Ajánlom ezt a könyvet csodálatos olvasóimnak,

akiktől ezúton kérek bocsánatot az előző rész idegőrlő befejezéséért...

Csak vicceltem! Dehogy kérek bocsánatot.
Viszont azt komolyan mondom,
hogy nagyon szeretlek benneteket!

.
I. HAZEL
AMIKOR HARMADSZOR IS MEGTÁMADTÁK ŐKET, Hazel majdnem „sziklába harapott". Éppen a ködöt
bámulta, és nem értette, miért olyan nehéz átkelni egy nyamvadt hegyvonulaton, amikor a hajó
vészcsengője megszólalt. - Éles szögben balra! - kiáltotta a hajó árbocáróll Nico.
Leo balra kanyarodott. Az Argó II. bedőlt, és légevezői késként hasították a felhőket.
Hazel elkövette azt a hibát, hogy áthajolt a hajókorláton. Egy sötét és gömbölyű dolog száguldott
felé. Miért akar nekünk jönni a hold?! - tette fel magának a kérdést aztán kiáltva elterült a
fedélzeten. A szikla olyan közel suhant el az arcához, hogy a szele kisöpörte a homlokából a tincseket.
RECCS! Az első árbóc vitorlástul-kötelestül eltört, Nico pedig lezuhant róla. A teherautó nagyságú
szikla eltűnt a ködben, mintha valami sürgős dolga lenne. Amíg Leo ismét vízszintesbe hozta a hajót,
Hazel Nicóhoz mászott. - Jól vagy?! - Megvagyok - rugdosta le magáról a vitorlavásznat. Hazel
felsegítette a fiút, aztán mindketten az orrba botladoztak. Hazel most már sokkal óvatosabban
kukucskált át a korláton.

A szétváló felhők között mohazöld hegyre láttak, aminek tetejéből fekete szirt döfött az égbe, és egy
hegyi isten állt rajta, ezeket Jászon a numina montanum néven emlegette. Volt egy görög nevük is:
ourae. De akárhogy is hívtad őket, rohadt szemetek voltak.
Ez is fehér tunikát viselt, mint a többi, és a teste olyan durva és fekete volt, mint a bazalt. Hat méter
magas lehetett, nagyon izmos volt. Lengedező fehér szakállával, kócos hajával, vadul villogó szemével
úgy festett, mint egy őrült remete. Hazel nem értette, mit kiabál nekik, csak annyit sejtett, hogy nem
üdvözlő szavakat hall.
A hegyisten puszta kézzel egy újabb darabot tépett ki a hegyből, és golyóvá gyúrta.
Az istent hamarosan elnyelte a köd, de amikor megint elkiáltotta magát, újabb hegyistenek
válaszoltak nekí a távolból, és kiáltásaik visszhangoztak a völgyekben. - Rohadt hegyi istenek! -
mérgelődött a kormánynál Leo. - Ez a harmadik alkalom, hogy helyre kell állítanom azt az árbócot!
Mit gondolnak ezek?! Hogy a Tescoban veszem az árbócokat?
Nico összehúzta a szemét. - Mi az a Tesco?
Nem ez a lényeg! - Leo felkapta az irányítópanelt, amit egy Nintendo Wii-konzolból alakított át, és
tekert rajta valamit. A fedélzeten kinyílt egy csapóajtó, és egy mennyei bronzból kovácsolt ágyú
bukkant ki rajta. Hazel alig tudta időben befogni a fülét. Az
ágyúból hangos durranások kíséretében golyók repültek ki, amik aztán propellereket növesztve,
görögtüzet húzva maguk után elpörögtek a ködben.
Egy perccel később robbanások rázták meg a hegyvonulatot, amiket a hegyi istenek dühös ordibálása
követett. - Ezt megkaptátok! - örvendezett Leo.
Hazel ebben nem volt olyan biztos. Az utolsó két alkalomból ítélve arra következtetett, hogy Leo
legújabb játékai csak feldühítik az isteneket.
A hajó jobb oldalánál újabb szikla fütyült el. - Meneküljünk! - kiáltotta Nico.
Leo motyogott valamit a hegyi istenek anyukájáról, és elfordította a kormányt. A motorok felzúgtak.
Az önszabályozó kötelek megfeszültek, és a hajó balra dőlt. Az Argó II. egyre növekvő sebességgel
északnyugati irányba távolodott. Már két napja ezt játszották.
Hazel képtelen volt megnyugodni addig, amíg hátuk mögött nem hagyták a hegyvonulatot. A köd is
felszívódott szerencsére, és az olasz táj napfényben fürdőzött alattuk. Az alacsony hegyek és az
aranyló mezők nem sokban tértek el Észak-Kaliforniától. Hazel már-már azt hitte, hogy hazafelé
tartanak, a Jupiter Táborba.
A gondolattól elnehezedett a szíve. A Jupiter Tábor csupán kilenc hónapja volt az otthona, mióta Nico
visszahozta az Alvilágból. De jobban hiányzott neki a New Orleans-i szülőhelyénél, hogy Alaszkáról
már ne is beszéljünk, ahol 1942-ben meghalt.
Hiányzott neki az Ötödik Cohors barakkjában álló priccse és az étkezőben elköltött vacsorák, amikor
szélszellemek hozták-vitték a tálcákat, miközben a légiósok a hadi játékokat idézték fel vidáman.
Szeretett volna Frank Csanggal Üj Róma utcáin bolyongani.
Szerette volna megtudni, milyen lehet egy hétköznapi lánynak, amikor egy kedves, aranyos fiú
udvarolgat neki.
De leginkább biztonságban szerette volna magát érezni. Annyira unta már az örökös rettegést és
szorongást.
A hátsó fedélzeten állt, Nico az árbóc szálkáit szedegette ki a karjából, Leo pedig a hajó konzoljának
irányítópultját nyomogatta. -Ez durva volt - mondta. - Nem kéne felébreszteni a többieket?
Hazel tudta, hogy a barátainak ki kellett pihenniük az éjszakai szolgálatot. Holtfáradtak voltak az
örökös riadókészültségtől, védekezéstől. Az Argó II.-t a római szörnyek óránként nézték ízletes
csemegének.
Néhány héttel ezelőtt még nem hitte volna el, ha azt mesélik neki, hogy valaki átaludt egy hegyiisten-
támadást, most meg minden barátja az utastérben horkolt, mintha kómában lenne. - Hadd
pihenjenek - felelte. - Nélkülük kell másik utat találnunk.
Leo a monitorra sandított. - Én is ettől féltem. - Foltos munkásingében és zsíros farmerében úgy
nézett ki, mint aki most vesztett el egy birkózóversenyt egy mozdonnyal szemben.
Mióta a barátai, Percy és Annabeth a Tartaroszba zuhantak, éjjel-nappal dolgozott, ezért kicsit
idegesebb és feszültebb volt a szokásosnál.
Hazel aggódott érte, de egy kicsit örült is a változásnak. Amikor Leo mosolygott és viccelődött,
túlságosan hasonlított a fiú dédapjára, akivel Hazel 1942 táján randizott.
A fenébe, miért ennyire komplikált az élete? - Miért, te látsz másik utat? - kérdezte halkan Leo.
A monitoron Olaszország térképe derengett, és az olasz csizmán végigfutó Appenninek. Az Argó II.
helyét zöld pont jelölte a hegylánc nyugati oldalán, néhány száz kilométerre Rómától. Az útvonaluk
pofonegyszerű lehetett volna. Epiruszba tartottak, Görögországba, ahol egy templomot kellett
megkeresniük, ami a Hádész Háza névre hallgatott. (Az istent a rómaiak Plutónak hívták. Hazel pedig
szimplán Láthatatlan Apának).
Ahhoz, hogy elérjék Epiruszt, nem kellett mást tenniük, csak kelet felé haladni a lehető
legegyenesebben, át az Appennineken és az Adrián. De a hegyeken nem jutottak át; akárhánysszor
próbálkoztak, a hegyi istenek mindig visszaverték Őket.
Az elmúlt két napban a hegyvonulat északi részén próbálkoztak. Abban bíztak, hogy találnak egy
biztonságos átjárót, de ráfaragtak. A hegyi istenek Gaia fiai voltak, a Hazel által leginkább utált
istennőé. Ezért nem csoda, ha nagyon elszánt ellenségekre leltek bennük. Az Argó II. nem tudott
olyan magasan szállni, hogy elkerülje a támadásaikat. Hiába voltak fegyvereik, a hajó nem juthatott
át a hegyvonulaton anélkül, hogy darabokra ne zúzódott volna. - A mi hibánk - mondta Hazel. - Nicóé
meg az enyém. A hegyi istenek megérzik a jelenlétünket.
A féltestvérére pillantott. Mióta kimentették az óriások fogságából, Nico kezdett erőre kapni, de még
mindig nagyon sovány volt. Csontjain lötyögött a fekete farmer és a fekete póló. Beesett szemét
hosszú, fekete haj keretezte. Egykor olajbarna arca most betegesen zöldes volt, mint a penész.
Emberi évekkel számolva tizennégy is alig volt, vagyis csak egy évvel idősebb Hazelnél, de az évei
semmire sem utaltak... Mint Hazel, Nico di Angelo is félisten volt, csak egy másik korszakból.
Valamiféle ősi energiát sugárzott. Csöndes szomorúságot, ami abból fakadt, hogy nem a modern
világhoz tartozott.
Hazel nem ismerte régen a srácot, de a szomorúságát nemcsak megértette, de át is érezte. Hádész
(vagy Pluto) gyermekei ritkán élhetnek boldog életet. És abból, amit Nico tegnap éjjel elmondott
neki, kiderült számára, hogy az igazi nehézségek csak azután jönnek, hogy elérték Hádész Házát.
Hatalmas nehézséggel kell majd szembenézniük, ám Nico megeskette, hogy nem szól róla a
többieknek.
Nico megmarkolta a sztűgiai vasból készült kardját. - A földszellemek nem kedvelik az Alvilág
gyermekeit. Ez igaz. Mert szó szerint alájuk pörkölünk. De azt hiszem, a hegyistenek nélkülünk is
megéreznék az Argó II.-t. Ugyanis a rakterünkben nem mást viszünk, mint az Athéné Parthenoszt.
Ennyi erővel egy szörnycsalit is vihetnénk.
Hazelt kirázta a hideg, amikor a hatalmas szoborra gondolt, ami gyakorlatilag az egész rakteret
betöltötte. Annyi mindent feláldoztak azért, hogy megtalálják és kihozzák a Róma alatti teremből, de
fogalmuk sem volt, mihez kezdhetnének vele. Egyelőre csak arra volt jó, hogy felriassza a szörnyeket.
Leo végigfuttatta az ujját Olaszország térképén. - A hegyeken képtelenség átjutni, mivel mindkét
irányban hoszszan elnyúlnak. - Akkor majd a tengeren megyünk, és körbehajózzuk Olaszország déli
csücskét! - javasolta Hazel. - Az nagy kerülő, ráadásul nincs velünk a... - Nico hangj'a elcsuklott. - A
tengerszakértőnk, Percy.
A név úgy lógott a levegőben, mint egy közeledő viharfelhő. Percy Jackson, Poszeidón fia. Az a
félisten, akit Hazel talán a leginkább csodált. Hazel életét többször megmentette alaszkai küldetésük
során, de amikor Rómában neki kellett volna segítenie a fiún, csődöt mondott.
Tehetetlenül kellett végignéznie, ahogy Annabeth és Percy eltűnt az Alvilágban.
Hazel nagy levegőt vett. Annabeth és Percy még életben van. Ezt a szívével sejtette. Ha eljut Hádész
Házába, még segíthet rajtuk. De ahhoz túl kell élnie azt a megpróbáltatást, amire Nico
figyelmeztette... - Akkor tartsunk tovább észak felé! Kell lennie valahol egy átjárónak a hegyek között,
egy szorosnak vagy ilyesminek!
Leo a bronzból készült Arkhimédész-gömbön babrált, amit a konzolra szerelt. Ez volt a legújabb és
legveszélyesebb játéka. Valahányszor Hazel a gömbre pillantott, kiszáradt a szája. Attól tartott, hogy
Leo rossz gombot nyom meg rajta, és kilövi őket, esetleg felrobbantja a hajót, netán egy hatalmas
kenyérpirítóvá változtatja az Argó II.-t.
De most szerencséjükre a gömbből egy kamera ugrott elő, ami az irányítópult fölé vetítette a
hegyvonulat 3D-s képét. - Nem t'om - dünnyögte Leo a hologramot nézve. - Nem látok átjárót észak
felé, de jobb, mint délnek hátrálni. Rómából egyelőre elegem lett.
Egyikük sem ellenkezett. Róma rémes emlék volt. - Akármit is csinálunk, gyorsan kell cselekednünk -
mondta Nico. - Minden egyes nap, amit Percyék a Tartaroszban töltenek...
Nem kellett befejeznie a mondatot. Csak abban bízhattak, hogy Percy és Annabeth megtalálja a Halál
Kapujának Tartarosz felőli oldalát. Ha az Argó II. eljut Hádész Házába, akkor ők segíthetnek kinyitni a
halandó oldalon.
Akkor nem csak a barátaikat menthetnék meg, de lezárhatnák a kaput, és ezzel meggátolhatnák,
hogy Gaia zsoldosai újra és újra feltámadjanak. Igen... ennek a tervnek sikerülnie kell.
Nico az olasz tájaí nézte. - Talán mégis fel kéne ébresztenünk a többieket. Túl nagy döntés ez ahhoz,
hogy nélkülük hozzuk meg. - Nem! Nekünk kell megoldani a problémát - jelentette ki Hazel.
Nem tudta, miért olyan biztos ebben, de Róma óta a csapatuk kezdett szétesni. Eddig együtt
dolgoztak, aztán bumm! A csapatuk két legütősebb tagját elnyelte a Tartarosz. Percyvolt az osztag
lelke.
Ö biztatta őket, amikor az Atlanti-óceánon át a Földközi-tengerre hajóztak. Annabeth pedig
egyértelműen a vezérüknek számított.
Végül is szinte egyedül szerezte meg az Athéné Parthenoszt. ő volt hetük közül a legokosabb, és ő
birtokolta a válaszokat.
Ha Hazel minden alkalommal felébresztené a társait, ha problémája adódik, akkor még többször
veszekednének, és öntené el őket a reménytelenség érzése.
Arra vágyott, hogy Percy és Annabeth büszkék legyenek rá. Át kell vennie a kezdeményezést. Nem
szabad elhinnie, hogy a küldetésben csak annyi szerepe lesz, amennyit Nico jövendölt előtte: a
Hádész Háza eléréséig eléjük gördülő akadályok felszámolása.
Inkább elnyomta magában a gondolatot.
- Kreatív gondolkozásra van szükség! Vagy találnunk kell egy másik utat a hegyeken át, vagy
álcáznunk kell a hajót a numinák elől. - Ha egymagam lennék, az árnyékutazást választanám -
sóhajtott Nico. - De az egész hajót nem tudnám átvinni. Igazság szerint, amilyen rossz állapotban
vagyok, talán még magamat sem. - Kieszelhetnék valamit, amivel álcázhatom a hajót. Füsttakaróba
burkolva nem tűnnénk fel a felhők között - gondolkozott hangosan és nem túl lelkesen Leo.
Hazel a lent elsuhanó földeket nézte, és arra gondolt, ami alatta van. Az apja királyságára, az
Alvilágra. Életében egyszer találkozott csak Plutóval, de akkor sem jött rá, kivel hozta össze a sorsa.
Egy dologban biztos volt: a segítségére soha nem számíthat. Nem számíthatott rá az első életében,
nem számíthatott rá az Alvilágban, és azóta sem, hogy Nico visszahozta őt az élők közé.
Az apja szolgája, Thanatosz, a halálisten, azt mondta, hogy Pluto szívességet tesz azzal a lányának, ha
nem vesz róla tudomást.
Hiszen nem szabadna élnie. Ha Pluto tudomást venne róla, akkor kénytelen lenne visszarángatni az
Alvilágba.
Tehát Plutót segítségül hívni nagyon rossz ötletnek tűnt. És mégis...
Azon kapta magát, hogy némán imádkozik: „El kell jutnunk a templomodig, Hádész Házáig, apa.
Kérlek, ha odalent vagy, mutasd meg, mit tegyünk!"
A horizont szélén mozgást észlelt, egy nagyon gyorsan közeledő pontot, ami csíkot húzott maga után,
mint a repülők. Hazel nem akart hinni a szemének. Nem merte elhinni, hogy igaz, pedig nem
képzelődött. - Arion! - Ki? - lepődött meg Nico. Leo boldogan felkurjantott, ahogy a porfelhő
közelebb ért. - Nem ki, hanem mi! Egy ló, haver! Kansas óta nem láttuk!
Hazel felkacagott. Először nevetett hosszú napok óta. Örült, hogy újra láthatja a barátját.
Nagyjából egy kilométerre a bézs színű pont felvágtatott egy hegy tetejére. Továbbra sem lehetett jól
látni, de amikor ágaskodva nyihogni kezdett, hangja eljutott az Argó II.-ig, és Hazel biztosra vehette,
hogy valóban a lova az. - Menjünk oda hozzá! Azért jött, hogy segítsen. - Rendben - vakarta meg Leo
a feje búbját. - De megbeszéltük, hogy nem szállunk le a földre, vagy elfelejtetted? Gaia
mindannyiunkat el akar kapni. - Csak közelítsd meg! Majd leereszkedem a létrán - mondta Hazel
vadul dobogó szíwel. - Arion mondani akar nekem valamit.

II. HAZEL

AZELŐTT MÉG SOHA NEM ÉREZTE MAGÁT ennyire boldognak.

Talán csak azon a lakomán a Jupiter Táborban, amikor Frank először megcsókolta... De ez a mostani
pillanat igényt tarthatott a dobogó második helyére.
Amikor leugrott a kötéllétráról, Arionhoz futott és átkarolta a nyakát. - Annyira hiányoztál! - nyomta
arcát a ló meleg bőréhez, aminek tengerisó- és alma illata volt. - Hol jártál?
Arion halkan nyihogott. Sajnos Hazel nem értett a lovak nyelvén, mint Percy, de azért vette az
üzenetet: „Nincs idő az érzelmeskedésre, kislány, inkább ugorj fel a hátamra!" - Azt akarod, hogy
veled menjek?
Arion bólintott, aztán topogni kezdett. Pillantása azt üzente, sietniük kell.
Hazel még mindig alig akarta elhinni, hogy Arion visszatért.
Arion akármilyen felületen képes volt vágtatni, még a tenger tükrén is, de Hazel attól tartott, az ősi
földre nem meri követni őket. A Földközi-tenger térsége veszélyes helynek számított a félistenek és
társaik számára.
A paripa csak azértjött ide, hogy Hazelnek segítsen. A lány a ló Idegessége láttán nem sok jóra
számíthatott, mégis nagyon boldog volt. Annyira elege volt a légi- és a tengeribetegségből. Az Argó II.
fedélzetén körülbelül annyi hasznát vették, mint egy lyukas homokzsáknak. Örült, hogy újra szilárd
talajon állhat, még akkor is, ha az Gaia felségterületének számított. Készen állt a lovaglásra. - Minden
rendben, Hazel? - kiáltott le Nico a hajóról. - Igen! - guggolt le a lány, és egy aranyrögöt idézett meg a
földből. Egyre ügyesebben tudta irányítani az erejét. Többé már nem ugráltak nyomában drágakövek,
és a talajból bármikor előcsalogatta az aranyat. Megetette Ariont az aranyröggel. Ez volt a paripa
kedvenc csemegéje. Aztán felnézett Nicóra és Leóra, akik a harminc méterre lebegő hajó széléről
figyelték. - Arion el akar vinni valahova.
A fiúk aggódva tekintettek egymásra.
Leo észak felé mutatott. - Ugye, nem oda?!
Hazel addig észre sem vette a kavargást. A következő hegy tetején lévő romok felett - ami talán egy
római templom vagy erőd maradványa lehetett - viharfelhők gyülekeztek. Tölcsérfelhő nyúlt le a
csúcs felé, mint egy fekete mutatóujj.
Hazelnek hirtelen vérízű lett a szája. Arionra tekintett. - Oda akarsz menni?
Arion felnyerített, mintha azt mondaná: „Nincs más választásom!"
Hazel segítséget kért. Ez lenne az apja válasza?
Hazel nagyon remélte. De a viharban nem csak Pluto erejét érezte, hanem egy sötét, hatalmas és
nem feltétlenül barátságos
lény hatalmát is.
Mégis ez volt az egyetlen esélye, hogy segítsen a barátain. Hogy végre vezethessen és ne csak mások
után kullogjon.
Meghúzta a birodalmi aranyból készült kardjának övét, és Arion hátára pattant.
- Nem lesz semmi bajom! - kiáltott oda Nicónak és Leónak. Maradjatok itt, és várjatok meg! - Mennyi
ideigvárjunk? Mi lesz, ha nem jössz vissza? - kérdezte Nico. - Ne aggódj, visszajövök! - ígérte, és
nagyon remélte, hogy valóban így lesz.
Megsarkantyúzta Ariont, és elvágtatott az egyre vadabban kavargó tornádó felé.

III. HAZEL
AZ ÖRVÉNYLŐ, FEKETE TÖLCSÉR szinte beszippantotta a hegy. tetőt. Arion a vihar felé száguldott.
Amikor odaértek, Hazel úgy érezte, mintha dimenziót váltottak volna. A világ elvesztette a színeit. A
vihar falai sötéten körbevették a hegyet, az ég szürkén örvénylett. A romok fehéren ragyogtak. Arion
színe is megváltozott, karamellből hamuszínű lett.
A vihar közepén moccanatlanul állt a levegő. Hazel hideg bizsergést érzett a bőrén, mintha alkoholos
vattával dörzsölnék. A mohás falon egy boltíves kapu nyílt.
A homályban nem látott jól, de érezte, hogy van bent valaki, és úgy vonzza magához, mint vasat a
mágnes.
Hazel megtorpant. Megfogta Arion kantárját, aki türelmetlenül dobogni kezdett, és patái alatt
megrepedt a föld. A ló lába alatt megfehéredett a fű, mintha dér csípte volna meg. Hazelnek eszébe
jutott az alaszkai Hubbard-gleccser, ahol a talaj ugyanígy hasadozott a lába alatt. Eszébe jutott,
hogyan omlott be a föld alatti terem padlója, és nyelte el Percyéket a Tartarosz.
Bízott benne, hogy a fekete-fehér hegycsúcs nem szakad be a lába alatt, de úgy döntött, nincs más
hátra, csak előre. - Menjünk! - mondta tompa hangon, mintha párnába beszélne. Arion átlépdelt a
boltív alatt. Romos falakkal határolt, téglalap alakú udvarra értek, akkora lehetett, mint egy
teniszpálya. A falakból további három kapu nyílt - északra, keletre és nyugatra. Az udvar közepén két
járda találkozott kereszt alakban. A levegőben köd úszott. A fehér lepedők úgy mozogtak, mintha
élnének.
Ez nem csak egy sima köd volt, ez maga volt a Köd.
Sokat hallott már a természetfeletti fátyolról, ami elrejtette a mitológia világát a halandók szeme
elől. Megtévesztette az embereket, és néha még a félisteneket is, így azok a szörnyeket veszélytelen
állatoknak látták, és hétköznapi fickóknak az isteneket.
Hazel tudta, hogy nem egyszerű füstöt lát. De ahogy nézte, amint Arion lábai között kígyózik, és
kikúszik a kapukon, még a szőr is felmeredt a karján. Biztos volt benne, hogy ez a fehér anyag tiszta
mágiából áll.
A távolban kutya vonyított. Arion ritkán ijedt meg, de most hátrálni kezdett és idegesen fújtatott.
Hazel megsimogatta a nyakát. - Nyugi! Majd vigyázunk egymásra. Most leszállok, rendben?
De amint lecsusszant a hátáról, a ló sarkon fordult és elvágtatott. - Arion, ne hagyj itt!
A paripa eltűnt. Ennyit arról, hogy vigyáznak egymásra. Újabb vonyítást hallott, most közelebbről.
Hazel elindult az udvar közepe felé. A Köd úgy vont be mindent, mint a szárazjég. - Van itt valaki? -
kiáltotta. - Van - válaszolta egy hang.
Az északi kapuban egy asszony homályos alakja jelent meg.
Nem. A keletiben állt, vagy inkább a nyugatiban. Három egyforma alak indult el. Alakjuk homályos
volt a Köd trükkje és nyomában két füstpamacs surrant. mintha mintha állatok követnék őket. Talán
kutyák vagy macskák? Amikor az udvar origójához értek, a három ködkép összeolvadt, egyetlen hús-
vér nő vált belőlük, aki ujjatlan, fekete köntöst viselt. Arany haját magas kontyba fogta össze görög
módi szerint.
A ruhája annyira selymes volt, hogy úgy tűnt, mintha tintaként mindjárt lefolyna a válláról. Húsznál
nem tűnt többnek, de Hazel tudta, hogy ez semmit sem jelent. - Hazel Levesque - szólította meg a nő.
Gyönyörű volt, de holtsápadt. New Orleansban Hazelnek egyszer virrasztania kellett halott
osztálytársa mellett. Emlékezett a lány koporsóban fekvő, dermedt testére. Az arcát kifestették,
mintha csak aludna, de Hazelt ez csak mégjobban megrémisztette.
Erre a lányra emlékeztette az a nő Hazelt. Annyi volt kettőjük között a különbség, hogy ennek nyitva
volt a szeme, és teljesen fekete volt. Amikor oldalra döntötte a fejét, megint három alak lett belőle.
Összemosódott, ködös utóképek, mintha a nő bemozdult volna egy fotón. - Ki maga? - érintette meg
Hazel a tőrének markolatát. - Melyik istennő?
Mert abban biztos volt, hogy egy istennővel áll szemközt. A nőből csak úgy sugárzott az erő. Minden
miatta volt: miatta kavargott a Köd és a fekete vihar, és miatta ragyogtak a romok. - Túl sötét van,
attól félek - szólalt meg a nő, és felemelt kezeiben két régimódi fáklya jelent meg. A Köd az udvar
széléig hátrált.
A nő szandálos lába körül sertepertélő ködgomolyok is testet öltöttek. Az egyikből egy fekete
labrador retriever lett, a másikból egy hosszú testű, szürke bundájú ragadozó, talán egy menyét.
A nő nyugodtan mosolygott. - Hekaté vagyok, a varázslás istennője. Ha túléled a ma éjszakát, el kéne
beszélgetnünk néhány dologról.

IV. HAZEL
HAZEL SZERETETT VOLNA ELROHANNI, de mintha a fehér földbe gyökerezett volna a lába. Hekaté két
oldalán egy-egy fáklyatartó állt ki a talajból, mint valami babkaró. Belehelyezte a fáklyákat, aztán
lassan megkerülte Hazelt. Ügy bámulta, mintha valami hátborzongató táncotjárnának. A fekete kutya
és a menyét követték gazdájukat. - Hasonlítasz az anyádra - mondta végül Hekaté.
Hazel torka összeszorult. - Ismerte őt? - Hogyne ismertem volna! Marie jósnő volt, aki bűbájokkal, és
gris-grisekkel, voodoo talizmánokkal foglalkozott. Elvégre én vagyok a varázslás istennője.
A nő fekete szeme mintha ki akarta volna szippantani a testéből a lány lelkét. Az első életében, még
New Orleansban, Hazelt sokat csúfolták a Szent Ágnes Iskolában az anyja miatt. Diáktársai Marie
Levesquét boszorkánynak tartották, és az apácák is arról sugdolóztak egymás között, hogy Hazel
anyja az ördöggel cimborál.
Ha az apácák az anyjától féltek, vajon mit szóltak volna Hekatéhoz? - Sokan félik a nevem - mondta az
istennő, mintha a gondolataiban olvasna. - De a varázslat egymagában se nem jó, se nem rossz. Csak
egy eszköz, olyan, mint a kés. A kés gonosz? Csak a használója lehet az. - Az... az anyám - dadogta
Hazel. - Nem hitt a mágiában. Nem igazán. Csak becsapta az embereket a pénzért.
A menyét cincogott, majd vicsorogni kezdett, aztán a hátsója felől furcsa zaj hallatszott. A szellentő
menyétek más körülmények között még akár viccesek is lettek volna, de Hazel most nem tudott
nevetni. A ragadozó szeme vörösen és gonoszan meredt rá, mint két izzó széndarab. - Nyugalom,
Gale! - vont vállat bocsánatkérőn az istennő. Gale utálja a kételkedőket és a csalókat. Egykor maga is
boszorkány volt. - A menyétje egy boszorkány volt? - Nem menyét, hanem görény - helyesbített
Hekaté. - De Gale egykor valóban boszorkány volt. Egy kibírhatatlan banya rémes személyi higiéniával
és extrém emésztési problémákkal - legyezgetett kezével az orra előtt Hekaté. - Rossz fényt vetett a
többi követőmre. - Értem - mondta Hazel, és megpróbált nem nézni a görényre, ám az állat
bélproblémáitól émelyegni kezdett. - Ezért görénnyé változtattam, és ebben az alakban végre
megtalálta önmagát.
Hazel nagyon nyelt, és a gazdája kezét szeretettel szaglászó, fekete kutyára nézett. - Gondolom, a
labradora is... - Hekuba? Trója királynője volt a szentem - mondta, mintha ez a világ
legtermészetesebb dolga lenne.
A kutya felmordult. - Igazad van, Hekuba - bólogatott az istennő. - Nincs időnk hosszas
bemutatkozásra. Nos, Hazel, az édesanyád nem hitt a varázslatban, mégis igazi varázserő volt a
kezében. Erre ő is rájött végül. Amikor varázsigét keresett, amivel megidézheti Plutót, én segítettem
neki. - Maga? - Bizony - folytatta a körözést Hekaté. - Nagy lehetőségeket láttam az anyádban, de
benned még több lehetőséget látok.
Hazel Hekaté felé kapta a fejét. Jól emlékezett édesanyja vallomására, amit a halála előtt tett: hogyan
idézte meg Plutót, hogyan szeretett belé az isten, és kapzsiságával hogyan hozott Hazel fejére
rontást. Az átok miatt Hazel a föld minden kincséhez hozzáfért, de aki azokhoz a drágakövekhez ért,
halálnak halálával halt.
Az istennő most ismerte be, hogy az egész az ő segítségével történt. - Az anyám a maga varázsigéje
miatt szenvedett, az egész életema... - Meg sem születtél volna nélkülem - mondta fanyalogva
Hekaté. - Nincs időnk a veszekedésre! A segítségem nélkül véged.
A fekete kutya morgott. A görény a fogát csattogtatta, és nagyokat pukizott.
Hazel úgy érezte, mintha forró homokkal telne meg a tüdeje. - Milyen segítségről beszél?
Hekaté felemelte sápadt kezét. A három kapu - az északi, a keleti és a nyugati - előtt örvényleni
kezdett a Köd. Fekete-fehér képek kezdtek villódzni, mintha régi némafilmek lettek volna, amiket
Hazel gyerekkorában játszottak a mozikban.
A nyugati kapuban görög és római félistenek küzdöttek egy fenyő alatt, a hegyoldalban. A füvön
halottak és sebesültek feküdtek. Hazel látta magát, ahogy Arionon vágtat, és kiabálva próbál véget
vetni a vérontásnak.
Akeleti kapuban az Argó II.-t vette észre, amint az Appenninek felett szelte a felhőket. A vitorlái
lángban álltak. Egy szikla csapódott a fedélzetbe. A másik beszakította a hajó oldalát. A hajót
elborította a tűz, a motorház pedig felrobbant.
De a legrosszabb film az északi kapuban pergett le. Hazel az eszméletét vesztett - vagy halott - Leót
látta, amint a fiú éppen lezuhan a felhők közül. Aztán Frankre ismert rá, aki egyedül vánszorgott egy
alagútban a vérző karját szorongatva. Majd önmagát látta egy hatalmas teremben, amit úgy hálóztak
be a fénypászmák, mint a világító pókselyem. Amíg megpróbált átjutni közöttük, a távolban derengő
fekete-ezüst ajtó előtt Annabeth és Percy mozdulatlanul feküdt. - Választhatsz, Hazel. Te egy
keresztút előtt állsz, én pedig a keresztutak istene vagyok.
A föld megrázkódott a lány lába előtt. Amikor lenézett, egy ezüstérmét vett észre. Nem is egyet,
százat. Római dénárok bugyborékoltak ki a talajból, mintha forrni kezdene a hegytető. Annyira
felizgatták a kapukban pergő képsorok, hogy a környék összes ezüstjét magához vonzotta. - A múlt a
lábad előtt hever - magyarázta Hekaté. - Réges-régen két római út találkozott ezen a helyen. Itt
cseréltek híreket az emberek, és itt tartották a vásárokat. A barátok itt találkoztak, az ellenségek itt
küzdöttek meg. Egész hadtesteknek kellett eldönteniük, merre tartsanak. A keresztutak mindig a
döntés helyszínei voltak. - Mint Jánusz szentélye - jutott Hazel eszébe a Jupiter Tábor Templom-
dombján álló épület. A félistenek oda zarándokoltak a döntések előtt. Pénzérméket dobtak fel, és
bíztak benne, hogy a kétarcú isten segít nekik. Hazel a maga részéről soha nem értette, miért engedik
át a döntést a szerencsének. Hazel olyan dolgokon ment át, amik után az istenekben semmivel sem
bízott jobban, mint egy kocsma félkarú rablóiban.
A varázslat istennője megvetően fújt egyet.
- Jánusz meg az ajtói! Elhiteti veled, hogy minden döntés egyszerű választás: fekete-fehér, igen vagy
nem, kint vagy bent. De valójában nem ilyen egyszerű. Ha keresztúthoz érsz, legalább három
irányban indulhatsz. Sőt, akár négy irányba is, ha úgy döntesz, hogy visszafordulsz. Te most egy
éppen ilyen helyzetbe kerültél.
Hazel ismét a villogó kapuk felé pillantott. Az egyik a félistenháború felé nyílt, a másik az Argó II.
pusztulása felé, a harmadik saját és barátai veszte felé. - Nincs jó választás! - Minden választásnak
megvan a maga rizikója - javította ki az istennő. - De töprengj el azon, hogy mi a célod! - A célom? -
intett reménytelenül Hazel a kapuk felé. - Ezek közül egyik sem.
Hekuba morogni kezdett. Gale pukizva és a fogát csattogtatta gazdája lábához dörgölőzött - Akkor
fordulj vissza! - javasolta az istennő. - Menj vissza Rómába! Gaia szövetségesei is erre várnak, és mind
meghaltok. - Akkor mit tegyek?
Hekaté a legközelebbi fáklyához lépett. A lángba markolt és addig formálta, amíg Olaszország
háromdimenziós térképe nem lett belőle. - Mehetnél nyugatra - ajánlotta, és ujja a tüzes térképen a
megadott irányba siklott. - Visszavihetnéd Amerikába a trófeádat, az Athéné Parthenoszt. A görögök
és a rómaiak között egyre feszültebb a légkör. Sokuk életét megmenthetnéd. - Feltételes módot
használ - mutatott rá Hazel. - De Gaia Görögországban támad fel. Ahol az óriások gyülekeznek. -
Ebben igazad van. Gaia augusztus elsejére ígérte a feltámadását, vagyis Spes ünnepére, aki nem más,
mint a remény istennője.
Azért akar a remény napján visszatérni, hogy minden reményt leromboljon, méghozzá örökre. Ha
addigra Görögországba értek, meg tudnátok állítani? En ebben sem vagyok biztos. - Hekaté
végighúzta ujját a lángoló Appennineken. - Mehetnél keletre, átvághatnál a hegyeken, de Gaia
mindent el fog követni, hogy meggátoljon ebben. A hegyisteneket máris felébresztette miattatok. -
Észrevettük - motyogta Hazel. - Ha át akartok kelni a hegyvonulaton, a hajótoknak vége lesz. Vicces,
de a csapatod számára mégis ez a legbiztonságosabb választás. Mindannyian túlélitek a robbanást.
Sőt, arra is van esélyetek, hogy időben Epiruszba érjetek, és bezárjátok a Halál Kapuját.
Még Gaia feltámadását is meggátolhatjátok. De addigra mindkét félistentábor porrá lesz. Nem lesz
otthonotok, ahová visszatérhetnétek - mosolygott Hekaté. - De az a valószínűbb, hogy hajótok
pusztulása után a hegyen ragadtok. Ez a küldetésetek végét jelentené, ám így rengeteg fájdalomtól
és szenvedéstől megkímélnétek magatokat. Nélkületek dőlne el az óriások ellen vívott csata.
Nélkületek dőlne el...
Hazel bűntudattal ismerte be maga előtt, hogy vonzónak találja a lehetőséget. Annyira szeretett
volna hétköznapi lány lenni! Sem magának, sem a barátainak nem akart újabb gyötrelmet. Annyi
szenvedésen mentek már keresztül.
Hekaté mögé nézett, a középső kapura. Látta, az ezüst-fekete színű ajtó előtt eszméletlenül heverő
Annabetht és Percyt Hatalmas emberszerű alak magasodott föléjük, és lábát emelve éppen el akarta
taposni a fiút. - Mi lesz velük? - kérdezte feszült hangon. - Percyvel és Annabethszel?
Hekaté vállat vont. - Akár nyugatra mész, akár keletre, akár délre, ők mindenképpen meghalnak. -
Egyiket sem választom. - Akkor egyetlen út maradt, a legveszélyesebb.
Hekaté ujja végigfutott a kicsinyített Appennineken, és a vörös lángok közé fehér vonalat írt. -
Északon van egy titkos átjáró, amit én uralok. A Róma ellen vonuló Hannibál is itt jutott át egykor.
Az istennő ujja széles kört írt le Olaszország tetejétől a keleti tengerparton át Görögország nyugati
partj'áig. - Ha átjutottatok a szoroson, Bologna felé induljatok! Aztán Velencének tartsatok, majd
hajózzatok át az Adrián Epiruszba!
Hazel nem volt túl jó földrajzból. Azt sem tudta, hol az Adria.
Bolognáról harangozni sem hallott, Velencéről meg csak annyit tudott, hogy a házak között
gondolázni lehet. De mégis sejtett valamit. - Az hatalmas kerülő lenne. - Ezért nem számít rá Gaia.
Megpróbálom leplezni az útvonalatokat, de a küldetésed sikere természetesen csak rajtad múlik,
Hazel Levesque. Meg kell tanulnod használni a Ködöt. - Rajtam?! - ugrált Hazel szíve a bordái között. -
Hogyan használhatnám a Ködöt?
Hekaté eloltotta a lángtérképet, és a fekete kutya felé legyintett.
Köd gyűlt az állat köré, aztán egy pukkanással eltűnt, és a kutya
helyén egy aranyszemű, duzzogó, fekete cica állt. - Nyaú! - panaszkodott. - Én vagyok a Köd királynője
- magyarázta Hekaté. - Én vagyok a felelős a fátyolért, ami az istenek világát elválasztja a
halandókétól. A gyermekeim megtanulják, hogyan használják a Ködöt, hogyan teremtsenek illúziókat.
De más félistenek is képesek erre.
Ha segíteni akarsz a barátaidnak, neked sem szabad lemaradnod tőlük, Hazel! - De... - nézett a
macskára a lány. Tudta, hogy Hekuba az, a fekete labrador, de nem igazán sikerült meggyőznie
magát. A macska annyira valóságosnak tűnt. - Én képtelen vagyok erre!
- Az anyád tehetséges volt, ám te még nála is tehetségesebb vagy' Te, aki nemcsak Pluto lánya vagy,
de még az Alvilágból is visszatértél, jobban érted a világokat elválasztó fátylakat bárki másnál! Hidd
el, hogy tudod irányítani a Ködöt! Ha meg mégsem, akkor... a testvéred, Nico már figyelmeztetett. A
lelkek híreket hoztak neki a jövődet illetően, és a fülébe suttogták. Ha eléred Hádész Házát, egy
félelmetes ellenséggel találkozol. Sem az erőddel, sem a kardoddal le nem győzheted. Csak te
pusztíthatod el, de varázslatot kell használnod hozzá.
Hazel lába megremegett, amikor eszébe jutott, milyen komor ábrázattal tudatta vele a jövőjét Nico,
és hogy beszéd közben a saját karjába vájta körmét. „Nem mondhatod el a többieknek. Legalábbis
még nem. Az ő bátorságuk sem végtelen." - Ki az? Ki az ellenség? - kérdezte rekedten Hazel. - Nem
ejthetem ki a nevét - felelte Hekaté. - Azzal ídő előtt felhívnám rád a figyelmét, te pedig még nem
állsz készen rá, hogy találkozz vele. Eredj nyugatra, Hazel! Utközben tanuld meg irányítani a Ködöt!
Bolognában keress meg két törpét! Ok majd elvezetnek ahhoz a kincshez, aminek segítségével élve
hagyhatod el Hádész Házát. - Nem értem! - Nyaú! - nyávogott a macska. - Tudom, Hekuba - legyintett
az istennő, és a macska megint fekete labrador lett. - Majd megérted, Hazel - ígérte az istennő. -
Gale-t elküldöm utánad, hogy a fejlődésed ellenőrizze.
A görény megint fújtatni kezdett, és vörös gombszeme gyűlölettel izzott. - Nagyszerű - motyogta
Hazel. - Mielőtt Epiruszba érsz, fel kell készülnöd az összecsapásra.
Ha túléled, találkozunk. Az utolsó csatában mindenképpen.
Utolsó csata - gondolta Hazel. Csodás...
Hazel azon tűnődött, képes lesz-e megakadályozni azokat a dolgokat, amiket a Köd mutatott. Hogy
Leo ne zuhanjon le, Frank ne botorkáljon sérülten és egyedül a sötétben, és Percyt ne tiporja el az
óriás. Utálta az istenek rejtvényeit és dodonai jóslatait. Most már a keresztutakkal szemben is erős
ellenszenvet érzett. - Miért segít nekem? A Jupiter Táborban azt mondták, hogy a legutóbbi csatában
a titánokat erősítette.
Hekaté sötét szeme felcsillant. - Mert titán vagyok, könyörgöm! Perszész és Asztéria lánya.
Mielőtt az olimposzi istenek uralták volna a világot, én irányítottam a Ködöt. Az is igaz, hogy
mindezek ellenére az első titánháborúban Zeusz mellett álltam, és Kronosz ellen harcoltam. Zavart
Kronosz kegyetlensége, és bíztam benne, hogy Zeuszból jobb király válik.
Keserűen és halkan felnevetett. - Amikor Démétér elvesztette a lányát, Perszephonét, mert az apád
elrabolta, én vezettem át fáklyáimmal a legsötétebb éjszakán és segítettem a keresésben. Amikor az
óriások újra támadtak, megint az istenek oldalára álltam. Meg kellett küzdenem az ellenségemmel,
Clytiusszal, akit Gaia úgy alkotott meg, hogy a varázserőmet semlegesítse. - Clytius. - Hazel még soha
nem hallotta ezt a nevet, de amikor kimondta, elnehezedett a lába. Az északi kapuban villogó képek
felé sandított. Az óriásra, aki eltaposni készült Annabetht és Percyt. - Ő vár Hádész Házában? - Ő is.
De először a boszorkányon kell átjutnod.
Csettintett az ujjával, és a kapuk elsötétedtek. A Köd szétfoszlott, és a képek eltűntek. - Mindenkinek
dönteni kell az életében. Amikor Kronosz másodszor feltámadt, rosszul döntöttem. Azért álltam
mellé, mert meguntam, hogy a nagyképű főistenek semmibe vesznek. Hiába szolgáltam őket annyi
ideig, nem férkőztem a bizalmukba, és nem engedtek az asztalukhoz...
A görény dühösen harapdálta a levegőt. - De mindez már nem számít - sóhajtott az istennő. - Ismét
békét kötöttem Olimposszal. Most is segítem őket, pedig azt sem tudom, hol vannak, ráadásul a
görög és római alakjaik csatároznak egymással. Én mindig Hekaté maradtam, a görög és a római
alakomban is. Ha érdemesnek talállak benneteket rá, az óriások ellen vívott küzdelemben segíteni
fogok nektek. Válassz, Hazel!
Vagy megbízol bennem, vagy a sutba dobsz, ahogy az olimposziak oly sokszor és oly rosszul tették.
Hazel fülében zúgott a vér. Megbízhat ebben a sötét istennőben, akitől az anyja a varázserőt kapta,
ami végül elpusztította? Bocs, de nem. Ráadásul a házi kedvencei sem voltak szimpatikusak, sem a
gázos görény, sem a kutya.
De Annabetht és Percyt nem hagyhatta sorsára. - Észak felé megyek - döntött végül. - Megkeressük a
titkos átjáróját.
Hekaté bólintott, és arcán elégedettség suhant át. - Jól döntöttél, de az átjutás nem lesz gyerekjáték.
Sok szörny fog rátok támadni. Még a szolgáim közül is csatlakoztak néhányan
Gaiához, abban a reményben, hogy elpusztíthatják a halandó világotokat.
Az istennő levette a fáklyákat a tartókról. - Gyakorolj, Pluto lánya! Ha a boszorkányon felülkerekedsz,
újra látjuk egymást! - Győzni fogok - fogadta meg Hazel. - De azt tudnia kell, hogy egyik útját sem
választottam. Én saját utat taposok magamnak.
Az istennő szemöldöke felszaladt, a görény tekeregni kezdett, a kutya vicsorgott.
- Megtaláljuk a módját, hogy megállítsuk Gaíát, és kimentjük a Tartaroszból a barátainkat.
Egybetartjuk a csapatunkat és a hajót, és megakadályozzuk, hogy háború törjön ki a Jupiter Tábor és
a Félvér Tábor között. Képesek leszünk rá!
A vihar vonyított és a fekete felhőtölcsér vadabbul forgott. - Érdekes - mondta Hekaté, mintha Hazel
egy kísérlet furcsa eredménye lett volna. - Az akkora csoda lenne, amit én is szívesen látnék!
A világ elsötétedett, és amikor Hazel ismét látni kezdett, a vihar, az istennő és a kis kedvencei
eltűntek. Hazel egyedül állt a hajnali hegyoldalban, csak Arion toporgott mellette és idegesen
nyihogott. - Igazad van! Ideje mennünk! - fordult a ló felé.

***
Mi történt? - kérdezte Leo, amikor az Argó II. fedélzetére mászott.
Hazelnek még remegett a keze az istennővel való találkozástól.
A korláton átnézve még látta a porfelhőt, amit Arion kavart. Nem bánta volna, ha mellette marad a
paripája, de megértette, ha egy pillanattal sem akart tovább időzni ezen a helyen.
A táj csillogott a reggeli harmaton szikrázó napfénytől. A romok fehéren és némán álltak a hegyen.
Semmi jele nem volt ősi utaknak, istennőknek, pukizó görényeknek. - Mi az, Hazel? - szólalt meg Nico
is.
A lány lába megroggyant. Ha barátai nem ugranak oda, akkor összeesik. A kapukban pergő képek
rettegéssel töltötték el. -Hekatéval találkoztam - nyögte Hazel. Nem mondta el a teljes. lgazságot
mert emlékezett Nico szavaira. Tudta, hogy a társai bátorsága sem végtelen. De azért csöpögtetett
némi információt. Például megemlítette a hegyvonulat északi végében lévő titkos átjárót, és közölte
velük a pontos útvonalat Epiruszig.
A beszámoló végén Nico megfogta a kezét. A fiú szeme tele volt aggodalommal. - Hazel, te a
keresztúton Hekatéval találkoztál. Ezt nem sok félisten élte túl rajtad kívül. Akiknek sikerült, többé
már nem voltak a régiek. Biztos vagy benne, hogy... - Igen, jól vagyok!
De Hazel hazudott. Eszébe jutott vakmerő és dühös hencegése, amikor azt mondta az istennőnek,
hogy megtalálja az utat, és teljesíti a küldetést. A dicsekvése nevetségesen hangzott. A bátorság
kiszállt minden porcikájából. - Mi van akkor, ha Hekaté csőbe akar húzni bennünket? Ha a híres
átjárója meg az útvonala egy csapda? - kérdezte Leo. De Hazel csak a fejét rázta. - Ha csapda lenne,
akkor az északi átjárót sokkal kívánatosabbnak állította volna be. De ezzel meg sem próbálkozott.
Leo elővette a számológépet a szerszámos táskájából, és beütött néhány számot. - Tudjátok, hogy
Velence négyszáz kilométer? Aztán még vissza is kell hajóznunk az Adrián. Meg valami bolondnapi
törpéről is beszéltél... - Bolognai manó volt, de mindegy. Bologna minden valószínűség szerint egy
város. De hogy miért kell megkeresnünk a törpéket... Lila gőzöm sincs. Állítólag van valami kincsük,
amivel segíthetik a küldetésünket. ~ A kincseket szeretem! - rikkantotta Leo. - Ez a legjárhatóbb út -
mondta Nico, és felsegítette a lányt a lépcsőről. - A lemaradást majd behozzuk azzal, hogy
padlógázzal megyünk. Lehet, hogy Percyék élete függ tőle! ~ Padlógáz? Abban nagyon jó vagyok -
vigyorgott Leo.
A konzolhoz ment, és nyomogatni kezdte a kapcsolókat.
Nico megfogta Hazel kezét, és hallótávolságon kívülre húzta. - Mit mondott még Hekaté? Mondott
valamit... - Erről nem tudok beszélni - szakította félbe HazeL A képek szinte agyonnyomták. Percy és
Annabeth a Halál Kapuja előtt, amint egy óriás el akarja taposni őket. Ö meg egy fényekből szőtt
labirintusban bolyong, és nem segíthet rajtuk.
Hekaté azt mondta, csak ő végezhet a varázslónővel. Ha nem ígylesz...
Akkor végük. Az egérutak bezáródnak, és a remény pislákoló fénye kialszik.
Nico figyelmeztette. A halottak információkat suttogtak a fiú fülébe a jövőjükről. Az Alvilág két
gyermeke bevonul Hádész Házába, ahol egy legyőzhetetlen- ellenséggel kell szembenézniük. És csak
az egyikük jut el a Halál Kapujáig.
Félt a testvére szemébe nézni. - Majd később elmondom - ígérte Hazel, és majdnem megremegett a
hangja. - Most ideje pihenni egy kicsit. Éjjel átkelünk az Appennineken.

V, + ANNABETH
Kilenc nap. Annabeth zuhanás közben önkéntelenül is Hésziodoszra, a görög költőre
gondolt, aki szerint kilenc napig zuhan az ember a Tartaroszba. Bízott benne, hogy az öreg
tévedett. Már nem számolta, mióta zuhan. Néhány órája? Egy napja? De egy
örökkévalóságnak tűnt. Szerencsére fogták egymás kezét zuhanás közben, és a vaksötétben
Percy magához húzta a lányt. Annabeth fülében szél fütyült, a levegő egyre forróbb lett és
egyre párásabb, mintha egy hatalmas sárkány szájába hullnának. A Ijjrött bokája fájni
kezdett, és nem tudta, hogy rajta vannak-e még a pókhálócafatok. Átkozta Arakhnét. Hiába
ejtette fogságba a saját pókfonala segítségével, hiába lapította szét egy autóval, és hiába
zuhant ő is a Tartaroszba, a pókasszony megbosszulta halálát. A hálója Anna-i beth lábába
akadt, és maga után rántotta Percyvel együtt a Tartaroszba. Annabeth gondolni sem akart
arra, hogy Arakhné talán életben maradt. Rémes lett volna a sötét mélység fenekén újra
találkozni vele. A dolog jó oldala az volt, hogy a mélységnek lesz feneke. Annabeth és Percy
úgyis palacsintává lapul majd, és nem kell félniük a gonosz pókasszonyoktól. Átkarolta
Percyt, és megpróbált nem sírni. Soha nem áltatta magát azzal, hogy könnyű élete lesz. A
legtöbb félisten fiatalon hal meg, és általában valamelyik szörny karmai között. így ment ez
az ősi idők óta. A tragédiát nem véletlenül találták fel a görögök. Tudták, hogy a legnagyobb
hősök élete nem ér boldog véget. A dolog akkor sem tűnt igazságosnak. Annyit szenvedett,
hogy visszaszerezze Athéné szobrát. Amikor sikerült neki, és a dolgok jóra fordulhattak
volna, hiszen még a szerelmével is találkozott, a halálba zuhannak. Ennyire szemét sorsot
még az istenek sem írhattak. Ám Gaia nem olyan, mint a többi isten, hiszen nemcsak
öregebb náluk, de gonoszabb és vérszomjasabb is. Annabeth szinte hallotta a kacagását
zuhanás közben. Annabeth Percy füléhez nyomta a száját: - Szeretlek! Nem volt benne
biztos, hogy Percy hallotta. De azt akarta, hogy ez legyen az utolsó szava. Igyekezett kitalálni
valamit, amivel megmenthetné az életüket, elvégre Athéné lánya volt. Bebizonyította
ügyességét Róma kazamatáiban, és számos nehézséget legyőzött az eszével. De nem tudta,
hogyan fordíthatná vagy állíthatná meg a zuhanásukat. Egyikük sem birtokolta a repülés
képességét. Jászon képes volt a szél irányítására, és Frank szárnyas állatokká tudott változni.
Tisztában volt vele, hogy ha elérik a süllyedési végsebességet, akkor az tényleg a vég lesz.
Komolyan elgondolkodott azon, hogy a szoknyájából ejtőernyőt fabrikáljon - ez is jól mutatta
a kétségbeesettségi fokát, de aztán valami megváltozott. A sötétség vöröses derengést
kapott. Észrevette, hogy látja Percy haját. A szél fütyülése bőgéssé változott a fülében. A
levegő egyre forróbb lett, és záptojás bűze keveredett belé. A cső, amiben eddig zuhantak,
tölcsérré tágult. Annabeth egy kilométerre maguk alatt meglátta a mélység alját. A
megdöbbenéstől néhány pillanatig gondolkozni is alig tudott. Akkora barlangba értek, mint
Manhattan... Vörös felhők úsztak a levegőben, mintha vérpárából lettek volna. A fekete,
köves síkot sziklás hegyek és vad szakadékok tagolták. Annabeth bal oldalán a sziklák
lépcsőszerűen ereszkedtek, mint egy cirkusz nézőtere. A kénbűztől nehezére esett
koncentrálni, de megpróbált a becsapódásuk helyére figyelni, és észrevett odalent egy
fekete szalagot. Egy folyó! - Percy! Víz! - mutogatott lefelé. Percy arcáról nem tudott sokat
leolvasni a homályban. Rémült volt, és mintha sokkot kapott volna, de azért fáradtan
bólogatott. Percy képes volt a víz irányítására (ha tényleg víz kígyózott alattuk). Volt rá esély,
hogy tompítsa valahogy a becsapódást. Annabeth sok szörnyűséget hallott az Alvilág
folyóiról. Például, hogy kitörlik az ember emlékeit, vagy szétégetik a testét és a lelkét, de úgy
döntött, ezekről most elfeledkezik. Ez maradt az egyetlen lehetőségük. A folyó feléjük
csapott. Percy az utolsó pillanatban elszántan felkiáltott. A folyóból kitörő gejzír a következő
pillanatban beszippantotta őket.

VI. + ANNABETH
 Az ütközéstől nem halt meg, csak majdnem. Jéghideg víz szorította ki tüdejéből a levegőt. A
végtagjai elmerevedtek, és Percy kicsúszott a keze közül. Annabeth süllyedni kezdett, és
közben furcsa jajgatásokat hallott. Millió meggyötört hangot, mintha sűrített szomorúságban
lebegett volna. Még a hidegnél is rosszabbak voltak. Ránehezedtek és megbénították. Mi
értelme küzdeni? Már halott vagy, soha nem hagyod el ezt a helyet! — súgták. Milyen
könnyű lenne elengedni magát, lesüllyedni a mélybe, és hagyni, hogy a testét elsodorja a
folyó. Csak le kell hunynia a szemét... Percy megmarkolta a kezét, és visszarántotta a
valóságba. Annabeth nem látta a fiút a zavaros vízben, de hirtelen elmúlt a halálvágya.
Felúsztak a víz tetejére. Annabeth levegő után kapott, amikor kibukkant a feje a vízből, és
nyelte a záptojásszagot. A víz forgott körülöttük, és akkor jött rá, hogy Percy egy örvénnyel
emelte ki őket. Bár nem látta a tájat, egy dologban biztos volt: ez egy folyó, márpedig
minden folyó rendelkezik parttal. - Ússzunk ki! - kiáltotta rekedten. Percy holtfáradtnak tűnt.
A víztől általában erőre kapott, de nem ettől a víztől. Az irányításához minden erejére
szükség volt. Az örvény kezdett szétoszlani. Annabeth fél kézzel átkarolta Per-cyt, és küzdeni
kezdett az áramlással. A folyó küzdött ellene: ezernyi zokogó hang visszhangzott a fülében,
és kúszott az agyába. Az élet kétségbeejtő és értelmetlen, a végén úgyis meghalsz - mondták
a hangok.
- Értelmetlen - ismételte Percy. A foga csattogott a hidegtől. Abbahagyta az úszást, és
süllyedni kezdett.
- Percy! - sikította Annabeth. - A folyó játszik az agyunkkal! Ez a Kókütosz folyó! A
bánat folyója! Százszázalékos szomorúság!
- Nyomasztó - értett egyet Percy.
- Akkor küzdj ellene! - biztatta Annabeth. Annabeth tovább csapkodott, hogy felszínen
tartsa magukat. Újabb kozmikus vicc, amin Gaia elszórakozhat: Annabeth próbálja megóvni
Poszeidón fiát a fulladástól. Nem hagyom, hogy megfulladjon, te rohadék! - gondolta
Annabeth. Még jobban magához szorította Percyt, és megcsókolta.
- Mesélj Új Rómáról! - parancsolt rá. - Milyen lesz a jövőnk?
- Új Rómában... mi majd...
- Gyerünk, Hínáragy! Azt mondtad, közös lesz a jövőnk, akkor mesélj róla! Annabeth
soha nem akarta elhagyni a Félvér Tábort. Ez volt az egyetlen hely, amit az otthonának
érzett. De néhány napja az Argó II. fedélzetén Percy azzal állt elő, hogy Új Rómában is
élhetnének, a római félistenek között. A városban ugyanis a veteránok békében élhettek,
egyetemre járhattak, megházasodhattak és gyerekeik lehettek.
- Építészet - motyogta a fiú. Szeméről kezdett felszállni a Köd. - Tetszenének a házak és
a parkok. Az egyik utcában egy csomó szökőkút csobog. Annabeth lassan araszolt előre az
áramlásban. A lába nehéz volt, mintha homokzsák lenne, de Percy most már képes volt
segíteni neki. Észrevette a kőhajításnyira lévő partot.
- Egyetem - lihegte Annabeth. - Együtt járunk majd oda?
- Persze! - mondta valamivel magabiztosabban Percy.
- Te mit fogsz tanulni, Percy?
- Azt még nem tudom - vallotta be a fiú.
- Szerintem valami tengerészettel kapcsolatos dolgot, mondjuk óceángeográfiát!
- Jó, akkor majd a szörfszakot választom. Annabeth felkacagott, és nevetésétől hullám
futott végig a vízen. A jajgatás elhalkult. Annabeth eltűnődött, vajon nevetett-e valaha valaki
a Tartaroszban, de nagyon kételkedett benne. Utolsó erejével elérte a partot. Remegve és
zihálva dőltek a fekete kavicsokra. Annabeth legszívesebben Percy mellé kuporodva elaludt
volna. Remélte, hogy az egész csak egy rossz álom, amiből felébredve az Argó Il.-n találja
magát, a barátai között, és biztonságban lesz (már amennyire egy félisten biztonságban
lehet). De a Tartarosz nem volt álom. A lábuknál a Kókütosz hömpöly-gött a súlyos
depresszió árjával. A kénes levegő kaparta Annabeth torkát, és csípte bőrét. Amikor a karjára
nézett, észrevette, hogy tele van vörös foltokkal. Fel akart ülni, de felszisszent a fájdalomtól.
Nem folyami kavicsokon feküdtek, hanem fekete szilánkokon, amik beleálltak Annabeth
tenyerébe. A levegő mart, mint a sav. A víz bánatból volt desztillálva, és a földet szilánkok
borították. Itt minden arra szolgált, hogy fájdalmat okozzon, vagy gyilkoljon. Annabeth
remegő sóhajt hallatott, és arra gondolt, hogy a folyónak igaza van. Talán tényleg felesleges
küzdeniük, néhány óra múlva úgyis halottak lesznek. Percy köhögött.
- Ennek a helynek olyan a szaga, mint a legutóbbi nevelőapámnak. Annabeth arcára
halvány mosoly ült. Nem találkozott a fickóval, de hallott róla sztorikat. Hálás volt Percynek,
hogy jobb kedvre akarta hangolni. Ha egyedül zuhant volna a Tartaroszba, Annabeth már
halott lenne. Neki már az is sok volt, hogy Róma alatt meg kellett találnia Athéné
Parthenoszt. Legszívesebben magzatpózba kucorodva beleolvadt volna a folyóba. De nem
volt egyedül. Ott volt vele Percy. Vagyis nem adhatta fel. Ideje volt leltározni. Először
megmozdította deszkadarabokkal és buborékos fóliával sínbe tett lábát. Nem fájt, bár még
mindig ott lógott rajta a pókfonál. Ezek szerint a római alagútrendszerben elfogyasztott
ambrózia végre összeforrasztotta a csontjait. A hátizsákja eltűnt - vagy zuhanás közben esett
le róla, vagy a folyóban. Dühös volt, amiért elvesztette az értékes adatokkal és programokkal
teli laptopot, amit Daidalosztól örökölt, de ennél most sokkal nagyobb problémái voltak.
Eltűnt a mennyei bronzból kovácsolt tőre, amit hétéves kora óta magánál hordott. Ettől az
összeomlás közelébe került, de nem engedhette meg, hogy elnyelje az önsajnálat ingoványa.
Lássuk csak, mi mindenük maradt... Vizük nincs, ételük sem - vagyis semmi ellátmány. Hát ez
nem túl biztató kezdet. Annabeth Percyre pillantott. Elég rosszul nézett ki. Sötét haja a
homlokára tapadt, a pólója cafatokban lógott testén. Az ujjbegye-iről lekopott a bőr, amikor
a zuhanás előtt a gödör szélébe kapaszkodott, és próbálta megtartani Annabetht. De a
legaggasztóbb az volt, hogy rázta a hideg, és szederjes volt a szája.
- Mennünk kell, ha nem akarsz kihűlni! Fel tudsz állni? - nézett rá Annabeth. A fiú
bólintott. Nagy nehezen feltápászkodtak. Annabeth átkarolta a derekát, de maga sem tudta,
ki támogat kit. Annabeth körbetekintett. A fejük fölött nem látta a csövet, amin lezuhantak.
De még a barlang mennyezetét sem. Csak a szürke égen lógó vérvörös felhőket. Mintha
betonba kevert paradicsomszószon próbált volna átnézni. A part ötven méterig folytatódott,
aztán egy sziklás szakadékban végződött. Nem látott bele onnan, ahol állt, csak a szélein
játszó vörös fényeket látta, mintha egy hatalmas máglya égne a meredély alján. Valami
kezdett neki derengeni a Tartaroszról és a tűzről, de mielőtt végiggondolhatta volna, Percy
levegő után kapott.
- Odanézz! - mutatott a sodrás irányába. Háromszáz méterre egy ismerős, babakék
autó állt orral a homokba fúródva. A Fiat, ami Arakhnét a gödörbe sodorta. Annabeth abban
reménykedett, hogy tévednek, de a Tartarosz-ban nem sok olasz autót látni. Kézenfogva
elindultak a roncs felé. Az egyik leszakadt abroncsa a folyó örvényében keringett. A Fiat
szélvédőjének szilánkjai úgy csillogtak a fekete üvegdarabokon, mint a hópelyhek. Az
összetört motorháztető mellett észrevették a bábot. A csapdát, amit Annabeth fonatott a
pókasszonnyal. Üres volt. A folyóparton nyomok látszódtak. Mintha egy nyolclábú lény
vonszolta volna magát a sötétben.
- Életben maradt! - szörnyedt el Annabeth, és annyira igazságtalannak érezte ezt, hogy
majdnem felfordult a gyomra.
- Tartaroszban vagyunk, ha nem tudtad volna - mondta Percy. - A szörnyek
királyságában. Könnyen lehet, hogy itt halhatatlan. Annabeth nagyon csúnyán nézett rá.
Percy megjegyzése nem erősítette a harci morált.
- Megsérült, és elvonult meghalni - helyesbített a fiú.
- Fogadjuk el ezt a variációt! - egyezett bele Annabeth. Percy továbbra is remegett.
Annabethnek sem volt melege. Pedig a levegő forró volt és párás. A tenyerén továbbra is
véreztek a vágások, amit eléggé furcsállott, hiszen általában gyorsan gyógyult. A légzése is
mintha egyre nehezebbé vált volna.
- Haláli ez a hely, de szó szerint, és megöl bennünket is, hacsak... Tartarosz. Tűz. Az
emlékek kiélesedtek. A villogó szakadék felé nézett. őrült ötlet... De talán ez az egyetlen
esélyük.
- Hacsak? Tudom, hogy van egy újabb briliáns terved, ki vele!
- Csak egy terv, de nem túl briliáns - motyogta Annabeth. -Meg kell találnunk a
tűzfolyót...

VII + ANNABETH
A szakadék széléhez érve Annabeth biztosra vette, hogy nekik annyi. Harminc méterrel
alattuk a Grand Canyon pokoli változata terült el. Az obszidián vízmosásban tűzfolyó
kanyargott, és ijesztő árnyakat vetített a sziklákra. A szakadék szélén is kibírhatatlan volt a
hőség. Annabeth csontjai még mindig hidegek voltak a fürdéstől, de az arcát már perzselte a
forróság. Nehezen lélegzett, mintha a tüdeje habszivaccsal lenne teli, és a vágások is
véreztek a tenyerén. Gyógyult bokáját újra töröttnek érezte. Levette róla a sínt és a kötést,
de nagyon megbánta - minden lépés kínszenvedésnek bizonyult. Akkor is őrültség a terve, ha
lejutnak a tüzes folyóhoz - amire nem sok esélyük volt. - Hát... - vizsgálta a sziklafalat Percy,
majd egy rézsútosan futó párkányra mutatott. - Ott talán leereszkedhetünk. Ha nem mennek
tovább, egészen biztosan meghalnak. A dögle-tes levegőtől máris hólyagok jelentek meg a
karjukon. A hely olyan egészséges volt, mint egy atomkísérlet helyszíne. Percy ment elöl. A
keskeny párkányon alig fért el a lába. Ujjaival az üvegsima szikla repedéseit kutatta.
Annabeth minden alkalommal félj aj dúlt, amikor a sérült lábát megterhelte. A lány letépte
az ingujját, és befáslizta vele vérző tenyerét, de az ujjai továbbra is csúsztak. Percy néhány
lépéssel távolabb állt, és amikor egy újabb kapaszkodót talált, megkérdezte:
- Hogy is hívják ezt a folyót?
- Flegetónnak. De most a mászásra figyelj!
- Flegetónnak?! - araszolt tovább a párkányon. Már az út egy-harmadát megtették, de
továbbra is elég magasan voltak ahhoz, hogy szörnyethaljanak. - Az nem egy hashajtó neve?
- Könyörgöm, ne nevettess!
- Próbálom magunkban tartani a lelket.
- Kösz - mondta Annabeth, és sérült lába majdnem lecsúszott a párkányról. - Legalább
vigyorogva zuhanok a halálba. Lassan haladtak. Annabeth szemét csípte az izzadság, a keze
remegett, de a legnagyobb meglepetésére mégis sikerült leérniük a szakadék aljába.
Megbotlott, és Percynek kellett elkapnia. Döbbenten tapasztalta, milyen forró a fiú bőre. Az
arca is felhólyagosodott, mintha bárány-himlős lenne. Annabeth látása elhomályosodott, a
torka égett, és a gyomra olyan kicsire húzódott össze, mint egy ököl. Sietnünk kell - gondolta.
- Csak a folyóig bírd ki! - biztatta Percy. A csúszós sziklaparton kőoszlopokat
kerülgettek, és olyan hegyes sztalagmitokat, amik felnyársalták volna őket. Szakadt ruháik
gőzölögtek a folyóból áradó forróságtól. Amikor végre elérték a partot, térdre rogytak.
- Szomjan halok - mondta Annabeth. Percy megszédült, félig lehunyta a szemét. Három
másodpercig tartott, amíg válaszolt:
- Akkor... igyunk tüzet!
- A Flegetón Hádész birodalmából folyik a Tartaroszba - nyögte ki Annabeth, akinek
már a beszéd is nehezen ment. A torka elszorult a hőségtől és a maró levegőtől. - Ez a folyó
bünteti meg a gonoszokat. De néhány legendában a Gyógyítás folyójaként is szerepel.
- Néhány legendában? Annabeth nagyot nyelt, és megpróbált nem elájulni.
- A Flegetón a gonoszokat meggyógyítja, hogy minél tovább érezhessék a Büntetés
mezejének kínjait. Azt hiszem, ez a folyó az ambrózia és a nektár alvilági megfelelője. Percy
fintorgott, amíg arcára hamu esőzött.
- Az nem zavar, hogy ez... tűz? Hogy akarsz benne...
- így! - dugta a kezét a lángokba. Hülyeség volt? A legnagyobb. De Annabeth tudta,
hogy nincs más választásuk. Ha tovább várnak, elájulnak és meghalnak. Akkor inkább
próbálkozzanak meg egy őrültséggel. A lángok nem égették meg a kezét. Sőt, hidegnek
érződtek. Ami azt is jelenthette, hogy annyira forrók, hogy Annabeth idegvégződései
hidegnek érzékelik. Mielőtt meggondolta volna magát, belekortyolt a tenyerébe gyűjtött,
tüzes folyadékba. Azt hitte, benziníze lesz. De sokkal rosszabb volt. Az egyik San Franciscó-i
étteremben bekapott egy ghost chilit az indiai étel mellé, és azt hitte, felrobbannak a
légzőszervei. A folyó olyan volt, mintha ghost chiliből készült turmixot ivott volna. Az
arcürege folyékony tűzzel telt meg. A száját parázzsal sütögették. Szeméből ömlöttek a
könnyek, és pórusai szinte füstöltek. Fuldokolva vonaglott a földön, és egész teste reszketett.
- Annabeth! - kapott a lány után Percy, mielőtt a folyóba gurult volna. Aztán a
rángatózás alábbhagyott, de a lány még mindig remegve vette a levegőt. Egy kis idő múlva
felült. Gyengének érezte magát, és a gyomra kavargott, de már könnyebben lélegzett, és a
karjáról eltűntek a hólyagok.
- Működik! - károgta rekedten. - Neked is innod kell belőle!
- Egy pillanat... - Percy szeme felakadt, és a lánynak dőlt. Elájult. Annabeth gyorsan egy
adag lángot mert a tenyerébe, és a fájdalommal mit sem törődve Percy szájába öntötte. A
kedvese nem reagált. Újabb adag lángot töltött a szájába. A fiú köhögni kezdett. Annabeth
magához szorította, amíg ereiben szétáradt a tűz, és remegni kezdett tőle. Aztán Percy teste
langyos lett, a hólyagok eltűntek a bőréről, és nagyot cuppantott.
- Kicsit erős, de undorító. Annabeth halkan nevetett. Megszédült a
megkönnyebbüléstől.
- Elmehetnél borkóstolónak.
- Megmentettél mindkettőnket - mondta Percy.
- Egyelőre. De még mindig a Tartaroszban vagyunk. Percy pislogott. Úgy nézett körül,
mintha próbálna megbarátkozni a hellyel.
- Te jóságos Héra! Nem ilyennek hittem ezt a helyet. Egy mély üstnek képzeltem, ami
csak a legendákban létezik, de ez egy ijesztően reális hely. Annabeth felidézte, amit zuhanás
közben látott. A lefelé tartó síkok sorozatát.
- Még nem láttuk az egészet - figyelmeztette a fiút. - Ez csak egy kis része, úgy is
fogalmazhatnék, hogy a küszöbén vagyunk.
- Vagy a lábtörlőjén! - suttogta Percy. Felnéztek a szürke égen örvénylő vérfelhőkre.
Akkor sem tudtak volna visszamászni a hasadék tetejére, ha szándékukban állt volna. Vagy
jobbra, vagy balra indulhattak a Flegetón partján.
- Valahogy ki kell találnunk innen - mondta Percy. - Meg kell keresnünk a Halál Kapuját!
Annabeth megborzongott, mert eszébe jutott, mit mondott Percy közvetlenül a zuhanás
előtt. Nico lelkére kötötte, hogy menjenek a Halál Kapujának földi oldalához. „Ott
találkozunk” -köszönt el Percy a világtól és a barátaitól. A terv még a tűzivásnál is nagyobb
őrültségnek tűnt. Hogyan juthatnának át ketten a Tartaroszon, és találhatnák meg a Kaput?
Néhány méternyire alig tudták elvonszolni magukat ezen a gyilkos helyen.
- Meg kell keresnünk, de nem csak magunk miatt - erőskö-dött a fiú. - Hanem
mindenkiért, akit szeretünk. A Kaput be kell zárni, hogy a szörnyek ne jussanak át rajta, és ne
igázhassák le a világunkat. Annabeth tudta, hogy Percynek igaza van. De hiába próbált
előállni egy használható tervvel, egyszerűen csődöt mondott. Képtelenségnek tűnt
megtalálni a Kaput. Nem tudták, mennyi ideig fog tartani, és azt sem, hogy a Tartaroszban
ugyanúgy telik-e az idő, mint a földön. Hogyan érhetnének a barátaikkal egyszerre a
Kapuhoz? Nico szerint Gaia legerősebb zsoldosai őrzik a Kaput az Alvilág felőli oldalon, szóval
jobb, ha ők nem kísérleteznek frontális támadással. Úgy döntött, egyik kétségének sem ad
hangot. Mindketten tudták, milyen rossz esélyekkel indulnak. A Kókütószban úszva
Annabeth egy életre elég nyavalygást hallott, és elhatározta, hogy soha nem siránkozik
többé. Nagy levegőt vett, és boldogan konstatálta, hogy a tüdeje nem ég tőle.
- Ha a folyó közelében maradunk, meggyógyíthatjuk magunkat. Az is valami. Ha lefelé
indulunk... Olyan gyorsan történt, hogy Annabeth nem élte volna túl, ha egyedül van. Percy
észrevett valamit a lány háta mögött. Annabeth megpör-dült. Egy árny vetette rá magát, egy
vicsorgó folt, aminek póklábai voltak, és csillogó szemei. Arakhné - gondolta bénultan a
rémülettől, és az orra megtelt a gyomorforgató, édes szaggal. Hallotta az ismerős kattanást,
ahogy Percy kardja golyóstoliból karddá változik, és a fegyver átsuhant a feje fölött. A
kanyonon szörnyű sikoly hasított végig. Annabeth döbbenten állt, amíg a sárga por - Arakhné
maradványai - pollenként a fekete sziklákra pergett. A lány csodálkozva meredt a barátjára.
Árapály mennyei bronza fényesen ragyogott a Tartarosz sötétjében. A forró levegőt szelve
olyan fenyegetően sziszegett, mint egy mérges kígyó.
- Majdnem megölt - motyogta a lány. Percy lerúgta a szikláról a porhalmot. Arca komor
volt és elégedetlen.
- Túl könnyen halt meg ahhoz képest, hogy mennyit szenvedtél miatta! Ennél rosszabb
halált érdemelt volna. Annabeth egyetértett, de Percy hangjának keménysége
nyugtalanította. Még senkit sem ismert, akiből ennyi dühöt és bosszú-szomjat váltott volna
ki, ha bántják. Szinte örült, hogy Arakhné ilyen gyorsan beadta a kulcsot.
- Mitől voltál ilyen gyors? - kérdezte. Percy vállat vont.
- Vigyázunk egymásra, nem igaz? Lefelé induljunk? Annabeth kábán bólintott. A sárga
por elfüstölgött a kövekről. Legalább annyit tudtak, hogy a szörnyek megölhetők a
Tartaroszban. Bár azt nem tudták, hogy a pókasszony meddig marad halott. Annabeth nem
akarta megvárni, amíg kiderül.
- Igen, lefelé - nyögte ki. - Ha a folyó a Tartarosz magasabb részéről folyik az
alacsonyabb vidékek felé, akkor arra van az Alvilág közepe, és mi...
- Még veszélyesebb területre merészkedünk - fejezte be Percy. - Onnan nyílik a Kapu.
Hogy nekünk mekkora mákunk van!

VIII + ANNABETH
Alig haladtak pár száz métert, amikor Annabeth hangokra lett figyelmes. Félálomban
lépkedett, annyira elmerült a tervezésben. Athéné gyermekeként a tervezés a fő erősségei
közé tartozott, de nehéz volt okosnak lenni korgó gyomorral és égő torokkal. A „tüzes víz”
meggyógyította ugyan, de sem a szomjat, sem az éhséget nem enyhítette. Ezt a folyót nem
arra találták ki, hogy jól érezd magad tőle. Csak életben tart, hogy még többet szenvedhess.
A feje lecsuklott a fáradtságtól. Akkor hallotta meg azokat a bizonyos hangokat, amik
kirángatták a gondolataiból. Női hangok voltak, és mintha vitatkoztak volna valamin. -
Fedezékbe! - suttogta. Lehúzta Percyt az egyik szikla mögé, ami olyan közel állt a folyóhoz,
hogy szinte beleért a cipője a lángokba. Az ösvényen, a folyásirány felől acsarkodó hangok
közeledtek. Annabeth megpróbált egyenletesen lélegezni. Úgy hallatszott, mintha emberek
beszéltek volna, de ez sem nyugtatta meg, hiszen a Tartaroszban mindenki ellenségnek
számított. Igazság szerint azt sem értette, miért nem vették őket észre eddig a szörnyek,
amik minden félistent kiszagolnak, ráadásul az olyan nagy erejűek, mint Percy, már messziről
„bűzlöttek”. Annabeth tudta, hogy ha a szaguk elárulja őket, akkor a bújócskázás teljesen
felesleges. De a szörnyek hangja és lépteik ritmusa - klapp, slapp, klapp, slapp - nem
változott.
- Mikor érünk már oda?! - kérdezte az egyik olyan rekedt hangon, mintha a Flegetónnal
gargarizált volna.
- Istenek! - szólalt meg a másik, aki sokkal fiatalabbnak és emberibbnek hangzott.
Mintha egy tinédzser csajt felidegesített volna a barátja a plázában. Annabethnek
valahonnan ismerős volt a hang. - Annyira idegesítők vagytok! Mondtam nektek, hogy
háromnapnyira van! Percy megmarkolta Annabeth csuklóját. Ijedten nézett rá, mintha ő is
felismerte volna a plázacica nyávogását. Morgolódás következett. A lények öten-hatan
lehettek. Elhaladtak a szikla mellett, de nem szúrták ki őket. Vagy a szaguk változott meg,
vagy elnyomta az Alvilág bűze.
- Én már abban sem vagyok biztos - szólalt meg egy harmadik hang, ami ugyanolyan
reszelős volt és ősi, mint az első -, hogy tudod az utat, kedvesem.
- Ne csattogtasd a fogadat, Szerefóné! - mondta a plázacica. -Mikor tértél vissza
legutóbb az emberi világba, hm? Én ott jártam néhány éve, ismerem az utat, és csak nekem
van fogalmam róla, mi vár ránk ott. Ti le vagytok maradva!
- Ha jól tudom, a Földanya nem jelölt ki vezérnek! - kiáltotta egy negyedik hang.
Fújtatások, csoszogások és állatias morgások következtek, mintha óriási kóbor macskák
verekedtek volna össze. Végül Szerefóné felkiáltott:
- Elég! A dulakodás zajai elhaltak.
- Még követünk egy ideig - mondta Szerefóné. - De ha rossz irányba vezetsz, vagy
hazudtál Gaiával kapcsolatosan, akkor...
- Nem hazudtam! - csattant fel a plázacica. - Higgyétek el, hogy nem maradhatunk ki
ebből a csatából! Van pár ellenségem, akinek szeretnék visszavágni, ti meg felfalhatjátok a
félisteneket. Csak egyet hagyjatok meg nekem közülük! Úgy hívják, Percy Jack-son. Annabeth
majdnem felmordult. Szeretett volna kiugrani a szikla mögül, hogy tőrével lekaszabolja a
szörnyeket, de nem volt nála a fegyvere.
- Gaiának szüksége van ránk a harcban. A félistenek és a halandók egyként fogják
rettegni a nevemet. Kelli! Annabeth kis híján felkiáltott. Percyre nézett. Még a Flegetón
vörös fényében is sápadt volt az arca. Empúszák, vámpírok - tátogta a lány. Percy komoran
bólintott. Emlékezett Kellire. Két évvel ezelőtt történt, egy iskolalátogatáson. Rachel Dare-t
és őt megtámadta két pomponlánynak öltözött vámpír. Az egyikük Kelli volt. Később ugyanez
az empúsza támadott rájuk Dai-dalosz műhelyében. Annabeth hátba szúrta és visszaküldte a
Tartaroszba, vagyis ide. A szörnyek elcsoszogtak, és egyre távolabbról hallatszott a hangjuk.
Annabeth kinézett a szikla mögül. Felemás lábakon öt nő bandukolt. Egyik lábuk bronzból
készült, a másik szőrös volt és patában végződött. Hajuk helyén lángok lobogtak, a bőrük
fehér volt. Szakadt, görög ruhát viseltek, csak Kelli illegette magát égett blúzban és
miniszoknyában. Egy pomponlány ruhájában. Annabeth a fogát csikorgatta. Sok ijesztő
szörnnyel találkozott már, de az empúszákat nagyon utálta. Nemcsak veszélyes karmokkal és
hegyes fogakkal rendelkeztek, de a Köd manipulálására is képesek voltak. Alakot váltottak,
varázsoltak, és elhitették az emberekkel, hogy ártalmatlanok. A férfiakra voltak a
legveszélyesebbek. Az empúszák elcsavarták a srácok fejét, aztán kiszívták a vérüket, és
felfalták a húsukat. Nem a legjobb első randi... * Kelli majdnem megölte Percyt, és ő
búgott Luke fülébe, hogy Kronosz nevében egyre rémesebb bűnöket hajtson végre. Aki még
nem tudná, Luke Annabeth első szerelme volt. Annabethnek most már tényleg nagyon
hiányzott a tőre. Percy felállt.
- A Halál Kapuja felé mennek - suttogta. - Tudod, mit jelent ez? Annabeth nem szívesen
vallotta be magának, de a horrornők felbukkanása szerencsés fordulatot jelentett számukra.
- Hogy csak követnünk kell őket - felelte.

IX + LEO
Leo egész éjjel Athéné tizenkét méteres szobrával birkózott. Mióta a szobor a fedélzetre
került, Leó megszállottan próbálta kiismerni a működését. Biztos volt benne, hogy elsőrangú
fegyver van a kezükben. Lennie kell rajta egy titkos gombnak. Nem tudott aludni. Fel-le
mászkált a szobron, ami az egész alsó fedélzetet elfoglalta. Athéné lába a gyengélkedőbe
lógott, és ha egy fájdalomcsillapítóra volt szüksége az embernek, át kellett furakodnia a
nagylábujja mellett. Teste végignyúlt a folyosón, kinyújtott kezei meg elfoglalták a gépházat.
Tenyerében Niké életnagyságú szobra állt, mintha azt kínálgatná: „Tessék, vegyetek egy kis
győzelmet!” Athéné komoly feje a hajó farában volt található, és a sajnálatos módon üres
pegazusistállót birtokolta. Ha Leó pegazus lett volna, ő sem szívesen maradt volna egy
istállóban a bölcsesség túlméretezett istennőjével. De hiába kúszott-mászott a szobron, most
sem találta meg a gombokat. Elvégzett néhány vizsgálatot rajta, és megállapította, hogy
üreges fából készült, amit elefántcsonttal és arannyal borítottak. Ez megmagyarázta a
könnyű súlyát. Ahhoz képest, hogy kétezer éves volt, és Athénból Róma egyik föld alatti,
pókokkal teli tárnájába vonszolták, ahol a legnagyobb titokban tárolták, meglehetősen jó
állapotnak örvendett. Leó szerint a sérthetetlensége a varázslat és a mestermunka tökéletes
összhangjának volt köszönhető. Annabeth azt mondta, hogy... Nem szeretett a lányra
gondolni, mert magát hibáztatta, amiért barátai lezuhantak az Alvilágba. Athéné szobrának
kimentése előtt mindenkit a hajóra kellett volna juttatnia. Fel kellett volna mérnie, hogy a
padló messze van a stabiltól. De bánkódással nem mentheti meg őket. Csak azzal, ha
helyrehozza, ami helyrehozható. Szóval Annabeth azt mondta, hogy Gaia legyőzésének
kulcsa ez a szobor, és átível a szakadékon, ami a rómaiakat a görögöktől elválasztja. Leó
szerint a szobornak nem csak jelképes értéke volt. Talán Athéné szeme lézert lő, és a pajzsa
mögötti kígyók mérget köpnek. De ha Athéné semmit sem tud, legalább a kezében tartott
Niké szobor kel majd életre, és bemutat néhány nindzsafogást. Ha ő tervezte volna a
szobrot, jó pár trükkre képes lenne, de sajnos nem ő tervezte, és Leó egyre csalódottabb lett.
Athéné szobra ontotta a mágiát magából, mégsem volt képes semmire az ijesztő bámuláson
kívül. A hajó oldalra dőlt, mintha kikerülne valamit. Leó először a fedélzetre akart rohanni,
aztán arra gondolt, hogy Jászon, Piper, Frank és Hazel van most szolgálatban. Akármi történt,
majd ők megoldják. Ráadásul Hazel ragaszkodott hozzá, hogy ő vezesse el őket a titkos
átjáróhoz, amit a varázslat istennője emlegetett. Leó remélte, hogy Hazel okosan döntött,
mert túl nagy kerülőt kellett megtenniük érte. Egyébiránt meg nem bízott Hekatéban. Egy
ennyire aljas istennő nem válik hirtelen ilyen segítőkésszé. Leó általában véve nem bízott a
varázslatokban. Azért nem értette Athéné Parthenoszt sem. Nem voltak mozgó alkatrészei.
Ha valamire képes is volt, azt csakis varázslat útján tehette meg, és Leónak ez egyáltalán
nem tetszett. Ő a logikus szerkezeteket szerette, amik úgy működtek, mint a gépek. Végül
annyira kimerült, hogy már gondolkozni sem tudott. Betakarózott a gépházban, és a motor
megnyugtató zúgását hallgatta. Buford, a gépesített asztal, alvó módban a sarokban
szuszogott: psz, ss, psz, ss... Leó szerette a kabinját, de a hajó szívében érezte legnagyobb
biztonságban magát. A gépek között, amiket irányítani tudott. Biztos volt benne, hogy ha sok
időt tölt Athéné Parthenosz közelében, előbb-utóbb rájön a titkára. - Nem adom fel, amíg le
nem győzlek, termetes hölgy - motyogta, és az áliához húzta a plédet. - Előbb-utóbb úgyis
együtt kell működnöd velem! Becsukta a szemét és egyből elaludt. De az alvás sajnos
álmokkal jár. n # ** Abból a műhelyből menekült, ahol az anyja az életét vesztette a tűzben,
amikor Leó nyolcéves volt. Nem tudta, mi üldözi, csak azt, hogy valami nagy, sötét és gonosz,
és nagyon gyorsan közeledik. Munkaasztaloknak ütközött, szerszámos dobozokat lökött föl
és drótokon bukdácsolt át. Meglátta a kijáratot, megcélozta, de valami elállta az útját. Egy
asszony, akinek a ruhája száraz és örvénylő földből volt, és az arcát homok borította. Hová
olyan sietősen, kicsi hősöm? - kérdezte Gaia. Maradj itt, és találkozz a kedvenc
gyermekemmel! Leó balra ugrott, de a földistennő nevetése tovább üldözte. Amikor az
anyád meghalt, én figyelmeztettelek. Mondtam, hogy a párkák egyelőre nem engedik, hogy
megöljelek, de most már választottál, és a halálod nagyon közel, Leo Valdez! Leo
nekiütközött anyja régi asztalának. A falon Leó krétarajzai lógtak. Kétségbeesve felzokogott,
és megpördült, de a lény, ami eddig üldözte, már ott állt előtte. Feje majdnem elérte a
hatméteres plafont, az alakja emberszerű volt, és árnyakba burkolózott. Leó ujjából lángok
csaptak ki. A kolosszus felé suhintott velük, de az árnyak elfojtották a tüzet. Leó ekkor a
szerszámos táskájához kapott, de hiába rángatta a cipzárakat, egyik zseb sem akart kinyílni.
Beszélni próbált. Mondani akart valamit, amivel megmentheti az életét, de egy hang sem jött
ki a száján, mintha a tüdejéből kiszökött volna a levegő. A fiam nem engedi meg a
tüzeskedést - mondta a műhely köze- péből Gaia. Ó nem más, mint az üresség ami elemészti
a varázslatot, a hideg ami eloltja a tüzet, és a csend, ami elnémítja a szavakat. Leó kiáltani
szeretett volna: Én vagyok a srác, aki totál betojt! Mivel továbbra sem tudott beszélni, csak a
lábában bízhatott, és jobbra ugrott. Elhajolt az árnyékóriás keze elől, és kirohant az ajtón. A
Félvér Táborban találta magát, de a tábor romokban hevert. A bungalókból csak kormos
falak maradtak. A holdfényben pa-rázslottak a leégett mezők. Az étkezőpavilon fehér
téglahalommá omlott, a Nagy Ház lángokban állt. Az ablakai úgy ragyogtak, mint a
démonszemek. Leó tovább rohant, mert biztos volt benne, hogy az árnyóriás a nyomában
van. Szanaszét heverő görög és római félisteneket kerülgetett. Szeretett volna megállni,
hogy megnézze, életben vannak-e. Segíteni, akart rajtuk, de tudta, hogy nincs rá idő. Ezért
aztán az életben maradtak felé rohant. A kézilabdapályán néhány római állt. Két centurió
hanyagul a lándzsájára támaszkodva egy bíbor tógát viselő, magas, sovány és szőke fickóval
beszélgetett. Leó megtorpant. Az a szemét Octavianus volt az, a Jupiter Tábor jósa, aki
állandóan háborúért sírt. Octavianus megfordult, de úgy nézett ki, mintha transzba esett
volna. Az arca kifejezéstelen volt és a szeme zárva. Amikor megszólalt, Gaia hangján beszélt:
Nem akadályozhatod meg, hogy megtörténjen. A rómaiak elindultak keletre New Yorkból.
Gyorsan haladnak a táborotok felé, és semmi sem lassíthatja le őket. Leó erős késztetést
érzett, hogy orrba vágja Octavianust, de inkább tovább futott. Felrohant a Félvér-hegyre. A
csúcson álló, hatalmas fenyőt villám hasította ketté. Lefékezett, mert a Félvér-hegy túloldala
hiányzott. De nem csak a hegy hiányzott, hanem az egész világ. A szakadék peremén túl csak
felhők látszódtak. Ezüst szőnyeg úszott a sötét égen. Egy éles hang hasított fülébe:
- Hogy tetszik? Leó megijedt. A fenyőgyökerek között nyílt barlangban egy asszony
térdelt. Aki nem Gaia volt. Az arany köntösben és a csupasz, elefántcsontfehér karjával
inkább Athéné megelevenedett szobrára hasonlított. Amikor felállt, Leó majdnem lezuhant a
világ végéről. Az asszony királyian szép volt, járomcsontja magasan ülő, a szeme barna.
Krémszínű, fonott és bonyolult, görög frizurába rendezett haját gyémántok és smaragdok
díszítették, mint egy karácsonyfát az aranyszalagok. De felhúzott orra és fanyalgó szája
gyűlöletet árasztott.
- Itt van az okostojás gyermeke - vicsorogta. - Számomra te nem vagy ellenfél, de
valahol el kell kezdenem a munkát. Válassz! Leó beszélni akart, de azzal volt elfoglalva, hogy
össze ne csinálja magát ijedtében. A gyűlölködés királynője és a sötét óriás közé szorulva
kilátástalannak érezte helyzetét.
- Hamarosan ő is itt lesz - figyelmeztette az asszony. - De a sötét barátom nem
biztosítja számodra a választás luxusát. Vagy a szikla, vagy a barlang, fiú! Leó hirtelen
rádöbbent, miről beszél. Sarokba szorították. Leugorhat a szikláról, de az öngyilkosság volna.
Ha a felhők alatt föld rejtőzne, akkor halálra zúzná magát. Ha meg a semmi, akkor egy
örökkévalóságig zuhanna. Aztán itt volt a barlang. A gyökerek közti sötét nyílásra nézett.
Halálszagot, rothadást árasztott magából. Odabentről motozást és suttogást hallott. A
barlang a halottak otthona volt. Ha bemegy, soha nem térhet vissza.
- Igen - mondta a nő, akinek nyakán egy kör aiakú labirintusra hasonlító, smaragdból és
bronzból készült medál lógott. A tekintete olyan dühösen égett, hogy Leó megértette a
dühöngő őrültkifejezést. Ez a nő olyan dühös volt, hogy majdnem beleőrült. -Vár rád Hádész
Háza, és te leszel az első patkány, aki meghal a labirintusomban. Csak így menekülhetsz meg,
Leo Valdez! Eredj! A nő a sziklaszirt felé legyintett.
- Te megőrültél - felelt Leó. Ezt kár volt mondania, mert a nő megragadta a csuklóját.
- Vagy megöljelek, mielőtt fekete barátom ideér? A hegy megremegett a közelgő óriás
döngő lépteitől. Hatalmas volt, sötét, nehéz és vérszomjas.
- Hallottál már emberekről, akik álmukban haltak meg, kö-lyök? - kérdezte a nő. - Nem
is olyan lehetetlen, ha egy varázslónő is van a közelben. Leó karja füstölögni kezdett. A nő
érintése savként marta a bőrét. Megpróbálta lerázni magáról a kezet, de a szorítása olyan
volt, mint a bilincs. Kiáltani akart, de egy hatalmas és füstfátylaktól homályos alak tornyosult
fölé. Az óriás felemelte az öklét, ám ekkor Leó álmán egy hang hatolt át.
- Leó! Minek ölelgeted Nikét? - Jászon rázta a vállát. A fiú szeme felpattant. Tényleg
Niké szobrát ölelgette. Úgy tűnik, dobálta magát álmában. Úgy csimpaszkodott az
istennőfigurába, mint gyerekként a kispárnájába, amikor rémálmok gyötörték (ami egy
gyerekotthonban elég ciki volt). Levált Nikéről, és megdörzsölte az arcát. - Csak úgy.
Kedveljük egymást. Mi folyik odakint? Jászon nem kezdte el gúnyolni, és Leó ezt nagyon
értékelte a srácban. Jászon jégkék szeme komoly volt és nyugodt. A száján lévő heg úgy
rándult meg, mint mindig, amikor rossz hírt akart közölni. -Átjutottunk a hegységen, és
hamarosan Bolognába érünk. Gyere a társalgóba! Nicónak új hírei vannak.

X + LEO
Leo úgy tervezte meg a társalgó falait, hogy jelen idejű képsorokat mutassanak a Félvér
Táborból. Eleinte úgy vélte, ez nagyon jó ötlet, csak később jött rá, hogy mégsem annyira...
Hiszen az otthoni képek - a tábortűz körüli éneklés, az étkezőben elköltött vacsorák, a
röplabdameccsek a Nagy Ház előtt - elszomorították a barátait. Minél távolabb jutottak Long
Islandtől, annál rosszabbul érezték magukat tőle. Az időzónaváltásokkal Leó még fájóbban
érezte a távolságot, valahányszor a falra tekintett. Olaszországban a nap éppen csak feljött,
de á Félvér Táborban még éjszaka volt. A bungalók előtt fáklyák lobogtak, és a Long Islandi-
szoros vizén holdfény táncolt. A tengerpartot lábnyomok borították, mintha egy nagyobb
tömeg távozott volna. Leó tegnap, azaz a múlt éjjel rádöbbent, hogy július negyediké van.
Vagyis lemaradtak a táborban évente megrendezett buliról, amihez a Kilences Bungaló - Leó
testvérei - készítette a tűzijátékot. Úgy döntött, ezt nem közli a csapattal. De remélte, hogy
az ottani barátai kellemesen ünnepeltek, hiszen ők sem voltak a legjobb kedvükben. Eszébe
jutottak az álomban látott képek: az elpusztított tábor, a földön heverő testek és a Gaia
hangján beszélő Octavianus. A sonkás tojásába meredt, és szerette volna azonnal lekapcsolni
a videófalat. - Most, hogy mindannyian itt vagyunk... - kezdte az asztalfőn ülő Jászon, akinek
mintha bűntudata lett volna, hogy Annabeth eltűnése után rászállt a vezető szerep. Pedig
Jászon a Jupiter Táborban praetor volt, vagyis hozzászokott a vezetéshez, de Leó látta rajta,
hogy valami nyomasztja a srácot. A szeme beesett volt, szőke haja szokatlanul kócos, mintha
elfelejtett volna fésülködni. Leó az asztal mellett ülőkre nézett. Hazel szeme is fáradtan
csillogott, de ezen nem csodálkozott, hiszen egész éjszaka fent volt, és a hajót igyekezett
átkormányozni a hegyeken. Göndör, fahéjszínű haját copfba fogta, amitől elég katonás
kinézete lett, és Leó ezt fölöttébb szexinek találta. De a gondolatot rögtön a bűntudat
sajdulása követte. Mellette a barátja, Frank Csang ült fekete munkásnadrágban és egy
Rómából hozott turistapólóban, amelyen ez állt: „Ciao!” (Ez tényleg egy szó?!) Frank a
centuriójelvényét kitűzte a pólójára, pedig az Argó II. legénysége a Jupiter Táborban
közellenségnek számított. Mogorva ábrázatát tovább erősítette szumóbirkózóra erősen
hasonlító kinézete. Aztán ott volt még Hazel féltestvére, Nico, akitől Leó mindig kikészült.
Leghátul ült fekete pilótakabátban, fekete farmerben és pólóban. Rajta volt a koponyás
gyűrűje, és oldalán a sztűgiai kardja lógott. Fekete, göndör tincsei mintha
kölyökdenevérszárnyakból lettek volna. A szeme szomorú volt és üres, mintha a Tartarosz
mélyébe nézne. Ami nem is állt messze a valóságtól. Egyedül Piper nem volt jelen, aki Hedge
edzővel, a szatír kísérőjükkel teljesített szolgálatot a kormánynál. Leó szerette volna, ha
Piper is itt van, ő ugyanis Aphrodité bűbájával képes volt megnyugtatni az embereket. Az
álma után Leóra ráfért volna egy kis megnyugtatás. Viszont volt jó oldala is, hogy épp a
fedélzeten tartózkodott, mert így figyelemmel kísérhette a kísérőtanárukat. Az ősi földön
folyamatosan résen kellett lenniük. Leó nem szívesen engedte volna egyedül kormányozni az
edzőt. Az edző kapcsolófetisiszta volt, márpedig az irányítópult bőven rendelkezett
kapcsolókkal, egyik fényesebb és veszélyesebb volt, mint a másik, és egy gombnyomással
elpusztíthatta akármelyik festői olasz kisvárost. Leó eltűnődött, és észre sem vette, hogy
Jászon tovább beszélt.
- ...Hádész Házába. Nico? Nico előredőlt.
- Az elmúlt éjjel megbeszélést tartottam a halottakkal. - Ezt olyan természetesen
mondta, mintha azt közölné, hogy kapott egy SMS-t a haverjától. - Sikerült megtudnom pár
dolgot arról, ami ránk vár. - Az ősi időkben Hádész Háza a görög zarándoklatok közkedvelt
célpontja volt. Itt beszéltek a halottakkal és rótták le tiszteletüket az őseik előtt. Leó
összehúzta a szemöldökét.
- Úgy hangzik, mint a Dia de los Muertos, amit Rosa nagyné-ném nagyon komolyan
vett. Eszébe jutott, ahogy elrángatták a houstoni temetőbe, ahol aztán letakarították a
rokonai sírjait, aztán limonádét, süteményeket és bársonyvirágot tettek rájuk ajándékként.
Rosa néni rá akarta venni, hogy piknikezzenek a halottakkal, mintha az ember jó étvággyal
tudna enni a temetőben. Frank felmordult:
- A kínaiaknál is él ez a szokás. Tavasszal leróják tiszteletüket az ősök előtt, és
letakarítják a sírokat. - Leóra pillantott. - Rosa nénikéd jól kijött volna a nagyimmal. Leónak
ijesztő kép jelent meg lelki szemei előtt: Rosa néni és egy kínai öreglány birkózóruhában
egymást ütlegelik tüskés buzogányokkal.
- Biztos vagyok benne, hogy oltári nagy barátnők lettek volna
- bólintott Leó. Nico megköszörülte a torkát.
- Sok kultúrában ünnepük a halottakat az év egy bizonyos napján, de Hádész Háza
egész évben nyitva volt, és a zarándokok tényleg beszélni tudtak a halottakkal.
Görögországban Necromanteionnak hívták, vagyis a Halál Jósdájának. Ott különböző
járatokon kellett áthaladnod, közben áldozatot mutattál be a halottaknak, és különleges
főzeteket ittál...
- Nyami! - motyogta Leó. Jászon rosszallóan villantotta rá a szemét.
- Folytasd csak, Nico!
- A zarándokok úgy tudták, hogy a templom különböző szintjei közelebb viszik őket az
Alvilághoz, amíg a halottak meg nem jelennek előttük. Ha a holtak elégedettek voltak az
ajándékokkal, akkor válaszoltak a kérdésekre, és talán a jövőt is feltárták előttük. Frank
megkopogtatta a forró csokis bögréjét.
- És mi történt akkor, ha a szellemeknek nem tetszett az ajándék?
- Akkor a zarándoklat eredménytelenül zárult - válaszolt Nico.
- De olyan is előfordult, hogy az illető megőrült, vagy meghalt közvetlenül a
templomból való távozás után. Akadtak olyan zarándokok is, akik eltévedtek az alagútban, és
soha nem látták újra őket.
- Az a nagy helyzet - hadarta Jászon -, hogy Nico a múlt éjjel során hasznos információk
birtokába került.
- Valóban - csatlakozott Nico, de nem túl lelkesen. - A szellem, akivel beszéltem,
Hekaté egykori papja volt. Megerősítette Hazel Hekatéval való találkozását a keresztútnál. Az
óriások előtt vívott első háborúban Hekaté az istenek oldalán állt. Legyőzte az egyik óriást,
akit az Ellen-Hekaténak terveztek. A srácot Clytiusnak hívták.
- Egy sötét ürge, árnyakba burkolózva - adott gyors személyleírást Leó. Hazel Leo felé
fordult, és összehúzta a szemét.
- Ezt meg honnan tudod?
- ó, álmodtam róla! Ezen egyikük sem lepődött meg. A félisteneket mindig a
legrosszabb rémálmok gyötörték. Leó felé fordult minden tekintet. Amíg elmesélte, milyen
állapotban látta viszont a táborukat, nem mert a falakon pergő képekre nézni. Beszámolt a
sötét óriásról és a Félvér-hegyen álló nőről, aki különféle halálokat kínált fel neki. Jászon
eltolta maga elől a palacsintáját.
- Az óriás neve Clytius. Gondolom, vár bennünket, méghozzá a Halál Kapujánál. Frank
összegöngyölt egy palacsintát és a szájába tömte. Nem olyan fickó volt, akinek az étvágyát
elveszi holmi közelgő halál.
- Oké, de ki volt a nő?
- Ő az én problémám - varázsolt egy gyémántot Hazel. - Hekaté azt mondta, hogy
Hádész Házában egy hatalmas ellenség vár rám, egy boszorkány, akit csak én győzhetek le,
és én is csak varázslattal.
- Miért, te tudsz varázsolni? - lepődött meg Leó.
- Sajnos, még nem.
- Aha - felelte a fiú, és valami bátorítót szeretett volna mondani, de eszébe jutott a nő
dühös tekintete és a szorítása, amitől füstölni kezdett a bőre. - Van valakinek ötlete a
személyét illetően? Hazel a fejét csóválta.
- Csak annyit tudunk... - nézett Hazel Nicóra, és mintha némán megegyeztek volna
valamiben. Leónak az az érzése támadt, hogy a Hádész Házáról nem osztottak meg minden
információt a többiekkel. - Hogy kemény ellenfél lesz.
- Azért van jó hírem is - sietett megnyugtatni a kedélyeket a halál fia. - A kísértet
elmondta, hogyan ölte meg Hekaté Clytiust az első háborúban. Fáklyával felgyújtotta a haját,
aztán halálra égett. Vagyis a tűz a gyenge pontja. Mindenki Leóra nézett.
- Ja, értem a finom célzást - motyogta a fiú. Jászon lelkesen bólogatott, mintha ez
csodálatos hír lenne. Mintha arra számítana, hogy Leó hozzávág néhány tűzgömböt az
árnyékóriáshoz, és a problémát kipipálhat} ák. Leó nem akarta elrontani a kedvüket, de Gaia
hangját még most is hallotta a fülében: „Ő nem más, mint az üresség, ami elemészti a
varázslatot, a hideg, ami eloltja a tüzet, és a csend, ami elnémítja a szavakat.” Leó biztos volt
benne, hogy néhány gyufásdoboznál többre lesz szükségük az óriás felgyújtásához.
- Ezt jó tudni - erősködött Jászon. - Most már legalább tudjuk, hogyan öljük meg az
óriást. Ami pedig a boszorkányt illeti... Ha Hekaté biztos benne, hogy Hazel le tudja győzni,
akkor nem téved. Hazel lesütötte a szemét.
- Most már csak el kell jutnunk Hádész Házához, és legyőzni Gaia zsoldosait...
- Meg a szellemeket! - tette hozzá mogorván Nico. - A templomban lakó kísértetek
valószínűleg nem túl barátságosak.
- És meg kell találnunk a Halál Kapuját - folytatta Hazel -, de úgy, hogy lehetőleg egy
időben érjünk oda Percyékkel, hogy megmenthessük őket. Frank lenyelt egy újabb adag
palacsintát.
- Simán megcsináljuk, srácok! Mert meg kell. Leó csodálta a nagydarab fiú
optimizmusát, és szeretett volna osztozni benne.
- Ezzel a kerülőúttal nagyjából négy vagy öt nappal később érünk Epiruszba, ha nem
akadályoznak a haladásban előre nem látható tényezők. Például szörnytámadások, meg
ilyenek... Jászon keserűen mosolygott.
- Ugyan, velünk nem szokott ilyesmi történni. Leó Hazelre nézett.
- Hekaté azt mondta neked, hogy a nagy feltámadásbuliját augusztus elsejére tervezi,
ugye? A Spejz ünnepére.
- Spes - javította ki Hazel. - A remény istennője. Jászon megforgatta a villáját.
- Vagyis elméletileg elég időnk van, hiszen még csak július ötödikét írunk. Meg tudjuk
találni a Halál Kapuját, és be tudjuk zárni, aztán megtaláljuk az óriások főhadiszállását, és
legyőzzük mindet, mielőtt Gaia felébredne augusztus elsején.
- Elméletileg így nézne ki a dolog - értett egyet Hazel. - De továbbra is nagyon
szeretném tudni, hogyan jutunk ki Hádész Házából megkattanás vagy kipurcanás nélkül.
Senki sem állt elő ötlettel. Frank letette a palacsintáját, mintha végül neki is elment volna az
étvágya.
- Július ötödiké van. A francba, miért nem jutott eddig az eszembe!
- Nyugi, haver! Te kanadai vagy, nem sérted meg a nemzeti öntudatunkat, ha nem
ünnepied meg a függetlenség napját! De ha szeretnéd, nem tiltjuk meg - vigyorgott Leó.
- Nem arra gondoltam, hanem a hetesre. A nagymama mindig mondogatta, hogy
szerencsétlen szám, ugyanis a kísértetek száma. Nem tetszett neki, amikor megemlítettem,
hogy hét félisten van a küldetésünkben, és a július a hetedik hónap!
- Igen, de... - Leó akkor vette észre, hogy a bögréjén a „szeretlek” szót morzézza, amit
az anyjától tanult, és nagyon ciki lett volna, ha a többiek értik a morzejeleket. - Csak véletlen,
nem? Frank kétkedő arcot vágott.
- A régi Kínában a hetedik hónapot a szellemek hónapjának nevezték. Akkor esett
legközelebb a szellemvilág az emberek világához. Az élők és a holtak átjárhattak egymás
birodalmába. Nekem nem adja be senki, hogy véletlenül keressük a Halál Kapuját a
szellemek hónapjában. Mindenki mélyen hallgatott. Leó szerette volna azt hinni, hogy az ősi
kínaiak hiedelemvilágának semmi köze a római vagy a görög hitvilághoz. Teljesen más tészta,
nem? Viszont Frank az élő példa a különböző kultúrák ösz-szefonódására. A Csang család
gyökerei egészen az ősi Görögországig nyúltak, majd átfonták Kínát, hogy végül Kanadáig
érjenek. Leónak eszébe jutott a találkozása Nemezissei a Nagy-sóstónál, aki hetedik
keréknek titulálta őt. Annak, aki kilóg a küldetésen résztvevők sorából. Már csak abban
bízott, hogy nem szellemként gondolt rá, amikor kinevezte hetediknek. Jászon megszorította
a karfát.
- Jobb lenne, ha arra koncentrálnánk, amit meg tudunk oldani. Közeledünk
Bolognához. Ha megtaláljuk a törpéket, akikről Hekaté... A hajó megrázkódott, mintha
jéghegynek ütközött volna. Leó tányérja átszánkázott az asztalon. Nico hátradőlt a székkel,
és beverte a fejét a konyhaszekrénybe, ahonnan mágikus kupák és tálcák zuhantak rá.
- Nico! - ugrott oda Hazel segíteni.
- Mi a f...? - Frank megpróbált felállni, de a hajópadló erősen lejtett, és arccal Leó
rántottájába zuhant.
- Nézzétek! - A Félvér Táborból sugárzott képek villogva megváltoztak.
- Ez lehetetlen... - motyogta Leó. A varázsfalak általában a tábort mutatták, de most
egy hatalmas, torz arc töltötte be a jobb oldali falat. Sárga, girbegurba fogak, kócos, vörös
szakáll, bibircsókos orr és aszimmetrikus szemek. Mintha át akarta volna magát rágni a falon.
A túlsó fal villogni kezdett, és a fedélzetet mutatta. Piper a kormány előtt állt, de valami nem
stimmelt. Szigetelőszalaggal a konzolhoz ragasztották. De előtte ronggyal betömték a száját.
Hedge edzőt hasonló módon hatástalanították, csak őt az árbóc-hoz rögzítették. Egy
meglehetősen furcsa lény - a törpe és a csimpánz rossz ízléssel megáldott keveréke -
táncikált körülötte, és rózsaszín hajgumikkal csinos kis copfocskákba rendezte az edző haját.
A jobb oldali falon távolodni kezdett a torz pofa, és kiderült, hogy egy másik
törpecsimpánzhoz tartozik, ami még a társánál is rosszabbul volt öltözve. Körbeugrálta a
fedélzetet, miközben különféle tárgyakat dugdosott a zsákjába. Például Piper tőrét és Leó
Wii-irányítóját. Végül lekapta a konzol tetejéről az Arkhimédész-gömböt.
- Azt ne! - kiáltott fel Leó.
- Öööh - nyögött fel a padlón Nico.
- Egy majom! - kiáltott fel Frank.
- Dehogy majmok! - morogta Hazel. - Ezek manók.
- De miért kell ellopniuk a cuccaimat?! - kérdezte sértetten Leó, és a lépcső felé lódult.

XI + LEO
Leo futás közben még hallotta Hazel hangját: - Menj! Majd én vigyázok Nicóra! Mintha Leó
vissza akart volna fordulni. Természetesen szerette volna biztonságban tudni Nicót, de
megvolt a saját fejfájása. Jászonnal és Frankkel a sarkában Leó felrohant a lépcsőn. A
fedélzeten rosszabb volt a helyzet, mint gondolták. Hedge edző és Piper megpróbált
kiszabadulni, miközben az egyik törpemajom körbeugrálta a fedélzetet, és mindent a
zsákjába dugott, ami mozgatható. A másfél métert sem ütötte meg, vagyis Hedge edzőnél is
kisebb volt, és görbe majomlábakon szaladgált. Az öltözékétől Leó szédülni kezdett.
Felhajtott szárú, zöld nadrágját piros nadrágtartó rögzítette, és felül egy rózsaszín-fekete
csíkos női blúzt viselt. Mindkét karján hat-hat aranyóra csillogott, a fején zebramintás
cowboykalap ült, aminek karimájáról elfelejtették levenni az árcédulát. A bőrét vörös
szőrcsomók borították, de testszőrzetének kilencven százalékát tekintélyes szemöldökszőre
tette ki. Leóban éppen felmerült a kérdés, hogy hol a másik majom, amikor kattanást hallott
a háta mögött, és rájött, hogy csapdába vezette a barátait. - Bukjatok le! - vetette magát a
fedélzet padozatára a robbanás előtt. Kótyagos fejjel megfogadta, hogy soha többé nem
hagy kint mágikus gránátokat, ha manók vannak a fedélzeten. De túlélték. Leó különféle, a
Rómában talált Arkhimédész-göm-bön alapuló fegyverekkel kísérletezett. Savat, tüzet és
srapnelt hányó gránátokat készített, de olyan is kikerült a műhelyéből, ami pattogatott
kukoricát lőtt szét (ki tudja, mikor éhezel meg a harcban, nem?). Leo a fülcsengéséből
kiindulva arra a következtetésre jutott, hogy a majom a hanggránátot robbantotta fel, amit
Apollón zenéjének ritka, vegyi kivonatából készített. Nem volt halálos, de Leónak olyan
érzése támadt, mintha hasast ugrott volna a mély vízbe. Megpróbált felállni. De a végtagjai
összecsuklottak. Valaki rángatni kezdte a derekát. Talán egyik barátja akar neki segíteni fel-
tápászkodni? Dehogy. A barátainak nincs olyan bűzük, mint egy kitakarítatlan
majomketrecnek. Nagy nehezen megfordult. A látása homályos volt, mintha egy üveg
eperlekvárból nézne kifelé. Vigyorgó, groteszk arc bámult rá. A barna szőrű manó még a
társánál is rosszabbul volt öltözve. Zöld keménykalapot viselt, mint az ír néphagyomány
manói, nagy gyémánt fülbevalókat és egy fekete-fehér rövid ujjú pólót, amilyet a futballbírók
szoktak. Boldogan elugrált legújabb szerzeményével, ami nem volt más, mint Leó szerszámos
táskája. Leó utána akart kapni, de a keze megbénult. A manó a legközelebbi ágyúra ugrott,
amit a társa megpróbált elsütni. A barna bundájú a lövedékre lépett, mintha az szörfdeszka
lett volna, a társa pedig kilőtte az égbe. A vörös ezután az edzőhöz szökkent. Lekent neki egy
pofont, majd a korlátra ugrott. Biccentett Leó felé, megpöccintette a kalapját, majd egy
hátraszaltóval eltűnt a hajó oldalán. Leó feltápászkodott, Jászon már állt, de ide-oda
kóvályogva mindennek nekiütközött. Frank ezüsthátú gorillává változott (hogy miért, azt Leo
nem tudhatta, talán a majmok iránti együttérzésből), de a hanggránát leterítette. Kilógó
nyelvvel feküdt a fedélzeten, és fennakadt a gorillaszeme.
- Piper! - botorkált Jászon a kormányhoz, és óvatosan kihúzta a lány szájából a tömést.
- Ne velem törődj, hanem kapd el őket! - utasította Piper. A főárbóchoz kötözött edző
a következőt motyogta:
- Hamama, hamama! Leó úgy fordította le, hogy „öljétek meg őket!” Az edzőt nem volt
nehéz értelmezni, mert a legtöbb mondatában szerepelt a megölni szó valamelyik
szinonimája. Leó az irányítópultra nézett. Az Arkhimédész-gömbje eltűnt. Aztán megfogta a
derekát, ahol a táskájának kellett volna lennie. A feje kitisztult, és a düh egyre forróbban
izzott benne. A manók megtámadták a hajóját, és ellopták legféltettebb kincseit. Alattuk
Bologna kies városa terült el. Zöld dombok ölelésében vörös tetejű házak sorakoztak az utcák
kirakós játékában. Ha Leó nem találja meg a manókat, akkor... Nem, hibázás kizárva, és a
barátait sem várhatta meg, amíg magukhoz térnek. Jászonhoz fordult.
- Elég jól érzed magad a szélirányításhoz? Elkelne egy fuvar. Jászon összehúzta
szemöldökét.
- Persze, de...
- Akkor jó, mert el kell kapnunk néhány majomfickót! ****** Jászon és Leó egy nagy
téren szállt le, amit fehér márványból épült hivatalok és teraszos kávézók szegélyeztek. Az
utcákon Vespák és biciklik robogtak, de a téren csak néhány galamb burukkolt, és idős
emberek kávéztak. A tér felett lebegő, görög hadihajó fel sem tűnt nekik, sem az, hogy két
srác levitorlázik közéjük. Jászonnál egy aranykard volt, Leónál pedig... éppenséggel nem volt
semmi.
- Merre? - kérdezte Jászon. Leó rámeredt.
- Honnan tudjam? Mindjárt előveszem a manókereső GPS-emet az övtáskámból. Ha
lenne. De nincs meg az övtáskám se! Jászon felpillantott a hajóra, mintha így próbálná
meghatározni helyzetüket, majd a tér túloldalára mutatott.
- Az első törpét arrafelé lőtték ki, ha nem tévedek. Gyere! Átgázoltak a galambok
taván, majd befordultak egy fagyizókkal és butikokkal teli utcába. A járdát graffitis oszlopok
szegélyezték. Utcai koldusok pénzt kéregettek (Leó nem tudott olaszul, de nem volt nehéz
megérteni őket). Percenként megtapogatta a derekát, mintha arra számítana, hogy az
övtáskája visszavarázsolódik a derekára. Megpróbált nem kétségbe esni, de az a táska volt a
legnagyobb kincse. Úgy érezte, mintha a karját lopták volna el.
- Megtaláljuk! - ígérte Jászon. Normális esetben Leó hitt volna Jászonnak, mert ő volt
az, aki a legnagyobb bajban is józan tudott maradni, és nem egy csávából kirántotta már. De
ma Leó csak arra az ostoba szerencsesütire tudott gondolni, amit Rómában kibontott.
Nemezis segítséget ígért, amire nagy szüksége volt. A kód nélkül képtelen volt aktiválni
Arkhimédész gömbjét. Ha meg akarta menteni a barátait, kénytelen volt kibontani a sütit. De
Nemezis figyelmeztette, hogy nem ingyen segít. Leó azon tűnődött, mekkora árat kell majd
fizetnie. Percy és Annabeth a Tartaroszban van. Az Argó II. messze jár, és egy teljesíthetetlen
küldetés felé siklik. Leónak kellene legyőznie az egyik félelmetes óriást, tehát számítanak rá a
társai. De elvesztette a legfőbb fegyvereit: a szerszámos táskáját és Arkhimédész-gömb-jét.
Annyira elmerült az önsajnálatban, hogy észre sem vette, merre járnak, amíg Jászon meg
nem fogta a karját.
- Ezt nézd! Leó felnézett. Egy kis térre jutottak, ahol egy teljesen pucér Neptunus-
szobor állt.
- Ezt inkább ne! - takarta el a szemét Leó. Korán volt még egy isteni ágyék látványához.
A szobor egy elromlott szökőkút közepén állt (ez elég ciki volt). Kétoldalt cupidók lazítottak,
mintha azt mondanák: „Nyugi, haver!” Az isten egy olyan Elvis Presley-csípőmozdulatot
mutatott be, hogy nehéz volt nem nézni az ágyékára. Jobb kezében háromágú szigonyát
tartotta, a balját pedig előrenyújtotta, mintha meg akarná áldani Leót, vagy fel akarná
emelni.
- Nyomon vagyunk? - kérdezte Leó.
- Talán. Olaszországban sok Neptunus-szobor áll. De jobban örülnék, ha Jupiterbe
futottunk volna bele, vagy Minervába. Bárkibe, csak ne belé. Leo a kiszáradt szökőkútba
lépett, és a szobor talapzatára tette a kezét. Bizseregni kezdtek az ujjai. Mennyei bronzból
készült karokat, fogaskerekeket, rugókat és dugattyúkat érzett.
- Mechanikus. Ez a manók titkos búvóhelyének ajtaja?
- Húúú! Titkos búvóhely? - kurjantotta valaki oldalról.
- Nekem is kell egy titkos búvóhely! - kiáltotta egy másik hang fentről. ,.,<a< Jászon
maga elé tartotta a kardját. Leó majdnem szemtengely-ferdülést kapott, mert egyszerre
akart két irányba nézni. A vörös manó tíz méterre ült tőlük egy kávézó asztalánál, és
lábujjaival elegánsan tartotta a kávéscsészét. A barna szőrű manó, akinek zöld
keménykalapja volt, Leó feje fölött ült a szobron.
- Ha lenne egy titkos búvóhelyem, szeretnék bele egy olyan rudat, mint a tűzoltóknak
van, hogy csúszva közlekedhessünk -mondta a kávét kortyolgató manó.
- Én vízi csúszdát akarok - mondta Barnaszőr, aki Leó táskájából szerszámokat
húzogatott elő. Csak úgy repkedtek a csavarhúzók, kalapácsok és a szögbelövők.
- Hagyd abba! - Leó el akarta kapni a lábát, de nem érte el az alapzat tetejét.
- Túl alacsony vagy, kis barátom - nézett rá Barnaszőr szánakozva.
- Te vagy az alacsony! - nézett szét Leó, mert valamit a manóhoz akart vágni. Sajnos,
csak galambokat látott, azokat meg nem biztos, hogy el tudta volna kapni. - Add vissza a
táskámat, te ostoba...
- Nyugi! - mondta Barnaszőr. - Még be sem mutatkoztunk egymásnak. Akmon vagyok,
de a testvérem...
- Sokkal helyesebb! - emelte fel lábával a csészét a másik. Kitágult pupillájából és őrült
vigyorából ítélve nem volt szüksége több koffeinre. - Én vagyok Passalos, a dalok éneklője, a
kávék nyaka-lója és a csillogó tárgyak ellopója!
- Ne vágj fel! - állította le Akmon. - Én sokkal több dolgot csórtam el, mint te. Passalos
felhorkant.
- Te csak a napot lopod! - vette elő Piper tőrét Passalos, és a fogát kezdte piszkálni
vele.
- Az a barátnőm tőre! Jászon Passalos felé vetette magát, de a vörös szőrű manó
fürgébb volt. Felugrott a székből, szaltózott egyet, és Leó mellett landolt. Szőrös kezével
átkarolta a fiú derekát.
- Ments meg, kérlek.
- Dehogy mentelek! - Passalos hátraszaltót mutatott be, amikor Leó el akarta lökni. A
fiú nadrágja a térdéig csúszott. Leo Passalosra nézett. A manó vigyorgott, egy csillogó, apró
fogakból álló csíkot tartott a kezében. Nem tudni, hogyan, de ellopta Leó sliccét a
nadrággombbal együtt.
- Add vissza! - próbálta egyszerre az öklét rázni és a nadrágját tartani Leó.
- Nem csillog eléggé! - dobta el a manó. Jászon rátámadt, de Passalos egy ugrással a
testvére mellett termett.
- Mondd, hogy nem vagyok ügyes! - dicsekedett Passalos.
- Mondom. Nem vagy ügyes - felelte Akmon.
- Dobd ide azt az övtáskát, hadd nézzem meg!
- Nem! - lökte odébb a társát. - A tiéd a fényes labda meg a kés.
- A csillogó gömb tényleg szép - vette le a cowboykalapját Passalos. Mint egy bűvész a
nyulat, úgy húzta elő a kalapból a gömböt, és zongorázni kezdett a bronzgombokon.
- Elrontod! Ez egy érzékeny szerkezet! - kiáltott rá Leó. Jászon a barátja mellé állt, és
felnézett a törpékre.
- Kik vagytok?
- Cerkófok - hunyorgott Akmon. - Te meg Jupiter fia vagy, mibe fogadjunk? Én
messziről megérzem.
- A Fekete Seggűről is megmondtad - értett egyet Passalos.
- Milyen Fekete Seggűről? - kérdezte Leó, aki nagyon szeretett volna a manók
tyúkszemére lépni. Biztos volt benne, hogy Passalos tönkreteszi a gömböt.
- Herkulesről. Azaz Héraklészról. Fekete Seggűnek hívjuk, mert mindig meztelenül
parádézik. Annyira le van barnulva, hogy a feneke is...
- De legalább van humorérzéke! - vette vissza a szót Passalos. - Meg akart ölni, amikor
elloptunk tőle valamit, de jól megnevettettük, ezért megkímélte az életünket. Nem olyan
savanyú uborka, mint ti!
- Nekem van humorérzékem - kérte ki magának Leó. - Adjátok vissza a kincseimet, és
mondok pár „ütős” viccet.
- Szép próbálkozás! - vett ki egy fogót a táskából Akmon, aztán megforgatta, mint egy
kereplőt. - Klassz! Megtartom. Koszi, Kék Seggű! Kék Seggül Leó észbe kapott, hogy
lecsúszott a nadrágja, és kilátszik a kék bokszeralsója.
- Add vissza, vagy megmutatom, milyen vicces egy lángoló manó! Leó keze fellángolt.
- Igaza van a barátomnak! - emelte fel a kardját Jászon, és fekete felhők gyűltek a tér
fölé, majd dörögni kezdett az ég.
- Jaj, de ijesztő! - sikított fel Akmon.
- Bárcsak lenne egy titkos búvóhelyünk, ahová elrejtőzhetünk! - nyavalygott Passalos.
- Sajnos a szobor nem búvóhely, más céllal tervezték - folytatta Akmon. Leó gyomra
görcsbe rándult. A lángok elaludtak. Akkor döbbent rá, hogy baj van.
- Csapda! - ugrott ki a szökőkútból. Jászon a viharral volt elfoglalva. Leo a hátán feküdt,
Neptunus ujjaiból öt aranyszál lövellt ki. Az egyik majdnem eltalálta a lábát. A többi Jászonra
tekeredett, és fejjel lefelé felrántotta, mint egy kötözött sonkát. Neptunus szigonyába villám
csapott. Végigfutott a szobron, de a cerkófoknak már híre-hamva sem volt.
- Bravó! - tapsolt a kávézóasztal mellett Akmon. - Szép karácsonyfadísz lettél, Jupiter
fia!
- Herkules egyszer fellógatott bennünket, és a bosszú olyan édes! - kapcsolódott be
Passalos is. Leo tűzgömböt idézett, és Passalos felé dobta, aki két galambbal és az
Arkhimédész-gömbbel zsonglőrködött.
- Jaj! - ugrott félre a manó. Elejtette a gömböt, és a galambok elrepültek.
- Szerintem ideje lelépni - ajánlotta Akmon. Megpöccintette keménykalapját, és
asztalról asztalra ugrálva elmenekült. Passalos az Arkhimédész-gömbre pillantott, ami Leó
lába közé gurult. Leó újabb tűzgömböt idézett.
- Gyere csak! - vicsorogta.
- Viszlát! - Egy hátraszaltó után Passalos elinalt a testvére után. Leó felkapta a gömböt,
és Jászonhoz futott. Továbbra is fejjel lefelé lógott, és csak a kardot tartó keze maradt
szabad. Megpróbálta elvágni az aranyszálakat, de nem járt sikerrel.
- Tarts ki! Megkeresem a kioldó gombot - kiáltotta Leó.
- Kapd el őket! - morogta Jászon. - Követlek, ha kiszabadultam.
- De...
- Ne veszítsd őket szem elől! Leó nem szívesen maradt volna hármasban a törpékkel,
de a cerkófok bekanyarodtak a sarkon. Leó lógva hagyta Jászont, és utánuk eredt.

XII + LEO
A manók nem akarták lerázni, és ez nagyon gyanús volt. Mindig a látómezejében maradtak.
Tetőről tetőre ugráltak, virágosládákat vertek le, és kurjongatva dobálták maguk mögé a
nyomokat, csavarokat, szögeket, amiket Leó követhetett. Mintha kifejezetten akarták volna,
hogy Leó kövesse őket. Leó utánuk kocogott, és káromkodott, valahányszor leesett a
nadrágja. Egy sarkon befordulva észrevett két régi tornyot, amik magasabbak voltak minden
épületnél a környéken. Talán középkori őrtornyok lehettek. Kicsit megdőltek, mint az autók
sebességváltói. A cerkófok felmásztak a jobb oldali toronyra. Amikor a csúcsára értek,
eltűntek a másik oldalán. Vajon bementek? Leó kisméretű ablakokat látott, amiket vasrács
védett, de kételkedett benne, hogy azok kifoghattak volna a manókon. Várt néhány
pillanatot, hogy előbukkannak-e, de mivel nem tették, Leó kénytelen volt utánuk menni. -
Most mit tegyek? - tette fel a nagy kérdést. Repülő barátai nem voltak a közelben, hogy
felvigyék. A hajó túl messze járt. Az Arkhimédész-gömböt átalakíthatná repülő szerkezetté,
ha nála lenne a szerszámos táskája. De nincs. Körbenézett, és gondolkozott. Néhány háznyira
egy idős asszony bukkant elő egy üvegajtó mögül, és bevásárlószatyrokat cipelt. Egy bolt?
Hm. Leo megveregette a zsebeit, és legnagyobb meglepetésére néhány eurót tapintott ki
bennük, ami még Rómából maradt. Ezek a hülye cerkófok mindent elvittek, csak a pénzét
nem. A bolt felé iramodott, amennyire a gombtalan és cipzártalan nadrágja engedte. Leó
végigrohant a sorokon, mert nem tudta megkérdezni olaszul, hogy „bocsánat, hol találom a
veszélyes kémiai anyagokat?” De talán jobb is volt így. Nem akart egy olasz dutyiban kikötni.
Szerencsére nem kellett megfejtenie a címkéket, csak lekapott egy fogkrémet, amiről tudta,
hogy kálium-nitrátot tartalmaz, meg szenet is talált. Hogy a cukrot és a szódabikarbónát már
ne is említsük. Ehhez jött még a rovarirtóspray és az alumíniumfólia, meg a gyufa. Mindent
megtalált, amit keresett, még egy ruhaszárító zsinórt is, amit a dereka köré köthetett. Hogy
ne tűnjön annyira gyanúsnak a kosara tartalma, hozzácsapott még némi rágcsálnivalót is,
aztán a pénztárhoz ment. A pénztáros meglepett arccal kérdezett tőle valamit, de nem
értette. Szerencsére volt elég pénze. Elpakolt egy szatyorba, és már ott sem volt. Bebújt egy
kapualjba, ahonnan szemmel tarthatta a tornyokat, és munkához látott. Tüzet rakott a
szemétből, és főzőcskézni kezdett, hogy gyorsabban elkészüljön a kotyvalék. Néha
kipillantott, de nem látta a manókat. Bízott benne, hogy még ott vannak. Néhány perc alatt
elkészült a főzete - mert akkora zseni volt -, de óráknak érződött. Jászon nem követte. Vagy
továbbra is fejjel lefelé csüngött, vagy Leót kereste. A hajóról nem érkezett újabb segítség.
Talán a rózsaszín hajgumikat szedegetik éppen az edző szőréből. Ez azt jelentette, hogy
Leónak csak egy kevés rágcsálnivaló és fogkrémből meg cukorból improvizált fegyver állt
rendelkezésére. Ja, meg az Arkhimédész-gömb. Azt nem hagyhatta ki a felsorolásból.
Remélte, hogy nem szóródtak rá vegyi anyagok. A toronyhoz futott, megkereste a bejáratot,
majd elindult a lépcsőkön, de csak a jegyárusig jutott, aki olaszul rákiáltott.
- Nem mondja? Jelentést kaptam, hogy a tornyukat elözönlötték a manók, és én
vagyok a környék legjobb törpeirtója - tartotta fel a rovarölő spray-t. - Látja? Molto buono
méreg. Pszt, pszt! Ah! -Leó elmutogatta, miként olvadnak el a rémült manók, de az olasz
annyira sötét volt, hogy nem értette meg. Csak tartotta a kezét a pénzért.
- A fenébe, most költöttem el az utolsó filléremet házilag készített robbanóanyagokra -
kezdett matatni a szatyrában. - Ezzel nem fizethetnék? - tartott fel egy zacskó chipset.
Legnagyobb megdöbbenésére az olasz elfogadta.
- Avanti! Leó tovább mászott a lépcsőkön, és emlékezetébe véste, hogy
Olaszországban chipsszel is lehet fizetni. A lépcsők mintha soha nem akartak volna véget
érni. Mintha az egész tornyot csak a lépcsők miatt építették volna. Megállt az egyik
fordulóban, és megtámaszkodott egy keskeny ablak mellett, hogy levegőt kapjon. Úgy izzadt,
mint egy őrült, és a szíve ki akart ugrani a bordák közül. Hülye cerkófok. Leó biztos volt
benne, hogy ha megtalálja őket, még azelőtt meglógnak, hogy bevethetné a fegyvereit, de
egy próbát megért. Tovább mászott. Amikor már úgy érezte, hogy a lába túlfőtt tészta lett,
elérte a torony tetejét. Szűk toronyszoba volt csupasz falakkal. A sarokban kincses zsákok
álltak, és a padlót csillogó csecsebecsék borították. Leó meglátta Piper tőrét egy régi
bőrkötéses könyv, néhány érdekes szerszám és annyi arany kíséretében, amennyitől még
Árion is hascsikarást kapna. Először azt hitte, a manók már leléptek. Aztán felnézett. Akmon
és Passalos úgy lógott a gerendáról, mint a denevérek, és antigra-vitációs pókert játszottak.
Amikor észrevették Leót, eldobták a lapjaikat, mintha konfettiket szórnának, és tapsolni
kezdtek.
- Én mondtam, hogy megcsinálja! - kurjantotta Akmon boldogan. Passalos vállat vont,
levette az egyik aranyóráját, és a testvérének nyújtotta.
- Nyertél. Nem hittem, hogy ennyire hülye lesz. Mindketten leugrottak a padlóra.
Akmon Leó szerszámos táskáját viselte. Olyan közel állt, hogy Leó szerette volna lekapni róla.
Passalos megigazította cowboykalapját, és kirúgta az egyik ablakrácsot.
- Mit mászassunk meg vele, testvér? A San Luca-templomot? Leó meg akarta ütni a
törpét, de mosolyt erőltetett az arcára.
- Jól hangzik! De mielőtt elindulnátok, felhívnám a figyelmeteket arra, hogy maradt
nálam valami csillogó.
- Az kizárt! - húzta össze a szemöldökét Akmon. - Alapos munkát végeztünk.
- Biztosak vagytok benne? - nyúlt a szatyrába a fiú. A manók közelebb léptek. Leó
biztos volt benne, hogy a kíváncsiságuk legyőzi az óvatosságot.
- Nézzétek! - vette ki az első fegyvert Leó. Egy alumíniumfóliá-ba csavart
robbanóanyagot, amit azonnal meg is gyújtott a kezével. Leó elfordította a fejét a durranás
előtt, de a manók a robbanóanyagot bámulták. A fogkrém, cukor és rovarölő-spray
kombináció nem volt olyan hatásos, mint Apollón zenéje, de azért nagyot szólt. A cerkófok
felkiáltottak és a szemükhöz kaptak. Az ablak felé botladoztak, de Leo a meztelen lábuk elé
dobálta házilag készített petárdáit, hogy felbukjanak. Aztán a biztonság kedvéért bekapcsolta
az Arkhimédész-gömböt, amitől sűrű füst töltötte meg a termet. Leót nem zavarta a füst,
mivel immunis volt a tűzre. Állt már lángok között, sárkányleheletben, és a kovácsműhely
kohóját is rendszeresen takarította. Amíg a manók fuldokolva köhögtek, visszaszerezte az
övtáskáját, majd kötelet vett elő belőle, és gyorsan megkötözte a hasra esett törpéket.
- A szemem! A táskám! - köhögte Akmon.
- Ég a talpam! Nem csillogós, egyáltalán nem csillogós! - viny-nyogta Passalos. A
megkötözött törpéket a sarokba húzta, aztán átvizsgálta a kincseiket. Visszaszerezte Piper
tőrét, a gránátprototípusait és a többi zsákmányt, amit a cerkófok az Argó II.-ről raboltak.
- Csak a csillogóinkat ne vidd el! - könyörgött Akmon.
- Egyezséget ajánlunk! A tiéd a tíz százalék, ha elengedsz bennünket! - próbálkozott
Passalos.
- Nem egyezkedem. Minden az enyém.
- Akkor legyen húsz! Mennydörgés hallatszott, és egy villám sisteregve elolvasztotta a
legközelebbi ablak rácsát. Jászon Pán Péterként beröppent. Elektromos szikrák pattogtak
testéből, a kardja füstölgött. Leó elismerően füttyentett.
- Ez ám a vagány belépő! Jászon a homlokát ráncolta, amikor meglátta a megkötözött
manókat.
- Ezt meg...?
- Egyedül csináltam. Mert nekem ez semmiség. Hogy találtál meg?
- Füstöt láttam és durranásokat hallottam. Lövöldöztetek?
- Majdnem - nyújtotta át Jászonnak Piper tőrét, majd folytatta a zsákok átkutatását.
Hazel azt mondta, egy kincset kell találniuk, ami megkönnyíti számukra a küldetést, de nem
tudta, mit keressen. Érméket talált, aranyrögöket, ékszereket, papírcsíptetőket, fóliákat,
mandzsettagombokat. De furcsa dolgokat is látott, amik kilógtak a többi közül. Az egyik egy
régi, bronzból készült navigációs eszköz volt, ami a hajók csillagtájolóihoz hasonlított. Sérült
volt, és néhány alkatrésze hiányzott, de Leót lenyűgözte.
- A tiéd, csak engedj el bennünket! Odüsszeusz készítette -ajánlotta Passalos.
- Odüsszeusz? Úgy érted, az a bizonyos Odüsszeusz? - ámuldozott Jászon.
- Az hát, vénkorában készítette Ithakában, mi meg elloptuk tőle.
- Hogyan működik? - kérdezősködött tovább Leó.
- Nem működik ez, valami hiányzik belőle, talán egy kristály -nézett a testvérére
Akmon, mintha tőle várná a választ.
- Odüsszeusz azt motyogta álmában, amikor elloptuk tőle, hogy „Talán egy kristályt
kéne tennem bele?” Nem tudjuk, mire gondolhatott. De a csillogó a tiéd. Elengedsz már
végre? Leó nem tudta, miért kívánta meg annyira az asztrolábiumot. Törött volt, és nem
hitte, hogy Hekaté erre a tárgyra célzott volna. De azért a táskája egyik varázszsebébe dugta.
Aztán a következő különös tárgyra nézett, ami egy bőrkötéses könyv volt. A címét arannyal
írták rá, de más nem csillogott rajta, és úgy vélte, hogy a manók nem valami nagy
könyvmolyok.
- Ez mi? - rázta a manók felé a könyvet, akik még mindig köny-nyeztek a füsttől.
- Semmi, csak egy könyv. De a borítója tetszett, azért csakliz-tuk el tőle - felelt Akmon.
-Kitői? . ***» Akmon és Passalos aggódva néztek egymásra.
- Egy kisistentől. Velencében. De tényleg értéktelen - bizonygatta Passalos. Jászon
Leóra nézett.
- Mi is Velencébe megyünk, nem?
- De, oda - tanulmányozta a könyvet Leó. A szöveget nem értette, csak a képeket látta.
Sarlók, növények, nap, szekeret vontató bivalyok. Nem tűnt fontosnak, de ha a könyvet
valóban egy velencei kisistentől tulajdonították el, akkor csakis ez lehetett az, amire Hekaté
gondolt.
- Hol találjuk egészen pontosan ezt az istent? - kérdezte Leó.
- Sehol! Nem vihetitek vissza neki. Ha rájön, hogy mi loptuk el, akkor... - kiáltotta
Akmon.
- Elpusztít benneteket. De mi is végzünk veletek, ha nem áruljátok el, és mi sokkal
közelebb vagyunk - nyomta Jászon a kardhegyét Akmon szőrös torkának.
- Rendben, rendben, eláruljuk! A Casa Nerában! Calle Frezze-ria.
- Ez a cím? — tudakolta Leó. A manók vadul bólogattak.
- De ne mondjátok el neki, hogy mi voltunk! Az nagyon csúnya dolog lenne tőletek! -
rimánkodott Passalos.
- Melyik istent keressük? - kérdezte Jászon.
- Azt nem mondjuk ki - dadogta Passalos.
- A helyetekben elárulnám - figyelmeztette őket Leó.
- Azért nem mondjuk ki, mert szó szerint nem tudjuk kimondani - mondta
kétségbeesetten Passalos. - Valami tri-tri... Á! Nehéz. Mindkét manónál eltört a mécses. Leó
nem tudta, hogy a cerkófok igazat mondanak-e, de a bőgő majmokra nem lehetett sokáig
haragudni, hiába voltak annyira idegesítőek és ízléstelenül öltözöttek. Jászon is leeresztette a
kardját.
- Mit tegyünk velük? A Tartaroszba küldjük őket, Leó?
- Légyszi, ne! Heteket venne el, amíg visszatérünk! - zokogta Akmon.
- De az is lehet, hogy Gaia ott tart bennünket. Most már ő ellenőrzi a Kaput, és velünk
nagyon szigorú lesz! - szipogott Passalos. Leo a törpékre nézett. Sok szörnyet legyőzött már,
és lelkiisme-ret-furdalás nélkül az Alvilágba küldte őket, de most más volt a helyzet. A lelke
legmélyén csodálta ezeket a kis fickókat. Szeretik a csillogó holmikat, és jó vicceket csinálnak,
mint ő. Ráadásul a barátai éppen az Alvilágban vannak, és ha élnek még, a Halál Kapuja felé
tartanak. Nem akarta, hogy a cerkófokra hasonló rémálom várjon. Egyszerűen nem tűnt
helyesnek. Szinte hallotta, ahogy Gaia nevet a gyengeségén. Egy lágyszívű félisten, aki nem
akarja megölni a szörnyeket. Eszébe jutott az álma a Félvér Táborról, ahol római és görög
harcosok hullái hevertek a mezőn. Eszébe jutott a Gaia hangján beszélő Octavianus. Azt
mondta, hogy a rómaiak keletnek indultak New Yorkból, és gyorsan közelednek a táborhoz.
Semmi sem tudja feltartóztatni őket.
- Semmi sem tudja feltartóztatni őket - mondta ki hangosan Leó. - Azon gondolkozom,
hogy...
- Micsodán? - kérdezte Jászon. Leo a törpékre nézett.
- Egyezséget ajánlok. Akmon szeme felcsillant.
- Harminc százalék?
- Minden kincset itt hagyunk, csak azt visszük el, ami, a miénk. Meg az asztrolábiumot
és a könyvet. Ez utóbbit visszajuttatjuk Velencébe.
- De akkor elpusztít bennünket! - siránkozott Passalos.
- Nem áruljuk el, hol találtuk. Szabadon engedünk benneteket.
- De Leó... - szólt közbe Jászon. Akmon felnyüszített a boldogságtól:
- Tudtam, hogy olyan okos vagy, mint Herkules. Elnevezünk második Fekete Seggűnek!
- Inkább ne, kösz! De cserébe, amiért meghagytuk az életeteket, valamit meg kell
tennetek. Valahová elküldelek benneteket. Bizonyos emberekhez. Lopjatok tőlük, és
keserítsétek meg az életüket, ahogy csak tudjátok! Meg kell esküdnötök a Sztüxre, hogy
követitek a parancsaimat!
- Esküszünk, esküszünk! A lopás a specialitásunk.
- De csak az egyik! Mert a másik a zaklatás! - tette hozzá Akmon. - Hová menjünk?
- Hallottatok már New Yorkról? - vigyorgott Leó.

XIII + PERCY
Percynek megadatott már néhány romantikus séta a kedvesével, de ezt még véletlenül sem
lehetett volna annak titulálni. A Flegetón folyót követték. Fekete, üveges köveken
botladoztak, árkokat ugrottak át, és sziklák mögé bújtak, amikor a vámpírlányok hátranéztek.
Nehéz volt egyszerre közel és távol maradni. A folyóból áradó hő égette Percy bőrét. Minden
lélegzetvétel olyan volt, mintha kénízű üveggyapotot nyelnének. Valahányszor
megszomjaztak, csak frissítő tüzes vizet kortyolgathattak. Percy tudta, hogyan kell
szórakoztatni a lányokat. De legalább Annabeth bokája gyógyult. Már alig bicegett. A vágásai
és a sérülései is fakultak. A farmeréből tépett csíkkal lófarokba kötötte haját, és a folyó
lángjai csillogtak szürke szemében. Hiába volt kormos, ütött-kopott, és hiába volt
hajléktalannak öltözve, Percynek még így is tetszett. Mit érdekelte Percyt, hogy a
Tartaroszban vannak? Mit érdekelte, hogy a napjaik, sőt az óráik is meg vannak számlálva? A
lényeg, hogy együtt voltak, és más nem számított. Ettől erős késztetést érzett a vigyorgásra,
bármilyen idiótán hangzik is. Percy is jobban érezte magát testileg, bár a ruházata olyan volt,
mintha üveghurrikán kaszabolta volna szét. Szomjas volt, éhes és rémült is (bár ezt
Annabethnek a világért sem árulta volna el), de legalább már elhagyta a Kókütosz folyó hideg
reménytelensége, és hiába volt rettenetes a tüzes víz íze, erőt adott nekik a folytatáshoz.
Fogalmuk sem volt, hány óra lehet, csak baktattak a zord partok között kanyargó folyó
mentén. Szerencsére az empúszák nem voltak kifejezetten gyors gyaloglók. Csak sántikáltak
az össze nem illő lábaikon (az egyik bronzból volt, a másik a majmokéra hasonlított), és
közben fújva civakodtak egymással. Szemlátomást nem siettek odaérni a Halál Kapujához. Az
empúszák egyszer észrevették egy partra vetődött hullát (talán egy szerencsétlenül járt
szörny lehetett), azt nyomban fel is falták. Amikor a démonok továbbindultak, Percy és
Annabeth a parton már csak csontokat talált, és a hőségben száradó, gyanús foltokat. Percy
biztos volt benne, hogy az empúszák ugyanilyen jó étvággyal fogyasztanák el a félisteneket
is. - Gyere! - húzta odébb kedvesen a lakoma helyszínétől a lányt. - Mennünk kell, ha nem
akarjuk elveszíteni a nyomukat! Percy felidézte -magában az első alkalmat, amikor megküz-
dött Kellivel, az empúszával. Egy iskolai nyílt napon történt, ahol Rachel Elisabeth Dare-rel
csapdába estek egy zenekari próbateremben. Reménytelen helyzetnek tűnt, de kismiska volt
a mostani problémájukhoz képest. Akkor legalább a halandók világában voltak. Itt nem
menekülhetnek sehová. Az már tényleg szomorú volt, hogy a Kronosszal vívott küzdelemre
úgy kezdett emlékezni, mint a régi, szép napokra. Mindig abban bízott, hogy a dolgok jobbra
fordulnak majd a számukra, de úgy tűnik, hogy a Párkák selymes fonál helyett szögesdrótból
szőtték a sorsukat, mintha azt próbálgatnák, mennyi csapást képesek elviselni. Néhány
kilométerrel később az empúszák eltűntek egy szírt mögött. Amikor Percyék is odaértek, egy
újabb szakadék szélén találták magukat. A Flegetón tüzes vízesésként ömlött alá. A
démonhölgyek úgy ugráltak lefelé a sziklafal párkányain, mint a hegyi kecskék. Percy szíve a
torkába ugrott. Ha le is érnének éive, semmi jóra nem számíthatnak. Alattuk hamuszürke
síkság terült el, a földből fekete fák meredtek ki, mint rovarokból a szőrszálak. A talajon
hólyagok éktelenkedtek. Néha kidurrant valamelyik, és mint petéből a lárva, egy szörny
mászott ki belőle. Percy hirtelen már nem is volt annyira éhes. A frissen kikelt szörnyek
ugyanabba az irányba másztak. A horizontot viharfelhőként elnyelő köd irányába. A Flegetón
is errefelé folyt, és félúton találkozott egy fekete vizű folyóval. Talán a Kókütosszal? A két
folyó összeolvadt egy gőzölgő és fortyogó vízesésben, majd együtt hömpölygött tovább a
fekete köd felé. Percy minél tovább nézte a sötétséget, annál kevésbé akart odaérni. Hiszen
bármit rejthetett. Egy óceánt, egy feneketlen gödröt, egy szörnyhadsereget. De ha a Halál
Kapuja arra van... És csak így juthatnak ki az Alvilágból. Lepillantott a mélybe.
- Bárcsak repülni tudnék! - motyogta. Annabeth a karját vakargatta.
- Emlékszel Luke szárnyas cipőjére? Vajon még itt van valahol? Percy emlékezett. A
cipőn átok ült: viselőjét az Alvilágba vitte. Majdnem elragadta a legjobb barátját, Grovert.
- Én egy sárkányrepülővel is beérném.
- Talán nem lenne annyira jó ötlet - mutatott fel a vérvörös felhőkre Annabeth, amik
alatt fekete, szárnyas alakok köröztek.
- Fúriák? - kérdezte Percy.
- Vagy hasonló démonok. A Tartaroszban van egy pár. - Gondolom, olyanok is, amik
kifejezetten sárkányrepülőkre vadásznak. Akkor tényleg inkább a mászás! Az empúszákat
szem elől vesztették. Eltűntek a sziklák mögött, de nem számított. Most már a szemük előtt
lebegett a cél. Szó szerint. A fekete ködfüggöny felé kell haladniuk, amerre a szörnylárvák
kúsztak-másztak. De Percy ennek csak módjával bírt örülni.

XIV. + PERCY
Mászás közben Percy arra koncentrált, hogy ne okoz- zon kőcsuszamlást, amivel magukra
vonná az empúszák figyelmét, és ne zuhanjon a mélybe. Annabeth félúton megállt.
- Tarthatnánk egy kis pihenőt? A lába annyira remegett, hogy Percy átkozta magát,
amiért nem álltak meg előbb. Egy sziklapárkányra ültek le, mellettük lángoló vízesés
zubogott. Percy átkarolta a lányt, aki a vállára hajtotta a fejét. Pedig a fiú sem volt sokkal
jobban. Gyomra borsónyira szűkült. Attól tartott, hogy ha újabb partra vetett tetemre
bukkannak, akkor nem lesz jobb az empúszáknál, és szőröstől-bőröstől felfalja. De legalább
ott volt mellette Annabeth. Ki kellett jutniuk a Tartaroszból. Egyszerűen nincs más
választásuk. Percy csak módjával hitt a sorsban meg a végzetben, de egyben biztos volt: hogy
együtt kell maradniuk, és nem azért éltek túl olyan sok mindent, hogy most meghaljanak.
- Lehetne rosszabb is - nyögte Annabeth.
- Jól mondod! - próbált lelkesedni Percy. Annabeth közelebb bújt hozzá. Hajának
füstszaga volt, és ha Percy lehunyta a szemét, egy kis erőfeszítéssel a tábortűz köré tudta
képzelni magukat.
- Például, ha beleestünk volna a Léthé folyóba, és elvesztettük volna az emlékeinket.'
Percyt rossz érzés fogta el. Az amnéziával neki is meggyűlt már a baja. Héra a múlt hónapban
kitörölte minden emlékét, és bedobta a római félistenek közé. Úgy botladozott be a Jupiter
Táborba, hogy azt sem tudta, kicsoda, és honnan szalasztották. Néhány évvel ezelőtt a Léthé
partján megküzdött egy titánnal, nem messze Hádész kastélyától. A folyóból hullámot
támasztott, és eltalálta vele a titánt, aki minden emlékét elvesztette.
- Nem csípem a Léthé folyót - szólalt meg néhány pillanattal később a fiú.
- Hogy is hívták a fickót?
- Azt hiszem, Iapetosz. Azt mondta, „felnyársalót” jelent, vagy valami hasonlóan kedves
dolgot.
- De hogy nevezted el az emlékezetvesztés után? Steve-nek?
- Bobnak. Annabeth kuncogott.
- Bob, a titán. Percy szája fájt, amikor mosolygott. Eltűnődött, mi történhetett
Iapetosszal, miután otthagyták Hádész kastélyában. Vajon továbbra is Bob maradt, aki
barátságos, boldog és naiv? Percy bízott benne. Pedig az Alvilág mindenkiből a legrosszabbat
hozza ki, legyen az szörny, hős vagy isten. A hamumező felé tekintete. A többi titánnak is itt
kell lennie valahol. Talán vasra verve várakoznak, vagy szabadon randalíroznak, esetleg egy
sötét árokban lapulnak. Percy a társaival elpusztította a leggonoszabb titánt, Kronoszt, de az
ő maradványai is itt vannak valahol. A titánrészecskék talán ott kavarognak a vérvörös
felhőben vagy a sötét ködben. Percy inkább nem gondolt erre. Megpuszilta Annabeth
homlokát.
- Tovább kell mennünk! Szeretnél még egy kis tüzet inni?' - Kösz, passzolnám.
Feltápászkodtak. Olyan vékony peremen kellett learaszolniuk, hogy Percy attól tartott, nem
jutnak le élve, de nem adhatták fel. A fiú agya robotpilótamódra kapcsolt. Ujjai
elgémberedtek, bokáin hólyagok nőttek, és egyre jobban szédült az éhségtől. Azon
gondolkozott, vajon idővel éhen fognak-e halni, vagy a tüzes víz életben tartja őket. Eszébe
jutottak Tantalosz kínjai, akit egy gyümölcsfára akasztottak, és derékig egy tóba lógattak, de
akármilyen szomjas, nem ihat a vízből, és akármilyen éhes, nem szakíthat le egyetlen
gyümölcsöt sem. Percy évek óta nem gondolt a fickóra, aki egyszer a Félvér Tábor
igazgatójaként is kipróbálta magát, bár csak rövid ideig. Azóta talán ismét visszakerült a
Büntetés mezejére. Percy eddig nem szimpatizált Tantalosszal, de most kezdte megsajnálni.
Átérezte, mekkora szenvedést jelenthet a több ezer évig kínzó, csillapíthatatlan éhség. Mássz
tovább! - utasította magát Sajtburgert! - felelte a gyomra. Pofa be! Sült krumplival! -
követelőzött tovább a hasa. Néhány millió évvel és tucatnyi újabb vízhólyaggal később
leértek a fal aljára. Lesegítette Annabetht, aztán mindketten összerogytak. Előttük a végtelen
senkiföldje terült el, amin szörnylárvák kúsztak és légyszőrfák nőttek. A Flegetón szétágazott,
majd egy tüzes és füstös deltában egyesült újra. Északra, a folyó főága mentén lyukak
ásítottak, és sziklák meredtek felkiáltójelekként a levegőbe. Percy megérintette a talajt, ami
ijesztően meleg volt és lágy. Megpróbált belemarkolni, ekkor észrevette, hogy a vékony
porréteg alatt nagy kiterjedésű, bőrszerű anyag feszül. Elhányta volna magát, ha lett volna
valami a gyomrában a tűzön kívül. Nem említette Annabéthnek, de úgy érezte, mintha egy
gonosz és hatalmas lény figyelné őket. Nem hessegethette el a gondolatot, mert a jelenléte
mindenhol körbevette őket. A gonosz lény talán nem figyeli őket, de tud róluk. A falból kiálló
párkányok, amiket lépcsőnek használtak, egyre jobban fogakra emlékeztettek. A sziklák íve
törött bordázatot idézett, és ha a talaj valóban bőrből van... Percy erre már aztán tényleg
nem akart gondolni. A hely kikészítette. Eluralkodott rajta a paranoia. Annabeth felállt, és
megpróbálta letörölni arcáról a kormot. A látóhatár szélén kavargó sötétségre nézett.
- Ha átkelünk a síkon, bárki észrevehet bennünket - mondta. Ötven méterre újabb
hólyag keletkezett, és kimászott belőle egy csillogó bundájú, fókatestű, csökött
embervégtagokkal rendelkező telkhin. Mászott egy darabig, de a legközelebbi barlangból
kinyúlt egy zöld hüllőfej, és állkapcsa között a telkhinnel eltűnt a lyukban. A telkhin alig két
perce született újjá a Tartaroszban, és máris bekapták. Percy azon tűnődött, hogy a
telkhinnek vajon mennyi ideig tart majd ismét alakot öltenie. Nyelt egy nagyot, hogy
eltűnjön szájából a tüzes víz keserű utó-íze.
- Izgalmasnak ígérkezik. Annabeth feltápászkodott. Felnézett a falra, de nem volt visz-
szaút. Ezer drachmát adott volna, ha Frank Csang ott lett volna velük. A drága Frank, aki
mindig a legjobb pillanatban bukkant fel... most sárkány vagy sas alakjában átrepülhetne
velük a síkság fölött. Tovább baktattak a folyóparton, igyekeztek elkerülni a barlangokat. Az
egyik kőoszlop mögött Percy mozgásra lett figyelmes. Valami átsuhant a jobb oldali sziklák
között. ^ Talán egy szörny követi őket? Vagy csak egy gonosz, aki a Halál Kapuja felé
igyekszik? Akkor jutottak eszébe a démonhölgyek, és megtorpant.
- Hol vannak az empúszák?! - ragadta meg Annabeth karját. Annabeth körbenézett,
szürke szemében rémület csillogott. Talán bekapta őket a barlangban lapuló hüllő. Ha
előttük járnának, akkor látniuk kellene őket. Hacsak nem rejtőztek el valahová. Percy későn
kapott a kardja után. Az empúszák előbukkantak a sziklák mögül, és körbevették őket.
Tökéletes csapda. Kelli előrebicegett össze nem illő lábain. Vörös haja - mint valami
kicsinyített Flegetón-zuhatag - lángolva hullott a vállára. Szakadt pomponlány ruháján vörös
foltok éktelenkedtek, és Percy biztos volt benne, hogy nem paradicsomszósz. Ragyogó, vörös
szemmel nézett a fiúra, és kivillantotta tépőfogát.
- Percy Jackson - dorombolta. - Milyen szerencsés vagyok! Vissza sem kell mennem a
halandók közé, hogy megöljelek.

XV, + PERCY
Percynek eszébe jutott, milyen veszélyes ellenfél volt Kelli a Labirintusban. Hiába a felemás
lábak, ha akart, úgy mozgott, mint a villám. Kikerülte a kardcsapásait, és lerágta volna az
arcát, ha Annabeth nem szúrja hátba. Most meg négy barátja is támogatta. - És itt van veled
Annabeth is! - sziszegte Kelli, aztán felnevetett. - ő is nagyon mély nyomot hagyott bennem.
Kelli megérintette a gyomorszáját, ahol Annabeth tőrének hegye kibukkant, amikor hátba
döfte. - Ilyen mélyet. Mi a baj, Athéné lánya? Nincs nálad a tőröd? Szívás. Most én öllek meg.
Percy gondolkozni próbált. Sokszor küzdöttek már Annabeth-szel, de most mindketten rossz
állapotban voltak. Ráadásul Annabeth fegyvertelen volt. Hogy a túlerőt már ne is említsük.
Nem számíthattak felmentő csapatra, és el sem menekülhettek. Percy komolyan
elgondolkozott rajta, hogy ne szóljon-e Mrs. O’Learynek, a pokolkutyának, aki képes volt az
árnyékutazásra. Ha meghallja a hívást, vajon lejutna a Tartaroszba? Ide csak az elpusztult
szörnyek kerülnek. Ha idehívja, talán megöli vele... Vagy visszaváltozna gyilkos szörnnyé. Ezt
nem teheti meg a kutyával. Egyedül voltak, és a közelharc nem tűnt csalogatónak. Már csak
Annabeth kedvenc taktikája maradt: a kidumálással egybekötött időhúzás.
- Gondolom, érdekelne, hogy mit keresünk a Tartaroszban -kezdte Percy. Kelli
gúnyosan kacagott.
- Nem igazán. Én csak meg akarlak ölni. Ha Annabeth nem szól közbe, talán meg is
teszi.
- Kár, mert fogalmad sincs, mi folyik odafent. A többi empúsza közelebb húzódott, és
Kelli jelére vártak. De az egykori pomponlány csak hátrébb lépett.
- Eleget tudunk. Gaia elmondta.
- Hatalmas bukta elé néztek - mondta Annabeth olyan magabiztosan, hogy még Percy
is elhitte neki. Annabeth végignézett a többi empúszán, majd vádlón Kelli felé bökött.
- Azt állítja, hogy győzni fogtok, de hazudik! Legutóbb az volt a feladata a halandók
birodalmában, hogy Luke Castellant Kronosz oldalán tartsa. De Luke végül megtagadta
gazdáját. Halálával Kronosz bukását segítette elő. Vagyis a titánok azért vesztettek, mert Kelli
elbénázta. Most egy másik vereségbe rángat benneteket. Az empúszák sugdolózni kezdtek,
és idegesen mozgolódtak.
- Ebből elég! - Kelli körme hosszú, fekete karommá nőtt, és úgy méricskélte Annabetht,
mintha apró darabokra akarná szaggatni. Percy le merte volna fogadni, hogy Kelli valamikor
hajtott Lukéra. A srác nagy hatással volt a női nemre - különösen a felemás lábú vámpírnőkre
-, szóval nem biztos, hogy jó ötlet volt felemlegetni a nevét.
- A lány hazudik, nem én - sziszegte Kelli. - A titánok elbuktak, és akkor mi van? Ez is
Gaia tervének része volt. Most a Földanya a saját óriásaival ront a halandók világára, és
belakmározhatunk félistenhúsból! A többi vámpír izgatottan csattogtatta fogát. Percy már
úszkált cáparaj között véres vízben, de még az sem volt olyan ijesztő, mint az éhes
empúszák. Felkészült a támadásra, tudván, hogy akárhányat is küld maga előtt a halálba,
nem elég a győzelemhez.
- A félistenek egyesítették erejüket! - kiáltotta Annabeth. - Jobb lesz, ha kétszer is
meggondoljátok, mielőtt ránk támadtok! A rómaiak és a görögök együtt küzdenek majd, és
nektek nem lesz semmi esélyetek! Az empúszák idegesen hátráltak, és közben ezt sziszegték:
- Rómaiak! Percy ebből arra következtetett, hogy már találkozhattak a Tizenkettedik
Légióval, és nem sült el jól a dolog.
- Igen, a rómaiak! - tűrte fel az inget a karján Percy, és megmutatta a Jupiter Táborban
kapott jelet, ami az SPQR rövidítésből és Neptunus szigonyából állt. - Tudjátok, mi lesz, ha a
rómaiak és a görögök összeállnak? Halálkoktél. Percy a fenyegetőzéstől kissé jobban érezte
magát, de a vámpírok kezdeti idegessége gyorsan elmúlt.
- Vakmerő beszéd ez két Tartaroszban ragadt félisten szájából. Engedd le a kardod,
Percy Jackson, hogy minél előbb végezhessek veled! Hidd el nekem, hogy idelent sokkal
csúnyábban is el lehet pusztulni!
- Várj! Az empúszák nem Hekaté szolgálói? - próbálkozott újra Annabeth. Kelli
csücsörített.
- Mert akkor mi van?
- Az van, hogy Hekaté a mi oldalunkon áll. Van egy bungalója a Félvér Táborban, és
néhány félistengyereke a haverom. Ha ellenünk harcoltok, feldühítitek az istennőt. Percy
szerette volna megölelni Annabetht, annyira zseniális volt. Az egyik empúsza felmordult:
- Ez igaz, Kelli? Az úrnőnk valóban békét kötött az Olimposszal?
- Fogd be, Szerefóné! - visította Kelli - Annyira idegesítő vagy, az istenedet!
- Én nem szegülök szembe a Sötét Úrnővel - döntött az empúsza. Annabeth gyorsan
lecsapott a mondatra.
- Jobb lesz, ha ti is követitek Szerefóné példáját, hiszen ő az idősebb és a bölcsebb!
- Ez az! Kövessetek engem! - kiáltotta Szerefóné. Kelli olyan gyorsan támadott, hogy a
kardját sem emelhette fel. Szerencsére nem Annabeth volt a célpont, hanem Szerefóné.
Néhány másodpercig a két démonból csak elmosódott foltok lát-szódtak, amikből kivillant
egy-egy karom és tépőfog. Aztán vége lett. Kelli győzelmesen állt egy porhalmon. Fogáról
Szerefóné ruhájának cafatjai lógtak.
- Van valakinek még problémája? - nézett a nővéreire. -Hekaté a Köd istennője! Vagyis
az útjai enyhén szólva is kifür-készhetetlenek. Ki tudja, melyik oldalon áll valójában? De
Hekaté a keresztutak istennője is, és arra biztat, hogy hozzuk meg a saját döntéseinket. Én
azt az utat választottam, ami a legtöbb félisten-vérrel jár. Vagyis Gaiát. A barátai helyeslőén
sziszegtek. Annabeth Percyre pillantott, és a fiú látta, hogy kifogyott a mentőötletekből.
Megtett minden tőle telhetőt, hogy Kellit leállítsa, de nem maradt más lehetőség a harcon
kívül.
- Két hosszú évig kavarogtam a semmiben. Tudod, milyen szar érzés molekuláidra
bomlani, Annabeth Chase? Aztán lassan újra alakot ölteni, miközben tudatában vagy az
egésznek, és hónapokon keresztül tűrnöd kell a növés fájdalmas folyamatát, majd kimászni
erre a pokoli helyre, aztán visszajutni a napfényre? Mindezt azért, mert egy kislány hátba
szúrt? Gyűlölködve nézett Annabethre. - Annyira érdekelne, hogy mi történik, ha egy félisten
hal meg a Tartaroszban! Szerintem még nem volt példa ilyesmire. Éppen ideje kipróbálni!
Percy előreugrott, és széles ívben csapott egyet Árapállyal. Az egyik démont kettéhasította,
de Kelli elugrott, és Annabethre támadt. A másik két empúsza Percyt vette célba. Az egyik
elkapta a kezét, a másik a hátára ugrott. Percy megpróbált tudomást sem venni róluk, és
Annabeth felé araszolt. Elhatározta, hogy az élete árán is megvédi a lányt, aki egészen jól
boldogult nélküle is. Elugrott Kelli karmai elől, majd felkapott egy követ, amivel betörte a
pomponlány orrát. Kelli felordított. Annabeth második hadmozdulata során egy marék
sódert hintett az empúsza szemébe. Percy megrázta magát, hogy megszabaduljon az
empúszától, de a lény karmai még mélyebbre vájtak a vállába. A másik empúsza lefogta a
karját, így nem tudta felemelni Árapályt. Kellinek közben sikerült megkarmolnia Annabeth
karját, aki egy kiáltás kíséretében elesett. Percy a lány felé tántorgott. Ez volt az a pillanat,
amikor a hátán kapaszkodó vámpír a nyakába mélyesztette a fogát, és a fiú lába
megbicsaklott a testét átjáró fájdalomtól. Maradj talpon, haver! Le kell győznünk őket! -
biztatta magát. A másik vámpír a jobb kezébe mart, Árapály a földre hullott. Ennyi volt. A
szerencséjük végül elhagyta őket. Kelli Annabeth fölé hajolt, és a győzelem pillanatát
ízlelgette. A másik két empúsza csorgó nyállal Percy körül keringett, újabb kóstolóra
áhítozva. Árnyék hullott Percyre. Mély csatakiáltás hallatszott föntről, ami végigvisszhangzott
Tartarosz mezején, aztán megjelent előttük egy titán.

XVI. + PERCY
PERCY MEG VOLT GYŐZŐDVE RÓLA, HOGY HALLUCINÁL. Nem tűnt valószínűnek, hogy az
égből lehullik egy ezüst titán, ami szörnyporrá tapossa Kellit. Pedig éppen ez történt. A titán
három méter magas volt, kócos Einstein-frizurát viselt, ezüst szeme világított, izmos karja
kidudorodott a szakadt takarító egyenruha alól, amin meglepő módon a „Bob” név állt.
Kezében egy nagy seprűt tartott. Annabeth felkiáltott, és megpróbált odébb mászni, de az
óriástakarítót nem érdekelte a lány. A megmaradt empúszák felé fordult, akik Percy körül
ólálkodtak. Az egyik elég hülye volt ahhoz, hogy támadásba lendüljön. Egy tigris
gyorsaságával vetődött, de soha nem érte el a célpontját, mert Bob seprűjének nyeléből egy
lándzsahegy pattant elő. Egyetlen halálos szúrással porrá tette ellenfelét. Az utolsó vámpír
megpróbált elmenekülni, de Bob úgy dobta utána a seprűjét, mint egy bumerángot (létezik
olyan, hogy sepráng?). Miután halálosan megsebesítette a vámpírt, a seprű visszarepült Bob
kezébe. - Seprés! - vigyorgott a titán, és győzelmi vitustáncot rögtönzött. - Seprés, seprés!
Percy alig tudott megszólalni. Nem hitte el, hogy ilyen szerencséjük legyen. Annabeth is
döbbent képet vágott. -Ez meg...?
- Percy hívott! - közölte boldogan a takarító. - Ő bizony! Annabeth távolabb mászott. A
karja csúnyán vérzett.
- Ő hívott? Bocsáss meg, de ki vagy te? Bob? Az a Bob? A takarító összehúzta
szemöldökét, amikor észrevette Annabeth sebeit.
- Karcolás. Annabeth arca megrándult, amikor az óriás letérdelt mellé.
- Ne félj! - mondta Percy kábultan a fájdalomtól. - A barátunk. Eszébe jutott, amikor
először találkozott Bobbal. Percynek volt egy csúnya sérülése a vállán, amit a titán egyetlen
érintéssel meggyógyított. A gondnok most is éppen csak hozzáért Annabeth karjához, és
máris begyógyult a seb. Bob kuncogott. Elégedett volt magával. Aztán Percyhez hajolt, és
meggyógyította a fiú vérző nyakát és karját is. A titán érintése meglepően meleg volt és
gyengéd.
- Máris jobban vagytok! - jelentette ki, és ezüst szemében őrült fények csillogtak. - Bob
vagyok, Percy barátja!
- Rájöttem - nyögte ki Percy. - Köszönjük a segítséget, Bob! Nagyon jó újra látni téged!
- Bob vagyok, igen, Bob, Bob, Bob - táncolta őket körbe a titán, mint aki imádja a
nevét. - Segítek. Hallottam a nevem. Hádész palotájában csak akkor hívnak, ha takarítani kell.
Bob, takarítsd el ezeket a csontokat! Bob, töröld fel ezeket a megkínzott lelkeket! Bob,
felrobbant egy zombi az étkezőben! Annabeth értetlenül nézett Percyre, de a fiú nem adott
magyarázatot.
- Aztán meghallottam, hogy a barátom szólít! - ragyogott fel a titán arca. - Percy az
arany szájával azt mondta, hogy „Bob”! Megragadta a fiú kezét és talpra rántotta.
- Ez csodás, de hogyan...? - kérdezte Percy, de az óriás elko-morodva félbeszakította:
- Majd később megbeszéljük. Mennünk kell, mielőtt elkapnak, közelednek!
- Kik? - kérdezte Annabeth. Percy a horizontot kémlelte. Nem látott közeledő
szörnyeket, csak a szürke síkságot.
- Ők! - felelte Bob. - Bob ismeri az utat. Kövessetek, barátaim! Jól fogunk szórakozni!

XVII- + FRANK
Frank pitonként ébredt, ami egy kissé zavarba hozta. Nem azért, mert állattá változott,
hiszen ahhoz már hozzászokott. Hanem mert mindezt álmában tette. Biztos volt benne, hogy
nem kígyóként, hanem kutyaként aludt el. Múlt éjszaka rájött, hogy kényelmesebben
szunyókálhat a prics-csén buldogalakban, és hogy kutyaként a rémálmok sem gyötrik
annyira. A folyamatos sikítozás is elhallgatott a fejében, miután négylábú lett. Viszont azt
nem tudta, miért és hogyan lett belőle reggelre kockás piton. Mindenesetre megmagyarázta
az álmát, amiben egy egész tehenet akart elnyelni. Az állkapcsa még most is sajgott.
összeszedte minden erejét, és visszaváltozott emberré. A hasogató fejfájás és hangok egyből
visszatértek. Küzdj ellenük! - kiáltotta Mars. Vedd el a hajót! Védd meg Rómát! Árész hangja
azt kiáltotta vissza: Öld mega rómaiakat! Vért és halált akarok! Meg bazi nagy fegyvereket!
Az apja görög és római alakja riposztozott egymással Frank fejében, a harci zajok szokásos
filmzenéje bömbölt, mintha egy hangfalból szólna: robbanások, fegyverdörrenések és
repülőgép- zúgás. Szédelegve ült fel, teste több ponton fájt. Ahogy minden reggel, most is
vett egy nagy levegőt, és az asztalán álló lámpára nézett. Az apró lángra, ami a varázs-
olívaolajtól éjjel-nappal égett. A tűz. Ez volt Frank legnagyobb félelme. A szobájában égő láng
megrémítette, de a koncentrálásban is segítette. A hangok elhalkultak a fejében, így már
tudott gondolkodni is. Az elmúlt négy napban szinte teljesen használhatatlan volt, de most
már kezdte megtanulni, hogyan kezelje az állapotot. Akkor kezdtek megállás nélkül ordibálni
a fejében a háborúistenek, amikor a Jupiter Táborban kitört a harc. Azóta Frank csak
kábultan botorkált, és szinte a legelemibb dolgokra is képtelennek bizonyult. Olyan volt, mint
egy bolond, és a barátai bizonyára annak is nézték. De nem mondhatta el nekik a probléma
valódi okát. Nem segíthettek volna, hiszen az ő fejükben nem kiabáltak hadistenek. Csak
Franknek volt ilyen szerencséje. De össze kellett kapnia magát, mert Annabethék eltűnése
után nagy szüksége volt rá a csapatnak. Annabeth kedves volt hozzá. Még akkor is, amikor
hülyét csinált magából. Annabeth segítőkész volt és türelmes. Miközben Árész azt kiabálta,
hogy ne bízzon meg Athéné gyermekeiben, és Mars arra utasította, hogy ölje meg a
görögöket, Frank megtanulta tisztelni a lányt. Most, hogy Annabeth nincs velük, Frank
maradt az egyetlen katonai stratéga. A csapatnak szüksége van rá. Felkelt, és felöltözött.
Szerencsére Sienában sikerült vásárolnia néhány ruhát azok helyett, amiket Leó
szennyesként elröpített Buford belsejében (hosszú történet). Felvett egy Levi's farmert és
egy katonazöld pólót. Már nyúlt volna a kedvenc pulóveréért, amikor rájött, hogy nincs rá
szüksége. Az idő túlságosan meleg. Zsebre sem volt már szüksége, amibe annak idején az
életét jelentő tűzifát rejtette, hiszen Hazel őrizte helyette. Ha a fadarab elég, Frank meghal,
és vége a történetnek. A fiúnak aggódnia kellett volna, hogy más kezében van az élete, de
Hazelben jobban bízott, mint saját magában. Mióta tudta, hogy legsebezhetőbb pontja felett
a lány őrködik, jobban érezte magát. Mintha attól kezdve becsatolt biztonsági övvel venne
részt egy autós üldözésben. Vállára akasztotta az íját és a tegezét, amik azonnal átváltoztak
hátizsákká. Franknek ez nagyon tetszett. Soha nem jött volna rá erre a trükkre, ha Leó nem
mutatja meg neki. Leó! Neki kell először kinyiffannia! - őrjöngött Mars. Tekerd ki a nyakát! -
kiáltotta Árész. Mindenkinek tekerd ki! Kiről is beszélünk? És apái kiabálni kezdtek egymással
a bombarobbanások aláfestő-zenéjével kísérve. A fiú a falnak dőlt. Napok óta azt kellett
hallgatnia, hogy ölje meg Leó Valdezt. Végül is ő robbantotta ki a háborút a Jupiter Táborral,
amikor lőni kezdte a Fórumot. Igaz, hogy nem volt magánál, mert megszállta egy gonosz
lény, de Marsot ilyen apróságok nem érdekelték. Leó sem könnyítette meg a fiú dolgát azzal,
hogy folyamatosan gúnyolódott vele. Árész szerint minden sértés azonnali megtorlást kívánt.
Frank megpróbálta elhallgattatni a hangokat, de nem volt könnyű. Az Atlanti-óceán fölött
Leó mondott valamit, amit Frank nem tudott kiverni a fejéből. Amikor megtudták, hogy Gaia
vérdíjat tűzött ki a fejükre, Leó azonnal tudni akarta, mennyit. „Csak érdekelne, hogy
jegyeznek a vérdíjtőzsdén. Elfogadom, ha nem érek annyit, mint Percy és Jászon. De mennyit
érek? Mint két Frank, vagy három?” Ez nyilván nem volt több, mint Leó újabb hülye vicce, de
Frankét a kelleténél mélyebben érintette. Az Argó II.-n Frank nem VlP-ven-dégnek érezte
magát, hanem TÉÜ-nek, vagyis Teljesen Értéktelen Ürgének. Igaz, hogy képes volt állattá
változni, de akkor mi van? Ezzel a képességével akkor segített a legtöbbet, amikor görénnyé
változva kiosont egy föld alatti műhelyből, de az is Leó ötlete volt. Addig csak aranyhallá
változott Atlantában (mekkora beégés volt!), és tegnap egy százkilós gorillává, amit leterített
egy hanggránát. Tudta, hogy a kontójára elsütött gorillás viccek száma jelentősen emelkedni
fog. Öld meg! - hangzott a parancs. Nem! Először kínozd meg és csak azután öld meg! Frank
úgy érezte, mintha a háború istenének két alakja egymással verekedne a fejében, és a
homloklebenyét használnák birkózószőnyegként. Vért és fegyvereket! Róma! Háborút! Kuss
legyen! - parancsolt rájuk Frank, és csodák csodája a hangok engedelmeskedtek. Talán
sikerült átvennie az irányítást a ve-szekedők felett. Ez esetben még jó napja is lehet. De
optimizmusa rögtön elszállt, amikor felment a fedélzetre. # # # - Ezek mik? - kérdezte Hazel.
Az Argó II. egy forgalmas kikötőben horgonyzott. Egyik oldalon fél kilométer széles
hajócsatorna futott, a másikon Velence városa terült el - cseréptetős házak, kupolás
templomok, magas tornyok és napsütötte épületek - a Valentin-napi cukorkaszívek minden
színében: vörösben, fehérben, okkerben, rózsaszínben és narancs-sárgában. Mindenütt
kőoroszlánok posztoltak. A piedesztálokon, a kapuk mellett és felett és a legnagyobb
épületek portikuszain. A rengeteg oroszlánból Frank arra következtetett, hogy az oroszlán
lehet a város kabalaállata. Az utcák helyén zöld kanálisok tekeregtek, amiken motorcsónakok
siklottak. A kijkötő közelében turisták hömpölyögtek a járdán. Pólókat vásároltak a
szuvenírbódéknál, boltokban kutakodtak, vagy valamelyik kávézó tágas teraszán
lustálkodtak, mint a jóllakott oroszlánok. És Frank még Rómáról hitte, hogy csurig van
turistákkal! Velencében még annál is több volt. Ám Házéit és a barátait nem a turisták
érdekelték. A korláthoz gyűltek, és onnan figyelték a tömegben elvegyült szőrös szörnyeket.
Akkorák voltak, mint egy tehén, a hátuk beesett, mint az öreg lovaknak, szürke szőrük
csimbókokban lógott, vékony lábuk patában végződött. A fejüket úgy hordták, mintha túl
nehéz lett volna nekik, és szomorúan lógatták hangyászokra emlékeztető ormányukat.
Hosszú, szürke sörényük a szemükbe lógott. Az egyikük előrelódult a sétálóúton, aztán
megállt, és hosszú nyelvével felnyalta a placcot. A turisták oda se hederítve kikerülték.
Néhányan megpaskolták a hátát. Frank nem értette, miért ilyen nyugodtak. A szörny alakja
villant egyet, és egy pillanatra öreg és kövér beagle-nek látszott.
- A turisták kóbor kutyáknak hiszik őket - horkant fel Jászon.
- Futkározó házi kedvenceknek - bólintott Piper. - Apám mutatott egyszer egy
fényképet, amit Velencében készített. Emlékszem, azt mondta, hogy Velencében sok kutya
van, a velenceiek szeretik a kutyákat. Frank összehúzta a szemöldökét. Mindig elfelejtette,
hogy Piper faterja Tristan McLean, a híres filmszínész. Piper nem sokat beszélt róla. Jóllehet,
a lány Hollywoodban nőtt fel, egyáltalán nem viselkedett sztárcsemeteként, és paparazzók
sem lihegtek a nyomában, aminek Frank nagyon örült. Más sem hiányzott volna, mint hogy
fényképek örökítsék meg brutális buktáit.
- De mik ezek? - ismételte meg Hazel kérdését Frank. - Olyanok, mintha pulikutyával
keresztezett, alultáplált tehenek lennének. Várt néhány másodpercet, hátha felvilágosítja
valaki, de senki sem szólalt meg.
- Talán ártalmatlanok. Nem sokat foglalkoznak a halandókkal - mondta Leó.
- Ártalmatlanok?! - nevetett Gleeson Hedge. A szatír a szokásos szerelését viselte:
rövidnadrágot, atlétatrikót és kiegészítőként egy sípot. Mogorva képet vágott, pedig egy
rózsaszín hajgumi a szőrében maradt a csínytevő törpék emlékeként, de Frank nem merte
ezt megemlíteni neki. - Áruld már el, Valdez fiam, hogy hány ártalmatlan szörnnyel
találkoztál életedben? A legjobb lenne, ha adnánk nekik egy kóstolót a dárdavetőkből!
- Inkább nem - felelte Leó. Azon kevés alkalmak egyike volt ez, amikor Frank
egyetértett Leóval. Túl sok volt a szörny. Lehetetlen lett volna úgy levadászni őket, hogy a
turistákban ne tegyenek kárt. Ráadásul, ha a szörnyek pánikba esnek, eltapossák a
halandókat.
- Kimegyünk közéjük, és bízunk benne, hogy ártalmatlanok -mondta Frank, aki máris
rosszul volt az ötlettől. - Csak így találhatjuk meg a könyv tulajdonosát. Leó előhúzta a
bőrkötéses könyvet a hóna alól. A borítójára ragasztott Post-itről leolvasta a címet.
- La Casa Nera, Calle Frezzeria.
- A Fekete Ház - fordította Nico. - A Calle Frezzeria az utca neve. Frank majd’ frászt
kapott, amikor észrevette, hogy Nico áthajolt a válla fölött. A srác olyan csendes volt, és
elmélázó, hogy amikor nem beszélt, szinte láthatatlanná vált. Hazel tért vissza a halottak
közül, mégis Nico a kísértetiesebb.
- Te tudsz olaszul? - kérdezte Frank. Nico figyelmeztetően nézett rá, mintha azt
mondaná, „Vigyázz, mit kérdezel!”, de hűvösen válaszolt:
- Franknek igaza van, ahhoz, hogy megtaláljuk a címet, ki kell mennünk a városba.
Velence kész labirintus. Emberekkel és szörnyekkel fogunk találkozni útközben, de vállalnunk
kell a kockázatot. A tiszta égből mennydörgés hallatszott. Az elmúlt éjjel áthaladtak egy
kisebb viharon. Frank azt hitte, már régen elvonult, de a levegő olyan forró és párás lett,
mint egy szaunában. Jászon a horizont felé sandított.
- Talán a fedélzeten kéne maradnom. A múlt éjszakai viharban elég sok szélszellem
vett részt. Ha megint a hajóra támadnak... Nem kellett befejeznie a mondatot. Mindannyian
találkoztak már dühös szélszellemekkel. Jászon állhatott ki ellenük a legnagyobb eséllyel.
Hedge edző felmordult:
- Én is maradok. Nem indulok el egy olyan puhatökű bagázzsal, melyik még csak fejbe
se akarja kólintani a szörnyeket. A városnézés nekem túl unalmas foglalatosság.
- Nem bánom, ha itt marad - mosolygott Leó. - Az árbocon továbbra is akad
javítanivaló. De a gépházban is szükségem lenne a segítségére. Kitaláltam egy új szerkezetet.
Franknek nem tetszett, ahogy Leó szeme csillog. Az Arkhimé-dész-gömb megtalálása óta
Leónak több új „ötlete” volt. Ezek általában felrobbantak, és rettentő sok füsttel árasztották
el Frank kabinját.
- Szerintem olyanok menjenek erre a küldetésre, akik értenek az állatokhoz —
topogott idegesen Piper. - Én például utálom a teheneket. Frank biztos volt benne, hogy a
kijelentés mögött egy történet lapul, de nem akart rákérdezni.
- Akkor én megyek - bukott ki belőle. Maga sem tudta, miért ajánlkozik. Talán a
változatosság kedvéért szeretett volna hasznos lenni. Vagy csak azt akarta elkerülni, hogy
helyette döntsenek, mondván, hogy: „Frank állattá tud változni. Tehát ért az állatokhoz.
Menjen ő!” Leó megveregette a vállát, és átnyújtotta a bőrkötéses könyvet.
- Ha barkácsboltban vagy háztartási boltban járnál, hoznál nekem néhány ötször tízes
lécet meg egy vödör kátrányt?
- Nem zavar, hogy nem bevásárló körútra megyünk, Leó? -csattant fel Hazel.
- Én is megyek - csatlakozott Nico. Frank szeme enyhén tikkelni kezdett. A
háborúistenek felzúgtak a fejében: „Öld meg a görög rohadékot”, „Én imádom a görög
rohadékokat, puszi neki!”
- Te is értesz az állatokhoz? - kockáztatta meg Leo a kérdést. Nico szárazon mosolygott.
- Általában gyűlölnek az állatok, mert megérzik bennem a halált. De valami nem
stimmel ezzel a várossal - komorodott el a fiú. - Sok halált érzek, és nyughatatlan lelkeket.
Talán vissza tudom őket szorítani, és olaszul is beszélek. Leó megvakarta a fejét.
- Sok halált? Én kerülöm azokat a helyeket, ahol sok halál van, de ízlések és pofonok. Jó
szórakozást, srácok! Frank azt sem tudta, mitől fél jobban: a szőrös tehénszörnyektől, a
kísértethordáktól vagy attól, hogy kettesben kell maradnia Nicó-val.
- Én is csatlakozom - karolt Frankbe Hazel. - A hármas nyerő szám, és a küldetéseket is
a félistentriók teljesítik a legsikeresebben. Frank igyekezett leplezni megkönnyebbülését. A
világért sem sértette volna meg Nicót. Hazelre vetett pillantása ezt üzente: „Hálám örökké
üldözni fog!”

XVIII, + FRANK
Franknek tetszett volna Velence, ha nincs nyár és turistaszezon, és a várost nem özönlik el a
nagy, szőrös lények. A régi házak és kanálisok közötti keskeny járdákon annyian tolongtak,
hogy ha valamelyik turista megállt fényképezni, rögtön nekiütközött valaki. A szörnyek csak
rontottak a helyzeten. Lógó orral ballagtak, és szimatolás közben a halandókat bökdösték
fejükkel. Az egyik talált valamit a kanális partján. Addig böködte és nyaldosta a kövek közti
rést, amíg ki nem bányászott egy zöldes gyökeret. A szörny azonnal bekapta, és boldogan
odébb battyogott. — Szerencsénk van, ezek vegetáriánusok! - mondta Frank. Hazel
megfogta a kezét. - Remélem, nem csak salátának fogyasztják a félistenek mellé. Franknek
annyira jólesett, hogy a lány kézen fogta, hogy a tömeget, a hőséget és a szörnyeket sem
találta már olyan szörnyűnek. Sőt, végre hasznosnak érezte magát! Nem mintha Hazelnek
egy másodpercig is szüksége lett volna a segítségére. Aki látta már, hogyan vágtat Árion
hátán a kardját forgatva, tisztában van vele, hogy Hazel tud magára vigyázni. De Frank
szeretett a lány testőreként tekinteni magára. Ha például a szörnyek Hazelre támadnának, ő
orrszarvúvá változva a vízbe lökdösné őket. Rinocérosszá tudna változni egyáltalán? Még
nem próbálta. Nico megtorpant.
- Ott van! Egy kisebb utcába fordultak, és elhagyták a kanálist. Az előttük lévő
terecskét ötemeletes épületek ölelték körül. A környék meglepően kihalt volt, mintha a
halandók tartottak volna a helytől. A macskaköves tér közepén szörnyek szimatolták egy kút
mohás lábazatát.
- Ennyi tehenet egy helyen! - szólalt meg Frank.
- Nézzétek csak azt az átjárót! - mutatta Nico. Az ő szeme élesebb lehetett a
többiekénél, de némi hunyorgás után Frank is meglátta az említett boltívet, amit oroszlánok
őriztek. Az árkádon túli sikátorban pedig egy fekete ház magasodott. Az első fekete ház, amit
Frank Velencében látott.
- Fogadjunk, hogy ez a Casa Nera! - mondta. Hazel a kardjához kapott.
- Nem tetszik nekem ez a tér. Olyan hideg. Frank nem egészen értette, mire céloz, ó
továbbra is izzadt, mint egy ló. De Nico bólintott. Az ablakokat nézte, de a többségük be volt
spalettázva.
- Igazad van, Hazel. A szomszédságban sok a lemur.
- Azokra a makikra gondolsz a Madagaszkárból?
- A lemurok dühös szellemek - mondta Nico. - Egészen a római időkig visszavezethetők.
Imádják az olasz városokat, de még soha nem láttam ennyit egy helyen. Az anyám sok... -
akadt el a szava néhány pillanatig. - Sok legendát mesélt nekem a velencei kísértetekről.
Frank eltűnődött, vajon milyen gyerekkora lehetett Nicónak, de inkább nem firtatta. Hazelre
nézett, aki azonban a következőt üzente tekintetével: Kérdezd csak meg! Nico olyan keveset
beszél az emberekkel. Frank fejében még hangosabban mennydörögtek a puskák és
robbantak az atombómbák. Mars és Árész egymást túlharsogva énekelte a „János bácsi a
csatában”-t és a Marseillaise-t. Frank megpróbálta halkabbra állítani őket.
- Az édesanyád olasz volt? - kérdezte. - Talán velencei? Nico vonakodva bólintott.
- 1930-ban itt találkozott Hádésszal. A második világháború előtt a húgommal és velem
Amerikába költözött. Mármint Bian-cával, a másik testvéremmel. Nem sokra emlékszem
Olaszországból, csak a nyelvre. Frank valami válaszféleségen agyait, de egy „Klassz!” nem
fejezte volna ki megfelelően az érzéseit. Ezek szerint nem csak egy időutazó barátja van,
hanem mindjárt kettő. Mindketten minimum hetven évvel idősebbek nála.
- Biztos nehéz élete lehetett anyádnak. Az ember mindent megtenne azokért, akiket
szeret - nyögte ki végül. Hazel elismerően szorította meg a kezét. Nico a macskaköveket
nézte.
- Valóban. Frank nem tudta, mi járhat Nico fejében. Nehéz volt elképzelni, hogy ez a
srác bárkit is szerethet Hazelen kívül. De úgy döntött, már így is elég messzire ment a kényes
kérdések terén.
- Hogyan kerüljük el a lemurokat? - váltott témát.
- Már dolgozom rajta - felelte Nico. - Most küldöm az üzeneteket, hogy kerüljenek el
bennünket messzire. Remélhetőleg eny-nyi elég lesz, mert különben elég rosszul áll á
szénánk. Hazel csücsörített. V
- Akkor gyerünk! Mire a tér közepére értek, a szénájuk elég rosszul állt, de ennek
semmi köze nem volt a szellemekhez. Ki akarták kerülni a kút köré gyűlt szörnyeket, de Hazel
megbotlott egy macskakőben, még szerencse, hogy Frank el tudta kapni. Hat-hét szürke dög
fordult feléjük, és sörényük alól előderengett zöld szemük. Frank émelyegni kezdett, mintha
bezabált volna pörköltből. A szörnyek dühös, mélyen búgó hangokat hallattak, mintha
ködkürtöt nyeltek volna.
- Aranyos bocikák - állt Frank a barátai elé. - Azt hiszem, elkezdhetünk hátrálni, skacok!
- Olyan béna vagyok, bocs! - suttogta Hazel.
- Nem a te hibád. Nézzétek csak a köveket! - mutatott le Nico. Franknek elakadt a
lélegzete. A lábuk alatt mozgott a talaj. A repedésekből tüskés gyökerek bújtak elő. Nico
hátralépett. A gyökerek követték. A kacsok egyre vastagabbak lettek, és főttkáposzta-szagú
gőzt pöfögtek.
- Mintha kedvelnék a félisteneket - mutatott Frank a gyökerekre. Hazel a kardjához
nyúlt.
- A tehenek meg a gyökereket. A szörnyek őket bámulták, miközben bőgtek és patás
lábukkal a földet kapálták. Frank ismerte az állatok nyelvét annyira, hogy értse az üzenetet:
„A kajánkon álltok. Vagyis ellenségek vagytok.” Frank gondolkozni próbált. Több szörny állt
előttük annál, mint amennyivel fel tudták volna venni a harcot. De a kócos sörények alatt ülő
szemek sem tetszettek neki. Frank rosszul lett, ha csak rájuk nézett. Tudta, hogy egy
szemkontaktustól simán kidobná a taccsot.
- Ne nézzetek a szemükbe! - figyelmeztette barátait. - Hátráljatok a Fekete Házig, amíg
feltartom őket! A szörnyek izmai megfeszültek a támadás előtt.
- Rosszul mondtam! - helyesbített Frank. - Rohanjatok! *88 Nemsokára kiderült, hogy
Frank nem tud orrszarvúvá változni, és sok értékes időt elpocsékolt a próbálkozásra. Nico és
Hazel bemenekült a sikátorba. Frank a szörnyek elé lépett, hogy magára vonja a figyelmüket,
és akkorát bődült, amekkorát egy dühös rinocérosz bődült volna elképzelése szerint, de a
fejében kiabáló Marstól és Árésztól nem tudott eléggé összpontosítani. Maradt a régi
alakjában, miközben két szörny Hazelék után eredt. - Álljatok meg! Én vagyok az orrszarvú! A
többiek hallgattak a szép szóra, és körbevették Frankét. Morgás közben az orruk
smaragdzöld gőzt pöfékelt. Frank hátralépett, hogy elkerülje a mérges gázt, de a bűz még így
is orrba vágta. Akkor nem leszek orrszarvú - döntött Frank. Dobjunk be valami mást! Frank
tisztában volt vele, hogy másodpercek választják el attól, hogy a szörnyek eltapossák vagy
elgázosítsák, de az agykerekei leblokkoltak. Képtelen volt kellő ideig egy állatra
összpontosítani az átváltozáshoz. Aztán az egyik erkélyen észrevett egy szobrot. Ami nem
más volt, mint Velence jelképe. A következő pillanatban Frank oroszlánná változott. Kiugrott
a szörnyek gyűrűjéből, és nyolc méterrel távolabb landolt, a kúton. A szörnyek felmordultak.
Közülük három a fiúra vetette magát, de Frank már felkészült. Oroszlánreflexei jó szolgálatot
tettek a harcban. v Az első kettőt egyetlen csapással porrá zúzta. A harmadiknak elharapta a
nyakát, és félrehajította. Már csak hét maradt, meg az a kettő, amik a barátait üldözték. Nem
voltak túl jók az esélyek, de Franknek a hordára kellett ossz-pontosítania. Rájuk mordult,
azok pedig hátrálni kezdtek. Többen voltak nála, de Frank csúcsragadozóvá avanzsált, és ezt
a szörnyek is kapiskálták már, hiszen az előbb küldte három haverjukat a Tartaroszba.
Kihasználva az ijedelmüket, Frank fogcsattogtatva leugrott a szökőkútról. A szörnyek tovább
hátráltak. Ha ki tudná kerülni őket, a barátai után rohanhatna. Egész ígéretesnek tűnt a
dolog, egészen az első hátráló lépésekig, amit a legbátrabb vagy a leghülyébb szörny a
gyengeség jelének értelmezett. Támadásba lendült, és zöld gázt lőtt a boltív felé óvakodó
Frank képébe. A fiú porrá karmolta a szörnyet, de már késő volt. Levegő után kapkodott, úgy
érezte, hogy a szőr is kiégett az orrából, és a szeme égett. Kóvályogva és félvakon újabb
lépést tett hátrafelé, és mintha Nico hangját hallotta volna:
- Frank! Fraaank! Koncentrálni próbált. Visszaváltozott emberré, és öklendezni kezdett.
Úgy érezte, mindjárt lehámlik az arca. A lények és közte zöld gőzfelhő lebegett. A
tehénszörnyek aggódva pillogtak feléje, talán azon tűnődtek, miféle trükköt tartogathat még
Frank a tarsolyában. Hátrapillantva a boltív alatt Nicót vette észre, aki fekete kardjával
integetve noszogatta, hogy siessen. Nico lábánál két sötét folt éktelenkedett. Minden
valószínűség szerint az őket üldöző szörnyek maradványai. Aztán meglátta Házéit. Falnak
támasztott háttal ült, és nem mozdult. Frank faképnél hagyta a szörnyeket, és a barátaihoz
rohant. Megragadta a lányt, de Hazel álla a mellkasára csuklott.
- Kapott egy adag gázt az arcába - magyarázta szomorúan Nico. - Nem voltam elé
gyors. Frank azt sem tudta megállapítani, hogy a lány egyáltalán léleg-zik-e. Düh és
kétségbeesés között vergődött. Világéletében tartott Nicótól, de most szerette volna
fordulatból a legközelebbi kanálisba rúgni. Lehet, hogy igazságtalan lett volna. De a fejében
ordibáló háborúistenek sem voltak sokkal igazságosabbak.
- Vissza kell vinnünk a hajóra! - mondta Frank. A tehénszörnyek a sikátor felé
óvakodtak, aztán bőgni kezdtek. A közeli utcákból és sikátorokból visszabőgtek a társaik. A
félistenek sejtették, hogy hamarosan bekeríti őket az erősítés.
- Gyalog soha nem jutunk vissza - állapította meg Nico. -Frank, változz sassá! Miattam
ne aggódj, csak Házéit juttasd visz-sza az Argó II.-re! Frank nem volt benne biztos, hogy
lángoló arccal és a fejében kiabáló hangok közepette képes lesz-e az alakváltásra. Éppen meg
akarta próbálni, amikor egy hang szólalt meg a háta mögött:
- A barátaitok nem segíthetnek rajta, nem ismerik a gyógymódot. Frank megpördült. A
Fekete Ház küszöbén egy farmeringet és fekete farmert viselő fiatalember állt. Göndör,
fekete haja és barátságos mosolya volt. De Frank erősen kételkedett benne, hogy valóban
barátságos. Talán még ember sem volt. De Frankét mindez nem érdekelte.
- Meg tudja gyógyítani? - kérdezte.
- Persze. Gyertek be gyorsan! Attól tartok, Velencében az összes katoblepszet sikerült
feldühítenetek!

XIX. + FRANK
A Éppen csak beértek a házba. Amikor házigazdájuk bereteszelte az ajtót, a szörnyek olyan
erővel csapódtak neki, hogy majdnem kiszakadt a keretből. - Ide nem jutnak be! - nyugtatta
meg őket a farmeres. - Biztonságban vagytok. - Hogy lennénk biztonságban, amikor Hazel
haldoklik?! - kiáltott Frank. A fickó savanyú képet vágott, mint akinek Frank elrontja a
szórakozását. - Jó-jó! Erre hozd! Frank az épület mélyébe vitte a lányt. Nico felajánlotta a
segítségét, de Frank nem kért belőle. Csak úgy zúgott benne az adrenalin. Hazel
pehelykönnyű volt, és reszketett a fiú karjában. Frank ebből tudta, hogy hideg bőre ellenére
életben van. A szája zöldes volt, de az is lehet, hogy Frank rosszul látta a könnyes szemével,
ami továbbra is égett a szörnylehelettől. Úgy érezte, mintha lángoló káposztát lélegzett
volna be. Nem tudta, miért hatott rá enyhébben a méreg, mint a lányra. Talán Hazelnek több
jutott a tüdejébe. De bármikor helyet cserélt volna vele, hogy megmentse az életét. Árész és
Mars tovább kiabált a fejében, és arra biztatták, hogy ölje meg Nicót meg a farmeres ürgét,
továbbá mindenkit, akit csak talál, de Frank elnyomta a hangjaikat. A ház nappalija
üvegházra emlékeztetett. Az asztalokon virágládák sorakoztak a fénycsövek alatt. A
levegőnek virágtápszaga volt. A velenceiek odabent kertészkednek, mert a házaikat föld
helyett víz veszi körül? Frank nem sokat tűnődött ezen a kérdésen. A hátsó szoba a garázs, a
számítógépterem és egy kollégiumi háló keveréke volt. A bal oldali falnál szerverek és
laptopok álltak. Képernyővédőik szántóföldeket és traktorokat mutattak. A jobb oldali fal
mentén egy ágy, egy rendetlen asztal és egy nyitott szekrény állt, amiben a farmerruhák
mellett szerszámok lapultak: vasvillák és gereblyék. A hátsó falon egy garázsajtó nyüt, előtte
harci szekér parkolt, pont olyan, amilyennel Frank a Jupiter Táborban versenyzett. A bak két
oldalából szárnyak meredtek ki. A bal oldali kerékre tekeredve egy piton horkolt. Frank eddig
nem is tudta, hogy a pitonok horkolnak. Remélte, hogy ő nem horkolt a múlt éjjel, amikor
pitonalakot öltött.
- Ide tedd! - utasította a farmeres. Frank óvatosan letette Házéit az ágyra, aztán elvette
a kardját, hogy kényelmesebben feküdjön. A lány elernyedt, mint egy rongybaba, és arcának
határozottan zöld árnyalata volt.
- Mik voltak azok a tehénszerű lények, és mit műveltek vele?
- Katoblepszek. A nevük lefelé nézőt jelent, mert...
- Mindig lefelé néznek - csapott a homlokára Nico. - Már emlékszem! Olvastam róluk.
Frank a fiúra nézett.
- Emlékszel? Nico majdnem úgy lógatta a fejét, mint a katoblepszek.
- Amikor fiatalabb voltam, sokat játszottam egy Mitomágia nevű kártyával, és az egyik
lapon egy katoblepsz volt. Frank pislogni kezdett.
- Én is játszottam a Mitomágiával, de nekem nem volt katob-lepszem.
- Mert az „Afrikai szörnyek” című kiegészítő csomagban volt
- Hacsak úgy nem. A vendéglátójuk megköszörülte a torkát
- Mi az, bekockultatok?!
- Bocs, kicsit elkalandoztunk! A katoblepszek iehelete és pillantása mérgező. De eddig
azt hittem, Afrikában élnek - magyarázta Nico. A farmeres vállat vont.
- Onnan származnak, de pár száz éve véletlenül idekerültek. Szent Márkról hallottatok
már? Frank majdnem felsikított az idegességtől. Fel nem foghatta, miért kell Hazel felett
traccspartit tartaniuk, de nem mert rászólni a fickóra, hiszen ő jelentette a lány egyetlen
esélyét.
- A szentek nem a görög mitológia alakjai - mondta. A farmeres kuncogott.
- Ez igaz, de Szent Márk spéciéi Velence védőszentje. Egyiptomban halt meg, réges-
régen. Velence nagy hatalomra tett szert, és a középkorban jó üzletnek számított a szentek
relikviáinak mutogatása. Ezért a velenceiek úgy döntöttek, ellopják Szent Márk
maradványait, és elhelyezik a San Marco-bazilikában. A szent testét egy füstölt disznóhússal
teli hordóban csempészték ki Egyiptomból.
- Elég undorító - fanyalgott Frank.
- Nekem mondod? - mosolygott a fickó. - Az ember ilyet nem csinálhat
következmények nélkül. A velenceiek ugyanis akaratlanul valami mást is kicsempésztek a
csontokkal együtt. A katoblepszeket. Azóta úgy elszaporodtak, mint a patkányok. Imádják az
itt növő, mérgező varázsgyökereket. Azokat a büdös, hínárszerű hajtásokat, amik a
kanálisokból nőnek. A leheletük még mérgezőbb lesz tőle. A szörnyek általában nem vesznek
tudomást az emberekről, de a félistenekkel más a helyzet. Különösen azokra haragszanak,
akik ujjat húznak velük.
- Kösz a széleskörű tájékoztatást, de meg tudja gyógyítani Házéit? - fogyott el Frank
türelme. A férfi vállat vont
- Talán.
- Az nagyon kevés! - sziszegte Frank, és nehezen állta meg, hogy ne essen a fickó
torkának. Frank Hazel orra alá tette kezét, de nem érezte, hogy lélegezne.
- Könyörgöm, Nico, mondd, hogy csak transzban van, mint te a bronzedényben! Nico
elhúzta a száját.
- Nem tudom, hogy Hazel képes-e lelassítani a szívverését, mint én. Az ő apja nem
Hádész, hanem Pluto, vagyis...
- Hádész! - kiáltott fel a vendéglátójuk, és undorodva pislogott Nicóra. - Éreztem én,
hogy itt valami bűzlik! Az Alvilág gyermekei vagytok? Bánom már, hogy beengedtelek
benneteket! Frank felcsattant:
- Hazel jó ember, és maga megígérte, hogy meggyógyítja!
- Nem ígértem semmit! Nico kihúzta a kardját.
- A húgomról beszél. Nem tudom, kicsoda maga, de meg kell gyógyítania, vagy a Sztüx
minden erejével...
- Blablabla! - legyintett a férfi, és a következő pillanatban Nicóból kétméteres növény
lett, ami egy takaros cserépben állt. Vékony levelei lefelé lógtak, és hosszúkás, sárga
terméseiből kukorica-hajak kandikáltak ki.
- Ezt megkaptad! - rázta a kukorica felé az ujját a fickó. - Hádész gyermekei nem
kukoricázhatnak velem! Kevesebbet kéne beszélned, és többet figyelned! Frank az ágynak
hátrált.
- Mit művelt?! A férfi felhúzta a szemöldökét. Frank nyögött egyet, ami nem hangzott
túl hősiesen. Annyira csak Hazelre figyelt, hogy megfeledkezett Leó figyelmeztetéséről a
vendéglátójukat illetően.
- Maga egy isten!
- Triptolemosz vagyok - biccentett a férfi. - A barátaimnak csak Trip, ezért te ne hívj
így! Ha te is Hádész fia vagy...
- Marsé! Mars gyermeke vagyok - vágta rá Frank. Triptolemosz felhúzta az orrát.
- Az se sokkal jobb. De belőled nem kukoricát csinálok. Legyél mondjuk cirok! A cirok
szép növény.
- Várjon! - könyörgött Frank. - Mi egy jószolgálati küldetésen vagyunk, ajándékot
hoztunk magának - nyúlt lassan a hátizsákjába Frank, és kivette belőle a bőrkötéses könyvet.
- Ez a magáé, ugye?
- Az évkönyvem! - ragadta meg Triptolemosz az ajándékot. Lapozgatni kezdett, és
közben a talpán hintázgatott. - Ez remek! Hol találtátok meg?
- Bolognában. Azoknál a kis... - Franknek akkor jutott eszébe, hogy falazniuk kell a
törpéknek. - Azoknál a szörnyeknél. Az életünket tettük kockára érte, de tudtuk, hogy milyen
fontos magának. Cserébe visszaváltoztatná Nicót és meggyógyítaná Házéit?
- Tessék? - Trip felnézett a könyvből. Boldogan recitálta a fehérrépa ültetéséről szóló
sorokat. Frank azt kívánta, bárcsak itt lenne Ella, a hárpia. Remekül megértenék egymást
ezzel az istennel. - Ja, a gyógyítás - nézett komoran Frankre az isten. - Téged boldogan
szabadon engedlek, de Hádésszal régi problémám van. Ne felejtsd el, hogy az isteni erőmet
Démétérnek köszönhetem. Frank gondolkozni próbált, de ez a fejében üvöltöző istenektől és
a szörnyek kábító mérgétől nem ment könnyen.
- Démétér a földművelés istene, aki azért nem kedveli Hádészt, mert... - Hirtelen
eszébe jutott a Jupiter Táborban hallott történet: - Mert volt egy lánya, akit Proserpinának
hívtak, és...
- Perszephonénak! - javította ki Trip. - Ha lehet, maradjunk a görög alaknál! Öld már
meg! - biztatta Mars. Én csípem a fickót! - szólalt meg Árész. De azért megölheted! Frank úgy
döntött, nem hallgat rájuk. Valahogy nem akarta cirokként tengetni tovább az életét.
- Hádész elrabolta Perszephonét - fejezte be a választ a fiú.
- Ötös! Leülhetsz! - mondta Trip.
- Maga ismerte Perszephonét? Trip felhorkantott:
- Akkoriban még halandó herceg voltam, és amikor Démétér keresni kezdte a lányát,
nem sokan segítettek neki. Hekaté fáklyákkal világította meg előtte az utat, és amikor
Démétér a birodalmamba érkezett, szállást adtam neki. Felajánlottam a segítségemet, és
étellel kínáltam. Akkoriban még nem tudtam, hogy egy istennőt vendégeltem meg, de a
jótettem elnyerte jutalmát. Később engem is a földművelés istenévé tett.
- A földtúrás istenévé? Az nagyon klassz! - mondta Frank.
- Tudom! A lényeg az, hogy Démétér és Hádész nem jönnek ki jól egymással, és nekem
az úrnőm oldalán kell állnom. Ki nem állhatom Hádész gyermekeit! Az egyikük, egy Linkosz
nevezetű szkíta király, megölte a jobb oldali pitonomat, amikor földművelésre akartam
tanítani a népét.
- A jobb oldali pitonját? Trip a szárnyas szekeréhez ment, és felugrott rá. Meghúzott
egy kart, mire a szárnyak csapkodni kezdtek. A bal kerékre csavarodott piton szeme
felpattant, és forogni kezdett a kerékagyon, mint egy olajos rugó. A szekér elindult, de mivel
a jobb oldali kerék továbbra is mozdulatlan maradt, csak egy helyben forgott. A szárnyak
tovább verdestek, és a szekér úgy pattogott, mint egy dűlőútra tévedt dodzsem.
- Látod? Nem jó - mutatta Trip. - Mióta elromlott, nem tudom a földművelést
népszerűsíteni. Legalábbis személyesen nem. Kénytelen vagyok online kurzusokat indítani.
- Miket? - kérdezte Frank, de rögtön megbánta. Trip leugrott a szekérről. A piton
lassítani kezdett, majd megállt, és folytatta a horkolást. Trip a számítógépekhez sietett.
Megütö-gette a billentyűket, és a képernyőn egy gesztenyebarna és arany színben úszó
honlap jelent meg; a képen egy tógát és kalapot viselő boldog földműves állt sarlóval a
kezében egy búzamező közepén.
- Triptolemosz Földművelési Egyeteme - mondta büszkén. -Hat hét alatt diplomát
szerezhetsz az izgalmas és nagy karrierlehetőséget tartogató tudomány, a földtúrás
ismeretéből! Ez volt az a pillanat, amikor Frank homloka enyhén gyöngyözni kezdett. Nem
érdekelte az őrült isten, sem az online egyeteme, sem a kígyóhajtású szekere, csak Hazel
egyre zöldülő ajka. Nico kukorica lett. Magára maradt.
- Visszahoztuk az évkönyvét, és a barátaim nagyon jó emberek, nem olyanok, mint
Hádész többi gyermeke, akikkel találkozott. Ezért nagyon kérem, hogy...
- Tudom, mit akarsz felajánlani! - csettintett Trip. “Mit?
- hifi \
- Ha Házéit meggyógyítom, és Csikót visszaváltoztatom...
- Nico, de nem érdekes.
- Tehát, ha visszaváltoztatom Nicót, akkor...
- Akkor? - kérdezett rá néhány perc szünet után a fiú. -Akkor cserébe velem maradsz,
és felcsapsz földművesnek! Mars fia lesz a segédem! Tökéletes. Nagyszerű ajánlat! A
kardokból ekevasat készítünk, és remekül fogunk szórakozni!
- Én igazság szerint csak azt akartam mondani, hogy... - próbált előállni egy tervvel
Frank, miközben a háború istenei kard, fegyver és robbanószer után kiáltoztak. Ha
visszautasítja Trip ajánlatát, akkor cirokként, kukoricaként vagy más hasonló
haszonnövényként végzi. Ha csak így mentheti meg Házéit, akkor farmernek áll, ez nem is
kérdés. De kell lennie valamilyen más megoldásnak is. Frank nem hitte, hogy a Párkák azért
választották volna ki erre a küldetésre, hogy elvégezzen egy online tanfolyamot a fehérrépa-
termesztésről. Frank tekintete az elromlott szekérre siklott.
- Nekem sokkal jobb ajánlatom van. Meg tudnám javítani. Trip arcáról eltűnt a mosoly.
- Mármint a szekeremet? Frank bokán akarta rúgni magát. Mit képzelt? Ő nem Leó.
Még egy ócska, kínai ujjbilincsből sem tudott kiszabadulni, és egy távirányító elemének
kicserélése is problémát jelentett számára. Egy varázsszekeret biztosan nem tud megjavítani.
De valami azt súgta, nincs más esélye. Triptolemosz nagyon vágyott arra a szekérre.
- Megjavítom a szekeret, ha meggyógyítja Házéit és visszaváltoztatja Nicót. Engedjen el
bennünket békével, és adjon meg minden segítséget, hogy legyőzhessük Gaia csapatait.
Triptolemosz felkacagott.
- Ugyan, mivel segíthetnék?
- Hekaté azt mondta, a maga birtokában van valami. Ugyanis ő küldött magához
bennünket. Az istennőnek Hazel a kedvenc hőse. Trip elsápadt.
- Hekaténak? Frank remélte, hogy nem túlzott, mert nem kívánta megsérteni az
istennőt. De ha Hekaté és Trip Démétér barátai voltak, talán be-vágódik nála.
- Ő küldte el magának az évkönyvet, mert azt remélte... Hogy tud valamit, aminek
segítségével könnyebben átjuthatunk a Halál Kapuján. Trip lassan bólintott.
- Értem. Tudom, miért küldött ide benneteket. Ha megjavítod a szekeret, megteszem,
ami tőlem telik. Ám ha sikertelenül járnál...
- Tudom-tudom - morogta Frank. - A barátaim meghalnak.
- Eltaláltad! Belőled meg cuki cirok lesz.

XX- + FRANK
Frank kitámolygott a Fekete Házból. Az ajtó bevágódott mögötte, és bűntudattól mardosó
szívvel lerogyott a fal tövébe. A szörnyek szerencsére már eltűntek, különben hagyta volna,
hogy eltapossák. A kisujját sem mozdította volna. Ugyanis nem érdemelt mást. A haldokló és
magatehetetlen Házéit egy őrült földműves kegyeire bízta. Öld mega rohadtföldtúrót! -
kiabált Árész. Térj vissza a légióhoz, és harcolj a görögök ellen! - utasította Mars. Nem is
értem, mit keresel itt! A földműveseket a földbe! - állt elő egy újabb uszító szlogennel Árész.
- Fogjátok be mindketten! - ordította Frank. Reklámszatyros, idős hölgyek csoszogtak el
mellette, és furcsán néztek Frankre. Olaszul motyogtak valamit, és továbbhaladtak. Frank
szomorúan bámulta Hazel lovassági kardját, ami a hátizsákja mellett feküdt. Visszamehetett
volna az Argó II.-re, hogy segítséget kérjen Leótól, de tudta, hogy ez nem Leó ügye. Itt az
ideje, hogy Frank végre bebizonyítsa rátermettségét. Ráadásul a szekér nem műszaki
probléma miatt romlott el, csak egy nyamvadt piton hiányzott róla, amivé Frank simán át tud
változni. Talán isteni jel volt, hogy aznap reggel kígyóként ébredt. Nem akarta élete
fennmaradó részét egy paraszt kocsijának hajtásával tölteni, de ha ezzel megmentheti
Házéit... Nem-nem. Talán van más megoldás is. Kígyók - gondolkozott Frank. Mars. Mintha az
apjának lett volna valami kapcsolata a kígyókkal. Mars szent állata a vaddisznó volt, nem a
kígyó, de Franknek rémlett valami... Csak egy (vagyis két) istenhez fordulhatott segítségért.
Vonakodva megszólította a hadisteneket: Kellene egy kígyó, honnan szerezhetek? Mi? Egy
kígyó! - kiáltotta Árész. Mint az az álnok Kadmosz!! Rohadtul megbüntettük, amiért megölte
a sárkányunkat - idézte fel a régi, szép időket Mars. Folytatták a kiabálást, és Frank úgy
érezte, széthasad az agya.
- Elég! A hangok elhaltak.
- Kadmosz - motyogta Frank. Eszébe jutott az egész történet. Kadmosz, aki
történetesen félisten volt, megölte Árész egyik gyermekét, egy sárkányt. Frank nem akarta
tudni, hogyan születhetett Árésznak sárkányfia, de Kadmoszt mindenesetre kígyóvá
változtatta büntetésből.
- Keresek egy ellenséget, hogy kígyóvá változtassátok nekem. Azt hiszed, hogy
megtesszük neked? Még nem bizonyítottad be, hogy méltó lennél rá, kisapám! - hördült fel
Árész. Bizony! Csak a legnagyobb hősök kérhetnek ekkora szívességet, mint, mondjuk,
Romulus! ő nekem túl római! - vágott vissza Árész. Inkább Diomédész! Fúj! Héraklész simán
lenyomta! Egyezzünk meg Horatiusbán! - ajánlotta Árész. Mars elhallgatott. Frank úgy
érezte, hogy duzzogva bár, de kiegyeztek egy személyben. - Akkor bebizonyítom, hogy
vagyok olyan jó, mint Horatius, Miről is híres a fickó? Képek áramlottak át Frank agyán.
Magányos harcost látott egy hídon, a Tiberis fölött, aki egy egész sereggel nézett
farkasszemet. Franknek végre eszébe jutott a legenda. Horatius, a római hadvezér, egymaga
tartóztatta fel a hódítókat, és élete árán megakadályozta, hogy a barbár hordák átjussanak a
folyón. Amíg harcolt, a rómaiaknak elég ideje maradt, hogy felkészüljenek a védekezésre, és
így megmenekült a Köztársaság. Nem látod, hogy Velencét is megtámadták, mint hajdan
Rómát? Pucold ki a városból az ellenséget! - mondta Mars. Mindet végezd ki! Kardélre velük!
Frank elnyomta fejében a hangokat. Amikor a kezére nézett, csodálkozva állapította meg,
hogy az nem remeg. A feje napok óta először tiszta volt. Pontosan tudta, mit kell tennie. Csak
azt nem, miként lehetne kivitelezni a valóságban. Nagyon jó esélye volt rá, hogy belehal, de
Hazel élete rajta múlott, ezért meg kellett próbálnia. Felcsatolta Hazel kardját az övére, a
hátizsákját tegezzé és íjjá változtatta, majd a tér felé iramodott, ahol a tehénszörnyekkel
harcolt. # # # A tervnek három fázisa volt: egy veszélyes, egy nagyon veszélyes és egy még
veszélyesebb. Frank megállt a kút mellett. A tehénszörnyek eltűntek. Hazel lovassági
kardjával felfeszített egy macskakövet, és megtalálta alatta, amit keresett: egy maroknyi
szőrös gyökeret. Frank lába felé kúsztak, miközben zöld és büdös gázt pöfögtek ki. A távolból
egy katoblepsz bőgése hallatszott, amire mindenfelől válaszoltak a társai. Frank el nem tudta
képzelni, honnan jöttek rá, hogy a kedvenc gyökerüket akarja learatni. Talán a kiváló
szaglásuk révén. Sietnie kellett. Levágta a gyökereket, és az övébe dugta őket. A keze égett
és viszketett az érintésüktől, de hamarosan készen volt a mérges gyökerekből font, bűzös
kötél. Hurrá! Akkor jelentek meg a téren az első katoblepszek, és dühösen óbégattak. A
sörényük alatt zölden ragyogott a szemük. Hosszú orrukból gázfelhőt eregettek, mint a
feldühödött gőzmozdonyok. Frank az idegre helyezett egy nyílvesszőt. Egy másodpercig
bűntudatot érzett. Találkozott már ezeknél gonoszabb szörnyekkel is. Végül is nem voltak
többek legelésző állatoknál, csak mérgező gázokat böfögtek. Hazel miattuk haldoklik,
emlékeztette magát. Elengedte a nyílvesszőt. A legközelebb álló katoblepsz összeesett. Az
idegre ültette a második nyílvesszőt, de a csapat többi tagja már majdnem lerohanta, és egy
másik csapat a tér túlsó feléről támadott. Frank ekkor oroszlánná változott. Magabiztosan
elbődült, majd a boltív felé ugrott, és átsuhant a hátulról támadó katoblepszek feje felett. A
két csapat egymásnak rohant, de gyorsan rendezték soraikat, és utánafordultak. Frank nem
volt benne biztos, hogy a gyökerek szaga az alakváltás után is érződik-e. Amikor alakot
cserélt, a ruhája és a tárgyai beleolvadtak új formájába. De minden jel szerint csak úgy dőlt
belőle a gyökérbűz. Ugyanis, amikor elrohant egy katoblepsz mellett, a szörny felbőgött, és
csatlakozott a Frankét üldözők egyre növekvő táborához. Frank befordult egy szélesebb
utcába, és átfurakodott a turisták közt. Nem tudta, mit láthatnak a halandók. Talán azt
hitték, hogy a kutyák egy macskát üldöznek? Körülbelül tizenkét nyelven káromkodtak
körülötte, és elrepült pár fagylalttölcsér is. Az egyik asszony elejtette a karneváli maszkjait,
egy szerencsétlen fickó pedig a csatornába pottyant. Frank hátranézett. Körülbelül egy tucat
szörny lihegett a nyomában, de még ennél is többre volt szüksége. Igazság szerint Velence
összes szörnyére, és nem akarta, hogy a „rajongóinak” elszánjon a lelkesedése. Megállt a
turistatömeg közepén, és visszaváltozott emberré. Kihúzta Hazel spatháját. Eddig nem
kedvelte ezt a fegyvert, de most már elég nagy és erős volt ahhoz, hogy a nehéz lovassági
kard ne aggassza, és jól jött az extrahossz. Az aranypengével lekaszabolt néhány szörnyet,
amikbe aztán a többiek beleütköztek. Megpróbálta elkerülni a pillantásukat, de tekintetük
égette. Ha a szörnyek egyszerre fújtak volna rá, a mérgüktől tócsává olvad. A katoblepszek
egy tömegkarambol helyszínét idézték. Frank rájuk kiáltott: - Kéne a büdös gyökerem, mi?
Gyertek, vegyétek el! Azzal a kanálisba vetette magát, és delfinné változott. Bízott benne,
hogy a szörnyek nem tudnak úszni, vagy ha igen, akkor nem lesz gusztusuk utána ugrani a
pisimeleg, gusztustalan, sós vízbe. Frank gondolákat és motorcsónakokat kerülgetett, és
néha kidugta fejét a vízből, hogy delfincsipogással különböző sértéseket vágjon a parton
kocogó katoblepszek fejéhez. A következő gondolakikötőnél emberré változott, és kimászott
a vízből. Levágott megint néhány szörnyet, hogy üldözői bosszúvágyát tüzelje, és futott
tovább. Az üldözéses jelenet hosszúra nyúlt. Frank egészen beleszédült. Egyre több szörnyet
vonzott magához, egyre több turistacsoportot zilált szét, és egyre jobban elveszett a város
kanyargó sikátoraiban. Ha nagyon megszorították, delfinként menekült tovább a kanálisban,
vagy sassá válva felreppent, de mindig ügyelt rá, hogy ne rázza le a bocikat. Amikor úgy
érezte, hogy kezd unalmassá válni a műsor a szörnyek számára, leszállt egy háztetőre, és
lenyilazott néhány katob-lepszt, vagy a mérgező lasszóját forgatta. De a szörnyek azt utálták
legjobban, ha a leheletüket kritizálta. Aztán folytatódott a kergetőzés. Visszafordult.
Eltévedt. Egyszer befordult egy sarkon, és a saját falkája végébe ütközött. Már rég el kellett
volna fáradnia, de valamiért még bírta az iramot, ami kifejezetten jó hír volt. Ugyanis a dolog
legnehezebb része csak ekkor jött. Látott néhány hidat, de egyik sem felelt meg a célnak. Az
egyik túl magas volt és nagyon zsúfolt. A másikon túl sok volt a turista. Hiába hagyták békén
a halandókat, a szörnyekből kipöfögő gáz azért nem volt hegyi levegő. Minél nagyobb lett a
horda, annál több turistát taposhattak el, vagy lökhettek a vízbe. Frank végül észrevett
valamit. A téren túl fahíd ívelt át az egyik legszélesebb kanális felett. A híd nem volt egy
műalkotás, inkább a hullámvasút fából ácsolt vázára emlékeztetett. Körülbelül ötven méter
hosszú lehetett. A sasalakban repülő Frank a túloldalán nem észlelt szörnyeket. Mintha
Velence minden szörnye őt üldözte volna. A turisták sikoltozva szétrebbentek, talán azt
hitték, hogy egy kutyafuttató verseny közepébe csöppentek. A híd teljesen üres volt.
Tökéletesnek ígérkezett. Frank leszállt, és emberformát vett fel. A híd közepére futott, ami
stratégiailag a legjobb helynek ígérkezett, és maga mögé hajította a gyökereket. Amikor a
szörnyek elérték a hidat, Frank előhúzta az arany- spathát. - Gyertek, ha kíváncsiak vagytok,
mennyit ér Frank Csang! Észrevette, hogy nem csak kiabál, hanem gyakorlatilag sugározza
magából a félelmet, a dühöt és a megbánást. Mars és Árész vele együtt ordibált. A szörnyek
támadásba lendültek. Frank szeme elé vörös köd ereszkedett. Később sem tudta felidézni a
részleteket. Addig kaszabolta a szörnyeket, amíg bokáig nem járt a sárga porban. Amikor már
túl sokan voltak rajta, vagy a gáz nagyon fojtogatta, alakot váltott: elefánt lett belőle,
sárkány vagy oroszlán. Az alakváltozások új erővel töltötték fel, és kitisztították tüdejét.
Annyira belejött az átváltozásba, hogy a támadást félistenként indította, és oroszlánként
fejezte be, és kard helyett a karmai hasítottak a szörny képébe. A katoblepszek a patáikat is
bevetették. Mérges gázt okádtak, és Frankét bűvölték a szemükkel. Meg kellett volna halnia.
A szörnypaták alatt kellett volna végeznie. De mégis sikerült talpon maradnia. Az erőszak
elszabadult hurrikánja közepén teljesen sértetlen maradt. Nem örült ennek, de nem is
szomorította el. Leszúrt egy szörnyet, és lenyakazott egy másikat. Sárkánnyá változott, és
félbeha-rapta a harmadikat, aztán elefánttá változott, és eltaposott még hármat. Továbbra is
vörös ködön keresztül látott, és csak egy idő után jött rá, hogy nem a szeme tréfálja meg,
hanem valóban vöröslő aura fogja körül. Addig küzdött, amíg csak egyetlen szörny maradt.
Frank kezében a karddal ránézett. Kifogyott a szuflából, izzadt, és beterítette a szörnypor, de
más baja nem volt. A katoblepsz vicsorgott. Talán nem a fajtája legokosabb szörnye volt.
Hiába pusztult el az összes társa, bízott benne, hogy ő győzni fog. - Bebizonyítottam, hogy
méltó vagyok a kegyre, Mars! Ide azzal a kígyóval! - kiáltotta a fiú. Frank nem hitte, hogy
valaha is kért volna valaki ennél furcsább dolgot az égtől. A felhők némák maradtak. De a
feje is. Ez meglepte. A katoblepsz türelmét vesztve támadásba lendült. Frank lesújtott. A
szörny vörös villanás kíséretében megsemmisült. A fiú látása kitisztult, és a lába előtt egy
foltos, burmai piton tekergett.
- Szép munka volt! - mondta egy ismerős hang. Néhány méterre ott állt az apja, Mars.
Piros barettsapkát viselt, és zöld egyenruhát, amin az „Olasz Különleges Erők"-felirat állt. A
válláról puska lógott. Arca kemény volt és szögletes, orrán napszemüveg ült.
- Apa - nyögte Frank. Alig tudta felfogni, mit vitt végbe, és szinte félt belegondolni.
Zokogni szeretett volna, de úgy gondolta, nem tenne jó benyomást Marsra.
- Teljesen természetes, hogy félelmet érzel. - A háború istenének hangja meglepően
meleg volt, és büszkeséggel telt - A legnagyobb harcosok félnek. Csak a hülyék és a bolondok
nem. De szembenéztél a félelmeddel, fiam. Azt tetted, amit kellett, mint Horatius. Ez volt a
te hidad, és te megvédted.
- De én... - Frank nem tudta, mit mondjon. - Csak a kígyóért tettem. Mars arcán mosoly
suhant át.
- Most megkaptad. A bátorságod, hacsak rövid időre is, de egyesítette a görög és a
római alakomat. Menj, és mentsd meg a barátaidat, Frank, de egyet ne feledj! A legnagyobb
megpróbáltatás még hátravan! Amikor Epiruszban találkozol Gaia seregével, a vezér... • Az
isten hirtelen a fejéhez kapott és megkettőződött. Teste vil-lódzni kezdett. A terepszínű
ruhája tóga lett, aztán meg szélkabát és farmer. Puskájából először kard vált, majd
rakétavető.
- Már megint ez a fájdalom! - üvöltötte Mars. - Siess! Frank nem kérdezősködött. Hiába
volt holtfáradt, hatalmas sassá változott, karmai közé kapta a pitont, és felrepült Amikor
visszanézett, a híd közepén egy gombafelhöt látott, amit tűzkarikák fogtak körül. Mars és
Árész hangját hallotta:
- Ne!!! Frank nem tudta, mi történhet, de nem volt ideje gondolkozni rajta. Átrepült a
város fölött - ami mostanra minden szörnytől megtisztult - Triptolemosz háza felé.
- Szereztél egyet! - kiáltott a földműves isten. Frank nem figyelt rá. Berobogott a La
Casa Nerába, a farkánál fogva vitte a kígyót, mint egy büdös zoknit, és ledobta az ágy mellé.
Letérdelt Hazelhez. A lány még élt. Sápadt volt, borzongott, és nehezen lélegzett, de élt. Nico
továbbra is kukoricaként feszített
- Gyógyítsd meg őket! - parancsolta Frank. De Triptolemosz csak összefonta mellkasa
előtt a karját.
- Honnan tudjam, hogy a kígyó működik? Frank a fogát csikorgatta. A robbanás óta
elhallgattak fejében i hangok, de a dupla düh még mindig feszítette, és mintha nőtt volna.
Vagy Triptolemosz ment össze?
- A kígyó Mars ajándéka - morogta. - Működni fog, és kész. A piton, mintha végszóra
tette volna, a szekérhez kúszott és ráte- keredett a jobb kerékre. A másik hüllő rögtön
felébredt. Egymásra néztek, összeérintették az orrukat, majd a legnagyobb összhangban
forgatni kezdték a kereket. A szekér megindult, és a szárnyak csat-togtak.
- Mondtam én! Most pedig gyógyítsd meg a barátaimat! Triptolemosz megérintette az
ajkát.
- A kígyót köszönöm, de a hangnemed nem tetszik, félisten' kém! Megérdemelnéd,
hogy átváltoztassalak egy cuki... De Frank gyorsabb volt. Elkapta Trip torkát és a falnak
nyomta.
- Jól gondold át, hogy mit mondán, mert könnyen átmegyek parasztba. Triptolemosz
nyelt egy nagyot
- Akkor inkább meggyógyítom őket
- Esküdj meg a Sztüxre!
- Esküszöm! Frank elengedte. Triptolemosz a nyakát tapogatta, mintha meg akarna
győződni róla, hogy a helyén maradt. Idegesen mosolygott Frank re, miközben nagy ívben
kikerülte, és az ebó szobába szaladt.
- Csak összegyűjtöm hozzá a gyógynövényeket! Frank figyelte, amíg az isten leveleket
és gyökereket Alól deter egy mozsárban, hogy végül tabletta nagyságú golyóvá gyűr?*, amit
Hazel nyelve alá tett. A lány azonnal felült, és köhögni kezdett. Szeme felpattant. Bőre
kiszínesedett Frankié nézett.
- Mi tört...?! A fiú magához szorította.
- Már minden rendben - hadarta. - Ne áéty! Hazel megfogta Frank vállát, és a szemébe
nézett
- Nem rólam van szó. Veled mi történt pupák?
- Velem? - lepődött meg Frank. Amikor végignézett magán, megértette. Nem
Triptolemosz lett alacsonyabb, hanem Frank nőtt meg. A hasa lapos lett, a mellkasa
szélesebb. Volt már rá példa, hogy ugrásszerűen megnyúlt Amikor egyszer lefeküdt, másnap
két centivel magasabban ébredt De ez még annál is rosszabb volt. Mintha néhány gén benne
maradt volna az - oroszlánból vagy a sasból, amikor visszaváltozott
- Nem tudom... talán elmúlik... Hazel félkacagott.
- Miért akarod, hogy elmúljon? Jól nézel ki!
- Té-tényleg?
- Eddig is tök helyes voltál, de most idősebbnek tűnsz, magasabbnak, és olyan
másnak... Trip drámaian sóhajtott fel:
- Nyilvánvalóan Mars ajándéka, gratulálok, és blablabla... Ha végeztünk, esetleg...
Frank rámeredt.
- Hogy végeztünk volna? Gyógyítsa meg Nicót is! A földművelés- és állattenyésztésügyi
isten a szemét forgatta. A növényre mutatott, mire Nico kukoricahajhullás közepette visz-
szaváltozott. Riadtan körbenézett.
- De rosszat álmodtam a pattogatott kukoricáról! - kiáltotta, aztán kérdőn Frank felé
fordult. - Te meg mitől nőttél meg?
- Majd később elmondom. Triptolemósz barátunk épp most akarta elmesélni, hogyan
éljük túl Hádész Házát, ugye, Trip? Az isten a mennyezetre nézett, mintha azt kérdezné:
„Mivel érdemeltem ezt ki, Démétér?”
- Ha Epiruszba értek, megkínálnak benneteket egy kehellyel.
- Kicsoda? - vágott közbe Nico.
- Az nem számít - csattant fel Trip. - De tudnotok kell, hogy halálos mérget rejt! Hazel
megborzongott.
- Vagyis ne igyuk meg.
- Dehogynem! Igyátok meg, különben nem juttok át a templomon. A méreg összeköt
benneteket a halottakkal, és segítségével lejuthattok az alsóbb szintekre. A túlélés titka
pedig nem más, mint az... - kacsintott Trip - árpa. Frank ránézett.
- A szemárpa vagy a rendes?
- A templom előtt speciális árpa nő, arassátok le, és készítsetek belőle sütit. Csak akkor
lépjetek be Hádész Házába, ha megettétek. Az árpa semlegesíti a mérget, és nem öl meg
benneteket.
- Ennyi az egész? Hekaté azért küldött Olaszország másik végébe, hogy maga közölje
velünk, együnk árpát? - mérgelődött Nico.
- Sok szerencsét! - futott Trip a szekérhez, és felpattant rá. -Megbocsátok neked.
Frank! Mérgedben rosszul döntöttél. De a kurzus nyitva áll előtted, ha növénytermesztésből
diplomát kívánsz szerezni.
- Nagyon kecsegtető ajánlat - motyogta Frank. Az isten meghúzta a szekéren lévő kart.
A kerekek forogni, a szárnyak csapkodni kezdtek, és a garázsajtó felgördült.
- Megint mobil lettem! Mennyi tudatlan föld vár arra, hogy felvilágosítsam!
Megmutatom nekik az öntözés, a szántás és a trágyázás gyönyörűségét. - A szekér
felemelkedett, és kilőtt a garázsból. -* Hajtsatok, kígyócskáim! - hallották a magasból Trip
távolodó kiáltását.
- Ez nagyon beteg volt - nyögte Hazel.
- A trágyázás gyönyörűsége - söpört le néhány kukoricahajszálat a válláról Nico. -
Mehetnénk végre? Hazel Frank vállára tette a kezét.
- Tényleg jól vagy? Ezek szerint üzletet ajánlottál az életünkért cserébe. Mire kért
Triptolemosz? Frank megpróbált nem összetörni. Korholta magát a gyengesége miatt. Egy
sereg szörnnyel szembenézett, de ha Hazel gyengéd volt vele, máris össze akart omlani, és
legszívesebben elsírta volna magát.
- A tehénszörnyek megmérgeztek téged. Én meg végeztem ve-
- Bátor cselekedet volt! Mennyien maradtak a hordából? Hatan-heten? 9|
- Nem csak a hordát öltem meg. A város összes szörnyével végeztem. Nico és Hazel
döbbenten meredtek egymásra. Frank attól tartott, nem hisznek neki, és mindjárt
nevetésben törnek ki. Hány szörnyet ölhetett meg a hídon? Kétszázat vagy háromszázat? De
látta a szemükben, hogy nem kételkednek a szavaiban. Az Alvilág gyermekeiként talán
megérezték a vérontást. Hazel megpuszilta. Ehhez lábujjhegyre kellett állnia. A szemében
szomorúság úszott, mintha bánná, hogy a régi Frankét elvesztette. Mintha nem csak a
külseje változott volna meg. De ezt Frank is tudta. Tisztában volt vele, hogy kívül-belül
megváltozott. Csak azt nem tudta, előnyére-e.
- Van valakinek fogalma róla, hogy néz ki az árpa? - törte meg a feszültséget Nico.

XXI + ANNABETH
Annabeth úgy döntött, a szörnyek nem fogják megölni. Ahogy a mérgező levegő, a gödrös,
sziklás, köves, egyszóval nagyon aljas táj sem. Bizony. Legfeljebb a furcsaság-túladagolásba
pusztul bele, ha már nem bír belőle többet befogadni az agya. Először is tüzet kellett inniuk,
hogy életben maradjanak. Utána megtámadta őket egy vámpírbanda, amit egy pomponlány
vezetett, akit Annabeth megölt néhány éve. Végül megmentette őket a titánok takarítója,
bizonyos Bob, akinek Einstein-frizurája volt, ezüst szeme, és ördögi ügyességgel forgatta a
seprűt. Nincs ebben semmi különös, nem? Követték Bobot a Flegetón mentén a viharfelhők
felé. Néha megálltak tüzes vizet hörpinteni, hiszen ez tartotta életben őket. De Annabeth
nem örült ennek. A torka úgy égett, mintha akkumulátor-savval gargarizálna. Egyedül
Percynek örült. Időnként rámosolygott, és megszorította a kezét. A fiú legalább olyan ijedt és
kétségbeesett lehetett, mint ő, mégis megpróbálta tartani benne a lelket. Annabeth ezért -
ha lehetett még fokozni a dolgot - még jobban szerette. - Nyugi, Bob tudja, mit csinál -
biztatta Percy. - Érdekes barátaid vannak - sóhajtott Annabeth.
- Bob érdekes! - fordult hátra a titán vigyorogva. - Kösz" A nagydarab fickónak éles füle
volt. Annabeth ezt megjegyez
- Bob - kezdte barátságos és kedves hangon a lány, ami tüzes vízzel öblögetett torokkal
elég nehéz volt hogy kerültél a Tartaroszba?
- Leugrottam - mondta Bob, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- Leugrottál a Tartaroszba, mert Percy kimondta a neved?
- Mert szüksége volt rám - csillogott ezüst szeme a homályban. - De nem baj! Úgyis
untam a kastélyt söprögetni! Gyertek! Mindjárt a pihenőhöz érünk! Pihenő. Na hiszen.
Annabeth nagyon kíváncsi volt rá, vajon ez a szó mit jelenthet a Tartaroszban. A lánynak
eszébe jutott, amikor Tháliával és Luke-kal az autópályák pihenőhelyein szusszantak egyet,
amikor még hajléktalan félistenek voltak, és megpróbáltak életben maradni. Akárhová is
vitte őket Bob, remélte, hogy tiszta lesz a mosdó, és haraphatnak valamit. Magában
kuncogott. Igen, határozottan kezdett megkattanni. Annabeth tovább vánszorgott, és
megpróbált tudomást sem venni korgó gyomráról. Bob hátát bámulta, aki a pár száz méterre
lévő sötét fal felé vezette őket. A kék kezeslábasa lyukas volt a lapockái között, mintha valaki
megpróbálta volna hátba szúrni. A zsebéből törlőrongyok lógtak, az övébe tűzött
tisztítófolyadék hipnotikusan lötyögött a flakonban. Annabethnek eszébe jutott Percy
sztorija a titánnal való első találkozásról. Percy, Thália Grace és Nico di Angelo együttes
erővel próbálták legyőzni Bobot a Léthé partján. De miután elvesztette az emlékeit, nem volt
szívük megölni. Olyan kedves, udvarias és szolgálatkész lett, hogy Hádész palotájában
hagyták, ahol Perszephoné azt ígérte, gondját viselik majd a srácnak. Úgy látszik, az Alvilág
királya és királynője számára ez azt jelentette, hogy takarítót csinálnak belőle, aki az ő
piszkukat söpröget-heti. Annabeth nem tudta felfogni, hogy lehetett ilyen kegyetlen Hádész.
A titánok iránt soha nem érzett szánalmat, de igazságtalannak tartotta, hogy egy agymosott
halhatatlanból fizetés nélküli takarítót csináltak. Bob nem a barátod, emlékeztette magát.
Annabetht rettegés fogta el, ha arra gondolt, hogy mi lesz, ha Bob emlékei hirtelen
visszatérnek. A Tartarosz az a hely, ahol a szörnyek feltámadnak. Mi van, ha az emlékezetet
is helyreállítja? Ha megint Iapetosz lesz... Annabeth emlékezett rá, hogyan bánt el az
empúszákkal. Ők pedig Percyvel fegyvertelenek, és egyikük sincs olyan állapotban, hogy egy
titánnal harcoljon. Idegesen Bob seprűjére pislogott, és azon tűnődött, mikor ugrik ki belőle
a titkos lándzsahegy, és szegeződik a szívének. Bob követése rizikósnak tűnt, de nem volt
más választásuk. Folytatták útjukat a hamuval borított pusztaságon, miközben a mérgező
felhőkben villámok cikáztak a fejük felett. Annabeth nem látott messzire a ködös levegőben,
de minél tovább haladtak, annál biztosabb lett benne, hogy az egész Alvilág egy fordított
kupolára hasonlít. Több leírást hallott már az Alvilágról. Hogy egy feneketlen gödör, egy
erőd, amit rézfalak határolnak, hogy maga a végtelen üresség. Az egyik leírásban viszont az
ég fordítottjának írták le. Nagy, üres, fordított kupolának. Ez tűnt a legpontosabb
jellemzésnek Annabeth szerint, így hasonlított leginkább az égre: nem volt feneke, és
különböző, egyre sötétebb és veszélyesebb rétegekből állt. De még ez sem közelítette meg a
szörnyű igazságot... Elhaladtak egy autó nagyságú, átlátszó és mozgó hólyag mellett, ami a
földből nőtt ki. Egy félig kifejlődött sárkányt láttak benne. Bob gondolkozás nélkül átszúrta a
seprűnyéllel. Sárga gőzöl gejzír lőtt ki belőle, és a sárkány megsemmisült. Bob tovább
bandukolt. A szörnyek Tartarosz bőrének pattanásaiból fakadnak ki, gondolta Annabeth, és
kirázta a hideg. Néha azt kívánta, bárcsak ne áldotta volna meg ilyen jó képzelőerővel az ég,
mert egyre bizonyosabb lett abban, hogy egy élőlényen lépkednek. Az egész rémisztő táj -
gödör vagy kupola, mindegy - Tartarosz isten teste volt. A gonosz legősibb megtestesítőjéé.
Ahogy Gaia volt a föld, úgy volt Tartarosz a gödör. Ha az isten észreveszi, hogy úgy
mászkálnak a testén, mint bolhák a kutyán, akkor... De erre nem akart gondolni.
- Erre! - mondta Bob. Megálltak egy szirt szélén. A holdkráterre emlékeztető
mélyedésben fekete márványoszlopok romjai álltak egy sötét kőoltár körül.
- Hermész szentélye - magyarázta Bob. Percy elgondolkozott.
- A Tartaroszban?! Bob felnevetett.
- Persze! Idezuhant valahonnan, már nagyon régen! Gondolom, a halandóktól. De
lehet, hogy az Olimposzról. De a szörnyek elkerülik. Általában.
- Honnan tudtál róla? - kérdezte Annabeth. Bob arcáról leol-vadt a mosoly. A tekintete
üres lett.
- Nem emlékszem.
- Semmi baj! - felelte gyorsan Percy. Annabeth gondolatban sarkon rúgta magát.
Mielőtt Bobból Bob lett, Iapetosz volt, a titán. Mint a testvéreit, őt is eónokra bebörtönözték
a Tartaroszba. Persze, hogy jól ismerte a helyet. De ha emlékezett a szentélyre, fennállt a
veszélye, hogy a régi börtönéről és életéről újabb és újabb adalékok kerülnek elő. Az pedig
nagyon nem lenne jó. Leereszkedtek a kráterbe, és beléptek az oszlopok közé. Annabeth
összecsuklott. Percy védelmezőn megállt mellette, és a környéket kémlelte. A fekete
viharfüggöny alig harminc méterre lebegett tőlük. A kráter széle eltakarta a mögöttük
elterülő tájat. Igaz, hogy a mélyedésben rejtve voltak, de ha egy szörny éppen arra közeledik,
nem vették volna észre idejében.
- Azt mondtad, valaki üldöz bennünket - kezdte Annabeth. -Kicsoda? Bob sepregetni
kezdett az oltár körül, és néha lehajolt, mintha keresne valamit.
- Követnek, igen. Tudnak rólatok. Az óriások és a titánok, akiket legyőztetek. Tudják,
hogy itt vagytok. „Akiket legyőztetek...” Annabeth megpróbált úrrá lenni a félelmén. Vajon
hány titánt és óriást küldtek a másvilágra Percyvel az elmúlt években? Egyenként is nehéz
volt legyőzni őket, de ha összeállnak, és úgy kezdenek vadászni rájuk, akkor...
- Miért álltunk meg? Nem kéne tovább mennünk? - kérdezte a lány.
- Mindjárt! Pihennetek kell. Ez jó hely. A legjobb hely az egész Tartaroszban. Én majd
vigyázok rátok. Annabeth Percyre nézett, és a szemével ezt üzente: „Inkább ne!” Már az is
elég veszélyes, hogy egy titánnal túráznak, de aludni, amíg egy titán őrködik feletted... Nem
kellett Athéné gyermekének lenni, hogy az ember belássa, nem túl bölcs dolog.
- Pihenj! Először én virrasztók Bobbal, aztán leváltasz! - javasolta a fiú.
- Nekem így is jó - dörmögte a titán. - Mire felébredsz, itt lesz a kaja! Annabeth gyomra
nagyot kordult az étel említésére. Nem értette, hogy akar Bob táplálékot szerezni a Tartarosz
közepén. Lehet, hogy nem csak takarítóként, de pizzafutárként is dolgozik? Nem akart
aludni, de a teste cserbenhagyta, és a szeme majd’ leragadt.
- Mindenképp ébressz fel, hogy átvegyem az őrséget, Percy! Ne hősködj! Percy ajkán
megvillant az a rosszfiús mosoly, amit a lány annyira imádott.
- Nem szoktam hősködni! - A fiú megcsókolta. Szája cserepes volt és forró, mintha
lángolna. - Jó éjt! Annabeth annyira elálmosodott, mintha a Hüpnosz-bungaló-ban lenne.
Összekuporodott a kemény földön, és becsukta szemét.

XXII. + ANNABETH
Annabeth erősen megfogadta, hogy többet nem alszik a Tartaroszban. A félistenek álmai
mindig rosszak. Annabeth a táborban, a bungalója biztonságában is rémeseket álmodott, de
a Tartaroszban a lidércnyomások ezerszer lidércesebbek lettek. Az első álmában kislány volt,
és Luke kezét fogva mászott fel a Félvér-hegyre. Grover, a szatír, aki megmentette őket, már
a csúcson pattogott: - Gyorsabban! Gyorsabban! Thália Grace mögöttük állt, és oltalmazó
pajzsával - Aigisszel - próbálta visszatartani a pokolkutyákat. A csúcsról Annabeth
megpillantotta a tábort. A bungalókból áradó otthonos, menedéket kínáló fényeket. Elindult
lefelé, de kificamodott a bokája, és Luke-nak kellett cipelnie. Amikor hátranéztek, látták,
hogy a szörnyek körbevették Tháliát. - Menjetek! Én majd feltartom őket! - kiáltotta nekik
Thália, majd előreszegezett lándzsájából villám csapott ki, és elpusztított l. néhány
szörnyet, de akárhány pokolkutya semmisült meg, mindig újabbak álltak a helyükre. -
Meneküljünk! - jajgatott Grover, és előreszaladt a táborba vezető ösvényen. Luke
utánairamodott. Annabeth sírva csapkodta barátja mellkasát, és azt kiabálta, hogy nem
hagyhatják egyedül Tháliát, de már elkéstek. Az álom változott. Annabeth ismét a Félvér-
hegyen állt, de néhány évvel idősebben. Ahol Thália az életét áldozta értük, egy fenyő
magasodott. Az égen vihar dühöngött. Mennydörgés rázta meg a völgyet. Villám hasította
ketté a fát, és füstölgő gödröt robbantott a földbe, amiben Reyna állt, Új Róma praetora. A
palástját vér áztatta. Aranypajzsa csillogott. Felnézett. Arca higgadt volt és büszke. Egy hang
szólalt meg Annabeth fejében: Jó munkát végeztél - Reyna beszélt, de Athéné hangja volt. -
Az utam hátralevő részén Róma vesz a szárnyai alá. A praetor szeme olyan sötét lett, mint a
viharfelhők. Itt kell állnom. És egy rómainak kell idehoznia! A hegy megrázkódott. A föld
hullámzott, és a gyep egy hatal-más istennő selyemköpenyévé vált. Gaia a Félvér Tábor fölé
emel-kedett. Alvó arca akkora volt, mint egy nagy szikla. Pokolkutyák özönlöttek le a
hegyoldalon. Óriások, hatkezű föld-szülöttek és vad küklopszok támadtak a tengerpart felől.
Szétverték az étkezőpavilont, felgyújtották a bungalókat és a Nagy Házat. Siess! - hallotta a
fejében Athéné hangját. - Küldj üzenetet! A föld megnyílt Annabeth lába alatt, és elnyelte a
sötétség. A szeme kinyílt. Felkiáltott, és megmarkolta Percy karját. A Tar-taroszban voltak,
Hermész szentélyében.
- Minden oké - nyugtatta a fiú. - Rosszat álmodtál? Annabeth testét átjárta a rettegés.
- Felváltsalak az őrségben?
- Már nem kell. őrködtem helyetted is.
- De Percy!
- Úgy sem tudtam volna aludni az izgatottságtól. Ezt nézd! Bob törökülésben pizzát
majszolt az oltár előtt. Annabeth megdörzsölte a szemét, mert biztos volt benne, hogy még
mindig álmodik.
- Pepperonis?
- Ételáldozatok. Ezeket mutatták be a halandók világában Her-mésznek. A füsttel
érkeznek. Eddig fogtunk egy fél hot dogot, néhány szőlőt, egy tál sült húst és egy zacskó
mogyorós M&M’st.
- Azt imádom! Nem baj, ha megeszem? - nézett rájuk boldogan Bob. . '
Annabeth nem ellenkezett, inkább elfogadta Percytől az odakínált sült húst, amit szinte
egyben le is nyelt. A marhaszegy még forró volt, és ugyanolyan csípős öntettel locsolták meg,
mint a Táborban szokták.
- Tudom. Szinte biztos, hogy a Félvér Táborból érkeznek - válaszolta meg a fel nem tett
kérdést Percy. Annabethre rátört a honvágy. Az étkezések alkalmával a bungalóknak égő
áldozatokat kellett bemutatniuk isteni szüleik számára. Azt sejtette, hogy a füstnek örülnek
az istenek, de azon soha nem tűnődött el, hová tűnik az elégett étel. De ezek szerint
megjelenik az Olimposzon lévő oltárokon... és itt, az Alvilágban is.
- Mogyorós M&M’s... Connor Ellelop mindig eléget egy zacskóval az apjának -
nosztalgiázott Annabeth. Elképzelte, hogy az étkezőpavilonban ülve a Long Island-öböl-ben
lemenő napot nézi. Ott csókolózott Percyvel először. A szeme könnybe lábadt.
- Jó, mi? Egy kis hazai! - tette a vállára a kezét a fiú. Annabeth bólintott, és csendben
tovább evett. Bob lenyelte az utolsó cukorkát is.
- Mennünk kéne. Néhány perc, és itt vannak.
- Néhány perc?! - kapott a tőre után Annabeth, aztán rájött, hogy nincs nála.
- Igen, azt hiszem, hogy perc - vakarta meg Bob az ezüstös haját. - A Tartaroszban nem
egyszerű meghatározni. Máshogy telik az idő. Percy a kráter széléhez mászott, és kinézett.
- Senkit nem látok. Milyen titánokról beszélsz, Bob, és milyen óriásokról? Bob
felmordult:
- Nem tudom a nevüket. Hatan vagy heten lehetnek. Csak érzem őket.
- Olyan sokan?! - rémült meg Annabeth, és a marhaszegy elgondolkozott rajta, hogy
bent maradjon-e a gyomrában. - Ők is éreznek téged?
- Nem torn - mosolygott Bob. - Bob más! De a félisteneket kiszagolják. Ti meg
különösen szaglotok. Jó erősen, mint a... foszlós kalács.
- Mint a foszlós kalács? Nahát, ez nagyszerű - mondta Annabeth. Percy visszakúszott az
oltárhoz.
- Az óriásokat el lehet pusztítani a Tartaroszban? Mármint isteni segítség nélkül -
érdeklődött Percy, és úgy nézett Annabeth-re, mint aki biztos benne, hogy a lány tudja a
választ.
- Fogalmam sincs. Még senki nem járta meg a Tartaroszt, és senki sem küzdött itt
szörnyekkel. Talán Bob segít majd az óriások megölésében. Lehet, hogy egy titán istennek
számít. Még egyszer hangsúlyozom, hogy fogalmam sincs.
- Rendben. Értem én - sóhajtotta Percy. Annabeth látta a szemében az aggodalmat. A
fiú mindig számíthatott rá, ha válaszokra volt szüksége, de a legnagyobb bajban mégis
cserbenhagyta. Utált buta lenni, de a Táborban nem tanítottak semmit, ami felkészítette
volna őket a Tartaroszra. Csak egy dolgot tudott: tovább kell menniük. Nem érheti be őket a
hathét ellenséges szándékot tápláló halhatatlan. Felállt, de kába volt a lidércnyomástól. Bob
takarítani kezdett. A szemetet kis kupacba söpörte, és tisztítószeres folyadékkal lemosta az
oltárt.
- Merre megyünk tovább? - nézett fel Annabeth. Percy a fekete fal felé bökött.
- Bob szerint arra. Szerintem a Halál Kapujához.
- Te elmondtad neki?! - Annabeth nem akart ennyire szemrehányó hangot megütni.
Percy arca megrándult.
- Amíg aludtál - ismerte be. - Nekünk segítség kell, és Bob tudja az utat.
- Bob segít! - bólintott a titán. - A Sötét Földre! A Halál Kapujához! De nem mehetünk
oda csak úgy. Sok a szörny. Annyit még Bob sem takarít el. Két másodperc alatt megölnék
Percyt és Annabetht. - A titán elgondolkozott. - Azt hiszem, másodperc. Az idő máshogy telik
a Tartaroszban.
- Rendben - morogta Annabeth. - Ezek szerint más terved van.
- Rejtőzés. A Halál Köde elrejt - folytatta a titán.
- Tényleg? - Annabeth hirtelen nagyon kicsinek érezte magát az óriás árnyékában. - Mi
az a Halál Köde?
- Veszélyes. De ha az úrnő megajándékoz vele, akkor eltakar benneteket. Persze, előbb
el kell kerülnünk az Éjszakát. Az úrnő nagyon közel él hozzá. Sajnos.
- Az úrnő - ismételte Percy.
- Az-az - mutatott a feketeségbe Bob. - Menjünk! Percy segélykérőn Annabethre
nézett, de a lány tanácstalan volt. A rémálmára gondolt. Thália fájára, amit kettétört a villám,
és a hegyoldalban megjelenő Gaiára, aki a szörnyeit a Félvér Táborra eresztette.
- Rendben, akkor látogassuk meg az úrnőt, hátha kapunk egy kis Halálködöt - mondta a
srác.
- Várj csak! - Annabeth agya vadul dolgozott. Tháliára és Lukéra gondolt. Eszébe jutott
a sztori, amit Luke mesélt az apjáról, Hermészről, az utazók istenéről, a halottak leikeinek
vezetőjéről, az istenek futárjáról. A fekete oltárra nézett.
- Mi az? - kérdezte aggódva Percy. Annabeth a szemétkupachoz ment, és kivett belőle
egy tűrhető tisztaságú szalvétát. Reyna jutott eszébe, ahogy a füstölgő mélyedésben állt, és
Athéné hangján beszélt. Itt kell állnom. És rómainak kell idehoznia! Siess! Küldj üzenetet!
- A halandók világában elégett áldozatok megjelennek ezen az oltáron, ugye? -
kérdezte Bobot. Bob a homlokát ráncolta, mint aki még nem áll készen egy kvízműsorra.
- Igen?
- De mi történik, ha ezen az oltáron elégetek valamit?
- Hát...
- Gondoltam. Nem tudod, senki sem tudja, mert még senki sem próbálta. Annabeth
úgy vélte, talán van egy nagyon halvány esély arra, hogy az itt elégetett áldozat a Táborban
jelenjen meg. Nagyon kétséges, nem vitás. De ha sikerül...
- Van egy ötleted, ugye? Mert olyan van-egy-ötletem szemet meresztesz - mondta
Percy.
- Nem meresztgetem a szemem! - kérte ki magának Annabeth.
- Dehogynem! Az arcodra van írva, hogy jár valami a fejedben. Ilyenkor összehúzod a
szemöldököd, és összepréseled a szádat, és...
- Van tollad, nagyeszű? - szakította félbe Annabeth.
- Viccelsz? Hogy ne lenne - vette elő Árapályt. [«S4]
- Jó, de ír is?
- Gőzöm sincs, még soha nem használtam írásra - ismerte be Percy. Lecsavarta a toll
kupakját, ám abból egy kard lett, mint mindig. Percy újra és újra megismételte a műveletet,
hátha toll marad egyszer. Harc közben általában csak elhajította a kupakot, és a végén
visszakerült a zsebébe. Amikor a kupakot á kard hegyére tette, a fegyver golyóstollá
változott.
- Mi van, ha a másik végéhez érinted a kupakot? Ahová normális esetben tennéd, ha
írnál vele.
- Megpróbálhatom. - Percy úgy tett, ahogy Annabeth javasolta, és a dolog bevált.
Árapály tollá változott, és a hegye kint maradt.
- Add ide! - kapta ki a kezéből a lány, aztán kisimított egy szalvétát az oltáron, majd írni
kezdett. Árapály tintájának mennyei bronz színe volt.
- Mit csinálsz? - nézte Percy.
- Üzenetet írok. Remélem, hogy Rachel megkapja.
- Rachel? Mármint a mi Rachelünk? A Delphoi Jósda Orákuluma?
- Ő hát! - nyomott el egy mosolyt Annabeth. Ha Rachel neve előkerült, Percy mindig
ideges lett, ugyanis a lány egy ideig hajtott rá. De ez ősrégi történet volt, azóta Annabeth és
Rachel jó barátok lettek. Annabeth ugyanakkor nem bánta, hogy a lány említésével szerez
néhány bűntudatos másodpercet Percynek. Főjön csak a saját levében a fiú, az sosem árt.
Annabeth befejezte az üzenetet, és összehajtotta a szalvétát. A külső felére ezt írta: A lány
nagyot sóhajtott. Nagyon veszélyes dologra kérte Rachel Dare-t a levélben. De a rómaiakat
más módon nem tudja elérni. Ez az egyetlen mód a vérontás elkerülésére.
- Most már csak meg kell gyújtani. Kinél van gyufa? - nézett rájuk Annabeth. Bob
seprűjének nyeléből lándzsahegy ugrott elő. Végighúzta az oltáron, aztán ezüstös fénnyel
lángra lobbant.
- Kösz! - tette a lánghoz Annabeth a szalvétát, majd az oltárra helyezte. Figyelte, ahogy
pillanatok alatt pernyévé zsugorodik, és közben arra gondolt, hogy vajon teljesen
megbolondult-e. Hogy is juthatna ki ez a leheletnyi füst a Tartaroszból?
- Most már tényleg menni kéne - tanácsolta Bob. - Igyekeznünk kell, ha nem akarjuk,
hogy megöljenek. Annabeth a fekete falra nézett. Valahol ott volt mögötte az a hölgy, akitől
Halálfátyolt kaphatnak, ami talán elrejti őket a szörnyek elől. Az egészben az a legszebb,
hogy a terv egy titán fejéből pattant ki, vagyis egy olyan lényéből, aki a félistenek ádáz
ellensége. Egy újabb furcsaság, amitől fel fog robbanni az agya.
- Rendben - mondta végül. - Akkor hát nyomát!
XXIII- + ANNABETH
Annabeth belezúgott a második titánba. De nem a romantikus értelemben. Átléptek a
viharfüggönyön, és órákig gyalogoltak Percy kardjának derengésében. Bob is világított a
sötétben, akár egy őrült takarítóangyal. Annabeth csak pár méternyire látott, de a Sötétség
Földje leginkább San Franciscóra emlékeztette, arra a helyre, ahol az apja élt. Néha, bizonyos
délutánokon a köd felkúszott a partról, és elnyelte a Pacific Heights negyedet. Csak annyi
volt a különbség, hogy a Tartaroszban a köd tintából volt. Sziklák bukkantak fel a semmiből,
gödrök nyíltak meg a lábuk előtt, amikbe Annabeth majdnem beleesett. Üvöltések
visszhangoztak a sötétben, de Annabeth nem tudta volna megmondani, merről érkeznek.
Csak abban volt biztos, hogy a talpuk alatt enyhén lejt a talaj. Tartaroszban csak lefelé
vezetett az út. Amint egyetlen lépést is tett hátrafelé, máris fáradtnak és nehéznek érezte
magát, mintha a gravitáció el akarná bátortalanítani. Ha - amint azt feltételezte - az egész
gödör Tartarosz teste volt, akkor nagy valószínűséggel a torkán masíroztak lefelé. Annyira
lekötötte ez a gondolat, hogy csak akkor vette észre a sziklapárkányt, amikor már késő volt.
Percy figyelmeztetően felkiáltott és a lány után kapott, de hiába. Annabeth lezuhant.
Szerencsére nem volt mély gödör, és nagy részét szörnyhólya-gok borították. Puhán landolt a
ruganyos párnán, és kifejezetten mázlistának érezhette magát. De csak addig, amíg ki nem
nyitotta a szemét, és meg nem látta a hólyagban a hatalmas pofát. Sikoltva hanyatt esett, és
a szíve akkorát ugrott, mint egy be-doppingozott levelibéka. Percy felsegítette.
- Minden oké? Annabeth nem mert válaszolni. Biztosra vette, hogy ha kinyitja a száját,
akkor visítani kezd, és az méltatlan lett volna hozzá. Elvégre Athéné lánya, és nem egy
horrorfilmen visongó tini. A pukliban egy kifejlett titán kuporgott aranypáncélban, a bőre
rézként csillogott, a szeme csukva, de olyan erősen ráncolta a homlokát, mintha a következő
pillanatban vérfagyasztó csatakiáltásban törne ki. Annabeth a hólyagon át is érezte a
testéből sugárzó hőt.
- Ez Hüperión. De rühelltem, amíg élt! - mondta Percy. Annabeth vállán hirtelen
megsajdult a régi seb. Percy a manhattani csatában küzdött meg ezzel a titánnal a parkban.
A víz és a tűz harca volt ez. Percy akkor idézett először hurrikánt, és persze felejthetetlenre
sikeredett a dolog.
- Azt hittem, Grover juharfává változtatta Hüperiónt.
- így is történt. Talán a juharfa kiszáradt, és végül mégis ide került - tűnődött Percy.
Annabeth emlékezett rá, hogy Hüperión tüzes lövedékei hány nimfa és szatír életét oltották
ki, mielőtt Percy és Grover megállította. Annabeth azt akarta javasolni, hogy pukkantsák ki
Hüperión hólyagját, mielőtt kikel, és megpirít maga körül mindenkit. Aztán Bobra tekintett.
Az ezüst titán Hüperiónt tanulmányozta elmerülten - mintha felismerte volna. Annyira
hasonlítottak egymásra... Annabeth lenyelt egy káromkodást. Persze, hogy egyformák
voltak! Hüperión a testvére volt. Hüperión uralta keletet és Iapetosz, vagyis Bob, nyugatot.
Ha Bob takarítóruháját kicserélnék páncélra, levágnák a haját, és a bőre színét ezüstről
aranyra változtatnák, Iapetoszt nem lehetne megkülönböztetni Hüperiontól.
- Mennünk kéne, Bob! - mondta Annabeth.
- Arany, nem ezüst, de olyan, mint én - mormogta Iapetosz.
- Figyelj, Bob! - kiáltott neki Percy, mire a titán vonakodva megfordult. - A barátod
vagyok, ugye? - kérdezte Percy.
- Igen - felelt a titán veszélyesen bizonytalanul. - Barátok vagyunk.
- Vannak jó és rossz szörnyek.
- Aha. A csinos szellemhölgyek, akik Perszephonét szolgálják, jók. A robbanó zombik
rosszak!
- Pontosan - felelte Percy. - Néhány halandó jó, de vannak közöttük rosszak is. Na,
dettó ugyanez a helyzet a titánokkal is!
- Titánok! - ragyogott fel Bob arca. Annabeth biztos volt benne, hogy barátja most
követte el élete legnagyobb hibáját.
- Mert te az vagy. Bob, a titán - magyarázta nyugodtan Percy. - Te jó vagy, sőt, kedves!
De a titánok nagy része különbözik tőled. Ez a fickó, Hüperión, a megtestesült rosszindulat!
Meg akart ölni engem is, és még sokakat. Bob pislogni kezdett ezüst szemével.
- De az arca annyira...
- Hasonlít a tiédre - fejezte be Percy. - ő egy titán, ezért úgy is néz ki! De ő nem olyan
jó, mint te.
- Bob jó - markolta meg a seprűje nyelét a titán. - Legalább egy jó mindig van a titánok,
a szörnyek és az óriások között.
- Az óriásokban nem vagyok biztos - húzta el a száját Percy.
- Igaz! - bólintott Bob. Annabeth úgy érezte, túl sokáig ácsorognak egy helyben, és
attól tartott, hogy a követőik beérik őket.
- Mennünk kéne - sürgette barátait. - De mit csináljunk vele? - mutatott a kikelni
készülő titánra.
- Most te döntesz, Bob - fordult Percy a barátjához. - Hüperión a te fajtád. Itt
hagyhatjuk, de ha felébred... Bob lándzsahegye meglódult. Ha Percyt vagy Annabetht vette
volna célba, félbehasítja őket. De Bob a hatalmas hólyagra célzott. Nyákos, arany gejzír lőtt ki
belőle gőzölögve. Annabeth letörölte arcáról a gennyet. Ahol az előbb Hüperión volt, csak
egy füstölgő kráter látszódott.
- Hüperión rossz titán - jelentette ki Bob komor képpel. -Nem engedem, hogy a
barátaimat bántsa. Öltsön alakot máshol! Remélem, sokáig fog neki tartani! A titán szeme a
megszokottnál fényesebben csillogott, mintha higanyt könnyezne.
- Köszönöm, Bob! - mondta Percy. Annabeth nem értette, hogyan őrizhette meg
ennyire a higgadtságát a fiú. A lányt egyszerre nyűgözte le és ejtette kétségbe a stílusa. Ha
Percy tényleg a titánra akarta hagyni a döntést, akkor Annabethnek nagyon nem tetszett,
hogy ennyire bízik Bobban, De ha csak manipulálni akarta, akkor megemelte a kalapját Percy
pszichológiai zsenialitása előtt. A fiú ránézett, de Annabeth képtelen volt leolvasni a választ
az arcáról. Ez is eléggé zavarta.
- Menjünk tovább! - javasolta végül Percy. Elindultak Bob után, akinek takarítóruháján
nyálkás, arany foltok csillogtak.

XXIV. + ANNABETH
Annabeth egy idő után már kész titánkocsonyának érezte a lábát. Csak kutyagolt a Bob övén
lógó tisztítófolyadék lö-työgését hallgatva. Légy résen! - figyelmeztette magát, de nem volt
könnyű. A gondolatai legalább olyan zsibbadtak voltak, mint a lába. Percy néha
megszorította a kezét, és mondott valami bátorítót, de látta a fiún, hogy a sötét táj őt is
eléggé nyomasztja. Szeme csillogása egyre tompult, mintha fogytán lenne a lelkesedése.
Miattad zuhant a Tartaroszba. Ha meghal u te hibád lesz -mondta egy hang Annabeth
fejében.
- Elég! - mondta ki hangosan.
- Miből? - nézett rá a fiú.
-Nem belőled, ne aggódj! - próbált mosolyogni, de meghaladta a képességeit a feladat. -
Csak magamban beszéltem. Ez a hely... teljesen kikészít. Sötét gondolataim lesznek tőle.
Percy tengerzöld szeme körül elmélyültek az aggodalom ráncai. - Bob, hová megyünk
voltaképpen? - Mondtam, hogy az úrnőhöz. Halálködért. Annabethben felment a pumpa. -
De ki az a nő?!
- Nevezzem meg? - nézett hátra Bob. - Rossz ötlet. Annabeth felsóhajtott. A titánnak
igaza volt. A neveknek erejük van, és veszélyes lehet a Tartaroszban kiejteni őket.
- Akkor csak azt mondd el, hogy meddig kell mennünk! - adta fel a lány.
- Azt nem tudom - ismerte be Bob. - Csak látom. Ahol söté-tebb lesz, befordulunk.
Aztán oldalra megyünk.
- Befordulunk? Mint egy utcába? - motyogta a lány, és semmit sem értett. Nagyon
fáradt volt, de nem akart megállni itt. Túl hideg volt és sötét. A fekete köd a testébe
szivárgott, és a csontjait nedves gipsszé változtatta. Vajon üzenete elért Rachelhöz? Ha
Rachel el tudná juttatni az ajánlatát Reynának anélkül, hogy meghalna... Nevetséges terv! -
szólalt meg fejében újra a hang. - Nem érsz el mást vele, csak hogy veszélybe kergeted
Rachelt. Ha meg is találja a rómaiakat, miért bízna benned Reyna a történtek után?
Annabeth szívesen visszavágott volna a hangnak, de nem tette. Hiába őrült meg, nem akarta,
hogy bolondnak nézzék. Kétségbeesve keresett valamit, amitől egy kicsit is jobb kedve lesz.
Egy cseppnyi igazi vizet. A pillanatnyi napsütést. Egy meleg ágyat. Egy kedves szót az
anyjától. Bob váratlanul megállt, és felemelte a kezét, hogy ők is tegyenek hasonlóképpen.
- Mi az? - suttogta Percy.
- Pszt! Valami van előttünk - figyelmeztette őket Bob. Annabeth hegyezni kezdte a
fülét. Munkagépekre emlékeztető zúgás hallatszott, és ha nagyon figyelt, érezte a vibrálást is
a talpa alatt.
- Közrefogjuk! - suttogta Bob. - Alkossatok oldalszárnyakat! Annabeth sokadszor
kívánta, hogy bárcsak nála lenne a tőre. Felkapott egy éles obszidiándarabot, és balra indult.
Percy kivont karddal jobbra lépett. Bob haladt középen, lándzsahegye derengett a sötétben.
A zúgás erősödött. Annabeth lába alatt remegett a föld. A zaj mintha közvetlenül előlük jött
volna.
- Készen álltok? - suttogta Bob. Annabeth felkészült az ugrásra.
- Háromra?
- Egy, kettő... - motyogta Percy. Egy apró folt jelent meg a ködben. Bob felemelte a
fegyverét.
- Várj! — kiáltott Annabeth. Bob lándzsája idejében állt meg. Egy centire lebegett a
tarka macska feje fölött.
- Nyaú? - nézett rájuk értetlenül a cica, és dorombolva Bob lábához dörgölőzött.
Hihetetlen, de a zúgást egy macska produkálta. Amikor dorombolt, a kavicsok táncolni
kezdtek a talajon. A macska reflektorszerű, sárga szemével egy kőre nézett, és Annabeth
mellé szökkent. A macska lehetett álcázott démon vagy egy szörnyű alvilági rém is. De
Annabeth képtelen volt ellenállni neki. Felvette és dédelgetni kezdte. A cica nagyon sovány
volt, de egészségesnek tűnt.
- Hogy kerül ez...? - Annabeth annyira megdöbbent, hogy a kérdést sem tudta
befejezni. - Mit keres itt egy...? A macska türelmét vesztve kiugrott a karjából. Lehuppant a
kavicsokra, és megint Bob bakancsához dörgölőzött. Percy felkacagott.
- Úgy látom, valaki nagyon szeret téged!
- Ez egy jó szörny, ugye? - pislogott idegesen Bob. Annabeth torka összeszorult.
Hirtelen semmi különbséget nem látott a nagy titán és az apró cica között a hatalmas
Tartaroszhoz viszonyítva. Ez a hely nincs tekintettel semmire és senkire. Ugyanúgy elnyeli a
jót, a rosszat, a bölcset és a bolondot, a titánokat és a félisteneket, mint a cicákat. Tartarosz
nem válogat. Bob leguggolt a macskához és felvette. Tökéletes helye lett volna a tenyerében,
de a cicának kedve támadt egy kis felderítésre. Felmászott a titán karján, és megült a vállán,
ahol csukott szemmel megint dorombolni kezdett, mint egy földgép. A bundája felizzott, és
egy másodpercig csak a csontváza látszódott, mintha beült volna egy röntgen elé, aztán
megint macska lett belőle. Annabeth pislantott.
- Láttad?
- Igen - húzta össze a szemöldökét Percy. - Ismerem ezt a macskát. Basszus, ez a
Smithsonian Intézetből jött. Annabeth megpróbálta értelmezni az információt. Soha nem
jártak Percyvel a Smithsonianben. Aztán eszébe jutott. Néhány éve, amikor Atlasz, a titán,
foglyul ejtette őt, Percy és Thália indult a megmentésére. Útközben végignézték, ahogy
Atlasz sárkányfogból csontvázharcosokat támaszt az említett múzeumban. Percy elmondása
szerint a titán első próbálkozása balul sült el. Először véletlenül egy kardfogú tigris fogait
ültette el, amikből csontvázmacskák keltek ki.
- Ez is onnan jött? - kérdezte Annabeth. - Hogy került ide? Percy tanácstalanul tárta
szét a karját.
- Atlasz utasította a szolgáit, hogy tüntessék el a macskákat. Talán elpusztították őket,
és itt születtek újjá. Ki tudja!
- Cuki - mondta Bob a fülét szimatoló cicára.
- De nem veszélyes? - kérdezte Annabeth. A titán megvakargatta a macska állát.
Annabeth nem volt biztos benne, hogy jó ötlet ősállatok fogából nőtt macskákat örökbe
fogadni, de hiába tiltakozott volna. A titán és a macska egymásra találtak. - Kicsi Bobnak
fogom nevezni - gügyögte Bob. - Jó szörny. Téma lezárva. A titán meglengette a lándzsáját,
és folytatták a menetelést a ködben. # # # Annabeth szédült. Megpróbált nem gondolni a
pizzára. Hogy elterelje a figyelmét, a Bob vállán sétálgató macskát nézte. A cica folyamatosan
dorombolt, és időnként csontvázzá változott, majd újra tarka szőrgombóc lett.
- Itt vagyunk - mondta végül Bob, és hirtelen megállt. Annabeth majdnem
beleütközött. Bob balra nézett és gondolkozott.
- Megérkeztünk? - kérdezte Annabeth. - Itt kell elfordulni? De merre?
- Igen-igen. Ahol sötét, ott bekanyarodunk. Annabeth nem állította volna, hogy
sötétebb lett, de a levegő valóban hidegebbnek és sűrűbbnek érződött, mintha másik
mikroklímába cseppentek volna. Megint San Francisco jutott eszébe, ahol az egyes kerületek
között néha több fok különbséggel lehetett számolni. Lehet, hogy a titánok azért építettek
palotát a Tamalpais-hegyen, mert a Bay Area klímája a Tartaroszra emlékeztette őket?
Milyen nyomasztó gondolat! Csak a titánok képzelnének egy olyen gyönyörű helyet a pokol
kihelyezett tornácának. Bob balra mutatott, és ők követték. A levegő határozottan hűvösebb
lett. Annabeth Percyhez bújt, hogy felmelegítse. A fiú átkarolta. Kellemes volt a közelében
lenni, de Annabeth most képtelen volt lazítani. Egy erdőbe jutottak, ahol magas, fekete fák
tornyosultak előttük a homályban. Henger alakúak voltak, és hiányzott róluk a kéreg. Igazság
szerint felnagyított szőrszálakra emlékeztettek. A talaj világos volt és puha. Amilyen
szerencsénk van, gondolta Annabeth, most épp Tartarosz hónaljában masírozunk. A lány
érzékei hirtelen vészkészültségre kapcsoltak, mintha tarkón lőtte volna valaki egy
hajgumival. Annabeth megérintette a legközelebbi fát.
- Mi az? - emelte fel a fiú a kardját. Bob értetlenkedve nézett hátra.
- Megállunk? Annabeth feltartott kézzel jelezte, hogy maradjanak csendben. Nem
tudta, mi állította meg. Először semmi gyanúsat nem látott. Aztán az egyik fatörzs
megremegett. Először azt hitte, hogy Kicsi Bob dorombolásától, de a cica elaludt Nagy Bob
vállán. Egy másik fa is megrázkódott.
- Valami mozog felettünk! Összezárni! Bob és Percy mellé ugrott, és egymásnak háttal
állva felkészültek a támadásra. Annabeth a szemét erőltetve tekingetett felfelé, de semmit
sem látott. Éppen amikor úgy döntött, hogy nyilván kitört rajta az üldözési mánia, az első
szörny a földre huppant. Fúriák - gondolta Annabeth. A lény aszott banyatestével,
denevérszárnyával, rézkarmaival és világító, vörös szemével a fúriákra emlékeztetett. Fekete
selyemből készült, szakadt ruhát viselt. Az arca gonosz volt és torz, mint egy démoni
nagymamáé. Bob felmordult, amikor a második szörny leugrott elé. A harmadik Percyt
szemelte ki. Aztán jöttek sorban a többiek. Körbevették őket, de a fákon is maradtak páran,
és onnan sziszegtek lefelé. Mégsem fúriák voltak, hiszen azok csak hárman vannak. A
fúriáknak szadomazo korbácsaik voltak, ezeknek meg éles karmaik, amik egy cseppet sem
voltak kevésbé perverzek.
- Kik vagytok? - kérdezte a lány.
- Az araik! Az átkok istennői! - sziszegte egy hang. Annabeth megpróbálta megkeresni,
honnan jön a hang, de egyik démon szája sem mozgott. A szemük halottnak tűnt.
Arcvonásaik merevek, mint a báboké. A szavak úgy lebegtek a fejük felett, mint egy film
narrátorhangja. A lények hiába voltak sokan, egy akarat irányította őket.
- Mit akartok? - Annabeth megpróbált magabiztosnak hangzani. A hang gonoszán
kuncogott.
- Mit akarnánk? Elátkozni benneteket! Az Éjanya nevében százszor elpusztítani!
- Csak százszor? - morogta Percy. - A fenébe! Én meg már azt hittem, bajban vagyunk.
A démonbanyák köre bezárult körülöttük.

XXV- + HAZEL
MINDENNEK méreg szaga volt. Hazel a velencei incidens után két nappal is orrában érezte
az átható eau de szörnytehén szagot. A hányingert a tengeribetegség is csak erősítette. A
káprázatosán csillogó Adria habjain siklottak, de Hazel sajnos nem tudta délzeten állva
megpróbálta stabilan a horizonton tartani a szemét - a fehér szirteken, amelyek nagyjából
egy mérföldnyire és keletre látszottak. Milyen ország lehet? Horvátország? Nem tudta. De
nagyon vágyott rá, hogy végre szilárd talajt érjen a lába. De leginkább mégis a görénytől
fordult fel a gyomra. A múlt éjjel meglátogatta Hekaté kedvence, Gale. Hazel egy
rémálomból riadt fel, miközben azt gondolta: „Mi ez a bűz?” A görény a mellkasán ült, és
fekete gombszemmel bámult rá. Hazel felsikoltott, lerúgta a takarót és körbetáncolta a
kabint, közben a görény viny-nyogott és nagyokat szellentett a lába körül. A barátai
berohantak. A görényt nem volt könnyű megmagyarázni. Hazel látta León, hogy alig bírja
megállni viccelődés nélkül. Reggelre az izgalom elmúlt, és Hazel úgy döntött, Hedge edzőhöz
fordul segítségért, aki értett az állatok nyelvén, mert maga is nagy állat volt. élvezni a tenger
szépségét a hajó folyamatos ringása miatt. A fe- Az edző ajtaját zárva találta. Csak a hangja
szűrődött ki a kabinajtón, mintha telefonálna valakivel. Csak az volt a probléma, hogy a hajón
nem volt telefon. Talán írisz-üzenetet küldött valakinek? Hazel tudta, hogy a görögök sokszor
folyamodnak hozzá.
- Tudom, mézes uborkám, tényleg jó hír, csak... - csuklott el a hangja az érzelmektől.
Hazel hirtelen elszégyellte magát, hogy hallgatózik. Távozott volna, ha Gale nem vinnyog a
lába körül. Hazel bekopogott. Az edző kidugta a fejét. Ugyanolyan komor volt, mint mindig,
de a szemét kimarták a könnyek.
- Mi van? - kérdezte.
- Semmi. Jól van? - kérdezett vissza Hazel. Az edző felhorkant, és sarkig tárta az ajtót.
- Miért ne lennék? A kabin üres volt. Hazel megpróbálta felidézni jövetelének célját.
- Arra gondoltam, tolmácsolhatna a görényemnek. Az edző összehúzta a szemét, és
lehalkította a hangját.
- Ugye, most virágnyelven beszélünk? Arra céloztál, hogy veszélyes behatoló került a
hajóra? -Végül is... Gale kidugta a fejét Hazel lába mögül, és csipogni kezdett. Az edző
megsértődött és visszacsipogott a görénynek. Elég intenzív vita bontakozott ki köztük.
- Mit mondott? - tudakolta Hazel.
- Gorombaságokat - morogta a szatír. - Azért jött, hogy ellenőrizze a haladásodat.
- Milyen haladásomat?
- Azt én honnan szipkázzam ki? - toppantott az edző. - Ez egy görény! A görények soha
nem beszélnek egyenesen, mindig csak görénykednek. Most vissza kell mennem, sok a
dolgom! - vágta be Hazel orra előtt a kabinajtót. n # ** Reggeli után Hazel a korlát mellett
állt, és a hányingerét próbálta csillapítani. Gale a korláton rohangált és nagyokat pukizott, de
az adriai szélnek hála, nem sokat éreztek belőle. Hazel azon tűnődött, milyen probléma
bukkanhatott fel az edző magánéletében. Ezek szerint valóban írisz-üzenetet használt, de
rossz hírt kaphatott, mert nagyon le volt törve a szarva. Még soha nem látta ilyen
bánatosnak. Biztos volt benne, hogy az edző nem fog lelki támaszt kérni tőlük. Nem volt az a
nyitott és barátságos típus. A távoli, fehér sziklákat nézve azon gondolkozott, miért küldte
Hekaté a görényt. Azért jött, hogy a haladásodat ellenőrizze. Valami készülőben van. Tudta,
hogy hamarosan vizsgázni fog. Csak azt nem értette, miként fejlődhetne a varázslás terén
gyakorlás nélkül. Hekaté azt akarja, hogy végezzen egy szupererős varázslónővel, az
aranyruhás nővel, akit Leó is látott az álmában. De hogyan? Hazel minden szabad percét
azzal töltötte, hogy rájöjjön erre. A spathájára nézett, és megpróbálta sétapálcává
változtatni. A hold elé felhőt akart úsztatni, és addig bámulta a holdat, amíg a szeme
keresztbe állt, a füle bedugult, de semmi nem történt. Még a Ködöt sem bírta manipulálni.
Az utóbbi éjszakákon egyre rosszabbakat álmodott. Aszfodélosz mezején találta magát, ahol
céltalanul kóválygott néhány szellem-mel. Aztán abban az alaszkai barlangban járt, ahol az
életüket vesztették az anyjával, amikor rájuk omlott, és Gaia dühös üvöltését
- Jól vagyok - nyögte ki Hazel. - És te? Frank szeme körül mosolyráncok jelentek meg.
- Magasabb lettem, de jól vagyok. A lelkem nem változott, ha érted, mire célzok...
Hangjába visszakúszott a régi félénkség és ügyefogyottság, vagyis az egykori Frank, aki
mindig attól félt, hogy elbénázik valamit. Hazel megkönnyebbült. Annyira szerette Frank
félszegségét, és már attól tartott, hogy az új külsőhöz új személyiséget is kapott. De lassan
kezdett megnyugodni. Brutális kinézete ellenére Frank ugyanaz a kedves, sérülékeny srác
maradt, akinek legsebezhetőbb pontját továbbra is ő őrizte. A mágikus fadarab ott lapult a
zsebében, közvetlenül a szíve mellett. s^ I\idom, és örülök neki - szorította meg a fiú kezét. -
Más miatt aggódom. **^Nico miatt? - mordult fel Frank. Hazel maga miatt aggódott, de
követte Frank pillantását az árbócon ülő Nico felé. Nico azt állította, hogy imád őrségben
lenni, mert remek szeme van. De Hazel tudta, hogy más áll a dolog hátterében. Az
árbóckosár volt az egyetlen hely, ahol Nico egyedül lehetett a hajón* A többiek felajánlották
neki, hogy használja Percy kabinját, amíg... távol van. De Nico ezt határozottan
visszautasította. Az ideje nagy részét az árbócon töltötte, ahol nem kellett a többiekkel
beszélnie. Mióta kukorica lett belőle Velencében, még visszahúzódóbb és mogorvább lett.
- Sok mindenen ment át szegény. Elfogták a Tartaroszban, és egy bronzedényben
kellett raboskodnia, aztán látta lezuhanni Percyéket... - magyarázta Hazel, de Frank
félbeszakította:
- És megígérte, hogy Epiruszba vezet bennünket - bólintott a srác. - Nico nem
kifejezetten csapatjátékos. Frank kihúzta magát. Bézs színű pólóján egy ló képe látszódott, és
alatta a „PALIO Dl SIENA” felirat. Alig néhány napja vette, és máris kinőtte. Amikor
nyújtózkodott, haspóló lett belőle. Hazel azon kapta magát, hogy Frank hasizmát stíröli, és
gyorsan elkapta a fejét.
- Nico az egyetlen rokonom. Nem könnyű szeretni, de köszönöm, hogy kedves vagy
vele. Frank elmosolyodott.
- Vancouverben találkoztál a nagyanyámmal, és tudod, hogy őt aztán tényleg nehéz
volt kedvelni. Nico nekem már nem kihívás.
- Hé, én kifejezetten kedveltem a nagyidat! Gale az orruk alá szellentett, aztán sarkon
fordult és elrohant.
- Fúj! - legyezte el a szagot Frank. - Mit keres itt ez a dög? Hazel szinte örült, hogy nem
a szárazföldön voltak. Olyan izgatott volt, hogy aranyak meg drágakövek kezdtek volna
előugrálni a földből.
- Hekaté küldte megfigyelőnek.
- Mit figyel meg? Hazel megpróbált erőt meríteni Frank új aurájából, ami
határozottságot és keménységet sugárzott.
- Nem tudom. Talán lesz valami vizsga, amit el kell végeznem. A hajó váratlanul
megrázkódott.

XXVI + HAZEL
Hazel és Frank átbuktak egymáson. Hazel a kardjával véletlenül Heimlich-fogást alkalmazott
saját magán, és most magzatpozícióba görnyedve katoblepszmérget öklendezett.
Szenvedése ködén át hallotta, hogy Festus - a sárkány és a hajó orrdísze - tüzet köp és
riadtan felnyikordul. Hazel először azt hitte, jéghegynek ütköztek. Ennek ellentmondott a
nyár és az a tény, hogy az Adrián hajókáztak. A hajó jobbra dőlt, hangos recsegések
hallatszottak, mintha telefonpóznák törnének félbe. - A fenébe! Az evezőket zabálja! -
kiáltotta Leó. Aíí történhetett? Hazel fel akart állni, de valami a lábára nehezedett. Frank volt
az, aki megpróbálta magát kiszabadítani a hajókötelekből. Egyébként a többiek sem álltak
biztosabb lábakon. Jászon kivont karddal megbotlott bennük, miközben a far felé igyekezett.
Piper a tatról ételeket lődözött a tengerbe a bőségszaruból. - Ezt kapd ki vagy be, te hülye
teknős! Teknős? Frank felsegítette Házéit. - Nem esett bajod? - Jól vagyok! - hazudta a lány a
hasát markolászva. - Gyerünk! Frank felrohant a lépcsőkön, közben lekapta a hátizsákját, ami
azonnal íjjá és tegezzé változott. Mire a farba ért, kilőtte az első nyílvesszőjét, és az íj idegére
tette a következőt. Leó kétségbeesve kapcsolgatta az irányítópultot.
- Nem tudom behúzni az evezőket! Meneküljünk! Az árbócon ülő Nico döbbenten
bámulta a vizet.
- A Sztüxre! Ez hatalmas! - kiáltotta. - Balra, balra! Hedge edző jelent meg utoljára a
fedélzeten. A késést lelkesedéssel kompenzálta. Baseballsapkáját lobogtatva felpattogott a
lépcsőn, majd hatalmas bakugrásokkal a farban termett, és kivetette magát a hajóból egy
vidám „juhé” kíséretében. Hazel a tat felé imbolygott, hogy csatlakozzon társaihoz. A hajó
ismét megrázkódott. Újabb evezők törtek ketté, és Leó felkiáltott:
- Ne! Hogy hűlnél ki végleg, te hüllő! Hazel lenézett a tengerre, és nem akart hinni a
szemének. Az előbb a teknős szó hallatán egy aranyos ékszerdobozra gondolt, ami a halastó
közepén napozik. Amikor azt hallotta, hogy hatalmas, akkor egy galápagosi teknős jutott az
eszébe, amit az állatkertben látott, és simán elbírt egy gyereket a hátán. Fel sem merült
benne, hogy egy sziget nagyságú döggel találkozik. Amikor meglátta a páncélját alkotó barna
és fekete cserepeket, gyakorlatilag mindenre asszociált róla - a teknősön kívül. A hüllő
páncélja kész domborzati térkép volt. A szaruhegyek között gyöngyházfényű völgyek
húzódtak, amiket hínár- és mohaerdők borítottak, és folyók csobogtak benne. A teknős
másik vége a hajó túloldalán bukkant fel tengeri szörnyként. Róma szellemeire, ez a feje?!
Szemei akkorák voltak, mint két gyerekmedence, és hosszúkás pupillák szelték ketté. A bőre
katonaruhás varangyéra emlékeztetett: zöld, barna és sárga foltok borították. Vörös,
fogatlan szájával egyben le tudta volna nyelni az Athéné Parthenoszt. [I7S] Hazel látta, ahogy
újabb evezőket harapott le.
- Hagyd már abba! - őrjöngött Leó. Hedge edző a teknősön ült, és öklével csapkodta a
páncélját.
- Most már sírsz, mi? Jászon a farból átsuhant a teknős fejére. Kardhegyével
megcélozta a teknős homlokát, és döfött. De a penge úgy csúszott le róla, mintha olajozott
acélból lenne a bőre. Frank a szörny szemére célzott, de átlátszó, belső szemhéja gépies
gyorsasággal csukódott le, és visszapattantak róla a nyílvesszők. Piper sárgadinnyéket lőtt a
habokba, és közben ezt kiabálta: f| Ez sokkal egészségesebb, te idióta! - De a teknős tovább
falatozta az Argó II.-t.
- Hogyan jutott ilyen közel? - dühöngött Hazel. ^ Mit tudom én! Talán a páncélja miatt.
Nem érzékelte a radar. Ez egy rohadt lopakodó teknős! - tárta szét a karját dühösen Leó. Fel
tud szállni a hajó? - kérdezte Piper.
- Viccelsz? Leharapott evezőkkel? - Leó megnyomott néhány gombot, és megpörgette
az Arkhimédész-gömböt. - Valami mást kell kitalálnom, de nagyon sürgősen!
- Menjünk át azon a szoroson! - kiáltotta Nico fentről. Hazel előrenézett. Nyolcszáz
méterre tőlük, keleti irányban, a part mentén húzódó magas sziklafallal párhuzamosan egy
keskeny földsáv futott. Távolról nehéz volt megítélni, de a közöttük feszülő vízfelület nem
lehetett szélesebb húsz-harminc méternél. Az Argó II. szerencsés esetben átjuthat a
bejáratán, de az óriásteknős nem.
- Megpróbálom! - fogta fel Leo a tervet, és megforgatta az Arkhimédész-gömböt. -
Gyere le a fejéről, Jászon! Támadt egy ötletem! Jászon továbbra is a teknős képét döfködte,
de amint meghallotta, hogy Leónak megint támadt valami ötlete, azonnal a lehető
legmesszebbre röppent r - Nyomás onnan! - kiáltott az edzőnek.
- Nem megyek, amíg meg nem puhítom a rohadékot! Azt hiszi, hogy kemény fiú! -
ellenkezett Hedge, de Jászon felkapta a szatírt a derekánál fogva, és elrepült vele. Az edző
annyira kapálózott, hogy véletlenül kiütötte Jászon kezéből a kardot, ami a tengerbe esett.
- Mit művelt már megint?! - förmedt rá Jászon.
- Teknőslevest akartam főzni nektek! Hálátlanok! - ordibált az edző. A teknős
nekicsapta fejét a hajótestnek, és a legénység majdnem lerepült a fedélzetről. Hazel hangos
reccsenést hallott, mintha kettétört volna a hajó.
- Még egy percecske! - repkedett Leó keze az irányítópult fölött.
- Lehet, hogy egy perc múlva már nem élünk! - lőtte ki utolsó nyílvesszőjét Frank. Piper
a teknősre ripakodott:
- Húzz el innen, mosóteknő! Az állat mintha hallgatott volna rá, a feje eltűnt a
habokban, de a következő pillanatban újra kibukkant a vízből, hogy még erősebb ütést
mérjen rájuk. Jászon és az edző leszállt a fedélzetre.
- Jól vagy? - kérdezte Piper.
- Fegyvertelenül, de jól - felelt Jászon.
- Küövésre felkészülni! - kiáltotta Leó, és megpörgette a Wii-irányítóját. Hazel azt hitte,
hogy felrobbant a hajófar. Tűz csapott ki belőle, a hajó pedig előrelódult. Hazel megint
felbukott. Mire feltápászkodott, a hajó már a hullámokon vágtatott, és úgy okádta magából a
lángokat, mint egy űrrakéta. A teknős száz méterre volt mögöttük, és kormos feje vádlón
füstölgött. Dühösen felmordult, és utánuk vetette magát. Úszóhártyás lábával olyan erősen
tempózott, hogy kezdte beérni őket. A szoros bejárata háromszáz , méterre lehetett tőlük.
- Figyelemelterelés! Ha nem vetünk be valamit, nem érjük el a szorost! - riasztott Leó.
- Elterelő hadművelet! - ismételte Hazel, majd Arionra összpontosított. Nem volt
benne biztos, hogy sikerül a terve, de a következő pillanatban észrevett valamit a
horizonton. A fénylő pont gőzölögve hasította az Adria felszínét. A máris Árion ott állt a
fedélzeten. Olimposz istenei, hogy én mennyire imádlak - gondolta a lány. Árion felhorkant,
mintha azt mondaná: Engem mindenki komái, aki nem lógyűlölő. Hazel felpattant a hátára.
- Szükségem lenne a varázsbeszédedre! - fordult Piperhez.
- Egykor szerettem a teknősöket, de ez már a múlt - fogadta el a felé nyújtott kezet
Piper, és felugrott Hazel mögé. A paripa megpördült és átugrott a korlát felett. Mire patái a
víztükörhöz értek, már vágtatott. A teknős jó úszó volt, de Árion sebességével nem vehette
fel a versenyt. A szörny feje körül röp-döstek, miközben Hazel a kardjával hadonászott, Piper
meg parancsokat kiabált összevissza: „Merülés!” „Vigyázz!”, „Hátra arc!” A kard nem tett
kárt a szörnyben. A parancsok is csak rövid ideig késztették engedelmességre, de alaposan
feldühíteték a szörnyet Árion gúnyosan felnyerített, amikor a teknős utánakapott, de csak
lópárafelhőbe haraphatott. A teknős hamarosan teljesen elfeledkezett az Argó Il.-ről. Hazel
tovább csapkodta a fejét, Piper tovább parancsolgatott neki, miközben a bőségszarujából
kókuszdiókkal és grillcsirkékkel bombázta a szemét. Amikor az Argó II. beért a szorosba,
Árion a hajó felé fordult, és a következő pillanatban már a fedélzeten álltak. A
rakétahajtóművek kialudtak, de a bronz kipufogócsövek még füstölögtek. Az Argó H.-t újra
csak a szél hajtotta, de a tervük bevált. Biztonságban voltak az elzárt vízterületen. Balról egy
keskeny föld-nyelv védte őket, jobbról a part sziklafala. A teknős megállt a szoros
bejáratánál, sértetten pislogott feléjük, de meg sem kísérelte az át-jutást. A teknője túl
széles volt hozzá. Hazel leszállt a nyeregből, ekkor Frank magához szorította.
- Ügyes voltál! A lány elpirult.
- Kösz. Piper leugrott Hazel mellé.
- Mióta vannak rakétahajtóműveink, Leó? A fiú megpróbált szerény arcot vágni, de
nem sikerült neki.
- A szabadidőmben dobtam össze! Sajnos csak néhány percig működik, de legalább
kihúzott minket a csávából.
- A fejét is megpirítottad - tette hozzá elismerően Jászon. -Most hogyan tovább?
- Megöljük a rohadékot! Még kérdezed?! Éppen megfelelő távolságra vagyunk, és
hajítógépekkel rendelkezünk. Tölts és tüzelj! - heveskedett az edző. jászon rosszallóan nézett
rá.
- Először is: még bocsánatot sem kért, amiért kilökte a kardomat a kezemből.
- Én nem kértem evakuálást, öcsi!
- Másodszor: kétlem, hogy a hajítógépekkel mennénk valamire. A páncélja olyan
kemény; mint a nemeai oroszlán bőre, és a feje sem lágyabb!
- Akkor belsőleg kezeljük a dögöt, mint azt az óriásrákot az Atlanti-óceánon! Belülről
robbantottuk fel, emlékeztek? Frank a fejét vakarta.
- Talán nem is rossz ötlet. De akkor ötszáz kiló teknősmaradékon kellene
átvergődnünk, ha ki akarunk jutni a szorosból. Törött evezőkkel nem repkedhetünk.
- Megjavítjuk az evezőket, vagy keresünk egy másik kijáratot, te mélák! - zárta le a
témát az edző.
- Mi az a mélák? - nézett értetlenül Frank.
- Nem hiszem, hogy a másik irányba kijutunk! - kiáltott le Nico az árbóckosárból, és a
hajóorr felé mutatott. ötszáz méterre a hosszú, köves part egy kanyart véve találkozott a
sziklákkal. A csatorna egy V betűben végződött. Hazel kéz- és lábujjai fázni kezdtek. Gale a
korláton ült, és várakozóan nézett Hazelre.
- Ez egy csapda - nyögte ki a lány. Mindenki a lány felé kapta a fejét.
- Ne láss rémeket! - próbálkozott Leó. - Megjavítjuk az evezőket, és legkésőbb holnap
kirepülünk innen! A szoros bejáratánál rekedt teknős felmordult, mintha nem tetszene neki
az ötlet.
- Legalább attól a mosóteknőtől biztonságban vagyunk - vont vállat Piper. A
„biztonságban vagyunk” olyan kijelentés volt, amit egyetlen félisten sem ejthetett ki
büntetlenül a száján. Piper alig fejezte be a mondatot, amikor az árbócba - néhány centire az
arcától - egy nyílvessző fúródott. Mindenki fedezékbe ugrott. Csak Piper nem, aki tátott
szájjal, döbbenten állt, hiszen majdnem kilyukasztották az orrát (és nem azért, hogy
orrpiercinget tegyenek bele).
- Bukj le, Piper! - sziszegte Jászon. De újabb lövedék nem érkezett. Frank megvizsgálta
az árbócba fúródott nyílvessző becsapódási szögét, és a sziklafal tetejére mutatott. Ott van.
Egy magányos harcos. Látod? A nap Hazel szemébe tűzött, de a szírt tetején észrevett egy
apró alakot. Bronzpáncélja csillogott a fényben.
- Ki lehet az? Miért lőtt ránk? - háborgott Leó.
- Srácok - cincogta vékony és remegő hangon Piper. - Ez egy üzenet. Hazel nem vette
észre az előbb, de a nyílvesszőre egy pergamen-tekercset kötöztek. Nem tudta az okát, de
ettől nagyon mérges lett. Odalépett, és leoldozta róla.
- Biztos vagy benne, hogy nem veszélyes ott ugrálni? - érdeklődött Nico. A lány
hangosan felolvasta, mi áll a pergamenen:
- Az első sor: „Ne mozduljatok, és adjatok át mindent!”
- Ez meg mit akar jelenteni? Hogy adjunk át mindent, ha nem mozdulunk meg? Ekkora
idiótát! - morogta az edző.
- Még folytatódik: „Ez egy rablás! Küldjétek fel két félistent az összes értéketekkel.
Csak kettő jöhet! A varázslovat meg ne lássam! Nincs repkedés, se trükközés! Csak
másszatok!”
- Min másszunk fel? - kérdezte Piper. Nico a falra mutatott.
- Azon! A sziklába lépcsőket véstek, és a fokok a csúcsig vezettek. A teknős, a zsákutca,
a szírt... Hazelnek az a gyanúja támadt, hogy a levél írója nem először foszt ki hasonló
helyzetbe került hajókat Megköszörülte a torkát, és tovább olvasott:
- „Ném viccelek: minden értéketeket adjátok át nekem! Különben a teknősömmel
elpusztítunk benneteket! Van rá öt percetek.”
- Vessük be a katapultokat! - kiáltotta az edző.
- „Utóirat: eszetekbe ne jusson bevetni a katapultokat!” - fejezte be Hazel a levelet.
- A fenébe! Ez aztán az agyafúrt fickó! - mérgelődött az edző. - Van aláírás? - kérdezte
Nico. Hazel a fejét rázta. A Jupiter Táborban hallott egy történetet egy alakról, aki egy
óriásteknős segítségével fosztogatta a hajókat. De mint mindig, amikor fontos dologról volt
szó, csak halványan derengett neki valami. A görény várta, mit talál ki. Ez egy vizsga, amin át
kell mennem - gondolta Hazel. Nem volt elég, hogy elterelte a teknős figyelmét. Hazel még
nem bizonyította be, hogy irányítani tudja a Ködöt. Erre leginkább azért nem került sor, mert
nem tudta irányítani. Leo a szirttetőt kémlelte, és motyogott valamit:
- Nem jó a szög. Ha fel is tudnánk húzni a katapultot, mielőtt a fickó tűpárnát csinálna
belőlünk, nem jutna fel a lövedék. Majdnem száz métert kellene megtennie csaknem
függőlegesen felfelé!
- Nekem is hasonló a problémám - morgott Frank. - Az íjam használhatatlan. Nagy
stratégiai előnye van, képtelen vagyok leszedni.
- Az a halvány gyanúm - pendítette meg a nyílvesszőt Piper -, hogy mesterlövésszel van
dolgunk. Nem akart eltalálni, de ha ez lett volna a célja... Pipemek nem kellett tovább
részleteznie. Akárki is volt a rabló, száz méterről eltalálta a célpontot, őket is még azelőtt
leszedné, hogy reagálni tudnának.
- Majd én felmegyek - döntött Hazel. Nem volt oda a saját ötletéért, de majdnem
biztos volt benne, hogy ez Hekaté tesztje. Most neki kell megmentenie a hajót. Ha kétségei
akadtak volna efelől, a vállára ugró Gale rögtön eloszlatta. Készen állt a hegymászásra. A
többiek rámeredtek. Frank megmarkolta az íját.
- De Hazel...!
- A rabló kincseket akar. Felmegyek hozzá, és varázsolok neki egy csomó aranyat meg
drágakövet. Leó szemöldöke felszaladt a homlokára.
- Ha lefizetjük, továbbenged?
- Meg kell próbálnunk. Ha döntenünk kell a fickó vagy a teknős között, akkor... Jászon
feltartotta a kezét. A többiek elhallgattak.
- Én is megyek. A levél két személyről beszél. Felviszem Házéit, és fedezem hátulról.
Veszélyesnek látszanak azok a lépcsők. Ha Hazel lába megcsúszik, a szél segítségével
fenntartom. Árion méltatlankodva felnyihogott, mintha azt kérdezné: „Ti tényleg nélkülem
akartok felmenni?! Vicceltek, ugye?”
- Nincs más választásom, Árion - mondta Hazel. - A terv jó, Jászon. Menjünk!
- Csak azt bánom, hogy a kardom nincs nálam - nézett vádlón az edzőre Jászon. -
Lesüllyedt a tenger fenekére, és nincs itt Percy, hogy felhozza. A név úgy úszott föléjük, mint
egy borús felhő, és a hangulat néhány árnyalattal sötétebb lett a fedélzeten. Hazel
kinyújtotta a karját. Ösztönösen cselekedett. Csak a vízre összpontosított és a birodalmi
aranyra. Hülye ötlet volt. A kard mélyre süllyedt, és messze volt De az ujja megrándult, mint
az úszó, ha hal harap a horogra, és Jászon kardja kirepült a vízből. Hazel elkapta, és
Jászonnak nyújtotta. A srác szeme elkerekedett.
- Hogy csináltad?! Nagyon messze volt!
- Gyakorlat teszi a pancsert - felelte a lány, és nagyon bízott benne, hogy a mutatvány
során nem átkozta meg véletlenül Jászon kardját, mint az ékszereket vagy a nemesfémeket
szokta. De valami azt súgta neki, hogy a fegyverek más kategóriába tartoznak. Eszébe jutott,
amikor a Gleccser-öbölből birodalmi arany fegyvereket hozott fel, és szétosztotta az Ötödik
Cohors tagjai között. Akkor sem történt semmi. Úgy döntött, felesleges aggódnia. Annyira
haragudott Hekatéra, és annyira unta már, hogy az istenek játékszere legyen, hogy nem volt
szüksége újabb problémára. - Ha nincs egyéb ellenvetés, induljunk! Ne várassuk meg a rab-
lónkat!

XXVII. + HAZEL
Hazel szeretett hegyet mászni, csak nem egy hetven-méteres, majdnem függőleges falon,
vállán egy zsörtölődő menyéttel Mérgelődött is, mert Árion hátán sokkal könnyebben és
hamarabb feljuthattak volna. Jászon a háta mögött lépkedett, hogy elkapja, ha leesne. Hazel
ennek nagyon örült, de a meredek lépcsőt nem tette kevésbé ijesztővé. Elkövette azt a hibát,
hogy jobbra nézett. A lába megcsúszott, és kavicsok potyogtak a mélybe. Gale ijedten
felvinnyogott. - Jól vagy? - kérdezte Jászon. - Kiválóan - válaszolt Hazel doboló szívvel. Nem
volt hely, hogy megforduljon és hátranézzen. Bíznia kellett benne, hogy a fiú nem engedi a
mélybe zuhanni. Jászonnál jobb hátvédet keresve sem találhatott volna, hiszen repülni is tu-
dott. Mégis azt kívánta, bárcsak Nico mászna mögötte. Vagy Piper, vagy Leó. Vagy... nem,
Hedge edzőt mégsem szerette volna maga toögé. Egy szatírt?! Viszont Jászon Grace kész
rejtély volt Hazel számára. A Jupiter Táborba érkezése óta a legkülönfélébb sztorikat hallotta
róla. A táborlakók tisztelettel beszéltek Jupiter fiáról, aki az Pociik Cohors közkatonájából
praetori rangra emelkedett, hogy győzelemre vigye csapatát a Tam-hegyen, majd eltűnjön,
mint a kámfor. Hazel szemében Jászon annyi együtt töltött hét után is inkább legendának
tűnt, mint hús-vér személynek. Nem igazán tudott közel kerülni a jégkék szemű, örökké
hivatalos arcot vágó, minden szót alaposan megfontoló sráchoz. Azt sem felejtette el, milyen
gyorsan sorsára hagyta Nicót, amikor Rómában raboskodott. Jászon biztosra vette, hogy
Nico csak egy horogra tűzött csali, amit nekik kell bekapniuk. Teljesen igaza volt. Hazel már
értette, mitől tartott annak idején a fiú, de így sem tudta, mit gondoljon felőle. Mi van, ha
leesik a lépcsőről, és Jászon úgy dönt, hogy ő nem elég fontos a küldetés szempontjából?
Hazel felnézett. Nem látta a banditát, de érezte, hogy várja őket. A lány biztos volt benne,
hogy az általa megidézett arany- és drágakőmennyiség a legkapzsibb rablót is kielégítené.
Vajon a kincsek még mindig balsorsot hoznak? Nem tudta, hogy az átok megtört-e, amikor
először meghalt. Most talán kiderítheti. Aki ártatlan félisteneket rabol ki egy rusnya
teknőssel, megérdemli az átkot. Gale, a görény, leugrott a válláról. Előrefutott, de néhány
méterenként megállt, és sürgetően csipogott a lányra.
- Jól van, na! Nem vagyok gyorsvonat! - motyogta Hazel. Hazel úgy érezte, a görény alig
várja, hogy ő lezuhanjon.
- Mi a helyzet a Köd irányításával? Megy már? - kérdezte Jászon.
- Nem igazán - ismerte be a lány. Utált a buktáira gondolni. A sirályra, amiből nem lett
sárkány, Hedge edző baseballütőjére, ami nem változott hot doggá. Egyszerűen nem hitte el,
hogy át lehetne változtatni őket.
- Majd ráérzel - nyugtatta Jászon. A hangja meglepte a lányt. Nem csak egy üres frázis
volt a megnyugtatására. Halálosan biztos volt a dolgában. Hazel tovább mászott, és szinte
látta, ahogy Jászon jégkék szemmel és határozott arccal lépked mögötte. - Honnan vagy
ebben annyira biztos? - tette fel a kérdést. - Az vagyok, és kész. Ösztönösen megérzem, mire
képesek az emberek. Főleg a félistenek. Hekaté nem választott volna ki, ha nem érezné
benned a lehetőséget. Hazelnek ettől jobb kedvre kellert volna derülnie, de nem sikerült.
Neki is jó ösztönei voltak. Tudta, mi irányítja az embereket. Még Nicón is átlátott, a
testvérén, pedig rajta nehéz volt kiigazodni. De Jászont továbbra sem tudta hová tenni.
Mindenki született vezetőnek tartotta. Hazel ebben nem kételkedett. Most is elérte, hogy a
lány a csapat fontos tagjának tekintse magát, amikor azt állította, hogy képes a Köd
irányítására. De vajon mire képes Jászon? A kételyeit nem oszthatta meg senkivel. Frank
csodálta Jászont. Piper bele volt zúgva. Leo a legjobb barátja volt, és még Nico is vakon
követte. De Hazel nem tudta elfelejteni, hogy Héra óriások ellen vívott csatája Jászonnal
kezdődött: Héra ledobta a fiút a Félvér-táborba, és ezzel elindította az események láncolatát,
aminek Gaia legyőzésével kellene véget érnie. Miért Jászonnal kezdte az egészet? Valami azt
súgta a lánynak, hogy Jászon a kulcsfigura. Rajta áll vagy bukik minden, és valószínűleg övé
lesz az utolsó csata is. „Vihar vagy tűz, mi hull a világra.” Ezt mondta a prófécia, de Hazel
jobban félt a tűztől, mint a vihartól. Jászon Grace viszont hatalmas viharokat tudott kavarni.
Amikor újra felnézett, a sziklaperem már csak néhány méterre lebegett a feje felett. Izzadtan
és lihegve ért a hegytetőre. A túloldalon lankás völgy futott a szárazföld felé göcsörtös
olajfákkal és mészkősziklákkal. De civilizációnak nem látta nyomát mmmn Jászon
megérintette a hajába égett csíkot. Életében először nem tűnt magabiztosnak. Hazel úgy
érezte, mindjárt elájul. Frank mesterlövésznek számított, de ez az ürge istentelenül jól lőtt.
- Maga Poszeidón fia? Az ügyességéből ítélve azt gondoltam volna, hogy inkább
Apollóné. A mosolyráncok elmélyültek a fickó szeme körül.
- Köszönöm! Csak gyakorlás kérdése az egész. De a teknős már szülői örökség. Az
ember csak akkor szelídíthet meg óriásteknő-söket, ha Poszeidón fia. Egy szökőárral
elpusztíthatnám a hajótokat, de túl fáradságos lenne, és közel sem olyan szórakoztató, mint
lelövöldözni benneteket. Hazel próbált kitalálni valamit, hogy időt nyerjenek, de a rásze-
geződő, füstölgő pisztolycsőtől nem volt könnyű.
- Minek az a kendő?
- Hogy senki se ismerhessen fel.
- De bemutatkozott nekünk. Maga Szkirón.
- A fenébe, ezt elcsesztem! - lepődött meg a rabló. - Tényleg bemutatkoztam - engedte
le az egyik pisztolyt, és a másikkal megvakarta a fejét. - Most jöttem vissza a halálból, és egy
kicsit berozs-dásodtam. Fussunk neki még egyszer! Leengedte a pisztolyokat.
- Pénzt vagy életet! Én egy anonim rabló vagyok, aki soha nem szokott bemutatkozni.
Egy anonim rabló. Hazelnek eszébe jutott valami.
- Thészeusz. Magát egyszer már megölte Thészeusz. Szkirón duzzogva leeresztette a
vállát.
- Most miért kellett felhoznod? Olyan jól kijöttünk egymással. Jászon a lányra nézett.
- Te ismered a történetét? Hazel bólintott, bár a részletek homályosak voltak.
- Thészeusz Athénba tartott, amikor összefutott Szkirónnal, és úgy végzett vele, ahogy
ő szokott az áldozataival... A gyilkosságoknak mintha a teknőshöz is közük lett volna, de
Hazel ebben nem volt biztos.
- Thészeusz egy rohadt csaló volt - panaszkodott Szkirón. - Inkább nem akarok beszélni
róla. A lényeg, hogy visszatértem a halálból. Gaia megígérte, hogy minden félistent
kifoszthatok, és már el is kezdtem! Hol is tartottunk?
- Ott, hogy szabadon akart engedni bennünket - próbálkozott Hazel.
- Hm. Biztos vagyok benne, hogy másról volt szó. Ja, megvan. Pénzt vagy életet! Ha
nincs pénz, akkor elveszem az életeteket.
- Vannak kincseink! Mindjárt intézkedem. -Akkor intézkedj, drágám, mert a következő
lövésem nem csak a barátod séróját fogja levinni! * U Hazelnek szinte koncentrálnia sem
kellett. Annyira ideges volt, hogy rekordtermést produkált. A föld okádta magából a
nemesfémeket. . A következő pillanatban térdig állt a kincsekben. Római dénárok, görög
drachmák, antik arany ékszerek, csillogó gyémántok, topázok, valamint rubintok garmadája
fénylett a lába körül. Meg lehetett volna tölteni vele több szemeteszsákot. Szkirón boldogan
kacagott.
- Ezt hogy csináltad, te lány? Hazel hallgatott. A Hekaté keresztáránál előkerült
érmékre gondolt. Itt sokkal több kincs volt. Minden birodalom, ami valaha is ezen a tájon
uralkodott, itt hagyta értékeit. A görög, a római, a bizánci és a többi. De a birodalmak
eltűntek, és otthagyták a partot Szkirónnak, a banditának. A gondolattól kicsinek érezte
magát és erőtlennek.
- Fogja a kincseket, és engedjen el bennünket! * szólalt meg a lány.
- Nem úgy van az! - kuncogott Szkirón. - Én nem végzek félmunkát. Minden értéketek
kell nekem. De leginkább az a harmincméteres elefántcsont szobrocska, ami a hajótok
rakterében fekszik. Hazel nyakán hirtelen felszáradtak a verítékcseppek, és hideg futott végig
a gerincén. Jászon előrelépett. Hiába szegeződött arcának a pisztolycső, tekintete olyan
kemény lett, mint a zafír.
- A szobor nem alku tárgya!
- Persze, hogy nem! Az enyém, és kész!
- Biztos vagyok benne, hogy Gaia hívta fel rá a figyelmét, és parancsolta meg, hogy
elrabolja tőlünk - gondolkozott hangosan Hazel.
- Talán - vont vállat Szkirón. - Azt mondta, megtarthatom. Ilyen ajánlatot nehéz
visszautasítani. Nem akarok még egyszer meghalni, kedves barátaim. Hosszú és gazdag
életet tervezek.
- A szoborral semmire sem megy, ha Gaia elpusztítja a világot - érvelt Hazel. A
pisztolycső megremegett.
- Tessék? Azt hiszem, valamit rosszul hallottam.
- Gaia csak kihasználja magát. Ha megszerzi a szobrot, nem tudjuk legyőzni. Minden
halandót és félistent el akar pusztítani, hogy a világon a szörnyek és az óriások uralkodjanak.
Kíváncsi leszek, hol fogja elkölteni azt a sok aranyat. Feltéve, hogy Gaia életben hagyja. Hazel
szünetet tartott, hogy a rabló felfogja szavainak súlyosságát Mivel maga is bandita volt, nem
döbbentette meg, hogy átvágták- Szkirón tíz másodpercig hallgatott. Aztán visszatértek a
mosolyráncai.
- Rendben! Nem vagyok én bolond! Tartsátok meg a szobrotokat!
- Elmehetünk? - pislogott Jászon.
- Már csak egy apróság maradt hátra. Tudjátok, az áldozataimtól távozás előtt
megkövetelem, hogy megmossák a lábam. Szeretem, ha kifejezésre juttatják az irántam
érzett tiszteletüket. Hazel azt hitte, rosszul hall. De Szkirón lerúgta az egyik, majd a másik
csizmáját. Hazel életében nem látott olyan gusztustalan dolgot, mint Szkirón lába, pedig
látott már pár ocsmányságot. Mintha puffadt, ráncos és fehér szalonnák áztak volna
formaldehidben egy évszázadon át. Göcsörtös lábujjaiból szőrszálak álltak ki, és körmei olyan
sárgásbarnák voltak, mint a teknőspáncél. A következő pillanatban megcsapta őket a bűz is.
Hazel nem tudta, hogy az apja alvilági palotájában van-e zombiétterem, de ha lenne, egészen
biztosan ilyen szágot árasztana.
- Na? - mozgatta meg Szkirón gusztustalan lábujjait, mintha kukacok lennének. - Ki
akarja a jobbat, és ki a balt? Jászon arca olyan fehér lett, mint a bandita lába.
- Ugye, most viccel?
- Dehogy! Mossátok meg a lábam, mit finnyáskodtok! Aztán visszatértek oda, ahonnan
jöttetek. Esküszöm a Sztüxre, hogy így lesz!. *,1 Szkirón olyan könnyen esküdözött, hogy
Hazel fejében megszólalt a vészcsengő. Lábak. Visszatérünk oda, ahonnan jöttünk,
teknőspáncél. , Hirtelen az egész sztori eszébe jutott, a részletek összeálltak. Bszébe jutott,
hogyan is végzett Szkirón az áldozataival.
- Megbocsátana egy pillanatra?
- Miért?
- El kell döntenünk, kié legyen a bal, és kié a jobb láb. Ezt a fontos kérdést meg kell
vitatnunk. Hazel fogadni mert volna, hogy az útonálló vigyorog a kendő alatt.
- Csak nyugodtan! Annyira nagylelkű vagyok, hogy adok két teljes percet! Hazel
kimászott a kincsek közül, és olyan messzire vezette Jászont, ami még nem keltette a szökési
kísérlet gyanúját - legalább tizenöt méterre -, és bízott benne, hogy onnan már nem hallja
őket az éles fülű kalóz.
- Szkirón az áldozatait lerúgja a szikláról - suttogta.
- Mi? - húzta össze a szemöldökét Jászon.
- Amikor lehajolsz, hogy megmosd a lábát, akkor öl meg. Amikor nem állsz biztos
lábon, és elkábít a bűz, egyszerűen lerúg a szikláról, és egyenesen az óriásteknőse szájába
esel. Jászonnak eltartott pár pillanatig, amíg ezt megemésztette. Aztán lenézett a teknős víz
alatt csillogó páncéljára.
- Harcolnunk kell - mondta végül.
- Szkirón túl gyors. Mindkettőnkkel végez.
- Akkor repülni fogok. Amikor lerúg, félúton lebegni kezdek, és megvárom, amíg te is
utánam zuhansz, aztán elkaplak. Hazel a fejét rázta.
- Mi van, ha akkorát rúg beléd, hogy elájulsz? Azt se feledd, hogy Szkirónnak éles
szeme van. Jia kiszúrja, hogy lebegsz, ledurrant
- Akkor mit tegyünk? - markolta meg a kardját Jászon. - Remélem, van egy terved. A
görény kibújt a bokrok alól. Hazelre vicsorgott, mintha azt kérdezné: „Van vagy nincs?” Hazel
megpróbált megnyugodni, mielőtt újabb kincseket csalogatna magához. Eszébe jutott, amit
az apja mondott neki álmában. A halottak azt látják, amit hisznek, hogy látnak, és a
halandókkal sincs másképp. Ez a nagy titok. Hirtelen megértette, mit kell tennie. Jobban
iszonyodott a tervtől, mint a fingó görénytől vagy a bűzlő lábaktól.
- Sajnos van. Hagynunk kell győzni.
- Mit mondasz?! Hazel feltárta előtte a tervét.

XXVIII. + HAZEL
Na, végre! - kiáltott Szkirón. - Ez nagyon bő két perc volt! - Bocsánat! Egy ilyen nagy
horderejű döntést nem szabad elkapkodni! - mentegetőzött Jászon. Hazel kiürítette az agyát,
és megpróbált Szkirón szemével látni: mit akar, mire számít a fickó. Ugyanis ez volt a kulcs a
Köd használatához. Senkire nem erőltetheti rá a saját látásmódját. Nem tehet úgy, mintha
Szkirón világa kevésbé lenne valódi. Ám ha azt mutatná neki, amit Szkirón látni akar... Nos,
Hazel Pluto gyermeke volt. Évtizedekig hallgatta a halottakat, ahogy elveszett életük után
siránkoznak, ami végül is nem volt más, mint homályos emlékek után érzett, torz nosztalgia.
A halottak azt látták, amit hinni akartak. Ahogy az élők is. Pluto az Alvilág istene volt, és a
gazdagságé. Talán az életnek ez a két szférája jobban összefügg annál, mint Hazel gondolta.
A vágya -kozás és a kapzsiság egy tőről fakad. ' Ha képes aranyat és gyémántot idézni, miért
ne lenne képes egy másféle kincset is? Az emberek vágyálmait. Fenntartotta magának a
tévedés lehetőségét, noha akkor Jászon' nal teknőseledelként végzik. Zsebre dugta a kezét,
megérintette a Frank életét jelentő fadarabot, ami most nehezebbnek tűnt a szokottnál. De
nem csupán a fiú élete múlott most rajta. Hanem az egész legénységé. Jászon felemelt kézzel
előrelépett, mintha megadná magát.
- Én leszek az első. Az a megtiszteltetés ért, hogy én moshatom meg a bal lábad,
Szkirón.
- Nagy szerencséd van! - billegette szőrös lábujjait a bandita, amik mindegyike egy-egy
vízi hullára emlékeztetett - Lehet hogy beleléptem valamibe, mert eléggé ragad a lábam, de
te majd szépen lemosod róla. Jászon a füle hegyéig elvörösödött. Hazel a fiú nyakának
feszüléséből tudta, hogy legszívesebben véget vetne ennek az alakoskodásnak, és
megtámadná ellenfelüket a birodalmiarany karddal. De a lány azt is tudta, hogy ez a kísérlet
bukásra van ítélve.
- Hol a víz és a szappan? Mivel mossuk meg? - kérdezte gyorsan Hazel.
- Mindjárt adom! - pörgette meg a bal oldali fegyverét Szkirón, ami törlőronggyá és
tisztítószeres flakonná változott, és a fiú elé dobta őket.
- Ablaktisztítóval? - nézett a flakon címkéjére Jászon.
- Nem vagyok én hülye! Ha jobban megnézed, az van ráírva, hogy „minden felületre”.
Tehát lábra is. Ráadásul antibakteriális. Erre van a legnagyobb szükségem! Higgyétek el, hogy
a víz nem pusztítja el a kicsikéket! Szkirón újra megmozgatta a lábujjait, és a szirtről újabb
adag zombiszag lebegett fel. Jászon öklendezett.
- Istenek, csak ezt ne! Szkirón vállat vont.
- Még mindig választhatod azt, ami a másik kezemben van -lengette meg a fegyvert.
- Megmossa, ne aggódjon!-- kiáltott Hazel. Jászon rámeredt, de Hazel nyerte a
farkasszemező versenyt.
- Megmosom - motyogta a fiú.
- Éljen! - tette a lábát Szkirón egy sámli nagyságú kőre, és a tenger felé fordult. Úgy
nézett ki, mint egy felfedező, aki új földrészt hódított meg. - Amíg megmosod a lábam, én
kémlelem a tájat. Nagyon kellemes lesz!
- Magának - suttogta Jászon. A fiú letérdelt a szírt peremére. Könnyű célpontnak
ígérkezett, ha a rabló le akarná rúgni. Egy láblendítés, és vége a dalnak. Hazel koncentrált.
Arra, hogy ő Szkirón, a banditák királya. Lenézett a szőke, hajú kölyökre, aki semmilyen
fenyegetést nem jelentett számára, csak egy újabb legyőzött félisten volt, aki arra várt, hogy
áldozatául essen. Lelki szemeivel látta, mi fog történni. A föld mélyéből megidézte a Ködöt,
ahogy az aranyat, ezüstöt vagy rubint szokta. Jászon a tisztítószerre sandított. Á szeme
könnyezni kezdett. Megdörzsölte Szkirón nagylábujját, aztán elfordult, hogy öklendez-zen
egy sort. Hazel alig bírta nézni. Majdnem lemaradt a rúgásról. Szkirón lába Jászon
mellkasának csapódott, a fiú felkiáltott, és széttárt karokkal lezuhant a szirtről. Amikor a víz
fölé ért, a teknős kidugta a fejét, bekapta, majd visszasüllyedt a vízbe. Megszólalt az Argó II.
vészcsengője. A legénység a katapultok-hoz rohant, és felhúzták őket. Hazel idáig hallotta
Piper jajgatását. Annyira felkavaró volt, hogy Hazel alig tudott figyelni tőle. Az elméjét két
részre osztotta. Az egyikkel a feladatra koncentrált, a másikkal azt a szerepet játszotta, amit
Szkirón ráosztott.
- Mit tett?! - kiáltott fel.
- Nagyon sajnálom - kezdte szomorú hangon a bandita, de Hazel biztos volt benne,
hogy az álarc alatt vigyorog -, biztosító hatlak, hogy munkahelyi baleset volt!
- A társaim megölik ezért.
- Nyugodtan megpróbálhatják, de addig mosd meg a másik lábamat. A teknősöm
jóllakott, te biztonságban vagy. Persze, csak amíg nem utasítod vissza a dolgot. Szkirón a lány
fejéhez szegezte a pisztolyt. Hazel habozott. Úgy tett, mintha nagy lelki tusán menne át. Nem
adta könnyen magát, hogy az útonálló azt higgye, ő törte meg ellenfelét.
- De ne rúgjon le! - könyörgött végül zokogva. Szkirón szeme csak úgy csillogott. Éppen
erre számított. Egy megtört és tehetetlen lányra. Poszeidón fia megint győzedelmeskedik.
Hazel nehezen tudta elhinni, hogy ennek a fickónak ugyanaz az apja, mint Percy Jacksonnak.
Aztán eszébe jutott, hogy Poszeidón természete ugyanolyan kettős, mint a tengeré. Talán ez
a gyermekein is meglátszik. Percy Poszeidón személyiségének jobbik feléből származott: az
erős, kedves és segítőkész részéből. A tenger nyu-godtabb arcából, ami a hajókat
biztonságban eljuttatja távoli földrészekre. De Szkirón Poszeidón másik oldalából származott.
A tenger pusztító arcából. Amelyik addig ostromolja a sziklát, amíg le nem zuhan, és
kisodorja az ártatlan embereket a partról, hogy megfulladjanak. Amelyik hajókat zúz szét, és
könyörtelenül végez az egész legénységgel Felkapta a tisztítófolyadékot, amit Jászon elejtett.
- Szkirón - morogta -, magának a lába a legkevésbé gusztustalan része. A bandita zöld
szeme megkeményedett.
- A kezed járjon! Letérdelt a lába elé, és megpróbálta figyelmen kívül hagyni a szagot,
aztán oldalra araszolt a térdén, hogy Szkirónnak utána kelljen fordulnia, de arra koncentrált,
hogy a bandita továbbra is a tengert lássa a háta mögött. Még tovább araszolt.
- Kezdd már el, ne toporogj! - sürgette Szkirón. Hazel elnyomott egy mosolyt. Sikerült
száznyolcvan fokban elfordítani a banditát, de Szkirón még mindig a tengert látta maga előtt,
és azt hitte, hogy a szárazföld a háta mögött fekszik. Hazel megkezdte a tisztogatást. Végzett
már gusztustalan munkákat azelőtt is. Kitakarította a pegazusistállót és a légió latrináját. Ez
semmiség! - biztatta magát, de nehéz volt nem hányni, amikor Szkirón lábujjára nézett. A
megváltó rúgásra nem kellett sokáig várnia. Hátrarepült, de nem túl messzire. Fenékkel a
fűre érkezett. A fickó rámeredt.
- Mi tört...?! A világ hirtelen megváltozott előtte. Az illúzió elolvadt, és Szkirón
összezavarodott. A tenger a háta mögött volt. Csak távolabb rúgta Házéit a párkánytól.
- Pénzt vagy életet! - rikkantotta Hazel. Jászon hirtelen megjelent a lány feje felett, és
teljes erőből Szkirónnak vágódott, aki lezuhant a szirtről. A bandita zuhanás közben még
visszalőtt, de először életében célt tévesztett. Hazel felpattant. Idejében ért a párkányhoz,
hogy lássa a teknős kinyíló szájában eltűnő fickót.
- Ez hatalmas volt, Hazel! Hazel? A lány feltérdelt, forgott vele a világ. A mélyből
felhallatszott a legénység ujjongása. Jászon a lány elé állt, de Hazelnek úgy tűnt, mintha
lassított felvételen mozogna, és homályba vesztek a körvonalai is. A fiú hangját statikus
recsegésnek hallotta. A lány körül dér futott a füvekre és a kavicsokra. A kincsek
visszasüllyedtek a földbe. A Köd örvénylett. Mi történt? Valami balul sült el - gondolta
rémülten a lány.
- Minden jól sikerült, Hazel - hallatszott a háta mögött egy mély hang. - Ügyes voltál.
Hazel levegőt sem mert venni. Csak egyszer hallotta ezt a hangot életében, de legalább
ezerszer felidézte magában. Amikor megfordult, az apját látta maga előtt. Római ruhát viselt,
fekete haja katonásra fazonírozva, sápadt, szögletes arca frissen borotvált. A zubbonya és a
tógája fekete gyapjúból készült, és aranyhímzés díszítette. A megkínzott lelkek szenvedő
arcai fel-felmerültek a szövet hullámai közül. Tógája széle bíbor fonállal volt beszegve, mint a
praetoroknak vagy a szenátoroknak, de a csík úgy hullámzott, mintha vérfolyó lenne. Pluto
gyűrűsujján nagy opálkő ült, ami a megcsiszolt, fagyott Ködre hasonlított. A jegygyűrűje -
gondolta Hazel. De Pluto soha nem vette el Hazel anyját. Az istenek nem vesznek feleségül
halandókat. A gyűrű a Perszephonéval kötött házasságát jelentette. Ettől olyan dühbe gurult,
hogy még a szédülése is elmúlt.
- Mit akarsz? - állt fel a lány. Azt remélte, hogy megsértheti az apját. Hogy ugyanolyan
fájdalmat okoz ezzel, amilyet az apja neki. De Pluto csak mosolygott.
- Le vagyok nyűgözve, lányom! Nagyra nőttél! Én ezt nem tudom elmondani veled
kapcsolatosan - szeretett volna visszavágni. Nem akarta, hogy az apja dicsérete
megmelengesse a szívét, de a szeme elhomályosodott.
- Azt hittem, hogy a főistenek megbénultak - nyögte ki végül a lány. - Hogy a görög és a
római alakod küzd egymással.
- Jól gondoltad - bólintott Pluto. - De annyira szerettél volna találkozni velem, hogy
néhány pillanatra megjelentem neked.
- Én ugyan nem hívtalak. De amikor kimondta, már tudta, hogy nem igaz. Életében
először elfogadta, hogy az Alvilág gyermeke. Megpróbálta megérteni, miben rejlik apja ereje,
és ki akarta használni.
- Mire elérsz az epiruszi házamig, készen kell állnod. A halottak nem fognak nektek
örülni. Ami pedig Pasziphaét illeti, a varázslónőt...
- Pasinak hívnak egy nőt?!
- Pasziphaénak. De nem lesz olyan könnyű átvágni, mint Szki-rónt. - Pluto szeme
vulkáni kőként csillogott. - Sikeresen átmentéi az első teszten, de Pasziphaé fel akarja
támasztani a birodalmát, és ez minden félisten fejére veszélyt jelent. Hacsak nem állítod meg
őt Hádész Házában. Pluto alakja villogni kezdett. Egy másodpercre szakállas férfi lett belőle,
aki görög köntöst viselt, és a fején babérkoszorú ült. Lába körül csontvázkezek nyúltak ki a
földből. Az isten a fogát csikorgatta, és a homlokát ráncolta. A római alakja ismét győzött. A
csontvázkezek visszahúzódtak a földbe.
- Nincs sok időnk - mondta, és úgy nézett ki, mintha beteg lenne. - A Halál Kapuja a
Necromanteion legalsó szintjéből nyílik. El kell érned, hogy Pasziphaé azt lássa, amit látni
akar. Igazad van, ez minden varázslat alapja. De a labirintusban nehezebb lesz kivitelezni.
- Milyen labirintusról beszélsz?
- Majd meglátod - ígérte az apja. - Tudom, hogy nem hiszed el, amit mondok, Hazel
Levesque, de büszke vagyok rád. Az erődre. Néha akkor teszek a legtöbbet a gyermekeimért,
ha olyan távol tartom magamat tőlük, amennyire csak lehetséges. Hazel visszanyelt egy
sértést. Pluto csak egy rossz apa, aki még rosszabb kifogásokkal jött. De szíve boldogan
verdesve fogadta a szavakat. Az apja büszke rá, büszke a lánya erejére.
- Menjetek vissza a barátaitokhoz! Biztos aggódnak miattatok. Az Epiruszig tartó út
számos veszélyt tartogat számotokra.
- Várj! - kiáltotta Hazel. Pluto kérdőn felhúzta a szemöldökét. -Amikor találkoztam
Thanatosszal, vagyis a Halállal, azt mondta, nem vagyok a keresett lelkek listáján. Szerinte
ezért kerülsz el. Ha tudomást vennél rólam, kénytelen lennél visszaszállítani az Alvilágba.
Pluto várt néhány pillanatot.
- Mi a kérdés?
- Most itt vagy. Miért nem ragadsz el? Miért nem viszel vissza a halottak közé? Pluto
alakja gyorsan fakulni kezdett. Mosolygott, de Hazel nem tudta eldönteni, hogy szomorúan
vagy elégedetten.
- Talán nem is ezt akartam látni, Hazel. Talán soha nem jártam itt.

XXIX, + PERCY
Percy szinte megkönnyebbült, amikor a démonnyanyák körbezárták őket, hogy végezzenek
velük. Ez nem jelentette azt, hogy ne lett volna betojva. Nem szerette latolgatni, milyen
eséllyel indulnak hárman több tucat démon ellen. De legalább harcolhatott. Megőrült már
attól, hogy a sötétben bolyongjon, és folyton arra várjon, mikor támadják meg őket.
Annabethszel kipróbált duót alkottak, de most egy titán is erősítette párosukat. - Hátra! -
szúrt Percy a legközelebbi banya felé, de az csak vigyorgott Mi vagyunk az araik - mondta a
testetlen hang, mintha az erdő beszélne. - Nem pusztíthatsz el minket! Annabeth Percy
vállához nyomta a vállát. - Ha hozzájuk érsz, átkozott leszel! - Bob nem szereti az átkokat -
döntött a titán, és Kicsi Bob bölcsen a kezeslábasa alá bújt. A titán suhintott egyet a
seprűjével, hogy elijessze a boszorkányokat. Néhány lépést hátráltak, de aztán újra
megindultak feléjük, mint az áradat. A megkeseredettek és a legyőzőitek szolgái vagyunk -
mondták az araik. - A gyilkost szolgáljuk, aki bosszúért könyörög utolsó leheleté-vei.
Rengeteg átkunk van, amit szívesen megosztunk veletek. A tüzes víz felkúszott Percy torkáig.
Nem bánta volna, ha a Tar-tarosz jobb italkínálattal rendelkezik. Vagy legalább olyan fák
nőttek volna, amik gyomorégést csökkentő gyógyszereket teremnek.
- Köszönjük! De az anyukám azt tanította, hogy ne fogadjak el idegentől átkokat -
mondta végül. A legközelebb álló démon támadásba lendült. A karmai úgy ugrottak elő, mint
a rugósbicska pengéje. Percy kettéhasította a nyanyát, de amikor az porrá lett, hirtelen éles
sajgást érzett a bordái között. Hátratántorodott és a mellkasához kapott. Észrevette, hogy a
tenyere vörös lett és nedves.
- Percy, te vérzel! - kiáltott Annabeth, mintha ez a fiú számára nem lett volna
nyilvánvaló addigra, de azért új információval is szolgált: - Mindkét oldalon! Tényleg. Szakadt
pólója jobb és bal oldalon is véres volt, mintha egy lándzsát döftek volna keresztbe rajta.
Vagy egy nyílvessző szúrta volna át. Az undor majdnem ledöntötte a lábáról. Bosszú. A
gyilkos átka. Eszébe jutott, amikor két évvel ezelőtt Texasban egy szörnyfarmerrel kellett
megküzdenie, és csak úgy tudta megölni, ha mindhárom testét egyszerre megvágta.
- Gérüon. Valahogy így öltem meg őt. A szellemek vicsorogtak. Újabb araik ugrottak le
a fekete fákról, és bőrszárnyukat csattogtatták. Igen - mondták egyetértve. - Most te is érzed
a fájdalmat, amit szegény Gérüonnak okoztál. Annyi átokkal készültünk a találkozásra.
Választhatsz a halálnemek közül, vagy ha nem, akkor egyszerűen szétszaggatunk! Percynek
csodával határos módon sikerült talpon maradnia. A vérzés elállt, de továbbra is úgy érezte,
mintha forró rudat dugtak volna át a bordáin. Kardot tartó kezéből kiszállt az erő.
- Nem értem - suttogta. Bob hangja, mintha egy hosszú alagút végéről visszhangzott
volna:
- Ha megölitek őket, megátkoznak.
- De ha nem öljük meg őket... - kezdte Annabeth.
- Akkor ők végeznek velünk - fejezte be Percy. Válassz! - kiáltották az araik. - Úgy akarsz
meghalni, mint Kompé? Vagy inkább porrá válnál, mint a kölyöktelkhinek, amikkel a Szent
Heléna-hegyen végeztél? Annyi halált és fájdalmat osztottál utad során, itt az ideje, hogy te
is kapj belőle! A szárnyas banyák gyűlölettől égő szemmel és bűzös lehelettel megindultak
feléjük. Nagyon hasonlítottak a fúriákra, de sokkal rosszabbak voltak náluk, mert azokat
legalább Hádész irányította, ezek meg teljesen vadon tenyésztek. Ha tényleg azokat a
halálnemeket testesítették meg, amiket Percy kiosztott, akkor a fiú hatalmas bajban volt.
Rengeteg ellenséget szerzett élete során. Az egyik démon Annabethre vetette magát, de a
lány félreug-rott, és lesújtott a banya fejére a sziklával, mire az porrá vált. Annabethnek nem
volt más választása. Percy is így cselekedett volna a helyében. A lány rémülten elhajította a
szikladarabot, és felkiáltott:
- Megvakultam! - Riadtan tapogatta az arcát, és a fejét forgatta. Az egész szeme fehér
volt. Percy a lányhoz ugrott, az araik pedig kuncogtak: Polüphémosz megátkozott téged,
amikor a Szörnyek tengerén becsaptad őt Senkinek nevezted magad, ő nem láthatott téged.
Most te sem látod a támadóidat.
- Megöllek benneteket! - vicsorgott Percy, és átkarolta a lányt. De amikor az araik
ismét támadtak, nem tudta, hogyan védhetné meg magukat. Bob felkiáltott:
- Söprés! Szerszáma elsuhant Percy feje fölött, és feldöntötte az egész frontvonalat,
mint a tekebábukat. Újabb jelentkezők érkeztek. Bob az egyiket fejbe vágta, a másikat
ledöfte. Mindkettő porrá lett. De a többi arai nem adta fel. Percy visszafojtotta a lélegzetét.
Várta, mikor teljesül be a titánon valamelyik átok, de Bobnak kutya baja sem lett. Ezüst
testőrük távol tartotta tőlük a halált a világ legfélelmetesebb takarítóeszközé-veL
- Jól vagy, Bob? Nem érzed magad egy kicsit... megátkozva?
- Nem hat Bobra - válaszolta Percy kérdésére a titán. Az araik vicsorogva köröztek, és
közben a rettegett seprűt nézték. A titánt már megátkozták. Minek tovább kínozni? Te már
elvetted az emlékeit, Percy Jackson. Bob lándzsahegye lehanyatlott.
- Ne hallgass a gonoszokra! - kérlelte Annabeth. Az idő lelassult. Percy úgy érezte,
mintha Kronosz lebegne a sötétben, és annyira élvezné a pillanatot, hogy legszívesebben
megállítaná. Percy ismét tizenkét évesnek érezte magát, amikor Los Angelesben Árésszel
harcolva a titánok ura átsuhant felette. Bob Percy felé fordult. Fehér haja olyan volt, mint
egy felrobbant glória.
- Te elvetted az emlékeimet? Átkozd el te is, titán, hadd hulljon még egy átok a fejére!
— villogott az araik szeme. Percy szíve vadul dobogott.
- Hosszú történet, Bob. Nem akartam, hogy az ellenségem legyél, és megpróbáltam
összebarátkozni veled. Ellopta az életed, és otthagyott Hádész palotájában padlót söp-
rögetni! - folytatták a vádaskodást a banyák. Annabeth megmarkolta Percy kezét.
- Merre meneküljünk? Ha Bob nem védi meg őket, egyetlen lehetőségük a menekülés
marad, de hová futhatnának?
- Figyelj, Bob! Az araik csak fel akarnak dühíteni, ők a dühös és keserű gondolatok
fáttyai. Éppen erre számítanak! Mi vagyunk a barátaid! Miközben kimondta a szavakat, Percy
hazugnak érezte magát Mióta Bobot az Alvilágban hagyta, eszébe sem jutott a titán. Mi" tői
lennének barátok? Attól, hogy szüksége volt rá? Percy utálta, amikor az istenek kihasználták.
Most ő használta ki Bobot. Látod az arcát? Maga sem hiszi el, amit mond. Meglátogatott,
mióta ellopta az emlékeidet? - folytatták az araik.
- Nem - suttogta Bob lebiggyesztett ajakkal. - De a másik igen. Percy gondolatai lassan
vánszorogtak.
- Milyen másik?
- Nico - meredt rá sértetten a titán. - Nico meglátogatott. Mesélt Percyről. Azt mondta,
Percy jó. A barátja. Ezért segített Bob.
- De... - A fiú hangja úgy foszlott szét, mintha mennyei bronzot szúrtak volna belé. Aljas
féregnek érezte magát. Még soha sem érezte magát ennyire méltatlannak egy barátságra. Az
araik újra támadtak. De Bob már nem állította meg őket.

XXX. + PERCY
Balra! - rántotta oldalra Percy Annabetht, és utat vágott maguknak az araik között. Legalább
egy tucat átkot gyűjtött be, de nem érezte a hatásukat. Továbbrohantak. Minden lépésnél
fájdalom hasított a mellkasába. A fák között szlalomozott, és Annabeth a vakságához képest
meglepően gyorsan rohant utána. Percy akkor döbbent rá, hogy a lány mennyire bízik benne.
Hitt abban, hogy a fiú megmenti. Nem okozhatott csalódást Annabethnek, de fogalma sem
volt róla, hogyan húzza ki magukat a csávából. Mi van, ha a lány végleg megvakult? Az nem
lehet. Percy megpróbálta leküzdeni a pánikot. Ráért meggyógyítani Annabetht. Először ki
kellett jutniuk. Fejük fölött bőrszárnyak csapdostak. Dühös sziszegés és karmos lábak
dübögése jelezte, hogy a démonok a sarkukban vannak. Percy az egyik fekete fa törzsére
sújtott a kardjával. Recsegést hallott, aztán csontok ropogását, ami zene volt a fülének. A fa
az araikra dőlt. Ha egy fa a démonokra zuhan és összezúzza őket, akkor a fa átkozott lesz?
Percy kivágott egy újabb fát, aztán még egyet. Nyertek vele egy kis időt, de nem eleget.
Hirtelen összesürűsödött előttük a sötét. Percy szerencsére időben rájött, mit jelent.
Lefékezett, mielőtt lezuhantak volna.
- Mi volt az? - kérdezte Annabeth.
- Szakadék - lihegte a fiú.
- Merre tovább? Percy nem látott a szakadék aljára, így nem tudta felmérni a
mélységét. Leugorhattak volna a szerencséjükben reménykedve, de nem hitte, hogy a
Tartarosz a szerencse földje. Tehát két lehetőség maradt: jobbra vagy balra. Éppen választani
akart, amikor egy szárnyas démon ereszkedett elé, és kardtávolságon kívül lebegni kezdett a
mélység felett. Jól szórakoztok? - kérdezte az araik kollektív tudatalattija. Percy megfordult.
Az araik kirohantak az erdőből és félkört alkottak. Az egyik elkapta Annabeth kezét. A lány
dühösen felor-dított. Egy dzsúdódobással földhöz vágta a banyát, és könyökkel a nyakára
vetődött. Akkora erővel és ügyességgel tette mindezt, hogy a cselt egy olimpiai birkózó is
megirigyelte volna. A démon abban a másodpercben megsemmisült. Annabeth döbbent és
ijedt arccal tápászkodott fel. Vakon pislogott.
- Hol vagy, Percy?! - Hangját átitatta a rémület. -Itt! Megpróbálta megfogni a vállát, de
a lány máshol állt, mint hitte. Megint megpróbált hozzáérni, de a lány még távolabb került
tőle. Mintha egy medence mélyén próbált volna elkapni valamit, ami mindig elúszott a keze
elől.
- Percy! Miért hagysz magamra? - kérdezte Ananbeth, és hangja elcsuklott.
- Nem hagylak! - Dühtől remegő kézzel az araikhoz fordult. -Mit tettetek vele? Igazán
semmit! - felelték a démonok. - A kedveseden különb' ges átok van. Egy olyan ember átka,
akit rútul magára hagytál. M ártatlan lelket örök magányra kárhoztattad. Az átka beteljesült•
Annabeth ugyanazt a kétségbeesést érzi, mint ő. Annabeth is magányosan és mindenkitől
elhagyatva fog elpusztulni.
- Percy! - próbálta megkeresni a fiút kinyújtott karral Annabeth. Az araik hátrébb
húzódtak, és hagyták, hogy vakon botorkáljon közöttük.
- Kiről beszéltek? Én nem hagytam el... - kezdte Percy. A gyomrában egy sziklát érzett.
Szavak csengtek a fülében: ártatlan lélek, magányosan és elhagyatva... Eszébe jutott a sziget,
és a kristályokkal megvilágított barlang. Aztán a tengerparti asztal, ami körül láthatatlan
szélszellemek serénykedtek.
- Nem. ő soha nem átkozott volna el engem - suttogta maga elé. A démonok szeme
úgy összefolyt, mint a hangjuk. Percy mindkét oldala lüktetett. A fájdalom még rosszabb lett.
Mintha valaki lassan megforgatott volna benne egy lándzsát. Annabeth a démonok között
kóvályogva kétségbeesetten szó-longatta a fiút, aki a lányhoz akart rohanni, de tudta, hogy
az araik megakadályoznák. Csak azért nem végeztek még vele, mert élvezték a szenvedését.
Percy összeszorította az állkapcsát. Nem érdekelte, mennyi átkot gyűjt a fejére. El kell vonnia
a vén szatyrok figyelmét Annabethről, és az utolsó leheletéig védelmeznie kell őt. Őrjöngve
felordított, és támadásba lendült.

XXXI + PERCY
Egy lelkesítő másodpercig Percy azt hitte, győzni fog. Árapály úgy vágta ketté az araikat, mint
a porcukros zacskókat. Az egyik annyira berezelt, hogy fejjel a fának rohant. A másik kiáltva
próbált elrepülni, de Percy levágta a fél szárnyát, és a szakadékba zuhant. Percy fejére
minden egyes arai halálával újabb átok szállt. Némelyik azonnal érzékelhető volt és
fájdalmas. Egy szúrás a gyomorba, vagy mintha fáklyákkal perzselnék. De voltak aljas, alig
észrevehető átkok is, amiket csak az erekben végigfutó hűvösség vagy a jobb szem tikkelése
jelzett. Most komolyan, ki lehet az a hülye, aki utolsó leheletével azt susogja: „Légy átkozott,
és tikkeljen a jobb szemed!” Percy rengeteg szörnnyel végzett, de soha nem gondolt bele,
milyen érzés lehet nekik. Most minden fájdalmuk, dühük, elkeseredésük ráömlött és őt
gyengítette. De az araik egyre csak jöttek. Hat másik lépett minden levágott démon helyébe.
Kardot tartó keze fáradni kezdett. Minden porcikája sajgott, Iá* tása elhomályosult.
Megpróbálta átvágni magát Annabethhez^de képtelen volt elérni a nevét kiáltozó lányt. Az
egyik démon combofl harapta. Percy felmordult, porrá változtatta a szörnyet, de a követ-
kező pillanatban összeesett. A szája jobban égett, mint a FlegetJJ vizétől, öklendezve és
remegve összegörnyedt. Úgy érezte, mintha tüzes kígyók akarnának kimászni a torkából.
Választottál! - örvendeztek az araik. - Phineas halálát... tökéletes, és nagyon fájdalmas vég!
Percy beszélni próbált, de a nyelve olyan volt, mintha most vették volna ki a mikrohullámú
sütőből. Eszébe jutott az öreg, vak király, aki fűnyíróval üldözte a hárpiákat Portland kies
városában. Percy kihívta őt egy játékra, amiben a vesztesnek meg kellett innia a halálos
gorgóvért. A fiú nem emlékezett rá, hogy a király megátkozta volna halála előtt, de amikor
Phineas visszatért az Alvilágba, feltehetően nem kívánt hosszú és boldog életet Percynek. A
győzelem után Gaia figyelmeztette a fiút, hogy ne örüljön a szerencséjének, mert a halála
sokkal fájdalmasabb lesz, mint amilyet a gorgóvér okozott volna. Most itt haldoklott a
Tartaroszban Phineas átkától és a többitől sújtva, és végig kellett néznie, ahogy kedvese
hiába keresi őt. Percy megmarkolta a kardját. Ujjai füstölögni kezdtek. A karjáról fehér gőz
szállt fel. Azért sem pusztulok el - gondolta. Nemcsak azért, mert nagyon fájdalmasnak és
nagyon bénának ígérkezett, hanem azért is, mert Annabethnek szüksége volt rá. Ha ő
meghal, a lány sem éli túl. Nem hagyhatja magára. Az araik gúnyosan sziszegve körbevették.
A feje fog először lerobbanni - találgatta a hang. Dehogy! Az egész teste egyszerre
detonálódik - vágott vissza önmagának a hang egy másik irányból. Fogadásokat kezdtek kötni
a halál módjáról, és hogy mekkora folt marad utána a talajon. - Bob, segíts! - nyögte.
Reménytelenül könyörgött. Saját hangját is alig hallotta. Miért hallotta volna meg Bob? A ti-
tán már az igazság birtokában volt Tudta, hogy Percy nem a barátja. A fiú utoljára még
felnézett. A táj villogott, az ég fortyogott, a talaj felhólyagzott. Akkor jött rá, hogy amit eddig
Tartarosz testéből látott, az csak egy „lebutított” változat volt, amit félistentudata még
felfoghatott A legrosszabb részét fátyol takarta, ahogy a szörnyeket rejti a Köd a halandók
szeme elől. De halála előtt meglátta az igazságot. A levegő nem volt más, mint Tartarosz
lélegzete. A szörnyek pedig az ereiben keringő vérsejtek. Amit látott, a gödör sötét istenének
álma volt Nico valószínűleg mindig így látta a Tartaroszt, és ezért bolondult majdnem bele.
Nico... egy újabb a sok közül, akivel Percy nem bánt elég rendesen. Annabeth és ő azért
jutottak ilyen mész-szire, mert Nico Bob igaz barátjaként viselkedett. Most már látod, milyen
is ez a hely valójában - próbáltak a lelkére beszélni az araik. - Add fel, Percy Jackson, hiszen a
halál is jobb a Tartarosznál!
- Nagyon sajnálom! - préselte ki magából Percy a szavakat. Látjátok, bocsánatot kért! -
örvendeztek az araik. - Már bánja az elhibázott életét és a Tartarosz gyermekei ellen
elkövetett bűneit.
- Nem! Csak Bobtól kértem bocsánatot. Sajnálom, hogy hazudtam neked. Bocsáss meg,
kérlek, és védd meg Annabetht! Nem számított rá, hogy Bob meghallja, sem arra, hogy
elfogadja a bocsánatkérést. Egyszerűen csak a lelkiismeretén szeretett volna könnyíteni.
Senkit nem vádolt a sorsa miatt. Az isteneket sem. Bobot sem. Még Kalüpszót sem. Mert így
hívták a lányt, akit magára hagyott a szigeten. Talán annyira megkeseredett a magánytól,
hogy kétségbeesésében megátkozta Percy kedvesét. Igazán érdeklődhetett volna a sorsa
felől, de nem járt utána, hogy Kalüpszó száműzetésének véget vetettek-e az istenek, vagy
továbbra is Ogügié szigetén rostokoL Ugyanolyan kevéssé törődött a lánnyal, mint Bobbal
Nem gondolt rá, pedig a Kalüpszótól kapott holdraförgó ott virágzott az anyja ablakában.
Utolsó erejével felállt Az egész teste füstölt Lába remegett. Belseje úgy fortyogott, mint egy
vulkán gyomra. De úgy érezte, képes lesz harcolni Felemelte Árapályt De mielőtt lesújthatott
volna vele, az előtte álló araik felrobbantak.

XXXII, + PERCY
Bobnál senki sem értett jobban a seprűforgatáshoz. Jobbra-balra kaszált vele, és egymás
után pusztította el a démonokat. Kicsi Bob a vállán ült, és felpúpozott háttal fújt a banyákra.
Másodpercek alatt elpusztította őket, és amelyik életben maradt, az rémülten elrepült. Percy
szeretett volna köszönetét mondani a titánnak, de egyszerűen nem volt hangja. A lába
folyton ki akart esni alóla, és a füle is csengett. A fájdalom vörös derengésén át meglátta
Annabetht. A lány vakon botorkált a szirt pereme felé. - Jaj, ne! - hördült fel Percy. Bob
követte a pillantását, aztán Annabethhez ugrott és felkapta a lányt. Annabeth kiabált,
rugdosott és Bob mellkasát öklözte, de a titánt ez nem zavarta. Percyhez vitte és letette
mellé. - Karcolás - mondta Bob, és megérintette ujjával a lány homlokát. Annabeth azonnal
megnyugodott, és tisztulni kezdett a látása. -Mi tört...? Amikor meglátta Percyt,
megkönnyebbülés, öröm, döbbenet és félelem futott át az arcán egyszerre. - Mi történt
veled? - karolta át a fiút Annabeth, és megsimo* gáttá a haját. Percy szerette volna azt
mondani, hogy semmi, tökéletesen jól van, de akkor megint hazudott volna. Igazság szerint
már a testét sem érezte. A tudata olyan volt, mint egy héliummal töltött luftballon, amit
lazán a fejéhez kötöttek. Súlytalanná és erőtlenné vált. Csak egyre nőtt, és egyre könnyebb
lett. Tudta, hogy hamarosan kidurran, vagy elszakad a lufi madzagja, és az élete elszáll.
Annabeth a tenyerébe vette a fiú arcát. Megcsókolta, és letörölte szeme körül az izzadsággal
kevert port. Bob mellettük állt zászlóként feltartott seprűvel. Az arca kifejezéstelenül és
fehéren derengett a sötétben. -Sok átok. Percy csúnya dolgokat csinált a szörnyekkel -
mondta végül.
- Gyógyítsd meg, ahogy a vakságomat meggyógyítottad! Hozd vissza Percyt! Bob
összevonta a szemöldökét. Lekaparta a névtábláját, mint egy vart. Annabeth újra
próbálkozott:
- Bob!
- Iapetosz vagyok - morogta a titán. - Bob előtt Iapetosz voltam. A levegő
mozdulatlanná dermedt. Percy haldoklott, alig volt már életben.
- Én Bobot jobban szerettem - szólalt meg Annabeth meglepően nyugodtan. - Neked
melyik tetszik inkább? A titán ezüst szemmel bámult rá.
- Már nem tudom. Leguggolt a lány mellé, és Percyt nézte. Bob arca megnyúlt a
gondoktól, mintha hirtelen kiültek volna rá az évszázadok.
- Megígértem. Nico megkért, hogy segítsek. Nem hiszem, hogy Bob vagy Iapetosz
szószegő lenne - érintette meg Percy homlokát. - Karcolás. Nagyon nagy karcolás. Percy
visszatért a testébe, a fülé nem csengett többé, és a látása kitisztult. De még mindig úgy
érezte, mintha lenyelt volna egy fritőzt. A belseje bugyogott. A méreg hatása nem múlt el,
csak csökkent. De legalább élt. Bob tekintetét kereste, hogy kifejezze háláját, de a mellkasára
bukott a feje.
- Bob nem tudja meggyógyítani. Túl sok méreg. Túl sok átok. Annabeth magához
szorította a fiút. Percy azt akarta mondani, hogy „Hé, már újra érzek! Ne olyan szorosan,
mert fáj!”
- Akkor mit tegyünk? Van valahol víz? A víz talán meggyógyítja.
- Nincs víz. Tartarosz rossz. Észrevettem - szeretett volna felkiáltani Percy.
Mindenesetre a titán a Bob név mellett döntött. így volt rá esély, hogy kijuttatja és
megmenti Annabeht a Tartaroszból Percy halála után is. M Nem! Lennie kell valamilyen
megoldásnak! Valaminek, ami meggyógyítja! Bob Percy mellkasára tette a kezét. Hideg
bizsergés futott végig a fiú nyelőcsövén, mintha eukaliptuszt kortyolt volna. De amikor Bob
elvette a tenyerét, a megkönnyebbülés elmúlt, és megint olyan forró lett a mellkasa, mint a
láva.
- Tartarosz megöli a félisteneket - mondta Bob. - Meggyógyítja a szörnyeket, de ti nem
tartoztok ide. Tartarosz nem gyógyítja meg Percyt. A gödör utálja a fajtátokat.
- Nem érdekel! - ellenkezett Annabeth. - Itt is kell lennie egy helynek, ahol
megpihenhet, egy helynek, ahol meggyógyulhat. Mi lenne, ha visszavinnénk Hermész
oltárához, vagy...? Mély hang bődült fel a távolból. Percy azonnal felismerte. Sajnos. I ? -
Kiszagoltalak! - üvöltötte az óriás messziről. - Vigyázz, Po-Izeidón fia, mert közeledem!
Eljöttem érted!
- Polybotes - mondta Bob. - Gyűlöli Poszeidónt és a gyermekeit. Közel van. Annabeth
feltámogatta Percyt. A fiú nem akarta megnehezíteni Annabeth dolgát, de úgy érezte magát,
mintha egy zsák biliárdgolyó lenne. Úgy is alig állt a lábán, hogy szinte teljes súlyával
Annabethre támaszkodott.
- Visszaviszem, Bob. Akár veled, akár nélküled. Segítesz? - kérdezte a lány. Kicsi Bob
nyávogott egyet, aztán Bob állához dörgölőzött. Bob Percyre nézett. A fiú azt kívánta,
bárcsak leolvashatna valamit az arcáról. Dühös? Vagy csak gondolkodik? Bosszút forral, vagy
egyszerűen megsértődött rá, amiért hazudott a barátságukról?
- Van egy kunyhó - bökte ki végül. - Egy óriás lakik benne, aki segíthet. Annabeth
majdnem elejtette Percyt.
- Egy óriás. Az óriások rosszak, Bob.
- Ez az óriás jó - kötötte az ebet a karóhoz Bob. - Bízzatok bennem! Elviszlek hozzá, ha...
Polybotes és a cimborái nem kapnak el.

XXXIII. + Jászon
Jászon elaludt harc közben. Rosszul tette, mert legalább száz méter magasan volt. Jobban
kellett volna vigyáznia. A Szkirón legyőzését követő reggel szolgálatban volt, és különösen
vad szélszellemek - ventusok - támadták meg a hajót. Amikor az utolsót is szétvágta,
elfelejtette visszatartani a lélegzetét. Elég nagy hiba volt. Amikor ugyanis egy szélszellem
szétfosz-lik, vákuum keletkezik utána, és ha nem tartod vissza a lélegzeted, közvetlenül a
tüdődből szippantja ki a levegőt. A nyomás annyira lecsökken a belső fülben, hogy könnyen
elájulhat az ember. Nos, Jászonnal pontosan ez történt. Egyből mély álomba zuhant. Agya
leghátsó fertályán átfutott egy gondolat: „Tényleg pont most kell elaludnom?” Tudta, hogy
fel kell ébrednie, vagy meghal, de képtelen volt koncentrálni. Álmában egy magas épület
tetején állt, és az éjszakai Manhattant nézte. Ruháit hűvös szél tépte. Néhány saroknyira
felhők gyűltek az Empire State Building fölött, ami nem volt más, mint az Olimposz bejárata.
Villám cikázott az égen. A levegő fémes szaga közeledő vihart jelzett. A felhőkarcoló csúcsa
fényárban úszott, mint mindig, de mintha valami nem stimmelt volna. Hol bíbor színnel, hol
narancssárgán égett, mintha a színek is háborúznának egymással. Jászon nem egyedül állt a
tetőn. Vele voltak bajtársai a Jupiter Táborból. A harci páncélt viselő félistenek kezében
birodalmi arany fegyverek és pajzsok csillogtak. Felismerte Dakotát, Nathant, Leilát és
Marcust. Octavianus oldalt állt. Sápadt volt és sovány. Szeme köré vörös karikákat rajzolt a
kialvatlanság vagy a düh. Az övéről plüssállatok lógtak. Látnoki köntöse alatt bíbor pólót és
zse-bes nadrágot viselt. A sor közepén Reyna állt. A lábánál két hűséges kutyája, Aurum és
Argentum várakozott. Jászonba bűntudat nyilallt. Egy ideig elhitette a lánnyal, hogy közös
jövőjük lehet. Jászon soha nem volt szerelmes Reynába, és nem áltatta azzal, hogy így érezne
iránta... de sajnos az ellenkezőjét sem állította. Eltűnésével a tábor irányításának minden
gondja-baja a lány nyakába szakadt (az eltűnéséről nem Jászon tehetett, de ez most
mindegy). Aztán egy új barátnővel és néhány görög harcossal tért vissza egy hadihajó
fedélzetén. Tüzet nyitottak a fórumra, aztán elmenekültek, és Reyna ott maradt a közeledő
háború rémével Jászon fáradtnak látta álmában a lányt. Mások talán észre sem vették volna,
de Jászon ismerte annyira Reynát, hogy feltűnjön, milyen fáradt a tekintete, és feszült a
tartása a páncélszíjak alatt. A haja nedves volt, mintha az előbb zuhanyozott volna. A
rómaiak a tetőajtóra meredtek, mintha vártak volna valakit. Két alak lépett ki rajta. Az
egyikük egy faun volt. Nem - helyesbített Jászon. - Egy szatír. Megtanulta a különbséget a
Félvér Táborban, és Hedge edző is mindig kijavította, ha rosszul mondta. A római faunok
lógással és lejmolással töltötték az idejüket. A szatírok sokkal segítőkészebbek voltak, és
kivették részüket a félistenek ügyeiből. Jászon még nem látta ezt a szatírt, csak annyit tudott
róla, hogy a srác a görögök oldalát erősítette. Egyetlen faun sem lett volna képes ilyen
határozott képpel a rómaiak elé vonulni az éjszaka közepén. Zöld természetvédős pólót
viselt, amit a kihalás szélén álló bálnák, tigrisek meg más állatok képei díszítettek. Szőrös,
patában végződő lábát nem rejtette el. Kócos kecskeszakálla volt, és göndör, barna haját
rasztasapka fedte. A nyakában nádsíp lógott. Kezével a pólója szegélyét babrálta, de abból,
ahogy felmérte a rómaiak számát és fegyverzetét, Jászon biztos volt benne, hogy a szatír
nem először jár csatában. Egy vörös hajú lány volt vele, akit Jászon a Félvér Táborból ismert.
Az orákulum, Rachel Elizabeth Dare. Hosszú, kócos haja volt, testét fehér blúzba és hímzett
farmerbe bújtatta. Kék színű, műanyag hajkefével verdeste a combját, és úgy szorongatta,
mint egy talizmánt. Jászon emlékezett rá, amikor a tábortűz mellett elszavalta a prófécia
sorait, ami elindította az első, Piperrel és Leóval közös küldetésükre. Halandó lány volt,
vagyis nem félisten, és Jászon nem igazán értette, hogy a delphoi jósda szelleme miért pont
az ő testét bérelte ki. De az igazi kérdés ez volt: mit akar a rómaiaktól? Az orákulum Reynára
nézett, és előrelépett.
- Megkaptátok az üzenetem? Octavianus felkacagott.
- Különben már nem élnél, graecus. Remélem, hogy a megadási feltételekről akarsz
velünk tárgyalni.
- Elég! - állította le Reyna.
- Legalább kutasd át őket! - ellenkezett Octavianus.
- Szükségtelen - tanulmányozta Rachel Dare-t a lány. - Van nálad fegyver? Rachel vállat
vont.
- Csak a hajkefém, amivel egyszer szemen vágtam Kronoszt. A rómaiak nem tudták
eldönteni, hogy viccel-e. A halandó elég komolynak tűnt. És a barátodnál? - bökött álláva1 a
szatír felé Reyna. - Azt hittem, egyedül jössz.
- A társamat Grover Underwoodnak hívják, ő a Tanács vezetője.
- Miféle Tanácsé? - kiáltott fel Octavianus.
- A Párosujjú Patások Tanácsáé - felelte Grover vékony hangon, mintha meg lenne
ijedve, de Jászon sejtette, hogy a szatír tö-kösebb, mint amilyennek látszik. - Nektek
nincsenek fáitok, nem tudjátok, mi a természet? Van néhány hírem a számotokra. Én vagyok
Rachel hivatalos testőre. Reynán látszott, hogy nehezen állja meg mosolygás nélkül.
- Azt kérdeztem, van-e nálad fegyver.
- A nádsípom. - Grover elrévedő képet vágott, mintha eszébe jutott volna a múltja -
Percy sokat mondogatta, hogy a „Born to be wild” nádsípfeldolgozása veszélyes fegyver, de
szerintem nem volt olyan rossz! Octavianus íintorgott.
- Te is Percy Jackson barátja vagy. Már csak ez hiányzott. Reyna feltartotta a kezét.
Arany és ezüst kutyája a levegőbe szimatolt, de a lába mellett maradtak.
- A vendégeink eddig igazat mondtak. Vigyázzatok, ha hazudni kezdtek, a
beszélgetésünk nagyon szerencsétlen fordulatot vesz! Mondjátok el, miért jöttetek! Rachel a
zsebéből elővett egy szalvétát.
- Egy üzenetet hoztam Annabethtől. Jászon nem tudta, hogy jól hall-e. Annabeth a
Tartaroszban volt, nem küldhetett senkinek üzenetet egy szalvétán. Talán belezuhantam a
tengerbe, és meghaltam - gondolta halványan. Ez nem egy hétköznapi látomás. Biztos valami
halál utá-ni élmény. De az álom nagyon valószerű volt. Érezte a tetőn fújó szelet és a
közeledő vihart. Az Empire State Building felett cikázó villámok megcsillantak a rómaiak
páncélján. Reyna elvette az üzenetet. Olvasás közben minden újabb szónál magasabbra
szaladt a szemöldöke. Ajka döbbenten vált szét. Végül Rachelre nézett.
- Ezt valami vicc, ugye?
- Bárcsak az lenne! De tényleg a Tartaroszban vannak. -Hogy...?
- Nem tudom. Az üzenet egyszer csak megjelent az étkezőpavilon szent tüzénél.
Annabeth kézírása, felismerem. Neked szól. Octavianus felkapta a fejét.
- A Tartaroszban? Miről beszélsz? Reyna átnyújtotta az üzenetet. Octavianus magában
motyogott, miközben olvasta:
- Róma, Arakhné, Athéné... Athéné Parthenosz?! - nézett szét dühösen, mintha azt
várná, hogy valaki ellenkezni kezdjen. - Ez egy görög trükk! A görögök híresek a trükkjeikről.
Reyna visszavette tőle a szalvétát.
- Miért tőlem kér segítséget? Rachel mosolygott.
- Mert Annabeth bölcs, és hisz benne, hogy meg tudod csinálni, Reyna Avila Ramirez-
Arellano. Jászon úgy érezte, mintha felképelték volna. Senki nem használta Reyna teljes
nevét. Annyira utálta, hogy titokban tartotta. Jászon is csak akkor mondta ki hangosan,
amikor egyszer megpróbálta kiejteni, de Reyna úgy nézett rá, mintha fel akarná nyársalni.
„Ez egy kislány neve volt, aki valamikor San Jüanban lakott. De magam mögött hagytam,
amikor távoztam Puerto Ricóból” -mondta a fiúnak. Reyna döbbenten pislogott.
- Honnan tudod a nevem? -Tudod, hogy a monogramod RARA? - kotyogott közbe
Grover, és Reyna a tőréhez kapott.
- Csak úgy kérdeztem! - hadarta a szatír. - Nézd, mi nem merészkedtünk volna ide, ha
nem bíznánk Annabeth ösztönében. Ha egy római vezető segítene a legfontosabb görög
szobor, az Athéné parthenosz visszajuttatásában, megakadályozhatnánk a háborút.
- Ez nem csapda! - tette hozzá Rachel. - Nem hazudunk, erről a kutyáidat is
megkérdezheted. A fémkutyák nem mozdultak. Reyna elgondolkozva simogatta meg Aurum
fejét.
- Az Athéné Parthenosz. Vagyis a legenda igaz.
- Reyna! - kiáltott fel Octavianus. - Te komolyan fontolóra veszed a dolgot? Nem látod,
mire megy ki a játék, ha a szobor létezne is? Egy hajszálnyira vagyunk attól, hogy lerohanjuk
ezeket a görög hülyéket, ezek meg ilyen ócska trükkökkel akarják elterelni a figyelmünket! A
halálba akarnak küldeni! A rómaiak susmorogni kezdtek, közben a látogatóikat bámulták.
Jászon tudta, hogy Octavianus milyen meggyőző tud lenni, és a vezetőket máris maga mellé
állította. Rachel Dare a jós felé fordult.
- Octavianus, Apollón fia, a helyedben sokkal komolyabban venném! Még a rómaiak is
tisztelték a delphoi jósdát!
- Ha te vagy a delphoi jósda szelleme, akkor én Néró császár vagyok!
- Néró legalább játszott valamilyen hangszeren! - suttogta Grover. Octavianus keze
ökölbe szorult. A szél feltámadt, és úgy sziszegett a rómaiak körül, mint egy fé-szekaljnyi5
kígyó. Rachel Dare aurája zölden ragyogott, mintha smaragd reflektorfény hullt volna rá.
Aztán a szél elült, és a fény kihunyt A gúnyos vigyor eltűnt Octavianus ajkáról. A rómaiak
idegesen feszengtek^
- Te tudod - folytatta Rachel, mintha semmi sem történt volna. - Számodra nincs külön
próféciám, de a jövőből látok néhány képet Látom az Athéné Parthenoszt a Félvér-hegyen,
amit ő vitt oda - mutatott Reynára. - Ella fejből fújja a Szibillák könyvének sorait, és...
- Az hogy lehet? A Szibillák könyve több száz éve megsemmisült - vágott közbe Reyna.
- Tudtam! - bokszolt a tenyerébe Octavianüs. - Az a hárpia, amit a küldetésről hoztak,
és Ellának hívtak! Egyből tudtam, hogy a Szibillák könyvéből idéz! Most már mindent értek!
Az egyik példányt bemagolta. Reyna hitetlenkedve rázta a fejét.
- Ez meg hogy lehet?
- Nem tudjuk - ismerte be Rachel. - De a helyzet valóban ez. Ellának tökéletes
memóriája van. Szereti a könyveket. Valahogy sikerült elolvasnia a római próféciák könyvét.
Azóta ő az egyetlen hiteles forrásunk.
- A görögök már megint átvertek! Nekem azt hazudták, hogy a hárpia hülyeségeket
beszél. Ezek ellopták a hárpiánkat, nyomorult tyúktolvajok! Grover idegesen vállat vont.
- Ella nem a maga tulajdona! Szabad lény. Ráadásul imádja a Félvér Tábort. Az egyik
barátunkkal jár, akit Tysonnak hívnak.
- A küklopsz - emlékezett vissza Reyna. - A hárpia egy kük-lopsszal jár?!
- A hárpiának értékes római próféciák vannak a birtokában. Amíg a görögök nem adják
vissza, túszul ejtjük az orákulumukat. Örök, kapjátok el! - rikoltotta Octavianüs. Két centurio
előreszegezett pilumokkal megindult feléjük. GrO' ver játszani kezdett a sípján. A karácsonyi
daltól karácsonyfákká változtak a lándzsák. Az őrök döbbenten eldobták őket.
- Elég! - kiáltotta Reyna. A lány nem sűrűn emelte fel a hangját. De amikor így tett,
mindenki rá figyelt.
- Azt hiszem, eltértünk a témától! Rachel Dare, azt állítod, hogy Annabeth a
Tartaroszban tartózkodik, és sikerült egy üzenetet küldenie, amiben azt kéri, hogy én vigyem
az ősi földről a táborotokba a szobrot. Rachel bólintott.
- Csak egy római hozhatja vissza, és állíthatja helyre a békét.
- Miért akarnánk békét, miután megtámadtátok a városunkat? - tette fel a kérdést
Reyna.
- Te is tudod. Hogy elkerüljük a közelgő háborút. Hogy az istenek újra felálljanak a
görög és a római oldalon is. Gaia legyőzése érdekében együtt kell működnünk. Octavianüs
előrelépett, de Reyna egy gyilkos pillantással némaságra intette.
- Percy Jackson szerint a Gaia ellen vívott csatára az ősi földön, vagyis Görögországban
kerül sor.
- Az óriások is ott vannak - felelte Rachel. - Akármilyen mágiát vagy rituálét akarnak
használni a Földanya felébresztése érdekében, Görögországban fogják bevetni. De a
problémánk nem csak az ősi földet érinti. Ezért hoztam magammal Grovert. A szatír
megsimította kecskeszakállát.
- Az utóbbi hónapokban több szatírral és természetszellemmel beszéltem szerte a
kontinensen, és mindnek ugyanaz a véleménye. Gaia ébredezik. Vagyis már majdnem
magánál van. A najádok fülébe suttogva próbálja őket a maga oldalára állítani.
Földrengéseket keltve kidönti a driádok fáit. Csak a múlt héten számos helyen jelent meg, és
a barátaimnak még a szarvuk is leesett az ijedtségtől. Coloradóban az egyik hegyből
sziklaököl nőtt ki, és lecsapott egy bulipónit, akár egy legyet. Reyna értetlenül pislogott.
- Bulipónit?!
- Hosszú történet - vette át a szót Rachel. - A lényeg, hogy Gaia akárhol feltámadhat.
Ébredezik. A csata a világ minden részére kiterjed majd. Az első célpontjai a félistenek
táborai lesznek, mert el akarja pusztítani a fajtánkat.
- Ezek feltételezések, és csak arra jók, hogy eltereljék a figyelmünket! - kotyogott közbe
Octavianus. - A görögök megijedtek tőlünk, és megpróbálnak összezavarni bennünket.
Megint a régi trójai faló! Reyna megcsavarta a karddal és fáklyával díszített gyűrűjét. Anyja,
Bellona szimbólumai voltak, és az ékszert soha nem vette le az ujjáról.
- Marcus! - kiáltotta. - Hozd ki Scipiót az istállóból!
- Reyna, ne! - ellenkezett Octavianus. Reyna szembenézett a görögökkel.
- Annabethért teszem. Abban a reményben, hogy a táboraink között ismét béke lesz.
De ne higgyétek, hogy elfelejtem a Jupiter Táboron esett sérelmet! A ti hajótok lőtt a
városunkra, ti kezdtetek háborút, nem mi. Távozhattok! Grover dobbantott egyet a
patájával.
- Percy Jackson soha...
- Menjünk, Grover! - kérte Rachel, mintha azt mondaná, „amíg mehetünk”. Miután
távoztak, Octavianus Reyna felé pördült.
- Te megőrültél?!
- Én vagyok Róma praetora, én döntöm el, mi Róma érdeke.
- Biztosan nem az, hogy megölesd magad, és megszegd az egyik ősi törvényünket, ami
tiltja az ősi földre való utazást! De ha túl is élnéd, akkor sem találnád meg a hajójukat!
- Dehogynem - mondta határozottan Reyna. - Tudom, hogy Jászon hol fog megállni. Ha
Hádész Házában szembe akar szállni a szellemekkel, hadseregre lesz szüksége. Csak egy
helyen talál segítséget. Jászon alatt megbillent a torony. Eszébe jutott a beszélgetés, amit
néhány éve Reynával folytatott. Az ígéret, amit egymásnak tettek. Jászon tudta, melyik
helyre céloz Reyna.
- Ez őrültség - motyogta Octavianus. - Már így is ostrom alatt állunk. Tennünk kell
valamit! Azok a szőrös törpék ellopják az élelmünket, és szabotálják a felderítőink munkáját.
Ugye, te is tudod, hogy a görögök küldték őket a nyakunkra?
- Nem csodálkoznék rajta. De a parancsom nélkül eszedbe se jusson támadást indítani!
Csak a felderítést folytathatod, és a védelmünk erősítését. Keress szövetségeseket, és ha
elkapod a manókat, küldd őket a Tartaroszba! De a Félvér Tábort nem támadhatod meg,
amíg vissza nem térek! Octavianus összehúzta a szemét.
- Ha jól tévedek, a távollétedben a jós válik az első számú tisztté, vagyis én leszek a
vezér.
- Ez így van - mondta Reyna nem túl boldogan. - Viszont a parancsaimat megkaptad.
Mindannyian hallottátok - nézett végig az emberein. Tekintete azt üzente, ne merjék
megkérdőjelezni. Lobogó, bíbor palástban elviharzott, és hűséges kutyái követték.
Octavianus a centuriókhoz fordult.
- Gyűlést tartunk, amint Reyna elindult erre az őrült küldetésre. Lesz néhány apró
változtatás a parancsokban. Az egyik centurio kinyitotta a száját, de különös módon Piper.,
hangján szólalt meg:
- ÉBREDJ! Jászon szeme felpattant, és meglátta a gyorsan közeledő

XXXIV. + Jászon
Jászon túlélte. De majdnem otthagyta a fogát. Barátai később azt mesélték, hogy az utolsó
pillanatban vették észre a zuhanó srácot. Franknek nem volt már ideje, hogy sassá változzon
és elkapja, és más terv nem jutott eszükbe. Piper varázsbeszéde mentette meg, és hogy a
lány gyorsan kapcsolt. Olyan hangosat kiáltott, hogy Jászon úgy érezte, mintha egy
deíibrillátorral ütötték volna ki. Az utolsó pillanatban szelet idézett, így elkerülte a
becsapódást. Rossz lett volna zsírfoltként lebegni a tengeren. A fedélzetre érve félrehúzta
Leót, és útvonal-módosítást javasolt. Szerencsére Leó megbízott benne annyira, hogy nem
firtatta az okát - Furcsa nevű hely - vigyorgott Leó. - De te vagy a főnök! Az étkezőben ülve
Jászon éberebbnek érezte magát, mint valaha, és nem hitte, hogy valaha újra álom jön a
szemére. Állandóan járt a keze, és topogott a lábával. Arra gondolt, hogy szegény Leó min-
dig így érezheti magát, de a srácnak legalább mindig kéznél volt a humora. Ám Jászonnak az
álmában látottak után semmi kedve nem volt viccelődni. Ebéd közben elmondta, milyen
látomás tárult elé a zuhanás közben. A barátai hallgattak, és Hedge edző befalta a mogyoró-
krémes-banános szendvicsét a kerámiatányérral együtt. A hajó nyikorogva szelte az Adriát A
megmaradt evezők összevissza álltak. Festus néha belenyikorgott a hangszórókba, és közölte
a robotpilóta helyzetét A különös gépnyelvet csak Leó értette. Piper döbbenten rázta a fejét.
- Annabeth üzenetet küldött? Hogy lehetséges ez, amikor...
- Él, hála az isteneknek! Ennek örömére eszem egy kis csípős szószt! - mondta Leó.
Frank homlokráncai elmélyültek.
- Mit jelenthet ez az egész? Leó letörölte a szájáról a morzsákat
- Azt jelenti, hogy lökd már ide a csípős szószt Csang! Éhes vagyok! Frank átcsúsztatta
az asztalon a szószt
- Reyna tényleg meg akar keresni bennünket? Az ősi foki tabunak számít. Ezzel
megfosztja magát a praetorságtóL
- Ha túléli az utat. Gondoljatok bele, hogy nekünk is miiyen nehéz volt, pedig hét
félistenről beszélünk meg egy hadihajóról -gondolkozott hangosan Hazel.
- A francba, nyuszifül, már megint elfelejtetted, hogy én is itt vagyok - böffentett egy
tekintélyeset az edző. - Ez olyan sértő, hogy mindjárt szatirikus leszek! Jászon elmosolyodott.
Hedge edző néha nagyon idióta tudott lenni, de nem bánta, hogy itt van velük. Eszébe jutott
az álmában látott szatír, Grover Underwood. Nem is különbözhetett volna jobban az edzőtől,
de a maguk módján valahol mindketten nagyon bátrak voltak. Jászonnak eszébe jutottak a
Jupiter Tábor faunjai. Vajon másképp viselkednének, ha a római félistenek több ügyet
bíznának rájuk? A faunok foglalkoztatását is felírta képzeletbeli listájára. Lista. Eddig észre
sem vette, hogy fejben jegyzetek Pedig a Félvér Tábor elhagyása óta gyűjteni kezdte azokat a
pontokat, amiket „görögösíteni” kéne. A Jupiter Táborban nőtt fel. Jól érezte ott magát, de a
szabályokra mindig fittyet hányt, és sokszor kikerülte őket. Csak azért csatlakozott az Ötödik
Cohorshoz, mert mindenki óva intette ettől. Figyelmeztették, hogy a legrosszabb csapat. De
Jászon azt gondolta: „Rendben, akkor én majd legjobbat csinálok belőle”. Praetorságának
első indítványa az volt, hogy nevezzék át magukat Első Légióvá a Tizenkettedik helyett, hogy
ezzel is Róma megújulására utaljanak. Az ötlet kisebb lázadáshoz vezetett. Új Róma másból
sem állt, csak hagyományokból és tradíciókból. A szabályokat itt kőbe vésték, nem
változtatgatták. Jászon megtanult velük élni, és a vezetőségig jutott. De mióta mindkét
tábort volt szerencséje látni, az volt az érzése, hogy a Félvér Táborban többet tanult
önmagáról. Minden vágya az volt, hogy ha túléli a Gaia elleni harcot, és praetorságát
megőrizve visszatérhet a rómaiak közé, megreformálja táborát. Ez a feladata. De miért
ódzkodik ettől? Bűntudatot érzett, amiért Reynát magára hagyta... mégis a Félvér Táborba
szeretett volna visszatérni Piperrel és Leóval együtt. Ebből azt a következtetést vonta le,
hogy bizonyára nagyon rossz vezető.
- Jászon! Argó II. hívja Jászont! - hallotta Leó hangját, és akkor vette észre, hogy
minden szem rászegeződik. Várták a véleményét. Akár visszatér Új Rómába az ütközet után,
akár nem, Jászonnak most praetorként kellett viselkednie.
- Bocs! - érintette meg a csíkot, amit Szkirón lőtt a hajába. -Valóban kemény dolog
átjutni az Atlanti-óceánon, de ismerem Reynát, és tudom, hogy neki menni fog. Piper
elgondolkozva kavargatta a levesét. Jászon tartott tőle, hogy a lány még mindig féltékeny
Reynára, de a mosolya inkább vagány volt, mint bizonytalan, amikor felnézett az ételből.
- Régen láttam már Reynát. Hogy talál ránk? Frank feltartotta a kezét.
- Mi lenne, ha küldenénk neki egy írisz-üzenetet?
- Újabban rosszul működik. Szörnyű a vétel. Esténként szeretném szétrúgni annak a
szivárványistennőnek a színes...! - morogta az edző, de nem fejezte be a mondatot. A képe
céklavörös lett.
- Ha már itt tartunk, edzőkém, elárulná, kit hívogat éjszakánként? - vigyorgott Leó.
- Én? Senkit! Csak...
- Csak arra céloz, hogy az írisz-üzenet rosszul működik a hajón. - Az edző hálásan nézett
megmentőjére, Hazelre. - Valami interferencia lépett fel. Talán Gaia okozza. A rómaiakkal
még nehezebb lenne kapcsolatba lépni, mert valószínűleg védik magukat. Jászon hol Hazelre,
hol a szatírra nézett, és azon tűnődött, vajon mit titkolhatnak. Jászonnak most jutott eszébe,
hogy az edző már alig emlegeti Mellie-t, a felhőnimfát. Frank az asztalon dobolt az ujjával.
- Reynának nincs mobilja? Hagyjuk! Az Atlanti-óceán felett egy pegazuson vágtatva
úgysem lenne térereje. Jászon nagyon is jól emlékezett arra, hogy mennyi veszély leselkedett
rájuk az óceánon, s hányszor vesztek majdnem oda. Ha arra gondolt, hogy Reyna egymaga
vállalkozott az átkelésre, nem tudta eldönteni, bolond vagy bátor-e a lány.
- Megtalál bennünket - szólalt meg végül. - Az álomban arról beszélt, hogy Hádész
Házába tartva útba ejtek egy bizonyos helyet. Az igazat megvallva, én el is feledkeztem róla,
de valóban meg kell látogatnom. Piper közelebb hajolt hozzá, karamellszínű hajfonata a
vállára hullott. Amikor szivárványos szemével ránézett, Jászon képtelen volt gondolkozni.
- Hol az a hely? - kérdezte a lány.
- Egy Split nevű városban.
- Split - ismételte a lány, akinek olyan illata volt, mint a virágzó Ionénak.
- Mit csinálsz? Ja, igen - rázta meg a fejét Jászon. Piper Aphro-dité-mágiájától
leblokkolt az agya, de nem nyavalygott, mert ennél kellemesebb büntetést el sem tudott
képzelni Reyna emlegetéséért - Nemsokára ott leszünk, ugye, Leó? Leó megnyomta a
távbeszélő gombját.
- Mi a helyzet, öregfiú? - kérdezte Festustól. Az orrdísz nyikorogva és gőzölögve
válaszolt.
- Azt mondja, tíz perc múlva kikötünk - fordított Leó. - De továbbra sem értem, mit
akarsz Horvátországban, különösen egy Split nevű helyen. Ennyi erővel Piacosnak is
elnevezhették volna.
- Mi? Horvátországba megyünk? - kérdezte Hazel. Jászonnak feltűnt, hogy a többiek
nem szívesen néznek a lány szemébe. Mióta Szkirónt megtévesztette a Köddel, még ő is
tartott tőle. Tudta, hogy ez nem szép dolog tőlük, hiszen Hazel nem tehetett róla, hogy Pluto
lányának született. De a hegytetőn nagyon veszélyes mágiát használt. Ráadásul Hazel
beszámolója szerint Pluto személyesen is megjelent előtte. A rómaiak az ilyen eseteket
szokták rossz előjelnek nevezni. Leó félretolta a chipszet és a csípős szószt. -Igazság szerint
már egy napja Horvátországban vagyunk. A partja mellett hajózunk. Hogy is hívták a
rómaiak? Diplomácia?
- Dalmáciának - szólalt meg váratlanul Nico, és Jászon majdnem ugrott egyet ijedtében.
Te szent Romulus... Jászon legszívesebben csengőt kötött volna Nico nyakába, hogy
észrevegye, ha a közelében tartózkodik. Nagyon idegesítő szokása volt a srácnak, hogy
szeretett észrevétlenül meghúzódni valamelyik sarokban. Nico előrelépett, és sötét szemét
Jászonra szegezte. Mióta kimentették az edényből, alig aludt, és még kevesebbet evett,
mintha továbbra is az Alvilágból hozott gránátalmamagokkal üzemelne, amik a túlélést
jelentették számára. Sajnos a fiú Jászont a kelleténél jobban emlékeztette egy hullaevő
szellemre, amivel San Bernardinóban találkozott.
- Dalmácia római provincia volt egykor. Fogadjunk, hogy Di-ocletianus palotájába
tartasz! Hedge edző újabb heroikus böfögést eresztett meg.
- Kinek a palotájába? Dalmáciából származnak a dalmata ebek? Mert a 101 kiskutyától
máig rémálmok gyötörnek. Frank megvakarta a fejét.
- Miért? Hedge edző nagy levegőt vett, mintha kiselőadásba akarna kezdeni a
rajfilmkutyák démoni gonoszságáról, de Jászon nem volt rá kíváncsi.
- Nico helyesen mondja. Diocletianus palotájába tartok. Reyna is oda tart, mert tudja,
hogy nem hagynám ki. Piper felhúzta a szemöldökét.
- Elárulnád, honnan tudja? Volt róla netán egy könyved, amit rongyosra olvastál?
Jászon az érintetlen szendvicsére bámult. Nehezére esett arról beszélni, milyen volt az élete,
mielőtt Juno kitörölte a memóriáját. Annyira valószerűtlennek tűntek a Jupiter Táborban
töltött évei. Mintha egy film lett volna, amiben ő csak eljátszotta a szerepét.
- Reynával sokat beszélgettünk Diocletianusról. Remek vezetőnek tartottuk, szinte a
példaképünk lett. Arról ábrándoztunk, hogy egyszer meglátogatjuk a palotáját. Persze
tudtuk, hogy ez csak álom marad. Az ősi föld tiltott terület a számunkra. De megfogadtuk,
hogyha mégis eljutnánk oda, akkor a palota lenne az első hely, amit megnéznénk.
- Diocletianus - ejtette ki Leo a nevet, hogy felidéz-e benne valamit, de aztán megrázta
a fejét. - A büdös életben nem hallottam róla. Mitől volt akkora ász? Frank sértett képet
vágott.
- ő volt az utolsó nagy pogány uralkodó! Leo a szemét forgatta.
- Miért nem lep meg, hogy te ezt vágod, Frank Csang?
- Miért ne tudnám? Ö volt az utolsó vezető, aki az olimposzi isteneket imádta, mielőtt
Constantinus bevezette a kereszténységet Hazel bólintott.
- Nekem rémlik valami. A Szent Ágnes Iskolában azt tanították a nővérek, hogy
Diocletianus legalább akkora gonosztevő volt, mint Néró vagy Caligula. Miért tekintettétek a
példaképeteknek? - nézett kérdőn Jászomra.
- Mert nem csak gonosztevő volt. A keresztényeket tűzzel-vas-sal üldözte, ez tény, de
jó vezető volt. Egy senkiből lett valaki, miután csatlakozott a légióhoz. A szülei még
rabszolgák voltak. Legalábbis az anyja. A félistenek előtt nem titok, hogy az apja Jupiter volt.
Az utolsó félisten, aki Rómát uralta, és ő volt az első császár, aki nyugdíjba vonult. Békésen
visszaadta a hatalmát. Dalmáciából származott, ezért oda tért vissza, miután felépítette a
palotát, ami köré Split városa nőtt... Amikor észrevette, hogy Leó úgy tesz, mintha lázasan
jegyzetelne, szünetet tartott.
- Folytassa, Grace tanár úr! Ötöst szeretnék a vizsgán! - adta a strébert Leó.
- Dugulj el, Leo! - Piper lenyelt egy újabb kanál levest. tok már el, hogy mi érdekes
annyira Diocletianus palotájában! Nico előrehajolt, és leszákított magának egy szőlőszemet.
Talán az volt az egész napi diétája.
- Máig kísérti Diocletianus szelleme.
- Jupiter gyermeke volt, mint én - folytatta Jászon. - A sírját évszázadokkal ezelőtt
lerombolták. Reynával azt tervezgettük, hogy megtaláljuk Diocletianus szellemét, és
megkérdezzük tőle, hová temették el, mert állítólag mellette pihen a jogara. Nico ajkán
gúnyos és ijesztő mosoly jelent meg.
- Ismerem ezt a legendát.
- Melyiket? - kérdezte Hazel. Nico a testvéréhez fordult.
- Diocletianus jogara képes a római légió szellemeinek meg-idézésére. Minden
katonáéra, aki a régi isteneket imádta. Leó füttyentett.
- Most már engem is érdekel a dolog. De jó is lenne egy törő-zúzó, pogány, primitív
zombihadsereggel az oldalunkon bevonulni Hádész Házába!
- Nagyjából erről van szó - felelte Jászon.
- Nincs sok időnk - figyelmeztette őket Frank. - Már július kilencediké van. Vár ránk
Epirusz és a Halál Kapuja...
- Amit szigorúan őriznek - motyogta Hazel. - Egy füstös képű óriás meg egy varázslónő,
aki... Nem tudom, mit akar. Apám szerint újjá akarja építeni a birodalmát. Nem hangzik jól,
és az már eleve gáz, hogy apám személyes figyelmeztetésben részesített. Frank felmordult:
- Ha mindezt túlélnénk, még mindig meg kellene találnunk a helyet, ahol az óriások
Gaiát ébresztgetik, méghozzá augusztus elseje előtt. Percy és Annabeth minél többet időzik a
Tartaroszban, annál... ^
- Tudomtftudom - ment át vadgalambba Jászon. - Mindjárt Splitben leszünk. De megéri
időt szánni a jogar megkeresésére. A palotában hagyok egy üzenetet Reynának, amiben
tudatom vele az útvonalunkat. Nico bólintott.
- Diocletianus jogara jelentősen növelné az esélyeinket. Szükséged lesz a segítségemre.
Jászon úgy tett, mintha örülne a felajánlásnak, de rosszul lett a gondolattól, hogy Nicóval kell
mászkálnia. Percy elég rázós sztorikat regélt a srácról. Például, hogy a hűsége nem
bombabiztos, és hogy több időt töltött a halottakkal, mint az élőkkel. Egyszer még csapdába
is csalta Percyt Hádész palotájában. Igaz, Nico ezt azért tette, hogy a görögöket segítse a
titánok elleni harcban, de akkor is... Piper megszorította a fiú kezét.
- Jó bulinak ígérkezik. Én nem hagynám ki. Jászon majdnem felkiáltott, hogy
„Köszönöm nektek, istenek!” de sikerült csendben maradnia. De Nico a fejét rázta.
- Kizárt, Piper. Csak Jászon és én mehetünk. Diocletianus szelleme talán megjelenik
Jupiter fia előtt, de más félistenek... elijesztenék. Egyedül én vagyok képes beszélni a
szellemével, még Hazel sem tudna. Nico szeme kihívóan csillogott. Kíváncsi volt, hogy Jászon
szembe mer-e szállni vele. A hajócsengő megszólalt. Festus nyikorgott valamit. Leó felnézett.
- Megérkeztünk Siccbe, akarom mondani Splitbe!
- Nem hagyhatnánk Horvátországban Leót? - kérdezte Frank. Jászon felállt.
- Frank, te fogod védeni a hajót a távollétünkben! Leó elvégzi a szükséges javításokat.
A többiek segítenek neki. Nico és én..?J* nézett Hádész fiára. - Megkeressük Diocletianust.

XXXV, + Jászon
Jászon először A fagylaltozó előtt látta meg az angyalt. Az Argó II. egy öbölben horgonyzott,
ahol további hat-hét hajó várakozott. A halandók észre sem vették a görög hadihajót, de
Jászonék a biztonság kedvéért elkötöttek egy könnyű csónakot az egyik kirándulóhajóról, és
azzal szálltak partra, ahol aztán elvegyültek a tömegben. Az ember első benyomása az volt,
hogy Split egész klassz város. A kikötő mentén hosszú, pálmafákkal szegélyezett sétaút
futott. A kávézókban turisták lazítottak, élvezték a kellemes délutánt, és tucatnyi különféle
nyelven karattyoltak. A levegőben friss virág és grillezett hús illata szállt. A sugárúton túl
elterülő város a középkori kastélyok, római falak, cserepes lakóházak és modern
irodaépületek egyvelege volt. Szürkészöld dombok hullámzottak egy hegyvonulatig. Jászont
nyugtalanította a hegy látványa. Kétpercenként a sziklák felé sandított, és várta, mikor állnak
össze Gaia arcává az árnyékok. A korzón jártak, amikor észrevette a fagyit vásárló, szárnyas
alakot. Az eladónő unottan számolta le neki a visszajárót, de a turisták Is simán elmentek az
angyal hatalmas szárnya mellett. Jászon oldalba bökte Nicót. - Látod, amit én látok?
- Fagyizni akarsz? A fagylaltárus felé baktatva Jászon azon aggódott, nehogy Boreász,
az északi szél fiával hozza össze őket a sors. Az angyal oldalán sajnos olyan recés bronzkard
lógott, mint amilyen a boreádoknak volt Jászon legutóbbi találkozása nem végződött velük
túl szerencsésen. De a fickó inkább tűnt lazának, mint hűvösnek. Piros atlétát viselt,
bermudanadrágot és szandált. Szárnya a vörös különböző árnyalataiban játszott, mint egy
japán kakas tolla alkonyi fényben. Kreol bőre volt, és fekete, göndör haja, mint Leónak.
- Ez nem egy visszatért lélek, és nem is az Alvilág teremtménye - suttogta Nico.
- De nem ám, és kétlem, hogy fagylaltozni jött ide.
- Akkor ki ez? - tűnődött Nico. Tíz méterre lehettek tőle, amikor a szárnyas alak
egyenesen rájuk nézett. Mosolygott, majd fagyival a kezében a háta mögé intett, és eltűnt.
Jászon a szelek irányítása során szerzett annyi tapasztalatot, hogy követni tudja a fickó útját.
Egy langyos szellő vörös és arany csíkjait látta áthaladni az úton, ami aztán piruettezett a
járdán, és elfújta a turistabolt előtti állványról a képeslapokat. A szél az erődszerű épületek
felé táncolt.
- Ott a palota - suttogta Jászon. - Gyere! Hiába pergett el kétezer év, Diocletianus
palotája lenyűgöző maradt. A viszonylag épségben lévő rózsaszín gránitköveit omladozó
oszlopok vigyázták, és ívelt ablakok díszítették, ötszáz méter hosz-szán nyújtózott, és húsz
méter magas volt. A köréje zsúfolt modem üzletek és házak valósággal eltörpültek mellette.
Jászon el tudta képzelni, milyen lehetett a palota új korában. Szinte látta maga előtt a
bástyákon posztoló őröket és a falon Róma arany sasait. A szélangyal - ha az volt - ki-be
suhant a rózsaszín gránit-ablakokon, aztán eltűnt a túloldalon. Jászon a bejáratot kereste.
Héhány saroknyira meg is találta, de jegyre váró turisták sora kígyózott előtte. Jegyváltásra
biztosan nem volt idejük.
- Meg kell találnunk! Kapaszkodj!
- De... Jászon megragadta Nicót, és felkapta a levegőbe. Nico ellenkezni próbált, de
átröppentek a fal felett, be az udvarra, ahol fényképező turisták mászkáltak. Egy kissrác
kimeresztett szemmel megrázta a fejét, mintha berúgott volna a gyümölcslétől. De más nem
vette észre a furcsa jelenetet. Balról oszlopok tartották a málladozó boltíveket, míg jobbról
márványépület magasodott, aminek falán hosszúkás ablakok sorakoztak.
- Az oszlopcsarnok. Innen nyűt Diocletianus privát rezidenciája - mondta Nico, aztán
összehúzta szemöldökét - Utálom, ha hozzám érnek. Ne merj még egyszer felkapni! Jászon
válla megfeszült. A fiú hangjából kihallotta a fenyegetést. Különben felnyársallak a sztűgiai
kardommal.
- Rendben - felelte végül. - Honnan ismered ezt a helyet? Nico szeme az átriumra
siklott. Talált néhány lefelé vezető lépcsőt.
- Már jártam itt - mondta, és a szeme olyan sötét volt, mint a kardja. - Biancával és az
édesanyámmal. Velencéből ugrottunk át. Körülbelül hatéves lehettem.
- Akkor az 1930-as évekről beszélünk, ugye?
- 1938 körül voltunk itt - felelte Nico elgondolkozva. - Miért érdekel? Látod a szárnyas
fickót valahol?
- Nem - felelte Jászon, aki továbbra is Nico múltját próbálta agyilag megemészteni.
Jászon híres volt arról, hogy a csapata tagjaival igyekezett jó kapcsolatot kialakítani. A maga
kárán tanulta meg, hogy ha valakire az életedet kell bíznod, akkor jobb, ha az illető
szimpatizál veled, és megbíztok egymásban. Nicón nehéz volt kiigazodni.
- Furcsa lehet... Egy másik időből érkezni.
- Még annál is furcsább - bámulta a kőlapokat Nico, aztán nagy levegőt vett. - Beszélni
sem szeretek róla. De Hazel még nálam is rosszabbul járt. ő még több dologra emlékszik a
fiatalkorából. Neki vissza kellett jönnie a halálból, és hozzászoknia a modern korhoz. Én... és
Bianca a Lótusz Hotelben várakoztunk. Különös, de ez megkönnyítette az átállást.
- Percy mesélt a helyről. Hetven évig voltatok ott, de csak egy hónapnak éreztétek.
Nico addig szorította össze az öklét, amíg az ujjai el nem fehé-redtek.
- Percy mindent elmesélt rólam, gondolom. Hangja keserűen csengett. Jászon nem
értette az okát. Annyit tudott, hogy Nico Percyt okolta Bianca haláláért, de Percy szerint ez a
nézeteltérés már elsimult közöttük. Pipernek az volt a véleménye, hogy Nico hajt
Annabethre. Lehet, hogy most is a féltékenységet hallotta ki a szavaiból. Jászon továbbra
sem kapiskálta, hogy Nico miért taszítja el magától az embereket. Miért nem tölt több időt
egyik táborban sem, és miért van olyan sokat a holtakkal? Azt meg végképp nem értette,
miért vállalta, hogy az Argó II.-t elvezeti Epiruszig, ha rühelli Percy Jacksont. Nico tekintete az
ablakokra siklott.
- Mindenhol római holtakat érzékelek. Lárokat. Lemurokat Figyelnek bennünket, és
nem örülnek nekünk.
- Nem örülnek nekünk?! - vándorolt a kardjára Jászon keze.
- Nem csak nekünk, senkinek - mutatott az udvar nyugati végében álló kőépületre
Nico. - Az volt Jupiter temploma, de a keresztények keresztelőkápolnává alakították át,
aminek a római szellemek természetesen nem örülnek. Jászon a sötét ajtóra sandított. Még
nem találkozott Jupiterrel, de mindig hús-vér személyként gondolt az apjára, ö egy fickó, aki
belezúgott az anyjába. Tudta, hogy az apja halhatatlan, de igazából csak akkor fogta fel,
amikor az ajtóra nézett, amin ezer évvel ezelőtt emberek léptek be, hogy imádják. Jászon
már a gondolattól is migrént kapott
- Az meg - mutatott Nico egy hatszög alakú épületre, amit szabadon álló oszlopok
álltak körül - a császár mauzóleuma volt
- De a sírja már nincs itt - tűnődött Jászon.
- Évszázadokkal ezelőtt elvitték innen. A birodalom bukását követően a palotából
keresztény templom lett - bólintott Nico. Jászon nagyot nyelt.
- Vagyis, ha Diocletianus szelleme itt kísért valahol, akkor...
- Nagyon dühös a világra. Az oszlopcsarnokban feltámadt a szél, faleveleket és
papírszemetet görgetett a köveken. Jászon észrevett valamit a szeme sarkából. Egy elsuhanó
arany és vörös foltot. Amikor megpördült, vörös toll hullt a lefelé vezető lépcsősorra.
- Arra! - mutatta Jászon. - Amerre a szárnyas fickó. Hová vezet a lépcső? Nico kihúzta a
kardját. Mosolya sokkal ijesztőbb volt, mint amikor összehúzta a szemöldökét.
- A föld alá. A kedvenc helyemre. « « « Jászon jobban szeretett a föld felett járni. Mióta
a Colosseum alatt Percyvel és Annabethszel összecsaptak az ikeróriásokkal, rémálmainak
nagy része a föld alatt játszódott, és sűrűn szerepeltek benne csapóajtók meg
hörcsögkerekek. Az sem könnyítette meg a helyzetet, hogy Nico vele volt A fiú sztűgiai
vasból készült kardja még sötétebbé tette az árnyakat, mintha a pokoli fém minden fényt és
hőt kiszippantott volna a levegőből. Tágas pincében haladtak, aminek mennyezetét vastag
oszlopok tartották. A mészkőtömbök annyira régiek voltak, hogy összeolvasztotta őket az
évszázados pára, és egybefüggő felületet alkottak, mintha barlangban járnának. A turisták
fent maradtak. Valószínűleg okosabbak voltak a félisteneknél. Jászon előhúzta a gladiusát.
Továbbhaladtak az alacsony boltívek alatt, és lépteik visszhangot vertek a falak között. Az
utcaszinten rácsos ablakok sorakoztak, ettől még zártabbnak érződött a hely. Még a beeső
fénypászmák is börtönrácsokat idéztek, és ősi por táncolt bennük. Egy tartógerenda mellett
elhaladva Jászon balra nézett, és majdnem szívinfarktust kapott. Diocletianus márványból
készült mellszobra bámult vissza rá, méghozzá elég megrovóan. Jászon nagy levegőt vett.
Úgy döntött, itt helyezi el Reynának szóló üzenetét. Biztonságos távolságra van a turistáktól.
Reyna megtalálja majd, hisz olyan jó a szimata, mint egy vadászkutyának. Az üzenetet
bedugta a mellszobor és a talpazat közötti résbe, és hátralépett. Diocletianus márványszeme
a frászt hozta rá. Terminus jutott eszébe róla, a beszélő istenszobor, aki Új Rómát vigyázta.
Csak remélte, hogy Diocletianus mellszobra nem kiált rá, vagy nem kezd el dalolászni.
- Helló! Mielőtt felfogta volna, hogy nem a szobor köszönt neki, levágta Diocletianus
fejét, és a szobor széttört a padlón.
- Ez nagyon csúnya dolog volt - mondta a háta mögül érkező hang. Jászon megfordult.
A szárnyas fickó az egyik oszlopnak támaszkodva egy bronzkarikát dobálgatott A lába előtt
gyümölcsökkel megrakott fonott kosár állt. - Mit ártott neked a császár? Szél támadt Jászon
lába körül. Fölkapta a kődarabokat, és visz-szafújta a szobor nyakára, ahol újból összeálltak
Diocletianus fejévé.
- Véletlen volt. Megijesztett - szabadkozott Jászon. A szárnyas fickó felkacagott.
- A nyugati szelet sok mindennek nevezik. Melegnek, lágynak, életet adónak vagy
pokoli helyesnek, de ijesztőnek még senki sem nevezett. Az ijesztgetést meghagyom
modortalan öcsémnek, az északi szélnek. Nico hátrálni kezdett.
- Nyugati szél? Vagyis maga...
- Favonius - mondta ki Jászon. - A nyugati szél istene. Favonius mosolyogva meghajolt.
Láthatóan örült a közismertségnek.
- Hívhattok a római nevemen, de a görögön is, ha görögök lennétek, vagyis
Zephürosznak. Nem akadok fent rajta. Nico bezzeg kiakadt.
- Magának miért nem áll harcban a római és a görög oldala, mint a többi istennek?
- Néha azért fáj a fejem - rántotta meg a vállát Favonius. - Olyan is előfordult, hogy a
görög khitónomban ébredek, pedig biztos vagyok benne, hogy az SPQR-feliratú pizsimben
feküdtem le. De a háború tényleg nem zavar különösebben. Én kisisten vagyok, nem esik rám
reflektorfény. A félistenek között kitört vihar-a-biliben nem nagyon érint. Jászon tétovázott,
eltegye-e a kardját.
- Mit keres itt?
- Ó, elég sok dolgom van! Hordozom a gyümölcsös kosárkámat. Kérsz belőle?
- Nem, kösz!
- Az előbb ettem egy fagyit, most meg egy karikát dobálok -pörgette meg a
bronzdarabot az ujja végén. Jászon nem tudta, mit akar a karikával, de igyekezett a lényegre
koncentrálni.
- Úgy értem, miért vezetett minket a pincébe?
- Diocletianus szarkofágja miatt. Itt nyugodott, de a keresztények elvitték a koporsóját,
aztán a barbárok elpusztították. Azt szerettem volna megmutatni, hogy amit kerestek, már
nincs itt. Az uram magával vitte.
- Az ura? - kérdezte Jászon, és eszébe jutott a Pike-csúcs stúdiójában tett
villámlátogatás, ahol egy szakállas vadember időjárásjelentéseket közvetített, és azt állította,
hogy ő minden szél apja.
- Ugye, nem Aioloszról van szó?
- Arról a szelesről? Dehogy!
- Eroszról beszél - vetette oda gúnyosan Nico. - Latinul Cupi-dóról. Favonius
mosolygott.
- Ügyes vagy, Nico di Angelo! Jó újra látni téged! Régen nem volt szerencsénk
egymáshoz. Nico most húzta csak igazán össze a szemöldökét.
- Soha nem találkoztam magával.
- Te nem láttál engem, de én figyeltelek - pontosított az isten.
- Láttalak, amikor kisfiúként itt jártál, és azóta többször is. Tudtam, hogy visszatérsz,
hogy találkozz az urammal. Nico még a szokásosnál is sápadtabb lett. Úgy járt ide-oda a
szeme, mintha csapdába ejtették volna.
- Miről beszél ez, Nico? - kérdezte Jászon.
- Fogalmam sincs. Semmiről.
- Semmiről? Akit legjobban szerettél, a Tartaroszba került, és most sem nézel szembe
az igazsággal? Jászon hirtelen úgy érezte, mintha hallgatózna. Akit legjobban szeretett.
Eszébe jutott, amit Piper Nicóról mondott Hogy bejön neki Annabeth. Ezek szerint még ennél
is többről volt szó.
- Diocletianus jogaráért jöttünk - próbált kétségbeesetten témát váltani Nico. - Hol
van? Favonius szomorúan bólintott
- Diocletianus szellemével egyszerű lenne találkozni, Nico, de rád nagyobb
megpróbáltatások várnak. Mielőtt Diocletinus palotája ide épült, itt nyílt a kapu a mesterem
udvarába. Én évezredek óta itt vagyok, hogy a szerelemre szomjazókat az uram színe elé
vezessem. Jászonnak nem tetszett, hogy az isten megpróbáltatásokat emleget. Nem bízott
ebben a kosaras, szárnyas, karikát pörgető istenben. Hirtelen felködlött benne egy történet,
amit a Jupiter Táborban hallott.
- Mint Pszükhét, Cupido feleségét, ót is maga vitte a mestere palotájába. Favonius
pislogni kezdett. -Remek, Jászon, igazán remek! Pontosan innen repítettem Pszükhét a
mesterem karjaiba. Diocletianus ezért építette ide a palotáját. Ezt a helyet ősidők óta a
nyugati szél dajkálta - tárta szét a karját. - Ez volt a nyugalom és a szeretet szigete a
nyugtalan világban. Amikor Diocletianus palotáját kirabolták...
- Maguk vitték el a jogarát - találgatta Jászon.
- Megőrzésre - bólintott Favonius. - Egyike lett Cupido megannyi kincsének. Egy jobb
idő emléke. Ha meg akarjátok szerezni... - fordult Nico felé az isten. - Kénytelenek vagytok
találkozni a szerelem istenével. Nico az ablakrácsok között behulló fénypászmákra sandított,
mintha ki akarna surranni köztük. Jászon nem tudta, mit akar Favonius. De ha Nicónak csak
be kell vallania, melyik lány jön be neki, akkor nem veszélyes az ügy.
- Menni fog, Nico! - bátorította Jászon. - Egy kicsit ciki, de cserébe megkapjuk a jogart.
Nico nem tűnt meggyőzöttnek. Mintha a rosszullét kerülgette volna. De megfeszítette a
vállát és bólintott.
- Igazad van. Nem fogok berezelni a szerelem istenétől. Favonius vigyorgott.
- Ez a beszéd! Kértek egy harapást, mielőtt elindulnánk? - Egy zöld almát vett ki a
kosárból. - Mindig elfelejtem, hogy az én jelképem az éretlen gyümölcs. Bocs. Nem értem,
miért nem becsülik jobban a tavaszi szelet! A nyárnak jut minden jó.
- Nem vagyunk éhesek. Vigyen minél előbb Cupidóhoz! -mondta Jászon. Favonius
megpörgette a karikát az ujján, és Jászon teste eltűnt a levegőben.

XXXVI + Jászon
Jászon nem először szállt a széllel. De most eggyé vált vele. Elvesztette önmaga fölött az
irányítást, gondolatai szétperegtek, és nem érzékelt határt a teste és a világ között. Talán a
szörnyek is így érzik (vagy inkább nem érzik) magukat, miután porrá váltak. Jászon nagyon is
érezte Nico jelenlétét. A nyugati szél a Split felett lévő palotába röpítette őket. Átsuhantak a
dombokon, a római akvaduktokon, a főutakon és a szőlőskerteken. A hegyhez közeledve
Jászon felfedezett egy omladozó, római várost az egyik völgyben. Pusztuló falak, szögletes
alapok és repedezett utak, amiket benőtt a fŰ és a gyom. Felülről olyan volt, mint egy
bemohásodott társasjáték. Favonius lerakta őket a romváros közepére, egy törött oszlop
mell# ami akkora volt, mint egy cédrusfenyő. Jászon visszazökkent a testébe, amit egy
pillanatig kibírhatat-lannak érzett. Mintha ólomkabátba bújt volna. - A halandók teste
rémesen nehéz - mondta Favonius, mintha a gondolataiban olvasna. A szélisten a közeli
falon ült kosarával, és kitárt, vörös szárnyait süttette a nappal. - Nem értem, hogy tudjátok
elviselni. Jászol* körbenézett. Valamikor ez egy virágzó város lehetett Látta a templomok és
fürdők romjait, a félig eltemetett amfiteátrumot. A szobortalapzatok üresen álltak.
Oszlopsorok meneteltek a semmibe. Az ősi városfalak úgy hullámoztak a hegyoldalban, mint
egy kövekkel díszített, zöld vászon mintázata. A városban néhol ásatások folytak, de a
nagyobbik része teljesen elhagyatottnak tűnt, mintha kétezer éve prédául dobták volna az
elemeknek.
- Üdvözöllek benneteket Salonában, Dalmácia fővárosában, Di-ocletianus szülőhelyén!
Mielőtt város épült volna ide, ez volt Cupido otthona. A név úgy visszhangzott, mintha
hangok sokasága ismételné suttogva a romok közül. Ez a hely még a palota pincéjénél is
ijesztőbb volt. Jászon nem sokat gondolt Cupidóra eddigi élete során, de ijesztőnek soha
nem tartotta. A római félistenek számára egy szárnyas kisbaba volt játék íjjal és nyíllal, aki
Valentin-napon pelenkában repked.
- Cupido nem ilyen - mondta Flavonius. Jászon szeme megrebbent.
- Maga olvas a gondolataimban?
- Nincs rá szükségem - dobta a bronzkarikát a levegőbe Favo-nius. - Mind így gondoltok
rá, amíg nem találkoztok vele. Nico egy oszlophoz támaszkodott, a lába pedig láthatóan
remegett.
- Mi van veled? - indult el felé Jászon, de Nico elhessentette. Nico lábánál megbámult
és elszáradt a fű. A halálfolt terjedni kezdett, mintha méreg szivárogna cipője talpából.
- Megértem az aggodalmadat, Nico di Angelo - folytatta együtt érző hangon Favonius. -
Tudod, hogyan lettem Cupido szolgája?
- Én nem szolgálok senkit, különösen nem Cupidót - suttogta a fiú. De Favonius úgy
folytatta, mintha meg sem hallotta volna: 5
- Szerelmes lettem egy halandóba, akit Hüakinthosznak hívtak. Különleges férfi volt.
- Férfi?! - Jászon agya még mindig zavart volt a repüléstől, és nem fogta fel rögtön a
hallottakat. - Végül is...
- Férfi, Jászon Grace - emelte fel Favonius a szemöldökét. -Szerelmes lettem egy
srácba. Ez talán sokkol téged? Jászon nem tudta eldönteni. Általában igyekezett nem
belegondolni az istenek magánéletébe, akárkibe voltak szerelmesek. Végül is Jupiter sem a
visszafogott viselkedéséről volt híres. Az olimposziak botrányos szerelmi életéhez képest
Favonius románca egyáltalán nem volt sokkoló, még ha egy fiúval kavart is.
- Nem - mondta végül. - Cupido meglőtte a nyílvesszőjével, és szerelmes lett? Favonius
felkacagott.
- Túlságosan leegyszerűsíted a dolgot! A szerelem bonyolult. Apollón azt állította, hogy
csak barátok Hüakinthosszal, de amikor egyik nap megláttam, hogy együtt dobálgatják a
karikákat... Már megint a karikák - gondolta Jászon.
- Ez egy játék. Karikákat dobálnak rá a rudakra - magyarázta Nico törékeny hangon.
- Kicsit bonyolultabbak voltak a szabályok, de valami ilyesmi -hagyta rá Favonius. -
Ahelyett, hogy nyíltan kérdőre vontam volna őket, szelet támasztottam, és a kedvesem
fejére egy vasdarabot ejtettem - sóhajtott fel a szélisten. - Apollón Hüakinthoszt jácint
virággá változtatta a halála után, és bosszút állt volna rajtam, ha Cupido nem vesz
védelmébe. Szörnyű dolgot tettem, de a szerelem vakított el. Cupido megmentett. Csak az
volt a kérése, hogy cserébe örökre szolgáljam. CUPIDO. A nevet visszaverték a romok.
- Közeledik! - állt fel Favonius. - Gondolkozz el alaposan azon, mit fogsz mondani neki,
Nico di Angelo. Mert Cupidónak nem lehet hazudni. Ha engeded, hogy a dühöd irányítson...
akkor szomorúbb sorsod lesz az enyémnél. Jászon úgy érezte, mintha a gondolatait megint
szétfújta volna a szél. Nem értette, mit mond Favonius Nicónak, és nem értette, miért akar
összerogyni Nico, de nem volt ideje tűnődni ezen. A nyári levegő hirtelen fülledtté vált. A
föld megrázkódott, Jászon és Nico kardot rántott. Üdv! A hang úgy suhant el Jászon füle
mellett, mint egy lövedék. Amikor megfordult, nem látott senkit. A jogarért jöttetek. Nico
Jászon mögött állt, aki most az egyszer örült a közelségének.
- Hol van? - kiáltotta Jászon. Cupido felnevetett. Nem úgy kacagott, ahogy a cuki
kisbabák. A nevetése mély volt és fenyegető, mintha a föld morajlana. Mint a szerelem:
mindig ott, ahol nem gondolnátok - hangzott a felelet. Valami Jászonnak vágódott, mire a
srác megpördült, és legurult néhány lépcsőn. Egy római épület feltárt pincéjében kötött ki.
Azt hittem, veled már nem lesz gondom. Te megtaláltad az igaz szerelmet. Vagy kételkedsz
önmagodban? - örvénylett körülötte Cupido hangja. Nico lesietett utána a lépcsőn.
- Jól vagy? Jászon elfogadta a felé nyújtott kezet.
- Nem számítottam a támadásra. Csak nem igazságos küzdelemre számítottál! -
kacagott Cupido. Én a szerelem istene vagyok. Én soha nem lehetek igazságosak Jászon
kiélesítette érzékszerveit. A levegő meglebbent, a következő pillanatban egy nyílvesszőt vett
észre, ami Nico szíve felé száguldott. Jászon félrecsapta a kardjával. A nyílvessző a falnak
ütközött, a robbanástól kőszilánkok csapódtak az arcukba. Felrohantak a lépcsőn. A szél
feldöntötte az egyik oszlopot. Jászon éppen azelőtt rántotta el Nicót, mielőtt szétlapította
volna.
- Ez a fickó a halál vagy a szerelem istene? - tűnődött Jászon. Kérdezd meg a
barátaidat, Frankét, Házéit és Percytí Ők találkoztak az alteregómmal, Ihanatosszal. Nem
sokban különbözünk, legfeljebb annyiban, hogy Halál kicsit kedvesebb.
- Mi csak a jogarért jöttünk - kiáltotta Nico. - Gaiát akarjuk vele megállítani. Maga is az
istenek oldalán áll, nem? Nico lába között újabb nyílvessző fúródott a földbe, és felizzott.
Nico hátraugrott, a nyílvesszőből lángok csaptak ki. A szerelem mindkét oldalon áll, és
egyiken sem. Soha nem tudhatod, miben segít
- Nagyszerű. Már Coelho-idézetekkel szórakoztat bennünket - fintorgott Jászon, de
mozgást észlelt a háta mögött. Megpör-dült, és előrecsapott a kardjával. Pengéje valami
szilárdnak ütközött. Morgást hallott és újra lecsapott, de a láthatatlan isten addigra már
eltűnt. A köveken arany ikhór csillogott, az istenek vére. Gratulálok, Jászon, te legalább érzed
a jelenlétem. A legtöbb hős arra sem képes, hogy észrevegye az igaz szerelmet.
- Megkapom a jogart? - kérdezte a fiú. Cupido nevetett. Sajnos, nem kaphatod meg.
Csak az Alvilág fia képes vele feltámasztani a halott légiósokat akiket csak egy római tiszt
vezethet.
- De én... - A hangja elcsuklott. Jászon legjobb tudomása szerint római tiszt volt. Egy
praetor. Aztán eszébe jutott, hogy már azt sem tudja, melyik táborba tartozik. Új Rómában
felajánlotta tisztségét Percy Jacksonnak. Lehet, hogy ezzel a tettével méltatlanná vált a római
szellemek vezetésére? Úgy döntött, ezzel a problémával ráér akkor foglalkozni, amikor eljön
az idő.
- Nico majd megidézi őket... Jászon válla mellett elsuhant a harmadik nyílvessző. Túl
későn vette észre, így az Nico kardot tartó karjába fúródott.
- Nico! - kiáltott fel Jászon. Hádész fia megbotlott. A nyílvessző eltűnt, sem látható
sebet, sem vért nem hagyott maga után. Nico arca eltorzult a dühtől és a fájdalomtól.
- Elég a játékból! Mutassa magát! - kiáltotta Jászon. Nagyon veszélyes dolog meglátni a
szerelem igazi arcát - dőlt le egy újabb oszlop, és Jászon elugrott alóla. - A feleségem,
Pszükhé, sokat tudna erről mesélni. Réges-régen, amikor ez a hely az én palotám volt,
idehozták őt. Csak sötétben találkoztunk. Figyelmeztették, hogy ne nézzen rám soha, de a
kíváncsisága felülkerekedett. Attól félt, hogy valami szörnyeteg vagyok. Ezért egyik éjszaka
gyertyát gyújtott és meglesett.
- Olyan ronda? - kérdezte Jászon, aki kezdte meghatározni Cupido helyzetét, körülbelül
húsz méterre állhatott tőle, az amfiteátrum szélén, de szüksége volt még egy kis eligazításra.
Az isten nevetett. ó, én túlságosan is jóképű vagyok! Egy halandó soha nem láthatja meg egy
isten igazi arcát következmények nélkül. Aphrodité, az anyám, megátkozta Pszükhét a
bizalmatlanságáért. Szegény szerelmemet alaposan megkínozta. Száműzte és kegyetlen
feladatokat adott neki, hogy bebizonyítsa hűségét. Végül visszatalált hozzám, de szörnyen
megszenvedte. Megvagy - gondolta Jászon. Felemelte a kardját, és mennydörgés rázta meg a
völgyet. Ahonnan az előbb a hang érkezett, most egy kráter tátongott. Csend. Jászon már
éppen arra gondolt, hogy „a fenébe is, ez rohadtul működött” amikor egy láthatatlan erő a
földre teperte. Kardja csörömpölve siklott végig a köveken. Ügyes próbálkozás - mondta az
isten, és a hangja máris távolabbról érkezett. -De a szerelmet nem lehet behatárolni olyan
könnyen! Jászon mellett dőlni kezdett a fal, alig tudott kigurulni alóla.
- Elég ebből! Maga engem akar! Hagyja őt békén! - kiáltotta Nico. Jászonnak csengett a
füle. Beleszédült a támadásokba. Szájának mészkőporíze volt. Nem értette, miért hiszi
magáról Nico, hogy ő a célpont, de Cupido nem tiltakozott. Szegény Nico di Angelo - csengett
csalódottan az isten hangja. - Azt sem tudod, mit akarsz, honnan tudnád, hogy mit
szeretnék? A drága Pszükhé mindent kockára tett a szerelem nevében, mert csak így tehette
jóvá a bizalomhiányt. De te mit kockáztatnál az én nevemben?
- Megjártam a Tartaroszt, nem ijedek meg magától! - vicsorgott Nico. Pedig nagyon-
nagyon félsz tőlem. Nézz rám, és légy őszinte! Jászon feltápászkodott. Nico lába körül
hullámzott a talaj. A fűszálak elhervadtak, és a kövek recsegni-ropogni kezdtek, mintha
valami megpróbálna kitörni a föld alól.
- Adja át Diocletianus jogarát! Nincs időnk a gyerekes játékai-I ra! - kiabálta Nico.
Játékokat emlegetsz, szemtelen kölyke! - A váratlanul kapott I pofontól Nico egy gránitlapra
szédült. A szerelem nem játék, nem I csak enyelgés, hanem kemény munka! Egy küldetés,
aminek nem I lehet vége. Mindent kicsikar, de leginkább az igazságot. Csak utána várhatsz
tőle jutalmat. Ha ez á láthatatlan fickó tényleg a Szerelem, akkor a szerelmet alaposan
túlértékelik, gondolta Jászon. Piper verziója közelebb állt hozzá, ő legalább figyelmes, kedves
és szép. Aphroditét még értette. De Cupido egy erőszakos óvodásnak tűnt. - Mit akar tőled
ez a fickó, Nico? - kérdezte. Mondd el neki, milyen gyáva vagy, mennyire félsz magadtól és az
érzéseidtől, mondd el neki az igazat, hogy miért menekültél el a Félvér Táborból, és miért
szeretsz annyira egyedül lenni! Nico felkiáltott. Lába előtt megnyílt a föld, és római holtak
maradványai 'másztak ki belőle. Hiányos karú, lyukas koponyájú, törött bordájú, kiakadt
állkapcsú csontvázak, amiken tógacafatok lógtak, vagy mellvértek horpadt darabjai
csillogtak. Most is a halottak között akarsz elbújni? - gúnyolódott Cupido. Hádész fiából sötét
hullámok áramlottak, és amikor elérték Jászont, majdnem kiütötték. Beborította a gyűlölet, a
félelem és a szégyen. Képek villogtak a fejében. Látta Nicót és a nővérét egy havas szirten.
Maine-ben voltak, és Percy Jackson védte őket egy mantikórtól. Percy volt az első félisten,
akit Nico harcolni látott, kardja csillogott a sötétben. Aztán később a Félvér Táborban Percy
karon fogta Nicót, és megígérte neki, hogy vigyázni fog Biancára. Nico hitt neki. Percy
tengerzöld szemébe nézett, és arra gondolt, hogy egy igazi hős áll előtte, aki sohasem bukhat
el. Nico számára Percy olyan volt, mintha a Mitomágia egyik lapjáról lépett volna le. Jászon
ezután azt a pillanatot látta, amikor Percy visszatért, és elmondta neki, hogy Bianca halott.
Nico felkiáltott és hazug' nak nevezte a hőst. Úgy érezte, elárulták, becsapták, de amikor a
csontvázharcosok kibújtak a földből, nem engedte, hogy Percyre támadjanak. Nico
megparancsolta a földnek, hogy nyelje el őket, aztán elrohant. Megrémült a saját erejétől és
érzelmeitől. 9 Jászon szeme előtt még tucatnyi kép pergett le Nico életéből. Megdöbbent
tőlük, nem jutott szóhoz, mozdulni sem tudott. Nico római csontvázai támadásba lendültek,
és megragadták az isten láthatatlan testét. Az isten elszántan küzdött. Repültek a csontok,
törtek a bordák és a koponyák, de a csontvázak nem adták fel, megpróbálták lefogni az
istent. Ez érdekes! - hergelte Cupido. - Mégis van benned némi erő?
- A Félvér Tábort a szerelem miatt hagytam el - vallotta be Nico. - Annabeth... Még
mindig bujkálsz! Még sincs meg benned az erő - folytatta Cupido, akinek közben sikerült egy
újabb csontvázat szétzúznia.
- Semmi baj, Nico, mindent értek! - biztosította Jászon. Nico fájdalmas, elkínzott arccal
nézett rá.
- Nem értesz te semmit. Mert nem értheted meg. Ezért menekülsz el újra és újra a
barátaidtól és önmagodtól -gúnyolódott tovább Cupido.
- Nekem nincsenek barátaim! És a Félvér Táborból azért menekültem el, mert nem
tartozom oda! Soha nem is fogok! - kiabálta Nico. A csontvázaknak sikerült lefogniuk
Cupidót, de a láthatatlan isten olyan kegyetlenül kacagott, hogy Jászon szívesen megidézett
volna egy újabb villámot, bár valószínűleg nem lett volna képes újabb mutatványra.
- Hagyja békén Nicót! - kérte rekedten. - Ez nem... Azt akarta mondani, hogy „nem
tartozik magára”, de sajnos pontosan, az istenre tartozott. Favonius szavai visszhangzottak a
fejében: „Ez sokkol téged?” Hirtelen megértette Pszükhé történetét, hogy mitől tartott a
halandó lány, és miért vállalta a rizikót, hogy kilesse a szerelem istenének igazi arcát, hogy
miért hitte Cupidót szörnyetegnek. Mert igaza volt, Cupido valóban szörnyeteg. A szerelem
minden idők legkegyetlenebb szörnye. Nico hangja a törött üvegére emlékeztetett.
- Én... nem Annabethbe voltam szerelmes. Féltékeny voltál, ezért nem szerettél a
közelében lenni. És ezért kerülted el... a vetélytársadat. Teljesen érthető. Nico megadta
magát, és felhagyott a tagadással. A sötétség enyhült, és a római katonák csontokká hulltak
szét, majd egyenként porrá lettek.
- Gyűlölöm magam, és gyűlölöm Percy Jacksont. Cupido hirtelen láthatóvá vált: egy
karcsú, izmos ifjúvá, akinek hófehér szárnya és egyenes, fekete haja volt. Egyszerű, fehér
zubbonyt és farmert viselt. A vállán lógó íj egyáltalán nem játék volt, hanem halálos fegyver.
Szeme vérvörös, mintha minden Valentin-napot kifacsartak volna, és egy halálos szérummá
desztillálták volna. Arca szép volt és oly ragyogó, hogy alig lehetett ránézni. Úgy bámulta
Nicót, mintha megtalálta volna a következő halálos lövése célpontját.
- Szerelmes voltam Percybe! - bökte ki váratlanul Nico. - Ez az igazság. Ez a nagy titok! -
Cupidóra meredt. - Most már boldog? Cupido megértőn nézett a fiúra.
- Nem mondtam, hogy a szerelem mindig boldog - szólalt meg halkabb, emberibb
hangon. - Néha szomorúságot okoz. De legalább szembenéztél vele. Csak így győzheted le.
Azzal Cupido eltűnt a szélben. A helyén egy elefántcsontból készült rúd feküdt, ami baseball-
labda nagyságú, fekete márványgömbben végződött, és három birodalmi sas díszítette. Nico
felkapta, aztán ijedten Jászonra nézett.
- Ha a többiek rájönnek...
- Ha a többiek megtudják, mögéd állnak, és rászabadítják % istenek haragját arra, aki
gúnyolni merészelne emiatt. Nico a homlokát ráncolta. Jászonban megbánás és düh
hullámzott.
- De te döntőd el, hogy megosztod velük a titkod, vagy sem. Én csak annyit
mondhatok, hogy...
- Már nem érzek úgy - suttogta Nico. - Már nem vagyok szerelmes Percybe. Fiatal
voltam, befolyásolható és... A hangja elcsuklott, a sírás határán állt. Akár kiábrándult Per-
cyből, akár nem. Jászon el sem bírta képzelni, milyen lehet olyan titokkal élni, ami az 1940-es
években elmondhatatlannak számított. Nicónak el kellett titkolnia valódi énjét, és teljesen
magára maradt. A többi félistennél is elszigeteltebbé vált.
- Nico - mondta kedvesen Jászon -, láttam már pár bátor tettet, de amit most tettél, az
volt a legbátrabb. Nico bizonytalanul felnézett.
- Menjünk a hajóhoz!
- Visszavigyelek?
- Nem. Az árnyékutazást választom. Egy időre elegem lett a szélből.
XXXVII. + ANNABETH
A látása elvesztése rossz volt. Percy elvesztése szörnyű. De az volt a legszörnyűbb, hogy
végig kellett néznie, ahogy kedvese a gorgóvértől haldoklik, és nem segíthetett rajta. Bob a
vállára dobta Percyt, mint egy zsákot. Kicsi Bob pedig dorombolva a fiú hátára telepedett.
Bob a titántempóhoz képest is nagy iramot diktált, ami azt jelentette, hogy Annabeth alig
tudott lépést tartani vele. A tüdeje égett, bőrén újabb hólyagok keletkeztek. Szüksége lett
volna egy korty tüzes vízre, de a Flegetónt régen maguk mögött hagyták. Teste olyan régóta
sajgott, és annyi sérülés érte, hogy már nem emlékezett rá, milyen is fájdalom nélkül létezni.
- Meddig megyünk még? - zihálta. - Talán sokáig, talán nem - válaszolt Bob. Kösz a segítséget
- gondolta Annabeth, de túlságosan ki volt fulladva ahhoz, hogy kimondja. A táj
megváltozott. Továbbra is lefelé haladtak, ami a haladást megkönnyítette, de a lejtő szögével
akadtak problémák. Túl meredek volt a futáshoz, és minden lépésre figyelnie kellett, ha nem
akart eltanyázni. Hol alattomos kavicsok gördültek a lába alá, hol csúszós nyálkafoltok. De a
hegyes sörtéket is kerülgetnie kellett meg a... nem, nem sziklák voltak ezek, inkább dinnye
nagyságú bibircsókok. Ha Annabethnek találgatnia kellett volna (amit egyáltalán nem akart),
akkor arra tippel, hogy' Tartarosz vastagbelében menetelnek. A levegő sűrűbb lett, és
csatornabűz érződött. A sötétség oszlott valamennyit, de most is csak a fehér haja és világító
lándzsája miatt látta Bobot. Akkor tűnt csak fel neki, hogy az araikkal vívott harc óta nem
húzta be a fegyver hegyét. Ettől nem lett jobb kedve. Percy megmoccant, ettől a dereka
hajlatában durmoló macskának is fészkelődnie kellett. Néha a fiú felnyögött a fájdalomtól,
hangja Annabeth szívébe hasított. Eszébe jutott a charlestoni teázás Piperrel, Hazellel és
Aphroditével. Istenek, milyen régen is volt! Aphrodité a régi szép idők után sóhajtozott,
amikor a szerelem és a háború kéz a kézben jártak. Aphrodité akkor Annabethre mutatott, és
vele példálózott a többi lánynak: - Megfogadtam, hogy érdekessé teszem a szerelmi életét.
Sikerült, nem? Annabeth szívesen megfojtotta volna a szerelem istennőjét. El bírt volna
képzelni unalmasabb életet is magának. Most csak egy happy endet szeretett volna.
Annabeth szerint a tragikus véget érő hősökről szóló legendák között kell lennie néhány
szabályt erősítő kivételnek. Ha a szenvedés idővel elnyeri a jutalmát, akkor ők Per-cyvel
nagydíjat érdemelnek. Percy Új Rómával kapcsolatos álmaira gondolt. Ott akart letelepedni
Annabethszel, egyetemre szeretett volna járni a lánnyal együtt. Először ijesztőnek találta,
hogy a rómaiak közt éljen, de most már bánta, hogy nem ugrált eléggé örömében, amikor
Percy felvetette. Most már szívesen vele tartott volna. Bárcsak túlélnék a Tartaroszt! Bárcsak
Reyna megkapta volna az üzeneteit Bárcsak egy csomó más tényező is jól alakulna! Gyorsan
leállította magát. A jelenre kell összpontosítania. Arra, hogy a lábát a megfelelő helyre tegye,
és hogy kikerülgesse az óriás bibircsókokat. Térde forró volt és törékeny, mint egy sokáig
hajtogatott fémdrót elpattanás előtt. Percy felnyögött és motyogott valamit, de a lány nem
értette. Bob hirtelen megtorpant.
- Nézd! A homályban mocsár ködlött fel előttük. Sárga kénfelhők lebegtek fölötte, és
nap nélkül is nőttek a növények. Nádak, kopasz, göcsörtös fák és néhány beteges kinézetű
virág is nyílt az ingoványbán. A bugyogó kátránygödrök között mohos ösvény kígyózott.
Annabeth lavórnyi lábnyomokat vett észre a lápon, amikből hosszú, hegyes lábujjak álltak ki.
Annabeth sajnos tudta, mi hagyta ott őket.
- Drakón?
- Igen. Jó jel!
- Bocs, de miért is? - lepődött meg a lány.
- Azt jelenti, közel vagyunk - gázolt Bob a mocsárba. Annabeth szeretett volna
felsikoltani. Utálta, hogy egy titán kegyein múlik az életük, akinek lassan visszatér az
emlékezete, és aki egy „jó” óriáshoz vezeti őket, és eléggé el nem ítélhető módon Annabeth
utált olyan mocsárban dagonyázni, amiben drakónok tanyáznak. De Percy Bob vállán lógott.
Ha megtorpan; elveszti őket a sötétben. A titán után sietett, egyik mohadombról a másikra
ugrálva követte, közben erősen fohászkodott Athénéhez, hogy el ne nyelje az egyik gödör. A
talaj legalább lassabb haladásra késztette Bobot, így a lány mögötte tudott maradni, és
szemmel tarthatta a lázálmában motyogó és forró homlokú Percyt. Ahányszor azt suttogta,
hogy „Annabeth”, a lánynak könnybe lábadt a szeme. A macska egyre hangosabban
dorombolt, és szorosan a fiúhoz simult. A sárga köd végre szétoszlott, és észrevették egy
sáros tisztást, ami szigetként állt a mocsár közepén. A talajból csökött fák meredtek ki, és
gusztustalan szemölcsök. A szigeten csontokból és zöldes árnyalatú bőrökből készült, kupola
alakú kunyhó állt. A kéményéből füst szállt felfelé. A bejáratot pikkelyes hüllőbőr takarta, és
kétoldalt hatalmas lények combcsontjából faragott fáklyák égtek sárga fénnyel. De Annabeth
figyelmét leginkább a drakónkoponya keltette fel. ötven méterre a kunyhótól vastag tölgyfa
állt ki negyvenöt fokos szögben a drakón állkapcsai közül, mintha a szörny nyelve lenne. - Ez
nagyon jó jel! - motyogta Bob. De Annabeth semmi jót nem talált benne. Mielőtt
ellenkezhetett volna, Kicsi Bob felpúpozta a hátát, és fújni kezdett. A hátuk mögül hangos
bömbölés hallatszott. Egy hang, amit Annabeth a manhattani csata óta nem hallott. Amikor
megfordult, egy sárkány vágtatott feléjük.

XXXVIII* + ANNABETH
Hogy mi volt a legsértőbb az egészben? Hogy a drakón volt a leggyönyörűbb lény az egész
Tartaroszban. Zöld és sárga foltok díszítették, amik az erdei avarra hulló fénytócsákra
hasonlítottak. A szeme Annabeth kedvenc színében úszott: tengerzöld volt (mint Percyé).
Amikor a nyakfodrait szétterjesztette, Annabeth arra gondolt, hogy milyen nemes és
csodálatos szörny akarja megölni őt. Olyan hosszú volt, mint egy metrószerelvény. Farkával
ide-oda csapdosott, karmai a talajba vájtak. Amikor fújt egy nagyot, zöld méreg spriccelt ki az
orrlyukából, amitől a moha előbb füstölögni kezdett, majd lángra lobbantotta a kátrányos
gödröket. A levegő fenyő- és gyömbérillatú lett. Ez hihetetlen: a szörnynek még az illata is jó
volt. Mint a drakónok általában, ez a példány is szárnyatlan volt, a teste hosszabb és
kígyószerűbb, mint a sárkányoké, és éhesnek tűnt. - Milyen szörny ez, Bob? - Maeóniai
drakón Maeóniából. Bob megint sokat segített. Annabeth szívesen fejbe vágta volna a
seprűjével, ha fel tudta volna emelni. - Hogy lehet elpusztítani? - Mi nem tudjuk megölni. A
drakón felmordult, mintha meg akarná erősíteni Bob véleményét, és a levegőt újabb adag
fenyő-gyömbér illattal dúsította. A drakónból kiváló autóillatosító lett volna.
- Vidd biztonságos helyre Percyt, amíg feltartom! - kérte Annabeth. Fogalma sem volt
róla, miként akarja feltartani, de nem kínálkozott más választás. Nem hagyhatta meghalni
Percyt, bár ő maga is alig állt a lábán.
- Nem szükséges, mindjárt itt a...
- VHÁÁÁ! Annabeth megpördült, és a kunyhóból egy óriást látott kilépni. Hat méter
magas volt, ami ideális óriásméretnek számított. Emberszerű felsőtestével és pikkelyes
hüllőlábával olyan volt, mint egy két lábon járó dinoszaurusz. Fegyvertelen volt. Páncél
helyett báránybundából és zöld foltos bőrből összefércelt inget hordott. A bőre piroslott,
mint a cseresznye. Rozsdaszínű hajának és sza-kállának fonatait fűszálakkal, levelekkel és
mocsári virágokkal díszítette. Szerencsére nem Annabethre kiáltott. Bob elrántotta a lányt a
drakón felé rohanó óriás útjából. Harcuk a karácsonyi színek verekedésére emlékeztetett: a
piros a zöld ellen. A drakón mérget köpött, az óriás elugrott előle, és gyökerestől kirántotta a
tölgyfát. Amikor megsuhogtatta, az ősi koponya szétrobbant. A drakón farka az óriás
derekára tekere-dett, és a borotvaéles fogai felé húzta, de mielőtt lenyelhette volna,
ellenfele a torkába döfte a fát. Annabeth remélte, hogy soha többé nem lesz tanúja ilyen
kegyetlen jelenetnek. A fatörzs átszakította a drakón toroklebenyét, mozgó gyökerei pedig a
földbe fúrták magukat. Olyan mélyre, mintha a fa már száz éve ott állt volna. A sárkány hiába
próbált szabadulni, a földhöz volt szegezve. Az óriás keze lesújtott a sárkány nyakára. Hangos
reccsenés hallatszott. A szörny azonnal megbénult, majd lassan eltűnt. Csak néhány
csontdarab, bőr- és húscafat meg egy kitátott állkapocs maradt belőle, amiből egy tölgyfa állt
ki. Bob felmordult:
- Ügyes! A cicus egyetértőén dorombolt, és nyalogatni kezdte a tappan-csát. Az óriás
szétrúgta a drakón maradványait.
- Nem jó csontok - panaszkodott. - Új sétapálcát szerettem volna, a francba! Ez éppen
jó lesz a pottyantós vécémbe - tépett le egy cafatot a sárkány nyakfodráról, és az övébe
dugta. Annabeth meg akarta kérdezni, hogy az óriás tényleg drakón-bőrrel törli-e a fenekét,
de inkább hallgatott.
- Bemutatnál, Bob? - nyögte ki végül.
- Annabeth, bemutatom neked Percy lábát - paskolta meg a fiú vádliját. Annabeth
remélte, hogy Bob csak hülyéskedik, de az óriás képe másról árulkodott.
- Az óriásnak - pontosított fogcsikorgatva. - Azt ígérted, segíteni fog.
- Megígérted? - nézett fel az óriás a csontokból. Szeme résnyi-re szűkült a bozontos,
vörös szemöldök alatt. - Az ígéret szép szó. Miért ígérte Bob, hogy segítek? Bob idegesen
topogott. A titánok ijesztő teremtmények, de Annabeth még soha nem vetette őket össze az
óriásokkal. Mert a sárkányölőhöz viszonyítva Bob jóllakott óvodásnak tűnt.
- Damasztór jó óriás - mondta Bob. - Békés. Hatástalanítja a mérget. Annabeth
Damasztórt nézte, aki jókora húscafatokat szakított ki a drakón maradványaiból.
- Nekem is kifejezetten békésnek tűnik.
- Fincsi vacsora - állt fel Damasztói; és úgy nézett Annabeth-re, mintha újabb
proteinforrást látna benne. - Ugorjatok be egy drakónpörire! Aztán meglátjuk, mit tehetünk
azzal az ígérettel!

XXXIX. + ANNABETH
Otthonos. Annabeth nem gondolta volna, hogy a Tartaroszban valamit ezzel a jelzővel fog
illetni. Pedig annak ellenére, hogy a kunyhó akkora volt, mint egy planetárium, és
sárkánybőrből, csontokból meg sárból épült, kifejezetten otthonosnak tűnt. A közepén
kátrányos csontokból rakott máglya lobogott, aminek szagtalan és fehér füstje a kéményen
távozott. A padlót széna és szürke gyapjúszőnyeg borította. A kunyhó végében egy
báránybundával és sárkánybőrrel borított hatalmas ágy állt. A másik végében polcok
magasodtak, amiken szárított növények, bőrök és sárkányhúsok sorakoztak. A kunyhónak
átható pörkölt-, tábortűz-, bazsalikom- és kakukkfűszaga volt. Annabetht csak a kunyhó
sarkában kialakított karámban bégé-tő birkanyáj aggasztotta. Polüphémosz jutott az eszébe,
a félisteneket és birkákat zabáló titán. Remélte, hogy ennek az óriásnak más az ízlése. Lelke
egyik fele sürgősen kereket akart oldani, de Bob az óriás ágyára fektette Percyt, aki elsüllyedt
a báránybundák és bőrök között. Kicsi Bob leugrott Percyről, és dagasztani kezdte a lepedőt.
Olyan erősen dorombolt közben, hogy a prices rázkódni kezdett, mint egy masszírozó ágy.
Damasztór a tűzhöz lépett, a sárkányhúst beledobta egy szörny' koponyából készült üstbe,
aztán egy kanállal kevergetni kezdte.^ Annabeth nem kívánt újabb hús lenni a raguban, de
nem hagyhatta veszni a szerelmét, ezért bátran az óriáshoz lépett.
- A barátom haldoklik, meg tudja gyógyítani? A barát szónál elbizonytalanodott a
hangja. Percy sokkal több volt barátnál. Még a fiúm sem fedte a valóságot Annyi mindenen
mentek keresztül együtt, hogy Percy már a részévé vált. Egy idegesítő részévé, de képtelen
lett volna nélküle élni. Damasztór lenézett rá a bozontos szemöldöke alól. Annabeth
találkozott már ijesztő emberszabásúakkal, de Damasztór más volt. Egyáltalán nem tűnt
ellenségesnek. Keserűséget és bánatot sugárzott, mint akit teljesen lefoglalt a saját baja, és
most bosszankodik, amiért Annabeth kizökkentette.
- Tartaroszban ritkán hall ilyen szavakat az ember. Barát. ígéret - morogta az óriás.
Annabeth összefűzte karját a mellkasa előtt.
- A gorgóvérsérüléseket is képes meggyógyítani, vagy Bob túlértékelte a képességeit?
Nem tanácsos megsérteni egy hatméteres sárkányölőt, de Percy élete forgott kockán, és
nem maradt idő a diplomatikus csevegésre. Damasztór összehúzta a szemöldökét.
- A képességeimet? Egy félhalott halandó betámolyog hozzám, és megkérdőjelezi a
képességeimet?
- Úgy valahogy. Damasztór Bob kezébe nyomta a fakanalat.
- Kavargasd! Amíg Bob engedelmeskedett, az óriás a polcokról szárított leveleket és
gyökereket vett le, majd megrágta és kiköpte őket. A nedves köpetet egy szőrcsomóval
gyúrta össze.
- Kérek egy kis szaftot! - utasította a kuktáját, aki egy félbevágott tökbe pörköltszaftot
csorgatott. Az óriás beledobta a nyálas szőrgolyót, és megkeverte az ujjával.
- A gorgóvér nem jelent kihívást számomra - mondta. Az ágy fölé hajolt, és egyik
kezével megtámasztotta Percy fejét. Kicsi Bob megérezte a gyógyszer szagát, fújt egyet, majd
akkora energiával kezdte karmolni a takarót, mintha el akarná ásni magát.
- Meg akarja etetni vele ezt a gusztustalanságot?! - kérdezte Annabeth. Az óriás
rámeredt.
- Én vagyok az orvos, vagy te? Annabeth elhallgatott. Figyelte, ahogy az óriás Percy
szájába tölti a főzetet. Damasztór meglepően gyengéd volt, és biztató szavakat mormolt,
amiket Annabeth nem értett. Percy arca minden kortynál élénkebb lett. Amikor a csésze
kiürült, a fiú szeme kinyílt. Kábán tekintett szét. Amikor felismerte Annabetht, részeg mosoly
futott szét az arcán.
- Hú, de jól érzem magam! Aztán fennakadt a szeme, feje visszahullott a párnára, és
hangosan horkolni kezdett.
- Néhány órát alszik, és mire felkel, mintha kicserélték volna! - ígérte Damasztór.
Annabeth torkából megkönnyebbült zokogás tört fel.
- Köszönöm! Damasztór komoran bámult rá.
- Nekem ne köszöngess semmit! Továbbra is halálra vagytok ítélve, és nem dolgozom
ingyen, kisasszony... Annabeth szája kiszáradt.
- Nem? Milyen fizetségre gondol?
- Mondjuk, egy jó kis történetre. Unom már a Tartaroszt. Me' sélj magadról, amíg
megvacsorázom! Annabeth nem szívesen tárta fel terveit az óriás előtt. Viszont Damasztór
kedves vendéglátónak tűnt, és Percy életét is megmentette. A sárkánypörköltje meg
egyenesen isteni volt (pláne a tüzes vízhez viszonyítva). A kunyhója meleg volt, és
kényelmes. Annabeth először érezte úgy, hogy nyugodtan kifújhatja magát, ami nagyon
viccesnek hatott, hiszen egy titánnal és egy óriással vacsorázott. Damasztórnak az életéről és
a Percyvel átvészelt kalandjairól mesélt. Elmondta, hogyan találkozott Bob Percyvel, hogyan
törölte ki a titán emlékeit a Léthé, és hogyan bízták Bobot Hádész kegyeire.
- Percy csak jót akart. Nem tudta, hogy Hádész szemét lesz velem - magyarázkodott
Bob, de ezt még Annabeth sem vette be. Hiszen Hádésztól másra nem lehetett számítani.
Ráadásul az araik szerint csak Nico di Angelo látogatta meg a szerencsétlenül járt Bobot az
alvilági palotában. A legzárkózottabb, leg-embergyűlölőbb félisten a világon, aki az ő életüket
is megmentette azzal, hogy kedvesen viselkedett Bobbal. Nicón nehéz kügazodni... Bob
elmosta a tányérját a tisztítószere és a rongya segítségévek Damasztór a kanalával jelezte a
lánynak, hogy folytassa a történetet.
- Hallgatlak, Annabeth Chase! A lány mesélt a küldetésükről, amire az Argó II.-vel
indultak. Amikor ahhoz a részhez ért, hogy Gaia ébredését akarják megakadályozni,
elbizonytalanodott.
- A kedves édesanyjáról van szó, igaz? Damasztór a tányérját kapargatta kanalával.
Arca a régi hegektől, vágásoktól és égési sérülésektől egy aszteroida felszínéhez hasonlított.
*
- Igen, az apám pedig maga Tartarosz - mutatott körbe a kunyhóban. - A
körülményekből is láthatod, hogy a szüleim csalódtak hennem. Sokkal többet vártak tőlem.
Annabeth nem tudta felfogni, hogy egy hatméteres, gyíklábú ürgével vacsorázik, akinek a-
Föld és a Mélység Szelleme a szülei Az olimposzi isteneket is nehéz volt apuciként és
anyuciként elképzelni, de ők legalább hasonlítottak az emberekre, ám az olyan ősi istenek
esetében, mint Gaia vagy Tartarosz... Már sokkal nehezebb. Hogy költözz el otthonról, és válj
függetlenné, amikor a szüleid az egész világ?!
- Nem haragszik ránk, amiért az anyja ellen harcolunk? - kérdezte a lány. Damasztór
akkorát fújt, mint egy bika.
- Sok szerencsét hozzá! De most inkább az apám miatt kell aggódnotok. Ellene nincs
esélyetek. Annabethnek hirtelen elment az étvágya. Letette a tálkáját a padlóra. Kicsi Bob
megszaglászta.
- Hogy érti ezt?
- Minden, amit itt láttok - tört ketté egy drakóncsontot az óriás, hogy fogpiszkálót
csináljon belőle -, az apám teste vagy annak megtestesülése. Tudja, hogy itt vagytok.
Megpróbál titeket lelassítani. A testvéreim üldöznek benneteket. Csoda, hogy eddig életben
maradtatok, még akkor is, ha Iapetosz segített nektek. Bob felkapta a fejét. '-í $£ j
- A legyőzőitek a nyomunkban vannak. Damasztór messzire köpte a fogpiszkálót.
- Amíg kipihenitek nálam magatokat, eltüntetem a nyomaitokat. Néhány órára
nyugtotok lesz az üldözőktől. A mocsár felett hatalommal rendelkezem. De nem
menekülhettek előlük a végtelenségig.
- A Halál Kapujához igyekeznek. Csak azon keresztül juthatnak ki az Alvilágból -
folytatta Bob.
- Őrültség! A Halál Kapuját szigorúan őrzik. Annabeth előrehajolt.
- Tudja, hol a Kapu?
- Természetesen. Az egész Tartarosz egy irányba visz. Az apám szívéhez. A Halál Kapuja
is onnan nyílik. De Iapetosz nem lesz elég hozzá, hogy élve elérjétek.
- Akkor jöjjön velünk! Segítsen nekünk! - rimánkodott Annabeth.
- Hahaha! Annabeth ijedtében felugrott. Percy álmában nevetgélt.
- Athéné gyermeke, mi nem vagyunk barátok. Életemben egyszer segítettem a
halandóknak, és nézd meg, hová jutottam!
- Segített a halandóknak? - Annabeth kívülről fújta a görög mitológiát, de a Damasztór
név nem derengett neki. - Mikor?
- Rossz történet - mondta Bob. - A jó óriásoknak rossz történeteik vannak. Damasztór
Árész ellentétének született.
- A testvéreimhez hasonlóan én is egy bizonyos isten ellenpólusának születtem.
Árészénak, aki történetesen a háború istene. Ezért belőlem...
- A világ legbékésebb óriása lett.
- Egy óriáshoz képest valóban békés természetű voltam. Csak vándoroltam Maeónia
mezőin, ami ma Törökországként ismeretes. Tereltem a nyájam és gyógynövényeket
gyűjtöttem. A magam módján boldog életet éltem, de nem akartam harcolni az istenek ellen,
ezért a szüleim nagyon pikkeltek rám. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor megöltem
egy drakónt, ami végzett ez egyik halandó juhásszal, aki történetesen a barátom volt. Egy fát
döftem a drakón torkába. A gyökere rögtön a földhöz szögezte a szörnyet. Többé nem
árthatott a halandóknak. Ez már sok volt az anyámnak, soha nem bocsátotta meg nekem.
- Mit? Hogy segített valakinek? - csodálkozott Annabeth.
- Pontosan - mondta szégyenkezve Damasztór. - Gaia megnyitotta alattam a földet,
ami azonnal elnyelt, és egyenesen az apáiig hasába száműzött. Ahová a- melléktermékek
kerülnek, azok a lények, amikkel apám nem törődik - húzott ki egy virágot a hajából, és
mélázva nézte. - Élve hagytak. Idelent terelgethetem a nyájam és gyűjtögethetem a
gyógynövényeimet. Bőven hagytak nekem időt, hogy belássam, milyen haszontalan élet
mellett döntöttem. A maeóniai drakón pedig mindennap feltámad, ha lehet ezt a kifejezést
használni ezen a sötét helyen. Újra és újra meg kell ölnöm. A végtelenségig. Annabeth
körbetekintett, és arra gondolt, hány ezer éve dekkol-hat itt szegény Damasztór. Mindennap
újra lemészárolja a sárkányt, összegyűjti a csontját, a húsát és a bőrét, mindezt azzal a
tudattal, hogy másnap ugyanezt kell tennie. Annabeth egy hetet nem bírt volna ki itt. Hogy
lehet valaki olyan kegyetlen, hogy a saját fiát idezárja?
- Törje meg az átkot, és tartson velünk! - ajánlotta Annabeth. Damasztór keserűen
kacarászott.
- Mintha ez olyan egyszerű lenne! Azt hiszed, nem próbáltam? Innen képtelenség
megszökni. Akármerre indultam el, mindig ide lyukadtam ki. A mocsár az egyetlen hely
számomra, ez a végállomás. Az átok legyőz engem, kicsi félisten, nincs számomra remény.
- „Nincsen remény”, ahogy a költő is mondta! - visszhangozta Bob.
- Lennie kell valamilyen megoldásnak - erősködött Annabeth, aki nézni sem bírta az
óriás szomorú ábrázatát, ami a saját apjára emlékeztette. Az örege akkor vágott ilyen
fancsali képet, amikor arról beszélt, hogy még mindig szereti Athénét. Olyankor az apja is
ilyen szomorúnak és legyőzöttnek tűnt, mert az elérhetetlen után vágyakozott.
- Bobnak van egy terve. Szerinte a halálködbe burkolózva átjutunk a kapuig.
- Halálköd? Te Akhlüszhöz akarod vinni őket?
- Nincs más megoldás - felelte Bob.
- Meg fogtok halni. Fájdalmas végetek lesz, elnyel benneteket a sötétség. Akhlüsz nem
bízik senkiben, és nem segít senkinek. Bob egy másodpercig ellenkezni akart, de csendben
maradt.
- Van más lehetőség is? - tette fel a kérdést Annabeth.
- Nincsen. A Halálködnél nincs jobb és nincs rosszabb terv -válaszolt Damasztór.
Annabeth úgy érezte magát, mintha megint a lyuk peremén lógna, és nem tudná magát
megtartani. Egyetlen választása maradt, és az sem kecsegtetett semmi jóval.
- Nem akarod újra megpróbálni a szökést? Visszatérhetnél a halandók világába, és
láthatnád a napot! Damasztór szeme olyan volt, mint a drakón koponyájáé: beesett és
reménytelenül sötét. Egy csontot dobott a lángok közé, aztán felállt és kihúzta magát.
Hatalmas, vörös harcos volt, aki báránybundát és sárkánybőrt visel, és hajában virágok meg
gyógynövények díszelegnek. Annabeth akkor értette meg igazán, miért is ez az óriás Árész
ellenpólusa. Árész kegyetlen volt és nagyszájú. Damasztór az óriások legjobbika: kedves és
segítőkész. És mindezért örök szenvedést kapott jutalmul.
- Aludd ki magad! Addig összekészítek pár dolgot az útra. Többet sajnos nem tehetek
értetek. Annabeth ellenkezni akart, de amikor meghallotta az alvás szót, a teste
cserbenhagyta, pedig megfogadta, hogy soha nem alszik a Tartaroszban. A gyomra teli volt,
és a tűz kellemesen pattogott. A levegőben úszó gyógynövényillat a Félvér Tábor rétjére
emlékeztette, ahol a szatírok és a najádok délutánonként virágot szednek.
- Talán egy kis szunyókálás nem ártana - motyogta. Bob úgy kapta fel, mint egy
rongybabát. Letette az óriás ágyára, és a lány lehunyta a szemét.

XL. + ANNABETH
Annabeth felébredt, és a mennyezeten táncoló árnyékokat nézte. Aludt, de nem álmodott.
Ez annyira meglepte, hogy abban is kételkedni kezdett, hogy ébren van. Percy hangosan
hortyogott, Kicsi Bob a hasán dorombolt. Bob és Damasztór beszélgetett. - Nem mondtad el
a lánynak - hallotta Damasztór hangját. - Már így is eléggé fél - felelte Bob. Az óriás morgott:
- Megvan minden oka rá. Mi van, ha nem juttok túl Éjszakán? Damasztór úgy beszélt az Éjről,
mintha személynév lenne. Méghozzá egy nagyon gonosz személy neve. - Át kell jutnunk. -
Ugyan, miért kéne? - kérdezte Damasztór. - Mit kaptál a félistenektől? Elvették az
emlékeidet, elpusztították ^személyiségedet. A titánok és az óriások azért születtek, hogy az
istenek és a félistenek ellenfelei legyenek, nem igaz? - Akkor miért gyógyítottad meg a fiút?
Damasztór nagyot sóhajtott. - Magam sem tudom. Talán csak azért, mert a lány kételkedett
& képességeimben... Ez a két félisten más, mint a többi. Már az is tiszteletet érdemel, hogy
eljutottak idáig. Kemény fából faragták őket De nem a mi sorsunk, hogy segítsünk nekik. -
Lehet, hogy így van. De annyira tetszik neked a mi sorsunk?
- Hülye kérdés! Van olyan, aki elégedett lenne a sorsával?!
- Én szeretek Bob lenni. Mielőtt emlékezni kezdtem... Annabeth matatást hallott,
mintha Damasztór egy bőrzsákba pakolna.
- Emlékszel még a napra, Damasztór? Az óriás abbahagyta a pakolást, és nagyot
sóhajtott:
- Hogyne emlékeznék! Sárga volt, és az égre káprázatos színeket festett.
- Nekem hiányzik a nap és a csillagok is. Szeretnék megint köszönni nekik!
- Csillagok. - Damasztór úgy ejtette ki a szót, mintha elfelejtette volna a jelentését. -
Ezüst pontokból képeket rajzoltak az égre. -Damasztór valamit a padlóra ejtett. - Felesleges
fájdítanunk a szívünket, úgysem... A távolból felharsant a maeóniai drakón hangja. Percy
hirtelen felült.
- Mi van? Mit, hol, miért?!
- Biztonságban vagyunk - fogta meg Annabeth a karját. Amikor Percy észrevette, hogy
egy óriási ágyban fekszenek egy csontvázmacskával, végképp összezavarodott.
- Mi volt ez a hang? Hol vagyunk?
- Mire emlékszel? - kérdezte a lány. Percy gondolkozni kezdett. A szeme élénken
csillogott, a sebei is begyógyultak. Ha nem lett volna rongyos a ruhája, és nem borította
volna több réteg kosz és nyálka, senki nem hitte volna el róla, hogy lezuhant a Tartaroszba.
- Csak a démonnagyikra emlékszem, aztán se kép, se hang. Damasztór az ágy mellé
lépett.
- Siessetek, kicsi halandók, a drakón visszatért, és félek, hogy az üvöltése idecsalogatja
a többieket. Mármint a testvéreimet, akik rátok vadásznak. Akármikor itt lehetnek.
Annabeth pulzusa szaporábban kezdett verni.
- Mit mond nekik, ha befutnak? Damasztór szája megrándult.
- Mit mondhatnék? Semmi fontosat, csak annyit, hogy már elmentetek. Két drakónbőr
zsákot dobott az ölükbe.
- Ruha, élelem, ital. Bobnál egy hasonló, de nagyobb zsák volt. A seprűjére
támaszkodva úgy nézte Annabetht, mintha Damasztór szavain tűnődne. Mit kaptál a
félistenektől? A titánok és az óriások azért születtek, hogy az istenek és a félistenek ellenfelei
legyenek, nem igaz? A következő pillanatban Annabethnek olyan élességgel villant be valami
az agyába, mintha Athéné egy baltát vágott volna bele.
- A Hetedik Prófécia! Percy kimászott az ágyból, és a vállára vette a zsákot.
- Mi van vele? Annabeth megragadta Damasztór kezét, és az óriásra bámult. Az óriás
bőre olyan érdes volt, mint a csiszolópapír, és busa szemöldökét összehúzta.
- Jöjjön velünk! - könyörgött. - A prófécia szerint a Halál Kapujában fegyveresek állnak.
Először azt hittem, a rómaiakra és a görögökre céloz, de miért ne szólhatna a félistenekről, a
titánokról és az óriásokról? Biztos vagyok benne, hogy magának is ott kell lennie a Halál
Kapujánál! A drakón ordítása még közelebbről hallatszott.
- Nem hagyhatom el ezt a helyet, gyermekem.
- Dehogynem! Ne küzdjön meg a drakónnal! Törje meg az ördögi kört! Válasszon más
sorsot! Damasztór tovább rázta a fejét.
- Hogyan hagyhatnám el a mocsarat? Más helyen el sem tudom elképzelni az életemet
-Akkor nem nagy képzelőerővel rendelkezik! - Annabeth tovább győzködte: - Nézzen rám!
Jegyezze meg az arcomat! Ha felkészült rá, jöjjön utánunk! Magunkkal visszük a halandók
világába, ahol láthatja a napfényt és a csillagokat. A talaj megrázkódott. A drakón közeledett.
Átcsörtetett a mocsáron, szanaszét köpött mérgével felégette a fákat és a mohafoltokat.
Annabeth meghallotta Polybotes hangját, ahogy valamivel távolabb a társait sürgette:
- Gyertek már! A tengeristen fia itt van a mocsárban!
- Annabeth, ideje lelépnünk - hadarta Percy. Damasztór leakasztott valamit az övéről.
Hatalmas tenyerében fogpiszkálónak tűnt, de amikor Annabethnek nyújtotta, kiderült, hogy
egy kardról van szó. Drakóncsontból készült, egyszerű bőrmarkolata és halálos éle volt. -
Búcsúajándék, Athéné lánya - morogta az óriás. - Nem hagyhatom, hogy fegyvertelenül sétálj
a halálba. Menjetek, mielőtt késő lenne! Annabeth legszívesebben zokogni kezdett volna.
Megfogta a kardot, de annyit sem tudott kinyögni, hogy köszönöm. Biztos volt benne, hogy a
prófécia szerint Damasztómak az ő oldalán kellene harcolnia. De Damasztór elfordult a
sorsától.
- Mennünk kell! - intett Bob, mire a macska felugrott a vállára.
- Szívemből szólsz - helyeselt Percy. Mindhárman a kijárathoz futottak. Annabeth nem
nézett visz-sza, amíg Percyt és Bobot követve átrohantak a mocsáron, de hallotta Damasztór
csatakiáltását, ahogy a sárkányra támadt. De most mintha kétség csendült volna a
hangjában, ahogy megint szembenézett ősi ellenségével.

XLI. + PIPER
Piper nem sokat tudott a Földközi-tenger vidékéről, de annyit azért igen, hogy júliusban nem
szabadna fáznia. Két napja hajóztak ki Splitből, és azóta szürke felhők kavarogtak az égen.
Vadul csapkodtak a hullámok, a korláton meg a köteleken jéghártyát képezett az ónos
szitálás. - Talán a jogar okozza - emelgette Nico az ősi tárgyat. Piper eltűnődött. Mióta Jászon
és Nico visszatért Diocletianus palotájából, mindketten megváltoztak. Feszültek lettek és
visszahúzódók. Valaminek történnie kellett Splitben. Valaminek, amit Jászon még vele sem
osztott meg. A jogar is okozhatta az időjárás-változást. Mintha a csúcsán lévő fekete gömb
kiszívta volna a színeket a levegőből, és az alatta ülő aranysasok szeme hidegen csillogott. A
halottak irányítására képes jogar határozottan rossz kisugárzással rendelkezett. Hedge edző
csak egyetlen pillantást vetett rá, aztán elsápadt, és úgy döntött, visszavonul a kabinjába,
hogy Chuck Norris-filmekkel enyhítse a sokkot. Piper azt gyanította, hogy valójában Mellie-
nek küld írisz-üzenetet. Valami nem stimmelt közöttük, de nem volt hajlandó beavatni Pipert
a magánéleti problémáiba. A jogar valóban okozhatott ónos esőt, de Piper azt gyanította,
hogy sokkal rosszabbról van szó.
- Idefent nem beszélhetünk. A tanácskozást későbbre halaszt-juk! - döntött Jászon.
Közeledtek Epiruszhoz, és a hátsó fedélzeten gyűltek össze megvitatni a stratégiát, de
kiderült, hogy nem megfelelő hely a tanácskozásra. A fedélzeten széllökések söpörtek végig,
és a tenger örvénylett alattuk. Pipert a hullámok nem izgatták túlságosan, mert arra
emlékeztették, amikor a kaliforniai partoknál az apjával szörföztek. De látta Hazelen, hogy ő
már nem veszi olyan könnyen a dolgot. A szerencsétlen lányt még a békés vizeken is
tengeribetegség gyötörte. Most úgy nézett ki, mintha megpróbálna lenyelni egy
biliárdgolyót.
- Nekem most sürgősen... - mutatott lefelé két öklendezés között.
- Menj csak! - puszilta meg Nico. Piper meglepődött Nico még a testvérével szemben
sem sűrűn mutatta ki a szeretetét. Mintha irtózna a fizikai kontaktustól. A puszi is olyan volt,
mint egy... búcsúcsók.
- Lekísérlek! - karolta át Frank a lányt, hogy lesegítse a lépcsőn. Piper bízott benne,
hogy Hazel hamarosan jobban lesz. Az elmúlt estéken - mióta Szkirónt legyőzte - meglepően
jókat beszélgettek. Az volt a véleménye, hogy a lányok tartsanak össze. Pletykáltak,
kibeszélték a srácok undorító szokásait, és ejtettek néhány könnycseppet Annabethért.
Amikor Hazel elmondta, milyen érzés a Köd irányítása, Piper meglepődött, mennyire hasonlít
a varázsbeszédhez. Piper felajánlotta, hogy szívesen segít neki a gyakorlásban. Hazel cserébe
vívóleckéket ajánlott, ami nagyon ráfért a lányra. Piper úgy érezte, új barátnőre lelt, ami
igazán remek dolog, pláne ha elég ideig élnek ahhoz, hogy élvezhessék barátságukat. Nico
kisöpörte a hajába akadt jégdarabokat, aztán a jogarra nézett.
- Elrakom. Ha tényleg ez okozza a vihart, jobb lesz neki a kabinban.
- Nem rossz ötlet - értett egyet Jászon. Nico Piperre és Leóra sandított, mintha azon
aggódna, mit fognak mondani a távozása után. Piper érezte, hogy a fiú önvédelemből megint
sündisznóvá gömbölyödött, mint amikor haláltranszba burkolózott a bronzedényben. Amikor
Nico eltűnt a fedélzetről. Piper Jászon arcát kezdte tanulmányozni. A fiú szemében
aggodalom csillogott. Mi történhetett Horvátországban? Leó előhúzott egy csavarhúzót az
övtáskájából.
- Ennyit a megbeszélésről. Már megint csak a keménymag maradt a fedélzeten. A
keménymag. Pipernek eszébe jutott egy téli nap, tavaly decemberben, Chicagóban, amikor
ők hárman a Millennial Parkban landoltak, hogy teljesítsék az első küldetésüket. Leó csak
annyit változott azóta, hogy Héphaisztosz fiának szerepében sokkal magabiztosabban
mozgott. Állandóan zizegett, pörgött. De most már tudta, hogyan használja fel a rengeteg
energiát: a keze állandóan matatott, szerszámokat húzott elő az övtáskájából, az irányítókat
nyomkodta, vagy az imádott Arkhimédész-gömbjét simogatta. Aznap leszerelte az
irányítópultról, és Festust is kikapcsolta a karbantartás idejére. Újra akarta huzalozni a
processzorét, hogy kompatibilissé tégye a gömbbel - akármi is rejlett a szavak mögött. Jászon
még soványabb, még magasabb és még megviseltebb lett. Katonásan rövid frizurája
megnőtt, összekócolódott. hajába lőtt csík is érdekesen festett. Olyan volt, mintha
lázadásból vágatta volna bele. A tekintete is idősebb emberre vallott. Aggodalom és
felelősség sugárzott belőle. Piper jól tudta, hogy barátai mit mondanak Jászon háta mögött.
Hogy túl vaskalapos és túl tökéletes. Ha ez igaz is volt rá valaha, többé már nem. Az utazás
megpróbáltatásai megpuhították, mint klopfoló a hússzeletet - és nem csak fizikailag. A
szívóssága megmaradt, de meglágyult, mint a régi bőr. Mintha a fiú saját maga elviselhetőbb
változatává vált volna. Ami pedig őt magát illette, Pipernek elképzelése sem volt, mit
gondolnak róla a többiek. A tavaly téli Piper mintha egy másik lány lett volna. Mintha a Héra
megmentésére indított küldetésük száz éve lett volna. Hét hónap alatt annyi minden
változott, hogy fel sem bírta fogni, miként lehet több ezer évet élni, mint az istenek. Nem
csoda, ha az olimposziak megbolondultak ennyi változástól. Ha Pipernek háromezer évig
kéne élnie, már az őrültekházábán lenne A hideg esőbe bámult. Mindent megadott volna,
hogy visszatérhessen a Félvér Táborba, ahol még télen is úgy lehetett szabályozni az
időjárást, hogy kellemes legyen. De a tőrében látott képek alapján erre nem sok esély
kínálkozott. Jászon a vállára tette a kezét.
- Ne aggódj! Néhány nap múlva Epiruszba érünk, ha Nico jó útvonalon halad.
- Holnap reggel elérjük Görögország nyugati partját - tájékoztatta a többieket Leó,
miközben az Arkhimédész-gömb egyik drágakövét babrálta. - Aztán még egyórányi út a
szárazföldön, és bumm! Hádész Háza, győzelem, szuvenírpóló, miegymás.
- Jaj! - sóhajtotta Piper. Nem akart újból elmerülni a sötétségben, hiszen a római
nimfa-geum és hipogeum még élénken élt az emlékezetében. Katoptris pengéjében hasonló
képeket látott, mint amilyenekről Leó és Hazel beszámolt. Egy aranyruhás, sápadt arcú
varázslónőt, akinek ujjai fénypászmákat szőnek. De látott egy sötét óriást is, aki fáklyákkal
szegélyezett folyosón közeledett. A fáklyák sorra kialudtak, ahogy elhaladt mellettük. Aztán
ott volt még a barlang, ahol a küklopszok, földszülöttek és egyéb szörnyek hada
reménytelenül körbevette őt és társait. Valahányszor ezeket a képeket látta, egy hang
ugyanazt a sort ismételgette a fejében újra és újra.
- Sokat gondolkoztam a Hetedik Prófécián - nyögte ki. Leó figyelmét nehezen lehetett
elvonni szerelés közben, de ennek a mondatnak sikerült.
- Remélem, jó dolgokra jutottál - morogta. Piper megigazította a vállán lógó
bőségszarut. Néha olyan köny-nyű volt, hogy észre sem vette. Máskor olyan nehéz lett, mint
egy üllő. Mintha Akhelóosz neheztelését érezné, amiért ellopta tőle a szarvát.
- Katoptrisban újra és újra látom Clytiust, a sötét óriást. Tudom, hogy a tűz a gyenge
pontja, de a látomásomban elalszanak körülötte a lángok, és testének fekete felhője minden
fényt magába szippant.
- Tisztára, mint Nico. Szerinted rokonok? Jászon dühös lett.
- Szakadj már le Nicóról, Leó! Folytasd, Piper! Szerinted mi a helyzet az óriással? Leó és
Piper összenéztek, mintha azt kérdeznék, mikor csapott fel Jászon Nico di Angelo
védőügyvédjének. De nem feszegették a dolgot.
- Sokat gondolkoztam a tűzön - mondta Piper. - Hogyan fogja legyőzni az óriást Leó,
amikor olyan...
- Forrófejű? - vigyorgott a fiú.
- Inkább tűzveszélyes. Nagyon zavar ez a sor: „Vihar vagy tűz, mi hull a világra”
- Miért zavar? Mindent tudunk róla. Én vagyok a tűz, és Jászon barátom a vihar.
Ennyike. Piper lassan bólintott. Senki sem szeretett erről beszélni, de mindannyian tudták,
hogy ez az igazság. A hajó jobbra dőlt. Jászon megmarkolta a jeges korlátot.
- Attól félsz, hogy valamelyikünk veszélyeztetni fogja a küldetést, és véletlenül
elpusztítja a világot?
- Nem attól. Azt hiszem, rosszul értelmeztük a sort. A világ szó alatt a görögök földet
értettek. Vagyis... Piper nem folytatta, mintha nem merné hangosan kiejteni a nevet.
- Gaiát! - csillant fel Jászon szeme. - Vihar vagy tűz fogja elpusztítani! Leó még
szélesebben vigyorgott.
- Tetszik az értelmezésed, Piper! Klassz lenne, ha én csinálhatnám ki.
- Vagy én, a Mr. Vihar - csókolta szájon a lányt Jászon. - Ha igazad van, akkor ez nagyon
jó hír! Már csak arra kell rájönnünk, melyikünk lesz a befutó.
- Talán - mondta óvatosan Piper, mert nem akart hiú reményeket kelteni bennük. -
Vihar vagy tűz. Kihúzta Katoptrist a tokjából, és az irányítópultra tette. A penge villogni
kezdett, és Clytius tűnt fel, ahogy a folyosón sorra eloltja a fáklyákat.
- Aggódom Leó miatt. Rosszul sülhet el a Clytiusszal való összecsapása. A prófécia
szerint egyikőtök végez Gaiával, és ha ez kapcsolódik a prófécia harmadik sorához, amiben az
áll, hogy „esküt tart az utolsó lehelet”, akkor... Nem kellett befejeznie a mondatot. Leónak
vagy Jászonnak sikerül legyőznie Gaiát. De a másik meghal.

XLII. + PIPER
Leo a tőrre bámult. ' * - Már nem is tetszik annyira az értelmezésed. Azt mondod, az
egyikünk legyőzi Gaiát, de a másik meghal? De előtte, utána vagy közben? - Ne gondoljuk túl
a dolgokat, mert csak bekattanunk! Tudjuk, milyenek a próféciák - mondta gyorsan Jászon. -
A hősök mindig bajba kerültek, ha megpróbáltak kibújni alóluk. - Mi már baj nélkül élni sem
tudunk, tiszta konfliktusfüggők lettünk - motyogta Leó. - Lehet, hogy az „utolsó lehelet” nem
kapcsolódik a „vihar vagy tűz” részhez. Lehet, hogy nem is mi vagyunk a vihar és a tűz. Percy
hurrikánt is tud idézni - folytatta Jászon. - Hedge edző is könnyen tűzbe jön, talán ő a tűz -
gondolkozott hangosan Leó. - Néha tüzel is. Piper maga elé képzelte a lángoló szatírt, amint
„Meghalsz, rohadék!” felkiáltással Gaiára támad, és majdnem hangosan félné' vetett. -
Remélem, hogy tévedek, de... - kezdte óvatosan - ...az egész küldetés velünk kezdődött, meg
kellett találnunk Hérát, és fel kel-lett ébresztenünk Porphüriónt. Nem csodálkoznék, ha
velünk is fejeződne be. Jól vagy rosszul.
- Nekem tetszik a többes szám - nyögte be Jászon.
- Nekem is a „velünk” a kedvenc szavam - értett egyet Leó. Piper szája mosolyra
húzódott. Nagyon kedvelte ezeket a srácokat. Legszívesebben varázsbeszéddel rávette volna
a Párkákat, hogy boldog sorsot adjanak nekik. De a fejében kavargó sötét gondolatok egyike
sem utalt boldog befejezésre. Nagyon félt attól, hogy Clytius azért keresztezi az útjukat, mert
vele akarják kinyíratni Leót. Ha így állt a dolog, Jászont maga Gaia fogja kezelésbe venni. A
télies idő is fölöttébb nyugtalanította. Egyre biztosabb lett benne, hogy nem csak
Diocletianus jogara okozza. A hideg szél és a jeges eső szinte ellenségesen viselkedtek, és
valahonnan ismerősnek tűntek. És ez a furcsa illat... Ha Piper nem Dél-Kaliforniában nőtt
volna fel, ahol gyakorlatilag minden évszak egyforma, akkor már régen tudta volna, mi
következik. De nem ismerte fel egyből a közeledő havazás szagát. Minden izma megfeszült.
- Leó, kapcsold be a riasztót! Piper észre sem vette, hogy varázsbeszédet alkalmazott.
A fiú eldobta a csavarhúzót, és a vészcsengő gombjára tenyereit. Amikor semmi sem történt,
értetlenül pislogott.
- Ja, nincs csatlakozás! - jutott eszébe. - Festust kikapcsoltam. Pár perc, és visszaállítom
a rendszert!
- Nincs pár percünk! Görögtüzet! Jászon, idézz minél melegebb szeleket!
- Minek? Mi a baj, Piper? - értetlenkedett Jászon.
- Itt van! Visszatért! - ragadta meg Piper, a tőrét. - Amilyen gyor. ;. Piper nem tudta
befejezni a mondatot, mert a hajó balra dőlt. A. levegő olyan hirtelen hűlt le, hogy a vitorlák
recsegni kezdtek. A hajó oldalát védő bronzpajzsok úgy pattogtak, mint a felrázott
kólásdobozok. Jászon előrántotta kardját, de már késő volt. Jéghullám csapott át rajta, és
cukormázként futotta be a testét. Azonnal megfagyott. A jégpáncél alatt jól látszódott
döbbent szeme.
- Leó! Idézz tüzet! Gyorsan! Leó jobb keze felgyulladt, de egy erős széllökés azonnal
eloltotta. Egy tornádó felkapta a fiút az Arkhimédész-gömbbel együtt.
- Tegyél le! - kiabált Leó. Piper a fiú után vetődött. A viharból megszólalt egy hang:
- Mindjárt leteszlek, Leo Valdez! De örökre... Leó az ég felé repült, mintha katapult
lőtte volna ki, és eltűnt a felhők között.
- Ne! - emelte fel tőrét Piper, de nem volt, akit megtámadhatott volna. Kétségbeesve
nézett a kabinlépcsőre, de jégpáncél torlaszolta el a lejáratot. Valószínűleg a hajó egész
aljából hűtőláda lett Más fegyverre lesz szüksége, valami jobbra, mint a varázsbeszéd, vagy a
jövendőmondó gyíkleső és a sonkát meg banánt lövő bőségszaru. Valahogy el kell jutnia a
hajítógépig. De amikor ellenségei felbukkantak, világossá vált számára, hogy egyik fegyver
sem lenne elég a legyőzésükhöz. A hajó közepén fehér selyemruhát viselő nő állt. Fekete
haját gyémánttiara szorította le. Kávébarna szeme minden melegséget nélkülözött. Mögötte
a testvérei álltak. Két fiatalember lila szárnyakkal fe-hér hajjal, és mennyei bronzból készült,
recés élű kardokkal.
- Örülök, hogy újra látlak, mon chére! - kezdte Khióné, a hó-istennő. - Itt az ideje egy
hideg ölelésnek!

XLIII. + PIPER
Piper tényleg nem áfonyás muffint akart kilőni. A bőségszaru megérezte, hogy fázik, és úgy
gondolta, örülnének néhány forró sütinek. Azért el tudott volna képzelni ütősebb támadást
is. Khióné félrehajolt, és a sütemények nagy része átrepült a korlát fölött. A boreá-dok
elkaptak egy-egy darabot és majszolni kezdték. -Muffin! - lelkendezett az egyik. Piper
emlékezett rá, hogy Kainak hívják, ami a Kalaisz rövidítése. Ugyanúgy volt öltözve, mint
Québecben: stoplis cipő, melegítőnadrág és vörös hokipulcsi. Mindkét szeme alatt monokli
sötétlett, és pár foga hiányzott. - Kajolom a muffinokat. - Ó, nagyon merd - örömködött a
nyüzügébb, aki Zéthész névre hallgatott. A hajítógép emelvényén állt kiterjesztett, lila számy-
nyal, és a diszkókorszakot idéző Bundesliga-frizurávaL Selyemingének széles gallérját
kihajtotta a mellvértre. Sárgás cicanacija nevetségesen feszült, és egyre ragyásabb képével
kihívóan mosolygott, és olyan csábítóan emelgette a szemöldökét, mintha ő lenne az
erotikus fotómodellek félistene. - A csinos lánykának biztosan nagyon hiányoztam már. -
Québeci akcentussal beszélte a franciát, de Pipemek nem okozott gondot lefordítani.
Anyjának köszönhetően a szerelem nyelve a vérében csörgedezett, de nem akart franciául
diskurálni Zéthésszel.
- Hogy kerültetek ide? - kérdezte a lány, aztán varázsbeszédre váltott: - Eresszétek el a
barátaimat! Zéthész csak pislogott.
- Engedjük el őket!
- Jó - csatlakozott Kalaisz.
- Varázsbeszéd, marhák! Használjátok azt a diónyi eszeteket!
- Dió? - morfondírozott Kai, mintha nem tudná, mit jelent -A muffin finomabb. Szájába
tömte a süteményt, és hangos csámcsogásba kezdett. Zéthész levett egy áfonyadarabot a
muffinjáról, és görgetni kezdte az ujjai között.
- Olyan régen nem láttalak, gyönyörűségem! De a nővéremnek sajnos igaza van, nem
engedhetjük el a társaidat. Québecbe kell őket vinnünk, ahol közröhej tárgyai lesznek. Bocs,
de ez a parancsunk.
- Parancs? Piper tavaly tél óta tudta, hogy előbb-utóbb viszontlátja Khió-né fagyos
arcát. Amikor a sonomai Farkas Házban legyőzték, a hóistennő bosszút esküdött. De mit
keresett itt Zéthész és Kalaisz? A boreádok már-már barátságosak voltak. Gonosz
nővérükhöz képest meg különösen.
- Figyeljetek, srácok! A nővéretek Boreász ellen harcol. Az óriások segítségével Gaiát
akarja felébreszteni, aki ledönti majd apátokat a trónjáról. Khióné dallamosan és hidegen
felkacagott.
- Kedves Piper McLean! Úgy manipulálod akaratgyenge testvéreimet, ahogyan
anyádhoz, a szerelem istennőjéhez illik. Régen láttam ilyen ügyes hazudozót.
- Én vagyok hazug? Nem maga próbált megölni bennünket? Zéthész, a testvéred Gaia
ügynöke! Zéthész arca megrándult/
- Tudom én azt, drágaságom! De az a helyzet, hogy mindannyian neki melózunk. A
parancsot apánktól hoztuk.
- Mi? Nem értem... - Piper nem akart hinni a fülének, de Khió-né öntelt mosolya azt
üzente, hogy a hír igaz.
- Apám végre belátta, milyen bölcsek a tanácsaim - duruzsolta Khióné. - Egész
normális, ha a római oldala nem piszkálja a görögöt. A lényeg, hogy engem tett meg
helyettesének. Elrendelte, hogy Porphürión királyt és Gaiát kell támogatnunk. Piper
hatalmasat nyelt.
- Mit kerestek itt? - mutatott körbe a jeges hajón. - Nyár van, az istenek szerelmére!
Khióné megrántotta a vállát.
- Növekszik a hatalmunk. A természet törvényei felborultak. Ha a Földanya felébred,
úgy alakítjuk át a világot, ahogy szeretnénk.
- Sok hokival - mondta Kai teli szájjal. - Meg pizzával Ja, és muffinnal. Khióné elhúzta a
száját.
- ígérnem kellett valamit Mr. Fafejnek. Ami pedig Zéthészt illeti...
- Ó, nekem nincsenek nagy igényeim! - nyalta hátra a tenyerével a haját Zéthész, és
Piperre kacsintott. - Már az első alkalommal a palotában kellett volna tartani téged, Piper.
De hamarosan visszaviszlek, és megtanítalak romantikázni!
- Kösz, de nincs szükségem tanítómesterre! Most pedig engedjétek el Jászont! - Piper
minden varázserejét ezekbe a szavakba öntötte, és Zéthész azonnal engedelmeskedett.
Csettintett az ujjá-val, mire Jászon azonnal kiolvadt. A padlóra zuhant, és gőzölögve levegő
után kapkodott, de legalább életben volt.
- Te idióta! - kiáltott testvérére Khióné, és gyorsan újrafagyasztotta Jászont, aki úgy
feküdt a fedélzeten, mint egy deres medvebőr. Khióné Zéthész felé pördült. - Ha a lányt
akarod, bizonyítsd be, hogy kezelni tudod! Nehogy ő hordja a nadrágot! Zéthész elszégyellte
magát.
- Cicanadrágot sem hordhat?
- Nem! Jászon Grace és a legénység többi tagja a palotám jégszobrait fogják
gyarapítani. Jászon egyenesen a tróntermembe kerül. Impozáns látvány lesz - mondta
Khióné.
- Te idegen szavakat is tudsz? Gondolom, egész nap gyakoroltad előtte. Legalább annyi
kiderült az iménti közjátékból, hogy Jászon él. Piper ettől kissé megnyugodott. A
mélyfagyasztás ezek szerint visszafordítható folyamat, Jászont és a legénység többi tagját
csak ki kell olvasztani. De előbb meg kell szabadulnia Khiónétól. Piper sajnos nem Annabeth
volt, vagyis nem tudott előrukkolni instant tervekkel. Neki időre volt szüksége.
- Mi lesz Leóval? - kérdezte. - Hová vitted? A hóistennő körbesétálta Jászont, mint egy
modern műtárgyat.
- Leó Valdeznek speciális büntetés jár. Olyan helyre repítettem, ahonnan nincs
visszatérés. Piper nem kapott levegőt. Szegény Leó! Majdnem belepusztult a gondolatba,
hogy nem láthatja többé a fiút. Khióné ezt egyből kiszúrta.
- Ugyan már, Piper! - mosolygott győzedelmesen. - így lesz a legjobb! Leót
jégszoborként is képtelenség lenne elviselni... Főleg, hogy vérig sértett. Ez a bolond
visszautasította, hogy az oldalamon uralkodjon. Ráadásul tüzet tud idézni... Brrr! - rázta meg
a fejét. - Soha nem érhet Hádész Házába. Clytius még nálam is jobban rühelli a lángokat.
Piper megmarkolta a tőrét. Tűz. Ez az! Kösz, hogy emlékeztettél rá, te boszorkány!
Körbenézett. Hogyan támaszthatna tüzet? Az egyik hajítógép mellett görögtűzbombák
lapultak egy ládában, de túl távol voltak. Arról nem is beszélve, hogy ha hibernálás nélkül
sikerülne is elérnie a bombákat, a görögtűz leégetné az egész hajót. Más módot kell találnia.
Tovább kutatott a szemével, aztán a hajóorrban észrevett valamit... Jessz! Festus ipari
mennyiségben tudott tüzet okádni. Csak az volt a bibi, hogy Leó kikapcsolta, Piper pedig
műszaki analfabétának számított. Soha nem találná meg a megfelelő gombot. Rémlett neki,
hogy Leo a sárkány fejében matatva egy irányítólemezről beszélt, de ezzel sem volt beljebb.
Valami mégis azt súgta, hogy Festus a győzelem kulcsa. Már csak rá kellene vennie a
fogvatartóit, hogy közelebb engedjék hozzá.
- Azt hiszem, közeleg a látogatásunk vége. Zéthész, talán elő-vehetnéd a... - kezdte
Khióné.
- Várjatok! - kiáltotta Piper. Egyszerű parancs volt, de hatásos. A boreádok várakoztak.
Piper tudta, hogy a fivéreket simán irányíthatja, de Khióné kérdéses volt. A varázsbeszéd
akkor működik igazán, ha a célpont vonzódik hozzád. Isteni erővel bíró lényeken bizonytalan
volt az eredménye. Különösen a hóistennő esetében. Mit tenne Annabeth? Időhúzás. Ha
nagy a gáz, vesd be a dumát!
- Ha ennyire féltek a társaimtól, miért nem iktatjátok ki őket? Khióné kacagott.
- Te nem vagy isten. Ha az lennél, értenéd. A halál olyan rövidke. Egy röpke pillanat.
Engem spéciéi nem elégít ki. Az a szánalmas, halandó lelketek leszáll az Alvilágba, és legjobb
esetben a Büntetés mezején köt ki, vagy Aszfodéloszban. De ti reménytelenül nemes lelkűek
vagytok, tehát az Elíziumba jutnátok, vagy újjászületnétek. Miért kényeztetném az
.újjászületéssel meg az Elíziummal őket, amikor örökké kínozhatom szegényeket?
- Mi a helyzet velem? Én miért élek még, miért nem fagyasztottál le? Khióné
undorodva Zéthészre pillantott.
- Mert ez a marha igényt tart rád.
- Remekül csókolózom ám, én egyetlenem. Majd meglátod -ígérte Zéthész. A
gondolattól felfordult Piper gyomra.
- De nem csak ezért - folytatta Khióné. - Hanem leginkább azért, mert mélyen és izzón
gyűlöllek téged. Ha te nem lettél volna, Jászon velem marad Québecben.
- Sokat képzelődsz? Gyógyszert szedsz rá, ugye? Khióné szeme olyan kemény lett, mint
a gyémánttiarája.
- Te csak egy kavarógép vagy. Egy semmirekellő istennő lánya. Mit tehetnél
egymagad? Semmit. A hét félisten közül te vagy a leggyengébb és legszánalmasabb.
Legszívesebben a hajón hagynálak, hogy addig bolyongj a tengeren, amíg Gaia át nem veszi a
hatalmat, és be nem köszönt a világ vége. Hogy biztosan így történjék... - intett Zéthésznek,
aki egy teniszlabda méretű, fagyott gömböt húzott elő a levegőből, amiből jégcsapok álltak
ki,
- Egy bomba szebben beszél, mint száz szerelmes levél ~ mondta Zéthész.
- Bomba! Hihi! Szép nap! Bombák és mufiinok! - vihogott Kala-isz.
- Virágnak jobban örültem volna - engedte le a tőrét Piper, ami haszontalanabbnak
látszott, mint valaha.
- Nem fog végezni veled, szépségem, de nem ám! - nyugtatgatta Zéthész. -A jégburok
megrepedésekor kiszabadul az északi szél brutális ereje, és messzire repíti a hajót! Nagyon-
nagyon messzire! - Sajnos valóban így lesz - mondta Khióné megjátszott együttérzéssel. - A
barátaidat elvisszük, szabadjára engedjük a szelet, te kisiklasz a tengerre, és páholyból
nézheted a világvégét. Csicskáztathatod a halakat az ostoba varázsbeszédeddel, és men-
zázhatsz a bőségszarudból. De magányos leszel az üres hajón, és egyedül kell végignézned a
győzelmünket a tőröd pengéjében. Ha Gaia feltámadj és az általad ismert világnak
befellegzett, Zéthész eljön a menyasszonyáért, azaz érted, és magával visz. Hogy akarsz
megállítani, Piper? Te egy vicc vagy, nem hős! A szavai azért fájtak a lánynak, mert neki is ez
volt a véleménye saját magáról. Mit tehetne? Hogyan menthetné meg a barátait? Közel járt
ahhoz, hogy eszét veszítse. Legszívesebben az ellenségeinek rontott volna egy öngyilkos
akció keretében. Amikor észrevette Khióné öntelt mosolyát, rájött, hogy a hóistennő éppen
erre vár. Hogy hibázzon. Szórakozni szeretett volna. Piper gerince vaskemény lett. Eszébe
jutottak a lányok, akik a Vadon Középiskolában kigúnyolták. Drew-ra gondolt, a kegyetlen
vezetőre, akit a táborban ő váltott le az Aphrodité-csapat éléről. Médeiára, aki elvarázsolta
Jászont és Leót Chicagóban, és Jessicára, apja asszisztensére, aki mindig úgy kezelte, mint
egy alantas lényt. Pipert egész életében lenézték, és haszontalannak tartották. Ez nem igaz -
szólalt meg egy hang a fejében, ami erősen hasonlított az anyjáéra. Azért gúnyolnak, mert
félnek és irigyelnek téged. Khiónével is ez a helyzet Használd fel ezt ellenük! Piper a
legkevésbé sem volt vicces kedvében, de megkockáztatott egy kacajt. Aztán még egyet.
Végül annyira belejött, hogy kétrét görnyedt a nevetéstől. Kalaisz is röhögni kezdett, amíg
Zéthész oldalba nem könyökölte. Khióné mosolya megremegett.
- Mi olyan vicces? Most mondtam ki a halálos ítéletedet.
- Halálra akarsz röhögtetni? - vihogott Piper. - Hú! Tényleg azt hiszed, hogy nincs
hatalmam? Hogy gyenge vagyok? Az agyadat is lefagyasztottad? Nem ismered a titkom,
ugye? Khióné összehúzta a szemét.
- Nincs titkod, csak a hazugságaid!
- Ahogy gondolod. Tűnjetek el, és hagyjatok egyedül hánykód-ni a tengeren! Gaia egy
hasznos információval lesz szegényebb. Az istennő körül hó örvénylett. Zéthész és Kalaisz
aggódva pislogtak egymásra.
- Ha tényleg van egy titka... — kezdte Zéthész.
- A pizzáról vagy a hokiról - töprengett Kai.
- ...akkor meg kéne tudnunk - fejezte be a diszkókirály. Khióné lassan vette be a
trükköt. Piper megpróbált komoly arcot vágni, de szemében csintalanság villogott. Vedd már
be! - fohászkodott.
- Milyen titokról beszélsz? Ki vele! Piper vállat vont.
- Gyertek, fagyosszentek, megmutatom! - intett az orr felé.

XLIV. + PIPER
Amikor átfurakodott a boreádok között, mintha két hűtőpult mellett ment volna el. Arcát és
tüdejét csípte a belőlük áradó hideg. Piper nem nézett Jászon fagyott testére, nem gondolt a
legénység többi tagjára, sem Leóra, és egyáltalán nem törődött a háta mögött lépkedő
ellenséggel. Csak az orrdíszre koncentrált. A hajó lágyan ringott alattuk. Egy magányos,
langyos szellő átsuhant a fagyos levegőn, és Piper mélyen belélegezte. Jó jelnek értékelte. A
hajón kívül ezek szerint nyár van. Khióné és a testvérei nem tartoztak ehhez az évszakhoz.
Piper tudta, hogy nem győzhet Khióné és a szárnyas, kardokkal felszerelt fivérek ellen. Nem
volt olyan okos, mint Annabeth, és Leó műszaki érzékével sem rendelkezett. De tudott
valamit, amit a többiek nem. A Hazellel való beszélgetés közben rájött, hogy a varázsbeszéd
hasonlít a Köd irányításához. Azért mondott néha csődöt, mert a saját akaratát akarta
ráerőltetni másokra. Amikor egy szörny ölni akart, ő azt parancsolta neki, hogy ne öljön.
Minden erejét a parancsba sűrítette, és bízott benne, hogy legyőzi az ellenség akaratát. I
Néha működött, de nagyon fárasztó volt és bizonytalan kimenetelű. Aphrodité nem szeretett
szemből támadni. Különféle cseleket vetett be és a szépségét. Piper is új stratégiához
folyamodott. Elhatározta, hogy az ellenség fejével fog gondolkozni. Az elképzelés jó volt, már
csak ki kellett próbálni. Megállt az árbóc előtt, és szembenézett Khiónéval.
- Most jöttem rá, hogy azért gyűlölsz annyira - mondta sajnálkozva -, mert Sonomában
legyőztünk. Khióné szeme jegeskávéként csillogott, amikor szégyenkezve a testvéreire
pislantott. Piper megint felnevetett.
- Tökéletesen megértelek. Egy óriással, egy farkasfalkával és egy csapat földszülöttel az
oldaladon sem voltál képes legyőzni bennünket.
- Fogd be! - sziszegte Khióné. A levegő fojtogatóan ködös lett. Piper érezte, hogy dér
telepedik a szemöldökére, és a hallójáratai ropogva befagynak. Nem ment könnyen, de
mosolyogni próbált. Zéthészre kacsintott
- Nagyon vicces volt. Ne aggódj, senki sem állítja, hogy megvertünk a Farkas Háznál!
Fogalmazzunk úgy, hogy taktikai okból visszavonultál!
- Taktik? A Tic-Tac finom! - szólt közbe Kai. Piper játékosan megbökte a nagydarab
fickót.
- Nem a cukorkáról beszélek. Kai! Hanem arról, hogy a nővérkéd megfutamodott.
- Nem igaz! - ellenkezett Khióné.
- Minek is nevezett Héra? - tűnődött Piper. - Megvan! Egy D listás istennőnek! Haha!
- A nővérkém megfutamodott! Haha! - röhögött bambán Kai. Khióné fehér ruhája
gőzölögni kezdett. Zéthész és Kai szája befagyott.
- Áruld el a titkod, Piper McLean, és imádkozz, hogy éledjen hagyjunk! Ha szórakozol
velünk, megmutatom neked a fagysérülés gyötrelmét! Nem hiszem, hogy Zéthésznek akkor
is tetszenél, ha hiányozna egy-két ujjad. Orr nélkül vagy fuledenül meg el sem tudlak
képzelni... A boreádok leköpték szájukról a jégpecsétet.
- Én sem - ismerte be Zéthész. - Sokat ront egy csini csajon, ha nincs orra. Piper látott
már néhány fagysérülést, ezért megrémítette a fenyegetés, de igyekezett eltitkolni.
- Gyertek! - folytatta az utat a sárkány felé, és közben apja kedvenc nótáját dúdolta, a
„Nyári gyerekek”-et. Amikor Festus nyakára tette a kezét, bronzpikkelyét hidegnek érezte. A
sárkány néma volt, gyémántszeme pedig sötét.
- Emlékeztek a sárkányunkra? - kérdezte. Khióné csúfondárosan felkacagott.
- Ez a titkod? Totálkáros lett. Nem fuj ez már túrót se! Pipernek nem volt szüksége Leó
műszaki ismereteire, hogy beindítsa a gépet. Csak a szívéből kellett beszélnie, és azt
mondani Festusnak, amit hallani akart.
- Festus nem csak egy gép. ó egy élőlény.
- Ekkora hülyeséget! - vihogott az istennő. - Kai, Zéthész! Hozzátok fel a többieket a
kabinokból, utána aktiváljuk a szélgömböt! ;
- Megtehetitek, fiúk, de akkor nem látjátok, hogyan alázom porig Khiónét. Tudom,
hogy nagyon tetszene nektek! A boreádok haboztak.
- Megvered hokiban? - kérdezte Kai.
- Sokkal jobb lesz! Emlékeztek még arra, amikor ugyanilyen hajón utaztatok az
argonautákkal?
- Mondjuk, sárkány az nem volt rajta - válaszolt Zéthész. .
- Ne figyeljetek rá!- kiáltotta Khióné. Piper érezte, hogy jég kúszik a szájára.
- Megpróbálhatsz elhallgattatni - hadarta. - De akkor sosem tudod meg, miben áll a
hatalmam. Nem jössz rá, hogyan akarlak elpusztítani benneteket Gaiával és az óriásokkal
együtt. Khióné szeme megtelt gyűlölettel, de abbahagyta a fagyasztást.
- Mondtam már, hogy neked semmilyen... hatalmad... sincs...
- Annyira szép ezt egy D kategóriás istennő szájából hallani, aki világéletében
mellőzöttnek érezte magát, és nagyobb hatalom után kapart. - Piper Festushoz fordult. -
Téged nem lehet csak úgy lekapcsolni, te több vagy egy gépnél, csak Khióné nem hiszi el. -
Ezután a boreádokra nézett. - Benneteket sem értékel, mert nem vagytok teljes kiőrlésű
istenek, csak félistenek. Nem hiszi el, milyen ütős kis csapat vagytok.
- Csapat! - morgott Kai. - Hokicsapat! Nehezen ejtette ki a szót, mert pechjére több
volt két szótagnál. Amikor sikerült, elmosolyodott, és nagyon elégedett volt magával.
- Pontosan! Mint egy hokicsapat! Az egész mindig nagyobb a részeknél.
- Mint a pizza! — lendült bele Kai. Piper felkacagott.
- Hogy te milyen eszes vagy, Kai! Bevallom, alaposan alábecsültelek.
- Én is eszes vagyok! Ráadásul jóképű is - kezdett féltékeny-kedni Zéthész.
- Nagyos eszes vagy! - hagyta jóvá Piper, de úgy tett, mintha a jóképűt meg sem
hallotta volna. - Gyorsan tegyétek le a szélbombát, és nézzétek végig, hogyan esik pofára
Khióné! Zéthész vigyorgott, majd elgurította a jéggömböt.
- Te baromfifelvágott! - kiáltotta Khióné. Mielőtt az istennő felkaphatta volna a
gömböt, Piper elkiáltotta I magát:
- Ez a titkos fegyverünk, Khióné! Mi nem csak néhány félisten I vagyunk, hanem egy
csapat! Festus sem egyenlő az alkatrészeivel, j £gy élőlény, aki a barátunk. Ha valamelyik
barátja bajba kerül, például Leó, akkor bekapcsol! Minden akaraterejét, minden szeretetét
és minden köszönetét ezekbe a szavakba préselte. Az eszével nem hitt a dologban. A gépek
nem indulnak érzelmekkel. De Aphrodité minden volt, csak észszerű nem. Az érzelmek
segítségével uralkodott, ő volt a legősibb olimposzi isten, aki Ura-nosz tengerben kavargó
véréből keletkezett. Ereje Héphaisztoszé-nál és Athéné erejénél is ősibb, sőt, még Zeuszénál
is! De egy szörnyű másodpercig semmi sem történt. Khióné a lányra nézett. A boreádokról
lehullt a varázslat, és csalódottan pislogtak.
- Ejtjük az eredeti tervet. Azonnal megölni! - döntött a hóistennő. Amikor a boreádok
felemelték kardjaikat, Festus teste felforrósodott Piper tenyere alatt. A lány félreugrott, és
feltaszította Khiónét. Festus száznyolcvan fokban elfordította a fejét, és tüzet le- I helt a
boreádokra, akik azonnal hamuvá égtek. Csak Zéthész kard-| ját kímélték meg a lángok, ami
csörömpölve és füstölögve hullt a fedélzetre. Piper feltápászkodott. Az árbóc tövénél
meglátta a szélgömböt. Utánavetődött, de mielőtt elérte volna, az örvénylő jégkásából
Khióné öltött alakot előtte. A bőre úgy ragyogott, hogy hóvakságot kapott tőle az ember.
- Te szánalmas lotyó! - sziszegte. - Azt hiszed, legyőzhetsz egy istennőt?^ Festus
felmordult Piper háta mögött, és füst csapott ki a szájából, de a lány tudta, hogy ha lángot
köpne, őt is eltalálná. Az istennő mögött megrepedt a jéggömb, és sziszegni kezdett.
Pipernek nem volt ideje bonyolult tervekre. Felkiáltott, és tőrével az istennőre támadt.
Khióné elkapta a- csuklóját, mire Piper karján jég futott végig, egészen Katoptris pengéjéig.
Az istennő arca néhány centire volt tőle, és a győztesek mosolya ült rajta. - Aphrodité
gyermekei számomra nem jelentenek akadályt! Festus megint felnyikordult. Piper biztos volt
benne, hogy őt bátorítja. A mellkasát forróság töltötte el. Nem a düh vagy a félelem melege,
hanem a sárkány iránt érzett szereteté. De nemcsak a sárkányt szerette, hanem Jászont is,
akinek az élete most tőle függött, és szerette az egész legénységet, akik a fedélzet alatt
magatehetet-lenül várakoztak, és Leót is, akit meg kell keresniük. A szeretet nem olvasztja
fel a jeget, de felélesztette a robotsár-kányt. Az emberek emberfeletti dolgokat műveltek a
szeretet nevében. Az anyák autókat is felemelnek, hogy megmentsék a gyereküket. Piper
több volt egyszerű halandónál. Egy félisten volt, egy született hős. A jég leolvadt a tőrről, a
karja gőzölögni kezdett Khióné ujjai alatt. - Megint alábecsülsz - szólalt meg a lány. - Ezen
változtatnod kéne! Khióné arcáról eltűnt a beképzelt vigyor, amikor Piper pengéje
megállíthatatlanul elindult felé. A tőr Khióné mellkasába mélyedt, és az istennő hóviharrá
robbant. Piper térdre rogyott a hidegtől. Festus vadul kattogoűiés zúgott, a vészcsengő
felharsant. A bomba. piper feltápászkodott. A gömb pár méterre vök tőle, és éles fütyüléssel
szökött ki belőle a szél. A lány odaugrott a bombához és felkapta. Az ujjai közt robbant szét a
jégpáncél, és vihar csapott ki belőle.

XLV, + PERCY
Vicc volt az egész, de Percy komolyan honvágyat érzett, ha eszébe jutott a mocsár. Ki hitte
volna, hogy egy drakóncsontokból készült kunyhó után fog vágyakozni, ami körül
kátránygejzírek köpdösnek, és amiben egy óriási ágy áll? De Percy képzeletében a hely az
Elíziummal vetekedett. Tovább botladoztak a sötétben. A levegő kásás volt és hideg. Hol
hegyes köveken, hol sárban lépkedtek. A talajt úgy tervezték, hogy minden lépésnél
marasztalja a lábat, így aztán tíz méter gyaloglás felért százzal. Percy megerősödve, tiszta
fejjel, teli hassal és néhány adag szárított sárkányhússal távozott a kunyhóból, de most
sajgott a lába, minden izma remegett, és a drakónbőrből rögtönzött kabát sem enyhített a
hidegen. A talajra koncentrált és a mellette lépkedő Annabethre. Ezen a két dolgon kívül
nem létezett számára más. Amikor úgy érezte, hogy feladja, és inkább meghal (ez
tízpercenként megfordult a fejében), megfogta a lány kezét, hogy ne felejtse el, van még
melegség ebben a fagyos világban. Percy nagyon aggódott kedveséért a Damasztórral való
beszélgetés óta. Annabeth nem adta fel könnyen, de most titokban köny-nyékét törölgetett
a szeméből. A lány utálta, ha nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerette volna. Annabeth
biztos volt benne, hogy szükségük van Damasztórra, ám az óriás visszautasította a segítséget.
De Percy nem bánta az óriás döntését. Sőt, megkönnyebbült tőle. Még Bobról sem tudta,
hogy fog viselkedni a Halál Kapujában. Elég neki egy óriás miatt aggódni. Nincs szüksége még
egyre. Akkor sem, ha az történetesen remek ragut főz. Azon gondolkozott, mi történhetett
Damasztórral a távozásuk után. Nem hallotta az üldözőket, de a gyűlöletük szinte égette a
hátát... Különösen Polybotesé. Az óriás ott volt valahol mögöttük, és egyre mélyebbre
üldözte őket a Tartaroszban. Percy megpróbált kellemes dolgokra gondolni. Például a Félvér
Tábor tavára. A pillanatra, amikor megcsókolta Annabetht a víz alatt. Megpróbálta
elképzelni, amint ők ketten kéz a kézben sétálnak Új Róma dombjain. De a Jupiter Tábor és a
Félvér Tábor egyformán elérhetetlen álomnak tűnt. Kezdte elhinni, hogy Tartaroszon kívül
nem létezik semmi. A világ halál, sötétség, hideg és fájdalom, és a jó dolgokat csak képzelte.
Percy megrázta magát. Nem. Ezeket a negatív gondolatokat csak a gödör súgja neki.
Megpróbálja elvenni a kedvét az élettől. Vajon Nicónak hogyan sikerült megőriznie a józan
eszét idelent? A srác erősebb volt, mint Percy gondolta volna. Minél mélyebbre értek,
Percynek annál nehezebben ment az összpontosítás.
- Ez még a Kókütosznál is rosszabb! - suttogta.
- Igen! - kurjantotta vissza Bob vidáman. - Sokkal rosszabb! Ez azt jelenti, hogy közel
vagyunk! Mihez? -^gondolta Percy, de nem volt ereje feltenni a kérdést. Kicsi Bob elbújt Bob
kezeslábasa alá, ami megerősítette Percyt abban, hogy a macskának van a legtöbb esze a
csapatban. Annabeth megszorította a fiú kezét. A bronzkard derengésében gyönyörű volt az
arca.
- Ha együtt vagyunk, számunkra nem létezik akadály - emlékeztette Percyt. Neki kellett
volna jobb kedvre derítenie Annabetht, ehelyett a lány vigasztalta őt.
- Igazad van. Semmiség.
- Legközelebb azért máshová menjünk randizni - kérte Anna-beth.
- Mondjuk Párizsba? A lány mosolyt erőltetett ajkára. Néhány hónappal Percy
amnéziája előtt Hermésznek köszönhetően egy estét Párizsban töltöttek. Olyan távolinak
tűnt az egész, mintha egy másik életben történt volna.
- Még Új Rómában is letelepednék veled - kockáztatta meg a lány. Egyértelműen
Annabeth volt a világ legklasszabb csaja. Percy egy másodpercre újra megízlelhette a
boldogságot. Még lehet közös jövőjük. A sötétséget hirtelen szétszaggatta egy hatalmas
lélegzet. Akkora, mint egy haldokló isten utolsó lehelete. A poros és köves tisztás közepén
egy térdelő asszony ijesztő alakja bontakozott ki. Ruhája cafatokban lógott, vézna végtagjain
zöld bőr lötyögött. Lehajtott fejjel zokogott. Sírása Percy minden reményét szétfoszlatta.
Rádöbbent, hogy az élet súlyosan és helyrehozhatatlanul re* ménytelen. Hogy a küszködése
haszontalan. Az asszony úgy sírt, mintha az egész világot gyászolná.
- Megérkeztünk! - jelentette be Bob. - Akhlüsz segít!

XLVI. + PERCY
Ha ilyen zokogó nyanyának képzelte Bob az annyira várt segítséget, akkor Percy köszöni, de
tutira nem kér belőle. Ennek ellenére amikor Bob elindult az asszony felé, Percy kiskutyaként
követte, csak a nyelve nem lógott hozzá. A tisztáson legalább kevésbé volt sötét. Itt sem volt
fény, csak tejfehér köd kavargott. - Akhlüsz! - szólította meg az asszonyt a titán. A lény
felemelte fejét, és Percy gyomra összeszorult. Segítség! A nőre rossz volt ránézni.
Megnyerhette volna az anorexia-világbajnokságot. Két pálcika kar és láb, dagadt térd, hegyes
könyök, kifacsarodott ujjak. Por borította testét, és kupacokba gyűlt a vállán, mintha
homokórában zuhanyozott volna. Az arcáról a reménytelenségen kívül nem lehetett mást
leolvasni. A szeme beesett volt és nyálkás, ömlöttek belőle a könnyek. Orra vízeséseket
megszégyenítő erővel folyt Szürke haja zsíros foltokban tapadt a koponyájára. Az arca véres
volt és sebes, mintha összekarmolta volna. Percy képtelen volt az asszony szemébe nézni,
inkább lehajtotta a fejét. A nő térdén horpadt, bronzból és fából készült, erősen antik
kinézetű pajzs feküdt. Közepére a pajzsot tartó Akhlüszt festették, ezért úgy tűnt, mintha
egyre kisebb méretben a végtelenségig folytatódna a jelenet.
- A pajzs! Ez ő! - suttogta Annabeth. - Azt hittem, kitaláció az I egész.
- Dehogy kitaláció! - kiáltott a vén satrafa. - Ez Herkules pajzsa, j Azért festett rá, hogy
ellenségei az én képemet lássák utolsó pillanatukban. A baj és a bánat istennőjéét! - Olyan
erős köhögőrohamot kapott, hogy Percy tüdeje is megsajdult belé. - Mintha Herkules
ismerte volna az igazi fájdalmat! Még csak nem is hasonlít rám! Percy nagyot nyelt. Amikor a
barátaival a Gibraltári-szorosban találkozott Héraklész-Herkulessel, a dolgok elég rosszul
alakultak. A találkozás rengeteg kiabálással, halálos fenyegetéssel és alacsonyan szálló
ananászokkal járt.
- Hogy került ide a pajzs? - kérdezte a fiú. Az istennő tejfehér szemmel nézett rá, az
arcáról csöpögő vér összepöttyözte szakadt gúnyáját.
- A hős porhüvelye elégett, nem volt többé szüksége a pajzsra. Ez is azt jelképezi, hogy
a haláltól semmilyen pajzs nem véd meg. A fájdalom végül elér mindenkit, még a nagy
Herkulest is! Percy közelebb lépett Annabethhez. Megpróbálta felidézni, mit keresnek itt, de
a kétségbeesés teljesen lebénította az agyát. Akhlüsz szavai hallatán már nem csodálkozott
azon, hogy az asszony pepitára karmolta magát. Az istennő sugározta magából a fájdalmat
- Bob, az a sanda gyanúm, hogy nem kellett volna idejönnünk - suttogta Percy. Kicsi
Bob egyetértőén felnyávogott az overall mélyéről. A titán fintorogva megvakarta az oldalát,
mintha Kicsi Bob a hónalját karmolászná.
- Akhlüsz irányítja a Halálködöt. Elbújtat benneteket. «
- Ezeket? - hörgött Akhlüsz. Nem lehetett eldönteni, hogy nevet vagy fulladozik.
- El kell jutniuk a Halál Kapujához. Vissza akarnak térni a halandók világába -
magyarázta Bob.
- Nevetséges! Tartarosz szörnyei megtalálnak benneteket Annabeth megforgatta
sárkánycsont kardját, tisztára, mint a Barbár hercegnő a moziban, és Percy szerény
véleménye szerint egyszerre volt ijesztő és szexis.
- A Halálköd semmire se jó? Az istennő kimeresztette sárga, csorba fogait.
- Hogy mered azt mondani, hogy a Halálköd semmire se jó? IQ vagy te?
- Athéné lánya - felelte bátran a lány, de hogy miből merítette a bátorságot, Percy nem
tudta. - Nem azért keltem át a fél Tartaro-szon, hogy egy kisisten megmondja nekem, mi
lehetetlen és mi nem. A talaj megremegett a lábuk alatt, és a köd fájdalmasan vonyít-va
forogni kezdett körülöttük.
- Én már akkor öreg voltam, amikor a titánok születtek, tudatlan teremtés. Már akkor
éltem, amikor Gaia először felébredt. A fájdalom és bánat örök. A legősibb lények gyermeke
vagyok, a Káoszé és az Éjszakáé. Én a...
- Már hallottuk! Maga a bánat és a fájdalom. De annyi ereje nincs, hogy két félistent
elrejtsen a Halálködben. Csak magamat tudom ismételni, amikor azt mondom, hogy maga és
a drágalátos köde semmire se jó. Percy megköszörülte a torkát.
- Annabeth, talán nem kéne a hölggyel ilyen... Annabeth figyelmeztetően nézett rá:
„Működj együtt velem!" Percy akkor döbbent rá, hogy Annabeth a szíve mélyén retteg, de
végig kell játszania a szerepét. Csak így serkenthetik tettre az is-tennőt.
- Jól mondja Annabeth! - váltott stratégiát Percy. - Bob azért rángatott ide bennünket,
mert biztos volt benne, hogy maga segíthet nekünk.'De csak bőgni tud, meg a pajzsot
bámulni... Mondjuk, megértemé ha sírva fakad a saját arcképétől. Akhlüsz felkiáltott és a
titánra meredt.
- Minek hoztad ide ezeket a bosszantó kölyköket? Bob furcsa hangot hallatott, valahol
a morgás és a nyöszörgés között.
- Én azt hittem, hogy...
- A Halálköd nem azért van, hogy segítsen! - kiabálta Akhlüsz. - Hanem, hogy bánattal
burkolja be a halandók lelkét, amíg az Alvilágba nem jutnak. Ez Tartarosz lehelete, a halálé és
a kétség-beesésé!
- Bámulatos! Két adaggal kérek! - lelkesedett Percy. Akhlüsz sziszegett:
- Kérjetek tőlem más ajándékot! Ne felejtsétek el, hogy a mérgek istene is vagyok.
Megajándékozhatlak benneteket más halál-módokkal, amik kevésbé fájdalmasak, mint amire
készültök. Az istennő körül bíbor, narancssárga és vörös virágok nőttek a porból, és
émelyítőn édes illatot ontottak.
- Nadragulya, bürök, csattanómaszlag, beléndek, hánytató dió. Szétmarhatom a
szerveiteket és felforralhatom a véreteket.
- Ez nagyon kedves magától - legyintett Percy -, de már elég mérget nyeltem ezen az
utazáson. Képes elrejteni a Halálködben, vagy sem?
- Tök buli lenne! - mondta Annabeth.
- Nekem is? - húzta össze résnyire az istennő a szemét.
- Az hát! Képzelje el, milyen klassz lenne magának, ha kinyiffannánk! Győzelmi táncot
járhatna a hullánk felett, és kárörvend-hetne, hogy „Én megmondtam!”
- De akkor is buli lenne, ha túlélnénk! - villantotta meg a dolog másik oldalát Percy. -
Képzelje el, mennyi szenvedést hoznánk a démonokra meg a szörnyekre! Ha bezárjuk a Halál
Kapuját, ide-lent nagy óbégatás lesz! Akhlüsz ezt már erősen fontolóra vette.
- A szenvedést imádom, a jajgatás zene füleimnek.
- Akkor megállapodtunk! - jelentette be Percy. - Tegyen bennünket láthatatlanná!
Akhlüsz feltápászkodott. Herkules pajzsa lecsúszott a térdéről, és kilapított néhány mérgező
virágot.
- Nem olyan egyszerű. A Halálköd csak akkor jelenik meg, ha közel jártok a halálhoz.
Befogja a szemeteket, és a világ elhomályosodik előttetek. Percy szája kiszáradt.
- A szörnyek elől is elrejt, ugye?
- Ha túlélitek, észrevétlenül surranhattok át a Tartaroszon. Ugyan semmi esélyetek a
túlélésre, de ha annyira ragaszkodtok hozzá, hát legyen! Megmutatom nektek az utat.
- Ami hova is vezet pontosan ? - kérdezte a lány. Az istennő megfordult, és
elcsoszogott a sötétbe. Percy Bobra nézett, de a titán addigra eltűnt. Hogy tűnhet el egy
hatméteres fickó egy nyivákoló macskával?!
- Hová lett a barátunk? - kérdezte Percy az istennőt
- ő nem járhatja ezt az utat, mert nem halandó. Gyertek, kis hülyék, ismerjétek meg a
Halálköd utánozhatatlan élményét! - kiáltotta vissza a banya. Annabeth levegő után
kapkodva megragadta Percy kezét.
- Ennél rosszabb már úgysem lehet, ugye? Percy elnevette magát a kérdés hallatán,
pedig a szíve nagyon sajgott. ’
- Legközelebb tényleg inkább Új Rómában randizunk... Követték az istennő lábnyomát
a mérgező virágok között az egyre sűrűbb ködbe...

XLVII + PERCY
PERCYNEK NAGYON HIÁNYZOTT BOB. Egészen megszokta, hogy a titán ott van velük, és
ezüst hajával meg a harci seprűjével bevilágítja előttük az utat. Most csak egy súlyos
önértékelési zavarokkal küszködő múmia vezette őket A poros síkon vánszorogva a köd olyan
sűrűvé vált, hogy Percy legszívesebben elhessegette volna. Csak azért bírt Akhlüsz nyomában
maradni, mert mérgező virágok hajtottak ki talpa nyomán. Ha továbbra is Tartarosz testén
lépkedtek, akkor a lábán jártak. Egy bőrkeményedéses, száraz síkon, ahol a legundorítóbb
növények nőttek. Végre elértek a nagylábujjhoz. Percy legalábbis annak nézte. A köd
széfoszlott, és egy fennsíkon találták magukat, amiről koromfekete ürességre láttak. - Itt
lennénk - fordult meg Akhlüsz, és rájuk sandított. Arcáról vér csöpögött a ruhájára. Beteges,
könnyes szemében mintha izgatottság csillogott volna. A bánat és a fájdalom megtestesítője
izgatott lett? - Hol az az itt? - pontosított volna Percy. - A halálotok szélén, ahol az Éjszaka
találkozik a Tartarosz alatt tátongó semmivel. Annabeth a szikla széléhez araszolt.
- Azt hittem, nincs semmi Tartarosz alatt
- Én is erről beszéltem, nem? - köhögött Akhlüsz. - Tartarosz-nak is születnie kellett
valahonnan. Az a legősibb sötétség határa, aki az anyám volt. Alatta az apám fekszik. Káosz.
Közelebb vagytok a semmihez, mint akármelyik halandó előttetek. Érzitek, ugye? Percy
sejtette, miről beszél. Az üresség úgy szívta magába a testét, mint egy porszívócső. Ellopta a
lélegzetét, és kiszívta az oxigént a véréből. Amikor Annabethre nézett, észrevette, hogy a
lány szája szederjessé vált
- Nem maradhatunk itt - mondta a fiú.
- Nem, csakugyan. Érzitek a Halálködöt? Mert itt van - folytatta az istennő. Percy
lábánál fehér köd hullámzott. Lassan rájött hogy nem kívülről érkezett, hanem belőle jött. A
teste kezdett feloldódni Maga elé emelte a kezét, és észrevette, hogy az elvesztette
határozott körvonalait. Azt is képtelen lett volna megmondani, hány ujja van. Remélhetőleg
megvolt mind a tíz. Amikor Annabethhez fordult, majdnem felkiáltott:
- Olyan vagy, mint egy... Nem tudta kimondani a szót. Annabeth olyan volt, mint egy
halott. í ; Bőre aszott, a szeme fénytelen és beesett. Csillogó, erős haja pókhálóvá száradt a
fején. Mintha bedugták volna aszalódni néhány évtizedre egy sötét kriptába. Amikor a fiú
felé fordult, a teste egy pillanatra köddé vált. Percy ereiben csigaként vonszolódott a vér. Az
évek során sokat gondolt Annabeth halálára. Ha az ember félistennek születik, a halál nagyon
is benne van a pakliban. A félvérek nem élnek meg matuzsálemi kort. Tisztában vannak vele,
hogy a következő szörny, akivel találkoznak, az utolsó is lehet. De Annabetht mindennél
szörnyűbb volt így látni. Inkább nyelje el a Flegetón, vagy támadják meg az araik, vagy
tapossák el az óriások...
- Istenek! - zokogta Annabeth. - Rémesen nézel ki... Percy végignézett magán. Csak
fehér ködöt látott, de Annabeth szemében biztos úgy nézett ki, mint egy hulla. Tett néhány
lépést, bár nem volt egyszerű, hiszen a testét mindennek érezte, csak szilárd
halmazállapotúnak nem. Mintha hélium és vattacukor keverékéből állna.
- Néztem már ki jobban is, és a mozgásom sem a régi, de azért jól vagyok! Akhlüsz
kuncogott.
- Dehogy vagytok jól! Percy a homlokát ráncolta.
- Láthatatlanok lettünk? így már eljuthatunk a Halál Kapujáig?
- Talán igen - mondta az istennő. - Ha elég ideig éltek hozzá, de nem fogtok.
Kinyújtotta göcsörtös ujjait. A gödör szélén újabb virágok nőttek. Csattanómaszlag,
nadragulya és oleander terült a fiú lába elé halálos szőnyegként.
- A Halálköd nem csak egy lepel, hanem egy állapot. Akkor részesedhettek benne,
mielőtt meghaltok. Úgy értem, igazából.
- Csapda! - nyögte Annabeth. Az istennő kuncogott.
- Megbíztatok bennem?
- Nem - vágták rá egyszerre.
- Pedig ez nem csapda. Nevezzük inkább elkerülhetetlen mellékhatásnak. A fájdalom és
a bánat elkerülhetetlen...
- Már megint kezdi?! Ne húzzuk az időt, jöjjön a harc! - húzta elő Árapályt a fiú, de a
pengéje mintha füstből lett volna. Amikor Akhlüsz felé csapott, lágy szellőként simította
végig az ellenségét. Az istennő összekarmolt szája ijesztő vigyorba torzult. • - Nem mondtam
még? Már köddé váltatok. Halálba tántorgó árnyak vagytok. Ha elég ideig éltek,
megtanulhatjátok irányítani az új alakotokat. De ehhez nem fogtok eleget élni. Mivel nem
érinthettek meg, a fájdalom és a bánat ellen vívott harcotok szélmalomharccá vált. Körmei
karmokká nőttek. Állkapcsa kiugrott a helyéről, és fogai tépőfogakká változtak.

XLVIII. + PERCY
Akhlüsz Percyre vetette magát. A fiú egy másodpercig abban reménykedett, hogy ő csak egy
ködpamacs, tehát a vénasszony nem tehet kárt benne. Szinte látta maga előtt, ahogy a
párkák kacagnak az Olimposzon: „Nagyon LOL!” Az istennő karmai végigszántottak a
mellkasán, és úgy égették, mint a forró víz. Percy hátratántorodott, de még nem volt ideje
megszokni, hogy ő most köd. A lába túl lassan mozgott. A karja mintha selyempapírból lett
volna. Kétségbeesésében a hátizsákját vágta az istennőhöz. Remélte, hogy a tatyó szilárddá
válik, amint elengedi, de nem volt szerencséje. Halk puffanással csapódott be, mint egy
pehelypárna. Akhlüsz vicsorogva ugrani készült. Leharapta volna Percy arcát, ha Annabeth
nem vetődik előre, és nem üvölti az istennő fülébe, hogy: „Hé!" Akhlüsz a hang felé kapta a
fejét, és megpróbált Annabethbe karmolni, de a lány ügyesebb volt Percynél. Vagy nem
alakult még annyira köddé, mint a fiú, vagy jobban harcolt nála. Ami nem lett volna csoda,
hiszen hétéves kora óta a Félvér Táborban nevelkedett. Talán olyan órákra is járt, amikre
Percy be sem tette a lábát. Például a „Hogyan küzdjünk köddé válva"-órára. Annabeth
átgurult az istennő lába között. Akhlüsz megfordult, hogy újra támadjon, de Annabeth
matadorként elugrott előle. Percy a sokktól elvesztegetett néhány értékes másodpercet.
Nézte Annabeth ködbe burkolt hulláját, ami olyan ügyesen és gyorsan cikázott, mint egy
fecske. Csak később fogta fel, mi a célja ezzel. Az időnyerés. Percynek is segítenie kellett.
Zakatoló aggyal próbált rájönni, hogyan végezhetne a Bánattal. Hogyan harcoljon, ha
semmihez sem érhet? Akhlüsz harmadik támadását Annabeth már nem úszta meg. El akart
ugrani előle, de az istennő elkapta a csuklóját, és a földre rántotta. Most kell közbelépnie!
Percy felkiáltott, és a karddal a kezében Akhlüsz felé ugrott. Most is olyan keménynek érezte
magát, mint a puding, de a dühe gyorsabb mozgásra sarkallta.
- Jövök, Bódottág! Akhlüsz megpördült, elengedte Annabeth karját.
- Minek hívtál? Bódottágnak?
- Nem tudtam, hogy süket is vagy! - Percy elkapta a fejét a karmok elől. - Te magad
vagy az öröm és bódottág!
- Ebből elég! - Az istennő megint támadásba lendült, de már nem állt olyan biztosan a
lábán. Percy hátrált egy kicsit, hogy Akhlüszt távolabb csalja a lánytól.
- Maga olyan kellemes teremtés! Kedves és vidám! Az istennő hol vicsorgott, hol
grimaszolt. Minden dicséret pofonként érte.
- Lassan végzek veled - morogta. A szeme és az orra váladéko-zott, és az arcáról vér
csepegett. - Felszeletellek, és úgy áldozlak fel az Éjszakának. Annabeth feltápászkodott, és a
hátizsákjába túrt. Keresett valamit, ami hasznukra lehet. Percy még több időt akart adni a
lánynak. Annabeth volt az agy. Amíg öt támadják, a barátnője gondolkozhat. Még a hülyének
is megéri, vagyis annak éri meg igazán.
- Cuki! Aranyos! Édes! Akhlüsz olyan hangot hallatott, mint egy idegrohamot kapott
macska.
- Lassú halál! - vinnyogta. - Ezer méreggel öllek meg! Az istennő lába körül mérgező
növények pattantak elő a földből, és a virágaik úgy robbantak szét, mint a túlfújt léggömbök.
Takonyzöld váladék szivárgott belőlük, ami tócsába gyűlt, és Percy felé folyt. A fiú
megszédült az émelyítő illattól.
- Percy! - Annabeth hangja távolinak tűnt.
- Magát boldoggá kéne szentelni, kedves istennő! Olyan segítőkész és barátságos!
Nézzen már ide! A baj és a bánat istennője Percyre koncentrált, aki menekülni próbált, de a
mérgező folyadék körbevette. A föld sistergett, a levegő felforrt körülötte. Percy a méregtó
közepén állt egy pajzs nagyságú területen. A hátizsákja füstölögve olvadt szét. Percy
kelepcébe került. Lassan fél térdre ereszkedett. Oda akarta kiáltani Annabethnek, hogy
fusson, de nem jött ki hang a torkán, ami száraz volt, mint a sivatag. Azt kívánta, bárcsak
lenne víz a Tartaroszban. Egy szép medence, amibe fejest ugorhatna és meggyógyulhatna.
Vagy legalább egy folyó, amit irányítani tud. Végül egy paláck ásványvízzel is kiegyezett
volna.
- Az örök sötétség tápláléka leszel! — jövendölte Akhlüsz. - Az Éjszaka karjában leled
halálod! Ködösen hallotta Annabeth kiáltozását, aki szárított sárkány-hússal dobálta az
istennőt. A takonyzöld méreg tovább patakzott a virágokból, és Percy körül tovább nőtt a
méregtenger. Tenger - gondolta a srác. Tó, víz. Lehet, hogy agymérgezést kapott, de
felkacagott. Rájött, hogy a méreg is folyadék, vagyis egy része víz. Felidézte a biológiaórán
tanultakat: az emberi test bizonyos százaléka vízből áll. Eszébe jutott, hogyan szippantotta ki
a vizet Jászon tüdejéből Rómában. Ha arra képes volt, miért ne tudná irányítani ezt a
folyadékot? örült ötlet volt. Poszeidón a tenger istene és nem a mérgeké. De Tartaroszban
más törvények uralkodtak. A tűz iható volt. A talaj egy sötét isten teste. A levegő savból állt,
és a félistenek füstölgő hullákká változtak. Miért ne próbálná meg? Ez maradt az egyetlen
esélye. A kétoldalt gyűrűző méregtóra koncentrált Olyan erősen, hogy valami elpattant
benne. Mintha egy kristálygömb repedt volna meg a gyomrában. Melegség ömlött át a
testén. A méregfolyó megtorpant. A füst megfordult, és az istennő irányába szállt, ahogy a
mérgező folyadék is irányt változtatott, és apró hullámokat vetve Akhlüsz felé hömpölygött.
A banya felkiáltott:
- Mi ez?!
- Méreg. Ez a specialitása, nem? - felelte lazán a srác, pedig forrt benne a düh. A
váladék az istennő felé folyt, aki fulladozni kezdett a füsttől. A szeme még az eddiginél is
jobban könnyezett. Szuper! Még több vízi - örvendezett magában Percy. Percy elképzelte,
ahogy az istennő saját testnedvei eltömítik a vénség torkát és orrát. Akhlüsz öklendezni
kezdett.
- Én... - A méreg akkor ért a lábához. Úgy sistergett, mint víz-cseppek a forró vasalón.
Sikítva hátrálni kezdett.
- Percy! kiáltotta Annabeth. A lány a szírt széléig hátrált, pedig a méreg nem őt üldözte,
Annabeth hangja ijedt volt. Percy csak néhány másodperccel később döbbent rá, hogy a lány
tőle rémült meg.
- Elég! - könyörgött elfúló hangon Annabeth. De Percy nem akart leállni.
Legszívesebben megfojtotta volna az istennőt a saját mérgében. Látni akarta, hogy a
szenvedés és bánat istennője mennyi szenvedést bír ki.
- Könyörgök, Percy! - Annabeth arca hullafehér volt, csak a szeme volt a régi. A bennük
fénylő aggodalom láttán elpárolgott a fiú dühe. Percy szétválasztotta a méregtengert, hogy
az istennő megmenekülhessen.
- Takarodjon! - mordult rá. Egy anorexiás kísértethez képest Akhlüsz meglehetősen
gyorsan futott, ha az életéről volt szó, Elbotlott egy kőben, de újra felpattant, majd
malacként visítva eltűnt a sötétben. A méreg elpárolgott, a növényei porrá lettek. Annabeth
a fiúhoz botladozott. A lány egy füstölt múmiára hasonlított, de legalább szilárd volt, amikor
megragadta kedvese karját.
- Percy, ezt meg ne próbáld még egyszer! - Hangja zokogásba fulladt. - Vannak dolgok,
amiket lehetetlen irányítani. Percy még remegett a testében forrongó erőtől, de már nem
volt dühös. A széttört kristálygömb újra összeállt.
- Igazad van - mondta.
- El kell tűnnünk innen. Ha Akhlüsz itt akart feláldozni bem nünket, akkor... Percy agya
kattogni kezdett. Lassan kezdett hozzászokni a Ha-lálködhöz. Újra szilárdnak érezte a testét,
és megint önmaga lett' csak az agya hasonlított vattacukorhoz.
- Fel akart bennünket áldozni m Éjszakának. Vajon hogy értette ezt? A hőmérséklet
lezuhant, és az előttük tátongó mélység felsóhajtott. Percy elrántotta Annabetht a szirttől,
amikor egy lény felemelkedett a gödörből. Olyan hatalmas volt és fekete, amilyet addig
elképzelni sem tudtak.
- Hogy értette? - kérdezte egy nőies hang, ami olyan bársonyos volt, mint a koporsók
bélése. - Úgy, hogy Éjszaka, nagy É-vel Mert az egy név. Méghozzá az enyém.

XLIX. + LEO
Leo úgy érezte, hogy az út során többét zuhant, mint repült. Ha lenne zuhanások után járó
díj, akkor már a dupla platinánál tartana. Arra eszmélt, hogy a felhők közt zuhan. Ködösen
derengett valami Khiónéról, aki némi gúnyolódás után kilőtte őt az égbe. Leó nem látta az
istennőt, de a hóbanya hangját soha nem fogja elfelejteni. Nem tudta, meddig
emelkedhetett, de egy idő után elájulhatott a hidegtől és az oxigénhiánytól. Most lefelé
tartott, és amilyen kicsi volt, olyan nagy bukta elé nézett. A felhők szétnyíltak alatta, és
meglátta a tenger csillogását. Az Argó Il.-nek nyoma sem volt, ahogy ismerős vagy ismeretlen
partvonalnak sem. Csak egy aprócska szigetet látott. Nem tudott repülni. Néhány perc
választotta el a víztől és élete legnagyobb pofára esésétől. Úgy döntött, hogy Leó legendája
semmiképpen sem zárulhat ilyen csúfos véggel. Továbbra is az Ar-khimédész-gömböt
szorongatta. Akár eszméletlen volt, akár nem, a gömböt nem adta. Sikerült egy
szigetelőszalagot kihalásznia az övtáskájából, amivel a labdát a mellkasára ragasztotta. Úgy
nézett ki, mint egy alacsony költségvetésű Iron Man, de legalább mindkét keze szabad volt.
Dolgozni kezdett a gömbön, táskájából sorra kapta elő a szükséges alkatrészeket: vásznakat,
zsinegeket, csavarokat, léceket. Mondhatni, hogy zuhanás közben szinte lehetetlen szerelni.
A szél a füledbe fütyül, kitépi a vásznat, a szerszámokat és a csavarokat a kezedből. Leónak
mégis sikerült egy keretet eszkábálnia, amit aztán drótokkal a gömbhöz csatlakoztatott.
Mennyi ideje van a becsapódásig? Egy perc? Bekapcsolta a labdát. Újabb drótok ugrottak ki
belőle, mintha tudnák, mit akar tőlük Leó. Cérnák szegték be a rotorok között feszülő
vásznat. Leó ezután kerozint és ragasztószert vett ki a szerszámos táskából, és megitatta a
motort, amit az előbb csavarozott össze. Végül készített egy hámot, és a rotorokat a hátára
erősítette. A tenger halálos pofonra készülő, végtelen tenyere már várta a srácot. Dacosan
felkiáltott, és rácsapott a gömb egyik gombjára. A motor köhögve életre kelt, a lapátok
forogni kezdtek. Csak nem elég gyorsan. Leó fejest készült ugrani a hullámok közé. Fél perce
sem volt a csúnya végig. Legalább senki sem lát - gondolta keserűen. - Rajtam viccelődne
minden félisten. Mi járt Leó fejében a vég előtt? A Földközi-tenger. A gömb hirtelen
felforrósodott a mellkasán. A lapátok gyorsabban kezdtek forogni. A motor felzúgott, és Leó
oldalra fordult a levegőben. - Ez az! Sikerült előállítania a világ legveszélyesebb
magánhelikopterét. A sziget felé haladt, de még mindig zuhant. A lapátok remegtek, a vitorla
süvöltött. A szigettől néhány száz méterre felizzott a gömb, és a helikopter lángcsóvákat
köpködve felrobbant. Ha nem lett volna tűzálló, Leó menten szénné ég. De akármilyen
hihetetlen, a robbanás megmentette az életét. Leó oldalra repült, amíg a helikoptere
maradvány# teljes erővel a partnak csapódtak. BUMM! Leo kinyitotta a szemét. Egy kád
nagyságú gödörben ült A néhány méterre tátongó kráterből fekete füst szállt fel. A partot
pa-rázsló roncsdarabok borították.
- A gömböm! - tapogatta meg Leó üres mellkasát. A ragasztó-szalag és a hám elégett.
Feltápászkodott. Nem tört el semmije, de most csak az Arkhi-médész-gömbre tudott
gondolni. Ha a pótolhatatlan szerkezet elpusztult egy eldobható helikopter miatt, akkor
megkeresi Khiónét, és franciakulccsal nyitja ki a fejét. A part láttán azon gondolkozott, miért
nincsenek turisták, hotelek vagy hajók a környéken. A kék víz és a fehér homok tökéletes
nyaralóhely kombinációját alkotta. Talán nem tudnak a létezéséről? Vannak még
feltérképezetlen szigetek a világon? Lehet, hogy Khióné kiseperte a Földközi-tengerről, és
most Bora Borán járt? A nagyobbik kráter három méter mély lehetett, és az alján még mindig
forogni próbált a helikopter propellere. A motor füstöt böfögött, és a rotor brekegett, mint
egy eltaposott varangy - de ahhoz képest, hogy zuhanás közben rögtönözte, nem is volt
rossz. A helikopter darabokban volt. A kráterben törött bútorok, porcelántányérok, félig
olvadt talpas poharak és szalvétacafatok hevertek. Leó nem tudta, hogyan kerültek ide ezek
a luxuscikkek, de azt jelentették, hogy a hely mégis lakott. Végül észrevette az Arkhimédész-
göniböt. Füstölgött és egy kicsit megfeketedett, de egyben volt. Bánatosan kattogott a
törmelékek között.
- Gyere a papához, gömböcske! Leszánkázott a kráter oldalán, ölébe kapta a
felbecsülhetetlen értékű találmányt, aztán dajkálni kezdte. A bronz szinte még sis-tergett, de
Leót ez egy cseppet sem zavarta. Egy darabban volt, vagyis nem veszett oda örökre. Most
már csak azt kell kitalálnia, hogyan térjen vissza a barátaihoz. Éppen azon gondolkozott, mire
lenne ehhez szüksége, amikor egy lányhang szakította félbe: - Mit műveltél?! Széttörted az
étkezőasztalomat! Hűha! Leó rengeteg istennővel találkozott már élete során, de ez a lány le
sem tagadhatta volna származását. Ujjatlan, görög ruhát viselt, aminek aranyszínű öv fogta
össze a derekát. Hosszú, aranybarna haja hasonlított Hazel hajszínére, de a két lány közti
hasonlóság ki is merült ennyiben. Sápadt arca és telt ajka volt. Annyi idősnek tűnt, mint Leó,
tehát körülbelül tizenöt éves lehetett. Szép volt, de Leót túlzottan emlékeztette az iskolák
szépségkirálynőire. Azokra a lányokra, akik folyton kigúnyolták, állandóan pletykálkodtak, és
magukat folsőbbrendűnek vélve mindent elkövettek, hogy pokollá tegyék az életét Leó az
első pillanattól kezdve utálta.
- Bocsánat, lezuhantam az égből, összedobtam közben egy helikoptert, de felrobbant
félúton, és alig éltem túl a becsapódást De szerintem is a nyavalyás étkezőasztalod a
legfontosabb! - Felkapott egy félig olvadt talpas poharat. - Ki az a hülye, aki étkezőasztalt állít
a partra, hogy az ártatlan félistenek halálra zúzzák magukat?! A lány ökölbe szorította a kezét
Leó biztos volt benne, hogy lemasírozik a kráter aljára, és benyom neki egyet. De a lány csak
felnézett az égre.
- Tényleg azt akarjátok, hogy még jobban szenvedjek? Nem elég az átok?! Zeusz,
Héphaisztosz, Hermész, nem sül le a bőr a képetekről?
- Mi...? - Leónak nem kerülte el a figyelmét, hogy a három is- I ten közül az egyik a
faterja volt. Ez nem volt jó jel. - Nem hiszem, hogy hallanának. Meghasadt a személyiségük,
- Bújjatok elő! - folytatta a lány. - Nem elég nektek a száműzetésem? Nem elég, hogy
elvettétek a szerelmeimet? Azt hiszitek, vicces, hogy ezzel a kormos Moncsicsivel zavarjátok
meg a nyugalmamat? Hát egyáltalán nem vicces! Vigyétek el innen! Másikat akarok!
- Figyelj, cicalány, én is szívesen itt hagynálak! A lány sarokba szorított állatként
mörgott:
- Ne hívj engem cicalánynak, mert kikaparom a szemed! Mássz ki a gödörből, és gyere
velem, hogy minél előbb kipaterolhassalak a szigetemről!
- Nos, ha ilyen szépen kéred... Leó nem tudta, mire készül az őrült lány, de nem is
érdekelte. Ha segít lelépnie, akkor ő a maga részéről benne van a buliban. Égett gömbjét
szorongatva kimászott a kráterből. Mire felért, a lány már a parton masírozott. Kocognia
kellett, ha be akarta érni. A lány a füstölgő roncsok felé intett.
- Ez egy érintetlen part volt, mondhatnám extra szűz, mint az olívaolaj! Nézd meg,
hogy bemocskoltad! -Nagyon sajnálom - motyogta Leó. - Másik partot kellett volna
választanom a becsapódáshoz. Ja, most jut eszembe. Ez az egyetlen sziget a környéken. A
lány rávicsorgott, és tovább kütyagolt. Leót fahéjillat csapta meg. Ilyen parfüm is létezik?
Nem mintha érdekelte volna, milyen illatú ez a hisztérika. A haja káprázatos hullámokban
hullott a hátára, de Leót természetesen ez sem érdekelte egy cseppet sem. A tenger felé
fordult. Jól látta zuhanás közben: egy deka sziget vagy hajó nem volt a környéken. Ezután a
szigetet vette szem-ügyre: fákkal tarkított dombok, egy cédrusliget, ahol a fák között ösvény
kanyargott. Vajon hová vezet? Talán a lány búvóhelyére, ahol megsüti az ellenségeit, és
elfogyasztja az étkezőasztalánál. Annyira elmerült ebben a lehetőségben, hogy észre sem
vette, amikor a lány hirtelen megtorpant, ő meg hátulról beleütközött.
- Mit csinálsz? - kapta el Leó csuklóját, nehogy beleessen a vízbe. A szorítása erős volt,
mintha fizikai munkát végezne. A Hé-phaisztosz-bungaló lányainak volt ilyen kézfogásuk,
csak ez a lány szebb volt náluk. Mandulabarna szemmel nézett a fiúra, arcukat csak pár centi
választotta el egymástól. Fahéjillata a nagymamája lakására emlékeztette. Milyen régen nem
jutott eszébe a gyerekkori ház! A lány eltaszította.
- Ez a hely jó lesz. Most mondd azt, hogy távozni akarsz!
- Miért? - Leó agya még kába volt a becsapódástól, és nem volt benne biztos, hogy jól
hall.
- Mert távozni akarsz, nem?! Vagy nincs hová menned?
- Dehogynem. A barátaimnak szüksége van rám. Bajban vannak. Vissza kell térnem a
hajómra, és...
- Csak mondd azt, hogy távozni akarsz Ogügié szigetéről!
- Rendben - mondta Leó. Kissé sértettnek érezte magát a lány hangnemétől, ami nettó
hülyeség volt, hiszen elvileg nem kellett volna érdekelnie, mit gondol róla a lány. - Távozni
akarok Gügyögés szigetéről,.,
- O-gü-gi-é, te gyagya! - mondta tagolva a lány. - Ismételd meg!
- Te gyagya!
- Nem ezt!
- Távozni akarok Ogügié szigetéről! A lány megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Hamarosan megjelenik egy mágikus tutaj, ami elvisz.
- Ki vagy te? A lány majdnem bemutatkozott, de az utolsó pillanatban meggondolta
magát.
- Nem számít. Úgyis elmész innen. Te csak egy hiba miatt kerülhettél ide. Ez már
tényleg sértő - gondolta Leó. Egész életében úgy gondolt magára, mint egy nagy hibára.
Hibázott félistenként, hibázott a küldetésen, az egész élete elhibázott volt. Nem volt
szüksége egy ismeretlen istennőre, hogy ebben megerősítse. Eszébe jutott egy görög
legenda, ami egy szigeten élő lányról szólt. Talán valamelyik haverja említette. Mindegy. A
lényeg, hogy hagyja távozni.
- Akármelyik pillanatban megjelenhet - bámulta a lány a tengert.
- Talán dugóba került - találgatta a srác.
- Valami nem stimmel - nézett az égre a lány.
- Van B terved? Esetleg felhívhatnál valakit.
- A fenébe! - pördült meg a lány, és az ösvényen a ligetbe rohant.
- De el is menekülhetsz a problémák elől - motyogta Leó. Az övtáskájából egy kötelet
és egy kampót vett elő, és a derekára kötötte az Arkhimédész-gömböt. Újra a tengert
kutatta. De tutajt nem látott. Várakozhatott volna estig, de éhes volt, szomjas és fáradt. A
zuhanás is alaposan összerázta. Nem szívesen követte a lányt, bármilyen csábító volt is az
illata, de nem volt hová mennie. Ha a lánynak volt étkezőasztala, talán étke is akad hozzá.
Ráadásul idegesíti Leó jelenléte.
- Legalább annyi örömöm legyen - döntött a fiú, és követte a dombok közé.

L + LEO
Te szent Héphaisztosz! - sóhajtott Leo. Az ösvény egy kertbe vezetett, aminél szebbet Leó
még soha nem látott, igaz, nem sokat időzött kertekben. Balról gyümölcsös és szőlőültetvény
fogadta. Az aranysárga körték édesen illatoztak a meleg napsütésben, és a takarózott
szőlőtőkéken fürtök értek. Leó jázminokat látott, és számos egyéb, számára ismeretlen
növényt Jobbról zöldségek és gyógynövények mértani pontosságú sorai vettek körbe egy
bronzból készült szökőkutat, amibe szatírszobor köpte a vizet. A gyógyfüvekkel benőtt domb
tövében egy barlang nyílt A Kilences Bungaló ajtajához képest kicsi volt, de annál szebb.
Kétoldalt kristályokból faragott, görög oszlopok álltak, és fehér selyem-függöny lógott előtte
bronzkarnisról. Leó orrát cédrus, boróka, jázmin, körte és ismeretlen gyógynövények illata
csapta meg. De leginkább a barlangból szivárgó illat keltette fel figyelmét, ami gyanúsan
emlékeztetett a marharagura. Elindult a bejárat felé, mint vasreszelék a mágnes irányába, de
megtorpant, amikor észrevette a zöldségeskertben térdelő lányt. Háttal volt Leónak, és
magában motyogott, miközben egy palán-tázó lapáttal vadul szurkálta a földet. Leo oldalról
közelítette meg, mert nem akarta hátulról meglepni, amikor egy éles szerszámot forgat a
kezében. A lány görögül káromkodott. A karján, az arcán és a ruháján földdarabok
éktelenkedtek, de ez szemmel láthatóan nem zavarta. Leó ezt kifejezetten szimpatikusnak
találta. Jót tett neki egy kis kosz. Jobban hasonlított egy hétköznapi lányra.
- Eleget büntetted azt a földet! - szólította meg a srác. A lány vörös, kisírt szemmel
nézett rá.
- Tűnj el!
- Te sírsz - állapította meg Leó teljesen feleslegesen, de stílusosan fogalmazva: kifogta
a szelet a propelleréből, hogy így látja a lányt. Nehéz olyanra haragudni, aki sír.
- Mi közöd hozzá? Elég nagy ez a sziget, keress más helyet, ahol letelepedsz, és hagyj
végre békén! - intett dél felé. - Menj arra, nekem tök mindegy!
- A mágikus tutaj nélkül nem hagyhatom el a szigetet?
- Látod, hogy nem!
- Akkor mit tegyek? Üljek a homokdűnéken, amíg meg nem halok?
- Ne kecsegtess! - dobta el a lapátját a lány, és az égnek fordított arccal káromkodott. -
Még csak meg sem halhat itt, ugye, Zeusz? Ez egyáltalán nem vicces! Nem halhatok meg itt?
- Várj! - Leó gondolatai úgy pörögtek a fejében, mint a helikopter lapátjai. Nehezen
boldogult a lány spanyoljával is, úgy hatott rá, mint egy dél-amerikaira az európai spanyol. -
Elláthatnál néhány információval. Vágom, hogy nem szívesen nézed a képem, mértén sem a
tiédet. De nem fogok megőszülni egy nyamvadt szigeten. Ki fogok jutni innen. Minden
problémának van megoldása. ' i A lány keserűen felkacagott.
- Ha ezt hiszed, még nem éltél eleget, barátocskám! ^9 Leo beleborzongott. Szemre
egykorúak voltak, de a lány valójában sokkal idősebb volt.
- Milyen átokról beszéltéi? - kockáztatta meg a kérdést a fiú. A lány megmozgatta
ujjait, mintha be akarná melegíteni őket, mielőtt megfojtja velük Leót.
- Nem hagyhatom el Ogügié szigetét. Az apám, Atlasz, az istenek ellen harcolt, és én
támogattam őt.
- Te a titán Atlaszról beszélsz? A lány a szemét forgatta.
- Nem, a földrajzatlaszról, te kis... - Akármit is akart mondani, inkább elharapta a
mondatot. - Azért száműztek ide, hogy ne törhessek több borsot az olimposziak orra alá. A
titánháború után, vagyis nagyjából egy éve, az istenek Percy Jackson kérésére amnesztiát
hirdettek, és megbocsátottak ellenségeiknek.
- Percy Jackson? A lány behunyt szemének sarkából könnycsepp gördült le. Érzékeny
téma következik - gondolta Leó.
- Percy is járt itt - vájta ujjait a földbe a csinos teremtés. - Azt hittem, hogy... én is
megszabadulok. De tévedtem. Leónak hirtelen minden eszébe jutott A történet szigorúan
titkos volt, és mint az ilyen sztorik általában, futótűzként terjedt el a táborban* Percy
elmondta Annabethnek, aztán Percy eltűnése után Annabeth elmondta Pipernek, aki
továbbadta Jászonnak és így tovább... Percy meglátogatta a szigetet, találkozott egy
nimfával, aki belehabarodott, és azt akarta, hogy maradjon vele, de neki tovább kellett
állnia.
- Szóval, te vagy az a hölgyemény. Ha jól emlékszem. Kalapos a neved.' 1
- Kalüpszó, de mindegy - villant gyükosan a szeme. Leó csettintett.
- Percy azt mondta rólad, csodálatos vagy, hogy magad vagya kedvesség és
segítőkészség, de te... A lány felugrott.
- De én?!
- Inkább hagyjuk! - legyintett Leó.
- Te talán kedves lennél, ha az istenek nem tartanák be az ígéretüket? Segítőkész
lennél, ha továbbra is csúfot űznének belőled, és igazi hős helyett egy olyan selejtet
küldenének, mint... te?
- Ez költői kérdés volt? — pislogott Leó.
- Di Immortales! - sikította a lány, és bemasírozott a barlangba. -Hé! Amikor Leo a
barlangba lépett, teljesen összezavarodott. A fal színes kristályokból állt, és fehér függönyök
tagolták szőnyegekkel, párnákkal és gyümölcsöstálakkal lakályossá tett szobákra. Az egyik
sarokban hárfát pillantott meg, a másikban szövőgépet, a harmadikban egy tűzhely állt, amin
a ragu Totyogott, és ínycsiklandozó illattal töltötte meg a barlangot. De a legkülönösebbek a
maguktól dolgozó tárgyak voltak. Törülközők lebegtek át a szobákon, és mielőtt tornyot
alkottak egymáson, gondosan összehajtogatták magukat. A rézlavórban kanalak lubickoltak,
és közben elmosták magukat. A láthatatlan szélszellemekre emlékeztették Leót, akik a
Jupiter Táborban körülugrálták őket. Kalüpszó kezet mosott egy tálban, összevont
szemöldökkel nézett Leóra, de nem küldte melegebb éghajlatra. Talán elfáradt. Leó
megköszörülte a torkát. Szépen kellett viselkednie, ha azt akarta, hogy a lány segítsen neki.
- Megértem, ha dühös vagy, és nem akartál új félistent látni a szigeten, miután Percy
dobott...
- És nem ő volt az első! - morogta a nimfa. - Előtte Drake dobott, a kalóz. Előtte meg az
a disznó Odüsszeusz. Mindig ugyanaz volt a forgatókönyv. Az istenek a legnagyobb hősöket
küldték ide, akikbe menthetetlenül és fülig...
- Szerelmes lettél, aztán leléptek. A lány szája megremegett.
- Ez a híres átok. Azt hittem, megszabadulok tőle, de háromezer év után is ezen a
rohadt szigeten dekkolok!
- Háromezer év, nem semmi! - Leó szája úgy bizsergett, mintha robbanócukrot evett
volna. - Nem nézel ki annyinak.
- De a legnagyobb sértés az volt a részükről, hogy téged küldtek ide. Leó gyomra
összeszorult a dühtől. Jellemző. Ha Jászon esett volna ide, Kalüpszó olajat pisüve könyörögne
neki, hogy maradjon, de Jászon a nemes szívével inkább a kötelességet választaná, és a
varázstutaj szépen elúszna a sráccal. De nézzük az ő esetét! Kalüpszó számára csak egy
idegesítő vendég, akinek akkor örülnek, ha távozik, és soha nem szeretne bele. Persze Leó
nem is erre hajt, mert nem az esete a lány. Túlságosan beképzelt, túl gyönyörű és... de
inkább hagyjuk!
- Akkor a soha viszont nem látásra! Majd építek valamit, amivel elhagyhatom ezt a
béna szigetet. Nem kell a segítséged! A lány szomorúan csóválta a fejét.
- Még mindig nem érted, ugye? Az istenek röhögnek mindkettőnkön. Ma a tutaj nem
jelenik meg, mindketten fogságban vagyunk. Ugyanúgy itt kell maradnod, ahogy nekem.

LI, + LEO
AZ ELSŐ NAPOK VOLTAK A LEGROSSZABBAK. Leo a csillagok alatt aludt néhány rongyon.
Hiába volt nyár, éjszakánként meglehetősen hűvös volt. EJ kellett tüzelnie Kalüpszó
asztalának maradványait, amitől kicsit jobb kedve lett. Nappal körbesétálta a szigetet, de
semmi érdekeset nem talált. Csak a kihalt tengerpart és körben a végtelen tenger.
Megpróbált írisz-üzenetet küldeni a víz felett megjelenő szivárvány segítségével, de nem járt
sikerrel. Nem volt felajánlható drachmája, és az istennőt nem hatották meg a kavicsok, sem
a kókuszdiók. De a legfurcsább az volt az egészben, hogy félisten létére nem álmodott. így
fogalma sem volt róla, mi folyik a világban. A barátainak sikerült legyőzniük Khiónét? Őt
keresik, vagy folytatják útjukat Epiruszba? Nem tudta, mire számítson. Hirtelen megértette
az Argón látott álmát. Azt, amelyikben a gonosz varázslónő felajánlotta neki, hogy választhat
a suttogásokkal teli, sötét alagút vagy a felhők között. Az alagút Hádész Házát jelképezte,
amit Leó sohasem fog látni, mivel a felhőket választotta, és erre az ostoba szigetre zuhant.
De az álomban legalább választhatott. A valóságban nem. Khióné csak kilőtte az űrbe. Ezt
Leó meglehetősen igazságtalannak érezte. De a legrosszabb az volt, hogy összemosódtak a
napok. Amikor reggel felébredt, nem tudta, hogy négy vagy három napja tartóz-kodik-e a
szigeten. Kalüpszó sem tudta eligazítani. Amikor a kertben rákérdezett, a lány csak a fejét
rázta. - Az idő itt máshogy telik. Nagyszerű. Lehet, hogy a Gaia ellen vívott háború már száz
éve eldőlt. De az is lehet, hogy csak öt perce tartózkodott Ogügién. Amíg barátai a hajón
megreggeliznek, neki az egész élete lepereg. De a lényegen mindez nem változtatott: el kell
menekülnie a szigetről. Kalüpszó szíve kezdett megesni rajta. Láthatatlan szellemei ételt és
limonádét hagytak neki a kert szélén. Még új ruhákat is kapott. Egy fehér nadrágot és inget,
amit a szövőszékén készített a lány. Úgy passzoltak rá, hogy Leó el sem tudta képzelni, mikor
vett róla méretet. Talán csak előkapta a „Nyamvadt fickók” címkéjű szabásmintáit Leó örült
az új holmiknak, mert a régiek nemcsak büdösek, de kormosak is voltak. Ha kellően
összpontosított, a ruhái általában nem kaptak lángra. De a táborban néha előfordult, hogy
vashevítés közben elgondolkozott, és mire észbe kapott, minden leégett róla. Ott állt egy szál
varázstáskában és füstölgő alsóban. Az ilyen pillanatokat nyugodtan lehetett cikinek is
nevezni. De Kalüpszó az ajándékok ellenére látni sem akarta. Amikor egyszer Leó be merte
dugni a fejét a barlangba, lábasokat vágott a fiú fejéhez. Hát igen, Kalüpszó nem a Leó
Csapatban játszott. Leó tábort vert az ösvény közelében, a tengerpart és a dombok
találkozásánál. Elég közel az élelemhez, és elég távol a repülő lá-basoktól. Sátrat. készített,
tűzgödröt ásott és az uszadékfákból meg egy kidőlt cédrusból munkaasztalt épített. Órákat
töltött az Arkhimédész-gömb szerelésével. Egy iránytűt eszkábált, de a tű összevissza forgott.
A GPS-szel már meg sem próbálkozott. A szigetet úgy tervezték, hogy ne lehessen
meghatározni a helyzetét, és ne lehessen róla távozni. Eszébe jutott a régi csillagiránytű,
amit a bolognai törpétől szerzett. A manó azt állította, hogy a szerkentyű Odüsszeuszé volt.
Leóban felmerült a gyanú, hogy a hős erre a szigetre is gondolt a készítése közben, de sajnos
a műszert a hajón hagyta, ahogy Bufordot is, a csodaasztalt. De a törpék azt is mondták,
hogy az asztrolábium nem működik. Valami hiányzott belőle, állítólag egy kristály... Sokat
gondolkozott azon, miért küldte ide Khióné. Mert biztos, hogy nem véletlenül került ide.
Miért nem ölte meg inkább? Talán azt akarta, hogy örökre élet és halál mezsgyéjén
maradjon. Tudta, hogy az istenek túl erőtlenek ahhoz, hogy törődjenek a szigettel, és azt is,
hogy a sziget varázsereje megtört. Ezért ragadt itt Kalüp-szó, és ezért nem jelent meg a
varázstutaj Leónak. De az is lehet, hogy a varázslat működik, csak picit cizelláltab-ban. Az
istenek továbbra is csak daliás és bátor legényeket akartak küldeni a lánynak, akikbe
beleszerethet, és akik elhagyják. Talán az a probléma, hogy Kalüpszó nem szeretett bele
Leóba, hanem arra várt, hogy távozzon. Azért kell itt maradnia, mert a lány nem akarja.
Ördögi kör, amiből nem lehet kitörni. Ha Khiónénak ez volt a gonosz terve, akkor bevált.
Aztán az egyik reggel Leó olyan felfedezést tett, ami izgalmasabbá tette a helyzetet. A
dombok között sétálva egy cédrusokkal szegélyezett kis patakot követett. Szerette ezt a
helyet, mert innen legalább nem látta a tengert, és elfeledkezett börtönéről. Az árnyas iák
alatt szinte a Félvér Táborba képzelte magát. Mintha a Kilences Bungaló felé caplatott volna
az erdőben. Átugrotta a patakot, de nem a puha homokban landolt, hanem valami
keményen. BANG! Ez fém. Leó két kézzel a földbe túrt, és úgy örült a kiásott fémdaraboknak,
mint majom a farkának. Nem tudta, hogyan kerülhettek ide. Héphaisztosz időnként törött
alkatrészeket dobált ki a műhelyéből, de nem nagy esély volt rá, hogy éppen erre a szigetre
essenek. Drótokat talált, deformálódott csavarokat és egy dugattyút, ami talán még
működött, valamint több mennyeibronz-lapot. A legkisebb akkora volt, mint egy névtábla, a
legnagyobb akkora, mint egy pajzs. Nem volt valami nagy zsákmány, pláne nem a Kilences
Bungaló készletéhez viszonyítva. Sőt, az Argó II.-n is több alapanyagot talált volna. De a
homoknál és a köveknél mindenesetre sokkal több volt. Felnézett az ágak közt beeső
fénypászmákra. - Ha ezt nekem küldted, apa, akkor nagyon köszönöm. Ha nem, akkor is.
Összegyűjtötte a kincseket, és visszatért a táborhelyére. Ezután sokkal gyorsabban és
hangosabban teltek a napok. Azzal kezdte, hogy agyagtéglákból (ezeket a saját kezéből
kicsapó lángokkal égette ki) kovácsműhelyt épített. Egy nagy kőből és a táskájából szerzett,
megolvasztott szögekből üllőt készített. Nekiállt feldolgozni a mennyeibronz-darabokat.
Mindennap addig kalapált, amíg az üllője el nem tört, a fogója el nem hajlott, vagy ki nem
fogyott a tüzelő. Esténként izzadtan és fáradtan zuhant ágyba, tetőtől talpig korom borította,
de legalább boldog volt, hogy végre a probléma megoldásán dolgozik. Kalüpszó először azért
látogatta meg, hogy a zaj miatt panaszkodjon.
- Ez a füst meg a rohadt kalapálás! Elijeszted a kanárikat!
- És az baj? Ez úgysem a Kanári-sziget.
- Mit készítesz? A fiú felnézett, és majdnem rácsapott az ujjára a kalapáccsal. Olyan
régen bámulta a bronzot és a tüzet, hogy elfeledkezett Kalüpszó szépségéről. Zavarba ejtően
szép volt. A haja csillogott a napfényben, fehér szoknyája lobogott a bokája körül. A karjáról
kosár lógott, benne frissen sütött kenyér és szőlő. Leó megpróbált nem gondolni korgó
gyomrára.
- Valamit, amivel leléphetek innen. Te is ezt szeretnéd. Kalüpszó rosszallóan nézett rá,
és letette a kosarat a fekhely mellé.
- Két napja nem ettél. Tarthatnál egy kis ebédszünetet!
- Két napja? - Leó észre sem vette. Ez meglepte, mert imádott enni. De leginkább az
lepte meg, hogy Kalüpszó számon tartotta.
- Köszönöm. Majd halkan kalapálok.
- Mintha lehetne! - sóhajtotta Kalüpszó, és egyáltalán nem tűnt meggyőzöttnek, de
többé már nem panaszkodott a zajra vagy a füstre. Mire legközelebb meglátogatta, Leó már
az utolsó simításokat végezte a művén. Meg sem hallotta a közeledését.
- Hoztam neked... Leó ugrott egyet ijedtében.
- Bronztökű bika! Ne ijesztgess! A lány aznap pirosba öltözött. Leó kedvenc színébe.
Nem mint-ha számított volna. Jól állt neki. De ez sem számított.
- Nem akartalak megijeszteni. Csak hoztam neked pár dolgot „ mutatta az
összehajtogatott ruhákat Egy új farmert, egy fehér pólót és egy katonai kabátot... Hé, ezek az
ő ruhái! Ez hogy lehet? f. terepszinti kabátja hónapokkal ezelőtt elégett. Kalüpszó
ugyanazokat a ruhákat tartotta a kezében, amiket a Félvér Táborba való érkezésekor viselt.
Csak nagyobbak voltak, mintha követték volna a növekedését.
- Hogy kerültek hozzád? - kérdezte a fiú. Kalüpszó letette a lába elé a ruhákat, és
kihátrált, mintha veszélyes vadállat lenne.
- Egy kis varázslattal - vallotta be. - A ruháid túl könnyen lángra kapnak. Ezek jobbak.
- Nem égnek el? - tapogatta meg a farmert, ami érintésre olyan volt, mint a többi
farmer.
- Tűzállók - ígérte Kalüpszó. - öntisztulók és veled együtt nőnek. Bár arra nem lesz sok
gondjuk...
- Na, kösz! - Gúnyosnak akart hangzani, de őszinte hálát érzett. Leó sok mindent el
tudott készíteni, de egy tűzálló, öntisztító és méretváltoztató ruha meghaladta a
képességeit. - Elkészítetted a kedvenc ruháim pontos másolatait?! Rám kerestél a Google-on,
vagy mi? Kalüpszó értetlenül nézett.
- Nem ismerem ezt a szót.
- Te foglalkoztál velem! Mintha érdekelnélek. Kalüpszó fintorgott.
- Csak az érdekelt, hogy ne kelljen naponta új ruhát szőnöm neked, és ne bűzölögj úgy
a szigetemen, mint egy hajléktalan.
- Mondom én, hogy kezdelek érdekelni. Kalüpszó elvörösödött.
- Te vagy a legkibírhatatlanabb fiú, akivel találkoztam. Csak viszonoztam, hogy
megjavítottad a szökőkutamat.
- A szökőkutat? - Olyan egyszerű volt a probléma, hogy Leó már el is felejtette. Az egyik
szatír oldalra dőlt, és a víznyomás ingadozott emiatt. Hol nem jött belőle, hol átspriccelt a
peremen. Két perc alatt megjavította a szükséges eszközökkel. -Semmiség! Nem bírom
elviselni, ha a dolgok rosszul működnek körülöttem.
- És a barlang bejáratának karnisa?
- Nem volt vízszintes.
- És a kertészszerszámaim?
- Megélesítettem a metszőollókat, ennyi az egész. A tompa metszőolló veszélyes. A
rugókat is meg kéll olajozni, mert...
- Mondom én, hogy nagyon érdekellek - utánozta Leó hangját Kalüpszó. Azon ritka
pillanatok egyike volt ez, amikor még Leó sem jutott szóhoz. Kalüpszó szeme csillogott.
Tudta, hogy a lány csak viccel, de nem érzett benne rosszindulatot. Kalüpszó a munkapadra
mutatott.
- Min dolgozol? Leo a bronztükörre nézett, amit éppen most erősített az Arkhi-médész-
gömbre. A tükörképe meglepte. Haja hosszabb lett és göndörebb. Az arca vékonyabb és
határozottabb vonalú (talán a kihagyott étkezések miatt). Ha nem mosolygott, a szeme
fekete volt és vad. Mintha Tarzan kis növésű, latin-amerikai változata lenne. Nem csoda, ha
Kalüpszó tart tőle.
- Képernyő. Láttam ilyet Rómában, Arkhimédész műhelyében. Ezen keresztül nézem
meg, mit csinálnak a barátaim. Kalüpszó a fejét rázta.
- Nem fog menni. A szigetet erős mágia választja el a világ többi részétől. Mondtam
már, hogy itt az idő is máshogy telik.
- Te is kapcsolatban állsz a külvilággal, különben honnan tud-tad volna, hogy
terepszínű kabátot viseltem? Kalüpszó csavargatni kezdte a haját, mintha kínosnak találná a
kérdést.
- A múltat látni egyszerű, a jövőt vagy a jelent annál nehezebb.
- Akkor ügyelj és okulj, Napsugárka! összeérintem azt a két drótot, és mindjárt... A
bronzlap felszikrázott, füstfelhő csapott a levegőbe, és a lángok végigfutottak Leó karján. A
srác lekapta magáról a ruhát, és ugrálni kezdett rajta, hogy eloltsa. Kalüpszó válla rázkódott
az elfojtott nevetéstől.
- Egy szót se! - förmedt rá Leó. A nimfa a fiú izzadt, csupasz és csontos mellkasára
nézett, amit a kovácsolás közben szerzett hegek borítottak.
- A dolog szóra sem érdemes. De talán a muzsika működésre bírhatja.
- Ha valami nem működik, én szteppelni szoktam. A nimfa nagy levegőt vett és
énekelni kezdett. A dal úgy csapta meg a fiút, akár egy tavaszi szellő. Mint egy texasi
hidegfront, ami megtöri a kánikulát, és hirtelen bizakodni kezdesz a világban. Leó nem
értette a szavakat, de a dal annyira mélabús és vágyakozó volt, mintha a dalnok elvesztett
otthona után bánkódna. Éneke varázserejű volt, mégsem hasonlított Médeia transzba esett
dalára vagy Piper varázsbeszédére. A dal nem akart tőle semmit Pusztán a legszebb
pillanataira emlékeztette: az édesanyjával közös szerelésekre és a tűz körüli, tábori estékre.
Egyből honvágya támadt. Kalüpszó abbahagyta az éneklést. Leó úgy bámult, mint egy idióta.
- Működik már? - kérdezte a nimfa. Leó nagy nehezen visszafordította a fejét a
bronztükör felé.
- Nem igazán... Vagy mégis?! A lap felragyogott, és háromdimenziós képek jelentek
meg felette. A némafilm a tábort mutatta. Clarisse La Rue az Árész-bunga-lóból parancsokat
osztogatott, és csatasorba állította a táborlakókat. Leó testvérei fegyvereket és páncélokat
osztogattak a többieknek. Még Kheirón, a kentaur is harci mezben feszített. A sorok előtt
ügetett fel és alá. Toliforgós sisakja ragyogott a napfényben, a lábát vért fedte. Megszokott
mosolyát elszánt komorság váltotta fel. A távolban harcra kész, görög hadihajók lebegtek a
Long Is-land-szorosban. A dombokon katapultok sorakoztak. A mezőkön szatírok járőröztek
és pegazusokon ülő harcosok röpködtek a levegőben, hogy kivédjék az esetleges légi
csapásokat.
- A barátaid? - kérdezte Kalüpszó. Leó bólintott, de az arca mintha megbénult volna.
- Harcra készülnek.
- Ki ellen?
- Nézd! - mutatott Leo a változó képekre. Az új. jelenet a holdfényes szőlőskerteken
átmasírozó római félisteneket mutatta. A távolban kivilágított tábla derengett: „GOLDSMITH
PINCÉSZET". A rómaiak csatasora hirtelen felbomlott, és a félistenek szétfu-tottak.
Eldobálták a pajzsaikat, és összevissza csapkodtak a lándzsáikkal, mintha hangyabolyba
léptek volna. A holdfényben apró, szőrös lények suhantak, amik innen-on-nan összeszedett
ruhákat és ízléstelen kalapokat viseltek. Mintha egyszerre ott lettek volna mindenhol. Fejbe
verték a rómaiakat, ellopták a fegyvereiket, és elvágták a nadrágszíjaikat, amitől a ga-tyájuk
bokáig csúszott. Leó elmosolyodott.
- Úgy látom, hogy a rosszcsontok tartották a szavukat! t Kalüpszó közelebb hajolt a
cerkófokhoz.
- Ezek az unokatestvéreid?
- Nagyon vicces vagy! Bolognában találkoztam velük. Azzal a feladattal bíztam meg
őket, hogy lelassítsák a rómaiak haladását, és nagyon jól csinálják!
- Meddig képesek rá? Ez jó kérdés volt. A jelenet ismét változott Leo most Octavianust
látta, a rómaiak gonosz jósát. Egy benzinkútnál állt, fekete autók és római félistenek
társaságában. Egy rudat tartott a kezében. Amikor letekerte a csúcsáról a vásznat, feltűnt
egy csillogó aranysas.
- Már csak ez hiányzott... - motyogta Leó.
- Az egyik római légió jelvénye - észrevételezte Kalüpszó.
- De ez villámot lő. Legalábbis Percy szerint. Amint kimondta a nevet, egyből
megbánta. Kalüpszóra sandított, aki megpróbálta fegyelmezni az érzelmeit, mint a fonalat a
szövőszékén. Leónak váratlanul düh szorította össze a gyomrát. Nem féltékenység volt, nem
is idegesség. Egyszerűen dühös volt Percyre, amiért fájdalmat okozott a lánynak. Leó újra a
háromdimenziós kép felé fordult. Magányos lovas tűnt fel rajta. Reyna, a Jupiter Tábor
praetora. Viharos felhők közt vágtatott egy világospej pegazuson. Sötét haja lobogott a
szélben, bíbor palástja alól előcsillant a páncélja. Az arca és a karja vérzett. A pegazus szeme
vadul villámlott, és habzott a szája, de Reyna elszántan hajtotta előre. A felhők között
hirtelen egy sötét griff jelent meg, és a pegazus oldalába mart a karmaival. Reyna majdnem
leesett a ló hátáról. Előrántotta a kardját, és elpusztította vele a szörnyet, de a következő
másodpercben három ventus jelent meg előtte. Minitomádókként, villámokat szórva a lány
felé siklottak. Reyna csatakiáltást hallatott - ekkor a bronztükör elsötétedett.
- Miért mindig a legjobb résznél?! - kiáltotta Leó. - Mutasd a csata végét! - csapott a
tükörre. - Énekelj valamit, Kalüpszó! A lány a fiúra meredt.
- Miért érdekel annyira a sorsa? A barátnőd? ő a te Pénelopéd, az Elizabethed vagy
Annabethed?
- Miről beszélsz?! - kérdezte Leó, aki nem igazán tudta követni a csajt. Mit hablatyol itt
össze? - ő Reyna! Nem a barátnőm! Látnom kell, hogyan végződött az ütközet! Kell! -
morajlott meg a lába alatt a föld. Leó megtántorodott, mintha egy trambulinon állna. Mindig
csak ez a „kein - mondta az örvénylő poralak, Leó legkevésbé kedvelt istennője. A Mocsár
Nagyasszonya, a Szennylédi. Gaia maga. Leó hozzávágta a harapófogóját, de átrepült rajta.
Csukott szeme ellenére sem tűnt úgy, mintha aludna. Ördögi arcán mosoly ült, akárha
kedvenc slágerét hallgatná. Porköpenye hullámzott. Leót arra a hülye rákcillára
emlékeztette, amivel az Adanti-óceá-non futottak össze. Csak Gaia még nála is rondább volt.
Élni akarsz, csatlakozni akarsz a barátaidhoz. De nem kell látnod a csata végét Mert akár
látod, akár nem, a barátaidnak úgyis vége. Leó lába remegett. Utálta, de valahányszor ez a
boszorkány megjelent előtte, újra nyolcéves gyereknek érezte magát, aki az anyja
műhelyében áll, és Gaia gonosz szavakat suttog a fülébe, miközben az anyja a műhely másik
szobájában halálra ég.
- Tudod, mi nem kell nekem? A sok hazugságod, Maszatmami. Azt mondtad, az
ükapám az 1960-as években meghalt. Mekkorát tévedtél! Azt mondtad, nem menthetem
meg a barátaimat Rómában! De ismét mellényúltál! Sok hülyeséget akartál már beadni! Gaia
nevetése olyan volt, mint a hegyoldalban meginduló kavicsok sistergése. Csak segíteni
akartam, hogy jól dönts. Megmenekülhettékvolna. De te mindig ellenem szegülsz.
Megépítetted a hajódat. Csatlakoztál ehhez a halálra ítélt küldetéshez. Most meg itt
ragadtál, miközben a halandók világa lassan megsemmisül. Leo kezéből lángok csaptak ki.
Üveggé akarta olvasztani Gaia homokpofáját. De a következő pillanatban Kalüpszó kezét
érezte a vállán.
- Gaia! - szólalt meg a nimfa szigorú, magabiztos hangon. -Maga itt nem szívesen látott
vendég! Leó szeretett volna olyan magabiztosnak hangzani, mint Kalüpszó. Aztán eszébe
jutott, hogy ez az idegesítő tizenöt éves lány egy titán gyermeke. Üdvözöllek, Kalüpszó!
Látom, az istenek ígérete ellenére továbbra is itt rostokolsz! Nem tudom, miért vagy velem
ilyen ellenséges, kisunokám. Az olimposziak voltak kegyetlenek veled, amikor itt hagytak
egyedül, és csak ezt a méreten aluli keszeget küldték. Azért feledkeztek meg rólad, mert
tökéletesen semmibe vesznek. Kalüpszó átnézett Gaia örvénylő arcán, és tekintete a
horizontig siklott. Gaia együtt érzőn suttogott tovább: Az olimposziak szavában nem lehet
megbízni. Azt hiszed, adnak neked egy második esélyt? Miért reménykedsz? Az első
háborúban atyádat támogattad, Atlaszt. Tudtad, hogy az isteneket el kell pusztítani. Most
miért bizonytalankodsz? Én olyan lehetőséget ajánlok, amilyet Zeusz sohasem fog.
- Hol volt az utóbbi háromezer évben? - kérdezte Kalüpszó. - Ha annyira érdekli a
sorsom, miért csak most látogatott meg? Gaia előrenyújtotta tenyerét. Ébredezem. A háború
a küszöbön áll. És ne hidd, hogy Ogügiét elkerüli! Az én világomban ez a sziget is el fog tűnni
- A sziget elpusztul? - tette fel a lány a kérdést, mintha nem hinné, hogy ez a két szó
összeegyeztethető. Neked nem kell itt lenned, amikor ez bekövetkezik - ígérte Gaia.
Csatlakosmhozzám, és végezz a fiúval! Öntözd meg a vérével a földet, hogy felébredjek!
Utána kiszabadítalak innen, és teljesítem minden kívánságodat. Szabad leszel, és bosszút
állhatsz az isteneken! Jutalmat is adok neked. Ha még mindig annyira bomlasz Percy Jackson
után, megkímélem az életét és neked adom őt. Kihozom a Tartaroszból. Eldöntheted, hogy
szereted vagy bosszút állsz rajta. Csak öld meg ezt az engedetlen fiút, és add
tanúbizonyságát annak, hogy az oldalamon állsz! Leó fején több forgatókönyv is
végigcikázott, de mindegyik rosszul végződött. Biztosra vette, hogy Kalüpszó vagy azonnal
megfojtja, vagy utasítja a szélszellemeket, hogy darabolják fel. Miért ne tette volna, amikor
élete legjobb üzletét ajánlották neki? Csak végeznie kell egy mitugrásszal, hogy az ölébe
hulljon élete szerelme. Kalüpszó három ujját mutatta az istennő félé. Leo a Félvér Táborból
ismerte a jelet. Az antik görögök így védekeztek a gonosz szellemek ellen.
- Ez nem csak a börtönöm, nagyi. Hanem az otthonom is, ahol nem látom magát
szívesen. Szél támadt, és szétfujta Gaiát. A porszemek messzire szálltak az égen. Leó nagyot
nyelt.
- Ne vedd sértésnek, de megőrültél? Miért nem öltél meg? Kalüpszó szeme megtelt
dühvei, de Leó tudta, hogy most az egyszer nem őrá dühös.
- A barátaidnak szükségük van rád, különben Gaia nem próbálna elpusztítani.
- Van benne valami - motyogta a fiú.
- Munkára fel! Vissza kell jutnod a hajódra!

LII + LEO
Leo azt hitte magáról, hogy gyorsan dolgozik, de Kalüpszó úgy dolgozott, mint egy gép. Egy
nap leforgása alatt összegyűjtött egy hétre való ellátmányt (ételt, vizet, gyógynövényeket),
majd egy kisebb hajóra elegendő vitorlát és köteleket szőtt. A második nap megkérdezte
Leótól, hogy segítsen-e neki a munkájában. Leó felnézett a lassan készülő áramkörből. - Ha
nem ismernélek, azt hinném, minél előbb meg akarsz szabadulni tőlem. - Az csak a bónusz -
felelte a lány, aki a munkához farmert és maszatos, fehér pólót viselt. Amikor Leó az iránt
érdeklődött, miért váltott stílust, a lány azt felelte, hogy Leó ruhájának készítése közben
rájött, mennyire praktikus az efféle viselet. A farmerben nem látszott istennőnek. Pólója
fűfoltos és földes volt, mintha most rohant volna át Gaián. Fahéjszínű haját hátra-kötötte,
amitől mandulaszeme még nagyobbnak és még lélegzetelállítóbbnak tűnt. A kezén
vízhólyagok nőttek a kötélfonástól. Leó gyomra megremegett, ahányszor csak ránézett. - Na?
Vr - Mi na? Az áramkör felé biccentett. - Segíthetek?
- Elboldogulok vele. Ha összekapcsolom a hajóval, akkor visz-szatalálok a világba.
- Most már csak egy hajó kell. Leó megpróbált a lány arcáról olvasni. Nem tudta
eldönteni, miért olyan bánatos. Attól, hogy elmegy, vagy attól, hogy ő nem mehet vele. Leo a
felhalmozott ellátmányra nézett. Két embernek is elég lenne...
- Ha hiszünk Gaiának, nem ártana távoznod a szigetről. Velem jössz?
- Miről beszélsz? - nézett rá keményen a lány.
- Biztosra veszem, hogy nem valami kellemes veled utazni, de kibírom valahogy.
- Milyen nagylelkű vagy! - enyhült egy leheletnyit az arckifeje-zése. - De nem megyek
veled. Ha megpróbálnám, akkor egy csepp esélyed sem lenne a távozásra. Az istenek egy ősi
varázslattal tartanak itt, ami az egész szigetre kiterjed. A hősök távozhatnak, de én nem.
Neked ki kell szabadulnod, hogy megállítsd Gaiát. Nem érdekelne a sorsod, ha nem a világ
forogna kockán.
- Miért érdekel a világ? Olyan rég kiszakítottak belőle. Kalüpszó felhúzta a
szemöldökét, mintha csodálkozna, hogy ilyen értelmeset kérdezett.
- Mert nem szeretem, ha megmondják, mit tegyek. Gaiának sem engedem meg és
senki másnak. Hiába gyűlölöm az isteneket, az elmúlt háromezer évben rájöttem, hogy
jobbak a titánoknál, és sokkal, de sokkal jobbak az óriásoknál. Az istenek legalább tartották
velem a kapcsolatot. Hermész kedves volt hozzám, és az apád, Héphaisztosz is meglátogatott
néha. Rendes fickó. Leó nem tudta, mitől csengett olyan furcsán a nimfa hangja. Mintha nem
is az apjáról beszélne, hanem egyenesen róla! A lány előrenyúlt, és becsukta Leó száját. A fiú
észre sem vette, hogy nyitva van.
- Szóval, miben segíthetek? Leó az áramkörre meredt, de amikor megszólalt, azt a
gondolatát mondta ki, ami azóta motoszkált benne, hogy Kalüpszó ruhákat szőtt neki.
- Tűzálló ruhát készítettél nekem. Tudnál szőni egy kis zsákot ugyanabból az anyagból?
Leó elmondta az elképzeléseit, de Kalüpszó türelmetlenül leintette.
- Gyorsan megcsinálom! Segít a küldetésedben?
- Megmentheti az életem. És szükségem lenne pár kristályra is. Nyugi, nem kell mindet
leszedned a faladról! A nimfa kérdőn nézett rá.
- Furcsa kéréseid vannak.
- Bogaras vagyok.
- Megszövöm a tűzálló erszényt, miután megmosakodtam, de mit csináljak, amíg
koszos a kezem? Feltartotta bőrkeményedéses és maszatos tenyerét. Leó nem tudott
elképzelni vonzóbbat egy koszos lánytenyérnél. Persze ez csak általánosságban volt igaz, és
természetesen nem vonatkozott Kalüpszóra,
- Fűzz össze néhány drótot! Mindjárt megmutatom, hogyan kell... m A lány leült mellé
a padra, és odébb lökte a fiút. A bronzszálakat gyorsabban összefonta Leónál.
- Olyan, mint a szövés! Nem nehéz.
- Ha elhagyod a szigetet, és nincs munkád, jelentkezz nálam! Nem is vagy annyira béna.
A lány gúnyosan mosolygott.
- Munkát ajánlasz? Kovács legyek?
- Nyithatnánk közösen egy műhelyt - bukott ki Leóból az ötíet, és még ő is meglepődött
tőle. Nagy álma volt egy szerelőműhely, de még senkinek nem beszélt róla. - „Leó és
Kalüpszó műhelye; autó- és robotszörnyszerelés rövid határidővel és garanciára"
- Friss gyümölcsöket és zöldségeket is árulhatnánk - javasolta Kalüpszó.
- Limonádét meg ragut - tette hozzá Leó. - Mellé egy kis show-műsor, te énekelnél, én
meg kigyulladnék néha. Kalüpszó kacagott. Olyan tisztán és boldogan, hogy repesni kezdett
tőle fiú a szíve.
- Vicces is tudok lenni - bizonygatta Leó. Kalüpszó tüntetőleg elkomorodott.
- Most nem sikerült. Dolgozz, vagy se limonádé, se ragu nem lesz!
- Igenis, asszonyom! - A délután fennmaradó részében csendben dolgoztak egymás
mellett. Az irányítórendszer két nap múlva elkészült. Leó és Kalüpszó a parton ültek, nem
messze attól a helytől, ahol Leó összetörte az asztalt. Piknikeztek. A telihold ezüstre festette
a hullámok taraját. A tábortűzből narancssárga szikrák pattogtak az ég felé, mintha
szentjánosbogarak lettek volna. Kalüpszó fehér pólót és kék farmert viselt. Stílust váltott. A
dombok között útra készen várakoztak az ellátmányos dobozok.
- Már csak a tutajt kell megépítenünk - mondta Kalüpszó.’^ Leó bólintott. A többes
szám bántotta a fülét. Kalüpszó újra és újra egyértelművé tette, hogy a szigeten marad.
- Holnap nekiállok a favágásnak, aztán jöhet az ácsmunkái*
- Biztos menni fog! Nem ez az első hajó, amit építesz. Az Argó II. elég tűrhetően
sikerült. Leo bólintott. Felidézte a hajóépítéssel töltött hónapokat, de az előtte álló feladattól
valahogy jobban tartott.
- Mikor hajózol ki? - Kalüpszó közömbös hangon tette fel a kérdést, de nem nézett a fiú
szemébe.
- Körülbelül egy hét múlva. - Leó egyre kevésbé várta a távo-zás pillanatát. Eddig
minden vágya az volt, hogy elmehessen. Most minden napnak örült, amit itt tölthetett. Az
élet kiszámíthatatlan. Kalüpszó megérintette az áramkört.
- Sokáig tartott elkészíteni.
- Jó munkához idő kell, hát még a rosszhoz! Kalüpszó halványan elmosolyodott.
- Működni fog? -Simán kijuttat innen. De a visszatéréshez szükségem lesz Festusrais. >
-Mi? Leó nagyot pislogott.
- A bronzsárkányomra. Ha újraépítem...
- Tudom, ki az a Festus. De hová akarsz visszatérni?
- Uh... Nos, hát ide... - vigyorgott idegesen a fiú. - Biztos vagyok benne, hogy már
mondtam.
- Én meg biztos vagyok benne, hogy nem.
- Nem hagyhatlak itt csak úgy. Olyan sokat segítettél. Ha sikerül újjáépítenem Festust,
természetesen visszajövök érted. Új irányítórendszerrel látom el. Találtam egy
asztrolábiumot, ami... -Inkább elhallgatta, hogy az Kalüpszó egyik régi fiújáé volt. - Amit
Bolognában találtam. Biztos vagyok benne, hogy a kristályoddal...
- Nem térhetsz vissza - mondta határozottan Kalüpszó. Leó szíve megrepedt.
- Mert nem akarsz újra látni?
- Mert nem tudsz. Mert lehetetlen. Senki sem találhatja meg Ogügiét kétszer. Ez a
szabály. Leo a szemét forgatta.
- Talán észrevetted már, hogy nem vagyok valami szabálykövető srác. Visszajövök a
sárkányommal, és oda viszünk téged, ahová akarod. Ez így igazságos. Igazságos - suttogta alig
hallhatóan Kalüpszó. A tűz fényében bánatosan csillogott a szeme. Leónak bűntudata lett. A
lány azt hiszi, hogy csak áltatja? Leó biztos volt benne, hogy egyszer visszatér ide, és
kiszabadítja Kalüpszót. Mi akadályozhatná meg?
- Nem indíthatom el a közös műhelyünket nélküled. Nem tudok ragut főzni, meg
limonádét készíteni, és végképp nincs jó énekhangom. A lány a homokra meredt.
- Holnap nekiállok a favágásnak, és pár nap múlva... - ismételte Leó. Aztán a tenger felé
tekintett. Valami közeledett a hullámokon. Leó nem akart hinni a szemének. Egy tutaj siklott
a partra. Leó megdermedt. Kalüpszó felpattant a helyéről.
- Siess! - Felkapkodta az ellátmányt, és a tutajhoz rohant. -Nem lehet tudni, meddig
marad itt!
- De... - tápászkodott fel Leó. Úgy érezte, mintha kőből lenne a lába. Az előbb sikerült
megnyugtatnia magát, hogy még egy egész hete van Ogügién, de á vacsoráját sem fejezhette
be. - Ez a varázstutaj?
- Nem, a Titanic! Persze, hogy az! Talán működik, és oda visz, ahová menni akarsz vele.
De nem lehetünk biztosak benne, mert a sziget varázslata nem túl stabil. Jobban teszed, ha
felszereled iá az irányítópultot! Kalüpszó felkapta a konzolt, és azt is a tutajhoz vitte. Leó
drótokkal a kormánylapáthoz csatlakoztatta, aztán felszerelték az árbócra a vitorlát.
Tökéletes összhangban dolgoztak egymás mellett. Leó még a Héphaisztosz-bungalóban sem
talált olyan ügyes lányt, mint ez a ids halhatatlan kertész. Felvonták a vitorlát, és a tutajra
rakodtak. Leó imát rebegett az apjához, aztán megnyomta az Arkhimédész-gömb gombját,
és a mennyei bronz felzúgott. A kötelek megfeszültek, a vitorla szélirányba fordult, és a tutaj
indulásra készen állt.
- Menj! - biztatta Kalüpszó. Leó megfordult. A lány olyan közel állt hozzá, hogy a szíve
be-lesajdult. Fahéjillata és füstszaga volt A fiú tudta, hogy hosszú ideig nem fogja érezni.
- A tutaj megérkezett - motyogta Leó.
- Csak most vetted észre? - kérdezte Kalüpszó. Mintha köny-nyes lett volna a szeme, de
a fiú a szürkületben nem látta jóL
- Ha csak azokért jön el, akikbe te belesze...
- Ne kergess hamis illúziókat, Leo Valdez! Továbbra is utállak.
- Akkor jó. Visszajövök,
- Nem tudsz visszatérni. Az üres ígéretekből meg elegem van!
- Ez egy teli ígéret. Esküszöm, hogy... A lány megfogta az arcát, és egy csókkal
hallgattatta el. Leó eddig csak viccelődött a lányokkal, és még nem csókolt meg senkit sem.
Pipertől kapott valamikor egy puszit, de az nem számított. Ez egy igazi csók volt. Ha Leó
agyában drótok és fogaskerekek lettek volna, rövidzárlatot kap. Kalüpszó eltolta magától:
- Ez nem történt meg, rendben?
- Oké - válaszolt néhány oktávval magasabb hangon Leó.
- Tűnj el!
- Megyek már! Kalüpszó megtörölte a szemét, aztán lobogó hajjal a partra rohant. Leó
utána akart kiáltani, de a szél belekapott a vitorlába, és a tutaj kilőtt. Alig tudott az
irányítópulthoz mászni. Mire visszanézett, Ogügié szigete csak egy sötét folt volt, aminek
közepén úgy lüktetett a tábortüzük fénye, mint egy narancssárga szív. Ajka égett a csóktól.
Ez nem történt meg. Nem lehetek szerelmes egy halhatatlanba. Egészen biztos, hogy ő sem
szeret engem. Az tuti. Amíg a tutaja a halandók világa felé siklott a hullámok hátán, Leó
jobban megértette a prófécia egyik sorát: „Esküt tart az utolsó lehelet.” Tudta, mennyire
veszélyes dologra készül, de nem érdekelte.
- Visszajövök érted, Kalüpszó - suttogta az éjszakai szélbe. - Esküszöm a Sztüxre!

LIII. + ANNABETH
Annabeth soha nem félt a sötétben. Persze a sötét általában nem volt tizenöt méter magas,
nem voltak fekete szárnyai, sem csillagokból font ostora, amivel a fekete szekerét húzó
vámpírlovakat hajtotta. Nüx minden szempontból meghaladta az emberi felfogóképesség
határait. Sötétség fölött lebegő teste kavargó füstből és hamuból állt. Akkora volt, mint az
Athéné Parthenosz, csak sokkal mozgékonyabb. Fekete ruháján csillagködök úsztak és
galaxisok születtek. Az arcából csak kvazárként ragyogó két szeme látszódott. Amikor
meglegyintette a szárnyát, a szirtre sötét hullám csapott, Annabeth tagjai elnehezültek,
rögtön álmosnak érezte magát, és a látása elhomályosult. Az istennő szekere ugyanolyan
anyagból volt, mint Nico kardja. Két fekete ló húzta, szájukból ezüst tépőfogak álltak ki.
Füstlábaik a mélység felett kapáltak. A lovak Annabethre vicsorogtak. Az istennő
megsuhintotta ostorát, amin úgy villogtak a csillagok, mintha gyémántok lettek volna. A
lovak felágaskodtak. - Nyughass, Árnyék, vissza, Sötét! Nem a ti vacsorátokat tálalták fel. 3
Percy a nyihogó lovakra nézett. A fiú a Halálködben homályos hullának tűnt, és Annabeth
szíve minden alkalommal összeszorult, ahányszor csak ráesett a pillantása. Ráadásul az álca
hatékonyságát is megkérdőjelezte, hiszen Nüx kiszúrta őket. A lány nehezen tudott Percy
szellemképéről olvasni, de a fiúnak láthatóan nem tetszett, amit a lovaktól hallott.
- Miért nem engedi, hogy megegyenek bennünket a lovai? -kérdezte. Nüx szeme
felizzott.
- Nem végezhetnek veletek, ahogy Akhlüsznek sem engedtem. Az ilyen becses
prédákat magamnak tartogatom. Annabeth jelenleg nem érezte magát sem eszesnek, sem
bátornak, de tudta, hogy ha nem talál ki sürgősen valamit, nagyon rövid társalgás elé néznek.
- Csecses préda? - nevetgélt, mintha félreértette volna. - Furcsán fogalmaz. Az istennő
elcsodálkozott.
- Én azt mondtam, hogy...
- Semmi baj - nézett a fiúra Annabeth, és erőltetetten felnevetett. - Nem akartuk
zavarni, ugye, Percy?
- Dehogy akartuk! - helyeselt a fiú erőtlenül. A vámpírlovak kezdtek összezavarodni.
Felágaskodtak, hangosan horkantottak és összekoccintották a fejüket. Nüx meghúzta a
szárat.
- Tudjátok ti, hogy én ki vagyok? - kérdezte.
- Szerintem az Éjszaka. Mármint elég sötét hozzá. De a brosúra nem sokat mond
magáról. Nüx szeme elkerekedett.
- Miféle brosúra?! Annabeth megpaskolta a zsebét.
- Amit kaptunk, ugye, Percy? A fiú megnedvesítette kiszáradt ajkát.
- Igen, kaptunk egyet a bejáratnál. Percy a lovakat bámulta, és közben a kardja
markolatát szorongatta, de volt annyi esze, hogy kövesse Annabeth utasításait. A lánynak
már csak arra kellett figyelnie, hogy ne legyen rosszabb a helyzet... Bár el sem tudta képzelni,
hogyan lehetne ennél rosszabb.
- Magát csak lábjegyzetben említik. Nem tartozik a túra fő látványosságai közé.
Megnéztük a Flegetón folyót, láttuk az araikat, Akhlüsz mérgező növényeit,
gyönyörködhettünk néhány titánban és óriásban, de maga... maga alig volt megemlítve.
- Lábjegyzet? Fő látványosság?! - hörgött Nüx. Percy kezdett belejönni a hazudozásba.
- A Tartarosz elég egzotikus úti célnak ígérkezett, ezért befizettünk erre a túrára. Az
Alvilág túl elcsépelt. Az Olimposz egy nagy lehúzás...
- Tényleg az! Ez az út jobban megéri. De nem mondták, hogy Nüxt is látni fogjuk.
Szerintem nem tartják magát elég fontosnak.
- Nem tartanak elég fontosnak?! - lendítette meg az ostorát. A lovak csattogtatni
kezdték a fogukat, és vadul bólogattak. A mélységből újabb hullám csapott ki, és Annabeth
majdnem elájult a félelemtől Lefogta Percy kezét, nehogy a fiú felemelje a karját. Nüx
messze a legerősebb istennő volt, akivel valaha szembetalálták magukat, öregebb az
olimposzi isteneknél, a titánoknál és az óriásoknál de még Gaiánál is. Nem győzhette le két
félisten. Különösen nem két olyan félisten, aki erővel akar felülkerekedni rajta. Annabethnek
nehezére esett az istennő hatalmas, sötét arcába nézni, de kényszerítette magát.
- Hány félisten jött el megcsodálni? - kérdezte ártatlanul.
- Egy sem. Egyetlenegy sem! Ez elfogadhatatlan! Annabeth vállat vont.
- Nem tudom, mi lehet az oka. Talán keveset szerepel a bulvár, lapokban. Tartarosz
érthetően híres, hiszen az egész kócerájt róla nevezték el. Aztán ott van a Nappal...
- Már alig várom, hogy találkozzak vele! Talán ad autogramot is.
- Nappal? - markolta meg fekete szekerének szélét Nüx, és az egész jármű remegni
kezdett. - Hémerára gondolsz, a lányomra? Az Éjszaka sokkal hatalmasabb a Nappalnál!
- Hát nem tudom. Nekem az araik vagy Akhlüsz jobban tetszett.
- ők is a gyermekeim, a francba! Percy elnyomott egy ásítást.
- Akkor maga nagycsaládos.
- Minden rettegett dolognak én vagyok az anyja! - üvöltötte magából kikelve Nüx. - A
Moiráknak! Hekaténak! Az öregkornak! Az Alvásnak! A Halálnak és minden átoknak! Nekem
a bulvárlapokban a helyem!

LIV. + ANNABETH
SZÜX MEGSUHINTOTTA AZ OSTORÁT. A sötétség ÖSSZeSÚTÚ- södött körülötte. Mindkét
oldalán árnyak jelentek meg. Néhány szárnyas arai, amiknek Annabeth határozottan nem
örült. A roskatag, vén banya Gerasz, az öregség istennője lehetett A fekete tógát viselő
asszony, akinek a szeme úgy csillogott, mint egy sorozatgyilkosé, valószínűleg Erisz volt, a
viszály istennője. Újabb és újabb démonok és kisistenek jelentek meg. Mindannyian az
Éjszaka gyermekei voltak. Annabeth legszívesebben elrohant volna. Olyan rémekkel nézett
szembe, amiktől bárki ideg-összeroppanást kapott volna. De ha elrohan, meghal. A
Halálködön át is látta, hogy Percy kapkodni kezdi a levegőt, és mindjárt pánikba esik. Most
mindkettőjük helyett erősnek kellett lennie. Athéné lánya vagyok. Én irányítom a saját
gondolataimat Megpróbálta átkeretezni a jelenetet, és úgy nézni az egészet, mintha egy film
lenne. Egy horrorfilm, aminek nézése közben nem eshet bán-tódása, és nála van a
távirányító. - Nem rossz - nyögte ki. - Egy Facebook-fotónak megteszi Csak az a probléma,
hogy túl sötétek vagytok. Fent vagytok a Face-en? Bejelölhetlek benneteket?
- Sajnos nem vagy elég fotogén - fanyalgott Percy.
- Rohadt turisták! - hörögte Nüx. - Hogy mertek nem remegni előttem? Hogy mertek
nem kérni tőlem autogramot, és nem esedezni egy közös fotóért? Hírértéket akartok? A
fiam, Hüpnosz, egyszer elaltatta Zeuszt. Az istenek királya bosszúból üldözni kezdte, és a
fiam a palotámban bújt el előle. Tudjátok, mit csinált Zeusz, amikor ezt észrevette? Nem
merte követni. Még Zeusz is féli az erőm!
- Biztosan - fordult Percyhez a lány. - Elszaladt az idő. Be kéne kapni valamit az egyik
gyorsétteremben, amit a prospektus ajánlott, aztán nyomás a Halál Kapuja!
- Aha! - kiáltott győzedelmesen Nüx.
- Aha! - ismételte meg a légiója.
- A Halál Kapuját akarjátok látni, mi? Tartarosz szívében van, a hozzátok hasonló
halandók nem juthatnak el oda, csak a palotámon keresztül, amit úgy hívnak, az Éjszaka Háza
- mutatott a háta mögé. Legalább száz méterrel lejjebb egy fekete márványból faragott ajtó
lebegett, ami egy tágas terembe vezetett. Annabeth szíve olyan erősen, vert, hogy a
lábujjában is érezte. Útjuk tehát lefelé vezet, csakhogy lent a mélyben. Ha elvétik az ugrást, a
Káoszba zuhannak, konkrétan a nagy büdös semmibe, és onnan már tényleg nincs
visszatérés. Ha meg jó helyen landolnának, az Éjszaka és legrettegettebb fattyai az útjukat
állnák. Aztán hirtelen rájött, mit kell tennie. Mint minden, amit életében tett, ez is
bizonytalan kimenetelű volt. Egy őrült ötlet a halál torkában? Miért ne? Ismerős helyzet.
- Ha gondolja, csinálhatunk egy fotót, de a csoportkép nem működne. Megtenné, hogy
kiválasztja a kedvenc gyermekét? Melyik lesz az? A fattyak felkapták a fejüket. Ijesztően
fénylő szemek fordultak Nüx irányába. Az istennő topogni kezdett kínjában, mintha a szekér
égetné a talpát. Az árnyéklovak a sötétet kapálták, és nagyokat fújtattak.
- A kedvenc gyermekemet? Mindet szeretem, mert mind olyan ijesztő - mondta végül.
Percy felkacagott.
- Ezt komolyan mondja? Én találkoztam már a moirákkal és Thanatosszal is, és nem
tojtam be tőlük. Szerintem közöttük is van rangsor.
- Melyik a legsötétebb, melyik ütött leginkább az anyjára?
- Én vagyok a legsötétebb! Persze, nem a szellemi képességeimet tekintve. Én vagyok a
viszály és a háború - hencegett Erisz. - Én okozom a legválogatottabb halálokat.
- Én nálad is sötétebb vagyok! - mondta Gerasz. - Elhomályosítom a látást, és
lelassítom az agyat, minden halandó fél az öregségtől.
- És az anyámra ütöttem! - csapott Nüxre váratlanul Erisz, mert biztosra akart menni.
Annabeth megpróbált könnyednek hangzani, de vacogtak a fogai. |
- Elég a dumából, én valami igazán sötétet akarok látni! Az araik vonyítani kezdtek, és
bőrszárnyukkal felkavarták a sötétséget. Gerasz kinyújtotta ráncos kezét, és az egész
mélységet elhomályosította. Erisz sötétségszilánkokat köpött a semmibe.
- Én vagyok a legsötétebb - sziszegte valamelyik démonfióka.
- Dehogy, mert én!
- Ne röhögtessetek, mert én! Olyan volt, mintha száz óriáspolip lövellt volna tintát az
óceán legsötétebb fenekén. Annabeth megvakult. Megfogta Percy kezét, és megacélozta a
szívét.
- Álljatok le! - kiáltotta Nüx kétségbeesetten. - Nem látok semmit!
- Én csináltam! - büszkélkedett az egyik gyermeke.
- Én voltam! - követelte magának a dicsőséget egy másik.
- Ne hazudjatok, mert én! - mondta egy harmadik. Tucatnyi hang vitatkozott a
sötétben. A lovak ijedten nyerítettek fel.
- Állj! - ordította Nüx. - Ez kinek a lába?
- Erisz fejbe vágott! - kiáltotta valaki. - Anya, mondd meg neki, hogy ne verekedjen!
- Nem én voltam! - kérte ki magának Erisz. - Aú! Verekedés zajai hallatszottak, és a
sötét még sötétebb lett. Anna- beth pupillája hatalmasra tágult. Megszorította kedvese
kezét.
- Készen állsz?
- Mire? - kérdezte Percy, aztán rosszkedvűen felhorkant. - Po-szeidón lyukas
alsógatyájára mondom, ezt nem gondolhatod komolyan!
- Valaki kapcsolja fel a villanyt! - visította Nüx. - Nem hiszem el, hogy ezt én mondtam!
- Ez valami trükk! - kiáltotta Erisz. - A félistenek megszöknek!
- Megvan az egyik! - mondta valamelyik arai.
- A nyakamra gondolsz? - fulladozott Gerasz.
- Most! - adta meg a jelet Annabeth, és leugrottak a semmibe.

LV. + AnnABETH
A legutóbbi zuhanásukhoz képest ez a száz méter pite volt Mégis hosszúnak érezték.
Annabeth szívverése lelassult. A dobbanások közötti időben megírhatta volna saját
nekrológját. Annabeth Chase 17 éves korában távozott az élők sorából Dob-dob! Már
amennyiben elmúlt július 12-e, a születésnapja, amit ugye itta Tartaroszban nem tudhatott
Dob-dob! Halálra zúzta magát a Halál Házának kapujában, amikor egy őrült ötlettől vezérelve
a Káoszba vetette magát Dob-dob! Gyászolja az apja, a nevelőanyja és két mostohatestvére,
akik alig ismerték őt De talán jobb is így! Dob-dob! Virágok helyett küldjenek anyagi
támogatást a Félvér Tábornak, ha Gaia nem pusztította még el! Aztán becsapódott. Fájdalom
nyilallt a lábába, de gyorsan visszanyerte egyensúlyát, és Percyt maga után húzva rohanni
kezdett A sötétben tovább kiabáltak a démonok: - Megvannak!
- Az a lábam!
- Leállni! Annabeth nem állt se le, se meg. Mivel egyébként sem látott volna semmit,
inkább szorosan becsukta a szemét, és más érzékszerveire hagyatkozott. A hangokat
hallgatta, a szél irányát figyelte, és a közeledő veszélyt próbálta kiszimatolni (a méreg vagy a
démonok árulkodó bűzét). Nem ez volt az első alkalom, hogy „sötétben tapogatózott” Róma
alatt is hasonlóan sötét alagutakban tévelyegtek az Athéné Parthenosz keresése közben. Az
Arakhné termében tett látogatásuk disneylandi kiruccanásnak tűnt, ha visszagondolt rá. Nüx
gyermekeinek veszekedése egyre távolabbról hallatszott. Ez jó hír volt. Percy továbbra is
mellette botladozott, ami szintén jó hírnek számított. Annabeth lüktető zajt hallott, mintha
saját szívverését visszhangoznák a falak, de olyan erősen, hogy beleremegett a padló. A zaj
ugyan rettegéssel töltötte el, de tájékoztatta arról, hogy jó irányba tart. Továbbrohant. A
dobogás még hangosabb lett, és füstszag csapta meg az orrát. Fáklyák sistergését hallotta
kétoldalt. Most már látott volna, de úgy vélte, jobb, ha csukva tartja a szemét.
- Ne nyisd ki a szemed! - figyelmeztette Percyt is.
- Nem is terveztem. Te is érzed? Az Éjszaka Házában vagyunk. Jobb, ha nem látjuk
belülről. Vág az agya - gondolta Annabeth, aki szerette azzal cukkolni Percyt, hogy nem elég
éles az esze, bár az igazat megvallva a fiú ösztönei ritkán tévedtek. Akármilyen szörnyűségek
lappangtak az Éjszaka Házában, nem halandó szemeknek tervezték őket. Rosszabb lett volna
rájuk nézni, mint Meduszára. Inkább vakon futottak tovább. A dobogás tovább erősödött.
Annabethnek még a gerince is beleremegett. Mintha valaki a világ alján kopogtatott volna.
Érezte, hogy a falak eltűntek. A levegő frissebb lett, vagyis kevésbé kénes. Újabb hang ütötte
meg a fülét, valamivel közelebb a dobogásnál. Víz csobogott. Annabeth szíve vadul kalapált.
Tudta, hogy kiértek. Az Éjszaka Házán kívül talán a sötét fattyak sem üldözhetik őket tovább.
Még nagyobb sebességre kapcsolt, és egyenesen a halálába rohant volna, ha Percy nem
állítja meg...

LVI. + ANNABETH
Annabeth! - Percy éppen akkor rántotta vissza, amikor a lány lába elérte a szakadék szélét.
Majdnem lezuhant az ismeretlen mélybe, de a fiú elkapta, és magához ölelte. - Nyugi, ezt
megúsztuk. Annabeth Percy ingéhez nyomta arcát, és összeszorította szemét. Nem csak a
félelemtől remegett. Percy ölelése olyan meleg és vigasztaló volt, hogy legszívesebben így
maradt volna örökre. Sze-retetben és biztonságban. De a valóságtól ez nagyon távol állt.
Valójában nem engedhette meg magának a lazítást, és Percyre sem támaszkodhatott a
kelleténél jobban. A fiúnak is szüksége volt rá. - Kösz - bontakozott ki a fiú karjaiból. - Mi van
előttünk? - Víz. De megint sötét lett. Nem vagyunk biztonságban. - Szerintem sem. - Folyót
érzek. De az is lehet, hogy csak egy várárok. Mindenesetre keresztezi az utunkat. Balról
jobbra folyik a sziklafalak között. A túlpart cirka hat méterre lehet. Annabeth gondolatban
megszidta magát. Hallotta a vízcsobogást, mégsem jutott eszébe, hogy belerohanhat. - Talán
van valahol egy híd. - Erősen kétlem - felelte a fiú. - A vízzel sem minden oké. Hallgasd csak!
Annabeth koncentrált. A víz zúgásából halálkiáltások, és könyörgések hallatszottak. Segítség!
Véletlen volt! - kiabálta egy hang. Nem akarom ezt a fájdalmat! - jajongta egy másik.
Annabethnek nem kellett kinyitnia a szemét, hogy elképzelje a fekete, sós folyamot, amiben
a megkínzott lelkek egyre mélyebbre sodródnak a Tartaroszban.
- Ez csakis az Akherón lehet. Az Alvilág ötödik folyója.
- A Flegetón jobban tetszett - suttogta Percy.
- Ez a Fájdalom folyója. Az elkárhozott lelkek legnagyobb büntetése. Ide elsősorban a
gyilkosok kerülnek. Gyilkosok! Mint ti! - vonyította a folyó. Csatlakozzatok hozzánk! -
suttogta egy másik hang. - Ti sem vagytok jobbak nálunk. Annabeth a szörnyekre gondolt,
amiket életében megölt. Az nem gyilkosság volt! - ellenkezett. - Csak önvédelem! A folyó
más trükkhöz folyamodott. Felidézte Annabeth emlékeiben Árnyék Zoét, akit a Tamalpais-
hegyen lemészároltak, amikor Annabetht meg akarta menteni a titánoktól. Látta Bianca di
Angelót, Nico húgát, ahogy végez vele Talósz, a vasóriás, ő is Annabetht akarta megmenteni.
őt követte Michael Yew és Silena Beauregard, akik a manhattani csatában vesztették
életüket. Megakadályozhattad volna - mondta a folyó Annabethnek. -Csak okosabbnak
kellett volna lenned. De a legfájdalmasabb emlék Luke Castellan halála volt. Eszébe jutott
Luke vére, ahogy a tőrén csillogott, amikor feláldozta magát, hogy megállítsa Kronoszt, és
ezzel megvédje az OlimposaÉk A te lelketlen szárad az élete! Megakadályozhattad volna! -
kiáltotta a folyó. Annabeth próbálta meggyőzni magát, hogy Luke haláláról nem ő tehet.
Luke maga választotta a sorsát. A fiú lelke talán az Alvi-lágba került, vagy újjászületett, vagy a
bűnei miatt elnyelte a Tar-tarosz. Lehet, hogy ő is egyike a megkínzottaknak, akiket elsodor
előtte a folyó. Te ölted meg! - vádolták a hullámok. - Ugorj közénk, és osztozz a
büntetésében! Percy megragadta a karját.
- Ne hallgass rájuk! -De...
- Tudom, mit mondanak. Á régi sztorit. - Percy hangja olyan törékeny volt, mint a jég. -
Ha jól sejtem, eddig terjed az Éjszaka felségterülete. Ha átjutunk, megmenekültünk. De
ugranunk kell.
- Mi?! Nem azt mondtad, hogy hat méter? Percy átkarolta a lány vállát.
- Bíznod kell bennem!
- Hogy tudnál...?
- Ott vannak a rohadt turisták! - kiáltotta valaki a hátuk mögött. Nüx fattyai rájuk
leltek. Annabeth Percy nyakába csimpaszkodott.
- Ugorj! Mivel végig csukva tartotta a szemét, nem tudta, hogyan sikerült. Talán a
folyóból merített erőt, talán az adrenalintúltengés okozta, de Percy akkorát ugrott, mint egy
kenguru, aminek rakétát dugtak a hátsójába. Miközben átrepültek a folyó felett, Annabeth
bokája beleért az égető hullámokba. Aztán BUMM! Megérkeztek a túlpartra.
- Kinyithatod a szemed, de kétlem, hogy tetszeni fog. Annabeth pislogott. Nüx
sötétjéhez képest Tartarosz vöröses derengése vakítónak hatott. Az előttük lévő völgybe
belefért volna az egész San Francisco-öböl. A dobogás onnan érkezett. A mérgező felhők
alatt lilás és vöröses dombok lüktettek, amiket kék hegek szántottak keresztül-kasul.
- Ez tökre olyan, mint... - Annabethnek nem volt könnyű legyőznie a rátörő hányingert.
- Mint egy óriás szíve.
- Tartarosz szíve - suttogta Percy. A völgy közepén fekete pontok sötétlettek. Olyan
messze voltak, hogy Annabethnek eltartott néhány pillanatig, amíg felfogta, mit lát. Egy több
ezer szörnyből álló hadsereget. Egy fekete folt körül gyűltek össze, amit Annabeth egyből
felismert. Még a völgy széléről is magához vonzotta a lelkét.
- A Halál Kapuja!
- Tényleg? - krákogta a fiú, aki továbbra is megnyert volna egy hullaszépségversenyt.
Pont olyan rosszul nézett ki, ahogy Annabeth érezte magát.
- Hol vannak Nüxék? - jutottak a lány eszébe az üldözőik. Megfordult, és
elcsodálkozott: az Akherón partjától száz méterre értek földet. A fekete, vulkanikus sziklák
között hömpölygő ár túlpartján csak sötétség látszódott. Nyoma sem volt üldözőknek. Még
az Éjszaka gyermekei sem szívesen keltek át a folyón. Éppen meg akarta kérdezni a fiút, hogy
bírt ekkorát ugrani, amikor bal felől sziklacsuszamlás zaját hallották. A lány előrántotta a
drakónkardot, Percy pedig megmarkolta Árapályt. A hegygerinc mögül fehér üstök bukkant
elő, és az ismerősen mosolygó száj fölött ezüst szem ült.
- Bob! - Annabeth majdnem kiugrott a bőréből. - Istenek!
- Barátaim! - rohant feléjük a titán. Seprűje vége leégett, munkaruháján friss
szakadások éktelenkedtek, de boldognak látszott. A vállán ülő Kicsi Bob dorombolása
versenyzett Tartarosz szívének mennydörgésével. - Megtaláltalak benneteket! - ölelésébe
belereccsentok Percy és Annabeth bordái. - Úgy néztek ki, mint a füstölt hullák! Ez jó!
- Örülök, hogy legalább te örülsz neki. Hogy kerülsz ide? Az Éjszaka Házán át érkeztél? -
érdeklődött Percy.
- Dehogy! Az egy sötét hely. Egy másik úton, ami csak a titánok és társaik számára
járható.
- Hadd találgassak! Fogadjunk, hogy „oldalazva” érkeztél! -viccelődött Annabeth. Bob
az állát vakarta, mintha a megfelelő szót keresné.
- Nem. Inkább diagonálisan. Annabeth elkacagta magát. Tartarosz szívében jártak, és
egy hatalmas sereg várta őket. Minden támogatásnak örült, Bobnak különösen. Megpuszilta
a halhatatlan orrát, amitől a titán nagyot pislogott.
- Együtt maradunk? - kérdezte Bob.
- Persze! Derítsük ki, hogy működik-e a Halálköd! - javasolta a lány.
- Ha nem működik, akkor... - hagyta befejezetlenül a mondatot Percy. Annyira
nyilvánvaló volt a folytatás. Egy ellenséges sereg felé tartottak. Ha kiszúrják őket, nekik
annyi. Annabeth mégis mosolygott. Mert közel volt a cél. És maguk mellett tudhattak egy
titánt seprűvel, valamint egy hangoskodó macskát. Ez már azért valami.
- Jövünk, Kapu! - suttogta elszántan.

LVII + jászon
Jászon nem tudta, miben reménykedjen: tűzben vagy viharban? Amíg a déli szél palotájában
a napi kihallgatásra várt, azon tűnődött, hogy az isten görög vagy római alakja a
kibírhatatlanabb. De öt nap után csak abban lehetett biztos, hogy innen nem jutnak ki
könnyen. A palota korlátjának támaszkodott. A levegő forró volt és száraz, még a tüdejéből is
kiszívta a párát. Az elmúlt öt napban lebarnult, és a feje olyan szőke lett, mint a kukoricahaj.
Ahányszor tükörbe nézett, mindig megrémült a saját vad és üres tekintetétől, ami egy
sivatagban megvakult vándoréra emlékeztetett. Alatta egy vörös homokkal borított, félhold
alakú öböl csillogott. Afrika északi partján voltak valahol. De a szélszellemek nem árultak el
közelebbit. A likacsos lépes mézhez hasonló palotában rengeteg szoba, folyosó, erkély és
terem volt. Úgy tervezték, hogy a szelek vidáman fújdogálhassanak benne, és közben minél
hangosabban fütyülhessenek. Az orgonasíphangok Aiolosz lebegő palotájára emlékeztették.
Csak annyi volt a különbség, hogy a szelek itt kevésbé siettek. Ez volt az egyik probléma. A
déli ventusok jobb napjaikon lusták voltak és lassúk. Rossz napjaikon dühösek és viharosak.
Barátságosan fogadták az Argó II.-t, mert Boreász ellenségei a déli szél barátai voltak. De
gyorsan elfeledkeztek a barátaikról. A hajó megjavításában csak pár napig segítettek, aztán
megunták. A királyuk egyre morcosabb lett. Jászon barátai most lent dolgoztak a kikötőben.
Elkészültek az árbóc javításával, és az evezők voltak soron. Leó segítsége nélkül nem sikerült
megjavítani a hajó bonyolultabb alkatrészeit. Még Buford és Festus útmutatásával sem.
(Festus Piper varázsbeszédének köszönhetően állandóan bekapcsolt állapotban volt, és senki
sem értette, hogyan lehetséges ez.) De azért próbálkoztak. Hazel és Frank a kormánynál az
irányítópultot szerelte. Piper a hajó oldalán lógó Hedge edzőt irányította, aki az evezők körüli
horpadásokat kalapálta ki. Hedge nem csak elkalapálásban, de ki-kalapálásban is jó volt.
Nem haladtak gyorsan. De azok után, amiken átmentek, az is csoda, hogy egy darabban
maradt a hajó. Jászon még most is beleborzongott, ha eszébe jutott Khióné támadása.
Kétszer is megfagyasztotta az a bestia, és nem segíthetett a többieknek. Leó eltűnt az
éterben, és Pipernek egyedül kellett megmenteni a hajót. Ha a lány nincs, nekik annyi. Piper
önmagát hibáztatta, amiért nem tudta megakadályozni a szélbomba felrobbanását, de a
legénységet megmentette attól, hogy jégszobrok legyenek Québec-ben. Ha mindez nem
lenne elég, Pipernek még a robbanást is sikerült irányítania, és azon kívül, hogy átrepültek a
fél Földközi-tengeren, semmi bajuk nem lett. Hedge hangja hallatszott lentről: - Most
próbáljátok meg! Hazel és Frank meghúztott néhány kart az irányítópulton. A bal oldali
evezők összevissza csapkodtak, és nagy hullámot vertek. Az egyik lapát faron találta Hedge
edzőt, aki repült egy kört, majd a vízbe pottyant. Jászon felsóhajtott. Ha ez így megy tovább,
akkor sem hajózhatnak ki, ha a déli szelek engedik őket. Valahol északon Reyna éppen
Epirusz felé vágtat, hogy meglelje az üzenetét Diocletia-nus palotájában. Leó eltűnt és
feltehetőleg bajban van. Percy és Annabeth legjobb esetben a Halál Kapuja felé tart. jászon
nem hagyhatja cserben a többieket. Neszezést hallott, és megfordult. A legközelebbi oszlop
árnyékában Nico állt. Dzseki nélkül, fekete pólóban és farmerben volt Kardja és jogara a
nadrágszíjáról lógott. A nap nem fogott rajta. Még a szokásosnál is fehérebb volt a bőre.
Fekete haja beesett arcába hullott, de határozottan jobban festett, mint Horvátországban.
Legalább már nem nézett úgy ki, mint egy éhező. Karjai meglepően izmosak voltak, mintha
az utóbbi heteket kardvívással töltötte volna. Jászon arra tippelt, hogy a jogarral megidézett
szellemek ellen harcolt. A Splitben tett látogatás óta semmin sem lepődött meg a fiúval
kapcsolatosan.
- Mondott valamit a király? Jászon a fejét rázta.
- Mindennap egyre később szólít magához.
- Ideje továbbállnunk. Minél hamarabb. Jászon is ezen a véleményen volt.
- Érzel valamit?
- Percy közel jár a Halál Kapujához. De az átkeléshez szüksége van ránk is. Jászonnak
feltűnt, hogy Annabetht nem említi, de úgy döntött, nem firtatja az okát.
- Mi lesz, ha nem készül el a hajó?
- Megesküdtem, hogy a Hádész Házába viszlek benneteket. Vagy így, vagy úgy.
- Ennyi embert nem vihetsz magaddal az árnyékutazásra, pe- I dig a Halál Kapujánál az
egész bandára szükség van. Diocletianus jogarának vége bíborán felderengett. Jászon ész-
revette, hogy a jogar Nico kedélyhullámzását követi, de nem tudta, hogy ezt jó jelnek
tekintse-e.
- Győzd meg a déli szelet, hogy segítsen! - kiáltott Nico. - Nem azért jöttem idáig, és
szenvedtem annyi megaláztatást, hogy most... Jászonnak nagy önuralom kellett ahhoz, hogy
ne nyúljon a kardjához. Ha Nico dühbe jött, Jászon fejében bekapcsolt a vészcsengő.
- Ha a Horvátországban történtekről akarsz beszélgetni, akkor nyugodtan fordulj
hozzám! Tudom, milyen nehéz lehet...
- Nem tudsz te semmit!
- Senki nem ítél el. Nico gúnyosan mosolygott.
- Valóban? Ez már csak hab a tortán. Hádész fia vagyok. Az emberek úgy bánnak velem,
mint egy patkánnyal. Nem tartozom sehova. Még ehhez a századhoz sem. És ha ez még nem
lenne elég, akkor...
- Nem te választottad! A személyiséged része és kész.
- A személyiségemé - rázkódott meg az erkély, és a mozaikpadló megmoccant, mintha
csontok akarnának felbukkanni alóla. -Könnyen beszélsz! Te vagy mindenki jófiúja. Jupiter
kicsi fia. Az egyetlen, aki teljesen elfogadott engem, Bianca volt, de ő halott Valóban nem én
választottam. Sem az apámat, sem a vonzódásomat a... Jászon mondani akart valamit. Nico
barátja szeretett volna lenni. Tudta, hogy csak így segíthet, de Nico nem könnyítette meg a
dolgát. Megadóan feltartotta a kezét.
- Tudom! De egy dolgot megválaszthatsz. Te döntőd el, hogyan akarod leélni az életed.
Bízni akarsz valakiben? Akkor merj kockáztatni, hogy a legjobb barátod legyek, és én tetőtől
talpig elfogadlak. Jobb az állandó bujkálásnál. A padló megreccsent. A résen kifütyült a szél
Nico körül fények villogtak.
- Szerinted én bujkálok? - kérdezte Nico halálosan halkan. Jászon keze a kardja felé
mozdult. Sok ijesztő félistennel találkozott már életében, de kezdte sejteni, hogy ez a
vékony, sápadt fiú meghaladja az erejét. De bátran szembenézett vele.
- Miért, nem azt teszed? Mindkét táborból elmenekültél. Any-nyira félsz a
visszautasítástól, hogy meg sem próbálkozol a barát-kozással. Itt lenne az ideje előbújni az
árnyékból! Amikor a feszültség elviselhetetienné vált, Nico elfordította a fejét. A repedés
összezáródott, a kísérteties fények eltűntek.
- Az ígéretemet megtartom, és elviszlek benneteket Epiruszba. Segítek bezárni a Halál
Kapuját, de aztán eltűnök, és soha többé nem hallotok rólam. A hátuk mögött a trónterem
ajtaját perzselő szél csapta ki, és egy testetlen hang így szólt:
- Auster király látni akar téged! Amennyire rettegett a találkozótól, Jászon most
annyira megkönnyebbült. Egy őrült szélistennel beszélgetni biztonságosabb, mint Hádész
fiával vitatkozni. El akart köszönni a sráctól, de Nico eltűnt. Beolvadt az árnyak közé.

LVIII + JÁSZON
Viharos nap volt. Auster, a déli szél római alakja fogadta. Az előző két napon a görög
alakjával, Nótusszal kellett bajlódnia, aki tüzes természetű lévén könnyen dühbe gurult, de
legalább gyors volt. Mert Austerről ezt nem lehetett elmondani. A trónterem mennyezetét
vörös és fehér oszlopok tartották, és az érdes homokkőpadló sercegett a lába alatt. A
levegőben gőzfug-göny lebegett, mint a Jupiter Tábor fürdőjében, csak ott a felhők nem
villogtak a villámoktól. Déli ventusok siklottak ide-oda vörös port és forró levegőt sodorva.
Jászon óvatosan elhúzódott az útjukból. Az első nap véletlenül hozzáért az egyikhez, és az
ujjai olyan hólyagosak lettek, mint a polip csápjai. A terem végében a világ legfurcsább trónja
magasodott. Félig vízből, félig tűzből állt. Az ülőkéje lángolt és füstölt. A háttámláját kavargó
viharfelhők alkották. A karfái - ahol a nedvesség a forrósággal találkozott - hangosan
sisteregtek. Nem lehetett túl kényelmes, de Auster úgy folyt szét benne, mintha délutáni
meccset készülne nézni a tévében. Állva három méter magas lett volna. Kócos, fehér üstökén
köd-korona ült. Felhőszakállából villámok röpködtek, és eső hullott a király mellkasára, ami
eláztatta homokszínű tógáját. Jászon azon gondolkozott, le lehet-e borotválni egy
felhőszakállat Nagyon zavaró lehetett, de Auster már hozzászokott Átázott Mikulásra
emlékeztetett, aki inkább volt lusta, mint vidám.
- Jupiter fia végre befáradt hozzám! - dörögte, mint egy közeledő vihar. Mintha Jászon
késett volna. A fiú szerette volna emlékeztetni, hogy mindennap órákig dekkol a trónterem
előtt, arra várva, hogy beengedjék, de csak bólintott.
- Kapott valami hírt a barátomról, uram?
- A barátodról?
- Leó Valdezre gondolok, uram - próbálta megőrizni a nyugalmát Jászon. - Akit a szelek
elragadtak.
- Á, igen! Vagyis nem. Nem hallottam róla. Különben sem a szelek ragadták el, hanem
Boreász meg a fattyai.
- Igen, tudjuk.
- Ezért is fogadtunk be benneteket - húzta fel szemöldökét a ködkoronáig. - Boreászt
meg kell állítani, az északi szeleket vissza kell szorítani!
- Valóban, uram. De ahhoz, hogy Boreásszal szembeszálljunk, szükségünk lenne a
hajónkra, ami a kikötőjében áU.
- A kikötőmben? - kuncogott az isten hátradőlve, és még jobban szakadni kezdett az
eső a szakállából. - Tudod, ki volt az a halandó, aki utoljára nálam járt? Líbia királya,
Pszüollosz. Azzal vádolt meg, hogy miattam száradt ki a búzája. El tudod ezt hinni? Jászon a
fogát csikorgatta. Megtanulta, hogy Austert nem lehet siettetni. Eső alakjában is langyos
volt, lassú és kiszámíthatatlan.
- Miért, nem maga tette?
- Már hogy tettem volna, fiam! - mosolygott Auster kedvesen. - Pszüollosz volt a hibás.
Elment az esze, amikor a Szahara szélére búzát ültetett. De ő idevezényelte a flottáját, hogy
elpusztítson engem, de én pusztítottam el őt természetesen.
- Természetesen. Auster összehúzta a szemét.
- Nem Pszüollosz pártján állsz, igaz?
- Nem, uram. Jászon Grace vagyok, Jupi... - kapcsolta be a magnót Jászon.
- Jupiter fia, tudom én! Nagyon kedvelem Jupiter fiait. De mit kerestek a kikötőmben
még mindig? Jászon elnyomott egy sóhajtást.
- Nem kaptunk engedélyt a távozásra, uram. De ha kaptunk volna, akkor sem
folytathatnánk az utat, mert a hajónk megsérült. Nagy szükségünk lenne a navigátorunkra és
a gépészünkre, Leó Valdezre. De ha önnek más ötlete van, azt is szívesen vesszük.
- Hm - tartotta fel a kezét a király. Tenyerében egy porördög jelent meg, de távolról
úgy tűnt, mintha gumibottal fenyegetőzne. - A régi időkben kiszámíthatatlannak tartottak.
Egyik nap én voltam a perzselő szél, a termények pusztítója, az afrikai sirokkó. A másik nap a
frissítő, nyári zivatarok hírnöke és a Földközi-tenger meleg párája. Szezonon kívül príma
üdülőhelyem volt Cancúnban. Annak idején az emberek egyformán szerettek és féltek
engem. Egy isten számára a kiszámíthatatlanság erőt jelent.
- Akkor maga tényleg nagyon erős lehet - jegyezte meg Jászon.
- Köszönöm! De az ellentéte igaz a félistenekre - hajolt olyan közeire az isten, hogy
Jászont megcsapta az esőáztatta mezők és a nedves homok illata. - A saját gyermekemre
emlékeztetsz, mert ide-oda sodródsz, fiam. Határozatlan vagy. Napról napra változol. Ha
megfordíthatnád a szelet, vajon most merre fújna? Jászon lapockái között izzadság csörgött
végig.
- Nem értem, mire céloz...
- Azt mondtad, hogy egy navigátorra van szükségetek és az engedélyemre. De én azt
mondom, hogy egyikre sincs. Válaszd ki végre az irányt, mert a céltalanul fújó szél semmire
se jó!
- Továbbra sem értem... De ahogy kimondta, rögtön megértette. Nico arról beszélt,
hogy nem tartozik sehová. Jászon mindig ágált a Jupiter Tábor törvényei ellen, és nem
tetszettek neki sem a hatalmi harcok, sem a belső villongások. De Reyna jó ember, és
szüksége van a segítségére. Ha ő is hátat fordít neki, akkor Octavianus vagy egy hozzá
hasonló elöljáró mindent megsemmisítene, amit Új Rómában szeretett. Tényleg akkora
önzés lenne, ha otthagyna csapot-pa-pot? Már a gondolattól is majd' agyonnyomta a
bűntudat De a szíve a Félvér Táborba húzta. A Leóval és Piperrd töltött néhány hónapban
sokkal jobban érezte magát, mint a Jupiter Táborban valaha. Arról nem is beszélve, hogy a
Félvér Táborban legalább minimális esélye volt rá, hogy egy nap találkozzon az apjával Az
istenek ritkán ugrottak be a Jupiter Táborba. Jászon felsóhajtott:
- Tudom, melyik irányba tartok.
- Nagyszerű. És?
- A hajót meg kell javítani. Lenne valamilyen ötlete, hogy...? Auster felemelte
mutatóujját.
- Továbbra is tőlem vársz tanácsot? Jupiter fiának nincs szüksége ilyesmire. Jászon
habozott.
- Akkor távozunk, uram. Méghozzá ma. A szélisten vigyorogva széttárta kezét.
- Ez a beszéd! Megkapod az engedélyem a kihajózásra, bár nincs szükséged rá. Hogyan
akarsz elindulni a gépészed nélkül, elromlott motorral? Jászon körül betöretlen
musztángokként nyerítettek és vágtattak a déli szelek, mintha az erejét akarnák próbára
tenni. Egész héten arra várt, hogy Auster felajánlja segítségét. Hónapok óta nyomasztotta a
felelősség, amivel a Jupiter Tábornak tartozott. Abban reménykedett, hogy egyszer
megtalálja a helyes I utat. Csak most jött rá, hogy azt kell cselekednie, amit a szíve diktál.
Neki kell irányítani a szelet, és nem hagyni, hogy a szél fájja őt.
- Segíteni fog nekünk - mondta a királynak. - A ventusai ló alakban elvontatják az Argó
II.-t Leóig.
- Ez az! - ragyogott fel Auster képe, és a szakállábán elektromos szikrák viliództak. - Be
kell bizonyítanod, hogy vakmerő tervedet képes vagy megvalósítani! Kiderül, hogy tudod-e
irányítani, amire vágytál, vagy darabokra szakít. Az isten tapsolt egyet. A trónja körül
örvénylő szelek lovakká változtak. Nem voltak sötétek és hidegek, mint Jászon paripája,
Vihar. Tűzből, porból és trópusi viharból álltak. A négy ventus nekiiramodott, és leperzselték
Jászon karjáról a szőrt. Az oszlopok körül vágtattak, lángokat köptek és úgy nyerítettek, mint
a homokfúvó. Eközben a szemüket le sem vették a fiúról. Auster megsimította a szakállát.
- Tudod, hogy a ventusok miért jelennek meg ló képében? Mert a szélistenek ló
alakjában látogatnak a földre. A leggyorsabb lófajták tőlünk származnak.
- Köszönöm a tájékoztatást, de nem akarok a magánéletében vájkálni! - mondta
ijedten Jászon. Az egyik ventus egyenesen felé vágtatott. Az utolsó pillanatban Jászon
elugrott előle, de a ruhája így is megperzselődött.
- Néha - folytatta Auster vidáman - a halandók megérzik bennük az isteni vért, és
olyanokat mondanak, hogy „ez olyan gyors, mint a szél” és nem véletlenül mondják ezt!
Ahogy a leggyorsabb mének, a ventusok is a mi gyermekeink. A szélistenek körbevették
Jászont.
- A barátom is az, Vihar - kockáztatta meg a fiú. Auster savanyú képet vágott.
- ö spéciéi Boreász gyermeke. Fogalmam sincs, hogyan szelídítetted meg. Ezek a szelek
viszont az én leszármazottaim, a déli szelek legjobbjai! Ha betöröd őket, elhúzzák a hajódat!
Be kell törnöm őket, hogy én irányítsam őket - gondolta Jászon. A ventusok ide-oda
rohangáltak, és egyre őrültebbnek tűntek. A déli szélhez hasonlóan ők is felemásak voltak:
félig forró és száraz sirokkóból, félig viharfelhőből álltak. Nem kell más, csak sebesség és cél -
folytatta magában Jászon. Nótuszt képzelte maga elé, a déli szél görög változatát, aki izzó
forróságú volt, de villámgyors. Vagyis a görögöket választotta, és ezzel a Félvér Tábort. A
lovak átváltoztak. Elpárologtak belőlük a viharfelhők, és nem maradt más a Szahara
délibábjaiban táncoló, vörös poron kívül.
- Kezdésnek nem is rossz! - ismerte el az isten. A trónon már Nótusz ült, egy
bronzbama, idősebb úriember, aki lángoló khitónt viselt, és a fejét füstölgő árpakoszorú
koronázta.
- Mire vársz? - biztatta a király. Jászon a tüzes szélparipákra tekintett, és hirtelen már
egyáltalán nem tartott tőlük. Kinyújtotta a karját. A legközelebbi ló nyakára porhurok repült,
ami erősebben fogta minden tornádónál, és elkapta a lovat. Jászon újabb széllasszót idézett,
és a következő áldozatára is rá-kényszerítette akaratát. Alig egy perc leforgása alatt mind a
négy ventust megfékezte. Hányták-vetették magukat, de nem bírták elszakítani Jászon
kötelét. Úgy érezte, mintha négy papírsárkányt tartana a viharban. Nehéz volt, de nem
lehetetlen.
- Rendben, Jászon Grace - mondta Nótusz. - Te Jupiter fia vagy, és megválasztottad a
saját utad, mint a legnagyobb félistenek. A szüléidét nem válogathatod meg, de az
örökségedet igen. Most eredj, kösd a lovaidat a hajóorrhoz, és meg se álljatok Máltáig!
- Máltáig? - Jászon megpróbált gondolkozni, de a lovakból sugárzó hőségtől
megszédült. Semmit sem tudott Máltáról, csak valami sztori derengett a máltai sólyomról.
- Vallettába érve már nem lesz szükséged tovább a lovakra.
- Azt akarja mondani, hogy ott találom Leót? Az isten remegő délibábbá halványodott.
- Egyre határozottabban körvonalazódik a sorsod. Amikor választanod kell vihar és tűz
között, gondolj rám, és ne ess kétségbe! A trónterem ajtói kivágódtak. A lovak szabadságot
szimatolva a kijárat felé lódultak.

LIX. + JÁSZON
A legtöbb kamasz ebben a korban a jogosítvány megszerzése miatt stresszel. Beleizzad a
párhuzamos parkolásba, utána meg aggódik, hogy fenn tud-e tartani egy autót. Jászont négy
tüzes paripa izzasztotta meg. Miután barátait a biztonságuk érdekében leküldte a
fedélzetről, a ventusokat Festus nyakához kötötte (ennek az orrdísz határozottan nem örült),
aztán a fenekükre paskolt, és elkiáltotta magát: - Gyia! A ventusok a hullámok fölött
vágtattak. Nem voltak olyan sebesek, mint Hazel lova, Arion, de több volt bennük a tűz.
Akkora gőzpárát kavartak, hogy Jászon azt se látta, merre tartanak. Afrika hamarosan ködös
vonallá mosódott mögöttük. Jászon minden erejét arra fordította, hogy a kötelek el ne
pattanjanak. A lovak állandóan szökni akartak, csak a fiú akaratereje tartotta őket féken. -
Meg se álljatok Máltáig! - parancsolta a paripáknak. Mire az alacsony házakkal beépített,
dimbes-dombos part felderengett előttük, Jászonról patakokban folyt az izzadság. A keze
elzsibbadt, mintha súlyzót kellett volna kitartania. örült, hogy megérkeztek a céljukhoz, mert
képtelen volt tovább uralkodni a lovakon. Elengedte a szélből készült kantárszárat, aztán a
ventusok homokkal kevert gőzfelhővé váltak. Jászon Festus nyakának támaszkodott. A
sárkány megfordult, és biccentett. -- Kösz, haver! Kemény nap volt - mondta Jászon. A fiú
háta mögött megreccsent a fedélzet.
- Mi lett a karoddal? - kérdezte aggódva Piper. Jászon észre sem vette, hogy a karján
felhólyagzott a bőr. Piper kibontott egy ambróziát.
- Edd meg! Amikor Jászon bekapta, brownie íze áradt szét a szájában. Új Rómában
mindig brownie-t evett. A hólyagok eltűntek, visszatért az ereje, de a brownie íze
megkeseredett. Mintha már a sütemény is tudta volna, hogy hátat fordított a Jupiter
Tábornak, ezért aztán többé már nem idézi az otthon ízét.
- Köszönöm, Pip - motyogta. - Meddig tartott az út?
- Hat órát. Akkor nem csoda, ha ennyire fáradt és éhes vagyok - gondolta a fiú.
- Hogy vannak a többiek? - kérdezte.
- Jól. De unják már a bezártságot. Feljöhetnek? Jászon megnyalta cserepes ajkát. Az
ambrózia ellenére is remegett a keze. Nem szerette volna, ha a többiek így látják.
- Egy kicsit pihenek még! - rogyott le a fedélzetre, Piper pedig mellé telepedett. Zöld
topjában, bézs sortjában és túrabakancsában a lány egy hegymászóra hasonlított, aki kész
megmászni a legmagasabb csúcsokat, hogy aztán ott hegyi kecskékkel verekedjen. Tőre az
övéről lógott, a bőségszarut a vállára akasztotta. De a legfenyegetőbb Zéthész recés
bronzkardja volt. Amíg Auster palotájában rostokoltak, sokat nézte a párbajozó Pipert és
Házéit. Pipert azelőtt nem érdekelte a vívás. De a Khi-óné-epizód óta olyan feszült lett, mint
egy felhúzott katapult-Mindig résen volt, hogy többé ne csaphassanak le rá váratlanul Jászon
megértette a lányt, de úgy vélte, túl kemény magához. Senki sem állhat készenlétben napi
huszonnégy órában. Ezt a fiánál jobban senki sem tudta, hiszen a legutóbbi összecsapást
fagyott lábtörlőként vészelte át Piper fanyarul elmosolyodott.
- Nyugi, jól vagyok. Mindannyian jól vagyunk. Lábujjhegyre állt, és megcsókolta a fiút,
akinek ez legalább olyan jólesett, mint az ambrózia. A lány szemében villogó színekben
Jászon egész nap elgyönyörködött volna, ahogy az emberek az északi fényben.
- Szerencsés vagyok, hogy rád találtam - mondta végül.
- Fogalmazzunk úgy, hogy nagy mákod volt - bökte meg a mellkasát a lány. - Hogy
akarsz behajózni? Jászon a part felé tekintett. Majdnem egy kilométerre voltak a
szárazföldtől, és nem volt benne biztos, hogy a motor vagy a vitorla használható állapotban
van. Szerencsére Festus figyelt Tüzet lehelt, és a hajó motorja köhögve életre kelt. Úgy
zörgött, mint száz konzervdoboz, de elindult. Az Argó II. a part felé araszolt.
- Ügyes sárkány vagy! - simogatta meg Piper az orrdíszt. A sárkány rubinszeme
felizzott, mintha örülne a dicséretnek.
- Mióta bekapcsoltad, teljesen megváltozott. Olyan... élőbb lett - mondta Jászon.
- Kihoztam belőle az igazi énjét. Egyszer mindenkire ráférne egy ébresztő. Méghozzá
olyantól, aki szereti. A lány mellett Jászon mindjárt rózsásabbnak látta a jövőt. Hirtelen el
tudta képzelni, hogy Piperrel letelepednek a Félvér Táborban a háború után. Ha túlélik, és
lesz még tábor. Nótusz arra kérte, hogy a választás pillanatában jusson eszébe, és te féljen.
De minél közelebb értek Görögországhoz, Jászon annál jobban félt. Egyre biztosabb lett
benne, hogy Piper nem téved. Tűz vagy vihar. Leó vagy ő nem tér vissza a küldetésről. Ezért
kell megtalálniuk Leót. Hiába szerette az életet, Jászon nem bírta volna elviselni, hogy a
barátja helyette haljon meg. A bűntudat agyonnyomta volna. De az is lehet, hogy Piper
téved, és mindketten élve térnek visz-sza. Ha a lány mégis jól gondolja, sok munka vár rá.
Meg kell védenie a barátait és leállítani Gaiát. Nótusz arra kérte, ne essen kétségbe. De egy
halhatatlan szélisten könnyen beszélt. Jászon vitorlák erdejét látta, és egy sziklás partot, ami
tizenöt méter magas falként állta útját a hullámoknak. A szárazföldön középkori város terült
el templomtornyokkal, kupolákkal és egymás mellé épített házakkal, amik ugyanabból a
sárga kőből készültek. Jászon úgy látta, hogy a város az egész szigetet elfoglalja. Ezután a
kikötőben horgonyozó hajókat vette szemügyre. Száz méterre tőlük, a móló végében egy
tutaj lebegett. Árbócáról vitorla lógott, és a kormánylapáthoz valami gépezetet eszkábáltak.
Jászon távolról is felismerte a mennyei bronz derengését. A fiú elmosolyodott. Csak egyetlen
félistent ismert, aki ilyen tutajt képes építeni. Lehorgonyzott a kikötő egy félreeső zugában,
és Piperhez fordult. - Szólj a többieknek! Megtaláltuk Leót.

lx, + jászon
Leóra az erődfal tetején bukkantak rá. Egy teraszon ült és kávézott. Hoppá. Időhurokba
kerültek? Leó ugyanabban a ruhában volt, mint a Félvér Táborba érkezésekor. Farmer, fehér
póló és egy régi katonadzseki. Csakhogy az a kabát néhány hónapja elégett. Piper odarohant
hozzá, és majdnem fellökte a székével együtt - Ó, egek, hát te meg hol voltál, Leó?! -
Valdezke! - érzékenyült el Hedge edző, aztán rájött, hogy vigyáznia kell a renoméjára, és
inkább összehúzta szemöldökét -Ha még egyszer eltűnsz, akkorát kapsz, hogy átrepülsz a
következő hónapba!- Frank olyan erősen vágta hátba Leót, hogy az félrenyelte a kávét. Még
Nico is kezet rázott vele. Hazel megpuszilta a fiút. - Már attól féltünk, meghaltál. Leó
halványan elmosolyodott. - Még élek. Jászon látta rajta, hogy nincs jól. A pillantásukat is
kerülte. Keze úgy feküdt az asztalon, mint egy döglött hal, pedig régebben egy pillanatra sem
állt meg. A Leóban tomboló energiát melankólia váltotta fel. Jászonnak ismerős volt Leó
arckifejezése. Aztán rájött, hogy Nico vágott ilyen képet, miután a salonai romoknál
Cupidóval találkozott. Leót szívfájdalom gyötörte. Amíg a többiek székeket hoztak oda a
szomszédos asztaloktól, Jászon Leóhoz hajolt, és megszorította a vállát.
- Mi történt, haver? Nekem elárulhatod. Leo a társaira pillantott, mintha azt mondaná:
„Ne előttük!”
- Hajótörött lettem. Hosszú történet. Mi van veletek? Mi történt Khiónéval? Hedge
edző felhorkant:
- Piper történt vele, kisapám! Annak a csajnak aztán van tehetsége!
- De Hedge edző... - pironkodott Piper. Hedge előadta a történetet, ám az ő
verziójában Piper egy kungfu-panda volt, és sokkal több boreádnak rúgta le a fejét, mint a
valóságban. Jászon aggódva figyelte Leót. A kávézóból tökéletes kilátás nyűt a kikötőre,
Leónak tehát látnia kellett, amikor behajóztak, mégsem rohant eléjük. Itt ült és kávézott -
Leó utálta a kávét -, amíg rá nem találtak. Ez nem vallott rá. A fiú életében a hajó volt a
legfontosabb. Ujjongva kellett volna leviharzania a kikötőbe, amikor feltűntek a láthatáron.
Hedge edző éppen azt ecsetelte, hogyan fektette ki Piper Khiónét egy forgórúgással, amikor
a lány leállította:
- Nem így történt! Festus nélkül nem győztem volna. Leó csodálkozva nézett a lányra.
- De hiszen én kikapcsoltam Festust.
- Nos hát - mondta Piper -, én meg felébresztettem valahogy. Piper előadta a saját
verzióját, amiből kiderült, hogy varázsbe- szédet alkalmazott Festuson. Leo dobolni kezdett
az ujjaival, mintha visszatért volna valamennyi a régi energiájából/
- Kizárt! Lehet, hogy a frissítések alkalmassá tették a hangirányításra. Ha aktiválva van,
akkor a navigációs rendszer és a kristály...
- Milyen kristály? - kérdezte Jászon.
- Ööö... semmilyen - rándult meg Leó arca. - Mi történt a szélbomba után? Hazel
folytatta a történetet. A pincérnő kihozta az étlapot Hamarosan mind szendvicset
majszoltak, és üdítőt ittak hozzá. Úgy élvezték a kellemes napot, mintha hétköznapi
tinédzserek lettek volna. Frank kihúzott egy turistáknak szóló brosúrát a szalvétatartó alól, és
olvasni kezdte. Piper megveregette Leó karját, mintha nem akarná elhinni, hogy tényleg itt
van. Nico a társaság szélén állt, és úgy méricskélte a járókelőket, mintha potenciális
veszélyforrások lettek volna. Hedge már a borsszóró elfogyasztásánál tartott. Hiába örültek,
hogy megtalálták Leót, a társaság visszafogottabban ünnepelt a szokásosnál, mintha Leó
hangulata rájuk telepedett volna. Jászon akkor döbbent rá, hogy a srác humora milyen
fontos a csapat számára. Akkor is fel tudta oldali a feszültséget, ha a dolgok rosszra
fordultak. Most az egész banda hangulatát vasmacska húzta le.
- Jászonnak sikerült a hajó elé fogni a ventusokat, és most itt vagyunk - fejezte be a
történetet Hazel. Leo füttyentett.
- Lovak forró szélből? öregem, te Máltáig néhány köbméter gázt tartottál össze! Jászon
elhúzta a száját.
- így már nem is hangzik annyira hősiesnek.
- Van némi tapasztalatom a forró szelekkel. Csak azt nem értem, miért kötöttem ki
Máltán... Frank megütögette.a prospektust.
- Azt írja, hogy Kalüpszó itt élt annak idején. Leó arcából kifutott a vér.
- Tényleg?
- Egészen pontosan egy Gozo nevű szigeten, ami északra található. Kalüpszó a görög
mitológia alakja, ugye? Az edző a tenyerét dörzsölte.
- Kit kell leütni?
- Senkit - hűtötte le Leó. Piper furcsán nézett a fiúra.
- Valami baj van?
- Nincs semmi! - ugrott talpra. - Ideje indulnunk, sok munkánk van!
- Hová akarsz menni? Honnan szedted ezt a göncöt? - faggatta Hazel.
- Értékelem az aggódást, csajok, de nincs szükségem két pót-anyára. Piper értetlenül
mosolygott.
- De...
- Rengeteg dolgunk van: meg kell javítanom a hajót, ellenőriz' nem kell Festust, és le
kell győznünk Gaiát! Mire várunk? Leó visz* szatért! - tárta szét karját vigyorogva. Tettre
késznek akart tűnni, de Jászon látta a szemében bujkáló szomorúságot. Valami történt vele.
Valami, ami kapcsolatos Ka-lüpszóval. Jászon megpróbálta felidézni a görög regét. Kalüpszó
varázslónő volt, mint Médeia vagy Kirké. Ha Leó egy gonosz varázslónő karmai közül
menekült meg, miért olyan bánatos? Látta a fiún, hogy elege van a kihallgatásból. Úgy
döntött, majd később faggatja ki. Jászon felállt, és megveregette barátja vállát.
- Leónak igaza van. Mennünk kell! Mindenki vette a lapot, és gyorsan összeszedték az
ételmaradékokat, felhajtották az üdítőiket. Hazelnek váratlanul elakadt a lélegzete.
- Srácok! Északkelet felé mutatott. Jászon először csak az üres tengert látta. Aztán
fekete vonal futott végig az égen. Mintha az éjszaka megpróbálna betörni a nappalba.
- Nem látok semmit - morogta Hedge.
- Én sem - csatlakozott Piper. Jászon a barátai arcát tanulmányozta. Értetlenség ült
rajtuk. Hazelen és rajta kívül csak Nico látta a fekete villámot.
- Hogy lehet ez? Görögország egy kicsit odébb van - suttogta Nico. A fekete villám
végigcikázott az égen, és kiszippantotta belőle a színt.
- Szerinted Epiruszt látjuk? - Jászon teste bizsergett, mintha áramot vezettek volna át
rajta. Nem értette, miért látja a sötét villogást, hisz ő nem az Alvilág gyermeke. Rossz érzés
kerítette hatalmába. Nico bólintott.
- A Halál Kapuja megint kinyílt. Néhány másodperccel később morajlást hallottak,
mintha ágyú dörögne a távolban.
- Elkezdődött - mondta Hazel.
- Mi a turha kezdődött el? - tudakolta Leó. A következő villanásnál Hazel aranyszeme
elsötétedett, mint a tűzbe dobott fólia.
- Gaia utolsó támadása. A Halál Kapuja máris túlterhelt. Csak úgy özönlenek rajta a
szörnyek.
- Nem fog sikerülni - keseredett el Nico. - Mire odaérünk, túl sokan lesznek. Jászon
állkapcsa megfeszült.
- Legyőzzük őket. Sietni fogunk. Már velünk van Leó. ő gyorsan odarepít bennünket,
majd mindent belead. Vagy inkább mindent kiad magából?
- Kösz - fintorgott kesernyésen Leó. Aztán elrikkantotta magát: - Fiúk, lányok, repülésre
felkészülni! Leó bácsinak vannak még trükkök a tarsolyában!

LXI + PERCY
Percy még meg sem halt, de már nagyon unta a hullaságot. Tartarosz szíve felé haladva
végignézett a testén, és nem ismert magára. Karja olyan volt, mint két fehér kukac.
Csontvázlábai minden lépésnél füstté akartak válni Megtanult mozogni a Halálködben, de
olyan érzése volt, mintha héliumban járna. Attól tartott, hogy a Halálköd már sohase kopik le
róla. Akkor sem, ha sikerül kijutniuk a Tartaroszból. Nem akart élete fennmaradó részében
úgy kinézni, mint a Walking Dead egyik mellékszereplője. Percy megpróbált valami másra
figyelni, de a tájban sem lelt megnyugvásra. A hánytatóan lila talajban erek lüktettek. A
vérfelhők vöröses fényében Annabeth frissen feltámadt zombi-hoz hasonlított. De a
legrémesebb látvány előttük nyílt. A horizonton szörnyhordák hömpölyögtek. Szárnyas araik,
vánszorgó küklopszok hordái és gonosz szellemek felhője. Ezer rosszfiú, talán tízezer is.
Türelmetlenül, gorombán tülekedtek, mint a diákok az iskolai öltözőben, már ha egy iskolai
öltözőben előfordulnak ilyen szteroiddal felpumpált, dühöngő mutánsok, akik mellesleg még
rohadt büdösek is. Bob egyenesen a csőcselék felé vezette őket Meg sem próbált elrejtőzni,
amire háromméteresen és ezüstösen derengve különben sem lett volna sok esélye. Harminc
méterre lehettek a szörnyektől, amikor Bob Percyhez fordult.
- Legyetek csendben! Maradjatok mögöttem! Nem vesznek észre.
- Remélem - felelte a hős. A titán vállán utazó Kicsi Bob éppen akkor ébredt fel a
szunyó-kálásból. Hangosan dorombolva felpúpozta a hátát, és egy pillanatra
csontvázmacskává változott. Legalább ő nyugodt volt. Annabeth szemügyre vette a karját.
- Ha láthatatlanok vagyunk, te miért látsz? - kérdezte Bobot. - Hiszen te is... szóval
tudod, mi vagy.
- Én a barátotok vagyok - felelte a titán.
- Nüx és a gyermekei is láttak bennünket. Bob vállat vont.
- Nüx birodalmában. Az egy másik hely.
- Ha te mondod - hagyta rá a lány. Nem volt meggyőződve az akció sikeréről, de nem
maradt más választásuk. Egy próbát megért. Percy a vérszomjas szörnyekre nézett.
- Remélem, nem futunk össze ismerőssel! Bob mosolygott.
- Reméljük! Gyertek, már közel a halál!
- Azt akartad mondani, hogy a Halál Kapuja, ugye? Figyeljünk a megfogalmazásra, ha
kérhetem! - javította ki Annabeth. Elvegyültek a tömegben. Percy annyira remegett, hogy
attól tartott, lehullik róla a Halálköd. Egy csapat szörnyét látott maguk előtt. Ugyanilyen
dögök ellen küzdött Manhattanben, de ez most más volt. Akkor a halandók világában
harcolt. Ott legalább tudta, hogy az otthonát védi. Ez akkor is bátorsággal töltötte el a szívét,
ha rósz-szak voltak az esélyei. De itt ő volt a behatoló. Nagyjából annyi keresnivalója lehetett
itt a szörnytömegben, mint a Minótaurosz-nak csúcsidőben a New York-i főpályaudvaron. A
közelében empúszák marakodtak egy griffmaradványon, amíg a többi griff a fejük fölött
rikoltozott Hatkarú földszülöttek és laisztrügónok sziklákkal dobálták egymást, és Percy nem
tudta eldönteni, hogy játszanak vagy harcolnak. Az egyik küklopsz nyitott szájába fekete füst
surrant. Percy azt gyanította, hogy egy eidolon. A szörny bemosott magának egyet, ekkor az
eidolon kiszállt a kük-lopszból, hogy újabb áldozatot keressen. - Nézd! - súgta Annabeth. A
közelben egy cowboy tüzet okádó lovakat idomított ostorral. Zsíros haján Stetson-kalap ült,
deréktól lefelé bő farmert és fekete csizmát viselt. Oldalról embernek látszott, de amikor
szembefordult, kiderült, hogy három felsőtesttel rendelkezik, és mindegyiken különböző
színű ing feszült. Gérüón volt az, aki Texasban két éve megpróbálta Percyt eltenni láb alól. A
gonosz cowboy újabb ménes betörésén fáradozott. Ha belegondolt, hogy ez a fickó megint
szabadlábra kerül, belesajdult az oldala. Bordái égtek a sebektől, amiket Gérüón átka
okozott. Legszívesebben behúzott volna neki egyet: „Kösz az átkot, haver!” De nem tehette.
Vajon hány régi ellensége lehet még a tömegben? Percy akkor jött rá, hogy a csatái csak
átmeneti győzelmet jelentettek. Mindegy, milyen szerencsés, mindegy, hány szörnyet pusztít
el, a végén úgyis meghal. Csak egy halandó, aki megöregszik, legyengül és lelassul, ő meghal,
ezek a szörnyek viszont... halhatatlanok. Meghalnak, aztán feltámadnak. Néhány hónap vagy
év múlva, de legkésőbb egy évszázad múlva visszatérnek. Olyan reménytelenséget érzett,
mint a Kókütosz folyó lelkei. Mit ért a nagy hősiessége meg a bátorsága, amikor a gonoszság
mindig újjátermeli önmagát, és kimászik a föld alól? A halhatatlanok számára ő csak
átmeneti problémának számított. Csak ki kellett bekkelniük, amíg lejár á szavatossága. Percy
fiainak vagy lányainak ugyanezekkel a dögökkel kell szembenézniük. A fiaimnak vagy a
lányaimnak. A gondolat egészen felrázta. Amilyen gyorsan temette maga alá a
reménytelenség, olyan gyorsan elpárolgott. Annabethre nézett. Még mindig zombinak
látszott, de a fiú elképzelte, hogyan is fest valójában: elszántan csillogó, szürke szem,
hajpánttal hátrafogott szőke haj, fáradtan és maszatosan is gyönyörű arc. A szörnyek
visszatérnek, oké. Semmi probléma. A hősök is. Egyik generáció követi a másikat. A Félvér
Tábor mindig dugig lesz. És a Jupiter Tábor is. A két tábor külön-külön is túlél, de ha
egyesülnének, még erősebbek lennének. Van remény, ők sem véletlenül jutottak idáig. Csak
egy kőhají-tásnyira vannak a Halál Kapujától. A fiaim és a lányaim. Nevetséges gondolat.
Csodálatos gondolat. Különösen a Tartarosz szívében. Percy elmosolyodott.
- Mi a baj? - suttogta a lány. A Halálködben úgy tűnt, mintha a fájdalomtól eltorzult
volna az arca.
- Semmi, csak... Nem tudta befejezni. Egy hang mennydörgött előttük:
- Iapetosz!

LXII* + PERCY
Egy titán lódult feléjük, és lazán félrerugdosta az útjába akadó kisebb szörnyeket. Nagyjából
akkora lehetett, mint Bob. Kidolgozott, sztűgiai vasból készült páncélt viselt. Mellvértjének
közepén gyémánt csillogott. Szeme egészen halványkék volt, mint a gleccserek, és olyan
hideg is. Katonásan rövid haja is kéklett. Hóna alatt medvefejet utánzó sisakot szorongatott,
az Övéről meg akkora kard lógott, mint egy szörfdeszka. Harci sérülései ellenére jóképű volt
és ismerősnek tűnt. Percy ugyan biztosra vette, hogy soha nem látta még a fickót, de a
szeme és a mosolya emlékeztette valakire. A titán megállt Bob előtt, és megveregette a
vállát. - Iapetosz, nem ismered meg a testvéredet?! - Ráhibáztál - válaszolt idegesen Bob. -
Tényleg nem. - Hallottam, hogy megfürdettek a Léthében - hahotázott a titán. - Szörnyű
lehetett! De tudjuk, hogy idővel meggyógyulsz. Koiosz vagyok! - Hát persze, az... - ...északi
titán! - fejezte be a mondatot. - Hát persze! Tudtam én, csak ugrattalak! - mondta Bob, aztán
egymás vállát kezdték lapogatni. Kicsi Bob jobbnak látta, ha felmászik & titán fejére, és ezüst
hajába fészkeli magát.
- Szegény, öreg Iapetoszf Ennyire lementéi kutyába? Takarító lettél, vagy mi? Mi ez a
munkaruha? ó, fájdalom, úgy látom, fodrásznál sem jártál az utóbbi időben, ugye? De
Hádészra esküszöm, hogy megfizetnek ezért! Melyik félisten művelte ezt veled? Ketten
darabokra tépjük seperc alatt! Haha!
- Haha! - nyelt egy nagyot Bob. - Darabokra tépjük a rohadékot! Percy megmarkolta a
tollát. Bob testvére, akkor sem tett volna rá jó benyomást, ha nem akarja darabokra tépni.
Bob alapfokú mondataihoz képest mintha Shakespeare-t szavalt volna. Percyt már
önmagában ez is eléggé irritálta. Készen állt rá, hogy levegye Árapály kupakját, de Koiosz
nem vette észre őket, és Bob sem vált árulóvá, pedig lett volna rá alkalma.
- Repes a szívem, hogy újra látlak! - dobolt sisakján Koiosz. -Emlékszel még, milyen
nagyokat mulattunk a régi, szép időkben?
- Hát persze! - gügyögte Bob. - Amikor...
- Lefogtuk Uranoszt!
- Szerettünk birkózni apával.
- Nem birkóztunk, hanem lefogtuk.
- Lefogni szerettük a legjobban!
- Hogy Kronosz darabokra vágja a sarlójával.
- Haha! - Bobon látszott, hogy enyhe rosszullét kerülgeti. - Jó mulatság volt!
- Megragadtad a jobb lábát, és Uranosz képen rúgott. Emlékszel, mennyit ugrattunk
vele azután?
- Ügyetlen voltam!
- Sajnos a testvérünk, Kronosz, megsemmisült a hülye félistenek miatt - sóhajtott
Koiosz. - Csak néhány cafatja és lényének eszenciája maradt meg. De abból már nem lehet
összerakni Vannak olyan sérülések, amiket még Tartarosz sem heverne ki.
- Bizony! *
- De nekünk van esélyünk arra, hogy újra a régi fényünkben tündököljünk - hajolt
közelebb bizalmasan Bobhoz. - Az óriások azt hiszik, ők fognak uralkodni. Menjenek csak
előre, ők lesznek a rohamcsapatunk. De ha az öreglány felébred, eszébe jut majd, hogy mi
vagyunk a legidősebb gyermekei. Ne feledd a szavaimat, testvér! A titánok egyszer az egész
univerzumot uralni fogják!
- Az óriásoknak ez nem fog tetszeni.
- Köpök rá, hogy mi tetszik nekik és mi nem. Úgyis átkeltek a Halál Kapuján, és
visszatértek a halandók világába. Polybotes volt az utolsó, de egy fél órája már ő is elment.
Azon morgolódott, hogy a félisteneket, akiket üldözött, elnyelte Nüx. Lefogadom, hogy soha
nem látja őket viszont! Annabeth megszorította Percy csuklóját. A Halálködön át nem látta
jól a fiú arcát, de mintha ijedtség csillant volna a szemében. Ha az óriások átkeltek, a
Tartaroszban már nem kellett tőlük tartaniuk. De a halandók világában tartózkodó barátaik
nagy veszélyben forognak. Hiába győzték le sorra az óriásokat, ellenségeik erősebben
támadtak fel, mint valaha. Koiosz előhúzta kardját. A penge több hideget sugárzott magából,
mint az egész Hubbard-gleccser.
- Mennem kell. Létó már biztosan újjászületett. Meg kell győznöm, hogy az oldalunkra
álljon.
- Ki az a Létó? ■í- motyogta Bob.
- Elfeledkeztél a lányomról? Túl régen találkoztatok. A békéseknek tart a leghosszabb
ideig az újjászületés. De Létó most bosszút fog állni. Felháborító, ahogy Zeusz bánt vele,
miután olyan szép ikreket szült neki. Percy majdnem felhorkant. Az ikrek. Emlékezett Létóra,
Apollón és Artemisz anyjára. Koiosz azért volt ismerős, mert olyan hideg szeme van, mint
Artemisznek, és olyan mosolya, mint Apollónnak. A titán a nagyapjuk volt, Létó apja.
Percynek belefájdult a feje, mire végiglogikázta.
- Találkozunk a halandók világában! - ütötte össze a mellkasát Bobéval, és Kicsi Bob
majdnem lerepült a titán fejéről. - Jut eszembe! Az ajtó innenső oldalát két testvérünk őrzi.
Velük is hamarosan találkozni fogsz.
- Tényleg?
- Hát persze! - indult el Koiosz, és majdnem fellökte közben Percyt és Annabetht. Percy
intett Bobnak, hogy hajoljon le. Amennyire tudott, távolabb húzódtak a szörnyektől.
- Jól vagy, nagyfiú? - suttogta Percy. Bob összehúzta a szemöldökét.
- Nem tudom. Hogy lehetnék jól...? - mutatott a szörnyekre. Ott a pont — gondolta
magában Percy. Annabeth a szörnyek között a kapu felé pillantgatott.
- Jól hallottam? Két titán védi a kijáratot? Ez nem jó hír. Percy Bobra nézett. A titán
töprengő arckifejezése nagyon zavarta.
- Emlékszel Koioszra? - kérdezte óvatosan. - És azokra a dolgokra, amikről beszélt? Bob
megszorította a seprűjét.
- Amikor kimondta őket, eszembe jutottak. Úgy nyomta a kezembe a múltamat, mint
egy... lándzsát. Nem tudom, megtartsam-e. Az enyém akkor is, ha nem kell?
- Nem! - mondta szigorúan Annabeth. - Te már más lettél, Bob. Jobbá váltál. A cica
leugrott Bob fejéről, és a titán lábához dörgölőzött, de az észre sem vette. Percy szeretett
volna olyan biztos lenni a dologban, mint a lány. De nem tudta teljes meggyőződéssel azt
mondani Bobnak, hogy felejtse el a múltját. Percy- átérezte Bob zavarodottságát. Eszébe
jutott, amikor a farkas Házban kinyitotta a szemét, és Héra miatt semmire sem emlékezett.
Ha akkor valaki ott ül mellette, amikor felébred, és bebeszéli neki, hogy ő Bob, aki a titánok
és az óriások barátja... hitt volna neki? Becsapottnak érezte volna magát, ha egyszer
visszatér az emlékezete? Ez más - győzködte magát. - Mi vagyunk a jó fiúk. De tényleg jók
voltak? Percy Hádész palotájában hagyta Bobot. Egy zsarnoknál, aki utálta a titánt. Percy
nem érezte úgy, hogy joga lenne megmondania Bobnak, hogy miként cselekedjen. Még
akkor sem, ha az élete múlt rajta. -Tegyél, amit akarsz, Bob - mondta végül. - Válaszd ki
Iapetosz életéből, ami tetszik neked, a többit meg felejtsd el! Csak a jövő számít.
- Jövő... - mélázott Bob. - A jövő csak a halandóknak számít. Én nem változom - nézett
szét a szörnyhordán. - Mi ugyanolyanok maradunk. Örökre. —Ha nem változtál volna meg,
mi már nem élnénk - mondta Percy. - Nem lehettünk volna barátok, mégis azok lettünk. Jobb
barátot el sem tudok képzelni nálad. Bob ezüst szeme sötétebb volt a szokásosnál. Felemelte
Kicsi Bobot, aztán kihúzta magát.
- Mindjárt odaérünk. Tartarosz szívén masírozni még annál is rosszabbnak bizonyult,
amilyennek hangzott. A talaj nemcsak lila volt, de lüktetett is. Távolról simának tűnt, de
valójában dombok és szirtek gátolták a haladást és a tájékozódást. A kitüremkedő ereket
lépcsőnek használták, de így is lassan haladtak. És szörnyek nyüzsögtek mindenfelé.
Pokolkutyafalkák vadász, tak a síkon, vicsorogva és vonyítva vetették magukat az óvatlan
szörnyekre. Araik sötét foltjai köröztek a mérgező felhők előtt. Percy megbotlott, és
megtámaszkodott egy vörös artérián. A karján bizsergés futott végig.
- Itt víz van! Igazi víz! Bob felmordult:
- Az öt folyó közül az egyik. Tartarosz vére.
- A vére? - Annabeth távolabb lépett az ütőértől. - Tudtam, hogy az alvilági folyók a
Tartaroszba ömlenek, de...
- Átfolynak a szívén - bólintott Bob. Percy végigsimított a hajszálereken. A Léthé folyik
az ujjai alatt, vagy a Sztüx? Ha az egyik ér megrepedne... Percy megborzongott. Akkor
döbbent rá, hogy az univerzum legveszélyesebb vérkeringésén sétálgat.
- Siessünk! Ha nem érünk fel időben... - kezdte Annabeth, de fekete villám szakította
szét a homályt.
- Az ajtó. Sok szörny megy át - mondta Bob. Percy szája gorgóvérízű lett. Ha a barátaik
el is érik a Halál Kapuját, hogyan veszik fel a harcot ennyi szörny ellen? Főleg, ha már várnak
rájuk.
- Elfér ennyi szörny Hádész Házában? - kérdezte a srác. -Mekkora az a hely? Bob vállat
vont.
- Talán máshová küldik őket, miután átléptek. Hádész Háza a földön áll, Gaia oda küldi
őket, ahová csak akarja. Percy egyre gondterheltebb lett. Már az is elég rossz volt, hogy a
Halál Kapuján szörnyek áramlanak át, és fenyegetik a barátai épségét, de most rájött, hogy a
föld halandók felőli része olyan, mint egy nagy szörnyelosztó. Gaia oda küldi őket, ahová csak
akarja. A Félvér Táborba, a Jupiter Táborba vagy az Argó Il.-höz, hogy a hajó soha nem érjen
Epiruszba.
- Ha Gaiának olyan nagy az ereje, mi van, ha bennünket is más helyre transzportál? -
tűnődött Annabeth. Percynek nagyon nem tetszett a kérdés. Néha zavarta Annabeth
okossága. Bob megvakarta az állát.
- Nem vagytok szörnyek. Benneteket nem tud. De nem vagyok benne biztos. Ez csodás
- gondolta Percy. Talán Gaia várja őket a túloldalon, hogy egy hegy gyomrába teleportálja
őket. De a kaput nem kerülhették meg. Vagy itt mennek át, vagy sehol. Bob felhúzta őket egy
újabb emelkedő tetejére, ahonnan eléjük tárult a Halál Kapuja. Egy fekete ajtókeret a
következő szívizomdomb tetején, ami körülbelül ötszáz méterre lehetett. Olyan sűrűn álltak
előtte a szörnyek, hogy Percy végigsétálhatott volna a fejükön. Az ajtót nem látta jól, de a
kétoldalt őrködő szörnyeket felismerte. A bal oldali arany páncélt viselt, ami úgy ontotta
magából a fori;óságot, hogy remegett körülötte a levegő.
- Hüperión. Hogy ez miért nem tud halott maradni?! A jobb oldali sötétkék páncélban
feszített, és a sisakjából kosszarvak álltak ki. Percy eddig csak álmában látta, de azonnal
tudta, hogy Kriosz az. A titán, akit Jászon megölt a Tam-hegyen.
- Bob testvérei - állapította meg Annabeth, és a gomolygó Halálködben egy
másodpercre vigyorgó koponyává változott az arca. - Képes lennél legyőzni őket, Bob? Bob
meglengette a seprűjét, mintha nagy tisztogatásra készülne.
- Sietnünk kell. - Percynek feltűnt, hogy a titán kikerülte a választ.*- Kövessetek!

LXIII- + PERCY
Mivel eddig bevált a tervük - a Halálköd eltakarta őket, ha nem is kifejezetten ápolta Percy
biztos volt benne, hogy közeleg a nagy pofára esés. Tizenöt méterre a Kaputól ledermedtek.
- Istenek, ez ugyanolyan - suttogta a lány. Percy tudta, miről beszél. A sztűgiai vas art deco
stílusú, ezüst és fekete liftajtókat keretezett. A színek fordított elrendezésűek voltak, de a lift
ugyanúgy nézett ki, mint az Olimposz bejárata az Empire State Building tetején. Percynek
olyan honvágya támadt, hogy levegőt sem kapott tőle. Hirtelen minden hiányozni kezdett,
amit elvesztett: New York, a Félvér Tábor, az anyja, a nevelőapja. A szeme égett. Nem mert
megszólalni, mert félt, hogy elcsuklik a hangja. A Halál Kapuja személyes sértésnek tűnt, ami
emlékeztette mindarra, ami többé nem lehetett az övé. Az első megdöbbenésen túljutva
újabb részleteket vett észre. A kapu alját dér futotta be, és a keret körül bíbor szín derengett.
Az ajtó előtt és az ajtó mögött is fekete láncok feszültek, amiktől a Halál Kapuja egy
függőhídra emlékeztetett. A cövekekben végző' dő láncok mellett posztoltak a titánok. Percy
látta, hogy a kapu remegni kezd. Fekete villám cikázott felettük. A vaskábelek megfeszültek.
A titánok a lábukkal tartottál!: a helyükön cövekeket. Az ajtók szétcsúsztak, és egy
fémborítású liftbelső tárult eléjük. Percy be akart ugrani, de Bob megfogta a vállát. -Várj!
Hüperión elkiáltotta magát:
- 22-es csapat! Mozogjatok, ti anyaszomorítók! Egy csoport küklopsz jegyeket
lobogtatva, izgatott kiabálások közepette a lift felé indult. Normális esetben nem fértek
volna be az emberi méretű ajtón, de a lift alaktalan masszává gyúrta és beszippantotta őket.
Kriosz megnyomta a „Fel”-gombot a jobb oldalon. Az ajtók becsukódtak. A keret újra
megrázkódott, amit újabb fekete villám követett.
- Figyeljétek a működését! - suttogta Bob, és úgy tett, mintha a tenyerében ülő
macskához beszélne, nehogy a többi szörny gyanút fogjon. - Thanatosz úgy tervezte, hogy az
ajtó mindig máshol jelenjen meg. De most ideláncolták. Nem tud elmozdulni.
- Mi történne, ha elvágnánk a láncokat? - kérdezte Annabeth. Percy Hüperión derengő
alakjára nézett. Amikor legutóbb meg- küzdött vele, minden erejére szüksége volt, és
majdnem az életébe került. Most két titánnal kellett volna felvennie a harcot, akiknek ezer
szörny szolgáltatta az erősítést.
- Az álca akkor is működik, ha akcióba lépünk? Mondjuk, ha elvágjuk a láncokat? -
kérdezte Percy.
- Nem tudom - válaszolt Bob a macskának.
- Nyaú! -felelte Kicsi Bob.
- Tereld el a figyelmüket! - kérte Annabeth Bobtól. - A titánok mögé lopózunk, és
elvágjuk a láncokat.
- Rendben. De van egy probléma. Valakinek kint kell maradnia, hogy megnyomja a
gombot. Aztán meg is kell védenie. Percy nagyot nyelt.
- Megvédeni? Bob bólintott, majd vakargatni kezdte a cica állát.
- Tizenkét percig kell nyomni a gombot, vagy az utazóknak annyi. Percy az ajtóra
nézett. Kriosz ujja tényleg a gombhoz ragadt. Tizenkét perc... Valahogy el kell csalogatniuk a
titánokat az ajtótól, aztán Bobnak, Percynek vagy Annabethnek több ezer szörnytől
körülvéve, a Tartarosz közepén tizenkét hosszú percig nyomnia kell a liftgombot, amíg a
másik kettő felér. Ha van lehetetlen, akkor ez az.
- Miért pont tizenkét percig? - kérdezte Percy.
- Miért tizenkét olimposzi vagy tizenkét titán? - replikázott Bob.
- Igazad van - felelte Percy keserű szájízzel.
- Hogy értetted azt, hogy az utazóknak annyi? Mi lesz az utasokkal? - nézett Bobra
Annabeth. A titán nem válaszolt, de Percy leolvasta fájdalmas ábrázatáról, hogy inkább ne
akarják megtudni.
- Ha sikerül tizenkét percig nyomva tartanunk a gombot és a láncokat is elvágnánk... -
kezdte Percy.
- Akkor a kapu helyet változtatna. Eltűnne a Tartaroszból, és Gaia nem használhatná -
mondta Bob.
- Thanatosz visszaszerezné fölötte az irányítást, a Halál ismét a régi lenne, és a
szörnyek elvesztenék az átjárójukat - gondolkozott hangosan a lány. Percy felsóhajtott:
- És akkor belelógott a bilibe a kezünk, és felébredtünk. Kicsi Bob dorombolni kezdett.
- Majd én kezelem a gombot - ajánlkozott Bob. Percyben különféle érzelmek
kavarogtak - gyász, szomorúság, hála -, és sűrű érzelmi betonná álltak össze.
- Ezt nem várhatjuk el tőled. Neked is át kell menned a kapun. Te is szeretnéd újra látni
az eget és a csillagokat...
- Jó lenne. De valakinek nyomnia kell a gombot. Miután a láncot elvágjátok, a
testvéreim meg akarják majd akadályozni az utazásotokat. Küzdeni fognak azért, hogy a kapu
a helyén maradjon. Percy végigtekintett a szörnyek tengerén. Ha a titán itt marad, akkor sem
lesz képes ennyi szörnyet visszaverni gombon tartott ujjal. A beton megkötött Percy
gyomrában. Mindig gyanította, hogy ez lesz a vége. Hogy itt kell maradnia. Miközben Bob az
ellenséggel küzd, neki a gombot kell majd nyomnia, amíg kedvese visszatér a halandók közé.
Csak az van hátra, hogy Annabeth elfogadja ezt a felállást. Ha Annabeth megmenekül, és az
ajtók eltűnnek, már nem hal meg értelmetlenül.
- Mi az? - kérdezte gyanakodva Annabeth. Túlságosan okos lány volt. Ha a szemébe
néz, rögtön kiolvassa belőle a tervét.
- Először el kell vágnunk a láncokat! - kerülte ki a kérdést Percy.

LXIV. + PERCY
Iapetosz! - bődült fel Hüperión. - Azt hittem, egy felmosóvödör alatt bujkálsz! Bob a
szemöldökét összehúzva előrelépett. - Nem bujkáltam. Percy az ajtó jobb oldala felé surrant.
Annabeth balra osont. A titán nem vette őket észre, de Percy nem akart kockáztatni, és
Árapály toll méretű maradt. Lehajolt, és olyan csendben futott, ahogy csak tudott. A kisebb
szörnyek kellő távolságot tartottak a titántól, így a fiúnak elég helye maradt az ajtó mögé
kerülni, de a vicsorgó ellenségről egy pillanatig sem feledkezett el. Annabeth azért
választotta azt az oldalt, ahol Hüperión állt, mert attól tartott, hogy Hüperión hamarabb
megérzi Percyt, hiszen legutóbb ő végzett vele. Percy nem ellenkezett. Annyi időt töltött az
Alvilágban, hogy Hüperión világító páncéljától fekete pöttyök kezdtek táncolni a szeme előtt.
Neki Kriosz jutott, aki sötéten és némán állt, és kosszarvakkal díszített sisak takarta az arcát.
Egyik lábát a kampón tartotta, és ujjával a gombot nyomta. Bob szembenézett a testvérével.
A földbe döfte a lándzsáját, és megpróbált félelmetesnek tűnni, bár a vállán kuporgó
macskával nem volt könnyű.
- Hüperión, Kriosz! Emlékszem rátok.
- Valóban, Iapetosz? - kacagott az arany titán, és Krioszra nézett, mintha egy viccet
akarna elmesélni neki. - Azt hittem, Percy Jackson takarítónője lettél. Hogy is nevezett el?
Bettynek?
- Bobnak - vicsorgott a titán.
- Itt volt az ideje, hogy megérkezz, Bob. Kriosszal itt melózunk már hetek óta...
- Órák óta... - helyesbített a sisak mögül Kriosz.
- Tök mindegy! Unalmas meló ajtót őrizni, és szörnyeket terelgetni Gaia parancsára. Mi
a helyzet a következő csoporttal?
- Vörös jelzés - felelte Kriosz. Hüperión felsóhajtott, és a vállán élénkebb színnel
lobogtak a lángok.
- Miért váltunk A-22-ről a Vörös virsli 4-re? Nincs benne sem-mi logika. - Vádlón nézett
Bobra. - Nem nekem való munka ez! A fény ura lennék, vagy mi! A kelet titánja! A hajnal
királya! Miért kell itt szobroznom a sötétben, amíg az óriások harcba mennek, és learatnak
minden dicsőséget? Azt értem, hogy Kriosz...
- Mindig én kapom a legalantasabb megbízatásokat - motyogta a sisak alól.
- Nem én?! Nevetséges az egész. Ez a te munkád lenne, lape-tosz! Gyere, és vedd át a
helyem! Bob a kaput nézte, de tekintete réveteg volt, mintha a múltba nézne.
- Négyen fogtuk le apánkat, Uranoszt. Koiosz, ti ketten és én. Kronosz a világ négy
égtáját ajánlotta nekünk a segítségünkért.
- Örömmel segítettem! Ha rajtam múlt volna, nálam lett volna I a sarló. De te, Bob!
Mindig nyavalyogtál a gyilkosság miatt. Te voltál a nyugati selyemfiú, a lelked romantikus,
mint egy naplemente! Nem értem, miért neveztek el a szüléink Nyársalónak. Szerintem a
Nyávogó név jobban illett volna rád. Percy elérte a karót, levette Árapályról a kupakot, ami
azonnal karddá változott, de Kriosz nem vette észre. Túlságosan lekötötte Bob, aki Hüperión
mellkasának szegezte a lándzsáját.
- Tudok én még szúrni - mondta nyugodt és halk hangon. - Túl sokat hencegsz,
Hüperión. Hiába vagy olyan tüzes és fényes, Percy Jacksonnak sikerült végeznie veled. Úgy
hallottam, szép fa lett belőled a Central Parkban. Hüperión szeme felizzott.
- Vigyázz a nyelvedre, testvér!
- Mi bajod a takarítással? Az egy rendes munka. Mások után takarítok, és tisztábban
hagyom a helyet, mint találtam. De te csak odapiszkítasz mindenhova. Vakon követted
Kronosz utasításait, most meg Gaiáét.
- Nem zavar, hogy az anyánkról beszélsz?! - üvöltötte magából kikelve Hüperión.
- A mi háborúnk miatt bezzeg nem ébredt fel - emlékeztette Bob. - Mindig az óriások
álltak közelebb a szívéhez, a második fészekalj. Kriosz felhorkant:
- Nem mond hülyeséget. Tényleg a mélység gyermekeit kedvelte.
- Nem fognátok be? Mi van, ha hallgatózik?! - mondta rettegve Hüperión. A lift
csengetett, és a titánok összerezzentek. Eltelt tizenkét perc? Percy elvesztette az időérzékét.
Kriosz levette a gombról az ujját.
- Vörös virslik! Hol van a Vörös virsli csapat? A szörnyek idegesen topogtak, de egyik
csoport sem indult a lift felé. Kriosz felsóhajtott:
- Már megint elbambult az egyik csoport. Hányszor mondjam nekik, hogy figyeljenek,
mert a sorrendet muszáj betartani! ^ Annabeth Hüperión mögött állt, és a lánc fölé emelte a
kardját. Alakját megvilágította a titán páncélja, és olyan volt, mint egy égő zombi. Feltartotta
három ujját a visszaszámláláshoz. £1 kell vágniuk a láncokat a következő csoport érkezése
előtt. Lehetőleg abban a pillanatban, amikor a titánok legkevésbé figyelnek. Hüperión
káromkodott.
- Teljesen felborítják a sorrendet! - Ezután Bobra meredt. - Te meg dönts! Velünk vagy,
vagy ellenünk? Nem jártatom tovább a számat. Bob a barátaira pillantott. Percy biztos volt
benne, hogy Bob a harcot választja, de elvette a lándzsáját Hüperión mellkasától.
- Átveszem az őrséget. Ki megy először pisilni?
- Én! - csapott le az ajánlatra Hüperión.
- Nekem már nagyon kell! Annyit nyomtam a gombot, hogy elzsibbadt az ujjam -
panaszkodott Kriosz.
- Én régebben állok itt nálad - morgott Hüperión. - Ti őrizzétek a Halál Kapuját, én meg
felruccanok a földre! Van egy görög seggdugasz, akin sürgősen bosszút kell állnom.
- Jaj, ne! - csapott a homlokára Kriosz, mintha eszébe jutott volna, hogy sürgős dolga
van. - A római kölyök, aki az Othrüsz-hegyen megölt, Epirusz felé tart. Nekem kell először
felmennem, hogy megszorongassam a tökeit.
- Arról ne is álmodj! Előbb vágom le én a tiédet! Te őstülök! -mondta Hüperión.
- Tulok! - ellenkezett Kriosz. - Megpróbálhatod, de én egy percig sem maradok ebben a
pöcegödörben. Annabeth elkezdett visszafelé számolni:
- Három... kettő... Mielőtt szétvághatták volna a láncokat, éles fütyülést hallottak,
mintha rakéta közeledne. Percynek meglepődni sem maradt ideje. A hegyoldalt robbanás
rázta meg, és egy forró széllökés hátralökte Percyt. Hüperiónt és Krioszt fekete szilánkok
hasogatták darabokra. PÖCEGÖDÖR?! - dörögte egy mély hang, és rengeni kezdett a meleg,
hájas talaj. Bob megtántorodott, de a robbanás nem ártott neki. Lándzsájával a hang
irányába fordult. Kicsi Bob a munkaruhája alá bújt. Annabeth öt métert repült. Amikor felállt,
Percy csak egy másodperccel később döbbent rá, hogy a lány újra a régi. A Halálköd elszállt
róla. A saját kezére nézett. Az ő álcája is eltűnt. TITÁNOK! ALACSONY RENDŰ LÉNYEK!
TÖKÉLETLENEK ÉS GYENGÉK! FÚJ! - méltatlankodott a hang. A sötét a Halál Kapuja előtt
alakká sűrűsödött, amiből annyi gonoszság áradt, hogy Percy legszívesebben elmenekült
volna. De erőt vett magán, és végignézett az istenen. Fekete vascsizmája akkora volt, mint
egy koporsó. Sípcsontját fekete lábvért fedte, combja lila izmoktól hullámzott, mint a
Tartarosz talaja. Páncélingét megfeketedett csontokból fonták, és a derekán összekulcsolt
csontvázkarokból készült öv feszült. Mellvértjén óriások, küklopszok, gorgók és drakónok
bukkantak fel és tűntek el. Pofájuk kidudorodott a páncél felületén, mintha belülről
próbálnának kitörni. A fekete harcos karja csupasz volt. Lilán fénylett a bicepsze. Tenyere
akkora volt, mint a markológép kanala. De a feje volt a legszörnyűbb. Alaktalan sisakját
sziklák és vas-darabok ötvözete alkotta. Hegyes szirtek meredtek ki belőle, és magmatócsák
bugyborékoltak rajta. Arca helyén óriási örvény kavargóit, ami Hüperión és Kriosz lényének
legutolsó morzsáit is beszippantotta. Percy csak annyit bírt kinyögni:
- Tartarosz... A harcos hegyomláshoz hasonló hangot hallatott. Percy nem tudta, hogy
nevetés vagy üvöltés volt-e. Ez az alakom a hatalmamnak csak egy szánalmasan kicsi
megtestesülése, de arra elég hogy végezzek veletek. Általában nem ala-csonyítom le magam
a hozzátok hasonló férgekhez.
- Ó, velünk igazán ne tegyen kivételt! - motyogta a fiú. De ti meglepően ellenállóknak
mutatkoztatok. Túl messzire jutottatok. Nem nézhetem tétlenül az előretöréseteket Amikor
Tartarosz széttárta a karját, a völgy ezernyi szörnye üdvrivalgásban tört ki, és
összekoccintotta fegyverét. A Halál Kapujának láncai csörögni kezdtek. Érezzétek magatokat
megtisztelve, kis félistenek! Még az olim-posziakat sem találtam elég méltónak arra, hogy
megjelenjek előttük. De veletek Tartarosz saját kezűleg végez!

LXV* + FRANK
Frank tűzijátékra számított. Vagy minimum egy táblára „Üdvözlünk itthon!” felirattal.
Háromezer évvel ezelőtt az egyik őse, az alakváltó Periklüme-nosz, az argonautákkal keletre
utazott. Valamelyik leszármazottja néhány évszázaddal később a keletre vezényelt római
légióban szolgált. A család néhány balszerencsés fordulatnak köszönhetően Kínában kötött
ki, és onnan emigráltak Kanadába a huszadik század folyamán. Frank most visszatért
Görögországba, ami azt* jelentette, hogy a Csang család teljes kört futott. Ez minimum egy
kisebb népünnepélyt érdemelt volna, de csak egy csapat dühös és éhes hárpia támadt rájuk.
Frank bűntudatosan lövöldözgette őket, mivel Ellára gondolt közben, művelt
hárpiabarátjukra, akire Pordandben akadtak. De ezek a hárpiák nem olyanok voltak, mint
Ella. Simán leszakították volna az arcát. Ezért durrantotta őket toll- és porfelhővé. A görög táj
barátságtalannak hatott. A hegyeken - a forróságtól remegő levegő függönye mögött -
szirtek meredeztek és satnya cédrusok. A napfény úgy verte a tájat, mint kovács
kalapácsütései a mennyei bronz pajzsot. Frank már a levegőből hallotta a kabócák
ciripelését. A monoton, túlvilági hang elálmosította. A fejében elhalkultak az egymással
perlekedő háborúistenek. Mióta Görögország területére érkezett, meg sem szólaltak.
Izzadság csurgott a nyakára. Miután az őrült hóistennő megfagyasztotta, Frank nem hitte
volna, hogy újra melege lesz. Most mégis átizzadt a pólója.
- Fülledt és forró - vigyorgott Leo a kormány mellett. - Mindjárt honvágyam lesz.
Erősen emlékeztet Houstonra. Ugye, Hazel? Kéne még néhány lószúnyog, és máris a
Mexikói-öböl partvidékén érezném magam.
- Kösz az ötletet, Leó! Nem lepne meg, ha óriásszúnyogok támadnának ránk - morgott
Hazel. Frank rájuk nézett. Csodálkozva állapította meg, milyen gyorsan elpárolgott a közöttük
lévő feszültség. Bármi is történt Leóval az ötnapos száműzetése során, alaposan
megváltozott. A humora megmaradt, de olyan lett, mint egy hajó, ami új tőkesúlyt kapott. A
tőkesúlyt nem láttad, csak érezni lehetett, ahogy a hajó a hullámokat szelte. Leó már nem
cikizte annyit Frankét. Hazellel is könnyedebben társalgóit, és nem pislogott rá vágyakozva,
amitől Frank mindig kikészült. Hazel négyszemközt mondta el véleményét a dologról:
- Biztos találkozott valakivel. Frank hitetlenkedve nézett.
- Hogyan? Kivel? Honnan veszed? Hazel sejtelmesen mosolygott.
- Tudom és kész. Mintha nem is Pluto lánya lenne, hanem Venusé. Frank nem tudta
hova tenni a megjegyzését. Frank megkönnyebbült, hogy megszabadult egy vetélytársától,
de aggódott is Leó miatt. Akadtak nézeteltéréseik, de a közös élmények összekovácsolták
őket annyira, hogy nem örült a fiú bánatának.
- Ott van! - zökkentette ki Nico kiáltása, aki most is az árbóc tetején gubbasztott. Egy
kilométerre zöld folyó kanyargóit a dombok között. - Közel vagyunk a templomhoz, nagyon
közel! Szavai igazolásaképpen fekete villám hasította végig az eget. Frank szeme előtt fekete
pontok táncoltak, és a karján felállt a szőr. Jászon megpaskolta kardhüvelyét.
- Fegyverezzétek fel magatokat! Leó, repülj közelebb, de ne szállj le! Csak annyi
kapcsolatunk legyen a földdel, amennyi szükséges! Piper, Hazel, a horgonyokat!
- Rendben! - felelte Piper. Hazel megpuszilta Frankét, és elsietett.
- Frank! Keresd meg Hedge edzőt! - kiáltotta Jászon.
- Máris! Frank leszaladt a lépcsőn, és elindult Hedge kabinja felé. Az ajtó előtt
megtorpant. Nem akarta meglepni a szatírt. Hedge edzőnek megvolt az a rossz szokása, hogy
baseballütővel ugrott ki a folyosóra, ha gyanús zajt hallott. Frank fejét is majdnem lecsapta
párszor, amikor zuhanyozni igyekezett. Éppen be akart kopogtatni, amikor észrevette, hogy
az ajtó rés-nyire nyitva.
- Ugyan már, kedvesem! Te is tudod, hogy nem erről van szó! -hallotta odabentről
Hedge hangját. Frank megdermedt. Nem akart hallgatózni. Hazel azt mondta, aggódik az
edző miatt. A lány biztos volt benne, hogy valami bántja, de Frankét nem érdekelte a téma.
Egészen mostanáig. Még nem hallotta az edzőt ilyen kedvesen beszélni. Eddig csak
sportközvetítések zaja hallatszott az edző kabinjából, vagy Hedge kiabálása, miközben a
kedvenc akciófilmjeit nézte: „Kapd el a tökét, Chuck!” Frank biztosra vette, hogy most nem
Chuck Norrist szólította kedvesemnek. Újabb hang hallatszott. Egy távoli, női hang.
- Rendben, szívem! - ígérte az edző. - Most csatára készülünk - köszörülte meg a torkát
a szatír. - Lehet, hogy csúnyán végződik. A lényeg, hogy te vigyázz magadra! Visszatérek
hozzád, ígérem! Frank nem akart tovább hallgatózni.
- Odabent van? - kiáltott be. A kabinra némaság telepedett. Frank elszámolt hatig,
aztán belökte az ajtót. Hedge edző véreres szemmel bámult rá, mintha túl sokat tévézett
volna. Baseballsapkát és rövidnadrágot viselt. Pólóján bőrből készült mellvért feszült,
nyakában síp lógott. Talán azzal akarta lefújni a harcot, ha a szörnyek részéről
szabálytalanságot észlel. -Mi a csángót akarsz, Franc? Vagyis mi a francot akarsz, Csang? -
javította ki magát.
- Szükségünk van magára. Készülünk az összecsapásra. Hedge kecskeszakálla
megremegett.
- Értem. Az edző elég közömbösen fogadta a hírt. Ez meglepte Frankét.
- Véletlenül meghallottam, hogy valakivel beszélgetett. íriszüzenetet küldött? Hedge
úgy meredt rá, mintha azon gondolkozna, bemosson-e egy nagyot a fiúnak, vagy csak fújjon
a fülébe a síppal. Aztán leeresztette a vállát, és nagyot sóhajtott. Frank egyre
kényelmetlenebbül érezte magát a küszöbön. Az edző leült a priccsre, majd megtámasztotta
tenyerében az állát, és szomorúan maga elé bámult. A kabin úgy nézett ki, mint egy
kollégiumi szoba hurrikán után. A padlón szennyes holmik szanaszét - nem lehetett tudni,
hogy takarmányozási vagy öltözködési célokat szolgáltak-e -, a szekrény tetején álló tévé
körül DVD-s dobozok és piszkos tányérok hevertek. Amikor a hajó oldalra dőlt, megindultak a
különféle sporteszközök: focik, baseball-labdák, kosárlabdák. Valamilyen furcsa okból egy
biliárdgolyó is gurigázott közöttük. Szatírszőrök szálltak a levegőben, és porkecskévé álltak
össze a bútorok alatt. Az éjjeliszekrényen egy vizestál szomorkodott néhány aranydrachma,
valamint egy elemlámpa és egy prizma társaságában. Az edző alaposan felkészült az írisz-
üzenetek küldésére. Franknek eszébe jutott a felhőnimfa, aki Piper apjának dolgozott. Hogy
is hívták? Melinda? Millicent? Nem. Mellie!
- Mellie, a barátnője, jól van? - tette fel a kérdést.
- Mi közöd hozzá!
- Semmi. Az edző a szemét forgatta.
- Ha tudni akarod, tényleg Mellie-vel beszéltem az előbb, de már nem a barátnőm.
Frank szíve összeszorult.
- Szakítottak?
- Dehogy, te barom! összeházasodtunk. Már a feleségem! Frank akkor sem döbbent
volna meg jobban, ha az edző képen törli.
- Ez nagyszerű! Mikor? Hol?
- Nem a te dolgod! - förmedt rá.
- Rendben.
- Különben május végén, ha tudni akarod. Mielőtt az Argó II. kihajózott. Nem akartuk
nagydobra verni. Frank úgy érezte, mintha a hajó oldalra dőlné, de valószínűleg csak ő
szédült meg, mert a labdák a fal mellett maradtak. Az edző házas? A mézeshetek helyett
velük utazott? Nem csoda, ha állandóan az írisz-üzeneten csüngött, és idegesebb volt a
kelleténél De Frank úgy érezte, nem csak erről van szó. Az előbb nagyon is úgy tűnt, mintha
az edző egy problémát vitatna meg Mellie-vel*
- Nem akartam hallgatózni, de tényleg minden rendben a feleségével?
- Magánbeszélgetés volt!
- Bocs - szabadkozott Frank.
- De ha ennyire érdekel, elmondom - szedett ki egy szőrcsomót a köldökéből Hedge, és
a levegőbe pöccintette. - Szabira ment, és elugrott a Félvér Táborba, mert arra gondoltunk,
hogy ott... - Az edző hangja elcsuklott. - Nagyobb biztonságban lesz. De most ott ragadt. A
rómaiak már készülődnek a támadásra. Szegénykém, annyira fél! Franknek eszébe jutott az
alkarján lévő SPQR-tetoválás és a centuriojelvénye.
- Ha felhőnimfa, akkor miért nem száll el? Az edző megmarkolta a baseballütőjét.
- Elszállhatna, de másállapotban van. Nem akar kockáztatni.
- Másállapotban? Szülni fog? Azt akarja mondani, hogy apa lesz? *
- Ha lehet, egy kicsit üvölts hangosabban! - morogta Hedge. -Horvátország még nem
tudja. Frank vigyorgott.
- Ez remek hír! Egy kis szatír? Vagy egy kis nimfa? Biztos vagyok benne, hogy jó apa lesz
magából! Frank hirtelen nem tudta, miből gondolja ezt. Az edző egy harcőrült állat! Hedge
szemöldöke között tovább mélyültek a ráncok.
- Háború lesz, Csang. Egyetlen hely sem biztonságos. Nekem Mellie mellett lenne a
helyem. Ha valami történik velem...
- Senki sem fog meghalni! - nyugtatta Frank. Hedge a szemébe nézett. Frank kiolvasta
belőle, hogy nem hisz neki. >$'
- Árész vagy Mars gyermekei mindig különösen közel álltak a szívemhez. Ezért nem
vertelek még péppé az idióta kérdéseid miatt.
- De én nem is...
- Rendben! Ha annyira érdekel, ezt is elmesélem! Az első megbízatásom során
Arizonába küldtek, hogy elhozzak onnan egy Clarisse nevű lányt.
- Clarisse? -A testvéredet! Ő is Árész-kölyök. Kegyetlen és goromba. Egyszóval nagyon
szimpatikus! Amíg kerestem, volt egy álmom az anyámról, ő is felhőnimfa volt, mint Mellie.
Azt álmodtam, hogy bajban van, és segítenem kell neki. De azt mondtam magamnak: „Csak
álom volt, ki bántana egy tisztességben megöregedett felhőnimfát? Különben is biztonságba
kell helyeznem azt a kis félvért.” Befejeztem a küldetést, és Clarisse-t a Táborba juttattam.
Csak azután indultam az anyámhoz. De már elkéstem. Frank a labdán libikókázó szőrszálakat
nézte.
- Mi történt vele? Hedge vállat vont.
- Nem tudom. Nem láttam többé. Ha előbb a segítségére sietek, megmenthettem
volna... Frank mondani akart valami vigasztalót, de nem jutott eszébe semmi. Az anyját
Afganisztánban vesztette el. Tudta, milyen üresen cseng a „sajnálom”
- A munkáját végeztetés megmentett egy félistent - mondta végül. Hedge tovább
morgott:
- Most a feleségem és a leendő gyermekem van veszélyben a világ túlsó felén, és nem
teszek semmit értük.
- Már hogyne tenne, edző?! Azért jöttünk, hogy megállítsuk Gaiát. Ez a legtöbb, amit a
barátaink biztonságáért tehetünk.
- Talán igazad van. Frank szeretett volna többet tenni az edző lelki nyugalma
érdekében, de a beszélgetésük eléggé feldúlta. Azon gondolkozott, kik maradhattak a római
táborban, miután a légió keletre masírozott? Ki védi meg a Halál Kapujából kiözönlő
szörnyektől? Aggódott az ötödik Légióért. El sem tudta képzelni, mit érezhették, amikor
Octavianus a Félvér Tábor ellen vezényelte őket. Frank szeretett volna ott lenni, és
legyömöszölni egy játék mackót a jós torkán. A hajó előredőlt, és a labdák a prices alá
gurultak.
- Ereszkedünk, ideje felmenni - nézett rá Hedge.
- Igaza van - felelt Frank bizonytalan hangon.
- Te egy kíváncsiskodó római vagy, Csang! -De...
- Gyere már! Nehogy valakinek elmondd, amit megtudtál, te pletykafészek! Amíg a
többiek a horgonyzással voltak elfoglalva, Leó megfogta Frank és Hazel karját, és a hátsó
hajítógéphez vezette őket.
- Most jön a meglepetés! Hazel összehúzta a szemét.
- Nem szeretem a meglepetéseidet!
- Add ide a mágikus fadarabot! Frank majdnem lenyelte a saját nyelvét.
- Dehogy adjuk!
- Rájöttem a megoldásra - fordult Frankhez Leó. - Be kell vetned magad, nagyfiú, de én
vigyázok a bőrödre. Franknek eszébe jutott, hányszor látta kigyulladni Leó ujjait. Egy rossz
mozdulat, és hamuvá változtatja az életét jelentő fadarabot I Frank valamiért mégsem
rémült halálra. Mióta legyőzte Velencében a szörnyteheneket, nem gondolt törékeny
életére, amire egyetlen szikra pontot tehet. Túlélt már néhány túlélhetetlennek tűnő dolgot,
és az apja is büszke volt rá. Frank elhatározta, hogy akármi vár rá, nem fog aggódni a jövője
miatt. Egyszerűen azt teszi, amivel a legtöbbet segít a társain. Leó szokatlanul komoly volt.
Tekintete szomorkásán el-elré-vedt, mintha két helyen lenne egyszerre, és semmi sem utalt
rá, hogy csak szórakozna.
- Add oda neki! - kérte Házéit Frank.
- De... - A lány nagyot sóhajtott, kivette zsebéből a fadarabot, és Leónak nyújtotta. A
fiú kezében alig volt nagyobb egy csavarhúzónál. A vége kormos volt. Akkor égett meg,
amikor Alaszkában megolvasztotta Thanatosz jégbilincsét. Leo a szerszámos táskájából egy
fehér vásznat vett elő.
- Ezt nézzétek! Frank értetlenül pislogott.
- Egy zsebkendő?
- Egy fehér zászló? Meg akarod adni magad? - kérdezte Hazel. -Hitetlen kutyák! Ez egy
erszény, amit nagyon különleges anyagból varrtak. Egy barátom ajándéka. Leó az erszénybe
csúsztatta a fadarabot, és egy bronzhurokkal összefogta a száját.
- A hurok az én ötletem volt. Nem volt könnyű belefonnom az anyagba. Csak akkor
nyílik ki, ha akarod, és az anyag légáteresztő.
- De mi olyan különleges benne? - kérdezte a lány.
- Fogd te, úgy talán nem kapsz infarktust! - dobta oda Franknek az erszényt, és a fiú
majdnem elejtette. Leó izzó tűzgömböt idézett jobb kezébe. Bal karját a lángok fölé helyezte,
és vigyorgott, amíg a kabátujját nyaldosták.
- Látjátok? Nem gyullad meg! Frank nem szívesen ellenkezett olyasvalakivel, aki éppen
a tűzzel játszik, de nem tudta magában tártára:
- Te egyébként is tűzálló vagy. Leo a szemét forgatta.
- De összpontosítanom kell, hogy ne gyulladjak meg, és most egyáltalán nem
koncentrálok, nem értitek? Ez a szövet teljesen tűzálló. A fadarabod nem ég el az
erszényben. Hazel a fejét rázta.
- Mitől vagy ebben olyan biztos?
- Ti aztán nehéz esetek vagytok! - húzta el a száját. - Csak egyetlen módon győzhetlek
meg benneteket, mi? - nyújtotta kezét Frank felé.
- Ne! - hátrált a fiú. A sors elfogadásáról szóló bátor gondolatai azonnal
szertefoszlottak. - Kösz, Leó, de inkább...
- Bízz bennem! Frank szíve vadul dobogott. Megbízhat Leóban? Ha egy gépről vagy egy
viccről van szó, akkor meg. De ha az életéről? Eszébe jutott a föld alatti műhely Rómában.
Gaia azt ígérte, itt ér véget az életük. Leó megfogadta, hogy kihúzza Házéit és Frankét a
csávából, és állta a szavát. Most is igen meggyőzően beszélt.
- Rendben - nyomta Frank Leó kezébe az erszényt -, de aztán vigyázz rám! Leó keze
fellángolt, de az erszény meg sem feketedett. Frank felkészült rá, hogy a mutatvány balul sül
el. Elszámolt húszig, de még mindig életben volt. Úgy érezte, mintha egy jégkocka olvadna el
a gyomrában: a félelem, amihez annyira hozzászokott, hogy észre sem vette, amíg el nem
tűnt. Leó eloltotta a tüzet, és a szemöldökét vonogatva Frankre nézett. ^
- Na, ki a legjobb barátod?
- Ha te vagy Frank barátja, akkor már régen rossz! - viccelt Hazel. - Ez nagyon klassz,
Leó!
- Szerintem is. Kinél lesz a tűzálló erszény?
- Nálam - szólalt meg Frank. Hazel meglepődött. A fedélzetre nézett, hogy Frank ne
vegye észre szemében a csalódást. Sok nehéz helyzetben megvédte azt a fadarabot. A
bizalom szimbóluma volt, a kapcsolatuké.
- Nehogy megsértődj, Hazel! - kérlelte a fiú. - Nem tudom megmagyarázni, de úgy
érzem, komoly szerep vár rám Hádész Házában. Nekem kell vinnem az életemet jelképező
fadarabot. Hazel szeme megtelt aggodalommal.
- Értem. De nagyon féltelek! Leó visszadobta Franknek az erszényt, aki az övére
kötötte. Furcsán érezte magát. Eddig rejtegette a gyenge pontját, most meg kitette a
kirakatba.
- Köszönöm, Leó - biccentett. Bár egyáltalán nem illett a helyzethez, de Leó
elvigyorodott.
- Szerencse, ha az embernek egy zseni a barátja.
- Srácok! - kiáltott Piper a hajó orrából. - Ezt látnotok kell! n # # Megtalálták a fekete
villámok forrását. Az Argó II. egy folyó felett lebegett. A legközelebb eső hegyen romok
álltak. Csak néhány omladozó kőfal volt az egész, de éter-csápok szálltak közülük az égre,
mintha egy füstpolip nyújtogatná őket a barlangjából. Újabb fekete energiahullám hasította
szét a levegőt. Hintázni kezdett tőle a hajó, és megrázkódott a táj.
- Ez a Necromanteion. Hádész Háza - jelentette be Nico. Frank megkapaszkodott a
korlátban. Túl késő visszavonulót fújni. Kezdett nosztalgiát érezni a római szörnyek iránt. A
romok helyett inkább a velencei mérgező teheneket választotta volna. Piper keresztbe fonta
maga előtt a karját.
- Nem veszélyes itt lebegni? Inkább le kéne szállni a folyóra.
- Én nem tenném - mondta Hazel. - Ez az Akherón folyó. Jászon összehúzott szemmel a
napba nézett.
- Azt hittem, az Alvilágban csörgedezik.
- Ott is. De a halandók világából indul. Egy idő után eltűnik a föld alatt, és Pluto
birodalmába folyik. Vagy Hádészéba. Ha egy félistenhajó leszállna rá...
- Inkább maradjunk a levegőben! Nem akarok zombivizet a hajóm alatt - döntött Leó.
Fél kilométerrel lejjebb halászhajókat láttak. Frank biztos volt benne, hogy vagy nem tudnak
a folyó történetéről, vagy nem érdekli őket. Néha jó dolog tudatlan halandónak lenni. Nico di
Angelo felemelte Diocletianus jogarát. A gömb lilán felizzott Frank mellett, mintha
kapcsolatot akarna teremteni a sötét viharral. A római relikvia nyugtalanította Frankét. Ha
tényleg képes megidézni a holtakat... inkább mellőzné a használatát. Jászon egyszer azt
mondta neki, hogy Mars gyermekei hasonló képességekkel bírnak. Vagyis Frank elvileg
akármilyen hősi halottat fel tudna támasztani. Eddig nem sokra ment ezzel a képességével.
Talán azért, mert annyira tartott a dologtól. Attól rettegett, hogy belőle is szellemkatona
válik, és időtlen időkig űzethet a hibájáért, ha marad még élő, aki megidézi őt.
- Megtanultad a kezelését? - mutatott Frank a jogarra.
- Majd rájövök, ha itt lesz az ideje - válaszolta Nico, miközben a romok közül felszálló
füstcsíkokat nézte. - Csak akkor aktiválom, amikor szükséges. A Halál Kapuja éjjel-nappal
ontja a szörnyeket. Nem akarok újább holtakat megidézni, nehogy tönkremenjen a Kapu a
túlterheléstől, és egy lyuk maradjon a holtak birodalma és a halandóké között. Hedge edző
felmordult.
- Nem szeretem a lyukakat. Nem ehetők. Frank a szatír komor ábrázatára nézett.
Hirtelen eszébe jutott valami.
- Mi lenne, ha a hajón maradna, és fedezne bennünket a hajítógéppel? Hedge
összehúzta a szemöldökét.
- Maradjak a hajón? Én, a katonák gyöngye?
- Szükségünk van légvédelemre. Mint Rómában. Maga mentette meg a braccae-nkat.
Szívesen hozzátette volna, hogy „élve akarom visszajuttatni a feleségéhez és a leendő
gyermekéhez”, de inkább csendben maradt. Hedge vette az üzenetet. Homlokán elsimultak a
ráncok, a szemébe nyugalom költözött.
- Végül is... Valakinek meg kell menteni a braccae-tokat - morogta. Jászon
megveregette az edző vállát, majd helyeslőén Frank felé biccentett.
- Akkor ezt megbeszéltük. A többiek a romokhoz mennek. Itt az ideje, hogy megállítsuk
Gaia csatlósait.

LXVI + FRANK
 A tomboló hőség és a halál dühöngő vihara ellenére egy turistacsoport vánszorgott a romok
felé. Szerencsére nem voltak sokan, és figyelemre sem méltatták a félisteneket. Frank Róma
után már nem aggódott, hogy kiszúrják őket. Ha a Colosseum felett lebegő hadihajójuk nem
okozott dugót, akkor sehol sem veszik észre őket. Nico ment elöl. Átmásztak egy kőfalon,
majd egy ásatási gödrön, és végül egy bejárathoz értek, ami a hegy belsejébe vezetett. A
halálvihar a fejük fölött tombolt. Amikor Frank felnézett az örvénylő, fekete csápokra, úgy
érezte, mintha egy lehúzott vécécsészében állna. Ettől egyáltalán nem lett nyugodtabb. Nico
a társaira nézett. - Most jön a neheze. - Én meg azt hittem, könnyű lesz, mint a Cézár saláta! -
felelte LeovtJÜ - Kíváncsi vagyok, meddig lesz kedved viccelődni. Ide a zarándokok azért
jöttek, hogy halott őseikkel beszéljenek. A mélyben olyan dolgokat látsz majd, amikre
legszívesebben rá se néznél, és olyan, hangokat hallasz, amik el akarnak téríteni az úttól.
Megvannak az árpasütemények? - A micsodák? - Frank nem tudott ügyelni, mert azon
gondolkozott, vajon találkozik-e az anyjával és a nagyanyjával odalent. Ráadásul újra
civakodni kezdett fejében Mars és Árész. Azon vitatkoztak, melyik a legerőszakosabb
erőszakos halál. -Nálam vannak - vette elő Hazel a varázssütiket, amiket Triptolemosz
lisztjéből készítettek.
- Egyétek meg! - mondta Nico. Frank elrágta a halálsütit, és megpróbálta öklendezés
nélkül lenyelni. Olyan íze volt, mint a fűrészpornak.
- Ettem már jobbat is... - Aphrodité lánya sem állta meg fin-torgás nélkül. Nico is
lenyelte az adagját.
- Megvéd bennünket a méregtől.
- Méreg is lesz? Mérges lettem volna, ha nem lesz - motyogta Leó.
- Hamarosan megtudod. Maradjunk egymás mellett, hogy ne tévedjünk el, és ne
őrüljünk meg! Ilyen biztató kilátásokkal léptek be az ajtón. Az alagút lejtősen kanyargott. A
mennyezetet tartó fehér kő-ívek Frankét egy bálna bordáira emlékeztették. Hazel végighúzta
kezét a falon.
- Ez nem a templom része - suttogta. - Egy uradalmi ház alapja a görög időkből. Frank
megborzongott, hogy Hazelnek mennyi mindenről mesélnek az ősi kövek, és a lány soha nem
tévedett.
- Uradalmi ház? Nehogy azt mondjátok, hogy eltévesztettük a házszámot! - fakadt ki
Leó.
- Hádész Háza alattunk terül el - nyugtatta meg Nico. - Hazelnek igaza van. A felső szint
más időszakból származik. A régészek először azt hitték, hogy nem is a Necromanteionra
bukkantak, mert az épület későbbi korból származott. Pedig jó helyen jártak. Csak annyit
kellett volna tenniük, hogy mélyebbre ásnak. Befordultak egy kanyarban és megtorpantak.
Az alagutat egy kőlap torlaszolta el.
- Zsákutca? - kérdezte Jászon.
- Csak egy akadály - felelte Nico. - Te jössz, Hazel! A lány előrelépett, és a tenyerét a
kőre helyezte. A szikla azonnal porrá omlott. Az alagút megremegett, és a mennyezeten
repedések futottak végig. Frank biztosra vette, hogy mindannyian meghalnak. Csalódás lett
volna, ha így végzik. De a rázkódás szerencsére megszűnt és a por elült. Egy lépcsősor
ereszkedett előttük a mélybe. A mennyezetet tartó abroncsok sűrűbben ismétlődtek, és
fekete kőből voltak. Frank elszédült az ereszkedő boltívek látványától. Mintha egy
végtelenszer megsokszorozódott tükörképet nézett volna. A falfreskón tehéncsorda
baktatott lefelé.
- Utálom a teheneket! - suttogta Piper.
- Egyetértek! - bólintott Frank.
- Hádész csordája. Azt jelképezi, hogy... - kezdte Nico, de Frank közbevágott:
- Oda nézzetek! Az első lépcsőfokon arany kehely állt, pedig az előbb még nem volt ott.
A pohárban sötétzöld folyadék csillogott.
- Hurrá, megtaláltuk a mérget! - mondta mérsékelt lelkesedéssel Leó. Nico felvette a
poharat.
- A Necromanteion ősi bejárata előtt állunk. Odüsszeusz is ellátogatott ide, ahogy más
hősök is, akik a halottaktól szerettek volna tanácsot kérni.
- Mit tanácsoltak nekik? Hogy meneküljenek innen, amíg tehetik? ^suttogta Leó.
- Én is ezt tanácsolnám - motyogta Piper. Nico belekortyolt a kehelybe, és átnyújtotta
Jászonnak.
- Azt tanácsoltad, próbáljak bízni a többiekben, és kockáztassak. Nos, Jupiter fia,
lássuk, mennyire bízol meg bennem! Frank nem tudta, miről beszél Nico, de Jászon
gondolkozás nélkül a kupába kortyolt. A kehely körbejárt, hogy mindenki igyon a méregből.
Frank lába remegni kezdett, a gyomra pedig összeszorult, ahogy közeledett hozzá az ital. Mit
mondana most a nagyanyja? „Hülye gyerek, ha mindenki a kútba ugrik, te is utánuk
ugrasz?!” ő került sorra utoljára. A méregnek olyan íze volt, mint a penészes almalének.
Miután felhajtotta az utolsó kortyot, a kehely füstté változott a kezében. Nico elégedetten
bólintott.
- Ha a méreg nem öl meg bennünket, keresztüljutunk a Necro-manteion első szintjén.
- Csak az elsőn? - kérdezte Piper. Nico Hazelre nézett, és a lépcső felé intett.
- Csak utánad, nővérem! ****** Frank gyorsan elvesztette a tájékozódó képességét. A
járat háromfelé ágazott. Hazel kiválasztotta a megfelelő irányt, de alig indultak el, megint
egy elágazáshoz értek. Az egymásból nyíló alagutakat egyforma kripták tagolták. A falakban
poros mélyedések ásítottak, amikben a halottak maradványai feküdtek. A fülkék bejárata
fölött tehenek, baglyok és nyárfák díszelegtek.
- Azt hittem, a bagoly Minerva szimbóluma - mondta Jászon.
- A bagoly Hádész szent állata. A kuvik kiáltása halált jelent -magyarázta Nico.
- Erre! - mutatott Hazel egy ajtó felé, ami semmiben sem különbözött a többitől. - Ez az
egyetlen átjáró, ami nem omlik ránk.
- Jó választás! - szólalt meg Leó. Frank úgy érezte, mintha fokozatosan távolodna az
élők országától. A bőre égett, talán a méreg mellékhatása volt. Az övén lógó erszény egyre
nehezebb lett. A derengő fegyverek kísértetiesen világították meg társai arcát. Hideg levegő
csapta meg, s ekkor Árész és Mars elhallgatott a fejében. Az oldalsó alagutakból felhangzó
suttogások arra biztatták, hogy menjen közelebb és hallgassa meg őket. Nyilvánvalóan el
akarták téríteni. Végül egy átjáróhoz értek, amin koponya alakú faragások lát-szódtak (de az
is lehet, hogy igazi koponyákkal volt kirakva). Diocle-tianus jogarának bíbor derengésében az
üres szemgödrök mintha pislogtak volna. Frank majdnem beverte a fejét az alacsony kapuba,
amikor Hazel megfogta a karját.
- Állj! Ez a második szint bejárata. Előbb meg kell vizsgálnom! Frank észre sem vette,
hogy belépett rajta.
- Menj csak! - engedte előre a lányt. Hazel megtapogatta a koponyákat.
- Nem érzek csapdát, de valami nem tetszik nekem... Mintha valaki megpróbálna
összezavarni, hogy elrejtse előlem, ami következik. •}'
- Talán a varázslónő, akire Hekaté figyelmeztetett - találgatta Jászon. *t Akit Leó is
látott az álmában. Hogy is hívták? Hazel az ajkába harapott.
- A helyedben nem mondanám ki hangosan. De legyetek résen! Ettől a ponttól kezdve
a holtak erősebbek az élőknél. Frank még csak nem is sejtette, honnan tudja ezt a lány, de
simán elhitte neki. A suttogások erősödtek, az árnyékok mocorogtak. Barátai szemének
járásából arra következtetett, hogy nem csak ő lát furcsa dolgokat.
- Hol vannak a szörnyek? Azt hittem, Gaia egy szörnysereggel védi az átjárót -
gondolkozott hangosan a fiú.
- Nem tudom - felelte Jászon, akinek fehér bőre olyan zöld lett, mint a méreg. - Ennél
még egy nyílt összecsapás is jobb.
- Vigyázz, mit mondasz! - gyulladtak ki Leó ujjai, és Frank életében először örült a
lángoknak. - Bízzunk benne, hogy nem lesz otthon senki. Kihozzuk Percyéket, elpusztítjuk a
Kaput, és leléce-lünk. Útközben talán beugrunk az ajándékboltba.
- Szerintem is így lesz - motyogta Frank. Az alagút megrázkódott, törmelék potyogott a
nyakukba. Hazel megfogta Frank kezét.
- A francba! Ennek az alagútnak nem sok időt adok.
- Ismét kinyílt a Halál Kapuja - mondta Leó.
- Tizenöt percenként nyílik - észrevételezte Piper.
- Tizenkét percenként - javította ki Nico, de nem árulta el, honnan tudja ilyen
pontosan. - Sietnünk kell! Percy és Annabeth már a Kapunál van. Veszély leselkedik rájuk.
Érzem. Minél mélyebbre értek, annál tágasabb lett a folyosó. A hat méter magas mennyezet
freskója nyárfákon ülő baglyokat ábrázolt. A tágabb tértől meg kellett volna könnyebbülnie,
de Frank csak arra bírt gondolni, mekkora helyzeti előnyt jelent a szörnyeknek és az
óriásoknak. Nemcsak elfértek az alagútban, de meg is lapulhattak a sötét sarkokban.
Bármikor lecsaphatnak rájuk, és körbe-vehetik őket, mielőtt visszavonulót fújhatnának.
Frank minden porcikája azt diktálta, hogy meneküljenek. Csak azért nem látják a szörnyeket,
mert azok a megfelelő alkalomra várnak. A fiú tisztában volt ezzel, de semmit sem tehetett
ellene. Meg kell találniuk a Halál Kapuját. Leó közelebb tartotta a lángokat a falhoz. Görög
graffitiket látott. Nem tudott görögül, de biztos volt benne, hogy imák vagy halottakhoz szóló
könyörgések, amiket a zarándokok írtak a falra. Az alagút padlóján kerámiatörmelék és
ezüstpénz hevert szanaszét
- Mik ezek? Felajánlások? - kérdezte Piper.
- Ha azt akartad, hogy az ősöd megjelenjen neked, áldozatot kellett bemutatnod -
tájékoztatta Nico.
- Akkor azt ajánlom, hogy ne ajánljunk fel semmit! - mondta Jászon, és ezzel senki sem
vitatkozott.
- Az alagút innentől kezdve veszélyessé válik - figyelmeztette őket Hazel. - Különösen a
padló. Figyeljétek, hová lépek! Hazel továbbindult. Frank követte. Nem azért, mert annyira
bátor lett volna. Közel akart maradni Hazelhez, ha a lánynak szüksége lenne rá. A fejében
vitatkozni kezdtek a háborúistenek. Érezte, hogy a veszély nagyon közel van. Faj Csang. Frank
megdermedt. Nem Árész vagy Mars hangja volt A közvetlen közeléből érkezett, mintha
valaki a fülébe suttogná a nevét. -Mi a baj, Frank? Állj meg egy pillanatra, Hazel! - suttogta
Jászon.
- Semmi - motyogta Frank -, csak... Pülosz - folytatta a hang. - Püloszban várlak. Frank
úgy érezte, mindjárt visszaöklendezi a mérget. Párszor megijedt már életében, sőt, még a
halál istenével is szembenézett. A hang máshogy ijesztette meg. Úgy járta át a csontjait,
mintha mindent tudna róla. Ismerné az átkát, a történetét és a jövőjét. A nagyanyja sok
áldozatot mutatott be az ősöknek. Kínai dolog volt. A kedvükben kellett járni a szellemeknek.
Komolyan kellett őket venni. Frank mindig butaságnak gondolta nagyanyja babonásságát. De
most már másképp vélekedett. Biztos volt benne, hogy az egyik őse szólította meg.
- Ne mozdulj, Frank! - riadt meg Hazel. Észrevette, hogy a fiú ki akart lépni a sorból. A
túléléshez át kell venned a vezetést - mondta a hang. - A kellő pillanatban indíts támadást!
- Én legyek a vezér? - kérdezte hangosan. De a hang már eltűnt. Frank rögtön érezte is
a hiányát: a levegő hirtelen szárazzá vált.
- Mi van, nagyfiú? Jó lenne, ha nem hoznád ránk a szívinfarktust! - morgolódott Leó. A
barátai aggódva vizslatták Frankét.
- Minden rendben, csak egy hangot hallottam. Nico bólintott.
- Én figyelmeztettelek. És ez csak rosszabb lesz. Talán, ha... Hazel feltartotta a kezét.
- Itt várjatok! Franknek nem tetszett, hogy a lány egyedül vág neki az alagútnak.
Huszonháromig számolt el, mire Hazel visszatért. Arca ijedt volt és sápadt.
- Elég félelmetes terem vár ránk - figyelmeztette a többieket. - De ne tojjatok be!
- Inkább tojjuk le? - próbált viccelődni Leó. A kamra kör alakú volt és egy szentély
belsejére emlékeztetett. A mennyezet olyan magasan lebegett, hogy elveszett a sötétben.
Alagutak vezettek ki belőle, és mindből kísérteties hangok szűrődtek. De Frankét a padló
akasztotta ki. Emberi csontokból - csípő-csontokból, combcsontokból, bordákból - és
drágakövekből ki' rakott mozaik tárult eléjük, ami egymásba fonódó és a kincsüket
védelmező csontvázakat ábrázolt. A haláltánc a gazdagság hiába' valóságát ábrázolta.
- Ne nyúljatok semmihez! - figyelmeztette őket a lány. ,
- Eszembe sem jutott - felelt Leó. Jászon a járatokat vizsgálta.
- Merre? Nico első alkalommal bizonytalanodott el.
- Ez lehetett az a terem, ahol a papok a leghatalmasabb szellemeket megidézték. Az
egyik alagút a harmadik szintre vezet, Hádész oltárához. Csak azt nem tudom, hogy melyik...
- Szerintem az - mutatott Frank az egyik kijáratra. Az alagút szájában egy római légiós
szelleme integetett feléjük. Az arca homályos volt, de Franknek az volt az érzése, hogy őt
nézi.
- Miért éppen az? - kérdezte Hazel.
- Nem látod a szellemet? - kérdezte Frank.
- Miféle szellemet? - értetlenkedett Nico. Oké. Ha szellemeket lát akkor is, amikor az
Alvilág gyermeke nem, akkor nagy gáz van. Úgy érezte, mintha a padló remegne alatta. Aztán
rájött, hogy valóban remeg.
- Ki kell jutnunk! Arra! - mutatta az utat Frank, és már lódult is volna, ha Hazel nem
vetődik rá.
- Én megyek előre! A padló nem stabil, és csak az istenek tudják, mi van alatta.
- Akkor vezess! Lekapta az íját a válláról, és maga előtt terelte vele a lányt. Leó
mögöttük loholt, és megpróbált világítani nekik. A többiek automatikusan hátvédekké váltak.
Frank megijesztette a társait, de nem bánta, mert csak másodperceik voltak hátra. A légiós
szelleme eltűnt. A termet hangos üvöltés rázta meg Több tucat vagy több száz ellenség
érkezett minden irányból. Frank felismerte a földszülöttek öblös hangját, a griffek visítását és
a kük-lopszok torokhangú harci kiáltását. Új Rómából emlékezett ezekre a hangokra. A terem
felerősítette lármájukat, ami még a háborúistenek veszekedését is elnyomta.
- Ne állj meg, Hazel! - parancsolta Nico, és kirántotta övéből a jogart. Piper és Jászon
kivont karddal fogadta a járatokból kiözönlő szörnyeket. A hatkarú földszülöttek köveket
hajítottak feléjük, amik úgy törtek szét a drágakövekkel és csontokkal kirakott padlón,
mintha jégből lettek volna. A mozaikon repedés futott Leóék felé. Nem volt idő a
mérlegelésre. Frank az alagút felé lökdöste a barátait, ahol az előbb a kísértet állt. A fejük
fölött kövek és lándzsák suhantak.
- Gyerünk! - kiáltotta Frank. Hazel és Leo beiszkolt a szörnymentes alagútba. Frank
nem tudta eldönteni, hogy a kihaltság jó jelnek számít-e. Leó két méter után megpördült.
- És a többiek? A kamra megrázkódott. Frank visszanézett, és a bátorsága elszállt.
Akkor vette észre, hogy a termet tizenöt méteres szakadék szelte ketté, amit két kőhíd
kötött össze. A szörnyek a túloldalon maradtak. Üvöltöttek idegességükben, és utánuk
dobáltak mindent, ami csak a kezük ügyébe akadt, beleértve a kisebb társaikat is. Néhányan
megpróbáltak átkelni a hídon, recsegett-ropogott a súlyuk alatt. Jászon, Piper és Nico a
szakadék feléjük eső oldalán állt. Ez jó hír volt. De az már nem annyira, hogy küklopszok és
pokolkutyák állták körbe őket. Az oldalsó járatokból újabb szörnyek érkeztek. Griffek
köröztek a levegőben, de nem mertek leszállni az omladozó padlóra. Nyilvánvalónak látszott,
hogy a három félisten soha nem éri el az alagutat. Ha Jászon segítségével repülni
próbálnának, akkor is leszedik őket. Franknek eszébe jutottak őse szavai: „Vedd át a
vezetést!”
- Segítenünk kell nekik - mondta Hazel. Frank agya vadul járt, és számításokat készített.
Pontosan látta, mi fog történni. Hol és mikor ütköznek túlerőbe, és hogyan fognak itt veszni.
Hacsak nem változtatja meg az arányokat.
- Nico, a jogart! - kiáltotta. Nico felemelte Diocletianus hagyatékát, és a kamra lila
fénybe borult. A szakadékból szellemek másztak ki, a falakon kísértetek szivárogtak át. Egy
állig felfegyverzett római légió. Ezután testet öltöttek és sétáló hullákká változtak, de látszott
rajtuk a zavarodottság. Jászon latinul kiáltott rájuk, megparancsolta nekik, hogy álljanak
csatasorba és támadjanak. De a halottak ugyanolyan bamba képpel mászkáltak a szörnyek
között, és így csak időleges zavart okoztak soraikban. Frank Hazel és Leó felé fordult.
- Menjetek tovább! Házéit meglepte a parancs.
- Nem!
- Nincs más lehetőség! - Frank nehéz szívvel mondta ki ezeket a szavakat, de nem
tehetett mást. - Keressétek meg a kaput, és mentsétek meg Pernyéket!
- Bukj le! - kiáltotta Leó, miután átnézett Frank válla fölött, aztán Hazellel együtt
bevetette magát az alagútba. Frank hasra vetődött. Újabb kőzápor zúgott el felette. Mire
köhögve és porosán felállt, az alagút bejáratát törmelék torlaszolta el.
- Hazel, Leo! - suttogta, és csak reménykedhetett benne, hogy barátai életben
maradtak a törmelékrakás túloldalán. Nem lehetett másképp. Szívében fellángolt a düh, és
megrohamozta a szörnyeket.

LXVII* + FRANK
Frank nem volt nagy szellemszakértő, de szerinte a halott légionáriusok mind félistenek
lehettek, mert súlyos hi-peraktivitási zavarral küszködtek. Miután kimásztak a szakadékból,
ide-oda járkáltak, egymással kötekedtek, vagy merő szórakozásból visszalökték társaikat a
mélybe. Nyílvesszőket lődöztek a levegőbe, mintha legyekre vadásznának, és néha - egészen
véletlenül - az ellenség irányába hajítottak egy lándzsát, egy kardot vagy egy társukat. De a
szörnyhadsereg száma és dühe egyre nőtt. A földszülöttek sziklákkal sorozták meg a
zombiharcosokat, amitől azok darabokra hulltak. Felemás lábú és lángoló hajú démonok
(Frank empúszákra tippelt) csattogtatták fogaikat, és parancsokat osztogattak a többi
szörnynek. A küklopszok megpróbáltak átkelni a hidakon, miközben a fókatestű és
emberszerű lények - Frank tudta, hogy telkhinek, mert látott ilyen szörnyeket Atlantában -
görögtüzes palackokat hajítottak át a szakadékon. Vad kentaurok bukkantak fel, akik lángoló
nyílvesszőket lőttek át a szakadékon, és kegyetlenül eltaposták a patáik alá kerülő légiósokat.
Érdekes módon minden ellenségüknél volt valamilyen lángoló fegyver. Frank a tűzálló
erszény ellenére sem örült ennek. Átnyomult a halott légiósok sorain, és ellőtte az összes
nyílvesszőjét, miközben a barátai felé araszolt. Kicsit későn jött rá, hogy elfelejtett sárkánnyá
vagy medvévé változni. De alig futott végig agyán a gondolat, fájdalom hasított a karjába.
Megbotlott, és döbbenten látta a bal bicepszéből kimeredő nyílvesszőt. Ingujját átitatta a
vér. Egy másodpercig megszédült a látványtól. De leginkább dühös volt. Megpróbált
sárkánnyá változni, de a fájdalom meggátolta az összpontosításban. Sebesülten nem volt
képes az alakváltásra. Legalább most már ezt is tudom - gondolta. Elhajította az íját, és
felkapott egy kardot, ami egy hüllőszerű, kígyófarokban végződő női harcosé volt. Utat
vágott magának. Megpróbált nem gondolni a karjáról csöpögő vérre és az égető fájdalomra.
Nico öt méterre állt tőle. Egyik kezében a fekete kardot forgatta, a másik kezével magasra
tartotta a jogart. Egyre csak kiabált a légiósoknak, de ők a fülük botját sem mozdították. Nem
lep meg - gondolta Frank. A srác görög. Jászon és Piper Nico mögött állt. Jászon
széllökésekkel hárította a feléjük repülő lándzsákat és nyílvesszőket. Az egyik görögtüzes
üveget egy köröző griff torkába lökte. A lény felrobbant, és maradványai a mélységbe
zuhantak. Piper nagy hasznát vette új kardjának, amíg a másik kezével ételeket lőtt a
bőségszaruból. Sonkát, grillcsirkét, almát és narancsot használt légvédelmi lövedék gyanánt.
A szakadék fölött görögtü-zek, szétrobbanó sziklák és különböző ételek szolgáltattak
látványos tűzijátékot. De Frank barátai fáradtak. Jászon arcán máris izzadság gyöngyözött. -
Alakzatba állni! - kiáltotta latinul, de a halott légionáriusok rá sem bagóztak. Néhányuk
véletlenül eléjük tántorgott, és testével felfogta a lövedékeket. Olyan gyorsan csappant a
létszámuk, hogy hamarosan alakzatba se tudtak volna rendeződni.
- Utat! - kiáltotta Frank, és legnagyobb megdöbbenésére a halott légiósok szétváltak
előtte. Üveges szemmel várták újabb utasításait. - Csodás... - motyogta a fiú. Mars
Velencében figyelmeztette, hogy hamarosan ki kell próbálnia magát igazi vezetőként. Az őse
arra kérte Frankét, hogy vegye át a vezetést. Ha a halott légiósok nem hallgattak Jászonra,
miért figyeltek rá? Mert Mars gyermeke, vagy azért, mert... Az igazság mellbe vágta. Jászon
többé már nem római. A Félvér Táborban eltöltött idő megváltoztatta. Reyna tudta ezt, és
láthatóan a halott légionáriusok is. Ha Jászont már nem veszi körbe a római vezetők aurája,
akkor... Frank a barátai felé indult, akikre időközben egy küklopszosztag rontott. Felemelt
karddal hárította egy félszemű buzogányát, aztán combon döfte és a szakadékba lökte
ellenfelét. Újabb küklopsz támadt rá, de Frank felnyársalta. A vérveszteségtől egyre
erőtlenebbnek érezte magát. Látása elhomályosult, a füle csengett. Jászon szelet kavart,
hogy kivédje a lövedékeket. A másik oldalon Piper kiabálta varázsbeszéddel átitatott
parancsait. Arra biztatta a szörnyeket, hogy támadjanak egymásra, és ugorjának fejest a
szakadékba.
- Nagyon jó mulatság lesz! - biztosította a hitetlenkedőket. Néhány szörny hallgatott
rá, de a gödör túlsó felén álló empúszák hatástalanították a lány szavait. Úgy látszik, ők is
varázsbeszédet használtak. A szörnyek olyan szorosan körbevették Frankét, hogy a kardját
alig tudta forgatni. A leheletük és testszaguk bűzétől majdnem elájult. Még a vérveszteségre
sem volt szüksége hozzá. Mit tegyen? Volt egy terve, de gondolatai megzavart birkanyájként
futottak szét.
- Rohadt szellemek! - mérgelődött Nico.
- Nem hallgatnak senkire! - mondta Jászon. Erről volt szó. Csak Frankre. Minden erejét
összeszedte, és felkiáltott:
- Pajzsokat összezárni! A zombik sorba rendeződtek, és összezárt pajzsokkal
védővonalat alkottak. Az volt a baj, hogy olyan lassan mozogtak, mint az alvajárók, és csak
néhányan hallgattak rá.
- Hogy csináltad ezt. Frank? - rökönyödött meg Jászon. Frank szédelgett a fájdalomtól.
Nagyon kellett erőlködnie, hogy ne ájuljon el.
- Én vagyok a rangidős római tiszt. Nem ismernek fel téged. Jászon elhúzta a száját, de
nem lepte meg a dolog.
- Hogy segíthetünk? Frank nem tudta. Egy griff suhant el felette, és majdnem lefejezte
a karmával. Nico oldalba vágta a jogarral, és a szörny a falnak csapódott.
- Orbem formate! - parancsolta Frank. A zombik védvonalat képeztek körülöttük.
Néhány másodpercre kifújhatták magukat, de túl sok volt az ellenség, és a légiósok többsége
most is álmatagon ténfergett.
- A rendfokozatom - döbbent rá Frank.
- Mi van vele? - kérdezte Hazel.
- Csak egy centurio vagyok! Jászon latinul káromkodott.
- Nem vagy képes irányítani egy egész légiót. Nem elég magas a beosztásod. Nico a
következő griffet fekete kardjával semmisítette meg.
- Akkor léptessétek elő, a fenébe is! Frank agya csigalassan vánszorgott. Nem értette,
mit akar mondani Nico. Léptessék elő? Hogyan és hova? Jászon elkiáltotta magát a
legkatonásabb hangján:
- Frank Csang! Én, Jászon Grace, a Tizenkettedik Légió fulmi-nata praetora kiadom
utolsó parancsomat. Lemondok a javadra a tisztségemről, és átadok minden ezzel járó
hatalmat. Vedd át a légió irányítását! Frank úgy érezte, mintha kinyílt volna egy ajtó, az
alagutakon friss levegő söpört át. Hirtelen nem számított a karjába fúródott nyílvessző. A
gondolatai kitisztultak. A látása kiélesedett. Árész és Mars duettben ordibált a fejében:
„Nyomd le őket!” Frank alig ismerte fel a saját hangját, amikor elkiáltotta:
- Légió! Agmen formate! Minden halott légiós előrántotta a kardját, és felemelte a
pajzsát. Frank felé indultak, és ellökdösték maguk elől a szörnyeket. Négyzetes alakzatba
rendeződtek, és olyan szorosan összezárták a pajzsaikat, hogy nem jutott át rajtuk semmi és
senki.
- íjászok! Eiaculare flammas! Nem igazán hitt benne, hogy működni fog. A zombik íjai
nem lehettek túl jó állapotban. De legnagyobb meglepetésére a szellemíjászok az idegekre
tették a nyílvesszőket, amik egyszerre meggyulladtak, és halálos ívben a szörnyekre lőtték
őket. A küklopszok és a kentaurok felbuktak. Az egyik telkhin sikítva körberohant egy égő
vesszővel a homlokában. Frank nevetést hallott a háta mögül. Nem akart hinni a szemének,
amikor hátranézett. Nico di Angelo tényleg mosolygott.
- Ez az! Most fordult a kocka!
- Cuneum formate! - kiáltotta Frank. - Támadás pilummal! A zombik maguk elé
tartották lándzsáikat. Ék alakú sündisznó- ra hasonlítva benyomultak az ellenség közé. A
földszülöttek felüvöltöttek és sziklákat dobáltak. A küklopszok bunkósbottal és ököllel estek
a pajzsoknak, de a zombik többé nem voltak papírkatonák. Emberfeletti erővel
rendelkeztek,^ a legvadabb támadásoktól sem inogtak meg. A padlót hamarosan vastagon
borította a szörnypor. A lándzsák úgy rágták át magukat az ellenségen, mint egy óriás
fogsora. Ogrék, kígyónők és pokolkutyák buktak el. Frank íjászai kilőtték a levegőben köröző
grif-feket, és nagy kavarodást okoztak a szakadékon átkelő szörnyek között. Frank katonái
átvették az irányítást a két részre szakadt kamra feléjük eső partján. Az egyik kőhíd
összeomlott, de a másikon változatlanul áramlottak a szörnyek. Franknek ezt a forgalmat is
le kellett állítania.
- Jászon! - kiáltotta. - Átrepítenél néhány légionáriust a szakadék túloldalára? Az
ellenség bal szárnya nagyon gyenge, látod? Küldj oda párat! Jászon elmosolyodott.
- A legnagyobb örömmel! Három halott légionárius a levegőbe emelkedett, és átrepült
a szakadékon, majd újabb három csatlakozott hozzájuk. Végül maga Jászon is követte őket,
és nekiláttak lekaszabolni a döbbent telkhi-neket. Az ellenség soraiban eluralkodott a
félelem.
- Ébressz több halottat, Nico! Erősítésre van szükségünk! - kiáltotta Frank.
- Azt csinálom! - emelte fel a szinte feketén derengő jogart. A falakból újabb római
katonák szivárogtak elő, hogy csatlakozzanak a harchoz. A szakadék túlsó peremén tovább
visítoztak az empúszák. Frank nem értette a nyelvüket, de tudta, mit mondanak: bátorították
a szörnyeket, hogy folytassák az átkelést.
- Piper! Foglald le az empúszákat! Kelts zűrzavart! - hangzott Frank következő
parancsa.
- Azt hittem, már sohasem kérsz meg rá. - Piper csajos dumával kezdte bosszantani az
empúszákat: - Elmosódott az arcfestéked. A barátnőid csúnyának neveznek a hátad mögött.
Folyton pofákat vág a társad, ha nem figyelsz oda. - A démonhölgyeket hamarosan annyira
lekötötte az egymással való rivalizálás, hogy elfelejtettek parancsokat osztogatni. A légiósok
tovább folytatták az előrenyomulást. Át kellett venniük a hidat, mielőtt Jászon túlerővel
szembe. - Jöhet a frontális támadás! - döntött Jászon, és kölcsönkardjá-val a kezében, kiáltva
harcba rohant.

LXVIII + FRANK
Frank nem vette észre, hogy világít. Jászon később tájékoztatta róla, hogy Mars megint
vörös köpenybe burkolta, mint Velencében. A lándzsák nem árthattak neki. De még a kövek
is lepattantak róla. Hiába meredt ki egy nyílvessző a bicepszéből, Frank még soha nem érezte
magát ennyire erősnek. Két küklopszot pillanatok alatt legyőzött. Az elsőt egyetlen csapással
kettényeste. A második hiába kezdett el hátrálni. Frank kivágta alóla a lábát, és a szakadékba
zuhant. A szörnyek visszavonulót fújtak volna, de a légió megsemmisítette őket. - Testudo
formation! - kiáltotta Frank. - Sorba állni! Frank lépett először a hídra, a többiek pedig
követték. Pajzsaikat úgy illesztették össze, hogy védve legyenek a támadástól. Miután az
utolsó katona is áthaladt rajta, a híd a sötétségbe zuhant, de már nem volt rá szükség. Nico
újabb és újabb légiósokat idézett. A történelem folyamán sok ezer római szolgált és halt meg
Görögországban. Most Dioc-letianus jogarának hívására visszatértek. Frank mindent
elpusztított, ami az útjába került. - Elégetlek! - vinnyogta egy telkhin, és kétségbeesetten
hadonászott egy görögtüzes üveggel. - Tűz van nálam! Frank kettévágta, aztán a szakadékba
rúgta az üveget, mielőtt becsapódott volna. Az egyik empúsza karmai a mellkasába vájtak, de
Frank semmit sem érzett. Kettévágta a démont, és továbbsétált. A fájdalom nem számított.
A bukás elképzelhetetlen volt. Végre azt tette, amire született: egy légiót irányított, és Róma
ellenségei ellen harcolt. Megvédte az örökségüket és a társai életét. Most már praetor volt.
Csapatai elsöpörték az ellenséget, és megakadályozták, hogy újra támadjanak. Jászon és
Piper mellette harcolt, és sértésekkel hergelték az ellenséget. Nico az utolsó földszülötteket
változtatta nedves agyaggá a kardjával. A csata véget ért - Frank alig bírta felfogni. Piper
levágta az utolsó empúszát, aki egy halálkiáltás után azonnal porrá lett.
- Te égsz, Frank! - figyelmeztette Jászon. Frank végignézett magán. Néhány olajcsepp a
nadrágjára eshetett, mert füstölgött. Mielőtt leégett volna róla a gatya, gyorsan eloltotta a
tenyerével. Különösebben nem aggasztotta az eset. Leónak köszönhetően nem kellett többé
tartania a tűztől. Nico megköszörülte a torkát.
- Meg egy nyílvessző áll ki a karodból.
- Tudom - törte le a szárát, majd egy mozdulattal kihúzta a hegyét. Nem érzett semmit
egy kis bizsergésen kívül. - Semmiség. Piper ambróziával kínálta, és bekötötte a sebét.
- Csodálatos voltál. Ijesztő, de csodálatos. Frank próbálta felfogni a szavakat, az ijesztő
jelző valahogy nem illett rá. ő csak Frank, és kész. Az adrenalin eltűnt a testéből.
Körbenézett, és azon tűnődött, hová lett az ellenség. A fegyvereiket lógató, halott légiósokon
kívül nem látott más szörnyet. Nico feltartotta a jogarát. A gömbje már nem égett.
- A csatának vége, a halottak visszatérnek oda, ahonnan jöttek. Frank szembenézett a
zombikkal.
- Légionáriusok! - A zombikatonák kihúzták magukat. - Jól harcoltatok. Pihenj, oszolj!
Csont-, páncél-, pajzs- és fegyverhalmokká omoltak, aztán a maradványaik is porrá lettek.
Frank ekkor úgy érezte, mintha ő is porrá válna. Sérült karja az ambrózia ellenére is sajgott.
Szempillája le akart csukódni. Mars áldása eltűnt, és teljesen leeresztett. De a munkának
még nem volt vége.
- Meg kell keresnünk Házéit és Leót! A barátai átnéztek a szakadék túlsó partjára. Az
alagút bejáratát több tonna törmelék zárta el.
- Nem mehetünk arra - gondolkozott Nico hangosan. - Talán ha...:- .i* Váratlanul
elvesztette az egyensúlyát, és ha Jászon nem kapja el, a földre zuhan.
- Mi a baj, Nico? - kérdezte ijedten Piper.
- A Kapu. Valami történik. Percy, Annabeth. Sietnünk kell!
- Hogy folytassuk az utat, ha az alagút bezárult? - kérdezte türelmetlenül Jászon. Frank
összeszorította az állkapcsát. Nem fog itt szobrozni, amikor a barátainak szüksége van rá.
- Nehéz lesz, de talán meg tudom oldani a problémát.

LXIX- + ANNABETH
Annabeth nem érezte megtisztelőnek, hogy maga Tar-tarosz öli meg őket. Amikor felnézett
a feketén kavargó arcra, arra gondolt, hogy szívesebben halna meg hétköznapibb módon.
Mondjuk, leesne a lépcsőn, vagy álmában halna meg, nyolcvanévesen, egy Percyvel eltöltött,
csendes élet után. Ez már sokkal jobban hangzott. Annabeth nem először nézett szembe
olyan ellenséggel, akit erővel nem győzhetett le. Ilyenkor bevetette az Athéné-dumát. De
most meg sem tudott szólalni. Még a száját sem volt képes becsukni. Úgy nyáladzott, mint
Percy szokott álmában. Homályosan tudatában volt a körülötte szálldosó szörnyeknek, de az
első kiáltás után meglepően csendesek maradtak. Távolságot tartottak tőlük, Tartarosz
parancsára vártak. A mélység ura fekete karmait vizsgálta. Mivel arca nem volt, csak a válla
büszke feszüléséből lehetett kikövetkeztetni, hogy elégedett a látvánnyal. Néha jó testet
ölteni. Ezekkel a kezekkel cafatokra szaggathatlak benneteket. Úgy beszélt, mintha visszafelé
játszanának le egy hangfelvételt Mintha a szavait nem kiköpné, hanem elnyelné örvénylő
pofája. Igazság szerint minden Tartarosz arca felé áramlott A sápadt fény, a mérgező felhők,
a szörnyek eszenciája és Annabeth megcsappant életereje is. A lány tudta, hogy most
mondania kéne valamit de ösztönei azt diktálták, hogy semmi olyat ne tegyen, amivel
magára vonhatja az isten figyelmét. Különben is, mit mondhatna neki? Fenyegesse meg?
Mivel? Eddig is csak azért maradtak életben, mert Tartarosz úgy döntött, saját kezűleg végez
velük, és kiélvezi, hogy alakot öltve szétszaggatja őket. Annabeth biztos volt benne, hogy
Tartarosz egyetlen gondolatával meg tudná őket semmisíteni, ahogy Krioszt és Hüperiónt is
megölte. Vajon egy ilyen csapás után újjá lehet születni? Annabeth nem akarta megtudni.
Percy valami olyasmit tett mellette, amit még soha. Elejtette a kardját. Kihullott a kezéből, és
tompán puffanva a földre hullt. A Halálköd már nem fedte el az arcát, mégis úgy nézett ki,
mint egy hullajelölt. Tartarosz sziszegni kezdett. Talán így nevetett. Isteni szaga van a
félelmeteknek! - mondta az isten. - Egyre több előnyét látom a fizikai alaknak. Talán Gaiának
igaza van, hogy fel akar ébredni a szendergéséből. Kinyújtotta vastag, bíbor kezét, hogy
kitépje Percyt, mint egy dudvát, de Bob közbeszólt, és lándzsáját az isten mellkasa elé
tartotta: - Tűnj el! Nincs jogod piszkálni őket! Piszkálni? Én vagyok a sötétség minden
lényének az atyja, szerencsétlen Iapetosz!Azt teszem, amitakarok. Fekete arca most
gyorsabban örvénylett. A vonyító hang olyan hangos lett, hogy Annabeth a fülére tapasztott
kézzel térdre hullt. Bob megbotlott. Életerejének üstökösíarka egyre hosszabb lett, ahogy az
isten pofája beszippantotta. Bob dühösen felhorkant, és döfött. Mielőtt a lándzsa Tartarosz
mellkasába fúródott volna, a mélység ura úgy csapta félre Bobot, mint egy szúnyogot. A titán
elterült. Miért nem válsz porrá? Te egy senki vagy. Gyengébb Kriosznál és Hüperiónnál -
csodálkozott az isten.
- Mert én Bob vagyok - mondta Bob. Tartarosz megint sziszegett: Mi az a Bob, ki az a
Bob?
- őt választottam Iapetosz helyett - felelte a titán. - Nem irányíthatsz engem. Nem
vagyok olyan, mint a testvéreim. Kicsi Bob kibújt Nagy Bob gallérja alól, és gazdája lába elé
ugrott. Felpúpozott háttal fújni kezdett a mélység urára, aztán villogva egy kifejlett kardfogú
tigris csontvázzá változott.
- Van egy macskám is - jelentette be Bob. A többé már nem is olyan kicsi Kicsi Bob
Tartarosz combjába vájta karmát, és felszaladt a páncélszoknya alá. Tartarosz dobbantott
egyet, majd felordított. Már nem tetszett neki annyira, hogy testtel rendelkezik. Bob
kihasználta a pillanatot, és lándzsáját az isten oldalába hajította, pont a mellvért alá.
Tartarosz felordított. Bob felé csapott, de a titán elugrott. Bob kinyújtotta karját, mire a
lándzsa visszatért a kezébe. Annabeth nagyot nyelt a csodálkozástól. Soha nem gondolta
volna, hogy egy seprű ennyi mindent tud. Kicsi Bob leugrott, és gazdája mellé szaladt.
Fogairól arany ikhór csöpögött. Veled végzek először, Iapetosz! - döntött Tartarosz. A páncé-
lomba zárt lelkek között fogsz szenvedni az örökkévalóságig. Tartarosz megdöngette a
mellvértjét. A fémnek nyomódó fehér arcok üvölteni kezdtek. Bob Percy és Annabeth felé
fordult és rájuk vigyorgott. Nem pont ezt a reakciót várták az örökkévaló szenvedéssel
megfenyegetett titántól. - Menjetek a lifthez! Majd én lerendezem Tartaroszt - mondta Bob.
Tartarosz hátravetett fejjel felordított. Olyan erős vákuum keletkezett, hogy beszippantotta
a közelében repkedő démonokat. Lerendezel engem? - gúnyolódott az isten. - Te csak egy
titán vagy, Gaia alsóbbrendű gyermeke! Meglakolsz az önhittségedért Ami a halandóférgeket
illeti... Tartarosz a szörnyseregre bökött, és az állával biccentve magához hívta őket:
Pusztítsátok el őket!

LXX* + ANNABETH
PUSZTÍTSÁTOK EL ŐKET! . Annabeth elég sokszor hallotta már ezeket a szavakat, hogy
kimozdítsa őt a holtpontról. A kardjáért nyúlt, és felkiáltott: - Percy! A fiú felkapta Árapályt.
Annabeth a Halál Kapuját tartó lánchoz futott. Drakóncsontból készült kardjának egyeden
csapásával átvágta a bal oldali kábelt. Percy visszaverte az első szörnycsapatot. Amikor
ledöfött egy arait, feljajdult: - Rohadt átkok! Utána lekaszált fél tucat telkhint. Annabeth a
másik lánchoz ugrott. Az ajtó megrázkódott, és a lift kellemes csendüléssel kinyílt. Bob és
kardfogú cicája Tartarosz lába körül cikázott. Először támadtak, aztán megpróbálták elkerülni
az isten öklét. Nem sok kárt tettek Tartaroszban, de alaposan megtáncoltatták. Az isten
láthatóan nem szokott hozzá, hogy emberi testben küzdjön. Ide csapott és elhibázta, oda
csapott és elhibázta. Újabb szörnyek rohantak az ajtóhoz. Annabeth füle mellett elsuhant
egy lándzsa. A lány megfordult, és hason szúrt egy empúszát, majd a bezáruló liftajtóhoz
ugrott. A lábával tartotta nyitva, miközben folytatta a harcot. Legalább hátulról nem kellett
támadásra számítania.
- Percy! - kiáltotta. A fiú a lifthez futott. Arcáról vérrel kevert izzadság csurgott.
- Jól vagy? - kérdezte a lány. Percy bólintott.
- Csak egy arai újabb átka - döfött le egy griífet a levegőben. -Fáj, de nem halok bele.
Szállj be a liftbe, majd én nyomom a gombot! Annabeth a kardmarkolatával orrba vágott egy
húsevő lovat, mire az eltaposott néhány szörnyet.
- Megígérted, Hínáragy, hogy soha nem válunk el újra!
- Kibírhatatlan vagy!
- Én is szeretlek. A küklopszok falanxa előrelendült, és elsöpörte a kisebb szörnyeket.
Annabeth lélekben felkészült a halálra.
- Gondoltam, hogy az egyszeműek nyírnak ki - morogta. Percy felüvöltött, és a
küklopszok lábánál elpattant egy vörös ér. A szörnyeket beborította a Flegetón. A tüzes víz
meggyógyította a halandókat, de a küklopszok számára nem volt egészséges. Az ár
elemésztette a szörnyeket. Az ér visszazáródott, a küklopszokból nem maradt más pár folton
kívül.
- Menned kell, Annabeth! - mondta Percy. - Nem mehetünk mindketten!
- Maradok! Bukj le! Nem kérdezte, miért. Lehajolt, Annabeth pedig átszaltózott
fölötte.‘Amikor földet ért, levágott egy erősen tetovált ogrét. Várták a következő támadást.
A felrobbanó ér egy időre megái lította a szörnyeket, de hamarosan eszükbe jut majd, hogy
„Hé, m több ezren vagyunk, azok meg csak ketten!”
- Van jobb ötleted? Annabethnek sajnos nem volt. A Halál Kapuja a hátuk mögött állt.
A rémálomból nem nyílt más menekülési útvonal. De néni juthattak fel, ha valaki nem
nyomja tizenkét percig a gombot. Ha úgy lépnek a felvonóba, hogy az irányítófalat védelem
nélkül hagynák, erősen károsodik az egészségük. Ha elengedik a liftet, a Kapu bezárul, és
nélkülük távozik. A helyzet annyira reménytelenül szomorú volt, hogy szinte viccesnek tűnt.
A szörnyek vicsorogva egyre közelebb araszoltak. Bob támadásai egyre lassultak. Tartarosz
kezdte megtanulni, hogyan irányítsa testét. Kicsi Bob tigris alakban újra támadott, de
Tartarosz félreütötte. Bob felkiáltott. Tartarosz kikapta kezéből a lándzsát, és lerúgta a
dombról. Bob úgy döntötte fel a telkhineket, mint a tekegolyó. Add meg magad! -
mennydörögte az isten.
- Nem parancsolsz nekem! - vágott vissza Bob. Akkor halj meg! A titánok számomra
senkik és semmik. A gyermekeim, az óriások, sokkal jobbak nálatok. Erősebbek és
gonoszabbak. Olyan sötétté teszik majd a földet, mint az én világom! Tartarosz kettétörte a
lándzsát. Bob felkiáltott fájdalmában. Kicsi Bob elé ugrott, hogy segítsen, és vicsorogni
kezdett Tartaroszra. A titán nagy nehezen felállt, de Annabeth tudta, hogy a meccsnek vége.
Még a szörnyek is a párbaj felé fordultak, mintha tudnák, hogy az uruk reflektorfénybe
került. Egy titán halála mindenképpen megérdemel némi figyelmet. Percy megmarkolta
Annabeth kezét.
- Maradj itt! Segítenem kell neki!
- Tartaroszt nem tudod legyőzni! Nekünk nem sikerülhet! Igaza volt. Tartarosz külön
osztályt képezett. Erősebb volt az isteneknél és a titánoknál. A félistenek labdába sem
rúghattak mellette. Ha Percy Bob segítségére siet, úgy tapossa el, mint egy hangyát. De
Annabeth tudta, hogy Percy nem hallgat rá. Nem hagyja magára Bobot a végső pillanatban.
Nem vallott volna rá, és Annabeth ezért szerette. Akkor is, ha Percy néha rettentően
bosszantotta.
- Akkor együtt megyünk - döntött Annabeth, mert sejtette, hogy életük utolsó
csatájához érkeztek. Ha itt hagyják az ajtót, soha nem jutnak ki a Tartaroszból. Legalább
egymás oldalán harcolva essenek el. Éppen azt akarta mondani, hogy „Indulás!”, amikor a
szörnyseregen ijedtség futott végig. A távolból sikolyokat, kiáltásokat és dübörgést hallottak,
ami túl gyors volt ahhoz, hogy a talajból hallatszó szívverés legyen. Mintha valami nagy és
nehéz futott volna teljes sebességgel. Egy földszülött úgy repült a levegőbe, mintha
felhajították volna. Világoszöld gáz terjengett a szörnyek felett halálos spray-ként. Akihez
hozzáért, szétfoszlott tőle. A megritkított harcmező túlsó végén Annabeth meglátta a
riadalom okát, és elmosolyodott. A maeóniai sárkány kifeszített gallérral és kitágult
orrcimpával újabb adag mérget lőtt a szörnyekre. A levegő megtelt gyömbér-és fenyőillattal.
Harmincméteres teste végén lengő, terepszínű farkával csapott egyet, és eltörölt egy egész
zászlóaljnyi ogrét. A hátán egy vörös bőrű óriás lovagolt, rozsdaszínű varkocsait virágok
díszítették. Bőrmellényt viselt, és a kezében drakónbordából faragott lándzsát szorongatott.
- Ez Damasztór! - kiáltott fel Annabeth. Az óriás előreszegte fejét.
- Hallgattam a tanácsodra, Annabeth, és új sorsot választottam magamnak.

LXXI. + ANNABETH
Ez meg mi? - sziszegte a mélység fejedelme. - Hogy kerülsz ide, JLs kitagadott gyermek?
Damasztór Annabethre nézett. Az üzenet egyértelmű volt: „Menjetek! Most!” Damasztór
Tartarosz felé fordult. A maeóniai drakón dobbantott egyet és vicsorgott hozzá. —
Nemesebb ellenfelet akartál, apám? - kérdezte hűvösen Damasztór. - Én egyike vagyok
azoknak az óriásoknak, akikre annyira büszke vagy. Szeretted volna, ha harciasabb vagyok?
Azzal kezdem a változást, hogy elpusztítalak. Damasztór előreszegezett lándzsával
támadásba lendült. A szörnysereg hiába akarta útját állni, a maeóniai sárkány mindenkit
palacsintává lapított. A maradékot elsöpörte a farkával és lefröcskölte méreggel. Damasztór
Tartarosz felé döfött, aki hátrálni kezdett. Bob odébb támolygott a tigrisével, és Percy
fedezte őket. Sorra robbantotta fel a vénákat. A szörnyeket vagy a Sztüx semmisítette meg,
vagy a Kókütosz, hiába vinnyogtak reménytelenül és szánalmasan. Akiket a Léthé talált el,
bambán meredtek maguk elé. Azt sem tudták, hol vannak, és kicsodák. Bob a Kapuhoz
sántikált. A sebeiből arany ikhór szivárgott a karjára és a mellkasára. Munkaruhája
cafatokban lógott. Megtört volt, mintha a lándzsája eltörésével Tartarosz benne is
megroppantok volna valamit. Mindezek ellenére mosolygott, és ezüst szemében
elégedettség csillogott.
- Menjetek! Majd én nyomom a gombod
- De nem vagy olyan állapotban, hogy... - meredt rá fiú.
- Percy! - csuklott el Annabeth hangja. Utálta, hogy itt kell hagyniuk Bobot, de tudta,
hogy nincs más választásuk. - Fogadd el!
- Itt akarod hagyni?!
- Itt kell hagynotok! - paskolta meg Percy vállát Bob, és majdnem fellökte. - Én majd
nyomom a gombot, a macskám vigyáz rám. A kardfogú Bob egyetértőn vicsorgott.
- Nektek vissza kell térnetek a földre. Vessetek véget ennek az őrültségnek! Állítsátok
meg Gaiát! A fejük fölött méregtől sistergő és üvöltő küklopszok szálltak el - valószínűleg a
drakón farka adta meg nekik a kezdőlökést. A maeóniai sárkány ötven méterre tőlük
gyomorforgató cuppogások kíséretében úgy taposta a szörnyeket, mint a szüretelők a szőlőt.
A hátán ülő Damasztór válogatott sértéseket vágott Tartarosz fejéhez, és a lándzsájával
egyre távolabb terelte a Kaputól. A mélység urának csizmája krátereket vájt a talajba, amikor
Damasztór felé csapott. Nem ölhetsz meg! Én maga vagyok a gödör. Ennyi erővel a földet is
megpróbálhatnád megölni. Gaia és én elpusztíthatatlanok vagyunk! A birtokunkban vagy!
Damasztór elugrott a lezúduló ököl elől, és nyakon szúrta Tartaroszt. Az isten felnyögött, de
inkább a dühtől, mint a fájdalomtól. örvénylő arcát Damasztór felé fordította, de az óriás
idejében kitért a vákuum elől, így csak néhány szörnyet szippantott be.
- Ne, Bob! - kérte Percy könyörgő szemmel. - Elpusztít, és abból a halálból nincs
visszatérés. Bob vállat vont.
- Ki lát a jövőbe? Mennetek kell. Tartarosznak igaza van. őt nem pusztíthatjuk el. Csak
időt nyerhetünk. Az ajtók megpróbáltak becsukódni, de Annabeth lába nem engedte.
- Tizenkét percet nyerek nektek - erősködött Bob.
- Percy, tartsd az ajtót! - Annabeth Bobhoz ugrott, és megölelte a titánt. Megpuszilta,
de könnyes szemével alig látta Bobot. A titán leharcolt képe tisztítószerektől illatozott:
citromos bútorfényesítő keveredett a padlósúrolóval.
- A szörnyek halhatatlanok - mondta Annabeth, és majdnem felzokogott. - Soha nem
felejtünk el. Damasztórra és rád a legnagyobb hősökként fogunk emlékezni. Mint a legjobb
óriásra és a legnemesebb titánra. Legendátokat továbbadjuk a gyermekeinknek, és egy
napon majd visszatértek. Bob Annabeth hajába kócolt. A szeme sarkából ráncok szaladtak
szét.
- Örülök. Adjátok át az üdvözletemet a napnak és a csillagoknak! Nem ez az utolsó
áldozat, amit meg kell hoznotok Gaia megállítása érdekében. - Bob gyengéden eltolta
magától a lányt. -Nincs több idő. Menjetek! Annabeth megragadta Percy karját, és behúzta a
liftbe. Vetett egy utolsó pillantást a harctérre. A maeóniai drakón úgy rázott meg egy ogrét,
mint egy babzsákot. Damasztór Tartarösz combját szurkálta. A mélység ura a Halál Kapuja
felé fordult, és elkiáltotta magát: Állítsátok meg őket! Kicsi Bob ugrásra készen lekuporodott
és hangosan vicsorgott. Bob Annabethre kacsintott.
- Tartsátok erősen az ajtószárnyakat belülről! Akadékoskodni fognak, szóval csak
erősen! Az ajtók összezárultak.

LXXII* + ANNABETH
Percy, segíts! - kiáltotta Annabeth. A bal oldali ajtópanel ki akart nyílni, és egész testével
neki kellett támaszkodnia, hogy a helyén tartsa. Percy ugyanezt tette a jobb oldalival. A
dolgot nehezítette, hogy nem volt rajtuk kilincs vagy ajtógomb, amibe belekapaszkodhattak
volna. Amikor a lift elindult, az ajtók azonnal remegni kezdtek, és megpróbáltak kinyílni.
Azzal fenyegették őket, hogy kizuhannak valahova az élet és halál közé. Annabethnek már
sajgott a válla. A könnyed liftzene sem segített. Ha a szörnyeknek arról kellett dalokat
hallgatniuk út közben, hogy milyen finom a mojito, és milyen jó elázni a nyári záporban, nem
csoda, ha ölni akartak, mihelyst kiléptek a halandók közé. - Lent hagytuk szegény Bobot és
Damasztórt - nyögte Percy. -Meghalnak értünk, amíg mi... - Tudom! Olimposz isteneire,
tudom! - felelte a lány. Annabeth szinte örült, hogy lefoglalhatja magát az ajtóval. A szívét
markoló félelem megakadályozta, hogy elnyelje a szomorúság. Damasztór és Bob
hátrahagyása a legnehezebb dolog volt, amit életében tett. Emlékezett azokra az évekre,
amikor a Félvér Táborban unatkozott, amíg a társai sorra indultak a különféle küldetésekre.
Hat-hét éves volt, és bántotta, hogy nem bizonyíthatja be rátermettségét. Rá kellett jönnie,
hogy Athéné gyermeke számára a legnagyobb megpróbáltatást nem egy küldetés vezetése,
vagy a halállal való szembenézés jelenti. Hanem hogy a háttérbe vonuljon, és engedje, hogy
más kockáztassa az életét. Ez különösen nehéz, ha egy barátról van szó. El kellett fogadnia,
hogy nem óvhat meg mindenkit, akit szeret. Nem oldhat meg minden problémát. Utálta az
egészet, de nem volt idő önsajnálatra. Kipislogta szeméből a könnyeket.
- Percy, mindjárt kinyílik az ajtó! - figyelmeztette a fiút Anna-beth. A résen ózon szaga
szivárgott be. Vagy inkább kén? Percy az ajtónak nyomta a vállát, és a rés eltűnt. Szeme
dühtől égett. Annabeth remélte, hogy nem rá mérges. Bár azt is megértette volna. Ha ez az
ára, akkor legyen rá mérges.
- Végzek Gaiával! - morogta Percy. - A puszta kezemmel fogom széttépni. Annabeth
bólintott, de eszébe jutott Tartarosz hencegése: sem őt, sem Gaiát nem lehet elpusztítani.
Ekkora erővel szemben még a titánok és az óriások se rúghatnak labdába. A félistenek pedig
egyenesen halálra vannak ítélve. De Bob figyelmeztetése is a fülében csengett. Nem ez az
utolsó áldozat, amit meg kellett hozni Gaia megállítása érdekében. Ezt az igazságot a
csontjában érezte.
- Tizenkét perc - suttogta. - Csak tizenkét perc. Athénéhez imádkozott, hogy Bob képes
legyen a megfelelő ideig nyomni a gombot. Erőért és bölcsességért imádkozott. Azon
tűnődött, mi vár rájuk, ha felérnek a lifttel. Ha a barátai nem értek oda, hogy megvédjék a
másik oldalt, akkor...
- Meg tudjuk csinálni! Meg kell csinálnunk - biztatta Percy.
- Tudom. Megcsináljuk - bólintott Annabeth. Erősen tartották az ajtót. A lift tovább
remegett, és a zene tovább szólt. A mélyben egy titán és egy óriás éppen az életét áldozta a
szökésük sikeréért.

LXXIII. + HAZEL
Hazelt nem tartotta vissza a büszkeség a sírástól. Miután az alagút beomlott, úgy sírt és
kiabált, mint egy hisztis kétéves. Képtelen volt megmozdítani a törmeléket, ami elválasztotta
őt és Leót a többiektől. Ha még egyszer megmozdul a föld, az egész épület a fejükre szakad.
A köveket verte az öklével, és úgy káromkodott, hogy a Szent Ágnes Középiskolában
szappannal mosták volna ki a száját. Leó némán és döbbenten bámult. A lány nem kímélte.
Amikor legutóbb kettesben maradtak, Hazel elrepítette a múltba, hogy megmutassa neki
Sammyt, régi szerelmét, Leó nagyapját. Akkora érzelmi terhet pakolt a fiúra, hogy azt utána
majdnem megölte egy óriás garnélaszörny. Most megint kettesben maradtak, és amíg a
barátaik a szörnyekkel harcoltak, Hazel hisztirohamot kapott. - Bocs - törölte meg az arcát. -
Semmi baj, ennyi kő láttán én is kiakadok - legyintett-Leó. A lány nyelt egy nagyot. - Ha
Frank... - Frank Csangnak van néhány trükkje. Lehet, hogy átváltozik kenguruvá, és lerúgja a
szörnyek fejét. Leo felsegítette a lányt. Hazel a sejtjeit átjáró pánik ellenére is tudta, hogy
Leónak igaza van. Frank és a többiek nincsenek halálra ítélve. Valahogy kikecmeregnek majd
a csávából. Az a legokosabb, ha továbbmennek. Leó arcát tanulmányozta. A haja hosszabb
lett és kócosabb, az arca vékonyabb. Már inkább a tündérmesék manóira emlékeztetett,
mint egy kisördögre. A legnagyobb változás a szemével történt. Folyamatosan mozgott,
mintha követne valamit a horizonton.
- Sajnálom - mondta a lány. Leó felhúzta a szemöldökét. -Mit?
- Hogy...* t; mutatott körbe. - Az egészet. Hogy Sammynek hittelek, és bolonddá
tettelek. Nem akartam, de... Leó megszorította a kezét, de Hazel semmi romantikust nem
érzett benne.
- A gépeket úgy tervezték, hogy működjenek. -Mi?
- Úgy képzelem az univerzumot, mint egy gépet. Nem tudom, ki tervezte. A sors
istennői, vagy az istenek, vagy a nagybetűs isten. A lényeg, hogy az idő nagy részében szépen
elműködik. Akadnak kisebb problémák, időnként eltörik valami, vagy rövidzárlat keletkezik,
de általában minden okkal történik. Nem volt ez másként a találkozásunk esetében sem.
- Benned egy filozófus veszett el - tűnődött Hazel.
- Én csak egy gépészmérnök vagyok. De a nagyapám, Sammy, ismerte a világ
működését. Elengedett téged. Az én feladatom az, hogy biztosítsalak róla, nincs abban
semmi rossz, ha te és Frank együtt jártok. Jó párost alkottok. Ha túléljük, reméljük, boldogok
lesztek. Szegény Csang a cipőjét sem tudja már megkötni nélküled.
- De gonosz vagy! - Hazel úgy érezte, mintha kibomlott volna a feszültség csomója,
amit hetek óta hordozott magában. Leo tényleg megváltozott. Hazel kezdte úgy érezni, jó
barátra lelt.
- Mi történt veled, amíg egyedül voltál? Kivel találkoztál? Leó szeme megrándult.
- Hosszú történet. Majd elmondom, ha kiderült, hogyan végződik.
- Ha az univerzum egy gép, akkor jól fog végződni.
- A próféta szóljon belőled!
- Hacsak nem a te egyik géped - tette hozzá a lány. - Mert a te gépeid mindig máshogy
működnek, mint kéne. Leó kuncogott, aztán tüzet lobbantott a tenyerébe.
- Merre menjünk. Miss Alvilág? Hazel az alagútba nézett. Tízméternyire tőlük négy
kisebb folyosóra ágazott. Egyformák voltak, de a bal oldali hideget sugárzott.
- Arra! Az tűnik a legveszélyesebbnek - döntött a lány.
- Rádumáltál - mondta Leó, és elkezdték alászállásukat. ****** Alig érték el az első
boltívet, az a görény Gale rájuk talált. Hazel lábához dörgölőzött és közben makogott, mintha
azt mondaná: Hol voltál eddig? Késtél.
- Már megint ez a fingós görény - panaszkodott Leo. - Ha a gáza összekeveredik a
lángommal, felrobbanunk. Gale válogatott görénységeket vágott Leó fejéhez. Hazel
elcsendesítette őket. Érezte, hogy a folyosó száz métert ereszkedik, majd egy tágas
kamrában végződik, ahol valami hideg, nehéz és erős várta őket. Hazel nem érzett ilyet
azóta, hogy Alaszkában Gaia zsarolására fel kellett ébresztenie Porphüriónt, az óriások
királyát. Hazel keresztülhúzta Gaia számításait, amikor beomlasztotta a barlangot, és
feláldozta a saját és az anyja életét. Remélte, hogy most más forgatókönyv vár rá.
- Közeledünk, Leo - figyelmeztette a fiút.
- Mihez? Egy női hang visszhangzott a folyosón:
- Gyertek hozzám! Házéit olyan erős hányinger kerítette hatalmába, hogy majdnem
felbukott. A világ hullámzani kezdett. Tájékozódó képessége, ami soha nem hagyta cserben a
föld alatt, most felmondta a szolgálatot. Anélkül, hogy egyetlen lépést tettek volna, száz
méterrel lejjebb értek, a kamra bejáratában találták magukat.
- Már nagyon vártalak benneteket! Hazel körbenézett a teremben, de nem látta a hang
gazdáját. A hely erősen emlékeztette a Pantheonra, de a berendezés „art pokol” stílusú volt.
Az obszidiánfalakat halállal kapcsolatos reliefek díszítették: pestisáldozatok, csatatér
hullákkal, kínzókamrák vasketreceiből kilógó csontvázak stb. A reliefek drágakövekkel voltak
kirakva, ami még kísértetiesebbé tette őket. A terem mennyezete a gofri felületét idézte,
mint a Pantheoné, de a kőlapok itt sírkövek voltak. Hazel eltűnődött, vajon nyugszik-e
mögöttük valaki? összezavart érzékeivel nem tudta megmondani. Nem látott másik kijáratot.
A kupola közepén, ahol a Pantheonban a világosságot szolgáltató lyuk nyílt, kerek, fekete kő
csillogott. Mintha ezzel is azt az érzést akarták volna erősíteni, hogy nincs kiút. Az eget
felejtsd el, csak sötétség van. Hazel szeme a terem közepére siklott.
- Megvan az ajtó - suttogta Leó. Tizenöt méterre tőlük egy liftajtó látszódott. A panelek
ezüstből és vasból készültek. Mindkét oldalról cövekekben végződő, vastag láncok tartották
a keretét. Az ajtó előtti fekete törmelékhalom láttán Hazel egyre növekvő dühvei jött rá,
hogy Hádész egykori oltárában járnak, amit csak azért pusztítottak el, hogy helyet adjanak a
Halál Kapujának.
- Mutassa magát! - kiáltotta Hazel.
- Nem látsz bennünket? - gúnyolódott a hang. - Azt hittem, hogy Hekaté a
rátermettséged miatt választott ki. Hazel gyomra megremegett. Az sem segített az állapotán,
hogy Gale két vakkantás közt pukizott egy hatalmasat. Sötét foltok táncoltak a szeme előtt.
De hiába próbálta meg kipislogni őket, csak tovább nőttek, és a Halál Kapuja mellett
összeolvadtak egy óriássá. Gytius fekete füstlepelbe burkolózott, ahogy a látomásban is, de
Hazel most jobban szemügyre vehette. Lábát szürke pikkelyek borították, izmos felsőtestét
sztűgiai páncél védte, a varkocsait pedig mintha füstből fonták volna. Arca ugyanolyan sötét
volt, mint a Halálé (Hazel jól ismerte a Halált, mert személyesen találkozott vele). A szeme
gyémánthidegen csillogott. Fegyvertelen volt, de ettől nem volt kevésbé ijesztő. Leó
füttyentett.
- Elég nőies a hangod ahhoz képest, hogy ilyen nagydarab vagy.
- Hülye! - sziszegett a női hang. Hazel és az óriás között hullámzani kezdett a levegő, és
megjelent a boszorkány. Elegáns, aranyból szőtt, ujjatlan ruhát viselt. Feltupírozott haját
gyémántok és smaragdok díszítették. A nyakláncán - aminek rubinjai megdermedt
vércseppekre emlékeztették Házéit - Labirintust formázó medál lógott. A nő gyönyörű volt a
maga időtlen és királyi módján. Mint egy szobor, amit csak csodálni lehet, szeretni nem.
Szeme rosszindulatúan csillogott.
- Pasziphaé! - ismert rá Hazel. A nő biccentett.
- Hazel Levesque! Leo köhintett.
- Ti ismeritek egymást? Az Alvilágból?
- Hallgass, te bolond! - Pasziphaé hangja lágy volt, de gonoszsággal átitatott. - Nem
szeretem a félistenfiúkat. Annyira önteltek, pimaszok és rombolók.
- Elnézést, hölgyem, de én spéciéi nem rombolni, hanem építeni szeretek.
Héphaisztosz fia vagyok.
- Annál rosszabb - vágott vissza a varázslónő. - Ott volt például az a nyomorult
Daidalosz, akinek a találmányai csak bajt hoztak a fejemre. Leó pislogott.
- Úgy érti, hogy az a Daidalosz? Akkor tudja, hogy milyenek a feltalálók. Építünk és
javítunk. Meg időnként olajos rongyot tömünk az idegesítő vénasszonyok szájába... Hazel
megérintette Leó mellkasát.
- Elég volt, Leó! - Biztos volt benne, hogy a boszorkány valami gusztustalan dologgá
változtatja a fiút, ha nem fogja be sürgősen. - Bízd rám, oké?
- Hallgass a barátodra! Legyél jó fiú, és hagyd a nőket beszélni! Pasziphaé eléjük sétált,
és szemügyre vette Házéit. Tekintete annyira izzott a gyűlölettől, hogy Hazel bőre bizsergett
tőle. Ügy ontotta magából a varázserőt, mint kályha a forróságot. Arca nyugtalanító volt és
ismerős... De Clytius jobban aggasztotta a lányt. A gigász mozdulatlanul és némán állt a
háttérben, amíg a füst tócsaként a lába köré gyűlt. Ő árasztotta a hideget, amit érzett. Olyan
volt, mint egy hatalmas obszidiándarab, amit Hazel meg sem tud mozdítani: erős,
elpusztíthatatlan és teljesen érzelemmentes.
- A barátja nem túl beszédes - szólalt meg a lány. Pasziphaé hátranézett, és'megvetően
fújt egyet.
- Remélem, nem is fog megszólalni! Gaia kegyesen megengedte, hogy én rendezzelek
le. Clytiust csak biztosítékként küldte. Mint varázslónő a varázslónőnek elárulhatom, hogy
azt ellenőrzi, betartom-e az új úrnőm utasításait. Gaia nagyon ad az ilyesmire. Hazel
ellenkezni akart, ö nem varázslónő. Inkább nem akarta megtudni, mit ért az asszony
„lerendezés” alatt, és arra sem volt kíváncsi, mit tenne az óriás, ha Pasziphaé nem tartaná be
a parancsokat. Kihúzta magát, és megpróbált magabiztosnak tűnni.
- Akármit tervez velünk, nem fog összejönni. Minden szörnyet legyőztünk, amit Gaia
küldött. Ha van egy kis esze, akkor békén hagy bennünket. Gale vicsorogni kezdett, de
Pasziphaé nem ijedt meg.
- Nem sokat nézek ki belőled, de a félisteneknél sohasem lehet tudni - tűnődött el a
varázslónő. - A férjem, Minósz, Zeusz fia volt. Mellesleg Kréta királya. De olyan seggdugasz
volt, mint ez itt! - mutatott Leóra.
- Szegény Minósz, valami nagyon rosszat tehetett, ha magával büntették! - köszörülte
meg a torkát Leó. Pasziphaé orrcimpája megremegett.
- Túl büszke volt, hogy illő áldozatot mutasson be Poszeidón-nak, és az istenek engem
büntettek meg a szemtelenségéért.
- A Minótaurosz - mondta Hazel. A történet annyira gusztustalan volt és groteszk, hogy
Hazelnek mindig be kellett fognia a fülét, ha elmondták a Jupiter Táborban. Pasziphaét
elátkozták, és belezúgott az ura díjnyertes bikájába, majd hamarosan megszülte
Minótauroszt, a félig ember és félig bika lényt. Hazel akkor jött rá, hogy honnan ismerős
Pasziphaé szúrós szeme. A varázslónő szemében ugyanaz a keserűség és gyűlölet égett, mint
Hazel anyja szemében. Legrosszabb pillanataiban ő is úgy nézett gyermekére, mintha az
istenek átka lenne, minden problémájának gyökere. A Minótaurosz története ezért
bosszantotta annyira Házéit. Undorítónak találta a bika és Pasziphaé románcát, de leginkább
az zavarta, hogy egy gyermek - akármilyen gyermek -szörnyeteggé változhat a szülei
szemében, akit egy sorscsapásnak tartanak, és annyira gyűlölnek, hogy jobbnak látják elzárni
a világ elől. Hazel számára Minótaurosz volt a történet legnagyobb vesztese.
- Igen. Elviselheteden szégyen nehezedett rám. Miután a fiam megszületett, és
bezárták a Labrintusba, Minósz levegőnek nézett. Szerinte leromboltam a hírnevét! Tudod,
mi lett Minósszal? Tudod, hogyan bűnhődött? Megjutalmazták! ó lett a halottak bírája az
Alvilágban. A posztot nem mástól kapta, mint az apádtól, Hádésztól!
- Plútót akart mondani, gondolom - felelte Hazel.
- Ne lovagolj apróságokon! Ezért gyűlölöm ugyanúgy az isteneket, mint a félisteneket!
Gaia nekem ígért minden felistent, aki megússza a háborút. Az új birodalmamban
végignézhetem, ahogy lassan elpusztulnak. Csak azt sajnálom, hogy nincs időm rendesen
megkínozni benneteket. A terem közepén álló lift lágyan csengetett. A zöld „FeT-gomb
világítani kezdett. A láncok megcsörrentek.
- Valaki beszállt a liftbe - vont vállat bocsánatkérőn az asz-szony. - Tizenkét perc, és az
ajtó kinyílik. Hazel gyomra annyira remegett, mint a tartóláncok.
- Újabb óriások érkeznek?
- Szerencsére nem. ök már itt vannak, és felkészültek a végső csatára - mosolygott
hidegen Pasziphaé. - A liftet mások használják. Illetéktelen behatolók. Leó előrelépett. Füst
szállt fel az ökléről.
- Percy és Annabeth. Hazel mukkanni sem bírt. Nem tudta, hogy a torkában az a
gombóc örömtől vagy a félelemtől keletkezett-e. Ha tényleg elértek a Halál Kapujához, és
tizenkét perc múlva kilépnek a liftből, akkor... -Ne aggódjatok! Clytius majd gondozásba veszi
őket. Ha a csengő újra megszólal, valakinek a mi oldalunkról is meg kell nyomnia a „Fel”-
gombot, különben az ajtók nem nyílnak ki, és az utasok eltűnnek, megsemmisülnek. Ezért
lehet, hogy Clytius elfelejti megnyomni a gombot. De az is előfordulhat, hogy kiengedi őket,
hogy megvívjon velük. Ez tőletek függ. Hazel szája rézízű lett. Nem akarta megkérdezni, de
nem tehetett mást.
- Hogy érti ezt?
- Csak egy félistenfiúra és -lányra van szükségünk, akiket Athénba vihetünk, és
feláldozhatunk Gaiának a remény ünnepén.
- Szép ünnepség lesz - motyogta Leó.
- Válasszatok! H legyetek azok, vagy a liftben utazó társaitok? - tárta szét a karját a
varázslónő. - Kiderül, hogy ki marad életben tizenkét... pontosabban tizenegy perc múlva. A
teremre sötétség borult.

LXXIV* + HAZEL
Hazel belső iránytűje vadul pörgött. Az 1930-as években az anyja New Orleansban elvitte
egy fogorvoshoz. Ez volt az első és utolsó alkalom, amikor Hazel étert kapott. A fogorvos azt
ígérte, elálmosodik és megnyugszik tőle, de Hazel úgy érezte, mintha „kiszállna” a testéből.
Elvesztette a lelke felett az irányítást, és pánik tört rá. Az éter után három napig
betegeskedett. Most úgy érezte, háromszor annyi étert kapott. Egyik része érzékelte, hogy
továbbra is a teremben van, és Pasziphaé néhány méterre állt tőle. Clytius hallgatagon
várakozott a Halál Kapuja előtt. De a testét beburkoló ködpalást összezavarta Hazel
érzékszerveit. Lépett egyet, és beleütközött egy falba, aminek nem kellett volna ott lennie.
Leó is megérintette a követ. - Ez meg mi? Hol a csudában vagyunk? Kétoldalt falak futottak,
fáklyák sercegtek. A folyosónak penészszaga volt, mint egy régi kriptának. Gale mérgesen
csipogott Hazel vállán, és bőrébe vájta a karmát. - Tudom, hogy csak illúzió - felelte a lány.
Leó az öklével megdöngette a falat. - Illúziónak elég kemény. Pasziphaé kacagott. Hangja
távolinak tűnt:
- Talán egy illúzió, Hazel, talán több annál. Nem látod, mit alkottam? ^Hazel a
szédüléstől állni is alig bírt, nem hogy gondolkozni. Ki akarta terjeszteni az érzékszerveit,
hogy átlásson a Ködön. De nem érzett mást a folyosókon kívül, amik mindenfelé tartottak,
csak előre nem. Véletlen gondolatok villantak fel az agyában, mint a felszínre vetődött
aranyrögök: Daidalosz, a bezárt Minótaurosz. „Lassan fogtok elpusztulni az új
birodalmamban” - ígérte a varázslónő.
- Ez a Labirintus! Maga újrateremtette a Labirintust! - döbbent rá a lány.
- Hogy jutunk ki? - kopácsolt a falon egy kőműves kalapáccsal Leó, aztán összeráncolt
homlokkal a lányra nézett. - Azt hittem, a Labirintus elpusztult a csata után. Daidalosz
életereje táplálta, és a halálakor az alkotása is megsemmisült. Pasziphaé némi rosszallással a
hangjában felkacagott.
- De én még élek. Azt hiszitek, a Labirintus egyedül Daidalosz alkotása volt? Én
sugároztam varázserőt a falaiba. Daidalosz nem vehette fel velem a versenyt! Én vágyók a
halhatatlan varázslónő, Héliosz lánya és Kirké nővére! A Labirintus lesz az új birodalmam!
- Ez csak illúzió! - erősködött Hazel. - Csak össze kell törnünk! De alig mondta ki, a fal
még vastagabb lett, és a penészszag még áthatóbb.
- Már késő, aranyom! A Labirintus feltámadt, és behálózza majd a föld alatti
birodalmat, amíg a földön minden elpusztul! Ti pedig, nyavalyás félistenek, addig tévelyegtek
a folyosóin, amíg éhen nem haltok, vagy ki nem száradtok, és el nem emészt a bánat! Lassú
halálotok lesz. De az is lehet, hogy kegyes leszek, és gyorsan, de annál fájdalmasabban
végzek veletek. Hazel lába alatt szétnyílt a padló. Megragadta Leó karját, és mielőtt a hegyes
karók felnyársalták volna, elrántotta a lyuktól.
- Fuss! - kiáltotta a lány. Pasziphaé nevetése végigvisszhangzott a folyosón.
- Hová futsz? Megijedsz egy illúziótól? Hazel nem felelt. Lefoglalta az életben
maradásért vívott küzdelem. Hátuk mögött sorra ugráltak ki a karók, és fúródtak a plafonba.
Berántotta Leót egy oldalfolyosóba, aztán átugrották egy csapda zsinegét.
- Milyen mély lehet? - lihegte a fiú, miután megtorpantak egy szakadék előtt. Leó
nadrágja elszakadt, amikor majdnem felnyársalta az egyik karó. Hazel érzékei azt súgták,
hogy legalább húsz méter lehet, és az alján folyékony méreg várja őket. De vajon megbízhat
az érzékeiben? Lehet, hogy az új Labirintusban vannak. Hazel úgy vélte, hogy még mindig
ugyanabban a kamrában rohangálnak fel és le, Pasziphaé és Clytius meg jókat röhög rajtuk.
De akár illúzió volt, akár nem, ki kellett jutniuk belőle, mielőtt a csapdák végeznek velük.
- Csak nyolc percetek van, kedveseim - közölte Pasziphaé. -Ha túlélitek, benneteket
áldozunk fel Athénban, és a barátaitokra nem lesz szükségünk. Hajrá! Hazel szíve gyorsan
dobolt. Balra fordult. A fal mögött sejtette a Halál Kapuját. Ha igaza van, Pasziphaé előtte állt
valahol. Hazel szeretett volna áttörni a falon, és a varázslónőre támadni. Nyolc perc múlva a
Halál Kapujánál kell lenniük, hogy kiengedjék a barátaikat. De Pasziphaé egy halhatatlan
varázslónő, több ezer éves tapasztalattal, őt Hazel nem győzhette le pusztán az
akaraterejével. Szkirónt meg tudta téveszteni, de sajnos arról fogalma sem volt, mit akar
látni Pasziphaé.
- Már csak hét perc, gyermekeim! - szomorkodott a varázslónő. Bárcsak több időnk
lenne, még annyi szenvedést tartogatok számotokra! Ez az! - gondolta Hazel. .Tovább kell
futni az útvesztőben, és még veszélyesebbé, még látványosabbá kell tenni a Labirintust, hogy
Pasziphaé inkább a csapdákra, és ne az útvesztő kijáratára figyeljen.
- Ugrani fogunk, Leó! - mondta Hazel. -De...!
- Nem olyan széles, mint amilyennek látszik - fogta meg Leó kezét, aztán nekifutottak.
Amikor a túlpartról visszanézett, semmilyen szakadékot nem látott maga mögött, csak egy
ötcentis rést a padlón.
- Gyerünk tovább! - sürgette Leót.
- Arra a halálba rohantok, pedig már csak hat percetek van -búgta Pasziphaé. A
mennyezet megrepedt a fejük fölött, és a görény ijedten felvisított. Hazel elképzelt egy balra
nyíló alagutat. Egy rossz irányba tartó, még veszélyesebb járatot. A Köd engedett a
parancsának, és megjelent előttük az alagút. Hazel és Leó bevetették magukat.
- Tényleg nem vagytok ügyesek, kedveseim - sóhajtott a varázslónő. Hazelben
felcsillant a remény szikrája. Létrehozott egy alagutat. Apró lyukat fürt a Labirintus
szövetébe. Amikor a padló megremegett, Hazel oldalra ugrott, és magával rántotta Leót is.
Most egy mérges gázzal teli járatot képzelt maga elé. Az útvesztő engedelmeskedett.
- Tartsd vissza a lélegzeted! - figyelmeztette Leót. Bevetették magukat a mérgező
ködbe. Hazel úgy érezte, mintha savval öblögetnék a szemét, de tovább futott.
- Már csak öt perc. Bárcsak tovább nézhetném a szenvedéseteket! - ábrándozott
Pasziphaé. Kijutottak egy másik folyosóra, és végre levegőhöz jutottak. Leó köhögni kezdett.
- Bárcsak befogná a pofáját ez a tyúk! Átbújtak egy fojtózsinór alatt. Hazel elképzelte,
hogy az alagút visszakanyarodik Pasziphaé felé. A Köd engedelmeskedett. Az alagút falai
szűkülni kezdtek. Hazel nem próbálta megakadályozni, sőt, inkább felgyorsította a
közeledésüket. A padló remegett, a mennyezet megrepedezett. Az életükért futottak a
remélhetőleg Pasziphaé felé kanyarodó járaton.
- Roppant sajnálatos. Szívesen megöltelek volna benneteket is és a liftező barátaitokat
is, de Gaia ragaszkodik hozzá, hogy a remény ünnepéig életben tartsak két félistent, akiknek
a vére a mi javunkat fogja szolgálni. Hazel és Leó lefékezett. Olyan széles szakadék tátongott
előttük, hogy Hazel nem látta a túlsó szélét. A sötétségből sziszegés hallatszott. Több ezer
kígyó hangja. Hazel vissza akart fordulni, de az alagút bezárult mögöttük. Egy vékony
párkányon álltak. Gale Hazel vállán rohangált, és nagyokat durrogtatott idegességében.
- Most én jövök! - mondta Leó. - A falak mozgó alkatrészek, biztosan mechanikusak.
Kitalálok valamit!
- Sajnos, nincs visszafelé vezető út. -De...
- Fogd meg a kezem! - mondta a lány. - Háromra!
- De...
- Három! -De! Hazel elrugaszkodott, és maga után rántotta Leót. Megpróbált nem
figyelni a fiú ordítására és a nyakán lógó, bélbajos görényre. Minden erejével a Labirintus
átalakítására összpontosított. Pasziphaé felkacagott. Biztos volt benne, hogy halálra zúzzák
magukat a gödör alján, vagy megmarják őket a mérges kígyók. De Hazel egy lejtős csatornát
képzelt a szakadék túlsó falába, amin keresztül egyenesen Pasziphaé nyakába csúsztak. A
varázslónő feljajdult, amikor ledöntötték a lábáról. Leó az asz-szony mellkasán ült, aztán a
következő pülanatban Pasziphaé, Leó, Hazel és a görény különös Laokoón-csoportot
alkottak. Hazel elő akarta rántani a kardját, de a varázslónő kiszabadult a szorításukból, és
hátrált pár lépést. A frizurája oldalra dőlt, mint egy huzatot kapott emeletes torta. A ruháján
olajfoltok éktelenkedtek, amik Leó szerszámos táskájából kerültek oda.
- Ti szánalmas nyomorékok! - üvöltötte. Az útvesztő eltűnt. Clytius háttal állt nekik, és
a Halál Kapuját nézte. Hazel számítása szerint fél percük lehetett a barátaik érkezéséig.
Házéit kifárasztotta a menekülés és az útvesztő átszabása, pedig egy trükköt még be kellett
vetnie. Eddig sikerült azt mutatnia a varázslónőnek, amit az szeretett volna, most azt kell
mutatnia, amitől Pasziphaé a legjobban rettegett.
- Maga nagyon utálhatja a félisteneket - utánozta Hazel Pasziphaé kegyetlen mosolyát.
- Mert mindig túljárunk az eszén, nem igaz?
- Badarság! Szétszaggatlak benneteket!
- Mindig kihúzzuk a lába alól a szőnyeget - mondta megjátszott együttérzéssel Hazel. -
A férje rútul elárulta. Thészeusz megölte a Minótauroszt és elrabolta a lányát, Ariadnét.
Most meg két genetikai selejt maga ellen fordítja az útvesztőjét. De tudta, hogy ez lesz. Vallja
be, hogy számított a bukásra!
- Halhatatlan vagyok! - vonyította Pasziphaé, és a nyakláncát babrálva megint hátrált
egy lépést. - Nefti állhattok az utamba!
- Dehogynem állhatunk, de maga már nem áll. Nézze csak! -mutatott Hazel a
varázslónő lábára, ami alatt egy csapóajtó jelent meg. Pasziphaé sikítva zuhant a feneketlen
mélységbe, ami nem is létezett. A padló összezárult, és a varázslónő eltűnt. Leó csodálkozva
nézett Hazelre.
- Ezt hogy csináltad?! A lift csengetett. Clytius hátralépett. A barátaik bennragadtak.
- Leó! - kiáltotta Hazel. Tíz méterre álltak a Kaputól, túl messze ahhoz, hogy elérjék, de
Leó előkapott egy csavarhúzót a táskájából, és elhajította, ahogy a tőrt szokás. Reménytelen
dobásnak tűnt. A csavarhúzó elpörgött Clytius mellett, és nekicsapódott a gombnak. A
liftajtó sziszegve kinyílt. Fekete füst csapott ki, és két alak esett ki a kabinból. Percy és
Annabeth olyan mereven terültek el, mint a hullák. Hazel felzokogott.
- Istenek! Leóval Percyék felé lódultak, de Clytius felemelte a kezét, hogy álljanak meg.
Vastag hüllőlábát Percy feje fölé emelte. Az óriás füstköpönyege szétterült a padlón, és
fekete füsttel borította be Percy és Annabeth testét.
- Clytius, maga vesztett! - fenyegette meg Hazel. - Álljon félre az útból, ha nem akarja
úgy végezni, mint Pasziphaé! Az óriás oldalra döntötte a fejét, gyémántszeme csak úgy
csillogott. Annabeth rángatózni kezdett, mintha belenyúlt volna a konnektorba. A hátára
fordult, és fekete füst szállt ki a száján.
- Én nem Pasziphaé vagyok - szólalt meg Annabeth egy ismeretlen hangon, ami olyan
mélyen rezgett, mint a basszusgitár. -Nem nyertél semmit.
- Állj! - Hazel ekkora távolságból is érezte, ahogy lassan kiszáll a lányból az életerő.
Annabeth pulzusa gyengülni kezdett. Akárhogy is préselte ki a szavakat Clytius a lányból,
megölte vele. Clytius bakancsa orrával oldalra fordította Percy fejét.
- Még nem haltak meg - mennydörögtek az óriás szavai Percy szájából. - Egy
halandónak hatalmas sokkot jelent visszatérni a Tartaroszból. Egy darabig nem lesznek
maguknál. Az óriás megint Annabethhez fordult, és füst szállt ki a lány ajkán.
- Összekötözöm őket, és elviszem Porphüriónhoz, Athénba. Tökéletes áldozatok
lesznek. De ez azt jelenti, hogy rátok nincs szükség.
- Tényleg? Te vagy a füst, haver, de én vagyok a tűz! - felelte Leó, és felizzott a keze.
Lángnyelvet küldött az óriás felé, de Clytius aurája azonnal elnyelte. Füstcsík siklott Leó
kezéig, eloltotta a lángokat, és a fiú testét sötétséggel vonta be. Leo a torkát markolászva
térdre rogyott.
- Ne! - ugrott a fiú felé Hazel. Gale a fülébe nyüszített, hogy figyelmeztesse a veszélyre.
- A helyedben nem tenném - dörgött Clytius hangja Leó szájából. — Te nem érted még,
Hazel Levesque. Én minden mágiát kioltok. Elpusztítom a hangot és a lelket. Te nem
szállhatsz szembe velem! Fekete köd terjedt szét a teremben, beborította Annabetht és
Pereyt, aztán Hazel felé kúszott. A vér felzúgott Hazel fülében. Cselekednie kell, de hogyan?
Ha a fekete füst másodpercek alatt kiütötte Leót, mit fog vele tenni?
- Tü-tűz - dadogta vékony hangon. - A tűz a gyenge pontod. Az óriás kuncogott.
- Ebben reménykedtél, mi? Igaz, hogy nem kedvelem a lángokat. De Leo Valdez tüze
túl gyenge nekem. Hazel mögött megszólalt egy lágy, dallamos hang:
- És az én tüzemhez mit szólsz, öreg barátom? Gale felnyiffant, és izgatottan leugrott
Hazel válláról. A kamra bejárata felé iszkolt, ahol egy szőke hajú, fekete ruhás nő állt az
örvénylő Köd közepén. Az óriás hátrálni kezdett, és nekiütközött a Halál Kapujának.
- Te?! - kérdezte Percy szájával.
- Igen, én - felelt Hekaté. Kitárta a karját, és égő fáklyák jelentek meg a kezében. -
Legalább ezer éve nem küzdöttem a félistenek oldalán, de Hazel Levesque bebizonyította,
hogy méltó a segítségemre. Akarsz játszani a tűzzel, Clytius?

LXXV* + HAZEL
Hazel hálás lett volna, ha az óriás sikítva elrohan. Akkor a nap fennmaradó részére
szabadságot vehettek volna ki. De csalódnia kellett. Clytius az égő fáklyák láttán egészen
felélénkült. Akkorát dobbantott, hogy belerázkódott a terem, és majdnem rálépett Percy
karjára. Annabeth és a fiú már alig lát-szódott a füstben. Csak az óriás szeme világított át
rajta. Vakmerő szavak ezek - válaszolt Clytius Leó szájával. - Elfelejtetted, hogy amikor
utoljára küzdöttünk, Héraklész segített neked és Dionüszosz? A két legnagyobb hős. Most
meg ezekkel a vakarcsokkal jössz? Leó eszméletlen teste megrándult a fájdalomtól. - Hagyja
abba! - kiáltotta Hazel. Nem tervezte el, ami ezután történt, csak a barátait akarta megóvni.
Elképzelte, hogy a társai a háta mögé kerülnek. Leó teste eltűnt, és a sarkánál jelent meg
újra. Ugyanez történt Pernyékkel is. A Hazel körül szálldosó Köd beburkolta őket. Amikor a
Köd Clytius füstjéhez ért, sisteregni kezdett, mint a tengerbe ömlő láva. Leó kinyitotta a
szemét, és levegő után kapott. - Mi történt?! Annabeth és Percy továbbra is mozdulatlan
maradt, de Hazel érezte, hogy a szívverésük erősödik, és légzésük egyenletessé vf-lik. Gale
elismerően vakkantott Hekaté válláról. Az istennő előrelépett, sötét szeme csillogott a
fáklyák fényében.
- Igazad van, Clytius. Hazel Levesque nem hasonlítható össze Héraklésszal, sem
Dionüszosszal. De biztos vagyok benne, hogy te is csodálatosnak fogod tartani őt. Hazel látta,
ahogy a füstfelhő mögött megmozdul az óriás szája. De nem beszélni akart, csak gúnyosan
mosolygott. Leó megpróbált felülni.
- Mi folyik itt? Miben segít...?
- Vigyázz Pernyékre! - rántotta elő Hazel a spatháját. - Maradj mögöttem, maradj a
Ködben!
- De?! Hazel szigorúbban nézhetett rá, mint tervezte, mert Leó nagyot nyelt.
- Értem. A fehér köd jó, a fekete füst rossz. Hazel elindult, és az óriás széttárta a karját.
A boltozatos meny-nyezet megrázkódott, az óriás hangját százszorosára erősítették a falak.
- Csodálatosnak?! - hitetlenkedett. Úgy hangzott, mintha halottak kórusa beszélne.
Mintha a terem falába temetett összes lelket szócsövévé tette volna. - Mert a lány eltanulta
a trükkjeidet? Mert elrejtőztek a Ködödben? Az óriás kezében kard jelent meg. Ez is sztügiai
vasból készült, mint Nicóé, csak ötször nagyobb volt. - Nem értem, hogy Gaia miért találta
ezeket a félisteneket méltónak arra, hogy feláldozzuk őket. Én úgy tiprom őket szét, mint a
dióhéjat. Hazel félelme dühvé alakult, és felkiáltott. A falak úgy ropogtak, mint tavasszal a
jég, és az óriás felé drágakövek száguldottak. Átlyuggatták a páncélját, akár a puskasörét.
Clytius megtántorodott, testeden hangja felüvöltött a fájdalomtól. Mellvértje tésztaszűrőre
hasonlított. A jobb karján tátongó sebből'arany ikhór szivárgott. Sötét leple elvékonyodott.
Hazel látta arcán a gyilkos dühöt.
- Te... kis szerencsétlen... - morogta.
- Szerencsétlen? Hazel olyan trükköket is tud, amiket én nem - mondta Hekaté. Hazel a
barátai előtt állt. Elhatározta, hogy megvédi őket, de az ereje fogytán volt. A kardját egyre
nehezebbnek érezte, pedig még nem is használta. Azt kívánta, bárcsak itt lenne Árion. Jól jött
volna a ló gyorsasága és ereje. De a paripája sajnos most nem segíthetett. A nyüt terek
szülötte volt és nem a föld alatti kamráké. Az óriás a bicepszén lévő sebbe vájta ujját. Kivett
belőle egy gyémántot, és elpöckölte. A seb azonnal összezárult.
- Pluto lánya - morogta Clytius -, tényleg azt hiszed, hogy Hekatét érdekli a sorsod?
Kirkét is imádta, nem beszélve Médeiá-ról és Pasziphaéról. Nézd meg, hogyan végezték!
Annabeth mocorogni kezdett Hazel mögött, és halkan felnyögött. Percy olyasmit motyogott,
hogy „bobobó”. Clytius előrelépett, a kardot az oldala mellett lógatta, mintha nem
ellenségek, hanem bajtársak lennének.
- Hekaté nem mondta el neked az igazat. Az a szokása, hogy hozzád hasonló
varázslótanoncokat küld maga helyett a veszélyes bevetésekre, hogy ők vigyék vásárra a
bőrüket. Hekaté csak akkor képes engem lángra lobbantam, ha te valamüyen csoda folytán
legyőznél. Akkor majd learatja helyetted a babért. Hallottál már róla, hogyan győzte le
Bacchus az alodai ikreket a Colosseumban? Nos, Hekaté sokkal rosszabb nála. ő az a titán, aki
elárulta a titánokat. Tényleg azt hiszed, hogy nem fog cserbenhagyni a végén? Hekaté
kifejezéstelen arcot vágott.
- Nem felelek Clytius vádjaira, Hazel. Ez a te keresztutad, a te választásod.
- A keresztutad, hogy oda ne rohanjak! - visszhangzott az óriás nevetése. Sebei addigra
teljesen begyógyultak. - Hekaté homályos ígéretekkel szédít. Mágia meg választási
lehetőségek? Én az anti-Hekaté vagyok, ezért én az igazságot kínálom. Nem kapsz sem
mágiát, sem választási lehetőséget. Örökre eloszlatom szemed elől a Ködöt, és feltárom
előtted a világot a maga teljes szörnyűségében. Leó feltápászkodott és asztmásán köhögött.
- Tetszik nekem a fickó - zihálta. - Lehet, hogy meg kéne tartanunk, olyan lelkesítőket
mond - gyulladt ki mindkét keze. - De az is lehet, hogy máglyán a helye.
- Nem. Ez az apám szentélye, ez az én játszmám.
- Jó, de... Hazel annyira örült barátja hangjának, hogy majdnem hátrafordult, de tudta,
hogy nem veheti le a szemét Clytiusról.
- A láncok... - nyögte Annabeth. Hazel élesen beszippantotta a levegőt. Mekkora
bolond! A Halál Kapuja nyitva állt, csak a reszkető láncok rögzítették a szinthez. Egyszerűen
el kell vágnia a kábeleket, hogy Gaia ne használhassa többé! Már csak a füstölgő fickót
kellett kiiktatni.
- Te sem hiheted, Hazel, hogy elég erőd lesz legyőzni. Mi lesz a következő lépés?
Megsorozol rubintokkal? Vagy zafíresőben fürdetsz meg? Hazel egyszerű választ adott.
Feltartott spathával megtámadta. Clytius nem számított rá, hogy a lánynak öngyilkos
hajlamai vannak. Későn emelte fel a kardját. Mire lecsapott, Hazel átbújt a lába között és
hátulról a gluteus maximuséibz szúrt. Nem volt úrilányhoz méltó döfés. A Szent Ágnes
Középiskola apácái a fejüket csóválták volna. De működött. Clytius felordított, és megpróbált
kikerülni a fegyver hatóköréből. A Hazel körül kavargó Köd sisteregve találkozott az óriás
fekete füstjével. Hazel ekkor vette észre, hogy Hekaté segíti őt. Erőt kölcsönöz neki, amivel
fenntarthatja a leplet. Hazel sejtette, hogy ha kizökkenne az összpontosításból, a sötétség
elérné, és elpusztulna. Hazel nem tudta, hogy ilyen helyzetben az istennő a segítségére
tudna- vagy akarna-e sietni, vagy az óriás kegyeire bízná őket. Hazel a Halál Kapuja felé
iramodott. Kardja úgy vágta át a bal oldali láncot, mintha jégből lenne. Jobbra ugrott, és
Clytius felkiáltott: -Ne! A puszta szerencséjének köszönhette, hogy Clytius nem hasította
ketté, de a kard lapjával így is mellkason találta, és messzire szállt az ütéstől. Amikor a falnak
csapódott, érezte, hogy több csontja megrepedt. Leo a nevét kiáltotta a terem túlsó végéből.
Elhomályosodó látómezejében tűz villant. Hekaté alakja vibrálni kezdett, mintha szét akarna
foszlani. A fáklyái lassan kialudtak, de az is lehet, hogy Hazel öntudatának kihunyó fényei
voltak. Nem adhatja fel pont most! összeszedte minden erejét, hogy talpon maradjon. Az
oldala úgy sajgott, mintha pengék lennének a bordái helyén. A kardja néhány méterre feküdt
tőle, és botladozva elindult felé. — Clytius! — kiáltotta. Kihívó és bátor kiáltásnak szánta, de
nyekegésnek illett be inkább. Sikerült magára vonnia az óriás figyelmét, aki elfordult Leótól.
Amikor észrevette, hogy a lány feléje botladozik, felnevetett, i
- Ügyes vagy, Hazel Levesque! Ügyesebb, mint gondoltam - ismerte el Clytius. - De
pusztán mágiával nem kerekedhetsz felül rajtam, és nincs hozzám elég testi erőd. Hekaté
már régen cserbenhagyott, ahogy az elődeiddel is tette végül. Hazel körül vékonyodni
kezdett a Köd. A terem túlsó végében Leó ambróziát próbált letuszkolni Percy torkán, aki
továbbra is alig volt magánál. Annabeth már visszanyerte az eszméletét, de a fejét sem tudta
felemelni. Hekaté tétlenül állt mellettük a fáklyájával, és csak nézte őket. Ez annyira
feldühítette Házéit, hogy új energiát nyert a haragból. Elhajította a kardját. Nem az óriás
felé, hanem a Halál Kapuja irányába. A jobb oldali lánc is darabokra tört. Az oldalába
fájdalom nyilallt, és összeesett. A kapu megrázkódott, és bíbor villanás kíséretében eltűnt.
Clytius akkorát üvöltött, hogy a sírkövek lepotyogtak a meny-nyezetről, és darabokra törtek.
- Ezt a testvéremért, Nicóért kaptad - zihálta Hazel. - És azért, amiért elpusztítottad
apám oltárát.
- Eljátszottad a jogodat a gyors halálra - vicsorgott az óriás. - Lassan és fájdalmasan
fulladsz meg a sötétben. Hekaté nem segíthet rajtad. SENKI sem segíthet rajtad! Az istennő
felemelte a fáklyáit.
- Ebben én nem vagyok olyan biztos. A barátainak csak egy kis időre volt szükségük,
hogy megtalálják Házéit. És te annyit dicsekedtél, addig hősködtél, amíg befutottak. Clytius
felhorkant.
- Miféle barátokról beszélsz? Ezekről a cinegékről? Ezek nem jelentenek kihívást
számomra. Hazel előtt hullámzani kezdett a levegő. A Köd sűrűbbé vált, és egy kaput
alkotott, amin négyen léptek át. Hazel a megkönnyebbüléstől felzokogott. Frank karja
vérzett és kötés díszelgett rajta, de életben volt. Mellette Nico, Piper és Jászon állt kivont
karddal.
- Bocs a késésért - szólalt meg Jászon. - Kit kell megölni?
LXXVI + HAZEL
Hazel majdnem megsajnálta Clytiust. Több irányból támadtak rá. Leo tüzet zúdított az óriás
lábára, Frank és Piper kardja a mellkasát vette célba, Jászon pedig a levegőben szállva képen
rúgta. Hazel büszke volt Piperre, aki jó tanítványnak bizonyult. Ügyesen forgatta a kardot.
Amikor az óriás fekete füstje közel kúszott valamelyik barátjához, Nico ott termett, és
felitatta sztűgiai vasból készült kardjával. Percy és Annabeth kába és gyenge volt ugyan, de
már kivont karddal álltak. Hol találta Annabeth azt a kardot? És miből készült? Talán
elefántcsontból? Segíteni akartak, de már nem fértek oda, mert a többiek teljesen
bekerítették az óriást. Clytius vicsorgott, és úgy forgott jobbra-balra, mintha képtelen lenne
eldönteni, kit öljön meg először. - Hé! Ne! Mi? Te? A sötét lepel elpárolgott, és nem védte
más az ütött-kopott páncélon kívül. Ikhór patakzott a sebeiből. A sérülések gyorsan
gyógyultak, de Hazel érezte, hogy az óriás fárad. Jászon felrepült, és egy rúgással darabokra
törte az óriás mell-vértjét. Clytius megingott, és elejtette a kardját. Térdre esett, a félistenek
pedig körbeállták. Ez volt az a pillanat, amikor Hekaté előrelépett a felemelt fáklyákkal.
Amikor a Köd hozzáért az óriás bőréhez, úgy sistergett és bugyogott, mintha égetné.
- Eljött a vég - mondta Hekaté.
- Nincs vége! - Az óriás hangja fojtottan és tompán érkezett a fejük fölül. - A testvéreim
feltámadnak! Gaiának már csak Olimposz vérére van szüksége. Engem legyőzhettek, ha
ennyien vagytok, de mit fogtok szólni, ha a Földanya kinyitja a szemét? Hekaté megfordította
a fáklyát, majd úgy hajította Clytius feje felé, mint egy tőrt. Az óriás haja lángra kapott, mint
a száraz szalma, aztán a tűz végigfutott a testén. A forróság égette Hazel arcát. Clytius hang
nélkül dőlt el. Arccal a Hádész-oltárra zuhant, és a teste hamuvá pergett szét. Egy pillanatig
senki sem szólt. Hazel szaggatott, fájdalmas zajt hallott. Csak néhány másodperccel később
jött rá, hogy a saját zihálását. Úgy sajgott az oldala, mintha faltörő kossal mentek volna neki.
Hekaté ránézett.
- Menj, Hazel Levesque! Vezesd ki a barátaidat innen! Hazel a fogát csikorgatta.
- Csak ennyi? Semmi köszönöm? Semmi „jó munka volt*? Az istennő oldalra
biccentette a fejét. Gale nyüszíteni kezdett. Talán elbúcsúzott, talán a lányt figyelmeztette,
aztán eltűnt gazdája szoknyájának redői között.
- Az a baj, hogy rossz helyről várod a hálát - mondta végül az istennő. - A vak is láthatja,
hogy „jó munka” volt. De a helyedben én rohannék Athénba. Oytius jól mondta. Az óriások
feltámadtak, és erősebbek, mint valaha. Gaia is hamarosan felébred. A remény ünnepe a
reménytelenségé lesz, ha nem igyekeztek. A terem megrázkódott. Újabb kőtábla zuhant le és
tört darabokra.
- Hádész Háza veszélyessé vált. Menjetek! Még találkozunk! Az istennő szétolvadt, és a
Köd eltűnt.
- Kedves asszony - morogta Percy. A többiek feléjük fordultak, mintha akkor vennék
észre őket.
- Visszajöttetek! - ölelgette meg Jászon Percyt.
- Kijutottatok a Tartaroszból! - kurjantott Leó. - Ezt nevezem! Piper átölelte Annabetht,
és sírva fakadt. Frank Hazelhez futott, és lágyan átkarolta.
- Megsebesültél.
- Egy-két bordám eltörhetett. De mi történt a te karoddal? A fiú elmosolyodott.
- Hosszú történet. Csak az számít, hogy élünk. Hazel annyira megkönnyebbült, hogy
csak egy kicsivel később vette észre a zavartan tébláboló Nicót.
- Szia! - intett a fiúnak az ép kezével. A fiú habozott, aztán Hazelhez lépett és
homlokon csókolta.
- Örülök, hogy jól vagy! A szellemeknek igazuk volt. Csak egyikünk jutott el a Halál
Kapujához. Apa büszke lenne rád. A lány elmosolyodott, és megsimogatta Nico arcát.
- Nélküled képtelenek lettünk volna legyőzni Clytiust. Hüvelykujját végighúzta Nico
szeme alatt, mintha azt vizsgálná, sírt-e a fiú. Szerette volna megtudni, mi zajlik benne. Mi
történt vele az elmúlt hetekben. Hazel a történtek után jobban örült neki, hogy van egy
bátyja, mint valaha. De mielőtt kimondhatta volna, a mennyezet megremegett, és repedések
szabdalták szét a megmaradt kőlapokat. Poreső szitált a fejükre.
- Ki kell jutnunk! - mondta Jászon. - Frank, tudnál segíteni? A fiú a fejét rázta.
- A holtak egy nap csak egy kívánságot teljesítenek.
- Miről beszéltek? - kérdezte Hazel.
- Az elképesztő barátod kihasználta, hogy Mars gyermeke -mesélte lelkesen Piper. -
Megidézte a halott katonák szellemeit, hogy átvezessenek bennünket a... Hol Is? A holtak
átjáróján? Csak annyit tudok róla, hogy rohadt sötét volt. Bal oldalon kettévált a fal, és az
egyik kő halálfej rubinszeme kipattant a helyéről és végiggurult a padlón.
- Nincs más megoldás, csak az árnyékutazás - mondta Hazel. Nico összehúzta a szemét.
- Egyedül is alig megy, nem hogy hét emberrel
- Majd segítek. - Hazel magabiztosnak akart hangzani, de még soha nem próbálta az
árnyékutazást. Azt sem tudta, hogy képes-e rá. De remélte, hogy a Köd irányítása után ez is
menni fog. A mennyezetről hatalmas kőlapok zuhantak le.
- Fogjátok meg egymás kezét! - kiáltotta Nico. Kört alkottak. Hazel egy görög tájat
képzelt maga elé. A kamra beomlott. Hazel teste árnyékká olvadt. « # n Egy hegyoldalon
tértek újra magukhoz, ami az Akherón folyóra nézett. A nap éppen felkelt, és fénye
megcsillant a vízen. A felhők narancssárgán derengtek. A levegőben loncillat úszott. Hazel
balról Frank kezét fogta, jobbról Ni'cóét. Éltek és egyben voltak. A lomb között játszó
napfénynél kevés szebb dolgot látott életében. Szeretett volna örökké ebben a pillanatban
élni. Szörnyek, istenek és gonosz szellemek nélkül. A barátai mocorogni kezdtek. Nico ijedten
vette észre, hogy Percy kezét szorongatja, és gyorsan elengedte. Leó megtántorodott.
- Kicsit le kell ülnöm. Azzal összeesett. A többiek is mellé rogytak. Az Argó II. a folyó
felett lebegett. Hazel arra gondolt, hogy jelezniük kéne Hedge edzőnek, hogy élnek. Egész
éjjel a templomban voltak? Vagy több éjszakát töltöttek ott? De fáradt csapatuk jelenleg
csak ülni és pi-hegni tudott, meg azon merengeni, hogy egyben vannak. Sztorizgatni kezdtek.
Frank elmesélte, mi zajlott a kísértetlégió és a szörnyhadsereg között, hogyan használta Nico
Diocletianus jogarát, és milyen bátran küzdött Jászon és Piper.
- Frank szerénykedik - mondta Jászon. - Az egész légiót ő irányította. Látnod kellett
volna. Most jut eszembe, hogy lemondtam a tisztemről, és Frankét neveztem ki magam
helyett - nézett Percyre a fiú. - Persze, csak ha te nem pályázol a praetorságra. Percy
mosolygott.
- Nem érdekel a szamárlétra!
- Praetor lettél? - meredt Frankre Hazel. Frank szégyenkezve vont vállat.
- Még nekem is furcsa. A lány át akarta karolni, de eszébe jutottak törött bordái.
Inkább szájon csókolta.
- Neked való poszt, semmi furcsa nincs benne! Leó megveregette Frank vállát.
- Gratula, Csang! Most már megparancsolhatod Octavianus-nak, hogy tegye le a
fegyvert.
- így is lesz, de most a Tartaroszról meséljetek! - nézett kíváncsian csillogó szemmel
Percyre. - Mi történt odalent, hogyan jutottatok ki? Percy és Annabeth ujjai összefonódtak.
Hazel Nicóra pillantott, és fájdalmat látott felcsillanni a szemében. Talán arra gondolt, milyen
szerencsések, hogy számíthattak egymásra. Nicónak egyedül kellett kijutnia a Tartaroszból.
- Majd mindent elmesélünk. De nem most, oké? Most még gondolni sem akarok rá.
- Szerintem is napoljuk el... - értett egyet Annabeth, és amikor a folyó felé nézett,
elcsuklott a hangja. - Úgyis jön a hajónk. Az Argó II. mozgó evezőkkel jobbra kanyarodott, és
vitorláiba szél kapott. Festus feje megcsillant a napfényben. Hazel még ilyen messziről is
hallotta boldog nyikorgását és kattogását.
- Ez az én haverom! - kiáltotta Leó. Hazel a közeledő hajó orrában meglátta Hedge
edzőt.
- Éppen ideje volt! - kiáltotta, és mogorván összevonta a szemöldökét, de a szeme úgy
csillogott, mintha talán, de tényleg csak talán, örülne, hogy látja a brancsot. - Mi tartott
ennyi ideig, nyuszifülek? Megvárakoztattátok a látogatótokat.
- Milyen látogatót? - tűnődött magában Hazel Hedge edző mellett egy fekete hajú,
bíbor palástos lány jelent meg. Arcát kosszal kevert vér borította. Hazel alig ismert rá. Reyna
volt az.

LXXVII. + PERCY
Percy az Athéné Parthenoszt bámulta, és arra várt, hogy lesújtson rá. Leó új
emelőszerkezete meglepő könnyedséggel eresztette le a hajóból a domboldalra. A tizenöt
méter magas szobor komoran nézte a folyót, ruhája olvadt aranyként csillogott a napban. -
Csodálatos! - sóhajtott Reyna. Szeme továbbra is vöröslött a sírástól. Miután leszállt az Argó
II.-re, Scipio nevű pegazusa összeesett. Az előző éjjel griffekkel csaptak össze, amiknek
karmolása mérgezőnek bizonyult. Reyna az aranytőrével szabadította meg a szenvedéseitől
társát. A pegazus pora messzire szállt az édes, görög levegőben. Egy pegazus ennél méltóbb
véget el sem képzelhetett volna magának, de Reyna egy hű barátját vesztette el. Percy
sejtette, hogy a lány már így is elég szép veszteséglistával rendelkezett. Reyna aggódva
körözött a szobor lábánál. - Újnak tűnik. - Lepókhálóztuk, és egy kis padlófényesítő csodákat
tett veié -felelte Leó. Az Argó II. felettük lebegett. Mivel Pestus a radarjával érzékelte a
közeledő fenyegetéseket, úgy döntöttek, hogy nyugodtan megebédelhetnek a hegyoldalban,
és megbeszélhetik a következő lépést. Percy úgy érezte, hogy az elmúlt hetek után
megérdemel egy tisztességes ebédet. Mindent megevett volna, ami nem tüzes víz vagy
drakónból főzött leves.
- Egyél, Reyna! Csatlakozz hozzánk! - kiáltotta Annabeth. A praetor összehúzta a
szemét, mintha a csatlakozásra való invitálást másra értette volna. Percy nem látta még
páncél nélkül Reynát. A páncélja a hajón maradt, és Buford, a csodaasztal javította. Reyna
farmerben és lila tábori pólóban olyan volt, mint egy hétköznapi tinédzser. Csak a tőre
árulkodott másról, és örökké ügyelő szeme, ami mindig támadást gyanított.
- Oké - bólintott. Helyet szorítottak neki a körben. Törökülésben Annabeth mellé
telepedett, kiválasztott egy sajtos szendvicset, és rágcsálni kezdte a sarkát.
- Szóval Frank Csang praetor lett - mondta. Frank fészkelődni kezdett, és lesöpörte a
morzsát a szájáról.
- Harctéri előléptetés.
- Hogy egy másik légiót vezess, a holtakét - jegyezte meg Reyna. Hazel védelmezőn
Frankbe karolt. A gyengélkedőben eltöltött órát követően mindketten jobban lettek, de
Percy látta, hogy feszengenék régi főnökük társaságában.
- Kár, hogy nem láttad, Reyna! - mondta Jászon.
- Káprázatos volt! - értett egyet Piper.
- Frank született vezető, nagyszerű praetor lesz belőle - erősítette meg Hazel. Reyna
szeme elidőzött Fraken, mintha a súlyát akarná megsac-colni.
- Hiszek nektek. Jóváhagyom az előléptetést. Frank nagyot pislantott.
- Tényleg? Reyna szárazon mosolygott.
- Mars fia, aki visszaszerezte a légió sasát. Egy ilyen félistennel tudnék dolgozni. Már
csak a Hzenkettedik Fulminatát kell meggyőznöm erről. Frank a homlokát ráncolta.
- Én is ezen töprengtem. Percy még most is csak pislogott, hogy Frank mekkora
változáson ment át. A „megugrott a növésben” kifejezés ebben az esetben kevésnek
bizonyult. Vagy tíz centivel magasabb lett. Puhányból keményfiúvá vált, szikár arcából
markánsan kiugrott az állkapcsa. Mintha Frank bikává változott volna, majd újra emberré, de
egy kis bikaságot megőrzött volna.
- A légió hallgatni fog rád, Reyna - mondta Frank. - Idáig jöttél teljesen egyedül,
átvágtál az ősi földön. Reyna csak csipkedte a szendvicsét, mintha kartonból lenne.
- De ezzel megszegtem a légió ősi szabályát.
- Ceasar talán nem szegte meg, amikor a Rubicont átlépte? -kérdezte Frank. - A nagy
vezetők néha átírják a szabályokat. Reyna a fejét rázta.
- De én nem vagyok Ceasar. Miután ráleltem Jászon üzenetére a palotában, könnyen
megtaláltalak benneteket. Csak azt tettem, amit kellett. Percy önkéntelenül is
elmosolyodott.
- Ne szerénykedj, Reyna! Egyedül átrepülted a fél világot, mert Annabeth megkért rá,
és beláttad, hogy csak így teremthetsz békét. Ennél hősiesebbet el sem tudok képzelni!
Reyna vállat vont.
- Mondja a félisten, aki visszatért a Tartaroszból.
- Neki volt segítsége - kotyogott közbe Annabeth.
- Ez igaz. Nélküled Percy egy áruházból sem találna ki.
- Ja - bólintott Annabeth.
- Abbahagynátok a cikizést? - méltatlankodott Percy. A többiek nevetni kezdtek, de
Percyt nem érdekelte. Eddig nem is vette észre, milyen jó a halandók világában, ahol nem
mérgező a levegő, és napfény cirógatja a hátukat. Hirtelen eszébe jutott Bob és az üzenete:
„Mondjátok meg a csillagoknak és a napnak, hogy üdvözlöm őket!” Percy arcáról egyből
leolvadt a mosoly. Bob és Damasztór az életét áldozta azért, hogy Annabethszel itt ülhessen
a napon és nevetgélhessen a cimboráival. És ez nem volt igazságos. Leó kisméretű
csavarhúzót húzott elő a táskájából. Beledöfte egy csokis eperbe, és Hedge edzőnek
nyújtotta. Aztán elővett egy másik csavarhúzót, és magának is megszigonyozott egyet.
- Most jön a húszmillió pezós kérdés! Van egy tizenöt méteres Athéné-szobrunk egy
hegy oldalában. Mit kezdjünk vele? Reyna a szoborra hunyorgott.
- Szép, de nem azért utaztam ennyit, hogy gyönyörködjem benne. Ha jól értettem, egy
római vezetőnek kell visszajuttatnia a Félvér Táborba. Annabeth bólintott.
- Volt egy álmom a Tartaroszban. A Félvér-hegyen álltam, és Athéné hangja azt
mondta: „Itt kell állnom. És rómainak kell idehoznia.” Percy aggódva nézte a szobrot.
Annabeth anyjával soha nem volt jó viszonyban. Attól tartott, hogy az anyósa szobra feléled,
és megszorongatja a mogyoróit, vagy nemes egyszerűséggel eltapossa, amiért ennyi bajba
sodorta a lányát.
- Lehet benne valami - szólalt meg Nico. Percy arca megrándult. Mintha Nico olvasott
volna a gondolataiban. Ő is elképzelhetőnek tartja, hogy a szobor eltapossa leendő vejét?
Hádész fia a kör túlsó szélén ült, és egy fél gránátalmát evett, az Alvilág gyümölcsét. A
srácnak ilyen beteg humorérzéke van?
- A szobor egy szép szimbólum - mondta Nico. - Ha egy római vinné vissza a
görögöknek, begyógyítaná a történelmi sebet, és talán az istenek tudathasadása is elmúlna.
Hedge edző lenyelte az epret meg a fél csavarhúzót.
- Most kapaszkodjatok meg! Én is ugyanannyira imádom a békét, mint minden szatír!
- Maga utálja a békét - legyintett Leó.
- Már csak néhány napra lehetünk Athéntól, igaz, Valdez fiam? Mennyit szenvedtünk
ezért a mütyürért - mutatott a szoborra.
- Leginkább én - emlékeztette Annabeth.
- A prófécia is azt mondja, hogy „Arany-fehér az óriások veszte” - folytatta az edző. -
Miért nem visszük magunkkal? Ez a titkos fegyverünk! - nézett végig az Athéné
Parthenoszon. - Ha engem kérdeztek, ez egy rakéta. Valdeznek már csak rá kéne erősíteni
egy motort. Piper megköszörülte a torkát.
- Tényleg nagyon jó ötlet, edző, de láttuk álmunkban, hogy Gaia megjelenik a Félvér
Táborban... - Előhúzta Katoptrist, és letette a tálcára, de a penge az égen kívül nem tükrözött
semmit. Percyt mégis rossz érzés fogta el. - Láttam benne pár ijesztő dolgot. A római légió
szinte kőhajításnyira jár a Félvér Tábortól, és erősítést gyűjtenek. Szellemeket, sasokat és
farkasokat.
- Megmondtam Octavianusnak, hogy várjon! - morgott Reyna.
- Ha átveszem a parancsnokságot, az első dolgom lesz kilövetni Octavianust egy
katapulttal - fogadkozott Frank.
- Egyetértek - bólintott Reyna. - De addig is...
- Háborút akar, és ki is robbantja, ha nem akadályozzuk meg benne. - Piper forgatni
kezdte a kezében a pengét. - Sajnos éhnél rosszabbat is láttam. A lehetséges jövőt. A lángoló
táborban holtan heverő görögöket és rómaiakat. És Gaiát... - A lánynak elcsuklott a hangja.
Percynek eszébe jutott az alakot öltött Tartarosz, és hogy mennyire rettegett, és milyen
tehetetlennek érezte magát előtte. Elpirult, amikor felidézte, hogyan ejtette el a kardját
ijedtében. Tartarosz azt mondta nekik, hogy ennyi erővel a földet is megpróbálhatnák
megölni. Vele is lehetetlen végezni. Ha Gaia valóban olyan erős, ráadásul az óriások is
mellette álltak, hogyan győzhetné le hét félisten isteni segítség nélkül? Ha nem állítják meg
az óriásokat Gaia ébredése előtt, mindenképp vége a játéknak. Ha az Athéné Parthenosz
tényleg egy titkos fegyver, akkor nagyon csábító a lehetőség, hogy Athénba szállítsák. Még az
edző ötlete is tetszett neki. Elképzelte, ahogy ledobják Gaiára az istennő-atombombát. De az
ösztönei azt súgták, hogy Annabethnek igaza van. A szobornak Long Islanden a helye, ahol
megszüntetheti a két tábor közti ellenségeskedést.
- Akkor Reyna visszaviszi a szobrot, mi meg folytatjuk az utat Athénba - foglalta össze
Percy. Leo vállat vont.
- Van néhány alantas, logisztikai kérdésem. Két hetünk van a római ünnepig, ugye?
- Spes ünnepéig - felelte Jászon. - Augusztus elsején kezdődik. Ma...
- Július tizennyolcadika van - vette át a szót Frank. - Vagyis holnaptól számítva
tizennégy napunk maradt. Hazel elhúzta a száját.
- Tizennyolc napig tartott Rómától idáig az út. Pedig pár nap alatt meg kellett volna
tennünk. -Ha a szokásos menetidőnkkel számolunk, talán idejében Athénba érünk, hogy
megtaláljuk az óriásokat és megállítsuk Gaiát - vette vissza a szót Leó. - Szigorúan csak talán.
De hogyan ér vissza Reyna ezzel a hatalmas szoborral a Félvér Táborba, mielőtt a görögök és
a rómaiak egymás torkának ugranak? Már a pegazusa is feldobta a patáját... Bocs, Reyna,
nem akartam fájdalmat okozni!
- Semmi baj! - mondta idegesen a lány. A praetor szövetségesekként kezelte őket, nem
ellenségekként, de Percy látta, hogy a Fórumot felrobbantó Leóra továbbra is haragszik.
Reyna felsóhajtott: - Leónak igaza van. Nem tudom, hogyan szállítsam vissza. Azt hittem,
nektek lesz valami ötletetek.
- Ha Pasziphaé tényleg feltámasztotta a Labirintust, és szerintem nem hazudott... -
Hazel könyörgőn nézett Percyre. - Azt mondtad, hogy a Labirintusban bárhová el lehet jutni.
- Nem! - kiáltott Percy és Annabeth kórusban.
- Nem akartalak lelőni, Hazel, csak... - kezdte Percy, de nem találta a megfelelő
szavakat. Hogyan írja le a Labirintust valakinek, aki nem járt benne? Daidalosz egy élő és
növekedő útvesztőt hozott létre, ami a hosszú évszázadok alatt úgy hálózta be a földet, mint
egy óriási fa gyökere. Tényleg bárhová eljuthattál benne. A távolság a Labirintusban
értelmetlen fogalomnak számított. Ha New Yorkban léptél a területére, néhány méter séta
után már Los Angelesben jöttél fel belőle. De csak akkor, ha tudtál tájékozódni benne.
Máskülönben a Labirintus megtévesztett és halálos csapdába csalt. Percy megkönnyebbült,
amikor az útvesztő Daidalosz halála után elpusztult. Ha belegondolt, hogy a Labirintus újra
életre kelt, és a szörnyeknek remek búvóhelyet biztosítva behálózza a földet... Hát, nem lett
jobb kedve tőle. Volt már így is elég bajuk.
- A járatok túl szűkek ahhoz, hogy a szobor elférjen bennük -mondta Percy.
- Ha a Labirintus feltámadt, nem tudhatjuk, hogy milyenné változott. Daidalosz
irányítása alatt is nagyon veszélyes volt, pedig az öreg nem volt gonosz. Ha Pasziphaé a saját
szájíze szerint alakította át a Labirintust, akkor... - Annabeth megrázta a fejét - A föld alatti
érzékeiddel át tudnád vezetni a Labirintuson Reynát - nézett Hazelre. - Csak te, és senki más,
de rád nekünk van szükségünk. Bele sem akarok gondolni, mi lenne, ha mégis eltévednétek
odalent.
- Hagyjuk az egészet - legyintett bánatosan Hazel. Reyna végignézett a csapaton.
- Más ötlet?
- Majd én elkísérlek - ajánlkozott Frank nem túl boldogan. -Ha praetor vagyok,
melletted a helyem, összeeszkábálhatnánk egy szánt, és...
- Remélem, Frank Csang, lesz még módom együtt küzdeni veled - felelte Reyna -, de
neked a hajón a helyed. Te is a prófécia által megjövendölt hét félvér egyike vagy.
- Én viszont nem vagyok az - szólalt meg Nico váratlanul. Megálltak a rágó állkapcsok.
Percy Nicóra bámult, és megpróbálta eldönteni, viccel-e. Hazel letette a villát.
- Nico...
- Reynával megyek. Árnyékutazással elszállítjuk a szobrot a rendeltetési helyére. Percy
jelentkezett.
- Bocs, tudom, hogy most hoztál ide nyolcunkat, de nem te mondtad, hogy néha még
egyedül is eltévedsz? Párszor már Kínában kötöttél ki. Ráadásul veszélyes is. Felhívnám a
figyelmedet, hogy egy tizenöt méter magas szobrot és két embert akarsz átrepíteni a világ
túlsó felére.
- Megváltoztam, mióta visszatértem a Tartaroszból, nem érted?! - Nico szeme dühösen
csillogott. Percy nem tudta hová tenni a kirohanását. Azon tűnődött, mivel sérthette meg a
fiút.
- Mi nem kérdőjelezzük meg az erődet, Nico. Csak nem szeretnénk, hogy megöld
magad - vágott közbe Jászon.
- Mondom, hogy menni fog! Majd rövid ugrásokkal haladok, és néhány száz
kilométerenként megállók. Az ugrások után teljesen védtelen leszek a szörnyekkel szemben,
és Reynának kell megvédenie, amíg össze nem szedem magam. Reyna pókerarcot vágott.
Úgy vizsgálta a többiekét, hogy az övéről semmit sem lehetett leolvasni.
- Van valakinek ellenvetése? - tette fel a kérdést. Nem volt.
- Rendben - mondta egy bíró ellentmondást nem tűrő hangján. Ha kalapácsa lett volna,
Percy szerint azzal is lecsap. - Ez tűnik a legjárhatóbb útnak, de rengeteg szörnytámadásban
lesz részünk, örülnék, ha valaki még csatlakozna hozzánk. A három az ideális létszám egy
küldetéshez.
- Hedge edző! - bukott ki Frankból. Percy rámeredt, mintha rosszul értette volna.
- Mit mondtál?
- Hogy az edző a legjobb választás. Sőt, az egyetlen. Jó harcos, hivatásos testőr, menni
fog neki.
- De egy faun! - fakadt ki Reyna.
- Szatír! - vakkantotta az edző. - Természetesen megyek! Ha a Félvér Táborba érsz,
szükséged lesz valakire, aki kapcsolatokkal és jó diplomáciai érzékkel rendelkezik, különben
elkapnak a görögök. Mehetünk, csak előbb felhívok valakit... Vagyis visszaugrom a
baseballütőmért. Jelentőségteljesen Frankre nézett, aztán elrohant. Percy nem tudta
megfejteni, mi lehetett a néma üzenet. Annak ellenére, hogy egy halálos küldetésre
vállalkozott, az edző kifejezetten hálásnak tűnt. A patáit összeütögetve úgy ugrált el a lépcső
felé, mint egy izgatott kamasz. Nico felállt.
- Pihenek egy kicsit az első út előtt. Napnyugtakor találkozunk a szobornál! Miután
távozott, Hazel összehúzta a szemöldökét.
- Furcsán viselkedik. Remélem, rendesen átgondolta.
- Menni fog neki! - bizakodott Jászon.
- Remélem - simította meg a földet Hazel, és gyémántok pattogtak ki a talajból, egy
drágakövekből kirakott, csillogó tejút. -Újabb keresztúthoz érkeztünk. Az Athéné Parthenosz
nyugatra megy, az Argó U. keletre. Remélem, jól választottunk. Percy szeretett volna valami
bátorítót mondani, de ő sem volt nyugodt. Hiába mentek át annyi nehézségen és vívtak meg
annyi csatát, nem értek közelebb a céljukhoz, Gaia legyőzéséhez. Kiszabadították Thanatoszt,
és elérhetetlenné tették Gaia számára a Halál Kapuját. Most már legalább egy darabig a
Tartaroszban maradnak a legyőzött szörnyek. Viszont az óriások visszatértek. Az összes óriás.
- Egy dolog zavar, de nagyon - mondta végül Percy. - Ha Spes ünnepe két hét múlva
esedékes, és Gaiának két félisten vérére, vagy ahogy Clytius fogalmazott, „Olimposz vérére”
van szüksége a feltámadáshoz, akkor nem kínáljuk fel magunkat tálcán, ha Athénba
rohanunk? Ha nem megyünk oda, akkor feláldozni sem tudnak, és akkor nem ébred fel, vagy
teljesen hülye vagyok? Annabeth megfogta a kezét. Mióta nem borította a Halálköd, Percy
nem győzött betelni a lány szépségével. Szőke haján szikrázott a napfény. Nyúzottsága és a
szürke szemében úszó gondfelhők ellenére is gyönyörű volt.
- A prófécia szerint mi is győzhetünk. De ha nem megyünk oda, nem állíthatjuk meg.
Athénban lesz a végső összecsapás. Nem futhatunk el a sors elől. Tudod, milyen rosszul sül
el, ha az ember ki akarja játszani a próféciákat. Gaia máshol is elkaphat bennünket, és más
félvér vérét is kionthatja.
- Igazad van - ismerte el Percy. - Nem tetszik, amit mondasz, de igazad van. A társaság
hangulata olyan sötét lett, mint a Tartarosz, amíg Piper meg nem törte a feszültséget.
Visszatolta a hüvelybe a tőrt, és megveregette a bőségszarut.
- Rég piknikeztem ilyen jót, ki kér desszertet?

LXXVIII* + PERCY
Napnyugtakor Percy a szobor mellett találta Nicót. Éppen köteleket erősített az Athéné
Parthenoszra. - Köszönöm - mondta Percy. Nico kérdőn felvonta a szemöldökét. - Mit? -
Megígérted, hogy a többieket Hádész Házába vezeted, és álltad a szavad. Nico összekötözte
a kötelek végét, és hámot készített belőlük. - Kiszabadítottatok a bronzedényből, és megint
megmentettétek az életemet. Ez volt a legkevesebb, amit megtehettem. Hangja egyszerre
volt acélos és távolságtartó. Percy szeretett volna rájönni, mi bántja a fiút. Nico már nem egy
kocka volt a Westover Haliból, aki Mitomágia-kártyával játszott. És az a dühös magányos
farkas sem volt már, aki Minósz kísértetek követte a Labirintusban. De akkor ki volt? - Azt is
köszönöm, hogy meglátogattad Bobot - bökte ki Percy, aztán elmesélte a tartaroszi utat.
Nico legalább át tudta érezni, milyen lehetett. - Elhitetted Bobbal, hogy megbízhat bennem,
pedig teljesen megfeledkeztem a srácról. A kedvességed megmentette az életünket. -
Szívesen. Veszélyes dolog nem gondolni a másikra. -Ember, épp azon vagyok-, hogy
megpróbáljak köszönetét mondani. Nico szárazon felkacagott.
- Nem kell megköszönnöd semmit. Viszont szeretném befejezni a munkát. Félreállnál?
- Bocs - lépett odébb Percy. Nico a vállára vette a hámot, mintha a szobor egy
hatalmas hátizsák lenne. Percy azért egy kicsit megsértődött, amiért le akarta rázni. De azzal
nyugtatta magát, hogy biztosan a Tartarosz készítette ki Nico idegeit. Nála jobban senki sem
tudta, milyen emberpróbáló feladat átkelni rajta. Annabeth sétált oda hozzájuk, és megfogta
Percy kezét, amitől a fiú egyből jobban érezte magát.
- Sok szerencsét! - mondta a lány Nicónak.
- Nektek is! Egy perc múlva befutott Reyna és az edző teljes páncélzatban. Vállukról
hátizsák lógott. Reyna komor elszántsággal nézett szembe a rá váró csatákkal, de Hedge
edző ügy vigyorgott, mint akit meghívtak végre egy meglepetésbuliba. Reyna megölelte
Annabetht.
- Győzni fogunk.
- Tudom - felelte a lány. Hedge edző a vállára dobta a baseballütőt.
- Már alig várom, hogy a táborban meglássam a picikémet! Vagyis már alig várom,
hogy a táborba vigyem a picikét - csapkodta meg a szobor lábát.
- Elég a dumából! Fogjátok meg a köteleket! - utasította útitársait Nico. - Indulás!
Reyna és Hedge megkapaszkodott, aztán a levegő elsötétedett, és az Athéné Parthenosz a
saját árnyékába zuhant. Eltűnt a kísérőivel együtt, mintha ott sem jártak volna. St St tt Az
Argó II. sötétedés után indult útnak. Délnyugat felé kanyarodott, amíg el nem érte a
partvonalat, aztán belecsobbant a Jón-tengerbe. Percy megkönnyebbült a hullámok
ringásától. A szárazföldön gyorsabban értek volna Athénba, de a hegyi szellemekkel vívott
csatákból kiindulva úgy döntöttek, csak annyit utaznak Gaia birodalma felett, amennyi
feltétlenül szükséges. Ugyanazt az útvonalat követték, amit az antik görög hősök. Percy ezzel
teljesen elégedett volt. Szeretett az apja elemének közelében lenni. Szerette a mellkasát
megtöltő, friss levegőt és a karjára szitáló sós permetet. Csukott szemmel állt a korlát
mellett, és érezte a hajó alatti áramlatokat. De a Tartarosz képei újra és újra felvillantak lelki
szemei előtt. A Flegetón, a hólyagok, amikből a szörnyek születtek. A sötét erdő, ami felett
araik köröztek a vérködben. De legtöbbet mégis a mocsár közepén álló kunyhóra gondolt,
ahol tűz égett, és a polcokon szárított gyógynövények és drakónhúsok sorakoztak. Azon
gondolkozott, vajon a kunyhó üres-e. Annabeth Percy mellé lépett, testének melege
bátorítóan hatott a fiúra.
- Én sem tudom kiverni a fejemből azt a helyet - suttogta a lány, mintha olvasna Percy
gondolataiban.
- Damasztórra gondolok és Bobra.
- Tudom. Mindent meg kell tennünk, hogy az áldozatuk ne legyen hiábavaló - mondta
szomorúan Annabeth. - Le kell győznünk Gaiát. Percy az éjszakai égre tekintett. Szerette
volna Long Islandről nézni, és nem egy hajóról, útban a biztos halál felé. Eszébe jutott Nico,
Reyna és Hedge. Vajon hol járhatnak, és mikor érnek vissza, ha túlélik az akciót? Aztán a
római katonákra gondolt, akik körbeveszik a Félvér Tábort. Tizennégy nap múlva Athénba
érnek. Aztán a háborúnak így vagy úgy, de vége lesz. Leó fütyörészve javítgatta Festus
mechanikus agyát, és asztro-lábiumokról meg gyémántokról motyogott. A hajó közepén
Piper és Hazel vívtak egymással, az éjszakában csattogtak a bronz- és aranypengék. Jászon és
Frank a tatban állva halkan diskurált. Talán a praetorságról osztották meg gondolataikat.
- Jó barátokkal utazom a halálba - sóhajtotta Percy.
- Nem halsz meg, Hínáragy! Nem emlékszel? Soha nem válók el tőled újra. Ha
hazaértünk...
- Mi lesz akkor? A lány megcsókolta.
- Kérdezz meg újra, ha legyőztük Gaiát! Percyt egészen felvillanyozta a kíváncsiság. -
Oké. Minél távolabb siklottak a parttól, annál sötétebb lett az ég, és annál több csillag ült ki
rá. Percy a csillagképeket kereste, amiket Annabeth mutatott meg neki néhány éve.
- Bob üdvözöl benneteket! - mondta a csillagoknak, aztán az Argó II.-t elnyelte az éj.