr. Rollins egy évvel ezelőtt elvesztette az állását. Apa azt
mondta, valami művezető volt a vegyi üzemben néhány
várossal arrébb. De az üzemet bezárták. Ettől fogva Mr. Rollins
nem nyírta tovább otthon a füvet. Nem grillezett
hamburgerhúst. Néha, amikor nyitva hagytam a szobám
ablakát, hogy beengedjem a tavaszi szellőt, hallottam, ahogy
késő este ordibál.
Apám soha nem kiabált. Ő sóhajtott.
Nem haragudott rám és Maeve-re. Csalódott bennünk.
Kíváncsi voltam, mit csinál Lucian, amikor az apja ordibál.
Egy kis borzongás futott végig rajtam, amikor rá gondoltam.
Lucian Rollins tizenegyedikes volt, és a focicsapat irányító
játékosa. Szerettem azt hinni, hogy a komoly, sötét hajú fiú, aki
póló nélkül vitte ki a szemetet, volt az oka a tinédzserkori
szexuális ébredésemnek. Addig undorítónak tartottam a fiúkat
– ami tizenkét-tizenhárom éves korukban teljesen igaz is –,
aztán pedig azon tűnődtem, milyen lenne, ha megcsókolna a
szomszéd rosszfiú.
Lucian gyönyörű volt, sportos és népszerű.
Én viszont egy pápaszemes, bögyös, közel tizenhat éves lány,
aki inkább töltötte volna egy jó könyv társaságában a péntek
estét, minthogy langyos sört igyon a tábortűz mellett a
Mosolyszigetnek nevezett mezőn. Nem egy súlycsoportban
voltunk. Az ő társaságába pomponlányok, diáknagykövetek és
gyönyörű tinik tartoztak, akik valahogy megmenekültek a
többiekre nehezedő kétségbeejtő önbizalomhiánytól.
Én egy nem túl szexi sportban jeleskedtem, és a múlt héten
büntetést kaptam, köszönhetően az öltözködési szabályokkal
kapcsolatos „határozott véleményemnek”, aminek akkor adtam
hangot, amikor a barátnőmet, Sherry Salama Fiascót
megbüntették, mert egy centivel rövidebb volt a szoknyája az
előírtnál.
– Ahelyett, hogy a lányok öltözködését kritizálják, miért nem
arra fordítják a figyelmüket, hogy megtanítsák a fiúknak, hogyan
uralkodjanak magukon? – vitatkoztam. Hangosan. Még lelkes
tapsot és egy helyeslő bólintást is kiérdemeltem az egyik végzős
pomponlánytól a tanulószobán.
Nem utáltam a hírnevemet. És a szüleim nem voltak
hajlandóak szobafogságra ítélni, mert kiálltam az igazság
mellett.
Nyikorgást, majd csattanást hallottam a szomszédból. A
könyvem leesett az ölemből, miközben a nyakamat
nyújtogattam, hogy jobban lássak.
A szobámban – amellett, hogy saját fürdőszobával,
könyvtárhoz méltó könyvespolcokkal és egy fantasztikus
ülőpaddal rendelkezett az ablakban – a kilátás volt a
kedvencem. Az ablakból Lucian házának egész oldalát
láthattam, beleértve a hálószobája ablakát is.
 Aztán megpillantottam őt.
Lucian a hátsó udvaron sétált. Sajnos póló volt rajta. A válla
meggörnyedt, és szórakozottan dörzsölgette a jobb karját,
miközben elgondolkodva bámulta a földet.
A hátsó udvarunk, hála apa kertész hobbijának, egy
csodavilág volt, tele virágokkal, fákkal és bokrokkal. Március
végén jártunk, így virágoztak a cseresznyefák, ami a tavasz
beköszöntének egyértelmű jele volt.
Lucianék hátsó udvara inkább egy elhagyatott telekre
hasonlított. A fű foltokban kiégett, és a kerítésük mentén térdig
érő gaz nőtt. A garázs mellett egy rozsdás grillsütőt hagytak.
Természetesen nem akartam ítélkezni. Sok embernek akadt
jobb dolga is, minthogy minden hétvégén a földet túrja.
Bár Lucian talán elgondolkodhatna azon, hogy segítsen a ház
körül, ha már az apja nem végezte el a kerti munkákat.
Könyörgöm, ott egy fűnyíró a grill mellett! Nem akartam
belezúgni egy lusta, elkényeztetett srácba.
Némán könyörögtem, hogy induljon el a fűnyíró felé.
Ehelyett Lucian belerúgott egy kőbe, és messzire repítette. A
kő végighasított a levegőn, majd hangosan a kerítésünknek
csapódott.
– Hé! – kiáltottam.
Azonnal az ablakomra szegeződött a tekintete. Lebuktam a
padra, és egy párnába temettem az arcomat.
– Hát, ez hülyeség volt, tökfej. Úgyis meglátott – motyogtam a
párnába. Újra felültem. De Luciant sehol sem láttam.
Az ablakom előtt virágzó cseresznyefa megrezdült, és morgást
hallottam.
– Mi a…
Volt valami a fán. Nem. Nem valami, hanem valaki. Többször
pislogtam, és azon gondolkodtam, hogy új szemüvegre van-e
szükségem, mert úgy tűnt, Lucian Rollins felmászott a fámra.
Felcsimpaszkodott a törzsén, majd kipróbálta, hogy elbírja-e a
súlyát a veranda fölé lógó faág.
Istenem, istenem, istenem! Egy dögös, népszerű tizenegyedikes
épp most mászott fel a fámra, mert ráordítottam.
A rémület és az izgalom mámorító elegyével figyeltem, ahogy
átmászik az ágon, majd fürgén felugrik a tetőre.
Lecsúsztam a padról, majd a szobám közepe felé hátráltam,
amikor Lucian Rollins bedugta az egyik lábát az ablakomon, és
bemászott a helyiségbe.
Istenem, istenem, istenem! Lucian Rollins a hálószobámban. A
francba! Lucian Rollins a hálószobámban!
Körülnéztem, és reméltem, hogy nem kell szégyenkeznem
miatta. Hála istennek, anya ragaszkodott hozzá, hogy a
tizenkettedik születésnapomra átalakítsuk a szobámat. A
babaházamat és a plüssállatokkal teli függőágyamat felváltották
a padlótól a plafonig érő könyvespolcok, amiket apám szerelt
fel. A halvány rózsaszín falakat hangulatos kék festékkel
takartuk el.
De épp most dobtam két adag tiszta ruhát a padlóra a
gardróbom előtt, mert anyának szüksége volt a
szennyeskosárra. Ráadásul a hátizsákom tartalmát az ágyam
lábához ürítettem, mert nem találtam a kedvenc rózsaszínű
szövegkiemelőmet, amit a legfontosabb órákon szoktam
használni a jegyzeteléshez.
Uramisten. Nekem kedvenc szövegkiemelőm volt, Lucian meg
tavaly ősszel megdöntötte az iskola passzrekordját a
futballpályán.
A hívatlan vendégem nem szólt semmit, miközben én némán
pánikba estem.
Lucian felvette a könyvemet, megfordította, és elolvasta a
hátulját. Végül gúnyosan felvonta a szemöldökét.
Odamentem hozzá, és kikaptam a kezéből.
– Mit keresel a szobámban? – tettem fel a kérdést, amikor
rátaláltam a hangomra.
 – Főleg azon kattogok, hogy bocsánatot kérek a kő miatt –
felelte mély, lágy hangon.
– Főleg?
Vállat vont, és körbejárta a szobámat.
– Még soha nem jártam nálatok. Meg akartam nézni, hogy
milyen.
– Használhattad volna a bejárati ajtót – mutattam rá. Ha
pomponlány lennék, tudnék flörtölni. Már lezuhanyoztam
volna, és most összeillő pizsamát meg szájfényt viselnék. A
hajamat dobálnám, anélkül hogy meghúznám a nyakamat, ő
pedig kényszert érezne arra, hogy megcsókoljon.
De nem voltam pomponlány. Csak egy egyszerű lány, és
fogalmam sem volt, hogyan beszéljek a dögös szomszédommal.
Lucian megállt az asztalomnál, és átnézte a CD-ket.
Elvigyorodott.
– Destiny’s Child és Enrique Iglesias.
– Nem törhetsz csak úgy be az otthonomba, hogy a zenei
ízlésem fölött ítélkezz.
– Nem ítélkezem. Én… kíváncsi vagyok.
Közelről még aranyosabb volt.
Várjunk csak. Nem, nem aranyos. Jóképű.
A haja sűrű és sötét volt, a vége pedig egy kicsit göndörödött.
Egyenes orral és magas arccsonttal áldotta meg a sors, ami
annyira markáns volt, hogy Mrs. Clawser őt választotta
modellnek a portrérajzoláshoz rajzórán. Becky Bunton
elmesélte, hogy Lucian levette a pólóját, és Mrs. Clawsernek tíz
percig a ventilátor előtt kellett állnia, hogy lehűtse magát.
Persze Becky azt is állította, hogy a nagybátyja tervezte a
JanSport táskát, így az állításait nem lehetett készpénznek
venni.
Lucian magas volt, atletikus testalkatú, és a kopott farmerben
meg a hosszú ujjú Knockemout focipulóverben inkább nézett ki
férfinak, mint fiúnak.
 Tényleg ennyire meleg volt a szobámban? Nekem is jól jött
volna egy ventilátor?
Még nem szexeltem. Azt akartam, hogy az első alkalom
olyasvalakivel legyen, akivel úgy érezhetem magam, mint egy
könyv hősnője. Valakivel, aki levesz a lábamról, és aki
különleges meg jó érzéseket ébreszt bennem, nem pedig kínos,
izzadt pillanatokat okoz egy ősrégi Toyota hátsó ülésén, mint
amilyen Becky első alkalma volt.
Lucian izmos karjával és romantikus hajával pont ilyen
érzéseket keltene egy lányban. Azt éreztetné vele, hogy
különleges. Hogy fontos.
Hogyan randizhattam volna a saját súlycsoportomba tartozó
fiúkkal, amikor ilyen példányok kerültek a szemem elé? Nekem
a középiskola lúzerjei jutottak randipartnernek. Például a
színjátszósok, vagy talán egy lassabb fiú a futócsapatból.
Azonban egyikük sem volt mérhető a jóképű szomszédomhoz.
Nem csak a külsejéről volt szó. Lucian olyan magabiztossággal
lépkedett a középiskola folyosóin, hogy a tömeg szétvált
körülötte. Nekem viszont át kellett verekednem magam a
tömegen, és általában csak a többiek hátát meg vállát
bámultam.
Lucian megköszörülte a torkát, én pedig pislogtam.
Nagyon sokáig bámultam őt. Elég sokáig ahhoz, hogy helyet
foglaljon az ágyam lábánál lévő padon, és visszabámuljon rám.
Várakozóan.
– Kérsz egy üdítőt vagy valamit? – kérdeztem, és nem tudtam,
mit tennék, ha igent mondana. A szüleim odalent voltak, és
biztos észrevennék, ha felcsempésznék két gyömbérsört az
emeletre. A tévében látható szülőkkel ellentétben az enyémek
figyelmét semmi nem kerülte el.
– Nem, köszönöm – válaszolta, miközben a trigonometria házi
feladatomat nézte. Felvette a legfelső lapot, azt, amire azt
firkáltam: „Ez hülyeség. Utálom a matekot”.
 Kikaptam a kezéből, és összegyűrtem a hátam mögött.
Okos voltam. Ez volt az egyik erősségem. Ha beültettek egy
irodalom-, történelem- vagy természettudományos órára,
garantáltan kitűnően teljesítettem. De a matek más tészta.
– Segíthetek – ajánlotta fel, majd a hátam mögé nyúlt, és
visszavette a papírt.
– Jó vagy matekból? – Nem tudtam eltüntetni a hitetlenkedést
a hangomból.
– Azt hiszed, csak azért, mert focizom, nem lehetek okos?
Valójában arra gondoltam, hogy nekem kellene
korrepetálnom a dögös sportolót, aki aztán kénytelen belém
szeretni a meghitt együtt-tanulás közben. De így is jó lesz.
– Persze hogy nem – mordultam fel.
– Akkor adj egy ceruzát. – Kinyújtotta a kezét, és egy
másodpercre eljátszottam a gondolattal, hogy egyszerűen
összefonom az ujjainkat… aztán az ölébe ugrom, és
megcsókolom.
De nem bíztam a mozgáskoordinációmban. Mi van, ha tökön
rúgom, vagy kinyomom belőle a szuszt?
Végül a józan ész győzött, és felkaptam a rózsaszín
rotringomat a szőnyegről, hogy odaadjam neki.
– Gyere ide – utasított, ahogy lecsúszott a padlóra, és
megsimogatta a mellette lévő üres helyet.
Engedelmesen leültem.
– Az eleje jó – mondta, miközben a ceruzával végigkövette a
lépéseimet. – De itt elrontottad.
Mellette ültem, és néztem, ahogy a nagy kezével mozgatja a
rózsaszín ceruzát a lapon. Tessék, Lucian Rollins még a matekot
is szexivé tudta varázsolni.
– Hű, te tényleg okos vagy – jegyeztem meg, amikor
bekarikázta a választ.
Halvány mosolyra görbült a szája.
– Ne áruld el senkinek.
 – Megőrzöm a titkodat – ígértem.
– Te jössz – mondta, és átnyújtotta nekem a rotringot.
Jó illata volt. Ettől paranoiás lettem, hogy érezheti az
izzadságszagomat.
Három próbálkozásba és Lucian végtelen türelmébe került,
de végül sikerült. A következő feladatot már a második
nekifutásra megoldottam. Majd amikor a harmadik feladatnál
egyből megtaláltam a helyes választ, felugrottam, és a levegőbe
dobtam a rotringot, mintha egy focilabda lett volna.
– Igen! Kapd be, matek!
A győzelmi táncom felénél tartottam, amikor eszembe jutott,
hogy egy dögös tizenegyedikes társaságában vagyok, és izzadt a
hónaljam.
Lucian a könyökére támaszkodva hátradőlt a szőnyegen, és
csillogó szemmel figyelt. Valódi mosoly ült ki az arcára. Amit én
csaltam ki belőle. Melegség öntötte el a testemet. Egészen biztos
voltam benne, hogy egy hőhullám lehet.
A fülem mögé tűrtem a hajamat, és visszaültem a padlóra.
– Hm, szóval köszönöm. Általában nem szoktam ennyire
izgalomba jönni a matekházitól.
Még mindig mosolygott, én meg elolvadtam tőle.
– Gondolom, inkább az olvasás érdekel, mint a trigonometria.
– A könyvespolcaim felé biccentett.
– Ó, igen. Szeretem a könyveket. Nagyon.
– Író szeretnél lenni?
Megráztam a fejem.
– Nem. Az olvasás csak hobbi. Softball ösztöndíjat fogok
kapni, és sportorvosi pályára készülök. – Már mindent
kitaláltam. Az edzőm szerint „agresszívan lelkes dobó” voltam.
– Tényleg? – kérdezte.
– Nem hiszed, hogy meg tudom csinálni?
– Jó lehet tudni, hogy mit szeretnél csinálni.
– Már majdnem végzős vagy – mutattam rá. – Hová mész
főiskolára? Milyen szakra jelentkezel?
Vállat vont, majd elfintorodott, és szórakozottan megdörzsölte
a karját.
– Még nem tudom.
Összeráncoltam a homlokom.
– Nos, mi akarsz lenni?
– Gazdag.
Úgy hangzott, mintha komolyan gondolta volna. Ez nem egy
könnyelmű kamasz válasza volt, aki megunta, hogy Alice néni
állandóan azt kérdezi tőle, mi akar lenni, ha felnő.
– Öhm, oké. És azt hogy akarod elérni? – faggattam.
– Megtalálom a módját.
Csalódott voltam. A Lucianhez hasonló srácoknak nagy,
konkrét álmokat kellene dédelgetniük. Törekedhetne arra, hogy
hallókészüléket fejlesszen gyerekeknek, vagy vezethetne egy
menő fogorvosi rendelőt, mint anya. A francba, még a profi
focista is jobb lenne a semminél.
– Sloane! Vacsora! – szólt anyám a földszintről.
A francba, a francba, a francba!
– Máris megyek! – kiáltottam vissza.
– Azt hiszem, mennem kell – mondta Lucian.
Nem akartam, hogy elmenjen. De azt sem szerettem volna,
hogy a szüleim megtudják, egy nagyon dögös focista felmászott
a fán a hálószobámba. Hátha megint meg akarja majd tenni,
amikor már lezuhanyoztam, és összeillő pizsamában meg
szájfényben várom.
– Kérdezd meg a fiút, aki bemászott az ablakodon, hogy
szeretne-e maradni vacsorára. Fasírtot eszünk – kiabálta anya.
– Ó, istenem – motyogtam, ahogy a megaláztatás miatt a
tenyerembe temettem az arcomat.
Felpillantottam Lucianre, ő pedig elvigyorodott, amitől
megremegett a térdem, és görcsbe rándult a gyomrom.
– Köszönöm, Mrs. Walton, de haza kell mennem – kiáltotta
válaszul.
– Nyugodtan használd a bejárati ajtót – mondta anya.
Elfintorodtam.
– Valószínűleg jó ötlet. Különben csak fogják magukat, és
feljönnek a szobámba.
– Oké – felelte, és láthatóan nem igazán érdekelte a megalázó
helyzetem.
Kihúztam magam, aztán lekísértem a lépcsőn, miközben
fogalmam sem volt, hogy milyen reakcióval fogjuk szemben
találni magunkat. Az egy dolog, hogy a szüleimnek tetszett,
amikor kiálltam a nők jogaiért. De hogy fiúkat csempésszek a
szobámba… nos, az teljesen másfajta lázadó viselkedés volt.
A szüleim a lépcső lábánál, a konyhában vártak minket. Apa
egy ősrégi bézs pulóvert viselt, ami túlságosan is passzolt a
khakiszínű nadrágjához. Anya még a munkaruhájában volt.
Mindketten boroztak.
– Anya, apa, ő itt Lucian. Ő, nos, segített a trigonometria-
házimban – mutattam be őt zavartan a szüleimnek.
– Örülök, hogy megismerhetem önöket, Mr. és Mrs. Walton –
mondta Lucian, és úgy fogott kezet apámmal, mintha felnőtt
lenne. Elképzeltem őt egy puccos öltönyben, amint komoly
arccal és erős kézfogással tart megbeszéléseket. Talán a
„gazdag” mégsem volt olyan béna cél.
– Örülök, hogy hivatalosan is megismerhetlek, Lucian –
üdvözölte anya, és egy „majd később megbeszéljük” pillantást
vetett rám.
– Mindig szívesen látunk, főleg, ha ez segít, hogy Sloane ne
dobálja a matematika könyvét a szobájában – mondta apa.
Zavarba jöttem.
– Apa! – sziszegtem.
Kinyújtotta a kezét, és összeborzolta a hajamat. Majdnem
meghaltam szégyenemben.
– Biztos, hogy nem maradhatsz vacsorára? – ajánlotta fel
anya.
Lucian csak egy pillanatig tétovázott, de a szüleim úgy
rávetették magukat, mint mopsz a mogyoróvajra.
– Csatlakozz hozzánk – erősködött apa. – Karen remek fasírtot
készít, én pedig sült krumplit csináltam tormás tejföllel.
Lucian rám pillantott, majd a lábára szegezte a tekintetét,
mielőtt bólintott.
– De… biztosan nem bánják?
– Egyáltalán nem – állította anya, miközben a konyhasziget
felé irányított minket, ahol a tányérok egymásra voltak
halmozva.
Ó, istenem! Lucian Rollinsszal fogok vacsorázni. Ez az!
Meg a szüleimmel. Ehh…
Egyáltalán nem számított randinak, ha gardedámok is jelen
voltak. Legalábbis ebben a században nem.
– Gyertek – mondta anya, és előrement. – Megteríthetitek az
asztalt.

∞
– KEDVESEK A SZÜLEID – szólalt meg Lucian, amikor becsuktam
magunk mögött a bejárati ajtót. A cseresznyevirágok illata
finoman lebegett a csípős esti levegőben.
– És kínosak – vágtam rá, és összerezzentem, amikor eszembe
jutott, milyen témákról beszélgettünk vacsora közben. – Tényleg
nem kell segítened apámnak leszedni a nyári dekorációt a
garázs padlásáról a hétvégén.
Apám alacsony volt, és rettegett a létrától, így el volt
ragadtatva Lucian magasságától. Anyámnak pedig tetszett, hogy
Lucian nyilvánvalóan képtelen nemet mondani.
– Szívesen teszem – jegyezte meg, és zsebre dugta a kezét.
– Ne hagyd, hogy ezt meghallják, különben anya rávesz, hogy
irattartó dobozokat pakolj az irodájában, apa pedig besoroz,
hogy vágd le a magasabb ágakat a hátsó udvarban.
– Szép az otthonotok – mondta Lucian. Szinte vádló volt a
hangja.
– Megköszönném, de igazából semmi közöm hozzá.
– Az enyém gáz – jelentette ki, és a kis, bézs színű házra
biccentett. Észrevettem, hogy Lucian apja még mindig nem ért
haza.
– Talán szebbnek látnád, ha lenyírnád a füvet – javasoltam
segítőkészen.
Megint szórakozottan nézett rám.
– Kétlem, hogy attól jobb lenne a helyzet.
Keresztbe tettem a karomat a mellkasomon, hogy megvédjem
magam a hidegtől.
– Sosem tudhatod. Néha az is segít, ha kívülről megszépíted a
dolgokat.
Mint amikor elég korán keltem ahhoz, hogy iskola előtt
felkenjek egy kis szempillaspirált meg rúzst. A merész ajak és a
hosszú szempillák hatására csinosabbnak, összeszedettebbnek
éreztem magam.
– Majd meglátjuk – válaszolta. – Köszönöm a vacsorát. Haza
kell mennem, hogy megcsináljam a saját házimat.
Hátrálni kezdett.
Kétségbeesetten vágytam még egy percre vele, így azon járt az
agyam, hogy mondanom kellene valamit.
– Hé! Nem szoktam ilyeneken fennakadni, de még mindig
nem kértél bocsánatot a kőért – mutattam rá.
Félmosolyt villantott rám, miközben az egyik lába még a
verandán volt, a másik viszont már a lépcsőn.
– Akkor talán majd legközelebb.
Legközelebb.
Görcsbe rándult a gyomrom az idegességtől.
– Még találkozunk – mondta.
 – Igen. Persze – köszöntem el lélegzet-visszafojtva. Úgy álltam
ott, mint egy idióta, és néztem, ahogy végigsétál a járdán,
mielőtt átvágott volna a felhajtón a saját udvarukra. –
Legközelebb – suttogtam.
Aznap este mosollyal az arcomon feküdtem le aludni, és
átmenetileg még Ruarkról meg Shannáról is elfeledkeztem.
Másnap reggel, amikor elindultam az iskolába, nem tudtam
nem észrevenni, hogy Lucian apjának kocsija még mindig nem
állt a felhajtón. Azonban a pázsitot már lenyírták.
 6. fejezet

Reggeli rajtaütés

Sloane

– Köszönöm, Lou – motyogtam a fogaim között a hajgumival.

Lou Witt, Naomi édesapja, nyitva tartotta nekem az étkezde
ajtaját, miközben megpróbáltam kontyba fogni zabolátlan
hajamat.
– Kicsit szétszórtnak tűnsz ma reggel – jegyezte meg a
felesége, Amanda, aki részmunkaidőben tanácsadóként
dolgozott az iskolában.
Lenéztem a bő pulóveremre, amin friss kávéfolt
éktelenkedett. Egy fél bögre kávét öntöttem magamra, amikor
anya üzenetet küldött, hogy emlékeztessen, ma együtt
reggelizünk.
A leggingsem kiszakadt az egyik térdemen, és elfelejtettem
lecserélni a papucsomat.
A francba.
– Ez is egy olyan nap – válaszoltam, és megigazítottam a
kontyomat.
Inkább olyan hét.
 – Ez várható volt, édesem – nyugtatott meg Amanda,
miközben együttérzőn megszorította a kezemet. – Ne felejts el
odafigyelni magadra.
– Nem fogok – ígértem meg, mielőtt elköszöntem a Witt
házaspártól, és elindultam befelé.
Anya az egyik hátsó bokszban ült, én pedig odasiettem hozzá.
– Bocsánat, hogy késtem. Naomi hívott. Ő és Eric végre
megtalálták a szalagoskígyót, ami szerda este tűnt el az
állatsimogatóból. Az ablakban volt a hegyescsúcsú futóka köré
tekeredve…
Hirtelen megtorpantam, és tátott szájjal bámultam a vele
szemben ülő férfira.
Anya úgy mosolygott rám, mintha nem az ősellenségemmel
ült volna egy asztalnál.
– Megkértem Luciant, hogy csatlakozzon hozzánk, mivel úgyis
a városban van.
Lucian láthatóan nem örült ennek a váratlan fordulatnak, de
az igazat megvallva többnyire amúgy is úgy nézett ki, mint
akinek szorulása van.
– Ülj le – mondta anya, és a Lucian melletti szabad helyre
mutatott.
– Ó, várj csak! Elfelejtettem, hogy találkozóm van valakivel
valami miatt…
– Sloane, ülj le a hátsódra! Azonnal!
Szigorún szólt rám. Sajnos hiába nőttem fel, nem lettem
immunis erre az anyai felhangra.
Lucian vonakodva beljebb csúszott. Remek. Akkor nekem is
jópofiznom kell, különben én fogok gyerekesnek tűnni.
Óvatosan leültem, de a fél lábamat kidugtam az asztal alól arra
az esetre, ha gyors menekülésre kényszerülnék.
Anya összekulcsolta az ujjait az asztalon, és várakozóan
nézett ránk. Fáradtnak és szomorúnak tűnt, amitől hisztis
kisgyereknek éreztem magam. Épp ezért kényelmesebben
elhelyezkedtem a bokszban, és felemeltem az étlapot.
– Szóval, mi ez a közös reggeli? – kérdeztem.
– Ma visszamegyek Washingtonba – jelentette be anya. – A
testvéredtől és Chloétól már elbúcsúztam. Most rajtad a sor.
Letettem az étlapot, és nem törődtem azzal, ahogy a testem
jobb oldala mintha elnyelte volna a Lucianből áradó meleget.
– Anya, nem kell sietned. Ha egy kis nyugalomra vágysz,
tudod, hogy ott maradhatsz velem. – Hol nálam, hol a
testvéremnél aludt, amíg a temetést intéztük. Élveztem, hogy
lakótársam volt. Így nem tűnt annyira üresnek a ház. Ráadásul
nagyon finom rágcsálnivalókat vett.
Anya megrázta a fejét.
– Köszönöm az ajánlatot, de ideje, hogy visszamenjek. Az
apád nagyon pontos listát hagyott arról, hogy mi mindent kell
elintéznem.
– Hadd segítsek! – Hirtelen kétségbeesetten szerettem volna,
hogy a városban maradjon. Nem akartam, hogy mindent
egyedül oldjon meg. Ahogy azt sem, hogy elhagyjon.
– Milyen dolgokat kell elintézned? – kérdezte Lucian.
Futó pillantást vetettem rá. Nem mintha bármi köze lett volna
hozzá, de engem is érdekelt a válasz.
– Nos, egyrészt azt akarta, hogy a ruháit egy olyan nonprofit
szervezetnek adományozzuk, ami a hajléktalan férfiakat látja el
ruházattal, hogy könnyebb dolguk legyen az állásinterjúkon.
Ezenkívül össze kell gyűjtenem és át kell adnom az összes
ügyének aktáit Lee V. Coopsnak az Ellery & Hodges ügyvédi
irodánál az esetleges jövőbeli fellebbezésekhez.
– Majd én elintézem – ajánlotta fel Lucian, majd elővette a
telefonját a zsebéből, és megnyitotta az üzeneteit. – Megkérem
az egyik alkalmazottamat, hogy vegye fel az aktákat, és vigye át
őket az új céghez.
Mi a fenéért jelentkezett önként Lucian „enyém a fél világ”
Rollins, hogy segítsen az anyámnak? És miért viselkedett úgy
anyám, mintha nem ez lenne az első alkalom, hogy a segítségére
siet?
Összeszorítottam a fogamat, és mosolyt erőltettem az
arcomra.
– Körülnézek otthon apa dolgozószobájában, hogy biztos nem
hagyott-e ott régi aktákat.
– Tökéletes. Bármit találsz, nyugodtan odaadhatod Luciannek.
Rápillantottam a férfira, és észrevettem, hogy már engem néz.
Együtt fordultunk vissza az anyámhoz.
– Mi folyik itt, Karen? – kérdezte abban a pillanatban, amikor
én azt mondtam:
– Mi folyik itt, anya?
– Simon mindkettőtöket szerette. Amikor kiújult nála a rák,
sokat gondolkodott azon, hogy mi kell a jó élethez. És az a fajta
harag, amit egymás iránt tápláltok, nem egészséges.
Kényelmetlenül mocorogtam a helyemen. A gondolat, hogy
apám utolsó hónapjaiban olyasmit tettem, ami elszomorította,
olyan volt, mintha friss citromlevet locsoltak volna a nyílt
sebembe.
– Apa csalódott bennem? – kérdeztem rekedten.
Anya a kezemért nyúlt, és megszorította.
– Persze hogy nem, kicsim. Nagyon büszke volt rád.
Mindkettőtökre, mindazért, amit elértetek, amit felépítettetek,
és amilyen nagylelkűen adakoztatok. De az élet
elviselhetetlenül rövid. Ez az ellenségeskedés, amihez
ragaszkodtok, csupán időpocsékolás.
– Na jó. Sajnálom, és ne vedd sértésnek, de mi köze van
Luciannek a családunkhoz?
Anya és Lucian hosszan egymásra néztek, aztán Lucian
finoman megrázta a fejét.
– Erről beszélek – mondtam Lucian arcára mutatva. – Mi a
fene ez a titkos fejrázás?
– Lucian többet tett ezért a családért, mint amennyit valaha
elmondhatnék – válaszolta végül anya.
– Például? – faggattam pánikszerűen magas hangon.
– Lucian – nógatta az anyám.
– Nem.
Anya a szemét forgatta, aztán rám nézett.
– Egyrészt a temetés után elküldött a barátnőimmel a
gyógyfürdőbe.
– Karen – szólt rá Lucian elkeseredetten.
Anya a szabad kezével megfogta a férfi kezét, így önmagán
keresztül engem is összekapcsolt vele.
– Lucian, drágám, egyszer be kell fejezned…
– Mivel szolgálhatok? – Bean Taylor jelent meg az
asztalunknál nadrágtartóban és foltos kötényben, zsírfoltos
jegyzetfüzetét a kezében tartva. A férfi istenien grillezett, de ő
volt a világ legügyetlenebb pincére.
– Szia, Bean. Jó látni téged – üdvözölte anya, miközben
elengedte a kezünket.
Mit kell Luciannek befejeznie?
Milyen közös titkai lehetnek az anyámmal?
A Walton család nyitott könyv volt. Mindent tudtunk
egymásról. Vagyis majdnem mindent.
– Figyeljetek, nekem most mennem kell – mondta anya, ahogy
felkapta a táskáját, és ledobott némi készpénzt az asztalra. – De
nagyon örülnék, ha ti ketten itt maradnátok reggelizni. És nem
szívesen keltek bennetek bűntudatot, de annyira szeretném, ha
a kedvemben járnátok. – Anya szeme könnybe lábadt.
Felálltam és átkaroltam. Talán ha elég erősen szorítom, nem
fog elmenni.
– Adok nektek még egy percet – mondta Bean hátrálva, mert
kényelmetlenül érezte magát az érzelgősségünktől.
– Anya, ne menj el! – Elcsuklott a hangom, mire ő még jobban
megszorított.
– Muszáj. Jót tesz, ha produktív vagyok, és elkezdek azon
gondolkodni, hogy mi lesz ezután. Szerintem neked is jót fog
tenni. Menj vissza dolgozni – suttogta. – Különben is, csak egy
telefonhívásnyira vagyok tőled.
Szipogtam.
– Egy telefonhívás és az ország legrosszabb közlekedési
útvonala választ el minket egymástól.
– Miattam megéri végigszenvedni a forgalmat.
Fojtottan felnevettem.
– Igen, azt hiszem, igazad van.
– Szeretlek, Sloane – suttogta anya. – Légy boldog. Légy jó. Ne
hagyd, hogy a gyász túl sokáig a mélybe húzzon. Ezt apád sem
akarná.
– Oké – suttogtam válaszul, miközben kicsordult egy
könnycsepp a szememből, és végigfolyt az arcomon.
Anya elengedett, megszorította a karomat, majd Lucianhez
fordult, aki kimászott a bokszból. Egészen eltörpültünk mellette,
miközben végigsimított a minden bizonnyal monogramos
ingén.
– Szeretlek – hallottam anya neki címzett vallomását. A férfi
túl halkan válaszolt ahhoz, hogy meghalljam, de észrevettem,
hogy ökölbe szorított kézzel, elfehéredő ízületekkel szorította
magához az anyámat.
– Maradjatok. Egyetek – erősködött újra, amikor a férfi
elengedte.
Lucian bólintott.
– Szia, anya – nyögtem ki. Könnyes szemmel integetett, és
elindult az ajtó felé. Végignéztem, ahogy távozik, és úgy éreztem
magam, mint Anne, mielőtt találkozott volna Marilla és
Matthew Cuthberttel.
– Ülj le! – parancsolta mogorván Lucian, majd széles tenyerét
a hátamra fektette, és visszaterelt a bokszba. Elfoglaltam anyám
megüresedett helyét, és vakon meredtem az előttem lévő
étlapra.
 – Nem lesz semmi baja, Sloane. – Ingerültséget, és valami más
érzelmet hallottam ki a hangjából, miközben szinte simogatón
ejtette ki a nevemet.
– Persze hogy minden rendben lesz vele – vágtam rá mereven.
– Ahogy veled is.
Nem tudtam visszavágni neki. Minden figyelmem arra
irányult, hogy visszatartsam a könnyeimet. Nem akartam
gyengének mutatkozni előtte. Megint.
– Nem kell maradnod – mondtam, és mindenhová néztem,
csak rá nem.
– Ez után a bűntudatkeltés után még Raszputyinnal is
reggeliznék.
Még a könnyeimen keresztül is láttam, hogy hevesen rázza a
fejét.
– Mit akarsz eltitkolni előlem? – faggattam. – Megzsaroltad a
szüleimet? Beszervezted őket egy szektába vagy valami
marketinges hülyeségbe?
– Csak ezek jutnak az eszedbe? – kérdezte.
– Pszt! Visszajöhetek felvenni a rendeléseteket? – szólalt meg
Bean, ahogy lábujjhegyen visszaosont az asztalhoz.
– Persze, Bean. – Sikerült erőtlenül rámosolyognom. Nem
tenne jót, ha arról pletykálnának a városban, hogy a könyvtáros
idegösszeroppanást kapott egy nyilvános helyen. Vigyáznom
kellett a hírnevemre. Ha a helyzet úgy kívánta, egyenesen
félelmetes voltam. Ennek köszönhetően a könyvtár olajozottan
működött, én pedig zavartalan életet élhettem Knockemoutban.
– Tudod, hogy foltos a ruhád? – Bean a pulóveremre mutatott
a tolla hegyével.
– Összetűzésbe kerültem egy csésze kávéval. A szokásosat
kérem forró csokoládéval. – Megérdemeltem a vigaszitalt.
– Extra mályvacukorral, extra tejszínnel? – pontosította Bean
a rendelésemet.
– Igen.
 – És önnek mit hozhatok, Mr. Rollins?
Magamban felhorkantam. Knockemoutban voltunk, az isten
szerelmére, és Bean alig egy évvel volt fiatalabb nálam. De
mindig ez történt, „Mr. Rollins így, Mr. Rollins úgy”…
– Egy omlett lesz spenóttal és zöldségekkel – adta le a
rendelését Lucian.
Ah. Még a reggeli rendelése is idegesített. És a legszívesebben
pofán vágtam volna a szalvétatartóval, mert arra sem vette a
fáradságot, hogy szépen kérje, vagy megköszönje a kiszolgálást.
Összehúztam a szememet.
Lucian nagyot sóhajtott.
– Legyen szíves – tette hozzá, mielőtt összefogta és átadta az
étlapunkat.
– Persze – mondta Bean.
– Köszönöm, Bean – jegyeztem meg, mielőtt a pincér
visszasietett a konyhába. Miután elment, visszafordultam
Lucianhez, és mogorván meredtem rá. – Belehalnál, ha néha
udvarias lennél? Vagy az öltöny kiszívja belőled az emberséget?
– Meglep, hogy nem a csillámpalacsintát rendelted a
gyerekmenüből a bögre kristálycukor mellé.
– Kóstoltad már egyáltalán az itteni forró csokoládét? –
kérdeztem. – Ja, bocs. Elfelejtettem. Halálosan allergiás vagy a
szórakozásra és a boldogságra. Mikor szállsz vissza a komoly,
lehangoló vámpírbarlangodba?
– Amint túl vagyok ezen a reggelin veled.
Egy másik pincér jelent meg, hogy újabb adag fekete kávét
töltsön Luciannek, és kihozza a forró csokoládémat, ami egy
műalkotás volt. A bögre tetején egy egész halom tejszínhab volt.
Mini mályvacukrok tarkították a fehér örvényt, és Bean az
egészet rózsaszín, csillogó porral hintette meg.
Bizsergést éreztem a torkomban, és megint könnyek szúrták a
szememet. Nem fogok sírni egy bögre forró csokoládé miatt,
bármennyire is nyilvánvaló, hogy szeretettel készítették.
 Ezért szerettem annyira ezt az átkozott várost. Ezért nem
akartam soha máshol élni. Mindannyian nyakig benne voltunk
egymás életében. Ha kilépsz az ajtón, és eltekintesz a
luxusautóktól meg a drága ruháktól, itt tucatnyi apró jó
cselekedetnek lehetsz a szemtanúja mindennap.
– Nevetségesen viselkedsz – jelentette ki Lucian, miközben két
kézzel magamhoz húztam a bögrémet.
– Féltékeny vagy.
– Ezt meg sem lehet inni. A végén magadra fogod borítani.
Felmorrantam, és egy szívószálért nyúltam.
– Micsoda amatőr vagy. – Precíz pontossággal dugtam bele a
bögrébe, hogy eltaláljam a megfelelő tejszínhab-csokoládé
arányt. – Tessék – mondtam, és felé csúsztattam a bögrét.
Lucian úgy nézett rám, mintha azt javasoltam volna, hogy a
farkával kavarja meg a kávéját.
– Mit vársz, mit csináljak vele?
– Kóstold meg, fintorogj, aztán közöld, hogy mennyire
undorító, bár mélyen legbelül annyira ízleni fog, hogy elkezded
tervezgetni, hogyan rendelhetnél egyet anélkül, hogy
észrevenném.
– Miért?
– Mert elküldted anyámat a barátnőivel a gyógyfürdőbe,
amikor emlékeztetni kellett arra, hogy gyászolhat és nevethet
egyszerre. Mert itt maradtál, hogy végigszenvedd a reggelit,
amit egyikünk sem akart, csak azért, hogy boldoggá tedd őt.
Szóval igyál egyetlen kortyot, mert csak ennyit vagyok hajlandó
megosztani veled, aztán folytathatjuk tovább egymás
ignorálását.
Meglepetésemre Lucian elvette a bögrét. Felemelte a szeme
elé, és úgy vizsgálta, mintha valami tudós lenne, a forró
csokoládé pedig a pókfélék családjának egyik, még felfedezetlen
tagja.
Próbáltam nem arra koncentrálni, ahogy az ajkai
összezárulnak a szívószál körül. Ahogy a torka megmozdul a
nyelésnél. De észrevettem, hogy a kelleténél később grimaszolt.
– Undorító – jelentette ki, és visszacsúsztatta elém a bögrét. –
Most örülsz?
– Majd kicsattanok a boldogságtól.
Felemelte a kávéját, de nem ivott belőle. Mert talán a
méregdrága zakója és a pénzespasi-szakálla alatt mégiscsak egy
ember volt.
Ki kellett volna bontanom egy új szívószálat. Látványosan
megakadályozni, hogy ugyanoda tegyem a számat, ahol
korábban az övé volt. De nem tettem. Ehelyett kihúztam az
italból, majd visszadugtam bele a bögre másik oldalán, és
összezártam az ajkaimat ott, ahol pillanatokkal ezelőtt az övé
volt.
A meleg, cukros finomság elolvadt a nyelvemen.
Megfogtam a bögrét, és behunytam a szememet, hogy
kiélvezzem a tökéletes ízbombát.
Amikor kinyitottam, láttam, hogy Lucian engem bámul, és az
arckifejezése… bonyolult volt.
– Mi van? – kérdeztem, ahogy elengedtem a szívószálat.
– Semmi.
– Nem úgy nézel rám, mintha semmi nem lenne.
– Nézlek, és közben számolom a másodperceket, amíg véget
nem ér ez a reggeli.
És újra helyben voltunk.
– Kapd be, Lucifer!
Elővette a telefonját, és nem törődött velem, miközben én a
vendégeket pásztáztam.
A délelőtti órákban szokás szerint nagy volt a nyüzsgés az
étteremben. A vendégek többnyire nyugdíjasok voltak, néhány
lótenyésztővel, és persze a motorosokkal vegyesen. Knockemout
a régi lótenyésztők, a szabadságra vágyó törvényenkívüliek és a
kiégett, középkorú szövetségi tanácsadók egyedülálló
olvasztótégelye volt.
Éreztem magamon Lucian tekintetének súlyát, de
szándékosan nem néztem a szemébe.
– Figyi, nem kell itt maradnod. Biztos vagyok benne, hogy
jobb dolgod is akad – mondtam végül.
– Igazad van. De én nem fogok csalódást okozni az anyádnak
ezen a napon – vágta rá mogorván.
A pillantásommal ölni lehetett volna.
– Több vagy kevesebb energiát igényel, hogy a nap minden
másodpercében seggfej legyél? Mert nem tudom eldönteni,
hogy alapból ilyen vagy, vagy tényleges erőfeszítést igényel a
bunkóságod?
– Számít?
– Régen jól kijöttünk egymással. – Fogalmam sincs, miért
mondtam ezt. Volt egy hallgatólagos megállapodásunk, hogy
soha nem beszélünk életünk azon időszakáról.
A jobb csuklómra siklott a tekintete, ami kilátszott a
pulóverem ujja alól.
El akartam rejteni a kezemet az ölembe, de végül makacsul
szem előtt tartottam az asztalon.
– Akkor még ostobák voltunk – felelte rekedten.
– Dühítő vagy.
– Te meg idegesítő – vágott vissza.
Úgy markoltam a szívószálamat, mintha szúrófegyver lenne.
– Óvatosan, Tündér. Közönségünk van.
Összerezzentem a becenévtől.
Végül sikerült elszakítanom a tekintetemet a röhejesen szép
arcáról, és körbepillantottam. Nem egy szempár tapadt az
asztalunkra. Nem hibáztathattam őket. Városi legendaként
terjedt, hogy Lucian és én ki nem állhatjuk egymást. Az, hogy
most kettesben „élveztük” a reggelit, valószínűleg máris
beindította a pletykaláncot. Az egyik vendég biztos nem lesz
rest jelenteni az anyámnak.
 Óvatosan visszatettem a szívószálat a tejszínhabos
finomságba.
– Nézd. Mivel túl makacs vagy ahhoz, hogy elmenj, és nem
akarod elárulni, miért vagytok anyámmal legjobb barik,
keressünk valami olyan témát, amiben mindketten egyetértünk,
hogy átvészeljük ezt a végtelennek tűnő reggelit. Mit gondolsz…
az időjárásról?
– Az időjárásról? – ismételte meg.
– Igen. Egyetérthetünk abban, hogy kint időjárás van?
– Igen, Sloane. Abban egyetérthetünk, hogy van időjárás.
Olyan lekezelő volt a hangja, hogy a legszívesebben kivettem
volna a ketchupos üveget a fémtartóból, és ráöntöttem volna a
tartalmát.
– Te jössz – mondtam.
– Rendben. Biztos egyetérthetünk abban, hogy úgy öltözködsz,
mint egy lökött tinédzser.
– Inkább, minthogy egy mogorva temetkezési vállalkozóra
hasonlítsak – vágtam vissza.
Megrándult a szája, majd ingerült unalmat erőltetett az
arcára.
Csilingelt a csengő az étterem bejárati ajtaján, és Wylie Ogden
lépett a helyiségbe.
A beszélgetések félbeszakadtak, ahogy a vendégek rólunk
Wylie-ra pillantottak.
Luciannek egyetlen izma sem rándult, mégis éreztem, hogy
megfagyott a levegő az asztal körül.
Nem sokat láttam az egykori rendőrfőnököt, mióta a korrupt
exzsaru, Tate Dilton összefogott Duncan Hugóval, a maffiózó
fiával, hogy megöljék Nash Morgant. Wylie, akinek hosszú
rendőrfőnöki karrierjét részrehajló döntések jellemezték, jóban
volt a kegyvesztett rendőrrel, azonban kiköszörülte a csorbát,
amikor lelőtte Diltont. Ezután egy kicsit jobb véleménnyel
voltam Wylie-ról. Egyszer majdnem rá is mosolyogtam, amikor
találkoztam vele a boltban.
A volt rendőrfőnök tekintete az asztalunkon landolt.
Megdermedt, kivette a szája sarkában lévő fogpiszkálót, amely
fel-le mozgott, majd hirtelen hátat fordított, hogy helyet
keressen az étterem pultjának túlsó végén.
Lucian hűvös tekintete továbbra is a férfira tapadt.
Éreztem valamit. Valamit, ami gyanúsan a bűntudatra
emlékeztetett, ez pedig védekezésre késztetett.
– Tudod, ha mindent elmondasz, nem kellett volna…
– Ne – szakított félbe úgy, mintha egy kisgyereknek mondaná,
hogy ne próbálja meg bedugni az ujját a konnektorba.
– Én csak azt mondom…
– Ne feszegesd ezt a témát, Sloane.
Tehát nem mentünk bele a részletekbe. Ennyiben hagytuk a
dolgot. A közös múltunk felemlegetése keserű szájízt hagyott
mindkettőnkben, ami az összes interakciónkat megmérgezte.
Egyikünk sem akart megbocsátani vagy felejteni. Egyszerűen
úgy tettünk, mintha nem emésztene még mindig bennünket.
– Meghoztam a reggelit – szólalt meg hangosan Bean.
Erőltetett vidámsággal csúsztatta az asztalra a gőzölgő
tányérokat, majd szinte észrevétlenül mindkét kenőkést a
kötényzsebébe rejtette.
 7. fejezet

A gonosz cégbirodalom

Lucian

A Rollins Szaktanácsadó Iroda egy posztmodern épület legfelső

emeletét foglalta el a G Streeten, Washington legfontosabb üzleti
negyedében. A Fehér Ház közelsége miatt az épület előtti utcát
rendszeresen lezárták az idelátogató prominens személyek
autókonvojai miatt.
A liftajtó mögött fényes márvány, impozáns arany felirat és
egy sárkány rejtőzött.
Petula „Itt senki nem halad át” Reubena komolyan vette a
kapuőr szerepét. Senki sem mehetett el mellette, hacsak nem
kapott rá kifejezett engedélyt. Egyszer a saját anyám táskáját
kutatta át, amikor egy kivételesen ritka alkalommal ebédelni
jött hozzám.
– Jó napot, uram – üdvözölt Petula, és felállt a székéből, hogy
vigyázzba vágja magát. Hosszú, kitüntetésekkel jutalmazott
katonai karrier állt mögötte, azonban egy hónap nyugdíj után
úgy döntött, nem neki való a rengeteg szabadidő.
Úgy öltözködött, mint egy gazdag nagymama, és bár valóban
volt három unokája, Petula sziklamászással töltötte a
szabadidejét. Ezek az információk az átfogó háttérellenőrzésből
származtak, aminek minden alkalmazottat alávetettem. Petula
egyszer sem nyilatkozott a magánéletéről, és azt sem tolerálta,
ha valaki erről faggatta.
– Jó napot, Petula. Volt valami vészhelyzet, amíg távol voltam?
– Semmi olyan, amit ne tudtam volna kezelni – válaszolta
tömören.
Tartottam neki az üvegajtót, Petula pedig előttem lépkedve
elsorolta a napi programot.
– Negyed háromkor részt kell vennie egy konferenciahíváson.
Trip Armistead háromra, Sheila Chandra pedig negyed négyre
van beütemezve. Feltételezem, hogy ez egy újabb ördögi
hatalmi játszma, vagy végre elkövette élete első hibáját.
Trip georgiai képviselő volt, és egyben az egyik ügyfelünk, aki
nem fogja élvezni a közösen eltöltött tizenöt percünket.
– Soha nem hibázom – vágtam rá, és biccentettem a szürke
öltönyös munkatársnak, akinek nem emlékeztem a nevére.
Petula fapofával nézett rám.
– Riasztom a biztonságiakat. A takarítók nem fognak örülni,
ha megint vérfoltokat kell kiszedniük a szőnyegből.
– Mindent megteszek, hogy a lehető legkisebbre csökkentsem
a vérontás esélyét – ígértem.
Elindultunk a zsúfolt fülkék között, ahol a telefonok állandóan
csörögtek, és az alkalmazottak szorgalmasan tették azt, amiért
fizettem őket. A kezdő munkabér a Rollins Szaktanácsadó
Irodánál évi 80 000 dollár volt. Nem azért, mert nagylelkű
voltam. Hanem mert nem akartam arra vesztegetni az időmet,
hogy folyamatosan új munkatársakat keressek az alacsony
bérezésű pozíciókra. Ráadásul a pénz kompenzálta azt, hogy
kemény főnök vagyok, egy igazi seggfej, ahogy a büfében
suttoghatták rólam. Ha kevesebbet fizetnék a csapattagjaimnak,
kedvesebben kellene viselkednem. Az pedig nem fog
megtörténni.
Végigsétáltunk a fülkék között és a három foglalt
tárgyalóterem mellett. Az iroda egyszemélyes politikai
tanácsadó cégként indult, amely hajlandó bemocskolni a kezét
az ügyfelei érdekében, azonban mostanra száztizenöt fős
szervezetté nőtte ki magát, amely hatalomra juttatta, és
amennyiben szükség volt rá, el is távolította onnan az
embereket. Ráadásul továbbra sem bántam, hogy mocskosan
kell játszani, amennyiben az az érdekeimet szolgálta.
Hangos füttyszó ragadta meg a figyelmemet, és megláttam
Nolan Graham volt rendőrbírót az íróasztala mögött az üvegfalú
irodájában, ahol épp a füléhez szorította a telefont. Néhány
hónapja került a csapatomba, miután egy golyó elé ugrott, hogy
megvédje az egyik barátomat. Olyan ajánlatot tettem neki, amit
hülyeség lett volna visszautasítani, ő pedig búcsút intett a
kormányzati állásának.
– Magára hagyom a szívtipróval – jegyezte meg Petula, és
szinte rámosolygott Nolanre. Úgy tűnt, a férfi vonzereje hatással
volt a tréfát nem ismerő őrszememre.
Megálltam Nolan irodájának ajtajában.
– Mi az?
Letette a telefont, és diadalmasan leütött néhány gombot a
billentyűzeten.
– A kibercsapat talált még néhány gyanús pénzmozgást,
tudod, kinél, amit most bogozunk ki. Pár fedőcég lehet, amit
pénzmosásra használhatnak. Most írom a jelentést, hátha a
szövetségi haverjaid közelebbről is meg akarják vizsgálni.
Pengeélen táncoltunk. A kiberbiztonsági szakértőim – akiket a
köznyelvben hackereknek neveznek – nem túl legális
eszközökkel kutattak nyomok után. Ha ők sikerrel jártak, a
csapat többi tagja azon dolgozott, hogy bizonyítékot szerezzen,
és továbbadja az információt oly módon, hogy az ügy ne
pattanjon vissza a bíróságról az illegális módszerek miatt.
 Idler különleges ügynöknek volt annyi esze, hogy ne
kérdezősködjön túl sokat arról, hogyan hullott az adott
információ az ölembe.
– Valami nagy dobásra van szükségünk. Egy rejtekhelyre.
Terjesztési útvonalakra. Vagy egy bosszúszomjas belső emberre,
akit a saját oldalunkra állíthatunk. – Valami olyanra, amivel
kívül-belül szétzilálhatjuk a szervezetet.
– Mit is mondhatnék? A fickó nem akkora idióta, mint a fia.
Ha nem haragszol a kérdésért, miért nem hagyod, hogy Lina
átnézze a rendelkezésünkre álló információkat? Ma bent van az
irodában. Talán ő észrevesz valamit, amit mi figyelmen kívül
hagyunk.
– Ő elfogult – jelentettem ki. Nem az a fajta főnök voltam,
akinek mindig nyitva áll az ajtaja, és minden ötletet szívesen
fogad. Nem voltam kíváncsi a visszajelzésre. Szerettem
megmondani másoknak, hogy mit csináljanak, és nem akartam
azon aggódni, hogy engedelmeskednek-e.
Ráadásul Lina amellett, hogy őrülten haragudott a Hugo
családra, amiért elrabolták és majdnem megölték a vőlegényét,
nem volt hajlandó teljesen elkötelezni magát a munka mellett.
Eleinte szórakoztatott, hogy csak részmunkaidőben akart
nekem dolgozni. Most már idegesített.
Mivel Petula, Nolan és Lina látványosan nem féltek tőlem,
aggódtam, hogy a többi alkalmazott is követni fogja a
példájukat, és bekopogtatnak majd az irodámba egy „gyors
csevelyre”, vagy azt javasolják, hogy rendezzek céges
karácsonyi bulit.
Nolan hátradőlt a székén.
– Nos, bagoly mondja verébnek…
– Most nincs időm az értelmetlen baromságaidra.
– Csak hogy tisztázzuk, ebben a metaforában te vagy a bagoly
– mondta.
– Én nem vagyok elfogult – hazudtam.
 – Azért a helyedben mostanában nem indulnék
futóversenyen.
– Mi van? – kérdeztem értetlenül.
Várt egy kicsit, majd elvigyorodott.
– Valószínűleg még egy sánta kutya is leelőzne.
– Azt hittem, nem vagy annyira idegesítő, mióta leborotváltad
a bajuszodat. Tévedtem.
Igazából lényegesen szimpatikusabb lett, mióta nem randizik
Sloane-nal, ami tulajdonképpen az egyik feltétele volt annak,
hogy velem dolgozzon.
Bassza meg.
Az órámra pillantottam.
Még be sem értem az irodámba, és már eszembe jutott. A
francba, együtt reggeliztem a nővel. Miért nem tudom csak úgy
kiverni őt a fejemből, és továbblépni a következő dologra, amit
el kell intéznem? Sloane Walton soha nem azt tette, amit én
akartam. Olyan életre vágytam, ahol semmi nem gyengíthet el,
és semmi nem veheti ki a kezemből az irányítást, azonban
mindig sebezhető leszek, amíg ki nem találom, hogyan űzzem ki
ezt a nőt a szívemből és a gondolataimból.
– Csak megjegyezném, hogy láthatóan te arra vársz, hogy
bebizonyítsa a hűségét, ő pedig arra, hogy bizonyítsd, érdemes
vagy arra, hogy hűséges legyen hozzád. Ha nem próbáltok meg
közös nevezőre jutni, senki nem fog kiszállni ebből a kibaszott
nevetséges hatalmi játszmából.
Beletelt egy pillanatba, mire rájöttem, hogy Lináról beszél,
nem pedig Sloane-ról.
– Nem emlékszem, hogy megkérdeztem volna a
véleményedet.
– Erre valók a barátok. Ha már itt tartunk, szeretnéd, hogy
támogassalak a mai megbeszéléseden a szövetségiekkel? Mögéd
állhatok, hogy fenyegető képet vágjak – ajánlotta fel Nolan.
– Nincs szükségem erősítésre. – Minél kevesebb embert érint
közvetlenül az Anthony Hugo-ügy, annál jobb. Azt akartam,
hogy Hugo kizárólag rám koncentráljon, amikor megneszeli,
hogy miben mesterkedem. – Viszont szeretném, ha tíz percen
belül elkészítenél egy részletes jelentést a Fund It partnereiről –
utasítottam.
– Már az asztalodon van – felelte, és önelégülten a szájába
dobott egy mogyorós M&M’s cukorkát.
Kevésbé szórakoztató úgy utasítgatni az embereket, hogy ők
már előre sejtik, mit akarok, és végre is hajtották azt.
Morogva kimentem az irodájából, és elindultam a sajátomba.
– Szívesen – szólt utánam Nolan.
Néha elgondolkodtam azon, miért is vesződöm azzal, hogy
alkalmazottakat vegyek fel. Mind idegesítőek.
– Jó napot, Mr. Rollins – csiripelte egy vidám, vörös hajú nő,
aki úgy nézett ki, mintha az első forgalmi vizsgájára készülne,
nem pedig az ország egyik legkegyetlenebb szaktanácsadó
cégének dolgozna.
Jobb lett volna, ha ma otthonról dolgozom.
Holly huszonkét éves volt, két gyermek édesanyja, és
elmondása alapján ez volt az első „felnőtt” munkája.
Förtelmesen hálásan viselkedett velem szemben, mintha az
állással és a fizetéssel személyes szívességet tettem volna neki.
Ettől kényelmetlenül és kínosan éreztem magam.
– A haja… érdekes – jegyeztem meg.
Megfordult, így kéretlenül is megpillanthattam a tarkóját. Ma
két vastag fonatba fogta a haját, amik úgy néztek ki, mintha a
madarak megcsipkedték volna, hogy megpróbálják szétzilálni,
de nem sikerült nekik.
– Tetszik? Buborékfonat a neve. Van egy YouTube-
csatornám…
– Nem érdekel – mondtam.
Kislányosan kuncogni kezdett.
– Maga olyan vicces, Mr. Rollins.
 – Nem, dehogy vagyok – erősködtem.
Holly csak legyintett.
– Szeretném, ha tudná, hogy hagytam egy kis apróságot az
asztalán. Tegnap az ebédemről kérdezett, úgyhogy hoztam
önnek is, hogy megkóstolja.
Nem kérdeztem az ebédjéről. Azt javasoltam neki, hogy ne a
pihenőszobában melegítse a hallevesét, mert az egész irodának
olyan szaga lesz tőle, mint egy rákhalászhajó belsejének.
– Nem kellett volna.
– Ez volt a legkevesebb, amit tehettem – mondta vidáman.
– Milyen figyelmes – szólalt meg Petula, amikor újra
felbukkant mellettem, mint egy profi mesterlövész. – Mr.
Rollinsnak biztosan ízleni fog az uzsonna.
Holly boldogan mosolygott ránk.
– És akkor még nem is kóstolta a hírhedt currys tofumat!
Szinte ugrándozva hagyott ott bennünket.
– Jézusom, mit képzeltem, amikor felvettem őt? – motyogtam.
– Azt, hogy sürgősen szüksége van egy olyan munkára, amiből
el tud tartani két gyereket. Holly szerint maga egy fényes
páncélú lovag – magyarázta Petula, miközben kinyitotta az
irodám ajtaját.
Nem lovag voltam. Hanem sárkány.
– Akkor Holly vagy szörnyen félreinformált, vagy téveszmék
gyötrik – mormoltam, miközben beléptem az irodámba. Úgy
tervezték, hogy megfélemlítse és lenyűgözze az embert. Semmi
otthonos vagy meghitt nem volt az üvegasztalban, a rideg fehér
kanapéban és a sötét fában. Hivatalos volt, rideg. Illett hozzám.
– Nem a világ legrosszabb dolga, ha az alkalmazottai nem
rettegnek nyíltan öntől – jegyezte meg Petula, miközben azzal
foglalatoskodott, hogy távirányítóval felhúzza a redőnyöket,
bekapcsolja a monitorokat, és prioritás szerint sorba rendezze a
papírmunkát, miközben én felakasztottam a kabátomat az ajtó
mellett lévő fogasra.
 – Nolan és Holly mellett ön is elpuhul – panaszkodtam.
– Ragaszkodom hozzá, hogy vonja vissza ezt a sértést,
különben mindenkinek elmesélem, hogy sírni szokott az
állatkínzással foglalkozó reklámok alatt.
Az ablakokból lenyűgöző kilátás nyílt Washington üzleti
negyedére. A terület nagy részét még mindig makulátlan fehér
hóréteg borította, amely elég vastag volt ahhoz, hogy elfedje a
zárt ajtók mögötti bűnöket a nemzet fővárosában.
– Jobban szeretem, ha rettegnek tőlem az emberek. Akkor
nem próbálnak arról beszélgetni velem, hogy mi a fene az a
buborékfonat. És miért olyan kedves vele? Mindenkivel gonosz
szokott lenni.
Petula felszisszent.
– Nem vagyok gonosz. Hatékonyan végzem a dolgomat. A
finomkodás idő- és energiapocsékolás.
– Ezzel teljes szívemből egyetértek.
– Mit szeretne, mit csináljak ezzel? – kérdezte, miközben
felemelte a házi készítésű halleves dobozát.
– Dobja ki az ablakon.
Petula rám meredt, és várt.
– Rendben. Tegye be a hűtőmbe. – Majd akkor dobom ki,
amikor biztos lehetek benne, hogy nem bukom le.
– Ne dobja ki az ételhordót. Hollynak még szüksége lesz rá –
parancsolta Petula.
A francba.
– Még valami? – kérdeztem ingerülten.
Petula hangos koppanással igazította meg a mappákat az
asztalomon.
– Ezek elsőbbséget élveznek. Este hétkor a Wellesley Klubba
hivatalos egy kellemes iszogatásra a Demokratikus Szövetség
két alelnökével. Az a nyomozó pedig valószínűleg hamarosan itt
lesz. Közöltem vele, hogy ma délután semmiképpen sem ér rá,
de ő makacsul ragaszkodott hozzá.
 Miközben beszélt, az üvegfalhoz sétáltam, és Washingtont
bámultam, azon töprengve, vajon mit gondolhat Sloane erről a
helyről, és arról, amit elértem.
Lett belőlem valaki. Felépítettem egy birodalmat. Elég erős,
gazdag és befolyásos lettem ahhoz, hogy egyetlen fenyegetés se
tudja elvenni tőlem, amit felépítettem. Legyőztem a múlt
szellemeit.
– Köszönöm, Petula. Ez minden – mondtam, és hirtelen alig
vártam, hogy beletemetkezzek a munkába.
Kissé leereszkedően nézett rám.
– Tudom, hogy ez minden, mert az összes információt
továbbadtam önnek. Majd szólok, ha megérkezik az a nyomozó.
És beküldöm Hollyt a kávéjával, amikor ideér.
– Ne…
De már önelégülten kivonult az ajtón, mintha végzett volna
velem.
Három kínzó percig kellett az időjárásról és arról csevegnem,
hogy a fia hirtelen elkezdett olyan videókat nézni a YouTube-on,
ahol más gyerekek videójátékokat játszanak, mire végre sikerült
kiszednem a kávét Holly kezéből.
Még csak a második mappánál tartottam, ami egy
pennsylvaniai kormányzójelölt háttérellenőrzése volt, amikor
„az a nyomozó” két ököllel bedörömbölt az üvegajtón. Intettem
neki, hogy jöjjön be.
Nallana Jones magánnyomozóként dolgozott; szemtelenül
magas órabérét a hozzám hasonló ügyfelek tudták csak
megengedni maguknak, akik prémium összeget fizettek a
piszkos munkáért. Ezen a napon úgy öltözött, mint egy
középkorú, kertvárosi anyuka, aki sétálni indult a gagyi
melegítőjében és a méretes övtáskájával. Rövid, barna parókát
viselt egy autókereskedős baseballsapka alatt. Rózsaszín
pulóverén az a felirat állt, hogy SZERETEM A MAINE COON MACSKÁKAT.
– Nevetségesen nézel ki – jegyeztem meg.
 – Ez a cél. Senkinek sem tűnik fel a középkorú Maude, amikor
felpattan a futópadra a szerető edzőtermében.
– Gondolom, ez valaki más ügyéhez kell.
– Igen. – Előhúzott egy pendrive-ot az övtáskájából, és az
asztalomra tette. – Ez tegnap érkezett az atlantai barátnőmtől. A
biztonsági mentések már a felhőben vannak. Hozzátettem egy
szaftos felvételt is a fickód ma reggeli érkezéséről a városba. Jó
helyen voltam jó időben. Bármit is tervezel ezzel az infóval,
bombabiztos az egész. Kizárt, hogy ki tudná magyarázni magát.
– Lenyűgöző, mint mindig, Nallana.
– Tudom. Ezért fizetsz nekem olyan sokat – vágta rá, majd a
térdére csapott. – Na de most mennem kell. Van egy bizonyos
huszonkét éves lány, aki épp az ötvennyolc éves, gazdag, nős
szeretőjével találkozik egy személyi edzésre. Nem késhetek el.
– Majd hívlak, ha újra szükségem lesz rád.
Két ujjal tisztelgett, és kisétált az ajtón.
Behelyeztem a pendrive-ot a védett laptopomba, és
végiglapoztam a fájlokat. Több mint két tucat kép és néhány
videó is volt rajta. Bármelyik elég lett volna ahhoz, hogy
tönkretegye egy férfi karrierjét. Kinyomtattam két jobban
sikerült fotót, átmásoltam a fájlokat egy új, biztonságos
mappába a saját gépemen, majd letöröltem a pendrive-ot.
Felvettem a telefont, és tárcsáztam Lina mellékét.
– Mi a helyzet, főnök? – kérdezte olyan finom szarkazmussal a
hangjában, hogy nem tudtam, csak képzeltem-e.
– Lehet, hogy van számodra egy munkám – válaszoltam.
– Ezúttal egy igazi, vagy egy újabb aljamunka?
– Csak gyere ide.
Másodpercekkel később megjelent az ajtóban. Intettem, hogy
jöjjön be az irodába, és foglaljon helyet.
Hosszú lába egy pillanat alatt átszelte a szobát. Leült a székre,
és keresztbe tette a lábát.
– Hogyhogy nem hagysz ujjlenyomatot az üvegen? – kérdezte,
miközben az asztalom makulátlanul tiszta felületét bámulta.
– Úgy, hogy nem jellemző rám a hanyagság. Ezt fogom elvárni
tőled is. – Odacsúsztattam hozzá a két fényképet az asztalon. –
Tudod, hogy ki ez a férfi?
Alaposan menézte a képeket.
– A fickó, aki úgy néz ki, mintha egy istállóban született volna,
Trip Armistead, az ügyfelünk, és a képviselőház egyik tagja.
Fogalmam sincs, ki a topless táncosnő, de leborotválom a fejem,
ha már betöltötte a tizennyolcat.
Az órámra pillantottam.
– Huszonhárom perced van arra, hogy ezeket a fényképeket
és a mappában lévő információkat felhasználva elkészíts egy
meggyőző névtelen fülest, amit aztán elküldhetünk az általad
kiválasztott jó hírű médiacsatornákhoz.
– Tényleg megnyomjuk a Küldés gombot, vagy csak arra
használjuk, hogy halálra ijesszük Trip haverunkat?
– Az utóbbi.
Az a férfi pont annyira volt gerinces, mint egy meztelencsiga.
Egy csettintés, és neki annyi.
– Szórakoztató. Benne vagyok – mondta Lina, és felállt a
helyéről.
– Miért nem fogadtad el a teljes állást? – tettem fel a kérdést.
Habozott, majd visszaereszkedett a székre.
– Számít ez valamit? – kérdezte kitérőn.
– Nem fogom tudni, amíg el nem árulod. A pénzről van szó?
Vagy Nashnek gondja van azzal, hogy nekem dolgozol?
– A fizetés méltányos. A munka érdekesnek tűnik az alapján,
amibe bepillantást engedsz. Nash örül, hogy mindennap
hazamehetek.
– Akkor mi a baj?
– Sloane.
Megszorítottam a kezemben lévő tollat.
– Nem olyan nőnek tűnsz, aki hagyja, hogy mások irányítsák
az életét – mondtam kimérten.
Lina felmordult.
– Sloane nem mondta, hogy ne fogadjam el az állást. Azért
habozok, mert seggfejként viselkedsz az egyik közeli
barátnőmmel, ráadásul egyikőtök sem hajlandó elmesélni, mi is
az oka az ellenségeskedéseteknek.
Nem szóltam semmit, ezért Lina folytatta:
– Talán valami több évtizedes haragot táplálsz olyasmiért, ami
gyakorlatilag gyerekkorotokban történt, ami szánalmas lenne.
Vagy lehet, hogy szenvedélyes, titkos viszonyt folytattatok, ami
rosszul sült el, és most ki nem állhatod őt, ami éretlen
viselkedés lenne. Talán elütötte a tarantuládat, amikor vezetni
tanult. Őszintén szólva nem érdekel, hogy miért vagy olyan
köcsög. A lényeg az, hogy nem akarok olyan embernek dolgozni,
aki rosszul bánik a barátommal. Most pedig, ha megbocsátasz,
meg kell zsarolnom egy politikust.

∞
TRIP ARMISTEAD, EZ A SZŐKE, kék szemű férfi délen született, és
rendkívül büszke volt sármjára és előkelő felmenőire.
Ráadásul egy rohadt nagy seggfej lett belőle, aki többé nem
volt hasznos a számomra.
Széttárt karral, felemelt tenyérrel lépett be az irodámba, mint
aki biztos a saját fontosságában. Alig vártam, hogy
megingassam ezt a hitét.
– Lucian, öreg barátom! Már Atlantában is összefuthattunk
volna. Két napja a golfpályán játszottam – mondta Trip, és
egyenesen a bourbon felé indult, amit az irodában tartottam.
Töltött magának egy pohárral, és felém intett vele. – Kérsz
egyet?
– Nem, köszönöm, Trip. Attól tartok, a találkozónk nem fog
elég hosszúra nyúlni ahhoz, hogy megigyad az italodat.
– Na, miről van szó? – kérdezte barátságosan, miközben
helyet foglalt az egyik széken az asztalom előtt.
– Nem fogsz indulni a szenátusi választáson. Sőt, az
újraválasztástól is visszalépsz. Lemondasz a posztodról, és úgy
elhúzol a reflektorfényből, mint a csótány a konyhapadlóról.
– Tessék? – Poharat tartó ujjbegyei elfehéredtek.
Felálltam a helyemről, és megkerültem az asztalomat.
– Amikor elkezdtünk együtt dolgozni, biztosítottál róla, hogy
nem lesz semmi probléma, semmi piszkos kis titok. Emlékszel?
Trip reflexszerűen nyelt egyet.
– Természetesen. A szavamat adtam. Nem tudom, mit
hallottál, de én csak…
– Itt megállítalak, Trip, mert csúnya vége lesz, ha a szemembe
hazudsz. Nekem pedig nincs időm a csúnya dolgokra. – Átadtam
a mappát, amit Lina rekordidő alatt készített el.
Trip kezéből kicsúszott a pohár.
Elkaptam, mielőtt földet ért volna, és hangos csattanással az
asztalomra tettem.
– Látom, felkeltettem a figyelmedet.
– Hogyan… Miért?
Egyre gyorsabban és gyorsabban vesztett a
magabiztosságából.
– Ugye, tudod, hogy ki vagyok, Trip? Tudod, mennyire
komolyan veszem az ügyfeleim védelmét, miközben segítek,
hogy beírják a nevüket a történelembe. Tényleg ennyire hülye
vagy, hogy azt hiszed, minden szavadat készpénznek veszem?
Megvédem a befektetéseimet… még önmaguktól is.
– Feleségem van, lányaim.
– Gondolhattál volna rájuk azelőtt, hogy kevesebb mint
huszonnégy óra leforgása alatt két szexmunkást is felbéreltél.
Most már láthatóan remegett.
– Figyelmeztettelek, mi lesz, ha keresztbe teszel nekem –
emlékeztettem.
– Nem vertelek át. Ez nem az, aminek látszik – hebegte.
– A lány, akit ma reggel felbéreltél, múlt héten töltötte be a
tizennyolcat. A legidősebb lányod hány éves? Tizenhat? –
kérdeztem.
– Ez… ez szexfüggőség. Segítséget fogok kérni – döntött Trip. –
Titokban tartjuk, kezelésre megyek, és minden rendben lesz.
Megráztam a fejem.
– Látom, még nem értettél meg. Neked véged. Nincs rá mód,
hogy a közvélemény kegyeire bízd magad, mert elevenen
felfalnak. Főleg azt látva, hogy azért maradtál le a veteránok
juttatásairól szóló szavazásról, mert épp fizettél egy nőnek,
hogy leszopja a farkad.
Apró verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán.
– Azért dobtad el az egészet, mert nem tudtad a nadrágodban
tartani a pöcsödet. A karriered, a jövőd. A családod. A feleséged
el fog hagyni. A lányaid már elég idősek, biztosan hallani
fognak apuci szexuális életének minden pikáns részletéről.
Soha többé nem fognak ugyanúgy nézni rád. – Az ölében lévő
nyitott mappára biccentettem. – Már összeállítottam egy
sajtóközleményt arról, hogy a cégem kénytelen volt
megszakítani veled a kapcsolatot, miután tudomást szereztünk
a szexuális kalandjaidról.
Lehunyta a szemét, és el kellett fordulnom, amikor remegni
kezdett a szája.
– Kérlek… Ne csináld… Bármit megteszek! – könyörgött.
Egy újabb gyenge, szánalmas férfi a sok közül, akik mindent
kockára tettek csak azért, hogy elélvezzenek.
– Választási lehetőséget ajánlok. Azonnal lemondasz a
kongresszusi tagságról. Hazamész, és elmondod a feleségednek
meg a lányaidnak, hogy megvilágosodtál, és rájöttél, mennyire
fontos az együtt töltött idő. Nem akarsz többé olyan munkát
végezni, ami miatt távol kell lenned tőlük. Elkezdesz egy
kibaszott terápiát. Vagy nem. Megmented a házasságodat, vagy
nem. Azonban egy dolgot biztos nem fogsz tenni: soha többé
nem csalod meg a feleséged. Mert ha mégis a tudtomra jut a
hűtlenséged, akkor minden fotó és videó másolatát eljuttatom
majd a feleségednek, a szüleidnek, a templomodnak és a média
minden tagjának innentől a kibaszott Atlantáig.
Trip a kezére hajtotta a fejét, és megtörten felnyögött.
Majdnem azt kívántam, bárcsak jobban küzdött volna, de
aztán elfojtottam ezt az érzést.
– Kifelé. Menj haza, és soha többé ne adj okot arra, hogy
megosszam a világgal az összegyűjtött információimat.
– Lehetnék jobb. Tudok jobb lenni – mondta, és felállt a
székről, mint egy madzagon függő marionettbábu.
– Leszarom – vágtam rá, és az ajtóhoz kísértem.
Gyenge volt. A gyengeségre nem lehet építeni.
Kinyitottam az ajtót, és tartottam neki. Trip lesütött szemmel
hagyta el az irodámat.
– Megérkezett Chandra kisasszony, uram – mondta Petula.
Trip felpillantott, és sugárzott belőle a vereség, ahogy
meggörnyedt a válla.
– Milyen kicsi a világ, Trip – üdvözölte Sheila Chandra
mézédes hangon. Köztem és a volt ügyfelem között kapkodta a
tekintetét.
– Sheila fog indulni a posztért, amiről oly kegyesen lemondtál,
Trip – árultam el. – Örülök, hogy számíthatunk a
támogatásodra.
Trip vörös szemmel búcsúzott tőlem, és nem szólt semmit,
miközben kivonult az épületből.
Sheila felém fordult, és felvonta a szemöldökét.
– Azt hiszem, magyarázatra lesz szükségem… és egy italra.

∞
AZ E-MAILEK SOHA VÉGET NEM ÉRŐ böngészését kopogás szakította
félbe. Felnéztem, és Lina állt az üveg túloldalán. Elmúlt hat óra.
Odakint a város sötétbe borult. A dolgozók többsége már
hazament, azonban rám még többórányi munka várt, hála a
Knockemoutban töltött időnek.
Intettem neki, hogy jöjjön be.
– Kész? – kérdeztem, miközben elküldtem egy választ, és
megnyitottam a következő üzenetet.
– Igen.
– Jó. Kifelé. Nem érek rá.
Lina figyelmen kívül hagyta a parancsot, és leült a velem
szemben lévő székre.
– Hogy ment Chandrával?
Levettem az olvasószemüvegemet, amikor beletörődtem a
nem kívánt beszélgetésbe.
– Remekül. – A nő velejéig gátlástalan manipulációval vádolt
meg, amit bóknak vettem. Aztán ragaszkodott hozzá, hogy
átgondolja a javaslatomat, mely alapján ő foglalná el Trip helyét,
mielőtt megpályázna egy magasabb pozíciót. Az, hogy nem
harapott rá rögtön az ajánlatomra, azt bizonyította, hogy jól
döntöttem. A fiatalabb szavazók körében jobb eredményeket
érne el, többet tenne a választóiért, és nem baszna el egy akkora
lehetőséget, mint az elődje.
Végül annak fogja látni az ajánlatomat, ami: egy lehetőségnek,
hogy azt csinálja, amire mindig is vágyott.
– Mi a célod? – érdeklődött Lina.
– Ez egy szörnyen személyes kérdés egy olyan nőtől, aki
hivatalosan nem dolgozik nekem.
– Azért válaszolj. Csak ezen a napon kényszerítetted a saját
ügyfeledet, hogy mondjon le a mandátumáról, amit a te
segítségeddel nyert meg, és elintézted, hogy megszégyenülve
sétáljon el a helyettese mellett, akit te választottál ki. Aztán
rávettél, hogy adjak át egy készpénzzel teli borítékot egy
szexmunkásnak, aki látszatra még annyi idős sincs, hogy
elmehessen szavazni, mégis Georgetown egyik legelőkelőbb
negyedében lakik.
– Ebben mi a kérdés?
– Rákerestem a címre – mondta, és szünetet tartott, hogy
megcsodálja a bal kezén lévő eljegyzési gyűrűt.
Persze hogy utánanézett.
– Mire akarsz kilyukadni?
– Elég sokat kellett kutakodnom. De kiderült, hogy az a nagy,
szép téglaház a gyönyörű, csendes környéken tulajdonképpen
egy átmeneti otthon a családon belüli erőszak és a
szexkereskedelem áldozatainak. És úgy tűnik, hogy az épület a
Yoshino Holdings tulajdonában van, ami épp ennek a tanácsadó
csoportnak az egyik leányvállalata.
Bosszantó, hogy milyen jól végezte a munkáját.
– Még mindig várom, hogy mire szeretnél kilyukadni –
mondtam.
– Nem tudom eldönteni, hogy jó vagy rossz ember vagy-e.
– Számít ez?
Egyenesen a szemembe nézett.
– Azt hiszem, mindkettőnknek számít. Csak azért fitogtatod az
erődet, hogy mindenkit emlékeztess, mennyire nagy és erős
férfi vagy, akitől félni kell? Vagy a nagyobb jó érdekében
mozgatod a szálakat a világ legnagyobb sakktábláján?
– Az eszed miatt akartalak felvenni. Miért nem használod, és
árulod el, mit gondolsz?
Lina előrehajolt, és a térdére támasztotta a könyökét.
– Szerintem barátságos embereket helyezel hatalmi pozícióba,
és nem csak azért, mert fizetnek érte. Sheila Chandra egy
általános iskola igazgatója. Nincs olyan sok pénze, hogy ki tudja
fizetni a honoráriumodat. Nemcsak kirúgtad Tripet meg a
vastag pénztárcáját, hanem egyenesen tönkretetted a férfi
karrierjét, arra hivatkozva, hogy hazudott neked. De szerintem
ennél többről van szó. Azt hiszem, nem szereted, ha rossz
emberek kerülnek hatalmi pozícióba. Ami ellentmond a
félelmetes, könyörtelen, és olykor kicsit ördögi hírnevednek.
Széttártam a karomat.
– Mit is mondhatnék? Bonyolult ember vagyok. Haza kellene
menned Nashhez.
– Ma este sokáig dolgozik. Ha beszállok a csapatodba, tudni
akarom, mi a célod. Abban reménykedsz, hogy az adósoddá
teheted az amerikai elnököt?
– Ezt gondolod?
– Kívülről így néz ki. De talán inkább valami magányos
küldetésen vagy, hogy rákényszerítsd a világot, hogy jobb hellyé
váljon.
– Ne tévessz össze a hősökkel.
– Ó, dehogy. Nem felejtem el a tönkretett életeket, amiket
magad mögött hagysz.
Keresztbe tettem a karom a mellkasomon.
– Csak azt teszem tönkre, aki megérdemli. – Legalábbis
igyekeztem.
– De örömmel pusztítod el az arra érdemeseket.
– Igen.
Lina megcsóválta a fejét, és elvigyorodott.
– Azt hiszem, ez tetszik benned.
– Örülök, hogy helyesled – jegyeztem meg cinikusan.
Még egy hosszú, fürkésző pillantást vetett rám, majd bólintott.
– Rendben. Elfogadom a teljes állást tíz százalékkal többért,
mint amennyit ajánlottál, mivel Nash meg én házat építünk, és
akkora gardróbot akarok, mint egy kosárlabdapálya. De ha a
sötét oldal felé fordulsz, én lépek innen.
– Legyen. Tíz százalék. Nincs sötét oldal. Beszélek a HR-rel.
Most pedig menj, hogy még több életet tehessek tönkre.
– Lenne még valami.
– Micsoda? – kérdeztem bosszúsan.
 – Vegyél be a titkos Hugo-nyomozásba.
– Milyen titkos Hugo-nyomozásba? – kérdeztem színlelt
értetlenséggel.
– Abba, amelyikről nem szabad tudnom. Hugo miatt majdnem
elvesztettem Nasht, és ő is engem. Azt akarom, hogy a fickó
rácsok mögött vagy egy koporsóban végezze. Nekem mindegy,
melyik. De segíteni akarok az elfogásában.
– Megegyeztünk. Most pedig hagyj békén.
– Még egy kérdés. Miért vagy ekkora pöcs Sloane-nal?
– Menj el.
– És ő miért bunkó veled? – kérdezte a fejét csóválva.
– Viszlát, Lina.
– Ha egyikőtök nem árulja el, kénytelen leszek kutakodni.
– Akkor visszavonom az ajánlatomat, és kirúglak.
Felállt, és vigyorogva rám pillantott.
– Azt hiszem, jó lesz veled dolgozni.
– Hogy van Nash? – kérdeztem, miközben az ajtó felé tartott.
Lina a szemöldökét felvonva fordult meg.
– Nem tőle kellene ezt megkérdezned?
– Téged kérdezlek.
Nash a lövés után elég sötét időszakon ment keresztül, amiből
Lina segített neki kimászni.
A nő arckifejezése megenyhült, mint mindig, amikor a
vőlegényéről beszélt. Kétlem, hogy tudott volna róla, azt meg
pláne, hogy örülne, ha erre felhívnák a figyelmét.
– Jól van. A válla már majdnem százszázalékos, és ősz óta
nem volt pánikrohama.
– Helyes.
– Ha már Nashről beszélünk: kedden kell kezdenem a
hivatalos, teljes munkaidős állásomat. Hétfőn esküvői ruhát
vásárolok.
– Ha arra vársz, hogy megkérdezzem, miért olyan a hangod,
mintha kínszenvedés lenne a menyasszonyiruha-vásárlás,
akkor rossz helyen jársz.
Lina felmordult.
– Nem olyan a hangom, mintha a menyasszonyiruha-vásárlás
kínszenvedés lenne.
– Nem érdekel, mi a véleményed róla.
– Egyszerűen nem vagyok oda a lányos, habos-babos
menyasszonyi dolgokért, és Naomi meg Sloane szabadnapot
vettek ki, hogy bejöjjenek a fővárosba, és végignézzék, ahogy
úgy parádézok, mint egy menyasszony Barbie.
Sloane. Felgyorsult a szívverésem.
Minden igyekezetem ellenére az agyam állandóan
katalogizálta, amikor a nő neve szóba került egy beszélgetés
során.
Sloane az én városomban lesz.
– Hozd be őket az irodába – szólaltam meg.
Lina úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem.
– Miért?
– Ők a barátnőid. Biztos vagyok benne, hogy szívesen
megnéznék, hol dolgozol úgy két perce.
Összehúzta a szemét, és az állára tette az egyik manikűrözött
ujját.
– Hm. Majdnem olyan, mintha azt akarnád, hogy behozzam
Sloane-t a belső szentélyedbe.
– Idegesítesz. Menj haza, mielőtt kirúglak.
– Légy kedvesebb hozzá – parancsolta.
– Különben mi lesz?
– Különben a lehető legjobban megnehezítem a munkádat,
miközben elvégzem a feladatomat. És nagyon, de nagyon meg
tudom keseríteni mások mindennapjait.

∞
Emry: A koncertjegyekkel, amiket a házamhoz küldettél, randira
szeretnél hívni?
Én: Vidd át őket az utca túloldalára. Kopogj be az ajtaján. És HÍVD.
EL. EGY. RANDEVÚRA. De előbb cseréld le az inged. „Vonzó férfinak”
kell mutatnod magad, nem pedig „ölelnivaló nagyapának”.
Emry: Nincs semmi baj az ölelgetéssel.
 8. fejezet

A menyasszonyiruha-frász

Sloane

Mióta apám meghalt, most először fordult elő, hogy a

szükségesnél korábban felkeltem, lezuhanyoztam, felöltöztem,
és készen álltam az indulásra. Ez volt a hivatalos visszatérésem
első napja. Anyának igaza volt. Nem vergődhetek örökké.
Amúgy sem voltam jó benne. Ezért ma kirúzsoztam magam,
mosolyogtam, és elmentem menyasszonyi ruhákat nézegetni.
Holnap pedig visszamegyek dolgozni.
A reggelinél bepiszkolt edényeket a mosogatóhoz cipeltem, és
grimaszoltam, amikor láttam, hogy az már tele van koszos
tányérokkal és tálakkal. Nyomasztó teher nehezedett a
vállamra.
Az energia értékes árucikknek számított, és én már az
összeset felhasználtam, amikor lófarokba kötöttem a hajamat.
Harminc perc múlva indulnom kellett. Elmosogathatnék, de
vajon tényleg maradt lelki erőm megfelelően bepakolni a
mosogatógépbe? Belekukkantottam, és felnyögtem. Már tele
volt, és a szagból ítélve az ott lévő edények sem voltak tiszták.
 Magamban motyogva kinyitottam a szekrényt, és
megkerestem a mosogatószert. Üres volt.
Bosszúsan a mosogatóba dobtam. Az ezt követő
csörömpölésre és a maguktól összedőlő edények csattanására a
macska úgy vágtatott a konyhába, mint egy nyomozó póni.
– Tudod, segíthetnél a ház körül. Megdolgozhatnál azért, hogy
eltartsalak – mondtam neki.
Miau Miau megvetően tüsszentett, aztán eltrappolt mellettem.
Ránéztem a villával és késsel díszített órára a falon a
gyümölcstálas portré mellett.
Ha most rögtön elindulnék, megállhatnék valamelyik menő
fővárosi kávézóban, ahol a befolyásos, öltönybe bújt
kávérajongók kezdik a napjukat, és meglephetném magam egy
drága, feleslegesen magas kalóriatartalmú itallal.
Vagy elintézhetnék valami egyszerű dolgot a teendőim
listájáról.
Kifújtam a levegőt, így felborzoltam az arcomba lógó hajamat.
Volt egy dolog, amit ha most megcsinálok, jelentős fejfájástól
kímélem meg magamat a későbbiekben: a társkereső
profilomra gondoltam. Ha elkészítem, nem kell majd
hazudnom, amikor Lina és Naomi kérdezősködnek róla.
Magam mögött hagytam a rumlis konyhát, és besétáltam az
antik bútorokkal berendezett, klasszikus angol tapétával
díszített ebédlőbe. Ott leültem a bársony forgószékbe a beépített
vitrin – amelyben több ital volt, mint porcelán – és az ablak
között.
Miau Miau az asztalra ugrott.
A rozsdabarna selyemfutón jókora szőrgolyót láttam. A tompa
reggeli napfény ítélkezőn világította meg a poros asztallapot.
Felsóhajtottam. A letargikus búslakodás nem tett jót sem
nekem, sem a házamnak.
– Ma reggel sminkeltem és csinos ruhát vettem fel. Kezdetnek
elég. Este port törlök és felporszívózok – mondtam
társalgásképpen a macskának, miközben megnyitottam az
alkalmazást, aminek a letöltésére Stef kényszerített. – Fúj,
Singlez a neve, z-vel.
A „szexi szinglik a közelemben” képek felcsigáztak.
– Tudod, már jó ideje nem szexeltem. Talán rögtön rátalálok a
tökéletes jövendőbelimre, és akkor kufircolhatok. Hátha akkor
kimászom ebből a hullámvölgyből. – A jó szex, akár
kapcsolatban, akár egy flörtből lett kaland során történt, mindig
kellemes feltöltődés volt számomra. Mint egy wellnessnap, csak
több koedukált meztelenséggel.
Miau Miaut nem nyűgöztem le. Továbbra is a mancsát
nyalogatta rózsaszín nyelvével.
Visszafordítottam a figyelmemet a képernyőre.
Felhasználónév.
Biztos nem kell túl kreatívnak lennem. Elvégre százszázalékos
a sikerrátám, amikor besétálok egy kocsmába. Nem lehet
annyira nehéz megfelelő társat találni egy alkalmazásban, amit
arra terveztek, hogy összehozza az embereket.
Ihletet keresve körbepillantottam a szobában. Könyvek. Pia.
Por. Macska.
Elkezdtem pötyögni a képernyőn.
– Nicsak – motyogtam. – A PápaszemesCicaKönyvtáros nem
foglalt.
Miau Miau elégedetlen pillantást vetett rám, majd a fogait
kivillantva ásított.
Mit kedvelsz? Ez könnyű kérdés.
– A rossz természetű macskákat, a könyveket és a kényelmes
nadrágokat – mormoltam, miközben gépeltem.
Mit keresel? Az alapvető lehetőségek nem voltak túl
specifikusak. Rengeteg mérföldkő választotta el a társaságot a
házasságtól. Úgy döntöttem, hogy az „egyéb” kategóriát
választom, és kiegészítettem a saját megközelítésemmel.
– Oké. Most már csak néhány képre van szükség, és közzé is
tehetjük a profilt.
Végigpörgettem a fényképeimet, és kiválasztottam néhány
aranyos szelfit.
– Bumm! Kész – jelentettem be, és úgy ejtettem a telefonomat
az ölembe, mintha mikrofon lenne.
Csak négy percig tartott, és nem kell majd hazudnom a
barátaimnak. Szinte lenyűgöztem saját magamat a
visszatérésemmel.
Körülnéztem a szobában, hátha találok egy újabb könnyű
feladatot, amit kipipálhatok, aztán eszembe jutott, hogy
megígértem anyának, összegyűjtöm apa régi aktáit. Mivel ma
úgyis találkozom Linával, odaadhatom neki, ahelyett hogy
személyesen kellene meglátogatnom az öltönyös Sátánt.
Kimasíroztam az étkezőből, átvágtam a nappalin – ember,
tényleg le kell törölnöm a port –, és beléptem a dolgozószobába.
Az íróasztal mögötti szekrényben régi golyóstollak, törött
ceruzák, aprópénz és befőttesgumik kupaca fogadott.
Az íróasztal második fiókjában, egy köteg jegyzetlap mögött
megtaláltam apa nasikészletét. Néhány évvel az első
rákdiagnózis előtt cukorbetegnek nyilvánították, ezért
elhatározta, hogy naponta egy darab édességet fog engedélyezni
magának.
Zsebre vágtam egy mini KitKatet, ami egyértelműen túl régi
volt ahhoz, hogy megegyem, aztán az alsó fiókhoz fordultam.
Mélyen kihúzható volt, füles mappákkal. A legtöbbjük üresen
tátongott, bár a címkéket rajtuk hagyták. Ingatlanadó.
Ajándékötletek. Fantáziafoci. Gyerekrajzok. Receptek.
Átlapoztam őket, és mosolyogva néztem az ajándékötletekhez
gyűjtött, kitépett katalógusoldalakat meg a halomnyi
zsírkrétarajzot, amit az évek során édesapaként, nagybácsiként,
nagypapaként és kedvenc szomszédként összegyűjtött.
A fiók hátsó részében néhány vastag dosszié volt. Ezeket
kiszabadítottam, és az íróasztal tetejére pakoltam, miközben a
macska besétált a szobába. Felugrott az íróasztalra, és a mellső
mancsait a mappákra tette.
– Már megbocsáss! Nem zavar, hogy dolgom van?
Miau Miau pislogva nézett rám, és lassan leereszkedett a
papírok tetejére.
Megvakartam a fülét, majd kimentem a folyosóra, hogy
felkapjam a kabátomat és a táskámat.
Épp becsuktam a szekrényajtót, amikor őrült kaparászást
hallottam a dolgozószobából, amit egy sor puffanás követett.
Egy utolsó, hangosabb csattanás után Miau Miau kirohant a
folyosóra, és elszaladt a lépcső irányába.
Visszatérve az irodába felfedeztem, hogy a szépen egymásra
halmozott mappák szanaszét hevertek a padlón.
– Rohadt macska – motyogtam.
Leguggoltam, és elkezdtem összeszedni a papírokat.
Eldöntöttem, hogy majd Mr. Segíteni szeretnék rakja őket a
megfelelő sorrendbe.
Aztán megakadt a tekintetem egy rakás régi, gyűrött újságcikk
kinyomtatott másolatán.
Upshaw-t húsz év börtönre ítélték drogbirtoklás miatt
A bíró példát statuál az elkövetővel, aki első alkalommal
keveredett kábítószeres bűncselekménybe
A vádlott családja szerint Upshaw ítélete túl szigorú volt
Átfutottam a szalagcímeket, de a bíróságról távozó, letört
fiatalember képe keltette fel igazán a figyelmemet. A kép
szemcsés és gyűrött volt, azonban így is felismertem őt. Apám
joghallgató pártfogoltja volt az, Allen.

∞
MIUTÁN VÉGTELENÜL SOKÁIG szenvedtem az észak-virginiai
forgalomban, kiszálltam a Jeepemből, és a fülem meg a vállam
közé szorítottam a telefonomat.
– Szia, Maeve. Lenne egy kérdésem. Apáról van szó. Hívj fel,
amikor lesz időd – mondtam a nővérem hangpostájára, mielőtt
megszakítottam a hívást. Ha apát érdekelte Allen anyjának
ügye, valószínűleg beszélt róla a testvéremmel.
Benyúltam a kocsiba, hogy kivegyem belőle a táskámat.
Öt perc késésben voltam, ami idegesített. De elfojtottam a
bosszúságot, kihúztam magam, és vidám mosolyt erőltettem az
arcomra, miközben koszorúslány üzemmódba kapcsoltam.
Beütöttem az alkalmazásba a parkolási információkat, aztán
sétáltam két sarkot a menyasszonyiruha-szalonig. Ahelyett,
hogy csengőszó csilingelt volna, amikor kinyitottam az ajtót,
angyali hárfazene jelezte az érkezésemet. Naomi, Lina és Stef
egy rózsaszín bársonykanapén ültek, és mindegyikük kezében
ott volt egy pezsgőspohár. Alsószoknyák, csipke és a fehér
ezernyi, szabad szemmel is jól elkülöníthető árnyalata vette
körbe őket.
Naomi úgy nézett ki, mint aki még életében nem szórakozott
ilyen jól.
Lina láthatóan majdnem elhányta magát.
– És mit szólna a menyasszonyunk ahhoz, ha a szertartásra és
a lagzira is választana egy-egy ruhát? – kérdezte egy kopasz
férfi, aki kék bársonypapucsot és hozzá illő kobaltkék
szemüveget viselt.
Lina félrenyelte a pezsgőt.
– Egy ruha bőven elég – tiltakozott. Aztán rám szegeződött a
tekintete. – Ó! Nézzétek, megérkezett Sloane! Jobb, ha megyek
és üdvözlöm. – A hosszú, menő farmerbe bújtatott lábaival
gyorsan odaért hozzám. Gyakorlatilag sprintelt a rózsaszín
szőnyegen. – Segíts! Úgy érzem, belefulladok a taftba – sziszegte,
és váratlanul magához húzott egy kínos ölelésre.
– Biztosan megrémültél. Önként ölelgetsz.
– Önként csókolózom is veled, ha segítesz kiválasztani egy
ruhát a következő tíz percben, hogy aztán eltűnhessünk innen.
Mindjárt csalánkiütésem lesz.
– Azt hittem, szereted a divatot.
– Azokat a ruhákat szeretem, amiket mindennap felveszek.
Tetszenek a vagány magas sarkúk, a márkás kosztümök és a
luxus edzőruhák. De úgy tűnik, menyasszonyi ruhát nem
szeretek vásárolni. Arra emlékeztet, hogy… – Hátranézett a
válla fölött. – Arra emlékeztet, hogy férjhez megyek.
A merengő, sebesült Nash Morgan felbukkanása előtt Lina
inkább a futó kalandok híve volt, nem pedig az eljegyzésé és a
közös otthoné. Menyasszonyként továbbra is kereste az útját.
Megszorítottam a vállát.
– Még mindig hozzá akarsz menni Nashhez, ugye?
A szemét forgatta.
– Persze. De nem valami szűzies hercegnőnek öltözve!
– Lina, mit gondolsz a fátyolról? – szólalt meg Naomi a csajos
kanapéról, ahol Stef egy hosszú, gyöngyökkel díszített fátylat
tanulmányozott.
– Te jó ég – nyikkant meg Lina. – Ezt vagy nem fogom túlélni,
vagy olyan ruhát választok, amit utálok, csak hogy túl legyek
rajta.
– Ó, mamám – suttogtam, miközben a barátaink felé húzott.

∞
AHMAD, A RUHABOLT ALKALMAZOTTJA, akinek nagyszerű cipője és
meglepően erős déli akcentusa volt, hátrakísérte Linát az
öltözőbe, miközben a mosolytalan asszisztensek öt ruhát
cipeltek utánuk, amik mind hihetetlenül hercegnősnek tűntek.
Naomi hátradőlt a kanapén, és elégedetten kortyolt egyet a
pezsgőből.
– Miért nézel ilyen önelégülten? Minden egyes ruhát utálni
fog – jegyeztem meg, miközben elfogadtam a poharat, amit Stef
nyújtott felém.
– Tudom – felelte Naomi vidáman.
– Wittynek van egy terve – magyarázta Stef.
– Milyen terve?
– Olyan tervem, aminek a végén a barátnőnk megkapja a
tökéletes esküvői ruháját – jelentette ki Naomi.
– Beképzelt, vagy pedig ördögi vagy – morfondíroztam. – Alig
várom, hogy kiderüljön, melyik.
– Szóval összejöttél már a leendő gyereked apjával? – kérdezte
Stef.
– Jézusom! Most csináltam meg a profilomat! Adj egy-két
napot, hogy megtaláljam a tökéletes férfit. Te beszéltél már
Jeremiah-val az összeköltözésről?
Naomi köhögésnek álcázta a nevetését.
Stef a pezsgőspohara fölött bámult rá.
– Ó, ugyan már – kötekedett Naomi. – Meséld el neki a
legújabb kifogásodat.
– Ez nem kifogás. A szekrénytér nagyon fontos egy
kapcsolatban, és nála egyszerűen nincs elég hely. Soha nem
működne. A ruhatáram és én sok mindenen mentünk keresztül
együtt. Megérdemel egy szép, tágas otthont. És nem egy gurulós
állványt a motorkerékpár alkatrészei mellett, amit szétszedett a
nappaliban – mondta Stef megborzongva.
– Igazad van – értettem egyet. – A szekrénytér egyértelműen
fontosabb, mint a szerelem, vagy az, hogy megoszd valakivel az
életedet. Biztos vagyok benne, hogy ugyanolyan könnyen
összebújhatsz esténként a bőrcipőddel, mint Jeremiah-val.
Valószínűleg észre sem fogod venni a különbséget.
Naomi elvigyorodott.
– Látod? Én megmondtam.
Stef szipogott.
– A mennyasszonyiruha-vásárlástól gonoszak lettetek.
 – Itt jön a gyönyörű menyasszonyunk – kiáltotta Ahmad.
– Kezdődik – mondta Naomi, és tapsolt egyet.
Megnyomtam a videóhívás gombot Lina telefonján, mire az
anyja azonnal megjelent a képernyőn.
– Itt az idő! – mondtam neki.
Bonnie Solavita egy íróasztal mögött ült, kezében egy mimóza
koktéllal.
– Készen állok!
Lina egy olyan széles abroncsú, elefántcsontszínű ruhában
jött elő, hogy oldalra kellett fordulnia, hogy bepréselje magát
két próbababa közé. A spagettipántokon strasszkövek csillogtak.
A fűzőt rózsaszín szaténszalaggal kötötték át. Annyi tüllréteget
viselt, hogy össze kellett szorítanom a számat, nehogy
kicsússzon rajta egy Scarlett O’Hara-vicc.
A menyasszony nem úgy nézett ki, mint akinek kedve lenne
viccelődni. Egyenesen szerencsétlennek tűnt.
– Ó, te jó ég! Ezt a ruhát neked találták ki – duruzsolta Naomi.
– Csodálatosan nézel ki – sikerült kinyögnöm a szavakat.
– Én… szóhoz sem jutok – mondta Stef, mielőtt felém fordult,
és azt tátogta: – Mi a fasz?
– Hűha! Ez aztán a ruha, édesem – szólalt meg Bonnie a
képernyőn.
Ahmad az öklére támasztotta az állát, és a barátnőnket
tanulmányozta, miközben az asszisztensei Lina körül sürögtek-
forogtak, és addig igazgatták a szoknyát, amíg az láthatóan
megduplázódott.
– Tetszik? – faggatta a férfi.
– Nincsenek rá szavak, amelyek megfelelően leírnák,
mennyire utálom ezt a ruhát – préselte ki Lina az összeszorított
fogai között.
Ahmad tapsolt.
– Vissza az öltözőbe.
Lina gyakorlatilag futott.
 – Az a ruha… nem semmi volt, ugye? – kérdezte Bonnie
idegesen.
Megfordítottam a telefont, hogy láthassam őt.
– Naomi azt mondja, van egy terve – magyaráztam.
– Milyen terve?
– Nem tudom. Nem árulja el.
Naomi Stef fölé hajolt, hogy lássa Lina anyját.
– Ne aggódj, Bonnie. Gondoskodunk róla, hogy Lina a
tökéletes ruhával menjen haza. Megígérem.
– Hát, ez biztosan nem az volt – vágta rá Bonnie, és kortyolt
egyet a mimózából. – Úgy nézett ki, mint egy fehér szénakazal.
– Megint jön – mondta Stef, és visszalökte Naomit a helyére.
Még négyszer ismételtük meg a folyamatot, és minden egyes
ruha rondább volt, mint az előző.
– Kicsit mintha kipirultál volna, édesem. Talán tarthatnál egy
kis szünetet, és lélegezz mélyeket – javasolta Bonnie a
képernyőről.
– Jól vagyok, anya – mondta Lina, de egyáltalán nem úgy tűnt,
mint aki jól van. – Minden rendben a szívemmel. Csak kiütésem
van a sok csipkétől.
– Ez nagyon gyakori a menyasszonyoknál – szólalt meg
Ahmad. – Javasoljuk, hogy kenje be magát antihisztamin-
tartalmú krémmel, ha olyasmit visel, ami irritálja a bőrét.
– Gyönyörű vagy – nyugtatta Naomi.
– Kiütéses, de gyönyörű – értettem egyet.
– Tudjátok, mit? Azt hiszem, egy napra elég volt ennyi
ruhapróba – jelentette ki Lina, és máris kicsatolta a strasszövet,
amit az egyik asszisztens kötött a derekára. – Valaki szedjen
már ki ebből az izéből, mielőtt lehámlik a bőröm!
– Ó, ember. Mindjárt felrobban – jósolta Stef az orra alatt.
Lina egy helyben táncolt, miközben egy asszisztens elkezdte
kigombolni az elsőt a hátán végigfutó hetvenezer gombból,
Naomi pedig bólintott Ahmadnak. A férfi az üzlet hátsó része
felé fordult, és egy sor bonyolult, lendületes kézmozdulatot tett.
Két alkalmazott jelent meg egy próbababával a kezükben. A
babán egy pánt nélküli ruhaköltemény volt, fekete virágos
díszítéssel, ami a testhezálló mídertől indult, és lefolyt a földig
érő szoknyarészen.
– Ez a kirakatba kerül, hölgyeim – mondta Ahmad a nőknek.
Lina felpillantott a tükörben, és megdermedt.
– Mit néz? – kérdezte Bonnie a telefonból.
Úgy fordítottam a képernyőt, hogy lássa a ruhát.
– Az ott – szólalt meg Lina, és a ruhára mutatott.
– Ez? Csak ma reggel érkezett. Még senki sem próbálta fel –
magyarázta szemérmesen Ahmad.
– Ez a ruha gyönyörű – jegyezte meg Bonnie.
– Nem tudom – tűnődött Stef. – Hány menyasszony ússza meg,
ha feketében áll az oltár elé?
– Azt még felpróbálom, de utána elmegyünk – jelentette ki
Lina, ahogy ledobta magáról a ruhát. Egy pánt nélküli
melltartóban és bugyiban flangált a tükör előtt.
Ahmad csettintett, mire az asszisztensek gyorsan
levetkőztették a próbababát.
– Atyaég! Ez a tökéletes ruha – állítottam.
– Tudom – értett egyet Naomi.
– Kibaszottul meseszép – mondta Stef.
– Tudom – ismételte magát Naomi önelégült mosollyal.
– És Lina is gyönyörű – értett egyet Bonnie.
– Pontosan – vágta rá Naomi a kanapé szélén ülve, és
kíváncsian figyelte az öltözőt.
– Ördögi vagy – közöltem vele.
– Csak jóra használom az erőmet – magyarázta.
– Jön – szólalt meg Stef, és mióta megérkeztem, most először
hangzott izgatottnak.
Lina királynőként jelent meg előttünk. Elakadt a lélegzetem.
Naomi az arcát legyezte, hogy felszárítsa a könnyeit. Stef
kinyújtotta a kezét, hogy megfogja a térdünket.
Lina felmászott a pódiumra, elengedte a szoknyát, és királyi
pózt vett fel.
– Meghaltam. Halott vagyok – mondta Ahmad, és
színpadiasan a mellkasához kapott.
– Nash is szívrohamot kap, amikor majd megpillantja –
jósoltam.
Bonnie fojtott hangon zokogott a telefonban.
Lina megpördült, a szoknya pedig úgy lebegett körülötte,
mintha élne.
– Anya, ne sírj! Húsz perc múlva megbeszélésed lesz – szólt rá
Lina.
– Nem tehetek róla. Tökéletesen áll rajtad. Pont olyan
fantasztikus, mint Nash. Ez annyira… boldoggá tesz – sírta
Bonnie.
Egy futó pillanatra eltöprengtem, vajon milyen érzés lehet ott
állni egy gyönyörű ruhában, tudván, hogy hozzá fogok menni
álmaim férfijához. Vajon nekem is lesz ilyen pillanatom? És ha
igen, vajon szomorúbban fogom megélni, mivel apám nem lesz
ott, hogy az oltárhoz kísérjen?
Könnyek szöktek a szemembe. A francba! Nincs sírás. Nincs
önsajnálat. Sloane visszatért, és igazán kiváló koszorúslány lesz.
Nem pedig a hangulatgyilkos.
– Gyönyörű, és én is az vagyok – ismerte el Lina. – De milyen
cipőt viseljek hozzá?
– A fekete, strasszkőpántos Jimmy Choo bakancsodat – felelte
Stef.
– Ó, karakteres, kényelmes és fenséges – mondtam.
– A francba. Tökéletesen illene ehhez – elmélkedett Lina, és
megtapogatta az egyik fekete díszt.
– Ezt a ruhát önre tervezték – állította Ahmad. – Abszolút
istenkáromlás lenne, ha hagynám, hogy bárki más akár csak
felpróbálja. – Az asszisztensei egyetértően bólogattak.
 Lina visszafordult, hogy megnézze magát a tükörben. Aztán a
tekintete találkozott az enyémmel.
– Mit gondolsz, Sloane?
– Annyira tökéletes, hogy alig bírok rád nézni – vallottam be.
– Az, ugye? – A mellkasához emelte a kezét.
– Korai kamrai összehúzódások? – kérdezte Bonnie.
Lina a szemét forgatta.
– Nem, anya. Beleszerettem egy átkozott menyasszonyi
ruhába.
A kis rózsaszín kanapén ülők hangos ujjongásban törtek ki.
– Most pedig beszéljünk a koszorúslányruhákról – jegyezte
meg Lina.

∞
– EL SEM HISZEM, HOGY találtam egy ruhát. – Lina elégedetten
sóhajtva tolta el magától a tányérját. – Más nem is próbálta fel.
Ez olyan, mint a sors keze, vagy amiben ti, furcsa romantikusok
hisztek.
Egy trendi bisztró hátsó részében ültünk egy kis bokszban.
Stef kihagyta az ebédet azzal az ürüggyel, hogy
konferenciahívása van. Én személy szerint azon a véleményen
voltam, hogy nem akarta, hogy piszkáljuk, amiért még mindig
nem lépett az összeköltözés fronton.
Naomira néztem a flancos grillezett sajtom felett. Az összes
boldog, friss házas hangulatát Lina irányába sugározta,
miközben a ruha részleteit boncolgatták.
Egy jó barát felhívta a menyasszonyiruha-szalont, és
előrendelte a tökéletes ruhát. Egy nagyszerű barát pedig úgy
tett, mintha a sors lenne az igazi hős.
Rezegni kezdett a telefonom az asztalon, ezért felvettem. A
nővérem hívott.
 – Szia, Maeve – szóltam bele a vonalba, és bedugtam a fülemet
az ujjammal, mielőtt kicsusszantam a bokszból.
– Szia, megkaptam az üzeneted, de a bíróságon ragadtam. Mi
a helyzet? – kérdezte.
Elbújtam egy nagy cserepes növény mögé a pult mellett.
– Említette neked apa valaha Mary Louise Upshaw-t?
– Apa sok embert említett. Ő is Knockemoutból való?
– Helybéli volt. A postán dolgozott. Eddig nem sok időm volt
kutakodni, de úgy tűnik, hogy drogügyek miatt ítélték el. Azt
hiszem, ő az anyja apa jogász mentoráltjának, Allennek.
– Dereng valami. De valószínűleg évekkel ezelőtt mesélt róla.
A rák és a költözés előtt – mondta Maeve.
A vég kezdete előtt.
– Igen. Valószínűleg igazad van – értettem egyet.
– Nem ő volt az ügyvédje, ugye? – kérdezte Maeve.
– Nem. Azt hiszem, kirendelt védője volt. Húsz évet kapott.
Először követett el bűncselekményt.
– Birtoklásért? Ez még Virginiában is túlzás.
– Én is így gondoltam. Kiderült, hogy az anyja ügye miatt
választotta Allen a jogi pályát. Utánanéznél? Tudod, a
szabadidődben, amid valójában nincs is.
– Persze. Utánanézek, és visszahívlak.
– Cserébe elviszem Chloét a következő két esti próbájára –
ajánlottam fel.
– Te vagy a legjobb nagynéni – mondta Maeve szeretettel a
hangjában. – Mihez kezdek majd, ha neked is lesznek saját
gyerekeid?
– Ha-ha. Egyelőre csak én és a macska vagyunk. Most
mennem kell. Épp Linával és Naomival vagyok. Este megyek
Chloéért. Szeretlek.
– Szeretlek. Szia!
Megszakítottam a hívást.
– Mi volt ez az egész? – faggatott Lina, amikor visszatértem az
asztalhoz.
– Csak találtam néhány aktát apától. Ezt kapjátok ki. Anyám
azt akarja, hogy adjam oda Luciennek.
Naomi meglepetten felvonta a szemöldökét.
– Anyukád nem tud az ellenséges viszonyotokról?
– Ó, tisztában van vele. Szerintem csak azt szeretné, ha
megtalálnánk a módját, hogyan legyünk barátok, de nem
tudunk egy helyiségben lenni anélkül, hogy ne próbálnánk meg
széttépni egymást, ezért azt a döntést hoztam, hogy Linának
passzolom le a papírokat, mivel ő nagyobb eséllyel találkozik
Luciferrel.
– Ha már az öltönyös apucinál tartunk – szólalt meg Lina,
miközben végigsimított ujjával a whiskyspohár száján. –
Hivatalosan is elfogadtam az állásajánlatát, miután több pénzt
és néhány egyéb juttatást követeltem tőle.
– Ez csodálatos hír – mondta Naomi.
– Gratulálok…? – kérdeztem bizonytalanul. Nem kérdésnek
szántam, de úgy hangzott.
Lina felnevetett.
– Köszönöm. Izgatott vagyok. Végre leránthatom a leplet, és
bepiszkolhatom a kezem.
– Milyen egyéb juttatást kértél? – tettem fel a kérdést.
– Kedvesebbnek kell lennie veled.
– Na, ne… Nem alkudtál bele engem a munkaszerződésedbe.
Ugye? – Nem akartam, hogy Lucian Rollins azt higgye,
szükségem van valakire, aki kiáll értem.
– Ez inkább csak egy futó megjegyzés volt, semmint követelés
– biztosított Lina. – Érdekes módon, amikor megtudta, hogy ma
a városban lesztek, azt mondta, hívjalak meg benneteket az
irodába.
Naomi felém fordult, és úgy nézett ki, mint aki menten
kicsattan a boldogságtól.
– Mi van? – kérdeztem védekezően.
 – Megtudja, hogy a városban leszel Linával, erre meghív az
irodába. Nem gondolod, hogy ez pont az ellenkezője annak, amit
egy férfi megtenne az esküdt ellenségéért? – tette fel a kérdést
célzatosan.
– Az esküdt ellenség kicsit durva kifejezés – mondtam a
reggeli burritóra és anyám wellnessprogramjára gondolva. – És
minket hívott meg, nem engem.
– Nem tudom. Az ösztöneim azt súgják, hogy téged akar ott
látni – erősködött Lina.
– Dehogy. Talán csak embernek színlelte magát az új
alkalmazottja előtt. Vagy belezúgott Naomiba, mint minden
férfi, akinek pénisze és egy kis esze van.
Naomi hátradobta a haját, és úgy biggyesztette a száját, mint
egy szupermodell.
– Ez igaz. Eddig hat férfi ájult el tőlem ezen a napon –
jelentette ki sóhajtozva.
Felhorkantam.
Lina felemelte a kezét.
– Na jó. Figyeljetek. Az az igazság, hogy elvileg ma délután
nem is lesz az irodában. Szóval lehet, hogy azért ajánlotta fel,
mert tudta, hogy úgysem lesz ott, hogy összevesszen veled.
Nem akartam tudomást venni a csalódottságról, ami a hír
hallatán elöntött.
Naomi viszont teljesen letört.
– De komolyan! Egy kicsit sem vagy kíváncsi, hogy miért
hívott meg? – faggatott Lina.
– Nem – hazudtam.
– Nos, én mindig is látni akartam, hol dolgozik. Tényleg van
egy trónja, amit az ellenségei csontjaiból készítettek? – kérdezte
Naomi.
– Oda akartam adni neked az aktákat, hogy legközelebb,
amikor az irodában jársz, passzold tovább neki – mondtam
Linának.
 – Oké, de egy kicsit sem vagy kíváncsi, hogy mi rejtőzik a
mogorva, gazdag pasi álcája mögött? El kell ismernem, hogy
elég lenyűgöző – magyarázta a barátnőm. – Személyesen
vihetnéd az aktákat a nagyon drága íróasztalához, hogy
elmondhasd anyukádnak, te megpróbáltad átadni neki. Lehet,
hogy még a kávéfőzőjét is használhatnánk.
Naomi tapsikolni kezdett.
– Óóó! Kávé! Lécci, lécci, lécci, lécci, Sloane!
Nem volt okos lépés, de egy részem nagyon szerette volna
látni, hol vezeti Lucian Rollins a gonosz birodalmát.
Különben meg minél tovább maradok a fővárosban, annál
nagyobb esélyem van arra, hogy egy dögös, helyi srác privát
üzenetet küldjön nekem a társkereső alkalmazásban.
Lehetséges, hogy segíthetek Linának ruhát találni, bejárhatom
Lucian gonosz birodalmát és lefekhetek valakivel, ráadásul
mindezt egyetlen nap leforgása alatt.
– Végül is beugorhatnánk megnézni az új irodádat –
motyogtam. – Ha már úgyis itt vagyunk, meg minden.
Naomi és Lina diadalmasan néztek egymásra.
– Ne vágjatok ilyen arcot, vagy meggondolom magam.
 9. fejezet

Hancúr az ördöggel

Sloane

A Rollins Szaktanácsadó Iroda egy tekintélyt parancsoló épület

teljes tizennegyedik emeletét elfoglalta, ahonnan még a kilátás
is drágának tűnt. A márványpadlós recepciótól kezdve a sötét
faburkolatig minden a gazdagságról és a hatalomról árulkodott.
A falakon puccos műalkotások lógtak, az aranyszínű
cserepekben pedig igazi növények voltak.
– Elkérném a személyazonosításra alkalmas igazolványukat –
mondta a nő a recepcióspult mögött.
Az ötvenes évei közepén vagy a hatvanas évei elején járhatott,
és olyan tartása volt, mint a hivatásos katonáknak. Úgy nézett
Naomira és rám, mintha attól tartana, hogy megpróbálunk
ellopni egy festményt a falról, vagy teletömjük a táskánkat
kávékapszulával. A névtábla szerint Petulának hívták.
Egyszerre találtam őt félelmetesnek és lenyűgözőnek.
– Lucian és az én barátaim – erősködött Lina.
Nos, ez szemenszedett hazugság volt.
Ráadásul Petulát sem nyűgözte meg vele.
 – Csak mert most barátok, még nem jelenti azt, hogy később
nem lesznek ellenségek – jelentette ki. – Elfogadom a
jogosítványt, a katonai igazolványt vagy az útlevelet is.
Naomi sietett eleget tenni a kérésnek, és úgy kotorászott a
táskájában, mintha kincsvadászatot tartana.
Előhúztam a jogosítványomat a pénztárcámból, és épp át
akartam adni, amikor Nolan Graham volt rendőrbíró belépett a
helyiségbe a füstüveges ajtón.
– Szöszi!
– Nolan!
Jól nézett ki. Egészségesnek és boldognak tűnt. Örültem neki.
Ölelésre tártam a karomat. Magához szorított, és felemelt a
padlóról, így a lábam a levegőben lógott. Randiztunk. Egy
keveset. Olyannyira, hogy egy-két kellemes csóknál tovább nem
is jutottunk, ugyanis a hősies sérülése megváltoztatta mind a
karrierje, mind a magánélete alakulását.
Lucian, valami rejtélyes okból kifolyólag munkát ajánlott
Nolannek a cégénél. Egy olyan állást, amely lehetővé tette, hogy
visszaszerezze a volt feleségét, Callie-t.
Lehet, hogy a dögös rendőrbíró végül nem lett a pasim, de
legalább szereztem egy új barátot.
– Hogy van a sérülésed? – A kérdésem kuncogásba fulladt,
amikor erősen megszorított, mielőtt visszatett a padlóra.
A válaszát torokköszörülés hangja szakította félbe.
Körbenéztem, és észrevettem, hogy Lina, Naomi, sőt még Petula
is olyan tágra nyílt szemmel merednek ránk, mintha az első
sorban állnának Taylor Swift egyik koncertjén.
– Ó, helló, főnök – szólalt meg Nolan, de nem sietett elengedni.
A francba.
Ismerős forróság söpört végig a hátamon. Mindig
eltöprengtem, vajon a férfi valóban képes-e bánni a pokol
tüzének erejével.
– Szóval hogy vagy? – kérdeztem meg újra Nolantől, és
eltökéltem, hogy figyelmen kívül hagyom a hátam mögött
toporgó fenyegetést.
– Teljesen meggyógyultam – válaszolta.
– Ne higgy neki! A nagyra nőtt babuci a múlt pénteken még
azért nyafogott, mert a téli szél miatt megfájdult a hege – szólt
közbe Lina.
– Hős vagyok. A hősök nyafoghatnak – erősködött Nolan
vigyorogva.
– Hogy van a leendő asszonykád? Hallottam, hogy megszöktök
kettesben – mondtam, nem törődve azzal, hogy a hátam szinte
lángolt.
Nolan úgy vigyorgott, hogy az összes foga kilátszott.
– Nagyszerű nő. Minden rendben. Néhány hét múlva Santa
Cruzba megyünk, hogy hivatalossá tegyük a kapcsolatunkat…
újra.
Szinte tapintható volt a boldogsága.
Megszorítottam a karját.
– Gratulálok! Annyira örülök nektek!
Igazat mondtam. Körülöttem mindenki szerelmes lett,
megházasodott, és családot alapított vagy bővített. Ettől
fájdalmasan tudatosult bennem a szingli státuszom.
– Hölgyeim.
Lucian mély hangjától borzongás futott végig a gerincemen.
Lassan megfordultam, és Lucifer szinte isteni dögösségében
gyönyörködtem. Lehetetlen volt nem ezt tenni. Mintha egy
helyiségben lennék egy gyönyörű műalkotással, és próbálnám
nem az emlékezetembe vésni az összes tökéletes ecsetvonást.
Lucian bosszantóan vonzó volt az újabb kifogástalan, sötét
öltönyben és szürkéskék csíkos nyakkendőben. A
legszívesebben megragadtam volna azt a nyakkendőt, hogy
addig rángassam, amíg össze nem törik a tökéletes álarca. Sűrű,
sötét haja fantasztikusan hullámzott, és szinte könyörgött, hogy
valaki beletúrjon.
 Túl tökéletes volt. Természetellenes.
Tetőtől talpig végigmért, ahogy mindig. És most az egyszer
kíváncsi voltam, mit lát. Az ő tökéletesen kifinomult külsejével
ellentétben rajtam szűk, katonai zöld nadrág és vékony, lila
garbó volt. A hajamat magas lófarokba kötöttem, az ajkamat
pedig gyilkos vörösre festettem.
Csak képzeltem, vagy a kelleténél tovább időzött a számon a
tekintete?
Mi a fenéért éreztem magam olyan elevennek, amikor
egymásra pillantottunk?
Mond valaki valamit, vagy egész nap lángoló tekintettel fogjuk
bámulni egymást?
– Remélem, nem bánod, hogy itt vagyunk – szólalt meg Naomi,
udvariasan félbeszakítva néma szempárbajunkat.
Elfordítottam a tekintetem, amikor barátságosan átölelte
Luciant. Aztán észrevettem, hogy Petula számító arckifejezéssel
meredt rám.
– Lina elmesélte a jó hírt, mi pedig szerettük volna látni, hol
fog dolgozni – folytatta Naomi, mintha az ő feladata lenne
elsimítani a kínos helyzetet, ami mindig kialakult, amikor
Lucian és én sajnálatos módon egy helyiségben találtuk
magunkat.
Lina összehúzta a szemét.
– Azt hittem, délután már nem leszel bent az irodában –
mondta az új főnökének.
– Így is volt – felelte Lucian szűkszavúan. – Váratlanul át
kellett szerveznem a napomat. – Rám szegezte mélyszürke
tekintetét.
Valószínűleg a biztonságiak figyelmeztették, amint beléptem
az épületbe. És visszajött… Miért? Hogy megbizonyosodjon róla,
nem gyújtom fel az irodáját?
– Minden változásról rögtön értesítenie kell engem –
emlékeztette Petula.
 Elvigyorodtam, mert szórakoztatott, hogy a nagy, befolyásos
egomániást befenyíti a keménykezű recepciós.
– Igyekszem a jövőben majd odafigyelni erre, Petula – mondta
szárazon.
Lucian még mindig engem figyelt, én pedig úgy éreztem, nem
tudok mást tenni, mint visszabámulni.
Lina csettintett, és oldalra billentette a fejét.
– Szóval…
Úgy tűnt, ismét kínos légkör telepedett ránk.
– Találtál ruhát? – kérdezte Nolan.
Lina majdnem kificamította a könyökét, amikor a telefonjáért
kapott.
– Igen. És koszorúslányruhát is. Callie mit fog felvenni a
tengerparti ceremóniára?
Nolan a telefonjáért nyúlt, aztán összedugták a fejüket az
esküvői ruhák felett.
– Megbántam, hogy felvettelek titeket – jegyezte meg Lucian
ingerülten.
Lina Nolanre nézett.
– Szerintem úgy érzi, hogy kirekesztettük.
– Igazad van – értett egyet Nolan.
Közrefogták mogorva főnöküket, és elkezdték átnézni a
fényképeket, kínzó részletességgel magyarázva mindegyiket.
– Ki vagytok rúgva – jelentette ki Lucian, ahogy kiszabadult a
fogságukból. – Érezd jól magad – mondta Naominak, majd az
üvegajtó felé indult, anélkül hogy rám pillantott volna.
Lina elégedetten felsóhajtott.
– Ez jó móka volt.
– A vendégei bemehetnek – szólalt meg Petula, és visszaadta
az igazolványainkat. Csalódottnak tűnt, mintha abban
reménykedett volna, hogy rajtakap minket valamin, ami miatt
kizavarhat az irodából.
– Csak nem háttérellenőrzést csinált? – suttogtam Nolannek.
 – Pontosan. És ellenőrizte a hitelképességeteket is.
– Hűha.
– Érezzétek jól magatokat. Nekem találkoznom kell egy
névtelen forrással egy szigorúan titkos dolog miatt –
magyarázta.
Nem tudtam, hogy viccel-e vagy sem. Ismerve Lucian kétes
üzleti ügyleteit, bármi lehetséges volt.
– Örülök, hogy láttalak, Nolan.
– Én is, Szöszi. Később még beszélünk.
Lina egy kulcskártyával beengedett minket az üvegajtón.
Meglepetten pislogtam.
Évek óta arról fantáziáltam, hogy Lucian egy börtönszerű,
izzadt kőfalakkal és kénes szagú köddel teli barlangból irányítja
a gonosz birodalmát. Ez a hely azonban egyáltalán nem olyan
volt. Egy hatalmas helyiségben trendi fülkék sorakoztak, ahol
tucatnyi alkalmazott dolgozott, és egyikük sem úgy nézett ki,
mint akit az akarata ellenére tartanak itt fogva. Mindenféle
korú, rasszú és divatérzékű dolgozó sürgött-forgott az
asztaloknál és az üvegfalú konferenciatermekben.
Az iroda zsúfolt volt, de nem kaotikus. Néhányan konkrétan
nevettek.
– Hűha – mondta Naomi.
– Hol vannak a kínzóeszközök? – kérdeztem.
– Azokat máshol tartja. A vérfoltos a szőnyegekkel együtt –
jegyezte meg Lina könnyedén.
– Várj, Lina! – Egy szeplős, vörös hajú nő lassított le előttünk,
aki egyszerre tűnt kábának és boldognak. – Petula küldött, hogy
megkérdezzem, szeretnétek-e kávét, vizet vagy teát.
A haját hátrasimította az arcából, és megigazította félig
feltűzött kontyát. A körmein matricák voltak. A kockás blézer
alatt pedig egy Selena Gomez-pólót viselt.
– Ő itt Holly. Ő is új alkalmazott, akárcsak én – mutatta be a
nőt Lina.
 Holly elpirult, és úgy tűnt, menten elsírja magát, vagy
énekelni kezd.
– Ez a munka egy valóra vált álom. Mr. Rollins felvett
adminisztratív asszisztensnek. Ez az első igazi állásom. A
gyerekeim annyira büszkék rám, hogy minden reggel ebédet
csomagolnak nekem, és meg kell várnom, amíg elmennek az
iskolába meg az óvodába, mielőtt az állatos kekszen és a sajton
kívül mást is pakolhatok magamnak – magyarázta nekünk
hadarva.
– Ez nagyon kedves tőlük – jegyezte meg Naomi.
– Gratulálok – mondtam, és reméltem, hogy Lucian nem fogja
rászabadítani a belső sárkányát szegény lányra, hogy aztán
hamuvá égesse.
– Kávét emlegettél? – kérdezte Naomi reménykedve. – Mert én
szívesen innék egyet.
Már majdnem harminc perc eltelt az utolsó koffeinadagja óta.
– Hogy iszod? – faggatta Holly lelkesen mosolyogva.
– Ahogy adják – viccelődött Naomi.
– Akkor elkészítem a specialitásomat. Neked hozhatok
valamit? – kérdezte Holly felém fordulva.
– Nem, köszönöm. – Amilyen szerencsém szokott lenni, még a
végén leöntöm egy csésze kávéval Lucian puccos irodáját, ő
pedig beperel, hogy megtéríttesse velem a kárt.
– Megkereslek titeket, amint kész van – ígérte a lány, és
elszaladt.
– Aranyos – mondtam.
– Tényleg az. Két héttel ezelőtt még hajléktalan volt a két
gyerekével. Otthagytak egy bántalmazó kapcsolatot, és egy
menedékszállón kötöttek ki. Azt pletykálják, hogy Lucian
azonnal felvette őt. Másnap elkezdett dolgozni, és a múlt héten
beköltözött egy albérletbe.
– Elképesztő – mondta Naomi, ahogy a mellkasára szorította a
kezét.
 – Miért volt ott, hogy felvegye?
– Úgy tűnik, az ősellenséged a program egyik fő támogatója –
magyarázta Lina.
– Igen, nos, azt hiszem, az ogrék is tehetnek jót az adójóváírás
miatt – motyogtam.
Nem tetszett, hogy olyan bizonyítékokra bukkantam, amelyek
ellentmondtak mindannak, amit a férfiról hittem. Szerettem,
hogy be tudtam skatulyázni. Évekig, sőt, a francba, évtizedekig
egy gonosztevő kétdimenziós karikatúrájának tartottam. Most
azonban eltöprengtem, vajon mit nem vettem észre az egyedi
szabású öltönyök és a csábító arc mögött.
Ha feltételezhetjük, hogy valódi szív dobog a széles, gazdag
mellkasában, vajon mit jelent, hogy még mindig gyűlöl engem?
Lina folytatta a körbevezetést, és megmutatta a lenyűgöző
pihenőszobákat, a konferenciatermeket és a privát irodákat.
Az övé egy világos, minimalista helyiség volt íróasztallal,
kanapéval és remek kilátással a városra. Az íróasztalán egy kép
állt róla és Nashről tandemugrás közben.
– Szóval pontosan mit is csinálsz itt? – faggattam, miközben
kipróbáltam a kanapét.
– A vállalat elsődleges célja, hogy támogassa a politikusokat a
szavazásokon, illetve a hivatalok betöltése során.
– Tehát előásod a politikai riválisok szennyesét,
megzsaroljátok őket, és ha ez nem válik be, akkor „eltüntetitek”
őket? – találgattam. – Te rejted el a holttesteket, vagy annál
magasabb pozícióban vagy?
– Sloane – sziszegte Naomi.
– A folyosó végén egy egész raktárhelyiség van a holttestek
eltüntetésére – viccelődött Lina, miközben megpördült a
forgószékében.
– Itt mindenki olyan boldognak tűnik – mondta Naomi, ahogy
próbált pozitívabb témára váltani.
– Nehéz nem annak lenni – felelte Lina. – A fizetés a
tisztességesnél jóval magasabb. Az egyéb juttatások bőségesek.
A főnök pedig egy gyönyörű fenevad, akinek senki sem akar
csalódást okozni.
Felhorkantam.
– Feltéve, ha szereted ezt az egész tűz és kénkő dolgot.
Mindkét nő rám nézett.
– Még neked is el kell ismerned, hogy Lucian
természetellenesen jóképű – nógatott Naomi.
– Jóképű? – Lina felhorkant. – Az a pasi úgy néz ki, mintha az
univerzum legdögösebb istenei összejöttek volna, hogy világra
hozzák az univerzum legdögösebb kisbabáját. Nem vagyok
meggyőződve arról, hogy halandó. Látta már valaki aludni?
Én igen.
Tintafekete szempillája bronzbarna bőrét simogatta. Lassan
és egyenletesen vette a levegőt. Azonban még álmában sem tűnt
el a feszültség márványszerű állkapcsából.
Utáltam, hogy elraktároztam ezeket az emlékeket, amik így
bármikor lecsaphattak rám. Bűntudat. Félelem. Tüzes, jogos
harag.
– A vámpíroknak nincs szükségük alvásra – mondtam végül. –
Merre találom a mosdót?
A fürdőszoba olyan volt, mint az iroda többi része, mesés és
ostobán fényűző. A háttérvilágítással rendelkező gránit
mosdókagylónál kosárszámra álltak a csúcskategóriás
kézkrémek, a szemüvegtisztító kendők és folyadékok, valamint
a női higiéniás termékek.
Még egy sminktükröt és sminkasztalt is beépítettek egy
alkóvba.
Benedvesítettem egy puha törölközőt, ami biztosan kasmír
volt, és az arcomhoz emeltem.
Az elmúlt hetekben mindent megkérdőjeleztem, amiben
eddig biztos voltam. Azokat a dolgokat, amiket a természet
megváltoztathatatlan törvényének tartottam.
 A szüleimre mindig számíthatok.
Nem kell sietnem a családalapítással.
Lucian Rollins egy szörnyű troll.
Most úgy éreztem… elvesztem. Mintha valahogyan egy
alternatív dimenzióba kerültem volna, ahol a fent a lent, a lent
pedig lila. Jelenleg nem bírtam volna elviselni újabb
változásokat.
Megtöröltem az arcomat. Aztán, mivel a kellékek ott voltak,
megtisztítottam a szemüvegemet.
– Ez mind a gyászfolyamat része – győzködtem a
tükörképemet. – Igazából nem is érdekel, hogy Lucian ember-e
vagy sem. Az agyad egyszerűen próbál belekapaszkodni
valamibe, aminek aztán a megszállottja lehet. Jóra fordulnak
majd a dolgok. Könnyebb lesz. Előbb-utóbb. Valószínűleg.
A béna lelkesítő beszéd után kiléptem a mosdóból, és egy
kemény, szexi mellkasba ütköztem.
A táskám egy puffanással a padlóra esett, miközben nagy,
meleg kezek segítettek visszanyerni az egyensúlyomat.
Tudtam, ki az, anélkül hogy az arcára néztem volna. A
testemet átjáró elektromosság beszédes volt.
– Túl nagy kérés lenne, hogy figyelj a lábad elé? – szólalt meg
Lucian mogorván.
– Te rohangálsz a női mosdó előtt – mutattam rá, és
meglöktem. Nem mozdult, ami bosszantott.
Végül én adtam be hamarabb a derekamat, és hátraléptem. A
táskám pántja után nyúltam, de ő megelőzött.
– Jézusom, mit cipelsz benne? Egy feldarabolt holttestet?
– Miért érzik a férfiak mindig szükségét annak, hogy egy nő
táskájának súlyát és tartalmát kommentálják? – kérdeztem a
pántért nyúlva.
Nem adta oda.
– Kíváncsiak vagyunk. Mi csak azt vihetjük magunkkal, ami
belefér a tárcánkba vagy az aktatáskánkba. Ez olyan, mintha
egy egész enciklopédiasorozat lenne benne.
– Ha tudni akarod, ezek apa aktái. Ma reggel találtam őket, és
oda akartam adni Linának, hogy passzolja tovább neked.
– Linának akartad odaadni az aktákat – ismételte meg, és
veszélyesen nyugodt volt a hangja.
– Igen – erősítettem meg.
– Inkább neki, mint nekem.
Bizsergett a tarkóm. Veszély. Vigyázz! Légy óvatos!
Nem foglalkoztam a figyelmeztetéssel.
– Igen.
– Miért?
– Miért? – Úgy tűnt, rajtam a sor, hogy papagájként
viselkedjek. – Tudod, miért.
– Fejtsd ki bővebben – erősködött.
– Nem.
Rám szegezte a tekintetét, aztán megfordult nagyon drága
cipője sarkán, és a táskámmal együtt végigvonult a folyosón.
– Hé! – Kocognom kellett, hogy tartsam az iramot hosszú
lépteivel. Abban a táskában nem csak akták voltak. Az összes
fontos holmimat beletettem, például a kocsikulcsomat, a
rúzsomat, a tabletemet, a paprikaspray-met és a
rágcsálnivalóimat.
Lucian belépett egy helyiségbe, én pedig követtem őt, és csak
akkor jöttem rá, amikor becsukta mögöttem az üvegajtót, hogy
önként sétáltam be az ördög barlangjába.
Lucian irodájába.
Természetesen sarokiroda volt. És persze hatalmas helyiség,
lélegzetelállító kilátással. Hidegnek, formálisnak és
lenyűgözőnek hatott. A saját hangulatos, kaotikus irodámra
gondoltam.
– Furcsa. Arra számítottam, hogy kénkőszagú lesz, de…
halszagot érzek – jegyeztem meg, és beleszimatoltam a
levegőbe.
 Lucian az orra alatt káromkodott.
– Oké. Mi a bajod, Lucifer? – szegeztem neki a kérdést.
– Te. Már megint te vagy a bajom.
– Add vissza a táskámat!
Ahelyett, hogy felnőtt módjára átadta volna nekem, letette a
nagyon drágának tűnő dohányzóasztalra, a drágának látszó
fehér kanapé előtt. A fickó még sosem hallott az IKEA-ról? A
táskámra mutatott.
– Add ide az aktákat.
Fújtatva ültem le, és végighúztam a cuccomat a
dohányzóasztal márványlapján.
– Nem tudom, miért akadsz ki, amikor éppen az én
álláspontomat bizonyítod. Pontosan ezért akartam eleve
Linának adni az aktákat – morogtam.
– Azt hiszed, hogy nem akarlak megkedvelni?
Felpillantottam, és megdöbbentem éles hangjától. Egyik
kezével hullámos hajába túrt, míg a másikkal a zsebét
tapogatta.
– Ha egy pillanatra is megfordul a fejedben, hogy rágyújts itt
egy cigarettára…
– Ne tegyél úgy, mintha nem szívtál volna belőle egy slukkot,
amikor utoljára elővettem egy cigarettát a jelenlétedben –
mormogta.
Éreztem, hogy elpirulok.
– Fogd be! – Kirántottam az aktákat, és azokkal együtt
előkerült két könyvtári könyv, a kozmetikai táskám meg a
nassolnivalóm fele is. – És igen. Szerintem tényleg nem akarsz
kedvelni engem. Úgy gondolom, imádsz gyűlölni.
Csípőre tett kézzel állt, és megvetette a lábát, mintha csatára
készülne. Úgy tettem, mintha nem venném észre, hogy
összeszorul az állkapcsa a tökéletes szakálla alatt.
A fickó jóképű tinédzser volt, és igazat kellett adnom Linának.
Felnőttként valóságos isten lett belőle. Néha az élet
igazságtalan.
– Itt vannak az átkozott akták, amiket odaadhatsz az átkozott
ügyvédnek, hogy tovább játszd az átkozott hőst az anyám előtt.
Odalöktem hozzá a mappákat, aztán kiszúrtam a Mary Louise
Upshaw-ról szóló újságkivágásokat a kupacban, és gyorsan
kikaptam.
Visszasepertem a cikkeket és a többi holmimat a táskámba,
majd felálltam. A vállamra akasztottam a pántot, és az ajtó felé
vettem az irányt.
– Nem imádlak gyűlölni.
A halkan kiejtett szavaktól a földbe gyökerezett a lábam.
Szembefordultam vele, majd, mivel elöntött az indulat,
megszüntettem a köztünk lévő távolságot.
– Mit akarsz, Lucian? – faggattam, miközben felnéztem rá.
Nem szólt semmit. Tudtam, hogy a gyönyörű felszín alatt
érzések, gondolatok és egy átkozott személyiség rejlik, de ő
szándékosan elzárta őket előlem.
– Úgy bánsz velem, mintha a világ legrosszabb embere
lennék, aztán meg alattomos módon kedveskedsz a szüleimnek.
Munkát adsz hajléktalan, egyedülálló édesanyáknak.
Szándékosan összeveszel velem, aztán megrendeled a kedvenc
burritómat. Honnan a fenéből tudod egyáltalán, hogy melyik a
kedvencem?
Tett felém egy lépést. De felemeltem a kezem, mielőtt
válaszolhatott volna.
– Tudod, mit? Ne is törődj vele. Nem akarom tudni. Csak arra
vagyok kíváncsi, hogy mit akarsz tőlem?
Egy rövid, ragyogó pillanatra a férfi, aki úgy tornyosult fölém,
mint egy támadásra kész, dühös vámpír, pont olyan
szerencsétlennek tűnt, amilyennek én éreztem magamat.
– Azt akarom, hogy egyáltalán ne érdekelj – felelte végül.
Higgadt volt a hangja, de szürke szemében forróság, ezüstös tűz
lobogott.
 Bunkó volt, ezt meg kell hagyni. De ezt rohadt nagy
győzelemnek könyveltem el. Mámorító diadalnak.
Belefáradtam, hogy mindig én vagyok az indulatos. Hogy úgy
éreztem, én vagyok az egyetlen, akit az őrületbe kergetnek a
szócsatáink.
Számítottam neki, és ezt utálta.
– Ezzel én is így vagyok, nagyfiú.
– Jobb lenne, ha mennél – mondta hirtelen.
– Miért? Nem tetszik, hogy itt vagyok ebben a nagyon szép
irodában? – Odasétáltam az íróasztalához. Hatalmas üveglap
volt éles sarkokkal, és üresen állt, leszámítva a billentyűzetet, az
egeret meg a két monitort.
Kíváncsi voltam, vajon szereti-e a rendet, vagy csak utálja a
káoszt.
Végigsimítottam az asztallapon, pontosan tudva, hogy
összemocskolom a mozdulattal.
– Zaklatottnak tűnsz – jelentettem ki, majd megálltam, és a
szemébe néztem. – Akarsz róla beszélni? – ajánlottam fel,
mielőtt felugrottam az asztalra, és helyet foglaltam az
üvegfelületen.
Lucian tekintete veszélyesen elsötétült, és tett felém néhány
lépést, mielőtt megállt. Felgyorsult a szívverésem.
– Nem tetszik, mivé válunk, amikor együtt vagyunk – mondta.
Felhorkantam.
– Azt hiszed, nekem tetszik?
– Szerintem imádod.
Közelebb jött hozzám? Vagy én hajoltam felé? A térdem
majdnem hozzáért a nadrágjához. Mágnesként vonzódtunk
egymáshoz. Ellenségek voltunk, akiket újra meg újra egymás
mellé sodort az élet.
Annyira rohadtul belefáradtam.
A köztünk lévő térben egyre nőtt a feszültség. Mint amikor
feláll a szőr a karodon a villámcsapás előtt.
 – Nem igaz – erősködtem dühösen.
Aztán a térdem a lábát súrolta, ő pedig széttárta a combomat
és közélépett, miközben én hátradöntöttem a fejemet, hogy
ránézzek.
Elakadt a lélegzetem.
Ökölbe szorította a kezét az oldala mellett, aztán
végigsimította a combomat, mielőtt az asztalra tenyerelt a
csípőm mellett. Istenem. Még az illata is fenséges volt.
Lucian uralta az érzékeimet. A nyakkendőjének szürke csíkjai
pont olyan árnyalatúak voltak, mint a szeme. A testéből áradó
forróság miatt olyan érzésem volt, mintha szaunában lennék.
Az illata friss volt, tiszta és halálos. Hallottam egy szív
dobbanását, de olyan hangos volt, hogy tulajdonképpen
bármelyikünké lehetett. Vagy mindkettőnké.
– De igen, imádod. Azt hiszed, egyszer megtalálod a tökéletes
sértést, és bepillanthatsz a repedések mögé.
A hangja alig volt több fenyegető suttogásnál. Mélyen a
szemembe nézett. Furcsán magához vonzott vele. Mintha
képtelen lennék elfordítani róla a tekintetemet, vagy
elsodródnék az űrben a horgonya nélkül.
Fogalmam sem volt, mi történik. De abban biztos voltam,
hogy nem akarom befejezni a beszélgetést. Ahogy azt sem
szerettem volna, hogy hátralépjen.
– Mit látnék a repedések alatt? – faggattam.
Behunyta a szemét, és megrázta a fejét, mintha próbálta volna
megtörni a varázslatot. De nem hagytam neki. Ezúttal nem.
Kinyújtottam a kezem, és megtettem azt, amiről évek óta
fantáziáltam. Megragadtam a tökéletes nyakkendőjét, és
közelebb rántottam magamhoz.
– Ne játssz velem, Tündér – morogta. A szavaival
figyelmeztetett, de már kinyitotta a szemét, és a tekintetében
valami egészen mást láttam. Tüzet.
A biológiai ösztöneim megbolondultak. Úgy tűnt, az üss vagy
fuss reakció helyett a testem a harmadik lehetőséget választotta:
a szexet.
– Ne hívj így – suttogtam.
– Akkor ne nézz így rám.
– Hogy? – leheltem. A hüvelykujjával a fenekemet súrolta,
ahogy az asztalon ültem, amitől majdnem elájultam.
A gyűlölet nem ilyen. Ez valami sokkal veszélyesebbnek tűnt.
– Mintha azt akarnád, hogy… – A rendíthetetlen Lucian
Rollinsnak elállt a szava, ahogy a számra nézett. Egyszerre
megrémített és megbabonázott a jóképű arcán tükröződő nyers
állatiasság.
Egy pillanatra felmerült bennem, vajon fertőző-e Lina
szívbetegsége, mert az enyém olyan szabálytalanul dobogott,
mintha elfelejtette volna, hogyan kell rendesen verni.
– Ez egy szörnyű ötlet – mondtam szinte suttogva.
– A legrosszabb, ami valaha eszembe jutott – értett egyet.
Egyikünk sem mozdult. Egyikünk sem tért magához.
– Elegem van belőlünk. Kifáradtam – vallottam be.
– Gyűlölöm magunkat – vágta rá.
Elkezdett sajogni az ujjam, és rájöttem, hogy még mindig nem
engedtem el a nyakkendőjét.
A szája az enyém fölött időzött, de nem ért hozzá. Ugyanazt a
levegőt lélegeztük be, ahogy lángra lobbant a testünk.
Szédültem, és kidobtam az ablakon a józan eszemet, miközben
belekapaszkodtam az egyetlen dologba, ami helyesnek tűnt.
Belé. Ezt akartam. Kívántam őt.
– Elnézést, uram!
Lucian nem mozdult. Én viszont igen.
– Ideje elengednie a könyvtárost. A barátnői várják, önnek
pedig sürgős hívást kell fogadnia Bostonból – jelentette be
Petula valahonnan Lucian mögül.
Sikkantva előrecsúsztam, és ijedten megpróbáltam leszállni
az asztalról. De csupán annyit sikerült elérnem, hogy Lucian
ágyékához préseltem magam.
Beszorultam az íróasztal széle és a csak mega erekciónak
nevezhető merevedése közé. A lábammal a combját öleltem,
ami tökéletes pozíció lett volna ahhoz, hogy megdugjon.
– Atyaég… – nyöszörögtem.
Ha én éreztem, hogy milyen kemény, akkor ő is érezte, hogy
én milyen nedves vagyok? Ez pont olyan információ volt, amit a
másiknak nem szabadott volna tudnia.
Lucian orrlyuka kitágult, és már a csípőmet markolta. Erősen.
– Kifelé – csattant fel, anélkül hogy elfordította volna rólam a
tekintetét.
– Nem – vágta rá Petula. – Azért fizet, hogy fenntartsam a
rendet, nem pedig azért, hogy eltűrjem, ahogy szemtelenül
semmibe veszi a napirendjét. Nincs ideje Miss Waltonnal
hancúrozni. Annak várnia kell.
– Hancúrozni? – Hisztérikus volt a hangom, és egy röpke
pillanatra azt hittem, vidámság suhan át Lucian arcán, azonban
az érzelem ugyanolyan gyorsan eltűnt, ahogy jött.
– Miss Walton épp indulni készült – jelentette ki Lucian
ridegen.
Erős ujjaival megszorította a csípőmet, aztán egy határozott
mozdulattal a padlóra tett. Összeszorított foggal hátrált egy
lépést. Selyem nyakkendője – az egyetlen dolog, ami továbbra is
egymáshoz láncolt minket – kicsúszott az ujjaim közül.
Gyerekes módon ismét megragadtam a nyakkendőjét, és
pimaszul átdobtam a vállán.
– Még találkozunk, Lucifer.
 10. fejezet

Harag és éhség

Lucian

– Feszültnek tűnsz – jegyezte meg Emry.

– Feszültnek? Miért lennék feszült? Csak mert ügyfeleim
vannak, az FBI csigatempóban halad a nyomozással, egy
bosszantó nő felborítja a napirendemet, és követ valaki, aki
minden bizonnyal Hugo embere? Nincs okom arra, hogy feszült
legyek – csattantam fel.
A város utcáin mindig dugó alakult ki a fekete luxusautók
miatt. De így is észrevettem, hogy követnek, amikor értesítettek
Sloane érkezéséről.
Azonban nem tudtam a biztonsági kérdéssel foglalkozni, mert
látni akartam őt. Kénytelen voltam figyelmen kívül hagyni a
helyzetet, amit könnyűszerrel megoldhattam volna, mert
találkozni akartam vele az irodámban. Ott szerettem volna
lenni, amikor meglátja, mit építettem fel a semmiből.
Aztán minden önfegyelmemet elvesztettem. Elfelejtettem a
legalapvetőbb dolgokat. Sloane veszélybe került, amikor a
közelemben volt. Mindig ez történt.
 A barátom kerek hasára tette a kezét, és várt.
Rájöttem, hogy még le sem ültem. Mióta megérkeztem,
megállás nélkül járkáltam fel-alá a kandallója előtt. Úgy volt,
hogy ma este együtt vacsorázunk. De amikor kinyitotta az ajtót
és meglátott, rögtön levette a kötényt, és beterelt az otthoni
irodájába.
A homlokomhoz emeltem a kezemet.
– Sajnálom, Emry. Tönkreteszem a vacsoránkat.
Régen éreztem már ennyire elveszettnek magamat. El kellett
fojtanom az érzéseimet, hogy kiverjem a fejemből a szüntelenül
kavargó képeket. Az elködösült zöld tekintetét. Szétnyíló, vörös
ajkát.
Emry legyintett a bocsánatkérésem hallatán.
– Egytálételt készítettem. Eláll.
– Odaégetted, ugye?
Bűnbánóan vigyorgott.
– Meglep, hogy nem vetted észre az égett szagot.
Semmit nem vettem észre. Le kell nyugodnom a picsába.
– Dühítő – mondtam, miközben folytattam a járkálást.
– Az FBI-ügynök?
– Nem! Sloane.
Nevetve felemelkedett a bőrfotelből, és odasétált a réz
zsúrkocsihoz, amit egy viharos tengeren hánykolódó ladik
festménye alatt tartott.
A kandallópárkánynak támaszkodtam, és kényszerítettem
magam, hogy ne gondoljak arra, milyen érzés volt, amikor
Sloane a testem és az íróasztalom közé szorult.
Emry két pohár bort töltött egy formás üvegből. Kockás inge
fölé neonhalakkal díszített fekete gyapjúpulóvert vett fel.
– Ezt a pulóvert fel kellene gyújtani – jegyeztem meg, amikor
átnyújtotta nekem az egyik poharat. Úgy nézett ki, mint egy
kedves, szerencsétlen nagyapa.
Egy pillanatra eltöprengtem, vajon milyennek látott Emry,
amikor rám nézett. Úgy néztem ki, mint egy sokmilliós cég
vezérigazgatója? Mint egy férj vagy édesapa? Vagy a gazembert
látta bennem?
– Tegyük félre – ideiglenesen – a dühítő Sloane témáját, és
térjünk vissza oda, hogy egy bűnszövetkezet van a nyomodban
– javasolta a másik fotelre mutatva.
– Ide nem követtek, ha emiatt aggódsz – mondtam, miközben
vonakodva leültem.
– Hmm – érkezett a célzatos válasz.
Felsóhajtottam. Ahogy Emry hajtogatta a terápiás
napjainkban, „szeretem kiszínezni mások mondanivalóját az
egómmal”. Manapság már csak hümmögnie kellett, hogy
megértsem az üzenetet.
– Elég jól ismerlek, így tudom, minden óvintézkedést
megteszel, hogy megvédd a szeretteidet. Én érted aggódom.
Magadra is ennyire odafigyelsz?
– Nem tudnád megmondani, hogyan fojtsam el az érzéseimet,
hogy kizárólag a céljaimra koncentrálhassak? – kérdeztem a
pohárba bámulva.
– Ha egy ülésen lennénk, igyekeznék valami
elgondolkodtatóval előrukkolni. Például, néha azokból az
érzésekből tanulhatunk a legtöbbet, amiknek a legjobban
ellenállunk. Aztán megvitathatnánk, hogy ebben a helyzetben,
ami bárki számára kihívást jelentene, te miért egy nővel
foglalkozol leginkább, aki tulajdonképpen a múltad része. És aki
iránt állítólag csak ellenséges érzelmeket táplálsz. De most
csupán két barát vagyunk, akik mindjárt rendelnek egy pizzát,
hogy ne kelljen megenniük a füstölgő meteort a konyhában. A
barátodként pedig azt kérdezem: miért nyugtalanít jobban egy
könyvtáros látogatása, mint az, hogy egy maffiafőnök esetleg
megsejtette, hogy segítesz az FBI-nak utána nyomozni?
Azért, mert amikor Anthony Hugóról volt szó, én
irányítottam.
 Mert tudtam, hogyan kell bánni a hozzá hasonló férfiakkal.
Mert élveztem, hogy tönkretehetem őket.
– Mert egy olyan múltra emlékeztet, amit inkább elfelejtenék
– feleltem hangosan. – Elárult engem, amikor sebezhető voltam.
És ma széttárta előttem a combját, miközben úgy ült az
asztalomon, mintha oda tartozna. Mintha ott akart volna lenni.
Mintha azt szerette volna, hogy én is ott legyek.
Kivertem az emlékképeket a fejemből, és egy másik, régebbi,
sötétebb emlék jutott az eszembe.
Akkor Sloane bátornak tűnt, mégis úgy festett, mint akinek
összetört a szíve, a karját felkötötték, és smaragdzöld szemében
dacos könnycseppek csillogtak.
– Mit tettél? – kiabáltam rá. Igazából úgy értettem, de nem
mondtam ki, hogy: – Mit tett?
– Lucian, te okos férfi vagy – állapította meg Emry, miközben
a pohara pereme fölött rám nézett.
Nem tetszett, hová tart ez a beszélgetés.
– Mire akarsz kilyukadni?
– Mint egy viszonylag intelligens férfi, feltételezem, tudod,
hogy nem lehet csak úgy elfelejteni vagy meg nem történtté
tenni a múltat. És mivel jelentős időt töltöttél terápián egy
briliáns szakemberrel, hadd emlékeztesselek, hogy az egyetlen
kiút az, ha szembenézel a problémáiddal. Nem fojthatod el az
érzelmeidet, abban bízva, hogy örökre a mélyben maradnak. Az
érzelmek nem így működnek.
– Akkor én is emlékeztetlek, hogy mindketten pontosan
tudjuk, miért olyan veszélyes, amikor szabadjára engedem az
érzelmeimet.
– Sokkal nagyobb az önuralmad, mint azt sejtenéd – mutatott
rá.
– Azért tudok uralkodni magamon, mert nem engedem, hogy
az érzelmeim felülkerekedjenek rajtam.
– Különbség van aközött, hogy elfojtjuk azokat az
impulzusokat, amiket minden ember megtapasztal, és aközött,
hogy egyáltalán nem foglalkozunk az érzéseinkkel.
Felhorkantam.
– Vannak érzéseim, amiket fel szoktam ismerni.
– Például? – kérdezte Emry.
– Most például éhes vagyok és ingerült.
A barátom felnevetett.
– Pepperóni és kolbász?
– Igen.
– Lucian, nem sajnállak azért, amin gyerekként
keresztülmentél, mint ahogyan nem oldozlak fel az alól a nehéz
munka alól sem, hogy felismerd, bonyolult ember vagy, aki
képes nem csupán megtapasztalni a boldogságot, hanem
megőrizni is azt.
– Miért beszél mindenki a boldogságról? Vannak más
életcélok is, amik fontosabbak annál, hogy idiótán vigyorogva
járkáljak a világban.
– Hadd mondjak valamit. Felnőtt férfi vagy, aki hatalmas
sikereket ért el, ami már önmagában is lenyűgöző. De ha
figyelembe vesszük a neveltetésedet, egyenesen csodálatos. Bízz
magadban, és hidd el, hogy tudod kezelni az érzelmeidet. Még
azokat is, amiktől kényelmetlenül érzed magadat.
Emry túlságosan bízott bennem. Nem tudta, mire vagyok
képes. De én igen.
Lassan felsóhajtottam.
– Csak kíváncsiságból, ezúttal mit csinált, amivel
felbosszantott téged? – faggatott Emry, és vidámság csillogott a
tekintetében félhold alakú szemüvege mögött.
– Ujjlenyomatokat hagyott az asztalomon – válaszoltam
ingerülten.
A civakodásunktól mindig beindultam. Ettől a gyengeségtől
pedig szánalmasan éreztem magam. De ma a saját terepemen
kezdett ki velem, és ettől olyan gyorsan merevedésem lett, hogy
megszédültem tőle.
Kívántam őt. Vágytam rá. És a magamévá tettem volna azon
az asztalon.
Talán ezt a választ kerestem. Lehet, hogy a köztünk lévő kínzó
feszültség eltűnne, ha engednénk a csábításnak, csak egyszer.
Emry nevetett.
– Barátom, előbb-utóbb meg fogod tanulni, hogy az élet
legnagyobb kincseit akkor találod meg, amikor elfogadod a
káoszt.
– Jobban szeretem a rendezett pénzhalmazt, köszönöm. – De
nem a bankszámla egyenlegére gondoltam. Hanem Sloane-ra,
ahogy széttárja a combját, és elválnak az ajkai, miközben végre
belé hatolok.
– Gyerünk. Rendeljük meg a vacsoránkat, aztán hagyom, hogy
legyőzz egy sakkjátszmában.
 11. fejezet

Shania Twain egy gyönyörű, vagány nő

Lucian

Huszonhárom évvel ezelőtt

– Lássunk hozzá – mondta Simon Walton, miközben letett a

könyököm mellé egy garfieldos bögrét, amire az volt írva, hogy
bárcsak lasagna lenne.
A Walton család konyhájában ültünk egymással szemben; a
helyiség majdnem akkora volt, mint az otthonom földszintje. Az
ablakon túl narancssárga és rozsdabarna levelek susogtak.
A köztünk lévő, frissen festett, türkizkék asztalon egy kopott
sakktábla foglalt helyet, amin már elkezdtük a játékot.
– Köszönöm – mondtam, ahogy homlokráncolva bámultam a
táblát. Tetszett, hogy nem kérdőjelezett meg, és nem
gúnyolódott velem, amikor kávét kértem. A férfiak kávét isznak.
Kezdtem megtanulni, hogyan kedveljem meg.
Megfogtam a huszár fejét, és beljebb vittem az ellenséges
területen.
 – Ne feledd, nem támadhatsz meggondolatlanul – magyarázta
Mr. Walton. – Szükséged van egy tervre. Egy stratégiára. Ne
csak arra gondolj, hogy te mit fogsz csinálni. Meg kell jósolnod,
hogy mit tesz majd az ellenfeled.
Ezzel a tanáccsal a futója szépen kiütötte a huszáromat.
– A fenébe – motyogtam, miközben felkaptam a kávét.
Mr. Walton elvigyorodott.
– Ne add fel. Vidd végig.
Bosszúsan feláldoztam egy gyalogot.
– És sakk-matt – jelentette ki Mr. Walton, miközben feltolta az
orrán a szemüvegét.
Hátradőltem a sárga, mintás széken.
– Nem hiszem, hogy tetszik ez a játék.
– Van egy olyan érzésem, hogy egy kis gyakorlással bele fogsz
jönni. Ez pont olyan, mint amit a focipályán csinálsz.
Novemberi vasárnap délután volt. Ami azt jelentette, hogy
nincs meccs, nincs edzés, és nincs menekvés a pokolból, amiben
a szomszédban éltem.
Apa horgászni ment a barátaival. Anya ott volt, ahol a
szabadideje nagy részét töltötte, amikor apám nem volt a
közelben: egyedül a hálószobájában. Amikor megláttam Mr.
Waltont a hátsó udvaron kertészkedni, felajánlottam a
segítségemet.
– Hogy megy a sakkóra? – kérdezte Karen Walton, miközben
kétszatyornyi élelmiszerrel besétált a helyiségbe.
– Nagyszerűen – vágta rá Mr. Walton.
– Szörnyen – mondtam.
Mindketten felálltunk az asztaltól, és megszabadítottuk Mrs.
Waltont egy-egy szatyortól. Míg Mr. Walton cuppanós csókot
nyomott a felesége szájára, én azzal foglalatoskodtam, hogy
odavigyem a bevásárlótáskát a konyhaszigethez. Ott kisebb
rendetlenség és káosz uralkodott. Mindenfelé szakácskönyvek
hevertek, és kiömlött a liszt a porcelánedény mellett, amit még
senki nem takarított fel. Az almástál félig eltakart egy magazint,
ami pont egy olyan cikknél volt nyitva, ami arról szólt, hogyan
küldjük főiskolára a gyereket.
Az én otthonomban nem tűrték a rendetlenséget. Mindenáron
el kellett kerülni az olyasmit, ami bosszúságra adhatott okot.
– Van még a kocsiban – jegyezte meg Mrs. Walton, és
zavarbaejtően megveregette Mr. Walton fenekét. A szeretet egy
másik olyan dolog volt, ami nálunk nem létezett.
– Behozzuk őket – felelte Mr. Walton. – Te igyál egy kávét,
amíg én és a tanoncom bepakolunk.
– Mihez kezdenék nélkületek? De azt hiszem, inkább bort
kérek – mondta Mrs. Walton, majd gyengéden megveregette a
karomat, miközben a nagy, beépített vitrinhez indult, amelyben
egymáshoz nem illő poharak egész sora állt.
Nem igazán sikerült elrejtenem az összerezzenést, amikor az
ujjai véletlenül hozzáértek a legújabb horzsolásomhoz. A
Walton szülők ittak. A vacsoránál boroztak, ráadásul
észrevettem, hogy Mr. és Mrs. Walton néha koktélokat
szürcsölgetett a verandán. De soha nem láttam egyiküket sem
részegen.
Ez volt a különbség Mr. Walton és az apám között. Az
önuralom.
Talán ezt próbálta megtanítani nekem a sakktáblán.
– Focisérülés? – tette fel a kérdést Mr. Walton, miközben a
karomat nézte.
– Igen – válaszoltam, és lehúztam a pulóverem ujját, hogy
eltakarjam a zúzódást. Rosszul éreztem magam a hazugságtól.
Mrs. Walton intett az ujjával, és felfelé mutatott. Elrejtettem a
mosolyomat. Szerettem, ha szükség volt rám, akkor is, ha csak a
magasságom miatt kellettem. A felső polcon találtam meg a
kedvenc hosszú szárú borospoharát, amit virágokkal díszítettek,
és átadtam neki. Megrázta a férje felé, némán feltéve a kérdést.
Mr. Walton felemelte a hüvelykujját, én pedig levettem még egy
poharat a polcról.
– Lucian, nem tetszik, hogy ilyen sportot játszol – oktatott ki
Mrs. Walton, majd fogta a második poharat, és a pult felé indult.
Ott letette a poharakat, aztán kotorászni kezdett az egyik
szatyorban, és elővett egy üveg bort. – Túl sokféleképpen lehet
megsérülni. És igen, a fiatalok gyorsabban gyógyulnak, de nem
tudhatod, hogy a sérüléseknek milyen hatása lesz a későbbi
életedre.
– A fiú végzősként irányítójátékos, szívem – mutatott rá Mr.
Walton. – Nem fogja otthagyni a csapatot, hogy megtanuljon
kötni.
– Senki nem beszélt a kötésről – jelentette ki a nő. – Mi a
helyzet a softballal? Sloane alig szokott megsérülni. Egyébként
hol van a lányunk?
Én is ugyanezen töprengtem az elmúlt két órában, de nem
voltam hajlandó megkérdezni.
– Randira ment a Bluth fiúval – felelte Mr. Walton, és
játékosan megrángatta a szemöldökét.
Megmerevedtem. Ez újdonság volt számomra. Beszéltünk
róla. Nem az iskolában, mert ott sosem beszéltünk. Ez valami
kimondatlan szabály volt kettőnk között. Sloane valószínűleg
azt hitte, hogy egy seggfej vagyok. A népszerű irányítójátékos,
aki túl menőnek tartja magát ahhoz, hogy szóba álljon egy
tizedikes könyvmollyal.
– Elfelejtettem. Kedveljük őt vagy sem? – kérdezte Mrs.
Walton, ahogy bedugta a dugóhúzót a borosüvegbe.
Jonah Bluth egy bunkó tizenegyedikes volt, a védőfalunk
egyik játékosa, aki elkövette azt a hibát, hogy az öltözőben
pofázott arról, hogy rá fogja tenni a mancsát Sloane Walton
mellére. Megvártam, amíg kimentünk a pályára, aztán erősen
megütöttem, hogy észhez térítsem. Szerencsétlenségére nem
volt annyi esze, hogy a földön maradjon, és végül Nashnek
kellett szétszednie minket.
 Nyíltan megmondtam Sloane-nak, hogy dobja Jonah-t a
picsába. Ő mindenáron tudni akarta, hogy miért. Valamiért úgy
érezte, joga van mindig mindent tudni. Ez egyszerre volt dühítő
és aranyos.
Azt válaszoltam, hogy a srác egy seggfej, és jobbat érdemel
nála. Mindkét megállapítás igaz volt.
Sloane azt ígérte, hogy megfontolja a dolgot, ami
nyilvánvalóan azt jelentette, hogy úgyis azt fogja csinálni,
amihez kedve szottyan.
– Azt hiszem, egyelőre nem foglalunk állást, megvárjuk, hogy
a lányunknak tetszik-e – mondta Mr. Walton. Aztán intett
nekem. – Gyere, Lucian. Mesélek neked a skandináv
védekezésről, amíg behordjuk a szatyrokat.
– Ma este a második kedvencedet készítem vacsorára, Lucian.
Fagyasztott raviolit bolti mártással – szólt utánunk Mrs. Walton.
Nem ismertem fel a kellemes bizsergést a mellkasomban, de
tetszett.

∞
VÉR FÉMES ÍZÉT ÉREZTEM A SZÁMBAN. A karom és a vállam zsibogott a
féltucat zúzódástól, amiket el kellett rejtenem. Az állkapcsom
lüktetett az öklétől. És kivételesen az én öklömön is felrepedt a
bőr.
Az ütés mindkettőnket meglepett.
Rosszabb.
Apám egyre rosszabb állapotban volt.
Ahogy én is.
– Apád nem gondolta komolyan – suttogta anya. Mindig
suttogott. – Sok minden jár a fejében.
Úgy ültünk egymás mellett a kopott linóleumpadlón a
konyhában a rendetlenség közepén, mintha két szemeteszsák
lennénk, amit ki kell vinni.
– Ez kurvára nem mentség, anya. Mr. Walton a
szomszédban…
Megrándult. Ezúttal ez volt a vita kiindulópontja, amikor apa
piától büdösen hazajött.
Mindig kiborította valami. Kihűlt a vacsora. Rosszul
parkoltam le az ócska autómat. Nem beszéltem elég
tisztelettudóan vele. Ezen az estén amiatt lett dühös, hogy
Simon Waltontól kaptam egy sakk-könyvet.
– Azt hiszed, jobb vagy nálam? – morogta apa. – Szerinted az a
kibaszott papucs a szomszédban jobb, mint én? Azt hiszed,
elfelejtheted, honnan jöttél, ha elolvasol egy kurva könyvet?
Voltak éjszakák, amikor egy olyan istenhez imádkoztam,
akiben nem is hittem igazán, és könyörögtem, hogy intézze el,
hogy apámat lecsukják ittas vezetésért, vagy valami
rosszabbért.
Ez volt az egyetlen módja, hogy túléljük.
Bár egy részem aggódott, hogy ezzel már elkéstünk. Tele
voltam haraggal, ami egyre csak gyűlt bennem, amit nem
tudtam kiadni magamból, és ami megváltoztatott.
Bármennyire igyekeztem, nem tudtam ellazítani az ökölbe
szorított kezemet.
Ő tette ezt velem.
Nem annyira a fájdalomról volt szó. Legalábbis többé már
nem. Hanem a megaláztatásról. Azt követelte, hogy anya meg
én minden szeszélyét kielégítsük. Meggyőződése volt, hogy ő a
világegyetem középpontja. Hogy az ő igényei fontosabbak a
miénknél.
Elég nagy és erős voltam ahhoz, hogy megküzdjek vele, ha
kell. Erre most jött rá. Rádöbbent, és még jobban gyűlölt, amiért
visszafogtam magam.
Nem akartam olyan lenni, mint ő, és ezzel tisztában volt.
Ezért mindent megtett, hogy megtörjön. És ha én nem voltam
kéznél, akkor anyán vezette le a haragját.
A megtört férfiak megtörik a nőket.
Ez a mondat visszhangzott a fejemben, miközben talpra
álltam, és segítettem anyának, majd kisurrantam a hátsó
udvarra.
Az őszi hideg lehűtötte a bőrömet. Az elszáradt levelek halkan
ropogtak a talpam alatt.
Futni akartam. Messze magam mögött hagyni ezt a helyet, és
soha többé nem nézni vissza. De nélkülem csak idő kérdése,
hogy megölje anyát. Hogy túl erősen meglökje, vagy annyira
elveszítse az önuralmát, hogy ne tudja abbahagyni a verést.
Én voltam az egyetlen, aki életben tartotta az anyámat.
Nem tudtam, miért tettünk még mindig úgy, mintha a főiskola
járható út lett volna számomra. Hogy tényleg elfogadhatom a
fociösztöndíjat, amiért kurvára keményen megdolgoztam.
Mindannyian tudtuk, mi történne, ha elmennék. Mégsem
beszéltünk róla soha. Soha nem ejtettünk szót a mocskos
titkunkról.
Keserűen kiköptem a vért a sötétben, és elkezdtem mozgatni a
karomat, hogy enyhítsem a jobb vállamban érzett fájdalmat.
Apám mindig pontosan tudta, hol ártson nekem. Csupán
annyira, hogy emlékeztessen, megteheti, de nem eléggé ahhoz,
hogy más is észrevegye.
Ma estig, emlékeztettem magam, ahogy megfeszült az
állkapcsom. Kizárt, hogy el tudjam rejteni a zúzódást az
arcomon.
– Pszt!
Abbahagytam a karkörzést, és elnéztem a koszos, bézs színű
falon meg a gazon túl a kerítés felé, ami elválasztotta a jót és a
rosszat az életemben.
Sloane ült az ablakban a cseresznyefa mögött. Ő volt a jó.
– Miért vagy még ébren? Késő van – szidtam meg suttogva.
– Nem tudtam aludni – válaszolta Sloane.
 Már én sem fogok tudni. Apa nem fog visszajönni. Ezen az
estén nem. Elment egy haverjához, ahol ájulásig issza majd
magát. Én viszont ébren fogok feküdni, a plafont bámulva, és
azt kívánom, bárcsak soha ne jönne vissza. Bárcsak lehajtana
azzal a teherautóval egy hídról, és mindannyiunkat
megszabadítana a szenvedéstől.
Hátranéztem az otthonomra. Anya hálószobájában égett a
villany. Biztos összegömbölyödött, ahogy minden balhé után
szokott. Régen hozzám bújt. Amikor még nem volt ennyire
durva a helyzet. Amikor apa nem volt olyan gonosz. De
valamiért anya idővel elkezdett magába fordulni, míg én
felvettem a védelmező szerepét.
Itthon kellene maradnom. Nem szabadna beszennyeznem
Sloane életét a saját csúf valóságommal.
– Kaptam egy új CD-t. Meg akarod hallgatni? – suttogta a
sötétben.
– Bassza meg – mormoltam magamban, és átmentem az
udvarukra.
A cseresznyefa göcsörtös kérge felhorzsolta a kezemet, ahogy
felmásztam rajta.
– Szia – üdvözölt Sloane csinosan és huncutul, amikor
bemásztam az ablakán. Pizsamaalsó és egy David Bowie-felső
volt rajta.
– Szia – mondtam, miközben óvatosan átléptem az
ablakpárkányon heverő könyveken.
A szemüvege alatt nyomott hagyott a párna az arcán. A haja
kócos csomóban volt összefogva a feje tetején, nyilvánvalóan
nemrég még aludt.
Ő… aranyos volt. Sőt, imádnivaló. Vonzódtam hozzá, de olyan
módon, amihez nem voltam hozzászokva.
– Mi ébresztett fel? – kérdeztem nyugtalanul.
Az ablakra siklott a tekintete, majd vissza rám. Felemelte az
állát.
 – Nem tudom.
Jól hazudott, de én mindig észrevettem, amikor nem mondott
igazat.
– Hallottál valamit? – faggattam.
– Vérzel – mondta, figyelmen kívül hagyva a kérdésemet, és
akcióba lendült.
Megérintette a szám sarkát, amitől vörös lett az ujja.
– A francba.
Felkapott egy doboz zsebkendőt, és néhányat kirántott belőle.
– Tessék. Ülj le.
– Nem, minden rendben. Mennem kell – mondtam, és
elindultam az ablak felé. Több eszem is lehetett volna annál,
hogy idehozzam a problémáimat. Csak mert sajnáltam magam,
még nem volt jogom összevérezni a szobáját.
– Hé, nem mehetsz el. Még mindig nem kértél bocsánatot a
tavaszi kő miatt.
– Majd legközelebb – feleltem kurtán. Ezt szoktuk
mondogatni. Ezzel ígértem meg, hogy visszajövök. De komolyan
el kellett gondolkodnom, hogy megszegjem ezt az ígéretet. Már
fél lábbal az ablakpárkányon álltam, amikor megragadott a
melegítőnadrágom hátsó részénél fogva. – Hagyj már, Sloane!
– Hadd nézzem meg a szádat. Mármint a vért a szádon –
erősködött.
Úgy kapaszkodott belém, mint azok a kibaszott bogáncsok,
amik a zoknidra ragadnak egy erdei séta után.
– Rendben – motyogtam. Leültem egy John Grisham és egy
Octavia Butler-könyv közé.
– Maradj itt! – parancsolta Sloane.
– Tündér létedre szeretsz parancsolgatni – panaszkodtam.
Felhorkant, miközben összeszedte az éjjeliszekrényéről a
zsebkendőt és egy pohár vizet. Zöld szeme komolyan csillogott,
ahogy felém közeledett. És akkor rádöbbentem, hogy tudja.
Tudja, és sajnál engem. Megint ökölbe szorult a kezem.
 – Felkészültél a holnapi kémiadolgozatra? – kérdezte.
Ismerte a titkomat, tudta, hogy nem akarok róla beszélni,
ezért csak gondoskodni szeretett volna rólam, és úgy tenni,
mintha minden rendben lenne. Nem érdemeltem meg őt.
– Sajnálom, hogy soha… tudod… – Tehetetlenül
gesztikuláltam.
– Hogy nem veszel rólam tudomást az iskolában? – találgatott
Sloane, befejezve helyettem a mondatot. Mindig hihetetlenül
ráérzett, mit akarok mondani, még akkor is, amikor szavakkal
nem tudtam kifejezni.
– Igen.
Vállat vont, és rám vigyorgott.
– Eh. Semmi baj. Ártana a hírnevemnek, ha a focicsapat
kapitánya hirtelen érdeklődni kezdene irántam.
– A hírnevednek? – gúnyolódtam.
Belemártotta a zsebkendőket a vízbe, és óvatosan elkezdte
vele a szám sarkát törölgetni. Jólesett… hogy valaki törődik
velem.
– Mindenki elvárná tőlem, hogy jelentkezzek a
szurkolócsapatba, és kijárjak a tábortüzekre a Mosolyszigetnél.
Kevesebb időm maradna olvasni. Ráadásul le kellene
mondanom a Philip iránti rajongásomról.
– Titkon a színjátszós Philbe vagy szerelmes? – piszkáltam.
Színjátszós Phil a kiváló matematikajegyeinek és a
fejhallgatójának köszönhette a jó hírnevét, amit a színfalak
mögött viselt az iskolai előadásokon, ugyanis őt nevezték ki
függönyfelelősnek. Leszarta, hogy mit gondolnak róla mások, és
mindennap ugyanabban a farmernadrágban és fekete pólóban
járt iskolába. Kivéve a fotózás napján, amikor
csokornyakkendőt kötött a póló fölé.
– Nem tehetek róla. Imádom a befolyásos fickókat.
Valahányszor arra gondolok, hogy azt sziszegi, „függönyt fel”,
beleremeg a térdem.
 Elmosolyodtam… mindennek ellenére. Ilyen hatással volt rám
Sloane. Ő jó volt. Valahogy minden ragyogott körülötte. A jó
emberek jó dolgokat kapnak.
Aztán eszembe jutott Jonah.
– Apád azt mondta, ma randizni voltál. – Vádló volt a hangom,
nem tehettem róla.
– Nyugi. Azért mentem el randizni Jonah-val, hogy
személyesen dobjam.
Kihúztam magam.
– Szakítottatok?
– Ühüm – felelte, és a számra tapadt a tekintete. – Elég nagy
seggfejként viselkedett. Igazad volt.
– Ezt ismételd meg – követeltem.
Elmosolyodott, miközben munkálkodott.
– Nem.
– Gyerünk már – nyüstöltem.
– Nem. És fogd be. De komolyan – folytatta, miközben a szám
sarkához szorította a nedves zsebkendőt –, megértem.
– Mit?
– Nem barátkozhatsz nyilvánosan egy pápaszemes, tizedikes
stréberrel. Az lyukat ütne a középiskolás-társadalom tér-idő
kontinuumán.
Nem tudta, igazából miért nem akartam, hogy bárki is tudjon
rólunk. Ha apám megsejtette, hogy valami fontos nekem, akkor
minden tőle telhetőt megtett, hogy elpusztítsa vagy tönkretegye
azt. A foci volt az egyetlen, amit „megengedett”, mert sokat
jelentett neki, hogy a fia kiválóan teljesít a pályán.
De ha bármi arra utalna, hogy Sloane jelent valamit
számomra, hogy fontos nekem, akkor ártana neki. És ha
megtenné, ha sikerülne bántania őt valahogyan, nem hiszem,
hogy együtt tudnék élni a tudattal… vagy életben hagynám az
apámat.
– Stréber – ismételtem piszkálódva.
 – Fáj? – kérdezte tőlem, ismét témát váltva. A hangja most
rekedt volt és komoly.
– Nem, minden oké – hazudtam.
– Lucian…
– Ne – szóltam rá.
– Azt sem tudod, mit akartam mondani.
– Dehogynem, tudom. És semmi közöd hozzá.
– De…
– Nem mindenkinek olyan a családja, mint neked. Oké? –
Fogalma sem volt arról, hogy mivel kell nap mint nap
megküzdenem. Hiszen őt Simon és Karen Walton nevelte fel.
– De miért nem fordulhatunk a zsarukhoz? – erőltette.
Nevetséges volt a gondolat, hogy kihívjam a rendőrséget az
apámra.
Wylie Ogden, a rendőrfőnök apa egyik legjobb barátja volt.
Tízéves koromban Wylie megállította apát, mert túl gyorsan
hajtott, és áttért a szembejövő sávba. Részeg volt. Apa a
kezembe nyomta a nyitott sörét, amikor kisorolt a leállósávba.
Én kezdtem megnyugodni. Azt hittem, a rendőrség segíteni
fog. Erről néztünk videókat az iskolában. Tilos ittas állapotban a
volán mögé ülni! De apám megtette.
Azt hittem, a rendőrség majd megakadályozza, hogy apám
elkövesse ezt a hibát, hogy megijesszen engem, és ártson
másoknak.
– De korán kezdte ma valaki – röhögött Wylie, amikor apám
ablakához lépett.
A rendőrfőnök figyelmeztetés nélkül elengedte. Valami
horgászásról sztorizgattak, és megbeszélték, hogy még aznap
este találkoznak a kocsmában. Aztán Wylie visszaintette apámat
az útra, mintha valamiféle különleges kiváltságban részesítette
volna.
– Egyszerűen nem lehet – feleltem szűkszavúan.
– De igen, fordulhatunk hozzájuk – erősködött.
 Folyton többes számban beszélt. Mintha ő is benne lenne
ebben, pedig ezt egyáltalán nem akartam. Ha túl közel kerül
hozzám… Ha megsérül… nem tudom majd visszafogni magam.
Nem bírnám ki, hogy csupán védekezzek. Megölném az apámat,
és ezzel pont olyanná válnék, mint ő.
– Ha bánt téged, Lucian… – Sloane hangja elcsuklott, nekem
pedig összetört a szívem.
– Fejezd be – suttogtam, és a karomba vettem, miközben
felálltam.
Átkarolta a derekamat, és szorosan megölelt. Az arcát a
mellkasomra fektette. Utáltam, milyen jólesett ez a fizikai
gesztus.
Brandy Kleinbauer iránt nem éreztem ilyesmit, amikor alig
tizenhat évesen elvesztettem vele a szüzességemet. Az sem
hasonlított erre, amikor hormontúltengéses kamaszként az
általános iskolában Cindy Crawfordért rajongtam. Ahogy Addie
iránt sem éreztem ilyet, akivel időnként hétvégente kavartam.
Ez… bonyolultabb érzelem volt. Kedveltem Sloane-t. Azt
akartam, hogy biztonságban legyen. És minden alkalommal,
amikor egymáshoz értünk, akármilyen ártatlanul is, egy részem
többre vágyott. De nem volt rá lehetőségem. Én egy roncs
voltam, ő pedig gyönyörű.
Fogalmam sem volt, mit jelentünk egymásnak azon túl, hogy
fontos volt nekem. Mindenkinél fontosabb.
– Milyen CD-t kaptál? – kérdeztem.
Kibújt az ölelésünkből, én pedig egyszerre könnyebbültem
meg és sajnáltam a dolgot. Csálén állt a szemüvege. A haja még
kócosabb lett. Éreztem, hogy valami meleg és gyengéd érzelem
önti el a mellkasomat. Mintha magamba szívtam volna a
jóságát. De nem volt jogom elvenni tőle.
– Shania Twain.
Elvigyorodtam.
– Ugye csak viccelsz?
 – Mi a baj? Nem vagy elég férfi ahhoz, hogy női countryzenét
hallgass? – Az ágyához szaladt, és kihívó tekintettel felemelte a
fejhallgatóját. – Shania Twain egy gyönyörű, vagány nő. Nem
akarod meghallgatni?
Aranyos és reményteli volt a kócos hajával meg a tágra nyílt
szemével. Mindennél jobban szerettem volna melléfeküdni
abba a puha ágyba, ebben a szép szobában, a nagy házban,
hogy részese lehessek mindennek. És pont ezért nem tehettem.
Sötétséget hoztam magammal. A zúzódásaim fertőzőek.
– Vissza kellene mennem és… – És mi? Mi maradt nekem
otthon?
Sloane oldalra billentette a fejét.
– Légyszi…
– Ez nem jó ötlet, Tündér. Mi van, ha bejönnek a szüleid? Nem
kéne itt lennem. – Nem szabadna a közelében lennem.
– A ház túlsó felében alszanak. És őszintén szólva, ha most
azonnal elmész, egész éjjel aggódni fogok miattad. Nem tudok
majd aludni. És holnap olyan fáradt leszek, hogy megbukom a
trigonometria-vizsgán. Gyerünk, nagyfiú. Tényleg azt akarod,
hogy ez a te lelkiismereteden száradjon?
– Nevetséges vagy.
– Három dal – alkudozott Sloane, miközben felpattant az
ágyára, és megpaskolta maga mellett a matracot.
Felsóhajtottam. Megneszelte a győzelmet, és elvigyorodott.
– Egy dal – ellenkeztem.
– Kettő – erősködött.
Önzően és teljesen ostobán viselkedem, gondoltam, miközben
levettem a cipőmet. Ha Sloane apja bejön ide, és a lánya
ágyában talál, sosem fog megbocsátani nekem. Még akkor sem,
ha megpróbálom megmagyarázni. Ő pontosan tudja, milyen
különleges a lánya, és sejti, hogy én mennyire szerencsétlen
vagyok. Ezért viselkednek velem olyan kedvesen. Mert
sajnálnak.
 – Ez a Come on Over, nem emelt szintű matematika – cukkolt
Sloane.
Felmásztam mellé az ágyra, de határozottan a paplan fölött
maradtam. Azt azonban megengedtem, hogy körénk halmozza
az őrült párnakollekcióját.
– Mit csinálsz? – kérdeztem, miközben egy párnát dugott a
karom alá.
– Fészket építek. Így szoktam aludni – magyarázta, és felrázta
a mögöttem lévő kettőt.
– Negyvenkét párnával alszol minden éjjel?
– Csak hattal, okostojás. És ne ítélkezz, amíg ki nem próbáltad.
Nekem egy párnám meg egy matracom volt a padlón, miután
apa tavaly nyáron széttörte az ágykeretemet, amikor ráhajított.
Hátradőltem a párnákon, és igyekeztem kiverni a fejemből,
milyen jó érzés, hogy puhaság vesz körbe.
Sloane az oldalamhoz simult. Csak ketten voltunk, a
párnákkal körbevéve.
– Mindig ilyen az apád? – kérdezte halkan.
Lenéztem az ölemben lévő kezemre. Megint ökölbe szorult.
– Csak akkor, ha iszik. De mostanában egyre gyakrabban
iszik. Néha tud normálisan viselkedni. – És azt a színészkedést,
azt a tettetést utáltam a legjobban. Jobban kedveltem a
szörnyeteget, mint a férfit, aki úgy tesz, mintha törődne velünk,
és eljön a focimeccsekre, vagy elvisz minket vacsorázni.
– Utálom őt. – Remegett a hangja. – Gyűlölöm.
Átkaroltam a vállát, és óvatosan közelebb húztam magamhoz.
Olyan jó érzés volt, hogy rögtön tudtam, ez nem helyes.
– Nem akarom, hogy rá gondolj.
– Miért nem szólhatunk a zsaruknak? – tette fel a kérdést.
Megráztam a fejemet.
– Ez bonyolult, oké? Csak bízz bennem.
– Ígérd meg, hogy vigyázol magadra, Lucian! Például ha
túlságosan elveszti az önuralmát, ne hagyd, hogy… tudod.
 Megöljön engem vagy az anyámat.
Előbb ölném meg én őt. Akkor is, ha ezzel megpecsételném a
sorsomat, és szörnyeteg lenne belőlem. Apja fia, gondoltam.
– Megígérem, ha te is megesküszöl, hogy nem hívod ki a
zsarukat. Soha. Bármi történjék is.
Mély levegőt vett és felsóhajtott.
– Tündér – kértem. – Bíznod kell bennem. A zsaruk csak
rontanának a helyzeten.
Túl sokáig hallgatott, ezért megszorítottam a vállát.
– Jól van. De nem örülök neki.
– Ígérd meg – erősködtem. Egy ügyvéd lánya volt. Tudtam,
hogy nem fogadhatom el válaszként azt, hogy „jól van”.
– Megígérem – mondta szerencsétlenül.
Az eskütől egy kicsit enyhült bennem a feszültség.
Sloane rám nézett az erdőzöld szemével.
– Nem mész főiskolára, ugye? Nem hagyhatod egyedül vele.
Elfordítottam a tekintetem.
– Nem. Nem mehetek.
Felült mellettem, és a felháborodástól meg az
igazságtalanságtól görcsbe rándult a teste.
– Ez mekkora gáz! Fel kell áldoznod az egész jövődet, mert az
apád egy szörnyeteg, és az anyád nem akarja elhagyni? Ez nem
igazságos!
– Az élet nem igazságos, Tündér.
– Mi lenne, ha vigyáznék rá? – ajánlotta fel reménykedve.
– Nem! – Olyan hangosan csúszott ki a számon a szó, hogy
szinte visszhangzott a szobában.
Mindketten megdermedtünk, és hallgatóztunk, hogy
felébresztettem-e a szüleit.
Megragadtam a vállánál fogva, és kényszerítettem, hogy a
szemembe nézzen.
– Soha ne keveredj bele! Hallod, amit mondok? Soha ne menj
át oda. Ne beszélj velük. Soha ne hívd fel magadra a figyelmet.
És soha ne állj apám meg valaki más közé, amikor iszik. Oké?
Tágra nyílt szemmel, rémülten nézett rám. De azt akartam,
hogy megijedjen. Muszáj volt elérnem, hogy soha ne menjen az
apám közelébe.
– Oké. Jól van, na! Nyugodj meg. Ez csak egy javaslat volt –
mondta, és úgy nézett rám, mintha arra kértem volna, hogy
gyújtsa fel a kedvenc könyvét.
Sóhajtottam egyet.
– Sajnálom, hogy megijesztettelek.
– Nem ijesztettél meg. Felbosszantottál a hevességeddel.
– Három dal – jelentettem ki.
Felcsillant a szeme, és átmászott rajtam, hogy elérje az
éjjeliszekrényén lévő fülhallgatót. Ezúttal, amikor ökölbe
szorítottam a kezemet a takarón, annak semmi köze nem volt a
félelemhez vagy a dühhöz. Bennem… fellobbantak bizonyos
érzések. Normális, tinédzser fiúkra jellemző érzések. De Sloane
iránt nem táplálhattam ilyen érzelmeket. Mr. Walton megbízott
bennem. És szükségem volt a bizalmára. Néha úgy éreztem,
hogy a Walton család az egyetlen horgonyom.
Sloane visszamászott rajtam keresztül a saját térfelére, és
átnyújtotta az egyik fülhallgatót, mielőtt újra letelepedett
mellém.
– Addie tudja, hogy mit szoktunk csinálni? – kérdezte.
– Tessék?
– Addie. A barátnőd.
– Nem a barátnőm. – Nem egészen. Csak egy lány, akivel az
elmúlt hetekben együtt töltöttem az időmet. És ennek az időnek
egy részében meztelenek voltunk. De kizárólag azért, mert
tizenhét éves voltam, ő pedig féltékennyé akarta tenni a volt
barátját. Nem beszéltem vele telefonon, nem vacsoráztam a
szüleivel… és nem másztam fára, hogy az ablakán bejutva
együtt lógjak vele esténként.
– Szóval, tud valamit erről a lány, aki nem a barátnőd? –
faggatott.
– Nem. És már nem is találkozgatunk. – Túl követelőző lett.
Terveket szőtt, és szeretett volna találkozni a szüleimmel. Ezt
nem engedhettem. Ráadásul nem is akartam, miután
meghallottam, ahogy azt mondta az egyik barátnőjének, hogy a
bögyös Sloane Walton biztos egy ribanc.
– Tényleg? – mondta ártatlanul.
– Nem úgy tűnsz, mint aki összetört a hír hallatán – jegyeztem
meg.
Vállat vont.
– Egyszerűen nem volt túl kedves. Jobbat is találhatsz nála. De
ha tényleg találsz egy kedvesebb lányt, gondolom, nem
lóghatunk többet így együtt. Pedig tetszik a titkos barátságunk…
vagy akármink.
A barátság nem volt jó szó arra, amit iránta éreztem. Knox és
Nash Morgan a barátaim voltak. De holtbiztos, hogy nem
bújnék össze velük egy párnafészekben, hogy zenét
hallgassunk. Sőt, még Addie-vel sem csinálnék ilyet. Talán
Cindy Crawforddal igen.
– Nekem is tetszik – mondtam.
Láttam a ragyogó mosolyt, amit nem tudott teljesen elrejteni,
amikor lehajtotta a fejét, és a CD-lejátszóért nyúlt.
Átkaroltam a vállát, és a mellkasomra húztam a fejét. A
párnákkal, Shania Twain From This Moment On című dalával és
a hozzám simuló Sloane puha melegségével körbevéve
majdnem boldognak éreztem magam. Szinte eljátszhattam,
hogy ez az életem. Itt, ebben a házban. A jó, aranyos lánnyal a
karomban.
A dalnak túl gyorsan lett vége, és egy countryhimnusz
következett. Valami fekete szemről és kék könnyekről. Hogy a
nő soha többé nem fog visszamenni. Biztos a kimerültség
festette le a történetet a fejemben. Elsétálni. Továbblépni.
Felnőni.
 Egy pillanatra annyira akartam, hogy észre sem vettem,
milyen szorosan kapaszkodom Sloane-ba, amíg bele nem
sajdult az ujjam.
Összerezzentem, és lazítottam a szorításomon. Sloane
felemelte a fejét, hogy rám nézzen.
– Semmi baj. Belém kapaszkodhatsz. Nem fogsz összetörni.
Visszanyomtam az arcát a mellkasomra, és újra átöleltem,
ezúttal gyengéden.
Ez a dal is véget ért. A harmadik szám az I Won’t Leave You
Lonely című ballada volt. A szavak minden igyekezetem
ellenére a fejembe szálltak, majd a lelkemre tetoválták
magukat. Soha többet nem tudom majd úgy meghallgatni ezt a
dalt, hogy ne Sloane és az jusson az eszembe, hogy mennyire
biztonságban éreztem magam mellette. Szerettem volna újra
meghallgatni a számot, de eszemben sem volt megkérni, hogy
játssza le újra. Talán megveszem magamnak az albumot… és
elrejtem a kocsimban.
Amikor a dal utolsó akkordjai felcsendültek a fülemben,
Sloane átölelte a hasamat, és hozzám bújt. Teljesítettem a
három dalra tett ígéretemet. De otthon nem várt semmi. Itt
pedig mindenem megvolt.
Sloane egy szót sem szólt, amikor elkezdődött a következő dal.
Ahogy én sem.
 12. fejezet

Livin’ La Vida Könyvtár

Sloane

A könyvtárban boldog voltam, nem pedig begerjedt.

Annak ellenére, hogy micsoda akcióban volt része a
vibrátoromnak az előző éjszaka, ma zaklatottan és
kielégületlenül nyitottam ki az épületet. Őt hibáztattam érte.
Visszazártam az ajtót, és felkapcsoltam a villanyt a
földszinten. Azonnal ellazult a vállam, megnyugtatott a csend és
a rend.
Szerettem, hogy minden reggel én értem ide elsőként.
Imádtam magamba szívni a csend értékes pillanatait, miközben
felkészültem egy újabb napra. A sztereotípiák ellenére a
könyvtárban ritkán volt csend. A földszint hátsó részén két
csendes szobát rejtettünk el a tanulásra, olvasásra vagy a heti
meditációs órára. De a falak között buzgott az élet.
Amikor először könyvtárvezető lettem, egy dohos
önkormányzati épületben zsúfolódtunk össze, ahol levált a
linóleumpadló, pislákoltak a lámpák és nyikorogtak a
fémpolcok. Az egész katalógus elavult, körülbelül egy évtizeddel
le volt maradva, és a személyzet meg a látogatók két nyolcéves
laptopon osztoztak.
Most Knockemout lakói egy világos, tágas térbe léptek be;
hangulatos ülőgarnitúráink voltak, villámgyors wifink, két
szintet pakoltunk tele könyvekkel és egyéb médiatartalmakkal,
valamint minden olyan technológiával, amire egy olvasó csak
vágyhat.
A fehér tölgyfa polcokon szépen sorakoztak a különböző
témájú könyvek, mint egy precíz zenekar. A hosszú, alacsony
kölcsönzőpult rendezett volt, és készen állt a munkára.
Tolószékbarát, rövid szőrű szőnyeget választottunk lágy zöld
színben, amely a legelőkre emlékeztetett. A kedd reggeli
napfény beszűrődött a hatalmas ablakokon keresztül, és
megfürdette sugaraiban a szobanövényeinket.
Ledobtam a táskámat a kölcsönzőpultra, elindítottam a
popzenék instrumentális változatának lejátszási listáját, és
bekapcsoltam két asztali számítógépet.
Ellenőriztem a falra kifüggesztett naptárat, amelyen a
rendezvényeink szerepeltek, hogy megbizonyosodjak arról, a
listák naprakészek, majd az emlékezetembe véstem, hogy
küldjek egy megerősítő e-mailt az állatmentőknek a Cicombat
eseményünkre, valamint rendeljek extra adag kekszet a drag
queen meseórára, mivel a múlt hónap elején hamar elfogytak.
Két szervezet lefoglalta az emeleti konferenciatermeket erre a
napra, ezért ellenőriznem kellett, hogy az asztalok megfelelően
vannak-e beállítva, és hogy a táblákon nincsenek-e tinédzser
graffitik.
A halas lány be fog ugrani, hogy rendbe tegye az akváriumot
a gyerekrészlegen. Gyorsan küldtem egy üzenetet Jamalnak, az
ifjúsági könyvtárosnak, hogy megkérdezzem, átvilágította-e
fertőtlenítő UV-lámpával az ülőpárnákat, mivel az iskola tegnap
jelezte, hogy kötőhártya-gyulladás terjed náluk.
Ezután a kávé következett.
 Elpakoltam a táskámat az íróasztal alá, majd a kávépult felé
vettem az irányt. Vásároltunk egy puccos automata
eszpresszógépet, valamint egy mosogatógépet is, hogy könnyen
el tudjuk mosni a bögréket. A látogatók nem csupán élvezték,
hogy a szokásos, rossz ízű kávé helyett finom italt
kortyolgathatnak, de egyben arra is ösztönözte őket, hogy
tovább bent maradjanak a könyvtárban. Hogy szusszanjanak
egyet, és elmerüljenek egy könyvben, vagy társalogjanak a
személyzettel meg a többi látogatóval.
Ellenőriztem a kávéfőző vízszintjét, feltöltöttem a
kapszulatartót, majd kipakoltam az előző napi bögréket a
mosogatógépből, és felakasztottam őket a kampókra.
Kíváncsi voltam, vajon Lucian is így érez-e, amikor minden
reggel besétál az irodájába. Talán büszke, mint én?
Nem mintha megint rá gondoltam volna, mert határozottan
nem.
Kivéve, hogy most határozottan ő járt a fejemben. Ő gondolt
egyáltalán rám, miután tegnap elhagytam az irodáját?
– Ó, istenkém. Elég ebből! – szóltam magamra hangosan.
– Miből?
– Sárkányok anyja! Honnan jöttél? – szegeztem neki a kérdést,
és azonnal leeresztettem a karomat, amit védekező állásba
emeltem.
Naomi egy csinos, hosszú ujjú ruhában és harisnyában állt
mögöttem, és körülbelül egy liter kávét szorongatott a kezében.
– Ez attól függ, milyen régre akarsz visszamenni. A meztelen
férjem mellett ébredtem…
Felemeltem a kezem.
– Új szabály a barátságunkban. Nem henceghetsz a
fenomenális szexuális életeddel, amikor nekem épp nincsen
senkim.
– Jogos – értett egyet Naomi. Annak ellenére, hogy már volt
egy bögre kávé a kezében, egyenesen az eszpresszógép felé
vette az irányt. Gesztenyebarna haja tökéletes hullámokban
omlott az arca köré.
– Jól néz ki a hajad – jegyeztem meg.
– Köszönöm. Waylay csinálta. Jeremiah vett neki karácsonyra
egy elképesztően drága hajsütő vasat, és már meg is tanulta
tökéletesen használni. Szóval miből elég?
– Hmm? – kérdeztem ártatlanságot színlelve.
– Teljesen belemerültél az álmodozásba, aztán magadra
parancsoltál, hogy elég.
Nem meséltem Naominak és Linának a tegnapi „szerencsétlen
incidensről” Lucian irodájában. Főleg azért, mert nem akartam
mindent részletesen elárulni nekik, ahogy azt a téves reményt
sem szerettem volna táplálni bennük, hogy ezzel véget érhet a
viszálykodásunk. Ráadásul nem akartam beismerni senkinek,
hogy Lucian Rollins olyan érzéseket ébresztett a női
testrészeimben, amilyeneket neki semmilyen körülmények
között nem lett volna szabad.
– Ó, csak sok dolog jár a fejemben… amikor igazából másra
kellene koncentrálnom… más dolgokra. – Ügyes. Nagyon ügyes.
– Hát persze. Tudod, hogy észreveszem, amikor hazudsz,
ugye? Van otthon egy tizenkét éves gyerekem.
– Pff. Nem hazudok – füllentettem.
Komoly pillantást vetett rám.
– Ugye azt is tudod, hogy szívesen meghallgatlak, ha készen
állsz beszélni arról, amiről hazudsz?
– Igen, tudom. – Ezt leginkább a tornacipőmnek mondtam.
Nem vagyok köteles minden egyes dologról beszámolni a
barátaimnak. Ezt én sem várom el tőlük. Azt viszont igen, hogy
a nagy, fontos dolgokról beszéljenek. Bármit is csináltunk
tegnap Luciannel, az nem minősült sem nagynak, sem
fontosnak.
Alig értünk egymáshoz. És bármilyen simogatás, érintés vagy
intenzív, tüzes, vágyakozó pillantás, ami köztünk zajlott, mielőtt
Petula berontott, nem jelentett semmit. Egyáltalán semmit.
Remek. Most megint erre gondoltam, miközben Naomi
várakozva nézett rám, mintha választ szeretne.
– Figyi, nem tudod, hogy Jamal fertőtlenítette-e a
gyerekrészleget tegnap este? – kérdeztem.
– Témaváltás. Egyáltalán nem gyanús – kötekedett. – Ugye te is
jössz ma vacsorára? Nash és Lina is ott lesznek.
A társasági életem abban merült ki, hogy én voltam az ötödik
kerék a két pár mellett, akik parázslóan forró szexuális életet
éltek.
Ahh! Tényleg változtatnom kell néhány dolgon. Én akarom
kényelmetlen helyzetbe hozni a barátaimat a túlzásba vitt
flörtöléssel és a szexi érintésekkel. Én is szeretnék terveket
szőni a nagy pénisszel megáldott, dögös élettársammal.
Erről azonnal eszembe jutott Lucian nadrágba bújtatott
erekciója. Nem! Rossz agy! Rosszul viselkedsz! Lucian nem
élettársnak való.
– Ott leszek – feleltem komoran.
Egész nap annyira elfoglalt voltam, hogy sikerült teljesen
kivernem a fejemből Luciant, leszámítva a tíz-tizenkét
percenként felbukkanó, különösen szexi gondolatokat. Mire
összehívtam a délutáni személyzeti értekezletet, már az összes
tennivalómat elintéztem, plusz beszéltem a liftkarbantartókkal
az éves ellenőrzés miatt, a halas lánnyal és egy hisztis
kisgyerekkel, aki nem akart kijönni a párnaerődből. Az apja
térdműtétből lábadozott, ami azt jelentette, hogy nekem kellett
bemásznom a gyerek után. Csupán egy zacskó halas keksszel
sikerült rávennem a kislányt, hogy előbújjon, meg az ígérettel,
hogy lecsipogtathatja az összes könyvet a pultnál.
– Ez mind remek ötlet a nyári ingyenes reggeli programunk
adománygyűjtésére – mondtam, miközben feljegyeztem az
utolsó javaslatot is az iPademen, majd visszatértem a napirendi
pontokhoz. – Lássuk csak! Ó! Könyvklub. Kaptam visszajelzést
Matt Haig ügynökétől. Azt mondta, szívesen válaszol öt kérdésre
a könyvklubnak.
A hírt lelkes mormogás fogadta az asztal körül. Mindenkinek
tele volt a szája péksüteménnyel, ami az értekezlet egyik
alapkelléke volt.
– Mi a következő napirendi pont? – kérdeztem.
Kristin, a romantikus-erotikus irodalom részleg könyvtárosa
egy sajtos fánkkal a kezében intett felém. Gömbölyded, az
ötvenes évei közepén járó nő volt, aki a válása után
motorosokkal kezdett randizni, és rúdtáncolni tanult.
– Megrendeltem az új Cecelia Blatch romantikus regényt a
katalógusból, és miután okosan lenyomoztam a közösségi
médiában, kiderült, hogy körülbelül egyórányira lakik innen.
Mi lenne, ha szerveznénk neki egy dedikálást? Mondjuk
Valentin-napon.
– Tetszik az ötlet. Tarthatna felolvasást, és utána dedikálhatná
a könyvét – gondolkodtam hangosan.
Három regényt olvastam a szerzőtől. A mogorva alfahímek
épp annyira voltak védelmezők, hogy még nem tűntek
seggfejnek. A hősnőket pont megfelelő mértékben ábrázolta
bátornak és sebezhetőnek. Ráadásul a szexjelenetektől lángra
kaptak a könyvlapok.
Kíváncsi voltam, milyen lehet Lucian az ágyban. Vajon
ugyanolyan visszafogott, mint a mindennapi életben, vagy igazi
lepedőakrobata, aki szex közben ledobja az álarcát?
Ó, a kurva életbe!
Az arcomhoz emeltem az egyik kezemet. Olyan forró volt a
bőröm, mint a nap felszíne. Muszáj megoldanom ezt a helyzetet.
Szexelnem kell valakivel, aki nem Ő, akit nem nevezünk nevén.
Erőszakkal kivertem a fejemből minden vele kapcsolatos
gondolatot, és az utolsó néhány napirendi pontra
koncentráltam.
– Eredményes megbeszélés volt – mondtam, ahogy lecsuktam
a laptopom fedelét. – Ha bárkinek eszébe jutna még valami…
– Az ajtód mindig nyitva áll előttünk – szavalták egyszerre.
– Még egy dolog – szólalt meg Jamal. Huszonhat évesen az
ifjúsági könyvtáros volt a legfiatalabb alkalmazottunk. A
gyerekek imádták őt, és nem csak azért, mert menő
baseballsapkában járt dolgozni, és ultimate frizbit játszott.
Tehetséges amatőr művésznek számított, akinek a vázlatai és
karikatúrái minden korosztályt szórakoztattak. – Megkaptuk
Marjorie Ronsanto heti panaszüzenetét e-mailben…
Egybehangzó nyögéssel szakítottuk félbe.
– Arról, hogy a gyermekrészlegen lévő LMBTQ+ könyvek
„veszélyesek” – folytatta Jamal, miközben a kinyomtatott e-
mailre pillantott. – Valójában küldött egy nekünk szánt panaszt,
és egy másikat, amit a Targetnek írt, amiért vegyes bőrszínű
párt mutattak a tévéreklámjukban. Arra is emlékeztetett
minket, hogy az ő „nagylelkű adományának” köszönhetjük a
kukát a pihenőszobában.
– Utálom azt a szart – mondta Kristin.
Egy okosszemetes volt, ami sajnos nem bizonyult elég
okosnak ahhoz, hogy kinyíljon, amikor ki kellett volna. Hat
hónappal ezelőtt elvesztettem a hidegvéremet, és végül
lefeszítettem a fedelét.
– Nem vehetne ki egy hét szabadságot, hogy legalább addig ne
utáljon mindenkit? – tette fel a kérdést Naomi.
– Marjorie egyszemélyes küldetésen van, hogy egy gigantikus
púp legyen a hátamon – jegyezte meg Blaze, és keresztbe fonta
tetovált karját a mellkasán. Blaze az egyik vezetőségi tagunk és
önkéntesünk volt. Ráadásul az LMBTQ+ közösség tagja.
– Nyilvánvaló, hogy az anyja nem szerette eléggé
gyerekkorában – mondtam szárazon. – Mindenki támogatja,
hogy azt tegyük Marjorie panaszával, amit máskor szoktunk?
Az asztal körül mindenki felemelte a kezét.
– Elküldöm neki a megszokott választ – jelentkezett önként
Agatha, Blaze felesége, aki szintén tagja volt a vezetőségnek.
– Amikor megteszed, mondd meg neki, hogy A boszorkány
hegyi szeretői: kétes beleegyezés és paranormális fordított hárem
regény kölcsönzési határideje két nappal ezelőtt lejárt – szólt
Kristin öntelten.
Agatha elvigyorodott, és a levegőbe bokszolt.

∞
AZ IRODÁM BIZTONSÁGOS FALAI KÖZÖTT felbontottam a délutáni
gyömbérsörömet, és hátradőltem az asztal mögött.
Nem fényes, steril üveg volt, mint Luciané. Az én irodámat
olyan bútorokkal rendezték be, amiket szerettem általános
irodabútoroknak nevezni: erős, olcsó darabok voltak,
amelyekből hiányzott a személyiség. Ezt azzal pótoltam, hogy
zöldre festettem a falakat, és telepakoltam a polcokat különféle
személyes tárgyakkal. Az irodám zsúfolt, színes és kaotikus volt.
Pont mint én.
Egy hozzám hasonlóan elragadó, szexi, szétszórt nő nem illett
egy érzelmileg sivár rendmániás férfihoz. Még az ágyban sem.
Ha komolyan gondolom, hogy megtalálom az élettársamat,
akkor erre kell koncentrálnom. Nem pedig a forró szexre egy
olyan fickóval, akit valójában nem is kedvelek.
Eszembe jutott a társkereső alkalmazás, és azonnal
felélénkültem. Talán a leendő férjem már küldött is privát
üzenetet.
Rávetettem magam a telefonomra, mint a macskám a csirke-
és gofriízű csemegére… majd azonnal elkomorodtam.
Nem kaptam értesítést. Hogy lehetséges ez?
Megnéztem a postaládámat, és üresen találtam.
– Ez nem lehet igaz – motyogtam magamban. Végigpörgettem
azoknak a férfiaknak a profilját, akiket beszívecskéztem.
Komolyan?! Hogyan találjon magának az ember lánya
szexpartnert, a szerelemről nem is beszélve, amikor egyik férfi
sem reagál a jelemre?
Talán elromlott az alkalmazás. Biztos kihagytam egy gombot a
közzététel során. Majd meg kell kérdeznem Steftől vagy Linától,
de mielőbb, mivel a libidóm annyira készen állt az akcióra,
hogy még Lucian Rollinsra is potenciális jelöltként kezdtem
gondolni.
– Ha befejezted a képernyő bámulását, van valamim a
számodra.
Visszakézből levertem a kulacsomat az asztalról, és nagy
ívben elhajítottam a telefonomat. Félig fel is pattantam a
székemről, mire észhez tértem.
Lucian Átkozott Rollins állt az irodám ajtajában.
– Mi… miért… ööö, hogyan? – morogtam, ahogy felálltam.
Lucian leguggolt, és felvette a kulacsomat, amit véletlenül
megtámadtam.
– Vicces, úgy emlékszem, ennél sokkal ékesszólóbb voltál.
– Ne kezdd, Lucifer – figyelmeztettem, kikapva férfias kezéből
a kulacsot. – Miért kísértesz az irodámban, ahelyett hogy véres
gyémántokat vásárolnál, és lopott belső szerveket árulnál a
feketepiacon?
Egy mangát dobott az asztalomra. Az én mangámat. Nos,
gyakorlatilag a könyvtárét.
– Ezt az irodámban hagytad. Úgy hallottam, hogy az itteni
könyvtáros nagyon szigorúan veszi a késedelmi díjakat.
– Tudod, létezik egy posta nevű dolog – mondtam, miközben
felemeltem a telefonomat a padlóról.
– Szerencsétlenségedre egyébként is a városba kellett jönnöm.
– Zsebre dugta a kezét, lassan körbejárta az irodámat, és
időnként megállt, hogy alaposabban szemügyre vegye a
személyes tárgyaimat.
Túl nagy volt ahhoz, hogy itt legyen. Úgy tűnt, kiszívja az
összes oxigént és színt a szobából, amíg csak a jelenlétét
érzékelem.
– Mi dühített fel ennyire, Tündér? Megint beszorult egy
mókus a visszahozott könyvek közé?
– Nagyon vicces vagy. Szörnyen. Annyira örülök, hogy együtt
lehetünk. Mit szólnál hozzá, ha kinyitnám ezt a második
emeleti ablakot, hogy kitessékeljelek rajta? – ajánlottam fel,
miközben megdörzsöltem a csuklómat, amivel a kulacsot
fogtam.
– Érdekes olvasmány – jegyezte meg, és az asztalomon lévő
könyvre bökött a fejével.
– Egy diszlexiás tizenéves fiúnak választottam. Gondoltam,
hogy tetszeni fognak neki az akciójelenetek, de el akartam
olvasni, mielőtt ajánlom neki. – Nem tudtam, miért
magyarázkodom. Nem mintha tényleg érdekelte volna, hogy mit
olvasok, én pedig végképp nem tulajdonítottam jelentőséget
annak, hogy mi a véleménye rólam meg az olvasási
szokásaimról.
– Majdnem minden rólad szóló emlékem könyvekkel
kapcsolatos.
Szinte vallomásként bukott ki belőle a gondolat. Harminc
hosszú másodpercig némán meredtünk egymásra.
Megráztam a fejem.
– Tudod, néha azt hiszem, hogy csak képzeltem az egészet.
Letette a rólam és a szüleimről a könyvtár ünnepélyes
átadóján készült bekeretezett fényképet, aztán rám szegezte
kíváncsi, szürke tekintetét.
– Mit képzeltél?
– Téged. Engem. A cseresznyefát. Azt hittem, barátok
vagyunk.
– Azok voltunk. Egyszer.
Az utolsó szót olyan erősen megnyomta, hogy szinte csak azt
hallottam meg.
 – Nem értelek. Nem értettelek végzősként, és nem értelek
üzleti mogulként sem. Az is biztos, hogy nem értem, mi történt
tegnap.
Megváltozott a tekintete. Szinte észrevehetetlenül, de én egy
életen át tanulmányoztam őt, így észrevettem az ezüstszínű
csillanást.
– A tegnapi napot tekintsük ugyanolyan hibának, mint a
többit, amit jobb, ha a múltban hagyunk – javasolta.
– Már el is felejtettem – dicsekedtem.
– Éppen ezért hoztad fel ezt a témát öt másodperccel ezelőtt –
mutatott rá.
Már elfelejtettem, milyen ügyesen játszotta ki az ellenségeit. Ő
és az apám számtalan órát töltöttek együtt a sakktábla mellett.
– Lehet, hogy én hoztam szóba, de mindketten tudjuk, hogy
nem véletlenül történt tegnap, ami történt, erre most
meglátogatsz azon a helyen, ahová még egyszer sem tetted be a
lábadat.
A levegő megtelt elektromos feszültséggel. Szinte láttam,
ahogy pattognak közöttünk a szikrák. De ezek nem a
romantikus, akarom-nem akarom vibrálások voltak. Ezek
képesek lettek volna porig égetni mindent. És elpusztítani
bármit, ami az útjukba kerül.
Az ablakomon keresztül beáramló késő délutáni nap aranyló
fényben fürösztötte Lucian arcát.
– Hogy van az édesanyád? – kérdezte témát váltva.
– Kösz, jól.
Arckifejezése ingerültté vált.
– A körülményekhez képest jól van – módosítottam. –
Segítettem neki átnézni apa néhány holmiját tegnap a
ruhavásárlás után, és… – És mi? Gyötrelmes volt? Szívszorító?
Bár félretettük a kedvenc darabjait, a ruhák dobozolása
felerősítette az elvesztése miatt érzett fájdalmunkat. – Nehéz
volt – mondtam végül.
 – A minap eszembe jutott Simon kertészkedős pólója –
jegyezte meg Lucian. – Az első és egyetlen öt kilométeres
futásról, amit valaha teljesített.
Megkönnyebbültem, hogy elfordította rólam a tekintetét, mert
a számra kellett szorítanom az ujjaimat, hogy visszatartsam a
váratlanul rám törő zokogást.
– Knockemout Fut a Mellrák Ellen – mondtam, amikor
visszanyertem az önuralmamat.
Egy rózsaszín, XXL-es ingyenpóló volt, aminek a mellkasára
melleket rajzoltak. Apám középtermetű alkatát gyakorlatilag
elnyelte. De annyira büszke volt a teljesítményére és az
összegyűjtött pénzre, hogy kertészkedős pólónak használta, és
megcsomózta a csípőjén, mint egy tinilány. Évekig gyötrő
megaláztatásban éltem amiatt a póló miatt. Ez volt az egyetlen
ruhadarabja, amit megtartottam.
– Amikor először láttam benne, épp azt a piros bogyós bokrot
támadta meg a hátsó udvarotokban az elektromos
sövényvágóval, és közben azt mondta anyádnak, hogy ő
Ollókezű Simon.
Mindkettőnket meglepte a belőlem feltörő könnyes nevetés.
Mosolyra görbült a szája, és egy pillanatra úgy éreztem,
mintha nem lenne köztünk egy íróasztal, mintha nem volna
ronda a közös múltunk. Ő megnevettetett engem, én pedig
mosolyra fakasztottam őt.
– Nem tudom, hogyan reagáljak, amikor kedves vagy hozzám
– jelentettem ki.
– Ha nem nehezítenéd meg a dolgomat, gyakrabban
viselkednék civilizáltan – mondta szárazon.
– Valószínűleg jobb is így. Még kificamodik valamid, ha úgy
teszel, mintha ember lennél.
A mosoly árnyéka ott maradt a száján.
– Ami a tegnapot illeti… – kezdtem.
Mi a helyzet a tegnappal? Mi a fenéért hoztam szóba? Megint.
 – Mi van vele? – Volt valami kihívó a kérdésében.
– Találkoztam Hollyval – böktem ki az első olyan témát
választva, aminek semmi köze ahhoz, hogy egymáshoz értünk. –
Nagyon hálásnak tűnt a munkáért. Lina elmesélte, hogyan
vetted fel. Talán nem is vagy akkora seggfej.
– Senki sem bókol úgy, mint te, Tündér.
A szememet forgattam.
– Fogd be. Próbálok kedves lenni.
– Az egyetlen kedves dolog, amit rólam tudsz mondani, hogy
fizetek valakinek a munkájáért?
– Talán több mondanivalóm lenne, ha elárulnád, miért olyan
hálás neked az anyám – emlékeztettem.
– Ezt ne firtasd, Sloane – mondta fáradtan.
A köztünk lévő kínos fegyverszünet kezdett megsemmisülni.
Nem tudtam, hogy megkönnyebbülést vagy inkább csalódást
okozott-e.
Lucian a könyvespolc felé fordult.
Végül a tekintete a vitrinen állapodott meg, amelyben egy
bronz softball-labdát állítottam ki. Megint elmosolyodott.
– Mi ez? – kérdezte, szemügyre véve az akriltokot.
– Ez a labda az utolsó meccsemről van. Maeve viccből
bronzba öntötte. – Ez volt az első igazi, padlón fetrengős, levegő
után kapkodó nevetésem a sérülésem után. Miután megtudtam,
hogy a softball-ösztöndíjamról végleg le kell mondanom.
Nem tudtam, hogy a csuklómban érzett fájdalom valódi-e,
vagy csak a múlt visszhangja. És nem vettem észre, hogy
masszírozom, amíg Lucian oda nem nézett.
Elsötétült a tekintete, mintha viharfelhők árnyékolnák.
Kinyitotta a száját, aztán becsukta.
– Mi van? – kérdeztem, meg sem próbálva eltüntetni a
bosszúságot a hangomból.
– Erre nincs időm. Rád.
– Mint mondtam, senki sem kérte, hogy játszd a postást.
 – Én pedig nem kértem, hogy belekeveredj az életembe, és
tönkretedd a softball-karrieredet – vágta rá.
– Akkor kvittek vagyunk – viccelődtem.
– Mint mindig, most is dühítő, felelőtlen és éretlen vagy. –
Komolytalan volt a hangja, mintha nem is lennék méltó a
sértegetésre.
– Te pedig egy rapszodikus pattanás vagy a seggemen –
mutattam rá, viszonozva a szurkálódást.
– Bájos, mint mindig. Rejtély, hogy miért vagy még szingli.
A szarkazmust egy mesteri manipulátor ügyességével
használta. A legszívesebben végigtapogattam volna magam,
hogy fizikai sérüléseket keressek.
– Elkésel a következő rituális áldozatodról, Lucifer. Jobb
lenne, ha indulnál.
Elvigyorodott.
– Köszönöm, hogy emlékeztetsz, miért olyan a kapcsolatunk,
amilyen. Néha-néha sikerül elfelejtenem, milyen is vagy
valójában.
– Igen? És mit gondolsz, milyen vagyok? – kérdeztem.
– Veszélyes.
Mézédes mosolyt villantottam rá.
– Szerinted kitalálsz magadtól, vagy lökjelek le a lépcsőn?
– Azt hiszem, kitalálok egyedül is. Tartsd távol a dolgaidat az
életemtől.
– Igen? Akkor te meg tartsd távol az életedet a munkámtól –
vágtam vissza, ahogy átszeltem a helyiséget, és a nyitott ajtóra
mutattam.
– Szia, Lucian bácsi! – kiáltotta Waylay a közösségi asztal
mögül, ahol egy laptopon dolgozott. Az íróasztalnak támaszkodó
két tizenéves fiú tágra nyílt szemmel nézett Lucianre.
– Szia, Way – mondta Lucian, és a lépcső felé indult.
– Kikísérjük az urat, Miss Walton? – ajánlotta fel Lonnie
Potter, miközben hüvelykujjával a távozó Lucian hátára bökött.
 A barátja szeme még jobban elkerekedett a szemüvege
mögött.
Nevettem volna, ha nem foglal le, hogy kis híján tüzet okádjak
a haragtól.
– Nem, de köszönöm, Lonnie. Ez úriemberhez méltó ajánlat.
Visszamentem az íróasztalomhoz, és a szememre szorítottam
a tenyeremet.
– Mi a fenét jelent az, hogy rapszodikus? – hallottam, ahogy
Lonnie suttogva megkérdezte a barátjától.
– A kurva életbe – motyogtam.
Jólesett volna egy meditációs óra. Vagy hipnoterápia. Vagy
valami drog, ami immunissá tesz Lucian Rollinsra. És akkor mi
van, ha utál? Mi van, ha mindent megtesz, hogy felbosszantson?
Minden egyes alkalommal, amikor felkaptam a vizet, ő elérte a
célját. Már emiatt sem kellene foglalkoznom vele.
– Kopp-kopp? – szólt tétován Naomi, aki a nővéremmel együtt
lépett be az irodámba. – Éppen Maeve-et kísértem fel hozzád,
amikor a lépcsőn összefutottunk Luciannel – mondta Naomi. –
Azt hiszem, vicsorgott, amikor köszöntem neki.
– Kérlek, soha többé ne ejtsd ki ezt a nevet a jelenlétemben –
könyörögtem.
– Hűha! Ti aztán tényleg ki nem állhatjátok egymást– jegyezte
meg Maeve. – Pedig régen olyan jóban voltatok.
– Tényleg? Mikor? – Naomi úgy csapott le az információra,
mint macska a macskamentás tacóra.
– Kérnék tőletek egy hatalmas szívességet: azonnal váltsatok
témát – szakítottam félbe őket.
– Nem szeret arról beszélni, ami Lu… azzal a fickóval történt –
súgta Naomi a nővéremnek.
– Én pont tudok egy tökéletes témaváltást – mondta Maeve,
szemügyre véve a székeket, amiket maguk alá temettek a
könyvek és a Knockemout első nyilvános könyvtárát ábrázoló
gyermekdiorámák.
 – Menjünk át a tárgyalóba – javasoltam, mert el akartam
távolodni az irodám lucianes hangulatától.
– Nekem vissza kell mennem a földszintre – szólalt meg
Naomi. – Neecey benéz, miután befejezte a műszakját a Dino’s-
ban, hogy segítsek betegápolási információt találni az apjának.
– Köszönöm, hogy felkísértél – szólt utána Maeve.
– Igen, köszönöm – mondtam megkésve. – Gyere. – Bekísértem
a testvéremet a tárgyalóterembe, és letelepedtünk az asztalhoz.
– Oké. Mesélj!
– Mary Louise Upshaw – mondta Maeve, és kivett egy mappát
a vékony, elegáns aktatáskájából. – Kábítószer-birtoklás és -
kereskedelem miatt tartóztatták le. Húsz év börtönre ítélték.
Tizenegy éve vonult be a Fraus Büntetésvégrehajtási Intézetbe,
ami innen körülbelül egyórányira van délre.
– Ez szokatlanul kemény ítéletnek tűnik – jegyeztem meg.
– Az is – értett egyet a nővérem. – Az átlagos büntetés hasonló
vádak esetén általában közelebb van a három-öt évhez.
– Mi indokolt ilyen túlzott büntetést? Ez volt az első
bűncselekménye.
– Az ügyet tárgyaló bíró abból csinált karriert, hogy
keményen lépett fel a kábítószerügyekkel szemben. Valamiféle
példát akarhatott statuálni vele.
Felemeltem a mappát, és megnéztem Mary Louise rendőrségi
fotóját. Úgy nézett ki, mint egy rémült kertvárosi anyuka,
akinek fogalma sincs, hogyan kerülhetett olyan helyzetbe, hogy
letartóztassák.
– Nem úgy néz ki, mint aki kilószámra árulja a füvet és az
ecstasyt.
– Amennyire én tudom, Mary Louise azt állította, hogy a drog
nem az övé volt, és kezdetben ártatlannak vallotta magát. De
néhány héttel később beismerte a vádakat.
Eszembe jutott, mit mondott Allen apa temetésének napján:
Az én hülyeségeimnek következményei voltak. Olyan
következmények, amikért anyám fizetett meg.
– Ó, Allen – sóhajtottam. – Miért nem fellebbezett?
– Fellebbezett. Vagy legalábbis megpróbálta. A letartóztatása
óta négy védőügyvédje volt. Megszereztem a jelenlegi jogi
képviselőjének az elérhetőségét – mondta Maeve.
A nővéremtől és az apámtól tudtam, hogy a kirendelt védők
köztudottan túlterheltek, és nagy a fluktuáció köztük.
– Sajnálom, hogy nincs több információm. A bíróságon
voltam, ráadásul más dolgok is igényelték a figyelmemet, így
nem volt annyi időm, mint szerettem volna, hogy beleássam
magam az ügybe.
Átlapoztam a papírokat.
– Nagyra értékelem a segítségedet. Tudom, hogy sok dolgod
van.
– A családra mindig szakítok időt – felelte.
Megint fellángolt a bűntudatom. Mostanában túl elfoglalt
voltam, és nem maradt elég időm a családomra. Vagy a
családalapításra.
– Na és te hogy vagy? – kérdeztem, ahogy átnyúltam az asztal
túloldalára, és megszorítottam a kezét.
Visszaszorította.
– Jól vagyok. Chloe eltereli a figyelmemet. Az a lány képes
mindenki figyelmét felhívni magára, aztán a távozása után még
gondolkodni is túl fáradt az ember. De nagyon hiányzik apa.
– Nekem is – mondtam.
Úgy éreztem, volt még valami a szomorú vállrándítás és az
erőltetett mosoly mögött. Valami, amit nem árult el nekem.
– Történt még valami? – faggattam.
Egy avatatlan szemlélődő nem vette volna észre a villanást a
tekintetében, de én a kíváncsi kishúga voltam. Mindent láttam.
– Semmi – válaszolta ártatlanul.
– Hazug. Már apa halála előtt is volt valami bajod. Mi folyik
itt? Jobb, ha elárulod, mert tudod, hogy úgysem hagylak békén,
amíg ki nem szedem belőled.
A szemét forgatta.
– Jól van. Találkozgattam egy fickóval, de nem jött össze.
Semmiség. Nem volt drámai szakítás. Ahogy könnyes
veszekedés sem.
Felvontam a szemöldököm.
– Találkozgattál valakivel, és sikerült titokban tartanod ebben
a városban?
– Hát, ez nem pont olyan kapcsolat volt, amit szerettem volna
a világ elé tárni.
– Volt egy titkos, tabu viszonyod, és sikerült titokban
tartanod? Le vagyok nyűgözve. Miért dobtad?
– Honnan… mindegy. Túl elfoglalt vagyok. Ő komolyabb
kapcsolatot akart, nekem pedig nem volt… nincs időm rá.
A nővérem nyugodt, összeszedett személyiség, akit az ember
vészhelyzetben maga mellett szeretne tudni. Soha nem hagyta,
hogy az érzelmei eluralkodjanak rajta. Az, hogy úgy tett, mintha
nem dúlta volna fel a szakítás, arról árulkodott, hogy fontos volt
neki ez a férfi.
– Sajnálom, hogy nem jött össze – mondtam óvatosan.
– Minden rendben. Még egyszer köszönöm, hogy elvitted
Chloét a próbára. Sokat segítettél – jegyezte meg Maeve, ahogy
felocsúdott az érzelmeiből.
Egy pillanatig némán figyeltem őt, aztán úgy döntöttem, hogy
annyiban hagyom a dolgot… egyelőre.
– Hé, nem akartok Chloéval átjönni vasárnap? Elkészítjük apa
különleges chilijét meg anya kukoricakenyerét, aztán
megnézzük az Erin Brockovichot. – És óvatosan kifaggatom erről
a titokzatos férfiról.
– A Simon Walton Tripla Megemlékezés – mondta Maeve
mosolyogva. – Ott leszünk.
– Nagyszerű.
A nővérem összepakolta az aktatáskáját, és felállt.
 – Figyelj. Ha úgy döntesz, hogy beleásod magad ebbe a Mary
Louise-ügybe, szólj nekem is. Érdekel.
– Köszönöm, Maevey – hálálkodtam, és megöleltem.
– Bármikor, Sloaney.
 13. fejezet

Felvillanyozó vacsora

Lucian

Bekanyarodtam a Range Roveremmel Knox felhajtójára, és

megálltam a furgonja mögött. A nagy házban égtek a lámpák,
fénnyel árasztva el a téli sötétséget. Gyerekkoromban szerettem
ide járni. Élveztem a szabadságot, amit Liza J. és a férje, Papa
megengedtek. Egész nyarakat töltöttem itt; a patakban úsztunk,
a csillagok alatt aludtunk, fára másztunk, és gyerekkori
hülyeségeket csináltunk.
Természetesen amint felfedeztük a lányokat, megváltoztak a
prioritásaink.
A régi ház is megváltozott. Mióta Knox és Naomi beköltöztek,
olyan rend uralkodott benne, amilyen korábban soha. Az
ablakokban gyertyák égtek, és fenyőágakat fontak a veranda
korlátja köré.
Mindent beleadtak a karácsonyi díszítésbe, hiszen ez volt az
első közös ünnepük egy családként. Látványos volt, azt el kell
ismernem. Nem hibáztathattam Knoxot a szánért meg a
rénszarvasokért a tetőn. Ha nekem is megadatna egy ilyen
család, valószínűleg én is őrülten túlkompenzálnék, hogy
kárpótoljam magam és a szeretteimet azokért az ünnepekért,
amikben gyermekként nem volt részem.
Kiszálltam a kocsiból, és azon gondolkodtam, rágyújtsak-e
most azonnal. Hogy kiélvezzem-e a nyugodt pillanatokat,
mielőtt bemegyek. Hatalmas akaraterőről tettem
tanúbizonyságot, amikor nem szívtam el az egy szál cigimet,
ahogy távoztam a könyvtárból. Nagy volt az esélye, hogy
vacsora után szükségem lesz rá.
Néha élveztem ezeket a hangos, alkalmi összejöveteleket,
máskor pedig úgy éreztem magam, mint egy szellem, aki egy
boldog családot kísért. Gyermekként Knox és Nash elfogadtak
olyannak, amilyen voltam. Férfiként pedig bármikor
feleleveníthettük, vagy éppen parkolópályára tehettük a
barátságunkat mindenféle következmény és sértődés nélkül.
Azonban most, hogy Naomi és Lina bekerültek a képbe, úgy
tűnt, a barátságunk nagyobb felelősséget igényelt. Ha hetekre
eltűnnék Washingtonban, New Yorkban vagy Atlantában, és
nem jelentkeznék, egészen biztos vagyok benne, hogy Naomi
felkutatna, és kifaggatna, hogy minden rendben van-e, illetve
mikor tervezek hazajönni. Ráadásul Lina is elvárná, hogy
értesítsem az elutazásomról, illetve a visszatérésem várható
idejéről. Mindketten a szívükre vennék, ha hetekig vagy
hónapokig nem jelentkeznék.
A nők mindent bonyolultabbá tesznek. És nemcsak az általuk
választott partnerek számára, hanem azok számára is, akik
kapcsolatban állnak a párjukkal.
Kinyílt a bejárati ajtó, és Knox épp akkor sétált ki a házból,
amikor egy újabb autó fényszórója vetült a felhajtóra. Halk zene
töltötte be az éjszakai levegőt a motor zúgása mellett.
Sloane beállt Jeepjével a kocsim mögé. Leállította a motort,
lekapcsolva ezzel a fényszórót, de a zene folytatódott. A Man! I
Feel Like a Woman szólt. Felsóhajtottam. Néhány dolog sosem
változik.
Knox odaért hozzám. Farmernadrágot és sötétszürke
termopulóvert viselt, aminek az egyik ujja meg volt rágva.
– Nem mondtad, hogy ő is jön – vádaskodtam, és a Jeep felé
böktem a hüvelykujjammal.
A dal véget ért, és kinyílt a kocsi ajtaja. Sloane kiugrott a
járműből, és cowboycsizmája sarka koppanva ért földet.
– Ez kinek a Roverje? – szólította meg Knoxot.
Megkerültem a motorháztetőt, és néztem, ahogy hátrahőköl.
– Nem mondtad, hogy ő is jön – csattant fel.
– Pontosan ezért állok itt kint, ahelyett hogy kinyitnám nektek
az istenverte bejárati ajtót – jelentette ki Knox.
– Most meg mit morogsz? – idegeskedett Sloane felénk
lépkedve. Leggingset és egy túlméretezett rubinvörös pulóvert
viselt, ami passzolt a rúzsához. A haját félig feltűzte, lógó
hajtincseit sűrű hullámokba rendezte. Laza volt. Kézzelfogható.
– Waylay-jel egy órán át kellett hallgatnunk, ahogy Naomi
magában arról beszél, melyikőtök meghívását mondja vissza
erre az estére – magyarázta Knox.
– Azt hiszem, a helyes kifejezés, hogy melyikünk meghívását
vonja vissza – javítottam ki.
– Baszd meg – vágta rá Knox.
– Nem értem, mi a probléma. Én Naomi barátnője és főnöke
vagyok. Ergo én nyertem – mondta ingerülten Sloane.
– Igen, nos, Luce meg az én barátom. És úgy tűnik, Naomi
aggódik érte – tette hozzá Knox.
Nem foglalkoztam Sloane önelégült arckifejezésével.
– Nincs oka aggódni – jelentettem ki, és egyszerre bosszantott,
de furcsán meg is nyugtatott, hogy valaki aggódik értem.
– Azon kívül, hogy ő egy lelketlen hulla, aki elszántan arra
törekszik, hogy mindenki szenvedjen körülötte – tette hozzá
Sloane.
– Csak te, Tündér. Azért élek, hogy megmérgezzem a
boldogságodat – mondtam.
– Hát ez az oka annak, hogy ahelyett, hogy a feleségemmel
csókolóznék, inkább a kocsifelhajtón fagyoskodom. Szóval
mondom, mi lesz. Mindhárman bemegyünk, és ti felnőtt ember
módjára uralkodni fogtok magatokon. Különben…
Sloane összehúzta a szemét.
– Különben mi lesz?
Mindig rosszul reagált az ilyen kihívásokra.
Knox gonoszul elvigyorodott.
– Örülök, hogy megkérdezted. Mivel nem akarom, hogy
Naomi tudjon erről, ráadásul csak az egyikőtöket vághatom
pofán, és mivel egy kicsit félek tőled – mutatott Sloane-ra –,
kreatív megoldást kellett választanom.
Két kis dobozt tartott a kezében, amikből vezetékek lógtak ki.
Sloane megrázta a fejét.
– Na neee! Kizárt dolog.
– De, de – jelentette ki Knox.
– Mi az? – kérdeztem.
– Nos, Lucy – folytatta Knox a beszélgetést. – Ezek itt TENS-
készülékek, más néven menstruációs görcsöt utánzó
kínzóeszközök, amiket a lányok minden hónapban bevetnek a
Honky Tonkban a piros betűs napokon. Ráragasztják a tapadós
izéket egy pasi hasára, és addig sokkolják a szerencsétlent, amíg
meg nem érti, min mennek keresztül a nők minden hónapban.
Sloane gúnyosan felhorkant, és keresztbe tette a karját.
– Ugye nem mondod komolyan, hogy meg akarod rázni
árammal a vendégeidet? – kérdezte.
– Őszinte leszek – szólaltam meg, és kihúztam a kocsikulcsot a
zsebemből. – Engem nem érdekel annyira a vacsora, de még a
barátságunk sem, hogy önként belemenjek ebbe a hülyeségbe.
Sloane diadalittasan csípőre tette a kezét.
– Jó, hogy megszabadultunk tőled.
Knox elvette tőlem a kulcsot.
 – Nem hiszem, hogy érted, amit mondok. Naomi eldöntötte,
hogy ezentúl nem hívhatunk meg titeket egyszerre az
összejövetelekre. Ami azt jelenti, hogy kétszer annyi társasági
szarságot fog szervezni, hogy ti, idióták ugyanannyi minőségi
időt tölthessetek velünk. De a picsába, én nem akarok még
többet szocializálódni. Szeretném, ha félretennétek a „titkos
viszályotokat, amiről nem beszéltek”, és elfeledtetnétek a
feleségemmel, hogy ki nem állhatjátok egymást.
– Ez nevetséges – erősködtem.
– Nem, ti vagytok kibaszottul nevetségesek, amiért erre
kényszerítetek. Szóval vagy mindketten magatokra aggatjátok
ezeket a játékszereket, és egyetlen estére felnőttként
viselkedtek, hogy ezzel boldoggá tegyétek a feleségemet, vagy
mindketten hazamehettek a picsába, és elgondolkodhattok
azon, mennyire ostobák vagytok, ha én lettem a józan ész
hangja ebben a helyzetben.
Sloane-ra néztem, aki láthatóan fontolóra vette ezeket a
nevetséges lehetőségeket.
– Mi lesz a vacsora? – kérdezte összehúzott szemmel.
– Taco.
– A francba – motyogta, és megragadta az egyik TENS-gépet.
– Csak szórakozol velem.
– Éhes vagyok, ráadásul be fogom bizonyítani a szakállas
barbernek, hogy jobb barát vagyok nálad – jelentette ki Sloane.
Felhúzta a garbóját, felfedve ezzel sima hasát.
– Én ezt nem csinálom – mondtam Knoxnak.
– Nem kényszerítelek. Ismered a lehetőségeidet és a
következményeket. De komolyan gondoltam, amit mondtam.
Vagy mindketten bejöttök, vagy egyikőtök sem. És ha odabent
azt kell mondanom a feleségemnek, hogy ti ketten még abban
sem tudtatok megegyezni, hogy nem viselkedtek bunkón
egymással, amíg magatokba tömitek a vacsorát, akkor ő
zaklatott lesz, én pedig kurva mérges. Nem marad majd más
választásom, minthogy új életcélként tönkretegyelek titeket –
fenyegetőzött Knox.
– Mi a baj, Lucifer? Félsz egy kis fájdalomtól, vagy attól
tartasz, hogy nem tudsz majd uralkodni magadon? – Sloane
kihívóan, gúnyosan meredt rám.
Káromkodva kicsatoltam az övemet, és kigomboltam az
ingemet.
– Csak hogy tudd, remélem a világ legfinomabb tacóját
szolgálod fel nekünk, mert nem vagyok meggyőződve arról,
hogy a barátságunk megéri ezt a szenvedést.
Sloane tekintete végigsiklott a bőrömön, ahogy a hasamra
nyomtam a két tapaszt.
– Most adjátok ki magatokból, mert Waylay fog kettőtök között
ülni. Ha a lányom rajtakap titeket, hogy bunkón viselkedtek
egymással, akkor hülyére sokkol majd titeket.
Ahogy elindultunk a ház felé, azzal vigasztaltam magam, hogy
Waylay fogja szabályozni az áramütéseket, nem pedig Knox.
Különben is, mennyire lehet erős a menstruációs görcs?

∞
ÉLES FÁJDALOM MART A HASAMBA, és sugárzott végig a lábamon. Az
asztalra csaptam a tenyeremmel, amitől megcsörrentek a
poharak és az evőeszközök.
Piper ugatott, Waylon pedig morgott, amiért a kutyaajtó
túloldalára száműztük őket.
Waylay kuncogott, és félbeszakadt a beszélgetés, ahogy
mindenki felém fordult.
Knox önelégültnek tűnt. Sloane válla reszketett a néma
nevetéstől Waylay szőke fejének túloldalán. Mindenki más
láthatóan aggódott.
– Jól vagy, Lucy? – kérdezte Nash az asztal túloldaláról.
 – Igen, remekül – feleltem rekedten, ahogy csillapodott a
fájdalom.
Sloane a szalvétával törölgette a szeme sarkát.
– Azt hiszem, ott tartottál, hogy egy veszett csivavára
emlékeztet a hangom. Szeretnéd befejezni ezt a gondolatot,
vagy…
A szalvétája és a kanala a padlóra esett, miközben Sloane
egész teste megfeszült. Élesen megnyikkant.
– Mi folyik itt? – kérdezte Naomi Knox jobbjáról.
– Semmi – jelentettük ki Waylay-jel Knoxszal és Sloane-nal
egyszerre.
Mindannyian ártatlanul mosolyogtunk, ami láthatóan senkit
sem tévesztett meg.
– Naomi, mit is mondtál, milyen színek lesznek az
esküvőnkön? – tette fel a kérdést Lina, az asztal másik oldalára
irányítva a nő figyelmét.
– Nem sértegettem őt, te kis nyamvadt! – sziszegte Sloane
Waylay-nek.
– De uszítottad. Az is ugyanolyan rossz. Hidd el. Gyakorlatilag
én vagyok az uszítás királynője a focipályán – tájékoztatta
Waylay.
– Az enyémen biztos feljebb tekerted az erősséget –
vádaskodtam. Úgy éreztem, mintha a belső szerveim
kifordulnának a testemből.
– Igazából csak nyolcasra tettem. Knoxszal úgy gondoltuk,
Sloane előnyben van, tekintve, hogy ő lány, és már néhány
évtizede menstruál.
– Mit gondolsz, pontosan hány éves vagyok? – kérdezte
Sloane, majd megrázta a fejét. – Nem számít. Csak áruld el, hogy
az enyém mennyire van állítva.
– Kilencre.
Sloane győzelemittasan bokszolt a levegőbe.
– Ez az!
 Naomi megint minket figyelt. Felemeltem egy tacót, és
barátságosan biccentettem neki.
– Az enyémet tedd tízesre – utasítottam Waylay-t, amikor
Naomi elfordította a tekintetét.
– Nem is tudom. Knox azt mondta, hogy a lányok nem
használhatják a tízes szintet a kocsmában, mióta Garth Lipton
majdnem összecsokizta a gatyáját.
– Tedd tízesre – erősködtem.
– Semmi hősies nincs abban, ha összeszarod magad, Rollins –
motyogta Sloane az orra alatt. Ismét megmerevedett a teste, és a
taco, amit a kezében tartott, szétrobbant, amikor a tányérjára
esett. – Aú! Waylay, nem sértegettem őt! Csak tanácsot adtam
neki!
– Szerintem sértésnek hangzott. Különben is, káromkodtál,
vagyis be kell dobnod egy dollárt a káromkodósüvegbe, ami azt
jelenti, hogy Naomi néni még több hülye zöldséget vehet.
– Waylay, milyen a tacód? – szólalt meg Naomi.
– Finom. Még jobb lenne a nyálkás, fura zöldségek nélkül, de
azt hiszem, ennyit még kibírok – válaszolta a kölyök.
– Garth Lipton negyven évvel idősebb nálam – mondtam
Sloane-nak Waylay feje fölött.
– Csak vigyázni akartam rád. Alig bírtad ki a nyolcast. Nem
szeretném látni, mit tenne veled a tízes. Mármint, én imádnám.
De igyekszem érettebb felnőttként viselkedni – suttogta vissza.
– Az, hogy te nem bírod ki a tízest, nem befolyásolja az én
kitartásomat. Nem lesz semmi bajom.
– Nő vagyok. Két héttel ezelőtt olyan erős görcseim voltak,
hogy le kellett feküdnöm az autószerelő műhely nyilvános
mosdójának padlójára. Aztán visszamentem, és ledolgoztam
nyolc órát. Arra születtem, hogy kibírjam a tízest.
– Nem mondtok csúnya dolgokat, de kezd kissé goromba lenni
a hangotok – figyelmeztetett Waylay.
– Tedd a tízesre – parancsoltam.
 – Rendben. Tedd mindkettőnkét tízesre. Majd én
megmutatom, hogy kell ezt csinálni – csattant fel Sloane.
– Utálok rámutatni, mert határozottan jól szórakozom, de
szerintem kezditek elfelejteni, hogy Knox miért engedi, hogy
sokkoljalak titeket.
Először Knox, most Waylay. Az este előrehaladtával egyre
valószínűtlenebb személy lett a józan ész hangja.
Sloane rám meredt Waylay feje fölött. Én visszabámultam.
– Kapd be – tátogta.
– Nem vagy az esetem – mormogtam vissza.
– Minden rendben van nálatok? – kérdezte Naomi idegesen.
– Igen, kivéve, hogy Lucian úgy néz rám, mint egy… – Sloane
felnyögött, és eltorzult az arca a fájdalomtól. – Megérte – zihálta.
– Mekkora idióta vagy – mondtam neki. Aztán kétrét
görnyedtem, és majdnem lefejeltem a tányéromat, ahogy
gyötrelmes fájdalom hasított belém. – A vesémben érzem.
Waylon és Piper hangosan ugattak.
– Knox Morgan! Miért sokkolja árammal a lányunk a
vendégeinket? – sikoltott fel Naomi.
A barátom felemelte a kezét.
– Százszorszép, erre van egy tökéletesen logikus
magyarázatom.
– Jézusom – motyogta Nash. – Nem is tudom, melyiket
tartóztassam le először.
– Tudjátok, mit? Azt hiszem, megyek, hozom a süteményt… és
még több alkoholt – mondta Lina, majd felállt az asztaltól.
– Segítek – szólalt meg Waylay, és kimenekült a szobából,
mielőtt megbüntették volna.
– Majd én felügyelek rájuk – jelentkezett Nash önként.
Felálltunk, és letéptük magunkról az elektródákat. Úgy
éreztem, mintha törékeny fából lenne a lábam. Egy rossz lépés,
és összeesem. Még mindig fájt a derekam.
Megfogtam Sloane karját, és a hátsó ajtó felé tereltem.
 – Kifelé – mondtam kurtán.
– De látni akarom, ahogy Naomi szétszedi Knoxot –
panaszkodott.
– Egész életedben nézheted. – Kihúztam a teraszra, és
becsuktam az ajtót. Kint hideg volt és sötét. A csupasz fák
csontvázszerű árnyékokat vetettek a hóra a félhold fényében.
– A tízes fokozat kisütötte az agyadat? – kérdezte Sloane,
ahogy kihúzta magát a szorításomból.
– Fegyverszünetet kötünk – jelentettem be.
– Ez nem így működik.
– Negyvenéves vagyok. Egy milliókat érő üzletet vezetek.
Vannak ingatlanjaim. Fizetem az adót. Szavazok. Főzök. Minden
évben felveszem az istenverte influenza elleni védőoltást.
– Gratulálok. Hová küldhetem a jutalmadat?
– Felnőttek vagyunk – mondtam, és az ablakra mutattam, ahol
láthatóan még mindig káosz uralkodott. – A benti jelenet csupán
egy újabb éretlen hülyeség volt, amiben mindketten szerepet
vállaltunk.
Sloane keresztbe fonta a karját, és a lábára szegezte a
tekintetét. A csizmája barna volt, lila varrással.
– Nem mondom, hogy igazad van. De nem is tévedsz.
– Ennek véget kell vetni.
Sloane mély levegőt vett. A bentről jövő fényben megcsillant
az orrpiercingje. Úgy nézett ki, mint egy pajkos erdei tündér.
– Tudom. – Elfordult tőlem, és a korláthoz lépett. – Utálom,
hogy mindig egy önuralom nélküli tinédzser lesz belőlem,
amikor veled beszélek. Ez megalázó.
– Utálom, hogy mindig sikerül felbosszantanod. Dühítő –
vallottam be.
Mosolyogva nézett az éjszakai égboltra.
– Tehát elismered, hogy részben ember vagy.
– Letagadom, ha bárkinek elmeséled, amit mondtam.
Szorosabbra fonta maga körül a karját, és megborzongott a
hidegben. Lassan közelebb mentem hozzá, amíg a karom a
vállához nem ért, hogy adjak neki egy kicsit a testem melegéből.
– Mit tegyünk? Csak bocsássunk meg egymásnak, és felejtsük
el, ami történt? – kérdezte.
– Az lehetetlen – feleltem szárazon.
Röviden, keserűen felnevetett.
– Nekem mondod?
– Ki kell találnunk valami megoldást. Miattuk.
Mindketten hátranéztünk a vállunk fölött a konyhába, ahol a
többiek a konyhapult körül gyülekeztek kávéval és süteménnyel
a kezükben.
– Nagyon boldognak tűnnek nélkülünk – jegyezte meg Sloane.
– Akkor majd megtaláljuk a módját, hogy a mi
társaságunkban is azok legyenek.
– Kezdjük azzal, hogy nem szólunk egymáshoz, amikor egy
légtérben vagyunk – javasolta. – Nem hiszem, hogy készen
állunk az udvarias csevegésre.
Utáltam beismerni, de igaza volt. Jobb elkerülni egymást,
amíg megtanuljuk elviselni a másikat.
– Rendben. És ha valamelyikünk valamilyen okból kifolyólag
úgy érzi, hogy nem bírja elviselni a másik látványát egy adott
eseményen, akkor előzetesen megállapodunk a részvételi
szándékunkról.
– Ilyet csak a gazdagok szoktak mondani a puccos
gálavacsorájukra. Ne vedd sértésnek – tette hozzá gyorsan,
majd elfintorodott. – Ez nehezebb lesz, mint gondoltam.
– Csak megszokás. Semmi több – erősködtem.
Nem fogom hagyni, hogy a szokások rabja legyek. Ironikus
módon előhúztam a zsebemből egy cigarettát, és megkerestem
az öngyújtómat.
Sloane sokatmondón nézett a cigire, amikor meggyújtottam.
– Néhány szokást nehezebb elengedni, mint másokat.
Fogalma sem volt arról, hogy milyen küzdelmet vívtam
magammal aznap délután, amikor összefutottunk az
irodájában. Mindennél jobban vágytam arra, hogy a napi
nikotinadagommal csillapítsam a haragomat. Viszketett az
ujjam, hogy megfogjam a cigarettát, és halljam az öngyújtó
kattanását.
De nem voltam hajlandó engedni a csábításnak.
Ez jutalom. Nem mankó.
A jutalom a teljesítmény elismerése. A mankó pedig a
gyengeség szimbóluma. És én nem toleráltam a gyengeséget,
különösen nem magamban.
– A jövőben, ha úgy érzed, hogy nem tudsz uralkodni
magadon, és mindenáron sértegetni akarsz, majd négyszemközt
lerendezzük – javasoltam, ahogy a hold felé fújtam a füstöt.
– Én? – Megfordult, és rám nézett. – Még az első tacót sem
tudtad megenni ma este, mielőtt összetörtél, mint egy tojás.
– Hát igen. De ez már elmúlt. – Egyszerre szerettem és
gyűlöltem, amikor kizárólag rám figyelt. Kényszerítettem
magam, hogy elfordítsam róla a tekintetem.
– Mostantól számomra te csak egy rasszista, nőgyűlölő,
nagyothalló nagybácsi leszel, akivel mindenki kerüli az
érintkezést hálaadáskor.
– Te pedig nem vagy más, mint Naomi és Lina idegesítő,
láthatatlan barátja, akinek nagyvonalúan tudomást veszek a
jelenlétéről, amikor ragaszkodnak a társaságodhoz –
jelentettem ki.
Sloane ellépett a korláttól, és kinyújtotta a kezét.
– Megegyeztünk?
Kezet fogtunk. Olyan kicsi és finom volt a tenyere a
markomban.
– Megegyeztünk.
Milyen könnyű lenne eltörni egy ilyen finom kis kezet. Hát,
valóban könnyű volt eltörni. Gyűlöltem, hogy ezt mindketten
tudtuk.
 Reccs.
Gonosz mosolyra húzta vörös ajkát kézfogás közben.
– Mondanám, hogy örültem az ismeretségnek, de mindketten
tudjuk, hogy ez hazugság.
Elengedtem a kezét, és hátat fordítottam neki, mert azt
akartam, hogy ő és az a hang is eltűnjön, ami kísértett.
Megvártam, amíg meghallom az ajtó nyílását és csukódását…
amíg egyedül maradok a sötét a teraszon, mielőtt hosszan
beleszívtam a cigarettámba.
 14. fejezet

Vörös zászló

Sloane

– Legalább elrejtetted a holttestét, Sloaney? – kérdezte Nash,

amikor beléptem a konyhába. Éppen Lina vállát masszírozta,
miközben a menyasszonya poharakba töltötte a bort.
– Még lélegzik. Látom, ti kibékültetek – mondtam Knoxnak,
aki a pult és a mellkasa közé szorította Naomit. A kezét a nő
farmernadrágjának hátsó zsebébe dugta, és kéjsóvár
arckifejezéssel meredt a feleségére.
– Lehetetlen rám haragudni – válaszolta Knox.
– Csupán annyit kell tennie, hogy rendesen bepakol a
mosogatógépbe, és azonnal megbocsátok – árulta el Naomi. Az
eljegyzési- és a karikagyűrűje megcsillant a fényben.
– Van egy percetek, hogy megbeszéljünk valamit? – kérdeztem
Naomitól és Linától.
Mindkét nő kiszabadította magát a pasija bűvköréből, és
követett engem a nappaliba.
– Nem tetszik ez nekem – morogta Knox, amikor elhagytuk a
helyiséget.
 – Teljesen biztos, hogy hallgatózni fognak – figyelmeztetett
Lina, miközben lehuppant egy fotelbe, és átvetette lábát a
karfán.
Naomi leült a kanapéra, és megpaskolta a mellette lévő
szabad helyet.
– A rapszodikus pattanásról van szó a hátsódon?
Lina félrenyelte a bort.
Megráztam a fejem.
– Fegyverszünetet kötöttünk, és nem, mielőtt
megkérdeznétek, nem kívánom megvitatni az említett
fegyverszünet részleteit. – Hallottam a hátsó ajtó csukódását,
amit halk, morajló férfihangok követtek. – A jogsegélynyújtásról
van szó. Szerettem volna valamit átbeszélni veletek.
Nagy vonalakban elmeséltem nekik Mary Louise ügyét.
– Szerintem Allen valami hülyeséget csinált, vagy rossz
társaságba keveredett, és az anyja megvédte őt. És senki sem
érdemel húsz évet azért, mert megvédte a gyerekét.
Nyilvánvaló, hogy nem költeném csak úgy el a pénzeteket
akármire anélkül, hogy előbb megbeszélném veletek. Lehet,
hogy ez nem illik bele abba, amit csinálni akarunk, de szeretnék
legalább elmenni hozzá beszélgetni, és megtudni néhány
részletet az ügyéről meg az ítéletéről. – Vettem egy nagy levegőt,
és megsimogattam a térdemet. – Szóval mit gondoltok?
– Szerintem ez egy csodálatos ötlet, és apukád nagyon büszke
lenne rád – válaszolta Naomi, és megszorította a kezemet.
– Egyetértek – mondta Lina.
– Ez sokba kerülhet. Többe, mint amennyi pénzünk van.
Másnak nem jutna belőle – figyelmeztettem a barátnőimet.
– Egy nő életéről van szó – mondta Naomi. – Persze hogy
megéri erre költeni.
– Ha biztosak vagytok benne, akkor szeretnék találkozni vele,
és meghallgatni az ő verzióját, amennyiben hajlandó elmesélni
a történetet.
 – Melyik börtönben van? Elkísérlek – jelentkezett önként Lina.
– Én is – értett egyet Naomi. – Szeretnék találkozni vele.
– Meg a nagy büdös francokat. – Knox berontott a szobába,
Nashsel a nyomában. Lucian az ajtóban időzött.
– Viking… – kezdte Naomi.
– Ne „Vikingezz” itt nekem, Százszorszép – vágott vissza a
férje. – Nem mész a börtönbe, még akkor sem, ha csak
beszélgetni akarsz.
Nash keresztbe fonta a karját a mellkasán, és Linára szegezte
a tekintetét. A nő megrázta az egyik ujját.
– Ne is próbálkozz a parancsolgató, alfahímes dumáddal,
nagymenő. Kérdeztem már ki rabokat máskor is.
– Ó, nem pártolom az idióta bátyámat. De ha te mész, akkor
én is, Angyal – mondta Nash barátságosan.
– Mi lenne, ha megspórolnék nektek egy hitvesi viszályt?
Egyedül megyek, és…
Erre hangos „Nem!” volt a válasz. Mindenkitől. Még Luciantől
is.
Ettől haragra gerjedtem.
– Őszintén szólva egyikőtöknek sincs joga megmondani, hogy
mit tehetek és mit nem. Megértem, mennyire bonyolult egy
párkapcsolat, és hogy nálatok ez így működik. De én nem
tartozom senkinek semmivel.
– Nem mész – jelentette ki Lucian, mintha joga lenne ilyen
döntést hozni velem kapcsolatban.
– Megvitathatnánk ezt odakint? – kérdeztem összeszorított
foggal.
– Elkísérlek – szakított félbe minket Nash.
– Nos, ha ti ketten mentek, akkor én mindenképpen ott leszek
– vitatkozott Lina.
– Khm! Ez a mi pénzünk és a mi kezdeményezésünk –
emlékeztette Naomi a férfiakat. – Ergo, mi vagyunk azok, akik
döntést hoznak.
 Knox feltartotta az ujját, mintha kiabálni akart volna, de
ehelyett elhagyta a helyiséget.
Csizmás léptei visszhangoztak a házban, ahogy el-, majd
visszatrappolt a nappaliba.
Egy csekkfüzettel meg egy tollal a kezében tért vissza, Waylon
és Piper pedig a sarkában loholtak.
Knox dühödten ráfirkált egy csekkre, majd kitépte azt.
– Tessék. Most már beleszólhatok, és nem mész.
– Nem dobálózhatsz a pénzeddel, Knox – mutatott rá Naomi,
miközben felállt. – Ez a nő megérdemel egy igazi második
esélyt.
– Valószínűleg igazad van – értett egyet Knox agresszívan.
Felemeltem az egyik ujjamat.
– Várj, összezavarodtam.
– Senki nem vitatja, hogy ez nemes ügy-e. De nem akarom,
hogy bemenjetek a börtönbe, és összetörjön a szívetek valami
szomorú történet miatt, ami arról szól, hogy az élet
igazságtalan.
Knox Morgan nem bírta elviselni a sírást és a szomorú nőket.
Ez volt a gyenge pontja.
– Nem akarod, hogy megpróbáljunk valami jót tenni, mert
kellemetlenül éreznéd magad a reakciónktól? – Naomi úgy
nézett rá, mintha teljesen elfeledkezett volna Knox
mosogatógép-pakolási képességeiről.
– Én nem ezt mondtam, Százszorszép.
– Valójában – szólt közbe Lina –, pont ezt mondtad.
– Ezzel nem segítesz, Solavita – morogta Knox az orra alatt.
– Ne beszélj vele ilyen hangon, különben szétrúgom a
seggedet, aztán letartóztatlak – figyelmeztette Nash a bátyját.
Felálltam a lábtartóra, és füttyentettem egyet.
– Mindenki fogja be a száját!
Mindannyian elhallgattak, és rám néztek.
– Nyilvánvaló, hogy ez egy vitás kérdés. Hadd nézzek utána
még egy kicsit az ügynek, és utána racionális felnőttek módjára
megbeszéljük a dolgot.
„Rendben” és „Oké” válaszok érkeztek.
– Hé, ti mit szoktatok szedni a görcsökre? – kérdezte hirtelen
Lina.
Knox és Lucian úgy eltűntek a szobából, mintha valaki épp azt
javasolta volna, hogy alakítsunk egy bizalmi kört, és osszuk meg
egymással a legbensőbb dolgainkat.
Nash végigsimított Lina csípőjén.
– Jól vagy, Angyal?
Rákacsintott a férfira.
– Igen. Csak el akartam zavarni a tesztoszteronfelhőt a
szobából, hogy kifaggassam Sloane-t a társkereső
alkalmazásról.
– És már itt sem vagyok. – De távozás előtt perzselő csókot
nyomott a menyasszonya szájára.
– Hűha – mondtam, és a kezemmel legyeztem magam.
– Igen. Hűha – jegyezte meg Lina álmodozva, miközben
mindannyian néztük, ahogy Nash távozik. Tényleg elképesztő
feneke volt.
A rózsaszín köd eloszlott, amikor Nash segge eltűnt a
helyiségből. Visszaültem a kanapéra. Waylon, a basset hound az
ölembe ugrott, amitől hátradőltem a párnára. Horkantva
sóhajtott, ahogy a selymes fülével játszottam.
– Milyen a társkereső? Hány férfival beszélgetsz? Volt már
randid? – kérdezte Lina.
– Lehet, hogy nem jól töltöttem ki a profilt. Senkivel nincs
egyezés. Se üzenet, se szívecske, se kéretlen péniszfotók.
– Biztos csak kihagytál egy lépést a beállításnál – mondta
Naomi biztatóan.
– Lássuk – szólalt meg Lina.
Megnyitottam az alkalmazást, és odadobtam neki a
telefonomat.
 Lina felvonta a szemöldökét.
– Ez mi? Az a célod, hogy ne vigyen ágyba senki? – kérdezte.
– Miről beszélsz? – Véletlenül rossz képet töltöttem fel? Lehet,
hogy valaki feltörte a fiókomat, és odaírta a profilomba, hogy
rituális áldozatokat szoktam bemutatni, meg helyesírási
versenyekre járok.
– Nem lehet olyan rossz – erősködött Naomi. Lina felé
fordította a képernyőt, mire a barátnőm elfintorodott. – Oké,
egyértelműen szabotálja saját magát.
– Pontosan mi a baj a profilommal? – érdeklődtem, ahogy
megpróbáltam lelökni magamról a horkoló basset houndot.
– Kérdezzük meg a szakértőket – javasolta Lina.
– Ne merészeld!
De elkéstem. A férfiak, akik nyilvánvalóan megint
hallgatóztak, megjelentek az ajtóban.
– Valaki szakértőket említett? – kérdezte Nash elragadó
vigyorral.
Lina felemelte a telefonomat.
– Mondd meg, miért nem kattintanál erre a profilra.
A Morgan fivérek egyszerre hajoltak közelebb és távolodtak el
a képernyőtől.
– Jézusom, Sloaney. Az a célod, hogy eltaszítsd magadtól a
pasikat? – szólalt meg Knox.
Zavaromban összegörnyedtem, amikor Lucian a képernyőre
pillantott. A barátaival ellentétben ő nem fintorgott. Csak
vigyorgott.
– Mi az első probléma? – Lina úgy kérdezte, mintha órát
tartana az iskolában.
– A macska – vágták rá egyszerre a testvérek.
– Álljon meg a menet. Mi a gond a macskával? A macskák
cukik – érveltem.
– Egy macska a profilképen arról árulkodik, hogy az illető egy
őrült macskás néni – magyarázta Nash.
 – Ráadásul a macska a felhasználónévben csak megerősíti ezt
– tette hozzá Knox a szakállát simogatva. – Aztán ott van a
hajszíned.
Waylon megint horkantott, megrezegtetve az ölemet.
– A Mikulás meseóráján készült a fotó. A piros-zöld haj csak
átmeneti volt – mondtam védekezően.
– A vad hajszín a profilképen arra utal, hogy a nő sok törődést
igényel, és… – kezdte Nash.
– Figyeleméhes kurva – fejezte be Knox.
Festett hajamhoz nyúltam.
– Kösz, ez jólesett.
– Nem mondom, hogy igaz. Csupán arra szeretnék
rávilágítani, hogy egy társkereső profilba a legjobb
tulajdonságait írja az ember. És te csak annyit árulsz el
magadról, hogy szereted a macskákat meg a fura hajat.
– Plusz ott van az is, hogy manójelmezt viselsz a fotón – tette
hozzá Lina. – Sloane, te okos lány vagy. Mi a fenéért
választottad ezt a képet?
– Mert nagyszerű volt a világítás. Tetszett a mosolyom. És a
beállítás miatt az arccsontom sokkal határozottabbnak tűnt.
Emellett úgy gondoltam, ha egy macskával mutatkozom, az azt
sugallja a pasiknak, hogy gondoskodó vagyok.
– Mi a faszért akarsz gondoskodónak látszani? – kérdezte
Knox elborzadva.
– Mert készen áll arra, hogy megállapodjon és családot
alapítson – válaszolta Naomi a férjének.
– Innom kell valamit – motyogta Lucian az orra alatt, és
kisétált a szobából.
– Ne vedd sértésnek, Sloaney, de ez a profil nem azt sugallja,
hogy jó feleség-alapanyag lennél. Inkább egy méretes vörös
zászló – mondta Nash.
– Le vannak írva valahol ezek a szabályok?
– Igen, egy internet nevű helyen – vágta rá Knox.
 – Nagyszerű – motyogtam. – Szóval, hogy hozzam ezt helyre?
– Na, ebben tudunk segíteni – jelentette ki Lina.

∞
MIRE LUCIAN VISSZATÉRT a szobába az alkohollal, én már a
kandalló előtt álltam egy pohár borral – ami Naomi szerint
felelősségteljes, mégis laza benyomást kelt –, csípőre tett kézzel,
és úgy tettem, mintha nevetnék valamin, amit az önjelölt
rendező, Knox mondott, miközben Lina fotózott.
Nash levette a lámpaernyőt az egyik állólámpáról, és az
arcomra világított az izzóval.
– Vicces vagyok, te meg kurva jól érzed magad – jelentette ki
Knox szinte vicsorogva.
– Talán mesélhetnél egy viccet – javasoltam, és közben azon
gondolkodtam, hogy jobb lett volna, ha kihagyom a randizást, és
egyenesen a spermabankba megyek.
– Hmm. Szerintetek több mellet vagy több hasat mutassunk
inkább? – kérdezte Lina, és a fejét csóválta, ahogy engem
tanulmányozott.
– Cicit – vágták rá a Morgan testvérek egybehangzóan.
Lucian furcsán gyilkos arckifejezéssel meredt rám. Én
visszabámultam.
– Ó, azt hiszem, sikerült egy jó fotót készítenem.
Szenvedélyesnek és szexinek tűnsz – jegyezte meg Lina,
miközben a telefon képernyőjét tanulmányozta.
Naomi átkukucskált a válla fölött.
– Mégis megközelíthető és érdekes vagy.
Knox és Nash is odahajoltak a készülékhez, hogy elmondják a
véleményüket.
– Dögös, de nem túl dögös – állapította meg Knox.
– Seperc alatt találni fogsz egy férjet magadnak – értett egyet
Nash. – És mi gondoskodunk róla, hogy méltó legyen hozzád.
– Hadd lássam – kérleltem.
Rápillantottam a képernyőre, és éreztem, hogy elvörösödöm.
A fotón épp Lucianre szegeztem a tekintetem. Így néztem rá?
Felemeltem az államat, az ajkam szétnyílt, a tekintetem
parázslott. Dögösnek tűntem… úgy, mint aki be van gerjedve.
A fenébe. Tényleg jól néztem ki.
Lucian odalépett, és legnagyobb megaláztatásomra megnézte
a fényképet. Rögtön rám villant a tekintete, és tudtam, hogy
megértette. Tisztában volt vele, hogy őt néztem. Hogy az a
pillantás csak neki szólt. De mit számít még egy titok kettőnk
között?
– Szükségem van egy rendes italra – motyogtam, és letettem
az érintetlen boromat a dohányzóasztalra.
Lucian szótlanul átnyújtotta a poharát, és ismét kisétált a
helyiségből. Meglepetten sütöttem le a tekintetemet.
Naomi megbökött.
– Nézzenek oda, tudtok ti normálisan is viselkedni.
– Mondtam, hogy az áramütés nem hülyeség – jegyezte meg
Knox.
– Ez csak fegyverszünet – mondtam. Aztán belekortyoltam az
italba, amiről kiderült, hogy nagyon finom bourbon.
Waylay besétált a szobába, és átkarolta Naomi derekát.
– Mi folyik itt?
– Azt hittem, hogy a tanárod laptopját javítod – mondta
Naomi, ahogy kifésülte Waylay haját az arcából.
A lány vállat vont.
– Azt tíz perc alatt befejeztem. Az embereknek tényleg oda
kellene figyelniük a vírusirtójukra. A legkönnyebb harminc
dolcsi, amit a héten kerestem. Egyébként úgy hallottam, ti
jobban szórakoztok, mint én. Azért jöttem, hogy megnézzem,
mit csináltok.
– Segítünk Sloane-nak a társkereső profiljával – magyarázta
Naomi.
– Király. Kaphatok még egy kis süteményt? – tette fel a kérdést
Waylay.
– Csak akkor, ha hozol nekem is még egy szeletet – szólalt meg
Nash, ahogy visszatette az ernyőt a lámpára.
Naomi szóra nyitotta a száját, de Waylay felemelte a kezét.
– Bocsánat, Naomi néni. De egy felnőtt már megengedte, és
nem vagyok hajlandó megvárni a másodvéleményt.
– Rendben, de elkísérlek, és gondoskodom róla, hogy a
második szeleted ne fél tonna legyen – engedett Naomi. A
konyha felé vették az irányt, amikor Lucian visszatért a
helyiségbe egy újabb pohár bourbonnel.
– Beszéljünk a felhasználónévről – mondta Lina, elterelve a
figyelmemet a férfiról.
Nash átnézett a nő válla fölött, és megfogta a menyasszonya
csípőjét.
– PápaszemesCicaKönyvtáros?
Elfintorodtam. Oké, még nekem is el kellett ismernem, hogy
nem ez volt a legkreatívabb pillanatom.
– Mit áruljon el rólam a felhasználónevem?
– Hogy nem vagy őrült – mondta Knox, és letelepedett a
kanapéra. Waylon felugrott mellé, és hanyatt dobta magát.
Amíg a barátaim új felhasználónevet választottak, én a tűz
melletti fotelben kortyolgattam a bourbont, és azon tűnődtem,
miért vagyok olyan rossz ebben. Profi pályázatokat írok. Társas
szituációban rekordidő alatt le tudom bűvölni a gatyát egy
helyes, egyedülálló pasiról. De nyomasztónak, sőt, egyenesen
hülyeségnek tűnt, hogy egy profil formájában kell
reklámoznom magamat.
– A csuklódat szorongatod – szólalt meg Lucian mély és
komoly hangon.
Összerezzentem. Annyira elmerültem a gondolataimban,
hogy nem is vettem észre a közeledését.
 – Tessék? – Lepillantottam, és rájöttem, hogy szórakozottan
dörzsölgetem a jobb csuklómat.
– Még mindig fáj? – Lágy hangon beszélt, de volt valami rideg
a szavaiban.
– Nem, persze hogy nem – feleltem, és leeresztettem a kezem.
Naomi visszajött a nappaliba.
– Megsérültél? – kérdezte, bizonyítva, hogy mióta Waylay
gyámja lett, emberfeletti hallásra tett szert.
– Kéztőalagút-szindróma? – kérdezte Lina.
– Eltörtem a csuklómat a középiskolában. Nem nagy ügy –
tettem hozzá gyorsan.
Knox a homlokát ráncolta.
– Erre nem emlékszem.
– Te már leérettségiztél. Pont a nyári szünet előtt történt.
– Erről el is feledkeztem – tűnődött Nash. Hosszú,
kifürkészhetetlen pillantást vetett rám. Rendőrfőnökként Nash
hozzáférhetett a régi aktákhoz.
– Hogyan törted el? – faggatott Waylay.
Szándékosan nem néztem Lucianre, de éreztem magamon a
tekintetét.
– Úgy, ahogy a tinédzserek szokták. Ügyetlen voltam, erős
drámai érzékkel megáldva.
– És még mindig fáj? – tette fel a kérdést Naomi.
– Nem. Már alig gondolok rá.
Lina kurjantott.
– Találd ki, ki kapott három szívecskét és két privát üzenetet?
– Kicsoda? – kérdeztem felélénkülve.
– A SzexiSzőkeKönyvfaló – válaszolta, és diadalmasan
odadobta nekem a telefonomat.
Három, viszonylag vonzó, nem őrült kinézetű férfiról készült
fotó bámult vissza rám.
– Csodát tettetek – mondtam nekik.
– Hehh! Gyakorlatilag már férjhez is mentél – cukkolt Naomi.
 Lucian halkan morogva hirtelen elhagyta a szobát.
– Ennek meg mi a frász baja van? – tűnődött Knox, miközben
ellopta Waylay kanalát, és belekóstolt a lány süteményébe.
– Talán fingania kellett – találgatott Waylay.
 15. fejezet

Sztriptíz a börtönparkolóban

Lucian

Reggel ötkor kezdtem a napomat. Edzettem, reggeliztem,

lebonyolítottam három konferenciahívást – ebből kettőt a
kocsiban –, kirúgtam három embert, és véglegesítettem egy
nyolc számjegyű üzletet. Ráadásul mindezt még délelőtt.
Volt két olyan belsős megbeszélésem, amit nem lehetett
átütemezni, ezért nem szívesen, de Nolanre bíztam őket, azzal a
szigorú utasítással, hogy ne basszon el semmit.
Mindezt azért, hogy megelőzzem őt.
Sloane könnyed „Hadd nézzek utána még egy kicsit az
ügynek” mondata talán mindenki mást becsapott, de engem
nem.
Grave Hopper őrmester lelkesen küldött egy üzenetet, amikor
meglátta, ahogy az alattomos kis könyvtáros kihajtott a
parkolóból egy titokzatos szerda délutáni „találkozó” miatt.
– Itt van – jelentette be Hank, a sofőröm, amikor a Jeep
behajtott a Fraus Büntetés-végrehajtási Intézet parkolójába.
– Majd visszahívlak, Nolan – mondtam, és megszakítottam a
hívást.
Sloane hangosan hallgatta a zenét, és napszemüveget viselt.
Nem törődött semmivel. Azt hitte, hogy simán egy másik ember
segítségére siethet anélkül, hogy odafigyelne a saját
biztonságára. Ezt nem fogom újra megengedni neki.
Éppen elmélyülten kotorászott az anyósülésen lévő gigantikus
INKÁBB OLVASNÉK feliratú táskájában, amikor a Jeep ablakához
léptem. Bekukkantottam, és megpillantottam a telefonja
képernyőjét az ölében. Az interneten keresett rá arra, hogy:
„mit ne vigyünk magunkkal a börtönlátogatás során”.
Szemforgatva kopogtam az ablakán.
Sloane ijedtében összerezzent, és szanaszét szórta a táskája
tartalmát.
Bosszúsan sóhajtva nyitottam ki az ajtaját. Fogát
összeszorítva, csálén álló szemüvege mögül bámult rám.
Vártam.
– Mit keresel itt? – nyögte, amikor végre sikerült
megszólalnia.
– Rád várok.
– Hogy… miért…
– Lehet, hogy az „ártatlan kis könyvtáros” színjáték működik
a barátaidnál, de nálam nem.
Sloane felhorkant, és elkezdte visszalapátolni a holmiját a
táskájába.
– Nem játszom az ártatlan kis könyvtárost.
– Szóltál Naominak és Linának, hogy idejössz?
– Nem. De…
– Elmondtad Nashnek vagy Knoxnak?
Abbahagyta a pakolást. Dacosan felemelte az állát.
– Nem – válaszolta.
– A többiek háta mögött úgy döntöttél, hogy mindenkinél
okosabb vagy. Nem a legjobb módja a partnerség
megkezdésének.
 Az arckifejezéséből ítélve tudta, hogy igazam van, és nem
örült neki.
– Lyukat fogsz beszélni a hasamba, vagy békén hagysz, hogy
továbbra is mindent elbaszhassak? – Dühösen megpróbált
kiszállni a járműből, de a biztonsági öv visszatartotta.
Átnyúltam rajta, és kikapcsoltam az övet.
– Egyik sem. Menjünk.
– Kizárt dolog, Lucifer. Nem hagyom, hogy bemenj oda.
Halálra fogod ijeszteni azt a szegény nőt a rosszalló
tekinteteddel.
– Nélkülem nem mész be – vágtam rá tömören.
– Dehogynem – morogta. Elfordult tőlem, és megpróbálta
átrángatni a táskáját az ülésen.
– Hagyd csak. Nem viheted be magaddal – mondtam,
miközben elővettem a telefonomat.
– Mit csinálsz? – kérdezte.
– Hívom Naomit. – A hüvelykujjam a hívógomb fölött lebegett.
– A fenébe!
– Csak nem toppantottál a lábaddal? – kérdeztem. Mindig
csodáltam, hogy Sloane milyen nyíltan fejezi ki a dühét. De
végül is az ember nyugodtan kimutathatja a haragját, ha tud
uralkodni rajta.
– A te lábadat képzeltem az enyém alá – vágott vissza.
– Vagy bemegyek veled, vagy megfordulsz és hazamész. Csak
ez a két lehetőséged van.
Keresztbe fonta a karját a mellkasán, és mérgesen nézett rám.
Aztán a börtön bejáratára siklott a tekintete. Összepréselte a
száját.
– Nem fog sikerülni – közöltem.
Leengedte a karját, és ökölbe szorította a kezét az oldala
mellett.
– Jól van. Bejöhetsz. De nem nézhetsz csúnyán, nem
moroghatsz, és nem forgathatod a szemed. És semmiképpen
sem szólalhatsz meg.
– Levegőt azért vehetek?
– Jobban szeretném, ha nem tennéd – mondta.
– Állítólag fegyverszünetet kötöttünk – mutattam rá.
– Milyen fegyverszünet az, ahol rám támadsz egy női börtön
parkolójában?
Volt egy nagyon kicsi, gyakorlatilag jelentéktelen
igazságtartalma a megjegyzésének.
– Ha felhívtalak volna, hogy megbeszéljük ezt a dolgot,
egyáltalán felveszed a telefont? – Tudtam a választ.
– Valószínűleg nem – ismerte el.
– Akkor foglalkozzunk az adott helyzettel. Én is bemegyek
veled. Vita lezárva – közöltem.
– Jézusom, talán próbálj meg visszavenni az elragadó
sármodból, Mr. Univerzum Mestere. Még a végén elájul tőled az
a szegény nő.
Becsuktam a Jeep ajtaját, és a börtön bejáratára mutattam.
– Menjünk.
Egymás mellett sétáltunk az aszfalton a hatalmas erődítmény
felé. Barna homokkő és beton alkotta a létesítmény tornyosuló
falait a szögesdrót kerítésen túl.
Bézs színű kezeslábasba öltözött nők csoportokba verődve
kuporogtak a komor udvaron. A kerítésen belül az aszfalt
repedezett volt, a repedéseken keresztül pedig kiszáradt
gyomok törtek elő a földből.
Sloane hirtelen megállt a járdán.
– Miért vagy itt? – tette fel újra a kérdést.
– Ezt már kérdezted – emlékeztettem.
Megrázta a fejét, és a mozdulattól ringani kezdett sűrű,
lófarokba kötött szőke haja.
– Oké. Szerda van. Miért nem a vállalati világot uralod?
Ráadásul ki nem állhatsz, szóval mit számít, ha elszúrom ezt a
partnerséget a barátaimmal? Szerintem örülnél, ha
végignézhetnéd, ahogy kudarcot vallok.
– Ha sikerül elrontanod, megvan az esélye, hogy lényegében
elherdálod a barátaid pénzét. De ami ennél is fontosabb, a
rácsok mögött ott egy nő, aki szenvedhet emiatt.
Behunyta a szemét, és vett egy nagy levegőt.
– Olyan sok mindent eltemettél és elfelejtettél, hogy azt
hittem, ezen is túl vagy már.
Tévedett. Semmit sem temettem és felejtettem el. Ehelyett
mindent motivációnak használtam.
– Van olyan, amin sosem leszünk túl. Van olyan, amit sosem
fedünk fel – mondtam, és megtapogattam a zsebemet, mielőtt
eszembe jutott, hogy a kocsiban hagytam a cigarettámat.
Sloane a sűrű, szürke felhőkre emelte a tekintetét, és felhúzta
az orrát. A piercing ezen a napon halvány rózsaszínű volt.
– Gondolom, felhasználtad a hátborzongató kémhálózatodat,
hogy beleásd magad Mary Louise ügyébe – találgatott.
– Lehet, hogy belenéztem néhány aktába.
A csapatom gyors, mélyreható kutatást végzett, és a többi
tennivalóm mellett sikerült ma átnéznem az általuk
összegyűjtött információkat is. Mary Louise Upshaw minden
beszámoló szerint példamutató rab volt, aki a börtönben töltött
idejét arra használta fel, hogy két diplomát szerezzen, és
kreatívírás-programot indítson a rabtársai számára. A saját jogi
képviselőm átnézte az ítéletét, és „abszolút baromságnak”
találta. Ami azt jelenti, hogy az igazságot kereső Sloane-nak
valószínűleg össze fog törni a szíve.
– Szóval úgy gondolod, hogy talán érdemes forszírozni ezt az
ügyet – erősködött.
– Szerintem sok múlik azon, hogy mit mond Mary Louise –
feleltem, kerülve a konkrét választ.

∞
A LÁTOGATÓSZOBA SOKKAL LEHANGOLÓBB VOLT, mint amire
számítottam. A karcos, összecsukható asztalokat a kifakult
műanyag székekkel két sorba rendezték. A padló koszos volt és
repedezett a csempe. Az álmennyezet egyes darabjai hiányoztak
a villódzó fénycsövek között. És egy gyanúsan penésznek tűnő
folt éktelenkedett az ablakok alatt.
Sloane a tollát kattogtatta, és az alsó ajkát harapdálta,
miközben tágra nyílt szemmel nézett körbe a szemüvege mögül.
Sóhajtva megragadtam a széke háttámláját, és magam mellé
húztam őt.
Abbahagyta kattogtatást, és homlokráncolva nézett rám.
Mindig ott volt az a kis ránc a szemöldöke között, ami elmélyült,
amikor mélyen elgondolkodott… vagy dühös volt rám. A
legszívesebben végigsimítottam volna rajta az ujjammal.
– Nincs mitől félni – mondtam neki.
– Nem félek.
Farmerbe bújtatott lábára szegeztem a tekintetem, ami alig
pár centire volt az enyémtől.
– Rendben. Nem félek, csak ideges vagyok. Oké?
– Miért kell idegeskedned? Te kisétálhatsz innen.
– Köszönöm, Nyilvánvaló Kapitány. De mi van, ha Mary
Louise csodálatos? Mi van, ha tényleg valami durva
igazságtalanság miatt van itt? Mi van, ha egy igazságtalan ítélet
tehet arról, hogy éveket veszített el az életéből?
– Akkor segítesz neki.
Néhány pillanatig újra az ajkát harapdálta, majd
szembefordult velem. A térde a combomhoz préselődött. Zöld
szeme komolynak tűnt.
– Mi van, ha az ítélete igazságtalanul szigorú volt, de ő egy
szörnyű ember?
Éreztem, hogy megenyhülök. Akárcsak az apja, ő is változtatni
akart vadidegenek életén. Azonban Sloane nem rendelkezett
Simon korlátlan képességével a megbocsátásra. Ahogy én sem.
 – Akkor utána elbeszélgetünk, és kitaláljuk, hogyan tovább.
Nincs értelme olyasmire pazarolni a szellemi energiát, ami még
nem történt meg.
Sloane a homlokát ráncolta.
– Olyan férfinak tűnsz, aki minden helyzetbe úgy megy bele,
hogy az összes lehetséges forgatókönyvet átgondolta.
Mosolyra rándult a szám.
– Ez a luxus annak adatik meg, akinek nincsenek emberi
érzései.
– Lucian, komolyan beszélek.
– Ahogy én is. Te a te módszereddel közelíted meg ezt a
beszélgetést, én pedig az enyémmel. Majd később megvitatjuk,
mit tapasztaltunk. Most csak annyit kell tenned, hogy kérdezel,
és végighallgatod a nőt.
– Én csak… nem akarok hamis reményt kelteni benne.
– Nem fogsz – biztosítottam róla.
Hazudtam. Egyetlen pillantás Sloane őszinte arcára és kedves
tekintetére, és Mary Louise Upshaw azt fogja érezni, amit én
tizenhét évesen. Reményt.
A terem túlsó végében lévő nehéz fémajtó kinyílt, és egy bézs
színű overallos nő lépett be rajta.
Összeszorult a torkom és kiszáradt a szám.
Fehér bőre és sűrű, hullámos, gesztenyebarna haja volt ősz
tincsekkel. A kezeslábas nélkül úgy nézett volna ki, mint egy
átlagos középkorú anyuka. Az őr ránk mutatott, mire Mary
Louise arcán kíváncsiság suhant át.
Elindult felénk, és éreztem, ahogy Sloane lélegzete elakadt.
Kinyújtottam a karomat a széke háttámlája mögött, és
megszorítottam a vállát.
– Ez csak egy beszélgetés – mondtam halkan.
Éreztem, hogy jelentősen ellazul.
– Jó napot! – üdvözölt bennünket Mary Louise, miközben
kihúzta a velünk szemben lévő széket, és leült.
 – Jó napot! – Sloane hangja elcsuklott. Megköszörülte a torkát,
és újra belekezdett. – Mary Louise, Sloane Walton vagyok, ő
pedig a… társam, Lucian Rollins. Volna néhány kérdésünk az
ügyével és az ítéletével kapcsolatban.
– Maguk riporterek? – kérdezte Mary Louise a fejét csóválva.
Sloane tekintete rám siklott.
– Nem.
Egy börtönőr állt a szoba túloldalán, aki üres arccal és
unottan nézett maga elé. Beleborzongtam.
– Ügyvédek? – Mary Louise reménykedve nézett ránk.
Sloane megrázta a fejét.
– Nem. Csak… – Segítségkérőn nézett rám a szép zöld
szemével.
Előrehajoltam.
– Miss Upshaw, nemrégiben futottunk bele az ön ügyébe.
Találkozott valaha Simon Waltonnal? Ő ügyvéd volt.
A nő lassan megrázta a fejét.
– Nem. Nekem csak kirendelt védőim voltak. Simon a fiam
mentora volt. Ő segített Allennek bejutni a jogi egyetemre.
Sajnos nemrég elhunyt.
Sloane megfeszült mellettem, mintha a bánat elkerülhetetlen
csapására készülne.
– Úgy tűnik, Simon érdeklődött az ügye iránt, különösen az
ítélet foglalkoztatta – folytattam. – Tudna valamit mondani
arról, hogy ez miért lehetett?
Mary Louise megvonta a vállát, és összekulcsolta az ujjait az
asztalon.
– Talán azért, mert ez volt az elmúlt harmincöt év egyik
legsúlyosabb ítélete Virginia államban kábítószer-birtoklásért és
-kereskedelemért.
Sloane megköszörülte a torkát.
– Ön kezdetben azt állította, hogy a közúti ellenőrzés során a
kocsijában talált drogok nem magához tartoznak. Aztán
megváltoztatta a beszámolóját, és bűnösnek vallotta magát.
Mary Louise egy pillanatra összehúzott szemmel
tanulmányozott minket.
– Kik maguk? Mit keresnek itt?
– Sloane Walton vagyok. Simon az apám volt. Azt hiszem,
segíteni akart önnek, de megbetegedett, mielőtt megtehette
volna.
Mary Louise vett egy mély levegőt; együttérzés csillogott a
szemében.
– Az apja jó ember volt. Megváltoztatta a fiam életét, így csak
elképzelni tudom, mi mindent tett önért is. Őszinte részvétem a
veszteségért.
Sloane kinyújtotta az egyik kezét az asztalon. Mary Louise
megfogta és megszorította.
És tessék. Ez az alattomos fattyú csak csalódáshoz és
pusztuláshoz vezet. A remény. Mindkét nő arca ragyogott tőle,
én pedig beletörődtem, hogy ez nehéz lesz… és drága.
– Az apám temetésének napján találkoztam Allennel – mesélte
Sloane. – Remek gyereket nevelt fel.
Mary Louise arcán anyai büszkeség tükröződött.
– Tudom. Bárcsak az én érdemem lenne, de tizenhat éves
kora óta itt vagyok.
– Mi történt aznap este, amikor letartóztatták? – kérdezte
Sloane. – Nem azért vagyunk itt, hogy ítélkezzünk. Segíteni
akarunk, ha tudunk.
Mary Louise megrázta a fejét.
– Drágám, ezt nagyra értékelem, de már tizenegy éve itt
vagyok. Többé nem hiszek a csodákban.
– Nem is csodát ígérünk – igyekeztem tisztázni.
– Bármi, ami akár egy nappal korábban kijuttatna innen,
maga lenne a csoda – erősködött.
– Akkor mesélje el, mi történt azon az éjszakán – mondtam.
Az asztal alatt Sloane keze rátalált a combomra, és
megszorította. Erősen. – Kérem – tettem hozzá.
Mary Louise behunyta a szemét, és felemelte a kezét, hogy
megdörzsölje a tarkóját.
– A fiam tizenöt éves volt. Az apjával akkor váltunk külön, és
Allen rossz társaságba keveredett. Tervei voltak. Ő akart lenni
az első a családomban, aki főiskolára megy.
Sloane térde erősebben nyomódott a lábamhoz. A karomat ott
hagytam a széke háttámláján, az ujjaim a vállához értek. Jobban
éreztem magam, és kevésbé szorongtam, amikor hozzáértem.
Mary Louise a szemembe nézett.
– Rendes gyerek volt. Nagyon jó gyerek.
– A jó gyerekek is hozhatnak hülye döntéseket – mondtam.
Sloane megfeszült.
– Akkoriban két munkahelyen dolgoztam. Nem voltam annyit
otthon, amennyit kellett volna. Nem vettem észre a jeleket.
Elkezdett kísérletezgetni. Ne nagy őrültséget képzeljenek el. De
az egyik „barátja” azt mondta Allennek, hogy tud valamit,
amivel pénzt kereshetnek. Allen tudta, hogy nehéz időszakot
élünk, és úgy gondolta, így segíthet a családon. Elvitték a
kocsimat a parkolóból, miközben én a harmadik műszakban
dolgoztam, hogy találkozzanak valahol egy dílerrel. –
Összefonta az ujjait, és az asztalra tette a kezét. – Félúton a
munkahelyem és az otthonom között félreállítottak az
autópályán. Nem égett a kocsi egyik lámpája. Kiderült, hogy a
fiúk úgy döntöttek, biztonságosabb, ha az autómban hagyják a
drogot. Fogalmam sem volt arról, hogy majdnem két és fél kiló
marihuána van a hátsó ülésen. Azt sem tudtam, mi az, hogy egy
gé, amíg ide nem kerültem. A börtönben sok mindent
megtanultam.
Nem volt szemrehányás vagy rosszindulat a hangjában.
Egyszerűen csak tényeket közölt.
– Akkor változtatta meg a vallomását, amikor megtudta, hogy
a drog a fiáé, ugye? – találgatott Sloane.
 Mary Louise bólintott.
– Fényes jövő állt előtte. Nem hagyhattam, hogy egy hiba
tönkretegye mindezt.
Összeszorult a mellkasom. Példátlan volt az az áldozat, amit
ez a nő önként meghozott a fiáért. Legalábbis az én
családomban biztosan.
– Kirendelt védőm volt. Az ügyész alkut ajánlott. Ha bűnösnek
vallom magam, akkor egy év letöltendő börtönbüntetést és a
feltételes szabadlábra helyezés lehetőségét ajánlotta. Maximum
hat hónapot kellett volna leülnöm. Hat hónap, és utána
hazamehetek. Láthattam volna, ahogy leérettségizik a
gyerekem. Ahogy egyetemre megy.
– Mi történt az alkuval? – kérdezte Sloane előrehajolva.
Mary Louise vállat vont.
– Az ügyész tette a javaslatot. De valamilyen okból kifolyólag a
bírónak nem tetszett a vádalku. Azt mondta, hogy a kábítószer
túl régóta van jelen a közösségében, és itt az ideje, hogy példát
statuáljon a hozzám hasonló bűnözőkkel.
Sloane elfintorodott.
A szabad kezem ökölbe szorult az ölemben. Én is tudtam,
milyen érzés kiszolgáltatottnak lenni egy elcseszett
igazságszolgáltatási rendszerben.
Mary Louise felemelte a tenyerét.
– Szóval egy húszéves büntetés tizenegyedik évét töltöm
éppen. De mindennap úgy ébredek, hogy örülök, hogy én
vagyok itt, és nem a gyerekem.
Túl meleg volt ebben a helyiségben. Túl szorosra kötöttem a
nyakkendőmet. Levegőre volt szükségem.
– Nagyon sajnálom a történteket – mondta Sloane.
– Tudja, hogy vettek-e ujjlenyomatot a drogról meg a
zacskókról? – kérdeztem.
Mary Louise megrázta a fejét.
– Biztos vagyok benne, hogy nem. A letartóztatásomtól a
vallomásom megváltoztatásáig csupán néhány nap telt el.
Kétlem, hogy bármilyen bizonyítékot feldolgoztak volna. A
második kirendelt védőm azt javasolta, hogy fellebbezzünk. Úgy
gondolta, be tudjuk bizonyítani, hogy nem én tettem, anélkül
hogy a fiamat belekevernénk a dologba. Beleásta magát az
ügybe, és készült a beadvány benyújtására. Aztán állást kapott
az anyósa cégénél, és New Yorkba költözött – mesélte fáradtan.
– Most a négyes számú kirendelt védőnél tartok, aki annyira
túlterhelt, hogy egy hétig tart, mire visszahív.
– Ez nagyon igazságtalan. De ön nem tűnik elkeseredettnek –
jegyezte meg Sloane, és ideges pillantást vetett rám.
A világot akarta ígérni ennek a nőnek. Levettem a karomat a
széke háttámlájáról, és megszorítottam a lábát az asztal alatt.
– Energiapocsékolás lenne keseregni. Csupán annyit tehetek,
hogy kihozom a legjobbat ebből a helyzetből.
– Úgy látszik, nagyon elfoglalt – mondtam, és kinyitottam a
magammal hozott aktát.
A nő felvonta a szemöldökét.
– Ez a dosszié rólam készült?
– Honnan… mindegy – motyogta Sloane, mielőtt visszafordult
Mary Louise-hoz. – Mit csinált az elmúlt években?
– Diplomát szereztem üzletvitelből és kreatív írásból.
– Ön indított egy kreatívírás-programot a rabok számára –
tettem hozzá.
Mary Louise kényszeredetten mosolygott.
– Igen. De ez inkább rólam szólt, mint bármi másról. Szeretek
az írásról beszélni, és itt bent igazán lebilincselő a
hallgatóságom.
– A fia most jogi egyetemre jár?
Lassú, büszke mosoly terült szét az arcán, amitől
fiatalabbnak, boldogabbnak tűnt.
– Az utolsó évet végzi a Georgetownon. Azt mondja, amint
lediplomázik, kitalálja, hogyan juttathat ki innen.
 ∞
– SEGÍTENÜNK KELL NEKI – mondta Sloane, amikor kiléptünk a
börtönből.
Ösztönös borzongás futott végig a gerincemen, amikor a
nehéz ajtó becsukódott mögöttünk. Ha nem lett volna Sloane
apja, talán én is itt kötök ki. Felhajtottam a kabátom gallérját, és
mélyet szippantottam a jeges téli szélből.
Fellélegeztem. Csodálatos érzés volt.
Sloane arca rózsaszínűre pirult az izgalomtól.
– Úgy értem, nyilvánvalóan sok időbe és energiába fog
kerülni…
– Meg pénzbe – tettem hozzá. Ki tudnám fizetni. De Sloane
nem fogadná el a segítséget. Főleg ha tudja, hogy tőlem érkezik.
– És pénzbe – értett egyet. – De nem hagyhatjuk, hogy rácsok
mögött üljön. Azért nem, mert a fiát védte. És főleg nem még
egy évtizedig.
Csillogott a szeme a szemüvege mögött. Tizenéves korunk óta
nem volt ilyen izgatott a jelenlétemben. Rosszulesett a veszteség
felismerése.
– Azt hiszem, előbb Naomival, Linával és Steffel kell
beszélnem. Aztán felhívom Maeve-et. Keresnünk kell egy
ügyvédet. Egy jót.
Miközben fecsegett, arra gondoltam, mennyire emlékeztet az
energiája Simonéra. Simon mindennél jobban szerette a
kihívásokat, amikor az igazság volt a tét.
Úgy tűnik, az alma nem esett messze a fájától.
Waltonék jó emberek voltak. Őket nem szennyezte be a rossz
vér, mint engem.
– Az apád… büszke lenne. – Megakadt a szó a torkomon, és
nagy erőfeszítésembe került, hogy kimondjam. Ez volt a
legnagyobb bók, ami eszembe jutott.
 Sloane abbahagyta a lelkes, egyoldalú beszélgetést, hogy
meglepetten rám bámuljon.
– Köszönöm – válaszolta végül. Összehúzta a szemét. – Jól
vagy?
– Jól vagyok – mondtam ingerülten.
– Nem nézel ki jól. Sápadtnak tűnsz.
– Mindig jól nézek ki – jelentettem ki, miközben átkísértem a
parkoló túloldalára.
Hátranézett az épületre, amit az imént hagytunk el.
– Sajnálom. Nem igazán gondoltam bele, de azt hiszem, egy
börtön még látogatóként is felkavaró lehet annak, aki…
– Nem csak egy ügyvédre lesz szükséged. – Nem bírtam
elviselni a szánalmat, amit a hangjában hallottam. – Egy egész
jogi csapatot kell összeszedned.
– Ez drágának hangzik.
– Az igazságszolgáltatás nem olcsó, Tündér.
Dacosan felszegte az állát.
– Majd kitalálok valamit – mondta.
– Ezt nem kétlem.
Kihalászta a kabátja zsebéből a kocsikulcsát, amikor
megérkeztünk a Jeepjéhez.
– Történetesen ismerek néhány ügyvédet, akik
fellebbezésekre szakosodtak. Küldök néhány nevet. – Az
egyikükkel már dolgoztam, hogy lezárassam a saját aktámat.
Sloane elkomorult, és újra megjelent a ránc a két szemöldöke
között.
– Köszönöm.
Kérdésként hangzott.
– Mi van? – faggattam.
– Megkedvelted, ugye? – kérdezte.
– Érdekesnek találtam a történetét.
Sloane hátravetette a fejét, és félig nyögésnek, félig
vicsorgásnak tűnő hangot adott ki.
 – Nem tudnád végre egyszer kimondani, amire gondolsz?
Nem fogom felhasználni ellened a véleményedet, és nem
próbállak átverni, hogy egy csomó pénzt csaljak ki belőled. Csak
tudni akarom, mit gondolsz.
– Miért? – Okkal fogalmaztam óvatosan. Ugyanazért, amiért
pókerarcot viseltem az életben.
Sloane keresztbe fonta a karját.
– Mert egy gazdag megalomániás vagy, aki egész nap mocskos
játékokat űz a politikusokkal. Feltételezem, te más szemszögből
látod a dolgokat, mint egy kisvárosi könyvtáros.
– A története, ha igaz, lenyűgöző. De, még ha nem is teljesen
igaz, az ítélet erős túlzás, és Mary Louise semmi olyat nem tett a
büntetése letöltése alatt, ami arra utalna, hogy veszélyes
bűnöző. A megfelelő csapattal jelentősen lerövidítheted a
büntetését.
Sloane elvigyorodott.
– Tessék. Olyan nehéz volt?
– Gyötrelmes. – Megfájdult a fejem. Nem szerettem börtönök
közelében lenni. Még az sem segített kiverni a fejemből az
összeroppant, traumatizált tinédzsert, hogy szabadon
távozhattam az épületből.
– Azért tette, hogy megvédje a fiát, amikor az egy ostoba
kamasz volt. Úgy értem, melyik szülő ne tenné meg ezt a hülye
tinédzseréért? – Abban a pillanatban elfintorodott, ahogy a
szavak elhagyták a száját. De nem kért bocsánatot. – Úgy értem,
melyik jó szülő ne tenne meg bármit, hogy…
Csak rontott a helyzeten, és ezt ő is tudta.
– Fogd be, Sloane.
– Befogom – értett egyet. Majdnem öt teljes másodpercig
tartott, mire újra kinyitotta a száját. – Mit tennél a helyemben? –
kérdezte, miközben a kabátja gombjával játszadozott.
– Én újra beszélnék a fiúval.
Ettől fellelkesült.
 – A partnereiddel – tettem hozzá.
– Persze hogy a partnereimmel – mondta gőgösen.
Lenéztem az órámra. Nem végeztünk időben ahhoz, hogy
fogadjam a New York-i hívást. Remélem, Nolan nem baszta el.
Ha viszont nem cseszte el, akkor a délutánom hátralévő része
szabad.
– Éhes vagy? Kérsz egy kávét? – kérdeztem.
Sloane ledermedt.
– A francba! Mennyi az idő?
– Majdnem három.
Kinyitotta a kocsiját.
– A francba! El fogok késni a randimról.
– A randidról – ismételtem meg. Nem akartam; a szavak csak
úgy kicsúsztak a számon. Irracionálisan ingerült lettem.
– Igen – felelte, és megfordult, hogy megvizsgálja a tükörképét
az oldalsó tükörben. – Tudod. Együtt vacsorázunk. Kínos
beszélgetést folytatunk arról, hogy mik akartunk lenni
gyerekkorunkban, és mik a kedvenc előételeink. Ilyen egy
randi.
Kirántotta a hajából a gumit, majd előrehajolt, hogy
felborzolja szőke haját.
– Kivel randizol?
Sloane felegyenesedett, és már kevésbé hasonlított egy
ártatlan könyvtárosra, inkább tűnt szexi boszorkánynak.
– Valami Gary nevű fickóval? Nem, várj. Gary később jön. Ő…
– Kinyitotta a kocsija ajtaját, hogy elővegyen egy rúzst a
pohártartóból. Levette a kupakját. – Massimo. – Szakértő
mozdulatokkal festette vörösre az ajkát.
– Massimo? – Úgy hangzott, mint akinek aranylánc van a
mellszőrzetébe fonva, és zárt térben is napszemüveget visel. –
Egyedül találkozol egy vadidegennel az internetről? – Az
ingerültség átadta a helyét a vérfagyasztó pániknak. Nehezen
kaptam levegőt.
 – Így működnek ezek a randik – mondta, és belekapaszkodott
a karomba, hogy megőrizze az egyensúlyát, miközben levette a
tornacipőjét. Aztán a macska- és könyvmintás zoknijától is
megszabadult.
Sloane elengedett, hogy bedobja a hátsó ülésre a levetett
lábbelijét, és elővegyen egy másik pár cipőt. Egy lila, tűsarkú
cipőt. Aztán a kabát következett. Azt is hozzám vágta. Elkaptam,
annak ellenére, hogy kibaszottul eluralkodott rajtam a
szorongás.
– Tényleg nem próbáltad még a társkereső oldalakat? –
kérdezte.
– Úgy nézek ki, mint aki társkeresőt használ?
– Inkább úgy, mint aki drága prostituáltakat bérel fel, hogy
kiélje a beteges fantáziáit.
– Te meg úgy nézel ki, mint…
Elvesztettem a gondolatmenetemet, amikor levette a fekete
garbóját. Vékony pántos, csipkés trikót viselt, mély dekoltázzsal.
– Hogy nézek ki? – faggatott, miközben belebújt egy vastag,
kötött kardigánba. Nem volt rajta gomb, se semmi, amivel
összezárhatta volna a pulóvert a fantáziát beindító dekoltázsán.
– Tessék? – motyogtam. Kiszáradt a szám, és őrülten fájt a
fejem.
– Épp sértegetni akartál. Rajta, bökd ki, nagyfiú, mielőtt
találkozom a leendő Mr. Sloane Waltonnal.
Lehunytam a szemem. Az elmúlt években a becenevek
lekorlátozódtak a Luciferre és a „Hé, seggfejre”.
– Nem gondolhatod komolyan ezt a sürgős férjkeresést –
mondtam neki.
– Úgy beszélsz, mint egy tipikus férfi, akinek a világ összes
ideje a rendelkezésére áll, hogy eldöntse, mikor alapít családot.
– Soha nem alapítok családot. – A dekoltázsát okoltam a
meggondolatlan vallomásért.
Megdermedt, miközben megrántotta a trikója szegélyét.
 – Tényleg?
– Most nem ez a lényeg. Nem randizhatsz egy idegennel. Mi
van, ha valami perverz állat?
Kihúzta a haját a kardigánja alól. Ettől a telt melle kis híján
kibukott a felsőjéből.
A köcsög Massimo egyetlen szempillantás után csinálni vagy
mondani fog valami illetlent, én pedig kénytelen leszek
tönkretenni az életét.
– Nyugi. Az emberek mostanában állandóan az interneten
ismerkednek, és elenyészően kevés randi végződik
gyilkossággal.
– Sloane – morogtam.
Rám vigyorgott. Boldogan, öntelten és őszintén. Jézusom, a
melle és a mosolya láttán a túl sok aranyláncot viselő Massimo
biztosan úgy érzi majd magát, mintha megütötte volna a
kibaszott főnyereményt.
– Nem lesz semmi bajom. Jesszus, ahhoz képest, hogy nem
akarsz családot alapítani, nagyon is úgy viselkedsz, mint egy
apuka.
– Mi van, ha nem szeret olvasni?
– Akkor, azt hiszem, tovább kell keresnem a férjemet.
– Kurvára komolyan mondom, Sloane. Milyen
óvintézkedéseket teszel? Hol van ez a randi? Ki tudja, hogy ott
leszel?
Megragadta a kabátomat a hajtókájánál fogva.
– Nyugodj már meg, Lucifer. Lawlerville-ben találkozom vele.
Lina és Naomi egy helymeghatározó alkalmazással követik a
telefonomat. Küldtem nekik képernyőfotót a fickó profiljáról és
a csevegésünkről. Egy fényképet is dobok róla, amikor odaérek,
és harmincpercenként üzenek majd nekik, hogy tudják, még
életben vagyok. Ha valami rosszul sül el, Stef felkészült, hogy
negyvenöt perccel a randi elkezdése után megcsörgessen egy
álvészhelyzet miatt, mert negyvenöt percig nagyjából bármit el
tudok viselni, nem igaz? Ha nagyon rosszul mennek a dolgok,
van nálam paprikaspray és egy nagy, kövér, keménykötésű
könyv a táskámban. Ez így megfelel, Öltönyös Apuci?
– Ez… elég átgondolt – ismertem el, amikor elengedett.
– Jó. Na, hogy nézek ki? – Széttárta a karját.
Gyönyörű volt. Vidám, temperamentumos, okos, kedves,
vicces. Kibaszottul lélegzetelállító. Kurvára gyűlöltem a rohadt
Massimót.
Sloane a szemét forgatta.
– Nem számít. Elfelejtettem, kivel beszélek.
– Öltönyös Apuci? – kérdeztem, ahogy végül eljutottak a szavai
az agyamig.
 16. fejezet

Ropogós leves és rossz első randevúk

Sloane

Massimo egy csaló volt. A kétméteres, szemüveges, ínyenc

hobbiszakács helyett, aki imádja a népszerű thrillerírókat, egy
százhatvan centis férfigyermekkel ültem szemben, aki éppen
sajtos tésztát rendelt, mert a marinara szósz „undi”.
– Anyukám készíti a legjobb sajtos tésztát. Szóval, ha ezzel
akarsz járni – mondta, és a pulóverére mutatott, ami úgy nézett
ki, mintha egy fűkaszával került volna intim kapcsolatba –,
akkor jobb, ha megtanulod, hogyan kell tökéletesen elkészíteni.
Istenem… Mivel érdemeltem ki ezt a karmát? Csak egy
kedves, dögös sráccal akartam megismerkedni, gyerekeket
szülni, és kihozni egy nőt a börtönből. Túl sokat kérek? De
legalább az étterem szép volt. Részben kávézó, részben olasz
étterem, és részben borozó volt, kockás terítővel, a fokhagyma
meg az eszpresszó megnyugtató illatával. Ha nem kellett volna
egészen Knockemoutig visszavezetnem, a legnagyobb pohár
bort rendeltem volna, amit csak felszolgáltak.
– Öhm, aha – mondtam. – Szóval azt mondtad, hogy Grisham-
rajongó vagy. Olvastad a legújabb könyvét?
– Ki az?
– Grisham. John Grisham – magyaráztam.
Véreres szemmel hunyorgott rám.
– A híres jogi thriller író. Azt mesélted, hogy a Ha ölni kell az
egyik kedvenced.
– Óóó! – mondta egy kicsit túl hangosan. – Azt igazából az
anyukám írta. Én nem szeretek… tudod. Kommunikálni? Szóval
ő írja meg helyettem az összes üzenetet és e-mailt. Néha még a
telefonban is eljátszik engem.
– Nem ismerlek eléggé ahhoz, hogy tudjam, viccelsz-e –
jegyeztem meg.
Intett a pincérnek.
– Hé, ember! Tudom, hogy csak most rendeltünk kaját, de
éhen halok. Kaphatnék mondjuk két kosár kenyeret? Ó, és egy
kis sült gombát. Meg tudod, mit? Hozz egy tál levest is. De ne
pépeset! Én a ropogós levest szeretem.
A pincér tekintete rám siklott.
– Az interneten ismerkedtünk meg – magyaráztam.
– Értem – válaszolta, majd visszafordult Massimóhoz. –
Mindjárt hozom a kenyeret, a gombát és a ropogós levest.
– Király, haver. Köszi.
A felszolgáló eltűnt, én pedig egyedül maradtam a nagyon
éhes, vörös szemű anyuci pici fiával.
– Be vagy tépve? – kérdeztem.
– Naná. A nap minden percében, bébi. Élvezem az életet.
Spanglival lazítok. Feldobom a szombatot.
– Szerda van. – A legszívesebben felálltam és kisétáltam volna,
de komolyan aggódtam, hogy felnőtt felügyelete nélkül milyen
kárt tehet magában és másokban a srác.
– Minden rendben, bébi. Nem számít, milyen nap van, mert te
dögös vagy, és mindjárt hozzák a sajtos tésztát. – Benyúlt a
táskájába, és előhúzott belőle egy félig megevett brownie-t. –
Megosszam veled a maradék füvet?
– Nem, köszönöm. Kocsival jöttél? És ha igen, emlékszel, hogy
elütöttél-e valamilyen ember alakú tárgyat?
Olyan hangosan vihogott, hogy szinte meg sem hallottam a
táskámban lévő telefon rezgését. Lecsaptam rá, hálát adva, hogy
Stef korábban hívott a kamu vészhelyzetével.
De nem Stef keresett. Egy üzenet várt. Luciantől.

Lucian: Massimo megfelelő férjalapanyag?

Massimo a kezébe támasztotta az állát.

– Ja, jut eszembe! Otthon felejtettem a pénztárcámat, de
anyám amúgy sem adott zsebpénzt a héten, mert véletlenül
felgyújtottam a pincét. Ugye nem bánod, ha te fizeted a számlát?
Ja, és szeretném, ha hazavinnél.
Normális körülmények között nem válaszoltam volna Lucian
üzenetére, azt meg pláne nem hagytam volna, hogy betekintést
nyerjen a magánéletembe. De ez most vészhelyzet volt.

Én: Még felnőttnek is kevés. Arra gondoltam, hogy tüzet gyújtok a

női mosdóban, és elmenekülök. Nem fogom kibírni Stef kamu
vészhelyzetéig.
Lucian: Hol vagy?

A szívverésem kihagyott egy ütemet.

Én: A Vino Italianóban. Miért?

Lucian: Maradj ott.

Maradjak itt? Mármint Massimóval, az ingyenélővel?

Felpillantottam a telefonomról.
– Legalább Massimo az igazi neved?
 Megint röhögött.
– Nem, igazából Eugene. Hívhatsz Euge-nak. Anya azt hitte,
hogy Massimóként több csajt fel tudok szedni.
– A ropogós levese, uram – szólalt meg a pincér, és letett egy
tál levest, ami tele volt legalább kilenc csomag szétmorzsolt sós
keksszel.
– Király, haver. Elintézem, hogy ez a csinos hölgy bőkezű
borravalót adjon. Hogy is hívnak? – kérdezte tőlem. – S. Loan?
– Atyaég! Oké, ennyi volt – jelentettem ki, és az asztalra
dobtam a szalvétámat.
– Ha meg akarja ütni, odafigyelne, hogy ne legyen véres az
abrosz? – kérdezte tőlem a felszolgáló. – A legutóbbi pár, aki itt
ült, szintén vakrandin volt, és a nő egy egész üveg bort öntött a
férfi fejére. Kifogytam a tiszta asztalterítőkből.
A bejárati ajtó csilingelve kitárult, és Lucian Rollins lépett a
helyiségbe, aki ugyanolyan jóképű volt, mint akkor, amikor alig
egy órája faképnél hagytam.
Az étteremben minden nő, még a leszbikus pár és egy
kilencvenkettedik születésnapot ünneplő társaság is
abbahagyta, amit csinált, és megbámulta a férfit.
Én is a bűvkörébe kerültem, ahogy felém sétált. Ezüstszürke
szemében lángok táncoltak. A száját gonoszul, határozottan
összepréselte, amivel mosolyt csalt a nők arcára. Aznap
szénszürke kabátot viselt, ami úgy lobogott mögötte, mint egy
szuperhős köpenye. Világosszürke nadrágja rendkívül szorosan
feszült az ágyékára. Ezt a börtönben nem vettem észre.
– Ember, itt finom ropogós levest főznek – mondta Euge teli
szájjal, sós kekszet majszolva.
– Tessék? – szólaltam meg, nem vesződve azzal, hogy
elszakítsam a tekintetem Lucianről.
– Sloane – köszönt rám a férfi rekedten.
– Szia.
Euge megfordult, és szemtől szemben találta magát
Luciannel.
– Drágának tűnik a nadrágod – jelentette Euge az egész
étteremnek.
Lucian rám vigyorgott.
– Ne vigyorogj. Mint kiderült, az anyja készítette a profilját.
– Haver, épp evés közben vagyunk Bögyös Annel. Épp
egymásra hangolódunk.
– Bögyös Ann? – ismételte meg Lucian.
– A mellkasáról beszél – szólalt meg segítőkészen a felszolgáló.
Lucian a szemét forgatta, és megfeszült az állkapcsa.
Kinyújtotta a kezét, majd megragadta Euge-ot a gallérjánál
fogva, és felrántotta a helyéről.
– Nehogy véres legyen az abrosz – figyelmeztettem.
– Csak sétálunk egy kicsit – ígérte Lucian. Rám nézett. –
Maradj itt.
Lángoló arccal néztem, ahogy kivonszolja Euge-ot az ajtón,
mintha egy bábu lenne. A többi vendég megbabonázva meredt
utána. Éppen azon gondolkodtam, hogy üzenetet küldök
Linának és Naominak, amikor a szomszéd asztalnál ülő nő
odahajolt hozzám.
– Csajszi, nem tudom, mi történik, de ápoló vagyok, és ha nem
mész haza Mr. Magas, Sötét és Feszes Ágyékkal, akkor
megnézem, nincs-e fejsérülésed.
A mellette ülő férfi bólintott.
– A férje vagyok, de még én is úgy gondolom, hogy az öltönyös
fickó kurva dögös.
– Oké – mondtam.
Egy perccel később Lucian egyedül, mérsékelten vidáman tért
vissza.
Kihúzta Euge székét, és leült.
Az ajkamba haraptam.
– Összeverted és a csatornába hajítottad?
– Elintéztem, hogy a sofőröm hazavigye a kocsimmal.
 A kezembe temettem az arcomat, és felnyögtem.
– Vettem a bátorságot, és lemondtam a betépett úriember
tésztáját, önnek pedig ezt hoztam – mondta a pincér.
Leengedtem a kezem, így láttam, ahogy átnyújtja az étlapot és
egy üveg bort Luciannek.
Lucian megköszönte neki, a férfi pedig elsétált; láthatóan
örült, hogy elmaradt a vérontás.
– Ez volt a legrosszabb első randi az első randik történetében
– jegyeztem meg.
– Meglepődnél – mondta Lucian.
– Ó, ugyan már. Te nem randizol. Fogsz egy katalógust, és
rendelsz belőle egy trófeabarátnőt, ahogy a gazdag fickók
szokták. Ez más. Ez megalázó volt, és teljes időpocsékolás.
– Mit vártál? – kérdezte szórakozottan. – Továbbá, hol
kaphatok egy példányt a trófeabarátnős katalógusból?
– Ne légy vicces vagy kedves. Nincs szükségem a szánalmadra.
– Nem sajnállak, Tündér. Élvezem a szenvedésed.
– Hát, túl kedves vagy közben. Légy gonoszabb.
– Rendben. Harminc másodperccel a bemutatkozás után ki
kellett volna menned azon az ajtón. Mit képzeltél?
– Próbáltam adni neki egy esélyt… és nagyon éhes voltam.
– Micsoda véletlen. Én is az vagyok.
– Komolyan azt tervezed, hogy velem ebédelsz? – kérdeztem.
Becsukta az étlapot.
– Igen. De nyugodj meg, nem a társaság érdekel. Hanem a
csirke piccata.
A pincér két borospohárral jelent meg újra, és felvette Lucian
rendelését, miközben mindkettőnknek töltött egy-egy pohár
bort.
Elfogadtam az italt, és hátradőltem a székemben.
– El sem hiszem, hogy ezt fogom mondani, de köszönöm, hogy
a megmentésemre siettél… ma már másodjára.
Felvonta a szemöldökét.
 – Le vagyok nyűgözve. Ezt fintorgás nélkül sikerült
kimondanod.
– Befelé fintorogtam.
Lucian Rollins flörtöl velem? Vagy csak emberien viselkedik,
és ez annyira távol áll a szokásos rideg, ördögi seggfej stílusától,
hogy még a legjóindulatúbb udvarias gesztus is szexuális
felhanggal bír?
– Akkor szívesen – mondta.
Megbillentettem felé a poharamat. Ő rám emelte a sajátját.
– Oké. Elég ebből a kedveskedésből. A hideg futkározik tőle a
bőrömön – mondtam megborzongva.
Lucian felnevetett, én pedig majdnem elejtettem a
poharamat. Nyilvánvalóan egy alternatív valóságba
csöppentem, mint Murakami Haruki Szputnyik, szívecském!
című könyvében. Ez egy olyan új világ, ahol Lucian Rollins és én
jól kijövünk egymással?
– Egyetértek – vágta rá.
– Szóval, ami Mary Louise-t illeti: ha beszélek a fiával, és
stimmel a története, mi lenne a következő lépés… elméletileg? –
kérdeztem.
– Olyan ügyvédet kellene fogadnod, akinek van tapasztalata
az ilyen ügyekben. Valakit, akinek van rá elég ideje, és aki jó
kapcsolatot ápol mind a bírókkal, mind az esküdtekkel. Össze
kellene válogatni egy csapatot ügyvédekből, jogi
asszisztensekből és gyakornokokból.
– Szóval azt állítod, hogy egy unikornisokból álló csapatra van
szükségem.
– És ne feledkezz meg a pénzről sem. A fellebbezés drága.
– Elég szép kis summa gyűlt össze – dicsekedtem.
– Ha nem hét számjegyű összeg, akkor én nem lennék olyan
magabiztos – felelte.
Félrenyeltem a boromat, és majdnem kiborítottam a
poharamat.
 – Egymillió dollár?
– Attól függően, hogy mennyi ideig tart a fellebbezési eljárás,
akár többe is kerülhet.
– Te most szórakozol?
Mélyen a szemembe nézett.
– Soha nem baszakodom a pénzzel.
– A francba. – Letettem a bort, és felvettem a vizet. – A
francba.
– Meggyőzhetnél, hogy…
– Nem! – vágtam rá.
– Egyértelműen agyrázkódás – suttogta a mellettünk ülő nő a
férjének.
– A fickó egyszerre gyönyörű és jóképű – suttogta vissza a
férje.
– Miért nem fogadod el a pénzt, ha felajánlják, Sloane?
Mert az övé volt. Mert bántott engem. Mert én is bántottam őt.
Mert amikor a legutóbb összefonódott az életünk, egyikünk sem
tudta helyrehozni a keletkezett károkat.
– Mert azt mondtam! – Kár, hogy Massimóról kiderült, hogy
egy betépett szélhámos, mert egyértelműen készen álltam a
szülői szerepre.
– Látom, még mindig szükségtelenül makacs vagy – mondta.
– Azt hiszem, mindketten többször bebizonyítottuk, hogy nem
tudunk együtt dolgozni.
– Ez nem jelenti azt, hogy nem fogadhatod el a pénzemet,
hogy valami jót tegyél.
– Pontosan ezt jelenti – vágtam rá. – Nem bízunk egymásban
annyira, hogy pénzt adj nekem.
– És ez kinek a hibája? – kérdezte halkan.
– Azt hiszem, mindkettőnknek volt benne szerepe.
Megérkeztek az ételeink, mire mindketten az előttünk lévő
tányérokat bámultuk.
Lucian felsóhajtott.
 – Halasszuk el ezt a beszélgetést egy másik alkalomra. Ritkán
szabad a szerda délutánom, így inkább szeretném kiélvezni.
Felemeltem a villámat.
– Nem vetted még meg a fél keleti partot? Mennyi pénzre van
szükséged ahhoz, hogy megengedhesd magadnak, hogy
délutánra szabadságot vegyél ki?
– Szörnyen ítélkező vagy, pedig te egyeztél bele egy
randevúba a Euge nevű nagyra nőtt gyerekkel.
– Áh! Naomi és Lina hülyére fogják röhögni magukat –
morogtam. Bár nehéz volt morcosnak lenni egy tányér ravioli
mellett.
– Mire valók a barátok, ha nem arra, hogy kinevessenek
minket, amikor a legrosszabbul vagyunk? – filozofált.
– Nem erről van szó. Nos, nem csak erről. Olyan beképzeltek a
„boldogan élnek, míg meg nem halnak” életük miatt.
– Ahogy Knox és Nash is – értett egyet Lucian. – Idegesítő.
– Amikor találkozom a leendő férjemmel, megőrzöm majd a
méltóságomat. Nem fogok nyilvános helyeken smárolni. És
biztosan nem fogom lenyomni a monogámia örömeit a szingli
barátaim torkán – mondtam, miközben beleszúrtam a villámat
az első, sajttal töltött ravioliba.
Bár, ha jobban belegondolok, már szinte minden barátom
elkötelezett párkapcsolatban él. Összeráncoltam a homlokom,
és megrágtam a falatot. A francba, mikor történt ez?
Lánybúcsúk, lakodalmak és babaváró bulik végeláthatatlan
sora tarkította az elmúlt néhány évemet, miközben én a csúcsra
törtem a könyvtárak világában.
– Két hete úgy volt, hogy találkozom Knoxszal a Honky
Tonkban. Korán érkeztem, így pont láttam, amikor Mr. és Mrs.
Morgan félig felöltözve kibotorkálnak a kocsiból – mondta
Lucian, miközben kettétört egy szelet kenyeret.
A szalvétám mögé rejtettem a nevetésemet.
– Én felhívtam Linát FaceTime-on az egyik üzletből, hogy
kikérjem a véleményét egy kabátról. A zuhanyzóban vette fel a
telefont. A háttérben megláttam Nash Juniort.
Lucian megrázta a fejét.
– A jövőre nézve: tartózkodj attól, hogy más férfiak farkáról
beszélgess egy randevún.
Elfojtottam egy nevetést.
– Hűha. Szerda délután Lucian szinte emberien viselkedik.
Halvány mosolyra görbült a szája.
– Ha elterjeszted, letagadom.
– Megőrzöm a titkodat – feleltem.
A kijelentésemtől megfagyott a levegő. Lucian mozdulatlanná
merevedett, mélyen a szemembe nézett, és a tekintetével üzente
azt, amit egyébként is tudtam.
Bízott bennem. Régen. Ahogy én is bíztam benne.
Egyikünknek sem állt szándékában még egyszer elkövetni ezt a
hibát.
Megköszörültem a torkomat, és a tányéromra koncentráltam.
Lucian sebészi pontossággal vágott le magának egy falatot a
csirkéből.
– Miért akarsz ennyire férjet találni? Miért pont most?
– Nem beszélhetnénk inkább az időjárásról, vagy valami
másról? – kérdeztem.
– Hideg van – vágta rá. – Szóval, miért vadászol úgy egy férjre,
mintha valami sport lenne?
– Mert annyi időt töltöttem a karrierépítéssel, hogy
aggasztóan kevés időm maradt a családalapításra.
– És azért kell neked család, mert?
Normális esetben simán rávágnám, hogy Lucian egy
embertelen robotszörny, akinek a szíve helyén egy pénztárca
van. Azonban tisztában voltam vele, hogy nagyon különböző
családban nőttünk fel. Nem azért kérdezte, hogy seggfej legyen
– nos, nem csak azért. A velem szemben ülő férfi tényleg nem
értette, hogy mi haszna van a családnak.
 – Mert mindig vágytam rá. Mindig feltételeztem, hogy lesz
majd saját családom. Azt akarom, ami a szüleimnek megadatott.
Szeretném anyát megajándékozni unokákkal, akik izgalmukban
az ablakhoz préselik a maszatos kis arcukat, hogy lássák,
amikor bekanyarodik az autója a ház elé. Gyerekekkel teli
otthonra vágyom.
Lucian grimaszolt, és ivott egy korty bort.
– Ez szörnyen hangzik.
– Melyik része?
– Leginkább a maszatos része. De a teli otthon is. –
Megborzongott.
Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak.
– Biztosan nem való mindenkinek. De nekem tetszenek a
maszatos arcok. Imádok együtt lenni Chloéval meg Waylay-jel,
és végignézni az esetlen átalakulásukat szelídebb,
hormontúltengéses kamaszokká.
Pár pillanatig csendben ettünk, ami bőven adott időt arra,
hogy elmerüljek a gondolataimban. Nem tudtam elhinni, hogy
Lucian Rollinsszal ülök egy asztalnál. A férfi szexivé tette az
evést. A valóságban erre senki nem volt képes. Mindenki hülyén
néz ki, amikor kajával tömi a képét. De Lucian nem. Volt valami
abban, ahogy a villát és a kést tartotta. Ahogy soha semmi nem
ragadt a fogai közé. Ahogy az ajkai épp csak annyira nyíltak
szét, hogy a villa beférjen közöttük…
– Tudod, még neked sem késő – szakítottam félbe a hülye
gondolatmenetemet. – Családot alapíthatnál.
– Vagy folytathatom azt, amit eddig csináltam.
– És mit csináltál eddig? – kérdeztem, miközben a
nyelvemmel próbáltam eltávolítani egy petrezselyemdarabot a
fogamról.
– Pontosan azt, amit akarok, akkor, amikor akarom.
– Úgy beszélsz, mint egy nagyra nőtt gyerek – mutattam rá.
– Legalább én nem úgy öltözködöm, mint egy tinédzser, aki a
garázsvásárokon szerzi be a ruháit – piszkált.
Mielőtt megsértődhettem és elmondhattam volna neki, hogy
ezzel megbántott, halk rezgést hallottam.
Benyúlt a kabátjába, és homlokráncolva elővette a telefonját.
– Bocsáss meg egy pillanatra – mondta, mintha az egyik
ügyfele lennék, akivel udvariasnak kell lennie. – Tessék! – szólt
bele a telefonba.
Nem szeretem, amikor az emberek nem köszönnek. Miért
nehéz azt mondani, hogy „Szia” vagy „Helló”? Esetleg „Lucifer
telefonja, itt a Sátán beszél.” Apám minden hívást egy harsány
üdvözléssel fogadott.
Lucian homlokán elmélyültek a ráncok.
– Értem. Mikor?
Szinte sajnáltam a vonal túloldalán lévő személyt, mert
bármit is mondott, nem tette vele boldoggá Luciant. A férfi úgy
bámult, mintha épp most nyerte volna meg a csúnya nézés
világbajnokságát, és emiatt dühös lenne.
– Hol? – morogta szűkszavúan. Homlokráncolva meredt
valami láthatatlan dologra a fejem fölött. – Rendben. Juttass be
oda.
Kinyomta a hívást, de még mindig pokolian morcosnak tűnt.
– Probléma? – kérdeztem.
– Mondhatni. – Újra felemelte a kést és a villát. Ezúttal,
amikor levágott egy falat csirkét, kontrollált erőszakkal tette.
– Hadd találjam ki. A trófea barátnő, akit rendeltél, nem
elérhető?
– Majdnem. A férfi, aki eladta Duncan Hugónak a listát,
nemrég holtan került elő.
Csörömpölve elejtettem a villámat.
– Mi történt vele? Ki volt?
– Egy pitiáner, önjelölt bűnöző. A holttestét a Potomacba
dobták. Kétszer fejbe lőtték.
– Miért téged hívnak emiatt? – tettem fel a kérdést elhűlve.
 – Mert valaki elintézte, hogy az egyik legjobb barátom
felkerüljön egy halállistára. – Hűvösebb volt a hangja, mint a
sarki jégtakaró a globális felmelegedés előtt.
– Duncan Hugo rács mögött van, Tate Dilton pedig halott –
emlékeztettem.
– Anthony Hugo rendelte meg a listát, ő pedig szabadon vezeti
a birodalmát még most is.
– Lucian, nem szállhatsz szembe egy maffiafőnökkel, vagy mi
is erre a megfelelő terminológia.
– Történetesen pont én vagyok a legalkalmasabb erre a
feladatra – válaszolta, miközben felemelte a borospoharát.
– Az FBI nyomoz utána. Ne csinálj célpontot magadból.
– Ez szinte úgy hangzik, mintha aggódnál értem, Tündér.
– Lucian, komolyan beszélek.
– Én is.
– Mit tehetnél te, amit az FBI nem? – kérdeztem.
– Először is felgyorsíthatom az eseményeket. A csapatom nem
túlterhelt, van szabad kapacitásunk. Megvannak az eszközeink
arra, hogy megtaláljuk a megfelelő nyomot, és abba az irányba
tereljük az FBI-t. – Összehúzott szemmel nézett rám. – Már
megbántam, hogy elárultam ezt neked.
– Mit fog tenni Anthony Hugo, ha rájön, hogy segítesz az FBI-
nak az ügye felépítésében?
– Mérges lesz?
– Ne játszd a seggfejet. Ez a fickó veszélyes. Van róla egy
háromrészes dokumentumsorozat a YouTube-on, amit sosem
fejeztek be, mert a csatorna tulajdonosai meghaltak egy rejtélyes
lakástűzben.
– Meg tudom védeni magamat – erősködött.
Most talán. De volt idő, amikor nem tudta. Amikor túlságosan
lefoglalta mások védelme, így saját magával nem törődött. A
régi szokásokat nehezen lehet levetkőzni, különösen, ha a
szokás birtokosa egy makacs szamár.
 – A bűnszervezete a pletykák szerint közvetlen kapcsolatban
áll egy dél-amerikai drogkartellel, ráadásul a jobbkeze épp az
életfogytiglani börtönbüntetését tölti egy szövetségi tanú és
családjának brutális meggyilkolása miatt. – A hangom szótagról
szótagra emelkedett.
– Valaki megcsinálta a házi feladatát – mondta, és láthatóan a
legkevésbé sem aggódott.
– Természetesen. Nash a barátom, Anthony Hugo pedig még
szabadlábon van.
– Akkor megérted, miért teszem, amit teszek.
– De mi van, ha legközelebb téged szemel ki magának? –
faggattam tovább.
Üres, rideg tekintettel meredt rám.
– Készen fogok rá állni.
Ha barátok lennénk, vitatkoznék vele. Meggyőzném, hogy
hallgasson az észérvekre. De nem voltunk azok. Semmit sem
tehettem, hogy komolyan fontolóra vegye a nézőpontomat.
Semmit sem tehettem, hogy megváltoztassam a véleményét.
Hirtelen már nem is voltam annyira éhes.
– Gondolom, nem vagy hajlandó megosztani velem, hogy
milyen óvintézkedéseket tettél – noszogattam.
– Nem hiszem.
– Megint el akarja majd intézni Nasht?
Lucian felsóhajtott, és letette az evőeszközeit.
– Nem azért jöttem ide, hogy erről beszélgessünk.
– Hát, az nagy szívás. Mert itt vagy, és erről beszélünk.
– Minden jel arra utal, hogy Hugo szokás szerint az üzletre
összepontosít.
– Ez nem egy egyértelmű nem.
– Szemmel tartom őt. Ahogy az FBI is. Valószínűleg az
ellenségei is figyelik, hátha kihasználhatják ezt a szorult
helyzetet. Marha nagy ostobaság lenne tőle, ha most elkövetne
valamit. És Anthony Hugóra sok mindent lehet mondani, de azt
nem, hogy hülye. Nash, Lina, Naomi, Waylay… mind
biztonságban vannak.
Keresztbe fontam a karomat.
– Azért vannak biztonságban, mert Nash és Knox olyan
óvintézkedéseket tesznek, amikről mi, többiek nem tudunk? –
Naomi és Lina nem fognak örülni, amikor elmesélem nekik.
Persze ahhoz, hogy elmondjam nekik, be kellene vallanom
egész életem legrosszabb első randevúját.
Lucian felvonta a szemöldökét.
– Nem is tudom, miért vesződöm azzal, hogy a bizalmadat
kérjem ebben a helyzetben. Eddig soha nem tettél meg semmit,
amit kértem tőled.
Fel akart húzni, elterelni a figyelmemet. A kötözködéssel
megpróbált eltéríteni a kíváncsi kérdésektől.
– Egyszerűen nem értem, mit tehetsz te, amit egy bűnüldöző
szerv nem tud megtenni.
– Olyan költségvetéssel, erőforrásokkal és technológiával
rendelkezem, amilyen a kormánynak még álmaiban sincs.
Egyszerűen megosztom velük a játékszereim egy részét.
Egyébként – mondta, miközben megkent egy szelet kenyeret –
haza kell vinned, mivel kölcsönadtam a kocsimat és a sofőrömet
a randipartnerednek.
– Legalább a pénztárcádat elhoztad? – kérdeztem, miközben
újra megfogtam a villámat.
 17. fejezet

Kényelmetlen közelségben

Lucian

Duncan Hugo lényegesen rosszabbul nézett ki, mióta utoljára

láttam, amikor bilincsben vezették egy rendőrségi
járőrkocsihoz. Barnára festett haján két és fél centi vörös
lenövés látszott. Fogyott is egy kicsit, ráadásul a görnyedt
testtartása arra utalt, hogy a rácsok mögött veszített az
arroganciájából. A szeme alatt éktelenkedő sötét karikák szinte
kárpótoltak azért, hogy két napon belül másodjára jártam
börtönben.
Ez a börtön jobb állapotban volt, mint az előző napi. Ez sem
nyert volna építészeti díjat, de itt legalább nem estek szét a
bútorok, nem volt mérgező a festék, és az egész létesítményben
érezni lehetett az ipari tisztítószer gyenge illatát. Ennek ellenére
a hideg futkosott a hátamon, és a nyakkendőm túlságosan
szorította a torkomat.
Nolanre koncentráltam, aki zsebre dugott kézzel
támaszkodott a falnak.
Tegnap nem sikerült a földbe tipornia a cégemet, így amikor
ragaszkodott hozzá, hogy csatlakozzon hozzám erre a kis
kirándulásra, nem mondtam nemet.
Szemben ültem Duncannel az asztalnál a kihallgatószobában,
amit az FBI szervezett le nekünk.
Én is lehetnék a helyében, gondoltam, miközben Duncant
figyeltem. Ha nem lett volna a Walton család, könnyen lehet,
hogy most én ülnék az asztal túloldalán.
Duncannek nem volt se egy Simon, se egy Karen, se egy
Sloane az életében. Olyan apja volt, mint nekem. Ezért jöttem
ide.
– Azt mondtam, hogy a szövetségiekkel akarok beszélni, nem
pedig valami nagyképű öltönyös pöccsel – jelentette ki Duncan,
és úgy gubbasztott a székén, mint egy hatéves, aki mindjárt
hisztirohamot kap. Bő, narancssárga kezeslábasa kiemelte
vörös haját és rendezetlen szakállát.
– Én szövetségi ügynök voltam. Az számít? – kérdezte Nolan.
– Nem én lőttelek le? – tette fel a kérdést Duncan.
– Elhibáztad, szarházi. Dilton haverodnak volt szerencséje.
Duncan felmordult.
– Nem tudom, melyik volt rosszabb. A célzóképessége vagy a
személyisége.
Megköszörültem a torkomat.
– Tudod, hogy ki vagyok? – kérdeztem Duncantől.
Összepréselte a száját, de bólintott.
– Igen, tudom, hogy ki a fasz vagy.
– Akkor sejtheted, hogy miért én jöttem. Már többször
beszéltél a szövetségiekkel. Lényegében mégsem vették a
hasznodat.
– Szóval beküldték ide Lucian Rollinst, hogy tulajdonképpen
mit is csináljon? Eltörje a kibaszott térdkalácsomat? – Felvette
az asztalon lévő egyik cigarettát, és meggyújtott egy gyufát.
Miközben figyeltem, ahogy Duncan vékony ajka a cigire
tapad, megfordult a fejemben, hogy az aznapi dohányzást
kihagyom.
– Azért vagyok itt, hogy az agyadban turkáljak, hátha van ott
valami hasznos dolog elrejtve.
– Mi a fenét akartok még, seggfejek? Elárultam, hol vannak az
átadóhelyek. Megadtam a neveket. Nem az én hibám, ha szart
se csináltok.
– Az információk felszínesek voltak. Bármelyik
csatornapatkány tudná ezeket. Majdnem olyan, mintha
titkolóznál, vagy az apád nem bízna benned.
Duncan kihúzta a cigarettát a szájából. Rángatózott az
állkapcsa.
– Mi a faszt számít ez? Itt ragadtam ebben a kurva
szarfészekben egy csomó évre.
– Felix Metzer – ejtettem ki a számon a nevet.
– Már megmondtam annak az FBI-os ribancnak, hogy tőle
vettem a listát.
– Említette, hogy a holttestét tegnap halászták ki a
Potomacból? A két golyó az agyában arra utal, hogy nem
hajóbalesetet szenvedett.
Duncan felemelte a tenyerét.
– Hé, ember. Ne nézz rám! Én végig itt voltam.
Nolan a falnak támaszkodva forgatta a szemét, és megrázta a
fejét.
– Valaki takarítani kezdett. Kíváncsi vagyok, ki lehetett az –
merengtem hangosan.
– Felix minden kibaszott szarban benne volt. Miből gondolod,
hogy bármi közöm lenne ahhoz, hogy kinyírták?
– Utoljára egy nappal azelőtt látták, hogy téged letartóztattak,
amiért megpróbáltad megölni a barátaimat.
– Nézd, ember. Semmi személyes nem volt a dologban.
– Még ahhoz sem voltál elég tökös, hogy elsőként húzd meg a
ravaszt.
Duncan felhorkant.
 – Ezt hívják delegálásnak. Nem a főnök szokta elvégezni a
piszkos munkát.
– De igen, ha ki akarja érdemelni ezt a címet. – Én is kivettem
a részem a piszkos munkából, miközben felkapaszkodtam a
ranglétrán. Kiérdemeltem a tiszteletet és a félelmet.
Duncan keresztbe fonta a karját a mellkasán.
– Nagyon jólesett ez a kis csevely, meg minden, de meguntam.
– Mi dolgod lehet? Visszamenni a celládba, és négy falat
bámulni?
– Az is jobb, mint ezt a baromságot hallgatni.
– Ha lenne két működő agysejt abban a hülye fejedben, csupa
fül lennél – figyelmeztette Nolan.
– Apád nem tekint téged fenyegetésnek – mondtam
Duncannek. – Talán rá kéne venned, hogy meggondolja magát.
Emlékeztesd rá, ki vagy, és hogy továbbra is veszélyt jelentesz rá
nézve.
Duncan beletúrt a hajába.
– Nézd, ember, én megpróbáltam. Vesztettem. Ő nyert. Ez
mindig így megy.
Vajon mindannyian az apáinktól örököltük ezt a sebet?
Tényleg minden fiúnak szembe kell szállnia az apjával, hogy
férfivá váljon? Mindig volt egy győztes és egy vesztes, vagy volt
egy másik rítus, egy másik út is a tisztelet kiérdemléséhez?
– Még van időnk változtatni ezen – közöltem.
– Kurvára nem mondott nekem szart se, oké? Azt hitte, hogy
egy faszfej vagyok. Egy lúzer. – Duncan a hamutartóba
koppintotta a hamut a cigarettájáról.
– Szóval meg akartad mutatni neki, hogy sokkal több van
benned – jegyeztem meg.
– Igen, és ezt is elbasztam.
A „jaj, én szerencsétlen, legyőzött bűnöző” siránkozás az
idegeimre ment.
– Ugye, tisztában vagy vele, hogy ha nem mondasz semmi
használhatót a szövetségieknek, akkor átszállítanak innen egy
szövetségi börtönbe? Olyanba, ahol napi huszonhárom órát ülsz
teljesen egyedül egy cellában.
Észrevettem, hogy aggodalom suhan át a tekintetén.
– Mondták, hogy hova? – kérdezte, miközben sikertelenül
próbált érdektelennek tűnni.
– Úgy hallottam, hogy a Lucrumba. Az a legjobban őrzött
fegyházak egyike. Ahhoz képest ez a hely olyan, mint egy
napközi. Láttam a testvérintézményét, a Fraust. Nem volt szép
látvány.
Duncan székének lába a padlón csattant.
– Nem mehetek oda.
– Nem lesz más választásod – mutattam rá.
– Nem mehetek a Lucrumba. Egy kibaszott napig sem
maradnék életben.
– Erre azelőtt kellett volna gondolnod, mielőtt megpróbáltál
megölni egy rendőrtisztet, elraboltál egy civilt, majd kiderült,
hogy az FBI számára abszolút időpocsékolás vagy.
– Nem érted. Vannak emberei odabent. A kibaszott Anthony
Hugo egyetlen ellensége sem él túl egy hetet abban a pokolban –
erősködött.
Előrehajoltam.
– Akkor mondj valamit, amit fel tudok használni. Áruld el, mit
tudsz Felixről. Miért tőle rendelte meg apád a listát?
Duncan végigsimított verejtéktől csillogó felső ajkán.
– Felix olyan, mint egy mókus, tudod? Folyton szaladgál, itt-ott
összeszedi az apró makkokat. Aztán elraktározza télire… vagy
addig, amíg a legtöbbet nem kapja értük. Ő egy… bassza meg!
Szimpatikus fickó volt ahhoz képest, hogy egy mocsadék. Igazi
sármőr. Olyan volt, mint Kevin Bacon. Mindenki ismerte őt,
vagy ismert valakit, aki tudta, kicsoda. Ha információra volt
szükséged, ő általában meg tudta szerezni.
– Kivel dolgozott együtt? Kik voltak a barátai? – kérdeztem.
 – Ahogy mondtam, mindenki ismerte. Mindenki kedvelte őt.
– Akkor kihez állt a legközelebb? Talán valakihez, aki nem
része az alvilágnak? – faggatta Nolan.
Duncan a plafonra emelte a tekintetét.
– Kurvára nem tudom. Talán a barátnőjéhez?
– Volt egy nője? – szólaltam meg. Nolan és én összenéztünk.
Ez új információ.
– Egy olyan, akiért fizetett, ha ez számít. Egyszer láttam őt
vele ebédelni. Igazi finom hölgy. Felix nem érdemelte meg őt.
– Hogy hívják? – kérdeztem.
Duncan beleszívott a cigibe, és füstfelhőt fújt, ami lustán
kavargott körülöttünk.
– Maureen Fitzgerald.
Hátradőltem a székemen.
Duncan elvigyorodott.
– Hűha. Talán te is az egyik ügyfele vagy? Micsoda kicsi,
mocskosan belterjes világban élünk, nem igaz?

∞
– A BÖRTÖNÖKTŐL KIRÁZ A HIDEG – jelentette ki Nolan, amikor
kiértünk a parkolóba, és hátrahagytuk a szögesdrótot meg a
komor falakat. – Minden alkalommal, amikor bemegyek, attól
félek, hogy nem engednek majd ki.
Morogva értettem egyet, és továbbmentem a kocsim felé.
– Csak képzelődtem, vagy az a vörös seggfej arra célozgatott,
hogy ismered Maureen Fitzgeraldot, a főváros legdrágább
prostituáltját? – merengett Nolan.
Kinyitottam a Jaguárom ajtaját, és felkaptam a telefonomat.
– Nem csak képzelted, és tényleg ismerem Maureent –
válaszoltam, miközben a hüvelykujjam a képernyőn siklott.
Én: Beszélnünk kell. Hívj fel.

– Azta. Nem gondoltam volna, hogy egy hozzád hasonló

fickónak fizetnie kell a randipartnerért. Ettől rohadt jól érzem
magam.
Rezgett a telefonom a kezemben. De nem Maureen keresett.
Hanem Idler különleges ügynök.
Az orrom alatt káromkodva figyelmen kívül hagytam a hívást,
és beültem a volán mögé. Nem lett volna szabad megengednem,
hogy Nolan velem tartson. Most muszáj gondolkodnom,
terveznem. Nem akartam, hogy a szövetségiek előbb
beszéljenek Maureennal, mint én.
– Szállj be! – parancsoltam.
– Hé, figyelj, te vagy a főnök. Nem kell semmit sem
mondanod, amíg rendesen kapom a fizetésem – mondta Nolan,
miközben beszállt az anyósülésre.
Megvártam, amíg mindkét ajtó becsukódik.
– Maureen a barátom. Információkkal lát el, amikor
valamelyik elvetemült ügyfele perverz dolgokat kér tőle. Én
pedig úgy használom fel ezeket az infókat, ahogy jónak látom.
– És nem akarsz okot adni a szövetségieknek, hogy nyomozni
kezdjenek utána – találgatott Nolan, miközben bekapcsolta a
biztonsági övét.
Bólintottam, és beindítottam a motort.
– Elég furcsának tűnik. Maureen Fitzgerald egy Felix Metzer-
félével kavar? – tűnődött hangosan. – Láttam őt néhányszor
személyesen. Gyönyörű nő. Elegáns. Gazdag.
Nem csak furcsa volt. Teljesen valószínűtlennek tűnt.
Megint rezgett a telefonom. Már-már arról fantáziáltam, hogy
kidobom az ablakon, és hátramenetben átgázolok rajta, de
sikerült visszafognom magam.
Amikor a képernyőre pillantottam, észrevettem, hogy nem
Idler keresett.
Karen: Ma este a legfinomabb fagyasztott pizza és egy üveg
viszonylag oké bor lesz vacsorára.

Bassza meg. Majdnem elfelejtettem.

– Nagy tervek estére? – kérdezte Nolan.
– Tessék? – Azzal a szándékkal emeltem fel a tekintetem, hogy
a ronda pillantásommal belé fojtsam a szót.
Nolan a műszerfalon lévő képernyőre biccentett, ahol látható
volt Karen üzenete. Átkozott Bluetooth.
Aztán egy újabb hívás jelent meg a képernyőn Idlertől.
– Úgy nézel ki, mint aki mindjárt kitépi a kormányt a helyéről
– jegyezte meg Nolan.
Újabb fagyos pillantást vetettem rá.
– Oké, rendben. Nem úgy nézel ki, de ez sugárzik belőled.
Kurva jó megfigyelő vagyok. Ne utálj emiatt.
– Jól vagyok – erősködtem mereven.
– A következőt gondolom. Próbáld meg elérni az
„üzlettársadat”, Maureent, és ne mondd le a
vacsorameghívásodat. A menyasszonyom ma este sokáig
dolgozik, hogy felkészüljön a csapatával valami holnap reggeli
nagy megbeszélésre. Miért nem hagyod, hogy én tájékoztassam
Idlert az újabb hírekről?
Szóra nyitottam a számat, hogy felsoroljam az összes indokot,
amiért ez nem fog megtörténni, de ő folytatta:
– Egyelőre nem szólok a madámról, csak a fedőcégről, amit a
hekkercsapatod tizenöt perccel ezelőtt talált.
– Milyen cégről beszélsz? – értetlenkedtem. – És jogi okokból
kifolyólag nem nevezheted őket hekkereknek.
– Arról, amelyikről a digitális biztonsági szakember, Prairie írt
nekem üzenetet.
– Miért nem közvetlenül velem lépett kapcsolatba?
– Mert te egy ijesztő faszfej vagy, ember. Senki sem szeret
veled beszélgetni. Veled olyan a csevegés, mint egy
gyökérkezelés érzéstelenítés nélkül.
– Nem igaz – vitatkoztam mogorván.
– Karen Sloane anyukája, ugye? – kérdezte.
– Igen.
– Vannak bizonyos munkák, amelyekre egyedül te vagy
alkalmas. Például belenézni egy politikus szemébe, miközben
tönkreteszed a karrierjét. Vagy összeszedni pár milliót, ha a
helyzet úgy kívánja. Felhívni azt a nőt, aki a legdrágább
eszkortcéget vezeti a fővárosban és környékén. És meglátogatni
a barátodat, aki éppen a férjét gyászolja. A többit én elintézem.
Felsóhajtottam.
– Nem vagy teljesen haszontalan alkalmazott.
– Köszönöm, főnök. A szívembe zárom a bókjaidat – mondta a
mellkasát döngetve.
Megint csörgött a telefonom. Ezúttal Petula hívott.
– Mi az? – csattantam fel, miután megnyomtam a konzolon a
hívásfogadás gombot.
Nolan célzatosan nézett rám. A szememet forgattam.
– Jó napot, Petula. Mit tehetek önért? – kérdeztem túlzott
udvariassággal.
– Jól érzi magát, uram? Kényszer hatása alatt áll? Perceken
belül odaküldhetek egy csapatot, hogy megmentsék.
– Jól vagyok – feleltem szárazon.
– Ne aggódj, Petula. Nem hagyom, hogy bármi baja essen a
főnöknek – jelentette ki Nolan.
– Ezt örömmel hallom – válaszolta a nő szárazon. – Azonban
akadt egy problémánk.
– Mi az? – faggattam, miközben még mindig Duncanen,
Felixen és már Maureenen is járt az agyam.
– Amikor Holly kiment ebédért, két férfi üldözőbe vette egy
fekete Chevy Tahoe-val.
Gyorsan kihajtottam a parkolóból.
– Jól van? – kérdezte Nolan.
 Titokban rámarkolt a kilincsre, ahogy csikorgó kerekekkel az
útra hajtottunk.
– Jól van. Kicsit megrázta a dolog. Azonban a kocsija nem volt
ennyire szerencsés – jelentette be Petula. – Viszont emlékszik a
rendszám egy részére.
– Futtasd le – utasítottam tömören. – Fél óra múlva ott
leszünk.

∞
– FEKETE TAHOE, ÜRES – jelentette Nolan. Átnyújtotta nekem a
távcsövét.
Összeráncoltam a homlokomat.
– Ezt honnan szerezted?
– Soha ne menj el otthonról távcső, zsebkés és rágcsálnivaló
nélkül – válaszolta bölcsen. – Kérsz egy kis szárított marhahúst?
– Én inkább bosszút szeretnék állni – mormoltam, miközben a
távcsövön keresztül megpillantottam az autót a luxustársasház
parkolójában.
A jármű Hugo egyik vállalatának nevén volt regisztrálva. A
három hálószobás alexandriai társasház tulajdoni lapja szerint
a lakás Hugo egyik végrehajtójáé volt.
– Szóltál a biztonságiaknak, hogy…
– Vigyék el a céges Escalade-ot Hollyhoz? – fejezte be Nolan a
mondatot. – Igen. Lina és Petula is mennek, hogy
megbizonyosodjanak róla, nincs már kiborulva a kislány. Pokoli
nagy előrelépés a tizenkét éves szedánhoz képest.
Visszaadtam neki a távcsövet, és nem szóltam semmit.
Ez a legkevesebb, amit tehettem Hollyért.
Felkészültem rá, hogy el fog durvulni a helyzet Hugóval, de
arra számítottam, hogy engem vesz célba, nem pedig az egyik
alkalmazottamat, aki ebédért megy. Hugo ezzel üzenetet
küldött, példát statuált. Túlbecsültem a fair play érzékét, és
ennek az egyik emberem itta meg a levét. Ez többé nem
fordulhat elő.
– Maradj itt! – parancsoltam, és kinyitottam a furgon ajtaját.
Kölcsönvettem egy autót a biztonsági csapattól. Most rajtam
volt a sor, hogy üzenjek.
– Sajnálom, főnök. Nem tehetem. – Nolan kiszállt a kocsiból.
Kivett a kabátja zsebéből egy fekete gyapjúsapkát, és a fejére
húzta.
– Mindjárt fél tucat törvényt fogok megszegni –
figyelmeztettem, mielőtt megkerültem a jármű hátulját.
– És én még azt hittem, hogy erre vannak csatlósaid – vágta rá
Nolan, miközben kinyitotta a raktér ajtaját.
Megragadtam a kalapácsot.
– Néha jobb a saját kezünket bemocskolni. És ez alatt az én
kezemet értem, nem a tiédet.
Nolan felvette a kétméteres tekercset a furgon padlójáról.
– Nem hagyhatom, hogy egyedül szórakozz. Különben is, ha
elkapnak minket, az ijesztő ügyvédeid előbb szabadítanak ki,
minthogy a seggem a fogda padjához érne.
Furcsán meghatódtam.
Aztán fáradtan felsóhajtottam.
– Rendben. Menjünk, játsszunk a tűzzel. – Nem vártam meg a
válaszát, egyszerűen elindultam az árnyék felé.
– Az előző munkahelyemen sosem szórakozhattam így –
suttogta Nolan vidáman a hátam mögött.

∞
– ELKÉSTÉL – JELENTETTE BE KAREN, ahogy tettetett anyai szigorral
kinyitotta az ajtót.
Lehajoltam, és csókot nyomtam az arcára. Tényleg elkéstem,
és teljesen kimerültem, de a bosszú tompította a dühömet. Már
szinte vidám voltam. Régen piszkoltam be utoljára a kezemet.
– Sajnálom. El kellett intéznem valamit – magyaráztam,
miközben levettem a kabátomat.
– Hmm, elkéstél, benzin- és füstszagod van, ráadásul
elszakadt a kabátod – jegyezte meg, miközben felakasztottam az
említett ruhadarabot az ajtó melletti fogasra.
– Pont ezekből az okokból kifolyólag jönne jól egy nagy pohár
abból a középszerű borból, amit ígértél.
A robbanás a vártnál valamivel korábban történt. Nolan
vidám hüledezése még most is a fülemben csengett.
Knox büszke lett volna rá. Nash pedig dühös. Ami engem illet,
nos, én kezdtem többre értékelni Nolant egy csatlósnál.
– Kövess, édesem – mondta Karen, és a konyha felé kísért.
A lakás egyáltalán nem hasonlított a knockemouti családi
házra. A kórház közelsége, nem pedig a stílusa miatt
választottam. De az alatt a két év alatt, amíg itt éltek, Karennek
sikerült a fehér falú, üres házat kényelmes otthonná alakítania.
Ahogy mindig, úgy most is felkeltette a figyelmemet a nagy,
bekeretezett fotó Simonról, Sloane-ról és rólam, ami azon a
napon készült, amikor Sloane megkapta a jogosítványát.
Általában megbánást éreztem a kép láttán, de ezúttal gyomron
vágott a látvány.
Simon nem várt rám a konyhában, mint az elmúlt sok-sok
évben. Fogalmam sem volt, Karen hogyan tudott itt maradni egy
olyan élet emlékeivel körbevéve, amit soha nem kaphatott
vissza.
Mezítláb volt, és leggingset viselt túlméretezett pulóverrel. A
haját széles, kasmírmintás hajpánt fogta hátra az arcából.
Tetszett, hogy a Walton családban nem volt semmi formaság.
A nőket, akikkel randiztam – akármilyen rövid ideig is –, soha
nem láttam smink nélkül, a hajukat tökéletesre formázva
hordták, a ruhatáruk pedig arra lett kitalálva, hogy bármikor
elvihessem őket egy szimfonikus zenekar koncertjére, Párizsba,
vagy pedig egy estélyi ruhás partira.
– Te ülj le. Majd én töltök – utasított Karen, amikor beléptünk
a kicsi, de praktikus konyhába. A falakat citromsárgára festette,
és a rideg, fehér kvarc munkalapot terrakotta csempére
cserélte, amit kobaltkék kiegészítőkkel dobott fel.
Kihúztam egy mandarinszínű kordbársony bárszéket, és az
előételes tányérért nyúltam. Karen Walton kamrájában mindig
volt egy doboz a kedvenc pirított mandulámból. Maeve kedvenc
gabonapelyhe és Sloane gyömbérsöre mellett ezt is kéznél
tartotta, mintha én is a család tagja lennék.
– Milyen érzés újra itt lenni? – kérdeztem.
Egy borospoharat csúsztatott felém, és felemelte a sajátját.
– Szörnyű. Oké. Kísérteties. Vigasztaló. Egy véget nem érő
nyomorúság. Megkönnyebbülés. Tudod, a szokásos.
– Áttehettük volna az időpontot máskorra – mondtam.
Karen megeresztett egy sajnálkozó félmosolyt, miközben a
sütőhöz lépett.
– Édesem, mikor tanulod már meg, hogy néha az egyedüllét
az utolsó, amire szükséged van?
– Soha.
Felhorkant, és kinyitotta a sütő ajtaját, amitől betöltötte a
szobát a boltban vásárolt pizza illata.
Felálltam a székemről, és megkerültem a konyhaszigetet, hogy
félretoljam az útból.
– Te hozd a salátát, én meg felszeletelem a pizzát. Te mindig
ferdén vágod – cukkoltam. Arról is rendszeresen
megfeledkezett, hogy lemossa a sajtot a pizzavágóról, aminek az
lett az eredménye, hogy a sajt megkövült, és komoly
izommunka volt eltakarítani az eszközt.
Átnyújtotta a pizzavágót.
– A csapatmunka megvalósult álommunka.
Mindketten megdermedtünk. Ezt a mondatot már vagy
százezerszer hallottam a Walton család konyhájában, főleg
Simontól, amikor Karennel felosztották egymás között a
feladatokat.
Nem tudtam, hova nézzek. Az arcán átsuhanó nyers gyász
olyan volt, mintha kést döftek volna a szívembe. Nem voltam
felkészülve az ilyen érzelmekre. Én problémákat oldottam meg,
és megoldásokat kerestem. Nem gyászoltam együtt senkivel,
bármennyire is szerettem az illetőt.
Karen inkább volt az anyám, mint a saját anyám. Simon pedig
olyan apa volt, amilyet szerettem volna megérdemelni.
Karen megköszörülte a torkát, és vidám kifejezést erőltetett
csinos arcára.
– Mi lenne, ha egy ideig úgy tennénk, mintha minden rendben
lenne? – javasolta.
– Oké. De ne hidd, hogy hagyom, hogy legyőzz römiben, csak
mert özvegy vagy – figyelmeztettem.
Karen nevetése egyáltalán nem hasonlított Sloane-éra. Az övé
hangos, vidám kacagás volt, amitől a mellkasom kellemesen
felmelegedett. A Sloane-é pedig torokhangú kuncogás, amitől
összeszorult a gyomrom.
Szinte el tudtam képzelni, ahogy az asztal túloldalán ül, és úgy
mosolyog rám, mintha nem mérgeznénk meg egymás levegőjét.
Éles, égető érzés rántott vissza a jelenbe.
Megigazítottam a kezemet az edényfogón.
Sikerült felgyújtanom egy járművet anélkül, hogy megégettem
volna magam, de egy fagyasztott pizza és egy bizonyos szőke
könyvtáros gondolata kifogott rajtam.
Erőszakkal kivertem a fejemből a bosszantó boszorkányt, és
az előttem álló Walton nőre koncentráltam.

∞
KÉSŐRE JÁRT, MIRE HAZAÉRTEM, és lemostam magamról a gyújtogatás
nyomait. Lerogytam a franciaágyamra, és nagyot sóhajtottam.
Az éjjeliszekrényemen lévő lámpa szelíd fénybe vonta Az éjféli
könyvtár című könyvet. Kíváncsi voltam, vajon most is olvas-e.
Vagy talán, csak talán éppen az ágyában fekszik, és rám gondol.
Ebben kételkedtem. Valahányszor láttam Sloane-t, mindig
meglepettnek és csalódottnak tűnt, hogy még élek.
Nem csak nekem kellene álmatlanul forgolódnom. Megfogtam
a telefonomat. Eltartott egy percig, mire rászántam magam a
megfelelő lépésre. Végigpörgettem a telefonkönyvemet, amíg
megtaláltam, akit kerestem, és küldtem egy üzenetet.
Amikor az illető nem olvasta el azonnal az sms-t, ledobtam a
telefont a mellettem lévő ágytakaróra, és eltakartam az arcomat
a kezemmel.
Egy idióta voltam. Egy gyenge, fegyelmezetlen marha. Az,
hogy sikerült felnőtt emberek módjára együtt ebédelnünk, még
nem jelenti, hogy…
Rezgett a telefonom a takarón.
Rögtön rávetettem magam.

Sloane: Mit küldtél az előbb?

Én: Egy fellebbezésekre szakosodott ügyvéd elérhetőségét. Holnap
várja a hívásodat. Szívesen.

Láttam a három pontot megjelenni, majd eltűnni. A képernyőt

bámultam, és azt akartam, hogy újra megjelenjenek. Harminc
másodperccel később valóra vált a kívánságom.

Sloane: Köszönöm.

Ennyi erőfeszítésébe került, hogy egyetlen szót begépeljen?

Egyáltalán mit csináltam? Elküldhettem volna az információt
az egyik asszisztensemmel is. A pokolba, utasíthattam volna egy
asszisztenst, hogy adja át az információt Linának, aki konkrétan
a vállalatomnál dolgozott. Nem kellett volna üzenetet írnom
Sloane-nak… Oldalra fordítottam a fejem, hogy az órára nézzek.
Már majdnem éjfél volt.
Undorodva magamtól, az éjjeliszekrényre dobtam a
telefonomat, és a fejem alá tettem a kezemet.
Ismét rezgett a telefonom.
Meghúzódott a nyakizmom, amikor sietősen a készülékért
nyúltam.

Sloane: Lina mesélte, mi történt ma Hollyval. Jól van?

A nyakamat dörzsölve gondolkodtam azon, hogy várjak-e a

válasszal, aztán úgy döntöttem, túl fáradt vagyok a
játszadozáshoz.

Én: Mindenki jól van.

Sloane: Te is?

Nem is tudom. Nem éreztem jól magam. Olyan volt, mintha

kezdene kicsúszni a kezemből az irányítás. Abból építettem
karriert, hogy minden eshetőséget, minden mozdulatot előre
láttam. Ezt mégsem vettem észre. Vajon mi kerülte még el a
figyelmemet? És miért pont most?

Én: Jól vagyok.

Sloane: Van egy klassz hazugságérzékelő alkalmazás a
telefonomon, és a „sajnálom, rossz válasz” csengettyű most szólalt
meg. Megijesztette a macskát.
Én: Semmi bajom. Csak fáradt vagyok.
Sloane: Ugye tudod, hogy nem a te dolgod, hogy mindenkit megvédj
mindentől?

De az az én feladatom, hogy megvédjem az embereimet a

tetteimtől és azok következményeitől.

Én: Találkoztam ma este az anyáddal.

Nem jelent meg a három pont. Túl messzire mentem. Vagy

elaludt.
Épp újra le akartam dobni a telefonomat az éjjeliszekrényre,
amikor megcsörrent.
– Mi van?
– Tényleg dolgoznod kell a telefonos etiketteden. – Sloane
hangja rekedten szólt a fülemben. Eszembe juttatta azokat a
röpke, tökéletes pillanatokat a múltból. Amikor mellette
aludtam egy halom párnán egy szép hálószobában, egy
biztonságos házban. Utáltam, hogy a testem ilyen zsigeri módon
emlékezett azokra az időkre. – Hogy van?
– Tartja magát – válaszoltam, és összerezzentem a nyakamban
érzett fájdalomtól, miközben megigazítottam magam mögött a
párnákat, ahogy a tizenéves Sloane tette.
– Maeve és én mindennap felhívjuk, de nehéz megmondani,
hogy rejteget-e valamit előlünk.
– A hamvakat a hűtőszekrény tetejére tette – mondtam.
Sloane halkan, szomorún nevetett fel.
– Ez tetszene apámnak.
– Igen – értettem egyet.
Hosszú ideig csendben volt, és aggódtam, hogy le akarja tenni
a telefont.
– Na és, a szart is kiverted abból a szemétládából, aki
leszorította Hollyt az útról? – kérdezte.
– Miért tennék ilyet?
– Mert te te vagy.
 – Mondjuk úgy, hogy nem fog egyhamar senkit sem újra
leszorítani az útról – feleltem végül.
– Nash azt mondta, hogy szétrúgtad Jonah Bluth seggét a
fociedzésen, mert csúnyán beszélt rólam a gimiben.
Nashnek jó nagy szája volt a fényes jelvénye mellé.
– Nem emlékszem…
– Eeeee!
Sloane „rossz válasz” hangutánzása majdnem mosolyt csalt az
arcomra.
– Szóval mit nem csináltál a fickóval?
– Nolannel gondoskodtunk arról, hogy ne legyen olyan
járműve, amivel bárkit is leszoríthat az útról, és hogy a helyi
rendőrség tudja, hol keressék, amikor Holly bejelenti az esetet.
– Nézzenek oda, milyen jó haverok lettetek Nolannel.
Elmentetek utána egy baráti sörözésre?
Igazából én whiskey-t ittam, Nolan sörözött.
– Ne légy nevetséges.
Kíváncsi voltam, mit viselhet. Vajon ágyban van, vagy a
kanapén kuporog kirúzsozva, egy könyvvel az ölében?
Megrándult a farkam.
Az ágyékomra szorítottam a tenyeremet. Nem szokott spontán
erekcióm lenni… hacsak nem tartózkodtam a közelében. Felnőtt
férfiként képes vagyok uralkodni az alantas ösztöneimen. Nem
szabadott volna ilyen hatással lennie rám a nő hangjának, aki
majdnem tönkretett.
– Szóval feltakarítottad a mocskot, és visszavágtál a
rosszfiúnak. Most mi lesz?
– Hogy érted?
Vajon csak Sloane hangja keltette fel az izgalmamat? Vagy ez
valami másnak a tünete volt? Annak, hogy elvesztettem az
önuralmamat?
Az, hogy üzenetet küldtem Anthony Hugónak, nem fogja
megakadályozni abban, hogy további lépéseket tegyen. Azt
akartam, hogy megtegye. Mert előbb-utóbb hibázni fog, én
pedig kihasználom azt a hibát, hogy legyőzzem.
– Gyakorlatilag hallom, ahogy csöpög a düh a szavaidból,
nagyfiú. Valaki szemétkedett az egyik alkalmazottaddal. Te
elintézted az illetőt. De hogyan ereszted ki a gőzt, amikor az
igazságszolgáltatás nem csillapítja a dühödet?
Felhorkantam.
– Nincs szükségem arra, hogy kieresszem a gőzt.
– Én, személy szerint, az izzadt, mocskos szex híve vagyok. Az
valahogy mindig helyre tesz – mondta Sloane vidáman. –
Egyszer neked is ki kellene próbálnod.
Fojtott hang szakadt fel a torkomból. A farkam lüktetett, ezért
rászorítottam a tenyeremet, abban a reményben, hogy ezzel
elfojthatom az izgalmamat. Nem akartam telefonon beszélgetni
egy nővel, miközben kiverem magamnak. Még akkor sem, ha az
a nő Sloane.
Halkan felnevetett.
– Csak szórakozom veled, Lucifer.
De el tudtam képzelni, ahogy alattam fekszik. A haja
glóriaként terülne szét a párnán. A tejfehér combjával átölelné a
csípőmet. A melle majdnem kibukna abból a haszontalan,
spagettipántos trikóból.
– Ó, szóval igazából nem szereted az izzadt, mocskos szexet? –
kérdeztem vissza.
– Szeretnéd tudni, mi? – Szinte dorombolt a fülemben.
Nem tudtam, mi a helyes lépés, hogy milyen taktikát kellene
alkalmaznom. Mert nem kaphattam meg, amit akartam. Nem
szerettem volna, amit akartam.
– Miért vagy még ébren? – kérdeztem rekedten.
– Mert valami púp a hátamon nem hagyta abba az üzengetést
– felelte könnyedén.
Hallottam a mosolyt a hangjában, és el tudtam képzelni a
fejemben. Lelki szemeimmel láttam, ahogy lassú, kéjes
mosolyra húzódik a szája, amit általában másoknak tartogatott,
nem nekem.
Ez hiba volt. Újabb hibát követtem el. Nem tudtam uralkodni
magamon. Sloane volt az a rossz szokás, amivel nem tudtam
felhagyni.
– Le kéne feküdnöd – mondtam.
– Anyám… Talán leckét kéne venned arról, hogyan beszélj úgy
az emberekkel, hogy közben ne legyél seggfej.
– Nincs időm veled csevegni.
– Ezzel eldőlt. A következő könyvklubos esemény Dr. Jekyllről
és Mr. Hyde-ról fog szólni. Talán akkor majd megértem, hogy
lehetsz az egyik pillanatban egészen emberi, a következőben
meg Lucifer.
Évek óta ebbe a táncba voltunk beleragadva. Valahányszor az
egyikünk túlságosan kimutatta az emberi oldalát, a másik
azonnal lecsapott. Aztán újra felhúztuk a védőfalainkat, és
folytattuk az ellenségeskedést. Újra meg újra ugyanazt a leckét
vettük, de soha nem tanultunk belőle. Nem voltam rá jó
hatással. Ráadásul soha nem tudtam volna megbízni egy olyan
nőben, aki egyszer már elárult.
– Ne pazarold arra az idődet, hogy rám gondolsz. Én sem
vesztegetem rád az enyémet – mondtam.
Hallottam, hogy elakadt a lélegzete, miközben
megszakítottam a hívást, lekapcsoltam a villanyt, és a sötétben
fekve gyűlöltem magamat.
 18. fejezet

A múlt romjai

Sloane

Felvonszoltam a szelektív kukát a rövid járdán Lucian Range

Roverjét megkerülve, és letettem a garázsajtaja elé. Sötét,
nyirkos szombat este volt.
Egy olyan nap, amikor egyetlen dolog rosszul alakul, és utána
minden más is kicsúszik a kezemből. A könyvtárban a
számítógépek több mint egy órán keresztül nem működtek, a
Valentin-napi dedikálásra rendelt könyvekről hiányzott a
borító, és beiktattam egy negyedik vakrandit is abban a
reményben, hogy SzakállasByron223 megfelelőbb jelöltnek
bizonyul, mint az előző három fickó.
Hát, nem így történt. SzakállasByron nem volt sem szakállas,
sem Lord Byron rajongója. Későn és részegen érkezett a
randira, ráadásul, mialatt közöltem vele, hogy ez nem fog
működni, felhívta telefonon az aktuális barátnője, ő pedig azt
mondta neki, hogy az edzőteremben van.
Annyira nem volt jobb az előző három pasinál, hogy azt
terveztem, ezen az estén összekuporodom a tűz mellett, és
átnézem a spermabank honlapját. Ha már a randik során nem
találtam meg a potenciális jövendőbeli férjemet, talán egy
gyerekkel több szerencsém lesz.
Az amúgy is rossz kedvemet tovább tetézte, hogy az elmúlt
napokban folyton Lucian járt a fejemben. Lucian, aki együtt
vacsorázott az anyámmal. Lucian, aki az ágyból küldött nekem
üzenetet. Lucian, aki nagylelkűen egy vadonatúj terepjárót
ajándékozott az alkalmazottjának. Lucian, aki majdnem
megcsókolt az irodájában. Lucian, aki együtt dolgozik az FBI-jal,
hogy elkapják a közép-atlanti régió egyik legveszélyesebb
bűnözőjét. Lucian, ahogy meztelenül hív maga felé az ujjával.
Ez utóbbi tegnap jutott az eszembe a zuhany alatt, miután
megláttam a Range Roverét a felhajtón. Aztán megint, lefekvés
előtt… és amikor felébredtem…
Jobban tetszett, amikor csak néha jutott eszembe, hogy
egyáltalán létezik ez az ember.
A sértegetések, a szexuális vágyak, a keserűség és a flört véget
nem érő hullámvasútján ültünk. És ideje volt véget vetni ennek.
Meg akartam szakítani ezt az ördögi körforgást, hogy a valódi
vágyamra összpontosítsam az energiámat… ami nem Lucian
Rollins volt.
Felmasíroztam a járdán a bejárati ajtóig, és addig nyomtam a
csengőt, amíg ajtót nem nyitott nekem.
– Mi van? – morogta Lucian.
Nem volt rajta a zakója, a nyakkendője meg a cipője, de
öltönynadrágot és inget viselt, aminek könyékig feltűrte az ujját.
A zoknija puccos kockamintás volt. Úgy nézett ki, mint aki épp
most kelt életre a Gazdag pasik hétvégén című magazin egyik
oldaláról.
Emellett bosszúsnak, fáradtnak és idegesítőn szexinek tűnt.
Egy nő, aki nem tudta, mekkora púp ez a férfi az ember hátán,
kísértést érzett volna, hogy visszahessegesse a házba a forró,
házi leves és egy gondűző éjszaka ígéretével.
 De Lucian Rollins nem érdemelte meg a házi levest.
– Biztos vagyok benne, hogy a városban hozzászoktál ahhoz,
hogy a komornyikod visszahúzza a szemetest, de errefelé ezt mi
magunk csináljuk – jelentettem ki.
– Miért lenne szükségem komornyikra, amikor van egy
basáskodó szomszédom, akinek láthatóan eszébe sem jut, hogy
felvegye a kibaszott kabátját? – vágott vissza.
– Szerintem nem kellene együtt dolgoznod az FBI-jal –
csattantam fel, a fejéhez vágva az első problémámat vele
kapcsolatban. Nos, az első problémát, aminek nem volt köze a
kellemetlen fizikai vonzalmamhoz.
Szemforgatva megmarkolta a pulóverem elejét, és behúzott a
házba.
– Hé! Nem mondta még senki, hogy bunkóság nőket
elrabolni?
– Neked meg nem mondták még, hogy veszélyes nyilvános
helyen magánügyekről ordibálni?
A pulóverem zsebébe dugtam a kezemet.
– A magánügy részében igazat adok, de nem ordibáltam.
– Milyen nagylelkű.
– Kitartok a kijelentésem mellett – mondtam, miközben
körülnéztem.
A nappaliban a tévé valamilyen pénzügyi híreket mutatott. A
puffon egy üres tál és egy nyitott laptop hevert. A kandallóban
meghitten táncoltak a lángok. A helyiség mégis komornak, sőt
egyenesen magányosnak tűnt. Szürke falai, szürke kanapéja és
karcosnak látszó elefántcsontszínű párnái voltak. Lélektelennek
tűnt. Leszámítva a zenét.
Összeráncoltam a homlokomat.
– Ez Shania Twain?
Lucian káromkodva megnyomott egy gombot a telefonján,
mire elhallgatott a zene.
– Nem beszélünk az FBI-ról, Anthony Hugóról vagy a
magánügyeimről. Úgyhogy, hacsak nincs más téma, ami miatt
kiabálni akarsz velem, akkor menj haza.
Nagyot sóhajtottam.
– Köszönöm, hogy ajánlottál egy ügyvédet – mondtam. –
Tegnap beszéltem vele, és elküldtem neki mindent, amit Mary
Louise-ról tudok.
– Szóval azért jöttél, hogy kiabálj velem, és köszönetet mondj?
– kérdezte kevésbé ingerült hangon.
Vállat vontam.
– Bonyolult nő vagyok.
– Észrevettem. Most pedig, ha befejezted a picsogást,
szeretném nélküled élvezni a házam kényelmét.
– Nem hiszem, hogy létezik ilyen szó. És nem megyek el, amíg
végig nem hallgatsz. Sokat gondolkodtam ezen…
Elvigyorodott.
– Rám gondoltál? Nem Mr. Igazi keresésének kellene lekötnie
az összes energiádat? Hogy van egyáltalán időd rám gondolni?
Mérgesen néztem rá.
– Nagy agyam van, Lucifer. Sok minden elfér benne.
– Megtaláltad már az álompasit? – kérdezte.
Nem igazán tudtam elnyomni a borzongást, ami végigfutott a
gerincemen, ahogy eszembe jutottak a közelmúltbeli
randevúim.
– Még nem – válaszoltam erőltetett pozitivitással. – De nem
azért jöttem, hogy a randevúimról beszélgessünk.
– Akkor miért jöttél? – faggatott, és mosoly bujkált a szája
szegletében.
– Hogy kiabáljak veled a szemetes miatt. Nem figyeltél rám?
– Hány randin voltál, hogy még mindig nem találtál megfelelő
jelöltet? – kérdezte.
Összehúztam a szemem.
– Figyelj, Rollins, nem egy alkalmazottat keresek, aki kávét és
kiskutyák véréből készült turmixot hoz nekem. Az élettárs
megtalálása… – Elkeserítő? Fizikailag fájdalmas? Kínzóan
lehangoló? – Kihívás – fejeztem be végül hangosan.
Keresztbe fonta a karját, és nekitámaszkodott a nappaliba
nyíló ajtófélfának.
– Ezt fejtsd ki bővebben.
– Nem beszélek veled a randevúimról.
– Nincs mit szégyellni. Biztos vagyok benne, hogy azért nem
hívtak vissza, mert velük van a baj, nem pedig veled.
– Nem ők koptatnak le engem! Kivéve azt az egy srácot. De az
inkább szó szerinti ghosting volt. Tudod egyáltalán, mi az a
ghosting?
– Egy huszonkét éves nővel dolgozom, aki állandóan olyan
dolgokról beszél, amik nem érdekelnek. Nemcsak azt tudom, mi
a ghosting, de az összes Kardashiant fel tudnám sorolni, ha
megkérdeznének.
– Jól van? Mármint Holly.
– Aha – felelte szűkszavúan.
– Agyaltam ezen is. Gondoltál már arra, hogy a férfiak, akik
üldözőbe vették…
– Vissza a ghostingolóhoz – erősködött.
Megráztam a fejemet.
– Nem.
Hűvös, szürke szeme ravaszul csillogott.
– Adok neked egy finom, friss perecet, ha elmeséled.
Felmorrantam.
– Nem vesztegethetsz meg étellel.
Hazudtam. A perec, amiről beszélt, akkora volt, mint a fejem,
és ellenállhatatlanul finom.
– Fahéjas cukros… karamellöntettel – tette hozzá.
A francba. A kedvencem. Rámeredtem. Ő visszabámult. A
farkasszemnézés addig tartott, amíg a gyomrom átkozott
árulóként meg nem kordult. A számítógépes fiaskó miatt
lemaradtam az ebédről, és még nem volt időm vacsorázni.
 – Rendben – adtam meg magam. – De csak azért mondom el,
mert úgyis hallani fogsz róla a fura kis belterjes, nagyszájú
baráti társaságunkban.
Stef, Naomi és Lina már alaposan kiröhögték magukat a
sztorimon.
– Csupa fül vagyok – mondta Lucian.
– Á-á. Először látni akarom a perecet.
Szórakozottan elmosolyodott. Kíváncsi voltam, hogy tudja
ennyire rendben tartani a szakállát. Van egy speciális borotvája,
vagy egy szakállas fickó minden második nap eljön hozzá
megigazítani?
– Akkor menjünk – jegyezte meg, és elindult a konyhába.
Hangtalanul lépkedett zoknis lábával.
Volt egy olyan érzésem, hogy ezt még meg fogom bánni, de
legalább kapok perecet.
A nappalihoz hasonlóan a konyha és az étkező is kíméletlenül
tiszta volt. Mintha most fertőtlenítették volna a helyiségeket,
vagy úgy rendezték volna be a házat, hogy úgy tűnjön, mintha
valaki lakna itt. Kíváncsi voltam, milyen lehet belülről a
hűtőszekrénye. Talán lejárt szavatosságú mustárosüvegeket
találnék benne, mint mások konyhájában, vagy ott még
sterilebb a rend? Vajon a zöldségek meg mertek rohadni
Luciannél?
Kinyitotta egy rózsaszín péksüteményesdoboz fedelét, és
felém fordította.
Majdnem kicsordult a nyál a számból.
Csak egy perec volt benne.
– Hiába vagy olyan, amilyen, az utolsó perecedet nem tudom
elvenni. Egyáltalán miért vettél ilyet? Nem tojásfehérjéből és
unikornispatából álló diétán vagy? – A férfi egészen új, idegesítő
szintre emelte a fegyelem fogalmát.
– Hajlandó vagyok lemondani róla, cserébe a történetért, hogy
milyen férfi ghostingolja Sloane Waltont.
 – Ezt úgy mondod, mintha valami gyerekkönyv lenne.
– Húzod az időt – állította, miközben elővett egy tányért a
szekrényből.
Nagyon akartam azt a perecet.
– Rendben. De felezzük el a perecet. Remélem, hamarosan
meztelenre vetkőzhetek egy idegen előtt, és ahhoz
bombaformában kell lennem, nem pedig isteni péksüteménnyel
tömni magamat.
Szótlanul elővett egy második tányért, majd két egyenlő
részre vágta a perecet.
Nyálcsorgatva néztem, ahogy mindkét tányért betette a
mikrohullámú sütőbe.
– Beszélj.
– Oké, rendben. – Leültem az egyik bárszékre a
konyhaszigetnél. – Szóval megismerkedtem egy Gary nevű
fickóval. A profilja szerint gyermekápoló, aki szeret olvasni,
túrázni, és az unokahúgaival meg az unokaöccseivel tölteni az
idejét.
– Nyilvánvalóan egy seggfej – cukkolt Lucian.
Figyelmen kívül hagytam a piszkálódást, és folytattam:
– Az üzenetek alapján egészen normálisnak tűnik, ezért
beleegyezem a vacsorába. A múltkori fiaskó után, amit az első
sorból nézhettél végig, Nash és Lina úgy döntöttek, hogy vész
esetére elkísérnek. A közelünkben kapnak egy asztalt, és
elkezdődik a csevegés. A fickó elég kedvesnek tűnik, de amikor
a munkájáról kérdezem, láthatóan semmit nem tud a
kórházakról, az ápolásról vagy a gyerekekről. Viszont folyton
olyanokat kérdezget, hogy mennyit keres egy könyvtáros, meg
hogy milyen autóm van, és intéztem-e magamnak
nyugdíjmegtakarítást.
Lucian lehunyta a szemét, és összecsípte az orrnyergét.
Sípolt a mikrohullámú sütő. Kinyitotta az ajtaját, és a levegőt
megtöltötte a fahéjas finomság illata.
 – Ekkor már határozottan gyanakszom, ezért jelt adok
Nashnek és Linának, mire ők odarohannak, és szólnak, hogy
Horace bácsikám leesett egy létráról, aztán elráncigálnak
magukkal.
Lucian letette elém az egyik tányért, és előkotort két villát a
fiókból.
Nem vesztegettem az időt, rögtön lerántottam a fedelet a
karamellaszószról, és belemártogattam az első falatot.
– Mindegy, épp úton vagyunk hazafelé, amikor Gary telefonál.
Én persze hagytam, hogy hangpostára kapcsoljon a hívás. Ó, ez
isteni – nyögtem, miközben az ízek szétrobbantak a számban.
Lucian kisebb, méltóságteljesebb falatot harapott a perecéből.
– Mit mondott Gary?
Elővettem a telefonomat.
– Hallgasd meg magad.
Végigpörgettem a hangpostámat, és megnyomtam a lejátszás
gombot.
– Szia, Sloane. Gary vagyok. Csak meg akartam kérdezni, hogy
van a nagybátyád… Ó, istenem! Ááá! – A hangját motorbőgés,
csikorgó kerekek, végül pedig egy hangos csattanás zaja váltotta
fel. Aztán statikus zörej töltötte be a konyhát.
Lucian megrázta a fejét.
– Ezt nem mondhatod komolyan.
– Gyerünk. Tudom, alig várod, hogy kimondd – jegyeztem
meg, és a villámmal intettem neki.
– Átvert.
Felemeltem az ujjam, és megnyomtam a lejátszás gombot a
következő üzenetnél.
– Jó napot! Vick Verkman vagyok, Gary egyik barátja. Nem
tudom, hogyan mondjam el önnek, de Gary tegnap este szörnyű
balesetet szenvedett. Kómába került, és a kórház azzal
fenyegetőzik, hogy lekapcsolják a lélegeztetőgépről, ha valaki
nem fizeti ki a kórházi számláit. Folyton az ön nevét suttogja.
 Lucian letette a villáját.
– Vick Verkman hangja nagyon hasonlít Garyére.
– Még nincs vége – mondtam, és lejátszottam a következő
üzenetet.
– Sloane? Mercedes vagyok, Gary anyukája. Sajnálattal kell
közölnöm, hogy Gary tegnap este elhunyt az autóbalesetben
szerzett sérülései következtében, amiket akkor szenvedett el,
amikor önért és a nagybátyjáért aggódott. A temetkezési vállalat
azzal fenyegetőzik, hogy nem adják ki a holttestét, hacsak nem
fizetünk nekik…
Megállítottam az üzenetet, és újabb falatot haraptam a puha
perecből.
Lucian a szemét forgatta.
– Mondd, hogy nem küldtél neki pénzt.
Elvigyorodtam.
– Visszaírtam az „anyjának”, és megkérdeztem, hová
küldhetem a csekket. Azt javasolta, írjam Gary Jessup nevére, és
küldjem el az otthoni címére, hogy a közjegyző el tudja intézni a
„hagyatékkal” együtt.
– Megadta az igazi nevét és címét, miután megrendezte a saját
halálát?
– Igen. Könnyű volt jelenteni őt az alkalmazásban, és
lenyomozni a munkahelyét, hogy oda küldjek egy koszorút a
részvétnyilvánító üzenetemmel.
– Hol dolgozik? – kérdezte Lucian, és újra felvette a villáját.
A tányéron lévő karamellöntetben kavargattam a meleg
perecet.
– Az egyik ilyen kétes hírű adósságbehajtó helyen. Tudod,
melyikre gondolok. Fillérekért megveszik az egészségügyi vagy
a jelzáloghitel-tartozást, aztán megpróbálják behajtani, zaklatva
az embereket. Azt hiszem, Morganstern Hitelkezelő
Társaságnak hívják.
Lucian nem szólt semmit, miközben újabb falatot harapott a
perecből. Állva evett, a mosogatónak támaszkodva, köztünk a
konyhapult.
– Mi van? Semmi viccet nem sütsz el arról, hogy „annyira
nemkívánatos vagyok, hogy a férfiak még a saját halálukat is
képesek megrendezni, csak hogy megszabaduljanak tőlem”? –
kérdeztem.
– Túl sok a csattanó. Lefagytam – mondta. – Miért teszed ki
magad ennek?
– Hogy időt töltsek veled? – kérdeztem vissza ártatlanul
rebegtetve a szempillámat.
– Tudom, hogy csak a péksütemény miatt vagy itt.
Kiélveztem az utolsó falatot, és visszafogtam magam, nehogy
lenyaljam a tányérról a finom öntetet.
– Családot akarok. Itt az ideje.
Felálltam, és megkerültem a konyhaszigetet. Lucian némán
oldalra csúszott, így hozzáfértem a mosogatóhoz. Elmostam a
tányért meg a villát, majd félretettem őket, hogy
megszáradjanak.
– Komolyan gondolod ezt az egészet, ugye?
Zavartnak tűnt, én pedig felpillantottam rá. Nem volt elég hely
köztünk, ami furcsa meghittséget teremtett.
– Azt hittem, hogy te pont meg fogod érteni. Még soha nem
találtál ki valamit, amit nagyon szeretnél, és tettél meg érte
mindent, hogy megszerezd? Vagy te csak úgy simán felköhögtél
néhány milliót, hogy megvedd magadnak, amit akarsz?
Félretolt az útból, mire felhevült a testem az ártatlan
érintésétől. Hátraléptem, hogy teret teremtsek kettőnk között, és
felugrottam a pultra, amíg ő elmosogatott, majd a sütő
fogantyújára akasztott konyharuhával eltörölte mindkettőnk
tányérját, mielőtt visszatette őket a helyükre.
Aprólékos, jegyeztem meg magamban. Nem tűri, ha valami
nincs a helyén. Valószínűleg a zokniját is összehajtogatja szex
előtt.
 – Ez nagyon pragmatikus tőled – jegyezte meg.
Fészkelődni kezdtem.
– Tudok pragmatikus lenni.
Felém pillantott, és szinte éreztem, ahogy perzsel az
ezüstszínű tekintetével.
– Sok tekintetben igen – ismerte el. – De a szokásos
olvasmányaidat figyelembe véve arra számítottam, hogy a
romantikát helyezed előtérbe.
– Most meg milyen sületlenségeket fecsegsz? – keltem ki
magamból.
– Tinédzserkorod óta kamionszámra olvasod a romantikus
regényeket. Gyakorlatilag a homlokodra van tetoválva a
„boldogan éltek, míg meg nem haltak” befejezés.
Keresztbe tettem a karomat. Tényleg azt kívánom, bárcsak
találkoznék valakivel, aki úgy levesz a lábamról, ahogy
Naomival és Linával történt? Igen. Féltékeny voltam egy kicsit a
fenomenális szexuális életükre meg a nagy románcukra?
Abszolút.
– Néha nem kell várnod arra, hogy valami bekövetkezzen,
jobb, ha elkezded megvalósítani – magyaráztam.
– Nem hiszek neked.
– Nem érdekel – vágtam vissza.
Megsemmisítően vigyorgott, de gyorsan eltűnt a mosoly az
arcáról.
Megvizsgáltam a körmömet, és unalmat színleltem.
– Csak kíváncsiságból kérdezem, mit nem hiszel el nekem?
– Nem fogsz megelégedni egy férfival csak azért, mert
„potenciális apajelölt”. Te nem ilyen vagy.
– Ó, és pontosan milyen vagyok?
Villámgyorsan mozdult, mint egy vadállat, ami épp a
prédájára veti magát. Hirtelen azt vettem észre, hogy a térdem
közé állt, és csapdába ejtett, ahogy két kézzel a konyhapultra
támaszkodott.
 – Olyan férfit akarsz, aki felér azokhoz a hősökhöz, akikről
olvasni szoktál. Olyat, aki harcol a nőjéért, és aki elhurcolja őt
egy sötét sarkokba, mert egy pillanatig sem bírja ki, hogy ne
érjen hozzá. Aki bármit megtenne érte. Erre vágysz igazából.
Rekedt volt a hangja, simogató.
Miért volt olyan jó, olyan izgalmas ennyire közel lenni hozzá?
– Kezd olyan lenni, mintha megint az irodádban lennénk –
figyelmeztettem.
Összeszűkült a szeme, de nem mozdult. Ott maradt, ahol volt,
és majdnem tucatnyi helyen ért hozzám.
– Ne mondj le a vágyaidról – mondta. – Életed végéig bánni
fogod.
– Most komolyan tanácsot akarsz adni a szerelmi életemmel
kapcsolatban?
– Csupán arra hívom fel a figyelmedet, hogy még több bajba
sodorhatod magad, ha erőlteted ezt az egészet, ahelyett hogy
hagynád kibontakozni a dolgokat.
– Könnyű ezt mondani. Neked hetvenöt évesen is lehet
gyereked.
– Nem, nem lehet. Vazektómiám volt.
Tátva maradt a szám.
– Mi? Mikor? Miért?
Ellökte magát tőlem, és megállt a helyiség közepén. Láthatóan
rendkívül kényelmetlenül érezte magát.
– Menned kéne – jelentette ki.
De képtelen voltam megmozdulni.
– Jó, persze, nem kell elmondanod. Még akkor sem, ha én épp
most öntöttem ki a szívemet a nagyon személyes és megalázó
randevúimmal kapcsolatban. Ne érezd úgy, hogy tartozol
bármivel is.
– Adtam egy perecet.
– Fél perecet – mutattam rá.
Egy pillanatra azt hittem, megint be fog zárkózni, mint
mindig. Aztán sóhajtott egyet.
– Huszonéves voltam. Félő volt, hogy teherbe ejtettem egy
lányt, aki nem jelentett nekem semmit. Már akkor tudtam, hogy
nem áll szándékomban valaha is családot alapítani, ezért
gondoskodtam róla, hogy ne történhessen meg.
– Hűha, ez aztán a nagy döntés ilyen fiatalon – jegyeztem meg.
– Nem gondoltam meg magam azóta sem, úgyhogy ne nézz így
rám.
– Hogy?
– Mintha sajnálnál engem.
Felhorkantam.
– Nem sajnállak, te óriási fajankó. Én csak… meglepődtem.
Mindig is azt hittem, hogy sokkal megfontoltabban hozol
döntéseket. De mintha ez valami zsigeri, ösztönös reakció lett
volna.
– Idegesít ez a beszélgetés. El kellene menned – jelentette ki.
– Lucian. – Az összes bosszúság és frusztráció, ami bennem
fortyogott, ebben a rövid szóban tört elő belőlem.
– Mi az? – kérdezte halkan.
– Miért szállunk fel folyton erre a hullámvasútra? –
faggattam.
– Én inkább táncként gondolok rá – vetette ellen.
– Hullámvasút, tánc, vagy hatalmas hibák véget nem érő sora.
Mit csinálunk, Lucifer?
Mélyen a szemembe nézett, én pedig úgy éreztem, mintha
kővé dermedtem volna.
– Ragaszkodunk valamihez, ami már nem létezik – mondta
határozottan.
Elfogadtam a pofont, és sóhajtottam egyet.
– Hogyan engedjük el azt, ami nem is létezik? – kérdeztem.
– Ha rájövök, majd értesítelek… levélben… az ügyvédemen
keresztül.
Megrándult a szám. Ez volt Lucian varázsa. Gyűlölhettem,
mégis képes volt mosolyt csalni az arcomra.
– Akartál valaha családot? – tettem fel a kérdést.
– Egyszer. Réges-régen – felelte halkan.
Az ajkamba haraptam, és megpróbáltam kiverni a fejemből
az emlékeket.
– Menned kéne, Tündér.
– Nem kell olyannak lenned, mint ők – mondtam. – Máris jobb
vagy náluk. Mármint a szörnyű személyiségedtől eltekintve. Te
jobban csinálnád, mint ők.
Megrázta a fejét.
– Én arra fordítom az időmet, ami a legfontosabb. A feleségre
és gyerekekre nem marad. Különben is, csak veszélybe
sodornám őket.
Kihúztam magam.
– Beszéltem Nashsel arról, hogy az FBI-nak dolgozol…
– Hát persze.
A hullámvasút az első lejtőhöz közeledett.
– Azt mondtad, hogy ne aggódjak. Nem azt, hogy ne beszéljek
a barátoddal.
– Egy cseppet sem változtál – csattant fel.
Igazából tizenhat éves korom óta nőtt egy kosárméretet a
mellem. De ezt nem éreztem lényeges információnak ebben a
beszélgetésben.
– Te viszont teljesen más ember vagy, mint régen – mutattam
rá.
– Dolgom van, és idegesítesz – mondta.
– Beszéltem Nashsel, a barátoddal, és nem igazán örül annak,
hogy az FBI legjobb haverja lettél. – Nash pontos kifejezése
valami olyasmi volt, hogy „kurvára kavarog tőle a gyomrom”.
– Nem érdekel. – Lucian hangja olyan nyegle volt, hogy
legszívesebben bemasíroztam volna a nappaliba, hogy
felkapjam az egyik párnát, és hozzávágjam.
– Mindkettőnknek megfordult a fejében, hogy Anthony Hugo
emberei vették üldözőbe Hollyt – mondtam.
– Semmi közöd hozzá. De ha valóban Hugo emberei voltak,
akkor épp most bizonyítottam be az igazamat. Olyan dolgokat
teszek, amik miatt a hozzám közel álló emberek
megsérülhetnek – csattant fel, és az a gyönyörű álarca épp csak
annyira repedt meg, hogy bepillantást nyerhessek, mi rejtőzik
mögötte.
– Lucian – mondtam halkan.
Felemelte a kezét.
– Ne. Szeretném, ha elmennél.
Keresztbe tettem a karomat.
– Addig nem, amíg el nem árulod, hol tart a nyomozás.
Veszélyben vagy? A többi alkalmazottadnak is óvintézkedéseket
kell tennie?
– Erről nem beszélek veled – vágta rá, és elindult kifelé a
konyhából.
Követtem őt a folyosóra.
– Azt mondtad, hogy a fickó, aki eladta Hugónak a listát,
holtan került elő. Felix Metzer, igaz?
Lucian megállt, ahogy a kilincsre tette a kezét.
– Honnan tudod?
– Nem olyan nehéz megkeresni a hírekben, hogy milyen
holttestet húztak ki a Potomacból.
– A hírekben nem azonosították őt – ellenkezett.
– Egy kibaszott könyvtáros vagyok. Hidd el, vannak
forrásaim.
– Ebbe nem fogsz belekeveredni, Sloane.
A hangja rideg volt és kemény.
– Nem akarok belekeveredni. Csak válaszokat szeretnék. Az
FBI közel áll a letartóztatáshoz? Hugo ismét megtorlásra készül,
és ha igen, Lina meg Nolan célpontok lehetnek? Ha a fickó, aki
eladta Duncannek a listát, halott, az azt jelenti, hogy ez a nyom
egy zsákutca? Az FBI pénzügyi bűncselekmények után kutat,
mert azok megkönnyítik a vádemelést? Nem olyan szexi, mint
emberölésért elítélni valakit, de általában könnyebb
bizonyítani…
– Ez nem tartozik rád. Semmi közöd hozzám.
– Csak győzz meg arról, hogy okosabb, gyorsabb és ördögibb
vagy, mint valami maffiafőnök, akinek sikerült negyven éven át
úgy működtetnie a családi vállalkozást, hogy egyszer sem
tartóztatták le. Akkor békén hagylak.
– Nem kell meggyőznöm téged semmiről, csak arról, hogy el
kell tűnnöd a házamból, Sloane.
Úgy nézett ki, mint aki menten dührohamot kap.
– Nézd. Mivel úgy tűnik, nincs olyan családtagod vagy
barátod, aki tanácsot adna neked, kénytelen vagy engem
elviselni. Anthony Hugóval szórakozni rossz ötlet. Vissza fog
vágni. Hagyd, hogy az FBI elintézze, és maradj ki belőle.
Nem tudom, miért volt olyan fontos számomra, hogy
meghallgasson. De az volt.
– Tudomásul vettem a véleményedet – válaszolta hidegen.
Nem mozdultam.
– Miért csinálod ezt?
– Miért? – gúnyolódott. – Megpróbált elvenni tőlem valamit.
Megálltam előtte.
– Szóval életed hátralévő részében… mit is fogsz csinálni
pontosan? Elintézel minden egyes embert, aki valaha ártott
neked?
– Nem tartozom magyarázattal.
Kifújtam a levegőt, és megpróbáltam más taktikát alkalmazni.
– Értem, hogy az apád miatt tehetetlennek érezted magad,
de…
– Egy szót se többet.
A félelmetes hangját használta velem szemben. De ezzel csak
felbosszantott.
– Nem töltheted azzal az egész felnőtt életedet, hogy
helyrehozd a hibákat, amiket az apád követett el. Már rács
mögött ül…
– Többé már nem.
– Mi? Kijött a börtönből? – Jó néhány oktávot emelkedett a
hangom.
– Nem. Meghalt.
Meglepetten pislogtam, és a homlokomhoz emeltem a kezem,
hátha akkor nem forog tovább a folyosó.
– Meghalt?
– Tavaly nyáron.
– Tavaly nyáron?
– Nem kell mindent megismételned, amit mondok – mutatott
rá Lucian.
Megdörzsöltem a halántékomat.
– Miért nem értesítettek?
Összeráncolta a homlokát.
– Miért értesítettek volna?
– Mert Ansel Kibaszott Rollins áldozataként mindig
értesülnöm kell róla, amikor átrakják egy másik börtönbe,
amikor feltételes szabadlábra helyezést kérhet, vagy a picsába,
amikor meghal! Mert minden egyes alkalommal elmentem
tanúskodni, amikor szabadlábra helyezés előtt állt, hogy
biztosítsam, az a szörnyeteg ott marad, ahová való. – A magasba
emeltem a kezemet. – Miféle igazságszolgáltatás az, hogy csak
úgy meghal? Mondd, hogy legalább borzalmasan fájdalmas
véget ért.
– Te tanúskodtál? – Fojtott volt a hangja. Kinyújtotta a kezét,
és erősen megmarkolta a bicepszemet. Eltűnt a rendíthetetlen
Lucian, és a helyén ott maradt egy tüzes férfi.
– Természetesen. Apa minden alkalommal elkísért. Aggódtam,
hogy idén nélküle kell visszamennem, de megtettem volna.
– Senki sem kérte ezt tőled. Nem a te felelősséged volt, hogy
bent tartsd – mondta, és továbbra is olyan volt a hangja, mintha
mindjárt felrobbanna.
– Hogyan történt? – kérdeztem.
Mély levegőt vett, majd fújta.
– Álmában kapott agyvérzést. Azt mondták, fájdalommentes
halála volt. – Keserű volt a hangja.
– Fájdalommentes. – Elfojtottam egy keserű nevetést. Apám az
utolsó heteit szenvedéssel töltötte, Ansel Rollins pedig békésen
távozott álmában.
– Apád nem mondta, hogy tanúskodtál a feltételes
szabadlábra helyezésnél – jegyezte meg Lucian.
– Miért mondta volna? – tettem fel a kérdést, ahogy kihúztam
magam a szorításából, hogy fel-alá járkáljak. Jobban tudtam
gondolkodni mozgás közben. – Ezt nem hiszem el.
Mindkettőjüknek itt kellene lenniük.
– Kiknek?
Abbahagytam a járkálást, hogy felnézzek rá.
– Az apáinknak. Az enyémnek azért kellene itt lennie, mert jó
volt, kedves, okos és csodálatos. Az unokájával kéne játszania,
egy mediterrán hajóutat terveznie anyával, és segíthetne
nekünk kihozni Mary Louise-t a börtönből. Annak a hitvány
alaknak pedig, aki az apádnak nevezte magát, azért kellene itt
lennie, hogy minden nap minden egyes percében szenvedjen
azért, amit veled tett.
– És veled – mondta halkan Lucian.
Figyelmen kívül hagytam, és bevonultam a nappaliba. Ott
felkaptam az egyik díszpárnát, az arcomhoz szorítottam, és
kieresztettem a torkomat fojtogató sikolyt.
– Mi a fenét csinálsz? – kérdezte, és volt képe lazának tűnni.
Visszadobtam a párnát a kanapéra.
– Nem is tudom. Naomi szokott ilyet csinálni. Gondoltam,
hátha segít.
– És, segített?
– Nem, most annyira dühös vagyok, hogy jobb lenne, ha
elmennél.
– Ez az én házam – mutatott rá.
– Rendben – sóhajtottam. – Akkor megyek, és összetöröm a
saját cuccaimat, amíg jobban nem érzem magam. – Elindultam
a bejárati ajtó felé.
Éppen akkor kapott el, amikor megfogtam a kilincset, és az
ajtóra támasztotta a tenyerét, hogy csukva tartsa.
– Kopj le, Lucian – sziszegtem anélkül, hogy megfordultam
volna.
– Miért vagy ilyen dühös? – faggatott.
Megpördültem, hogy szembenézzek vele.
– Ugye, csak viccelsz?
– Sloane – mondta szinte gyengéden.
– Azért vagyok dühös, mert bántott téged és az anyádat.
Tönkretett téged. Ő meg egyszerűen megmenekülhetett?
Békésen?
Ó, a kurva életbe. Egy forró, mérges könnycsepp csordult ki a
szememből, és végigpergett az arcomon.
Lucian megfogta a vállamat.
– Egyetlen könnycseppet se merj ejteni miatta.
– Te pedig ne merészeld megmondani, hogy mit érezzek.
– Nem tett tönkre engem – erősködött. – Nem hagytam, hogy
megakadályozzon abban, hogy felépítsem ezt az életet.
– Milyen életet, Lucian? – kérdeztem rekedten.
– Több pénzem és hatalmam van, mint…
– Vannak dolgaid. Dollármillióid és magas beosztású
ismerőseid vannak. Az összes ébren töltött percedben dolgozol.
De mindez nem tett boldoggá. Megmentetted a családod nevét,
hogy soha ne lehessen kapcsolatba hozni az apáddal, és ez
nagyszerű, de ez a név veled együtt véget fog érni. Vazektómiát
csináltattál, mert elhitette veled, hogy sérült vagy.
Gyönyörű arca kővé dermedt.
– Nem mindenki lehet boldog, Sloane.
 – Látod? Tessék. – Az arcába nyomtam az ujjamat. –
Tönkretett téged. Minket.
Egy pillanatra Lucian megbénult a döbbenettől. Úgy nézett ki,
mintha megütöttem volna. Aztán ismét a helyére csúszott az
álarca. Elengedett, és hátralépett egyet.
De most, hogy belekezdtem, nem tudtam abbahagyni.
Megszüntettem a köztünk lévő távolságot, és kimondtam
mindazt, amit tizenöt éves korom óta magamba fojtottam.
– Fogott egy kedves, okos, gyönyörű fiút, és összetörte. Ezt
soha nem fogom neki megbocsátani.
– Nem tett tönkre. Vele dacolva lettem ilyen.
– Nem. Miatta vagy ilyen – ellenkeztem. – Minden
alkalommal, amikor az alapján döntesz, hogy mit tenne vagy
nem tenne az apád, az ő kezébe adod a hatalmat. Még mindig
bánt téged. Először a börtönből, most pedig a sírból.
Lucian nem tűnt boldognak az éleslátó megjegyzésemtől. Sőt,
egyenesen dühösnek látszott. Állkapcsa megfeszült szépen nyírt
szakálla alatt.
– Gondolj, amit akarsz. De egy dolog nem az ő lelkén szárad:
nem tett tönkre minket. Azt te csináltad.
Elakadt a lélegzetem a szavak büntető erejétől.
– Már bocsánatot kértem érte. Tizenhat éves voltam.
– És most hány éves vagy? Mert megint nem hitted el, hogy el
tudom intézni a dolgaimat. Akkor sem lehetett benned
megbízni, és most sem lehet.
Zúgott a fejem. A perec téglává kövült a gyomromban.
– Ezt nem tudod megbocsátani nekem? Nos, én pedig azt nem
tudom megbocsátani, hogy hagytad, hogy Ansel nyerjen.
– Menj a pokolba, Sloane.
– Örömmel.
Kitrappoltam az ajtón, és olyan erősen csaptam be magam
mögött, ahogy csak tudtam.
 19. fejezet

Elkövetett hibák

Lucian

Huszonkét évvel korábban

Felriadtam, és egy zaj visszhangja csengett a fülemben. Nem

engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy visszatartsam a
lélegzetemet, és megvárjam, hogy kiderüljön, vajon csak egy
álom árnyai voltak, vagy valóban az a rémálom, amiben élek.
Épp egy rövidnadrágot húztam magamra, amikor újra
meghallottam. A hangos könyörgést elnyomta a fröcsögő
vádaskodás.
Kihűlt a vacsora.
Rendetlenség van a házban.
Sáros lábnyomokat látott a garázsban.
Túl nagy a hangzavar.
Túl nagy a csend.
Rosszul néztem rá.
Megszülettem.
 Egy csattanás hallatszott, amit azonnal elgyötört kiáltás
követett a földszintről, amikor mezítláb a lépcsőhöz értem. Túl
hangosak voltak, szóval biztos nem most kezdődött a
veszekedés. Elaludtam.
Hülye.
Soha nem aludtam el hamarabb az apámnál. Nem volt
biztonságos. Nem bíztam benne. De kurvára elfáradtam. A
végzős évem utolsó hetei, a részmunkaidős állásom és a
főiskolai előkészületek látszatának megteremtése miatt mindig
kimerülten másztam be az ágyba, az enyémbe vagy Sloane-éba.
Mr. Walton nagyon sokat tett értem.
Segített nekem megpályázni egy ösztöndíjat és két támogatást,
amiket meg is kaptam. Még csak fociznom sem kellett volna a
főiskolán. A sport egyébként is megviselte a testemet. A foci, és
az, hogy együtt éltem az apámmal. Nyilvánosan mindhárman
újra meg újra eljátszottuk ugyanazt a nevetséges színjátékot,
amely során úgy tettünk, mintha a zárt ajtók mögött nem
létezne a sötétség. Hogy nem ugyanazt a rémálmot éljük át újra
és újra.
De az igazságot senki sem rejtheti el örökké. Főleg, ha ilyen
csúnya. Nem fogom elhagyni ezt a házat, legalábbis addig nem,
amíg a szüleim együtt élnek benne.
Nem tehetem. Én voltam az egyetlen, aki valaha megállította.
Szemmel tartottam őt, mert tudtam, hogy megint meg fog
történni. A visszaszámlálás hetekkel ezelőtt indult újra a
legutóbbi heves dühkitörésénél. Még mindig nem tudtam
rendesen mozgatni a vállamat, anyámnak pedig új heg volt a
szája sarkában. A szemem láttára fogyott el, mintha kitörölte
volna magát a valóságból.
Akkor bántani akartam apámat. Nemcsak megállítani, hanem
fájdalmat okozni neki. Meg szerettem volna mutatni neki,
milyen érzés.
De visszafogtam magam. Épphogy. Mr. Waltonra és a
sakktáblára gondoltam, miközben lángoltam a haragtól. Néha a
legjobb támadás a jó védekezés.
Úgyhogy védekeztem. Aztán apa jobban lett. De tudtam, hogy
ez az állapot nem tart majd sokáig. Az az ember egy időzített
bomba volt.
Több eszem is lehetett volna, mégis elaludtam. Kurva nagyot
hibáztam.
Leszaladtam a lépcsőn, amikor verekedés és puffanás hangját
hallottam, ráadásul mindeközben alkoholgőzös ordibálás
zengte be a házat.
A nappaliban találtam őket. Apa ott állt anya fölött, és jobb
kezét mérgesen ökölbe szorította. Kidudorodott a bicepsze. Az
állkapcsa megfeszült a dühtől, ami az uralmába kerítette.
Felszedett pár kilót, miközben anyám lefogyott. Mintha kiszívta
volna belőle az életet, mint valami vámpír a könyvekben,
amiknek most Sloane a megszállottja volt.
– Sajnálom – suttogta anya megtörten. A padlón kuporgott. A
vére összemaszatolta a falat és a padlót. Beleivódott a pólóba,
ami kinyúltan lógott csontos vállán.
Apa gonoszul bordán rúgta.
– Állj! – szakadt ki a parancs a torkomból.
Apa megfordult, hogy rám meredjen üres, véreres szemével.
– A pia miatt van – mondta mindig, miután kijózanodott.
Miután anya bekötözte a véres ujjait; a sérüléseket, amiket
akkor szerzett, amikor bántott minket. – Többé nem fordul elő.
Utáltam őt. Abban a pillanatban megállt az idő, és annyira
elöntött a gyűlölet, hogy majdnem megroggyant a térdem.
– Mit mondtál? – kérdezte apa fenyegetően. Tisztán és
érthetőn beszélt. Nem folytak egybe a szavai, amikor ivott.
Egyszerűen gonoszabb lett.
– Azt mondtam, állj – ismételtem meg, miközben az ismerős
vörös köd leereszkedett az agyamra. A szívem a torkomban
dobogott, és élveztem, ahogy elönt az adrenalin.
 – Lucian, menj innen – könyörgött anya, most már
négykézláb.
Apa újra belerúgott, anélkül hogy ránézett volna. Az ütés
visszalökte anyát a padlóra, ahol nyöszörögve
összegömbölyödött.
Ekkor vettem észre. A hosszú, szaggatott vágást anya alkarján.
A csillogó fémet apa bal kezében.
– Soha többet ne emeld fel a hangodat a kibaszott házamban,
fiú – mondta.
A tekintetem a késre szegeződött, amit én mostam el és tettem
a konyhapulton lévő tárolóba. A pengén vér volt. Megvágta őt.
És most felém mutogatott vele.
– Baszd meg! – kiáltottam. Valami elpattant az agyamban. Már
nem a kötelességtudó kamasz srác voltam. Sem a békefenntartó,
vagy a védelmező. Olyan lettem, mint ő.
Olyan dühöt éreztem, amilyet még soha, és gyorsan átszeltem
a helyiséget. Belemarkoltam az izzadt pólójába. Úgy nézett ki a
kezem, mint az övé. Nagy volt, tele zúzódással, pusztításra
alkalmas.
Ez a gondolat megragadt a fejemben, mint egy szikla.
Egy kicsit meglepettnek tűnt. Mert máskor mindig tudtam, hol
a helyem. Nem vágtam vissza. Azonban ezen az estén
megtettem. Itt és most befejezzük, mielőtt végez
valamelyikünkkel.
Kihasználtam a meglepettségét, és tiszta erőből nekivágtam a
falnak, amihez engem és anyámat is számtalanszor
odaszorított. Meglendítettem az öklöm, és erősen állkapcson
ütöttem. Azonnal elöntött a fájdalom. Messziről hallottam
anyám sikolyát.
Apa már kiabált. Szörnyű, undorító szidalmakat vágott a
fejemhez. Olyan dolgokat, amiket az ellenségednek tartogatsz,
aki mindent elvett tőled. Nem pedig a fiadnak, aki régen csak
arra vágyott, hogy büszke legyél rá.
 Megvágott a pengével. De nem éreztem semmit, csak a
perzselő haragot, amit soha nem leszek képes elfojtani.
Pusztítani akartam. Olyan jó érzés volt, hogy végre mindent
visszaadhattam neki.
A fájdalom hajtott előre. Kikaptam a kést a kezéből, és a
padlóra dobtam. Halántékon ütött, amitől megszédültem. De
nem rogytam össze. Nem estem el, nem könyörögtem, és nem
sírtam.
Elvesztettem az eszemet.
Nem hagytam abba a püfölését, amíg el nem esett. Amíg nem
könyörgött, amíg nem sírt.
Apja fia.
Úgy ismétlődött a fejemben, mint egy mantra. Újra meg újra.
Az üvegcsörömpölést csak távolról hallottam.
Apja fia.
Anya halkan jajveszékelt.
Apja fia.
Folytattam az ütlegelést. Lendítettem az öklömet, kitértem a
pofonja elől, és még akkor is verekedtem, amikor már csengett a
fülem. Amikor a vörösből először kék, majd fehér, végül pedig
újra vörös lett.

∞
Sloane
REMEGETT A KEZEM, AHOGY a vezeték nélküli telefont szorongattam.
Sírni vagy hányni akartam, és biztos voltam benne, hogy mire
ennek vége, mindkettő bekövetkezik.
Ígéretet tettem Luciannek. Hajthatatlan volt. De ha nem
csinálok valamit, valakinek baja esik. Tényleg megsérül.
Láttam, amikor Mr. Rollins hazajött. A furgon tanksapkája
nyitva volt. Áttért a szembe sávba, majd félrekapta a kormányt,
hogy kikerülje Mrs. Clemsont, aki a két bernáthegyi kutyáját
sétáltatta. Káromkodva kiabált a nővel, túlságosan beletaposott
a gázba, majd a fékre lépett, és csupán centikre állt meg a saját
garázsa ajtajától.
Az elmúlt egy évben olyan sokszor akartam szólni a
szüleimnek. De Lucian megígértette velem, hogy kimaradok
belőle, és hagyom, hogy ő intézze ezt a helyzetet.
Soha nem beszélt róla. De eleget tudtam ahhoz, hogy
észrevegyem a jeleket. Soha nem zártam be az ablakomat
teljesen, de a rosszabb éjszakákon egy-két centire nyitva is
hagytam, és egy takaró alá bújva hallgatóztam.
Mivel nem tudtam megakadályozni, hogy megtörténjen,
együtt szenvedtem vele.
Bizonyos szempontból nagyon közel álltunk egymáshoz, más
szempontból viszont gyakorlatilag idegenek voltunk.
Ott volt az a Lucian, akit az iskolában láttam. A gyönyörű fiú
az udvartartásával. Az, aki rám kacsintott, vagy megrángatta a
lófarkamat, amikor senki nem figyelt.
Aztán ott volt az a Lucian, aki hetente háromszor nálunk
vacsorázott. Olyankor udvarias, tisztelettudó és csendes volt.
Önként jelentkezett, hogy vasárnaponként megtanít vezetni az
iskola parkolójában, miután anya kijelentette, hogy a
vérnyomása nem bírja ezt a stresszt.
És ott volt az a Lucian, aki bemászott az ablakomon. Olyankor
vicces volt, merengő, okos, és érdeklődött irántam. Órákig
vitatkoztunk zenéről, filmekről és könyvekről. Néha elolvasta,
amit én olvastam, csak hogy beszélgethessünk róla. Még az első
igazi párkapcsolatomat is ő asszisztálta végig Trevor
Whitmerrel, aki egy tizedikes harsonás volt.
Júniust írtunk. Lucian tizennyolcadik születésnapja kedden
volt. Aznap, mint a ballagás. Úgy éreztük, mintha egy ketyegő
bomba lógna a fejünk felett. Végigcsinálta az érettségit.
Terveket szőtt a nyárra, és főiskolai pólókat vett. De
akárhányszor próbáltam rábeszélni, nem akart megnyílni
nekem. Néha úgy tűnt, mintha mindent tudni akart volna rólam
anélkül, hogy bármit is elárulna magáról.
Újabb halk kiáltást hallottam az éjszakai levegőben, és
összerezzenve a mellkasomhoz szorítottam a telefont.
Lucian szinte mindig átjött a balhé után. A verekedés után.
Miután az apja elájult, vagy újra elment otthonról. Miután
megnyugtatta az anyját. Rá nem vigyázott senki. Ezért kötszert
és fertőtlenítőt raktároztam az éjjeliszekrényemben. Néha
leosontam a földszintre, hogy jégkockát dobjak egy zacskóba,
vagy rágcsálnivalót keressek.
Megbízott bennem, amikor mesélt az otthoni helyzetéről.
Talán ez azt is jelentette, hogy bízik abban, hogy azt teszem, ami
a helyes, még ha ő nem is azt akarja, gondoltam.
Idegesen az ajkamba haraptam. Nem ülhettem ölbe tett
kézzel a szép szobámban, a szép életemmel, és várhattam, hogy
az apja ne bántsa tovább. A barátok nem így viselkednek. Ha
szeretsz valakit, nem ezt teszed, és én szerettem Luciant.
Hogy milyen módon, abban nem voltam biztos. Csak azt
tudtam, hogy szeretem őt, és nem bírom elviselni, hogy tovább
szenvedjen.
Felnyomtam az ablakot, és kimásztam a veranda tetejére.
Már majdnem éjfél volt. A szüleim órákkal ezelőtt lefeküdtek,
én pedig nem rohanhattam be a szobájukba, hogy kitálaljam az
egész történetet, majd megkérjem őket, hogy hívják a 911-et.
Vagy mégis?
Az igazat megvallva, a szüleim nagyszerűek voltak. Azonnal
telefonálnának a rendőrségre, apám pedig átrohanna a
szomszédba, hogy megpróbálja lecsitítani a kedélyeket.
Tudom, hogy bizonyos esetekben hasznos lehet a békéltetés.
Azonban Mr. Rollins olyan fickónak tűnt, aki még az első
mondatodat sem hagyja befejezni, mielőtt leüt. Én pedig nem
akartam, hogy apámnak baja essen. Különben is, összetörne, ha
megtudná, mi történik a szomszédban. Ő meg anya bűntudatot
éreznének, amiért nem vették észre a jeleket. És megpróbálnák
valahogy jóvá tenni, amivel csak zavarba hoznák Luciant,
ráadásul arra késztetnék, hogy elkezdjen kerülni engem.
Olyan odaadó szenvedéllyel gyűlöltem Mr. Rollinst, amilyet
csak a nagyszerű irodalmi művekben tudnak megfogalmazni.
Valahányszor megláttam, gyűlölködve bámultam rá, és azt
akartam, hogy érezze az utálatomat. Hogy megforduljon, és
észrevegye, milyen csúnyán nézek rá. Hogy tudja, nem
mindenkit tud átverni. Hogy ismerem a piszkos kis titkát.
De soha nem vett észre engem. Egyszer sem pillantott felém.
Gondoltam, jobb is így. Legalább amikor megvalósítom a
tervemet, fogalma sem lesz róla, hogy szerepet játszottam
abban, hogy lecsapott rá a karma.
Sok tervem volt. Egy egész füzetnyi. Arról, HOGYAN CSUKASSAM
LE MR. ROLLINST, HOGY LUCIAN ELMEHESSEN TOVÁBBTANULNI. Ezt nagy,
nyomtatott betűkkel írtam a kedvenc lila filctollammal a füzet
első oldalára. A jegyzetfüzet borítójára FÖLDRAJZ JEGYZETEK
feliratot firkáltam, hogy senki ne szaglásszon körülötte.
A legutóbbi tervben, amit felvázoltam, kihagytam a
„letartóztatni” részt, és egyenesen a „gyilkosságra” tértem rá.
Észrevettem, hogy Mr. Rollins néhány havonta kicserélte a
fékbetéteket a kocsifelhajtóján… valószínűleg azért, mert
részegen állandóan a fékre taposott, hogy ne menjen neki
semminek. Arra gondoltam, hogy odalopódzom hozzá, amíg ő a
jármű alatt fekszik, és kiengedem a kéziféket.
Aztán megvárom, hogy biztosan meghaljon, mielőtt remegő
hangon felhívom a 911-et.
A reálisabb tervekben, amikben nem követtem el
gyilkosságot, bármennyire is megérdemelte volna, hogy
kicsinálják, egy független szemtanú figyelmének felkeltése
szerepelt.
 Mint például Lucian fociedzőjének, akinek észre kellett
vennie a zúzódásokat. Vagy talán a szomszédoknak, akik a
Rollins család otthonának másik oldalán laktak. Csakhogy Mr.
Clemsonnak hallókészüléke volt, amit ritkán használt, Mrs.
Clemsont pedig annyira lefoglalta a beszéd, hogy úgy tűnt, soha
nem hallja a többieket.
Végül ki fogok találni valamit, és megállítom. Akkor Lucian
elmehetne főiskolára, és nem kellene aggódnia az anyja miatt.
Boldog lehetne. Igazán boldog.
Egy tompa kiáltás riasztott meg. Ezt üvegcsörömpölés zaja
követte. Hangos üvegcsörömpölés. Mintha betört volna a
nappalijuk ablaka.
A hüvelykujjam bepötyögte a 911-et, mielőtt az agyam döntést
hozott volna.
Zokogás törte meg a kísérteties csendet, és rájöttem, hogy én
adom ki ezt a hangot.
Úgy remegtem, hogy a fogam is belekoccant.
Egyikünknek ma este véget kellett vetnie ennek. És ha ez azt
jelenti, hogy élete végéig gyűlölni fog, legalább megmarad az
élete.
– 911. Mi a vészhelyzet?
– Egy férfi bántja a feleségét és a fiát. Csúnya hangokat hallok.
Kérem, küldjön segítséget, mielőtt túl késő lenne. – Elcsuklott a
hangom.
– Oké, drágám – mondta a diszpécser lágyabb hangon. –
Minden rendben lesz. Mi a cím?
Két próbálkozásba telt, mire zokogva ki tudtam nyögni.
– A rendőrök már úton vannak.
– Mondja meg nekik, hogy siessenek, és legyenek óvatosak.
Mr. Rollins nagydarab fickó, ráadásul állandóan iszik, és
részegen vezet – árultam el, és felsoroltam az összes okot,
amiért gyűlölöm ezt a férfit.
– Oké. A rendőrség majd elintézi – ígérte meg.
 – Köszönöm – suttogtam, ahogy megtöröltem a szemem a
ruhám ujjával. Hideg volt ott fent a tetőn. Fáztam, és
magányosan vártam, hogy Luciannel minden rendben legyen.
– Ők a szomszédai? – kérdezte a diszpécser.
A távolban szirénákat hallottam, és alig vártam, hogy
közelebb jöjjenek.
– A fiú a barátom – suttogtam.

∞
Lucian
A BILINCS A CSUKLÓMBA MART. A törött üveg megvágta a talpamat,
amikor Wiley Ogden kivezetett a bejárati ajtón. Vér folyt a
tucatnyi vágásból az arcomon és a karomon. Apámnak sikerült
egy felszíni vágást ejtenie a bordámon a késsel, mielőtt elvettem
tőle. Fájt a fejem, és nehezen tudtam figyelni arra, amit az
emberek körülöttem beszéltek. Minden homályos és tompa volt.
Két járőrkocsi állt a ház előtt az utcán, és egy mentőautó
parkolt a felhajtón. Mindhárom jármű villogója be volt
kapcsolva, így riasztva meg mindenkit a környéken, én pedig
szégyelltem magam.
A fürdőköpenyes, aggódó szomszédok az utcán leskelődtek.
– Mit csinálsz? – Simon Walton felém masírozott. Lángolt a
tekintete, ahogy állt ott a macskás pizsamanadrágjában.
Elfordítottam a fejem, mert nem akartam látni az ítélkezést a
férfi szemében, akire pótapámként tekintettem. Azonban nem
felém irányult a haragja. Közém és a rendőrfőnök közé lépett,
majd Ogden petyhüdt mellkasába fúrta az ujját.
– Mégis mi a fenét csinálsz, Wylie?
– Letartóztatom ezt a huligán pöcsöt, amiért megpróbálta
miszlikbe aprítani a szüleit egy szakácskéssel – válaszolta a
rendőrfőnök elég hangosan ahhoz, hogy a szomszédok is
hallják.
– Nem ez történt! – A tömeg szétvált, vagy a látásom tisztult ki
eléggé ahhoz, hogy fókuszba helyezzem Sloane-t.
Gyorsan félrenéztem, de csak azután, hogy megláttam
könnyáztatta arcát. A rettenetet a tekintetében. A bűntudatot.
Még mindig a kezében tartotta a vezeték nélküli telefont.
Ő volt az. Ő hívta a rendőrséget. Miatta lett vége az
életemnek. Miatta maradt védtelen az anyám. Az anyám, aki
hallgatott, amikor apám azt mondta a zsaruknak, hogy
indokolatlanul rájuk támadtam.
A hányinger újabb hulláma csapott le rám.
– Sloane, ezt majd én elintézem – jelentette ki Mr. Walton. –
Vedd le róla a bilincset, Wylie, különben nem leszünk jóban.
– Nem fogadok el parancsokat egy nyámnyila ügyvédtől –
vágta rá Ogden, és erősen előrelökött. Összecsuklott a térdem,
és ráestem a járdára.
Sloane felkiáltott, de nem voltam hajlandó felemelni a
tekintetem.
– Winslow rendőr, vigyázna Lucianre, amíg én beszélek
Ogden rendőrfőnökkel? – szólalt meg Mr. Walton összeszorított
foggal.
Egy másik rendőr és egy mentős megfogta egy-egy karomat, és
felsegítettek.
– Tarts ki, haver – mondta halkan a rendőrtiszt, miközben a
mentőautó felé vezettek.
– Ne fáradjon a sebkötözéssel. Hadd vérezzen el a börtönbe
vezető úton. Meglátjuk, az hogy tetszik neki – kiáltott utánunk
Ogden.
Úgy hallottam, mintha a mentős azt mormolta volna az orra
alatt, hogy „faszfej”, de nem voltam benne biztos.
A zsaru beültetett a járőrkocsi hátsó ülésére, ahol magamba
roskadtam.
 – Hozok neked egy kis vizet, és bent az őrsön megmosdatunk
– ígérte.
Bólintottam, de nem nyitottam ki a szememet. Nem volt
értelme. Itt semmi sem maradt számomra. Véget ért az életem.
– Lucian.
Sikerült kinyitnom a szemem, és észrevettem, hogy Mr.
Walton hajol be a nyitott ajtón.
– Figyelj rám. Mögötted leszek. Oké? Ne beszélj senkivel. Ha
megpróbálnak kikérdezni, mondd meg nekik, hogy csak az
ügyvéded jelenlétében fogsz beszélni.
Nyugodt, vigasztaló volt a hangja.
– Mi…– Rekedten szólaltam meg, ezért megköszörültem a
torkomat. – Mi lesz az anyámmal?
– Kórházba viszik, hogy kivizsgálják – felelte halkan.
– Lucian. – Sloane ijedt arca jelent meg az apja mellett.
Elfordultam, nem akartam látni őt. Nem akartam
szembenézni az árulással… vagy az árnyakkal, amik a családom
miatt jelentek meg zöld szemében.
– Menj innen – mondtam.
– Tessék? – kérdezte Mr. Walton közelebb hajolva.
– Vigye el innen! Kérem!
– Lucian, sajnálom – kezdte Sloane.
– Menj oda az anyádhoz, Sloane – utasította Mr. Walton az
ügyvéd hangján.
Apám a mentőautó mögött állt őrt, és engem figyelt. Tudtam,
hogy igazából mit csinál. Emlékeztette anyámat, mi történik
azzal a feleséggel, aki nem tudja, hogy a férjének tartozik
hűséggel, nem pedig a fiának.
Nem hibáztattam anyámat. Azt sem tudtam, hogy Sloane-t
hibáztatom-e. Csak abban voltam biztos, hogy mindannak,
amiért olyan sokáig küzdöttem, most vége. Minden hiába volt.
Börtönbe fogok kerülni. Az apám megöli majd az anyámat.
Aztán vagy börtönbe kerül, vagy halálra issza magát. Bárhogy is
alakul, itt a vége a Rollins családnak.
– De apa, nem hagyhatod, hogy elvigyék. Nem ő volt az. Nem
Lucian hibája volt. Mr. Rollins…
Ha apám meghallja, ha csak sejteni kezdi, hogy Sloane tudja…
Nem leszek itt, hogy megállítsam. Rosszul lettem.
– Elég! – kiáltottam gorombán. Továbbra sem tudtam ránézni.
Távol kell maradnia tőlem.
– Lucian. – Sloane suttogása megtört.
– Menj, várj meg anyáddal – parancsolta Mr. Walton
komoran.
Éreztem, hogy Sloane távozik. Elöntött a reménytelenség.
– Ne akarjon belekeveredni ebbe, Mr. Walton. Nem
biztonságos.
Benyúlt a kocsiba, és a vállamra tette a kezét.
– Nem hagyunk magadra, Lucian. Te egy rendes gyerek vagy,
akiből jó ember lesz. Segíteni fogok.
Útban a rendőrségre azon tűnődtem, hogy egyesek miért
szentelik mások megmentésének az életüket, míg mások csak
arra várnak, hogy tönkretegyenek mindenkit. Nem mintha
számított volna. Már én is tönkrementem.
 20. fejezet

Senki másé nem lehet

Lucian

Maureen Fitzgerald keresztbe tette hosszú lábát, és titokzatosan

rám mosolygott.
– Mi olyan fontos, hogy muszáj volt megszakítanom a párizsi
bevásárlókörutamat? – Higgadtan beszélt. A testtartása és a
hanglejtése arra szolgált, hogy a hallgatóságát a bentlakásos
iskolákra és az európai nyaralásokra emlékeztesse. Egyetlen
gesztenyebarna hajszála sem mert kicsúszni klasszikus
kontyából. Az ékszerei drágák, mégis ízlésesek voltak, a
nadrágkosztümjéről pedig egyszerre üvöltött a stílus és a pénz.
De én ismertem. Az igazi Maureen sokkal lenyűgözőbb volt
egy gazdag, elkényeztetett örökösnőnél. Hozzám hasonlóan ő is
a semmiből jutott el oda, ahol most tart. Hozzám hasonlóan ő is
pénzből, hatalomból és szívességekből épített biztonsági hálót.
Az ötvenes éveiben járt, de többen fordultak utána, amikor
belépett egy helyiségbe, mint a legtöbb alkalmazottja után. Ami
nem kis elismerés, tekintve, hogy egy seregnyi gyönyörű
szexmunkásért volt felelős, akik a gazdag washingtoni elitet
elégítették ki.
Átnyújtottam neki egy eszpresszót, és leültem az íróasztal
szélére. A szállodaigazgató odakint tartózkodott, valószínűleg
idegesen járkált fel-alá, és azon tűnődött, vajon miért az ő
irodáját használja a hely tulajdonosa arra, hogy a keleti part
leghírhedtebb madámjával találkozzon.
– Információra van szükségem – mondtam.
– Ne légy mohó, Lucian. Ez nem helyénvaló.
– Ne tégy úgy, mintha nagylelkűségéből látnál el
információkkal, Maureen. Számos módon megkönnyítettem az
életedet.
Szimbiózisban éltünk egymással. Ő információkat osztott meg
minden problémás ügyfélről, akivel a dolgozói találkoztak, én
pedig felhasználtam ezeket az információkat, hogy biztosítsam,
ne legyenek további problémák. A kérdéses személytől függően
az eszközeim a zsarolástól egészen a kreatívabb megoldásokig
terjedtek.
– Előbb-utóbb valaki rá fog jönni a kapcsolatunkra, és akkor
mi lesz? – kérdezte, mielőtt belekortyolt az eszpresszóba.
– Ahhoz túlságosan óvatosak vagyunk.
– Hmm. Milyen optimista vagy. De az emberek sokszor
figyelmetlenek. Hanyagok.
– Ezért merült fel a neved Felix Metzer korai halálával
kapcsolatban? – kérdeztem, holttestként hajítva az információt
a lába elé.
Tökéletesen közömbös maradt az arckifejezése, de hallottam a
porcelán zörgését, amikor letette a csészét.
– Kivel beszéltél?
– Valakivel, aki szerencsére túl hülye ahhoz, hogy összekösse
a dolgokat. Feltételezte, hogy Felix az ügyfeled volt.
– Milyen korlátozott a képzelőereje a kis dalos pacsirtádnak –
jegyezte meg Maureen, és hátrasimította a haját.
– Miért láttak együtt ebédelni egy olyan férfival, aki – minden
jel szerint – egy szimpatikus, hálózatépítő, középpályás bűnöző
volt, amíg ki nem halászták a holttestét a Potomacból?
Felsóhajtott.
– Először meséld el, mi közöd az ügyhöz.
– Felix eladott egy listát Anthony Hugónak, amin rajta volt az
egyik barátom neve. Hugo kiadta parancsba, hogy a listán
szereplő összes nevet el kell tenni láb alól.
– Vannak barátaid? – A nő felvonta a szemöldökét, és
megcsillant barna szeme.
– Inkább családtagok – mondtam.
– Akkor már érted.
– Mit értek?
– Felix… családtag volt. Unokatestvérek voltunk, úgy érzem,
egy előző életben. Együtt nőttünk fel. Én a magam útját jártam,
ő pedig a sajátját. De tartottuk a kapcsolatot, és néha
találkoztunk. Persze soha nem olyan helyen, ahol valaki
felismerhetett. Muszáj megőriznem a hírnevemet.
Csakhogy valaki felismerte őt, és most Maureen volt az
egyetlen nyom, amin elindulhattam.
– Felix beszélt neked valaha a munkájáról?
– Úgy gondoltuk, jobb, ha nem beszélünk a szakmánkról.
Hihető tagadás, meg minden.
– De vigyáztál rá. Tudhattad, milyen társaságba keveredett –
erőltettem. Maureen a szíve mélyén egy gondnok volt, és ha
kellett, házőrzőként is tudott viselkedni.
– Miért Felixre koncentrálsz, és nem Hugóra? Az az ember
elég törvényt megszegett már ahhoz, hogy több életfogytiglani
börtönbüntetést is kiérdemeljen.
– Valaki… de nem Hugo, okkal íratta fel a barátom nevét arra
a listára, én pedig tudni akarom, hogy miért. A bűnösnek meg
kell fizetnie.
– Úgy hangzik, valaki bosszút esküdött a barátod ellen.
– Tudnom kell, hogy ki volt. – Ha Anthony Hugót el is kapják a
bűneiért, továbbra is szabadlábon marad az, aki valamiért
fenyegetésként tekintett Nash Morganre. És addig nem
nyugszom, amíg el nem kapom az illetőt.
Maureen halvány rózsaszín körmeit tanulmányozta.
– Mint mondtam, nem beszéltünk üzletről.
– Ez soha nem akadályozott meg abban, hogy információkat
szerezz.
Mély levegőt vett.
– Rendben. Felix nem minden barátja állt a törvény rossz
oldalán. Néhányan közülük a jó oldalon dolgoztak.
– Egy zsaru? – kérdeztem.
– Volt egy úriember… és ezt a kifejezést nagyvonalúan
használom. – Ránézett diszkrét Cartier órájára. – Nyáron eljött
egy családi sütögetésre. Én persze nem voltam ott. A
nagynéném említette, hogy Felix zsaru ismerőse elég nagy
műsort csinált abból, hogy Felix „régi barátjaként” mutatkozott
be. Ez megzavarta az unokatestvéremet, ami nem semmi.
– Szóval utánanéztél?
– Ha valaki ilyen közel kerül a családomhoz, megteszem, amit
kell.
– A nevét – követeltem.
Megvonta karcsú vállát.
– Nem lesz hasznos a számodra. Tekintve, hogy a férfit tavaly
lelőtték egy félresikerült emberrablás után.
Az orrom alatt káromkodtam.
– Tate Dilton.
– Nagyon jó – mondta Maureen lenyűgözve.
Beletúrtam a hajamba. Tényleg minden hozzá vezet vissza?
Vajon az összes elvarratlan szálnak köze van Dilton
holttestéhez?
A férfi neheztelt Nashre, amiért az átvette Ogden
rendőrfőnöki állását. De Dilton volt az elkövető azon az
éjszakán, amikor Nasht lelőtték. Miért íratta fel Nasht a
halállistára – ami egyébként egy gyáva lépés volt –, ha úgyis ő
akarta lelőni?
– A kutatásaim alapján nem ő volt a legokosabb korrupt zsaru
– mondta Maureen. – Figyelmeztettem Felixet, hogy tartsa
magát távol tőle. De ő nyilvánvalóan nem hallgatott rám.
Ha a nő igazat mond, akkor az elmúlt heteket egy kibaszott
szellem üldözésére pazaroltam.
– Látom, nem örülsz a hírnek – jegyezte meg. – De attól tartok,
nincs időm itt maradni, hogy megtudjam, miért. Dolgom van.
– Sajnálom, hogy meg kellett szakítanod az utadat miattam –
mondtam, és az ajtóhoz kísértem.
Maureen arcon csókolt.
– A veled töltött idő sosem hiábavaló, Lucian. De tartozol
nekem egy nagyon szép ajándékkal. Valami Hermèsre
gondolok.
Megrándult az ajkam. Maureen anyai érzéseket táplált
irántam.
Elbúcsúztunk, és Maureen a magánliften keresztül elindult a
parkolóházba.
Megköszöntem az igazgatónak, hogy az engedélyével
elfoglalhattam az irodáját, aztán elindultam a márvány
előcsarnok felé.
Valentin-nap előtti szombat volt, és a washingtoni elit
fiataljainak beképzelt csevegése majdnem elnyomta a bárban
hallható élő zongoramuzsikát. Egyszer én is közéjük tartoztam.
Azonban azóta teljesen megváltoztam.
Mindenki vagy gyalog volt, vagy király. A gyalogok szerettek
volna királyok lenni, a királyok pedig hiányolták a gyalogok
ártatlanságát.
Tönkretett téged. Minket.
Sloane előző hétvégi szavai visszhangoztak a fejemben.
Fogalma sem volt, miről beszél. Nem ismert engem. És
határozottan nem volt abban a helyzetben, hogy ítélkezzen
felettem. Komolyan gondoltam, amit mondtam. A boldogság
nem való mindenkinek. Én a biztonságot részesítettem
előnyben. Olyan életet építettem fel magam köré, ami ellenállt
minden fenyegetésnek.
– Hogy ment, főnök?
Nolan lazán nekitámaszkodott a recepcióspultnak, és a
mentolos cukorkákkal teli tálba nyúlt.
– Mit keresel itt? – tettem fel a kérdést.
Harsány férfinevetés hallatszott a bárból.
Nolan ellökte magát a pulttól.
– Egy Petula nevű kis ragadozómadár csiripelte, hogy fontos,
munkaidő utáni megbeszélésed van. Miután le kellett ráznod
valakit, aki követett téged, és azután, ami Hollyval történt, arra
gondoltam, hogy szükséged lehet némi erősítésre. Legalábbis
addig, amíg egy perccel ezelőtt meg nem láttam a biztonsági
kamerák felvételén Maureen Fitzgeraldot kisétálni innen.
– Nem túl okos lépés a főnököd után szaglászni – mutattam rá.
– Eh. Te azt mondod, szaglászom, én azt, hogy fedezlek. –
Kicsomagolt egy mentolos cukorkát, és a szájába dobta. – Volt
valami információja a bájos madámnak az elhunyt barátunkról,
Felixről?
Körbenéztem az előcsarnokban. Tele volt jól öltözött, jól
szituált emberekkel, akik biztosak voltak a saját
fontosságukban. Olyan férfiakkal és nőkkel, akik naphosszat a
hatalmat hajszolták, vagy annak kiszolgálásával töltötték az
idejüket. A bár felé biccentettem.
– Nem kell kétszer kérned – mondta Nolan, és követett.
Az erdőzöld falak, a sötét fa és az angol tájon zajló
vadászatokat ábrázoló festmények olyan hatást keltettek a
bárban, mintha egy régimódi vidéki birtok könyvtára lenne.
A mahagóni bárpult végében találtunk magunknak helyet,
ahol egy vastag, faragott oszlop védett minket a
kíváncsiskodóktól.
 Elkaptam a csapos tekintetét, és feltartottam két ujjamat.
Bólintott, és lekapott egy üveg bourbont a felső polcról.
– Lehet, hogy épp most árulta el, ki íratta fel Nash nevét arra a
listára – mondtam halkan.
– Csupa fül vagyok. – Nolan látszólag nyugodtan támaszkodott
a bárpultra, de tekintetével folyamatosan a helyiséget pásztázta.
Otthagyhatta a rendőrbírói állását, de akkor is megmaradt
rendőrbírónak.
A csapos tétován, derékban meghajolva nyújtotta át az üveget
és a poharakat.
– Az a fickó meghajolt előtted? – kérdezte Nolan.
– Előfordul – válaszoltam.
Megrázta a fejét, és felsóhajtott.
– De szívesen járnék csak egy napra a te cipődben.
– Közel sem olyan szórakoztató, mint amilyennek látszik –
motyogtam.
– Én megtalálnám a módját, hogy jól érezzem magam –
erősködött.
Valószínűleg így is lenne. Vannak, akiket az ilyen életre
teremtettek. Számukra minden nap végtelen szórakozás és
élvezet. Sloane élete is ilyen lehet majd. Olyan férfit fog
választani, aki megnevetteti. Aki hazaér vacsorára. Aki felkelti
egy lusta vasárnap reggel, hogy az eltervezett kalandra vigye.
Megfeszült az állkapcsom.
Fontos voltam, tiszteltek és féltek tőlem. Mégis az elmúlt héten
csak Sloane vádjaira tudtam gondolni, arra, hogy rossz dolgokra
pazaroltam az életemet.
– Tate Dilton – mondtam halkan.
Nolan ismét rám szegezte a tekintetét.
– Most szórakozol velem.
Megráztam a fejem.
– A nő mesélt a Metzer család egyik partijáról, amire Dilton is
elment. A fickó műsort csinált abból, hogy mennyire közel
került a családhoz. Valószínűleg azért, hogy érzékeltesse, képes
rá.
– Szóval azt üzente, hogy „nézd, anyád krumplisalátáját
eszem, és Joe bácsikáddal játszom, úgyhogy jobb, ha nem baszol
át” – elmélkedett Nolan.
– Nagyon úgy tűnik. Ráadásul Metzer akkor tűnt el, amikor
Dilton még életben volt. Tehát lehetséges, hogy ő a válasz
mindkét kérdésre.
– Akkor már csak Hugón kell bosszút állni. És mivel
egyébként is ezen dolgozol tudodkivel, úgy látom, jelentősen
lerövidült a tennivalóid listája.
Felmorrantam.
– De miért íratta fel Nash nevét a listára, ha aztán ő húzta meg
a ravaszt?
Nolan vállat vont.
– A fickó egy opportunista, egomániás seggfej volt – mondta. –
Az ölébe hullott a lehetőség, hogy elintézze a fickót, aki
kirúgatta a haverját a munkahelyéről. Aztán alkalma nyílt pénzt
kapni azért, hogy kiiktassa. Annyira gyűlölte, hogy el akarta
tüntetni az útból, de ahhoz nem utálta eléggé, hogy meg is tegye,
amíg valaki pénzt nem ajánlott a merényletért.
Logikus, hiszen ez ostoba döntés volt, Tate Dilton pedig sorra
hozta az ostoba döntéseket.
Összeráncolt homlokkal fogtam a poharamat.
– Nem tetszik az összefüggés Felixszel és a veszekedő apa-fia
párossal. Hogy került egy korrupt kisvárosi zsaru bármelyikük
radarjára?
– A bűnözők olyanok, mint egy nagy, belterjes család. Dilton
nem csak úgy hirtelen romlott meg, mint az avokádó. Az a fickó
már régóta rohadt belülről. Lehet, hogy itt-ott tett egy
szívességet Hugo papának, és közben néha együtt dolgozott az
ifjabb Hugóval. Tudod, ez olyan, mint amikor egy rakás rosszfiú
leül egy barátságos pókerpartira, és az egyik csatlós azt mondja,
sofőrt keres a meneküléshez, a másik pedig azt válaszolja:
„Ismerek egy fickót.”
– Lehetséges – értettem egyet.
– Láttad Dilton pénzügyeit. Annak a tökfejnek sokkal több
pénze volt, mint amennyit egy zsaru keres. Nem biztos, hogy
csupán egy munkaadója volt.
Harsány nevetés visszhangzott az U alakú bár túlsó végéből,
ahol több férfi gyűlt össze szűk körben. Valószínűleg egy nő
körül tolonganak, gondoltam.
Nolan elismerően megszagolta a bourbont, majd belekortyolt.
– A fenébe, ez jó. Csak arra az esetre tartanak itt egy üveggel,
hátha beállítasz?
– Megéri, ha az embernek saját szállodája van – feleltem
szárazon.
Persze voltak hátrányai is, például a kíváncsi tekintetek, amik
rám szegeződtek. Néhányan alkut akartak kötni. Mások a
közelembe szerettek volna férkőzni, hogy lefotózzanak. Megint
mások még közelebb akartak kerülni, abban a reményben, hogy
kiszemelem őket intim szórakozás céljából.
– Volt már olyan érzésed, mintha állatkertben lennél? –
kérdezte Nolan figyelmesen.
Elvigyorodtam.
– Mindennap.
– Próbálhatnál kevésbé jóképű lenni. Mármint, hetero vagyok,
de még én is felismerek egy öltönyös apucit, ha látok egyet.
Talán borotváld le a szakállad és veszíts el néhány fogat –
javasolta.
Egy magas szőke nő sétált el mellettünk csábítóan ringatva a
csípőjét. Alexander McQueen ruhát viselt, és méterekről
éreztem a parfümje illatát. A haján akadt meg a tekintetem, de
gyorsan elvesztettem az érdeklődésemet. Nem volt zöld szeme
és szemüvege.
A francba.
 A bárpultra koppantottam a poharamat.
Amióta beállított az irodámba, úgy éreztem, Sloane
beszivárgott az életembe is. Már nem csak Knockemoutban
kísértett. Ki kell vernem őt a fejemből. Az évek során mindent
megpróbáltam. Kivéve egy dolgot…
És ez az egy dolog egy tehervonat erejével csapódott belém.
Akkor unom meg a leggyorsabban a nőket, ha ágyba viszem
őket. A szex mindig elindította a visszaszámlálást. Amint a
hajsza véget ért, az érdeklődésem is elillant.
A farkamba tódult a vér, amikor elképzeltem Sloane-t az
asztalomon, széttárt combbal és résnyire nyílt ajkakkal.
– Szóval ha az a faszfej Dilton tehet mindenről, az ügy lezárva.
Legalábbis ebből a szempontból – mondta Nolan, mit sem
érzékelve szorult helyzetemből.
Összeszorítottam a fogamat, és azt akartam, hogy a testem
megbecsülje önmagát, a kurva életbe.
– Amíg Anthony Hugo nem veszi a fejébe, hogy újra előveszi a
listát – jelentettem ki.
– Az ostoba húzás lenne, arról nem is beszélve, hogy
értelmetlen. Azokat az informátorokat, akik kitartottak az
igazságszolgáltatás mellett, miután kiderült, hogy Hugo
célpontot csinált belőlük, a tanúvédelmi program keretében
biztonságba helyezték. Ha bárki megsérül arról a listáról, Hugo
tudja, hogy ő lesz az első, akit elővesznek – mutatott rá.
– Azért győződjünk meg róla, hogy Dilton volt az – döntöttem.
Nolan bólintott.
– Megkérem valamelyik srácot vagy lányt, hogy látogassa meg
Metzer családját, hátha emlékeznek rá. Talán Metzer mesélt
valamit arról a pöcsről.
– Csináld.
Újabb nevetés hallatszott, amit egy szőke villanás kísért.
Ennek a nőnek zöld szeme és szemüvege volt. Sloane Walton
vérvörös ruhában állt a figyelméért versengő férfiak
gyűrűjében. Minden izmom görcsbe rándult. Az erekció, amit
sikerült majdnem eltüntetnem, teljes erővel tért vissza.
– A főváros összes szállodája közül épp itt – motyogta Nolan. –
Akarod, hogy maradjak, és meggyőződjek róla, nem kell-e
segítség egy rakás holttest eltüntetésében?
– Nem. Menj el.
– Megkérem Petulát, hogy készítse elő az óvadékot – mondta,
ahogy letette az üres poharát a pultra, és szalutált nekem.
Azonnal felálltam, Sloane gravitációs ereje úgy vonzott
magához, mintha lehetetlen lenne ellenállni neki.
Minden megtett lépéssel egyre dühösebb és frusztráltabb
lettem. Nem akartam vágyni rá, de azt sem szerettem volna,
hogy más megkívánja. A fogamat csikorgattam, ahogy átvágtam
a hódolói között. Sloane kirúzsozva, egy olyan ruhában ült az
egyik bárszéken, ami az összes férfi figyelmét magára vonta a
környéken.
– Mit keresel itt? – kérdeztem mogorván.
Sloane hátrahajtotta a fejét, hogy felnézzen rám, miközben
föléje tornyosultam. Összeszorította vörös ajkát, és a homlokát
ráncolta.
– Ó, nem. Ma nem, Sátán.
– Meghívhatlak még egy italra? – kérdezte a jobbján ülő fickó,
ahogy megpróbálta újra magára vonni a figyelmét.
– Nem, nem hívhatod. Menj haza! – csattantam fel.
Sloane rám vicsorgott, mielőtt az idiótához fordult, aki
remélte, hogy ezen az estén szerencséje lesz.
– Ne hallgass rá. Mindig ilyen elviselhetetlen – jegyezte meg,
miközben a férfi karjára tette a kezét.
A mögötte álló két fiatalabb férfi összesúgott. Hallottam, hogy
a nevemet emlegették.
Jól van. Minél hamarabb rájönnek ezek az idióták, hogy ki
vagyok, és hogy nem akarom őket Sloane közelében látni, annál
jobb.
 – Khm, örülök, hogy megismerhettelek, Sloane – mondta a
feltűnően sok foggal rendelkező szőke, és idegesen rám nézett.
– Igen, nekünk… uh… – A túl szűk Hugo Boss öltönyt viselő
barátja az ajtóra mutatott.
– Tűnés – vicsorogtam.
A tömeg nagyja eloszlott, mintha ijedt kismókusok lettek
volna.
– Mi a bajod, Lucifer? – esett nekem Sloane.
– A válasz mindig te vagy.
Lecsúszott a székéről, és odalépett hozzám.
– Van egy ötletem. Miért nem mész a picsába, és hagysz
engem kettesben… hogy is hívnak? – kérdezte a férfitól, aki
nyilvánvalóan ostoba volt.
– Porter – válaszolta amaz erős déli akcentussal.
Porter. A szememet forgattam. Túl lelkes volt, túlságosan
engedelmes. És utáltam, hogy mosolyt csalt Sloane arcára.
– Kössünk üzletet, Porter. Kifizetem a számládat – beleértve
azokat az italokat is, amikre meghívtad a feleségemet –, ha tíz
másodpercen belül eltűnsz innen.
– A-a feleséged? – dadogta.
– Egy koktélnyárssal foglak megölni – sziszegte Sloane.
Lehet, hogy nem tudtam mosolyt csalni az arcára, de miattam
pirult el. Miattam lobogott smaragdzöld tűz a tekintetében.
Porter felemelte mindkét tenyerét, és önvédelemből
hátralépett egyet.
– Nagyon sajnálom, ember. Fogalmam sem volt. – Sloane
lenyűgöző dekoltázsára tévedt a tekintete. – Khm, ha nem
békültök ki, nyugodtan hívj fel.
A nőnek olyan vonzereje volt, ami még a férfiak túlélési
ösztöneit is felülírta. Ismertem az érzést.
Sloane-nal gyilkos tekintettel meredtünk egymásra, így észre
sem vettük, amikor a fickó lelépett.
– Linának igaza volt. Taszítod a szexet, Rollins – jelentette ki,
miközben visszamászott a bárszékére. A csapos buzgón jelent
meg előtte.
– Hozhatok valamit, Sloane? – kérdezte.
– Nem, a hölgy éppen távozni készült – válaszoltam fagyosan.
Sloane a bárpultra könyökölt, és a kezére támasztotta az állát.
– Ne hallgass az alvilág magas, sötét urára. Szívesen innék
még egy piszkos martinit.
A csapos tekintete ismét rám siklott. Megráztam a fejem.
– Sajnálom, Sloane. A főnök nem engedi – mondta, és eltűnt a
bárpult mögött.
Sloane megpördült a székén.
– A főnök? Te vagy a tulaj?
Nem tudtam a szavaira koncentrálni. Csak a szájára. A
vérvörös ajkára, amivel évek óta kínzott és csábított engem.
– Társasággal érkeztél? – érdeklődtem, ahogy kihúztam a
széket az övé mellett, és leültem.
– Már majdnem felszedtem valakit, amikor elkezdted a
hülyeségedet.
Lehunytam a szemem. Nem randira jött. Azért volt itt, hogy
lefeküdjön valakivel. Egyéjszakás kaland. Egyetlen éjszaka, és
végre magunk mögött hagyhatjuk ezt az egészet.
– Nem fogsz felszedni egy idegent a szállodámban.
Kihúzta magát, és felemelte a poharát. Csillogó lilára festette a
körmét. A jobb csuklóján három karkötőt viselt, és lógó
fülbevalót dugott a fülébe, ami táncolt, amikor megmozdult.
– Rendben – mondta. Felhörpintette a martinit, és letette a
poharat a bárpultra. – Akkor majd máshol szedek fel.
Megmozdult a széken, hogy elforduljon tőlem, de gyorsabb
voltam nála.
Megragadtam a szarvasbőr ülést a combjai között, és közelebb
húztam magamhoz.
Elakadt a lélegzete, amitől megrándult a farkam. Mindketten
a kezemet bámultuk, amit gyakorlatilag közrefogott a
combjával. A ruhája szegélye a hüvelykujjamat csiklandozta.
Sima, csupasz combja az öklömet simogatta. Éreztem a testéből
áradó forróságot.
Még közelebb húztam a széket, amíg a lába az enyém közé
csúszott. Egy centi. Talán kettő. Csupán ennyi választotta el a
kezemet a forró középpontjától.
– Teljesen megbolondultál? – sziszegte.
De nem lökött el, és nem pofozott meg, pedig megérdemeltem
volna. Nem, a nő, akit csak arra teremtettek, hogy engem
bosszantson, egy kicsit szélesebbre tárta a combját.
Ez csapda. Biztos voltam benne.
– Valószínűleg – vallottam be. Intettem a csaposnak, hogy
hozzon még egy kört. Szegény kölyök egy kicsit ijedtnek tűnt.
Mámorító volt az érzés, ahogy a lábam közé szorítottam
Sloane-t. Ostoba húzás volt, amit abból a célból tettem, hogy
kibillentsem az egyensúlyából, mégis nekem lett erekcióm és
nekem gyorsult fel a szívverésem.
– Nem tudnál egyszerűen visszamenni a gonosz
rejtekhelyedre, és elfelejteni, hogy összefutottunk? – kérdezte.
Menjek haza azzal a tudattal, hogy kiszemel magának egy
szeretőt, és felviszi a szállodai szobájába? Hogy levetkőzik neki,
és olyan dolgokat mutat, amiket én soha nem érdemeltem ki?
Hogy hagyja, hogy olyan helyeken érintse meg, amikről én csak
álmodni tudtam?
A melle megemelkedett a ruhája alatt. Semmi ártatlan nem
volt a dekoltázsában.
– Miért vagy itt? – kérdeztem újra.
– Hogy lefeküdjek valakivel, de te komolyan rontod az
esélyeimet.
Megfeszült az állkapcsom.
– Gyerünk. Mondj valamit, hogy kioktatást tarthassak neked
az alkalmi szexről, mielőtt tökön rúglak – jegyezte meg kihívón.
Ez valódi fenyegetés volt. Túl közel volt a térde.
 – Azt hittem, komolyan veszed… a randizást – mondtam.
Vállat vont, és a mozdulattal visszaterelte a figyelmemet a
dekoltázsára. A farkam fájdalmasan lüktetett a cipzáram
mögött.
– Így is van. Komolyan veszem – magyarázta. – Csak még nem
találkoztam senkivel, akivel érdemes lenne randizni, nemhogy
olyannal, akinek megengedném, hogy néhányszor a csúcsra
juttasson. Szóval ezért jöttem. A szex jó stresszoldó.
– Szóval csak úgy felszedsz egy vadidegent, és hagyod, hogy
megérintsen?
– Nem ítélkezhetsz, Rollins. Lefogadom, hogy neked is
számtalan egyéjszakás kalandod volt már.
– Nem ítélkezem – hazudtam.
Hátranézett a vállam fölött egy férfira, aki épp sört rendelt,
mire erősebben markoltam meg a székét.
– Nem – jelentettem ki.
– Hátrább az agarakkal, különben el fogom pazarolni az
éjszakát a hotelszobámban a vibrátorommal.
Elhomályosult a látásom.
Sloane szinte észrevétlenül vonaglott a bárszéken. A
mozdulattól előrecsúszott, így a kezem a forró szaténhoz ért, a
térde pedig a farkamhoz simult.
Bassza meg.
Zöld szeme elkerekedett, rubinvörös ajka résnyire nyílt, és
nem tudtam nem észrevenni, hogy szaggatottá vált a légzése.
Csábított a forró, nedves bőre a szexi bugyi alatt.
Belefáradtam a harcba. Belefáradtam az
ellenségeskedésünkbe. Belefáradtam az alantas vágyaim elleni
küzdelembe. Önpusztító vágy volt azt a nőt akarni, aki
tönkretette az életemet. Aki elárulta a bizalmamat. Aki rács
mögé juttatott, és aki majdnem a sárba tiporta az életemet,
mielőtt még elkezdődött volna.
Mégis itt voltam, közelebb hozzá, mint valaha, azonban ez
sem volt elég.
– Mi lenne, ha nem kellene felszedned egy vadidegent? –
szólaltam meg, és csak annyira mozdítottam meg a kezemet,
hogy a combja közé nyúljak.
Sloane orrcimpája kitágult, és megcsillant a piercingje. De
továbbra sem mozdult, és nem fenyegetett meg azzal, hogy
átrendezi az arcberendezésemet.
– Pontosan mire akarsz kilyukadni?
– Azt javaslom, hogy menj fel a szobádba. Velem.
Hosszú szempillái megrebbentek a szemüvege mögött, és
megrázta a fejét.
– Te most szórakozol velem, ugye?
– Itt vagy. Ahogy én is. Nekem is rég volt már egyéjszakás
kalandom. – Meg akartam mozdítani a kezemet, hogy
beakasszam az ujjaimat a szaténanyagba, ami az utamba állt. A
legszívesebben félrehúztam volna, hogy megsimogassam a
puha, csábító húsát.
– Képtelenek vagyunk egy helyiségben megmaradni egymás
mellett. Miből gondolod, hogy beengednélek a testembe?
A testébe. Most már határozottan ingerelt. Képeket ültetett a
fejembe arról, hogyan fog kinézni, amikor először beléhatolok.
A torkában dobolt a pulzusa. A melle gyorsan emelkedett és
süllyedt, miközben szaggatottan lélegzett.
– Ez egy viszketés, amit meg kell vakarni. Nem pedig egy
párkapcsolat kezdete – mondtam szárazon.
– A romantikára való hajlamod nem ismer határokat.
– Mi az az egyetlen dolog, amit még nem próbáltunk, hogy
véget vessünk ennek a játszmának kettőnk között? –
erősködtem.
– A gyilkosság?
– A szex – ellenkeztem.
A nő pislogott, és elvörösödött.
– Ez most komoly?
 – Egyetlen éjszaka – ajánlottam fel. – Kiűzzük magunkból ezt
az őrületet.
– Nem is kedveljük egymást. Hogyan hagyhatnám, hogy
valaki, akit nem kedvelek, meztelen dolgokat csináljon velem?
Erősebben nyomtam hozzá a kezemet.
– Mert olyan érzéseket ébresztek majd benned, hogy ez nem
fog érdekelni.
Kitágult a pupillája, vörös ajka szétnyílt.
Aztán az italaink megjelentek a bárpulton, de egyikünk sem
nézett rájuk.
– Persze, ha úgy gondolod, hogy nem tudsz uralkodni az
érzéseiden… – kezdtem.
Hátrahajtotta a fejét.
– Ne csinálj kihívást abból, hogy ágyba bújjak veled, okostojás.
Egy Armani öltönyös férfi lépett mögé, és a pultra
támaszkodott. Sloane az új zsákmányt megneszelve
átkukucskált a válla fölött. Olyan széles mosolyt villantott a
férfira, amit én soha nem tudtam kicsalni belőle. Az idióta úgy
nézett rá, mintha megnyerte volna a lottót, aztán rám pillantott.
– Nem – jelentettem ki hidegen.
Farkasszemet néztem a férfival, és közben a hüvelykujjammal
megsimogattam a nedves foltot Sloane bugyiján.
A nő megrándult, és majdnem felborította az italát. Hogy
összeszedje magát, megragadta a karomat.
– Te alattomos szemétláda – sziszegte. A golyómhoz szorította
a térdét.
– Vagy most azonnal felmegyünk a szobádba, vagy az éjszaka
hátralévő részében árnyékként foglak követni –
figyelmeztettem.
– Te fondorlatos szemétláda.
– Döntsd el, mit akarsz!
– Rendben – mondta egy hanyag vállrándítással. – Hülyére
foglak kefélni, de csak ezen az egy éjszakán. És ne hidd, hogy ez
bármit is jelent majd számomra.
Ez a győzelem édesebb, mámorítóbb volt, mint bármelyik,
amire emlékeztem.
– Öt másodperced van, hogy befejezd az italodat – mondtam,
és megint intettem a csaposnak.
Sloane felemelte a martiniját, és összehúzta a szemét.
– Öt, négy, három…
Nagyot kortyolt, majd a pultra tette a poharat. Ellenségesen
nézett rám.
Ezúttal egyikünk sem akarta otthagyni a másikat.
A vonakodás és a várakozás keverékével vettem ki a kezem a
lába közül, és az ujjbegyeimmel végigsimítottam a combján.
– Menjünk.
Ledobtam némi pénzt a pultra, megragadtam a karját, és a lift
felé vezettem. Menet közben végigsimítottam hüvelykujjammal
az ajkamon, és éreztem Sloane Walton ízét a bőrömön.
 21. fejezet

A legostobább, legszexibb hiba,

amit valaha elkövettem

Sloane

Életem leghosszabb liftezésén voltam túl, pedig a szobám csak a

negyedik emeleten volt. A köztünk lévő levegő megtelt
feszültséggel, és pattogtak a szikrák. Nem értünk egymáshoz,
sőt egymásra sem néztünk. Mindketten meredten bámultuk az
aranyszínű ajtót.
Merev, néma jelenléte miatt úgy éreztem, mintha egy autó
közeledne felém.
Ez egy őrült ötlet volt. Akkora hülyeség, hogy még mindig
nem voltam biztos benne, hogy igent fogok mondani, amikor a
szobámba érünk. Vajon két ember, akik rossz hatással vannak
egymásra, kitalálhatják, hogyan keltsenek jó érzéseket a
másikban csupán egyetlen éjszakára? Kétlem.
Ez határozottan hiba volt. Egy nagy, buta hiba.
De legalább végre megtudom – döntöttem el, amikor
szétcsúszott az ajtó, és kiléptünk a liftből.
 Talán tartozom ennyivel a tinédzser énemnek. Véget
vethetnék a „mi lett volna, ha” kérdéseknek, és
továbbléphetnék. Különben is, hónapok óta nem csókoltak meg,
a kielégítő szexről nem is beszélve.
Persze az is elképzelhető, hogy szörnyű lesz az ágyban. Ez a
gondolat elképesztően felvidított. Egy közepes légyott, és Lucian
Rollins örökre eltűnik a gondolataimból.
– Soha ne pókerezz.
Lucian hirtelen kijelentésére meglepetten pislogtam,
miközben a kulcskártya után kutattam a táskámban.
– Mi? Miért?
Megrázta a fejét.
– Az arcodról sugárzik minden gondolatod, mintha nyitott
könyv lennél.
Felhorkantam.
– Nem is.
Kivette a kezemből a kártyát, és kinyitotta az ajtót.
– A szex csak akkor lesz kiábrándító, ha az a te hibád.
Tátva maradt a szám.
– Nem is erre gondoltam – hazudtam. – És ha a szex rossz lesz,
az száz százalékban a te hibád. Én remekül tudok szexelni.
– Majd meglátjuk – vágta rá, mielőtt betolt az ajtón a szobába.
Szép helyiség volt, amit kifejezetten az egyéjszakás kalandok
praktikusságát szem előtt tartva rendeztek be. Volt a szobában
egy pihe-puha franciaágy extra párnákkal, amiket én kértem. A
fürdőszobában jótékonyan visszafogott világítás és egy épített
zuhanyzó volt. És a legjobb az egészben, hogy huszonnégy órás
szobaszerviz állt rendelkezésre, ahonnan rendelhetek majd,
miután kirúgtam Luciant.
A férfi bezárta az ajtót, és szembefordult velem.
Nagyot nyeltem, és hirtelen úgy éreztem magam, mint
Piroska, aki szemtől szemben áll a nagy, gonosz farkassal.
Olyan… magas volt. Olyan mogorva. Úgy nézett rám, mintha az
elmúlt négy másodpercben felbosszantottam volna valamivel.
Idegesen megnyaltam az ajkamat, mire érdeklődés csillant
hideg, szürke szemében.
Ökölbe szorított kézzel állt velem szemben, és úgy bámult
rám, mintha az ellensége lennék… vagy a rabszolgája.
Tényleg meg fogjuk tenni? Vajon ez csak egy újabb mocskos
kis titok lesz kettőnk között?
– Meg kellene beszélnünk az alapszabályokat – jelentettem ki.
Lucian egy csattanással letette a kulcskártyát az asztalra, és
már nem volt rideg a tekintete. Most olyan forróság parázslott
benne, ami megperzselte a bőrömet.
Mit is mondtam?
Ó, persze. Szabályok. A szabályok jók.
– Nem hiszem, hogy csókolóznunk kellene…
Nem tudtam befejezni a mondatot, mert Lucian kinyújtotta a
kezét, megragadta a csuklómat, és magához rántott. Erősen.
Kibillentem az egyensúlyomból, és a mellkasának dőltem. Még a
csontjaim is beleremegtek az ütközésbe.
Aztán a szája az enyémre tapadt.
Édes istenem.
Semmi jeges nem volt a velem szemben álló férfiban. Forró
volt és kemény.
Kinyitottam a számat, hogy levegőt vegyek vagy sértegessem,
de ő kihasználta a helyzetet, és bedugta a nyelvét szétnyílt
ajkam közé. A mozdulattól a sértéseimből érthetetlen,
vágyakozó nyögések lettek.
Ez színtiszta birtoklás volt. Lucian egyetlen csókkal rabul
ejtette a testemet.
Úgy csókolt, mintha ő találta volna fel ezt a cselekvést. Én
pedig úgy követtem, mintha nem lett volna más választásom.
Elhúzta a száját az enyémtől, és káromkodott.
– Bassza meg – motyogta, ahogy rám nézett.
– Probléma? – Szinte suttogva hagyta el a számat a
gúnyolódás.
– Te vagy a problémám – morogta.
Meglöktem a ropogósra vasalt ing alá bújtatott kemény
mellkasát.
– Ha csak veszekedni akarsz velem, visszamegyek a bárba.
Pontosan öt centimétert tettem meg az ajtó irányába, mielőtt
újra hozzám ért. A diadalmámor érzése futott végig a
gerincemen. Évek óta ez volt a legnagyobb győzelmem vele
szemben. Az önuralma – véleményem szerint – dühítő volt.
Ezúttal nem egyszerűen magához húzott, hanem felemelt a
padlóról, és a legközelebbi falhoz szorított… a testével. A lábam
a szőnyeg fölött lebegett, miközben hozzám simult masszív
erekciója, amivel gyakorlatilag a falhoz szegezett, mint egy
preparált pillangót.
Vággyal teli rongybaba lett belőlem, a laza erőfitogtatás
lenyűgözte a vaginámat. Úgy nézett rám, mintha el akart volna
pusztítani. És ezt imádtam. Már nem bújhatott a rideg, számító
maszk mögé.
Lehet, hogy a férfinak kiváló pókerarca van, de olyan nem
létezik, hogy pókerfasz.
Mintha csak demonstrálni akarná, megmozdította a csípőjét,
és erősen hozzám préselte.
Ingerülten nyögtem a szájába.
– Persze hogy nagy farkad van.
– És persze hogy csalódott vagy emiatt, amikor épp meg
akarlak dugni vele – vágta rá.
Átöleltem a combommal a csípőjét, és olyan magasra emeltem
a lábamat, amennyire a ruhám engedte.
– Mindig azt hittem, hogy ez az egész mindenható, háttérből
irányító dolog csak túlkompenzálása annak, hogy icipici a
cerkád.
– Az a kibaszott szád – morogta. Két kézzel feltolta a ruhámat
a csípőmre. Elakadt a lélegzetem, amikor a merevedése
nekifeszült a csinos, egyéjszakás kalandokra vásárolt
bugyimnak.
– Mi van vele?
– Ezért kell bárokban kutatnod gyanútlan férfiak után. Ezért
nem randizol. Ezért nem vagy házas, és ezért nincs négy
gyereked. – Minden mondatot egy újabb vérforraló csók
követett.
– Igen? Hát, legalább nekem nem a személyiségemmel van a
baj. Őrülten dögös és nevetségesen gazdag vagy, de még ez sem
elég ahhoz, hogy néhány hétnél tovább randizz ugyanazzal a
nővel. – Beleharaptam az alsó ajkába, mire felszisszent.
Hátrahúzódott néhány centit, így csupán derék alatt
kapcsolódtunk össze.
– Honnan tudod, ha nem tartottál szemmel?
Testben, lélekben és elmében is ingerelt, nekem pedig először
fordult meg a fejemben, hogy talán nem vagyok képes
megfelelni a kihívásnak.
– Semmire nem figyelek, amihez közöd van – erősködtem. –
De utálok unatkozni.
A kilégzése inkább morgásra, mint sóhajra hasonlított. Egy
kézzel megfogta mindkét csuklómat, és a fejem fölé szorította a
karomat.
– Az istenit, miért vagy ilyen kibaszott kicsi? – Úgy szűrte ki a
fogai közt a szavakat, mintha fizikai fájdalmat okoztak volna
neki.
A következő csókja mérsékelt, visszafogott volt.
Felpattant a szemhéjam. Lucian Rollins fél, hogy bántani fog.
A nagy, gonosz seggfej attól tart, hogy túl keményen dug meg a
hatalmas farkával.
– Jézusom, nagyfiú. Alacsony vagyok, nem törékeny. Lépj túl
rajta.
– Csak azért, mert azt szeretném, hogy eltűnj az életemből,
még nem akarlak bántani.
 Átöleltem a derekát a combommal, és megszorítottam.
– Vagy dugj meg keményen és gyorsan, vagy tűnj el a
szobámból, hogy keressek valakit, aki megteszi helyetted. Nem
akarom, hogy úgy bánjanak velem, mint valami
porcelánfigurával.
– Mindig azt hiszed, hogy többre vagy képes, mint valójában –
mondta, miközben levette a kezét a csuklómról, és a ruhám
nyakkivágásába dugta az ujjait.
– Te pedig azt hiszed, hogy gyengébb vagyok, mint valójában –
sziszegtem.
Egyetlen erős rántással köldökig szakította a ruhámat, így
kibuggyant belőle a mellem.
– Jézusom.
Lucian orrlyuka kitágult, és a mellkasomat pásztázta
tekintetével, amitől megmerevedett a mellbimbóm, a mellem
pedig megduzzadt és elnehezült.
Egy pillanatig a zihálásunk volt az egyetlen hang a szobában.
– A fenébe, Lucifer. Tartozol nekem egy új randiruhával.
– Most próbálj meg lemenni a földszintre. – A szavai szinte
mennydörgésként csattantak.
A mellbimbóm még jobban megmerevedett.
– Azt hiszed, nincs tartalék ruhám abban a táskában? –
Gúnyolódtam. Előrehajoltam, amíg az ajkam a fülét súrolta. –
Az még jobban kiemeli a dekoltázsomat. – Megharaptam a
fülcimpáját, és éreztem a borzongást, ami végigfutott rajta.
– Nem hagyod el ezt a szobát – fenyegetett.
Bennem rekedt a gúnyos válasz, amikor megmarkolta a
mellemet.
Egy puffanással a falhoz döntöttem a fejemet. Lucian tenyere
meleg és határozott volt a puha, érzékeny bőrömön. Korán
értem, és a tinédzserkoromat azzal töltöttem, hogy azt
kívántam, bárcsak ne lett volna ilyen nagylelkű velem a
pubertástündér, azonban ebben a pillanatban hálát adtam neki.
 Sztoikus ellenségem nem tudta elfojtani elégedett nyögését,
ahogy forró szájába vette az egyik mellbimbómat, és
kényeztetni kezdte.
Felnyögtem. Nem akartam. Biztonságosabbnak, okosabbnak
tűnt, ha kontrollálom a reakcióimat. De a fürge szájától és az
istenadta erekciójától megszédültem.
A nyelvével varázslatos dolgokat művelt. Szemét becsukta,
hosszú, sötét szempillái az arcát legyezték. Nem a gyűlölet
kifejeződése volt, amit velem tett. Hanem a tiszteleté.
Szakálla a bőrömet dörzsölte. A kölnije euforikus ködként vett
körbe. Vastag, kemény erekciójához dörgöltem magam, a
testéhez simultam, és többért könyörögtem. Könyörögtem, hogy
a magáévá tegyen, kihasználjon és kielégítsen.
Túl hamar engedett el, a mellbimbóm merev és nedves
maradt.
– Egy éjszakánk van – mondta.
– Akkor vedd le az ingedet, hogy elkezdhessük.
A mellemhez dörgölte az arcát, aminek hatását a lábaim
között éreztem.
– Ez nem a kezdete valaminek – figyelmeztetett. Aztán
kinyújtotta a nyelvét, és megsimogatta vele a másik bimbómat.
Elakadt a lélegzetem.
– Mindig lyukat beszélsz a partnereid hasába, mielőtt
szexelsz?
– Egyszerűen biztos akarok lenni abban, hogy mindketten
tisztában vagyunk a helyzettel.
– Nem tudom eldönteni, hogy hozzám vagy a mellemhez
beszélsz, de őszintén szólva, mindannyian egyetértünk veled.
Soha nem randiznék egy dohányossal. Ez csak szex. Ne akard,
hogy megbánjam, hogy téged választottalak ma este.
Tűz táncolt szürke szemében, és magabiztos vigyorra
húzódott a szája. Szakértő mozdulattal hozzám préselte magát,
a mellemre tette a kezét, én pedig elvesztettem a
gondolatmenetemet.
Megtámadtam a nyakkendőjét, és majdnem megfojtottam,
miközben igyekeztem meglazítani, de őt túlságosan lekötötte a
mellkasom ahhoz, hogy észrevegye az oxigénhiányt. Megőrjített
a forró szájával, és veszélyesen közel jártam ahhoz, hogy
elélvezzek, köszönhetően a farkának, ami hozzám simult.
Végül sikerült kioldanom a nyakkendő csomóját, és lelöktem a
zakóját a válláról.
Ingerülten vicsorítva elengedte a mellemet, amit mélyen
legbelül is megéreztem, és ledobta a zakóját. Sikerült felfognom
a tényt, hogy túlságosan lefoglalta a simogatásom ahhoz, hogy
összeszedje és összehajtogassa a ruháit, ahogyan azt
feltételeztem a Szexi Lucianről.
– Mosolyogsz – mondta vádlón.
– Nem, dehogy – csattantam fel, és kényszerítettem magam,
hogy elkomolyodjak.
– Az egyetlen dolog, amit ezen az estén a szádtól várok az,
hogy a nevemet nyögje.
– Tényleg? Ez az egyetlen dolog? – vigyorogtam.
Válaszul Lucian elrántott a faltól. Alig egy szívdobbanással
később hanyatt fektetett az ágyon, és a lábam közé térdelt. A
kezével széttárta a térdemet, és elnehezült tekintettel bámulta a
kitárulkozásomat.
– Bassza meg – motyogta, ahogy a lábam közét bámulta,
amiről csak feltételezni tudtam, hogy a világtörténelem
legnedvesebb tangáját rejti. Levette a kezét a térdemről, és
ökölbe szorította az oldala mellett. Elegem volt belőle. Azt
akartam, hogy elveszítse az önuralmát.
Az övéért nyúltam.
– Vedd le az inged.
Alig néhány másodpercig tétovázott, mielőtt
engedelmeskedett.
Egyik kezével kiszabadította a gombokat, míg a másikkal
lazán átfogta a nyakamat. A dominanciát én… Nos, őszintén
szólva, kurva dögösnek találtam.
Kicsatoltam az övét, és nekiláttam a sliccének. A merevedése
olyan erősen feszült az anyagnak, hogy csoda, hogy még nem
tört utat magának. Valószínűleg volt egy szabója, aki
megerősítette az összes ágyékvarrását.
Amikor végre lehúztam a sliccét, a keresett kincset alig fedte a
selymes, fekete bokszeralsója.
Lucian letépte az inget a karjáról, felfedve félelmetesen
kidolgozott felsőtestét. Izmos volt. Nagyon. A hegek, amikről
tudtam, eltűntek. Helyettük tetoválások borították a bőrét.
Megdobbant a szívem.
Gondolkodás nélkül végigsimítottam az egyik hosszú
tökéletlenségen a bordája fölött. A heget részben egy
griffmadárral álcázták. Ez az erő és a hatalom szimbóluma volt.
Luciennek elakadt a lélegzete, mintha valahogy bántottam
volna, aztán letolta a ruhám maradványait a derekamra.
– Így már jobb – mondtam, és azzal jutalmaztam a
türelmetlenségét, hogy önelégülten megérintettem a
merevedését. Olyan vastag és kemény volt, hogy a farka
kilátszott a bokszeralsója korca alól.
Lucian fölém hajolt, és az egyik kezével megtámaszkodott
mögöttem a matracon. A másikkal az arcomat, az állkapcsomat
és a nyakamat simogatta. Találkozott a tekintetünk. Nem
ismertem fel az érzést, amit az övében láttam, de elállt tőle a
lélegzetem. Mélyen a szemembe nézett, és megtörhetetlen
kapcsolat alakult ki közöttünk.
Miközben egyenesen egymás lelkébe bámultunk, elengedte az
arcomat, és végighúzta az ujjait a felsőtestemen, egészen a
pajkos, vörös szaténanyagig, ami eltakarta a középpontomat.
– Kurvára nedves vagy, pedig még hozzád sem értem.
Bosszúsnak tűnt emiatt.
– Mire akarsz kilyukadni? – kérdeztem.
 – Miattam vagy ennyire nedves, vagy valaki más volt rád ilyen
hatással odalent?
– Számít ez?
A nedves foltra nyomta a hüvelykujját, amitől görcsbe rándult
a lábam a csípője körül. Üres barlangom mohón lüktetett,
többre vágyott.
– Számít – morogta.
Ahelyett, hogy válaszoltam volna neki, beakasztottam az
ujjamat a bokszeralsójába, és lerántottam a selymes anyagot a
zsákmányomról.
Alig bírtam lenyelni a nyögésemet. Az óriási nem volt
megfelelő kifejezés a merevedésére. Lucian Rollins büszke
tulajdonosa volt a legnagyobb faroknak, amit valaha láttam.
– Jézusom, Lucifer. Mit szoktak csinálni a partnereid?
Kiakasztják az állkapcsukat? – ámultam.
A szeme mintha ragyogott volna, ahogy rám nézett.
– Te meg az a kibaszott szád.
Úgy nézett ki, mintha meg akart volna büntetni az elmúlt két
évtized szenvedéséért, és egy sötét, romlott részem szerette
volna, ha megpróbálja.
– Mit fogsz tenni vele? – gúnyolódtam, ahogy megragadtam a
merevedését.
Kitágult az orrlyuka, és egy csepp csillogott az erekcióján.
Az összes figyelmem a vastag, merev farkára összpontosult.
Kurva nagyot fogok élvezni.
Ha rá tudnám venni, hogy hátulról dugjon meg, akkor egy
párnával tompíthatnám a sikolyaimat, hogy ne tudja meg. A nők
évszázadok óta színlelik az orgazmust. Akkor én is el tudnám
játszani, hogy nem élvezek el. Ráadásul azzal össze is zavarnám,
nem? Tetszett a gondolat, hogy elélvezzek, miközben
megcsorbítom az önbizalmát.
– Bármit is tervezel, nem fog összejönni – jelentette ki.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – hazudtam, miközben
simogatni kezdtem a vastag húsoszlopot.
Láttam, ahogy megvillant a foga és összeszűkült a szeme,
aztán minden elsötétült, mert egy gyors mozdulattal oldalra
rántotta a tangámat, és két ujjal belém hatolt.
– Lucian!
Ennyit az élvezetem elfojtásáról. Olyan nedves, olyan forró
voltam, hogy gyakorlatilag mélyebbre szívtam őt magamba. A
belső falaim berozsdásodott izmai görcsbe rándultak körülötte.
Lucian sötéten káromkodott, és megrándult a farka a
kezemben.
– Nehogy elélvezz! – szűrte a parancsot a fogai között.
– Kapd be!
– Ne kísérts, Tündér! Benned akarok lenni, amikor először
elélvezel. Érezni akarom, ahogy szétesel.
Először? Felhorkantam. Mr. Nagy Pöcsnek akkora egója volt,
mint a… nos, mint amekkora a gigantikus dákója. Én olyan lány
vagyok, aki egyszer megy el, és annyi. A sorozatos orgazmus
csak a romantikus regények hősnőinek… meg Naominak és
Linának adatott meg.
– Akkor jobb, ha sietsz – figyelmeztettem. A másik kezemmel
kettőnk közé nyúltam, és megfogtam a golyóit, miközben egyre
gyorsabban simogattam. Azt akartam, hogy ő is olyan közel
legyen a csúcshoz, mint én. Szükségem volt rá, hogy ő is
ugyanúgy elveszítse az irányítást, mint én.
Rám nézett, állkapcsa kőkemény volt, izmai pattanásig
feszültek. Úgy nézett ki, mintha pengeélen táncolna. Erősebben
markoltam meg.
Megint a ruhámba akasztotta a kezét. Egy reccsenést
követően az anyag teljesen szétszakadt, az egész ruha szétnyílt,
így csak az alsóneműm és a tűsarkúm maradt rajtam.
– Biztonsági szót – követelte, miközben befedte tenyerével a
farkát markoló kezemet.
– Vagy súlyosan túlbecsülöd a képességeidet, vagy megint
alábecsülöd, hogy mi az, amit kibírok.
– Mondj egy biztonsági szót, Tündér.
Úgy ejtette ki a mondatot, mintha egyszerre lennék bosszantó
és ostoba.
– Ha akkor folytatod végre, amit elkezdtél, legyen. Könyvtár.
– Jó kislány – morogta.
Nem tudtam, mit árul el rólam, de ettől a két mogorván
kiejtett szótól görcsbe rándultak a belső izmaim az ujjai körül.
– Bassza meg – motyogta.
– Indulhat a buli? – szegeztem neki a kérdést. Már attól el
fogok élvezni, ha int nekem, márpedig azt a szörnyeteg dákóján
akartam megtenni.
Rám nézett.
– Olyan gyönyörű és olyan rohadtul idegesítő vagy egyszerre.
– Ezt sokszor megkapom. Az óvszer a kistáskámban van –
jelentettem ki.
Lucian vonakodva visszahúzta az ujjait. Nem igazán sikerült
elfojtanom a nyögésemet.
– Jézusom. Mennyi szexre számítottál? – kérdezte, ahogy
fölém lógatott egy tekercs kotont.
Vállat vontam.
– Van még az éjjeliszekrényben is. Gondolom, valószínűleg
nem lesz szükségem egynél többre, mivel melletted kötöttem ki.
Lucian ellökte a kezemet a farkáról, és felhúzott egy óvszert a
Guinness-rekordnak is beillő szerszámára.
– Sokkal vonzóbb lennél, ha befognád a szádat.
– Úgy tűnik, a farkadnak semmi baja a számmal – mutattam
rá. Ezen a ponton már csak a puszta hencegésre törekedtem.
Mert hirtelen eszembe jutott, hogy komoly hüvelyi sérülést
szenvedhetek egy ilyen vastag hímtagtól.
Vajon ha holnap rám pillant valaki, rögtön tudni fogja, hogy
Lucian kibaszta belőlem a járás képességét? Vajon tönkreteszi
az egyéjszakás kalandom az állóképességemet?
 Lucian az egyik kezével megfogta hosszú, vastag farkát, és a
nedves bejáratomhoz illesztette. Ösztönösen felhúztam a
térdemet, amitől szórakozottan elmosolyodott.
– Valaki nagyon mohó.
– Egész éjjel fölém tornyosulva fogsz bámulni, vagy csinálsz is
valami érdekeset? – csattantam fel.
Válaszul végighúzta szerszámát a nedves redőimen, aztán
megtorpant, hogy megbökje az egyébként is duzzadt csiklómat.
Az ígéret hatására összerándult a belsőm. Megpróbáltam
felemelkedni az ágyról, de a mellkasomra tett kezével egy
helyben tartott. Újra meg újra megismételte a kacér mozdulatot,
és addig mozgott a szétterpesztett lábaim között, amíg a
combom remegni kezdett, ő pedig szétkente rajtam a
nedvességemet.
Jézusom, kérnem kell majd egy tiszta lepedőt a takarítónőtől,
miután végeztünk, mivel egy hatalmas nedves foltot csinált a
testemből.
Már egyikünk sem tagadhatta le a vonzalmat. És ezer
százalékig biztos voltam benne, hogy a csúcsra fog juttatni.
Egyszerűen csak úgy kellett tennem, mintha nem így lenne.
Lucian megállt a mozdulat közben, amitől görcsbe rándult a
hasizmom.
Semmi sem tartotta vissza attól, hogy belém hatoljon a
gigantikus szerszámával. Széttártam a térdemet, és élveztem,
ahogy hozzám simul. A kitartó, lüktető érzés erősödött bennem.
Ha bármelyikünk akár egy millimétert is mozdulna,
hivatalosan is bennem lenne. És a fenébe is, ezt akartam.
Kívántam őt.
– Nézz rám! – parancsolta.
Kinyitottam a szemem, és megpróbáltam közömbösen nézni
rá.
– Miért?
– Mert látni akarom a szemed, amikor elélvezel.
 Nagyot nyeltem.
– Akkor igyekezz, mert mindjárt elalszom az unalomtól.
Éreztem, ahogy megfeszülnek az izmai a tenyerem alatt.
Egyetlen gonosz lökéssel hatolt belém.
Megállt az idő.
Elfogyott az oxigén.
Minden, amit igaznak tartottam, kirepült a fejemből, hogy
helyet adjon egy kristálytiszta felismerésnek: Lucian Rollins
bennem van.
– Lélegezz, Sloane! – A parancs fájdalmasan hangzott.
Erőtlenül szívtam be a levegőt.
– Jézusom. Bébi, lazítanod kell. – Lucian a homlokomra
támasztotta az övét. – Még nem vagyok benned teljesen.
Még nem volt bennem az egész? Már elértem a maximális
kapacitásomat. Egy aprócska rándulásra voltam attól, hogy
orgazmusom legyen attól az akárhány centitől, amit sikerült
belém gyömöszölnie.
– Még egyszer, Tündér. Lélegezz a kedvemért – utasított.
Ezúttal sikerült mélyebb levegőt vennem, és éreztem, ahogy
az izmaim kissé ellazulnak.
– Ez az én csajom. – Durva simogatás volt a hangja. – Még
egyszer.
Ezúttal könnyebben juttattam be az oxigént a szervezetembe.
Kényszerítettem magam, hogy izomról izomra ellazuljak, amíg
már nem kapaszkodtam úgy a férfiba, mint egy begerjedt
kullancs.
– Oké, azt hiszem…
Lucian kibaszta a gondolatot a fejemből. Teljesen elmerült
bennem. Minden lüktető centiméterével belém hatolt. A
legfantasztikusabb szexuális kielégülés határán szögezett az
ágyhoz, és nem volt visszaút.
Valami érthetetlen dolgot kiáltottam.
– Bassza meg – nyögte rekedten.
 Jaj, ne! Kezdődött. Éreztem, ahogy gyűlik a testemben. Két
lökés, és Lucian Rollins mindjárt a csúcsra juttat. Elkezdődött a
korai remegés. Éreztem, ahogy azok a finom kis izmok
megremegnek a kemény húsán.
El kell titkolnom. Muszáj úgy tennem, mintha nem történne
meg.
Lucian mellkasából morajlás tört elő. Mogorván nézett rám, a
lelkembe, mintha dühös lenne, amiért ilyen jó érzés. Én sem
örültem neki. Aztán megmozdult, én pedig elfelejtettem, mire
gondolok, mert szétestem.
Az orgazmus felrobbant bennem, végighasított a testemen, és
megsemmisített mindent, ami valaha létezett, mielőtt Lucian
farka belém hatolt. Reszkettem, görcsbe rándultam,
vonaglottam körülötte, és belé kapaszkodtam a körömmel meg
a fogammal, miközben a színek erotikus tűzijátékként
durrogtak a szemhéjam mögött.
Minden porcikám, a csillogó lábkörmömtől a hajam tövéig
részt vett az eksztázisban.
Nem ez volt életem legjobb orgazmusa. Mert ez nem
orgazmus volt. Hanem egy mindent megváltoztató, spirituális
élmény. Egyre tovább és tovább tartott, hullámról hullámra
öntött el a gyönyör.
Remegtem az utórezgésektől, és mindegyik kielégítőbb volt,
mint bármelyik orgazmus, amit valaha átéltem a szexuális
kalandjaim során.
– Épp most élveztél el a farkamon.
Kinyitottam a fél szememet, hogy a méltatlanul jóképű arcára
nézzek. Önelégültnek tűnt, ahogy az várható volt. De láttam
rajta valami mást is. Csodálatot? Áhítatot? Megszállottságot?
– Nem igaz. Tévedsz – lihegtem. Fájt a torkom, amit furcsának
találtam. Talán elkaptam valamit? Lucian óriási szerszáma
olyan mélyen hatolt a testembe, hogy megfájdult tőle a torkom?
– Épp most üvöltötted, hogy „Lucian, elélvezek”, szóval
valószínűleg le kell majd telefonálnom a biztonságiaknak, hogy
biztosítsam őket arról, minden rendben van.
Ez megmagyarázza a torokfájást.
– Hát, ez jó móka volt, meg minden. Azt hiszem, most
visszamegyek a bárba és…
Lucian megmutatta, hogy pontosan mit gondol erről az üres
fenyegetésről, amikor a számra tapasztotta az övét, és még
mélyebbre hatolt bennem.
Nagy, kemény testével egyre erősebben szorított a matracra,
miközben szakértő mozdulatokkal folytatta a lökéseit. Még most
is rendkívüli volt az önuralma, én pedig úgy éreztem, mintha az
űrbe repítene.
A vállába mélyesztettem a körmeimet.
– Ne bánj úgy velem, mintha menten összetörnék.
Megdermedt, ami az akaraterejének újabb bosszantó
megnyilvánulása volt.
– Akár hiszed, akár nem, nem akarlak bántani.
– Hacsak nem versz szemen azzal a gumibottal a lábaid
között, nem fogsz bántani. Ez az egy éjszakád van arra, hogy
úgy dugj meg, ahogy akarsz. Ne pazarold arra, hogy valami
szelíd óriásként viselkedj.
– Sloane.
Baljós figyelmeztetésként ejtette ki a nevemet. De volt egy
szikra, egy kérdés abban a folyékony ezüst szempárban.
– Lucian. – A kezembe fogtam az arcát, és izmos farpofáiba
mélyesztettem a sarkamat. – Azt akarom, hogy keményen tégy a
magadévá. – Erre volt szükségem. Ahogy neki is. Ha tényleg ki
akartuk űzni egymást a szervezetünkből, a megfelelő módon
kellett csinálnunk.
Éreztem, ahogy önkéntelenül megrándult bennem a farka. Ő
is ezt akarta.
– Majd szólok, ha túl sok – tettem hozzá.
– Megígéred? – kérdezte rekedten.
 – Megígérem. Most pedig dugj meg úgy, mintha komolyan
gondolnád.
Engedelmeskedett.
Térdre emelkedett, belemarkolt a fenekembe, és szabadjára
engedte a benne lakozó vadállatot.
A testem örömmel fogadta a brutálisan gyönyörű lökéseit,
aminek semmi értelme nem volt. Láttam valamit a tekintetében,
ami nem illett az állkapcsa zord vonásaihoz. Valami lágyabb,
fényesebb érzelem volt.
Nem törődtem vele, inkább nyugtalanul mozgatni kezdtem a
lábam, miközben újra elöntötte a meleg a testemet.
Lucian a gondolataimban olvasva a vállára tette a bokámat.
Foglyul ejtett. Meghódított. Teljesen ki voltam szolgáltatva
neki. És imádtam.
Izzadság gyöngyözött a bőrünkön, ahogy találkozott a
tekintetünk, miközben a testével az enyémen mozgott.
A nyakában lévő inak kidudorodtak a bőre alól, és megfeszült
a bicepsze, ahogy könyörtelenül űzött a mennyország felé. Vagy
talán a pokolba. Nem számított.
Belülről kifelé remegtem.
– Lucian! – Halkan nyöszörögtem.
Úgy tűnt, az erekciója még nagyobbra duzzad, és a fogait
csikorgatta.
– A fenébe veled, Tündér – vicsorogta. Az egyik kezét az
állkapcsomhoz emelte, és mozdulatlanul tartotta a fejemet. A
gyönyörű, viharfelhőszürke szeme üvegessé vált, ahogy
összerándultam körülötte.
– Kérlek – suttogtam. Nem tudtam, mit kérek, mit akarok tőle.
De Lucian megértette. Egy utolsó, gonosz felfelé irányuló lökést
indított, aztán megmerevedett a teste.
Nem gondolkodtam. Csak felemeltem a kezem, megfogtam az
arcát, és egymás szemébe néztünk, miközben átéltem életem
első második orgazmusát.
 Kiáltás szakadt ki a torkából, és éreztem, ahogy elélvezett. Egy
ostoba, röpke pillanatra azt kívántam, bárcsak ne lenne köztünk
semmi. Semmi védelem, ami megakadályozza, hogy átéljem
Lucian orgazmusának minden másodpercét.
Újra mozogni kezdett, rövid lökésekkel használta fel arra az
orgazmusomat, hogy elnyújtsa a sajátját. A testemet használta a
maga gyönyöre kedvéért, és ettől még jobban élveztem.
Egyre csak tartott az eksztázis, remegtek az izmaink, és
ziháltunk, miközben egymás szemébe néztünk.
– Ez a legostobább, legszexibb hiba, amit valaha elkövettem –
nyögtem ki.
 22. fejezet

Sloane, a megmentő

Sloane

Huszonkét évvel korábban

Hat nap. Ennyi ideje volt Lucian rács mögött. Eközben

tizennyolc éves lett, és miattam lemaradt a saját ballagásáról.
Nos, technikailag a szörnyű, undorító szörnyeteg apja miatt, de
ugyanakkor azért is, mert nem hallgattam rá.
Mindent elmeséltem a szüleimnek Lucian letartóztatásának
éjszakáján, amit tudtam. Nem örültek, hogy ilyesmit titokban
tartottam előttük. A csalódottságuktól még rosszabbul éreztem
magam.
Apám mindent félretett, és foggal-körömmel küzdött azért,
hogy kihozza Luciant a megyei börtönből. Abból, amit a célzott
kérdezősködésből és a nyílt hallgatózásból leszűrtem, Ogden
rendőrfőnök azt szorgalmazta, hogy Luciant felnőttként
vádolják meg. A bíró beleegyezett, és az óvadékot csillagászati
összegnek számító 250 000 dollárban állapította meg a
meghallgatás során, amin én nem vehettem részt.
Maeve telefonon hívta utána anyát, és elmondása szerint apa
majdnem agyvérzést kapott, amikor meghallotta az összeget.
Később az irodája előtt hallgatóztam, amikor fogadta a
kerületi ügyész hívását, aki azt javasolta Lucian számára, hogy
kössön vádalkut, és töltsön nyolc évet egy állami börtönben.
Apám, aki a világegyetem egyik legkedvesebb, legudvariasabb
embere volt, azt mondta az ügyésznek, hogy menjen a picsába.
Közben anya kétszer is meglátogatta Lucian anyukáját, mióta
pár törött bordával kikerült a kórházból. A nő egyetlen
alkalommal sem volt hajlandó Lucianről vagy arról beszélni,
hogy mi történt valójában azon az éjszakán. Anya még azt is
felajánlotta, hogy költözzön hozzánk, „amíg rendeződnek a
dolgok”, de ezt is visszautasította.
Ansel Rollins egyelőre jól viselkedett.
Hallottam, amikor a szüleim az előző estén a verandán
beszélgettek. Apa felvetette anyának, hogy igényeljenek egy
második jelzálogot, amiből kifizetik Lucian óvadékát.
– Drágám, persze hogy megtesszük. Nem hagyhatjuk rács
mögött.
Abban a pillanatban rájöttem, mekkora kiváltság jó szülőkkel
felnőni. Az ablakhoz szorítottam könnyes arcomat, és a frászt
hoztam rájuk, amikor elkiáltottam magam:
– Megkaphatjátok a továbbtanulásomra félretett pénzt is!
Hősök családjából származom, és nem akartam semmiből
sem kimaradni. Főleg nem azután, hogy miattam alakult ki a
jelenlegi helyzet.
Volt egy tervem.
Az elmúlt egy évben elég komoly kutatást végeztem a
bántalmazó kapcsolatokról, még a könyvtáros is furcsán nézett
rám, amikor minden héten új könyveket kölcsönöztem ki.
Tudtam, hogy nem szabadna Mrs. Rollinst hibáztatnom.
Családon belüli erőszak áldozata volt. Elég okos voltam ahhoz,
hogy megértsem, a rendszeres bántalmazás olyan dolgokat tesz
a pszichével, amit mások fel sem tudnak fogni. Azonban még
ennek tudatában is, egy nagyon nagy, nagyon hangos részem a
képébe akarta vágni, mit gondolok arról, hogy a szemétláda,
lúzer férjét választotta a fia helyett.
Szédültem, valahányszor arra gondoltam, hogy a fiú, akit
imádok, rács mögött van, mert az anyját védte.
Így amíg a szüleim úgy döntöttek, hogy összeszedik valahogy
a pénzt az óvadékra, én elhatároztam, hogy helyrehozom az
egész átkozott zűrzavart. Mindenki számára világossá fogom
tenni – beleértve a vak-mint-a-denevér rendőrfőnököt, Ogdent is
–, hogy nem Lucian Rollins a veszélyes abban a családban.
Csak a megfelelő alkalomra vártam.
Arra gondoltam, hogy Lucian barátaihoz, Knox és Nash
Morganhez fordulok segítségért. De fogalmam sem volt,
mennyit tudnak Lucian helyzetéről, ráadásul ők fiúk voltak.
Valószínűbb, hogy hirtelen felindulásból cselekednének, és
mindent elszúrnának. Jobb volt mindent magamban tartani.
Megcáfolhatatlan bizonyítékot kellett szereznem arról,
mekkora gazember valójában Ansel Rollins. Tizenhat éves
koromban ez videófelvételt jelentett. Miután kétszer is
ellenőriztem, hogy Virginia államban elég az egyik félnek
beleegyeznie a rögzítésbe, elrejtettem az ágyam alá a szüleim
videókameráját és egy mini magnót, amit Sherry barátnőmtől
kértem kölcsön.
Minden éjjel sokáig fennmaradtam, és a tágra nyitott
ablakban ülve hallgatóztam.
A várakozás és a rettegés elegye rántotta görcsbe a
gyomromat, miközben kifelé kémleltem.
Leejtettem a párnára a könyvet, amire addig sem tudtam
odafigyelni, és a levegőbe emeltem a lábamat. A
lábujjkörmeimet lilára festettem, de mindkét kisujjamon
lepattogzott a lakk. Egy nappal azelőtt csináltam, hogy Luciant
letartóztatták, és azóta minden olyan komolytalannak tűnt.
Nem így kellett volna alakulnia a tizenegyedikes évem előtti
nyárnak. Máskor alig vártam volna a nyári softball-bajnokságot,
ami egy hét múlva kezdődik. Elvileg ott találna rám álmaim
főiskolája. Randiznom és csókolóznom kellene. Talán még a
szüzességemet is elveszíteném. Meg kellene győznöm Luciant,
hogy nyugodtan kiléphet a világba, és élheti a saját életét.
Ehelyett én tettem tönkre a jövőjét.
Felültem, és komoran kinéztem az ablakon. Eszembe jutott az
arckifejezése, amikor meglátta, hogy ott állok, miközben őt a
rendőrautóhoz kísérték, és rájött, hogy megszegtem a neki tett
ígéretemet…
Könyörögtem, hadd látogathassam meg a megyei börtönben.
Apa diplomatikusan közölte velem, hogy ez nem jó ötlet, de a
szemüvege mögött rám vetett kényelmetlen pillantásából
tudtam, hogy Lucian nem akar látni. Mert az én hibám volt,
hogy egyáltalán börtönbe került. Mert elárultam a bizalmát.
Kerék- és fékcsikorgást hallottam, mire azonnal feltérdeltem.
Mr. Rollins furgonja hirtelen megállt a felhajtón. Ferdén parkolt
le, és megbotlott, amikor kiszállt a kormány mögül. Becsapta az
ajtót, de nem vette észre, hogy az újra kinyílt.
Lekászálódtam az ablakból, és az ágyam alatt lévő dobozhoz
ugrottam. A kamerát és a diktafont egy táskába gyömöszöltem,
majd belebújtam a tornacipőmbe, és kimentem a folyosóra.
Visszatartott lélegzettel, lábujjhegyen osontam a lépcső felé, és
közben a fülemet hegyezve hallgatóztam, nem jön-e valami zaj a
szüleim szobájából a ház túlsó oldalán.
Nagyon dühösek lesznek. Harmincéves koromig
szobafogságba zárnak majd. De a cél szentesíti az eszközt. Ha
megdönthetetlen bizonyítékot tudnék mutatni a rendőrségnek,
ami rács mögé juttatja Mr. Rollinst, és kiszabadítja Luciant, azt
mondanám, megérte.
Megálltam apa irodájánál, és lekaptam a vezeték nélküli
telefont az asztaláról. Nem voltam biztos benne, hogy a
szomszédban is fogja a jelet, de futás közben megpróbálhatom
tárcsázni a 911-et, ha szükséges. A táskámba tettem a telefont a
többi felszereléssel együtt, majd kinyitottam a bejárati ajtót, és
kisurrantam az éjszakába.
A nagy igyekezetben kétszer is megbotlottam, és egyre
hangosabban vert a szívem, ahogy közeledtem a szomszéd
házhoz.
Mindenhol égett a villany.
– Kérlek, legyetek lent – mormoltam magamban, és
összerezzentem, amikor rájöttem, hogy valójában abban
reménykedem, hogy megtámadnak egy nőt. Rosszul éreztem
magam, miközben lapulva az ablakhoz osontam.
Ez be fog válni. Működnie kell.
Zajt hallottam, egy halk és könyörgő, illetve egy emelt hangot.
Árnyék suhant el az üveg mellett, én pedig leguggoltam a gazos
virágágyásban. Valami tövis mart az alkaromba. Minden
gallyreccsenés, minden lélegzetvétel, minden szívdobbanás
mintha felerősödött volna.
Odabentről tompa puffanás és dühös mormogás hallatszott.
Óvatosan benyúltam a táskába, és elővettem a diktafont. Nem
tudtam, elég érzékeny-e ahhoz, hogy felvegye, ami odabent
folyik, de egy próbát megért. Megnyomtam a felvétel gombot, és
a vékony ablakpárkányra helyeztem a készüléket.
Utána elővettem a kamerát, levettem az objektív sapkáját, és
elindítottam.
Remegő lélegzettel álltam fel a virágágyásban, és a kamera
lencséjén keresztül követtem a történéseket.
A konyhában voltak, ahol Mr. Rollins ide-oda járkált.
– Mondtam, hogy legyen az asztalon a vacsora, mire hazaérek
– vakkantotta elég hangosan ahhoz, hogy halljam.
– Mindjárt éjfél van, seggfej – motyogtam az orrom alatt.
Mrs. Rollins hálóingben, összegörnyedt vállal ment el a
konyhaajtó mellett.
Mr. Rollins elkapta a könyökénél fogva, és kiütötte a tányért a
kezéből.
A szomszédban ugatni kezdett egy kutya, Mr. és Mrs. Clemson
egyik bernáthegyije, amitől halálra rémültem.
Rollinsék eltűntek a szemem elől, én pedig kihasználtam az
alkalmat, hogy elővegyem a vezeték nélküli telefont. De nem
fogta az otthoni jelet. Túl messze voltam.
A férfi megint kiabált odabent, de nem láttam semmit. A
francba. Jobb látószöget kellett keresnem. Nem állítottam le a
kamerát, miközben a vállamra akasztottam a táskát, és futva
elindultam a ház mellett. A csípőm nekiütközött a rozsdás
grillnek a sötétben. Azonban ez a fájdalom a közelébe sem ért
annak, amit Ansel Rollins pont most okozott a feleségének,
emlékeztettem magam.
Bicegve a hátsó udvarra mentem, majd a rozoga, korhadt
teraszon lévő tolóajtón keresztül megláttam őket. Mr. Rollins
olyan nagy pofont kevert le a feleségének, hogy elakadt tőle a
lélegzetem. Brutálisan erősen szoríthatta Mrs. Rollins karját, így
a nő nem esett össze a padlón.
– Undorodom tőled, asszony – mondta, és a konyhaasztalnak
lökte a nőt. – Kurvára rosszul vagyok tőled.
Eldöntöttem, hogy ennyi bizonyítéknak elégnek kell lennie,
mert már én is elég rosszul éreztem magam.
Mrs. Rollins olyan görnyedten ült le az étkezőszékre, mint egy
összegyűrt papírdarab. Törékeny válla rázkódott a néma
zokogástól. Gyűlöltem a férjét. Gyűlöltem Ansel Rollinst, amiért
megszületett. Amiért így bánt a feleségével, és amiért arra
kényszerítette a fiát, hogy közéjük álljon. Minden porcikámmal
gyűlöltem ezt az embert.
– Ha nem hagyod abba a bömbölést, teszek róla, hogy legyen
okod zokogni – motyogta összefolyó szavakkal.
Hagyja abba a sírást, Mrs. Rollins. Kérem, ne sírjon.
 A nő feje hirtelen felemelkedett. Láttam, hogy mozog a szája,
de nem tudtam kivenni, mit mond.
– Mit mondtál? – vicsorogta Mr. Rollins.
– Azt mondtam, hogy miattad nincs semmim – válaszolta,
miközben remegő lábbal felállt. Még mindig folytak a könnyei.
Ó, istenem! Újra megpróbáltam telefonálni, de továbbra sem
működött a készülék.
– Csak nekem köszönheted, hogy egyáltalán van valamid. – A
férfi bekerült a látóterembe, és minden izmom megfeszült,
amikor megláttam, mi van a kezében. Egy hosszú, recés kést
törölgetett egy konyharuhával.
Eszembe jutott Lucian véres karja. Halálos fegyverrel okoztak
neki sérülést.
A teraszon hagytam a videókamerát, az ajtó felé fordítva, és
elszaladtam. Másodpercek múlva otthon voltam, ahol
tárcsáztam a segélyhívót, és felkapcsoltam a villanyt.
– Anya! Apa! Már megint bántja! – kiáltottam a lépcső aljáról.
Fent felkapcsolódott egy lámpa. – Meg kell állítanunk!
– 911, mi a vészhelyzet?
– Ansel Rollins megint késsel támadt a feleségére, ha Wylie
Ogden most sem tartóztatja le, beperelem az egész rendőrséget
– kiabáltam a telefonba. Vissza kellett mennem. Muszáj volt
megállítanom, vagy legalább látni a történteket, hogy
tanúskodhassak ellene.
Hallottam a szüleim fojtott hangját az emeletről.
– Siessenek! – mondtam, mielőtt a földre ejtettem a telefont, és
kirohantam az ajtón.
Odakint még brekegtek a békák, de alig hallottam őket, ahogy
átszaladtam a szomszéd ház felhajtójára, majd onnan Rollinsék
kertjébe.
Vetődve landoltam a teraszon. Az üvegajtón keresztül láttam
őket. A férfi az asztalhoz nyomta a nőt, és egy kést szorított a
torkához. Véres volt a linóleumpadló.
 A kutyák már vadul ugattak, de a környék többi része csendes
volt.
Nem maradt más választásom. Meg kellett állítani a férfit.
Nekem kellett megállítanom.
Felemeltem egy régi, repedt agyagedényt, és a lelkem
mélyéről feltörő sikollyal belevágtam az üvegbe.
Az ajtó összetört, üveg- és agyagszilánkokat szórva szét
mindenfelé.
Valaki a nevemen szólított. A hangokból ítélve több ember is.
De nem tudtam válaszolni. Képtelen voltam megmozdulni.
Földbe gyökerezett a lábam, miközben Mr. Rollins rám bámult a
betört ajtón keresztül.
Találkozott a tekintetünk, és minden gyűlöletet, amit
magamban hordoztam, beleöntöttem ebbe az egyetlen
pillantásba.
– Ezért még megfizetsz, te kis kurva.
Remegtem a félelemtől és a dühtől.
– Baszódjon meg! Maga hitvány, bunkó szarházi!
A férfi rám vetette magát, nekem pedig fájdalom
homályosította el a dühömet. Küzdöttem ellene, ahogy a
kiabálás egyre közelebb ért, és a szirénák végre belehasítottak
az éjszakába. Elhallgattak a békák.
Reccs.
 23. fejezet

Még nem végeztem veled

Lucian

– Csigavér! Jövök már!

Nem nyugtatott meg az ajtó túloldalán felhangzó ingerült
hang. Itt volt. Nem esett baja. Ami azt jelenti, hogy úgy osont ki
a szállodai szobából, mintha valami szégyenteljes egyéjszakás
kaland lennék, akivel nem akar még együtt reggelizni sem.
Sloane Walton egy nagyon komoly leckét fog mindjárt
megtanulni.
Kinyílt a bejárati ajtó, én pedig élvezettel figyeltem a csinos
arcán átsuhanó döbbenetet. Fürdőköpenyt viselt. A haja nedves
volt, és lemosta az arcáról a tegnap esti sminket. Fiatalnak és
üdének tűnt… idegesnek.
Vajon azt is megpróbálta lemosni magáról, amit tettünk,
mintha meg sem történt volna?
Én nem. Egy párnákkal teli ágyban ébredtem, de Sloane
nélkül. Öt perccel később már a kocsiban ültem.
A nyitott ajtóra tettem a kezemet, nehogy az orromra csukja
az ajtót.
 – Mit keresel itt? Ott hagytam valamit…
– Még nem végeztem veled. – Egészen a kora reggeli órákig
dugtunk, amíg már egyikünk sem tudott megmozdulni. Aztán
elaludtam, miközben a háta a mellkasomhoz simult, az arcomat
a hajába temettem, és kómához hasonló álomba merültem.
Amikor felébredtem, egyetlen tiszta gondolat járt a fejemben.
Nem sikerült kiűznöm Sloane-t a szervezetemből.
– Tessék? – kiáltott fel felháborodottan, és veszélyesen
összehúzta a szemét, mintha megsértődött volna.
Mindketten harcra kész állapotban voltunk. Azonban úgy
tűnt, a testünknek más elképzelései vannak. Az egyik
pillanatban még a VALÓSZÍNŰLEG OLVASOK feliratú lábtörlőjén
álltam, a következőben pedig átléptem a küszöböt, majd kerek
fenekénél fogva fél kézzel felemeltem. Sloane átölelte a
csípőmet a lábával, a hajamba túrt, és lehúzta a fejemet az
övéhez.
A szája rátalált az enyémre, mire azonnal
megkönnyebbültem.
Még mindig kívánt engem.
Csak ez számított. Még egyszer. Erre volt szükségünk. Aztán
elfelejtjük egymást.
Egy rúgással becsuktam mögöttünk ajtót, majd
megpördültem, hogy a falhoz szorítsam. Egy képkeret
megbillent, és a padlóra zuhant.
– Bocsánat – motyogtam a szájába, ahogy elfordultunk a
faltól. Találnom kellett egy helyet, ahol lefoghatom, ahol
mozdulatlanul tarthatom. Hogy maradásra bírjam.
De ő már kétségbeesetten dolgozott az ingem gombjain, és
tudtam, hogy rohadtul nincs esély arra, hogy feljussunk a
hálószobájába. Széthúztam a köntösét, és a padlóra dobtam.
Alatta egy olyan csipkés melltartót viselt, ami még véletlenül
sem rejtette el a mellbimbóit mohó tekintetem elől.
Alig vettem észre a mellbimbója fölötti lila zúzódást, amikor
kettőnk közé nyúlt, és egy diadalittas kiáltással megtalálta az
övcsatomat.
Istenem, mennyire kívántam! Vágytam az érintésére, a
„kérlek” és a „még” nyöszörgő könyörgésére fülemben. Újra
benne akartam lenni.
Bebotorkáltam a nappaliba, és sietségemben nekimentem egy
kisasztalnak, majd felborítottam a lámpát. Leesett a búrája, és a
padlóra zuhant.
– Semmi baj. Utálom azt a lámpát – mondta Sloane, miközben
elkezdett dolgozni a sliccemen.
Félrerúgtam az útból a dohányzóasztalt, és egy halom
könyvet borítottam a padlóra. Végül a sípcsontom egy
megfelelő, sík felülethez ért. Elértük a kanapét.
Úgy landoltunk rajta, mint egy kivágott fa, és alig sikerült
tompítanom az esésünket. Sloane elengedte a sliccemet, és az
ingembe markolt. Fújó hangot hallottam, majd egy szürke-fehér
szőrcsomó ugrott a kanapé mögötti asztalra.
Nem érdekelt, hogy macska, patkány vagy oposszum. Az volt
a legfontosabb, hogy meztelenre vetkőztessem Sloane-t.
A nyelvemmel ízlelgettem őt, miközben letoltam a lábán a
bugyiját. Olyan kicsi és törékeny volt a teste, mégis csábítottak
az idomai. Selymes, elefántcsontszínű bőre könyörgött azért,
hogy simogassam és harapdáljam.
Fél kézzel beletúrtam a kibaszottul gyönyörű hajába, a
másikkal pedig a lába közé nyúltam. Elképesztően nedves volt.
Hatvan másodperccel ezelőtt értem hozzá, de a puncija már
készen állt rám. A farkam görcsösen megrándult, és éreztem,
hogy forró előváladék lövell ki belőle.
Hibát követünk el. Tudtam. De képtelen voltam megálljt
parancsolni magamnak.
Sloane a számba nyöszörgött, és az egyik kezével a hajamba
markolt, míg a másikkal megpróbálta lelökni az ingemet a
vállamról.
 Ezúttal lassabban akartam csinálni. De a düh és a vágy
adrenalinnal teli koktélként kavargott a véremben.
– Ajánlom, hogy legyen nálad óvszer – szólalt meg, és az alsó
ajkamba harapott.
Morogva felemelkedtem, és a nadrágzsebemben lévő
tárcámért nyúltam.
– Ó, hála istennek – lihegte, amikor kirántottam a fóliát, majd
a dohányzóasztal irányába dobtam a pénztárcámat.
Letolta a nadrágomat a combomra, miközben én kibontottam
az óvszert. A lábai között térdeltem, ő pedig úgy terült el
alattam, mint egy áldozat.
– Ez az utolsó alkalom – közöltem a mindkettőnk kedvéért.
– Igen, igen, igen – skandálta, ahogy megfogtam a lüktető
farkamat. Sloane elvette tőlem az óvszert, és végiggördítette a
péniszemen.
– Olyan türelmetlen vagy – mondtam nyögve.
Kezdett elsötétülni a látásom, amikor megragadta és
megszorította a farkam tövét.
– Az utolsó – ismételte meg. – Essünk túl rajta.
Tönkre fogom tenni őt minden jövőbeli partner számára. Ez
volt az új életcélom.
Megragadtam a melltartó spagettipántját, és lehúztam a
válláról, miközben igyekeztem visszafogni magam, nehogy
elszakítsam a finom anyagot. Aztán egy gyors rántással
felfedtem a mellét, amiről tudtam, hogy örökre kísérteni fogja
az álmaimat.
– Most, Lucian. Most! Kérlek, bébi – könyörgött.
Még ha akartam, se tudtam volna megálljt parancsolni
magamnak. Főleg nem azok után, hogy tudtam, mi vár rám a
lábai között.
A nedvesen csillogó bejáratához illesztettem kemény
farkamat, és egy villámgyors lökéssel belé hatoltam.
Sloane felsikoltott, én pedig torokhangon felkiáltottam.
 Nem készítettem fel a behatolásra. Nem lazítottam el
előjátékkal és incselkedéssel. Egyszerűen elmerültem benne.
Így most olyan erősen fonódott körém, hogy elakadt tőle a
lélegzetem.
– Lélegezz, bébi – mondtam összeszorított foggal. – Lazítanod
kell. – Ha nem teszi, megalázó helyzetben fogom találni magam.
Kinyitotta jádezöld szemét, és rám meredt.
– Ne fogd vissza magad – közölte.
A torkához szorítottam az ajkaimat.
– El kell lazulnod. Csinálj helyet nekem, Tündér.
– Utálom, hogy olyan kurva jó érzés.
Majdnem elmosolyodtam, bár kínzó volt ez a mozdulatlanság.
Néhány centit kicsúsztam belőle, élvezve nedves
sikamlósságát.
– Még jobban fogod utálni, amikor az egész a tiéd lesz.
Felhúzta a combját a derekamra, és megszorította.
Nyögése kínzás volt a fülemnek.
– És én még azt hittem, Lucian Rollins kérdés nélkül elveszi,
amit akar.
– Nem akarlak bántani – emlékeztettem.
– Akkor tegyél a kedvemre – követelte. Ezzel átölelt, és a
seggembe mélyesztette a körmét.
– Bassza meg!
Ezúttal mélyebbre hatoltam benne, és megragadtam a
csípőjét, hogy ne tudjon elfordulni.
– Ez azzz!
– Majdnem – motyogtam rekedten.
– Többet! Az egészet! Kérlek! – könyörgött Sloane.
Majdnem teljesen kicsúsztam belőle, aztán egy erőteljes
lökéssel újra elmerültem benne. Feszes izmai egy gyötrelmes
pillanatig küzdöttek a behatolás ellen, aztán valami engedett, és
az utolsó centi is becsúszott.
Maga volt az eksztázis. Megint a mennyországba kerültem
szex közben. Sloane szorosan és nedvesen ölelt körbe, és ez
jobb érzés volt, mint bármi, amit valaha tapasztaltam. A tegnap
esti hancúrozás ellenére a golyóm annyira tele volt, hogy szinte
fájt. A seggem megfeszült, dugni akartam. Az egész testem
merev volt a vágytól, hogy megmozduljak végre.
Sikerült kinyitnom a szemem, hogy mindent befogadhassak.
A kanapéhoz szorítottam. A lába görcsösen rángatózott a
csípőm körül. A mellbimbója a mellszőrömet súrolta. Újra meg
akartam kóstolni. Ahogy Sloane-t is. Addig akartam belétemetni
magam, amíg meg nem szűnik az iránta érzett sóvárgásom.
– Jól vagy? – Dühös morgásként hangzott a kérdés.
– Nagyon jól. Kurva jól – nyöszörögte.
Csak ezt kellett hallanom.
– Nem kellett volna ott hagynod – jegyeztem meg, és
kicsúsztam belőle, de közben összeszorítottam a fogaimat az
isteni érzéstől. A teste először harcolt a behatolás ellen, most
pedig nem akart elengedni.
A vádat több kemény lökéssel nyomatékosítottam. Telt, kerek
melle minden alkalommal megemelkedett, amikor
beléhatoltam.
– Ezt akár egy ágyban is csinálhattuk volna – dorgáltam meg.
– A kanapén nyújtott teljesítményed is megfelelő – zihálta.
– Rákényszerítettél, hogy idáig vezessek, csak azért, hogy újra
a magamévá tegyem az édes puncidat – morogtam.
– Senki sem kérte, hogy pazarold az üzemanyagot. – Belső
falai megrándultak körülöttem. A kis könyvtárosom szerette,
amikor mocskos dolgokról beszélek.
Lehajtottam a fejem, hogy megnyaljam először az egyik, majd
a másik mellbimbóját is. Reszketett alattam, és ívbe feszült a
háta, elém tárva a mellét.
Újra meg újra elmerültem benne, és a lábammal ellöktem
magam a padlótól, hogy minél nagyobb legyen a lendületem.
– Igen! Többet! Keményebben! – kántálta.
 Mintha könyörgött volna, hogy törjem össze.
– Istenem, utálom, hogy ilyen jól csinálod – nyögte.
– Fogd be, és add át magad a farkamnak, mint egy jó kislány –
parancsoltam.
Csak ennyi kellett neki. Éreztem, ahogy rátör az orgazmus.
Ismerős volt számomra a reakciója. Tudtam, soha nem fogom
elfelejteni, milyen érzés, amikor Sloane Walton elélvez a
farkamon.
Nedves, feszes belső falai szorosan ráfonódtak a sajgó
erekciómra, ahogy elmerültem benne. A látásom elhomályosult,
amikor a puncija robbanásszerűen, görcsösen megfeszült
körülöttem. Gyűlöltem az óvszert, ami elválasztott minket.
Szenvedélyesen gyűlöltem ezt az utolsó akadályt kettőnk között,
ami mintha visszatartott volna valamitől, amire egész
életemben vártam.
A nyakába temettem az arcomat, a hajába túrtam, és nem
akartam elélvezni még akkor sem, amikor ő vonaglott alattam,
és hullámzott körülöttem.
Ez volt az utolsó alkalom. De még mindig nem volt elég.
– Kérlek, még ne élvezz el – könyörgött, miközben
felemelkedett alattam, és a testemet használta arra, hogy
szégyentelenül kiélvezze az orgazmusát.
– Miért? – Keményen csattant a kérdés. A golyóm annyira tele
volt, hogy majdnem felrobbant. Muszáj volt elélveznem.
– Többet akarok – vallotta be.
– Az istenit – motyogtam. Izzadságcseppek gyöngyöztek a
homlokomon és a hátamon, miközben őrülten igyekeztem
megőrizni az önuralmamat. Elfojtani a saját szükségletemet.
Mélyen a testében voltam, miközben a remegése finom
borzongássá szelídült.
Úgy kapaszkodott belém, mintha én lennék a megváltás. Az
egész teste vibrált az orgazmustól.
– Még mindig többet akarsz? – morogtam.
 Kinyitotta a szemét.
– Igen – felelte habozás nélkül.
– Akkor kérj szépen.
Festetlen ajka tudálékos, női vigyorra húzódott. Az izmai
reflexszerűen megfeszültek lüktető farkam körül. Igen, Sloane
Walton szerette a mocskos beszédet.
– Kérlek, dugj meg olyan keményen és mélyen, hogy csak rád
meg arra a csodálatos farkadra tudjak gondolni holnap,
ahányszor csak leülök a munkahelyemen.
Lehunytam a szemem, és összeszorítottam az állkapcsomat.
Ezt akartam. Tudni szerettem volna, hogy rám gondol, és
emlékszik arra, milyen érzéseket ébresztettem benne.
Kicsúsztam belőle, és megsajdult a farkam a duzzadt redőitől.
– Hé! – panaszkodott.
De azonnal abbahagyta, amikor a kanapé szélére húztam.
Mivel érezni akartam a bőrét az enyémen, levettem az ingemet,
és a vállamra tettem a lábát.
– Te jó ég – nyöszörgött, majd halkan felsikkantott, amikor
végighúztam a nyelvemet nedves redőin. Titok és igazság íze
érződött rajta, és én azonnal a rabja lettem.
A combja remegett a fülem mellett.
– Nyisd szét – parancsoltam, miközben két ujjammal
ingereltem.
– Lucian – könyörgött.
– Bébi, tárulj ki előttem. Hadd kóstoljalak meg.
Lelkes engedelmessége egyenesen a fejembe és sajgó
farkamba szállt. Ellazította a combját, és hagyta, hogy a térde
szétnyíljon.
Úgy tűnt, csak úgy tudom rávenni Sloane Waltont arra, amit
akarok, ha az orgazmus szélére sodrom.
– Ne akard, hogy megbánjam – sziszegte. A szeme elé tette a
kezét, hogy ne lássa az ördögi mosolyomat, miközben
beléhatolok az ujjammal. A teste azonnal reagált, a sarka a
hátamba vájt, a combja megfeszült, lapos hasa görcsbe rándult.
Tökéletes, telt melle megrezdült, miközben festetlen ajka
szétnyílt.
– Nyugalom – biztattam, ahogy begörbítettem az ujjaimat
nedves barlangjában.
Egy halk kiáltás szakadt ki belőle, és a feszültség lassan
távozott Sloane-ból.
Megragadtam a kínálkozó alkalmat, és a lábai közé hajoltam.
Nyelvemmel a csiklóját simogattam, miközben ujjammal a
mennyei punciját kényeztettem.
Ismét megmerevedett, de nem számított, mert mindenhez
hozzáfértem, amire szükségem volt. A számmal büntettem,
simogattam és ingereltem, miközben az ujjaim ki-be csúszkáltak
a testében. Vonaglott alattam, és a körme a bicepszembe vájt,
míg mozdulatlanul tartottam.
Nem tudtam betelni az ízével. Meg akartam kóstolni,
miközben elélvez. Szerettem volna érezni a megadása ízét.
– Élvezz el a kedvemért – morogtam.
Nyöszörgött, és megrándult a szorításomban.
– Nem akarom, hogy vége legyen.
Nem tudta, mit beszél. Nem gondolta komolyan, győzködtem
magamat. Egyszerűen túllendítettem azon a ponton, ahol
kényelmesen sértegethet, miközben megdugtam. Mindkettőnket
túl messzire repítettem.
– Miről beszélsz? – kérdeztem, anélkül hogy lassítottam volna
az ujjaim mozgásának ritmusán.
– Mi… mi van, ha nem akarom, hogy ez legyen az utolsó
alkalom?
Valami nagy és fényes dolog fészkelte be magát a
mellkasomba.
– Akkor addig juttatlak a csúcsra, amíg bele nem fáradunk. –
Nem tudtam, hogy ez ígéret vagy fenyegetés-e, de komolyan
gondoltam.
 – Ezt csak úgy mondod? Te most baszakodsz velem?
– Nem baszakodom veled. Vagyis de. Csak nem úgy –
mutattam rá.
Belemarkolt a kanapé ülésébe.
– Te jó ég, nem tudok küzdeni ellene.
– Ne merészelj küzdeni ellene, bassza meg! – Hogy biztos
legyek az esélytelenségében, egy harmadik ujjammal is
behatoltam szűk hüvelyébe, míg a másik kezemmel
szétfeszítettem a redőit. A nyelvem lézer pontossággal találta
meg duzzadt csiklóját.
A nevemet kiáltotta, miközben megfeszült a teste. A golyóm
görcsbe rándult, a farkam pedig vigyázzba vágta magát, ahogy a
nyomás fájdalmas magasságokba emelkedett. Aztán elélvezett,
gyönyörű teste a számat és az ujjaimat használta arra, hogy
ellopja a vágyott élvezet minden egyes pillanatát. Szétesett, én
pedig megízlelhettem orgazmusának dicsőséges zamatát.
Azt akartam, hogy újra kimondja a nevemet. Hallani
szerettem volna a megtört, kéjes dallamot rekedt hangjában.
Azonban ő elernyedt alattam, mintha a teste olvadó viasz lett
volna.
– Jól vagy? – kérdeztem fölé tornyosulva.
– Nem. Soha többé nem leszek jól.
– Bébi. – Egy kicsit megráztam.
Kinyitotta az egyik huncut zöld szemét, és felvonta a
szemöldökét.
– Most én jövök.
Be kell ismernem, hogy meglepett. A keze már az erekciómon
volt, mire rájöttem, hogy nem fog elájulni.
Olyan hirtelen történt, hogy majdnem elélveztem a
markában.
Megragadtam a csuklóját, és éreztem a saját farkam
lüktetését.
– Nem – jelentettem ki.
 – Már kétszer részesítettél orális szexben. Most én jövök –
erősködött.
– Nem – ismételtem meg.
– Miért nem? – Gonoszul megszorította a merevedésemet.
Hogy eltereljem a figyelmét, és megadjam magamnak, amire
szükségem volt, megfordítottam, és térdre ültettem a padlón a
kanapé előtt.
– Mert túlságosan lefoglal majd, hogy éppen duglak –
válaszoltam, miközben a fejét és a vállát a kanapéra nyomtam.
Letérdeltem mögé, széttártam a lábait, és addig igazgattam a
csípőjét, amíg a farkam egy vonalba nem került nedves
bejáratával.
A forró, szűk mennyország legapróbb érintése is majdnem
elvette az összes önuralmamat.
– Kérlek, Lucian!
És tessék! A nevemet mondta. Könyörgött, hogy megadjam
neki, amit csak én tudok. Előrelendítettem a csípőmet, és
egyetlen lökéssel tövig merültem benne.
A sikolyát elnyomta a kanapé párnája. Végigsimítottam a
gerincén, a vállán és a karján, miközben vártam, hogy
visszanyerjem az önuralmamat.
– Kapaszkodj erősen, bébi – figyelmeztettem.
Kicsúsztam belőle, majd a csípőjébe markolva újra
elmerültem a testében.
A puncija megrándult körülöttem, amikor eltaláltam azt a
titkos pontot. Jézusom, hogy állhatott készen arra, hogy újra
elélvezzen? A teste egy kibaszott csoda volt. Az én kibaszott
csodám.
Felcsúsztattam a tenyeremet a mellére, és abba
kapaszkodtam, miközben elkezdtem döfködni.
Megszorítottam a telt, tökéletes mellét, miközben a szűk,
nedves punciját dugtam.
– Te jó ég – kántálta.
 Mindjárt el fog élvezni. Csak egy kis nyomást kell kifejtenem a
megfelelő helyre. Kurvára imádtam irányítani az élvezetét.
Eldönthettem, mikor és hogyan jusson a csúcsra. Ez
mámorítóbb volt, mint bármely más eredmény, amit életemben
elértem.
Előrehajoltam, és a hátára helyeztem a testsúlyomat, ahogy
erősebben és mélyebben döfködtem. Elengedtem az egyik
mellét, és a lábai közé nyúltam.
Megmerevedett alattam.
– Lucian, én…
– Milyen jó kislány vagy – dicsértem meg. – Olyan nedves vagy
a farkamtól, ugye?
– A számba akarom venni a varázslatos farkadat – felelte, és
imádnivalóan elégedetlennek hangzott.
Megtaláltam a csiklóját, miközben erősen megcsíptem a
mellbimbóját, és tövig merültem benne felfelé lendítve a
csípőmet. Nem tehetett mást, egyszerűen elfogadta, amit adtam,
ez pedig a fejembe, a farkamba és a kibaszott szívembe szállt.
– Élvezz el a kedvemért, Tündér. Olyan erősen élvezz el a
farkamon, hogy fájjon.
– Igen, Lucian! Igen! – kiáltotta megtört hangon.
Ez zene volt a kibaszott fülemnek. Aztán pontosan azt tette,
amit mondtam neki.
Ezúttal, amikor a csúcsra jutott, és görcsösen megfeszült az
erekcióm körül, nem küzdöttem az ellen, hogy kövessem.
Hagytam, hogy a remegő puncija kicsalogassa belőlem a saját
orgazmusomat. Robbanásszerűen élveztem el, amit bárcsak ő is
érezhetett volna. Még a következő forró ondócsík kilövellése
után is arra gondoltam, milyen érzés lenne, ha nem volna
közöttünk akadály.
– Lucian! – Vonaglott alattam, ahogy újra elélvezett, vagy még
mindig tartott az orgazmusa, mintha az én gyönyöröm váltotta
volna ki az övét.
 – Jó kislány – mondtam, miközben a testébe ürítettem magam,
és elképzeltem egy olyan életet, amiben egymáséi vagyunk.
 24. fejezet

Grillezett sajttal egybekötött

béketárgyalás

Sloane

– Nem ölelkezem veled – motyogtam Lucian nyakába. – Csak

nem tudom használni a karomat meg a lábamat.
Meztelenül terültem el a férfi isteni testén számtalan órát és
orgazmust követően, és nem érdekelt semmi más, csak Lucian
farka meg a végtelen gyönyör, amivel megajándékozott.
Rácsapott a fenekemre.
– Aú!
– Az én végtagjaim még mindig működnek – jelentette ki
önelégülten.
A végtagjai és az emberfeletti farka, ami még félkemény volt,
és az utolsó óvszert viselte, ami fellelhető volt a házamban.
Felemeltem a fejem, és körülnéztem.
– Ó, remek. Végre feljutottunk a hálószobába.
Visszahúzott, és a mellkasához szorított, de csak azután, hogy
megpillantottam gyönyörű arcán az őszinte mosolyt. Úgy
döntöttem, hogy a hét orgazmus után, amit tőle kaptam, ezt a
pillanatot meghagyom neki.
Eszembe jutott, hogy a tizenéves Lucian milyen gyengéd volt.
Összebújt velem ugyanebben az ágyban, játszott a hajammal, és
a karomat vagy a hátamat simogatta. Szomorú mosollyal
fogadta a szüleim ölelését, hátba veregetését és vállszorítását.
Mintha vágyott volna a testi kontaktusra, de nem akarná
beismerni.
Összeszorult a szívem a fiúért, aki sokkal többet érdemelt
volna.
Egyik kezével végigsimított a hajamon, és hagyta, hogy a
tincsek a hátamra hulljanak, én pedig éreztem, hogy könnybe
lábad a szemem.
Megint elfogott a pánik.
Ezért menekültem el a saját hotelszobámból négy orgazmus
és kevesebb, mint két óra alvás után. Felismertem, hogy
összekeverem a kötöttségek nélküli jelent a múltbeli érzésekkel.
Mindketten megváltoztunk, egyikünk sem volt már a régi.
Nem engedhettem meg magamnak, hogy a tinédzser Lucian
iránti érzéseim belekeveredjenek egy olyan dologba, ami
nyilvánvalóan csak a fizikai vonzalmon alapult.
Nagyon erős fizikai vonzalmon.
– Megint csináljuk? – kérdeztem közömbösen, remélve, hogy
nem árulom el, hogy az egész testem fáradt és sajog.
Lucian felsóhajtott.
– Bármennyire is fáj beismernem, Tündér, de felülmúltál
engem. Szükségem lesz egy jégpakolásra, egy vödör
fájdalomcsillapítóra meg legalább négy óra alvásra, ha
szeretnél még egy utolsó alkalmat.
– Lúzer – motyogtam a nyakába. – Én készen állok még egy
menetre.
– Hazug.
Addig rángatta a hajamat, amíg fel nem néztem rá.
 – Oké. Rendben. Megint hányingerem van a veled való szex
gondolatától – cukkoltam.
– Akkor hivatalosan is végeztünk egymással? – Kimérten
nézett rám. Ez valahogy rosszulesett, miután annyi pajzsot
leengedett az orgazmus mámorában.
Megvontam az egyik vállamat.
– Azt hiszem, igen. Gondolom, még megetethetlek, mielőtt
utadra bocsátalak.
Mintha csak végszóra tenné, Lucian gyomra megkordult.
Megjátszott döbbenettel néztem rá.
– Nem tudtam, hogy a vámpírok is szoktak éhesek lenni.
Rám vetette magát, és a nyakamat súrolta a fogával.
– Nyughass, mert épp a fogamra való vagy!
Nevetve kapkodtam levegő után, és újra hozzábújtam. A
játékos Lucian egy teljesen új teremtmény volt számomra. Mint
Edward, miután Bella felfedezte a titkát az Alkonyatban.
Csakhogy én nem derítettem ki Lucian titkát. Egyszerűen egy
csomószor szexeltem vele.
Gyengéden ért hozzám.
– Gyönyörű a nevetésed.
Újra felültem, és összeráncoltam a homlokomat.
– Oké, most már biztosan félrebeszélsz. Gyerünk. Ebédelni
akarok, és muszáj innom, mivel kiszárítottál a vaginámon
keresztül.
– Fáj a farkam. Konkrétan izomláza van – panaszkodott,
miközben kimásztunk az ágyból.
Én egy kék, százszorszépekkel díszített fürdőköpenyt vettem
fel, míg Lucian az alsóneműjét rángatta magára. Fintorogva
nézett az ingére. Hiányzott róla néhány gomb, és egy kétes
eredetű nedves folt volt az ujján.
– Várj egy kicsit. – Sántikálva besétáltam a gardróbba, ahol
megtaláltam a keresett pulóvert. – Tessék – mondtam, ahogy
odadobtam neki.
 Elkapta, majd mogorván összeráncolta a homlokát.
– Ez kié? – kérdezte, miközben felemelte az XXL-es Penn State-
logós kapucnis pulóvert.
– Most már az enyém – válaszoltam.
– Kié volt?
– Egy régi pasimé. Néhány hónapig jártunk együtt, miután
elvégeztem a főiskolát, és Hagerstownban dolgoztam.
Társadalomtudományt tanított az iskolában.
– Blake. – Úgy ejtette ki a nevét, mintha sértés lenne.
Felvontam a szemöldökömet.
– Tudod, a Kiéhezett Sloane szétszekálna, amiért tudod a
tizenöt évvel ezelőtti expasim nevét. Azonban a Kielégített
Sloane túl fáradt és éhes ahhoz, hogy veszekedést
kezdeményezzen.
Visszadobta nekem a pulóvert.
– Ezt nem veszem fel.
– Kár. Kényelmes, és passzolna rád.
Lucian felvette a tönkrement ingét, és makacsul beledugta
karját az ujjába.
– Biztos minden alkalommal rá gondolsz, amikor felveszed.
– Szeretettel – vágtam rá, örömmel locsolva néhány csepp
benzint a tűzre. – Gyerünk! Éhen halok.
Szép látvány lehettünk, ahogy botladozva és sántikálva
lementünk a lépcsőn a konyhába.
Miau Miau ítélkezőn bámult ránk a konyhasziget közepén
lévő helyéről. A farkát mozgatta.
– Ez egyáltalán nem higiénikus – jegyezte meg Lucian.
– Még jó, hogy nem tervezel túl sok időt tölteni ebben a
házban, mert valószínűleg az összes sima felület érintkezett
már macskapopóval – mondtam, és megvakartam a macska
fülét, mielőtt kinyitottam a hűtő ajtaját.
– Mi a neve?
– Miau Miau.
 – Fantáziátlan.
– Hivatalosan Lady Mildred Miaungtonnak hívják – árultam
el, miközben kihúztam a sajtos fiókot.
– Az még rosszabb. El vagyok borzadva. Szörnyű vagy a
névadásban.
– A macskák maguknak választják ki a nevüket. Kezdetben
adsz neki egy hivatalos nevet, aztán az évek során ez addig
formálódik, amíg nem találsz egy olyat, amire valóban reagál.
Lady Miaungton csak a Miau Miaura és a „Hé, seggfej”-re
hallgat. – Felpillantottam, és láttam, hogy Lucian szemmel tartja
a macskát, miközben az a hasa tisztogatásának szenteli az
figyelmét.
Miau Miau egy szőrcsomó volt, aki mindenkire megvetőn
nézett. Azonban az egyéjszakás kalandom alsóneműben és
nyitott ingben, kócos hajjal meg álmos szemmel abszolút
elragadó volt. Tudtam, hogy jóképű. Sőt, pusztítóan jóképű. De
sosem engedtem magamnak, hogy igazán szemügyre vegyem.
Most, hogy ez megtörtént? Muszáj lesz innom egy kis alkoholt
a szex utáni nassolnivaló mellé.
Felemeltem két tömb sajtot.
– Mi a véleményed a grillezett sajtról?
Lucian grimaszolt.
– Olyan az étrended, mint egy gyereké.
– Elkészítem neked a legfinomabb grillezett sajtot, amit
valaha ettél, aztán megengedem, hogy megmasszírozd a lábam,
miközben a bocsánatomért esedezel.

∞
– KICSIT ERŐSEBBEN, RABSZOLGA – parancsoltam.
Lucian hüvelykujja mélyebben fúródott a talpamba.
– Olyan kicsi a lábad. Hogy tudsz rajta járni?
 – Nagyon furcsa vagy a szexmaraton és a grillezett sajt után. –
Győzelemittasan haraptam bele ismét az isteni finom, csirkés-
grillsajtos szendvicsembe. Lucian tányérja üres volt. Élvezettel
falta be a saját szendvicsét, és most vágyakozó pillantásokat
vetett az enyémre.
Szemforgatva kettétéptem, és a felét odaadtam neki.
Lucian az ölébe ejtette a lábamat, és rávetette magát az ételre.
A ház hátsó részében, a konyhából nyíló nappaliban
táboroztunk le, hogy együnk, és a Night Court ismétlését
nézzük. Azt mondtam, azért szeretnék idejönni, mert itt
nagyobb a tévé, de valójában azért választottam ezt a helyiséget,
mert nem akartam, hogy bárki megpillantsa Lucian Rollinst az
ablakon keresztül, és telekürtölje az egész várost a kalandunk
hírével. Ezt a katasztrófát senkivel sem oszthattam meg.
Miközben Bull egy poént mondott Harold T. Stone bírónak,
drámai puffanást hallottam a hátunk mögül. Hátrafordítottam a
fejemet, és megláttam, ahogy a macska az asztalon keresztül a
kanapé felé illeg-billeg.
– Mit csinál? – kérdezte Lucian a fejét forgatva.
– Megpróbál kellemetlen helyzetbe hozni téged.
Miau Miau közvetlenül mögötte ült, és a tarkóját bámulta.
– Működik.
– Nem igazán szereti az embereket – magyaráztam. – Csak
anya és én simogathatjuk meg. Kizárólag apának engedte, hogy
ölbe vegye, de csak akkor, ha mozdulatlanul állt.
– Érzem, ahogy lyukat éget a tarkómba a tekintetével –
panaszkodott Lucian, miközben közelebb húzódott hozzám a
kanapén. Csupasz combja szorosan a térdemhez simult, a válla
pedig megnyugtatóan nehezedett az enyémre. A párok szokták
ezt csinálni. Vasárnap reggel szexelnek, aztán összebújnak a
kanapén, és esznek, meg régi, kedvenc műsorokat néznek a
tévében.
Mi nem voltunk egy pár. Ez az egész egy tévedés. Egy dögös,
szexi, őrjítően élvezetes hiba.
– Ne foglalkozz vele. Annyira lusta, hogy soha nem ugrana a
fejedre, hogy megharapja és szétkarmolja az arcodat – ígértem
vidáman.
– Ez megnyugtató – vágta rá szárazon.
Elvettem Lucian üres tányérját, és letettem a mögöttem lévő
asztalra. Miau Miau még egyszer, utoljára fintorogva ránézett
Lucian tarkójára, mielőtt odasétált a tányérhoz, hogy
megvizsgálja a morzsákat. Miután megelégedve konstatálta,
hogy rossz minőségű ételt ettünk, leugrott a padlóra, és
elkószált.
Lucian átvetette a karját a kanapé háttámláján.
Lucian Rollins tényleg hozzám bújt? Lehet, hogy agyrázkódást
kapott, amikor lovaglás közben véletlenül bevertem a fejét a
fejtámlába?
A stúdió közönsége hisztérikus nevetésben tört ki Dan
Fielding és Christine Sullivan flörtje miatt. Ez annyira normális
volt. És annyira nem volt jellemző ránk. Pontosan olyan,
amilyenre vágytam… persze egy másik férfival és egy pár
gyerekkel. Lucian mindig valami mást akart. Nem tehettem
róla, elgondolkodtam, vajon mindaz, amire vágyott – a
gazdagság, a hatalom, az ellenségek szenvtelen eltiprása –, nem
csak pótcselekvés volt-e ahelyett, amiről azt hitte, soha nem
lehet az övé.
– Apád imádta ezt a részt – jegyezte meg Lucian, miközben a
grillezett sajtom utolsó falatját ette.
– Igen – értettem egyet, ahogy az üres tányéromat az övére
tettem. – Most, hogy a farkad többször is behatolt a vaginámba,
azt hiszem, el kéne árulnod, miért állsz olyan közel a
szüleimhez. Te jó ég… – Kihúztam magam ültömben. – Ugye
nem volt viszonyod az anyámmal?
– Nem volt viszonyom az anyáddal – felelte szárazon.
– Akkor milyen kapcsolatban állsz vele?
 Felsóhajtott, és megállította az epizódot.
– A szüleid átsegítettek életem egy nehéz időszakán. Tartozom
nekik.
– Szóval valamiféle láthatatlan táblázatod van, és ha elérted a
megfelelő számú pipát, eltűnsz anya életéből?
– Nagyon hasonlítasz az apádra – mondta, és nem hangzott
bóknak.
– Milyen tekintetben? – faggattam, mert vágytam a
kapcsolatra a férfival, aki nagyon hiányzott.
– Soha nem adod fel. Még akkor sem, amikor kellene.
– Soha nem mondott le rólad – mondtam halkan. De én igen.
Nem mintha lett volna más választásom.
– Nem sok ember rendelkezik azzal a féktelen, téveszmés
optimizmussal, mint ami Simon Waltonnak megadatott.
Lucian széles vállának dőlve felsóhajtottam. Lehet, hogy a
kitartásomat az apámtól örököltem, de a téveszmés optimizmus
hiányzott a génjeimből.
– Rendkívüli ember volt – értettem egyet.
Egy hosszú pillanatig csendben voltunk, mindketten magunk
elé meredve bámultuk a tévéképernyőn látható, kimerevített
arcokat.
– Nem tudom elhinni, hogy Ansel meghalt – szólaltam meg
végül.
Lucian megmerevedett mellettem, mintha csak megnyomtam
volna egy gombot, amivel minden védőfala felemelkedett, és a
kastély vaskapuja bezárult.
A combjára tettem a kezemet, és megszorítottam a lábát.
– Várj! Mielőtt belevágnánk a Lucian kontra Sloane
kétmilliomodik menetbe, kössünk ideiglenes tűzszünetet, és
folytassunk béketárgyalást.
Lucian hanyag, mégis bosszús tekintettel nézett rám.
– Béketárgyalást? Miért érzik úgy a nők, hogy mindent halálra
kell beszélniük?
 – Ha befogod a szád, elmagyarázom. Nem fogom bevallani,
hogy már régóta kíváncsi vagyok, milyen lenne veled a szex. –
Kéjsóvár kifejezés ült ki az arcára, mire felemeltem a
mutatóujjamat. – Nem! Még nem pihentük ki magunkat. Ha
most egymásnak esünk, neked kificamodik a farkad, én meg
derék alatt semmit sem fogok érezni.
– Hajlandó vagyok vállalni ezt a kockázatot.
Feltérdeltem, és szembefordultam vele.
– Tartsd magadon a gatyádat, Sir Sokat Basz. Azt javaslom,
hogy mivel a kíváncsiságunkat sikerült csillapítanunk az
egyéjszakás szexuális kalandunkkal, alkalmazzuk ugyanezt a
módszert az összes olyan kérdésre, amire mindig választ
akartunk kapni.
– Nem.
Lebiggyesztettem a számat.
– Fontolóra sem vetted az ajánlatot. Ez nem túl békés tőled.
– Ne nézz így rám.
Érezve a közelgő győzelmet tovább duzzogtam, szomorúan
néztem rá, és az ölébe ültem.
– Gyerünk, nagyfiú. Szexuális értelemben kibékültünk, és
túléltük. Miért ne dobhatnánk le pár igazságbombát
következmények nélkül, mielőtt visszatér minden a normális
kerékvágásba, és soha többé nem beszélünk egymással?
Jóképű arcáról és viharos tekintetéből semmit nem lehetett
kiolvasni, de a farka alattam tudtomra adta az érzéseit.
– Nem áll távol tőlem, hogy párnát szorítsak az arcodra, amíg
abba nem hagyod a bosszantásomat, Tündér – figyelmeztetett.
– De igen, távol áll tőled. Légysziii…
A csípőmre tette a kezét, és hátradöntötte a fejét.
– Ha igent mondok… – Győzelemittasan mocorogni kezdtem
az ölében, mire szorosabban fogott, és összeszorította a fogát,
megkeményítve a vonásait. – Viselkedj! Vannak feltételeim.
Bedugtam a kezem a nyitott inge alá, és a meleg, széles vállára
tettem.
– Csupa fül vagyok.
– Soha nem vagy csupa fül. Mindig van valami hátsó
szándékod – mutatott rá.
– Ó, ugyan már. A legkevésbé sem vagy kíváncsi semmire? –
kérdeztem.
Acélos tekintettel meredt rám, miközben feltehetően
megpróbálta kitalálni az indítékaimat.
– Arra gondoltam, ha már szexuális értelemben kibékültünk,
miért ne tisztázhatnánk mindent? – folytattam. – A mai nap
letesszük az összes terhünket. Mintha felfakasztanánk egy
kelést a bőrünkön.
– Nagyon vonzó metafora – jegyezte meg Lucian szárazon.
– Gyerünk – hízelegtem. – Ismerd be. Van értelme.
Evy Poumpouras – a titkosszolgálat egykori különleges
ügynöke – Golyóálló című könyvének köszönhetően tudtam,
hogyan kell kapcsolatot teremteni egy gyanúsítottal. Körülbelül
egy évvel ezelőtt indítottam egy titkos, nem hivatalos
könyvklubot néhány helyi középiskolásnak, akik népszerűtlen
kívülállóként nehéz időszakot éltek át. Rengeteg önsegítő és
interperszonális kapcsolatokról szóló tényirodalmat olvastunk,
és szívesen vetettem be egy kis pszichológiai hadviselést,
amikor a helyzet úgy kívánta.
– Nem tetszik ez nekem – mondta Lucian.
Győzelemittasan ugráltam az ölében.
– De tudod, hogy igazam van. Végre tiszta lappal kezdhetünk,
nagyfiú.
– A tiszta lap az újrakezdéshez kell.
– Jól van. Akkor nekünk ez lehet a „lezárás”.
– Ha beleegyezem – kezdte, és a kezével megállította a
mozdulataimat –, húsz percet kapsz, aztán befogod a szádat, én
pedig leveszem a ruhádat.
Felvontam a szemöldökömet.
 – Azt hittem, végeztünk egymással.
– Van valami jobb dolgod ma délután?
Elvigyorodtam.
– Nincs.
– Húsz percet kapsz – ismételte meg.
Lekászálódtam az öléből, és a kanapé karfájának dőltem,
miközben egy párnát szorítottam a mellkasomhoz.
– Én kezdem. Hogyan ápolod a szakálladat? Vagy ez amolyan
gazdag pasi varázslat, amikor felébredsz, belenézel a tükörbe,
és megparancsolod az arcszőrzetednek, hogy azt csinálja, amit
akarsz?
Az arckifejezése leírhatatlan volt.
– Bármit kérdezhetsz, te meg arra vagy kíváncsi, hogyan
tartom karban a szakállamat?
Vállat vontam.
– Bemelegítelek, mielőtt rátérünk az érdekes dolgokra.
– Máris bánom, hogy beleegyeztem ebbe.

∞
– ÉREZTÉL VALAHA TÖBBET Knox vagy Nash iránt?
Lucian kérdése meglepett. Többnyire könnyű kérdésekkel
dobálóztunk, óvatosan körbetáncolva a múltunk aknamezejét.
– Öhm, igen – feleltem nyomatékosan.
– Mikor? – vallatott, és erősebben szorította a lábamat az
ölében.
– Valószínűleg nagyjából akkor, amikor betöltöttem a
tizennégyet, és hirtelen dögösek lettek.
– Tudja Naomi és Lina, hogy a pasijuk után vágyakozol?
– Igen. Már hozzászoktak. Mindenki, aki szeret vonzó
férfiakat nézegetni, vágyakozik utánuk. – Felnevettem, amikor
meglehetősen morcosan nézett rám. – Ugyan már. Ez rád is
vonatkozik. A nők nekimennek az ajtónak, amikor utánad
fordulnak.
Felmordult.
– Én jövök. Miért nem engeded, hogy leszopjalak?
Meglepett a nevetése.
– Viccesnek találod az orális szexet? – faggattam.
– Éppen ellenkezőleg, nagyon komolyan veszem.
A női testrészeim ezt jól tudták. Megbökdöstem a lábammal.
– Fejtsd ki bővebben, Lucifer.
– Szeretek irányítani – mondta, mintha ez mindenre választ
adna.
– Szopás közben is lehet irányítani.
A számra siklott a tekintete.
– Nem eléggé.
– Nyilvánvaló, hogy eddig nem volt részed megfelelő orális
szexben. Szívesen megmutatom neked… – Megnéztem a
kandallópárkányon álló órát. – Hét perc múlva.
– Passzolom.
– Lúzer. Mivel ez egy béna válasz volt, kapok még egy kérdést.
Az összes sebhelyedet áttetováltattad?
Lucian hosszú ideig némán bámult rám. Azon tűnődtem,
vajon túl messzire mentem-e.
– Igen – felelte végül.
– Miért?
– Mert inkább olyan jeleket szeretnék a testemen, amiket én
választottam.
Bólintottam. Érthető volt. A férfi szó szerint újraírta a múltját
a bőrén. Meglepett, amikor a csuklómért nyúlt. Megfordította,
és megvizsgálta a hátramaradt ezüstös hegeket.
– Egy plasztikai sebész valószínűleg tudna ezzel kezdeni
valamit.
Elvigyorodtam.
– Nem tudom. Szerintem ettől elég vagány vagyok. Arra
emlékeztet, milyen bátor voltam egykor.
Lucian megköszörülte a torkát, és elengedte a csuklómat.
– Találkoztál már a jövendőbeliddel? – kérdezte témát váltva.
Lehunytam a szemem.
– Hivatalosan is megvolt a legjobb randim, mióta elkezdtem
ezt a küldetést.
– És? – kérdezte.
– A legjobb nem jelent sokat, ha összevetjük az összes többi
katasztrófával. Kedves fickó. Gyerekeket akar. Nulla szikra.
Majdnem elaludtam a levesem fölött, miközben a tavalyi szezon
fantáziafoci-bajnokságáról beszélt. De talán ez a házasság, nem?
Egy szikramentes partneri viszony, ami azon alapul, hogy mit
tudtok együtt elérni.
– Szerinted a barátaink kapcsolata is ilyen? Szikramentes
partneri viszony? – kérdezte Lucian, és halványan
elmosolyodott.
Felsóhajtottam.
– Nem. Ők megszelídítették az egyszarvút. – Látva az
értetlenkedést az arcán, folytattam: – Tudod, megtalálták a
parázsló, „Nem voltam a legjobb önmagam, amíg nem
találkoztunk”, „Szeretném, ha minden álmod valóra válna”-
típusú, „Egyszer az életben”, „Még mindig nézem, ahogy
kisétálsz a szobából” szerelmet.
– És az egyszarvút akarod? – találgatott Lucian.
– Ki nem? A jelenlévőket kivéve, természetesen.
– Természetesen.
– Igen, az egyszarvút akarom – vallottam be.
– Akkor meg is kapod.
Felnéztem rá, de semmi jele nem volt annak, hogy gúnyt űzne
belőlem.
– Gondolod?
A szemét forgatta.
– Sloane, mi az, amiért megdolgoztál, de végül nem kaptad
meg?
Igaza volt. Apám egészségét kivéve minden, amit célul tűztem
ki magam elé, végül megvalósult. Vajon be tudom vonzani a
tökéletes férfit az életembe?
– Köszönöm – mondtam. – Mondj egy dolgot, amit anyám
megköszönt neked a temetésen.
A férfi hallgatott.
– A szabályok szerint soha nem vethetem a szemedre, vagy
vághatom a fejedhez – emlékeztettem.
Felemelte a lábamat, és mennyei hüvelykujját a talpamra
helyezte.
– Jól van. Segítettem nekik megtalálni a lakásukat.
Határozottan visszatartott néhány információt.
– Ez kedves tőled. De ha már az őszinteségre törekszünk,
anyám hálája sokkal inkább a „köszönöm, hogy megmentetted a
kedvenc gyerekem életét”-típusú volt, mintsem a „kösz, hogy
küldtél egy ingatlanhirdetést”-jellegű.
Lucian valami olyasmit motyogott az orra alatt, hogy
„levakarhatatlan púp a hátamon”.
– Gyerünk, nagyfiú! Ez a kelés nem fog magától kifakadni.
– Olyan idegesítő vagy – panaszkodott.
– Naaa! Mondd már el – utasítottam türelmetlenül.
– Rendben. Én vettem nekik.
Döbbentem pislogtam.
– Mit vettél?
– Ha már arra kényszerítesz, hogy beszéljek, legalább tegyél
úgy, mintha figyelnél. Én vettem a lakást a szüleidnek.
Ez elhallgattatott.
– Hagyd abba – szólt rám, és letette a lábamat, majd a
bokámnál fogva közelebb húzott magához.
– Mit hagyjak abba? – sikerült kinyögnöm.
– Ne akarj semmit belelátni. Nem hősies vagy figyelmes
gesztus volt. Csak törlesztettem az adósságomat.
 – A rohadt életbe, Lucian. Milyen adósság igényel egy ilyen
drága ingatlanügyletet?
– Sloane, a szüleid vittek el a főiskolára, és berendezték az
első szaros lakásomat. Segítettek munkát szerezni. Megetettek,
amikor éhes voltam. Ők vigyáztak anyámra, amíg el nem
költözött. Minden évben elvittek valahova a születésnapomon,
mióta betöltöttem a tizennyolcat. Eljöttek a diplomaosztómra, és
állva éljeneztek, amikor felsétáltam a színpadra. Meghívtak,
hogy legyek a családjuk része, amikor nekem már nem volt
sajátom.
Könnyek szúrták a szememet. A lakás hatalmas ajándék volt,
„megfizethető”, de tökéletes hely, mindössze két háztömbnyire
apa onkológusától. Luciantől kapták ezt az ajándékot.
– Ez nagyon nagylelkű volt tőled – motyogtam rekedten.
Ez nem segített. Ha túl akartam lépni a férfin, a sötét, makacs
oldalára kellett koncentrálnom, nem pedig a rejtett,
mikroszkopikus aranyszívére.
– Ne legyél érzelgős – figyelmeztetett.
– Nem vagyok az – állítottam, még akkor is, amikor elcsuklott
a hangom.
– Mégiscsak az arcodra kellett volna nyomnom a párnát.
– Köszönöm – mondtam.
– Mit? Hogy nem fojtogatlak?
Megráztam a fejemet, majd olyasmit tettem, amit huszonnégy
órával ezelőtt egyikünk sem gondolt volna.
Megöleltem.
Átkaroltam, a nyakába temettem az arcomat, és
belékapaszkodtam.
– Köszönöm, amit a szüleimért tettél.
Ki akart bújni az ölelésemből, de nem voltam hajlandó
elengedni. Végül felhagyott a küzdelemmel, és zavartan
megveregette a hátamat.
– Jobban szeretem, amikor utálsz engem.
 – Én is.
Addig rángatta a lófarkamat, amíg a szemébe nem néztem.
– Áruld el az igazat. Nincs olyan részed, amelyik azt kívánja,
bárcsak megkaptad volna azt az ösztöndíjat, hogy
sportorvosnak tanulj? A jelenlegi életed valamiféle vigaszdíj? –
Körbemutatott a nappaliban.
Zavartan kihúztam magam.
– Ezt gondolod?
– Nagyobb álmaid voltak ennél, Sloane.
– Lucian, tinédzser voltam! Feleségül akartam menni Jerome
Bettishez a Pittsburgh Steelersből.
– Az, hogy tinédzserálmok voltak, még nem jelenti, hogy nem
voltak valóságosak – jegyezte meg halkan, és már nem nézett a
szemembe.
Kíváncsi voltam, vajon miről álmodott a tizenéves Lucian,
mielőtt arra kényszerült, hogy családfenntartó legyen,
– Ez az élet jobb, mint amit tizenhat évesen elképzeltem. Vagy
húszévesen. A pokolba, még harmincévesen is. Szeretem ezt a
várost, ezt a házat. Szeretek közel lenni a nővéremhez és az
unokahúgomhoz. Örülök a sok időnek, amit apámmal
tölthettem, és ami nem adatott volna meg, ha átköltözöm az
ország túloldalára valami őrült karriermánia miatt. Ez az idő
felbecsülhetetlen. Annyi mindenről lemaradtam volna. Nem
lenne könyvtáram. Nem ismerném Naomit és Linát. Szóval
nem. Egy pillanatig sem bánom, hogy a tinédzserkori terveim
kisiklottak.
– Akkor sem, ha nincs meg mindened, amit szeretnél? –
erőltette. – A férj. A gyerekek.
– Akkor sem. Még nincs meg mindenem. A vágyaimra
alapozva építettem fel az életemet, és egyenként illesztettem
össze a darabjait. Ez azt jelenti, hogy a kirakósból már csupán a
pár és a gyerekek hiányoznak.
Nagyot sóhajtott, de nem hangzott bosszúsnak. Olyan volt,
mintha letett volna valami terhet, amit túl sokáig cipelt
magával.
– Milyen volt? – kérdeztem.
– Micsoda?
– Az a hét, amikor Wylie lecsukatott.
Nyomasztó csend telepedett ránk. Mintha egy hideg, nedves
takaró borult volna mindkettőnkre, és fojtogatna minket a
súlyával.
Odahajoltam hozzá, és a mellkasára fektettem az arcomat.
Hallgattam a szíve egyenletes dobogását.
Egy perccel később a hátamra tette a kezét, és lassan
simogatni kezdett.
– Az volt életem legrosszabb hat napja.
Magamba szívtam a fájdalmát, elfogadtam. Én tettem ezt vele.
Tőlem kapta élete legrosszabb pillanatait.
– Miért? – kérdeztem halkan.
– Egyedül volt vele. Senki nem védte meg. Winslow rendőr
tudta, vagy legalábbis sejtette, és többször is elhajtott a ház előtt,
amikor műszakja volt. Tudom, hogy a te szüleid is figyelték. De
zárt ajtók mögött sok kárt lehet okozni.
Nagyot nyeltem, hogy eltüntessem a gombócot a torkomból.
– Tudtam, csak idő kérdése, hogy a mellettem lévő cellában
kössön ki – folytatta. – Nem számított, mennyire volt jóban a
zsarukkal. Még Ogden sem segített volna neki eltussolni egy
gyilkosságot. Viszont tisztában voltam vele, hogy az én
életemnek vége. Egy cellában töltöttem be a tizennyolcat, és
tudtam, hogy a rács meg a priccs jelenti a jövőmet. Kénytelen
voltam olyan emberré válni, aki egy ketrecben is életben
marad.
Egy könnycsepp gördült végig az arcomon.
– A biztonságom, a jólétem ki volt szolgáltatva a
jelvényeseknek. Néhányuk még csak emberszámba sem vett.
Sajnálom. A nyelvem hegyén volt a bocsánatkérés, ki akart
törni belőlem. De soha nem lenne elég egyikünknek sem. Én
pedig nem tudtam, hogy ebben az esetben érdemes-e
kimondani.
– Mi ez a szüntelen zümmögés? – eszmélt Lucian. Ő maga
mögött hagyta az emlékeit, míg én még mindig azokban
fuldoklottam.
– Te jó ég! Ez a telefonom. Nem is néztem rá, mióta
megjelentél, és elővetted a farkadat. – Felpattantam a
kanapéról, és berohantam a konyhába, ahol a telefonomat
képernyővel lefelé találtam Mary Louise aktái mellett. –
Huszonnégy üzenet és két nem fogadott hívás?
Lucian megjelent az ajtóban, és maga volt a megtestesült
züllöttség.
– Vészhelyzet van?
– Még nem tudom – válaszoltam, ahogy elkezdtem olvasni az
üzeneteket.

Naomi: Stefan Liao, tényleg nem merted elmondani Jeremiah-nak,

hogy vele tervezed a jövőt, és ma reggel visszarohantál New Yorkba
egy kamu munkahelyi kifogás miatt?
Stef: Először is, egy igazgatótanácsi ülés nem kamu munkahelyi
kifogás. Másodszor pedig, igen. Igen, inamba szállt a bátorságom.
Lina: Hűha, Stef. Sosem gondoltam volna, hogy gyáva vagy.
Stef: Elnézést, Miss Izzadt Lett az Idegtől a Menyasszonyi Ruhám!
Lina: Lehet, hogy izzadok, de legalább még mindig egy városban
vagyok a férfival, akit szeretek!
Naomi: Általában ódzkodom a konfliktusoktól, és a békülésre
biztatom az embereket, azonban ebben az esetben fontosnak
tartom, hogy bemutassak egy releváns esettanulmányt: Knox
Morgant.
Stef: Nem vagyok olyan, mint Knox Morgan. Egyszerűen volt egy kis
dolgom, amit el kell intézem.
Lina: Elfelejtetted idézőjelbe tenni a „dolog” szót.

– Nincs vészhelyzet. Csak Stefet piszkálják, mert valami nagy

gesztusra készül, de pánikba esett, és elhagyta a várost –
jelentettem.
– Miféle nagy gesztusra? – tette fel a kérdést Lucian, miközben
kinyitotta a szekrényt, és kiszolgálta magát egy pohárral.
– Ide akar költözni, hogy együtt éljen a dögös barátjával, de
megijedt attól, hogy ezt be is vallja Jeremiah-nak – feleltem,
miközben még mindig az üzeneteket görgettem, ahogy Lucian
töltött magának egy pohár vizet.

Stef: Hol van Sloane? Őt mindig viccesebb piszkálni, mint engem.

Naomi: Sloane!
Lina: Hé, Sloane!
Stef: Ugye nem gondoljátok, hogy elszökött egy másik randira
anélkül, hogy szólt volna nekünk, és meggyilkolták?
Lina: Most már erre gondolok.
Naomi: Nem veszi fel a telefonját. Aggódom.
Lina: Talán pont a zuhanyzóban van?
Stef: Vagy épp zuhanyozik valakivel.
Naomi: Nem zuhanyozna kilencven percig.
Stef: Legalábbis nem egyedül.
Lina: Valószínűleg dolgozik, és az irodájában hagyta a telefonját.
Naomi: Tisztán emlékszem, hogy azt mondta, ma szabadnapos.
Chloe mesélte Waylay-nek, hogy Sloane-nak tervei voltak tegnap
estére, de úgy tűnik, senki sem tudja, mik azok.
Stef: Remélhetőleg felszedett valakit, hogy lefeküdjön vele.
Lina: Tegnap 19:13 óta nem hallottunk felőle. Senki nem szexel ilyen
sokáig.
Vigyorogva olvastam Lina üzenetét. Lucian felé fordítottam a
képernyőt, hogy ő is elolvassa.
– Hát, ebben nincs igaza – mondtam önelégülten.
– Jobb, ha ezt a barátaiddal is közlöd – jegyezte meg, és a
következő üzenetre mutatott.

Naomi: Lehet, hogy el kéne mennünk hozzá?

– O-ó – motyogtam.

Lina: Nashsel meztelenek vagyunk, de tíz percen belül

felöltözhetünk. Próbáld meg újra felhívni, addig elkészülünk.

– A francba – motyogtam, miközben a hüvelykujjam a képernyő

fölött repkedett.

Én: Nincs szükség ellenőrzésre. Élek és virulok. Csak elfoglalt

vagyok!

– Tudni fogják, mivel foglalatoskodsz – mutatott rá Lucian,

miközben végigsimított a hajamon.
– A fenébe. – Igaza volt. – Megmondom nekik, hogy takarítok.
– Naomi öt percen belül itt lesz egy teherautónyi
tisztítószerrel – jósolta. – Találj ki olyasmit, amit mindannyian
kellemetlennek tartanak majd.
– Akkor az igazságot választom. Az majd elriasztja őket –
viccelődtem.
Megmarkolta a copfomat.
– Inkább a barátaid faggatózásával töltenéd a délutánt, vagy
azzal, hogy megdugjalak?

Én: Kiszivattyúztatom az emésztőgödröt! Nagyon büdös van! Van

kedve valakinek átjönni társasozni?
 25. fejezet

Nem fogok kémiai hámlasztót használni

a farkamon

Lucian

Kivételesen szürke hétfő volt. Az élénkítő februári levegő

borotvapengeként mart a tüdőmbe. Ébernek és élőnek éreztem
magam, készen álltam megkezdeni a napot, és tönkretenni az
ellenségeimet.
– Jó reggelt, uram – üdvözölt a sofőröm.
– Jó reggelt, Hank – válaszoltam, és beültem az autó hátsó
ülésére. – Milyen volt a hétvégéje?
Meglepetten pislogott.
– Ööö, kellemes, uram. Minden rendben van?
– Minden fantasztikus.
– Az… jó. – Aggódó tekintettel csukta be mögöttem az ajtót.
Elővettem a telefonomat, és írtam egy üzenetet Sloane-nak.

Én: Jó reggelt.
Összeráncoltam a homlokomat. Ez lapos és jelentéktelen volt,
tekintve a lepedőakrobatikát, amivel egész hétvégén
foglalatoskodtunk.

Én: Jó reggelt, szépségem.

Nem. Határozottan nem. Ezt mintha az egyik szerelmes Morgan

fivér írta volna. Azonnal töröltem az üzenetet. Hogyan
üdvözöljem megfelelően a könyvtárost, akivel a hétvégén
többször is eszméletlenre dugtuk magunkat?

Én: Kidörzsölődött a farkam.

Sloane: Neked is jó reggelt. Azt hiszem, kificamítottad a vaginámat a
túl sok orgazmussal.
Én: Van valami balzsam vagy lézeres kezelés az ilyen helyzetekre?
Sloane: Ismételd utánam. „Nem fogok kémiai hámlasztót használni
a farkamon.”
Én: Tegnap este kétszer is begörcsölt a vádlim.
Sloane: Szegény drágaságom. Igyál egy kis savanyúságlevet, aztán
áruld el, hogyan ne gondoljak az őrült dugásunkra minden
alkalommal, amikor ma leülök.
Én: Ha én szenvedek a rossz döntéseink miatt, akkor te is kínlódj.
Sloane: Jó, hogy megjött az eszünk, és nem fogjuk még egyszer
elkövetni ugyanazt a hibát. A nemi szerveinknek idő kell a
gyógyuláshoz.
Én: Örülök, hogy kiadtuk magunkból. Az elmúlt négy másodpercben
egyáltalán nem is képzeltelek el meztelenül.
Sloane: Fejezd be, légy szíves. Meg kell tartanom egy értekezletet
anélkül, hogy eszembe jutna a szerszámod.

Egész nap rám fog gondolni, sóhajtottam férfias elégedettséggel,

miközben zsebre tettem a telefonomat. Jó. Nem mintha én egy
pillanatig is gondolnék rá, természetesen.

∞
– MI TÖRTÉNT? – KÉRDEZTE döbbenten Petula, amint kiléptem a
liftből.
– Mivel?
– Vidámnak tűnik. Leváltott egy másik szenátort is?
– Kellemes hétvégém volt – válaszoltam olyan
méltóságteljesen, amennyire csak tudtam.
Petula felsorolta a reggeli találkozókat, miközben gyanakvón
méregetett.
– Mi ez az arc? – kérdezte Lina kilépve a konyhából. Rájöttem,
hogy most az egyszer nem én érkeztem elsőként az irodába.
Tulajdonképpen a személyzet fele már itt volt, és készülődött a
napra. Biztos tovább aludtam, mint hittem, hála annak, akire
tilos gondolnom.
– Köszönöm, Petula. Innentől átveszem – mondtam, és
elbocsátottam.
– Ha belázasodna, tudni akarok róla – közölte Petula Linával.
– Készenlétben áll egy orvosi csapat.
– Semmi baj az arcommal – biztosítottam a legújabb
alkalmazottamat.
– A szád harcol a természetes komorságod ellen. Szinte
mosolyogsz – jegyezte meg.
Nolan jelent meg mögötte egy csésze kávéval és egy halom
aktával a kezében.
– Hűha. Valaki szexelt – jelentette be, miután az arcomra
nézett.
– Ne akard, hogy elküldjelek a HR hathetes szexuáliszaklatás-
tréningjére – figyelmeztettem, előrevetítve a szörnyű
következményeket, ha meg meri említeni Sloane nevét Lina
előtt.
– Még csak meg sem fenyegetett azzal, hogy kirúg – suttogta
Lina színpadiasan. – Most már biztos. Lucian Rollinst elrabolták
az idegenek.
– Az idegenek, akik sokat szexeltek vele. Aktiváljátok a D
protokollt, emberek – jelentette be Nolan. A közelben lévő
alkalmazottak vigyorogva néztek rá.
– Mindketten ki vagytok rúgva – döntöttem el.
– Talán jobb lenne, ha ezzel várnál addig, amíg tájékoztatlak a
szombat este tárgyalt ügyről – mondta Nolan, és az irodája felé
biccentett.
– Ez téged is érint – szóltam Linának.
Együtt vonultunk be hárman Nolan irodájába. A férfi
becsukta az ajtót, és az asztalára dobta az aktákat. Lina helyet
foglalt, és keresztbe tette hosszú lábát. Én állva maradtam.
– Levettem Traverst Rugulio háttérellenőrzéséről, és
elküldtem szimatolni Felix Metzer családjához a hétvégén.
– És? – kérdeztem.
– Megerősítette, hogy Tate Dilton állított be a Metzer család
grillpartijára. Három családtag is azonosította őt, miután
Travers mutatott nekik néhány fotót a bajszos, elhunyt
köcsögről.
Lina talpra állt.
– Tate Dilton? A szemétláda, aki megpróbálta megölni a
vőlegényemet?
– Igen – felelte Nolan.
– Úgy tűnik, kapcsolatban állt azzal a fickóval, akit Anthony
Hugo megbízott a bűnüldöző szervek és az informátorok
listájának elkészítésével – magyaráztam.
– Ő íratta fel Nash nevét a listára? – kérdezte Lina. A haragja
visszafogottan dermesztő volt.
– Úgy néz ki – felelte Nolan.
 – De mi a fenéért íratta fel Nash nevét a listára, ha aztán ő
maga próbálta meg kiiktatni? – kérdezte. – Miért nem húzta
meg a ravaszt, és felejtette el a listát?
Nolan rám pillantott.
– A legjobb tippünk, hogy Dilton hülye volt.
– Nos, ez mondjuk igaz – jegyezte meg Lina.
– El akarta tüntetni Nasht a képből, de nem annyira, hogy ő
maga húzza meg a ravaszt, amíg Duncan pénzt nem ajánlott
érte. Kettős ügynök lehetett, néha Anthonynak, néha pedig
Duncannek dolgozott. A szarházi bűnözőkben semmi lojalitás
nincsen – magyarázta Nolan.
– Úgy tűnik, összeérnek a szálak – mondtam. – Dilton íratta fel
Nash nevét a listára. Dilton húzta meg kétszer is a ravaszt. És
Dilton végül meghalt.
Lina összehúzta a szemét.
– Bárcsak ne halt volna meg az a seggfej, hogy tökön rúgjam,
és legyantázzam a bajszát.
– Te, én és a főnök is ezt szeretnénk – értett egyet Nolan.
– Megmondom Nashnek – jelentette be Lina. – Titoktartási
szerződés ide vagy oda, megérdemli, hogy tudja.
– Feltételeztem, hogy ezt fogod tenni. – Ráadásul ezzel az én
malmomra hajtotta a vizet, ugyanis így neki kell majd hallgatnia
helyettem Nash rinyálását arról, hogy mennyire bosszantó,
amikor a civilek beleütik az orrukat a rendőrségi nyomozásba.
Lina felsóhajtott.
– Köszönöm, hogy engem is beavattatok.
– Üdv a csapatban – mondta Nolan.
– Ha már a munkánál tartunk – szólalt meg Lina. – A
Morganstern Hitelkezelő Társaság épp most értesült arról, hogy
pert készülnek indítani ellenük az aljas adósságbehajtási
gyakorlatuk miatt. Az ügyvédnő egyébként köszönetét küldi.
Szerinte ebből akár csoportos kereset is lehet.
– Jó – feleltem, miközben ellenőriztem a telefonomat, hogy
nem érkezett-e új üzenetem.
– Tudod, tényleg kicsi a világ – tűnődött hangosan a nő. –
Sloane randizott egy fickóval a Morgansterntől, aki azzal
próbálta meg átverni, hogy megrendezte a saját halálát.
– Azta. Ne viccelj! – jegyezte meg Nolan, és sokatmondó
pillantást vetett rám.
– Végeztünk? – kérdeztem.
– Fel kell hívnom egy morcos rendőrfőnököt – mondta Lina.
Elő is vette a telefonját a blézere zsebéből, mielőtt kiért a
folyosóra.
– Szóval, bocs, de muszáj megkérdeznem. Most, hogy már
tudjuk, ki íratta fel Nash nevét arra a listára, továbbra is
segíteni fogunk az FBI-nak a Hugo elleni nyomozásban? – tette
fel a kérdést Nolan.
Zsebre dugtam a kezem.
– Nem Duncan állított rá két férfit Hollyra. Anthony tette
személyessé ezt az ügyet.
– Akkor első helyre írom a listánkon, hogy „tegyük tönkre a
rohadékot” – közölte Nolan kedélyesen.
– Mit csinálsz a feleségeddel Valentin-napon? – kérdeztem
hirtelen.
Nolan szeme felcsillant.
– Callie mostanában sokat dolgozik, ezért páros masszázst
szerveztem otthon a kandallónk elé. Aztán megrendelem a
kedvenc pizzáját, és a kanapén összebújva romantikus
vígjátékokat nézünk meg iszogatunk, amíg el nem kezdődik az
unga-bunga.
– A férfiaknak nem szabadna olyan szavakat használniuk,
mint az unga-bunga.
– És mi van veled? Te mit tervezel Valentin-napra?
– Miért is vesződöm azzal, hogy veled beszélgessek?
Nolan elvigyorodott.
– Mert titokban szeretsz, és elbűvölőnek tartasz. Szóval te és
Sloane?
Utáltam, hogy ilyen jólesik, amikor valaki a fülem hallatára
mondja ki a nevét.
– Mi van Sloane-nal?
– Úgy sétáltál be ide, mintha a lovad megnyerte volna a
Hármas Koronát. Ráadásul az irodámban állva készségesen
csevegsz velem. Valaki beférkőzött a szúrós külsőd alá. Én
Szöszire fogadok.
– Mint mindig, most is sajnálom, hogy beszélgettünk –
mondtam, ahogy az ajtó felé indultam.
– Rendben. De ha párkapcsolati tanácsra van szükséged,
tudod, hol találsz – kiáltott utánam.
Kifelé menet beintettem neki a középső ujjammal.

Nash: Lina mesélte, hogy a gonosz birodalom feje úgy járkál az

irodában, mintha nemrég szexelt volna.
Knox: Remélem, ez a nő nem lopta el az órádat meg a köntösödet.
Lucian: Egy gonosz birodalom vezetése jelentős odafigyelést igényel.
Nincs időm a kislányos pletykáitokra. Főleg most, hogy ki kell
rúgnom Linát.
Knox: Biztosan dugott valakivel.
Nash: Szólj, ha feljelentést akarsz tenni rablásért.
Knox: Várj egy percet. Nem Knockemoutban voltál a hétvégén?
Neecey azt mondta, hogy vasárnap pizzát rendeltél.
Nash: Ne mondd, hogy végül beadtad a derekadat Mrs. Tweedynek.
Lucian: Nem tartozik rátok, hogy mit csinálunk, vagy épp nem
csinálunk Mrs. Tweedyvel.
Nash: Könyörgöm. Kérlek, ne őrjíts meg egy szegény, gyanútlan
knockemouti nőt annyira, hogy elkezdjen zaklatni téged. Nincs elég
emberem, hogy ilyen ügyekkel foglalkozzak.
 ∞
Sloane: Három visszatérő látogató is megjegyezte, hogy ragyogok.
Ki kellett találnom, hogy új alapozót vettem, különben megtudták
volna, hogy az orgazmusoktól virulok. Hogy telik a napod?
Tönkretetted már valamelyik kis ország gazdaságát?
Én: Petula készenlétben tart egy orvosi csapatot, mert
elmosolyodtam. Lina tudni akarja, miért nem ráncolom eléggé a
homlokomat. Nolan pedig azt hiszi, hogy titokban szeretem őt.
Mindent utálok.
Sloane: Nézd a jó oldalát, a farkadnak lesz ideje meggyógyulni,
ugyanis a közeljövőben nem fogod belém dugni.
Én: Csak hogy tisztázzuk a hivatalos iratok miatt, amiket az
ügyvédem készít: nem szexelünk többet, igaz?
Sloane: Azt hiszem, erről volt szó valamikor az orgazmusok és a
horkolásod között, amikor a kanapémon szundikáltunk.
Én: Az kóma volt, nem szundikálás. Akkor végeztünk egymással.
Soha többé nem említjük a történteket. Te keresd tovább Mr.
Tökéletest, hogy gigantikus, zabolátlan családot alapíts vele, én
pedig folytatom a kapitalista fosztogatást.
Sloane: Igen. Jó szórakozást a fosztogatáshoz!
Én: Neked meg jó szórakozást ahhoz, hogy olyan férjet találj, aki
nem okoz csalódást az ágyban.
Sloane: Ez órákon át tartó, kimerítő, meztelen kutatást igényel majd
a részemről.
Én: Biztos vagy benne, hogy az állóképességed megfelel a
feladatnak? Talán el kellene kezdened egy edzésprogramot, hogy
javítsd a kardiódat.
Sloane: A szexedzőm szeretnél lenni?
Én: Fontolóra veszed az ajánlatot?
Sloane: Mi a helyzet a hivatalos dokumentumokkal, amiket az
ügyvéded készít? Nem szeretném, ha elpazarolnád azt a sok pénzt,
mert újra lefekszel velem.
Én: Elnapolhatom a szerződés elkészítését. Mit csinálsz pénteken?
Sloane: Pénteken, mármint Valentin-napon?
Én: Pénteken, mármint pénteken.
Sloane: Egy szexi, csak felnőtteknek szóló könyvtári eseményen
vendégül látok egy szerzőt, aki erotikus regényeket ír.
Én: És utána?
Sloane: Gondolom, utána a hatalmas farkadon fogok edzeni.
Én: A tudomány kedvéért.
∞
Emry: Sacha igent mondott a szimfonikus koncertre.
Én: Gratulálok. Egy lépéssel közelebb kerültél ahhoz, hogy véget vess
az agglegénylétnek.
Emry: Nem tudom, hogyan kell randizni manapság. Virágot vagy
bort vigyek neki? A virágcsokor elfogadható? Ha üzenetet ír, emojival
vagy giffel válaszoljak? Manapság mennyi testszőrzet elfogadható
egy férfin?

∞
A TÁRGYALÓASZTALLAL SZEMKÖZTI falon lévő képernyőn a PR-
tanácsadók azzal bosszantottak, hogy képtelenek voltak
megegyezni abban, hogyan lehetne a legjobban népszerűsíteni
Sheila Chandrát az országos médiában. Épp meg akartam
mondani nekik a magamét, amikor Petula jelzett az ajtóból.
Intettem Nolannek, hogy vegye át a szót.
– Nézzék, emberek. Nem akarjuk őt teljesen más
személyiséggé változtatni, és elidegeníteni a már meglévő
szavazóitól – kezdte udvariasabban, mint ahogy én tettem
volna.
– Grace a biztonságiaktól szeretne beszélni önnel –
magyarázta Petula, amikor csatlakoztam hozzá a folyosón.
Ez soha nem jelentett jót. Kivéve, amikor Grace azt közölte,
hogy ikreket vár. Egyetlen pillantást vetettem a biztonsági
főnököm arcára, amikor beléptem az irodámba, és rögtön
tudtam, hogy nem a szülési szabadságáról lesz szó.
Grace fekete kosztümöt viselt katonai bakanccsal, és a
homlokát ráncolta. Fekete haját a szokásos módon elegáns
kontyba fogta, ami a kötelező megjelenés része volt, mielőtt
elcsábítottam a titkosszolgálattól.
– Van egy kis problémánk – jelentette be minden előzmény
nélkül.
Petula becsukta az ajtót, és magunkra hagyott minket.
– Mi az?
– A heti ellenőrzésünk során egy nyomkövetőt találtunk a
járművén.
– Melyiken? – kérdeztem, tudván, hogy egy ilyen „gazdag
fickós” kérdésre Sloane a szemét forgatná.
– Az Escalade-on. A csapattal átfésültettem a személyes
járműveit is, de mind tiszta volt.
Megkönnyebbültem. A Range Roverrel mentem
Knockemoutba. Egyenesen Sloane-hoz vezethettem volna
Hugót.
– Levették? – kérdeztem szűkszavúan.
Grace elmosolyodott.
– Még nem. Gondoltam, meg akarja majd ragadni az alkalmat,
hogy kibasszon Hugóval meg az embereivel, uram. A csapatom
épp most nézi át az összes alkalmazott járművét a garázsban.
Amint végzünk, átvizsgáljuk az otthonát és az irodákat.
– Helyes. Fokozzák a biztonsági intézkedéseket az épületben,
amíg kitalálom, hogyan használhatnánk ezt fel Hugo ellen.
 26. fejezet

Könyvtári igazságszolgáltatás

Sloane

Egy apró nyögés hagyta el a számat, amikor betoltam a kocsit a

kutatórészlegbe, és találomra levettem egy kötetet a polcról. Az
egész testem fájt. Ez elterelte a figyelmemet a hétfői napomról.
És az „ez” alatt Lucian Rollinst értettem. Az ősellenségemet. A
férfit, aki eszméletlenre dugott, megígérte, hogy soha nem hív
fel, majd randevút beszélt meg velem Valentin-napra.
Becsúsztattam egy egydolláros bankjegyet a borító alá, és
visszatettem a könyvet a polcra.
Hivatalossá vált. Elment az eszem. Ezért hagytam félbe a
szokásos teendőimet, hogy segítsek Jamalnak előkészíteni a
minden hónapban megrendezett Dewey-féle tizedes
kincsvadászatot gyerekeknek. Muszáj volt letennem a
telefonomat, hogy ne nézegessem többet, vajon írt-e a férfi, akit
gyűlölök.
– Hát itt vagy! – Naomi két kávéval a kezében jelent meg a
könyvespolcoknál.
A szívemhez kaptam.
 – Szentséges szardella! Ne lopakodj ilyen halkan!
– Bocsánat. Szívesen szólítottalak volna a neveden, de a Csitt-
csitt ikrek már kétszer is lecsitítottak ma reggel.
A Csitt-csitt ikrek idős, özvegy, árulkodó Júdások voltak, akik
minden hétfő délelőtt a könyvtárban fejtették a
keresztrejtvényt, és felügyelték az összes látogató meg
alkalmazott viselkedését.
Megborzongtam.
– Múlt héten rám szóltak, mert túl hangosan lapozgattam.
– Akkor még jó, hogy az egyik emeleti konferenciateremben
leszünk, mert itt van az ügyvéd.
– Korán érkezett – jegyeztem meg, ahogy megnéztem az időt
az órámon.
– Tudom. Már most kedvelem őt – mondta Naomi, miközben
ivott egy kortyot a kávéból.
– Mindkettő a tiéd? – kérdeztem.
– Hát, nem magamnak szántam, de egy egész cappuccino
kellett ahhoz, hogy megtaláljalak, úgyhogy sajnos saját
magadnak kell beszerezned a koffeinadagodat.

∞
FRAN VEREEN MAGAS, DUNDI nő volt, alig múlt hatvan. Szőke haja a
válláig ért, fekete nadrágot, neonzöld magassarkút és halvány
rózsaszín, gyöngyvirágokkal díszített bőrkabátot viselt. Én is
azonnal megkedveltem.
– Köszönöm, hogy a találkozónk kedvéért leküzdötte a kinti
forgalmat – üdvözöltem, és kezet nyújtottam neki.
– Jó néha kimozdulni a városból, és Halálfutamot játszani
Észak-Virginiában – válaszolta. – Kezdhetjük?
Tíz perccel később Naomival döbbenten néztünk egymásra.
Fran nem egy átlagos ügyvéd volt. Őt akkor hívod, ha egy
holttest mellett ébredsz. Lucian a legjobbak közül is a legjobbat
ajánlotta. Aki egyben a legdrágább is volt.
– Szóval azt akarja mondani, hogy lelkileg fel kell készülnünk
egy nagyon drága, nagyon hosszú harcra – ismételtem meg.
– Mint mondtam, azok az esetek, ahol a kliens börtönben ül,
hihetetlenül nehezek. A bíróságnak nem érdeke megnyitni egy
olyan ügyet, amibe már időt meg energiát fektetett, és amit
ráadásul meg is nyert. De vannak lehetőségeink.
Kavarogtak a gondolataim.
– Oké. Hadd próbáljam meg összefoglalni – kezdtem,
miközben átnéztem a jegyzeteimet. – A fellebbezés azt jelenti,
hogy az ügyet fellebbviteli szintre viszik, és az egészet
újratárgyalják. A büntetés megváltoztatását a kormányzó
rendelheti el, és lerövidítheti Mary Louise büntetését, esetleg
annyi időre, amennyit már letöltött. Azonban a virginiai
igazságszolgáltatás annyira pökhendi, hogy ez veszélyes terep.
Ami azt is jelenti, hogy a teljes kegyelem – amit szintén a
kormányzó adhat – még trükkösebb küldetés. A helyzetet
tovább súlyosbítja, hogy az állam 1995-ben eltörölte a
szabadlábra helyezés lehetőségét, ami azt jelenti, hogy minden
elítéltnek le kell töltenie a büntetésének legalább nyolcvanöt
százalékát.
– Ez nem hangzik valami… reménykeltően – jegyezte meg
Naomi.
– Ez a folyamat akár évekig is eltarthat – magyarázta Fran.
Az idő pedig pénz. És egy évekig elhúzódó per azt is jelenti,
hogy Mary Louise nem láthatja Allent lediplomázni a jogi
egyetemen.
– Ne vegye sértésnek, Fran, de sokkal optimistább voltam,
mielőtt megismertem – vallottam be.
Fran elvigyorodott.
– Az én dolgom, hogy felnyissam a szemüket, és megértessem
önökkel, mi a legrosszabb forgatókönyv, ami ebben az esetben
azt jelenti, hogy rengeteg időt, pénzt és energiát kell befektetni
az ügybe. Azonban…
Felcsillant a szemem.
– Azt hiszem, jó esélyünk van a győzelemre – folytatta.
– Maga mellett az élet igazi hullámvasút, Fran – mondtam
neki.
– Ezt sokszor hallom. Elmondom, mi szolgálhat a javunkra. Az
ítélet nagyon aránytalan a hasonló vádakhoz képest az
államban, ami már önmagában elég ok a fellebbezésre.
Tekintettel arra, hogy több kirendelt védője volt, azzal is
érvelhetünk, hogy Ms. Upshaw nem kapott megfelelő jogi
képviseletet.
– Ez észszerűen hangzik – mondta Naomi.
– És itt van nekünk ön – tette hozzá Fran, rám nézve.
Magamra mutattam.
– Én?
– Szükségünk van arra, hogy felfigyeljenek az ügyre és Mary
Louise-ra. Minél inkább fel tudjuk kelteni az emberek
érdeklődését, annál jobb. Hallottak már azokról az ítéletekről,
amiket hatályon kívül helyeztek a bűnügyi podcastoknak és a
fanatikus követőknek köszönhetően?
– Persze, de nekem nincs podcastom.
– Az nincs, de ön szerethető, és története van. Azért ülünk ma
itt, mert az édesapja elhunyt, és ön folytatni szeretné az
örökségét, az esélytelenek védelmét. Ön, az édesapja, a Mary
Louise-hoz fűződő kapcsolata az asszony fián keresztül… ez egy
történet, és a történetek megérintik az embereket.
– Értem. Higgye el, értem – mondtam, és az ablakon keresztül
a könyvekre mutattam. – De hogyan tudnék én segíteni?
– Maga lesz az arc – válaszolta Fran. – Azt akarjuk, hogy az
emberek megtudják, ki az a Mary Louise, miért dolgozunk azon,
hogy kiszabadítsuk, és mit tehetnek ők, hogy segítsenek. Ezt
pedig ön fogja elmesélni nekik.
 – Ööö, miért nem ön mondja el nekik? – kérdeztem
nyugtalanul.
– Mert senki sem szereti az ügyvédeket. Maga egy kisvárosi
könyvtáros, aki hisz a társadalmi igazságszolgáltatásban. Okos,
csinos és nem fenyegető a kiállása.
Naomi félrenyelte a második cappuccinóját.
– Egy kicsit fenyegető.
– Az nem baj – állította Fran.
– Oké. Szóval, mit kell tennem? – kérdeztem.
Fran összekulcsolta az ujjait.
– Kicsiben kezdjük. Összehozok önnek egy interjút a helyi
média képviselőivel. Bemutathatom néhány PR-szakembernek,
és adhatok néhány ötletet a beszélgetéshez. Amint megjelenik a
cikk, és felkeltjük az emberek érdeklődését, elintézem, hogy
zárt ajtók mögött tárgyalhassunk az ítéletet kihirdető bíróval.
– Mit jelent a zárt ajtók mögötti tárgyalás? – tette fel a kérdést
Naomi.
– Alapvetően egy zártkörű meghallgatást fogok kérni a bírótól
és a kerületi ügyésztől. Ott megkérhetjük Atkins bírót, hogy
vizsgálja felül az ítéletet.
Kihúztam magam a székemen.
– Várjunk csak, a bíró dönthet úgy, hogy csökkenti a
büntetést?
– Ez is egy lehetőség. Még nem néztem utána a bírónak –
figyelmeztetett Fran. – De ez egy régebbi ítélet. Lehet, hogy a
bíró idővel megenyhült egy kicsit, vagy talán értékeli a
büntetőjogi reformmal együtt járó PR-felhajtást.
Naomival újra diadalmasan néztünk egymásra.
– A világtörténelem legjobb interjúját fogom adni – ígértem
meg.
Fran megcsóválta a fejét.
– Imádni fogják magát.
– Mindez milyen költségekkel jár? – tette fel a kérdést a
mindig gyakorlatias Naomi.
– A cégem minden évben elvállal korlátozott számú pro bono
ügyeket – felelte Fran, mindkettőnket szemügyre véve. – Ha ez
olyan üggyé növi ki magát, amely jelentős időbefektetést
igényel, elképzelhető, hogy meg fogjuk kérni önöket, hogy
észszerű keretek között szálljanak be a perköltségbe.
– Vagy az egészet egy látogatással elintézzük a bírónál –
mutattam rá. – Szóval hogyan tovább? Alá kell írnunk valamit,
hogy hivatalossá tegyük?
– Véletlenül épp van nálam egy megbízólevél – válaszolta
Fran, miközben kinyitotta elegáns aktatáskáját. – Amint ezt
aláírjuk, meglátogatom az új ügyfelemet.

∞
Én: Nem, mintha érdekelne téged, de megbíztuk az ügyvédet! És
ingyen vállalja az ügyet! Úton van, hogy találkozzon Mary Louise-zal!
Lucian: Gratulálok, felkiáltójel-gyalázó. Üdvözöllek az
igazságszolgáltatás rémálmában.
Én: Mondta már neked valaki, hogy vissza kellene venned a
mértéktelenül pozitív hozzáállásodból? Nem? Furcsa.
Lucian: Mondták már neked, hogy idegesítő vagy? Én vagyok a
tizenegyedik ember csak ezen a napon? Nem meglepő.
 27. fejezet

Különleges küldemény: elektroszexolit

Sloane

A Valentin-nap tíz centiméter hóval és olyan hideg széllel

érkezett Knockemoutba, amiről jobb nem is beszélni. A
munkatársakkal együtt Valentin-napi dekorációkkal díszítettük
fel a könyvtárat; a gyermekrészlegen kézzel készített, lelkesítő
üzenetekkel teli, rózsaszín és piros szíveket tettünk ki, az
emeleten pedig válogatott romantikus regényeket és a Valentin-
napi mészárlásról szóló könyveket állítottunk ki, sőt a padlóra
még egy holttest körvonalát is felragasztottuk. Igyekeztünk
kedveskedni a romantikus és a morcos olvasóinknak is.
Minden átkozottul jól alakult. Készen álltunk az esti
különleges eseményre. Megjelent a helyi újságban az interjúm
Mary Louise-ról, ami akkora pozitív visszhangot keltett, hogy
azonnal újabb interjút ajánlottak egy nagyobb, fontosabb
lapban, az Arlington Gazette-ben. Ráadásul megbeszéltem egy
szexrandit Lucian Rollinsszal.
– Csak… még… egy… centit… – nyögtem, miközben addig
nyújtózkodtam, ameddig csak tudtam.
 – Azonnal vonszold le ide a hátsódat, Sloaney – parancsolta
egy ismerős, tekintélyes hang.
Abbahagytam, amit csináltam, és mérgesen néztem Nash
Morgan rendőrfőnökre.
– Ne akard, hogy lepisszegjelek. Az én terepemen vagy, haver
– vágtam rá a létra legfelső fokáról.
– Mindjárt kilapul a csinos pofikád a terepeden, ha leesel –
szólt rám.
Lemásztam a létráról, és rácsaptam egy lila, csillogó szívet a
férfi mellkasára.
– Ha már ilyen férfias vagy, akkor fejezd be te a szívfüzér
felakasztását.
Nash felkapaszkodott a létrára, és gyorsan felaggatta a füzért.
Nem szégyelltem, hogy a többi női olvasóval együtt én is
megcsodáltam a fenséges hátsóját.
– Csak azért jöttél ide, hogy leiskolázd a dekorációs
képességeimet? – kérdeztem, amikor lemászott a létráról.
– Lehet, hogy van valami hátsó szándékom – válaszolta,
miközben szemügyre vette a pódiummal szemben elhelyezett
összecsukható székeket. – Mi folyik itt?
– Ma este egy szerző érkezik hozzánk vendégségbe. Cecelia
Blatch. Sötét és mocskos paranormális-romantikus regényeket
ír. A könyvklubunk a megszállottja, mióta elkezdtük a sorozatát.
Vendégül látjuk egy könyves borozásra.
– A könyvek boroznak?
Elvigyorodtam.
– Ez olyan, mint egy dedikálás, csak borral.
– Szép. De nem kellene randiznod Valentin-napon?
– Nekem? Miért? Mit hallottál? – Tud Lucianről? Lucian
elárulta neki? Persze hogy nem. Lucian soha nem mond el
senkinek semmit.
Nash összehúzta a szemét.
– Na, ez aztán a furcsa reakció arra, hogy megkérdeztem,
hogy alakul a randevúzás. A sok randi után, amire elmentél, azt
hittem, ma estére is megbeszéltél valamit.
Ó, azokra a randevúkra gondolt. Nem pedig a titkos
légyottokra, amelyek során Lucian Rollins megszállta a
testemet. Remek. Most eszembe jutott Lucian farka. Ez nagyon
nem jó. Túl sokáig vártam, hogy válaszoljak Nashnek? Furcsán
néz rám. Furán viselkedem? Lucian farka miatt furcsa lettem?
Minden nő így viselkedik, aki valaha is lefeküdt Luciannel?
Elképzeltem egy sereg nőt, akik a farkától hipnotizálva,
zombiként bolyongnak Lucian mögött, miközben a férfi a
dolgait intézi.
– Ó. Igen. Nos… Már egy ideje benne van a naptáramban ez az
esemény, és nem akartam kihagyni, ezért nem szerveztem mára
randevút – mondtam, de olyan volt a hangom, mintha
fojtogatnának.
Nash rám nézett.
– Jól vagy? Elvörösödtél.
– Nagyon meleg van itt. – Hogy illusztráljam a mondandómat,
levettem a kardigánomat, és véletlenül ráejtettem Ezra
Abbottra, a négyéves, manóarcú nőcsábászra.
– Nézzétek! Szuperhős vagyok! – jelentette be Ezra,
imádnivalón selypítve a hiányzó első foga miatt. Elszaladt, és a
pulóverem úgy lobogott mögötte, mint egy köpeny.
– Majd később visszakérem tőle – jegyeztem meg, és néztem,
ahogy eltűnik a párnaerődben. – Térjünk vissza rád. Mik a
terveid ma estére?
– Ez az egyik oka annak, hogy itt vagyok – felelte Nash
szégyenlősen. – Vettem Linának egy ajándékot, de előbb ki
akartam róla kérni valakinek véleményét. Ez az első Valentin-
napunk, és ismered Angelinát.
– Ő nem rajong a virágért meg az édességért – mondtam.
Nash vigyorgott.
– Pontosan.
 Ha lehetséges, hogy egy embernek rajzfilmszívek jelenjenek
meg a szemében, hát Nash Morgan épp úgy nézett ki, mint akire
maga Ámor csapott le.
– Megtisztelő, hogy hozzám fordultál – mondtam.
Nash jóképű arcára megint vicces, félénk kifejezés költözött.
Csípőre tettem a kezem.
– Mi van?
Összerezzent.
– Először Steftől akartam megkérdezni, de Knox előbb ért oda
hozzá. Ne vedd sértésnek.
– Nem veszem. Nekem is Stef lett volna az első választásom.
Szóval, mit vettél Linának?
Nash hátranézett a válla fölött. Én is így tettem.
Knockemoutban gyorsan terjednek a pletykák. Ha rossz ember
hallgatja ki a beszélgetésünket, Lina már azelőtt megtudja, mi
az ajándéka, hogy Nash elhagyja a könyvtárat.
Végül Nash előhalászta a telefonját a zsebéből, és megnyitotta
a fotóit.
– Ezt.
Elvettem tőle a telefont, és kinagyítottam a képet, amit egy pár
nagyon szexi cowboycsizmáról készített.
– Csizma. Szép munka, rendőrfőnök. Ma este biztosan rád fog
mászni a menyasszonyod.
Nash megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Hála istennek.
– Nos, mit tehetek még érted?
– Szeretném lefoglalni az egyik konferenciatermet néhány
képzésre a következő hetekben.
– Persze. Milyen képzések lesznek? – kérdeztem.
– Továbbképzés az autizmussal élőkről az elsősegélynyújtók
számára. A zsarukkal kezdünk, majd következnek a tűzoltók, a
mentősök és a szociális munkások. Gondoltam, a könyvtár
barátságosabb helyszín lenne, mint az őrs.
 Nash ősz óta keményen dolgozott ezen a kezdeményezésen.
Az egész város részt vett a BBQ-val egybekötött adománygyűjtő
estjén, amely elég pénzt hozott a konyhára ahhoz, hogy minden
hivatalos járművet zajszűrő fejhallgatóval és súlyozott ruhákkal
szereljen fel.
– Nagy vagy, rendőrfőnök. Büszke vagyok rád.
Nash láthatóan zavarba jött.
– Köszönöm, Sloaney.
– Sloane, elnézést a zavarásért. De találtam valamit a
visszahozott könyveknél – csatlakozott hozzánk Jamal.
Felnyögtem.
– Ne mondd, hogy még egy mókust.
– Nem, ezúttal nem, hála istennek. Senki nem nyúlt hozzá az
ebédemhez. Ez volt az. – Átnyújtott egy egyszerű, fehér
borítékot. – Biztos valamelyik idős ember összetévesztette a
postaládával.
A nevemet szép, nyomtatott betűkkel írták a hátuljára.
Találtunk már érdekes dolgokat a visszahozott könyvek között.
Tankönyveket, amikbe házi feladatokat gyömöszöltek,
kesztyűket, egy fogszabályzót és egy összemorzsolt kenyeret,
amivel a parkban lakó kacsákat kellett volna megetetni, amíg a
kis Boo Walkerson úgy nem döntött, hogy a könyvespolc
éhesebbnek tűnik.
– Köszönöm, Jamal – mondtam, ahogy kinyitottam a borítékot
a hüvelykujjammal. – Hé, szólnál Belindának meg a barátainak,
hogy Cecelia csak néhány óra múlva érkezik? Még nem kell
elfoglalniuk a helyüket. – A temperamentumos, idősebb olvasók
felé biccentettem, akik az összes helyet lefoglalták az első két
sorban a cuccokkal, amiket a hatalmas táskájukban találtak.
– Persze – felelte, és elsietett.
Kihajtogattam a papírt, és összeráncoltam a homlokomat.
– Szerelmes levél? – piszkált Nash, ahogy a vállam fölött a
levélre nézett. Mindketten egyszerre feszültünk meg. – Mi a
fene? – Kikapta a papírt a kezemből.
Utánanyúltam.
– Hé, nincs nyúlka-piszka, rendőrfőnök! Az az enyém!
Eltűnt a higgadt, szerelmes férfi, aki azon aggódott, hogy
vajon sikerül-e lenyűgöznie egy pár csizmával a menyasszonyát.
Helyette egy kőkemény zsaruval találtam magam szemben, aki
túlságosan komolyan vette ezt a levelet.
– Valaki fenyeget téged? – faggatott Nash, újraolvasva az
üzenetet. Ugyanolyan nyomtatott betűkkel írták, mint a
nevemet a borítékra.
Fejezd be, mielőtt valaki megsérül.
– Biztos vagyok benne, hogy ez semmiség – erősködtem. –
Talán valaki felhúzta magát a késedelmi díj miatt.
– Voltak mostanában problémáid valakivel? Lucianen kívül? –
kérdezte Nash.
Lucian. Mi van, ha az üzenet az egyik korábbi, hipnotizált
szeretőjétől érkezett?
– Ha-ha. Vicces. Semmi különös nem történt. Biztos vagyok
benne, hogy ez nem jelent semmit – állítottam.
Nash nem adta vissza a levelet.
– Sok emberem került bajba az elmúlt hónapokban. Nem
kockáztatok. És neked sem fogom hagyni, hogy vásárra vidd a
bőrödet.
– Nash, ez csak egy üzenet. Ráadásul nem túl fenyegető. Mit
fogsz tenni? Ujjlenyomatot veszel róla, aztán lefuttatsz egy
kézíráselemzést?
A knockemouti rendőrségnek nem volt épp nagyvárosi
költségvetése.
– Legalább az eljárást betartom – mondta makacsul. – Mikor
ürítettétek ki utoljára a visszahozott könyvek dobozát?
A farmerom hátsó zsebébe dugtam a kezemet.
– Zárás előtt és délelőtt szoktuk ellenőrizni. De ma elfoglaltak
voltunk a rendezkedéssel, úgyhogy tegnap este óta nem
ürítettük ki.
– Megnézem a külső kamerákat, hátha találok valamit a
felvételeken – jelentette ki Nash. – Addig is gondold végig, kit
dühíthettél fel a szokásosnál is jobban mostanában.
– Igenis, rendőrfőnök – morogtam.
– És szeretném tudni, ha újabb névtelen levelet kapsz.
Duncan Hugo rács mögött van, Tate Dilton pedig a föld alatt, de
ettől még nem lankadhat a figyelmünk.
– Rendben. De legalább abban megegyezhetnénk, hogy senki
másnak nem beszélünk erről? Nem akarom, hogy Naomi és
Lina ok nélkül aggódjanak.
– Nem.
– Komolyan?
Nashnek szokása volt az igazsággal dobálózni.
– Huszonnégy órád van, hogy elmondd nekik, ahogy akarod.
Ha nem teszed, akkor én fogom. Jobb, ha mindenki tudja. Nem
akarom, hogy bárki is kockáztasson.
– Oké. Most már kezded rám hozni a frászt. Linát hónapokkal
ezelőtt rabolták el. Elkaptad az összes rosszfiút.
– Nem mindet – vágta rá.
– Miért jönne Anthony Hugo Knockemoutba, hogy befejezze,
amit a fia elkezdett? És miért rám koncentrál? Nekem semmi
közöm ehhez az egészhez. Ennek semmi értelme. –
Hátborzongató érzés bizsergett bennem, miközben körülöttünk
a könyvtárban zsongott az élet.
– Amíg Anthony Hugo nem kerül rács mögé, nem
nyugodhatunk meg.
– Nagyszerű. Ma éjjel biztosan nyugodtan alszom majd, mint
egy kisbaba – feleltem szárazon.
– Csak azt mondom, hogy légy óvatos. Éber. Ha bármi furcsát
tapasztalsz, tudni akarok róla.
– Rendben. De ez visszafelé is igaz. Ha szerinted bűzlik
valami, tudni szeretnék róla.
 Nash egy pillanatig némán nézett a szemembe, majd bólintott.
– Valakinek titkos hódolója van – jelentette be Naomi. Egy
hatalmas piros masnival átkötött, sportitallal teli rekesszel a
kezében sétált oda hozzánk.
Kikaptam a kártyát a kezéből, és felforrósodott az arcom.
Későbbre.
– Ez kitől van? – kérdezte Nash kíváncsian.
– Nem volt aláírva a kártya – válaszolta Naomi.
Az arcom úgy lángolt, mintha a nap felszínén lettem volna,
ahogy zsebre dugtam a cetlit, és elvettem Naomitól az italokat.
– Nektek köszönhetően kezdek aggódni a privát szférám miatt
– panaszkodtam.
– Rákvörös, és hárít – jegyezte meg Nash.
Naomi árgus szemekkel bámult.
– Szerintem ez egy belső poén, amit a múlt heti
randevúpartnerétől kapott, és akiről idegesítően szűkszavúan
nyilatkozott.
– Nektek nincs valami dolgotok? – kérdeztem tőlük.
– Hogy hívják a fickót, és hol lakik? Milyen autója van? –
faggatott Nash.
– Ezt nem hiszem el. Borzasztó vagy! Randiztunk. Jól éreztük
magunkat. Semmi komoly. Köszönöm, és szép napot! –
Próbáltam elkergetni őket azzal, hogy fogtam az italomat, és
elsétáltam.
Azonban Naomi és Nash követtek engem.
– Találkozol még vele? – kérdezte Naomi, amikor elhaladtunk
a kutatórészleg mellett.
– Lehet, hogy ő küldte a fenyegetést? – tette hozzá Nash.
Naomi felsikkantott.
– Fenyegetést? Milyen fenyegetést?
Megpördültem, és mérgesen néztem a férfira.
– Azt mondtad, van huszonnégy órám!
Nash elvigyorodott.
 – Nincs jobb alkalom a jelennél. És jobb, ha minél hamarabb
tájékoztatod Angelinát, különben nagyon dühös lesz.
– Borzasztó vagy!
– Jobb lenne, ha valaki azonnal elmondaná, mi folyik itt –
közölte Naomi az anyai hangján.
– Ezért te cipeled fel az irodámba az italokat – jelentettem ki,
és odalöktem Nashnek a csomagot.
Amíg a rendőrfőnök felcipelte az elektroszexolitomat az
emeletre, én beavattam Naomit a teljesen ártalmatlan üzenetbe.
– Biztos vagyok benne, hogy nincs miért aggódni. Állandóan
érkeznek panaszok, és mindig vannak furcsa dolgok a
visszahozott könyvek között. De Nash azt akarja, hogy résen
legyünk, tekintettel mindarra, ami az elmúlt hónapokban
történt – magyaráztam.
– Ha Nash azt mondja, legyünk óvatosak, akkor pontosan ezt
kell tennünk – értett egyet Naomi kötelességtudóan.
Hátranéztem a vállam fölött, hogy megbizonyosodjak róla, a
Csődör hallótávolságon kívül van.
– Aggaszt, hogy aggódik – vallottam be. – Attól tartok, tud
valamit, amit nem oszt meg velem. Talán valamit Lucianről és
az FBI-os ügyről.
Naomi összepréselte az ajkát.
– Megpróbálok kihúzni valami infót Knoxból.
– Jó ötlet. Beszélek Linával, hátha szexi csábítással ki tud
szedni valamit Nashből.
Naomi célzatosan megköszörülte a torkát.
– Rendben! Majd akkor beszélek neki a szexi csábításról,
amikor beszámolok a buta, nem túl fenyegető üzenetről –
egyeztem bele. – Akkor is, ha ennél kreatívabb és konkrétabb
fenyegetéseket is kaptam már a csemegepult mögött álló
hölgytől.
– Hát nem az a legjobb, amikor mindannyian tisztán látunk? –
kérdezte Naomi vidáman.
 – De, persze.
– Mith Thloane! Mith Thloane! – Ezra a kardigánomat viselve
tért vissza, és most egy tekercsnek látszó valamivel hadonászott.
– Szia, Ezra! – üdvözöltem.
– Ezt neked készítettem. – Felém nyújtotta a papírt. Középen
egy piros zsinórral volt összekötve.
Mögöttem Naomi sóhajtozni kezdett.
– Nekem? Hű, köszönöm, Ezra. Ez nagyon kedves tőled –
mondtam, és óvatosan kioldottam a madzagot, mielőtt
letekertem a pergamenpapírt.
– Az ott te vagy meg én. Kalózok vagyunk, mint abban a
könyvben, amit olvastunk. És ez a könyvtár a kalózhajónkon.
Látod azt a sok könyvet? És az X jelöli a kincset! – Rámutatott a
hosszú zsírkréta- és filctollrajz minden egyes elemére. A
pálcikafigura Ezrának egy karja és négy lába volt. A lófarokba
kötött hajam zöld színben pompázott, hogy passzoljon a
szívekhez, amiket a könyvek fölé és alá rajzolt.
– Ez. A. Világ. Legaranyosabb. Rajza. Mindjárt meghalok –
suttogta Naomi.
– Tetszik? – kérdezte Ezra reménykedve.
– Odavagyok érte – válaszoltam, és nem tudtam ellenállni a
késztetésnek, hogy az orrára koppintsak. – Csodálatos, és te is az
vagy.
A kisfiú szemérmes, foghíjas vigyort villantott rám.
– Kiragaszthatod valahova, ha akarod.
– Ki fogom tenni az irodámba, hogy mindennap láthassam –
ígértem.
– Király. Boldog Valentin-napot!
– Boldog Valentin-napot, Ezra.
A karjaimba vetette magát egy olyan erős, ragadós, szívszorító
ölelésre, amilyet csak a hat év alatti gyerekek tudnak adni,
aztán megint a párnaerőd felé vette az irányt.
– A szívem – mondta Naomi. – Ő Gael és Isaac új nevelt fia,
ugye?
– Igen. Én vigyáztam rá fél órát, amikor Gaelnek a minap el
kellett mennie az állatkereskedésbe egy vészhelyzet miatt.
Elolvastunk két kalózkönyvet, ő pedig rajzolt az új
nagytestvérének.
– Úgy látszik, mély benyomást tettél rá – jegyezte meg Naomi,
és megkocogtatta a rajzot.
– Én, vagy még inkább a kalózok.
– Nagyszerű anya leszel – mondta.
A szavai szíven ütöttek.
– Köszönöm – feleltem. – Te már így is az vagy.
Odahajolt hozzám, és lágy, spontán ölelésbe vont, amilyet a
nővérek szoktak váltani.
– Együtt fogjuk felnevelni a gyerekeinket – súgta a fülembe.
– Három percig voltam távol. Mi a fene történt, hogy
mindketten ki akarjátok bőgni a szemeteket? – méltatlankodott
Nash, miközben körbenézett a könyvtárban fenyegetések után
kutatva.
– Lányos dolgok – vágtam rá.
– Sloane kalóz – mondta Naomi szipogva.
– Nem akarom tudni – döntötte el Nash.
Naomi könnyes mosollyal engedett el.
– Megyek, csinálok valami könyvtárral kapcsolatos dolgot. –
Egy puszit nyomott Nash arcára, aztán elindult a lépcső felé.
Nash elővette a telefonját.
– Mit csinálsz? – kérdeztem kíváncsian.
– Szólok a bátyámnak, hogy bármit is vesz Naominak, jobb, ha
megduplázza.
Kuncogtam.
Nash elrakta a telefonját.
– Ideje visszamennem dolgozni.
– Boldog Valentin-napot – mondtam neki.
A vigyora szívszorító volt.
 – Meglesz.
Mindössze egy métert sikerült megtennie az ajtó felé.
– Hoppá. Úgy tűnik, elejtettem a nyakláncomat – jelentette be
Belinda, az egyik idős, bögyös olvasóm, aki a szexi könyveket
részesítette előnyben. A hatalmas feszületre mutatott, amit épp
az imént csatolt le a nyakából, és dobott a padlóra. – Legyen
olyan kedves, és hozza ide nekem, Morgan rendőrfőnök.
Nash felsóhajtott, és felém pillantott.
Vállat vontam.
– Ha nem szeded fel, akkor tovább hajigálják a dolgokat a
padlóra.
– Új egyenruhát rendelek tunikával – morogta.
– A férfiakban gyönyörködő polgárok el lennének keseredve –
figyelmeztettem.
Nash lehajolt, és sietve felkapta a nyakláncot a padlóról.
– Szebbé tette ennek az idős hölgynek a napját – jelentette be
Belinda, és önelégülten visszatette a feszületet telt keblére.
– Lehet, hogy meg kellene nézetnie a kapcsát, Miss Belinda,
mivel a múlt héten a boltban, azelőtt pedig a parkban esett le.
– Meg fogom tenni – hazudta az asszony könnyedén.
Megráztam a fejemet, és elővettem a telefonomat.

Én: Te küldtél nekem egy rekesz sportitalt, vagy van egy zaklatóm,
akit aggaszt a folyadékbevitelem?
Lucian: Úgy gondoltam, ez találóbb, mint a virág és az édesség,
tekintve, hogy csak a tested miatt használlak.
Én: Ajánlom, hogy nyújts és melegíts be, mire ideérsz. Nem fogok
lassítani, ha meghúzod az egyik izmodat.

∞
AZ ÍRÓ-OLVASÓ TALÁLKOZÓ fergeteges sikert aratott. Az olvasók
lelkesek voltak, a szerző összes könyve elkelt, amit magával
hozott, és kifogytunk a borból, mielőtt bárki túlságosan berúgott
volna.
– Menj haza, Sloane. Nyitás óta itt vagy. Majd mi elintézzük a
takarítást – ajánlotta fel Blaze. Az igazgatótanács tagjaként ő
meg a felesége, Agatha majdnem annyi időt töltöttek itt, mint az
alkalmazottak.
– Biztos vagy benne? Szívesen segítek. – Még egy órám volt,
mielőtt Lucian megérkezik, hogy elkábítson a dákójával.
– Teljesen. Ahogy abban is biztos vagyok, hogy egy jóképű
férfi vár rád otthon.
Információt akart kiszedni belőlem, de nem haraptam rá a
csalira.
– Mi van veled és Agathával?
– Ma reggel villásreggelivel ünnepeltük meg a Valentin-napot,
aztán kicseréltük az olajat a motorokban.
– És még azt mondják, hogy kihalt a romantika.
– Gyerünk. Tűnj el innen. Majd mi bezárunk – mondta, és
elzavart.
– Ha tényleg ezt akarod… Csak felszaladok a cuccaimért.
Legalább lesz időm egy gyors zuhanyra, és még egyszer
átfutni a lábamon a borotvával, mielőtt Lucian megérkezik.
Plusz átgondolhatom, hogy megfelelő fehérneműt választottam-
e ki.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy már rég bent
voltam az irodámban, mire észrevettem, hogy valaki ül az
asztalom mögött.
– Szentséges ég!
Lucian Rollins álruhában, baseballsapkában és fekete
kapucnis pulóverben, tökéletesen nyugodtan ült az asztalom
mögött, és egy könyvet olvasott.
Felvont szemöldökkel nézett rám.
– Pontosan milyen védekezés ez?
 Lenéztem, és rájöttem, hogy Karate kölyök-pózban tartom a
kezemet.
– Mit keresel itt? Ha valaki meglát, az egész város tudni fogja,
hogy vízszintes mambót járunk, mielőtt még elkezdenénk! Az
elmúlt héten egyébként is meg kellett küzdenem a knockemouti
inkvizícióval, ahol mindenki, és mindenkinek a testvére is azt
kérdezgette, hogy kivel fekszem le – sziszegtem.
– Meguntam a várakozást. Gondoltam, ez talán felgyorsítja a
dolgokat.
Ez bármelyik másik férfitól bók lenne, egy vallomás arról,
hogy mennyire hiányoztam neki. De Lucian Rollins megszokta,
hogy akkor kapja meg, amit szeretne, amikor akarja. És ő szexre
használt engem. Szerencséjére nem fogok időt pocsékolni arra,
hogy a késleltetett kielégülésről beszéljek neki, mert én is szexre
használtam őt.
– Blaze és Agatha zárják a könyvtárat. Szóval elmehetünk, ha
meghúzod magad az árnyékban, mert nem akarom, hogy a
köztünk lévő beteges dologról faggassanak minket –
magyaráztam.
– Szedd össze a holmidat – mondta, miközben felállt a
székemből. Becsukta Az éjféli könyvtár című könyvemet.
Észrevettem, hogy a könyvjelzőm még a helyén van… ő pedig
néhány fejezettel előrébb járt, mint én.
– Te tényleg olvasod ezt a könyvet? – kérdeztem.
– Tudok olvasni, Sloane – vágta rá szárazon. Az a laza, mégis
elutasító hang, ahogyan a nevemet kiejtette, arra késztetett,
hogy arcon akarjam vágni a könyvvel. Ugyanakkor azt a vágyat
is felszította bennem, hogy levegyem a nadrágját, és addig
használjam a farkát, amíg járni sem tudok.
Még akkor is a lehetőségek között vacilláltam, amikor
megkerülte az asztalomat, belemarkolt a kardigánomba, és
lábujjhegyre emelt, miközben eszméletlenre csókolt.
Semmi romantikus vagy édes nem volt abban, ahogy a nyelve
a számba hatolt. Ahogyan meghódított, arra kényszerítve, hogy
kövessem a mozdulatait. A mellbimbóm megmerevedett, és
elöntött a nedvesség. Képtelen voltam levegőt venni.
A csók tele volt buja ígéretekkel, és alig vártam, hogy teljesítse
őket.
Ugyanolyan hirtelen engedett el, ahogy megragadott.
– Menjünk.
– Igen. Induljunk.

∞
HÚSZ PERCBE TELT, AMÍG eljutottunk a parkolóig. Túl sok olvasó volt
még itt a rendezvény után. Miután negyedszerre is
megállítottak a földszinten, Luciennek sikerült a kölcsönzőpult
mögé bújnia, és észrevétlenül kiosonnia az oldalajtón.
– Bocsánat – mondtam, amikor a kocsimnak támaszkodva
rátaláltam.
– Kellemetlenül népszerű vagy – közölte.
– Hol van a kocsid? – kérdeztem.
– A sofőröm hozott ide.
Kinyújtottam mellette a kezemet, hogy kinyissam az
utasoldali ajtót.
– Szörnyen beképzelt dolog azt feltételezni, az irántad érzett
vak gyűlöletem nem győzte le a meztelenséged utáni vágyamat.
– Tetszettek az esélyeim. – Azzal kivette a kezemből a kulcsot,
kinyitotta az ajtót, és bedobta a táskámat az autóba. – Én
vezetek.
Egészen hátra kellett tolnia az ülést, hogy elférjen a hosszú
lába, de még így is kényelmesen, magabiztosan nézett ki,
miközben hazavitt minket az otthonomba. Útközben az író-
olvasó találkozóról és a szerzőről kérdezett, én pedig
igyekeztem válaszolni, bár úgy tűnt, minden érzékszervem vele
van elfoglalva. Az egész lényemet átjáró bizsergés még rosszabb
volt most, hogy tudtam, mire képes a teste az enyémmel. Olyan
érzés volt, mintha elektromosság cikázna a véremben.
Bekanyarodott a kocsifelhajtómra, én pedig előrehajoltam,
hogy megnyomjam a garázskapu nyitóját. Amikor hivatalosan is
kettesben maradtunk, és az ajtó becsukódott mögöttünk,
felrobbantunk.
Fél másodperccel azelőtt kapcsoltam ki a biztonsági övemet,
hogy a hónom alá nyúlt, és áthúzott a kartámaszon. Az ölében
landoltam.
Egy forró csók és némi vonaglás után hátrahúzódott.
– Menj pakolni.
– Micsoda? Miért?
– Nem maradunk itt.
A hűtőmben lévő tejszínhabra gondoltam. A két új
fehérneműszettre, amit vettem.
– Mi a fenéért nem?
– Mert ha itt maradunk, valaki bekopogtat az ajtódon, vagy
benéz az ablakon, vagy meglát meztelenül, amikor kiszállítják a
vacsorát. Holnap szabadnapos vagy. Elmegyünk hozzám, ahol a
szomszédaim elég okosak ahhoz, hogy a saját dolgukkal
törődjenek.
– Hozzád? – Hatmillió dolog sülhetett el rosszul ezzel
kapcsolatban. Először is, nem rúghattam ki a saját lakásából, ha
felbosszant, ami elkerülhetetlennek tűnt.
Nem válaszolt. Legalábbis nem szavakkal. Helyette lejjebb
húzta a pulóverem nyakát, és a mellembe temette az arcát.
– Nagyon meggyőző érv. Megyek pakolni.
 28. fejezet

Ezt nyugodtan ráírhatod a sírkövemre

Lucian

– Utálom bevallani, de nem is olyan szar a lakásod – merengett

Sloane a pad thai fölött.
Megszakítottuk a szexmaratonunkat, hogy thai kajával
töltődjünk fel, amit meztelenül ettünk az ágyban, miközben a
Brooklyn 99 ismétlését néztük. Ez volt a legromantikusabb
dolog, amit valaha csináltam.
Odahajoltam, és loptam egy keveset a tésztájából.
– Örülök, hogy tetszik.
A szemüvegét leszámítva meztelen volt. A haját a feje tetejére
kontyozta néhány gyakorlott csuklómozdulattal. A drága, olasz
takarómba burkolózva egyszerre volt imádnivaló és szexi.
A nők, akikkel randiztam – pontosabban akiket ágyba vittem
–, nem voltak imádnivalóak. Jól öltöztek, szép frizurájuk volt, és
soha nem láttam őket nyilvános helyen edzőruhában. Sloane
ezzel szemben minden iróniát mellőzve csomagolta be
magának a szívecskés pizsamáját. Alig vártam, hogy lássam
benne… és levegyem róla.
 Körbemutatott a pálcikájával a hálószobámban.
– Nem olyan, mint egy gonosz gazember búvóhelye. Inkább
egy dögös, gazdag, személyiség nélküli fickó legénylakásának
tűnik.
Sunyi pillantást vetett rám. A pillanat hevében mindketten
visszafogtuk a sértegetéseinket, ami azt jelentette, hogy komoly
lemaradást kellett bepótolnunk, amikor épp nem volt benne a
farkam, és nem sikoltozta a nevemet.
Az éjjeliszekrényre dobtam az ételesdobozokat, aztán a
bokájánál fogva elkaptam Sloane-t, amikor megpróbált
elmenekülni.
– Ezért még megfizetsz.
A térdét az enyém közé szorítottam, szorosabbra fogtam a
bokáját, és megcsiklandoztam a talpát.
Sloane felsikoltott, és megpróbált szabadulni.
– Kérj bocsánatot – szóltam rá. Ezt a játékot akkor játszottuk,
amikor még más emberek voltunk, és valószínűleg a múltban
kellett volna hagynom, ahová tartozott.
– Oké! Oké! Ez egy dögös, gazdag fickó legénylakása, akinek a
lakberendezője nem rendelkezik önálló személyiséggel –
visította.
A hálószobám gazdag, barna színekben pompázott. Nagy,
sötét bútorok uralták a teret, amiket drága, elefántcsontszínű
ágynemű és nehéz függönyök lágyítottak, amelyek jelenleg
eltakarták előlünk a külvilágot.
– Próbáld újra.
– Jó! Oké! Sajnálom! Nagyon szép lakásod van. Határozottan
nem utálom.
Hangosan rácsaptam gömbölyű fenekére, és elengedtem a
lábát.
– Tessék. Nem is volt olyan nehéz, ugye?
– Mint ellenállni? – A hangját tompította a párna.
– Az egyre kevésbé megy – merengtem, és végigsimítottam
csupasz vállán, majd selymes hátán, magammal húzva a
takarót, hogy az emlékezetembe véssem minden porcikáját.
Lenyűgöző teste volt. Gömbölyű idomok egy apró, nagyszájú
csomagolásban. Sosem tudtam, mit fog mondani legközelebb.
Sértést vág a fejemhez, vagy követeli, hogy új módon tegyem a
magamévá.
Kockázatos volt idehoznom őt. Minél kevesebbet tudnak
Anthony Hugo meg a csatlósai az életemről, annál jobb. De a
héten épp elég hamis nyomot hagytam nekik a céges autó
nyomkövetőjével, mielőtt eltávolítottam róla a szerkezetet.
Emellett, ha az emberei kiszúrnának engem Sloane-nal, csak
egy újabb nőnek tartanák őt, akit az ellenség dug.
Knockemoutban viszont egyértelmű lenne, hogy sokkal, de
sokkal többet jelent ennél számomra.
Fölé másztam, és belemélyesztettem a fogamat a feneke buja
ívébe.
– Megharaptál? – kérdezte Sloane, miközben hátradőltem,
hogy megcsodáljam a munkám gyümölcsét.
– Adok egy szuvenírt, hogy ne felejtsd el az utolsó züllött
hétvégénket – magyaráztam.
Feltérdelt a matracon, és szembefordult velem; úgy nézett ki,
mint egy aranyhajú istennő. Akartam őt. Újra és újra és újra és
újra. És minden alkalommal, amikor megkaptam, rájöttem,
hogy ez még mindig nem elég.
– Ebben az esetben én is adhatok neked egyet – jelentette ki.
Rám vetette magát, én pedig hagytam, hogy hátradöntsön, és
élveztem, ahogy a meleg, puha teste hozzám simult. Karcsú
combjával átölelte az enyémet, és amikor megragadta az amúgy
is kemény farkamat, össze kellett szorítanom a fogamat, hogy
ne nyögjek fel.
– Ne ott – morogtam.
Sloane duzzogott.
A telefonom megcsörrent az éjjeliszekrényen.
 – Az alkalmazottad este tízkor szokott felhívni Valentin-
napon? – kérdezte Sloane a képernyőre pillantva.
– Egyikünknek sincs élete – magyaráztam, mielőtt felvettem a
telefont. – Petula, kihangosítottam, és nem vagyok egyedül.
– Vége a világnak, és lemaradtam róla? – tette fel a kérdést
Petula.
– Nagyon vicces. Mit akar?
– Houser képviselő úr szeretné, ha holnap egy órával előbbre
hoznánk a megbeszélt ebédet.
Sloane-ra néztem, aki épp a haját szabadította ki a kontyból.
– Tegyük át az időpontot máskorra. A hétvégén elfoglalt
leszek.
– Van ennek valami köze a ma esti társaságához? Tényleg
hagynia kellene, hogy elvégezzem a háttérellenőrzést.
– Már megtette, és ez csak üzlet – hazudtam.
Egy párna csapódott az arcomba. Sloane a csupasz mellére
mutatott.
– Üzlet? – tátogta.
– Mennem kell, Petula. Valami közbejött. – Sloane önelégülten
tanulmányozni kezdte a megkeményedő farkamat. – Várjon. El
kellene mennie a következő címre, és elkísérni az ott lakó férfit,
hogy a héten új öltönyt vegyen magának – mondtam, majd
elárultam Emry címét. – Valami olyat, amiről az sugárzik, hogy
egyedülálló özvegyember, nem pedig őrült nagypapa.
– Tekintse elintézettnek az ügyet – válaszolta Petula. – Még
egy utolsó dolog. Megerősítettem a foglalását önnek és a hölgy
ismerősének jövő hét csütörtök estére.
Sloane szeme összeszűkült.
A francba.
– Köszönöm, Petula. Pihenjen a hétvégén – mondtam gyorsan.
Épp akkor nyomtam ki a hívást, amikor a szőke ágytársam
leugrott a matracról.
– Sloane! – szóltam rá szigorúan.
 – Meg se próbáld – figyelmeztetett, és felkapott valamit a
padlóról. A csipkés fűző volt az, amit letéptem róla. Átdobta a
válla fölött, és újra lehajolt.
– Tényleg féltékeny vagy? – faggattam kedélyesen.
– Persze hogy nem – dühöngött. – Csak nem akarok olyan
farokkal kavarni, amelyik más vaginákban fürdik. Ez nem
higiénikus.
Sloane Walton nem hasonlított egyetlen nőre sem, akit valaha
ágyba vittem.
– Nem fürdök más vaginában – vágtam rá szárazon. – Hová
mész?
– Ha azt hiszed, csak úgy beveszem, amit mondasz, akkor egy
idióta vagy – közölte, miközben összeszedte a földről az eldobott
ruháit.
– Szeretném megjegyezni, hogy kettőnk közül te vagy az, aki
aktívan randizik más férfiakkal egy társkereső alkalmazáson
keresztül.
– Egyikükkel sem fekszem le. Még nem. – A homlokát
ráncolva felhajtotta a paplant, és körültapogatta az ágyat az
ágynemű alatt. – Nem láttad a bugyimat? Mindegy, hagyd. Nincs
szükségem rá.
Érte nyúltam, de kitért előlem.
– Én sem fogok lefeküdni a csütörtöki randevúpartneremmel.
– Ja, persze. – Nem túl nőiesen felhorkant, és lehajolt a
táskájáért.
Ez adta meg a kellő lehetőséget. Megragadtam a derekát,
felemeltem a levegőbe, és mindkettőnket a matracra döntöttem.
– Ha nem szállsz le rólam most azonnal, Lucifer, tökön rúglak.
És bár ez pusztító csapás lenne minden nőre nézve, megteszem,
amit meg kell tennem – mondta hevesen.
– Féltékeny vagy – ismételtem meg, alaposan kiélvezve a
helyzetet.
A biztonság kedvéért megfordítottam, és elhelyezkedtem a
combjai között, mielőtt lehajoltam, hogy megcsókoljam.
Azonnal megenyhült alattam, de a győzelem rövid életűnek
bizonyult, amikor beleharapott az alsó ajkamba.
– Aú.
– Megérdemled. Most pedig add ide a nadrágomat, és úgy
teszünk, mintha ez meg sem történt volna.
Ez nem volt opció.
– Nem randizom csütörtökön – mondtam neki.
Vonaglani kezdett, ami nem segített elfeledkezni a hasához
simuló, tomboló merevedésemről.
– Anyádat viszem vacsorázni.
Sloane azonnal megdermedt. Gyanakvón meredt rám a
szemüvege mögül, ami ferdén állt rajta.
– Ugye tudod, hogy ezt a történetet könnyen ellenőrizhetem?
Végigsimítottam orrommal az állkapcsán, és büszkeséggel
töltött el, amikor elefántcsontszínű bőre libabőrös lett.
– Minden héten találkozunk egy kávéra vagy egy vacsorára.
Ellenőrzöm, hogy nem esik-e szét, és nem titkolja-e előled meg a
nővéred elől a szenvedését. Ő pedig meggyőződik róla, hogy
nem dolgozom magam halálra. Általában megfelezzük a
desszertet. De nem fekszem le vele.
Sloane hosszú percekig tanulmányozott engem.
– Oké. Hiszek neked.
– Tényleg?
– Ingerült leszel, amikor rejtegetsz valamit. De most
idegesítően vidámnak tűnsz.
– Idegesítően vidámnak találom a féltékenységedet – értettem
egyet.
– Nem vagyok féltékeny – erősködött.
– Én az vagyok – árultam el.
Felszaladt a szemöldöke.
– Te? Miért?
– Még mindig randizol. Bármelyik nap találkozhatsz Mr.
Igazival, és utána ő lesz az, aki ezt megteheti veled. –
Lehajtottam a fejem, és bekaptam az egyik hetyke
mellbimbóját.
Sloane ívbe feszült alattam, és a farkamon érzett súrlódástól
megvadultam.
Hallható cuppanással engedtem el a mellét.
– Nem akarok Mr. Igazi lenni, de lehet, hogy tényleg hiányozni
fog a meleg, készséges tested, amikor már nem áll a
rendelkezésemre.
Sloane megborzongott.
– Akkor azt hiszem, jobb, ha most használod ki az alkalmat.
Gondolkodás nélkül felhúztam egy új óvszert, és
elhelyezkedtem a lába között.
Látva, hogy úgy terül el alattam, mint egy lakoma, amit ki kell
élveznem, hálát adtam a kibaszott szerencsecsillagomnak. Még
néhány dugás, még néhány észbontó orgazmus, és végre
elegünk lesz egymásból. Azonban ez egyelőre nem következett
be.
Összeszorítottam a fogamat, és egyetlen erőteljes lökéssel
beléhatoltam. Becsukta zöld szemét, ahogy minden izma
megfeszült körülöttem és alattam. A teste incselkedett velem,
egyszerre fogadott magába, és próbált küzdeni ellenem.
Mindenhol meg akartam érinteni. Minden porcikáját
szerettem volna az emlékezetembe vésni. A melle és a csípője
gömbölyű ívét, a lapos hasát. A bársonyosan sima bőrét, amely
könyörgött azért, hogy beleharapjak.
– Mondd el, mire vágysz – kértem rekedten, és épp csak
annyira csúsztam ki belőle, hogy újra tövig elmerüljek a
testében.
Nyugtalanul mozgatta a lábát a lepedőn.
– Olyan jó – nyögte. – Utálom, hogy ilyen átkozottul jó vagy
ebben.
– Mondd el, mire vágysz, Sloane – erősködtem, minden egyes
szót egy kemény lökéssel nyomatékosítva.
Már kinyitotta a szemét, értem nyúlt, és magához húzott.
– Csak rád. Add nekem magadat.
Elvesztem benne, az izmai szorításában. A szeme
smaragdzöldjében. Abban, ahogyan a nevemet nyögte,
miközben mindkettőnket feljuttattam a csúcsra. Nem tudtam
megállni. Nem tudtam fékezni magam. Nem, mert közben
szorosan körém fonódott.
– Jobb, ha feljutsz a csúcsra, mert mindjárt elélvezek –
figyelmeztettem összeszorított foggal.
– Fogd be, és dugj keményebben!
Kénytelen voltam engedelmeskedni neki, tudva, hogy az én
orgazmusom az övét is elő fogja csalogatni. Magasabbra húzta a
combját a csípőm körül, így mélyebben csúsztam belé.
Miközben a melle a mellkasomnak feszült, hátranyúlt mögém,
és a hátsómba markolt az ujjaival.
– Lucian – suttogta.
Elélveztem.
Az orgazmus a golyómból indult, majd a farkamon keresztül
tört ki belőlem egy észvesztő robbanással. Sloane megrándult
körülöttem, majd hullámzani és vonaglani kezdett. Együtt
élveztünk el. Minden hullám, minden csúcs magasabb volt az
előzőnél, ahogy a testünk kifacsarta belőlünk az eksztázis
összes cseppjét.
Jézusom, de gyönyörű volt, amikor elélvezett.
Tökéletes volt. Ő volt tökéletes. Ahogyan passzolt hozzám,
ahogyan könyörgött azért, amit ajánlottam neki. Ahogyan
reagált a legalantasabb szükségleteimre. Minden alkalommal,
amikor hagytuk, hogy ez megtörténjen, meggyőztem magam,
hogy ez lesz az utolsó alkalom. És minden alkalommal, amikor
befejeztük, tudtam, hogy nem lesz az.
Átkarolta a derekamat, és belém kapaszkodott.
– Te jó ég! Nem kéne fegyverként bejelentened azt az izét? Áh!
Hol van a gyömbérsöröm? Haldoklom. A Valentin-napi szex
végzett velem. Ezt nyugodtan ráírhatod a sírkövemre. – Sloane
tompa hangja alólam érkezett.
A hajába rejtettem a mosolyomat, és úgy döntöttem, majd
később aggódom amiatt, hogy mit jelent ez a végtelennek tűnő
vágy.
 29. fejezet

Ostoba

Sloane

A Honky Tonk hangos volt és zsúfolt. A sarokban lévő kis

színpadot egy zenekar foglalta el, és szinte egyetlen asztalnál
sem volt szabad hely. Kiszúrtam a barátaimat a kocsma
sarkában, és elindultam feléjük.
Naomi és Lina összedugott fejjel nevettek valamin. Knox és
Nash őrt álltak mögöttük egy-egy sörrel a kezükben, és fanyarul
mosolyogtak valamin, amit mindketten mulatságosnak
tartottak. Stef, a gyáva nyúl visszatért a városba, és Jeremiah-val
ropta a táncparketten a mord motorosok között.
Végtelenül ostobának éreztem magam, amikor elöntött a
csalódottság hulláma.
Lucian nem mondta, hogy jön. Butaság volt azt hinni, hogy
szerda este idáig elvezetne a fővárosból. Ostobaság volt, hogy
egyáltalán erre vágytam. De ilyen voltam. Buta, ostoba, és
borzasztóan csalódott. Ok nélkül öltöztem ki, elpazaroltam egy
tökéletesen összeillő melltartót meg bugyit a rövid szoknyám és
a szűk pulóverem alatt, amiről azt hittem, felforralja majd a
vérét.
Persze valójában nem kértem, hogy jöjjön el. Végeznünk
kellene egymással. Befejezni. Finito. Nincs több szex. Bár még
mindig flörtöltünk üzenetekben. Azonban az biztos, hogy nem
akartam kockára tenni az érzéseimet. Vele nem. És főleg nem
akkor, amikor arra kellene koncentrálnom, hogy megtaláljam a
jövendőbeli férjemet és a leendő gyermekeim apját.
Megpróbáltam lerázni magamról a rossz hangulatot, ahogy a
bárpult felé közeledtem. Így volt a legjobb. Lucian csak elterelte
a figyelmemet arról, amit valójában akartam. Ideje elfelejtenem
a gigantikus farkát, és a jövőmre koncentrálni.
– Nagyon dögös vagy ma este, Sloane – szólalt meg Sherry „Fi”
Fiasco a bárpult mögül, ahol Silvernek, a csaposnak segített az
italok felszolgálásában. A nyalókájával tisztelgett előttem.
Felborzoltam a hajamat, és csókot dobtam neki. De
magamban azt kívántam, bárcsak melegítőt vettem volna fel.
Nem, emlékeztettem magam. Nem pazaroltam el semmit. Egy
potenciális társra vadászom. Bármelyik itteni srác lehet a jövő
Mr. Sloane-ja. Például ő ott.
Mr. Michaels, Chloe és Waylay jóképű tanára két másik
kollégájával és az autószerelő Tallulah St. Johnnal sörözött. A
férfi jóképű volt, szépen mosolygott, szerette a gyerekeket, és
szemüveget viselt. Én pedig csak arra tudtam gondolni, ahogy
Lucian fölém hajol a tetovált, meztelen testével.
Ezek után hogyan ismerkedjen az ember lánya egy kedves
sráccal, és elégedjen meg a normális, nem észvesztő szexszel?
Vajon az összes orgazmus szelleme kísérteni fog, amit tőle
kaptam? Mostantól kezdve minden szeretőt hozzá fogok
hasonlítani, és lesz egyáltalán valaki, aki csak megközelítőleg
felérhet hozzá?
Egyre sötétebb lett a hangulatom. Lucian látványos farka
billentett ki a lelki egyensúlyomból. Terápiára és alkoholra volt
szükségem.
 Igyekeztem az emlékezetembe vésni, hogy keressek egy-két
könyvet a hipnoterápiáról. Akkor is túlteszem magam rajta…
khm, vagyis a szexepiljén, ha belehalok.
– Megérkezett – mondta Naomi, miközben leugrott a székéről,
és megölelt, annak ellenére, hogy a fél napot együtt töltöttük a
munkahelyünkön.
– Bocsánat a késésért – szólaltam meg. Túlságosan lefoglalt,
hogy arról fantáziáljak, ahogy az esküdt ellenségem letépi a
bugyimat, és rávesz, hogy a nevét sikoltsam, de ezt nem
mondtam ki hangosan. Hazafelé menet feltétlenül be fogok
ugrani a könyvtárba, és összeszedek minden könyvet, amit a
rossz szokások legyőzéséről találok.
Knox megszorította a vállamat. A jegygyűrűje megcsillant a
fényben, emlékeztetve arra, hogy ha valakinek sikerült bekötnie
Knox Morgan fejét, akkor nekem is van még esélyem arra, hogy
megtaláljam Mr. Igazit.
Lina elvigyorodott, és integetett nekem.
Nash fölé hajolt.
– Mit iszol, Sloaney?
– Azt hiszem, csak egy gyömbérsört – döntöttem el.
A csalódás cukorért kiáltott. Iszom egy pohárral. Aztán
elköszönök, beugrom a könyvtárba, és hazamegyek. Utána
pedig ellenőrzöm, mennyire van feltöltve a vibrátorom.
Lina és Naomi körbevettek.
– Délután Nashsel, Naomival és Knoxszal meglátogattuk Mary
Louise-t.
Felcsillant a szemem.
– Na és?
– Megkedveltük őt – mondta Lina.
Naomi mosolya beragyogta a helyiséget.
– Még a Viking sem talált benne semmi kivetnivalót.
– Ez aztán lenyűgöző – ismertem el.
– Mary Louise el van ragadtatva, hogy valaki érdeklődik
iránta, ráadásul az interjúidat is eléggé felkapták – jegyezte meg
Lina, miközben sötétvörös körmei megcsillantak a
bourbonöspoháron.
– A héten már hatan érdeklődtek a könyvtárban az ügyről –
tette hozzá Naomi.
– Fran ma telefonált. Azt mondta, van egy podcast, amelyik
interjút akar készíteni velem, Mary Louise-zal és Allennel. Plusz
sikerült egy informális időpontot kérnie a bírótól a jövő hétre –
meséltem.
– Ez nagy előrelépés – mondta Naomi, és meglökött a vállával.
– Szóval miért nézel ki úgy, mintha valaki épp most próbálta
volna betiltani az összes könyvet?
A francba az arcommal.
– Hosszú napom volt. Stef elárulta már Jeremiah-nak, hogy
készen áll a knockemouti életre? – Gratuláltam magamnak a
profi témaváltáshoz, miközben mindannyian megfordultunk,
hogy a táncparketten lévő boldog párra nézzünk.
Naomi megrázta a fejét, és a mennyezetre emelte a tekintetét.
– Elhitette magával, hogy Jeremiah azt fogja hinni, zaklatja.
– Micsoda idióta – jegyeztem meg szeretetteljesen.
– Ha már a randizásnál tartunk, hogy megy mostanában a
keresés? – kérdezte Lina.
A francba.
– Egy hete nem randiztam – vallottam be. Egy hét… tíz nap…
mióta Lucian fallosza megszállta a vaginámat és az álmaimat…
– Tarts ki. Mr. Sloane csak rád vár valahol – mondta Naomi, és
megszorította a kezemet.
– Nem adhatod fel ilyen gyorsan. Nem fog csak úgy besétálni
azon az ajtón – jelentette ki Lina a bejáratra mutatva.
Ekkor az ajtó kinyílt, és majdnem elfelejtettem levegőt venni,
amikor Lucifer komoly arccal, egy másik őrülten szexi, drága
kabátban besétált a helyiségbe. A tekintete azonnal rám talált,
és én… egy csomó szentségtelen dolgot éreztem.
 – Hűha. De jó lett volna, ha egy másik magas, jóképű,
egyedülálló férfi jön be – cukkolt Naomi.
– O-ó, Angyal. Úgy tűnik, itt a főnök – figyelmeztette Nash
játékosan Linát.
– Tessék. – Knox az arcomba nyomott egy gyömbérsört, és
ezzel arra kényszerített, hogy elfordítsam a tekintetemet az
orgazmusok bosszúálló angyaláról, miközben utat tört magának
a tömegben. A dübörgő zene ellenére is hallottam a
szívverésemet. Elektromosság cikázott a bőrömön. Minden
sejtemben élesen tudatosult, hogy Lucian a közelben van.
– Köszi – nyögtem ki.
– Lucy, mi a fenét keresel itt? – szegezte neki a kérdést Knox
üdvözlésképpen.
– Üzleti ügyem volt a közelben. Sejtettem, hogy itt lesztek.
Mély, bársonyosan rekedt hangja egyenesen a női részeimhez
hatolt.
Miközben a Morgan fivérek felváltva végigcsinálták vele azt a
férfias, vállcsapkodó kézfogásos üdvözlést, én elmélyülten
tanulmányoztam az összegyűrt törlőruhát a bárpult mögött, és
megpróbáltam lebeszélni a testemet a megsemmisítő
orgazmusról.
A zenekar dallamot váltott, és Florida Georgia Line H.O.L.Y.
című dalát kezdték játszani, miközben én igyekeztem
megnyugodni.
– Imádom ezt a dalt – mondta Lina Nashnek.
A férfi rögtön összekulcsolta az ujjait Lináéval, és már húzta
is magával.
– Menjünk, Angyal.
– Táncolsz velem? – kérdezte Naomi, miközben Knox
mellkasára csúsztatta a tenyerét. A férfi lehajolt, és a fülébe
súgott valamit, amitől a nő arca elpirult.
– Ne aggódjatok. Majd én tartom a frontot – szóltam utánuk,
továbbra sem törődve Luciannel.
 A zenekar fényei elhalványultak, így a kis sarkunk bűnös
sötétbe borult. Silver és Fi a túloldalon foglalatoskodtak. Lucian
közelebb húzódott hozzám, de még mindig nem szólt egy szót
sem.
Az italomért nyúltam, és elhatároztam, hogy unottnak
tettetem magam, nehogy bárki észrevegye, mennyire
felizgultam. Azonban az áruló ujjaim elejtették a poharat, a
gravitáció pedig elintézte a többit.
– A francba! – Felálltam a lábtartóra, és áthajoltam a pulton,
hogy megragadjak egy halom szalvétát.
Meleg ujjbegyek suhantak végig a combom hátsó részén, mire
megdermedtem a mozdulat közben.
Lucian kivette a kezemből a szalvétát, és a kiömlött
folyadékra dobta.
Átkarolta a hasamat, és leemelt a lábtámaszról. Magamba
fojtottam egy meglepett kiáltást.
Lassan leeresztett a padlóra, és közben izgató módon az
erekcióját szorosan a hátsó felemhez nyomta.
A karja és a pult közé szorulva fordultam meg.
– Szia – üdvözöltem lélegzet-visszafojtva. A mellbimbóm elég
éles ponttá keményedett ahhoz, hogy átvágja a gyakorlatilag
haszontalan melltartómat.
Lucian betolt a sötét sarokba, ahol a bárpult találkozott a
fallal, és megtámaszkodott a kezével a fejem két oldalán.
– Szia – mondta. Parázslott a tekintete, kemény volt a farka,
én pedig szédültem.
Ki akartam nyújtani a kezem, hogy megérintsem, de nem
bíztam magamban, hogy képes leszek elengedni.
– Milyen volt a napod? – kérdeztem.
– Nincs kedvem csevegni, Tündér – válaszolta.
– Mihez van kedved?
Kéjes mosolyra görbült a szája. Beakasztotta a mutatóujját a
pulóverem nyakkivágásába. Az összeérő bőrünktől a női
testrészeim ünnepelni kezdtek.
– Hozzád.
Megérintett. Ez azt jelenti, hogy viszonozhatom a szívességet,
igaz?
Kinyújtottam a kezem, és megmarkoltam a merevedését.
Behunyta a szemét, és a kezemhez préselte magát.
Erősen szorítottam, mire kinyitotta szürke szemét. Ő azzal
viszonozta a szívességet, hogy megmarkolta a mellemet.
Szédültem, elakadt a lélegzetem, és annyira be voltam
indulva, hogy attól féltem, mindjárt felgyulladok.
– Azt hittem, végeztünk egymással – jegyeztem meg, bár
közben elkezdtem simogatni a nadrágján keresztül.
– Akarod, hogy vége legyen? – A térdével szétfeszítette a
lábamat.
Megőrjített azzal, ahogyan a mellemet masszírozta.
Miért megint nekem kell kimondanom, hogy akarom őt?
Miért nem ő fejezi ki az irántam érzett vágyát?
A zene ritmusa lüktetett bennem, ahogy közelebb húzódtunk
egymáshoz a bűnös titkok sötét sarkában.
– Valaki megláthat minket – mondtam, figyelmen kívül
hagyva a kérdését.
Az ujjai becsúsztak a pulóverem nyakkivágásába, és a
melltartóm kacér pereme alatt megragadták a mellbimbómat.
Megroggyant a lábam, de nem estem el, mert közben a térde a
lábam között volt, és izmos combja a sajgó vaginámhoz ért.
Kapkodva vettem a levegőt.
– Mondd, hogy megint akarsz engem – parancsolta, miközben
a mellbimbómat csipkedte.
– Mi van, ha már túl vagyok rajtad? – Mély levegőt vettem.
A szája bűnös vigyorra húzódott.
– A nadrágomon keresztül is érzem, mennyire nedves vagy.
Még nem vagy túl rajtam.
– Tényleg? – kérdeztem.
 – Ha egy pillanatig is úgy gondolnám, hogy megúszhatom,
akkor most rögtön a pultra döntenélek, feltolnám ezt a
szoknyának aligha nevezhető aprócska ruhadarabot a
derekadra, és beléd hatolnék a farkammal.
Görcsbe rándult a belsőm a szavaival lefestett képtől. Lucian
oktathatná a mocskos beszédet.
– Ó, atyám – sikkantottam.
– Mondd! – erősködött.
Nagyot nyeltem.
– Azt hiszem, nem lenne ellenemre még néhány orgazmus. Ha
úgy gondolod, hogy képes vagy a csúcsra juttatni. – Merev
pénisze lüktetett a markomban.
Erősen megcsípte a mellbimbómat, és az érzéstől az egész
testem megborzongott.
– Azt hiszem, ki tudnék még néhányat csikarni belőled. Ha
megtalálod a módját, hogy magadban tartsd a sértegetéseidet.
– Ezt nem ígérhetem.
Olyan jó érzés volt, ahogy megérintett, és az, hogy tudtam,
percek múlva a fantasztikus testével kényeztet majd.
– Ugye, nem veszekedtek már megint? Mert nagyon gyorsan
vissza tudom csatolni rátok azokat az elektródákat – szólalt meg
Knox Lucian széles háta mögött.
Összerándultam, és elengedtem Lucian farkát. Ő nem vette ki
olyan gyorsan a kezét a pulóverem alól.
Úgy látszik, egyikünk sem vette észre, hogy a dal
megváltozott, és a barátaink visszatértek. Kibújtam a karja alól,
és megkerültem. Éreztem, hogy belemarkol a szoknyám hátsó
részébe, és megértettem, mit akar. Lucian dudorodó erekciója
és a többiek tekintete közé helyezkedtem.
– Biztos, hogy veszekedtek – állította Lina, miközben alaposan
szemügyre vette az arcomat. – Sloane ki van pirulva, Lucian
pedig a fogát csikorgatja.
– Nem veszekedtünk – vágtam rá. – Mi csak…
 – Be kell fejeznünk a beszélgetésünket – szólt közbe Lucian.
Erősen megcsípte a fenekemet a szoknyám alatt.
Fél lépést hátráltam, hogy a puccos, olasz bőrcipőjébe
mélyesszem a csizmám sarkát.
– Csak akkor engedem, ha nem fog vér folyni – jelentette ki
Knox.
– Hívjatok, ha erősítésre van szükségetek – mondta Nash.
– Mindjárt visszajövünk – ígértem, miközben Lucian elterelt a
barátaink közeléből. – Megőrültél? – sziszegtem, ahogy a
folyosóra értünk, majd elhaladtunk a mosdók és Fi irodája
mellett. Amint befordultunk a sarkon, nagy keze birtoklóan a
felkaromra tekeredett, és magához húzott.
Kőkemény farka a hasamhoz préselődött, majd a szája olvadt
lávaként forrt össze az enyémmel. Nem kaptam levegőt a
csókjától, az összes gondolat kiröppent a fejemből, és nem
hallottam a vészcsengőket a fülemben.
Lucian az egyik kezével a hajamba túrt, míg a másikat
lecsúsztatta a testemen, hogy megsimogassa a fenekemet.
Egészen megszállottnak éreztem a mozdulatait.
– Miért tűnsz olyan mérgesnek?
– Mert nem vagyok benned. Mert egészen idáig vezettem, és te
nem voltál elég segítőkész, hogy egyedül legyél otthon.
– Elnézést. Nem tudtam, hogy folyton a rendelkezésedre kell
állnom – mormoltam, ahogy az egyik kezemmel kettőnk közé
nyúltam, és megragadtam a farkát.
Ő azonban még rajtam is túltett, amikor lehúzta a pulóverem
nyakkivágását, hogy felfedje az elképesztően kurvás csipke
melltartót, amit talán nem is volt olyan butaság felvennem. A
másik keze közben utat talált a szoknyám alatt a lábam közé.
– Én kis kötekedőm.
Az agyam a birtokló kijelentésen kattogott. Azonban az összes
gondolat kiröppent a fejemből, amikor Lucian szakálla elkezdte
csiklandozni a nyakamat, és az ujjaival a bugyimat simogatta.
 – Valaki megláthat minket – mondtam, és elakadt a
lélegzetem. Bárki rossz felé fordulhat a mosdóból, és
megláthatja, ahogy két ellenség szenvedélyesen egymásnak
esik.
– Mondd meg nekik, hogy el kell menned – morogta Lucian a
fülembe. Benyúlt a csipke melltartó alá, hogy a csupasz
mellemet masszírozza.
– Mindketten most értünk ide – feleltem lélegzet-visszafojtva.
– Akkor ne simogasd tovább a farkamat! – De beszéd közben
is erősebben nyomta a farkát a kezemhez.
Az ujjai utat találtak a bugyim alá.
– Olyan kibaszottul nedves vagy. Minden egyes alkalommal –
motyogta, mielőtt belém hatolt az ujjával.
Kezdtem elveszíteni az önuralmamat, és azt akartam, hogy ő
is velem tartson. Szerettem volna a szakadék szélére sorolni.
– Kérlek – suttogtam, tudva, hogy a könyörgésem mennyire
felizgatja.
Megmerevedett. Dögös testének minden izma arra várt, mit
akarok kérni tőle.
– Mit szeretnél?
– Hadd kóstoljalak meg.
Hevesen káromkodott, de az erekciója elárulta, amikor tovább
duzzadt a kezemben.
– Hadd kóstoljalak meg, aztán visszamegyünk, megisszuk az
italunkat, és elhúzunk innen a fenébe – alkudoztam.
Tétovázott. De éreztem benne a vágyat. Engednie kell, hogy
megtegyem.
– Valaki keresni fog minket, ha túl sokáig maradunk távol –
jegyezte meg, miközben egyetlen ujját a lüktető puncimba
csúsztatta.
– Ha nem engeded, hogy most rögtön rátegyem a számat a
farkadra, nem biztos, hogy vissza tudok menni oda. Le kell
vezetnem a feszültséget.
 – Olyan közel vagy az orgazmushoz – mondta, miközben az
izmaim görcsösen megfeszültek az ujja körül.
– Kérlek, Lucian – nyöszörögtem. Majd később elélvezek.
Erről biztosan gondoskodni fog. De most éreznem kellett őt a
torkomban. Olyan helyre akartam repíteni, ahová ő szokott
engem.
Csúnyán káromkodott, és még egyszer, erősen megszorította a
mellemet. Aztán elengedett.
Nem tudtam elhinni. Megadta, amit akartam, bár ez volt az
egyetlen dolog, amire ő nem vágyott. Ahogy lehúztam a sliccét,
Lucian a szájához emelte két csillogó ujját, és megnyalta őket.
Megbicsaklott a térdem, ami nem baj, mert egyébként is le
akartam ereszkedni a padlóra.
Letérdeltem a hűvös betonra, és éreztem magamon Lucian
forró tekintetét, miközben kiszabadítottam a farkát. Ebből a
szögből ijesztően hatalmas volt. Tompa hegye csillogott a
nedvességtől.
– Köszönöm – suttogtam. Felnéztem rá, miközben kinyitottam
az ajkamat, és a számba vettem. Borzongás járta át a testét, és
ösztönösen meglendítette a csípőjét.
– Jézusom – sziszegte, ahogy a torkomig a számba vettem, és
ott tartottam.
Amikor újra felemeltem a tekintetem, láttam, hogy
hátrahajtott fejjel, ökölbe szorított kézzel támaszkodik a falnak.
Hümmögtem, ő pedig lenézett rám. Lángolt a tekintete.
Kinyújtotta a kezét, és megsimogatta az arcomat.
Ezt engedélynek vettem, hogy folytassam. Így megfogtam a
farkát, és mozogni kezdtem. Szorítottam, a torkomig a számba
vettem, majd végighúztam az ajkamat, a nyelvemet és az
ujjaimat a merevedésén.
Lucian már hangosan káromkodott, mintha teljesen
megőrjítettem volna.
Ezt imádtam. Az intimitást. Az erőt. Én térdeltem, mégis én
irányítottam. Ezt neki köszönhettem.
– Állj!
Lucian parancsára azonnal megdermedtem. A hajamba túrt,
megmarkolta, és hátrahúzott, amíg az erekciója ki nem csúszott
a számból. Egymásra meredtünk, és mindketten szaggatottan
lélegeztünk a folyosó viszonylagos csendjében.
Félig lehunyta a szemét, az ajkai szétnyíltak. Úgy nézett ki,
mint aki többet akar, én pedig meg szerettem volna adni neki.
Ismét megsimogatta az arcomat.
A pillanatot hangos kuncogás és a mosdó ajtajának csapódása
törte meg.
Lucian a hónom alá nyúlva talpra állított.
– Vissza kell mennünk, mielőtt keresőcsapatot küldenek –
szólalt meg, és visszagyűrte gigantikus farkát a nadrágjába.
Nehezen szedtem össze magam. A vágy elhomályosította
minden érzékemet, kivéve azokat, amik jelenleg tele voltak
Luciannal. A falnak dőltem.
– Ne nézz így rám! – parancsolta, miközben megigazította
tomboló merevedését.
– Hogy nézek rád? – kérdeztem.
– Mintha arra lenne szükséged, hogy megdugjalak.
– Az az igazság, hogy pontosan erre van szükségem.
Összeszorította a fogát, és félig elfordult tőlem. Vajon én is
ugyanúgy megőrjítettem, mint ő engem?
Miközben visszadugtam a mellem a pulóverembe, szemügyre
vettem őt. A nyakkendője csálé volt. Az általában tökéletesre
fésült haja az egyik oldalon felállt. A nadrágja pedig úgy nézett
ki, mintha menten lyukat szakítana rajta a tomboló
erekciójával.
– Hogy tudsz járni és beszélni ezzel az izével a lábad között? –
kérdeztem a péniszére mutatva.
– Most ne említsd a farkamat – morogta Lucian. Valamiféle
légzőgyakorlatot végzett, és mindenhová nézett, csak rám nem.
 – Úgy tűnik, minden alkalommal egyre keményebb. Ez
normális? Jó, mondjuk a mellem is mintha egy tonnát nyomna.
Azt hiszem, a melltartóm elzárja a vérkeringésemet.
Lucian lehunyta a szemét.
– Tündér, nem fog elmúlni a merevedésem, amíg a melledről
beszélsz.
Gonoszul elvigyorodtam. A női lét előnye, hogy anélkül is
felizgulhatok, hogy sátrat vernék a nadrágomban.
– De olyan duzzadtnak érzem. És elképesztően érzékeny a
mellbimbóm.
Lucian káromkodott, és előregörnyedt.
Egyenesen imádnivaló volt, ahogy igyekezett visszanyerni az
önuralmát.
– Harminc perc.
– Tessék? – kérdeztem.
– Harminc perc múlva indulunk. Találj ki valami kifogást, én
pedig követlek. Találkozzunk a parkolóban.
Borzongás futott át rajtam. Meg akart dugni. Meg kellett
dugnia. Győzelmi táncot lejtettem volna, ha nem lettem volna
olyan élesen tudatában a combom közti nedvességnek.
– Megegyeztünk – bólintottam. – Én megyek vissza először, te
pedig próbáld meg kiverni a fejedből, hogy leveszed a
melltartómat, és a mellembe temeted az arcodat.
Hangosan morgott mögöttem, ahogy nevetve megkerültem őt.

∞
HUSZONKÉT PERCIG BÍRTUK. Huszonkét perc színtiszta kínzás.
Lucian mögöttem állt, miközben próbáltam a Naomival és
Linával való beszélgetésre koncentrálni. De minden
alkalommal, amikor hozzám ért, amikor a combja az enyémhez
simult italrendelésnél, amikor az ujjával végigsimított a csupasz
bőrömön a szoknyám és a pulóverem között, az összes gondolat
kiröppent a fejemből.
Naomi végül tökéletes kiutat kínált, amikor megkérdezte,
hogy fáradt vagyok-e.
– Kimerültem – füllentettem. – Hosszú hetem volt, és az
ágyamról fantáziálok.
Egyik sem volt hazugság.
– Sok mindenen mentél keresztül mostanában – felelte
együttérzőn. – Menj haza. Aludj egy kicsit.
– Biztos nem bánjátok? – kérdeztem ásítást színlelve.
– Azt hiszem, be kell érnünk a tesztoszteron trióval –
válaszolta Lina. – Küldj holnap egy üzenetet.
– Írok majd – ígértem. – Jó éjt, srácok!
Knox és Nash elbúcsúztak tőlem. Lucian úgy tett, mintha nem
venne rólam tudomást.
Kisétáltam a kocsmából, és menet közben a kelleténél jobban
riszáltam a csípőmet, mert éreztem, hogy egész végig engem
figyelt.
Éppen a kocsimat akartam kinyitni, amikor zavart éreztem az
erőben.
– Atyaég! Hogy értél ide ilyen gyorsan?
– Hosszú lábam van – mondta, ahogy megragadta a karomat,
és a Jaguárja felé terelt. – Szállj be! – utasított.
– Mi lesz a kocsimmal?
– Ha azt hiszed, hogy a kis folyosói mutatványod után
elengedlek a szemem elől, nagyot tévedsz. Szállj. Be!
Engedelmeskedtem.
 30. fejezet

Találkoznom kell egy férfival

egy rakás fagyott patkány miatt

Sloane

– Ne érj hozzám – utasított Lucian, miközben sebességbe tette a

kocsit.
– Jézusom. Parancsolgatsz? – kérdeztem sértett hangon.
– Ha akárcsak a kisujjaddal is megsimogatod a farkamat,
félreállok a közúton, átrángatlak magamhoz, és eszméletlenre
keféllek.
– Ez nem meggyőző érv arra, hogy miért ne érjek hozzád.
– Ha jó kislány leszel, és kivárod azt a négy kibaszott percet,
amíg hazaérünk, meztelenre vetkőztetlek, és a gyönyörű tested
minden egyes centiméterét kényeztetni fogom a farkammal, a
számmal meg a kezemmel.
Ökölbe szorítottam a kezemet az ölemben. Ez elég méltányos
ajánlat volt.
– Vezess gyorsabban – szólítottam fel.
A mellem elnehezült és megduzzadt. A csiklóm lüktetett.
Ráadásul annyira nedves voltam, hogy azon gondolkodtam,
átnevezem a női testrészeimet Costa Rica-i esős évszaknak.
Hagyta, hogy megkóstoljam. Engedte, hogy a számba vegyem. A
szívem hevesen megdobbant a diadalittas érzéstől.
Csikorogtak a kerekek, amikor Lucian elszáguldott a
kocsifelhajtóm mellett, és felhajtott az övére. Egyikünk sem
szólt egy szót sem, amikor a garázsajtó felemelkedett előttünk.
Nem kérdeztem meg, miért ide hozott a saját otthonom helyett.
Nem érdekelt. Csak az számított, hogy meg fog érinteni.
Beállt a garázsba, és egy szempillantás alatt kiszálltunk a
kocsiból. A motorháztető előtt találkoztunk, ahol kézen fogott,
és az ajtóhoz húzott. Rácsapott a garázskapu nyomógombjára,
és beljebb rángatott a házba.
Határozottan nem panaszkodtam, hogy véget ért az érintési
moratórium.
Bent a kíméletlenül rendezett mosókonyhában lelöktem a
válláról a kabátját. A ruhadarab a csempén landolt, majd az én
kabátom következett, amit szinte letépett rólam.
– Kurvára megőrjítesz – mondta két csók között, ahogy
kiléptünk a mosókonyhából a konyhába.
– Jó – motyogtam, miközben lerúgtam a csizmámat. Az egyik
az étkezőasztal alatt landolt; a másik a konyhába repült.
Lucian megragadott, és addig csókolt, amíg már nem tudtam
tisztán gondolkodni. A szája forrón, keményen tapadt az
enyémre, a nyelvével birtoklón simogatott. Hűvös levegő csípett
a bőrömbe, és rájöttem, hogy levette a szoknyámat. Ezután a
pulóverem következett, így csupán a combfixem, a melltartóm
és a nedves bugyim maradt rajtam.
Lucian tekintete felhevült, ahogy végigpásztázta a testemet.
– Hogy ne érjek hozzád, ha így nézel ki?
– Most már semmi sem áll az utadban – feleltem.
Kicsatolta az övét, én pedig kezdtem elveszíteni az eszemet.
Tetőtől talpig bizseregtem a bőröv csusszanásának hangjától.
 Beakasztotta hüvelykujját a nadrágjába. Észre sem vettem,
ahogy a ruhadarab a padlóra hullott a lába körül. Képtelen
voltam levenni a tekintetemet a fekete alsónadrágjáról,
amelyben alig fért el a farka.
Biztosan elvesztettem az eszem, mert ahelyett, hogy szexisen
kigomboltam volna az ingét, mindkét kezemmel rángatni
kezdtem, így a gombok szanaszét repültek.
Gonosz volt a mosolya. Ördögi. Mintha olyasmit tettem volna,
ami büntetést érdemel. Alig vártam, hogy megtudjam, mi az.
– Remélem, nem várod el, hogy kifizessem – mondtam neki.
– Eszembe jutott néhány dolog a pénzen kívül, amivel
kárpótolhatsz.
Magához húzott, fél kézzel a fenekembe markolt, és felemelt.
A dereka köré kulcsoltam a lábamat, és hozzásimultam. A szám
a szájára, a mellkasom a mellkasára tapadt.
Elindultunk valamerre. Vitt valahová. Nem érdekelt, hová,
amíg az volt a cél, hogy belém dugja a monumentális farkát.
A hátam gipszkartonnak ütközött. A falhoz préselt a
csípőjével, és ügyes mozdulattal kikapcsolta a melltartóm elülső
kapcsát. A morgásától felpezsdült a vér az ereimben. Imádtam
ezt a helyeslő hangot. A mellbimbóim megkeményedtek, és úgy
ágaskodtak felé, mint a virágok a nap felé.
Lucian lehajtotta a fejét, és az egyik szerencsés bimbómra
tapasztotta a száját.
– Ah! – tört fel belőlem, ahogy tökéletes szívómozdulattal
mélyebbre vonta a szájában.
Ívbe feszült a hátam, és veszélyesen közel kerültem ahhoz,
hogy máris elélvezzek.
Éreztem, ahogy az alsónadrágból kiszabadult csupasz farka
hegye a combomat bökdösi.
Addig-addig kényeztette a mellemet, amíg a gyönyörtől
bevertem a falba a fejemet.
– Jól vagy? – kérdezte érdes, rekedt hangon.
 – Igen – lihegtem.
Ezután a másik mellemet, a másik féltékeny mellbimbómat
vette kezelésbe.
Teltnek és nehéznek éreztem a mellemet. Minden szívás
színtiszta gyönyörrel töltött el.
– Az istenit – motyogta, miközben az ajka a mellemre simult.
– Mi a baj? – nyögtem, miközben a mellszőrzete a nedves
mellbimbómat ingerelte.
– Minden alkalommal megfogadom, hogy nem fogok sietni.
Hogy egy órát töltök csak a kibaszottul tökéletes melleddel.
Kurvára megőrjítesz – válaszolta.
– Mi…
Ennél tovább nem jutottam. Ugyanis elrántott a faltól, és
megfordult velem.
Egy szempillantással később a térdemen találtam magam a
nappaliban, arccal lefelé a kárpitozott lábtartón. A fenekem az
égbe meredt, az arcom a kék vászonba nyomódott.
Lucian mögöttem volt, és a lábam közé igazította a farkát.
Annyira kívántam őt, hogy kész voltam könyörögni neki.
– Szándékosan ingereltél a kocsmában – vádolt meg,
miközben az egyik kezével óvatosan végigsimított a virágmintás
selyembugyimon.
– Mivel? – kérdeztem, készen arra, hogy hazudjak.
– Azzal a pulóverrel meg a kibaszott rövid szoknyával. Ahogy
a farkamat simogattad, pedig egyébként is kőkemény volt
miattad. A szexi kis pillantásoddal, miközben a szívószáladdal
játszottál. Meg kéne leckéztesselek.
A bugyimba markolt, és gyönyörű kínzásként éltem meg,
ahogy a nedves selyem lecsúszott a combomon.
– Amíg a leckéztetésben az is benne van, hogy megdugsz,
csináld nyugodtan – mondtam lélegzet-visszafojtva.
Ismét gyengéden simogatta a hátsó felemet. A lábam közt
kukucskálva néztem rá, és figyeltem, ahogy a farka előre-hátra
csúszkál a redőim között.
– Utálom, ha nem nyúlhatok ahhoz, ami az enyém – vallotta
be.
Éppen rá akartam mutatni, hogy a megállapodásunk
határozottan nem teszi lehetővé az „enyém” típusú
kijelentéseket az ágyon kívül. De a forró pénisze minden egyes
érintéssel megbélyegzett. Hiába akartam ellenkezni, a testem
könyörgött neki, miközben szélesebbre tártam a térdemet.
– Kérlek, Lucian – suttogtam.
– Még nincs rajtam óvszer – emlékeztetett.
A hangja… másmilyennek tűnt. Mintha kérni akart volna
valamit. Valami olyat, amire én is vágytam?
– Múlt hónapban jártam nőgyógyásznál. Minden tesztem
tiszta volt – jegyeztem meg. Aztán elfintorodtam. – De nem
szedek fogamzásgátlót.
– Vazektómia – emlékeztetett. – És hat hónappal ezelőtt
csináltattam tesztet.
Még mindig a csípőmet simogatta, a farka továbbra is a
bejáratomhoz simult, mintha meghívásra várna. A szívem
eszeveszetten kalapált a mellkasomban.
Azóta valószínűleg egy egész profi pomponlánycsapatot
megfektetett.
– Azóta nem voltam együtt senkivel – tette hozzá.
– Komolyan? – Nem csoda, hogy olyan… robbanékony volt.
– Fogd be!
– Oké – mondtam.
– Oké? – ismételte meg, így kérve, hogy fejtsem ki bővebben.
– Tedd belém a csupasz farkadat, hogy elélvezzek, Lucian. –
Ennél egyértelműbben nem tudtam volna kifejezni magamat.
Megfeszült mögöttem, mire azt kívántam, bárcsak láthatnám
az arcát. De mindenről megfeledkeztem, amikor a
bejáratomhoz illeszkedett. Igen! Ez az! Hozzányomtam magam
abban a reményben, hogy átadja nekem az irányítást. De
lefogta a csípőmet.
– Most én jövök, Tündér.
Még soha életemben nem voltam ennyire izgatottan
kiszolgáltatott.
– Akkor siess, és kezdjük el – nyögtem. – Kérlek.
– Jó kislány – duruzsolta. Aztán megragadta a csípőmet, és
úgy hatolt belém, mintha hazaért volna.
Forrónak, keménynek és simának éreztem magamban.
A testem megfeszült a behatolástól. Elképesztően nedves
voltam, és készen álltam rá, de olyan nagy volt a farka, és a szög
miatt olyan mélyen merült el bennem, hogy az meglepett.
Felkaptam a fejemet.
Lucian a fenekemre sózott.
Felkiáltottam, ahogy kellemes melegség áradt szét a hátsó
felemen.
– Maradj nyugton! – parancsolta összeszorított foggal.
Hagytam, hogy visszanyomjon a lábtartóra, és közben
éreztem, ahogy lüktet bennem a merevedése. Simogatással
enyhített a csípős ütésen.
– Lazítanod kell, bébi. Lazíts, hogy tövig tudjak merülni
benned.
A belső falaim remegtek az orgazmusra várva.
– Gyerünk, Tündér. Lélegezz a kedvemért.
Azt akartam tenni, amit kért. Szerettem volna a kedvében
járni. Mert akkor ő is pokolian ki fog elégíteni. Erőtlenül
beszívtam a levegőt, aztán sípolva kifújtam, mint egy teáskanna.
Az egyik kezével végigsimított a testemen, a nyakamtól a
gerincemen.
– Jó kislány. Csináld még egyszer.
Ezúttal sikerült rendesen lélegeznem, és éreztem, ahogy az
izmaim ellazulnak egy kicsit. Úgy tűnt, ezt ő is észrevette, mert
lassan visszahúzódott, majd beljebb nyomult. Keményen.
Tövig merült bennem. Már a diadalittas kiáltása előtt is
tudtam.
Lucian Rollins megszállta a testemet.
– A legbensőmben érezlek – nyöszörögtem.
Egy rövid, kemény döféssel válaszolt, amitől felnyögtem.
Annyira tele voltam! Olyan dicsőségesen tele, hogy már nem
is emlékeztem, milyen érzés üresnek lenni.
– Olyan jól áll neked a farkam, Tündér – motyogta, miközben
a hátamra csúsztatta a kezét, majd a mellemet masszírozta, ami
lelógott a lábtartóról.
– Igen, nos, elég jó érzés, ahogy bennem vagy – nyögtem.
Keményen megcsípte a mellbimbómat, amitől a belső izmaim
megfeszültek körülötte. Szinte éreztem a vér szédítő lüktetését a
merevedésében. Mivel végre semmi nem volt közöttünk,
kiélveztem a teste perzselő forróságát, ahogy az enyémbe hatolt.
Ki voltam szolgáltatva neki, és ezt mindketten tudtuk.
Ez volt az a felismerés, ami elindított a csúcs felé. Tövig
elmerült bennem, és úgy töltött ki, ahogyan még soha senki
ezelőtt. A feszültség egyre magasabbra és magasabbra hágott,
csak a térdemet kellett egy kicsit szélesebbre tárnom, és máris
elélveztem. Felkiáltottam, ahogy az orgazmus orkánszerűen
végigsöpört rajtam. Lucian mélyen bennem maradt, miközben
eszméletlen, mennydörgésszerű gyönyör szabadult fel a
testemben.
Vadul morgott, ahogy a belső izmaim görcsösen
összerándultak a farka körül.
Hagyta, hogy kiélvezzem, aztán mozogni kezdett. Gyors,
sikamlós döfésekkel merült el remegő testemben.
– Még – mondta, miközben erősen a csípőmbe markolt.
Izzadság gyöngyözött a bőrünkön, ahol összeértünk. Lucian
belém hatolt, meglovagolta az orgazmusomat, és addig húzta,
amíg már nem voltam biztos benne, hogy még mindig élvezek-e,
vagy ez már egy újabb orgazmus.
– Bassza meg, Sloane! – Könyörgést hallottam a hangjában.
Erősebben markolt belém, aztán felhúzott, a hátam a
mellkasához simult, és megfogta az állkapcsomat, hogy a száját
az enyémre tapassza.
Éreztem, ahogy közeledik a csúcshoz, és tudtam, hogy mit
akar, de nem kérte.
Megszakítottam a csókot.
– Igen, bébi. Kérlek, élvezz el bennem – könyörögtem.
Erősebben szorított, és a szája visszatalált az enyémhez. Egy
másodperccel később teljesen megmerevedett, és szinte a
lelkem legmélyében éreztem az orgazmusa első forró kitörését.
Olyan jó érzés volt. Olyan mocskos. Annyira helyes. Lucian
Rollins elélvezett bennem.
A fülemben csengett a kiáltása, amikor a gyönyör újabb
hulláma áradt belém.
– Sloane!
Újra elélveztem, vagy még mindig tartott, de az biztos, hogy az
ő orgazmusa váltotta ki. Lucian tovább döfködött, a lökései
lassúak és felszínesek voltak, miközben a testem az orgazmusa
minden cseppjét kiszipolyozta belőle.
Mennyei volt. Tűzijáték robbant a vaginámban, amit a
makacs férfi fantasztikus farka indított el.
Lucian rám omlott, és a lábtartóra nyomott. Még mindig
bennem volt, rajtam feküdt, és tartott az orgazmusa. Soha nem
akartam, hogy vége legyen.
– Miattad úgy érzem, mintha nem tudnék uralkodni
magamon – morogta, miközben még mindig bennem mozgott.
Vádnak hangzott.
Bóknak vettem.

∞
– EZ NEVETSÉGES – motyogta Lucian, amikor lejjebb húztam a
sapkát az arcán. – Felnőttek vagyunk, nem tinédzserek. Nem
kellene lopakodnunk.
Az államig húztam a kabátom cipzárját, és eltakartam a
hajamat a kapucnival.
– Éhes vagyok, és nálad csak tápláló, puccos fagyasztott ételek
vannak. Különben is, tényleg azt akarod, hogy egész
Knockemout rólunk pletykáljon, mintha valami mogorva-
kedves szerelmespár lennénk?
– Ebben a forgatókönyvben én vagyok a kedves – jelentette ki
magabiztosan.
– Te vagy a téveszmés mogorva alak, aki soha nem akar
megállapodni, főleg nem a gyönyörű, bájos, könyvmoly
szomszédja mellett. Én pedig a pimasz, kedves hősnő, aki hisz
az igaz szerelemben. Csak nem veled, mert te kizárólag az
orgazmusra kellesz.
Megrázta a fejét.
– Hiányozni fognak azok az orgazmusok, amikor találkozol
Mr. Igazival. Vannak dolgok, amiket csak tőlem kaphatsz meg.
– Majd meglátjuk.
Elindultunk kifelé. Átvágtunk a kocsifelhajtón és a hóval
borított füves területen az otthonomhoz.
Az utca túloldalán égtek a lámpák, de nem voltak kint kóbor
kutyasétáltatók vagy romantikus, sarkvidéki sétára induló
párok.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és a verandámra
kocogtam, magammal húzva Luciant.
– Azt hiszem, van egy kis csokis keksz a kamrában –
mondtam.
Lucian hirtelen átkarolta a derekamat, és visszarántott.
– Úgy értsem, a csokis keksz felizgat?
De közém és a bejárati ajtó közé állt.
– Menj vissza hozzám – utasított ridegen.
– Mi? Miért? Mi folyik itt?
 Megpróbáltam széles háta mögé kukucskálni, de megpördült,
és megragadott a vállamnál fogva.
– Tedd, amit mondok!
Akkor láttam meg a szürke szőrzet és a hosszú, húsos farkak
morbid, émelyítő kupacát.
– Atyaég!
Lucian szitkozódva felkapott, és lecipelt a verandáról. Letett a
járdára, ahonnan már nem láttam tisztán az ajtót.
– Gondolom, a patkányok nem szoktak így viselkedni –
jegyeztem meg, küzdve az egyre növekvő hányingerrel.
– Nem, nem szoktak – válaszolta szigorúan.
– A fenébe. Jobb, ha hazamész – javasoltam. – Találkoznom
kell egy férfival egy rakás fagyott patkány miatt.
– Nem, te mész vissza hozzám, én pedig felhívom Nasht.
– Ha felhívod Nasht, a rendőrfőnök tudni fogja, hogy ma este
együtt voltunk – magyaráztam. – Ami azt jelenti, hogy reggelre
az egész város erről beszél majd. És spekulálni fognak a
fenyegetésekről. Te már nem laksz itt, de én igen. Nekem kell
majd megbirkóznom a figyelemmel.
– Fenyegetésekről? – Lucian hangja halálosan nyugodt volt.
– Továbbra is úgy gondolom, hogy az első csak vicc volt.
Azonban ez egyértelműen meghaladja a jópofa rejtélyes üzenet
kategóriáját. – Fecsegtem. Úgy látszik, ilyen hatással volt rám
egy halom döglött patkány.
Lucian nem szólt egy szót sem. Nem, Lucian Rollins
egyszerűen a vállára dobott, és visszavitt a házába, miközben
megejtett egy hívást.
– Miért csak most tudom meg, hogy megfenyegették? –
vicsorgott a telefonba.
– Tegyél le, te nagyra nőtt, jóképű seggfej!
Nem vett rólam tudomást.
– Látnod kell, mit hagyott neki valaki a verandán. Hozd a
legnagyobb bizonyítékos zacskót, amid van.
 – Már elnézést! Ez emberrablás! – méltatlankodtam, ahogy
kesztyűs kézzel a hátát vertem.
– Ha nem hagyod abba a sikoltozást, az egész környék ki fog
jönni, és a szemtanúja lesz ennek – jelentette ki Lucian.
Egészen biztos voltam benne, hogy hozzám beszél.
– Ez nem tartozik ide, és rajtam kívül senkinek semmi köze
hozzá – folytatta.
Ezt egyértelműen Nashnek címezte.
– Találkozzunk nálam. Egy székhez kell kötöznöm –
magyarázta Lucian.
– Szép volt, Lucifer. Most Nash el fogja mondani Linának, Lina
pedig Naominak, Waylay hallgatózni fog, és elmeséli Chloénak,
az unokahúgom meg akkor sem tudja befogni a száját, amikor a
víz alatt próbál úszni.
– Valaki egy halom döglött patkányt hagyott a verandádon,
erre a legnagyobb félelmed az, hogy az unokahúgod
mindenkinek elújságolja, hogy találkozgatunk?
Kinyitotta a bejárati ajtót, és átemelt a küszöbön.
– De nem akárhogy. Meztelenül.

∞
– MEG TUDOM MAGYARÁZNI – közöltem a többiekkel, mielőtt bárki
megszólalhatott volna. – Ez csak szex.
Lucian befogta a számat kesztyűs kezével.
– Fogd be, mielőtt még jobban felbosszantasz.
– Fizessetek – mondta Lina, és kinyújtotta a kezét Nash felé. A
rendőrfőnök a menyasszonyával, a bátyjával és a sógornőjével
együtt érkezett.
Hatan álltunk a kocsifelhajtómon, miközben vártuk, hogy
Grave Hopper őrmester megjelenjen egy bizonyítékos
zacskóval, amiben elfért egy rakás rágcsáló.
 Nash és Knox bosszús pillantást váltottak egymással, és
mindketten a pénztárcájukért nyúltak. Naomi meg Lina
elvigyorodott, miközben a ropogós húszdollárosok gazdát
cseréltek.
– Öröm volt veletek üzletelni – mondta Lina. – Soha többet ne
kételkedjetek bennünk.
– És ne felejtsétek el, hogy Stefnek is tartoztok – közölte Naomi
Knoxszal.
– Mi folyik itt? – kérdeztem, miután elhessegettem Lucian
kezét a szám elől.
– Tudtuk – magyarázta Lina. – Nolan mesélte, hogy látott
téged a hotel bárjában múltkor, és hogy a főnök odament
hozzád, hogy „elintézzen”. Aztán mindketten kielégülten
jelentetek meg a munkahelyeteken.
– Knoxszal ma estig szkeptikusak voltunk – ismerte el Nash.
Megütöttem Lina vállát.
– Miért nem mondtál semmit?
– Te miért nem mondtál semmit? – vágott vissza.
– Én azért nem mondtam semmit, mert nem gondoltam, hogy
olyan hülyék vagytok, hogy kavarni kezdtek egymással – szólt
közbe Knox.
– Lina azt mondta, ez olyan, mint egy félős kutyához
közelíteni. Nem szabad hirtelen mozdulatokat tenni, különben
elijesztjük – jegyezte meg Naomi.
– Ez hülyeség. Bemehetek már a házamba? – kérdeztem.
– Addig nem, amíg meg nem győződünk róla, hogy nem vár
rád más meglepetés odabent – felelte Nash.
Megborzongtam.
– Ma este nálam marad – jelentette be Lucian.
– Figyelj, Lucifer. Csak azért, mert szexeltünk néhányszor,
még nincs jogod megmondani, hogy mit csináljak.
Ebben a pillanatban egy járőrkocsi állt meg a kocsifelhajtón
Nash teherautója mögött. Grave és Bertle rendőr szálltak ki a
járműből.
– Magatokra hagylak titeket, hogy civakodjatok – mondta
Nash, és elindult a zsaruk felé.
Lucian kihasználta a figyelemelterelést, és néhány méterrel
arrébb húzott. Lina meg Naomi önelégült pillantást váltottak
egymással.
– Mit csinálsz? – sziszegtem.
– El kellett volna mondanod – jelentette ki hidegen.
– Mit? Hogy valaki egy béna névtelen üzenetet hagyott nekem
a visszahozott könyvek között? Tudod, mennyi furcsa dolgot
találunk ott minden héten?
– Valaki megfenyegetett, és ezt komolyan fogod venni –
közölte.
– Áh. Még szex után is dühítő vagy.
– Te pedig továbbra is egy levakarhatatlan púp vagy a
hátamon – vágta rá.
Túlfűtött pillantást vetettünk egymásra. De én adtam be
először a derekam.
– Nézz ránk. A barátunk inkább zsákol döglött patkányokat,
minthogy a közelünkben legyen.
– Figyelj, Tündér. Amíg benned van a farkam, bárhogy is
nevezed a kapcsolatunkat, az enyém vagy. És amíg az enyém
vagy, jogom van tudni, ha valaki megijeszt téged.
– Nem félek. Mérges vagyok. Nagyon szerettem azt a lábtörlőt.
– Nem veszed elég komolyan a helyzetet. Ami egy újabb ok
arra, hogy én megtegyem helyetted.
– Ez majdnem olyan rossz, mint a polgármester kígyói –
panaszkodott Bertle rendőr, öklendezve, miközben csipesszel
beletömte az egyik patkányt a zacskóba.
– Luce – szólalt meg Nash.
– Vigyétek be! – parancsolta Lucian, ahogy Knoxhoz kísért.
 31. fejezet

Vége a dugásnak

Lucian

– Nos? Mit találtál? – faggattam, és felálltam, amikor Nash

besétált az irodájába.
– Jézusom, Luce – mondta, és felkapcsolta a villanyt. –
Csütörtök reggel hét óra van. Legalább hadd igyak egy csésze
kávét, mielőtt a frászt hozod rám ezzel a rosszfiús
felbukkanással.
– Valaki megfenyegette az egyik embert, akit szolgálnod és
védened kell, erre te egy kellemes éjszakai alvásra vágysz?
Én alig aludtam. Az éjszakát nálam töltöttük, és míg Sloane
kényelmesen hozzám bújt, majd pillanatok alatt elaludt, én
gondolatban végigfutottam minden lehetséges kimenetelen.
Amikor a legkézenfekvőbb válaszra jutottam, kisurrantam az
ágyból, háromszor is ellenőriztem a riasztót, és Shania Twain
hangjával a fülemben próbáltam meg kiizzadni a dühömet az
edzőteremben.
Még mindig izzadtam, és továbbra is dühös voltam.
Sloane úgy viselkedett, mintha ez csak valami rossz tréfa
lenne. Nyilvánvaló, hogy tinédzserkora óta nem sikerült
megtanulnia, hogyan kell komolyan venni a veszélyes
helyzeteket.
Rossz dolgok történtek. Jó emberek sérültek meg. Ezt első
kézből tudta. Mégis úgy tűnt, én vagyok az egyetlen, aki
komolyan veszi a történteket.
Nash felsóhajtott, miközben kibújt a kabátjából.
– Nem pazarolom az időmet a szokásos „rendőrségi ügy”
szövegre, hiszen sosem hallgatsz rám, ráadásul ha valami
seggfej megfenyegetné Linát, nekem sem lenne kedvem a
háttérbe vonulni, és ölbe tett kézzel várni.
Figyelmen kívül hagytam az összehasonlítást. Sloane és én
keféltünk. A kapcsolatunk mindössze eddig terjedt.
– Mondd el, mit csináltál eddig.
Nash egy bögrét dugott a kávéfőző alá, és ingerülten
nyomkodta a gombokat.
– Eleségpatkányok voltak. Fagyasztva lehet venni az
állatkereskedésekben, hogy ezzel etessék a kígyókat. Eddig
semmi nyoma, hogy hol vásárolták őket. Bannerjee ma
bekopogtat a környéken lévő házakba, hátha valaki látott
valami gyanúsat. Kérsz kávét? – kérdezte, ahogy végigmért.
Épp elég adrenalin volt a szervezetemben. Nem kellett a
koffein.
– Válaszokat akarok.
A barátom szája sarka mosolyra húzódott.
– Ha van kedved, beszéld rá Sloane-t egy olyan videós
csengőre. Esetleg egy pár kamerára. Az bárkit elriasztana attól,
hogy még egyszer ilyesmivel próbálkozzon.
– Egy egész biztonsági rendszert kap, és nem fogom arra
vesztegetni az időt, hogy ezt megvitassam vele. Mit tudsz még?
Vidáman megcsillant a tekintete, miközben nyugodtan
elhelyezkedett az íróasztala mögött.
– Úgy néz ki, két elmélet van. Az egyik, hogy a kis
könyvtárosunk felbosszantott valakit, aki úgy érzi, ezt tudatja is
vele. Először az üzenettel, most pedig ezzel. Ezek
figyelmeztetések. Homályosak. Nem olyan, mintha valaki
belekényszerítette volna egy autó csomagtartójába, vagy rálőtt
volna.
Elég jól ismertem Nasht ahhoz, hogy megértsem: nem arra
célozgatott, hogy nincs tényleges fenyegetés. Mindannyiunknál
jobban tudta, milyen sötétség bujkálhat a felszín alatt.
– És a másik elméleted? – kérdeztem.
Nash hűvös pillantást vetett rám.
– Összejöttetek, és hirtelen valakinek gondja akadt Sloane-nal.
Lehet, hogy véletlen egybeesés. Lehet, hogy összefügg.
Ugyanerre a következtetésre jutottam hajnali öt óra körül.
– Gyorsabban szerzel ellenségeket, mint barátokat. Valaki
figyelhetett, és megláthatott titeket együtt. Egy volt szerető, egy
régi üzlettárs, egy maffiafőnök, akivel háborúban állsz. És az
arckifejezésedből ítélve, erre már te is gondoltál.
Lehetséges, hogy figyelmetlen voltam, és Anthony Hugo
célkeresztjébe állítottam Sloane-t.
Teljesen mozdulatlanul ültem, nem törődve azzal, hogy az
agyam azt ordibálta, menjek, álljak fel és cselekedjek. Egykor
azért voltam mozdulatlan, hogy láthatatlan maradjak. Most
azért tettem, mert a mozdulatlanság semmit nem árul el az
ellenségnek.
Alábecsültem Hugót. Míg én a nyomkövetőjével és az
embereivel szórakoztam, pont a kezére játszottam, és tökéletes
lehetőséget adtam, hogy ellenem fordítsa a gyenge pontomat.
– Olyan arcot vágsz – jegyezte meg Nash.
– Milyen arcot? – csattantam fel.
– Úgy nézel ki, mintha székrekedésed lenne, és nagyon dühös
lennél emiatt. Kővé dermedsz, amikor olyan érzéseid vannak,
amiket nem szeretnél megtapasztalni.
– Nincsenek érzéseim – erősködtem túl hangosan.
 Nash letette a kávéscsészéjét.
– Nézd, ember. Ha számít valamit, nem tudom elképzelni,
hogy Anthony Hugo idejönne, és egy rakás patkánytetemet
dobna Sloane küszöbére. A fickó nem a finomkodásról híres.
– Mindketten tudjuk, hogy egy rakás csicskása van, akik alig
várják, hogy teljesítsék a parancsait.
– Nem tudjuk, hogy Hugónak van-e bármi köze ehhez. Lehet,
hogy Marjorie Ronsanto volt, aki hetente panaszkodik a
könyvtárra. Vagy valami idióta hormontúltengéses tinédzser,
aki nem akarta kifizetni a késedelmi díjat.
– Vagy lehet, hogy a kibaszott Anthony Hugo volt. Elvárom,
hogy vegyétek komolyan ezt a helyzetet. Főleg te.
Úgy tűnt, senki sem háborodott fel kellőképpen. Amikor
kikászálódtam az ágyból, Sloane átfordult a másik oldalára, a
párnámba temette az arcát, és megkért, hogy hozzak neki egy
fánkot. Most Nash úgy próbál nyugtatgatni, mintha egy
túlságosan aggódó polgár lennék.
– Nézd, Luce, megértem. Törődsz vele és aggódsz érte.
Vigyázni fogunk rá. Melletted, mellettem és a többi rendőr
mellett senki nem fog a közelébe férkőzni.
Megráztam a fejemet.
– Visszamegyek a városba – döntöttem el.
Ha én irányítottam Anthony Hugo figyelmét Sloane-ra, akkor
én is fogom elterelni róla.
– Biztos vagy benne? – kérdezte a barátom.
– Nincs szükséged arra, hogy beleszóljak a nyomozásodba –
mondtam határozottan.
– Mintha ez valaha is megállított volna.
– Talán ezúttal hallgatok az észérvekre.
Összehúzta a szemét.
– Vagy lehet, hogy beszartál, és inkább felhúzod a nyúlcipőt.
– Nem vagyunk párkapcsolatban. Csak dugunk. – Már attól
megfeszültek az izmaim, hogy ezt hangosan kimondtam.
 – Úgy szeretlek, mint a testvéremet, szóval figyelj rám, amikor
azt mondom: ne bassz ki Sloane-nal – figyelmeztetett Nash.
– Tudja, mi a helyzet – állítottam.
Megrázta a fejét.
– Idióta vagy.
– Miért mondja ezt mindenki?
– Mert még én – egy érzelmileg satnya Morgan férfi – is látom,
hogy érzel iránta valamit. Mindig is éreztél. És most, hogy
majdnem kialakult vele valami igazi kapcsolatod, visszamész a
városba, és úgy teszel, mintha nem féltenéd őt. Ha Lina bajban
lenne, semmi nem akadályozna meg abban, hogy közé és a baj
közé álljak.
– Ha Lina bajban lenne, tökön rúgná, és kinyomná a szemét a
problémának.
– Sloane nem olyan, mint Lina. Felhúzza magát, aztán
felkészületlenül támad – emlékeztetett Nash teljesen
feleslegesen.
– Ez nem az én gondom. – Forró sav marta a nyelőcsövemet.
– Egyszer az volt. A múltkori vacsora után átnéztem Ogden
régi ügyeinek aktáit. Sloane volt az a névtelen kiskorú, akit
Ansel Rollins megtámadott, ugye? Így tört el a csuklója.
– Az apám törte el – feleltem, miközben felálltam. – És ha a
részletekre vagy kíváncsi, kérdezz meg valaki mást, mert én
kurvára nem voltam ott. Börtönben ültem.
– De már másnap reggel kiszabadultál, ugye? – erősködött. –
Érdekes egybeesés, nem gondolod? Hogy Sloane a jogtalanul
elítéltek ügyéért száll harcba.
– Vigyázz rá – mondtam hűvösen, és elindultam az ajtó felé.
– Komolyan gondoltam, amit mondtam – kiáltott utánam
Nash. – Ne bassz ki vele!
– Nem fogok – mormoltam magamban, miközben
kiviharzottam a rendőrségről, és elővettem a telefonomat.
 ∞
– HOL VAN A FÁNKOM? – duzzogott Sloane.
Az én pólómat viselte, kávét töltött magának a konyhámban,
és imádnivalóan ziláltan nézett ki. Kellemetlenül összeszorult a
mellkasom. A birtoklási vágy kibillentett az egyensúlyomból.
Ezt akartam. Őt. De nem kaphattam meg. Hiszen a közelségem
miatt célpont lett belőle.
– Nem hoztam neked – válaszoltam ridegen.
– Gonosz. Mit mondott Nash? Jelentett valaki patkányrablást?
Kivettem a bögrét a kezéből.
– Indulnod kellene.
– Miért? Mi a baj? Olyan furcsa az arcod. Te jó ég! Történt
valami Miau Miauval?
Pontosan tudtam, mit kell mondanom Sloane-nak, hogy
elmenjen.
– Semmi baja a macskádnak. Csak nem akarom, hogy itt
legyél.
– Tegnap este nem ezt mondtad – jegyezte meg önelégülten.
– Megtarthatod a pólót – közöltem, és tetőtől talpig
végigmértem őt, ügyelve arra, hogy szenvtelen maradjon az
arckifejezésem.
– Ó, nem, Lucifer. Nem megyek sehova, amíg el nem árulod,
miért könyörögtél néhány órája azért, hogy élvezzek el, és
változtál át most Mr. Rideggé.
– Eszembe jutott minden ok, amiért nem kedvellek.
Felhorkant.
– Ügyes próbálkozás. Eleve el sem felejtetted.
– Beszéltem Nashsel. Utánanézett apám letartóztatásának, és
összekötött néhány pontot.
Sloane hallgatott.
– Önként mentél bele egy veszélyes helyzetbe – folytattam.
 – Ahogy te is mindig, amikor a szüleid veszekedtek – mutatott
rá.
– Az más. Ők az én felelősségem voltak. Neked nem lett volna
szabad ott lenned. Nem kellett volna elmondanom, mi történik
otthon. Az is elég rossz, hogy apám tönkretette az álmaidat. De
az életednek is véget vethetett volna. És te önként mentél oda.
Sloane keresztbe fonta a karját a mellkasán.
– Mert szeretted anyádat. Mert biztonságban akartad tudni.
És mert egy perccel sem bírtam tovább nézni, hogy olyan
bűntett miatt zártak be, amit apád követett el. – Halkan,
határozottan beszélt.
– Három helyen törte el a csuklódat. Meg kellett műteni. Az
összes terved, álmod, mindened odaveszett, mert nem hallgattál
rám, és a saját fejed után mentél.
Reccs.
A szabadságom nem ért ennyit. Az életem sem ért ennyit.
Reccs.
– Lucian – szólalt meg Sloane óvatosan.
– Mi van? – Rájöttem, hogy kiabálok. Nem szoktam úgy
felemelni a hangomat, mint az apám. Nem volt rá szükségem. –
Mi van? – Ismételtem meg halkabban.
– Sajnálom, hogy nem hallgattam rád, amikor arra kértél,
hogy ne hívjam a rendőrséget. Nem tudtam, hogy ez fog
történni. De azt nem sajnálom, amit azért tettem, hogy
kihozzalak.
Hátat fordítottam neki, nehogy kísértésbe essek, és
megrázzam, hogy észhez térítsem, miközben az évtizedes pánik
és düh újra elöntötte az agyamat.
– Még mindig rosszul vagyok attól, ami azon az éjszakán
történt, amit láttam, és amivel olyan sokáig együtt kellett élned –
folytatta. – Tudom, milyen szerencsés vagyok, hogy a dolgok
nem másképp végződtek. Az elmúlt években rengeteg időt
pazaroltam arra, hogy a „mi lett volna, ha” kérdéseken
töprengtem. Mi lett volna, ha túl későn érek oda? Mi lett volna,
ha bántja az apámat? Mi lett volna, ha megússza? De azt
egyszer sem bántam meg, ahogy a dolgok végül alakultak. Ő
börtönbe került, te pedig kiszabadultál. Igazságot
szolgáltattunk.
Szembefordultam vele, bár nem akartam ránézni.
– Nincs olyan, hogy igazságszolgáltatás – köptem.
– Ez olyan beszélgetésnek hangzik, amire egyikünknek sincs
ideje.
– Valaki fenyeget téged. Ám nemcsak hogy eszedbe sem jutott
ezt megemlíteni, de nem is veszed elég komolyan a helyzetet.
Megint kibaszott önzőn viselkedsz.
Sloane-nak elakadt a lélegzete, és dac villant a tekintetében.
– Önzőn? Szerinted önzőség, hogy börtönbe juttattam az
apádat, és így mindenki megtudta, ki volt az igazi szörnyeteg?
– Az az önzőség, hogy azt hiszed, pontosan tudod, mi a legjobb
mindenkinek. Az is önzőség, hogy a minimális
óvintézkedésekre sem vagy hajlandó. Önzőség, hogy veszélybe
sodrod magadat.
Tett felém egy lépést, és a mellkasomra fektette a tenyerét.
– Kezdesz nagyon felbosszantani, és nem szeretek
csütörtökönként mérgelődni, mert akkor „ebédcsere csütörtök”
van, én pedig szeretem ezt a napot. Úgyhogy most jól figyelj
rám. Sajnálom, hogy ilyen szerepet vállaltam ebben az
egészben. Sajnálom, hogy nem azt tettem, amire szükséged volt,
vagy nem az voltam, akire szükséged volt. Sajnálom, hogy úgy
tűnt, mintha nem venném komolyan ezeket a fenyegetéseket,
mert igenis komolyan veszem őket. Kurvára megijedtem, amiért
valaki úgy döntött, egy halom döglött patkányt dob a
verandámra! Most már beszélhetnénk felnőttek módjára arról,
mi ez az egész, vagy még mindig ott van a karó a seggedben?
A tirádája végére ordított. Felemelt állal nézett rám. Meg
akartam csókolni. Bezárni egy hálószobába, hogy biztonságban
legyen. Szerettem volna addig rázni, amíg össze nem koccannak
a fogai, hogy észhez térjen. Soha nem szabadott volna
belekeverednie ebbe. Megint veszélybe sodorta magát azáltal,
hogy közel került hozzám.
De ezúttal tehettem ellene valamit.
– Nekem muszáj visszamennem a fővárosba, te pedig indulj
haza – jelentettem ki. – Vége a dugásnak.
– Látom, elővetted a seggfej énedet – feleselt. – Rendben.
Megragadta a póló alját, amit viselt, és levette. Sloane Walton
meztelenül állt a konyhámban. Nem tudom biztosan, hány
fantáziám kezdődött így, de legalább ezer volt belőle.
– Tartsd meg a pólót – erősködtem.
– Inkább sétálnék haza meztelenül – csattant fel.
Túl sok időt töltöttünk már ezzel. Veszekedtünk, majd
visszataláltunk egymáshoz, hogy aztán újra egymás torkának
ugorjunk. Olyanok voltunk, mint két mágnes, amely az egyik
pillanatban vonzódott egymáshoz, majd a következőben
megfordult, és taszította egymást. De ezúttal végleg el kell
távolodnunk. Ezúttal örökre el kell löknöm őt magamtól.
Követtem őt a fogashoz. Leakasztotta róla a kabátját, és gyors,
rángatózó mozdulatokkal beledugta a karját az ujjába.
– Szegény merengő fiú a nagy farkával és a hatalmas érzelmi
terhével.
Fél lábon ugrálva magára rántotta a hócsizmáját.
– Legalább felöltözhetnél – mondtam szárazon.
– Köszönöm, de inkább elégetem az összes ruhámat, minthogy
újra ránézzek, és rád gondoljak.
A tűzzel játszott. Dühös voltam, ő pedig úgy ingerelt, mint
akinek nincs vesztenivalója. Vagy nem vette észre a mérgemet,
vagy túlságosan bízott a nem létező önvédelmi képességeiben.
– Elég időt töltöttem egy olyan nővel, akinek nem volt semmi
létfenntartó ösztöne. Nem csinálom végig még egyszer. Főleg
nem úgy, hogy ezúttal van választásom.
 Megdermedt ugrálás közben, és mérgesen nézett rám. Úgy
pattogott a düh a tekintetében, mint a máglya szikrái.
– Soha többet ne hasonlíts engem az anyádhoz. És ha már itt
tartunk, érezd jól magad egyedül egész hátralévő életedben,
mert túl makacs vagy ahhoz, hogy megtanulj jobb döntéseket
hozni.
– Amíg nem kell veled napi szinten foglalkoznom, alig várom.
Sajnálom a leendő férjedet.
Sloane nevetése éles volt és örömtelen.
– Én a helyedben nem pazarolnám arra az időmet, hogy rám
vagy a leendő férjemre gondoljak. Mert azt is el fogom felejteni,
hogy valaha léteztél.
– Sok szerencsét hozzá.
De nem hallotta, mert már becsapta maga mögött a bejárati
ajtót.
Kinyitottam, és kiléptem a házból.
– Ma délután jön egy biztonsági cég, hogy kamerákat szereljen
fel nálad – szóltam utána, miközben az otthona felé viharzott.
– Ha bármi közük van hozzád, a portám közelébe sem
jöhetnek.
– Ne légy makacs idióta.
– Azt a szerepet már lefoglaltad magadnak!
Épp a felhajtójára ért, és elindult a verandája felé, amikor
meggondolta magát, és a garázsajtóhoz ment.
– Ha bármi olyat látsz, ami nem tetszik, hívd Nasht. Azonnal.
– Add el a rohadt házad, seggfej!

∞
Emry: Ebben az öltönyben tényleg úgy nézek ki, mint akinek már
évtizedekkel ezelőtt abba kellett volna hagynia a sütievést?
 32. fejezet

Számomra halott

Sloane

Seggfej: A biztonságiak egy órakor a házadnál lesznek.

Seggfej: Legalább mondd, hogy ott leszel, és beengeded őket.
Seggfej: Némasággal büntetsz. Nagyon érett viselkedés.
Seggfej: Ha kell, bevonom a rendőrséget is.
Seggfej: Nem tudom, mit akarsz azzal bizonyítani, hogy kihívod a
zsarukat a csapatomra, amikor ők csak próbálnak megvédeni téged.
Seggfej: Az, hogy már nem szexelünk titokban, még nem jelenti,
hogy nem törődöm veled.
Seggfej: Megtaláltam a bugyidat az éjjeliszekrény mögött. Vissza
akarod kapni?

∞
A LAWLERVILLE-I BÍRÓSÁG épülete úgy nézett ki, mintha a 70-es
években élte volna a fénykorát. Márványmintás járólap és
dohos faburkolat borította a belsejét, ráadásul az évtizedek
során felszálló cigarettafüst sárgára festette az álmennyezetet.
 Kényelmetlenül mocorogtam a túl alacsony, túl kemény
padon, és a szemközti ajtót bámultam.
A falon lévő fémtáblán Dirk Atkins bíró neve állt. Az ajtó
mögött három ember tartózkodott, akik remélhetőleg valóra
fogják váltani Mary Louise álmait. Én pedig kint ragadtam, és
igyekeztem nem tövig rágni a körmömet.
És kiverni a fejemből azt, akire tilos volt gondolnom.
Ebben a pillanatban megszólalt a padra tett telefonom.

Seggfej: Lina azt mondja, most vagy a bíróságon. Sok szerencsét!

Összehúzott szemmel meredtem az üzenetre. Másfél hét telt el

azóta, hogy Lucian kirúgott a házából. Azóta nem tért vissza
Knockemoutba. A könyvtárnak, a családomnak, Mary Louise
ügyének és a kotnyeles barátaimnak köszönhetően, akik
óvatosan megpróbáltak kifaggatni Lucianről, elfoglalt voltam.
De ahhoz nem eléggé, hogy elfeledkezzek a seggfej létezéséről.
Már kétszer estem bele a csapdájába. Ha harmadszor is
belezúgok, megérdemlem, hogy Lucian perverz szeszélyeinek
acélfogai szétmarcangoljanak. Törődött velem. Gyűlölt engem.
Kívánt. Semmit sem akart tőlem.
Ez egy olyan hullámvasút volt, amire nem kellett volna még
egyszer felülnöm. Stabilitásra vágytam, nem bizonytalanságra.
Egy párkapcsolatra, nem pedig dugócimborára. Jövőre, nem a
múltra.
Megnyitottam a társkereső alkalmazást, és mély levegőt véve
elkezdtem böngészni.
Aztán kinyílt az iroda ajtaja, én pedig felpattantam. Elejtettem
a telefonomat.
Fran kimasírozott a folyosóra, és közben mérgesen meredt a
kerületi ügyészre, aki egy őszülő, vastag keretes szemüveget
viselő férfi volt. Az internet szerint negyvenhét éves volt, de
idősebbnek látszott. Feltételezem, az igazságszolgáltatási
rendszer ezt teszi az emberrel.
– Nem semmi, ahogy támogattál odabent, Lloyd – csattant fel
Fran.
Az ügyész válla meggörnyedt.
– Nem nézne ki jól, ha egy bíró csökkentené a saját maga által
kirótt büntetést.
– Ez az ítélet nem helytálló, és ezzel te is tisztában vagy –
vágta rá Fran, miközben farkasszemet nézett a férfival.
Rózsaszín tűsarkú cipője orra majdnem hozzáért az ügyész
bőrcipőjéhez.
– Valami gond van, hölgyeim? – hangzott az ajtóból egy
gúnyos, mézesmázos délies hang.
Dirk Atkins bíró jóképű volt, és az ötvenes évei végén
járhatott. Sűrű, ősz haja volt, méltóságteljes tartása, és fekete
talárja alatt a nyakkendője épp úgy nézett ki, mint Lucian
Rollins méregdrága cuccai.
Fran arca fél másodperc alatt változott dühösből
szenvtelenné. Az ügyész viszont úgy nézett ki, mintha azt
kívánta volna, bár elnyelné a föld.
– Semmi gond, bíró úr – felelte Fran higgadtan.
Atkins bíró lehajolt, és felvette a telefonomat a padlóról.
Ránézett a képernyőre.
– Az az enyém, uram. Mármint, bíró úr – dadogtam, és
kinyújtottam a kezem.
Halványkék szemmel nézett rám, és visszaadta a telefont.
– Ön pedig?
– A társam, Miss Walton – válaszolta Fran.
– Nos, Miss Walton, az ön helyében én ennél a fickónál nem
húznék jobbra – jegyezte meg a bíró, és a képernyő felé intett a
fejével. – Olyan furcsa a tekintete. Egy önhöz hasonló fiatal
hölgy nem lehet elég óvatos manapság.
– Öhm, köszönöm?
– Nem raboljuk tovább az idejét – jelentette ki Fran, és belém
karolt.
– Gondolom, nem ment jól – motyogtam a szám sarkából,
miközben a lift felé tartottunk.
– A bíró nem látott semmi kivetnivalót az eredeti ítéletben.
Úgy tűnik, abból csinált karriert, hogy „példát statuált” a
tárgyalótermébe került vádlottakkal.
– Szóval nem enyhült meg?
Fran megnyomta a lift hívógombját.
– Ó, egyáltalán nem. Sőt. Látta az interjúidat, és nem kíván
„egyoldalúan elmesélt történetekkel” foglalkozni – felelte
idézőjelet rajzolva a levegőbe. – Azt javasolta, találjunk jobb
elfoglaltságot annál, hogy megkérdőjelezzük az ítéletét.
A lift ajtaja kinyílt, és beszálltunk. A hátsó falnak dőltem.
– És most mihez kezdünk?
– Most megindítjuk a fellebbezési eljárást. Ha Mary Louise
esélyt szeretne a szabadulásra, azt nem ettől a bírótól fogja
megkapni.
Az ujjaimmal doboltam a kapaszkodón.
– Tudod, ettől kedvem lenne még több interjút adni, csak hogy
felbosszantsam.
Fran mosolya kicsit ijesztő volt.
– Reméltem, hogy ezt fogod mondani.

∞
– BÁRCSAK JOBB HÍREIM lennének, Mary Louise – mondtam a
számítógép képernyőjének, miközben a csalódottság és a düh
kellemetlen kombinációja keveredett bennem.
– Drágám, már így is többet tettél értem, mint bárki más. Nem
kell bocsánatot kérned – válaszolta. Bézs színű kezeslábasa
komoran beolvadt a szürke ipari betontömbbe a háttérben.
– Ne adja fel a reményt – szólalt meg Fran mellettem. –
Egyébként sem volt sok esélyünk a bírónál. Így a következő
lépésekre összpontosíthatjuk az erőforrásainkat.
– Szeretném, ha tudnátok, mennyire hálás vagyok, amiért
egyáltalán foglalkoztok az ügyemmel. Ez rengeteget jelent
nekem és Allennek – mondta Mary Louise, miközben könnyek
csillogtak a szemében.
– Hamarosan jelentkezünk – ígérte Fran.
– Maradj pozitív, Mary Louise – tettem hozzá, és azt kívántam,
bárcsak mondhatnánk valamit, ami segítene neki ebben.
A videókapcsolat megszakadt, én pedig hátradőltem a
székemben.
– Hát, szarul érzem magam – jelentettem ki.
– Ne keseredj el – tanácsolta Fran, miközben felállt. –
Különben magzatpózba görnyedve fogsz fetrengeni a padlón, és
lemaradsz az ünneplésről, amikor haladunk egy fél lépést előre.
Apám halála, a legutóbbi Lucian-katasztrófa és a Mary Louise
ügyével kapcsolatos csalódottság miatt, amit nagyon igyekeztem
elrejteni, a magzatpóz kifejezetten csábítóan hangzott.

∞
ÉPP A NYOMOROMBAN DAGONYÁZTAM, bár legalább nem magzatpózba
görnyedve, amikor Naomi úgy robbant be az irodámba, mint
egy energikus golden retriever.
– Szóóóóval. Hogy mennek a dolgok? – kérdezte, miközben
leült egy székre az asztalommal szemben. Óránként ellenőrzött,
mióta beszámoltam neki a katasztrofális találkozóról a bíróval.
Félretettem a hírlevélsablont, amin dolgoztam, és az
asztalomra hajtottam a fejem.
– Ilyen jól?
– Minden szar.
– Gondolom, akkor te is láttad – jegyezte meg együttérzőn.
 – Mit láttam? – kérdeztem a billentyűzetemtől.
– Azt a dolgot Lucianről.
Kihúztam magam.
– Milyen dolgot Lucianről? – faggattam.
Naomi összerezzent, és az ajtóra nézett.
– Milyen dolgot Lucianről? – Ismételtem meg sötéten.
Az arcához emelte a kezét.
– Biztos vagyok benne, hogy nem jelent semmit. Csak valami
fővárosi pletykablogon volt.
Az ujjaim a billentyűzeten száguldottak, ahogy beírtam a
keresőbe, hogy „Lucian Rollins pletykablog”.
Először a képeket láttam meg. Lucian szmokingban, kézen
fogva vezetett be egy gyönyörű, szoborszerű nőt egy szállodába.
Nem is akármilyen hotelbe. A mi szállodánkba. Nos,
gyakorlatilag az ő szállodájába. A nő gyönyörű volt, és sugárzott
róla, hogy gazdag, jó génekkel megáldott családból származik.
Elegáns, fekete haját klasszikus kontyba rendezte.
Elefántcsontszínű ruhája meseszép kontrasztot alkotott sötét
bőrével. A kabátja pedig úgy nézett ki, mintha többe került
volna, mint az, amit Luciantől kaptam.
Volt ott egy másik kép is. Egy másik nő egy másik éjszakán.
Lucian keze meghitten pihent az alacsony, vörös hajú nő hátán,
miközben kiléptek egy divatos étteremből. Ez a nő alacsonyabb
és teltebb volt, mégis ugyanolyan borzasztóan gyönyörűnek
tűnt a kacér koktélruhában, amit arra terveztek, hogy magára
vonja a tekinteteket.
Elfordítottam a figyelmem a képernyőről, és el akartam
felejteni, hogy Lucian Rollins meg a farka valaha is léteztek.
Már nem én kergettem az őrületbe, vagy talán, ahogyan az
évek során a legsötétebb, legrészegebb pillanataimban
fantáziáltam rólunk, nem én voltam az, akit nem kaphatott
meg. Csupán egy újabb rovátka voltam a nők hosszú sorában,
akiket elhagyott.
 Megfájdult a fejem, és könnybe lábadt a szemem. A
tarkómban éreztem a szívverésemet. Egy csattanást hallottam,
majd amikor lepillantottam, észrevettem, hogy eltörtem a
kezemben tartott toll kupakját.
– Oké, ezt meg tudom oldani – szólalt meg Naomi, és elővette a
telefonját.
– Mit csinálsz?
– Felhívom Linát. Alkoholra és a szexi csaposra, Joelre van
szükségünk.
– Jól vagyok. Nem jártunk együtt. Csak szexeltünk – állítottam
gépiesen. – Ó, nézzenek oda! Az első randevúpartnere a főváros
legnagyobb élelmiszerbankjának igazgatótanácsában ül, a
második pedig egy kibaszott asztrofizikus.
A legszívesebben benyúltam volna a képernyőn, hogy egy
nagyon drága koktélt öntsek Lucian gyönyörű fejére. Ráadásul
szerettem volna megkérdezni a partnerétől, hogy hol vásárol,
mert fenomenális volt a cipője. Nem mintha én, a kisvárosi
könyvtáros megengedhettem volna magamnak az ilyen
kaliberű holmikat.
Lucian mindkét nővel jól nézett ki. Nagyon is. Olyanok voltak,
mintha egymásnak teremtették volna őket. Mintha öt percnél
többet is kibírtak volna civakodás nélkül.
– Neked és Luciannek közös a múltatok. Sajnos, mivel te egy
érzelmes nő vagy, ez azt jelenti, hogy nem feküdhetsz le vele
csak úgy.
– Megtehetem, és meg is tettem – erősködtem.
– Az előbb eltörted a tolladat, és összenyomtad a
papírpoharadat. Jeges kávé folyik a karodon – mutatott rá.
– A francba.

∞
– JÓ ÉRZÉS KIVÉTELESEN ezen az oldalon állni – mondta Knox,
miközben elégedetten leült egy ragacsos bárszékre a
Hellhoundban, egy lepukkant kocsmában Knockemout mellett.
– A bárpult ezen oldalán? – kérdezte Lina, és Nash felé
fordult, aki mellette állt, háttal a bárpultnak, és a rozoga
asztalok körül összegyűlt motorosokat fürkészte, akik épp egy
biliárdjátékon vitatkoztak.
– Nem, a „férfiak szemetek, igyunk valamit” oldalon – felelte
Knox.
– Pusztán a társaság miatt vagyunk itt – erősködtem. – Nincs
értelme a „férfiak szemetek, igyunk valamit” kesergésnek, mert
az azt jelentené, hogy érdekel, mit csinál Lucian, pedig
egyáltalán nem foglalkozom vele, ugyanis nem jelent számomra
semmit. Szexeltünk. Aztán abbahagytuk a szexet. És ennyi. Itt a
vége. Hol van Joel? Kell egy ital.
– Az én kocsmám jobb – jegyezte meg Knox, semmi jelét nem
mutatva annak, hogy hallotta a tirádámat.
Naomi rámosolygott.
– Igen, jobb. De várj, amíg találkozol a szexi Joellel. – A
bárpult végébe mutatott, ahol a kedvenc csaposunk három
komor tekintetű, szakadt farmert és kopott bőrkabátot viselő
nőnek töltött éppen olcsó whiskyt.
Lina intett neki, Joel pedig vagány bólintással válaszolt.
– Oké, beütöttem a zenegépbe a férfigyűlölő dalokat, és azt
mondtam az egyforma tetoválásokkal rendelkező motoros
párnak, hogy egy szektához tartoztok, és tagokat akartok
toborozni. Ezzel nyerhetünk egy kis időt, mielőtt a férfiak rátok
hajtanak – jelentette be Stef, és megragadta a mellettem lévő
széket.
Megveregettem a térdét.
– Köszönöm, Stef. Jó barát vagy.
Knox és Nash közelebb húzódtak a nőikhez, amikor a dögös
csapos elindult felénk. Előttem állt meg.
 – Szia, szöszi. Mit kérsz? Felest? Egy pikáns Bloody Maryt?
– Szia, Joel. Szívesen innék egy Bloody Maryt, már csak azért
is, mert kiválóan szoktad elkészíteni. Nem pasigondok miatt
iszom, vagy ilyesmi – közöltem vele.
– Örülök, hogy ezt tisztáztad – mondta mosolyogva.
Felvette az italrendelésünket, és Knox figyelő tekintete alatt
munkához látott.
Naomi bordán könyökölte a férjét.
– Ne bámuld!
– Nem bámulom, csak szakmai szempontból figyelem –
állította Knox.
– Én például úgy gondolom, hogy mivel végre túl vagytok
egymáson, itt az ideje, hogy mesélj a közös múltatokról –
jelentette ki Lina.
– Egyetértek. A barátaid vagyunk – mondta Naomi, és
köszönetképp bólintott, amikor Joel egy nagy pohár bort
nyújtott felé.
– Ha számít valamit, szerintem is el kellene mesélned nekik –
szólt közbe Nash.
– Honnan… – Lehunytam a szemem. – Hozzáférésed van a
lezárt aktákhoz.
Naomi és Lina tágra nyílt szemmel néztek egymásra.
– Milyen lezárt aktákról beszéltek? – követelték a választ
egybehangzóan.
– Ez most olyan tanács, mint amikor ragaszkodtál ahhoz, hogy
mindenkit nyomasszak néhány névtelen fenyegetés miatt?
Nash megrázta a fejét.
– Nem, Sloaney. Ez most más. A biztonságod egy dolog. Nem
titkolhatsz el veszélyes dolgokat azok elől, akik törődnek veled.
De te döntöd el, mit osztasz meg velük a múltadról.
Joel egy Bloody Maryt tett le elém hangos koppanással.
– Csak hogy tudd, ha nem mondod el nekünk, bármit
megteszek, hogy kiszedjem az információt a nagymenőből. És
nagyon meggyőző tudok lenni – ígérte Lina csillogó barna
szemmel.
Nash közelebb hajolt hozzá, és kemény csókot nyomott a
szájára.
– Átkozottul, Angyal.
Egyedül kellett volna idejönnöm. Nem mintha alkoholba kéne
fojtanom az érzéseimet, vagy ilyesmi. De nem akartam ötödik
kerék lenni a boldogan éltek, míg meg nem haltak buliban.
Főleg akkor nem, amikor én is ugyanerre a boldogságra
vágytam. És főleg akkor nem, amikor heteket vesztegettem el a
seggfej Lucian Rollinsra.
Belekortyoltam az italomba. Olyan erős volt, hogy felszaladt a
szemöldököm.
– Ez ütős lett, Joel – köhögtem.
Nash felemelte a sörét a pultról.
– A pasikódexnek megfelelően hagyjuk, hogy beszélgessetek,
amíg mi elkapunk néhány motorost egy biliárdpartira.
– Mi van, ha én is tudni akarom, mi a szar történt? – tette fel a
kérdést Knox.
– Elmesélem a rövid változatot – ajánlotta fel az öccse.
– Kurvára szeretem a rövid változatot – döntötte el Knox.
Joelre nézett. – Vigyázol rájuk?
– Vigyázok – felelte Joel.
– Nincs szükségünk bébiszitterre – erősködtem. – Nekem
pedig nem nyomja a szívemet semmi.
De már késő volt. Nash és Knox elsétáltak az italaikkal a
kezükben.
– Majd én nyomot hagyok a szíveden, bébi.
Megfordultam a székemen, és egy zsíros hajú, aranyfogú,
aranyláncokban fuldokló fickóval találtam szemben magamat.
A mellkasomat bámulta.
– Nem hallottál a szektáról? – kérdezte Stef.
– Nem zavar, ha egy csaj kattant.
 – Menj el, mielőtt belyukasztom a fejed a tűsarkúmmal –
jelentette ki Lina.
– Pimasz kis némber – mondta a fickó, és megnyalta vékony
száját.
Joel áthajolt a bárpulton, miközben Nash és Knox elindultak
felénk, de felemeltem a kezemet.
– Ide figyelj, te mosdatlan, a dezodort hírből sem ismerő
seggfej! Én férjet és gyerekeket akarok. Úgyhogy, hacsak nem áll
szándékodban elkezdeni zuhanyozni, fogorvoshoz járni, és
megtanulni összeszerelni a gyerekszoba bútorait, akkor azt
javaslom, tűnj innen.
– Manapság senki nem akarja csak simán jól érezni magát –
morogta a férfi, és eloldalgott.
– Mert minden jónak vége szakad egyszer, ahogy azt nemrég
én is megtapasztaltam – szóltam utána.
– Oké. Ki vele – szólt rám Lina, miközben a középszerű
whiskyt lögybölte a poharában.
– Ideje elmesélned – szorította meg Naomi a kezemet.
– Különben vad elméleteket fogunk gyártani – tette hozzá Stef.
– Ez nem csak az én történetem – mondtam. Bár Lucian egy
nagy, buta, jól megtermett idióta volt, mégsem oszthattam meg
a többiekkel a múltja részleteit.
– Akkor beszélj csak a te szemszögedről.
Ittam egy bátorító kortyot a vodkával kevert paradicsomléből.

∞
– LETARTÓZTATTÁK LUCIANT? – Naominak elakadt a lélegzete.
Egy erősen lecsupaszított verziót adtam elő nekik, amelyben
nem részleteztem, hogy miken ment keresztül Lucian az apja
miatt. De még ez a változat is feldühítette őket.
Lina a pultra csapott.
 – Bocsánat a kifejezésért, de mi a faszom történt?
– Soha nem kedveltem azt a Wylie fickót – motyogta Stef.
A barátaim kissé becsiccsentettek, amitől még lelkesebb
közönséggé váltak.
– Wylie Ogden Lucian apjának egyik barátja volt. Ansel azt
mondta neki, hogy Lucian megtámadta őket, és Lucian anyja az
ő verzióját támasztotta alá.
A második, nagyrészt érintetlen Bloody Maryt néztem, és úgy
döntöttem, nincs rá szükségem
– Ez szörnyű – mondta Naomi.
– Engem hibáztatott. Megígértem, hogy nem hívom a
rendőrséget, de aztán mégis megtettem.
– Néha a helyes dolog egyben rossz is – jegyezte meg Stef
filozofikusan.
– Megvolt rá az okod – állította Lina, és megragadta a
kezemet. Az alkoholtól előbújt az érzelmesebb oldala.
– Kaphatnék néhány szalvétát, Joel? – kérdezte Naomi,
miközben egy könnycsepp gördült végig az arcán.
Knox felpillantott a biliárdasztalról, és a feleségére nézett. A
férjradarja tökéletesen működött. Naomi könnyes szemmel
rámosolygott és integetett neki, mielőtt kifújta az orrát egy
koktélszalvétában.
– Mi történt ezután? – faggatózott Lina.
– Apám elment az őrsre, hogy megpróbálja kiszabadítani
Luciant, de Lucian apja ragaszkodott a feljelentéshez.
Felnőttként akarták megvádolni. Apám tovább küzdött érte, de
nekem szörnyű bűntudatom volt. Miattam került oda. És
tudtam, hogy rettegett attól, hogy valami történni fog az
anyjával. Ezért úgy döntöttem, helyrehozom a dolgot.
– O-óóó – mondta Stef.
Lina eltakarta a szemét a kezével.
– Te jó ég! Mit csináltál?
– Megdönthetetlen bizonyítékot kellett szereznem.
 Naomi felnyögött.
– Ez borzalmasan rosszul sült el, ugye?
– Mondjuk úgy, hogy elértem a célomat.
– Milyen áron? – kérdezte Lina.
Lenéztem a jobb kezemre, és behajlítottam az ujjaimat.
– Ansel Rollins rajtakapott az ablaknál, amikor felvételt
készítettem róla, és három helyen eltörte a csuklómat.
Stef feltartotta a kezét.
– Azt hiszem, szükségünk lesz néhány felesre, Joel.
– Megérte – biztosítottam őket, bár hányingerem támadt. –
Nemcsak hogy felvettem a kamerával, de egy szomszéd látta is,
ahogy rám támad. Semmilyen barátság sem menthette meg az
apját a börtöntől ilyen bizonyítékok fényében. Luciant másnap
reggel kiengedték. De addigra lemaradt a saját ballagásáról. –
Linára néztem. – Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor Nash
elhatározta, hogy zsaru lesz. Látta, hogy a rosszak milyen
könnyen árthatnak a jó embereknek, és eldöntötte, hogy
belülről fogja megváltoztatni a rendszert.
Lina felsóhajtott, és szerelmesen nézett Nashre, aki épp a
biliárdasztal fölé hajolt, megmutatva nekünk a fantasztikus
hátsóját.
– A vőlegényem a világ legcsodálatosabb férfija.
– És neki van a legcsodálatosabb segge – tettem hozzá a
látványt csodálva.
Lina kuncogott.
– Ez igaz. Ha nem én lennék a menyasszonya, gyűlölném
magamat.
– Mit szólt Lucian… mindenhez? – faggatott Naomi.
– Ezt tőle kellene megkérdezned. Kiszabadult a megyei
börtönből, összevesztünk, és azóta is ez van.
– Mi a fenén veszekedtetek? A lábad nyomát kéne
csókolgatnia – mutatott rá Lina.
– Nemcsak gyönyörű vagy, hanem hihetetlenül okos is –
mondtam neki.
– Tudom – válaszolta kacsintva.
– Te pedig húzod az időt – jegyezte meg Naomi.
– Mostanra túl részegnek kellene lennetek ahhoz, hogy
követni tudjátok a történetet – panaszkodtam.
– Mindannyian két pohárral ittunk – mondta Lina
önelégülten.
– Csak azt akartuk, hogy biztonságban érezd magad, amikor
megnyílsz előttünk – tette hozzá Naomi.
– Szívás – piszkált Stef.
– Alattomos, álnok, józan…
– Később bókolj nekünk. Min vesztetek össze, amikor
kiengedték Luciant? – kérdezte Lina.
– Azzal vádolt, hogy tönkretettem az életét, mert önző vagyok
és ostoba. Én pedig a szemére vetettem, hogy hálátlan és
makacs. Onnantól kezdve elindultunk a lejtőn.
– Hát, az biztos, hogy nem tetted tönkre az életét. Egy
istenverte hős vagy – állította Lina, és rám emelte a poharát.
– A bátorság és az ostobaság között vékony a határvonal –
vallottam be.
– Szóval egész hátralévő életetekben szemét lesz veled? – tette
fel a kérdést Stef.
– Nem akarok az ellenség oldalára állni, de megértem az ő
szemszögét is. Egy kicsit. Bár nagyon nagyot téved – egészítette
ki Naomi, amikor Linával felé fordultunk, és morcosan rá
meredtünk.
– Mi az ő nézőpontja? – kérdeztem, és próbáltam lazának
tűnni.
Naomi kecsesen vállat vont.
– Tizenhét évesen felelősnek érezte magát az anyja
biztonságáért. Ez még egy felnőtt számára is óriási teher,
nemhogy egy tinédzsernek. Gondolom, a helyzet folyamatosan
romlott, amivel sokáig egyedül kellett megbirkóznia, és az ilyen
hosszú távú traumák megviselik az embert. Valószínűleg úgy
tekintett rád és a szüleidre, mint egy idealizált családra, ami
neki nem adatott meg.
Felhorkantam.
– Ez egyszerűen hülyeség.
– Mint az, hogy egy dühöngő, erőszakos alkoholista
célpontjává tetted magad? – mutatott rá Lina.
– Hé!
Felemelte a kezét.
– Ne érts félre. Mindig a te csapatodat fogom erősíteni. De
Witty empatikus képet tárt elénk.
Megráztam a fejem.
– Nem számít. Már nem vagyunk tinédzserek. Felnőttünk. Az
a feladatunk, hogy tanuljunk, és jobb döntéseket hozzunk. De ő
nem változott. Egy halom döglött patkány miatt lett belőle
alfahím. Hallottátok, „Nem maradsz itt egyedül”, bla-bla-bla-bla.
Aztán másnap reggel azt mondja, elég időt pazarolt egy olyan
nőre, akiben semmi létfenntartási ösztön nincsen, és nem fogja
még egyszer megismételni.
– Aú – fintorodott el Naomi.
– Hogy mit mondott? – Knox egyszerre tűnt dühösnek és
zavartnak.
Nem vettem észre, hogy Nashsel visszatértek.
– Kibaszott idióta – motyogta Nash.
– Hová ment aznap reggel? – kérdezte Lina a vőlegényére
szegezve a tekintetét.
– Hozzám jött – válaszolta Nash higgadtan.
Knox mellbe vágta az öccsét.
– Te vetted rá, hogy dobja őt?
– Hé! – Nash megdörzsölte a mellkasát. – Vigyázz a
golyónyomra.
– Nem kellett dobnia, mert nem is jártunk együtt – vágtam rá
annak ellenére, hogy úgy tűnt, senki sem figyel rám.
 – Nagymenő, van mit megmagyaráznod – mondta Lina.
Nash felsóhajtott.
– Tudni akarta, mit derítettünk ki a fenyegetésekről.
Elmondtam neki, amit találtunk. Aztán a véleményemre volt
kíváncsi. Így hát megosztottam vele.
– És mi volt a véleményed? – szegeztem neki a kérdést.
– Hogy vagy felbosszantottál valakit a késedelmi díjak vagy
valami hasonló hülyeség miatt, vagy talán az időzítés miatt
fennáll a lehetősége annak, hogy a Lucianhez fűződő
kapcsolatod miatt kerültél célkeresztbe.
– Még egyszer mondom, nincs kapcsolatom Luciferrel.
Másodszor pedig, titkolóztunk. Senki nem tudott a nem létező
kapcsolatunkról. És harmadszor, nem jelentek neki semmit.
Senki sem próbálná azzal manipulálni, hogy megfenyeget
engem, mert őt abszolút nem érdeklem.
– Ez baromság – jelentette ki Knox, és átkarolta a feleségét.
Nash bólintott.
– Egyetértek.
– A tesztoszteronikrek mellé kell állnom – közölte Stef a
testvérek felé bökve.
– Tudnak valamit – mondta Lina gyanakvón összehúzott
szemmel.
Keresztbe tettem a karomat.
– Akkor jobb, ha elárulják, mit tudnak.
A testvérek összenéztek.
– A-a. Semmi telepatikus kommunikáció – erősködtem.
Nash megköszörülte a torkát.
– A bizonyítékok mást sugallnak.
– Milyen bizonyítékok? – értetlenkedett Naomi.
– Amikor megérkeztél a városba, és pénzre volt szükséged,
Lucy finanszírozta a támogatás felét, amiből a fizetésedet
kaptad – árulta el Knox.
– Ezt honnan tudod? – kérdezte Naomi.
 – Mert a másik felét én fizettem – válaszolta a férje.
Naomi felsóhajtott.
– Amikor azt hiszem, már nem tudnálak jobban szeretni,
mindig megcáfolsz.
A bárpultra csaptam.
– Ácsi! Azt mondod, nem megnyertem azt a támogatást?
Hanem ti, két barom, csak úgy eldöntöttétek, hogy a
könyvtárnak adjátok a pénzt?
Knox vállat vont.
– Hallottuk, hogy a támogatás, amit megpályáztál, nem fog
összejönni. Így hát más megoldást találtunk.
– Ez rendkívül nagylelkű tőled – motyogtam összeszorított
fogakkal.
– O-ó. Sloane fel fog robbanni – jegyezte meg Stef.
– Nem, dehogy. – Olyan erősen igyekeztem magamba fojtani a
kiabálást, hogy megfájdult a torkom. – Miért tett ilyet? Mindig is
utált engem.
– Nem utált – állította Lina és Naomi egyszerre.
– Megkockáztatva, hogy megszegem a pasikódexet, hadd
meséljek el egy történetet Lucian biciklijéről – mondta Nash.
– Nem érdekel Lucian biciklije – csattantam fel. – Azt akarom
tudni, miért dob ki egy csomó pénzt egy számomra fontos ügyre
az a fickó, akinek az állítása szerint nem érdemes időt pazarolni
rám, mert tönkretettem az életét.
– Ez egy metafora – ígérte Nash. – Luce kaliforniai nagynénje
és nagybátyja vett neki egy szuper biciklit a tizenharmadik
születésnapjára. Imádta azt az izét. Mindenhová azzal ment.
Minden másnap lemosta. Két héttel azután, hogy megkapta,
Ansel megharagudott rá, mert nem vitte ki a szemetet, vagy
ferdén nyírta a füvet, vagy valami hasonló szarság. Lucian apja
kivitte a biciklit a garázsból, a felhajtóra dobta, aztán átgázolt
rajta a teherautójával.
Megforgattam a csuklómat. Úgy tűnik, az idő nem gyógyított
be minden sebet.
– Ez szörnyű – mondta Naomi.
Knox átnyújtott neki egy tiszta szalvétát.
– Ne bőgj már, Százszorszép!
– A nagynénje meg a nagybátyja biztos hallottak a
történtekről, mert küldtek Luciannek egy másik kerékpárt.
Nálunk rejtette el a fészerben. Csak akkor használta, amikor
átjött hozzánk. Egyszer sem vitte be a városba, vagy bárhová,
ahol az apja megláthatta volna rajta – magyarázta Nash.
Knox a homlokát ráncolta.
– Erre emlékszem.
Egyáltalán nem akartam Luciant sajnálni. Most nem.
– Úgy védte meg, hogy elrejtette az apja elől – mondta Lina. –
Kiváló metafora, nagymenő.
– Igyekszem – felelte a férfi flörtölve, és a menyasszonyára
kacsintott.
Megráztam a fejemet.
– Jó, oké. Tizenhárom éves volt, és egy istenverte
szörnyeteggel élt együtt. De most mi a mentsége?
– Honnan a fenéből tudhatnánk? – szólalt meg Knox.
– Úgy tűnik, a fickó, aki nem érdekel téged, úgy nőtt fel, hogy
nem volt semmiféle érzelmi támasza, és senki nem tanította
meg neki, hogyan kell igazi férfiként viselkedni egy
párkapcsolatban – szólt közbe Joel, aki hirtelen megjelent a pult
mögött. – Egy efféle fickó azt gondolhatja, csak úgy tud
megvédeni valamit, ha távol tartja magától.
Nem akartam együttérezni azzal a férfival, aki éppen
megfektette a főváros gyönyörű, okos filantróp nőit. Szerettem
volna elfeledkezni Lucian Rollins létezéséről.
A mutatóujjamat Nash arcának szegeztem.
– Először is, innentől kezdve tilos bármit is mesélned neki
rólam és a múltbeli, az aktuális vagy a jövőbeli fenyegetésekről.
– Értettem.
 – Másodszor pedig, ki a fene venne célkeresztbe engem, hogy
Luciant bántsa? Egy dobott szerető? Vagy valami politikus, akit
ő juttatott hivatalba?
Nash vállat vont.
– Lehetséges. Vagy talán egy olyan ember, mint Anthony
Hugo. Egy ellenség, akinek megvannak az eszközei ahhoz, hogy
utánajárjon, pontosan kivel és mivel tölti a szabadidejét Lucian.
– Hát, ez kurva nagyot csavar a történteken – törte meg a
hirtelen ránk telepedett csendet Stef.
– Nézd. Jelenleg nem tudjuk, ki az elkövető. Szóval jobb, ha
éberek vagyunk – magyarázta Nash.
– Akkor Luce mi a faszért nem innen óvatoskodik? –
értetlenkedett Knox.
Nash vállat vont.
– Mert egy hülye seggfej? Legalább beszerelted az új
kamerákat, amikről azt állítottad, hogy megveszed őket?
– Waylay átjött a múlt hétvégén, és segített mindent
megrendelni – válaszoltam. – Most pedig nem válthatnánk
témát? Inkább piszkáljuk Stefet, amiért még mindig nem árulta
el Jeremiah-nak, hogy készen áll az összeköltözésre.

∞
Seggfej: Hogy ment a bíróval?
Seggfej: Holly hozott sushit a benzinkútról. Az egész iroda bűzlik.
Seggfej: Én igyekszem. Legalább tettethetnéd, hogy képes vagy
felnőttként viselkedni, és válaszolhatnál.
 33. fejezet

Morgós medve

Lucian

– Honnan kéne tudnom, hogy meghalt a nagymamája? –

dörrentem rá elkeseredetten Linára, aki úgy tapadt rám, mint
egy idegesítően csaholó kutya, ami akar tőlem valamit.
Éppen a folyosón sétáltam, amikor az alkalmazottam
elvesztette az eszét, és a kirúgására okot adó módon
megragadta a zakómat, majd berángatott egy irodába.
– Carl, sajnálom, hogy ezt kell tennem, de ez mindenki javát
szolgálja. Kifelé – mondta Lina.
Carl szeme tágra nyílt vastagkeretes szemüvege mögött. Sietve
összeszedte A VILÁG LEGJOBB APUKÁJA kávésbögréjét, a telefonját,
valamint – meglepő módon – a három rossz fogú gyermekének
a fényképét.
Petulának emlékeztetnie kell majd Carlt arra, hogy a
juttatásai közé tartozik a fogászati biztosítás is.
– Tutira ki vagy rúgva – közöltem Linával, amikor Carl sietős
távozása után becsukta az ajtót, és nekitámaszkodott.
– Jó. Mert nem azért jelentkeztem erre az állásra, hogy egy
morgós medvének dolgozzam. Egy merengő férfimedvének,
igen. Morgósnak, nem. Mindenkivel bunkó vagy.
– Eszedbe jutott már, hogy inkább mindenki kurva érzékeny?
– Malik kétszer szolgált Afganisztánban, és nagyon közel állt a
nagymamájához.
– Nem tudtam, hogy tegnap meghalt.
– Hétfőn megríkattad Hollyt.
Felhorkantam.
– Holly akkor is sír, amikor Olive Garden-reklámokat néz. És
nekitolatott a testőreim autójának a parkolóházban azzal a
kocsival, amit tőlem kapott – emlékeztettem.
– Holly pocsék sofőr. Az elmúlt hónapban négyszer ütközött,
de te vagy az egyetlen, aki miatt sírva fakadt – mutatott rá Lina.
– Akkor vagy szerezz valakit, aki megtanítja vezetni, vagy
intézd el, hogy ezentúl hozzák-vigyék a munkába. De még jobb,
ha kirúgod – közöltem, és keresztbe tettem a karomat a
mellkasom előtt.
– Tegnap azt mondtad Nolannek, hogy húzzon el az irodádból,
mert a jelenlétével csak az oxigént pazarolja.
Mentségemre szóljon, hogy Nolan megkérdezte, van-e bármi
köze a hangulatomnak Sloane-hoz.
– Ez a kijelentés minden alkalmazottra vonatkozik –
jegyeztem meg.
Lina kihúzta magát, és csípőre tette a kezét.
– Hadd fejtsem ki ezt olyan nyelven, amit te is megértesz. Egy
kibaszott seggfej vagy. Az emberek nem szeretnek kibaszott
seggfejeknek dolgozni. Úgyhogy, hacsak nem vagy kész egy
tömeges elvándorlásra, munkanélkülisegély-kérelmekre, egy új
csapat felvételére és betanítására, azt javaslom, fogd be a szád,
és figyelj.
Leültem Carl íróasztalának sarkára.
– Egy percet kapsz, aztán ki vagy rúgva.
– Sokat elárul egy emberről az, ahogyan másokkal bánik,
amikor nem alakulnak jól a dolgok.
Hagyta, hogy a levegőben lógjon ez a kijelentés, és
farkasszemet nézett velem.
– Nehéz időszakon mész keresztül, és ettől úgy érzed,
elvesztetted az irányítást. De nem vezetheted le másokon a
feszültséged.
A szavai pofonként értek.
– Menj el. Most.
– Jó, elmegyek. De csak hogy tudd, Nolan és Petula
mindenkinek azt mondták, hogy a nap hátralévő részében
otthonról dolgozzanak. – Az ajtó felé vette az irányt. – Szedd
össze magad, Lucian.
– Nem emlékszem, hogy kikértem volna a véleményedet.
Megállt az ajtóban, és leereszkedően rebegtette a szempilláit.
– Erre valók a barátok. Egyébként, ha ennyire kikészültél
miatta, akkor talán mégsem végeztél még vele.
És ezzel Lina kilépett az ajtón.
A fülkékben nyüzsögtek az alkalmazottak, ahogy a kabátjukat
vették, és összepakoltak, miközben ideges pillantásokat vetettek
rám.
Nem törődtem velük, inkább beviharzottam a saját irodámba.
Egyszer már vezettem egyedül ezt a céget. Ha szükséges, képes
lennék újra megtenni.
Megállapítottam, hogy több feladatot tudnék elvégezni, ha
nem lennének körülöttem zavaró tényezőként a dolgozók, és
bevágtam az ajtót, majd káromkodni kezdtem a
becsapódásgátló mechanika miatt. Nem Sloane miatt voltam
ideges, aki csupán púp volt a hátamon. Nyilván nem az ő arcát
láttam folyton, amikor becsuktam a kibaszott szememet.
Éppen az íróasztalom mögött ültem, és az FBI legutóbbi
homályos jelentését olvastam, amikor valaki bekopogott az
ajtómon.
– Hacsak nem ég az épület, javaslom, hogy távozzon –
ugattam.
Petula nyitott be az ajtón.
– Ha nem nyugszik meg, a számítógépes csapatnak megint ki
kell majd cserélnie néhány gombot a billentyűzetén.
Kicsinyes dühvel rácsaptam egy gombra a billentyűzeten.
– Van valami oka, hogy engem bosszant, vagy abban
reménykedik, hogy önt is kirúgom?
– Soha nem találna mást, aki elviselné az idegesítő
dühkitöréseit. Most pedig, ha befejezte ezt a dedós viselkedést,
itt az édesanyja, uram.
Mögötte az ajtóban ott állt anyám, aki úgy nézett ki, mintha
kétségbeesetten próbálna menekülni. A francba.
Kayla Rollins mindenki megítélése szerint kedves nő volt.
Magas és törékeny. Minden porcikája egészen éterinek tűnt.
Sűrű, sötét haját hátracsavarva viselte. Egyszerű aranykarika
fülbevaló díszítette a fülét. A ruhája elefántcsontszínű volt,
térdig érő kabátja pedig barna. Az arca fiatalabbnak és
frissebbnek tűnt, mint korábban, szóval úgy sejtettem, ismét
meglátogatta dr. Reynoldsot. Ezt észre kellett volna vennem, ha
megnézem a bankszámlakivonatait az elmúlt időszakból.
Apám után nem ment újra férjhez. És bár a letartóztatása
utáni nyáron egy rövid ideig dolgozott, azóta egyetlen állása
sem volt. Hogy eltartsam magam és az anyámat, a főiskola alatt
nem egészen legális, „kreatív” munkákat végeztem.
Megoldókulcsokat és hamis személyiket árultam.
– Visszajöhetek máskor – szólalt meg anya, és sötét szeme
menekülőutat keresett.
Felálltam, és amíg odasétáltam hozzá, igyekeztem magamba
fojtani a bunkóságomat.
– Menjen haza, Petula, miután átadja az utasításokat a
biztonságiaknak – mondtam, és az anyámra biccentettem. Nem
akartam, hogy Anthony Hugo őt is célba vegye.
– Örömmel – vágta rá.
 – Mit tehetek érted, anya? – kérdeztem kedvesebben.
– Tényleg nem olyan fontos – felelte a Jimmy Choo cipőjét
bámulva, miközben az ajtó felé oldalgott.
– Nem zavarsz – erősködtem, amilyen finoman csak lehetett. –
Mire van szükséged?
Úgy néztem ki, mint apa. Feltételeztem, hogy a régi kísértetek
miatt viselkedett mindig olyan óvatosan a közelemben.
– Nos, épp most jövök egy megbeszélésről a szálloda
rendezvényszervezőjével. Volt egy kis probléma néhány
menüpont beszerzésével, így a költségvetés… már nem helytálló
– fejezte be gyorsan, mintha valami láthatatlan ragtapaszt tépne
le.
A türelmem utolsó morzsáit is igyekeztem összeszedni.
– Semmi baj. Több támogatást adok, ha úgy gondolod, hogy
szükség van ezekre a változtatásokra.
– Szerintem jó ötlet…?
A legtöbb kijelentése kérdésként hangzott, mintha elvárná,
hogy valaki folyamatosan megmondja, mit gondoljon és mit
akarjon.
– Nekem megfelel.
Megköszörülte a torkát.
– És hogy vagy?
– Minden rendben – feleltem mogorván. – Úgy döntöttem,
eladom a házat Knockemoutban.
– Ó. Ez… jó.
Soha nem beszéltünk arról, mi történt abban a házban. Soha
nem említettük apát. Még arról sem beszéltünk, hogy meghalt.
Mindketten megelégedtünk azzal, hogy a szőnyeg alá söpörjük a
történteket, aztán az óriási göböt kerülgettük a közepén.
– Hogy vagy? – kérdeztem.
– Ó, remekül. – Tétovázott, aztán ismét lesütötte a szemét. – Az
a helyzet, hogy találkozgatok valakivel.
– Tényleg? – Ezt sem vettem észre. Sloane-t hibáztattam,
amiért elterelte a figyelmemet arról, hogy szemmel tartsam
anyámat. Egy újabb pont a hosszú listán, amiért őt okoltam.
Megint elöntött a düh, mint egy vulkánból kitörő láva. Harag és
ostoba vágyakozás tombolt bennem, ami olyan volt, mintha
megkéseltek volna.
– Nem komoly – tette hozzá gyorsan. – Csak most
ismerkedtünk meg.
– Örülök neked, anya. – Komolyan gondoltam. Nem volt
értelme, hogy mindketten vezekeljünk apám bűneiért.
– Nos, hagylak dolgozni – motyogta, ahogy karcsú kezével az
íróasztalomra mutatott.
– Hamarosan együtt kell vacsoráznunk – döntöttem el.
– Örülnék – felelte.
– A biztonságiak hazakísérnek.
Elkerekedett a szeme.
– Valami baj van?
– Egyáltalán nem – hazudtam.
– Ja, akkor jó. Szervusz, Lucian.
– Szia, anya.
Zavartan átöleltük egymást, aztán elment.
A telefonom rezgett a zsebemben.

Nash: Hé, faszfej. Komolyan kirúgtad a nőmet?

Jézusom.

∞
– MI BAJOD VAN? – estem neki.
Emry barátom a székében összegörnyedve dörzsölgette a
szemét.
– Minden rendben van Sachával? A családdal?
 Azért jöttem ide, hogy Emry megmondja, nekem van igazam,
és végre elfelejthessem Sloane-t.
– A szimfonikus koncert csodálatos volt. Sacha nagyszerű nő.
A családommal minden rendben. Miattad fáj a fejem, barátom –
válaszolta, ahogy megtörölte a szemüvege lencséjét.
– Nem hiszem, hogy egy terapeutának így kellene beszélnie a
pácienseivel. Főleg nem azokkal, akiknek a honoráriumából
megvehette a hőn áhított tengerparti házat – emlékeztettem.
– Odavezetheted a lovat a vízhez, de némely állat annyira
ostoba, hogy félig bele kell fojtani, mielőtt inni kezdene.
– Ez a közmondás nem pont így van. Én vagyok a ló vagy te?
– Annyira szorosan kötődik az identitásod ahhoz, ahogyan az
apádat látod, hogy inkább szabotálod a saját boldogságodat. Ő
nem érdemelte meg, hogy boldog legyen, így te sem.
– Nincs időm a boldogságra. – Ahogy kapacitásom sincs rá,
tettem hozzá magamban.
– Lucian, szereted ezt a nőt – jelentette ki egyszerűen.
– Ne légy nevetséges – morrantam fel, bár erősen görcsbe
rándult a gyomrom.
– Szereted ezt a lányból lett nőt, aki közéd és a bántalmazód
közé állt. Aki harcolt az igazságtalanság ellen, amivel szembe
kellett nézned. Mégis folyamatosan ellököd magadtól, és úgy
teszel, mintha valamiféle érzelemmentes mesterséges
intelligencia lennél, akit lefoglal, hogy megszabadítsa a világot
azoktól, akik visszaélnek a hatalmukkal, őt pedig egy újabb
ellenségnek állítod be, miközben valójában úgy érzed, nem vagy
méltó rá. De soha nem fogod magad méltónak érezni, amíg
elhárítod a szerelmet. Mihelyst valami jó történik az életedben,
mindent megteszel, hogy megszabadulj tőle. Így folyton beleesel
a mélységesen bosszantó, önpusztító körforgásba.
Egy pillanatig némán ültem.
– Mióta tartogatod ezt magadban?
Emry hirtelen felállt, és megkerülte az íróasztalát. Kihúzta az
alsó fiókot, és elővett belőle egy üveg whiskyt.
– Túl régóta. – Töltött két pohárral, és az egyiket nekem adta,
mielőtt visszahuppant a székébe.
– Ennek semmi köze ahhoz, hogy méltónak érzem-e magam.
Elmosolyodott, majd megrázta a fejét.
– Az a dühítő, hogy ezt te is pontosan tudod. Mégis mindig
ugyanolyan döntéseket hozol. Nos, van egy hírem számodra,
Lucian. Senki sem érzi magát méltónak. Mindenki
szélhámosnak tartja magát. Nem számít, milyen családból
származol, mekkora a vagyonod, vagy hány befolyásos barát
tartozik neked szívességgel. Ezek közül egyik sem fogja azt
éreztetni veled, hogy megérdemled, hogy itt legyél.
– Mindenki? Ezt nehezen hiszem el.
– És azok, akik nem? Akik azt hiszik, mindent
megérdemelnek? Nos, velük kell vigyázni. Ők azok, akik az igazi
kárt okozzák. Ők azok, akik nem töltenek éveket terápián, hogy
megpróbáljanak jobb emberré válni. Ők azok, akik nem
kérdezik meg maguktól, hogy jó vagy rossz emberek-e.
Nem voltam jó, aki attól félt, hogy rosszfiú válik belőle. Egy
öntudatos gonosztevő voltam. A kettő között nagy a különbség.
– Váltsunk témát – javasolta Emry. – Úgy tűnik, meglehetősen
vehemensen vetetted bele magad az éjszakai életbe.
Felsóhajtottam. Őszintén szólva kimerültem. Amellett, hogy
kettőzött erőfeszítéssel igyekeztem legyőzni Hugót, most még
arra is időt kellett szakítanom az egyébként zsúfolt
időbeosztásomból, hogy olyan nőkkel menjek el vacsorázni és
partizni, akik egyáltalán nem érdekeltek.
Ha Hugo miattam vette célba Sloane-t, akkor egyértelmű
üzenetet küldök neki. Sloane Walton semmit sem jelentett
számomra. Csak egy újabb nő volt jelentéktelen hódításaim
hosszú sorában.
– Ez nem az, aminek látszik – vallottam be. – Hugo túl közelről
figyeltet. Mindent megteszek, hogy összezavarjam.
 Automatikusan megfordítottam a telefonomat, és megnéztem,
hogy vannak-e új üzeneteim. Sloane egyet sem küldött. Nem
mintha számítottam volna rá. Fel kellett égetnem a hidat, hogy
mindketten biztonságban legyünk. De miután megkaptam őt…
miután tudtam, hogyan hangzik a nevem a szájából, amikor
elélvez, az őrületbe kergetett a saját tettem.
Nem zárhat ki az életéből teljesen. Hiszen közös volt a szűk
baráti körünk és szomszédok voltunk. Nem mintha azt
szerettem volna, hogy bármi közöm legyen hozzá,
emlékeztettem magam.
– Aggódom érted, Lucian – jelentette ki Emry.
Zavartan felnéztem.
– Miért?
– Aggódom, hogy a győzelmet a boldogság elé helyezed, és
nem tudom, elégedett leszel-e a győzelemmel, ha minden mást
elveszítesz.
 34. fejezet

Egy jó kis régimódi seggberúgás

Lucian

– Az élet néha kibaszott vicces – tűnődött Knox.

A Honky Tonk bárpultjának sarkában foglaltunk helyet egy
szokatlanul meleg márciusi éjszakán. Nash és Knox hívtak
Knockemoutba, akik feleslegesen aggódtak amiatt, hogy valami
kapuzárási pánik közepén vagyok. Stef és Jeremiah a Shiraz
miatt tartottak velünk.
Lina kirúgását visszavontam – amint rájöttem, hogy egyedül
nem tudok megbirkózni a feladatmennyiséggel –, és ma
mindenkivel elég udvariasan viselkedtem a munkahelyemen.
Nem volt miért aggódniuk.
– Hogy érted? – kérdeztem, de nem igazán érdekelt a válasz.
Tavaszillata volt a levegőnek. Ettől eszméletlenre akartam
piálni magam. Először jöttem a városba azóta, hogy utoljára
Sloane-nal voltam, és minden szarság rá emlékeztetett ezen a
helyen.
– Együtt nőttünk fel, és pokoli rossz gyerekek voltunk. Mindig
bajba kerültünk. Most nézz ránk.
 – Három felnőtt férfi lettetek, akik most is szeretnek bajba
keveredni? – találgatott Stef.
– Látnod kellett volna őket a középiskolában – jegyezte meg
Jeremiah. – Csoda, hogy még áll a város.
Nash szája mosolyra rándult.
– Már majdnem tiszteletre méltóak vagyunk.
– És túl jó nőket találtunk magunknak. – Knox éles pillantást
vetett rám. – Hát, ketten a háromból.
– Átkozottul jók hozzánk – értett egyet Nash.
Knox felemelte a poharát.
– Soha ne térjenek észhez.
Figyelmen kívül hagytam a tósztot. De azt a gondolatmenetet
nem tudtam kiverni a fejemből, amit elindított bennem.
Az életem élesen kettévált. Sloane előttre és Sloane utánra.
Mostanra jobban kellett volna éreznem magamat. Biztonságban
volt azáltal, hogy tartottam tőle a távolságot. A kezdetektől fogva
ezt kellett volna tennem. Azonban láthatóan soha nem voltam
rá képes. De helyesen cselekedtem. Akkor mi a faszért éreztem
magam ilyen rohadt szarul?
Még most is az ajtót figyeltem, és vártam, hogy megjelenjen.
És akkor mi lesz, ha beállít? Továbbra is levegőnek néz? Vagy
ellenem fordítja a tüzes vérmérsékletét?
– Hol vannak ma este ezek a túlságosan is jó nők? –
kérdeztem.
– Ha Sloane hollétéről próbálsz információt szerezni, azt
tőlünk nem kapod meg – mondta Nash.
A szakállas Morgan fivér vállat vont.
– Elbasztad, hát hozd rendbe. És mivel nem kértél tőlünk
tanácsot, mielőtt elbasztad, biztos, hogy nem segítünk neked
helyrehozni.
– Nincs mit helyrehozni – erősködtem. – Jól éreztük
magunkat. Már nem vagyunk együtt.
Stef belehorkantott a borospoharába, és olyan pillantásokat
váltott Jeremiah-val, mintha idióta lennék.
Nash letette az üvegét a pultra.
– Ezt most muszáj kiadnom magamból, mielőtt valamelyikünk
hülyeséget tesz vagy mond. Ne beszélj úgy Sloane-ról, mintha ő
is egy olyan modell/tudós egyéjszakás kaland lenne, mint
akikkel mostanában ágyba bújsz.
– Na, kezd érdekesen alakulni ez az este – dúdolta Stef, és az
ajtó felé biccentett.
Ott állt ő. Egy rövid, fekete garbó nyakú ruhában, amely
kiemelte a domborulatait, amiket oly alaposan felfedeztem. A
haja egyenes, selymes függönyként omlott a hátára. Minden
izmom megfeszült. A farkam kőkeménnyé merevedett. Túl
korai volt. Nem lett volna szabad idejönnöm. Nem álltam
készen arra, hogy lássam, és ne érezzek semmit.
– Úgy látszik, valaki nem várja, hogy felhívd – jegyezte meg
Nash.
Ekkor jöttem rá, hogy Sloane nincs egyedül. Kurt
Michaelsszel, a gyerekek kedvenc tanárával randevúzott. A
fickó pont úgy nézett ki, mint aki sok gyerekre vágyik. Vesz
majd egy kisbuszt, baseballozni tanítja a csemetéit, és minden
karácsony este sokáig fennmarad, hogy játékokat rakjon össze.
Bassza meg.
– Hát, ez biztos fáj – jegyezte meg önelégülten Knox.
– Csodálnom kell a mi Luce-unkat – mondta Nash. – Ha
Angelina jelent volna meg egy randevún, én biztos szétverem a
partnerét, és addig nem nyugszom, amíg ki nem cipelem innen
a vállamon. De Rollins nem ilyen.
– Luce-t nem érdekli, hogy a nő, akit ellökött magától a
gyávasága miatt, épp most randevúzik egy másik férfival – tette
hozzá Knox a maga okosságát.
– Baszódjatok meg mindketten – motyogtam az italomba.
– Legalább ne bámuld őket úgy, mintha le akarnád tépni a
fickó karját, mielőtt ősember módjára elcipeled innen Sloane-t –
javasolta Stef.
– Baszd meg te is – vágtam rá.
Jeremiah feltartotta a kezét, és elvigyorodott.
– Rám ne nézz, ember. Úgy éled az életed, ahogy akarod.
Legszívesebben elfordultam volna, hogy más irányba nézzek.
De megbabonázott. Eltűntek az ezüsttincsek a hajából.
Helyettük egyetlen levendulalila csíkot rakatott bele.
– Nos, én heteró férfi vagyok – tűnődött Knox hangosan a
könyököm mellett. – Pont ezért, nem én vagyok a
legmegfelelőbb személy a férfi vonzerő megítélésére. De ez a
fickó dögös.
– Egyetértek – mondta Stef, Jeremiah és Silver, a csapos
egybehangzóan.
– Utállak titeket – jelentettem ki.
Knox vigyorgott. Silver mosolyogva csúsztatott elém egy újabb
italt.
A beszélgetés az esküvőkre, a családra és a kisvárosi
pletykákra terelődött, amikhez egyáltalán nem tudtam
hozzászólni. Nem mintha egyébként figyeltem volna a
többiekre, mivel Sloane előrehajolt, és a tanár karjára tette a
kezét, miközben nevetgéltek valamin.
A belsőmet jeges ujjak fogták marokba, miközben különböző
téveszmék jutottak az eszembe.
Az én karomat kellene megfognia. Nekem kellene vele
szemben ülnöm. Nekem kellene hazavinnem, és mellette
ébrednem. Olvasnom, amit ő olvasott. Kiabálnom a gonosz
macskájával. Nekem kellene az életében lennem.
Sloane elengedte a tanár karját, és felállt az asztaltól. Anélkül,
hogy egy pillantást is vetett volna rám, a mosdó felé vette az
irányt. Megittam az italomat, letettem a poharat a pultra, és
követtem őt.
– Ó, nem. Ma nem, Sátán – jelentette ki Sloane, és megrázta a
fejét, amikor három perccel később kilépett a mosdóból, és
meglátott, ahogy bűnözőként leselkedem utána.
– Csak beszélgetni akarok – nyugtattam meg.
– Nincs miről beszélnünk.
Majdnem két héten át levegőnek nézett, és most olyan
megvetőn meredt rám, mintha valami jelentéktelen bosszúság
lennék.
– Milyen a randid? – kérdeztem savanyúan.
– Nagyszerű. Köszönöm, hogy megkérdezted – vicsorogta.
– Szívesen. Kurvára örülök neked – vágtam rá.
– Meglep, hogy ma este nem hoztad magaddal a nőidet.
– Féltékeny vagy? – kérdeztem reménykedve.
– Te szorítottál sarokba a mosdó előtt, miközben egy édes,
okos, dögös sráccal randizom, aki izgatottan várja a
családalapítást, Lucifer.
– Gyere át ma este – mondtam, és utáltam magam, miközben
kiejtettem a számon a szavakat.
– Ó, bocsi, de nem tudok. Szédülök a hirtelen
hangulatváltozásaidtól – csattant fel.
– Olyan drámaian viselkedsz.
Ha egy nő képes lenne tüzet lövellni a tekintetével, és
elhamvasztani egy férfit, mostanra egy marék hamu lennék.
– Tényleg nem érted? Szexeltünk. Úgy döntöttél, hogy nem
dugsz többet velem. Vége.
Soha nem lesz vége a kapcsolatunknak.
– Ez több volt, mint szex, Sloane. Mindig is több volt köztünk
annál.
– Igen? Hát, még ha egy ponton több is volt köztünk, te
nemcsak elsétáltál, hanem ellöktél magadtól, felégetted a hidat,
és elmenekültél. De nem számít.
– Nem értek egyet.
– Uhh. Még mindig pokolian idegesítő vagy, ahogy látom. Vésd
a makacs fejedbe, Lucifer. Férjet akarok, családot, egy olyan
férfit, aki akkor is mellettem fog állni, ha rosszra fordulnak a
dolgok. Soha nem elégszem meg olyasvalakivel, aki már akkor
elmenekül, amikor még minden jól alakul.
– Tehát elismered, hogy jól alakult. – Úgy kapaszkodtam ebbe
a ténybe, mintha mentőkötél lenne.
– Idióta vagy.
– Az őrületbe kergetsz. Nem akarok veled lenni, de elég csak
besétálnod ide, és máris elveszítem az eszemet. Nem akartam
beszélni veled. Nem akartalak levadászni, és kényszeríteni,
hogy rám nézz, csak azért, hogy elég közel kerüljek hozzád,
hogy lássam a zöld foltot a bal szemedben. És rohadtul biztos,
hogy nem akartam könyörögni, hogy hagyd ott a
randipartneredet, és gyere haza ma este velem.
Sloane tekintetében tűz lángolt. Meg akartam érinteni, hogy
felperzseljen ez a tűz.
– Te levakarhatatlan, arrogáns seggfej – sziszegte. – Ő egy
kedves fickó. Biztos vagyok benne, hogy a hihetetlenül
gyönyörű űrhajósod is kedves. Te akartad, hogy vége legyen a
szexkalandunknak, ezért véget vetettél neki. Nem nyafoghatsz a
döntésed miatt.
Nem tudtam uralkodni magamon. A kezem rátalált a
csípőjére, és a hajába temettem az arcomat, belélegezve a
samponja ismerős illatát. Sloane erőtlenül felnyögött, amivel
megőrjített, és ellazult az ölelésemben. Éreztem, ahogy eltűnik
az elszántsága. A fizikai vonzalom túl erős volt ahhoz, hogy
bármelyikünk is ellenálljon neki, és nem voltam rest ezt a
magam javára fordítani.
Azóta merev voltam, hogy belépett a kocsmába, de most
betonkemény volt a farkam. A szerencsémet próbára téve
hozzápréseltem magam, hogy érezze az erekciómat.
– Nem volt hiba. Nem vagyunk jó hatással egymásra.
Felgyorsult a légzése, és a ruhája alól kirajzolódó mellbimbója
merev körvonalától összefutott a nyál a számban.
– Egyetértek – suttogta.
 – Hiányzott, hogy megérintselek – mondtam, és a nyakára
szorítottam a számat. Azt akartam, hogy rajta legyen a jelem,
hátha mégis visszamegy a randevúpartneréhez. Ez egy ostoba,
ősemberszerű vágy volt. Az egyik kezemmel megsimogattam a
vállát, majd megérintettem a mellét. Elakadt a lélegzete, amikor
megmarkoltam, és addig masszíroztam, amíg meg nem éreztem
a tenyeremen a mellbimbója keménységét.
– Lucian!
Kurvára megőrültem attól, ahogy kiejtette a nevemet a
vörösre rúzsozott ajkán. Ez egy újabb hiba volt a sok közül, amit
Sloane Waltonnal kapcsolatban elkövettem. Nem szabadott
volna ilyen közel kerülnöm hozzá. Nem tudtam uralkodni
magamon, amikor ilyen közel voltunk egymáshoz.
– Hadd érintselek meg! Hadd kóstoljalak meg! – suttogtam, és
újra hozzápréseltem magam.
– Ahhh! Nem – morogta, bár kinyújtotta a kezét, hogy
megmarkolja az erekciómat.
Olyan közel voltam az orgazmushoz, hogy levegőt sem
mertem venni.
– Az istenit, Lucian – motyogta. – Nem hiszem el, hogy
majdnem megint hagytam, hogy ezt csináld. Ipari erejű
feromonjaid vannak, vagy mi? Atyaég! Tényleg utállak. Szemét
vagy!
– Nem szívesen mutatok rá, tekintettel a jelenlegi helyzetre, de
a farkamat fogod, Tündér. És ha akárcsak megrezdül egy izmod,
vagy mély levegőt veszel, vagy a szemembe nézel, el fogok
élvezni.
Túl későn vettem észre, hogy hibát követek el.
Mert nem vette le a kezét a farkamról. Nem, a nő
szándékosan megnyalta az alsó ajkát, bedugta a kezemet a
ruhája alá, majd megsimogatta a farkamat.
– Bassza meg – morogtam rekedten, miközben erősen
markolta a sajgó merevedésemet.
 – Megkaptad, amit akartál? – suttogta a fülembe, miközben a
mellbimbója a tenyeremet karcolta. – Akkor menj haza a
pokolba, és felejtsd el, hogy valaha is léteztem.
Mintha ez lehetséges lenne.
– Nem ezt akartam – mondtam összeszorított fogakkal.
Felvonta a szemöldökét, és még egyszer megszorította a
merevedésemet. Olyan kibaszottul gyönyörű volt, amikor
ördögien viselkedett.
– Lószart.
– A francba. Jól van. Rendben. Persze, hogy ezt akartam.
Tudod, milyen jó volt köztünk a szex – emlékeztettem.
– Tisztában vagyok azzal, milyen jó volt a szex. De az összes
többi alulmúlta a színvonalat. Többé nem elégszem meg azzal,
hogy valakinek a hétvégi dugócimborája legyek. És kurvára
biztos, hogy nem engedem egy nagyra nőtt férfigyereknek, hogy
félredobjon, mintha egy senki lennék, mert nem tud
megbirkózni az érzéseivel. Nem vagyunk egy súlycsoportban,
Lucifer. Ez volt az utolsó ingyen mintád.
Meg akartam csókolni. És a félig lehunyt zöld szeméből ítélve
Sloane-nak is hasonló gondolatai voltak. Készen álltam
kihasználni a gyengeségét.
– Valami baj van? – Nem kellett felnéznem, hogy tudjam,
Morganék léptek ki a folyosóra.
– Testvéremként szeretlek titeket, de ha nem mentek el most
azonnal, átrendezem az arcberendezéseteket – fenyegettem
meg őket.
Sloane a szemét forgatta, és levette a kezét a lüktető
farkamról.
– Férfigyerek.
– Sloaney, mit szeretnél, ki menjen el? Én és Knox vagy
Rollins? – kérdezte Nash.
Sloane mélyen a szemembe nézett, én pedig megtaláltam a
sötét foltot zöld szemében.
 – Azt akarom, hogy Lucian menjen el – válaszolta
határozottan.
– Tündér – suttogtam.
De megrázta a fejét.
– Elég volt, Lucian. Itt az ideje, hogy elmenj.
A szívem, ha egyáltalán létezett, kiugrott a mellkasomból a
padlóra, ahol Sloane összetaposta a csizmájával, amikor
megfordult és elsétált tőlem.
– Menjünk ki, Luce – szólalt meg Nash a zsaru hangján. – Úgy
nézel ki, mint akire ráférne egy cigiszünet.
Mindkét testvér megragadta egy-egy karomat, és a konyhán
keresztül kihúztak a parkolóba. Most az egyszer összefogtak, és
talán először fordult elő, hogy pont ellenem.
– Nem bánhatsz így vele, Luce – jelentette ki Nash, amikor
becsapódott mögöttünk az ajtó.
– Tényleg pofán akarom verni – mondta Knox összeszorított
foggal, miközben a csizmája alatt csikorgott a kavics.
– Megértem, hidd el. De nem lehet – erősködött Nash.
– Utálom, hogy nem üthetem meg az embereket.
– Semmi sem áll az utadban – mondtam szándékosan
gúnyosan. Egy jobbegyenes jobban esne, mint az üresen tátongó
lyuk a mellkasomban.
Knox ökle elernyedt, majd a vállamba nyomta az ujját.
– Szerencséd, hogy apád egy bántalmazó seggfej volt.
Különben felmostam volna a padlót a hülye pofáddal.
Dulakodtunk, ahogy a fiatal fiúk tették. Kövekkel dobáltuk
egymást. Birkóztunk a patakban. De valahol útközben Knox és
Nash tovább ütlegelték egymást, én pedig lemaradtam.
Játékokon, bicikliken, aztán a nőkön veszekedtek.
– Mi köze ehhez az apámnak?
Knox segítségkérőn nézett az öccsére.
Nash a lábára szegezte a tekintetét.
– Miért nem kérünk még egy kör piát? Megspórolnánk
magunknak a fáradságot – javasolta.
– Addig nem, amíg el nem áruljátok, hogy miért veritek péppé
egymást heti rendszerességgel, miközben velem úgy
viselkedtek, mintha valami érzékeny virágszál lennék. – Sloane
szavait használva még jobban hiányzott az íze.
– A verés számunkra nem ugyanazt jelenti, mint számodra –
mondta végül Knox. – Ha szájba vágom a seggfej öcsémet, az
azért van, mert szeretem őt, és felbosszantott.
– Fejtsd ki bővebben – követeltem.
– Bassza meg – motyogta Nash.
– Fejezd be! – parancsoltam egyre türelmetlenebbül.
– Azért nem ütünk meg, mert téged vertek otthon. Kurva gáz,
hogy az apád rajtad töltötte ki a frusztrációját. Lehet, hogy nem
tudtuk pontosan, mi folyik nálatok a zárt ajtók mögött, de nem
voltunk hülyék. Legalábbis nem annyira – javította ki magát
Knox.
– Azért nem verekedtek velem, mert azt hiszitek, nem tudom,
mi a különbség? Hogy nem tudom kezelni?
Egymásra pillantottak, majd vállat vontak.
– Alapvetően igen – mondta Nash.
– Igen – értett egyet Knox. – Különben is, nagyobb
valószínűséggel telefonálsz az ügyvédednek, minthogy kezet
emelj valakire.
Levettem a kabátomat, és a legközelebbi autó csomagtartójára
terítettem.
Knox huhogott. A kocsma oldalajtaja kinyílt, és Stef meg
Jeremiah léptek ki az épületből az italukkal a kezükben.
– Mondtam, hogy erről nem akarunk lemaradni – jegyezte
meg Jeremiah.
– Nem lehetne legalább egy olyan esténk, amikor senkit sem
vágnak pofán? – morgolódott Nash.
– Ma este nem – döntöttem el.
– Biztos vagy benne? – szólalt meg Stef. – Ők ketten vannak, te
egyedül.
– Te is itt vagy – mutattam rá, miközben felhajtottam az egyik
ingujjamat.
– Igaz. De ebben az esetben Sloane csapatát erősítem.
Átbasztál egy nagyszerű lányt… olyan okokból kifolyólag,
amiket akkor valószínűleg fontosnak tartottál, de a valóságban
totál hülyeség az egész. A Morgan fivérekre kell szavaznom.
Bosszantottak az elvei.
– Ugyanez a véleményem – értett egyet Jeremiah.
A másik ingujjamra fordítottam a figyelmemet, kigomboltam
a mandzsettát, és elkezdtem feltekerni.
– Utállak titeket. Mi a fenét csinálsz?
Knox ide-oda járkált, a nyakát forgatta, és felváltva nyújtotta a
karját a mellkasán.
– Nyilvánvaló, hogy a fickó harmincéves kora óta nem
verekedett – mondta Knox társalogva az öccsének.
– Be kell melegítened – utasított Nash, ahogy leguggolt.
Knox ismét a nyakát forgatta, és elkezdte a vállkörzéseket.
– Mi lett azzal, amikor pofán verted a kocsmában a gyanútlan
balekokat? – kérdeztem.
– Majd akkor beszélünk, ha egy ütés után annyira meghúzod
az egyik izmodat, hogy a saját seggedet sem tudod kitörölni –
közölte Nash, miközben hátrafelé, majd előre körözött a
karjával.
– Ez nagyobb csalódás, mint gondoltam – panaszkodtam.
Egy ököl találta el az állkapcsomat, és hátracsuklott a fejem.
– Ez lett a pofán veréssel, gyanútlan balek – mondta Knox
vidáman, miközben úgy csengett a fülem, mint egy templomi
harang belseje. – Viselkedj normálisan. Ne bánj szarul a nőkkel.
Különösen ne Sloane-nal.
– Jézusom. – Kétrét görnyedtem, megdörzsöltem az
állkapcsomat, és húztam az időt. – Nem bántam vele szarul.
Megegyeztünk, hogy nincs köztünk semmi, aztán véget
vetettünk a semminek.
– Ez baromság, te is tudod. Különben még nem végeztünk.
Nash még nem is üthetett meg – jelentette ki Knox, ahogy
megpaskolta a vállamat.
– Menjünk vissza inni – javasolta Nash csalódottan.
– Még nem ütötted meg. Pedig kurva jó érzés – mondta Knox.
– Azt hiszem, inkább sértegetem és szidom, amiért egy gyáva
nyúl, aki fél egy szőke, alacsony könyvtárostól – jegyezte meg
Nash.
Az a szőke, alacsony könyvtáros félelmetesebb volt
mindannyiunknál, és ezt pontosan tudtuk.
Knox félig elfordult, hogy az öccsére nézzen, így nem látta,
amikor rávetettem magam. Az öklöm kielégítő erővel csapódott
az arcába. Oldalra botladozott, mielőtt vigyorogva visszanyerte
az egyensúlyát.
– Na, ez már jobban tetszik.
– Én jövök – mondta Nash, és helyet cserélt vele. – Nem
bánhatsz úgy Sloane-nal, mintha csak egy egyéjszakás dugás
lenne. Nem számít, mi történt köztetek, vagy mi lesz a vége,
bánj vele tisztelettel!
– Kik vagytok? A bátyjai?
Ütést színleltem, mire Nash félrehajolt. A pofonja a
gyomromat érte, amitől elállt a lélegzetem. Újra meglendítettem
a karomat, és ezúttal eltaláltam az állkapcsát.
A barátom, az istenverte rendőrfőnök gonoszul elvigyorodott,
és hátrahúzta a karját. Hárítottam, de nem elég ügyesen. A
kékgalléros, törvénytisztelő Nash ökle az orrnyergemen talált el.
– Nem hallottam a roppanást – mondta Knox.
– Visszafogom magam, oké? – motyogta Nash. Felnyögött,
amikor a bal öklöm a sérült vállához ért. – Ó, valaki mocskosan
akar játszani – jegyezte meg gúnyosan.
– Azért vagyok itt, hogy egy kis értelmet verjek belétek. Sloane
semmit sem jelent nekem.
 – Hülyeség. – Nash minden szótagot egy gyors ütéssel kísért. –
Láttalak kimászni a hálószobája ablakán a gimiben. Látom,
hogy úgy bámulod, mintha ő lenne az istenverte nap, és nem
szabadna egyenesen ránézned, de nem tudsz neki ellenállni.
– Egyikünk sem tud a napnak ellenállni, te kibaszott idióta –
tette hozzá Knox, félrelökve az öccsét az útból, és egy ütést mért
a szememre.
– Nem vagyok olyan, mint ti. Én nem vagyok alkalmas egy
párkapcsolatra. Főleg nem egy olyanra, amit egyikünk sem
akart – érveltem.
– Csak, mert azt állítod, hogy nem akarod, még nem jelenti
azt, hogy tényleg nem akarod – mondta Knox kitérve az öklöm
elől.
Nash ivott egy korty vizet.
– Tudod, ő az az idióta, aki kamuból randizott Naomival,
aztán megpróbálta igazából ejteni! – mondta.
– Honnan a fenéből szereztél egy üveg vizet? – lihegtem, és a
változatosság kedvéért tenyérrel felpofoztam Knoxot.
Nem zavartatta magát.
– Nem vagyok szerelmes belé, seggfejek. – A szavaknak furcsa
íze volt a számban. A vérnek tulajdonítottam.
– Egy téveszmés idióta vagy – értékelte Stef.
– Egyetértek – mondta Nash, visszaszállva a verekedésbe.
– Sajnálom őt – jegyezte meg Jeremiah.
– Jól szórakozol? – kérdeztem Steftől, miközben elővette a
telefonját, és elkezdett fényképezni.
– Mérhetetlenül.
Nashsel folytattuk a méltóságteljes, jó tempójú ökölharcot.
Annyira méltóságteljes volt, hogy még a parkolóba érkező
vendégek sem maradtak kint minket bámulni.
– Jó estét, emberek – üdvözölt bennünket Harvey Lithgow, egy
bőrkabátos, nagy termetű férfi, ahogy a bejárat felé sétált.
– Jó estét, Harvey – mondtuk egyszerre.
 – Még mindig visszafogjátok magatokat – panaszkodtam,
amikor Knox egy ütést mért a gyomromra. Az egész felsőtestem
úgy sajgott, mintha áthajtott volna rajtam egy teherautó.
– Igen – válaszolta egyszerűen.
– Ha tovább takarékoskodtok az erőtökkel, ki fogom használni
a helyzetet – figyelmeztettem, és a könyökömmel állon vágtam,
mielőtt a gyomrába öklöztem.
Vért köpött a kavicsra, és elvigyorodott.
– Baszd meg, és rajta.
A közelharc nem volt megfelelő szó arra, ami ezután történt.
Mivel nem a valódi gyűlölet vezérelt minket, többnyire a közös
múltunk emlékeit használtuk arra, hogy áttörjünk egymás
védelmén, és olcsó ütéseket mérjünk az ellenfelünkre.
– Feladtad már? – morogta Nash.
Mindannyian a földön voltunk. Nasht térdre kényszerítettem
egy fejfogással. De csodálatra méltó erőfeszítéseket tett, hogy
kificamítsa a kisujjamat. Knox a hátam mögé húzta a bal
karomat, én pedig az ágyékába nyomtam a lábamat.
– Mindenki mosolyogjon, és mondja, hogy „hülye vagyok” –
utasított minket Stef, ahogy elénk lépett. Jeremiah mellé állt, és
giccsesen mosolyogva felemelte a hüvelykujját, miközben a
barátja újabb fotót készített rólunk.
– Ne akard, hogy szétrúgjuk a seggedet – figyelmeztettem.
Szabadon engedtem Nasht, aki kegyesen elengedte a
kisujjamat, aztán erőtlenül combon rúgtam Knoxot.
Mindhárman összezúzva, véresen terültünk ki a kavicson.
– Sloane szét fogja rúgni a seggeteket, amiért szétrúgtátok a
seggemet – mondtam, és csettintettem Stefnek, hogy dobja ide a
kabátomat. Arcon csapott vele.
– Kibaszottul kizárt – vágta rá Knox, és belekortyolt Nash
vizébe. – Utál téged. Valószínűleg jutalmat ad nekünk.
Megráztam a fejem, aztán elővettem a cigarettámat és az
öngyújtómat.
 – Mérges lesz, amiért nem hagytátok, hogy ő is kivegye a
részét a mókából.
– Miért nem adsz egy esélyt a kapcsolatotoknak? – kérdezte
Nash.
Jólesőn beleszívtam a dohányba, aztán az éjszakai égbolt felé
fújtam a füstöt.
– Mert túl jó hozzám.
A testvérek röhögni kezdtek.
– Mi van? – követeltem.
– Szerinted én elég jó vagyok Angelinának? – kérdezte Nash
vigyorogva.
Knox nevetett.
– Tudom, hogy egyikőtök szerint sem vagyok egy
súlycsoportban Százszorszéppel.
– Ez igaz – értett egyet Stef. – Mindketten túl jók hozzátok.
– Nem kellene méltónak éreznetek magatokat egy
párkapcsolatban? – kérdeztem. Ez úgy hangzott, mintha a
terapeutám mondta volna.
– Elég biztos vagyok benne, hogy csak te érezheted, mikor
vagy méltó, idióta – motyogta Nash.
– Abban a pillanatban, amikor elhiszed, hogy olyan jó, vagy
jobb vagy, mint a nőd, minden elcsesződik – közölte Knox.
Megtöröltem vérző számat az ingujjammal, aztán még egy
slukkot szívtam a cigarettámból.
– Szóval mit kell tennünk? Lehúzni őket a mi szintünkre?
Knox megdobott egy borsónyi kaviccsal.
– Nem, te kibaszott idióta. A szerencsés életed hátralévő
részét azzal kell töltened, hogy megpróbálsz felnőni hozzá.
– Ez kimerítően hangzik.
– Biztos, hogy nem a gyengéknek való – mondta Jeremiah.
Megdörzsöltem az állkapcsomat. Az arcom és az öklöm is
pokolian fájt. De a szorítás a mellkasomban mintha egy kicsit
enyhült volna.
 – Visszajössz? – kérdezte Knox, és a Honky Tonkra mutatott.
Megráztam a fejemet. Egyedül kell lennem.
Stef és Jeremiah talpra rántották a Morgan testvéreket.
Nash lehajolt, és a vállamra tette a kezét.
– Nem vagy rossz ember, Luce. Csak egy idióta.
– Köszönöm – válaszoltam szárazon, és néztem, ahogy a
testvérek együtt sántikálnak vissza a kocsmába. Jeremiah
követte őket, miközben Stefre kacsintott.
Stef felém nyújtotta a kezét, én pedig elfogadtam.
– Tudod, az elmúlt heteket azzal töltöttem, hogy folyamatosan
megkérdőjeleztem magam – mesélte.
– Mivel kapcsolatban? – A bal szemem megduzzadt, így
nehezen láttam őt.
– Mindennel kapcsolatban. Az ideköltözéssel. Azzal, hogy
hivatalossá tegyem a dolgokat Jeremiah-val. Az elköteleződéssel.
– Semmi baj nincs azzal, ha óvakodsz az elköteleződéstől –
mutattam rá, és megtapogattam a sajgó állkapcsomat.
– Lehetsz óvatos, és lehetsz gyáva.
– Kapd be – motyogtam.
– Figyelj, én vagyok az utolsó, aki párkapcsolati tanácsokat
adhat – ismerte el Stef. – De ahogy ránézel, egyértelmű, hogy
nem csupán szórakoztatok egymással.
– Ebben a kibaszott városban az összes ember azt hiszi, hogy
mindenki számára létezik az istenverte boldogan éltek, amíg
meg nem haltak befejezés. Semmit sem tudsz a helyzetünkről –
emlékeztettem.
– Nem, de miattad elgondolkodtam azon, hogy nem lenne-e
jobb, ha legalább megpróbálnánk. Talán jobb, ha kitépik a
szívemet és eltapossák, mintha eleve félnék esélyt adni a
szerelemnek.
– A szerelem megbolondítja a férfiakat – viccelődtem.
– Igen, így van. De ha tagadjuk, attól bolondabbak leszünk?
 35. fejezet

Szeretsz engem, te idióta

Sloane

– Mi illik jobban a sírógörcsökhöz? A grillezett csirkesaláta vagy

a sajtos szendvics? – kérdezte anyám, két étlapot tartva a
kezében.
Hétfő volt, és anyámmal kivettünk egy szabadnapot, hogy
átnézzük apa néhány holmiját. A szüleim hálószobájában
válogattuk apa könyvgyűjteményét, hogy eldöntsük, mit
tartsunk meg, mit adományozzunk tovább, és mit adjunk el.
– A könnyektől a sajtos szendvics túlságosan átázik. Mi
gondolsz a grillezett sajtról?
– Tökéletes! Van egy fenséges, grillezett sajtot kínáló hely a
sarkon. Majd én rendelek – mondta anya.
Őszintén szólva nem voltam éhes. Ez ritkán volt rám igaz, és
általában a gyomorrontás kezdetét jelentette. De ez nem
gyomorrontás volt. Hanem szégyen. Miután péntek este
összefutottam Luciannel – és a farkával – a Honky Tonkban,
dühös voltam magamra, és nem kis bűntudatot éreztem.
Egy másik férfival randevúztam – aki papíron tökéletes volt –,
mégsem tudtam parancsolni a kezemnek. Készségesen részt
vettem a folyosói taperolásban. Aztán arra kényszerítettem
Lucian barátait, hogy távolítsák el a kocsmából, holott ugyanúgy
én is hibás voltam a kialakult helyzet miatt. És Knox meg Nash
zúzódásai és a vérző arcuk alapján elég keményen
intézkedhettek.
Zavarba jöttem és csalódtam magamban.
Anya visszatért, és kecsesen visszaült a padlóra.
– Basszus! – mondtam, miközben könnyek csordultak ki égő
szememből. – Hiányzik apa.
– Tudom, drágám. Nekem is. Nagyon.
– A fenébe! – sóhajtottam. – Azt hittem, egy életre kisírtam
már magam.
– Ah, milyen ostobán naiv vagy – piszkált anya, ahogy
megfogta nedves arcomat. – Csináljunk még néhány kupacot,
mielőtt megérkezik az étel.
Mindketten kifújtuk az orrunkat, és összeszedtük magunkat.
– Mit szólsz ehhez? – kérdeztem, miközben egy vastag kötetet
tartottam a kezemben a virginiai adótörvényről.
– Ezt eladományozzuk. Ó! Emlékszel erre? – Felemelt egy
kopott jogi könyvet. – Apád mindig kikérdezte Maeve-et a
családjogi precedensekről, amikor tízévesen azt mondta neki,
hogy ügyvéd akar lenni.
Az emlék puha takaróként borult rám. Apa és Maeve a
reggelizősarokban ültek, jegyzetfüzetekkel és jogi könyvekkel
körbevéve, míg anya a konyhaszigetnél segített nekem a házi
feladatomban.
Apa annyira büszke és izgatott volt, hogy a legidősebb lánya
az ő nyomdokaiba akar lépni. A tizenéves Maeve vad volt és
eltökélt, hogy a legjobb legyen a szakmában.
– Határozottan megtartjuk. Tedd Maeve dobozába.
– Drágám, kérdeznem kell valamit, ami valószínűleg fel fog
idegesíteni – jelentette be anya, miközben a dobozba dobta a
könyvet.
– Mint a legtöbb szülői kérdés? – viccelődtem.
– Lucianről – tette hozzá.
Mozdulatlanná merevedtem.
– Mi van vele? – Nem tudhatott a rövid, meggondolatlan
kalandunkról. Ugye? Mondott volna valamit. Hacsak nem most
akarja szóba hozni.
Anya az újrahasznosítandók kupacához tolt egy köteg
öregdiák-magazint a lábával.
– Tudom, hogy nem nagyon szoktatok beszélni egymással, de
kíváncsi vagyok, hallottál-e róla valamit mostanában. Már két
egymást követő héten lemondta a vacsoránkat, és azóta nem
válaszol a hívásaimra. Ez nagyon nem vall rá, és aggódom.
Úgy tűnt, Lucian a három Walton nőből kettőt dobott.
– Nagyon sok időt töltötök együtt – kockáztattam meg a
kijelentést.
– Ne duzzogj. Apáddal imádtuk Luciant. Azóta része az
életünknek, mióta először belopózott a szobádba. Az volt a
legnagyobb bánatunk, hogy nem szerettetek egymásba, és nem
csináltatok nekünk egy csomó gyönyörű unokát.
Anyám csak viccelt, de tekintettel a jelenlegi céljaimra és arra,
hogy Lucian nemrég megszállta a vaginámat, személyes
támadásnak éreztem a megjegyzését.
– Nagyobb esélyed van arra, hogy Michael B. Jordan legyen a
vejed, mint Lucian Rollins – mondtam szárazon.
– Aranyos és tehetséges. Nem dúlna fel, ha minden
hálaadáskor azt a gyönyörű arcot kellene bámulnom – cukkolt
anya. – Szóval nem hallottál semmit? Aggódom. Nem vall rá,
hogy ghostingoljon, ahogy a fiatalok mondják. Sokat tett
apádért és értem, főleg mióta ideköltöztünk, és hiányzik.
Ki akartam kérdezni, hogy az érzelmileg csonka csődör
milyen módon támogatta a szüleimet, de hallottam a
szomorúságot anya hangjában, és ettől seggfejnek éreztem
magam. Egy bűnös szemétládának. Ha miattam tönkrement a
kapcsolata az anyámmal, az azt jelenti, hogy anya már két férfit
is hiányol az életéből, ahelyett hogy megkapná a kellő
támogatást a továbblépéshez. Az első adandó alkalommal
tudatni fogom Luciannel, hogy ez elfogadhatatlan.
– Biztos vagyok benne, hogy csak elfoglalt – füllentettem. –
Lefogadom, hogy jövő héten el fog hívni ebédelni. – Ha kell, a
pokol tüzét zúdítom a nyakába, hogy megtegye.
– Remélem – mondta anya. A megmaradt jogi könyveket a
szőnyegre dobta, majd alaposan befújta a könyvespolcot
citromos tisztítószerrel. – Ennyi elég volt belőlem. Hogy megy a
férjvadászat?
– Hát… megyeget. Péntek este volt az első randim Kurt
Michaelsszel. – Azt nem tettem hozzá, hogy az említett randi
alatt majdnem kielégítettem Luciant a folyosón. Anyámnak nem
kell tudnia, hogy egy ribancot nevelt fel.
Abbahagyta a portörlést.
– És? – kérdezte.
– És kedves. Okos. Aranyos. Nyilvánvalóan jól bánik a
gyerekekkel. Szeretne megállapodni. És ellentétben a
többiekkel, akikkel eddig randiztam, ő nem nős, nem hazudik,
és nem menekül a törvény elől.
Felvonta a szemöldökét.
– De?
– Honnan tudod, hogy van egy de? – szegeztem neki a kérdést.
– Anyai megérzés. Ahogy azt is tudtam, hogy ki akartál osonni
Sherry Salama tizenhatodik születésnapi bulijára, amikor
szobafogságban voltál.
Felsóhajtottam.
– Papíron tökéletes. Na jó, személyesen is tökéletes. De nincs…
Mindent felemésztő szenvedély? Mindent elsöprő vágy, hogy
letépjem a nadrágját? Kirobbanó kémia?
– Szikra? – kérdezte anya.
 A szikra túl enyhe kifejezés volt arra, amit Luciannel
tapasztaltam meg.
Vállat vontam.
– Talán túl sokat akarok. Lehet, hogy nem kaphatok meg
mindent egy partnerben. Úgy értem, kinek van olyan férje, aki
pelenkát cserél, tiszteli a munkádat, és olyan az ágyban, mint
egy romantikus regényhős?
Anya átkarolta a vállamat.
– Meglepődnél.
– Ha ezt az alkalmat akarod felhasználni arra, hogy az apával
való szexuális életedről mesélj, akkor elküldöm neked a terápia
számláját.
– Hozom a csekkfüzetemet.
Felnyögtem, és nekidőltem.
– Miért ennyire nyögvenyelős a keresés?
– A jót nem könnyű megszerezni. A partnerkeresés nem arról
szól, hogy kipipáljuk az összes pontot a listán. Senki sem
tökéletes, még te sem, Sloaney. A szerelem arról szól, hogy olyan
partnert találj, aki jobb emberré tesz, mint amilyen egyedül
vagy, és fordítva.
A szőnyeget piszkáltam.
– Mi van, ha megbántanak?
– Az emberek hibáznak. Rengeteget. Te döntöd el, melyiket
lehet megbocsátani.
– Apa milyen hibákat követett el?
– Mindig elkésett. Hazahozta magával a munkáját. Amikor
egy számára különösen fontos ügyön dolgozott, elmerült a
gondolataiban, és nem volt jelen velünk. Borzalmas ízlése volt a
divat terén. Mindig gyorskaját csempészett a bevásárlókocsiba.
Kuncogtam.
– De a jó mindig túlsúlyban volt. Tudod, apádnak és nekem
nagyon aktív szexuális életünk volt – tette hozzá gonosz
csillogással a szemében.
 – Anya!
Nevetve dőlt le a padlóra.
– Ah, ezt sosem unom meg!
– Az ivásba kergetsz – mondtam, ahogy csatlakoztam hozzá a
szőnyegen, és a plafont bámultam.
– Csak viszonzom a szívességet.
– Anya? Nem tudom, mondtam-e már neked valaha, de
köszönöm, hogy ilyen nagyszerű anya vagy. Apával egyszer sem
éreztettétek velem, hogy nem tudnék…
Anya felült, kivett egy zsebkendőt a köztünk lévő dobozból, és
a szeméhez emelte.
– Sloane, értékelem a szívből jövő dicséretedet, de ha azt
akarod, hogy a közeljövőben abbahagyjam a sírást, jobb, ha a
következő tíz másodpercben megsértesz.
– Száraz pecsenyét sütsz, és hátborzongató a szájhigiéniához
való rögeszmés viszonyod.
Még félig sírtunk, félig nevettünk, amikor csengettek.
Anya felállt.
– Hozom az ételt. – Hallottam, hogy hangosan kifújja az orrát.
Felemeltem egy dögnehéz dobozt tele kertészeti könyvekkel,
és az íróasztalhoz cipeltem. Rátettem a tetejére, és véletlenül
lesöpörtem róla egy halom iratot.
– A francba – motyogtam. Letérdeltem a földre, és elkezdtem
összeszedni a papírokat, hanyag halomba tornyozva a halotti
bizonyítvány másolatát, az üdvözlőlapokat és az orvosi
számlákat.
– A padlón piknikezzünk, vagy az asztalnál együnk, mint a
civilizált emberek? – kiáltotta anyu.
– A padlón – kiáltottam vissza, ahogy kiszúrtam az utolsó
papírt, ami a fal és az íróasztal lába között landolt. Odakúsztam,
és kihalásztam.
Egy név ragadta meg a figyelmemet, amikor ráraktam a lapot
a köteg tetejére.
 Homlokráncolva futottam át a dokumentumot.
Lichtfield Laboratórium.
Teljes egészében kifizetve.
Lucian Rollins.
Éreztem, ahogy a sokk jeges hulláma végigsöpör rajtam.
Anya bedugta a fejét az ajtón.
– Kérsz még bort, innál szénsavas vizet, vagy váltsunk Bloody
Maryre, mivel elfelejtettem paradicsomlevest rendelni?
– Mi ez? – kérdeztem felemelve a számlát.
Anya rápillantott, és láttam a bűntudatot a tekintetében, amit
rögtön az enyhülés követett.
– Ez az, amiről nem szabadott beszélnem neked.

∞
– MI A FENE BAJOD VAN? – tört ki belőlem, és úgy rontottam be
Lucian irodájába a számlával hadonászva, mintha egy zenekart
vezényelnék.
A férfi az íróasztala mögött ült, és hűvös, közömbös arccal
nézett rám, de a szemében forróság lángolt. Csupa zúzódás volt
az arca. Úgy nézett ki, mint valami szívtipró, hősies bokszoló,
aki elvesztett egy címvédő meccset.
– Elnézést, uram – fújtatott Petula, ahogy megállt mögöttem az
ajtóban. – Gyorsabb, mint gondoltam.
– Minden rendben – mondta Lucian, de egyáltalán nem úgy
hangzott, mintha minden rendben lenne.
– Rúgja szét a seggét – motyogta Petula az orra alatt, és eltűnt.
– Elmehet, Nallana – közölte Lucian a vele szemben ülő nővel.
Nallana Nine Inch Nails pulóvere zsebébe dugta a kezét.
Láthatóan élvezte a helyzetet.
– De maradni akarok, hogy lássam a műsort – jegyezte meg.
– Menjen el – vágta rá Lucian, miközben rám szegezte a
tekintetét.
A nő egy sóhajjal felpattant a székről, rám kacsintott, és
elment.
Lecsaptam a papírt az asztalra. Aztán, csak hogy bunkó
legyek, végighúztam az ujjbegyeimet a makulátlanul tiszta
üveglapon.
– Magyarázd meg!
– Nem tartozom neked magyarázattal. El kell menned.
– Addig nem megyek sehova, amíg ezt meg nem magyarázod –
jelentettem ki a papírra bökve.
Lepillantott rá, majd benyúlt az íróasztalfiókjába, és olyasmit
tett, amire nem számítottam. A rohadék felvette a szexi
olvasószemüvegét.
Olyan volt, mintha az univerzum gúnyolódna velem. A dögös
pasi, aki megrengette a világomat az ágyban, olvasószemüveget
viselt, ráadásul ő volt az egyetlen férfi, akit nem akarhattam.
– Úgy néz ki, mint egy rendezett számla – magyarázta, mintha
a világ legostobább embere lennék. – Most, ha nem bánod, nem
akarom, hogy itt legyél.
– Tudom, te kibírhatatlan fajankó! Ez egy orvosi számla egy
kísérleti rákkezelésről, amit nem fedez az egészségbiztosítás.
Miért van rajta a neved?
– Sok mindenen rajta van a nevem – válaszolta. Levette az
olvasószemüvegét, majd betette a papírt a lába előtt lévő
iratmegsemmisítőbe. – Ha ez minden, szólok a biztonságiaknak,
hogy kísérjenek ki.
Olyan feszültség, olyan idegesség volt benne, amit még soha
nem láttam.
– Nem megyek el válaszok nélkül. Minél gyorsabban beszélsz,
annál hamarabb eltűnök.
Felkapta az asztali telefonját, és tárcsázott.
– Miss Waltont öt percen belül vissza kell kísérni az anyja
lakására.
 Keresztbe tettem a karomat, és ránéztem, miközben ő a vonal
túloldalán lévő személyt hallgatta.
– Igen. Fésüljék át a járművét, és állítsanak mellé őrt. –
Hirtelen letette a kagylót, és jeges pillantást vetett rám. – Tedd
fel a kérdéseidet, aztán menj el.
Erőlködve próbáltam megőrizni a hidegvéremet. Lehunytam
a szemem, és mély lélegzetet vettem, hogy megnyugodjak.
– Lucian, miért szerepel a neved az apám csillagászati
összegekbe kerülő rákkezelésének számláján? Azon a
kezelésen, amiről nekem azt mondták, hogy klinikai kísérlet?
Ami még hat hetet adott neki, hogy velünk lehessen. –
Szánalmasan megtört a hangom.
A köztünk lévő feszültség elviselhetetlenné vált. Egymásra
meredtünk, még akkor is, amikor könnybe lábadt a szemem.
– Ne tedd ezt, Sloane – mondta halkan. – Kérlek.
– Egyszer az életben, áruld el – könyörögtem.
– Ezt az édesanyáddal kellene megbeszélned.
– Ő mondta, hogy téged keresselek.
Hosszú ideig hallgatott.
– Szeretett volna még egy karácsonyt veletek tölteni.
Hátráltam egy lépést, és a kezembe temettem az arcomat.
– Ugye nem fogsz sírni? – szegezte nekem a kérdést
mogorván.
– Sokféle érzés kavarog most bennem, és nem tudom biztosan,
melyik fog győzedelmeskedni – motyogtam a kezem mögül.
– Haragszol rám – találgatott.
– Nem vagyok dühös, amiért hét számjegyű összeget költöttél
arra, hogy még néhány hetet együtt tölthessek az apámmal,
seggfej. Túlságosan hálás vagyok érte, és fogalmam sincs, ezt
hogyan kezeljem. De miért csináltál ilyesmit anélkül, hogy
szóltál volna nekem? Miért titkoltad el?
– Talán lélegezz mélyeket. Kint. Messze az irodámtól.
– Mit nem árultál még el? – követeltem választ.
 – Nem értelek – mondta, és az ajtóra villant a tekintete.
Megszüntettem a köztünk lévő távolságot, megragadtam az
átkozott nyakkendőjét, és a szemébe néztem.
– Ez az utolsó lehetőséged, hogy őszinte legyél velem. Mit
fizettél még, mit adományoztál vagy hoztál létre a javamra
anélkül, hogy valaha elmesélted volna, miközben egész végig
úgy kezeltél, mintha tönkretettem volna az életedet?
– Nem tudom, miről beszélsz.
Élesen beszívtam a levegőt.
– Szóval a Yoshino Holdings, a Stella Partnership és a Bing
Group nem juttat semmit az eszedbe?
Megkeményedett az arckifejezése.
– Nagyon elfoglalt napom van…
Megrántottam a nyakkendőjét.
– Az sem érdekel, ha épp egy életmentő vakbélműtét közepén
vagy, Lucifer. Le fogjuk folytatni ezt a beszélgetést.
Hallgatott, és ez okozta a vesztét.
– A Yoshino Holdings Alapítvány 100 000 dolláros támogatást
nyújtott, amely lehetővé tette a könyvtár számítógépes
rendszerének korszerűsítését, valamint a táblagép- és
laptopkölcsönzési programok elindítását. A Stella Partnership
75 000 dollárral támogatta a könyvtárat, hogy kibővíthessük a
közösségi programkínálatunkat, és ennek köszönhetően
alkalmazhattuk Naomit. A Bing Group pedig nagylelkű
adománnyal járult hozzá annak az épületnek a költségeihez,
amely otthont ad a könyvtáramnak.
– Ha befejezted…
– Lucian, az összes szervezet egy-egy cseresznyefajtáról van
elnevezve. És mindegyik a te tulajdonod. – Az egész egyetlen,
hihetetlen képpé állt össze a fejemben.
Felhorkant.
– Fogalmam sincs, honnan vannak ezek az információk, de
biztosíthatlak, hogy…
 – Könyvtáros vagyok, te nagyra nőtt seggfej. Az a munkám,
hogy tudjak dolgokat! Csak azt nem értem, hogy miért
finanszíroznád az álmaimat a pénzedből, amikor olyan
ékesszólóan megfogalmaztad, hogy ki nem állhatod a képemet.
– Nem kell megmagyaráznom, mi mindent igényelhetek
vissza az adómból.
– Nem tudom, hogy az ablakon akarom inkább kidobni a
tűzőgépedet, vagy inkább a fejedhez vágnám – motyogtam,
ahogy elléptem tőle, és járkálni kezdtem fel-alá.
– Jobban örülnék az ablaknak – mondta mögöttem.
Lesütöttem a tekintetem, ahogy elhaladtam az íróasztala
mellett, és észrevettem valami ismerőset a nyitott felső fiókban.
– Te jó ég – motyogtam, és felemeltem egy törött szemüveget.
Az én törött szemüvegemet. Egy halloweeni csetepaté során
ejtettem el Knockemoutban, és utána nem találtam meg.
– Ne nyúlj a cuccaimhoz! – szólt rám Lucian, és elindult felém.
Felemeltem a szemüveget.
– Ha semmit sem jelentek neked, miért intézted el, hogy több
időt tölthessek az apámmal? Miért adományoztál annyi pénzt a
kezdeményezéseimre? És mi a fenéért tartod a felső
íróasztalfiókodban a szemüvegemet, amit tavaly ősszel
vesztettem el a Könyvet vagy csalunk rendezvényünkön?
– Halkabban, vagy kivitetlek a biztonságiakkal – morogta.
– Mondd ki, Lucian.
– Ha rejtvényekre pazarolod az időmet, akkor akár le is
ülhetnél, hogy igyál egy kis vizet – jelentette ki durván, és a
tárgyalóasztalon lévő kristálykanna felé indult.
– Szeretsz engem, te idióta. Gyerekkorunk óta szerelmes vagy
belém. Akkor is szerettél, amikor elárultam a bizalmadat.
Szerettél, miután jóvá tettem. Még mindig szeretsz.
Félúton megtorpant, és felém fordult, hogy rám nézzen.
– Nem tettél jóvá semmit. Majdnem megöletted magad. És ha
apám akár csak egyetlen órára kijutott volna a börtönből,
elintézett volna téged. Mindig ezt tette azokkal a dolgokkal,
amik fontosak voltak nekem. Nincs olyan bírósági végzés, ami
megvédett volna tőle.
– Szóval azzal védtél meg, hogy titokban tartottad a
barátságunkat. Utána pedig azzal, hogy ellöktél magadtól. Csak
az őrült, kíváncsi szomszéd lány lehettem.
– Megtalálta volna a módját, hogy bántson téged.
Tulajdonképpen meg is tette.
– Már elment, Lucian. Meghalt. Most mi a mentséged?
– Fogalmam sincs, honnan ez a narratíva, de kínos helyzetbe
hozod magad. Nem szeretlek – erősködött.
A hangja egyenletes és hűvös volt, az arckifejezése megkövült.
De láttam az igazságot, a vágyakozást a tekintetében.
– Biztos vagy benne, hogy kitartasz emellett? – suttogtam.
– Nem szeretlek – jelentette ki makacsul.
Reszketve felsóhajtottam.
– Ennyi év, és mindazok után, amiken együtt
keresztülmentünk, még mindig nem tudsz őszinte lenni velem.
– Őszinte vagyok – felelte, de nem mert a szemembe nézni.
– Szeretsz engem – ismételtem meg. Két forró könnycsepp
gördült végig az arcomon. – Szeretsz engem, mégis megelégszel
azzal, hogy soha nem próbálkozol. Ez nem szomorú. Szánalmas.
– El kell menned, Sloane – közölte élesen.
Olyan érzés volt, mintha egy aprítóba dobta volna a szívemet.
Mindenem fájt.
– Úgy lesz. – Az ajtó felé indultam, aztán megálltam. – Soha
nem fogom tudni meghálálni neked az utolsó hónapokat,
amiket az apámmal tölthettem.
– Nem akarom, hogy megháláld – motyogta, és a hajába túrt. –
Nem jöhetsz ide többet. Nem biztonságos.
– Rendben. De soha többé nem adhatsz nekem semmit. Nincs
több titkos adomány. Nem tarthatsz szemmel. Köszönöm a
zavarba ejtő nagylelkűségedet, de értsd meg, amit mondok.
Semmi mást nem fogadhatok el tőled. Soha többé.
– Miért?
– Mert mindezek után azt hiszem, mindketten megérdemeljük
a tiszta lapot.
Egy hosszú pillanatig mozdulatlanul állt, miközben a
tekintetével valami olyasmit keresett az arcomon, amit soha
nem fog megtalálni rajta.
– Soha nem jöttünk volna össze, Sloane. Erről gondoskodott az
apám.
Megráztam a fejemet.
– Az apád meghalt, Lucian. Te gondoskodtál róla, hogy soha
ne jöjjünk össze.
Ismét az ajtó felé vettem az irányt, remélve, hogy sikerül elég
ideig uralkodnom magamon, hogy kijussak az irodájából. Két
nagydarab biztonsági őr várt rám a folyosón. Megálltam az
ajtóban, és még egyszer utoljára hátrafordultam.
– Szerettelek téged. Tudod? Szerettelek gyerekkorunkban. És
azt hiszem, képes lettem volna újra beléd szeretni.
Elfelhősödött a tekintete, de ott maradt, ahol volt, és egy szót
sem szólt.
– Egyébként – folytattam – az, hogy velem vége, még nem
jelenti, hogy az anyámat is dobhatod. Hiányzol neki, úgyhogy
emeld fel az istenverte telefonodat, és hívd fel.
– Ez most nem jó ötlet – hárította el a kérésemet.
– Vidd el ebédelni vagy vacsorázni, vagy mi a fenét szoktatok
csinálni, és ajánlom, hogy most azonnal tedd meg, különben új
és kreatív módokat fogok kitalálni arra, hogyan kínozzalak,
amiért megbántottad, amikor gyászol. Ne hagyd magára az
anyámat!
– Jókor jöttem, főnök? – kérdezte Nolan a két biztonsági őr
közé lépve. Felpillantott a kezében tartott kövér dossziéból. –
Nem. Felejtsd el. Nagyon nem jókor jöttem. Örülök, hogy látlak,
Szöszi.
 36. fejezet

Túl sok balszerencse

Sloane

– Rengetegen hallgatják a Mary Louise-ról szóló podcast

interjúkat.
– Tényleg? – kérdeztem, miközben a fagylaltomat
kevergettem.
Kurt Michaels okos, sármos és jóképű volt. Fárasztó vicceket
mesélt, ráadásul szexi kardigánt és dögös szemüveget viselt.
Tökéletes édesapa-alapanyag. Ellentétben másokkal, akik csak
„apucinak” feleltek meg.
Megfogta a kezemet. Kinyitotta előttem az ajtót. Figyelmesen
végighallgatott. Érdeklődött a számomra fontos dolgok iránt,
mint például Mary Louise ügye. És az előző két randevúnkon
egyszer sem éreztem szükségét annak, hogy vészhelyzetet
színleljek, vagy kimásszak a mosdó ablakán. Ráadásul
feltűnően hasonlított Michael B. Jordanre.
Azonban ez volt a harmadik randevúnk, és a szex
gondolatától majdnem szívrohamot kaptam. És nem jó
értelemben. Nem arról volt szó, hogy feltételeztem, Kurt
borzalmas lesz az ágyban. Szemügyre vettem a táncmozdulatait
a karácsonyi koncert videóján, amit az iskola Facebook-oldalán
találtam. A férfi tudta, hogyan használja a csípőjét. Ráadásul
minden korábbi randink végén tökéletesen kellemes csókot
váltottunk egymással.
De mélyen legbelül – a vaginám tájékán – tudtam, hogy
Lucian Rollins tönkretett engem. Viszont lelkileg nem álltam
készen elfogadni, hogy mennyire.
Kurt kinyújtotta sima, barna kezét az asztalon, és
megszorította az enyémet. Összerezzentem.
– Sloane – szólított meg várakozón.
– Tessék? – Próbáltam visszaemlékezni, kérdezett-e valamit.
– Az az érzésem, hogy gondolatban máshol jársz. Esetleg
valaki mással?
Elfintorodtam, és a szingli-lány-egy-dögös-randin álcám úgy
omlott össze, mint egy kártyavár.
– Nem erről van szó. Igazán kedvellek – jelentettem ki.
– Elég szerethető vagyok – értett egyet barátságosan.
– Nagyszerű férj és apa lennél. Ráadásul nincsenek
nyilvánvalóan fura szokásaid vagy leküzdhetetlen érzelmi
terheid.
Rám villantotta szexi mosolyát.
– Mit is mondhatnék? Jó fogás vagyok. Miért nem ugrasz az
„én hibám, nem a tiéd” részhez?
Felnyögtem, és a félig megevett fagyimra bámultam.
– Tudom, hogy mindenki ezt mondja, de ebben az esetben ez
az igazság. Tényleg nem te tehetsz róla. Az egész az én hibám.
Jó hallgatósághoz híven oldalra döntötte a fejét.
– Érzel valamit valaki más iránt – jelentette ki.
– Honnan… mindegy. Nem olyan érzésekről van szó. Inkább
dühös, bosszús és frusztrált vagyok valaki miatt. De komolyan,
honnan tudtad?
Felsóhajtott.
 – Én is túl akarok lenni valakin. Vagy legalábbis megpróbálni
elfelejteni. Nem állt készen egy kapcsolatra. Szóval igyekszem
továbblépni.
– Ismerős a helyzet – vallottam be, és megkönnyebbülten
dőltem hátra a székemen. – Kivéve, hogy én nem túljutni akarok
rajta. Hanem száműzni őt a szívemből és a gondolataimból. Ha
az nem opció, hogy soha többé ne lássam, akkor ki akarom
találni, hogyan szüntessem meg az érzéseimet iránta.
– Ez úgy hangzik, mintha nagyos erős érzések tombolnának
benned – jegyezte meg Kurt.
– Gyilkos gondolatok – állítottam. – Egyáltalán nem illik
hozzám. Semmire nem vágyik, amire én viszont igen. Sőt,
valójában nem is akar együtt lenni velem. És én sem vele. Csak
van ez a testi kapcsolat, ami… nem kellene erről beszélnem,
amikor egy másik férfival randevúzom.
Vállat vont.
– Talán csak szükséged van valamiféle lezárásra, mielőtt
továbbléphetnél.
– Hidd el, minden lezárást megkaptam, amire egy normális,
épeszű embernek szüksége van. De mégis ott él bennem az
ostoba romantikus, aki csodálkozik, hogyan lehet
megtapasztalni egy ennyire erős fizikai vonzalmat, amikor a
kapcsolat többi része kész szerencsétlenség. – Összerezzentem.
– Bocsánat. Mesélj a te helyzetedről, mielőtt még jobban
megalázom magam.
Kurt grimaszolt.
– Lehet, hogy engem akarsz majd megölni, ha elárulom.
Felcsillant a szemem.
– Hidd el. Nem lehetsz rosszabb nálam.
– Meg fogod bánni, hogy ezt mondtad – jósolta.
Komolyan és aggódva nézett rám.
– Semmi nem lesz köztünk, ugye? – tettem fel a kérdést.
– Sajnos, úgy tűnik – értett egyet.
 – Rendben. Akkor ettől jobban fogod érezni magad. Az első
randevúnkon a Honky Tonkban összefutottam a sráccal, akivel
találkozgattam. Hülye módon megkért, hogy menjek haza vele,
pedig világossá tette, hogy a szexen kívül semmi mást nem akar
tőlem. Mint egy hormontúltengéses ribanc, túl közel engedtem
magamhoz, és végigtaperoltuk egymást a folyosón a randinkon,
aztán megmondtam neki, hogy soha többé ne szóljon hozzám.
Kurt hátradőlt a székén.
– Ettől tényleg jobban érzem magam.
Felvontam a szemöldökömet.
– Tényleg? Meséld el a te sztoridat! Nem lehet rosszabb, mint
az én vallomásom. – Megkönnyebbülve vettem a számba egy
kanál fagylaltot.
– Szerelmes vagyok a nővéredbe.
Félrenyeltem a falatot, mert felkészületlenül ért a hír.
– Micsoda? – kérdeztem rekedten.
– Tessék – mondta, és egy pohár vizet tolt felém. – Idd meg,
vagy öntsd a képembe.
– Maeve-be? – faggattam.
Bólintott, majd végigsimított az arcán.
– Tavaly nyáron kezdődött. Találkoztunk a sulizáró gyűlésen,
megtetszett, aztán összegabalyodtunk a szünetben. Csak
szórakozásnak indult. Maeve elfoglalt volt. Én akkor kaptam
állást a városban. Nyilvánvalóan szörnyű ötlet volt a
kalandunk. Ő az egyik diákom anyja.
– Nem hiszem el – motyogtam.
– Tudom. Szörnyeteg vagyok – mondta.
– Nem! Azt nem hiszem el, hogy képesek voltatok megőrizni
egy ilyen titkot Knockemoutban.
– Nem vagy dühös?
Megráztam a fejemet.
– Le vagyok nyűgözve. Knockemoutban a titoktartás épp
annyira hatékony, mint egy szófogadásra kiképzett
macskahadsereg. Egyszerűen nem működik. De miért hagytad,
hogy a barátaim összehozzanak minket?
Szégyenlősen nézett rám.
– Egy részem – a szánalmas felem – azt gondolta, hogy ha
Maeve nem akar velem lenni, legalább így része maradhatok az
életének. A hihetetlenül ostoba énemben pedig felmerült, hogy
talán nem is lenne olyan rossz, ha Maeve egy kicsit… féltékeny
lenne.
– Hűha.
– Nem vagyok rá büszke. Ma este akartam elmondani, hogy
nem vagyok túl Maeve-en, rögtön azután, hogy közöltem, nem
fogok tudni lefeküdni veled.
– Nagyi-bugyit vettem fel, és nem borotváltam le a lábamat –
vallottam be.
Elvigyorodott.

∞
MÉG AKKOR IS NEVETTÜNK, amikor tíz perccel később kisétáltunk a
parkolóba. Sötét volt, és azért választottam a lawlerville-i
kávézót, nehogy véletlenül megint összefussak Luciannel
Knockemoutban.
– Szóval, mit fogunk csinálni? – kérdeztem tőle.
– Nos, a legkézenfekvőbb őrült választás az lenne, ha
eljátszanánk, hogy együtt járunk, amíg az exeink megőrülnek a
féltékenységtől. De mivel felnőttek vagyunk, és nem szeretném
tönkretenni a kapcsolatodat a nővéreddel, talán inkább
válasszuk a másik lehetőséget.
– Legyünk barátok?
– Barátok – értett egyet. – Tudod, nagyon szerettem volna
Maeve mellett lenni, amikor apátok meghalt. Néhányszor
megpróbáltam felhívni. De világossá tette, hogy egyedül akar
megbirkózni a történtekkel.
– Ellökött magától. Ismerem ezt az érzést – mondtam.
Kurt megbökte a vállamat, amikor elindultunk a kocsim felé.
– Ha számít valamit, Lucian egy idióta, ha nem ismeri fel, mit
érez irántad.
Megtorpantam az aszfalton.
– Honnan tudtad…?
– Knockemoutban nincsenek titkok. Láttam, hogy nézett rád,
amikor bementünk a Honky Tonkba. Ez nem semmi. És biztos,
hogy nem gyűlöl.
A hold felkelőben volt mögötte. Rügyeztek a fák. Közeledett a
tavasz. Az új kezdetek időszaka. De nekem a legutóbbi
csalódásom járt a fejemben.
– Nagyon jól éreztem magam ma este – mondtam Kurtnek.
– Én is.
Lábujjhegyre álltam, és csókot nyomtam az arcára.
Melegen átölelt. Egy napon kitűnő sógor lesz belőle,
döntöttem el.
– Talán köthetnénk egy paktumot, hogy ha ötvenéves
korunkig nem házasodunk meg, akkor belevágunk együtt.
Elvigyorodtam.
– Jó tervnek tűnik.
Beültem a kocsimba, és néztem, ahogy átszeli a parkolót a
saját autójához. Megvártam, amíg kitolat, majd felkaptam a
telefonomat, és megnyitottam az üzeneteimet. Érdekes
beszélgetés várt rám Maeve-vel.
Felkiáltottam, amikor valaki durván feltépte az ajtómat. Egy
nagy, kesztyűs kéz markolt a pulóverembe, és az üléshez
szorított. Egy másik befogta a számat, elfojtva a sikolyomat.
Nem kaptam levegőt. A támadóm a számra szorította a
tenyerét, és az egyik ujjával eltakarta az orrlyukaimat. Azonnal
elöntött a pánik, amikor az arca helyén csupán egy fekete
símaszkot láttam. Mit akar tőlem? Pénzt? A kocsimat?
Reméltem, hogy nem rám fáj a foga.
Vergődtem a szorításában, és kinyitottam a számat.
– Nehogy megharapj – fenyegetett a támadóm. – Üzenetet
hoztam.
Adrenalin tombolt a véremben. Szabad kezemmel a táskámba
nyúltam, hogy megkeressem a paprikaspray-met, miközben
igyekeztem az emlékezetembe vésni a fontosabb részleteket. A
magassága? Magasabb, mint én. A súlya? Honnan a fenéből
tudjam? Csupa fekete ruhát viselt, és a műszerfal fénye
semmilyen részletre nem világított rá. Ismerős volt?
Felismertem a hangját? Az illatát?
Fahéjillatot éreztem? A támadóm rágózott?
– Felejtsd el Upshaw-t! Ott van, ahová való – figyelmeztetett a
férfi.
– Mary Louise-t? – A hangomat elfojtotta a vastag kesztyű. Ez
nem egy véletlenszerű rablás vagy kocsilopás. Valaki követett
ide, és várt rám.
– Felejtsd el, különben nagyon megbánod – jelentette ki.
Aztán a mellkasomon lévő kéz egy másodpercre eltűnt, majd
visszatért, hogy egy papírcetlit nyomjon a szívem fölé.
– Ez az utolsó figyelmeztetés. Fogadd meg! Kérlek.
Őszinte könyörgést hallottam a hangjában. Lehet, hogy a
támadóm igazából nem is akart bántani? Vagy talán
hallucináltam? Az oxigénhiány és a fülemben lüktető vér
mindent eltorzíthatott.
Aztán ugyanolyan hirtelen eltűnt, mint ahogy megjelent.
Ez túl sok balszerencse volt egyetlen éjszaka alatt.
Remegő kézzel nyúltam a kilincsért, és becsuktam az ajtót.
Négy próbálkozásba telt, mire sikerült megtalálnom a gombot,
és bezárnom. Addigra a támadóm felszívódott.
Reszketve kerestem meg a telefonomat a padlón, és
tárcsáztam.
– N-Nash?
 ∞
NEM SZOKTAM RÁGNI a körmömet, de a bal kezemen már tövig
rágtam az összeset, és épp el akartam kezdeni a jobbomon is.
A felszínen Nash nyugodtnak tűnt, de az asztal alatt rugózott a
lába. Miután vallomást tettem a lawlerville-i rendőrségen,
könyörögtem neki, hogy vigyen el Mary Louise-hoz. Szörnyű
érzésem volt.
Először tiltakozott, hiszen ezzel szembementem volna egy
névtelen rosszfiú egyértelmű parancsával. De a saját
szememmel kellett látnom, hogy Mary Louise jól van, Nash
pedig nem akart szem elől téveszteni.
– Minden börtön ilyen szörnyű? – kérdeztem Nashtől.
Körbenézett a repedezett mennyezeten, a villódzó
fénycsöveken és a kopott linóleumpadlón.
– Nem. A hely, ahol Tina Wittet tartják fogva, ehhez képest
olyan, mint egy country klub.
Összeráncoltam a homlokomat.
– Mi a különbség a kettő között?
– Ez a börtön magántulajdonban van. Ami azt jelenti, hogy a
tulajdonosok a saját bankszámláikra irányíthatják a nyereséget.
Nincs igazi motiváció a létesítmény fejlesztésére, ha zsebre
tehetik azt, ami a kötelező kiadások után megmarad.
Kinyílt az ajtó, én pedig felugrottam a székemről. Mary Louise
lépett be a helyiségbe.
– Ó, istenem. Jól vagy?
Az arca tele volt zúzódásokkal, a bal karját pedig a
mellkasához szorította egy merevítővel. De a tekintetében
tükröződő félelem még a sérüléseinél is rosszabb volt.
Meg akartam ölelni, de úgy nézett ki, mint aki mindjárt
összeesik.
– Hívjunk orvost?
 – Jól vagyok – nyugtatott meg.
– Mi történt? – kérdezte Nash.
– Történt egy kis nézeteltérés az ebédlőben – felelte tompán. –
Megesik az ilyesmi.
– Ki kell juttatnunk innen. Felhívom Frant – döntöttem el.
– Ne – mondta Mary Louise meglepően éles hangon. Megrázta
a fejét. – Nincs több hívás. Nincs több petíció. Nincs több
találkozó. Végeztem.
– Miről beszélsz? – suttogtam, ahogy visszaültem a székemre.
– Valaki megfenyegette magát, Mary Louise? – kérdezte Nash.
A nő tekintete az ajtóra siklott.
– Szerintem mindenkinek az lesz a legjobb, ha letöltöm a
büntetésem hátralévő részét.
– Nem – vágtam rá határozottan. – Olyan közel vagyunk a
célhoz, Mary Louise. Nem akarsz ott lenni Allen
diplomaosztóján?
Ismét megrázta a fejét, és könnybe lábadt a szeme.
– Bolondság volt reménykednem. Jobb dolgokra is költhetitek
a pénzeteket. Más embereken is segíthettek. Én kibírok itt még
kilenc évet.
Ezt úgy mondta, mintha magát próbálná meggyőzni.
Kétségbeesetten néztem Nashre.
De ő megrázta a fejét, a zsaru énje felülkerekedett.
– Figyelj rám, Mary Louise – próbálkoztam újra. – Ki fogunk
találni valamit. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy
biztonságban legyél. Csupán arra kérlek, hogy ne hozz hirtelen
döntéseket, amíg ki nem derítem, mivel állunk szemben.
– Nem érted. Itt kell maradnom. Muszáj, hogy ne segíts.

∞
– NEM HAGYHATJUK OTT BENT – mondtam, ahogy kocogva
igyekeztem lépést tartani Nashsel, miközben a terepjárója felé
mentünk.
– Hadd gondolkozzam, Sloaney.
– Nyilvánvaló, hogy megfenyegették. Valaki megtámadta, és
most hirtelen nem akarja, hogy segítsünk?
– Tudom. Nyugodj meg és fogd be, hogy gondolkodni tudjak.
– Nincs időnk gondolkodni!
Nash megállt, én pedig nekimentem a széles hátának. Felém
fordult.
– Drágám, tudom. De meg kell értened; nem véletlen, hogy
téged ugyanazon a napon támadtak meg, mint Mary Louise-t.
Lehet, hogy csak titeket fenyegettek meg, viszont ez nem jelenti
azt, hogy kizárólag ti vagytok a célpontok.
– Allen – mondtam, ahogy leesett a tantusz.
Bólintott.
– És Lina. Naomi. Maeve. Mindenki, aki érintett ebben az
ügyben.
Lehunytam a szememet.
– A fenébe. Mary Louise soha nem sodorná veszélybe Allent
meg a többieket.
– Hívd fel Frant – utasított Nash, ahogy kinyitotta a kocsit, és
elővette a telefonját.
– Te kinek telefonálsz? – faggattam.
A szemembe nézett.
– Mit gondolsz, kit hívok?
– Mi a fenét fog Lucian csinálni?
– Ő az egyetlen, aki biztosan tudja úgy mozgatni a szálakat,
hogy Mary Louise és Allen azonnal megkapják a szükséges
védelmet.
Igaza volt.
A karjára tettem a kezem.
– Ne beszélj neki rólam. Kérlek.
– Sloane, kibaszottul veszélyben vagy. Ma este
megfenyegettek.
– Tisztában vagyok vele, rendőrfőnök. De neki semmi köze
hozzá. Különben is, itt vagy nekem te. Lucian összpontosítsa
arra a gonosz erejét, hogy megvédje Mary Louise-t és Allent.
 37. fejezet

Kezd melegem lenni

Sloane

A zárva tartó könyvtárnál csak a nyitottat szerettem jobban.

Imádtam, hogy körbevesz a sok könyv, a sok világ, amelyek csak
arra várnak, hogy felfedezzem őket. Kellemes borzongás futott
végig a hátamon a suttogás, a billentyűzet kattogása és a
papírzizegés hangjának elegyétől. De általában a munkaidő
utáni csendet is majdnem ugyanannyira szerettem.
Kivéve most, mert így túl sok időm maradt gondolkodni.
Ma nyitástól zárásig dolgoztam. Nem azért, mert muszáj volt,
hanem mert nem tudtam, mi mást tehetnék.
Két hét telt el azóta, hogy megfenyegettek engem és Mary
Louise-t. Lucian bevetette sötét erejét, és elérte, hogy Mary
Louise-t másnap reggel áthelyezzék egy új börtönbe – abba,
ahol Naomi ikertestvére, Tina ült. És bár Allen huszonnégy órás
testőri védelmet kapott, Mary Louise továbbra sem volt
hajlandó előrelépést tenni a saját ügyében.
Naomi és Lina lassan felhagytak azzal, hogy rögeszmésen
ellenőrizgessenek engem. Miután öt egymást követő éjszaka is
nálam aludtak, megegyeztünk abban, hogy a házam biztonságos
a záraknak, az óránkénti rendőri ellenőrzésnek és az új
biztonsági kameráknak köszönhetően, amiket Waylay segített
felszerelni és beüzemelni.
És mivel fantasztikus barátok voltak, megígérték, hogy nem
említik az incidenst Luciannek.
A magánéletem gyakorlatilag megszűnt, köszönhetően a
szinte állandó rendőri jelenlétnek, akik „szemmel tartottak és
vigyáztak rám”, miközben azt kutatták, kinek állhat érdekében
rácsok mögött tartani Mary Lousie-t. Ha egyáltalán kedvem
támadt volna randevúzni, az túl kínos lett volna egy
egyenruhás, fegyveres bébiszitterrel a nyakamban.
Ráadásul Nash szigorúan utasított, hogy hagyjam a nyomozást
a szakemberekre. Jól jött volna egy kis figyelemelterelés, egy
érdekes kutatás, amibe beleáshatom magam. De Nash a
félelmetes zsaruhangját használta, és megfenyegetett, hogy
mesél Luciannek a támadásról, ha nem egyezem bele. Így
nagyrészt belementem.
Nyilván. Jó, minden este belepillantottam egy kicsit Mary
Louise perének aktáiba, amíg a szavak össze nem folytak a
szemem előtt. Azzal nem ártok senkinek. És ha találnék valamit,
az hosszú távon mindenkinek jobb lenne, tekintve, hogy a
rendőrségi nyomozás folyamatosan zsákutcába futott. Nemcsak
hogy ujjlenyomat, vagy más, személyazonosításra alkalmas
bizonyíték nem maradt a támadómtól, de ráadásul minden jel
arra mutatott, hogy a Mary Louise elleni támadás véletlenszerű
és indokolatlan volt.
A gyermekrészleg felől érkező halk puffanás hangjától
majdnem elejtettem a kezemben tartott két John Sandford-
regényt.
Frusztráltan felsóhajtottam, félrefújva a hajamat az arcomból,
és bepárásítva a szemüvegemet. Amióta a fahéjas leheletű férfi
halálra ijesztett, kész idegroncs voltam.
 – Szedd össze magad – motyogtam.
Csalódtam magamban. Mindig azt hittem, hogy egy
temperamentumos hősnő gyors észjárásával és merészségével
reagálnék egy veszélyes helyzetre. Vagy legalábbis úgy, mint az
imádnivalón bohókás Stephanie Plum, a szingli fejvadász.
Ehelyett a hősre vártam, hogy megmentsen. És még csak nem is
a saját hősömre. Nem. A barátnőm vőlegényétől, a
rendőrfőnöktől vártam a segítséget.
Ez kijózanító, megalázó gondolat volt.
Befejeztem a visszahozott könyvek esti ellenőrzését, majd
lekapcsoltam a villanyt a földszinten, mielőtt felmentem az
irodámba. Volt még néhány adminisztrációs feladat, amit el
akartam látni. Nem, mintha muszáj lett volna ezeket pont ma
megcsinálni. De mi más dolgom lehetne?
Különben is, a könyvtár volt az egyetlen hely, ahol a zsaruk
békén hagytak, mivel egy épületben volt az őrssel. Csak egy
idióta próbált volna meg ártani nekem a rendőrkapitányság
mellett.
Az emeleten helyet foglaltam az íróasztalom mögött,
kinyitottam egy üveg gyömbérsört, és elindítottam a „Csináld a
dolgod!” lejátszási listámat. Mire felcsendült Joan Jett I Hate
Myself for Loving You című dala, három hétre előre
beütemeztem a könyvtár közösségi média posztjait a
Facebookra meg az Instagramra, megírtam a következő két hét
hírlevelét, és új magánkiadású regényeket rendeltem a
könyvtárnak.
Soha életemben nem haladtam ilyen jól a dolgommal, mint
most.
És erről egyetlen személy tehetett.
Elővettem a telefonomat, és végigpörgettem az üzeneteimet.
Annak ellenére, hogy nem válaszoltam neki, Lucian továbbra is
mindennap írt valamit.
Seggfej: Együtt vacsoráztam az anyáddal.
Seggfej: Azt hiszem, kellene neki egy háziállat, hogy legyen társa.
Seggfej: Macska vagy kutya?
Seggfej: Egy kis póni, ami befér a lakásába?
Seggfej: Nem kell ezt csinálnunk, Tündér. Megpróbálhatnánk barátok
lenni.

Barátok? Na persze. A barátok megbíznak egymásban. A

barátok őszinték egymáshoz. Elég időt pazaroltam az életemből
egy olyan férfira, aki sosem ismerte volna be, hogy érez irántam
valamit. Már semmire nem volt szükségem Lucian Rollinstól.
Fontosabb dolgom is akadt nála. Valószínűleg.
Találnom kellett egy férfit, akinek teret és időt adok arra,
hogy bebizonyítsa a megbízhatóságát, majd meggyőznöm, hogy
házasodjunk össze lehetőleg addig, amíg a petesejtjeim még
életképesek. De hogyan? Ez egy évtizedes projektnek tűnt.
Mi van, ha a petesejtjeim már most sem életképesek?
Mi van, ha nem találok magamnak olyan férfit, mint amilyen
Simon Walton volt?
Mi van, ha nem ez van megírva a sorsomban?
– Basszus, csak saját magamat idegesítem – panaszkodtam
zenehallgatás közben. – Ne sopánkodj, hanem csinálj már
valamit, baszd meg!
De mit? A szívem és a vaginám egyszerűen nem rajongott a
randizásért. De ez nem azt jelenti, hogy nincs más lehetőségem.
Knoxra, Naomira és Waylay-re gondoltam, majd az alsó ajkamat
harapdálva megnyitottam a megye nevelőszülői rendszerének
oldalát, amit alaposan átolvastam.
Icona Pop az I Love It refrénjének közepén tartott, amikor egy
távoli zaj felrázott a kutatásból. Lehalkítottam a zenét, hogy
hallgatózzam, aztán megriadtam, amikor az ősrégi nyomtató
kiköpte a nevelőszülői és örökbefogadási brosúrákat.
 Kivettem a papírokat a tálcából, és a fülemet hegyeztem.
Semmi. Biztos egy könyv pottyant le valamelyik polcról, vagy a
gyerekrészleg egyik nehéz plakáttáblája legyőzte a
ragasztószalagot, és a földre esett.
Feltekertem a zene hangerejét, és megnyitottam az e-mail-
fiókomat, hogy elintézzek még néhány feladatot.
Ezúttal nem egy hang keltette fel a figyelmemet. Hanem a
szag. Halvány, kesernyés vegyszerillat. Majdnem olyan volt,
mint az olvadt műanyag vagy a régi, állott kávé, ami a kanna
aljára égett.
Kikapcsoltam a kávéfőzőket. Ugye?
Igen. Sosem felejtem el, mióta láttam a hírekben, hogy egy
családi ház leégett karácsony este egy hibás forrólevegős fritőz
miatt.
Homlokráncolva löktem el magam az asztalomtól. Egyre
erősebb volt a szag. A könyvtárban továbbra sem égett a villany,
de az irodám ablakán keresztül valamiféle hátborzongató fényt
láttam. Melegebb lenne idebent? Talán elromlott a kazán.
Kinyitottam az irodám ajtaját, és megcsapott a füst csípős
szaga.
– Mi a…
Nem lehetett tűz. Az egész épületet a legmodernebb
tűzoltórendszerrel szerelték fel, amikor megépítették.
Azonban a földszintről érkező narancssárga, hullámzó
ragyogást nem lehetett mással összekeverni, és abban is biztos
voltam, hogy melegem van a hőtől.
Visszarohantam az asztalomhoz, és felkaptam a telefont, hogy
segítséget hívjak. De nem volt tárcsahang. A vonal süket volt.
– A fenébe! Jól van. Gondolkozz, Sloane. Ne ess pánikba, baszd
meg!
Remegő kézzel kerestem meg a mobiltelefonomat, és sikerült
tárcsáznom a 911-et. Amíg kicsörgött, összepakoltam a
táskámat, és válogatás nélkül elkezdtem beletömködni a
könyveket meg a személyes tárgyakat. Letéptem Ezra Abbott
Valentin-napi kalózrajzát az ablakról, és feltekertem.
– 911. Mi a vészhelyzet?
– Sloane Walton vagyok, a Knockemouti Közkönyvtárból
telefonálok – mondtam, miközben visszarohantam az ajtóhoz. –
Tűz van. A könyvtárban. Legalábbis azt hiszem, hogy tűz van. –
A levegő sűrűnek és forrónak tűnt, ráadásul marta a torkomat.
Köhögési roham tört rám, és kétrét görnyedtem, hogy
beszívjam a levegőt.
– Nyugodjon meg, asszonyom. Kérem, mondja meg, hol van.
– Ne mondd nekem, hogy nyugodjak meg, Sharice. És ne
asszonyomozz. A könyvtár lángokban áll – kiáltottam rekedten,
miközben elhagytam az irodámat. Sharice nemrég végzett a
knockemouti középiskolában, és az elmúlt három évben a
könyvtár nyári táborának egyik segítője volt.
Másodpercről másodpercre egyre melegebb lett, mintha
megengedtem volna a folyton fázó Barbarának a könyvklub
ideje alatt, hogy a kedve szerint állítsa be a termosztátot.
A tüzet tűzoltó készülékkel kell eloltani. Megkönnyebbültem a
gondolattól. Eszembe jutott a nagy, piros tűzoltó készülék,
amely a konyhában lógott a falon.
Lebuktam, hogy átlássak a sötét, bűzös füstön, és elfordultam
a lépcsőtől a konyha felé. Eszméletlenül izzadtam.
– Sajnálom, Sloane. Tudod, hol van a tűz?
– Azt hiszem, a földszinten. Én az emeleten vagyok. – A
vállamhoz szorítottam a telefont, és vakon tapogattam végig a
falat, miközben amennyire csak tudtam, lehajoltam, hogy
levegőt vegyek.
Megtaláltam az ajtókeret kiálló részét, és sietve a kilincsért
nyúltam. Melegebb volt, mint kellett volna.
– Most hívom a tűzoltókat. Ki tudsz jutni az épületből
biztonságosan?
– Hozok egy tűzoltó készüléket a konyhából.
 – Asszonyom… khm, Sloane, mondd meg, hogy el tudod-e
hagyni az épületet! – szólt rám élesen.
– Majd elmondom, mihelyst megtaláltam azt az átkozott
tűzoltó készüléket. – Nem akartam fegyvertelenül harcba
szállni. Az ajtó mellett kitapogattam a villanykapcsolót, de
semmi sem történt, amikor megnyomtam.
A francba. Nincs világítás.
A konyhába botorkáltam, nem törődve a vonal túloldaláról
érkező tompa hanggal.
– A rendőrök már a helyszínen vannak.
– Remélem is, tekintve, hogy szó szerint ugyanabban az
épületben vagyunk.
– Azonnal ki kell menned velük az épületből. A tűzoltók már
úton vannak.
A sípcsontom valami keménynek ütközött, és sikoltva a földre
zuhantam.
A telefonom és a táskám kirepült a kezemből.
Az istenverte szemetes. A sötét és a füst útvesztővé változtatta
ezt az ismerős helyet.
– A fenébe veled, Marjorie Ronsanto! – motyogtam, miközben
négykézlábra ereszkedtem. Idelent kicsit hűvösebb volt, és a
füst is enyhébb. Előrekúsztam, és a telefonom után
tapogatóztam. – Ha még ott vagy, Sharice, tudnál nagyon
hangosan kiabálni, vagy megnyomni néhány gombot? –
kérdeztem a sötétben.
De rájöttem, hogy a morajlás nem csak a fülemben van.
Alulról jött.
– Mi a faszért nem működik a spriccelő rendszer, és hol a
faszban van a tűzoltó készülék? – morogtam.
Csodával határos módon megtaláltam az utat a
szekrényekhez, és végigkövettem őket a túlsó falig. Mászás
közben az emlékezetembe véstem néhány fontosabb
megjegyzést. A tűzoltó készüléket mostantól az ajtó mellé
szereljük, nem pedig az átkozott helyiség legvégébe. Marjorie
szemetesét pedig kidobom a picsába.
Lángolt a torkom és a tüdőm. Annyira izzadtam, hogy azon
tűnődtem, vajon lehet-e belőlem emberi mazsola.
Végül a homlokom nekiütközött a túlsó falnak.
– Aú!
Feltápászkodtam, és körbetapogattam a gipszkartont.
Bevertem a kisujjamat a fémdobozba, majd fájdalmasan és
diadalmasan felkiáltottam.
Vakon lerántottam a tűzoltó készüléket a falról.
– Megtaláltam a tűzoltó készüléket a konyhában – kiáltottam,
hátha még vonalban van a segélyhívó. Olyan gyorsan
csoszogtam vissza az ajtóhoz, ahogy csak mertem. –
Megpróbálok lemenni a lépcsőn. Ha nem sikerül, akkor az egyik
oldalsó ablakhoz megyek…
A lábam beleütközött valami váratlan dologba, és ügyetlenül
oldalra estem. A bordám egy kemény és mozdulatlan tárgyhoz
ütődött, ami kiverte belőlem a szuszt. A nyavalyás asztal volt az,
aminél mindennap ültem.
– Ha ilyen ütemben haladok, esélyem sem lesz
füstmérgezésben meghalni – ziháltam. – A bénázás fog a sírba
vinni.
A földön lévő mozdulatlan dologról kiderült, hogy a táskám. A
vállamra vettem, a hónom alá dugtam a tűzoltó készüléket, és
kimásztam az ajtón.
– Sloane!
Grave Hopper őrmester kiáltotta valahonnan a nevemet, és
dühösnek hangzott.
Mély levegőt vettem, hogy válaszoljak, de újabb köhögési
roham tört rám.
Én vagyok a világ legrosszabb tűzoltója, döntöttem el,
miközben könnyek csorogtak végig az arcomon. Olyan
alacsonyan maradtam, amennyire csak tudtam, miközben fél
karon mászva a lépcső felé vettem az irányt.
– Sloane! – kiáltotta egy másik hang.
– Itt vagyok! – Inkább hörögtem, mint kiáltottam, de elég volt.
– Az emeleten van.
– Fent nincs kijárat.
– Lejövök – mondtam. – Van nálam egy tűzoltó készülék.
– Dobd el a kibaszott tűzoltó készüléket, és vonszold a segged
a lépcsőhöz – parancsolta Grave.
Eldobni a tűzoltó készüléket? Meg kell mentenem a
könyveket! De aztán meghallottam őket. A szirénákat. Meg
fogják menteni a könyveket.
Nagyon fáradt voltam. Fájt a tüdőm. Csengett a fülem.
Szédültem. Olyan sötét volt. Muszáj volt pihennem egy kicsit.
 38. fejezet

Hülyetabletta

Lucian

Amikor a helikopter keletre dőlt Knockemout fölött, a sötétben

villogó tűzoltóautók fényei olyan dühöt ébresztettek bennem,
amit valószínűleg nem tudok majd kordában tartani.
Sloane egyedül volt az épületben, amikor a tűz keletkezett. Én
pedig kilométerekre tőle, egy konferenciahívást bonyolítottam
le a nyugati parttal.
Amíg ő vakon mászott le a lépcsőn a füstben és a lángokban,
én egy kisebb PR-válságot kezeltem egy kaliforniai képviselő
számára. Egy kisebb vészhelyzetet, amit könnyen átadhattam
volna másnak.
Míg Sloane-t egy rendőr és az a tűzoltó mentette ki az
épületből, aki elvitte a végzős bálra, míg megvizsgálta a mentős,
aki történetesen a könyvtár könyvklubjának egyik tagja volt, én
gyakorlatilag vadidegenek óhajait teljesítettem.
– Leszálláshoz készülődünk, uram. – A pilóta hangja tompán
és távolról szólt a fejhallgatómban.
Mihelyst földet értünk a Knockemouthoz közeli
magánrepülőtéren, kinyitottam a gép ajtaját, és kimásztam
rajta. Alig egy perccel később bepattantam a várakozó autó
volánja mögé, és a város felé száguldottam. Igyekeztem
kikapcsolni a gondolataimat, és az útra, az ismerős tájra
koncentrálni, ami mellett elsuhantam.
Nem hagytam, hogy Sloane-ra gondoljak. Egyedül volt.
Védtelenül. Nem szabadott belegondolnom abba a ténybe, hogy
én hagytam őt magára, mert azt hittem, így nagyobb
biztonságban lesz.
Knox hangja csengett a fülemben.
– Kedves tőled, hogy végre felvetted, seggfej. Kigyulladt a
kibaszott könyvtár, és Sloane bent volt.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire megpillantottam a villogó
fényeket a szélvédőn keresztül, ahogy behajtottam Knockemout
szívébe.
Kiszálltam a kocsiból, és besétáltam a káoszba. A füst maró
szaga égette a torkomat, miközben átverekedtem magam az
összegyűlt tömegen. A kétszintes, vörös téglaépület még állt. A
Knox Morgan Közösségi Ház aranyfelirata megkopott, de még
ott virított az épületen. A bejárati ajtók nyitva voltak. A
könyvtár felőli oldalon betörték az ablakokat, így onnan fekete,
gomolygó füst szivárgott ki, beszennyezve az éjszakai levegőt.
Megragadtam a legközelebbi tűzoltót, akit találtam, egy
magas, őszülő nőt, akinek a felszerelése csupa korom volt, és
egy fejszét vetett a vállára.
– Morgan rendőrfőnök? – dörrentem rá.
– Arra. – A rendőrőrs parkolója felé mutatott, ahol egy sátrat
állítottak fel, és ahol egy tucatnyi tűzoltó és rendőr gyűlt össze.
Senki sem próbált megállítani, amikor elindultam arra. Ez
volt az egyik előnye annak, hogy én voltam a kibaszott Lucian
Rollins. Rám a legtöbb szabály nem vonatkozott, mert senki
nem mert szembeszállni velem, és betartatni őket.
– Nash! – A hangom ostorként csattant.
 A barátom felpillantott a tűzoltóparancsnokkal, Hilly Swanson
polgármesterrel és a csupa korom Grave Hopper őrmesterrel
folytatott eszmecseréjéből. Nash komoran nézett rám, mire
éreztem, hogy a bennem lévő düh exponenciálisan erősödik.
Elnézést kért a többiektől, és a mellkasomra tette a kezét.
– Nem esett baja.
Behunytam a szememet, és hagytam, hogy ez az információ
áttörjön az őrült pánikon.
– Hol van? – kérdeztem rekedten.
– Bannerjee tíz perccel ezelőtt hazavitte.
Oda akartam menni hozzá. Muszáj volt találkoznom vele.
Hogy a saját szememmel lássam, nem esett baja. De először
szerettem volna válaszokat kapni.
– Hagytad, hogy egyedül menjen haza? Mi a fasz bajod van?
Miért nincs vele Knox? Hol van Naomi és Lina?
– Majdnem hajnali két óra van, ráadásul holnap iskola. Sloane
egy órája hazaküldte őket. Bannerjee ellenőrizte a házat,
beleértve az összes ajtót és ablakot, mielőtt elment.
– Mi a fene történt itt?
Nash pókerarcot öltött.
– Még nem tudjuk. A tűzoltóság szerint a földszintről indult a
tűz. Sloane fent volt az irodájában, mert sokáig dolgozott. Csak
ő tartózkodott az épületnek ezen az oldalán. A riasztó és a
sprinkler rendszer nem kapcsolt be, ahogy kellett volna, de
Sloane megérezte a füstszagot, kinyitotta az ajtaját, és azonnal
hívta a 911-et. Grave kiürítette a mi oldalunkat, aztán berohant
a könyvtárba, mint egy zöldfülű idióta. Sloane-t a lépcsőn
találta, és épp kifelé igyekeztek együtt, amikor megjelent a
tűzoltóság.
Minden személy nevére kíváncsi voltam, aki részt vett a
riasztó és a sprinkler rendszer telepítésében, mert
szisztematikusan tönkre akartam tenni az életüket. Aztán
veszek Grave-nek egy lakást abban a városban, ahol akarja.
 – Mekkora a kár? – kérdeztem. Ha kell, az alapoktól kezdve
fogom újjáépíteni neki. Bármit megteszek, amit kér. Nem
akadályozhat meg ebben.
– Reggelre többet fogunk tudni. A szerkezet stabilnak tűnik,
de… – Nash végigsimított az arcán. – A könyvek úgy égtek, mint
a kibaszott gyújtós.
Ez gyomron vágott. Sloane biztos teljesen összetört.
– Odamegyek hozzá – jelentettem be.
Nash megrázta a fejét.
– Ember, ez nem a legokosabb ötlet. Nem akar majd látni
téged. Főleg azok után a baromságok után, amiket összehordtál.
– Helyre fogom hozni.
– Vagy túlbecsülöd a vonzerődet, vagy alábecsülöd a
makacsságát. Akárhogy is, valószínűleg te vagy az utolsó, akit
ma este látni akar.
Nem értette. Senki sem értette. Amikor valami
szerencsétlenség történt, Sloane és én ott voltunk egymásnak.
Mindig. Ideje volt, hogy erre mindketten emlékezzünk. Mert
nem fogok elmenni. Ezúttal nem. Soha többé.
– Nem lesz választása. Hallgatni fog a józan észre.
Nash úgy bámult rám, mintha meghívtam volna egy
pókerjátszmára a jetivel és a néhai Sammy Davis Juniorral.
– Hülyetablettát vettél be reggel?
Mérgesen néztem rá.
– Helyre fogom hozni.
– Figyelj, Luce. Megértem, hogy bonyolult érzéseket táplálsz
Sloane iránt. De úgy szeretem azt a lányt, mintha a kishúgom
lenne. Mindig is szerettem. Ahogy Knox is. Ha megint kibaszol
vele, vagy ha még jobban felzaklatod, nem leszek veled
kíméletes. És mindketten tudjuk, hogy Knox sem akar majd
kimaradni a seggberúgásból.
Farkasszemet néztem Nashsel.
– Ha te, Knox vagy bárki más ebben a kibaszott városban
megpróbál távol tartani Sloane-tól, azt tönkre fogom tenni.
Mosolyra görbült a szája.
– Alig várom, testvér. Sok szerencsét.

∞
– NYISD KI AZ ISTENVERTE AJTÓT, Sloane – üvöltöttem, miközben az
öklömmel vertem a bejárati ajtaját.
Nem válaszolt egyetlen hívásomra vagy üzenetemre sem,
mióta kirúgtam a házamból, és főleg nem reagált a tucatnyi
hívásra meg üzenetre, amiket akkor küldtem, amikor
megjelentem a küszöbén. De öt perccel ezelőtt elkövette azt a
végzetes hibát, hogy lekapcsolta a lámpát a verandán.
A földszinten sötét volt. Szóval vagy a sötétben ült, és élvezte a
dühkitörésemet, vagy felment az emeletre, hogy ne kelljen
velem foglalkoznia.
– Nem megyek sehova, úgyhogy akár be is engedhetnél –
kiáltottam.
A hozzám legközelebbi ablakban lévő függöny megrezdült,
mire az üveg felé vetettem magam, de csak a macska figyelt
engem szenvtelenül, mintha valamiféle vízköpő lenne. A
macskák tudnak vigyorogni? Mert úgy tűnt, ez a gömbölyded
cirmos pontosan ezt csinálta.
– Miau Miaunak hívnak. Nincs jogod ítélkezni – mondtam a
macskának az ablakon keresztül.
A szőrgombóc nem törődött velem, inkább a mancsára
összpontosította a figyelmét, amit éppen tisztogatott.
Felhagytam a kopogtatással, és új tervet kerestem.
A kulcs.
Emlékeztem, hogy Simon és Karen a pótkulcsot a piros
virágtartó alatt tartotta, amelyet minden tavasszal páfránnyal,
télen pedig örökzöld bokrokkal töltöttek meg. Lelkesen
hátrabillentettem, és végigtapogattam alatta a padlódeszkát.
Semmi.
A francba. Azt hiszem, néhány dolog tényleg megváltozott.
Egy méterrel jobbra toltam a virágtartót, aztán benéztem
Sloane lábtörlője alá. Átfésültem a veranda minden zegzugát a
bejárati ajtó körül, aztán kiterjesztettem a módszeres keresést,
és közben percenként megálltam, hogy üzenetet küldjek neki.

Én: Nem megyek el. Engedj be.

Én: Jól vagy?
Én: Ha nem válaszolsz, fel kell hívnom Nasht, hogy jöjjön ide, és
ellenőrizzen téged.
Sloane: Jól vagyok.

A megkönnyebbülés azonnal átadta a helyét a gyanakvásnak.

Nem sértegetett. Nem vágta a fejemhez, hogy igyak
unikornisvért, és hagyjam békén. Nem dobálózott a múltbéli
viselkedésemmel.
Ismét elfogott a pánik.
Ellenőriztem a korlát teljes hosszát. Nem találtam kulcsot.
Miután bejutok, addig fogom piszkálni, amíg nem ad nekem egy
pótkulcsot. Aztán megkérem a biztonsági csapatomat, hogy
szereljenek fel egy korszerű rendszert a biztonsága érdekében.
A ház végéhez sétáltam, ahol a veranda bekanyarodott oldalra.
A telefonom zseblámpájával a fatörzs vastag, hámló kérgére
világítottam.
Hetek óta először vigyorodtam el.
Átugrottam a korláton, és a virágágyásban landoltam egy
bimbózó rododendron és egy azáleabokor között. Zsebre
dugtam a telefonomat, aztán átkaroltam a fatörzset. Egy
magabiztos ugrással feláldoztam a Brioni bőrcipőmet a durva
fakérgen.
 A cseresznyefára mászás trükkje az volt, hogy minden
erőmmel lefelé kellett nyomást gyakorolnom, hogy a kéreg ne
váljon le a fáról. Lassan felkúsztam a törzsön, amíg elértem az
első ágat. Az első cseresznyevirágok már bimbózni kezdtek, és
megtöltötték az orromat ismerős illatukkal. Ez feltüzelt, így
gyorsabban másztam felfelé.
A legmeredekebb utat választottam, és amikor egy magasabb
ág felé nyújtottam a lábam, a szövetszakadás árulkodó hangját
hallottam. Majd friss levegő legyezte a golyóimat. A fa néhány
évtizeddel idősebb volt, mint amikor először másztam fel rá, és
én is kiestem a gyakorlatból, de sikerült a veranda tetején
landolnom, és megúszni ezt a kalandot néhány karcolással és
szakadással.
Sloane szobájában ég az éjjeli lámpa, állapítottam meg,
miközben felkapaszkodtam a zsindelyen át az ablakhoz.
Megállt a szívem.
Égett a villany, de nem volt az ágyban. Sloane. Az én Sloane-
om a padlón ült, a karját a térde köré kulcsolta, miközben előre-
hátra ringatózott. A könnyek utat mostak maguknak kormos
arcán. A ruhája piszkos volt. Még a haja is elvesztette ragyogó
fényét. A lófarka elnehezedve lógott a füstmaradványok
súlyától.
A középső ablak néhány centire nyitva volt. Ahogy mindig.
Így azt tettem, amit régen. Felhúztam és bemásztam.
Csak elképzelni tudtam, hogy néztem ki, miközben az egyik
lábamat átvetettem a párkányon. De Sloane nem nevetett. És
nem kiabált. Nem mondta, hogy baszódjak meg, és hagyjam őt
békén.
Egyenesen rám nézett, majd a kezével eltakarta az arcát, és
még jobban sírni kezdett.
– Bassza meg – motyogtam, ahogy bemásztam a szobába, és
odarohantam mellé. – Sloane. Kicsim. – A kezemmel
megvizsgáltam a karját és a felsőtestét sérülések után kutatva.
Mert csak a legsúlyosabb sérülések törhették meg így. A
legsúlyosabb sérülések és a legnagyobb szívfájdalmak.
Mivel nem találtam semmit, a karjaimba vettem. A pániktól
összeszorult a mellkasom, amikor nem küzdött ellenem. A
fejemhez kellett volna vágnia, mekkora seggfej vagyok. Ki
kellett volna dobnia a házából. Nem pedig összeomlani előttem.
Felemeltem, és a mellkasomhoz szorítottam, majd amikor
nem kezdett el ütögetni és sértegetni, az ágyához vittem.
Lehajtottam a takarót, lerúgtam tönkrement cipőmet, és a
párnákra dőlve átöleltem.
Néma zokogás rázta a testét, megsebezve hideg, fekete
szívemet. A könnyek feneketlen kútja átitatta az ingemet,
miközben szorosabban öleltem magamhoz, és az egyik
kezemmel végigsimítottam a lófarkán. Újra meg újra. Olyan
szaga volt, mint az álmokat elpusztító füstnek, és ezt alig bírtam
elviselni.
Bár borzalmas volt látnom a fájdalmát, rájöttem, mégis
mekkora ajándék ez. Hogy itt lehetek, amikor összetört. Hogy
összeszedhetem a darabokat, és segíthetek neki rendbe jönni.
Nem mondtam, hogy minden rendben lesz. Nem
könyörögtem, hogy hagyja abba a sírást. Csak szorosan öleltem,
miközben a szánalmas, gyáva szívem összetört.
Azt hittem, helyesen cselekedtem, amikor távol tartottam őt
magamtól. Így nagyobb biztonságban kellett volna lennie. De
azzal, hogy magára hagytam, olyan veszélynek tettem ki, amire
én sem számítottam. Meg akartam őt védeni magamtól, a
múltam sötét árnyékától, a jelenemet jelentő veszélytől. De így
kiszolgáltatott és sebezhető lett valami mással szemben. És
majdnem ellopták tőlem.
Ha a távolságtartásom nem tudta megvédeni, majd a
közelségem gondoskodik erről. Mostantól én leszek Sloane
árnyéka.
 ∞
VALAMIVEL KÉSŐBB elapadtak a könnyei. Azonban az egész testét
átjárta a borzongás. Még mindig nem szólt hozzám egy szót
sem. Én pedig bármire kész voltam, mielőtt visszanyeri a
hangját, és megpróbál kirúgni. Figyelmeztetés nélkül felkaptam,
és bevittem a fürdőszobába.
– Mit csinálsz? – A máskor erotikusan rekedt hangja most
fájdalomtól remegett.
– Reszketsz – feleltem, miközben lehajoltam, hogy
megnyissam a vizet a kádban. Mély, pezsgőfürdős kád volt, egy
ablak alatti csempekeretbe építve.
– N-nem, n-nem i-igaz – suttogta vacogva.
Két próbálkozásba telt, mire le tudtam tenni. Féltem, hogy
elszalad, ezért le sem vettem róla a tekintetemet, miközben
bedugtam a kád lefolyóját. Gyertyák sorakoztak a kád körül.
Elővettem az öngyújtót a zsebemből, és meggyújtottam őket.
Még mindig nem bíztam benne, hogy marad, így gyengéden
megfogtam a csuklóját, és magammal húztam, miközben
összeszedtem a bolyhos, zsályazöld törölközőket, és a kád mellé
halmoztam őket. Készségesen jött velem, ahogy a zuhanyzó felé
húztam, ahol összeszedtem a samponját, a hajbalzsamját és a
szappanját.
Elrendeztem a holmikat, majd beállítottam a víz
hőmérsékletét, miközben továbbra is határozottan szorítottam.
Amikor végül szembefordultam vele, ő üres tekintettel
bámulta a vizet. A könnyei tiszta utat rajzoltak a mocsokba, ami
elcsúfította szép arcát. Nem volt fény, nem volt harci szellem
abban a gyönyörű zöld szemében. Nem láttam a smaragdzöld
lángokat a tekintetében, amik általában a közelgő verbális
kizsigerelésemre figyelmeztettek.
– Le kell vennünk a ruháidat, Tündér.
 Semmi jelét nem adta annak, hogy hallja, amit mondtam,
ezért magam gondoskodtam róla. Kinyújtottam a kezemet, és
levettem a tönkrement pulóverét. Majdnem elakadt a
lélegzetem, amikor megláttam a karján és a bordáin a
zúzódásokat. Továbbra sem mozdult, hogy megállítson vagy
segítsen. Így hát folytattam.
Volt valami gyengéd sebezhetőség abban, ahogy hagyta, hogy
levetkőztessem, mint egy babát. Amíg a kád megtelt, sietség
nélkül lehámoztam róla a ruhadarabokat, és eldobtam, így
Sloane reszketve, meztelenül állt előttem. Kosz és korom
maszatolta össze az arcát, a kezét, a haját. Zúzódások borították
elefántcsontszínű bőrét, mintha a teste festővászon lett volna.
Düh tombolt bennem. Nem nyugszom, amíg ki nem derítem,
hogy ki a felelős a zúzódásokért, és bosszút nem állok rajta.
Sloane szépsége olyan elképesztően törékeny volt, hogy
levegőt sem kaptam.
Majdnem elvesztettem. Tényleg elveszíthettem volna. Akkor
nem csupán távol lenne tőlem, hanem egyenesen elérhetetlen.
Megtörténhetett volna, hogy úgy láttam utoljára, hogy nem is
tudok róla. Ez a gondolat borotvaéles tisztánlátást adott.
Állhattam volna egy hullaházban is ezen az estén Sloane
fürdőszobája helyett, mert egy ostoba, önző, gyáva alak voltam.
Korábban nem hittem el, hogy meg tudom védeni őt. De most
nem volt más választásom.
Felemeltem az állát, amíg zöld szeme az enyémre nem tapadt,
és akkor tudtam. Soha többé nem hagyom el őt. Utoljára váltak
el az útjaink. Csak ő még nem sejtette.
– Kész vagy? – kérdeztem tőle.
Nem szólt semmit, csak üresen bámult rám. Összeszorult a
mellkasom. Az ő fájdalma az enyém is volt. És életemben
először rájöttem, mit érezhetett tizenhat évesen, amikor a
nyitott ablakon át az éjszakai szellő berepítette hozzá a saját
fájdalmam suttogását.
 Bassza meg.
Elzártam a vizet, és a kád peremére ültettem. Amikor
megbizonyosodtam róla, hogy stabilan ül, levettem az ingemet
és a nadrágomat.
– M-mit csinálsz? – kérdezte, és olyan tétován ejtette ki a
szavakat, mintha elfelejtette volna, hogyan kell beszélni.
– Megfürdünk – válaszoltam, miközben levettem az
alsógatyámat és a zoknimat, majd ráhajítottam őket a
ruhakupacra, amit az első adandó alkalommal ki fogok dobni.
Soha többé nem akartam látni a tönkrement rózsaszín
pulóverét. Majd veszek neki egy újat. Egy tucat újat. Az
alapjaitól kezdve, könyvről könyve építem újjá a könyvtárát. És
soha többé nem hagyom, hogy egyedül nézzen szembe a
veszéllyel.
Valami megenyhült a mellkasomban. Valami régi és rozsdás.
Mintha egy ősi zár végre kinyílt volna. Friss levegő áramlott
befelé, elfújta a pókhálókat, és megvilágította a kandallót.
Mindig is az enyém volt. Csak most fogadtam el ezt a tényt. És
ha valami egyszer az enyém volt, arról soha nem mondtam le.
Évek óta nem éreztem magam olyan könnyűnek, mint abban
a pillanatban. Bemásztam a kádba.
– Gyere, Tündér. Foglak. – A hóna alá nyúltam, és beemeltem
a vízbe. Leültem, aztán kinyújtottam magam előtt a lábam,
mielőtt az ölembe húztam. A háta a mellkasomhoz simult, az
államat a fejére hajtottam. Átkaroltam, és hátradőltem.
Életemben először fürödtem együtt egy nővel. Ráadásul nem
is akármilyen nővel. Sloane-nal.
Melegség öntötte el a mellkasomat. Annyi első pillanatot fogok
átélni ezzel a nővel!
Így pihentünk a gőzben és a pislákoló gyertyafényben,
miközben a víz hosszú percekig melegített minket. Amikor
halkan, megtörten felsóhajtott, felkaptam egy szivacsot és a
szappant, aztán óvatosan nekiláttam, hogy megtisztítsam a
bőrét a koromtól és a kosztól. Az én gyönyörű, megtört csajom
nem segített, de nem is küzdött ellenem. Egyszerűen ellazult
hozzám simulva. A nyakamhoz szorította nyirkos arcát. És
életemben először hősnek, nem pedig gonosztevőnek éreztem
magam.
Merevedésem volt. Biológiailag lehetetlen lett volna, hogy ne
álljon fel a közelében, arról nem is beszélve, hogy vizesen és
meztelenül simult hozzám. De ami kettőnk között történt, az
sokkal mélyebb volt a szexnél, így alig foglalkoztam az
izgalmammal.
– Gyere, bébi – mondtam, ahogy a víz alatt a csípőjére simult a
kezem. Előretoltam, és behajlítottam a térdemet, mielőtt a
lábszáramnak támasztottam a hátát. – Hadd mossam meg a
hajad.
Sloane nem szólt semmit, ahogy kihúztam a gumit a hajából.
A tincsei selymes, sűrű függönyként omlottak a combomra, és a
haja vége a vízbe lógott.
Felkaptam egy üres borospoharat a kád mellől, és
megtöltöttem vízzel.
– Dőlj hátra – utasítottam, miközben szabad kezemmel a
hajába túrtam, és gyengéden a térdemre hajtottam a fejét. – Jó
kislány.
Leöntöttem vízzel a szőke fürtöket, majd újratöltöttem a
poharat, és addig ismételtem a folyamatot, amíg meg nem
győződtem róla, hogy a haja kellően átnedvesedett. Aztán
munkához láttam, belemasszíroztam a sampont a hajtövébe és
selymes tincseibe. Lassan dolgoztam, az ujjaimmal gyengéd
köröket dörzsöltem a fejbőrére.
Sloane megint felsóhajtott, és ellazult a teste. Ráérősen
mostam meg és öblítettem ki a haját, majd ugyanezt
megismételtem a hajbalzsamjával. Végül minden foltot és
árnyékot tisztára mostam.
Amikor végre mindketten tiszták voltunk, kiemeltem őt a
lehűlt vízből, és törölközőbe bugyoláltam, mielőtt bekísértem a
hálószobába.
– Maradj itt – parancsoltam, és az ablakpárkányhoz vittem.
– Mit csinálsz? – kérdezte álmosan.
– Ágyneműt cserélek. Ne mozdulj.
A szekrényben találtam tiszta lepedőt, és az emlékezetembe
véstem, hogy reggel vegyem fel a kapcsolatot a
lakberendezőmmel. Helyet kell csinálnom magamnak nála, az
én lakásomban pedig neki.
Gyorsan lecseréltem az ágyneműt, miközben ideges
pillantásokat vetettem Sloane felé. Ő nem engem figyelt. Üres
tekintettel bámulta a szőnyeget a lába előtt.
Miközben megfelelő alakzatba rendeztem a rengeteg
párnáját, megesküdtem, hogy bárki felel is a bánatáért, meg fog
fizetni érte. Erről gondoskodni fogok.
Amikor készen voltam az ággyal, visszamentem Sloane-hoz,
és talpra állítottam.
– Ideje lefeküdni – mondtam.
Engedelmesen követett, én pedig azt kívántam, bárcsak
harcba szállt volna velem. Hogy megmutassa az igazi Sloane
Waltont.
Megtorpant, és a párnahalmot bámulta, amit U alakban
rendeztem el.
– Emlékeztél – jegyezte meg halkan.
– Minden másodpercünkre emlékszem.
 39. fejezet

Kinek van fejsérülése?

Lucian

Arra ébredtem, hogy egy meleg, vibráló súly nehezedik a

mellkasomra. Megnyugtató érzés volt. Egészen addig, amíg a
súly meg nem mozdult, és valami éles arcon nem bökött.
Kinyitottam a szemem, és egy sárga szempárral találtam
szemben magamat. A macskának nyilvánvalóan megvolt a
véleménye arról, hogy egy ágyban feküdtem Sloane-nal. A
szóban forgó nő mélyen aludt, a háta az oldalamhoz tapadt, a
feje pedig a karomon pihent.
Kibaszottul kellemes pillanat volt. Mint amikor megkerestem
az első milliómat. Csak ezt ijesztően jobbnak éreztem. Pénzt
bármikor lehetett keresni és elveszíteni. Azt tudom pótolni.
Sloane-t nem.
Kiélveztem a pillanatot… amíg egy újabb karmolás el nem
rontotta. Morcosan bámultam a hülye nevű macskára. Ő
viszonozta a pillantást, és a csupasz mellkasomat csapkodta a
farkával. Aztán Sloane-ra nézett, kinyitotta a száját, és hangosan
nyávogott egyet.
 – Csönd. Pofa be! – sziszegtem a macskának.
Sloane dörmögött álmában, és hozzám simult.
Láttam a csillogást a macska szemében, éreztem, hogy
megmozdul a mellkasomon, és elkaptam, mielőtt rávetette
volna magát Sloane alvó alakjára.
– Biztos, hogy nem, te démoni szőrgombóc a pokolból.
Ledobtam a macskát a padlóra, és óvatosan kihúztam a
karomat Sloane kimerült teste alól. Miau Miau minden
bizonnyal úgy érezte, hogy túl sokáig igazgatom a párnákat a
gazdája mögött, mert megint megkarmolt. Ezúttal a vádlimon.
– Jézusom, macska! Mindjárt megetetlek. Csak adj egy percet,
hogy keressek valami ruhát.
Meztelen voltam, és szóba sem jöhetett, hogy az előző napi
öltönyömet vegyem fel. Miután fára másztam benne, és a
kormos Sloane-t ölelgettem, a ruhámat ki kell dobni a kukába.
Miközben a macska szemtelenül sündörgött a lábam körül, én
átkutattam Sloane szekrényét, amíg nem találtam egy
halványrózsaszín melegítőnadrágot, amivel kénytelen voltam
beérni. Felhúztam a combomon, amitől megfeszültek a
varrások, aztán előkotortam a pulóvert, amit akkor ajánlott fel,
amikor hazazavartam.
Az expasija pulóvere. Magammal fogom vinni, és véletlenül
elveszítem egy szemetesben.
– Bassza meg – motyogtam, miközben megcsodáltam
magamat a teljes alakos tükörben.
A nadrág hátul alig fedte a seggem felső részét. Elöl a vékony,
szűk anyag alaposan kihangsúlyozta a farkam körvonalait.
– Miau – nyávogott a macska élvezettel.
– Erről soha többé ne beszéljünk.
Együtt, csendben lementünk a földszintre, ahol a macska
teljesen összeomlott, és úgy nyávogott rám, mintha egy
elkényeztetett örökösnő lenne, én pedig egy inkompetens
pincér.
 – Sloane-nak akarok reggelit csinálni, nem neked.
Miau Miau nem volt lenyűgözve, és összehúzott, sárga
szemmel meredt rám.
– Rendben. Megetetlek. Aztán nem leszel láb alatt, és én sem
zavarlak téged. Megegyeztünk?
A lassú pislogást kötelező érvényű szerződésnek vettem, és
elindultam megkeresni a macskaeledelt. Egy közepes kupac
szárazeledelt öntöttem a földön lévő macskafej alakú tálba,
majd a kávéfőző felé vettem az irányt.
A kávé épp elkezdett főni, és már tíz perce dolgoztam a
palacsinta elkészítésén, miközben küldtem Petulának egy listát
azokról dolgokról, amikre szükségem lesz, mivel belátható időn
belül nem tervezek innen távozni, amikor csengettek.
Káromkodva lehúztam a serpenyőt a tűzhelyről, majd a lehető
legcsendesebben és leggyorsabban a bejárati ajtóhoz rohantam.
Kis híján lefejeltem az ajtót, amikor a macska előbukkant a
semmiből, és fürgén elém vágott.
– Te szőrös kis rohadék – vicsorogtam, miközben kinyitottam
az ajtót.
Nash és Lina álltak a küszöbön, és tátott szájjal bámultak rám.
– Ha felébresztitek, szétrúgom a seggeteket – figyelmeztettem
Nasht.
– Uhhh. – Linának leesett az álla és elkerekedett a szeme,
miközben az övem alatti területet bámulta.
Nash eltakarta a menyasszonya szemét, és fojtottan
felnevetett.
– Mi a fasz van rajtad?
– Az egyetlen dolog, ami rám jött, a kurva életbe.
– Nem, dehogy ment rád – vágta rá Lina hisztérikusan
röhögve.
– Az öltözködésemmel kapcsolatos véleményeteket félretéve
mi a fenét kerestek itt? – elégeltem meg a műsort.
Nash azonnal magához tért.
 – A tűzről van szó.
Jeges marok szorította össze a gyomromat.
– Tudod, mi okozta?
– Megbeszélhetnénk ezt odabent? – hárította a kérdést.
– Rendben. De ha valamelyikőtök felébreszti Sloane-t, te ki
vagy rúgva, neked meg szétrúgom a segged – mondtam, először
Linára, majd Nashre mutatva.
– Jogos – értett egyet Nash.
Követtek a konyhába.
– Hátulról is ugyanolyan szörnyű – suttogta Lina.
Megpróbáltam feljebb húzni a nadrágot, de csak annyit értem
el, hogy majdnem kificamítottam a golyómat.
Lina fojtottan felnevetett.
– Jézusom, ember. Legyen egy kis méltóságod – mondta Nash,
aztán hozzám vágott egy konyharuhát.
– Hozatok magamnak ruhát – jelentettem ki ingerülten. –
Mesélj a tűzről!
– Várj egy percet. Miért te nyitottál ajtót Sloane-nál, ráadásul
ebben a ruhában? – faggatott Lina, ahogy magához tért a
komikus helyzetből.
– Itt töltöttem az éjszakát.
A nő hosszú, jelentőségteljes pillantást vetett Nashre. A férfi a
szemét forgatta.
– Ember, hányszor fogod még ezt elbaszni? – kérdezte tőlem. –
Nem vertünk értelmet beléd a múltkor?
Keresztbe tettem a karomat a mellkasomon.
– Úgy tűnik, nem. Beszélj.
– Őszinte leszek. Beszélnem kell Sloane-nal. Itt maradhatsz,
ha ő megengedi, de közvetlenül neked nem fogok semmit sem
elárulni.
– Gyújtogatás volt, ugye? – faggattam. Ez a gondolat egész éjjel
ébren tartott. Kizárólag ennek volt értelme.
– Gyújtogatás? – Mindannyian megfordultunk, és megláttuk
Sloane-t, aki a hátsó lépcső lábánál állt. Térdzoknit és egy bő,
hosszú ujjú inget viselt, amit bárcsak észrevettem volna, amikor
a szekrényében turkáltam. A haja kibomlott a feje tetején lévő
kontyból. A zúzódás a homlokán ma sokkal csúnyábbnak tűnt.
Olyan törékeny és gyönyörű volt, hogy elfelejtettem levegőt
venni.
– Szia, Sloaney – üdvözölte Nash gyengéden. – Hogy érzed
magad?
– Mindenem fáj. Azt mondtad, gyújtogatás – ismételte meg.
– Azt Mr. Divatérzék mondta – közölte, és rám bökött a
hüvelykujjával. – De igen. A nyomozók bizonyítékot találtak
arra, hogy valaki a földszint hátsó részén, a gyerekrészleg
közelében gyújtotta meg a tüzet.
Sloane arca rezzenéstelen maradt, ahogy a konyhába lépve
egyenesen a kávéfőzőhöz ment.
– Kértek kávét? Nekem szükségem van rá.
Lina, Nash és én összenéztünk.
– Persze, drágám. Kérek egy kis kávét – felelte Lina, és
elindult felé.
Amíg a nők a kávéval voltak elfoglalva, én karon vágtam
Nasht, majd belöktem az ebédlőbe.
– Mi… a… fasz? – estem neki.
– Mi a picsa van veled? – kérdezte a bicepszét dörzsölgetve.
– Tegnap este majdnem meghalt. Nem tudnád egy kicsit
gyengédebben közölni a hírt, seggfej?
Felszaladt a szemöldöke.
– Te vagy az a seggfej, aki kiejtette a száján a „gyújtogatás”
szót, nem én.
– Ki tette? Neveket akarok.
– Egyelőre nincs gyanúsítottunk – mondta Nash gőgösen.
– Kibaszottul baromság.
– Nekem van.
Megfordultam, és észrevettem, hogy Sloane egy bögre kávéval
a kezében áll az ajtóban. Lina mögötte toporgott.
– Ki volt? – kérdeztem.
Megrázta a fejét, amitől a feje tetején lévő konty bizonytalanul
megingott.
– A-a. Először áruld el, mekkora a kár, és mennyi időbe telik,
mire újra kinyithatunk.
A fogamat csikorgattam, mire Nash belém könyökölt.
– Hagyd, hogy megkérdezze – sziszegte az orra alatt.
– Miért nem beszélgetünk palacsintaevés közben? Lucian épp
azzal foglalatoskodott, amikor megérkeztünk – javasolta Lina.
Mély levegőt vettem.
– Jól van – morogtam ingerülten.
– Lehet, hogy nem kellene ennyire összeszorítanod a
fenékizmaidat, Lucy. Még a végén tartozni fogsz Sloane-nak egy
új nadrággal – jegyezte meg Nash, és hátba vágott.
Sloane meglepetten pislogott, aztán elkerekedett a szeme a
szemüvege mögött, mintha csak akkor vette volna észre, hogy
mit viselek.
– Az az én nadrágom.
– Nem vagyok benne biztos, hogy vissza akarod majd kapni.
Nem visel alatta semmit – figyelmeztette Lina vidáman,
miközben mindannyian a konyha felé igyekeztünk.
Megragadtam Sloane kezét, és magamhoz húztam. Az
ágyékomat bámulta, ezért felemeltem az állát.
– Hogy érzed magad?
– Fáradtan. Mindenem sajog. És nagyon, nagyon dühös
vagyok.
A harag jó. Sokkal jobb, mint a sebzettség.
– Megtalálom, aki ezt tette, és megfizet érte – fogadtam meg.
– Nem, ha én találom meg előbb – vágta rá.
Nem értette. Még nem. De hamarosan meg fogja érteni.
Gondoskodom róla. Kinyújtottam a kezem, és egy kósza
hajszálat tűrtem a füle mögé. Sebezhetőnek, mégis olyan
erősnek tűnt. Egy harcra kész tündér volt.
Lehajoltam, hogy megcsókoljam, de hátrahúzódott.
– Miért nem mentél át a szomszédba felöltözni? – kérdezte.
– Mert nem hagylak el.
Sem most, sem soha többé.
A szemét forgatta.
– Olyan furcsán viselkedsz. És egy pillanatig se hidd, hogy
csak azért, mert együtt fürödtünk, és palacsintát sütöttél nekem,
máris újra összejöttünk, te lökött.
– Lökött? – ismételtem meg, és igyekeztem elfojtani a
mosolyomat. Sloane Walton visszatért, és készen állt arra, hogy
szétrúgja a rosszfiúk seggét.
– Ó, nem, nagyfiú. Jobb, ha ezt a gondolatot gyorsan kivered a
fejedből. Olyannyira végeztünk egymással, amennyire csak
lehet. A tegnap este nem jelentett semmit.
– Tévedsz, Tündér. Rengeteget jelentett. És be fogom
bizonyítani.
Felnézett rám.
– Menj innen.
– Azt akarjátok, hogy egyedül együk meg a palacsintát, amíg ti
veszekedtek, vagy beszélhetnénk felnőttek módjára? – kérdezte
Nash, miközben egy spatulával hadonászott.
– Beszéljünk gyorsan. El kell mennem a könyvtárba, hogy
megnézzem, mi menthető, és elkezdjek tárgyalni a
biztosítótársasággal – mondta Sloane, amikor mindannyian
elhelyezkedtünk a palacsintával megrakott étkezőasztalnál.
A macska az asztal végén ült, és királyi módon nyalogatta a
seggét.
– Nos, Sloane, a könyvtár egy aktív bűnügyi helyszín. Nem
hagyhatom, hogy Nancy Drew-ként ott szimatolj. Főleg nem
azelőtt, hogy a statikusok engedélyt adnának rá – erősködött
Nash.
Sloane állkapcsa megfeszült.
 – Azt mondtad, tudod, ki tette – szólaltam meg, felhívva
magamra a figyelmét. – Kezdjük azzal.
– Egyértelműen az a fickó volt, aki megtámadott a
parkolóban, vagy az, aki parancsot adott Mary Louise
megverésére – válaszolta, miközben majdnem egy üveg szirupot
borított a palacsintájára.
A késem és a villám csörömpölve esett a tányérra, megijesztve
a macskát, aki úgy ugrott a padlóra, mint egy bowlinggolyó,
mielőtt kiviharzott a szobából.
– Mit mondtál?
– O-ó. Az ijesztő hangját használja – jegyezte meg Lina.
– Semmi közöd hozzá – vágta rá Sloane élesen.
– Szeretnék beszélni veled odakint, Morgan – mondtam
Nashnek, nem törődve Sloane megjegyzésével.
A barátom megrázta a fejét.
– Nem. Csak reggeli után vághatsz pofán.
– Akkor beszélj. Most – parancsoltam.
– Épp egy randevúról tartottam hazafelé, amikor egy
símaszkos fickó kinyitotta a kocsim ajtaját, az üléshez szegezett,
és közölte, hogy hagyjam békén Mary Louise-t. Kér még valaki
kávét? – kérdezte Sloane.
– Micsoda? – ordítottam. Egész idő alatt azt hittem, hogy én
sodortam őt veszélybe. De valójában más irányból érkezett a
fenyegetés, és én ott lehettem volna, hogy megállítsam. Ott
kellett volna lennem, hogy megállítsam.
– Mindjárt kiugrik a gatyájából – figyelmeztette Lina.
– Ugyan, kérlek – gúnyolódott Sloane. – Tegyél
mindannyiunknak egy szívességet, és hagyj fel ezzel a túlféltő
színjátékkal.
– Megtámadtak? – kérdeztem, miközben ránéztem.
– Csak egy kicsit volt ijesztő – mondta vállat vonva. – Inkább
figyelmeztetés volt, mint bármi más.
– És nem szóltál? – tettem fel a kérdést Nashre mutatva.
 – Továbbra sem vághatsz pofán, amíg be nem fejezzük a
reggelit – emlékeztetett.
– Hagyd békén az arcát – mondta Sloane. – Megkértem, hogy
ne mondja el neked.
– Gyakorlatilag megzsarolt. Azt mondta, ha elmesélem neked,
bele fogja ütni az orrát a nyomozásba, és még nagyobb
célpontot csinál magából – magyarázta Nash.
– Ne felejtsük el, hogy semmi közöd hozzá – mutatott rá
Sloane ingerülten.
– Mindig közöm van hozzád. Ez régen is így volt, és a jövőben
is így lesz. Az egyetlen különbség az, hogy most már te is tudod
– mondtam fagyosan.
Sloane felhorkant, és Linára nézett.
– Az én fejem sérült meg egy égő épületben, mégis ő
hallucinál.
– Ezt majd később megbeszéljük – biztosítottam Nasht.
– Ó, efelől nincs kétségem.
– Térjünk vissza a gyújtogatáshoz – javasolta Lina tettetett
vidámsággal.
– Igen. A hátsó ajtót felfeszítették, és a tűzvizsgáló két
gázpalackot talált a gyerekrészlegben az egykori párnavár alatt.
Grave megerősítette, hogy a földszinten benzinszag terjengett,
amikor bement, hogy megkeressen téged. A riasztót, a
locsolórendszert és a telefonvonalat is kikapcsolták.
– Tudta, hogy bent van? – kérdeztem követelőzőn.
Nash rám szegezte a tekintetét.
– Ezt még nem tudjuk. De Sloane kocsija a parkolóban állt.
Meg fogom találni a felelőst, és személyesen teszem tönkre.
– Még nem azonosítottunk egyetlen gyanúsítottat sem, de
egyelőre a nyomozás elején járunk – folytatta, miközben újabb
falatot vágott a palacsintájából.
Ismét megszólalt a csengő.
– Maradj itt – parancsoltam, amikor Sloane megmozdult, hogy
felálljon.
Az étkezőből a nappaliba mentem, és kinyitottam az ajtót.
Knox és Naomi álltak a verandán kávéval meg egy zacskó
péksüteménnyel a kezükben.
– Mi a fasz van rajtad, ember? – kérdezte Knox a nadrágomat
bámulva.
Naomi belekönyökölt az oldalába.
– Szia! Gondoltuk, Sloane talán szeretne reggelizni.
– Akár csatlakozhattok is a partihoz – mondtam, és a
hüvelykujjammal az étkező felé mutattam.
Az ölelések és a közhelyek elpuffogtatása után szkeptikusan
meredtek rám.
– Visszatérhetnénk a tárgyra? – kérdeztem.
Knox vigyorgott.
– Ki ez a melegítőalsós hisztigép?
– Mennyi időbe telik az újjáépítés? – tette fel a kérdést Sloane.
– Levi Bendersonéktól már beugrott reggel a könyvtárba –
magyarázta Nash.
– Én is beszéltem vele. Levi úgy gondolja, három-négy hónap
alatt el tudja végezni a munkát. És hajlandó rögtön elkezdeni,
hogy ne kelljen kivárni a biztosító elkerülhetetlen baszakodását
– mondta Knox.
– Beszéltél vele? – ismételte meg Nash.
Knox vállat vont.
– Rajta van a rohadt nevem az épületen. Érdekel a sorsa.
– Három vagy négy hónap? – Sloane elsápadt. Kinyújtottam a
kezem, és megfogtam az övét. Rám szegezte zöld szemét. – Mit
fogok csinálni?
– Bébi, majd kitalálunk valamit – biztosítottam. – Addig is
találunk egy ideiglenes helyet. Megmentjük, ami menthető, és
újat veszünk abból, ami elveszett.
– Bébi? – mormogta Knox.
– Ez nagyon sok többes szám volt – mutatott rá Lina.
 – Mindkettőt sokat fogjátok hallani, úgyhogy azt tanácsolom,
szokjatok hozzá – figyelmeztettem őket.
– Ne törődjetek Luciannel. Teljesen elment az esze – jegyezte
meg Sloane, miközben megkent egy bagelt krémsajttal.
– Ennyi, elegem van – közöltem. Hátratoltam a székemet, és
felálltam. – Ha megbocsátotok egy percre, beszélnem kell
Sloane-nal.
– Nem megyek sehova – szipogta, és egy falat bagelt tömött a
szájába.
Hátrahúztam a székét, és a vállamra dobtam őt.
– Ennek nem lesz jó vége – jósolta Knox, miközben kivittem a
sikoltozó Sloane-t a szobából.
Odakint a verandán tökéletes tavaszi reggel fogadott minket.
Melegen sütött a nap, csiripeltek a madarak, és ezernyi új virág
bimbója keltette életre a kertet.
Tavasz. Új kezdet. Tiszta lap.
Pont erre volt szükségünk.
– Tegyél le, te gigantikus seggfej! – kiabálta Sloane.
Letettem a lábára, és észrevettem, hogy sikerült a kezében
tartania a bagelét.
– Meg kell értened valamit – mondtam neki nyugodtan. – Nem
megyek sehova, és közöm van hozzád, mert együtt vagyunk.
Sloane felháborodottan kapkodta a levegőt.
– Nem mondhatod csak úgy, hogy együtt vagyunk. – Újra
olyan pimasz volt, mint régen.
Ezt sikernek könyveltem el.
– Ez csupán egy ténymegállapítás.
Hevesen rázta a fejét.
– Nem. Nyilvánvaló, hogy valamilyen fejsérülést szenvedtél, és
egy alternatív valóságban élsz jelenleg.
– Sloane, együtt vagyunk. Ennyi. Minél hamarabb elfogadod
ezt…
– Azt várod tőlem, hogy minden rendben legyen, amikor már
kétszer dobtál?
– Próbáltalak megvédeni. Azt hittem, Anthony Hugo
összekötött téged velem, és bántani akar! Amikor megjelentél az
irodámban, kurvára megijedtem, hogy meglátott.
– És ahelyett, hogy ezt elmondtad volna nekem, hogy közösen
kitaláljunk egy megoldást, kirúgtál a házadból, kivezettettél az
irodádból, majd egy sereg gyönyörű és tehetséges nővel
randiztál a fővárosban.
– Nem akartam lehetőséget adni arra, hogy Hugo hozzám
kössön téged. Ha csupán egy vagy a sok közül, békén hagy. De
valaki más akart bántani, és ezt nem fogom hagyni.
Még mindig a fejét rázta.
– Gyerekeket akarok, Lucian. Igazi gyerekeket. Egy nagy,
hangos, rendetlen családra vágyom.
– Akkor megkapod tőlem. – Komolyan gondoltam. Az én
feladatom volt valóra váltani Sloane összes álmát.
Meglepetten pislogott.
– Sajnálom. Azt mondtad… – Az egyik kezét a fejéhez emelte,
és elkezdte bökdösni a homlokán lévő zúzódást. – Lehet, hogy
tényleg agyrázkódást kaptam. Megesküdtem volna, hogy azt
mondtad…
– Ha gyerekeket akarsz, akkor már ma elkezdjük a
családalapítást – közöltem a veranda oszlopának támaszkodva.
Ismét megrázta a fejét.
– Nem érted. Én itt akarok élni. Itt szeretnék családot
alapítani.
– Nem, Tündér, te nem érted. Tegnap este elveszíthettelek
volna. Nem fogom hagyni, hogy ez még egyszer megtörténjen.
Soha többé. Ha tíz gyereket akarsz, akkor annyi lesz. Ha
hatemeletes könyvtárat szeretnél, tele középkori első
kiadásokkal, akkor minden könyvet megveszek neked. Ha itt
akarsz családot alapítani, visszaköltözöm, és minden reggel
megetetem a seggfej macskádat. Ha úgy döntesz, mindent
eldobsz, és egy trópusi tengerparton álló ízléses kunyhóba
költözöl, megépítem azt a kurva kunyhót.
– Elment az eszed. Nem illünk össze. Nincs bennünk semmi
közös. Nyomorulttá tesszük egymást. Egy percet sem bírunk ki
sértegetés nélkül, te melegítőalsós őrült – tette hozzá.
– Dolgozni fogunk rajta. Történetesen ismerek egy kiváló
terapeutát.
– Ez nem így működik. Sajnálom, hogy kiakadtál a tűz miatt.
De nem fogok kibékülni veled. Már többször is megégettem
magam miattad.
– Sloane, nem hiszem, hogy érted, miről beszélek. Nem
szükséges ezen vitatkoznunk. Egy komoly, elkötelezett
párkapcsolatban élünk. Jelentesz nekem valamit, és nem foglak
újra elengedni. Sem most, sem soha. Minden más csak
részletkérdés.
– A családalapítás nem részletkérdés. Férjet és partnert
akarok, nem pedig olyasvalakit, aki egy egész flottányi dadát fog
felbérelni.
– Nem hiszem, hogy ez a helyes kifejezés. És ha nem akarsz
dajkaflottát, akkor csupán néhány dadát fogok felbérelni.
Hozzám vágta a bagelt, én pedig fél kézzel elkaptam.
– Rendben. Nem lesznek dadák. Csak mondd meg, mit akarsz,
és én elintézem.
– Azt akarom, hogy menj el. Azonnal és örökre.
– Nem, dehogy akarod – mondtam önelégülten, és eszembe
jutott, ahogy közelebb bújt hozzám az ágyban.
Sloane elkeseredetten felnyögött.
– Ez nem a valóság – döntötte el, és ismét a fejét rázta. –
Valószínűleg egy kórházi ágyban fekszem, és elkábultam a
füstmérgezéstől.
Közelebb léptem hozzá, és megfogtam a csuklóját.
– Ha így lenne, akkor melletted lennék.
– Ez fenyegetésnek hangzik.
 – Fenyegetés, ígéret, amelyik jobban tetszik. – Éreztem, milyen
gyors a pulzusa az ujjam alatt.
– Miért mosolyogsz? Te nem szoktál mosolyogni. Csak
mérgesen bámulsz. Merengsz. És… duzzogsz! – mondta.
– Én még soha nem duzzogtam – vitatkoztam.
– Ó, fogd már be!
Gyengéden megfogtam a vállát.
– Sloane, figyelj rám. Nincs több bujkálás. Nem csinálunk
többé úgy, mintha ki nem állhatnánk egymást.
– Azt hiszem, rosszul leszek – motyogta.
– Az enyém vagy, én pedig a tiéd. Jóban-rosszban.
Egy pillanatra hozzám simult.
– Csak a kibaszott Lucian Rollins gondolhatja, hogy komoly,
elkötelezett párkapcsolatra utasíthat egy nőt.
– Csupán elejét veszem az ostobaságoknak.
Ellökte magát tőlem, és járkálni kezdett, miközben arról
kiabált, hogy miért nem működne a kapcsolatunk.
Imádnivalónak találtam. Soha, egyetlen döntésem sem tűnt még
ennyire helyesnek.
 40. fejezet

Egy chardonnay-s arc

Sloane

– Köszönöm, hogy időt szakított rám – mondtam, és bontottam a

hívást a reszelős hangú biztosítási ügyintéző hölggyel. – Ami
egyébként teljesen felesleges volt, te papírtologató csipa. Mintha
képes lennék felgyújtani a saját könyvtáramat!
Naomi rám vigyorgott apám íróasztala mögül. A
dolgozószobában voltunk, ami a könyvtár parancsnoki
központjává vált. Két nap telt el a tűz óta, én pedig a bürokrácia
útvesztőjében találtam magam.
– Úgy tűnik, a biztosító nem szívesen fizet addig, amíg meg
nem bizonyosodnak arról, hogy nem én gyújtottam a tüzet –
panaszkodtam elég hangosan ahhoz, hogy a barátnőm a kinti
fúrók visító hangja mellett is meghalljon.
Naomi sajnálkozva nézett rám, miközben gyorsan befejezett
egy e-mailt a laptopján.
– Történetesen ismerem a rendőrfőnököt. Ha megkérjük
Nasht, biztosan meg tudja győzni a biztosítótársaságot, hogy
semmi közöd a tűzhöz – mondta.
 Felpattantam a székről, és a verandára néző ablakhoz
sétáltam. A létrákon álló biztonsági szakemberektől eltekintve
az otthonom úgy nézett ki, mint egy végkiárusítást tartó
könyvesbolt. A tűzoltók végigjárták az épületet, és minden
menthetőnek tűnő könyvet arra a helyre vittek, ami először az
eszembe jutott: a házamba.
Így most néhány ezer könyv szellőzött a tavaszi napsütésben
a verandámon.
A tartalék szervereknek köszönhetően az e-könyvek és a
hangoskönyvek továbbra is elérhetőek voltak az olvasók
számára. Azonban közkönyvtárként sokkal többek voltunk a
kikölcsönözhető könyveknél.
Az emberek számítottak ránk. A mindennapi élet részei
voltunk Knockemoutban. Nem fogom megengedni, hogy egy kis
gyújtogatás változtasson ezen.
A fúrás újra elkezdődött, én pedig mogorván meredtem a
James Bond-szintű biztonsági rendszert telepítő csapatra
odakint. Kétméteres árnyékom, Lucian, nem találta
„megfelelőnek” a wifi-kameráimat, és makacsul ragaszkodott a
technológia korszerűsítéséhez. Még mindig nem tudtam,
hogyan veszítettem el azt a vitát. És abban sem voltam biztos,
Lucian miért volt még itt. Vagy hogyan juttatott be a házamba
egy Miguel nevű szekrényrendszerezőt.
Jamal bedugta a fejét a helyiségbe, miközben a telefonjával
hadonászott.
– Jó hírek! A GoFundMe oldalon, amit a gyerekkönyvek
pótlására hoztunk létre, épp most gyűlt össze harmincezer
dollár.
– Komolyan? – kérdeztem, egy pillanatra elfelejtve a
frusztrációmat. Ez tényleg jó hír volt.
– További jó hír, hogy a zsinagóga és az unitárius egyház
önként jelentkezett, hogy összefognak, és megrendezik az összes
júniusi ingyenreggelit a gyerekeknek. Sőt, hajlandóak fedezni a
júliust is, ha addigra nem nyitunk ki – árulta el Naomi vidáman.
– Imádom ezt a várost – dúdolta Jamal, miközben visszament
a helyére az étkezőmben.
Az emeletről székek puffanása és csikorgása hallatszott.
– Még mindig odafent vannak? – kérdezte Naomi.
– Igen – feleltem komoran. A többes szám Lucianre és néhány
alkalmazottjára vonatkozott. A férfi nem mozdult mellőlem,
mióta a tűz éjszakáján bemászott a hálószobám ablakán. Azzal
a színjátékkal sem hagyott fel, hogy elkötelezett
párkapcsolatban élünk. Kezdtem elveszíteni a türelmemet.
Megszólalt a csengő, én pedig figyelmen kívül hagytam Lucian
távoli „majd én nyitom” kiáltását.
Kinyitottam a bejárati ajtót, és Lucian sofőrjével találtam
szemben magamat, aki mindkét kezében tisztítóból hozott
ruhákat tartott.
– Jó reggelt, Miss Sloane. Hová tehetem ezeket? – kérdezte
Hank.
– Ha ön lenne a munkaadója, szívesen megmondanám, hová
tegye őket, Hank. De nem önre haragszom.
– Az emeleten, jobbra az utolsó szobába tegye őket – mondta
Lucian, ahogy megjelent mögöttem. Megfordultam, hogy
rámeredjek. Úgy nézett ki, mint mindig, méltatlanul jóképű volt.
A házamban önmagához képest lezserül öltözködött, többnyire
vászonnadrágot és kitűrt, gombos zsebű inget viselt öltöny
helyett. Ehhez képest rajtam még mindig a macskás pizsamám
volt.
– Nincs hely a hálószobámban a ruháidnak – erősködtem, és
keresztbe tettem a karom, miközben Hank belépett a küszöbön.
– Ezért vettem fel Miguelt. Ó, megérkezett a bevásárlás –
jegyezte meg Lucian, amikor egy újabb jármű állt be a
kocsifelhajtómra.
– Élelmiszereket rendeltél?
– Meghívtam a családodat vacsorára ma este. Mi főzünk.
 – Elment az eszed? – estem neki.
– Épp ellenkezőleg, végre észhez tértem – vágta rá, mielőtt
megpuszilta a fejemet.
– Lehet, hogy én bolondulok meg – motyogtam magamban,
miközben Lucian odasétált a futárhoz.
– Talán csak életében először kimutatja, mit érez valójában
irántad – jegyezte meg Naomi, amikor csatlakozott hozzám az
ajtóban. – Egyébként jövő hétre meghívott engem, Knoxot és
Waylay-t is.

∞
– NEM TUDOM, MILYEN játékot játszol, de nem fogok hazudni a
családomnak, és azt mondani, hogy együtt járunk – közöltem,
miközben erőszakosan masszíroztam a kelkáposztát. A
konyhában dolgoztunk Miau Miau körül, aki úgy döntött, a
konyhasziget tökéletes hely egy kis szundikálásra. Égtek a
gyertyák, szólt a zene, és annyira jó illata volt annak, amit
készítettünk, hogy megkordult a gyomrom.
Lucian elfojtotta a további panaszkodásomat azzal, hogy
bekapcsolta a turmixgépet, és addig bámult izzó tekintettel,
amíg be nem csuktam a számat.
– Nem játszadozom, Tündér – jelentette ki, és otthagyta a
turmixgépet, hogy kinyisson egy üveg bort.
Morogva adtam neki két poharat.
– Egy kapcsolat nem fog attól valóságossá válni, hogy
színleljük.
– Csak te színlelsz – mondta, és egy pohár bort tett a
kelkáposztástál elé. – Egyébként a receptben az áll, hogy
masszírozni kell, nem pedig meggyilkolni.
– Azt képzelem, hogy a te arcod.
– Előbb-utóbb hozzászoksz a gondolathoz – jelentette ki
magabiztosan.
Otthagytam a kelkáposztát.
– Elegem van. Add ide a cigarettádat. Tudom, hogy ma még
nem gyújtottál rá, úgyhogy add ide.
Felpillantott a tányéron lévő csirkéről.
– Leszokóban vagyok.
– Le akarsz szokni? – ismételtem meg.
– Nem randizol dohányosokkal – emlékeztetett.
– Felhagysz miattam az egyetlen egészségtelen szokásoddal?
A macska mellé csúsztatta a csirkéstányért a konyhaszigeten.
A cica felemelte a fejét, és szkeptikusan a levegőbe szimatolt.
– Miért olyan nehéz ezt elhinni? – kérdezte felvont
szemöldökkel.
– Ne próbáld megvesztegetni a macskámat, hogy kedveljen
téged. Nem fog bedőlni az udvarlásodnak. És ne akarj
meggyőzni arról, hogy meggondoltad magad. Néhány napja
még mindennel randiztál, ami él és mozog.
A macska visszafeküdt, és úgy tett, mintha nem érdekelné a
finom csirke.
– Azok a nők csalik voltak – közölte.
– Csalik? – kérdeztem.
– Ha Anthony Hugo olyasmire fente a fogát, ami fontos
nekem, nem akartam kockáztatni, hogy az a valami te legyél.
Felhorkantam, bár titokban örültem a válaszának.
– Veszélybe sodorhattad volna őket.
– Nem, ha csak egyszer találkoztam velük. Akkor egyértelmű,
hogy nem kötődöm hozzájuk.
Lucian Rollins a konyhámban volt, vacsorát főzött a
családomnak, és készségesen válaszolt a kérdéseimre. Ezt a
lehetőséget nem akartam kihagyni, bármennyire is haragudtam
rá.
– Akkor miért vetettél véget a kapcsolatunknak? – kérdeztem,
miközben igyekeztem lezserül belekortyolni a boromba.
 Elfordította a tekintetét.
– Aha! Látod? – Diadalmasan csaptam a pultra. – Nem
járhatok együtt olyan férfival, aki nem hajlandó őszinte lenni
velem.
Lucian megfordult, és elém állt.
– Együtt járunk, akár tetszik, akár nem. És ha azt akarod,
hogy őszinte legyek, kénytelen leszel türelmesen várni.
– Miről beszélsz? – tettem fel a kérdést, ahogy hozzám hajolt.
Automatikusan a mellkasára fektettem a kezemet. Minden
olyan szilárdnak, jónak, helyesnek tűnt vele. Csakhogy több
eszem volt annál, minthogy megbízzam ezekben az érzésekben.
– Olyan kérdéseket teszel fel, amikre még soha nem
fogalmaztam meg a választ. Fogalmam sincs, hogyan
magyarázzam el neked, miért vagyok olyan, amilyen, vagy
miért próbálok most változtatni ezen. Még. De meg fogom
találni a módját.
– Van esetleg valami határidőd erre? – A szám fölé hajolt az
övével. Olyan régóta nem csókoltam meg. Az egész testem
emlékezni szeretett volna arra, hogy milyen érzés, amikor az
ajka az enyémre simul. Az egész testem, kivéve az agyamat,
amely S. O. S.-jeleket küldött.
– A következő terápiás alkalmam után majd szólok –
válaszolta halkan.
– Nem tudom, hogy viccelsz-e – suttogtam.
Megszólalt a csengő, ami kizökkentett a kábulatból. Lucian
rám vigyorgott, és megpuszilta az orrom hegyét.
– Majd én kinyitom.
A pultnak támaszkodtam, és néztem, ahogy elmegy. Miau
Miau ugyanezt tette. Amint Lucian eltűnt a helyiségből, a
macska talpra kecmergett, és úgy falta be a lekenyerezésre
szánt csirkét, mintha macskamentával lenne megspékelve.
– Áruló.
 ∞
– MÉG EGYSZER KÖSZÖNÖM, hogy eljöttetek – mondta Lucian, és
megtöltötte anyám poharát borral.
A vendégség előtt letakarítottam az ebédlőasztalt és
masszíroztam egy kis kelkáposztát, de az átkozott Lucian Rollins
virágzó cseresznyeágakat tett egy vázába, gyertyát gyújtott,
bekapcsolta a zenét, és őrülten finom vacsorát készített a
családomnak.
Anya olyan boldognak tűnt, mintha bármelyik pillanatban
szivárvány pattanhatna ki a szeméből és a fenekéből. Maeve
kellően gyanakvónak tűnt. Chloe pedig eközben a csokis tejet
kortyolgatta, és úgy bámulta Luciant, mintha azt próbálná
kitalálni, hogyan csikarjon ki egy új ruhatárat a férfiból.
– Örömmel jöttünk. És meg kell mondanom, nagyon jó titeket
együtt látni – mondta anya vidáman az asztal túloldaláról.
Fogalmam sincs, hogy tudatosan vagy tudat alatt, de apa helyét
az asztalfőn üresen hagytuk.
– Nem járunk együtt. Egyszerűen nem veszi a lapot, és nem
megy el a házamból – közöltem.
– És jót tesz az anyai szívemnek, hogy tudom, vigyázol a
lányomra – folytatta anya, nem törődve velem.
– Mivel Sloane célpont lett, úgy gondoltam, nem árt
megmutatni annak, aki figyel, hogy van itt valaki, aki megvédi.
– Lucian tekintete rám siklott. – És az az illető én vagyok – tette
hozzá határozottan.
Maeve belém rúgott az asztal alatt.
– Aú! – Lenyúltam, és megdörzsöltem a sípcsontomat.
– Minden rendben van? – kérdezte Lucian.
A nővérem célzatosan nézett rám.
– Igen. Jól vagyok. Csak megkarmolt a macska – hazudtam.
Miau Miau ezt a pillanatot választotta arra, hogy a konyhából
az ebédlőbe sétáljon.
– Szóval, Mr. Lucian, úgy tűnik, önnek jó ízlése van. Mit
gondol, hol tudna egy tizenéves olcsón kasmírt szerezni? – tette
fel a kérdést Chloe.
– Maeve, tudnál segíteni… ööö… hozni még egy kis
káposztasalátát a konyhából? – szólaltam meg.
A nővérem felugrott a székéről, és felkapta a borospoharát. A
példáját követve én is megfogtam a poharamat, és követtem őt a
konyhába.
– Szóval csak úgy összeköltöztetek? – Maeve megpördült, hogy
szembeforduljon velem.
Egy éles csitítással átrángattam a konyhán keresztül a
nappaliba.
– Nem költöztünk össze. Nem akar elmenni!
– Ja, persze – gúnyolódott.
– Próbáltad már rávenni Lucian Rollinst olyasmire, amit nem
akar megtenni?
– Nem, de tudom, hogy valószínűleg te vagy az egyetlen
ember a világon, aki képes lenne rá – vágott vissza.
– Mit akar ez jelenteni?
– Azt, hogy ti ketten ősidők óta éreztek valamit egymás iránt.
És ha tényleg azt akarnád, hogy eltűnjön, már nem lenne itt.
Szóval lehet, hogy úgy gondolod, megérdemel egy második
esélyt.
– Már kapott egyszer – emlékeztettem.
– Rendben. Akkor egy utolsó esélyt.
Oldalra döntöttem a fejem.
– Ki vagy te, és mit csináltál a nővéremmel?
– Mi van? Nem azt mondom, hogy adj neki még egy esélyt.
Csak arra célzok, hogy összehozott benneteket egy traumatikus
esemény, és most úgy tűnik, együtt éltek.
Védekezésül felemeltem a tenyeremet.
– Figyelj, túl elfoglalt vagyok ahhoz, hogy egyáltalán fontolóra
vegyem, hogy újra összejöjjek vele. A pokolba is, arra sincs
időm, hogy rendesen kirúgjam.
– Hidd el, megértem. De talán egy bizonyos ponton majd
elgondolkodsz azon, hogy az elfoglaltság a valódi élet akadálya –
mondta Maeve.
– Oké, most már tényleg aggódom érted – döntöttem el.
Miután a támadó sarokba szorított a kocsimban, és Mary Louise
megkért, hogy ne foglalkozzak tovább az ügyével, a háttérbe
szorult, hogy kifaggassam a nővéremet a Kurt Michaelsszel való
titkos kapcsolatáról és az azt követő szakításról.
Ismét hagytam, hogy a körülmények eltereljék a figyelmemet
arról, ami a legfontosabb: a családról.
– Lucian azt mondta, családot alapít velem. – Rosszul
időzítettem a bejelentést, ugyanis hirtelen chardonnay fröccsent
a képembe.
– A francba, sajnálom – zihálta Maeve fuldokolva.
Átnyújtott nekem egy doboz zsebkendőt a kisasztalról, én
pedig letöröltem a kiköpött bort.
– Alapvetően én is ugyanígy reagáltam, csak valamivel
kevésbé nyirkos módon – biztosítottam.
Chloe magas hangú kuncogása szállt felénk az ebédlőből
Lucian nevetésének mély baritonja kíséretében.
Maeve újabb kortyot ivott a borból.
– A francba. Nos, kapaszkodj meg valamiben, mert adok
néhány nagyon nem rám jellemző tanácsot.
Színpadiasan megragadtam egy állólámpát.
– Legalább hallgasd meg – magyarázta. – Ha egy srác mindent
felajánl, amiről valaha álmodtál, talán tartozol magadnak
annyival, hogy kideríted, komolyan gondolja-e.
– Nagyon hiányzik, ugye? – kérdeztem.
– Kicsoda?
– A srác, akivel titokban együtt jártál, de kidobtad, mert túl
elfoglalt voltál ahhoz, hogy szerelembe ess.
 – A kishúgok annyira idegesítők – panaszkodott Maeve. Újabb
nevetés visszhangzott az étkezőből. – Anya és Chloe úgy tűnik,
nagyon kedvelik őt.
– Igen, nos, ők még nem voltak kitéve a szeszélyeinek. Ma este
Lucian elbűvölő. Holnap újra mogorvává és magányossá
változhat.
A csengő hangja szakította félbe a beszélgetést.
– Majd én nyitom – kiáltottam, még akkor is, amikor egy szék
csikorgását hallottam az étkezőből.
Luciannel egyszerre értünk a bejárati ajtóhoz.
– Mondtam, hogy nem akarom, hogy te nyisd ki az ajtót –
morogta.
– Én pedig megmondtam, hogy én lakom itt – vágtam rá.
Birkóztunk a kilincsért, de sikerült kinyitnunk az ajtót, ahol
az elszánt Kurt Michaelsszel találtunk szemben magunkat. A
férfi kezében egy hatalmas liliomcsokor volt.
– O-ó – mondtam.
– Sloane elfoglalt. Velem. És a jövőre nézve: allergiás a
liliomra – közölte Lucian.
– Nem miattam van itt, Lucifer – mondtam, és
megakadályoztam, hogy Kurt arcába csapja az ajtót.
– Nagy gesztusra készülök – jelentette ki Kurt felém fordulva.
– Sok szerencsét – suttogtam. – Az étkezőben van.
Kihúzta magát, és besétált mellettünk a házba.
– Mi a fene folyik itt? – értetlenkedett Lucian.
Kétszer tüsszentettem.
– Szerelmes a nővérembe.
– Akkor mi a fenéért randizott veled?
Vállat vontam, és szipogva becsuktam a bejárati ajtót.
– A szerelem hülyeségekre készteti az embert. – Újra
tüsszentettem, aztán kifújtam az orromat a chardonnay-s
zsebkendőbe.
– Ebben átkozottul igazad van – motyogta Lucian.
 – Pszt! – sziszegtem.
– Mr. Michaels, hogy kerül ide? Azért jött, mert a mai
matematikadolgozat alatt négyszer is figyelmeztetett, hogy ne
beszélgessek? Mondtam már, hogy szeretem kimondani a
számokat – szólalt meg Chloe.
– Anya, kérlek, bocsáss meg. Valamit el kell intéznem –
jelentette be Maeve. Másodpercekkel később megjelent az
előszobában, magával rángatva Kurtöt és a virágokat.
Kinyitottam a bejárati ajtót, és elvigyorodtam.
– Miért nem beszélgettek a verandán? És ne felejtsd el
meghallgatni. Ha egy srác mindent felajánl, amiről valaha
álmodtál, talán tartozol magadnak annyival, hogy kideríted,
komolyan gondolja-e.
– Kapd be, Sloane – vicsorogta a nővérem.
 41. fejezet

Vajazókéses védelem

Lucian

– Miért találom ezt összehajtogatva a karácsonyi dekorációkkal

teli doboz alatt a másik raktárszobában? – esett nekem Sloane,
berontva az esernyőmintával tapétázott vendégszobába, amit
irodaként használtam, és úgy lóbálta az exe pulóverét, mintha
zászló lenne.
Elfordultam a képernyőktől, amiket az informatikai csapatom
állított fel számomra, és a teljes figyelmemet Sloane-nak
szenteltem.
– Mert elég okos voltam ahhoz, hogy ne szabaduljak meg tőle
végleg – válaszoltam diplomatikusan.
Már öt napja együtt éltünk, és megosztottuk egymással az
ágyunkat, mint egy igazi pár, de Sloane egyelőre nem adta be a
derekát. Kizárólag azért hagyta, hogy mellette aludjak az
ágyban, mert a nap végére annyira kimerült, hogy vita közben
elaludt.
Ezek a hosszú éjszakák egyszerre jelentettek édes jutalmat és
újdonsült kínzást, ugyanis Sloane világossá tette, hogy szexről
szó sem lehet. Azonban életem túlnyomó részében fogalmam
sem volt, milyen érzés a teste az enyém alatt. Szóval képes
leszek várni, amíg meggondolja magát.
Előbb-utóbb be kell majd látnia, hogy az irántam táplált
érzései nem tűntek csak úgy el a semmibe.
Sajnos az a nap még nem érkezett el. Ma reggel a fejemhez
vágott egy fél bagelt a konyhában.
De nem számít. Végtelenül türelmes leszek. Egyszerűen
várok, amíg elfogadja a tényt, hogy együtt járunk.
– Nem lehet bajod azzal, hogy megtartottam egy volt barátom
pulóverét, Lucifer – jelentette ki Sloane, ahogy betrappolt a
szobába. Mezítláb volt, és szaggatott farmert meg szűk,
málnaszínű, hosszú ujjú pólót viselt. Szőke haját kócos kontyba
fogta a feje tetején. Ma a lila keretes szemüvegét vette fel, és
merész, piros rúzst kent az ajkára. Minden reggel alig vártam,
hogy lássam, milyen rúzst választ. Minél merészebb volt a színe,
annál pimaszabb lett a hozzáállása.
Kurvára szerettem ilyen közel lenni hozzá. Ugyanakkor
gyűlöltem azt a kis távolságot, amit sikerült közénk ékelnie.
Mindent akartam. Az egész lényére vágytam, testestől-lelkestől,
és addig nem hátrálok meg, amíg nem talál elég méltónak arra,
hogy nekem adja magát.
– Nem tetszik a gondolat, hogy a barátnőm, a nő, akit feleségül
fogok venni és akivel családot alapítok majd, egy régi pasija
undorító pulóverét hordja, és közben a régi szép időkre
emlékezik.
– Senkit nem akarsz feleségül venni, és a vazektómiával
egyértelművé tetted, hogy nem szeretnél gyereket. Úgyhogy
miért nem spórolsz meg mindkettőnknek egy csomó időt, és
tűnsz el a házamból?
A kirohanását hangos visítással fejezte be, amitől Miau Miau
elszaladt a fűtött macskaágyból, amit az ablakba szereltettem.
– És még valami – mondta Sloane a menekülő macskára
mutatva. – Ne barátkozz a macskámmal!
– Gondolom, nem ment jól a megbeszélésed az
igazgatótanáccsal – találgattam.
Másfél órát töltött az étkezőbe zárkózva a könyvtár
igazgatótanácsával, ahol vészhelyzeti értekezletet tartottak.
Sloane leült az íróasztalom melletti meténgkék fotelbe, és egy
párnát szorított a mellkasához.
– Konkrétan megszavazták, hogy ne nyissunk ideiglenes
helyet, inkább arra koncentráljunk, hogy újra használható
állapotba hozzuk az épületet. El tudod ezt hinni?
– Nem hiszem, hogy szeretnéd, hogy erre válaszoljak –
feleltem diplomatikusan.
– Nem ülhetek három-négy hónapig ölbe tett kézzel.
– Rendben. Csomagolj össze egy táskába.
– Öhh… Tessék?
Felálltam, és elkezdtem bepakolni a holmijaimat egy elegáns
bőrtáskába.
– Üzleti ügyem van a fővárosban. Nem hagylak itt egyedül.
Úgyhogy velem jössz.
Mély levegőt vett, hogy ismét vitába szálljon velem.
– Nem mehetek el csak úgy, szó nélkül…
– Az igazgatótanács döntött. Most nem fogják egyik
kezdeményezésedet sem támogatni, és nem tudom, te hogy vagy
vele, de én már unom, hogy egyfolytában ugyanazokat a
tapétázott falakat bámulom. Elmegyünk Washingtonba.
Intézkedem, hogy hozzanak neked egy íróasztalt az irodámba,
ahonnan dolgozhatsz. Kitalálod, mely szolgáltatásokat tartod
elsődlegesnek, aztán végiggondoljuk, hogyan tudjuk azokat a
köztes időben biztosítani. Majd miután visszajövünk,
bemutathatod a megoldási javaslatodat az igazgatótanácsnak.
Zöld szemével meglepetten pislogott a szemüvege mögött.
– Tényleg megtennéd ezt értem?
Odamentem hozzá, és a fotelje karfájára tettem a kezemet.
 – Bármit megtennék érted.
A plafonra emelte a tekintetét.
– Ó, ugyan már – motyogta.
– Főleg, ha utána abbahagyod a nyafogást – tettem hozzá, és
egy villámgyors csókot nyomtam az orra hegyére.
Vörös ajka mosolyra görbült.

∞
– ELMEGYÜNK VACSORÁZNI – jelentettem be, amikor egy hosszú
délutánt követően beléptünk a lakásomba. – Egy óra alatt el
tudsz készülni?
Sloane a nap nagy részét panaszkodással töltötte, először
amiatt, hogy az íróasztala az én irodámban van, majd amiatt,
hogy nem akarom szem elől téveszteni egy olyan városban, ahol
„valószínűleg senki” nem akarja megölni. De kitartottam. Amíg
a magánnyomozóim vagy Nash meg nem találják a felelőst, nem
fogom őt magára hagyni.
Miután feleslegesen hangosan megkávézott Linával, Petulával
és Hollyval az irodámban, ahol én közben ostoba módon
igyekeztem tényleg dolgozni, végül megnyugodott, és munkához
látott, hogy összeállítsa a könyvtár azon szolgáltatásainak
listáját, amiket helyszín nélkül is képes biztosítani. Meglepően
jól tudtunk együtt dolgozni a közös térben. Az energiája ragadós
volt, és azon kaptam magam, hogy a szokásosnál is nagyobb
lelkesedéssel vágok neki a saját teendőimnek.
– Remélem, autós étterembe viszel, mert csak farmert és
melegítőalsót csomagoltam – válaszolta, miközben levette a
tornacipőjét és a felsőjét, így csupán egy szexi csipketrikó
maradt rajta, ami hősiesen igyekezett kordában tartani
lenyűgöző mellét.
– Mit csinálsz? – kérdeztem, és éreztem, ahogy kiszárad a
szám. Az őrületbe kergetett a vágy, hogy megérintsem őt.
– Ezt csinálják a normális emberek, amikor hazaérnek a
munkából.
Felvettem az eldobott felsőt, és összehajtogattam.
– Meztelenre vetkőznek az előszobájukban?
– Kényelmes ruhát vesznek fel – magyarázta, és látványos
ítélkezéssel meredt az öltönyömre.
– Tökéletesen jól érzem magam úgy, ahogy vagyok. Különben
is, időpocsékolás lenne most átöltözni, amikor a vacsorához
úgyis újra fel kellene vennem.
Sloane megrázta a fejét, amitől a haja táncra perdült a válla
fölött.
– Szomorú. Egyszerűen csak szomorú.
Néztem, ahogy eltűnik a konyhában, és közben azon
tűnődtem, vajon mi történik az arcommal. Amikor rájöttem,
hogy mosolygok, abbahagytam a vigyorgást, meglazítottam a
nyakkendőmet, és az előszobai asztalon lévő postára
fordítottam a figyelmemet.
Sloane gyanakodva jelent meg újra előttem.
– Miért van gyömbérsör és egészségtelen nasi a lakásodban? –
Az egyik kezében egy üveg üdítőt tartott, a másikban pedig egy
zacskó kibontott chipset.
– Most mondtam, hogy vacsorázni megyünk, erre te kerestél
magadnak valami harapnivalót?
Sloane lelkesen ropogtatta a chipset.
– A vacsora egy óra múlva lesz. És mi van, ha az étteremben
sokan vannak, vagy nem rendelünk előételt? Akkor rendesen
éheznék. Szívességet teszek neked, elhiheted.
Elviselhetetlenül imádnivaló volt. Kibaszottul gyönyörű. És
gyötrelmesen érinthetetlen. Az idegeim aggasztóan gyorsan
kezdték felmondani a szolgálatot, most, hogy kettesben voltam
vele.
Megszólalt a csengő, mire az ajtóhoz rohantam.
 – Vársz valakit? – kérdezte óvatosan Sloane.
– Ami azt illeti, igen.
Valami olyasmit motyogott, hogy „Remélem, nem az
asztrofizikus az”.
Még akkor is hülyén mosolyogtam, amikor kinyitottam az
ajtót.
Grace, a biztonsági főnököm egy ruhaállványt húzott maga
után, ahogy besétált a lakásomba.
– Ezek most érkeztek. Csak hogy tudd, nekem a piros a
kedvencem – mondta.
Sloane rám nézett, és összeráncolta a homlokát.
– Gondolom, nem autós étterembe viszel.
– Nem. De anyám is ott lesz.
Sloane-nak elkerekedett a szeme.
– Érdekes. Grace, kifogástalan az ízlésed. Van cipő is ezen a
varázslatos divatállványon?

∞
– HA ITT TÚL SZNOB AZ ÉTEL, utána mindenképpen veszel nekem
egy hamburgert – közölte Sloane, miközben végigvezettem az
éttermen. Ez egy fine dining hely volt, ahol tompa, semleges
színeket használtak, és apró, művészien elrendezett, ínyenc
specialitásokat szolgáltak fel.
Több szempár is követett minket az asztalunkhoz, bár biztos
voltam benne, hogy a figyelem egyenlő arányban oszlott meg az
én mogorva arcom és Sloane között, aki lélegzetelállító, szexi
istennő volt a piros ruhában.
Nem örültem, hogy együtt mutatkozom vele a nagy
nyilvánosság előtt, amikor a veszély még nem hárult el, de ez
volt a leghatékonyabb módja annak, hogy elterjesszük a hírt:
Sloane Walton az én védelmem alatt áll.
 A biztonsága érdekében egy testőrcsapat kísért minket a
helyszínre, és egy második csapat várakozott a sikátorban. Nem
kockáztattam.
Anyám már az asztalnál ült; hűvösen, de bájosan nézett ki
elefántcsontszínű koktélruhájában.
– Anya – üdvözöltem, amikor megérkeztünk. Lehajoltam,
hogy megcsókoljam az arcát, amit felém fordított. – Biztos
emlékszel Sloane-ra.
– Jó napot, Mrs. Rollins – mondta Sloane, és a mosolyával azt
üzente, hogy nem kell felhánytorgatni a múltat.
Egy másodpercre átsuhant valami anyám arcán.
Megdöbbenés? Szégyen? Zavar? De amilyen gyorsan jött, úgy el
is tűnt.
– Örülök, hogy újra találkozunk – szólalt meg anya, és
óvatosan rámosolygott Sloane-ra.
Úgy éreztem, nem gondolja komolyan. Nem hibáztathattam
érte. Nem sűrűn vacsorázott együtt azzal a nővel, aki
szemtanúja volt az erőszakos támadásnak, ami miatt a férje
börtönbe került.
– Kérlek, tegeződjünk, szólíts Kaylának – mondta anya
visszaszerezve a lélekjelenlétét.
Kihúztam Sloane székét, és végigpásztáztam az éttermet,
miközben leült. A szokásos újgazdag és ősi vagyonnal
rendelkező tömeg gyűlt össze, akik finoman próbálták
túlszárnyalni a másikat. Hirtelen azt kívántam, bárcsak
gyorsétterembe mentünk volna.
– Sloane és én együtt járunk – jelentettem be, ahogy helyet
foglaltam.
Anya szeme elkerekedett. Sloane félrenyelte a vizet, és
fuldoklott. Hangosan.
– Komoly a kapcsolatunk – folytattam tényszerűen, miközben
megveregettem Sloane hátát.
– Igazából… – kezdte Sloane, de a vállára gyakorolt nem túl
gyengéd szorításomtól meggondolta magát.
– Milyen csodálatos – jegyezte meg anya gyorsan magához
térve. – Lucian még soha nem mutatta be nekem egyetlen
barátnőjét sem. És úgy tűnik, nekem is van egy meglepetésem. –
Egy férfi felé biccentett, aki felénk tartott.
Az alak úgy mozgott a túl fényes öltönyében, mint egy cápa. A
szemében ragadozó tekintet csillogott, miközben minden asztalt
végigmért, ami mellett elhaladt. Pocakos volt, őszülő haja pedig
elegáns, de ritka. Bal kisujját gyűrű díszítette. Nem kellett
közelről látnom ahhoz, hogy tudjam, az ízléses gyémántok az
AH monogramot formálják.
Anthony Hugo diadalittasan ült le anyám mellé.
– Végre személyesen is találkozunk – mondta nekem,
miközben birtoklón megfogta anyám kezét.
A sajátom ökölbe szorult az asztal alatt.
– Lucian, ő a párom, Anthony – jelentette be anya halkan.
– Ó, a francba – mormogta Sloane. Felkapta a vajazókést.
Megszorítottam a combját.
– Sokat hallottam önről, Mr. Hugo – mondtam.
Anthony Hugo, a maffiafőnök, akinek szörnyű divatérzéke
volt, velem szemben ült, és épp az anyámat karolta át.
– Nem annyit, amennyit én rólad – vágta rá Hugo
fogpasztareklámba illő vigyorral az arcán.
– Anthony és én nemrég találkoztunk egy jótékonysági
árverésen – mondta anya, és elpirult, mint egy szerelmes
tinédzser. – Elkérte a számomat, és azóta összegabalyodtunk
egy kicsit.
– És ki ez a piros ruhás hölgy? – kérdezte Anthony Sloane-ra
szegezve gonosz mosolyát.
Most Sloane szorította meg az én lábamat, és ez volt az
egyetlen, ami visszatartott attól, hogy felugorjak a székemről, és
megöljem Anthony Hugót egy homárfarokkal a zsúfolt étterem
közepén.
 – Semmi köze hozzá – vágtam rá.
Anyám zavartan kuncogott.
– Ő Sloane. A fiam párja. Úgy tűnik, gyerekkori szerelem.
– Azt hiszem, még nem volt szerencsém megismerkedni vele –
jegyezte meg Anthony, és a tekintete elidőzött Sloane mellkasán.
– És soha nem is lesz – jelentette ki Sloane erőltetett
vidámsággal.
Anyámnak elakadt a lélegzete a döbbenettől.
– Lucian, a párod borzasztóan goromba.
– A te párod pedig egy gyilkos, drogdíler bűnöző – vágtam
vissza.
– Ugyan már – mondta Anthony. A hangja barátságos volt,
azonban a tekintete egy pszichopatára emlékeztetett. – Attól
még lehetünk barátok. Gyakorlatilag egy család vagyunk. Azt
hiszem, ismered a fiamat, ugye, Lucian?
– Nem értem, mi történik – motyogta anya.
– Miért nem megyünk ki a női mosdóba? – javasolta Sloane
anyám felé nyújtva a kezét.
Erősebben szorítottam a combját, hogy a helyén tartsam.
Kizárt, hogy a washingtoni/baltimore-i terület legnagyobb
maffiafőnöke egyedül jött ide.
– Mindenki a kibaszott seggén marad – jelentette ki Anthony,
elfeledkezve az udvariasság minden formájáról. – Mindaddig,
amíg Rollins és én el nem beszélgetünk egy kicsit.
– Ajánlhatok valami előételt? – A szerencsétlen pincér rossz
pillanatot választott a visszatérésre.
– Na, ide hallgass! Kurvára ne gyere vissza ide, hacsak nem
akarod a kibaszott fogaidat a szőnyegről felszedegetni –
vicsorgott Anthony.
Anya felsikkantott, és összehúzta magát a szorításában, ez a
reakció pedig mindkettőnk számára fájdalmasan ismerős volt.
– Semmi szükség erőszakra – mondtam, és igyekeztem
unottnak tűnni, annak ellenére, hogy Sloane és én szinte
elszorítottuk egymás vérkeringését az asztal alatt.
– Ó, de mennyire, hogy szükség van rá. Te meg a kibaszott
szövetségi haverjaid jól kiszórakoztátok magatokat. Ideje
leállnotok, különben kicsinálok mindenkit, aki fontos
számodra. Kezdve ezzel a két bájos hölggyel.
– Baszódjon meg – vágta rá Sloane, miközben a vajazókéssel
hadonászott.
Anyám alsó ajka remegni kezdett, és úgy nézett ki, mintha
legszívesebben beleolvadna a szék háttámlájába.
Anthony elvigyorodott.
– A kislánynak a szája is nagy, nem csak a csöcse. Hallottam a
gyújtogatásról. Azt hittem, az majd megtanítja, hogy csak a saját
dolgával törődjön.
Már félig felálltam a székemről, de Sloane gyorsabb volt
nálam. Felpattant, és a haszontalan késsel bökdösött a férfi felé,
döbbent kiáltást váltva ki a közeli asztaloknál ülőkből.
– Könyvtáros vagyok, maga seggfej! – mondta. – Mindenhez
közöm van. A fiával való diszfunkcionális kapcsolata miatt
majdnem elvesztettem a barátaimat. Szóval, ha egy pillanatig is
azt hiszi, hogy hagyom, hogy megfenyegessen minket, akkor
még nagyobb idióta, mint a fia.
– Köszönöm a közreműködést, Sloane – szólaltam meg,
miközben kivettem a kést a kezéből, és az asztalterítőre tettem.
– Hallottad a csajomat. Most pedig én jövök. Vedd le a kezedet
az anyámról, és húzz innen a picsába. Ha még egyszer
meglátlak a közelemben, vagy bárkinek a közelében, aki fontos
nekem, ott helyben kicsinállak.
Anthony felállt, és végigsimított a zakóján.
– Lehet, hogy neked van pénzed és rangod, azonban én
olyasmivel rendelkezem, ami neked sosem lesz.
– Megkérdőjelezhető divatérzékkel? – találgatott Sloane.
– Gyilkos ösztönnel. Tudom, mikor nincs már valaki a
hasznomra, és még soha nem féltem eltenni láb alól az illetőt.
Negyvennyolc órád van, hogy átadj mindent, amit a
szövetségiek tudnak rólam, néhány millió dollár kárpótlással
egyetemben, különben véget vetek az életeteknek – jelentette ki
fenyegetően.
Anyám csendben sírt. Sloane remegett mellettem a dühtől.
– Ugyanez a negyvennyolc óra áll a rendelkezésedre, hogy
rendbe szedd a dolgaidat, mert mire végzek veled, nem lesz
életed, aminek véget vethetnék. Tönkreteszem az üzletedet, az
életedet, a családodat, a kurva pofádat. És élvezni fogom –
közöltem.
Anyám reszkető kézzel nyúlt a vizespoharáért. Sloane viszont
úgy nézett rám, mintha épp most mentettem volna ki egy alom
kiskutyát az árvízből, félmeztelenül.
– Nem tudom. Ahogy én látom, neked több veszítenivalód van
– mondta Hugo ízléstelen vigyorral az arcán.
– Amikor mindened megvan, bármit megteszel, hogy
megtartsd – válaszoltam sötéten.
Anthony felhorkant, majd az asztalra csapott.
– Negyvennyolc óra. A kurva életbe, alig várom. – Anyám felé
fordult. – Hamarosan találkozunk, bébi. – Aztán Sloane-ra
szegezte a tekintetét. – De azt hiszem, előbb téged veszlek majd
szemügyre.
– Jézus, az nehéz lesz, miután kikaparom a szemét – felelte a
csajom ádázul mosolyogva.
Anthony pisztolyt formálva rám mutatott az ujjával, és úgy
tett, mintha meghúzná a ravaszt.
Sloane rá akarta vetni magát, de a mozdulat közben
felborított egy vizespoharat, és több evőeszközt is lelökött a
padlóra.
Visszahúztam magam mellé.
– Nyugi, Tündér.
Együtt néztük, ahogy Anthony Hugo kisétál az étteremből. Egy
csettintés után négy öltönyös férfi követte őt kifelé.
 Sloane megkönnyebbülten felsóhajtott. Eközben anyám
összeroskadva ült a székén, és az egyik kezével eltakarta az
arcát. Az egész étterem minket bámult.
– Nem tudtam, hogy a vacsora mellé ingyenműsor is jár. – A
kedélyes megjegyzést nem más, mint Maureen Fitzgerald tette,
aki egyszerre tűnt ártatlannak és bűnösnek pezsgőszínű,
csillogó koktélruhájában.
– Hűha. Gyilkos ruha – jegyezte meg Sloane.
– Erre most nincs idő, Maureen – mondtam neki.
– Te jó ég. Maga Maureen Fitzgerald? – suttogta Sloane.
– Személyesen – felelte, és Sloane-ra kacsintott. – Miután
tanúja voltam Anthony kis hisztirohamának, gondoltam,
idejövök, és felajánlom a szolgálataimat.
– Milyen szolgálatokat? – kérdeztem, miközben az egyik
kezemmel Sloane csuklóját fogtam, a másikkal pedig üzenetet
írtam a testőreimnek.
– Lehet, hogy van néhány információm, ami segíthet a
problémádon. – Az ajtó felé biccentett, amelyen Anthony
kilépett.
– Ne itt – mondtam.
– Persze hogy nem. Ma este. A lakásodon.
– Légy óvatos – figyelmeztettem.
– Nő vagyok. Mindig vigyázok magamra. – A tekintete
átugrotta anyámat, és Sloane-on landolt. Felmelegedett a
mosolya. – Úgy tűnik, Lucian ízlése jelentős fejlődésen ment
keresztül.
– Olyan makulátlan a bőröd – suttogta Sloane.
A szememet forgattam. De Maureen női büszkeséggel
megveregette az arcomat.
– Köszönöm. Őt tartsd meg, Lucian. Igyekezz nem elszúrni!
Felmordultam, majd biccentettem Grace-nek, amikor belépett
az étterembe.
– Menjünk.
 Grace a konyhán keresztül a hátsó szervizlifthez vezetett
minket. A személyzetnek a szeme sem rebbent, ahogy
elhaladtunk az előkészítő pultok és a grill mellett.
Anyám a lift falának dőlt, amikor becsukódott az ajtó.
– Nem értem, mi történt az előbb – mondta, az arcához
emelve a kezét. – Csak azt tudom, hogy megaláztak.
– Elnézést kérek, amiért zavarba hoztalak, amikor
megakadályoztam, hogy egy őrült bábja legyél. Anthony Hugo
egy bűnöző, aki gondolkodás nélkül eltüntetne téged, hogy
engem elkapjon.
– Mindig rólad van szó. Minden férfi, aki érdeklődést mutat
irántam, csak ki akar szedni belőled valamit – suttogta anya
keserűen.
– Ez az ember egy gengszter. Sokkal kevesebbért is ölt már
embert, mint amit én teszek ellene. És szerinted ez rendben
van, mert úgy bánik veled, mint valami trófeával?
– Apád el akart rejteni. Soha nem akarta, hogy bárki tudomást
vegyen a létezésemről.
– Ez nem a múltról szól. Hanem a biztonságodról.
Kecses, madárszerű mozdulattal legyezte a kezét az arca előtt.
– Erről most nem tudok beszélni.
– Pedig most fogjuk megbeszélni. Ne válaszolj a hívásaira. Ne
menj vele sehova. Ha látod őt valahol, azonnal tűnj el. Grace,
szeretném, ha…
– Fokoznám az anyja védelmét. Értettem – fejezte be
helyettem a nő komoran.
– Most pedig meg akarod mondani, hogy hova mehetek, és
kivel találkozhatok. Mindent irányítani szeretnél. Mit csináljak,
hova menjek, mire költsek. Pont olyan vagy, mint ő – cirkuszolt
anya.
– Most éppen leszarom, anya. – Láttam, hogy fájdalom suhan
át a tekintetén, majd megmozdult. Az arcomon landoló pofon
hangosan csattant.
 Grace megmozdult, de Sloane előbb ért oda, és közénk állt.
– Már megbocsáss, Kayla! – Reszketett a dühtől. Anyám
sápadt, méltóságteljes arcába nyomta az ujját. – Soha, de soha
többet ne merj kezet emelni rá! Azok után, amiken
keresztülmentetek, tényleg képes vagy megütni a fiadat, amiért
meg szeretne védeni téged egy pszichopata gyilkostól? Ez
őrültség!
– Elég volt, Sloane – szólaltam meg, és a vállára tettem a
kezem.
Reszketett.
– Ó, közel sem. Borzalmas ízlésed van a férfiak terén. Anthony
Hugóról sugárzik az erőszak, erre te meghívod vacsorára. Ó, és
ha arra akarod költeni a pénzed, amire akarod, akkor szerezz
magadnak egy kibaszott munkát. Csak ideig-óráig játszhatod az
áldozatot, aztán muszáj túlélővé válnod – folytatta Sloane.
– Fogalmad sincs, milyen érzés – suttogta anya könnyes
szemmel.
– Kedves akartam lenni hozzád, együttérezni a szegény
áldozat Kaylával. De az két évtizeddel ezelőtt volt. Több mint
húsz éved volt arra, hogy felnőj. Mégis, még ennyi év után is
tökéletesen jól érzed magad az áldozat szerepében. Még mindig
elfogadod a fiad pénzét, mert túl törékeny vagy ahhoz, hogy
megállj a saját lábadon. Nem ő tartozik neked. Hanem te neki.
Minden alkalomért, amikor közéd és a férfi közé állt, akit
helyette választottál. Minden egyes alkalomért, amikor őt tetted
felelőssé a döntéseidért. Próbállak nem hibáztatni ezért, de
kurvára megnehezíted a dolgomat.
Sloane most már kiabált. A biztonsági főnököm egyetértően
bólogatott.
– Addig nem léphetsz semmilyen kapcsolatba Luciannel, amíg
bocsánatot nem kérsz minden szarságért, amit vele tettél –
jelentette ki Sloane.
A lift ajtaja egy parkolóházban nyílt ki. Mindkét autóm ott
várakozott, járt a motorjuk, és féltucat testőr őrizte őket.
Anyám zihálva kisietett a liftből.
– Elég – mondtam halkan.
De Sloane még nem fejezte be.
– És még valami. Menj el terápiára! – kiáltott utána.
Megragadtam Sloane derekát.
– Vidd haza az anyámat – utasítottam Grace-t az első
terepjáróra biccentve.
Odatereltem Sloane-t a másik kocsihoz, beültettem a hátsó
ülésre, majd behuppantam mellé. Az ajtó becsapódott
mögöttem, sötétbe borítva minket.
– Hé! Megígérted, hogy vacsorázni…
Azzal szakítottam félbe a tiltakozását, hogy a szájára
szorítottam az enyémet.
 42. fejezet

A vágy vulkánja

Sloane

Alig értünk haza.

Tudtam, hogy Luciannek fontos, életbevágó teendői vannak.
Például le kell számolnia egy maffiafőnökkel, aki az imént
életveszélyesen megfenyegetett minket. Rájöttem, hogy bízom
benne, hogy megoldja.
Abban nem voltam biztos, hogy nem töri darabokra a
szívemet, de az életemet rá mertem bízni.
És ez nagyon fontos volt. Azonban akadt egy dolog, ami
mindent felülírt. Már hetek óta nem voltunk együtt –
egymásban –, szóval maffiafőnök ide vagy oda, a vágy vulkánja
voltam.
– Ez kurva dögös volt – motyogtam a szájába, miközben
átemelt a küszöbön, és berúgta mögöttünk az ajtót. A lábammal
átöleltem a derekát, a hajába túrtam, és magamhoz szorítottam.
Azt tudtam, hogy belém mi ütött, de abban nem voltam biztos,
hogy Lucian miért változott kiéhezett vadállattá, mihelyst
betuszkolt a hátsó ülésre, miután összebalhéztam az anyjával.
Azonban abban a pillanatban nem is érdekelt különösebben.
– Micsoda? – lihegte, és lerántotta a ruhám pántját.
– Az, hogy ilyen „hahó, unom a szánalmas fenyegetéseidet”
stílusban viselkedtél – mondtam, miközben végigcsókoltam és
megharapdáltam a nyakát.
Felmordult, és a morajlást még a mellkasához simuló
mellbimbómban is éreztem.
– Két másodperced van, hogy segíts levenni rólad ezt a ruhát,
különben tönkreteszem.
Biztos nem tartotta elég gyorsnak a mozdulataimat, mert
szinte azonnal az előszobai asztal hideg márványlapjára
ültetett. A férfi egy-két borzalmas, szakadó hang kíséretében
másodpercek alatt a derekamra gyűrte a ruhám felső részét.
– Ez nem jelent semmit – emlékeztettem hevesen kalapáló
szívvel.
– De. Rengeteget jelent – ellenkezett.
– Ebben nem értünk egyet – döntöttem el. Ebben a
pillanatban nem volt érdemes folytatni ezt a vitát.
Az egyik kezével ügyesen levette a pánt nélküli melltartómat,
és halkan felmordult, ahogy a mellkasomra hajolt.
Fojtottan felnevettem.
– Miért vagy ennyire megszállottja a mellemnek?
– Ugyanazért, amiért te a farkam megszállottja vagy. Mert
kurvára tökéletes – válaszolta, ahogy a szája rátalált az
érzékeny bimbómra.
Nos, nem ő volt az egyetlen, aki játszani akart. Túl jó érzés
volt, ahogy kitárulkoztam előtte, miközben a szája csodákat tett
a mellemmel.
Kettőnk közé nyúltam, és megtaláltam a farkát, ami vastagon
feszült a nadrágjának. Erősen megragadtam.
– Ó, baszki – sziszegte.
Borzongás futott végig rajtam. Visszhangot vetett bennem,
ahogy a szájával ingerelte a mellbimbómat.
 Anélkül, hogy félbeszakította volna a kényeztetést, Lucian a
lábaim közé nyúlt, és oldalra húzta áttetsző, rózsaszín
bugyimat.
– Éreznem kell téged.
Ezt örömmel hallottam. Olyannyira, hogy alig küzdöttem
ellene, amikor megragadott a csípőmnél fogva, és az asztal
szélére húzott.
– Maradj nyugton, Tündér! – parancsolta, és elhúzta a
kezemet az ágyékától. Már épp vitatkozni készültem, amikor
meghallottam, hogy lehúzza a sliccét.
– Te jó ég – nyögtem, amikor a csiklómhoz érintette a dákóját,
szétválasztva a redőimet.
Lucian egy cuppanó hang kíséretében elengedte az érzékeny
mellbimbómat, amely a hűvös levegőtől még keményebb lett.
– Ne hagyd abba a farkam kényeztetését, bébi – kérte, mielőtt
a másik mellbimbómra fordította a figyelmét.
Engedelmeskedtem, és megragadtam a bársonyosan sima
merevedését.
Felnyögött, majd azt suttogta a mellemre:
– Jó kislány.
Szánalmas, ziháló hangot adtam ki magamból, amikor
varázslatos nyelvével végigsimította a mellőzött bimbómat.
Nagyon nedves voltam, és a szája minden egyes mozdulata, a
farka minden lökése görcsbe rántotta a belsőmet. Üresnek
éreztem magam.
Biztos fájt neki, ahogy szorítottam, azonban az eksztázis
hangjai szakadtak ki belőle, amikor a mellkasomra hajolt.
Szabad kezemmel megragadtam a tarkóját, és magamhoz
szorítottam. A mellemet nehéznek és duzzadtnak éreztem a
kényeztetéstől.
Figyelmeztetés nélkül kettőnk közé nyúlt, és két ujjal belém
hatolt. Együtt nyögtünk fel, mintha osztoznánk az örömben.
Ujjai kíméletlenül dolgoztak, miközben meglovagoltam a
kezét, és szinte erőszakosan simogattam a farkát.
Olyan volt, mint a varázslat. Mi magunk voltunk a varázslat.
Az egyik kezével a fenekembe markolt, és hanyatt döntött,
amíg a hátam az asztalra nem simult. Aztán megéreztem
tapogatózó ujját. Először a lábam közé merült, ahol teljesen
eláztam. Aztán feljebb csúszott, a fenekemhez. Ott megállt, és
óvatosan hozzáért a hátsó bejáratomhoz.
Elengedte a mellemet; a mellbimbóm nedves és duzzadt volt.
Kérdés táncolt a tekintetében. Engedélyt kért.
Nem bíztam a szavaimban. Így hát a lehető legjobb választ
adtam neki, amit ki tudtam csikarni magamból.
Megmozdítottam a csípőmet, és az ujjához préseltem magam.
Lucian egy birtokló morgással behatolt az egyik ujjával a
hátsó bejáratomon, miközben a másik kezével a vaginámat
kényeztette. A farkából néhány csepp csorgott az ujjaimra.
Szerette birtokolni a testemet, sőt, vágyott rá.
Egy icipici, aprócska, vékony határon egyensúlyoztam.
Kitárulkoztam előtte, ő pedig betöltött. Az egész testem
megfeszült az orgazmus iránti vágytól. És amikor a szája ismét
rátalált a mellemre… amikor erősen megszívta a bimbómat,
felrobbantam.
Az orgazmus belém vágott, tönkretett. A belső falaim
összeszorultak az ujjai körül, ahogy bennem dolgozott.
Tovább kényeztettem a farkát a kezemmel, az ujjain
lovagoltam, és hozzápréseltem magam az egyetlen ujjperchez,
ami vadonatúj módon töltött ki.
– Ez az én csajom – motyogta. – Olyan kibaszottul gyönyörű
vagy, amikor elélvezel.
Úgy kapaszkodtam a farkába, mintha horgony lett volna a
viharban, miközben az orgazmusom mindkettőnket elragadott.
– Hadd élvezzek rád – kérte rekedten.
De nekem más tervem volt.
Elengedtem a farkát, és eltoltam a mellkasát. Azonnal
hátrahúzódott.
– Áruld el, mire van szükséged – mondta rekedt hangon.
Lecsúsztam az asztal széléről, és térdre rogytam előtte.
– Erre – válaszoltam, és kinyújtottam a kezemet, hogy
megfogjam a farka tövét. – Kérlek.
Tűz lobbant szürke szemében, amikor rájött, hogy mit kérek.
A merevedése megrándult a kezemben, az is azt akarta, amit
én szerettem volna. Szüksége volt rá.
– Bízom benned, hogy elintézed Hugót. Azt akarom, hogy te is
bízz bennem, és engedd, hogy gondoskodjam rólad – mondtam.
Lucian nagyot nyelt. Aztán bólintott. A szívem a torkomban
dobogott. Ez épp elég beleegyezés volt. Meg fogja engedni, hogy
a számmal kényeztessem.
Előrehajoltam, és a nyelvemmel végignyaltam az erekcióját.
Görcsös remegésétől és elsuttogott káromkodásától az orális
szex szuperhősének éreztem magam.
Gondolkodás nélkül szétnyitottam az ajkaimat, és a farkát a
torkom hátsó részébe vezettem.
Lucian ökle a mögöttem lévő asztallapra csapott.
– Ahh! – szakadt ki belőle, miközben a számmal és a
kezemmel dolgoztam rajta. Olyan mélyen vettem a számba,
amennyire csak tudtam, olyan módszeresen akartam
kényeztetni, hogy ne maradjon egyetlen épkézláb gondolata
sem, csupán az orgazmus iránti vágy tomboljon benne.
Megfogtam a bársonyos golyóját, és megszorítottam.
Gyengéden végigsimított az arcomon az egyik ujjával.
Felpillantottam rá a padlóról. Uralkodó volt, egy titán, azonban
én irányítottam. Aztán az ujja eltűnt az arcomról, és durván a
hajamba túrt.
– A fenébe, Sloane. Te vagy az egyetlen – motyogta.
Hagytam, hogy a kezével vezesse a fejemet, újabb, durvább,
gyorsabb tempót diktálva. Az önuralma utolsó morzsái is
eltűntek. Én tettem ezt vele.
 – Te vagy az egyetlen – ismételte el újra meg újra, miközben
elmerült a számban.
Az ujjaim megfeszültek a golyóján, Lucian pedig megdermedt
mélyen a torkomnál. Hirtelen forróság tört fel belőle.
– Baszki, baszki, baszki! – kántálta. Kirántotta a számból a
farkát, és letepert a hideg csempére. – Mondj igent – kért,
miközben a lábam közé tette az erekcióját.
– Igen!
Egyik kezével megfogta a vállamat, majd egy döféssel belém
hatolt.
– Fogadj magadba! Teljesen! – kérte, miközben a szakálla a
vállamat súrolta.
Szédítően tele voltam. Olyan jólesett. Túl sok volt, mégis
valahogy pontosan megfelelő. Semmi sem volt köztünk. Teljesen
birtokba vett.
Nyers volt, valódi, de én még többet akartam. Lucian pedig
megadta nekem. Amikor elélvezett bennem, engedelmesen
követtem őt a szakadékba. Nem volt más választásom.
– Istenem, ez az, Sloane! Az én Sloane-om! – Felnyögött,
miközben élvezett és élvezett bennem, olyan felszabadulást
robbantva ki belőlem, amilyet még soha nem tapasztaltam.

∞
Maeve: Beszéltem a buligyilkos Kurttel, és újra megpróbáljuk.
Én: Halleluja! Alig várom, hogy elmesélhessem a gyerekeiteknek,
hogy Sloane néni hogyan csókolózott egyszer Kurt apuval, amikor
Maeve anyu hülye volt.
Maeve: Talán jobb, ha ezt kihagyjuk a beszélgetésből.
Én: Aha! Nem vetetted el automatikusan a gyerekvállalás gondolatát
Kurttel! Tudtam, hogy kedveled, KEDVELED ŐT!
Maeve: Előbújt belőled az idegesítő hugica.
Én: Nem tehetek róla. A boldogságod engem is boldoggá tesz.
Ráadásul most volt egy csomó orgazmusom… szóval…
Maeve: Nekem is, csajszi. Nekem is.
Én: Pacsi.
 43. fejezet

A leszámolás

Lucian

– Senki nem megy innen sehová, amíg nincs konkrét tervünk –

jelentettem ki.
Sloane pizsamában, elégedetten ült az otthoni irodámban, és
hamburgert meg sült krumplit evett, amit én rendeltem. Szextől
szétzilált haját hosszú, laza fonatba szelídítette, és átvetette a
vállán. Lábát a szék karfájára tette, és onnan lógatta lefelé.
Maga volt a megtestesült lazaság.
Eközben én az íróasztalom mögött fortyogtam a dühtől.
A csapat, amit összeállítottam, nem segített a hangulatomon.
– Ez jó móka lesz – jegyezte meg Nolan, ahogy rávetette magát
a csirkeszárnyakra.
– A magad nevében beszélj – morgott Lina. – Engem pont
akkor hívott be a zuhanyzóba a vőlegényem, hogy együtt
fürödjünk, amikor a főnök iderendelt.
– Szóval, milyen mocskot keresünk? – tette fel a kérdést
Nallana, a magánnyomozó, miközben két szelet pizzát vett a
tányérjára. Koktélruhát és bőrdzsekit viselt. Rájöttem, hogy
fogalmam sincs, vajon szabadnapja van-e, vagy megint beépült
valahova.
– Ja, segítene, ha tudnánk, mit keresünk – mondta a
kiberbiztonsági csapat egyetlen tagja, aki vette a fáradságot,
hogy felemelje a telefont, miközben a szájába tömött egy marék
gumicukrot. Platinaszőke haját felül hosszúra növesztette,
oldalt pedig leborotváltatta. Pusztának, Pampának vagy valami
hasonlónak hívták a nőt.
– Bármi jó, ami rákényszeríti az FBI-t, hogy azonnal lépjenek
Hugo ügyében. Nem egy hónap, nem egy hét, és nem
negyvennyolc óra múlva. Azt akarom, hogy holnap délre
őrizetbe vegyék.
Nallana halkan füttyentett.
– Ez aztán a nagy falat. Prérinek igaza van. Kell valami
iránymutatás.
Préri. Majdnem eltaláltam.
– Az az „iránymutatás”, hogy tegyetek meg mindent, hogy
valami használhatót szerezzetek. Nem érdekel, ha közben
letartóztatnak titeket. Csak találjatok valamit – mondtam szinte
vicsorogva.
Megszólalt a csengő.
– Akarod, hogy kinyissam? – kérdezte tétován Sloane.
Megráztam a fejem.
– Majd Grace elintézi.
Le sem veszem a szememet Sloane-ról, amíg Anthony Hugo és
az egész szervezete össze nem omlik, mint egy kártyavár. Aztán
az oltár elé vezetem, akár akarja, akár nem. A nő nem csupán
az életünket fenyegető maffiafőnöktől védett meg, hanem a
saját anyámtól is. És miután vége ennek az egésznek, meg
fogom mutatni neki, hogy ez milyen sokat jelent nekem.
Kinyílt az irodám ajtaja, és Maureen Fitzgerald sétált be a
helyiségbe a korábbi koktélruhájában.
– Hát, ez érdekes partinak tűnik – jegyezte meg.
 – Ő… – kezdte Préri.
– A legsikeresebb, leghírhedtebb madám Washingtonban? –
szólalt meg Lina. – Igen. Tetszik a cipője.
– Köszönöm – felelte Maureen cicás mosollyal. – Hoztam egy
kis ajándékot a csapatodnak. – Egy öt centi vastag mappát
dobott a pizzásdoboz tetejére. Nolan érte nyúlt, de Maureen
rátette az egyik manikűrözött ujját a mappa tetejére. – Bízom
benne, hogy számíthatok a diszkréciótokra.
– Ó, igen, asszonyom. Itt mindenki diszkrét – ígérte Nolan.
– Jó – válaszolta, miközben elhúzta a kezét a mappáról, és
kibújt a szövetkabátjából. – Maradt még csirkeszárny?

∞
– SZÓVAL, MAUREEN LÁNYAINAK köszönhetően további három
fedőcéget sikerült azonosítanunk – összegezte Nolan, és elfojtott
egy ásítást. – Az első kettőnek fejenként körülbelül 2 millió
dollárja van offshore számlákon szétszórva. Préri most nyomoz
a harmadik után.
– Keress tovább! – Néhány millió dollár nem elég ahhoz, hogy
az FBI reggel bekopogtasson Hugo ajtaján.
Lina csatlakozott hozzánk.
– Szeretnétek új információt hallani?
– Mid van? – kérdeztem.
– A biztonságiak mindenkit tájékoztattak, hogy az iroda a
következő két napban zárva lesz. Petula átütemezi az összes
személyes megbeszélést, és amit tud, átrak virtuálisra. Grace
mindenhol megerősítette a védelmet, beleértve anyukád és
Sloane anyukájának lakását is. Nash meg a knockemout-i
rendőrség riadókészültségben van, és felügyelik az otthoni
dolgokat. Nallana hívott. Megkeresett néhány utcai forrást, hogy
információt szerezzen. Azt pletykálják, hogy Hugo egy nagy
szállítmányt vár Dél-Amerikából a hétvégére.
– Az túl soká van – emlékeztettem.
– Lehet, hogy Hugo csak szívatott a negyvennyolc órával? –
vetette fel ismét Nolan, miközben ásított.
– Talán ellehetetleníti a szépítő alvásodat a krízishelyzet? –
kérdeztem szárazon.
– Először is, hajnali négy óra van, baszd meg. Másodszor
pedig, a feleségem felkeltett jógázni ma… vagyis tegnap reggel
hatkor. Nem mindenkit tölt fel energiával az alváshiány és a
rémült gyerekkönnyek – mutatott rá.
– Azért keltél fel hajnalban, mert a feleséged megkért rá.
Hugo azt mondta, negyvennyolc órám van, hogy átadjak
mindent, amit a szövetségiek tudnak róla, különben Sloane lesz
az első.
– Úgy érted… – Lina elhallgatott, és mindannyian
megfordultunk, hogy a kis könyvtárosra nézzünk, aki a padlón
ült, és homlokráncolva tanulmányozta a kiterített papírokat.
– Nem fogom hagyni – mondtam.
– Szöszi elhiszi már, hogy hosszú távra tervezel vele? –
kérdezte Nolan, miközben Sloane feltolta az orrán a
szemüvegét.
– Még nem. De ha hidegvérrel meg kell ölnöm egy embert,
hogy bebizonyítsam, megteszem.
– Maradjon ez a B lehetőség – mondta Lina. – Úgy hallottam,
már nem olyan elnézőek a házastársi látogatásokkal
kapcsolatban, és Sloane frizurájából ítélve még sok mindent kell
bepótolnotok.
Otthagytam őket, és Sloane-hoz sétáltam.
Felnézett rám, ahogy leguggoltam.
– Ráncolod a homlokod, mint amikor koncentrálsz –
jegyeztem meg, miközben végigsimítottam a kérdéses ponton. –
Aludnod kellene egy kicsit.
– És hagyjam ki a bulit?
 – Ha ennek vége, elviszlek egy magánszigetre, ahol
meztelenül ihatjuk a piña coladát a tengerparton, és ott majd
megtanítom neked, mit jelent a szórakozás – döntöttem el.
Sloane rám vigyorgott.
– Mióta szakértője Lucian Rollins a szórakozásnak?
– Azóta, hogy majdnem a szádba élvezett, miközben előtte
térdeltél.
– Nagyon hízelgő. De szeretném, ha egy pillanatra félretennéd
a particsákót, és elővennéd az „üzleti és a politikai univerzum
merengő mesterének” fejfedőjét, Lucifer.
– Mire van szükséged?
Megnyalta az ajkát, és lenézett az előtte lévő papírokra.
– Valami nagyon zavar abban, amit Hugo mondott ma este.
– Mindennek zavarnia kellene, amit az a seggfej mondott.
Megrázta a fejét.
– A tűzzel kapcsolatos dologról van szó. Hogy nem tanultam
semmit a gyújtogatásból. Először azt hittem, így tudatta velünk,
hogy figyel engem. De aztán elkezdtem azon gondolkodni, hogy
mi van, ha valahogy neki is köze van hozzá?
Leültem mellé, és belekortyoltam a langyos gyömbérsörébe.
– Milyen módon kapcsolódik hozzá?
– Úgy gondoljuk, hogy a tűz bosszú volt azért, mert Mary
Louise ügyén dolgoztam, igaz? Megfenyegetett a Fahéjember,
aki kifejezetten a nő nevét említette ugyanazon a napon, amikor
Mary Louise-t megtámadták. Mary Louise ejtette az ügyet, de én
tovább nyomoztam. Te elintézted, hogy áthelyezzék egy másik
börtönbe, ahol nagyobb biztonságban van, és Allen is külön
védelmet kapott. Tovább kutakodtam. Ezért valaki úgy döntött,
tudatja velünk, hogy nem örül, és felgyújtotta a könyvtárat,
amíg odabent voltam.
A helyzetről szóló összefoglalója tovább emelte az amúgy is
veszélyesen magas vérnyomásomat.
– Mi az összefüggés? Miért érdekelne egy pszichopata
washingtoni maffiafőnököt egy jogtalanul elítélt női rab?
Sloane az ajkába harapott.
– Mi van, ha a börtön a kapcsolat? – Átnyújtott nekem egy
papírlapot. – A Fraus Büntetés-végrehajtási Intézet egy
magánbörtön, amely a Civic Group tulajdonában van, amit két
másik vállalat birtokol. Erről eszembe jutott az összes sunyi
alattomosságod, amikor cseresznyefajtákról elnevezett
szervezetek mögé bújtattad az adományaidat. És miközben ezen
gondolkodtam, valami megragadta a figyelmemet. –
Megkocogtatta a lapot a Rex Management felirat felett. – A Rex
latinul királyt jelent – magyarázta.
– Aminek Hugo képzeli magát – tűnődtem, követve a szavait.
– Pontosan – mondta Sloane, és rám mosolygott. – Ezért
rákerestem más magánbörtönökre Virginiában, Marylandben
meg Észak-Karolinában, és találtam még három olyan
létesítményt, amely a Civic Group tulajdonában van. Mindegyik
lepusztult. Mindegyikben túlzsúfoltságra és munkaerőhiányra
panaszkodnak. De mindegyik nyereséget termelt a Civic
Groupnak és a tulajdonosainak. Nem tudom megmondani,
milyen nyereségről van szó, de mindegyik hely szerződésben áll
a kormánnyal, ami az összes rab után pénzt fizet nekik. Minél
több ember van az intézményben, annál nagyobb a nyereség.
– Amikor megfenyegettem Duncan Hugót, hogy áthelyeztetem
egy másik intézménybe, pánikba esett – emlékeztem vissza,
miközben Sloane kutatásait fürkésztem. – Azt mondta, ott nem
lesz biztonságban.
– Ezek közül említetted valamelyiket? – kérdezte izgatottan
feltérdelve.
A Lucrumra mutattam.
– Ez az!
Sloane átkarolta a nyakamat.
– Tudtam! Jól csináltam, ugye? A kétszeresen elítélt bűnöző,
Anthony Hugo négy magánbörtön résztulajdonosa. Ez biztosan
illegális.
– Arról nem is beszélve, hogy bárkit kiiktathat azokban a
börtönökben, ha szükséges – mutattam rá.
Sloane elborzadva húzódott hátra.
– Atyaég…
– Ez jó, Tündér. Nagyon jó – jelentettem ki, és megszorítottam.
A kezébe fogta az arcomat.
– Intézd el, nagyfiú.
Cuppanós csókot nyomtam a szájára, majd akcióba
lendültem.
– Pampa! – kiáltottam rá a hackerre.
Felpillantott, és magára mutatott.
– Én?
Sloane közelebb hajolt hozzám.
– Azt hiszem, Prérire gondoltál.
– Igen. Préri. Ezt mondtam én is. Hagyd abba, amit csinálsz, és
deríts ki mindent, amit tudsz a Rex Managementről és a Civic
Groupról.
Megszorítottam Sloane vállát, miközben tárcsáztam Idler
különleges ügynök számát.
– Hajnali négy óra van, remélem, kurva jó indokkal keres –
szólt bele a telefonba rekedten.
– Milyen hamar tud összeállítani egy csapatot, hogy
behurcolják Hugót a legközelebbi cellába?

∞
HARMINCHAT ÓRÁJA nem aludtam és nem zuhanyoztam, de
Anthony Hugo rosszabbul néz ki, mint én, gondoltam
önelégülten, miközben helyet foglaltam vele szemben.
Eltűnt a fényes öltöny és a gyémántgyűrű a kisujjáról, helyette
bő, narancssárga kezeslábast viselt, amitől az átlagosnál is
sápadtabbnak tűnt.
– Kárörvendeni jöttél? – morogta, miközben az őr egy
elégedett csattanással az asztalhoz bilincselte. – Mert egy napon
belül kikerülök innen. Nem tarthatnak itt.
– Á, de megtehetik – mondtam hátradőlve a fémszéken. –
Most jövök Idler különleges ügynök irodájából.
– Azzal a ribanccal fogok elsőként végezni – jegyezte meg
gúnyosan. – Na jó, talán másodjára a kis szőke barátnőd után.
– A helyzet a következő, Anthony. Ez csupán a vádpontok
eleje. A kis Rex Managemented összes vezetőjét letartóztatták.
Véletlenül ők alkotják a belső köröd nagy részét. És úgy
dalolnak, mintha az életük múlna rajta. A szövetségiek már egy
tucatnyi embereddel beszéltek, akik valamelyik börtönödben
töltik a büntetésüket, és elképesztően sok bűncselekményt
bevallottak, köztük testi sértést és gyilkosságot. Legtöbbjük nem
félt ujjal mutogatni arra, aki a parancsokat adta, most, hogy
rács mögé kerültél, főleg, miután vádalkut és a büntetésük
csökkentését ígérték nekik.
Anthony még sápadtabb lett.
– Ide figyelj, te rohadt szemétláda…
– Nem – mondtam kőkeményen. – Most rajtad a sor, hogy
végighallgass engem. Kevesebb mint két nap alatt
szétromboltam a teljes birodalmadat. Mindent, amiért egész
életedben dolgoztál. Mindennek vége. A számláidat
befagyasztották. Az embereid kihallgatószobákban ülnek a
város különböző pontjain. Beleértve azokat is, akikkel
bedobattad Felix Metzert a Potomacbe. Semmid sem maradt.
Tudod, hogy miért?
– Baszd meg!
– Rossz válasz. Mindent elvettem tőled, mert lopni akartál
tőlem. Megfenyegetted a családomat. Ezt senki sem úszhatja
meg szárazon.
– El foglak kapni. És amikor sikerül, befejezem a munkát,
amit azzal a listával kezdtem, amin a rendőrfőnök barátod
szerepelt. Elintézem az összes embert, akit szeretsz, és utána
téged is megöllek.
Elvigyorodtam.
– Sok szerencsét hozzá.
– Azt hiszed, a golyókkal telepumpált haverod meg a
könyvtári tűz rossz volt? Még csak most kezdtem. Személyesen
foglak elkapni. Az embereim figyelnek téged meg azt az FBI-os
ribancot. Egyetlen telefonhívás, és mindketten halottak vagytok,
mint Metzer. Senki nem tesz keresztbe nekem.
Felálltam, és begomboltam a zakómat.
– Ebben nem lennék olyan biztos. Az az FBI-os ribanc tegnap
letartóztatta az „embereidet”. Jó néhányuknak ez volt az utolsó
lövése, amitől meglepően együttműködőek lettek. Most pedig,
ha megbocsátasz, dolgom van.
Kisétáltam a szobából, magára hagyva a szitkaival.

∞
– MONDJ EL MINDENT! – Sloane rögtön lecsapott rám, amint
kinyitottam a bejárati ajtót. – Tudja, hogy neki annyi?
Megfenyegetett? A képébe röhögtél? Nem vette fel valamelyik
biztonsági kamera a kiborulását, hogy megnézzem?
Pálmalevélmintás pizsamaalsót és szűk, fekete felsőt viselt. A
haja nedves volt, és csillogott a szeme.
Valami meleg és fényes öntötte el a mellkasomat. Úgy
éreztem, mintha lenyeltem volna a napot.
Megragadtam a csuklóját, lehajoltam, és a vállamra vetettem.
– Ti nyugodtan elmehettek – mondtam Linának és Grace-nek,
akik az elmúlt huszonnégy órában Sloane-t őrizték.
– Hurrá! – kiáltotta Grace.
– Jó szórakozást, gyerekek – búcsúzott Lina, miközben
bevittem Sloane-t a hálószobába.
Az ágyra dobtam, amitől felnevetett.
– Szörnyen energikus vagy ahhoz képest, hogy két napja nem
aludtál.
– Ilyen hatással van rám, ha tönkreteszem egy rosszfiú életét –
cukkoltam, miközben levettem a zakómat és a nyakkendőmet.
– Én hősöm!
A szavai furcsa érzéseket keltettek bennem. És tudtam, hogy
nagy becsben fogom tartani őket, csakúgy, mint az apja
dicséreteit.
Sloane feljebb kúszott az ágyon, és az új párnákra dőlt, amiket
nemrég vettem. Megpaskolta az üres helyet maga mellett.
– Gyere, mesélj el mindent, nagyfiú, aztán levetkőzünk, és
pajzán dolgokat csinálunk egymással.
Körülbelül a negyedéig meséltem el Hugo letartóztatásának
történetét, mielőtt Sloane-nal a karomban kidőltem, és a
következő tíz órában a hősök álmát aludtam.
 44. fejezet

Nem a fiók a lényeg

Sloane

Stef: A virág és a pezsgő túl közhelyes, igaz?

Én: Túl közhelyes mihez?
Stef: Hogy megkérjek egy férfit, hogy költözzünk össze.
Én: Megtisztelő, hogy hozzám fordulsz tanácsért a nagy lépéssel
kapcsolatban.
Stef: Naomi túl romantikus, Lina pedig akkor sem ismerné fel a
romantikát, ha az beleharapna a gyönyörű seggébe. Ezért kérdezlek
téged. Adj már valami tanácsot. Túl sok vagy nem elég?
Én: Ez a helyzettől függ. Meghitt beszélgetést tervezel bor és saját
kezűleg készített vacsora mellett? Vagy egy tűzijátékkal és élő
zenével kísért bejelentésre készülsz az egész város előtt?
Stef: Látom, rossz emberhez fordultam. Egy hetero fickót kellett
volna megkérdeznem.
Én: Gondoltál már arra, hogy a seggedre tetováltasd az
„Összeköltözöl velem?” szöveget? Vagy egy szülinapi gyerekzsúrt,
esetleg az állatsimogatót egy meglepetéseljegyzés helyszínévé
varázsold?
Stef: Vissza kell mennem a tervezőasztalhoz. Muszáj, hogy minden
tökéletes legyen, aprólékosan megtervezve. Romantikusnak és
különlegesnek kell lennie. Egy olyan történetnek, amit büszkén
mesélünk majd a gyerekeinknek. Ó, istenem. Mi van, ha nem akar
gyerekeket? Egyáltalán én akarok gyereket?
Én: Kezded belelovallni magad. Menj, egyél egy kis csokit.

∞
– AHA! HÁT ITT VAGY – mondtam, és diadalmasan előkotortam a
táskámból a melltartót, amit kerestem. A többi ruhát
visszanyomtam, és behúztam a cipzárt.
A nagyon meztelen, nagyon bűnös külsejű Lucian rosszalló
pillantást vetett rám az ágyról.
– Mi van? Te mondtad, hogy elmegyünk vacsorázni. Nem
mutatkozhatok melltartó nélkül nyilvános helyen. A csupasz
mellem köztudottan felfordulást okoz – jelentettem ki
hátranézve a vállam fölött, miközben besétáltam a férfi
hatalmas, wellnessközpontra hasonlító fürdőszobájába. A
hatszögletű, szénszínű csempe meleg és kellemes érzetet keltett
a talpam alatt. A dupla, csúcskategóriás ónix mosdókagylók
között akkora hely volt, hogy golfozhattam volna közöttük. És a
zuhanyzó. Ó, a zuhanyzó!
Ez volt a legfőbb oka annak, hogy még nem követeltem
Luciantől, hogy vigyen haza Knockemoutba.
Anthony Hugo négy napja volt őrizetben. A veszély
hivatalosan is elhárult. De még mindig ott voltam, és négy napja
élveztem a vacsorákat meg a sétákat a cseresznyefák alatt. Négy
napja dolgoztunk együtt az irodában, és aludtunk egy ágyban.
Négy napja szexeltem rengeteget Lucian Rollinsszal.
Kipakoltam a piperecuccaimat a táskából, amit az egyik
szekrény ajtajára akasztottam, és elkezdtem babrálni a
zuhanyzó érintőképernyőjén a beállításokat.
– Beprogramozhatom a preferenciáidat a rendszerbe –
ajánlotta fel mögöttem Lucian.
Figyeltem, ahogy meztelenül besétál a fürdőszobába.
– Nem kell. Szeretek gombokat nyomkodni – válaszoltam,
miközben a felháborítóan dögös látványban gyönyörködtem.
Úgy nézett ki, mint egy mozgó szobor. Egy életre kelt márvány
tökéletesség.
Beléptem a csempézett zuhanyzóba, és hagytam, hogy az
esőfejes csaptelep felülről zúdítsa rám a vizet. Felnyögtem.
– Uh, ettől a legszívesebben felújítanám a fürdőszobámat.
Lucian csatlakozott hozzám, és a keze azonnal rátalált a
csípőmre.
Csendben zuhanyoztunk, a forró vízben és egymás testében
fürdőzve. Mégis olyan feszültséget éreztem benne, ami
korábban nem volt jelen.
– Mi a baj? Valami probléma van a Hugo-üggyel? – kérdeztem,
miközben Lucian elgondolkodva figyelt a tükörben, miközben
szárazra töröltem a samponos és hajbalzsamos flakonjaimat,
mielőtt visszacsúsztattam őket a táskába.
– Te vagy a bajom – vágta rá, és szembefordult velem.
– Én? Most mit csináltam? – értetlenkedtem, miközben
igyekeztem, nehogy elkábuljak a mellkasán gyöngyöző
vízcseppektől.
– Kaptál helyet a fiókban és a szekrényben. A fürdőszobában
is – jelentette ki, és kirántotta az üres fiókokat a mosdókagyló
mellett, amiket nekem jelölt ki. – Helyet csináltam neked a
zuhanyzómban, az otthonomban.
– Én pedig megmondtam, hogy nincs rá szükségem.
Az arcomba tolta az ujját.
– Ez a problémám. Hogy fogunk együtt élni, ha még
kicsomagolni sem vagy hajlandó a cuccaidat, Sloane?
– Komolyan? – mordultam fel. – Azért vagy dühös, mert nem
foglalok helyet a szekrényedben?
– Nem vagy hajlandó kipakolni nálam. Nem csináltál nekem
helyet az otthonodban. Külön embert kellett felbérelnem, hogy
helyet csináljak magamnak. Nem kötelezed el magad
mellettünk, a kapcsolatunk mellett.
– Lucian, nem is beszéltünk „kettőnkről” azon túl, hogy
makacsul kijelentetted, egy pár vagyunk.
Elsötétült a tekintete.
– Beszélni akarsz? Rendben. Akkor beszéljünk.

∞
– LEGALÁBB AZT MEGENGEDHETTED volna, hogy a hajamat
megszárítsam – morogtam, miközben Lucian megnyomta a
csengőt egy elegáns, emeletes téglaházon Georgetown egyik
fákkal szegélyezett utcájában. A járda mellett parkoló összes
jármű látszatra hat számjegyű összegbe kerülhetett.
Az ajtó kinyílt, és egy ősz szakállas, szemüveges férfi jelent
meg mögötte.
– Korán jöttetek – mondta. Fehér kötényt viselt egy fekete,
narancssárga és neonsárga pöttyös kardigán fölött.
– Emry, bemutatom Sloane-t. Sloane, Emry – mondta Lucian,
miközben áttolt a küszöbön, és egy impozáns dolgozószoba felé
húzott.
– Elnézést Lucifer miatt. Azt hiszem, megbolondult az
éhségtől – magyaráztam a vállam fölött.
– Hát, ez jó móka lesz – jegyezte meg Emry, és összedörzsölte
a tenyerét, majd a nyomunkba szegődött.
Egy tehetős, intelligens és jó ízlésű ember irodája ez a
helyiség, döntöttem el, miközben a sötét mahagóni
könyvespolcokon sorakozó köteteket böngésztem.
– Vesd be a terápiás varázslatod, és hozd rendbe őt – jelentette
ki Lucian, és megállt a kandalló mellett.
– Azt hittem, egy barátodnál vacsorázunk – merengtem
hangosan.
– Barátok vagyunk. Azonban ezt időnként elfelejti – tette
hozzá Emry, majd odament egy szekrényhez, és elővett belőle
egy üveg bort. A könyvespolcok előtt álló két bőrfotel egyikére
mutatott. Leültem.
– Nem a baráti tanácsodra van szükségem. Hanem egy
terapeutára, aki észhez téríti ezt a nőt – magyarázta Lucian, és
keresztbe fonta a karját, miközben rám nézett.
Mogorván meredtem rá.
– Komolyan?
– Ez nagyon szokatlan. Még tőled is – mondta Emry
Luciannek.
– Nekem mondja? – szólaltam meg egy vállrándítással. – Az
egyik pillanatban még élvezem az isteni zuhanyt, a
következőben pedig már fiókokról meg
szekrényrendszerezőkről ordibál.
Lucian ellökte magát a kandallótól, és járkálni kezdett.
– Látod, mit kell elviselnem?
Emry láthatóan szórakoztatónak találta a helyzetet.
– Gondolom, nem a helyről van szó. Bár ha igen, szívesen
felhívom Sachát. Ő szakértője a rendszerezésnek. Látnod kéne a
kamráját.
– Nem akar elköteleződni – jelentette ki Lucian, majd
grimaszolt egyet. – Mármint Sloane, nem Sacha. De inkább
égesd el ezt a kardigánt, mielőtt Sacha meglátja.
– Szerintem szép ez a kardigán – vetettem ellen.
– Én próbálom kialakítani a közös életünket itt és
Knockemoutban, azonban Sloane nem hajlandó részt venni
benne. Minden zuhanyzás után elpakolja a piperecuccait! –
harsogta Lucian.
Emry úgy nézett ki, mintha nagyon igyekezne magába fojtani
a nevetését, miközben töltött három pohár bort.
– Értem.
Felálltam a székemről, és Lucian felé sétáltam, félbeszakítva a
járkálását.
– Megmondtam, hogy nem parancsolhatod rám a kapcsolatot.
Pár fióktól nem fogom annyira biztonságban érezni magam,
hogy fontolóra vegyem az együtt járást.
– Nem együtt járunk – vágta rá Lucian. – Együtt élünk.
Szexelünk. Összeházasodunk.
– Ha ez a lánykérés, akkor még dolgoznod kell rajta – vágtam
vissza.
Roppanó hangot hallottam, és oldalra nézve megláttam, hogy
Emry leült a fotelbe, amit üresen hagytam, és épp pisztáciát
ropogtatott, miközben vigyorogva figyelt minket.
– Miért nem tudod elfogadni, hogy komolyan gondolom, amit
mondok? – fakadt ki Lucian. Mindkét kezével a hajába túrt. A
mozdulatai görcsösek és frusztráltak voltak, egyáltalán nem
olyan kecsesek, mint általában.
– Mert a múltbeli tapasztalataim azt diktálják, hogy sikítva
meneküljek az éjszakába! Már kétszer kizártál az életedből –
egyszer két évtizedre –, és most azt várod, hogy ezt csak úgy
elfelejtsem? Hogy bízzam benned? – Már én is kiabáltam.
Határozottan nem fogom megnyerni az év vacsoravendége
díjat.
– Mondd meg, mit akarsz, és megadom neked – jelentette ki
Lucian, és frusztráció költözött a hangjába.
– Mindent akarok, amit ígérsz, de nem hiszem, hogy teljesíteni
fogod! Most boldog vagy?
Csend telepedett ránk, ahogy egymásra bámultunk. Emry
megköszörülte a torkát, és lesöpörte a pisztáciamorzsákat a
kezéről.
– Úgy hallom, még sosem volt lehetőségetek igazán
megbeszélni azokat a problémákat, amik miatt először
elszakadtatok egymástól.
– Mindig tudtam, hogy meg kell bocsátanom neked – mondta
hirtelen Lucian. Vett egy mély lélegzetet, és viharos, szürke
szemmel nézett rám. – Elárultad a bizalmamat. Szándékosan
nem hallgattál rám, és miattad kerültem börtönbe. Miattad az
anyám teljesen kiszolgáltatottá vált apámnak. Lemaradtam a
tizennyolcadik születésnapomról és a ballagásomról. Miattad a
múltam bebetonozta a jövőmet.
Összerándultam, amikor az igazság, amit ennyi éven át
magába fojtott, célba talált. Ez egy olyan seb volt, amely soha
nem gyógyult be teljesen egyikünkben sem.
– De… – Emry egy újabb marék pisztáciáért nyúlt.
– De anyám és apám közé álltál, hogy megvédd őt, hogy
megvédj engem. Ezen a héten is ezt tetted. Megpróbáltál közém
és egy őrült közé állni, aki mindkettőnket megfenyegetett, majd
még egyszer megvédtél a saját anyámtól – magyarázta rekedten.
– Ha emiatt haragszol, csak az idődet vesztegeted, mert nem
kérek bocsánatot. Anthony Hugo egy töketlen féreg, az anyád
pedig soha nem emelhet rád kezet – mondtam neki, és remegett
a hangom az indulattól.
Lucian kinyújtotta a kezét, és megfogta a csuklómat, majd a
hüvelykujjával végigsimított a régi hegen.
– Nem akarom, hogy bocsánatot kérj. Nincs szükségem rá.
Soha nem is volt. Te vagy az egyetlen ember a világon, aki
valaha is így kiállt értem.
Szóra nyitottam a számat, de megrázta a fejét.
– Igen, Knox és Nash is megtennék, ha alkalom adódna rá. De
soha nem kértem tőlük. Tőled sem kellett kérnem. Egyszerűen
megtetted. Mert te ilyen ember vagy. Bután bátor. Veszélyesen
önfejű.
– A lánykérésed és a bókjaid egyaránt szarok – közöltem.
De nem mosolygott. Ehelyett újra megszorította a csuklómat.
– A megtört férfiak megtörik a nőket, Sloane.
 Mozdulatlanná merevedtem.
– Lucian – suttogtam.
– Apám annyira összetörte anyámat, hogy még évekkel
később is áldozatként él – folytatta. – Lehet, hogy soha nem lesz
ép és egészséges miatta. Nem akartam megkockáztatni, hogy
veled is ez történjen. Nem szerettem volna, hogy a közelemben
legyél, ahol az apámhoz, vagy az Anthony Hugóhoz hasonló
férfiak bántani tudnának téged, hogy azzal nekem ártsanak.
Megmarkoltam az alkarját, és nem tudtam, mit mondjak.
Szédültem, és kibillentem az egyensúlyomból, mintha a szavai
elegendőek lettek volna ahhoz, hogy megingassák az alapokat,
amelyekre az életemet építettem.
– Még mindig hallom a fejemben, ahogy eltörik a csontod –
vallotta be. – Nem is voltam ott, mégis a fülemben visszhangzik.
Ez az első dolog, amit hallok, amikor reggel felébredek. Ezt
hallom minden alkalommal, amikor kisétálsz egy helyiségből,
és én utánad akarok menni. Ez emlékeztetett arra, hogy
hagyjalak békén. Megölhetett volna, én pedig nem tudtalak
megvédeni, mert rács mögött voltam. Nem tudtam megvédeni
az anyámat. Ahogy téged sem.
Könnybe lábadt a szemem. Felemeltem a kezem, és
megfogtam az arcát. A szakálla szúrta a tenyeremet.
– Lucian, drágám. Soha nem a te feladatod volt megvédeni az
anyádat. Soha nem a te feladatod volt megvédeni a világot az
apádtól.
– Csak hogy tudd, én is ezt mondom már évek óta – vágott
közbe Emry.
– Menj, égesd oda a vacsorát – szólt rá Lucian, de nem volt
düh a hangjában.
Emry kuncogott.
– Elárultam a bizalmadat. Ezt elismerem – mondtam. – Fiatal
voltam és impulzív, ráadásul nem bírtam elviselni a gondolatot,
hogy bánt téged. Hallod a fejedben, ahogy eltörik a csuklóm?
Nos, én meg azt hallom, ahogy ordibál és megüt téged azon az
éjszakán. Még mindig kísért az az este.
Lucian lehunyta a szemét.
– Sloane…
– Nem. Most én jövök. Megijedtem. Túlságosan féltem ahhoz,
hogy kimenjek és megállítsam. Túlságosan féltem, hogy bántaná
apámat, ha elárulnám neki. Talán ha szóltam volna neki,
másképp alakulnak a dolgok. De ezt már sosem tudjuk meg,
mert felhívtam a 911-et, annak ellenére, hogy te megkértél, ne
tegyem. És aztán végignéztem, ahogy Wylie Ogden bilincsben
kivezet a házból, ahogy te azt előre sejtetted. Ezen soha, de soha
nem fogom túltenni magam. Ha aznap másképp döntöttem
volna, most nem tudnád, milyen egy cella belülről.
– De tudnám. Végül oda kerültem volna. Mert csak
egyféleképpen lehetett megállítani.
– Ezért hívtam fel a 911-et. Mert abból nem tudtál volna
talpra állni. Egész életedben azt gondoltad volna, hogy olyan
vagy, mint ő. Ami egyébként azt jelenti, hogy egyáltalán nem
vagy olyan, mint ő.
Reszketve szívta be a levegőt, és mélyen a szemembe nézett.
– De a „mi lenne, ha” kérdésekkel csak elpazaroljuk a drága
időt – folytattam. – Annyira sajnálom, hogy egész életedben azt
hitted, ugyanolyan mocskos vagy, mint ő. Hogy nem érdemled
meg a boldogságot. Ez összetöri a szívemet, Lucian, mert te vagy
a legnagylelkűbb idióta, akivel valaha találkoztam. Észreveszed,
amikor valakinek szüksége van valamire, és csendben segítesz
az illetőnek. Nincs szükséged közönségre vagy elismerésre.
Azzal töltötted az életedet, hogy a lehető legjobban orvosold a
hibákat. És ez hősies. Te hősies vagy.
– Én nem így látom. – Halkan beszélt, de a keze a csípőmre
vándorolt, és gyengéden átölelt.
– Tudom. És nagyon sajnálom, hogy egyedül küzdöttél ezzel.
Egyetlen dologért sem vagy hibás, amit apád valaha is
elkövetett.
– Szerinte mindenért én voltam a hibás. Nem volt elég tiszta a
szobám. Nem szereztem elég jó jegyeket. Nem szólítottam elég
hangosan uramnak. Mindent rosszul csináltam.
A szívem nem csupán megrepedt. Millió szilánkra tört.
Szorosabban kapaszkodtam belé.
– Nem tettél semmi rosszat, Lucian. Minden az ő hibája volt.
Egy megtört ember volt, aki megpróbált tönkretenni téged, de
nem sikerült neki. A legjobb napján sem érhetne fel hozzád.
Olyan büszke vagyok a fiúra, aki voltál, és a férfira, aki lettél!
Visszaállítottad a családneved tisztességét, és elérted, hogy
valami jót jelentsen. Nem vagy olyan, mint ő. Többet látok
benned az én apámból, mint a tiédből.
– Indulatos vagyok. De dolgozom rajta. Dolgoztam rajta. –
Emryre mutatott, aki még mindig úgy falta a pisztáciát, mint
egy mókus.
Nem túl nőiesen felhorkantam.
– Ki nem szokott dühbe gurulni? Csak az számít, hogy mihez
kezdünk vele. Bosszantóan lenyűgöző az önuralmad. És ezt
olyasvalaki mondja, aki felnőttélete nagy részét annak szentelte,
hogy megpróbáljon kihozni téged a sodrodból.
Lucian megrázta a fejét.
– Egész idő alatt azt hittem, hogy meg kell bocsátanom neked
azért, amit tettél.
– És most? – kérdeztem.
– Nem a te harcod volt, így nem is kell bocsánatot kérned.
– Úgy érzem, mintha arra készülnél, hogy te kérj bocsánatot
tőlem. Mérges vagy az éhségtől vagy kiszáradtál? – faggattam.
Végigsimított az ujjaival az arcomon.
– Nem kell bocsánatot kérned tőlem, Tündér. Mert nem kell
megbocsátanom neked.
– Kérsz egy Snickerst vagy valamit?
Megrázta a fejét.
 – Sajnálom, Sloane. Sajnálom, hogy téged hibáztattalak.
Sajnálom, hogy olyan helyzetbe hoztalak, amiben úgy érezted,
nincs más választásod. Sajnálom, hogy eddig soha nem
közöltem veled, mit is akarok, vagy mire van szükségem
valójában.
– Mire van szükséged valójában? – kérdeztem lélegzet-
visszafojtva.
– Rád. Csak rád. Mindig rád.
Most már egyenesen rettegtem.
Közelebb lépett. A lehelete forrón simogatta az arcomat, és
alig vártam, hogy megcsókoljon.
– Szerintem mindketten kiváló munkát végeztetek ma este –
szólalt meg Emry, tönkretéve a pillanatot. – Szeretném
javasolni, hogy szánjatok egy kis időt arra, hogy mélyebben,
bensőségesebben megismerjétek egymást, mielőtt bármilyen
döntést hoznátok.
– Időt? – ismételte meg Lucian, mintha a szó keserű ízt
hagyott volna a szájában.
– Sok mindenen kell még dolgoznotok. Ez a való élet. Nem
olyan, mint a filmekben, ahol egy nagy gesztus meggyőzi
Sloane-t, hogy nem fogsz többet bezárkózni, és újra elhagyni őt
– magyarázta Emry.
Ismerős volt a Lucian jóképű arcán megjelenő kifejezés.
Akkor nézett így, amikor olyan kihívás elé állították, aminek
mindenáron szeretett volna megfelelni.
– Na, ki kér egy kis bort? – tette fel a kérdést Emry.
– Én – vágtam rá kétségbeesetten.

∞
Naomi: Hogy mennek a dolgok Luciannel?
Lina: Kiengedett már a hálószobájából/látóteréből?
Én: Hát… ez bonyolult. Nos, a hálószobában nem, de mindenhol
máshol igen. Azt mondja, hogy elkötelezett a kapcsolatunk iránt.
Hogy nem fogja meggondolni magát. Csupa jó dolgot mond.
Olyasmiket, amiket évek óta szeretnék hallani tőle. De még mindig
úgy érzem, hogy egy elmebeteg idióta lennék, ha boldogan
elhinném, hogy itt marad, és családot alapít velem.
Lina: Mi van, ha vesz neked egy kastélyt vagy valami hasonlót a
boldogan éltek, míg meg nem haltak befejezésetek jelképeként?
Én: Az nem lenne rossz.
Naomi: Vagy talán az lesz a nagy gesztusa, hogy hallgat a
terapeutájára, és idővel bizonyítani fog neked?
Én: Nagyszerű. Játsszunk „ismerkedősdit”, miközben elhalnak a
petesejtjeim. Nem hiszem, hogy bármit is tehetne, ami
visszafordítaná a több mint húszévnyi bizalmatlanságot. Legalábbis
azelőtt nem, hogy a méhem terméketlen pusztává fonnyad.
Naomi: Másképp is lehettek szülők.
Lina: Igen. Csak meg kell várnod, hogy a gonosz ikertestvéred
elhagyja a gyerekét, akiről nem is tudtál.
Naomi: Én inkább az örökbefogadásra gondoltam. De
megerősíthetem, hogy a gonosz iker dolog is működik!
Lina: Hé, csajok, nem akarom ellopni a reflektorfényt, de jövő héten
férjhez megyek!
Én: Nash bemutatta már a Morgan-hisztit a fátyolvirág miatt?
Naomi: Nem lesz semmiféle hiszti. Csak menyasszonyi tökéletesség!
 45. fejezet

Nyissz-nyissz

Lucian

Nash: Sok szerencsét mára. Gondoskodj róla, hogy a jövő héten

végig tudj sétálni az oltárig.
Knox: Ó, bassza meg. Ma van a nap, amikor a fiunkból férfi lesz?
Én: Baszódjatok meg mindketten.
Nash: Úgy érzem, hogy nem szeretnek és kihasználnak.
Knox: Igen. Talán nem kéne tartanunk az alku ránk eső részét, amíg
Lucy meg nem tanul szépen játszani.
Én: Mindkettőtöket gyűlöllek, és azt tervezem, hogy a lehető
leghamarabb szétrúgom a seggeteket.

∞
VETTEM EGY MÉLY LÉLEGZETET, és megigazítottam a nyakkendőmet a
tükörben. Kívülről hűvösnek, nyugodtnak, és talán egy kicsit
dühösnek tűntem. Belül viszont… kavarogtak bennem az
érzések. Összehúzott szemmel néztem a tükörképemre.
A kibaszott Lucian Rollins vagyok. Nem izgulok hülyeségek
miatt. Én keltek aggodalmat másokban.
Még egyszer, utoljára megigazítottam a mandzsettámat,
biccentettem a tükör felé, és elindultam kifelé a szobából, hogy
megkezdjem a jövőmet.
A jövőm a reggelizőpultnál ült, és omlettet majszolt. Egyszerre
tűnt imádnivalónak és szexinek a szűk farmerben és a piros,
epermintás könyökfolttal díszített pulóverben.
– Menjünk – szólaltam meg, miközben megpörgettem a
mutatóujjamon a Jaguar kulcsát.
Sloane felpillantott, és elkaptam a mosolyát. Évekig az volt az
első reakciója, ha meglátott, hogy elfintorodott. Nem fogom
magától értetődőnek venni ezt a mosolyt.
– Nem reggeliztél – mutatott rá, és az órájára nézett. – Még fél
nyolc sincs.
Csókot nyomtam összeráncolt homlokára.
– Ma reggel nem az irodába megyünk.
– Akkor hová? – kérdezte átkarolva a nyakamat.
– Meglepetés.
Még jobban összeráncolta a homlokát.
– Ugye nem vettél kastélyt?
– Kastélyt? – kérdeztem vissza, és az ajtó felé tereltem. – Nem.
Akarsz egyet?
– Nem vagyok benne biztos.
Tizenöt perccel később Sloane láthatóan még jobban aggódni
kezdett.
– Urológus? Figyelj, nagyfiú, én remekül tudok szex után
pisilni. Esküszöm, nincs húgyúti fertőzésem – mondta, és az
előttünk álló épületet szemlélte, miközben bezártam a kocsit.
– Miattam vagyunk itt, nem miattad – feleltem szárazon.
– Te jó ég! Eltörtem a farkadat azzal a pörgő manőverrel?
– Még nem. De biztos vagyok benne, hogy csak idő kérdése –
mondtam, és átadtam neki a kulcsot.
– Beteg vagy? Valami baj van? – Kérdezte az aggodalomtól
tágra nyílt szemmel.
– Jól vagyok – biztosítottam, miközben kinyitottam előtte az
üvegajtót. A váróterem csupa márvány, bőr és króm volt. Fél
tucat velem egykorú férfi ült itt, és a legtöbbjük idegesen
pillantott a kijáratra, ahelyett hogy az ölükben tartott magazint
olvasgatták volna.
Sloane követett a pultig, ahol megadtam a nevemet a
nővérnek, és elfogadtam az űrlapot, amit átadott.
– Lucian, mi a fenét keresünk itt? – sziszegte Sloane.
Szembefordultam vele.
– Visszacsináltatom a vazektómiát.
Ami kijött a száján, az nem egy mondat volt. Még csak nem is
szavak. Hanem valami ősi civilizáció zagyva nyelve.
– Nem erre a reakcióra számítottam. Nem is beszéltél
érthetően.
– Te jó ég! Hajlandó vagy egy péniszműtétre, csak hogy
gyereket csinálj velem? – kérdezte Sloane gyakorlatilag az egész
váróteremtől. Úgy nézett ki, mindjárt elájul.
A karja után nyúltam, mert eszemben sem volt megengedni,
hogy elessen.
– A műtét inkább a heréket érinti – szólalt meg egy golfpólós
idegen, és egy hasznos 3D-s modellre mutatott.
Meglengettem a kezemet Sloane arca előtt.
– Tündér! Itt vagy még?
– Azt hiszem, sokkot kapott – jegyezte meg a férfi felesége,
miközben felállt a székéről. – Jöjjön, édesem. Adok önnek egy
pohár vizet.
– Vazektómia. Gyerekek – motyogta Sloane. – Visszacsinálja,
amit elköttetett, csak azért, mert családot akarok.
A nő az italautomatához vezette, és egy papírpoharat nyomott
Sloane reszkető kezébe.
– Nos, drágám, néhány férfi ékszerrel lepi meg a feleségét.
Mások a nemi szervükön végzett műtéttel.
 – Ne féljen, pajtás – mondta nekem a férj. – Bemegy és kijön,
sitty-sutty. Aztán a nap hátralévő részét a kanapén töltheti, hogy
jegelje a fiúkat. Nem vészes.
– Higgyen neki. Ez a második vazektómiája. Nyissz-nyissz –
mondta a felesége, és visszakísérte hozzám Sloane-t. – Már
profi.
– Mondj valamit, Sloane – kérleltem.
Üveges szemmel, kábán bámult rám. Soha életemben nem
láttam még ilyen kifejezést az arcán.
– Ha nem mondasz valamit a következő tíz másodpercben,
akkor elrángatom a legközelebbi egészségügyi szakembert a
legközelebbi herétől, hogy megvizsgáljon téged.
Sloane mélyen lehajolt, és hatalmas lélegzetet vett.
– Hát, a fenébe is, Lucian. Nem tudtam, hogy ennyire
komolyan gondolod ezt. Fogalmam sincs, hogyan kezeljem a
helyzetet. – Felegyenesedett, és felhúzta az orrát. – És mi van, ha
én nem akarok tőled gyereket?
– Dehogynem akarsz – bizonygattam önelégülten.
– Igazad van. De ha gyerekeink lesznek, össze kell
házasodnunk. Nem azért, mert a gyerekvállaláshoz házasnak
kell lenni, hanem mert azt akarom. Társra vágyom. Nem akarok
egyedülálló anya lenni, akinek a gyereke apukája havonta küld
egy csekket.
– Pedig az öltönyből ítélve pokoli vaskos csekk lenne –
elmélkedett a feleség nem egészen suttogva.
– Összeházasodunk, Sloane. Már megmondtam.
– Hehe. Azt hiszi, hogy ilyen szarságokat mondhat neki –
röhögött a férj szemmel láthatóan remekül szórakozva.
– É-é-én nem tudom, mi történik most – dadogta Sloane, és két
lépést hátrált tőlem, mielőtt visszajött, hogy megcsípjen. –
Valódinak érezlek. Valóságosnak tűnsz. Én élek? Valamiféle
alternatív dimenzióba csöppentem? Istenem, én vagyok az Éjféli
könyvtár főszereplője?
 – Nem fogsz meghalni – mondtam.
– Olvastad az Éjféli könyvtárat? – A hangja egy teljes oktávot
emelkedett.
– Elolvastam az összes könyvklubos ajánlásodat – válaszoltam
neki.
– De miért?
– Miért? Jézusom, Sloane. Mit gondolsz, miért? Mert szeretlek.
Szerelmes vagyok beléd. Az elmúlt huszonvalahány évben
távolról imádtalak.
A feleség belekönyökölt a férjébe.
– Te soha nem imádtál távolról.
– Azért, mert a legtávolabbra a húgod könyvklubos
találkozóira mész. Talán ha messzebbre jutnál, én is
imádhatnálak távolról – vágott vissza.
Sloane az arcához emelte a kezét.
– A francba! Nem tudom, mit tegyek vagy mondjak. Tegnap
este Emry azt tanácsolta, hogy ne siessünk el semmit. Még egy
nap sem telt el! Nem mintha várni szeretnék, mert a
termékenységem valószínűleg másodpercről másodpercre
csökken. De annyira biztos voltam benne, hogy semmivel sem
tudod bebizonyítani nekem, hogy komolyan gondoltad, amit
mondtál. Erre most… – Elakadt a szava, és az ágyékomra
mutatott.
– Tündér.
– Ne nevess ki! Kiborulhatok emiatt. A fenébe is – motyogta, és
megdörzsölte a homlokát. – Egy kastélyt jobban kezeltem volna.
– Legközelebb észben tartom.

∞
– MÉG MINDIG NEM ÉRTEM, miért nem lábadozhattál otthon –
mondta Sloane, ahogy felkísért a verandára.
 – Azt hittem, szívesen vezeted majd a Jaguart, és otthon
lábadozom – feleltem. Ez volt az igazság. Waltonék háza volt az
egyetlen igazi otthon, amit valaha ismertem.
– Pihenés. És jég. Ezt mondta az orvos – emlékeztetett Sloane.
– Egy kisebb ambuláns műtétem volt. Jól vagyok –
erősködtem, miközben a nő hátrálva sétált fel a veranda
lépcsőjén, és a bicepszemet fogta. Fájt és éhes is voltam, de
leginkább kibaszottul izgultam a következő rész miatt.
Annyira igyekezett felsegíteni a veranda lépcsőjén, hogy
bokáig állt a cseresznyevirágokban, mielőtt észrevette volna.
– Mi a…
Gondolatban feljegyeztem, hogy rúgjam szét Knox és Nash
seggét. A Morgan testvérek őrülten túlteljesítették a
vállalásukat. Az egész veranda cseresznyevirágban úszott vagy
tíz centi vastagon. Úgy nézett ki, mintha egy virágüzlet robbant
volna fel itt.
– Sloane… – kezdtem.
– Oké. Ez furcsább, mint egy halom döglött patkány – döntötte
el még mindig belém kapaszkodva, és homlokráncolva nézte a
saját, virágokkal teli cseresznyefáját. – Ez meg honnan van?
– Két, valószínűleg jó szándékú idiótától, akik hamarosan
találkoznak a teremtőjükkel. Gyere ide. – Átgázoltunk a
rózsaszín szirmokon a hintaágyhoz. Ott, az asztalon szerencsére
megtaláltam a pezsgőt, amit rendeltem. Mellette egy üveg
bourbon állt, amit nem én kértem, és a két üveg előtt egy zsíros
pizzásdoboz a Dino’s-ból.
Tudtam, hogy Stefet kellett volna hívnom, nem Knoxot és
Nasht. De Stef a saját nagy bejelentésével volt elfoglalva.
– Lucian, mi a fene folyik itt? – kérdezte csodálkozva Sloane,
és gyanakodva nyitotta ki a pizzásdobozt.
Valami mozgás keltette fel a figyelmemet a bokorban. Knox
Morgan álruhában és zöld arcfestékkel bekenve, egy
rododendronbokorból emelkedett ki a telefonjával a kezében.
Felemelte a hüvelykujját.
– Mi. A. Fasz? – tátogtam neki.
– Videó, seggfej – tátogta vissza a telefonjára mutatva.
Kihajoltam a korláton, és visszalöktem a bokorba.
– Lucian? – ismételte meg Sloane.
– Van valami, amiről beszélni szeretnék veled – mondtam,
miközben visszajöttem.
A szívem a torkomban dobogott. Még a fejemben is éreztem a
lüktetését, ahogy közelebb lépkedtem Sloane-hoz.
Már majdnem odaértem hozzá, amikor a veranda túloldalán
álló kövér fenyőfa mögül megszólalt Shania Twain You’re Still
the One című dalának kezdő dallama. Azonnal kiszúrtam Nash
egyenruháját, amely az örökzöld mögül kandikált ki. Egy
hangszóróhoz tartotta a telefonját.
Hát emiatt szoktak szakembereket alkalmazni.
– Miért van pia, pizza és fél tonna cseresznyevirág a
verandámon? – kérdezte idegesen Sloane.
Vettem egy mély lélegzetet.
– Az irántad érzett szerelmem meghatározta a fél életemet. De
az, hogy te is szeretsz engem… Az egy kibaszott csoda. Tündér,
te vagy az én kibaszott csodám.
Sloane reszketve vette a levegőt, és megrázta a fejét.
– Erre mentálisan nem állok készen, Lucian – suttogta.
– Dehogynem. És én is. Gyere hozzám, Sloane.
A szeméhez emelte a kezét, és még mindig a fejét rázta.
– Tessék? – nyögte ki.
– Hallottad, amit mondtam. Fél térdre ereszkednék, de
fogalmam sincs, hogy képes lennék-e felállni. Gyere hozzám.
Légy a feleségem. Emlékeztess rá mindennap, hogy jobb
vagyok, mint amilyennek tartom magam. Mutasd meg, milyen
érzés, ha szeretsz. Mert én mindig is erre vágytam. Hogy méltó
legyek hozzád.
Végigsimítottam az arcán, aztán beletúrtam a hajába.
 Sloane fojtottan zokogott.
– Ne sírj, Tündér – könyörögtem, és megpusziltam a homlokát.
– Fáj, ha sírni látlak.
– Akkor ne legyél ilyen kedves – vágta rá vádlón.
– Csak tarts ki még egy kicsit, aztán visszatérhetünk egymás
sértegetéséhez – ígértem.
– Oké – válaszolta egy csuklós kis sóhajjal.
– Sloane Walton, olyan régóta szeretlek, hogy már nem is
emlékszem, milyen volt az életem, mielőtt neked adtam a
szívemet. Változtam az évek során. De szerettelek barátként,
ellenségként és szeretőként is. Az lenne számomra a
legnagyobb megtiszteltetés ebben az életben, ha megengednéd,
hogy a feleségemként is szeresselek.
Folyamatosan potyogtak a könnyei.
– Gyere hozzám, Sloane. Légy a feleségem. Osszuk meg
egymással az életünket közelről. Hadd védjelek meg, és hadd
szeresselek úgy, ahogy arra kész vagyok.
Elengedtem, hogy elővegyem a dobozt a zsebemből. Halk
kattanással felnyitottam.
A hang, ami kijött a torkán, egy ziháló nyögés volt, ami úgy
hangzott, mintha két hangszer összeütközött volna.
Egy másodperccel később a karomba vetette magát, amitől
egy lépést hátráltam.
– Ezt vehetem igennek? – kérdeztem két csók között, amit az
arcomra és a számra nyomott.
Hátrahúzódott, és a két keze közé fogta az arcomat.
– Igen! – kiáltotta.
Halkan kuncogtam.
– Hadd húzzam rád a gyűrűt, Tündér.
– Istenem, bárcsak ne lett volna ma péniszműtéted – mondta,
és kinyújtotta az egyik remegő kezét.
Ezt ki fogjuk vágni az eljegyzési videóból, döntöttem el,
miközben a hűvös gyűrűt az ujjára csúsztattam.
 – Jézusom. Ez vagy öt kiló – motyogta, és áhítatosan felemelte
a kezét, hogy a gyémánt megcsillanjon a tavaszi napfényben.
– Szerzek neked egy másikat, amit a másik kezeden viselhetsz,
hogy ellensúlyozzuk a különbséget – ígértem, miközben a
mellkasomat eddig soha nem ismert öröm öntötte el.
– Lucian – szólalt meg elcsukló hangon.
– Ugye nem gondolod meg magad máris? Azt hittem, hogy az
egész vazektómia-visszafordítással legalább holnapig kihúzom,
mielőtt pánikba esel.
Megrázta a fejét, és újabb könnycseppek gördültek végig az
arcán.
– Van valami, amit tudnod kell.
Megfogtam a karját.
– Micsodát? Helyrehozom, megveszem vagy tönkreteszem.
– Szeretlek.
A kijelentéstől, az őszinteségétől, ami belőle sugárzott, görcsbe
rándult a gyomrom.
– Mondd még egyszer! – kértem rekedten.
A mosolya bevilágította és felmelegítette a szívem legsötétebb
zugait is.
– Szeretlek, Lucian Rollins. Mindig is szerettelek. Örökké
szeretni foglak.
Megcsókoltam. Keményen. Az ajkára szorítottam a számat,
miközben magamhoz rántottam a testét.
– Rendőrfőnök, megint egy 10-91A van folyamatban a Pop ‘N
Stopnál. – A monoton rádióközlemény elnyomta Shaniát.
– A francba, bocsánat, Lucy – szólt bele Nash a hangszóróba.
Sloane rám vigyorgott, és megint sütkéreztem az érzésben,
hogy ezúttal a hős vagyok, nem pedig a gonosztevő.
– A mosolyodtól még jobban szeretlek – vallottam be.
– Ezzel én is így vagyok, nagyfiú.
– Alig várom, hogy holnap felébredjek, és erre emlékezzek –
ismertem be.
 – Szeretlek, Lucian. Akkor is, ha öltönyben fekszel le aludni,
és sznob vagy a mogyoróvajmárkákkal kapcsolatban.
– Én is szeretlek, Sloane. Akkor is, ha életem hátralévő
részében mindennap, egész nap teljesen megőrjítesz.
– Bárcsak most azonnal szexelhetnénk – mondta. – De
értékelem a hosszú távú célokat.
– Majd kárpótollak, amint az orvos vagy a Google engedélyt
ad rá. Bármelyik is legyen előbb.
Újra megcsókoltam, hosszan és szenvedélyesen.
– Naomi szét fogja rúgni a seggem, amiért nem szóltam neki
erről – hallottam Knox morgolódását.
– Mondd neki, hogy ez benne van a pasikódexben – tanácsolta
Nash.
– Anyám ki fog készülni – jósolta Sloane.

∞
Karen: Üdvözöllek a családban, leendő kedvenc vejem!
Maeve: Nehogy elcseszd!
Chloe: Lucian bácsi, mint a legifjabb koszorúslány, íme néhány
dizájnerruha, ami szerintem a legjobban állna nekem a szertartáson
és a fogadáson.
 46. fejezet

A könyvek életet mentenek

Sloane

– Ne rángasd a lábad! – szólt rá Jeremiah Linára, aki úgy nézett

ki, mint aki mindjárt elszökik a fodrászszékből.
Tökéletes tavaszi délután volt, és a Whiskey Barberben,
Knockemout menő borbélyüzletében voltunk, ahol Lina és Nash
aznap esti esküvői főpróbájára készültünk. Az üzlet péntek
délután zsúfolásig megtelt. Knox basset houndja, Waylon
kiterült a padlón egy rágócsonttal, miközben Knox Vernon
Quigg hosszú bajuszát nyírta. Naomi az elegáns frizurában
gyönyörködött, amit Anastasia varázsolt a fejére.
Knox üzletvezetője és Jeremiah húga, Fi, a recepcióspult
mögött ült a számítógépnél Waylay-jel, miközben a tizenkét éves
lány megmutatta neki az új időpontfoglaló szoftvert.
Stef meg én a bőrkanapén ültünk az ablaknál, és figyeltük a
káoszt. A hajamat magas, kacér lófarokba kötötték, én pedig
tudtam, hogy a vőlegényem, az az átkozott Lucian Rollins, még
az este vége előtt az öklére fogja tekerni.
A menyasszony mogorván meredt Jeremiah-ra a tükörben,
miközben a férfi ide-oda borzolta rövid, sötét haját.
– Nem rángatom. Te ficánkolsz.
– Vicces látni, ahogy a nyugodt, összeszedett Lina teljesen
kiakad – tűnődtem hangosan.
Stef elgondolkodva ivott egy kortyot a whiskyjéből, és
összeráncolta a homlokát.
– Nem vagyok kiakadva – mondta Lina sértődötten.
– Dehogynem – vágta rá mindenki egyszerre az üzletben,
kivéve Stefet.
– Mindenki bekaphatja – morogta Lina, és keresztbe fonta a
karját a fodrászköpeny alatt.
– Jól vagy? – kérdeztem Steftől. Jeremiah-t bámulta, és
meglehetősen nyomorultnak tűnt.
– Remekül. – Felállt, és egyáltalán nem úgy látszott, mintha
remekül lenne, majd újratöltötte a whiskyt a polcon álló egyik
üvegből.
– Pszt!
Felpillantottam.
Waylay Stef irányába bólintott.
– Mi baja? – mormogta.
Tanácstalanul megvontam a vállam.
Jeremiah szembefordította magával Lina székét.
– Figyelj ide, te vad, gyönyörű, belevaló nő! Nem hiszem, hogy
a házasság miatt vagy ideges. Inkább az esküvő aggaszt.
– Van különbség? – kérdezte Lina szárazon.
– Láttalak Nashsel. Izgatottan várod a házasságot. Hogy
elkezdjétek a közös életeteket. Ne hagyd, hogy az esküvői
izgalom miatt ez megkérdőjeleződjön benned.
Lina kinyitotta a száját, majd újra becsukta.
– Huh – mondta.
Naomi megfordította a székét, hogy szembenézzen a
menyasszonnyal.
– Igaza van. Nem mindenki szereti, hogy menyasszonyként
egész nap a figyelem központjában van. De ismerlek. És tudom,
hogy nagyon izgatottan várod a feleség szerepet.
Lina válla elernyedt.
– Ó, hála istennek. Azt hittem, valami baj van velem.
– Nem, de nekem van valami bajom – közölte Stef, ahogy
felhajtotta a whiskyt, és lecsapta a poharat a pultra.
Fi kivette a nyalókát a szájából.
– Ööö, mi folyik itt?
Waylon elejtette a csontját, és Stef lábához sétált.
Stef Jeremiah-hoz masírozott.
– A lakásod undorító – jelentette ki.
Összepréseltem az ajkaimat, hogy ne nevessek.
– Tényleg az – értett egyet Fi. – Ki szed szét egy
motorkerékpárt a nappalijában?
– Oké… – mondta Jeremiah óvatosan.
– Undorító, és nincs elég hely a szekrényedben. De szerintem
össze kéne költöznünk – fakadt ki Stef.
– Ó, a francba – suttogta Fi, és átölelte Waylay nyakát.
– Tudom, hogy még nem beszéltünk a jövőről, és tudom, hogy
valószínűleg hatalmas őrültség ideköltöznöm, de te itt vagy –
folytatta Stef Jeremiah-ra nézve. Aztán Naomi felé fordult. – És
te is itt vagy. Mindannyian itt vagytok. Itt van a családom, és
minél többet gondolkodom rajta, annál nagyobb őrültség lenne
távol maradnom.
Jeremiah lehajtotta a fejét, és a csizmája orrát tanulmányozta.
Lina és én tágra nyílt szemmel néztünk egymásra.
– Úgy tűnik, mégsem adod el az üzlet felét – mondta Knox a
társának.
Minden fej Jeremiah felé fordult, aki most már vigyorgott.
– Azt hiszem, nem.
– El akartad adni? – ismételte meg Stef. – Mi a fenéért tennél
ilyet? Szereted ezt a helyet.
– Téged jobban szeretlek – jelentette ki Jeremiah egyszerűen,
mindenféle felhajtás nélkül.
A szavak hallatán könnyek szöktek a szemembe.
– Ezért olyan kurva fontos a kommunikáció – mondta Knox, és
keresztbe fonta izmos karját.
– Komolyan? – szólalt meg Lina vigyorogva. – Ezt pont te
mondod?
– Baszd meg. Kibaszottul sokat fejlődtem – vágta rá Knox.
Vernon lehúzta a szeméről a forró törölközőt.
– Mi a fene folyik itt? Ez a bajusz nem fogja magát karban
tartani.
Naomi mosolyogva nézett a férjére. Waylay a szemét forgatta.
– Várj csak – mondta Stef hadonászva. – Nagyon sok whiskyt
ittam rövid idő alatt. Azt mondod, nem bánod, ha
összeköltözünk, még akkor sem, ha kilakoltatlak a benzinszagú
lakásodból?
Jeremiah lassan elindult felé.
– Azt mondom, vegyünk egy házat vagy egy farmot vagy egy
birtokot, vagy amit csak akarsz.
Stef bólintott és nyelt egyet.
– Igen. Oké. Ez… jól hangzik.
Jeremiah megfogta Stef kezét.
– Azt mondom, legyünk egy család… a családjainkkal együtt.
– Istenem – sóhajtottam, és elővettem a telefonomat, hogy
megörökítsem a pillanatot.
– Miről beszélsz, Jer? – faggatta Stef.
– Azt mondom, hogy költözzünk össze. Házasodjunk össze.
Adjuk meg a módját. Már rohadt régóta várok rád. Kezdjük el a
közös életünket.
Naomi az arcához emelte a kezét.
– Ne merj sírni, Százszorszép – parancsolta gorombán Knox.
Otthagyta Vernont, és a feleségéhez sétált.
– Ó, egek. Most csókolózni fognak – jósolta Waylay, és egy
eltúlzott szemforgatással visszatért a szoftverfrissítésre. – Ezért
extra díjat számolok fel.
– Igen – mondta Stef kábultnak tűnő hangon. – Mindenre
igent mondok.
Naomi hangosan szipogott. Knox káromkodott.
Fi felpattant a székéből, és elrepült a nyalókája.
– A kisöcsém megházasodik, és elköltözik a szánalmas
lakásából!
Waylon odasétált, és felszippantotta az eldobott cukorkát.
– Köpd ki, Way – kiáltotta Knox.
– Rád gondol – mondta Waylay a kutyának anélkül, hogy
elfordította volna a tekintetét a monitorról.
– Bontsunk pezsgőt! – javasolta Vernon, és arcszesz illatú
pacsira nyújtotta a kezét.
Sorba álltam, hogy gratuláljak az újdonsült jegyespárnak.
– Mind egyszerre fogunk családot alapítani – mondta Naomi
remegő hangon.
– Ne ríkass meg, Witty. Felpuffad az arcom a sírástól, és ezen
az estén lenyűgözően kell kinéznem – morogta Lina.
Család. Néhány hónappal ezelőtt rájöttem, hogy ez az, amire
mindennél jobban vágyom. Most, Luciannek és ezeknek a
nőknek köszönhetően, újra megtelik élettel az otthonom. Még
több buli lesz. Több ünnep. Több szeretet. Több nevetés.
Összeszorult a mellkasom. Apám imádta volna az egészet.
Teljesen odalenne, hogy eljegyzési partikat szervezzen, vicces
köszöntőket írjon, és együtt gyakorolja velem az apa-lánya
táncot. Annyira hiányzott, hogy levegőt venni is fájt.
Szeretlek, apa – mondtam magamban. – Köszönök mindent.
Mintha olvasott volna a gondolataimban, Naomi
megszorította a csuklómat. Azt, amelyiket egy szörnyeteg eltörte
évekkel ezelőtt. Annak a szörnyetegnek a fia rendbe szedte
magát, és közben meggyógyította az én összetört szívemet is.
– Összeházasodunk – kiáltotta Stef, és felemelte Jeremiah
kezét.
 Odasétáltunk a boldog párhoz. Még Knox és Waylay is
beszálltak az ölelkezésbe.

∞
MEGCSÖRRENT A TELEFONOM, miközben fantasztikus frizurával és
boldogságtól csordultig telt szívvel hazafelé tartottam.
– Nem fogod elhinni, mi történt ma, nagyfiú – jelentettem ki,
amikor fogadtam a hívást.
– Képzeld, nekem is van egy hírem a számodra – szólalt meg
Lucian selymes hangja a kocsim hangszóróján keresztül. –
Kezdd te!
– Stef megkérte Jeremiah-t, hogy költözzenek össze, Jeremiah
pedig megkérte Stef kezét!
– Ez gyorsan eszkalálódott – viccelődött.
– Alig várom az esküvőjüket. A queer lagzik a legjobbak –
mondtam boldogan, miközben befordultam az utcámba. – Most
pedig mesélj a te híredről. Jó vagy rossz?
– Nagyon jó hír. Épp most jövök egy találkozóról Idler
különleges ügynökkel. Úgy tűnik, Hugo fedőcége megvesztegette
a hivatalnokokat, hogy bizonyos rabokat a magánbörtöneiben
helyezzenek el. Még csak most kezdtek el csendben kutakodni,
de úgy tűnik, hogy több bíró, kerületi ügyész, sőt még néhány
helyi rendfenntartó is részesült a rendkívül illegális
kenőpénzből. Minél magasabb volt a büntetés, annál több
juttatást kaptak.
– Hűha – mondtam.
– Az előzetes listán szerepel a nem túl tiszteletreméltó Dirk
Atkins bíró is.
– Mármint az a Dirk Atkins, aki nem volt hajlandó
felülvizsgálni Mary Louise ügyét?
– Pontosan – válaszolta Lucian önelégülten. – Idler megígérte
nekem, hogy személyesen fog foglalkozni Mary Louise ügyével.
Nagyon jó esély van rá, hogy a nyomozás eredményeképpen a
bíró több ítéletét is hatályon kívül helyezik.
– Hatályon kívül helyezik? – sikítottam. – Mármint az
igazságtalanul elítélt rabok kiszabadulnak a börtönből?
– Időbe telik majd, de mindent megteszek, hogy felgyorsítsam
a dolgokat. Még Allen diplomaosztója előtt ki kell hoznunk a nőt
a rács mögül – folytatta Lucian.
Válaszul fojtottan zokogni kezdtem.
– Sloane. – Lucian gyengéden ejtette ki a nevemet.
– Annyira boldog vagyok – suttogtam sírva.
– Igen, hallom – vágta rá szárazon.
– Istenem, szeretlek.
– Készülj fel, hogy tényleg komolyan gondold, mert
elintéztem, hogy te és Fran öt perc múlva felhívhassátok Mary
Louise-t, hogy elmondjátok neki a jó hírt.
– Jézusom, Lucian – mondtam, miközben bekanyarodtam a
kocsifelhajtómra. – Lassan már nem fér több strigula az
„azonnal leszoplak, amint az orvos engedélyezi” programpont
mellé.
– Biztos vagyok benne, hogy csinálsz még neki helyet –
mondta. – Most menj, hívd fel Mary Louise-t.

∞
– NAGYRA ÉRTÉKELEM A HÍVÁST, de mint már mondtam, nem fogom
meggondolni magam ezzel kapcsolatban. Nem veszélyeztetem a
fiamat azzal, hogy elmesélem a történetemet – jelentette ki
Mary Louise, amint üdvözöltük egymást.
– Miért nem osztod meg vele a hírt? – kérdezte Fran a
laptopom képernyőjéről. Egy kanárisárga, csillogó szálakkal
átszőtt blézert viselt.
 Majdnem felpattantam a székemről izgalmamban.
– Mary Louise, nem kell elmesélned a történetedet, és nekünk
sem kell fellebbeznünk. De ettől még hamarosan hazamehetsz.
Megdermedt az arckifejezése, majd tágra nyílt a szeme.
– Sajnálom. Azt hiszem, valami baj van az
internetkapcsolattal. Úgy hangzott, mintha azt mondtad volna…
– Igaz – erősítette meg Fran. – A bíró belekeveredett néhány
gyanús ügyletbe, és amint a nyomozás elindul, alaposan át
fogják vizsgálni az ügyeit. Kezdve az önével.
– A bíró és mindenki más, akinek köze van hozzá, bukik.
Nemcsak hogy nem kell tenned semmit, de a megtorlástól sem
kell többé tartanod – ígértem neki, tudva, hogy Lucian segíteni
fog betartani ezt az ígéretemet.
Mary Louise az arcához emelte a kezét, és eltakarta a szemét.
– Ezt nem hiszem el. Egyszerűen nem tudom elhinni.
– Higgye csak el – tanácsolta Fran mosolyogva. – Most pedig
elmondom, hogy szerintem mire számíthatunk…
Miközben az ügyvéd végigvezette Mary Louise-t a következő
lépéseken, én szórakozottan lapozgattam Mary Louise aktáját.
Az a sok elveszett év. Annyi ellopott idő. Ez könnyen
előfordulhatott volna Luciannel is évekkel ezelőtt.
És mindezt azért, mert a kapzsi emberek meg akarták tömni a
zsebüket. Reméltem, hogy meg fognak fizetni ezért.
Mindegyikük. Lucian és én majd gondoskodunk róla, hogy így
legyen, még akkor is, ha időközben új, normális hétköznapokat
kell kialakítanunk, és elkezdeni a közös életünket.
Mary Louise pedig visszakapja a sajátját.
Megint könnyek homályosították el a látásomat.
Félrepislogtam őket, és az asztalon lévő papírokat bámultam.
Egy ismerős néven akadt meg a tekintetem, és elkomorultam.
Mary Louise letartóztatási jegyzőkönyvének másolatát néztem.
A letartóztató rendőrtiszt: Wylie Ogden rendőrfőnök volt.
A szívverésem kihagyott egy ütemet.
 Lucian említette, hogy helyi rendfenntartók is szerepelnek
Hugo vesztegetési listáján. Wylie is köztük lett volna? Az biztos,
hogy nem a szabályok szerint játszott, amikor rendőrfőnök volt,
és elnézően viselkedett a barátaival, miközben olyan polgárokra
meg simán lecsapott, akikkel szemben nem érezte, hogy
lojálisnak kéne lennie.
Egy másik gondolat is arcon csapott. Tate Dilton a barátja volt,
aki nyakig belekeveredett Hugo bűnszervezetébe. Mi van, ha
Wylie mutatta be őket egymásnak?
A torkomban dobogott a szívem. Fel kell hívnom Luciant. És
Nasht.
– Amint többet tudunk, jelentkezünk, de szeretnénk, ha
tudná, hogy a napjai hivatalosan is meg vannak számlálva a
börtönben – mondta Fran, visszaterelve a figyelmemet a
laptopomra.
Mary Louise válla remegett, miközben csendben sírt. Hirtelen
leengedte a kezét.
– Az én kicsikém, Allen, tudja?
Leráztam magamról a kábulatot, és mosolyt erőltettem az
arcomra.
– Még nem. Úgy gondoltuk, tőled szeretné hallani a hírt…
A videóhívás megszakadt, és az egész házban elment az áram.
– A fenébe – motyogtam. Az áramkimaradás sosem a
megfelelő időpontban történik.
Felkaptam a letartóztatási jegyzőkönyvet, és éppen Lucian
számát kerestem a telefonomban, amikor megszólalt a csengő.
A bejárati ajtóhoz rohantam, remélve, hogy Nash jött hozzám
hivatalos esküvői ügyben, majd kitártam.
De nem Nash volt az. Wylie Ogden állt koszos csizmában az új
lábtörlőmön. Egy doboznyi könyvet tartott a kezében. Piros
fogpiszkáló lógott a szájából.
A rohadt kurva életbe, bassza meg.
Nyugalom, csitítottam magam. Nem tudja, hogy tudom. A
pokolba, abban sem vagyok biztos, hogy igazam van.
– Szia, Wylie – üdvözöltem átkozottul gyanús hangon. – Mit
tehetek érted?
– Ezeket egy hagyatéki tárgyalás során szereztem, és
gondoltam, kellhetnek a könyvtárba. Sajnálom a tüzet.
A tüzet, amit akár ő is okozhatott. A tűz. Az üzenet. A
patkányok a verandámon. Ó, istenem. Valami csiklandozta az
orromat. Talán…
– Fahéjillata van a fogpiszkálódnak – mondtam fojtott hangon.
– Családi szokás – magyarázta. – Apám mindig fahéjas
fogpiszkálót hordott magánál gyerekkoromban. Olyan akartam
lenni, mint ő, amióta csak megtanultam járni.
Nem voltam benne biztos, hogy egy normális ember mit
mondana erre válaszul. Ezért elővettem a legjobb
műmosolyomat.
– Nos, köszönöm a nagylelkűségedet. Szívesen átveszem a
könyveket – mondtam, és a dobozért nyúltam.
– Nehéz, én pedig úriember vagyok. Ragaszkodom hozzá,
hogy bevigyem.
Azonkívül, hogy kilököm, és az arcába csapom az ajtót, nem
tudtam, mi legyen a következő lépésem. Ha ezt tenném,
rájönne, hogy tudom.
– Tedd le ide a padlóra. Majd Nash esküvője után elintézem.
Valójában bármelyik percben itt lehet, hogy felvegyen –
hazudtam vidáman.
– Tudja.
A hátam mögül érkező rekedt, déli akcentustól kiszaladt a vér
az arcomból.
Megpördültem harisnyás lábamon, és Atkins bíróval találtam
szemben magam, aki a folyosón állt, kezében egy pisztollyal,
aminek a csövére úgy tűnt, hangtompítót szereltek.
– Ööö, az nem kalapács – viccelődtem ostobán.
– Csukja be az ajtót, Ogden – parancsolta Atkins.
 Wylie letette a könyveket, majd engedelmesen bezárta a
bejárati ajtót.
– Ne aggódjon – jegyezte meg Wylie. Ideges volt, az egyik
lábáról a másikra helyezte át a testsúlyát, és összevissza
kapkodta a tekintetét. Ettől még idegesebb lettem.
– Eleget tud ahhoz, hogy félholtra rémüljön, amikor
bekopogtat hozzá, nem igaz? – mondta a bíró, felém lóbálva a
pisztolyt.
Körülnéztem, és próbáltam kitalálni, mit tegyek. Ha elfutnék,
a bíró gondolkodás nélkül hátba lőne. Ha megpróbálnék
harcolni ellene, a veszett kutya a ruhám elejét lyuggatná ki,
márpedig azért kár lenne. Nem volt rajtam cipő, így a rugdosás
is ki volt lőve.
Legalább a letartóztatási jegyzőkönyvet el kellene rejtenem
valahová, ahol Lucian megtalálja. Onnan már egyedül is
boldogul.
A tekintetem megakadt az egyik majdnem rejtett biztonsági
kamerán, amit Lucian a nappaliban helyezett el. De nem égett a
lámpája. Kikapcsolták az áramot és a wifit, állapítottam meg,
ahogy összeszorult a gyomrom.
Eldobtam a letartóztatási jegyzőkönyvet, és lassan a fejemre
tettem a kezem, hogy megmutassam nekik, nem jelentek
veszélyt.
– Mi a tervük? Ez egy kisváros. Nagy az esélye, hogy valaki
meglátta magukat a verandámon, vagy ahogy átmásztak a
kerítésen.
– Én csak könyveket adományozni jöttem – emlékeztetett
Wylie, miközben elővette a saját pisztolyát az öreguras nadrágja
övéből. Remek. Most két fegyveres rosszfiú csinált egy Sloane
szendvicset. – És jól voltál, amikor elmentem.
Mindjárt hányok. Mindenhova.
– Én pedig nem vagyok itt. Épp a feleségemmel élvezem a
romantikus évfordulós vacsoránkat – mondta Atkins gonosz
mosollyal. – És minden bizonyíték el fog égni a tűzben.
A férfi le akart lőni, aztán meg felgyújtani a házamat. Szinte
sajnáltam őt, mert Lucian addig nem fog leállni, amíg mindent
tönkre nem tesz, ami fontos Atkinsnek.
– Nézze, fogalmam sincs, miért gondolja, hogy ezt kell tennie.
Tényleg szükség van erre? Úgy értem, felvett némi kenőpénzt
egy börtönből, és felgyújtott egy könyvtárat. Az mégsem
emberölés.
– Nem hagyom, hogy egy kis szöszi tönkretegye az
örökségemet néhány dollár miatt – jelentette ki a bíró. – Az
életem munkája, hogy rács mögé juttassam a bűnözőket.
Igen, a seggfej valóban egy istenverte hős.
– Hallgatnod kellett volna a figyelmeztetésekre – mondta
Wylie szomorúan. – Nem szabadott volna idáig fajulnia a
dolgoknak.
Fontolóra vettem, hogy megosztom velük a hírt, miszerint az
FBI hamarosan mindkettőjükre le fog csapni, de végül inkább
nem tettem. Holtan akartak látni, hogy megvédjék magukat.
Valószínűleg nem lennének hajlandóak életben hagyni, ha
megtudnák, hogy már nincs semmi veszítenivalójuk.
– Hol csináljuk? – kérdezte Wylie.
– Úgy nézek ki, mint akit érdekel, hol öljük meg a lányt? –
fakadt ki Atkins.
– Mit szólnak az előkerthez? – javasoltam erőtlenül.
– A ház hátsó részében fogjuk elintézni – döntötte el Wylie, és
felém intett a fegyverével. De volt valami a tekintetében. Valami
célzatos. A pillantása a könyvtári kocsira siklott a nappali
ajtajában, majd vissza rám. A polcra több vastag thriller volt
felpakolva.
Wylie arrafelé bökött az állával, én pedig bólintottam.
– Menjünk – mondta, és intett, hogy menjek be a nappaliba.
Beléptem a helyiségbe, így a fal egy rövid időre eltakart a bíró
szeme elől. Abban bízva, hogy nem értettem félre a jelzést,
megragadtam a kocsi végét, és teljes erőmből meglöktem, éppen
akkor, amikor Atkins befordult a sarkon.
Egy ütközés, egy nyögés és egy tompa lövés hallatszott, amit
három hangosabb, gyors puskaropogás követett.
Végigtapogattam a felsőtestemet, és nagyon
megkönnyebbültem, hogy sem rajtam, sem a ruhámon nem
találtam lyukakat.
– A kurva anyját – gurgulázott Atkins, miközben a nyakán, a
mellkasán és a törzsén lévő sebekből bőséges mennyiségű vér
folyt a keményfa padlómra.
– Te jó ég! Te jó ég! – kántáltam, miközben Wylie felvette
Atkins fegyverét. – Most mit tegyünk?
– Nagyon utálom, hogy ezt kell tennem veled, Sloane, de meg
kell értened – mondta Wylie, és mindkét fegyverét rám
szegezte.
– Hülyéskedsz, Wylie? Mi a faszért akarsz még mindig lelőni?
– sikítottam.
– Hogy elvarrjam a szálakat. Miután te meg a bíró eltűntök,
senki nem marad, aki ujjal mutogathatna rám. A pénz, amit
Hugótól kaptam, semmi ahhoz képest, amit Atkins szerzett tőle.
Néhány ezer dollár hébe-hóba. Soha nem érdekelt a pénz. A
munka volt a fontos.
A munka, amivel visszaélt. A munka, amit Nash elvett tőle.
– És akkor mi van, ha volt egy kis mellékkeresetem? Egy
rendőrfőnök fizetése nem túl sok. Büszke voltam a munkámra.
De Nash Morgan megfosztott tőle. Biztos, hogy nem fogom
megengedni, hogy a kis barátja a hírnevemet is tönkretegye.
Egy másodpercre lehunytam a szemem, ahogy belém csapott
a felismerés.
– Te írattad fel Nash nevét arra a listára, ugye?
– Nem akartam kihagyni a lehetőséget. Metzer listát készített.
Segítettem neki. A honoráriumom csupán annyi volt, hogy
felrakattam még egy nevet a listára.
 Megráztam a fejem.
– Szóval te indítottad el az egészet.
Vállat vont.
– Meg kell védenem az örökségemet. Csak ez maradt nekem.
– Ez nem örökség. Ez a helytelen viselkedés mintapéldája.
– Fogalmad sincs, mi kell ahhoz, hogy egy egész várost
megvédj.
– Igen? Nos, nyilvánvalóan neked sincs. Börtönbe juttattál egy
tizenhét éves fiút, és hagytad, hogy a bántalmazó apja majdnem
megölje az anyját, mert együtt horgásztatok.
– Mondj, amit akarsz, nem számít. Ma este csak az egyikünk
fog kisétálni innen, és az nem te leszel.
– Mit fogsz csinálni? Lelősz a bíró pisztolyával?
– Ez jó tervnek tűnik.
Gumiabroncsok csikorgását hallottam az utcáról, és
imádkoztam, hogy a segítség érkezzen.
– Senki sem fogja elhinni, hogy véletlenül itt voltál, amikor
megfenyegetett engem a bíró, és ezért lelőtted – mondtam neki.
Sandán rám vigyorgott.
– Egyszer már elhitték.
A szavai lassan jutottak el a tudatomig.
– Jézusom! Nem azért ölted meg Tate-et, hogy megvédd Nasht.
Azért ölted meg, hogy a saját irhádat mentsd.
– Megvártam, amíg meghúzza a ravaszt, mert azt hittem,
elintézi helyettem Nasht, vagy hogy kifogyott a tölténye. A
rohadék sosem tanulta meg számolni a golyókat. Utáltam, hogy
meg kellett tennem. Tate a barátom volt, de egy kibaszott idióta.
Előbb-utóbb rossz ember előtt járt volna el a szája.
– Szóval megölted a saját barátodat.
– A hivatalos jelentés szerint lelőttem egy embert, hogy
megvédjek egy rendőrtisztet – javított ki.
– És ezúttal mi áll majd a hivatalos jelentésben?
Vállat vont.
 – Csak visszahoztam a könyvtári könyveimet.
Meg fogja tenni. Lelő, és tönkreteszi Nash meg Lina
próbavacsoráját. Felkaptam egy vaskos keménykötésű könyvet
az asztalról, és Wylie fejéhez vágtam. Mindkét fegyver elsült,
ahogy átvetettem magam a kanapén.
Keményen értem földet, és a konzolasztal éles lába
felhasította az állkapcsomat. Újabb golyók repültek, ezúttal a
kanapémon keresztül. A földön hemperegtem, majd talpra
álltam, és félig guggolva az étkezőbe rohantam, felborítva
mögöttem a székeket.
Közel volt, de ismertem a ház minden zegzugát. Átvágtam a
konyhán, és visszamentem a folyosóra, ahol kettesével szedtem
a lépcsőfokokat az emeletre.
A szirénák egyre hangosabban szóltak.
– Nem futhatsz el előlem – kiáltotta Wylie a lépcső aljáról.
– Te pedig nem várhatod, hogy mozdulatlanul álljak, amíg
lelősz!
A csizmája a lépcsőn kopogott.
Egy szőrcsomó suhant el mellettem, ahogy az emeletre
igyekeztem, és egy puffanást, majd tompa káromkodást
hallottam.
Hála istennek a seggfej macskákért. Miau Miau épp most
szerzett nekem értékes másodperceket.
Felkapaszkodtam az utolsó lépcsőfokokon, és arccal előre
belerohantam egy kemény férfitestbe. Éppen készültem a szart
is kiverni belőle, amikor egy kéz a számra szorult, és felemeltek
a padlóról.
 47. fejezet

A helyrehozott tévedések

Lucian

– Fejezd be a rúgkapálást, Tündér – sziszegtem, miközben

bezártam magunk mögött a hálószobája ajtaját.
Elengedtem csapkodó menyasszonyomat, mire ő megpördült,
hogy szembeforduljon velem. A rózsaszín koktélruhát viselte,
amit személyesen választottam ki neki, mert mindenhol jól
illeszkedett az idomaihoz. A haja magas, platinaszőke lófarokba
volt kötve, amiből kiszabadultak a tincsei. A szemüvege
tavaszizöld-színű volt, ami még ragyogóbbá tette a szemét. Az
állkapcsán egy véres vágást láttam.
– Kurvára meg fogom ölni – jelentettem ki. A düh úgy szökött
bennem szárba, mint egy halálos virág.
Sloane rám vetette magát, és erősen belém kapaszkodott.
– Nem teheted. Wylie az.
– Tudom. Láttam a biztonsági felvételeket, mielőtt
megszakadt.
– Elhitette velem, hogy segíteni fog. Aztán lelőtte a bírót. Ja,
igen. A bíró is itt volt, de azt hiszem, meghalt a folyosón. Aztán
megpróbált engem is lelőni. Wylie, nem a halott bíró. És ő íratta
fel Nash nevét a listára, nem Dilton. Ja, és képzeld, azért ölte
meg Diltont, hogy elhallgattassa, nem azért, hogy megmentse
Nasht. Annyira dühös vagyok! Tudod, mennyi időbe telik majd,
mire a vérfoltok eltűnnek a keményfából? Ráadásul
felgyújtották a könyvtáramat!
Felháborodottan törtek elő belőle a szavak, de a
magyarázatától csupán még mérgesebb lettem.
– Nem bújhatsz el előlem olyan sokáig, hogy életben maradj,
Sloane. Megöllek, mihelyst megtalállak, mielőtt a zsaruk
ideérnek – jelentette ki Wylie a folyosóról. Hallottuk a csizmája
kopogását és az ajtók nyikorgását, ahogy elkezdte ellenőrizni a
szobákat.
A távolban sivítottak a szirénák. Épp csak behajtottam a
kocsifelhajtóra, amikor meghallottam a lövéseket. Éveket vett el
az életemből az a hang.
Felkaptam egy tiszta zsebkendőt a komódról, és Sloane
arcához nyomtam.
– Aú!
– Gyerünk, bébi. – Félig vonszoltam, félig vittem az ablakhoz.
Lelkesen felmászott a párnára, és az egyik lábát átvetette a
párkányon.
– Menjünk – mondta.
Megráztam a fejem.
– Te mész előre. Én gondoskodom róla, hogy ne lásson meg a
tetőn.
Összerándult.
– Lucian.
– Sloane. Menj!
A lépések egyre közelebb értek, és az ajtón lévő zár egy
izgatott golden retrievert sem tudott volna visszatartani.
– Nem hagylak itt – mondta makacsul.
A kezembe fogtam az arcát.
 – Tündér, ezúttal bíznod kell bennem. Hidd el, hogy el tudom
intézni. Még kérlek, de mindjárt utasítani foglak. Ezt meg kell
oldanom, de nem tudom megtenni, ha közben attól félek, hogy
rád lő. Bízz bennem, hogy elintézem.
Az ajtó kilincse megzörrent, amit Wylie rekedt hahotázása
követett.
– Tudom, hogy odabent vagy, kislány.
– Jól van. De abban is bízom, hogy nem ölöd meg – mondta
Sloane.
– Ezt nem ígérem.
Átvetette a lábát az ablakpárkányon.
– Ne hagyj cserben.
Nők.
– Ó, és két fegyvere van. Az övé meg a bíróé. Úgy akart tenni,
mintha rajtakapta volna a bírót, amint megöl engem.
A szirénák már az utcában üvöltöttek, engem pedig olyan düh
öntött el, amilyet még soha nem éreztem. Vöröset láttam a
haragtól.
Kilöktem Sloane-t az ablakon át a tetőre.
– Szeretlek. Most pedig húzz a picsába.
– Én is szeretlek. Ne kerülj börtönbe – suttogta.
Ráhúztam a függönyt, amikor egy csizma keményen
belerúgott az ajtóba. A második rúgástól az ajtó kinyílt, és
visszapattant a falról, én pedig átrohantam a szobán, és a falhoz
lapultam.
Egy hangtompítóval ellátott fegyver csöve került a
látóterembe.
– Aki bújt, aki nem, jövök…
Gyors, lendületes ívben csaptam rá a karjára. Az alkarom
összeért az övével. Megragadtam, és beljebb rángattam a
szobába.
– A rohadt anyád!
– Inkább apád – vicsorogtam, miközben a fegyverért
birkóztunk.
– Apád jó ember volt. Te meg csak egy semmirekellő kölyök,
aki azt hitte, jobb mindenkinél.
– Nála jobb voltam. Egyszer már mindent elvettél tőlem. Nem
hagyom, hogy újra megtörténjen, vénember. – Belekönyököltem
az állába, mire felüvöltött a fájdalomtól. A pisztoly a padlóra
zuhant, én pedig az ágy felé rúgtam. – Bántottad őt.
Megfenyegetted, felgyújtottad a könyvtárát, és megsebezted –
üvöltöttem túl a szirénákat.
Véreres, kék szemében kétségbeesés csillogott.
– Ki kellett volna maradnod ebből. Egyikőtöknek sem
szabadott volna belekeverednie!
– Neked kellett volna börtönbe menned helyettem, seggfej.
Elintézem, hogy mindenki, aki valaha hallotta a nevedet,
pontosan tudja, miféle ember vagy.
Két lépést hátralökött, én pedig hagytam neki. Lábdobogást
hallottam a lépcsőn. De ez csak kettőnkre tartozott.
– Jobb, ha felemeled a kezed, hogy a rendőrfőnök
megbilincseljen. Már alig vártam ezt a pillanatot –
gúnyolódtam.
Egy korához képest lenyűgözően gyors mozdulattal Wylie a
háta mögé nyúlt, és előhúzta a második pisztolyt. De már
mozgásban voltam.
Éppen akkor húzta meg a ravaszt, amikor az első zsaru az
emeletre ért. Kitértem oldalra, és úgy meneteltem tovább felé,
mint egy tehervonat.
Meglendítettem a karomat, és szabadon engedtem az öklömet.
Az állkapcsába csapódott, és Wylie Ogden úgy rogyott össze,
mintha papírból lett volna.
A fegyver ott volt mellette. Felvehettem volna, hogy véget
vessek neki meg az összes fájdalomnak, amit élete során
okozott. De jobb voltam ennél. Jobb voltam az olyan
embereknél, mint Ogden meg az apám. Sloane bizonyította ezt.
Egy egész élet állt előttem vele, és ezt semmi sem
veszélyeztethette.
Nash előreszegezett fegyverrel lépett be a szobába, és
golyóálló mellényt viselt a tisztességesnek tűnő öltönye fölött.
– A gyanúsított lefegyverezve – jelentette a rádiójába,
miközben rám nézett. – Minden rendben?
Kurtán bólintottam.
– Igen.
– Hála istennek. Nem akartam a papírmunkával foglalkozni.
– Talán hagynod kellene, hogy felébredjen, mielőtt
személyesen bilincseled meg. Ő íratta fel a nevedet a listára,
nem Dilton.
– A kurva anyját – motyogta Nash. – Szerencséje, hogy Lina
nincs itt. Hé, te vérzel!
– Bassza meg.

∞
– LUCIAN! – Egy szőke és rózsaszínű folt repült felém, majd
Sloane a karomba vetette magát.
– Légy vele óvatos, Sloaney – utasította Nash. – Meglőtték.
– Meglőtt? – Sloane megpróbált kiszabadulni az ölelésemből.
– Hát te hová mész? – néztem rá megrökönyödve.
– Meg fogom ölni – jelentette ki, és az ajtó felé indult.
Elkaptam a derekát, és visszahúztam.
– Nem, dehogy ölöd meg. Nem akarom, hogy az első szexuális
aktusunk a vazektómia visszafordítása után a börtönben legyen
egy házastársi látogatás során.
Válaszul morgott. Nevetve vittem a hintaágyához a verandán,
ahol a mentősök azonnal megrohamoztak minket.
– Nem hagyta, hogy ellássuk, amíg ön ki nem jön –
magyarázta az egyik, miközben tisztogatni kezdte Sloane sebét.
Sloane összerezzent, én pedig az oldalamhoz szorítottam.
– Jól vagy? Fáj? – kérdeztem nyersen.
– Csak ha mosolygok, ami holnap nagy szívás lesz, amikor a
két legjobb barátunk összeházasodik.
– Utálom, amikor fáj valamid – vallottam be.
– Nekem sem nagyon tetszik, hogy lőtt sebed van, nagyfiú.
Egy csókot nyomtam a feje búbjára.
– Rossz hírem van – mondta Sloane, és a ruhája szoknyáját
tépkedte.
– Mi történt?
– Azonkívül, hogy a ruhám tönkrement, úgy néz ki, az egyik
lövés átment apa dolgozószobájának ablakán, és eltalálta a
cseresznyefa alsó ágát. Eltört, amikor lemásztam.
Úgy tűnt, mindannyian viselni fogjuk ennek a napnak a
sebeit.
– Megoldjuk – ígértem neki. Ha egy csapat kibaszott fadoktort
kell idehívnom, akkor sem fogom megengedni, hogy a
gonoszság és a kapzsiság tönkretegyen valamit, ami ennyire
értékes számomra.
– Tisztán átment a golyó – mondta a másik mentős, miközben
megvizsgálta a sebemet. – Ha egy-két centivel feljebb éri a lövés,
komoly problémát okozott volna.
Sloane csendben a kezembe kapaszkodott, miközben
összefoltoztak minket.
Az utcát lezárták a rendőrök és a mentőautók, de a járókelők
már elkezdtek gyülekezni.
Knox, Naomi, Waylay, Lina, Stef és Jeremiah a rendőrségi
kordonok túloldalán zsúfolódtak össze a próbavacsorára felvett
öltözékükben. Knockemout nagy része itt volt, és végignézték,
ahogy a kába Wylie Ogdent levezetik a felhajtón egy várakozó
járőrkocsi hátsó ülésére.
Egy kör a kocsiajtóval együtt bezárult, gondoltam elégedetten.
– Ti ketten itt maradtok. Bannerjee visszajön, hogy felvegye a
vallomásotokat – utasított minket Hopper őrmester.
Arra számítottam, hogy győzelmet fogok érezni, amikor a
férfi, aki majdnem tönkretette az életemet, kénytelen
szembenézni a megaláztatással, és azzal, hogy az általa ismert
életének vége. Ehelyett frusztrált voltam az egész dolog
értelmetlensége miatt. A kapzsiság nem csak a kapzsi
embereket pusztította el. Nem. A hatalomvágy megrontott és
tönkretett mindent, amihez hozzáért. Az olyan emberek, mint
az apám, mint Hugo, Ogden és Atkins, csak pusztítást hagytak
maguk után. És miért? A pénzért? A hatalomért? A tiszteletért?
Én is ezekre a dolgokra vágytam. De semennyi pénz sem ér fel
a karjaimban tartott nőhöz.
Kerékcsikorgás keltette fel a figyelmemet, és láttam, ahogy
Nolan egyenesen a járdára hajt, majd kiugrik egy terepjáróból.
Kettesével szedve a lépcsőfokokat felszaladt a verandára, aztán
megdermedt, amikor meglátott engem.
– Hála az égnek, bassza meg! – mondta, és a szíve fölé tette a
kezét, mielőtt rám vetette magát, és átölelt a hintaágyon.
Sloane nevetése zene volt a fülemnek.
– Aú! Meglőttek, nem haltam meg, te pedig nem golden
retriever vagy. Szállj le rólam, a pokolba is! – panaszkodtam.
Nolan összerezzent, de még mindig belém kapaszkodott.
– Elengednélek, de rosszul lettem abban a kibaszott
helikopterben. Nem tudom, hogy hányni fogok, vagy elájulok.
– Nem érdekel, melyiket választod. Csak ne rajtam csináld.
– Megoldom – mondta Sloane, majd felállt a hintáról, és
átkarolta Nolant. – Gyere. Nézzük meg, van-e Naominak valami
rágcsálnivaló a táskájában. Attól majd jobban érzed magad.
Nolan hátranézett rám.
– Örülök, hogy nem haltál meg, főnök.
– Akkor már ketten vagyunk – értettem egyet.
Néztem, ahogy a menyasszonyom a kordonokhoz vezeti
Nolant, és átadja őt a barátainknak. Sloane-t azonnal elnyelte az
aggódó tömeg ölelése, de hősiesen kiszabadult, és visszatért
hozzám.
Kinyújtottam a karomat, ő pedig az ölembe huppant, és a
mellkasomra támasztotta bekötözött arcát, miközben
körülöttünk káosz uralkodott. Meglöktem és gyengéd mozgásba
hoztam a hintát a lábammal.
Sloane felemelte a kezét, és az eljegyzési gyűrűjét
tanulmányozta.
– Köszönöm, hogy nem ölted meg Wylie-t.
– Köszönöm, hogy bíztál bennem… és hogy figyelmeztettél a
második fegyverre.
Közelebb bújt hozzám, és elégedetten sóhajtott.
– Ugye nem gondolod, hogy ez az egész lőtt seb dolog még
tovább hátráltatja a szexet?
– Ha nem mászkálnának rendőrök a házunkban, és nem
kellene részt vennünk egy próbavacsorán, most azonnal
meztelenre vetkőztetnélek.
 48. fejezet

A boldog párok

Sloane

Az esküvői sátor ajtaja kinyílt, és a jóképű vőlegényem sétált be

rajta, aki úgy nézett ki a szmokingjában, mint a hét halálos
főbűn megtestesítője.
Naomi felpillantott, miközben éppen Linát veregette hátba,
aki egy papírzacskóba hiperventillált. Naomi elmosolyodott.
Lina legyintett.
– Minden rendben, hölgyeim? – kérdezte Lucian.
– Mélységesen szerelmes vagyok a férjembe, de te jó ég,
Lucian! Úgy nézel ki szmokingban, mint a két lábon járó szex –
jegyezte meg Naomi tágra nyílt szemmel.
Lina elejtette a papírzacskót.
– Csak mondd, hogy Nash itt van, és még mindig végig akarja
csinálni, Öltönyös Apuci.
Lucian vigyorától lángra lobbant a bugyim.
– A leendő férjed ösvényt váj a földbe a járkálásával, és
folyamatosan azt mormogja, hogy alig várja, hogy láthasson
téged.
 – Ó, hála istennek – mondta Lina, és hátradőlt a székében.
– Ha számít valamit, el fog gyengülni a térde, amikor meglát
ebben a ruhában – jósolta.
– Köszönöm, főnök – felelte erőtlenül.
Lucian felém fordította a tekintetét, én pedig úgy éreztem
magam, mint egy virág, amely szirmot bont a tavaszi
napsütésben.
– Kölcsönkérhetem a menyasszonyomat egy pillanatra? –
kérdezte.
– Persze – felelte a menyasszony.
– Hozz még több pezsgőt, amikor visszajössz – javasolta
Naomi, és a fűben álló üres üvegre biccentett.
Szinte ugrándozva tettem meg az utat az ajtóig.
Odakint lenyűgöző tavaszi nap volt. Meleg, napos, kék
égbolttal. A madárcsicsergés és a patak csobogása tökéletes
hátteret adott a lassú countrydaloknak, amelyeket a zenekar
játszott. Nash és Lina úgy döntöttek, a közös útjukat azon a
füves területen kezdik meg, amelyre a házukat építik majd.
A szertartás és a fogadás egy nagy fehér sátor alatt fog zajlani
a patak mellett. Úgy tűnt, egész Knockemout meghívást kapott
az eseményre.
Lucian elvezetett a sátraktól, és egy tölgyfa mögé húzott.
– Mit akarsz…
Nem jutottam tovább a kérdésemmel, mert Lucian szája az
enyémre tapadt, nekem pedig majdnem összecsuklott a térdem,
és elakadt a lélegzetem.
– Basszus – sikerült kinyögnöm, amikor hátrahúzódott.
– Ez volt az első teendő. Most lássuk a következőt – kezdte. –
Mondj egy időpontot.
– Randizni akarsz? – Az agyam még össze volt zavarodva a
csók miatt.
– Szeretném kitűzni az időpontot. Az esküvőnkét. –
Körbenézett az ünneplés káoszán. – Nem akarok várni. Így is
épp elég időt elvesztegettem. És az őrületbe kerget, hogy ma
végig kell majd néznem, ahogy az oltár elé sétálsz, miközben
pontosan tudom, hogy ez másnak a nagy napja.
– Szenteste.
Mozdulatlanná dermedt, és megfeszült. Minden figyelme rám
irányult. Az arckifejezése kemény volt, mégis láttam benne
valami csodálatos gyengédséget.
– Szenteste – ismételte meg.
Bólintottam.
– A tavalyi karácsony nehéz volt. Miért ne lehetne ez a
mostani a rekordok könyvébe illő?
Lucian nagyot nyelt, majd bólintott.
– Szenteste – mondta újra rekedt hangon.
Átkaroltam a nyakát, és mosolyogva néztem rá.
– Szeretlek, nagyfiú. Őrülten.
Magához szorított, majd összerezzent.
– Szegény bébi. A golyónyom vagy a hereműtét? – cukkoltam.
– Mindkettő.

∞
LINA NEM VONULT az oltárhoz, hanem masírozott. Az apjának
szinte kocognia kellett, hogy lépést tartson a hosszú, céltudatos
léptekkel. A tekintetét egy pillanatra sem fordította el Nash
arcáról. És amikor a boldog pár összekulcsolta a kezét, majd
vakító örömmel egymás szemébe nézett, az egész násznép
szeme könnybe lábadt. Nos, rendben. Naomi és én
könnyeztünk. Knox és Lucian többnyire sztoikusan és férfiasan
viselkedtek.
Lucian az egész szertartás alatt pokoli intenzitással figyelt
engem. És amikor középen találkoztunk, hogy együtt sétáljunk
végig a padsorok között, átnyújtott nekem egy tiszta zsebkendőt.
 Táncoltunk, nevettünk, és még többet sírtunk, szeretettel
felavatva azt a helyet, ahol Nash és Lina háza épülni fog.
Egész este alig engedtem el Lucian karját. Vele biztonságban
voltam. Oda tartoztam. A tegnapi rémisztő káosz után hirtelen…
szabadnak éreztem magam. Mintha az utolsó árnyék is, amely a
baráti társaságunk, a városunk felett lebegett, végre eloszlott
volna. Miután Anthony Hugo és Wylie Ogden a börtönbe, Atkins
bíró pedig a hullaházba került, végre kiverekedtük magunkat a
sötét erdőből a túloldalra.
Ez volt a boldogan éltünk, míg meg nem haltunk befejezésünk
kezdete.
Ahogy leszállt az este, az ünnepség folytatódott. Liza J. a
jóképű motorossal, Wraithszel ropta. Mellettük a táncparketten
Maeve és Kurt ringatózott, mélyen egymás szemébe nézve.
Nolan és a hamarosan újra feleségévé váló Callie anyámmal
meg a barátnőivel beszélgettek néhány üres borosüveg
társaságában. Naomi szülei épp egy intenzív kukoricadobó játék
közepén tartottak Lina szüleivel. Chloe és Waylay az elhagyott
főasztalnál ültek, és desszertet majszoltak.
Knockemout nagyjából fele részegen dülöngélt a parketten. A
másik fele – beleértve az egész rendőrséget – a bárpultnál
sorakozott. Lawlerville kedvesen kölcsönadott Nashnek néhány
járőrt, hogy a zsaruk vele ünnepelhessenek.
Miközben Lucian és én egy Chris Stapleton-dalra
ringatóztunk, Stef és Jeremiah vigyorogva jelentek meg a
kezükben két üveg pezsgővel.
– Mehetünk? – kérdezte Stef az éjszaka felé biccentve.
– Hozzuk a poharakat – jelentkeztem önként.
Luciannel összeszedtük a menyasszonyt és a vőlegényt, akik
éppen Nash apjától búcsúztak el. Duke józansága még új, friss
dolog volt a családban. Kerestünk nyolc pezsgőspoharat, és a
sötétben kisétáltunk a csendes helyre, ahol Stef, Jeremiah, Knox
és Naomi már vártak ránk.
 – A boldog párra – mondta Stef, miután Jeremiah megtöltötte
a poharamat.
Lina megrázta a fejét. Gyönyörű, ragyogó menyasszony volt.
– A boldog párokra – javította ki.
– Éljünk mindannyian boldogan, amíg meg nem halunk –
tettem hozzá.
– Egészségünkre!
A fűben ültünk, pezsgőt ittunk, és hallgattuk a nevetés, a zene
meg a tavaszi rovarok ciripelésének éjszakai szimfóniáját.
Lucian az ölébe húzott, és a nyakamhoz simult.
– Házasok, házasok, jegyesek, jegyesek – sorolta Knox, ahogy
rámutatott minden egyes párra a kis körünkben. – Itt aztán
gyorsan történnek a dolgok.
– Megbeszéltétek már az időpontot? – kérdeztem Steftől és
Jeremiah-tól.
– Stef legalább egy évet akar, hogy megtervezze „az évszázad
esküvőjét” – évődött Jeremiah.
– Hé! Naomival már csecsemőkorunk óta az esküvőnkről
álmodozunk – mondta Stef védekezően.
– Csak ne szenteste házasodjatok össze – szólalt meg Lucian,
ahogy felemelte a kezemet, és megcsókolta az eljegyzési
gyűrűmet. – Az a nap már foglalt.
Lina és Naomi visítottak.
– Kitűztétek az időpontot!
– Egyikőtök sincs meghívva – jelentette ki Lucian.
– Mindannyian meg vagytok hívva – javítottam ki.
Lucian „Lucifer” Rollins lesz a férjem. Én pedig a felesége.
Életünk hátralévő részét családalapítással fogjuk tölteni… és az
őrületbe kergetjük majd egymást.
Talán a pezsgő vagy a boldog könnyek miatt, vagy talán apám
tett csodát odafentről, de soha nem láttam még ilyen fényesnek
a csillagokat.
– Szeretlek, Tündér – suttogta Lucian a hajamba, miközben a
hüvelykujjával végigsimított a csuklómon lévő hegen.
 Epilógus

Egy karácsonyi esküvő

Sloane

December 24-én hűvös reggelre virradtunk, ami illett a hét

elején lehullott hóhoz. Tökéletes volt a karácsonyi hatáshoz, de
nem akadályozta a vendégek utazását az esküvőszervező
szerint, akit Lucian felbérelt, ugyanis Naomi meg Knox el voltak
foglalva azzal, hogy termékenységi vizsgálatokra járjanak.
Tiffany, az esküvőszervező mindent kézben tartott.
A házunk tele volt. Még most is nevetés hallatszott fel a
földszintről, ahogy az emberek, akiket a világon a legjobban
szerettem, felkészültek, hogy velünk ünnepeljenek. Lina
valószínűleg éppen Nolan feleségével, Callie-vel hasonlítgatta
össze a terhespocakját, miközben mindenki más pezsgőt
bontott.
Úgy döntöttünk, otthon házasodunk össze, és Lucian nem
sajnálta a pénzt, hogy feldíszíttesse a házat az első közös
karácsonyunkra. A szertartás bent lesz, a fogadás pedig a hátsó
udvarban. Luciannek valahogy sikerült az egész udvart egy
nagy, fűtött sátor alá vonnia, tele mindenféle pompás kellékkel,
ami illik egy emlékezetes eseményhez. Az oltárhoz vezető
folyosót cseresznyevirágok borították, amelyeknek annyira nem
volt szezonjuk, hogy nem is akartam tudni, mennyit költött
Lucian a beszerzésükre. A férfi valószínűleg fizetett a
tudósoknak, hogy klónozzák a fánkat.
Tiffany az esküvőszervezők mennyországában járt a korlátlan
költségvetéssel és egy olyan vőlegénnyel, aki mindenből a
legjobbat akarta. A nő félelmetesen odafigyelt a részletekre és
az időbeosztásra, ezért bújtam el a hálószobánkban.
A násznép felét és anyámat leküldtem a földszintre, hogy
üdvözöljék Mary Louise-t meg Allent, akik épp akkor érkeztek,
amikor én magamban egy pillanatra kiborultam.
Fel voltam öltözve, kisminkelve, cipővel a lábamon, és készen
álltam az indulásra. De kezdtem pánikba esni.
Az, hogy nem láttam Luciant a – szerencsére drámamentes –
próbavacsora óta, felborzolta az idegeimet.
Az esküvői ruhák történetének legromantikusabb,
legtökéletesebb menyasszonyi ruhájában járkáltam, és arra
gondoltam, milyen messzire jutottunk az elmúlt hónapokban.
Lucian minden kívánságom teljesítését tűzte ki célul, kezdve a
fürdőszobánk felújításával, ahol nem egy, hanem két esőztető
zuhanyfejet és egy csomó pezsgőfürdőfejet szereltetett fel, majd
rekordidő alatt befejezte az új, exkluzív könyvtárat, amiért még
mindig rajongott az egész város.
Idegesen simítottam végig a szaténszoknyán, miközben a
szobánkban bolyongtam.
Bármennyire is örültem ennek a különleges alkalomnak, még
mindig éreztem apám hiányát. Tudva, milyen büszkén kísért
volna az oltárhoz, hogy mennyire szerette volna kikérdezni
Kurtöt, Maeve vőlegényét az idei tantervéről, és hogy mennyit
táncolt volna anyával, a szívem megszakadt.
– A francba. Ne sírj, ne rontsd el a sminkedet –
figyelmeztettem magam.
 Tiffany megölne, ha a sminkesnek vissza kellene jönnie.
A kezemet a szemem előtt legyeztem, és igyekeztem nem a
szomorú dolgokra gondolni. Inkább arra, hogy Wylie Ogden
börtönben van, és soha többé nem lesz alkalma bántani senkit,
akit szeretek. Lucian pedig heti két napot otthonról dolgozik, a
többin pedig ingázik – gyakran helikopterrel. És hogy az egész
város eljött a könyvtár ünnepélyes újranyitására.
A francba. Megint könnybe lábadt a szemem. Bárcsak itt
lenne Lucian. Ő mindig tudja, hogyan nyugtasson meg… vagy
bosszantson fel, a helyzettől függően.
Arra gondoltam, írok neki egy üzenetet, de aztán eszembe
jutott, hogy Naominál van a telefonom, hogy helyettem is
dokumentálja a nagy napot.
Megijedtem, amikor valaki bekopogott az ablakon.
Megpördültem a terjedelmes taft- és a szaténszoknyában, és
észrevettem, hogy Lucian Rollins guggol a tetőn szmokingban.
Az ablakhoz rohantam, amikor kinyitotta.
– Azt hittem, balszerencsét hoz, ha az esküvő előtt látod a
menyasszonyt – mondtam, bár szinte berántottam az ablakon.
Lucian csak állt és bámult rám, majd lassan megrázta a fejét.
– Nem hiszek a balszerencsében. Már nem. – Lélegzetelállító
volt a mosolya.
– Mit gondolsz? – kérdeztem, és megpördültem előtte.
– Szerintem te vagy a legszebb menyasszony, akit valaha
láttam, és én vagyok a legszerencsésebb ember a világon.
Arra tippeltem, hogy a mellemet kiemelő fűzős felsőnek
köszönhetem ezt a bókot.
Abbahagytam a pörgést, és a karjába vetettem magam.
– Jó válasz.
– Még mindig biztos vagy mindenben? – faggatott, miközben
felemelte az állam, hogy a szemembe nézzen.
– Abban, hogy hozzád menjek-e feleségül?
– Az esküvőben. A két hétben a Fiji-szigeteken. A
nevelőszülőségben. Mindenben.
Amikor visszatérünk az elképesztően szexi nászutunkról,
elkezdjük a jelentkezési folyamatot, hogy nevelőszülők legyünk.
A hagyományos gyerekcsináló módszerek is folyamatban
voltak, és nagyon-nagyon élveztük a procedúrát, de egyikünk
sem akart várni a családalapítással.
– Természetesen – ígértem meg. A könnyek ezúttal
veszélyesen gyorsan gyűltek a szemembe. – Köszönöm, hogy
valóra váltottad az összes álmomat, nagyfiú.
Lucian megtörölte az arcomat a hüvelykujjával, és elkapott
egy könnycseppet, amint az kicsordult a szememből.
– Mindig is erre vágytam – mondta komolyan.
– Nem! Nem! Azonnal hagyd abba! – parancsoltam, miközben
kiléptem a karjából. – Nincs több kedvesség, különben elsírom
magam, és tönkreteszem az egész sminkem, Tiffany pedig
halálra rémít. Lehet, hogy lemondja az esküvőt.
– Mondd el, mire van szükséged – kérte egy halvány mosollyal
az ajkán.
– A sértő buzdításodra van szükségem. Ne fogd vissza magad
– erősködtem, és intettem, hogy kezdje el.
Gonosz volt a mosolya.
– Szedd össze magad, Sloane. Úgy akarsz kinézni az esküvői
fotóinkon, amikkel az egész ország tele lesz majd, mint Alice
Cooper? Azt hittem, ennél keményebb fából faragtak.
– Jó. Ez jó. Csak így tovább.
– Ha csak egyetlen könnycseppet is látok azon a kibaszott
gyönyörű arcodon, mielőtt az oltárhoz sétálsz, megmondom
Tiffanynak, hogy szeretnénk, ha ő szervezné meg az összes
évfordulós bulinkat életünk hátralévő részében.
Elakadt a lélegzetem.
– Aljas!
– Ne viselkedj úgy, mint egy rohadt kisbaba!
– Én? Jobb, ha összeszeded magad, hiszen te vagy az, aki erről
álmodik, mióta először felmásztál arra az átkozott
cseresznyefára – vágtam vissza.
– Örülni fogsz, ha megtudod, hogy „az az átkozott
cseresznyefa” ismét a régi. A fadoktorok kiváló munkát
végeztek.
– Jó. Tereld el a figyelmemet – mondtam.
– Van valamim a számodra.
– A fenébe, Lucifer!
– Fogd be és fogadd el – közölte, és átnyújtott egy vastag,
puccos borítékot.
– Hol lehet egyáltalán ilyen írószert venni? A Gazdagok
Áruházában? – dohogtam, miközben az orra előtt lóbáltam a
vászonborítékot.
– Ne légy nevetséges. Mi a Puccos Plázában vásárolunk.
A szememet forgatva kinyitottam a sznob borítékot, és
kihúztam belőle a papírokat.
– Ez aztán a sok jogi szöveg. Egy házassági szerződést adtál
ajándékba? Mondtam, hogy aláírnék egyet.
Lucian a szemét forgatva lapozgatta az oldalakat, és rábökött
az egyikre.
– Ez nem házassági szerződés, Tündér. Hanem egy adomány,
illetve a Simon Walton Alapítványt hivatalossá tevő
dokumentumok.
– Azt a rohadt mindenit! – A tekintetem rögtön az összegre
siklott. – Ez egy telefonszám? Vagy egy hihetetlenül bőkezű
adomány?
– Jó munkát végeztél. Ez pedig lehetővé teszi a folytatást.
Talán néhány főállású alkalmazottal.
Döbbenten néztem fel rá.
– Mint Mary Louise?
– Ki lenne alkalmasabb a napi teendők ellátására? És arra
gondoltam, Allen talán szeretne hivatalosan is csatlakozni a
harchoz, most, hogy letette az ügyvédi vizsgát. Az is eszembe
jutott, bár a döntés a tiéd, hogy anyám jó kiegészítője lehetne a
csapatnak.
Nem sokkal a veszekedésük után Kayla elkezdett
terapeutához járni. Ő meg Lucian hamar kibékültek, és Kayla
végre elkezdte komolyan venni a függetlenségét. Eközben pedig
anyámmal is sikerült összebarátkozniuk.
Bámultam a lapot, miközben a szavak és a számok
elmosódtak a szemem előtt.
– Megint sírni fogsz, ugye?
– Á, dehogy, seggfej. Istenem, miért kell ilyen figyelmes
ajándékokat adni? Mekkora egy bunkó vagy – szipogtam.
– Szedd össze magad, vagy kénytelen leszek rád szabadítani
Tiffanyt.
A könnyeimet félrepislogva átvágtam a szobán az
éjjeliszekrényemhez, és megtaláltam a becsomagolt ajándékot,
amit a fiókba rejtettem.
– Ez a tiéd – mondtam, és odanyomtam neki.
Míg ő óvatosan kicsomagolta, én folytattam a szemem
legyezgetését.
– Mi ez? – kérdezte, miközben megfordította a keretet.
Szoborrá merevedett, és úgy nézett ki, mintha egy
elragadtatott szobrász faragta volna márványból.
A kép nyáron készült rólam, Maeve-ről és anyáról a verandán.
Lucian középen vigyorgott, és a karjaival védelmezőn átölelt
minket. A fotó alatt egy cédula volt. Az utolsó üzenet, amit apám
küldött neki.
Ha választhattam volna egy fiúgyermeket, az te lettél volna.
Vigyázz a lányaimra.
Lucian nagyot nyelt. Kinyitotta a száját, de nem jöttek ki rajta
szavak. És amikor a szabad kezével eltakarta a szemét, tudtam,
hogy eltaláltam az ajándékot.
– Ez… – Rekedt volt a hangja. Ahogy felnézett rám, szürke
szeme csupa vörös volt, és olyan szeretettel telt meg, hogy elállt
tőle a lélegzetem.
Rémülten hadonásztam.
– Ne merészeld! Össze kell szedned magad, Lucifer, mert ha te
összetörsz, én is zokogni fogok.
Felém nyújtotta a kezét, és a mellkasához húzott.
– Nagyon büszke lenne rád, Lucian – mondtam megtört
suttogással. – Érzem. Szétpukkadna a büszkeségtől, annyira
örülne nekünk.
Néma borzongás járta át a férfit, akit szerettem, aki bevállalt
értem egy golyót, aki újjáépítette az álmaimat helyettem.
– Annyira szeretlek, Lucian. Mindig is szerettelek.
Hátrahúzódott, és lenézett rám, erős kezében gyengéden
tartva a csuklómat.
– Minden, amit tettem, érted volt, Sloane. Mert mindig is te
voltál az igazi.
– Ez minden, amire valaha vágytam, Lucian – vallottam be. –
Te vagy minden, amire valaha vágytam.
– Ahogy ezt mondod a karomban, az ujjadon a gyűrűmmel…
nos, ez minden, amire én valaha is vágytam.

∞
A SZERTARTÁST EMRY akinek többször is meg kellett állnia,
VEZETTE,
hogy hangosan kifújja az orrát.
Sloane nem sétált az oltárhoz. Futott, és Lucian karjába ugrott.
Ölelkezve mondták el fogadalmukat.
Amikor a szertartásvezető megkérdezte, hogy „Ki adja át ezt a
nőt ennek a férfinak?”, Karen Walton felállt, és azt válaszolta:
„Az apja meg én.” A szertartás hátralévő részében egy szem sem
maradt szárazon.
Nolan sírva fakadt, és medveölelésbe burkolta Luciant. Nolan
felesége fényképezőgéppel dokumentálta az ölelést, Petula pedig
bekeretezte, hogy kirakják az irodában.
Sloane és Lucian az első táncukat házastársként Shania Twain
From This Moment On című dalára táncolták.
Lina félrehívta Sloane-t és Naomit, hogy a táncparketten
odasúgja nekik az „ikrek” szót.
Knox, Nash és az édesapjuk megölelték egymást a
táncparketten.
A családot meglepte, hogy az elülső veranda karácsonyfáján
egy új angyal ült, ami feltűnően hasonlított Simon Waltonra.
Senki nem tudja, honnan származik a dísz, de abban mindenki
egyetért, hogy úgy néz ki, mintha az alak kacsintana.
 Bónusz epilógus

Boldogan éltek, míg meg nem haltak

Lucian

Körülbelül egy évtizeddel később

Nálunk mindig káosz volt a szenteste. Hagyomány lett, hogy a

szeretteink minden évben itt gyűltek össze egy extravagáns
ünnepi/évfordulós vacsorára. Az évek során a családunk
jelentősen gyarapodott.
A közvetlen családban volt két kutyánk, a most már idős és
még mindig ítélkező Miau Miau, meg egy nagyon drága sósvízi
akvárium egy rosszindulatú hallal, amely minden más halat
megevett, amíg egy csinos kis bohóchal szét nem rúgta a seggét.
Sloane Luciannek nevezte el.
Annak ellenére, hogy minden évben felajánlottam, hogy
felfogadok egy ételszállítót, a nők – és Stef – birtokba vették a
konyhát, boroztak, nevetgéltek és órákon át főztek, miközben a
férfiak a kisebb gyerekeket terelgették.
Olyan sok hagyományunk volt, és olyan sok ember követte
őket. Ennek nyomasztania kellett volna, de valahányszor kinyílt
a bejárati ajtó, és egy ismerős alak sétált be rajta ajándékokat
cipelve, a hideg ellen vastagon bebugyolálva, egy újabb darab
került a helyére a lelkemben.
Nem mintha ezt valaha is bevallanám. Végül is én vagyok az
átkozott Lucian Rollins. És még ha részmunkaidőben dolgoztam
is a saját cégemnél, továbbra is egy ijesztő faszfej maradtam.
Kivéve persze a családom körében.
Bementem a konyhába, kezemben az első unokámmal.
Amara egy apró, kopasz kis mogyoró volt egy túl nagy méretű
karácsonyi rugdalózóban. Nem tettem le, mióta megérkezett.
Sloane lecsapott rám, és puszit nyomott először Amara arcára,
majd az enyémre is.
– Jól nézel ki, nagypapa – cukkolt.
A legidősebb fiunk, Caden huszonöt éves volt. Akkor
véglegesítettük az ő és a húga, Caitlin örökbefogadását, amikor
Sloane az első babánkkal, egy fiúval volt várandós, akit
Simonnak neveztünk el. Négy hónap leforgása alatt nulla
gyerekből három lett. És egy évvel később jött a negyedik,
Juliana.
Parázsló pillantást vetettem a feleségemre, a tekintetemmel
ígérve neki szexi dolgokat.
Rám kacsintott, majd megkérdezte:
– Mikor érkezik Nolan családja?
– Holnap este jönnek Stef és Jeremiah karácsonyi partijára. –
Stef megvásárolta a város szélén lévő, árverezésre bocsátott
farmot, és luxusfürdővé alakította át. Minden évben ott
gyűltünk össze egy lakomára.
Knox a legkisebb lányával a vállán vágott át a konyhán. Csak
annyi időre állt meg, hogy Gilly kinyújtsa a kezét, és lekapjon
két süteményt a tálcáról.
– Viking és Mini Viking, mindketten bajban vagytok! – kiáltott
utánuk Naomi.
 – Szüksége van valakinek valamire? Egy italra? Egy tiszta
konyharuhára? Egy kis józan észre? – ajánlottam fel, miközben
a tálcákon sorakozó ételeket csodáltam.
– Borra – válaszolta mindenki egyszerre.
– Lou, a konyhába bor kell – kiáltottam Naomi apjának, aki
Lina apjával együtt az étkezőben felállított bárpultot kezelte.
Amara tágra nyílt szemmel nézett fel rám, majd jóízűen kacagni
kezdett.
– Hogy van az én kicsikém? – kérdezte Waylay, a karomban
fészkelődő lányára mosolyogva.
A sors fintora, hogy Caden és Waylay hivatalosan is
összekötötték a családunkat azáltal, hogy a barátságukon
túllépve egymásba szerettek a főiskolán. Még mindig úgy
gondoltam, hogy ijesztően fiatalok egy ilyen elkötelezettséghez,
de Sloane megígértette velem, hogy megtartom magamnak az
aggodalmaimat.
Ahogy a gyönyörű feleségem rámutatott, ha jól végeztük a
munkánkat, Caden egy kiegyensúlyozott, produktív felnőtt lett,
aki tudja, mit akar. Eddig úgy tűnt, a jóslata beigazolódott. Még
Emry is – aki a nappaliban volt a feleségével, Sachával, hanuka
pulóverben, és a trenderlit magyarázta Nash ikreinek –
biztosított arról, hogy boldog, egészséges párnak tűnnek.
– Kopp-kopp! – szólt egy vidám hang a bejárati ajtóból.
– Menjünk, nézzük meg, ki az – mondtam Amarának. Épp
időben érkeztünk, hogy lássuk, amint az anyósom, Karen
besétál az ajtón az anyámmal, a párjaikkal és a bőröndjeikkel.
Még nem fogadtam el teljesen a két férfit. Bár a hordó mellkasú
Max elbűvölte salsa táncával Karent, és a Bíborszívvel
kitüntetett veterán, José úgy nézett az anyámra, mintha ő
teremtette volna a napot, a holdat és mindent, ami a kettő
között van, mégsem álltam készen arra, hogy teljesen
megbízzak bennük.
A dédnagymamák elragadtatott visításban törtek ki, és
elszakították tőlem Amarát.
Nem sokkal később megjelent a lisztfoltos feleségem, és
elkezdte osztogatni az öleléseket meg a puszikat.
– A szobáitok készen állnak az emeleten. A vacsora egy óra
múlva kész. Bort pedig most rögtön ihattok – mondta.
– Majd mi felvisszük a csomagokat – ajánlotta José, és ép
karjával felemelte anyám táskáját. Bár könyök fölött amputálták
az egyik karját, a férfi bosszantóan jó volt mindenben. Ami csak
még inkább arra sarkallt, hogy megtaláljam a gyenge pontját.
Karen felsóhajtott, miközben figyelte, ahogy Max a lépcső felé
tart.
– Mondd el az igazat. Túl öreg vagyok ehhez?
– Mihez? – kérdezte Sloane, átkarolva a derekamat.
– Hogy ennyire… belezúgjak.
– Ehhez soha nem lehetünk túl öregek – biztosította anyám
nyomatékosan, és rám kacsintott, miközben a csípőjén ringatta
Amarát. Még nem szoktam hozzá ehhez az új, magabiztos
anyához. Ő pedig nem szokott hozzá Lucianhez, a
családapához. De dolgoztunk rajta, és jó volt a kapcsolatunk.
– Anya, mintha apa személyesen neked választotta volna.
Nagyon kedves – jegyezte meg Sloane.
– Az, ugye? Ha már a kedvesről beszélünk, mikor jön Maeve
és Kurt? – kérdezte Karen.
– Maeve most küldött üzenetet. Chloe és a barátnője az előbb
érkeztek meg, úgyhogy pár percen belül itt lesznek – jelentette
Sloane.
– Alig várom, hogy megismerjem azt a nőt, aki rávette Chloét,
hogy ne beszéljen annyit, és legyen ideje szerelembe esni –
mondta Karen vigyorogva.
A szemem sarkából kiszúrtam egy szőrcsomót, és észrevettem
Miau Miaut, aki a függöny mögött rejtőzött.
Knox színpadiasan felmordult a nappaliban, és négykézlábra
ereszkedett. Két gyerek sikoltozva rohant végig a folyosón, és
három kutya csaholt a nyomukban. Knox nevetett, amíg fel nem
kellett állnia.
– Az istenit, ez a középkorúság szívás – nyögte.
Mindannyian idősebbek voltunk. Több dolog fájt reggelente,
amikor kikeltünk az ágyból. De soha életemben nem éreztem
magam jobban. Része lenni ennek a családnak, ennek a
cirkusznak olyan sebeket is begyógyított, amiknek a létezéséről
nem tudtam. Nem tetováltattam tovább a fizikai sebeket,
miután láttam, hogy a feleségem becsületbeli jelvényként viseli
az övét.
– Ho-ho-ho! – Duke Morgan, Knox és Nash apja jelent meg a
nyitott ajtóban. A férfi Mikulásnak volt öltözve, a felesége pedig
Mikulás anyónak. A verandán egy ajándékokkal teli piros
puttony állt.
– Itt van a Mikulás nagypapa – kiáltotta Nash, aki egyenruhát
viselt, mert ügyeletben volt. Lina az oldalához simult, és
átkarolta a derekát. A ház minden szegletéből ideszaladtak a
gyerekek, hogy üdvözöljék az újonnan érkezőt.
Kihasználva a figyelemelterelést, megragadtam Sloane-t a
csuklójánál fogva, és a bejárati ajtó felé biccentettem.
Rám vigyorgott. Kivettük a kabátjainkat a szekrényből, és a
verandára sétáltunk.
– Túl sok az ember – panaszkodtam, miközben a hintához
vezetett.
– Élvezed, és ezt te is tudod, Lucifer.
Igaza volt, és ezt a legjobb igyekezetem ellenére sem lehetett
eltitkolni.
Magamhoz húztam a feleségemet, és betakartam magunkat a
gyapjútakaróval, amit a verandán tartottunk az ilyen
menekvések esetére.
Sloane hozzám bújt, és elégedetten sóhajtott fel.
– Minden év egyre jobb – mondta.
Végigsimítottam a kezemmel a haján, amely jelenleg
ezüstszőke volt. Igazat mondott. Bár félig visszavonultam, ez
nem volt akkora döccenő, mint amire számítottam. Nolant és
Linát előléptettem. Az elviselhetetlenül vidám Holly a
szomszédunkba költözött a régi házamba az új férjével, hogy
Sloane alapítványánál dolgozzon. A könyvtár és az alapítványa
mellett Sloane továbbra is lenyűgözött nagylelkűségével és
kitartásával.
Megtartottuk a lakásomat a városban, de ahhoz, hogy Sloane
tényleg lelassuljon, kellett egy óriási ház az Outer Banksen.
Minden évben az egész kiterjedt családot egy kéthetes
tengerparti nyaralásra vittük. Olyanra, amiről gyerekkoromban
mindig álmodtam. Tüzet raktunk, tűzijátékot lőttünk,
lustálkodtunk és rengeteget napoztunk.
Áloméletet építettünk fel.
Sloane felült, és lelkesen nézett rám.
– Vettem neked valamit.
– Már mindent megkaptam tőled.
– Mondja a gazdag fickó, aki szó szerint naponta elhalmoz
ajándékokkal. Gondolod, hogy elbírsz az évfordulós
ajándékoddal?
Felsóhajtottam.
– Persze, de gyorsan add ide, mielőtt valaki ránk talál.
Ez egy újabb kis hagyomány lett kettőnk között:
szentimentális ajándékot cseréltünk az évfordulónkon,
kettesben. Ma reggel odaadtam Sloane-nak az övét, egy egyedi
ruhát, amit ugyanaz a tervező készített, aki az esküvői ruháját
is. Most épp azt viselte, és valahányszor ránéztem, a szívem egy
kicsit gyorsabban vert.
Önelégülten felemelt egy párnát a hinta végén, hogy felfedje a
piros-zöld színű papírba csomagolt ajándékot.
Egy akrilkeretet szedtem ki a papírból.
Egyetlen, tökéletes cseresznyevirág volt benne.
– A mi fánkról származik. Gondoltam, mivel minden
gyereknek adtál egy-egy hajtást belőle, legyen neked is egy,
amiben egész évben gyönyörködhetsz.
Az ujjaimmal végigsimítottam a virágon, amely oly sokáig oly
sok mindent jelképezett számomra.
A reményt. A szerelmet. A családot.
Mindent, amit kiérdemeltem. Mindent, amit Sloane adott
nekem.
– Ez… ööö… ez… szép. – Sikerült kinyögnöm a torkomban lévő
gombóctól.
Sloane elvigyorodott, és pattogni kezdett a hintán.
– Tudtam, hogy tetszeni fog! – Abbahagyta a győzelmi táncot,
amikor odabentről üvegcsörömpölés, „o-ó” kiáltások és harsány
ugatás hallatszott. – Most pedig szedd össze magad, mielőtt
visszamegyünk a házba.
Nevetve felpillantottam, és észrevettem a verandán álló fán
lógó kacsintó angyalt.
– Ezt imádta volna – mondtam.
– Tudod, mi tetszene még neki? Az az apa és nagyapa, aki
lettél.
Az ölembe húztam, és megérintettem az arcát.
– Érted mindent. Örökké.
 Kedves Olvasó!

Soha nem írom le, hogy Vége. Még a legboldogabb „boldogan

éltek, míg meg nem haltak” befejezés esetében sem. Ez egy
babona, mert sosem vagyok kész arra, hogy búcsút mondjak a
szereplőimnek. Számomra ezek a karakterek, akik elfoglalták
az agyamat, mind tovább élnek, még jóval azután is, hogy a
könyv vagy a sorozat véget ér.
De Knockemout befejeződött, és nem tudom, mihez kezdjek
magammal. Ezek a karakterek több mint két éve az életem
részei. Ez a két év pedig tele volt drasztikus változással, vad
álmokkal és tragikus veszteségekkel.
Nemcsak jobb író lettem Knockemoutnak köszönhetően (ha
közel félmillió szót írsz bármiről, biztosan fejlődsz), hanem úgy
érzem, jobb ember is vagyok. Naominak és Knoxnak, Linának
és Nashnek, valamint Sloane-nak és Luciannek köszönhetően
rengeteget tanultam a szerelemről, a veszteségről és mindenről,
ami a kettő között van. És eszembe jutott a nevetés varázslatos
tulajdonsága (az a „sokkoló” vacsorajelenet).
Köszönöm, hogy velem tartottatok ezen az úton. Többre
értékelem, mint azt valaha is gondolnátok!
Xoxo,
Lucy
 Köszönetnyilvánítás

Joyce-nak és Tammynek mindenért, de különösen azért, hogy

emlékeztettetek a zuhanyzásra.
Kari March Designs-nak a tökéletes borítókért.
Victoria Morrone-nak a LIFT 4 Autism aukcióhoz nyújtott
nagylelkű adományáért.
A That’s What She Said, a Bloom Books és a Hodder Books
csapatának… nos, szó szerint mindenért. Külön köszönet
Timnek, Dannek, Debnek, Christának, Pamnek és Kimberley-
nek.
Az ügynökömnek, Flaviának, és az ügyvédemnek, Ericnek,
amiért megakadályoztak abban, hogy sok hülyeséget csináljak.
Nagyon sokat.
ELOE-nak, Tikinek és a TWSS szerzőinek, hogy
megkönnyítették az írás nehéz részét.
Az összes olvasónak, akivel személyesen találkozhattam a
turnén.
Az összes olvasónak, akivel még nem találkoztam.
A Taco Bellnek mindig és örökké.
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Lucy Score: Things We Left Behind
That’s What She Said Publishing, Inc., 2023

Copyright © Lucy Score, 2023

A magyar kiadás a Bookcase Literary Agency engedélyével készült.

Hungarian translation © Bótyik Bettina, 2023

Ez a könyv a képzelet szüleménye.

A benne szereplő alakok, események és párbeszédek a szerző képzeletének termékei,
nem pedig valósak. Minden élő, vagy korábban létezett személyhez vagy eseményhez
való hasonlóság a véletlen műve csupán.

Minden jog fenntartva.

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni
vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt előzetes
megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítással és
tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került.

Kiadja a PioneerBooks Könyvkiadó Kft., Pécs, 2024

kiado@alexandra.hu
www.pioneerbooks.hu
www.moobius.hu

Felelős kiadó Matyi Alexandra

Felelős szerkesztő Csontos Judit
A borítót Niczuly Zsófia tervezte

ISBN 978 615 664 421 3