John J.

Sherwood
Hőseposz
(részlet a regényből)

Első Könyv

Prológus

A vénemberrel a hosszú tél hetedik esztendejében találkoztunk, úgy emlékszem. Különös

társaság verődött össze a Ghiessiltől északra tartó úton: a sherali hágón akartunk átkelni
mindannyian, de csak keveseknek sikerült.
A földek felső rétege még mindig fagyos volt; idejét sem tudtam, mikor láttam utoljára
virágokat. A Délvidéken az a hír járta, hogy Északon több a lehetőség, jobb a termés. Zöld a
fű. Sokan kerekedtek fel akkoriban, végtelen karavánok tartottak Erion felé, de persze
hasztalan.
A vénember viszont éppen onnan jött, sőt, még messzebbről. Sokat és hosszan mesélt, de
semmi bíztatót.
– A herceg bezáratta az összes kaput – suttogta, amint hangjához talált. Forró teát
traktáltunk belé, attól tért magához valamelyest. Ma sem értem, milyen megfontolásból
segítettünk neki: nálánál életrevalóbbakat is sorsukra hagytunk már az úton. Talán abban volt
valami szánni való, ahogy súlyos csuhában, egyetlen vaskos kódexszel a hóna alatt
botladozott az úton. Pyarronba tartott.
– Őrült – jegyezte meg Aschon, a hitehagyott benignus-rendi szerzetes, és leugrott a lóról,
hogy segítsen neki.
Kivételesen egyikőnk sem tartotta vissza.
A vénember hamar erőre kapott: szívós volt, mint a bivaly, és erigowi szkriptornak
mondta magát, aki csak a vészidőkben hagyta ott a Sigranomoi Egyetemet.
– Az utolsók egyike voltam – motyogta. A kódexre mutatott. – Ez talán az egyetlen, ami
megmaradt.
– Utolsók? – kérdeztem.
Bólintott, de erről nem beszélt.
– Ebben minden benne van – erősködött. Úgy szorította a kódexet, mintha az lenne az
egyetlen valós szelet a világból. És talán így is volt. Ezen már akkor is nehéz volt
kiigazodnunk.
– Azt mondtad, bezáratta a kapukat… – vetette fel Aschon.
– Igen, az összeset; a város négy kapuját, és a térkapukat is, valamennyit. Nem lehet
bejutni.
– Bemászunk.
– Azokon a falakon át? – A vénember kétkedőn csóválta a fejét. Ez már később volt, úgy
emlékszem, napokkal később. Sátrat vertünk, mert levadásztunk néhányat a ránk törő
farkasok közül, s végre volt mit ennünk; hetek óta először ettünk bőségesen. – Hagymázas
elgondolás.
– Tudsz jobbat talán? – kérdeztem.
– Vissza Pyarronba – felelte. – Tartsatok velem!
– Ugyan minek? Mi célod ott? – csapott le rá Aschon.
– Ezt viszem – mutatott a kódexre.
– Mert mi ez? – kérdezett közbe már Eemos is, a Haonwellből elszármazott félelf
embervadász. – Mi olyan fontos benne, vénember?! – rivallt rá, és vénembernek nevezte,
igen, pedig ő maga lehetett volna a csuhásnak akár a dédapja is.
 – Olvassak belőle? Olvassak az ősidőkről? Elf őseidről? – kérdezett vissza a vénember.
Eemos ajka gunyoros mosolyra rándult:
– Olvass, vénember! Kíváncsi vagyok, ugyan mit tudnál mondani?…

Fajháború

1.

Pegazusok vágtatása verte fel az erdő csendjét. Égre törő óriástölgyek között üldözték
egymást, a lombok és a törzsek homályában csak egy-egy pillanatra értek napsütötte részre, a
lovasok körül összefolyt és elmosódott a világ, de egyikük sem akart lassítani, sőt: ahogy
Nylar mind közelebb ért, Linthasnak vad ötlete támadt, és rántott egyet a gyeplőn. Pegazusa
kitárta hófehér szárnyait, s dobbantva a magasba emelkedett, szédítő sebességgel szárnyalt
fölfelé, bonyolult hurkokat írt le az óriástölgyek ágai között – aztán kibukott a napsütésbe, a
szélben hullámzó erdőtenger fölé.
Nylar csak egy perc múltán bukkant elő.
Linthas felkacagott.
– Nyertem! – rikkantotta.
A fiú melléje irányította hátasát, s rosszallóan mérte végig.
– Felelőtlen!
– Gyáva! – vágott vissza a lány. Pegazusa két szárnycsapással magasabbra emelkedett. –
Gyáva!
Nylar inkább nem vett tudomást a kihívásról. Kelet felé fordult, jobbját homlokához
emelve kémlelte a távoli hegyeket. Nagyjából tudta, merre vannak – valahol Queuro Lar,
Völgyerdő nyugati szélén –, de Śymenort már nem láthatta.
– Ideje visszamennünk – jegyezte meg. – Messze járunk, és hazavárnak.
Linthas rávillantotta mosolyát, pajkosan csillogott a tekintete: Ráérünk.
Nylar tétovázott. Nővérére nézett, aztán vissza Śymenor felé; ő is szívesen maradt volna
még az erdőben, hiszen csak hatodik napja voltak távol, alig félnapnyi útra a Városfenyőtől.
Csak a környékét akarták bejárni, hogy megnézzék a Verlaen-ligeteket és a Bukóvíz-gázló
medvebocsait.
Linthas a fivére mellé ereszkedett pegazusával. Kérdő szemekkel nézett a fiúra: Hogy
legyen?
– Esetleg… – motyogta Nylar, de nem fejezte be: haját hűvös szellő borzolta fel, sötét
árny kúszott föléjük. Hátasaik ösztönösen alacsonyabbra húzódtak, a lombok közé, s a
testvérek is csak onnan pillantottak fel az égre.
Roppant gálya hajózott el a nap előtt. Törzse fekete volt, akár az éjszaka, kibontott vitorlái
azonban vakítón ragyogtak a délelőtti fényben. Féloldalasan, lentről látták csak, de ismerték
minden részletét, a sárkányfőt mintázó orrdísztől a büszkén tornyosuló tatbástyáig.
Az északvidéki Gyászgálya volt: az Adathor.
A testvérek némán, szótlanul figyelték, ahogy alkonyi homályt borított a vidékre, amerre
elhaladt. A legnagyobb hajó volt a Nagy hegy északi oldalán, s az egyetlen, amely elérhetett a
szférák és a végtelen űr határára, hogy ott a csillagoknak adja a holtakat.
Ahogy lassan távolabb vitorlázott, az ifjak összenéztek; árnyalatnyival fakóbb volt
mindkettőjük tekintete.
Menjünk! – olvasta ki Nylar nővére pillantásából. Siessünk haza!
A nap már túljutott a zeniten, mire Śymenor közelébe értek. A lassan vonuló esőfelhők fölött
utaztak, a szikrázó napsütésben, de nem tévedhettek el: csak az égre törő Syemos
csipkecsúcsait kellett szem előtt tartaniuk, egészen hazáig.
– Ott a Huiln csúcsa – mutatott egyszer Nylar messze előre, kelet felé. – Az Antres, a
Looriel és az Allerys – mutatta aztán sorjában a többit is, Syemos legmagasabb csúcsait.
Nővérére nézett, s Linthas bátorítóan bólintott neki; Nylar most először volt távol otthonról
úgy, hogy egyedül Linthas tartott vele.
– Akkor… Śymenornak valahol… ott kell lennie – mutatott a csúcsok közötti
felhőtakaróra Nylar. – Úgy ötmérföldnyi távban, alattunk.
Linthas elmosolyodott.
– Nincs olyan messze. Inkább csak iramodásnyira – mondta, és végigsimított pegazusának
ezüstszín sörényén.
– Iramodásnyira? – nézett rá Nylar.
– Pontosan… de melyikünk ér oda előbb? – kérdezte a lány, s előredőlve a pegazus fülébe
suttogott. Az állat felhorkant, megrázta magát és megremegtette a szárnyait, majd alábukott, s
elmerült a felhők sűrűjében.
Nylar most sem tudta időben követni. Berepült a párás, nyúlós felhőrétegbe, de szem elől
vesztette Linthast. Lefelé irányította hátasát, hogy mielőbb a felhők alá érjenek – ám
felhagyott az üldözéssel, mikor a ritkuló párából lassan előbukkant a Városfenyő.
Akárha karcsú hegyorom lett volna maga is, a szürke párából kibomló roppant gigász.
Śymenor fája sok száz láb magasan tört az égre, s a méregzöld lombozatából kiemelkedő
hármastorony elérte a felhőket is. Faragványok és széles erkélyek díszítették őket, s az ágak
között is teraszok és függőhidak húzódtak, fiatornyokat és lombkunyhókat kötöttek össze.
Észak felől épp két égi hajó érkezett: lassan bevonták vitorláikat, s lomhán közeledtek a
rakodótorony felé. A teraszokon megélénkült a mozgás, árnyékvetők alá húzódott elfek bújtak
elő, hogy az érkezők fogadására siessenek.
Ahogy Nylar a föld felé nézett, az óriásfenyő lábánál, göcsörtös gyökereinél a Thaliyr
ezüstben szikrázó vizét látta meg. Apró vitorlások tartottak dél felé a tóból induló folyók
egyikén. A Thaliyr körüli erdőből szürke füstcsíkok kúsztak az égre: a házi tűzhelyek füstje
Lareśyen, az Erdei Város kunyhóiból.
– Meglepődtél? – hallotta nővére hangját a háta mögül. Lyell mosolyogva közeledett,
lassan melléje ért.
– Sokkal közelebb vagyunk, mint gondoltam – felelte Nylar, és visszafordult Śymenor
felé. – Ott az Adathor… – suttogta.
Linthas követte a pillantását. A Gyászgálya behúzott evezőkkel, felcsavart vitorlákkal,
némán pihent a Városfenyő mellett, a lombok és a tornyok árnyékában. Fekete testével, sötét
árbocaival olyan volt, mint valami hatalmasra nőtt, kitinvázas rovar. Fedélzetét kötélhidak
kötötték össze a Városfenyő törzséből kinevelt teraszokkal, s oda-vissza jártak rajtuk az elfek:
behajózták a holtakat.
– Sokan vannak… – suttogta Linthas, és beleborzongott a gondolatba.
– Menjünk… – Nylar hangja árnyalattal mélyebb volt a megszokottnál – menjünk most
már haza!

A Thaliyr partján szerszámozták le a pegazusokat, s még sokáig ejtőztek a parton, csak késő
délután mentek beljebb, a fák közé. Hosszú lépcsősorokat kellett megmászniuk, hogy az első
szélvivőkhöz érjenek, de aztán már csak pillanatok kellettek, hogy a Fa felemelje őket a
magasba, sok száz lábbal a felszín fölé.
A hercegi torony egyik erkélyére érkeztek, de a mindenütt indázó kúszónövényektől,
aranyló-pirosló virágkelyhektől úgy tűnt, mintha egy tágas lugas közepébe toppantak volna. A
növényfüggöny árnyékvetőként borult a terasz fölé: a levelek közötti réseken fáradt aranyszín
sugarakban szűrődött át a napfény.
Szinte nyomban karcsú harcos bukkant elő a belsőbb terek homályából; könnyű nadrágot
és selyeminget viselt, oldalán vékony levéltőr. Fiatal volt, néhány évszázaddal lehetett csak
idősebb náluk, s meghajlással üdvözölte őket: – Haniye śoo, ifjú hercegek! Lyell már
kérdezett felőletek.
Linthas elmosolyodott.
– Köszönjük, Alnar. Szólj anyánknak, hogy amint lehet, megyünk. Csak mosakszunk
előbb.
– Várj, előbb még… apánk hazatért már? – kérdezte Nylar.
Alnar nemet intett:
– A herceg még odavan.
– Hiszen csak néhány hete indultak el – bólintott Linthas. – Türelemmel kell lennünk,
Nylar…

2.

Az elf gálya sötét árnyat vetett Völgyvidék méregzöld rengetegére. Fehéren ragyogó vitorlái
élettől duzzadón röpítették előre az égen. Dél felé haladt a kora délutáni ragyogásban: a
tatbástya feljárója előtt eligazítást tartott a hajó parancsnoka, az orr teraszán viszont
napfürdőző elfek pihentek, élvezték a friss szelet, talán aludtak és álmodtak is…
Az ellenség az erdőtenger mélyéről bukkant elő. Vastag, száz láb hosszú polipkarokkal
rúgta el magát a fák tövéből, ahol addig rejtezett: aquir hajó volt, harci fedélzetén recsegve
fordultak célra a katapulták. Egy pillanattal később már féltucatnyi zölden izzó tűzlabda
sivított az égen.
Ilyen közelről egyik sem téveszthette el a célt. Messze dörgő robajjal martak az elf hajó
oldalába, az egyik a főárbocot törte ketté, három a tatbástyát rombolta szét. Fekete füstfelleg s
egy sárgán-zölden fortyogó tűzgolyó homályosította el a napot. Az aquirok második sortüze
már csak a legénységét vesztett égi hajó lángoló csontvázát robbantotta szét. Háznyi darabok
vetődtek mindenfelé, a kettétört gerinc a lombok közé csapódott. A roncsok nyomán lángra
kapott az erdő.
Az aquirok katapultái még néhány percig újabb célpont után kutattak, aztán
visszafordultak nyugalmi helyzetükbe. A hajó behúzta hasába ormótlan csápjait, hártyaszerű
vitorlái mély morajjal kibomlottak, és délnyugat felé indult. Néhány száz mérföld után vonta
be vitorláit újra, s lejjebb ereszkedett: közben felzúgott a szél, és rőt fények martak a lombok
közé. A megkínzott erdő felzokogott, de az aquir varázs elnémította, a fák pedig meghajoltak,
arrébb vándoroltak, s új leshelyet formáltak a csontgerincű hajónak.

Velias, Völgyvidék hercege némán siratta az erdőt. Egy egész völgy lett a tűz martaléka, sőt, a
környező dombok is, és tétlen kellett végignézniük: neki és valamennyi harcosának.
Az elmúlt néhány röpke hónapban három égi hajót, több száz harcost vesztettek el ezen a
vidéken, Völgyvidék délnyugati részei felett. Egyetlen túlélőt, egyetlen nyomot sem találtak
soha: a halál mindannyiszor hirtelen jött, utána pedig mindent felperzseltek a lángok.
Velias egy hete döntött úgy, hogy feláldozzák egyik újonnan készült hajójukat. Nagator
nélkül, messziről, mágiával irányítva küldték őrjáratra, s kisebb csapatok követték az
erdőtenger mélyén, a lombok alatt haladva. A hajó fedélzetére a leghatalmasabb elf varázslók
bűvöltek legénységet fényből és illúzióból, hogy minden valóságosnak hasson.
Moccanatlanul, kiszáradt torokkal nézték végig a hajó pusztulását, s az oltásba sem
kezdhettek bele, míg az aquirok kellően távolra nem kerültek, nehogy hiába legyen az áldozat.
Mikor eljött az ideje, Velias dala esőt fakasztott, hogy eloltsa a lángokat, de az elf csapat még
legalább egy órát állt mozdulatlanul.
A szürke fellegek alatt fehér füst kavargott, pernyét vitt a szél, itt-ott még parázslott a
föld. Üszkös fák csontujjai meredtek az égre.
Idővel aztán több irányból is apró foltok tűntek fel az égen. Közelebb érve már mind ki
tudták venni a hófehér pegazusok hátán közeledő elfeket. A herceg maradt a legtovább
mozdulatlan, még akkor is görcsösen szorongatta hátasának kantárját, mikor társai már rég
nyeregben ültek. Itt nőtt fel, ezen a tájon volt gyerek, ismerte minden fa és bokor nevét. Akadt
olyan, amelyik még nálánál is idősebb volt. Most mondott végső búcsút és köszönetet nekik.
Vadászai türelmesen várták; az ő szívüket is szomorúság töltötte el.
Végül a herceg is megmozdult, letörölte könnyeit, s immár kifürkészhetetlen arccal
pegazusa nyergébe ült. A délceg hátas kiterjesztette szárnyait, s néhány könnyűnek tetsző
csapás után a levegőbe emelkedett, a többiek pedig nyomban követték. Északkeletre tartottak:
Śymenor, a Városfenyő volt a cél.

3.

A hercegi torony legfelső szintje egyetlen, tágas terem volt csupán. Mennyezetét, az
unikornisszarvat formázó karcsú toronytető talapzatát, csavart faoszlopok boltíves alakzata
támasztotta meg, semmi más. Három irányban káprázatos panoráma nyílt, s bár a keleti
oldalon szürke hegygerinc meredt az égre, a szem kedvére befoghatta innen egész Queuro
Lart, Queuron keleti végvidékét.
Queuron a kontinens legnagyobb völgye volt, nevét is innen kapta: Völgyvidék. Északon
a Vellyr-hegység, délnyugaton az aquir szörnyek hegyvonulatai határolták, keleten pedig a
felhőkbe öltözött Syemos-hegység félkaréja védte a Nagy víz habjaitól, mely máskülönben
elárasztotta volna a vízszint alatti völgyet. Ennek legkeletibb pontján, a Syemos lábainál terült
el Queuro Lar, a Völgyerdőnek hívott rengeteg, és itt magasodott Śymenor is, a Városfenyő.
Völgyvidék hercege most a hercegi torony délnyugati balkonján állt, két kezével a
mellvédszerűen futó ágakra támaszkodott, s előredőlve fürkészte a messzeséget. Ő mindent
láthatott, de őt nem láthatta senki: arcán érezte a mágikus erő remegését, amely kifelé ágas-
kacsos fal képzetét mutatta.
– Khora’wur. – Halk hang valahonnan hátulról, a vékonyperemű szökőkút felől.
– Gyere csak ide, barátom.
Koppanó léptek a padlón; legkevésbé sem egy elf léptei.
– Elmegyünk, khora’wur.
Velias egy hosszú percig elmélázott a szó jelentésén. Vajon mit értsen alatta? Amennyire
ő tudta, jelenthetett elöljárót, családfőt, fiút, harcost, barátot, még egy merész barlangmélyi
vak halat is így neveztek. Minden csak a hangsúlytól, a kiejtéstől függött.
– Jól megfontoltátok?
Az alacsony teremtmény odaért hozzá, s egy gyakorlott mozdulattal felhúzta magát a
mellvédre. Ráncos képű, sárga bőrű kis alak volt, a hercegnek alig derékig ért. Cserzett
bőrruhákat viselt: bonyolult szabásuk egy pillanatra elvonhatta a figyelmet krumpliforma
orráról és hatalmas, elálló füleiről.
– Vének vagyunk, khora’wur. Sem erőnk, sem kedvünk nincs ellenállni. Nem is lenne
ésszerű.
Velias kihúzta magát, elsétált a szökőkút felé. A gnóm öreg jó fertályóra múlva követte
csak. Évszázados szertartás volt ez közöttük.
– Hajóink készen állnak. A városban mindent elrendeztünk, a járatok, a házak üresek. A
tárnák is kiürültek, de bejelöltük az új teléreket. Könnyen eligazodtok majd.
– Biztosan nincs más út, barátom?
A gnóm letelepedett a szökőkút szélére, egy páfránylevéllel babrált.
– Az aquirok öt esztendővel ezelőtt törtek át határain. Mi nem hiszünk a babonákban, a
sors azonban nem kijátszható. A tények könyörtelenek, khora’wur. Számításokat végeztünk,
és úgy látjuk, legkésőbb félszáz esztendőn belül vagy elérik Śymenort, vagy egyszerűen
kiéheztetnek benneteket. Mert az aquirok elpusztítják az erdőiteket…
Velias megrázta a fejét.
– Félszáz esztendő?
– Nem több, khora’wur. Rengetegszer átszámoltunk mindent, minden lehetőséget számba
vettünk. Ezen felül… megkérdeztük a csillagokat is. Nem tévedünk.
– Én pedig nem hátrálok meg.
A gnóm töprengve nézte a herceget. Öreg volt, fajtája legöregebbje, törzse elöljárója,
akinek hószín hajából mára csak néhány tincs maradt. Sokat látott éjfekete szemei
összeszűkültek, ahogy Veliast hallgatta.
– Vének vagyunk, khora’wur, de nem bolondok. Már vének voltunk akkor is, mikor a
Förgeteg az erdőkbe vetette népedet, de nem voltunk olyan gőgösek, hogy a miénknek
mondjunk bármit is. Ti megjelentetek, mi pedig visszahúzódtunk a hegyek lábaihoz. Aztán
megjelentek az aquirok, ti pedig hátrálni kényszerültetek. Mi tovább költöztünk tehát, a
hegyek közé és a föld alá. Azt hiszed, tán könnyű volt? Nem volt az. Sosem könnyű, de míg ti
harcoltatok és pusztultatok, a mi nemzetségeink éltek és gyarapodtak tovább. Mikor segítség
kellett, mi segítettünk. Megtanítottunk titeket, hogyan kell égi hajókat építeni, hogy
szembeszállhassatok az aquir hadakkal. Megmutattuk, hogyan lehet könnyen és egyszerűen
kihozni az ércet a hegyek mélyéből. Fegyvereket és vérteket készítettünk, hogy erősek
legyetek a harcban. Mert az aquirokat le kell győzni, igaz. Bár mindig mondtuk, hogy nem
így. Nem fegyverrel. Mondd, khora’wur, van-e erősebb fegyver a türelemnél?
– Nem hallgattatok ránk – folytatta rövid szünet után. – Népedet megtizedelték, mégis
harcoltok tovább. Ezt becsüljük, de nem tudjuk megérteni. Mindegy. Ha nem köttök békét az
aquirokkal, eltűntök mind egy szálig. Hát nem látjátok, hogy majd az idő végez velük? –
Ismét szünetet tartott. Oldalra billentett fejjel nézte a mozdulatlanul, némán álló elfet. – És
vannak más fajok is. Az yrchek meg a többiek. Szaporák, de nincs hatalmuk. Fejlődésük még
nem kiforrott; új istenek új teremtményei. Hely kell nekik is, és mi nem állunk ellen.
Elmegyünk, ahogy eddig is. Az idő nekünk dolgozik.
Velias közelebb lépett hozzá. Ahogy az alkonyba forduló nap fénye megcsillant haján,
ahogy aranyszínnel festette meg arcvonásait, a legendák hősének tűnt egy pillanatra, a
harcosnak, akinek népe énekelte.
A gnóm öreg elhallgatott.
– Lyell egyetért veletek – jegyezte meg sokkal később a herceg.
– Bölcs asszonyod van, khora’wur.
– Egyszer azt mondta: „Nem lehet egy egész világot megmenteni.”
– Be kell érjük egy szegletével – bólintott a gnóm.
– Csakhogy nekem ez a völgy az utolsó szeglet.
Mély csend telepedett közéjük, mint még soha.
A vén Szakértő a szökőkutat nézegette; ott volt a tervezők között. Mikor is? Sok ezer
esztendeje már…
Hosszú hallgatás után Velias szólalt meg előbb:
– Északnak mentek?
– Északnak. A Gyűrűhegy tövében élnek rokonaink, és már várnak ránk.
– Ott meddig maradtok?
– Ameddig hagynak minket, khora’wur. – Az öreg kis lény felállt, távozni készült. Velias
odalépett elé, letérdelt, kezeivel vizet merített a szökőkútból, s feléje nyújtotta: – Eliyla naa
khenuua śo. Paniyla śo umaale Lar. E'lëythos!
A gnóm szürcsölve ivott a vízből, a maradékot az elf a padlóra csorgatta. A gnóm is
merített a vízből, és megismételte a szertartást:
– Khenuula śo eliyle am. Athuula śo hethuule Lar. Em'kolëythos!
Több szóra nem volt szükség, az elf búcsúrituálé mindent elmondott, amit szükséges volt
elmondani. Egy hosszú pillanatig még fürkészték egymást, aztán Velias felegyenesedett, az
öreg pedig a légakna felé indult.
Mielőtt belépett, még visszafordult, hogy utoljára jól megjegyezzen mindent: az elf
herceget, a szikrázó vízpermetet, a vörösbe hulló napot a láthatár peremén.

4.

– Linthas! Linthas!
A lány felébredt a halk suttogásra. Kiugrott az ágyból, s mezítláb szaladt a balkonra,
nesztelenül, nehogy felébressze öccsét.
Magas, sötétbe öltözött ifjú várt rá egy pegazus hátán. A második hold kékezüstre festette
szabadra eresztett haját.
– Karell! – nevetett a lány, és valósággal ugrott a karjai közé. A pegazus az új teherre
kissé alább ereszkedett. – Visszajöttél!
Hosszan ölelték egymást.
– Apád sikerrel vezetett minket – suttogta Karell. – Ne aggódj, nem lesz már semmi baj.
Linthas hozzásimult; megnyugodhatott volna, mégis csak most lett izgatott.
– Gyere! – szólt Karell. – Hamarosan feljön a harmadik hold is, gyönyörű az éj olyankor.
És napkeltéig ráérünk.
A lány csak egyetlen pillanatig akart ellenkezni, aztán helyeslően biccentett.
A pegazus megindult előre, a Syemos ormai felé.

Három hold uralta az eget a végtelen erdők felett. Velias, Völgyvidék hercege hálótermének
erkélyén, kígyózó indák, ezüstfénnyel futtatott páfránylevelek körében állt. Feléje nyújtózott
valamennyi, mintha csak az érintését keresnék. A herceg semmit sem viselt, és sötétben is
csillogó, kibontott aranyhaja a derekáig ért. Meztelenül állt a forró éjszakában, lelkével
próbálta befogni a mindenség dallamát. Csillagvilág szikrázott az erdők fölött, a vörös hold
bíborszínnel festette meg a Śymenor alól induló folyókat. Itt is, ott is fények törtek át a
lombokon, az elf kunyhók melegének fényei. Valahol távol elf dobok, rhemreulok üzentek az
éjszakába: bagolyhuhogás válaszolt nekik. Velias elkapta a bagoly szavát, s máris látta az
éjszaka vadászait, ahogy szárnyra kapnak, s az erdők, a tó, az élet illatát érezve már ő is kint
járt a szabadban, velük vadászott, szabadon szárnyalt…
– Szerelmem? – Forró, csupasz test simult hozzá, vékony kezek fonták körül.
Lyell.
Velias kifújta a levegőt, megfogta párjának kezét. Lyell hátulról simult hozzá, a
combjához, a hátához feszült, és szorosan átölelte.
Sokáig álltak így.
– Álmot láttam, Lyell. Szörnyű álmot – szólalt meg aztán a herceg.
A nő szorítása, ha lehet, még erősebb lett, szinte egybeolvadt a férfival. Az álmok a múlt
vagy a jövendő, egy volt vagy leendő élet tettei. Események, melyek megtörténtek már, vagy
meg fognak történni. Az elfek tucatnyi szertartást ismertek, hogy elalvás előtt elűzzék a rossz
álmokat, de csak egyetlen egyet, hogy utóbb megbéküljenek velük.
 – Álmomban… Álmomban sötét árnyak neszeztek mindenütt: suttogtak és hálót fontak
körénk. Álmomban az Adathor rázuhant Śymenorra, beleremegett egész Völgyvidék…
Álmomban vérré poshadt a tó vize, kiszáradtak a fák, elpusztult a világ. Földmélyi járatokból
szörnyetegek rajzottak elő; a földből, a tengerből, a víz alól is jöttek. Narválok okádták ki
őket a partra, és elpusztítottak… mindent. Vért izzadt és könnyezett az ég, tűzférgek falták fel
az erdőt, torzszülöttek hullottak az égből…
A nő maga felé fordította a férfit, karjukba zárták egymást.
– Félek, Lyell.

(…)