A KIS LORD

ELBESZÉLÉS AZ IFJÚSÁG SZÁMÁRA

ÍRTA

F. H. BURNETT

ANGOLBÓL FORDÍTOTTA

NÉVY BÉLA

BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R . - T . KIADÁSA
10491. — Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.
 I. FEJEZET.

Meglepetés.

Cedrik nem is sejtette a dolgot, előtte ezt

sohasem emlegették. Tudta, hogy apa angol volt,
mert a mama megmondta neki. De apa meghalt,
amikor ő még kicsi kis fiú volt és Cedrik már
csak arra emlékezett, hogy magas volt és kék­
szemű, hosszú szép bajuszt viselt és nagyszerűen
lehetett a vállain lovagolni. Apa halála után Cedrik
rájött, hogy a legokosabb, ha a mamával nem is
beszól róla. Amikor apa megbetegedett, Cedriket
elvitték hazulról; amikor visszatért, már minden­
nek vége volt és a mama, aki szintén súlyos beteg­
ségen ment keresztül, ismét ott ült a karosszékben,
az ablak mellett, de sápadtan, lefogyva; sőt azok
a vidám gödröcskék is eltűntek csinos kis arcá­
ról. Nagy szemeivel szomorúan nézett és fekete
ruha volt rajta.
— Szívecském, — kérdezte Cedrik (apa is
mindig így nevezte) — szívecském, jobban van
már apa?
Érezte, mint remeg a mama keze és hirtelen
megfordította fürtös fejecskéjét, hogy a szemébe
nézhessen. És amint így nézte, ő is szinte sírva
fakadt.
— Szívecském, jól van apa?
4

Egyszerre csak azt súgta tiszta gyermeki

szive, hogy két karját édesanyja nyaka köré fonja,
sokszor, sokszor megcsókolja és puha, meleg
arcocskáját az övéhez szorítja. A mama pedig
Cedrik vállára fektette arcát; átölelte olyan szo­
rosan, mintha többé nem akarná elbocsátani és
sírt, sírt keservesen.
— Igen, jól van, — szólt zokogva — jól,
nagyon jól, de minket egyedül hagyott ezen a
világon, egyedül.
Cedrik kis fiú volt, de mégis megértette, hogy
nagy, szép, fiatal apja többé nem jön vissza; hogy
meghalt, amint az emberek mondják, ámbár nem
volt tisztában vele, hogy mi is az a különös valami,
ami olyan sok fájdalom okozója. De mivel észre­
vette, hogy a mama mindig sír, ha apáról van szó,
jobbnak látta, ha nem beszól róla, hanem inkább
az ablakon néz ki vagy a kandalló tüzébe bámul.
Ismerősük alig volt, szinte elhagyatottan éltek.
Ezt különben Cedrik észre se vette és az okát is
csak később mondották meg neki, mikor már
nagyobb volt. Ekkor hallotta, hogy a mama árva
és amíg apa el nem vette, egyes-egyedül állott a
nagy világban. Nagyon csinos volt ós mint tár­
salkodónő élt egy gazdag öreg asszonynál, aki
rosszul bánt vele. Egyszer, amikor Erről kapitány
látogatóban volt az öreg asszonynál, észrevette,
hogy a társalkodónő kisírt szemekkel sietett fel a
lépcsőn szobájába és szegényke oly bájos és meg­
ható volt szomorkodásában, hogy a kapitány többé
el nem tudta felejteni és képe folyton szeme előtt
lebegett. Megismerkedtek, megszerették egymást
és végre férj és feleség vált belőlük, ámbár sokan
 5

rosszallották ezt a házasságot. Különösen a kapi­

tány atyja haragudott nagyon érte. Gazdag öreg
úr volt, heves, lobbanékony természetű és Angol­
országban élvén, nem jó szemmel nézte Amerikát
és az amerikaiakat. Cedrik kapitány harmadik fia
volt és nem sok jussa volt családjának hatalmas
vagyonához és tekintélyes címéhez.
A természet azonban nem törődik az első­
szülött jogával és akárhányszor olyan javakkal
áldja meg a harmadik fiút, amilyenekért az idő-
sebbik kettő hiába epekedik. Cedrik Errolnak meg­
nyerő arca, erőteljes, karcsú, nyúlánk alakja, derült
mosolya és kellemesen csengő hangja volt, emel-
lett olyan bátor, nyílt és jószívű volt, hogy min­
den ember megszerette és ragaszkodott hozzá. A
bátyjai éppenséggel nem hasonlítottak hozzá: sem
szépek, sem tehetségesek, sem jószívűek nem vol­
tak. Már az etoni iskolában sem kedvelték őket,
az egyetemen nem tanultak, pazarolták az időt
meg a pénzt és nem sok barátot szereztek maguk­
nak. Apjuk keserűen csalódott bennük és fájda­
lommal látta, hogy dicső nevének örököse nem
válik becsületére ennek a névnek és nem lesz
belőle egyéb, mint egy önző, tékozló, jelentékte­
len ember, akiben egy mákszemnyi lovagi erény
sincs. Rosszul esett az öreg úrnak, hogy éppen a
legkisebbik fia, akinek alig adhatott valami vagyont,
éppen ebben volt meg az a szeretetreméltóság,
tehetség, erő és szépség, melyet hiába keresett
családja többi tagjai között.
Olykor szinte gyűlölte azt a vidám, fiatal fiút,
akiben megvolt minden, ami, igazság szerint, a
nagy vagyon és büszke cím tulajdonosát illette
6

volna meg, de szíve mélyén mégis csak legkiseb­

bik fiához vonzódott szeretetének egész melegével.
Egyszer, amikor két idősebb fiának magaviselete
felbőszítette és kihozta sodrából, Cedriket elküldte
utazni Amerikába, hogy legalább egy időre ne legyen
szeme előtt és ne kelljen összehasonlítania két
elsőszülött fiával.
De alig telt el egy fél év elutazása óta, any-
nyira vágyódott utána, hogy sürgősen hazahívta.
Az öreg úr levelével egyidejűleg a fiatalember is
útnak indított egy levelet, amelyben elmondja
apjának, hogy megismerkedett egy szép, fiatal
amerikai nővel, akit feleségül akar venni. Az öreg
úr hozzászoktatta családját a heves kitörésekhez,
de soha még úgy nem tombolt, mint ekkor. A
komornyikja, ki éppen mellette volt, attól félt, hogy
megüti a guta. Egy óráig nyargalt fel s alá, akár
egy vadállat, azután tollat fogott és írt a fiának.
Megtiltotta neki, hogy csak közeledni is mer­
jen valaha régi otthonához, hogy apjának vagy
testvéreinek egy szót is írjon. Élhet, halhat kénye­
kedve szerint, családjától elszakadt örökre, segít­
séget vagy bármilyen támaszt apjától ne várjon
soha.
A kapitányt nagyon elszomorította ez a levél.
Szeretettel csüggött Angolországon, szülőházán és
szeszélyes, sokszor zsarnok atyján; de bizonyos
volt afelől is, hogy ez hajthatatlan marad elhatá­
rozásában. Eleinte azt sem tudta, mihez fogjon;
rendszeres munkához nem szokott, üzlethez nem
értett, egyedüli tőkéje bátorsága volt, de azért
mégis kilépett az angol hadseregből. Hosszú kere­
sés után talált alkalmazást New-Yorkban és meg-
 7

házasodott. Nagy volt ám a különbség hajdani és

mostani helyzete között, de mégis boldogan élt
szerény kis házában, ahol fia született és egy pil­
lanatig sem bánta meg, hogy elvette annak az
özvegy asszonynak bájos társalkodónőjét, akit ő
annyira szeretett és aki viszont szerette őt. A kis
fiú hasonlított apjához is, anyjához is és bár sze­
gényes, félreeső házikóban látott napvilágot, soha­
sem volt nálánál boldogabb gyermek. Egészséges
és vidám volt mindig, kedves és jólelkű, úgy hogy
mindenkinek öröme telt benne és ezenfelül oly
szép volt, hogy mindenki megcsodálta, mint ahogy
egy remek képet szokás megcsodálni. Nem mint
kopasz kis baba tartotta bevonulását, hanem lágy,
selymes haj fedte fejecskéjét és alig hat hónap
múlva göndör fürtök környezték az arcocskáját.
Nagy, szép barna szeme csak úgy ragyogott és olyan
izmos gyerek volt, hogy kilenchónapos korában
egyszerre csak megindult katonásan, egymaga,
saját kis lábán. Mindenki szerette és ő is barátjá­
nak tekintett mindenkit. Még a sarki fűszeres is,
aki pedig a leggorombább ember volt a világon,
az is örült, ha találkozott a kis kölyökkel, aki nap­
ról-napra szebb és élénkebb lett. Feltűnést keltett,
ha dadájával sétált s a jó asszony nem győzte ele­
get mesélni, hogy szálltak ki az idegen hölgyek a
hintójukból, hogy beszélgethessenek a kis fiúval,
aki olyan elfogulatlanul és kedvesen csevegett,
mintha mind régi ismerőse lett volna. Nyílt, bizal­
mas természet volt és melegen érző szíve azt óhaj­
totta, hogy mindenkinek olyan jó dolga legyen,
mint neki magának, ezért is értette meg olyan
hamar az embereket. Talán azért lett ilyen a ter-
8

mészete, mert mindig anyja, apja társaságában élt,

akiktől sohasem hallott egy rossz vagy durva szót;
szeretet és gyöngédség környékezte és gyermeki
lelke szeretettel csüggött mindenkin. Mindig azt
hallotta, azt látta, mint becézi apja anyuskáját,
milyen gondosan óvja minden kellemetlenségtől
és önkéntelenül hozzászokott, hogy ő is dédel­
gesse, kényeztesse.
Most, mikor tudatára ébredt annak, hogy apja
többé vissza nem jön soha, mikor látta, hogy szo­
morkodik anyuska, kis szívében öntudatlanul
támadt fel az érzés, hogy most rajta a s o r : min­
dent meg kell tennie, hogy boldoggá tegye anyját.
Akármilyen kis gyermek volt is, ez a vágy élt
benne, ha hízelegve mászott az ölébe, ha csókolta
és cirógatta, ha játékszereit, képeskönyveit mu­
togatta neki, vagy ha némán és mozdulatlanul
odakuporodott mellé, amikor búsan hevert a pam­
lagon.
Egyszer hallotta, hogy anyja így szólt öreg
cselédjükhöz:
— Meg vagyok győződve róla, Mary, hogy
vigasztalni próbál és segíteni akar rajtam a maga
módja szerint. Néha annyi szeretettel tekint reám
azokkal a nagy szemeivel, mintha szíve mélyén
szánna engemet, azután odajön hozzám, cirógat,
vagy szól valamit. Olyan különösen érett, okos
gyermek, tudom, hogy erre gondol.
Amint nagyobbra nőtt, furcsa, mulatságos
ötleteivel anyját akárhányszor úgy elszórakoztatta,
hogy nem is vágyott egyéb társaságra; sétáltak,
beszélgettek és játszottak egymással. Még kis fiú
korában megtanult olvasni és este a kandalló előtt,
 9

a szőnyegen fekve, meséket olvasott vagy újsá­

got, mint a felnőttek szoktak és gyakran hallotta
Mary a konyhában, hogy nevetett Errolné a gyer­
mek különös ötletein.
— Isten uccse, — monda Mary a fűszeresnek
— olyan megátalkodott csak nem lehet senki sem,
hogy ne nevessen, mikor a mi kis Cedrikünk olyan
okosan fecseg, akár egy vén ember. Azon az estén,
mikor az új elnököt megválasztották, kijön hozzám
a konyhába, oda áll a tűz elé és kezecskéit zsebeibe
dugva, azt mondja nagy komolyan: „Mary, engem
nagyon érdekel a választás; én is, a szívecském
is, köztársasági pártiak vagyunk, u g y e te is, Mary ?"
„Sajnálom, — feleltem én — mert én bizony a
másik párthoz tartozom." Erre úgy rám meresz­
tette a szemeit, mintha a lelkembe akarna látni
és szomorúan mondta: „De Mary, hiszen ezek
tönkre teszik az országot!" És azóta nem múlt
el nap, hogy ne igyekezett volna megnyerni az ő
nézetének.
Mary nagyon el volt ragadtatva és nem győzte
dicsérni a „mi gyerekünk"-et, akinek születésekor
már a házban volt és akit odaadó hűséggel ápolt,
akiért szívesen fáradozott éjjel, nappal.
— Minden ember megfordul utána, ha abban
a fekete bársonyruhácskában sétál, amit az anyja
régi ruhájából varrtunk neki. Szakasztott olyan,
mint egy fiatal lord.
Cedriknek sejtelme sem volt arról, hogy olyan,
mint egy fiatal lord és nem is tudta, hogy tulajdon­
képpen mi lehet az? Legelőkelőbb barátja az a
goromba fűszeres, Hobbs úr volt, aki azonban vele
sohasem gorombáskodott. Cedrik roppant gazdag
10

és tekintélyes egyéniségnek tekintette, mert a

boltjában annyi mindenféle volt, szilva, narancs,
füge és sok egyéb, azonkívül volt kocsija és lova is.
Kedvelte ugyan a tejkihordót, a péket és az almás­
kofát is, de Hobbs úr állt mégis legközelebb kis
szívéhez. Meglátogatta naponkint és gyakran el­
üldögélt nála órahosszat, beszélgetve a napi ese­
ményekről. Különösen július negyedikéről, arról
beszéltek legtöbbet.
Hobbs úr nem becsülte valami nagyra az ango­
lokat; elmesélte neki az elszakadás történetét,
ékesen ecsetelve az ellenség gonoszságát, a fel­
kelők bátorságát. Cedrik izgatottan, lángoló arccal
leste ezeket a történeteket és hazaérve, alig várta,
hogy anyjának előadhassa mindazt, amit Hobbs
úrtól hallott, aki határozottan felköltötte érdek­
lődését a politika iránt és újságokat olvasván,
közölte vele a washingtoni híreket, hogy mit csi­
nál az elnök stb. stb. Az elnökválasztás annyira
érdekelte mindkettőjüket, hogy Hobbs úr vállain
vitte a fáklyásmenethez a kis fiút, aki hangosan
éljenezve, lelkesen lobogtatta kis sapkáját.
Röviddel a választás után — Cedrik időközben
elmúlt hétéves — történt az a különös esemény,
mely fordulópont volt az életében. Éppen aznap
nagyban tárgyalták Angolországot, a királynét és
Hobbs úr éktelenül szidta az arisztokratákat, szi­
gorúan elítélte a grófokat és marquis-kat.
— Ismert sok marquist vagy grófot, Hobbs
ú r ? — kérdezé komolyan Cedrik.
— Dehogy, — felelé Hobbs úr — de majd meg­
mutatnám, ha bejönne ide a boltomba, hogy én
 11

bizony nem tűrök holmi zsarnokot, rablót itt a

fűszeresládámon.
— De hátha nem is tehetnek róla, hogy gró­
fok! — mondá a kis fiú, aki már-már megsajnálta
azokat a szerencsétleneket.
— Hova gondolsz? Hiszen még büszkék is
erre a gazemberek!
Egyszerre csak beront Mary izgatottan és
sápadtan:
— Gyere hamar haza, fiacskám, a mama hivat.
— Talán sétálni megyünk? Isten áldja, Hobbs
úr, majd visszajövök máskor.
— Mi történt, Mary? — tudakolta az úton.
— A nap ártott meg szívecskének, a nagy meleg
talán?
— Nem, nem, majd meglátod!
Lakásukhoz érve, egy kocsit látott a kapu
előtt és bent egy idegen urat, aki élénken beszél­
getett az édesanyjával. Mary gyorsan ráadta Ced-
rikre ünneplőruháját, haját lesimította és azután
beküldte a szobába. Egy magas, sovány öreg úr
ült a karosszékben, édesanyja pedig ott állt mel­
lette sápadtan, kisírt szemekkel.
— Édes kis fiam, mindenem! — e szavakkal
ölelte lázasan magához.
Az öreg úr felállt, fürkészve nézte Cedriket,
aki — úgy látszik — megtetszett neki.
— Úgy, ú g y ! — mondá halkan — ez volna
tehát a kis Fauntleroy lord.
12

II. FEJEZET.

Cedrik barátai.

Az erre következő héten nagyon meglepő

dolgok történtek, melyeken Cedrik nem tudott
eléggé csodálkozni. Mindenekelőtt az a különös
história, melyet anyja mesélt, olyan furcsa volt,
hogy csak többszöri hallásra értette meg.
A mama azt mesélte, hogy neki, Cedriknek,
van egy nagyatyja, aki gróf és akit sohasem látott
még és annak halála után majd az ő legidősebb
nagybátyja lett volna a gróf, de szegény leesett
lováról és szörnyet halt. Ezt meg a fiatalabb,
bácsija követte volna a grófi rangban és címben
csakhogy az meghalt hirtelen Rómában. Most
végre az ő tulajdon apja következett volna, de
minthogy ez sem volt már az élők sorában, úgy
áll a dolog, hogy nagyapja halála után ő lesz gróf
és a birtok örököse és már most is a Fauntleroy
lord címet viseli.
Mikor ezt elmondották neki, nagyon meg­
döbbent.
— J a j , szívecském, én nem szeretnék gróf
lenni. A többi fiú se gróf, nem lehetnék én is
olyan, mint ő k ?
De ezen már bajos lett volna változtatni és
mikor anyácskájával este az ablaknál ült, hossza­
san beszélgettek minderről, és arról is, hogy nagy­
apja Angolországba akarja hozatni unokáját és
azért küldte érte azt az öreg urat.
— Tudom, hogy édesapád örülne ennek! —
mondá mamája szomorúan. — Nagyon szerette a
 13

hazáját és én nagyon önző anya volnék, ha itt

fognálak és nem eresztenélek e l ! Ezt majd meg­
érted később, gyermekem, ha nagy leszel.
— De én úgy sajnálom, hogy Hobbs urat
itt kell hagynom. Meglátod, neki is rosszul esik
és nekem majd annyira hiányzik ő is, meg a töb­
biek is.
Másnap, mikor ismét meglátogatta Havisham
úr, Dorincourt gróf régi megbízottja, akinek fel­
adata volt, hogy Fauntleroy lordot Angolországba
kísérje, nagyon sok újságot hallott Cedrik, de
egy cseppet sem vigasztalta az, hogy egyszer majd
dúsgazdag ember lesz belőle, akinek itt is, ott is
lesz gyönyörű kastélya, nagy kertje, bányája,
földje és annyi szolgája, amennyit csak akar.
Folyton Hobbs barátjáért sopánkodott és reggeli
után rögtön át is szaladt a boltjába.
— Halló, jó reggelt! — köszönt Hobbs úr.
— Jó reggelt! — felelt Cedrik, de nem
mászott szokása szerint az ő magas padjára, ha­
nem csendesen leült egy süteményes-ládára és
lábait keresztbe téve, hallgatagon várta, míg Hobbs
úr újra reápislantott újságja mögül.
— Halló! — mondta Hobbs úr mégegyszer.
Végre megszólalt Cedrik:
— Tudja, miről beszéltünk tegnapelőtt?
— Ha jól emlékszem, Angolországról.
— Igen, igen, de akkor, éppen akkor, mikor
Mary belépett?
— Na hát akkor a királynéról és az arisz­
tokratákról beszéltünk.
— Igen, — mondá Cedrik vontatva — tudja,
a grófokról is esett szó.
14

— Azok ugyan megkapták a magukét!

Cedrik elpirult a haja tövéig és olyan zavar­
ban volt, mint még sohasem.
— Ugye, azt mondta, hogy nem engedné
meg, hogy egy arisztokrata itt üljön a ládáján?
— Meghiszem ám! Csak jöjjön ide egy, majd
megmutatom neki.
— Hobbs úr, — nyögte ki Cedrik félve —
most is az ül itt a ládán!
Hobbs úr majd leesett a székről.
— Micsoda ? — kiáltott fel ijedten.
— Bizony, — felelt Cedrik szerényen — én
az vagyok, vagy legalább is az leszek később és
nem akarom magát megcsalni!
Hobbs úr keményen a gyermekre nézett:
— Téged alighanem napszúrás ért ebben a
rekkenő hőségben. Fáj a fejed?
— Köszönöm, nincs semmi bajom, a fejem is
rendben van és bármennyire restellem is, mindaz,
amit mondtam, tiszta, merő igazság. Hiszen azért
jött értem Mary tegnap, Havisham úr mondta el
az egészet a mamámnak és Havisham úr tudja,
mert ő ügyvéd.
Hobbs úr meglepetésében alig tudott szóhoz
jutni:
— Egyikünket napszúrás érte, az bizonyos
— dadogta.
— Nem, nem, nagyapám éppen azért küldte
ide Havisham urat Angolországból, hogy ezt meg­
mondja nekünk.
— Ki a nagyapád? — kérdezte Hobbs úr
megilletődve.
Cedrik a zsebébe nyúlt és onnan egy gon-
 15

dosan összehajtott papírdarabkát húzott ki, melyen

nagy, esetlen írás látszott.
— Nem tudtam megtanulni a nevét, azért írtam
fel, — és lassan olvasva folytatta — gróf Dorin-
court J o h n Arthur Molyneux Errol, ez a neve és
nagyon szép kastélyban, azaz, hogy nagyon szép
kastélyokban lakik. Papám volt a legkisebbik fia
és én nem lettem volna gróf és lord, ha a papám
meg nem halt volna és a papa sem lehetett volna
gróf, ha a két bátyja nem halt volna meg. De
azok mind meghaltak és mivel rajtam kívül nin­
csen egyetlenegy fiú sem, ezért mondták, hogy
nekem kell grófnak lennem és ezért küldött értem
a nagyapám, hogy Angolországba menjek.
Azt már kezdte sejteni Hobbs úr, hogy itt
valami nagyon különös esemény történt, de ha
reá nézett arra az ártatlan szép kis gyermekre, aki
fekete kabátkájával, piros nyakravalójával ma
éppenúgy, mint eddigelé, ott ült a süteményes-
ládán, és éppen olyan egyszerűen és elfogulatla­
nul csevegett, mint máskor, nem is sejtve azt, hogy
belőle most már más ember lett, percről-percre
nőttön-nőtt a Hobbs úr elképedése.
— Hát téged hogy hívnak most? — kérdé
végre.
— Erről Cedrik, Fauntleroy lord — felelte
a szegény kis arisztokrata; — mikor a szobámba
léptem, ezzel fogadott Havisham ú r : lám, lám, ez
tehát a kis Fauntleroy lord.
— Isten uccse, akkor mindjárt bepácoltatom
magamat! — Ez volt Hobbs úr kedvenc mondása
és ha valami kihozta sodrából, mindig csak ez
jutott eszébe.
16

Cedrik nagyon helyénvalónak találta ezt az

őszinte kitörést. Annyira szerette és tisztelte Hobbs
urat, hogy minden szavát bámulta és helyesnek
tartotta. Nem forgott még annyit társaságban,
hogy észrevehette volna, hogy Hobbs úr néha nem
beszél éppen úri módon. Azt persze érezte, hogy
nagyon különbözik a mamájától, de hát a mama
asszony és ő azt hitte, hogy az asszonyok minden
tekintetben egészen mások, mint a férfiak.
— Ugye, Angolország nagyon messze van? —
kérdezte.
— Az Atlanti-tengeren túl, éppen odaát —
felelte Hobbs úr.
— Legjobban az bánt a dologban, hogy
akkor talán sokáig nem is láthatom magát. Erre
nem is szeretek gondolni! — mondá szomorúan
a kis fiú.
— Hiába, a legjobb barátok is elszakadnak
egymástól! — mondá Hobbs úr ünnepélyesen.
— Pedig milyen régi már a mi barátságunk.
— Olyan régi, mint amilyen idős te vagy.
Hathetes lehettél, amikor először vittek sétálni a
boltom előtt.
— Akkor ugyan nem gondoltam arra, —
sóhajtotta Cedrik, — hogy valamikor grófnak kell
majd lennem.
— És nem lehetne megszabadulni attól a
grófságtól? — kérdezte Hobbs úr.
— Félek, hogy nem, — felelte Cedrik — mert
mama azt mondta, hogy a papám is így akarná,
ha élne. De ha már gróf leszek, akkor megpróbá­
lom, hogy jó gróf legyek nem leszek zsarnok.
 17

És ha Amerika újra háborúba keverednék Angliá­

val, akkor megpróbálok véget vetni a háborúnak.
Hosszan és komolyan elbeszélgettek Hobbs
úrral. Amint az első meglepetés elmúlt, Hobbs úr
nem is volt oly engesztelhetetlen, mint várni lehe­
tett volna; bele próbált nyugodni a helyzetbe és
mielőtt a beszélgetést befejezték volna, össze-vissza
kezdte faggatni Cedriket mindenféléről, amire az
felelni sem tudott. Erre aztán maga tartott szónok­
latokat örökösödésről, grófi címerről, családi jog­
ról és sok egyébről, amire Havisham úr nagyot
nézett volna.
Látott is elég csodálatos dolgot Havisham úr.
Egész életét Angolországban töltötte és nem
ismerte sem az amerikaiakat, sem szokásaikat.
Negyven év óta intézte a grófi család ügyeit,
ismerte annak minden tagját, minden birtokát és
természetesen érdeklődött a kis fiú iránt, aki
valaha ura ós birtokosa lesz a terjedelmes urada­
lomnak. Az öreg gróffal átszenvedte mindazt a
keserűséget, melyet a két idősebb fiú okozott,
szemtanúja volt a gróf dühének, mikor értesült
fia, Cedrik kapitány házasságáról és tudta azt is,
mennyire gyűlöli az öreg gróf fiának özvegyét.
Nem tekintette egyébnek, mint egy műveletlen
amerikai nőnek, aki behálózta fiát, tudva azt, hogy
milyen előkelő család sarja és Havisham úr, aki
annyi megvásárolható, számító emberrel ismerke­
dett meg az életben, ő sem tartott többet róla,
mint az amerikaiakról általában. Mikor a kocsis a
szűk, kis utcában a nyomorúságos ház előtt meg­
állt, szinte elrémült, és az a gondolat, hogy Dorin-
court, Wyndham, Towers, Chorlworth és még
18

számos más birtok ura itt született, itt nevelkedett

fel, bántotta az önérzetét.
Feszült kiváncsisággal nézett az anyával és
fiával való találkozás elébe, mert annyira össze­
forrt az előkelő régi családdal, hogy végtelenül
rosszul esett volna neki, ha egy közönséges gon­
dolkozású, kapzsi asszonnyal lett volna dolga, aki­
nek nincs érzéke néhai férjének társadalmi állása
és becsülete iránt. Mert fényes és ősrégi volt ez
a név és Havisham úr nagy tisztelettel viseltetett
iránta, bár ő maga nem volt más, mint egy hideg,
komor, pénzkaparó öreg ügyvéd.
Mikor Mary a kis fogadószobába vezette, kri­
tikus pillantással nézett körül. A berendezés sze­
gényes volt, de csinos; néhány művészi faldísz,
ízléses kézimunka és csecsebecse díszítette a szo­
bát, melyben otthonosan érezte magát az első pil­
lanattól fogva.
— Nem volna rossz; — dünnyögött magá­
ban az öreg úr — de ez még valószínűleg a kapi­
tány ízlése.
Azonban alig lépett be Errolné, már nem
tartotta lehetetlennek, hogy neki is volt része a
rendezésben és alighanem elárulja kellemes meg­
lepetését, ha nem olyan tartózkodó, kimért üzlet­
ember. A testhez álló, egyszerű fekete ruhában,
mely igénytelenül simult hozzá karcsú alakjához,
inkább fiatal leánynak, mint egy hétéves fiú
anyjának tartotta volna Errolnét. Bájos arcából és
nagy, barna szeméből annyi ártatlanság és benső-
ség tükröződött, amellett meghatóan szomorú volt,
mint férje halála óta mindig. Cedrik megszokta
már a szomorú szemeket, melyekbe csak elvétve
 19

lopódzott egy örömsugár, ha játék- vagy beszél­

getés közben mondott valami nagyon furcsát, vagy
ha idegen kifejezéseket használt, melyeket Hobbs
úrtól lesett el vagy az újságból böngészett ki.
Nem igen értette ugyan, miért nevet mamája,
mikor ő olyan komolyan beszél, de azért mégis
örült, ha derült arcát látta. Az ügyvéd, akit a
hosszú gyakorlat megtanított arra, hogyan kell az
arcokban olvasni, csakhamar tisztában volt azzal,
hogy a gróf is, ő is alaposan tévedtek gyanako-
dásukban. Havisham úr nem volt házas ember,
sőt szerelmes sem volt soha, de azt érezte, hogy
ez az édeshangú, bánatosszemű fiatal nő nem
azért lett Errol kapitány felesége, mert az előkelő
család tagját látta benne, hanem csupán azért volt
odaadó, hű hitvese, mert szívének teljes szerete­
tével csüggött rajta. Alig váltott néhány szót vele,
tudta már azt is, hogy ez a nő nem gördít aka­
dályt tervei elé és kezdte már remélni, hogy
talán a kis lord sem lesz olyan szégyenfoltja a
családnak, mint azt odahaza képzelte. Anyja, apja
szép emberek, miért ne lenne a fiú is csinos
gyermek?
Mikor jövetelének okát közölte a fiatal asz-
szonnyal, szegényke hirtelen elsápadt.
— Istenem, csak nem veszik el tőlem? Any-
nyira ragaszkodunk egymáshoz! Ő az én egész
boldogságom, mindenségem; mindig az volt a leg­
főbb kívánságom, hogy jó anyja legyek. — Aka­
dozva, elhaló hangon mondá e néhány szót és
szemei könnybelábadtak. — Nem tudja ön, hogy
mi volt ő nekem! — tette hozzá.
Az ügyvéd nagyot nyelt erre.
20

— Sajnos, be kell vallanom, hogy Dorincourt

gróf nem viseltetik valami nagy jóindulattal ön
iránt — mondá az ügyvéd. — A gróf öreg ember,
előítéletei olyan megrögzöttek, hogy önt semmi-
esetre sem akarja látni. Fauntleroy lordot szemé­
lyes felügyelete alatt akarja neveltetni Dorin-
courtban, ősi kastélyában, melyet alig hagy el
néhány hónapra; Londont nem szíveli és csúzos
fájdalmai sem igen engedik a sok lakásváltozta­
tást. Fauntleroy lord persze a kastélyban maradna,
önnek pedig Court Lodget, a kastély közelében
levő villát ajánlja föl a gróf lakóhelyéül, ahol ter­
mészetesen illő jövedelemről is gondoskodik az
ön számára. Fia meglátogathatja majd, de ön tar­
tózkodjék a látogatástól, még a parkban is. Ilyen­
formán nem szakítják el gyermekétől, sőt higyje
el, asszonyom, hogy a fennforgó körülmények
között ezek a feltételek még kedvezők önre nézve
és ön is belátja, hogy csak fia javát tartjuk szem
előtt, ha ilyen környezetben neveltetjük.
Havisham úr heves kitöréstől vagy legalább
is könnyzáportól félt és nagy kő esett le szívéről,
mikor a fiatal asszony rövid habozás után meg­
adással így szólalt meg:
— Errol kapitány szerette hazáját, szülőházát
és élete végéig mindig fájlalta, hogy onnan szám­
űzték. Az uramnak jól esnék, ha fia is ott nevel­
kednék, ha jövendő állásához illő módon nevelnék
és ha ő úgy kívánná, akkor bizonyára ez a leg­
helyesebb a fiú számára is. A gróf bizonyára nem
lesz olyan kegyetlen, hogy a fiam szeretetétől meg
akarjon fosztani; ezt különben hiába is akarná,
mert Cedrik az apja fia, áldott jó, hűséges szíve
 21

van. Szeretne, még ha nem látna is, és ha néha-

néha találkozhatom vele, akkor majd valahogy
csak beletörődöm a válásba.
— Nem sokat törődik magával! — gondolta
az ügyvéd. — Semmi föltételt nem szab a maga
érdekében. Nagyságos asszonyom, — szólalt meg
hangosan — végtelenül becsülöm fia iránt való
önzetlen szeretetét, mint ahogy ő is hálás lesz
majd érte, ha nagyra nőtt és megnyugtathatom
aziránt, hogy Dorincourt gróf éppen úgy fog őr­
ködni Fauntleroy lord felett, mint ön tenné.
— Én csak azt remélem, — felelé a lágy­
szívű anya elfojtott hangon — hogy nagyapja
szereti majd fiamat, akit csak szeretetre szok­
tattunk.
Havisham úr nagyot nyelt megint; nem igen
tudta elképzelni, hogy a lobbanékony, gőgös, kí­
méletlen, köszvénytől gyötört öreg úr szeressen
valakit, de másrészt tudta, hogy a grófnak érdeke,
hogy jóindulatot mutasson jövendőbeli örökösé­
vel szemben és tudta azt is, hogy a gróf büszke
lesz unokájára, ha ez méltó lesz a büszkeségre.
— Fauntleroy lord semmiben sem szenved
majd hiányt és csupán ő miatta kívánja a gróf,
hogy minél sűrűbben találkozhassanak egymással.
Havisham úr jónak látta megbízójának aján­
latát udvariasabb formában közölni, mint ahogy
az neki átadta.
Nehéz szívvel parancsolta meg Errolné Mary-
nak, hogy Cedriket keresse fel és küldje be.
— Megtalálom azt hamar, bizonyosan ott ül
Hobbs úrnál és politikáról fecseg vagy a szappan­
nal meg a gyertyával mulat.
22

— Hobbs úr születése óta ismeri őt, —

mondta Errolné az ügyvédnek — nagyon szereti
Cedriket és igen jó barátok.
Havisham úr útközben véletlenül észrevette
az éppenséggel nem fényes üzletet, a felbontott
krumplis-zsákokat és almás-hordókat és minthogy
Angolországban nem szokás, hogy az előkelő csalá­
dok gyermekei szoros barátságban éljenek holmi fű-
szerkereskedővel, aggódva gondolt arra, hogy vajjon
a kis fiú nem örökölte-e nagybátyjaitól a rossz
társaság szeretetét, nincsenek-e meg talán benne
is azoknak a gonosz hajlamai, apjának szeretetre-
méltósága helyett.
Mindinkább fokozódó nyugtalansággal és
türelmetlenséggel várta Cedrik jöttét és ugyancsak
érdekes volt érzelmeinek hirtelen változását meg­
figyelni, mikor végre belépett a gyermek és any­
jához sietett. Rögtön észrevette, hogy ennél szebb
és nemesebb külsejű kis fiút nem látott eddig
soha. Roppantul hasonlított az apjához. Délceg
alakja, bátor tartása, dúsan leomló aranyszőke
fürtjei voltak, mint annak; a szemeit anyjától
örökölte, azzal a különbséggel, hogy az övében a
szomorúságnak vagy félelemnek nyoma sem volt,
sőt ellenkezőleg, ártatlan és merész kifejezéssel
néztek mindenkire.
— Ennél szemrevalóbb fiút nem láttam még
soha. Meglátszik rajta a nemes származás! — Ez
villant át Havisham úr agyán, de gondolatait
palástolva, csak annyit mondott: „Úgy, úgy, ez a
kis Fauntleroy l o r d ? "
Mennél tovább nézte, annál inkább megtet­
szett neki, annál inkább érdekelte a gyermek,
 23

kinek sejtelme sem volt arról, milyen feszült

figyelemmel vizsgálják és éppen olyan elfogulat­
lanul viselkedett, mint máskor. Szívélyes előzé­
kenységgel nyújtott kezet Havisham úrnak és
olyan nyíltan, olyan közvetlenséggel felelt minden
kérdésére, mintha Hobbs barátjával csevegne;
csak az tűnt fel az ügyvédnek, hogy a gyerek
különösen figyel rá, ha Errolnéval beszélt.
— Úgy látszik, korán érett gyermek — szólt
az anyjához fordulva.
— Némely tekintetben igazán az; gyors fel­
fogású, tanulékony és sokat forgott felnőttek között;
de azért szívesen játszik kis pajtásaival. Azt hiszem,
elég esze van, de amellett élénk, vad fiú.
Már a következő napon volt alkalma Havis-
ham úrnak meggyőződni arról, mennyire helyes
volt ez az ítélet. Midőn kocsijával arra jött, egy
csapat kis fiút vett észre, élénken hadonázva, lát-
szólag nagy izgalomban. Kettő versenyfutásra
készült és nagy meglepetésére az egyikben a kis
lordot ismerte fel, aki éppen olyan hangosan
kiabált és visított, mint társai. Versenytársa mel­
lett állott, piros harisnyás lábát ugrásra feszítve.
— Egyre készen legyetek, — vezényelte az
egyik fiú éles hangon — kettőre kiléptek, háromra
pedig indulj!
Havisham úr maga is furcsának találta, hogy
ez a játék annyira érdekli, de még nem is látott
olyant, mint a kis lordot, ki az adott jelre sebes
futásnak indult. Piros lábszáraival mintha repült
volna. Kis kezeit ökölbe szorította, felső testét
előre hajlította, szőke haja mint egy zászló len­
gett feje körül.
24

— Hurrá, Ced E r r o l ! Hurrá, Williams Billy!

Hurrá! Hurrá! — üvöltöttek a fiúk.
— Alighanem ő nyer! — reménykedett magá­
ban Havisham úr. — Nem bánnám, szeretném,
hogy ő legyen a győztes!
Egyszerre csak vad ordítás hangzik; egy utolsó,
hatalmas ugrással célt ért a jövendőbeli Dorincourt
gróf és lihegve kapaszkodott a lámpavasba.
— Éljen, éljen Ceddie! Éljen Errol Ceddie!
Havisham úr megelégedetten dőlt vissza
kocsija párnái közé: „Brávo, kis l o r d ! "
Mikor a kocsi megállt Errolné háza előtt, éppen
akkor ért oda a gyermeksereg élén a legyőzött és
a győztes, aki nagy ékesszólással igyekezett kis
pajtásával a vereség keserűségét feledtetni.
— Látod, én azért nyertem, mert az én lábaim
hosszabbak a tieidnél és azután idősebb is vagyok
nálad három nappal és az is előny. Igen, három
nappal idősebb vagyok.
Ez a gondolat olyan örömet szerzett Billy
Williamsnak, hogy mosolyogni kezdett s még újra
hencegni is mert egy kicsit, mintha ő nyerte volna
meg a versenyt, amit elvesztett. Errol Ceddie ilyen­
formán mindig tudott kellemes érzést kelteni az
emberekben. Győzelmének első örömében is mindig
eszébe jutott, hogy az, akit legyőzött, nem lehet
olyan vidám, mint ő és szívesen elhinné, hogy más
körülmények között ő lehetett volna a győztes.
Havisham úr még aznap reggel hosszú beszél­
getésbe keveredett a kis hőssel és nem egyszer
mosolygott jóízűen annak megjegyzésein.
Errolnét kihívták a szobából és az ügyvéd
egyedül maradt a gyermekkel. N e m i g e n tudta,
 25

mi tevő legyen kis társával? hogy készítse elő a

reá várakozó nagy változásra, a nagyapjával való
találkozásra ?
Láthatta, hogy Cedriknek halvány sejtelme
sincs arról, mi történik majd vele, ha Angliába ér
s hogy milyen otthon várakozik ott reá. Még azt
sem tudta, hogy édesanyja nem fog vele egy ház­
ban lakni. Azt gondolták, legjobb lesz, ha ezt csak
az első izgalom elmultával tudja meg.
Havisham úr egy karosszékben ült a nyitott
ablak egyik oldalán; a másik oldalon egy még
nagyobb szék volt, abba beleült Cedrik és nézte
Havisham urat. Egészen hátrahúzódott a hatalmas
szék ölében, göndör haját a párnára téve, lábait
keresztberakva, kezeit zsebrevágva, egészen Hobbs
úr módjára. Havisham urat akkor is folyvást figyelte,
mikor édesanyja a szobában volt s amikor kiment,
ő még mindig ránézett, tiszteletteljes tekintettel.
Rövid hallgatás következett Errolné távozása után.
Cedrik Havisham urat vizsgálta, az meg őt. Az
ügyvéd mind azon törte a fejét, hogy miről beszél­
het egy öregedő úri ember egy kis fiúval, aki ver­
senyfutásban szokott győzni, rövid nadrágot hord
és vörös harisnya van a lábszárain, amelyek nem
elég hosszúak, hogy leérjenek a földre, ha jól beléül
a karosszékbe.
De Cedrik segített rajta és hirtelen maga
kezdte meg a beszélgetést.
— Tudja ön, — mondta — hogy én még azt
sem tudom, mi egy g r ó f ?
— Nem tudod? — szólt Havisham úr.
— Nem — felelt Ceddie. — S azt hiszem, ha
valaki gróffá lesz, illik, hogy tudja, mi az,
26

— Persze, persze — felelte Havisham úr.

— Lenne olyan szíves, — szólt tisztelettel­
jesen Ceddie — hogy megmagyarázza azt nekem ?
Ki teszi az embert gróffá?
— Rendesen a király vagy a királyné ado­
mányozza ezt a címet — mondta Havisham úr. —
A hazáért és királyért hozott áldozatnak vagy
valami hősi tettnek a jutalma szokott lenni.
— Már tudom, ez akkor olyan, mint az elnök­
választás, mert ha valaki nagyon jó vagy nagyon
sokat tud, akkor elnök lesz belőle. Van akkor fák­
lyásmenet, szép zene és sok-sok beszéd. Néha azt
gondoltam, hogy nem bánnám, ha majd egyszer
én is elnök lehetnék; hogy gróf legyek, arra nem
is gondoltam, mert arról nem tudtam semmit.
— Nem egészen úgy áll a dolog; más ez mint
az elnökválasztás.
— Miért? — kérdi Cedrik. — Nincs akkor
fáklyásmenet ?
Havisham jónak látta, hogy ezzel a kérdés­
sel alaposabban foglalkozzék és lábait egymásra
rakva, úgy mint Ceddie, komoly arccal így szólt:
— A gróf befolyásos, nagy úr ám.
— Az elnök is, — vágott közbe a kis fiú —
a fáklyásmenet öt mérföld hosszú és tűzijáték is
van, meg a zene is szól.
— Az angol grófok ősrégi nemzetségből szár­
maznak — folytatá Havisham úr.
— Hát az m i ? — kérdé Ceddie csodálkozva
— Ez annyit jelent, hogy nagyon régi család
tagja a gróf.
— Akkor az almáskofa is bizonyára nagyon
régi, ősrégi családból való, mert már olyan öreg,
 27

olyan vén, hogy szinte hihetetlen és azért mégis

kint ül mindig és árulja az almákat, még akkor is,
ha az eső esik. Sajnálom őt, meg a többi fiú is
sajnálja és mikor Williams Billynek volt egyszer
egy dollárja, akkor azt mondtam neki, hogy vegyen
mindennap öt centért almát a szegény asszonytól,
míg a pénzében tart. Húsz napra jutott volna, de
bizony nyolc nap múlva már úgy megunta az almát,
hogy nem tudott többet enni. De szerencsére éppen
akkor kaptam én 50 centet egy úrtól és én vehet­
tem helyette almát, mert az ember sajnálja azt, aki
olyan szegény és hozzá még olyan öreg i s ; azt
mondja, hogy az öregségtől fájnak a csontjai,
különösen ha esik az eső.
Havisham úr zavarban volt és nem tudta, mit
mondjon a vele szemben ülő kis fiúnak, aki ártat­
lan, komoly tekintettel várta a feleletet.
— Nem értettél meg. Nem arról volt szó, hogy
az illető személy nagyon öreg, hanem azt akartam
mondani, hogy az ilyen grófi család neve már
nagyon régen ismeretes. Évszázadokra terjed a
család híre és a történelem örökíti meg és dicsőíti
a nevüket.
— Úgy, mint Washington György nevét —
mondta Ceddie. — Hallottam róla, amióta csak
élek; már azelőtt is tudtak róla és Hobbs úr
mondta, hogy sohasem fogják elfelejteni.
— Az első Dorincourt gróf már négyszáz
évvel ezelőtt kapta címét — jelentette ki Havisham
úr ünnepélyesen.
— J a j , de régen volt az! Elmondta ezt szí-
vecskének i s ? Ez őt majd nagyon érdekli, mert
28

ő szereti a furcsaságokat. De hát mit csinál egy

gróf azonkívül, hogy a címét kapja?
— Egyik-másik segített a haza kormányzásá­
ban, némelyik bátor harcos volt és sok csatában
vett részt.
— Azt szeretném én i s ! — kiáltotta Cedrik lel­
kesedéssel. — A papám is katona volt és olyan
bátor, mint Washington. Talán ő is gróf lett volna
bátorságáért, ha meg nem halt volna, u g y e ?
Örülök, hogy a grófok oly bátrak; tudja, mikor
kicsiny voltam, féltem a sötétben, de ha a kato­
nákra és Washingtonra gondoltam, akkor nagyon
elszégyeltem magamat.
— Még egyéb okból is jó ám grófnak lenni;
— szólt Havisham úr, vizsgáló szemekkel nézve
a gyermeket — mert vannak ám olyan grófok,
akiknek sok, nagyon sok a pénzük.
Feszült figyelemmel leste, hogy van-e sejtelme
Ceddinek a pénz nagy fontosságáról.
— Az jó, ha az embernek sok pénze van;
— veté oda Ceddie — szeretném, ha nekem is
sok pénzem volna!
— Miért? Mit csinálnál vele?
— Sok mindent lehet tenni akkor. Az almás­
kofának vennék egy kis sátrat, meg egy kályhát,
hogy ne fázzék és azután, ha esik az eső, akkor adnék
neki egy dollárt, hogy otthon maradhasson. Meg egy
nagykendőt is vennék neki és akkor bizonyára
nem fájnának öreg csontjai; még talán meg is
gyógyulna!
— Na, ez szép — mondá Havisham úr — és
ezenkívül még mit csinálnál a sok pénzzel?
— Persze vennék szívecskének is mindenféle
 29

szép holmit: tűtartót, legyezőt, aranyos gyűszűt

gyűrűt, lexikont, meg egy hintót is, hogy ne
kelljen neki az omnibuszon járni. És ha egy
rózsaszínű selyemruhát szeretne, azt is vennék
neki. De ő mindig csak fekete ruhát akar, hanem
én mégis elvezetném a szép, nagy üzletekbe és
nem hagynám békén addig, míg nem választana
valamit. Azután meg itt van Dick!
— Hát az kicsoda?
— Dick az cipőtisztító, — magyarázta a kis
lord — ott áll az utcasarkon és jó ismerősöm már
régen. Mikor még kis fiú voltam, egyszer szívecs-
kével sétáltam és ő vett nekem egy gyönyörű
labdát és az úgy ugrott, hogy egyszerre csak az
utca közepére, a kocsik alá esett és én sírva fakad­
tam ijedtemben. Dick éppen egy úr cipőit tisztí­
totta és mikor engem sírni látott, odarohant a
kocsik, lovak közé, felemelte a labdámat, meg­
törülte a kabátjába és elhozta nekem: „Na, ne sírj,
pici!" Szívecskének ez nagyon megtetszett, nekem
szintén és most, ha arra megyünk sétálni, mindig
megállunk. Ő azt kiabálja: Halló! Én is azt mon­
dom: Halló! És azután elbeszélgetünk; ő el­
mondja, hogy megy a dolga; bizony most rosszul
az utóbbi időben.
— Hogy segítenél Dicken? — kérdé az ügy­
véd különös mosollyal.
— Kifizetném J a c k o t ! — felelé a kis lord
fontoskodóan.
— Ugyan ki az a J a c k ?
— Az Dicknek üzlettársa és olyan rossz, hogy
rosszabb nem is lehetne. Becsapja Dicket és
tudja, akkor Dick nagyon mérges. Hát nem hara-
30

gudnék maga is, hogyha egész nap szorgalmasan

tisztítaná a cipőket szép fényesre és a társa meg­
csalná? Ha gazdag volnék, Jackot kifizetném
és Dicknek vennék mesteri oklevelet és új ruhát
és vennék neki új keféket is és akkor nagyra
vihetne Dick.
Olyan elfogulatlanul, annyi bizalommal beszélt
Ceddie, hogy Havisham úr percről-percre inkább
vonzódott a kis fiúhoz, aki olyan bőkezűen gon­
doskodnék minden barátjáról, minden szegényről
és önmagáról, úgylátszik, teljesen megfeledkezik.
— Hát magadnak nem vennél semmit, ha
gazdag volnál?
— Dehogy nem! De előbb Marynak is kellene
pénzt adni Bridget számára, mert ez a testvére.
Bridgetnek tizenkét gyermeke van és a férje nem
keres semmit. Sokszor jön sírva hozzánk és ekkor
szivecske ad neki mindenfélét, hogy vigye haza a
kosarában, amitől Bridget még jobban sír ós min­
dig azt mondja: Isten fizesse meg! Áldott jó asz-
szony! És Hobbs úr is nagyon örülne, ha emlékül
egy aranyórát adnék neki meg egy láncot és egy
tajtékpipát. És azután nagyon szeretnék egy egész
regimentet.
— Mit? Egy regimentet? — kérdé Havisham
úr csodálkozva.
— Igen, egy egész regimentet! Minden fiú­
nak, meg nekem is fáklyát, egyenruhát, puskát és
mindent, ami kell, azután exercíroznánk. Az volna
ám a katonásdi! Ezt szeretném én, ha gazdag
volnék.
Itt félbeszakította az éppen belépő Errolné.
— Bocsánatot kérek, ügyvéd úr, hogy oly
 31

sokáig maradtam, de egy szegény asszonynak, aki

nagy nyomorban van, fontos beszédje volt velem.
— Fiatal barátom mulattatott ezalatt; mesélt
barátairól és elmondta azt is, mit tenne érettük,
ha gazdag volna.
— Bridget, aki éppen a konyhában volt, az
is a barátai közé tartozik. Szegényeknek nagyon
rossz dolguk van, a férjnek reumatikus láza van.
Ennek hallatára Ceddie felkelt a karosszékből.
— Azt hiszem, jó lesz, ha én is kimegyek
hozzá és kérdezősködöm férje után. Olyan kedves
ember ha egészséges, és milyen ügyes! Egyszer
egy fakardot csinált nekem.
Ezzel kiszaladt a szobából és mintha Havis­
ham úr csak ezt várta volna, ő is felállt helyéről.
Meglátszott rajta, hogy szeretne közölni valamit
Errolnéval és rövid habozás után meg is szólalt:
— Mielőtt elutaztam Dorincourtból, hosszasan
értekeztem a gróf úrral, ki mindenféle utasítással
látott el. Azt kívánja, hogy unokája örömmel gon­
doljon jövendő életmódjára, nagyapjával való talál­
kozására. Meghagyta nekem, hogy értessem meg
vele, mennyire megváltoztak anyagi viszonyai és
szigorúan rámparancsolt, hogy a fiú minden kíván­
ságát teljesítsem; de közöljem vele azt is, hogy
nagyapja az, aki ezekben az örömökben részesíti.
Tudom ugyan, hogy a gróf nem effélékre gon­
dolt, de ha Fauntleroy lord örömet lel a szegény
asszony segélyezésében, bizonyára csak megbízóm
óhajtását követem, ha nem tagadom meg tőle ezt
a kedvtelést.
— Ez a gróf nagy jóságára vall, — mondá
Errolné meghatva. — Hogy örül majd ennek Ced-
32

r i k ! Magamnak is rosszul esett, hogy nem tehet­

tem értük többet, mert derék, becsületes emberek;
a férj szorgalmas munkás és csak hosszas beteg­
sége és az a drága patika sodorta ilyen nyomorú-
ságba.
Havisham úr kivette tárcáját.
— N e m i g e n tudom, hogy van-e fogalma
nagysádnak arról, hogy Dorincourt gróf vagyoni
helyzete megengedi neki a legnagyobb fényűzést
és minden szeszély kielégítését. Mindenesetre
helyesli, ha unokájának kívánságait teljesítjük.
Kérem, hívja be, majd öt fontot adok neki párt­
fogoltjai számára.
— Huszonöt dollárt? Hiszen ez egy vagyon!
Ezt el sem hihetem.
— De csak higyje el és barátkozzék meg
annak gondolatával, hogy fia életében nagy vál­
tozás történt, hogy ezentúl nagy hatalma van.
— Istenem, még olyan fiatal, még csak gyer­
mek. Hogyan tanítsam meg arra, hogy könyörü­
letesen és áldásos módon éljen azzal a roppant
hatalommal! Szinte félek és féltem az én édes kis
fiamat.
Errolné kiment Cedrikért és Havisham úr
hallotta, amint anyjának mondta:
— Tudod, olyan lobos rheumája van és ez
a legborzasztóbb rheuma. És mindig a fizetetlen
házbérre gondol, amitől még jobban fáj a lába és
Pat is kaphatna állást egy üzletben, ha nem volna
rongyos a ruhája.
A szerencsétlen család sorsa annyira elszo­
morította, hogy csak most jutott eszébe Havisham
urat megkérdezni, tulajdonképen miért is hivatta.
 33

Az ügyvéd nem igen tudta, hogy fogjon a

dologhoz:
— Dorincourt g r ó f . . . — kezdé habozva és
pillantásai mintegy segélyt kérve fordultak Errolné
felé, aki hirtelen letérdelt kis fia mellé és szoro­
san magához ölelve őt, így szólt hozzá:
— Tudod, édes fiacskám, hogy ki az a gróf?
Az nagyapád, papádnak az apja, aki nagyon jó
ember, téged nagyon szeret és minthogy három fia
meghalt és nincs már senkije sem, aki szeretné,
hát azt óhajtja, hogy te szeresd őt és légy az ő
kis fia. Azt akarja, hogy boldog légy, hogy máso­
kat is boldogíts és hogy minden kívánságodat tel­
jesítsük. Ezt meghagyta Havisham úrnak és sok,
sok pénzt is adott neki számodra. Ha úgy akarod,
akkor most adhatsz Bridgetnek belőle annyit, hogy
a házbért kifizethesse és hogy férjéről kellőleg
gondoskodhassék. Ugye, örülsz ennek? Milyen jó
is a nagypapa!
Ceddie hol elsápadt, hol elpirult örömében és
izgalmában.
— Megkaphatom a pénzt azonnal? Odaadha­
tom Bridgetnek most mindjárt? Éppen menőfél­
ben van.
Miután Havisham úr átadta neki az említett
összeget, Ceddie kirohant a szobából.
— Bridget, ne menj el, Bridget, várj egy
kicsit! — hallatszott be ujjongva. — Nesze, ez a
pénz a tied, megfizetheted most a házbért. Nagy­
apám küldte nekem számodra.
— Ó, Ceddie ifiúr! — dadogta Bridget, —
hogy lehetséges ez? Ennyi pénz? Hol van
Errolné?
34

— Kimegyek hozzá, — mondá ez — külön­

ben nem érti meg szegény a dolgot.
Havisham úr egyedül maradt és gondolataiba
elmélyedve, párhuzamot igyekezett vonni a heves,
önző aggastyán között, aki soha másra nem gon­
dolt, csak magával és kedvteléseivel törődött és a
kedves, szép kis fiú között, aki úgy megfeledke­
zett magáról, amíg barátairól, az almáskofáról és
Dickről beszélt. Eszébe jutott, milyen kincsek,
mily gyönyörű birtokok, milyen hatalom kerül
majd ezekbe a gömbölyű kis kacsókba, melyeket
a kis lord, a felnőtteket utánozva, rendesen zse­
beibe dugott.
— De sok megváltozik, más világ lesz majd!
— mondá magában.
Cedrik örömtől sugárzó arccal lépett a
szobába.
— Képzelje csak, sírt örömében! Ilyet még
sohasem láttam. De jó lehet az én nagypapám!
Nem is tudtam, hogy ilyen jó ember. Most már
nem is bánom, hogy gróf leszek, örülök neki.

III. FEJEZET.

Búcsú.

A következő hetek már megerősítették Cedrik-

nek a grófokról való jó véleményét. Eltartott
ugyan egy darabig, míg megértette, hogy ezentúl
minden kívánsága teljesedik, de aztán olyan ön­
zetlen élvezettel használta ki ezt a kiváltságát, hogy
az öreg úr valóban jól mulatott rajta. Felejthetet-
len maradt előtte az a látogatás, melyet Dicknél
 35

és az öreg almáskofánál tettek, akit nem csekély

bámulatba ejtett az a hír, hogy kap majd egy
sátrat, egy kályhát, nagykendőt, meg egy csomó
pénzt.
— Nekem Angolországba kell mennem, hogy
ott lord legyek, — magyarázta Ceddie barátságo­
san — és nem szeretném, ha maga rossz időben
is itt ülne a fájós lábával. Mindig nagyon sajnál­
tam magát, de remélem, hogy most már job­
ban lesz.
— Tudja, nagyon jó asszony, — mondá
Havisham úrnak elmenőben — mikor egyszer
levertem a térdemet, almát adott nekem. Ezt nem
tudom elfelejteni. Mert hát az ember mindig gon-
dol arra, aki jót tett vele.
A Dickkel való tárgyalás nagyon izgatta a
kis lordot. Dick éppen veszekedett Jackkal, aki
mindig megkárosította őt és azért rosszkedvű
volt. Mikor kis barátja közölte vele, hogy lord
lett, sőt, ha megéri, gróf is válik belőle, Dick úgy
elbámult, hogy még a sapka is leesett fejéről.
— Mit adsz nekem, ha ezt elhiszem? — szó­
lalt meg végre, bámulatából felocsúdva.
Ceddiet nem sértette meg ez a hitetlenség,
de hamarjában nem igen tudta, hogy feleljen erre
a kérdésre. Végre azonban nagyon ügyesen vágta
ki magát.
— Senki sem hiszi e l ; Hobbs úr pláne azt
gondolta, hogy napszúrás ért. Tudod, eleinte
nekem se tetszett a dolog, de most már meg­
szoktam. A gróf, az nagypapám és azt akarja, hogy
én mindig azt tegyem, amiben örömem telik.
Nagyon jó ember, pedig gróf. Sok pénzt küldött
36

nekem Havisham úrral és abból te is kapsz, hogy

kifizethessed Jackot.
A nóta vége az volt, hogy Dick tényleg meg­
tette ezt és egyedül uralkodott új kefékkel és
fényes cégérrel ellátott üzletében. Mint a vén
almáskofa, úgy ő sem bízott eleinte ebben a sze­
rencsében, csak amikor Cedrik búcsúra nyújtotta
kezét, akkor kezdett hinni az egész ügy komoly­
ságában.
— Isten áldjon! — mondá Ceddie olyan
hangon, melynek reszketését hiába igyekezett
palástolni és gyanúsan hunyorgatott nagy, barna
szemeivel. — Remélem, hogy most jó sorod lesz.
Sajnálom, hogy el kell mennem, de talán vissza­
jövök, ha gróf leszek. U g y e írsz nekem? Hiszen
mindig jó barátok voltunk. Itt a címem, felírtam
neked, mert tudod, most már nem Errol Cedrik,
hanem Fauntleroy lord a nevem. Isten veled,
Dick!
Dick nem igen tudott uralkodni meghatott­
ságán :
— Bárcsak itt maradtál volna! — mondá
rekedt hangon, aztán Havisham úrhoz fordulva,
folytatta:
— Köszönöm, uram, hogy idehozta őt. Furcsa
kis legényke, van ám ennek sütnivalója elég,
derék gyerek!
Hobbs úr is alig tudta elfojtani a sírást, midőn
kis barátja emlékül egy aranyórát meg láncot
adott neki. Hangosan fújta az orrát és ide-oda
forgatta a díszes tokot.
— Van ám írás is az órában, ott belül —
mondá Cedrik. — Én diktáltam az órásnak, hogy
 37

mit írjon belé. Hobbs úrnak legrégibb barátjától,

Fauntleroy lordtól. Óra, szólj: reám gondolj! Nem
akarom, hogy megfeledkezzék rólam.
— Nem felejtlek el soha, csak te se felejts
el engem ott az angol arisztokraták között! —
nyögte ki éppen olyan rekedt hangon, mint Dick.
— Nem felejtem el, akárhova kerüljek! —
erősítette a kis lord. — Mindig olyan boldog vol­
tam magánál és remélem, hogy meglátogat engem.
Nagyapám bizonyosan örülne. Majd elmondok
neki mindent és akkor talán meghívja önt. És
u g y e , akkor eljön, kedves Hobbs úr, nem törődik
azzal, hogy nagyapa gróf.
— A te kedvedért eljönnék! — mondá Hobbs
úr nagy lelkesedéssel.
Végre elérkezett az utazás napja. A bőrön­
döket már a hajóra szállították, a kocsi az ajtó
előtt állt. Különös érzés fogta el a kis fiút. Édes­
anyja visszavonult szobájába és mikor végre kijött
onnan, szemei vörösek voltak a sírástól. Cedrik
feléje sietett, nyakába kapaszkodott, forrón magá­
hoz ölelte és megcsókolta.
— Ugy-e, szívecském, nagyon szerettük a mi
kis házunkat? Szeretni is fogjuk mindig.
— I g e n ! Igen! — felelt anyja elfogult
hangon.
Beszálltak a kocsiba. Ceddie odasimult mamája
mellé, kinek tekintete még mindig az elhagyott
kis házat kereste és lágyan simogatta a kezét.
Rövid kocsizás után a hajó födélzetén voltak,
a legnagyobb lárma és zűrzavar közepette. Az uta­
sok jöttek, mentek; egyik-másik szitkozódva kereste
podgyászát, mely még le talál késni; ládákat hur-
38

coltak ide-oda, matrózok siettek, hova a parancs­

szó hívta őket; urak, asszonyok, gyermekek, víg
és szomorú arcok. Ceddie nem győzött bámulni
az eddig nem látott érdekes képen.
Az utolsó pillanatban, mikor a hajó már
indulni készült, Cedrik a parton egy élénken hado­
názó csoportot pillantott meg. Valaki keresztültört
az emberáradaton, feléje tartott, valami pirosat
lobogtatva kezében. Dick volt. Lelkendezve ért
Cedrik közelébe.
— J a j , de szaladtam, hogy még láthassalak.
Tegnapi keresetemből vettem neked valamit; elkel
majd a finom társaságban: egy zsebkendő.
Egy szuszra hadarta el mondókáját, azután
egy éles fütty és megindult a hajó, mielőtt Ceddie
felelni tudott volna.
Dick még a parton állva kiabált: „Isten
veled! Viseld, ha nagy urak közt leszel!"
Cedrik kihajolt a hajókorláton, piros, nagy,
kékpatkós selyemkendőjét kezében szorongatva.
— Isten veled, Dick! Köszönöm szépen! Isten
veled!
A hatalmas hajó lassan megfordult, az embe­
rek integettek, Cedrik anyja lehúzta fátyolát
arcára, hogy könnyeit elrejtse. A parton nagy
tolongás volt, Dick azonban mindebből nem látott
egyebet, mint egy aranyszőke fürtös szép gyer­
mekfejet és nem hallott mást, mint azt a kedves,
csengő hangot, mely még egyre szólt: „Isten
veled, Dick!" Így hagyta el a kis lord szülőföld­
jét és ment őseinek távoli, idegen honába.
 39

IV. FEJEZET.

Angliában.

Útközben megmondta Errolné kis kedven­

cének, hogy ezentúl nem laknak majd együtt, ami
Cedriket annyira kétségbeejtette, hogy édesanyja,
Havisham úrral egyetemben, alig tudta megnyug­
tatni.
— Látod, fiacskám, az én házam nem lesz
messze a kastélytól; átszaladhatsz hozzám, amikor
csak vágyódol utánam. Azután beszélgetünk; te
apróra elmondod, hogy mi történt veled és meg­
lásd, milyen boldogok leszünk mi ott Angol­
országban, ahol a papa is született, ahová vissza­
vágyott mindig és mindenhonnan. Majd te is úgy
megszereted, mint ő szerette.
— Igen, ha te is ott volnál! — sóhajtotta a
kis lord.
Nagyon természetesen, érthetetlen volt előtte
az, hogy miért nem lakhatik együtt édesanyjával
úgy, mint eddig; de Cedrikné helyesebbnek tar­
totta, ha fia egyelőre legalább nem tudja e külön­
válás okát.
— Felfogni úgysem tudná, — magyarázta
Havisham úrnak — kár volna őt izgatni és nyug­
talanítani. Meg vagyok győződve róla, hogy sokkal
inkább megbarátkozik nagyapjával, ha nem tudja,
hogy az rosszindulattal viseltetik irántam. Az a
gondolat, hogy valaki gyűlöl engem, lesújtaná őt
is, azért jobb, ha ezt mennél később tudja meg.
Hiába, fiatal gyermek még Ceddie, ez elidegení-
40

tené őt nagyapjától, ezt soha meg nem bocsátaná

neki.
Cedriknek csak annyit mondott, hogy ő kis
fiú még, nem érthet meg mindent, majd ha nagy
lesz, megmagyarázza az egész dolgot. Különben
Ceddiet nem a válás oka, hanem az bántotta, hogy
édesanyjától meg kell válnia és bármily rózsás
színekben festette is előtte a jövőt, a kis fiú
nagyon nehezen törődött bele az előtte álló vál­
tozásba.
— Sehogysem tetszik nekem ez a dolog, —
mondá egyszer, komoly arccal beszélgetve Havis­
ham úrral. — El sem képzelheti, mennyire bánt.
De tudom, hogy az embert nagyon sok bánat
érheti és hogy ezt el kell tűrni. Mary is, Hobbs
úr is mondták. És szívecske azt akarja, hogy öröm­
mel menjek a nagypapához, mert szegénynek meg­
halt már minden gyermeke és az nagyon szomorú
dolog ám!
Az utasok között alig volt egy-kettő, aki nem
ismerte volna a kis lord történetét, aki nem érdek­
lődött volna iránta, aki nem szerette volna meg.
De bájos is volt az egészséges, szép, aranyos fürtű
fiú, ha ártatlan, kerek gyermekarcával olyan komo­
lyan beszélt, akárcsak egy öreg ember. Megbarát­
kozott a matrózokkal; hol velük csevegett, hol az
urakkal sétált a hajó fedélzetén és igyekezett lépést
tartani velük, kis lábaitól telhetőleg; a rákövetkező
pillanatban már a hölgyek körül forgott, akik jó­
ízűt nevettek ötletein, vagy a gyermekekkel játszott
nagy kedvvel és hévvel. De kedvenc társasága a
matrózok voltak, kik meséltek neki tengeri rablók­
ról, elhagyott, kihalt szigetekről és beavatták a
 41

hajószerkezet titkaiba. Maga is úgy elsajátította

különös beszédmódjukat, hogy sokszor megkacag­
tatta az egész közönséget furcsa kifejezéseivel.
Esős napokon, ha a társalgóterembe szorult a tár­
saság, Ceddie is hozzájárult a szórakoztatáshoz és
nagy figyelemmel hallgatták, ha Jerrynek, az egyik
matróznak élményeiről beszélt.
Ha az ember elhitte volna a derék ember tör­
téneteit, kiderült volna, hogy legalább két-három­
ezer utat tehetett már és kivétel nélkül, minden
alkalommal hajótörést szenvedett valami ember­
evőkkel megrakott szigetnél. Izgató kalandjai után
itélve, részletekben már igen sokszor megsütötték
és megették és legalább tizenötször-húszszor meg­
skalpolták.
— Azóta olyan kopasz! — magyarázta Faunt-
leroy lord a mamájának. — Ha az embert egypár­
szor megskalpolják, sohasem nő ki többet a haja.
A Jerryé se nőtt ki azóta, hogy a Parromakaviki-
nek királya levette a fejbőrét a Vopszlemömpkiek
főnökének a csontjából készült késsel. Azt mondja,
ez volt a legrosszabb perce életében. Úgy félt,
hogy a haja az égnek meredt, míg a király a kést
fente és soha többet nem feküdt le az a haj, a
király most is hordja és olyan, mint egy hajkefe.
Soha még ilyen élményeket nem hallottam, mint
amilyenek Jerrynek voltak! Ne haragudj, szívecs-
kém, de néha azt hiszem, hogy nem is lehet minden
igaz, amit mond, de talán maga sem tudja már,
hogy is történt a dolog, mert nagyon sokszor meg­
skalpolták és ez talán megárt az emlékezőtehet­
ségnek.
Tizenegy nappal azután, hogy elbúcsúzott
42

Dick barátjától, Liverpoolban kötött ki a hajó és

a tizenkettedik nap alkonyatán a kocsi, mely a
vasútállomásnál várta őket, Court Lodge elé
robogott.
Mary, aki megmaradt Errolné szolgálatában,
már előbb érkezett meg és nagy volt Cedrik öröme,
midőn a ház küszöbén megpillantotta őt az ura­
ságára váró cselédség között.
— Itt vagy, Mary? Szívecském, nézd csak,
itt a Mary!
— Őrülök, hogy itt látom, — súgta Errolné
Marynak — nem érzem magamat olyan elhagyatva,
mert hogy ismerős arcot látok.
Az angol cselédség fürkésző figyelemmel vizs­
gálta Errolnét és fiát. Mindenféle kósza hír kerin­
gett felőlük; mindenki tudta, miért lakik az anya
itt, a fiú pedig a kastélyban. Találgatták, mily
rengeteg vagyon örököse lesz majd egyszer és
minthogy ismerték az indulatos öreg grófot, han­
gosan sajnálkoztak a gyermeken.
— Szegény kis fickó, ugyan nem lesz gyöngy­
élete !
Nagy csodálkozással látták, amint Ceddie egye­
dül vetette le felöltőjét, mint aki nem szokott
ahhoz, hogy kiszolgálják és kíváncsian tekintett
körül a nagy díszcsarnokban, melyet képek, agan­
csok és műkincsek díszítettek.
— Szívecském, ez nagyon szép ház! — ujjon­
gott. — Örülök, hogy itt fogsz lakni!
Persze hogy szép volt a newyorki szűk épület­
hez képest és tagadhatatlanul ízléses és csinos volt
a berendezése is. Mary egy tágas, virágos szövet­
tel kárpitozott hálószobába vezette őket, ahol a
 43

kandalló vígan pattogó tüze előtt egy hófehér-

szőrű, nagy angóramacska melegedett, kényelme­
sen elnyújtózkodva a puha szőnyegen.
— A gazdasszony küldte a kastélyból —
jelentette Mary. — Nagyon jóravaló asszonyság
ám és gondoskodott itt mindenről. Ismerte már a
kapitány urat is és nagyon sajnálta, hogy meghalt
szegény. Azt mondta, hogy talán barátságosabb
lesz a szoba, ha itt lustálkodik az a macska, ame-
lyet a kapitány úr is simogatott kölyökkorában.
Mondja, hogy milyen szép fiú volt és milyen nyá­
jas. Mindig volt egy jó szava a szegény ember­
hez. Erre én azt feleltem neki: „Szakasztott olyan
a fia i s ; nincs is annál szebb gyerek a föld kerek­
ségén !"
Miután Errolné és Ceddie rendbeszedték az
úttól poros ruhájukat, lementek az ebédlőbe. Ez
is barátságos volt, mint a hálószoba. Szépen fara­
gott székek, faliszekrények és különös falidíszek
ékesítették, a kandalló előtt gyönyörű tigrisbőr
feküdt és mellette két öblös karosszék csalogatta
hívólag a belépőt. A fehér macska, úgy látszik,
szívesen fogadta Cedrik cirogatását és tüstént
melléje kuporodott, amikor ez a szép tigrisbőrre
telepedett és úgy elmélyedt a játékba, hogy ügyet
sem vetett anyja és az ügyvéd beszélgetésére.
— Már ma éjjel el kell mennie tőlem? —
kérdé a szerencsétlen asszony sápadtan és remegve
Havisham úrtól. — U g y e , ma még nálam ma­
radhat?
— Persze, hogy itt maradhat. Majd én fel­
megyek ebéd után a gróf úrhoz a kastélyba és
jelentést teszek érkezésünkről,
44

— A gróf nem tudja, mitől foszt meg! —

szólt Errolné búsan, fiára szegezve szomorú tekin­
tetét. — Kérem, legyen olyan szíves és mondja
meg neki, hogy a pénzére nincs szükségem.
— A pénzére? Csak nem az évi járadékról
beszél, asszonyom, amit önnek a gróf bizto­
sított?
— De éppen arról — felelte a fiatal asszony
szerényen, de határozottan. — A lakást hálásan
fogadom, mert így fiam közelében maradhatok,
de többet nem akarok neki köszönni, mert külön­
ben úgy érezném, mintha eladnám neki a fiamat.
Pedig csak azért válok el tőle, mert nem az én java­
mat, hanem az övét tekintem és mert az apja is
így kívánná. Van egy kis vagyonom, abból meg­
élek és egyébre nincs szükségem.
— Különös! Különös! — mormogta Havisham
úr. — Dorincourt gróf haragudni fog ezért; nem
érti meg.
— Majd megérti, ha meggondolja, hogy fölös­
leges pénzt nem fogadhatok el olyan valakitől, aki
gyűlöletében elszakít a gyermekemtől!
Az est folyamán Havisham úr jelentkezett a
grófnál, ki azonnal fogadta is, karosszékében ülve
a kandalló előtt, beteg lábát egy zsámolyon
pihentetve. Egy kérdő, fürkésző pillantást vetett
az ügyvédre.
— Itt van hát Havisham? Szerencsésen meg­
érkezett? Mi újság?
— Fauntleroy lord és anyja Court Lodgeban
vannak és mind a ketten jól érzik magukat. A kis
lord ma éjjel még anyjánál marad, holnap majd
felhozom a kastélyba.
 45

Az ügyvéd elhallgatott, míg a gróf nem szólalt

meg türelmetlen hangon:
— Miért nem folytatja? Levélbeli értesítést
kikértem magamnak és így nem tudok még sem­
mit. Milyen a fiú ? Az anyjáról nem akarok tudni,
csak a fiúról!
Havisham lassan szürcsölte az óbort, melyet
poharába töltött és óvatosan így kezdte:
— Egy hétéves gyermek jelleméről bajos íté­
letet mondani.
— Eszerint tökfilkó vagy mamlasz, lerí róla
az amerikai! — vágott közbe hevesen az öreg úr.
— Nem hiszem, hogy ez kárára válnék, uram!
— felelt az ügyvéd kimért, száraz modorában. —
N e m i g e n értek gyermekekhez, de azt tartom, hogy
nagyon csinos fiú.
Havisham úr még a rendesnél is óvatosab­
ban nyilvánította véleményét, mert azt akarta,
hogy a gróf minden befolyástól menten ítélje meg
unokáját.
— Egészséges? J ó l megtermett? Emberi arca
van?
Gyenge mosoly vonult végig az ügyvéd
arcán, Cedrikre gondolva, midőn az bájos ön-
feledtségben a tigrisbőrön hevert.
— Igen, elég csínos gyerek, amennyire én
látom, de kissé más, mint az angol gyermekek.
— Persze! Hallottam az amerikai kölykök-
ről eleget! Szemtelen, neveletlen fajzat! — dör­
mögött a gróf, idegesen ide-oda téve beteg lábát.
— Errolné egy megbízással tisztelt meg —
folytatá az ügyvéd rövid szünet után.
46

— Nem vagyok kíváncsi r á ! Mennél keveseb­

bet beszéljen nekem erről a nőről!
— Nem tehetek róla, meg kell hallgatni
kegyelmességednek. Nem hajlandó az ön által fel­
ajánlott évi járadékot elfogadni.
— Hát ez micsoda? Mit akar? — heveske­
dett a gróf.
— Azt mondja: nem szorult arra az összegre
és tekintve, hogy az önök közötti viszony nem
éppen barátságos . . .
— Nem éppen barátságos! Meghiszem azt!
Még a gondolatától is iszonyodom! Egy kapzsi,
rikácsoló hangú amerikai n ő ! Nem is akarom
látni!
— Mylord, kapzsinak csak nem mondhatja
azt az asszonyt, aki nemcsak hogy nem kér sem­
mit, de sőt visszautasítja azt, amit ajánlanak neki.
— Ez csak ügyes fogás, ismerjük ezt! —
zsörtölődött a gróf. — Ezzel akar lekenyerezni!
Persze, lehetőleg lássam is, tán meg is bámuljam
az eszét! Amerikai dacosság. De én nem tűröm,
hogy koldusként lakjék itt a közelemben! Uno­
kámnak az anyja és így állásához mérten kell
élnie. A pénzt megkapja, akár akarja, akár nem!
Csak azt szeretné elérni, hogy a fiúnak rossz
véleménye legyen felőlem! Bizonyára már úgyis
elkövetett mindent, hogy ezt elérje.
— Nem — válaszolt Havisham úr — és éppen
ez ügyben van még egy üzenetem Errolnétól.
— Hallgasson! — kiabált a gróf, haragtól és
fájdalomtól egészen kikelve magából.
De Havisham úr azért mégis egykedvűen
folytatta mondókáját:
 47

— Arra kéreti, hogy Fauntleroy lord jelen­

létében ne áruljon el semmit sem iránta való érzel­
meiről, mert a fiú oly ragaszkodással csügg anyján,
hogy ez elfordítaná kegyedtől a gyermek szívét.
Errolné egyszerűen azt mondta fiának, hogy ő még
fiatal ahhoz, hogy megérthesse a válás okát, mert
nem akarja, hogy a gyermek bizalma nagyapja
iránt csak l e g k e v é s b é is megrendüljön.
A gróf hátradőlt székében, tekintete meg­
lepetést, megilletődést árult el.
— Csak nem akarja velem elhitetni, hogy az
anyja semmit nem mondott felőlem a gyermek­
nek, Havisham?
— Egy árva szót sem, mylord. A gyermek
kegyedet csak mint gondos, szerető nagyapját
ismeri és minthogy parancsához híven minden
kívánságát teljesítettem, azt hiszi, hogy kegyed a
jóság és nemeslelkűség netovábbja.
— Igazán? Komolyan?
— Becsületszavamra! Csak gróf úrtól függ,
milyen lesz a kettőjük viszonya. Ha tanácsomat
megfogadja, kérem, soha ne beszéljen Fauntleroy
lord előtt sértőleg anyjáról.
— Üres beszéd! E g y hétéves gyermek!
— De ezt a hét évet egy olyan anya mel­
lett töltötte, akihez szívének minden szeretetével
ragaszkodik.
48

V. FEJEZET.

A kastélyban.

Késő délután volt, mikor a hintó, melyben

Havisham úr ült a kis lorddal, a kastély felé vezető
fasorba berobogott. A gróf úgy intézkedett, hogy
unokája ebéd előtt érkezzék új otthonába és hogy
kíséret nélkül lépjen a szobába, ahol nagyapja
fogadja. Cedrik, kényelmesen hátradőlve a kocsi­
ban, nagy érdeklődéssel szemlélte a hatalmas lova­
kat, a fényesen csillogó szerszámot, a tekintélyes
kocsist és az inast a bakon, ami mind megannyi
újság volt számára.
Mikor a park nagy kapuja előtt megálltak,
kíváncsian hajolt ki a kocsiból, hogy jobban
szemügyre vehesse a két óriási, kőből faragott
oroszlánt, melyek a kapubejárat két oldalán mered­
tek a belépőre. A borostyánnal befutott portás­
lakásból egy gömbölyded alakú, nyájas arcú
asszony jött ki kaput nyitni. Két gyermek követte
őt és tágra nyílt szemekkel bámult a hintóban
ülő kis fiúra, míg édesanyjuk mosolyogva haj­
longott.
— Ismer ez engem? — kérdé Cedrik kísérő­
jétől. — Azt hiszem, hogy tudja, ki vagyok? —
és barátságosan köszöntve, megemelte fekete bár­
sonysipkáját.
— Jó napot! Hogy v a n ?
Az asszony láthatólag örült a barátságos
megszólításnak.
— Isten hozta uraságodat! Áldja meg az
Isten azt a szép kis arcát! Isten hozta Dorin-
courtba!
 49

— Tetszik nekem ez az asszony! — mondá

Havisham úrnak. — Alighanem szereti a kis fiú­
kat. Majd meglátogatom és katonásdit játszunk a
gyermekeivel.
Havisham úr fölöslegesnek tartotta már most
felvilágosítani őt arról, hogy nagyapja aligha
engedi majd a portásgyermekekkel játszani meg
beszélni.
Cedrik gyönyörködve nézte a lemenő nap
búcsúsugaraitól bearanyozott terebélyes fákat és
örömsikoltással ugrott fel helyéről, ha egy kis
nyúl vagy egy sereg fogoly tűnt fel a fák között.
— Ez nagyon szép! Ilyent még sohasem lát­
tam! Ez még szebb, mint a newyorki központi park!
Minden percben új meg új csodákat fedezett
fel, de amint megpillantotta az imitt-amott felbuk­
kanó szarvasokat és őzeket, nem tudott hová lenni
bámulatában:
— Talán cirkusz van itt? Vagy mindig itt
élnek? Kié ez? — kiáltott ujjongva.
— Nagyapádé, — világosította fel Havisham úr.
Csakhamar feltűnt a kastély, melynek tornyai
és erkélyei szép zöld folyondárral övezve, gyö­
nyörű látványt nyújtottak.
— Ez éppen olyan, mint a király palotája a
meséskönyvemben! — mondá Cedrik ragyogó
szemekkel.
Hirtelen felpattant a nagy kapu, a szolga­
személyzet két oldalt sorakozva mozdulatlanul állt,
ami nagyon meglepte Cedriket. Persze arról
fogalma sem volt, hogy ez mind annak a kis fiú­
nak tiszteletére van így, aki majdan ura lesz a
mesebeli kastélynak, a gyönyörű parknak, mely-
50

ben nyulak, őzek és szarvasok ugrálnak és hever­

nek a bársonyos, zöld pázsiton.
A cselédség élén egy öreges asszony állt, sima,
nehéz fekete selyemruhában, fejkötővel ősz haján.
Cedrik, amint belépett, rögtön észrevette, hogy az
öreg asszony beszélni szeretne vele és Havisham
úr, ki kézenfogva vezette, meg is állt előtte.
— Íme, itt hozom Fauntleroy lordot, Mel-
lorné. És ez — szólt Ceddiehez fordulva — ez
Mellorné, a házvezetőnő.
Cedrik kedves mosollyal nyújtotta neki
kezecskéjét.
— Maga küldte nekünk a macskát? Köszö­
nöm nagyon szépen.
Az öreg asszony arca éppen úgy ragyogott
az örömtől, mint előbb a portásné arca.
— Megismertem volna a kis lordot, bárhol
találkoztam volna is vele. Hiszen szakasztott olyan,
mint az apja! Nagy nap ám ez a mai!
Cedrik kíváncsian pillantott reá és nagyon
fúrta az oldalát, hogy tulajdonképen miért olyan
nagy nap ez. És miért csillog könny a néni sze­
mében, mikor nem is szomorú, mert barátságosan
mosolyog feléje.
Havisham halkan kérdezett valamit az asz-
szonytól.
— A könyvtárban, uram. Fauntleroy lord
csak egymagában jelentkezzék nála — felelt ez
éppen olyan halkan.
Néhány perccel ezután az inas, ki Ceddiet
idevezette, kinyitotta a könyvtár ajtaját és ünne­
pélyes hangon jelentette:
— Mylord, — Fauntleroy lord!
 51

Cedrik belépett. Nagy, pompás szobában

találta magát; nehéz faragott bútor, a mennye­
zetig nyúló könyvszekrények. A bútor és a füg­
gönyök oly sötétek voltak, az ablakmélyedések, a
távolság ablak és ajtó között oly nagy, hogy külö­
nösen most, naplementekor, a szoba sötétnek és
komornak tetszett. Eleinte azt hitte Cedrik, hogy
senki sincs a szobában, de csakhamar megpillan­
tott a kandalló előtt álló karosszékben egy moz­
dulatlan alakot. De volt ám a szobában még
valaki, akinek figyelmét fölkeltette a belépő gyer­
mek. A karosszék mellett hevert a földön egy
hatalmas barnaszőrű kutya, majd akkora, mint
egy oroszlán. Az óriási állat lassan, méltóságtelje­
sen felemelkedett és nehézkes lépésben közeledett
a karcsú alak felé.
— Dongal, ide! — szólalt meg egy hang a
karosszékből.
De a kis lord egy cseppet sem ijedt meg a
nagy kutyától; bizalmasan fogta meg kezecskéjé­
vel Dongal nyakravalóját és a kutyával együtt
lépett a gróf elé, aki végre mégis felnézett. Cedrik
egy nagy, öreg, fehérhajú, bozontos szemöldökű
urat látott maga előtt, a gróf meg egy fekete
bársonyruhás, csipkegalléros, aranyszőke hajú
bájos gyermeket pillantott meg, aki bizalmasan
nézett szép, barna szemeivel nagyapjára. Öröm­
sugár lopódzott a rideg öreg ember szívébe, mikor
maga előtt látta unokáját, az egészséges szép fiút,
aki bátran nézett szeme közé, kezét még mindig
a kutya nyakára támasztva. J ó l esett a gőgös öreg
nemesembernek, hogy a gyermek nem félt sem
tőle, sem a kutyától.
52

— Te vagy a g r ó f ? — kérdé Cedrik nyája­

san. — Én vagyok az unokád, Fauntleroy lord,
akiért Havisham úr eljött Amerikába. — Kezet
nyújtott, mert ezt grófokkal szemben is illőnek
tartotta. — Remélem, jól vagy? — folytatta barát­
ságosan. — Örülök, hogy láthatlak.
A gróf megrázta a feléje nyújtott kis kezet
és a hangja különösen rezgett, mikor megszólalt:
— Igazán örülsz, hogy láthatsz engem?
— Persze, nagyon — felelt a kis lord.
A karosszék mellett egy másik szék állt,
melyre felmászott, bár olyan magas volt, hogy
lábai nem érték a földet, ami azonban cseppet
sem bántotta.
— Mindig arra gondoltam, hogy milyen is
lehetsz és a hajón mindig azon tűnődtem, hogy
v a j o n olyan vagy-e, mint a papám?
— Hát olyan v a g y o k ? — k é r d é a gróf.
— Tudod, én még kicsi voltam, mikor a
papám meghalt és talán már nem emlékszem tisz­
tán, milyen volt, hanem azt hiszem, hogy te nem
vagy olyan, mint ő.
— Eszerint csalódtál, persze?
— Ó nem — erősítgeté a kis kritikus udva­
riasan. — Örültem volna, ha olyan lettél volna,
mint a papám, de tudod, hogy azért minden gye­
rek szereti a nagyapját, ha nem is olyan, mint
képzelte, mert a rokonait mindig szereti az ember.
És pláne, ha a nagyapa olyan jó, mint t e !
Különös pillantással nézett a gróf a gyermekre.
— Hát én jó voltam hozzád, azt hiszed?
— Persze, és nagyon köszönöm az almás­
kofa, meg Bridget és Dick nevében is.
 53

— Bridget, Dick, almáskofa! Kicsodák ezek?

— kérdé a gróf csodálkozva.
— Tudod, azok, akik számára a pénzt kül­
dötted Havisham úrral.
— Hát arról a pénzről van szó! Mire fordí­
tottad? Mit vettél magadnak? Hadd halljam!
Tényleg kíváncsian tudakolta, mily módon
elégítette ki unokája szeszélyeit?
— Ó, te talán nem is tudod, ki az a Dick
meg Bridget, — kezdé a kis lord — nem gondol­
tam reá, hogy te olyan messze voltál tőlünk. Dick
meg Bridget, azok az én barátaim és Mihálynak
láza is volt.
— Ki az a Mihály? — vágott közbe a gróf.
— Mihály, az a Bridget férje és minthogy
beteg volt, nem tudott semmit sem keresni és
képzelheted, milyen nyomorban voltak tizenkét
gyermekükkel együtt. — És azután elmesélte,
hogy megörült Bridget a pénznek. — Amit te
küldtél, nagyapa, amiért én olyan hálás vagyok
neked.
— Lám, lám, hát ez volt az egyik kedvtelé­
sed! Hát azonkívül mit csináltál a pénzzel?
Cedrik, aki elbeszélése alatt nem vette le
kezét a kutyáról, mely, szokása ellenére, mint régi
ismerőshöz simult a gyermekhez, így folytatta:
— No, azután jött a Dick históriája! Dick,
az tetszenék neked, mert az nagyon derék legény.
Becsületes, sohasem támad meg olyan fiút, aki
kisebb nálánál és a cipőket olyan fényesre keféli,
mint a tükör. Tudod, cipőtisztító.
— És az is jóbarátod? Úgy, úgy.
— Hát nem olyan régi barátom, mint Hobbs
54

úr, de őt is jó ideje ismerem és éppen mielőtt el­

indult volna a hajó, hozott még egy szép ajándé­
kot nekem. — Kihúzta zsebéből a gondosan össze­
hajtott piros selyemkendőt és büszkén mutatta
nagyapjának.
— Látod, ezt ő adta és azt mondta, hogy
mindig viseljem, akár zsebkendőnek, akár nyak­
kendőnek. Első keresetéből vette, tudod, amikor
Jack ki volt már fizetve és megvettem neki a szép
új keféket emlékül. Hobbs úr sem fog engem el­
felejteni, mert beleírattam az órába, melyet eluta­
zásom előtt adtam neki, hogy „óra, szólj — rám
gondolj". De én is gondolok ám rájuk.
Dorincourt gróf különös érzelmekkel hall­
gatta unokája élénk csevegését. Világlátott ember
volt, sok emberrel ismerkedett meg, de ez a kis
fiú mégis meglepte. Gyermekekkel nem foglalko­
zott egész életében, saját fiai iránt sem érdeklődött
valami különösen, csak arra emlékezett homályo­
san, hogy Cedrik apja csinos, erős fiú volt. Tulaj-
donképpen falánk, önző, lármás kis állatoknak tekin­
tette a gyermekeket és hogy unokáját megszeret­
hetné, az a gondolat egyszer sem villant át agyán.
Ceddiet csak azért hozatta házába, mert restelte
volna, ha ősi fényes nevét valamikor majd nevet­
ségessé tenné egy neveletlen fráter és persze arról
szentül meg volt győződve, hogy a gyermekből
Amerikában csak hóbortos, bolond ember válhatik.
Fiaiban annyi csalódás érte, Errol kapitány házas­
sága annyira felbőszítette, hogy nem várt már
örömet utódaitól és mikor az inas Fauntleroy lor­
dot jelentette, szinte félt a gyermekre nézni. Éppen
emiatt az érzés miatt parancsolta meg, hogy a
 55

gyermeket egyedül küldjék hozzá. Büszkesége nem

tudta volna elviselni, hogy valaki lássa, hogy csa­
lódott, ha már csalódnia kell.
Most, a bájos, kedves gyermek láttára, az
öreg ember nem tudott hova lenni meglepetésé­
ben. A társalgás folyamán ez a csudálkozás nőttön-
nőtt. Megszokta volt, hogy az emberek félénken,
alázatosan közelednek feléje és ezt várta unokájá­
tól is. De Ceddie úgy üdvözölte, mint régi jó
barátját, kinek szeretetéhez jussa van és meglát­
szott rajta, hogy amily feltétlenül bízik nagyapjá­
nak iránta való szeretetében, annyira igyekezik is
annak tetszését megnyerni. És, ámbár a gróf kimé-
letlen, gőgös, sőt kegyetlen ember volt, mégis jól
esett neki, hogy van valaki, aki gyanútlan biza­
lommal van iránta, aki ragaszkodik hozzá, bár ő
oly kevéssé igyekezett ezt a szeretetet megnyerni.
Kényelmesen hátradőlve karosszékében, oda­
vetett megjegyzéseivel és kérdéseivel igyekezett a
beszélgetés fonalát mindig tovább szőni s Ceddie
elfogulatlanul mesélt Dick és Jackról, a régi csa­
ládból való almáskofáról, Hobbs úrral való barát­
ságáról, a köztársasági elnökválasztásról, zászló­
ról, fáklyásmenetről, a nagy diadalról és lelkese­
déssel kezdett július negyedikéről beszélni, amikor
hirtelen elakadt a szava, mintha eszébe jutott volna
valami.
— Mi lelt? Miért nem folytatod? — kérdé
a gróf.
A kis lord zavartan feszengett székén.
— Tudod, azt gondoltam, hátha nem hallod
ezeket szívesen. Talán valami rokonod is harcolt
ott? Elfelejtettem, hogy te angol vagy.
56

— Csak beszélj bátran; nekem személyesen

semmi közöm hozzá. De te alighanem elfelejtetted,
hogy te is angol vagy.
— Dehogy, én amerikai vagyok! — vágott
Ceddie nagyapja szavába.
— Nem, te angol vagy, mert apád is az volt!
— szólt a gróf határozottan. Cedrik nagyon el­
komolyodott és arca elpirult izgalmában.
— Én Amerikában születtem és azért ameri­
kainak kell lennem. Sajnálom, hogy ellentmondok
neked, — tette hozzá udvarias hangon — de Hobbs
úr azt mondta, hogyha még egyszer háború
támad, én amerikai legyek.
— És te mit csinálnál?
A gróf gyűlölte ugyan Amerikát és az ameri­
kaiakat, de a kis ember lelkes honszeretete mégis
tetszett neki, mert úgy vélte, hogy ebből a hű
amerikaiból majdan jó angol is válhatik. Politi­
zálásuknak egyelőre véget vetett az inas, aki
jelentette, hogy az ebédet feltálalták. Cedrik fel­
kelt és a grófhoz sietett, aggódó pillantást vetve
annak beteg lábára.
— Segítsek neked? — kérdé nyájasan. —
Csak támaszkodj reám. Hobbs urat is én vezet­
tem, amikor fájt a lába, mert, tudod, ráesett egy
krumplis zsák.
A gróf tetőtől talpig végigmérte a lovagias
kis fiút.
— Hát igazán elbírnál engem?
— Azt hiszem, hogy elbírlak. Én nagyon erős
vagyok, mert már hétéves múltam. Az egyik kezed­
del támaszkodj a botodra, a másikkal meg énreám.
Dick is azt mondta, hogy erős izmaim vannak.
 57

— Isten neki, hát próbáljuk meg! — mondá

a gróf.
Cedrik odanyújtotta neki a botot és segéd­
kezett a felkelésnél, ami rendesen az inas dolga volt,
de amit persze soha nem végezhetett szidás nél­
kül. Ma, a fájdalmak ellenére is, szép csendben
történt meg a dolog. A gróf lassan fölkelt helyé­
ről és kezét rátette Ceddie vállára.
— Csak támaszkodj reám erősen, majd lassan
megyek! — mondá bátorítóan. A gróf élt a buz­
dítással és próbára akarván tenni a kis fiút, ugyan­
csak ránehezedett nem éppen csekély súlyával a
vállára. Néhány lépés után sötétpiros is volt a
kis lord arca és Ceddie szíve hevesen dobogott,
de megfeszítette erejét, arra gondolván, amit Dick
mondott az izmairól és lihegve bár, de mégis azt
mondta:
— Ne félj, csak támaszkodj reám; elbírlak,
ha . . . ha nem megyünk igen messzire.
Nem volt hosszú az ebédlőbe vezető út, de
Cedriknek mégis úgy tűnt fel, mintha soha végét
nem érné. Feje izzott, mint a parázs, lélegzete mind
szaggatottabb lett, de azért egy percig sem gon­
dolt arra, hogy ne fejezze be a magára vállalt fel­
adatot, sőt még ő vigasztalta a mind erősebben
sántító öreg urat.
— Nagyon fáj a lábad, ha rajta állsz? Még
nem próbáltad soha mustárlisztes forró vízbe dugni?
Hobbs úrnak jót tett.
Mikor végre elértek az ebédlőbe, amely szin­
tén pompás, tágas terem volt, a gróf széke mögött
álló inas bámulva nézett a különös menetre. A
gyermek felszabadult a ránehezedő súly alól és a
58

grófot elhelyezték kényelmes székébe. Cedrik ki­

húzta zsebkendőjét és törülgette verejtékes hom­
lokát.
— U g y e , nagyon meleg van ma este? —
kérdé. — Neked kell a tűz a lábad miatt, de,
tudod, nekem egy kicsit melegem van.
Finom érzésénél fogva még látszólag sem
akart valamit rosszallni.
— Nehéz munkát végeztél! — jegyzé meg
a gróf.
— Dehogy, nem is volt olyan nagy munka!
Csak kimelegedtem belé — mondá és erélyesen
törülgette átázott fürtjeit.
A gróffal szemben szintén egy nagy karos­
székben volt a Cedrik helye, aki szinte elveszett
az öblös székben, az ünnepi díszben pompázó
asztal mellett.
Ezek a nagy termek, magas tetejükkel, a
roppant nagy bútorok, a hatalmas termetű szolga,
az óriás kutya, maga a gróf is — ezek az arányok
mind éreztethették a kis fiúval, hogy milyen vég­
telenül picike ő. De ez éppenséggel nem zavarta;
sohasem tartotta nagyon nagynak és fontosnak
saját magát és szívesen törődött bele a helyzetbe.
Ámbár a gróf egyedül élt kastélyában, ház­
tartása nagyszabású volt és az ebéd igen fontos
része a napirendjének. J a j volt a szakácsnak, ha
ő kegyelmességének nem volt jó étvágya! De ma
erre sem volt panasz és a gróf, ki hallgatagon
költötte el ebédjét, meglepetésére szinte mulatsá­
gosnak találta a kis fiú csevegését.
— Mondd, nagyapa, te nem viseled mindig
a grófi koronádat?
 59

— Nem, mert nem illik jól a fejemre —

felelt a gróf alig rejthető mosollyal.
— Hobbs úr azt hitte eleinte, hogy mindig
rajtad lesz, de azután eszébe jutott, hogy néha
mégis leteszed, ha például kalapot teszel a fejedre.
— Persze, persze, néha leteszem.
Cedrik az ebéd befejeztével körülnézett a
szobában.
— Nagyon büszke lehetsz a házadra, meg a
gyönyörű parkodra. De nem nagy ez a ház, ha
csak két ember lakik benne?
— Hát elég nagy, az bizonyos — felelt a
gróf. — Talán túlságos nagy neked?
A kis lord habozott egy pillanatig.
— Tudod, én csak azt gondoltam, ha két
olyan ember laknék benne, akik nem tudnak össze­
férni, azok nagyon elhagyatottak volnának.
— Azt hiszed, hogy mi összeférünk majd?
— Ó igen. Hobbs úr meg én, mi nagyon jó
barátok voltunk. A legjobb barátom . . . szívecs-
kén kívül.
A gróf összevonta bozontos szemöldökeit.
— Ki az a szívecske?
— A mamám — válaszolt a kis lord halk,
gyönge hangon.
Talán fáradt is volt már egy kissé, mert a
lefekvés ideje közeledett s a legutolsó pár nap
izgalmai után talán természetes is, hogy fáradt
volt; és talán a fáradtság felköltötte benne az
egyedüllét érzését is. Tegnap éjjel még otthon
aludt, „legjobb barátjának" szemeitől őrizve. Anya
és fiú mindig a „legjobb barátai" voltak egymás­
nak. Cedrik akarata ellenére is folyvást rágondolt
60

és minél többet gondolt rá, annál kevesebb ked­

vet érzett a beszélgetésre s mikor az ebéd véget
ért, a gróf egy halvány árnyékot látott a kis lord
arcán. Cedrik azért mégis hősiesen viselte magát
és mikor ismét visszatértek a könyvtárba, ámbár
most az inas is ott volt ura oldalán, a gróf egyik
keze unokájának vállán nyugodott, csakhogy nem
olyan súlyosan, mint az előbb. Mikor a szolga
magukra hagyta őket, Cedrik leült Dongal mellé
a szőnyegre. P á r percig csöndesen simogatta a
kutya fülét és elgondolkozva nézett a tűzbe.
A gróf figyelmesen nézte. A gyermek szemébe
a vágyakozás és merengés különös kifejezése
lopódzott és néhányszor halkan felsóhajtott.
— Fauntleroy, mire gondolsz? — kérdezte
végre a gróf.
Fauntleroy föltekintett és mosolyogni próbált.
— Szívecskére — mondta — é s . . . és jobb
lesz, ha egy kicsit járkálok a szobában.
Fölkelt és kezecskéit zsebeibe mélyesztve, fel-
alá kezdett sétálni a szobában. Szemében különös
csillogás volt, ajkait egymásra szorította, de fejét
nem horgasztotta le és biztos lépéssel járt. Dongal
egy darabig nézte, azután melléje szegődött és
Ceddievel lépést tartva, sétált a szobában. Az ki­
húzta kezét a zsebéből és a kutya fejére tette.
— Jó kutya; barátom már ez is és tudja,
hogy mit érzek én most.
— Mit? — kérdé a gróf.
Rosszul esett neki látni, hogy küzd a gyer­
mek honvágyával, de örült bátorságának, mellyel
ezt elfojtani igyekezett.
— Gyere hozzám! — mondta.
 61

Fauntleroy odament.
— Még sohasem voltam távol hazulról —
szólt a gyermek zavart tekintettel — és tudod, az
olyan furcsa, hogy az ember egyszerre valakinek
a kastélyában maradjon, ahelyett, hogy hazamenne.
De szívecske nincs messze tőlem, azt mondta, hogy
erre gondoljak é s . . . és én már hétéves vagyok
és . . . itt van az arcképe is, ő adta nekem.
Zsebéből egy kis kék bársonytokot vett elő.
— Itt van. Látod, ha megnyomják, akkor ki­
nyílik és ott bent van a képe.
A gróf nem akart a képre nézni és pillantásai
mégis odavetődtek. Szinte összerezzent, mikor azt
a bájos, fiatal női arcot meglátta, mely ugyanolyan
szemekkel nézett reá, mint a gyermek itt mellette.
— Persze, azt hiszed, hogy nagyon szereted.
— Igen, — válaszolt Cedrik szelíden — hiszem
és úgy is van. Tudod, Hobbs úr, Dick, meg Mary
ezek mind a barátaim, de a legeslegjobb barátok
mi vagyunk, szívecske meg én. Mi megmondunk
egymásnak mindent és nekem gondoskodnom is
kell majd róla, mert a papám nem teheti már. Ha
nagy leszek, akkor dolgozom és pénzt keresek
neki.
— Igen ám, de hogyan? — kérdé a gróf.
— Már arra is gondoltam, hogy Hobbs úr
üzletébe lépek, de talán inkább elnök leszek.
— No, akkor inkább a főrendiházba küldünk.
— Ha nem lehetek elnök, az is jó lesz, ha
ugyan jó üzlet. A füszerkereskedés úgyse nagyon
mulatságos.
Valószínűleg tovább szőtte ezt az eszmét, hall­
gatagon nézte a tüzet. A gróf nem szólt, csak nézte,
62

nézte a gyermeket. Ki tudja, mi járt az eszében,

mi foglalkoztatta az öreg nemesembert?
Dongal kinyújtózkodva aludt a szőnyegen.
Mély csend volt a szobában.
Mikor egy fél órával később Havisham úr
belépett, a gróf egy önkéntelen, heves mozdu­
lattal csendre intette. Dongal még mindig aludt
és mellette a szőnyegen, aranyfürtös fejecskéjét
karjára támasztva, feküdt mély álomban a kis
Fauntleroy lord.

VI. FEJEZET.

A gróf és az unokája.

Másnap reggel, mikor a kis lord felébredt,

suttogást vélt hallani és körültekintve, két női ala­
kot pillantott meg a szobájában. Amint az ágyá­
hoz léptek, az egyikben Mellornét, a házvezetőnőt
ismerte f ö l ; a másik jóságos, derült mosolygású
nő idegen volt előtte.
— Jó reggelt, mylord! J ó l aludt? — kérdé
Mellorné.
Ceddie nevetve dörzsölte szemeit.
— Jó r e g g e l t ! . . . Azt sem tudom, hol vagyok.
— Igen, mert tegnap este alva hozták föl a háló­
szobájába. Ez az asszony Dawson, aki majd kiszol­
gálja mylordot — mutatta be Mellorné kísérőjét.
Cedrik felült ágyában és kezet fogott Dawson-
nal, csakúgy, mint tegnap a gróffal.
— Jó reggelt! — köszöntötte — nagyon hálás
vagyok, amiért rólam gondoskodik, Dawsonné
vagy Dawson kisasszony?
 63

— Csak Dawson, se nem asszony, sem kis­

asszony. Talán parancsolja, mylord, hogy felöltöz­
tessem? És azután a gyermekszobában méltóz­
tatik majd reggelizni?
— Köszönöm, — válaszolt Ceddie udvariasan
— magam öltözködöm már régóta. Szívecske meg­
tanított reá. Szívecske, ez a mamám. Tudja, Mary-
nak nagyon sok volt a dolga és nem ért rá engem
öltöztetni. A fürdőmet is el tudom készíteni, csak
azután, ha elkészültem, akkor, kérem, nézzen meg,
hogy rendben vagyok-e?
— Szívesen, mylord. Ha jobban szeret egyedül
öltözködni, akkor én majd csak nézem és segítek,
ha szükség lesz reám.
— Ennek nagyon örülök, mert néha bizony
nehéz elbánni azzal a sok gombbal és közben
beszélgethetünk is.
Mire Cedrik felöltözött, már benső barátság­
ban volt Dawsonnal. Tudta, hogy férje katona volt;
hogy valódi csatában esett el. Tudta már azt is,
hogy fia tengerész és valahol messze utazik a nagy
tengeren és értesült már arról is, hogy Dawson
hány helyen volt szolgálatban és hogy éppen mi­
előtt idejött, egy nagyon szép kis leányt, Cedrik-
nek távoli rokonát gondozta és ápolta.
— Ki tudja, tán valamikor meg is látja,
mylord! — fejezte be beszédjét Dawson.
— Azt hiszi? — kiáltott Cedrik örömmel. —
Az nagyon jó volna, mert nem ismerek még egyet­
len egy kis leányt sem, pedig mindig szerettem
nézni őket.
Mikor a szintén nagyon tágas, pompás szom­
széd szobába lépett és Dawsontól megtudta, hogy
64

ez is, meg a harmadik szoba is az övé, semmisé­

gének érzése olyan erővel fogta el, hogy szinte
remegve mondta Dawsonnak:
— Én még nagyon kis fiú vagyok ahhoz,
hogy ilyen nagy kastélyban lakjam, ennyi szobá­
ban, ú g y e ?
— Sose bántsa! Majd megszokja ezt is. Csak
eleinte különös minden, amit maga körül lát, de
idővel megszereti, mert itt minden nagyon szép,
— vigasztalta Dawson.
— Szép, persze, hogy szép, de mennyivel
szebb volna minden, ha szívecske is itt volna.
Vele reggeliztem mindennap, én tettem cukrot a
csészéjébe, én adtam neki ropogós pirítóst. Az
volt ám a nagyszerű dolog!
— Hiszen, mylord, meglátogathatja minden­
nap és majd akkor hossza-vége nem szakad a sok
mondanivalónak, kivált, ha megnézte a sok kutyát,
istállót, lovat is. Van a lovak között egy pompás
kis p ó n i , az majd megtetszik mylordnak.
— Igazán, én nagyon szeretem a lovakat! —
ujjongott Ceddie. — Otthon is volt ám egy szép
ló, tudja, Jim, amely Hobbs úr fűszeres kocsiját
húzta; azt is nagyon szerettem, ha nem rúgott.
— Annál különb van itt az istállóban, majd
meglátja. De csak most jut eszembe, hogy a szom­
széd szobába még be se kukkantott.
— Hát ott mi v a n ? — kérdé Cedrik kíván­
csian. — Dawson felelet helyett titokzatos mosoly­
gással nyitott ajtót és Ceddie a szótalan gyönyör­
ködéssel, az izgalomtól felhevült arccal bámulta
azt a sok kincset, mely a szobában felhalmozva,
gyönyörűséggel töltötte el a szívét.
 65

Egy derült, világos bútorzatú szobában min­

denféle szebbnél-szebb játék, olyan, mint amilyent
sóvárogva látott Newyork játékkereskedéseiben.
Képeskönyvekkel megrakott állványok, minden,
minden, amit valaha kívánt, amiről álmodott.
— Kié mindez? — kérdezte, mintegy szép
álomból ébredezve.
— Csak lépjen be és nézze meg jól, mert ez
a magáé — felelte Dawson.
— Az enyém? Mindez az enyém? Kitől
kaptam ezt? — és örömsikoltással rontott a szo­
b á b a . — U g y e , a nagypapa adta? Tudom, tudom,
hogy csak ő tehette; látott már valaki ilyen jó
nagypapát? — kérdé Dawsont lelkesedéssel.
Dawson, aki a gróf komornájától hallotta volt,
hogy a nagyapa csak azért halmozta el unokáját
ezzel a temérdek játékkal, mert azt remélte, hogy
segítségével hamarabb felejti el édesanyját, nem-
igen tudott felelni és csak igenlőleg bólintott a
gyermek kérdésére.
A grófot bántotta, hogy Ceddie sokkal inkább
ragaszkodott anyjához, mint ez általában a gyer­
mekek szokása. A második reggeli után beküldött
unokájáért, aki nyomban meg is jelent előtte.
— Mindig arra vártam, hogy értem küldjél,
— szólította meg nagyapját — és nagyon, nagyon
szépen köszönöm azt a sok játékot. Egész délelőtt
játszottam.
— Úgy, úgy, hát tetszenek neked?
— Ki nem mondhatom, mennyire! — felelt
a kis gróf örömrepesve. — Van a többi között
egy játék, melyet meg akartam magyarázni Daw-
sonnak, hogy játszhassunk együtt, de ő nem érti.
66

Tudod, azért, mert nő létére nem ért az ilyen

játékokhoz. De te tudsz velem játszani, u g y e nagy­
papa? Majd elhozom és megtanítalak rá. Talán
majd megfeledkezel a lábfájásodról, ha játszunk.
Fáj ma nagyon?
— Fáj bizony, jobban, mint szeretném.
— Annyira, hogy el sem tudod felejteni? —
kérdé Ceddie résztvevően. — Akkor talán nehe­
zedre esik megtanulni a játékot.
— Csak hozd i d e ! — parancsolta a gróf.
Különös mosoly játszott ajkai körül, midőn
Cedrik, a dobozt szorongatva kezei között, nagy
buzgalommal fogott a játék előkészületeihez.
— Szabad-e a kis asztalt odatolni hozzád?
— Csak csengess! Tamás majd idetolja.
— Dehogy! Elbírom magam is, nem nehéz
az asztal.
— Azt se bánom! — válaszolt a gróf, akit
mulattatott a kis fiú.
Ceddie odatolta az asztalt, nagy élénkséggel
magyarázta a játékot, előkészített mindent és azzal
játszani kezdtek. A grófot magát is meglepte, hogy
milyen szívesen játszik a kis gyerekkel, mert
Ceddie víg nevetése minden sikerült dobásnál,
részrehajlatlan öröme, ha akár neki, akár ellenfelé­
nek kedvezett a szerencse, szokatlan derültséget
vittek e különben olyan komor, csendes termekbe.
Ki mondta volna néhány nappal ezelőtt, hogy
Dorincourt gróf elfelejti majd csúzos fájdalmait és
lelki bajait fekete és fehér bábok közt, egy szőke-
fürtű, kis fiúval játszadozva. És most annyira el­
mélyedt a játékba, hogy észre se vette, mikor
Tamás vendéget jelentett be.
 67

A látogató egy feketeruhás, idősebb úr volt,

a község lelkésze, akit olyan bámulatba ejtett a
váratlan látvány, hogy visszahökkenve, majdnem
összeütközött Tamással.
Hivatásának legkeservesebb feladata volt a
földesúrral való érintkezés és Mordaunt lelkész
félve nézett minden ilyen látogatás elébe. A temp­
lomokat és jótékony célokat nem szerette a gróf
és ha néha-néha sikerült is tőle egyes kisebb össze­
geket kicsikarni, ez mindig sértő megjegyzések,
csípős gúnyolódás kíséretében történt. Jóindulatot,
szívességet bárki irányában évek hosszú során át
egyetlenegyszer sem tapasztalt Mordaunt úr. Ma
még a szokottnál is nehezebb szívvel jött a gróf
elé, kinek heves fájdalmairól és ennek következ­
tében még viharosabb hangulatáról beszéltek az
egész faluban. Még egyéb oka is volt annak, hogy
a lelkész félve ment ma a kastélyba. Mindenki
tudta, hogy vélekedett a gróf fiának amerikai
házasságáról, mindenki tudta, milyen kérlelhetet­
len szigorral vont meg bármi segítséget és támo­
gatást fiától, kit végre is szegénységben és a ki­
békülés vigasza nélkül engedett elpusztulni idegen
földön. Azt is tudta minden ember, hogy milyen
csekély örömmel várta unokáját, akit neveletlen,
durva kölyöknek tartott.
Ez az unoka tegnap érkezett meg, tehát a
gróf bizonyára még a rendesnél is kíméletlenebb,
hevesebb lesz. Nem csoda, hogy Mordaunt lelkész
szívszorongva nézett a halaszthatatlan találkozás elé.
De Uram bocsáss! Mit látott, mikor Tamás
tiszteletteljesen ajtót nyitott előtte? A gróf szinte
barátságos mosollyal ült karosszékében és szoro-
68

san hozzásimulva támaszkodik vállára egy öröm­

től sugárzó, élénkszemű kis fiú.
— Ho-hó! — most az egyszer nem volt
szerencséd, én nyertem! — ujjongott a gyermek.
Aztán hirtelen elhallgatott, észrevevén a belépő
lelkészt. A gróf meglepő udvariassággal fogott
kezet vendégével:
— Jó reggelt, Mordaunt. Látja, milyen külö­
nös dolgom akadt! — Másik kezét Cedrik vállára
tette, hangjában büszkeség volt, mikor bemutatta:
— Íme, a legújabb Fauntleroy lord! . . .
Fauntleroy, — fordult unokájához — ez Mordaunt
úr, a lelkészünk.
Cedrik rögtön kezet nyújtott és amint Hobbs
úrtól hallotta volt, ha az valami új vevőt üdvö­
zölt, ő is azt mondta:
— Nagyon örülök, hogy önnel megismerked-
hetem, Sir.
Mordaunt úr önkéntelenül elmosolyodott és
jóakarólag vette szemügyre a kis fiút, akit — úgy
érezte — m á r i s megszeretett.
— Én meg tiszta szívből örülök, hogy látha­
tom önt, Fauntleroy lord — volt a válasz. —
Hosszú volt az utazás, ú g y e ? De jól esik látnom,
hogy nem viselte meg.
— Bizony hosszú az út, de szívecske — tudja,
az a mamám — velem volt és azért jól éreztem
magamat; na, meg a hajó is nagyon érdekes volt!
— Foglaljon helyet, Mordaunt — szólalt meg
a gróf.
— Engedje meg, hogy szerencsét kívánjak
az unokájához, mylord — jegyezte meg Mordaunt
úr, székét a gróf közelébe tolva.
 69

— Apjához hasonlít, — felelt a gróf rövide­

sen, — de remélem, hogy több esze lesz, mint
annak volt. Mi újság, Mordaunt? Bizonyára megint
bajban van valami pártfogoltja?
— Eltalálta, gróf úr. Higginsről van szó, a
külső major bérlőjéről, akit üldöz a szerencsétlen­
ség. Tavaly ő volt nagy beteg, azután gyermekei­
vel volt baja és most az asszonyra került a sor.
Nem tudja fizetni az árendát szegény és Newick
azzal fenyegeti, hogy kiteszi a szűrét. Kétségbe­
esetten fordult tegnap hozzám és az ő nevében
könyörgök, engedjen neki egy kis halasztást a
gróf úr.
— Ismerem ezt a nótát — dörmögte a gróf.
A kis lord figyelemmel hallgatta a lelkész
beszédét és amint az szünetet tartott beszédében,
hirtelen közbeszólt:
— Éppen így történt Mihállyal is.
A gróf meglepetten mondá:
— Te is itt vagy? Elfelejtettem, hogy milyen
emberbarát van a közelemben! Hát ki is volt az
a Mihály? Hadd halljam!
— Hát nem tudod, nagyapa? Bridget férje,
aki olyan beteg volt és nem vehetett se bort, sem
orvosságot, meg a házbért sem tudta fizetni.
Hiszen te küldted azt a sok pénzt, hogy segítsek
rajta.
A gróf Mordaunt úrra pillantott:
— Nem tudom, milyen földesúr lesz ebből a
gyerekből. Meghagytam Havishamnak, hogy telje­
sítse minden kívánságát és úgy látszik, abban telik
öröme, ha koldusokat ajándékoz meg.
— Nem voltak koldusok — vágott közbe
70

Cedrik hevesen. — Mindnyájan dolgoztak és Mihály

kitűnő ember.
— J ó , jó, — csillapította a gróf — hát nem
koldusok, hanem kiváló kőművesek, cipőtisztítók
és almáskofák. Különben gyere csak ide és mondd
meg nekem, hogy mitévő lennél te Higgins ese­
tében ?
Különös érzelem fogta el Mordaunt urat e
kérdés hallatára. Évek óta volt a község lelkésze,
ismerte annak minden tagját és nagyon jól tudta,
mekkora hatalom kerül majd e gyermek kezébe.
Ha a zsarnok, önfejű öreg embernek az a gondo­
lata támadna, hogy ezzel a hatalommal már most
ruházza fel unokáját, be nem várva annak nagy­
korúságát, mekkora veszedelem volna ez a gyer­
mekre is, azokra is, akik tőle függnek!
— Mit tennél te az én helyemben? — kér­
dezte újra az öreg gróf.
— Ha már nem lennék kis fiú és gazdag is
volnék, akkor szépen ott hagynám Higginset laká­
sában és annyi pénzt adnék neki, hogy gyerme­
keinek megvehessen mindent, amire szükségük
van; de hát én kisfiú vagyok. De u g y e te, nagy­
apa, te megteheted és adhatsz mindenkinek annyit,
amennyit csak akarsz. U g y e ? Ki az a Newick? —
kérdezte kíváncsian.
— Newick, az az intézőm, akit a bérlőim nem
valami nagyon szeretnek.
— Nem írnál-e neki mindjárt? Hozzak-e tintát
és papirost? — sürgette Cedrik. Arra egy percig
sem gondolt, hogy Newick tényleg beválthassa a
fenyegetését.
A gróf merően nézett unokájára.
 71

— Tudsz-e írni?
— Igen, de nem jól — felelé Cedrik szé­
gyenlősen.
— S e b a j ! Hozz papirost, tollat és tintát az
íróasztalomról és írj.
— É n ? — kérdé Ceddie fülig elpirulva. —
Hiszen az nem fog használni és szótár nélkül
olyan hibásan írok, ha nem segít valaki.
— Newick megbocsátja majd a hibákat. Nem
én vagyok az emberbarát, hanem te. Mártsd be a
tintába a tolladat.
Fauntleroy felvette a tollat, belemártotta a
tintába, elhelyezkedett a széken és nekitámaszko­
dott az asztalnak.
— Hát mit írjak? — kérdé habozva.
— Í r d : „Higginst egyelőre ne költöztesse ki
a lakásából és hagyja békében." Azután írd alá,
hogy Fauntleroy és ez elég lesz.
Fauntleroy újra beütötte a tollát a tintatartóba
és a karját nekitámasztva, írni kezdett. Nagyon
lassú és komoly munka volt ez, de az egész lelkét
belétette. Jódarab idő múlva mégis csak elkészült
a kézirat és aggódó mosolygással átnyújtotta a
nagyapjának.
— Gondolod, hogy jó lesz í g y ? — kérdezte.
A gróf belenézett a levélbe és a szájaszélei
megrándultak egy kicsit.
— Igen, — mondta — Higgins egészen jónak
fogja találni. — Azzal odaadta Mordauntnak.
Mordaunt pedig ezt olvashatta ki belőle:
„Kedves Newikk ur, kéremm egyenlőre ne
költtözttetese ki a lakásából a higinss úratt és
hagya békibe. Kiváló tizstelletel Fauntleroy."
72

— Hobbs úr mindig így végezte a leveleit

— mondta Fauntleroy — és azt gondoltam, jobb
lesz, ha azt is odateszem, hogy kérem. És mondd,
nagyapa, így kell írni azt, hogy költtözttetese ?
— No, a szótárban egy kicsit másképp írják.
— Mindjárt gondoltam! — szólt Cedrik szo­
morúan. — Kár, hogy nem kérdeztelek. Ha egynél
több tagból áll a szó, akkor mindig meg kell kér­
deznem valakitől, mert, tudod, nagyon nehéz
dolog ám a helyesírás.
Mikor Mordaunt úr távozott, magával vitte a
levelet és még valamit: boldogabb érzést és
több reménységet, mint amennyit valaha is haza­
vitt ezen az úton, melyen annyiszor ment kellet­
lenül látogatóba a Dorincourt-kastélyba.
Távozása után Fauntleroy, ki az ajtóig el­
kísérte, visszajött a nagyapjához:
— Szabad most szívecskéhez mennem? —
kérdezte. — Már bizonyára vár reám.
A gróf hallgatott egy pillanatig.
— Az istállóban van ám még valami nézni­
való. Eredj tán oda előbb. Húzd meg a csengőt.
— Köszönöm szépen, nagyapa, de inkább hol­
nap megyek oda, mert szívecske már régen vár
engem — mondta Fauntleroy egy kissé elpirulva.
— Amint tetszik! — felelt a gróf. — Ren­
deljük meg a k o c s i t . . . E g y p ó n i volt! — tette
hozzá gyorsan.
Cedriknek elállt a lélegzete.
— Micsoda? Egy p ó n i ? És k i é ?
— A tied, — monda a gróf.
— Az enyém? Éppen úgy, mint a játék? —
kérdezte hitetlenül Ceddie.
 73

— I g e n ! Igen! Akarod látni? Elővezettes­

sem?
Cedrik arca sugárzott az örömtől.
— Sohse hittem volna, hogy valaha még
p ó n i lovam is lehetne! Hogy örül majd szí-
v e c s k e ! . . . Igazán nekem adod ?
— Persze! Hát megnézzük most mindjárt?
Nem halaszthatnád a látogatást holnapra?
Cedrik hosszú lélegzetet vett.
— Nagyon szeretném látni azt a p ó n i t , ret­
tenetes kíváncsi vágyok rá, de most nincs időm,
mert szívecske egész nap rám gondolt, éppen úgy,
mint én ő reá.
— Úgy, úgy! Hát akkor csengess, — mondá
a gróf elgondolkozva.
Mialatt a kocsi tovarobogott a gyönyörű fa­
soron, az öreg úr hallgatagon ült, míg Cedrik
szünetlenül csacsogott. Persze, egyre a p ó n i járt
az eszében, hogy milyen n a g y ? Milyen szinű? Mi
a neve? Mit eszik? És mikor láthatja holnap?
— Hogy örül majd szívecske! Tudod, New-
Yorkban a II. Avenueben is volt egy kis fiúnak
egy p ó n i j a és mi sokszor sétáltunk arra, hogy
láthassam a lovacskát. Nem hiszem, hogy van a
világon még több olyan jó ember, mint te. Min­
dig csak jót teszel és szívecske azt mondja, hogy
aki másra gondol és nem mindig önmagára, az
az igazi jó ember. És ilyen vagy te is.
A gróf egy szót se tudott szólni e meglepő
jellemzés hallatára. Az ártatlan, tiszta gyermek­
szem oly határtalan csodálattal függött rajta, hogy
zavarba ejtette még ezt az éppenséggel nem érzel­
gős embert is.
74

— Mennyi embert tettél már te boldoggá.

Szívecskét meg engem, meg Dicket, Hobbs urat,
Bridgetet meg a férjét és a tizenkét gyereküket,
meg Higginset és a gyerekeit. Összeadtam, éppen
huszonheten vagyunk. Tudod, — folytatá némi
zavarral — hogy nagyon csalódnak azok, akik
nem ismernek grófot. Hobbs úr is csalódott, de
megírom neki, hogy milyen vagy.
— Hát mit fogsz neki írni?
— Azt, hogy te vagy a legjobb ember a vilá­
gon és hogy én is olyan akarok lenni, mint te,
ha nagy leszek. — Szerényen tette hozzá:
— Tudod, szeretném, ha olyan jó lehetnék,
mint te, de nem tudom, hogy sikerül-e majd?
Hanem azért megpróbálom.
A kocsi továbbgördült a gyönyörű úton, a
szép, hatalmas koronájú fák alatt. Fauntleroy újra
látta a virágzó parkot, látta az őzeket, állva vagy
heverészve a fűben, amint ragyogó szemüket az
elhaladó kocsi után fordították. Hallotta a mada­
rak énekét és még szebbnek talált mindent, mint
tegnap. A szíve egészen megtelt gyönyörűséggel
és boldogsággal a szépség közepette, mely minden
oldalról körülvette. De az öreg gróf egészen mást
látott és hallott ezalatt, ámbár látszólag ő is a
parkot nézte. Látott egy hosszú életet nemes tettek
és jó gondolatok nélkül; esztendőket látott, melyek­
ben egy férfi, aki fiatal, erős, gazdag és hatalmas
volt, ifjúságát, erejét, vagyonát és hatalmát egye­
dül arra használta, hogy kedvére éljen és elölje
valamivel az egymásután következő napokat és
esztendőket; látta ezt az embert, mikor az idő
már csakugyan odavolt és eljött az öregség, egye-
 75

dül és igazi barátok nélkül állani ebben a ragyogó

gazdagságban; látta az embereket, akik gyűlölték
vagy féltek tőle, hízelegtek neki és pénzt kunye­
ráltak tőle, de egyet se látott, aki azzal törődött
volna, hogy él-e, hal-e ő, különösen, ha semmit
se nyerhetett vagy veszíthetett ezzel. Kitekintett
a hatalmas szántóföldre, amely mind az övé volt
és ő tudta, amit Fauntleroy nem tudott, hogy
mekkora ez a föld, mekkora vagyont jelent és
mennyi embernek van otthona rajta. És tudta,
amit Fauntleroy ismét nem tudott, hogy mind­
ezekben az otthonokban, akár szegényesek, akár
jobbmódúak voltak, nem volt talán egy lélek sem,
aki — bármennyire irigyelte is az ő vagyonát,
híres nevét és hatalmát, bármennyire szeretett
volna is birtokába beleülni — egy pillanatig is
arra gondolt volna, hogy a nemes urat jónak
nevezze, vagy, mint ez a tisztalelkű gyermek,
hasonlítani akart volna hozzá.
És ez bizony éppenséggel nem volt kellemes
gondolat a rideg, világgyűlölő öreg ember szá­
mára, aki hetven éven keresztül egyedül önmagá­
val törődött és sohasem méltatta a világot annyira,
hogy a véleményére adjon valamit, ha ez a véle­
mény nem zavarta meg őt a kényelmében. Igazán
nem gondolt rá soha, addig, míg most ez a gyerek
jobbnak nem hitte, mint amilyen volt, s azzal,
hogy a nyomdokaiba akart lépni, eszébe nem
juttatta azt a kérdést, hogy v a j o n olyan ember-e
ő, akit követendő példának lehet választani?
Fauntleroy azt hitte, hogy a grófot a csúz
bántja, azért húzza úgy össze a szemöldökét,
amint kinéz a parkba; ezért aztán a fiú nem is
76

zavarta nagyapját. De végre, kiérve a kapun és

rövid ideig a mezőn haladva, a kocsi Court Lodge-
hoz ért és megállt. Fauntleroy előbb kiugrott
belőle, mintsem az inas kinyitotta volna az ajtót.
A grófot a megállás ébresztette föl gondola­
taiból.
— Micsoda, — mondta — itt vagyunk m á r ?
— Igen — szólt Fauntleroy. — Majd oda­
adom a botodat. Csak támaszkodjál rám, ha ki­
szállsz.
— Én nem szállok ki — felelt a gróf ridegen.
— Te nem jösz szívecskéhez? — szólt Ceddie
és csodálkozva nézett rá.
— Szívecske majd megbocsát nekem. Te
csak menj hozzá és meséld el neki, hogy még a
p ó n i sem tartott vissza a meglátogatásától.
— Nagyon sajnálja majd, hogy nem jössz;
örült volna neked.
— Alig hiszem — volt a válasz. — Vissza­
jövet hazaviszlek megint. Menjünk, Tamás.
A kocsi ajtaja becsapódott; Cedrik egy kérdő,
ijedt pillantást vetett nagyapjára, akinek, úgy mint
egykor Havisham úrnak, volt alkalma látni, milyen
sebesen szaladnak azok a kis lábak a ház felé,
melynek bejáratánál egy karcsú női alak jelent
meg, Ceddie felé nyújtva karjait és forró öleléssel
fogadva a hozzásiető gyermeket.
 77

VII. FEJEZET.

A templomban.

Vasárnap szokatlanul népes volt a kis temp­

lom és Mordaunt úr kellemes meglepetésére
községének sok olyan tagját pillantotta meg, aki­
ket eddig hiába keresett az istentisztelet alkal­
mával.
Nem csoda! A kis Fauntleroy lord annyira
foglalkoztatta az egész falu lakosságát, annyi
kósza hír keringett felőle, hogy mindenki a temp­
lomba sietett, azt remélve, hogy ott talán szemtől-
szembe láthatják érdeklődésük tárgyát.
Csevegve állták körül a templomot, csopor­
tok alakultak és élénk vita tárgya volt mindenütt,
hogy v a j o n mylord eljön-e ma, vagy sem? Hir­
telen összedugták az asszonyok a fejüket:
— Nini, ott az a fiatal nő bizonyosan az
anyja, az a szegény, szánandó teremtés.
Minden pillantás a gyászruhás, karcsú alakra
szegeződött, mely a templomhoz vezető ösvényen
haladt. Fátyolát felhajtotta és mindenki láthatta a
bájos, kedves arcot, a kalapon alul kikandikáló
lágy, ragyogó fürtöket, melyek e szép képet
övezték.
Észre se vette a reátapadó pillantásokat. Gon­
dolatai Cedriknél jártak; látogatásaira, — a kis
p ó n i okozta boldogságára — örömtől sugárzó
arcára gondolt.
Alig ért a templomba, mikor a várva-várt
esemény bekövetkezett és az urasági hintó a kapu
elé robogott.
— Itt vannak — suttogta minden ajak.
78

Tamás leszállt a bakról, kinyitotta a kocsi

ajtaját, melyből egy fekete bársonyzubbonyos,
szőkehajú kis fiú ugrott ki.
— Szakasztott olyan, mint a kapitány, egé­
szen az apja — mormogták az öregebbek.
A kocsi mellett állva, szeretetteljes figyelem­
mel szemlélte, hogy segít Tamás az öreg úrnak
és szolgálatkészen nyújtotta kezét, hogy ő is
segítsen.
— Csak támaszkodjál reám — hallatszott
csengő hangja.
— Hogy ismernek, hogy szeretnek téged az
emberek.
— Emeld meg sapkádat! A köszöntés neked
szólt, Fauntleroy — figyelmezteté a gróf.
— Nekem? — kiáltott Cedrik csodálkozva;
lekapta sapkáját és jobbra-balra köszöntötte a
körülállókat, míg végre elértek a templomba és
helyet foglaltak a Fauntleroy grófok ősi székében.
Mikor az orgona hangjai felhangzottak, Ceddie
felállt és derült mosollyal nézett vele szemben ülő
anyjára, aki éppen úgy mint ő, nagyon szerette
a zenét. Azelőtt sokszor énekeltek kettesben és
Cedrik most is, a nagy imakönyvet szorongatva,
ájtatosan énekelt, mialatt a színes ablaküvegen
besütő napsugár ráragyogott aranyszőke fürtjeire.
Mikor anyja meglátta így, a fénytől körülövezve,
szent áhítat szállta meg a szívét és forró imában
kérte az Istent, hogy gyermeke oly boldog és jó
maradjon, mint volt e percben, hogy sorsának
változása ne ejtsen kárt gyermeki lelkében.
Tegnap este búcsúzáskor is azt mondta fiának:
— A te kedvedért szeretnék okos és bölcs
 79

lenni, hogy tanácsadód lehessek minden lépésed-

nél, minden fontos dolgodban. Csak légy mindig
jó, édes fiacskám; jó, igaz és hű, akkor sohasem
fogsz megbántani senkit sem, áldani fognak sokan
és egy icipicikét megjavul a nagy világ is, az én
fiam jósága által. Mert tudod, Ceddie, minden­
kinek hasznára válik az egyes ember jósága is.
Cedrik ezt hűségesen elmondta hazajövet
nagyapjának, megtoldván e szavakkal:
— Ekkor te reád gondoltam és azt mondtam
szívecskének, hogy általad is sokkal jobb lett a
világ és én is olyan szeretnék lenni, aminő
te vagy.
— Hát erre mit felelt? — kérdé a gróf.
— Azt, hogy helyes, keresd mindenkiben a
jót és igyekezz te is olyannak lenni.
Talán e szavak jutottak az öreg úr eszébe,
mikor újra meg újra odanézett a szemben ülő bájos
alakra, fiának szerettére, kinek nagy, barna szemei
oly feltűnően hasonlítottak Cedrikére.
Mikor az uraság istentisztelet után kilépett a
templomból, a falu népe sorfalat áll, hogy jobban
lássa őket. A temető kapujánál egy ember vára­
kozott rájuk; levett kalappal, félve közeledett
feléjük.
— Te vagy az, Higgins? — szólította meg
a gróf.
— Ez Higgins ú r ? — kérdé Cedrik, a gond­
telt arcú emberre nézve.
— Igen, — felelt nagyapja — alighanem ő is
kíváncsi az új földesúrra.
— Igen, mylord, — erősítette meg az ember
— Newick úr mondta nekem, hogy a fiatal lord
80

volt a pártfogóm. Közbenjárását szeretném meg­

köszönni mylord engedelmével. Nagy hálával tar­
tozom kegyelmességednek, — dadogta — végtelen
hálával. . .
— Dehogy nekem, — felelte Cedrik nyájasan
— én csak írtam, de minden egyebet nagyapám
tett. Hiszen tudja, milyen jó ő mindenkivel szem­
ben. Hát Higginsné hogy érzi magát?
Higgins alig tudott felelni bámulatában, mert
hogy valaki az öreg grófról, mint az emberiség
jótevőjéről emlékezett meg, ez igazán újság volt
számára.
— Köszönöm kérdését, már jobban van az
asszony. Amióta levették rólunk azt a nagy gon­
dot, gyorsabban javul az egészsége.
— Ennek örülök. Nagyapám is nagyon saj­
nálta, hogy a gyermekei olyan betegek voltak.
Mert neki is voltak gyermekei; én vagyok az uno­
kája, — folytatá Ceddie barátságosan, Hígginshez
fordulva.
Higgins ámult-bámult, a guta kerülgette és
nem mert a grófra nézni, akinek apai szeretetéről
csak annyit tudtak, hogy fiaival alig törődött és
rögtön Londonba ment, ha akárki beteg volt a csa­
ládjában, mert nem szívelte azt a „kiállhatatlan
népséget", az orvosokat és ápolókat.
Vasidegei voltak ugyan a mylordnak, de ő is
nagyokat nyelt, mikor unokája a Higgins-gyerme-
kek iránt való meleg érdeklődését említette.
— Látod, Higgins, — mondta fanyar mosoly-
lyal — hogy mennyire csalódtatok bennem.
Fauntleroy ért meg engem egyedül. Ha felvilá­
gosításokat akartok szerezni a jellememre nézve,
 81

csak forduljatok őhozzá. Hamar a kocsiba, Faunt-

leroy!
Fauntleroy beugrott a kocsiba; az megindult
s mikor befordult az utca sarkán, a gróf még
mindig olyan furcsán, fanyarul mosolygott.

VIII. FEJEZET.

Lovagló-leckék.

Amint a napok egyre-másra teltek, a grófnak

minduntalan akadt alkalma erre a fanyar mosoly­
gásra. De amint jobban és jobban megismerkedett
kis unokájával, mosolygása kezdett veszíteni a
fanyarságából. Tagadhatatlan, hogy mielőtt Faunt­
leroy megérkezett a kastélyba, az öreg urat nagyon
nyomta már az örökös magány, a csúz és a vállaira
nehezedő hetven esztendő. Tudta, hogy környe­
zete gyűlöli és egyedüli szórakozása az volt, hogy
őket kénye-kedve szerint zaklatta és kínozta. De
idővel ezt a mulatságot is megelégelte és minthogy
az olvasáshoz nem folyamodhatott mindig, rossz
kedve és ingerlékenysége nőttön-nőtt.
Éppen kellő időben jelent meg a kis lord,
kinek szerencsére már külseje is kielégítette a
nagyapai büszkeséget, mivel a gyermek szépségé­
ben és bátor magatartásában a Dorincourtok faját
és vérét látta. Később kellemes csevegése érde­
kelte és mulattatta az, hogy milyen kevéssé ismeri
a gyermek saját helyzetét és hatalmát. Mulatságból
adta kis kezébe a Higginsek sorsát, és bármilyen
keveset törődött is Higginsékkel, jól esett neki,
hogy mindenki unokájáról beszélt, hogy az már
82

most, kicsi korában, népszerűségre tett szert.

Dorincourt gróf, akinek ősi nevét és rangját igen
nagyra becsülte, büszke volt arra, hogy ennek
méltó örökösét tisztelheti majd unokájában a világ.
Azon a nevezetes reggelen, mikor végre elő­
vezették a sokat emlegetett p ó n i t , annyira izga­
tott volt, hogy szinte elfelejtette csúzát. Könyv­
tárának nyitott ablakából nézte Cedrik első
lovagló-leckéjét és feszült érdeklődéssel leste,
v a j o n bátor lesz-e a kis fiú? A p ó n i nem volt
éppen kicsi és akárhányszor látta, hogy megijed­
tek a gyermekek, ha komolyan arra került a sor,
hogy lóra üljenek.
Ceddie, aki még sohasem ült lovon, minden
félelem nélkül, nagy boldogan helyezkedett el a ló
hátán. Wilkins, a lovász, fel-alá vezette a könyv­
tár ablaka alatt.
— Egyenesen ülök-e a nyeregben? — kérdé
tőle Ceddie.
— Olyan egyenesen, mintha botot nyelt volna,
mylord! — felelé Wilkins.
De boldogsága ezzel még nem ért tetőpont­
jára és kis idő múlva bekiáltott az ablakon:
— Nagyapa, nem lovagolhatok egyedül és
gyorsabban? Az a kis fiú New-Yorkban galopp­
ban is tudott lovagolni.
— Hát azt hiszed, hogy te is tudnál? —
kérdé a gróf.
— Szeretném megpróbálni! — hangzott Ceddie
kérő szava.
— Hát akkor hagyd galoppozni! — paran­
csolta a gróf.
Ez aztán izgató volt és nem is valami kelle-
 83

mes, mert a kis lovast ugyan megrázta a vágtató

ló. Arca égett, melle zihált, de nem eresztette el a
kantárt és lehetőleg egyenesen tartotta magát a
nyeregben. Néhány pillanatra a sűrű fáktól nem
láthatta a gróf a lovasokat, azután újra előbuk­
kantak, Cedrik kalap nélkül, egymásra szorított
ajkakkal, de férfiasan ülve a lovon.
— Megállj! — kiáltott a gróf. — Hol a
kalapod ?
— Elrepült, mylord — felelt Ceddie helyett a
lovász. — Az ifiúr nem hagyta, hogy megálljak érte.
— Nem fél nagyon? — kérdé a gróf szá­
razon.
— Még, hogy ő félne, mylord? — mondá
Wilkins lelkesedéssel. — Nem egy ifiurat tanítot­
tam már lovagolni, de ilyen bátran még egy sem
ült a nyeregben.
— Fáradt vagy? Le akarsz szállni? — for­
dult a gróf Cedrikhez.
— Hát, tudod, nem hittem volna, hogy eny-
nyire ráz a ló és egy kicsit el is fárad az ember,
de azért még nem szállok le és ha kifújtam maga­
mat, szeretnék a kalapomért menni.
A világ legfurfangosabb embere sem ajánl­
hatott volna ennél jobb módszert Ceddienek, hogyan
nyerheti meg nagyapja kegyét. Mikor a p ó n i újra
útnak indult, az öreg úr tekintete olyan örömmel
követte tovanyargaló unokáját, amilyenre senki
sem tartotta volna képesnek. Izgatott türelmetlen­
séggel leste a lódobogást és büszke mosollyal
üdvözölte Ceddiet, mikor ismét előtte állt megtalált
kalapjával.
— Megvan! — mondta lihegve. — Galoppoz-
84

tam ám! Olyan jól még nem tudok, mint a new-

yorki fiú, de nem dobott le a ló.
Ettől fogva szoros barátság fűzte őt Wilkins-
hez és a p ó n i h o z és alig múlt el nap, hogy ki ne
lovagoltak volna együtt. A parasztgyerekek ki­
szaladtak az utcára, hogy láthassák a kis lordot,
aki olyan barátságos jóreggelt köszönt nekik,
mintha nem is volna gróf. Akárhányszor beszél­
getésbe ereszkedett velük és egyszer magából ki­
kelve került haza Wilkins, mert a kis lord egy
sánta fiút saját p ó n i j á n vitt haza az iskolából.
— Ilyent sem ért még emberfia! — mesélte.
— Engem nem hagyott leszállni lovamról, azt
mondta: a gyermek fél a nagy lótól és ő maga
leszállt, mert, azt mondja, nekem egészséges a
lábam, azé a szegény fiúé pedig nem. Fel kellett
ültetnem a nyeregbe azt a fickót és, mylord zsebre
dugott kezekkel a p ó n i mellett baktatva, beszél­
getett vele. Mikor a ház elé értünk, kiszaladt a fiú
anyja, aki nem tudta, mi történt. És képzeljék csak,
mylord megemeli a kalapját és azt mondja az
asszonynak: hazahoztam a fiát és majd megkérem
nagyapát, hogy vegyen neki mankót, mert a botja
vékony, nem bírja. Úgy megijedt az asszony, hogy
a szava is elállott.
Wilkins n e m i g e n tudta, hogy fogadja majd
a gróf ennek a kalandnak hírét, de csodálatos
módon nem haragudott, sőt ellenkezőleg, nagyot
nevetett, amikor Ceddie hegyiről-tövire elmondta
az egész dolgot. Ráadásul néhány nap múlva a
Dorincourt-hintó megállt a nyomorult viskó előtt
és a kis lord egy pár új, könnyű mankóval fel­
fegyverkezve, szállt ki a hintóból.
 85

— Nagyapám üdvözli és, kérem szépen, ezt

hoztam a fiának; remélem, jobban tud majd járni
vele! — E szavakkal nyújtotta át az ajándékot.
Mikor ismét nagyapja mellett ült a kocsiban,
elmondta neki, hogy üdvözletet vitt tőle a szegény
asszonynak.
— Nem mondtad ugyan, hogy tegyem, de azért
mégis helyes volt, u g y e ? Biztosan csak elfelej­
tetted.
A gróf jót nevetett, de nem kifogásolta ezt a
válogatott udvariasságot. A nagyapa és unoka
barátsága napról-napra megszilárdult és Cedrik
határtalan bizalommal tekintett nagyapjára, kit
a nemeslelkűség és szívjóság mintaképének tartott.
Igaz, hogy az öreg gróf Ceddie minden óhaját kész­
ségesen teljesítette, szinte még mielőtt ki is mond­
hatta volna és az ajándékok úgy elárasztották a
kis fiút, hogy az maga is egyre csodálkozott: mi
mindene van n e k i ! Megkapott mindent, amit
kívánt és megtehetett mindent, amit akart. És
ámbátor bizonyos, hogy nem ez a legjobb mód­
szer kis fiúk nevelésére, Fauntleroy becsülettel
állta meg a próbát. Mégis, derék természetét ismerve
is, talán félthette volna az ember, hogy elrontja
ez a nagy jólét, ha azok az órák nem lettek volna,
melyeket Court Lodgeban töltött. Az ő „legjobb
barátja" szigorúan és szeretettel őrködött felette.
Sokat beszélgettek és sohasem ment úgy el anyjá­
tól Cedrik, hogy arcán csókját és szívében valami
jó tanácsát ne vitte volna magával.
Csak egy dolog foglalkoztatta Ceddiet igen
gyakran, anélkül, hogy akár édesanyja, akár a gróf
is sejtették volna. Éles megfigyelőtehetségével
86

észrevette, hogy szívecske és nagyapja nem érint­

keztek egymással, bár nem múlt el nap anélkül,
hogy egy kosár gyümölcs és virág ne ment volna
a Dorincourt-kastélyból Court Lodgeba. Sőt egy­
szer, amikor éppen anyja látogatására sietett, a
rendesen a kapu előtt reá várakozó hintó helyett
egy csinos könnyű fogat állott, melybe egy szép
pej ló volt fogva.
— Ezt ajándékba viszed anyádnak! — jegyezte
meg a gróf rövidesen. — Nem járhat gyalog, azért
kell neki a kocsi. A kocsis is hozzátartozik és az
egész a te ajándékod.
Cedrik oly boldog volt, hogy anyja nem akarta
örömét megkeseríteni az ajándék visszautasításá­
val. Úgy, amint volt, pongyolájában, kocsira kel­
lett ülni és Cedrikkel kocsikázni, ki útközben
folyton nagyapja jóságáról beszélt hosszú történe­
teket. Az ártatlan történetek hallatára alig tudta
néha nevetését visszafojtani, aztán magához szo­
rította és csókolta a fiút örömében, hogy az csak
jót tudott találni abban az öreg emberben, akit
olyan kevesen szerettek.
A következő napon Cedrik írt egy hosszú
levelet Hobbs úrnak és a fogalmazványt meg­
mutatta nagyapjának.
— Tudod, azért, — mondta — mert a helyes­
írásban nem vagyok valami biztos. Ha megmon­
dod a hibákat, majd leírom újra.
A levél így hangzott:
„Kedves hobbs úr a nagyapámról akarok irni
magának ő a legjob gróf akit valaha látam és
az nem igaz, hogy a grófok zsarnokkok mert ő
nem zsarnokk és maguk biztossan nagyon jó bará-
 87

tok volnának és köszvényes a lába és nagyon

sokat szenvedd de ő türelmes és én minden nap
joban szeretem és szeretném ha maga beszélne
vele, ő mindent tud de labdázzni nem és ő adot nekem
egy p ó n i t és egy kocsit és a mamámnak egy szép
kocsit és nekem 3 szobám van és játékom csodál­
koznék ha látná a kastéj magának nagyon tetcene
és a park nagyon szép egy föld alatti börtön van
a kastéj alat a nagyapám nagyon gazdag de ő
nem gögős és büszke mint maga a grófokról gon-
doltta én nagyon szeretek nála leni az emberek
mind ojan jók és illedelmesek a férfiak leveszik
a kalapjukkat előtünk és az aszonyok meghajtyák
magukat én tudok lovagolni de eleinte nagyon
rázott én nagyon szeretném magát meglátogatni
és szeretném ha szívecském is a kastélyban lak­
hatnék és én nagyon boldog vagyok csak vágyó­
dom utána és én nagyon szeretem a nagypapámat
kérem irjon nemsokára a magát nagyon szerető
régi barátjának Cedrik Errolnak.
u. i. a földalatti börtönben nincs senki a nagy­
apám sohasem záratott be senkit.
u. i. ő egy olyan jó gróf ép mint maga min-
denki ugy szereti."
— Hát sokszor vágyódol a mamád után ? —
kérdé a gróf, miután a nem könnyű olvasmányt
befejezte.
— Igen, — felelte Cedrik — mindig hiányzik
nekem.
Kezét a gróf térdére tette és kérdőleg nézett
szemébe.
— És neked sohasem hiányzik? — kérdezte
elgondolkozva.
88

— Hisz nem ismerem! — mondá a mylord

félig-meddig haragosan.
— Azt tudom és mindig csodálkozom rajta,
de ő azt mondta, hogy ne kérdezzek tőled semmit
és én azt nem is akarom; de azért mégis nagyon
gyakran elgondolkozom rajta. De én téged nem
kérdezlek. Ha nagyon bánkódom utána, akkor
a szobámba megyek és kinézek és akkor minden este
láthatom a fák között, egy résen át, a lámpáját.
Messze van, de mihelyt sötét van, ő az ablakba
állítja és én látom fényleni és én tudom, mit mond
nekem.
— Mit mond?
— Azt mondja: „Jó éjtszakát, aludjál jól Isten
oltalmában." Minden este azt mondta nekem, reg­
gel meg azt: hogy „Isten legyen veled ma is,
gyermekem." És látod, így mindig őriz engem az
Isten.
— Természetes, ne is kételkedjél benne! —
viszonzá szárazon a gróf, de oly sokáig és behatóan
nézte a fiút, hogy az már nagyon szerette volna
tudni, mire gondol a nagyapa.

IX. FEJEZET.

A szegény falvak.

Bizony a nagyapa az utóbbi időben nagyon

sok mindenre gondolt, ami azelőtt sohasem jutott
az eszébe és ezek a gondolatok egytől-egyig az
unokája körül forogtak. A büszkeség volt a gróf
egész egyéniségének legerősebb vonása, ezt elégí­
tette ki a fiú minden tekintetben és a büszkeség
 89

volt az, ami által ismét örömet talált az életben.

El kellett viselnie nemcsak azt, hogy fiai bánatot
és szégyent hoztak reá, hanem még azt is, hogy
ezt az egész világ tudja. Legalább az a diadala
megvolt, hogy a világnak egy olyan örököst mutat­
hat be, akin a legélesebb szem sem talált hibát vagy
kifogást. Most már szívesen csinált terveket a
jövőre és olykor keserű fájdalmat érzett, hogy
múltja nem volt olyan, mint amilyennek ez az ártat­
lan gyermek képzelte és sokszor félt a véletlentől,
mely elárulhatja a gyermeknek, hogy nagyapját
több mint egy emberöltőn keresztül a vad Dorin-
courtnak nevezték és akkor ezek a barna szemek
félelemmel tekintenének reá.
Annyi gondolnivalója volt, hogy gyakran
elfelejtette a köszvényét és egy idő múlva az orvos
oly jó egészségi állapotban találta betegét, mint
amilyet már nem is mert remélni. Talán testileg
is jót tett az önző vén embernek, hogy most nem­
csak magára gondolt. Ezt az egy kúrát eddig iga­
zán nem próbálta meg!
A falubeliek nagy meglepetésére egy reggel a
lovász helyett Dorincourt gróf kísérte unokáját
lóháton. Ennek a csodának oka abban rejlett,
hogy Cedrik egyszer elindulás előtt sajnálkozva
így szólt nagyapjához:
— De kár, hogy nem lovagolsz te is velünk.
Nem tudok a lovaglásnak igazán örülni, mert min­
dig arra gondolok, hogy te ezalatt milyen el­
hagyatva ülsz itt a kastélyban.
Néhány perccel ezután szokatlan izgatottság
volt az istállóban: kiadták a parancsot, hogy a
gróf Selimjét fel kell nyergelni, ami ezentúl min-
90

dennap megtörtént. Az emberek már megszokták,

hogy együtt lássák a hatalmas, őszhajú embert
nagy, fehér lován és mellette a szőkefürtű kis fiút
a barna p ó n i n . Cedrik szája meg nem állt az úton;
beszólt élményeiről, érzelmeiről és nagyapa nem­
sokára oly alaposan ismerte szívecskét és életmód­
ját, mintha mindig együtt éltek volna. Megtudta,
hogy örökösének anyja nem él tétlenül és hogy
jó ismerőse minden falubeli szegénynek vagy beteg­
nek, mert kis kocsija mindig odatalált, ahol baj
vagy gond ütött tanyát.
— Képzeld csak, — mesélte Ceddie — ahol
csak megjelenik, azt mondják az emberek: „Isten
áldja meg!" és a gyermekek odaszaladnak, hogy
kezet csókoljanak neki.
Nem volt kellemetlen felfedezés a grófra nézve,
hogy unokájának anyja csinos és úrias megjele­
nésű asszony volt. Az is tetszett neki, hogy embe­
rei szeretik. De mégis gyakran mintegy irigység
fogta el, mikor a fiú anyjáról beszélt, mert ő szerette
volna ebben a kis szívben az első helyet elfoglalni.
Egy reggel a gróf egy kis magaslatról osto­
rával az előttük elterülő beláthatatlan, virágzó
földre mutatott:
— Tudod, hogy ez mind az enyém? — kér­
dezte Cedriktől.
— Valóban? Ezt itt mind a tied? Egyedül a
tied? — kérdezte a kis fiú.
— És tudod, hogy ez egy napon a tied lesz?
— Az e n y é m ? ! — kérdezte Fauntleroy inkább
ijedten, mint örvendve. — Mikor?
— Halálom után.
— Akkor nem kell! Te ne halj meg, nagyapa!
 91

— Szép tőled, — viszonzá szárazon a gróf —

de egy napon mégis csak így lesz és akkor te
leszel Dorincourt gróf.
A kis lord egy pillanatig hallgatott és a távolba
nézett, mialatt mélyen felsóhajtott.
— Mire gondolsz? — kérdezte a gróf.
— Arra gondolok, hogy én még olyan kis
fiú vagyok; aztán arra is, amit szívecske mondott.
— Mit mondott?
— Azt mondta, hogy nem is olyan könnyű
gazdagnak lenni és mindig arra kell gondolni,
hogy másnak kevesebb pénze van. Elmeséltem
neki, hogy milyen jó vagy és akkor azt mondta,
hogy ez azért is nagy szerencse, mert egy gróf­
nak óriási hatalma van és ha mindig csak magára
gondolna, az igazi szerencsétlenség volna. És most,
hogy megnéztem azt a sok házat, azt gondoltam,
hogy fogom én mindig tudni, ha gróf leszek, hogy
mi kell az embereknek? Hogy csináltad te azt,
nagyapa?
Mivelhogy a gróf csak annyiban érdeklődött
bérlői iránt, hogy elkergette őket, ha nem tudtak
fizetni, nehéz volt a kérdésre megfelelnie.
— Azt Newick elvégzi! — felelte röviden. —
Most menjünk haza — tette hozzá — és ha gróf
leszel, igyekezz jobbnak lenni, mint amilyen én
voltam.
Körülbelül egy hét múlva Fauntleroy nagyon
szomorú arccal tért haza anyja látogatásáról. Leült
a magastámlájú székre és nézte a tüzet a kandalló­
ban. A gróf csendben nézegette és kíváncsi volt,
mi fog most következni, mert hogy valami bántja,
az bizonyos. Végre felnézett Cedrik:
92

— Minden szegény emberről tud Newick? —

kérdezte.
— Kéne tudnia! — válaszolt a gróf. — Miért?
Talán elhanyagolt valamit?
Az öreg úr, aki egész életében nem törődött
embereivel, most nagy örömet lelt abban, hogy a
kis fiú annyi érdeklődést tanúsít munkásai iránt.
— Van a faluban, — mondta Cedrik, mialatt
nagy szemeit ijedt tekintettel nagyapjára szegezé —
szívecske látta, egy hely, ahol a házak egészen
egymás mellett állanak és már mind bedülő félben
vannak és alig lehet bennök mozogni. Az emberek
nagyon, nagyon szegények. Sokszor láz van a falu­
ban, a gyermekek meghalnak és a nagy nyomorban
az emberek gonoszak lesznek. Még sokkal rosszab­
bul vannak, mint Bridgeték. Az eső beesik a házak
tetején. Szívecske meglátogatott egy szegény asz-
szonyt és azután nem is volt szabad őt megcsókol­
nom, míg át nem öltözködött. Azt mondtam szí-
vecskének, hogy te erről nem is tudsz és azért
elmondtam neked; hiszen te mindenen segíthetsz,
úgy, amint Higginsnél tetted. Newick biztosan
elfelejtette ezt neked elmondani.
Newick nem felejtette el, sőt már többször
említette urának a szerencsétlen emberek helyze­
tét. Ő nagyon jól ismerte ezeket a nedves falú,
törött ablakú kis viskókat, ahol a betegség és a
nyomor ütött tanyát. Mordaunt úr ezt mind
elmondta neki, de olyankor a gróf kitérő fele­
leteket adott, vagy ha éppen nagyon bántotta a
köszvény, akkor azt mondta, hogy csak pusztuljon
ki minél előbb ez a népség. De mikor ezt a kis gyer­
meket látta maga előtt, nyílt, bizalmas tekinteté-
 93

vel, akkor olyas valamit érzett, ami nagyon hason­

lít a szégyenkezéshez.
— Mit? Most meg minta lakóházakat akarsz
velem építtetni! Micsoda gondolat?!
— Ezeket a rettenetes házakat le kell rom­
bolni, szívecske mondta. Ó, szépen kérlek, ú g y e
már holnap lebontatjuk? És mi magunk fogunk
odamenni. Az emberek úgy örülnek, ha láthatnak,
mert tudják, hogy ha te jössz, vége van minden
bajnak.
A gróf felállt.
— Gyere, tegyük meg esteli sétánkat a t e r a -
szon és majd meggondoljuk a dolgot.

X. FEJEZET.

A grófot felizgatják.

Az igazság az volt, hogy Errolné a faluban,

mely eleinte oly festőinek tűnt fel előtte, nagyon
sok nyomort, szükséget, restséget talált és már
belátta, hogy Erleboro csakugyan a legszegényebb
és legelhanyagoltabb falu az egész vidéken. Sokat
tudott meg Mordaunt úrtól is, aki szívesen tárta
fel előtte szivét. Mikor Errolné először jött e
helyre, látta a sápadt, szenny és piszok közt fel­
nevelt gyermekeket, önkéntelenül fiára gondolt,
aki most fejedelmi pompában élvezi boldog gyer­
mekéveit.
— A gróf gyermekem minden kérését telje­
síti, — mondta Mordaunt úrnak — miért ne lehetne
jóságát mások érdekében felhasználni?
J ó l ismerte fiának jószívűségét, azért elmondta
94

neki a dolgok állását, tudván azt, hogy nem marad

ez titok nagyapja előtt sem.
És csakugyan így volt. Newicket kihallgatásra
hívatták és hosszas tanácskozás után elhatározták,
hogy ezeket a nyomorult viskókat lebontják és
helyükbe emberi lakásokat építenek.
— Fauntleroy lord kívánja, — mondta a
gróf — megmondhatja az embereknek is, hogy ő
tőle ered a gondolat.
Eleinte nem is akarták elhinni, csak mikor
egy csomó idegen munkás jött és dologhoz fogott,
akkor látták, hogy ez a kis lord megint valami
nagy dolgot mívelt és az egész falu áldotta nevét,
ő erről mit sem tudott. Boldogan szaladgált a
parkban, ápolta a nyulait, hempergett a fűben a
nagy fák alatt, vagy olvasott gyönyörű mesés-
könyveket, melyeknek tartalmát előbb a grófnak,
később az anyjának elmondta. Hosszú leveleket is
írt Dicknek és Hobbs úrnak, melyekre mindig
érkeztek feleletek.
Mikor az építkezést megkezdték, gyakran el­
lovagolt oda nagyapjával és nagyban érdeklődött
a munka iránt. Megismerkedett a munkásokkal,
élénk csevegéssel adta elő nekik amerikai élmé­
nyeit és úgy megbarátkozott velük, hogy a kis
lord nagyon gyakran volt az emberek beszélgeté­
sének tárgya. Szájról-szájra járt furcsa ötleteinek
minden cselekedetében nyilvánuló jóságának híre,
de leginkább az foglalkoztatta Dorincourt lakos­
ságát, hogy a „vad gróf" végre mégis akadt vala­
kire, akin még az ő keserűséggel telt, rideg lelke
is szeretettel csüggött.
Hogy mekkorára növekedett már ez a szere-
 95

tet, arról persze nem tudhatott senki, az öreg gróf

zárkózott, bizalmatlan természete miatt, de a kis
fiú, az megérezte, hogy nagyapja vonzódik hozzá
és hogy szívesen látja őt maga körül, akár karos­
székében ült, akár lovaglás közben, akár pedig
mikor esti sétáját végezte az erkélyen.
— Tudod-e még, hogy mit mondtam neked,
mikor első este voltam nálad? — kérdé egyszer
a kis lord egy ilyen séta alkalmával. — Úgy-e
azt mondtam, hogy ebben a nagy házban össze
kell ám illeni az embereknek? Hát mi ketten,
mi összeillünk ám; képzelhetsz jobb barátokat,
mint kettőnket?
— Igaz, megférünk egymással — felelt a
gróf. — De gyere csak i d e ! Van-e hiányod akár­
miben is, van-e még valami kívánságod?
A nagy, barna szemek hirtelen komolyan és
gondolkodóan szegeződtek az öreg úrra.
— Egyetlen egy — mondá határozott
hangon.
— Mi az?
Fauntleroy rövid habozás után, halkan azt
mondta:
— Szívecske!
A gróf összeráncolta szemöldökeit:
— Hiszen meglátogatod jóformán minden
nap, hát az nem elég?
— Azelőtt mindig együtt voltunk; megcsókolt,
ha este lefeküdtem, ott volt mellettem, ha reggel
felébredtem és ha volt valami mondanivalónk,
nem kellett várnunk, míg összekerülünk.
— Hát sohasem feledkezel meg anyádról? —
kérdé a gróf.
96

— Nem, soha! És ő sem felejt el engem.

Téged se felejtenélek el, ha már nem volnék nálad,
mindig reád gondolnék.
— Igazán? Rám gondolnál? — kérdé a gróf
rövid szünet után. Szeretetével fokozódott félté­
kenysége i s ; ez gyötörte, valahányszor anyjáról
beszélt Ceddie.
De nemsokára olyan gondjai akadtak, melyek
elfelejttették vele még azt is, hogy fiának felesé­
gét mennyire gyűlölte. Röviddel, mielőtt az építke­
zést befejezték volna, nagy vendégsereg gyűlt össze
a kastélyban, ami hosszú, hosszú idő óta először
történt. Már néhány nappal előbb érkezett meg
a gróf sógora és egyetlen nővére, sir Lorridaile és
lady Lorridaile és ez is csodaszámba ment, mivel
35 év óta be nem tette lábát a Dorincourt-kas-
télyba. Áldott jó szíve nem tudta elviselni, hogy
a gróf olyan kegyetlenül, durván bánt alattvalói­
val és minthogy ezt nyíltan bevallotta neki, a két
testvér kerülte egymást és lady Lorridaile csak
hírét hallotta bátyjának. Füléhez jutott, miként
hanyagolja el feleségét és gyermekeit és többet
hallott a két idősebb satnya, elzüllött, együgyű
fiúról, mint amennyi jól esett volna neki. Nem
is ismerte őket, de egyszer beállított a Lorridaile-
parkba egy csinos, nyúlánk fiatal ember és mint
unokaöccse, Errol Cedrik mutatkozott be, akit
útja éppen erre vitt, amiért is nem akarta elmulasz­
tani, hogy meglátogassa nagynénjét, akiről édes­
anyja annyit beszélt neki. A jó hölgy nagyon
megszerette, egy hétig magánál tartotta, valóság­
gal elkényeztette és végre abban a reményben
eresztette el, hogy nemsokára jó egészségben lát-
 97

hatja viszont. Ez azonban nem történt meg, mert

a fiú hazatérve, apját nagyon rossz kedvében
találta és azt a parancsot kapta, hogy Lorridaile-
parkba többé be ne tegye a lábát. A jó néni azért
nem felejtette el unokaöccsét és mindig nagy
szeretettel emlékezett meg róla. Nem helyeselte
ugyan amerikai házasságát, de azért mégis meg­
botránkozott azon, hogy Cedrik és apja egészen
elszakadtak egymástól. Végre halálának híre is
eljutott hozzá és nemsokára megtudta, hogy Bevis
lováról leesett és meghalt és Maurice is elpusztult
valami betegségben; az Amerikából áthozott Faunt-
leroy lord történetét is tudta.
— Az a szegény gyerek el fog ott pusztulni
— mondta férjének — éppen úgy, mint a többiek.
Nemcsak a gróf bérlői beszéltek sokat Faunt-
leroy lordról, hanem szépségének, jóságának és
nagyapjára való befolyásának híre eljutott messze
vidékre is és apró meséket mondtak róla min­
denütt.
Lady Lorridaile is sokat hallott a gyermekről
és ismerte Higgins, a béna gyermek, meg a házak
újjáépítésének a történetét. Már nagyon szerette
volna megismerni a gyermeket és éppen módot
keresett erre, mikor megérkezett a gróf sajátkezű
meghívása.
A meghívást elfogadták és rövid idő múlva
sir Harry és felesége egy délután a Dorincourt-
kastélyba érkeztek. Már késő volt és azért vissza­
vonultak szobájukba anélkül, hogy a háziurat
köszöntötték volna. Mikor később a szalonba men­
tek, ott látták a grófot a kandalló mellett állni
és mellette egy kis fiút, aki oly bizalmasan nézett
98

új nénjére, hogy az alig tudott egy örömkiáltást

elfojtani.
— Fauntleroy, — szólt a gróf — ez nagy­
nénéd, lady Lorridaile.
— Hogy vagy, nagynéni? — szólt Faunt­
leroy.
A néni a kis lord vállára tette kezét és miután
megcsókolta, így szólt:
— Szegény apádat nagyon szerettem és te
hasonlítasz hozzá, hívj engem Konstancia néninek.
— Ennek örülök, Konstancia néni. Úgy lát­
szik, mindenki szerette apámat, éppen úgy, mint
szívecske.
Lady Lorridaile el volt ragadtatva, lehajolt
hozzá és mégegyszer megcsókolta és a barátság
most már meg volt kötve.
— Nos, Molyneux, — szólt aztán a grófhoz
— jobban nem is lehetett volna a dolgot meg­
oldani.
— Én is azt gondoltam — viszonzá szárazon
a gróf. — Csinos kis fickó és mi nagyon jó bará­
tok vagyunk. Ő engem a legszelídebb, legszere-
tetreméltóbb emberbarátnak tart. Mivelhogy úgyis
meg fogod tudni, azért inkább magam mondom
m e g : ez a fiú tehet velem, vén bolonddal, amit
akar.
— És mit tart rólad az anyja? — kérdezte
lady Lorridaile.
— Azt nem kérdeztem tőle!
— Hallod, bátyám, — mondta lady Lorridaile
— én mindjárt elejétől meg akarom mondani,
hogy ezt az egész dolgot egy csöppet sem helyes­
lem és elhatároztam, hogy Errolnét meglátogatom.
 99

— Meglátogathatod, akit éppen akarsz, de én

a magam részéről kikötöm, hogy ő csak marad­
jon Court Lodgeban. Remélem, nem kívánod tőlem,
hogy meg is látogassam.
— Molyneux, ő a legbájosabb asszony, akit
valaha láttam — mesélte másnap lady Lorridaile
bátyjának, mikor visszatért Errolné látogatásáról.
— Nagyon nagy hiba, hogy nem kéred meg szépen,
hogy jöjjön hozzád lakni és gondoskodjék rólad.
Én különben meghívom Lorridailebe.
— Nem fog olyan messze elmenni a gyer­
mekétől — válaszolt a gróf.
— Akkor neki is el kell jönnie vele — foly-
tatá lady Lorridaile nevetve.
J ó l tudta, hogy ez lehetetlen, mert nagyapa
és unoka nem válnak el egykönnyen, annyira
ragaszkodnak egymáshoz.
Teljesen tisztában volt azzal is, hogy az oly
régóta csendes Dorincourt-kastélyba csak azért
hívta bátyja a nagy vendégsereget, hogy bemutat­
hassa unokáját és örökösét és büszkesége jóleső
elégtételt nyerjen annak kétségtelen sikerein.
Mindenki elfogadta a meghívást, mert kíván­
csian várták, v a j o n lesz-e alkalmuk megismer­
kedni a kis lorddal, akiről nem győztek elég cso­
dát mesélni. Este a fényes vendégsereg előtt egy­
szerre megjelent a kis lord.
Az öreg gróf mentegetődzött e szokatlan el­
járásáért.
— Tudod, olyan illedelmes a fiú, hogy bátran
behozhattam a társaságba — szólt nővéréhez. —
A gyermekek rendesen neveletlen, rakoncátlan
portékák, de Cedriknél nem kell ettől tartani.
100

Az tud felelni, ha megszólítják és hallgat, ha nem

kérdezik.
A hallgatás művészetét ez este nem igen gya­
korolhatta a kis lord, mert mindenki beszélni akart
vele. A hölgyek dédelgették, kérdeztek tőle min­
denfélét, az urak meg mókáztak és tréfálóztak
vele, épp úgy, mint amikor Amerikából utazott
a hajón. Cedrik boldogan forgolódott e fényes kör­
ben, örült a pompás világításnak, a gyönyörű
virágoknak, a díszes ruháknak, az ékszerek ragyogó
csillogásának. Különösen egy fiatal hölgy tetszett
meg neki annyira, hogy szemét le sem vehette
róla és szinte öntudatlan vonzódással közeledett
feléje.
— Gyere ide, kis lord és mondd meg, mit
nézel folyton reám? — kérdé mosolyogva a gyer­
meket.
— Azért, mert olyan szép vagy — felelte
Ceddie.
A körülállók hangos nevetésre fakadtak és
az egyik úr tréfálva jegyzé m e g :
— Majd ha nagyobb leszel, nem lesz bátor­
ságod ilyent mondani.
— De Fauntleroy lord mondhat bátran min­
dent, ami eszébe jut, bizonyára őszinte meggyő­
ződése — védte őt bájos imádottja és megcsókolta.
— Azt hiszem, te vagy a legszebb az egész
világon, szívecskét kivéve — mondá Cedrik elra­
gadtatással.
Együtt maradtak az egész estélyen keresztül
és hogy, hogy nem, de Cedrik egyszer csak azon
vette észre magát, hogy élénk beszélgetésbe merül­
tek és hogy mesélt a fáklyásmenetről, az elnök-
 101

választásról, barátjairól: Dickről és Hobbs úrról,

és végre büszkén mutogatta Dick ajándékát, a
piros selyemzsebkendőt.
Havisham urat már délután várták, de úgy­
látszik, hogy elkésett, ami a sok, sok év alatt,
amit a Dorincourt-kastélyban töltött, nem történt
meg. Már csak akkor érkezett meg, mikor éppen
asztalhoz ültek. Mikor a háziurat köszöntötte,
észrevették, hogy a különben oly nyugodt ember
most oly feltűnően izgatott és egészen sápadt.
— Egy előreláthatatlan esemény feltartózta­
tott — magyarázta halkan a grófnak. Egy pilla­
natig nem volt képes gondolatait attól a kellemet­
len eseménytől elvonni, amelyet még ma éjjel kell
a gróffal tudatnia. Ha látta azt a kis szőke fejecs­
két a nagyapa térdeihez simulva, és azt az öreg
embert, aki olyan szeretettel nézett reá, akkor
olyan mélyen meg volt indulva, mint ahogy egy
ilyen vén jogászhoz nem is illik.
Végre véget ért az ebéd.
— Te olyan jó vagy hozzám, — mondta a
bájos gyermekhang imádottjának — én még soha­
sem voltam társaságban és olyan borzasztó jól
mulattam.
Alig ment el az utolsó vendég, a gróf oda­
ment Havisham úrhoz.
— Nos, Havisham, mi történt?
— Nagyon rossz hírek, mylord. Éppen lord
Fauntleroyra vonatkoznak és ha igaznak bizonyul­
nak, akkor ez a fiú, aki olyan édesen elaludt itt
a pamlagon, nem lord Fauntleroy, hanem csak
Cedrik Errol. Mert az igazi Fauntleroy Bevis
102

fiának a gyermeke és jelenleg egy londoni szállo­

dában tartózkodik.
A gróf halálsápadt lett.
— Mit akar ezzel mondani? — nyögte —
hisz ez aljas hazugság!
— Ma reggel egy asszony jött irodámba.
Azt mondja, hogy mylord fia, Bevis őt ezelőtt hat
évvel Londonban feleségül vette. A házassági
szerződést megmutatta. Egy év múlva elváltak, a
férje eltartotta őt tovább is, azzal a feltétellel,
hogy távol marad tőle. Öt éves fia van. Az asszony
amerikai, alacsony származású és mostanáig nem
tudta, hogy fia milyen követelésekkel léphet fel.
Egy ügyvédtől értesült arról, hogy fia tulajdon-
képpen Fauntleroy lord és Dorincourt-grófság örö­
köse és így természetesen igényt tart rá.
— Én mégsem hiszek ebből egy szót, —
mondta a gróf — bár ez a gazság tökéletesen
fiamra vallana. Milyen az asszony?
— Alig tudja a nevét leírni.
— És én visszautasítottam a másik asszonyt,
ennek a gyermeknek az anyját. Hisz az legalább
le tudja írni a nevét. Ez a megtorlás. Pedig
tudhattam volna, hogy az én fiaim a síron túl
is csak szégyent hoznak reám, hisz egész életük­
ben nem tettek egyebet. És mégis, — nem tudom
hinni. Ha valaki mondta volna nekem, hogy egész
szívem egy gyermeken csüng valamikor, — mondta
és kemény hangja gyengévé, bizonytalanná vált —
azt bolondnak neveztem volna. Én mindig utáltam
a gyerekeket, a magaméit elsősorban. De ezt a
fiút szeretem és ő szeret engem. Kevés emberről
mondhatom ezt.
 103

Halkan, az édes, csendesen nyugvó gyermek

fölé hajolt és megcsókolta. Aztán hamar meg­
nyomta a csengőt s a belépő inashoz így szólt:
— Vigye a szobájába Fauntleroy lordot.

XI. FEJEZET.

Aggodalmak Amerikában.

Miután Hobbs úr búcsút mondott kis barátjá­

nak és tudatára jött annak, hogy a mérhetetlen
nagy Atlanti-tenger választja el hű társától, nagyon
megcsappant a kedve. Az eltűnt szép időkben a
kis lord, aki elég ügyesen számolt, segített neki
üzleti számadásait elvégezni, neki olvasta fel az
érdekes újságcikkeket, vele beszélte meg a napi
eseményeket; most pedig bús gondolataiba merülve,
egyedül ült boltjában és ha fájdalmas emlékei erőt
vettek rajta, kihúzta zsebéből Cedrik ajándékát
az aranyórát, figyelmesen elolvasta a rajta levő
felírást, kinyitotta, becsukta ismét és nagyot
sóhajtva, komoly léptekkel megindult ama kis ház
felé, melyben hajdan Errolék laktak, míg most
nagy betűkkel ki volt rá írva: „Kiadó!".
Néhány hét múlva az a gondolata támadt,—
mert Hobbs úr gondolatai mindig nagyon lassan
érlelődtek, — hogy felkeresi Dicket, akivel el­
beszélgetnek talán elvesztett barátjukról.
Dick nagy eréllyel tisztította éppen egy úr
lábbelijét, mikor egy alacsony, vastag, kopasz úr
állt meg bódéja előtt, melynek bejáratánál ott
ékeskedett a nagyhangzású cégtábla: „Tipton Dick,
professzor".
104

Mikor munkájával elkészült, udvariasan for-

dult az előtte ismeretlen úrhoz:
— Kitisztítsam a cipőjét, sir?
— I g e n ! — felelt Hobbs úr és Dick csak­
hamar hozzálátott mesterségéhez.
— Hol szerezte ezt a berendezést — kérdezte
Hobbs úr.
— Egy barátomtól kaptam! — felelt Dick. —
Nincs nálánál jobb fiú a föld kerekségén, de most
elment Angliába, hogy ott valami olyan lord-féle
legyen.
— L o r d ? — mondá Hobbs úr rejtelmes
mosollyal. — Fauntleroy lord, Dorincourt grófja ?
Dick bámulatában majd elejtette a keféjét.
— Ismeri?
— Hogyne! Ismerem, mióta a világon van.
Gyermekkori barátok voltunk. — Meghatva vette
ki zsebéből óráját. — Lássa, ezt adta emlékül;
mintha kellene is nekem emlék! Nem felejteném
el soha, olyan derék gyermek volt. Kiváló fűszer-
kereskedő lehetett volna és szégyen, gyalázat:
gróf lett belőle.
A két ismerősnek annyi beszélnivalója volt,
hogy az utcán nem is lehetett elvégezni, azért el­
határozták, hogy Dick másnap este elmegy Hobbs
úrhoz az üzletbe.
Ilyen fontos személyiségnek a meghívása
nagy esemény volt Dick szemében.
— Ismer-e grófokat? — tudakozódott Hobbs
úr. — Szeretnék többet tudni felőlük.
— A Penny Stoy Gazetteben van egy törté­
net, amely előkelő emberekről szól.
— Hozza el nekem azt az újságot, megfizetem.
 105

Hozzon nekem mindent, ahol gróf, vagy ha nem

is gróf, legalább márki vagy herceg szerepel, bár
ő mindig csak grófról beszélt.
Ezzel meg volt kötve közöttük a barátság,
amely egyikükre nézve anyagi haszonnal is járt,
mert Hobbs úr új barátját mindig nagy vendég­
szeretettel fogadta. E g y széket állított neki a nagy
almáshordó közvetlen közelébe és miután a vendég
helyet foglalt, azt mondta neki, hogy csak lássa
el magát.
Hobbs úr aztán elolvasta az újságokból a
grófokról szóló regényeket, egy részét együtt
olvasták és aztán megbeszélték.
Ettől fogva a látogatások sokkal gyakoriab-
bak voltak és Hobbs úr sokkal kevésbé érezte
magát elhagyottnak, mint azelőtt. Együtt olvasták
a Penny Stoy Gazettet és más lapokat, sőt egy­
szer Hobbs úr még a könyv vevésre is rászánta
magát. Ha Cedriktől levél érkezett, azt előbb maga
olvasta el, alaposan végiggondolta és aztán még-
egyszer áttanulmányozták Dickkel. A felelethez
aztán egy pár napra volt szükség, mert ez nehéz
munka volt ám. Dick nem igen volt jártas az írás
és olvasás mesterségében; alig néhány hónapig
járt egy esti iskolába, összes tudományát ott sze­
rezte. Akkor még bátyjával, Ben-nel élt együtt, az
apja, anyja halála óta egyedüli támasza és gon­
dozója volt. Mikor Dick elég nagy volt már, új­
ságot árult az utcán, Ben pedig iparkodó, derék
legény létére jó alkalmazásra talált egy boltosnál.
— És képzelje csak! — mesélte egyszer
Hobbs úrnak — ez a bolond megnősült. Elvesz
egy gonosz hárpiát, aki mindent tör, zúz, ha mér-
106

ges, már pedig jóformán mindig mérges. És sza­

kasztott olyan volt a fia i s ! Éjjel-nappal bőgött és
ha én, megelégelvén a mulatságot, nem akartam
tovább cipelni, az asszonyság a fejemhez vágott,
ami éppen keze ügyébe került. Egyszer egy
tányért dobott felém, de az a fiát találta helyettem,
úgy hogy széjjelhasította az állát.
— Ezt a sebhelyet sem veszi le róla senki sem,
akármilyen öreg lesz is — mondá a doktor.
Furcsa egy anya volt, mondhatom. Kutya­
életünk volt mindhármunknak, Ben-nek, nekem,
meg a kis porontynak. Ben végre megsokallta a
dolgot, az asszony úgyis mindig kevesellte a kere­
setét és elindult nyugatnak, hogy a marhakeres­
kedéssel próbáljon szerencsét. Alig volt oda egy
hétig, én egy este, mikor eladtam az újságjaimat,
haza jövök, de bizony üres volt a fészek, a szép
madár kirepült, elvitt mindent magával. A házban
lakók azt mondták, hogy elment, ott van vala­
merre a tengeren túl, nem láttunk, nem hallot­
tunk felőle semmit sem! Én Ben helyében örül­
tem volna, de ő fülig szerelmes lévén, majd két­
ségbe esett. Szó, ami szó, takaros menyecske
volt, ha kicsípte magát! A szeme úgy égett, mint
a parázs és fekete haja olyan hosszú volt, hogy
Isten tudja, hányszor ért a feje köré. Ben írt
néha; eleinte nem igen tudott boldogulni, de
most végre Kaliforniában telepedett meg és szép
keresete van.
— Nem kellett volna megnősülnie, — mondá
Hobbs úr bölcs nyugalommal, miután Dick be­
fejezte elbeszélését — én részemről sohasem tudtam
megérteni, tulajdonképpen mire való az asszony?
 107

Ejnye, de nini, ott egy levél! Az ügyetlen levél­

hordó reátette az újságot és észre sem vettem;
pedig a levél „tőle" van, ha mondom!
Felbontotta a levelet és fennhangon olvasta
a következőket:
„Kedves hobs úr, nagy siecségben mondok
magának valami igen furcsát és maga nagyon
csodálkozik majd mert én nem vagyok lord és
grófnak se kell lenem, mert jött egy hölgy az volt
Bevis bácsinak a felesége és az már meghalt de
van egy kis fia és az most Fauntleroy lord mert
Angolországban a legidősebb fiú kis fia az gróf
ha a többi mind meghalt tudja az apja meg a
nagyapja az én nagyapám még él de a Bevis
bácsi meghalt és az ő fia lesz most lord és az én
nevvem megint Errol Cedrik úgy mint New-York­
ban és a kastély és minden a kis fiúé eleinte aszt
hittem hogy oda kell neki adni a pónimat is meg
a kocsimat de nagyapa aszt mondta hogy aszt
megtarthatom és aszt hiszem hogy nem is szereti
őt és aszt hiszi hogy szívecske meg én szomorúak
leszünk mert nem lehetek gróf és én már most
joban szerettem volna gróf lenni mert ha az
ember gazdag annyi jót tehet de most nem vagyok
gazdag és azért dolgozni akarok hogy szívecskéről
gondoskothassam és beszéltem már Wilkinssel,
hogy talán lovász leszek én is.
És ezt hamar el akartam mondani magának
és Dicknek mert úgy-e ez nagyon érdekes. Szépen
tiszteli régi barátja
Errol Cedrik (nem Fauntleroy lord.)"
Hobbs úr majd kiejtette a levelet remegő
kezéből.
108

— Ez — ez hallatlan! — dadogta.
— Így hát oda van az egész dicsőség! —
mondá szomorúan.
— Oda, oda! — nyögte Hobbs úr. — És
akármi legyek, ha ez nem az angol arisztokraták
műve, akik el akarják ütni az örökséget Cedrik
kezéről, mert nem angol, hanem amerikai és ez a
haszontalan népség gyűlöli Amerikát még a forra­
dalom óta.
Izgalma nőttön-nőtt. Eleinte idegenkedett fiatal
barátjának rangjától és címétől, de lassan-lassan
megbarátkozott ezzel a gondolattal és bárhogy
vélekedett is a grófokról általában, azt belátta,
hogy a gazdagság nem megvetendő dolog és ha
most a címmel együtt a vagyonról is le kell mon­
dani, az keserves dolog.
Késő estig ültek együtt és mikor Dick végre
távozni készült, Hobbs úr elkísérte még a házig,
melynek falára nagy betűkkel rápingálták: „Kiadó".
Hosszasan nézte a felírást és fájdalmasan sóhajtva
szítta végig pipáját.

XII. FEJEZET.

Az új örökös.

Mint a tűz, úgy terjedt el a csodálatos ese­

mények híre, melyek a Dorincourt-kastély nyugal­
mát feldúlták. Hosszú cikkeket írtak az újságok
és a községben akkora volt az izgatottság, hogy
senki másról nem is beszélt.
A kastélyban nem volt nyugta senkinek sem.
A könyvtárban a gróf és Havisham úr ültek hosszú,
 109

kínos tanácskozásban elmerülve, künn pedig a

cselédség suttogott, sürgött-forgott, mindig azt
vitatva: mi lesz? hogy lesz?
Az általános gond és izgalom közepette csak
egy szív dobogott változatlan nyugalommal és ez
a kis lordé volt, aki nemsokára már nem lesz
többé lord.
E g y széken ülve, kezeit térde körül kul­
csolva, mint ahogy rendesen ült, hallgatta figyel­
mesen az öreg grófot, aki jónak látta, hogy a gyer­
mek felfogásához mérten közölje vele a reá vára­
kozó elszomorító eseményeket.
— Olyan különösen érzem magamat! —
mondá, amint nagyapja elhallgatott.
Szótlanul nézte a gróf a gyermeket és rajta
is furcsa érzés vett erőt, mikor a mindig derült,
nevető gyermekarc félve és ijedten meredt reá.
— Elveszik majd szívecske házát és kocsiját ?
— kérdé szepegő hangon.
— Nem! — mondá a gróf határozott hangon
— tőle nem vehetnek el semmit sem.
— Akkor jól van! — sóhajtott fel Cedrik lát­
ható megkönnyebbüléssel. Azután tekintetét merően
nagyapjára szögezte és akadozva folytatá:
— Azután az a másik lesz az unokád, úgy,
mint most é n ?
— Nem! — volt a felelet, még pedig oly har­
sogó hangon, hogy Cedrik összerezzent.
Hirtelen felállt.
— Hát a te unokád maradhatok, ha nem is
leszek gróf? Akarod, hogy a te unokád marad­
j a k ? — mondá és feszült várakozással leste a
feleletet.
110

Hogy végigmérte a gróf tetőtől talpig! Milyen

különösen fénylett az a tekintet a bozontos sze­
möldök alól.
— Az én unokám . . . — hiába erőlködött, a
hangja elárulta felindulását — az én unokám
maradsz, amíg élek. Istenemre mondom, úgy érzem,
mintha kívüled nem is lett volna gyermekem
soha!
A haja tövéig pirult Ceddie örömében és
kezeit zsebeibe mélyesztve nézett nagyapjára.
— Hát, tudod, akkor nem bánom, ha nem is
leszek gróf. Azt gondoltam, hogy aki gróf lesz, az
lesz azután az unokád is, azért éreztem magamat
olyan, olyan furcsán.
A gróf vállára támasztotta a kezét és magához
vonta:
— Semmit sem fognak tőled elvenni abból,
amit megadhatok számodra. Te születtél erre az
állásra, te is fogod betölteni minden akadály elle­
nére is. Különben, akárhogy fordul a sors, az, ami
fölött én rendelkezem, az a tied lesz, Isten engem
úgy segéljen!
Elfelejtette, hogy a fiú áll előtte, úgy beszólt,
mintha fogadalmat tenne önmagának.
Néhány nappal azután, hogy Havisham úrral
beszélt, az asszony, aki igényt tartott a lady Faunt­
leroy névre, megjelent a kastélyban, m é g p e d i g
gyermeke kíséretében. Nem fogadták.
— Mylord az egész dolgot ügyvédjére bízta
és nem kíván önnel személyesen érintkezésbe
lépni! — ez volt az elutasító válasz.
Az asszony elment. Csinos, de közönséges
vonásai haragosan eltorzultak. Az ismételt tár-
 111

gyalások közben Havisham úr meggyőződött arról,

hogy éppenséggel nem volt oly eszes és kitartó,
mint képzelte volna. Úgylátszik, távolról sem gon­
dolt arra, hogy ilyen heves ellentállásra fog találni
és ez egy időre nagyon lelohasztotta a bátorságát.
— Határozottan a legalacsonyabb népréteg-
ből származik — mondta Havisham úr Errolné-
nak — és az eredménytelen látogatás a Dorincourt-
kastélyban nagyon megriasztotta. Dúlt-fúlt dühé­
ben, de azért, jól láttam, mégis megszeppent.
A gróf nem akarta fogadni, de rábeszélésemre
elkísért a falu kis vendéglőjébe, ahol az a nő lakik.
Halálosan elsápadt, mikor beléptünk, de persze
alig néhány perc múlva a legszemtelenebb köve­
telésekkel és fenyegetésekkel hozakodott elő. Igaz,
hogy a gróf a lehető legelutasítóbb, legelőkelőbb
modorban beszélt és miután jól szemügyre vette,
rideg hangon azt mondta neki: „Ön azt állítja, hogy
legidősebb fiam felesége. Ha ezt bebizonyíthatja,
akkor a fia Fauntleroy lord. Biztosítom önt, hogy
az ügyet alaposan és lelkiismeretesen fogjuk át­
tanulmányozni, de sem önt, sem gyermekét nem
akarom ez életben látni. Halálom után, sajnos,
övé lesz a birtokom." Ezzel sarkon fordult és
büszke magatartással eltávozott.
Néhány nappal e beszélgetés után vendéget
jelentettek Errolnénak, aki éppen íróasztalánál dol­
gozott. Ijedt arccal súgta a szolgáló:
— Maga a gróf ú r !
Mikor Errolné nappali szobájába lépett, egy
hatalmas öreg urat pillantott meg a kandalló előtt
állva.
— Ha jól tudom, Errolné? — mondá.
112

— Igen.
— Én Dorincourt gróf vagyok.
Hangja elakadt és szemét nem tudta levenni
arról az arcról, mely élénken emlékeztette arra
az éjjel-nappal szeme előtt lebegő gyermekarcra.
— A fiú nagyon hasonlít önhöz — mondá
hirtelen.
— Sokszor hallottam, mylord, de jobban sze­
retem, ha azt találják, hogy apjához hasonlít.
— Igen, hasonlít a fiamhoz is. — Görcsösen
rágta bajusza végeit. — Tudja, asszonyom, miért
jöttem?
— Havisham úr volt nálam és közölte velem,
hogy igényt támasztanak . . .
— És én azt mondom önnek, hogy ezt az
igényt megvizsgáljuk és megtámadjuk, ha csak
lehet. Azért jöttem, mert tudatni akartam önnel,
hogy fiát és jogait minden törvényes módon meg­
védem.
— Kérem, ne kapjon semmit, amihez nincs
Isten és ember előtt teljes joga, — szakítá félbe
lágy hangon — még ha a törvény juttatná is
hozzá.
— Azt, sajnos, nem is teheti a törvény, —
mormogta haragosan a gróf — mert különben
megtörténnék. Az a nyomorult teremtés . . .
— Talán éppen úgy szereti a fiát, mint én
Ceddiemet, mylord. És ha tényleg felesége volt
az ön legidősebb fiának, akkor nem az én fiam
Fauntleroy lord, hanem az övé.
Bátran, minden félelem nélkül beszélt a gróf­
fal, éppen úgy, mint Cedrik és ez jól esett annak
az embernek, kitől, mint zsarnoktól, rettegtek min-
 113

dig és mindenütt. Szinte újság volt neki, hogy

valaki az övétől eltérő nézetet vallott.
— Talán jobban szeretné, ha a fiából nem
lenne Dorincourt g r ó f ? — kérdé kissé inge­
rülten.
— Tudom, mylord, hogy fényes, büszke hiva­
tás Dorincourt grófnak lenni, de leginkább mégis
arra törekszem, hogy olyan legyen, mint apja, jó,
igazságos, hű és igaz ember.
— Ellentéte annak, ami nagyapja, u g y e , asz-
szonyom ?
— Eddig nem volt alkalmam, hogy a nagy­
apját megismerjem, — felelte nyugodtan Errolné
— de tudom, hogy fiam szereti önt.
— Szeretett volna-e akkor is, ha ön meg­
mondta volna neki: miért nem fogadtam kasté­
lyomba?
— Nem, alig hiszem és azért nem akartam,
hogy megtudja! — mondá Errolné határozottan.
— Kevés asszony hallgatott volna az ön
helyében.
Izgatottan kezdett fel s alá járkálni a szobá­
ban és kegyetlenül bánt el bajuszával.
— Igen, ő szeret engem és én szeretem őt,
ami elég ritkán esett meg rajtam. Első pillanattól
fogva megtetszett nekem. Öreg vagyok, terhemre
volt az élet; amióta nálam van, azóta tudom, miért
élek. Büszke vagyok reá és jól esett az a gondo­
lat, hogy valamikor ő lesz a családunk feje.
Megállt Errolné előtt.
— Szerencsétlen vagyok!
Meg is látszott rajta. Büszkesége nem fojt-
114

hattá el hangjának remegését és mintha könnyek

csillogtak volna szemében.
— Tán azért jöttem ide, mert olyan boldog­
talan vagyok. Gyűlöltem önt, féltékeny voltam
magára, de most minden megváltozott. Mióta lát­
tam azt a nőszemélyt, aki Bevis fiam feleségének
mondja magát, az az érzésem volt, hogy jól esik
majd önt látnom. Én vén bolond voltam. Ön
szakasztott olyan, mint a fiú és én kívüle nem
szeretek senkit e világon. Szerencsétlen vagyok.
Azért jöttem ide, mert ön olyan, mint a fia és mivel
ő szereti önt, én pedig őt imádom. A fiú kedvéért
ne utasítson vissza, bocsásson meg nekem.
Hangja rideg, parancsoló volt, de különben
egész valója megrendült, alakja megtörtnek lát­
szott, úgy hogy Errolné tiszta szívből megsajnálta.
Széket tolt eléje.
— Tessék helyet foglalni. Az izgalom és bánat
kimerítette önt.
Ez az egyszerű, gyöngéd társalgás, ez a gon­
doskodás, melyben nem sokszor volt eddig része,
teljesen levette lábáról a gőgös öreg urat. Ez is
„fiára" emlékeztette és szó nélkül követte Errolné
tanácsát. Ha ez a baj nem szakadt volna reá, alig­
hanem most is ellenszenvvel tekintett volna a fiatal
asszonyra, kinek látása most jól esett szívének.
Arca, hangja, mozdulatai olyan nőiesen bájosak
voltak, hogy ennek hatása alól nem tudta, nem
akarta magát kivonni; a különben oly szófukar
gróf majdnem közlékeny lett vele szemben.
— Akármi lesz is, a fiúról gondoskodom,
most és a jövőben is — mondá Errolnéhoz for­
dulva. — Milyen csinos, kedélyes ez a szoba!
 115

Megengedi, hogy látogatásomat megismételhessem

és megbeszélhessem önnel a mi közös ügyünket ?
— Mindig szívesen látom, mylord — volt a
felelet.

XIII. FEJEZET.

Dick segít.

Az amerikai lapok természetesen átvették az

angol újságokból Fauntleroy lord csodálatos tör­
ténetét; a legújabb érdekes fordulat közbeszéd
tárgya volt úgy Angliában, mint Amerikában.
Hobbs úr egész csomó újságot böngészett át
napközben és este meghányta-vetette Dickkel, amit
olvasott. Lassankint ébredezni kezdett bennök az
a tudat, hogy nem megvetendő dolog ám grófnak
lenni és mennél többet olvastak a Dorincourt
grófok birtokairól, vagyonáról, annál inkább foko­
zódott az izgatottságuk.
Mindennap azt ismételgette Hobbs ú r :
— Tenni kéne valamit. Gróf ide, gróf oda,
ilyen birtokot csak nem szabad idegen kézre juttatni.
Sajnos, nem tehettek egyebet, mint hogy leve­
let írtak Cedriknek, melyben barátságukról és rész­
vétükről biztosítják és Hobbs úr felajánlja neki
az esetre, ha a grófságból nem lesz semmi, az üzlet-
társi állást fűszeres-boltjában.
— Akkor legalább megvan a tisztességes
megélhetése! — magyarázta Dicknek.
Egy reggel egy fiatal ügyvéd, aki rendesen
Dicknél tisztíttatta cipőit, egy képes újságot adott
neki, melyet már kiolvasott.
116

— Nesze, Dick, valami olvasnivaló! Hadd

lássad te is, milyen egy angol grófi kastély és egy
angol gróf menye. Szemrevaló, fiatal asszony, de
úgy látszik, nagy galibát csinált odaát. Megismer-
kedhetel azonkívül Fauntleroy lorddal és Dorin-
court gróffal is. Itt az arcképük az ú j s á g b a n . . .
Na, na, mi baj, Dick? Mi lelt egyszerre?
Az említett képek a lap első oldalán voltak
és Dick halotthalványan meresztette szemeit az
egyik képre és nagynehezen nyögte k i :
— E z t . . . ezt ismerem!
A fiatal ügyvéd nevetett.
— Ugyan hol tettél szert ilyen előkelő isme­
retségre ?
— Ahhoz semmi köze; ismerem és mára be­
fejeztem a munkámat.
Néhány perccel reá lélekszakadva rohant
Hobbs úr boltjába, az asztalra csapva az újságot.
— Nézzen ide! — kiáltott lihegve — ez az
asszony itt, ez nem ám valami lordnak a felesége!
Ez Minna! Akármi legyek, ha ez nem Minna! Rá­
ismerek én, akárcsak Ben. Kérdezzék csak ő t !
Hobbs úr székére dőlt.
— Nem mondtam, hogy ők csinálták e z t ! ?
Tudtam, hogy csak azért eszelték ki, mert ameri­
kai, csak azért!
— Dehogy „ők" csinálták! — ordított Dick.
— Ez csinálta, ez az ördöngős asszony. Tudja, mi
jutott az eszembe, amikor a képet megpillantot­
tam? Valahol az újságban az áll, hogy annak a
kölyöknek, a fiának, egy forradása van az állán.
Hát azt mondom, ha az a poronty lord, akkor
én is lord vagyok! Meglássa, hogy az Ben fia,
 117

tudja, az, akin azt a sebet ütötte, mikor fejemhez

akarta vágni a tányért.
Hobbs urat az újság és felelősségének érzete
majd lesújtotta, míg Dick rögtön tollat fogott és a
kivágott arcképet mellékelve, Bennek küldött egy
sürgős levelet. Hobbs úr, miután meglepetéséből
felocsúdott, szintén írt Cedriknek és külön a gróf­
nak magának. E nehéz munka közepette Dicknek
hirtelen egy új ötlete támadt:
— Hallja csak, Hobbs úr, az, akitől az újságot
kaptam, ügyvéd. Tán jó lesz, ha attól megkérdez­
zük, hogy mit csináljunk, mert az ügyvédek, azok
mindent tudnak.
— Úgy van, — bólintott Hobbs úr helyeslő­
leg — ehhez ügyvéd kell!
A boltot rábízták egy helyettesre és egy-kettőre
bekopogtattak a fiatal ügyvéd, Harrison úr iro­
dájába.
Ha több dolga és kevesebb szabad ideje lett
volna Harrison úrnak, alig hallgatta volna olyan
türelmesen végig a mesébe illő, bonyolult ügy elő­
adását, de minthogy ismerte Dicket és égett a
vágytól, hogy ilyen országraszóló perben szere­
pelhessen, készségesen vállalkozott óhajuk telje­
sítésére.
— Csak mondja meg bátran, mennyit kér
fáradságáért óránkint? Én fizetem, én, Hobbs
Silas, főzelék- és füszerkereskedő.
— Ha a dolog tényleg úgy áll, mint Dick
előadta, akkor ez reám nézve csak olyan fontos,
mint akár Fauntleroy lordra nézve. Semmi esetre
sem árt, ha kutatunk a dologban. Mindenekelőtt
118

Dick testvérének és Dorincourt gróf ügyvédjének

kell írni.
Este a két fontos levél már útban volt. Az
egyik gyorsgőzössel vitorlázott Európa felé, Havis-
ham úr címén, a másik Tipton Benjámint kereste.

XIV. FEJEZET.

Borura derű.

Bámulatos, hogy a legkülönösebb események

néha milyen szédítő gyorsasággal történnek.
Néhány pillanat leforgása alatt a szerény, vörös-
harisnyás kis fiúból Fauntleroy lord lett, mérhe­
tetlen birtok ura és tulajdonosa. Rövid pár hét
után néhány szó ezt a nagy urat egyszerre bitor­
lóvá változtatta, akinek semminemű jussa ehhez
a fényhez és pompához nincs és szinte hihetetlen,
mily gyorsan vonult el ismét ez a veszély, mely
a kis lordot fenyegette.
Ezt nagyrészben az okozta, hogy az állítólagos
Fauntleroy grófné nagyon is nagyra tartotta a saját
erejét, mikor erre a szerepre vállalkozott és se-
hogy sem állta meg a helyét. Mikor Havisham úr
házasságáról, gyermekéről pontosabban kezdte fag­
gatni, olyan ellentmondásokba keveredett, melyek
hamarosan felkeltették a tapasztalt ember gyanú­
ját. Amint ezt észrevette az asszonyság, egészen
elvesztette a fejét. Havisham úr meggyőződött
arról, hogy a gyermeke születésére vonatkozó
adatok hamisak és már most annál szorgosabban
 119

folytatta nyomozásait. Ezenfelül pedig megkapta

a newyorki ügyvéd és Hobbs úr levelét.
A leveleket magához véve, elment a grófhoz.
Micsoda öröm volt akkor este a Dorincourt-kas-
télyban!
— Már az első három beszélgetés után nagyon
gyanús volt nekem ez a nő, — mondta Havisham
úr. — A gyermeket idősebbnek tartom, mint ő
állítja, ő maga is tévedett, mikor születési évét
tudakoltam. A levelek tartalma megegyezik egyik­
másik megfigyelésemmel. Mindenesetre helyesnek
tartom, hogy a Tipton-testvéreket sürgönyileg át­
hívjuk Európába és szembesítsük az asszonnyal,
akinek jövetelükről sejtelme sincs. Nagyon is
hiszem, hogy nyomorult csalónak bizonyul majd
és ő maga árulja el magát.
Úgy is történt. Havisham úr, hogy gyanút
ne keltsen, folytatta a vele való tárgyalásokat, biz­
tosította arról, hogy igényeit, ha jogosultaknak
bizonyulnak, minden tekintetben ki fogják elégí­
teni, úgy hogy a nő, sikerének biztos reményé­
ben, napról-napra követelőbb és szemtelenebb lett.
Egy szép reggelen, amikor éppen jövendő
nagyságáról ábrándozva ült vendéglői szobájában,
Havisham urat jelentették be neki. Az ügyvéd
azonban nem egyedül, hanem három be nem
jelentett kísérővel lépett a mit sem sejtő asszony
szobájába. Az első vendég egy furfangosan,
gúnyosan ránéző suhanc, a második egy magas,
szélesvállú, komolyarcú fiatalember, a harmadik
pedig ő kegyelmessége a gróf volt.
Éles kiáltással ugrott fel az asszony. Se ideje,
se ereje nem volt, hogy kínos meglepetést palás-
120

tolja. Évek óta legfeljebb pillanatokra gondolt az

előtte álló két emberre, a viszontlátás lehetősége
sohasem jutott eszébe.
— Halló, Minna — szólt Dick vigyorogva.
A magas fiatalember, ki nem volt más, mint
Tipton Ben, szótlanul nézett reá.
— Ismerik ezt a hölgyet? — kérdé Havisham
a két testvérhez fordulva.
— Igen, — felelé Ben — ismerjük egymást.
Mintha rosszul esnék neki a gonosz asszonyt
látni, hirtelen elfordult tőle és az ablakhoz lépett.
Az asszony, érezve, hogy gonosz próbálkozása
csúfos kudarcot vallott, toporzékolt dühében és
hangos szitkokat, átkokat szórt az őt némán szem­
lélő férfiakra.
— Megesküdhetem arra, hogy feleségem —
szólt Ben — és ha kell, akár egy tucat tanút állít­
hatok. Apja földhöz ragadt szegény ember, de
tisztességes, anyja azonban egy hajszálnyival sem
különb leányánál.
Kezét ökölbe szorítva, hirtelen az asszonyhoz
fordult:
— Hol a gyermek? Az velem j ö n ! Se nekem,
se neki többé semmi közünk hozzád!
Alig mondta ki ezt, mikor a hangos szóvál­
tásra kíváncsi gyermek félig kinyitotta a szom­
széd szoba ajtaját. A fiú. nem volt éppen szép, de
kellemes, okos arckifejezésű. Apjához hasonlított
és állán tisztán, világosan látszott meg a hajdani
sebesülés forradása.
Ben feléje ment és kezénél fogta.
— Igen, ez az én fiam, becsületemre mondom.
 121

Tom, — fiához fordult — én vagyok az apád és

el akarlak vinni magammal. Hol a kalapod?
A fiú némán mutatott egy székre, ahová letette
kalapját. Úgy látszik, nem ijedt meg azon, hogy
el akarják vinni. Annyi meglepetést ért már ifjú
életében, hogy semmi csodálatost nem látott abban,
hogy ez az idegen úr apjának vallja magát. Anyját
éppenséggel gyűlölte, ami annak durva, heves
természeténél fogva nagyon érthető volt. Ben a
fiúval együtt az ajtó felé tartott.
— Ha szükségük lesz reám, tudják, hol
keressenek, — szólt Havisham úrhoz és anélkül,
hogy a dühöngő asszonyra csak egy pillantást
vetett volna, kiment a szobából.
— Nyugodjék meg, viselje magát csendesen,
— mondá Havisham úr, a kiabáló asszonyhoz
fordulva — szedje össze magát, különben kény­
szerzubbonyba tétetem.
Ez a fenyegetés nem tévesztette el hatását.
Egy lesújtó pillantást vetve a nyugodtan álló
ügyvédre, kiment a szobából és hangosan be­
csapta maga után az ajtót.
— Ezzel sem lesz többet bajunk! — mondá
Havisham úr meggyőződéssel. — És igaza volt.
Még az éjjel otthagyta szállását és Londonba
ment, ahol nyoma veszett.
A csúf jelenet után a gróf kocsijába ült.
— Court Lodgeba! — volt a parancs.
Mikor a kocsi megállt, Cedrik éppen anyjá­
nál volt látogatóban.
Bejelentés nélkül lépett a gróf a szobába.
Egy fejjel magasabbnak és sok, sok évvel fiata-
122

labbnak látszott. Szemei szokatlan fényben

ragyogtak.
— Hol van Fauntleroy lord?
Kipirulva jött Errolné elébe.
— Hát igazán Fauntleroy lord? Valóban az?
— szólt remegve.
— Igen! — volt a határozott, boldog válasz.
— Kezét a belépő Cedrik vállára támasztva, mondá
a gyermeknek:
— Fauntleroy, kérdezd meg anyádat, hogy
akar-e hozzánk jönni a kastélyba?
Fauntleroy ujjongva borult anyja nyakába.
— Nálunk maradsz, nálunk! Hallottad, szí-
vecske? Nálunk fogsz lakni!
A gróf és Errolné egymásra néztek. A gróf
ki akart békülni örökösének anyjával és egy perc­
cel sem késleltette a békekötést.
— Bizonyos abban a gróf, hogy nem leszek
terhére? — kérdé Errolné szelíd, bájos moso­
lyával.
— Egészen bizonyos, — felelt a gróf röviden
— elejétől fogva nálunk kellett volna lennie; kár,
hogy eddig nem tudtam ezt. Remélem, hogy
eljön?

XV. FEJEZET.

Cedrik nyolcadik születésnapja.

Ben fiával együtt visszament gazdaságába

Kaliforniába, még pedig nagyon kedvező körül­
mények között. Elutazása előtt közölte vele Havis-
ham úr, hogy a gróf egy nagyobb összeget akar
 123

Ben kaliforniai birtokának növelésére adni fia

kedvéért, kiből kis híján Fauntleroy lord lett
volna. Ben tehát mint egy nagy gazdaság ura
hagyta el Európát és Tomból erős, derék embert
nevelt, aki odaadó szeretettel ragaszkodott apjához.
Dick és Hobbs úr, aki szintén átjött a két
testvérrel „egy kicsit utánanézni a dolgoknak",
nem egyhamar mentek vissza az Ú j v i l á g b a .
A gróf elhatározta, hogy Dickről ő gondoskodik
és mindenekelőtt jó nevelésben akarta részesíteni.
Hobbs úr pedig, ki üzletét egy lelkiismeretes
helyettesre bízta, jónak látta, hogy egyelőre még
Európában maradjon és részt vegyen az ünnepen,
melyre Fauntleroy lord nyolcadik születésnapja
alkalmából készültek. Az összes bérlők és napszá­
mosok gyermekeikkel együtt hivatalosak voltak, a
parkban nagy lakoma, dínom-dánom, játék, tánc
készült, estére fényes kivilágítás, ragyogó tűzijáték
volt tervezve.
— Ép olyan lesz, mint július negyedike, mint
az elnökválasztás. De kár, hogy az én születés­
napom is nem esik erre a napra, együtt ünnepel­
hetnék, u g y e ? — mondá a kis lord.
Sajnos, de be kell vallanunk, hogy a barát­
ság még nem volt valami benső és szoros a gróf
és Hobbs úr között. A grófnak kevés jártassága volt
a fűszerkereskedőkkel való társalgásban, éppen
olyan kevéssé szokott Hobbs úr grófokkal dis­
kurálni; valószínűleg ezért akadozott a beszélge­
tés. Azonkívül Hobbs úr nyugodt önérzete is meg­
csappant egy kissé a rengeteg vagyon láttára,
mely itt mindenütt körülvette. Már a nagy kapu,
a hatalmas oroszlán és a gyönyörű fasor látása is
124

nagy hatást tett a büszke republikánus lelkére,

de még inkább a kastély, a virágoskertek, a föld­
alatti zárkák, a pávák és kutyák, az istállók és
lovak, a fegyvertár és különösen az ősi képgyűj­
temény, ez a legnagyobb csodálatra és elismerésre
ragadta, ez már nyugalmát is megzavarta.
— Múzeum ez? — kérdé Ceddiet, mikor ez
körülvezette a pompás termen.
— Nem hiszem, — felelé Cedrik: — Nagy­
apa azt mondta, hogy ezek mind rokonai, nénik,
bácsik.
— Ez mind!? — kiáltá Hobbs úr elképedve.
— Ilyen borzasztó nagy családja volna nagyapá­
n a k ? ! És ezt mind ő nevelte?
Hobbs úr szíve mélyén már kibékült a gró­
fokkal; életmódjukkal is megbarátkozott lassan-
lassan, sőt félő, hogy republikánus elveit kissé
megingatták a kastélyok, ősök és egyéb kellemes
dolgok. Egy nyilatkozatából legalább ezt lehetne
következtetni, mert — csodák csodája! — egyszer
azt mondta: „Utóvégre még én sem bánnám, ha
grófnak kéne lennem".
Nagy nap volt az egész környezetre nézve a
kis lord születésnapja és Cedrik boldog volt.
Milyen gyönyörű volt a park, telis-tele emberekkel,
kik mind ünneplő ruhájukban jelentek meg; és a
színes, koszorúkkal díszített sátrak, a kastély tor­
nyáról lobogó nagy zászló! Nem maradt el senki,
mert az egész nép apraja-nagyja mind örült annak,
hogy a kis lord az ő grófjuk marad és egykor
uruk lesz. Mindenki őt akarta látni, őt és a szép
kis asszonyt, az édesanyját, akit már mindnyájan
megszerettek és az öreg urat is több ragaszkodás-
 125

sal és kevesebb félelemmel üdvözölték, mert a

kis fiú annyi szeretettel csüggött rajta és mert
végre kibékült örökösének anyjával és tisztelet­
teljesen viselkedett vele szemben.
Milyen tömeg sétált a fák alatt és a nagy téren,
mind ünnepi ruhában, kalappal vagy kendővel.
Fiatalemberek és leányok, gyermekek, akik bol­
dogan ugráltak, játszottak és öreg asszonyok, piros
köpönyeggel, akik nagy csoportokban állva, meg­
beszélték a nap eseményeit. A kastélyban is voltak
vendégek, akik mind azért jöttek, hogy a kis lordot
üdvözölhessék és Errolnéval megismerkedjenek.
Természetesen a szép Vivian Herbert, a kis lord
imádottja is ott volt gyönyörű fehér ruhában és,
mint mindig, nagy csomó udvarlóval.
Mikor Cedrik meglátta, odaszaladt hozzá és
megcsókolta, ő meg olyan szeretettel csókolta
vissza, mintha legalább is kis öccse volna. Aztán
bejárták együtt a parkot és Cedrik minden látvá­
nyosságra figyelmeztette és természetesen Dicket
és Hobbs urat is bemutatta neki.
— Ez az én régi, nagyon régi barátom, Hobbs
úr . . . Herbert kisasszony; és ez Dick, szintén
nagyon régi barátom; én már nagyon sokat beszél­
tem nekik arról, hogy te milyen szép vagy.
Herbert kisasszony még beszélgetett velük
egy darabig, kérdezősködött Amerika felől és hogy
tetszik-e nekik Angolország?
— Na, de ilyent se láttam még soha! —
mondta Dick, miután elmentek. — Olyan éppen
mint egy kép! Azt hittem, ilyen csak a mesé­
ben van.
De nemcsak a kis lord volt olyan boldog,
126

hanem egy öreg ember is, aki, bár egész életében

gazdag és előkelő volt, mégsem ismerte a boldog­
ságot. Talán azért, mert megtanult másokkal jót
tenni; talán azért tudta meg öreg napjaira, hogyan
kell igazán örülni. Persze még olyan jó nem volt,
mint ahogy Fauntleroy gondolta, de már többször
rajtakapta magát azon, hogy tulajdonképpen szíve­
sen teszi mindazt a jót, amire unokája buzdítja és
ez mindenesetre jó kezdet volt. Aztán meg fiának
felesége is mindennap jobban tetszett neki, jól
esett hallani csengő hangját és szívesen nézte
kedves kis arcát, mikor este a nagy karosszékben
ült és ő a kandalló mellett oly okosan és nyája­
san beszélt kis fiával.
Az öreg Dorincourt gróf nagyon meg volt
ma elégedve a fiúval, aki olyan fesztelenül moz­
gott az emberek között. Beszélgetett és minden
köszöntést udvarias meghajlással viszonzott. Ked­
ves volt, mikor Hobbs úrral és Dickkel szemben
a figyelmes házigazdát játszotta, vagy csendesen
anyjához vagy Herbert kisasszonyhoz ment, hogy
társalgásukra figyeljen. De legjobban örült, mikor
mindnyájan a nagy sátorhoz mentek, ahol a jobb­
módú bérlők és családjuk ültek és falatoztak.
Felhangzottak a pohárköszöntők és a hivata­
los szónok, ki persze az öreg gróf egészségére
ürítette poharát, ma szokatlan hévvel dicsőítette
urát. De amikor ezután egy jómódú parasztgazda
a kis lordot éltette, oly határtalan lelkesedés támadt,
hogy vége-hossza nem szakadt az éljenzósnek és
koccintásnak. Mind kezet akart fogni jövendőbeli
urával és nem egy meghatott pillantás kereste a
kis lordot, aki anyja és nagyapja között foglalt
 127

helyet; nem egy ajak rebegte: „Áldja meg az

Isten ezt az édes kis fiút!"
Cedrik úszott a boldogságban. Ragyogó arc­
cal mosolygott, hajlongott jobbra-balra és olyan
piros volt, mint egy pipacs.
— Azért teszik ezt, mert szeretnek engem?
Igen? De örülök ennek, szívecske!
A gróf figyelmeztette unokáját:
— Fauntleroy, köszönd meg a szívessé­
güket.
Cedrik ijedten nézett hol a grófra, hol meg
anyjára.
— Valóban? Köszönjem m e g ? — kérdé félén­
ken, de mikor anyja és Herbert kisasszony bátorí­
tólag mosolyogtak feléje, leküzdte félelmét és ki­
lépett a tömeg elé. Minden szem reászegeződött,
mindenki a szép, ártatlan gyermekhangot leste,
midőn messzire hallható csengő szava imígy meg­
szólalt :
— Köszönöm mindnyájuk szívességét és remé­
lem, hogy vígan vannak a születésnapomon, mert
én is víg vagyok; és annak is örülök, hogy gróf
leszek és eleinte nem örültem annak; és nagyon
szeretem a kastélyt meg a falut is, minden oly
szép és ha egyszer majd gróf leszek, akkor én is
olyan jó gróf szeretnék lenni, mint a nagyapám!
A lelkes hallgatóság harsogó örömrivalgása
közt lépett vissza és megkönnyebbülten sóhajtva,
csúsztatta kis kacsóját a gróf kezébe, kérdő pillan­
tást vetve reá, hogy v a j o n jól végezte-e dolgát.
Itt tulajdonképpen vége volna elbeszélésem­
nek, de én még el akarom mondani azt a különös
esetet, hogy a büszke republikánus Hobbs úr
128

annyira megszerette az angol arisztokráciát és azon­

kívül annyira lehetetlennek tartotta, hogy fiatal
barátja az ő felügyelete nélkül nevelkedjék, hogy
eladta new-yorki boltját és a gróf falujában nyitott
egy vegyeskereskedést, melynek csakhamar számos
vevője akadt, persze az uraság is. És ha a szemé­
lyes barátság Hobbs úr és a gróf között nem is
fejlődött valami bensőségessé, azért Hobbs úr nem­
sokára mégis olyan előkelő modorú emberré lett,
hogy első dolga volt reggel elolvasni az udvari
és főrendiházi híreket. Vagy tíz év múlva, amikor
Dick, aki befejezte tanulmányait és bátyja látoga­
tására Kaliforniába készült, Hobbs urat is meg­
kérdezte, hogy nem jönne-e vele Amerikába, fej­
csóválva felelte n e k i :
— Nem tudnék már megélni odaát. Az ő
közelében kell maradnom. És, tudja, amíg fiatal és
tevékeny az ember, addig jó odaát is, de hát,
tudja, az a baj, hogy odaát nincsenek ősök, nin­
csenek grófok, Dick!