Belülfűtős és kívülfűtős tüzelőberendezések

Mindegyik épületen belüli tüzelőberendezés, legyen az elsősorban fűtésre, elsősorban

sütésre-főzésre használt, vagy kombinált készülék, a szabadon álló tűzrakóhelyből fejlődött
ki. A csupán csak kijelölt, vagy kövekkel, sárral, egyéb anyaggal körbekerített helyen égő tűz
fűtötte a helységet, főzésre szolgált, és világított is. A keletkezett füst elvezetéséről nem
gondoskodtak, szétterjedt a lakótérben, majd az esetlegesen kialakult nyílásokon, például az
ajtó, vagy a tető hézagain keresztül távozott.
A tüzelőberendezések kifejlődése időben és térben rendkívül változatosan történt,
nem feltétlenül egyenes vonalban. Korábban elvetett megoldásokhoz való visszakanyarodást
és azok más módon történő fejlesztését tapasztalhatjuk. A használat célja változatos, fűtő,
főző-sütő, és vegyes használatú berendezésekkel egyaránt találkozhatunk, utóbbit többnyire
a falvakban élő szegényebb népesség birtokolta. Továbbbonyolítja a helyzetet, hogy nincs, és
sohasem volt egyértelmű terminológia, a kemence szó jelenthet mai értelembe vett
kemencét, és kályhát. A kályha lehet kályhacsempe, kályha, és kandalló, példa erre az erdélyi
tűzelőberendezés. Ez tulajdonképpen egy kandalló, amit használati helyén kályhának, és
kemencének is neveztek. Ezek miatt a többirányú fejlődés általam értelmezett trendjét
szeretném összefoglalni, elsősorban szerkezeti szempontból. Elismerem, hogy vitatható, de
ha a tüzelőberendezések működését tekintjük fő szempontnak, akkor célravezető megoldás.
A fejlődés két irányban történt. Az egyik a tüzelőberendezés épületszerkezetbe való
beillesztése, a másik az épületszerkezettől független készülékek kialakítása.
Az első, véleményem szerint kisebb jelentőségű megoldásra az ókori hipokausztum a
legismertebb példa. A fűtendő terem kőből épített padozata alatt füstcsatornák húzódtak
végig, belépő oldalukon a helységen kívül telepített tűztérrel, a másikon a falba épített
kéménnyel, kéményekkel. A füstcsatornák lehettek egymástól függetlenek, vagy szakaszosan
összenyitottak.
A nálunk rómainak ismert fűtési módot megtaláljuk a Távol-Keleten, Kínában, és
Koreában. A kang, illetve csang csatornái az egész helység padlója alatt húzódnak, de
előfordul, hogy csak a szoba pihenésre, alvásra szolgáló részét fűtik. A tüzelés általában
épületen kívül kialakított kezdetleges tűztérben történik, az égéstermék elvezetésről, és a
szükséges huzatról a szembelévő oldalon rakott kémény gondoskodik.
Visszakanyarodva Európához, a római hipokausztum máig élő utódai megtalálhatók
Spanyolországban, végeredményben változatlan kialakításban.
Az ókori hipokausztikum továbbfejlesztett változatával találkozhatunk a szlovákiai
Malackán (Malacky) a Pálffy kastélyban. A nagyméretű belső udvart négy oldalon körbeölelő
háromszintes épület mindegyik szintjét függőleges csatornákkal épített keresztirányú falak
szakaszolják. Mindegyik fal mellett a pincében tűzteret alakítottak ki, ebből indulnak a
füstcsatornák. A padláson ismét egyesülnek, majd különböző formájú kéményekbe kötnek
bele. Ennél a konstrukciónál a nagyjából egyforma méretű termek két elválasztó fala fűtött,
nem pedig a padló. A fűtőrendszer megvan, de nem működik, a tűzterek állítólag romosak, a
kémények rossz állapota a kastélyt bemutató fotókon is jól látható.
Egészen más rendszerű a középkori várak, kolostorok hipokausztuma. Ezek pincében
épített tűztere felett nagyméretű kövekből álló, hőtároló rakat helyezkedett el. A füstgáz
keresztüláramlott a kövek közötti hézagokon, és felmelegítette a hőtároló tömeget. A lehűlt
égéstermék kéményen keresztül távozott. A berakott tüzelőanyag leégése után lezárták a
kémény felé vezető utat, és egyidejűleg kinyitották a fűtendő terembe vezető
légcsatornákat. Ezeken keresztül a tűztéren, és a felforrósodott kőrakaton átáramló
felmelegedett levegő a helységbe ömlött. A légcsatornák a terem padozatába vezettek,
nyitásuk-zárásuk kődugókkal történt.
Tehát ebben az esetben egy regeneratív légfűtésről volt szó. Először a forró füstgáz
felhevítette a hőtároló tömeget, majd a hőtároló tömeg felmelegítette a fűtőlevegőt. A
vonatkozó irodalom alapján, nem volt túl sikeres konstrukció.
Érdemes megemlíteni, hogy az épületszerkezettől független tüzelőberendezések egy
fajtáját, konkrétabban a légréssel épített kályhákat egyes cégek hipokausztumként hirdetik.
Ezek egyértelműen helyszínen rakott fatüzelésű kályhák, az elnevezésük reklámfogás. Ehhez
hasonlóan néha különböző kialakítású légfűtéseket is hipokausztum névvel illetnek, de
ezeknek valójában nincs közük az eredeti konstrukcióhoz.
A másik út két irányban ágazott szét. Az egyik megoldás az volt, hogy a tűzhely fölé
ernyőket telepítettek, így fejlődtek ki a kandallók. Ezeknél az elsődleges cél a helység
füstmentesítése volt. A váraknál, kastélyoknál, kolostoroknál a mai értelembe vett
kéménnyel vezették el a füstgázt. A népi építészetben kémény hiányában a padlásra, vagy
egy alárendelt füstös, illetve szabadkéményes helységbe átvezető kürtőt használtak erre a
célra. A falusi lakosság fűtésre, főzésre, és világításra is használta ezt a tájanként más és más
névvel megnevezett berendezést.
A kandallók nyitott tűzterűek voltak, a keletkezett hőt döntően sugárzással adták le.
Elterjedésük ellenére számos hátránnyal bírtak, hatásfokuk alacsony volt, nem voltak
képesek a fűtött helységben egyenletes hőmérsékletet biztosítani. A nyitott kandallók addig
fűtöttek ameddig tüzeltek bennük, hőtároló képességük nem volt. A tűz kialvása után
keresztüláramlott rajtuk a helység levegője, ennek pozitív, és negatív hatása is volt. Egyrészt
állandó szellőztetést biztosított, másrészt gyorsan kihűtötte a fűtött teret.
Valószínűleg ez az utóbbi tulajdonságuk, indokolta az ajtóval ellátott kandallók
kifejlesztését. Ameddig égett a tűz, nyitott ajtóval használták, így volt képes a lehető
legnagyobb hősugárzásra, majd a tűz kihunyta után becsukták az ajtót.
Később a fűtött helység hőmérsékletének egyenetlensége miatt, a sugárzásos
hőleadást konvekcióval próbálták felváltani, így alakultak ki a kandallóbetétes konstrukciók.
A tűz egy legtöbbször, előregyártott, máriaűveges, vagy hőálló üveges ajtóval szerelt
betétben ég. A keletkezett hő felmelegíti a betét falát, az pedig a betét, és a kandalló
burkolat közötti légrésben áramló levegőt. A légrés nyitott, tehát a megfelelően kialakított
nyílásokon keresztül alul beáramlik a szoba levegője, a betét mellett feláramolva
felmelegszik, majd felül visszakerül a szobába. A konvekciós hőleadáson kívül az üvegezett
ajtón keresztül sugárzásos hőleadás is van. Ezeknek a kandallóknak nagy előnye az
égéslevegő szabályozhatósága, és tűztérbe való beömlésének tetszőleges szétosztása.
A kandallókban, mint minden szilárd tüzelőanyaggal működő készülékben a
legnagyobb hatásfok teljes terhelés mellett érhető el. Az így keletkezett hőteljesítmény túl
sok egy mai követelményeknek megfelelően szigetelt házban, ezért fejlesztették ki a
folyamatos égésre alkalmas készülékeket. Ezeknél az égéslevegő megvonásával a berakott
famennyiség égésidejét el lehet nyújtani, úgy, hogy az égés hatásfoka megfelelő marad, és
ezzel együtt a károsanyag kibocsátás sem lépi át az előírt határértékeket.
Minden anyagnak van hőtároló képessége, tehát a nyitott kandalló tűztere, a
felmelegített betét, és a kandalló burkolat tárol valamennyi hőt. Miután a kandallók
kialakítása, és a felhasznált anyagok változatossága miatt ezzel számolni nem lehet, a
szakirodalom a korábban írtaknak megfelelően a kandallókat hőtárolásra nem alkalmas
tüzelőberendezéseknek tekinti. Ennek megfelelően határozzák meg teljesítményüket,
hatásfokukat, és egyéb fontos paraméterüket.
 Összefoglalva, a kezdetektől a legkorszerűbbekig mindegyik kandalló a fűtendő
helységben, több ilyen esetén, a legfontosabbnak ítéltben helyezkedik el. Tüzelőnyílása, vagy
tüzelőajtaja az esetek döntő többségében ebben a helységben van. Kandallók esetében
ritkán használják ezt a fogalmat, de miután a tüzelés a fűtött helységből történik, belülfűtős
tüzelőberendezésnek tekintjük őket. Elenyészően kevés esetben a kandallóbetétet két
szembelévő ajtóval készítik el, ezek két helységből is fűthetők. Ebben az esetben szóba jöhet
a kívülfűtős használat is.
A korszerű kandallók működéséhez mindenképpen kémény szükséges, feladata a
füstgáz elvezetésén kívül a megfelelő huzat biztosítása. Fontos tudni, hogy a kémény nem
része a tüzelőberendezésnek, ezért nincs hőleadó szerepe. Sőt a kémény túlzott hőleadása
miatt a benne áramló füstgáz nagyon lehűlhet, ami a huzat káros mértékű csökkenését
vonhatja maga után. Ezért a fatüzeléshez használt korszerű kémények általában szigeteltek.
Az épületszerkezettől független tüzelőberendezések fejlődésének másik, a mai
kályhákhoz vezető első lépése az volt, hogy a tűzhelyet körbeépítették. Használtak agyagos
földet, vályogtéglát, kerámiát, és követ, a lényeg a hőállóság, és a hőtároló képesség volt. Az
elsődleges cél a használati idő meghosszabbítása lehetett. Az így kialakított kemencékben a
viszonylag rövid ideig égő tűz kialvása után hosszabb ideig lehetett sütni, főzni, munkát, és
tüzelőanyagot lehetett megtakarítani.
A füstelvezetés másodlagos célként, vagy későbbi igényként jelentkezett, ezt
valószínűsíti sok füstelvezetés nélkül épített tüzelőberendezés régészeti, és néprajzi emléke.
A népi építészetben a füstelvezetés egyik megoldása az volt, hogy a lakótérben telepített, és
onnan tüzelt kemence szájnyílása fölé ernyőt helyeztek, és a kandallókhoz hasonló módon a
padlásra, szomszédos, alárendelt helységbe vezették az égésterméket. Az ételkészítésre és
fűtésre alkalmas berendezés a lakótérben volt, ide nyílt az ajtaja, tehát belülfűtősnek
minősíthető.
A másik megoldást a kétsejtű házakban alkalmazták. A szobában rakott
tüzelőberendezés tüzelőnyílása az alárendelt helységbe nyílt. Innen rakták be a
tüzelőanyagot, innen kapta az égéslevegőt, ide áramlott a füst, és kemencék esetében innen
rakták be az elkészíteni kívánt ételt. Ezek a konyhák legkorábban füstösek voltak, az
égéstermék a különböző nyílásokon távozott. Későbbiek a szabadkéményes konyhák, és az
utolsó lépés a kémények kialakulása. A kémény a két helységet elválasztó falban épült, alsó
részén egy kamrával, melyet a kemence felőli, és a konyha felöli oldalon is le lehetett zárni.
Működésük a később ismertetett kívülfűtős, egyterű kályhákhoz hasonló.
A gazdag, tájékozottabb, igényesebb, és igényeit megvalósítani képes főnemesesség
váraiban, kastélyaiban, a kolostorokban kialakultak a különböző használati helységek,
hálószobák, nappali tartózkodásra alkalmas helyek, konyhák, tárolók stb. A fűteni kívánt
helységekben a vegyes használatú tüzelőberendezéseket csak erre használt kályhák váltották
fel. Először a forma változott, majd a felhasznált építőanyagok, de maga a belső szerkezet
sokáig ugyanolyan maradt.
A kályhatestet a fűteni kívánt helységben építették meg. Tüzelőnyílása a mellette lévő
alárendeltebb helység, folyosó, vagy folyosóról nyíló fülke felé mutatott. Az elválasztó falban
alakították ki a kéményt, tehát lényegében a korábban leírt kívülfűtős tüzelőberendezés csak
fűtésre használt, igényesebb kivitelű változatáról van szó. Egy kéményre két kályha is
csatlakozhatott, melyeket közös fülkéből fűtöttek.
Ezek a kályhák egyterűek voltak, nem volt külön tűzterük, és a keletkezett füstgázból
hőt elvonni képes hőtárolójuk. A tűztérfenék szintjétől induló ajtónyíláson keresztül berakták
az eltüzelni kívánt famennyiséget, és meggyújtották. A láng, és a keletkező forró füstgáz
feljárt a kályha tetejéig, kitöltötte a belső teret. Közben szükségszerűen lehűlt, és nagyobb
sűrűsége miatt lefelé áramlott. A kályhatesten belül kialakult egy spontán áramlás, az égés
során keletkezett meleg füstgáz felfelé, a hidegebb lefelé törekedett, majd az ajtónyílás felső
részén keresztül belépett a kéményben. Az égéslevegő az ajtónyílás alsó felében jutott be a
tűztérbe, és nyilván keveredett az ellenkező irányban áramló füstgázzal. Az ajtó az égés
időtartama alatt nyitva volt, csak a tűz kihunyta után zárták be. Egy másik, külső ajtóval a
kémény alsó részén kialakított tüzelőkamra folyosó felöli oldalát lehetett zárni.
A kályhák a fűtött helység felöl teljesen zártak voltak. Nemcsak melegítettek, hanem a
kor stílusának megfelelő küllemükkel díszítő funkciójuk is volt. Kedvező tulajdonságai miatt
idővel a gazdagabb polgári réteg, majd a falvakban élő parasztság is átvette az egyterű,
kívülfűtős kályhát.
A 18. században tetemesen csökkent az európai erdőállomány, mai fogalmakkal
kialakult egy energiaválság. Az egyterű kályhák hatásfoka megegyezett az egyéb kortárs
tüzelőberendezésekével, mégis, helyesen döntve, ezek fejlesztésével kezdtek el foglalkozni.
Csökkentették a tűztér méretét, ez tökéletesebb, tehát gazdaságosabb égést eredményezett.
A kályhán belüli járatrendszer kialakításával pedig az átáramló füstgázból nagyobb
hőmennyiséget sikerült kivonni. A kívülfűtős kályhák egyik oldala, vagy középpárkányos
kialakításúaknál az alsó rész a közvetlenül a helység fala mellé épült. A teljesen szabadon álló
kályhákkal a hőleadó felületet lehetett megnövelni.
Mindent összevetve, a sikeres fejlesztés eredményeként születtek meg a korunkban
használt kályhák. Ajtójuk a fűteni kívánt helységből nyílik, szabadon állnak. A tűzterükben
keletkező füstgáz egy járatrendszeren keresztül áramlik a kéménybe, közben átadja hőjét a
kályha falának. A felmelegedett kályha pedig hosszú időn keresztül képes fűteni a helységet,
tehát hő akkumúlására képes, hőtárolós berendezések, melyekben a rövid tüzelési időt
hosszú fűtési idő követ. Megfelelő működésükhöz kémény kell, amelyik a füstgáz
elvezetésén kívül a szükséges huzatot is biztosítani képes. A kémény itt sem része a
tüzelőberendezésnek, annál jobb, minél jobban szigetelt.
Összefoglalva, ha egy tüzelőberendezés ajtaja abból a helységből nyílik ahova építették
belülfűtősnek, ha pedig az ajtó egy szomszédos helységből kezelhető, akkor kívülfűtősnek
nevezzük. Előfordul, hogy az egyértelmű dolgok is megkérdőjelezhetővé válnak. A Felföld
néhány táján esetenként a belülfűtős kemence kivándorolt a pitvarba olyan módon, hogy
csak a homlokfala, az ajtaja és a kürtője maradt a szobában. Nehezen magyarázható
konstrukciós változás, ami humoros módon nem engedi meg egyértelműen sem a belülfűtős,
sem a kívülfűtős meghatározást.
Természetesen napjainkra is jellemző a különböző megoldások keveredése. Például
próbálkoznak a kandallók hőtároló képességének növelésével, a kályhák felé közelítve
azokat. A kályháknál divatba jöttek a kandallókra jellemző nagyméretű üvegezett ajtók. A
járatos mellett más, kamrás, vagy harang rendszerű hőtárolókat is alkalmaznak. Az
elnevezések, fogalmak keveredése is megmaradt, az utóbbira jó példa a tüzelés, fűtés
szópár. A kályha fűt, és tüzelünk benne, de használatbavételkor felfűtjük. Vagy ha kívülről
tüzelünk benne kívülfűtősnek, ha belülről belülfűtősnek nevezzük.

Fót, 2013. 08.30.

Libik András