Ön-kutatás

(Három könyv elegendő az ön-kutatás gyakorlásához, a többit kihagyhatod:

Robert Adams - Silence of the heart, Ramana Maharshi - Be as you are és
a Nisargadatta Gita ebook)
Robert Adams tanítványa az alábbiakban az ön-kutatás művészetét világítja
meg ÉN-VADÁSZAT (BŐVÍTETT VÁLTOZAT)

Sikeres ön-kutatás - Edward Muzika

Az ön-kutatást annyira fontos „helyesen gyakorolni”, hogy úgy érzem,

szükség van a különböző módszerek világítására, mivel a „sikeres”
módszerek valóban nehezen megfoghatók. Az ön-kutatás gyakorlása
hosszú időn keresztül sikertelen maradhat, ha fogalmad sincs róla, hogy mit
keresel. Ezért egy kissé eltérő megvilágításba helyezem a különböző
módszereket, remélve, hogy valamilyen módon segíteni fogok azoknak,
akik a gyakorlás iránt valódi érdeklődést mutatnak.
Egyesek, másokkal ellentétben, szinte azonnal érezni képesek az én
vagyok érzést az önmegfigyelés során. Az ember vagy természetétől fogva,
természetes módon önelemző, vagy nem. Vagy van érzéked az ön-kutatás
végzéséhez, vagy gyakorlatokon keresztül tanulod meg azt. Ugyanez a
pszichoterápia esetében is igaz. Akik képesek befelé nézésre és a belső
„látásra”, képzeletük objektumait képesek jól hasznosítani a terápiás
beszélgetés során, míg akik nem rendelkeznek ezzel a képességgel, azok
nem. Ezt a képességet azonban bárki megtanulhatja, ha ismétlődő
erőfeszítéseket tesz az elme képzeletbeli terébe való „befelé nézésre”.
A probléma abban áll, hogy sokan nem tapasztalják az „én vagyok” érzést,
vagy benyomást, és ezért nincs min dolgozniuk. Az ilyenek „önmagukba
befelé” nézve csupán sötétséget találnak, vagy jelenségek miriádjait,
például belső fényjelenségeket, gondolatokat, képeket, emlékeket, test-
érzeteket, energiákat stb., és nem találnak nyomravezető jelet, hogy
melyik is az „én vagyok”, hogyan kell arra összpontosítani. Az ilyenek
eltévednek a benyomások és észleletek erdejében, és nem tudják
értelmezni az ént, illetve ’én vagyok’-ot.
Ha ez a helyzet, használd a Robert ajánlotta kérdezési módszert: „Ki vagyok
én?”, vagy „Kinek jönnek elő ezek a gondolatok és objektumok?” Ez a
módszer elvezetHET végül a tanúhoz, de a módszer gyengesége az, hogy
teljesen az elme és a gondolkodás szintjén mozog, és az embernek túl kell
lépnie az elmén.
Ily módon az ön-kutatás két lépésből áll: Végy szemügyre minden
rendelkezésedre álló jelenséget, mind a belsőket, a gondolatokat és
képeket, mind a külsőket, például a világban lévő objektumokat, mind
meditáció során, mind az egész nap folyamán; figyeld őket, és „játssz el” a
jelenségekkel. Ismerkedj meg velük, és fedezd fel a belső világot teljes
terjedelmében.

Aztán tedd fel a kérdést önmagadnak: „Ez a jelenség én vagyok, vagy

rajtam kívülálló dolog?” Amit megpróbálunk megtalálni az anomália, ami
nem változik, és az összes többi benyomástól különbözik azon értelemben,
hogy nem egy megfigyelhető jelenség, hanem valójában a megfigyelő, a
tanú, vagyis a „figyelő” maga. Ez az a szingularitás, amely köré minden
objektum és világ rendezve van.
Sok olyan jelenség létezik, amely „én vagyok”-nak tűnik a kutató számára
a különböző időpontokban, mint például a gondolat, vagy az ego, és a nagy
Üresség, mint olyan, amelyet ébredés közben tapasztalsz. Sok ember
találja úgy, hogy több különböző szubjektum, vagy „figyelő” létezik.
Tanúként gondolkodik, aztán tudatára ébred, hogy ő a gondolatok figyelője.
Vagyis, kétféle tanú létezik.
Többnyire, amikor az emberek először gondolják megtapasztalni az ’én
vagyok’ érzést, valójában egy energia csomót figyelnek meg, amely a testet
és az elmét összekapcsolja. Még nincsenek tudatában, hogy kívülállók e
jelenséghez képest, és megfigyelői annak, és hogy ez a megfigyelő az igazi
én.

A megfigyelő, vagy néző, vagy tanú olyan közel áll önmagadhoz, hogy
gyakran elsiklasz fölötte, ahogy erre a tíz indiai Advaita példázata is
rámutat. A megfigyelőt gyakran azért nem vesszük figyelembe, mert nem
objektum, és magától értetődik, és nem találjuk. Mindezen hamis éneknek
a tanúivá kell válnunk, fel kell őket fedezzük, és el kell velük játszanunk, és
fel kell, hogy fedezzük, hogy azok nem az igazi én.

De Maharaj az ’én vagyok’ érzésről mint a testet és a tudatosságot

összekötő ego csomóról beszél. Ez a csomó nem te vagy, de ezt saját
tapasztalatként kell, hogy felfedezd, és nem elég csupán másoktól hallani.
Amint ez csomó eloldódik, minden más is egyszerűvé és világossá válik, és
ez az eloldódás folyamatos megfigyelés révén történik, és az ember
felfedezi, hogy a csomó megfigyelője az elpusztíthatatlan én.

Az ön-kutatás egy folyamatos, főidős foglalkozás, nem korlátozódik a

formális meditáció időszakaira. A formális meditáció, amennyiben gyakran
végezzük, nagy segítséget jelent, mert erősíti az önelemző erőt. Persze, a
túl sok meditáció az elmét lustává és ostobává teszi, ami hiba.
A formális meditáció időtartamául naponta legalább két időtartamot, két
25-35 perces ülést célszerű választani, egy öt perces pihenés
közbeiktatásával. Ez fokozatosan növelhető azok esetében, akik időt tudnak
szakítani három vagy négy ülésre, három vagy négy, 25-35 perces
időtartamban.
Azonban a meditáció során erősödő introspektív erő jótékony hatásai
szerte fognak foszlani, ha a nap további részét a világ szolgálatának
szenteljük. Amint az ember maga marad,’én vagyok’-jára kell gondolnia, a
tanítványnak a nap folyamán többször is meg kell állnia egy pár percre, és
az ’én vagyok’-ot kell szemlélnie, hogy jobban megértse azt a mindennapi
életben. Az ön-tudomásnak folyamatossá kell válnia.
Fel fogja fedezni, hogy az ’én vagyok’ változik az idők során, mert a valódi
én még nem látható; az csupán egy az énként pózoló objektum. Aztán egy
napon felfedezi az anomáliát, ami soha nem változik, amely a szubjektuma
valamennyi objektum miriádjainak. Amint ezt tisztán látja, az összes
objektum elveszíti jelentőségét, és a kereső „munkája” ettől kezdve a belül
maradás, vagyis a megfigyelőben, a szubjektumban, a tanúban időzés,
akitől a világ összes objektuma felmerült.

Ez egy nyugalmi állapot. Az ebben a középpontban maradásra való törekvés

valójában nem erőfeszítés.

Az történik, hogy a nyugtalan elmének, amellyel azonosulunk,

tevékenységre van szüksége, és e miatt az elmével való azonosulás miatt
válunk „mi” tevékennyé. Ugyanakkor a valódi én mindig pihen, és az elme
figyelmét folyamatosan a figyelőre vagy tanúra irányítja,
elveszítve érdeklődését a máshová való irányulásra, a nyugalmi állapot
érzett mély béke következtében. Amint a tanú felfedezésre kerül, az ön-
megvalósítás követésének széles útja megnyílik.

A hamis én lehull, illetve szertefoszlik. Aztán a főidős állása az lesz az

embernek, hogy az énben maradjon, ott időzzön, és végtelen béke és
boldogság hulljon rá, ami könnyedén húzza be önmagába, végestelen
végig.
Hogy mi a teendő ezzel kapcsolatban, az alábbiakban ismertetjük. Mielőtt
a folyamatba részletesebben belemennénk, világossá kell tennünk, hogy
ugyanezt az elemzést a külső világban lévő objektumok tekintetében is el
lehet és kell végezni. Válasszunk ki egy objektumot, például egy személyt,
egy fát, egy ablakban ülő állatkát. Figyeljük meg, és tekintsünk ugyanakkor
önmagunkba, az ’én vagyok’ érzésre, hogy érzünk-e kapcsolatot az én
vagyok, és az objektum között. Ha az objektum érzelmileg töltött, mint a
szeretett egyén, gyakran érezhető kapcsolat a személy és a szív között.
Amikor felfedezzük a szív forrást, tudatosan bele tudunk merülni. Ennek
hatására a boldogság és középpontiság azonnal növekedni fog, ami segíti a
formális meditációt és gyorsabban vezet a szabadsághoz. Aztán figyeljük
meg, hogy vajon a szív forrás a tanú, vagy sem. Remélhetőleg jelen
áttekintés az egész folyamatot bemutatja, és most következzen a folyamat
részletesebben.
Először is, az ön-kutatás legjobb leírása két könyvben található meg:
Sadhu Om és Michael James - The Path of Sri Ramana, Part 1, hetedik és
nyolcadik fejezetek, valamint Pradeep Apte - Nisargadatta Gita. Utóbbi egy
Apte által összeállított mintegy 230 bekezdésnyi gyűjtemény Nisargadatta
én vagyok érzetről és az önvalóban időzésről szóló mondásaiból. A The Path
of Sri Ramana leírása több, mint amit Robert Adams tanított. A Robert,
Ramana és Nisargadatta által tanított ön-kutatási módszer azt mondja,
hogy tartózkodj az én vagyokban, de mit jelent ez? Mi az én vagyok?
Hogyan tartózkodjak benne? Hogyan gyakoroljam az ön-kutatást?
Az ön-emlékezet, vagy ön-időzés gyakorlatának részletes kifejtése James
„Happiness and the Art of Being” című könyvében található, főként az utolsó
fejezetekben. Egy másik könyvet is javaslok, amely egy alternatív módszert
alkalmaz az én vagyokban való tartózkodásra, Michael Langford: „The most
rapid and Direct Means to Eternal Bliss”. Michael azért alakította ki ezt a
módszert, mert nem tudta az ebben a könyvben leírt, az énben és az én
vagyokban való tartózkodás módszerét követni.
Michael azt írja, hogy az ön-kutatás különböző ön-koncepcióit 27 éven át
gyakorolta, szegényes eredménnyel. Nem volt jobban ön-megvalósított,
mint amikor elkezdte. Az ő tapasztalata egyvalamit világossá tesz, hogy az
ön-kutatás bonyolult dolog, mivel elég sok a belső élmény és a szubjektum
megtalálása, amelyben aztán elpihenhet, elég nehéz lehet. Bizonyára nem
egyszerű eszköz a „Ki vagyok én?” kérdés használata, újra és újra. Michael
27 éven át szorgalmasan gyakorolta az ön-kutatást, minden könyvet
elolvasott, minden tanítóhoz ellátogatott, mégsem kapta meg sehol.
Ugyanezt mondhatom el a saját több mint 20 évemmel kapcsolatban.
Michael soha nem volt képes rákapcsolódni az ’én vagyok’ érzésre. Leírt
egy módszert és koncepciót, hogy az önmaga tudatában lévő tudatosság
hogyan tartózkodik az én vagyokban; a módszert ő fedezte fel, vagy azt is
mondhatni, hogy ő fedezte fel újra, mivel az a Shikantaza nevű Soto Zen
meditációhoz hasonló. Lehet, hogy ő elutasítja, hogy a módszere a
Shikantanza, mert azt hiszi, ő fedezte fel az ön-kutatás tudatosságot figyelő
tudatosság módszerét, de ez a módszer nem több és nem kevesebb a
Shikantazánál, ami csendben ülés, semmit sem csinálás.

Nem könnyű. Eltart egy ideig. Az elmének le kell ülepednie, és nyugodttá

kell válnia. Gyakran éveknek kell eltelnie, mielőtt ez a csendes ülés
lehetségessé válik, mert a kezdők mindig azonnali eredményeket várnak.
Ha nem kapják meg, gyakran feladják, vagy a következő tanítóhoz vagy
technikához fordulnak. A kezdők nem szeretik a csendet, cselekedni
akarnak. Azonban, ahogy Robert gyakran mondta: Az állhatatosság
minden.”
Egy másik fő ön-kutatási módszer lényege a valódi ’én vagyok’ érzés
kibontása, és az abban való tartózkodás. Ez általában azért nem könnyű,
mert számos tényezőtől függ. Személy szerint én úgy gondolom, hogy ez a
legjobb módszer, és egy kicsit tovább fogom fejtegetni.szerint én úgy
gondolom, hogy ez a legjobb módszer, és egy kicsit tovább fogom
fejtegetni.
Ha valaki Shikantazát gyakorol először, és hosszú idő alatt sok-sok
samadhit elér, az fokozatosan éri el a megvalósulást. A gyakorlást azonban
folytatnia kell, mert az én vagyokot még nem ölte meg. Az én vagyok még
mindig ott tartózkodik, a személyes te maradványaként. A samadhik az
egység különleges elfalazott állapotaivá válnak, és az egyén kíváncsi, hogy
mi a valóság, az egység samadhi állapota, vagy az ébrenléti / álom én,
amihez az ember mindig visszatér. Ezek abban az értelemben elfalazottak,
hogy nem számít, hány samadhit tapasztal meg az egyén, ugyanazon
emberi érzés, testhez kötött létezőség azt követően mindig visszatér.
Az én vagyok megölésének leggyorsabb módja, ahogy Ramana és
Nisargadatta tanította, az én vagyokban való tartózkodás. Ha ez
megtörtént, az én örökre meghal; a Shikantazával egy túl korai azonosulás
jön létre a tudatosság totalitásával és az Ürességgel, ahelyett, hogy a
csomó, az elme és test közötti energia-kapcsolat átvágásra kerülne, és e
kapcsolat és a létezőség mélyebb szintje között, mint a kauzális test, a
valódi semmit tapasztalja.
Ha a megszabadulást az első módszerrel (Shikantaza / Langford) találjuk
meg, minthogy az permanens megszabadulássá válik, az én vagyokot újra
meg kell találni és követni kell. Ez rendkívül nehéz, ha valaki évekig az
ürességben tartózkodott. Nehéz az én-érzés megtalálása az egyén
számára, mert az egyén általában azonosult az ürességgel az ismétlődő
Shikantaza meditációk révén.
Sok ember írta nekem, hogy még a gondolkodással és meditációval töltött
évek után sem tudták megtalálni az én személyes érzését. Sokan
tartózkodtak évekig ürességben, és kezdtek dühössé válni, mert nem
találtak sem boldogságot sem megszabadulást. Ők átugrották az én vagyok
megsemmisítésének a folyamatát / komplexumát, ami azt jelenti, hogy az
még mindig életben van, de nem érzékelhető, el van fedve az ürességre
irányított figyelem által. Elveszetté váltak az ürességben és semmit sem
értek el.
Nem hagyhatsz ki lépéseket. A legjobb az Én Vagyok követésével kezdeni,
és a feladatot hiánytalanul elvégezni. Aztán kell az isteni tanú ürességében,
az abszolútban, erőfeszítés nélkül és állandóan időzni.
Láttam egyszer egy könyvet az „Hunting the I” címmel. Ez tökéletesen írja
le számomra az ön-kutatás folyamatát, a vadászatot a belső jelenségben,
amely belső világunkat alkotja, az énnel való azonosulást, majd az első
személy érzésére való rácsatlakozást.
Ez összetetté válik, mert ott van az ’én’ vagy ’én szó’ vagy ’én gondolat’,
amely a központi kohéziós ereje a gondolatok és képek hálózatának, amit
a valós világnak tekintünk. Ez az én-gondolat nem ugyanaz, mint az egyén
személyes létezés-érzése, az ’én vagyok’ érzés, ami olyan, mint egy
tapintható érzés, amely a testhez társul, és többnyire a szív köré
összpontosul, vagy valamiféle létező ürességként ül a test mögött, vagy
fölött.
Természetesen, ennek tudomása már jó munkaképességet igényel a
szubjektív jelenség internalizálására és ön-vizsgálatára. Ez azt jelenti, hogy
vagy veleszületett képességgel rendelkezik, vagy e megkülönböztetésre a
több éves gyakorlat során tett szert.
Nekem, sűrű lévén, évek gyakorlására volt szükségem. Mindig introspektív
voltam bizonyos értelemben, könnyen belevesztem a gondolatok és
érzelmek belső világába, de a belső világ soha nem volt nyitott és tágas.
Megtanultam, hogyan nyissam ki a belső, sötét szubjektivitást a két
szemöldök közti harmadik szem kinyitása és örökös tágítása révén, hogy a
fény lefelé a földbe, aztán felfelé és kifelé áradjon, egy fénnyel, az
úgynevezett tudatosság fényével teli képzeletbeli teret feltárva. De a
probléma az volt, hogy éveket töltöttem el ott, a fényes üres térben, azt
gondolva valóságnak, felismerve, hogy még mindig különálló vagyok és
tanúja az ürességnek, csak várakozva egy bizonyos ponton, az Ürességgel
való azonosulás érzésében. Ez soha nem történt meg. Túl messze mentem
az ürességbe, de fogva tartott a tudatlanság. Arra vártam, hogy a
szubjektivitás abszolút érzését az Üresség figyelésének a folytatása révén
találjam meg.
Az ön-vizsgálódás évei során az egyén belső élmények légióit fogja találni,
amelyekkel tévesen azonosul én vagyokként. Gyakorlat és kitartás,
valamint csak nagyon kevés könyv olvasására való korlátozódás, és a tanító
útmutatásának a meghallgatása a legjobb és leggyorsabb módja annak,
hogy kijuss ebből a belső dzsungelből.
Szükség van gyakorlásra az önmegvalósításhoz? Határozottan; igen, a
leghatározottabban. Ez az, ahol az én-vadászat koncepciója működőképes
módszerré válik. Az egyén befelé figyel, hogy megtalálja az én vagyokot.
Minden egyes napon, héten vagy hónapban felfedez valami újat, amit a
„valódi” én vagyoknak: a szubjektumnak hisz.

Ami időnként a tudatosság ön-fénye, időnként a megvilágított térszerű

belső üresség, néha egy teljesen testi érzésen alapuló érzés. Egyesek az én
vagyok érzést a test-érzés ön-észleléseként fogják érezni a szív tájékon.
Mások úgy vélik, hogy a testnek belső vizuális érzésként vannak tudatában,
amely valójában egy objektum a képzeletbeli térben, és ez által valótlan.
Fel fogják fedezni a végtelen (vagy nem végtelen, korlátozott) belső tér
belső érzését, és azt hiszik, hogy azzal azonosak. Nem azonosak.
Ha állandóan a téves ideával vizsgálódik, akkor valamely ponton meg fogja
találni az ént, annak felismerése nélkül, hogy az én az, aki figyel. A
szubjektumot nem lehet megtalálni, mert a szubjektum sohasem válhat
objektummá. Amit felfedez az, hogy mindaz, amit lát, tapasztal és tud, az
valójában egy tapasztalt objektum vagy megismert szubjektum, amelyet
nem lehet megtalálni.
 Ez a keresés évekig folyhat eredménytelenül, mert az én nem egy dolog,
objektum, állapot, energia vagy bármi, ami megtalálható és
megtapasztalható. Lehet, hogy már érted mindezt. Mi a teendő?

Ezen a ponton tudatára kell ébredned, hogy létezik valami, ami

tudatában van az ön-kutatási folyamatnak. Ez a „valami” az Én, vagyis a
végső megfigyelő. Ez után az „új” gyakorlattá a figyelő figyelése válik, nem
valamilyen testi érzésben, vagy képzelt térbeli hamis énben. Már tudatában
vagy a figyelőnek, de az a figyelő nem a valódi te. Beragadtál a félreértésbe,
hogy a figyelő megtalálhatja a valódi ént, mikor valójában a figyelő a valódi
én. A figyelés a probléma; a figyelő már teljes és nyugalmi állapotban van.
Ezért hát kapcsolódj egybe a figyelővel. Két lépés van tehát: lokalizáld a
figyelőt, mint az érzések szubjektumát, és próbálj eljátszani vele, próbáld
megfigyelni annak összes megnyilvánulását, majd pihenj eljátszani vele,
próbáld megfigyelni annak összes megnyilvánulását, majd pihenj meg a
figyelőben, lazíts, és hagyd a figyelőt figyelni, és válj a figyelővé csupán.

Amikor ezt megértetted, van egy világos módszered az énben való

tartózkodásra: csak figyelj a figyelő látszólag belső érzése felé, nem
kapcsolat, vagy üresség, vagy szív-érzés, vagy bármely más érzés vagy
tapasztalat érdekében. Ezek a Figyelő felfedezését megelőző gyakorlatok és
lépések. Aztán a felfedezés után merülj bele a figyelőbe, a szubjektumba,
és válj a szubjektummá.
Egyszerűnek hangzik, de valójában a belső világ annyira tele van
gondolatokkal, objektumokkal, állapotokkal, tapasztalatokkal, űrrel,
ürességgel, energiákkal, és létezőségekkel, hogy egyáltalán nem könnyű
egyértelműen felfedezni a „figyelőt”. Csak olvasd el az Autobiography of a
Jnani című könyvet, és látni fogod, hogy milyen bonyolultak a belső
tapasztalatok, és milyen nehéz megtalálni az alapvető állapotot. Meg kell
értened, hogy amit találni fogsz, mindössze az, aminek tekinted magad, az
nem te, a figyelő vagy, hanem objektumok, folyamatok, gondolatok és
energiák, amiket korábban önmagadnak tekintettél.
Bizonyos értelemben, a figyelő gyakran érzi úgy kezdetben, hogy csupán
egy másik érzés, egy másik belső objektum; de ez nem egy testi érzés,
mint a testi érzések tudomása vagy egy gondolat tudomása. A gyakorlat
az, hogy fordulj befelé, a forrás, a figyelő felé, és figyeld azt.
A jelenség lokalizálásának folyamata, vizsgálata, és a vele való játék, amíg
teljesen meg nem ismered, majd ki nem küszöbölöd a figyelőként, hosszabb
vagy rövidebb ideig tarthat. Ez az igazi ön-kutatási folyamat, nem pedig az,
amire gyakran hivatkoznak, a lélek nélkül ismételgetett „Ki vagyok én?”
Sejtelmem sincs, mit fogsz tapasztalni, úgy tűnik, hogy ez minden
embernél különböző. De végül meg fogod érteni (látni, tapasztalni, felfogni,
felfedezni, tudni), hogy sem belül sem kívül nem létezik figyelés. Csupán
egyetlen tudatosság létezik. A belső figyelés célzatos erőfeszítése
kiegyensúlyozta az egész életen át tartó kifelé figyelés szokását, és az
introspektív megkülönböztetés kifejlesztése valódi teként megszüntette a
belső és külső objektumokat és jelenségeket.
 Szeretném aláhúzni, hogy a „befelé figyelés” kifejezés egy hazugság. Nincs
befelé – vagy kifelé. Ez a megkülönböztetés csak addig tart, amíg testnek
gondolod magad. A „befelé figyelés” kifejezése majdnem úgy hangzik, mint
egy parancs, hogy úgy figyeld a képzelet belső ürességét, mint ami a testen
belül van. Ez egy rossz instrukció. Ez a belső és a külső, a bőrön belüli és
kívüli valóságának elképzelését erősíti.
A világ, belső állapotod, keresésed, elképzelésed arról, hogy milyen az
önmegvalósítás, teljesen el fog tűnni, és meg fogod érteni, hogy minden,
amit addig a pillanatig tapasztaltál, puszta képzelődés. Mentessé fogsz válni
minden fogalomtól és fantáziálástól. Ebben fog kelleni tartózkodnod hosszú
ideig, de az ön-időzés maga nem válik hosszú időre folyamatossá. Ez
egyedül állhatatosság kérdése, és csak később merül fel, miután az
igazságot fenntartó szenvedély válik a legfontosabb kérdéssé számodra.
Aztán, egy bizonyos ponton, „minden” el fog tűnni, mint valótlan, és te
csupán csendes elme létezésben fogsz maradni. Nehéz ezt elmagyarázni,
de nem úgy tűnik, mintha a végtelen tudatos térben úsznál, hanem inkább
a világ meg fog szűnni létezni látszólagos objektumként. Az én, mint
látszólagos objektum, szintén el fog tűnni. Csak akkor leszel egy a világ
nem elkülönült figyelőjével, vagyis az önvalóval.
Később még az is el fog tűnni, amint az egy felismeri az egész folyamat
hátterében zajló tanúságot. Ez a dolog nélküli „dolog”, amely tudomással
bír az egész folyamatról, tudomással bír a testről, a személyes énről, a
világról, az ébrenléti állapotról, az álom állapotról, valamint a megértés
folyamatáról.
Ami ezt az „állapotot” illeti, az egyén nem tud mondani semmit, mert nem
léteznek attribútumok, és az állapot attribútumok, vagy amik félrevezetnek,
alkotják a valódi gyakorlatot. Ez nem egy állapot; ez az, ami az összes
állapotot megfigyeli.

Nos, ez az egyik módja a felébredési folyamat elmagyarázásának. Michael

Langford kifejtette az ő útját, és mind Robert, mind Ramana
megfogalmazták a saját módszereiket. Figyeld meg, hogy Robert, Ramana
és Nisargadatta ritkán beszélt a végső „tapasztalatról”, csak az Advaita
módszere és filozófiája homályosítja el teljesen a célt konceptuális
akadályok hozzáadásával. Langford és minden más tanító ugyanazt
mondja. Csupán szórakoztató fenomenológiával és filozófiával,
mesterséges történetekkel látnak el, amelyek a módszer kifejtéséhez és
annak gyakorlásához vezetnek téged.
Nem akarlak túl messzire vezetni a tévúton, de mindezek a módszerek,
amelyekre az előbb hivatkoztam, „ego masszírozás”, és semmi közük a
végsőhöz, még ha elengedhetetlen gyakorlatnak látszik is mindenki
számára, még azok számára is, akik azt állítják, nincs módszer vagy
gyakorlat, amely lehetséges vagy szükséges lenne. Azért van rá szükség,
hogy a megkülönböztetést erősítse.

Meg szeretném ismételni, hogy a figyelem ismétlődő ráirányítása az én

vagyokra, a látszólagos szubjektumra csak addig cselekvés, amíg az én
vagyokot meditáció objektumának tekintjük, például amikor az testet és az
elmét összekötő ego csomóra összpontosítunk, amelyet a legtöbb ember az
’én vagyok’-nak tekint. Ugyanakkor a valódi szubjektum, az én, nem egy
objektum. Az TE vagy, a megfigyelő, túl minden jelenségen és a világon, és
a semmit nem cselekvés állapota, csupán figyelés. A lét nyugalmi állapota.
A figyelem énre irányításának látszólagos cselekvése valójában
kegyelemért való könyörgés, mert az én át fogja venni, és véget fog vetni
a kereső keresésének. Az én a mozdulatlanság és örök nyugalom kezdő
pontja. Az énben való tartózkodással együtt járó látszólagos működés
valójában pihenés, nem cselekvés. A te nem cselekvő, pihenő éned
felfedezése.
Az én vagyokban időzés valójában a semmit sem csinálás gyakorlata, de
akkor sikeres csupán, ha valóban tudatában vagy a valódi énnek, a
tanúnak, a figyelőnek, amiben csak egy hosszú és intenzív elmét vizsgáló
gyakorlat után lehetsz biztos. A tanult megkülönböztetés nélkül még egy
másik objektumnak adhatod át magad, amely énként, mint az egóként
pózol. Így hát óvakodj azoktól, akik szerint nincs szükség gyakorlásra. Nem
szükséges, de lehetséges, hogy aki felfedezte a valódi ént a pihenő
állapotban, de nem csinál semmit sem a gyakorlat szempontjából, mielőtt
ráébredne, hogy mi a kezdőpont, az használhatatlan és bamba.

SAJÁT MÓDSZEREM: SEMMIT SEM CSINÁLNI

Robert egyedül a „Ki vagyok én?” ön-kutatási folyamatot tanította, mert
VALAKIK úgy érezték, hogy szükségük van egy módszerre vagy útra, ami
elfoglalja elméjüket. Minden módszer, amit Robert tanított, csendhez vezet.
Mély csend, a „legmélyebb”, nem csak ahol az abszolút napvilágra kerül, de
az abszolút is.
A fenti „módszereket” évekig gyakoroltam, valódi változás nélkül.
Mindenféle tapasztalatokat és új megértéseket eredményeztek, de sem
megszabadulás sem az én halála nem következett be. Csupán számtalan
kis halál.
Ez elvezet engem egy megfigyeléshez. A legtöbb gyakorló túlságosan
tapasztalatainak és azok magyarázatainak él, ahelyett, hogy állhatatosan
befelé haladna. Mintha nem bírnák ki az ön-kutatás unalmát, és
átfordítanák azt a guruval vagy tanítóval való intellektuális vitává. A guruval
való ál-emberi érintkezésük régi „valóságát” akarják, miközben a gurut
egyedül az érdekli, hogy túlvigye őket mindenen, amit valaha tapasztaltak
vagy elképzeltek. Ez elfecsérelt idő, különösen az az idő, amit arra
fordítanak sokan, hogy tizen-huszon évekkel ezelőtti élményeket
megértsenek. Mintha azt gondolnák, hogy visszakaphatják a tapasztalatot,
ami a keresésük végét jelenti, ami leállítja őket.
Semmiféle tapasztalat nem megismételhető, és gyakorta értéktelen is.
Amikor találkoztam Roberttel, csak átadtam neki önmagam, kb. két év
elteltével. Tudtam mélyen, hogy bármilyen módszer, amit gyakorlok, csak
az elmében van, ami nem tudja elpusztítani a személyes én-séget. Ez csak
masszírozás volt az ego – a képzeletbeli „dumák” keveréke számára, ahogy
a képzeletbeli teret vagy világot nevezem. Az önátadás egy megközelítés,
ami a nyugalmi állapothoz vezet.
 „Feladom; ne az enyém Uram, hanem a Tiéd.” De még ez a bizalom és
önátadás sem vezetett megszabaduláshoz, amíg Robert el nem hagyta Los
Angelest. Amikor Robert Sedonába ment, teljesen egyedül, elárvultnak
éreztem magam. Mindazonáltal Robert csomagolásának és költözésének
folyamata meglehetősen zűrzavaros és ideget gyötrő volt, olyannyira, hogy
relaxálni kezdtem és keleti szakrális zenéket hallgatni, különösen
Muktanandát és Yoganandát, hogy elmeneküljek a feszültség elől, és mert
nem tudtam mi egyebet csinálni.

Ez a költözés rám volt kényszerítve, nem tehettem mást. Csak feküdtem a

kanapén, egyik óráról a másikra, egyik napról a másikra, egyik hétről a
másikra, hallgattam és elragadtattam a zene által, alaposan kiélvezve a
belső tudatosság kibontakozásának show-ját, a formákat, a gondolatokat,
a belső és a külső benyomásokat.

Testem majdnem minden feszültsége megenyhült. Úgy éreztem, elmerülök

önmagamban. Szinte semmit sem csináltam, evésen és némi sétán kívül.
Kezdtem üdvözülten boldognak érezni magam. Kezdtem teljesen semmivé
válni, de nem a Zen Üresség módszere szerint, hanem a saját személyes
módszeremmel, a boldogságtól és a kántálás boldogságától elragadtatva.
Elernyedtem a létezőségben, befelé húzva annak boldogsága által, hogy
semmit sem csináltam, a belső és külső jelenségek összességével való
együttlét kivételével. Aztán egy napon, egy felébredés történt a zuhanyozás
tapasztalata formájában, amit jelen site egy másik részén írok le, és első
felébredésnek nevezem.

[2] Jóformán senki másnak nem tudom ezt ajánlani. Szerettem a szakrális
zenét és a kántálást. És az ürességben és a csendben is szerettem
tartózkodni, a kántálás hallgatása közben. Így hát, keveseknek volna
javára, hacsak nem szintén ilyen hajlamúak. Csak nyugtalanokká válnának.

Egy hasonló módszer lehet, hogy jobban működne nálad, ha csupán

hallgatnád Robert MP3 lejátszóra, vagy iPod-ra letöltött összes
beszélgetéseit. Csupán hallgatnád a beszélgetéseket, amikor éppen időd
van rá. Legyen szakrális zene a háttérben.

Robert minden egyes beszélgetése mindig a csendbe való beléptetésedre

irányult. Beszélgetései újra meg újra a csendbe visznek téged. A zene
boldogságot fog/tud okozni. A kettő együtt teljes ellazulást tesz lehetővé,
az én – individualitás – érzésének a beleolvadását a boldogság
teljességének érzésébe. Azt mondhatnád, hogy ez a könnyű út, de csak, ha
készen állsz rá.

Általában évek intenzív gyakorlása az előfeltétele, mivel az ember arra

szokta használni az elmét, hogy felfedezzen, vagy létrehozzon valamit.
Amikor az elme világosan látható, mint valami olyan, ami nem fog működni,
hogy elvégezze a felébredés feladatát, egy mély relaxáció és alásüllyedés
következik az önvaló mélyebb szintjébe, ahogy Rajiv az Autobiography of a
Jnani c. könyvben beszél erről.

Egyébként egyes rádiós órák ébresztőjét be lehet úgy állítani, hogy Robert
beszélgetéseiből egy konkrétat, vagy egy véletlenszerűt kiválasszon. Ha
esetleg az ő arra vonatkozó instrukcióira akarsz ébredni, hogyan kell az ön-
kutatást gyakorolni. Ha a nagy tanítók életrajzait, vagy önéletrajzait
olvasod, mindegyik más folyamatot fog leírni, és a ténylegesen ajánlott
folyamatok eltérhetnek az ő sajátjuktól, mert látják saját folyamataik
egyéni sajátosságát, és ahogy én is, látják, hogy az a mód, ahogyan én
tettem, nem működik mindenki esetében.
Az egyik „módszer”, amit „az önvalóba való visszazuhanásként” írok le,
valószínűleg az én „spontán módszeremhez” áll a legközelebb. Sokan az
önvaló „érzést”, vagy „én vagyokot”, a test totalitása érzésével azonosítják.
Voltaképpen nem az, de sokan érzik így kezdetben.
A módszer lényege, hogy az önvaló érzését úgy érezni, mint kezdeti
megnyilvánulását a test érzetnek, és aztán elképzelni, vagy úgy érezni
magad, mint aki abba visszafelé belezuhan. Visszafelé zuhanni relaxáció
révén egyre jobban és jobban azoknak a látszólagos test érzeteknek a
kényelmébe. Ez egészen boldog és megnyugtató.
Időnként van egy mögöttes sötét jelenlétérzés, amelyet az egyén nyugalmi
állapotaként azonosítanak. Ha erőteljesen és színesen elképzelve érzékeled,
lazulj el, és zuhanj bele hátrafelé abba a sötét ürességbe. Az ellazulás
ugyanaz.
Szinte az összes ilyen módszer haszontalan tapasztalatokat és
megértéseket fog produkálni, amelyek el fognak távozni, de amelyek úgy
tűnik, felrázhatják a világot abban az időben. Szóval, ne hagyd abba.
Folytasd.
Szeretném, ha teljesen világos lenne: e módszerek egyike sem fog
produkálni felébredést / megvilágosodást / önmegvalósítást vagy hívd,
aminek akarod ezt az állapotot, amit jelenleg nem önmagadnak ismersz.
Minden módszer az elme szintjén van.
Módszerek hosszas gyakorlása nem produkál felébredést, hanem,
mondhatni, lehetővé teszi annak megtörténését. Úgy gondolom, hogy
Nisargadatta fejezte ki a legjobban, amikor azt mondta egyszer, hogy az én
vagyok megengedi, hogy menj. Mindamellett, mindent egybevetve, először
azt ajánlom, hogy töltsd le a Nisargadatta Gitát, nyomtasd ki, tedd bele egy
3 gyűrűs iratrendezőbe és minden reggel „gyakorolj”, néhány bekezdés
elolvasásával. Aztán elmélkedj azokon a szavakon, majd meditálj az én
vagyok érzésén. Ez a legkiválóbb meditációs kézikönyv, a megvalósuláshoz
vezető széles út.

2. RÉSZ
AZ ÉN VAGYOK ÉRZÉS LOKALIZÁLÁSA
Valamilyen oknál fogva egyes emberek nem tudják lokalizálni az én-érzést.
Többnyire ezért gondolják az én-érzést valamilyen titokzatos és különleges
dolognak, egy különleges állapotnak, egy újonnan szerzett valaminek, azzal
a valamivel ellentétben, amit egész idő alatt érzünk.
Ez teljességgel helytelen. Az én-érzés Ramana szerint, és a saját
tapasztalatom szerint is, mindenki előtt nyitva áll, ha nem nehezíted meg
azt. Ha nem tudod megtalálni azt, az nehezebbé teszi a dolgokat, mivel
beleakadsz az ürességben tartózkodásba, az ürességbe, az egység
állapotába, és megkerülöd a személyes ént, amely az én vagyok része, ami
mindig problémát fog okozni a jövőben, a figyelem hiánya miatt.
Nisargadatta az ’én vagyok’ kifejezést különböző módokon használja.
Időnként azt mondja, az én vagyok annak a TUDOMÁSA, hogy létezel.
Máskor az én-vagyokság érzésnek felelteti meg.
Ez utóbbira vonatkozóan kapcsolatban kérik tőled egyes neo-advaitinek,
hogy fedezd fel azt. Fedezd fel az érzést, hogy létezel. Ha nem lenne valahol
létezésérzésed, akkor nem cselekednél vagy reagálnál a látszólagos
világban.
Akik nem, azok többnyire azért nem képesek könnyen megtalálni, mert
valami különleges dolgot keresnek, holott ez egy teljesen hétköznapi dolog.
Időnként bizsergő energiaként tapasztalható, amikor először irányítod a
figyelmet a tested belsejébe a szív vagy hastáji területre. Fókuszálj az
energiára, és az növekszik és változik. Csak maradj vele most, hogy
megtaláltad, és a többi, csak a figyelésből következni fog. Néha úgy érezni,
mint a szív vagy a has környékén érezhető „jelenlétet”, vagy „teljességet”,
illetve sok más módon is érezhető, kvázi-test jelenségként.
Ha még mindig nem tudsz valami olyat találni, amit hajlandó vagy „én
vagyok”-nak címkézni, akkor könnyebben kapsz bepillantást, ha csak ülsz,
figyeled az embereket egy kávéházban, egy könyvesboltban vagy egy
bevásárlóközpontban. Ne tegyél semmi mást. Csak nézz véletlenszerűen
egy személyre, esetleg egy csinos nőre vagy férfira, vagy egy szánni való,
betegnek kinéző személyre, aki kutyát vezet vagy sétáltat.

Figyelj befelé a szív tájékára. Mit érzel? Van valamilyen reakció vagy
összeszorulás vagy energia ezen a területen, amely azt az embert célozza?
Szexuális vágy, szeretet érzés, undor? Ha igen, akkor azon részed, amely
csendben, érzéssel válaszol a jelenetre, az objektum. Az az összeszorulás
az én vagyok része. Csak folytasd ezt a gyakorlatot, amíg az én vagyok
egész könnyen érhetővé nem válik.
Egy másik módszer, hogy az én vagyokhoz eljuss, hogy vársz, amíg
valami olyan történik a
mindennapi tevékenységek során, ami érzelmi reakciót vált ki. Érezd
magadban az érzelmet / mozgást. Ez szintén az én vagyok része. Erről a
dologról beszélünk, amikor azt mondjuk: „[én] dühös vagyok”, vagy „[én]
szerelmes vagyok”. Tény, hogy a sebezhetőség, fájdalom és szeretet érzése
mind szorosan kapcsolódnak az én vagyok érzéshez. Maradj vele, amint
megtaláltad.
Alvás közben nem vagy tudatában, hogy vagy. Hirtelen felébredsz, és
hirtelen tudod, hogy létezel, ámbár többnyire nem arra figyelsz legelőször,
kivéve, ha már gyakorolsz egy ideje. Az, hogy létezel, a tudatossággal, a
tudomással együtt merül fel. Később, miután sok időt töltöttél
meditációban, fel fogod ismerni, hogy a tudomás, hogy létezel, valami olyan
számára történik, ami valamiképpen „te” vagy, ami túl van a létezésen. A
tudomás, hogy létezel, helytelen. A tudatosság az, ami létezik, és a
tudatosság, és a létezés tudomása jön tehozzád, aki VAN még mielőtt a
létezés tudomása felmerülne. Ez azt jelenti, hogy te a létezés és tudatosság
előtt vagy.
Létezésed tudomásán kívül, és az én vagyok érzésen kívül létezik a
koncepció, hogy valamilyen elkülönült entitásként létezel a tudatosság
létezés birodalmában. Vagyis, ha feltételezzük, hogy az „én” szó valami
olyanra utal, ami a tudatosságon belül létezik valamilyen objektív az „én”
szó valami olyanra utal, ami a tudatosságon belül létezik valamilyen
objektív létezőként, akárcsak Alice, Fred, Tom, Dick és Sheila is létezni
látszik, elkülönült indivíduumokként, egy elkülönült testet megelevenítve.
Az én szó az entitás tulajdonnév helyettesítőjeként feltételezhető.
Bennem ez ment végbe elsőként. Láttam, hogy az én szó csupán egy
mentális entitás, és semmilyen más szemi-permanens mentális vagy
személyes entitás nem létezik, amire az én szó mutat. A látszólagos én nem
mutat semmire. Csupán üresség vagyok, és az üresség tartalmaz mindent,
és minden látszólag létező objektum csupán, amely csak a fejemben létezik.
De ez nem az „én” elmém többé, hanem az egyetlen elme. Csak lazán
kapcsolódó gondolat voltam a tudatosság egyetlen terében, amíg fel nem
fedeztem, hogy én vagyok a tudatosság egyetlen tere, és a gondolatok
értelmetlenek és mulandók lettek.
Ez egy nagyon boldog (vagy ijesztő kezdetben, mivel többé senki más
nincs) hely lehet. De nem ez a valóság. Csak folyamatosan változó mentális
fantáziálás, amiképpen az én vagyok érzés. De amíg az én vagyok érzést
be nem tudod határolni, addig az én fogalom, az én szó objektum, és látod,
hogy minden üres, változó, nem állandó létezés vagy állapot, nem tudod
fenntartani az egység állapotát, ami transzcendentális tudássá válik, még
akkor is, ha az egység állapot elhagy.
Nagyon sok módja van, hogy eljuss az én vagy én vagyok érzéshez, ahogy
az imént rámutattam. Ha megérzed az ízt, csak tartsd fenn. Ott van az én
szó, ott van az én fogalom. Ott van az én vagyokság én érzése, mint érzet.
Ott van a tudomás, hogy [én] létezem. ott vannak az [én] érzelmi
reakcióim, amelyeket emberek, sértések és egyéb külső események
váltanak ki, szív-központú reakcióként és mozgásként.

Aztán ott van az egység állapot, amely után a személyes én feloldódik.

Aztán ott van AZ, ami az egész fenomenális / megnyilvánult dolog mögött
áll, ami megfigyeli az egészet, és amelynek a létezése nem megismerhető,
ahogyan minden más megismerhető, hanem csak az által válik ismertté,
hogy az vagy, ami egy teljesen másfajta tudomás, mindent egybevéve.
Amikor először elkezdtem gyakorolni az 1960-as években, Ramana / Zen
módszerét követtem, csupán azt a kérdést tettem fel ismételten: „Ki vagyok
én?”, és kerestem az én-forrást. Végül mindig a Semmibe bámultam, ahol
a gondolatok felmerültek, és eltűntek. De soha nem leltem én-érzésre ezen
a módon.
A Semmit megfelelően fel kell tárni, mint az én-vagyok-ság nem alapvető
fontosságú szempontját, ami a tudatosság fókuszában a nemlétbe oldódik.
 Az én vagyok különböző szintjeinek megkerülése, a személyest is
beleértve, a későbbiekben végtelen sok problémát és akadályt jelent,
úgymint az ego szintű problémák: düh, függőség, túl sok romantikus
szerelem stb. visszamaradása, a vágyódás a mély meditatív állapotok iránt
feltárta a Semmi, a boldogság és a boldogság elsődleges jelenlétét. Valami
mindig feljön, hogy megzavarja a boldogságot és üdvösséget.

3. RÉSZ
Az elméd nem a barátod
Sokan vonzódnak az Advaitához vagy a buddhizmushoz, azok gazdag
szellemi hagyományai miatt. De ez egy csapda. Az elméd nem a barátod,
ahogyan Robert szokta volt mondani. Nem tudod „megtalálni a kiutat” a
konceptuális börtönből, amit az elme hozott létre. Az elme nem képes
kívülről „látni” az elmét. A szabadság csak akkor jöhet el, ha a teljes fogalmi
keret magad mögött hagyod.
U.G. Krishnamurti mondott valamit, ugyanebben az értelemben. Azt
hiszem, az idézet így szól: „Nem az elme az eszköze ...” a szabadság
megtalálásának. A Rinzai Zent azért találták ki, hogy összezavarják, és
meghökkentsék az elmét, így a nem elme „IGAZSÁGA” kicsúcsosodhat az
elme konceptuális térképén. A koannak az a célja, hogy minden gondolatot
leállítson, és a koan vagy valamilyen életprobléma a nem elme megoldásra
ösztönözzön.
Robert is szokta volt mondani, hogy semmiféle szabadsággal nem bírsz, a
befelé fordulást kivéve. Minden előre meghatározott, kivéve azon
képességedet, hogy kikerülj az illúzióból a befelé fordulással, és elkezdd
megkeresni a tanút. Minden írásom célja, hogy mindenféle tanítástól
eltántorítsalak, és azon tanácsok felé fordítsalak, amelyek szerint a
szabadság a befelé fordulással érhető el. Akkor ez az egész nagyon
egyszerű.
Általában kerülni szoktam a Michael Langford munkájára való utalást, mert
úgy gondolom, hogy Michael Langford módszere, a Tudatosságot figyelő
Tudatosság tökéletlen, nincs hatással az én vagyok személyes szintjére, és
semmiféle ezzel elért üresség és Samadhi állapot nem lesz tartós, azonban
alá lesz aknásítva az ego struktúra gyógyulatlan elégtelenségeivel.
Mindazonáltal, könyvének első néhány fejezete csodálatosan mutatja be,
hogy a keresők 99,9%-a azért nem éri el a szabadságot, mert az ego
minden spirituális erőfeszítést aláás, azáltal, hogy kérdéseket, kétségeket
és spekulációkat kreál, hogy megsemmisíti az összes spirituális gyakorlat
hatékonyságát.
Tény, hogy egy tökéletlen ego ugyanazt a dolgot teszi a személlyel a
mindennapi életben, az által, hogy kétségekkel ás alá minden hatékony
fókuszt és cselekvést, ilyenekkel, hogy „mi lenne ha”, „nekem kellene”, és
hasonló haszontalan spekulációkkal. Teljesen igaza van, hogy a hatékony
gyakorlás kitartást, összpontosítást, és sok-sok időbeli odaadást követel
meg. Önmagadba, és az introspekció módszerébe és az ön-kutatás
módszerébe vetett hitre is szükség van. Ez a gyakorlással jön. Tekintsd oly
módon, hogy mennyi ideig tart egy személynek, legyen az bármily nagy
tehetség, hogy profi teniszező, vagy baseball játékos legyen? Egy hét, egy
hónap, egy év? Nem, éveket vesz igénybe a tréning.
Na most, az elme még finomabb, mint a test, és a tréning még tovább
tarthat. Szóval ne add fel, hogy megtaláld az én vagyokot, amely csak
néhány nap, hét vagy hónap gyakorlás után válik stabillá. Ha nem találod
így, próbálj ki valami mást. Az önmagadba vetett hit meg fog érkezni, ahogy
eredményeid kezdenek lenni. De ehhez időre, türelemre és intelligenciára
van szükség.
Próbálj valami mást. Ha már bele néztél önmagadba „vizuális”
érzékszerveddel, belenézve a semmi ürességébe, hagyd abba. Ehelyett
vizsgáld önmagadat tapintó vagy érzelmi érzékszervekkel. Vagyis, „figyeld”
az érzéseidet létezésed érzékszerveivel, nem vizuális értelemben
összpontosítva a tiszta semmire, vagy nézz a tapintó érzékeddel, hogy
detektálj értelemben összpontosítva a tiszta semmire, vagy nézz a tapintó
érzékeddel, hogy detektálj bizonyos mozgást vagy entitást mellkasodon
vagy hasadon belül.

Egyesek a belső fény jelenségét találják meg először a szemeik között, és

az arra való összpontosítás lehetővé teszi, hogy hónapok vagy évek alatt
az Üresség tiszta fényévé táguljon. Ebben az egész tudatosság üresnek
tűnik, és az összes objektumot és gondolatot tartalmazza, és
megvilágosodott énnek látszik.

De ez nem az én vagyok. Ne zavarjon meg túlságosan a gyönyörű Üresség

tapasztalata, ami én volt. Legyél intelligens és egyre kifinomultabb. Figyeld,
hogy mit érzel, és látsz. Próbáld erőfeszítéssel, majd próbáld erőfeszítés
nélkül. Kérdezd: „Ki vagyok én?”, majd kérdezd: „Hol vagyok?” Érezd a szív
központodban. Érezd a hasadban. „Vizsgáld” a fejedben lévő belső fényt,
érezd a hátteret, amint vissza belezuhan. Légy kreatív, légy intelligens.

Fel kell ismerned, hogy az út, amelyen haladtál mostanra meghiúsult a

kételyek, és a túl sok gondolkodás, az ön-ellenkezés miatt, a tanításokat
vagy a módszert vitatva. Egy állandó harc folyik az egóval (ami csak úgy
tűnik, hogy létezik, és felébredés után látod, hogy sohasem létezett, és
sohasem folyt harc a felébredésért), hogy elkerüld a hatékony gyakorlatot,
ami meg fogja ölni az egót. Szóval legyél kifinomult és kreatív.

Csak nézd a keresők sok-sok kérdését a jelen blogban. Egyesek

szembehelyezkednek a tanításokkal, ellentmondásokat keresnek bennük,
látszólagos ellentmondásokat keresnek a között, amit Ramana mondott
egyszer, vagy Nisargadatta mondott máskor, vagy amit én írtam három
évvel ezelőtt, azzal szemben, amit most írok egy másik tanítványnak, egy
teljesen más szituációban.
Ezek az ego kétségbeesett cselekedetei, hogy okot találjon rá, hogy ne
meditálj, hogy ne elemezd önmagad. Ezek a kételyek az elme minden
szintjén jelen vannak, és semmilyen mély vagy felszabadító dolog nem fog
történni ezen a szinten.
Mások arra panaszkodnak, hogy nem találják az én vagyok érzést, és
kétségbeesetté válnak, és azt kérdik, mit kell tenniük. Mindig azt mondom,
olvasd a Nisargadatta Gitát minden reggel, olvasd a Path of Sri Ramana 7.
és 8. fejezetét, olvasd az Én-vadászatot, és folytasd a gyakorlást. Nem
fogod megtanulni, hogyan kell 400 pontot ütni néhány hét alatt, és amit
véghez vinni próbálsz – a teljes szabadság megtalálása – sokkal ritkább,
mint 400 pontot ütővé válni.

Valójában minden olyan egyszerű: Csupán kapcsold be a figyelmedet, és

találd meg az én vagyok érzést, vagy az én gondolatot, vagy a tanút.
Csináld ezt öt vagy tíz évig, és figyeld, mi történik. Ha szerencséd van,
akkor három év alatt eléred a szabadságot, ahogy Nisargadatta, vagy 27
évig tart, mint nekem, mert oly sokszor megzavarodtam, vagy, mert
gyakorlás közben rossz utasításokat kaptam.
Vagy, talán soha nem válsz szabaddá, mint a keresők 99,9%-a, akik
kimerülnek, és akik csüggedtté válnak néhány hónap vagy év után. Mégis
csupán az én-érzésben tartózkodás helyes gyakorlata hozza el a nagy
boldogságot. Ne várj azonnali sikert!

4. RÉSZ
Állj le a gondolkodással, állj le az ingadozással
Robert kb. minden második Satsangon elmondta nekünk: „Az elme nem a
barátod.” Gyakran megállt egy beszélgetés közepén, és csak annyit
mondott, olyan hangosan, ahogy csak tudta, kétszer vagy háromszor:
„Állítsd le a gondolkodást!” De a Parkinson-kór miatt nem tudott nagyon
hangosan beszélni.
Seung Sahn Soen Sa szokta mondani nekem minden alkalommal, főleg,
mert én mindig túl sokat gondoltam: „Válj nagyon butává, butává, mint egy
tégla.” Azt is mondta: „Menj egyenesen előre”, ami azt jelenti, ne próbálj
állandóan kitalálni a dolgokat az elméddel, a helyes gyakorlatot is beleértve.
A Sesshinen, Mt. Baldyban, ne beszélj hét napon keresztül, Roshit kivéve,
vagy amikor instrukciókat kapsz a munkához. Minden csendes. De sokan
közületek, akik olvassátok ezt, megpróbáljátok kitalálni a dolgokat az
elmétekkel.

Azt kérdezed, melyik a legjobb gyakorlat? Helyesen csinálom? Mi a

véleményed arról, amit Ramana mondott egyszer? Nisargadatta azt mondta
egykor, hogy xxxxx, mit gondolsz erről? Elméd mindig megakadályozza,
hogy mélyebbre juss az elménél. Mélyebb vagy, mint elméd, és még a
tudatosságnál is mélyebb vagy, de amíg abba nem hagyod, hogy elméd
vezetését kövesd, soha nem fogsz az elménél lejjebb jutni, soha nem fogod
megtalálni a szabadságot.

Mindent megtettem azért, hogy önbizalom hiányos, ön-ellenőrző, zavart,

pénz és a munkahelyem miatt aggódó legyek, a végtelenségig játszottam
a filozófiai és spirituális fogalmakkal, és egyszerűen elvesztegettem 27
évet. Fele ennyi idő alatt is meg tudtam volna csinálni, ha nem „ingadozok”
annyit.
 Ezért saját tapasztalatomra alapozva arra ösztönözlek, hogy hagyd abba a
gondolkodást. Csak maradj a Nisargadatta Gitánál, töltsd le, nyomtasd ki,
és olvasd minden reggel és este. Aztán ülj le, és tűnődj el a jelentésén.
Aztán ülj olyan nyomatékkal, ahogy csak lehet, találd meg az én vagyok
érzést, és tartózkodj benne, időzz benne, merítsd bele a figyelmedet. Ha
ezt határozottan és folyamatosan csinálod, nagyon rövid időn belül
boldogságot kezdesz érezni, és minden kérdésed kezd eltávozni.
Csak haladj egyenesen előre a gyakorlattal. Ez kitartás és összpontosítás
kérdése. Minden tapasztalat, amit az úton szerzel irreleváns, értelmetlen
figyelemelvonás. Csak kövesd az egyre mélyülő békét, az egyre mélyülő én
vagyokot, amíg az én vagyok el nem tűnik.

Ezen a ponton ott vagy, ahol Rajiv volt az ’Autobiography of a Jnani’

közepén. Ez az, amikor az „ön-felfedezés” nagyon, nagyon érdekessé válik.
De amíg el nem érsz erre a pontra, kövesd az én vagyokot. Ne ellenőrizgesd
a haladásodat összehasonlítva azzal, amit én vagy bárki más mondott
megértésről, illetve a folyamatról. Mindez teérted van, a te
összpontosításod, a te odaadásod, a te kitartásod érdekében, és nem a
megzavarásod miatt.

[1] Furcsának találom, hogy olyan sok neo-advatin nem talál belül semmit,
amikor keres. Csupán annyit állítanak, hogy nem találják az ént. Ez azt
jelenti számomra, hogy vagy nem voltak képesek az önvizsgálatra, vagy
figyelmen kívül hagyták az összes belső jelenséget vagy egy kupacba
dobálták azokat, mint Egy tudatosságot. Mindenesetre, a belső világuk
leírása szörnyen sivárnak tűnik.
[2] Ez ugyanaz a felébredés, amiről a neo-advaita tanítók beszélnek, annak
látása, hogy nincs ego entitás, annak látásához vezet, hogy csak egy
tudatosság van. Nincs többé én és külső világ. Nincs belső és külső. Csak
egy tudatosság van, és a világ, ahogy azt ismertük, eltűnik, és
koncepciónak látszik csupán. Ez nem a végleges felébredés. Ez még mindig
az első lépcsőfok.
[3] Vannak még más okok is. Gyakran a tudattalan elme a fájdalmas
emlékeket a tudattalan egy „titkos” raktárába temeti. Azok
fájdalomraktárak teljesen összekapcsolódnak az én vagyok tudatos
érzésével, úgyhogy amikor az én vagyok érzés önelemzésben
megközelítésre kerül, sok védekezési mechanizmus aktiválódik, hogy
elrejtse az én vagyokot. Ezekben az esetekben a személynek
pszichoterápiás önvizsgálatot kell tartania előbb, mielőtt valódi ön-
kutatásra kerülhetne sor.

Ezt legjobban egy jó pszichoterapeuta segítségével lehet elvégezni. Ha ilyen

nem áll rendelkezésre, haladj tovább az ön-kutatással, de légy tudatában,
hogy érzelmi fájdalmak keletkeznek, HOGY AMÍG A FÁJDALOM
VILÁGOSAN ÁT NEM LÁTHATÓ, ADDIG KUTATÁSODRA KELL
ÖSSZPONTOSÍTANI. Nincs szükség a teljes megszüntetésére, de
arra szükség van, hogy foglalkozz vele, és tudd, hogy ott van.