BÁN MÓR

HUNYADI
Második könyv

Az üstökös lángja
 Copyright © Bán János, 2009

Szerkesztette: Békési József

Tördelés, tipográfia: Gold Book Kft.

Borítókép: a Sárkány-rend jelvénye

A történelmi személyek kivételével a regény minden szereplője a

képzelet műve, és valódi, akár élő, akár holt személyekhez való
bármilyen hasonlóság csak a véletlen műve

Kiadja a Gold Book Kft. Felelős kiadó a kft. ügyvezetője

„Nem volt, hanem lesz…”
Idővel paloták,
Házak, erős várak
Városok elromolnak;
Nagy erő, vastagság,
Sok kincs, nagy gazdagság
Idővel mind elmúlnak,
Tavaszi szép rózsák,
Liliom, violák,
Idővel mind elhullnak.

Királyi méltóság,
Tisztesség, nagy jószág
Idővel mind elvesznek;
Nagy kövek hamuvá
S hamu kősziklává
Nagy idővel lehetnek;
Jó hírnév, dicsőség,
Angyali nagy szépség
Idővel porrá lesznek.

Még az föld is elagg,

Hegyek fogyatkoznak.
Idővel tenger apad;
Az ég is beborul,
Fényes nap setétül,
Mindennek végeszakad;
Márványkőben metszett
írás kopik, veszhet,
Egy helyiben más támad.

Meglágyul keménység,
Megszűnik irigység,
Jóra fordul gyűlölség;
Istentül mindenben
Adatott idővel
 Változás, bizonyos vég.

Csak én szerelmemnek,
Mint pokol tüzének
Nincs vége, mert égten ég.

Balassi Bálint
Idővel paloták

Minden magyarnak, akit a sors idegenbe kényszerített.

 Első fejezet

ESZTER

1.

KONSTANTINÁPOLY,
A. D. 1431 NYARA

A zöld vitorlás hajó abban az órában siklott ki Kontoszkalion

mólójától, amikor a nap fokozatosan aláereszkedik a theodóziuszi falak
mögé, de még épp elegendő fényt szór a városra. Ez volt az óra, mikor a
búcsúzó Héliosz aranyszínbe öltöztette a császárváros tornyait, a Szent
Apostolok templomának, s a Hagia Sophia kupolájának rézlemezeit, s
utolszorra még finom mézhártyát festett Nagy Konstantin
emlékművének és az Akropolisz oszlopsorának fehér márványaira.
Arany mázba borult ezen az órán a Tengerek Királynője, a Város, a
Világ Szíve, a hajdanvolt Római Birodalom utolsó keleti bástyája, s
aranyszín mázban csillámlott szerte körülötte a végtelenné táruló tenger
is. A genovai nao vitorláját fürge kezek feszítették az alkonyi szélbe.
Az imádkozó szentet formázó orrdísz lába tajtékot hasított a vízen, a
hajó kötélzete panaszosan meg-megreccsent, amint a nao újabb és újabb
hullámvölgybe siklott.
Szokatlan óra volt ez a kifutáshoz, a zöld vitorlás mégis igyekezett
mihamarabb eltávolodni Konstantinápoly falaitól, hogy kijjebb élesen
nyugatnak forduljon a Márvány-tenger hullámain, messze elkerülve a
sietősen visszafelé evező halászhajókat és a Pariumból késve érkező
kereskedőgályákat.
Ha az volt a célja, hogy minél kisebb feltűnést keltve távozzék Nagy
Konstantin városából, csaknem sikerrel járt.
Csaknem…
Még nem érte el az árkadiuszi fórum vonalát, amikor a part felől,
Langa mólóitól veres vitorlás császári őrhajó siklott ki, hogy elébe
vágva útját állja Pszámathia felé. Hogy még véletlenül se érthessék félre
szándékát, az őrhajó árbocára azonnal felröppent a megálljt parancsoló
vörös-sárga zászlócska.
A genovai nao engedelmesen bevonta hát vitorláját, s az
aranycsillámok miriádjaitól vakító hullámokon ringva várta, hogy
beérjék a császáriak. Más egyebet amúgy sem tehetett: az őrnaszád
orrából fenyegető ballista célozta, s a görögtűz is ott lobogott már a
csillogó sisakos császári tisztek mellett a szurtos szüphonokban, készen
arra, hogy bármely pillanatban rálövelljék a petyhüdt, zöld vitorlára, s a
korhadt deszkákra.
Amikor a lándzsások pallót vetettek a fedélzetére, Theodóziusz
falain túl utolsót szikrázott Héliosz koronája, s a világ fővárosára
rémisztő gyorsasággal ereszkedett alá a sötétség.

2.
– Kié ez a hajó? – kérdezte a borostás arcú örmény, ki Johannesz
császár kikötőőrségének tiszti köpenyét viselte, s úgy tekintett szét a
fedélzeten, mintha valami bűzhödt trágyadombra lépett volna. Mögötte
egy idősebb, szelíd tekintetű tiszt állt hunyorogva, kezében fáklyával.
– Az enyém – felelte hajlongva a genovai hajós, és hiányos, sárga
fogsorát az örményre vicsorította. – Biztosíthatlak, minden engedélyünk
rendben van, nagyuram! Óhajtod megtekinteni a kikötőmester pecsétes
passzusát?
A fiatal tiszt undorodva elfordította arcát, és szemügyre vette a
kötelekbe kapaszkodó tengerészeket. Egytől egyig gyanús külsejű,
sanda tekintetű söpredék! Akadt köztük egyiptomi, szíriai, és néhány
görög is.
– Mi a szállítmány?
– Trapezunti és amasztriszi bor, kaukázusi szőrmék,
csontfaragványos nyergek a Krímből, és némi bizánci ötvösmunka,
nagy jó uram. Minden pecsétünk rendben van! Ha óhajtod…
– Kié az áru?
– Az enyém!
Az örmény és a mögötte unatkozó idősebb tiszt meglepetten fordult
a nao tatemelvénye felé. A korlátot markolva fekete kaftános, ősz
szakállú férfi közeledett, kopaszodó fején kipával. Szürke, vizenyős
szemével aggodalmasan fürkészte a felsorakozó bizánci katonákat.
 – Ahogy a kapitány már említette, tiszt úr, minden pecsétünk
rendben van. Aki aláírta, maga a császári…
Az örmény arcán rosszindulatú vigyor terült szét. Futó pillantást
vetett a pergamenre, amit a genovai nyújtott felé, majd döngő léptekkel
elindult a tatlépcső irányába.
– Csakhogy ennek a hajónak az engedélye Pera kikötőjére szól –
szűrte a fogai közt gúnyosan. – Elárulnád, hogy mit kerestetek
Kontoszkalion mólóinál, zsidó?
A fekete kaftános alázatosan meghajolt, amint a tiszt melléje lépett.
A fáklyák vörös fénye még mélyebbé barázdálta az arcát keresztbe-
kasul szántó ráncokat, melyek ugyan nem árulták el félelmét, de szeme
rémült villanása annál inkább.
– A kapitány fontosnak tartott egy utolsó ellenőrzést
Kontoszkalionban, mielőtt… Talán baj? Kerestek valamit, nagyuram?
Segíthetek?
– Csak a kérdéseimre felelj, zsidó! Mi az úti célotok?
– Szamothraké szigete. A helyőrség parancsnokának…
– Hazudsz!
Az öregember meghökkent, szemei alatt megnyúltak a táskák. Aztán
ravasz fény villant tekintetében, s lassan elmosolyodott, mintha
visszanyerte volna iménti magabiztosságát.
– Az Úrra esküszöm, minden szavam színigaz! De hogy a további
félreértéseket elkerüljük, a te érdekedben, nagyuram, tudnod kell, hogy
házam Cleope Malatesta hercegnő és a trapezunti császárné
gyámkodása alatt áll. Jómagam Misztriai Theodórusz despota
engedélyével és megbízásából kereskedem Konstantinápolyban. Mose
ben Jahmun vagyok. Talán hallottad már e nevet!
A tiszt arcán megrándult egy izom, tétován a lent várakozó idős
társára sandított.
Mose ben Jahmun!
Az előtte hajlongó zsidó a város tán leggazdagabb kereskedőjének
hírében állt, s azon kevesek egyike volt, akik a császári család
különleges engedélyével utazhattak birodalomszerte.
Nem árt vigyázni vele…
– Nem érdekel, kik a megbízóid, én a császár tisztje vagyok! Át kell
kutatnom a hajót, Mose ben Jahmun! Gondolom, nincsen ellene
kifogásod.
 – Ugyan, dehogy, tiszt úr! Tedd csak a kötelességed, hiszen ezt
kívánja a dicsőséges birodalom biztonsága! Ne aggódj, nem mulasztom
majd megemlíteni Cleope Malatesta hercegnőnek, s magának
Theodórusz despotának, hogy milyen bámulatos ügybuzgalommal
végezted munkádat, midőn sietős útján késleltetted a fényes fenségek
különmegbízottját.
Az örmény elsápadt. A beígért dicséret felért egy halálos
fenyegetéssel.
– Mit akarsz ezzel, zsidó?
– Én? Én semmit. Kutass csak át mindent! Bár, ha kívánod, szívesen
segítek. Mit keresel tulajdonképpen?
Az örmény a tengerbe köpött.
– Az nem a te dolgod! Mutasd a rakományt! Gyerünk!
Mose ben Jahmun ravasz mosollyal az arcán csoszogott a lépcső
felé.
– Jöjj, tiszt úr! Jöjj csak!
Lekísérte a fedélközbe. A bizánci katonák lándzsájukat fenyegetőn
előreszegezve néztek farkasszemet a szedett-vedett matrózokkal.
Gúnyos megjegyzések röpködtek a levegőben, oly nyelveken, amit a
görögök nem értettek.
Néhány perc múlva előbukkant a lépcsőn Mose ben Jahmun és az
őrtiszt. Az örmény elégedetten bólogatott az idős tiszt felé.
– Pontosan, ahogy sejtettem. Csupa olyan holmit szállít ez a zsidó,
aminek a török is igen örülne. Szamothraké túlontúl közel esik a
szultáni felségvizekhez, igaz-e? S a helytartó ennyire gazdag lenne?
Faragott krími nyergek? Drága kelmék? Miből telik erre a helytartónak?
Ben Jahmun alulról pislogott az örmény arcába.
– Csak nem képzeled, tiszt úr, hogy nem mondok igazat? Adonáj
pusztítsa el házamat, ha becsaplak téged! Alig húsz kikár árum van,
tiszt úr! Ugyan, mire menne ily csekélységgel a török?
Az örmény szeme diadalmasan felcsillant. A török? Úgy! Szóval
erről van szó!
– Elárultad magad, zsidó! Ki vele! Mindezt valóban a szamothrakéi
helytartónak szállítod? Ugyan! Az ellenségnek viszed a rakományt!
Mose ben Jahmun ráncos arcán felháborodott kifejezés jelent meg,
mintha a tiszt azzal vádolta volna meg, hogy magának a császárnak
készül elvágni a torkát.
 – Hogyan… hogyan mondhatsz ilyet, tiszt úr? Hogyan vádolhatsz
egy tisztességes kereskedőt ilyen gyalázattal? Hogy én a töröknek? Hát
elment nekem az eszem?
Az örmény közelebb lépett, kiragadva a fáklyát idős társa kezéből, s
ben Jahmun képéhez nyomta, hogy az öreg pajesza sercegve
pörkölődött meg.
– Ne játszadozz velem, zsidó! Tudom, hogy miben mesterkedsz!
Őfensége a császár nevében elkobzom a hajót és a teljes rakományt!
– Várjatok csak, tiszt urak! – Mose megragadta az örmény
tunikájának szélét, és gyengéd erőszakkal húzni kezdte maga után a tat
irányába. – Gyertek velem! Mutatok valamit, ami fényesen bizonyítja
az igazamat! Valamit, amiből látni fogjátok, hogy Mose ben Jahmun
nem hazudik!
A két tiszt kelletlenül követte, bár az örmény egy pillanatra
eljátszott a gondolattal, hátha a zsidó le akarja kenyerezni őket.
Remélte, hogy katonái nem látják majd, mi történik odafenn a
tatfedélzeten. Kíváncsi volt, mennyi aranyra gondolhatott Mose ben
Jahmun, s szívdobogva törte a fejét, hogy elfogadja-e, ha a zsebébe akar
csúsztatni egy erszényt, vagy felháborodottan fogassa le katonáival…
Ahogy azonban felkapaszkodtak a lépcsőn, az örmény
mozdulatlanná dermedt meglepetésében. Ben Jahmun negédes
mosollyal nyújtotta karját előre, a veres vászon alatt magányosan
ücsörgő ifjú leányra mutatva.
Igézően szép, hamvas teremtés volt, drága szőnyegek és kelmék
közt, legyezővel a kezében. A konstantinápolyi zsidó asszonyok
jellegzetes öltözékét viselte, csupán az arca elé kötött selyemfátylat, ami
ígéretesebbé, sejtelmesebbé lágyította vonásait.
Szemöldöke kíváncsian felszaladt homloka közepére, ahogy a
katonák elébe toppantak; szénfekete szemében kedves fény szikrázott.
Keleties vonásain valami furcsa, egzotikus kifejezés jelent meg: a
csodálkozás és a félelem elegye.
– A leányom – mondta hajlongva ben Jahmun. – A legdrágább
kincsem ezen a földön. Ugye nem gondoljátok, tiszt urak, hogy
magammal merészelném vinni a veszedelmes vizekre? Ha valóban a
törökkel üzletelnék, magammal merném-e őt hozni, mondjátok csak!
Hát elment nekem az eszem, azt gondoljátok? Eszter! Jöjj, köszöntsd a
tiszt urakat!
 A lány engedelmesen felállt, az örményhez lépett, fejet hajtott.
A tiszt levegő után kapkodott: Eszter alig múlhatott tizennégy, de
máris egy érett nő szépségében ragyogott előtte. Telt kebleinek ívét a
zárt zsidó ruha sem tudta elrejteni, ahogy derekának karcsú vonalát
sem. Szemérmesen lesütötte szemét, hosszú, éjfekete szempillái
lecsukódtak – és az örményben egyszeriben tudatosult, hogy a legszebb
nő áll előtte, akit valaha látott.
– A… a lányod?
– Ez az első út, amire magammal viszem – hajlongott
fáradhatatlanul Mose ben Jahmun. – Szamothraké szigete nincsen
messze. Az út veszélytelen. Annyira akart jönni… Nem volt szívem
nemet mondani… Én is csak ember vagyok… Egy gyarló atya, aki
bármire képes a leánya kedvéért. Van gyermeked, tiszt úr?
Az idős katona az örmény mögött erre gúnyosan elmosolyodott. Az
arcára volt írva, mit gondol fiatalabb társáról.
– Ideje indulnunk – morogta. – Már így is túl sokáig tartóztattuk fel
Cleope Malatesta hercegnő és a despota személyes megbízottját.
Az örmény nagyot nyelt. Lehet, hogy a zsidó igazat mond?
– Ideje indulnunk! – dobbantott az idősebb tiszt, látva, hogy az
örmény tétován bámul ben Jahmunra és a lányra. – Most, azonnal!
A kalmár alázatosan lesütötte a szemét, s ráncos arcán ájtatos
mosoly terült szét.
– Biztosíthatlak benneteket, hogy a hercegnő és Theodórusz despota
egyaránt értesülni fog arról, hogy nem minden konstantinápolyi
őrtisztből veszett még ki a tisztelet és a császári család iránti feltétlen
odaadás.
Amikor azok ketten visszaléptek a pallóra, a kapitány leplezetlen
kárörömmel veregette meg az örmény vállát.
– Remélem, tiszt úr, visszafelé is találkozunk!
A bizánci lándzsások gyorsan lesorakoztak a fedélzetről, s az őrhajó
is oly sebesen távolodott el a zöld vitorlás naótól, mintha pestiseseket
talált volna rajta.
Mose ben Jahmun és a genovai kapitány mosolyogva intettek
utánuk; a szedett-vedett legénység válogatott káromkodásokkal
búcsúzott tőlük.
 A tatfedélzeten, a nagyvitorla árnyékában egyedül Eszter figyelte
szívszorongva a távolodó bizánci hajót, s aztán Konstantinápoly
alkonyati homályba vesző körvonalait.
A hajó végre nekilendülhetett a hosszú útnak, várta a Márvány-
tengerre telepedő éjszaka, s azon túl az ismeretlen hajnal.
Eszternek valóban első útja volt ez a tengeren, de egyben az utolsó
is. Ezt azonban egyelőre csak a lány tudta biztosan.

3.
Sötétben siklottak tovább, a parton fokozatosan elmaradoztak
mellettük Konstantinápoly fényei. Túl a theodóziuszi falakon immár
csak a lerombolt, kiürített külvárosok nyomorúságos kunyhói
sorakoztak, még bizánci fenségterületen ugyan, ám kitéve a
mindennapos török portyáknak. A hajdan oly hatalmas birodalom valós
fennhatósága mostanra csak a megerősített falakig terjedt, s minden
oldalról szorította az oszmán hatalom.
Néhol, a lepusztult falvak közepén, a római villák romjai közt
kísértetfények imbolyogtak. A nao kapitánya nem is akart abba
belegondolni, miféle szerzetek ütöttek tanyát az üszkös maradványok
között. Még órákig bizánci partok mellett haladtak, de a császár katonái
mostanra csupán a négymérföldenként épített, megerősített
őrtornyokon, valamint Szelümbria és Hérakleia erődítményében voltak
jelen – a közbenső területek nappal sem számítottak biztonságosnak, hát
még ilyenkor, éjnek évadján.
A sötét öblökben pislákoló fáklyák bármit jelenthettek: a helybéliek
falvainak gyenge fényeit, portyázni készülő kalózok rejtekhelyeit,
avagy a békeszerződésre fittyet hányó török gályák lámpásait.
A genovai kapitány aggodalmasan figyelte a távolba vesző bizánci
őrposztokat. Előttük a partvidék immár teljes sötétségbe burkolózott, s
amott, Rhaidesztosz falai felé már a szultán birodalmának határa
húzódott. Innentől végig a Hellészpontoszon túl húzódó szoroson
bármikor rájuk ronthattak a török kalózok.
A legénység is rosszkedvűen sutyorgott a hajó orrában. Előbb
töviről hegyire tárgyalták mindazt, amit a bizánci őrhajó tisztjei
mondtak, míg átkutatták a naót. Aztán – s ezt a genovai is jól hallotta –
arról kezdtek pusmogni, hogy kétségkívül bajt hoz rájuk ez a zsidó
lány.
Asszony a fedélzeten! – köpött bosszúsan a tengerbe a genovai. Az
embereinek igaza van. Ez semmi jót nem jelent!
– Húzd fel ezt a zászlót, kapitány!
A genovai összerezzent. Nem hallotta, mikor lépett melléje a zsidó.
Mose ben Jahmun egyszerű, zöld lobogót tartott a kezében, rajta
hímzett perzsa írással.
A genovai tétován átvette a vásznat. – Mi ez?
– Csupán némi biztosíték, hogy a szultán katonái békén hagyjanak
bennünket – mosolygott ben Jahmun. – Veszedelmes vizek ezek, nem
igaz?
– Nemsokára eláll a szél. Félek, itt rekedünk a határvidéken, uram.
– Ne félj. Feltámad a szél hamarosan. Ahogy az írás mondja:
„Miként szelek nélkül nem állhatik fenn a világ, éppúgy nem állhatik
fenn a világ zsidók nélkül sem.” Úgyhogy ha attól félsz, ne félj, nem
lesz bajod, amiért zsidót szolgálsz.
A genovai arca kétkedő fintorba gyűrődött. Való igaz, nem szívesen
dolgozott zsidóknak, de ezekben a zűrzavaros időkben minden
megrendelést meg kellett becsülnie. Ben Jahmun legalább biztosan
fizetett, csengő bizánci aranyban.
– Én most nyugovóra térek – mondta az öreg a sötét égboltot
kémlelve. – Ne ébresszetek fel, csak ha valami váratlan történne.
– Úgy lesz, uram.
– Még valami, kapitány – fordult vissza a zsidó homlokráncolva. –
Ha megkerültük a Kallipolisz-fokot, fordulj élesen északnak, és haladj
közel a partokhoz. Értetted?
A genovai homlokán verejtékcseppek ütöttek ki. Forogni kezdett
vele a világ. Hogyan? Közel a partokhoz… északnak? Ettől tartott.
Éppen ettől…
– Északnak? Végig a török partok mentén, uram? De hisz az
öngyilkosság lenne!
– Nem, nem az. A Teremtő majd megsegít minket, meglátod.
– De uram! Szamothraké szigete nyugatra van!
Mose ben Jahmun furcsálló pillantással mérte végig a genovait.
 – Csalódást okozol nekem, kapitány. Okosabbnak képzeltelek az
alapján, ahogy alkudoztál velem a költségeidről. Természetesen nem a
Szamothraké-sziget az úti célunk!
A kapitány néhány pillanatra levegőt is elfelejtett venni.
– Uram?
– Északnak hajózunk a partok mentén. Ez a zászló majd megvéd
minket a szultán gályáitól.
A kapitány futó pillantást vetett a perzsa hímzésre.
– És… elárulnád, hogy tulajdonképpen… mi az úti célunk, uram?
– Idejében meg fogod tudni, barátom!
Mose ben Jahmun öregemberesen kuncogva kapaszkodott fel a
tatlépcsőn, a vásznakkal és szőnyegekkel gazdagon borított felépítmény
ajtajához lépett.
A genovai egyedül maradt a korlátnál.
Cifra káromkodásába nem csak Itália, de a Földközi-tenger majd
valamennyi hajós népének szitkai vegyültek.
Északra, Kallipolisz felé?
Északra?
Csak nem?
Csak nem oda?
Északra Kallipolisztól, a Marica folyó torkolatánál a szultán
kikötője várt rájuk, nem messze a hajdani Traianapolisztól… A szultán
kikötője… Az oszmánok fészke…

4.
BUDA, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1430 NYARA
A díszes menet, mely Logod felől, a Zsidó-kapun át kapaszkodott a
városfalakon belülre, szinte fel sem tűnt abban a színpompás
forgatagban, mely azokban a napokban Buda utcáin és terein tolongott.
Újlaktól egész Csőtig, Kocsoláig alaposan megbámulták ugyan őket,
de benn, az ürüléktől és szennytől bűzlő városban már beleszürkültek a
cifra öltözetű dámák, csillogó vértű lovagok, palástos, tollas-kalpagos
német polgárok és veres dolmányos, kevély magyar katonák
kavalkádjába.
 A tömeg ügyet sem vetett rájuk, legfeljebb azért méltatták őket egy-
egy felületes pillantásra, mert – ellentétben a jó budai polgárokkal, s az
udvarba érkezett nagyurakkal – az ő ruházatuk, szekereik, lovasaik
vértje bizony portól csúfolkodott. A gúnyos pillantások különösen
rosszul estek Borbálának, ki napokig készült, hogy ruhatárának
legékesebb darabjai közül is a legszebbeket válogassa ki, éppen azokat,
melyekről szentül hitte, hogy elkápráztatnak majd minden szájtátit a
király városában.
Most csak önmagát okolhatta, amiért divatjamúlt, szegényes
öltözetű páriának tűntek a budaiak mellett ők, kik pedig vármegyényi
területek urai voltak. Magában asszonyhoz nem illő módon szentségelt,
mert mikor az Újlaki-vértesek vezette menet a régi zsidó negyed
sikátorából kiszélesített Szent Zsigmond utcán végigcsattogott, néhány
felháborítóan fiatal fruska összekacagott a hátuk megett.
Borbála elvörösödve fordította el az arcát. Mindjárt! Mindjárt
megérkeznek, mindjárt áthaladnak az Északi kaputorony deszkáin, s
belépnek végre oda, ahová ezt a szemtelen söpredéket nem hívják!
Ahová csak az úri népek hivatalosak!
Napok óta csak erre a felemelő percre tudott gondolni. Több mint
másfél esztendeje, hogy Újlaki Miklós felesége lett, s ez alatt a másfél
esztendő alatt Újlak vára tömlöcévé változott. Azóta ki sem tehette lábát
a belső szobákból, Miklós még attól is eltiltotta, hogy nagy ritkán
kilovagoljon a dús, Duna menti mezőkre vagy a bánmonostori rév
erdeibe.
Hol voltak már azok a gondtalan, vidám vadászatok? Hol a bálok, a
bortól mámoros éjszakák?
Most azonban itt az alkalom!
A menyegző óta először foroghat nagyúri társaságban, először
szakadhat el a bús, fojtogató újlaki erődítményből. Mit számít, hogy
kissé divatjamúlt az öltözékük? Mit számít az út pora? Hisz perceken
belül a király udvarában lesznek!
– Ne feledd, amit mondtam! – mormolta Miklós, mikor végre
áthaladtak a belső várkapun. – Ha meglátom, hogy Zsigmondon kívül
bárkire ránézel, ha bárkivel is összenevetsz, letöröm a derekad!
Borbála arcán megrándult egy ideg.
Miklós nem a levegőbe beszélt: az elmúlt másfél év szenvedéseiből
most csak azért nem látszott semmi az arcán, hófehér vállain, mert
Újlaki ügyelt rá, hogy a jeles alkalomra eltűnjenek asszonya kék, zöld
zúzódásai.
Azt akarta, hogy Borbála kívánatos legyen és üde.
– Kérdezd a vadászatról, kérdezd a palota építéséről, de semmiképp
ne kérdezd a háborúról! – sziszegte kioktató hangon. – Ha megakad a
szeme rajtad, ne ellenkezz! Ha pedig… ha pedig kettesben maradtok, ne
feledd megemlíteni a kinevezést! Érted?
Borbála türelmetlenül bólogatott. Hisz Miklós már annyiszor a
lelkére kötötte, hogy mit kell tennie! Mindennel tisztában volt. Nagyon
is tisztában…
Elfordította fejét, hogy szemügyre vegye a kapun túl elébük táruló
káprázatos látványt. Az égig szökő várfalak három oldalról tágas teret
öleltek körül. Azon túl mázas cserepekkel borított palotaépület húzódott
festett üvegablakokkal, csipkézett oromzattal.
Miklós elcsodálkozott. A legkevésbé sem érdekelte a szépség és
elegancia ilyetén megnyilvánulása, de az bizony meglepte, hogy mikor
legutóbb Budán járt, a Friss Palota még nem volt egészen készen, most
meg… Itt, az Új Várpiacon, vagy ahogy a király aulikusai fellengzősen
nevezték, az Area Magna helyén néhány éve még a budai polgárok
ódon házai sorakoztak. Zsigmond az elmúlt évek alatt alaposan
átalakította a vár képét: lebontatta a régi épületeket, s földet hordatott a
megürült térre. Túl a piactéren, a palotánál új tornyokat emeltetett, a
régieket megerősítette, gyilokjárókat ácsoltatott a magasított falak belső
oldalára. A falvonulatok közét szárazárokká mélyítette, néhol tündöklő
kertekké alakíttatta át. A fehérre meszelt falú új épületek közt számos
épülő torony, palotafal szürkéllett. Olybá tűnt, a Zsigmond által
megálmodott új palotaegyüttes soha el nem készülhet egészen. A király
fejében újabb és újabb ötletek sorjáztak, s ennek okán újabb és újabb
falszakaszok emelkedtek, újabb és újabb palotaszárnyak nőttek ki a
földből egymás után. De ahogy újakat kezdtek építeni, néhány régebbi
munkálatait rögvest félbe is hagyták, ahogy a fenséges úr elképzelése
megváltozott.
Veres és opálszín cserepek ragyogtak a nyári napsütésben, a falakon
tarka zászlók lobogtak, a palota falait színpompás drapériák borították.
Minden azt hirdette, hogy Buda ünnepel.
Miklós rosszallón megcsóválta a fejét. Mintha minden oly jól menne
ebben az országban! Mintha a király csapatai nem szenvednének
vereség után vereséget északon a huszita csapatoktól! Már egész
országrészeket tartanak az uralmuk alatt. Hiába a lassan tíz éve tomboló
háború, úgy tűnik, ki se akarnak többé kotródni Felső-
Magyarországból. Alig három hónapja, hogy az ifjabb Stibor, s Maróti
János parancsnoklatával egy egész királyi sereg szaladt meg
Nagyszombatnál! A huszita Prokoupek úgy verte szét Zsigmond
vérteseit és a főúri bandériumokat, hogy a nagyszájú udvaroncok közül
csak kevesen vergődtek el élve a Dunáig. Borbála és Miklós is gyászolt:
ott maradt halva a menekülők közt Csáki Mihály, Borbála unokaöccse,
és Miklós bátyja, Újlaki István macsói bán is.
El se temethették őket. Testüket kóbor kutyák és farkasok
marcangolták a Nagyszombat melletti erdőkben.
Miklós szíve gyorsabban kezdett dobogni, valahányszor bátyja
halálára gondolt. Eljött számára az idő! A macsói báni tiszt nemzedékek
óta az Újlakiak kiváltsága: Macsó bánja volt a menyegző után sírba
szállt öreg Újlaki, az volt annak testvére, Imre is, s még néhányan az
ősök közül, még a Kont nádor előtti időkben.
Miklós hetek, hónapok óta leste a futárt, amellyel a király Budára
kéreti. Bizonnyal azért, hogy elhalt bátyja után neki adja a báni címet.
Gondolni sem tudott másra, csak a tisztségre, s az azzal járó éves
javadalmakra, melyek tovább hizlalhatják az amúgy is tekintélyes
Újlaki-domíniumot, amely a Raholcai família kihalása révén pár év alatt
megháromszorozódott.
– Ott a király! – sóhajtotta Borbála, és a lovagi küzdőtérré átalakított
piactér túlsó oldalára mutatott.
Miklós megállította lovát.
– Okosnak kell lenned, hallod? Talán ez az utolsó reményünk!
Az asszony nem válaszolt.
Tán más feleség sértőnek találta volna, ha férjeura ráparancsol, hogy
kellesse magát a királynak, s ha tud, háljék is vele. De Borbála alig
várta, hogy történjék végre valami. Régi, kicsapongó élete mintha egy
másik élet emlékévé sápadt volna tudatában.
Bárcsak! Bárcsak sikerülne, amit Miklós eltervezett!
Borbála napok, hetek óta alig tudta palástolni izgatott várakozását,
ha arra gondolt, némi fortéllyal akár a király ágyába is beügyeskedheti
magát. Egész teste beleborzongott a lehetőségbe, s arra gondolt, még
akkor is megtenné, ha Zsigmond cserébe nem adna semmit Újlakinak.
 Persze hogy megtenné!
Ő sem fiatal már. Ki tudja, lesz-e még alkalma Miklóson kívül
mással hálni?
A baj csak az, egyáltalán nem biztos, hogy Zsigmond szemet vet rá.
A menyegző napjai alatt észre se vette. Pedig hányszor elképzelte, hogy
az esküvője éjszakáján a király kedvére tesz… mint akkor, régen…
Borbála aggodalmasan arcához emelte kezét, hogy végigsimítson
őrölt kőporral vastagon kent bőrén. Vajon azok a hajszálvékony ráncok
a szeme sarkában, a szája szélén, azok a sötétülő karikák a szeme alatt
mennyire látszanak? Vajon szépnek találja őt a király? Úgy vélte, a
teste még igéző, az elmúlt másfél év alatt valamit kerekedett ugyan, de
úgy hírlik, Zsigmondnak semmi kifogása a teltebb idomok ellen, sőt!
Bárcsak!
Bárcsak!
Miklós hajnal óta hajszolta a menetet, hogy megérkezzenek a lovagi
tornára. Így azonban nem maradt idejük arra, hogy a Szent János utcai
házukban felfrissítsék magukat, s ez leginkább Borbálát zavarta.
– Szállj le! – parancsolt rá Miklós, mikor a királyi alabárdosok
megállították a menetet, hogy oldalra tereljék a kocsit. – Már mindenki
itt van!
Borbála nem tudta levenni szemét a királyról. Zsigmond a Friss
Palota felőli oldalon, a brokátkárpitokkal és vörös selymekkel borított
emelvény díszhelyén ült, aranyozott trónuson. Éppen elmélyülten
magyarázott valamit a körülötte álló fiatal hölgyeknek.
Borbála szíve belesajdult a gondolatba, hogy akár ő is élhetne az
udvarban, fényben, pompában, kifinomult, udvarias lovagoktól, jó
modorú férfiaktól körülvéve. Istenem! Az volna csak az élet!
Most azonban, ahogy férje karjába kapaszkodva, szolgák hadával a
nyomukban megindultak az emelvény felé, menthetetlenül vidékinek és
csúnyának érezte magát. A király körül felháborítóan fiatal fruskák
legyeskedtek olyan kelmékben és selymekben, melyek rőfje többe
került, mint Borbála teljes ruhatára. Az is, ki most nevetve simítja
Zsigmond ősz szakállát, alig lehet több tizenöt évesnél!
Tűrte, hogy Miklós negédes mosollyal az arcán felsegítse az
emelvény lépcsőin.
Ó, hogy gyűlölte ezt az embert!
 Újlaki másfél év alatt sokat emberesedett. Tar koponyája vörösre
sült a tűző napon. Arca keskenyebb, csontosabb lett, csak úgy feszült
rajta a bőr. Nagy, fekete bajszot és dús szakállat eresztett, amitől egész
ábrázata vadabbá, könyörtelenebbé vált. Koponyája tetején törökös
varkorcsot növesztett, aminek tövét aranygyűrűkkel fogta össze. A
lényét valaha uraló kölykös könnyedség görcsös akaratosságnak adta át
a helyét, amely minden mozdulatát áthatotta. Savószín szemei most is
idegesen rebbentek ide-oda a nagyúri vendégsereg tagjai között:
ismerősöket keresett, akiket könnyed kézmozdulattal köszönthetett.
Emitt Hédervári Lőrinc királyi főlovászmester mosolygott vissza rájuk,
amott Rozgonyi, a kincstartó, meg a valamit a fülébe suttogó öreg,
Cillei Herman szlavón bán, oldalán a rókaképű Kapfenstein Wolfhard
vicebánnal. Nem messze az ifjabb Csáki László, Borbála unokabátyja
tűnt fel egy pillanatra fényes, zsinóros, prémgalléros öltözékben, ami
Erdély hamarosan proklamáció által is kinevezett társvajdájának dukált.
Ám mielőtt Borbála inthetett volna neki, már el is tűnt a hátsó lépcsőn,
hogy sürgős ügyeit intézze.
A szolgák fenntartott helyükhöz vezették az Újlakiakat. Miközben
Borbála veleszületett méltósággal elhelyezkedett a puha párnákon,
szeme sarkából a körülöttük ülő vendégeket leste.
Néhányan összesúgtak a hátuk mögött, mások sokatmondó
pillantásokkal fürkészték Újlak új asszonyát, lekicsinylő
megjegyzéseket téve poros, divatjamúlt ruhájára, ósdi guimple alá
szorított hajkoronájára, s leginkább múltjára, mely bőséges beszédtémát
szolgáltatott mostanság is a királyvárosban.
Borbála bosszúsan elfordult tőlük, és szemügyre vette a királyi
páholyt. Vajon a királynő itt lesz ma? A Zsigmond körül kitartóan
legyeskedő fiatal hölgyek számából ítélve ez kizárható, gondolta
elégedetten.
Cillei Barbara újabban nagy gondot fordít rá, hogy a lehető
legritkábban jelenjék meg a társaság színe előtt. Ha csak teheti,
elzárkózik, elvonul leányával, a szépen cseperedő Erzsébettel. Az
emberek nyelve gyilkos fegyver, s hiába a királyi hitves megbocsátása,
egy asszony soha nem tudja már lemosni magáról a szajha bélyeget, ha
egyszer már rásütötték. Különösen, ha királynéról van szó.
Néhány fényes öltözetű férfiú foglalt helyet Zsigmond mellett – az
ifjú leánykák a király kegyes intésére máris szerterebbentek.
 – Azok kik? – kérdezte Borbála halkan.
Miklós a nyakát nyújtogatta.
– Látod azt a turbános férfit, láncokkal a nyakán, gyűrűkkel az
ujjain? Amelyik azt az arabeszkekkel telifaragott legyezőt rebegteti a
király mellett? – kérdezte férje. – A szultán rokona. Mondják,
trónkövetelő, akit Zsigmond a törökök császárának szánt. Tán még
feleséget is ád neki.
– Egy muszlimhoz? – sápadozott Borbála.
– Miért ne? Galambóc után Murád nem kevesebbet kért, minthogy a
fia vehesse feleségül Zsigmond lányát. Csaknem úgy lett.
– És az a nagy szakállú, nárdustól csillogó hajú pap, azzal a
kisfiúval az oldalán?
– Az a görög császár követe és annak fia. Segítségért jöttek
Zsigmondhoz. Murád maholnap beveszi Bizáncot, hacsak mi meg nem
akadályozzuk…
Borbála vállat vont
– Politika… – sóhajtotta.
Felharsantak a kürtök a magas várfalon, s kezdetét vette a vendégek
tiszteletére rendezett viadal.
Odalenn, a küzdőtéren két lovag készülődött a sorompóhoz.
Egyikük pajzsán a bosnyák király címere díszelgett, a másikén az
Árpádok veres-fehér sávjai.
Miklós ügyet sem vetett az összecsapásra, azt leste, kik elegyednek
szóba a király bizalmas embereivel. Amott a horvát urak röhögtek
fennhangon a boszniai püspökkel, ki szintén a vendégek számát
gyarapította ezekben a napokban Budán. De hol lehet Buondelmonte, a
kalocsai érsek? Vele Újlaki mindenképpen beszélni akart, ahogy
Marcalival, a csanádi püspökkel is. Csáki tán napokon belül megkapja
az erdélyi kinevezést. Úgy illik, hogy ő ezzel egy időben a macsói báni
címmel legyen gazdagabb.
Kivel kellene még beszélnie? Ki kellene, hogy ajánlja Zsigmondnál?
Hátul, a lépcsőnél mintha Móric fia János alnádor forgolódott volna egy
pillanatra. Miklós már csaknem felpattant, hogy hozzá rohanjon, hátha
kieszközölhet néhány percet Garai nádornál. Ám ekkor Tallóczi Matkó
lépett oda, dühösen magyarázva valamit az alnádornak, ki gondterhelten
elsietett.
 Újlaki bosszús arccal fordult vissza a küzdőtér felé, ahol a két lovag
épp egymásba roppant, rettentő erővel.
A magyar lovag fölényes biztonsággal ütötte ki a bosnyákot, s az
mozdulatlanul terült el a homokban.
A tribün közönsége lelkesen tapsolt.
– Ki az a nő, annak a papnak az oldalán? – kérdezte Borbála.
– Tudom én minden kurva nevét? – morogta Miklós, aztán hirtelen
elsápadt.
Zsigmond észrevette őket, s lelkesen integetett, hogy járuljanak a
színe elé.
– Gyere! Szedd össze magad! Ne feledd, amit megbeszéltünk! Ha
előrehajolsz, lássa a kebleidet!
Borbála legtündöklőbb mosolyát arcára ragasztva lépkedett Miklós
oldalán, lekicsinylő pillantásokkal viszonozva a feléjük áradó
csodálkozó, bosszús tekinteteket.
A király magához hívatja őket!
– Újlaki! Kedves barátom! – Zsigmond nem kelt fel trónusából, csak
hatalmas gyémántokkal díszített gyűrűs kezét nyújtotta Miklós felé. Az
udvaroncok udvarias mosollyal sürgölődtek a trón mögött, hogy minden
a ceremóniának megfelelő módon történjék.
– Fenség! Bizonyára emlékszik a feleségemre…
– Hogyne, hogyne… – legyintett a király, s csak egy futó pillantásra
méltatta Borbálát, ki teleszívott tüdővel mélyen meghajolt, hadd lássa
Zsigmond azokat a telt melleket!
– Reméltük, kedves barátom, sorompóhoz állasz magad is –
folytatta a király, mintha Borbála ott sem lett volna. – Újlakon oly
pompás viadalon láttalak győzedelmeskedni!
– Nem… – hebegte Újlaki. – Ma nem állt szándékomban, fenség…
– Ez az ember alig tizenhét esztendősen nálánál évekkel idősb
lovagokat taszított porba – fordult a turbános férfi felé a király. –
Ráadásul még aznap éjjel a nászéjszakáján is helyt kellett állnia!
A török sötét mosollyal bámulta Borbálát. Apró malacszemeiben
mohó fény villant, ahogy tekintete az asszony formás idomain
kalandozott.
– Pompás! – sóhajtotta. – Pompás…
 Újlaki kelletlenül téblábolt, mert most minden szempár Borbálára
szegeződött a közelben, kivéve azét, akinek leginkább kellett volna
bámulnia.
– Még nem késő! – nevetett Zsigmond. – Menj, Újlaki, ölts gyorsan
vértet! A marsallom mindent elrendez majd.
– Nem hoztam el fegyvereimet, fenség – szabadkozott Miklós, de a
király türelmetlenül legyintett.
– Az a derék vitéz sem a saját színeiben állt sorompóhoz odalenn.
Talán neked is megfelelnek a győzhetetlen magyar nemzet színei,
nemde, Újlaki?
Miklós ünnepélyes arcot vágva mélyen meghajolt.
– Engedelmével fenség, asszonyomat önre bíznám, amíg…
– Vidd csak innen, úgyis csak untatnánk. Különben meg, komoly
dolgokról kell beszélnünk a vendégeimmel – intett Zsigmond, s már
vissza is fordult a törökhöz és a bizánci követhez.
Újlaki újra meghajolt, tán még mélyebben, mint az előbb, aztán
hátrálni kezdett, maga után rángatva asszonyát.
Borbálában tombolt a sértett büszkeség, amit még az sem csitított,
hogy Miklóst látványosan megalázták a jelenlétében.
Nem kell Zsigmondnak!
Talán túl öreg…
Megcsúnyult…
Vörös arccal huppant le a puha párnákra.
– A helyedben igyekeznék! – sziszegte Miklósnak. – Ne várasd a
királyt, öltözz! Szórakoztass minket kicsit, kedvesem!
Újlaki ajka megrándult. Sokba fog még kerülni Borbálának ez a
szemtelenség!
De egyelőre nem tehetett mást, mosolyogva körbepillantott, s a
gúnyos tekintetek kereszttüzében elvonult, hogy harcra jelentkezzen a
torna heroldjánál.

5.
Úgy rohamozott, mintha minden haragját, felgyülemlett feszültségét
lándzsája hegyébe sűrítette volna, hogy egyetlen gyilkos ökleléssel
döfje át ellenfelét.
 A vele szemben robogó cseh lovag a kelleténél magasabbra emelte
pajzsát, s amikor Újlaki lándzsája fémes csikorgással lecsúszott a pajzs
oldalán, dermesztő erővel csapódott a harcos hasának. A lándzsa
ripityára tört, de egy vaskos szilánk utat talált a cseh vértlemezei és a
láncing gyűrűi közt, s belefúródott a gyomrába.
Amikor hordágyon elvitték a küzdőtérről, még mindig üvöltött,
kiomlott beleit markolva.
A közönség nem tapsolt, a hölgyek elborzadva takarták el szemüket.
– A hétszentségit! – Miklós nem mert felnézni a tribünre, mert tudta,
hogy Zsigmond sem értékeli az ilyesfajta véres munkát. Csak az
emelvény árnyékából vetett egy lapos pillantást a magasba, miután
lekászálódott lováról.
Meglepetésére a király ügyet sem vetett a küzdőtéren történtekre,
mert a bizánci követtel pusmogott. A görög épp felháborodottan
magyarázott neki valamit.
– A hétszentségit!
Miklós idegesen toporgott.
Nemsokára újra sorompóhoz kell állnia. Talán ha a következő
összecsapásnál sikeres lesz, ha szépen, tisztán győz…
Talán…
Mindenképpen ki kell vívnia Zsigmond elismerését!
Mindenképpen!
Következő ellenfele kék-fehér kockás pajzsát magasba emelve
ünnepeltette magát, peckesen elvonult a tribün előtt. Hatalmas ember
volt, fejjel magasabb Miklósnál, s jóval szélesebb is.
– Herman von Freising, Bajorföld lovagja! – harsogta a herold.
Újlaki bosszúsan markolta lándzsáját. A német eddig két lovagot
taszított le a nyeregből, s csak rá kellett nézni, hogy bárki meglássa:
puszta erővel senki fia nem képes legyőzni.
Ahogy Miklós is elléptetett az emelvény előtt, egy pillanatra mintha
Borbála kárörvendő mosolyát látta volna kivillanni a tömegből.
– Még számolunk! – sziszegte a sisak belsejének. – Ezt
megkeserülöd, rihes szajha!
Végre szemtől szemben állt a bajorral. Igyekezett lándzsáját
szilárdan nekiszegezni, a pajzs illesztékét és a háttámlát használva.
Talán ha véletlenül felsiklana a lándzsahegye… Igen… Ez az egyetlen
esélye! Ha a sisakot találja, tán megelőzheti a bajor gyilkos öklelését.
Nem szabályos az ilyesmi, de balesetek majd' valamennyi tornán
előfordulnak. Ha a bajort kiüti, más már nemigen akadhat az útjába, s
ha végül ő nyeri a tornát, akkor Zsigmond kegyesen elbeszélget majd
vele. Igen. Ezt kell tennie…
A herold jelére mindketten vágtázva lendültek előre. Miklós
megemelte kopjáját, felkészülve, hogy az összecsapás előtti pillanatban
még hajszálnyit húz rajta felfelé.
Erre azonban nem maradt ideje. A bajor oly lendülettel söpörte el,
hogy el sem érhette ellenfelét.
Vasököl csapta meg a pajzson keresztül, és sikoltva zuhant ki
nyergéből. Mintha lángoló pöröly sújtott volna le mellkasára…
Néhány pillanattal később újra ki tudta nyitni a szemét, s a hatalmas
bajort látta maga fölött, amint diadalittasan magasba emeli hölgye
kendőjével ékesített kopjáját.
– Urak! Ne hagyják szégyenben királyukat!
Zsigmond dühösen tekintett szét az emelvényen tolongó nemesek
közt. Mindenki zavartan lesütötte a szemét.
– Senki hát?
Bajor Herman gúnyosan bólogatott lován – itt ugyan nem akad
vitéz, ki lándzsát merne törni véle.
Zsigmond kelletlenül pislogott. Ha nem akad senki, a szabályok
szerint neki kell páncélt öltenie, és megküzdenie az ország becsületéért.
– Fenség!
A Friss Palota felől az utolsó pillanatban fekete köpenyes lovas
közeledett. Az a lovag, aki az ország címere alatt tört lándzsát a torna
elején.
– Majd én!
A török odahajolt Zsigmondhoz, és a fülébe súgott valamit. A király
mosolyogva intett a lovagnak, mintegy engedélyezve, hogy ezúttal az ő
nevében küzdjön.
Mindezt Újlaki az emelvény oldalától nézte végig: semmi kedvet
nem érzett visszamenni Borbálához, hogy újabb gúnyos pillantásokat
gyűjtsön be a díszes kompániától. Most azonban, hogy a fekete
köpenyes harcos elléptetett őelőtte, Miklós elsápadt.
Ő az!
Tudta, ki az az ember.
 – Fenség, most kell kihasználni az alkalmat, talán soha nem lesz ily
szerencsés a csillagok együttállása – füstölgött eközben a bizánci követ
odafönn a tribünön, de Zsigmond minden idegszálával a küzdőtéren
készülődő összecsapásra figyelt.
– Murád erőit egyelőre lekötik a karamán lázongások, de már gyűjti
hadait az albánok ellen. Azt is hallani, a trónviszályok sem csitultak el
végleg – magyarázta rendületlenül Dionüsziosz Palaiologosz. – Ha
fenséged összeszedné azokat az erőit, melyek most a cseh eretnekek
ellen vannak lekötve…
Zsigmond bosszúsan legyintett.
– Ugyan! A husziták jelenleg több fejtörést okoznak nekem, mint a
törökök – vetette oda foghegyről. – Másrészt ne feledd, nemrégiben
békét kötöttem Muráddal, s én a békét felrúgni most, mikor északon az
eretnekek pusztítják országaimat, nem fogom. De csitt! Kérlek,
barátom, kísérjük figyelemmel a viadalt!
Dionüsziosz mester dúlva-fúlva dőlt hátra. Három napja,
valahányszor előhozakodott urának, Byzantion császárának kérésével,
Zsigmond azonnal másra terelte a szót. Mit tehetett mást, maga is
figyelni kezdte a lándzsatörést.
A heroldok jelt adtak.
Herman von Freising méltóságteljes galoppban indult meg ellenfele
irányába. Az Árpádok vörös-fehér sávjait viselő harcos egyelőre nem
moccant, még lándzsáját sem emelte fel.
A közönség felhördült ekkora könnyelműség láttán.
Herman erre elbizakodottan vágtára ösztökélte ménjét, s most már
oly sebesen robogott a fekete lovag felé, hogy a felvert por csaknem
mindent eltakart a palota ablakaiban csüngő szolgák szeme elől.
A tribün közönsége azonban tisztán látta, hogy a magyar harcos még
mindig nem mozdul, lándzsája hegye továbbra is a földet éri. Aztán
egyszeriben, mintha csak gondolt volna egy merészet, még pajzsát is
elhajította.
Megveszett ez?
Nap megszúrta a sisak alatt, meglágyult az agya a hőségben?
Herman nem zavartatta magát, felhúzott vállakkal megcélozta a
fekete lovag védtelen mellkasát.
Már csak néhány öl…
Aztán…
 Minden oly gyorsan történt, hogy sem a nagyurak, sem az
ablakokban csüngő szolgák nem láthatták pontosan, hogyan is esett.
Egyesek arra esküdtek utóbb, hogy az ismeretlen vitéz hirtelen
felrántotta lándzsája hegyét a földről, s ugyanazzal a lendülettel fürgén
oldalra hajolt. A bajor kopjája elzúgott felette, az övé azonban roppanva
csapódott von Freising pajzsának.
Szörnyű csörömpölés hallatszott a porfelhőből, s mire a por elült, a
közönség csak a fekete lovagot találta egyedül nyeregben. Először fel
sem fogták, hol lehet a bajor, aztán meglátták a földön, szétterülve.
Fülsiketítő üdvrivalgás tört ki. A tribün urai és hölgyei nem tudták
visszatartani lelkesedésüket, felugrálva éljenezték a király lovagját.
Sokan az arcukat is elfordították az előbb, csak hogy ne kelljen látniuk a
véres végkifejletet, a magyar csúfos kudarcát. Zsigmond is talpra ugrott,
és meglengette kucsmáját, amit még a legforróbb nyárban is a fején
hordott.
– Ez az! Bravó! Bravó, fekete lovag!
Odalenn azonban a magyar vitéz még nem érezte bevégezettnek a
küzdelmet. Elhajította lándzsáját, hogy ha szükséges, kardot ránthasson
Herman ellen.
Nem volt szükséges.
A bajor továbbra sem moccant. Vízzel kellett fellocsolni, miután
apródjai és szolgái sápítozva félrevonszolták a fűre.
A győztes csak most engedte meg a tömegnek, hogy ünnepelje:
könnyed tiszteletkör után megállt a királyi trónus előtt, s leemelte
sisakját.
Ő volt az, valóban.
Újlaki visszahúzódott a tribün árnyékába. Meg sem lepődött igazán,
mintha a lelke mélyén az első pillanattól kezdve tudta volna, kit rejt a
pompás vért.
– Hunyadi Vajk fia, Johannes, a király lovagja! – harsogta a herold,
mire oldalról két apród rohant be, hogy odaadja Jankónak a hollós-
gyűrűs címerpajzsot.
– Átkozott paraszt! – sziszegte Újlaki, és a szolgákat félrelökdösve
felcsörtetett Borbálához. Most senki sem figyelt rá, mindenki a viadal
győztesét akarta látni, őt akarták ünnepelni.
– Gyerünk innét! Azonnal indulunk! – Miklós megragadta Borbála
csuklóját, de asszonya rá se hederített. Hunyadi megjelenése szemmel
láthatóan kizökkentette nyugalmából, kipirosodva, eltágult szemekkel
bámulta a daliás harcost, kinek páncélján glóriás napsugarak táncoltak.
Mielőtt Újlaki kirángathatta volna a sorok közül, egy királyi apród
sietett oda hozzájuk.
– Őfensége elvárja Újlak báróját a koronatanácsba! – hajolt meg
mélyen a fiú.
Miklós meghökkent.
– Engem?
Gyanakodva a trónus felé pillantott: Zsigmond úgy integetett neki,
mintha csak azt mondta volna: Nem, nem, barátocskám! Ilyen könnyen
nem úszod meg! Megaláztatásodnak még távolról sincs vége!
– Mondd meg őfenségének, hogy természetesen ott leszek –
hebegte, és mosolyogva visszaintett Zsigmondnak.

6.
Csáki Borbála céltalanul bolyongott a palota udvarán. Nem győzött
betelni a tömérdek látnivalóval: a frissen felhúzott, vagy épp felújítás
alatt álló épületek pompájával, az ide-oda loholó szolgák, katonák,
nagyurak, nagyasszonyok öltözékének bámulásával.
A falak árnyékában reszketett a hidegtől, ahová viszont odatűzött a
nap, szinte szédelgett a nyári forróságtól – úgy járkált tátott szájjal, mint
valami utcagyerek.
Eközben tévedt be a palota egyik régebbi szárnyába, aminek
környékén mintha kisebb lett volna a forgalom. A kíváncsiságtól űzve
szánta rá magát, hogy benn maradjon, s ha már senki sem állta útját,
gondolta, megnézi magának a folyosókat, termeket, mindent, amit csak
lehet.
A katonák ügyet sem vetettek rá, a szolgák meg nyilván látták, hogy
úrasszonyféle, s nem merték megszólítani.
Borbála álmodozva ténfergett egy darabig, s már éppen azon volt,
hogy visszainduljon a társzekérhez a szolgáihoz, amikor egy folyosó
kanyarulatában váratlanul belebotlott valakibe. Az első
szempillantásban azt sem tudta, honnan ismeri.
Szilágyi Erzsébet ugyanis sokat változott bő másfél esztendő alatt.
Egyrészt jóval magabiztosabban mozgott, könnyed
természetességgel itt, a királyi palotában. Másrészt tagadhatatlanul
nőiesebb lett, teltebb, s Borbála sápadtan vette tudomásul, hogy minden
cicomától mentes, méltóságteljes öltözetében vonzóbb, mint valaha.
S akadt még valami, ami érettebbé, asszonyosabbá tette: Erzsébet
legalább a harmadik hónapban volt: mindkét kezét enyhén domborodó
hasán nyugtatta. Meglepetten mérte végig az árkos szemű Borbálát.
Újlaki asszonya csak hebegett, habogott.
A néhai gyászruhás penészvirág állt előtte kivirulva, áldott
állapotban. A nő, aki megszerezte magának Hunyadi Jánost… A nő, aki
ím, gyermeket vár Hunyadi Jánostól…
Gyűlölet árasztotta el a lelkét. Felszisszent, mert körmei tenyerébe
vájtak. Minden, ami életét tévútra sodorta, ennek az asszonynak volt
köszönhető…
Áldott állapotban van!
Gyermeket hord a szíve alatt!
Ő meg másfél éve képtelen teherbe esni. Legnagyobb szégyenére
Miklósnak ezalatt két fattya is született, az egyik egy kői
jobbágylánytól, a másik egy pesti cafkától.
És még ez is!
Gyereket vár!
A feszült csendben Erzsébet fejet hajtott, ahogy illik, aztán kimért
léptekkel sietett tovább, hátra sem nézett.
Borbála a falnak szédült, ahogy utánabámult. Maga sem tudta,
hogyan támolygott ki később a palotából a perzselő napsütésbe.

7.
A MÁRVÁNY-TENGEREN,
A. D. 1431 NYARA
Sötétben siklott a genovai nao, csillagfényes éjszakában. A csendet
csak a tenger zúgása, s nagy néha egy-egy közelben elsikló gályáról
odahallatszó kiáltások törték meg. Többnyire török kiáltások.
Eljött a pihenés ideje. Mose ben Jahmun szuszogva elhelyezkedett a
tat-kabinban berendezett fekhelyén, aztán elővette kopott iszákjából az
írást, és a gerendára akasztott imbolygó mécses alá kuporodott.
Vén szemeivel már nem tudta kisilabizálni a kopott, héber betűket,
de nem is volt erre szükség: az írás minden szava mélyen emlékezetébe
vésődött, még ifjúkorában. Fáradt sóhajjal kihajtogatta a tekercset, és
megkereste az erre az estére kijelölt passzust.
Már csaknem rebegni kezdte szövegét, amikor meghallotta háta
mögött a lány neszezését.
– Te még nem alszol? – förmedt rá. Nem szerette, ha bárki is
megzavarja a Törvény olvasása közben, különösen nem, ha valamely
szolgája tette ezt.
– Nem éhes-e, atyám? – kérdezte Eszter gyengéden. A szeme
ragyogott, mintha ez az utazás kimeríthetetlen örömmel töltötte volna el
a lelkét. – Készíthetek harapnivalót, mielőtt atyám nyugodni tér.
Az öreg végigmérte. Eszter alázatosan térdepelt elébe, a lámpás
pisla fénykörébe.
– Nem vagyok éhes.
– Akkor hozok hűsítőt! Benn rekedt itt a meleg!
– Nem kell hűsítő! Nem kell semmi! – Mose kinyúlt, és megragadta
Eszter porcelánfehérségű karját.
– Ej, te lány! Hát nem kértelek, hogy ne zavarjál ima közben?
Eszter tettetett bűnbánattal sütötte le a szemét.
– Én csak… Én csak olyan boldog vagyok, atyám! Nem akartam
jönni, de már örülök, hogy jöttem! Köszönöm! Ezerszer is köszönöm!
Elárasztotta Mose vén kezét csókjaival.
Az öregember zavartan húzta el a kezét. Szerette a lányt, hisz
bearanyozta a Jahmun-ház szertartásos, szigorú hétköznapjait, vidám
csivitelése meglágyította mindenki szívét. Eszes volt, gyorsan tanult, de
végtére is csak egyszerű szolgának számított. Nem helyes, hogy lépten-
nyomon atyjának szólítja, még ha ő nemzette is. Odahaza,
Konstantinápolyban megtiltotta neki, s nem való, hogy itt, a hajón is ily
nyíltan nevezi annak! Atyja volt valóban, de Eszter azért még fattyú
maradt, kit rabszolgával nemzett, s így rabszolgaként nőtt fel maga is.
Eszter megremegett.
Érezte az elutasítást az öregben, de elhallgattatta magában a belső
hangot, ami azt súgta, hagyja most békén. Hogyan is hagyhatta volna,
hiszen szíve megtelt túlcsorduló szeretettel, úgy érezte, az egész világot
magához tudná ölelni! Most akár azt is megkockáztatta, hogy az öreg
türelmetlenségében netán meglegyinti. Hirtelen haragú ember volt
Mose, s még vénségére is igen keményeket tudott ütni. De mit számít az
most!
 – Csak szólj, atyám, ha akarod, bekenem lábad olajjal. Csak szólj, és
megigazítom vánkosod! – Izgatottan felpattant, hogy teleszívja tüdejét a
kabin ajtaján beáramló tengeri levegővel. – Olyan bársonyos az éj!
– Eszter! – cibálta meg Mose a lány köntösét. – Eszter! Figyelj rám,
leányom! Megparancsoltam, hogy velem jöjj, de tudnod kell, hogy ez
az út veszedelmes! Még egyszer mondom, csak akkor szólíts atyádnak,
amikor feltétlenül szükséges.
A lány engedelmesen visszakuporodott az öreg lábához.
– Ha veszedelmes az út… miért kellett jönnöm?
– Eriggy aludni! – morogta Mose. – Mi jogon vonsz kérdőre
engem?
Eszter nem hagyta magát, megragadta megint az öreg ráncos kezét.
– Hogyan merném én kérdőre vonni atyámat? Jól érzem magam…
Eddig csak távolból, az ablakból láthattam az elsuhanó hajókat, de itt
lenni sokkal nagyobb gyönyörűség! Én csak… azt gondoltam… Mégis
van oka annak, hogy atyám magával hozott erre az útra… Mi az az ok?
Mose ben Jahmun óvatosan letette maga mellé a tekercset, aztán
elgondolkodva nézett lánya szemébe.
– Eriggy aludni most!
– Elad-e rabszolgának?
Az öreg meghökkent.
– Rabszolgának? – A ráncoktól barázdált arcon megbocsátó
kifejezés terült szét. – Ej… Ej, no! Hát mit képzelsz te rólam?
Rabszolgának? A saját leányomat?
Eszter hangja megremegett.
– Hisz senki vagyok a Jahmun-házban. Egy rabszolga fattya! Miért
ne adhatna el?
– Soha nem tennék ilyet. Nem kell aggódnod, Eszter, bajod nem
esik ezen az úton. De kell, hogy itt legyél. Ha itt vagy, nem véli senki,
hogy rosszra készülök. Úgy hiszik, nincs az az őrült, aki tulajdon lánya
életét kockára vetné…
Elhallgatott.
Már így is túl sokat mondott.
– Menj most, Eszter, hagyj imádkozni.
A lány arca felderült. Az utóbbi nap földöntúli boldogságát néhány
percre tudta csak beárnyékolni az aggodalom, a ki nem mondott gyanú.
Eszes volt, eszesebb, mint a többi rabszolga a Jahmun-házban, bizonyos
volt benne, hogy súlyos az ok, amiért atyja ráparancsolt: jönnie kell.
– Veled imádkozhatok, atyám?
Mose most már dühösen legyintett.
– Tudod jól, hogy tilos nekünk rabszolgát a Törvény szavára
tanítanunk. Te nem vagy közénk tartozó, Eszter. Szülőanyád nem
zsidó…
– De te atyám vagy! – cirógatta kérlelőn a lány az öreg kezét.
– A Törvény szerint akkor is csak rabszolga a neved! Menj! – Mose
magához húzta a lányt, és csókot lehelt a homlokára. – Ne aggódj!
Gazdagon térünk vissza Konstantinápolyba, s ha úgy lesz valóban,
alkalmas hozománnyal házasítlak ki. Jó lesz így?
Eszter elsápadt, de ezt az öregember a lámpa halvány fénykörében
nem láthatta.
Kilépett a kabinból az éjszakába. Fekhelyét közvetlenül a bejárat
előtt készítette el, mert félt egyedül a fedélzeten. A legénység sunyi
tekintetéből pontosan kiolvashatta, mit tennének vele, ha a kezük
ügyébe kaparinthatnák.
Összehúzta hát magát, és elhelyezkedett a kényelmetlen gyékényen.
A partvidék felett hűvös szellő suhant végig, s a genovai hajó eresztékei
panaszosan recsegtek, ahogy a hullámok hátukra vették, majd
völgyeikbe eresztették a naót.
Eszter felsóhajtott.
A csillagok csillámszőnyeget terítettek a nyugtalan tenger színére.
Valahol a parton ismeretlen nyelven énekelt egy öregember:
imádkozott, vagy ősi, elfeledett népek dalát idézte rekedten, ki tudja.
– Holnap… – suttogta maga elé a lány.
Holnap új élet kezdődik számára…
Hallotta, ahogy Mose odabenn mormolja az írás szavait.
„Ne emelj magadhoz asszonyul idegent vagy rabszolgát, hogy a te
ivadékidat a Törvénytől ne térítsék el soha.”
Mose ben Jahmun minden este fennhangon olvasta ezt a szentenciát,
talán bűnbánatként, mert egy ízben gyengének találtatott, s vétett a
Törvény ellen. Eszter anyja, Mramé maga is rabszolga gyermekeként
cseperedett káprázatos szépségű cseléddé a Jahmun-házban. Dereka
karcsú volt, keleties vágású, vad szemei pedig gyémántként ragyogtak.
Nem csoda, hogy a vén kalmár megkívánta, s amint Mramé elérte a
tizenkét éves kort, egy esős délutánon a magáévá tette őt
hálókamrájában. Mose soha nem feledte el azt a napot, Tis'á beáv
napját: nem csupán a gyönyör miatt, hanem azért is, mert azóta a nap
óta bűnösnek érezte magát, s e bűnt nem tudta lemosni magáról.
Törvénytelen nászúkból gyermek fogant. Asszonya, Hágár nem
neheztelt – a ház úrnője soha, egyetlen szóval sem említette, hogy tudja,
ki ejtette teherbe Mramét. De Mose tudta, hogy megszegte a Törvényt, s
ettől a förtelemtől világéletében irtózott. Istenfélő életet élt, megtartotta
valamennyi előírást, szorgalmasan olvasta a Tanításokat, ám az a
tizenkét éves dús keblű, villogó tekintetű kis szuka elvette az eszét.
Mramé továbbra is az ágyasa maradt, de azontúl innia kellett a
főzetet, amit magzatelhajtásra kotyvasztottak Konstantinápoly
sikátorainak bábái. Hiába, a kis jövevény élni akart, s kilenc hónappal
azután, hogy Mose először szeretkezett vele, Mramé leányt szült a
Jahmun-ház rabszolgáinak szállásán. A kicsit Mramé ősei nyelvén
Eduának, atyja pedig Eszternek nevezte el.
Eszter a vérkeveredés révén még szebb leánnyá cseperedett, mint
Mramé valaha volt: zsidó, török, görög, valamint, ha hinni lehetett
Mramé vén anyjának, Candachiának regéit, kun vér csörgedezett az
ereiben. Eszter maga is sokszor hallotta a történetet, hogyan ragadták el
távoli hazájából nagyanyját a török portyázók.
Mióta az eszét tudta, rabszolgaként élt. A maga módján szerette
atyját, és szerette a Jahmun-házat is szigorú szokásaikkal, vallási
törvényeikkel egyetemben.
A falat azonban, melyet a Törvény emelt közéjük, nem rombolhatta
le semmi és senki.
Eszter megvárta, amíg Mose abbahagyja az olvasást, elrebegi az esti
imákat, aztán nyögve elhelyezkedik a kabin padlójára fektetett
szőnyegeken. Nemsokára már csak szuszogását, s egyenletes horkolását
lehetett hallani odabentről.
Csaknem csend támadt: a szél zúgott a kötelek közt, s a hajó
eresztékei recsegtek továbbra is.
Eszter úgy tett, mintha maga is aludna, de szíve egyre hevesebben
dobogott. A csillagok állásából ítélve közeledett az éjfél.
Nemsokára…
Nemsokára…
 Tudta, hogy amire készül, azzal nem csak atyja héber törvényeit
sérti meg, de Bizánc törvényeit is.
Mégis, eltökélte magát.
Nincs visszaút!
Tizennégy éves testének minden porcikája szerelemtől reszketett,
dús keblének bimbói már a gondolatra is megduzzadtak, amint maga elé
képzelte őt!
Francesco!
Hol vagy már?
Hol késel, szerelmem?
Nem sokkal éjfél után, mikor a nao orrában a tengerészek egymással
kötekedő, bortól mámoros hangja is elhalt, valaki hangtalanul melléje
kúszott.
A lány orrát idegen szag csapta meg, ecetes bor és soknapos verejték
átható bűze.
– Francesco!
Reszketve nyújtotta ki kezét, hogy megérintse a férfi arcát.
A holdfényben vakítóan fehér fogsor villant, ahogy a szakállas ifjú
szája mosolyra húzódott a sötétben.
– Szerelmem! Szerelmem! Már azt hittem, nem jössz! – suttogta
Eszter, és lázasan a férfi nyaka köré fonta karját.
– Eszter!
A lány hajából édes, balzsamos illat áradt, megrészegítette a
tengerészt. A selyemruha alatt feszülő keblek keménységét tapintva
észvesztő bizsergést érzett ágyékában.
– Várj! Eszter! Veszélyes ez!
– Igen, tudom! – suttogta a lány. – De ha halk leszel, nem veszi
észre senki…
– Türelem, kicsim! – suttogta a férfi erős velencei akcentussal. –
Már nem kell sokat várnunk! Ígérem!
– Francesco, én nem bírok várni! Egy percet sem tudok várni
tovább! Boldog vagyok! Ez életem legszebb éjszakája!
A férfi gyengéd erőszakkal eltolta magától, és mélyen a szemébe
nézett a csillagok fényében.
– Holnap kiderül, hogy merre vitorlázunk tovább, Eszter! A
legények szerint egyenest a török partok felé. A zsidó mondotta-e, mit
akar veled?
 Eszter megdermedt egy pillanatra, mert úgy hallotta, mintha a
kabinban elhalt volna Mose horkolása. Aztán ismét megütötte fülét a jól
ismert hang.
– Azt hiszem, egyedül a bizánciak miatt kell itt lennem. Hogy ne
feltételezzék, mire készül…
Francesco megrázta fejét, a fülében megcsillantak a rézkarikák.
– Hazugság! Tudom, mit akar! Elad a rabszolgapiacon, Eszter! A
kapitány is ezt mondogatja!
– Ostobaság! – a lány mosolygott, de szíve egyre hevesebben
kalapált. Amit a férfi mondott, az legmélyebbre temetett félelmeit
élesztette újra.
– Bíznod kell bennem! Higgy nekem! Nem hagyom, hogy
bántódásod essék! A zsidó elad a töröknek! Néhány nap múlva, amikor
kikötünk Aenosz-ban, vagy akárhol a török partoknál, megszökünk!
Mindent előkészítettem! Vár minket egy velencei hajó, útra készen,
Maroneán át hazatérünk rajta! Amint megérkezünk a hazámba,
egybekelünk!
Eszter szemében könnycsepp csillant.
– Francesco!
Alig néhány napja ismerte csak ezt a szakállas, izmos ifjút, s máris
mindent hátrahagyott volna, csak hogy örökre vele maradhasson. A
velencei a nao kapitányával érkezett a Jahmun-házba néhány héttel
ezelőtt. Egészen véletlenül pillantotta meg a belső udvar kerengőjéről,
mikor az öreg Mose fogadta őket.
A fiú magas volt, jóképű, szemében merész, kihívó fény ragyogott.
Ó, az ég minden csillagára, mennyire más volt, mint a csigás hajú,
olajos bőrű görögök Konstantinápolyban, vagy a görnyedt hátú, nagy
orrú zsidó kereskedőifjak, akik Mose ismerőseiként érkeztek a házba, s
akiket oly izgatottan lesett meg mindig…
Francesco!
A férfi bőre barna volt, szeme kék, mint a tenger déli napsütésben.
És milyen forrón ölelt!
Francesco!
Francesco!
– Jössz-e velem, Eszter? Jössz-e velem Velencébe?
A lány megremegett.
 Bár tudta, hogy Mose képtelen eladni rabszolgának, ugyanakkor
azzal is tisztában volt, hogy a Jahmun-házban mindig is rabszolga
marad, még ha megbecsült rabszolga is. Fattyú! Nem egyéb…
Legjobb esetben arra számíthatott, hogy az öreg kiházasítja valami
környékbeli görögnek vagy genovainak. Valami kereskedőnek, hájas,
öregedő üzletembernek.
Nem!
Soha!
Anyja, Mramé mindig arra tanította, hogy várja ki az idejét, várja ki
a pillanatot, amikor szembeszegülhet sorsával. Szökj meg! Menj el
innen! Térj haza, ahonnan anyám érkezett, térj vissza a családhoz,
ahonnan elragadták őt, és élj békében a mieink között! Ne maradj itt!
Amint teheted, szökj meg innét! Vidd ezt is! Napkorong… Anyámé volt,
a ruhája szőtteséből való…
Mramé egész életében engesztelhetetlen gyűlöletet táplált a zsidó
ház iránt, a török rabszolga-kereskedő iránt, aki eladta a
konstantinápolyi piacon, a görögök iránt, akik keresztény létükre
eltűrték, hogy a muzulmánok szabadon adjanak-vegyenek keresztény
rabszolgákat.
Ugyanakkor mégiscsak ő volt Mose ben Jahmun fattyának anyja, és
titkon sokáig abban reménykedett, hogy az öreg kalmár legalább Esztert
elismeri törvényes gyermeknek.
Arra ugyan várhatott!
Szökj meg! Menj el innen! Térj haza, ahonnan anyám érkezett, térj
vissza a családhoz, ahonnan elragadták őt, és élj békében a mieink
között! Ne marad] itt! Amint teheted, szökj meg innét! Vidd a
napkorongot!
Most eljött az idő, a sors kegyesen felkínálta a lehetőséget.
Francesco révén a tiszta, őszinte szerelem is ráköszöntött. A jövő
izgalmas kalandnak tűnt e pillanatban.
Igen…
Ezt kell tennie!
Megszökik Francescóval, amint teheti, együtt hajóznak Velencébe,
ahol a férfi feleségül veszi.
Eszter már mindent eltervezett.
Velencében megkeresztelkedik majd, megkeresi rokonait, akik
valahol a Balkánon élnek, Havasalföldön, avagy, ahogy újabban hírlett,
Erdélyben. Gyermekeket szül Francescónak, és egész addigi élete, a
tény, hogy egy zsidó kalmár rabszolgája volt, nem lesz egyéb, mint
rémálom.
Ezen a balzsamos éjszakán tehát, a Márvány-tenger felett szikrázó
csillagok fényében minden ígéretesnek tűnt. Arra vágyott, hogy
Francesco asszonyává tegye. Akár itt…
Akár most, azonnal…
Reszkető kézzel simította végig a férfi izmos felsőtestét, de a
velencei feszengve eltolta magától.
– Mi baj? – kérdezte sértetten a lány.
– Várnunk kell még! Nem hibázhatunk. Ha a zsidó felébred…
– Nem ébred fel… Szeress engem, Francesco, itt, és most!
– Nem lehet! Már csak néhány nap! Néhány nap, és az asszonyom
leszel, Eszter! Őrülten kívánlak, de most nem lehet!
A lány elkedvetlenedve ejtette ölébe kezét. Semmiféle szerelmi
tapasztalata nem volt, legfeljebb csak a Jahmun-ház cselédei által
vihogva előadott történetekből hámozhatta ki a tudnivalókat, de azokból
éppen azt szűrte le, hogy a férfiakat nem rábeszélni kell a szerelemre,
hanem lebeszélni őket róla, mert folyton csak azt akarják.
Francesco viselkedése érthetetlennek tűnt. Jókedve, mindent
átragyogó boldogsága szempillantás alatt szertefoszlott.
Önkéntelenül is végigsimította feszülő kebleit. Lehet, hogy nem
elég vonzó? Hogy nem elég jó egy ilyen gyönyörű férfi számára? A
Jahmun-ház férfiszolgái, s egynémely zsidó vendég egyértelmű
utalásaiból eddig úgy vélte, hogy bármit megadnának egyetlen vele
töltött éjszakáért.
Francesco azonban nem akarta őt. Aztán, ahogy tétova ujjai a férfi
öléhez kalandoztak, megérezte, hogy szó sincs ilyesmiről. Francesco
valóban majd' megőrült érte, az üresen csengő szavakon túl ágaskodó
férfiassága is egyértelműen erről tanúskodott.
– Jól van! – sóhajtotta kissé megnyugodva Eszter. – Ha azt mondod,
várjak, hát várok. Még néhány napot igazán kibírok…
– Néhány napot csak – suttogta Francesco, és magához húzta. – Azt
akarom, hogy tudd, nem csak egy éjszakára kellesz nekem! Az
örökkévalóságra akarlak! Te vagy a mindenem!
Eszter halványan elmosolyodott.
 Micsoda bolond is volt! A férfi igazán szereti, s még ő a
türelmetlen! Rátalált az igazi szerelem, s még ő gyanakszik!
Ostoba! Ostoba lány!
– Most mennem kell! – suttogta Francesco. – A kapitány már gyanút
fogott, szemmel tart. Holnap éjjel megint jövök!
– Egész nap csak rád gondolok, szerelmem!
– Már csak néhány nap! Megszökünk! Ne feledd, állj készen!
Eszter forró csókkal pecsételte meg elcsukló hangon tett fogadalmát,
aztán sajgó szívvel figyelte, hogyan oson el az alsó fedélzet irányába a
velencei.
Az álom még sokáig nem talált rá azután.
Hallgatta a tenger morajlását, a hajó eresztékeinek recsegését-
ropogását, a szél süvítését, és Mose hortyogását a kabinban.
A jövőről szőtt éber álmok végül magukkal ragadták a képzelgések
ringató, égi tengerébe. Ujjai a szoros zsidó ruha nyakrészéhez tévedtek,
ahol a rabszolga nagyanyjától, Candachiától örökölt megkopott, réges-
régi szövetdarabot hordta. Már alig látszott rajta, de ő tudta, hogy
valaha a napkorong arany sugarai lángoltak azon a hímzésen.
Nemsokára talán az ő napja is felragyoghat végre!

8.
BUDA, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1430 NYARA
Hunyadi elégedetten figyelte az ablakból, ahogy a szolgák bontani
kezdik a tribünt. A vigasságok, a viadal ideje véget ért, a nagyurak
elvonultak, hogy meghányják-vessék az ország ügyeit.
A mai napra ő már megtette a magáét: győztesként hagyta el a
küzdőteret. Zsigmond boldog lehetett. Bajnoka vitte el a trófeát, ami
mostanság ritka csodának számított.
Jankó elégedett volt sorsának új irányával. Elérte, amit akart.
Mióta Erzsébettel hazaköltöztek Hunyadra, tudta, hogy
emelkedésének éppen az első lépcsői bizonyulnak majd a
legnehezebbnek. A csöndes horogszegi esküvő után néhány héttel már
indult is, hogy nagyúri szolgálatba álljon. Tallóczi Matkó
nándorfehérvári kapitány és Csáki Ferenc, atyai jó barátja
közbenjárására hónapokat szolgálhatott Monoszlai Csupor Demeter úr
zsoldjában, ki erősen szeretett volna Zágráb püspöke lenni, s ennek
érdekében nem riadt el a legvakmerőbb lépésektől sem. Csakhogy a
horvát püspöki udvar messze esett Hunyadtól, s Jankó hamar ráébredt,
annál többre vágyik, mint hogy a püspök úrnak hajtsa be a szlavón
parasztok elmaradt tizedét, sanyargassa őket lépten-nyomon, katonákat
toborozzon a silányul fizető egyházi bandériumba.
Többre vágyott ő ennél.
Sokkalta többre…
Így aztán újra nyakába vette a világot, s Tallóczi rosszallásával se
törődve otthagyta Zágrábot. Rövid hazai pihenő után nekivágott a
Budára vezető útnak.
Tudta, mit akar.
A király katonája akart lenni, mert csak így folytathatta méltóképp
atyja, Vajk küzdelmes életét. Szerencséjére a püspök úr unokaöccse,
Csupor Akos palotás hadnagy a szárnyai alá vette, és soron kívül
beajánlotta őfenségének.
Zsigmond kegyesen fogadta, ámbár kissé tán óvatosan: jól
emlékezett meg az újlaki napokra, amikor az ifjú Hunyadi botor
viselkedésével hívta fel magára figyelmét. Panaszra mindenesetre nem
lehetett oka, mert Jankó a feladatait kiválóan ellátta, s néhány hét alatt
kiemelkedett az udvar lovagjai és vitézei közül leleményességével, s
már-már gátlástalan vakmerőségével.
Zsigmond igazán elégedett lehetett vele.
Ahogy elégedett volt Jankó is. A király ugyan nem szólt hozzá egy
mondatnál többet, mégis úgy érezte, valami ismeretlen jótevő egyengeti
az útját az udvarban. Alig két héttel szolgálatba állása után máris
megemelték a zsoldját, és kerestek egy kicsi, de tisztes polgárházat a
Szekérgyártó utcában, amit saját pénzen kivehetett. Immár nem volt
akadálya annak sem, hogy embereket menesszen haza Erzsébetért.
Aztán abban is titokzatos jóakarójának keze nyomát látta, hogy
hirtelenjében elébe ugrott a királyi vitézek rangsorában majd'
mindenkinek. Igaz, rászolgált, de a rangsort évek hosszú sora alakította,
s nemigen akadt rá korábban példa, hogy bárkit kiragadtak volna onnan
hajánál fogva, hogy a többiek elé tegyék. Jankó eleinte biztos volt
benne, hogy maga a király egyengeti útját, de aztán röstelkedve ismerte
be magának is, hogy Zsigmondnak sem ideje, sem szándéka nem volt
rá, hogy őt a háttérből segélje. Másvalaki lehetett a dologban. Hunyadi
nem akart találgatni, de ahogy múltak a napok, úgy tapasztalta meg,
hogy titokzatos jótevője mind fontosabb és fontosabb megbízásokat
keres számára, olyanokat, melyek segítségével a korábbinál is
gyorsabban emelkedhetett a ranglétrán.
Bárki másról lett volna szó, a többiek, a vitézek, palotahadnagyok,
szerencsepróbáló lovagok, magyarok, németek, taljánok bizonnyal
megorrolnak rá. Ám Hunyadira senki sem tudott, s nem is akart
haragudni. Tisztelték páratlan ereje miatt, becsülték őszinte
egyenességéért, és szerették csöndes, baráti természetéért. Pedig
mulatni már nem járt mindennap a komákkal, igaz, mikor eljárt, akkor
alaposan megmutatta, hogyan is mulat a magyar.
Más érdekelte már. A léhaságokat unta. Mielőtt Erzsébetet is
felköltöztette volna a Szekérgyártó utcai házacskába, néha még az
udvari kancellária közelébe is elmerészkedett, hátha rávehet valakit,
hogy folytassa tanítását a betűvetés tudományára, amit Zrednai
megkezdett ugyan, de az események gyors folyása miatt hamar félbe is
hagyott Újlakon.
De a kancellária papjai rá sem hederítettek, Jankó pedig röstellt
volna segítséget kérni. Arra gondolt mindössze, amint lehet, meglepi
Erzsébetet azzal, hogy megtanul olvasni, írni. Asszonya birtokában volt
e jeles tudományoknak, s Jankó legbelül úgy érezte, jobb emberré,
méltóbbá válik, ha maga is kiművelődik valamelyest.
De mikor Erzsébet megérkezett, a szép tervek füstbe mentek.
Szabad idejének minden pillanatát vele töltötte, bezárkózva szűk
szobájukba, ki sem kelve a nehéz német ágyból. A budai házacska nem
bizonyult ugyan oly fényes hajléknak, mint Hunyad, az ifjú asszony
sötétnek és nyirkosnak találta, mégis boldog, csöndes napokat töltöttek
ott együtt.
Hunyadi megtalálni vélte élete célját. Legalábbis egy ideig így
érezte. Mert azután hamar kezdte unni az udvari vitézek egyhangú
életét.
Annál többre vágyott, mint távoli országok követeit kísérgetni ide-
oda, Budából Visegrádra, Fehérvárról Esztergomba, toborzótiszteket
elszámoltatni, s nagy ritkán díszvértezetben pompázni az udvar előtt, ha
alkalom nyílott rá.
A legutóbbi megbízása is, mit szintén titokzatos jótevőjének
köszönhetett, legfeljebb csak unaloműzőnek volt való. Saudzsit, a török
trónkövetelőt kellett nagy titokban Vég-Szendrőtől Budáig kísérnie. Az
út már-már kalandosnak volt mondható, Jankó minden percét élvezte, s
megérkezve szinte sajnálta, hogy ily hamar véget ért. Mikor meghozta a
törököt, néhány napig megint lázasan törte a fejét, ki lehet, aki az
udvarnál rendre őt ajánlja a magasabb hivataloknak, rendre az ő nevét
teszi bizonyos listák élére. De bárhogy okoskodott, senkit nem lelt, ki
ily jó szívvel viseltethetett iránta. Monoszlai Csupor Ákos hadnagy
uram biztosan kevés lehetett ehhez, mást meg nem ismert, ki ily
befolyással bírt volna.
Saudzsi elhozatalát még Zsigmond is megköszönte, s az
udvarhölgyek napokig a kalandos útról beszéltek bennfentes mosolyok
és sóhajok kíséretében, azt kívánva, bárcsak őket is kísérgetné egy
darabig a fekete, varkocsos hajú, nagy bajuszú hunyadi vitéz.
A testőrség egyik fiatal tisztje mondta Jankónak, hogy élete
legboldogabb napja lenne, ha ilyen küldetést kapna a királytól.
Jankó másképp gondolta.
Ő ennél többre vágyott.
Sokkal többre.
Éjszakánként, mikor a budai házak közt a dunai szél susogott szép
meséket távoli vidékek halhatatlan hőseiről, Jankó álmatlanul hevert az
ágyán, karjában a békésen szuszogó Erzsébettel, s csak bámulta a holdat
a kitárt ablakon át. Olyan tettekről ábrándozott, melyek halála után is
emlékezetesek maradnak, melyekről távoli népek mondanak majd szép
meséket.
És várakról álmodozott, magas tornyokról, sok vértes lovasról, ezer,
s ezer gyalogosról, kik mind az ő parancsát lesik. És zsíros szántókról
álmodozott, végtelen erdőkről, tiszta vizű patakokról, melyek a földjein
csörgedeznek, és malmokról a patakokon, melyek búzáját őrlik. És
békés, engedelmes jobbágyokról álmodozott, kik mind az ő földjén
fáradoznak, s kik nem rettegik uruk nevét, de tisztelve emlegetik
esténként a tűznél, hőstetteit idézve nemzedékről nemzedékre.
A dicsőségről, vitézi tettekről szőtt ábrándok így együtt ébresztettek
lelkében olyasmit, amit soha nem érzett korábban: a vágyakozást még
több és még több birtok iránt. A vágyakozást a vagyon után.
Az udvarban majd' a legszegényebb aulikusnak számított, a legtöbb
lovászfiúnak és ajtónállónak is ötszörte több földje volt, mint neki. Az
újabb és újabb birtokadományok pedig úgy hullottak az ölekbe, mint
tavaszi réten a leányok szórta színes szirmok. Csak éppen nem az ő
ölébe. A legcsekélyebb szolgálatért is falvakat ajándékozott a király, ha
jó kedvében találták. Csak épp nem neki.
Saudzsi kíséretéért Jankó talpalatnyi birtokot sem kapott.
Zsoldjából egyelőre arra tellett, hogy húsz páncélos lovasát, s
jómagát a legfényesebb vértezettel, a legszebb, legjobb fegyverekkel s
lovakkal lássa el,
Erzsébetnek szerény, de legalább a királyi fővároshoz méltó
öltözéket és életet biztosítson, s Hunyadra is küldhessen haza
édesanyjának annyit, amennyi a birtok igazgatásához szükségeltetett.
De ő ennél többre vágyott.
Sokkal többre…

9.
Az apródok már lecsatolták páncélját, s felöltöztették elegáns udvari
ruhájába, amikor kopogtak a kamara ajtaján.
Jankó először azt hitte, Erzsébet türelmetlenkedik, noha ez
egyáltalán nem volt szokása. Amikor azonban a vén Matkó ajtót nyitott,
meglepetésére egy csuklyás pap állt a küszöbön.
Látta már néhányszor az udvarban ezt a különös fickót, legtöbbször
a királyi kancellária környékén. Általában magányosan álldogált,
figyelte a scriptor atyákat, s egyszer mintha utasításokat mormogott
volna az ajtónállónak.
Nem lehet akárki…
Hunyadi érdeklődve, csípőre tett kézzel állt a jövevény előtt, aki
alaposan végigmérte őt csuklyája árnyékából.
Egy izmos, arányos testalkatú férfit láthatott maga előtt, közel a
harminchoz. Barna képén dús, fekete bajusz csillogott, szénfekete
szeme ragyogott még az iménti győzelem mámorától. Zsinóros,
meggypiros magyar dolmányt viselt, mely csak úgy domborodott széles
mellkasán. Aranyozott övén görbe, törökös szablya csüngött
ezüsthüvelyben, melyet valami perzsa vagy arab írás díszített. Zöld
posztónadrágja szára sárga, rámás csizmában tűnt el, s azon akkora
ezüstsarkantyú csilingelt, ha lépett, amekkorát a pap még sosem látott.
– Ki vele, mit akarsz? – kérdezte türelmetlenül Jankó, amikor
megunta, hogy a jövevény őt bámulja.
 Amaz összerezzent, és sietve így szólt:
– A király parancsát hoztam. Őfensége úgy akarja, mellette ülj a
koronatanácsban.
Jankó összevonta szemöldökét. A jövevény hangja ismerősnek tűnt.
De honnan is?
– A király mellett üljek? Én?
– A véleményedre kíváncsi, Hunyadi János.
Jankó megütközött a közvetlen hangnemen. Mintha régről ismerték
volna egymást…
– Az én véleményemre… No hát. Csak mert legyőztem bajor
Hermányt?
– Mert tudja, hogy nemcsak jó harcos vagy, de megfontolt is. És
mert tudja, jól ismered a déli határszakaszt, a törököt, Rácországot,
Bolgárföldet…
Jankó arcán bosszús kifejezés suhant át. Bárcsak tudná, ki ez a
papféle… Bárcsak eszébe jutna, honnan ismerős ez a fátyolos hang.
– Ismerem a törököt, ez igaz. De honnét tudja ezt a király énrólam?
– Tőlem.
A jövevény hátravetette kámzsáját. Hunyadi felhördült
meglepetésében.
– Te?
Zrednai komor tekintettel nézett vissza rá, mintha a felismerés
inkább kényelmetlenséget jelentene számára, mint örömöt.
– Régen találkoztunk, Hunyadi János. Legutóbb köszönés nélkül
siettél el…
A néhai deák mintha sokat öregedett volna másfél év alatt. Tán a
vállát nyomó gondok szaporodtával enyhén meghajlott a háta, akár a
seriptóriumban görnyedőké. Vörös, gyulladt szemét távolságtartón
függesztette Jankóra.
– Zrednai! – kiáltotta örömmel Hunyadi, de ölelésre tárt karja
egyszeriben lehanyatlott, s a lelkében régóta hamvában porladó
bűntudat most hirtelen eleven lánggal lobogott fel.
A férfi, akitől elvette Erzsébetet…
– A nevem már nem Zrednai – mondta hűvösen a pap. – Vitéz
Jánosnak hívnak.
Hunyadi szeme elkerekedett meglepetésében, mire először, mióta
benyitott, a jövevény arcán halvány mosoly suhant át.
 – Ugye megmondtam, Jankó, hogy egy napon vitéz lesz belőlem?
Hunyadi fájdalmasan bólintott, nem volt kedve nevetni. Keze
bizonytalanul a pap felé lendült, aztán megint lehanyatlott. Sejtelme
sem volt, mit mondhatna.
– Szóval… szóval te ajánlottál a királynak… Te egyengetted az
utamat… Nem tudtam, hogy az udvarnál vagy… De ha már itt vagy…
Miért segítesz te nekem, Zrednai? Hiszen…
– Hiszen? – kérdezte élesen a pap, s megvillantak mélyen ülő
szemei. Durva arcán kemény vonások jelentek meg, s Jankó most látta
csak, hogy ifjú évei ellenére már hullani kezdett a haja.
– Hiszen… elragadtam tőled azt, akit szerettél – fejezte be halkan
Jankó.
– Igen, elragadtad. Elárultál. Cserbenhagytál. Emlékszel-e? Embert
öltem miattad. Embert öltem egy szavadra. Engem lefogtak Újlaki
pribékjei, te pedig futottál, elvitted orvul Erzsébetemet.
Jankó lehajtotta a fejét.
– Nincs nap, hogy ne gondoltunk volna rád, Zrednai… Vitéz… Ha
sejtenéd, hányszor próbáltuk megtudni, mi lett a sorsod. Újlakról nem
érkezett hír felőled…
– A király foglyaként hurcoltak el. Emlékszel-e? Megöltem
Gerhardot, s Újlaki fel akart koncoltatni ott, nyomban. De Zsigmond
nem engedte, nem adott Újlaki kénye-kedvére… Az úton aztán
kifaggatott, sokat kérdezett felőled. Megtudta, hogy egészen jól
beszélek és írok latinul, görögül és horvátul.
Kegyelmet adott, ide, a kancelláriába vétetett Albeni János püspök,
supremus cancellarius kezei alá. Az ő költségén töltöttem fél esztendőt
Bolognában, az universitason. Megbecsülnek engem itt, Jankó. A
királyt szolgálom.
Hunyadi bólintott.
– Akkor hát révbe értél…
– Révbe? Nem így képzeltem a jövőt, Jankó. Egyedül vagyok…
végképp pap lettem… Nincsen barátom, nincsen senkim a világon.
Anyám temetésére se mehettem vissza Zrednára, a hivatal itt tartott.
Jankó arca erre megkeményült.
– Ami történt, megtörtént. Ne sírj itt nekem! Ha részem volt benne,
hogy így alakult a sorsod, hát sajnálom. Nem így akartam.
 – Tudom. Nem is panaszként mondtam. Eleinte, igaz, gyűlöltelek.
Aztán újra és újra végiggondoltam mindent, de egyvalamit csak nem
értettem. Hogyan lehetséges, hogy Erzsébet megszeretett téged? Hisz
megölted a bátyját… Aztán rájöttem, hogy… Eh… Sokat fecsegek,
igaz? Heteken, hónapokon át alig szólnak hozzám, s én alig szólok
valakihez. A király beszél velem tán legtöbbet… S most, hogy látlak…
Mintha a régi idők, amikor még barátok voltunk… De hagyjuk ezt.
Nem ezért jöttem.
Jankó közelebb lépett, és megragadta a pap vállát.
– Miért ajánlottál a királynak, Vitéz? Miért segítesz nekem?
– Mert szükségünk van rád, Jankó. Lásd, én pap lettem. A könyvet
választottam a kard helyett, mert karddal én sokat nem segíthetek a haza
ügyének. Nehéz idők ezek, magyar nem fordulhat magyar ellen…
Jankó gyanakodva végigmérte Vitézt. A hajdani deák külseje sokat
változott tán, de legtöbbet mégis belül nemesedett.
– Gyűlölsz engem? – kérdezte aztán.
– Szeretnélek gyűlölni, igen… – felelte habozás nélkül a másik. –
Szeretnélek csak téged hibáztatni mindenért. Könnyű lenne. De én az
igazságot keresem. Csak azt fogadom el. A hazugságokkal egyedül
magam áltatnám. Tudom, hogy Erzsébet akkor sem lehetett volna az
enyém, ha te sohasem bukkansz fel Újlakon. Tudom. Az Úr úgy akarta,
ne házasodjak meg. Elfogadtam. Az Úr úgy akarta, ne legyek katona.
Elfogadtam. Az egyetlen, amit az Úr nekem hagyott, hogy igyekezzek
méltónak találtatni a rám mért sorsra. Hogyan leszek méltó? Az már
rajtam múlik. Hiszem, hogy célja van velem az Úrnak. Ahogy tudom,
hogy célja van veled is, Jankó. Reméltem, nem kallódsz el, bár…
Erzsébet sosem hagyná azt. Angyal ő. Becsüld meg…
Hunyadi némán figyelte Vitézt.
Nem kellett szólnia.
Tudta már, hogy akik nem csak önmagukért élnek, azok könnyedén
megismerik egymást.
– Remélem – mondta hosszú csend után –, remélem, megint
barátomnak tudhatlak majd.
Vitéz János komor tekintettel magához ölelte.
– Nem rajtam múlik, Jankó. De most igyekezzünk! A
koronatanácsot nem várakoztathatjuk!
 Második fejezet
A KIRÁLY LOVAGJA

1.
BUDA, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1430 NYARA
A Friss Palota legimpozánsabb helyisége volt a nyolcoszlopos
audienciaterem. A kőfaragványokkal, burgundi és párizsi drapériákkal
ékes csarnok falait a magas boltozatokon magyar királyokat ábrázoló
festmények díszítették.
Amikor Vitéz Jánossal belépett az alabárdos őrök közt, Jankó
eltátotta a száját a csodálkozástól. Álmában sem hitte volna, hogy ily
szépség létezhet a világon. Ide még sohasem engedték be. Megállt az
ajtóban, és hátraszegett fejjel bámulta a rég halott királyok képeit, az
oszlopfőket díszítő kőcímereket, a drága perzsa és anatóliai szőtteseket,
a hatalmas kandallók faragványait, a falakra aggatott, még az Árpádok
idejéből megmaradt pallosokat, zászlós lándzsákat, roppant harci
szekercéket, ezüst csatacsillagokat, valamint a magasból alácsüngő
kifakult hadilobogókat, melyeket az elmúlt századok alatt ragadtak ki az
ellenség kezéből a diadalmas magyar hadak Bizánctól Halicsig,
Velencétől Morvaföldig.
De leginkább az illatok és a fények lepték meg Jankót.
Emlékezetében elevenen élt még, milyen volt, mikor gyermekként
anyja a király színe elé vitte. Az is itt volt, valahol a palotában, már meg
nem mondaná, melyik épületben. De az a régi terem sokkal sötétebb
volt ennél – mintha ezer és ezer gyertya arany fénye festette volna meg
a gót oszlopok íveit. És az illatok! Faggyú és talán mirha édeskés,
viaszkos keverékére emlékezett…
De itt…
A Friss Palotában szinte násztáncot járt a fény. Az olasz
építőmesterek jókora íves ablakok sorát vágták a falakba mindkét
oldalt. Az arany napsugarak özöne mézszín ragyogást vont a tömérdek
aranyra, ezüstre, a fényes márványlapok színére. A termet virágillat
töltötte be, száz és száz szál orgona, s rózsa bódító illata.
– A király mellett ülsz majd! – suttogta Vitéz a bámészkodó Jankó
fülébe. – Ha kérdez, felelj őszintén, ne kertelj, mert az igazat akarja
hallani. Ha nem kérdez, meg se szólalj! Érted?
Hunyadi nyugalmat színlelve bólintott. A szíve a torkában dobogott,
de tudta, hogy úgy kell viselkednie, ahogy elvárják tőle.
Öles léptekkel megindult hát befelé.
A trónusemelvény előtt a szolgák kecskelábú asztalt terítettek épp
vásznakkal – a király ezzel is igyekezett hangsúlyozni, hogy egyenlő
félként, baráti beszélgetésen kíván tárgyalni nemes vendégeivel. Bizánc
követe legalább formaságokban tapasztalja meg a magyarok, németek,
csehek királyának őszinte megbecsülését, ha tettekben nem is fogja!
Az asztalnál már többen ültek, de Zsigmond még nem érkezett meg.
Vitéz egy öblös székre mutatott, s Jankó habozás nélkül leült oda.
Szemben Dionüsziosz Palaiologosz terpeszkedett, a császár követe.
Dús, olajjal bekent fekete szakállába ősz szálak vegyültek – a puha
ujjain csillogó gyűrűk árából egy kisebb ármádiát fogadhattak volna.
Jankót az asztal túlsó végéből megcsapta a görög palástjából a
virágillaton is áthatoló nehéz, fojtó szag, ami leginkább a templomi
füstölőkre emlékeztette.
Palaiologosz elmélyülten magyarázott valamit Garai nádornak, aki a
görög mondatok egy részét értette csak, de a többire is bátran
rábólogatott. Emitt Csáki László vajda tartotta szóval a zászlósurakat,
akik közül egy őszinte örömmel az arcán vált ki a sutyorgó társaságból,
és sietett oda Hunyadihoz.
– Jankó! Az istenedet, te fiú! Hogy kerülsz te ide?
Vitéz kérdőn Hunyadira pillantott, mire Jankó felpattant a székből.
– Nem kell aggódnod. Ez Csáki Ferenc, a székelyek ispánja, jó
barátom, az atyjánál szolgáltam évekkel ezelőtt.
A csanádi ispán forrón megölelte, akkorákat lapogatva a hátán,
amibe átlagos férfiember összeroskadt volna.
– Ej, de jó, hogy látlak! No, ki vele! Mit keresel te itt, a királyi
udvarban, fiú?
Jankó elvörösödött, mert minden szempár feléjük fordult, még a
bizánci is abbahagyta beszélgetését a nádorral, és őt kezdte fürkészni.
– Én… én csak…
 – A hétszentségedet! Hanem ott, a viadalon! Ilyet még istenemre,
nem láttam! Azt hittem, széjjelhasogat téged a Herman! Hol a fészkes
fenébe tanultál te meg így bánni a lovagi lándzsával?
– Újlakon, hol másutt?
Az ajtóban csípőre tett kézzel Miklós állt, széles ezüstlánccal és
kereszttel a nyakában, sárga mentében és veres csizmában. Csáki
Ferenc bosszúsan megpödörte a bajuszát: Borbála lakodalma óta
családja és az Újlakiak nem voltak épp a legjobb barátságban.
– Minden, ami jót tanultam, azt Ferenc bátyáméknál tanultam –
mondta Jankó jó hangosan, csillogó szemmel. – Ungor bátyámnak és
magának köszönhetek én mindent, amit tudok, no meg Ozorai Pipónak.
Míg élek, hálás leszek érte.
Csáki tekintete megpárásodott egy pillanatra. Közelebb hajolt
Jankóhoz, és a fülébe súgta:
– No, csak vigyázz ezzel a csúszómászóval! Fiatal még, de máris
mar! És a mérge halálos!
Hunyadi elmosolyodott.
– No hát, majd vigyázunk, bátyám.
Az ajtónállók a padlóhoz csattintották alabárdjuk nyelét: sietős
léptekkel, márványt súroló palástban közeledett Zsigmond és néhány
titkára.
A teremben mindenki, aki ült, talpra szökkent, s fejet hajtott.
A király nyomában a rác despota küldötte érkezett vörös arccal,
dúlva-fúlva.
– Urak! – Zsigmond korát meghazudtoló fürgeséggel sietett el a
hajlongok előtt, s foglalta el helyét az asztalnál. – Köszöntlek
benneteket.
– Jankó! – Vitéz ruhaujjánál fogva rángatta vissza a székre
Hunyadit. Már mindenki ült, s várta, hogy a király beszélni kezdjen.
– Urak! – Zsigmond korát meghazudtoló fürgeséggel sietett el a
hajlongok előtt, s foglalta el helyét az asztalnál. – Köszöntlek
benneteket. Azért kérettünk ide benneteket, hogy meghallgassuk
őfensége, Bizánc császárának küldöttét. A rossz híreket már hallhattuk:
Konstantinápoly a végpusztulás szélén áll, a török döntő támadásra
készül a szent falak ellen. Ióannész Palaiologosz császár segedelmet kér
Magyarországtól, a keresztény Európától, s természetesen a pápa
őszentségétől. Atyám, hallgatunk téged!
 Dionüsziosz Palaiologosz szertartásos mozdulattal elrendezte
palástja redőit, megigazította aranyláncait, majd átszellemülten
körültekintett a jelenlévőkön.
– Nagyurak! Vitéz magyarok! Az én uram, Róma caesarjainak dicső
leszármazottja jól tudja, hogy országaink a távoli múltban számos
háborút vívtak egymással, mint ahogy azt is, hogy hitünk
különbözőségei erős éket vertek közénk ezelőtt. De a mostani idő nem
alkalmas a régi sérelmek felemlegetésére, s én nem is azért jöttem, hogy
a zord múltat felhánytorgassam.
A magyar urak helyeslőn bólogattak.
– Hisz immár mindennél veszedelmesebb ellenség pusztítja
határainkat – folytatta Dionüsziosz mester. – Nemcsak a mieinket, de a
tieiteket is, vitéz magyarok! Ha meg nem állítjuk a török áradatot, a
muszlim csürhét, mely egymás után falja fel tartományainkat, pusztítja
el népeinket és szégyeníti meg Krisztus megszentelt egyházát, úgy az
áradat tovább hömpölyög, s nem állítja meg semmi és senki. Elvész
minden, elnyeli a szennyes áradat! Magyarok! Ti már megtapasztaltátok
a muzulmánok haragját, határaitokat nemegyszer perzselték rabló
hordáik, fiaitokat nemegyszer hányták kardélre, asszonyaitokat,
lányaitokat nemegyszer hajszolták rabszíjon ágyasnak, háremekbe,
alávaló rabszolgának.
Pálóczi érsek vörös képpel szólni akart, de a görög nem hagyta.
– Az én hazám, Bizánc, Róma egyetlen igaz, dicső örököse immár
ostromlott sziget, Krisztus magányos hirdetője a pogány tengerben. Már
úton voltam, mikor hírt kaptam: elesett az ostromlott Thesszaloniki.
Andronikosz herceg néhai erődítményén Murád félholdas zászlai
lobognak, templomainkat földig rombolták vagy mecsetté gyalázták.
Pedig Thesszalonikit velencei gályák és zsoldosok erős hada védte,
mégsem állhatott ellen a muszlimok haragjának. Ha meg nem segítitek
császáromat, ha nem küldtök hadat Konstantinápoly megmentésére,
néhány év múlva a szent falak leomlanak, és a császárok palotáin,
Krisztus templomain a kereszt helyén is félholdak csillognak majd az
idők végezetéig.
Hunyadi ökölbe szorította kezét, s szeme sarkából a többiekre
pillantott. Amit látott, az leforrázta: a magyar urak kifejezéstelen arccal
bámultak maguk elé, néhányan kifelé tekingettek, a nyári napsütésbe,
mintha jobban érdekelné őket a távolban sodródó felhők formája, mint a
kereszténység sorsa.
– Ha Bizánc elvész, vitéz magyarok – folytatta Dionüsziosz leverten
–, tudjátok, a következők ti lesztek. Amikor a mi segítségünkre keltek,
magatokon segítetek. Amikor a keleti Róma megmentéséért ontjátok
véreteket, magatokért ontotok vért. Ha Konstantin szent városa
megmenekszik, Buda fölött is kitisztul az égbolt, és a magyarok
birodalmára ezeresztendős dicsőség vár.
Dionüsziosz mester széttárt karjait az égre emelte, mintha a szikrázó
napfényben isteni áldást várt volna.
A teremre mélységes csend telepedett, mindenki maga elé meredve
mélyedt gondolataiba.
– Köszönöm, atyám – Zsigmond megilletődötten állt fel, s torkát
köszörülve próbálta folytatni, mintha könnyekkel küszködne.
– Szívünk legmélyéig hatoltak szavaid. Ígérem, Ióannész császár
nem fog csalatkozni bennem. Jómagam egész életemet a török elleni
harcnak szenteltem, ezt jól tudjátok rólam. Midőn szerencsétlen sorsú
nikápolyi hadjáratunkból Bizáncba távoztam, személyesen
győződhettem meg arról, hogy a keresztény Európa számára mily
fontos és nélkülözhetetlen keleti bástya Szent Konstantin városa.
Ugyanakkor – tette hozzá kedélyesen –, még nem veszett el minden. A
császár fiának szerencsés esküvője révén az ifjú Konstantin
megszerezte házának fél Peloponnészoszt, és egyáltalán nem
reménytelen, hogy az elveszett városokat sorra visszavívja a töröktől.
– Ehhez sajnos katonák kellenek, fenség.
– De hisz Bizáncnak vannak hős katonái, Dionüsziosz mester.
– Nincsen elég…
– Mit rísz, görög? Hát nem ti hoztátok a törököt a nyakunkra? Hát
nem ti béreltétek fel őket a bolgárok ellen, a szerbek ellen? – dohogott
Pálóczi György esztergomi érsek. – Most meg csodálkoztok, hogy a
nyakatokra nőttek! Egyétek meg, amit főztetek!
– Ti is tudjátok, dicső magyarok – folytatta sírós hangon a görög –,
hogy Bizánc férfijai már nem akarják fegyverrel szolgálni szent
birodalmukat. A császár járőrei folyamatosan kutatják át a fővárost,
hogy összefogják a fegyvert elbíró férfiakat, de…
– Ez esetben Bizánc csak azt kapja, amit megérdemel – vágott közbe
megint Pálóczi.
 – Nem, nem! – Zsigmond egyetlen pillantással elnémította főpapját,
és nyájas mosollyal fordult a követ felé. – Nem szólhat szívünkből a
harag és a meg nem értés. Keresztényi szeretettől áthatva, atyám, én azt
mondhatom, azt ígérhetem, hogy amint módomban áll, csatlakozom az
újabb keresztes hadjárathoz, melyet, efelől nincsen kétségem,
Őszentsége haladéktalanul meghirdet a megsegítésetekre. Szerbia
urának követe is tanúsíthatja, hogy Magyarország vazallusai örömmel
vesznek részt majd e szent hadjáratban, melynek során nemcsak
Bizáncot mentjük fel a fojtogató török gyűrűből, de visszahódítjuk
Krisztus sírját is a pogányoktól, s megszilárdítjuk keresztény
királyságunkat messze, keleten.
A nádor és az érsek urak izgatottan pislogtak a királyra. Jól ismerték
Zsigmond stílusát, hangsúlyából tudták, hogy most következik majd a
de…
– De… türelemmel kell lennünk, atyám, míg a csillagok szerencsés
konstellációja alkalmassá teszi a helyzetet e szent háború
meghirdetésére – folytatta a király. – Ezt néhány éve Ióannész
császárnak is elmondtam itt, Budán, amikor megtisztelt látogatásával.
Jelenleg azonban békés időket élünk, a fegyverszünet, amit Muráddal
kötöttem, egyelőre szilárdnak és tartósnak tűnik. A török nem zargatja
határainkat, s ha híreim helytállóak, évek óta nem ostromolták
Konstantinápolyt sem. Ki tudja, talán végleg felhagynak e nagy
vállalkozással? Nem tagadom, a török jelenleg is keresztényeket gyötör
és gyilkol az albán hegyek közt, és Rácország ifjait is arra kényszeríti,
hogy a pogány seregbe sorozva öljék keresztény társaikat, örök időkre
elhintve az ellenségeskedés magvait népeik közt. Ámde jól tudhatod,
atyám, hogy országunknak most nagyobb veszedelemmel kell
megbirkóznia, mint a török fenyegetés. A hitetlenség vert tanyát
birodalmunk szívében, s hiába fáradoztam hosszú éveken át a szkizma
elkerüléséért, vállalva minden kényelmetlenséget, vállalva annak
ódiumát, hogy örökkön rajtam marad Husz megégettetésének bélyege, a
tévelygő tanok tovább terjedtek, a huszita heretizmus elharapózott, s
immár nemcsak csehországi uralmunkat fenyegeti, de befészkelte magát
észak-magyarországi megyéinkbe, s ott rothadó gyökeret eresztett. Én,
aki egész életemben azért fáradoztam, hogy megteremtsem a
szétszakadt nyugati kereszténység egységét, hogy három pápa helyett
csak egy, igaz római pápa vezesse a hívőket, én mindent meg fogok
tenni, hogy megkoronázva életem művét, hidat verjek a négyszáz éves
szakadás mélysége felett, és Krisztus dicsőségére az egész világot az
egyetlen és mindenható római szentatya uralma alatt egyesítsem. Ámde
jelenleg még tulajdon portánkon is akad sepregetni valónk, atyám.
Hogyan munkálkodhatnánk a nagy egyesítésen, mikor a husziták
mételye még saját erőinket is szétforgácsolja? Most minden
figyelmünkkel azon kell lennünk, hogy ezt a mérget hullató fát tövestül
tépjük ki Európa földjéből.
Dionüsziosz homlokán a harag redői gyűrődtek.
– Fenséged nem tekintheti nagyobb vésznek a keresztény hit
elhajlásait a pogány hordák közeledténél!
– Márpedig nincsen nagyobb veszedelem, mint ami a keresztényi
egységet fenyegeti! – csattant fel újra az esztergomi érsek. – Ezt atyám
éppen olyan jól tudja, mint mi mindannyian! Ha pedig őfensége, a
bizánci császár számára valóban fontos és elengedhetetlen volna az
európai segítség, úgy bizonnyal nem állana ellen ádáz módon az
egyetlen igaz hit, a római anyaszentegyház reguláinak átvételében!
Ámde Bizánc gálád módon késlekedik annak elismerésével, hogy a
Szentlélek az Atyából és a Fiúból árad ki, de mint ugyanazon
princípiumból és substanciából. Ehelyett a maguk makacs,
megátalkodott ortodox papjai még most, a bora mortis, a halál órájának
közeledtével is fennen hirdetik eltévelyedett tanaikat, miszerint az Atya
és a Fiú nem külön leheletéből, hanem közös sprirációjából fújja az
egyházba, naturális produkcióként a Szentlelket! Hihetünk-e valóban a
bizánciak sirámainak, amikor a konstantinápolyi pátriárka még mindig
e mételyes tanok nevében térít, amikor Konstantinápolyban azt
hangoztatják a pátriárka hívei, hogy inkább a török rabszolgái lesznek,
mintsem a római pápa alattvalói? Hihetünk-e nekik, amikor a császár
még mindig képtelen eldönteni, hogy mi a fontosabb népe és saját maga
számára, a keresztényi egység, avagy az utálatos görög rítus!
– Császárom kész a legmesszebb elmenni, kész arra is, hogy őseink
hitét félredobva Róma hitét kövessük – felelte sírós hangon
Dionüsziosz. – Minden szándékunk az, hogy a két keresztény egyház
békességben egyesüljön végre, visszavonva a konstantinápolyi pátriárka
és a római pápa egymást kiátkozó rendeleteit. Ne feledjétek, magyarok,
hogy Manuel császár két éven át alázta meg magát, két éven át koldult
Angliában és Franciaországban a keresztények segítségét kérve. Mit
kapott? Díszes lakomákat, hajókirándulást a Temzén, eleven nimfák
tűzijátékát, szférák angyali zenekarának muzsikáját, szép szavakat és
üres ígéreteket! Érsek úr hihet benne: mindenre készek vagyunk,
hogy…
– Csakhogy a tetteik nem ezt igazolják, atyám! – csapott az asztalra
Pálóczi. – Bizánc csak magának köszönheti, ha balsorsa beteljesedik
majd!
Zsigmond türelmet kérve közbeszólt.
– Mint mondtam, a csillagok szerencsés állása esetén én magam
állok a keresztes hadak élére. Most azonban, hogy a déli határainkon
béke honol, másutt kell uralkodói feladataimat ellátnom. Különben,
ahogy azt atyám is jól tudja, kérésemre a Német Lovagrend vette át a
Duna vonalának védelmét, s ezzel együtt a déli várrendszer szervezését,
különösen a Kárpátok és Szörény vidékén. Immár a kemény csatákban
edződött teuton lovagok gondoskodnak arról, hogy a félhold seregei
soha ne terjeszkedjenek tovább a Duna alsó folyásánál.
Dionüsziosz most először nem talált ellenérveket. A király
mosolyogva folytatta.
– Hogy teljes legyen a védelmi mű, magyar vitézeim néhány
esztendeje visszavették a rácoktól Nándorfehérvár erődítményét, amely
így Magyarország és vele együtt Európa kulcsává lett. Ez a kulcs jó
kezekben van, atyám. Lehet tehát, hogy őfensége, a bizánci császár
veszedelemben érzi magát, de Magyarország falait nem ronthatja le
senki és semmi!
Dionüsziosz elkeseredve nézett Zsigmondra, aztán a nagyurakra.
Kereső tekintete megakadt Hunyadi Jankón, aki illedelmesen, de vörös
képpel szorongott a király jobbján.
– Azt akarod, kérdezzük meg, mit mond egy katona? – derült fel a
király arca. – Legyen hát. Éppen azért kértem Johannest, hű katonámat,
mert ő a délvidék jeles szülötte. No hát, mondd csak el, mit gondolsz
minderről, fiam?
Hunyadi magán érezte Újlaki Miklós és a többi nagyúr szúró
tekintetét. A jelenlévők közül sokak birtokai feküdtek délen, Erdélyben,
Macsóban, Szörényben, Szlavóniában, a Szerémségben, úgyhogy
mindnek akadt féltenivalója a töröktől. Zsigmond mégsem őket
kérdezte, hanem ezt a jöttmentet, ezt az egy váras kisbirtokost…
 – Én… én… – Jankó nagyot nyelt. Nem szívesen akaródzott
kiböknie, mit is gondol a kérdésről. Merthogy épp az ellenkezőjét
gondolta, mint a király.
De mit is hagyott meg figyelmeztetésül Zrednai? Mondd az igazat!
Jankó tehát az igazat mondta:
– Fenség, én… gyermekkoromban… Keve váránál… Szebenben…
Aztán Hunyadon… gyermekként én sokszor láttam…
– Mondd csak nyugodtan, szíved szerint! – sürgette Zsigmond. –
Mit láttál?
– Láttam én sokszor vörösnek az ég alját a lángoló falvaktól.
Ébredtem sokszor rémült menekülők sikoltozására… Láttam feldúlt,
felégetett otthonok üszkös maradékát, falhoz csapott csecsemők
maroknyi, kis holttestét, legyilkolt férfiak oszló hulláit, meggyalázott
leányok, asszonyok nyomorúságát, láttam rabszíjon hajtott gyermekek,
anyák és apák ezreit a távolból, amint rabszolgának viszik őket,
egymástól elszakítva, örök kárhozatra ítélve. És eközben láttam a
törökök akindzsi lovasait, amint mindent pusztítva viharzanak a
haragvó ég alatt, felperzselve, felprédálva mindent, mindent…
Pillanatnyi szünetet tartott.
– Én így nőttem fel, fenség. Mindig készen a menekülésre, a futásra,
akár éjnek évadján is, ha jön a török! Apám és anyám álma sosem volt
mély. Atyám, ki téged híven szolgált egy életen át, mindig éberen aludt,
fel-felriadva, hallgatózva a szurtos éjszakában, hogy jön-e a török. A
Cserna partján , a Kárpátok erdeiben, országutak porát nyelve, fél
szemünket mindig a környéken tartottuk, fenség, bele-belehallgatózva a
szél zúgásába, a patak csobogásába, hogy nem halljuk: jön-e a török?
Aki így nő fel, uram, az nem legyinthet, hogy most éppen béke van.
Akadt-e béke, amit a török ne szegett volna meg? Akadt-e béke, amit ne
újabb, minden addiginál pusztítóbb rablóportya követett volna? Ott
messze, délen, immár vagy negyven esztendeje prédál, rabol, éget,
gyilkol és erőszakol a török. Falvak tűntek el végleg onnan, lakóinak
csontjai üszkös kunyhók alatt, felszántatlan földek fűcsomói közt
fehérlenek.
Jankó zavartan elhallgatott. A legjobban ő lepődött meg azon,
milyen gördülékenyen beszélt, noha máskor a legalapvetőbb szavakat
sem találta. Ahogy azonban felpillantott Zsigmondra,
elbizonytalanodott. A király a homlokát ráncolta, mintha nem akarna
hinni a fülének.
– Johannes… Azt hittem, képes vagy felülemelkedni a szokásos
sirámokon…
– Sirámok, fenség?
Hunyadi hangja megkeményedett, visszhangja baljósan rezegtette
meg a levegőt.
A király meglepetten ült le, mintha képen legyintették volna. A
hang, amit Jankó megütött, nem járta mostanság Zsigmond
jelenlétében, legalábbis büntetlenül nem.
– Fenség… Nem értem, miért hallgatunk botor szót – Újlaki
méltósága minden tudatában emelkedett fel, s nyájas, kifinomult hangja
egészen másképp csengett, mint Hunyadi vad harsogása. –
Bölcsességednek és előrelátásodnak hála, békét kötöttél a szultánnal.
Ezt felrúgni… Csak az örökkön-örökké siránkozó, nyavalygó parasztok
és a sültbolondok hiszik, hogy legfontosabb dolgunk megbontani a
békét délen.
Sokatmondó pillantást vetett Jankóra, besöpörve ezzel a nagyurak
kaján mosolyait is.
– Az ilyen forrófejű ostobák sodornak veszedelembe minket, fenség.
Minket: zászlósurakat, királyt, s hazát.
Mielőtt Zsigmond felelhetett volna, Hunyadi az asztalra csapott.
– Hazát? Ha már országgal nem gondolnak fényes uraim… akkor
miért nem gondolnak magasztos eszméikre?
Vitéz arca megrándult, ha tehette volna, rögvest megrángatja Jankó
ruháját, hogy jobb, ha itt és most befejezi, s meghúzza magát.
– Hol vannak hát ama híres, magasztos lovagi eszmények? –
folytatta maró gúnnyal a hangjában Hunyadi. – Hol a
megtántoríthatatlan keresztényi könyörületesség bajba jutott testvéreink
iránt? Hol az ájtatos európai összefogás? Nem én papolok erről
napestig, hanem ti… Én csak látom falvaink, földjeink pusztítását, és
forr a vérem a haragtól. Hát nem vagyunk elegen, hogy elűzzük a
farkast kertjeinkből? Nincsen már hozzá bátorságunk?
Zsigmond türelmetlenül legyintett.
– Elég ebből, Johannes! Azt hittem, Újlakon tanultál valamit,
kifinomultságot, bölcsességet… Ha csak ostobaságok járnak a fejedben,
hát maradj veszteg, ne szólj! Bátorságod és vitézséged láttuk ma. Úgy
tűnik, tőled egyéb nem várható!
– Nem én kérettem magam ide, uram! – kiáltotta reszkető dühvel
Hunyadi. Ez volt az a pillanat, mikor Vitéz torkát köszörülve, nagy
óvatosan felállt, és Jankót visszanyomta a székbe.
– Bocsánatáért esedezem, fenség!
Zsigmond lapos pillantást vetett a vendégekre. A szerb követ
leplezetlen tisztelettel bámulta Hunyadit.
– Megkérlek, Johannes, hagyd el ezt a termet! – mondta aztán fojtott
hangon a király. – Odakinn várj, míg tudatom veled, mi a további
akaratom veled.
Jankó ökölbe szorította kezét.
– Engedelmeddel, fenség, hazatérnék Hunyadra. Asszonyom áldott
állapotban…
– Azt mondtam, várj parancsomra! – ismételte dühödten Zsigmond.
– E palotát nem hagyhatod el!
– Indulj már, az istenért! – sziszegte Vitéz, és tuszkolni kezdte kifelé
Hunyadit. Ismerte már annyira, hogy tudja, még néhány pillanat, és
Jankó olyasmit cselekszik, amit maga is megbánna, mégpedig hamar.
– Engedelmével, fenség!
Úgy lökdöste ki maga előtt Jankót, mint valami engedetlen
gyermeket. Dionüsziosz Palaiologosz, a bizánci császár követe nem
állta meg, hogy egy futó, hálás pillantást ne küldjön a távozó magyar
lovag felé.
Amikor Jankót egy utolsó taszítással a folyosóra lökte, Vitéz végre
fellélegezhetett. Az alabárdos őrök meg nagyot néztek: vézna, görbe
hátú pap lökődött egy megtermett, csupa izom, csupa erő lovagot.
– Neked teljesen elment az eszed? – Vitéz egy ablakmélyedésbe
vonszolta Jankót. – Ellentmondani a királynak? Ellene beszélni?
Hunyadi haragja, amilyen gyorsan gerjedt, olyan gyorsan el is
párolgott – helyében csak a megbánás és az aggodalom maradt.
– Azt hittem én… Hisz te mondtad, hogy az igazat szóljam. Hát azt
tettem. De a király nem szereti hallani az igazat!
– Ez politika, te eszement! Diplomácia, ahol nem igazságokkal
harcol az ember! No hiszen! Honnét tudnád te azt?
 – Úgy van! Én ehhez nem értek – Jankó megvakarta a feje búbját. –
De most aztán mi lesz? A király nem enged, pedig ma indultunk volna
haza, Hunyadra…
Vitéz igyekezett uralkodni vonásain.
– Erzsébettel?
– Erzsébettel…
– Mondtad, áldott állapotban van…
– Böjtelő havára várjuk a gyermeket… – Jankó óvatosan
felpillantott a papra. – Azt akartam, hogy otthon szülje meg…
– Nem lesz semmi baj… – Vitéz nagy levegőt vett, mint mindig,
mikor gyorsan kellett valami okosat kisütnie. – Zsigmond megenyhül.
Kedvel téged, és a mai győzelem Herman felett… Múlik majd haragja.
Múlik gyorsan…
– Kár volt engem ide citálnia… – füstölgött Jankó. – Nem vagyok
én ide való…
– Maradj itt a folyosón. A király nemsokára érted küldet; valamit
akar, amit nem kívánt a követek színe előtt elmondani.
Jankó tekintete elsötétült.
– Itt szűköljek a folyosón, mint valami szolga, és várjam, mit dönt
ez a vén disznó?
– Halkabban, az istenért! És igen! Ha a királyt szolgálod, Hunyadi
János, akkor azt kell tenned, amit királyod parancsol.
Engedelmességgel tartozol! Tanuld meg végre, a vitézi virtus
önmagában nem elég ahhoz, hogy az váljék belőled, amivé válni akarsz.
A jó katona sírig engedelmes!
Jankó a bajusza szélét rágta.
– Nem könnyű! – nevetett Vitéz. – De csak ez a felemelkedés útja…
Hunyadi bosszúsan elfordította arcát.
– Erzsébet odalenn vár engem – morogta maga elé.
– Megyek, elmondom neki, mi történt – nyugtatta Vitéz, de látva
Jankó szeme villanását, hátra is hőkölt azonnal. – Elmondom, hogy ne
türelmetlenkedjék.
Egy hosszú percre csend ereszkedett közéjük, aztán Hunyadi lassan
bólintott.
– Jól van. Menj. Erzsébet biztosan aggódik már… Köszönöm,
Zrednai…
 – A nevem Vitéz János – mondta a pap, és Jankó vállára tette a
kezét. – A barátod vagyok, Hunyadi János.
– A barátom…
Vitéz elsietett, s Jankó aggodalmasan bámult utána.

2.
Aenosz kikötője, Török Birodalom,
A. D. 1431 NYARA
A zöld vitorlás nao békésen ringott Aenosz kikötőjében. Eszter a
tatfedélzeten, kifeszített vászon árnyékából figyelte a móló nyüzsgést, a
török katonák színes öltözékét, a görög kereskedők, szerecsen
rabszolgák forgatagát. Minden oly idegennek tűnt itt, vadnak és
nyersnek. A kikötőben terjengő szagok is idegenek voltak, távoli
vidékek fűszerei, lovak verejtékbűze, frissen sülő hús illata keveredett a
tenger hínárszagú, sós kipárolgásával és a mólókon tolongó
embertömeg húgyszagú izzadságával. Az egyik török gályáról épp
keresztény foglyokat tereltek ki a kopott kövekre, ostorral nógatva őket
a rabszolgapiac felé.
Eszter szíve elszorult.
Itt történik majd meg.
Itt, ebben a kikötőben.
Élete innen vesz új irányt, talán még ma este! Izgatottan emelte
szeme elé kezét, hogy a naptól hunyorogva megkeresse, melyik lehet a
kikötőben ringó hajók közül a velencei. Melyik lehet a szabadító gálya,
melyen elszöknek majd Francescóval…
Nem értett a hajókhoz, nem ismerte a lobogók jelzéseit, csak Bizánc
kétfejű sasát és a török csillagos-félholdas jelképét tudta
megkülönböztetni a többitől, így sejtelme sem volt róla, hogy a
keresztény gálya megérkezett-e már, ahogy Francesco ígérte, vagy sem.
Azt viszont jól látta, hogy az újonnan épített raktárak
tőszomszédságában, a kikötői épület felől, mely valaha bizonnyal római
erődítmény lehetett, népes török csapat közeledik a hajóhoz.
A menet élén turbános, hájas férfi lihegett, homlokát törölgetve,
kacsázva a már kirakodott hordók között.
– Itt vannak végre! – hördült fel bosszúsan Mose ben Jahmun a
kabin deszkafalának dőlve. – Kapitány! Hozd gyorsan a listát!
 A genovai morogva elsietett, s éppen akkor ért vissza, kezében egy
törökül írott pergamennel, amikor a szultán katonái felkapaszkodtak a
pallóra.
Mose széles mosollyal az arcán hajlongott, majd ékes görögséggel
köszöntötte az érkezőt.
– Allah legyen kegyes az ő híveihez! Engedelmes szolgád vagyok,
Ali Kobadji! Hogy szolgál az egészséged?
A török a homlokát törölgette aranyszegélyű kendőjével. Émelyítő,
édes illat áradt belőle, amitől Mosénak felfordult a gyomra. Kíváncsian
körbetekintett a fedélzeten, pillantásra sem méltatva a kalmárt.
– Nem sok időm van, amit rád fecsérelhetnék, zsidó! Elhoztad, amit
ígértél?
A török is bizánci görögöt beszélt, méghozzá tökéletesen: a genovai
kapitány ajkán gúnyos mosoly jelent meg: Ali Kobadji nemrég még a
konstantinápolyi császár hűségén volt, az bizonyos.
– Elhoztam mindent, amit kívántál tőlem, nagyuram! – hajlongott
Mose, s intett a genovainak, hogy adja át a listát. – Mindent
maradéktalanul megszereztem, amit kértél. De meg kell mondanom,
nem volt könnyű! A bizánciak egyre éberebbek, és sajnos emiatt
alaposan megnövekedtek a költségeim is!
– Nem érdekel az ájvékolásod, zsidó! – szakította félbe Ali Kobadji.
– Látni akarom az árut. Most!
– Erre, nagyuram! Erre!
Mose és a genovai két oldalról hajlongva vezették a hájas törököt a
fedélköz lejárata felé. Útközben Ali Kobadji megtorpant, mert egy
fürkésző tekintetet érzett a tarkóján. Megfordult, s megpillantotta a
tatfedélzeten hűsölő Esztert.
– A hurik szent táncára! – suttogta maga elé. – Ki ez a paradicsomi
szépség?
Mose zavartan tördelte a kezét.
– Ő az én édes leányom, nagy jó uram! Magammal hoztam, hogy a
bizánciak…
Ali Kobadji rá se hederített, megbabonázva tolta félre útjából a
genovait.
– Allah hét nevére! Hát egy zsidónak is lehet ilyen gyönyörűséges
lánya?
Mose komor képpel toppant elébe.
 – Az árut kívántad megnézni, Ali Kobadji! Ha nem kell, máris
hajózom tovább! Bármelyik török kikötőben csengő arannyal fizetnek
érte!
A jövevény arcán sunyi kifejezés suhant át.
– Lassan a testtel! Mindjárt megnézem az árut, de előbb… Félre az
utamból!
Mose szeme körül millió ránc futott össze.
– Hagyd békén a lányomat!
– Csak meg akarom csodálni, az ég szerelmére! – nevetett Ali
Kobadji. – Végtére is büszke lehetsz magadra, ha ilyen szépséget tudtál
nemzeni vén kecske létedre! Ó! Ez…
Lábát a lépcső legalsó fokára tette, de nem lépett tovább, mert
Eszter felállt, és hideg tekintettel végigmérte a magasból. Ebben a
pillanatban oly fenséges jelenségnek tűnt, tekintetében oly parancsoló,
szigorú fény villant, hogy a török önkéntelenül is mélyen meghajolt
előtte.
– Ki meri zavarni nyugalmamat? – kérdezte Eszter üveges hangon. –
Ki ez az ember?
Ali Kobadji elsápadt, aztán észbe kapott. Hisz ez csak egy zsidó
lány! Nem holmi fejedelmi sarj, hercegi fatty! Csak egy zsidó!
Ahogy azonban újból felemelte tekintetét, az Eszterből áradó delejes
kisugárzás ismét mozdulatlanná dermesztette.
Allah nevére!
Újból meghajolt, aztán elhátrált a lépcsőtől.
– Jól van… – hebegte. – Mutasd azt az árut, Mose ben Jahmun! És
add át üdvözletem a lányodnak. Még soha nem láttam káprázatosabb
teremtményt.
A kalmár felsóhajtott, s egy alig észrevehető kézmozdulattal intett
Eszternek, hogy tűnjön el a kabinban.
A lány engedelmeskedett, pedig tudta, hogy odabenn szent könyvek
és iratok vannak, s atyja nem szívesen engedte azok közelébe.
– Kövess – mondta Mose, és levezette a fedélközbe a renegátot. –
Elégedett leszel, nagyuram, megígérhetem!
– Máris az vagyok! Máris az vagyok! – kuncogott Ali Kobadji.
Amikor elhaladt a genovai kapitány mellett, az sokatmondó pillantást
vetett hátra, a kötelekbe kapaszkodó Francesco felé.
A velencei elvigyorodott. Minden a tervei szerint alakult.
 3.
– Erre! Erre!
Francesco szorosan a falhoz lapult, úgy lesett ki a sarok mögül. A
kikötőnek ez a szeglete kihaltnak tűnt, nem moccant semmi, a rakparton
csupán néhány hamvadó tűz füstje tekergőzött az ég felé.
– Látod azt a régi templomot?
Eszter válaszolni akart, de nem jött ki hang a torkán. Végül csak
bólintott.
– Jó. Nem lesz semmi baj, szerelmem! Ott már várnak ránk.
A lány remegett a félelemtől.
Abban a pillanatban, amikor a velencei leosont vele a nao
fedélzetéről, minden bátorsága elillant, s szívében a boldogság helyén
csak keserű szorongás maradt.
– Én… félek… – suttogta.
Francesco elvigyorodott, fülében megrezzentek a rézkarikák.
– Nincs más választásunk, szerelmem! Higgy nekem! A zsidó már
megállapodott Ali Kobadjival! Reggel jönnének érted, és máris visznek
egy nagyúr háremébe! Száz arany üti a zsidó kezét!
Eszter minden ízében remegett.
Hatodik érzéke azt súgta, valami nagyon nincsen rendjén ezzel az
egésszel. A velencei túlontúl nyugodt volt, túlontúl vidám.
Avagy lehet, hogy csak boldog, amiért sikerült észrevétlenül
leosonniuk a nao fedélzetéről?
Az is különös volt, hogy senki sem figyelt fel rájuk. A genovai
kapitány rendszerint két embert állított őrnek a hajó orrába, a pallót
pedig behúzatta éjszakára.
Mikor azonban Francesco érte jött, nem posztoltak őrök sehol,
viszont a pallót a helyén találták. Minden oly könnyen ment. Túlontúl
könnyen…
– Száz aranyat? – kérdezte remegve, s hátát a hideg kőfalnak vetette.
Itt minden sokkal idegenebb és rémisztőbb volt, mint amilyennek a
hajóról tűnt. A móló kopott kövein emberi ürülék gyűlt, a sarkokból
rothadás és oszló hús bűze áradt. A néhai, büszke bizánci épületek
egytől egyig romlásnak indultak, kidőlt oszlopaik közt szeméthalmok
emelkedtek.
A legfélelmetesebb azonban az volt, hogy sehol nem láttak senki
emberfiát a rakparton. Mintha pestis söpört volna végig a környéken, s
bár a holtakat már eltakarították, a sötét zugok mélyén maradt néhány
oszló hulla. Kísértetjárta falak közt lopakodtak…
– Mi baj? – kérdezte Francesco gyengéden. – Meggondoltad
magad? Vissza akarsz menni talán?
Eszter igyekezett mosolyt erőltetni az arcára.
Ó, ez az átkozott félelem! Egész az eszét vette!
– Nem… nem… – suttogta, de nem túl meggyőzően. – Veled akarok
menni…
– Nem lesz semmi baj! – A velencei két keze közé fogta a lány
arcát, és úgy fordította, hogy a csillagok fénye jól megvilágítsa Eszter
tündéri szépségű vonásait. – Nemsokára úton leszünk az én hazámba.
Minden úgy alakul, ahogy terveztük. Csak addig a romos templomig
kell eljutnunk anélkül, hogy…
Ebben a pillanatban meglepett kurjantás harsant a kikötőben
horgonyzó hajók felől. Bármelyikről jöhetett, akár a genovai nao
fedélzetéről is.
– Igyekezzünk! – Francesco gyengéden vonszolni kezdte maga
mögött a lányt. – Nincs már messze!
Valóban nem volt.
A kihalt rakpartról befordulva, a néhai kikötői erőd fala mellett
lopakodtak a templomig.
A kupolájáról természetesen már rég leverték a keresztet, s helyébe
ezüstösen csillogó félholdat illesztettek.
Francesco körbekémlelt a sötétben: Aenosz kikötőjére továbbra is
természetellenes csend borult.
Miközben a férfi hangtalanul kinyitotta a kaput, Eszter még egyszer,
utoljára visszanézett a tenger irányába. A sötétben imbolygó
árbocerdőből már nem tudta kivenni a genovai hajó alakját, de tudta,
hogy ott van, nem messze tőle.
Ha akarná, most még visszaosonhatna. Talán nem vennék észre,
talán sikerülne visszalopakodnia a tatfedélzetre, a kabin elé terített
gyékényre.
És aztán?
Ha Francescónak valóban igaza van?
Ha atyja eladta száz bizánci aranyért valami török nagyúr
háremébe? Nem!
Az lehetetlen!
 Soha nem tenne ilyet!
– Mi ütött beléd?
Francesco értetlenül bámult rá a romtemplom kapujából.
– Igyekezz! Bármelyik pillanatban észrevehetnek minket,
szerelmem!
Eszter összeszorította száját, és hevesen nemet intett.
A velencei homlokán értetlen ráncok gyűltek.
– Ne gyerekeskedj, az isten szerelmére! Nincsen sok időnk!
Gyerekeskedni?
Igen…
Eszter bólintott. Gyermek volt, egészen eddig a pillanatig. Vidám,
gondtalan rabszolga a Jahmun-házból, Konstantinápoly gettójából, ahol
mindig emberséggel bántak vele.
Gyermek.
Szerelmes gyermek, aki szörnyű hibát követett el.
– Vissza akarok menni a hajóra! – jelentette ki komoran.
– Azt nem lehet! – Francesco úgy gügyögött, mintha valóban
gyermeknek magyarázna. – Mindjárt erre jön a kikötői őrjárat,
szerelmem! Mi baj? Talán nem bízol bennem?
Eszter hátrálni kezdett a fal mellett, az árnyékban. Felnőtt élete első
lépéseit tette meg az éjszakában.
– Hagyj visszamennem, kérlek!
A velencei elvigyorodott, s ahogy hófehér fogai megvillantak a
holdfényben, arcáról egy csapásra leolvadt a szerelmes máz.
– Hagyjalak visszamenni? Azt hiszed, megőrültem, te kis szajha? –
Párducként előrevetődött és durván megragadta a karját. – Azt hiszed,
mindezek után hagyom, hogy a bolondját járasd velem?
Eszter felsikoltott, és sikolya éles visszhangot vetve repkedett a
falak közt.
Az éjszaka csendje egyszerre felszakadt. Valahol a közelben
felvonított egy kutya, és dühösen káromkodni kezdett valami részeg is.
– Gyere ide! – Francesco oly hirtelen rántotta magához a lányt, hogy
annak könyökét véresre horzsolta a romtemplom fala. – Befelé, te kis
zsidó szajha!
Eszter egy félhomályos csarnokban találta magát. Elterült a hideg
kőpadlón. Megpróbált azonnal talpra szökkenni, hátha kirohanhat még a
férfi mellett, ki az éjszakába, az ismeretlenbe, bárhová, csak el innen!
Nem volt szerencséje: Francesco felpofozta és visszalökte a templom
kövére.
Hirtelen éles fáklyafények sercentek a csillagfényben, s szabadon
csorogtak a megkopott, csorba oszlopok közé a magasból a templom
beszakadt tetőzetén keresztül.
– Ó, milyen eleven kis macska! – nevetett elégedetten egy zsíros
hang.
Eszter odakapta tekintetét: a néhai oltár felől kéttucatnyi török
katona közeledett, élükön Ali Kobadjival.
– Bizonyos lehetsz benne, jó uram, hogy az ágyban is igen heves a
kicsike! – Francesco szinte a földig hajolt a renegát előtt.
Ali Kobadji arcán sötét felhő suhant át.
– Várj csak, kurafi! Azt ígérted, hogy érintetlen! Ha csak egy ujjal
is…
– Nem, nem! Nem vagyok ostoba, jó uram! – Francesco Eszter
mögé állt, és keményen talpra rántotta. – Bevallom, nem volt könnyű
megállni, mert ez a kis macska oly édes és igéző, hogy a fél karját
minden férfiember boldogan adná egyetlen öleléséért. Én azonban
leküzdöttem vágyamat, hogy nagy jó uram elégedett legyen, hogy
tökéletes árut…
– Elég! – szakította félbe a renegát. – Közelebb azokkal a
fáklyákkal!
Eszter megszeppenve húzta össze magát.
Mielőtt azonban bármit tehetett volna ellene, Francesco tőrével
átmetszette ruhája pántjait, aztán durva mozdulatokkal letépte róla a
foszlányokat.
Eszterben fellobbant a harag tüze, és kimeresztett körmökkel esett a
férfi arcának.
– Ó, te büdös szuka! – szisszent fel a velencei, és szemére
tapasztotta kezét. – Megmart a kis zsidó lotyó!
Ali Kobadji gúnyosan nevetett.
– Elég ebből! Mutassátok!
A török lándzsások odaugrottak, kíméletlenül leteperték Esztert a
kőre, és megszabadították öltözéke maradékaitól, aztán talpra cibálták,
és kezét, lábát szétfeszítve, anyaszült mezítelenül lökték a nagyúr elé.
– Óhhhh! – Ali Kobadji nem jutott szóhoz néhány pillanatig. Hájas
kezével tétován kinyúlt, és megérintette a lány telt kebleit.
 – Óhhhhh!
Tömpe ujjai remegve végigfutottak a derékon, a combokon, aztán
fel, megint a keblekre, majd beletúrtak a lány dús, éjfekete fürtjeibe.
– Allahra! A megrendelőm felettébb elégedett lesz!
Eszter gondolatai szélsebesen száguldottak. Nem rágódott azon, ami
történt, amint majd teheti, megátkozza magát esztelen hiszékenysége
miatt. Most azonban…
Szökni!
Amíg lehet!
Szeme sarkából felmérte a romtemplom belsejét. A düledező
oszlopok közt túl sok török lándzsás álldogált ahhoz, hogy ne
maradjanak kétségei, innen képtelenség kereket oldani.
Hová vihetik?
Északra…
Valamelyik török városba… Talán Drinápolyba… Útközben kell
megpróbálkoznia a szökéssel.
Vagy még itt a kikötőben?
Ha kiáltana!
Ha sikoltana, talán meghallanák…
Na és?
Mit tehetnének akkor? Mit tehetne atyja, a nyomorult, megvetett
zsidó kalmár sok ezer török katona ellenében? Lehajtotta fejét.
Érezte, hogy mindenki mezítelen testét bámulja, de moccanni sem
tudott a katonák szorításában.
– Gyönyörű – suttogta elégedetten Ali Kobadji. – Csak azt
sajnálom, hogy nem próbálhatom ki személyesen.
– Elárulod végre, hogy kinek viszed? – kérdezte Francesco.
Ali Kobadji komor pillantást vetett a velenceire.
– Te még itt vagy, kutya?
– Hohó! A pénzem még nem kaptam meg, nagyuram!
A török mélységes undorral az arcán lökött oda egy lapos erszényt.
– Számold meg, ha akarod!
– Ugyan, uram! Hol van akkor a bizalom?
Francesco a kezében egyensúlyozva a zacskót megállt Eszter előtt,
és tetőtől talpig végigmérte mezítelen testét.
– Nem tudom, jól jártam-e…
Eszter szeme villámokat szórt.
 A pénzes zacskóban jóval kevesebb lehetett száz aranynál. Talán ha
húsz. Talán annál is kevesebb.
Ennyit ér az élete?
– Légy átkozott! – mondta halkan, szomorúan, mélyen a férfi
szemébe nézve. – Jusson eszedbe ez a pillanat, amikor halálodon leszel!
Jusson eszedbe!
– Vigyétek! – intett fáradtan Ali. – Ha még kis ideig nézem ezt a
szajhát, félek, nem tudok uralkodni magamon, és itt, nyomban
meghágom.
A katonák egy gyűrött janicsárköpenyt kanyarítottak a lány
mezítelen vállára, és úgy taszigálták a templom hátsó fertálya felé, hogy
kétszer is elbukott a felszakított kripták üregeiben és a padlót borító
törmelékben.
– Vigyázzatok rá, ostobák! – förmedt utánuk Kobadji. – Egy
karcolás se essék a finom bőrén! Akinek viszitek, nagyon kényes ám!
Konstantinápolyi Esztert, Mose ben Jahmun zsidó kalmár leányát
útnak indították észak felé, a Marica folyó menti karavánúton Edirnébe,
a Török Birodalom fővárosába.

4.
BUDA, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1430 NYARA
A percek kínos lassúsággal vánszorogtak, s Jankó csak állt a
folyosón, aztán fel-alá falta a távolságot, mint valami bősz bivaly. A
tanács még tartott odabenn, semmi jel nem mutatott arra, hogy
Zsigmond és a nagyurak indulni készülnének.
Jankó megtorpant az ablakoknál, és a belső udvart bámulta, amikor
megpillantotta Erzsébetet, amint Vitéz karján lépdel a Szombat-kapu
felé.
Lassan haladtak, Vitéz ügyelt rá, hogy Erzsébet néhány lépésenként
kifújhassa magát.
Különös fájdalom mart Jankó szívébe.
Erzsébet szinte ragyogott az örömtől, s csak beszélt, beszélt, mintha
tíz esztendő benntartott mondanivalóját akarná a másikra ömleszteni.
Vitéz is mosolygott, szelíd, már-már szomorú mosollyal; tekintete
rajongva csüngött az asszony kipirult arcán.
 Jankó keze ökölbe szorult.
Ebben a pillanatban értette csak meg, hogy van, mit soha nem adhat
meg Erzsébetnek. Asszonya hű volt hozzá, de a hosszú téli estéken
hangját sem hallotta. Alig akadt közös beszédtéma, amit
megtárgyalhattak volna, s Jankó a lelke mélyén mindig is tudta, hogy
bárdolatlansága, tanulatlansága soha nem teszi alkalmassá arra, hogy
egyenlő társként beszélgethessen Erzsébettel.
Szédelegve indult a kis kápolna felé, ami a folyosó végéből nyílott.
A kápolna üres volt, s idegenkedő mozdulattal ereszkedett térdre az
oltár előtt.
Ritkán imádkozott, akkor is többnyire csak megszokásból, ahogy
tanították. Most, hogy felpillantott a szépen faragott feszületre, melyből
arany napkorong sugarai hullámoztak szerteszét, maga sem tudta, mit
akar itt.
Segítségért jött?
Panaszkodni?
Magában keserűen felnevetett. Ugyan kihez? Istenhez?
Nagyot nyelt, kiszáradt a szája. Arra gondolt, minden pénzt
megadna egy kis borért. Remegett a szomjúságtól, ugyanakkor tudta, ha
most bort keríthetne a kezei közé, nem állana meg egy pohárnál.
Sóvárogva lehunyta szemét. Igen… Az lenne jó, mulatni egyet,
elhessegetni a gondokat…
Ahogy régen…
– János!
Meglepetten megfordult.
A kápolna ajtajában Csáki Borbála állt.
Az asszony belépett, s térdre ereszkedett a férfi mellett, kezét imára
kulcsolta, de nem a feszületet nézte, hanem Jankó arcát.
– János! – nyögte újra, meglepetten. – Istenem, de jó, hogy látlak!
Hunyadi a torkát köszörülte, de mielőtt megszólalhatott volna,
Újlaki asszonya folytatta:
– Szeretlek, János, te vagy az egyetlen férfi az életemben, akit
őszintén szerettem.
Jankó a keresztre meredt.
– Ments meg engem! Te ismered Újlakit! Tudod, mit tett velem, hát
ments meg! Belepusztulok, ha ellöksz magadtól! Te vagy az egyetlen,
aki megért engem, aki ismer engem, ismer olyannak, amilyen valójában
vagyok.
Jankó meglepetten bámulta a nőt. Nem törődött a szavakkal, egy
hosszú pillanatig szinte bizonyos volt benne, hogy mit kell tennie. A
Borbála testéből áradó illat megrészegítette. Mióta összeházasodtak
Erzsébettel, rá se nézett más nőre, se szolgálólányra, se
nemesasszonyra, senkire, mert nem volt szüksége más testére. Erzsébet
forró szeretete kárpótolta az egyhangúságért. De Borbála bájainak
kisugárzása dévaj képek sokaságával árasztotta el képzeletét.
Borbálával szeretkezve minden kötöttségétől, gátlásától megszabadult,
Borbála mindent tudott, amit csak asszony elsajátíthat Ámor
tudományából. Borbála megtestesített mindent, amit élveteg férfiember
csak akarhatott.
Erzsébet…
Erzsébet a maga szerény, csöndes modorában sok mindenre
hajlandó volt ugyan, amit Jankó kért tőle, de soha nem bizonyult túl
ügyesnek. Kötelességből tette, amit tett, noha szemmel láthatóan élvezte
együttlétük minden pillanatát, ám mégis… Hiányzott belőle valami, ami
Borbála minden porcikájában megvolt.
Jankó egy szédítő pillanatig közel állt ahhoz, hogy döntsön.
Mindent, de mindent megoldana, ha most kézen ragadná Borbálát,
kiszökne vele a palotából, fittyet hányva Zsigmondra, Újlakira,
Erzsébetre, Vitézre, kötelességre, józanságra.
Mámor és megkönnyebbülés várna rá…
Régi énje egyre hevesebben lázadozott, s e rebellió most elsöprő
erővel tört fel az utóbbi hónapok elfojtottságából.
Szólásra nyitotta a száját, de aztán elharapta a szót. Valami jelet
várt. Azt várta tán, hogy napsugár törjön át szelíden a gót üvegablakon,
világítsa meg fényével a feszület lábánál álló márványszobrocskát.
Igen… Az csalhatatlan jel volna… Mária szelíden ölelte magához a
kisdedet, s tekintetét a magasba emelte, mintha csak ő is valamiféle
signumra számítana.
De nem tört át az ablakon semmiféle fény, nem segített semmiféle
isteni üzenet.
Jankó elmosolyodott.
Miféle jelre vár tulajdonképpen? Hát nem egyértelmű, mit kell
tennie?
 Nem, nem kell ékes fénysugár ahhoz, hogy tudja, mi a helyes, s mi
nem… A fénynek nem kívülről kell világítani ilyen pillanatokban.
Megkönnyebbülten felemelkedett, kezét áldón Borbála fejére tette,
mintegy búcsúzóul.
Aztán kisietett a folyosóra.
Még hallotta, ahogy Borbála tombolva feldöntögeti a
gyertyatartókat, de már nem törődött vele.
Szórakozottan vette tudomásul, hogy alabárdos őrök rohannak el
mellette, és kiabálva igyekeznek megfékezni Újlaki őrjöngő asszonyát.
Tulajdon lépteinek visszhangját hallva a palota folyosóján egyszeriben
minden, de minden más értelmet nyert.
Türelemmel kell várnia.
Minden rendben lesz.
Zsigmond hamarosan közli akaratát, s bármi legyen is az, neki
mindent meg kell tennie, hogy visszanyerje a bizalmát. Okosabbnak
kell lennie, sokkal megfontoltabbnak. Előre kell lépnie, magasabbra,
mindig magasabbra. Tudatában egyelőre csak homályosan, de máris
bizsergető bizonyossággal körvonalazódott sorsának új rendje.
A múlt véget ért.
Felesége van, nemsokára gyermeke születik.
Új élete nem könnyű. Megaláztatások, bizonytalanság szegélyezik
ezt az utat lépten-nyomon, de ő mindent elvisel. Elviselte eddig a jeges
hideget, a tűző nap melegét, el fogja viselni a lélek megpróbáltatásait is.
Immár semmi mást nem kell tennie, mint azt az elszánt akaratot
átemelnie a hétköznapokba, ami csatában forgolódva már sajátja volt.
Ugyanezzel az akarattal kell küzdenie mindennap a királyi
palotában, az udvaroncok gyűrűjében, a nagyurak megvető
pillantásának kereszttüzében, mint ellenségeinek vérében gázolva.
Mindig.
A cél világosan, tisztán kirajzolódott lelki szemei előtt.
Építeni, lassan, tudatosan építeni.
Építeni Hunyadot, szépíteni, lakályosabbá tenni. Építeni tulajdon
katonai pályáját, szerepét, amit az udvarban betölt, s ezáltal építeni
valami sokkal magasztosabbat, aminek mibenlétét egyelőre még maga
sem tudta megfogalmazni, de bizonyos volt benne, hogy nemsokára
erre is képes lesz.
 Odaállt tehát az egyik ablakhoz, szélesre tárta, és lehunyt szemmel
tűrte, hogy a nap hálásan megsimítsa az arcát.

5.
Már esteledett, mikor a király parancsa eljutott hozzá. Előbb a
külföldi követek siettek ki a teremből, a görög feldúltan, a szerb unott
képpel, majd a nagyurak jöttek, Újlaki, Garai, az érsek, püspökök,
bánok, ispánok.
Rá se hederítettek az ablak előtt ácsorgó lovagra, ki-ki sietett a maga
dolga után.
Jankó nyugalmat erőltetett magára, türelmesen figyelte a
palotaudvaron sürgölődő szolgákat, katonákat, lovászokat és a
semmittevőket. Újabb pár perc telt el, de várni kellett: odabenn a
teremben néhányan még beszélgettek.
Aztán végre Csáki Ferenc jött ki álmosan, kacsázó léptekkel. Ő
hozta Zsigmond parancsát.
– Jankó fiam… A tanács véget ért…
– Hallgatom, Ferenc bátyám – húzta ki magát Hunyadi. – Mondja
csak bátran, mit döntött a király.
Csáki a süvegét gyűrögette.
– Zsigmond parancsa, hogy azonnal szállj nyeregbe. Egy csapatot
vezetsz máris Esztergomba.
Jankó feszülten figyelt.
– Ennyi? Egy csapatot Esztergomba?
– Ott előkészíted őfensége érkezését, aki holnap indul Budáról. A
püspök úr palotájában átveszed negyven testőr parancsnoklását, és
őfensége kíséretében pár nap múltán indulsz tovább Pozsonynak.
Jankó bólintott.
– Ha ez őfensége parancsa…
– Várjál még, fiam… – A székelyek ispánja zavartan elfordította a
fejét. – Pozsonyban kiegészíted a királyi kísérősereget, mert néhány nap
múltán mentek tovább Bécs városába. Viszed az erdélyi vajda ötven
lovasát, az én ötven lovasomat, váraskeszi Lépes Lóránd alvajda úr
húsz lovasát. Viszed Perényi asztalnokmester ötven székelyét, viszed a
magam húsz vitézét, viszed a hátszegi és fogarasi kenézek bandériumát,
a kunok száz és a magad húsz lovasát. A többit majd összeírjuk menet
közben.
Jankó nagyot nyelt, magában számolta a napokat. Zsigmond szokása
szerint útjain mindenütt eltöltött néhány napot, hogy sütkérezzék az
alattvalók rajongásában, s alaposan megismerje birodalma minden
szegletét, minden szépségét, faragják azt kőből, fessék vászonra, vagy
domborodjék akár női ruhák selyme alatt.
– Ez legalább egy hétbe telik – morogta. – Erzsébetemnek azt
ígértem, amint lehet, visszatérünk Hunyadra. Állapotos… Biztonságban
akarom tudni…
Csáki Ferenc körbekémlelt a folyosón, látja-e őket valaki, majd
atyai mozdulattal megragadta a fiú karjait.
– Jankó… Erzsébeted éppen most indult Hunyadra, öt páncélos
vitézed őrizete alatt.
– Hogyan? Nélkülem? Miért?
– A király parancsára. Őfensége Vitézt küldte, hogy intézkedjék,
nem akarta, hogy búcsúzkodással pazarold az időt.
Jankó arca elsötétült, keze ökölbe szorult.
– A király nem akarta?
– Most a parancsra kell ügyelned, Jankó fiam! Mert ezzel még nincs
vége… Bécsből indultok tovább Salzburg várába…
– Salzburg…
– Onnét pedig a birodalomba, Nürnberg városába…
Jankó sápadtan bólintott.
A király újabb hosszú utazásra indul? S ragaszkodik hozzá, hogy ő
is ott legyen katonai kíséretében? Hetekre, esetleg hónapokra elszakítva
ezzel Erzsébettől?
– Értettem – mondta komoran, és remegő ujjait kinyújtotta, mert
már vér sarjadt a körmei alatt.
– Jól van, Jankó! Most menjél, lent már nyergeli a Sárkányt a vén
Matkó.
– Ferenc bátyám! – szólt Csáki után bizonytalanul Hunyadi. – Ne
titkolja… mennyi ideig leszünk voltaképp távol?
A csanádi ispán vállat vont.
– Azt csak a Jóisten tudja, édes fiam. Nürnbergbe hívták össze a
német birodalmi gyűlést. Az egyhamar nem oszlik fel. Aztán
kísérhetitek tovább a királyt Svájcba… Itáliába… Milánó, ki tudja, tán
Róma… Rebesgetik, addig haza se jő, míg a császárok koronáját a
fejére nem teszik… így hát… No, ne búsulj, ez a katonaélet! Jobb, mint
mindennap a halállal szembenézni. Sok érdekest látsz majd, fiam. De
igaz, ami igaz… Tán kerek esztendeig haza se tértek a messzi
idegenből…
Jankó bólintott.
– Értem. Köszönöm, Ferenc bátyám. Isten áldja!
Csáki megölelte a fiút, s már kacsázott is tovább a folyosón.
Hunyadi János egyedül maradt ott, s néhány pillanatig nem bírt
moccanni. Valami fojtogatta a torkát, valami facsarta a szívét.
Parancsot kapott.
Nehéz sóhajjal megrázta magát, s elindult lefelé a lépcsőn. A kijárat
előtt ott várta hű legénye, a vén Matkó, s várták a király emberei is,
felnyergelt lovával.
Kerek egy esztendő, gondolta elkeseredetten Jankó. Nem lehet ott,
mikor gyermeke megszületik, nem lehet ott Erzsébet mellett, nem
vigasztalhatja…
Vár reá a nagyvilág.
Keserűen intett a kíséret lovasainak.
– Készen vagytok, fiúk?
A vértesek lelkesen bólogattak. Ők már alig várták, hogy világot
lássanak.
Hunyadi megsarkantyúzta lovát.
– Akkor hát indulás!
Őfensége Luxemburgi Zsigmond, Magyarország, Németország,
Csehország, Horvátország királya, Erdély fejedelme, stb. stb. az Úr
1430-dik esztendejében, Szent Iván havában kerekedett fel Budáról.
Kíséretében ott lovagolt Hunyadi János a maga húsz vértes
vitézével, és a vezérlete alá bízott majd ötszáz lovas élén.
Úgy hitte, kerek egy esztendeig nem látja viszont hazáját. Tévedett.
Csak három év múlva tért vissza Magyarországra…

6.
A MÁRVÁNY-TENGEREN,
A. D. 1431 NYARA
 Néhány nappal később a genovai nao már a friss szélbe
kapaszkodva hasította a hullámokat Szamothraké szigete felé.
Mióta csak elindultak, egy magányos alak bámulta búsan a kék
csillámokat, melyek sós permetként csapódtak a hajó oldalának. A
korlátnak támaszkodott, s a korhadó fába késével egy nevet vésett:

– Ha kitart a szél, estére elérjük a szigetet, uram.

Mose ben Jahmun nem fordult meg, úgy tett, mintha nem is hallaná
a genovai reszelős hangját, vén kezével továbbra is az utolsó betűt
véste.
– No és nem vagy éhes? Nem ettél egy falatot sem azóta, hogy…
A kapitány elhallgatott.
Nem a zsidó állapota aggasztotta, sokkal inkább az, hogy tudta: nem
térhet vissza Konstantinápolyba, ha Jahmunnak bármi baja esik. A
végén még őt vádolnák meg azzal, hogy eltette láb alól, és a
Szamothraké katonai helytartójának szállítandó értékes árut a török
kezére játszotta.
Azt már nem!
A zsidónak életben kellett maradnia, amíg vissza nem érkeznek a
Világ fővárosába. Aztán már akár fel is fordulhat őfelőle…
– Legalább egy korty vizet igyál!
Mose nem felelt.
Nem volt éhes, és nem volt szomjas. Nem szólalt meg azóta, mióta
Ali Kobadji útjára bocsájtotta. A lány szökése után a török alaposan
kifaggatta a kalmárt, hol erősíti a császár mostanság Konstantinápoly
falait, de mikor látta, hogy Mose arra is képtelen figyelni, amit
kérdeznek tőle, hagyta útnak eredni.
Mose ben Jahmunnak azonban esze ágában sem volt indulni: az
elkövetkező két napon reggeltől estig kerestette Esztert Aenosz
kikötőjében. Ám senki nem hallott sem róla, sem a velencei
gazfickóról, aki megszöktette.
– Ennie kell, uram! – türelmetlenkedett a kapitány. Arra gondolt,
hogy ha kell, erőszakkal eteti meg az öreget. Életben kell maradnia,
nem patkolhat el éppen most!
Ha tudta volna, hogy Mose ben Jahmun nem csak hogy nem evett,
nem ivott, de egyetlen ima sem hagyta el ajkait azóta, hogy…
 Azóta, hogy Eszter eltűnt az életéből.
Eszter…
Drága kislányom…
Legbelül soha nem érzett fájdalom mardosta.
Kislányom…
Gyermekem…
Ahogy a hullámokat bámulta, lelki szemeivel egyre a lány vonásait
látta maga előtt, örökvidám mosolyát, gyémántcsillám szemét. A tenger
moraján át egyre halkabban hallotta kacagását a távolból.
A Jahmun-ház élettelen lesz Eszter nélkül. Mint a temető napnyugta
után: gyorsan kihűlő, vigasztalan, a közelgő elmúlás hona. Kripta
csupán.
Itt volt… – zokogta magában Mose ben Jahmun. – Itt volt velem…
beragyogta az életem, és én rabszolgának neveztem őt minden áldott
nap… Rabszolgának… Őt, ki hús a húsomból, vér a véremből…
Eszter!
Drága kislányom…
Hol vagy?
Mi van veled?
– Enned kell, uram!
Mose lassan megfordult. Szeme vörösen, vaksin meredt a genovaira.
Egy könnycseppet sem volt képes kipréselni magából, tulajdonképpen
nem sírt gyermekkora óta, de most tudta, hogy jobb lenne sírni mégis,
jobb lenne zokogni, megtépni a ruhát. Gyász ez, gyász akkor is, ha
meghalni nem halt senki sem.
Enni?
– Estére elérjük a szigetet, uram. Holnap indulnunk kell vissza
Konstantinápolyba.
Mose fáradtan bólintott.
Igen.
Vissza…
A kapitánynak igaza van. Egy végtelennek tűnő percig még ott állt a
korlátnál, figyelte a csillámok táncát a hullámokon, aztán lassan,
csoszogva elindult a tatkabin felé. A szedett-vedett legénység
vigyorogva figyelte.
Enni.
Inni.
 Aludni.
Mose ben Jahmun engedelmes gépezetként teljesítette szenvedő
teste minden parancsát. Este, mikor az első bizánci kereskedő gálya
mellett elhaladtak, nagyot sóhajtott, magára zárta a kabin ajtaját, és
felnyitotta az írást.
Az életnek mennie kell tovább…
A nagy könyvben, amiben Jahve rendelése szerint életének
eseményei előre megírattak, ez szerepel: a Lifrát Kátán szerinti 192.
esztendőben elveszíti lányát, Esztert. Támmuz havát nemsoká Áv hava
követi. Az élet megy tovább…
Semmi sem lesz olyan, mint előtte volt, de hányatott életének
hatvanegynéhány esztendeje alatt megtanulta már, hogy a
legválságosabb időkben is csak az írásból meríthet bátorítást a
folytatáshoz.
„Ne végy magadhoz asszonyul idegent vagy rabszolgát, hogy a te
ivadékidat a Törvénytől ne térítsék el soha.”
Igen.
Minden szó fájdalommal visszhangzott tudatában.
Eszter…
Gyermekem…
De tudta, hogy a Törvény szavai előbb-utóbb győzedelmeskedni
fognak gyenge lelke felett. Mose ben Jahmun befejezte az imát, és
nehéz szívvel kilépett a fedélzetre.
A távolban Szamothraké szigetének partjai bontakoztak ki. Árut
fognak felvenni, és megrakodva futnak be Konstantinápolyba.
Az üzletnek mennie kell tovább.

7.
HUNYAD, ERDÉLY – MAGYARORSZÁG,
A. D. 1431, BÖJTELŐ HAVA
Kutya hideg idő köszöntött be karácsony másnapján, s a vacogtató
hetek jócskán elhúzódtak vízkereszt utánig. A Hunyad környéki erdőket
vaskos hódunyha lepte be, s a Cserna vize jeges darabokat zörgetve
csorgott medrében.
Bezzeg az ódon várkastély főépületében kohómeleget csináltak;
Morzsinai Erzse asszony ráripakodott a szolgákra, hogy éjjel-nappal
hasogassák a fát, hordják be a várba, rakják meg a nagyterem öblös
kandallóját, ahogy csak tudják, nehogy a várandós asszony egyszer is
fázni találjon…
Úgy forgolódott, sürgölődött menye körül, mintha édeslánya lett
volna, s ez külön tehertétel volt Szilágyi Erzsébet számára. Alig ismerte
a ház idősödő asszonyát, beszédtémájuk sem sok akadt, mint ahogy
hasonlatosság sem kettejük között, ha csak nem a Jankó iránti
szeretetük és odaadásuk. Néhány héttel a szülés előtt váratlan vigasz
érkezett: végtelen magányába valóságos napsugárként tört a lóhalálában
érkező Vitéz. A királyi kancellária ifjú jegyzője Jankó levelét hozta
messzi Németországból. Nemcsak futára volt e levélnek, hanem
megírója is, hisz Hunyadinak nem maradt ideje elsajátítani a betűvetés
tudományát. Mégis, Jankó úgy osztotta meg vele legbensőbb legforróbb
érzelmeit, úgy bízta szerelmes vallomásának megfogalmazását Vitézre,
mintha édestestvérére bízta volna.
S Vitéz rezzenéstelen arccal, de belül lángoló, sajgó szívvel öntötte
szavakba a szerelmes szív legszebb ódáit.
Nem volt nehéz dolga.
Amikor Hunyadra érkezett, s átadta a levelet, s látta, ahogy Erzsébet
izgatottan feltépi, aztán a szívére szorítja férje üzenetét, egyszerre érzett
boldog örömet és végtelen magányosságot. Indult volna vissza azonnal,
de mivel hótakaró födte az egész országot, sem Erzsébet, sem Erzse
asszony nem engedték, mondván, azt mindenképp meg kell várnia,
amíg az utak valamelyest járhatók lesznek. Hírlett ugyanis, hogy a
Vaskapunál a híd leszakadt a sok hó alatt, és a kereskedők, cincárok
kénytelenül messzire, északnak kanyarodtak.
A hosszú, sápadt téli napok, s a még hosszabb téli esték onnantól
eleven pezsgésben teltek Hunyadon. Vitéz szellemes társalkodónak
bizonyult megint, és Erzsébet valósággal kivirult a társaságában.
Órákon és órákon át mesélt, fecsegett, s Erzsébet egy csapásra
megfeledkezett a komor estékről, a várnép idegenkedő pillantásaitól,
anyósa jóakaratú, mégis bosszantó sürgölődéséről. Vitéz onnantól
mindig mellette volt, kísérte sétáira, amíg az asszony állapota engedte,
kilovagolt vele a Cserna mentén, s azon túl is, minden este
kimeríthetetlen témákkal szórakoztatta. Lendületes könnyedséggel
figurázta ki például az udvar jellegzetes alakjait: az ifjabb Stibor
hóbortos viselkedését, a mogorva Garai nádor haragját, a rókaképű
Cillei Herman ármánykodásait, lánya, Barbara királyné cselszövéseit, s
magát Zsigmondot is, ki látszólag nem akart tudomást venni a természet
parancsáról, s igyekezett úgy tenni, mintha még csupán negyvenéves
lenne. Erzsébet úgy itta magába ezen életképeket, pletykákat, mint
szomjazó a friss forrásvizet. Hónapokon át élt Budán, szinte
karnyújtásnyira a királyi udvartól, mégsem tudott róla semmit. Vitéz
szellemessége kellett ahhoz, hogy úgy érezze, ha utólag is, mintha ott
lenne a színes udvari forgatagban.
Ahogy közeledett az idő, Erzse asszony bábákat hozatott
Kolozsvárról, egy német és egy magyar bábát, aztán szalasztott
Horogszegre Szilágyi László uramért és Katalin asszonyért, jöjjenek,
legyenek lányuk közelében ők is az újszülött érkezésekor, ha már a
király parancsa az apát távolra száműzte ezen a jeles napon…
Minden készen állt, s Vitéz aznap, mikor már úgy tűnt, mindenképp
megszületik Jankó gyermeke, hajnaltól a várkápolnában imádkozott.
Aztán betért, hogy elbúcsúzzon Erzsébettől.
– Visszatérek Nürnbergbe, remélem, a király nem neheztel majd a
késlekedésemért.
Erzsébet rámosolygott, s egy levelet húzott elő ruhája redői közül.
– Vidd el ezt az én Jánosomnak – mondta szelíden. – És mondd meg
neki, hogy nagyon hiányzik.
Vitéz keserűen bólintott, s eltette a levelet. Aztán nagy levegőt vett,
hogy kimondja azt, amit egész éjszaka álmatlanul forgolódva
fogalmazott magában.
– Tudom – előzte meg Erzsébet, és a kezére tette forró kezét. –
Tudom, mint akarsz mondani, János. Tudom, hogy napok óta őrlődsz
ezen. Mégis kérlek, ne mondj semmit. Örülök, hogy itt voltál. Boldoggá
tett a társaságod. Fontos vagy nekem. De bármit mondanál, mindent
elrontanál vele. Szeretlek, mint édestestvéremet, de soha nem
szerettelek úgy, mint ahogy őt szeretem. Hogy miért őt? Hogy miért őt
választottam? Tudom, ezt is meg akartad tőlem kérdezni. Csakhogy
nem tudok választ adni, János. Nemcsak neked, magamnak sem.
Úgyhogy arra kérlek, temesd mélyre a kérdéseidet, temesd el jól, amit
most mondani akartál nekem. Én Hunyadi János felesége vagyok, a
férfié, akit szeretek. És nem akarlak elveszíteni téged. Úgyhogy
hallgass, kérlek, hallgass, légy jó hozzám.
Vitéz hosszan, mélyen nézte Erzsébetet.
 Áldott állapotban tán még szebb volt, mint valaha, avagy lehet, hogy
az ő szemei látták csupán angyali szépségűnek, mennyei ideálnak.
Aranyhaja lágy hullámokban omlott vállára, mosolygó, kék szemei csak
úgy ragyogtak, ahogy reá nézett.
– Jól van – mondta aztán. – Értem. És engedelmeskedem.
Erzsébet váratlanul felsikoltott.
– Jön! – suttogta örömteli fájdalommal a hangjában. – Jön!
Vitéz kapkodni kezdett. Hol vannak a bábaasszonyok? Hol van
Erzse asszony? Miért nincs itt senki, amikor szükség volna rájuk?
Kirohant a folyosóra, és elbődült.
– Segítsenek! Segítsenek! Kezdődik!

8.
Ugyanezen a napon, e fagyos kora délutánon, majd másfél száz
mérfölddel keletebbre, Segesvár óvárosában, a gót íves szász házak
sikátoraiban is ugyanez a kiáltás visszhangzott.
Az Óratorony mellett, az ősi szász várerőd kapujánál egy jellegtelen
ház emeleti szobájából szolgálólány rohant ki rémülten.
– Kezdődik! Kezdődik!
– Forró vizet! Gyolcsot! Hol az a bába?
– Doktort! Hívjátok a doktort!
Csuklyás szolga lódult azonnal Griberhard doktorért, a város tán
legmódosabb emberének főtéren álló házához.
– Doktor! Jöjjön! Elkezdődött!
A derék szász orvos idegesen szedte össze eszközeit. Mikor remegő
kézzel orrnyergére illesztette pápaszemét, félénken megkérdezte a
szolgálótól:
– Nem lesz ebből baj, fiam? A gazdád örök időkre kitiltott abból a
házból!
A csuklyás alak nem beszélte jól a németet, kézzel-lábbal
magyarázta, hogy az úr távol, idegenben jár, csak az úrnő van otthon
egymaga, és sürgősen segítségre van szüksége.
Griberhard doktor keserű sóhajjal felöltötte hát prémes kabátját, és a
kezét tördelő szolga nyomában átsietett az Óratorony melletti házhoz.
Odabenn sötét volt, a zsalukat ki sem nyitották, ahogy a doktor
hallotta a városban pletykálni, azóta tán, hogy a száműzött herceg
megkapta ezt a házat a királytól. Régi ház volt ez, hideg és sötét. A gót
ívek alatt csak görnyedten fértek el, s mikor a rémült magyar
szolgálólány bevezette Griberhardot a vajúdószobába, a doktor csaknem
beverte fejét a kőkeretbe.
Odabenn megtorpant.
Olyan bűz csapta meg az orrát, amit még sohasem érzett, pedig
orvosként számos, elviselhetetlennek tűnő helyen megfordult már.
Verejték- és vérszag, faggyú, vizeletbűz és ódon doh gyomorforgató
keveréke terjengett ebben a penészes, ablaktalan helyiségben.
– Itt van! Itt van az úrnő… – rebegte a szolgálólány. Griberhard
viszonylag jól beszélt magyarul, s hallomásból tudta, hogy az úrnő is
magyar, noha eddig soha senki sem látta a városban. Állítólag a
száműzött herceg még azt sem engedélyezte számára, hogy átlépje az
ódon ház küszöbét.
A doktor keresztet vetett.
Essünk túl rajta!
Vacogva odalépett az ágyhoz – sejtelme sem volt róla, hogyan lehet
meg valaki ebben a fagyban. Széltében-hosszában azt rebesgették
ugyan, hogy a herceg nem költ egy garast sem fára, de ezt a derék
Griberhard soha nem hitte el. Hogy is tehetne ilyet valaki? Most
azonban, a csontig hatoló hidegben kezdte megérteni, hogy bizony igaz
a szóbeszéd: ebben a megátkozott házban még a lélegzete is párállni
látszott.
– Mein Gott, licht! Gyújtson már valaki fényt!
A szobalány elrohant, és kisvártatva mécsessel érkezett vissza. A
doktor addig moccanni sem mert, bár hallotta, hogy valaki nehézkesen
lélegzik az ágy paplanai közt. Annikor a lány meggyújtotta végre a
mécsest, rettentő kép tárult a szeme elé.
A mocskos ágynemű alatt egy verejtékező emberi roncs pihegett az
imbolygó, rőt fényben. Valaha szép asszony lehetett, de a sebek,
melyek borították a nyakát és az arcát, az összeragadt, keseszín haj
leginkább valamiféle boszorkányhoz tették hasonlatossá. A
legszörnyűbb azonban a szeme volt. Vérben forgó, értelem nélküli
szemek izzottak a doktorra – egy vadállat szemei.
– Az asszonyom beteg – rebegte a szolgálólány. – Nagyon beteg.
– Mikor kezdődtek a szülési fájdalmak?
– Órákkal ezelőtt. Az úr megtiltotta, de én…
 Griberhard óvatosan felemelte az ágyneműt. Az asszony vérben
hevert, friss vérben, mely alvadt foltokat festett meg újra eleven
vörössel.
A doktor undorodva elfordította a fejét, és közel állt ahhoz, hogy
elhányja magát.
Segítenem kell ezen a szerencsétlenem! Segítenem! Segítenem! –
ismételgette magában.
– Hozzál forró vizet! Gyorsan!
Ahogy azonban közelebb hajolt, hogy megérintse az asszony
homlokát, az rávicsorgott, s eközben elővillantak rothadó, sárga fogai.
– Jézus Krisztus, ments meg minket!
A doktor keze remegett.
– Mi történt ezzel a szerencsétlennel?
A szobalány körbepillantott, megbizonyosodott róla, hogy rajtuk
kívül más nem tartózkodik a szobában, aztán közelebb hajolt a
doktorhoz.
– Az úr… Az úr tette ilyenné. Az úr…
Az asszony ebben a pillanatban velőtrázó sikolyt hallatott, hogy
Griberhard vére megfagyott az ereiben.
– Szeplőtlen Szűz Mária, segíts rajtunk!
Reszkető ujjakkal előkotort egy aprócska feszületet a zsebéből, és
megcsókolta. Több sem kellett, az asszony-fúria még hangosabban
kezdett üvölteni, előre-hátra ringatózott a mocskos ágyneműben, és
érthetetlen nyelven hadart valamit, amit sem a szobalány, sem az orvos
nem értett.
– Tegye el! Tegye el azt, Herr Doktor!
Griberhard eltette a keresztet, s erős késztetést érzett, hogy azonnal
hátat fordítson ennek a szobának, ennek a háznak, és soha többé ne
térjen vissza. Azonban elég volt egyetlen pillantást vetnie a vérben
fetrengő asszony hasára, hogy tudja: órákon belül elpusztulna a
csecsemővel együtt.
– Az eszközeim! – suttogta alig hallhatóan. – Add ide az
eszközeimet!
A szolgálólány engedelmeskedett; a mécses pisla fényében
megcsillantak Griberhard makulátlan rendben tartott orvosi készségei.
– Segíts lekötöznöm! – mormolta a lánynak. – Aztán azt javaslom,
menj ki innen! Nem tudom, mi történik majd, amikor…
 Elharapta a mondat végét. Nem kis erőfeszítésükbe telt, mire
sikerült az őrjöngő asszony kezeit és lábait kikötözni a nehéz tölgyfa
ágy keretéhez. A szolgálólány felhajtotta a vérmocskos dunyhát, hogy
szétfeszítsék a görcsösen vonagló lábakat. Erre azonban már nem
maradt idő.
A vérvörös lábak közül egy tejfehér szempár villant rá, a mocsokból
előbúvó aprócska fejből.

9.
Fiú! – harsogta az öreg bába, amikor kirontott a folyosóra. – Fiú!
Gyönyörű, egészséges fiú!
Szilágyi László örömében magához rántotta a megilletődött Vitézt, s
úgy megropogtatta a csontjait, hogy az szédelegni kezdett a fájdalomtól.
– Fiú! Fiúunokám született, hallja-e, atyám! Fiú!
A bába nyomában Erzse asszony csoszogott ki az ágyasházból.
– Ilyen könnyű szülést még életemben nem láttam! – sóhajtotta
könnyeivel küszködve. – És ilyen gyönyörű fiúcskát sem! Nézzétek!
Nézzétek!
A magyar bába már hozta is az újszülöttet.
Piros arcú, élénk, kék tekintetű csöppség volt, frissen megmosdatva,
hófehér vászonba bugyolálva. Aprócska kezeivel ide-oda kapkodott,
közben nyögdécselt, és csodálkozva meresztgette szemeit a világba.
Amikor a bába megemelte, tekintete egyenesen a várakozókra
szegeződött, mintha csak azt kérdené: mi végre ez a nagy felhajtás?
– Gyönyörű – suttogta Vitéz.
A bába kérés nélkül, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne,
az ő kezébe nyomta a csecsemőt.
A pap mozdulatlanná dermedt, még levegőt se mert venni – csak
nézte a kezében rúgkapáló újszülöttet, s valami olyasmit érzett, amit
még soha.
– László! – nevetett Szilágyi, s egészen közel hajolt hozzá. – Kicsi
unokám! László!
Erzse asszony a derekát fájlalva figyelte őket, csak úgy ragyogott az
arca.
– No, atyám – vette el nagy óvatosan Vitéztől a kicsit, s szorította
avatott mozdulattal magához. – Látszik, hogy pap kezébe gyermek nem
való! Egyen végre egy falatot, aztán induljon isten hírével, vigye meg a
jó hírt a fiamnak!
– A jó hírt! – bólogatott Vitéz.
Hát persze…
Megszületett Hunyadi fia. Erzsébet fia.
És nem az övé. Neki soha nem lesz fia, hisz pap, Krisztus szolgája,
és azoké, akiket szeret. Ezé a fiúé is.
Ezé a fiúé.
– Mielőtt indulnék, megkeresztelem – mondta tűnődő hangon. – Mi
lesz a neve?
– Mi lenne? Mondtam már: László! – mennydörögte Szilágyi
ellentmondást nem tűrve, hogy a kicsi összerezzent a fehér vászonban.
– Mihály fiam lesz a keresztapja.
– Ne ijesztgesse már kegyelmed! – csitította Erzse asszony. – Hát
persze hogy László! Még a süket is hallja, hogy az!
– Isten hozott ebben a világban, Hunyadi László! – suttogta Vitéz
János. – Istenhozott!
Azzal, míg odakünn Erzse asszony és Szilágyi egymást túllicitálva
dicsérgették a kisdedet, s bizonygatták, mennyire szakasztott mása
Jankónak, s mennyire szakasztott mása Erzsébetnek, s tulajdonképp
milyen sok van benne a nagyszülőkből is, ezalatt Vitéz csöndesen
belépett az ágyasházba.
Erzsébet mozdulatlanul feküdt a baldachinos ágyban, arca sápadt
volt, mint a holdsugár, s lábánál a lepedők véresen gyűrődtek a
gyertyafényben. Egy szörnyű pillanatig Vitéz azt hitte, már nem is él,
belehalt a szülésbe, csak senki nem vette észre a nagy öröm közepette…
Ám ekkor az asszony halkan felsóhajtott.
– Ugye, szép, János?
Vitéz mosolyogva az ágy mellé térdelt, és megfogta Erzsébet kezét.
– A világ legszebb gyermeke. Úgy fogom szeretni, mintha sajátom
volna. Mindig mellette állok majd, Erzsébet! S nem csak őmellette… Itt
leszek, ha szükségetek lesz rám. A fájdalmamat eltemetem, és ígérem,
soha, egyetlen szóval sem hozakodok elő azzal, ami történt, ami a
szívemet megsebezte. Annyit kérek csak, hogy itt lehessek, mikor csak
tudok. Nincs a világon rajtatok kívül senkim. Csak ti… János… a kis
László – mosolyodott el és te, Erzsébet. Ti vagytok az én családom…
 Az asszony bágyadtan viszonozta a rajongó pillantást, s szemében
fájdalmas-szép fények csillogtak. Nem felelt, csak megszorította Vitéz
kezét.
Érintése többet mondott ezer szónál.

10.
Griberhard doktor hideglelősen rohant haza, amint világra segítette
az újszülöttet. Az őrjöngő asszony addigra elalélt a fájdalomtól, de a
csöppség legalább jól volt, már amennyire jól lehetett.
– Lát? – kérdezte a szolgálólány, amikor a vériszamós kis testet
letörölgette a forró vizes szövettel. – Látni fog?
A doktor megértette, miért kérdi ezt a lány. Egyszer maga is látta a
száműzött herceget lovasai élén, mikor bevágtatott a városba. A szászok
gyűlölték és rettegték. Vlad herceg világtalan, fehér szeme a semmibe
meredt, mintha a láthatáron, vagy azon túl keresné célját. A szászok
nem győztek keresztet vetni, amikor csak elsuhant mellettük.
A doktor hazatért, nem szólt semmit feleségéhez, bezárkózott
szobájába, megrakta a kandallót, és odaállt a vidáman ropogó tűz elé.
Aztán rajnai bort töltött magának, és felhajtotta abban a reményben,
hogy hamar átmelegszik belülről. Még mindig vacogott a hidegtől és az
átélt borzalomtól: úgy érezte, napokig nem melegíti át semmi sem a
szívét, sem a csontjait.
Lehunyta a szemét. Maga előtt látta, amint megfürdetik a kisfiút, és
odaadják az oláh dajkának, akit a herceg jó előre kijelölt számára. A
doktor olyan gyorsan menekült el abból a házból, ahogy csak tudott,
háta mögött hagyva a mécsesfényű félhomályt és a kriptahideg szobát,
mely, tudta jól, élete végéig kísérteni fogja.
Most ott állt a kazettás ólomablak előtt, kezében egy újabb üveg
rajnai borral, és kifelé bámult. A város háztetői felett füstoszlopok
bodorodtak a hófelhők felé. Vigasztalan, hideg este borult Segesvárra.
A doktor patkócsattogásra lett figyelmes.
Egy fekete csuklyás lovas vágtatott végig a város macskaköves
utcáin.
Griberhard megborzongott.
Viszi a hírt a hercegnek, messzi idegenbe…
A hírt, hogy Vlad hercegnek fia született.
 Úgy hallotta, Vladnak hívják majd ezt is.
Beleborzadt, ha a fiúcskára gondolt. Mohó tekintetű, alattomos
csecsemőnek tűnt. Fogakkal született, apró, sárga fogakkal, s ahogy
vicsorogva körbepillantott, tekintete fürkészőn, hidegen csillant a
mécses fényében. Minden báj és kellem hiányzott belőle.
Griberhard doktor nagyon remélte, hogy soha többé nem hall majd
felőle.
Tévedett.
Nem is oly soká eljön a nap, amikor önmagát átkozva visszasírja
majd ezt a mait, s azt kívánja, bárcsak saját kezével vágta volna el
annak a különös csecsemőnek a torkát.
Tengernyi szenvedéstől mentette volna meg a világot.

11.
Egy héttel később kapta meg Vlad herceg a hírt Nürnbergben. Ez
volt élete legboldogabb napja: Zsigmond a német birodalmi gyűlés
alkalmával néhány új tagot emelt a Sárkányos Lovagrend sorai közé.
Évekkel ezelőtt megkezdett munkája végre eredményt hozott: a
király az ő nyakába is odaakasztotta a sárkányosok ezüstláncát, s végre
letehette a szent esküt a keresztre és Krisztus nevére.
– Fiam született… – mormolta maga elé, amikor nem sokkal az
esketés után megérkezett a futár Segesvárról. – Fiam! Emlékezetes nap
ez! Jól jegyezzétek meg mind!
Szolgái fel sem pillantva hajoltak a földig.
– E nap emlékére a fiam neve ez lesz… – emelte a magasba
világtalan tekintetét a herceg. – Vlad. Sárkányos Vlad!
Aztán a szavakat ízlelgetve sziszegte szolgáinak, hogy ők is értsék:
– Vlad Draculea…

12.
DRINÁPOLY (EDIRNE),
TÖRÖK BIRODALOM,
809, ZILKÁDE HAVA
– Mi a neved?
 – Eszter.
– Görög vagy?
Erre a kérdésre nem érkezett válasz. Eszter lesütötte szemét,
összeszorította ajkait.
– Azt kérdeztem, görög vagy-e!
– Az apám zsidó – suttogta bizonytalanul a lány.
– Gyönyörű vagy, tudod?
Aki faggatta, maga is káprázatosan szép, fiatal nő volt. Idegenes,
szláv akcentussal ejtette a görög szavakat, de öltözete alapján inkább
valami török főúr asszonya lehetett. Fekete haja szabadon bomlott
vállára, szénfekete szeme gyémántként ragyogott a falra aggatott
fáklyák fényében. Karmazsinvörös köntöst viselt zöld selyemövvel és
ékkövekkel díszített saruval.
Amikor Esztert bevezették a helyiségbe, észrevette, hogy a lándzsás
őrök valósággal lesik a karmazsinköntösű asszony minden szavát, és
hajlongva engedelmeskednek neki. Érezte, tudta, hogy jövője most dől
majd el, és sorsa ennek az idegennek a kezében van.
– Anyád is zsidó? – kérdezte a nemesasszony. Eszter a fejét rázta.
– Görög?
– Anyám atyja török, az anyja… kun.
A karmazsinköpenyes asszony elmosolyodott. – Tehát rabszolga…
Honnan rabolták?
– Havaselvéről.
A nemes asszony felkelt vánkosáról, és párducléptekkel Eszterhez
jött. Gyengéden megérintette a lány haját, és alaposan szemügyre vette
a finom török selyembe öltöztetett testet.
– Nem kell félned, Eszter. Én is rabszolga vagyok, ahogyan te
magad. Elszakítottak mindenkitől, akit valaha szerettem. A nevem Mara
hatun. Néhány éve kerültem Brusszába, a Muradije-palotába. A szerájt
csak nemrég költöztették ide, Edirnébe. Ezt a helyet Tunzsának hívják,
a folyók szigetén épült. Meglátod, megszereted majd. Igaz, soha nem
hagyhatod el többé ezt a szigetet, csak ha az urunk úgy parancsolja.
Eszter csodálkozva figyelte Mara arcát.
– Jó dolgod lesz itt a háremben, a mi urunk kegyes és türelmes
férfiú. Bölcs és igazságos. Meg fogsz tanulni mindent, amit tudnod kell,
hogy a kedvében járj, hogy enyhet adj, és mennyei örömöket szerezhess
neki.
 Látva Eszter csodálkozó tekintetét, Mara hatun felnevetett.
– Azt kérded, mit akarok tőled? Jogodban áll tudni azt. Az uram
parancsára én választom ki új asszonyait. Különösnek találod? Lehet,
hogy az. Az én uram ad a szavamra.
– Hárembe kerülök tehát? – kérdezte Eszter.
– Ahogy mondtam, jó dolgod lesz itt. A mi urunk sokra tartja az
alázatos, szelíd feleségeket, akiknek helyén van az eszük. Viszont nem
kedveli azokat, akikkel egy szót sem képes váltani, akik nem
gondolkodnak, és akik másra nem képesek, mint széttárni lábukat.
Ahogy mondani szokta, szajhát ezret vehet, de neki a szerájban társakra
van szüksége. Nem bízik azokban a férfiakban, akik körülveszik, majd
meglátod. Ezért fontos, hogy értsd, miről beszél, miről kérdez, s ezért
fontos, hogy értelemmel tudj válaszolni arra, amit kérdez. Milyen
nyelven beszélsz, Eszter?
– Görögül, kicsit törökül… héberül, és néhány szót anyám nyelvén.
– Mi az a kezedben?
Eszter ijedten dugta háta mögé öklét.
– Mutasd!
A lány röstelkedve széttárta ujjait: kezében a foszladozó
napkorongos vászondarabot szorongatta. Amikor Aenosz kikötőjében a
törökök leszaggatták róla ruháit, ez a kezében maradt. Ennyi, csak ennyi
maradt régi életéből: egy emlék, egy gyűrött rongydarab.
Mara hatun gondosan kisimította, aztán elmélyülten vizsgálgatta
néhány pillanatig.
– Valahol… valakinél láttam már ilyet…
Arcán szívszorítóan szomorú kifejezés suhant át, s Eszter hirtelen
ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy kifaggassa ezt a különös asszonyt.
Bárcsak elmesélné történetét! Maga sem tudta, miért, de ösztönösen
bizalmat, s valami homályos szeretetfélét érzett iránta, akit még
egyáltalán nem ismert, de akiből meleg gondoskodás áradt, mintha
tulajdon anyja lett volna.
– El kell felejtened mindent, ami az eddigi életedhez köt – húzta
magához Mara hatun, mikor látta a lány meggyötört arckifejezését. – Új
nevet kapsz itt. Segítek neked. Gyönyörű vagy, az én uram háremének
ékköve leszel. Nem engedem, hogy a többi felesége bántson. Majd
megismered őket: hárpiák, gonosz boszorkák! Tudod, mi az, hogy
boszorka? Hát persze hogy tudod! Ha akarod, velem lakhatsz. Külön
szobám van a Tundzsa keleti pavilonjában.
Eszter hálásan bólintott.
Úgy sejtette, valami nagyúr házába került. Talán egy gazdag
kereskedő, vagy lehet, a thrákiai török agák valamelyike, esetleg…
Csaknem?
Talán a hadrianapoliszi szultáni udvar valamely tisztségviselője?
Eszter megszeppenten vette sorra magában a lehetőségeket.
Hárem…
Szeráj…
Egy lesz a nagyúr feleségei közül. Fogoly. Bezárt rab, örök életére.
Soha többé nem hagyhatja el ezt a pavilonokból, rózsakertekből,
fürdőkből álló paradicsomi szépségű szigetet. Rab marad… Rab, ahogy
anyja, ahogy nagyanyja volt…
Lehajtotta a fejét.
– Tudom… – mondta vigasztalón Mara hatun. – Az első napok
nagyon nehezek lesznek, Eszter. Senki másnak nem tartozol
engedelmességgel, mint a háremőrnek és a mi urunknak. Nem olyan
rossz itt, meglásd.
Eszter nem szólt, attól tartott, menten összeomlik, és zokogásban tör
ki. Nem akart visszaélni a karmazsinköpenyes asszony kedvességével,
igyekezett tartani magát.
Túl kell élnie! Túl fogja élni!
– A mi urunk néhány nap múlva hazatér Thrákiából – folytatta
Mara. – Ilyenkor mindig felkeresi a hárem új szerzeményeit. Ha
figyelsz arra, amit mondok, és helyén lesz az eszed, Eszter, kedvelni fog
téged. Ha pedig kedvel, gyakran hívat magához. Akkor pedig…
Elhallgatott, mintha a lehetőségeket mérlegelné.
– Akkor pedig – folytatta elkomorulva –, akár még gyermeket is
szülhetsz neki… Van már két fia, de a fiúk gyakran halnak ebben a
családban… Igen… Fiút szülhetsz neki… Inkább te, mint más.
Eszter megrázkódott.
– Ne sírj! – mondta mosolyogva Mara, Brankovics despota leánya. –
Elvégre nem mindenki kerülhet be a szultán háremébe! Járhattál volna
rosszabbul is. Murád vezírjei nem bánnak kesztyűs kézzel a
rabszolgáikkal. Ide viszont a világ legszebb leányai kerülnek, a
földkerekség minden részéből!
 Eszter úgy érezte, forogni kezd vele a világ.
– A szultán… Murád szultán?
– Szent Szávára! Hát nem tudtad?
Eszter a fejét rázta.
Mara átölelte a lányt.
Hagyta, hadd törjön fel belőle az egész úton visszafojtott
elkeseredés és fájdalom. Hosszú perceken át tartotta átölelve a Tundzsra
szeráj új asszonyát, s közben arra a férfire gondolt, akire naponta
ezerszer, bármi öröm vagy bármi fájdalom érte azóta, hogy atyja
udvarából elhozták új hazájába. Magában ehhez a férfihoz beszélt,
magában csak ennek a férfinek élt. Akkor is az ő nevét suttogta, amikor
a szultán ölelte a hárem selymei közt. A férfire, aki szintén festett
napkorongot viselt ruháján.
– Jankó! Én Jankóm! Merre jársz most?

13.
Néhány nap múlva Murád szultán hazatért Edirnébe, az Oszmán
Birodalom fővárosába. Még az éjjel magáévá tette háreme új asszonyát.
Eszter, Mose ben Jahmun zsidó kereskedő leánya, Candachia kun
nemesasszony unokája, Both fia Csorba havaselvi kenéz dédunokája
még azon az éjszakán megfogant.

Harmadik fejezet
NÜRNBERG

1.
BÁTMONOSTOR, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1526, MINDSZENT HAVA
A szép öregember egyedül maradt az apátság udvarán. Várta az
érkezőket. A kőfalon túlról egyre erősödött a közeledő lovasok robaja,
de a paták dübörgését vészjós módon elnyomta a feketén tornyosuló
fellegek mögötti morajlás.
A szép öregember hajába belekapott az udvaron a vihar
előhírnökeként végigsöprő szél. Ahogy ott állt, széles övvel
összefogott, földig érő köpenyében, s a lezárt kapura szegezte tekintetét,
oly magányosnak, s elesettnek tűnt, hogy Dénes – imént tett ígéretét
megszegve –, visszafordult felé.
– Azt mondtam, menj! – bosszankodott az öregember, látva, hogy a
fiú nem engedelmeskedik. – Bújjatok el gyorsan, amíg lehet!
A lovak már az apátságot övező fal tövében dübörögtek, de aztán
hirtelen csend lett. A jövevények sorra leugráltak nyergeikből, s a
tölgykapu felé rohantak.
Dénes még mindig nem tudta eldönteni, mit tegyen. Az esze azt
diktálta, rejtőzzön el a lánnyal együtt a pincében. Odalenn, a
boroshordók mögött, a titkos vájatban akár mindketten meghúzhatják
magukat néhány napig… Most még menthetné az irháját! Most…
A lány rémülten megszorította a kezét.
Mi lesz? Nem jössz? – villant kérlelőn szép tekintete, Dénes mégis
elhúzta a kezét. Mert az eszével ugyan tudta, mit kellene tennie, de a
szíve azt diktálta, hogy ne hagyja cserben az öreget.
– Menj! Nem lesz semmi baj! – súgta a lány fülébe. – Bújj el, amint
tudok, jövök én is!
Szegény teremtés fájdalmas kifejezéssel az arcán engedelmeskedett,
és eltűnt a pincelejáratban. Dénes felkapta a falhoz támasztott husángot,
amivel néhány napja az apátság udvarára bemerészkedő toportyánokat
kergette el, és visszarohant a szép öregemberhez.
– No hát, neked nem sok eszed van, Dénes fiam! – morogta Deér-
Sólyom István miközben kivette kezéből a husángot. – Ha ezek
odakünn törökök, akkor mindkettőnknek végünk van, s bizton még azt a
szerencsétlen lányt is megtalálják!
Dénes válaszra nyitotta száját, de már nem maradt ideje visszavágni.
Ebben a pillanatban ugyanis a jövevények betaszították az apátság
kapuját, és beözönlöttek az udvarra.
Lovascsapatnak igen szerénynek tűntek. Öten voltak mindössze.
Csatakos, szügyig sármocskos lovakon vánszorogtak. Ruhájuk oly
szedett-vedett volt, hogy az alapján éppúgy lehettek rongyos
menekülők, mint a szultán eltévedett fosztogató csapata. Hogy mégsem
utóbbiak voltak, azt abból lehetett sejteni, hogy az öt közül három
asszonyszemélynek látszott.
A másik kettő azonban zord férfiember volt, karddal
felfegyverkezve. Egyik még horpadt mellvértet is viselt. A szép
öregember ezt látva megsuhintotta kezében a husángot, csak úgy, a
miheztartás végett.
Mind az öten visszahőköltek, s elkerekedett szemmel bámulták a
matuzsálemet. Hát ez a madárcsontú kísértet meg miféle szerzet lehet?
S mögötte az a hunyorgó, megszeppent ifjú papocska? Menten elsírja
magát…
– Kik vagytok? – kérdezte komoran a szép öregember, mikor látta,
se lófarkas lándzsa, se szultáni lobogó nem imbolyog a jövevények feje
felett. Magyarnak néztek ezek ki inkább, mint töröknek.
– Ti kik vagytok? – kiáltotta vissza rekedten a lovasok egyike, egy
igen testes, saras pofájú férfi, aki alatt csak úgy rogyadozott hátasa. –
Mit kerestek itt?
– Én kérdtem előbb. – Az öregember újra megforgatta kezében a
husángot. – Mi itthon volnánk e falak közt.
Ekkor az egyik asszony közelebb nógatta lovát. Éjfekete ruhája
élesen kiemelte finom metszésű, hófehér arcát. Az öregember kihúzta
magát, s miközben megfogta a kantárt, önkéntelenül is fejet hajtott a
fekete ruhás nő előtt. Aztán mélyen belenézett azokba a szívszorítóan
szomorú szemekbe.
– Menekülők vagyunk, jó uram – szólt halkan az asszony. – Semmi
másra nem vágyunk, mint száraz hajlékra a közelgő vihar elől, egy kis
vízre, hogy szomjunkat oltsuk, s ha netán akad, némi harapnivalóra. Azt
hittük, üres ez az apátság, ahogy üres szinte minden lefelé a Duna
mentén. Mondd hát: akad számunkra enyhet adó fedél egy éjszakára?
Deér-Sólyom István szikár kezével magához húzta az asszony kezét,
és megcsókolta.
– Ki szép szóval menedéket kér, itt menedéket talál. Ezek itt az
útitársaid, nemes hölgy?
– Együtt kóborlunk mocsarakon, erdőségeken át. Az országút
mentén, árkok partján, ligetek rejtekében verődtünk össze. Mind
máshonnan futunk, de mind a török elől.
– Úgy látom, kimerültetek – jegyezte meg az öregember. – Jöjjetek
hát beljebb!
 A fekete ruhás asszony nem mosolyodott el, csak szép metszésű
szemében fénylett fel halványan a hála melegsége. Intett a többieknek,
hogy közelebb merészkedhetnek.
A saras pofájú, hájas férfi gyanakodva leste az öreget, mintha attól
tartana, mégiscsak rájuk talál támadni a husánggal. Hegyes bajusza volt,
lógó tokája és apró malacszeme. Nyomában egy erősen imbolygó, rőt
szakállas lovas érkezett, a horpadt mellvértű. Katonaféle volt ez, ahogy
elhaladt az öregember mellett, lovagmódra kiegyenesítette derekát, s a
vele egyenrangúaknak kijáró tisztelettel köszöntötte. Dús, szintén rőt
szemöldöke alól szúrós pillantással fürkészte a szép öregembert.
– Megsebesült, jó uram?
A lovag legyintett, és németül válaszolt.
– Nem súlyos. De szívesen kimosnám a sebet, ha lehetséges.
Karja átvérzett a koszlott kötésektől, s két ölről érezni lehetett egy
elfekélyesedett seb bűzét is.
Mögötte két hajadonkorú leány léptetett, szorosan egymás mellé
húzódva, rémült arckifejezéssel. Az egyiknek mézarany színű volt a
haja, a másiknak barna. Alig nőhettek ki a gyermekkorból, bájosak
voltak, mint a templomfalra festett angyalok.
A szép öregember gálánsan meghajolt előttük, de ők csak akkor
enyhültek meg valamelyest, mikor megpillantották Dénest. Papot nem
láttak már hetek óta, mert azok futottak el legelébb mindenünnen.
– Dénes! – intette magához a fiút a szép öregember. – Eriggy
rögvest, készíts fekhelyet ezeknek a szerencsétleneknek. Hozzál
szalmát, és ha találsz, takarókat a barátok celláiból a refektóriumba.
Aztán halkabbra fogta, hogy azok ne hallhassák:
– A jányról meg egy szót se, hallod? Jobb, ha meg se látják! Érted-
e?
Dénes bólintott.
– Aztán szedjél össze minden étket, amit csak találsz…
– De jó uram, hisz már nekünk se sok maradt…
– Ami kevés van, megosztjuk velük. Menekültek. Éheznek. Menjél,
Dénes, és kaparj össze mindent, amit találsz. Ha kell, reggel vadászni
megyünk az erdőbe, de addig éhen ne haljanak nekem! No, eriggy!
A fiú elviharzott, elébb a pincelejáró felé, hogy biztonságba
helyezze a lányt a hordók alatti veremben, majd a főépületbe, hogy
teljesítse az öregember parancsait.
 2.
Az ablakok alatt, a bencés atyák nyomorúságos fekhelyeiből
kihordott szalmára roskadtak. Annyi erejük sem maradt, hogy bármit
kérdezzenek, csak bámultak maguk elé, nem néztek se egymásra, se az
öregemberre.
Deér-Sólyom István komótosan leült a konyha előtti lépcsőre. Mély
csönd ereszkedett a megszentelt falak közé.
Aztán váratlanul a fekete ruhás asszony felzokogott. Ki tudja, mióta
visszafojtott fájdalom tört ki belőle, egész testében rázkódott, hiába
próbálta a két ifjú leány vigasztalón átölelni.
– Mindjárt hozza Dénes a vizet – mondta az öregember. – Aztán
ennivaló után néz.
A jövevények közül a sebesült lovag fordult az öreghez.
– Hálásan köszönjük kegyelmednek. Napok óta nem volt részünk
keresztényi könyörületességben!
Most is németül beszélt, de szlávos akcentussal. A szép öregember
épp elég időt élt már ahhoz, hogy megállapítsa: a lovag Cseh- vagy
Morvaföldről származik, anyanyelve pedig bizonnyal a cseh lehet.
Vörös haja és rőt szakálla elvadultan meredezett, sasorrához közel ülő
szemei ragadozóként fürkésztek mindent maga körül.
– Megkérdhetem, honnan menekültök, lovag uram? – tudakolta az
öregember, szintén németül.
A rőt szakállú maga elé bámult, mintha a múltba tekintene.
– Nem sokkal azelőtt hagytuk el Buda városát, hogy a szultán hadai
bevonultak – idézte fátyolos hangon. – Azóta bujdosunk, futunk,
próbálunk menedéket lelni, de hasztalan. Elvadult, elárvult minden és
mindenki ebben az országban… Ember embernek farkasa lett!
Deér-Sólyom István bólintott.
– A török?
– A szultán azóta elfoglalta Budát. Mindenki elfutott előle, hagyták,
hogy szabadon prédálja, borítsa lángba az egész országot! Ostobák!
Vakok! Gyáva férgek!
– No, no! – mordult fel a saras képű, hájas férfi, ki eddig mogorván
hallgatta a cseh kifakadását. – Kit nevez kegyelmed gyávának?
– Tudja azt kegyelmed nagyon jól! Azokat, akik hetek óta
mozdulatlanul varnak, a kisujjukat se mozdítják, hogy megszabadítsák
az országot a nyomorúságtól! A maga drága Szapolyai vajdáját! Az
ugyan mit csinál most? Ül a tiszai haditáborban negyvenezer
harcosával, és vár! Szégyen! Gyalázat!
– Szapolyait ne kárhoztassa kegyelmed, mert a torkára forrasztom a
szót! – a malacszemű nagy nehezen talpra vergődött, és az öklét rázta a
lovag felé, hogy egészen belevörösödött. – Igaz magyar embert
szidalmaz! Kegyelmed? Hisz éppen maguk tehetnek mindenről!
Gyüttment német pojácák, hajbókoló cseh lakájok!
– Mit mondott az úr? – A lovag is talpra szökkent, de a hirtelen
mozdulattól és a vérveszteségtől megszédült és vissza is alélt a
szalmára.
A szép öregember lehajtott fejjel közéjük lépett.
– No hát, azt hiszem, jó urak, legalább igyanak egy kortyot, mielőtt
kiontanák egymás vérit. Aztán ha ivás után is van még kedvük hozzá,
legalább ne itt, az apátság falai közt tegyék.
A lovag lesütötte a szemét, s visszahuppant a saras pofájú is. Az
öregember elégedetten bólintott.
– Én hetek óta e falak közt éledezek, nem tudom, mi történik
odakinn… Csak sejtem… Drága Istenem, csak sejtem én… – A hangja
elcsuklott, a szeme megtelt könnyekkel. – Sejtem, mi történhet a csata
óta.
– Miféle csata óta? – kérdezte a cseh.
– Ahol a török… Mohácsnál…
– De hisz én is ott voltam! – csillant fel a lovag szeme. – Ott
harcoltam a király úr seregében!
– A király dandárjában?
– A Schlick urak szolgálatában álltam. Ösmeri tán őket kegyelmed?
Albrecht és Albin Schlick urak szolgálatában! Együtt jöttünk
Csehföldről, Johann von Wüscherett úrral és egy Heinrich Kuttnawer
nevű lovaggal, Bécsen át. Éjt nappallá téve lovagoltunk a király hívó
szavára, hogy még idejében megérkezzünk, hogy ott legyünk, amikor
őfensége megütközik a törökkel.
– No hát, akkor odaértek – legyintett lemondóan a szép öregember.
– Bár ne értünk volna! Bár eltört volna annak a lengyel szekérnek a
tengelye, amely végigrázott minket ennek az átkozott országnak az
útjain! Hány hű bajtársam rohant egyenest a pusztulásba, hogy segíjjen
ennek a nyomorult országnak! De miért? Ezért? Ó, istenem!
 – Most már elég legyen! – hörgött megint a saras pofájú nemes úr
gyalázatos németséggel. – Prédálni, rabolni! Ahhoz ért kegyelmed, meg
az összes mocskos német rablólovag! Pofázni, irányítgatni! Ahhoz
értenek! De mikor harcolni kellene! Akkor futnak, ahogy a lábuk bírja!
– Mi? Mi futunk? Ha a magyarok nem rohannak fejvesztve,
Mohácsnál fényes győzelmet aratunk! Ha nem az ostoba magyar urak
kényszerítik őfenségét csatázni, ha őfensége bevárja a cseh és német
rendek további seregeit, akkor ma nem állana lángokban Magyarország!
Mindent maguknak köszönhetnek! Mindent!
– Hány lovaggal érkeztek kegyelmetek? – vetette közbe az
öregember.
– Ezerrel. De a katonák zöme nem ért oda Mohácsra. Bécsből a
Schlick urakkal előrevágtattunk, hogy mihamarabb a király szolgálatába
állhassunk. A társzekerek a harci ménekkel, a nehéz páncélokkal, a
fényes fegyverzettel és a gyalogosokkal visszamaradtak, hogy majd
csak beérnek minket idejében. Nem érnek azok be soha! A katonák
visszaindultak, amint meghallották, hogy nincs már kin segíteni, a
szekereket meg kifosztották a magyarok!
– Tehát fegyvertelenül értek kegyelmetek Mohácsra?
– Csaknem! Épp akkor érkeztünk, amikor az ostoba magyar urak
megfenyegették felkent királyukat, hogy ha nem támad a törökre, akkor
mind ellene fordulnak! Nagy mellénnyel, részeg kurjongatással
licitáltak egymásra, hogy ki hány törökkel bír fel egymaga. Részeg,
tivornyázó állatok!
– Még egy szó, és nagyon megbánja kegyelmed! – hörögte a saras
képű a szalmáról. – A saját országomban ne becsméreljen egy
gyüttment német féreg!
– Mondja csak – húzta félre a többiektől az öregember a csehet,
hogy véget vessen a perpatvarnak. – Ez a csata előtti napokban volt-e?
– Közvetlenül előtte. Étlen-szomjan érkeztünk a mohácsi
haditáborba kilencnapi szakadatlan vágtatás után. Egyenest a
haditanácsba estünk, ahol egy magyar főpap, tán püspök, vagy ki, egy
török által levágott gyermekfejet és egy kart vitt a király elé. Itt van, azt
mondta: a török irtja és pusztítja a magyart, és te, király, tétlenül
várakozol? Miért nem indulsz, és söpröd el a hódítókat?
Hiába kérlelték a jó német lovagok őfenségét, hogy ne hagyja magát
sürgetni, mert nincsen még egyben a hadsereg. Nincsen még ott
Frangepán bán serege, nincsen ott az erdélyi vajda negyvenezres serege,
nincsen a cseh és német rendek dandárjainak java. Harmadakkora volt
akkor a had, mint amekkora lehetett volna. De a magyar urak egyre
fenyegetőztek, hogy otthagyják a tábort, és hazatérnek, ha őfensége
nem kezd azonnal csatát. Volt, ki nyílt lázadással fenyegetőzött. Mit
tehetett volna szegény király? Belehajszolták abba az öngyilkos
ütközetbe az ostobák, akik életükben még közelébe se jártak csatának!
Dénes a refektóriumba lépett a konyhából, kezében két csupor, tele
frissen húzott kútvízzel. Ahogy megjelent az ajtóban, a saras képű
felpattant, és ki akarta kapni a kezéből a csuprokat.
– Hátra, hé! – kiáltott a szép öregember. – Hát mindenféle emberség
kiveszett kegyelmedből? Ifjú asszonyok szomjaznak, s kegyelmed, mint
tikkadt tinó, elébük tülekszik? Nem szégyelli magát?
A saras képű mormolt valamit maga elé, de félreállt, hagyta, hogy a
fekete ruhás asszony és a két ifjú leány Déneshez lépjenek. A pap fülig
pirult, amikor átnyújtotta az egyik csuprot a leányoknak.
– Mindjárt akad harapnivaló is – mondta szelíden.
– Segítünk – ajánlkoztak a leányok. – Honnan kell hozni?
Dénes még jobban elvörösödött, de a szép öregember intésére
beleegyezően bólintott.
– Erre! Jöjjetek, hölgyek!
Az öregember most a még duzzogó, saras képű felé nyújtotta az
egyik csuprot, a másikat meg a lovagnak.
A cseh hatalmasakat kortyolva kiitta a maradékot.
– Kinek köszönhetjük e menedéket? – kérdezte aztán.
– A bátmonostori apát úrnak. Ha személyesen nem is járulhatnak
elébe, de mégiscsak az ő honorációja illenék mostan.
– És kegyelmedben kit tisztelhetünk? Szerzetes volna?
– Olyasféle – tért ki a válasz elől a szép öregember. – Mindent
sorjában, lovag uram. Mindjárt kapunk harapnivalót, de addig igen
érdekelne, hogyan esett az a csata. Hisz ott volt. Hisz látta.
– Ne is emlegesse azt a megátkozott ütközetet! Életemben ilyen
vérengzést nem láttam! Amikor kihirdették, hogy még szerdán
megütközünk, keresztelő Szent János fővételének napján, ott állottunk
fegyverek, páncélok nélkül. Ahogy mondtam, a szekereink még úton
voltak Fehérvárról, és nem érkeztek be a lándzsásaink sem. Úgy
kunyeráltunk össze a lengyel és német lovagoktól vérteket, kardokat,
pajzsot, lovakat, mindent, ami kellett. Az uraim, Albrecht és Albin
Schlick urak hiába menesztettek futárokat vissza, hogy igyekezzenek
azok a társzekerek, nem érkeztek meg a csata napjára, pedig éjjel-
nappal közeledtek a Duna mentén. Utóbb megtudtam, hogy néhány
szekér végül csak befutott, de akkor már a sereg felsorakozott, és a
páncélok, fegyverek soha nem jutottak el az én uraimhoz. Ott maradtak
a fejetlenségben, szabad prédául. Igaz, a szentséges Szűz talán éppen
így alakította szerencsésen a mi sorsunkat. Ha a saját nehéz
páncéljainkban lettünk volna, soha nem menekszünk meg abból a
pokolból…
– Hol harcoltak kegyelmedék? A király dandárjában?
A lovag csaknem a padlóra köpött, de az utolsó pillanatban
megfékezte magát. Mégiscsak templomban volnának, vagy mi…
– A magyarok az első sorba állítottak minket, sok más német és cseh
lovaggal egyetemben, hogy legelébb bennünket aprítsanak fel a
törökök. Pedig én azt mondom, sokkal jobban tette volna a
megboldogult király őfensége, ha német és cseh urakra bízza a csata
irányítását, mert akkor bizonnyal másképpen alakulnak a dolgok.
– Talán igen, talán nem – jegyezte meg elgondolkodva a szép
öregember. – No és, lovag uram, hogyan menekedett meg az
ütközetből?
– Amikor felharsantak a kürtök, előrelendültünk, nyomban
szétzúztuk az elébünk keveredő törököt: úgy nyomultunk közéjük, akár
a kés a vajba! Hallottuk, hogy erre megindul mögöttünk a királyi dandár
is üvöltve, dicsőségre szomjazva. Csakhogy – kárhozat –, ahogy
hirtelen szétnyílott előttünk a tengernyi török, egyenest szembetaláltuk
magunkat a hatalmas ágyúikkal. Ott álltunk, közvetlenül előttük! És
akkor felbömböltek azok az ágyúk! Egek! Micsoda lángtenger, micsoda
dübörgés csapott be közibünk! Úgy hullottunk, jó uram, mint a legyek!
A legnagyobb ágyúik öt-hatszáz fontos monstrumok voltak! Csak
bömböltek, csak köpték ránk a halált oly közelről, hogy nem akadt
emberfia, akin el ne uralkodott volna a halálfélelem! Menekültünk!
Összekeveredve, egymás hegyén-hátán vágtattunk vissza, vérben úszó
holttestek szőnyegén. Hol egy letépett fej, csonka végtag röpült el
mellettem, hol egy ágyúgolyótól széjjelszaggatott ló… Édes Istenem…
Azt hittem végem van! De a Szent Szűz a kegyeibe fogadott, és ha
rendezetlenül, de elértünk valami völgyet hamar, annak az alján
mocsárrá dagadt a sár és vér: úgy léptettünk lovainkkal a tetemeken,
mint az őszi avaron… Akkor még élt a király. Ott fogta a lova gyeplőjét
Török Bálint, az a kutyaképű magyar és egyre csak biztatta, hogy nosza,
fenség! Menjünk csak vissza, fenség! Neki az ágyúknak! Mondják,
akkor már veszve volt minden. A szolgám állítja, hogy egy ősz
öregember, olyan magadkorabéli matuzsálem ugratott oda akkor az ifjú
királyhoz, és azt mondta neki: „Úgyis meg kell halnod fiam, ma ezen a
mezőn, hát ha meg kell halnod, inkább halj meg velem, kivont karddal,
mintsem fejvesztve menekülve, mint valami riadt szívű nyúl!” Erre a
király elpirosodott, visszatért karjaiba az élet, megölelte az öreget, és
együtt vágtattak ki a völgyből.
– No igen, ilyenek ezek a vén bolondok – bólogatott egyetértőn a
szép öregember, miközben a színes üvegablakokat fürkészte.
– A többi se volt különb! A magyarok eszement bolondok egytől
egyig. Üvöltve követték az öreget és a királyt, bele a biztos halálba.
Úgy száguldottak neki az ágyúknak, mint a megelevenedett ördögök.
Bele a tűzbe… Édes Istenem… rettenetes volt… Én csak azt láttam,
hogy néhányan visszafelé vonszolják magukat, mondják, még akkor is
élt a király, mert többen szédelegtek vele vissza, de már meg sem álltak,
futottak a Duna felé, kikerülve mindent és mindenkit. Állítólag amikor
ezt a nevezetes öreget halálos seb érte, a király is elveszítette a hitét, és
könnyen rábeszélték, hogy forduljon meg rögvest. Én magam csak a
király zászlósát láttam egy pillanatra, ott vágtatott, nem messze tőlem,
tán ott volt a közelében őfensége is… Akkor aztán mindenki, aki abban
a völgyben talált addig menedéket, futni kezdett hátrafelé, vágtatva, ki
merre látott.
– Ott hagyták kegyelmetek a gyalogosokat? – kérdezte a szép
öregember. – Védtelenül?
A cseh zavartan pislogott.
– Nem tudott gondolkodni senki, jó uram, értse meg! Futottunk.
És… igen… Ők ott maradtak. Kiáltoztak, míg hallottuk, szólítottak
minket, de mindenki a maga bőrét mentette. Akinek nem volt lova, az
ott maradt… Pedig láttam ott még papokat is! Elvágtattam vagy száz
szerzetes mellett, más-más zárdákból érkezhettek, de fegyelmezetten,
egybeverődve rohantak a töröknek. Tudták, hogy innét nem
menekszenek… Maradtak hát. Nem sokra tartottam én korábban soha a
papokat, jó uram, már félre ne értelmezze kegyelmed, de ott… Mohács
mezején… Jézus nevére! Az a száz pap úgy harcolt, mint száz oroszlán!
Páncél nélkül, karddal, lándzsával! Mind meghaltak… lemészárolták
őket… Egyetlen gyalogos sem menekült… A hangok… Krisztusra…
Ahogy kaszabolták a koponyákat… Azok a hangok… Azok a rettenetes
reccsenések, a szablyák hústépő suhogása… Az üvöltések, a
sikoltások… Albrecht úr kapitánya is bizonyíthatja, hogy soha nem
láttunk még ilyen esztelen mészárlást. A török ott nyomban nekiállt
lefejezni mindenkit.
Élőt, sebesültet, még a holtat is! Hajigálták és taposták a levágott
emberfőket, és úgy közeledtek felénk tovább! Az árkok, amin
átugrattunk, megteltek holttestekkel, a patakok megduzzadtak a kiontott
vértől…
– És a király? Mi lett vele? Hogyan halt meg?
– Albrecht úr szerint az egyik szolgáját öltöztették drága ruhákba,
arany ékszerekkel, ékes tollforgóval, és őfensége őmellette lovagolt,
mintha ő volna a szolga. Így vágtattak a menekülők sorai közt. De nem
jutottak messzire, mert a magyarok letépték róla az ékszereket, a drága
aranykendőt, a tollforgót. Hogy mi lett vele, nem tudom. De mondják,
belefulladt valami patakba. Teljes páncélban akart átugratni, de a lova
megbotlott, és belefordult a vízbe. Ketten utánavetették magukat, de ők
is odavesztek. Ezt az asztalnokmestere mondta nekem később, aki látta
lefordulni a lováról, és sokáig várt rá a túlparton, hátha előbukkan. Van,
aki szerint megmenekült végül, de senkit nem ismerek, aki látta volna
őfenségét a csata óta.
– Az országnak nincsen hát királya… – suttogta maga elé az
öregember.
– Értsed te meg, jó uram, ott, akkor, midőn mindenkit elragadott az
eszelős rémület, senki nem nézett se istent, se embert. Ha maga a király
is könyörgött másoknak, hogy segítsék, meg nem állott senki.
– Tudom milyen az, vesztett csatából futni észvesztve…
– Ha tudod, hát láttad már, hogyan megy ez, uram. Ahogy én a vitéz
Albrecht Schlick urammal vágtattam Mohács felé, hirtelenjében
megláttuk jó ismerősünket, Guttenstein lovagot, aki alól kidöfték a
lovát. Meglátott minket, és könyörgött, hogy segítsünk rajta. De hogyan
segíthettünk volna rajta, amikor a török ott lihegett a nyakunkban, jó
uram? Ahogy elszáguldottunk mellette, még láttuk, ahogy hátulról
lenyakazzák szegényt. Albin Schlick úr alól is kidőlt a pára, őt meg
nagy nehezen Wolf Röder kapitány vonta maga mögé a nyergébe.
Kettejük alatt majd összerogyott a ló, de így is elvergődtek addig a
patakig, amelyben a király őfensége lelte halálát: ott a szegény állat
kilehelte lelkét, beleragadt patája a sárba. Ők meg futottak tovább, a
nádasban. Ekkor találkoztak mivelünk, s lovat csak úgy tudtunk
szerezni nekik, hogy ledöftünk két lengyelt, akik épp arra futottak.
Onnan, a nádas széléről láttuk csak igazán, micsoda tenger haddal
közeledik a szultán. Bizony mondom, nagy jó uram, azt a tenger sereget
csak úgy győzhettük volna le, ha a király úr bevár minden közeledő
hadat, a bán úrét, a vajdáét, s a külföldi seregeket mind. Mintha sűrű
embererdőbe bámulnánk a haragvó, villámló égbolt alatt. Akkor már
erősen esteledett, és szakadni kezdett az eső. Olyan vihar kerekedett,
amilyet még nem láttam soha. A föld remegett a talpunk alatt, villámok
csapkodtak a közeli mezőkön. Erősebben dörögtek a mennyek ágyúi,
mint a törökéi. Tudod, nagy jó uram, miért menekültünk meg? Pusztán
azért, mert a török mérhetetlen kapzsiságában rávetette magát a
holtakra, a szekerekre és a király táborában talált tömérdek sátorra, s
fosztogatni kezdték a ládákat, hadiszereket.
– Nemegyszer menekedtem meg magam is ezáltal… – motyogta
maga elé a szép öregember.
– A leszálló éj és a hideg eső függönye rejtett el minket, s én már
kezdtem hinni, hogy megmenekedhetünk, de akkor az én lovam is
elpusztult. Egy csehet állítottam meg, neki könyörögtem, hogy adja el a
lovát nekem. A szemembe nevetett, mondván, az összes vagyonom is
kevés lenne, mert mihez is kezdene a hátasa nélkül, a halottnak mire
kell az a sok vagyon? Erre, röstellem, jó uram, azt mondtam neki, hogy
inkább aranyért adja, mert Jézus Krisztus szent nevére, én a lovát
elragadom, ha nem adja szép szóval, hát elveszem a kardom erejével.
Erre persze megszeppent a nyomorult, odaadta a lovat, de nekem
megesett a szívem rajta, felhúztam magam mögé, és úgy vergődtünk
Albrecht úr és a többiek után.
Nagy nehezen jutottunk túl a mocsáron, s néhányan a velünk futó
lovagok csapatából bizony ott fúltak, senki nem mert visszafordulni
segíteni nekik. Magam sem értem, hogyan vétkezhettük le magunkról a
keresztényi könyörületesség utolsó foszlányait is, de bizony ott, azon a
vihar tépázta éjszakán vadállatokként mentettük tulajdon irhánkat, és
veszett farkasokként öltük egymást, ha csak úgy lehetett.
 Már elég messze értünk attól a rettenetes csatatértől, s fogalmunk
sem volt, merre járhatunk. Néhonnan a közelből még rettentő sikolyok
harsantak az éjszakában, máshol eszelős kacajok tépték fel a csendet.
Mikor néhány percre megpihentünk, utolért minket egy lengyel úr
tizenegy lándzsás lovassal. Megkérte ez a lengyel Albrecht uramat,
hogy hadd tarthasson velünk, meneküljünk együtt tovább, mert ő
bizony jobban fél a magyaroktól, mint a törököktől.
Nem is ok nélkül, mert nem sokkal később vagy kétszáz magyar
lovas bukkant elő az éjszakából. Úgy vélték ők is, hajnalig nem
fenyeget az üldözés veszedelme, hát letáboroztak a közelben. Eleinte
nem mertek tüzet gyújtani, ahogy mi sem mertünk. Csak a fel-felkéklő
villámlások fényénél láttuk egymást: a magyarok minket méregettek,
mi pedig őket; összehúzódtunk, és kivont karddal igyekeztünk
virrasztani, de ledőlni nem merészeltünk egy pillanatra sem, éberen
figyeltük őket a szakadó esőben.
Csak nem sokkal hajnal előtt gyújtottak tábortüzet a magyarok, mert
nyilván ők is átfagytak a zivatarban. Akkor azt mondta Albrecht úr,
hogy ő bizony odamegy hozzájuk, és hoz a tűzből, mert nem bírja így
reggelig, át kell melegednünk, kerül, amibe kerül. Ezért ha vonakodva
és remegve, de mégis odament a magyarokhoz, és negyven aranyért vett
tőlük egy égő ágat, és áthozta hozzánk. Gyorsan összeszedtünk némi
fát, és találtunk ott a sötétben valami rozzant kerítést is. Nem hittem
volna, hogy meggyullad, de most az egyszer szerencsénk volt. Azon
kezdtünk ekkor tanakodni, reggel hogyan oldhatnánk kereket, mert
láttuk, hogy a magyarok egyre erősebben méregetnek minket, s mintha
azon törnék a fejüket, mennyi aranyunk lehet még, ha csak egy faágért
odaadtunk nekik negyvenet. Rettegtünk, hogy agyonütnek minket
pirkadatkor, ezért be sem vártuk az első napsugarat, szakadó esőben
felnyergeltünk. Erre a magyarok is nyergelni kezdtek, és mi azt hittük,
itt a vég. Óriási szerencsénkre felbukkantak a láthatáron a török
portyázók, akik a környéket gyújtogatták és rabolták. Ezek láttán a
magyarok még gyorsabban kezdtek szedelőzködni, s úgy tűnt, most már
ügyet sem vetnek ránk. De akkor az egyikük mégis odajött Albin úrhoz,
és mutatta neki, hogy igazítsa meg a kengyelvasát. Az nem értette, mit
akar, erre a magyar belerúgott Albin úr mellkasába, és szörnyű hangon
üvöltözni kezdett vele. Könyörögtünk neki, hogy teljesítse, amit a
magyar kér, mert előbb öldösnek le minket, mintsem a törökök
ideérnének, ezért Albin úr gyorsan megigazította a magyar
kengyelvasát.
Végre mind menekülhettünk, csak vigyáztunk, hogy ne arra fussunk,
merre a magyarok futottak. Órákon át, lovainkat nem kímélve
száguldottunk, már majdnem megint este lett, mire elértünk egy nemesi
udvarházat, amely a mezőn állott, védtelenül. Enni és inni kértünk a
lakójától, egy nagy bajszos, sunyi képű fickótól. Albrecht úr neki ígérte
cserébe a maradék hetven aranyát, amit a ruhájába varrt végszükség
esetére. De a magyar nem akart enni és inni adni nekünk, mire Albrecht
úr elkapta a grabancát, hogy ha nem ad enni aranyért, itt vágják el a
torkát. Na, erre ő mégis hozott nekünk erős, finom magyar bort, de
azonnal ki is fizettette velünk, mert ilyen bizalmatlan nép a magyar.
Amikor aztán reggel elcsigázva tovább vánszorogtunk, néhány órával
később ez a magyar is utánunk rohant a lován. Merthogy a török akkor
érte el a házát, elvették mindenét, amije volt, és felégették a portáját,
leölték cselédjeit. Amikor ezt a velünk utazó lengyel úr meghallotta,
szörnyű haragra gerjedt, hogy a magyar nekik semmit sem akart adni,
még aranyért sem, a töröknek meg hátrahagyott mindent. Annyira
őrjöngött ebbéli dühében, hogy le akarta döfni a magyart, de Albin úr és
néhány lovag lefogták, így az megmenekedett, és azután ő is velünk jött
Székesfehérvárig.
A rőt szakállú lovag elhallgatott, mert a refektóriumot a konyhával
összekötő ajtóban megjelent Dénes és a két ifjú leány. Dénes kerek
fatálcát egyensúlyozott a kezében, rajta gyér, egérlátta kenyérhéjjal,
némi megmelengetett köleskásával és frissen ásott, átfőzött
gyökerekkel. A leányok kecsketejjel teli korsókat hoztak. Minden
szempár azonnal rájuk szegeződött, mert a leányok valamin nagyon
felvidultak, egymás füléhez hajolva kuncogtak, Dénes szemmel látható
nagy bosszúságára.
– Úgy látom, megérkezett a fényes vacsoránk! – sóhajtotta a szép
öregember.
– Ez? – A saras képű nemes úr felült a szalmában, s felháborodottan
forgatta szemét. – Inkább éhen veszek, mint hogy ezt a silányságot
megegyem!
– Annál jobb! – A fekete ruhás szépasszony odalépett Déneshez, és
hálás pillantással átvette a tálcát. – Ahogy kegyelmed, úgy mi is mind
jobbhoz szoktunk. De most mégis azt mondom, ennél fejedelmibb
estebédet el sem tudnék képzelni. A jóisten áldja meg magukat!
Dénes zavartan széttárta a karját, és hebegett valamit. A leányok
ismét csak mosolyogtak rajta.
– Mit pusmogtak maguk azzal a haramiával? – lépett elő a falra
akasztott fáklya fényébe a saras képű. – Azt hiszi, nem láttam, hogyan
sugdolóznak? Talán csak nem kegyelmed is valami német bérenc
léhűtő?
Deér-Sólyom István kihúzta magát, s ahogy tett a hájas férfi felé egy
döngő lépést, az jobbnak látta hátrébb húzódni. Hiába a hetven
esztendő, hiába, beesett, beteges szemek, a szép öregember tekintetéből
villámok cikáztak, ahogy a másik fölé hajolt.
– Én azt javallanám kegyelmednek, hogy még egyszer meg ne
sértsen, mert nem nézem, hogy afféle menekült, legyen vendég is akár,
agyoncsapom én! Kicsoda kegyelmed?
– Nincsen nekem nevem – dohogott a saras képű. – Ahogy magának
sincsen. Ahogy egyikünknek sincsen ezekben a napokban. Kiben
bízhatna az ember, mégis? Honnan tudhatnám, hogy ki maga? Elég, ha
azt tudom, hogy ez a német féreg…
– Ez a német féreg étlen-szomjan vágtatott kilenc napon át, hogy
idejében Mohácsra érjen – felelte erre a szép öregember. – A vérét
ontotta az országért. Kegyelmed hol volt akkor?
– Mi köze hozzá? Azt hiszi, csak az a legény, aki kiáll egy mezőre
lemészároltatni magát?
– Azt.
– No… No hát… – A saras képű zavartan pislogott körbe. A fekete
ruhás asszony, s a két leány is őt nézték. – No hát, nekem se volt
könnyű… Azt hiszik, én tán ok nélkül menekülök? Azt hiszik, én nem
veszítettem el mindent? De megérte! Itt a felszabadulás! Vége a német
uralomnak, megszabadítottak a nyavalyásoktól a törökök!
– Felszabadulás? – nézett nagyot a szép öregember. – Kegyelmed
mi az isten csudájáról beszél?
– Hogy miről? A győzelemről! Arról, hogy annyi év idegen
elnyomatás után felszabadultunk!
Deér-Sólyom István csak hebegni tudott erre.
 – Felszabadulás? Ennyi magyar legyilkolása, asszonyok
megerőszakolása, gyermekeink rabszolgasorba taszítása kegyelmednek
felszabadulás? Hát ennyire vak kegyelmed?
– Én csak azt mondom, hogy mindennek ára van. Majd csak lesz
valahogy, a török se marad itten örökre! Előbb-utóbb hazamegy!
– Jobb lesz, ha inkább eszik! – vágott közbe a szép öregember, és
odanyújtott neki egy kenyérhéjat. – Értelmesebben használja a száját,
mint hogy ilyen sületlenségeket mond vele.
Amaz nem nézett a szemébe, amikor elvette tőle az ételt.

3.
– Húszezren voltak… Többnyire nők, öregek, gyermekek.
Menekülők mind… Ott feküdtek erőtlenül egy mezőn, végestelen-végig
a haragvó, villámló égboltozat alatt… Ameddig a szem ellátott,
mindenütt emberek… rongyosak, koszosak, riadtak… sárban,
pocsolyában… Férfi köztük alig…
A rőt szakállú cseh hangja elcsuklott. Kezében még mindig azt a
gyökeret tartotta, amit az előbb elmélyülten rágcsált. Ahogy folytatta
beszámolóját, a búsan gondolataikba temetkezők közelebb húzódtak.
– Az én uraimmal Fehérvár felé tartottunk. Akkor már tudtuk, a
török messze mögöttünk szakadt, utol nem érhet bennünket
semmiképpen. Minél messzebb akartunk kerülni tőlük… Akkor láttuk,
azon a szürkületi kora estén a menekülteket. Délről jöttek, mondják
Pécsről és más városokból, meg az útba eső falvakból, amiket mind
kiürítettek a közelgő ellenség hírére. Aki tehette, csatlakozott hozzájuk,
s mikor mi láttuk őket, legalább húszezren voltak, ha nem többen.
Akkor már haldokoltak az éhségtől, sokan, akik pihenni lerogytak a
sárba, többé nem bírtak felkelni. Az anyák a szemünk láttára kaparták a
pocsolyákba az éhen veszett csecsemőiket, mert arra sem maradt erejük,
hogy odébb vonszolják őket tisztességgel eltemetni. Néhány órára
megpihentünk mi is a közelükben… De nem bírtuk hallgatni a jajgatást,
a siránkozást, a gyermekek bömbölését…
Tovább vánszorogtunk Fehérvárra, s onnan Pozsonyba, ahol a
Mindenható különös kegyelméből az özvegy királyné fogadott
szolgálatába bennünket…
 A saras képű nemes úr malacszemei villámokat szórtak a
félhomályban.
– És azt tudja-e kegyelmed, hogy mi lett annak a húszezer
menekülőnek a sorsa? – Mióta elfogadta a kenyérhéjat, mintha
megenyhült volna, hangjában most sem indulat feszült, inkább
visszafojtott fájdalom.
– Honnét tudnám? – vont vállat a lovag.
– No hát, akkor én elmondom kegyelmednek. Mert én láttam. Ott
voltam, csaknem odavesztem magam is. Fehérvárról a német lovagok
kergették vissza a földönfutókat. Tudta-e ezt kegyelmed? Kovás
puskával lövettek a nők és gyermekek közé, úgy zavarták a húszezer
nincstelen koldust tovább. Menjetek Budára! Fussatok a drágalátos
Szapolyaitokhoz! Az majd ennetek ad! Ezt kiáltozták nekik, mert nem
akarták megosztani velük a Fehérváron felhalmozott tömérdek élelmet.
Azt maguk vitték el, dőzsölve, dáridózva, fosztogatva nyugatnak. Ezek
mit tehettek volna? Tovább menekültek Budának, pedig akkor már a
szultán hada is megindult Mohácsról, és erős iramban menetelt észak
felé. Ezért kikerülték Budát is abban a reményben, hogy Esztergomnál
átkelhetnek a Dunán, s valahol északon biztos menedékre lelnek. Tudja,
kegyelmed, mi történt velük? Pilismarótnál érték be őket a száguldó
török lovasok. Szerencsétlenek egy erdőbe szorultak, és a velük futó
pap barátok tanácsára szekereiket körbeállították védőerődnek, ahogy a
husziták tették régente. Alig volt köztük férfi… csupa asszony,
vénember, síró gyermek… Lovak híján a nők húzták odáig a szekereket
a saras országúton, véres verejtékkel… És ott… Ott, abban a rettenetes
erdőben napokig tartották magukat… Napokon át védte a szekértábort
az akkor már vagy harmincezer földönfutó… Tudja kegyelmed, ki
segített nekik? Senki! A sok parádés német meg cseh lovag részeg
danolással futott Budáról Pozsonyig, a királyné szoknyája alá bújva!
Védték-e a népet, ahogy arra felesküdtek? Dehogy védték! Maguk is
rabolták, fosztották és gyilkolták! Több asszonyt erőszakoltak meg a
hazafelé futó német lovagok, mint a pogányok! Tudja-e kegyelmed, mi
lett annak a harmincezer szerencsétlennek a sorsa ott, a pilismaróti
erdőben? Nem tudja? No hát, elmondom én! Magukra hagyatva
véreztek napokon keresztül, de kitartottak hősiesen, puszta kézzel,
husángokkal harcoltak a körbeszáguldó szpáhik ellen. Aztán a török
ágyúkat vontatott oda, és eleven tűzförgetegbe fojtotta őket. Amikor a
szekereket ripityára lőtték körülöttük, beléjük vágtattak a szpáhik, és fél
napon keresztül vagdalták, gyilkolták a megmaradt nőket, gyerekeket!
Patakzott a vér abban az erdőben, jó uram! Pár ezer fiatal leányt, szüzet
vittek csak magukkal rabszolgaszíjon, no meg a csinos fiúkat! De aki
ott halt, az járt jobban! Tudja-e kegyelmed, hány halott rohad most is a
Pilismarót feletti hegyen temetetlen? Több mint Mohács mezején!
Több!
– No hát miért nem védte meg őket a maga drágalátos Szapolyai
grófja? – csattant fel a rőt szakállú. – A negyvenezres seregével miért
nem jött által a Dunán, hogy megvédje királyát, megvédje hazáját?
Megmondjam, mért? Mert gyáván csak arra várt, meghúzva magát,
hogy kihaljon előle minden akadály, és királyként vonulhasson be
Budavárba! De csalatkoznia kellett, mert a szultán kiénekelte szájából a
sajtot! Úgyhogy kegyelmed jobban teszi, ha csöndben marad! Nem a
német lovagságnak lett volna kötelessége védeni a magyart, hanem a
magyar hadseregnek!
A saras képű erre felpattant, és már rávetette volna magát a csehre,
amikor a szép öregember ismét közéjük emelkedett.
– Éppen elég baj van most ebben az országban, jó urak… Minek
egymás torkának esni? Minek egymást marcangolni? Inkább
nyalogassuk sebeinket, pihenjünk Isten házában, és gyűjtsünk erőt,
hogy túltegyük magunkat a ránk mért csapásokon. Ej, urak! Hátrébb
hát!
A malacképű visszarogyott a szalmára, amit a fal mellé vackolt. A
többiek hallgattak, figyelték a szél zúgását odakünn, ahogy az apátság
udvarán seperte az avart a Duna felé, figyelték a távoli, nyugtalanító
morajlást, ami éppúgy lehetett a folyó sóhaja, mint közeledő
lovascsapat robaja.
– Hány nap múlva ér ide a török? – kérdte aztán a szép öregember,
mintha csak most gondolna először ezzel a fenyegető veszedelemmel.
– Ki tudja azt? – vont vállat a rőt szakállú. – Egyelőre ott ül Budán,
kiélvezi a győzelem minden cseppjét. De megindul hamarost, mert nem
tud ott telelni. Visszafelé menetel, le, Konstantinápolyba, és erre halad
át közben. Amikor a szolgáimmal indultunk Budáról, a város üres volt.
Elhagyta már mindenki, a német és a magyar polgárok is elfutottak.
Csak a süketek, vakok és hülyék maradtak, meg a fogatlan vénemberek
és persze a zsidók, akiknek mindegy, hogy keresztény király parancsol
nekik, vagy a hitetlen szultán. Útközben egyre többen lettünk
menekülők, míg végül összeállt ez a kompánia… De nem találunk
senkit a Duna mentén, aki átvitt volna minket a túlsó oldalra. Nincsen
senki, aki segítene a másikon az egész országban… Ezért egyre
délebbre futunk, ki tudja, meddig még…
A szép öregember bólintott.
– No hát, majd kitalálunk valami okosat. Lehet, a török még hetekig
nem indul haza… Mikor indul, akkor is lassan fog haladni: a
töméntelen zsákmány késlelteti bizonnyal. Úgyhogy azt hiszem,
elegendő időnk van meglelni a menekülés útját…
Csönd ereszkedett a refektóriumra.
Dénes sokáig feszülten figyelte a jövevényeket, azt fontolgatta,
félrevonja-e a szép öregembert, hogy beszéljen-e vele, de az csak intett:
egyelőre maradjon veszteg. Pedig lett volna miről beszélni. Először is
arról, hogy mi legyen a pincébe zárt leánnyal. Maradjon egyedül ott?
Miért ne jöhetne fel, a tűz közelébe?
– Próbáljuk elűzni fejünk felől a sötét gondolatokat – mondta az
öreg, amikor látta, hogy a többiek szedelőzködni kezdenek, hogy
nyugovóra térjenek a kerengőről nyíló cellákban. – Ha akarják, alhatnak
itt is. Legalább együtt maradunk. A tűz itt van… Biztosabb itt… meg
aztán… Én napok óta, hetek óta elbeszélek egy hosszú történetet ennek
a fiatal bencésnek itt… Ha nem bánják, folytatnám… Olyan időkről
esik benne szó, amikor még nem ilyen szerencsétlen csillagzat alatt
állott szép Magyarország…
Egyedül a fekete ruhás asszony mutatott némi érdeklődést, de azért
a többiek is úgy döntöttek, maradnak a refektóriumban. A cseh lovag
olyan messze húzódott a saras képű magyartól, amennyire csak tudott,
az özvegy maga mellé húzta a két csitri leányt, s elvackolt a tűz mellett.
– Jól van… Hol is tartottunk, Dénes fiam? – A szép öregember
arcára szelíd mosoly költözött. – Megvan… Hát persze… Figyelj rám
jól…

4.
NÜRNBERG, NÉMET BIRODALOM,
A. D. 1431 NYARA
 Őfensége, a német király nem akármilyen kísérettel zötykölődött
végig a császári palotából a Pegnitz folyón átívelő hídon és az óváros
szűk utcácskáin. A magyar lovagok paripái még a szakadó esőben is
felcicomázva, gyöngyökkel, ékkövekkel kivert nyergekkel,
aranyszálakkal átszőtt takarókkal borítva prüszköltek egymás
nyomában, patáik éles csattogása százszorosára visszhangzott,
miközben Zsigmond és a testőrökből álló előőrs elérte a Szent Lőrinc-
templom előtti kikövezett teret.
A király bosszúsan felpillantott a szürke égboltra.
– Eső… eső…
A német tartományok ezekben a napokban szomorú, rideg arcukat
mutatták a királyi fenségnek, és ennek a királyi fenség egyáltalán nem
örült. Szüksége lett volna végre valami megnyugtató melegségre. Szíve
szerint azonnal indult volna a napfényes Itáliába, ahol testének, lelkének
kedves környezet, dévaj életöröm várt rá. No meg talán végre a császári
korona is…
De az még odébb lesz.
Addig… Addig rendbe kell tenni a német tartományok ügyes-bajos
dolgait, különben sohasem szabadulhat el, hogy beteljesítse a nagy
álmot. Nem lesz könnyű… Ami néhány éve még játszi könnyűséggel
ment volna, most – úgy érezte –, nyögvenyelősen halad előre.
Zsigmond egyre nehezebbnek találta évei súlyát. Most, hogy
hermelin-szegélyes köpenye és elmaradhatatlan szőrmekucsmája
ellenére is bőrig ázott, egész testében reszketett. Nem neki való már a
lovaglás, újabban szívesebben utazott batáron, díszes kocsin. Csakhogy
itt erőt kellett mutatnia, német alattvalóinak látniuk kellett, hogy
életereje teljében lévő, harcra kész királyuk rendezi ügyeiket, nem
holmi vénülő bakkecske.
Persze néhány óra nyeregben… Maga a kínszenvedés. Lábát
köszvény kínozta, és újabban már néhány pohár bortól is szédülni
kezdett. A hideg, rideg német tartományok továbbra is uruknak kijáró
tisztelettel fogadták, gondoskodtak arról is, hogy minden éjjel fiatal, telt
idomú leány várja a melegített dunyhák és paplanok közt. Újabban már
ezzel a lehetőséggel sem tudott úgy élni, ahogy szeretett volna. Épp
nürnbergi tartózkodása első éjjelén maradt szégyenben. A
szórakoztatására rendelt, mézszőke polgárleány minden bája és izzadó
igyekezete is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy férfiassága harcra kész
állapotba kerüljön. Ingerülten zavarta el a fehércselédet, és az egész
éjszakát dühödten szenvedte végig.
Zsigmond újabban ideges volt, s a kimerültség jelei mutatkoztak
rajta. Szeme alatt mind mélyebb árkok sötétlettek, vállára csigákban
omló, gesztenyebarna hajába túlontúl sok ősz szál vegyült. Már reggel
elfáradt, alig hogy kikászálódott az ágyból, teste megtört, valaha oly
délceg tartása öregemberessé görnyedt.
Pedig hol van még a vége? Annyi megpróbáltatás után lehet, a
végső erőfeszítés még csak most következik majd! Erő kell ahhoz!
Jézusra, de honnan? Honnan?
A város nyüzsgött a birodalmi gyűlésre érkezett választófejedelmek,
egy-háznagyok, bárók és nemesek küldöttségeitől. Nyüzsgött?
Zsigmond mintha nem látta volna teljesnek a felsorakozott birodalmi
rendek sorait… S mintha az eljövök sem mutattak volna megfelelő
lelkesedést uruk és királyuk iránt.
Persze ezekben az időkben…
Amikor Zsigmond útra kelt Budáról, még minden biztatónak tűnt.
Elébb Pozsonyban pihent meg hetekre, s kancellárja kiügyeskedte, hogy
leüljön vele tárgyalni Holy Prokop, a husziták legfélelmetesebb vezére.
A cseh eretnekek rablóhadai lángba borították akkor már a birodalmi
határvidéket, rendszeresen betörtek, fosztogattak Sziléziában, Alsó-
Szászországban, eljutottak egész Boroszlóig, s Felső-Magyarországig.
Felprédálták a Vág vidékét, elkalandoztak egész Pozsonyig. Eleddig
nemigen találták a cseh tűzvész ellenszerét, ráadásul a támadott
területeken mind nyugtalanabbak lettek a parasztok, s mind többen
csatlakoztak az eretnek testvérekhez.
Persze a pozsonyi béketárgyalás eleve nem sok jóval kecsegtetett. A
husziták soha nem feledték el, hogy végtére is éppen Zsigmond hazug
menlevele csalta Konstanzba Husz Jánost, s éppen e hazug menlevélnek
volt köszönhető, hogy a papot máglyára küldte a magas egyházi
concilium.
Zsigmond mégis minden képességét – hízelgést, ígérgetést – latba
vetette, hátha a csehek legalább addig nyugton maradnak, míg a német
birodalmi gyűlés elő nem készíti a megsemmisítő csapáshoz szükséges
hadjáratot.
Holy Prokop, ez a kemény, harcmezőn edzett katona ugyan nem tett
egyértelmű ígéretet, de Zsigmond az elutasítás hiányát is annak vette.
Könnyű szívvel indult hát tovább, s remélte, mire Nürnbergbe ér,
Frigyes brandenburgi őrgróf birodalmi serege szétzúzza a csehek
haderőit.
Nürnberg határában azonban újabb nyugtalanító hírek fogadták. El
sem akarta hinni őket…
És ráadásul még ez az eső is…
Ahogy vad, farkasbundás magyar lovassága élén végigcsörtetett a
nürnbergi utcákon, a szürke, esőmosta házak között, bizalmatlan,
idegen tekinteteket érzett tarkóján az ablakokból, a cégéres ajtók alól.
„Megjött a magyar király…”
A magyar király…
Zsigmond keserűen bámulta a kopott utcaköveket. Szőrmekucsmája
egyre jobban átitatódott, húzta oldalra fejét.
Mikor lesz már vége?
Miért nem térhet Itáliába, ahol mindig ragyog a nap, ahol a férfiak
kifinomultabbak, szellemesebbek, az asszonyok pedig… Hm… az
asszonyok sokkalta kívánatosabbak…
A menet csattogva, csörtetve megérkezett a gót ívű templom elé,
ahol ünnepi misére gyűltek a városi előkelők és a jelenlévő birodalmi
rendek. Erre a napra a Szent Lőrinc-templommal szemközti, egyik ódon
polgárházat jelölték ki őfensége szállásául, ahol a mise előtt és után
fogadhatja az elébe járuló nagyurak, egyháznagyok küldöttségeit. A
testőrök azonnal megragadták Zsigmond lovának kantárját, s a cseh
legény máris ott termett, hogy segítsen neki lekászálódni a nyeregből.
Nehezen ment így is.
Ahogy a király izzadtan, szédelegve megkapaszkodott az apródok
vállába, Hunyadi léptetett elé Sárkány lova nyergében, kardjával
tisztelegve, jelezvén, hogy embereivel folytatná útját a városfalon túli
istállók felé, szállásaikhoz. Jankó csak ma reggel tért vissza, neves
pfalzi vendéget kísért a birodalmi gyűlés városába.
Az eső vastag, szürke patakokban csorgott a testőrparancsnok
vértlemezeiről és szoborszerű arcáról, hollófekete bajszáról.
– Fenség…
– Maradj még, Johannes! – nyögte a király. – Úgy látom,
vendégeink vannak!
A gót ívű, régi ház valóságos erődként magasodott fölibük, bástyás
toronnyá terebélyesedve a magasban. A bejáratnál, a falhoz közel
húzódva díszes takarójú lovak párállottak néhány olasz ruhás apród
őrizetében.
– Cesarini! – derült fel Zsigmond arca. – Talán jó hírek a husziták
elleni hadjáratból! Johannes, te maradsz! A többiek indulhatnak!
Hunyadi örült, hogy a sisaklemezek elfedték kelletlen arckifejezését.
Rühellte azt a várost, rühellte a szakadatlan esőt, rühellte a németek
gőgös, megvető pillantásait, az ízetlen, moslék ételeiket és savanyú
boraikat. Minden porcikájával hazavágyott Magyarhonba.
– Igenis, fenség!
Intett katonáinak, hogy induljanak, ő maga a vén Matkóval, s a
legényével lekászálódott a nyeregből.

5.
Odabenn, a dohos házban legalább jóleső meleg fogadta őket. A
kandallókat alaposan megrakták, nem sajnálták a nemes vendégek
szobáiból a vastag szőnyegeket sem. Megszabadulva vértjeiktől és
csuromvizes öltözetüktől, kényelmes udvari ruhába bújhattak, és
átmelegedve hajtották fel az ezüsttálcán elébük tálalt itáliai bort a ház
ebédlőjében. Ez volt az egyetlen helyiség a szűk szobákkal tagolt,
kopott falú, sok száz éves házban, ahol méltó körülmények között
fogadhatták őszentsége követét. Amikor Jankó az alabárdos őröknek
biccentve belépett, Zsigmond már elfoglalta helyét a tölgyből faragott
ónémet széken.
– Bocsássátok elém őeminenciáját!
Nem kellett sokáig várakozniuk: az ajtón pirospozsgás, meglepően
fiatal olasz bíboros sietett be. Minden mozdulata lendületes és
céltudatos volt. Nyakában aranykereszt csüngött, de bíbornoki
köpenyének szegélyét eső és sár mocskolta. Térdet hajtott Zsigmond
előtt, s ajkaival megérintette a király gyűrűjét. Aztán felpattant, és
drámai arckifejezéssel mélyen a király szemébe nézett.
– Fenség! Szörnyű hírek! Rettenetes hírek!
Zsigmond kifejezéstelen tekintettel bámult rá. A főpap nem volt
ugyan oly fiatal, mint amilyennek látszott, hisz már a konstanzi zsinaton
is ott sündörgött a folyton vitatkozó, civakodó egyháznagyok soraiban,
s már akkor is a király hű emberének számított. Most azonban nemcsak
elkeseredettség, de szavakba nehezen önthető rettegés is kiült az arcára,
ahogy magatehetetlenül széttárta karját.
– A birodalmi sereg, fenség! Vége van! Nincsen többé!
A király – köszvénye és minden porcikáját sajgató fáradtsága dacára
– talpra szökkent, mintha skorpió csípte volna meg.
– Mit beszélsz, Giuliano? Hogy érted ezt?
A sereg? Az egyesített német birodalmi sereg? A sereg, amely alig
néhány hete gyűlt össze Hohenzollern Figyes, Brandenburg
választófejedelme vezérletével? A sereg, amely legalább százezer
lovagot, gyalogost, megszámlálhatatlan ágyút, négyezer harci szekeret
vitt a huszita heretikusok ellen? Vége van?
– Beszélj érthetően, Giuliano! Hogy érted azt, hogy nincsen többé?
– Kegyelmes uram! – Cesarini lesütötte a szemét. – Gyalázat! Olyan
gyalázat, ami örök időkre hirdeti majd lemoshatatlanul a birodalmi
hadak szégyenét… Holy Prokop huszitái…
– Csata volt hát? Hol? Hogyan esett? Beszélj már!
Hunyadi közelebb húzódott. Cesarini és a király németül beszéltek,
s ezen a nyelven Jankó jószerivel semmit sem értett. A bíboros
arckifejezése és ideges dadogása, valamint Zsigmond felháborodott
sápadozása azonban szavak nélkül is mindent elárultak.
Kurva husziták! Hát legyőzték a németet megint?
– Mint tudja, fenséged, jómagam a birodalmi sereg prelátusaként
vonultam a főhaddal a csehek ellen. Nem akadt senki ott, aki feltételezte
volna, mi fog következni. Mert bizony nem volt csata, fenség! Nem volt
semmiféle csata! Pilsen városán túl, ama bizonyos Taus közelében
jártunk, amit a csehek Domazlice néven emlegetnek, amikor a baj ránk
tört. Ránk tört? Hogyan is mondjam, fenséges úr? Holy Prokop harci
szekerei még fel sem bukkantak a láthatáron… Még a zörgésüket sem
lehetett hallani, amikor a büszke birodalmi had sorain végigborsódzott a
rettegés: jön a huszita! Mindjárt ideér! Végünk van! Nem láttam még
ilyet, fenséges király! Büszke lovagi sereg, százezer katona futott meg
egyetlen ágyúlövés nélkül! Először csak az első sorok fordultak vissza,
és a hátul állókon áttaposva rohantak, aztán megrémültek a többiek is,
és a félelem oly heves hullámokban áradt szét, hogy néhány perc alatt
minden rend felbomlott! Az Impérium büszke serege gyáva csürheként
futott!
 – Azt mondod, eminenciás úr, egyetlen ágyúlövés nélkül? –
kérdezte Zsigmond. – Úgy érted, még nem is látták a cseheket?
– Fenséged is jól tudja, milyen rettenetes a husziták híre! Mindenki
tudja, hogy nem kegyelmeznek senkinek, vérre szomjaznak, és
gyűlölnek minden urat, lovagot. Aki a kezükre kerül, azt kiherélik, a
szemét kinyomják, a szívét kivágják! Mire Holy Prokop szekerei
valóban feltűntek a dombok hajlatában, már csak a százezer menekülőt
látták maguk előtt. A dicstelen futók engem és embereimet is magukkal
ragadtak, csak sodortak, hogy a puszta életem is veszélyben forgott. A
csehek persze a nyomunkba szegődtek, és förtelmes vérengzésbe
kezdtek, jó uram! Hidd el, rászolgálnak a rossz hírükre! Mikorra futva
elértünk egy megerősített várat, s oda bemenekültünk, addigra Frigyes
őrgrófnak is sikerült megfordítania néhány ezer lovagot, és
szembeszegült velük. Ekkor a husziták egy embere hatalmas, rúdra
tűzött zászlót lengetett meg. Láttuk, ahogy a hírhedett harci szekerek
azonnal körbefordulnak, s a parasztok kifogják a lovakat a szekerek
elől. Újabb jeladásra megszámlálhatatlan puskacső meredt ki a szekerek
falából, meg ágyúk, töméntelen… Lőni kezdtek… A valódi ütközet
néhány percig tartott. Mielőtt leszállt az éj, a fellobbanó fáklyák
fényében kellett végignéznünk, uram, ahogy az eretnekek sorra
kivégzik a foglyul ejtett német lovagokat. Egymás után fejezték le őket,
vagy tízezret, fenség! Könyörület és kegyelem nélkül! Aki az életéért
rimánkodott, azt meg is kínozták! Egész éjjel hallgattuk a várba szorítva
az üvöltésüket, fenség, ahogy herélték őket és a bőrüket nyúzták!
– Értem! – bólogatott Zsigmond, s a leghalványabb jelét sem adta,
hogy meglepődne vagy felháborodna. Gondolatai szélsebesen
száguldottak. Brandenburgi Frigyes csúfos vereséget szenvedett!
Frigyes, legfőbb vetélytársa, aki újabban már a német királyi címre is
áhítozni kezdett.
– Hallod-e, Johannes? A husziták megverték a németet.
Nem kellett, hogy minden szót értsen, Jankó anélkül is tudta már a
lényeget. E vereség azt is jelenti, hogy azóta a husziták bizonnyal
megint betörtek Trencsén, Liptó, Túróc megyékbe, s talán már ismét
Pozsony külvárosait borítják lángba… Meg aztán bizonnyal
végigsöpörtek Szilézián, a többi német tartományon… Lángba borul a
fél Impérium…
 Cesarini is éppen azt sorolta a királynak, merre járnak azóta Holy
Prokop szekerei. Brandenburg újra lángokban… A csehek minden férfit
leölnek, és minden asszonyt, leányt megbecstelenítenek, aki csak a
kezük ügyébe kerül. Úgy mondják, ezzel bosszulják meg a németek
rémtetteit, például amikor Kutná Horánál kétezer cseh nőt és gyermeket
zártak a bányába, majd rájuk szakasztották a bejáratot.
– Az előőrseik Berlin felé közelednek, fenség – hajtott fejet
Cesarini.
Zsigmond halványan elmosolyodott.
– És Frigyes? Hol a kiváló vezér?
A bíboros értetlenül kapta fel tekintetét.
– Frigyes? Mit számít az, uram?
Zsigmond villámgyorsan végiggondolta a lehetőségeit. A helyzet
nem tűnt túl rémisztőnek, elvégre a csehek nem először dúlják fel a
tartományokat. Frigyes hőzöngő, melldöngető büszkeségének
mindenesetre vége van egyszer, s mindenkorra! A felelősség egyedül az
övé! Ő szervezte a hadakat, ő készítette fel őket, és egy személyben ő
vezette a husziták ellen valamennyit.
A király tekintete egy pillanatra Hunyadi gyanakvó tekintetével
találkozott.
– A német urak nem fognak ennyire örülni, fenség – mormolta
epésen Jankó.
Zsigmond bólintott.
Az már igaz. A birodalmi rendek e pillanatokban értesülnek a
vereség híréről, s nyilvánvaló, hogy ebben a lelkiállapotban semmi más
nem érdekli majd őket, mint a huszita veszedelem.
A király újra Jankóra pillantott. Hunyadi keze pallosának
markolatára fonódott, s oly erővel sanyargatta, szorította azt a vasat,
hogy Zsigmond azon se csodálkozott volna, ha víz fakad belőle.
– Miért nem férfiakat küldesz ellenük, fenség? – kérdezte Jankó
sötéten. – Miért nem minket küldesz?
Zsigmond lemondóan legyintett.
– Te még nem ismered a huszitákat, Johannes… Majd megismered
őket, ne félj… Előbb-utóbb mindenki megismeri őket… Mit gondolsz,
miért nem sikerült őket még mindig kifüstölni Felső-Magyarországból?
Mostan szerencsétlen Stibor fia küszködik velük, de olyanok azok, akár
a hidra… Ha levágod egy fejét, száz másik nő a helyébe… Majd
meglátod… De nem most… Most fontosabb dolgunk is akad…
Nagyot sóhajtott, és feltápászkodott a trónusról.
– Jöjj! A rendek már várnak ránk…
Úgy indult el a hajbókoló Cesarini mellett a kijárat felé, mintha
vállát mázsás súly nyomná. A husziták ugyan egy csapásra
megszabadították legveszedelmesebb vetélytársától, ámde olyan
koloncot akasztottak a nyakába, amit nem kívánt magával cipelni egy
tapodtat sem.

6.
Jankó szeme elkerekedett. Beléptek a csipke- és kőóceánként a fejük
fölé tornyosuló katedrálisba. A szinte mindig jéghideg templom belseje
ezúttal gőzölgött a belétömörülők kipárolgásától: a birodalom száz és
száz küldöttének, szolgáinak, kíséretüknek illatfelhőjét, verejtékbűzét, a
kényes kelmék takácsműhely-szagát, a frissen cserzett szattyánbőr
csizmák éles, orrfacsaró aromáját nem tudták elnyomni az ájtatos papok
által szorgosan körbehordott füstölők tömjénfellegei. Odakünn már
alkonyodott. A király küldöttsége az esőszürke utcák félhomályából a
gyertyaerdő fényködébe lépett. A világosság arany derengéssel töltötte
ki a katedrális hajóit. Ez a derengés harmatfényként ragyogott az arany-
és ezüstgombokon, a díszes sujtásokon, a csillogó sarkantyúkon és a
cifra fegyvermarkolatokon, kardhüvelyeken. Mintha gigászi festmény
elevenedett volna meg, több ezer arc, feszes, nemesi póz, gőgös és
fürkésző tekintetek kereszttüzében közeledett a magyar lovagok sora az
oltár felé, ahol Zsigmond már elfoglalta helyét a német birodalmi
trónuson.
Hunyadi ebben a királyi kíséretben lépkedett, az ágaskodó
oroszlánoktól, griffektől, sasoktól tarka birodalmi lobogók mögött. A
tartományok színes vásznait heroldok emelték a magasba: a királyi
fenség elé érve kétoldalt elvonultak, s felsorakoztak a mellékoltárok
előtt.
Jankó beleborzongott a csodálkozásba. Még soha nem látott ehhez
fogható gazdagságot. Bármerre nézett, választófejedelmek, bárók,
püspökök, érsekek, hercegek, tartományi uracskák, lovagok, zsoldos
kapitányok, szolgák, talpnyalók tömege pislogott vissza rá értetlen,
elismerő, vagy nyíltan ellenséges pillantásokkal. Hunyadi mind ez idáig
úgy hitte, hogy a farkasprémes, ezüst ragyogású páncéljaikban
páváskodó magyar lovagoknál nem létezik nemesb, fennköltebb látvány
széles e világon, de itt, a német hercegek, fejedelmek, főpapok
tumultusában szegényesnek, pórinak érezte az egész kompániát. A
maga egyszerű, minden ízében célszerűségnek alárendelt vértezete,
felesleges sallangok nélküli fegyveröve, a rajta csüngő, kopottas
vászonhüvelybe bújtatott pallosa arcpirítón oda nem illőnek tetszett a
makulátlan acélok, ragyogó fémek kavalkádjában.
– Psssssz! Psssssz!
Jankó felkapta a fejét. Oldalt, a nagyurak sorai közül egy ismerős,
fekete üstök türemkedett át a hátsó traktus javítására, és az új, gótikus
csarnok befejezésére ácsolt állványzat deszkái közül.
– Vitéz!
A fiatal kancellárista elvigyorodott. Alig fertályórája érkezett
lóhalálában, egyenest Budáról, a királyi palotából, s még arra sem volt
ideje, hogy szállására siessen. Loholt inkább egyenest ide, a
katedrálísba, csak hogy mielőbb találkozhassék az övéivel.
Jankó szíve hevesebben kezdett verni, ahogy visszaintett barátjának.
Jól tudta, hogy Vitéz ismét odahaza járt Hunyadon, s bizonyosan hírt is
hozott Erzsébettől. Nem csak hírt! Levelet is!
Forróság áradt szét a testében a gondolatra, oly jóleső
szeretethullám remegtette meg szívét, amit rég érzett már.
Erzsébet! Anyám! Otthon!
Ahogy ott lépdelt délcegen az agyoncicomázott királyi trónus
mellett, s szembefordult az összegyűlt rendek hullámzó tömegével, lelki
szemei előtt egyre csak képek kavarogtak, vad érzelmek horgadtak fel
benne. Elfeledte azonnal a hideg, rideg német urakat, a füstölők
tömjénillatán átbűzlő izzadtságfelhőt, a gyanakvó, idegen tekinteteket.
Bensőjét immár elsöprő elevenséggel kitöltötte Erzsébet mosolya,
selymes ágyukon heverő testének mezítelen fehérsége, telt kebleinek
márvány halma, csípeje ringása.
Aztán, mintegy megnyugvásul, hideg simításként háborgó lelkének,
a hunyadi hegyek zöldje, a Cserna csillogó, kék habjai merültek elé a
kavargó messzeségből. Látta maga előtt a várat, amint az erdők fölé
magasodik, látta a cinterem kandallójában lobogó tüzet, s anyját látta,
amint gőzölgő tállal lép az asztalhoz. S hirtelen vakító fényességgel
lángolt a lelkébe az az eddig soha nem érzett, soha meg nem élt
bizonyosság, hogy távol e szürke német várostól, a csipkés
polgárházaktól, távol ettől az idegen világtól vár rá egy táj, egy falu,
egy otthon.
Egy haza.
Megrázta a fejét, és kényszerítette magát, hogy visszazökkenjen a
valóságba.
A valóságba, ahol tenyérnyi széles aranylánccal a nyakában
valóságos matuzsálem vánszorgott Zsigmond trónusa elé. Ott szinte
földig hajolt, s el-elcsukló hangon belekezdett köszöntőjébe.
A király üdvözült mosollyal az ajkán hallgatta. Jankó rásandított a
szeme sarkából. Zsigmond elemében volt, szertartásos, bonyolult
koreográfiájú színjáték főszereplőjeként, ahol minden tekintet őreá
szegeződött, ahol annak érezhette magát, aki mindig lenni akart: nagy
német uralkodónak, a keresztények legfőbb urának és parancsolójának.
Csaknem császárnak immár!
Jankó nagyot sóhajtott. Tudta, hogy hosszú ideig kell még így
állania a trónus mellett, páncélkesztyűs kezét pallosa gombján
nyugtatva, szigorú tekintettel fürkészve az összesereglett német
fejedelmeket, miközben gondolatai vad örvényként száguldanak haza,
haza, haza, egyre csak haza.
Szinte nem is hallotta a mise előtti üdvözlések monoton
cirkalmaiból kibomló szemrehányások sorát, s a kibontakozó vitát, a
mind hevesebben ágáló nagyurak panaszáradatát. Amit hallott, abból se
sokat értett. Amit értett, amúgy se nagyon érdekelte. Hadd hányják csak
őfensége szemére, hogy nem törődik Németföld bonyodalmas ügyeivel,
hadd ismételgessék csak, hogy őfensége ahelyett, hogy idehaza tenné a
dolgát, egyre csak messzi Magyarországa zsíros kiskirályai közt múlatja
idejét, ha éppen nem a cseh király koronája után nyúlkál, s ha ugyan
nem azon hóbortoskodik, hogy üres kamarával, szinte kíséret nélkül a
Szent Római Birodalom császári koronáját is megpróbálja fejére
piszkálni.
Zsigmond a szemrehányásokat is mind áhítatos mosollyal az ajkán
hallgatta. Mondják csak! Panaszkodjanak! Abban bízott, hogy a végén
mégis megszavazzák majd a kíséretének remélt kétezer vértes lovast és
az itáliai útra igényelt harmincezer aranyat.
 Amikor a mise végeztével felpattant a trónusról, és vörös képpel
kirohant az oldalajtó felé, Jankó alig győzte utána szedni a lábát.
A szertartás hamarabb ért véget, mint tervezték. A mise előtti kurta
vitából világosabbnak tűnt, mint a nap: a német rendek egyetlen
katonát, s egyetlen aranyat sem kívánnak királyuk rendelkezésére
bocsátani. Menjen csak őfensége Itáliába, ha akar! Kolduljon attól,
akitől csak akar! Ha nem marad itt, német földön, s nem teszi azt, mit
német királynak tennie kell, akkor menjen a pokolba!
Jankó követte a szentségelő Zsigmondot a templom elé, ki, a zuhogó
esőbe.
A király ott megtorpant, és ökölbe szorított kézzel, tekintetét az égre
emelve, ahonnét a Jóisten egyre csak ömlesztette reájuk az áldást, cifra
káromkodásba fogott, olyanba, ami egyre csak kuncorkodott,
kacskaringósan pöndörödött, egyre hergelődőbb haragvással, míg végül
ledöngölő, kemény befejezésbe torkollt.
Hunyadi csak bámulta Zsigmondot, aztán mikor az utolsó
szentségelés is elhalt, kitört belőle a nevetés.
A király dühösen rávakkantott.
– Mit röhögsz, kutyafattya, te?
– Hát én csak azt, hogy ez bizony bármely magyar zsiványnak
becsületére vált volna, fenség! Hol a csudába tanult uram ilyeneket?
Zsigmond értetlenül bámult rá, rőt szemöldökén, vékony metszésű
karvalyorrán esőcseppek reszkettek. A királyi köntös gyászosan, ázottan
tapadt görnyedett alakjára.
Lassan elvigyorodott.
– Hát hol tanultam volna, te anyaszomorító, te? Ilyet csak mink
tudunk, a ragyás pofájú, hatfelé hasogatott hétszentségit neki!
– Ilyet bizony csak mi – bólogatott Jankó egyetértőn.
– No gyere, kedves Johannesem! – Zsigmondból úgy párolgott el a
világrontó indulat, mintha benne se lett volna soha. Ebben is egészen
magyar lett, tán észre sem vette az elmúlt évtizedek alatt, olyannyira
magyar. Botladozva nyúlt Hunyadi karjáért. – Remélem, akad még
abból a jófajta eszéki borból! Ezek a rühes képű, asztagos pofájú
németek nem tudnak bort csinálni, hogy szakadna rájuk a széjjelkarmolt
ég!
 Hunyadi János így támogatta be a dohos polgárházba, hol az
előrelátó nürnbergi városi magisztrátus elszállásolta a magyarok és
németek közös királyát.
Odabenn engedelmet kért azzal, hogy átöltözik, s rögvest visszatér,
majd máris száguldott lefelé a szűk, babalábakra méretezett lépcsőkön,
hogy megkeresse Vitézt a felháborodottan hömpölygő tömegben. Alig
várta, hogy kifaggathassa, alig várta, hogy a keblére ölelhesse.
Úgy sejtette, Vitéz odaát bolyonghat a katedrálisban, tán ki se talált
eddig a sok német nagyúr közül. Már az utcára kirobogva komor
ábrázatú urakba botlott, agg városatyákba, meg vizenyős tekintetű,
hanzai kalmárokba, akik szemlátomást a király után igyekeztek, hogy
tovább győzködjék, hagyjon fel a semmirevaló császári ábrándozással,
és lásson végre munkához idehaza, minden németek üdvére.
A kopott kövezetű téren aztán még nehezebben verekedte magát
keresztül az egymással vitatkozó csoportok közt. Nem nézett se embert,
se rangot, szívdobogva tülekedett által a cifra gúnyás rendek sorfalain, s
noha innen is, onnan is felháborodott kiáltások kísérték nem épp
kíméletes törtetését, arra senki se vette a bátorságot, hogy kardot
rántson rá. A széles vállal, bivalyként előrenyomakodó vértes magyar
útjából inkább félrependerült mindenki, aki csak bírt.
Berontott a katedrálisba. Odabenn már alig lézengtek néhányan, a
szolgák a birodalmi lobogókat göngyölték éppen össze, néhányan a
padsorok közt szedegették fel a nagyurak által elszórt holmit, a
leszakadt ezüstgombokat, elgurult tallérokat.
Jankó csalódottan sóhajtott, s már lódult volna vissza a királyi
szállás felé, amikor az árnyékban megpillantott valamit. Valaki ott
térdepelt a legtávolabbi mellékoltárnál, a sötétség köpenyébe
burkolózva, mintha csak imádkozna a Szűzanya fénykoszorús szobra
előtt. A térdeplőnek csak éjfekete, ezüstrámájú csizmája lógott ki a
gyertyák arany fénykörébe.
Jankó megdermedt egy pillanatra.
Ilyen csizmát bárki hordhat, elvégre…
Bárki is…
Tétován tett egy lépést közelebb. Feje is belésajdult a bizonytalan
megérzésbe, mintha főbe kólintották volna.
 Az imádkozó is észrevehette, lassan talpra emelkedett, s most egész
alakja belesimult az oltár elé hulló, súlyos árnyak tömbjébe. A sötétből
egy fehér szempár izzott egyenest Hunyadira.
Jankó szíve nagyot dobbant.
Nem lehet!
Ez nem lehet ő…
Az idegen felnevetett, aztán az árnyékot kihasználva tovasurrant a
fal mentén a hátsó traktusnak, hol állványzat tornyosult a megkopott
freskók és cifra faragványú oszlopok fölé.
Jankó megbabonázva követte a nyurga alakot, mint ki kísértetet lát.
Feledte már Vitézt, feledte a boldog gondolatok özönét, feledte királyát,
feledett mindet.
– Te… élsz, pokolfajzat? – suttogta maga elé sápadtan.
A lény, aki nesz nélkül, macskaügyességgel mászott felfelé az
állványzaton, kibomló, hollófekete köpenye lobogó fellege mögé
rejtezve, túlvilági látomásként elevenedett meg előtte.
– Te nem élhetsz! Te már meghaltál! – zihálta Jankó, még feljebb
kapaszkodva. Szívére az imént még jeges rémület telepedett, de ezt
most a feltámadó harag tüze olvasztotta fel.
– Láttalak meghalni… Láttalak…
A padok közt görnyedező szolgák értetlenül emelték fel a fejüket. A
király kíséretének egyik magyar lovagját látták, ki felfelé mászott a
hátsó traktus felújítására ácsolt állványzaton. A deszkák vége a
templom elérhetetlennek tűnő magasába veszett. Ki tudja, mit akar
odafenn ez a magában szitkozódó, bolond magyar?
A szolgák tanácstalanul egymásra meredtek. Aztán egyikük
kelletlenül kifelé indult, Hogy szóljon a templom rendjére ügyelő
zsoldosok kapitányának.
A magasból fülsértő kacaj visszhangzott. A szolgák megborzadtak,
keresztet vetettek, aztán jobbnak látták egymást tiporva kikotródni az
esőbe.

7.
Vitéz János lázas igyekezettel tülekedett előre a bástyatornyos
házig, ahol őfensége szállását sejtette. Nem volt nehéz dolga, csak arra
kellett mennie, ahol a német vasas lovagok, tollkalpagos hercegek,
grófok mind jobban tömörültek. Átkozta már magát, amiért hagyta
kíséretét elébb lenyergelni a város határában, igen jól jöttek volna most
a vállas budai legények, hogy utat törjenek a kancellárius uraságnak a
hömpölygők közt.
Pedig igyekeznie kellett volna igazán. Úgy sejtette, a hír, amit
hazulról hoz, nem örvendezteti meg a királyt, viszont annál inkább
megörvendezteti majd Jankó barátját a levél, amit szíve felett, bekecse
zsebében őrzött.
Hol van már az a ház?
Végre megpillantotta a magyar őröket az ódon épület kapujában, s
utolsó erőfeszítésével áttörte magát a bebocsátásra várók tömegén, s a
király pecsétjét felmutatva belépett a szűkös fogadószobába. Odabenn,
a dohos házban még nagyobb zsúfoltság fogadta, mint az esőáztatta
főtéren. Vitéz orrát megcsapta a verejtékszag, s a nagyurak ruháit átitató
rózsavíz kipárolgása – a konyhából frissen sült vadhús illata terjengett.
– A király? – ragadta meg a mellette elsiető Kompolti Pál
pohárnokmester grabancát. – Hol találom őfenségét?
– Vitéz! – bámult rá a fiú elképedve. – Merre járt kegyelmed?
Napok óta…
– Azt mondd, hol találom a királyt!
Kompolti mutatta az utat.
– Remélem, jó híreket hozott kegyelmed. Őfensége nincsen épp
mulatós kedvében…
Vitéz nem válaszolt, komor arccal benyitott a kazettás ajtón.
Odabenn rögvest meg is torpant: türelmetlenül toporogva tucatnyian
várakoztak már a csöppnyi szobában, melynek szemközti ajtajában két
megtermett őr posztolt.
– No, Zrednai, állj csak be a sornak végére! – vetette oda megvető
hangsúllyal a csoport közepén álló báró, aki ugyan sűrű szakállat
növesztett, s újabban feje se volt már teljesen tar, de láttán még mindig
görcsbe rándult Vitéz gyomra.
– Urak! – illendő módon fejet hajtott, s igyekezett rendezni vonásait,
nehogy elárulja, hogy megszeppent a fagyos fogadtatástól.
Újlaki épp azt a díszes kardot mutogatta a mellette várakozó Cillei
Ulriknak, amit a minap nyert kockán magától Garai nádortól. Nagy,
vörös ékkő csillogott annak a kardnak a keresztvasában, s alatta a
kígyós, országalmás Garai-címer. Most, hogy eszmecseréjüket
megzavarták, Újlaki dühödten megszorongatta a kard markolatát,
mintha nyomban ki is akarná próbálni, jól vágja-e az éle a szemtelen
kancelláriusok torkát. Cillei lefogta a kezét: a vörös gróf szürke
tekintete hidegen siklott végig Vitéz köpenyén.
Ha sejtenéd, morogta magában Vitéz, ha sejtenéd, barátom, hogy
miféle hírt hozok! Ha sejtenéd, hogy drágalátos nénéd, a szajha
királyné megint, még hazulról is bosszantja majd a királyt!
– Elnézésteket kérem, jó urak, de híreim nem késlekedhetnek.
Éppen ezért attól tartok, előttetek kell őfensége elé járulnom!
Újlaki fenyegetőn közelebb lépett.
– Mit nem képzelsz, pór? Tudod-e, mióta várunk bebocsátásra?
– Sajnálom, nagyuram. Amint láthatod, az út porától mocskosan,
étlen, szomjan kell uram elé járulnom. Már említettem, hogy…
– Igen, a mocskot ruhádon látjuk jól – Cillei az orra elé emelte
hímzett kendőjét, s fintorogva elfordult Vitéztől. – De van oly mocsok,
amin a fürdő sem segít…
A várószobában néhányan elmosolyodtak. Vitéz fellobbanó dühvel
válaszolt:
– Gondolkoztam, jó uram, hogy útközben megállhatnék Osterwitz
várában, hogy fürdőt vegyek, de fájdalom, nem tehettem: az a fürdővíz
már kihűlt, mire odaértem volna!
Vitéz gyorsan parolázott, hátha ezzel valamelyest enyhíteni tudja a
sértést, ami kiszaladt száján. De azzal már elkésett: Cillei kardjához
kapott, de erre meg az alabárdos őrök moccantak felé idegesen. A király
szobájának előterében csak ne kapkodjon senki a kardja után!
– Hagyd csak! – sziszegte Újlaki, lefogva Ulrik karját. – Ne itt! Ne
most!
Vitéz belesápadt iménti oktalanságába. Bánta már nagyon, hogy
kiszaladt a száján a megjegyzés. Cillei igen nagy úr, fényes dinasztia
sarja: atyja édestestvére a királynénak, másik testvére Garai nádor
asszonya, és Cillei lány volt a lengyel király közvetlen rokonságában is.
Ráadásul Ulrik úr apósa a szerb despota, s rajta keresztül sógora a török
szultán… Nem tartana soká eltaposni Cillei és Zagorje gőgös urainak
egy ilyen jelentéktelen pondrót, mint Zrednai-Vitéz János, a kancellária
szürke eminenciása…
A királyi várószobában feszült csend támadt az osterwitzi fürdővíz
emlegetésére. Cillei gyilkos indulattal méregette Vitézt, s Újlaki
tekintetéből sem sok jót tudott kiolvasni. Bárcsak itt volna Hunyadi,
hogy megvédje! Jankó helyett azonban más mentőangyalt küldött az ég:
kitárult a várószoba ajtaja, s megjelent benne egy sárga arcú, de fényes
tekintetű ifjú ember, a király legfőbb bizalmasa, a német birodalmi
kancellár uraság.
Schlick Gáspár alacsony sorból származó írnokként kezdte, akárcsak
Vitéz. Mindketten ugyanazon humanista szellemiségű oktatásban
részesültek, s kezdettől fogva ösztönös bizalommal viseltettek egymás
iránt.
– Mi történik itt? – kérdezte Schlick, körbetekintve a várakozók
között.
Vitéz fejet hajtott, s a kancellárnak elég volt egyetlen pillantást
vetnie a még mindig kardmarkolatát szorongató Cilleire, hogy tudja,
honnan fúj a szél.
– Megbocsájt, gróf uram… őfensége már nagyon várja a híreket
Budáról! – Megragadta Vitéz karját, és bevonszolta magával a királyi
fogadószobába.
Cillei nagyot dobbantott, ahogy becsukódott mögöttük az ajtó.
– Ki ez a féreg?
– Hunyadi jó pajtása – morogta maga elé Újlaki. – Jöttment kis
senki ez is, az is!
– Majd gondom lesz rá – Cillei Miklósra meredt. Koravén arcán a
ráncok gyűrött hálójából csak úgy parázslottak szűk vágású, szürke
szemei.
– Azért csak vigyázzál vele! – Újlaki óvatosan körbekémlelt a
várakozókon. – Egyre feljebb emelkedik a hivatalban. Egy nap még
kancellár is lehet belőle, a királynak valamiért igen jó véleménye van
róla. Zsigmond újabban ilyenekkel veszi körbe magát. Ez az Oláh Jankó
is, jobbágyivadék senki… vagy ez a Schlick…
Cillei megigazította cifra veronai gúnyáját, elrendezte kardját az
övén, s immár nyugodt arckifejezéssel bámult Újlakira.
– Mit is mondtál, Miklós? A királynak jó véleménye van róla? S
barátja ennek a Hunyadinak?
– Így igaz.
– Ebben az esetben barátom nekem is – Cillei sejtelmesen
hunyorgott a királyi szoba felé. – És persze neked is, kedves Miklósom.
 Újlaki hosszan, értetlenül bámult a vörös grófra. Aztán lassan
elvigyorodott. Éppen ez volt az, amiért kereste Cillei társaságát: a
német mindig pontosan tudta, mi a teendő, s hogyan állítsa félre az
elébe tülekvőket. Kardot csak nagyon ritkán használt, általában más
módszereket tartott hasznosnak.

8.
Közvetlenül a gerendás mennyezetű belső szoba előtt két zord vértes
állott őrt. Miközben az ajtóhoz léptek, Schlick egyfolytában sorolta
tanácsait a megszeppent kancelláriusnak.
– Őfensége nincsen jó hangulatban. Úgy tűnik, a husziták győzelme
után nem kap meg semmit a birodalmi választófejedelem uraktól, amit
kapni akart. Indulna már Bázelbe, a zsinatra, és még jobban indulna
Itáliába, hogy a fejére tegyék a császári koronát, csakhogy…
– Csakhogy? – kérdezte Vitéz értetlenül.
– Csakhogy üres a kincstár – sóhajtotta Schlick. Görnyedt, vézna
alakja mintha még jobban meghajolt volna a beismerésre. – Annyi
sincsen, amivel kifizethetnénk a kíséret katonáit. Ilyen lyukas zsebű
német-római császárt még nem látott a világ… Szóval, ha lehet, ne
bosszantsad őfenségét. Jó híreket hoztál?
– Nem mondhatnám – sóhajtotta Vitéz, ám ebben a pillanatban
kitárult az ajtó, és a szobából hátráló vörös képű német kalmár csaknem
beléjük ütközött.
– Elnézést… elnézést, jó urak! Már itt sem vagyok… Már itt sem
vagyok…
– Ulrich Ortlieb – suttogta a kancellár, amikor a kalmár kikotródott
a várószobába. – Az ő vendégei vagyunk e házban. De mitől ilyen
boldog?
Beléptek a gerendamennyezetes szobába. Zsigmond az ablaknál,
egy hatalmas láda előtt állt, és csillogó aranyguldeneket pörgetett az
ujjai közt.
Schlick elképedt.
– Fenség… Ez… Ez honnan?
A király jókedvűen beletúrt az aranyhalomba.
– Derék ember ez az Ortlieb! Ezerötszáz guldent bocsájtott a
rendelkezésünkre, kedves Casparom…
 A kancellár gyanakodva a ládára meredt.
– Mégis, minek a fejében, fenség?
– Hogyan?
– Csupán azt bátorkodtam megkérdezni, minek a fejében kapta
fenséged ezt a tömérdek pénzt?
Zsigmond vállat vont.
– Nos, nem titok, kedves Caspar. Elzálogosítottam nála egy… egy
ékszeremet.
– Ékszerét, fenség?
– Egy ékszert, igen…
Schlick a szeme sarkából Vitézre sandított, aki hirtelenjében nem is
tudta, hová nézzen zavarában.
– Megkérdhetem, miféle ékszerről van szó, fenség?
– Egy… tulajdonképpen egy… – Zsigmond hirtelen bűnbánó képpel
lecsapta a láda fedelét. – Egy… koronáról. Egy koronát adtam zálogba.
Vitéz elsápadt.
– Melyik koronát, fenség? – szaladt ki száján a kérdés. A kancellár
szeme villámokat szórt, miközben oldalba bökte pártfogoltját.
– Nyugodj meg, fiam, nem a ti drágalátos Szent Koronátokat! Ha azt
zálogba csapnám, otthon elevenen nyúznának meg magyarjaim. Nem…
Én a német királyi koronát… Ezerötszáz gulden, Caspar! Ezerötszáz!
A kancellár arca kővé merevedett.
Nem hitt a fülének.
Zsigmond, hogy megtörje a csendet, feszélyezetten köhintett egyet –
Nos, mi hír otthonról?
Miközben elterpeszkedett az ablak alá állított kényelmes székben,
intett hogy az érkező belekezdhet mondókájába. Vitéz nagyot nyelt.
Essünk hát túl rajta! Azzal belefogott.
 Negyedik fejezet
A VÉR ÁTKA ALATT

1.
Jankó óvatosan araszolt előre a recsegő-ropogó állványon. Előtte, a
templom magasának félhomályában kötelek csüngtek az
ikertornyokból, köztük leheletfinom pókhálók fonadéka lebegett a
mélyből jövő légáramlatban.
Valahol itt kell lennie…
Itt rejtezik…
Újabb lépés előre, a deszka rosszat sejtetőn megreccsent. Nem
messze az új gótikus templomhajó belső tere nyílt. A magasban friss
meszelés szaga és korom bűze keveredett.
Jankó megdermedt. Sejtelmes árnyak sorakoztak egymás mellett
komor mozdulatlanságban. Kivonta tőrét, és megfeszülő izmokkal
lépett még egyet előre.
Az árnyak nem moccantak.
Még egy lépés…
Ott vártak rá, imára kulcsolt kézzel, tekintetüket a mennyre
függesztve.
Hunyadi felsóhajtott. A deszkák mellett embermagas szobrok
vetették hátukat a dúsan faragott oszlopoknak. Időtlen kőarcok
bámultak a semmibe, egyikük mintha Jankó felé nyújtotta volna
esdeklőn kezét.
A következő pillanatban valami elsuhant Hunyadi dereka mellett. A
sápadt holdvilágban mezítelen penge villant. Jankó ösztönösen el akart
hajolni előle, de a palló vészesen megremegett lába alatt. Odakapott hát,
hogy kézzel hárítsa a döfést, de csak a levegőt markolta: a penge
sziszegve hasította a levegőt, s immár a nyakánál villant.
Hunyadi vére hevesen áramlott ereiben: még nem látott senkit, aki
ilyen villámgyorsan támadott volna. Mire észbe kapott, már le is
győzték. Az idegen vasmarokkal szorította hátra kezét, Jankó bőrén
érezte ujjainak jeges érintését. A tőr pengéje nyakának feszült – a
legkisebb mozdulat, s elvágja a torkát.
– Most megölhetnélek! – Mély, fagyos hang. – De nem akarlak
bántani. Csak beszélni akarok veled, Iancula, Vajk fia.
Hunyadi még levegőt venni is elfelejtett.
A babonás félelem, amit ennek a szörnyetegnek a közelségében
érzett, elenyészett a düh tüzében, amiért ilyen könnyedén fölé
kerekedtek. Ez még soha nem fordult elő vele, s a szégyen, a
kiszolgáltatottság íze felettébb keserű volt.
Persze csak magát okolhatta. Az imént alig néhány rőfnyi
közelségben araszolt el mellette. Nem vette észre az árnyat, nem
észlelte a lélegzetét, ösztönei nem fújtak riadót, pedig a sötétbe
süppedve bármikor elérhette volna őt ha akarja, bármikor belédöfhette
volna pengéjét.
Honnan van ennek ilyen pokoli ereje?
– Most elengedlek, Iancula… De vigyázz! Egy rossz mozdulat, és
véged!
A jeges szorítás enyhült, a bilincsbe verő ujjak eleresztették karját.
Jankó a pallón egyensúlyozva megfordult.
A hatalmas ablakrózsa előtt Vlad herceg tornyosult. Fekete köpenye
kiterjesztett szárnyként lebegett háta mögött a felfelé áramló levegőben.
A cirkalmas kővirág színes üvegtáblái mögött hatalmas telihold
ragyogott, élesen kiemelve a herceg robusztus körvonalait.
Hunyadi értetlenül bámult rá.
Ő lenne az valóban?
Ez a Vlad herceg nem ugyanaz a Vlad herceg volt, akit apja a
mélybe rántott az újlaki hasadéknál. Egyedül világtalan, pupilla nélküli
szemei fehérlettek ugyanúgy a holdfényben, mint rég. Minden másban
megfiatalodott. Görnyedtségének nyoma sem maradt, a gonosz
vénember helyett délceg, daliás férfi állt Hunyadi előtt. A millió ránc is
eltűnt sápatag, beesett arcáról, mégis ugyanaz az alattomos, világtalan
tekintet nézett vissza rá, kétségtelenné téve, hogy bármilyen praktika is
alakította át külsejét, legbelül ugyanaz a szörnyeteg lapul. Vlad vékony
ajkai fölött dús bajusz sötétlett, s kopasz koponyáját csigákban vállára
omló, hollófekete haj borította. Mellkasa és karjai izmoktól duzzadtak:
mintha egész lénye megújult volna, évtizedeket ifjodva.
 – Azon töröd a fejed, hogy mi történt velem, igaz? – kérdezte
gúnyosan a herceg. – Hogy mi lehet a vérfrissítés titka… Egy napon
elárulom majd, Iancula…
– Azt hittem, meghaltál – Jankó hunyorogva próbálta megfejteni a
holdgömb előtt vibráló figura arckifejezését. – Láttam! Láttam, ahogy
Újlakon elnyelt a mélység!
– A halandóknak csak egy élet adott – vont vállat Vlad. – De tudnod
kell, kedves rokon, hogy a halál kapuja néha még az oda vágyakozók
előtt is zárva marad.
– Megölted apámat! – sziszegte Jankó.
– Megöltem. Okom volt rá. A vér vért kíván. Régi bűnökért
lakolunk életünk végezetéig, s lakolnak majd utódaink…
– Akkor most te következel! – Jankó támadóállásba helyezkedett,
tőrét elővonva, ám a mozdulattól a palló újra inogni kezdett.
– Lassan a testtel! – Vlad alakját túlvilági derengés ölelte körül,
ahogy előbbre lépve a fáklyák rőt fényébe ért. Magas homloka és
fekete, dús szemöldöke alól fehér szemei villantak Jankóra.
– Beszédem van veled. Itt, hol senki nem zavarhat minket…
– Neked és nekem nincs mit beszélnünk egymással! – felelte
Hunyadi. – Ha tudom, hogy túlélted azt a zuhanást, egyetlen nyugodt
napom sem lett volna, míg holtan nem látlak!
– Tudom, hogy fiad született! – mennydörögte Vlad, ügyet sem
vetve Jankó szavaira. – Egészséges, szép fiad.
Jankó szívét láthatatlan, fagyos kezek szorították vasmarokkal.
– Honnét tudod? Mi közöd neked az én fiamhoz?
– Ugyanazon a napon nekem is fiam született. Vlad. Vagyis László,
akárcsak a tiéd.
Hunyadi zihálva figyelte a gót rózsaablak elótt tornyosuló férfit.
Legszívesebben torkára forrasztotta volna a szót, legszívesebben
azonnal nekiugrott volna…
– Egyikünk sem láthatta még a fiát – folytatta Vlad. – Nem
tudhatjuk, melyikük örökölte a vér átkát.
– Miről beszélsz, átkozott?
– Átkozott vagyok, igen, ahogy az egész családunk az! A vér
visszahull a gyilkosok fejére. Förtelmes bűnökért lakolunk hetedíziglen,
ifjú Iancula… Az átok száz esztendeje sújtja a Basarab-dinasztiát.
Mondják, tán még régebbi annál is, visszanyúlik Róma és Atilla
korába…
– Egy szavad sem értem…
– Jól figyelj! Apádnak meg kellett halnia, s ezzel a számla jó időre
kiegyenlíttetett. A Danok és a Vladok vérbosszúja talán véget érhet.
Annál is inkább…
Elhallgatott, s egy pillanatra kibámult a csipkés paloták fölött
trónoló holdra.
– Annál is inkább, mert nem tudhatjuk, melyikünk vérvonalát sújtja
ezután az átok…
Hunyadi óvatosan hátrált egy lépést. Úgy számította, ha Vlad
előrerugaszkodik, egyetlen döféssel letaszajthatja őt a mélybe.
– Az átok nem mindig apáról fiúra száll… – folytatta a herceg. –
Néhány nemzedékkel ezelőtt még a család másik ágát sújtotta. Atyám,
Mircse fejedelem a te atyáddal és nagyatyáddal együtt harcoltak a fekete
ember ellen. Mire azonban végeztek vele a Kárpátok mélyén, az átok
visszahullott a mi családunkra… Én már a vér átka alatt születtem…
Jankó kezében megremegett a tőr. Minden porcikája megfeszült a
várakozástól.
– Atyámnak meg kellett volna ölnie engem, amikor világra jöttem.
Rajtam volt a jel. Látta. De nem végzett velem, nem volt ereje hozzá…
így hát az lettem, ami lettem. A sötétség gyermeke. A vér átkától sújtott
szörnyeteg…
Hunyadi belesápadt a felismerésbe.
– Azt akarod mondani…
– Odahaza, Erdélyben, ugyanazon az éjszakán fiaink születtek,
Iancula. A Basarab-vérvonal két új hajtása… Nem tudhatjuk, hogyan
rendelte az Isten, vagy épp a Sátán… Melyikük örökli a sötét átkot…
Mert egyikük biztosan… Egyikük biztosan az lett, ami én vagyok… De
vajon melyikük? Nekem már van egy fiam. Mircea… Egészséges, nem
sújtja a vér pestise… Érted, ugye, miről beszélek?
Jankó lassan leengedte a tőrt. Lába rogyadozott, meg kellett
kapaszkodnia egy embermagas angyalszobor kőszárnyaiban, hogy le ne
szédüljön a templomi padok közé.
– Ha a te László fiad örökölte a vér pestisét – folytatta Vlad akkor
pontosan azt fogod érezni, amit apám érzett, amikor meglátta rajtam a
jelet. Talán te képes leszel arra, amire Öreg Mircse nem volt képes…
Talán te megölöd majd a gyermeket, hogy megkíméld őt és a világot
mindattól, ami rájuk vár…
Hunyadi sápadtan hátrált egy lépést a pallón.
– Gondolod, hogy képes leszel rá, Iancula? – vigyorodott el a
herceg. – Gondolod, hogy képes leszel karót ütni a szívébe?
Jankó szeme dühödten villant a hold fényében.
– Az én ereimben erősebb a kun kenézek vére, mint az átkozott
Basarab-vér!
Megint az a fojtogató, szívet facsargató rossz érzés…
– Honnét tudsz te az én fiam születéséről?
– Mindenütt vannak kémeim, Iancula… Ha akarnám, már rég halott
volnál te is, a gyermeked is, asszonyod is… Nekem messzire elér a
kezem… Az éjszaka gyermekei a nap fényében is járják útjaikat…
A herceg ujjai végigfutottak a nyakában csüngő ezüstláncon.
Hunyadi ismerte a láncon csillogó jelvényt: a farkát saját nyakára tekerő
sárkány jelét, hátán a kereszttel.
– Meglepődtél, igaz? – Vlad felnevetett. – Őfensége néhány napja
emelt a kiválasztottak közé…
– De hiszen ez Isten szolgáinak rendje – sziszegte Jankó. – Nem a
magadfajtáké!
– Nem sokan vagyunk már… magamfajták. Az Úr nyája közé kell
vegyülnünk, ifjú Iancula… Számunkra a létezés is fájdalom… Légy
boldog, hogy nem ismered a vér pestisének kínjait… Légy boldog,
amiért nem égeti bőröd a nap fénye, s amiért nem azt látod, amit nekem
kell látnom ezekkel a beteg szemekkel… Légy boldog, amiért nem
tartanak szörnyetegnek, rémnek, démonnak. Te nem tudod, milyen így
élni… Te nem is sejted, milyen kínokat jelent még a lélegzetvétel is…
Most menj. Nem akarlak megölni. Szükségem lesz még rád. Ha a fiad
örökölte a vér pestisét, akkor te döntesz a sorsáról. Öld meg, ha akarod,
s megkíméled őt az én sorsomtól, megszabadítod a sötétség ösvényétől.
De én úgy hiszem, nem tudod megölni őt. Ha rajta is van a jel,
mégiscsak egy gyermek, igaz? Egy ártatlan kisgyermek… S abban a
pillanatban, ahogy lehanyatlik a karod, a szövetségesemmé teszed
magad… és fiad!
Hunyadi babonás félelmét leküzdve belebámult Vlad világtalan
tekintetébe.
 – Biztos vagy benne, hogy az én fiam az, ugye? Bizonyos vagy
benne, hogy ezúttal az én vérvonalamra száll át a vér pestise, igaz? És
ha tévedsz? Ha ezúttal apáról fiúra öröklődött az átok? Ha a te fiad lett
szörnyeteg?
A herceg nem válaszolt, de megránduló ajkai és a szemei körül
meggyűrődő ráncok arról tanúskodtak, hogy – bármit mondjon is –,
valójában nem számolt ezzel a lehetőséggel.
Hunyadi szája kiszáradt az izgalomtól. Talán megtalálta ellenfele
gyenge pontját: Vlad éppúgy aggódott fiáért, mint ő Lackóért!
– Meg kell győződnünk az igazságról – suttogta Vlad hosszas
hallgatás után. – Ha a te fiad örökölte az átkot, akkor magamhoz
veszem… Fiamként fogom szeretni, ígérem… Viszont ha…
Hunyadi rettegett attól, ami következik, de tudta, hogy Vlad ki fogja
mondani a kérlelhetetlen igazságot, mert nem tehet mást.
– Viszont ha rajtunk marad a vér pestise… Akkor nem hagyhatom,
hogy a fiad felnőjön…
Hunyadi a fejét rázta.
– Nem engedem őt neked! Ő a fiam. Vér a véremből, hús a
húsomból. Ha Isten teremtménye, akkor is, ha a Sátáné, akkor is.
Vlad arcáról leolvadt a mosoly.
– Egy apa csak ragaszkodjon a fiához. Ez tetszik nekem.
Visszalépett az árnyékba.
Suhanás…
Jankó meg mert volna esküdni rá, hogy a mélybe vetette magát.
Odaugrott, ahol az előbb még Vlad állt, de nem talált ott semmit. A
mélyben, a templom kapuján német zsoldosok rohantak be,
alabárdjaikkal a magasba mutatva.
Hunyadi János kába fejjel, bizonytalan léptekkel ereszkedett alá az
állványon. Mire leért, nürnbergi császári katonák tucatjai vártak rá
kivont karddal. Jankó zsibbadtan félretaszigálta őket, és fuldokolva
kirontott a hirtelen támadt zuhogó esőbe.
A hold ezüst hártyát feszített a főtéren gyűlő tócsák színére.

2.
HUNYADVÁR, ERDÉLY – MAGYARORSZÁG
A. D. 1431 BÖJTMÁS HAVA
 Minden nap egyforma. Minden nap végtelennek tetszik. Ahogy az
éjszaka lomha civódással átengedi uralmát a mindig késő pirkadatnak,
ahogy a nap komótosan felküzdi magát a Magura- és a Kudzsiri-
havasok hófödte csúcsaira, aztán végigvánszorog a fenyvesek ágain,
átballag a Cserna, a Zalasd és a Sztrigy álmos csobogói fölött, déltájt
megcsillan a hátszegi templom rézkeresztjén, hogy aztán odaszögezze
magát az álmos, ónszürke égboltra. Vakítón fénylik a hómező
mindenütt, örök télnek tetszik a világ, dermedt csöndességnek a vadon,
zajló jégfolyamnak a Cserna, fagyott tündérkertnek a sok szelíd mező a
hunyadi vár körül. Végtelennek tetszik a megannyi álmos délután is,
ahogy a nap át-átbukdácsol a ruszkai havasok láncán, lassan maga után
csalogatja a szürkületet, s hagyja, hogy a hideg alkony végre kioltsa
fényét az önmagát alig vonszoló lángos égi szekérnek.
Erzsébet százszor, ezerszer bámul ki a magas torony ablakából,
várja, hogy múljon az idő, legalább csak kicsit vánszorogjon
gyorsabban, legalább csak most, csak máma… Kibámul az ablakon,
mikor még sötét van odakünn, kibámul pirkadatkor, reggelente, a
hosszú délelőttökön is, kibámul ezerszer álmosan, fáradtan, karjában a
csöppséggel, aki – legyen éj, vagy nappal –, enni kér, bömböl, akár éjjel
van, akár nappal.
Erzsébet ringatja, dédelgeti, szoptatja, mikor kell, hosszan sétál véle
fel, s alá a hideg, rideg asszonyházban, ezerszer, százezerszer róva
ugyanazt a néhány öles utat, unásig, ringatja, dédelgeti a kis legényt,
aztán megint fel, s alá a hideg, rideg asszonyházban…
Aztán újra meg újra az ablakhoz lép, a kicsi fejét takarva, hogy ne
csípje a vékony ablakhártya alatt süvítő szél, s kibámul, felbukkan-e
bármi új, bármi érdekes, mutatja-e magát legalább egy madár a csupasz
égbolton.
De odakünn nem moccan semmi, a várnak ezen részéről nem látni
az utat, fák takarják, falak takarják. Innen minden változatlannak és
álmosnak tűnik, bármikor nézzen ki az ablakon a vár ifjú úrnője.
Minden nap egyforma.
Minden nap végtelennek tűnik. Erzsébetnek elegendő ideje volt
megtanulni összeszorított foggal számolni a perceket, az órákat, a
napokat… hovatovább az éveket, de nem tanulta meg elfogadni,
megszokni az őrjítő ürességet, a csöndet, ami körbeveszi, s lassan
magába szippantja.
 Alázatos cselédek lesték minden óhaját, sóhaját, mégis magányos
volt, magányosabb, mint életében addig valaha. Csak a kisgyermek,
csak az volt vele, éjjel és nappal, ágya mellett, a frissen eszkábált
bölcsőben. Maga a vár üresnek tűnt, mióta a férfiak elmentek. Kit a
halál ragadott magával, kit pedig a kötelesség. Erzsébet néha úgy érezte
az idegőrlő csöndben, hogy nem maradt eleven lélek sem az ódon falak
között, s néha lélegzet után kapkodva rohant ki a szobából, karján a
csecsemővel, hogy megbizonyosodjék róla, csak képzelete játszik vele,
s a csend nem jelenti azt, hogy magára hagyták itt, az isten háta mögött.
Maradt még teremtett lélek Hunyad falai közt rajtuk, kettejükön kívül
is.
Maradt.
Néhány szolga, agg cseléd, tucatnyi álmos őrkatona. Más senki se.
A ház korábbi úrnője, Morzsinai Erzse asszony hetekre elutazott, távoli
rokonságát látogatta végig. Jankó húgai: Erzsébet, Klára, Mária évekkel
ezelőtt férjhez mentek, ki erre, ki arra, szerte Erdélyországban élték
világukat. Klárát egyszer látta Szilágyi Erzsébet, a másik két lánnyal
még csak nem is találkozott. Aztán tavaly Jankóval elmentek a víg
legények is, az örök hangoskodók, elment a kis Iván is, a vén Matkó,
elment a mindig gáláns Kamonyai, s elment velük az élet. Aki maradt,
lélegzetét is visszafojtotta, csak hogy ne zavarja a magányos úrnő
nyugalmát.
Erzsébet napokon át csak étket felszolgáló cselédekkel találkozott.
A kis Lászlót magára hagyni, dajkára bízni nem merte, hiába noszogatta
még indulás előtt Erzse asszony, hogy keressen a kicsinek szoptatós
dajkát a faluban.
Nem keresett.
Így múlt el a tél, vánszorogva jött a tavasz, előbb kinyíltak a rét
virágai, zöldültek az erdők a Cserna partján, s élettel teltek meg a
dombok a vár körül. Aztán – Erzsébet számára úgy tűnt, csak esztendők
múlva –, beköszöntött a nyár.
De az asszonyház lakója számára maradtak a gyereksírástól hangos,
kába éjszakák, a magányos hajnalok, a bágyasztó nappalok, álmos
délutánok, gyertyafényes, nyomasztó esték.
Vigaszt egyedül a kis László jelentett. Az első hónapok rettentő
bizonytalanságát felváltották a megszokás egyhangú hetei. Erzsébet
megtanulta, mikor, miért sír a kicsi, megtanulta, hogyan szoptassa,
hogyan öltöztesse, hogyan játsszon vele.
Egymásnak voltak, a nap minden órájában, csak egymásnak.
Azon a forró nyáron, mikor Jankó valahol a német birodalomban
kísérte egyik városból a másikba a királyt, Erzsébet hosszú sétákat tett a
vár melletti erdőben a kis Lászlóval a karján. De ott meg minden fa,
minden bokor a messze járó férfiról mesélt, és Erzsébet úgy érezte,
megszakad a szíve.
Hangosan beszélt Jankóhoz, hozzá beszélt, miközben a kis Lászlót
szoptatta, mikor vörös szemmel, sírva ölelte magához a beteg,
étvágytalan kicsit, hozzá beszélt, mikor a gyermek először mosolyodott
el, amikor először ragadta meg az ujját. Hozzá beszélt, mikor odakünn
hóvihar tombolt, hozzá beszélt, mikor hétágra tűzött a nap, s mikor
szakadt az eső. Tőle kérdezte, hol jár éppen, mit gondol éppen, kivel
tölti idejét.
Mindennap gyötörte a vágy a férfi után, akivel az együtt eltöltött
hónapok már-már álomnak tűntek. Jankó mosolya, Ölelése, magabiztos
pillantása, nyugtató, szelíd szava elkísérte a végtelen napok minden
percében.
De a vágynál jobban kínozta a féltékenység. Lassan egy esztendeje,
hogy Jankó útnak indult a király parancsára. Erzsébet nem áltatta
magát, tudta, de legalábbis sejtette, hogy férje ennyi időt, megannyi
hosszú éjszakát nem tölt, biztosan nem tölthet magányosan. Ezerszer
próbálta elképzelni a zord katonaszállást, ahol Jankó német, cseh
cafkákat ölel, s arra gondolt, ilyenkor eszébe jut-e vajon, gondol-e őreá?
Amikor pedig a vágy s a féltékenység kihunyt magányos lelkében,
eljött a félelem, s hatalmába kerítette őt. Amikor sötét éj és mély,
dermesztő csend ereszkedett a vidékre, Erzsébet úgy vélte, még a
szokásos, halk neszeket sem hallja: a cselédek távoli perlekedését a
konyha felől, az őrök csoszogó lépteit a bástya deszkájáról, a hollós
lobogó csattogását. Sőt még maga a nyargaló szél is rettenve csitult
ezekben a különös órákban, s a szobára ilyenkor teljes, dermesztő
némaság zuhant, megfagyasztva a vért a csecsemőt szívére szorító
asszonyban.
Erzsébetet úgy nevelték harcias szülei, hogy soha ne féljen,
semmitől és senkitől. Nem is félt emberfiától, ám ezeken a végtelen
hunyadvári éjszakákon megtanult rettegni a megfoghatatlantól, az
ismeretlentől, ami odakünn lapult az éjszakában, és őt figyelte az
ablakon keresztül, őt leste, őt, és a bölcsőben kapálózó csöppséget.
Egyre gyakrabban tört rá ez a fojtogató rettegés, és a vágyakozáson,
féltő szenvedésen túl ez viselte meg leginkább.
Minden nap egyforma?
Nem.
Minden perc, minden óra, minden nap más és más érzelmekkel,
aggodalmakkal és félelmekkel töltötték el Erzsébet lelkét. Lassan a
második magányos esztendőt kezdte ebben a kísértet kastélyban, s nem
sejtette még, mikor látják viszont egymást Jankóval.
De mindennap azzal a reménnyel ébredt, hogy a vár csendjét
hirtelen ismerős léptek dübörgése zavarja fel, s az ajtó váratlanul
felszakad, s ott áll majd ő egészségesen, pirospozsgásan, fölényes
mosollyal az ajkán, és…
De minden újabb és újabb nap úgy vánszorgott tovább, hogy nem
zavarta fel a vár csendjét ismerős léptek dübörgése, nem szakadt fel az
ajtó váratlanul, s bukkant fel benne az ismerős alak…
Maradt a csend, a ballagó idő és maradtak a lomha napok, a hetek,
hónapok. Erzsébet összeszorított foggal számolta tovább a perceket, az
órákat, a napokat… heteket, hónapokat.
Minden nap egyforma.
Minden nap végtelennek tűnik…

3.
Amikor Jankó belépett a csapszékbe, valósággal mellbe vágta a füst,
a bűz és az izzadt, borgőzben vergődő testek kipárolgása.
Zord fintorral vette tudomásul a felé villanó gyanakvó tekinteteket,
de ahogy jobbja kardjának markolatára csusszant, némi elégtétellel
nyugtázta a hirtelen meghunyászkodó, zavartan elforduló arcok
színeváltozását.
– Ide! Ide, Jankó!
Két részeg német katonát félrelökve törtetett a csapszék hátsó
részébe, ahol durván faragott asztal körül vidám társaság ücsörgött;
szemmel láthatóan több órája már. Az asztalon fakupák és
boroskancsók sorakoztak, középre tolva kiürült tálak, benne a csillogóra
rágcsált csontok halma.
 – Már azt hittük, találtál magadnak valami csinos német némbert, és
felénk se nézel, te pernahajder! – harsogta az asztal főhelyén
terpeszkedő megtermett férfiú. Pirospozsgás arca, vaskos szája mellett
lecsüngő, zsíros bajsza egyértelműen tanúskodtak arról, hogy őfensége
magyar seregének tisztje, ahogy a körülötte vedelők is egytől egyig
azok voltak.
– Ülj le, komám! Igyál!
Csupor Ákos volt Jankó tán legszívélyesebb pártfogója az udvari
vitézek között, az első perctől fogva.
– Merre kóboroltál, te anyaszomorító? Mióta várunk itt rád!
Hunyadi felemelt egy boroskancsót az asztalról, és egyetlen húzásra
kiitta. A borgyöngyök végiggördültek arcán, ahogy keze fejével
letörölte bajuszát.
– Vitézt nem láttátok?
– Hát mink nem vagyunk jók neked? – méltatlankodott Kamonyai
Simon, a Hunyadi-ház legmegbízhatóbb familiárisa. – Fene az
ízlésedet! Amúgy meg a királynál van még a drágalátos cimborád. De
úgy is tudja, hol talál, ha sürgős neki.
– Sürgős nekem.
– No hát, ha sürgős, igyál még egyet. Abból baj nem lehet.
Jankó engedelmeskedett, és a következő boroskancsót is egy szuszra
kiürítette. Az asztal körül ülő férfiak elismerően hurrogtak – Hunyadi
legtöbbüket biccentéssel köszöntötte, ám amikor megpillantotta az
iddogálók között öccsét, képe egyszeriben megnyúlt.
– Iván! Hányszor mondtam már neked, hogy semmi keresnivalód az
ilyen korhelyek között! Azonnal indulsz a szállásra!
Az ifjú Hunyadi arcára kétségbeesés ült ki, előbb cimboráira, aztán
végső elkeseredésében Csuporra pislogott.
– Hadnagy uram engedte! Mondja meg neki!
– Iván! – kiáltotta Jankó bőszen. – Lódulj, az anyád szentségit!
– Ne légy ilyen szőrösszívű, komám! – csitította Csupor, Jankó hátát
lapogatva. – Amikor te ennyi idős voltál, tán a kápolnában
zsolozsmáztál esténként? Ugye, nem?
– Csak egy kicsinykét hadd maradhassak, bátya! – kérlelte Iván, azt
a kifejezést öltve arcára, ami, jól tudta, megolvasztja bátyja
szigorúságát egy csapásra.
– Egy órát csupán, bátya!
 – Egy órát – morogta Jankó enyhültebben. – Egy órát… jól van. De
egy korty bort se többet! Kölök vagy még! – Azzal kiragadta Iván
kezéből a kancsót, és annak tartalmát is legurította a torkán.
– Neked aztán valóban sürgős, fiam! – jegyezte meg Csupor
hadnagy, s intett a német fogadósnénak, hogy hozza a következő
kancsóval. – Tán kísértetet láttál, hogy ily hevesen öntözöd a gégéd?
– Kísértetet bizony. Rám fér a bor… Hol késik már Vitéz?
– Éppen azt beszéltem a cimboráknak, mint rúgta össze a port a te
Vitéz barátod a vörös gróffal! – nevetett Csupor Ákos, hogy a
gyertyafényben egyszerre villantak meg hibátlan, hófehér fogai.
– Cilleivel? – kérdezte bosszúsan Jankó.
– Hallgasd, csak komám!
Azzal töviről hegyire elbeszélte a királyi fogadószobában esett
szóváltást. A végszóra, mikor az osterwitzi fürdővizet emlegette,
belépett a csapszékbe Vitéz is, és a füsttől, bűztől fuldokolva botorkált
hátra a magyarok asztala felé. Kirítt a zsoldosok, királyi lovagok közül.
Finom, de egyszerű öltözéke, s szelíd arckifejezése láttán többen
belekötöttek volna rögvest, ha Jankó fel nem pattan, s megelőzve a
kötözködő németeket, az asztalukhoz nem cibálja a kancelláristát.
– Erzsébetem? – csak ennyit tudott suttogva kérdezni, mielőtt a
többiek nevetve kiragadták a karjából.
– Vitéz! Az anyád úristenit! – harsogta Csupor. – Ki se néztem
belőled, hogy ilyen férfi vagy! Jól megadtad a beste vörös grófjának!
Igyál! Ma este az én vendégem vagy!
Vitéz sápadtan mentegetőzött.
– Nem, nem… Nem nagy dicsőség, amit mondtam… Ostoba sértés
volt, nem egyéb. Nem ünnepelni való semmiképp…
– Mit mondott? Mit mondott? – Iván és a fiatalabb katonák
izgatottan faggatták egymást, sejtelmük sem volt, miről beszélnek az
idősebb tisztek.
Csupor végül megszánta őket, és magyarázni kezdte:
– Ami azt a bizonyos fürdővizet illeti, Vitéz barátom bizony bűzlő
sebet szaggatott fel vele. Mindenki tudja az egész országban, mi a
legsötétebb szégyenfoltja ennek a fényes-kényes Cillei famíliának.
Ulrik úr atyja, a féktelen Frigyes álnokul megmérgezte feleségét,
Frangepán Erzsébet asszonyt, csak hogy együtt lehessen a szajhájával,
Desenicei Veronikával. Mi több, ki sem hűlt még Ulrik úr anyjának
teteme, Frigyes úr máris oltár elé vezette azt a kurvát! Az még hagyján,
hogy felhorkant erre püspök, nádor, s a fél ország, de még Herman úr is
éktelen haragra gerjedett saját fia iránt. Micsoda? Nem ismeritek
Herman urat se? Miféle ostoba kölkök vagytok ti, az úristeneteket?
Nem hallottátok hírét Cillei Herman úrnak, ki Nikápolynál megmentette
Zsigmond királyunk életét? Annak a Herman úrnak, aki pár évvel
később kiszabadította őt Siklós várából, hová a lázadó urak zárták?
– Ne felejtse ki a lajstromból azt se kegyelmed – vetette közbe
rosszkedvűen Vitéz –, hogy Herman úr volt az is, ki saját lányát,
Barbarát rátukmálta őfenségére.
– Hát hogy felejteném azt el? – nevetett Csupor. – Hol is tartottam?
Igen, persze… Herman úr, hallva, hogyan végzett Frigyes fia a
törvényes feleségével, és hogyan emelte maga mellé a szajháját,
hirtelenjében a fia ellen fordult. Bosszúja elébb a szajhát érte utol.
Desenicei Veronikát Herman úr pribékjei Osterwitz várában saját
fürdővizébe fojtották bele. Értitek mán? A fürdővízbe! No, ezek után
Frigyes úr térden állva könyörögjön kegyelemért az atyja előtt…
Iván elképedve bámult Vitézre.
– A mindenségit! Bizony, volt bátorsága kegyelmednek, azt az
osterwitzi fürdővizet felemlegetni!
Vitézt csak jobban felbosszantotta az elismerő hang.
– Mondtam már, hogy ostobaság volt – morogta. – Annyi év az
udvarnál, és még mindig elragad a vérem, mint valami eszetlen
parasztot… Hogy az ég szakadna rám! Ne erről vegyetek példát, fiúk!
Ne énrólam!
Jankó eddig bírta türtőztetni magát, megragadta Vitéz gallérját, és a
többiek méltatlankodása közepette magával penderítette a fogadó
oldalába, egy kisebb asztalhoz. Rámordult az ott gubbasztó nürnbergi
céhlegényekre, akik fülüket-farkukat behúzva kotródtak odébb.
– Ne kínozz, barátom! – hadarta, miközben lenyomta az egyik
székre Vitézt. – Mit üzen Erzsébetem? Jól van? Újra láttad a fiamat?
Egészséges? Ép-e? Hasonlít-e rám?
– Csak lassan a testtel, Jankó! – somolygott Vitéz. – Ülj le, hadd
kezdjem az elején!
Hunyadi remegett a várakozástól, de azért engedelmeskedett: széles
kezét az asztallapra tette, és fekete tekintetét Vitézébe mélyesztette.
– Jól van. Hallgatlak!
 – Erzsébeted jól van – kezdte mosolyogva Vitéz. – Ahogy már
legutóbb elbeszéltem, ott voltam Hunyadon, amikor László fiad
megszületett, s ott voltam alig egy hónapja is. Erzsébet a legnagyobb
egészségnek örvend, Lackó szépen cseperedik. Gyönyörű fiad van,
Jankó!
– Milyen? Rám ütött-e?
– Erős kis kölyök.
– Nem láttál rajta valami különöset?
Vitéz értetlenül hunyorgott vissza Jankóra.
– Különöset? Mire gondolsz?
Hunyadi keze megremegett az asztallapon. Elmondja neki?
Megossza vele a meg nem oszthatót, a félelmet, a gyanút?
– Csak azt mondd, milyennek láttad? Bármi furcsát láttál-e rajta?
– Betegségre gondolsz?
– Bármire… Bármire, ami…
– Ejh, nem értelek téged… László fiad egészséges… Mokány
kölyök, meglásd, épp olyan lesz egy napon, mint te vagy. A szeme tán
Erzsébeté… gyönyörű szeme van annak a gyermeknek… Nincsen mért
aggódnod, Jankó!
Hunyadi megkönnyebbülten felsóhajtott. Egy hosszú pillanatig
elgondolkodva bámulta a fogadó füstös mennyezetét, aztán még
halkabbra fogta, közelebb hajolva Vitézhez, szinte suttogta:
– Emlékezel te Vlad hercegre… igaz-e?
A kancellárista megborzongott a név említésére.
– Hogyan feledhetném azt a démont? Csaknem elragadta Erzsébetet
Újlakról…
– No hát… Azon a napon… ott, Újlakon… Tudom, hogy emlékezel
rá… Míg te Gerharddal végeztél a bástyán, mi űzőbe vettük Vladot és
embereit. Azóta erről nem beszéltünk, barátom…
Vitéz szemében különös fény gyúlt: a gyanakvás és a rossz emlékek
parázstüze. Azon az éjszakán hagyta magára őt Jankó. Azon az éjszakán
úgy tűnt, barátságuk örökre véget ért….
– Azt hittem, Vlad elpusztult. De él!
– Persze hogy él! – vont vállat Vitéz. – Egy évet Bizáncban töltött a
császár udvarában. Aztán Zsigmond segítségével hazatért Havaselvére,
és elűzte Dan fejedelmet.
 – Budán hírét se hallottam ennek… – suttogta maga elé Jankó
elképedve.
– Pedig akár hallhattad is volna. Merthogy nem nyugodott sokáig
Havaselvén: a török elűzte, és helyébe megtette Radult, Dan fiát. Vlad
futott vissza, Zsigmond oltalmába. De már egyenest ide futott,
Nürnbergbe. Néhány napja, hogy a király a Sárkányos rend tagjai közé
emelte…
– Hát éppen ez az! Figyelj rám, János! Elmondok neked valamit, de
ígérjed meg, hogy megtartod magadnak, még akkor is, ha az életed az
ára a hallgatásnak!
Vitéz meghökkent. Elég volt egy pillantást vetnie Hunyadira, hogy
lássa, Jankó nagyon is komolyan beszél.
– Hallgatlak, barátom…
Jankó igyekezett tömören összefoglalni a Vladdal történt
találkozásának részleteit. Elmondta, amit megtudott tőle a Szent Lőrinc-
templom állványzatán.
Amikor elhallgatott, Vitéz hosszan bámult maga elé.
– Vlad herceg holnap indul haza… Erdélybe – suttogta aztán alig
hallhatóan.
– Akkor nem maradhatok itt én sem. Tudom, biztosan tudom, hogy
Hunyad felé vezet majd az útja. A várat alig védi néhány emberem…
Erzsébet élete, a fiam élete is veszedelemben van… nem maradhatok…
Azonnal indulnom kell haza… meg kell előznöm Vladot… Előbb kell
odaérnem…
Vitéz elsápadt.
– Mi az? – rezzent össze Jankó. – Tudsz valamit, amit én nem
tudok?
– Jankó… figyelj rám! – A kancellárista megragadta Hunyadi
kezét.– Kérlek, ne cselekedj elhamarkodottan! Hallgass végig, azután
kifundáljuk, mit kell tennünk! Nem mehetsz vissza Magyarországra…
Még nem…
– Miről beszélsz?
– Őfensége néhány napon belül útnak indul a svájci kantonok felé,
aztán Itáliába. Te leszel a királyi kíséret katonai parancsnoka.
– Az éppenséggel lehet más is. Zsigmond haza fog engedni, ha
kérem.
 – Nem fog elengedni. Azt a hírt hoztam Budáról, hogy Barbara
királyné szeretne a király után jőni ide, s mindenhová, ahová Zsigmond
megy. Viszket a segge odahaza Buda várában. Zsigmond nem akar
botrányt. Engedni fogja…
Hunyadi dühödt mozdulattal félbeszakította Vitézt.
– Ejh, mit érdekel engem a szajha királyné?
– Várj! Zsigmond úgy döntött, holnap kíséret indul haza, hogy
elhozza Barbarát…
– Ez az! – derült fel Hunyadi arca. – Ez nekem kapóra jön, Vitéz!
Hadd legyek én a kíséret parancsnoka!
– Zsigmond először éppen reád gondolt, Jankó! De…
– De?
– De aztán Újlaki… Újlaki meggyőzte, hogy rád nagyobb szükség
van itt.
– Hogyan?
– Hosszan dicsért téged. Aztán felajánlotta, hogy inkább ő megy a
királynőért. És nekem is vele kell mennem…
Hunyadi hátradőlt a faragott széken, kemény, katonás vonásaira
ritka vendég, a kétségbeesés ült ki néhány pillanatra.
– Nem lehet… Mennem kell, Vitéz! Nekem kell mennem! Erzsébet
és a fiam veszélyben vannak! Hát nem értetted, mit mondtam? Nem
érted-e, mire készül Vlad?
– Érteni értem – suttogta a kancellárius. – De akkor sem tehetünk
semmit, Jankó.
Hunyadi megrázta a fejét.
– Olyan nincsen. Ha kell, még ma éjjel megszököm. Semmi sem
fontosabb, mint Erzsébet és a fiam…
– Várj! Várj, Jankó! Ne cselekedj meggondolatlanul. Ha megszöksz,
a király elbocsájt szolgálatából, elkobozza mindened, és börtönbe vet!
– Inkább, mint hogy odahagyjam szeretteimet Vlad bosszújának!
– Bízd rám a dolgot! – Rád?
– Ne feledd, hogy nekem is Újlakival kell mennem Budára. Mire
Barbara királynő összekészülődik a királyi palotában, én addig gyors
lovakkal megjárom oda-vissza Hunyadot! Gondoskodom róluk, Jankó!
– Te? – Jankó arcára keserű kifejezés ült ki, amit látva Vitéz
lelkesedése azonnal lelohadt.
 – Ha nem is tartasz sokra, Jankó, azért vagyok valaki, érek valamit.
Meg tudom védeni őket… Engedd, hogy segítsek!
– Nem bántani akarlak… De nekem kell ott lennem! Én vagyok
Erzsébet férje, nem te… Én vagyok László apja, nem te…
Vitéz elvörösödött. Néhány hosszú pillanatra mindketten hallgattak,
a fogadót betöltötte a részegek kurjongatása. Jankóék asztalánál
megjelent a fogadósné, hatalmas keblű matróna, és széles vigyorral egy-
egy kancsó bort tett elébük. Csupor hadnagy odaintett: a vendégeim
vagytok!
Vitéz visszaintett, aztán fogai közt szűrve folytatta Hunyadi
győzködését.
– Hallgass rám, Jankó! Mindent elronthatsz, ha meggondolatlanul
cselekszel… Nem mehetsz sehová! Zsigmond bízik benned, itt a helyed
a lovasaid élén!
Hunyadi hátrarúgta a székét.
– Ejh! Üres beszéd! Férfi vagyok! Férj vagyok! Apa vagyok!
Tudom, mit kell tennem!
Váratlanul megölelte Vitézt, aztán ellentmondást nem tűrve
magához intette Iván öccsét a másik asztaltól.
– Mennünk kell, fiúk! Megbocsássatok! Mulassatok jól!
Mielőtt Csupor hadnagy tiltakozhatott volna, magával rángatta
Ivánt, s már neki is lódult a dajdajozó németek közt a kijáratnak.
– Hát ez meg? – dünnyögte kedveszegetten Csupor Ákos. – Mi az
ördög lelte szegényt? Mit mondtál neki, te tintanyaló, te?
Vitéz a boroskancsót szorongatva átült a magyar tisztekhez. Az agya
lázasan járt. Az első pohár bor után tudta, mit kell tennie.
– Hadnagy uram! Kedveli ezt a Jankót?
– Oláh Jankót? – meredt rá értetlenül Csupor. – Hát már hogy a
fészkes fenébe ne kedvelném? Mintha a tulajdon fiam volna! Jó gyerek
ez! Mért kérdezed, te?
A többiek is szaporán bólogattak egyetértésük jeleként: mind
Hunyadi csapatából való, harcedzett tisztek voltak, tűzbe tették volna
érte a kezüket.
– No, ha kedvelik kegyelmetek az én Jankó barátomat, akkor
hallgassanak most ide! Segítenünk kell neki.
– Csak nem valami nőügy? – szaladt fel a szemöldöke Csupornak. –
Gyereket csinált egy német asszonynak?
 – Rosszabb – vigyorodott el Vitéz. – Sokkal rosszabb. Ígérjék meg
kegyelmetek, hogy úgy tesznek, ahogy én mondom!
A tisztek a homlokukat ráncolták, de Csupor az asztalra csapott.
– Aki a vörös gróf képébe vágta az igazat, az számíthat ránk! No, ki
vele, Vitéz uram, mit kell tennünk?
A kancellárius közelebb intette őket.
– Figyelmezzenek kegyelmetek! Melyikük tud legerősebbet ütni?
Csupor Ákos hadnagy elvigyorodott. De mikor megtudta, kit kell
ütni, menten leolvadt a vigyor az arcáról.

4.
Másnap reggel, miután a birodalmi gyűlés küldöttei végleg
elutasították Zsigmond kérését, a király felpattant trónusáról, és
utasította szolgáit, hogy azonnal csomagoljanak. A német rendek egy
árva katonát sem adtak uralkodójuknak. Menjen csak egyedül Itáliába,
ha a husziták megregulázása helyett a császári koronáról álmodozik,
azért kuncsorog az olasz hercegecskék és papok közt! Még illő kíséretet
sem adtak a királynak. Zsigmond erre magából kikelve fakadt ki:
– Nem adtok kíséretet, kutyák? Kell is nekem a ti szánalmas
kíséretetek! Százezer német lovagot vertek szét a csehek Tausnál! Hát
ennyit érnek a ti katonáitok! Ennyit értek ti mind! Elég nekem ezer
magyar, többet ér az, mint belőletek százezer! – üvöltött Zsigmond,
hogy a választófejedelmek és tartományurak belesápadtak a
dühkitörésbe.
A németek királya búcsúzóul Landfriedet, két évre szóló birodalmi
békét kiáltott ki az egymással örökké civódó tartományok és
hercegségek között: átok arra, ki megszegi!
Délután már indult is a büszke menet kifelé a birodalmi fővárosból,
a német-római császárok székhelyéből egyenest a svájci kantonok
irányába, ahol őfensége legalább abban bízhatott, hogy a derék svájciak
nem fukarkodnak uralkodójuk és kísérete eltartásában.
Zsigmond menetét órákkal megelőzve azonban két másik, népes
csapat is elhagyta Nürnberget a díszes városkapun át. Először, még
pirkadat órájában sárkányos Vlad, Havaselve száműzött fejedelme
robogott ki a felvonóhídon, egyenest keletnek tartva, Erdély felé.
 Nem sokkal később, ugyancsak keletnek fordítva lovaikat Újlaki
Miklós báró vágtatott ki a városkapun embereivel. A magyarok
Budának tartottak, hogy elhozzák a király asszonyát, Barbara királynőt.
E menet végén Vitéz János, őfensége kancelláriusa sarkantyúzta lovát.
Indulás előtt maga Zsigmond látta el titkos parancsokkal.
A királyi menet volt természetesen a legnépesebb. A magyar
lovagok oszlopa után a király és a zászlósurak lovagoltak, majd a menet
elengedhetetlen részét képező társzekerek következtek. Az egyik
társzekéren, a csomagok közé hajítva Hunyadi Jankó hevert,
eszméletlenül zötykölődve.
Amikor őfensége Johannesét kereste a kíséretben, Csupor hadnagy
röstelkedve jelentette, hogy Oláh Jankó biz' alaposan felöntött este a
garatra.
Zsigmond bosszúsan bólintott, és visszaugratott Garai nádor és
Cillei báró mellé. Majd csak kijózanodik az az Oláh Jankó! S ha majd
kijózanodik, beszél a fejével!
Azt persze nem tudta őfensége, hogy Hunyadi koponyáján púp
éktelenkedett, mégpedig akkora, amekkorát csak egy bivalyt is álló
napra letaglózó ütés növeszt az ember feje búbjára.
Így aztán, mire másnap, nem sokkal dél előtt Hunyadi János
hasogató fővel ébredezni kezdett, már messze jártak Nürnberg
városától, s még messzebb a váltott lovakkal kelet felé száguldó Vlad
hercegtől.

5.
BÁTMONOSTOR, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1526, MINDSZENT HAVA
Dénes pirkadat előtt ébredt. Nehezen eszmélt, mintha az előző este
nehéz bort ivott volna, s az még most is a szalmára szegezné.
Felkönyökölt. Ott hevert a cella padlóján, a cellában, ahová hajnal előtt
nem sokkal húzódott be, hogy egyedül lehessen.
A szalma beletapadt csuhájába és a hajába. Minden ízében vacogott.
Ősz derekán járt az idő, fogcsikorgatón hideg szél süvített az
elhagyatott épület folyosóin, s besettenkedett ide is a tölgyfa ajtó alatti
résen.
Dénes reszketve felült.
 A szép öregember majd' egész éjjel mesélt, s a monostor vendégei
szájtátva hallgatták, legalább néhány órára megfeledkezve minden
gondjukról, bajukról. Velük együtt Dénes is keveset aludt, s most
szédelegve tekintett körbe.
Első gondolata a lány volt. A lány, aki az egész éjszakát odalenn
töltötte megint, egyedül, a pincébe zárva. Dénes feltápászkodott, s
megigazította kopott csuháját. Arra gondolt, legjobb lesz, ha lelopódzik
az apát úr pincéjébe, hogy beszéljen a kedvesével, még mielőtt a
többiek is felébrednek. Mert lehet ugyan, hogy szerencsétlen megszokta
már a hordók közti vackot, de ahogy az ősz egyre harapósabb arcát
mutogatja, neki sem lesz elég az a rozzant, féregrágta bivalybőr, amit
pár napja vetett oda neki Dénes.
Szegény leány!
Ahogy az ajtóhoz lépett, hogy kiosonjon a folyosóra, az váratlanul
kitárult előtte.
Dénes felkiáltott rémületében.
Ketten álltak odakinn, a sötét árkádok alatt. Mindketten besurrantak
Dénes mellett, egyikük becsapta a háta mögött a vasalt ajtót.
– Hát… Hát ti vagytok? A mindenségit… Halálra rémítitek az
embert!
A két leány remegve vetette hátát a tölgyfa deszkáknak.
– Egyedül vagy? – néztek rá nagy, csodálkozó szemekkel.
– Egyedül hát… Ki lenne itt?
Dénes közelebb hajolt. Megcsapta orrát a jövevényekből áradó édes,
meleg illat. Arcukon azonban most nyoma sem volt az esti
incselkedésnek, a dévaj mosolynak: tágra nyílt, rémült szemüket le sem
tudták venni a fiúról, kislányos kebleik zihálva emelkedtek és
süllyedtek, ahogy még mindig levegő után kapkodtak.
– Odakinn… a folyosón… Követett minket…
Dénes nagyot nyelt.
– Kicsoda?
– Az a hájas disznó! Egész este bámult! Arra ébredtünk, hogy
odakúszik hozzánk, és simogatni kezd minket…
– A többiek nem ébredtek fel?
– Úgy alusznak, mint a bunda. Elfutottunk. Ide… hozzád…
Dénes bólintott, aztán gyengéden félretolta a leányokat az ajtóból,
hogy kilessen a folyosóra.
 Arcát rögvest megcsapta a jeges szél. Sötét volt még odakinn,
mégis, amott, a lefelé vezető, rozzant lépcsőnél mintha egy alak
moccant volna. Mintha leskelődésből kapta volna vissza üstökét a még
sűrűbb árnyak közé.
Dénes szíve hevesen zakatolt, miközben becsukta az ajtót.
– Maradjatok kicsit, mielőtt együtt visszamegyünk…
A leányok reszketve egymáshoz bújtak.
Dénes megszánta őket, és egy tétova mozdulattal magához húzta
mindkettőt. Csakhogy erre mindkettejük teste megfeszült, mintha kígyó
marta volna meg őket. Dénes zavartan hátrált egy lépést.
– Jól van… Itt igazán nincs mitől félnetek… Üljetek le…
A leányok bizonytalanul elmosolyodtak, aztán egyikük, a mézszőke
hajú gyorsan lehuppant a szalmára, görcsösen maga után húzva Dénest
is.
– Összerezzenünk mi a legkisebb neszre is… Nem kell ránk
haragudni ezért… Mostanában… sok rosszat megéltünk. Ha a
nagyasszony nem vesz maga mellé, akkor… akkor mi már halottak
lennénk…
Dénes bólintott, s tartózkodott bármiféle hirtelen mozdulattól.
– Ahonnan mi jövünk, ott most a halál arat – suttogta a barna hajú,
miközben a kőfalhoz lépett, hogy annak vetve hátát szembenézzen a
szerzetessel. – Urunk elfutott, hátrahagyva mindenét… Minket is…
– Uratok?
A lányok tekintete egy pillanatra egymásba fonódott.
– Hideg van itt…
A fiú nem válaszolt, körbekémlelt, egy koszlott báránybőrön kívül
mit adhatna oda nekik.
– Melléd bújhatunk-e? – kérdezte a szőke leány komoran. – Csak
egy kicsit, míg átmelegszünk… Nem zavarunk tovább, ígérem…
Dénes meghökkent.
– Hozok nektek takarót… Az apát úr szobájában bizonyára…
– Kérlek, ne hagyj minket egyedül… Mi is a neved, te fiú?
– Dénes…
A két leány, mintha összebeszélt volna, odabújt szorosan hozzá, a
szalmába. Oly görcsösen szorongatták, hogy felszisszent fájdalmában.
– Jó meleg a tested, Dénes – suttogta a mézszőke hajú, s puha ujjai
becsusszantak a csuha szövete alá, hogy megcirógassák mellkasát.
 Dénes a mennyezetet bámulta, s szeme majd kiguvadt, mintha bármi
érdekes is volna odafenn. Kínjában megpróbált valami magasztosra
gondolni, de a gondolatok csúful cserbenhagyták. Ahogy megérezte a
leányok testének gömbölydedségét a vékony ruhán keresztül, még
forróbb hullámok öntötték el.
– Megvédesz minket tőle? – suttogták.
– Kitől?
A barna hajú Dénesre kúszott, s egy gyors mozdulattal leoldotta
válláról ruhája pántját.
– Odakünn valaki les ránk… Védj meg minket, Dénes!
– Én… én…
A másik leány eközben a csuha alatt matatott, majd halkan
felsóhajtott, amikor megtalálta, amit keresett.
– Az urunk, aki vigyázott ránk… csak ezért tartott minket – suttogta
a barna hajú, miközben Dénes kezét meredő mellbimbójára húzta. – Mi
így szolgáltuk őt…
– De… ez… ez itt… Isten háza… – próbálkozott a szerzetes, nem
túl meggyőzően. A lánynak már nem kellett tartania a kezét, Dénes ujjai
pontosan tudták, mi a teendőjük.
– Na és? Az urunk is Isten szolgája volt. Püspök. Tízen szolgáltuk őt
a püspöki palotában… Egyszerre mindig csak kettőnket szólított…
Dénes felcsuklott meglepetésében, no nem amiatt, amit hallott,
hanem amiatt, amit a mézszőke hajú művelt odalenn. Forró ajkak
érintését érezte, s oly mennyei gyönyört, amit még sohasem.
– Ugye megvédesz minket, Dénes?
– Ugye megvédesz minket?
Néhány pillanat alatt nyoma sem maradt a süvítő hidegnek. A cella
megtelt sóhajokkal és forró zihálással.

6.
Fertályórával később a leányok vihogva felöltözködtek és kilestek a
folyosóra. A refektórium felől beszélgetés hangjai szűrődtek ki. A
vendégek már ébredeztek.
A leányok köszönésképpen megcirógatták Dénes még mindig
lángoló arcát, és egymás kezét fogva lerohantak a lépcsőn.
 A fiú ott maradt a folyosón, remegő térdekkel. Képtelen lett volna
még követni őket, úgy döntött, előbb kiszellőzteti fejét a szabadban,
hátha bűnösebbnél bűnösebb gondolatai is elillannak a friss reggeli
széllel.
A szél meg is tett mindent, ami tőle tellett. Az apátság udvarán
szomorú, veresbarna kupacokat emelt a lehullott avarból a kőfal mentén
végig. Az ónszürke ég alján gomolygó felhőket kergetett, abba az
irányba, ahol a Duna hömpölygött. A bűnös gondolatokat azonban nem
tudta kisöpörni a fiú koponyájából, a lángoló képeket nem győzte
elhessegetni lelki szemei elől, ellenkezőleg, egyre csak oda-
odaterelgette a hajnali, tompa napsugárban fürdő mezítelen testek
villanásait, a mézszőke és gesztenyebarna hajzuhatag esőjét, a mohó
ajkak és ujjak érintésének emlékfoszlányait.
Az ifjú vacogva bámulta az égboltot, aztán a kapu melletti
őrtoronyhoz lépett. Remegő térdekkel kapaszkodott felfelé. Odakinn, az
apátság falain túl minden csöndes volt, nem moccant semmi. A
látóhatár peremén nádas, mellette erdő fái hajladoztak.
Kihalt minden.
Dénes a hideg szélbe tartotta az arcát. Teste még lázban égett, lelke
rég nem ismert gyötrelmek gyötrelmét élte át az iménti gyönyör után.
Mit tett? Hová süllyedett? Hisz szinte még gyermekek ezek a leányok!
És Krisztus sebeire… Igaz, amit mondtak? Egy püspök szajhái? Mit
tett? Itt, a szent falak között? Itt, ahol a pincében remegő, kiszolgáltatott
szerelme várt rá egész éjjel. Úgy érezte, ennél mélyebbre már nem
rántja a bűn, aminek újra képtelennek mutatkozott ellenállni.
A szél megcibálta a fák kopaszodó ágait. A lehullott leveleket
suhogva söpörte a domboldalnak.
Valahol a láthatáron túl förgeteg közeleg, és elmos, elsöpör itt
mindent…
Dénes lelki szemei előtt egyszeriben török lovasok ezrei
bontakoztak ki széles karéjban a horizonton. Mintha már ott robogtak
volna a messzeségben, egyenest a védtelen apátságnak, hogy feldúlják,
lerombolják, a falak közt megbúvó szerencsétleneket pedig egy szálig
felkoncolják.
A fiú megrázkódott.
Jönni fognak. Már biztosan úton vannak. Erre tartanak, egyenest
erre… És ő megbűnhődik azért, amit tett…
 Lekecmergett a toronyból, s szinte futva tette meg az utat vissza, az
apátság főépületéig. A pincébe tartott, szerette volna vezeklésként
magához ölelni kedvesét, mielőtt a többiek kijőnek az udvarra.
Szerencsétlen leány! Odalenn a sötétben, a hidegben… egyedül… Míg
ő a szalmában hempereg mindenféle püspöki szajhákkal…
Dénes háborgó lelkiismerettel lépett a pincelejáróhoz, s
körbekémlelt, nem figyeli-e valaki.
Megdermedt. Nem volt egyedül. A templom bejáratánál az ősz
öregember állt, és szomorúan őt figyelte.
– Nincsen már itt – mondta halkan. – Még az éjjel elszökhetett.
Dénes megszédült.
– Elment? Egyes-egyedül, éjnek évadján? Az nem lehet!
– Talán csak élelemért indult – vont vállat a szép öregember. –
Tudja, hogy ennyi éhes szájnak már kevés, ami az éléstárban maradt.
Dénes a pincelejáró elé roskadt.
– Mit tettem…? Édes istenem, mit tettem?
– Azt nem tudom. De azt igen, hogy mit fogsz tenni. Menj, keríts
egy vastagabb köpönyeget, Dénes fiam, aztán elindulunk vadászni.
Húsra van szükségünk, különben…
A fiú sápadtan bólintott. Ha még most nekierednek, tán megtalálják
a kedvese nyomait. Micsoda esztelenség! Egyedül nekivágni a
környéknek, miközben ki tudja, tán a török sem portyáz már messze
innen…
– Csak ne aggódj miatta! – mondta halkan Deér-Sólyom István. –
Erős, egészséges parasztjány az! Elébb kopik fel a te állad, mint hogy őt
valami baj érné…
Dénes összeszorított szájjal indult, hogy köpenyt kerítsen magának.
Nagyon remélte, hogy nem botlik bele egyik menekültbe se, mert nem
akart látni senkit és semmit.
Néhány perccel később a szép öregember és a szerzetes kisurrantak
az apátság résnyire nyitott kapuján. Dénes a Töttös-ház pincéjében talált
régi íjat szorongatta, amivel még a vén Racsai templomszolga ejtett el
néhanap egy-egy nyulat, őzet, míg élt szegény. Három nyílvesszőt is
lelt, de abban már nem volt biztos, hogy a szúrágta íj nem reccsen-e
darabokra az első feszítésnél.
Fázósan, vacogva indultak a közeli erdő lángvörös, rozsdabarna
sávja felé.
 7.
LOMBARDIA, ITÁLIA,
A. D. 1431 OKTÓBERE
A királyi menet tikkadtan állapodott meg az Adda patakká szelídülő
ezüst szalagja mellett, nem messze a régi, római kőhídtól, melyen
immár a hercegi tartomány tekergő kígyós címere díszelgett. Ebből
tudták, hogy közel járnak céljukhoz. Mögöttük a zöldellő, virágoktól
illatozó svájci mezők, Graubünden tartomány havas hágói, előttük a
napfényben fürdő, gazdag Lombardia a Bergamói-Alpok hegyláncaival,
s köztük takaros, rendezett szántókkal, elszórtan sorakozó falvak
viskóival, és az elfeledett korokat idéző, valaha oly pompás, mára
azonban üressé szikkadt római villákkal, melyek itt-ott mérföldenként
szegték az álmosan kanyargó országutat.
Mennyire más volt ez az illatfelhőben úszó, lélekemelő ragyogás,
mely arany párát feszített a hajnali harmattól gőzölgő dombok fölé, s az
álmosan nyújtózkodó, dús völgyekre, mennyire más volt, mennyire
felszabadítóbb, boldogítóbb, mint Germánia esőverte szürkesége, ami
hosszú hónapokon át fojtogatta, szorongatta mindannyiuk lelkét.
Németföldről ugyan elébb Svájcba vezetett az útjuk, Graunbünden
kanton csinos falvain át egész Chur váráig, ahol néhány hétre
megpihentek. Aztán újra felkerekedtek, s átküzdötték magukat a
Septimer-hágón, hogy Chiavenna közelében ereszkedjenek alá a
Comói-tó keleti oldalán. De most itt voltak végre, s a majd ezerfős
menet minden tagja, beleértve őfenségét, a királyt, a nagyurakat, a
páncélos egységek parancsnokait, a zsoldosokat, a kísérőket, a kun és
székely legényeket, mindenki megkönnyebbülten szívta be tüdejébe a
friss harmat és a könnyű, nyári szél illatát.
Új reménykedés támadt bennük, mintha csak megsejtették volna,
milyen jó híreket kapott őfensége, Zsigmond, a magyarok, németek és
csehek királya, ki magában eltökélte, hogy addig nem hagyja el ezt a
megszentelt földet, míg fejét nem ékíti a római császárok koronája.
Zsigmond megfiatalodva, hálóköntösben reggelizett a királyi sátor
előterében, mikor Cillei két küldönce penderült elé. Mielőtt Schlick
megakadályozhatta volna őket, máris megzavarták őfensége áhítatos
gondolatait.
– A fogoly kihallgatást kér, fenség! Hozhatjuk-e?
 – A fogoly? Miféle fogoly? – ráncolta homlokát a király. – Nem ér
rá ez később?
De a sátor vastag, aranyrojtokkal díszített oldala mögül már
taszajtották is a napsütötte tisztásra a megkötözött férfit, ki még így,
gúzsba verve is majd szétfeszült a benne tomboló erőtől.
Zsigmond elképedve bámulta a vad tekintetet, ami a dús, fekete
szemöldök alól villámlott reá.
– Johannes! Az isten szerelmére, fiam! Te?
Mintha csak erre várt volna, a sátor mellől Cillei Ulrik úr lépett elő
szabadkozó, bocsánatért esedező kézmozdulatokkal. Veres palástja és
vérszín velencei posztóból készült ruhája mintha csak rőt hajának
bodrait szándékoztak volna kiemelni. Életteli öltözetének azonban
élesen ellentmondott halottsápadt arca, s korán ráncosodó, akarattól
gyűrött képe.
– Fenség! Kívántam volna hajnalban végrehajtani a szükséges, s
ilyenkor elkerülhetetlen ítéletet, de Schlick úr parancsba adta, hogy
elébb feltétlen színed elé kell bocsátanom a foglyot! – A gróf megvető
pillantást vetett a kancellárra, miközben cirkalmas gráciát lengetett
karjával.
Schlick megköszörülte a torkát.
– Cillei és Zagorje grófja elhamarkodottan akarta végrehajtani az
ítéletet, fenség! Az ifjú Hunyadi, bizton állíthatom, nem bűnös.
– Bűnös? – Zsigmond elképedve emelkedett fel kecskelábú, faragott
székéről. – Miről beszéltek ti itt? Johannes, fiam? Mi ez az egész?
Jankó megrándult Cillei felé, s a széles izomkötegeit gúzsba kötő
kötél megfeszült a mozdulatra.
– Eresszen el, fenség, hadd szorítsam ki a szuszt ebből a féregből!
– Az ifjú Hunyadi megszegte királyának tett esküjét, elhagyta
posztját, és szökést kísérelt meg az éjjel – sóhajtotta széttárt karral,
szánakozó arckifejezéssel Cillei, mintha maga is mélyen bánná, hogy
ily méltatlan ügyben kell királya elé járulnia. – Én pedig, mint fenséged
seregének megbízott parancsnoka, nem tűrhetem, hogy a
parancsmegtagadás rút pestise üsse fel fejét az emberek között. Csupán
azt teszem, amit tennem kell, királyi fenség.
Zsigmond sápadtan bólintott.
 – Úgy! Hát szökés a vád… Igaz ez? – fordult a kancellár felé, s a
reggeli itáliai napfény is képtelen volt e pillanatban kisimítani vénséges
ráncait. – Igaz-e ez?
– Fenség… – Schlick a kezét tördelve lépett közelebb, mert szeme
sarkából látta, hogy Monoszlai Csupor Ákos hadnagy és Kamonyai
Simon igyekeznek a sátor felé a tábor végéből.
– Nem tisztázott még, mi történt pontosan. Úgy vélem, fenség,
Cillei és Zagorje grófja valami egyéni sérelem okán kívánta az éjjel
sebtiben kivégeztetni Johannes Hunyadit…
– Nem tisztázott? – kerekedett el Zsigmond áttetszően zöld szeme.
– Úgy vélem, fenség, Johannes Hunyadi csupán éjszakai felderítésre
indult, esze ágában sem volt megszökni fenséged táborából…
A király homloka felderült, de azért kiejtette kezéből a ropogósra
sült libacombot.
– Ami azt illeti, urak, magam is úgy vélem, Hunyadi soha nem
szökne meg! Nem is értem, hogy juthatott az eszedbe ilyen képtelenség,
Cillei!
– De fenség…
– Én szökni akartam! – hördült fel Jankó dühödten. – De még
mennyire, hogy szökni…
– Megőrültél? – sziszegte Schlick.
– Nos, láthatja, fenség, hogy a vád igaznak bizonyult. Hunyadi
maga sem tagadja, hogy megszegte esküjét, elhagyta őrhelyét…
– Johannes! – Zsigmond egészen közel lépett Jankóhoz, majd
miután zsíros kezét brokátpalástjába törölte, hevesen megragadta a férfi
erőtől duzzadó vállait. – Johannesem! Miről beszélsz te itt?
Hunyadi kihívón vad tekintete egy pillanatra megtört, fejét
lehorgasztotta, csak úgy suttogta maga elé:
– Haza kell térnem, fenség… A családom, lehet, veszélyben van…
Nem késlekedhetek… Csak rám számíthatnak, senki másra…
Eddigre ért a királyi sátorhoz Csupor Ákos és Kamonyai izgalomtól
kipirosodott képpel. A hadnagy félrelökte a Cillei-fogdmegeket, és
tőrének egyetlen villanásával elvágta Jankó köteleit.
– Mit képzeltek, ti ostoba fajankók? Gúzsba verni a király emberét?
Hisz én magam küldtem éjszakai őrjáratra Hunyadit! Még hogy szökni
akart! Micsoda képtelenség ez!
 Zsigmond nem tudta palástolni somolygását: hálásan Csupor
hadnagyra pillantott, aztán intett Schlick felé.
– Személyesen hallgatom ki a vádlottat. A sátramba!
Az őrök betaszították a vászonpalota tágas, hátsó fertályába a
foglyot, de amikor Cillei is követni akarta, a király intésére keresztbe
fektetett alabárdjukkal állták útját.
– Négyszemközt! – szűrte bosszúsan a fogai közt Zsigmond, majd,
hogy gyorsan ellentmondjon önmagának, intett a kancellárnak, hogy
azért jöjjön csak ő is.
Odabenn a reggeli itáliai napfény már kezdte átmelengetni a
vászonmennyezetet: csillámló porszemek táncoltak a hasadékon
beszűrődő fénycsíkokban.
Zsigmond két pohárba bort töltött, az egyiket Hunyadinak nyújtotta,
a másikat gyorsan felhajtotta maga.
– No, halljuk! Mi ez az őrültség, fiam?
Jankó lesütötte szemét.
– Igaz, amit Cillei állít, fenség. Megszegtem eskümet. Elhagytam
őrhelyem. Szökni akartam. Haza.
– Jó, jó, de miféle veszedelemről hadartál az elébb? Teljesen elment
az eszed?
Jankó kelletlenül felhajtotta a bort, aztán röviden, akadozó hangon
elbeszélte találkozását Vladdal a nürnbergi templom félhomályában. A
herceg alig burkolt fenyegetését nem indokolta különösebben, nem
tudta volna megmagyarázni azt, amit maga is legfeljebb csak sejtett,
mintsem tudott.
Zsigmond a homlokát ráncolva hallgatta, de mikor Hunyadi
befejezte, még mindig értetlenül bámult maga elé.
– Kutya legyek, ha értem, fiam… De ha azt mondod, asszonyod
félted, azért akartál szökni…
– És a fiamat, fenség, akit még nem is láthattam… Kérlek, uram,
engedd, hogy Vlad után menjek! Amíg ő él, a családom nincs
biztonságban…
– Vlad herceget Nürnbergben Havaselve fejedelmévé neveztem ki –
morogta a király. – Nagy terveim vannak vele, fiam. Ő veszi át a
tartományt, ő lesz ott megbízható hívünk és alattvalónk.
– Megbízható, fenség? Vlad soha nem lesz megbízható…
 – A Sárkányos rend tagja immár! – csattant fel Zsigmond. – A szent
kereszt védelmezője! Egy ujjal se merészelj hozzáérni! Engem nem
érdekel, mi dolgotok egymással. Ti oláhok…
– Nem vagyok oláh – vetette ellen Jankó.
– Tudom én azt. Nagyon jól tudom, csakhogy nem is ez a lényeg
most, fiam… – Zsigmond ingerülten járkált fel s alá Jankó és a
kancellár előtt, kezét háta megett összekulcsolva. – Mit tegyek én most
veled? A szökés az szökés…
Hunyadi komoran bámult maga elé.
Schlick tapintatosan megköszörülte torkát, és közel hajolt
Zsigmondhoz, hogy valamit hosszan a fülébe súghasson. Az öregember
arca felderült.
– Igazad van, Caspar! De még mennyire igazad van!
Intett az ajtóban várakozó írnoknak.
– Sebesen fiam, írószerszámot, de gyorsan! No, ide hallgass, te
jómadár!
Belekarolt Hunyadiba, és maga mellé ültette az egyik dúsan faragott
székbe.
– Vitéz még Nürnbergben duruzsolt valamit a te ügyedről. Erről a…
veszedelemről… Megbíztam, hogy tegyen belátása szerint. No, mit
szólsz hozzá?
Jankó megrázta fejét.
– Nekem kell mennem, fenség! Az én családom…
– Nem hagyhatom, hogy egyik leghűbb lovagom gondolatait
felesleges gondok zavarják össze. Senki sem bánthatja védtelen
szeretteid, fiam! Erről én gondoskodom!
– Csak késő ne legyen, fenség… Vlad előttünk indult útnak. Azóta
tán már Erdélyben jár… Ha készül valamire, katonáid nem érnek oda
időben…
– Ugyan! Vladnak kisebb gondja is nagyobb annál, hogy ilyesmin
törje a fejét. Sereget gyűjt, hogy visszafoglalja Havaselve trónját…
Brassó mellett Csáki vajda kétezer lovasa várja, hogy hatalomba
segítse. Vlad a szövetségesem, Johannes! – Jankó közbe akart volna
vágni, de a király nem engedte. – Visszatérve a te ügyedre, fiam…
Való, hogy elhagytad az őrhelyedet. Az a kutya Csupor a tűzbe menne
ugyan teérted, de ez se változtat a lényegen… Büntetést érdemelsz…
– Állok elébe, fenség…
 – Néhány nap múlva megérkezünk Milánóba, fiam. A patakon túl
Lombardia, baráti tartomány… Filippo Maria Visconti herceg levélben
biztosított, hogy segedelmével nemsokára megkoronáznak Lombardia
királyává, ami leghőbb vágyam, hisz ez elengedhetetlenül szükséges
lépés a császári cím elnyeréséhez… Visconti azonban semmit sem ád
ingyen… Ő fogja eltartani udvaromat és egész kíséretemet, ami… nos,
igen komoly összeg lesz, és ezt tudja ő is. Emellett támogat mindenben,
amíg Itália földjén járok. Azt kérte csupán, hogy néhány évre… nos,
valóban nem sok időről volna szó… Szóval… Néhány évre ötszáz
magyar lovast kér éntőlem a herceg… Közös ellenségünk, Velence
ellen…
Hunyadi rosszat sejtve meredt a királyra, s nem mert megnyikkanni.
– Te leszel ennek az ötszáz lovasnak a parancsnoka, édes fiam.
Jankóval megfordult a világ.
Néhány évre? Milánó? Ötszáz lovas parancsnoka?
– Nem kérdem, vállalod-e, mert nincsen más választásod… – tárta
szét a karját Zsigmond. – De ne feledjed, nagy megtiszteltetés ez!
Visconti dúsgazdag! A zsoldodat ő fizeti majd, amíg néki szolgálsz!
Sokan irigyleni fognak ezért.
– Irigylem, fenség? Azt sem tudom, mikor láttam utoljára a
családomat…
– A családodat! Elég ebből! A király lovagja vagy… Azt teszed,
amit parancsolok! Vagy inkább mennél Cillei karjai közé? Egy
szavadba kerül, fiam! Odakinn várja, hogy mikor teheti a nyakadba a
kötelet!
Hunyadi szeme ismét felparázslott.
– Előbb lesz ő halott, fenség… Előreküldöm a másvilágba, hogy
szolgám legyen…
– Mégis, mit képzelsz te magadról? Lemészárolnád hű havaselvi
hívünket, Vladot, aztán lemészárolnád a Cillei-ház urát… Tán
elfeleded, hogy királynéd is a Cillei-házból való?
– Fenséged tán elfedi, hogy a Cillei-ház micsoda szajhát adott
fenséged ágyába, és Magyarország trónusára? Fenséged ezt elfeledheti,
de mi, hívei nem. Emlékezem, mikoron atyámat azért küldte Váradra
éjnek évadján, hogy vágja el a torkát a szajha királynőnek…
Schlick rémülten felcsuklott, de Zsigmond csak fáradtan legyintett
az elképesztő szemtelenség hallatán.
 – Szeretem én az őszinteséget, édes fiam, de azért csak azt mondom:
vigyázz! Fejed könnyen a porba hullhat, ha egy napon rossz
hangulatban találnak szavaid fullánkjai. Egyszer már megmentettem a
bőrödet, mikor a bakó kezére kellett volna adjalak Szentlászló
váránál… Azt elfelejtetted tán? Mert én nem. Most is azt kéne tennem:
engedni, hogy Cillei fellógasson az első fára. De nem engedem. Több
vagy nekem, mint egyszerű szolga, több, mint hű katonám. Ezt te is jól
tudod, fiam!
Zsigmond mélyen Jankó szemébe nézett, de Hunyadi nem állta a
tekintetét, leszegte fejét.
– Bocsásson meg, fenség…
– Hallottad, mi akaratom. Nem a lábunkat lógatni indultunk tavaly
Budáról, hanem elvégezni küldetésünk. A java még hátra van. Addig el
nem hagyom Itáliát, míg fejemre császári korona nem kerül.
Megértetted, fiam? A császári koronához pedig előbb a lombard
vaskoronát kell fejemre illeszteni. Ahhoz pedig Visconti herceg kell.
Neki meg ötszáz lovas kell. Ilyen egyszerű ez. Részese vagy annak a
masinériának, amit én irányítok, fiam. Elvárom, hogy megtedd
kötelességed!
Jankó elfordította fejét.
A király katonája ő, igen. De férj is. És immáron apa is.
Schlick udvarias főhajtással jelezte, hogy az audiencia véget ért.
Hunyadi feltápászkodott, térdet hajtott Zsigmond előtt, aki jobbját a
férfi fejére tette. Annyi szeretet, annyi ragaszkodás volt ebben a
mozdulatban, amennyit a kancellár még soha nem látott a király
részéről megnyilvánulni, még tulajdon lánya felé sem.
Jankó kihátrált a sátorból. Egyenest Cillei karjai közé.
A báró sejthette, hogy itt ma már nem lesz akasztás, dühödten
ellökte magától Hunyadit:
– Másodszor ment meg téged, te mocskos fattyú! Harmadszor nem
lesz ilyen szerencséd!
Mielőtt Hunyadi rávethette volna magát, acélos karok ragadták meg
két oldalról: Csupor Ákos hadnagy és Kamonyai Simon úgy fogták,
hogy Jankónak belésajdult a válla.
– Lassan a testtel, fiacskám! – nevetett a hadnagy. – Mára elég egy
bitófa alól kirángatni téged, tartogasd az erődet, mert szükség lesz még
rá!
 Hunyadi észrevette, hogy egy magas, finom öltözetű férfi tör utat
magának a sátor körül ácsorgó katonák sorfalán. Épp akkor ért oda
eléjük, amikor Zsigmond és Schlick is kiléptek a sátorból.
– Jó uram! – Cillei kurta biccentéssel fogadta, aztán megvető
pillantást vetve Jankóra visszasietett a saját embereihez.
– Sarebbe lui? – kérdezte a jövevény, és megállt Jankó előtt.
Kamonyai és Csupor csak most engedték el, ott állt, szédelegve, még
dühtől habzó szájjal.
A jövevény elmosolyodott. Finom olasz csipke szegte hímzett
köpenye szélét, ám alatta vakítóan csillogó mellvértet viselt:
szattyánbőr csizmája oly finom anyagból készült, amilyet Jankó még
soha életében nem látott. Kétségkívül katona volt, de arisztokratikus
mozdulatai, szelíd tekintete alapján Jankó bizonyosra vélte, hogy
nagyúrféle lehet.
Talán maga a herceg?
– Signore Principe, il mio nome é János Hunyadi. Sono il cavaliere
di Sua Altezzal – mondta Jankó kissé rozsdás olaszsággal, és
szögletesre sikeredett meghajlással toldotta meg a köszöntést.
A király elképedve fordult felé.
– Elég legyen mára a meglepetésekből, Johannes! Hát te beszélsz
olaszul?
– Ozorai apródja voltam, fenség – felelte Hunyadi. – Pipó úr
részegen csak olaszul volt hajlandó beszélni, s mivel igen gyakorta
megesett, hogy részegre itta magát, muszáj volt megtanulnom…
A jövevény felvonta szemöldökét, és figyelmesen végigmérte
Hunyadit.
– Köszöntlek Lombardiában, barátom. Én azonban sajnálatos
módon nem a herceg vagyok. A nevem Francesco Sforza. Milánó
condottiere kapitánya volnék, a herceg úr szolgálatában.
Jankó komolyan bólintott.
Te fogsz hát parancsolni nekem ezentúl, gondolta. Ki tudja,
meddig…
– Amennyiben lehetséges, fenség, megtekinteném a herceg
rendelkezésére bocsátott lovasokat!
Zsigmond egykedvűen biccentett.
 – Johannes, mutasd meg őket a condottierének! Válaszolj mindenre,
amit tudni akar. A többit majd Milánóban disputa alá vetjük. Addig is,
állj mindenben Signore Sforza rendelkezésére! Eriggy!
Az olasz barátságosan Jankóra mosolygott, úgyhogy Hunyadi is
igyekezett kisimítani zord vonásait.
– Erre, kapitány!
Kamonyaival és Csupor hadnaggyal elindultak a táborozó magyar
lovasok felé.

8.
BUDA, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1431, MINDSZENT HAVA
A távolban már feltűntek Buda tornyai, amikor Vitéz összeszedte
minden bátorságát, és Újlaki mellé léptetett lovával. – Nagyuram… egy
szóra.
– Mit akarsz? – förmedt rá Miklós, akit gondolataiból ébresztett a
kancellárius hangja.
– Engedelmet, nagyuram… Ma este… a kihallgatás után…
engedelmével, néhány napra…
– Bökd már ki, kutya, te! Mit akarsz?
– Néhány napra elkívánkoznék… Csak néhány napra, és visszatérek
aztán.
– Hová mennél?
Vitéz elvörösödött, amikor kibökte:
– Váradra, nagyuram!
Újlaki megérezhetett valamit a hangjában, mert most először
ráemelte szürke tekintetét.
– Hazudsz, te pap!
– Csak néhány nap kell nekem – folytatta Vitéz. – Családi ügyek…
A királyné készülődése úgysem lesz meg hamar. Beletelik egy hétbe is,
míg megrakják úti batárjait a szükséges holmival… Én pedig csak
három napot kérek!
– Nem mész te sehová! – Újlaki a fűbe köpött. – Ott a helyed
mellettem!
– De nagyuram!
 – Amit mondtam, megmondtam! – rivallt rá Miklós, úgyhogy Vitéz
jobbnak látta visszasomfordálni a királyi menet végibe, ahonnét az
imént kisorolt.
Iván izgatottan várta ott.
– Na? Mit mondott?
– Nem enged – dörmögte a pap.
– Kurvafattya! Kimiskárolom! A torkát elvágom!
– Úgy látom, a bátyád öccse vagy!
– Nekem egy ilyen kurafi nem parancsol! Még az éjjel indulok
Hunyadra, Vitéz! Ha Erzsébet és anyám veszélyben vannak, akkor
odahaza a helyem! Nincs az az isten, ami visszatartson!
– Legyen már eszed, Iván! A király katonája vagy! Bajt hozol a
fejemre, János bátyád fejére, és mindenkire, aki fontos neked! Újlaki
csak erre vár! Nem esne nehezére poroszlókkal utánad kajtatni, csak
hogy láncra verve vitessen vissza Budára!
– Akkor nem tehetünk semmit? – fakadt ki a fiú. – Az nem lehet!
– De bizony tehetünk. Csakhogy ésszel él az ember! – morogta
Vitéz. – Valamit majd kitalálunk, Iván fiam! Valamit majd kitalálunk,
ne féljél!
Az ifjú azonban oly kétségbeesetten nézett rá, hogy a papnak
belésajdult a szíve. Hunyadi Iván sokat emberesedett, mióta tavaly
nekiindultak Zsigmonddal erre a hosszú külföldi útra. Karja
megvastagodott, izmosodott, mellkasa szépen dülledett már a sok
gyakorlástól, kardforgatástól, arca is cserzettbarnába hajlott a régi
sápadásból. Szeme ugyanolyan élénken csillogott, akár János bátyjáé.
Vitéz nagyon megszerette őt, már csak azért is, mert Iván erősen
érdeklődött a tudományok iránt, jóval erősebben, mint Hunyadi János.
Vitéz hamar felfigyelt rá, s elszánta magát, hogy királyi főembert farag
a fiatalabb Hunyadi porontyból.
– Este fogad minket a királyné – jegyezte meg halkan, nehogy a
közelben poroszkáló királyi lovasok bármelyike meghallja. – Mire
leszáll az éj, meglelem a megoldást. Éjfél előtt indulunk Hunyadra!
Isten rá a tanúm, Iván fiam, még idejében érkezünk!
A fiú felsóhajtott.
János elbeszélte neki találkozásának minden részletét Vlad
herceggel. A régi családi viszályról pedig még atyjuktól, Vajktól hallott
ezt-azt. Sejtette hát, mi történhet, ha nem érkeznek időben haza.
 Vlad előnye még mindig félnapos volt velük szemben, ez a határon
is bebizonyosodott. Vitéz azzal próbálta biztatni a fiút, hogy útban
Erdély felé a Sárkányos rend frissen avatott lovagja Budán napokig ül
majd, még akkor is ott lesz, mikor Újlaki küldöttsége beéri.
Csakhogy nem sokkal azután, hogy a királyi menet áthaladt a
városkapun, és Vitéz Újlaki kíséretében felsietett a palotába, leforrázta a
hír: Vlad, Havaselve jövendőbeli vazallus fejedelme meg sem állott
Budán, lóhalálában vágtatott tovább Erdély felé, mint akit hét ördög űz.

9.
LOMBARDIA, ITÁLIA,
A. D. 1431 OKTÓBERE
Franceso Sforza, a milánói hadak parancsnoka elégedetten lépdelt
Hunyadi mellett. Avatott szeme végigmérte az éppen nyergelő magyar
legények ruházatát, fegyverzetét, s elismerőn csillant, amikor
megpillantotta a pompás magyar harci méneket.
– Úgy látom, Giovanni, jó lovak ezek! De miféle fickók a lovasaik?
– Egy része a saját katonám: erdélyi magyarok, székelyek. Azok a
sötét képű legények kunok mind: atyámfiai. Azokkal ne próbálj
tréfálkozni, mert azt nem szeretik. Lobbanékonyak és veszedelmesek.
Sforza arcán átsuhant valami borzongásféle, ahogy elhaladtak a
némán készülődő kun bandérium mellett: talán a római ősök
borzongása volt ez a keleti nomád lovasok láttán, ugyanaz, amit elei
érezhettek, mikor Atilla hunjait vagy Árpád magyarjait először
megpillantották a porfelhőből kibontakozni.
– No és a fegyelem?
Hunyadi vállat vont.
– Azt teszik, amit parancsolok.
– És te vajon azt teszed-e, amit neked parancsolnak, Giovanni?
Jankó elkomorult: hallott tán valamit ez az olasz? Csak tán nem a
kutya Cillei sugdosott a fülébe?
– Meglátjuk… meglátjuk. A herceg úr parancsait rajtam keresztül
kapod majd – folytatta Sforza vállat vonva. – Hosszú idő óta folyik már
ez az átkozott csetepaté Velencével, meglátod, más világ ez, mint a te
hazádban, a pusztákon. Itt a gyiloktőr és az arannyal tömött erszény
általában hatásosabb fegyver a kardnál és az ágyúnál.
 A tábor végére értek, Hunyadi mutatta az utat a tiszti sátrak felé.
– Légy a vendégem, kapitány, egy kupa borra. Megtisztelnél vele.
– Köszönöm, nem, barátom. Még sok a dolgunk. Biztosítanom kell
királyod útját Milánóig.
– De hisz elegen vagyunk ahhoz! Nincsen dolgod vele.
Sforza kegyesen elmosolyodott.
– Nemrég jelentették, Giovanni, hogy a velenceiek egy serege a
közelben ólálkodik. Alattomos fickók, majd megismered őket. A nyár
elején megütköztünk velük, és szétvertük egy csapatukat, csak az a baj,
hogy a vezérük igen keményfejű ember. Nagyon érti a dolgát. Bátor és
ügyes katona, kiváló condottiere.
Jankó magában elismerően bólintott: micsoda katona az, aki az
ellenségről ily elismerőn képes beszélni!
– Nemrég persze még a mi emberünk volt – tette hozzá aztán
Sforza, félreértve a Hunyadi arcára kiülő csodálkozást.
– A ti emberetek? Hát árulóvá lett? Elárulta városát és hercegét? –
Jankó keze ökölbe szorult.
– Áruló? – a condottiere először nem tudta mire vélni a magyar
hirtelen indulatát. – Dehogy! Csupán arról van szó, hogy Velence
többet fizetett neki, mint Milánó.
Megveregette Hunyadi vállát, mintha csak azt mondaná: van még
mit tanulnod a civilizált Itáliában, barbár barátom! Aztán rátarti
léptekkel elindult a királyi sátor felé. Meg kellett még beszélnie Schlick
kamarással a milánói bevonulás pénzügyi részleteit. Minden más ráér
azután is.

10.
Amint a magyar király menete álmosan felcihelődött, s zörögve,
zötykölődve áthaladt a patak kőhídján, Csupor a lovát táncoltatva
odaférkőzött Hunyadi fehér ménje mellé.
– Beszélni akarok a fejeddel, Jankó!
– Tudom, mit akar kegyelmed… ne fáradjon. Igaza van…
– Nekem mindig igazam van. Te viszont még nem tudsz semmit!
Keményfejű kun vagy, az anyád hétszentségit, nem ismersz se Istent, se
embert. Nem tudom, lesz-e valaha jó katona belőled!
Jankó bosszús pillantást vetett patrónusára.
 – De már ilyet ne mondjon, hadnagy uram! Hát mikor csalódott
kegyelmed énbennem? Budán senki nem teljesítette különbül a
parancsait, mint én!
– Mert Budán ott ültél Erzsébeted szoknyáján! Néhány hétnél
tovább soha nem kellett elmozdulnod az asszony mellől. De most… –
Monoszlai Csupor Ákos, a palotaőrség hadnagya legyintett egyet a
langy, délelőtti levegőbe. – Akad még valami, amit meg kell tanulnod,
drága fiam! A katona minden csepp erejével, minden gondolatával
királyát szolgálja. Ott nincsen helye másnak.
– Ne oktasson már kegyelmed is! – förmedt rá türelmetlenül Jankó.
– Elég volt abból mára!
– Mégse kezded pedzeni, te! – A hadnagy közelebb hajolt hozzá a
nyeregben. – Ide figyelj hát! A jó katona akkor is rezzenéstelenül teszi a
dolgát, ha odahaza lángban áll a háza. Ti, ifjak, még nem tudjátok,
milyen az, mikor ellenség tiporja a haza földjét, mikor idegenek
gyújtják lángra a házainkat, idegenek tesznek csúfságot asszonyainkon,
lányainkon, hányják kardélre gyenge fiainkat… Azt hiszed, tehet mást
akkor a katona, mint fegyelmezetten engedelmeskedik? Hát nem tehet,
édes fiam. Nem hajíthatja el a kardot, nem rohanhat haza siránkozva,
könnyekkel a szemében, hogy lássa, mi történt.
– Miféle ember az, aki nem családján segít legelébb?
– Katonaember. Mondtam: a katona áll rezzenéstelen arccal, és a
Jóisten kegyelmét kéri szeretteire. Mert tudod, a katonának csak két
barátja van, Jankó… A kardja, meg a Jóisten.
– Ha az enyéim veszedelemben vannak, én nem tudnék…
– De igen… tudnál. Széthullana a világ, ha mindenki arra rohanna,
amerre az esze vagy a szíve diktálja… A katona imádkozzék, édes fiam,
és minden felgyülemkedett dühét tartogassa az ellenségre. Így éltem én
eleddig… és így is fejezem be, ami még hátramaradt… Van, amin
úgysem tudsz változtatni… Vagy emberöltővel ezelőtt, heteken át
Moldvában várakoztunk a haddal, miközben odahaza török pusztította
falvainkat. Az enyéimet is leölték mind. Hazaszaladtunk tán? Nem.
Élesre fentük a pallosainkat, fiam, és alig vártuk, hogy valaki az
utunkba kerüljön… Amikor parancs jött, hogy nyergelj, rá az
ellenségre, akkor aztán rászabadítottuk minden dühünket minden
elkeseredésünket…
 Hunyadi elgondolkodva bámulta a gyönyörű itáliai ligeteket. Forrón
tűzött a lombardiai nap, a levegőben citrusfák és idegen, bódító virágok
illata úszott.
– Fegyelem… Jankó fiam. Ha nem tanulod meg, soha nem lesz
belőled igaz vitéz!
Csupor hadnagy megveregette Jankó vállát, és már tovább is
ugratott előre, a menetoszlop élére, hogy utánanézzen, minden rendben
van-e Zsigmond társzekere körül.
Hunyadi egyedül maradt a sorban, csak a vén Kamonyai Simon
poroszkált mögötte kitartóan. Még a néhai Vajk vitéz hagyta rá, hogy
vigyázza Jankót, amíg csak él – most sem vette le bágyadt tekintetét
Hunyadi hátáról.
Jankó rásandított, és hirtelen derengeni kezdett valami a fejében.
Kamonyai…
A jó öreg Kamonyai. Atyja hű cselédje… katonája… Ő se a saját
kölkeiért siránkozik, nem beteg asszonyáért remeg… Pedig bizonyosan
húzza a szíve haza őt is… Biztosan volna kiért aggodalmaskodnia
helyette is…
Hogy nem vette eddig észre ezt?
Hogy nem vette észre ezt a különös, nehezen megfogható, életet
nehezítő parancsolatot?
Kötelesség…
Ő, Hunyadi János, Vajk fia, kun kenézek vére, a király lovagja…
A király katonája…
Zsigmond bízik benne…
Kötelessége van, tennie kell, amit parancsolnak.
Ahogy a vén Kamonyai is teszi, amit egy rég halott embernek
esküdött. Itt kocog a nyomában, kíséri mindenhová, akárhová veti a
sors, vagy a királyi parancs. Követi, mert az a kötelessége, hogy
vigyázza az ő lépteit.
Vigyáz rá, mintha árnyéka volna.
Hunyadi ökölbe szorított kezéből szinte vér sarjadt a gyeplőre.
Hej…
Kutya nehéz kötelesség alatt élni…
Ujjai kardja markolatára fonódtak, és szinte öntudatlanul mormolni
kezdte a kun miatyánkot, ahogy atyja tanította rég. Erzsébetért mondott
imát, és a kis Lászlóért.
 Ötödik fejezet
IL CORVO

1.
HUNYAD, ERDÉLY – MAGYARORSZÁG,
A. D. 1431, MINDSZENT HAVA
Minden nap egyforma. Minden nap végtelennek tűnik. Erzsébet
százszor, ezerszer bámul ki a magas torony ablakából, várja, hogy
múljon az idő, legalább csak kicsit vánszorogjon gyorsabban, legalább
csak most, csak máma… Ringatja, dédelgeti a lassan cseperedő
csöppséget, hosszan sétál véle fel s alá a pállott levegőjű
asszonyházban, ezerszer, százezerszer róva ugyanazt a néhány öles utat,
unásig, ringatja, dédelgeti a kis legényt, aztán megint fel, s alá…
Aztán újra meg újra az ablakhoz lép, a kicsi fejét takarva, hogy ne
tűzze a még erős őszi nap, s kibámul, felbukkan-e bármi új, bármi
érdekes, mutatja-e magát legalább egy madár a csupasz égbolton.
De odakünn nem moccan semmi, a várnak ezen részéről nem látni
az utat, fák takarják, falak takarják. Innen minden változatlannak és
álmosnak tűnik, bármikor nézzen ki az ablakon a vár ifjú úrnője.
Minden nap egyforma. Minden nap végtelennek tűnik.

2.
Az a nap is álmosan köszöntött rájuk. Bágyadt októberi reggel volt,
odalenn, a várudvaron két lovász táncoltatta az új pejkót, amit Szilágyi
Mihály hozott ajándékba húgának. A konyha felől kacagott egy leány, a
bástyákon egymással civódtak az unatkozó strázsák. Csaknem üres
Hunyad vára…
Az úrnő, Morzsinai Erzse asszony megint látogatóban valahol, azt
beszélik, a szomszéd birtokos Csolnokosi uramnál. Egyre gyakrabban
jár oda „látogatóba”… Beszélik, nem véletlenül: Csolnokosi is
özvegyember, ha már nem is dalia, de azért szép férfi. A családját a
török irtotta ki néhány éve. Erzse asszony is özvegy, ha nem is
harmatos szépség, de azért szemrevaló asszony még mindég. Nem
csoda hát, ha szívesen keresik egymás társaságát…
De ettől a magány még magány marad…
Szilágyi Erzsébet hónapok óta ki se nagyon mozdult a várból. A vár
körüli mezőkön, a Cserna partján tett sétákon kívül nem volt hova
menni. Ha lett volna, se jutnak messzire. Hol a kis László betegedett
meg, csúnyán köhögve, átüvöltve megannyi éjszakát, hol a hideg, szeles
tavasz szorította be a kőfalak mögé mindkettejüket. Lassan elmúlt a
nyár is, őszbe csavarodott. Erzsébet tehát várt, továbbra is csak várt,
egyre a látóhatárt kémlelve, lesve, epedve, mikor tér már haza a vár ura.
Azon a reggelen is a kis Lászlót ringatva állt az ablakban, és a
sárguló levelű erdőket bámulta. Forró nap lesz a mai is, gondolta – a
kicsi nehezen viselte a hőséget. De délutánra tán jő egy kis enyhülés:
még kitartott a vénasszonyok nyara Erdélyben. Emberemlékezet óta
nem tudott senki ilyen meleg októberről.
László egyelőre elégedetten szuszogott a karjában. Már igen nehéz:
nemrég múlott félesztendős. Azt már tudja mondani, hogy anya… De
azt a szót még nem ismeri, hogy… apa.
Kopogtak az ajtón. Erzsébet összerezzent ijedtében.
– Igen?
– Futár jött, nagyasszonyom!
Futár? Hát mégse a lovászok táncoltatták a pejt az udvaron?
Erzsébet szíve hevesebben kezdett verni, elrohant az értetlen cseléd
mellett, ki a kerengőre, ahonnét lekiáltott a köveken pihegő lovasnak.
– Az uramtól jössz-e? Ő küldött-e téged, mondd hamar!
A futár illedelmesen lekapta süvegjét, s azt gyűrögetve hajtott fejet.
– Engem Bágyoni intéző uram menesztett a vulcsesdi uradalomból!
Izeni nagyasszonyomnak, hogy lovasok közelednek a zárni úton! Az
illyei révnél keltek át hajnalban a Maroson, s délre Dévára érnek!
– Lovasok? – minden eddiginél nagyobbat dobbant Erzsébet szíve.
– Külországból jöttek, csak ennyit tudunk, nagyasszonyom!
Mondják, őfensége zászlaja alatt közelednek, Németföldről haza…
– Haza…
Erzsébet boldogan magához szorította a kis Lászlót.
– Édes kisfiam… édes kicsi Lacikám… Estére itthon lesz! Este
meglát tégedet! A karjában tart…
 Elcsuklott a hangja, s hogy ne lássák a cselédek, hogy zokogásba
fúl, magához húzta a gyermeket. Mikor meg tudott szólalni újra, illőn
fordult a konyhából elősiető cselédekhez.
– Gondoskodj róla, hogy kapjon enni, inni a hírnök. A vulcsesdi
tiszttartónak pedig azonnal küldjél öt ezüstpénzt!
Hazajön!
Hazajön!
Szinte tánclépésben tette meg az utat a roskatag bástyáig, ahonnét az
északi utat is jól beláthatta. A Cserna álmosan csillogott az októberi
napsütésben, a komor hunyadi erdők felett vibrált a levegő.
Hazajön!
Hirtelen azt sem tudta, hová kapjon. Jankó nem találhatja
elhanyagolt állapotjában a házat, a várat! Takarítani, de azonnal!
Söprögetni az udvart, csutakolni a lovakat, fényesíteni a háznép
gombjait, vasalni a gyűrött abroszt…
Ó, mit is még!?
Sebtiben menesztett valakit a castellanusért , de aztán meggondolta
magát, s inkább a szakácsnét hívatta elébb. Gyorsan! Gyorsan! Mi is
legyen az ebéd? Dehogy ebéd! Estebéd lesz az, mire Déva felől
beporoszkálnak a fáradt lovasok! Ki tudja, hány napja, hogy meg se
pihentek…
Mit is főzessen, mit süttessen… bazsalikomos fürjet mindenképp,
zsenge, gyenge madárhúst sáfrányos szószban, az jó lesz, azt szereti
Jankó… Gyorsan, elő a pincéből az újlaki bort, amit éppen erre az
alkalomra hozatott Mihály bátyám!
Édes jó istenem!
Hazajön!
Jankó!
János!
Én Jánosom!
Erzsébet felrohant a szobába, s letette Lászlót a párnákkal kibélelt
ringó bölcsőbe, abba, amit még Vajk faragott okos előrelátással, mintha
tudván tudta volna, hogy nem sokkal a halála után abba a ringó
bölcsőbe csecsemőt tesznek majd…
Jaj, Istenem!
Hová kapjak?
Mit csináljak?
 Erzsébet futott fel s alá a szobában, aztán két kezét halántékára
szorította, szinte kényszerítette magát, hogy lehiggadjon.
Jaj, Istenem!
János!
Jánosom!
Testét forróság öntötte el, olyasmit érzett, mint még soha: a férje
utáni kínzó vágy szinte fájt, marcangolta húsát. Elvörösödve,
röstelkedve kapta magát azon, hogy nem is a hazatérés első perceire
gondol, nem az első szavakra, a forró csókokra, amik bizonnyal csak
tovább korbácsolják fortyogó vágyait, hanem bizony a pillanatra, mikor
végre felcipeli őt férje a szobába, s kettesben maradnak, amikor letépi
róla a ruhát, s magához öleli, jó másfél év után először, megannyi el
nem hált éjszaka szenvedélyével, amikor…
Édes Istenem!
János!
Jánosom!
Csak siess! Csak meg ne állj! Át az illyei réven, át a Maros menti
erdőn, Déván meg se állj, édes Jánosom, csak jöjj, repülj!
Délutánra itt legyél!
Hazatérj!
Hozzám!
Lackó – mintha csak kikérné magának a felé áradó figyelem
lankadását –, dühösen rugdosni kezdett.
– Jól van, jól van, téged se feledlek!
Túláradó örömmel felkapta a fiúcskát, s a magasba emelte, hogy a
délelőtti napfény megcsillant a tágra nyílt, mit sem értő égszínkék
szemekben.
– Ma végre láthat téged atyád! – nevetett Erzsébet, és táncot lejtett a
kölyökkel. – Ma végre láthatod atyádat!
Hosszú percekbe telt, mire csitult a kedélye. Maga sem hitte volna,
hogy ennyi életöröm lakozik még a lelkében, s az is meglepte, hogy
forró öle ily megbotránkoztató szenvedéllyel és vágyakozással lüktet
egyre. A másfél évnyi magányosság, a másfél évnyi bizonytalanság, az
idegen számkivetettség ebben a rideg várkastélyban – mind a múlté volt
immár.
Csak a jelen létezett.
Az öröm, a boldog remegés – az éjszaka ígéretes forrósága.
 Az ebédet görcsös feszültség közepette kezdte elkölteni, de
befejezni nem tudta. Két falat után nem volt képes többet magába
erőltetni, s mintha a kis László is megérezte volna, hogy valami készül,
mert sírva, nyekeregve tolta el magától a kiskanált.
Erzsébet felvitte akkor a bástyára a kis Lászlót, onnan jól beláthatta
az északi országutat, s elhatározta, hogy addig innen el nem mozdul,
míg meg nem pillantja az erdő kanyarulatából kiburjánzó porfelleget, a
hazatérők első hírnökét.
Néhány órával később a porfelhő fel is bukkant a fák között. A
lovasok vágtatva közeledtek Hunyad falai felé.

3.
BUDA, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1431, MINDSZENT HAVA
Újlaki Miklós, Magyarország bárója, a Délvidék tán leggazdagabb
nagyura peckes léptekkel haladt a küldöttség élén a királynői trónus
felé. Ünnepi palástjáért küldöncöt menesztett a Kerékgyártó utcai
házába, s azt kanyarította ezüstgombokkal díszített, aranyozott szövésű,
veres dolmánya fölé. Atyja színarany markolatú, skurbuntulusokkal és
egyiptomi gyémántokkal kirakott kardját kötötte oldalára, sárga,
germán mód szabott szattyánbőr csizmája, s a ráaggatott sarkantyú
érces csengéssel csattogott a királyi palota márványkövein, ahogy
rendületlenül közeledett Barbara királynő trónusa felé.
Két oldalról fürkész tekintetek vizslatták. Élvezte az irigy, elismerő
pillantásokat, ugyanakkor magában meg kellett állapítania, hogy a
budai palota jóval szürkébbnek és unalmasabbnak tűnt, mint amikor a
teljes udvar itt lebzselt. Hol voltak már a bárók, az adományokat leső,
behízelgő modorú nagyurak, a zord tekintetű délvidéki bánok, a
hadsereg vezérei, a pökhendi, ájtatos püspökök, érsekek? Miklós most
alig látott a trónus közelében ismerőst: tán csak Pálóczi Mátyus
országbíró, meg a mindig gyanakvó tekintetű Rozgonyi István temesi
ispán biccentett vissza rá. Amott az esztergomi érsek, Pálóczi György
bámult ki az ablakon, ügyet sem vetve az érkezőre.
No, s persze a királyné…
Cillei Barbara egy érett nő tökéletes szépségével mosolygott rá a
trónusról. Haja pompázatos kontyba kötve, keblei ezúttal is kihívóan
domborodtak a kivágása mentén gyöngyökkel szegett, aranysárga
köntös alól, ám hatalmas, sötét szemei alatt már finom ráncok hálózták
a hófehér bőrt. Ahogy a báróra mosolygott, e hálók hirtelen
megszaporodtak. Mindazonáltal Barbara éppoly kívánatosnak tűnt
Miklós szemében, mint régente: a hatalom és a visszanyert
magabiztosság oly ellenállhatatlan aurával lengte körül a nagyasszonyt,
aminek Újlaki nem tudott, s nem is akart ellenállani.
Most azonban mégsem a királyné volt az, aki leginkább megigézte.
Bár Barbara mellett ott állott az udvarhölgyek között Borbála is, Miklós
asszonya, kíváncsian pipiskedve, ura arcát lesve, vajh mit olvashat le
róla, de Újlaki pillantásra sem méltatta őt. Barbara királyné mellett, a
kisebb trónuson ugyanis ott tündökölt egy alig húszesztendős szépség, a
király leánya! Luxemburgi Erzsébet kíváncsian nyújtogatta a nyakát, s
mikor tekintete találkozott Újlakiéval, elmosolyodott, apró gyöngyfogai
megcsillantak a mécsesek fényében.
Honnan tanulják ezek ezt a férfiigéző mosolyt? – tűnődött Miklós,
mikor térdet hajtott a nagyasszonyok előtt.
Erzsébet királylány!
Mily sokat nőiesedett, mióta utoljára látta! Tisztára az anyja!
Gyönyörű telt keblek, szép orca, és az a tekintet! Kivirult! Nő lett a
kiskirálylány!
Holott, gondolta magában Miklós, Erzsébet mindig is az udvar
szürke egerének számított. Újlaki emlékezetében is úgy élt, ahogy a
váradi fogságból szajha anyjával együtt hazaszekerezték Budára.
Vékony, beesett arcú, sápatag fruska volt kopott darócruhában, amit tán
az irgalmas váradi nővérektől kapott, nyurga testén sebek és kelések
vereslettek. Aki csak akkoriban pillantást vetett rá, beléborzongott, s
keresztet vetve imádkozott, hogy legalább a következő karácsonyt érje
meg a nyomorult! Évekig senki ügyet sem vetett rá, tulajdon anyja sem,
akivel Zsigmond összezáratta a váradi száműzetés alatt. Német és cseh
nevelőnők pallérozták elméjét nem túl nagy meggyőződéssel, hisz a
királyi udvarban mindenki arra várt, hogy Zsigmond majd csak nemz
egy fiút Barbara királynénak.
Arra ugyan várhattak!
A trón örököse pedig megmaradt a szürke, beteges leány, ki most
tündöklő, pirospozsgás nőként ragyogott anyja mellől az érkező
követre.
 Tiszta anyja… Átható, leplezetlenül kihívó női pillantás…
Miklós finom szájrezdüléssel viszonozta Erzsébet mosolyát,
szándékai szerint azzal az eleganciával, amit az itáliai és német
nagyuraktól lesett el Zsigmond mellett.
Tetszett Erzsébetnek a gesztus, ahogy szemmel láthatóan tetszett
neki a varkocsos, fekete szakállú, izmos férfi is tetőtől talpig aranyban,
ezüstben. Mostanság nem sok ilyen forgott Budavár falai közt!
Erzsébet valamit anyja fülébe súgott, mire Barbara engedékenyen
bólintott.
– Kedves báróm! Isten hozott Budán!
– Fenség… Az ön tündöklő fényében vigaszt talál a bolyongó, ki
eleddig csak a kötelesség fáradalmainak s a királyi fenség szolgálatának
szentelte méltatlan életét. Az ön látása kárpótol mindenért…
– Térjünk a tárgyra – vágott közbe türelmetlenül Barbara, s
hangjából hirtelen oly hideg sötétség csendült ki, amibe Miklós
beléborzadt. – Mit üzen az én drága jó uram?
– Őfensége epedve várja, hogy fenséged csatlakozzék hozzá
Itáliában. Reményeink szerint most már csupán hetek, hónapok kérdése,
hogy Eugenius őszentsége készen álljon a császári koronázásra.
– Azért küldött, hogy Itáliába kísérj minket? – csillant fel Barbara
szeme, mintha nem is számított volna ily szerencsés fordulatra.
– Pontosan azért, fenség – Miklós széles mozdulattal parolázott. Jó
hírt hozni mindig megtérülő befektetésnek számított Budán.
– Csodálatos! – Barbara felpattant a trónusról, s a háta megett
sorakozó udvarhölgyek felé fordult. – Gyorsan! Csomagoljatok! Reggel
indulunk!
– Reggel, fenség? – Újlaki hitetlenkedve bámulta királynőjét. –
Attól tartok, az túlontúl hamar lesz…
– Későn is! A ruhák javát már összekészíttettem hetekkel ezelőtt,
kedves báró! Bíztam a Mindenható kegyelmében és az én drága uram
irántam való szeretetében, bíztam benne, hogy őfenségének szüksége
van rám, méltatlan szolgájára. Olaszországban túlontúl sok veszedelem
fenyegeti. Fekete és barna veszedelmek. Széttárt lábú veszedelmek…
Újlaki elképedt. Nem számított ilyen szándékolt sietségre és ilyen
szókimondó indoklásra sem. Ami azt illeti, akadt volna még tennivalója
Budán. Végtére is, itt volt a tán soha vissza nem térő alkalom, hogy
Zsigmond szinte a teljes királyi udvarral Itáliában táboroz.
 Reggel…
Már reggel indulni el…
– Te kísérsz minket őfenségéhez… – Barbara Újlaki felé fordult,
mintha csak elfeledett volna valamit. – Hálás vagyok ezért… Hosszú az
út Itáliáig, bizonyos vagyok benne, hogy megtalálod a módját, hogyan
szórakoztass el egy… magányos asszonyt…
Újlaki tar halántékán kövér verejtékcseppek sorjáztak a
gyertyafényben. Barbara szavai kígyóként martak. Elszórakoztatni egy
magányos asszonyt? Mintha nem pár esztendeje lett volna, hogy
Zsigmond megbocsájtott ennek a Cillei-szajhának a számolatlan
paráználkodásokért és üzekedésekért, amit távollétében világ
szégyenére űzött a királyi palotában. Hol van már Walmerode lovag?
Hol vannak a királynő névtelen suhanc kis szeretői? Többségük teste ott
rohad valahol a közeli erdőkben…
Míg Barbara Miklóst igézte sokat ígérő mosolyával, Erzsébet
királylány lelkesülten anyjához hajolt, és ismét a fülébe súgott valamit.
Barbara megvetően elfintorodott.
– Nem! Az út veszedelmes lehet egy magadfajta gyermeknek,
kedvesem! Szó sem lehet róla… Maradsz idehaza a férjeddel, és
szorgalmasan imádkozol, hogy királyi atyád római császárként térjen
haza…
Erzsébet dacosan fújtatott, s pillantásával Újlaki tekintetét kereste.
Miklós jobbnak látta elfordítani a fejét.
Elég lesz neki egy szajhával is megbirkóznia úgy, hogy Zsigmond
ne küldje bakó elé rögvest, amint megérkeznek Milánóba! Erzsébet
odarohant hozza, és megragadta a karját. Miklós érezte a leány dús
kebleinek feszességét, s egy pillanatra elöntötte a forróság.
– Magam is úgy vélem, fenség, hogy imádkozni… Sokat kell majd
imádkozni…
– Ebből elég! – Barbara intett, a kihallgatás véget ért. – Eriggy,
leányom, segíts összekészíteni a maradék holmit! Tedd hasznossá
magad!
Újlaki mélyet parolázott, s hátrálni kezdett az ajtó felé. Szeme
sarkából figyelte a kétoldalt állók kárörvendő arckifejezését – a gúnyos
pillantások kereszttüzében csoszogott ki a fogadóteremből.
Odakinn csaknem belehátrált a feleségébe.
 Csáki Borbála csípőre tett kézzel állt előtte, domborodó hasát
látványosan kidüllesztve, ezzel is külön hangsúlyt adva a méhében
hordozott magzatnak. Arcán a jól ismert, dühtől remegő kifejezés
lángolt.
– Ha csak egy ujjal hozzáérsz, véged van! – sziszegte.
– Én is örülök, hogy látlak, kedvesem – Újlaki felegyenesedett, s
félretolta maga elől Borbálát. Az asszony sokat terebélyesedett, mióta
teherbe esett, mellei megnehezültek, dereka megvastagodott. Miklós
napok óta nem hált nővel, mégsem érzett különösebb indíttatást, hogy
magához ölelje hitvesét.
– A király meg fog ölni, ha megtudja, hogy meghágtad a feleségét…
– Azt hiszed, én nem tudom? – morrant rá Miklós. – Ejh, törődj a
magad dolgával, asszony!
Borbála enyhülten, kezét tördelve baktatott le utána a lépcsőn.
– Bocsáss meg, Miklós! De te nem ismered ezt a szukát! Minden
férfiembert hergel, a szemével szinte vélük hál… Mindenki gyűlöli őt,
mindenki!
– Úgy érted, minden fehércseléd! – Újlaki öles léptekkel sietett a
Friss Palota nagykapuja felé. – Lesz nekem elég bajom véle Itáliáíg!
– Elkísérlek én! Ha ott vagyok, nem történhet semmi baj…
– Dehogy kísérsz! – förmedt hátra Miklós. – Itthon maradsz a
seggeden! Még csak az kéne, hogy terhesen ott tébláboljál nekem…
megszülöd a fiamat, mégpedig odahaza, Újlakon! Értetted?
Borbála elvörösödve ragadta meg a férfi vállát.
– Figyelj rám, Miklós! Nem érdekel, kivel bujálkodsz messzi
idegenben! De meg ne rontsd a szerencsénket, hallod-e? Atyád halott, a
bátyád halott! Nemrégiben akkora vagyon esett az ölünkbe, amiről nem
is álmodtunk! Sokra viheted még, a király mindent megbocsájt! De ha
most Barbarát meghágod, arra nincsen bocsánat!
Miklós megtorpant, s torkát köszörülve fordult Borbála felé.
– Ne aggódj, asszony! – enyhült meg a hangja. – Tudom, mire kell
vigyáznom! Készen van már az én tervem, nem bukhatunk el holmi
szajha miatt. Ne félts te engemet! Cilleivel összecimboráltam, segíteni
fog. A császári koronázáskor nagy birtokok hullanak majd, csengő
aranyakkal. Ott állok őfensége mellett, a java az én ölembe kell, hogy
hulljon! Mindent kifundáltam én. Eltaposom, aki az utamba áll,
eltaposom mindet! Az oláh Hunyadit legelébb a kancellárius
papocskájával együtt.
Borbála arcán kéjes, bosszúszomjas kifejezés terült szét: puha
karjait férje nyaka köré fonta.
– Csak vigyázz, Miklósom! Már így is sok ellenséged van a hirtelen
vagyonnal!
– Cillei mellettem. Garai mellettem… Ha megnyerem a királynő
bizalmát senki se állhat az utamba, hallod?
– Hát csak vigyázz azzal a szukával, meg a lányával is! Erzsébet
nagyobb szajha lesz, mint anyja volt! Máris több a szeretője, mint
Barbarának valaha.
– Vagy mint neked, kedvesem? – Miklós gúnyosan viszonozta
asszonya ölelését, vigyázva a domborodó hasára. – No nem, azt azért
nem hinném. Ahhoz sokat kell igyekeznie még!
Borbála nem botránkozott meg, szemöldöke megrebbent, ahogy
ujjai kikutatták Miklós férfiasságát a vaskos szövetek közt.
– Mi lenne, drága férjuram, ha ma este… Ahogy régen, emlékszel?
Újlaki megmarkolta a nő mellét, de oly hevesen, hogy az
felszisszent fájdalmában.
– Nem lesz arra nekem időm, kedvesem! Különben sem kívánlak.
Undorító vagy, kövér, mint egy disznó! Majd ha megszülted a fiamat!
Akkor majd meglátjuk! Most mennem kell!
Borbála fújtatott a dühtől.
Miklós ügyet sem vetett rá, megigazította öltözékét, s a kapuban
rezzenéstelen arccal vigyázó strázsák mellett kilépett a palota udvarára.
Sürgősen utána kellett járnia, hogyan tehetné diszkréten tiszteletét
Erzsébet királyleánynál…

4.
Arra ébredt, hogy valaki lerántja róluk a meleg dunyhát. Miklós
felmordult, s vaksin a ciha után kapott, hogy visszahúzza magukra. A
kandallóban már kialudt a tűz, s hajnali hűvösség libabőrözte mezítelen
bőrét.
– Ki merészeli…?
Szédelegve felült.
 Először nem értette, hol van, keze tétován kitapogatta a mellette
ájult álomban heverő leány hátát.
– Te meg ki vagy?
Üveges szemmel körbepillantott. Hímzett, Luxemburg- és magyar
királyi címeres baldachin szegélyezte a kilátást: finom faragványok,
fával borított falak, szőttesek mindenütt. A királyi palota egyik
szobájában volt. Egy női szobában… Egy női ágyban…
– Már reggel van? – Erzsébet királyleány ásítva nyújtózkodott
mellette. – Ilona… éhes vagyok! Hozz ennem!
– Előbb szabaduljunk meg ettől a… férfitől. Nemsokára megérkezik
az őrségváltás a folyosóra, kincsem!
A baldachinos ágy előtt pirospozsgás, főkötős komorna állt, és
vidáman hajtogatta a dunyhát.
– Kellemesen telt az éjszakád, kincsem?
Erzsébet a mellette ücsörgő Újlakira pislogott.
– Háááát… Volt már jobb is. Dobd ki, dadus, jó? Büdös a szája!
– Gyerünk! Tűnjön el innen, báró úr, mielőtt az őrség megérkezik!
A komorna odalépett Újlakihoz, és lerántotta róla a maradék takarót
Miklós felháborodottan tátogott, de szóhoz már nem jutott. Sokat hallott
már erről a német némberről, rettegte a fél királyi udvar. Wolfram Ilona
mindenkiről mindent tudott, s volt elég esze ahhoz, hogy éljen ezzel a
tudásával. A nyelve alaposan fel volt vágva, s nem ismert eszközt, amit
be ne vetett volna céljai elérése érdekében. Úgy védte a királyleányt,
mint valami anyatigris.
– Hol… hol a ruhám? – Újlaki igyekezett eltakarni magát, mert a
komorna szemérmetlenül végigmérte.
– Az ajtó elé dobtam – felelte Wolfram Ilona. – Ha lehet, odakinn
öltözzön, báró úr. Igyekezzen már, az istenért! Mindjárt felkel a nap!
Miklós reménykedve a királyleányra pillantott, de Erzsébet már
kikászálódott az ágyból, és a rózsakeretes velencei tükörhöz tipegett.
Végigmérte magát benne, kissé megemelte telt kebleit, s rosszkedvűen
elfintorodott.
Újlaki dideregve az ajtóhoz lépett. Nem tudta, mit tegyen, mit
mondjon, így hát csak intett Erzsébet felé. A komorna intett vissza.
Amikor kilépett a kamarából, jeges fuvallat remegtette meg.
A folyosó egyelőre még üres volt, de a lépcsők aljából már az őrség
álmos röhögése hallatszott. Újlaki szentségelve rángatta magára ruháját.
Még csak az hiányzik, hogy rajtakapják! Albert herceg, a királyleány
férje ugyan valahol a Vértesben vadászgatott cimboráival, de ha valaki
mégis észreveszi itt, akkor vége van!
A legjobb lesz eltűnni innen sebesen!
Már lódult volna a cselédek lépcsője felé, amikor a résnyire nyílt
ajtóban megjelent Erzsébet dühödt arca.
– Ide figyelj, Újlaki! Ha teherbe estem tőled, kiheréltetlek! Ugye,
tudod?
Miklós kínosan hátravigyorodott.
– Értesz te ahhoz, hogy ne essél teherbe, kedvesem. Ha mégis,
legalább a férjed örülni fog.
Erzsébet gyermeki arcán düh árnyéka suhant át.
– Albert? Az a szerencsétlen? Csak nem képzeled?
Újlaki nagyot sóhajtott. No, igen… Az udvarban jó ideje
pusmogták, hogy Habsburg Albert, akihez Zsigmond tíz éve hozzáadta
gyermekleányát, nem igazán jeleskedett a gyermeknemzésben. A
beesett mellkasú, pipaszárlábú osztrák herceg a kardot se nagyon bírta
emelni. Ha hinni lehetett Wolfram Ionának, ki persze gondoskodott
róla, hogy Buda- és Visegrád-szerte mindenki időben értesüljön a
legapróbb részletekről, szóval a szóbeszéd szerint Erzsébet csak
néhanap tudta kínnal, izzadsággal Albert herceg férfiasságát olyan
állapotba hozni, amivel férji kötelességének eleget tudott tenni, s akkor
is mindössze sóhajtásnyi időre.
Wolfram Ilona asszony azt is gazdagon részletezve adta ország-világ
tudomására, mi mindennel kísérletezett már szerencsétlen Erzsébet, a
legcédább utcalányi praktikákat is mind bevetve, időt, fáradságot nem
kímélve, hogy a löttyedt szerszámból használhatót varázsoljon.
Mindhiába. A nászt már nyolc esztendeje elhálták, s azóta semmi!
Úgy tűnt, Zsigmondhoz hasonlóan Albert sem volt képes fiút
nemzeni, de Zsigmondnak legalább egy leányra tellett.
Újlaki elsurrant a folyosó sötétségbe vesző vége felé. Mi tagadás, a
leány mindent tudott! Hogy kitől, honnan tanulnak ezek a kis szajhák?
Erzsébet tapasztaltabbnak és ügyesebbnek bizonyult, mint a legtöbb
utcalány, akivel Miklósnak dolga akadt.
Csaknem oly ügyes volt, mint a felesége…
Újlaki fáradtan lépett ki a Kelenföldi-kapun, ahol az Anjou-kút
mellett türelmetlenül toporogtak már hű emberei. Györgyi Bodó
Gergely és Gutori Nagy László tartották a gyeplőjét, mindketten régi,
hétpróbás cselédei az Újlaki-háznak. Miklós gyors utasításokkal látta el
őket.
– Délben indulunk vissza Itáliába, addigra álljon minden készen. A
királyné kísérete a Zsidó-kapunál gyülekezik, ti kíséritek őket a
visegrádi útnak. Hol van az a nyomorult pap?
– Vitéz?
– Az, az…
Gutori-Nagy összeszűkült szemmel sandított komájára.
– Az bizony órákkal elébb elporzott Pestnek.
Újlaki megdermedt.
– Elporzott? Úgy érted, megszökött?
– Nem szökött az. Vacsora előtt ért be minket a király futárja. Még
Nürnbergéből menesztette ránk őfensége, parancsot hozott a
kancellárius úrnak.
– Miféle parancsot, te kutya?
– Azt mi nem tudhassuk. De igen megörült neki a pap. A kis
Hunyadival rögvest nyergeltek is, és már hírük-hamvuk se volt.
Újlaki úgy érezte, megüti a guta.
– Pestnek tartottak-e?
– Átvitették magukat a királyi sajkásokkal. Úgy hiszem, Hunyadnak
mennek azok.
– Hunyadnak…
Miklós a kút kőkávájára csapott. Nem messze tőlük a Budát és a
pesti partot összekötő roppant zárólánc ívelt által a Dunán. A pirkadó
derengésben ködpára lebegett a víz színén, de még nem kelt fel a nap a
pesti síkság mögül, hogy melegével szétoszlassa.
– Ej, de szívén viseli őfensége ennek az oláh fattyúnak a sorát! No,
sebaj! Eljön még annak is az ideje! A házhoz, legények!
Megindultak a kihalt, bűzös budai utcákon. Jó nagyot kellett
kerülniük a Szent Pál-patak mentén végig, a várkertek alján, egész a
Szombati-kapuig, s onnét kutyagolhattak tovább a Kerékgyártók
utcájába. Újlaki azt a házat vette meg tavaly, amelyikben korábban
Hunyadi lakott. Kimondott kívánsága volt ez Borbálának, mintha Jankó
hirtelen felemelkedése azon múlott volna, hol fészkel a királyi palota
közelében.
 Újlaki gyűlölte azt a házat. Egyrészt mert úgy vélte, nem méltó
hajlék az egy magyar báróhoz, másrészt mert amúgy is gyűlölt mindent,
ami Hunyadihoz bármiképpen is kötődött.
Ahogy szótlanul baktatott emberei kíséretében, mégis meggondolta
magát: mégsem megy haza. Borbála biztosan ébren virraszt, és úgy
hiszi, az a néhány óra, ami délig hátramaradt, tartogat számára néhány
izgalmas percet.
Azt ugyan várhatja! Kinek kell egy terhes asszony?
– Éhes vagyok! – morogta maga elé. – Tudtok jó helyet, fiúk, ahol
jót ehet a fáradt vándor?
– De még olyat is, nagyuram, ahol forró ölű kurvák várják a fáradt
vándort.
– Elég szajhával volt már ma dolgom – legyintett Miklós. – Egy
bőséges reggeli megteszi.
Legényei kajánul egymásra somolyogtak. Hja, aki bejáratos a királyi
palotába, annak valóban nincsen szüksége kurvák szolgálatára…

5.
HUNYAD, ERDÉLY – MAGYARORSZÁG,
A. D. 1431, MINDSZENT HAVA
Szilágyi Erzsébet szívszorongva várta, hogy a lovasok berobogjanak
a vár udvarára. Kik ezek? Mert hogy nem azok, akiket repesve várt, az
bizonyos… Már odaföntről, a bástyáról is látni vélte, de nem akart hinni
a szemének.
Amikor a fekete köpenyes alakokat kivehette a körülöttük kavargó
porfelhőből, Erzsébet önkéntelenül is hátrált egy lépést, szíve kihagyott
néhány dobbanást. Nem! Nem lehet!
Sikoltani akart, de nem jött ki hang a torkán. Magához szorította a
kis Lászlót, de túlságosan is erősen – a fiúcska dühösen kalimpált
levegő után.
– A kapu! A kapu! – tátogta Erzsébet, de a fekete lovasok ekkor már
átdübörögtek a Cserna vizéből iderekesztett várárok feletti hídon, s
máris ott forgolódtak a várudvar porában.
Annyi ideje maradt csak, hogy Lászlót a komornák gondjára bízza, s
alaposan a lelkükre kösse, hogy senki emberfiának ne nyissanak ajtót,
csak neki. Elbocsátotta őket, azzal lerohant a nagyterembe, hogy még a
kapunál megállítsa a jövevényeket.
Vlad herceg ott állt a küszöbön, csípőre tett kézzel, és vaksin
szaglászott befelé, mintha félne belépni az ellenség fészkébe. Mellette
tömzsi, lógó tokájú férfi zihált. Nagy, vizenyős szemével kíváncsian
pislogott befelé. Láncinget viselt, oldalán hatalmas pallost, s csak a
nyakában függő püspöki kereszt utalt egyedül arra, hogy főpapi
méltóságot visel, s nem holmi rablóvezér. Erzsébet ismerte őt. Lépes
György, Erdély püspöke mégiscsak Isten embere volt. Talán még sincs
minden veszve…
Vlad és a püspök nem egyedül jöttek. Megtermett havaselvi testőrök
és a püspök lándzsásai kísérték őket egész a küszöbig. A levegőben
feszültség vibrált: a hunyadi legények rosszat sejtve sereglettek elő a
vár zugaiból, de nyomban hátra is hőköltek a püspök és a herceg
embereinek túlerejét látva. Náluk ugyanis alig akadt fegyver, a várőrség
mostanában kéttucatnyi főt tett ki, azok is odakünn lehettek valahol a
Cserna túlpartján.
– Mit akarsz itt? – zihálta Erzsébet a lépcsőről. – Ki hívott ide
téged?
Vlad herceg elmosolyodott. Fekete szakálla és dús bajusza jórészt
eltakarta ugyan, de fehér szemei körül árulkodó ráncok gyűrődtek,
karvalyorra árnyékában megrándultak a pengevékony ajkak. Csak
világtalan szemei meredtek továbbra is a nagyterem félhomályába,
mintha még mindig tartana valamitől. Az üvegablakokon beáramló őszi
fény színes foltokat festett ábrázatára.
– Rokoni látogatásra jöttem… – sóhajtotta kissé csalódottan. – S
mégis, mily komor a fogadtatás… Hát illik ez?
– Takarodj innen! – Szilágyi Erzsébet remegett, ahogy a lépcsőn
még egy lépést ereszkedett alá. Jobbjával kitapogatta a falra akasztott
nehéz pallosok egyikét, s levette onnan. A fegyver azonnal lerántotta
karját, és csörögve, zörögve bucskázott le a lépcsőn, egyenest Vlad és a
püspök lábai elé.
– Fegyverrel fogadod a kedves rokont? – a herceg megcsóválta fejét.
Dús, csigás fürtjei táncoltak a levegőben. – Hát nem szívesen látott
vendég vagyok én ebben a házban?
 Erzsébet vére hevesen forrott. Még hogy nem szívesen látott
vendég… Hát ki zárta őt koporsóba Újlaknál? Ki rántotta a mélybe
Jankó atyját?
– Takarodj innen, sátánfajzat!
Lépes püspök felháborodottan hányta magára a kereszteket.
– Sátánfajzat, én? – Vlad hirtelen felemelte poros köpönyegét,
melyen a király Sárkányos rendjének dísze vöröslött, rajta a fehér
kereszttel. – Hát nem látod e jelt, leányom? Havasalföld fejedelmével
beszélsz! Térdre előttem!
Erzsébet foga megcsikordult.
– Soha! Ez itt Hunyadi János háza, s én asszonya vagyok… Mit
akarsz te itt?
Vlad intett testőreinek, hogy maradjanak veszteg, mert egyik-másik
már iramodott volna a nő felé, hogy erőszakkal kényszerítsék térdre.
– Ahogy említettem, leányom, csupán rokoni látogatásra tértem be
Hunyadra… hazafelé tartok épp Segesvárra… Őfensége megbízásából
számos tennivalóm lészen, amint hazatérek Havaselvére… De előtte
még látni kívántam… Nos… Úgy hallottam, gyermekáldásban részesült
az én kedves rokonom…
Erzsébet szíve minden eddiginél hevesebben dobbant. Éppen ettől
tartott… Tudta, érezte, hogy a veszedelem a kis Lászlót fenyegeti…
– Mi közöd neked hozzá? – Csaknem térdre roskadt a lépcsőn
félelmében.
– Ajándékot hoztam a kisdednek – mosolygott rendületlenül Vlad, s
vakfehér szemei megcsillantak a vörös ablaküvegen átszűrődő fényben.
– Barátsággal jöttem… Telve szeretettel az én kedves rokonaim iránt…
Mondd csak… leányom… láthatnám a gyermeket?
Erzsébet feje kitisztult, tudta, hogy nincsen immár vesztenivalója.
Szeme villámokat szórt, ahogy újra a falhoz tapogatott: ezúttal egy
jókora buzogányt emelt le onnan, amit még tán a néhai Vajk forgatott
vérgőzös csatákban.
– A fiamat akarod látni?
Vlad intett, s a háta mögül két hajlongó szolga sündörgött elő,
kezükben aranyozott ládikákat nyújtva előre. A herceg bólintott, mire
felpattintották a ládikák fedelét.
Erzsébet dermedten látta, hogy azokban vagyont érő arany és
gyémánt ékszerek ragyognak.
 – Ezek téged illetnek, leányom… – dorombolta Vlad hosszú,
csontos ujjait tördelve. – Engesztelésül azért a kellemetlen félreértésért
Újlakon… Tudd meg, a te urad, Iancula üdvözletét küldi neked
énáltalam… beszéltem vele Nürnberg városában. Az a kívánsága, hogy
én tartsam keresztvíz alá a kis csöppséget! Együtt kereszteljük az én
fiammal, már hozzák szolgáim Segesvárról. Ide. A püspök úr celebrálja
a szertartást.
Erzsébet fenyegetőn maga elé emelte a buzogányt.
– Az én Lackóm már meg van keresztelve. A bátyám tartotta
keresztvíz alá… Elkéstél, Karós Vlad…
A herceg egy cseppet sem tűnt csalódottnak. Intett, mire a két
ékszerrel teli ládikát a földre helyezték a szolgák, s lesütött szemmel
kihátráltak a teremből.
– Ó, be kár… Pedig szívesen lettem volna keresztatyja a kis
vitéznek… Te is örülhettél volna, hogy a kis Vladislav vérbeli
fejedelem védelmét élvezi…
– A fiam neve László, nem Vladislav! – sziszegte Erzsébet, de a
herceget ez sem hozta ki a sodrából.
– Nos tehát, leányom… Akkor csak az én fiamnak lesz itt
keresztelője. Ha már a püspök urat idekérettem! Ugye, nem akarod azt
mondani, hogy nem látsz vendégül minket? Igen nagy udvariatlanság
volna az… A szertartás holnap lesz, a hunyadi kápolnában. Addig is…
megelégszem azzal is, hogy futó pillantást vetek a kisdedre. Látnom
kell, mielőtt…
– Most nem láthatod… – vetette oda feszülten Erzsébet. – Jöjj
vissza később Néhány nap múlva talán. Most beteg…
– Ó, ezt sajnálattal hallom… – Vlad az ékszerekkel megrakott
ládikákat felrúgva megindult a lépcső felé. – S mi baja a kis
ártatlannak? Talán segíthetnék!
– Takarodj innét!
– Látnom kell…
Vlad, a nyomában lépdelő testőrökkel elérte az első lépcsőfokot.
Erzsébet megsuhintotta a buzogányt – a levegő zúgását hallva a herceg
elvigyorodott, kivillantva sárgás, hegyes fogait.
– Máris árvaságra kárhoztatod azt a szerencsétlen gyermeket? Hát
van neked szíved? Mutasd meg! Hozd ide, elém!
 – De hisz te nem látsz, pokolfajzat! – Erzsébet botladozva hátrált,
időnként előresuhintva a buzogánnyal. – Minek akarod látni őt?
– Amit látni akarok őrajta, azt látni is fogom – felelte komoran a
herceg.
– Essünk túl ezen, leányom… Nem akarok vérontást itt, a püspök úr
színe előtt…
Hirtelen zaj támadt kintről, a várudvarról. Valaki fájdalmasan
felkiáltott, fém csörgött a hideg kövön…
Erzsébet reszketve vetette pillantását a nagyterem ajtajára. Léptek
dobogtak odakintről, dühödt ordítás kélt, aztán…
Az ajtón mint valami szélvész, egy megtermett matróna robbant be.
Morzsinai Erzse asszony, nyomában szablyákkal, lándzsákkal
felfegyverkezett férfiakkal, csizmás, bajszos nemesekkel, bocskoros
oláh parasztokkal.
– Egy lépést se tovább! – kiáltotta Erzse asszony, és fenyegetőn
megindult a havaselviek felé. – Mit képzelsz, féreg? Ide mersz jönni, e
házba?
Lépes György püspök rettenve hátrált a falnak. A testőrök egymásra
sandítottak. A matróna kezében akkora erdőirtó szekerce villant,
amekkorát még sohasem láttak, s elég fenyegetőnek tűnt a parasztok
kezében villódzó kasza, meg a sok kard és szablya vasa is.
– Magányos asszonyokra törsz, te sátán szolgája? – Vajk özvegye
fúriaként rontott a testőrök falának.
Vlad intett nekik, hogy ne bántsák az asszonyt. Havasalföld frissen
kinevezett fejedelme nem kezdheti rögvest vérengzéssel megbízása
idejét Erdély földjén, főképp nem Krisztus felszentelt püspöke szeme
láttára.
– Én csupán rokoni látogatásra…
– Leányom, fékezd magad! – sápítozott Lépes György
kappanhangon.– Hát így fogadják errefelé a jóakaratú embereket?
– Takarodjatok innen mind a ketten! – harsant újra Erzse asszony
türelmetlenül. – Vlad! Elragadtad az én uramat! Az unokámat nem
fogod! Takarodj!
Az oláh fegyveresek lassan, fenyegetőn megindultak feléjük.
Vlad nem zavartatta magát, visszafordult Szilágyi Erzsébet felé.
– Odakünn várok… asszony. Éjfélig adok időt. Semmi mást nem
akarok… csupán, hogy hozd elém a kisdedet. Látni akarom, rajta van-e
a jel. Nem kell aggódnod… gazdagon megjutalmazlak, és a fiad örök
védelmemet élvezi majd. Ha igazam van, és rajta a jel, akkor úgysem
akarod majd megtartani. Higgy nekem. Eldobod majd magadtól… Én
vigyáznék rá! Felnevelném… Ha keresztvíz alá nem is tarthatom, úgy
tekintem majd, mintha a saját fiam volna… Holnap megérkeznek
embereim az én kicsi gyermekemmel. Nem vagyok szörnyeteg, még ha
annak is látszom. Jót akarok. Higgy nekem!
Azzal meghajolt, és elindult vissza, az ajtó felé. Az Erzse
asszonnyal érkezett felmentőcsapat férfiai csak most látták a Sárkányos
rend jelvényét köpenyén: zavartan összesúgtak egymás közt, ám Erzse
nem enyhült. Amint Vlad lassan ellépdelt mellette, rásziszegte:
– Ha még egyszer ideeszik a sátán, te pokolfajzat, nem véd meg
téged semmiféle kereszt, sárkány, de még a király pecsétje sem!
Megértetted?
Vlad megtorpant egy pillanatra, és az asszonyság arcába bámult
világtalan szemeivel.
– A te urad azt üzeni általam, hogy ne merd eldobni az özvegyi
fátyolt… – suttogta, majd faképnél hagyta Erzsét, és kisietett a
fegyveres férfiak szétnyíló sorfala közt. Testőrei markolaton nyugvó
kezekkel követték.
– És velem mi lesz? – sápítozott Lépes püspök. – Csak nem akarsz
éjnek évadjára a vadonba zavarni, leányom? Engem? Erdély püspökét?
Morzsinai Erzse megtanulta urától, hogy a magyarok földjén a
vendég az szent.
– Maradhat, püspök úr, ha akar… Ellátjuk embereit étellel, itallal.
Holnap viszont mennie kell. Nem hívta ide senki.
A püspök felháborodottan kirohant Vlad után.
– Jól vagy, leányom? – Morzsinai Erzse végre felrohant a lépcsőre
roskadó Erzsébethez, és a szekercét elhajítva karjaiba zárta a lányt. –
Nem esett-e bajod, mondd?
– Nincsen semmi baj… Csak az ijedelem…
– Soha többé nem hagyunk magadra – csóválta a fejét a
nagyasszony. – Megerősítjük a vár védelmét, míg a fiam hazatér… Hol
van Lackó?
Együtt siettek fel, s szinte egyszerre kaptak a bölcsőben szendergő
gyermek felé.
– Lackó! Drága, kicsi kincsem!
 Apró termetű, dülledett szemű férfi somfordált be a szobába,
kezében szablyával. Amint meglátta az asszonyokat és az ijedt
cselédeket, lekapta fejéről süvegjét.
– Bezárattam a kapukat! – motyogta illedelmesen. Már
menesztettem a Székelyek és a Gerébek udvarházaiba, hogy küldjenek
még embert!
– Köszönöm, Jariszló! – Morzsinai Erzse megfogta a férfi kezét, és
közelebb húzta a kisdedhez.
– Lássa, Jariszló, a mi szemünk fényét! Ő a mi Lackónk!
Szilágyi Erzsébet önkéntelenül is félrehúzta a kicsit, amint a
jövevény felé nyújtózott volna. Hiába, még mindig reszketett a
félelemtől. Odakünn az udvaron dühödt oláh kiáltások harsantak, aztán
lódobogás kélt: a havasalföldiek éppen most dübörögtek át a
felvonóhídon.
– Nincsen semmi baj – nevetett Erzse asszony. – Jariszlótól nem
kell félned, édes lányom. Nincs mit titkolnunk. Hozzámegyek feleségül.
Erzsébet nem tudott most foglalkozni Csolnokosi urammal, sem a
hirtelen összeverbuvált atyafi segítőhaddal. Engedelmet kért, hogy
egyedül maradhasson Lackóval.
– Átfésüljük a környező erdőket – fogadkozott Csolnokosi. – Hátha
ezek a kutyafattyak csakugyan itt ólálkodnak még valahol.
– Nem mennek el – suttogta maga elé Erzsébet, s a szeme könnybe
lábadt. – Nem mennek el addig, amíg az a sátán nem látja a kicsit!
Erzse a fejét rázta.
– Azt ugyan lesheti! No, eriggy, Jariszló! Állíts azonnal őrséget a
falakra! A püspök nem hagyhatja el a várat éjszakára. Az embereitől
vegyétek el a fegyvereket. Legyen gondod rá, hogy szemmel tartsák
őket!
A köpcös, zsíros mentés ember alázatos hajlongások közepette
kihátrált, s már harsant is a folyosóról pattogó parancsolatja.
– Tudom, tudom én, nem éppen olyan férfi, mint az én drága jó
Vajkom volt… – ejtette ölébe a kezét Erzse asszony. – De hát mit
tehetünk, leányom… A magánynál nincsen rosszabb a világon.
Erzsébet igyekezett visszafojtani újabb könnyeit. Éppen ő ne tudná?
– Az utolsó pillanatban érkeztek, anyám… Az utolsó pillanatban…
Erzse megsimította az arcát.
 – Már az illyei révnél riasztották a Geréb atyafiakat, mikor látták,
miféle „vendégek” közelednek Hunyad felé… No, ne ríj! Nem lesz
semmi baj, leányom… Most már itt vagyunk… És itt is maradunk…
Erzsébet megemberelte magát, és letörölte arcáról forró könnyeit.
Az ölében ringatott gyermekre pillantott. Tudta, hogy hosszú éjszaka
vár rájuk: akárhány markos legény védi is a rozzant hunyadi falakat,
akárhány fejszés móc paraszt gubbaszt is az őrtüzek körül, ha odakünn,
valahol a sötétben Karós Vlad ólálkodik, nem lehet biztonságban senki
idebenn.
Éjfél…
Éjfélig van idő… – suttogta magában Erzsébet.
Aztán a fekete ember elindul ide, és nem állja útját emberfia…

6.
LOMBARDIA, ITÁLIA,
A. D. 1431 OKTÓBERE
Ahogy közeledtek Milánó városához, a nap úgy ostorozta mind
hevesebben a páncélvértes menetet. A magyar lovasok kókadoztak,
bóbiskoltak a nyeregben, hiába cirógatta végig az Adda völgyét az őszi
szél. A levegőben citrusillat úszott, s jobbról is, balról is élénk,
szemkápráztató színek vakítottak a germán szürkeségből érkezők
szemébe. Úgy érezték, az édenkertbe csöppentek.
Hátuk megett a Bergamói-Alpok zord sziklatömbje magasodott,
nem messze tőlük a Comói-tó égszínkék tükre ragyogott az októberi
napsütésben. Előttük virágoktól tarkálló mezők, kenderföldek terültek
el álmosan. A poros utak mentén fenyők hajladoztak: a színek
lángoltak, szikráztak körülöttük – aranysárga, égszínkék, haragoszöld,
pipacsvörös.
A magyar lovagok a látványtól elvarázsolva pillogtak sisakjaik alól.
Egyedül Francesco Sforza forgolódott aggodalmasan, miközben lassan
ereszkedtek alá az Adda alsó völgye felé.
– Mi baj, kapitány? – kérdezte Hunyadi, amikor a condottiere mellé
léptetett. – Úgy lesi azokat a fákat, mintha mindegyik mögött egy-egy
haramia lapulna.
Sforza megtörölte verejtékező homlokát a veres condottieresapka
alatt.
 – Nem tetszik ez nekem, Giovanni. Az embereimnek az Adda felső
folyásánál, Sondrio mellett kellett volna várni minket. Ne feledd, az én
felelősségem, hogy őfensége épségben elérje Milánót…
– Nem értem én ezt – vont vállat Jankó. – Miféle veszedelemtől
tartasz? Ennél békésebb vidéket még életemben nem láttam.
– Az én hibám, Giovanni. A tó másik oldalán kellett volna
aláereszkednünk. Ez az oldal a tó sarkáig még a herceg uralma alatt áll
ugyan, de egy kisebb szakaszon, Lecco mellett közel kerülünk a
velenceiek által megszállt területhez. Diablo! Az embereimnek már rég
itt kellene lenniük!
– Te csak ne aggódjál, kapitány! Zsigmond biztonsága az én
feladatom is. A palotás őrség parancsnoka vagyok. Ötszáz lovassal…
– Te ezt nem értheted! Carmagnola bosszúért liheg! Veszedelmes!
Megfogadta, hogy elégtételt vesz a legutóbbi megaláztatásért…
– Carmagnola? – Hunyadi az emlékei közt kutatott. Hallotta már ezt
a nevet, csak azt nem tudta, hogy mikor és hol.
– A velencei seregek parancsnoka – morogta Sforza bosszúsan. –
Parasztnak született, de felvitte az isten a dolgát!
– Fővezér? Condottiere, mint te? – vigyorodott el Jankó. – Akkor
csak tudhat valamit, ha paraszt, ha nem…
– Kitanulta a fegyverforgatás minden csínját-bínját az átkozott!
Tudod, hogy kezdte, caro amico? Akkor még Bussonének hívták.
Lovászfiú volt. Egyszerű lovászfiú Facino Cane rablóbandájában! De te
róla se hallottál, igaz? Pedig ez a Cane aztán nevezetes egy haramia volt
a környéken… Amikor kimúlt a világból, a vagyona vetekedett a
pápáéval! A haramiacsapatát az időközben lovastisztté emelkedett
parasztfiú örökölte, a bandatagok őt választották vezérüknek. Cane
asszonyát meg – Sforza itt halkabbra fogta a hangját, hogy biztosan ne
hallhassa senki más, csak Jankó –, az én jó hercegem, Visconti úr
„örökölte” a vagyonnal együtt. A pénznek nincsen szaga, ezt a fene
nagy bölcsességet csak hallottad, Giovanni, nem? Így lett haramiavezér
ebből a parasztból, az amúgy se földönfutó Viscontiból meg Itália
leggazdagabb hercege… A haramiavezér „öröksége” volt az is, hogy
Bussonét a herceg megtette condottierének. S meg kell vallanom, caro
amico, kiváló hadvezér volt! Visconti neki adományozta Carmagnola
grófi címét, s kinevezte helytartónak a meghódított Genovába. Errefelé
könnyű karriert csinálni, majd látni fogod. Akkoriban én is az ő
seregében szolgáltam, mint fiatal tiszt, s mondhatom, ha a herceget el is
kápráztatta pillanatnyi sikereivel, én átláttam a szitán. Nem bíztam
Carmagnolában. Nem kis munkámba került, míg a herceg végre
megértette, hogy kígyót melenget a keblén: elfogatóparancsot adott ki
ellene, mert titokban lepaktált az ellenséggel!
Hunyadi egykedvűen figyelte a környéket, szinte megbabonázta a
Comói-tó tükrén csillámló fényszikramiriád. Próbált figyelni a
condottiere szavaira, de gondolatai minduntalan elkalandoztak, hol
nyugtalanul haza, Hunyadra, hol meg izgatottan a jövőbe, Milánóba.
Amikor Sforza elhallgatott, Jankó megköszörülte torkát.
– Mi történt aztán? Mi lett Carmagnolával?
A condottiere elmosolyodott.
– Azért beszélek ennyit Carmagnoláról, barátom, mert ő a
legnagyobb ellenségünk. Ismerned kell, hisz ellene forgatod majd a
kardodat, miatta viszed vásárra a bőrödet. De kérlek, szólj, ha untatlak!
Hunyadi jobbnak látta bevallani az igazat.
– Jó, ha a felét értem annak, amit mondasz, kapitány. Régen
tanultam én az olasz nyelvet, és abból a kevésből is sokat feledtem már.
– Ne aggódj, néhány hét múlva úgy beszélsz, mintha született itáliai
volnál… – fecsegett tovább könnyedén Sforza. – Nekem elhiheted: a
herceg seregében szolgál német, francia, vallon, spanyol, még angol is.
Mifelénk annyiféle kóbor lovag próbál szerencsét, hogy számon se
tudjuk tartani, hányféle országból jöttek ide. Hallottad tán hírét a neves
Giovanni Acutónak? No várj csak, hisz ő valójában angol volt, John
Hawkwood. Velence zsoldjában harcolt a Chioggia-háborúban, de aztán
Firenze szolgálatába állt. No és Werner von Urslingenről? Albert
Sterzről? A németek kemény verekedők, sokan itt ragadnak Itáliában.
Az inkvizítor, Capistrano atyja is német zsoldos volt. No de várj csak,
Giovanni! Hisz te nem is német vagy, igaz-e?
– Magyar volnék – felelte Jankó.
– Hát persze! Bocsáss meg! Hisz a leghíresebbek közt is a
leghíresebb a Magna Societas Hungarorum…
– Deákul még annyit se értek, mint olaszul, kapitány…
– A Nagy Magyar Csapat… Jézus Krisztus sebeire, micsoda
zsoldossereg volt az! Még Anjou Lajos hadjárata után ragadtak itt,
Itáliában, kóbor magyar lovagok, akik szabadcsapatba szerveződtek.
Aki megfogadta őket, bizonyos lehetett a győzelemben. Hogy is hívták
a vitéz kapitányukat? Hogy is? Várj csak Giovanni, megvan: Toldi
Miklós! Ez az!
– Sosem hallottam róla – vont vállat Hunyadi.
– Rajtad múlik, Giovanni, a te neved hallják-e majd az utódok, vagy
sem. Hidd el nekem, a világon élni csak hősként érdemes! Ez a háború
Velencével bőséges lehetőséget ád a vitézségre. De akad más módja
is… Ott van a tenger… Láttad már a tengert?
– Soha.
– No hát, majd látni fogod. A tenger az igazi kaland. Távoli partok,
idegen, felfedezendő tájak… Ha látni fogod a tengert, megragadja a te
lelked is, barátom!
– Nem hinném.
– Dehogynem! Minden férfiember lelkét megragadja a végtelen. A
messzeség, Giovanni!
Jankó legyintett.
– Én akkor érzem biztonságban magam, ha földet érzek a talpam
alatt…
– Amikor meglátod a tengert, tudni fogod, miről beszélek. Addig
felesleges minden szó. De akkor tudni fogod…
Hunyadi összevonta szemöldökét, és a látóhatáron egy
fenyőfacsoportot bámult aggodalmasan. Sforza észrevette, s maga is
fürkészni kezdte a látóhatárt.
– Mi baj, Giovanni? Látsz talán valamit?
– Igazad lehet, kapitány: valami készül. Nézd! Mennyi madár
rebbent fel azokról a fákról! Mintha megrémültek volna valamitől!
Sforza elsápadt. Azonnal magához intette mögötte poroszkáló vértes
tisztjét.
– Ludovico! A fák mögött! Küldj ki gyorsan egy legényt, derítse
fel…
– Arra már nincsen idő – suttogta Jankó. – Ha csapda, akkor nem
kerülhetjük ki. Simon bátyám!
Kamonyai felélénkülten léptetett Hunyadi mellé.
– Simon bátyám! A legények sorakozzanak fel a menet előtt. Lest
gyanítok a fák mögül, készüljenek rohamra!
Az öreg hunyorgott.
– Meglesz, uram!
 – A király kocsiját kettős gyűrűbe! – rendelkezett Hunyadi, s csak
most ébredt rá, hogy szíve mily hevesen ver. Hosszú hónapok
tétlensége után azt se bánta volna, ha az egész velencei ármádiával kell
megvívnia itt, ezen a paradicsomi tájon. Csak harcolhasson végre!
– Az átkozottak! – Sforza a lovát nyugtatgatta, melyre azonnal
átragadt a feszültség. – Tudtam, hogy a tó túloldalán kellett volna…
– Kapitány uram! Erre most nincs idő!
Hátuk megett, az álmos országúton megtorpant a menet. Zsigmond
utazóbatárja köré azonnal kettős védőgyűrűt vontak Garai vértesei és a
palotás tisztek. A királyi védősereg beérkező egységei a többi kocsit
vette körbe, a nagyurakét, főpapokét. Az erdélyi könnyűlovasok, kunok,
székelyek ezalatt felsorakoztak a zöldellő mezőn.
Hunyadi tagjait bizsergető erő árasztotta el, ahogy kivonta kardját.
Nemsokára nemcsak a pipacsok vöröslenek a fűben, de a velenceiek
kiontott vére is bőséggel öntözi majd e zsíros földet.
Oldalt máris előreszáguldott két kun felderítő. Sforza elképedve
bámulta, milyen szélsebesen vágtatnak, szinte úsznak a levegőben.
Hunyadi gyakorlott mozdulattal intett a parancsnokoknak, akik
szinte szeme villanásából is tudták már, mi a teendőjük.
– Mi van a fákon túl, kapitány?
Sforza zsibbadtan bámult rá.
– A fákon túl? Egy völgy nyílik Bergamo felé. Az Adda völgye…
– Akkor nekünk kell hamarabb elérni a magaslatot!
Jankó a kengyelben felegyenesedve kémlelte a fák vonalát. Fekete
köpenyébe belekapott a szél, s kibontotta, mint valami roppant
denevérszárnyat.
– No, legények! Utánam!
Megsarkantyúzta Sárkányt, s kivont kardjával a fák felé mutatva
csapata elé ugratott. A többiek szélvészként követték. Mire Sforza észbe
kapott, már ott porzottak a fenyők előtt.
Lihegve érte be őket: a magyarok – megtartva széles karéjukat –
felsorakoztak a fákkal szegélyezett peremen. A folyó kanyargó
völgyében rémisztő látvány tárult a szemük elé.
Az Adda jobb partján vagy kétezer, csillogó páncélzatú lovas
közeledett sűrű, tömött sorokban, mint valami roppant acélhernyó.
Mellettük, a port nyelve vagy ezer pikás, alabárdos gyalogos.
 – Velenceiek! – hördült fel Sforza halálra váltan. – Jézus Krisztusra!
Csapda!
Rémülten villantotta tekintetét Hunyadira, de Jankó higgadtan nézett
vissza rá. A távolban még legalább öt-hatszáz gyalogos közeledett,
leszakadva a főseregtől, s a messzeségből fehérlő porfelhő alapján arra
lehetett következtetni, hogy a menet még korántsem ért véget, a
kanyarulaton túl újabb egységek közelednek, feltehetően ágyúkkal.
– Sokan vannak… Vissza kell fordulnunk! – ragadta meg Jankó
karját a condottiere. – Vissza a hegyek felé!
– Ugyan minek? A főcsapat lovasai hamar beérnének minket.
Inkább mondd meg, kapitány, mi az isten csudája az ott?
Sforza bosszúsan figyelte a velencei sereg közepén zötykölődő
különös alkotmányt. Szekérféle volt, nyolc pár ökör húzta a göröngyös
úton. A szekér közepéből jókora árboc meredezett az ég felé, csúcsán a
szárnyas oroszlános velencei lobogóval. A szekér katonákkal
megrakottan billegett egyenest a cédrusfák irányába.
– Caroccio… Velencei harci szekér…
– Nem látok puskásokat…
– Hátramaradhattak… Siettek, hogy elvágják az utunkat… Nézd,
Giovanni! Látod azt a tollas kalpagos lovagot a caroccio mellett?
Colleoni az, Carmagnola alvezére! Zsigmondot akarja kézre keríteni!
Hunyadi elvigyorodott.
– Úgyse árt egy kis testmozgás, condottiere kapitány! Lássa csak
maga is, mit kap Milánó a csengő aranyakért!
Ekkor robogott be a királyi batár irányából Jankó mellé Csupor
Ákos egy Cillei-vértessel.
– Megugrasztjuk őket, hadnagy uram, ha nincsen kifogása ellene!
Csupor villámgyorsan felmérte a helyzetet, s látta, nincs más
választásuk,
csak egy gyors roham zilálhatja szét a nyilvánvaló számbeli
fölényben lévő velenceiek sorait.
– Ne kíméljétek őket, Jankó fiam! Mutassátok meg a nyomorult
velencéseknek, mit tud a magyar!
Hunyadi magasba emelte kardját. A királyi lobogók elcsomagolva
pihentek a szekereken, arra nem maradt idő, hogy egyet is kibontsanak
az Árpádok vörös-fehér sávos zászlaiból, de nem is volt rá szükség.
Hunyadi kardjának villanása lelkesítőbb jel volt minden harci
lobogónál.
Persze az ellenség is észrevette a készülődést a magaslaton. Az
országútról csak Hunyadit és a mellette forgolódó tiszteket láthatták, de
ez is elég volt ahhoz, hogy sietősen támadóalakzatba rendezzék
tollkalpagos lovagjaikat és nehéz vértben izzadó, düledező lovasaikat.
Az árbocos harci kocsin vad kürtszó harsant, majd szívdermesztően
hangos dobok dübörögtek fel.
– Na, ezek is muzsikálnak a harchoz, akár a törökök – jegyezte meg
Hunyadi. – Sebaj! Új táncot tanítunk nekik a muzsikához! Legények!
Kiáltása oly bőszen szállt a szélben, hogy tán még Bergamóban is
meghallották: a székely, kun és magyar lovas egységek meglepő
fegyelmezettséggel igazították paripáikat a lejtő szélére.
– Giovanni! – Sforza még mindig ott sürgölődött Jankó mögött,
pedig józan esze azt diktálta, azonnal vágtasson vissza Zsigmond
batárjához, és indítsa visszafelé az eljövendő császárt a tó mentén
északnak. – Giovanni! Legalább négyszer annyian vannak, mint ti!
Elment az eszed, fiú?
Hunyadi utoljára még hátrasandított az olaszra.
– Condottiere… Ha a magyar mindig azt számolná, mennyivel több
az ellensége, soha nem harcolna, csak számolgatna napestig! Legények!
Rajta!
Azzal fülsiketítő rikkantást hallatva megsarkantyúzta Sárkányt, és
bőszen lerontott a fák vonalától, le a lejtőről, egyenest neki a
hangyaként futkosó, soraikat rendező velenceieknek. A kunok,
székelyek, magyarok lüktető hullámokban utánazúdultak, s még menet
közben megeresztettek az alant elterülő vasszörnyeteg felé egy-egy
nyíllövést.
A vesszők többsége ártalmatlanul pattogott le a kiváló velencei
vértekről, csak néhány ló nyerített fel panaszosan, s néhány óvatlan
gyalogos kapott sebzett lábához, karjához. De a nyílzápornak épp csak
annyi szerepe volt, hogy néhány pillanatra elvonja az ellenség
figyelmét. A velencések hozzászoktak a komótos, nehéz
hadmozdulatokhoz, a megfontolt, tudományosan megtervezett
műveletekhez. De ehhez aztán nem! Mire felpillantottak, elképedve
látták, hogy a lovasok már ott loholnak az orruk előtt, mi több, menten
át is gázolnak rajtuk szörnyű lendülettel.
 A kabadiont viselő szőrmekucsmás, harci szekercét, lándzsát és
szablyát villogtató keleti ördögök velőtrázó üvöltéssel vetették magukat
reájuk. Dárdák roppantak a csillogó vérteknek, fokosok, nehéz
buzogányok zúgtak a levegőben és sújtottak le elemi erővel. Ahol a
magyar ék beléroppant a velencei fémfalba, véres permet fröccsent
szerteszét, s csak úgy dőltek kétoldalt a pajzsuk mögé kushadó lovagok.
Hujjjj! Hujjjj! Hajrá! Üsd! Üsd!
A görbe szablyák pokoli erővel sújtottak újra és újra le, az elébük
erdőként meredező lándzsák nyelét nyesve, bele-belehasítva az eleven
húsba, embert, állatot szabdalva.
A carocción tucatnyi halálra vált velencei fiú püfölte a harci
dobokat, s az árbocba kapaszkodva két kürtös zúgta a velencei harci
indulót. De még a kürtöket, s a dobokat is túlharsogta a magyar lovak
patáinak dübörgése, s a székely, kun harcosok üvöltése.
Attól az üvöltéstől meghűlt a velenceiek ereiben a vér. Az az üvöltés
a halál hírhozója volt.
Hunyadi, aki az első sorban vágtatott be az acélpáncélos, strucctoll
kalpagos sokaságba, végre újra érezte az elszabaduló indulatok
mámorát, a szabadjára eresztett gyilkos vágy bódító örömét. Úgy
rontott az ellenségnek, mintha bizonyos volna abban, hogy nem fogja
fegyver. Nehéz csatapallos vasa zúgott el a feje mellett, de ő meg sem
rezzent: lándzsák döfködtek felé, de a kezében csillogó kard
boszorkányos ügyességgel ütötte félre valamennyit. Aztán lesújtott, s
újra lesújtott, s minden csapására vér zubogott fel a megnyitott sebek
kútjaiból. Hol kardja markolatával reccsentette be az elé sodródó
velencei lovas rémült ábrázatát – orra véres masszává zúzódva
süppedett szemei közé hol éles pengéje szelte ketté a következő díszes
sisakját, egy pillanatra látni engedve a lüktető agyvelőt a fém- és
csontzúzalék közt.
Jankó arca véres volt már, de nem a saját vérétől, hanem a
velenceiekétől. Szeme sarkából látta, hogy a kunok tartják vele a
vonalat, mi több, baloldalt üvöltve mélyedtek be az ellenséges
gyalogosok összekavarodott soraiba. A velencei lovasok ekkor kezdtek
megfutamodni.
Az egész roham néhány percig tartott csupán, de Colleoni válogatott
harcosai számára örökkévalóságnak tűnt. Nem maradt idejük a
megszokott, kényelmes módon vonalakba felfejlődni, sem a puskákat
villáikra helyezni és sorozatot lőni a vad lovasok közé. A magyarok
tömény húsfalként beléjük csapódtak, s haragos fenevadakként
gyilkolták őket, ahol érték. Ezt a vérszomjú kegyetlenséget nem
ismerték.
Jankó azon kapta magát, hogy miután könnyedén szétzilálták az
ellenség lovasainak első sorait, és mélyen benyomultak a gyalogosok
tömegébe, a székely, kun legényekkel együtt immár a caroccio felé
közelednek. Az árbocos harci szekér nem tudott megfordulni a
zűrzavarban: a velencei gyalogosok útját elzárták a vértes lovasok, így
sok százan nekiszorultak a kocsi oldalának. A vontató ökrök
megrémültek, és taposni kezdték a portól fuldokló, fegyvereiket
pánikszerűen elszóró férfiakat. A nehéz kerekek koponyákat
loccsantottak össze, emberhalmokon gázoltak át, mire végre a
hajtóknak nagy nehezen sikerült féloldalt fordítania a caroccio orrát.
Csakhogy a kunok nem engedték őket továbbzötykölődni. Kurjongatva,
fokosaik sújtásait osztogatva megtisztították az utat a roppant szekérig,
ott elkapták az ökrök szíjait, a caroccio hajtóinak koponyáját
szekercékkel behasítva magukhoz ragadták a kocsi irányítását.
A velencei lovasok ekkor tettek még egy utolsó, tétova kísérletet
arra, hogy visszaszerezzék a szárnyas oroszlános zászlót. A vértesek,
élükön a tollas kalpagos, borotvált arcú vezérrel megrohamozták a
kunokat. Nyilván azt szerették volna, hogy néhány pillanatra
visszatántorítsák a fenevadakat, és a serenissima zászlaját kimenekítve
visszavonuljanak a dombok mögé. Jankó azonban észrevette a
szándékot, és hunyadvári legényeivel játszi könnyedséggel visszaverték
a támadást. A velenceiek nem jutottak el a harci szekérig, a szablyák
tánca útjukat állta. Ekkor hallgattak el a caroccion a harci dobok és a
kürtök: a muzsikusok hangszereiket eldobálva vetették magukat a
kavargó forgatagba, ahol eltűntek a segítségért nyújtózó karok
tengerében.
– Ott van! A vezér! – kiáltotta Jankó mögött Kamonyai. Hunyadi
forgolódva kereste: Colleoni valóban ott vagdalkozott a harci szekér
túloldalán. Körülötte alig féltucatnyi velencei lovag maradt életben.
– Zárjátok el az útját! – Hunyadi megsarkantyúzta lovát, s mielőtt
Kamonyai Simon megakadályozhatta volna benne, felugratott a
caroccio deszkáira. Útjából alig győztek félreugrálni a velencések.
Sárkány patái bezúzták némelyikük koponyáját, mielőtt Jankó a
túloldalon a magasból ugratott Colleoni elé.
Az alvezér felhördült meglepetésében, s minden erejével egyszerre
igyekezett hátratáncoltatni lovát, s maga elé emelni kardját. Díszes
markolatú velencei penge volt, de apró szilánkokra törött, amikor Jankó
felágaskodott a kengyelben, és elemi erővel lesújtott rá.
Colleoni megszédült, hátradőlt a nyeregben, s Hunyadinak már alig
kellett taszítani rajta, hogy a porba zuhanjon. Mintha csak jeladás lett
volna, a velenceiek ezt látva rémülten rohantak vissza az Adda
völgyében a dombok felé.
Hunyadi zihálva maga mellé intette Kamonyait, aki csak mostanra
kerülte meg a harci szekeret.
– Simon bátyám! Addig űzzétek őket, amíg csak tudjátok! Minél
többet levágtok belőlük, annál jobb!
Kamonyai elvigyorodott, s arca elé emelt kardjával tisztelgett.
– Abban nem lesz hiba, Jankó úrfi!
A magyar lovasok pillanatnyi szusszanás után újra vonalba
rendeződtek, s a hadnagyok intésére megindultak a fegyvereiket
elhajigáló, vértdarabjaikat szerteszét hányó velenceiek után. Nem volt
nehéz dolguk, a ló nyakán előrehajolva vágták le őket. Ellenállást már
senki se tanúsított, valószínűleg abban bíztak, hogy legalább néhányan
elérhetik élve Bergamo falait.
Volt, akinek sikerült.
Nem soknak.
Hunyadi nem tartott a legényekkel, levette sisakját, megtörölte
homlokát, s visszafordult az emelkedő felé. A lemenő naptól
hunyorogva észrevette a király lovasait, akik dermedten figyelték a
mind távolabbra húzódó mészárlást. Intett nekik.
Kisvártatva Sforza ereszkedett le az iménti csatatérre. Még mindig
nem jutott szóhoz. Nézte, egyre csak nézte a halottakkal, vinnyogó,
jajgató sebesültekkel teleszórt völgyet, a fűben csillogó páncélokat,
pajzsokat, kardokat. A caroccio ott állt, nem messze tőlük, ahol a
hullahegy a legmagasabbra halmozódott. Az ökrök békésen legelészték
azt a kevés füvet, amit a tetemek közt még elértek, az árbocon pedig ott
kornyadozott a serenissima hadilobogója. Sforza megilletődötten
átugrott a harci szekérre, és levonta a lobogót.
 – Giovanni… Drága barátom… Ez Colleoni hadijelvénye…
Velence alvezérének zászlaja… – Összehajtotta, és úgy szorította a
mellkasához, mintha arannyal dúsan szőtt vászon lett volna. Aztán
felpillantott Hunyadira, és kelletlenül, bizonytalanul felé nyújtotta a
lobogót.
– Téged illet ez, barátom! Győzelmet arattál… Velence reggelre már
a te neved fogja harsogni…
– Ugyan… Honnan tudnák azt…
– Tudni fogják, ne aggódj, Giovanni. Kiváló kémeik vannak… Azt
is Megtudták, lássad, hogy merre jő királyod. Tudni fogják azt is, hogy
ki szórta szét Colleoni gyülevész seregét!
A velencei alvezért három milánói zsoldos hozta megkötözve.
Colleoni húsos, piros arca portól szürkéllett, csak vizenyős szeme
villogott sértetten a koszból.
– Ez is mind a tiéd, Giovanni – mutatott vigyorogva Sforza a harci
szekérre és az elhányt fegyverekre. – Minden a tiéd, drága barátom!
Rászolgáltál! A herceg még meg is jutalmaz, meglásd!
Jankó egykedvűen bólintott. A legcsekélyebb mértékben sem
érdekelte, mennyi lehet az értéke a fegyvereknek, az összeszedhető
páncéloknak. Ahogy véget ért a harc, ahogy elillant fejéből a küzdelem
vad mámora, úgy zökkent vissza zord gondolatai közé. Kardja vasáról
még sűrű vércseppek csöpögtek a fűre, de lelki szemei előtt már ismét
Hunyad falait látta, a nagyteremben lobogó tüzet…
Elszorult a szíve.
Igaza volt Kamonyainak, igaza volt Csupor hadnagynak: a katona
minden felgyülemlett dühét az ellenségen tölti ki… De mit tegyen már,
ha nincsen ellenség a közelben? Kire öntse akkor haragja maradékát?
Jankó noszogatni kezdte Sárkányt, hogy visszainduljon az
emelkedőn, Zsigmond menetéhez, de Sforza megragadta a karját.
– Engedelmeddel, barátom, Colleonit megtartanám magamnak.
Persze csak ha nem bánod…
Hunyadi nem volt ostoba, sejtette, hogy az alvezérért járó váltságdíj
legalább a százszorosa lehet annak, amit a csatatéren
összekapirgálhatnak maguknak a magyar legények. Ugyanakkor nem
akarta hamarjában az elején összerúgni a port jövendő parancsnokával.
Így aztán csak vállat vont.
 – Tégy vele belátásod szerint, condottiere! Küldd vissza
Carmagnolához, ha akarod!
Sforza megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Nemes lélek vagy, Giovanni! Igaz lovagja királyodnak!
Pillantása a Jankó pajzsán sötétlő hollóra siklott.
– Mi is a neved, fekete lovag?
– Hunyadi.
– Hunia…
Sforza képtelennek tűnt kiejteni a keleties, barbár nevet. Aztán csak
legyintett.
– Az embereim úgy emlegetnek máris, hogy a Hollós! II Corvo! Il
Cavaliere Nero!
– Hívj, ahogy tetszik. – Jankó megsarkantyúzta Sárkányt, és
felügetett az emelkedőre. Odafönn Zsigmond és Cillei vártak rá dühtől
pirosló orcával.
– Mi volt ez? – tajtékzott Cillei, hogy a képe majd oly vörössé vált
mérgében, mint csigákban omló fürtjei. – Ki adott parancsot a
támadásra? Úgy tudom, fenség – fordult a király felé –, én vagyok a
kíséret katonai parancsnoka!
Zsigmond kérdőn fordult Jankó felé.
– Valóban nem emlékezem, Johannes, hogy bárki utasított volna…
– Fenséges úr! – vágott közbe Hunyadi. – Nem volt idő
mérlegelésre. A velenceiek megneszelték, hogy merre halad a
menetünk. Csapdát állítottak élve, vagy holtan akarták kézre keríteni
fenségedet. A legényekkel megugrasztottuk őket, uram, utólagos
engedelmével! Ha várunk, már gúzsba kötve zötykölődne Velence felé.
Zsigmond elsápadt. Szerencsére Csupor hadnagy és a kíséret néhány
tisztje, köztük Cillei kapitányai is, visszaértek az emelkedő tetejére.
Mind helyeslőn bólogattak Jankó szavaira.
Cillei Ulrik – ha lehet –, még vörösebbre vált, a ráncok arcán
nevetséges grimaszba torzultak.
– Ebben az esetben köszönöm, Johannes, hogy megmentettél minket
– mosolyodott el Zsigmond, mintha az első pillanattól kezdve sejtette
volna, hogy Jankót nem érheti méltatlan vád. – A hátralévő úton a
vendégem vagy, fiam, a condottiere kapitánnyal egyetemben!
Hunyadi komoran bólintott.
 A megtiszteltetés, amiben hozzá hasonló palotás vitéz aligha
részesült korábban, a legkevésbé sem érdekelte.
Egyedül az vigasztalta, hogy látta Cillei ábrázatát megnyúlni.
– Ahogy kívánja, fenség!

7.
A tágas batár, melynek padlóját szőnyeg borította, s melynek
végében kényelmes alvóalkalmatosságot leplezett a selyem függöny,
akár tíz ember utazását is kiszolgálhatta volna. Milánó felé közeledve
azonban mindössze heten ültek a kecskelábú székeken, kezükben
ezüstserlegekkel, melyekben jófajta hazai bor gyöngyözött. Odakünn
sorra maradoztak el mellettük Monza házai, majd az igézően szép
lombard falvak, a napsütötte mezők, apró, fehér falú kunyhók, és a
magyar lovasokat megbámuló itáliai parasztok.
– Jó urak! – emelte serlegét magasba Garai nádor, fürkész tekintetét
végighordozva a dülöngélő vendégeken. – Ürítsük poharunkat őfensége
újabb szerzeményére, Lombardiára, melynek ősi koronája, annyi másik
után nemsoká őfensége homlokát ékíti majd!
– Vivát! – kiáltotta Cillei, s oly hirtelen emelte kupáját, hogy a bor
ezüsttel dúsan hímzett köpenyére fröccsent. – Soká éljen Lombardia
királya!
– Urak, urak! – csitította őket elnéző mosollyal Zsigmond. – Jól
tudjátok, hogy mily talmi e cím… Visconti csupán azért engedi a
fejemre tétetni a lombard koronát, hogy megnyerjen magának Velence
ellen.
– Korona, vagy sem? – tárta szét karját színlelt felháborodással
Cillei. – Hogyne volna az, ha vasból van is! S mind tudjuk, mi lesz a
következő koronád, fenség! Soká éljen a császár! Éljen a Római
Birodalom ura! Ave Ceasar!
Erre már Zsigmond is szívesen ivott. Reggel óta nem ez volt az első
kupa, mit örömmel ürített, de úgy sejtette, amint Barbara királyné
megérkezik, ritkábban nyílik lehetősége ezen élvezetre is.
– Johannes fiam! Mogorva vagy, napok óta! Te tán nem örülsz
királyod sikerének?
Hunyadi zavartan fejet hajtott.
 – Fenség, életem a tiéd. De ha zord gondolatok kísértik szolgád,
bocsásd meg neki!
– Félre a zord gondolatokkal! – A király maga löttyintette tele Jankó
félig üres kupáját. – Itt vagyunk a napfényes Itáliában, fiam! Itt víg az
élet, szépek a nők, és bársonyosak az éjszakák! Meglásd, élvezni fogod!
Hunyadi udvariasan biccentett, és felhajtotta a kupa tartalmát. Aztán
kifinomult, szinte tökéletes olaszsággal fordult a condottiere felé.
– Megszámlálták-e már, mennyi volt a zsákmány, Sforza uram?
– Hogy mennyi? – A kapitány gyors fejszámolást végzett. – A
fegyverek, az összeszedett vértek értéke nagyjából negyven velencei
aranydukát. A lovak, úri gúnyák megérnek vagy ötvenet. Az aprósággal
együtt összesen majd' száz aranydukát, uram.
– Jó napod volt hát, condottiere!
– Ó, nem! Ez mind Giovanni barátomat illeti! – mosolygott
elégedetten Sforza. – Jó kereset ez az első napon…
Cillei ezt hallva elsápadt.
– Sokba kerül ez a háború Velencének! – jegyezte meg a zavart
csendben Schlick főkancellár, ki eddig rendre visszautasított minden
kínálást – valószínűleg ő volt az egyetlen józan ember aznap a magyar
király díszes menetében.
– Ami azt illeti – vigyorgott elégedetten Sforza –, megbánhatták már
ezerszer, hogy ujjat húztak Milánóval. Velence gazdag… de nincsen
tapasztalata a szárazföldi háborúskodásban. Mocenigo dózse nemhiába
őrködött hosszú évtizedeken át az itáliai béke felett. „Óvakodjatok a
háborútól!”, mondogatta a forrófejű velenceieknek, „Mert háborúban
kockára kell vetni a vagyont, a hitelt és a jó hírnevet!”
– A jelek szerint nem hallgattak sokáig rá – jegyezte meg erre
Schlick.
– Mocenigo bölcs férfiú volt. Míg élt, béke honolt. Ő még tudta, mit
kockáztat Velence.
– Mennyit is pontosan? – csillant fel Zsigmond szeme, akit mindig
érdekeltek a hadjáratok, háborúk pénzügyi részletei.
– Lássuk csak, fenség! Velencének a Milánóval folytatott
kereskedelemből heti tizenhét-tizennyolcezer aranydukát haszna
származott a háború előtt. Egy évben ez nem kevesebb, mint
kilencszázezer aranydukát!
A király elképedt ekkora összeg hallatán.
 – Ez még nem minden, fenség. Monza városával a békés
kereskedelem évi ötvenkétezer, Comóval száznégyezer, Bergamóval
hetvennyolcezer aranyat fialt Velencének. Parma még újabb százezer
aranydukátot.
Schlick is egészen felserkent e számok hallatán. Izgatottan számolt
magában.
– Azt akarod mondani, condottiere, hogy másfél millió aranydukátot
hajított ki az ablakon Velence ezzel az ostoba háborúval?
– Egészen pontosan egymillió-hatszázötvennégyezer dukát
nyereséget. Ennyit hozott a serenissimának a lombard városokkal
folytatott kereskedés. Nekünk is jó kémeink vannak, uram, a velencei
bankházak és kereskedőházak üzleti könyvei elérhetőek számukra.
Hadat üzenni Milánónak? Nyilvánvaló ostobaság volt…
– Ahogy Velence haszna elmarad, úgy Milánóé is – jegyezte meg
epésen Jankó. – Azt is ilyen pedánsan kiszámoltátok, condottiere?
Sforza arcán kelletlen grimasz futott át.
– Hm. Igazad van, Giovanni. Nekünk sem jött jól a háború…
Tagadhatatlan.
– Teljesen megszűnt tehát a kereskedés a két város közt? – kérdezte
Schlick.
– Teljesen. Ez pedig évente huszonnyolcmillió dukát forgalmat
jelentett, kamarás uram! Nem beszélve az évente kétmillió dukát
értékben szállított keleti fűszerekről, cukorról, szappanról,
festőanyagokról, nyers gyapotról, rabszolgákról. Ezek a milliók is
hiányoznak mostan Velence kasszájából. Ehhez jön még persze az
állami sóárusítás bevétele és haszna, plusz a vámok, ez évi
negyedmillió dukát. És ez még nem minden! Velence hajói szállítottak
korábban szinte mindent Lombardiának! Szíriából, Szicíliából,
Flandriából, Ciprusról… Csak fuvardíjként az áru értékének két és fél,
három százaléka ütötte a velenceiek markát. Kereskedők, tengerészek,
alkuszok, rakodómunkások ezrei éltek Lombardia kereskedelméből.
Ezek most mind éheznek!
– Van fogalmatok róla, urak, hogy mennyi pénz ez? – tette fel a
kérdést Sforza, élvezve, hogy Zsigmond és Schlick szájtátva lesik
minden szavát. – Velence leggazdagabb patríciusainak alig haladja meg
a jövedelme az évi ezer-kétezer aranydukátot. Ezek alapján láthatjátok,
nagy jó urak, hogy minél tovább húzzuk a háborút, annál hamarabb
juttatjuk koldusbotra a büszke Velencét!
Zsigmond elismerően összecsapta a tenyerét.
– Bravó! Bravó! Végre egy katona, aki tud kettőig számolni! Urak!
– fordult Cillei és Garai felé. – Látjátok ezt? Odahaza tudtok mutatni
akár csak egy katonát is, aki ilyen tájékozott? Dehogy tudtok! A
magyarok kettőig se képesek elszámolni!
A nádor és Cillei elfordították tekintetüket: odakünn, a távolban
mintha feltünedeztek volna Milánó külvárosának falai.
– Volt nekem ilyen kiváló vezérem – folytatta Zsigmond, most már
Schlick felé fordulva. – Ozorai! Olasznak született ő is, Firenzében…
Micsoda hű katonám volt Spanó!
Jankó szeme felcsillant néhai patrónusa nevét hallva. Zsigmond
észrevette ezt, s egészen kioktató hangon folytatta:
– Tudod-e Johannes fiam, hogyan figyeltem fel Ozoraira? Harminc
éve is megvan tán, épp Esztergomba hívtam az urakat. Azt terveztük,
megtisztítjuk Rácországot a töröktől… Akkor még lehetségesnek tűnt
az. Ott volt mindenki, aki számított, nagyurak, bárók, bánok… Amikor
felvetettem, hogy tizenkétezer lovasból álló sereg éppen elegendő lenne
a hadjárathoz, a díszes urak mind azt kezdték számolgatni, mennyi
aranyba kerülne azok ellátása, élelmezése és zsoldja négy hónapon át.
Azt hiszed, Johannes, akadt köztük akár egy is, aki képes lett volna
eredményre jutni? Dehogy akadt! Csakhogy ott állott a háttérben egy
csillogó szemű ifjú, valami apródfélének néztem én, Kanizsai érsek
segédjének. Olasz volt, Filippónak hívták. Engedelmet kért a
gazdájától, tollat hozatott, s egy papiroson gyorsan kiszámolta
valamennyi szükséges költséget, s azt is, honnan, milyen adókból
kellene lecsippenteni, hogy két hónap alatt felállíthassuk ama fényes
sereget. Azonnal szolgálatomba fogadtam. A többit már ismered,
Johannes! Ozorai Pipó számadóm lett, majd aranybáryáim felügyelője.
Aztán… Délvidék ura, seregek parancsolója, s egyúttal az egyik
legvitézebb harcos, akit Magyarföld látott…
Zsigmond elérzékenyülten bámult ki a batárból. Hunyadi
előretartotta kupáját.
– Engedelmével, fenség, igyunk Pipó uram emlékére!
 A nádor és Cillei alig leplezve utálkozásukat ürítették a kupákat.
Sforza megköszörülte a torkát, és aggodalmasan kilesett az utazóbatár
ablakán.
– Úgy látom, nemsokára megérkezünk, fenség. Engedelmével,
előrelovagolnék, hogy a városkapunál méltó fogadtatásban részesülj!
Zsigmond negédes mosollyal bólintott.
– Eriggy vele, Johannes. Lásd, hol élsz ezentúl!
Hunyadinak arcizma sem rándult.
Agyában egyre ott visszhangoztak Csupor hadnagy szavai:
A katona nem kérdez. Nem tiltakozik, nem lázad. Teszi, amit
parancsolnak néki.
Jankó megemberelte magát. Ha törik, ha szakad, engedelmeskedni
fog. Katona lesz, de még micsoda katona! Csodájára járhatnak a világ
hét szegletéből! Megtanulja, amit meg kell tanulnia, s ha már mindent
tud, hazatér, hogy felvértezve védhesse meg azokat, akiket szeret. Ki
tudja… Egy napon tán az egész országot…

8.
Kora este volt már, mire őfensége, Luxemburgi Zsigmond, a
magyarok, csehek, németek királya elérte Milánó kapuját. Az ötszáz
magyar könnyűlovas odakünn maradt, a városfalon túl, ezt ugyanis
feltételként kötötte ki Visconti herceg, amikor követei útján
megállapodott Zsigmonddal a fogadtatás minden apró részletéről. Ez
még augusztus első napján történt, amikor a város ura a Szent Ambrus-
bazilikában, a szószék alatti római szarkofágnál tette le az esküt, hogy
elismeri urának, császárának a luxemburgit. Brunoro della Scala volt
városúr, Tamási László udvarmester, Hédervári Lőrinc és Mátyás
alkancellár ezután minden részletre tekintettel megállapodtak véle,
hogyan vonul be Zsigmond Milánóba, hol szállásolják el, mennyi
költségből tartja fenn udvartartását, míg a városban időzik, hogyan,
milyen körülmények között koronázzák meg Lombardia királyává, s
mindezek alatt hány magyar katonája lépheti át a város határát.
A kapun most valóban csak a király, a nagyurak utazóbatárjai, a
kíséret szekerei, és a testőrség páncélos lovasai düböröghettek be.
Milánó népe akkor már a kapu túloldalán tolongott, Hunyadi
embereinek úgy kellett utat vágniuk a hömpölygő embertömegben. Az
ódon kőfalakra aggatott fáklyák fényében gazdag patríciusok arannyal,
ezüsttel ékes talárjai, a köznép tarka szőttesei, a bámészkodók szürke
rongyai keveredtek hihetetlen összevisszaságban. Mindenki ide csődült,
aki élt és mozgott Visconti városában, hogy alaposan megnézhesse
magának az eljövendő császárt. Jankót leginkább a hangzavar lepte
meg: az olaszok mintha még a mellettük állóknak is csak kiabálva lettek
volna képesek bármit elmagyarázni. Amint a királyi batár átrobogott a
kapu íves árkádja alatt, a milánóiak fülsiketítő üdvrivalgásban törtek ki.
Jankó önkéntelenül is összerezzent, jobbja már lendült is kardja
markolata után, de aztán látta, hogy a lelkes üdvözlés hangzavara ez,
nem a gyűlölködésé. Az itáliaiak úgy vivátozták Zsigmondot, mintha
nem az átkos emlékű német-római császárok leszármazottja volna,
hanem egyenest Róma dicső cézárjainak utódja.
Egy német!
A kocsi ablakából Schlick bosszús arccal szórta ki a tömegbe azokat
az aranyakat, amiket alig néhány órája hozattak kölcsönbe Visconti
futárjai.
Micsoda pazarlás…
Aranyakat a csürhének!
Csakhogy a csürhe elvárta, hogy az eljövendő császár emlékezetessé
tegye milánói bevonulásának estéjét. Miközben a batár tovagördült a
kőkockás úton, Hunyadi idegei pattanásig feszültek. A tömeg egyre
csak nyomakodott, egyre tódult a szekerek felé. Jankó arra eszmélt,
hogy kardja megcsillan a fáklyák vörös ragyogásában, de senki nem
foglalkozott vele, s hamarosan kiderült, nincs is szükség a fegyverekre.
Szemből, a katedrális felől Sforza díszes lovasai bukkantak fel,
különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül taszítva el az útba szédelgett
csavargókat. A condottiere arcán széles mosoly ült, miközben Hunyadi
mellé táncoltatta a lovát.
– Egyenest a palotába vezetem őfenségét! Maradj mindig mellettem,
Giovanni!
– Nem! – rázta a fejét Jankó. – Innentől te kíséred őfenségét! Jobb
lesz, ha az embereim után nézek!
Sforza színlelt felháborodással tárta szét karját.
– Nem, azt nem lehet, caro amico! Valaki nagyon szeretne már
beszélni veled! Elmondtam mindenkinek, akit csak illet, hogyan szórtad
szét Colleoni seregét az Adda völgyében. Magunk közt szólva,
néhányan izgatottabban várnak téged, mint királyodat…
– Az embereim mellett a helyem. Ha a lovasaim odakünn
rostokolnak a mezőn, nekem is ott kell lennem velük.
Sforza talányosan elmosolyodott.
– Furcsa egy szerzet vagy te, Giovanni! No de sebaj! Érted jövök! A
herceg lakomán vendégeli Zsigmondot, bár ő sajnálatos módon nem tud
személyesen megjelenni, ugyanis tegnap hirtelen megbetegedett, és
visszavonult abbiatei kastélyába. Én leszek hát őfensége vendéglátója a
palotában. Kezdetét veszi majd a mulatság, s én ígérem, az első adandó
alkalommal kilovagolok érted a táborodba. Nem, ne is tiltakozz! Ez
parancs! Ne feledd, mostantól én vagyok kapitányod!
Hunyadi biccentett, de már fordította is vissza a lovát a városkapu
felé. Könnyedén eljutott a római árkádig, senki ügyet se vetett rá. A
tömeg zajongva, a kiszórt aranyakon marakodva követte a díszes
menetet a Castello di Porta Giovia felé.
Valahol a távolban reggelig tartó mulatság kezdődött.

9.
A székely és kun lovasok tábortüzei oszlopszerű lánggal lobogtak a
városfalakon túl, összevisszaságban szerte a mezőn. A legények
fáradtan gubbasztottak a tüzek körül, várták, hogy a milánói szekerek
megérkezzenek a beígért hússal, friss cipóval és borral.
Hunyadi végre fellélegzett közöttük.
Napsütés, gyönyörű táj, izgalmas tömeg, káprázatos paloták ide
vagy oda, minden idegennek tetszett ebben az országban. Ahogy
lehuppant a földre, a vén Matkó mellé, a honvágy oly elemi erővel mart
a szívébe, mint még soha eleddig.
A közelben székely harcosok énekeltek halkan, csak úgy maguknak.
A dalt Jankó is ismerte kölyökkora óta, de még eddig nem is figyelt fel
a bús sorok tartalmára. A jól ismert, üres szavak hirtelen tartalommal,
színekkel, képekkel teltek meg. Az otthonról szóltak, a távoli,
hegyektől, erdőktől övezett hazáról. Jankó a tűzbe meredt, és látta maga
előtt a Cserna lusta vizét, a haragoszöld rengeteget, a Hunyadi-havasok
hófödte bérceit, az otthoni mezőket, ahol még a frissen kaszált széna
illata is sokkal édesebb, mint itt.
 Elment a kedve az evéstől. Amikor a szekerek megérkeztek a sült
hússal és a cipóval, meg a hordó borokkal, rá se hederített. A legények
bezzeg ujjongva, rikoltozva vetették magukat rá.
– Mi baj, uram? – kérdezte Matkó, aki egyedül maradt a tűznél
Jankóval.
– Hazavágyom – mondta lassan Hunyadi, mert megszokta, hogy
Matkó röviden kérdez, s elvárja a rövid válaszolást. Az öreg beleszagolt
a füstszagú itáliai éjszakába, aztán egykedvűen kijelentette:
– Soká lesz, mire újra látjuk Magyarországot, uram.
Jankó nem felelt.
Kezdte maga is érezni, hogy úgy lesz. S a gondolatra legszívesebben
elsírta volna magát. Ekkor azonban Matkó valami olyasmit mondott,
ami nagyon szíven ütötte.
– Van, mikor nem tehetünk mást – kezdte a vén kun – csak hogy
bízunk a barátainkban.
– A barátainkban?
– Barátok nélkül semmi az ember.
Hunyadi belebámult a tűzbe.
– De vajon ki a barát, Matkó? Honnan lehet azt tudni?
A kun csak hosszú percek múlva válaszolt, amikor Jankó már nem
is számított feleletre.
– A barát az, aki meghal értünk, ha kell.

10.
Sforza megtartotta a szavát. Jó két óra múlva megjelent lovasai élén,
s Jankót kereste a tábortüzektől fényes mezőn. Hunyadi nem sok kedvet
érzett, hogy otthagyja embereit, de nem tiltakozott – a parancs az
parancs…
A csaknem sötét milánói utcákon lovagoltak végig, fáklyák már
csak a jelesebb paloták falán lobogtak. Néhol kapatos helybéliek
üdvözölték őket, kíváncsian méregetve a jól ismert, rettegett
condottierét és a mellette ügető idegen, barna képű harcost, aki villámló
tekintettel viszonozta pillantásaikat. A városkapu után tekervényes
utcák következtek, aztán újra sötét, bűzös sikátorok, hol kísértetiesen
csattogtak lovaik patái.
 A Visconti-palota bezzeg fényárban úszott! Jankónak a lélegzete is
elakadt, amikor a félig kész katedrálistól nem messze kibontakozott az
éjszakai félhomályból a csipkézett oromzatú épület. A várkastélyt erdő
és gondosan kialakított vizesárkok egész rendszere vette körül.
– Ide hívatlanul aztán ne gyere, barátom! – mutatta Sforza a sűrű
fákat a vár körül. – A herceg vadállatokat hozatott Afrikából, hogy
illetéktelen be ne hatolhasson a falakon túlra. Aki megpróbálja, tigrisek
és oroszlánok tépik szét. Régebben itt szántók és házak voltak, de a
herceg erdőt telepíttetett a helyükbe. Az egész város az övé…
A visegrádi, budai pompához szokott Hunyadi elképedve bámulta a
selyemmel, festett vásznakkal és faragványokkal gazdagon díszített
falakat, a hófehér márvány szökőkutakat, melyekből szemet
gyönyörködtető, egymást keresztező ívekben szökött a víz s a bor, a
színpompás kis kerteket melyek a hazaiakkal ellentétben maguk is
megannyi aprócska műalkotásnak tetszettek.
A várkapu fölött Hunyadi megpillantotta a Viscontiak címerét,
melyen egy tekergő kígyó épp egy gyermeket nyelt el. Meghökkent a
vésett képen.
– De hisz ez éppen olyan, mint Garai címere!
Sforza csak nevetett.
– Nem egészen, barátom. Garai kígyaja almába harap, méghozzá
országalmába. Visconti kígyaja pedig gyermeket fal! Ez a Biscione,
immár Milánó címere is…
A Castello di Porta Giovia udvarán, a folyosókon, a termek
ajtajaiban sűrűn álldogáltak az alabárdos, rezzenéstelen tekintetű őrök,
mintha legalább a pápa őszentségét vigyázták volna, nem holmi észak-
itáliai hercegecskét. Jankónak feltűnt fegyelmezettségük, és gyakorlott
mozdulataik, ahogyan Sforzának tisztelegtek.
– Erre, barátom, erre! A király és a kísérete odabenn mulatnak –
magyarázta suttogva a condottiere. – Elrendeztem mindent, bár kicsit
nehezen indult az este. Della Scala és Schlick kamarás álló órán át
marakodtak azon, ki mit ígért, s mit tartott be a megállapodásból.
Politika, Giovanni, politika!
– Beszélnem kell őfenségével.
– Ugyan minek? Hadd mulassanak csak az urak! Veled valaki más
akar találkozni.
– Ugyan ki? – hökkent meg Hunyadi.
 – Meglátod mindjárt! Türelem! Erre! Erre!
Jankó megvetette a lábát.
– Előbb mutasd, hol van Zsigmond! Látni akarom, hogy minden
rendben van-e.
Sforza elmosolyodott.
– Gyanakvó ember vagy, caro amico! De sebaj! Kövess!
Komor, vaskos falú toronyba léptek be.
– Ez a Torre Castellana! – mutatott körbe Sforza. – Valaha itt
húzódott a régi városkapu. Innen a palota neve is. A mögött a rácsozat
mögött van a Sala del Tesoro, a hercegi kincstár. Ezt őrizzük legjobban.
No, gyere csak, a nagyteremben megtalálod a királyt.
Odabenn oly fényár fogadta az érkezőket, mintha ragyogó nappal
lett volna. Ezer és ezer karvastagságú gyertya fényében mulatoztak a
vendégek. Jankó kíváncsian belesett: Zsigmond és a magyar urak a
milánói patríciusokkal keveredve már a lakoma vége felé tartottak.
Schlick és della Scala kivételével nem akadt odabenn már józan ember,
még Zsigmond is kapatosan, nagy hangon magyarázott valamit
asztalszomszédjának, olaszul.
– Jól van. Mehetünk – jegyezte meg Hunyadi.
Sforza mutatta az utat: kihalt termeken haladtak végig, tekervényes
folyosókon, míg végül egy sötét, rózsaillatú helyiségbe értek, melynek
közepén, hatalmas kandallóban lángnyelvek lobogtak. A kandalló előtt
ütött-kopott széken egy idősebb férfi gubbasztott. Sforza mélyen
meghajolt, majd megköszörülte torkát:
– Meghoztam őt, hercegem! Itt van Il Corvo!
Hercegem?
Hunyadi értetlenül bámult Sforzára, de ő csak mosolyogva széttárta
karját.
– Hadd mutassam be Filippo Maria Visconti herceget, Milánó urát!
Mostantól ő a te kenyéradó gazdád, Giovanni!
Az öregember a székben óvatosan előrehajolt, hogy jobban lássa az
érkezőt. A kandallóban lobogó lángok most megvilágították csúf, már-
már torz vonásait. Visconti csaknem kopasz volt, csontvázszerű arcából
beesett, savószín szemei parázslottak a jövevényre. E szemek félénken
rezzentek, ahogy Jankó gyors mozdulattal utánozta Sforza meghajlását.
– Üdvözöllek, herceg! – hangja szinte visszhangzott a teremben. –
Hunyadi János vagyok, szolgálatodra!
 Visconti bosszúsan legyintett, feje tetején meglebbentek maradék
hajszálai.
– Ejh… Te volnál az, aki megfutamította Colleonit, he?
– Én vagyok, uram.
– El ne kezdj itt dicsekedni, te magyar! Sforza már elmondott
mindent. Szerencséd volt, ennyi az egész!
Visconti hangja reszelősen karistolta a levegőt, Jankó önkéntelenül
is megborzongott a hallatán.
– Nevezhetjük szerencsének is, uram.
Visconti felhorkant.
– Csak azt ne hidd, fickó, hogy ettől a kis csínytől több zsoldot
fizetek neked!
Hunyadi arca megkeményedett, szeme vészesen felszikrázott a
tűzfényben. Visconti akaratlanul összehúzta magát.
– Micsoda vad fickó ez a magyar! Épp ilyenre van szükségem!
Hogy? Mit akarsz?
Sforza megköszörülte a torkát, s közel hajolt Visconti füléhez.
– Hogy mit? Ja, igen… essünk túl a nehezén, igazad van, fiam. –
Megint Hunyadihoz fordult, és szigorúan végigmérte. – Komoly
összeget fizettem a lovasaidért annak a német kutyának, úgyhogy
elvárom, hogy kapjak valamit a pénzemért!
Hunyadi felszisszent a sértésen, végtére is felkent királyát gyalázták.
– Mostantól azt teszed, amit én parancsolok! – harsogta Visconti. –
Azt ölöd meg, akit én akarok halva látni, azt fosztod ki, akit én akarok
koldusként tudni. Semmit nem teszel, amíg én utasítást nem adok rá!
Magyar kutyáid nem tehetik be a lábukat a városba, ezért te felelsz!
Odakünn, a falakon túl istállókat építtetek a lovaitoknak. Az embereid
sátrakban alszanak majd. Megértetted?
Hunyadi egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy kardja egyetlen
suhintásával végez ezzel a torzszülöttel, megszabadítva Milánót
rettegett urától, de aztán erőt vett magán, s továbbra is csak szúrós
tekintettel méregette Viscontit.
– Élelmet és bort minden harmadnap a város szállíttat nektek. Nem
lesz hiányotok semmiben, nem kell fosztogatnotok, lopnotok. Szajhákat
is kaptok, vén riherongyokat, akik idebenn már senkinek se kellenek.
Azt csináltok velük, amit akartok, de ha egyetlen milánói leánynak,
asszonynak csak a haja szála is meggörbül, takarodhattok vissza innen,
ahonnét jöttetek! Te felelsz ezért is, megértetted, magyar?
– A nevem Hunyadi – morogta Jankó.
– Mit bánom én, hogy hívnak! – Visconti nyála fröccsent, ahogy
fogatlan szájához emelte borral teli kupáját. – Neked csak az a dolgod,
hogy a velenceiek megbánják a napot, amikor ujjat mertek húzni
Milánó urával! Vissza kell szerezned a megszállt területeimet,
falvaimat, városaimat! De vigyázz, magyar! Polgáraimnak,
parasztjaimnak nem eshet bántódása! Ez civilizált ország, itt nem
vadállatok hadakoznak, hanem úriemberek.
– Futni legalábbis úriember módjára tudnak!
Sforza zavartan felnevetett, de a herceg egyáltalán nem találta
mulatságosnak Jankó megjegyzését. Közelebb hajolt, s mélyen ülő
szemeit fenyegetőn Hunyadira szegezte.
– A velenceiekkel úgy kegyetlenkedtek, ahogy akartok. Ahhoz
értetek! Azt akarom, hogy Carmagnola ki se merje dugni az orrát abból
a tengeráztatta patkányfészekből!
Sforza újra megköszörülte a torkát.
– Ó, igen… – A herceg úgy nézett rá, mintha a condottiere kést
mártogatott volna a szívébe. – A fizetség… A fizetség… Az embereid
természetesen egy vasat sem kapnak. Kapott Zsigmond eleget a zsebébe
tőlem… Voltaképpen neked se járna semmi! De azt akarom, hogy lásd,
én nem holmi koszlott kis ország királya vagyok, hanem Milánó
hercege! Napi fél arany a jussod, magyar! Fél arany! Annyi pénzt még
soha nem láttál, igaz? De csak akkor kapod meg, ha a lelket is kihajtod
ezekből a kutyákból, s ha megtanítod rettegni Velencét!
Hunyadi fagyosan elmosolyodott.
– Mielőtt folytatnád, nemes herceg… – szólt halkan. – Egy apróság,
csupán. Ha még egyszer kutyának nevezel minket, megöllek!
Hirtelen nagy csend támadt a rózsaillatú sötétségben, még Sforza
arcára is odafagyott a mosoly.
– Ezt csak a miheztartás végett mondom, herceg uram! – folytatta
könnyedén Jankó, mintha csak jelentéktelen semmiségekről fecsegne. –
Én és az embereim a bőrünket visszük vásárra teérted. Én és az
embereim megvédelmezünk téged Velencéről. Én és az embereim
visszaszerezzük elveszített falvaidat, városaidat. Én és az embereim
meghalunk teérted, ha úgy kívánja a becsület. De! Ha még egyszer
kutyának nevezel bennünket, ígérem, Milánót lángokba borítom, ezt a
palotát pedig a földdel teszem egyenlővé. Ha még egyszer kutyának
nevezel bennünket, ígérem, minden eleven lelket kardélre hányunk,
asszonyaitokat meggyalázzuk, s oly romhalmazt hagyunk e város
helyén, hogy Velence undorodva fordul vissza innét.
Visconti tátogott, ráncoktól barázdált képe elsápadt. Válaszolni
akart, s magáról megfeledkezve felemelkedett a székről, de Hunyadi
megszorította csenevész vállát, és erélyesen visszanyomta, baljával
figyelmeztetően Sforzát tartva távol.
– Ha a lovasaim csak egy napon is hús és bor nélkül maradnak,
lángba borítom a várost. Ha csak egyszer is valami mocskos
riherongyot küldesz az embereimnek harmatos leányok helyett, lángba
borítom a várost. Ha csak egyszer is gyiloktőrt döfetsz bármely
emberem bordái közé, mérget kevertetsz bármely emberem borába,
lángba borítom a várost. Ha csak egyszer is becsapsz, átversz engem,
lángba borítom a várost. Ha csak egyszer is rossz szóval illetsz engem
vagy magyarjaimat, lángba borítom a várost. Kimaradt valami? Tán
nem: ezek az én feltételeim, herceg! Amennyiben hű maradsz
szavadhoz, én távol tartom a szárnyas oroszlánt Milánótól. Egy tapodtat
földet sem hódítanak meg többé mától kezdve. Megértetted-e?
Visconti remegett a dühtől.
– Ó, és még valami! – tette hozzá Hunyadi. – Az én áram nem fél
arany. Napi három arany a fizetség, amiért olyan embert szolgál a
kardom, mint amilyen te vagy. Előre fogsz fizetni, herceg. Ha egy
nappal is elmarad a zsoldom… de azt már tudod, mi történik akkor.
Sforza hátrált egy lépést, és remegő kézzel kardja markolata után
tapogatózott.
– Azt csak hagyd hüvelyében, condottiere kapitány! – mosolygott
Jankó. – Nem lesz arra szükség. Okos ember a te herceged, ért a szóból.
Különben is úgy látom, e földön kalmárok teremnek, nem harcosok.
Hát alkudni én is tudok! Igaz, az alku véget is ért. Hallottátok az
ajánlatomat. Kezet rá!
Kinyújtotta hatalmas jobbját Visconti felé, aki még mindig dühödten
bámulta. Aztán Sforzára sandított, s végül enyhülten elvigyorodott.
– A mindenit! Ez igen! Mi is a neved, mit mondtál?
– Hunyadi. Tanuld csak meg, herceg!
Visconti bólogatott, ráncai undok maszkká torzították arcát.
 – Máris megtanultam! Jól van hát, Signore Hunyadi! Az ilyen
veszedelmes fickókat általában eltétetem az útból. De te még a
hasznomra válhatsz faragatlan fiú. Mert ami a lényeg: úgy látom,
Velence miatt nem kell többé aggódnom!
Azzal puhány, nyirkos kezével belecsapott Hunyadi vasmarkába.
– Megegyeztünk!
Jankó megtörölte a kezét saját ruhájában.
– Zsigmond tudja, hogy itt vagy a palotában?
– Nem, és nem is tudhatja meg. A város hemzseg a velencei
kémektől, jobb, ha mindenki úgy hiszi, abbiatei kastélyomban
lábadozom. Ami a lényeget illeti, már dűlőre jutottam királyoddal.
Remélem, mihamarabb eltakarodik a városomból, mert igen sokba kerül
a csőcseléke eltartása.
Hunyadi befejezettnek tekintette a tárgyalást, és elindult az ajtó felé.
Sforza mélyen meghajolt a herceg előtt, aztán sietősen követte.
Odakinn, a hűvös folyosón aztán nekiesett felháborodásában.
– Te megőrültél, Giovanni? Így nem beszélhetsz a herceggel!
Fogalmad sincs, milyen hatalmas ember ő!
– El tudom képzelni – vont vállat Jankó, miközben öles léptekkel
megindult kifelé. – De az én uram a magyar király, senki más.
– A magyar királytól felkopna a te állad – dohogott Sforza. – Itt
vagyonos ember lehetsz! Itt megcsinálhatod a szerencsédet, te
eszement!
Amikor újra elhaladtak a nagyterem előtt, Hunyadi belesett az
ajtórésen. A magyar urak féktelen jókedvükben az asztalon táncoltak, a
milánói patríciusok rémülten bámulták őket.
A kijáratnál egy ázott ürgére emlékeztető, papforma ifjú toporgott.
– Hát ez meg kicsoda? – kérdezte Hunyadi.
– A deákod lesz mától – felelte Sforza. – Bár beszéled a nyelvünket,
Giovanni barátom, latinul, úgy vettem észre, nem nagyon értesz.
Szükséged lesz egy íródeákra, aki intézi az elszámolást, levelet ír neked,
ha úgy akarod, s aki érti a környékbeli nyelvjárásokat is.
– Ki fia-borja vagy? – állt meg csípőre tett kézzel Jankó a csenevész
fickó előtt. Annak egyszeriben felderült az arca a magyar szó hallatán.
– Filipesi Albert deák vagyok, kapitány uram! Az apám olasz,
anyám magyar. Őszinte örömömre szolgál, hogy önt szolgálhatom!
Jankó legyintett.
 – Már csak te hiányoztál, fiam. Vívni tudsz?
Albert deák elsápadt.
– Vívni, nagyuram? Azt éppen nem.
– Sebaj, majd megtanulsz. Énnekem olyan deák nem kell, aki nem
tudja forgatni a kardot!

11.
Francesco Sforza elkísérte őket az egyre csendesülő milánói
utcákon, egészen Hunyadi ideiglenesen kijelölt szállásáig. Nem volt épp
messze, csak a piactér szomszédságában. A condottiere a kezét tördelte,
amikor megálltak a kopottnak, elhanyagoltnak tetsző kőház kapujában.
– Tudom, tudom, caro amico, nem méltó ez a lak tehozzád! A
Canobio-palota… kissé romos, mióta a herceg száműzte az utolsó
Canobiót. De tudod, egyelőre minden csinos házba Zsigmond
udvartartása költözött! Amint királyod továbbvonul Róma felé…
– Megteszi ez is – vont vállat Jankó.
Beléptek. A romos, kétszintes palotában mindenütt az enyészet bűze
terjengett. A falakról mállott a vakolat, az ajtók, ablakszárnyak
sarkukból kifordulva hirdették a mulandóság győzelmét minden
szépség felett. A palota alsó szintjén, egy nyirkos, bűzös teremben
hatalmas kandalló állt, eléhordva tűzifa.
– Holnap szolgákat küldetek, Giovanni, akik kitakarítják majd a
házat. Meglátod, napfénynél sokkal kedélyesebbnek tetszik. Valaha a
Canobiók gazdag kereskedők voltak, de a vagyonuk már a herceg úré.
– Régóta uralkodik itt a te herceged? – kérdezte fáradtan Jankó.
– Majd húsz esztendeje. A világ leggazdagabb embere, Giovanni.
– Ügyes ember…
– Tudod, hogyan szerezte vagyona magját? Még fiatalon alkut
kötött Bajazid szultánnal, és elárulta neki a keresztesek terveit. Ez régen
történt. Bajazid így még időben visszatérhetett Ázsiából, és valami
Nikopol nevű váracskánál tönkreverte a felfuvalkodott franciákat.
Hunyadi megtorpant.
– Mit mondtál? Nikopol?
– Ha jól emlékszem. Valami rozzant akol lehet a Balkánon.
 – Tudom, hol van. Ott ölték meg nagyapámat – morogta Hunyadi. –
Szóval a te drágalátos hercegednek köszönhetjük, hogy elveszítettük a
nikápolyi csatát?
Sforza elsápadt.
– Túl sokat fecsegek, igaz? Felejtsd el! Csak a feladatodra figyelj,
Giovanni! A herceg betegesen fél mindentől és mindenkitől, s
legfőképp a hatalmát félti. Aki az útjában áll, azt elteszi láb alól, hogy
nyoma sem marad. Azt hiszem, téged megkedvelt. Nem szoktak úgy
beszélni vele, ahogy te ma este…
– Ezt már mondtad, condottiere – legyintett Jankó. – Fáradt vagyok.
Akad itt legalább valami derékalj?
– Majd én hozatok – ajánlkozott Albert deák a hátuk mögött.
– Hát te mit keresel itt?
Filipesi Albert rémülten nézett vissza rá.
– Nekem azt parancsolta a herceg úr, hogy legyek melletted, uram,
éjjel, nappal… Én csak…
Hunyadi lehuppant a csupasz kőpadlóra a kandalló elé, és elnyúlt a
porban.
– Elébb rakj tüzet, te deák! Fázom.
Sforza motyogva elköszönt, s magukra hagyta őket. Amíg Albert
megrakta a kandallót, majd elsietett valami derékaljért, Jankó
egykedvűen bámulta a plafon ázott foltjait. Nem is oly rég tán freskó
díszítette a falakat, de mostanra csak málló, vizes foszlányok maradtak
a valaha oly élénk pingálmányokból.
Jankó egy angyalt látott a penészvirágok közt. Egy pufók,
kiterjesztett szárnyú angyalt, aki áhítatosan emeli tekintetét valahova, a
mennyek felé.
Érezte, hogy a tűz egyre barátságosabban lobog, végre kezdett
átmelegedni.
Hunyadi feltápászkodott, hogy keressen egy helyet, ahol a dolgát
végezheti. Kitámolygott az udvarra, s egyszeriben megdermedt a
látványtól. A palota belső udvarát íves, árkádos kerengő vette körül.
Középütt a mozaikos kövekből fehér márványkút nőtt ki, melynek
rácsos boltozatát vadrózsa nőtte be. A magasban a hold trónolt, és ezüst
derengésbe öltöztetett mindent.
Jankó szíve elszorult. Néhány órája, hogy megérkeztek ebbe az
idegen városba, s annyi, de annyi csodát, szépséget látott, amivel egy
életre betelhetett volna. Mégis, ennek a romos háznak a szépsége
ragadta meg leginkább, a holdfényben fürdő udvarral, az elhagyatott
kúttal és a túlvirágzott rózsák illatával. Felpillantott az égre: a kövérre
hízott hold körül csillagok szikráztak.
Idegen csillagok.
 Hatodik fejezet
A KÍGYÓ VÁROSÁBAN

1.
HUNYAD – ERDÉLY, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1431, MINDSZENT HAVA
Ugyanaz a hold ragyogott a Kárpátok bércei felett, jó pár nappal
elébb is, mint ami varázsfénybe burkolta Milánó városát Hunyadi
érkezése éjszakáján. Az ezüst fényháló emitt, sok száz mérföldre
Itáliától a behavazott hegytetőkre, a komor fenyvesekre hullott, és
sejtelmesen megcsillant a hunyadi vár tornyának mázas cserepein.
Kihalt volt a környék, csak a Cserna és a Zalasd vize zúgott
monoton csobolygással a fák takarásában. A vár és a falu köré
áthatolhatatlannak tűnő védfalat vont a rengeteg, ami az idők kezdete
óta itt volt már, s amit csak az utóbbi évtizedekben kezdett irtani a
környékbeli jobbágyok fejszéje.
Nem világított fény a falu egy kunyhójában sem, a parasztok,
Hunyadi népe az igazak álmát aludták azon az éjszakán. Csak azok a
jobbágyok virrasztottak lankadatlanul, kiket a várba rendelt Erzse úrnő
és Csolnokosi uram parancsoló szava.
Ha lenn, a faluban sötétség honolt is, odafönn, a vár termeiben
lángok lobogtak minden helyiségben. Mintha nem akarna nyugovóra
térni senki a várnépből, mintha valami ártó szellemtől óvnák a
rettegőket odabenn.
Ártó szellemtől, valóban.
A falakon didergő fegyveresek lesték az erdőket, a Cserna völgyét, s
a közeli országutakat, nem bukkan-e fel valaki a sötétségből. A
cinteremben alaposan megrakták a kandallókat, mintha már télhó jege
dermesztené a falakat, s nem avarbarnító ősz dere lengené be az
éjszakát. A tűz előtt kardokat, szekercéket szorongató, marcona
férfiemberek gubbasztottak, s hallgatták a fahasábok recsegés-
ropogását.
Nyugtalan volt az éjszaka.
 Az erdő sóhajai természetellenesen visszhangoztak, s minduntalan
suttogás kélt a vadon mélyéből, s repdesett elhalkulva szerteszét, akár a
meredek várfalak közt cikázó denevérszárnyak rezzenése.
A virrasztók között, a cinterem közepén az úrnő őrködött, cifra
faragványú székében kornyadozva. Vigyázták az álmát a kisdednek, ki
a közel lopakodó veszedelemről mit sem sejtve aludta az igazak álmát
Erzsébet asszonyházában, a nagytorony felső emeletjén.
Az előtt a szoba előtt tíz fegyveres legény hevert a lépcsőkön, s még
tíz a hideg, széljárta folyosón, medvebundákba burkolózva.
Morzsinai Erzse asszony, Erdély valaha híresen gyönyörű asszonya
elgondolkodva figyelte a prémeken ücsörgő kurtanemeseket, az
áttelepült oláhok kenézeit, kiket Csolnokosi uram csődített ide,
Hunyadra, a nagy veszedelem hírére.
Derék férfiak mind, kipróbált, hű emberei a néhai Vajk vitéznek, s a
nagyon is eleven Csolnokosi Jariszlónak, de azért elég egy pillantást
vetni rájuk, hogy lássa az ember, majd elemészti őket a babonás
félelem. A kintről beszűrődő neszek, a vén bagoly huhogása az erdő
mélye felől, a fák megmagyarázhatatlan reccsenései, a balsejtelem
nyögései a sötétben… Valami járkált odakünn, s be akart kerülni a vár
falai közé.
Tudták, hisz látták, a saját szemükkel Karós Vlad herceget, Segesvár
városának gyűlölt lakóját, kinek híre hetedhét határon túlról jutott
Hunyadra. Különös szóbeszéd járta erről a pupilla nélküli száműzöttről.
Azt rebesgették a kereskedők, kik a Maros mentén szekereztek búzát a
szászok városaiba, hogy Vlad örökös perben állott a segesvári
patríciusokkal, s ha igazán megharagították, el-eltűnt a városból néhány
hangos ellenfele. Volt, kinek testét mezítelenre vetkőztetve találták meg
odakünn, a városon kívül, valami gödörbe félig elkaparva, másokat
karóba húzva leltek, a Nagy-Küküllő saras partjába állítva, megint
mások ezer vagdalt sebtől elvérezett porhüvelyére a segesvári erdőben
bukkantak, miután a Kárpátokból idáig merészkedő farkasok
széjjeltépték a maradékot is. Beszélték továbbá, hogy felesége, kit soha,
senki nem láthatott, mert bezárva tartott, beleőrült Vlad
kegyetlenkedéseibe. Ezekről csak a vaskos szász házfalakon is
átszüremlő sikolyok és a gyakorta cserélődő cselédek hideglelős
félmondatai tanúskodtak igazán.
 Ez a Vlad, ez a mindenkit karóba húzatással fenyegető havaselvi
farkas, most itt bolyong a hunyadi erőkben.
Itt bolyong és vár.
Várja, hogy jöjjön az éjfél.
Tudta ezt mind a felfegyverzett férfiember, tudta a ház úrnője, s
tudta az asszonytoronyba zárkózott Szilágyi Erzsébet, aki gyermeke
álmát vigyázva lassan számolta a múló perceket.
Mikor jő az éjfél?
S mily messze még a hajnal?
Erzsébet még soha nem érezte ily távolinak a napkelte ígéretét.
Tudta, hogy Vlad könyörtelenül betartja fenyegetését, rémálmaiban
gyakorta kísértett az emlék, midőn Újlakon elsőként pillantotta meg a
karós úr rettenetes ábrázatát, és a fehér, világtalan szemeket, melyek őt
keresték egyre…
Erzsébet kezét tördelve a bölcsőhöz lépett. László édes
nyugalommal aludt, jóllakottan, elégedetten. Megcirógatta a kicsi
homlokát; Lackó bőre puha volt és meleg. Ebben a pillanatban odakünn
nagyot reccsent valami az erődben, idáig hallatszott rémes visszhangja.
Egy rövid pengéjű szablya volt az asztalkára kikészítve, azt Erzsébet
mindig magánál tartotta. Most felragadta, s úgy lépeti a tömör tölgyfa
ajtóhoz, hogy kihallgatózzon a folyosóra.
Csend.
Tán még a fegyveres férfiak is elszunnyadtak ezen a nehéz,
vacogtató éjszakán? Hogyan tehették? Hogy voltak rá képesek?
Erzsébet hirtelen megmerevedett.
Mintha…
Igen, mintha a torony csigás lépcsőin léptek közeledtek volna
felfelé.
Erőt vett magán, összeszedte minden bátorságát, és kinyitotta az
ajtót. A folyosó falára fáklyákat aggattak, azok pisla fényénél látta,
hogy eltűntek az őriző férfiak, a kucsmás jobbágyok, a testes
kurtanemesek, eltűnt mindenki, akit Csolnokosi uram a kisded és anyja
védelmére rendelt.
Hol vannak?
Jézusom, hova lettek?
 A léptek eközben kitartóan közeledtek fel és egyre fel, s Erzsébet
most már a lépcsőkanyar falára tapadó, mind magasabbra emelkedő
árnyat is megpillantotta. A nyurga árny sietősen közeledett az ajtó felé.
Erzsébet kalapáló szívvel csapta be, hátát a hideg vasalatnak szegve.
Itt jő…
Itt van már…
A szablyát erősen megmarkolva szembenézett az ajtóval.
A léptek már az ajtó előtt kopogtak.
Aztán egyszeriben csönd lett.
A jövevény ott állott az ajtó túloldalán.
Erzsébet hallotta nehéz lélegzését.
Tulajdon szájára kellett tapasztania kezét, hogy ne sikoltson fel
kétségbeesésében.
Az ajtó kitárult, s a küszöbön megpillantotta Lépes György püspök
ájtatos, tokás pofáját.
– Mit akar itt? – förmedt rá. Nagy kő gördült ugyan le a szívéről, de
az mégiscsak nyugtalanító volt, hogy a folyosóról eltűntek az őrzésére
rendelt jobbágyok.
– Azért jöttem, hogy jobb belátásra bírjalak, leányom – kezdte
óvatosan a püspök, s vizsla tekintetét a bölcsőben ringó gyermekre
vetette. – Vlad herceg csupán egy ember. S higgyed el, jó ember. Talán
erélyesebb a kelleténél, de hívő katolikus, és nemes lélek. Ismerem jól.
A király szövetségese. Nem óhajt mást, kedves leányom, mint hogy
együtt keresztelhessem meg a te fiad, s az ő fiát. Hát miért oly nagy
kérés ez?
– Megmondtam: az én fiam már meg van keresztelve!
– Mit számít az? Csak egy szertartás! Jól jöhet még, ha a fiad
patrónusa maga a havaselvi fejedelem! Miért kell ez ellen úgy
tiltakozni?
Erzsébet még mindig görcsösen szorongatta a szablya markolatát.
– Maga nem ismeri ezt a szörnyeteget, püspök úr! Nem tud semmit!
Menjen innen, kérem! Ne avatkozzon bele!
Lépes György megköszörülte a torkát.
– Vlad herceg… felettébb dühös tud lenni, ha ellentmondanak
neki… Kérlek, leányom! Gondold meg! Mindjárt éjfél! Engedd, hogy
jelezzek az ablakból, hogy beleegyeztél a keresztelőbe! Akkor nem
lehet baj!
 – Takarodjon innét!
A püspök arcán baljós mosoly terült szét.
Aztán lassan becsukta háta mögött az ajtót, és elindult Erzsébet felé.

2.
A falu átellenes oldalán rét húzódott a Hátszeg felé vezető országút
mellett. Arról a rétről jól lehetett látni a hunyadi várat, s környékét.
Annak a rétnek a széléhez kúszva kémlelt ki Iván, hogy lássa, mely
tornyokon, mely falszakaszokon áll éppen strázsa.
Azt nem csodálta, hogy így őrzik a házat.
Tudta, miért van az.
Hogy a fűben hasalt, minden porcikája sajgott a többnapi kimerítő
lovaglástól. Pihenni csak egy-egy kurta órára torpantak meg zsombosok
partján, erdők mélyén, falvak szélén. Alig ettek, patakvizet ittak, csak
hogy idejében megérkezzenek Hunyadra. Budát elhagyva éjt nappallá
téve vágtattak kelet felé, s így elérték, hogy az illyei révnél megelőzték
Vlad herceg és a Dévánál hozzá csatlakozott Lépes püspök lovasait.
Vitéz mégsem tartotta fontosnak, hogy azonnal Hunyadra siessen.
Már hajnalodott, s a végigszáguldott éjszaka után Iván nyöszörögve
kérte, hogy pihenjenek meg egy órácskára, az előnyük így is
behozhatatlan már Vladdal szemben. De Vitéz nem engedett, még
szusszanásnyi időt sem hagyott. Kora délelőtt aztán magára is hagyta, s
elnyargalt keletnek, a Maros mentén. Annyit rikkantott Ivánnak hátra,
hogy folytassa útját Hunyadra, s addig ő segítséget hoz
Gyulafehérvárról. De a várba ne menjen be! Rejtőzzön el a közelben, az
erdőben, bárhol, ahol szemmel tudja tartani a várat!
Iván tehát ott lapult most a rét szélén, vacogott az őszi éjszakában, s
magában azon tanakodott, miért is ne szegje meg Vitéz egyértelmű
parancsát.
Odabenn, a várban végtére is jóleső meleg várta volna, odabenn
virrasztott Hunyad népe, bizonnyal tárt karokkal fogadnák a ház
legifjabb fiát, tán édesanyja, s Erzsébet is odabent vannak most. Ott a
helye! Miért is kellene itt őrködnie, ezen a kísérteties éjszakán?
Több oka is volt, hogy a saját feje után menjen, ne Vitéznek
engedelmeskedjen. Gyomra vészesen korgott, szomjúságát is csak a
Cserna hideg vizével csillapíthatta. Legjobban azonban a félelem viselte
meg, az marcangolta a lelkét. Igyekezett ugyan úrrá lenni keze, s lába
remegésén, de mégiscsak egyedül volt, s a babonás félelem most jobban
hatalmába kerítette, mint gyermekkorában valaha, mikor a vár kihalt
katakombái, csontoktól fehérlő kriptái, s denevértanyaként szolgáló
pincéi önmagukban is halálra rémisztették, mikor kóborlásai e helyekre
vezették.
De most!
Most másvalamitől rettegett. Hunyadi Iván tudta, hogy az
éjszakában másféle rettenet lapul. S ki nappal oly rettentő vitéz, halállal
is dacoló hős, az az éjszaka árnyai közt csak reszkető lélek. Iván arra
gondolt, vajon Jankó félne-e itt, a kihalt tisztás szélén, a lidércfények
közt osonva? Talán igen…
Hirtelen arra lett figyelmes, hogy valami elsurran odaát, a vizesárok
túloldalán, a fal mellett. Egy árnyék. Egy nyurga, alig észrevehető
árnyék. Aztán még egy…
Iván szíve hevesebben kezdett dobogni.
Ki jár ott?
Jóban nem settenkedhet, az bizonyos!
Megmarkolta kardja markolatját, s most minden eddiginél hevesebb
vágyat érzett arra, hogy odarohanjon a függőhídhoz, s dörömbölni
kezdjen: Engedjenek be! Odabenn a helyem!
Mégsem tette.
Valami azt súgta, Vitéz pontosan látta előre, mi fog történni.
Bizonyos, hogy neki sem véletlenül kell itt rostokolnia…
Megerőltette tehát a szemét. Az éjszakában acélpengéken csillant a
hold fénye.
Valahogy figyelmeztetni kéne a várbelieket! Tudják, miféle
veszedelem fenyegeti őket!
A következő pillanatban a várárok mellett egy köpenybe burkolózó
alak bukkant fel. Cipelt valamit, fél kézzel a várfalnak támaszkodva
osont a csapóhíd felé, melynek lábánál, derékig a Cserna éjfekete
vizébe merülve néhány árny várta már.
Iván dermedten bámulta a távolból.
A görnyedt alak már odaért a csapóhídhoz, és eltűnt az árnyak közt.
Valami felnyöszörgött a sötétben.
Iván megdörzsölte a szemét.
Jól látta?
 A következő pillanatban éles sikoly harsant odabentről.

3.
Erzsébet rémes álomból riadt. A bölcső melletti széken gubbasztott,
ott nyomhatta el a fáradtság. Szemét dörzsölve körbepillantott. Az
asztalkára állított gyertyából csupán kétujjnyi maradt: fénye rebbenve
áradt szét a sötétségbe.
Édes Istenem!
Erzsébet a bölcső szélére tette kezét. Ez a mozdulat mindig
megnyugtatta.
Micsoda rémálom…
S bár az álmok ébredés után hamar szétfoszlanak, mint a kriptába
helyezett holtak még oly díszes ruhái az enyészetben – Erzsébet erre a
rémálomra most mégis oly élénken emlékezett, mintha megtörtént
volna. Emlékezett, ahogy álmában megcirógatta kisfia homlokát; Lackó
bőre puha volt és meleg. Emlékezett, ahogy hirtelen megreccsent
valami odakünn. Emlékezett, ahogy a rövid pengéjű szablyát az
asztalról felragadva a tömör tölgyfa ajtóhoz lépett, hogy kihallgatózzon
a folyosóra.
És emlékezett a léptekre… A torony csigás lépcsőin léptek
közeledtek felfelé, s mikor kinyitotta az ajtót, megpillantotta a
lépcsőkanyar falára tapadó, mind magasabbra emelkedő árnyat, ami
sietősen közeledett az ajtó felé.
Kalapáló szívvel csapta be, hátát a hideg vasalatnak szegve. A
szablyát erősen megmarkolva szembenézett az ajtóval.
A léptek hirtelen elhallgattak. A jövevény ott állott immár az ajtó
túloldalán, Erzsébet hallotta nehéz lélegzését…
Édes Jézus, mikor ér már véget ez az éjszaka?
Mennyi idő lehet?
Éjfélre járhat…
Erzsébet megtörölte homlokát.
Baljós csend ereszkedett most a várra.
Néhány óra még, s lassan virradni kezd. Nem lesz semmi baj! Véget
érnek a rémálmok…
Ringatni kezdte a bölcsőt, hogy a kis Lackó fel ne riadjon.
Aludnia kell, pihennie…
 Erzsébet hallgatózott, nem konganak-e a rémálomban hallott léptek
odakünn, a lépcsőkön.
Csend.
Lackó mélyen aludt, még a szuszogását sem lehetett hallani.
Erzsébet a gyertya fényébe meredt, s a félelem ekkor elemi erővel
kezdte szorongatni a szívét.
Ez a csend…
Ez a különös, üres csend…
Miért nem szuszog a gyermek?
Miért nem…?
Édes Jézus, ne hagyj el!
Keze remegni kezdett. Nem mert odafordulni, nem merte feltépni a
bölcső fátyolát. Lehunyta szemét, s eszelős hangon rebegni kezdte a
miatyánkot.
Édes Jézus, ne engedd, hogy…
Aztán remegve kinyúlt, és félrehajtotta a fátylat.
A baba nem szuszogott.
Közel tartotta remegő ujjait, de nem érezte bőrén a jól ismert, meleg
lélegzést.
Erzsébet felsikoltott.
A bölcső fölé hajolt.
De a bölcső üres volt.

4.
Iván felpattant a helyéről, s futni kezdett a vár felé. Nem volt túl
messze, de mire a sötétben botladozva odaért a várárokhoz, a nyurga
árnyak már eltűntek a fal tövéből. Átgázoltak a vizesárkon, vagy
felkapaszkodtak a csapóhíd deszkáin, s belevetették magukat az
éjszakába.
Most mit tegyen?
A vár falán sorra fények lobogtak fel, a szolgák izgatottan tódultak a
gyilokjárókra. Megelevenedett Hunyad, odabentről rémült kiáltások,
fegyvercsörgés, lábdobogás kélt.
Iván most már bizonyos volt benne, hogy Vitéz azért nem engedte,
hogy idejekorán bemenjen, mert tudni akarta, milyen irányba
menekülnek az árnyak a fal alól. Abban tehát bizonyos volt, hogy
nincsen földi hatalom, ami megakadályozhatná Vlad herceget terve
véghezvitelében.
A terv…
Vitéz tudta! Mindvégig tudta, mire készül a sárkányos úr! Vitéz és
Jankó számít rá. Most ő a férfi, akinek meg kell védenie a családot.
Megrázta magát.
Keletnek!
Vlad fészke Segesváron… Csak arra tarthatnak… Viszik magukkal
azt, ami a legdrágább e házban…
Iván megremegett.
Ami a legdrágább…
Kivont karddal, botorkálva indult vissza a lovához. Vitéz előre
tudta! Tudta, mi fog történni…
A várnép kiáltásait, a rémült lábdobogást túlharsogva, valahol az
éjszakában, nem is messze onnét felsírt egy kisgyermek.
Iván megszaporázta a lépteit.
Szakadt az eső. Az erdélyi püspök szekere a hepehupás úton
hánykolódva közeledett a falu felé, tengelyig érő pocsolyákon zöttyenve
át. A ponyva alatt minden zöttyenésre felnyögött a gyermek. Először
élvezte a hánykolódást de mostanra megunta. Kíváncsian bámulta a
vásznon átszűrődő fáklyafényeket, s hallgatta a meg-megdördülő
mennydörgést. Félt.
Szemét le sem vette a mellette zötykölődő két frajláról. Tetőtől
talpig feketében voltak, nyakukban vaskos kereszttel, s folyton csak őt
bámulták. Parancsba kapták, hogy ha sírni próbálna, száját tömjék tele
pályinkába áztatott kenyérbéllel.
De ő nem sírt.
Utoljára reggel etették meg, frissen fejt tehéntejjel, beleszórt
kenyérhéjjal. Lackó nem ilyesmihez szokott, de éhes volt, befalta, amit
elébe tettek. Amikor aztán reggeli után a szekér vászonfedelét
félrehajtva megpillantotta azt az embert, az embert, aki elragadta
otthonából, felöklendezte az egészet.
A hájas ember tömpe ujjain aranygyűrűk csillogtak. Rengő tokája
vörös volt. A szeme vizenyős. Amikor látta, hogy a fiúcska kihányja a
reggelit, megvetően elvigyorodott: húsos ajkai közt podvás fogak
sárgállottak fel – akár a csorba fűrészfogak. A püspök integetett neki.
– Nem ízlett a reggeli, úrfi? Ejnye! Ki tudja, mikor kapsz megint!
 Lackó félt ettől az embertől. Félt, mégsem sírt. Összeszorította
száját, és várt. Nyikkani se mert.
Hosszan, remegve bámulta a frajlák fekete ruhájának csipkéit, s a
nyakukból csüngő kereszteket. Azok szépen ragyogtak, napfényben,
fáklyavilágnál egyaránt.
Beesteledett. A szekér ponyváját eső verte. Megálltak, odakünn
egész sor fáklya fénye vöröslött.
Kiáltások harsantak.
Lackó összerezzent.
A frajlák készen álltak rá, hogy befogják a száját, ha kiáltani vagy
sírni próbálna.
A közelből lovak patája dübörgött.

6.
Lépes György püspök a csapkodó eső függönyén át a közeledő
lovasokat figyelte. Mióta elszekereztek az igazak álmát alvó
Keresztény-sziget mellett, emberei jelezték, hogy figyelik őket az
erdőből.
A püspök jól tudta, kik azok. Nem aggódott: alig várta, hogy
megszabaduljon a gyermektől.
A csűri országút kihalt volt egész idáig, a halott faluig, melynek
létezésről néhány napja még mit sem tudott. Valahol északon Vízakna
tárnáit rejtette a sötétség, de itt, a vad aljnövényzettel és
csipkebokrokkal sűrűn benőtt vidéken mintha soha nem élt volna
ember.
A püspök keresztet vetett.
A közeledő lovasok elhaladtak a repkénnyel benőtt romok mellett.
Igen…
Itt valaha falu állott.
És a falu alatt…
Lépes György megborzongott.
A lovasok közel értek. Vezetőjük gúnyosan mosolygott, ahogy
megpillantotta a reszkető püspöki zsoldosokat.
– Laudetur, Jesus Christus – mennydörögte a csuklyás herceg.
Fehér szeme mintha egyenesen a püspök lelkébe hatolt volna.
– In Aeternum, amen…
 – Itt van?
Lépes György bólintott, majd vonakodva hozzátette:
– Ugye, nem esik bántódása?
Vlad arcán sértett kifejezés suhant át.
– Minek nézel engem, püspök uram? Csak azt akarom, hogy
homlokát szenteltvíz érintse, az anyaszentegyház törvénye szerint. Meg
fogod őt keresztelni a fiammal együtt. Nemsokára meghozzák…
A püspök csak habogott. Nem tudta, hogyan kezdjen hozzá.
– Én… Én már így is… messzire mentem, Vlad. Nem lett volna
szabad… Ez gyermekrablás… Ha Hunyadi itthon volna…
– Nocsak! Talán meggondoltad magad?
– Én nem megyek le oda, herceg…
Vlad mosolygott: szemei és fekete bajusza alatt a fogai vörösen
csillogtak a rőt fáklyafényben.
– Mitől félsz? Ismerem azt a helyet. Száz év óta teremtett lélek se
járt odalenn rajtam kívül…
Lépes György megrázta fejét.
– Nem Isten szolgájának való hely az… Vidd a kölköt… Itt fenn
megvárlak… Aztán ha végeztél… visszaviszem az anyjának. Ha látni
fogja, hogy nem esett baja, talán…
Vlad Tepes komoran nemet intett.
– Majd én visszaviszem Hunyadra. Neked nincs több teendőd itt,
püspök uram!
Lépes György még jobban elsápadt.
– Nem ezt ígérted, Vlad!
– Meggondoltam magam!
A herceg katonái fenyegetőn közelebb húzódtak.
– Ide a gyereket!
A püspök intett, mire a két fekete ruhás frajla már nyújtotta is ki a
ponyva alól Lackót.
Vlad átvette, és mély áhítattal magához ölelte.
– Itt vagy hát… Mutasd magad!
Ebben a pillanatban kiáltások harsantak a közeli erdőből. A
göcsörtös faágak és sűrű árnyak közt fáklyafény villódzott a távolban.
Vlad vicsorgott.
– Tűnjetek el innét! Mind! Hagyjatok magamra vele!
 A püspök és katonái már fordították is vissza a szekeret a csűri út
felé. Talán ha igyekeznek, még időben kereket oldhatnak a környékről,
s akkor Szászsebesen át hamar Gyulafehérvárra érhetnek, biztos
menedékbe. Alighogy eltűntek az esőben, Vlad intett a lovasainak.
Néhány perc múlva egyedül maradt, karjaiban a gyermekkel.
Lackó sírni kezdett.

7.
A zuhogó esőben a Segesvár felől közeledő lovascsapat alig vette
észre az országút szélén vacogó alakot.
A fiú a sárban ücsörgött, mögötte az árokba csúszva lova dögteteme
hevert, félig a gyülemlő pocsolyába csúszva. Tátott szájából elszürkült
nyelve belelógott a vízbe.
A fiú lehorgasztott fővel bámult maga elé. Csapzott haja mélyen
homlokába hullott, baljával kardjára támaszkodott, hogy a sár bele ne
mossa őt is az árokba. Láthatóan jártányi ereje sem maradt, alig
pihegett.
– Iván! Iván! – kiáltott rá messziről a lovascsapat vezetője. A kíséret
királyi zászló alatt közeledett.
A fiú reményvesztetten felpillantott, s szemében épp csak a
felismerés szikrája parázslott fel, ahogy megpillantotta a nyergéből
lecsusszanó Vitézt.
– Iván! Hol vannak? Merre mentek? Felelj, te fiú!
Iván szólni akart, de nem jött ki hang a torkán. A kancellárius
letérdelt hát mellé a sárba, s ölelőn magához szorította.
– Jól van! Nincs semmi baj! De most felelj! Merre mentek? Hol
vannak?
– Másfél napja… követtem a nyomukat… – rebegte elhaló hangon
Iván. – Nem mertem közel menni… észrevettek volna…
Vitéz János intett a királyi lovasoknak: egyikük már rohant is
hozzájuk a borostömlővel.
– Igyál csak, drága fiam! El ne ájulj itt nekem!
Iván mohón nyeldekelte a tömlő tartalmát. A veres lé lecsorgott
álláról, s elkeveredett a szakadó eső hideg cseppjeivel.
– A közelben van egy… bánya… – folytatta kissé erőre kapva. –
Azt hiszem, sóbánya volt… Itt, Vízakna környékén… számos
felhagyott akna van. Még a rómaiak használták… de már zárva,
kimerült rég…. A környékbeliek kerülik…
Iván heves köhögésben tört ki, amikor folytatta, egész teste
rázkódott a zuhogó esőben.
– Láttam, ahogy Vlad emberei… felszedik a deszkákat a lejáratról…
a kútról… Aztán ellovagoltak az éjszakában…
– És Vlad?
– Lemászott a mélybe… A gyermeket magához szorította… Levitte,
Vitéz, érted? Le a mélybe… meg akarja ölni, igaz? Abban a
sóbányában… Miért ott, Vitéz?
A lovasok a kancellárius háta mögött keresztet vetettek. Vitéz intett
a gyulafehérvári várőrség hadnagyának, jobb lesz, ha hátrahúzódnak
tőlük.
Az erdélyi vajda katonái így nem hallhatták, mit sutyorognak azok
ketten. Amikor végeztek, Vitéz, ki a király pecsétes levelét felmutatva
riasztotta őket, az árokparton vacogó Ivánra mutatott.
– Két ember vigye ezt a fiút Gyulafehérvárra, tüstént! Napok óta
nem aludt, nem evett, nem pihent! Vigyázzanak rá, mert nem más ő,
mint a Hunyadi János úr édes testvéröccse!
– Vigyázni fognak rá, mint a szemük fényére – felelte a hadnagy. –
No és kegyelmed? Kegyelmed se sokat pihent az elmúlt napokban.
Mindjárt összeroskad, úgy látom…
– Nem, nem pihenhetek még… – Vitéz az esőbe tartotta az arcát. –
Ismeri a környéket, hadnagy uram? Merre van az a bánya?
– Ott, a fák mögött, vagy ötszáz ölre… De jó uram… Én a helyében
nem mennék le oda. Két falu volt itt a közelben, de mind a kettő
elnéptelenedett… Azt beszélik a parasztok, a mélyből időnként
szörnyetegek merészkednek elő, és felfalják a gyermekeket!
– Mesebeszéd! – legyintett Vitéz bosszúsan. – Nincsenek
szörnyetegek, hadnagy uram… Csak egy elhagyatott sóbánya az, semmi
egyéb.
– Valóban, uram? – A vajda tisztje vállat vont. – De ne mondja
majd, hogy én nem figyelmeztettem. És arra se számítson az úr, hogy
magával megy bármelyikünk is.
– Nem is kell. Elég, ha itt maradnak a közelben, s ügyelnek, nehogy
Vlad emberei rajtam üssenek…
– Valóban le akar menni oda?
 – Le kell mennem! Nincs más választásom. Hunyadi rám bízta,
hogy védjem meg az övéit…
– Ahogy akarja, jó uram!
– Akkor csak az maradt hátra, hogy idehozza őt, hadnagy…
A lovasok parancsnoka meghökkent.
– Ugye nem akarja azt mondani, hogy őt is le akarja oda vinni?
Vitéz nem felelt.
Tudta, hogy egyetlen esélye a kis Lackó megmentésére, ha nem
egyedül megy oda. És azt is tudta, hogy széles e világon egyetlen lélek
akad, aki segíthet túlélni mindazt, amivel szembe kell néznie a
mélységben…

8.
A Maros menti falvakban még esztendőkkel később is sűrűn
emlegették azt az éjszakát. Sötét, viharos eső verte a földet, sáros
erecskék kanyarogtak a zsombékos parton.
Több falu népe emlékezett egy kibomlott hajú, fehér asszonyra, aki
halott-sápadtan száguldott deres lova nyergében, egyes-egyedül az
éjszakában. Azt mondták a vének, halott volt az, ki nem lelt nyugalmat,
s őrült fúriaként vágtatott, nem nézett se Istent, se embert. Hosszú, fehér
selyem lobogott utána a viharban. Halotti szemfedője lehetett az,
amiben kikélt sírjából.
Aki látta kunyhója ablakán kikémlelve, keresztet vetett, s elrebegett
magában egy miatyánkot. Volt, ki arra is emlékezett később, az éjszakai
asszony szeme vörösen izzott a sötétben, s kezében mezítelen kardot
szorongatott. Mások a kardra jól emlékeztek ugyan, de rőt izzást nem,
csak könnycseppeket láttak a szemében, de az is lehet, hogy a szakadó
eső függönye tévesztette meg őket.
Azt viszont senki nem tudta, vajon mit kergetett a viharban az a
halott asszony.

9.
Vitéz tetőtől talpig sárosan, átázva érte el a sóbánya lejáratát. A kút
deszkáit már széthányták előtte Vlad emberei, azok most
összetöredezve hevertek a sűrű aljnövényzetben. A környék
áthatolhatatlanul sötét volt. Nem messze a bozótostól vályogviskók
romjaiba botlott. Az égbolton átcikázó villámok fényében egész sor
ilyen romház derengett fel egy-egy pillanatra. A sótartó tiszt faluja
lehetett valaha…
Nem messze a romházaktól, végigtapogatózva a tövises bokrokat, a
tócsákban tapicskolva egy kőív maradéka alatt végül megtalálta a
sóbánya befalazott kapuját. Egyedül a kútaknát hagyták meg, de jótét
kezek azt is bedeszkázták, ki tudja, mily régen. Most, hogy a szétszórt
deszkákon tapodva lebámult a mélybe, újra megborzongott. Odalenn
távoli fáklyafény rőt tüze fénylett. Azt Vlad gyújtotta meg nemrég.
Vitéz kicsapta a szeméből az esőcseppeket, és keresni kezdte a
lajtorját, vagy bármit, amivel aláereszkedhet. Követnie kellett a
sárkányos urat.
A kútakna mélyedése elég széles lett volna akár tíz ember számára
is. Óvatosan ereszkedett alá, hogy meg ne csússzon, s bele ne zuhanjon
a dermesztő hideget árasztó, kriptabűzű kürtőbe. Látni vélte a már rég
elkorhadt dohos fagerendák maradékát. Remegő lábbal végigtapogatta a
falat: hatalmasra nőtt, nyálkás százlábúak és meztelen csigák másztak
szerteszét.
Fáklyát gyújtott, és a magával hozott, izgő-mozgó csomagot
óvatosan letette a perem kőpadozatára. Odalépett a csörlőfához. Régi
jószág volt, biztosan elkorhadt, elrohadt már, de vaspántokkal oly
sokszor átkerítették, széles szögecsekkel oly sokszor megcsipkézték,
hogy szilárdan tartotta még most is a ráerősített köteleket.
A bányateknő, amivel a sótárnákba le lehetett ereszkedni,
természetesen odalenn volt, valamely feltárószinten, ha épp nem a
bánya legmélyén. Fel kellett először tekerni. Vitéz nekigyürkőzött, és
maradék erejét összeszedve elkezdte visszacsörlőzni a kötelet a
nyirkorgó-csikorgó hengerre. Az ellensúly valószínűleg egy szikladarab
lehetett, mindenesetre megizzadt, mire a rozsdás teknőt megpillantotta.
Először a csomagot helyezte el az alján, majd maga is bemászott mellé.
A már meggyújtott fáklyát a teknő oldalára erősítette.
Mielőtt kioldotta a kötél biztosítékát, meggyőződött róla, hogy tőre
az övébe tűzve, keze ügyében lesz, amikor leérnek. Aztán nyögve
engedett néhány hüvelyket a kötélből. Érezte, hogy a régi kender
felhorzsolja tenyerét, de nem törődött most az égető fájdalommal és
kiserkenő vérével.
A sóbánya alsó szintjéhez közeledve meg kellett pihennie. A
kürtőből több folyosó is nyílt, de a fáklya végig odalenn vöröslött.
Vlad… S vele a kis László…
Amikor a teknő alja csikorogva leért a bűzös pocsolyába, Vitéz még
elrebegett egy imát a kisded életéért. Soha nem hitt a babonákban, de
most, itt a mélyben minden ízében remegni kezdett.
– No jöjj, megérkeztünk – mondta a kis csomagnak, s kikászálódva
a teknőből, magához szorította.

10.
Vlad herceg, a Sárkányos rend lovagja, Havaselve újonnan
kinevezett vajdája az ősi kőoltár előtt térdepelt, és magányos imáját
mormolta Jézus Krisztushoz. Sokan úgy hitték, sötét démonokat imád,
de Vlad egész életében csak Istenben hitt, az egyetlen, igaz Istenben,
akinek fia megváltotta a világot bűneitől. Hitt benne, még akkor is, ha
az egy, igaz Isten átokkal sújtotta őt. És hitte, hogy neki is meg kell
váltania valakit az örök kárhozattól. Talán épp ezt a fiút, aki örökölte az
átkot.
Akik az oltárt sok-sok esztendeje, az első keresztények idején
emelték, rabszolgaként születtek, rabszolgaként tengették nyomorú
életüket, s most itt porladtak mind, szerteszórva a roppant csarnokban,
betöltve annak minden szegletét koponyáikkal, csontjaikkal.
Vlad herceg befejezte az imát, s világtalan tekintetét a magasba
emelte: a sóbánya tárnája végtelen templomhajóként ívelt felette. Érezte
a megnyíló tér szédítő ürességét, s hallotta a földmélyből korokon át
felé suttogó túlvilági hangokat.
Az ő rejteke volt e hely hosszú idő óta.
Itt talált menedéket, itt gyűjtötte erejét az újabb feladatokhoz… Itt
érezte magát közel az Istenhez, akit megtalálni vélt, s akit szolgálni
kívánt egész életen át. Szentül hitt a küldetésében. Meg kell mentenie
hazáját a veszedelemtől. Ő a kiválasztott. Az eszköz, a módszer nem
számít! Az élet kegyetlen, neki is annak kell lennie, ha felül akar
kerekedni ellenségein.
 A kisgyermek halkan felnyöszörgött a kőoltáron. Vlad
elmosolyodott, és Lackó fölé hajolt.
– Igen, tudom… – mormolta átható, mély hangján, s a végtelen tér
dermesztő visszhanggal verte vissza szavait.
A gyermek most újra sírt.
– Jobb lesz neked így. Ha rajtad a jel, akkor is szolgálnod kell az
Urat. Átokkal sújtottak vagyunk, de nem lehetünk a sátán szolgái… Ha
nincsen rajtad a jel… – pillanatnyi szünetei tartott, világtalan szemei
valahová a sötétbe révedtek.
– Ha nincsen rajtad a jel, akkor megszabadítlak e világ fájdalmától,
fiam…
A magasba emelte Lackót. A gyermek rúgkapált, bömbölt, de nem
tudott szabadulni Vlad acélos szorításából.
A herceg alig egyhüvelyknyire tartotta arca elé, mintha csak
közelről akarná látni őt. Fehér, pupilla nélküli szemei szélesre nyíltak, s
valami különös örvénylés indult meg bennük.
Hirtelen megrándult. Arcán súlyos ráncok mélyedtek, pengevékony
szája szűkölve összeszorult. A fiúcska abbahagyta a rúgkapálást, és
dacosan szembenézett a herceggel.
– Nem… Nem te vagy az… – suttogta Vlad. – Nem te vagy… Édes
Istenem… Hát újra engem sújt az átok? Újra engem büntet az Isten…
Engem tesz próbára…
Letette a kicsit az oltárra, aztán hirtelen összegörnyedt, mintha testét
átdöfte volna valami. Fájdalmasan felüvöltött. A tárna beleremegett a
százszorosan visszhangzó sikolyba.
– Neeeeeeeeem! Neeeeeeeeeeeeeeeeem!
A kisded sírt.
Amikor Vlad kiegyenesedett, minden ízében remegett.
– Jobb lesz neked itt lent… Ártatlan gyermek… Nem ölhetlek
meg… Nem onthatom véredet. De nem láthatod többé a napvilágot,
nem nőhetsz fel soha… Gyilkosom lennél… és fiam gyilkosa… Ne sírj!
Nem tart soká, lesz, ki segít neked… akik a mélyt lakják… Nem tart
soká, megígérem…
Megcirógatta a kisded arcát, s lassan megfordult.

11.
 Vitéz a távolból hallotta az üvöltést. A bányateknőből kiszállva
meggyújtott még egy fáklyát. Szűk kamrában találta magát, amiből
járatok ágaztak el több irányba. Az egyik végében fény világlott. Alig
fért el benne, a csomagot magához szorítva, négykézláb kúszott előre,
ahogy a rabszolgák, kik valaha a sót termelték ki a sótömzs
legmélyebben fekvő rétegéből.
A járat végén egy irdatlan csarnokban találta magát, annak is egy
magasan húzódó galériáján, melyet roskadozó gerendák tartottak.
A csarnok felfelé szűkült, lefelé öblösödött, de hogy hol vesztek
bele fehér falai a semmibe, azt nem lehetett az egyetlen fáklya fényében
kivenni.
Vitéz körbepillantott a roppant csarnokban, s beleborzadt a
látványba.
A terem alja szintén fehéren csillogott, de nem a sókristályoktól,
hanem emberi csontok ezreitől. Mindenfelé koponyák, lábszárcsontok,
egymásra hányt bordázatok hevertek, pokoli összevisszaságban.
S csarnok végében pedig egy kőből emelt oltár állt, rajta egy
rúgkapáló gyermekkel. Az oltár előtt a fekete ember térdepelt.
Imádkozott.

12.
Vlad pontosan tudta, hogy immár nincsen kettesben a kicsivel.
Hallotta a jövevény szapora lélegzését, érezte a delejes félelmet, ami
belőle áradt.
– Ki vagy, ki ide mersz követni engem, halandó?
A fáklya fénye megcsillant a Vitéz nyakában csüngő kereszten.
– Add ide a gyermeket! – mondta remegő hangon.
Vlad elvigyorodott.
– Bátor vagy… bárki légy is…
– Miért félnék tőled? – kérdezte nem túl meggyőző
magabiztossággal Vitéz.
– Miért? Talán mert sejted, hogy ki vagyok… hogy mi vagyok
valójában…
Csend támadt. Vitéz a tőr markolatára csúsztatta a kezét.
– Nem félek tőled, Vlad, mert nem hiszek a kísértetekben. Nem
félek tőled, mert tudom, hogy nem démon vagy.
 – Valóban? Akkor mi vagyok?
– Egy nyomorult, istenverte lélek – felelte Vitéz eltökélten. –
Valaki, akit a teremtő átokkal sújtott…
– A vér pestise – mondta a herceg. – Én így nevezem…
– Nevezd, aminek akarod, Vlad! Nincsen hatalmad felettem, ahogy
nincsen hatalmad semmi és senki felett sem. Félnek tőled, mert
szörnyetegnek tartanak. Félnek tőled, mert félnek mindentől, amit nem
ismernek. De én tudom, hogy csak egy torzszülött vagy, nem más. Add
ide a gyermeket!
– Nem tehetem, te pap. A gyermekre már várnak a mélyben lakók…
Vitéz elmosolyodott.
– Megígértem a barátomnak, hogy vigyázok a fiára. Nem tehetek
mást, Vlad! Az életemet is odaadnám, hogy megmentsem…
– Nincs a világon semmi, amivel megmentheted! – ingatta a fejét
keserűen a herceg. – A te nyomorult kis életed ehhez nem elegendő!
Vitéz nézte egy darabig, aztán kivette a csomagban ficergő
gyermeket, és a magasba emelte.
A herceg meglepetésében felkiáltott.
– Nálad van egy gyermek, Vlad! – kiáltotta Vitéz. – Nálam is van
egy.
A kezében tartott fiúcska csúf, nyöszörgő hangon felsírt. Lackó erre
szintén rákezdte.
Vlad megremegett.
– Még soha nem tartottam őt a kezemben…
– Ahogy Hunyadi sem az ő fiát… Nem kell senkinek sem
meghalnia.
– Honnét tudjam, hogy ez valóban az én fiam? – recsegte Vlad
gúnyosan. – Lehet ez egy paraszt kölke is…
Vitéz még magasabbra emelte a gyermeket.
– Akkor nézd meg jól!
A fáklyát közel tartotta a rúgkapáló kis testhez. Tudta, hogy Vlad
lát, legalábbis bizonyos dolgokat lát. Bizonyos jeleket…
A kicsi hörögve kapkodott levegő után, amikor Vitéz elhajította a
fáklyát, hogy aztán tőre hegyét a gyermek torkának szegezze.
Vlad nem mozdult, de arcát a gyűlölet maszkja torzította el.
 – Olyasmibe ártod magad, amihez semmi közöd! Mit tudsz te arról,
mi vár a fiamra… Talán könnyebb lesz neki, ha most azonnal végzel
vele!
Vitéz mindent egy lapra tett fel: a tőrt remegő kézzel beljebb
nyomta a nyögdécselő kisgyermek torkába. A hártyavékony bőrből
fekete vér buggyant elő – legalábbis a fáklya fényében feketének tűnt.
– Várj! – kiáltotta Vlad, s hangja egyre kétségbeesettebben
visszhangzott a tárna távoli falai között. – Várj! Várj! Várj!
A herceg hátrálni kezdett az oltártól – ahogy ő hátrált, Vitéz úgy tett
előre egy-egy lépést.
Akkor érte el az oltárt, amikor Vlad a tárna falához hátrált. A
sötétségből csak fehér szemei szikráztak.
Vitéz óvatosan letette a sivalkodó gyermeket, és magához ölelte
Hunyadi fiát. Eddig minden úgy ment, ahogy eltervezte, de tudta,
mostantól, hogy Vlad ivadéka már nincs a kezében, bármi
megtörténhet.
– Te semmit sem tudsz a vér pestiséről – mormolta Vlad a tárna
falának vetve hátát. – Ha ismernéd az ezeréves átkot, nem merészkedtél
volna a közelembe.
Vitéz biztos volt benne, hogy Vlad fenyegetése nem üres beszéd.
Eddig is sok ellensége volt, s ezek sora most mindeniknél
hatalmasabbal bővült.
Vlad ellökte magát a sófaltól. Vitéz rohanni kezdett vissza, a sótárna
galériája felé, s közben magában fohászkodott, hogy a herceg először az
oltárhoz fusson. Igen, először a fiát fogja magához ölelni…
Vitéz elérte a galériaácsolatra vezető vészesen ingó, korhadt lépcsőt.
Ösztönösen lelassított, mert félő volt, hogy az alkotmány a legkisebb
lendülettől összeroskad. Örökkévalóság lesz, mire felér a galériára.
Szinte lépésenként hátra-hátrasandított válla felett.
Vlad néhány pillanatig még ott állt az oltár előtt, s a földre hajított
fáklya halovány fényébe burkolózva szorította magához ivadékát. A kis
Vlad bömbölt, süvöltése fülsiketítően visszhangzott a tárnában. Aztán
atyja gyengéden letette az oltár elé, s felegyenesedett.
– Jézus… – zihálta Vitéz, mert tudta, hogy mi következik.
A galéria még mindig távolinak tűnt.
– Hová sietsz? – sziszegte Vlad, s nekilódult, hogy utolérje.
Vitéz magában imát mormolt.
 – Ne sírj! – suttogta aztán Lackónak. – Kiviszlek innen, ne félj!
Most már mindkét gyermek sivalkodott.
– Gyerünk! Gyerünk! Gyorsabban!
Vitéz nem volt bizonyos benne, hogy térdei recsegnek hangosabban,
vagy a rozoga lajtorja a lába alatt.
Vlad úgy kúszott fölfelé a nyomában, mintha denevérszárnyakon
suhanna, mintha nem is lenne súlya.
A menekülő nem mert hátranézni, csak kapaszkodott tovább. A fiút
görcsösen szorította magához. Minden ízében remegett. Végre elérte a
galériát, és botladozva futott tovább, a járat felé. A fagyos folyosóra
érve térdre rogyott, és keserves igyekezettel nyomakodott a bányateknő
aknájához.
A következő pillanatban megütötte fülét a galéria lépcsőjének
rettenetes robaja. Vajon Vlad felért az emelvény tetejére? Vagy maguk
alá temették a korhadó deszkák?
Remélte, hogy így történt. De amikor elérte az aknát, meghallotta a
herceg lihegését a háta megett.
Nem mert megfordulni.
Tudta, hogy puszta erővel kell majd felhúznia magát a roskatag
csörlővel, ha valamilyen csoda folytán sikerül hamarabb odaérnie.
Ha nem…
Végre maga előtt látta a fémteknőt, melynek oldalára erősítve még
ott pislákolt a fáklya.
Csak még néhány perc!
Csak még addig tartson ki a fény!
Remegve átvetette magát a fémteknő oldalán, az üvöltő Lackót
szinte belehajította a teknő aljába.
Hol a kötél?
Hol az az átkozott kötél?
Egy árny dülöngélt elő a sötétségből, a felkavarodó, csillámló
porból.
Zihálás…
Lackó sikoltva bömbölt.
– Gyerünk már… gyerünk…
Megragadta a kötelet, és minden erejével húzni kezdte magukat
felfelé.
 Ebben a pillanatban valami nekicsapódott a teknő oldalának. A
fáklya halványuló, de még fel-felparázsló fényében egy démoni alak
körvonalazódott közvetlenül előttük. Egy üresen világló szempár, s egy
üvöltésre nyíló száj…
Vitéz a gyermek fölé hajolt, hogy védje. Az árnyalak gondolkodás
nélkül belemélyesztette karmait a vállába.
Felüvöltött.
Mintha lángoló méreg ömlött volna szét ereiben. Dacolva a
fájdalommal megpróbálta ellökni magától Vladot, de a herceg úgy
kapaszkodott belé karmaival, mintha soha többé nem akarná elereszteni.
Másik kezével a teknő alját kapargászta, hogy elérje a gyermeket.
Körmei iszonytató csikordulással karistolták a rozsdás fémlapot, s
immár ott kaszáltak Lackó feje mellett.
– Takarodj vissza a sötétségbe! – kiáltotta Vitéz, miközben ujjaival
végre kitapogatta az övébe rejtett tőr markolatát.
Vlad észrevette, miben mesterkedik, és vad vicsorgással
belemélyesztette fogait a kancellárius kezébe.
Vitéz előredöfött, de már későn. Megállítani nem tudta. Néhány
pillanatig azt hitte, itt a vég. Baljában a fekete vértől fénylő tőr, jobbjára
rátekeredve a kötél. Vladnak ekkor sikerült egyik csizmás lábát a
teknőbe emelni, félrerúgva útjából a gyermeket.
– Nem viheted el őt innen!
Felemelte a lábát, hogy beletaposson a fiúcska koponyájába, de
ekkor újra megvillant Vitéz tőre, és a penge recsegve beledöfött a
herceg arcába.
Vlad megrándult a döfés erejétől. Most elég volt Vitéz egyetlen,
újabb rántása a kötélen, hogy hátratántorodjon. A kancellárius tudta,
hogy ez az utolsó esélye, megkockáztatva, hogy mindannyian
kizuhannak a teknőből, vagy a kötél szakad el, s mind visszazuhannak
az akna szintjére. Mégsem tehetett mást. Egy újabb rándítás a kötélen,
aztán egy erőteljes rúgás. Vlad mindkét kezét az arcára szorította, a
sebéből előbugyogó fekete vér elöntötte mellkasát, s vastag sugárban
ömlött Lackóra. A következő rúgás még jobban hátratántorította.
Vaksin a kötél felé kapott, hogy megkapaszkodjon, de elvétette, s a
következő pillanatban üvöltve kizuhant a teknőből. Az alkotmány
vészesen inogni kezdett, mintha megint az oldalának csapódott volna
valami. Lackó süvöltve átgurult a teknő másik végébe, Vitéz a tőrt
elhajítva kapott utána, hogy ne zuhanjon a herceg után.
Aztán önkívületben rángatta a kötelet, hogy feljebb és feljebb húzza
magukat.
Odalenn, a tárna felől robaj hallatszott.
Vitéz zokogva térdre rogyott, s csak akkor kapott észbe, amikor a
kötél tekeredni kezdett lefelé a karjáról. A háncs véres csíkot hasított
bőrébe, amikor utánakapott.
Ekkor aludt ki végleg a fáklya a teknő oldalán.
A sötétség éhesen ölelte körül őket.
Csak a kötél nyekergése és az akna falának ütődő fémteknő kongása
hallatszott néhány pillanatig.
Lackó szipogva hallgatott, kis kezét Vitéz nyaka köré fonta.
Aztán…
A magasban hirtelen fény lobbant fel.
Vitéz szűkölve, Lackót magához húzva bámult felfelé.
Egy sápadt női arc nézett vissza rá.

13.
– Jézus Krisztus szent nevére… Erzsébet…
Vitéz megkönnyebbülten lélegzett fel, s elterült a teknő alján. Alig
egy karnyújtásnyira voltak az akna kürtőjétől. Az asszony kísértetként
tornyosult fölötte, esőáztatta, kusza haja az arcába tapadt.
– Erzsébet… Sikerült…
Szilágyi Erzsébet arca rezzenéstelen maradt. Mintha nem őt nézte
volna, s nem is a gyermeket. Mintha valahová mögéjük, a mélybe
bámult volna.
Vitéz rogyadozó lábbal feltápászkodott. A fémteknő megint
megingott alattuk, s furcsán oldalra dőlt.
Amikor Vitéz a kezéből és karjából felbugyogó véres sebekre
pillantott, a teknő oldala felett váratlanul egy árnyalak vetette át magát.
– Vlad!
Vitéz erőtlenül hátratántorodott. Immár fegyvere sem volt. A
herceg, aki eddig a fémteknő oldalába kapaszkodott, most elérkezettnek
látta az időt…
 Mindkét kezével megragadta a kancelláriust torkánál fogva, és teljes
erővel a teknő fémfalába verte a fejét.
A világ elsötétült Vitéz előtt. Az utolsó, ami még eljutott tudatáig,
az volt, hogy ujjai közül végleg kicsúszik a kötél.
Azt már nem látta, hogy Vlad kinyújtja kezét Lackó felé. Azt sem
láthatta, hogy a magasból Erzsébet a herceg felé sújt a szablyával, amit
mindvégig kezében szorongatott. A penge suhogva csapott Vlad
tarkójába.
– Hagyd békén a fiam! – sziszegte az asszony, és alávetette magát a
fémteknőbe. Vlad üres szemei vakítón fehérlettek a fáklyafényben.
Tarkójából fekete vér patakzott Erzsébet hófehér ruhájára.
Aztán, hogy visszanyerte egyensúlyát, Vlad lassan elmosolyodott.
Elérkezett a pillanat.
Le kell zárnia ezt a régi történetet. A vér átka az ő családján maradt.
A másik ág örök időkre az ellensége lesz… Pusztuljanak!
Kinyújtotta kezét Lackó felé, de addigra Erzsébet már felkapta a
teknő aljáról a fiút.
– Itt az idő… – hörögte Vlad.
Szilágyi Erzsébet eltökélten szorította magához gyermekét.
– Igen, pokol hercege! Itt van!
A szablya sziszegve szelte a levegőt. Vlad felhördült. A két kötél
közül a penge elvágta az egyiket. A másik… Vlad értetlenül kereste a
másikat.
De az már ott volt Erzsébet kardot tartó karjára tekerve… A herceg
még megpróbálta rávetni magát, hogy megkapaszkodhasson, de már
későn.
A bányateknő zuhanni kezdett. Erzsébet és a karjában tartott Lackó
megrándultak, ahogy a kötél másik végét a magasba rántotta az alábukó
teknő ellensúlya.
Vlad és Vitéz a teknővel együtt eltűntek a szeme elől. A kötél
iszonytató rángással állapodott meg, és Szilágyi Erzsébet felsikoltott
fájdalmában. Az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnia az akna
peremében.
Még hallotta a mélyben a fémteknő csikorgó puffanását, ahogy a két
testtel földet ért.
Aztán hideg eső csapott az arcába.
A sötétségből kezek nyúltak felé, hogy felhúzzák Lackóval együtt.
 14.
Villám hasítja az égboltot.
Dörej dübörög a mélyben. Dörej dübörög a magasban.
Sötétség.
Hideg eső az arcon. Fájdalom…
Szavak, suttogások, kiáltások… Lobogó fáklyafények…
– Lackó… Lackó… Kicsim, drága gyermekem…
Lackó szívdobogása.
Nyugtató szavak.
Hűvös érintések.
Egy ismerős arc.
Erzsébet levegő után kapkod, alig tudja kinyögni:
– Odalenn… lezuhant… menjenek le érte… Odalenn van… Talán
még él… Hozzák fel őt… Megmentette a fiamat!
Szörnyülködő kiáltások.
Fogadkozás.
Villám hasítja az égboltot.
Dörej dübörög a mélyben. Dörej dübörög a magasban.
Sötétség.
Hideg eső az arcon.
Fájdalom…
A mélyben már rég elhaltak a morajok. Csak a csend maradt. És a
sötétség. Évmilliókkal ezelőtt itt őstenger hullámzott, rég kihalt
szörnyetegek úsztak lomha árnyakként. De az idő múltával a mélyben
csak a halott só maradt: fehéren szikrázó tömbök a sötétségben.
A fekete ember ott áll a kőoltár romjainál, és magához öleli
gyermekét.
A fiúcska él. Lélegzik. Álmodik.
Hallja szíve dobbanását. Hallja ereiben a vér áramlását. A vér
pestise, az átok ott van benne. A testében örökszik tovább.
Vlad a szívére szorítja a gyermeket.
Fehér szeme a legsötétebb éjszakában is látja, mit rejt a bőr, a hús.
Mi lakozik ebben a kicsiny testben.
A gyermek ragyogó, tisztafehér szeme őt fürkészi most.
Neki sem kell fény.
Látja, amit látnia kell.
Ő az…
 A teremtő Isten úgy gondolta, bűnhődnie kell fiának is, ahogy neki
is bűnhődnie kell egy életen át.
Vlad bólintott.
Ha így kell lennie, hát legyen így! Isten azokat teszi próbára, akiket
szeret. Lám, a próbatételek nem értek véget…
A gyermek nyugodt most.
Hallgatja apja lassú lélegzését. Tudja, hogy biztonságban van.
Vlad még vár.
Hallgatja a mélység csendjét. Hallgatja fia szívverését, a beteg vér
áramlását az erekben. Hallgatja az elmúlt évezredek sóhaját.
A mélyben járatok visznek ezer irányba. Lesz köztük, amely
elvezeti őket a felszínre.
Emiatt cseppet sem aggódik.
– Készen állsz? – sóhajtotta, amikor úgy érezte, összeszedte már
minden maradék erejét.
A gyermek átölelte nyakát.
Készen állt.
A világ várt reá.

15.
A szekér tengelyig érő tócsákban zötykölődött a felázott országúton,
Hunyad felé. Az erdélyi vajda katonái parancsot kaptak, hogy senkit ne
engedjenek a közelébe, míg a várhoz nem érnek.
Kapitányuk – immár sokadszor, mióta elindultak –, előrehajolt
nyergében s kíváncsian belesett a szekér belsejébe. A három utas
álomba merülve hevert a dohos szalmán. Az ágak szaggatta, véráztatta
selyem alig takarta már az asszony gyönyörű testét. Az alélt gyermek a
karjaiban. Az asszony álmában ösztönösen meleget keresve bújt a
sebektől borított, megtört Vitézhez.
Szép kis pár, gondolta a kapitány. A férfi, ki Zsigmond pecsétes
levelével érkezett minap Gyulafehérvárra, oly féltőn ölelte most
magához az asszonyt, ahogy csak szerelmes férfiak ölelik szívük
választottját. A boldogság még álmában is az arcán ragyogott.
– Kik ezek, uram? – kérdezte egyik embere, aki már órák óta
gyűjtötte a bátorságát, hogy megszólítsa a kapitányt.
 – Tudom is én! – vont vállat a lovas, és gyorsan visszahajtotta a
szekér vásznát. – Az a pap valami fontos ember lehet, az bizonyos. A
nő nyilván az asszonya… Úgy bújnak ezek egymáshoz. Biztos rég
bújtak össze már…
A katonák felröhögtek.
– Ide hallgassatok! – emelte fel hangját a kapitány – Ami annál az
aknánál történt, arról senkinek nem beszéltek egy árva szót sem!
Megértettétek?
Nem érkezett felelet. A legények elkomorultak, s tán mindnek
eszébe jutott a reggel, amikor az országúton Szilágyi Mihállyal és
lovasaival találkoztak. No, azzal nem szívesen húzott volna ujjat
egyikük sem! Szilágyi kifaggatta a kancelláriust, de már dühödten
vágtatott is tova, épp abba az irányba, amerről ők érkeztek.
Az erdélyi vajda kapitánya borostömlője után nyúlt. Való igaz, jobb
lesz elfelejteni az egészet, mihamarabb. Amióta a kancellárius
belovagolt Gyulafehérvárra, alig pihentek hunyásnyit. Elébb vele
vágtattak Segesvárra, ahol valami szász doktorral susmorogtak, aztán
egy iszonyú bűzös kőházhoz mentek, honnét egy gyolcsba csomagolt
gyermekkel vágtattak el.
Aztán az a kísértetjárta sóbánya… Az asszony, meg a gyermeke…
Amikor leeresztettek egy legényt kötélen az aknába, hogy hozza fel
Vitéz testét, nem remélték, hogy életben lesz még. Életben volt…
Akadt még valami, ami nem hagyta nyugodni a kapitányt. Nem mert
volna megesküdni rá, de úgy tűnt, nem ugyanazzal a gyermekkel tértek
vissza, mint amivel a pap leereszkedett a mélybe…
Persze jobb nem tudni, mit művelt az odalenn…
Az ilyesmiből csak baj lehet…
A kapitány alig várta, hogy megszabaduljon ettől a furcsa férfitől és
nőtől, meg a drágalátos porontyuktól. Azt már csak napokkal később
hallotta, hogy Szilágyi Mihály uram, ki féktelen vadállat hírében állott
Erdély-szerte, azokban a napokban tucatot gyilkolt le Vlad herceg
kísérő csatlósai közül, akik mind a környéken bolyongtak. De hogy a
régi sóbányát miért kellett beomlasztaniuk, azt a kapitány végképp nem
értette.
Napokkal később kapták a hírt: Vlad, havaselvi fejedelem újszülött
fiával és háborodott asszonyával felkerekedett Segesvárról, elhagyta
Erdélyt, hogy hazatérjen Tirgovistébe. Átvenni készült atyja örökségét,
országát…
Nem búcsúzott szó nélkül Segesvártól. A város határában karóba
húzva találták a szász orvosdoktort, akinek nevét a kapitány addigra
már elfelejtette.
Mint ahogy igyekezett a többit is kiverni a fejéből. A sors azonban
nem engedte ezt: néhány hónap múlva, amikor Erdély lángba borult, s
mindenki Karós Vlad nevét átkozta, eszébe jutott az a viharos éjszaka, a
romos sóbánya és a szekéren egymáshoz búvó férfi, s nő.

16.
MILÁNÓ, LOMBARDIA,
A. D. 1431 NOVEMBERE
– Ébredjen, jó uram! Ébredjen!
Hunyadi szeme azonnal felpattant, majd rögvest le is csukódott,
ahogy a ragyogó lombardiai nap sugarai lándzsadöfésként megszórták
szaruhártyáját. A szoba fényárban úszott a késő őszi napsütésben.
Mintha nem is november lett volna, hanem kora tavasz: Hunyadi
teleszívta tüdejét, s kinyújtózott.
Filipesi Albert, a deákja szolgálatkészen állt fekhelye mellett,
kezében a szokásos kristálypohárral, benne az áttetsző folyadékkal.
Lacrima Christi… Krisztus könnyei…
Jankó kihúzta derekát, s úgy hajtotta fel egy kortyintásra az isteni
nedűt. Mindig így kezdődött a reggel, szertartássá vált. Az italt magától
Visconti hercegtől kapta ajándékba – minden cseppje aranyat ért, s
mióta ezzel kezdte napjait, Jankó sokkal jobban érezte magát.
A párlat végigperzselte nyelőcsövét, de feje máris kitisztult tőle,
gondolatai sebesen áramlottak.
– No, deák… Máma szép nap vár ránk!
– Szép bizony! – bólogatott boldogan Filipesi. – De bármilyen szép
is, nem hiszem, hogy őfensége ilyen jókedvűen ébredett, mint
kegyelmed, Hunyadi uram!
Jankó felnevetett.
– Ej, te deák! Hogy mondhatsz ilyet? Mikor őfensége repesve várja
már, hogy viszontláthassa hitvesét!
Ezen mindketten nevettek.
 Zsigmond az elmúlt heteket úgy élte meg, mint második fiatalkorát
Visconti nagyvonalúan gondoskodott róla, hogy minden éjjel újabb és
újabb válogatott szépségek melegítsék az ágyát, s a hatvanhárom éves
öregember az itáliai napsütésnek, no meg a telt keblű és kalandra éhes
milánói asszonyoknak köszönhetően valósággal kivirult. Germániában
összegyűlt ráncai kisimultak, tartása megdaliásodott, s ahogy maga
telekürtölte vele a várost férfiassága is varázsütésre úgy kezdett
működni, mintha csak negyvenesztendős lett volna. A napsütésnél és a
ragyogó szemű olasz nőknél Zsigmond csak a barbár római istenektől
való borokat és a herceg szakácsának remekműveit becsülte többre.
Ittléte hetei alatt majd minden estét fényűző lakomákkal múlatta, hol a
Palazzo di Porta Gioviában, hol a városi előkelők meghívásának
engedve azok rezidenciáin, hol meg abban a palotában, amit Visconti
rendelkezésére bocsátott milánói tartózkodása idejére.
Ahogy teltek a napok, úgy számolta egyre szűkölve, mikor jő meg
Újlaki kíséretében Barbara királyasszony Budáról. Mert akkor vége lesz
ám az arany életnek! Hiába volt nevezetes szajha Barbara maga is, az
mégsem járta volna, hogy míg az eljövendő német-római császár világ
csúfjára hentereg mindenféle leányokkal, asszonyokkal, addig
bizonyosan asszonya is ugyanezt teszi kísérete magyar, német
lovagjaival.
S amitől tartani lehetett, ím, bekövetkezett! A király emberei előző
nap már jelentették, hogy Friaulon keresztül közeleg a díszes menet, s
máma biztosan megjő a gyönyörű királyné.
Ennek egyedül Schlick főkancellár örvendezett valóban, szívéből,
mivel úgy hitte, így legalább egy időre vége lesz a féktelen herdálásnak,
a számolatlanul kifizetett aranyaknak, amin a jóféle étkeket és isteni
borokat mérték a lombard kalmárok, nem is beszélve a borsos árú
aranygyűrűkről, melyeket Zsigmond – szokásához híven –, minden
ágyasának oly nagylelkűen adományozott hajnalhasadtával.
Hanem Schlick nagyot tévedett, s ez ki is derült néhány napon belül,
amikortól már nem csak Zsigmond szórta ki az ablakon a kölcsön
aranyakat, de legalább oly lelkesen, ha nem lelkesebben, maga a
királyné is. Barbara nem kívánt és nem is tudott elmaradni férjurától.
Ezen a reggelen azonban ezt még kevesen sejtették.
– Jól aludt, nagyuram? – kérdezte Filipesi deák, miközben
Hunyadira rángatta csizmáját.
 – Mint a bunda – felelte Jankó. Úgy is volt: nyitott ablaknál, oly
édesen és mélyen aludt, ahogy csak a gyermekek tudnak. Kölyökkora
óta megvolt az a jó katonatulajdonsága, hogy bárhol, bármikor képes
volt őt elnyomni az álom, s bárhol, bármikor éberen ébredt, ha kellett.
– Matkó felnyergelte már Sárkányt?
– Készen állnak, nagyuram!
Hunyadi feltápászkodott, s megnézte magát az asztalkára helyezett
tükörben. Elégedett volt azzal, amit látott. Az itáliai nap barnábbra
cserzette bőrét, fekete bajusza dúsan fénylett telt ajkai felett. Zord
vonású, kemény arcát vállára omló haja keretezte.
Az ő vonásai is kisimultak, de őt nem a Lombardiát fürösztő nap
tette higgadtabbá, hanem az a gyűrött pergamen, amit Vitéztől kapott
majd egy héttel ezelőtt. Azóta Albert deáknak azt a levelet vagy
százszor fel kellett olvasnia, noha kívülről tudta már Jankó minden
egyes sorát.
Erzsébet és a kis Lackó biztonságban vannak! Az a fránya Vitéz
ugyan nem részletezte, miképp alakultak a dolgok odahaza, Hunyadban,
tudván tudva, hogy avatatlan kezek közé is kerülhet a levél, de azt
egyértelművé tette, hogy Vlad többé bizonyosan nem keseríti az
otthoniak életét, lévén hogy hazatért Havaselvére.
– Giulietta készen van a reggelivel, nagyuram!
Jankó lesietett a palota udvarára. Nyoma sem volt már a romoknak,
az enyészetnek: Visconti néhány nap alatt elegáns, kedélyes otthont
varázsoltatott szolgáival a Canobio-házból. Szőnyegek, szőttesek,
kárpitok, bútorok sokasága szolgálta a zsoldoskapitány kényelmét.
A kert is újjászületett néhány hét alatt, de ez már nem a herceg
szolgáinak, sokkal inkább Giuliettának volt az érdeme.
Giulietta…
Jankó elmosolyodott, amikor megpillantotta a leányt. Szolgálónak
hozta Francesco Sforza a palotába az alig tizenhat éves formás
mantovai szüzet. Anyátlan, apátlan árva volt, szegről-végről tán rokona
is a condottierének, de hogy miképpen is, azt Jankó sem értette egészen.
Az volt Giulietta dolga, hogy mindenben kiszolgálja Hunyadit, és
Sforza kaján tekintete nem hagyott kétséget afelől, mi mindent ért bele
ebbe a mindenbe.
– Bongiorno, Giulietta! – mennydörögte Jankó, kitrappolva a
márvánnyal borított udvarra. A leány elvörösödött.
 – Bongiorno, Signore!
A kút, mely valaha szökőkút volt, már várta Hunyadit. Giulietta
dolga volt reggelente, hogy előkészítse a fürdéshez. Ma is szépen
odarakosgatta a márványkávára a kő dörzskavicsot, a puha szivacsot és
a hófehér vásznakat törülközéshez.
Jankó leoldotta magáról ingét, és a lánnyal mit sem törődve
belelépett a kút jéghideg vizére. Igaz, egyre jobban zavarta Giulietta
felettébb szemérmes, de legalább annyira kíváncsi tekintete, amivel
mezítelen testét végigmérte.
Az ember végtére is nem tud parancsolni a testének, különösen
akkor, ha hónapok óta nem hált asszonnyal. Az élettől duzzadó,
gyönyörű nőktől hemzsegő Milánóban is naponta százszor, ezerszer
gondolt az asszonyi keblekre, csábos ölekre, de mégsem volt már a régi.
Újabban mindig csak egy asszony kebleire, egy asszony ölelésére
vágyott. S az az asszony nem volt itt, az az asszony messze,
Erdélyországban várt rá.
Úgyhogy a reggeli jeges fürdő arra is szükségesnek és
alkalmatosnak bizonyult, hogy a bársonyos milánói éjszakák után
lehűtse örökkön ágaskodó férfiasságát.
Giulietta ki nem hagyta volna a reggeli szertartásnak ezt a részét, és
nem tudta mire vélni a magyar zsoldoskapitány ájtatos tartózkodását.
Mert bizony a palota vad külsejű, perzselő tekintetű ura szinte
gyermekként kezelte őt, s ügyet sem vetett feltűnően kerek melleire,
meredező, vásznat majd átdöfő mellbimbóira, és hófehér combjaira,
melyeket pedig oly szívesen mutogatott neki, mímelve, hogy a
fröccsenő víztől félti szoknyáját csupán, nem épp közszemlére téteti.
– Brrrrrr! A hétszentségit, Albert! Ez egyre hidegebb!
Hunyadi alámerült a kút vizébe. A deák bosszúsan figyelte őket a
kerengőről. Őt ugyanis – urával ellentétben nagyon is érdekelte a kis
Giulietta. Így bámulták egymást: Giulietta Jankót, a deák meg
Giuliettát. Az úr meg ezalatt fürdött.
Ahogy a márványmedencéből kikászálódva törölközni kezdett,
Jankó megpaskolta a lány arcát.
– Jól aludtál, szentem?
Giulietta hatalmas, szénfekete szemében felizzott a bosszús
szenvedély.
– Nem aludtam én egy percet sem, Il Corvo!
 – Beteg vagy tán?
– Beteg bizony, jó uram!
Jankó eleresztette a füle mellett a megjegyzést, és immár öles
léptekkel indult a palota fogadószobájába, ahol Giulietta asztalt terített.
A lány elkeseredetten Filipesi deákra nézett.
– Vak ez az ember? – kérdezte szűkölve.
– Hidd el, tudom, mit érzel – suttogta Albert, s már inalt is gazdája
után. Hunyadi nem sokkal később már felöltözve lépett a
fogadóterembe – cifra veretes, ezüstözött páncélvértje fölé bíbor
mellényt kanyarított. Szűk posztónadrágját olasz módra, majd térdig érő
csizmába húzta. A csizmán ezüstsarkantyú csillogott a reggeli fényben.
Fekete köpenyét egyelőre csak a vállára kanyarította; elég lesz
felcsatolni, mikor kilépnek a palota elé.
– Farkaséhes vagyok!
Állva falta be a kikészített puha cipót és sült húst, s rá friss vizet
ivott.
– Te már ettél, Albert fiam?
A deák csak legyintett.
– Giulietta rám soha nem gondol, csak jó uramra…
Jankó erre vigyorogva felé nyújtotta az egyik cipót.
– Mulya vagy te! Csak álmodozol ahelyett, hogy tennéd a szépet
neki. Én mutassam, hogy kell azt?
Filipesi elvörösödött.
Még csak az kéne! Elég volna, ha Hunyadi csak csettintene egyet, s
Giulietta máris az ágyába szédülne. Hát még csak az kéne!
– Tudom én azt majd, uram. Megtalálom a módját!
A kapuban Jankó felvette a Sforzától a napokban kapott díszes
sisakot. A condottiere nem volt hajlandó elárulni az árát, de azt
elkottyantotta, hogy a nevezetes Tomaso Missaglia műhelyében
készíttette, egyenest a magyar lovagnak. Márpedig a Missaglia-portéka
csak a leggazdagabb fejedelmeknek dukált, egy-egy ilyen sisak zacskó
aranydukátot ért. Bár egyszerűnek tűnt, csak közvetlen közelről látszott
a hajszálvékony, finoman cizellált rajzolatok sora. A sisak tetején –
Sforza figyelmességének köszönhetően – egy kiterjesztett szárnyú,
fekete holló gubbasztott, csőrében az aranyszín gyűrűvel. Ahogy Jankó
kilépett a palota elé, a szikrázó napsütésbe, a fénysugarak táncot
lejtettek a sisak oldalán.
 Jankó teleszívta tüdejét a tér levegőjével. Imádta ezeket az illatokat:
a közelben egy egész piazza várta a zsivajgó vásárlókat szerte a
városból, s Lombardia falvaiból. Annak a piacnak az illatai mind
megcsapták a házból kilépőt.
– Átvágunk? – kérdezte Albert deák, pedig bizonyos volt benne,
hogy mi lesz a válasz. Hunyadi soha nem hagyott volna ki egyetlen
alkalmat sem, hogy végigléptessen a számára varázslatos forgatagnak
tűnő tömegen.
A ház előtt a vén Matkó már várta őket a megnyergelt lovakkal:
Sárkányra Hunyadi kapaszkodott fel, a másikra Albert. Gyakorlott
mozdulattal helyezkedett el a nyeregben: köztudomású, hogy Hunyadi
János mellett csak olyan deák maradhat meg, aki kiváló lovas!
A bergamói kapun át kellett elhagyniuk a várost, s a király
parancsára odakünn, a magyar csapatok mezejénél várniuk a királyné
küldöttségét.
Gót árkádok, márvány- és kőpaloták közt haladtak el, Milánó ősi
utcáin. A paloták ormain római kövek, barbár szobrok sorakoztak: ízlés
és szépség különös, vonzó keveréke áradt a házakból, az utcákból, az
egész városból.
Először csakugyan a piazzán vágtak át. Micsoda forgatag volt ott! A
tér teljes szélességében kofák, árusok kínálgatták portékájukat, s olybá
tűnt, fél Milánó apraja-nagyja ide csődült, hogy válogasson magának a
káprázatos kínálatból. Különben is jeles napnak ígérkezett a mai,
olyannak, amit hosszú nemzedékeken át mesélhetnek majd az utódok: a
napról, amikor a németek királyát a lombard koronával is felékesítették!
A herceg udvari emberei mindenesetre már itt nyüzsögtek a piacon,
hogy mindent beszerezzenek az esti díszlakomához.
A pékek asztalai felől frissen sült kenyerek, cipók illata csapta meg
Jankó orrát. Emitt a hentesek ínycsiklandó húshalmai piroslottak a
viaszkos vásznakon, vastepsikben még icergő tengeri rákok vöröslöttek,
márványporral behintett deszkalapokra olyan fehér húsú halakat
halmoztak egymásra, amilyeneket Hunyadi odahaza nem látott. Amott
fonott kosarak tucatjaiban feketéllett az olajbogyó, gúlákba halmozva
sárga citromok, asztalon szétterítve zöldségek, zamatos gyümölcsök
sokasága. Fenyőfa köpűkben friss vaj aranylott, a komor házakhoz
közel ketrecekben élő állatok, csirkék, disznók, néhány vágómarha
vártak a sorukra. Ez az egy hely volt Milánóban, ahol a csatornák
gyomorforgató bűzét elnyomták az illatok.
Amerre csak ellovagoltak, mindenütt megsüvegelték az idegen
zsoldoskapitányt. Cavaliere Nero… Fekete lovag…
Sötét köpenye, dús-sötét bajsza és villámló tekintete, s nem
utolsósorban a pajzsán feketéllő holló miatt ezt a nevet kapta a
környékbeliektől. A parasztok vigyorogva köszöntötték, a jómódú
városi előkelők is meghajtották magukat a láttán, az asszonyok, s
leányok pedig rendtől, rangtól függetlenül szívdobogva lesték, vajon
nem villan-e rájuk az a fojtott szenvedélytől csillogó szempár a sisak
alól. Jankó soha nem mulasztotta el alaposan megnézni magának a szép
milánói asszonyokat – azt beszélték a nézéséről, hogy mélybe hatoló,
vetkőztető.
A városkapunál Visconti katonái tisztelegtek, s már nyitották is a
csapóhidat nekik. Odakünn, a tágas mezőn, ahol a magyar lovasok
táboroztak, kivonult Zsigmond és teljes udvartartása. Jankó elégedetten
nézte a tarkálló lobogókat, a díszes királyi utazóbatárt, s az ünnepi
öltözetbe bújtatott országnagyokat, lovagokat.
Nagy nap ez a mai!
Megérkezik Budáról Barbara királyné, aztán rögvest megkezdődik a
koronázási szertartás. Mire leszáll az éj, Zsigmond immár Lombardia
királya is lesz.
Jankó odaléptetett a fogadócsapathoz, s illedelmesen kivárta, míg a
király észreveszi. Nem kellett sokáig várnia. Zsigmond éppen
Francesco Sforzával és a herceg udvari költőjével, Gasparino
Barzizzával beszélgetett. Nem messze tőlük Garai nádor és Cillei Ulrik
sutyorogtak, emitt, a magyar lovasokat bámulva Brunaro della Scala és
Hédervári Lőrinc kedélyeskedtek egymással. Tamási udvarmester és
János, veszprémi püspök a szakállukat simogatva sütkéreztek a délelőtti
napsütésben, Kusalyi Jakcs Mihály meg éppen a palotás tisztekkel
röhögött. Hunyadi úgy sejtette, asszonykalandjaikkal szórakoztatták
egymást. Azokból soha ki nem fogytak…
Jankóra ezúttal is a mindenre figyelmező Schlick Gáspár figyelt fel.
Intett neki, hogy jöjjön közelebb, amikor Barzizza mély meghajlással
távozott.
A király arca felderült.
– Johannes! Drága fiam! Sforza nem győz dicsérni téged!
 – Francesco barátom túloz! – hajtott fejet Hunyadi illedelmesen.
– Ó! Egyáltalán nem! Mióta Giovanni itt van nekünk,
Carmagnolától végképp elpártolt a szerencse. Magyar lovasaid, mint az
ördögök, fenség!
Zsigmond szeme csillogott a büszkeségtől. Úgy nézett végig
Hunyadin, mintha…
Mintha valóban a fia volna, futott át a gondolat a háttérben
várakozó Filipesi Albert agyán. Mint mindenki, ő is hallotta a
szóbeszédet, bár nem tudta elképzelni, hogyan lehetne ennek a veres
szakállú németnek ilyen kun szemű, vad kölke.
– Hercegem komoly reményeket fűz ehhez az ötszáz lovashoz –
folytatta komolyabbra fogva Sforza, s közben kíváncsian fürkészte
Zsigmond arcát. – Giovanni d' Unnadi talán szerencsésebben vezérli
majd harcosaidat, mint nemrégiben Ulrich von Cillei úr tette Friaulban!
A király elkomorodott. Egyáltalán nem örült, hogy a condottiere
arra a kudarcra emlékeztette. A vörös gróf ötezer magyar lovassal nem
is oly rég megpróbált velencei területre törni, de a signoria csapatai
Carmagnola vezetésével játszi könnyedséggel szorították őket vissza.
– Cillei barátunkat egyelőre valóban nem sok szerencse kísérte –
jegyezte meg Zsigmond türelmetlenül. – De Johannes bebizonyítja,
hogy milyen sokat ér a magyar kard!
– Nos, hercegem úgy véli – köszörülte a torkát Sforza –, hogy az
általad ígért újabb ötezer lovas még nagyobb dicsőséget hozna a tieidre,
fenség! Ne feledd, uram, hogy a havi ötezer arany útipénz sem kis
summa! Visconti herceg elvárja, hogy kapjon valamit a pénzéért!
Sforza mélyen meghajolt, mintha leplezetlenül sürgető szavaiért
kérne utólag is elnézést. De Zsigmond csak legyintett; megszokta már
az ilyesfajta utalásokat. Akinek nincs pénze, az csak ne kényeskedjen,
még ha császári címre pályázik is.
– Nem feledtem el ígéretemet. Amint tehetjük, elküldjük az ötezer
lovast, ne aggódj, condottiere! Talán még idén… De tudnod kell, hogy
a heretikus huszita hordák ismét betörtek Magyarországba, és először
őket kell kivernünk onnét!
– Tudom, tudom fenség…
Schlick rezzenéstelen arccal lépett közelebb, mert ebben a
pillanatban felharsantak a kürtök az országút felől.
– Jönnek! Jönnek!
 Hunyadi intett tisztjeinek, mire a lovasok villámgyorsan
felsorakoztak az út két oldalán.
– Jönnek! Jönnek!
Sforza szemmel láthatóan boldog volt, hogy kötelességére
hivatkozva otthagyhatta a királyt. Jankónak nem lett ilyen szerencséje,
mert Zsigmond egyetlen kézmozdulattal maga mellé intette.
Az út kanyarulatában feltünedeztek a királyné és Újlaki zászlai alatt
közeledő lovas katonák.
– Hogy hiányzott nekem az én kedves hitvesem! – sziszegte
Zsigmond. – Sose házasodj meg, Johannes, én mondom neked!
– Már megtettem – vont vállat Jankó. A gondolat fájdalommal mart
volna bele, ha nem számíthatott volna arra, hogy ma végre hírt kap
Erzsébetről is. Alig várta, hogy újra lássa Vitézt, mert bizonyos volt
abban, hogy barátja levelet hoz Hunyadról. Levelet! Tőle!
Először Újlaki léptetett a király elé. Sápadt volt és nyúzott – fejet
hajtott, s kardjával tisztelgett. Zsigmond ügyet sem vetett rá,
kötelességtudón a hatalmas utazóbatár ajtajához lépett, hogy köszöntse
Barbara királynét.
– Pokoli utam volt – suttogta Újlaki Jankó mellé sodródva,
miközben a király belépett a batárba. – Az a nő egy… egy…
– Tudom – vigyorgott Hunyadi, s különösképp ezen a vidám napon
még Miklósnak is tudott örülni. – Ahogy elnézlek, te se lóháton tetted
meg az utat idáig, hanem a királyné ölében…
– Az a szajha… – ingatta a fejét Újlaki. – Az a szajha… Egy
szégyentelen… közönséges…
Hunyadi feddőn felvonta szemöldökét.
– Hát csak vigyázz, Miklós! A legtöbben fej nélkül találták
magukat, kiket rajtakaptak a királynéval!
Újlaki megtörölte gyöngyöző feje búbját, s csak legyintett.
– Hol van Vitéz? – nyújtogatta a nyakát Jankó. – Őt, remélem,
békén hagyta a királyné asszony!
– Azt ugyan békén! Nem láttam, mióta megérkeztünk Budára…
– Nincsen itt? – Hunyadi rosszat sejtve bámult Újlakira. – Hogy
lehet az?
– Azt neked jobban kellene tudni… A te asszonyodhoz rohant… –
Miklós elvigyorodott. – Lehet, hogy ő is elfáradt ott abban a hunyadvári
nászágyban, testvér, és nincsen kedve a szemed elé kerülni. Nagyon
magányos a te kis feleséged ott, az Isten háta mögött, tán
megvigasztalta kissé… Már régóta feni rá a fogát!
Jankónak fékeznie kellett magát, mert az utazóbatár lépcsőjén ebben
a pillanatban karján Barbarát vezetve lelépkedett a király, és sugárzó
arccal szétnézett a fogadóbizottság tagjain. A királyné immár a Visconti
által elküldött ajándék ruhát viselte: leheletfinom, hermelinnel szegett
firenzei selyemköntöst ezüstövvel összefogva. A köntöst csakúgy, mint
az alóla kibukó vörös selyemujjat gazdagon hímezték aranyszállal,
úgyhogy a lombardiai napsütésben szinte szikrázott a fenséges asszony.
Az urak lelkesen tapsoltak, talán csak Schlick kamarás arcán suhant
át egy bosszús felhőcske.
Mennyibe fog ez kerülni! De mennyibe!
– Megérkezett az én gyönyörű hitvesem! Minden készen áll tehát a
szertartásra!
Zsigmond magához intette Sforzát.
– Indulhatunk, barátom?
– Máris, fenség. A herceg mindent előkészített. Monzában már
várják fenségedet!
Míg szót váltottak, Barbara kíváncsian körülpillantott a felsorakozó
nagyurakon. Cillei Ulrik negédes mosollyal hajolt a földig.
– Drága néném!
Garai nádor sógornőjeként üdvözölte a királynét, ők mindketten
rokonai voltak Barbarának. A többi nagyurak rezzenéstelen arccal,
néhányan leplezetlen ellenszenvvel néztek el mellette, s bámulták
inkább Milánó tornyait.
Amikor azonban Barbara tekintete megakadt Hunyadin, szeme
elkerekedett. Úgy bámulta Jankót, mint valami jelenést. Újlaki és Cillei
figyelmét természetesen nem kerülte el ez a pillantás.
– Indulhatunk, fenség! – táncoltatta lovát a királyi pár mellé
Hunyadi.
Barbara Zsigmond fülébe súgott. A király csak mosolygott.
– Igen, kedvesem… Ő az.

17.
A magyar király katonái élén lovagolt át a közeli Monzába, ahol az
ősi törvény értelmében a lombard királyok vaskoronáját őrizték a
templom kriptájában. A monzai papok meggyóntatták, majd engedték,
hogy egyedül lemenjen a szentté avatott Theodolinda longobárd
királynő sírboltjába elvégezni az előírt szertartásokat.
Barbara ezalatt odakint várakozott a templom kereszthajójában, s
fojtott hangon beszélgetett a kíséret tagjaival. Váltott néhány felületes
szót a nádorral, hűvösen utasította Újlakit, hogy hozza be prémes
vállvetőjét, mert fázik, s mellékesen megkérte Schlick kamarást, hogy a
föld alól is szerezzen neki ötszáz aranyat. Aztán Hunyadihoz lépett, aki
őrt állt a kripta lejáratánál.
– Ismerős vagy nekem – mosolygott a férfire. – Találkoztunk már
valahol?
– Találkoztunk – szűrte a választ fogai közt Jankó.
– Sejtettem. Hol történt? Mikor?
Hunyadi habozott egy pillanatig. Elmondja neki? Végtére is, miért
ne?
– Hosszú évekkel ezelőtt, fenséges asszony! Te kisleányoddal
Váradon raboskodtál a sok kurválkodásért. Azon az éjszakán két
látogatód érkezett abba a zárdába… Emlékszel már?
Barbara elsápadt. Vastagon festett arca alatt éles ráncok rándultak
össze.
– Pimasz, hogy merészeled? Várj… Csakugyan te voltál az a
kölyök, aki… – hirtelen elmosolyodott. – De hisz akkor megmentetted
az életemet azoktól a vademberektől!
– Így van. – Hunyadi hunyorogva a templom kapuja felé, a beáradó
fénybe bámult.
– Akkor hálás vagyok neked. És én nem szeretek adósa maradni
senkinek, úgy illő, hogy lerójam a hálámat azért, amit értem tettél –
mondta erre a királyné. – így igaz-e?
– Én nem ragaszkodnék hozzá, fenség.
– De én igen!
Zsigmond hórihorgas alakja jelent meg a kripta kapujában. Köpenye
pókhálós-poros volt, kezében a Theodolinda királynő koponyájáról
lefeszegetett vaskoronát tartotta. A korona alja rothadástól és penésztől
zöldellt. Barbara elfintorodott.
– Ugye nem ezt akarod a fejedre tenni?
Zsigmond gyilkos pillantást vetett rá, s már viharzott is a kijárat
felé.
 – Indulhatunk vissza, Johannes!

18.
A német-római császárok ősi rituáléjának mindig is része volt a
lombard koronázás. A hajdanvolt longobárd királyokra való emlékezés
a germán uralkodók múltba vesző sóvárgását testesítette meg, no meg a
rég kihunyt fanatikus vallási rajongást, a keresztes lovag-császárok
előtti tisztelgést. A Monzában őrzött vaskorona a legenda szerint azt a
szöget foglalta magába, mellyel Krisztust a keresztfára felszögezték.
Hát ez a korona járt ki Lombardia királyainak!
Zsigmond maga is a teuton császárok nyomdokain haladva érkezett
a birodalom e hajdani tartományába, mely már csak névben őrizte
kötődését a németek országával. Persze Zsigmond nem fegyverrel jött,
mint ahogy legtöbb őse. Sokkal inkább hízelgéssel, meggyőzéssel,
alkudozással. Nemhogy nagy serege nem volt, ahogy egy igazi
császárnak kijárt volna, de pénze sem. Amikor üzenet érkezett
Mantuából, miszerint az ottani herceg, Francesco Gonzaga nagy
összegű segélyt adna egy jól hangzó őrgrófi címért, Schlick kamarás,
birodalmi kancellár örömtáncot lejtett.
Az útjukba eső városok, városállamok nemesei, szatócsai, kalmárai
jó pénzt fizettek a fényes címekért, üres kiváltságokért, amiket
Zsigmond szíves-örömest megadott, ha kérték. Schlick mindennek tudta
és meg is kérte az árát.
Zsigmond persze elsősorban nem ezért imádta Itáliát. Szerette
Magyarországot is, és gyakran sóvárgott ifjúkora hazája, Csehország
iránt, de igazán csak itt, Itáliában érezte jól magát. Itt, ahol a nehézfejű
germán hivatalnokoktól, a lobbanékony magyar uraktól, és a csélcsap
szívű, ostoba oláh, rác kiskirályoktól távol azok közt lehetett, akikre
igazán fel tudott nézni. Művelt, kifinomult, humánus iskolán
nevelkedett férfiak vették körül: katonák, diplomaták, költők. Ezekkel
volt közös az ízlése. Ő is inkább tárgyalni szeretett, mint harcolni.
Inkább szeretkezni, mint gyűlölködni.
Az olaszok pedig megérezték ezt a különös vonzódást, s ők is
viszontszerették, hibái és nevetséges szertartásmániája ellenére is.
Zsigmond jól beszélt olaszul, s mint kiderült, a Cillei sarj királyné is:
Itália ezt hallva mindkettejüket szívébe zárta. Egy német császár, aki
érti Dante és Petrarca nyelvét! Ki hallott még ilyet? Nem csoda hát, ha
jóindulattal hagyták, hogy Zsigmond eljátssza körükben a fényes
császárt, döntsön régi vitákban, nemesi címeket, rangokat osztogasson,
egyen, igyon, amennyi beléfér, és gyönyörű asszonyokkal háljon,
amikor csak akar.
Kedvükre való embernek találták, tisztelték, megadtak mindent,
amit kért. Zsigmond önsajnálattal gondolt ezekben a boldog hetekben,
hónapokban arra, hogy bezzeg a magyar urak nem tisztelnek semmiféle
rangot, tudást, tehetséget! Nincs odahaza kifinomult, pallérozott elme,
nincs elegancia, nincs ez a könnyedség, mint itt, a napfényes Itáliában, a
tudományok, a szépség és a szerelem hazájában!
Azon a napon, 1431. november 28-án, Szent Katalin napján, amikor
Isten kegyelméből szelíd, őszies napsütésben fürdött Milánó, a
bazilikába tartó Zsigmond megérezte, mily boldog lenne, ha örökre itt
maradhatna Itáliában. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és hallgatta a
szüntelenül kongó harangokat, melyek egyedül csak őhozzá szóltak.
A város határában Sforza és díszruhás milánói számszeríjászai
fogadták a királyi menetet. Mivel Visconti herceg továbbra is súlyos
betegnek mutatkozott, a condottiere feladata volt, hogy levezényelje a
fényes szertartást.
Azt már korábban eldöntötték, hogy a Szent Ambrusról elnevezett
régi bazilikában lesz a ceremónia – a dóm, noha több évtizede épült,
még félig sem volt készen. A néhai Gian Galeazzo Visconti halála óta
szinte semmit nem tettek a félkészen is gigantikus építményhez, mely a
milánóiak szerint a világ legnagyobb bazilikája lesz, ha egyszer
elkészül.
A városkaputól a Szent Ambrus-bazilikáig ezrek, tízezrek
sorakoztak, hogy pillantást vessenek a veres-ősz szakállú, jóságos
királyra, aki messze, barbár földről jött el közéjük.
A városi előkelők, a patríciusok, a szövetséges városok díszes
öltözetű küldöttei, a kalmárok, a békés polgárok, a tolvajok, a katonák,
a szajhák, a pékek, a céhmesterek, a legények, a koldusok, s a vándor
prédikátorok mind ott álltak a poros úton, a paloták erkélyein, frissen
ácsolt emelvényeken, mindenütt, ahol talpalatnyi helyet találtak
maguknak.
 A bazilika előtti téren, amit Sforza alabárdosai csak üggyel-bajjal
tudtak valamelyest megtisztítani, már ott várakoztak a magyar udvar
tagjai, Milánó magisztrátusa, egyháznagyok, prelátusok, főurak.
A zsibongó tömeg felett égi kegyként tiszta, kék égbolt ragyogott,
amikor Zsigmond büszke arccal felpillantott a magasba.
Jöjjön hát, aminek jönnie kell!
A bazilikába csak „néhányan” mehettek be. Hunyadi Sforza
embereivel karöltve taszigálta félre a kíváncsiskodókat, akik már a
koronázás utáni aranyosztásra gyűltek a bejárat közelébe. Barbara
királynét Cillei, Garai és Újlaki kísérték a fenséges úr után.
Zsigmond megtorpant az ördög oszlopánál, melyben a két jól látható
mélyedés állítólag a sátán szarvának nyoma volt, amit dühében döfött a
korinthoszi oszlopba. Nem sikerült ugyanis megkísértenie a szent életű
Ambrust. Zsigmond elérzékenyülten megsimította a mélyedéseket, és
Hunyadira mosolygott.
„Te bezzeg nehezen állasz ellen a kísértésnek", gondolta Jankó
kajánul.
A hatalmas, nyitott átriumba értek, ahol a már korábban beözönlött
nép tolongott az oszlopok mentén. Sforza katonái határozott
mozdulatokkal lökdösték őket hátrébb, de nem sokra mentek vele:
mindenki látni akarta a királyt, ki tán nemsoká Róma cézára lesz, s látni
kívánta a messze földön híres-szép királynét.
Cillei intett Hunyadinak, hogy a templomba belépve elfelejtette
levenni sisakját. Vörös képpel kapta hóna alá a milánói
fegyverkovácsok remekművét, és körbesandított, észrevette-e valaki
más is az illetlenségét. Amúgy is aprónak, jelentéktelennek érezte magát
e hatalmas árkádok, oszlopok közt, nem hiányzott, hogy barbár
idegenként viselkedjen sokak szeme láttára. Körülötte mindenütt ősi
római sírkövek sorakoztak: valaha ez volt a megkeresztelkedésre várók,
a katekuméneszek csarnoka.
Jankó nagy levegőt vett. Az utóbbi időben mind többször kérte Isten
segítségét, mind többet imádkozott hozzá, hogy őrizze meg Erzsébet és
a kis Lackó életét, segítse őt haza, ha lehet, minél előbb. Tudta, hogy
fiatal éveinek kicsapongásaira nincs és nem is létezhet megbocsájtás, de
úgy vélte, ha mindent megtesz, hogy Istennek tetsző életet éljen,
legalábbis önmagához képest, úgy a teremtőnek sem lehet panasza rá.
 Itt, a csarnokban gyönyörű fények ölelték körül. Hunyadi ezt most is
Isten semmi mással össze nem téveszthető jelenlétének tudta be. Ahogy
körbenézett, gyönyörű embereket látott mindenütt díszes ruhában,
ünnepélyes, ragyogó arcokat.
Felharsantak a király harsonái. A római szarkofágon nyugvó
szószékre lomhán felkapaszkodott Capra érsek, hogy elmondja
koronázási prédikációját.
Az első szavaknál Barbara áhítatos arccal odalépett Zsigmond
mellé, megfogta a kezét, s úgy nézett rá, mint egy tizenhat esztendős
szerelmes fruska. Az öregember szemében könnycsepp csillant, s
szenvedélytől hevült mozdulattal húzta ajkaihoz a szajha királyné kezét.
Hunyadi elfintorodott. Micsoda képmutatás! Micsoda színjáték!
Capra érsek kenetteljes hangon citálta a latin ceremóniaszöveget.
Zsigmond mély átéléssel hallgatta, képes volt tökéletesen átadni magát
imádott szertartásai hangulatának. Most, ahogy ott állt az isteni
fényben, mintha maga is elhitte volna, hogy ő nem a bűnös, parázna,
hazug király, hanem maga Krisztus szent katonája, akinek egyetlen
küldetése beteljesíteni Isten akaratát e földön. Barbara ezzel szemben
álmosan, le-leereszkedő szempillákkal unatkozott, tekintete ide-oda
siklott a szószék lábánál sorakozó énekes fiúk arcán.
A ceremóniának az a része következett, amikor a rothadástól zöld
vaskoronát Zsigmond fejére teszik. Barbarának csupán a feje fölé
tartották. Jankót csak egy dolog zavarta: Barbara végig őt bámulta,
amikor épp nem ásítozott, leplezetlenül kihívó pillantásokkal.
Valószínűleg már értesült férjura itáliai bujálkodásairól, s most ő maga
is új zsákmányra éhezett. Jankó először zordan viszonozta a
királyasszony pillantását, de aztán zavartan észlelte, hogy rég nem
használt férfiassága a katedrális meghitt, szent hangulata ellenére is
keményen duzzadni kezd. Megpróbált másfelé nézni, megpróbálta
lehunyni szemét, és a karzaton angyali hangon éneklő kórus hangjaira
összpontosítani, de hiába.
Cillei Barbara tekintete férfibabonázó volt, dévaj és sokat ígérő.
Jankó, aki nem szeretett meghátrálni semmi elől, viszonozta a kihívó
tekintetet. Barbara elmosolyodott, épp, amikor Capra érsek az áhítatos
latin szavakat mormolta.
– Vigyázz vele! – szűrte a fogai közt jóindulatúan Újlaki, amikor a
királyi pár elindult kifelé, s maga is Hunyadi mellé sodródott. –
Zsigmond most nem bocsátana meg egy kis botlást… A szajhának sem,
de neked még kevésbé!
– Majd vigyázok! – mormolta Jankó.
Amikor büszke léptekkel kijöttek a bazilikából, a tömeg
felujjongott.
Lombardiának annyi idő után újra királya volt. Igaz, a királynak egy
fillére sem maradt: miközben a Schlick által nagy nehezen kölcsönkért
aranyakat szórta a tomboló nép közé, nagyon remélte, hogy Visconti
este végre megadja a rég ígért újabb ötezer dukátot. Mire elérnek a
palotába, úgyse marad egy árva vasa sem!

19.
Hunyadi kénytelen-kelletlen az urakkal ült egy asztalhoz, mert
Zsigmond ráparancsolt, hogy maradjon végig a lakomán. Így aztán
estéje nagyrészt azzal telt, hogy Újlakinak, és hangoskodó, kötekedő
kísérőinek ecsetelte, milyen szép város is ez a Milánó, milyen finom a
bor, s milyen készségesek az asszonyok.
A lakoma különben morcos hangulatban kezdődött: a magyar urak
nem a koronázás pompájáról beszélgettek, hanem fojtott hangon
taglalták, mi újság odahaza. A hírek aggasztóak voltak: nem sokkal
azután, hogy Cesarini bíboros meghívta a bázeli zsinatra tárgyalni a
husziták vezetőit, két hatalmas cseh rablósereg tört Felső-
Magyarországra, még ősz elején Holy Prokop és Jan Czapek
vezetésével. Erről a förtelmes támadásról Újlaki tudott a legtöbbet. Míg
egy napot és éjszakát Budán tartózkodott, sok mindent hallott a husziták
vérengzéseiről.
Prokop egészen Léva vidékéig perzselte a magyar falvakat, de
eretnek seregei bevették Likava várát is, és a várőrséget egy szálig
felkoncolták. Amerre harci szekereik megjelentek, a férfiakat,
gyermekeket irgalom nélkül lekaszabolták, a papokat elevenen
megégették, a nőket, aki csak a kezük ügyébe került,
megbecstelenítették, sokat rabszolgának szekereik után kötöztek, hogy
aztán a katonák szabad prédái legyenek. Barbara feje nem sokat fájt a
tömérdek vérontás miatt, noha királynéi birtokait is felprédálták a
husziták.
 Azért a nagyurak nógatására csak elküldte vejét, a pipaszárlábú
Albert herceget, tegyen rendet férfimódra, végtére is övé lészen az
ország Zsigmond halála után, védje meg ő! De az ifjú Habsburg csak
fontoskodva keringett a megszállt városok körül seregével egész addig,
míg maguk a csehek is beleszédültek. Szerencsére a táboriták hamar
kitakarodtak az országból, mert megneszelték, hogy erős magyar had
indul Buda alól, válogatott székely-kun lovasokkal, a helytartó
nagyurak magánbandériumaival megerősítve. Az árváknak nevezett
husziták seregei viszont hetykén tovább fosztogatták a Vág völgyét.
November elején végre Rozgonyi hada beérte szekereiket Galgóc és
Illava közt, lecsapott rájuk és kegyetlenül megtorolta a magyarokon
esett valamennyi sérelmet. A hétezres cseh hordából ötezret levágtak, a
többit a csata után felakasztották, hogy alig pár száz tudott kimenekülni
Morvába.
Mikor Újlaki erről is beszámolt, a király rég úton levő kísérete
harsány üvöltésben tört ki, a nagyurak életükre, s mindenre, mi szent,
megesküdtek, hogy amint idejük engedi, és amint Zsigmond őfensége
végre hazafelé veszi útját, véres bosszút állnak minden cseh disznón.
Hunyadi undorodva hallgatta részeg fogadkozásukat, s figyelte, hogyan
öblögetik mind sűrűbben torkukat a jóféle hegylevével. Már cseppet
sem aggódott amiatt, hogy hiányolják-e a házigazdát a koronázási
lakomáról.
Nem hiányolta azt a kutya se. Amíg Visconti szakácsai kitettek
magukért, márpedig alaposan kitettek, s amíg Visconti szolgái vég
nélkül hordták az asztalokra a remek lombard borokat, addig nem
kereste senki a herceget. Ha beteg, hát beteg, dögöljön meg ott, ahol
van! Ha mulatni akar a magyar, mulat nélküle is!
A házigazda távollétében Sforzára hárult a feladat, hogy
szórakoztassa a vendégeket, de ő hamar rájött, hogy arra semmi szükség
sincsen. Olaszul úgyse értett a cifra, láncokkal, fegyverekkel alaposan
felékesített urak közül kettőnél több, a többiek meg elvoltak egymással,
s ahogy fogyott a bor, ürültek az alaposan megrakott tálak, úgy hágott
mind magasabbra a hangulat is.
Jankó arra figyelt fel, hogy a főasztal fejétől, ahol Zsigmond és
hitvese ültek, valaki mereven őt bámulja. Barbara királyné, mikor
Hunyadi viszonozta a pillantását, elmosolyodott. Jankó meg elfelejtette
elkapni a szemét róla. Barbara a gyertyák fényében elbűvölő fiatal
nőnek látszott, noha jócskán túljárt már negyvenedik esztendején. Így,
gyertyafényben azonban nem tűnt fel a sok festék, a sok női praktika,
csak az ügyesen kiemelt szem csillogása érvényesült, versengve az
alabástromfehérségű nyakon sorakozó igazgyöngyök ragyogásával.
Barbara, ha már megragadta a férfi pillantását, nem eresztette
egykönnyen: kissé előrehajolt, látni engedve telt kebleit, melyekről
különös mód lecsusszant a csipkézett selyem.
Jankó elfordult tőle, s röstelkedve ismerte be magának, hogy
megkívánta a királynét. De mi csoda van abban, gondolta rögtön
azután, mentegetőzve. Több mint egy esztendeje önmegtartóztatással
élt. Ő, ki előtte nem mulasztott napot szeretkezés nélkül…
Még enni és inni és csak mértékletesen evett és ivott. Pokolba
kívánta már az egész hercehurcát. Semmi másra nem vágyott, minthogy
megpihenjen házában, és gondolatait végre az otthoniaknak
szentelhesse.
Miért nem jött Vitéz? Mi történt vele? Ott rostokol még Hunyadon?
Hisz világosan megírta a levélben, hogy minden rendben van, Vlad
eltűnt a környékről, nem látta hetek óta senki. Akkor mit ül még ott?
Miért nem indul vissza Zsigmondhoz? Úgy lehet, ahogy az az átkozott
Újlaki mondja? Hogy Erzsébetnek tetszeleg, azért húzza az időt?
Jankó dermedten bámulta a táljában érintetlenül heverő sülteket.
Lehet, hogy…
Miért ne lehetne? Hisz Vitéz, még mikor Zrednainak hívták, nagyon
is tette a szépet Erzsébetnek! Hisz be is vallotta! A vak is láthatta rajta,
majd elepedt érte…
Most meg ott ül Hunyadon, Erzsébet szoknyája mellett… S igaz,
ami igaz, Erzsébet is több mint egy esztendeje él férfiember nélkül…
Jankó a tenyerébe temette arcát, s magát átkozta, amiért ilyen ostoba
képeket kerget az elméjében.
– No, mi a baj, Oláh Jankó? – csapott hatalmasat a vállára Újlaki. –
Ne búslakodjál! Minden asszonyállat szajha! Jól jegyezd meg, ha még
nem tudtad!
Hunyadi csak rámorrant, semmi kedve nem volt engedni a
kötekedésnek. Újlaki is megérezhette a kelletlenséget, mert vigyorgó
arca egyszeriben elkomorult, és félrelökdösve a Jankó mellett ülő
udvarnokot, maga telepedett Hunyadihoz, fülében megcsillantak az
arany fülkarikák.
 – Ide figyelj, te Jankó!… Várj csak, hisz üres a kupád, te! –
Színültig lódította az arany Visconti-címeres kancsóból Hunyadi
poharát. – Kérdeznék valamit, Jankó, ha nem bánod! – A válasz csak
újabb morranás volt, de Miklós ezt biztatásnak vette. – Előre kérlek, ne
sértődj meg, mert tudom, olyan vagy, rögtön a kardod után kapkodsz,
ha valaki csúnyán néz rád! Mondom, épp csak kérdeznék valamit…
– Kérdezz!
– Hát ide figyelj! – Újlaki egészen közel hajolt hozzá, hogy más
véletlen se hallhassa szavait. – Tudod te is, mi mindent susmognak a
rosszindulatú emberek terólad meg Zsigmondról. No, hisz tudod, a
születésedről, meg arról, hogy nemzett téged anyádnak… Ne, mondtam,
hogy ne háborogjál, nem bántani akarlak téged… Várd ki csak… No,
így már mindjárt jobb. No, én azt kérdezném tetőled, Jankó, kedves
barátom… Mondott-e bármi biztatót ezzel kapcsolatban a király urunk
neked?
– Biztatót? Nekem? – Hunyadi még mindig gyanakodva bámulta
Miklós hízelkedő képét. – Mi biztatót mondott volna?
– Hát, arra gondoltam… – Újlaki úgy forgatta kezében a kupáját,
mintha csak meg akarná melengetni tenyerében a hideg bort. Aztán
hímezve-hámozva csak kibökte:
– Hát, lássad, te Jankó… Zsigmond már vénember. Bujálkodik,
amikor még bír, de nem csinál az már gyereket a királynénak!
Hunyadi maga elé meredt.
– Barbara meg nem oly eszement fruska, hogy gyereket csináltatna
magának valaki mástól… – Újlaki erre a gondolatra elkomorult, de
aztán újult lelkesedéssel folytatta.
– Arra gondolok no, csak, hogy mi lesz, ha áldott jó király urunk,
éltesse sokáig a Jóisten, mégis meg találna halni. Ki lesz akkor az
ország királya? Mi lesz akkor velünk, szegény magyarokkal? Északon a
husziták, délen a török! Mi lesz akkor, he? Gondoltál már erre, te
Jankó?
Hunyadi nem válaszolt, s nem csak azért nem, mert erre bizony még
nem gondolt, hanem azért sem, mert észrevette, hogy Sforza
észrevétlenül Zsigmond trónusnak beillő széke mögé somfordál, és
suttog valamit a fülébe.
– A királynak csak lánya van. Annak a vékony dongájú, satnya
férjére, Albertre meg csak nem kéne ráhagyni az országot… Mondják,
mikor meglátta a husziták szekértáborát, majd lefordult a nyergéből
rémületében… Szóval, mi lesz akkor velünk, ha Zsigmond elpatkol, te
Jankó?
Hunyadi már nem is hallotta Újlakit; a királyt figyelte, aki vidáman
elnézést kért asszonyától, kissé szédelegve a benyakalt bortól
feltápászkodott az asztaltól, és kacarászva követte Sforzát.
Hová mennek ezek?
A nagyurak ügyet se vetettek rájuk, bizonnyal vizelni mennek, vélte,
aki esetleg látta is, vagy tán már az esti kurválkodást beszélik meg az
olasszal, ki tudja azt, kit érdekel az?
Csakhogy Zsigmond egy alig észrevehető intésére Schlick kancellár
is a tányérjába ejtette a combot, amit savanyú képpel rágcsált addig, és
észrevehetetlenül ura után osont.
– Szóval tán nem említett-e valami olyasmit a mi drága jó király
urunk, éltesse soká a Jóisten, hogy ha már van egy fia, derék, szép szál
legény, jól forgatja a kardot, szóval, hogy nem kellene-e tán… őreá
hagyományozni…
A szolgák zihálva hordták be a legújabb fogást, vörösre sült
szárnyasokat dús mártásban forgatva, s mellé az újabb teli kancsónyi
borokat. Érkeztüket heves üdvrivalgás fogadta.
– Sokan vagyunk, te Jankó, kik úgy gondolkodunk, ideje lenne
végre erős kézbe venni az ország gyeplőjét… Cillei maga is király a
saját területjén… Garai se szűkölködik, a Szentgyörgyiek, mink
Újlakiak… legyőzhetetlenek vagyunk, ha egyet akarunk. Mellettünk a
fél ország is, vagy tán az egész… Mindenkinek elege van az utazgató
vén kecskéből…
Jankó villámló tekintetét Újlakira szórta, amitől Miklós egy hosszú
pillanatra elhallgatott.
– No csak pedig gondolkodjál te is, Jankó barátom… Erőltessed az
agyadat! Össze kéne tán fognunk… Mindig az az átkos széthúzás…
Fátylat a múltra, én azt mondom… Egy nap, ki tudja, tán egymás
mellett állunk majd te, meg én…
– Ki tudja… – mormolta rosszkedvűen Jankó.
Újlaki újabb lendülettel kezdett duruzsolni a fülébe, s Hunyadi csak
most vette észre, hogy Cillei árgus szemekkel figyeli őket. Mikor
pillantásuk találkozott, baráti mosollyal emelte kupáját Hunyadi
egészségére. Jankó bosszúsan elfordult a másik irányba.
 Míg Újlaki éppen arról beszélt, hogy szerinte mennyire hasonlít
Erzsébet királyleány Jankóra (végtére is valószínű, féltestvérek
volnának, vagy mi…), végig azon járt az esze, hogy hová rángathatta
Sforza a királyt.
Lehet, hogy Zsigmond veszélyben van?
Felpattant az asztaltól, s székét hátrarúgva lendült a kijárat felé.
Újlaki méltatlankodva utánakiáltott, de Jankó már rohant is a
folyosón, amit néhány hete Sforza mutatott neki.
A Visconti-címeres strázsák egykedvűen bámultak rá, tudták, ki ő, s
azt is, hogy szabad bejárása van a herceg belső termeibe.
Jankó azt a termet kereste, ahol Visconti legutóbb titokban fogadta
őt. Nem kellett csalatkoznia: még csak a folyosón járt a Rózsák terme
előtt, amikor heves kiabálás ütötte meg a fülét.
Zsigmond rekedten üvöltött olaszul:
– Én nem tartom a szavam, te nyomorult torzszülött? Én? Ki holnap
tán császárod leszek?
– Császárom? Te koldus? – Ez viszont Visconti reszelős hangja volt.
Hunyadi ezer közül is megismerte volna gunyoros, önhitt árnyalatából.
– Koldusok koldusa vagy, nincstelen senki! Császárom, nekem? Hát
tudod te, ki vagyok én? A föld leggazdagabb embere vagyok, te
szerencsétlen! Ha akarom, még ma éjjel kihajítanak pereputtyoddal
együtt az éjszakába! Mit képzelsz te? Ülj le! Még nem fejeztem be!
Igenis, azt mondom, becsaptál, te német kutya! Hol az ötezer magyar
lovasom? Hol vannak a fényes csapataid, amit ígértél?
– No és hol az ötezer arany? Az egyezség úgy szólt…
– Engem te ne oktass ki, mi volt az egyezség! Én átengedtem neked
Genuát és Astit, amíg Itáliában hordod körbe magad, a császári korona
után loholva! Én fizetem mindenedet! Én adok neked szállást! Én
etetlek, én itatlak! Én fizetem a szajháidat! Még az aranyakat is én
adom, amit kegyesen az én alattvalóimnak hajigálsz! Még egyszer
kérdezem, hol a megígért ötezer lovas?
Hunyadi zsibbadtan lapult a falhoz. Milánó hercege magából
kikelve üvöltött a magyarok, németek és csehek, s most már saját
lombard királyával! S… Mit tegyen most? Eloldalogjon innen, mint egy
kivert kutya? Vagy avatkozzon közbe azonnal?
 – Jönni fog az ötezer lovas, ne félj! Mintha épp azon múlna a
sikered, te nyomorult szatócs! Megkapod az ötezer lovasodat, amint
lehet! De amikor országomat a husziták pusztítják, délen meg…
– Kit érdekelnek a husziták? Az üzlet az üzlet! Megállapodtunk!
– De hisz itt hagyom neked Hunyadit ötszáz lovassal!
– Ötszázzal? – hörögte Visconti az ajtó túloldalán. – Ötszázzal az
ötezer helyett, te kutya? Hát akkor nesze neked, itt van ötszáz arany az
ötezer helyett!
A következő pillanatban csengő aranyak csilingeltek szerteszét
odabent némelyik koppanva az ajtónak gurult. Jankó hallotta Schlick
méltatlankodó horkanásait.
Jobb lesz eltűnni innét! Már lódult volna, de ekkor kivágódott az
ajtó, és megjelent a dúló-fúló Visconti. Alig ért Hunyadi mellkasáig,
csúf képe vöröslött a dühtől.
– Hát te mit hallgatózol itt? Eriggy, segíts a királyodnak!
Azzal kacsázó léptekkel elviharzott a folyosón. Jankó dermedten
bámulta, míg el nem nyelte a sötétség, aztán visszafordult a nyitott ajtó
felé. Látta, ahogy Zsigmond király és Schlick birodalmi kancellár a
kandalló előtt térden csúszva szedegetik össze a herceg szétgurult
aranyait.
Sforza távolabb állt tőlük, halálsápadtan, s meg sem mert moccanni
Jankó úgy döntött, összeszedik nélküle is az ötszáz aranyat.
Azt az ötszáz aranyat, amin saját királyától megvette őt és lovasait
Milánó hercege.

20.
Még tartott az éjszaka, a kígyós város márványpalotái felett vad
magyar kurjongatás harsogtatta a csillagfényes éjszakát. A Palazzo di
Porta Giovia termeiben javában tombolt a fékevesztett mulatozás – a
magyar főurak csak nemrég kapták kézhez a herceg ajándékát, a
negyven válogatott bresciai és monzai kurtizánt. Jankó ezt már nem
várta meg, észrevétlenül elsomfordált, s a kihalt utcákon hazaballagott a
házához. Filipesi Albert kapatosságtól hajlongva, s kissé csodálkozva
fogadta a ház kapujában.
Hát az ő ura nem mulat? Még csak nem is részeg, ahogy egy
tisztességes embernek ilyenkor lennie kell? Mert bár Albert csak deák
volt, nem nagyúr, de már akkoriban is szokása volt a deákoknak, hogy
vetekedtek az ivászatban a nagyurakkal.
Jankó rosszkedvűen félrelökte, s pillantást sem vetve a kezét tördelő
Giuliettára, a palota zárt udvarára csörtetett. Ott hajigálta szét finom
ruháit, vértjeit. Csizmáját a kert füvébe rúgta, míves Missaglia-sisakját
a márványkút tövébe hajította.
Sajgott a feje, s ami még nagyobb baj volt, hihetetlenül lüktetett az
ágyéka. Pontosan tudta, hogy mire lenne szüksége, de még a
gondolattól is lelkiismeret-furdalása támadt.
Erzsébet!
Erzsébetem!
Ahogy megjelent előtte asszonya, hívogatón, áttetsző köntösben a
nászi ágyon, ágyéka még jobban kezdett sajogni.
A hétszentségit!
Lehányta magáról maradék ruháit, és szitkozódva belevetette magát
a márványkút jéghideg vizébe. Csakhogy mostan már nem bársonyosak
voltak az éjszakák, bizony fagyosra fordult az idő. De éppen ez kellett
Jankónak. A lüktető ágyékot, a szégyentelenül duzzadó, ágaskodó
férfiasságot csak a jéghideg víz csillapítja!
Az udvar sarkában Giulietta felkiáltott elragadtatásában. Ilyet még
életében nem látott.
– Menj innen, te lány, ha jót akarsz! – kiáltott rá Hunyadi bosszúsan.
– Mert ha el nem tűnsz innét, nem állok jót magamért!
Ezt meg Giulietta nem bánta volna, csakhogy e pillanatban
meghallott valamit. Előbb csak meg kellene nézni, ki veri ily hevesen
azt a kaput!
Jankó végre egyedül maradt.
Elnyúlt a jeges vízben, alámerült, hogy fejét is ellepje, s
türelmetlenül várta, hogy csillapodjon végre a lüktetés. Azt ugyan
várhatta!
Erzsébet!
Drága Erzsébetem!
A pajzánokat persze nyomban követték a gonosz gondolatok is…
Miért maradt Hunyadon Vitéz? Mert bizonyos, hogy ott maradt!
Teszi a szépet Erzsébetnek! Mindig szerette! Elvettem tőle, s most
bosszút áll! Alig várta, hogy eljöjjön az ő ideje, s most ott van kettesben
Erzsébettel! Kárhozat!
 Hunyadi lelki szemei előtt már meg is jelent, ahogy a hitvesi ágyba
éjnek évadján Zrednai mászik be Erzsébet mellé. Erzsébet csak félig
ébredez, mezítelenül elnyúlik a vastag dunyha alatt.
János… Jánosom… Hát megjöttél?
A hétszentségit!, csapott a vízbe tombolva Hunyadi. Elég ebből!
Teljesen eszemet veszi a féltékenység!
No, azt sem ismerte eddig még soha.
Most megismerte…
Fejében megszólalt a kaján hang, ami megint tudni vélte, mi a
teendő ilyenkor. Túl sokat gondolkodol, testvér! Miért nem ereszted ki
a bőszületet? Tudod, mi a teendőd, nem? Hívd a lányt! Kedvel téged…
Látni rajta. Gyerek még, de ezek az olasz lányok hamar érnek… Ej,
hívd hát! Hívd gyorsan… legalább aludni tudsz majd utána…
Alámerült a vízbe, s mikor feljött, kinyitotta a szemét. Már
rikkantott volna Giulietta után, csakhogy akkor már állt előtte valaki.
Felcsuklott meglepetésében.
Barbara királyné volt az, a magyarok, németek, csehek, s immár
minden lombardok felszentelt királynéja. Vörös selyemköntösére vastag
palástot kanyarított, szemmel láthatóan ő is fázott.
– Fenség… – nyögte Hunyadi. – Mit… mit keresel itt…
– Megtudtam, hol van a szállásod, Hunyadi János – felelte szinte
duzzogva Barbara.
Jankó nem tudott mit mondani erre. Ott ücsörgött a csillagok alatt,
márványpalotája udvarán egy római kút jeges vizében, s ha kétakkora
tenyere lett volna, sem tudja takargatni férfiasságát.
– Zsigmond és a jó urak épp a hercegtől kapott szajhákat
hajkurásszák – folytatta lehangoltan a királyné. – Az én uram hát arra
kért a maga udvarias, királyi modorában, távozzak haladéktalanul
szállásomra, ne késlekedjek, mert ami következik, az nem az én
szememnek való. Még csak nem is vele hálok! Még csak nem is egy
palotában alszom vele! Te tudtad ezt, Hunyadi?
– Nem – nyögte Jankó, pedig azt is nyöghette volna, hogy érdekli a
fészkes fenét, hová küldi aludni Barbarát a király.
– Hát nekem nem jár ki egy kis szórakozás? – A királyné közelebb
lépett, és leült a kút kávájára. Most már nem nézelődött, csak azt nézte,
ami majd kibökte a szemét.
 – Azt beszélik a palotában – rebegte átszellemült arccal –, hogy te
voltaképpen a férjuram fia vagy… de ahogy elnézlek, ez kizárt.
Hunyadi szűkölve hátrált volna, de nem volt hová. Meg aztán a
kaján hang a fejében újult erővel zendített rá.
A hétszentségit neki! No hát! Hisz épp erre vártál! Királynét hágsz
ma éjjel, Jankó! A magyar királynét! Mégse valami olasz cseléd az!
Illatos, finom asszony! Nézd csak a kebleit!
Hunyadi agyát elöntötte a szenvedély, amivel már ő se bírt. Talpra
szökkent, a hideg víz a királynéra fröccsent, de nem bánta az,
megkönnyebbülten felkacagott.
– Ölelj! Ölelj, te vadállat!
Reccsent a finom firenzei selyem, s alóla kéredzkedőn buggyantak
ki a királyné keblei. Hanem ebben a pillanatban bősz harci kiáltás
harsant, s valahonnan a palotából megveszekedett fúriaként Giulietta
rontott ki. Úgy rikácsolt, mint valami boszorkány, s egyenest
Barbarának rohant. Nem sokat bíbelődött a formaságokkal, megragadta
a királyné kibomlott haját, belemarkolt, úgy emberesen, és akkorát
rántott rajta, hogy Barbara térde nekireccsent a kút kávájának. A
nagyasszony kis híján belezuhant a kútba, Hunyadi mellé.
Jankó elhűlten bámulta. Ezen az éjszakán fültanúja volt már, ahogy
Milánó hercege megalázza királyát, szemtanúja volt annak, hogyan
kapkodja a szétgurult aranyakat a padlóról Zsigmond, hogy még a
nyelve is kilóg nagy igyekezetében, de mindezek eltörpültek ama
meglepetéshez képest, amivel Giulietta szolgált e szempillantásban.
Barbara nem tudott felocsúdni. Giulietta ide-oda rángatta a hajánál
fogva nagyot lódított rajta, majd faron taszította, hogy a királyasszony
nekiszédült egy római oszlopnak.
– Hej, te, a keservedet! – kapott észbe Hunyadi, s erősen kellett
igyekeznie, hogy a képére kiülő vigyort mihamarabb eltüntesse.
Mégiscsak a magyarok királynéját püfölik a szeme láttára!
Kiugrott a márványkútból, ahogy volt, és Giulietta mögé ugorva
lefogta a lányt. Barbarának így néhány pillanatnyi ideje jutott arra, hogy
beiszkoljon a palotába – beleremegtek a falak bősz üvöltésébe. Ő
németül szitkozódott, Giulietta meg valami olyan olasz tájszólásban,
amiből Hunyadi egy kukkot sem értett. Ehhez járult rögvest Filipesi
deák magyar jajveszékelése, ő valószínűleg csak most pillantotta meg a
királynét szabadon libegő keblekkel, megtépve kifelé botladozni az
éjszakába.
– Hej, a kiskeservedet, te lány! Mi volt ez?
Giulietta elernyedt. Hangja se volt több, kis öklei ütésre készen a
levegőbe kaszáltak. Nem Hunyadi szavai némították el, hanem az, amit
tomporának feszülve érzett.
– Bocsáss meg! Bocsáss meg! Én csak nem akartam, hogy bajod
essék, uram! – szipogta. Dús, éjfekete haja eltakarta az arcát, de
egyszeriben akkorát fújtatott, hogy Hunyadi közelről láthatta
kipirosodott képét, hatalmasra tágult, cigányos szemeit, és dühösen
duzzadó, veres ajkait.
– Nem akartad, hogy bajom essék! – Hunyadi felnevetett. – Hát
aztán én nagy veszedelemben voltam, leányom!
– Nem érted, Il Corvo? Te az enyém vagy! Nem lehetsz senki másé!
– Giulietta kitépte magát Jankó szorításából, hogy szembefordulhasson
vele, s a nyakába csimpaszkodhasson. – Te csak az enyém vagy, uram!
Az enyém! Nem engedlek a német cafkának!
Hunyadi most már teli tüdőből, harsogva nevetett.
– Tudod, ki volt ez a német cafka, te lány? Az az én királyném volt!
Giulietta rémülten kapta szája elé a kezét.
– Jézus Krisztusra! Királyné? – De ellentmondva kétségbeesett
hangjának, szemei huncut fénnyel ragyogtak. – Tényleg királyné volt?
Hunyadi átölelte, aztán valósággal el is lökte magától.
– No, ha már ilyen sárkány vagy, te lány, eriggy, hozz ennem,
innom, de rögvest!
Giulietta szája legörbült csalódottságában.
– Enni, inni? – Inkább az ő szeme volt éhes, ahogy végigmérte a
csillagfényben fürdő, izmos férfitestet. – Hát nem enni, inni volt az úr a
herceg palotájában?
Jankó zavarában az elhajított sisakot kapta fel a márványlapokról, és
férfiassága elé tartotta. A holló szemrehányón bámult a lányra, csőrében
a gyűrű ernyedten fityegett.
– Jól van, megyek már… Később esetleg visszajöhetek, és
megmoshatom a hátad, jó uram!
– Később aludni fogok! – vigyorgott Jankó. – Életem végéig hálás
leszek neked, te lány, hogy megszabadítottál a kísértéstől! No, lódulj!
Szobámba hozd az étket, italt!
 Giulietta reménykedve bólogatott.
– A szobádba? Megyek, uram! Máris megyek! Repülök!
S már ott sem volt.
Jankó egyedül maradt, magában nevetgélt még egy darabig, míg
összeszedte ruháit.
Hosszú nap volt ez. A nap, amikor Luxemburgi Zsigmondot
lombard királlyá koronázták! A nap, mikor csaknem végzetes hibát
követett el…
Aztán meghallotta Giulietta vidám ének-csicsergését a konyha felől.
És csak a rég holt római istenek tudják, milyen messze még a
hajnal!

21.
Barbara királyné németül üvöltözve rohant végig az éjszakai utcán;
testőrei, komornái nem győzték kapkodni utána a lábukat. Nem volt
nehéz kitalálni, mi történhetett ama márványpalota falai között,
legalábbis a megszaggatott, vagyont érő ruha, és a vércsíkos arc, a
megtépett hajkorona sokat elárultak. Katonái sápadtan kérdezgették, ki
vetemedett erre a förtelmes bűncselekményre, de Barbara sorra
félrelökdöste őket az útjából.
Nem volt messze a kijelölt palota, ahol Visconti szállást biztosított
számára. Az persze külön Zsigmond kérése volt, hogy ez a szállás
lehetőleg a város átellenes pontján legyen az övével, és a Palazzo di
Porta Gioviával, ahol épp tetőfokára hágott a magyar urak mulatsága.
A szobákat már befűtötték, a szolgálók készen álltak a királyasszony
fogadására, amikor Barbara dühöngve berontott a kapun.
Csaknem beleütközött Cillei Ulrikba.
A vörös gróf elkerekedett szemekkel bámult rá: nem lehetett biztos
benne, merre járt a királyné, de a végeredmény beszédesebb volt ezer
bizonyítéknál.
– Néném! – kiáltotta felháborodottan. – Az istenért! Mi történt?
– Ki innen! – sivította Barbara. – Nem akarok látni senkit! Főképp
nem téged!
– Ki tette ezt? Ki merészelte? – Ulrik óvó mozdulattal magához
akarta húzni a királynét, de az fújtatva ellökte magától.
– Csak nem… Hunyadi?
 Cillei intett a komornáknak, hogy takarodjanak valahová, a testőrző
vérteseknek meg, hogy mehetnek ki strázsálni a kapu elé. Amikor
ketten maradtak, megigazította cifra gúnyáját, és hidegen így szólt:
– Nénémnek teljesen elment az esze? Hát nem volt elég? Több
bölcsességet várhatna az ember azok után, hogy…
– Nem kértem a véleményed! – sziszegte a királyné, de Ulrik nem
engedte továbblépni a lépcső felé.
– Ha Zsigmond még egyszer kurválkodáson éri nénémet, az egész
családunknak befellegzett!
– Ehhh!
Ulrik keményen elkapta Barbara karját, és megrázta a nőt.
– Azon a napon, amikor a pápa Zsigmond fejére teszi a ceasari
koronát, néném lesz a birodalom császárnője. A Cillei család pedig
birodalmi hercegi címet kap… De ha néném nem bír a vérével, ha
szétteszi a lábát mindenféle jöttmentnek, mindennek vége! Hát nem
érti?
– Te oktatsz erre, te kölyök? Eriggy vissza apádhoz, az én
drágalátos öcsémhez, és mondd meg neki, hogy ne avatkozzon az én
dolgaimba! Akad söprögetnivalója a saját háza táján is!
Ulrik elgondolkodva bámulta Barbara vérrel pettyezett kebleit.
– Néném… Megtámadta nénémet az a gazember? Ő tette?
– Mi? Mit beszélsz, te barom?
– Megtámadta nénémet? Erőszakoskodott? Vissza akart élni egy
gyenge nő védtelenségével?
Barbara felpofozta a vörös grófot.
– Annyi eszed sincs, mint az apádnak! Ha egy szót is elfecsegsz
valakinek, véged van! Megértetted?
Ulrik gróf még akkor is sokáig ott állt a lépcső aljánál, sima állát
simogatva, mikor odafenn már rég elhaltak Barbara léptei. Gondolatai
pörögtek.
Talán itt az alkalom, amire egy ideje várt. Talán most leszámolhatna
ezzel a felfuvalkodott kis féreggel! Csak vissza kell rohannia a
Visconti-palotához, és felráznia a részeg kábulatba és buja mámorba
merült urakat, s magát a királyt is.
Gyalázat! Hunyadi meg akarta erőszakolni Barbarát! Ébresztő, urak!
Király! A te kis védenced megbecsteleníté asszonyod! Fegyverbe
mindenki! Gyalázat!
 Ulrik elvigyorodott, maga elé képzelve a kavarodást és a bódult
felháborodást, amit szavai keltenének a földön fetrengő urak között. De
aztán elkomorult.
Van itt egy kis bökkenő!
Mit keresett Hunyadi szállásán a szende királyasszony? Vajon mit?
Hogy került oda?
A hétszentségit!
Cillei dühödten a levegőbe csapott. Hát, ez nem is olyan kis
bökkenő! Itt megbicsaklik a nagyszerű tervezet! Hm…
Pedig milyen szép lett volna… Milyen egyszerű…
Cilli és Zagorje ura szitkozódva indult vissza a Palazzo di Porta
Giovia felé. A végén még feltűnik valakinek, hogy eloldalgott a
társaságtól…
Milyen szép is lett volna, ha…
Várjunk csak egy kicsit…
A királyné maga ment oda, Hunyadi szállására… Miért is ne? Hisz
szajha, vagy nem? Mindenki tudja… Valamit valamiért! Barbara
becsületéért már úgysem nagy kár… Itt a soha vissza nem térő alkalom,
hogy megszabaduljon a felkapaszkodott Hunyaditól!
Hát persze!
Csakhogy, ha Barbara becsülete odavan, a Cilleiek örökre búcsút
mondhatnak a szent német-római birodalmi grófi címnek is…
Hogy az a…!
Ulrik úr csak akkor nyerte vissza valamelyest derűlátását, mikor
visszaérkezett a kivilágított Visconti-palotához. A cifra épület körüli
vizesárokban felvirágzott bárkák úsztak, rajtuk hárfázó szajhákkal.
Egyik-másik bárkában Cillei felismerni vélte a király kíséretének
főurait.
Nem…
Barbarának még maradnia kell a helyén… Már nem sokáig, de még
maradnia kell… Hunyadival meg majd leszámol másként… máskor…
lesz rá alkalom elég…
Cillei bágyadtan mosolygott, amikor egy bárka mellésiklott, és a
danaidáknak öltözött monzai szajhák kinyújtották felé csupasz karjukat.
– Sajnálom… – suttogta Ulrik úr. – De nekem még tartogatnom kell
az erőmet!
 Felpillantott a palotára: egy sötét ablakban meglibbent a függöny.
Visconti herceg sokatmondó fejbiccentéssel köszöntötte Cilli és Zagorje
urát.
Ulrik úr tudta, mi a dolga.
 Hetedik fejezet
SONCINO

1.
HUNYAD, ERDÉLY – MAGYARORSZÁG,
A. D. 1431, KARÁCSONY HAVA
Leesett már az első hó a Hunyadi-havasokban, vaskos dunyhával
terítve be a legelőket. A csípős szél halmokat emelt a befagyott Cserna
árkainál, s a hegyekből, a Kárpátok túloldaláról újra farkasok
merészkedtek a birtokra.
A közelben élő jobbágyok nem mertek messze kóborolni a vártól,
mert úgy hírlett, Hátszeg környékén több gyermeket is széttéptek a
bestiák. Túl sok nyugtalanító esemény történt Erdélynek ebben a
szegletében mostanság, és a mindenre rátelepedő téli csönd sem ígért
semmi jót.
Odafönn, a várban elcsendesedett a nagy vendégség, Csolnokosi
uram és háznépei, rokonsága jobbágyostul hazaköltöztek, amint elmúlni
látszott a nagy veszedelem. Erzse asszony ezúttal néhány hétre velük
tartott. Készülni kellett a tavaszi menyegzőre. A néhai Vajk vitéz
özvegyének fejét ismét pártába kötik Csolnokoson…
Erzsébet csak ezekben a hideg napokban ébredt rá, hogy a vár, a
birtok, a jobbágyok, a számadók, a várőrző katonák, minden, s
mindenki gondja egy csapásra az ő nyakába szakadt.
Sejtelme sem volt róla, hogy mit kell tennie, azt sem tudta pontosan,
hány falu tartozik a família domíniumaihoz, s kiknek kell rendre
elszámolni a parasztok adóival, s az egyéb jövedelmekkel. Annak az
éjszakának az emléke sem hagyta egykönnyen nyugodni, amikor
elragadták tőle Lackót. Újra és újra felriadt álmából, mert újra és újra
átélte a lidérces éj minden apró részletét, egész a vízaknai sóbányáig.
Azon az estén, amikor a rossz hírek megérkeztek a Kárpáton túlról,
szokása szerint ott ült az asszonyházban, az ágy mellett. A bölcsőben
Lackó szendergett – szerencsére Vajk akkorát készített, amekkora
kétéves koráig elég neki. Az ágyban meg Zrednai aludta sebláztól
nyugtalan álmát.
Maga kérette, hogy a kancelláriust itt helyezzék el, s nem törődött a
cselédek és a várbéliek helytelenítő hümmögésével.
Zrednai, vagy ahogy az emberei nevezték, Vitéz megmentette Lackó
életét, miközben a sajátját tette kockára azon a rettenetes éjszakán.
Erzsébet pontosan tudta, mivel tartozik a férfinak, és gyengéden ápolta
a hazatérésük után hirtelen ágynak eső kancelláriust.
Az az éjszaka a régi sóbányában… nem múlt el nyomok nélkül.
Vitéz testén a sebek már gyógyultak ugyan, de környékükön
nyugtalanító kelések vöröslöttek. Ajka kicserepesedett, szemei rőten
izzottak, amikor nagy ritkán magához tért.
A sokhetes gondos ápolás azonban lassan meghozta eredményét.
Erzsébet ott aludt a sarokba hordott prémeken és medvebundákon.
Éjjel háromszor-négyszer felkelt, ha Vitéz rémálmában nyögdécselni,
kiáltozni kezdett, s kezének gyengéd érintésével megnyugvást, enyhet
adott neki.
Annak a napnak a reggelén úgy tűnt, Vitéz órákon belül magához
tér. A kelések már alig látszottak a testén, hideglelése is sokat csitult, s
mintha már szemét is nyitogatta volna, mikor nem sokkal napkelte után
Erzsébet Lackót szoptatta.
Mielőtt azonban eszméletére térült volna, odalentről a várudvarról
vagy kéttucatnyi lovas dübörgése visszhangzott fel a toronyszobába.
Erzsébet rémülten tette le a bölcsőbe Lackót, s miután futó pillantást
vetett Vitézre, kirohant a folyosóra.

2.
Az ő kezét érezte lüktető homlokán, az ő nyugtató szavát hallotta
hosszú éjszakákon és nappalokon keresztül. Ha tudata még a láz lángoló
bugyraiban bolyongott is, de azt mégis érezte, hogy Erzsébet ott van és
vigyáz rá.
Őrangyala volt…
Vagy tán több is annál.
Az is elégnek tűnt, hogy itt van, hogy ujjai az ő ujjaira
kulcsolódnak, hogy éjszakánként hallhatta nyugtalan álmán keresztül is
egyenletes légzését. Azt is tudta, hogy nincsenek egyedül, hogy valahol
a szobában ott nyöszörög, sír néha a gyermek is, de egyáltalán nem
zavarta.
Békére lelt a rémálmok ellenére, mert tudata egyik része tisztában
volt vele, hogy már csak az átélt rémségek kísértik, a valóság
nyugalmas, a valóság biztonságot adó, és boldog, mert hisz itt van,
Erzsébettel…
A lázból ébredezve már ujjongott a lelke, ha még arcán nem is
moccantak az izmok, örvendezett, mert harmóniát lelt ebben a
békességben, a tudatban, hogy végre annyi szenvedés, annyi magányos
esztendő után ő itt van vele.
A rémálmok zaklatott képei szépen, fokozatosan felfoszlottak
tudatából, s ő már készült az ébredésre.
De az ébredés nem egészen úgy sikerült, mint ahogy remélte…

3.
A betegágy mellett egy megtermett, izmos férfi ült, és mereven őt
bámulta. Torzonborz, fésűt tán sose látott haja, és hordónyi mellkasát
verdeső, fekete szakálla ráomlott zsírfoltoktól tarkálló bőrmellényére.
– No, csakhogy, pap uram! Már azt hittem, fel kell ráznom a
szunyókálásból!
Vitéz fejében kalapálni kezdett egy lángoló üllő e fülhasogató hang
hallatán.
– Halkabban… – suttogta.
– Halkabban? – Szilágyi Mihály öblös röhögése megremegtette a
falakat. – Te tréfálsz velem, kancellárius! Ébresztő! Hasadra süt a nap!
– Megsérült… – hallotta Vitéz valahonnan a háttérből Erzsébet
szemrehányó szavát.
– Az már régen volt! – Szilágyi Mihály akkorát csapott az ágyban
heverő Vitéz vállára, hogy az rémisztő hangon megreccsent. – Ébresztő,
azt mondtam! Nincs idő henyélésre!
– Henyélés…?
Vitéz szédelegve, levegő után kapkodva csaknem visszasiklott az
eszméletlenség sötét mocsarába. De aztán…
Azok a puha ujjak…
Az az édes, angyali hang…
 – Félre innen, te tulok! Te nem voltál ott lenn, abban az iszonyatos
bányában! Ó igen! Hagyd békén, bátyám!
– Nem tehetem! – Szilágyi Mihály felpattant, s egy pillanatra Vitéz
látómezejét egy hatalmas, térdig érő csizmapár töltötte be. Egy
dobbantás… Beleremegett az emelet.
– Erzsébet! Menj ki, kérlek! Beszédem van ezzel a pappal!
Az angyal, kit most már végre megpillantott a mindent betöltő,
széles hústömeg mögött, rámosolygott.
– Jól vagy, János?
Vitéz csak bólintani tudott.
– No, kifelé, húgám! Komoly dolgokról kell beszélnem Vitézzel!
Gyerünk, gyerünk!
Erzsébet most egészen közelről mosolygott rá, s ez a mosoly
mindenért kárpótolta: a durva ébredésért, a hangorkánért, a csontokat is
megremegtető dübörgésért.
– Mindjárt visszajövök, János! Hozok zsályafőzetet! Jót tesz!
– Bort hozzál, férfiembernek bor való, nem zsálya! Nem igaz,
Vitéz?
A nemes úr lapátnyi tenyere már lendült is újra egy istenes vállon
veregetésért, de Mihály ezúttal idejében észbe kapott, s visszafogta
magát, mielőtt végzetes bajt csinált volna.
– Ide hallgass! – húzta közelebb a széket, mikor Erzsébet becsukta
maga mögött az ajtót. – Rossz híreim vannak…
A kancellárius nagyot nyelt, szemét még mindig nem tudta
folyamatosan nyitva tartani. Feje szédelgett, és úgy érezte, mintha karja
és lába minden egyes csontját apró dirib-darabkákra törte volna egy
óriás, míg ő aludt.
– Rossz… hírek?
– Betemettettem annak az átkozott bányának a bejáratát! – Mihály
úr még közelebb húzta a széket (istenem, az a csikorgás a kövön… jaj,
csak ne még egyszer!), kövér, szőrtengerből sárgálló képe egész az
arcába nyomakodott. Vitéz megérezte a szájából áradó fokhagyma- és
borbűzt.
– Betemettettem, de az az átkozott démon nem veszett ott mégsem!
Vitéz szíve kihagyott két dobbanást, de aztán oly hevesen kezdett
kalapálni megint, mintha menten ki akarna ugrani a helyéből.
– Nem ember az, te Vitéz! Sztrigoj! Vérivó démon!
 – Él…? – préselte ki magából a kérdést Vitéz, s nem törődött már a
közvetlen közelről a fülébe üvöltő hanggal, és a hagymabűzzel sem. –
Vlad él…?
– Él bizony a beste! Valahogy megtalálta a kiutat a tárnákból…
Valamely faluba vezet egy titkos járat onnét, a mélyből… Ezt beszélik a
környékbeli oláhok… ha én azt időben megtudom… De most már késő!
– Honnét… tudod…?
– Hogy honnét? Nekem jó embereim vannak mindenfelé. Nem árt,
ha idejében értesülünk, mi készül ellenünk, más ellen… Jobb előre
tudni, mint meglepődni… No mármost azt a hírt hozták havaselvi
embereim, hogy néhány hete ismét felbukkant Vlad herceg… hazatért a
fiaival Tirgovistébe… Az újszülöttet is vitte magával…
– Hogy… hogyan? Mit beszélsz…? Megvesztél?
– Bár megvesztem volna… De többen jelentették már ezt… Nem
tévedés, Vlad visszatért… Él, és jobb színben van, mint valaha…
Néhány hét alatt sereget szervezett, ne kérdezd honnét, tán a poklok
fenekérül, mert hírét vette, hogy elholt Radul vajda, a rokona!
Vitéz nyüszíteni tudott volna a fájdalomtól.
– Sereget…? Sereget éppen Zsigmond adott neki…. Izent Csáki
ispánnak… Hogy együtt űzzék el a törökkel cimboráló… Radult…
– Hejj! A kurvahétszentségit! – Szilágyi eddig valószínűleg csak
suttogott, mert most igazán megmutatta, milyen az, amikor kiereszti a
hangját. – Nagy bolond ez a mi királyunk, az már biztos!
– Bolond… – hebegte Vitéz. – De még mennyire, hogy az!
– Bolond, mert abból a seregből bizonnyal már senki se él. Vlad,
úgy hírlik, magának akarja kaparintani Havaselvét, csakhogy Alexandru
Aldea, ki törvényesen következne a trónon, nem hagyja. Míg Vlad
követeket menesztett a szultánhoz, Alexandru meg a brassói szászoktól
kért segítséget…
Vitéz kinyitotta a szemét. Nagyon rosszat sejtett, de valahol még
mindig reménykedett, hátha nem azt fogja hallani, amitől rettegett, hogy
hallani fog.
– A szultánhoz…?
– Vitéz! Már gyűjti a hadakat! Behódolt Murádnak! Elárult minket!
– Az… az nem lehet… Most lett keresztes… Sárkányos lovag… A
kereszt védelmezője…
– Elárult minket, ha mondom!
 – Ne üvölts, kérlek…
– Elárult, ha mondom! – sziszegte most már Szilágyi. – Többen
jelentették, hogy gyűlnek a török hadak a Duna túloldalán. A ruméliai
lovasság egésze ott van már… Janicsárok tízezrei… Vlad megnyitja
előttük oláhföldet! Érted, mit jelent ez, Vitéz?
– És Alexandru? A szászok?
– Itt van, nézzed! Ezt a levelet Brassóból hoztam el, hogy a saját
szemeddel lásd! Olvasd csak!
Vitéz remegő kézzel szétgörgette a ropogós pergament, és
silabizálni kezdte a rossz latinsággal megfogalmazott szöveget,
melynek alján a havasalföldi fejedelmek pecsétje vöröslött.
Ez állott benne:

„Tudjátok meg, hogy a törökök mindenhonnan özönlenek a Dunán

és jönnek az országom ellen, hogy fosztogassanak és raboljanak és
siessetek minél hamarabb, nappal és éjszaka, hogy segítségemre
jöjjetek. Merthogy ha nekünk rossz lesz, nektek még rosszabb lesz majd,
és siessetek, ahogy csak tudtok. Amennyi hadat összegyűjteni tudtok,
hamarjában jöjjön, és amennyi még gyűlik, küldjétek utána. Gyorsan
érkezzen. De ha nem akartok jönni, mondjátok meg, tudjam, s akként
cselekedjek.”

– Nem lehet… Nem lehet… Most kötöttek békét Zsigmonddal…

Murád követe… Nürnbergben…
– Hát, ha békét kötöttek, akkor Murád már akkor arra készült, hogy
megszegje… Ide figyelj, te Vitéz! Ha ezek Vlad martalócaival együtt
rázúdulnak Erdélyre, akkor itt mindent felprédálnak, egész Váradig!
Zrednai nyögve megpróbált felkönyökölni, de visszaroskadt a
párnák közé.
– No csak erőlködjél, te pap, mert nyomban indulnod kell!
– Mi…? Mi…?
– Még ma indulsz vissza Hunyadi sógorhoz! Üzenem neki, hogy
igyekezzék, mert ha a Zsil völgyében törnek be az átkozottak, akkor fél
nap alatt elérik Hunyadot! Heteken belül itt lehetnek…
Vitéz úgy érezte, a vér megfagy ereiben.
Heteken belül? Ha nem roskadozna itt erőtlenül, akkor sem érne
időben Milánóba… Hát még hogy érne vissza onnan Hunyadi?
 – Most azonnal indulok az embereimmel a Kárpátok szorosai felé…
Felderítőket küldök ki… Kémeket… Vlad arra készül, hogy behozza a
törököt ide, ahol annyi éven át menedéket kapott… Az átkozott! Én
mondom, démon az! Nem ember!
Nyílt az ajtó, és Erzsébet lépett be, kezében tálkával, azon gőzölgő
cserépedénnyel. Mintha csak megérezte volna, hogy megjött, a
bölcsőben rúgkapáló Lackó felsírt.
– Mondtam, hogy bort hozzál neki! Ezzel a zsályával nem jut
messzire! Mindjárt indulnia kell!
Szilágyi Erzsébet megtorpant, s úgy nézett bátyjára, mintha az
megháborodott volna.
– Zrednai nem megy sehova. Nem látod, milyen állapotban van?
– Indulnom… kell… – zihálta Vitéz, és fájdalomtól eltorzuló arccal
felült. – Mihálynak igaza van… Indulnom kell. Megírtad a levelet a
férjednek, Erzsébet? Ha nem, írd meg gyorsan… mert én… egy órán
belül indulok…
– Szó sem lehet róla! – Erzsébet le akarta tenni a fatálkát a beteg
lábára, de bátyja kiütötte a kezéből.
– Értetlen asszonynép! Mindjárt kapsz bort, Vitéz, kitartás!
Fél kézzel felnyalábolta a kancelláriust, és pehelyként a hátára
vetette.
– Mindjárt életet pofozok beléd, ne félj! Te meg, húgom, írd azt a
levelet, ha azt akarod, hogy Jankód hírt kapjon felőled!
Szilágyi Erzsébet jól ismerte bátyját. Tudta, kár vele vitatkozni, s
bármennyire szánta is Vitézt, bizonyos volt benne, hogy ha a fene fenét
eszik is,, bő egy óra múlva nyeregben ül majd a várudvaron sültekkel
teletömve, borral alaposan megöntözve, útra felkészítve.
Már rohant is írószerszámért, hogy sebtiben papírra vesse üzenetét.

4.
A TENGER, MASSA MELLETT,
A. D. 1431 DECEMBERE
Végtelen égkék óceán…
Hosszan, mozdulatlanul bámulta a látóhatárt, s a lassan derengő
égbolttal egybeolvadó víztükröt. Csend volt. A nap először fürösztötte
aranyszín csillámokban a végtelent.
 Hunyadi lehunyta a szemét. Itt van hát! A tenger!
Tüdejét teleszívta a sós levegővel, s elméjében érezte a végtelen
delejes vonzását.
A Ligur-tenger!
Sforzának igaza volt! De még mennyire, hogy igaza! Nincs szó, ami
ezt leírhatná!
Végtelen kékség, hideg és titokzatos messzeség… Hívogató, távoli
partok sejtelme…
Lovasai, akik a herceg parancsára elkísérték Carrara városába
üzenettel, egykedvűen várakoztak rá odafenn, a Via Cassia
mérföldkövénél, az apuai dombok oldalában. Onnan is beláthatta volna
ezt a csodát, de Jankó közelebb akart lenni az izgató végtelenhez, s
egyedül ereszkedett egész a víz széléig.
A partvonal fölött sirályok rikoltoztak. Rajtuk kívül csak a fövenyt
nyaldosó hullámok lüktető sistergése hallatszott.
Ez hát a tenger!
Hunyadi úgy érezte, élete csak most kezdődik el. Mit számít ehhez a
csodához képest a szárazföld ezer titka! Mit számítanak a zord
fenyvesek, a hegyek, s völgyek, a kiterjedt rónák! Mit számít a rög
nyűge, amikor a tenger szabad és hívogat!
A látvány megbizsergette lelkét. A tenger oly kalandokat ígért
morajával, melyekről eddig nem is álmodott. Láthatáron túli partok
felfedezését, távoli földrészeken megvívott csatákat, hódításokat ígért.
Nézte a víztükröt, és ébren álmodott.
Itália!
Itt kell maradnia! Itt kell maradnia, s egy napon, igen, nem is soká,
útra kell kelnie a végtelen felé! A herceg szolgálatában sok-sok aranyra
tehet szert. Ha már elég gazdag lesz, maga is hajót bérelhet, akár
elszegődhet egy pisai vagy genovai galleonra, és útnak indulhatna a
messzeség felé…
Igen…
Mily szánalmas a szárazföldiek élete… S mily boldog ő, hogy
láthatja a tengert. Most már tudja.
Vissza fog ide jönni. Ide hozza szeretteit. Elhozza Erzsébetet, a kis
Lackót. Nekik is tetszeni fog a tenger bizonyosan.
Ez lesz új hazájuk…
Vagy tán a messzeség.
 Egy napon, talán nem is sokára visszajön ide, és útra kel az idegen
partok felé.
Jókedvűen kaptatott fel az országúthoz.

5.
MILÁNÓ, LOMBARDIA,
A. D. 1431 DECEMBERE
– Ébredjen, jó uram! Ébredjen!
Hunyadi szeme azonnal felpattant, majd rögvest le is csukódott,
ahogy a télközéptől bágyadt lombardiai nap sugarai megszórták
szaruhártyáját. Filipesi deák sorban kitárogatta a hatalmas ablakok
tábláit, vigyázva a márványpárkányokra sorakoztatott virágokra. Ha
csak egynek is baja esett volna, Giulietta bizonnyal átharapja a torkát.
Hunyadi teleszívta tüdejét, nyújtózva harapott a jeges levegőből.
Albert már ott állott a fekhelye mellett, kezében a szokásos
kristálypohárral, benne az áttetsző folyadék.
Lacrima Christi… Krisztus könnyei…
Még ki sem itta a poharat, Giulietta már hozta is a reggelit. Napokon
át pörölt Jankóval, hogy ne állva falja be az étket, szánjon rá időt, és
egyék bőségesen. De nem is lehetett ellenállni a tálon sorakozó
finomságoknak. Volt azon minden: friss sajt, pirosra sült cipó,
szardínia, amit Hunyadi különösképp megkedvelt, friss gyümölcs,
aranysárgára köpült vaj, és nem maradhatott el az otthonról hozott
kolbász maradéka – az utolsó szál.
– Mi jó hírt hoztál, Albert fiam? – kérdezte Jankó, s épp eltüntetett
egy fél cipót a szájában.
– Matkó már lenn várja, nagyuram. Mindig napkeltekor jő, hiába
mondom neki, hogy ráér később is…
– Üzentél Kamonyainak?
– Üzentem, uram. Mindjárt érkezik ő is.
– Jöjjön csak. Kíváncsi vagyok, mit szól azokhoz a csodás
pengékhez. Látnia kell valamennyit!
Miután felfalta a reggelit, a deák segítségével felöltözködött. Ezúttal
ünnepi, Visconti kígyó-címeres vértjét öltötte magára, és fekete
köpönyegét kanyarította hátára.
 Giulietta viruló arccal jött a tálért, s ahogy végigmérte a tetőtől
talpig vasba, selyembe öltözött urát, arca sugárzott a büszkeségtől.
– Mit kér vacsorára, Cavaliere Nero! Sült libát? Tengeri halat?
Disznót?
Jankó rámosolygott a lányra.
– Rád bízom, Giulietta. Arany kezed van, bármit adsz is, jó lesz!
A lány legszívesebben a nyakába ugrott volna, de türtőztette magát,
mert Hunyadi nem szerette ez ilyesfajta bizalmaskodást, meg aztán
Albert deák is rossz néven vette volna a túlzott lelkesedést. Mióta
együtt hált Alberttel, az még Hunyadi pillantásától is féltette.
– Akkor halat készítek! – A lány már penderült is, Jankó háta
mögött pajkosan belecsippentve Filipesi ülepébe.
Hunyadi csak mormogott.
Ha tudta volna, hogy azt a halat ő soha nem eszi meg, tán
aggodalmasabb képpel indul a fegyvergyártók utcájába.

6.
A céhesek füstös falú házai közt szennyes lé hömpölygött az utcán,
de az érkezőket ez egyáltalán nem zavarta. Hunyadi és kísérete vidáman
caplatott a tócsákon keresztül, az elébük szédülő milánóiak nem
győztek utat nyitni nekik.
Nem voltak sokan, de valóságos ármádiának tűntek: legelöl Jankó
haladt öles léptekkel, nyomában Filipesi Albert deák, az egyetlen, aki
nem viselt fegyvert az oldalán. Aztán Kamonyai Simon, az ősz Matkó, s
néhányan Hunyadi legmegbízhatóbb hadnagyai közül: Kendeffy,
Ohábai, Krazacz és Sipők Miksa. Csörömpölve, nagy hangon egymást
heccelve érték el a fegyverkovácsok műhelyeit.
Jankó csak nemrég fedezte fel, hogy egy egész utcányi páncélverő él
Milánóban, s ráadásul nem is akármilyenek! Messze földön híres
mesterek voltak, még az angol és a francia királyi udvar is tőlük rendelt
pallost, páncélt, lószerszámot, tőrt, mindent, ami a hadakozáshoz
kellett.
Természetesen ide is Sforza hozta el Jankót, hogy megmutassa, hol
kovácsolják azokat a csodálatos vértlemezeket, melyeket Hunyadi
minduntalan megcsodált a condottiere ünnepi öltözetén. Azóta, amikor
csak tehette, eljött ide, ebbe a levegőtlen, kovácstüzektől fűtött
utcácskába. Ezúttal elhozta az embereit is: hadd lássák, micsoda
művészet elkészíteni e csodákat!
– Látod ezt, Simon? – Az első műhelybe betérve Jankó megsuhintott
egy pallost Kamonyai orra előtt. – Vastag a pengéje, mégis könnyű,
mint a pehely…
Simonnak arcára volt írva a kétkedés. Ő inkább a görbe szablyákban
hitt. Ekkoriban tünedeztek fel a déli fronton ezek a törökös fegyverek, s
hamar használatosabbak lettek, mint a régi, ólomnehéz csatapallosok.
Minél könnyebb, annál jobb, szokta mondogatni Kamonyai, ám most,
hogy kézbe kaparintotta Tomaso Missaglia mester kétkezes pallosát,
tátva maradt a szája a csodálkozástól.
– Ördöngös olaszai! Pehely ez, valóban! Hát hogy csinálták?
– No, akkor ezt nézd meg, Simon! – Jankó már nyúlt is a céh falára
aggatott harci szekercék legderekabbjához. – Forgasd csak meg, bátya!
Simon oly szakértőként suhogtatta a szekercét, hogy az udvariasan
vigyorgó céhlegény jobbnak látta hátrálni egy lépést előle, mielőtt a
nagy bajuszú magyar metéltet csinál belőle.
– Na és ezek a vértek?
A falon csodálatos páncélok sorakoztak, némelyiknek a tetejébe
sisakot is illesztettek a kampókra. A vérteket egytől egyig finom
metszetekkel, leheletfinom rajzolatokkal díszítették. A sisakokon
strucctoll, pávatoll libegett.
– Na, ezek aztán nem tetszenek – dörmögte Kamonyai. – Ilyen
képes vértre reácsap a velencei szablya, s már oda is a csudás kép!
Hunyadi mosolya lekonyult.
– Az már igaz… Kár lenne értük… Rajzolt páncélt csak olyan
vegyen magára, aki parádézni akar, de csatában a had mögött
forgolódik.
– No, akkor éppen őfenségének való darab – jegyezte meg Albert
deák, mire Jankó rosszallón rávillantotta tekintetét.
– Éppen azért vagyunk mink, Albert fiam, hogy őfenségének ne
kelljen az első sorban vagdalkozni.
– Én csak azt mondhatom, nagyuram – ágált Filipesi –, hogy a
magyar nem ilyen királyhoz szokott. Az Árpád véréből sarjadó királyok
nem restelltek az első sorban vitézkedni, de még a jó emlékű Lajos
király is maga kaszabolta az ellenséget…
 – Ez már igaz – vélte Simon, s máris a következő pallost kapta
kezébe.
Jankó úgy tervezte, kiválogatnak néhány fegyvert, s kipróbálják a
legényekkel a várost övező mezőkön. Mostanában sokat gyakorlatoztak,
mert kezdtek berozsdásodni a sok semmittevésben. Elkélt a mozgás a
még errefelé is szokatlan hideg miatt. Meg persze másért is. A székely
és kun legények nem sokáig bírták az asszony nélküli tábori életet, s
egyre több milánói leány és asszony hasa kezdett gömbölyödni az
utóbbi hetekben. Jankónak nem kis fejtörést okozott mindez, hisz
Visconti tombolt haragjában: a városi patríciusok, kereskedők, polgárok
mind őhozzá mentek panaszra. Néhány napja maga elé hívatta
Hunyadit, adjon magyarázatot a dologra, hogyan lehet, hogy sorra
esnek teherbe még azok a férjes asszonyok is, akik köztudottan
magtalan férfiakhoz mentek nőül.
Jankó széttárta karját. A magyar legények nem tették a lábukat a
városkapun belül, hát csak úgy eshetett meg a szégyen, hogy az
asszonyok szökdöstek ki a mezőkre, a magyarok sátraiba.
Visconti erre meghagyta a városfalon s a kapuknál őrködő
alabárdosainak, hogy lessék, elhagyja-e valaki a várost éjnek évadján.
Akkor derült ki, hogy csapatostul szöknek ki a fehérnépek a barna képű,
izmos legényekhez, étket, bort visznek nekik, és ha már odakinn járnak,
hát el-elszórakoztak hajnalhasadtáig.
Jankó azzal igyekezett vigasztalni Sforzát, hogy tudomása szerint
eleddig egyetlen milánói asszonyság sem panaszkodott a legények
teljesítményére, úgyhogy ha a herceg véget akar vetni a
kiszökdösésnek, tán még fel is lázadnak ellene, és keresnek maguknak
engedékenyebb önkényurat.
Ezt a véleményt Sforza nem osztotta meg Viscontival, viszont nem
kis fáradsággal meggyőzte urát, hogy legalább annak örüljön, hogy a
magyarok fosztogatni nem járnak be a városba. Mit számít majd az a
pár fattyú, aki világra jő a városban, nem árt a vérfrissítés, különben
meg Hunyadi is fattyú a hírek szerint, hátha születik ide is valami hozzá
fogható dalia.
Mindenesetre Jankó jobbnak látta, ha naponta gyakorlatoztatja a
legényeket. A székelyekkel hamar szót értett, de a kunok eleinte
nemigen akarták azt cselekedni, amit parancsolt nekik. Csak akkor
kezdtek figyelni a szavára, amikor teli tüdőből rájuk üvöltött, válogatott
kun szitkokat szórva fejükre.
Kezdetüket vették hát a véget érni nem akaró lovaglások, a
lovasegységek különválásának, kanyarításainak, bekerítéseinek
mozzanatai, a kürtszóra villámgyorsan irányt, sebességet változtató
hadmozdulatok, az íjászgyakorlatok, a kopjavetések, a vívás, a birkózás.
Hunyadi maga mutatta a példát. Félmeztelenre vetkőzve hívta ki a
legderekabb birkózókat, s nemigen akadt legyőzője a táborban.
Vívásban se sokan kerekedtek föléje, s mikor mind a két kezébe
csatapallost kapott, legyőzhetetlenné vált. Rajta kívül nem akadt senki,
aki fél kézzel tudta volna forgatni a nehéz fegyvert.
Jankó úgy vélte, a bőséges hús- és cipószállítmányok, s a nem épp
fukar marokkal mért borellátmányok eltunyítanák embereit, ezért két-
három naponta úszni parancsolta őket a közeli patakok valamelyikébe.
Most meg éppen azon tanakodott Kamonyaival, milyen fegyvereket
kellene a lovasoknak venni, hogy a velenceiek ellen is alkalmasak
legyenek a hosszas állóharcok megvívására. Merthogy éppen ez volt a
legények gyenge pontja: villámgyorsan támadtak ugyan, lerohanták az
akár háromszor-négyszer népesebb sereget is, de ha megtorpantak az
ellenállásban, hamar véres fejjel kellett visszahúzódniuk. Egy hete esett,
hogy Brescia mellett belébotlottak Carmagnola egyik gyakorlatozó
seregébe, s immár nem volt elég a vad harci üvöltés, az elszánt
lovasroham, kénytelenek voltak megfutni a nehéz vértesekkel, vasba
öltözött, tömött négyzetekbe tömörülő gyalogosokkal és muskétásokkal
szemben.
– Nem fogják bírni a pallost… – vélte Kamonyai elgondolkodva. –
Mert nekem ugyan könnyű ez, meg neked is, te Jankó, de a
legényeknek…
Nem folytathatta, mert egy Sforza-címert viselő fullajtár loholt be a
Missaglia-céhbe.
– Signore d'Unnadi! Jöjjön hamar! Nagyuram hívatja!
Jankó felhúzott szemöldökkel meredt a fiúra.
– Mi ilyen sürgős?
– Élet-halál kérdése, nagyuram!
Mit volt mit tenni, Hunyadi elköszönt a mester céhlegényeitől, s már
fordult is ki az utcára.
 Sforza egyenest a Pallazóba hívatta, ahol a díszes főteremben éppen
Zsigmond király és Visconti dicsérgették egymást. Hunyadi belesett a
nehéz brokátfüggöny hasítékán: odabenn vagy ötvenen mulattak. Jankó
felismerte a király kíséretének nagyurait, Gatalóczit, Kusalyi Jakcsot és
Hédervári Lőrincet, no meg Milánó patríciusai közül is néhányat:
Confalonierit, Matteo della Gazzadát, Agostino Cioccát és Christophoro
Mercantolót. A többi selyembe, ezüstbe öltözött öregemberről nem
tudta, hogy kicsodák, de feltételezte, hogy a szövetséges városok
előkelői. Amikor Sforza megpillantotta Jankót a függöny mögül
pipiskedni, már rohant is ki hozzá.
– Mi folyik itt? – kérdezte Hunyadi.
– Nem érdekes… Szerződést írnak alá Monferrato hercegével és
Savoya hercegének küldöttével. Tudod, Giovanni… tovább formálódik
a szövetség Velence ellen…
Hunyadi elképedve bámulta, amint a csúf, töpörödött Visconti
lábujjhegyre ágaskodva lapogatja Zsigmond hátát. Éppen arról beszélt,
hogy ők ketten nem csupán örök szövetségesek a gonosz elleni harcban,
de igaz testvérek is egyben, akik ezután is mindig kiállanak majd az
igazság és a keresztény hit szent ügye mellett. A vendég herceg és követ
urak könnyes szemmel hallgatták mindezt.
Jankó már eddig is tapasztalta, hogy mind magasabbra jut azon a
bizonyos ranglétrán, annál hitványabb embereket talál maga körül – a
szeme láttára kibontakozó jelenet mintha csak ennek igazolását
szolgálta volna.
– Giovanni… Nagy baj van, azért hívattalak – lihegte falfehéren
Sforza, amint odakinn, a folyosón eltávolodtak a tülekedő milánói
patríciusoktól. – A velenceiek! A velenceiek!
– Mi van velük? – Jankó hűvösen összevonta szemöldökét. –
Megtámadták tán Milánót?
– Rosszabb! Sokkal rosszabb! Carmagnola kémei kiszimatolták,
hogy Soncino védőserege a cremonaiakat kísérte Milánóba. Érted, mit
jelent ez? Soncino erődje szinte üresen áll! A várost alig másfél tucatnyi
zsoldosunk védi!
Hunyadi bólintott. Hallott már a soncinói erődről, mely arról volt
újabban nevezetes, hogy onnan futamította meg először Sforza
Carmagnola hadait valamikor az év derekán.
 – Na és, ha kiszimatolták? Odaküldesz kétezer vértes lovast, hogy
Carmagnolának elvedd a kedvét a próbálkozástól is…
– Nem lehet, Giovanni! Hát nem érted? Carmagnola már tegnap
délután útnak indult Bresciából! Már tegnap tudta, hogy az erőd ma
kiürül!
– Kémek… Mindenütt kémek… Mondd csak, Francesco, milyen
közel járnak az erődhöz? Meg tudjuk még előzni őket?
Sforza hirtelen nem tudott megszólalni, csak hebegett, habogott,
mintha túl gyorsan akarná megadni a választ. Hunyadi kezdett rosszat
sejteni.
– Egy pillanat! Van még valami más is, Francesco? Az istenért!
Bökd már ki!
Sforza egészen közel hajolt, és Jankó fülébe suttogta:
– Carmagnola alig néhány mérföldre jár Soncinótól! A csapatai
nemsokára elérik a falakat! De Giovanni… drága barátom… Tudnod
kell, miért oly rettenetes ez a hír számomra… Soncinóban van az én…
az én drága Biancám is!
– Bianca? Hát az meg kicsoda?
– Bianca a jegyesem… Életem értelme… A jövendőbelim…
Jankó arca elkomorult. Szívbéli ügyről van hát szó? Az más! Akkor
minden érthető!
– Nincs tehát vesztegetni való időnk, Francesco!
– Már riadóztattam a rendelkezésre álló zsoldosokat! Háromezer
emberem indul menten Soncino felé, de… bizonyosan nem érnek
időben oda, Giovanni! Egyedül te… Egyedül a te magyarjaid képesek
rá…
Hunyadi bólintott.
A könnyű, bőrvértes székelyek és kunok talán valóban képesek
odaszáuldani.. – De Soncino nincsen túl közel… Vagy harminc-
negyven mérföld? Több? Kevesebb valamivel?
– Azonnal indulunk! – bólintott zord arckifejezéssel. – Hány
emberrel közeledik Carmagnola?
Sforza kétségbeesetten emelte öklét a szájához, hogy elfojtsa
zokogását.
– Tízezer gyalogos, Giovanni! Tízezer! Bosszút akar állani rajtam,
amiért nyáron megszégyenítettem!
– Ne aggódj, Francesco! Szólj azonnal a hercegnek, hogy indulunk!
 – Nem szólhatok, drága barátom! – Sforza szinte vinnyogott,
miközben megragadta Jankó karját.
– Miért nem?
– Mert… – a condottiere szemében könnycseppek csillantak. – Mert
Biancám… a jegyesem nem más, mint Visconti lánya… Érted már? A
herceg nem tudhatja, hogy egyetlen gyermeke… életveszélyben van…
– Miért ne tudhatná? Hisz az apja!
– Nem tudhatja, mert Biancát én küldettem oda az abbiatei
kastélyból… Én ostoba! Én eszement állat! De nem akartam rosszat!
Csak azt akartam, hogy kimozduljon abból a börtönből, ahová az apja
zárta…
– Zárta? Küldetted? Úgy beszélsz róla, mint valami gyermekről…
Sforza lehajtotta a fejét.
– Mert az is. A jegyesem… Bianca… még csak hatesztendős…
Hunyadi elnémult. Sforza, aki nagyjából egyidős lehetett vele, egy
hatesztendős kislányt jegyezett el? Néhány pillanatig szótlanul
bámultak egymásra.
– Segíts, Giovanni! Könyörgöm, segíts! Ha Carmagnola elfoglalja
Soncinót, ha elfogja a herceg egyetlen gyermekét, akkor nekem…
Milánónak vége van, Velence megnyerte a háborút! Meg kell állítanod
őket a falak előtt, Giovanni! Könyörgöm! Csak te vagy képes rá, meg a
barbárjaid!
Hunyadi magában mérlegelte a lehetőségeket. Ha Soncino elesik,
akkor a háborúnak csakugyan vége szakad, Visconti megadja magát, és
talán Zsigmond reménye is szertefoszlik a császári koronára…
– Segítesz, Giovanni? Kérlek! Könyörgöm! Nem leszek hálátlan!
Egy napon én leszek Milánó ura! Viscontinak nincs más örököse, csak
Bianca… Tudod, mit jelent ez? Aki a barátom, az hatalmas úr lesz!
Segíts, Giovanni! Segíts!
– Hagyd abba! Azonnal indulnom kell, ha azt akarjuk, hogy még
idejében… Te maradj, mentsd ki magad valamilyen indokkal a herceg
előtt. Mondd, hogy a velenceiek megtámadtak néhány kalmárt az Adda
völgyében, vagy mondj, amit akarsz! Visconti úgyis el lesz foglalva a
vendégeivel, legfeljebb azt veszi majd észre, hogy a zsoldosai eltűnnek
az utcákról. Ahogy összeszedted a csapatokat, késedelem nélkül
induljatok meg kelet felé, mert egyedül nem tudom sokáig feltartóztatni
Carmagnolát! Mit mondtál, mennyi embere van?
 – T… tízezer… gyalogos… meg a lovasok… Tudja, hogy Bianca a
városban van… Pontosan tudja…
Hunyadi elvigyorodott.
Tízezer gyalogos, meg ki tudja, hány velencei lovas ellen ötszáz
legénnyel? Nem rossz arány…
– Úgyis kezdtem berozsdásodni, barátom! Egy kis vágta majd
felfrissít.
Kiviharzott a palotából. Az odakünn várakozó Matkó nem is
csodálkozott, amikor Jankó futtában adta ki a parancsot:
– Azonnal a táborba! Aztán nyergelj, indulj!
– Na és hová? – kérdezte Matkó ébredező reménykedéssel.
– Hogy hová? Neki az ellenségnek!
Jankó megpillantotta a sápatag Filipesit.
– Te meg, deák, kivételesen hazamehetsz! Ahová most megyünk,
nem kell követned!
– De uram! – Albert megragadta Sárkány zabláját. – Vigyél engem
magaddal!
– Harcolni megyek, deák, nem levelet diktálni!
– Tudom… Tudom… De mégsem mehetek haza… Giulietta
lelkemre kötötte, hogy ahová te mégy uram, oda menjek én is!
– Felőlem aztán jöhetsz! A kardod itt van?
Filipesi remegve emelte magasba fegyverét.
– Máma felavathatod, deák! No, hajrá!

7.
A székely, kun és magyar legények boszorkányos gyorsasággal
termettek nyeregben. Most igazolódott be Hunyadi fegyelemszigorának
helyessége: a fegyverek nemhiába állottak gúlákban a sátrak mellett, a
lovak nemhiába várakoztak felnyergelve, most, amikor azonnali riadót
harsogott a kürtös, pillanatok alatt lóra kapott és Hunyadi előtt
felsorakozott mind az ötszáz.
– Fiaim! – kiáltotta Hunyadi. – Hetek, hónapok óta nem akadt
semmi dolgunk! De most itt az alkalom! Szégyent ne hozzatok rám!
Ahogy végigtekintett a napbarnított, délceg fiúkon, Jankó szíve
repesett a boldogságtól. Csupa csatákban keményedett, dacos tekintet
villant vissza rá, csupa visszafojtott várakozás. Érezte, hogy nemsokára
hosszú idő feszültségét eresztheti szabadjára, nemsokára minden dühét
és keserűségét ráömlesztheti Carmagnola zsoldosaira.
– Kövessetek!
Megsarkantyúzta Sárkányt, és már száguldott is előre, neki a
bresciai országútnak. A legények ujjongva vágtattak a nyomában. A
Visconti által a magyarok mellé rendelt provveditore csak ekkorra
kecmergett nyeregbe, s észveszejtve loholt a távolodó lovassereg után.
Hunyadi élvezte a vágtát. A téli lombard tájon végigrobogva ismét
elemében érezte magát. Bár mindennap edzette testét, úszott, amikor
csak tehette sokat lovagolt, nehogy eltespedjen a milánói kényelem
közepette, azért mégiscsak ez volt az igazi: szabadjára eresztett
gyeplővel száguldani az igéző, mezőkkel és csillogó tükrű tavakkal
szabdalt vidéken.
Ahogy hátrasandított legényeire, látta, hogy a szilaj kurjongatások
közepette egymással vetekedő fiúk arca ragyog a boldogságtól. Pedig
mind tudták, hogy ütközetbe indulnak, lehet, közülük sokan nem térnek
vissza többé Milánóba.
De mit számított a veszedelem!
Száguldani, rohanni, eszeveszetten, neki a domboldalnak, a
mezőnek…
Hajjjrááááá!
Hajjjjráááááá!
Jankó úgy számította, több mint két, de kevesebb mint három óra
alatt elérik a veszélyben forgó városkát. Annyit tudott Soncinóról, hogy
bástyái erősek, és Visconti valóságos erőddé fejlesztette a régi leromlott
falszakaszokat.
De vajon odaérnek-e időben?
Jankó már azt is elégtételnek vette, hogy Sforza belátta: amikor
gyors hadmozdulatra van szükség, az ő nehéz, páncélos lovassága
használhatatlan. Pedig hogy odavolt tőlük! Nemegyszer éjszakába
nyúlóan vitatkoztak azon, melyik nép hadtudománya hasznosabb, az
itáliaié, vagy a magyaré.
Jankó most végre bebizonyíthatja, hogy hiába a tudományosan
megtervezett hadmozdulatok sora, hiába a térképbe berajzolt
manőverek kecses nyilai, amikor sürget az idő, mégiscsak a
könnyűlovas, bőrzekés, fokossal, szablyával felszerelt magyar lovas a
legkitűnőbb!
 Azt már keserűen megtapasztalta, mennyire más itt a harcmodor.
Hosszú menetelések, tessék-lássék ostromok, stratégia stratégia hátán,
óvatos, puhatolózó összecsapások… Mintha csak udvariaskodnának
egymással hónapokon át! Ebből állt az itáliai hadművészet. Hunyadit
leginkább az lepte meg, hogy a szemben álló condottierék gyűlölet
nélkül tervezték manővereiket. Aki ma az egyik csapat vezére volt,
holnap tán a másiké lesz. Carmagnola is milánói condottiereként
kezdte, mielőtt az ellenséghez állt volna… Előbb Milánónak foglalta el
Bresciát, aztán visszahódította Velencének. Aki átállt a másik oldalra,
vitte a seregét is. Mert errefelé a sereg nem a városé volt, hanem a
condottieréé. A zsoldot egy személyben a vezér kapta, ő osztotta szét
egy részét, amennyit éppen jónak látott. Ha a condottiere holnap jobb
ajánlatot kap, az egész sereg átsétál az ellenséghez, és azt szolgálja
onnantól fogva.
Bolond világ ez!
Jankó nem szerette az ilyen hidegfejű, asztalnál megfontolt
háborúskodást. Mennyire más ez otthon! Otthon a harc életre-halálra
folyik, otthon az ellenség az ellenség, nem pillanatnyi ellenfél. Otthon a
gyűlölet az gyűlölet, a hűség az hűség. Otthon nincsen kegyelem a
harcban, mert a harc az harc. Megérkezésük óta eddig néhány kisebb
összecsapásban vettek részt, és Sforza szinte mindegyik után felhívta
Jankó figyelmét arra, hogy a magyarok indokolatlanul kegyetlenek
voltak az ütközetben.
Indokolatlanul? Kegyetlenek?
Hunyadi ezt sehogy sem értette.
Ide hallgass, Giovanni, oktatta akkor a condottiere. Minek levágni a
foglyok fülét, kezét, orrát? Minek karóba húzni a tisztjeiket? Hisz
holnap Milánót is szolgálhatnák! Nem kiirtani kell őket, hanem a mi
oldalunkra állítani!
Hunyadi nem kért az ilyesfajta háborúskodásból. Már azt sem
értette, hogyan létezik az, hogy miközben a Comói-tó mellett
összecsapott a velencei és a milánói had, a mezőkön, alig pár száz ölre a
csatatértől a parasztok békésen szántottak-vetettek.
– Mit nem értesz ezen? – méltatlankodott Sforza. Nekik is megvan a
dolguk, nekünk is. Ők szántanak, vetnek, mi pedig harcolunk. Miért,
mit kellene velük csinálnunk? Irtsuk ki őket, mert zavarják a békés
gyilkolászást?
 Jankó erre elmagyarázta, hogy odahaza, ha két szomszédos báró
összekülönbözik, akkor leginkább egymás jobbágyain töltik ki a
dühüket. Egész falvakat irtanak ki, ha úgy hozza úri kedvük, s különben
is nagy kedvvel rabolgatják, fosztogatják a szomszéd birtokait.
Legalább oly hétköznapi gyakorlat ez, mint hogy vadászni is eljárnak a
másik földjeire.
Sforza közvetlensége és barátságossága ellenére is gyakorta
kioktatta Jankót. De most! Most végre bebizonyítják, hogy mire jó a
szélvész-gyors, kegyetlen-vad magyar harcos!
Kétszer pihentek meg, hogy a lovak kifújják magukat. A legények
hamar kimelegedtek, de viszketett már a tenyerük, hogy szablyáikkal
megkóstoltassák a velenceiek vérét.
Mire látóközelbe értek Soncino falaihoz, köd ereszkedett alá. Az
égen szürke hófelhők sodródtak lomhán.
A magyar csapat zihálva sorakozott fel, széles karéjban. A habzó
pofájú mének szapora lélegzete megannyi apró ködgomolyként
burjánzott körülöttük.
Csend ülte meg a tájat, a város némán terült el előttük. Nem mozdult
semmi.
Hunyadi rosszat sejtve meresztgette a szemét. Lehet, hogy elkéstek?
De akkor Soncino falai mögül a prédán marakodó zsoldosok és a
megtámadott polgárok üvöltéseit kellene hallaniuk…
Ehelyett…
Csend…
Baljós, hideglelős csend…
Az egész sereg megfeszülve hallgatózott.
Egy mező szélén álltak, a lovak idegesen kapáltak lábukkal, fáztak a
kimerítő vágta után. Hunyadi összehúzta fekete köpenyét.
A városfalakat délről közelítették meg, ha az idő tiszta lett volna,
bizonnyal láthatnák az Oglio hídját és a bresciai országutat is, amerről
minden bizonnyal Carmagnola csapatai érkeznek…
Jankó a mellette lihegő Filipesi deákra pillantott.
– Te hallasz valamit, Albert fiam?
A deák fülelt.
– Én bizony semmit, nagyuram!
Jankó kieresztette tüdejéből a levegőt.
– Akkor sikerült! Még nem keltek át a hídon!
 Kulacsáért nyúlt, hogy nagyot kortyoljon a megkönnyebbülésre, de
ekkor a vén Matkó eresztette melléje lovát.
– Ott vannak – mondta színtelen hangon. – A ködben. Nagyon
sokan.
Kamonyai és Jankó hitetlenkedve nyújtogatták a nyakukat a kun
által mutatott irányba. Nem láttak semmit. Ebben a pillanatban azonban
feltámadt az Oglio felől fúvó szél, és néhány pillanatra fellebbentette a
vastag ködfátylat. Ez is elég volt ahhoz, hogy Hunyadi ereiben
megfagyjon a vér.
Ott voltak…
Némán felsorakozva a híd előtti mezőn, nem messze Soncino
falaitól.
– Jézus Krisztus, légy velünk! – hördült fel Filipesi, és szaporán
hányni kezdte magára a kereszteket.
Ott voltak…
Beláthatatlan páncélos sokaság sorakozott fel tömött rendben:
Carmagnola hadserege, szárnyakon a páncélos lovasság, elöl a vértekbe
bújtatott, lándzsaerdőt meredeztető gyalogosok. Sforza nem tévedett…
Legalább tízezer zsoldos…
Középütt, a gyalogosok sorai mögött három széles caroccio
sorakozott egymás mellett, kilenc-kilenc pár ökörtől húzva, árbocaikon
a szárnyas oroszlános zászlókkal.
– Mire várnak ezek? Miért nem rohanják meg a falakat? – tűnődött
Kamonyai. Ez valóban érthetetlennek tűnt. Lehet, hogy a velenceiek
nem tudják, hogy a várost gyakorlatilag nem védi senki? Lehet, hogy a
kémjeik mégsem értesültek mindenről?
– Matkó! – intette magához Hunyadi a vén vitézt. – Eriggy a kunok
hadnagyához, hogy fordítsák meg lovaikat, és halkan, annyira halkan,
amennyire csak tudnak, forduljanak vissza, kanyart vegyenek a város
megett, és északról ereszkedjenek le az Oglio partjához! Simon bátyám!
Induljék gyorsan a székelyek hadnagyához… Délre kerüljön száz
lovassal! Keljen át a folyón, és kanyarodjon vissza a hídhoz, hogy jelre
hátba verhesse a velenceieket!
Filipesi sápadtan bámult Hunyadira.
– Uram… jó uram… hisz akkor alig marad fele embered… Nem
látod mennyien vannak ezek?
– Nem vagyok vak, Albert fiam! No, várj csak, te is indulsz rögvest!
 – Én, uram?
– Te bizony. Már nyargalsz is be a városba. Parancsolom, hogy ha
megfúvatom a kürtöt, mindenki, aki él és mozog, emelkedjék fel a
falakra! Nem baj, ha fegyvere nincs, de lássák messziről a velencések,
hogy jeles sereg óvja Soncinót! Érted? Ne bámulj így, elmondom majd
a te Giuliettádnak, milyen fontos küldetést végeztél. No, eriggy, mert
oldalba taszajtalak menten!
Filipesi rémülten elbaktatott.
Soncino falai közt ekkor megkondult a San Giacomo-templom
harangja.
– Mire készülsz, Il Corvo? – Visconti provveditoréje úgy reszketett,
mint a kocsonya. – Nem lenne ildomosabb azonnal visszavonulni?
Soncino menthetetlen, uram!
Hunyadi elhessegette az olaszt maga mellől, és feszülten figyelni
kezdte a mezőt, melyre a köd alattomosan, lassan visszaereszkedett.
Mire Kamonyai és a vén Matkó visszatért, már ismét sűrű,
áthatolhatatlan páraréteg takarta szemük elől az ellenséget.
– Ők se látnak már minket. Nem tudják, hányan vagyunk a dombok
megett.
– A dombok megett? – kérdezte értetlenül Kamonyai. – De hisz
nincs is senki a dombok megett.
– De ők ezt nem tudják…
Simon vállat vont, s biztos, ami biztos, leeresztette sisakrostélyát.
Rajta és Hunyadin kívül néhány hadnagy testét védte fémpáncél, a
többiek bőrzekében, bőrpajzsokat maguk elé tartva várták a
parancsokat.
Hunyadi fülelt. Hallotta, hogy a kunok és székelyek egy-egy
csapata, mintegy száz-száz lovas óvatosan, halkan elléptet a többiektől,
és északnak meg délnek fordulva mind gyorsabban eltávolodik tőlük a
köd leple alatt.
– Széthúzódni! – parancsolta Hunyadi a maradóknak. –
Széthúzódni. Imádkozzatok, hogy maradjon még a köd! Imádkozzatok!
A folyó felől ebben a pillanatban éles dobpergés harsant: a velencei
harci szekerek ceremóniásai támadásra készülj-t ütöttek.
– Mindjárt megindulnak! – hördült fel Kamonyai. – Mindjárt
támadnak, Jankó!
 – Nyugalom! Azt már látták, hogy itt vagyunk! Csak ijesztgetnek!
Addig nem támadnak, amíg nem biztosak benne, hogy kevesen
vagyunk.
Tétlen várakozással telt néhány perc. A velenceiek felől szórvány
lódobogás kélt, vélhetően a futárok vitték szét a szárnyakra Carmagnola
parancsait. A dobosok rendületlenül ütötték dobjaikat, de a sereg
egyelőre maradt a helyén.
Hunyadit különös higgadtság szállta meg. Elméje ugyan lázasan
forgatta a lehetőségeket, de Matkó és Kamonyai nem látták rajta a
feszültséget.
Még egyszer, utoljára sorra vette, mit tehetnének, hogy
elkerülhessék a legveszedelmesebb megoldást. Támadni? Rájuk rontani
oldalról? De hisz visszapattannának ilyen kevesen arról az eleven
vasfalról! Rögvest kiderülne, milyen kevesen vannak…
Vagy inkább nyargaljanak be Soncino falai mögé? De mit kezd pár
száz magyar lovassal a várfalakon? Meg aztán így a székelyek, kunok
kint rekednének…
Nem…
Ragaszkodni kell az eredeti tervhez, még ha az is a
legkockázatosabb…
Hunyadi kivette mellvértje alól az alaposan megsárgult,
szétfoszladozó napkorongot, és odanyújtotta Kamonyainak.
– Ha bármi történne velem, Simon bátyám, juttassa ezt el a fiamnak,
Lászlónak…
Kamonyai se nyelni, se szólni nem tudott, valamiért gombóc kezdte
fojtogatni a torkát, és a szemét csípte a hideg lombard szél. Hunyadi
elkérte az egyik vezénylő kun lovastól a kürtjét, aztán a tisztjeihez
fordult.
– Itt vártok… Nem mozdul innen senki!
Jankó előreugratott, aztán vágtára nógatta Sárkányt.
Egyenest a velencei hadsereg felé tartott.
Egyedül.

8.
Ahogy a tejfehér ködben közeledett az ellenség sorai felé, magában
fohászkodott, nehogy vasvesszőt eresszen rá egy számszeríjász.
 Csak hallják majd, hogy mindössze egyetlen lovas közeleg! A
ködből oly hirtelen bukkant elő a velencei had első néhány sora, hogy
Hunyadi kénytelen volt visszarántani Sárkányt, bele ne szaladjon az
előremeredő lándzsákba.
A serenissima zsoldosai ideges kiáltozásban, handabandázásban
törtek ki. Valaki megragadta Sárkány gyeplőjét, de Hunyadi úgy
rámorrant, hogy rögtön eleresztette.
– Követ vagyok! – kiáltotta olaszul Jankó. – Vezessetek
Carmagnolához! Követ vagyok!
Valahonnan a gyalogosok sorfalai mögül megtermett, szakállas
lovag bukkant elő, és gyanakodva végigmérte Jankót.
– Ki vagy? Idegen a kiejtésed!
– A nevem Hunyadi János. Őfensége, Zsigmond magyar király
lovagja vagyok!
– Hunyadi? Te volnál Il Corvo? – A szakállas hitetlenkedve bámult
rá – És ide mersz jönni? Elment az eszed, te magyar?
– Vezess tüstént Carmagnolához! – szakította félbe Hunyadi. – Ha
késlekedsz, az nagyon sok velencei életébe fog kerülni!
A szakállas fürkészte egy darabig Jankó arcát, aztán úgy döntött,
jobb lesz, ha teljesíti a kérését. Majd Carmagnola dönt a sorsa felől!
Megragadta hát Sárkány gyeplőjét, és átvezette az előttük
engedelmesen szétnyíló gyalogosok sora között. A velencei katonák
úgy bámultak fel a fekete köpenybe burkolózó, zord magyar lovagra,
mintha valami istenség lenne. Jankó végig hallotta tiszteletteli
sutyorgásukat.
– Il Corvo…
– Il Cavaliere Nero…
– Il Corvo…
Az egymás mellett álló carroccióknál várt rájuk a vezér.
Carmagnola viszonylag alacsony, mélyen ülő szemű, vastag nyakú férfi
volt. Rövid, korán őszült haja alól vágás kanyargott keresztül hatalmas
sasorrán. Ahogy megpillantotta a közeledőket, gyanakodva,
összeszűkült tekintettel méregette Hunyadit. A harci dobok a vezér
intésére elhallgattak.
– Légy üdvözölve, nemes condottiere! – köszöntötte Jankó kurta
biccentéssel. – A nevem Hunyadi János…
 Úgy tűnt, Carmagnola is tisztában volt vele, ki is az a Hunyadi
János. Szemei elkerekedtek.
– Valóban te volnál a nevezetes Il Corvo? Mit akarsz tőlem?
Jankó tekintete végigsöpört a Carmagnola mellett és mögött
sorakozó alvezéreken. Észrevette Colleonit, akit ő fogott el az Adda
völgyében, s akit Velence hihetetlenül sok aranyon váltott meg néhány
héttel ezelőtt. Az alvezér elfordította fejét, hogy ne kelljen Jankó
szemébe néznie.
– Azért jöttem, nemes condottiere, hogy a megadás jeleként
átvegyem kardodat.
Hunyadi szavai elképesztő fogadtatásra találtak. Carmagnola hosszú
pillanatokon át csak meredt rá értetlenül, mintha nem hinne a fülének.
Alvezérei tátva maradt szájjal pislogtak egymásra.
Jól hallottak?
Megadás?
– Személyesen garantálom a saját és alvezéreid életét, nemes
condottiere! Annyit kérek csak, hogy hadi zászlóidat haladéktalanul
vond be, és add át nekem!
– Megadásként? – hörögte Carmagnola. – Megadásként?
Hunyadi arcára kölykös vigyor ült ki.
– Attól tartok, nincs más választásod, nagyuram. Megvallom, nem
hittem volna, hogy ilyen gyanútlanul belesétálsz a csapdába, de te
mégis ezt tetted Talán mégsem szolgálsz rá a hírnevedre, amint azt
sokan vélik Milánó városában.
– Che cooosa?
– Valóban elhitted, hogy Sforza elkövet akkora baklövést, hogy ifjú
jegyesét katonai őrizet nélkül hagyja? Valóban elképzelhetőnek
tartottad, nemes condottiere, hogy Soncino erődjét alig két tucat
alabárdosra hagyja Milánó hadura? Ennyire ostoba lennél? Ne vedd
zokon, uram, de Velence rossz kezekbe tette le hadai sorsát…
Carmagnola arcáról csak lassan olvadt le az elképedt maszk. A
szájtáti értetlenség lassan óvatos mosolyba torzult.
– Ó, már értem… Nagy tréfamester vagy te, magyar! Egy
pillanatra… szavamra, egy pillanatra azt hittem, komolyan beszélsz!
Oldalba bökte Colleonit, aki most már nem tudta levenni szemét
Hunyadiról. A többi alvezér lassan döcögni, majd nevetni kezdett, hogy
aztán hullámzó röhögésbe fúljon kórusuk.
 – Te magyar! Nekem éppen ilyen fickóra van szükségem! –
Carmagnola vidáman Hunyadi lova mellé léptetett, és hatalmas tenyerét
Jankó vállára ejtette. – Szeretem azokat a férfiakat, akik bátran néznek
szembe a biztos halállal. Ahogy idejöttél… Krisztusra… Il Corvo…
neked aztán van merszed!
Hunyadi megértően mosolygott vissza rá, de nem szólt.
– Csapj fel hozzám, te magyar! Mennyit fizet neked az a torzszülött
Visconti? Öt aranyat? Tízet? Én naponta húszat adok neked! Szolgálj
engem! Hozd a lovasaidat is! No, mit szólsz?
Hunyadi rendületlenül mosolygott.
– Kevés? – Carmagnola elbizonytalanodni látszott. – Nem vagyok
én Krőzus, te magyar! No jó! Kapsz harminc aranyat! Első alvezérem
leszel, Cavaliere Nero!
Colleoni – ha lehet –, még jobban elsápadt Carmagnola mellett.
– No, mi lesz? – A condottiere kinyújtotta Jankó felé érdes tenyerét.
– Csapj bele, te magyar!
Hunyadi mosolya még szélesebb lett, de a keze meg sem moccant.
– Ne élj vissza a türelmemmel! – csattant fel Carmagnola, mert
hirtelen ráébredt, hogy alvezérei és az egész velencei sereg szeme
láttára, füle hallatára csinál belőle bolondot ez a barbár! – No, gyerünk,
csapj bele, különben keservesen megbánod!
– A kardodat, nemes condottiere – felelte halkan Hunyadi. – És a
velencei hadilobogókat! Most!
Ezúttal Carmagnolának már nem maradt kedve nevetni. Hosszan
belebámult Jankó rezzenéstelen tekintetébe, aztán lassan hátrálni
kezdett a lovával vissza, az övéi közé.
– Fogjátok el ezt a kutyát! Holnap a dózsepalota előtt akasztjuk fel!
Kibeleztetem! Kerékbe töretem!
– Őrizd meg méltóságod, nemes condottiere! Ne beszélj, inkább
hallgass amíg elmondom, mi történt. Kémeid becsaptak téged. Ez a
kelepce Visconti terve volt, és te gyanakvás nélkül belesétáltál.
Szánalmas…
– Hazudsz! – üvöltötte Carmagnola, hogy alvezérei összerezzentek a
háta megett. – Hazudsz, magyar kutya! Alig vagytok néhány százan!
Láttunk benneteket a ködön át!
– Csupán a felderítőimet láttad – vont vállat Hunyadi. – Háromezer
lovasom a jobbszárnyadat fenyegeti. Háromezer a hátad mögé került.
Az erőd pedig nem üres, ahogy hitted: hétezer Visconti-zsoldos várja,
hogy megmoccanj!
Carmagnola utolsó, tétova kísérletet tett, hogy tréfára vegye
Hunyadi szavait.
– Hazudsz! – motyogta. – Remekül lódítasz, de tudom, hogy
Soncino üres!
Jankó jóindulatúan viszonozta a condottiere iménti leereszkedő
mozdulatát, és megveregette Carmagnola vállvértlemezeit.
– Akkor nézz csak észak felé, jó uram!
A vezér arra kapta a fejét: a ködön túl valóban lovasok mozogtak,
épp felsorakoztak az Oglio partjától, vélhetően egészen a város faláig,
noha soraik vége nem látszódott a párálló fehérségben.
– És most fordulj meg, jó uram!
Carmagnola leesett állal, nyögve engedelmeskedett. A folyó hídján
túl szintén fekete árnyalakok hullámoztak sűrű, tömött sorokban.
– Amint láthatod, elvágtuk a visszavonulásod útját… – mosolygott
Hunyadi. – És most…
Felemelte kürtjét, és belefújt. A panaszos, érces hang
végighullámzott a velencei sereg feje fölött, és reszketegen verődött
vissza Soncino falairól.
Ebben a pillanatban a városfalakon is mozgolódás támadt: ezer és
ezer emberalak emelkedett fel a mellvédek mögül, kezükben
fáklyákkal. Rőt izzás festette vörösre a téli égboltot.
– Nos, jó uram?
Carmagnola szájszéle remegni kezdett.
– Csapda? Csapdába csaltatok… engem?
– Mint mondtam, életedet és testi épségedet személyesen
garantálom, condottiere. A kardodat!
Carmagnola habozni látszott.
– Sajnálom, jó uram, de nincs sok időd! Amennyiben nem térek
vissza hamarosan a lovasaimhoz, megindul a támadás. Körül vagy véve.
Csúnya mészárlás lesz, sokan meghalnak majd az enyéimek közül, de
titeket biztosan a földbe taposunk. Kár az emberekért, nem gondolod?
Add át tehát kardodat, a velencei hadilobogókat a carrocciókról.
Amennyiben a megadás jeleit átadom Sforzának, talán megkíméli
embereidet a mészárlástól.
 Carmagnola falfehérré változott, a húsos arcát keresztülszelő
forradás vörösen lángolt. Minden ízében remegett. Egész élete egy
csapásra összeomlani látszott egy keleti barbár vigyorgó arca előtt.
Nagyon hosszú ideig csak bámult maga elé. Csend támadt, a
velenceiek szűkölve, lélegzetüket visszafojtva figyelték vezérüket.
Tudták, hogy sorsuk, életük dől most el. A csendet csak a hídon túl és a
folyó mellett mozgolódó magyar lovak horkanásai, és a várfalakon
egymásnak felelgető soncinóiak rikoltásai törték meg.
Aztán lassan, nagyon lassan Carmagnola, a velencei köztársaság
legfelsőbb hadura leoldotta ékkövekkel díszített ezüstövéről a hatalmas
pallost, és remegő kézzel átnyújtotta Hunyadi Jánosnak. Csak intett,
mire néhány legény fáradtan felkúszott a carocciok árbocaira.
Nemsokára a szárnyas oroszlános lobogók is ott voltak Jankó kezében.
– Embereid tegyék le a fegyvert – utasította Carmagnolát együttérző
melegséggel Jankó. – A kardokat és lándzsákat a földbe szúrva, az
íjakat, számszeríjakat halomba rakva. Most megyek, és kieszközlöm
Sforzánál, hogy engedje szabadon katonáidat.
A condottiere szemében egy pillanatra az őszinte nagyrabecsülés
fénye csillant.
– Nemes lélek vagy, Cavaliere Nero! Igaz lovag! Királyod és
nemzeted büszke lehet rád!
Hunyadi fejet hajtott, majd megfordította lovát, és ügetni kezdett
visszafelé, a velencei katonák szétnyíló sorfala között.
Magában fohászkodott, hogy addig ne oszoljon fel a köd, míg
Sforza meg nem érkezik a város falai alá zsoldosseregével.
Nem volt szerencséje.
Másfél óra múlva, mikorra a velenceiek mind letették a fegyvert,
kardjaikat, lándzsáikat a földbe szúrták, íjaikat, számszeríjaikat
halomba rakták, a köd viszonylag gyorsan fellebbent, és Soncino
mezejére tompa, téli napsütés tűzött le a magasból.
Hunyadi felszisszent.
Néha úgy érezte, a Jóisten kedvtelve teszi próbára őt.

9.
– És most mi lesz? – kérdezte Kamonyai, az immár tisztán kivehető
ellenséget szemlélve. – Futás?
 – Várjunk még azzal! – Jankó idegesen forgolódott a nyergében:
alig néhány perce rendelte vissza a „bekerítő” kunokat és székelyeket,
de még időbe telik, mire mind csatlakozhatnak hozzá.
A velenceiek sorai közt dühödt kiabálás támadt. Most látták csak,
hogy becsapták őket, s a hídon túl, valamint az Oglio mellett
felsorakozott lovas had alig száz-száz emberből áll, s maga a fősereg
sem sokkal nagyobb annál. Sorra kihúzgálták földbe szúrt fegyvereiket,
és lázongva, üvöltözve, kardjukkal, pajzsukat csapdosva várták, hogy
támadási parancsot kapjanak végre s lemossák a becsületükön ejtett
foltot.
A kitisztult időben Jankó jól láthatta a díszeiktől megfosztott
zászlósszekereket, s a mellettük álló Carmagnolát. A condottiere
tajtékzott, alvezéreit szidta, s az egyik carroccio oldalát rugdalta
tehetetlen dühében.
– Jól van! Ügetés a városfalakhoz! – adta ki az utasítást Hunyadi. –
Felsorakozunk a kapunál!
A magyarok néhány perc alatt elfoglalták újabb állásaikat az
erődítmény előtt, olyan hosszan elnyújtva a lovas láncot, amennyire
csak tudták. Kiegészülve a visszatérő csapatokkal hézagos,
nevetségesen gyenge védvonalat alkottak a falak előtt.
Jankó szíve a torkában dobogott. Sejtelme sem volt róla, hogy az
alkudozással és tétlen várakozással eltöltött idő alatt mennyire
közelítette meg Sforza serege a várost, de reménykedett benne, hogy
már csakugyan nem lehetnek messze. Hátrafordulva a városfalon
kétségbeesett, rémült nőket és vénembereket pillantott meg. A fejüket
fogták, mert látták, hogy a védelem valójában nem képes feltartóztatni
Carmagnolát. Az első roham elsöpri a magyarokat, és akkor már a város
kapuját sem lesz nehéz beszakítani!
A velenceiek mindezek ellenére nem mozdultak. Beletelt néhány
percbe, mire Hunyadi pedzeni kezdte, hogy miért. Carmagnola minden
bizonnyal újabb csapdától tartott. Mi járhat a fejében? Úgy gondolhatja,
hogy Sforza mégsem engedi elvonulni őket? Lehet, hogy mészárlást
akar? Teljes diadalt, leöldösött velenceiek ezreit?
– Mire várnak ezek? – tűnődött Kamonyai is, csak ő hangosan. –
Mit mondtál nekik, te Jankó?
Hunyadi vállat vont.
 – Mondtam ezt-azt. Hanem, Simon bátyám, készüljön, mert
nemsokára belátják, hogy nincsen itt semmiféle csapda…
– Miféle csapda?
– Hát ez az, hogy miféle. Semmiféle.
Tovább vánszorogtak a percek, de Carmagnola csak nem akart
támadni. A velenceiek egy újabb órán át bámulták az ötszáz magyar
lovast, és egyszerűen nem hittek a szemüknek, mintha csak arra vártak
volna, hogy elárulják magukat, s valahogy fény derül a turpisságra.
Nem sokkal később minden irányba felderítők spricceltek szét, hogy
meggyőződjenek róla, valóban nem várakozik-e magyar lovas
bandérium a folyó túloldalán, a város falai megett,vagy bárhol, ahonnan
lesből lecsaphatnának rájuk.
Amikor derengeni kezdett Carmagnola számára, hogy egy szó sem
volt igaz Jankó szavaiból, nagy sokára elrendelte a támadást. Önbizalma
és vérszomja addigra alábbhagyott: a gyalogosokat a carrocciók mellett
hagyta, és csak a két szárnyon toporgó lovas egységeknek rendelte el a
rohamot.
Hunyadi komoran becsatolta sisakja szíját.
– No, legények! Azt mondom, ne várjuk be őket! Vágta!
Intett, hol váljon ketté a vékonyka sor, és megfúvatta a támadást
jelző kürtöt. A két oldalról feléjük robogó, nehéz vértekben dülöngélő
velenceiek elhűlve látták, hogy a magyarok ahelyett, hogy biztos
menedéket keresnének maguknak a városkapu mögött, eszement
módjára elébük lendülnek. Erre a legtapasztaltabb zsoldosok is idegesen
bámultak sisakjuk szemrésén át, vajon honnét ez az öngyilkos bátorság.
Mégis oldalba készül csapni őket valami eddig jól elrejtett seregtest,
vagy tán menten megnyílik előttük a föld, amiből ördögi praktikákkal
előugrik a Cavaliere Nero valamely újabb furfangja? Honnét ez az
őrjöngő önbizalom? Honnét?
A következő pillanatban a magyarok megtorpanás nélkül
belerobbantak a velencei vasék hegyébe. Fémes sikollyal csúsztak
egymásnak a pengék, a nyeregben előrehajoló, s irdatlan erővel lesújtó
kunok és székelyek görbe szablyái védhetetlen erővel hasították a
sisakok, pajzsok fémlemezeit, fakasztottak vért, szeltek mély, lángoló
sebeket az első velencei sorok harcosaiba.
Hunyadit a roham lendülete kissé jobbra sodorta a középtől, így
csaknem oldalba kapta az elébe térülő velencei nehézlovasokat. Első
csapásától szablyájának pengéje szilánkokra törött. Káromkodva vonta
ki a hosszú csatapallost, baljába láncos buzogányát kerítette, s máris
kurjongatva, vérmes lendülettel vetette magát az ellenségre.
– Cavaliere Nero! Cavaliere Nero!
Az első pillanatokban még fejvesztve menekült előle, aki csak
felismerte, de aztán ahogy a magyar lovasokat körbefogta, valósággal
elnyelte a velencei vastömeg, mind többen nyomakodtak felé is, éppen
azért, hogy fejét és az azzal járó vérdíjat, dicsőséget megszerezzék
maguknak. Ez volt a legválságosabb pillanat. Hunyadi, akinek mindkét
kezében sebesen forgott a fegyver, szeme sarkából homályosan
érzékelte, hogy lassan megindul a velencei gyalogosok serege is. Még
néhány perc, és keresztülgázolnak rajtuk, irdatlan tömegükkel
nekiroppannak a városkapunak. Akkor pedig megkezdődik az öldöklés,
a soncinóiak halomra gyilkolása…
– Az anyátok keserves hétszentségit!
Hunyadi finom rajzolatú sisakja már nem ezüstben ragyogott, merő
lucsok volt a vértől és a ráfröccsent agyvelődarabkáktól. Jobbjában a
csatapallossal, baljában a láncos buzogánnyal úgy tört előre ellenségei
soraiban, mintha csak búzát csépelne a mezőn – a velenceiek
összekaszabolva, levágott kézzel, beszakított koponyával, felmetszett
hassal, kiomló belekkel dőltek ki az útjából.
Jankó átadta magát a tomboló dühnek. Tudta, egész csapatát néhány
perc alatt eltapossák az ellenség lovasai, s addig kell kitalálnia valamit,
ha nem akarja, hogy ez a soncinói mező legyen mindannyiuk temetője.
A közelben puskák dördültek el, s nem sokkal később egy ágyú is
felbömbölt. Jankó közel érezte az elzúgó ágyúgolyó szelét, de a
robbanást nem látta. Dörej visszhangzott a fülében, s valahol a
carocciok környékén diadalittasan felordítottak a velenceiek.
Visszarántotta Sárkányt, hogy a becsapódás irányába nyargaljon,
megnézni, mekkora pusztítást végzett a lövedék lovasaiban, de útját
állta három megtermett velencei. Nem sokon múlott, hogy az elöl
vágtató lándzsája át nem döfte mellvértjét: a fémhegy sikoltva siklott le
a páncélról, és felhasította karját.
Suta mozdulattal igyekezett oldalra csapni pallosával, de szeme
sarkából már látta villanni a következő lovas előreszegezett lándzsáját.
Az utolsó pillanatban vetett elé valaki pajzsot. A lándzsa tompa
csattanással lecsúszott a lemezről, és ártalmatlanul elsuhant Hunyadi
arca mellett.
– Simon!
Kamonyai felágaskodott a kengyelben, és pallosának egyetlen
suhintásával levágta a velencei lovas fejét. A harmadikkal Kendeffy
végzett láncos buzogánya jól célzott csapásával: a csatacsillag vasgöbe
a koponyán áttörve belebuggyant a velencei agyvelejébe.
– Ki innen! – zihálta Kamonyai, és megragadta Sárkány zabláját. –
Ki innen Jankó, amíg nem késő!
Újra felbömbölt a velencei ágyú, és a sistergő ágyúgolyó ezúttal
Hunyadi közvetlen közelében sodort el egy székely lovast.
Kétségbeesetten körbepillantott.
Kendeffy szentségelve lóbálta meg újra a buzogányt a feje fölött.
Már a mozdulatra is meghátráltak közeléből, s mikor bőszen
körbesuhintotta a fegyvert, csontok reccsentek, koponyák hasadtak
megint.
Hunyadi látta már, hogy nincs tovább.
A carocciok irányából újabb füstfelhő burjánzott, de füle zúgásától
nem hallotta a dördülést. Viszont azt látta, amint húscafatokat, letépett
végtagokat hány szerteszét a becsapódás, vagy húsz öllel a helytől, ahol
Sárkány forgolódott habzó pofával.
Hirtelen érces kürtszó harsant. Jankó zihálva emelte fel fejét, de a
szemébe csöpögő vértől nem sokat látott, csak a rémülten ide-oda
forgolódó velenceieket maga körül. A karok lehanyatlottak, a keresztbe
feszülő pengék sikoltva búcsúztak egymástól…
A kürtszó…
A kürtszó…
Hunyadi levegő után kapkodva nyújtogatta a nyakát.
Hisz ez a Visconti-kürt szava!
Mintha tágulni kezdett volna körülötte a kör. A velenceiek előbb
lassan, hitetlenkedve, majd mind szaporább léptekkel hátráltak el a
szorongatott magyar lovasoktól. Nemsokára már csak ők álltak ott, nem
messze a városfalaktól zihálva, sebektől borítottan.
– Uram! Nagyuram!
Jankó szédelegve kereste a hang forrását. Filipesi deák odafönn
nyújtoatta nyakát Soncino városfalán, és magáról megfeledkezve
mutogatott az Oglio irányába. – Nagyuram! Itt vannak! Megjöttek!
 A várost két irányból megkerülve, csillogó fémhernyóként
hullámozva Francesco Sforza lovasseregének tömött sorai ügettek
feléjük fegyelmezetten. A déli lapály felől Milánó kígyós-címeres
lobogóit magasba emelve a Visconti-sereg gyalogsága sietett oldalba
kerülni az összezavarodott velenceieket.
– Sforza… – lihegte Jankó, miközben lecsapta pallosa pengéjéről a
sűrű vért. – Az utolsó pillanatban, condottiere kapitány…
Megfordult.
Amott, a carrocciók mellett Carmagnola sápadtan bámulta a
kétoldalt sebesen felfejlődő milánói csapatokat, s észre sem vette, hogy
alvezérei egymást túllicitálva próbálják magukkal ráncigálni onnan. Ő
csak állt, és bámulta a magyarok kimerült, sebektől megtépázott
maroknyi csapatát.
Ennyi lett volna? Csak ennyi ember védte a várost? Nem volt
csapda? Nem volt rejtett furfang? Nincsenek a dombokon túl, a falak
mögött elrejtőzött tartalék csapatok?
Hunyadi remegő kézzel leoldotta vérmaszatos sisakját, és ösztönös
mozdulattal meglengette Carmagnola felé. A velencei condottiere nem
viszonozta a gesztust, üveges szemmel bámulta, ahogy az Oglio mentén
előrenyomuló milánói lovasok a saras földbe tiporják szétszéledni
készülő gyalogosait. Azt sem értette, hogyan végezhetett az előbb
ekkora pusztítást embereiben az a maroknyi magyar…
Aztán lassan megfordította lovát, és sebes vágtával megindult a híd
felé. Mire Sforza odaért Hunyadihoz, a velenceiek már javában
menekültek az Oglión át: a szerencsések a hídon egymást taposva
próbáltak keresztülvergődni, magukkal sodorva a nehéz vasban
kókadozó lovasokat. A többiek egyszerűen belevetették magukat a
vízbe, és kapálózva próbáltak átvergődni a túlpartra, mielőtt elnyelte
volna őket a lassan hömpölygő, vérhabtól megduzzadt patak.
– Giovanni! Giovanni! – Sforza forrón magához ölelte Jankót. –
Megsebesültél? Bajod esett, barátom?
– Nincs semmi bajom – Hunyadi a fűbe köpött. – De érkezhettél
volna kicsit hamarabb is, condottiere!
Sforza még egyszer megölelte.
– Visconti mindent tud. Otthagyta Zsigmondot, a hercegeket, a
küldötteket, és ide tart! Ha értesül róla, hogy Biancának a haja szála se
görbült, és még Soncino is sértetlen maradt, gazdagon megjutalmaz,
caro amico!
– Megjutalmaz? – Hunyadi félretolta Sforzát, és odaléptetett
embereihez Épp akkorra számolták össze a sebesülteket, holtakat.
Százhúszan ott maradtak a vad összeroppanásban, százkilencvenen
sebekkel borítva pihegtek lovuk nyergében.
Ennyi áldozat néhány perc alatt! Drága árat fizettek azért, hogy
Milánó hercege ne legyen egy újabb várossal szegényebb… Soncino
kapui végre döngve kitárultak a magyarok előtt.

10.
Úgy, ahogy volt, véres páncélban, emberi agyvelővel összemocskolt
köpenyében Hunyadit a városka legcsinosabb épületébe, a Visconti-
házba vezették. Lovasai letáboroztak a főtéren. A túlélőknek tán még
életükben nem volt olyan jó dolguk, mint aznap Soncinóban: a hálás
helyiek senkitől nem sajnálták az élelmet, bort, gondos ápolást. A
sebesült magyarokat sokan saját házaikba vitték, ágyba fektették, s a jó
soncinói orvosok fáradságot nem kímélve látták el a sérülteket.
Az ütközetben elesett legényeket tisztességgel összeszedték a
mezőről, és a San Giacomo-templom előtti terecskén terítették ki őket.
Estére gyertyák százai lobogtak a „barbár” holtak lábainál.
Míg a felzaklatott Visconti megérkezett, Jankó találkozott valakivel,
s ezt élete végéig gyakran emlegette. A palotában szolgálólányok
levetkőztették, megmosdatták, haját illatos kenőcsökkel kenték be, majd
Visconti ruháiba öltöztették, s a herceg egyik pompázatos köpenyét
terítették hátára. Sforza a nagyteremben várta borral és étekkel.
Épp csak elkezdett falatozni, amikor nyílt az ajtó, és egy nyurga
kislány lépett a terembe egy idősebb asszony kíséretében. Hófehér arca
és hollófekete haja volt, amit gyöngyös háló szorított le. Kék szemei
kíváncsian ragyogtak a gyertyák fényében. Odarohant Sforzához.
– Szerelmem! Francesco! Ő az? Ő a megmentőnk?
Hunyadi csaknem kiejtette kezéből a combot, amit az imént még
fásultan majszolt. Talpra vergődött, és meghajolt a kislány előtt.
– Hercegnő?
 – Üdvözöllek, nemes lovag! – A gyermek szavai oly komolyan,
ünnepélyesen csengtek a teremben, hogy Jankó önkéntelenül is
elmosolyodott a bajsza alatt.
– Drága barátom, engedd meg, hogy bemutassam neked Bianca
Maria Viscontit, Milánó hercegének egyetlen leányát, az én imádott
arámat!
A leány kifogástalan eleganciával, fehér szoknyája szegélyének
megemelésével pukedlizett Jankónak.
– Szerelmem, engedd meg, hogy bemutassam neked az én igaz
barátomat, Giovanni D'Unnadit, őfensége, Sigismundus lombard király
dicső lovagját, ki jelenleg atyád szolgálatában áll, akárcsak én.
Bianca elbűvölő mosollyal nyújtotta csókra kezét. Jankónak tetszett
ez a bensőséges, emelkedett hang, és nem akarta elrontani a játékot.
Mély áhítattal csókolt kezet a leánynak.
– A toronyból láttam, mit tettetek értünk, nemes lovag – jelentette ki
Bianca tágra nyílt szemmel. – Halálmegvető bátorság volt nekirontani a
velenceieknek. Megmentetted a várost és az életünket, lovag!
Úgy beszélt, mint egy felnőtt, mint egy született uralkodó: szavai,
hanglejtése kifinomultak voltak, testtartása fejedelmi.
– Nem enyém az érdem, hanem derék lovasaimé – mosolygott
Jankó. – És persze a ködé… Nagy szolgálatot tett mindannyiunknak.
– Nem, nem! – tiltakozott Bianca. – Az a roham… Felejthetetlen
volt… Ó, bárcsak én is harcolhatnék! – A lány vékony hangja hirtelen
megkeményedett, szemében vad tűz fénylett fel. – Milyen kár, nemes
lovag, hogy a leányok nem vehetnek kardot a kezükbe! Hallottál róla,
hogy Franciaországban egy Johanna nevű egyszerű leányzó az angolok
ellen vezérelte a seregeit? Sajnos, nekem nem engedik, hogy kardot
ragadjak, pedig úgy szeretném! A te országodban harcolnak a nők?
Francesco, a vőlegényem szerint a barbárok asszonyai maguk is
harcolnak…
Mielőtt Sforza gyengéden megfeddhette volna illetlen szavaiért
Biancát, Hunyadi letérdelt a kislány mellé, és megragadta a kezét.
– Ha akarod, mesélek neked egy asszonyról, kedves Bianca, aki az
én hazámban férfimódra harcolt. Gályákat vezényelt egy nagy folyón,
és bátran nekirontott a török naszádoknak! Páncélt viselt, oldalán kardot
hordott, és ha kellett, a halállal dacolva rohant az ellenség közé!
 – Csakugyan? – Biancáról egyszeriben lefoszlott az udvarias máz, a
felnőttes póz, és csodálkozó, ámuló kisgyermekké változott. – Úgy
harcolt, mint a férfiak?
– Kibomlott szőke haja lobogott a szélben, ahogy gályája szelte a
Duna vizét – idézte még mindig üdvözült mosollyal Hunyadi, s
hatalmas kezével a levegőbe szántotta a folyó képzeletbeli hullámait. –
Dörögtek az ágyúk, a vad pogány pedig csaknem beleszorított minket a
Dunába. De ő… Cicelle… így hívták ezt a nemes asszonyt,
odavezényelte a gályákat, s dacolva a körülötte süvítő ágyúgolyókkal,
kimentette szorongatott helyzetéből hős férjét, és királyát… No, s
persze… engem is…
– Téged is, vitéz lovag? Mesélj még róla! Mesélj! Lehetek én is
ilyen harcos asszony? Szerinted az leszek? Várj csak! Hát a tengert
láttad már? Képzeld! Én még nem láttam! Az apám folyton az abbiatei
kastélyban tart bezárva! Tulajdonképpen még Milánóban sem voltam!
Én, a milánói herceg lánya! Ehhez mit szólsz?
Milánó hercegnője e szóáradat közepette önfeledten Hunyadi térdére
telepedett, s mindkét kis kezével átnyalábolta a nyakát.
– Ha akarod, gyönyörű Bianca, mesélek még neked a harcos Cicelle
asszonyról! De előbb engedj ennem egy keveset! Megéheztem a
harcban!
Bianca fecsegve, lelkesen tapsikolva ültette vissza a székére Jankót,
és maga gondoskodott róla, hogy finomabbnál finomabb falatokat
szolgáljanak fel, és mindig legyen bor az asztalon.
Hunyadi azon az estén órákon át mesélt Bianca Maria Viscontinak.
Elbűvölte ez a varázslatos teremtés. A kislány mindössze hatéves
volt, de kifogástalan nevelést kapott. Beszélt és értett németül,
provanszál és francia nyelven, hibátlanul írt és olvasott, és persze
kitűnően lovagolt, amit másnap reggel meg is mutatott Hunyadinak.
Véget nem érő szóáradata csak akkor szakadt félbe rövid időre,
amikor este megérkezett Visconti herceg is. Bicegett, és csúf arcán még
mindig páni félelem tükröződött. Csak akkor enyhült, mikor magához
ölelhette egyetlen gyermekét, s meggyőződhetett róla, hogy csakugyan
nem esett bántódása a kurtán-furcsán végződő ostrom közben.
Amikor eleresztette Biancát, hosszan Hunyadi szemébe nézett, s
Jankó döbbenten tapasztalta, hogy a herceg tekintetében ezúttal nyoma
sincs a gúnynak, fennhéjázásnak.
 – Megmentetted a leányom életét, Giovanni… – mondta
megindultan Visconti. – Ha valaha szóval, vagy tettel megsértettelek,
bocsásd meg nekem! Mától a barátom vagy! Ilyen embert nem engedek
vissza Magyarországra!
Dicséretnek szánta ezt, de Hunyadi elkomorult.
Másnap tudta csak meg, hogy Visconti, visszatérése után Milánóban
haladéktalanul kifizette Zsigmondnak a hiányzó négyezer-ötszáz
aranyat. Nem sokkal később Sforza egy kígyós-címeres pecséttel
lepecsételt ládikát hozott számára a hercegi palotából. A ládikában
ötszáz frissen vert lombardiai aranydukát csillogott. Soha nem volt még
ekkora vagyon a kezében – ez volt első jelentős fizetsége.
Azt az estét viszont, Soncinóban soha nem felejtette el. Jó másfél
évtizeddel később, amikor odahaza a tenger gond csaknem maga alá
temette, egy napon hírét hozták, hogy messze, Milánóban Bianca Maria
hercegnő, Sforza herceg asszonya páncélt öltött, amikor a velenceiek
rátámadtak Cremonára, és karddal a kezében sietett az ellenség elé. A
Páviába vezető hidat hősies harcban védte meg katonáival a velencei
zsoldosok ellen. A harcos asszony hírét felkapta a szél, Itália-szerte
hősként emlegették. A hírt hallva Hunyadi János, immár majd
ötvenesztendősen révedő mosollyal idézte fel a régmúlt napok emlékét,
a napét, mikor Milánó hercegnője még a térdén lovagolva hallgatta
Rozgonyiné Cicelle legendáját.

11.
BÁTMONOSTOR, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1526 ŐSZE
Az erdő oly kihalt volt, mintha még a vadak is mind elmenekültek
volna a közelgő török sereg elől. A szép öregember és Dénes sokáig
szótlanul lépdeltek a dermedt avarban, s már csak abban reménykedtek,
hogy legalább egy árva nyúl az útjukba szédül, hogy elejtsék.
De az erdő hallgatott.
A fák sem hajladoztak, csak a magasban zörgette a jeges szél a
legmakacsabb leveleket, sürgetve őket, adják fel a hiábavaló harcot.
Dénes valami hasonlót érzett legbelül.
A lelkét marcangoló bűntudat órák óta gyötörte, s bár az öregember
meghagyta neki, hogy meresztgesse a szemét, hegyezze a fülét, ő
képtelen volt az erdőre figyelmezni. Lelki szemei előtt kedvese sokat
szenvedett arca lebegett, no meg a hajnali szeretkezés lázas képei.
Az a két leány! Ők a hibásak mindenért! Ők kísértették… Tán csak
azért, mert szerzetes. Mi egyéb okuk lehetett volna testét, lelkét a
romlásba taszítani? Átkozottak! Legyenek átkozottak mind a ketten!
Deér-Sólyom István megtorpant.
Rajta egyáltalán nem látszott, hogy fázna. Megszokta már a mostoha
idő kényelmetlenségeit. Ám ahogy előrehajolva hallgatózni kezdett,
öreges mozdulata valahogy szánalmat ébresztett Dénesben.
– Nincs itt semmi, jó uram! Üres az erdő… a telet várja már…
A szép öregember nyögve kiegyenesedett.
– Az állatok érzik, hogy mi közeleg… hogy mi vár rájuk…
– Én is érzem… Bűnös vagyok…
– Dehogy vagy te bűnös! Miért lennél?
– Sejtelme sincs nagyuramnak, mit műveltek velem azok a…
szörnyetegek… Ha tudná… Ha sejtené, szóba sem állana velem
többé…
– Bolond vagy te, Dénes fiam! – Az öregember letelepedett egy
kidőlt, mohos fatörzsre. – Azt hiszed, annyira rossz a fülem, hogy nem
hallottam a nyögdécseléseket és a sóhajokat? Nem vagyok én már jó
alvó, a legapróbb neszre is felriadok.
Dénes szeme elkerekedett.
– Tudja…? Tudja, mit tettek velem?
– Hát, először is Dénes fiam, te tetted velük, amit tettél, mert még ha
ketten voltak is, s te egyedül, akaratod ellenére akkor sem lettek volna
képesek…
– Én a sátántól vett kísértésről beszélek! – csattant fel a fiú
elvörösödve. – Elveszik a férfiember eszét! Gyenge vagyok! Esendő!
Nem én tehetek róla!
– Hát persze hogy nem! – nevetett a szép öregember. – Azt hiszed,
te vagy az első tejfelesszájú papocska, aki majd beleőrül az asszonyi
kísértésbe? Hát jobb, ha tudod, Dénes fiam, én nemigen találkoztam
férfiemberrel, aki ellent tudott volna mondani a patás kísértésének,
kiváltképp, ha oly szemrevaló fehércselédek képében nyilvánult meg,
mint amilyen ez a kettő az apátságban Meg aztán ezek a szerencsétlen
leányok is éppoly nyomorultak, mint mi magunk vagyunk. Ha jól
sejtem, valamely nagyúr palotaszajhái voltak…
 – Püspöké… – borzadt meg Dénes.
– Püspöké… Fiatal vagy még fiam, hogy ilyeneken elcsodálkozol.
Majd ha annyit tapasztalsz, mint én, csak legyintesz…
– Látja, jó uram, ezért nem hiszem el a meséjét! – huppant le az
öregember mellé a szerzetes. – Mert ugyan szép és derék, amit Hunyadi
urunk jeles ifjúkoráról elbeszélt, de azt nem hihetem, hogy ott, Milánó
városában szentként élte volna életét. Mert nagyon úgy tűnik nekem, azt
akarja elhitetni velem, egyszerű halandóval, kinek értelme tán még
valóban nem nyílott ki egészen, hogy jó Hunyadi urunk megtartóztatta
magát, és nem engedett az asszonyi test kísértésének, amíg odavolt,
esztendőkön át Itáliában… Éppen ott… Hallottam én sokat arról az
Itáliáról, meg arról, miféle erkölcsök dívnak ottan… Nem, jó uram, ezt
már el nem hihetem! Lehet, hogy bűneim számosak, lehet, hogy a
lelkem már a sátáné, és örök időkre elveszítettem üdvösségét, és soha
nem nyerhetek bebocsájtást a mennyek országába, de ezt a dajkamesét
el nem hiszem kegyelmednek!
A szép öregember figyelmesen nézte Dénes arcát. Tetszett neki az
őszinte felháborodás.
– Én csak azt mondhatom, amit magam is hallottam. Mégpedig
olyasvalakitől, aki minden más földi halandónál jobban ösmerte
Hunyadi Jánost, mégpedig tulajdon nemzőatyámtól. Akinél csak a
teremtő tudhatott többet a lelke titkairól. Mindazonáltal, Dénes fiam, én
sem vagyok bizonyos abban, hogy minden úgy esett, ahogy az én
tudomásomra jutott sok-sok esztendővel ezelőtt. Meglehet, a múlt köde
jótékonyan bánt az esztendőkkel a napfényes Itáliában… Mert hisz
emlékezhetsz rá, Hunyadi urunk megboldogult ifjúkorában igencsak
nevezetes mestere volt Ámor tudományának. Ezt mindenki jól tudta
róla, szerte az országban… Meglehet, Dénes fiam, hogy Milánó
városában nem egészen úgy történtek a dolgok, ahogyan én tudom,
meglehet, a szép Giulietta minden este boldoggá tette Hunyadi urunkat,
s meglehet, rajta kívül számolatlanul megtették azt más olasz leányok és
asszonyok is. Magunk között szólva, fiam, én ezen sem csodálkoznék.
És úgy hiszem, ha úgy is lett volna, az se vonna el szemernyit se abból,
milyen lángoló szívvel szerette Hunyadi urunk az asszonyát. Szilágyi
Erzsébetet.
– Na, ez már más beszéd! – dohogott Dénes. – Ez már jobban
tetszik…
 – Persze hogy jobban tetszik, drága fiam, mert esendő vagy, ahogy
én is esendő voltam világéletemben. De mondd csak, mi az a bűn, ami
oly éhesen rágja a lelkedet?
Dénes széttárta karját. Hát nem nyilvánvaló?
Az öreg csak nevetett ezen.
– No és bűn az, ha egy férfiember nehéz, esztendőkre szóló
küldetésén, távol a hazájától, otthonától, hű hitvesétől enyhít a test
őrjítő szorongattatásain? Bűn az? Csak a sápatag trubadúrmesterek és
leányarcú udvari énekesek hiszik, hogy az éteri szerelem egyenértékű a
test hűségével. A magam részéről mindig a lélek hűségére esküdtem, és
soha nem tettem beteggé magam felesleges lelki tusakodásokkal. Ha
lüktet a férfiember ágyéka, hát nem tehet mást, enged a természet
ösztökélésének, és készséges asszonyt kerít magának, akibe
beleszórhatja a magját. Mint ahogy az is beteggé teszi az embert, ha
másnemű szükségét bennen tartja, vagy ha nem vágat eret magán,
amikor elkerülhetetlenné válik. A testből távoznia kell ezeknek a
dolgoknak, különben az esendő és gyenge akaratút megbetegítik, s
elveszejtik hamarosan. De még egyszer kérdezem tőled, Dénes fiam, mi
a bűn, ami nem hagy nyugodni? Hogy ma hajnalban az a két
szemrevaló, édes orcájú leány rávett egy kis bujálkodásra? Jól tették.
Nekik is jólesett, ne sajnáld tőlük azt a néhány percecskét, mert
mindkettő halálra van ítélve. Ki adna menedéket két ilyenfajta
leánynak? Vagy egy török hárembe kerülnek, vagy útszéli csavargók
vágják el a torkukat néhány napon belül, miután megerőszakolták
őket… De neked… neked mi marcangolja a lelkedet? Hogy megcsalád
kedvesed? De hát az vajon nem bűn, Dénes fiam, hogy pap létedre egy
tudatlan, oktalan asszonyállatot bújtatsz az apátság pincéjében, s néha
hozzá leszökve szerelmeskedel vele? Dehogynem, bűn az. Hozzá
képest, hogy megcsalád, semmi az. No látod? Vagy az talán nem bűn,
hogy mindent kockára téve itt maradsz Bátmonostor falai közt, csak
mert kevély tudni akarásodban mindenáron hallani akarod az én hosszú
történetemet? A kíváncsiság is bűn, fiam.
Dénes hallgatott, a fagyott avart bámulta.
– Én esendő férfi voltam egész életemben. Most is az vagyok… –
folytatta aztán a csendet megtörve a szép öregember. – Rég nem
számolom már a bűneimet, csak… próbálok ember maradni… De
mondok én valamit neked Dénes! Ha terólad, s magamról nem is tudom
elképzelni, hogy ilyesmit véghez tudjon vinni, de jó Hunyadi urunkról
igenis el tudom képzelni azt, hogy férfiúságát megzabolázva testi
hűséget fogadott ott, a messzi Milánóban. Ő képes lehetett rá, ha úgy
akarta. Mert kicsapongó és részeges ifjúkora után a nehéz években
nemesedett azzá a férfiúvá, aki a lelkünkben él. Az én nemzőatyám
néha tűnődve emlékezett azokra az évekre, s felidézte, miképp csodálta
Hunyadi azon szent embereket, akik tudnak parancsolni önnön
testüknek. Ezt a képességet igen sokra tartotta, mert ő sokáig nem
tudott. Hogy megtanult-e valaha is? Mindenki azt hisz erről, amit akar.
Én azonban úgy gondolom, képes volt rá. Mert rá kellett jönnie arra már
elég korán, hogy nem győzhet le világrontó hatalmakat, nem
diadalmaskodhat legyőzhetetlen seregeken, császárokon, szultánokon,
ha nem képes győzedelmeskedni elébb tulajdon esendő testén.
Dénes kétségbeesetten nézett a szép öregemberre.
– Próbatétel volt hát?
– Lehetett az is. Az bizonyos, hogy jó Hunyadi urunk messzi
Milánóban is egyedül asszonya után epekedett szíve szerelmével.
Ifjúkoromban láttam egy levelét, amit onnan diktált Szilágyi
Erzsébetnek. S mondhatom, édes fiam, bár nem volt költő, nem
konyított semennyit a versformákhoz, nem ösmerte a római poézis
legalapvetőbb szabályait sem, mégis, az a levél forróbb és őszintébb
volt mindennél, amit valaha hallottam nagy hírű dalnokok szájából.
Dénes hosszú ideig hallgatott, gondolataival viaskodva. A szép
öregember türelmesen várt, s csak akkor szólalt meg újra, mikor a fiú
feltápászkodott a mohos fatörzsről.
– Vissza kell mennünk az apátságba, fiam…
– Tudom, jó uram! Tudom…
– Mit fogunk enni? Nem láttunk vadat…
Dénes vállat vont.
– Szedhetünk gombát… kérget… bogyókat… ismerem őket…
– Ennyi éhes szájnak kevés lesz az – sóhajtotta az öregember.
– Az lenne a legüdvösebb, ha mihamarabb továbbmennének innét!
Miért is kellett nekik éppen Bátmonostorra menekülniük? Megmaradt
volna lelkem nyugodalma, ha nem…
– A dolgok éppen úgy történnek, ahogy történniük kell, Dénes fiam.
Minden előre megíratott az eljövendő dolgok könyvében. Abban a
könyvben már lejegyezték, mi lesz a sorsunk, mi történik velünk,
ezekkel a szerencsétlenekkel, akik úgy hiszik, menekedni tudnak a
törökök elől…
– Akkor azt is bizonyosan megírta valaki, hogy mivel csillapítjuk
éhségünket máma – vélte Dénes.
– Megíratott az is. Úgyhogy nincs miért aggódnunk, csak meg kell
keresnünk az étket, ami mára adatott… Induljunk, Dénes fiam…
Hallani szeretném, mi történt ezekkel az emberekkel… Lásd, annak a
cseh lovagnak is tanulságos volt a története. Ma hallani akarom, mit
mond az a potrohos férfiú. Azt hiszem, az sem lesz minden tanulság
nélküli história…
– Engem nem érdekel – lóbálta az íjat Dénes. – Szívesebben
hallgatnám, hogyan került haza jó Hunyadi urunk messzi Milánó
városából…
– Nemsokára azt is tudni fogod… De amikor azt hallgatod, hogyan
estek a dolgok a csata után, mit Mohács mezején vívtunk a törökkel,
látni fogod egyben azt is, miért és hogyan alakultak az események úgy,
hogy e végzetes tragédia bekövetkezzék. Az események láncolatában
ugyanis megvan mindennek az oka. Egyik eseményből következik a
másik. S látni fogod, Dénes fiam, miként alakultak a dolgok a régmúlt
aranykorból, egész a mai gyászos világig. Tudni fogod azt is, mit kell
tennünk, hogy soha többé ne következzék be.
Dénes összerezzent.
A szürke fák közt mintha moccant volna valami.
– Nocsak! – suttogta a szép öregember. – Mégiscsak küld nékünk a
Jóisten egy kis ebédet?
A következő pillanatban Dénes – őseitől örökölt ösztöntől vezérelve
– megfeszítette az íját. A nyílvessző sziszegve röppent ki a húrról, és
becsapódott az avarban meglapuló nyúl bordái közé.

12.
– Én ott voltam! Láttam mindent!
A harcsabajszos, zsíros képű nemesember borzadva meredt a tűzbe.
Túl voltak már a szegényes ebéden, a nyúlból alig néhány falat jutott
egynek-egynek, s a melléje tálalt bogyók és átsült gombák sem tudták
csillapítani éhségüket.
 – Hol volt kegyelmed? – A szép öregember nyögve elhelyezkedett a
szalmában, és átható tekintetét a nemes úrra függesztette. Hasonlóan
cselekedtek a többiek is, a rőt szakállú lovag, a szomorú nemesasszony,
és a két, egymás közt somolygó leány, akik össze- összevihogtak,
valahányszor Dénes a közelükbe térült.
– Budán voltam… Ott voltam, s bizton állíthatom, hogy egy szó sem
igaz abból, amit ez a német disznó összehazudozott előző este… Én a
saját szememmel láttam, mit műveltek a nyomorult németek Buda
városában… Mindent láttam, ezzel a két szememmel, úgy ám!
A lovag válaszolni akart, de aztán csak legyintett.
– Akkor kegyelmed még a Mohács melletti mocsarakban bukdácsolt
– folytatta indulatosan a magyar. – így aztán nem tudhatja, hogyan
történt… Hát hallja, hallja csak, miképpen esett a nagy nyomorúság
Mátyás király fényes városában!
– Épp eleget hallottam már…
– Márpedig meghallgat kegyelmed, az anyja keserves úristenit, mert
ha kell, a nyakára ülök, úgy beszélem el, hogy eljusson a tudatáig…
A cseh csak hápogott, de a szép öregember szeme egyetlen
villanásával nyugalomra intette.
– Most már engem is igen érdekel, hogyan esett Buda veszte.
Mondja csak, kegyelmed! Mindannyian szívesen hallgatjuk!
A hájas úr gyilkos pillantást vetett a rőt szakállúra, aztán kihúzta
magát, s belekezdett.
– Annyit mondhatok, nem kis ember voltam én még néhány nappal,
héttel ezelőtt. Fontos hivatalt viseltem őfensége kancelláriáján,
bejáratos voltam a királyi palota minden zegzugába, jól ismertem
azokat, akik az ország ügyeit vigyázták és igazgatták. Jól láttam,
hogyan tették tönkre ezt a szép magyar hazát a pöfeteg németek! Egyre
többen és többen jöttenek Budavárba, jöttenek a király hívására,
jöttenek a királyné hívására. Mire tanították ezek azt a kölök királyt?
Táncolásra, bókolásra, fényes vadászatra, paráználkodásra. De nem ám
kardforgatásra! Nem ám vitézi tudományokra, ahogy magyar királyt
nevelni illik! Meg aztán, Mária sem igen bírta a magyar szót. Mit
számított neki, hogy a nemzet Szent Koronája illeti fejét, ő csak a német
szóra hajlott. Ha magyar ember ért a közelébe a palotában, még az orra
elé is illatosított kendőt emelt, fintorogva, fulladozva, mintha még a
szagunkat se bírná! Hozatta egymás után, nyakra-főre a német táncosait,
a német tudorait a német építészeit, a német lovagjait, és legtöbb
számban a német naplopóit, kik igen megszerettek Budavárban lakni,
enni, inni, pöffeszkedni, mulatni hajnalig, a derék budai polgárok
leányiból szajhát csinálni…
De, hogy szavam ne feledjem…
Mikor a magyar had nem is messze innen megütközött a törökkel,
azon este is fényes mulatság járta Budavárban, úgy ám! Illik ez? Míg
harcmezőn vérzik a nemzet, az idegenek táncot lejtenek, a derék, jó
vitézek asszonyait hajkurásszák városszerte… Illik ez? S a királyné
maga… Csepeli vadászkastélyában mulatságot tart… míg a derék
vitézek vérüket ontják…
Hanem másnap… Igen, másnap utolérte a beste német siserahadat a
végítélet… Megszabadult tőlük a nemzet egyszer, s mindenkorra…
Hogyan is volt? Szerdán esett az ütközet Mohács mezején,
keresztelő Szent János fővétele napján. Másnap, csütörtökön részeg
kábulatban ébredt a királyi palota, a német sáskahad böfögve, hasát
vakargatva nyitogatta felpüffedt szemét, midőn beviharzott a
városkapun a királyné német futárja a királyi hadtól. Thurzó, az uzsorás
kincstartó a királynénál volt éppen, ketten beszélgettek egymás közt, tán
éppen azt, hogyan lehetne új adóval zsigerelni a szegény magyart. A
királyi káplánok a budai kapun kívül látták a futárt, épp feltartóztatták a
palotaőrök, először nem engedték belépni. Aztán csak beengedték, s jó
néhány percig odabent volt a futár a királynénál. Aztán azt láttuk, hogy
nagyságos Thurzó őzsugorisága falfehér arccal rohan ki, lehajtott fővel,
senkihez sem szólva, s máris nyergeltet. Mondtam is a káplánoknak:
baljós jel ez, a rothadt szívű Thurzó mindig elégedett képpel mászkál,
hisz mindig az ő zsírja hízik. Ha így megrémült, annak bizony oka
van…
De nem jött több hír.
Estellvén aludni tértünk, én a városban, az esztergomi Zsigmond
deáknál aludtam László érsek kincstára mellett. István pohárnok úr
ébresztett bennünket az éjszaka közepén, kiabálva, hogy „Ébredjetek,
keljetek fel, szegény magyarok, mert a törökök legyőztek minket!
Szétverték a hadat, leöltek mindenkit!”
Zsigmond deákkal felsiettünk a palotába, s azt láttuk, hogy a beste
német polgárok már úgy rohangáltak a vár utcáin, mint a legyek a falon!
Kezükben fáklyával, nagy, nehéz ládákat cipeltek, rakodtak szekerekre,
s hajtottak máris Logod felé, mások le a Dunához, hajókra.
A budai magyarok sorra ébredeztek, hiába akartak nagy
csendességben kereket oldani a németek. Kérdezgették őket, hogy mi
történt, mit hallottak, mi elől futnak, de a németek csak a fejüket rázták,
nem árulták el, hogy mi esett meg szegény magyar sereggel. Tudták az
átkozottak, hogy nemsokára a nyakukba szakad a magyarok dühe. A
bőrüket akarták menteni, mert sejtették már akkor, hogy számon kérjük
rajtok, ki vitte csődbe az országot, ki hagyta, hogy a magyar had erőtlen
legyen, védtelen és gyenge! Hát volt is félnivalójuk! Ahogy a magyarok
ráébredtek, mi történt, féktelen haraggal vetették magukat a förtelmes
harácsolókra, és alaposan ellátták a bajukat. Sokuk torkát elvágták, s a
mieinktől elrabolt drágaságokat mind visszahordták a házakba.
Volt egy kis csetepaté a palota körül, mert sokan nem akarták
engedni, hogy a királyné szolgái is hajóra rakják a sok udvari kincseket.
Hanem a várőrség szétkergette őket, így minden drágaságot időben
hajóra tettek, és azokkal a királyné udvarhölgyei útnak indultak még
napkelte előtt. Mondták a külső falakat vigyázó katonák, hogy Mária
ötven lovas kíséretében elvágtatott, s csak Lógódnál várta be Thurzó
kincstartót.
Zsigmond deák meg éppenséggel azt beszélte el, hogy a kincstartó
háromszáz vértes lovassal tört át a lázongó budai polgárok falán.
Vállukon vitték a lovasok által védett szolgák az uzsorás minden
kincseit, egész reggel hat óráig. Vele menekültek el a még a házaik
pincéiben bujkáló németek, láttuk őket az ablakból…
Reggelre csend ereszkedett a városra. Fenyegető, baljós csend. Mind
éreztük, valami rettenetes közeleg. Az utcák kihaltak voltak, a leölt
németek hullái, a szétszórt, szétszaggatott kelmék, kiborogatott ládák
hevertek szerteszét. Mi, kik a városban maradtunk, abban
reménykedtünk, hogy Szapolyai vajda urunk sebesen viharzik Szeged
felől, hogy megvédjen minket a közelgő töröktől.
Pénteken egész nap dermedt csend volt. Esett az eső. A pórnép még
fosztogatta a németek üresen maradt házait, de más nem történt. Csak
késő délután… Akkor érkeztek az első futók a király szerencsétlenül
járt seregéből… És másnap egész nap jöttek. Egyre többen jöttek, ki
lóháton, ki gyalog, ki szekéren. Lovagok, íjászok, magyarok, németek,
csehek, lengyelek. Még hat napig áradtak dél felől, és mind azt
kérdezték: hol van? Hol van János vajda?
De nem tudta senki. Vártuk mindennap, minden órában, mikor tűnik
fel Pest alatt népes hada. Vártuk, de nem jött. Nem jöhetett. Akkor még
nem tudtuk miért, csak azt tudtuk, hogy nem jő.
Aztán érkeztek a véres futárok Székesfehérvárról, meg közelebbről,
hogy a szultán már közel jár, s meg sem áll, míg el nem éri Budát.
Akkor már láttuk, hogy hiába várunk János vajda urunkra, esztelen
őrjöngés tört ki a városban. Egymást taposva próbáltak menekülni az
emberek nyugatnak, északnak, Pesttől délnek, abban a reményben, hogy
a török még nem tudott átkelni a Dunán. Az özvegyek eldobták
csecsemőiket, hogy ne akadályozza őket a menekülésben.
Belehajigáltak sok ártatlan gyermeket a Dunába, elföldelték őket a
kertekben, mert azt beszélték, hogy a bujdosókat a gyereksírás árulja
el…
De akkor már minden veszve volt. S mintha nem lett volna elég
veszedelem! Az idegenek csak tetézték a bajt! A német és cseh lovagok
elragadták a magyaroktól a lovaikat, lekaszabolták a futni próbálókat,
kifosztottak mindenkit, akit csak tudtak. Patakokban folyt a vér Pesten
és Budán, szeplőtlen szüzeket szorítottak a hátsó udvarokba, apácákon
tettek erőszakot a részeg német zsoldosok…
Én akkor utasítottam a királyi fenség udvari káplánjait, hogy vegyék
magukhoz Alamizsnás János kegytartó urnáját, tüstént hajóra vittük, és
parancsomra a királyné után indultak vele Esztergomba.
Jómagam Zsigmond deákkal maradtam még, a palotát kutattuk át,
nem maradt-e bármi fontos a termekben, szobákban, de nem tudtuk már
szekerekre rakni a drága ruhákat, ékszereket, fegyvereket. Ott kellett
hagyni mindent a töröknek… Utoljára Mátyás bibliotékájába léptem…
S elszorult a szívem… Én olvasni nem tudok ugyan, de látni azt a
rengeteg kódexet… tudván tudni, hogy mind az enyészeté lesz
nemsokára… Ami érték meg a töröké… minden…
Mire visszatértünk a Duna partjára, nem maradt ott egyetlen hajó
sem. Mindet elragadták a gyáva német urak, dicső keresztény
lovagok…
De akkor már híre jött, hogy nem menekülhetünk a Duna mentén
délnek, mert egy török portyázó csapat megkerülte a budai hegyeket, és
elérte a Dunát: levág mindenkit, csak a szép ifjú leányokat és fiúkat
hajtja rabszolgaszíjon délnek. Felgyújt és leront mindent. Nem maradt
más út, csak Pesten át dél felé menekülni a városból. Egy rozzant
csekterrel általeveztünk, a túlpartról meg gyalogosan indultunk lefelé az
országúton… Én elszakadtam Zsigmond deáktól és a társaimtól… Egy
lovat szereztem… S most itt vagyok…
A szultán akkor már Kelenföldön táborozott. Azóta bizton elfoglalta
a várost… De mondok én valamit! Ha nem hallgatunk a német
disznókra, ha a saját fejünk után megyünk, ahogy kellett volna, akkor
nem esik ez a gyalázat mivelünk Mohácsnál… Úgy kellett volna, hogy
kizavarni az összes léhűtő németet a zsidókkal együtt, és akkor…
– Maguk aztán mindent oly jól tudnak! – tört ki váratlanul a fekete
ruhás asszony, aki eleddig a tűzbe bámulva hallgatta a hájas úr
fejtegetéseit. – Maguk, férfiak! Maguk aztán oly jól látják, kinek a
hibája volt… Mindig tudják, ki okolható! Maguk mindig elébb keresik
az okozót ahelyett, hogy elhárítnák elébb a bajt… S eközben sejtelmük
sincs, hogy ostobaságukkal mekkora bajt okoznak… Férfiak…
A hájas úr felhorkant.
– Nocsak! Eddig egy szava sem volt, most meg a férfiakat
káromolja, asszonyom!
– Káromlom, mert okom van rá.
– Valóban? És megtudhatnánk, mi az az ok?
– Semmi köze ahhoz! Maguk csak egyet értenek: nagy szájjal
hősködni, aztán meg futni, ha jő az ellenség. Ott, Mohácson, ahol annyi
hű vitéz lelte halálát… – hangja elcsuklott, szeme megtelt könnyekkel.
– Tudják maguk, mi történt a csata után? Mikor már a török is elvonult
rabolva, fosztogatva, gyújtogatva… A mező és a környék, a mocsár
messziről bűzlött az oszló tetemektől. A török a sajátját elföldelte, de a
magyart hagyta ott rohadni… A kutyák falkákban özönlöttek oda, és
napokon át a hullák húsát zabálták… Hol voltak akkor a dicsőséges
férfiak? Egy sem mert a közelébe merészkedni annak a dögletes
mezőnek! Egy sem! Hagyta a hű vitézeket férgektől rágni, naptól
oszlani, melegtől és esőtől, sártól puffadni, vadállatoktól marcangolni..
Gyenge asszony volt csak, ki odamerészkedett.
– Ugyan! – legyintett a hájas úr. – Mesebeszéd!
– Nem, nem az! Még hozzánk is elért a híre, jó uram. Kanizsai Dóra
volt, Perényi nádor özvegye, igen jámbor és alázatos asszony, ki
megszánva a hű hazafiakat, akik mindőnkért ontották vérüket, saját
költségén négyszáz parasztot fogadott, hogy a szanaszét heverő
holttesteket eltemessék. Hatalmas gödröket ásatott, és oda földeltette a
maradványokat mind. Egy asszony, jó uram, gyenge, törékeny asszony!
Miközben maguk azzal voltak elfoglalva, hogy ki vonuljon be előbb
Budára, Szapolyai, avagy Frangepán! No hát, egyet jól jegyezzen meg,
uram! Mindig az asszonyok szenvednek a férfiak ostobasága miatt.
Mindig. Szüzek, leányok, asszonyok és anyák…
A hájas úr lesütötte a szemét.
– No… Látom, feketét visel kegyed is… Gondolom… Gondolom…
– Jól gondolja, uram. A férjem is ott hever valamely tömegsírban,
hová Kanizsai Dóra tétette a hősöket. Remélem, egy napon alkalmam
lesz megköszönni majd neki…
– Jól van hát… Mit mondhatnék? A háború az háború… – motyogta
a hájas úr. – Kár mindenért a férfiembert hibáztatni. Ahogy az
asszonyok közt is van szajha elég, úgy van angyal is. Hát a férfiember
se egyforma, lássa…
– Hát nem az! Azokban a napokban rettenetes hírek járták széltében-
hosszában, jó uram! Mindenki a maga bajával volt elfoglalva, igaz, de a
rossz hírek egyre csak jöttek és jöttek, és már azt hihettük, soha nem
apad vége a rettenetnek. Arra tán kegyelmed is emlékezik, mi történt a
csata után a pécsi püspök úrral? Vagy nem hallotta hírét? Elkerülte
figyelmét? Ó, hát elmondom én magának, jó uram!
– Nem érdekel az!
– Azért csak hallja! Amikor a török felégette Pécs városát, s annak
lakói mind elfutottak, futott a püspök úr is, minden kincsét szekerekre
rakva, a káptalan vagyonával és az oklevelekkel. Az esőtől alaposan
felázott erdei utakon szekereztek éjjel-nappal, hogy minél távolabb
jussanak a közelgő veszedelemtől, s biztonságba helyezzék az egyház
értékeit. Hát, nem jutottak messzire. Mert akkor felbukkant az erdei
ösvényen egy viharvert magyar lovascsapat. A derék kanonokok
fellélegeztek, mert felismerték vezetőikben Báthori István nádor urat, ki
a csatatérről menekült egyenest Batthyány Ferenc cimborájával. A
nádor maga! Az ország második embere, sőt az első, hisz jó királyunk
halva volt már akkor… Tudja-e kegyelmed, mit tett az ország nádora,
midőn meglátta a menekülő papokat? Kirabolta őket! A pécsi
püspökség minden vagyonát elvette, több kanonokot kardélre hányt a
többieket visszakergette a török karjaiba. A szekerekkel meg Babócsa
várába hajtatott, oda bezárkózott, és köszvényes lábát pihentette az
aranyhalmokon. Hát ilyen derék férfiak állanak az ország élén ezekben
a keserves napokban, jó uram! A nádor rablólovag, az erdélyi vajda
gyáván meghúzza magát hatalmas seregével, nem beszélve a…
– Na de most már elég legyen! – förmedt rá hirtelen a hajas ur. –
Ösmerem én az ilyenfajta beszédet! Német beszéd ez! Azt miért nem
emlegeti asszonyom, hogy a német királyné miként rablotta meg a
budai kincstárt rögtön a vesztett csata hírét véve?
– Arra gondol kegyelmed, mikor a budai magyarok lemészárolták
éjjel a német polgárokat? Hisz az imént mesélte, hogyan történt!
Kivételesen igazat szólt! Úgy volt! Esztelen, állati öldökléssel,
fosztogatással tették semmivé sok derék budai polgár egész életét. Vagy
netán arra gondol kegyelmed, amikor Esztergom vitéz hadnagya
széjjellövette a királyi gályákat?
– Hogyan? – A szép öregember, ki eddig magába roskadva hallgatta
a sértett szózuhatagot, most sápadtan fordult a fekete ruhás szépség felé.
– Mit mond, asszonyom?
– Hazugság! – kiáltotta a hájas úr. – Egy szavát se higgye
kegyelmed! Ez a német maszlag csak arra jó…
A szép öregember intőn felemelte göcsörtös ujját.
– Folytassa, asszonyom! Mi történt azokkal a gályákkal?
Az özvegy reszketve megrázta fejét.
– Nem akarok még egyszer arra az iszonyatra gondolni, jó uram!
Megbocsásson! Megbocsásson!
A szép öregember gyengéden átölelte az asszonyt, magához vonta,
és szinte atyai szeretettel szorította.
– Azon az éjszakán… – törte meg a csendet később szipogva az
özvegy, mikor már senki sem számított rá, hogy folytatni tudja. – Azon
az éjszakán, midőn úrnőnk parancsára a kincstár nagy részét hajókra
rakták… Azon az éjszakán, midőn Buda felbolydult méhkasként…
Édes Istenem… A királyné megkért bennünket, udvarhölgyeket, hogy
maradjunk a hajókon, hogy biztonságban Pozsonyig kísérjük a
kincseket. Ő maga Thurzó úr bölcs javallatára lóháton menekült a
részeg csürhe elől Logodnak. Mi pedig azt hittük, minden rendben
lesz… Bízván bizakodtunk, hogy viszontlátjuk nemsoká férjeinket,
fiainkat, akik odalenn, délen… Álmatlanul forgolódtunk a kényelmetlen
gályákon, s amerre elhaladtunk, még éjszakai álomba merült az ország.
Békésen aludta álmát paraszt, halász, szántóvető… A visegrádi
hegytetőn csak a várőrség tüzei lobogtak… Hajnal lett, mire elértük
Esztergom városát… Nem tudtuk, hogy éjjel odaért a futár, és a várőrző
katonái már értesültek arról is, mi történt Mohácson, Budán.
Hadnagyuk, Orbonász András, egy vad képű kun azonban odáig
merészkedett, hogy királyát és királynőjét elárulva a várfalakról a
gályákra lövetett. Két hajó elsüllyedt nyomban a mesés kincsekkel,
fedélzetén a királyné embereivel. Kevesen tudtak a partra úszni csak. A
többi hajó megadta magát, és engedelmesen az érsek úr katonáinak
védelme alá helyezte magát. De az érsek úr katonái levedlették
magukról emberi mivoltukat… Azonnal kifosztották a királyi hajókat,
elherdálták a sok drága selymet, ékszert, a könyveket és szobrokat a
Dunába szórták. Minket, udvarhölgyeket a partra tereltek, s néznünk
kellett, ahogy csapra verik az érsek boroshordóit, aztán lerészegednek a
sárga földig. Amikor már alaposan felöntöttek a garatra, felgyújtották a
hajókat, s minket… – Elhallgatott, remegve húzódott közelebb a szép
öregemberhez. – Édes istenem…letépték ruháinkat, korbáccsal vertek
mezítelen… A király katonái… az esztergomi érsek katonái… Asszonyi
szoknyában és cipellőkben illegették magukat, aztán… Mind kézre
kapott egyet-egyet közülünk, és a tábortűz mellett… mindenki szeme
láttára…
Szavai zokogásba fúltak.
A hájas úr fájdalmasan rápillantott, aztán jobbnak látta lesütni
szemét.
– A háború… az háború… – sóhajtotta nehézkesen. – Az ilyen
gyalázatosokat azonnal megbüntetjük, amint újra rend lesz… Az a kun
kutya megkapja a magáét, asszonyom… Mi nem vagyunk állatok. A
kilengések, a fosztogatók…
– Tudja, jó uram… Vannak még igaz férfiak… Bár a legtöbb már
halott, ott nyugosznak egymásra hányva, fej nélkül, rohadva a
tömegsírokban, Mohácsnál… De azért akadnak még az élők között is.
Reggelig vagy húszan tettek rajtunk erőszakot… Akkor végre lebírta
őket a tömérdek bor… Mire kijózanodtak, híre jött, hogy a török
sebesen közeleg… nem volt az még igaz, de a gyáva férgek jobbnak
látták elszökdösni a rablott aranyakkal.
Egy szelíd férfiú, Nagy Máté, ki addig a várkatonai gyalogosok
rongyos tisztje volt, parancsba adta az esztergomi asszonyoknak, hogy
vegyenek gondjaikba minket. Később ez a bátor férfiú néhány józan
emberével, jobbágyokkal és nincstelen földönfutókkal védte a várost,
hogy a török be nem jutott a falakon belülre.
– Ez igaz… Visegrád várát márianosztrai kolostorból való
remetebarátok és parasztok tartották bátran – bólogatott a hájas úr
fátyolos hangon. – Igen, így volt… Asszonyom többet látott és
tapasztalt, mint amit sejtettem. Megbocsásson nekem minden
szavamért… Megkövetem… Igaza van… Ostoba állatok vagyunk… mi
férfiak… Istenemre… Nem marad bosszulatlan senki sem…
– Bosszú… – suttogta maga elé az özvegy. – Bosszú… Az sokat
segít mirajtunk…

13.
Azon az estén a nyúl maradékát ették, s az igen kevésnek bizonyult.
Korgó gyomorral tértek nyugovóra. Előtte a szép öregember hosszan
beszélt az özveggyel a tűz mellett, és talán sikerült megnyugtatnia.
Valamit mondhatott neki, amitől a szomorú szemű asszony felderült, és
úgy simult hozzá, mint leány rég nem látott édesatyjához.
A cseh lovag szótlanul, félrehúzódva gubbasztott a refektórium
sarkában a vele átellenes szegletben meg a hájas úr. Szemmel láthatóan
meg tudták volna fojtani egymás, de jobbnak vélték másnapra
halasztani az összecsapást mert fáradtak és levertek voltak az elbeszélt
gyalázatosságok után.
Dénes, mikor látta, hogy Hunyadi történetét aznap már nem szövi
tovább a szép öregember, elbúcsúzott a többiektől, és cellájába
húzódott. Nem különösen csodálkozott rajta, mikor nem sokkal később
kopogtak az ajtaján, s a két leány, valamely püspök gyermekszajhái
kértek bebocsájtást éjszakára. Lehorgasztott fővel beengedte őket. Nem
tiltakozott akkor sem, mikor csöndesen mellébújtak a báránybőr alá, és
simogatni kezdték.
Halottak lesznek néhány napon belül mindketten… borzadt bele a
gondolatba Dénes. Mi bűn van abban, ha…
Különös módon belenyugodva Isten rendelésébe ölelte őket, s a
szenvedély lassan magával ragadta. A két leány gyorsan álomba merült
szerelmeskedésük után, s mindketten szorosan hozzábújtak, mintha
Dénes képes lenne megvédeni őket minden veszedelemtől.
 A fiú még sokáig hallgatta az éjszaka neszeit.
Az apátság felett szél süvített. Mintha zokogott, jajongott volna,
siratva a sötétségbe borult Magyarországot.
 Nyolcadik fejezet
SÖTÉT FELHŐK ERDÉLY FELETT

1.
DRINÁPOLY (EDIRNE),
TÖRÖK BIRODALOM,
809, RAMAZAN HAVA
Korán tavaszodott Edirnében, és a hideg, szürke telet egyszeriben
felváltotta a színpompás kikelet. Nemrég még hó borította a koszos
utcácskákat, a sátortáborok közti sikátorokat, de aztán beköszöntött a jó
idő, hipp-hopp elolvadt a hó, s máris bizsergető napsütés áradt a
szultáni városra. A langymeleg szellő végigcirógatta a Marica partján
hajladozó szikomorfák, gránátalmafák, akácok hirtelen kirügyező ágait,
és friss levegőt sodort a fapaloták és a karavánszerájok felé.
Egyszeriben minden arc felderült, kisimultak a ráncok, s még a
szultán adószedői is könnyedebb szívvel indultak a környékbeli bolgár
parasztok megbüntetésére az elmaradt haradzs miatt. Különösképp a
Tunzsa, a folyó szigetének pavilonvárosa virult ki a szívmelengető
tavasz első jelére. A hárem kertjeiben virágba szöktek a jácintok,
lótuszok, tulipánok, zöldellni kezdett a pázsit, és olyan illatfelhő úszott
a lebegő selyemmel elválasztott ágyások fölött, amire földi halandó azt
hihette volna, csak a paradicsomi kertben szívhat magába hasonlót.
Csodálatos módon hamar rügyezni kezdtek az oltott gyümölcsfák is,
különösen a szultán kedvence, mely egyszerre termett sárgabarackot és
mandulát. A tavaszi rózsákat mindenki megcsodálta azokban a
napokban, mert először virultak teljes pompájukban: Murád kertészei a
piros minden árnyalatát odavarázsolták a lugasba. Az ágyások közepén
mélytüzű, szinte lángolni látszó rózsák nyíltak, mintha vérszín
bársonyból szabták volna őket, de kifelé haladva egész az enyhe
hajnalpír árnyalatáig halványodtak. A kertészek megtisztították a
csodálatos szökőkutakat is, az egymást keresztező víznyalábok
csobogva, lövellve permetezték a kék vizű medencéket, szivárványszín
gyöngyesővel locsolva a környező pázsitot.
 Hümai hatun azon a tavaszon nem sokat gyönyörködhetett sem a
Tunzsa szökőkútjaiban, sem kedves rózsáiban. Még a tél utolsó,
csikorgó napjaiban fájások törtek rá, s a hárem felügyelője elrendelte,
hogy haladéktalanul vigyék a szülő nők számára kialakított pavilonba,
mert sehogyan sem tetszett neki az, amit a lány hasán tapintott.
Még aznap megérkezett Mara hatun is, ki megígérte, hogy
mindvégig mellette lesz a nehéz órákban. Hümai hatun boldogan
szorongatta a kezét, amikor lefátyolozva, ragyogó szemmel megérkezett
a háremvárosba.
A nap vakító ragyogásba vonta a pavilon belsejét, a hatalmas, fehér
vánkosokkal teleszórt díványt, a szőnyegek finom, arany szövedékét, és
a gerendákra aggatott ezüstlámpások burkát. A farácsokkal védett ablak
elé az eunuchok selyemfüggönyöket aggattak, hogy a kertben sétáló
háremhölgyek ne zavarhassák illetlen pillantásaikkal a szülést, aztán
szirmokkal és jázmin ágacskákkal hintették tele a szőnyegeket,
tömjénmagokat és szürke ámbrát dobtak az illatszerfüstölőkbe, hogy
elnyomják a szülés közben keletkező kellemetlen szagokat.
Úgy tűnt, minden készen áll.
– Megfürödtél? – kérdezte mosolyogva Mara hatun, mikor
megmosta kezét az előkészített rózsavízben.
Hümai hatun az ajkába harapva bólintott. Minden szükséges
szertartást elvégzett, hogy megtisztulva szülje meg a sehzádét.
Hozzászokott már a szeráj ceremóniáihoz, mióta csak az eszét tudta,
szertartások határozták meg életét, mindennapjait. Igaz, régebben nem
iszlám szertartások, hanem az atyai ház szokásai.
Az atyai ház…
Várandós hónapjai alatt, a végtelen lassan vánszorgó hetekben,
napokban Hümai hatun sokat gondolt távoli otthonára. Amikor még
Eszternek hívták, és atyja, Mose ben Jahmun szigorú vallási előírásai
szabták meg a teendőit…
Konstantinápoly…
Régi élete elmondhatatlanul távolinak tűnt. Eszter tudatában szinte
mindent kitöltött már Edirne, a hárem, s legfőképpen ura, a szultán.
Több mint öt hónapja, hogy nem látta Murádot, ki vele mindig
gyengédnek és szeretettelinek mutatkozott, soha nem türelmetlennek és
durvának. A muzulmán vallás azonban legalább oly szigorú volt, mint a
zsidó, ezért a gyermek fogantatása utáni negyedik hónapot s tizedik
napot követően Murád feléje sem nézett többé. Eszter akkor tudta meg,
hogy a Korán szerint a magzat azon a napon egyesül Allah teremtette
lelkével, s ezen napot követően férje nem hálhat vele, mert az
gyermekgyilkosságnak számítana.
Eszter, Mose ben Jahmun törvénytelen leánya attól a naptól csak
szenvedett, és számlálta a perceket. Szenvedett a magánytól, hisz
napokon, heteken át a szultán orvosait és a hárem unott, ostoba
asszonyait látta csupán maga körüli senki mást. Attól a naptól fogva
nem hagyhatta el a pavilonokat. Még a kertekbe sem mehetett ki.
Ó, hogy várta már, hogy Mara megérkezzen!
Mara hatun, kit valaha Mara Brankovicsnak hívtak, s a szerb
despota leányaként került Drinápolyba, kedves mosollyal igyekezett
megnyugtatni Esztert.
– A bábaasszony már úton van, mindjárt ideér! Gyere, tegyük meg a
száz lépést!
Hümai hatun nyögve bólintott.
Leoldotta hajáról a gyöngyös selyemfátylat, s így láthatóvá vált
harminc hajfonata. Nálánál többet csak Mara hatun viselhetett a szultáni
háremben: negyvenet.
– Fájni fog… – suttogta könnyes szemmel. – Tudom, hogy fájni
fog… Valami nincsen rendben… Látom az orvos arcán, látom a
háremfelügyelő pillantásán…
– Képzelődsz, Eszter! Minden rendben lesz! – nyugtatta türelmesen
Mara. – Csak légy erős… Én itt leszek veled…
Hümai hatun megszorította Mara kezét. A szerb szultána nélkül már
régen elveszett volna a háremben. Mara volt az, aki felkarolta első
perctől fogva, voltaképpen ő választotta ki a hárembe is, amikor
rabszolgának eladták…
Eszter elhessegette a fájó emlékeket, s a nagyon is valós kínokra
összpontosított. A fájások immár percesek voltak.
– Mi újság az udvarban? – kérdezte, hogy elterelje saját figyelmét a
szaggató gyötrelemről.
– Annyi mindent történt az elmúlt hetekben! – suttogta Mara. Ő volt
az egyetlen a szultán feleségei között, aki szabadon elhagyhatta a
háremet, és bármikor beléphetett akár Murád sátrába is. Ő volt az
egyetlen, kit a szultán nem ágyasának tekintett, hanem egyenrangú
félnek, valóságos uralkodótársnak.
 – Idefelé jövet egy különös embert láttam a szultán sátra előtt
várakozni – mesélte Mara. – Fekete volt, büszke tartású. Azt hiszem,
szép ember lehetett valamikor. Komoly, magas férfi. Sötét, hullámos
haja van és bodor szakálla. De beesett az arca, ráncos a bőre. És a
szeme… Nincs pupillája… Mint egy dzsinn… egy szellem… Azt
mondják, Havaselve fejedelme lesz nemsoká…
Eszter felszisszent fájdalmában.
Havaselve…
Részben ő is onnan származik, legalábbis rabszolga anyjának
elbeszélése alapján. Dédnagyanyját onnét ragadták magukkal a
portyázó török csapatok…
– Ne beszélj nekem dzsinnekről… Kérlek… Rontást hoz…
– Rendben, akkor jó hírt mondok… De egyelőre még titok. Ne áruld
el senkinek! – Mara hatun lesütötte a szemét, s egy pillanatra Eszter azt
hitte, hogy menten bejelenti: Murád neki is gyereket csinált.
– A szultán nyáron ünnepi szertartáson emel asszonyává… Nem
tudom miért, hisz évek óta ágyasa vagyok… És azt is tudja, hogy
nekem nem lehet gyermekem…
Eszter a fájdalom dacára is fellélegzett legbelül. Szerette Marát,
szüksége volt a támogatására, ugyanakkor egy percre sem feledhette,
hogy a háremben vetélytársak is voltak. Murád ágyát megosztották, ezt
rég el kellett fogadnia de az rosszul esett volna neki, ha Mara is
gyermeket szül a szultánnak. Murádnak már így is sok fia volt, s az
oszmán udvarban minden egyes újabb fiútestvér csak növeli a jövőbeli
testvérgyilkosságok esélyét. Persze lehet, hogy neki lánya születik… Az
senkit nem fog érdekelni. A lányok nem veszélyesek…
Az előírt száz lépés megtétele után Eszter a díványra roskadt.
Szerencsére megérkezett a bábaasszony is, egy széles arcú görög
asszony, aki Esztert végre anyanyelvén csitítgathatta.
Az eunuchok eközben becipelték a szülőszéket.
– Jól van – mosolygott a bába. – Mi a neved, kedvesem?
– Hümai hatun… De szólíts inkább Eszternek…
– Figyelj rám, Eszter… Értem a dolgomat, ne aggódj! Háromszáz
csöppséget segítettem már a világra, s mind a háromszáz szultánok
gyermeke volt! Most sem lesz semmi baj, csak tedd azt, amit mondok!
– Fogd a kezem, Mara!
 Két háremhölgy Eszter vállait szorította le, kettő szétterpesztett
lábait. Mara odatérdelt mellé, és gyengéden megfogta a kezét.
– Nekem nem lehet gyermekem… Azt akarom, Eszter, hogy a te
fiad… a te fiad legyen mindkettőnk szeme fénye…
Egy idős asszony kántálni kezdett, tenyerén sóval, amiből időnként
hátraszórt válla felett egy keveset, hogy távol tartsa a démonokat a
szülőpavilontól.
Hümai hatun hirtelen összerándult a fájdalomtól.
– Mindenek teremtője, vigyázz rám!
– Kezdődik! – suttogta a bábaasszony komor képpel. – Nem tetszik
ez nekem! Valami baj van a kicsivel!

2.
Hümai hatun, Murád szultán ágyasa azt hitte, fülsiketítő
gyermeknyávogásra ébred majd ájult kábulatából. De miután kinyitotta
a szemét, s lassan derengeni kezdett, hol van, megértette azt is, hogy a
pavilonra gyanús csend ereszkedik. Ágyéka izzott a fájdalomtól, mégis
sokkal jobban mardosta a bizonytalanság s a félelem.
– Hol van… hol van? – nyögte görögül.
– Maradj nyugodtan! – Mara könnyes arca úszott be a képbe. – Még
nem sírt fel! Meg se moccan!
Eszter lecsukódni készülő szemhéjával küszködve oldalt fordította a
fejét. A bábaasszony épp a harmadik tálban mosdatta a kicsit, és
erőteljesen dörzsölgette csöppnyi mellkasát. Normális esetben a
negyedik lemosás a virágokkal felfőzött vízben azt jelentette, hogy
megtudhatják végre, milyen nemű a gyermek. Addig hiába nyújtogatják
nyakukat a sarokból a háremhölgyek, a bábaasszony rendszerint kezével
takarja a kicsi szemérmét. A negyedik alámerítés előtt túlságosan ki
volt téve az irigy tekinteteknek. Az irigy tekintetek pedig rontást
hoznak.
– Mi baj? Mi a baj vele? – sikoltotta Eszter.
– Nem lélegzik! Még mindig nem lélegzik! – morogta a görög nő. –
A fiad meg sem moccan!
Eszter csak messziről láthatta a gyermeket. Úgy hevert a
bábaasszony kezében, mint egy darab rongy.
 – Segíts, Adonáj! Ne hagyj el engem! Mentsd meg a fiamat! Ne öld
meg őt, könyörgöm! Ne öld meg!
A következő pillanatban az elkékült húsdarab prüszkölni kezdett a
bába kezében, majd nagyot rándult. Az asszony rácsapott a mellkasára,
és gyorsan belemerítette a hideg vízbe.
A gyermek felsírt: szaggatottan, nyöszörögve.
– Köszönöm, Adonáj! – zokogta Eszter. – Köszönöm! Köszönöm!
A háremhölgyek a pavilon sarkában fellélegeztek.
– Él? Él?
– Lélegzik – suttogta a bábaasszony. – Gyengén, de lélegzik…
Hümai hatun remegve roskadt vissza a szülőszék támlájára. A baba
ott hevert a négy vizesedény mellett, aztán az asszonyok elkezdték
bebugyolálni a kikészített gyolcsba. Eszter megtörölte könnyes szemét,
hogy lásson valamit a kicsiből. Az előző napokban már előre edzette a
lelkét, mert tudta, hogy a szülés után negyven napig, míg a Korán
szerint tisztátalannak számít, még csak a karjaiban sem tarthatja majd.
Sírástól rázkódva figyelte hát, amint a bábaasszony sorban elvégzi a
dzsinnűző szertartásokat, majd szentelt itallal és datolyakivonattal
átitatott vászondarabkával keni be a fiúcska száját.
– Hogyan nevezzük? – kérdezte Mara hatun óvatosan, mert még
mindig nem volt biztos benne, hogy a gyermek a következő percben is
lélegezni fog.
– A szultán ad majd a kis sehzádénak nevet. – A bábaasszony egy
hatalmas rézserpenyőt helyezett a padlóra, pontosan öt lépésre a
bölcsőtől, majd krétával vonalat húzott a bölcső és a tűz között.
– Három napon és éjen át senki sem lépheti ezt át! – motyogta, s
már rakosgatta is ki a cukrot, kenyeret és a három aranytallért a bölcső
mellé.
– A cukor, hogy életed édes és jó legyen, szultánok utóda –
mormolta fennhangon. – A kenyér, hogy sokáig élj! Az arany, hogy
soha ne szűkölködj!
– Ugye vigyázol rá? – kérdezte elfúló hangon Eszter, s hirtelen oly
magányosnak érezte magát, mint még soha életében. Murád még
hónapokig kerülni fogja, feléje sem néz, ő pedig negyven napig nem
veheti kezébe újszülött gyermekét. Mara hatun is nemsokára
továbbindul Edirnéből…
 – Megígérem – szorította a kezét Mara. – Gondom lesz rá, hogy a
bátyjai ne öljék meg. Egyelőre ez a legtöbb, amit ígérhetek…
Eszter lehunyta a szemét.
A kicsi talán évekig biztonságban lesz itt, a háremben, a többi
kisgyermek között. De mi történik majd, amikor Murádot elszólítja az
élők közül a hatalmas Allah? Idősebb fiai közül valamelyik, talán Büjük
Ahmed, vagy talán Hasszán azonnal magához ragadja a hatalmat, és
minden fiútestvérét még azon az éjszakán meggyilkoltatja…
Ez a törvény…
Ez a szokás…
Mikor következik ez be? Egy év múlva? Tíz év múlva?
Holnap?
– Kérlek… kérlek, mondd meg Murádnak – suttogta alig hallhatóan,
közelebb húzva magához Marát. – Mondd meg, hogy nevezze őt
Mohamednek… legyen az élete hosszú és boldog…
Mara ünnepélyesen bólintott.
– Megmondom neki. A szultán nemsokára táborba száll, úgy
hallottam, megtámadja Magyarországot. Jó előjelnek veszi majd előtte,
hogy újabb fia született…
A kisfiú ekkor elcsendesedett a bölcsőben.
– Nyugodt gyermek – mosolygott a bába. – És gyönyörű a szeme.
Bőre a kumaki patyolat finomságához hasonlatos, tekintete az
erkindzsáni jerkék nemességét idézi. Büszke lehetsz magadra, Eszter…
A háremhölgyek izgatottan pusmogni kezdtek.
– Nem lélegzik! Nézzétek! Megint nem lélegzik!
– Micsoda? – sikoltott fel Hümai hatun, de mielőtt felugorhatott
volna, Mara visszanyomta a dívány vánkosai közé.
– Mi baja? Nem látom! Mi baja a gyermekemnek?
Egy hosszú pillanatig feszült, baljós csend ült a pavilonra, de aztán
Eszter újra meghallotta a kicsi szakadozott lélegzését.
Magában fohászkodni kezdett a világ teremtőjéhez, hívják akár
Adonájnak, akár Allahnak, hogy ne vegye el a gyermek életét.
S a világ teremtője, hívják akár Adonájnak, akár Allahnak,
megkönyörült rajta.

3.
 A hirtelen beköszöntött tavasz langy ölelésében világra jött egy
kisfiú. A szultán fia volt, így születésétől fogva hercegi nevelést kapott.
Senki sem tudta persze itt, Edirnében, hogy az Oszmán Birodalom
hercegének nagyatyja nem más, mint Mose ben Jahmun
konstantinápolyi zsidó kereskedő, ükatyja Pedig egy Csorba nevű
szabad kun kenéz.
A fiúcska három napig élet és halál közt lebegett. Időről időre leállt
a lélegzése, s csak nagy sokára kezdett megint levegő után kapkodni.
Egyszer már a fekete leplet is ráterítették az asszonyok, mert azt hitték,
vége van. De a fiúcska felsírt a takaró alatt. Negyedik napon elkezdte
falni a rabszolga dajka emlőiből fejt tejet, amit mézzel kevertek.
Onnantól fogva nem volt semmi baja.
Hümai hatun ezek után azért kezdett imádkozni, hogy ha a
Mindenható már megkímélte a kicsi életét, akit Murád engedélyével
valóban Mohamednek neveztek el, engedje még élni néhány esztendeig.
Engedje még élni legalább tízéves koráig.
A teremtő ennél több időt hagyott neki.
És a gyermek, akit Mohamednek neveztek el, megváltoztatta a
történelem menetét.

4.
MILÁNÓ, LOMBARDIA,
A. D. 1432 KORA NYARA
Egész éjjel tartott a vigalom Milánó utcáin. Az álarcos, színpompás
ruhákba öltözött polgárok a herceg nagylelkűségének köszönhetően
hajnalig ünnepelték a békekötést, amit már nagyon áhítoztak. A
muzsikusok vérforraló dallamai betöltötték a szűk terecskéket,
visszaverődtek az ősi paloták falairól, ott visszhangoztak a sikátorok,
bűzös kis utcácskák sokaságában.
A fáradt idegen, aki lovát kantárszáron vezetve tülekedett keresztül
a tömegen, nem sok kedvet érzett ahhoz, hogy elvegyüljön a kapatos,
ugrándozó emberek között. Egyik lábára erősen sántított, s időnként
görcsös köhögés kapta el.
Az ünneplők időről időre megragadták koszlott útiköpenye szélét,
hogy magukkal ragadják: ünnepeljen ő is, élvezze az éjszakát, a
muzsikát, a szerelmet, az életet. De ő ilyenkor durván lefejtette magáról
a matató ujjakat, s eltaszította a rácsimpaszkodó asszonyokat és a
benyakalt bortól vörös orrú céhlegényeket, s ment tovább csökönyös
kitartással.
Ment, s zord tekintetében undor parázslott. Mélységesen megvetett
itt mindent: a vigalmat, a mámorba fulladó tömeget…
Időnként megpihent egy-egy sarkon, hol árnyékban maradhatott, s
onnét bámulta a palotákat, melyeket fáklyák ezreivel világítottak ki, s
melyek oszlopsorai megteltek a kora nyárnak és a békének egyaránt
örülni tudó emberekkel. Néhol még az erkélyeken is beleshetett, s nem
kis megütközéssel látta, hogy némely palotákban már orgia vette
kezdetét: nemesurak henteregtek vihogó, részeg szolgálólányokkal,
polgárasszonyok a magukból kivetkőző követelőző céhlegényekkel,
csuhás papok gyermekképű apródfiúkkal.
Az idegen úgy érezte, Szodoma és Gomorra elevenedett meg előtte
ezen a buja éjszakán.
Fáradtan továbbindult, gebéjét maga után vonszolva – San
Francesco templomát kereste. A járókelők furcsán néztek rá, ki az a
bolond, aki a szenvedély éjszakáján templomba menekül, de ő nem
törődött gúnyos megjegyzéseikkel.
Tudta, hogy oda kell mennie, mert a deák megesküdött, hogy akit
keres, az ott van.
Amikor megtalálta a templomot, gebéjét kikötötte elé, és mély
áhítattal belépett.
A szentély csaknem üres volt, csak két férfi álldogált az egyik
oldalsó oltár közelében. A padlót bámulták.
Az idegen közelebb lépett. A szentképekkel telefestett falak
visszhangozták az örömünnep förtelmes hangjait. A két, ünnepi
vértezetbe öltözött lovag nem törődött a külvilággal. Ahogy az idegen
közelebb ért, látta, hogy egy kriptafedél lábánál állnak, lehorgasztott
fővel.
Mögéjük lépett, és hunyorogva elolvasta a frissen belevésett
szöveget.
„Francesco, ki a fegyvert jól tudtad forgatni, ha életed végén
balvégzet sújtott is, örvendezz mégis nagy tetteid emlékén! A sors
rendelésinek alá kell vetnünk magunk. Ez Francesco Carmagnola
grófnak, a harcok legyőzhetetlen urának sírfelirata, meghalt 1432.
május ötödikén, Velencében.”
 A két lovag levett sisakkal állt ott, ki tudja, mióta már.
Az idegen várt még egy kicsit, aztán megköszörülte torkát. Azok
ketten villámgyorsan perdültek meg, egyikük kezében máris kard
pengéje villant.
– Békével jöttem… – sóhajtotta az idegen.
A lovagok egyike Hunyadi János volt: arca még a templomi
gyertyák fényében is napbarnította, egészségesnek tűnt. A
megilletődöttség komor kifejezése azonban egy csapásra leolvadt róla,
amint felismerte az idegent.
– Zrednai… Zrednai… Te vagy, csakugyan?
Az idegen fáradtan bólintott.
– Vitéz a nevem, mondtam már…
De Jankó nem hagyta végigmondani, odaugrott hozzá, és
szenvedéllyel megölelte.
– Drága barátom! De jó, hogy itt vagy! Aggódtam érted!
Vitéz csaknem összeroppant az ölelésben, és mikor köhögni kezdett,
Jankó észbe kapott, eleresztette.
– Kutya rossz színben vagy… Mi történt veled, barátom?
Vitéz tekintete a másik lovagra villant, mintha csak azt kérdezné,
beszélhet-e nyíltan előtte.
– Ó, persze… Ez itt Francesco Sforza… Milánó condottieréje. Ez itt
pedig Vitéz János, őfensége Zsigmond király kancelláriusa…
– Már nem… – legyintett Zrednai.
Jankó értetlenül bámult rá.
– Már nem?
– Elbocsájtott őfensége… Azt hiszem, többen rágták a fülét már
rég… De igazuk van… Hónapok óta nem lelték a nyomomat…
eltűntem… nem érdemlek mást ezután…
– Eltűntél bizony! – harsogta Hunyadi, megfeledkezve a
templomról. – Tavaly hallottunk felőled utoljára… Mi történt veled?
Hová lettél, te kóbor lélek?
Vitéz arcán szomorú kifejezés lett úrrá.
– Majd elbeszélem azt is… Úgy hittem, soha nem érek el hozzád,
Hunyadi János…
Jankónak megint oda kellett ugrani hozzá, mert Vitéz csaknem
összecsuklott.
 – De hisz te láztól lángolsz… Uram, irgalmazz! Jöjj! Elviszlek
házamba! Alig pislákol tebenned az élet!
Sforzával közösen kitámogatták a templom előtti térre, és intettek
szolgáiknak, hogy jöjjenek azonnal.

5.
Az esztendő első fele gyorsan elröpült Milánóban. A soncinói
kudarcot követően Carmagnola, Velence legfőbb hadura soha többé
nem mert támadást kezdeményezni Visconti területei ellen. Megrettent,
végleg elveszítette önbizalmát, s jobbnak látta nem kísérteni a sorsot
újabb hadmozdulatokkal. Az előző év végére ez már feltűnt a
signoriának is. Vizsgálat vizsgálatot követett, mi az oka annak, hogy a
condottiere ilyen látványosan kerüli az összecsapást az ellenséggel. A
signoria parancsainak késedelmes végrehajtása volt az első vádpont, de
ezt hamarosan újabbak, s egyre vadabbak követték. Carmagnola
alvezére, Colleoni is ellene vallott a kihallgatások során, s elmondta,
hogy a velencei csapatok a hadúr parancsára bizony csak ide-oda
bóklásztak a soncinói fiaskót követően, mintha nem is akarnának többé
megütközni Milánó hadaival, Sforzával és Hunyadi Jánossal. A vád e
perctől kezdve már egyenesen árulás volt.
Tavasszal a Tízek Tanácsa úgy döntött, hogy törvényt ülnek a
condottiere felett, mivel tudomásukra jutott, hogy Visconti már
hónapok óta titkos levelezésben áll Carmagnolával, s az is kitűnt, hogy
e levelekben csupán a Milánóhoz való visszatérésének ára maradt az
egyetlen vitapont a régi szövetségesek között. Azzal az indokkal tehát,
hogy a dózse ünnepélyes ceremóniával kitüntetni szándékozik, a
dózsepalotába csalogatták a hadurat, ám ott, annak előszobájában
lefogták és megbilincselték.
A per négy hétig tartott, s a velencei bírók egyhangú ítéletet hoztak
a kínvallatásokat követően. Május ötödikén a Két Oszlop között
lefejezték Carmagnolát. Holttestét – mintegy végső megalázásképpen –
visszavitették Milánóba, kezdjen vele Visconti, amit akar. A herceg
pedig olyasmit tett, ami nem igazán vallott rá: díszes sírhelyet
készíttetett egykori hadvezérének, későbbi ellenségének, és
tisztességgel eltemettette a San Francesco-templom kriptájába.
 6.
Mire megérkeztek Hunyadi házához, Vitéz már-már elveszítette
eszméletét. Lázasan hadovált valamit egy elhagyatott sóbányáról, a
csontokról, aminek szőnyegén tapodott a mélységben, és a fekete
emberről, aki úgy szorította magához gyermekét, hogy még neki is
csaknem megesett rajta a szíve.
Sforza egy szót sem értett az egészből, s inkább tapintatosan
elbúcsúzott Jankótól, hogy magára hagyja a régi barátokat. Visconti
különben is már várta a palotában az ünnepi fogadáson. Mióta a magyar
király odébbállt Milánóból, a herceg egészen kivirult, s bál bált követett
a Castello di Porta Gioviában. Ráadásul, s ez is okot adott a féktelen
ünneplésre, híre érkezett a napokban, hogy Cillei Ulrik gróf Zsigmond
parancsára már Friaulban nyomul előre, újabb, ötezer fős magyar
seregével. Napok kérdése, hogy végső vereséget mérjenek Velence
megtépázott hadaira, s akkor a kígyó városa végleg diadalmaskodik a
szárnyas oroszlán felett!
Giulietta és Filipesi deák először a palota emeletére akarták vinni
Vitézt, ahol Hunyadi valóságos ispotályt rendezett be a sebesült magyar
vitézek számára. De Jankó hallani sem akart erről: a saját ágyába
fektette. A lány már rohant is, hogy lázrázó főzetet készítsen a konyhán.
– Mi történt? – kérdezte Jankó, amikor végre kettesben maradtak a
kancelláriussal.
Vitéz bágyadtan nézte barátját, forró keze Hunyadi hatalmas, hideg
tenyerében nyugodott.
– Nem jöhettem hamarabb, Jankó… bocsáss meg…
Elég volt egy pillantást vetni a verejtékező, lázas emberre, hogy
Hunyadi is lássa: már az is óriási erőfeszítésébe telt, hogy lóháton
elvergődött Milánóig.
– Levelet kaptam Hunyadról – mondta halkan, kíméletesen Jankó. –
Erzsébet írt, kérdezte, miért nem válaszoltam. Írta, hogy még év végén,
hónapokkal ezelőtt elindultál Hunyadról… Azóta nem hallottuk híredet.
– Sok minden történt azóta – Vitéz szemében fájdalmas könny
csillant. – Úgy terveztem, néhány hét alatt Milánóba érek… Még
januárban meg kellett volna érkeznem. De előbb Budán tartóztattak
fel… Rozgonyi helytartó… börtönbe vettetett. Dühödten vágta a
fejemhez, hogy a király már égre-földre kerestet… Hogy elárultam őt,
elszöktem szolgálatából… Meghagyta a helytartótanácsnak, hogy ha
kézre kerítenek, ne kíméljenek, nyerjem el méltó büntetésemet. A
Csonka-toronyban raboskodtam hónapokon át… Tavasszal, mikor
Erzsébet királylány Bécsben megszülte gyermekét…
– Erzsébet gyereket szült? – csodálkozott Hunyadi. Ide, Milánóba
alig érkezett hír otthonról, s nem hallott efelől se semmit.
Vitéz arcán halvány mosoly suhant át.
– Erről inkább majd Újlakit kérdezd, Jankó. Azt susmogják, a
gyerekről ő tehet, semmint az a szerencsétlen Habsburg kölök. Azt is
beszélik, hogy a lányka szakasztott Újlaki…
– Ejh! Beszéld tovább, mi történt veled? Hogyan szabadultál
börtönödből?
– Nekem csak annyit mondtak, hogy a székelyek ispánja járt el
érdekemben. Szabadon bocsájtottak… Tán Szilágyi Mihály keze is
benne volt a dologban… nem tudhatom, Jankó. Kieresztettek,
legyengülten, rongyosan… Elvették asszonyod levelét, a pénzemet…
gyalogosan, koldulva vánszorogtam tovább, hogy legalább hírét
hozzam neked a készülő veszedelemnek…
– Miféle veszedelemnek?
– Vlad… – nyögte Vitéz elcsukló hangon. – Vlad hazatért
Havaselvére, és a szultán kegyeibe könyörögte magát. Arra készül,
hogy sereggel törjön Erdélyre… Akkor pedig…
Hunyadi sziklakemény arccal bólintott.
– Akkor pedig véres fővel tántorog vissza… Erdély jó kezekben
van, Vitéz, ne aggódj azért…
– Jó kezekben? Jankó! Hát te még nem hallottad?
– Mit? Beszélj már, az istenért!
– Annyi mindent kell még elmondanom… Tavasz végén a husziták
nagy seregekkel özönlötték el megint Magyarországot! Jankó!
Rozgonyi minden sereget északra gyűjtött, hogy megállítsa őket! Erdély
védtelen!
Hunyadi elkomorult, keze ökölbe szorult.
– Kerülnöm kellett a Cillei-birtokokat, mert Fejérváron megizente
egy régi jótevőm, hogy Herman úr vadásztat rám – folytatta akadozva
Vitéz, mikor látta, hogy Jankó maga elé mered. – Északnak fordultam,
vesztemre… Pozsonyból Bécsbe indultam volna, s nem messze onnét
egy faluban éjszakáztam, mikor… Édes Istenem… – Zokogni kezdett,
arcát ormótlan lapáttenyerébe temette. – Éjjel förtelmes dübörgésre
ébredtünk… Talpon termett a falu apraja-nagyja… De már későn…
Huszita harci szekerek zörögtek elő minden irányból… Az éjszaka
megelevenedett… Azok ördögök, Jankó! Gyilkos ördögök… ne hidd,
amit állítanak róluk, hogy szabadságukért küzdő hősök, hitük
rendíthetetlen védelmezői… nem igaz! Vadállatok, prédára leső
szörnyetegek! A férfiakat leöldösték, az asszonyokon erőszakot tettek.
A gyermekeket… Krisztusra… nem hittem volna, hogy keresztény
ember ilyet művelni tud… Ártatlan magyar kisdedeket csapdostak a
sárkunyhók falához, s azt üvöltözték, hogy így pusztulnak a pápista
fattyak! Jankó! Rosszabbak ezek a töröknél! Mindennél rosszabbak!
Pedig mit ártottunk mink nekik? Miért teszik ezt? Felprédálták a Vág
völgyét, elfoglalták Körmöcbányát! Érted ezt, Jankó? A magyar király
aranyverő bányavárosa a cseheké. Nagyszombatot is bevették, lakóit
kivégezték… Sok ezer asszonyt rabnak megtartottak maguknak…
Szakolca vára mellett levágott gyerekfejekből emeltek halmokat…
Hunyadi foga megcsikordult.
– S elfogtak téged is, Vitéz?
– Elfogtak, és hetekig tartottak szekerek után kötözve… Megalázás
és ütleg volt a sorsunk, nyomorult túlélőknek… Végig kellett néznünk,
ahogy esténként a magyar asszonyokon, gyereklányokon tesznek
erőszakot százan és százan… Ezek állatok, Jankó! A pápának igaza
van! Az utolsót is ki kell irtani, mind!
– Majd az is meglesz! De előbb nyugodj meg, és fejezd be…
Tisztán kell látnom…
– Ott tombolnak északon… Vér és jajszó marad a nyomukban…
Jómagam Nagyszombat ostromakor szöktem meg tőlük… Napokon át
bujdostam… Mostanra… mostanra értem ide… Jankó… bocsáss meg
nekem! Erzsébeted levele nélkül, megtörve…
Hunyadi a zokogó férfi vállára tette kezét.
– Ne ríjál, Vitéz! Férfi vagy! Amit tettél, soha nem feledem el…
Erzsébetem levele megjött azóta, abban megírta, hogyan mentetted meg
fiamat… Értem hoztál áldozatot… Miattam haragudott meg reád
Zsigmond, miattam veszítetted el mindened… Földönfutó lettél
miattam, Vitéz…
Jankó megrendülten nézte a kancellárius meggyötört arcát, s így
folytatta:
 – Még senki vagyok, de ne aggódj! Leszek valaki! Sokat tanultam
itt… Többet is, mint tanulni akartam… Egy napon valaki leszek, de te
már mostantól nem szenvedhetsz szükséget… A barátom vagy!
Vitéz lehajtotta a fejét.
– Köszönöm, Jankó… De nem énrólam van itt most szó. Mert
lássad, minden összeomolni látszik… Minden… Északon a husziták…
délen betörni fog a török és az oláh… A királyt évek óta senki otthon
nem látta, kóborol és bálokat ad Itália-szerte… S te, barátom… egy
semmi kis herceg szolgálatában pazarlod tehetséged… Miközben a haza
hősökért kiált…
Hunyadi nem válaszolt, az ablakhoz lépett, és háta megett
összekulcsolt kézzel meredt az utcán hömpölygő, ünneplő sokaságra.
Aztán nagy sokára így szólt:
– Ezért jöttél, igaz?
– Mi másért jöttem volna? Mit gondolsz, Jankó, miért szenvedtem
végig ezt a rettenetes utazást, miért vállaltam annyi kínt? Hogy
lássalak? Hogy elmondjam, mit már úgyis tudsz? Nem! Azért jöttem,
hogy hazavigyelek! Otthon van rád szükség!
– Katona vagyok, Vitéz! Kötelességem van! Nem mehetek, amikor
csak akarok…
– De igen. Hallgass a szíved parancsolatjára, és megteheted, amit
akarsz! Asszonyod epedve vár… Félelemben telnek napjai, egyedül
birkózik a feladattal, amit te, s anyád reá hagytatok. Egyedül neveli
kisfiad, akit még csak nem is láttál! S most csaknem egyedül lesz a
veszedelemben, midőn Erdélyre tör a török!
– Katona vagyok… – suttogta lehunyt szemmel Hunyadi. –
Kötelességem van.
– Zsigmond lakájának lenni? – csattant fel Vitéz. – Úgy táncolni,
ahogy egy nevenincs olasz fütyül? Miközben hazádat, s házadat
farkasok marcangolják?
Jankó sarkon penderült.
– Van valami, amit rég fontolgatok, barátom. Senkinek róla nem
beszéltem, de most elmondom neked. Figyelj rám jól! Holnap futárt
menesztek haza. Idehozatom Erzsébetet és kisfiamat. Elég volt ebből a
bizonytalanságból! Ki vagyok én otthon? Senki nem vagyok! Mi az én
házam? Fenyegetett akol a farkasok erdejében! Elegem van abból, hogy
a nap minden percében miattuk aggódom! Én szeretem őket, Vitéz!
Mióta elhagytam hazámat, nem háltam idegen nővel! Én! Érted ezt? Az
embereim csak röhögnek rajtam, én meg belepusztulok, hogy nem
láthatom asszonyom! Elég volt! Ez a város szeret engem. A herceg
kedvel, s ragaszkodik hozzám, jobban, mint Zsigmond valaha, pedig tán
úgy hiszi, a kölyke vagyok! Hát akkor? Miért ne maradnék? Miért ne
éljem itt le életem? Annyi hazánkfia él itt, s boldogul! Ó, Vitéz, ha itt
lesz majd asszonyom, s gyermekem, nem lesz boldogabb ember nálam
e világon sehol. Visconti jól fizet! El se hinnéd, milyen jól! Egy
esztendő leforgása alatt több lett vagyonom, mint amit atyám fél életén
át összekuporgatott. S ez csak egyetlen esztendő! Nézz ki az ablakon,
Vitéz! Egy boldog várost látsz! Gazdagságot! Jókedvet, derűt! Tudom,
hogy sokra tartod, itt költők élnek, festők, szobrászok. Odahaza bizony
nem teremnek minden bokorban ilyenek! S itt nincsenek zsírszagú
nagyurak! Itt még a zsoldos, ki gyiloktőrt ragad, még az is görög
bölcset citál! Tudod, mit mondok neked, barátom? Maradj itt velünk!
Életem végéig adósod vagyok… Az én emberem leszel… Élvezni
fogod, tudom, mióta élsz, ide vágyódsz… Ez Itália! Eleget hallottam
tőled azt Újlakon… Vitéz! Nézzél ki ez ablakon! Itália! Napsütés!
Nézd, még az éj is hogy ragyog! Gazdagság! Jövő! Mi kell még? Miért
nem maradsz? Nemsoká mind együtt leszünk!
Vitéz zavartan lesütötte a szemét.
– Én… én… nem…
– Mit nem, te bolond? Miért tiltakozol, ha a teremtő fényes jövőt
kínál neked, s nekünk? Mi Fortuna kegyeltjei, botor, méltatlan senkik!
Mink itt vagyunk! Odahaza, a pusztán, ordasok között bárki fél életét
odadobná hogy cseréljen velünk! Háborogsz, mert odahaza vad hordák
dúlják a földeket? Feledd el azt! Itt könnyű a lét! Mindent megtalálsz,
amire férfiember vágyhatik! Neked jobban paradicsom e föld, mint
nekem! Néked Róma, s a poéták, bölcsek hona, művészetek hazája, a
szépségé, s nemes ideáloké! Miért haboznál? Otthon csak civódás,
ostobák körtánca a szakadék szélén, örök széthúzók, vaksi törpék
esztelen bálja, szakadatlan a pusztulás felé! Elegem van abból! Elegem
van az örökös félelemből. Én élni akarok, Vitéz! Szabadon! Gondtalan!
Miért mennénk vissza hát? Én láttam a tengert! A tengert, Vitéz!
Engem idegen partok hívnak! Felfedezetlen földek, meghódítandó
világok! Itt valami készül! Feltárul a látóhatár hamarost! Amikor csak
tehetem, ellovagolok a tengerhez, és napestig nézem a vitorlát bontó
hajókat, Vitéz! Érzem, minden porcikámban érzem, hogy hív a
messzeség! A jövő! A jövő nem otthon van, hanem itt!
Vitéz remegve bámulta az előtte tornyosuló Hunyadit.
– Miért? – kérdezte elcsukló hangon. – Hogy miért ne maradj, azt
kérdezed? Nem ismerek rád, barátom, idegen vagy énelőttem itt. Hogy
miért? Megmondom! Mert nem itt van hazád! Nem itt van otthonod!
– Haza… Mi az? Nekem ott van otthonom, ahol szeretnek. Ahol
becsülnek, s hol jól élhetek.
– Áltatod magad! Azt hiszed, boldog leszel idegen csillagok alatt?
Néhány évig talán. De egy napon eszedbe jut majd a régi hajlék… A
bús romok Hunyad ormain… Álmodban kísért majd a Kárpátok közt
süvítő szél, mi sóhajtva mesél! Kísért majd a Cserna bús moraja, anyád
kacagása, mit soha többé nem hallhatsz majd! Hogy mi a hazád? Azt
kérdezed? Atyád sírján omló kereszt a hűs fák alatt… Az a hazád!
Arany búzakalászok, mik éltetnek, s néked teremnek, az is hazád!
Barátod hajlékablakán hívó fény, a testvéri ölelés, az is hazád! A
rozzant jobbágyviskók hályogszemeiből reménykedve rád vetett
tekintetek, föld pórjai, ők is a hazád! A falvak, a városok, a négy folyó
mentén mind, az is hazád! A hegyek ölelte erdők, a mezők, mind hazád!
Gyermeked nevetése. A szenvedők siralma, kik terád szabadítóként
várnak, ők is hazád, mit elhagysz…
– El nem hagyok senkit! Őket nem ismerem…
– Nem ismered? Hát én ismételgetem, egyre, hogy katona vagyok?
Hogy kötelességem van? Mit gondolsz, dőre ifjú, mit szolgálsz te, s kit
voltaképp? Azt a vén kecskét, ki címek, koronák után eped, mióta él?
Vagy szajha asszonyát? Királyod, s királynőd, akikért élsz, mondd
csak? Vagy Visconti, e pénzes zsák? Ő a te istened? Vagy Krisztus a
kereszten, neki szentelted életed? Ugyan! Néked van hazád! Egy
ország! Egy nép!
– Miféle nép? – kiáltott fel dühödten Hunyadi, hogy Vitéz egy
pillanatra azt hitte, öklével csontját töri. – Miféle nép? Mi a nép? Ki az?
Még egymást se érti meg… A német, oláh, rác, vallon, tót, ahány falu,
annyi karattyolás…Vitéz, te hazáról papolsz, éppen te? Miféle
országról? Miféle nép az, tarka, mint a pogány szőttes, ahányféle szín,
annyi akarat!
– Ez a hazád!
 – Nincsen hazám! Magyarnak oláh vagyok… Oláhnak kun kutya…
A németnek mindegy, csak megvetett cseléd! Az olasznak barbár
idegen… Otthon, hű oláhjaimnak meg népnyúzó magyar… Eh!
– Ez mind egy, s ugyanaz.
– Te beszélsz, te nagy magyar? Néhány éve még a miatyánkot is
elrontád, mert csak horvát szón értetted azt!
– Mit számít? Tudod is te, mi az, magyar? Te ostoba! Azt hiszed, az
ország urai büszke mentében, aranyos karddal övükön, az mind
magyar? Nincs már közte tán egy se, kinek Árpád hozta volna őseit e
hazába. A sok német, tót, bolgár, bizánci, horvát felfalta már mind a
magyart! S nem isten csodája, hogy mégis él? Ki nem irtható! Örökké
feltámadó, s mind erősebb erő, hevesebben lüktető szív! S tudod, miért?
Mert magyarnak lenni nem vér kérdése az. Eszme az! Magyarnak lenni
felemelt fő, akarat, büszkeség! Dac, és soha fel nem adás! Magyarnak
lenni… szélbe emelkedni fedetlen fővel, s pusztító viharnak útját állani!
Magyarnak lenni szembeszállni mindennel! Magyarnak lenni rabigát
nem tűrni! Utolsó leheletig, nem, soha, soha fel nem adni, magyarnak
lenni az! Magyarnak lenni esztelen szenvedély!
Vitéz hangja fényesen csengett, s ahogy felemelkedett, lázban égő
arcát Hunyadi felé fordította. Jankó megütközve bámulta őt, s nem
szólt.
– Népek porladnak a századok viharában… – nyögte Vitéz, és
visszaroskadt fekhelyére. – Hol vannak már, hol van nevük, elfeledtük
rég… besenyők… avarok, hun hősök, merre vagytok, mivé lett
dicsőségetek? Elvesztek… Nincsenek sehol… Nincsenek, mert csak vér
voltak, nyelv, homályló emlékezet… Semmi több… De magyarnak
lenni több… Én, a horvát, te, kun-oláh… S mind, németek, vallon
atyafiak, tót testvérek, eszmét találtunk amott. Egy közös, igaz
gondolat, ami vezérel mindünket tovább… Te mondád mindig,
barátom… ellenséget számlálni oly hiábavaló… A magyar küzdve
küzd… vérét ontja mindig… Ki nem irtható, el nem pusztul soha…
Lehet, maroknyi marad, de egy eszme el nem pusztítható… Újra népes
lesz megint, mit elvettek tőle, visszaadja a jövő, vagy maga szerzi
vissza mind! S ez eszme… a haza… megtestesül, mint Krisztus urunk
teste a kenyérben, borban, imában is… Ez eszme a haza… A haza
földje… Erdeje, rétje, minden hű fia… Szolga vagy, igen. Katona,
akinek kardja szolgál, és óva óv… Kisfiad, kit nem ismersz még, s az ő
fia… Asszonyod ölelése, szeme ragyogása. A mézízű szőlő, a
gyöngyöző bor… Katonáid bús éneke a tábortüzek körül… Jobbágyod
sóhaja… A nyíló virág, váraink ékes kövei… A kürtszó, a zsoltár
éneke, harangok kongása… Az eső, mi öntözi kertjeink, a paraszt
verejtékcseppje, könnyeink zápora… S te még úgy hiszed, itt vagy
gazdag? Itt, idegen csillagok alatt? Hol pénzért kapsz ágyast, gyilkost,
barátot akár? Hol rideg és hideg még a szeretet is? Elsorvadnál te itt,
Jankó… Elveszne lelkedből a tűz… Ott, ahol zúg az a négy folyó, ott a
hazád. Sorsod oda sodorta a magot, miből sarjadtál, s megszentelt az a
föld. El nem hagyhatod. A tiéd. Miénk.
Hunyadi elfordult, kibámult az ablakon. Vitéz nem tudhatta, mi
csillan szemében, a kinti ezer fáklyafény, vagy árva könnycsepp talán…

7.
Másnap, egy átalvatlan éjszaka után Hunyadi János elküldte az
újabb levelet, amit Fdipesi deák napokon át körmölt szorgalmasan, s
melyben megparancsolta Szilágyi Erzsébetnek, hogy haladéktalanul
csomagoljon, s a kis Lackóval induljon Lombardia felé. Néhány betű
elmosódott. Biztosan esőcseppek mosták el.

8.
Reggel Jankó a város határáig kísérte Vitézt. Tompán sütött a nyári
nap, korán melengette a mezőket Milánó körül. Amikor megálltak egy
vízmosás szélén, Jankó utolsó kísérletet tett, hogy meggyőzze Vitézt:
maradjon mellette.
Hiába.
A kancellárius fejébe vette, hogy tovább fog utazni, mégpedig
Bécsbe, hogy tanuljon.
– Ki így, ki úgy szolgálja a hazát – mosolygott bágyadtan. – Te
karddal, én viszont csak azzal tudom, ami a fejemben van. Amióta úton
vagyok, sok mindent láttam, s legfőképp arra jutottam, milyen keveset
tudok. Iskolám kevés, műveltségem hiányos. Ha vinni akarom valamire,
sokat kell még tanulnom.
 Hunyadi komoran bólintott. Egész éjjel le sem hunyta a szemét, ott
virrasztott Vitéz betegágya mellett, s gondolatai lázasan kergették
egymást. Mintha valami mákonyos álomból ébredt volna a keserű
valóságra…
– Sok szerencsét! – nyújtott kezet Vitéznek. – Tegnap éjjel lángba
borítottad a lelkemet, János. Az a tűz többé ki nem aluszik, míg élek, de
én már döntöttem elébb. Igazad volt. Nekem ott van a hazám. S nem is
örökre búcsúzom tőle el. Egyszer biztosan hazatérek majd. De nem
most. Soká. Hanem te úgy prédikálsz, mint valami püspök! Isten
ajándéka ez, hogy világosságot és melegséget tudsz gyújtani a
szívekben, az elmékben. Ha engem megvilágosítottál, ezreket fogsz
még. Tanulj csak, ha kevesled tálentumaidat… De máris olyat tudsz,
amit más nem tud… Irigyellek ezért…
Páncélingje hajlása mögül egy vaskos bőrerszényt húzott elő, és
Vitéz felé nyújtotta.
– Ezt jól tedd el! A deákélet nem ingyen mulatság…
A kancellárius értetlenül meredt a zacskóra.
– Mondtam már… gazdag ember vagyok – vont vállat Hunyadi. –
De ne hidd, hogy ajándék ez! Olyasmit úgyse fogadnál el, te büszke
ember, még tőlem sem. Ez csupán kölcsön, Vitéz! Majd megadod, ha
püspök leszel.
A kancellárius kezében megremegett az arannyal degeszre tömött
erszény.
– Te hiszel énbennem? Ennyire hiszel? Mikor magam semmire nem
tartom méltónak?
– Te meg énbennem hiszel! – nevetett Jankó jóízűen. – Az se
kicsiny bolondság. Aztán az is lehet, hogy addig mondogatjuk
egymásnak, míg valóban visszük valamire. Együtt könnyebb lesz…
igaz-e?
Vitéz megölelte, oly forrón, ahogy testvérek szokták egymást.
– Könyörgöm, térj haza Magyarországra mihamarabb, János!
Otthon van rád szükség! Erzsébetnek, a fiadnak, Hunyadnak… a
hazának…
– El ne kezdj papolni megint, te kiugrott szerzetes, mert délre se
érek vissza a palotába! – Jankó megfordította lovát. – Eriggy Isten
hírével, s vigyázz magadra! Egyszer tán még találkozunk!
 – Mihamarabb! – kiáltott utána Vitéz, s nézte, ahogy a porfelhő
elnyeli Hunyadi alakját. Aztán noszogatni kezdte maga is a Jankótól
kapott mént, s nekivágott az előtte álló hosszú útnak.

9.
Hunyadi magába mélyedve ügetett vissza a városkapuhoz. Fáradt
volt, elcsigázott: egész éjjel Vitéz ágya mellett virrasztott. Hosszú volt
ez az éjszaka. Hajnal közeledtével egy ízben elővonta tőrét, és komoly
kísértést érzett, hogy vívódó lelke parancsának engedelmeskedve
elvágja a kancellárius torkát.
Vitéz ugyanis, lázas álmában forgolódva egyre csak Erzsébet nevét
szólongatta.
„Erzsébet… szerelmem… Erzsébet… egyetlenem…”
Hunyadi, aki régebben nem ismerte a féltékenység nyűgeit, azon az
éjszakán közel állott ahhoz, hogy végezzen egyetlen igaz barátjával.
Mert létezhet bizony, hogy éppen azt gyűlöljük leginkább, kit legjobban
szeretünk a világon. Ahogy Vitéz volt az, kit igaz testvéreként
vigyázott, akiben hitt, kire felnézett, úgy ugyancsak Vitéz volt az
egyetlen férfi, akiről szíve mélyén tudta, hogy elveheti tőle Erzsébetét.
A szeretet és gyűlölet kiolthatják-e egymást? Azon az éjszakán, mikor a
holdfény ott táncolt gyiloktőre hegyén, keze megremegett… Megölheti
őt, aki megmentette kisfia életét? Ki minden áldozatot meghozott őérte?
Ki felnyitotta szemét?
Tehet-e arról Vitéz, hogy ő is rajongva szereti Erzsébetet?
Megteheti-e a virág, hogy nem a ragyogó nap felé nyitja szirmait?
Hunyadi magába omolva csúsztatta vissza övébe a tőrt azon az
éjszakán, s tovább vigyázta Vitéz álmát, egész napkeltéig. Arra gondolt,
hogy Vitéz sem érezhet különbül iránta. Szereti, mint testvérét, felnéz
rá, vigyázza, egyengeti lépteit erejétől függőn, ugyanakkor tudja, hogy
az egyetlen nőt, akit valaha szeretni tudott, éppen ő ragadta el. Vajon
Vitéz képes lenne-e kioltani az életét?
Vajon távollétében Vitéz visszahódította-e tőle Erzsébet szívét?
Vajon a hosszú, magányos éjszakákon mi történt odahaza?
Bízhat-e benne még?
Hunyadi a felkelő nap koronáját figyelte hunyorogva, s arra gondolt,
végül is ki másban bízhatna?
 Vitéz több volt, mint barát.
Több, mint testvér.

10.
Napokkal később érkezett a hír Milánóba, hogy Cillei Ulrik gróf
ötezer fős magyar seregét a condottiere nélkül maradt, szétesőfélben
lévő velencei had tönkreverte Friaul tartományban, Rosazzo közelében.
Cillei futva mentette életét, Velence pedig új erőre kapott. Gonzaga és
Colleoni vezetésével hamarosan újraépítették a hadsereget, így a kígyó
és a szárnyas oroszlán versengése tovább folytatódhatott.
Hunyadi János, immár háromszáz lovasra fogyatkozott csapatával
számlálni kezdte a napokat, amíg megbízatása lejár, s amikortól saját
vállalkozáson szolgálhatja Filippo Maria Viscontit, Milánó hercegét.
Emberei, akiket beavatott tervébe, nem lelkesedtek az elképzelésért,
pedig Jankó csinos zsoldot helyezett kilátásba számukra, ha vele
maradnak.
Azon az éjszakán pedig, mikor Vitéz elcsigázottan rátalált Jankóra a
San Francesco-templomban, Erdély hágóin sokezres török martalóc
sereg tört át, nyomukban fosztogatni, gyilkolni kész oláh hordákkal.
Erdély védtelenül, felkészületlenül tárult elébük a csillagfényben.

11.
ERDÉLY, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1432 NYARA
Hűvös nyáréjszakán tücskök ciripeltek az erdő fái között. A hold
ezüst leplet terített a vad fenyvesekre, a hegyláncra, ami a látóhatárt
keretezte sötét peremmel.
A falucska, Malomvíz éjszakai álmát aludta. Magas vonulatok,
kopár fennsíkok, s hegycsúcsok vigyázták majd minden irányból: dél
felé a Retyezát, nyugatra a Vaskapun túl a Ruszkai-havasok, keletnek a
Kudzsirí-havasok.
Nyomorúságos kis falu volt ez a Malomvíz akkoriban, a Rausor,
avagy ahogy a magyarok nevezték, a Sebes patak gyors folyású vize
mellett. A Sebes a Retyezát lankáitól eredt, s a Nagypatakon keresztül a
Sztrigybe rohant, ami vitte, sodorta a jeges patakvizet egyenest a
Marosba.
Itt, Malomvíz mellett már elég gyorsan csobolygott a Sebes
északnak, a rozzant fahíd cölöpjei alatt átzubogva. Csupa faház,
padlótlan, hideg kalyiba volt a falu egyébként. Két csinosabb háza épült
csak kőből, egyik a Kendeffy-udvarház, a másik a pópa hajléka. De
mivel a falu földesurainak számító Kendeffyek Jankó lovascsapatjában
szolgáltak messze, idegenben, a maradék rokonság a gyermekekkel
Sebestorokba költözött, s az udvarház most üresen állott. A pópa se volt
sehol, Klopotivába szekerezett rögvest napkelte után temetni, s még
nem érkezett onnan vissza. Úgyhogy egyetlen házban világlott csupán
fény ezen az éjszakán, Lóczi bíróéban, ahonnét éjfélhez közel is éles
gyerekvisítás hallatszott ki. Nem akármilyen visítás volt ez, hisz nem is
más kölyke ordított, ahogy a torkán kifért, mint magának Hunyadi
Jánosnak a fiacskája.
Szilágyi Erzsébet kialvatlanul ringatta, dajkálta, de ahogy Lóczi bíró
arcára pillantott, azt kívánta, bárcsak mégis úgy döntött volna, hogy ezt
az éjszakát a hegytetőn álló vártoronyban töltik. Ott aztán üvölthetne
őkelme, nem zavarna mást, csak az erdei farkasok, meg a medvék
nyugalmát! De odafönn, Kolcvár falai szinte lehelték magukból a
hideget, azt ugyan át nem melegíti semmiféle tűz, ezért aztán Erzsébet
úgy döntött, hogy idelenn maradnak mégis. A kis Lackó meg úgy
döntött, hogy átüvölti az éjszakát.
Erzsébet tanácstalanul pislogott a bíró hajlott hátú feleségére, de az
csak a karját tárogatta: ajánlotta már ő a pályinkába áztatott
rongylabdacsot, attól az ő porontyai mind megnyugodtak, igaz, annak
már jó néhány esztendeje. Ilyen praktikákról az úrnő azonban hallani
sem akart.
Lóczi bíró uram hunyorogva álldogált a nagyasszony előtt, és a
kalapját gyűrögette. Szívesen tett volna valamit, amitől csend támad
végre, de az ilyen finom úri legénykék megnyugtatásához végképp nem
értett. Éppen eléggé meggyűlt a baja, hogy elszámoljon az utolsó
ezüstgarasig az erdőirtás jövedelmével, a malom adójával, s
mindenekelőtt a só árával.
Kemény asszony volt ez a Hunyadiné! Az utóbbi években az özvegy
Erzse asszony alig-alig járta körbe már a birtokot, s bizony a kenézek,
falubírók, elöljárók kezdtek el-elcsippenteni a földesúrnak járó adóból,
a terményből, s egyre gyakrabban fordult elő, hogy az oláh meg magyar
jobbágyokat se az úr hombárjainak, vártornyainak preparálásához
vezénylették ki, mint inkább saját erdőrészeikbe, vagy épp saját házaik
foltozgatásához.
Szilágyi Erzsébet megjelenésével minden megváltozott. Ő aztán
alaposan a körmükre nézett, s évekre visszamenőleg behajtotta az
elmaradt juttatásokat, ami a Hunyadiakat megillette. Volt, hogy az a
megveszekedett Szilágyi báty, a Mihály is véle jött beszedő körútra, no,
akkor aztán vita se esett. Fizetett mindenki szó nélkül, mert Szilágyi
Mihály uram igen hirtelen haragú ember hírében állott, és senki nem
kívánta véle összekötni a bajuszt. Hírlett, hogy odahaza, Horogszegen
puszta kézzel csapott agyon parasztokat, akik megpróbálták elrejteni
előle a terményadó akár falatka részét is Rettegték több megyében a
hírét, s mióta az úrnő révén mind gyakrabban ütötte az orrát a Hunyadi-
birtokok ügyébe, a Hunyad megyei pórok is megtanulták félni.
– Mit csináljak? – nyögött fel türelmét vesztve Erzsébet. – Én már
nem bírok vele!
Lóczi bíró és asszonya sápadtan sandítottak egymásra. A
nagyasszony csipkés, finom gyolcsban ringatta a kis Lackót. A gyerek
feje már elvörösödött a sírástól, a döngölt falú faház csak úgy zengett
belé.
– Tán a hasa fáj – próbálkozott óvatosan a bíróné. – Tán adni kék
tejet néki!
Erzsébet szeme lángolt a fáradtságtól és a dühtől. A kis Lackó majd
másfél éves volt, a súlya is szépen gyarapodott, de az utóbbi időben
végigbőgte az éjszakákat. Mi baja lehet? Nyűgösen tovább ringatta, s
tekintete eközben megakadt a kemence padkáján szorongó
porontyokon. A bíró gyerekei voltak, mezítlábasán, maszatosan, sírós
szemmel figyelték a nagyasszonyt, amint a nemes fiúcskát próbálja
csitítani.
Ott szorongtak, a „serpi de casa”-nak kitett tejecske mellett.
Erzsébetnek elszorult a szíve.
Ezek se tudnak aludni miattunk! Be kár volt Malomvizet még útba
ejteni! Napközben megjárták Hátszeget, Őralját és
Boldogasszonyfalvát, s Iván javasolta, hogy tán még kerülhetnének
Malomvíz felé is. Az ugyan nem Hunyadi-birtok volt, de mostan a
Kendeffyeknek járó kenézi adót is a Hunyadiak szedték be a familiárisi
jogon. Márpedig nem kevés pénzről volt szó, lévén, hogy a
Kendeffyeknek rendelte Zsigmond király a vaskapui úton, a Zajkány és
Bukova között ívelő hidat, amit a királyi sószállítók használtak gyakorta
Karánsebes felé. A híd fenntartásáért, javítgatásáért, s a haramiák
távoltartásáért a vízaknai sókamara évenkint ötezer kősót adott, amit a
Kendeffyek szép pénzen adtak tovább a környékbeli oláh parasztoknak.
Ennek a bevételnek, no meg a kivágott fák adójának részét beszedni –
megéri a kerülőt és a fáradozást!
Csakhogy Malomvíz nem volt közel, a Sztrigy és a Sebes patak
medre mellett meredek szakadékok peremén egyensúlyoztak a lovakkal.
Mire elvergődtek a faluba, már szürkült, most kénytelenek hát itt
éjszakázni.
Mikor Lackó újabb lendülettel, kissé magasabb hangon csapott a
sivalkodásba, nyílt az ajtó, s Iván bújt be a szűk nyíláson.
– Rendbe rakattam a templom lakótornyát, kedves néném! –
mosolygott Erzsébetre. – Ott elalhat Lackóval. Én meg majd a lépcsőnél
őrködöm a legényekkel!
Erzsébet hálásan nézett a fiúra. Mióta Vitéz hónapokkal ezelőtt
útnak indult, s Mihály is mind gyakrabban tett körutakat a szászok meg
székelyek földjei felé, Iván maradt az ő legfőbb támasza, s vigasztalója.
A mindig vidám, lelkes, lovagias Iván!
– Köszönöm… – sóhajtotta, s a bíróhoz fordult.
– Lóczi uram, mégsem kell háborgatnunk egész éjjel! Reggel
indulunk vissza Hunyadra, de arra kérem, még a héten hozza be az
elmaradt lábasjószágokat! Úgy lesz-e?
– Úgy, úgy! – hajlongott a bíró, s bármit megígért volna, csak hogy
Szilágyi Mihály ne jöjjön adót behajtani!
Erzsébet magához húzta Lackót, s kilépett a hideg éjszakába. Hiába
jártak a nyár derekán, itt, a hegyektől övezett patakvölgyben még
nappal is dideregve haladt a vándor a fenyvesek árnyékában, hát még
éjjel!
Szerencsére közel volt a templom. Valaha az se templom volt,
hanem valami udvarházféle, toronnyal. Ki tudja, mikor emelték, a
torony mindenesetre elég vénnek tűnt. Ahogy felé lépkedett, Erzsébet
felpillantott a hegyfokon trónoló Kolcvárra. Lehet, hogy ott mégis
biztosabb volna?
 Késő már ezen mélázni! A templom melletti lakótorony
kényelmetlen volt, szélfútta, egérbűzű lik. Amint belépett, Erzsébet
szíve elszorult.
Itt töltsenek egy éjszakát? Ebben a hidegben?
Iván lelkesedése egyből lelohadt.
– Hozattam szőrméket, kedves néném. Lássa, ezek medvebundák!
Lackó e pillanatban újból rázendített, de oly fájdalmas üvöltéssel,
hogy bizonnyal az egész falu felriadt rá, de még a hegyek is
beleremegtek köröskörül.
Mikor lesz már reggel!
Erzsébet nyúzottan, kialvatlanul, annak biztos tudatában helyezte el
Lackót a medvebőrökön, hogy ezen az éjszakán sem fog aludni
hunyásnyit sem.
Úgy is lett.
De ennek nem Lackó volt a fő okozója.
Mikor elfútta a mécsest, a Zsil mentén, a Vulkán-szoros hágóján
keresztül már kétezer akindzsi ereszkedett lefelé, nyomukban még
kétezer havasalföldi fosztogatóval. Lóhalálában vágtattak az első
útjukba eső falu irányába.
Malomvíz felé…

12.
– Mi az?
Erzsébet arra riadt, hogy fülsértőn vonít egy farkas a közelben. A
hang oly rémisztő volt, hogy még a kis Lackó is abbahagyta panaszos
nyöszörgését. Egész éjjel ordított, alig pár perce kezdett lankadni.
Farkasüvöltés?
Erzsébet hallgatózni kezdett.
A lakótorony alsó részének ablaka sem volt – ki tudja, tán még a
tatár időkből maradt itt az építmény…
Farkasüvöltés megint!
Ezúttal közelebbről!
Erzsébet szíve hevesebben kezdett kalapálni. Anyai ösztöne azt
súgta, vész közeleg. Mióta Hunyadra került, mást se hallott a
várnépektől, a cselédlányoktól, a komornáktól, a jobbágyoktól, mint
hogy mikor jő el éjjel a Csort, a lidérc, a vérfarkas, a vérszívó ember, ki
éjszaka jár-kél az erdőben, s eltévedt gyermekek vérit szíjjá.
A magányos évek alatt a zord babonák gyökeret eresztettek Erzsébet
lelkében, s egyre inkább hitte maga is, hogy amikor farkas vonít éjjel a
balauri-erdőben, ott sztrigoj oson az avarban, ártó lélek suhan a deres
fák közt a holdvilágban.
Újabb farkas vonítás….
Erzsébet megrázkódott. Még szerencse az, hogy nem a hegytetőn,
abban a kísértetjárta romvárban éjszakáztak, ahogy Iván először
tanácsolta. Kolcvár hírhedett volt a lidérceiről és élőholtjairól. A
malomvízi oláhok például hetente vittek fel a leomlott várkapuba
szárított húst és tejet, hogy az ártó lelkek, kik éjjelente a romok közt
zokognak, ne jöjjenek le a faluba gyermeket rabolni.
Farkas vonítás…
Ebből elég!
Erzsébet felkapta a medvebundákról Lackót, s lebotorkált vele a
templom elé, a tornácra. A küszöbön csaknem átesett Ivánon, ki
összekuporodva szunyókált. A legények, a hunyadi lándzsások kissé
távolabb húzták a lóbőrt. Alattuk a falu terült el a völgy alján, középütt
a Sebes patak csörgedezett kísérteties zajjal keresztül a falun.
– Iván! Iván! – kezdte rázogatni a fiút. – Ébredj, Iván!
– Mi baj? Mi történt, néném?
– Kelj már fel! Valami közeleg a falu felé!
De erre már Iván szemei úgy kipattantak, mintha belécsíptek volna
az alsó fertályába. A holdfényben kardpenge villant.
Elvarázsolt, lidércek lakta erdő.
– Gyorsan! A templomba!
– Nem! – Erzsébet összehúzta a vékony gyolcsot a nyöszörgő Lackó
testén. – Hozd a lovakat! Az erdőszélre mindenki! Indulj már!
Iván elrohant.
Farkasüvöltés megint…
Most már sokkal közelebbről. Erzsébet dermedten bámulta a
hegyoldalt. A sötét fenyveseken lángfolyam hömpölygött alá a
magasból.

13.
 Iszah Torgul, a száguldó akindzsik agája rosszkedvűen nézte a
völgyben meghúzódó falut. Igen nyomorúságos fészeknek tűnt, éppen
olyannak, mint amilyenből a Kárpátok túloldalán több száz, több ezer
bújik meg a völgyekben.
Nincstelen földönfutók faluja ez is… Itt zsákmányt nem sokat
találnak, legfeljebb a jobbágyok leányai jelenthetnek némi vigaszt a
felesleges fáradozásért. Ezeknek a parasztoknak semmije sincsen, se
ékszereik, se fegyvereik, se élelem, semmi…
Miért éppen őt küldték erre az átkozott hegy-völgyes vidékre?
A közelben farkas vonított – ő már érezte a hegyoldalban
felsorakozó akindzsik és a nyomukban loholó martalócok bűzét. Csak
fel ne verje a hitetleneket!
Iszah Torgul oldalra pillantott, ahol a felsorakozott akindzsik
karéjában az átkozott gyaurok lova is ott toporzékolt.
Köztük a Sárkányos úr…
Ő akarta!
Ő erőltette, hogy a Vulkán-szoroson is törjön be egy csapat!
Mindaddig, amíg a gyaur meg nem győzte Akil béget, úgy volt, hogy
Iszah Torgul a keleti határon betörő akindzsik egyik parancsnoka lehet,
azoké, akik a gazdag szászföldet rohanják le ezen az éjjelen.
A szászok jómódúak voltak, a legsivárabb szász falu is több
zsákmánnyal kecsegtetett, mint ez az átkozott völgy! A szászok leányai
igéző szépségű, mézszínhajú hurik voltak, de ezen oláh-magyar
parasztok tenyeres-talpas asszonyai közt nem sok szemrevaló akad.
Átkozott gyaur!
Ennél még az is jobb lett volna, ha a hitetlenek agája, Alexandru
csapatát kísérhetné odalenn, Szörénynél. Azt rebesgetik, ott a keresztes
lovagok kincseket rejtő erődjét veszik be ma éjjel… Tömérdek
zsákmány… Minden akindzsi, minden rongyos aszab, de talán még a
kísérő dervisek és a cigányok is gazdagon térnek vissza onnan… Csak
éppen ők, a Kárpátok középső szakaszán betörő fosztogató had nem
számíthatnak szinte semmire.
Torgul bosszúsan kivonta handzsárját. Talán ha szélvészsebesen
felperzselnek, kifosztanak mindent, hajnalra eljuthatnának a Marosig…
Déva városa már kecsegtet némi zsákmánnyal… Néhány rozzant vár
akad útba csak… azokat békén hagyják… Mire a magyarok
felocsúdnak meglepetésükből, reggelre felperzselt erdők, lerombolt,
elhagyatott falvak maradnak az akindzsik nyomában.
– Adj jelt, nemes aga! – suttogta a barjaktár mellé táncoltatva a
lovát. – Mire várunk még?
Torgul megfordult nyergében. Az akindzsik már alig türtőztették
magukat. Ha a zsákmány nem is jelentős, de legalább kiélhetik gyilkos
hajlamaikat ma este. A bég rég kordában tartja őket, nem voltak nővel
hónapok óta. Torgul tudta, miért a legkiéhezettebb száguldókat küldik
erre a támadásra: Akil azt akarta, hogy a létező legnagyobb rombolást
vigyék végbe. Mindent el kell követniük, hogy a hitetlenek
megemlegessék ezt a napot: csak a legszebb nőket viszik majd
magukkal, mindenki mást kardélre hánynak: férfit, gyermeket, öreget…
Mindenkit. Így szólt a parancs, és ezt fogják cselekedni.
Az akindzsik mögött az aszabok fejszés, lándzsás sokasága tarkállott
az erdő széléig. Az oláhok önkéntes martalóchada a szárnyakon
szóródott szét. Ezek hátramaradnak a támadásban, s csak akkor
merészkednek majd elő, ha az igazhitű harcosok leölnek minden
fegyverforgatót. Akkor előjönnek a fák mögül, és hozzálátnak a hullák
kifosztásához, az el nem hurcolt, még jajongó, sebektől vérző nők és
öregasszonyok megerőszakolásához, és a nyomorúságos kunyhókban
maradt apróságok összegyűjtéséhez.
Torgul aga megigazította veres fövegét, mely alól sodronyláncos
vállvédő hullott alá páncélingjére.
– Hívjátok ide a gyaurt!
A derbendzsik már rohantak is, hogy elébe vezessék a hitetlenek
hercegét. Vigyázni kell vele. Valami nagyúr: a bég csak annyit mondott
Torgulnak, hogy rokona tán Alexandru vajdának, tehát szövetséges.
Ahogy odaléptetett elé, Torgul önkéntelenül is megrázkódott. Ki
nem állhatta ezt a hitetlen kutyát, elég volt egy pillantást vetnie rá, s
máris kiverte a hideg veríték. Most is a fehéren világító, gonosz szemek
mintha egyenesen a lelkébe pillantanának!
– Még egyszer kérdezem, herceg, van komolyabb katonai erő a
völgyben? – Az aga handzsárjával a falura mutatott.
– Biztosíthatlak, nemes Torgul, hogy nincsen! – Karós Vlad
kifogástalan török nyelven válaszolt, oly pallérozott szavakat használva,
mintha egész életét a fényes portán töltötte volna. – Déváig szabad az
út! Én majd vezetlek, jól ismerem, melyik falut érdemes háborgatni, s
melyiket nem! Egyet kérek csak…
– Igen, tudom! – legyintett türelmetlenül az aga. – Melyik az a vár?
Már elfelejtettem a nevét!
– Hunyad… nemes aga…
– Rendben. Kapsz ötszáz aszabot, és viheted az összes oláh kutyát!
A zsákmány fele azonban engem illet, ne feledd!
– Hogyan feledném? – Vlad hízelgő kifejezéssel az arcán fejet
hajtott a török előtt. Dús, csigákban vállára omló fürtjei
természetellenes ezüstben fénylettek a holdfényben, s beesett arcán a
mosoly vicsorrá torzult az árnyak gonosz táncának köszönhetően.
A háttérben, az oláh fejszések közül kivált a vezetőjük: széles vállú,
szőrmébe öltözött vadember. Ahogy Torgul aga és Vlad elé lépett,
alázatosan fejet hajtott, sunyi képén vigyor terült szét.
– Az embereim megkapják a zsákmányból a részüket? – kérdezte
óvatosan.
Vlad elfordította arcát.
Ez is rám marad, dohogott magában az aga. Miért nekem kell
minden jöttmenttel egyezkednem?
– Annyit kaptok belőle, amennyit megérdemeltek! – vetette oda.
– Én csak azt kérem, ami amúgy is az enyém! – villantotta meg
hiányos fogazatát az oláh. – Az a falu és az a vár az apám jussa!
Vlad fagyos mosollyal fordult felé.
– Mi a neved? – kérdezte földijétől.
– Radul Negru – felelte az oláh gyanakodva. – Ki kérdezi?
– Vlad Tepes vagyok – mondta fagyos mosoly kíséretében a herceg.
– Mond neked ez a név valamit?
Radul szeme elkerekedett, s vadul kezdte a keresztet hányni magára.
– Dracul! – önkéntelenül hátrált egy lépést.
– Milyen falura tartasz te igényt?
– Hunyadra… – hörögte halálra váltan az oláh.
– Milyen jogon kéred magadnak?
– Az apám jogán, nagyuram.
– Ki a te apád?
– Serba fia Radul.
Vlad elvigyorodott, éles metszőfogai megvillantak a fáklyafényben.
 – Csorba fia… Kicsi a világ… Hát ide hallgass, Serba fia Radul.
Részt kapsz a zsákmányból embereiddel. De Hunyad az enyém. Ugye,
nem baj?
Radul Negru arcán bosszús kifejezés suhant át.
– Nem… dehogy, nagyuram… megelégszünk mi egyéb
zsákmánnyal is…
Torgul aga türelmetlenül köhintett.
Az osztozkodással ráérnek azután is, hogy megszerzik azt a
bizonyos zsákmányt.
– Készüljetek!
Allah legyen velünk most!
Megcsókolta handzsárja markolatán a topázt. Ha ez a hadjárat
sikerrel jár, előreléphet végre, magasabbra emelkedhet. Úgy számolt,
legalább tíz rabszolgát kell zsákmányolnia ahhoz, hogy áthelyeztesse
magát a szerb határra. Ott várnak rá a nagy lehetőségek, hol
Magyarországot nem védik magas hegyek, áthatolhatatlan erdők… Ott,
ahol a Dunán átkelve végtelen térség nyílik meg a portyázok előtt ezer
és ezer gazdag faluval, várossal, ékes templommal… Csak tíz
rabszolga… Torgul aga úgy számolt, hogy tíz szépséges hurival végleg
megcsinálhatja a szerencséjét. Ha az északi határra helyezik
meggazdagodhat néhány év alatt, s akkor elérheti, hogy visszakerüljön a
szultán közelébe. Ott pedig biztosan hamar rámosolyog a szerencse!
Újra vonít az az átkozott farkas! Most már nem késlekedhetnek
tovább, mindjárt talpon lesz az egész falu!
Allah legyen velünk most!
A következő pillanatban háta mögött fáklyák ezrei lángoltak fel a
sötétben. A lángfolyam özönleni kezdett a völgy felé.

14.
Szilágyi Erzsébet kővé meredve figyelte, ahogy a fenyvesek sűrű
takarásából előrontanak az akindzsik. A holdfényben jatagánok és a
levegőben úszó paripák patái csillantak.
– Allah! Allah! Allah il Akbar!
A föld dübörgött alattuk, ahogy leözönlöttek a hegyről, s elérték
Malomvíz szélső kunyhóit. A kezükben lóbált fáklyák vad, vérszomjú
arcok sorát villantották fel.
 – Allah! Allah!
A lovasok nyomában bocskoros, torzonborz alakok rohantak elő a
fák mögül, kezükben erdőirtó fejszéket és kezdetleges lándzsákat
lóbálva.
– Iván! – sikoltotta Erzsébet. – Hol vagy, az istenért?
Malomvíz egy szempillantás alatt megelevenedett. A faviskókból
álomittas, tántorgó jobbágyok kászálódtak elő, s nem hittek a
szemüknek, mikor meglátták a sötétből megelevenedő pokolfigurákat.
A levegő megtelt a törökök és oláhok vérfagyasztó kiáltozásával, és az
ébredező parasztok sikolyaival.
– Itt a török! Itt a török!
– Turcii! Turcii! Turcii!
Minden nagyon gyorsan történt. Erzsébet magához szorította
Lackót, hogy fel ne lökjék a fejvesztve menekülő jobbágyok. Ide-oda
forgatta fejét, kereste a kiutat a hirtelen köré áramló tömegből, ám
ekkor Iván nyargalt oda mellé, kantárszáron rángatva maga után egy
üres nyergű lovat. Erzsébet nem habozott, megragadta a nyeregkápát, és
fél kézzel Lackót szorítva magához, nyeregbe pattant. A kicsi
sivalkodni kezdett, de hangját elnyelte a közeledő akindzsik és
martalócok üvöltése és a paták, lábak csontrengető robaja.
Hol vannak a katonák?
Erzsébet a kísérő poroszlókat kereste, de ebben az
összevisszaságban az lett volna a csoda, ha megtalálja őket. Annyit
érzékelt csupán, hogy Iván a pataknak felfelé, Boldogasszonyfalva felé
vontatja a lovát.
Nem jutottak messzire.
A sötétből nyílvesszők sziszegtek elő, Erzsébet hallotta elsuhanni
őket a füle mellett. Már-már reménykedni kezdett, hogy ennyivel
megússzák, amikor lova hirtelen megvonaglott, aztán összerogyott.
Erzsébet sikoltva próbálta megóvni Lackót az ütéstől, de csak annyit ért
el, hogy ő maga nem tudta már kirántani lábát a kengyelből, s a
gyermekkel együtt a földre roskadó állat hasa alá került.
Szinte elviselhetetlen fájdalom mart térdébe és bokájába, szeme
előtt egy pillanatra elsötétült minden.
Hallotta, hogy Iván is visszarántja hátasát, felé kiált, de már egy
szavát sem értette.
Lackó? Lackó…
 Nem hallotta a gyermek hangját…
Nem érezte a kezét, és a kezében szorongatott kicsit sem…
Lackó?
Oldalra akarta fordítani a fejét, de képtelen volt: lába és dereka
beszorult a ló még vergődő, párálló teste alá.
– Lackó – nyöszörögte.
Valaki megragadta a vállát. A magasból vércseppek hullottak
homlokára, de a rémisztően vibráló fáklyafényben nem látta, ki az.
Aztán egyszeriben enyhült a lábára nehezedő nyomás. Többen
szólongatták, mintha egy oláh jobbágyasszony szláv imát kárált volna a
füle mellett.
– Lackó… Hol a fiam?
– Nyugodjon meg, drága néném… – zihálta Iván. – Lackónak kutya
baja! Csak megijedt szegény!
Egyszeriben világosság támadt. Nem messze tőlük tűzgömbök
faltak fel egy fakunyhót. A lángnyelvek felszöktek a tetőre, s éhesen
emésztették a szikkadt gerendákat, egyiket a másik után.
Erzsébet elé a rőt éjszakai derengésben rettenetes látvány tárult. A
falut elözönlötték az üvöltő, handzsárt rázó akindzsik. Fáklyáikat sorra
a kunyhókra hajigálták, s a mind jobban burjánzó lángtengertől
megvilágítva öldösték a tűz és a forróság elől menekülő jobbágyokat.
– Az erdőbe! Az erdőbe! – kiáltotta kétségbeesetten Iván. Erzsébet
révetegen rábámult. Az ifjú Hunyadi a karjában tartotta Lackót, kivont
szablyája pengéjéről sűrű, fekete vér csorgott a földre.
– Nem… – rebegte Erzsébet. – Arra nincsen már idő…
Tekintete oldalra siklott, a Sebes patak sötéten csordogáló vizére.
– A mederbe! Iván! Add a kicsit! A mederbe!
Egymást támogatva botladoztak a patak partjáig. Az éjszakában
nyílvesszők suhantak el a fejük mellett. Valahol, a falu széle felé
zuhogó hang és iszonytató üvöltés harsant. Az erdőirtó fejszék húst és
csontot aprítottak ott
– Segítség! Istenem! Neeeee!
Magyar és oláh kiáltások tanúskodtak arról, hogy a martalócok
nekiláttak véres munkájukhoz.
Ahogy a Sebes patak jeges habjaiba csúsztak a partról, Erzsébet
látta, hogy néhány kucsmás, bocskoros oláh a fák alá szorít egy vergődő
parasztlányt. Ketten lefogták a kezét, ketten a lábát, a többi a
nyomorúságos vásznat szaggatta le a vergődő teremtésről. Mielőtt
azonban megerőszakolhatták volna, egy akindzsi ugratott oda lovával, s
lándzsáját a lány lábai közé térdeplő martalóc hátába döfte.
Valamit kiabált, de Erzsébet nem értett törökül.
– Lejjebb! Észrevesznek minket! – Iván gyengéden rángatni, húzni
kezdte ruháját a békalencsétől és iszaptól bűzlő patakmederbe. A víz itt
már derekukig ért, s oly hideg volt, hogy az asszony azt hitte, menten
megáll szívverése. Lackó is abbahagyta a sivítást, tágra meredt, kék
szemét a körülötte fodrozódó vízre meresztette. A patak már nem fekete
volt, hanem vörös a lángba boruló falu tükörképétől.
Iván a szablyájával kotorta a medret, kapaszkodót, biztos állást
keresve maguknak. A sodrás nem volt túl erős.
– A… hídhoz… – vacogta Erzsébet. – Itt meglátnak…
észrevesznek…
Az ifjú Hunyadi szerencsére nem engedte el a kezét, húzta, vonta
maga után. Nem volt messze a hidacska, épp a falu közepén ívelt át a
Sebes felett. Annak árnyékában, az alá búva talán elkerülhetik a
legrosszabbat…
A hideg vízbe merülve tapogatóztak, botorkáltak előre, s látták,
ahogy a kunyhók között immár az összefogdosott foglyokat terelgetik
középre az aszabok – mindenkit, akit nem öldöstek le a falu
lerohanásakor, most korbáccsal kergettek a bíró háza elé. Éppen oda,
ahol néhány perccel ezelőtt Erzsébet ébresztgette Ivánt.
A foglyok közül egy sötét képű török válogatott, durván a templom
irányába taszítva a szép arcú, formás lányokat. A többit visszakergette
Lóczi bíró háza elé.
– Mi lesz… velük?… Mi…
– Halkan! – Iván vacogva szorította magához Erzsébetet. – Ha
észre… vesznek… viszik… magát is… néném…
– Mi… lesz… a többiekkel? – Erzsébet szája elkékült az emésztő
hidegtől. Már nem érezte lábát, lassan egész testét körbenyaldosta a
halál fagyos ölelése. Lackót minden erejével próbálta kiemelni a vízből,
a gyermek még mindig kíváncsian figyelte a vörösen hullámzó patakot
maga körül. A hullámok mozdulatlan testeket sodortak feléjük. A
gyermeknek tetszett ez, megrázta kezét, lábát, és felnevetett.
 – Jézus Krisztus… – Erzsébet hitetlenkedve meredt az egyenest
feléjük úszó tetemekre. A Sebes habjai immár nem csak a fáklyafénytől
vöröslöttek, de a beléjük omló, gomolygó vértől is.
– Ne… moccanjon… néném…
A meder iszapja mohón nyelte volna el a lábukat, de végre így is
elérték a rozzant hidat, behúzódtak a cölöppillér alá. Iván
megkapaszkodott a korhadó deszkák szélébe, s szűnni nem akaró
vacogással lesett ki alóluk.
Díszes öltözetű török lovasok érkeztek a bíró háza elé, az akindzsik
engedelmesen utat nyitottak nekik. A legfényesebb külsejű, egy
szakállas, zord tekintetű tiszt veres süvegben, láncingben olyan
utálkozó tekintettel nézett végig a foglyokon, mintha pondró férgeket
vizsgálgatna.
Iván úgy sejtette, az akindzsik agája lehet. Ahogy a török előbbre
léptetett, s egész közelről vette szemügyre a lemeztelenített,
szemérmüket takargató leányokat, kivillantak hatalmas metszőfogai.
Ostora nyelével fel-felemelte némelyik reszkető szűz állát, ujjaival
belemarkolt fenekükbe, telt kebleikbe. Elégedettnek tűnt, hátraintett a
lovasainak.
Iván követte pillantását, s ebben a pillanatban meglátta Vlad
herceget. Ha nem merül nyakig a jeges vízbe, akkor is megfagy ereiben
a vér. Vlad ezúttal sárkányos láncát viselte nyakában, vállán a rend
aranyszegélyű köpenye kéklett, közepén a sárga sugárkereszttel.
Iván sápadtan karolta át Erzsébetet, s remélte, hogy nem fog
odanézni, mi történik a bíró háza előtt. Erzsébetnek szerencsére kisebb
gondja is nagyobb volt annál: a kis Lackó elkezdett rugdosni. Már az ő
lábát is körbefolyták a hideg hullámok, s anyjának igyekeznie kellett,
hogy a feléjük sodródó holttesteket eltaszítgassa az útból.
Az akindzsik agája eközben intett a martalócoknak, akik már
ugrásra készen várták, hogy bevégezzék munkájukat.
Most már bevégezhették.
Míg a lovasok rikoltozva hajtani kezdték a mezítelen leányokat
vissza, a hegytető felé, a martalócok a Lóczi bíró háza előtt
összeterelődött maradékra vetették magukat. Előbb csak szidalmazták
őket, mintha valaha is ártottak volna nekik szerencsétlenek, aztán
dühödten be-beszurkáltak az embertömegbe lándzsáikkal. A törökök
nem foglalkoztak velük, ott már csak öregemberek, középkorú
asszonyok, s gyerekek maradtak. A férfiak voltak tán a
szerencsésebbek, addigra alig maradt életben közülük néhány – ott
hevertek szinte mind átdöfve, vérző vágásokkal, bezúzott koponyával a
házak közt, a templom előtt halomba hányva. A tetemek egy részét az
aszabok a patakba hajigálták.
Így aztán a férfiaknak nem kellett végignézniük, ahogy Radul Negru
martalócai kiragadják a riadt tömegből a megmaradt asszonyokat, és
négyen-öten rávetik magukat egyre-egyre. Az idősebb, fogatlan oláhok
részeg dühvel cipelték a sivalkodó gyermekeket a templom elé.
Egyikük kerített egy fatönköt. Arra szorítva kezdték levágni a
gyermekek fejét. Az akindzsik undorodva lestek hátra, és igyekeztek
mihamarabb eltűnni a lángoló fakunyhók közeléből.
Erzsébet halálra váltan csimpaszkodott Iván vállaiba, fél kezével a
gyermeket szorongatva. Ő nem látta, mi történik, csak hallotta az anyák
és a tönk felé rángatott kisgyermekek iszonytató sikolyát.
– Mi… mi… folyik ott?
– Semmi néném… Semmi… Ne! Ne nézze!
Erzsébet összeszedte minden erejét, és a vízből kiemelkedve átlesett
a korhadt deszkák között.
Az oláhok kupacba hányták az erdőirtó fejszével levágott kislányok
és kisfiúk fejeit. Részeg rikoltások, és a lángoló kunyhók mögött
erőszakolt öregasszonyok nyöszörgése keveredett, a levegőben égett
emberi hús bűze terjengett.
Az akindzsik agája és Vlad herceg néhány szót váltottak ezalatt,
ügyet sem vetve az oktalan vérengzésre. Aztán megállapodtak
valamiben, s együtt a híd felé léptettek.
Erzsébet ebben a pillanatban ismerte fel a sárkányos urat. Minden
ízében remegve csúszott vissza a vízbe, Ivánnak el kellett eresztenie a
cölöpöt, hogy megtarthassa őt és gyermekét az elsüllyedéstől.
– Csitt! – A fiú ujja reszketett, ahogy szája elé tette. – Mindjárt…
ideérnek…
A híd deszkáin lópaták dobogtak. Most léptetnek fel… Most
haladnak felettük el…
De nem mind irányította hátasát a hídra. Hirtelen egy sötét árny
nehezedett Erzsébetre, ahol a saras part a Sebesbe szakadt. A lovas
lassan, eresztett zablával engedte inni lovát, egész a víz széléig.
 Erzsébet és Iván csak a mén csillogó sörényét látták, s az ezüstös
vereteket a zablán.
Egy csizmás láb… Egy sarkantyú…
A ló nyeldekelni kezdte a véres habokat, s nyomban prüszkölt is
belé. Nem ízlett neki. Épp egy széttárt karú halott úszott el előtte,
ösztönösen megrázkódott attól.
Erzsébet és a kezében szorongatott Lackó alig karnyújtásnyira
voltak a mén hatalmas fejétől – az asszony képtelen lett volna
megmoccanni, s oly görcsösen ölelte magához kisfiát, hogy a gyermek
panaszosan nyögni kezdett.
A ló horkanva kapta fel a fejét.
Rémülten villant Iván tekintete.
Nem vehetnek észre minket!
Nem!
Nem!
A lovas még lejjebb ereszkedett, most már szügyig engedve a mént.
Tán ő is hallott valamit?
– Trebuie să pornim, Domnule! – kiáltott valaki a hídról. – Torgul
aga előrevágtatott! Nem maradhatunk el!
A lovas nem válaszolt, de még közelebb eresztette a mént a vízbe. A
ló prüszkölt, kapkodta a zablát, farolt volna vissza a partra, de a fekete
kesztyűs férfi a véknyába vágta sarkantyús csizmáját.
Erzsébet szeme tágra nyílt.
Ha most kinyújtja kezét, akár el is érheti a lovas válláról majd a
vízbe csüngő kék köpenyt, a rajta tekergő sárkánykígyót, a keresztet…
Tudta, ki az…
Karós Vlad…
A kis Lackó prüszkölt, ösztönösen iszonyodott a mind közelebb
nyomakvó lófejtől, a sárgán foszforeszkáló állatszemektől, a ménből
gőzölgő bűztől…
Nem…
Nem sírhatsz, drága gyermekem… Erzsébet a gyermek fejére tette
remegő kezét.
Lackó szája sírásra görbült.
Prüszkölés.
A ló belekapált lábával a vízbe, mert egy hulla úszott felé. A
felkavart habokban a tetem forogni kezdett, majd nekiütközött
Erzsébetnek. Az asszony nem mert kiáltani. Tágra nyílt szemmel
rábámult a halott a vízből, s ahogy a hídcölöpről visszaverődő hullámok
megpaskolták arcát, ajkai mintha mozogtak volna.
Lackó görcsösen remegett. Erzsébet jól ismerte, tudta, hogy
pillanatokon belül üvölteni fog. Jeges kezét gyorsan a kisfiú szájára
tapasztotta.
Nem…
Nem sírhatsz, drága gyermekem…
Közben ösztönösen lemerült a vízbe, a szája széléig, és a gyermeket
is lehúzta, hátha a hideg hangját szakasztja.
Lackó szeme fennakadt, levegő után kezdett kapkodni.
Mindjárt, kisfiam… Mindjárt…
Bírd még ki kicsit!
Kérlek…
Könyörgöm, kicsim…
A hatalmas csatamén nem moccant, a lábai közt véresen hömpölygő
vizet szaglászta.
Vlad sejtett valamit… Érezte… Tudta…
Újabb testet sodort feléjük a víz, egy szikár, ráncoktól barázdált arcú
jobbágyot. Erzsébet látásból ismerte. A jobbágy valahová a magasba, a
fenyők fölé meredt üveges szemeivel. Nem kellett arrébb taszítani, úgy
tűnt, elúszik mellettük.
Amikor azonban odapörgött a hídcölöppel egy vonalba, a jobbágy
keze rángva belemart Erzsébet kezébe.
A víz fodrozódni kezdett körülöttük, mert a haldokló vergődött a
habokban, az utolsó szalmaszál Erzsébet meleg teste volt, ami
visszaránthatta volna az életbe. A jobbágy szemei még mindig a
csillagokba meredtek, még akkor is, amikor Iván tőre hangtalanul
elvágta a csuklóját. Csont recsegett, de a Sebes patak moraja elnyomta a
hangot.
A jobbágy csuklójából vér ömlött a vízbe, de kiáltani, jajgatni már
nem tudott, mert ahogy száját kitárta, a víz beleömlött. A patak a
következő pillanatban már tova is sodorta, csak keze lebegett még ott
Iván és Erzsébet mellett.
Lackó ránézett a kézre, és sírni kezdett, egyelőre még halkan,
szipogva. Iván lenyúlt a mederbe, és egy maroknyi iszapcsomót húzott
fel, hogy Erzsébetnek nyújtsa.
 Az asszony ösztönösen elvette, de a következő pillanatban
megrázkódott az iszonyattól, és visszaengedte a vízbe.
Nem…
Nem fogja megtenni…
Nem töm iszapot a gyermek szájába, nem nyomja a víz alá… nem
fojtja vízbe egyetlen magzatját… még ha sokan ezt tették volna a
helyében.
Nem…
Nem…
Nem…
Kezét Lackó arcára szorította, és mélyen a szemébe nézett. A hang a
fiúcska torkán akadt. Hosszan viszonozta anyja pillantását, s lassan
elmosolyodott, akár egy angyal. A jeges vízben, miközben reszketett a
fagytól, miközben vérző holtak, haldoklók úsztak el mellettük, ütköztek
nekik, ő rámosolygott az édesanyjára.
Egy végtelennek tűnő pillanatig Vlad ménje még ott szaglászta a
vizet, egyetlen ölnyire tőlük, aztán felhorkant, fejét kapkodva
visszatolatott a partra.
– Fel, Hunyadra! Hajnal előtt ott akarok lenni, hogy lássam, ahogy
porrá ég az a hollófészek!
Dübörgés…
A deszkák recsegve-ropogva hajoltak a súlytól fejük felett.
Aztán csak a Sebes patak csobogása…
A zokogás.
A jajongás a lángoló házak között.
A tűz haragvó moraja.
A távolodó akindzsik diadalittas kiáltásai.
Az oláh martalócok duhaj kurjongatásai.
A tűz sistergése.
A szél süvítése.
A fák susogása.
Aztán…
… a csend.

15.
 Vagy kétszáz magyar lovas dübörgött délkelet felé, hogy még a
török fosztogatók előtt elérjék Hunyad várát. Szászsebes és Szászváros
irányából vágtattak, miután megütköztek egy kisebb akindzsi csapattal,
és teljesen szétszórták őket. Szilágyi Mihály, aki az erdélyi vajda
lovasait vezérelte, úgy döntött, az ostromlott szász erődtemplomok
bizonnyal tartják még magukat egy-két napig, de odahaza, Hunyadot
alig védi valaki. Oda kell hát menni! Azonnal!
Az akindzsik az éjszaka folyamán sorra borították lángokba a
királyföldi, fogarasföldi falvakat, rabszolgák ezreit hajtva keresztül a
Vöröstorony-szoroson Havaselvére, maguk mögött füstölgő romokat és
hullahegyeket hagyva. A törököket mindenütt oláh martalócok
követték, s még azt a szánalmas maradékot is elragadták, amit az
akindzsik és az aszabok meghagytak. Ők művelték a legnagyobb
kegyetlenséget a törökök által felperzselt falvakban, de csak mikor a
férfiak már harcképtelenek lettek, mert fegyverrel nem merték
összemérni tulajdon erejüket az erdélyiekkel. E martalócok nem
válogattak: egyformán gyilkolták a szászokat, a magyarokat és tulajdon
oláh testvéreiket. Híre jött, hogy Sárkánynál, Kercnél és Tolmácsnál
maguk az akindzsik hányták kardélre oláh „szövetségeseiket”, mert
megundorodtak kegyetlenkedéseiktől. Mikor ez Szilágyi Mihály fülébe
jutott, másnap reggel igen cifrát káromkodott, mert jól tudta: hisz az
akindzsik se arról híresek, hogy kesztyűs kézzel bánnának a dúlt
területek lakóival.
Dél-Erdély egyetlen éjszaka alatt lángba borult, földjét vér öntözte,
fiait, véneit halomra ölték, leányait elragadták. Csak néhányan
menekedtek meg, kik időben bevették magukat az erdőkbe, a hegyek
közé.
Beletellett néhány órába, míg Szilágyi Mihály uram a maga nem túl
gyors forgású eszével összerakosgatta a hírek mozaikdarabjait. A
legnagyobb támadó sereg a Vöröstorony-szorosnál tört be Erdélybe,
megdúlta a szászok területeit, a Királyföldet, a Barcaságot, s keletebbre,
a Kárpátok koszorúi közt a székely falvakat egész Keresztúrig. Ostrom
alatt állott Szeben, Brassó, s mind a megerősített erődtemplomok, ahol
szászok és székelyek ezrei kerestek menedéket. Ha tehették, az
akindzsik rájuk gyújtották a templomokat.
Reggelre vált világossá, hogy egy másik, jóval kisebb akindzsi had a
Vulkán-szorosnál hatolt be Hunyad megyébe, és Malomvíz, Hátszeg
irányába tört utat magának, a földdel téve egyenlővé minden települést,
ami elébe került. Igen valószínűnek látszott, hogy ezek, és oláh kísérőik
célja Hunyadvár és egész Déváig a Maros lehet. Ezeket igyekezett még
idejében megállítani Szilágyi Mihály.
Ugyanakkor egy harmadik seregtest, nagyrészt Alexandru Aldea
havaselvi vajda lovasai kisebb török egységekkel kiegészülve
Szörénybe hatoltak, ahol tűzzel-vassal pusztították a német lovagrend
nemrég odatelepített harcosait, várait. Ezt oly sikeresen tették, hogy
néhány nappal később, mikor a magyar nemesi bandériumok kiverték
őket az ország területéről, nyilvánvalóvá vált, hogy az oláhok árulása
miatt a német lovagrendet az utolsó szálig kiirtották Szörényből. A
Duna partján karóba húzott lovagok és a várnépek katonái sorakoztak
mérföldeken keresztül. Szörény várát, ami a Magyar Királyság egyik
legerősebb védőbástyája volt, maguk az oláhok rombolták földig, saját
véreiket sem kímélve. Az már csak még később, hetek múlva derült ki,
hogy Murád szultán az erdélyi betöréssel egy időben megtámadta
Szerbiát is. Isah bég Krusevácot és Szrebrenicát ostromolta, fél
Rácországot felperzselte, s húszezer ifjú szerbet vitt magával török
területre rabszolgának.
Dél-Erdély még a támadás vérlázában hevert, tehetetlenül. Nem
értette senki, hogyan történhetett meg, hogy Alexandru fejedelem
önként ajánlkozott a szultánnak szövetségesül. Igaz ugyan, hogy amikor
segítséget kért, a szász városok által felfogadott zsoldos had nem sok
sikerrel hadakozott érdekében, de Alexandru meg sem várta, míg a
moldvai segélyhadak is befutnak, hanem azonnal vitte Drinápolyba a
Havasalföld megváltásául szolgáló adót, s udvarának családtagjait,
összesen húsz ifjú nemest, túsznak. Ezeket az ifjakat az oláhok soha
nem látták viszont, majd valamennyi török aga és katona lett, s igen
nagy kedvvel irtották azontúl keresztény testvéreiket.
Alexandru, hogy árulása miatt végképp magára ne vonja a magyarok
haragját, levelet írt Rozgonyi István temesi ispánnak azzal, hogy amint
megérkezik a határra a töröknél erősebb magyar segélyhad, ő azonnal
visszaáll a magyar király hűségére. De ha nem, maga segít felprédálni
Erdélyt.
Vlad herceg, avagy Vlad Dracul, ahogy újabban nevezték oláhjai,
kihasználva az anarchikus állapotokat, először a szászok segítségével
betört Havasalföldre, hogy magához ragadja a hatalmat, de Alexandru
ekkor még erősebbnek bizonyult. A sárkányos úr ezt látva azonnal
köpönyeget fordított, és felajánlotta Alexandrunak, féltestvérének, hogy
szívesen segíti a magyarok és szászok elleni hadjáratban, ha részesül a
zsákmányból. Zsákmányként pedig Hunyad várát jelölte meg, annak
minden lakójával.
Rövid időn belül azonban másodszor is csalatkoznia kellett. Iszah
Torgul aga akindzsijei ugyanis nem messze Hunyadtól, még Hátszeg
előtt váratlan vereséget szenvedtek Szilágyi Mihály és Rozgonyi István
időben érkező seregeitől. Az akindzsik véres fejjel, foglyaikkal, az
összerabolt holmival mit sem törődve takarodtak vissza a Retyezát
ormai felé.
Szilágyi és Rozgonyi lovasai pedig rávetették magukat az aszab
fosztogatókra és az oláh martalócokra, akiket immár semmi és senki
nem védelmezett meg. Kétezret ejtettek foglyul közülük, a többit
felkoncolták, ahol érték. Az elfogottakat átadták Malomvíz, Hátszeg,
Mácsó, Kragolyos, Malajesd, Barbátvíz, Feketehegy, Pestes zokogó,
bosszúért kiáltó jobbágyainak. Azok aztán tudták, mit kell velük
tenniük: az erdőirtó fejszéknek még sok dolga akadt azokban a
napokban és éjszakákon. Hamarosan újabb gúlák emelkedtek
emberfőkből, de ezek már mind fenn, a Kárpátok hágóinál voltak
felállítva, hogy jól lássák őket a havasalföldi oldalról. Őszig rohadtak a
fejhalmok, aztán már csak koponyagúlák fehérlettek az út mentén. Még
évekig rugdalták széjjel a szorosok felé tartó utazók e koponyákat, de
némely árkokban száz évvel később is sárgállottak.
Emitt, a hegyek koszorúin belül pedig temettek, egyre csak
temettek. Amikor az utolsó akindzsi és oláh rabló is kitakarodott,
megszámlálták a holtakat és a rabszolgának elragadottakat.
Harmincezer jobbágy, szász polgár, székely, magyar, oláh hiányzott
az összeírásokból. Ifjú leány alig maradt a falvakban. A Kudzsiri-
havasokból, a Retyezát erdeiből még télen is kerültek elő
megtébolyodott, bogyókon és gyökereken tengődő leányok, gyermekek.
És ez még csak a kezdet volt.
Erdély felett sötét fellegek gyülekeztek.
 Kilencedik fejezet
FEHÉR KÖPENY, VERES KERESZT

1.
RÓMA, ITÁLIA,
A. D. 1433 TAVASZA
Órák óta kongtak a harangok Viterbo városkájában, s hirdették,
hogy megszületett végre a megállapodás őszentsége IV. Eugenius pápa
és Zsigmond magyar, német, cseh és lombard király között. Immár
semmi akadálya nem volt hát az áhított császári koronázásnak, s ezen
igen megörvendeztek Itália városainak urai. Főképp azért örültek, mert
végre-valahára felcsillant annak reménye, hogy Zsigmond megkapja,
amit oly nagyon áhít, s eltakarodik kíséretével együtt haza, ahonnét jött.
Mert immár két esztendeje, hogy városról városra járt. Mindenütt
szívesen elidőzött, fogadásokat, bálokat adott, nagy lábon élt,
aranygyűrűket osztogatott minden csinos fehércselédnek, s elvárta,
hogy éjszakáit a városok legszebb leányaival édesítsék meg.
Előző év elején, nem sokkal a soncinói összecsapás után Zsigmond,
Barbara királyné, és az egész birodalmi vándorcirkusz búcsút mondott
Visconti hercegnek, s továbbállt a napfényes Toszkána felé. Mivel
kísérőserege egyre kopott, a kis itáliai városkák nem is hódító németnek
vették, hanem bohó öregembernek, aki imádja a parádét, a ceremóniát, s
legfőképp a mezítelen asszonyi combokat. Az olasz megbocsátó tud
lenni, ha valaki az élet szeretetével hívja fel magára a figyelmet, nem
hőzöngő, germán erőszakkal, így eleinte még jóindulattal fogadták,
bárhová is tért be őkelme.
Piacenza, Parma, mindkét városban heteket, hónapokat töltött, s
mindkét városban hódolt az élvezeteknek. Valósággal habzsolta a
középkor sötétségéből újjáéledő, vidám Itáliát. Költségeit pedig jórészt
a vendéglátói állták, de nem az összeset!
Szegény Schlicknek főtt a feje, mint mindig: miből fizesse a drága
mulatságokat? Nemhiába volt ő a német birodalmi kancellár, a
kősziklából is aranypatakot tudott fakasztani. Címeradományok, nemesi
levelek készültek futószalagon már Nürnbergben, Svájcban, de aztán
Itáliában is. Aki megnyitotta őfensége számára erszényét, az bizton
számíthatott valami kiváltságra, jól csengő címre, szépen festett
címerre, birtokra, adományra.
Így aztán hétről hétre összekapart annyit, amennyi a bálokhoz,
asszonyokhoz, élvezetekhez szükségeltetett. Zsigmond pedig élvezte az
életet, s ezt tette a fenséges asszony is. Barbara nem szólt bele, kivel hál
Zsigmond, de elvárta, hogy Zsigmond se szóljon bele, ő kivel hál.
Kacérkodott mindenkivel, ha kiürült a királynéi kassza, szívesen
felkínálta magát bármely hercegecskének, városúrnak, szenátornak,
zsoldoskapitánynak, s csak igen kevesen voltak, akik nem éltek a
kecsegtető lehetőséggel, mert az olasz nem csak életszerető, de roppant
udvarias is tud lenni, ha akar. Néhány ezer aranyért bárki meghághatta a
szent Német-római Birodalom eljövendő császárnőjét, ami ugyan
megbotránkoztatta a magyar, cseh, s német urakat, de az itáliaiak
egészen természetesnek vették ezt, s úgy gondolták, éppen nem Barbara
az első római császárasszony, aki léha életet él. Amikor még ez a pénz
is elfogyott, a királyné asszony nem habozott más módszerekkel
aranyakhoz jutni. A kancellária háta mögött önálló pénzügyeket vitt,
saját kiváltságleveleket adott ki, ékszereket kért kölcsön zsidó
kereskedőktől, amiket soha nem adott vissza, s ha a zsidók panaszolni
mentek Schlick kancellárhoz vagy Zsigmondhoz, a szó csakhamar az
inkvizíció szent kötelességére terelődött, amitől a zsidók rögtön
megértették, hogy jobb az ékszerekről örökre lemondani, mint máglyán
megégni.
Voltaképpen Zsigmond nem bánta még Barbara ezen szeszélyeit
sem. Úgy volt vele, odahaza, Magyarországon hamarabb a kardjukhoz
kapkodnak a derék magyar urak, ha kurválkodáson kapják a királynét,
mert bár az ő erkölcseik sem voltak különbek, de attól, kinek homlokát
a Szent Korona érintette, bizony meg is követelték a szent életet. Az
olaszok ez ügyben messzemenőkig elnézőbbnek bizonyultak. Hibái
ellenére rajongtak a regináért, aki – bár túl járt már a negyvenen – még
mindig vonzó, igéző asszonynak számított. Viszonzásul pedig Barbara
is imádta Itáliát, majd annyira, amennyire Zsigmond, csak éppen
egészen más miatt.
Hanem a botrány érett. Állítólag a pápa fülébe is eljutott Barbara és
Zsigmond felettébb szabados életvitele, s mikor őszentsége dühöngve
kijelentette, hogy ő ilyen pokolravaló, parázna párt semmi pénzért meg
nem koronáz a római császárok jelvényeivel, akkor már az udvar is
kezdte komolyan venni a veszedelmet. Leginkább Cillei Ulrik, a veres
gróf érezte kutyául magát, mert hát Barbara mégiscsak Cillei lány volt,
a szégyen a Cillei-házra hullott elsőképp. Meg aztán a tavalyi, Friaulban
elszenvedett csúfos vereség sem tett jót a família megítélésének.
Úgyhogy Ulrik gróf Schlick kancellár hathatós közreműködésével
kieszközölte, hogy Barbara hagyja csak nyugodtan szórakozni férjét az
út további részében, s induljon udvarhölgyeivel San Gimignanóba,
valami távoli Cillei rokonsághoz látogatóba. Ott aztán azt csinál, amit
akar, nincsen szem előtt.
Ettől valamelyest megnyugodtak a kedélyek. Zsigmond kivirult:
arca pirospozsgássá vált, kedélye felhőtlenné, amint a zsémbes szajha
királynő eltűnt a közeléből. Pármát nyolcszáz magyar lovas és hatszáz
lombard lovas íjász kíséretében hagyta el. Ment tovább Mantuába, ahol
Giovanni Francesco Gonzaga vendégelte meleg szívvel heteken
keresztül. Gonzaga úgy volt vele mint a legtöbben Észak-Itáliában: jobb
egy messze lakó császárt szolgálni mint egy közel lakó pápa haragját
félni. Zsigmond – ha már ott járt – őrgróffá emelte Gonzagát, persze
szakajtó aranyakért cserébe.
Mantua után Lucca, majd Siena következett, ahol Zsigmond
beleszeretett egy Lucrezia nevű asszonyba, egy gazdag patrícius
feleségébe. De olyannyira beléhabarodott, hogy már azt kezdte
fontolgatni, hagyja a fenébe az egészet, országait, koronáit, a pápát,
zsinatot, mindent, és odaköltözik Lucreziához, hogy boldogan élje
életét, míg meg nem hal. A vén Garai nádornak kellett észhez térítenie
azzal, hogy kilátásba helyezte: rögvest hozatja Barbarát, ha nem
gondolja meg magát. Csinál majd ő olyan rendet, hogy összeomlanak
belé Siena takaros palotái. Ettől már Zsigmond is észhez tért, s
könyörögte a nádort, ha Istent ismer, ne hívja a királynét. Inkább marad
maga is király, csak Barbara ne jöjjön!
S miközben mindenki élte világát, Barbara San Gimignanóban,
Zsigmond Mantuában, Hunyadi meg Milánóban, a magyar és német
diplomatáknak köszönhetően végre felgyorsultak a tárgyalások
őszentségével.
Sok minden történt, ami megint, mint már annyiszor, ismét
Zsigmond malmára hajtotta a vizet. A husziták nem sokkal elébb
követeket küldtek Bázelbe a zsinatra, hogy az egyházszakadás
megakadályozásáról és a békéről tárgyaljanak. Eugenius pápa is
hozzájárult nagy nehezen, hogy a zsinat folytassa munkáját, mi több,
négy bíborost küldött Bázelbe. Őszentsége nem véletlenül kezdett
engedékenyebb hangot megütni. A zsinat mind jobban felülkerekedett, s
egyre kevesebben álltak ki a pápa mellett. Félő volt, Eugenius elveszíti
már meglévő pozícióit, s a zsinat letaszítja a trónusról. Megcsappantak
a pápai bevételek is, Itáliában mindenki háborúban állott mindenkivel, a
husziták fél Európát perzselték, sorra rombolták le őszentsége
templomait, s hányták kardélre papjait. Ahol pedig porrá égtek a
templomok, s eltünedeztek a papok, ott nem volt senki, aki beszedje az
egyházi adót. Folyt még ráadásképp az angolok és franciák
békétlensége, alig néhány éve, hogy megégették Jeanne D'Arcot, a
szüzet. Rómában a Colonnák, az előző pápa családja szervezkedett
Eugenius ellen, s ennek hatására kibontakozott a római nép felkelése is.
Őszentségének alig maradt tekintélye, s úgy tűnt, immár Zsigmond az
utolsó uralkodó Európában, aki kicsit is szívén viseli a sorsát. Nem
csoda, hogy így alakult. Eugenius szűk látókörű, magának való,
mogorva fráter volt, ráadásul velencei születésű. Mindenki gyűlölte, aki
csak ismerte. Azt viszont bizton tudta, hogy egyedül ő teheti a császári
koronát Zsigmond fejére. Ez maradt az utolsó esélye a hatalom
megtartására.
Zsigmond addigra, két év diplomáciai munkájának köszönhetően
elhitette az itáliaiakkal, hogy csak névben akar császáruk lenni. Nem
kívánt – nem is tudott volna – ennek a rengeteg önálló városnak,
féltékeny hercegecskének parancsolni. Nem, neki odahaza volt
szüksége a német-római császári címre, lázongó magyarjai és pusztító
huszitái lecsendesítésére.
A magyarok három év óta színét sem látták, s az ország testét egyre
tépték, marcangolták a törökök, csehek. Különösképp a pápa
mindebben Zsigmond hatalmát látta megnyilvánulni: három éve nem
járt odahaza, a forrófejű magyar urak mégsem lázadtak fel ellene. Itt,
Itáliában, ha bármely herceg elhagyná városát, két nap múlva
elsöpörnék őt az ellene lázadók…
Zsigmond tudta, hogy most dől el minden. Könyörögni kezdett
Cesarininek, a bázeli zsinat vezéregyéniségének, hogy addig le ne
tegyék trónjáról a pápát, amíg őt az meg nem koronázza Rómában.
 A pápa végül beadta derekát. Ezt hallva Schlick, Hédervári, Garai,
Cillei, minden nagyúr és diplomata fáradtan dőlt hátra – három évbe
tellett, de végre megszületett a megállapodás.
Azon a fényes tavaszi napon, az úr 1433. esztendejében a viterbói
harangok azt adták tudtul a világnak, hogy őszentsége beleegyezett a
királyi fenség összes feltételébe, s immár hajlandónak mutatkozott
megkoronázni Zsigmondot a római császárok koronájával.

2.
Úgy szokott az lenni, hogy a jó hírt mindig gyorsan követi valami
rossz. Zsigmond őfensége, hamarosan Róma császára, legalábbis egész
életében ezt tapasztalta.
Nem sokkal azután, hogy elfoglalta új szállását a Lateráni
Palotában, a futár szépen írott pergament hozott számára Milánóból. A
király csodálkozva nézte a kissé görcsös betűkből cirkalmazott aláírást:
Johannes Hunyadi…
No hát…
Mit akar tőle ez a kölyök?
Azonnal felolvastatta magának a kerek latinsággal fogalmazott
szöveget (Filipesi deák különös gonddal volt, nehogy bármi nyelvtani
vétek essék abban).
Amint a felolvasó az utolsó sort is elmorzsolta, Zsigmond arca
vörösen gyúlt ki. Menesztett Schlick Gáspárért. A kancellárnak mindig
van használható ötlete! Hátha most is kisüt valamit ennek a hallatlan
nagy szamárságnak a megakadályozására!
Schlick fáradtan nyitott be a király szobájába. Az köszönés helyett
csak odabökött a levélre:
– Olvasd!
A kancellár hamar végzett vele.
– Tömör és velős, fenség. Hunyadira valló.
– Mit tegyek most? Itt akar hagyni!
Schlick széttárta karját, mint akinek a nyilvánvalót kell
megmagyarázni.
– Erre számítani lehetett, fenség. Visconti gazdagabb Krőzusnál,
Hunyadi pedig kiváló vitéz. Az lett volna csoda, ha nem csábítja
magához csengő aranyakkal a herceg. Nem Hunyadi lesz az első
magyar zsoldosvezér, aki Itáliában telepszik le végleg…
– Csakhogy én ebbe nem egyezek bele! – kiáltotta dühödten
Zsigmond. – Mit képzel ez a kölyök? Az engedélyem nélkül…
– Fenséged semmit sem tehet. Hunyadi fél esztendő alatt többet
keres Milánóban, mint amit birtokai odahaza érnek…
– Ezt én is tudom!
Schlick türelmesen nézte az előtte fel-alá járkáló királyt. Jól ismerte
már, tudta, milyen a fenséges úr, ha valami nagyon bosszantja. De
vajon miért zavarja ennyire, ha Hunyadi úgy dönt, nem tér majdan haza
Magyarországra? Hát nem maga a király adta kölcsön szolgálatra a
milánói hercegnek?
– Fenség, szívesen tanácsolnám, hogy fizessen többet Hunyadinak,
mint Visconti, de félek, nem tehetem. Én őrzöm a kamara kulcsát,
abban pedig egy garas sincs, nemhogy arany. Nem többet, de tizedét se
tudná kifizetni, ráadásul, ha még annyit fizetne is, híre menne, s a
nagyurak fellázadnának nyomban, amiért kivételez vele.
– Azzal kivételezek, akivel akarok! – sziszegte Zsigmond.
Schlick erre is bólintott. Ezt a lelki állapotját is jól ismerte a
királynak. Akkor ilyen makacs, ha valamely kiszemelt asszonyszemély
vonakodik, kéreti magát, s nem kíván önként behódolni. Persze…
Ahogy a kamarás jobban szemügyre vette Zsigmond feldúlt
arcvonásait, látott ott valami mást is a megszokott bosszúságon kívül.
Valami fájdalmasat…
Valami szívből jövőt…
Ó, persze, gondolta erre. Az az ostoba szóbeszéd… Tán mégis van
benne valami… talán mégis ő nemzette volna azt az oláh dúvadat?
– Úgy veszem észre, fenség, ön kitüntető figyelemmel viseltetik e
fiú iránt – jegyezte meg nagy óvatosan, s közben feszülten leste
Zsigmond arcát.
– Gáspár! Hetven leánygyermeket nemzettem, szerte Európában.
Hetvenet, érted? De egy fiút se! Egyetlenegyet se! Johannes az
egyetlen, aki…
Elhallgatott, szemébe hirtelen mintha könnyek szöktek volna.
Schlick csodálkozva bámult rá, de a király ekkor megrázta csigás
fürtjeit, s a könnycseppek őszülő szakállába hullottak.
 – Ő az egyetlen… Nem akarom elveszíteni… Hívjátok ide.
Mellettem kell lennie a koronázáskor… így tervezem esztendők óta. Ő
megy majd előttem. Kezében tartja a birodalmi pallost… Mintha…
Mintha apa és fia lennénk… Arra készültem, hogy aranysarkantyús
lovaggá avatom a Szent Péter-bazilikában!… Azt hittem, örülni fog
neki… S most ez a levél… Hogy ő Milánóban marad végleg…
– Amennyiben fenséged ennyire ragaszkodik hozzá – kezdte
óvatosan Schlick – abban az esetben talán meg kellene próbálkozni
valami diplomatikus megoldással…
A király elé perdült.
– Hát nem érted? Nem olvastad, mi áll ebben a levélben?
Elhatározása végleges…
Schlick mosolygott.
– Tapasztalataim szerint csak a halál végleges, fenség, még ha ezzel
némely püspök urak vitatkoznának is.
– Semmit sem tehetek…
– Parancsoljon rá. Ön a királya, fenség!
– Most már Viscontinak engedelmeskedik… Én kértem erre…
– Jó. Ha parancsra nem, jó szóra tán meggondolja magát Hunyadi.
Talán csak meg kellene keresni azokat az embereket, akik hatni tudnak
rá…
– Hunyadira? – legyintett Zsigmond. – Úgy beszélsz, mintha nem
ismernéd eléggé! Amit ő egyszer a fejébe vesz… Gáspár! Nekem nagy
terveim voltak ezzel a fiúval… Támaszom lehetett volna öreg
napjaimban… Barbara egy kígyó. Azt lesi, mikor gyengülök meg
annyira, hogy belém marhasson… A lányom ugyanolyan szajha, mint
az anyja… Albert meg… Egy szerencsétlen senki… Se ereje, se esze az
uralkodáshoz… Őt reggelire megeszi Barbara, ha én már nem leszek…
Kell valaki, aki vigyázza az érdekeimet, mikor én már…
Schlick egészen elcsodálkozott a király indulatos kitárulkozásán.
Mióta ismerte, soha nem beszéltek ily személyes dolgokról, legfeljebb
arról, mely hölgyeknek mennyit fizessen szolgálataiért a kancellár úr az
édes éjszakák utáni reggeleken, mikor Zsigmond már nem szívesen
foglalkozott ágyasaival.
– Talán én tudok valakit fenség, aki hatni képes rá.
– Kicsodát?
 – Vitéz Jánost. Bizonyára emlékezik rá, fenség, a kancelláriában
dolgozott.
– Hogyne emlékeznék… Ügyes fiú volt.
– De még mennyire…
– Hm… Elcsaptam valamiért. Miért is, Gáspár?
– Mert Újlaki és Cillei folyton áskálódtak ellene fenséged előtt.
Megjegyzem, én mindig elégedett voltam vele…
– Na de hol van már Vitéz! Talán otthon tesped Magyarországon a
szülőfalujában, ha van neki olyan…
– Ó nem, fenség. Egészen véletlenül tudom, hol van most. Tegnap
ugyanis levelet kaptam Bécsből, egy igen kedves barátomtól, az
egyetem rektorától. Sok egyebek mellett megemlítette, hogy Vitéz
néhány hónapig ott tanult… de aztán elfogyott a pénze… Éhezik. Nem
tudja fizetni a szállását. Nyomorult állapotban van…
– Ez a Vitéz… – csillant fel Zsigmond szeme. – Jó barátja
Hunyadinak, igaz?
– Pontosan, fenség!
– Arra gondolsz, amire én? Arra gondolsz, hogy ő talán
rábeszélhetné…
– Vagy legalább tudja, ki az, ki képes erre. Egy próbát mindenesetre
megér. Különben is, a kancelláriában nagy szükségem lenne Vitéz
szolgálataira, fenség. Kivételesen éles eszű és megbízható ember.
Zsigmond egészen felvidult az ötleten.
– Hát akkor írj sürgősen a barátodnak, Gáspár, az egyetemre!
Hozasd ide Rómába Vitézt!
– Utólagos engedelmével már megtettem, fenség. Levelet írtam a
rektornak, majd nyomban utána Vitéznek is, hogy értesítsem, mi a
szándékunk vele. A válasza a jövő héten érkezik, de bizonyos vagyok
benne, hogy azóta már maga is úton van ide.
Zsigmond elismerően fürkészte kamarása arcát.
– Te kedveled ezt a két fickót, igaz?
– Hogy kedvelem? Ó, egyáltalán nem, fenség!
– De igen, ne is tagadd! Te kedveled Hunyadit is, meg ezt a Vitézt!
De jól van ez így! Örülök ennek! Tudod, mit, Gáspár? Azonnal küldess
futárt Milánóba! Írd meg Hunyadinak, hogy elfogadom, bármi is legyen
döntése, de mint királya, elvárom, hogy a koronázásra Rómába jöjjön.
Meg fogja tenni. Tudja, mivel tartozik nekem!
 Schlick mélyen meghajolt.
Nagyon remélte, hogy nem bánja meg ezt a mostani rögtönzését.
Zsigmondnak kivételesen igaza volt sok mindenben, főképpen abban,
hogy az elkövetkező években szüksége lesz erős támaszra. Neki is, a
trónnak is, Magyarországnak is.
S e támasz ki más lehetne, mint Hunyadi János?
A futár nem sokkal később már száguldott is a király válaszlevelével
Milánó felé.

3.
MILÁNÓ, LOMBARDIA,
A. D. 1433 TAVASZA
– Ébredjen, jó uram! Ébredjen!
Hunyadi szeme azonnal felpattant, majd rögvest le is csukódott,
ahogy a ragyogó lombardiai nap sugarai megszórták szaruhártyáját. A
szoba fényárban úszott, a kitárt ablakban a virágok finoman ringtak a
napsütésben.
Hunyadi teleszívta tüdejét, s kinyújtózott. Filipesi Albert, a deákja
szolgálatkészen állt fekhelye mellett, kezében a szokásos
kristálypohárral, benne az áttetsző folyadék.
Lacrima Christi… Krisztus könnyei…
Jankó kihúzta derekát, s úgy hajtotta fel egy kortyintásra az isteni
nedűt.
– No, deák… Máma szép nap vár ránk!
– Szép bizony! – bólogatott Filipesi. – Alig várom, hogy útnak
induljunk végre!
Hunyadi kibámult az ablakon. A tavasz vérpezsdítő illatokat sodort
a mezők felől a szobába.
– Bármilyen különösnek hat, jó uram, még sohasem jártam
Rómában. Sokfelé megfordultam már, voltam Velencében, Nápolyban,
Peruggiában, de Róma… Róma…
Hunyadi nem törődött a deák áradozásával, mert közben bejött
Giulietta a reggelivel. Azonnal észrevette, hogy a leány arca
kivörösödött a sírástól. Egész éjjel könnyeznie kellett, hogy ilyen
pirosan égjenek szemei. Giulietta különben nem csak hogy
megasszonyosodott egy év alatt, de telt keblei és domborodó hasa már
azt jelezték, hogy néhány hónap múlva anya is lesz.
Jankó kiküldte Albert deákot, s amikor Giulietta letette az ágy
melletti asztalkára a tálcát, elkapta a kezét.
– Mi lelt, gyöngyöm? Miért sírtál? Albert bántott tán?
A lány haragosan elkapta a tekintetét.
– Nem akar esküvőt!
– Nem-e? – mosolygott Hunyadi. – No, azt szeretném én látni!
Olyan lakodalmat csapunk, amilyet nem látott még Milánó!
– Nem lehet azt parancsolni, Cavaliere Nero!
– Próbáljuk ki!
– Nem akarom! Ha nem tudja magától, mi a kötelessége, akkor nem
kell ilyen férj nekem!
Jankó kilesett a félig nyitott ajtón, nem lábatlankodik-e a közelben
Filipesi. Aztán közel hajolt Giulietta füléhez.
– Tőlem nem tudsz semmit, gyöngyöm! A te Alberted a múlt héten
előre kérte éves fizetségét tőlem. Tudod-e, miért?
A lány igyekezett úgy tenni, mintha nem hozták volna lázba ura
szavai, de szeme izgatottan csillogott, ahogy a tálcán rendezgette az
étket.
– No hát azért – folytatta Hunyadi –, mert előre kell fizetni a
templomban a szertartásért. Arra gyűjti a pénzt ez a pernahajder.
Giulietta felsikoltott örömében, és Jankó nyakába borult. Aztán
rögtön el is eresztette.
– Maga meg rögvest elviszi Rómába! Hátha meggondolja magát az
én Albertem! Én pedig megszülhetem a gyereket egyedül, igaz-e?
Hunyadi jót mulatott ezen.
– Visszahozom, megígérem! Nem hagyom, hogy a római asszonyok
kárt tegyenek benne!
– Felőlem akár ott is hagyhatja!
– Persze, hogy aztán kikapard a szemem, mikor nélküle jövök? Azt
már nem! Albertet visszahozom. Néhány hét az egész! De lássad be,
leányom, hogy mennünk kell… királyunknak szüksége van ránk!
– Ugyan mi szükség van ott magukra? Fejébe illesztik azt a koronát
Zsigmond őfenségének Albertem és maga nélkül is. Vagy tán tartaniuk
kell a császári köpönyeget, be ne sározódjék?
 – Kellünk oda, no! – nevetett Hunyadi, s befalt egy szép darabka
húst.
– Hanem, te lány! Erről a császári köpönyegről eszembe jutott az
álmom.
– Álmot látott, jó uram? – csillant fel Giulietta szeme. A lány
nagyon hitt az effélékben, különösképp a horoszkópokban, a
csillagjóslásban. – Mesélje el, hátha szerencsét hoz vele!
– Furcsa álom volt, szent igaz… – dörmögte Hunyadi elkomorulva.
– Egy szűk utcácskában lovagoltam az embereimmel. Nem tudom, hol,
nem láttam soha azt a helyet… Tán nem is Milánóban van az… Egyszer
csak… csődületbe botlottunk. Sok száz ember… valamit bámultak a
földön, mintha hevert volna ott egy test… Felette, háttal nekünk egy
fehér köpenyes, rémisztő figura térdepelt és imádkozott. Aztán egyszer
csak szólította a nevem…
Hunyadi megborzongott az emlék hatására.
– Még most is látom magam előtt… Valami gnóm… vagy
szörnyeteg lehetett, tán púpja is volt neki… Imádkozott, latinul
mormolt… Aztán nevemen szólított, igen.
– Mondott még valamit?
Jankó a homlokát ráncolva próbált visszaemlékezni.
– Nem mondott mást. Csak a nevemet. Johannes… S ekkor az égre
mutatott…
Giulietta szája tátva maradt a csodálkozástól.
– Az ég pedig… elsötétült. Mindenki megrémült, ide-oda futkostak
az emberek… Magam előtt látom most is az egészet… Olyan volt, mint
azok a gyönyörű freskók a templomokban… A színek… Szinte éreztem
az eső szagát a levegőben… Még nem volt ilyen eleven álmom soha…
– És? És aztán mi történt?
– Elsötétült az ég, és… hirtelen… egy tűzgömb süvített keresztül a
magasban. Lángnyelvei sisteregtek, izzottak. Vörösen, sárgán. Sűrű
füstöt húzott maga után… Remegett a föld alattunk, ahogy bámultuk…
Jankó karja libabőrös lett az emléktől.
– És az az ember mindvégig a magasba mutatott. Az üstökösre…
Nem láttam az arcát, csak térdepelt ott, valami test előtt, és… fehér
köpenye volt…
– Nem tudom, mit jelent mindez – sóhajtotta Giulietta nagy sokára.–
De könyörögve kérem, jó uram… Hozza vissza nekem Albertet…
Meghalok őnélküle… Jó uram tudja azt, hogy először csak megtűrtem
magam mellett… Nem ő kellett énnekem… Más után vágyott a szívem.
De most már…
Hunyadi megcirógatta a leány kezét.
– Nem lesz semmi hiba abban. Már pedzegettem Albertnek, hogy itt
ragadok én is Milánóban. Elhozatom ide feleségem, gyermekem. Akkor
pedig Albertnek is lesz még dolga itt.
Giulietta arca elsápadt.
– S maradhatok én is, jó uram? Megengedné nekem? Nem zavarnám
a nagyasszonyt?
– Miért zavarnád? Nem ijed az meg a magadfajta bögyös
menyecskéktől! No, hadd egyek még, mert menten indulnom kell, s
nem akarom, hogy egész Páviáig korogjon a gyomrom!
Jankó jókedvűen habzsolt.
Ejh, bolond álom! Mintha nem lenne épp elég bajom nélküle!
Mikor végzett, kipattant az ágyból, és sorra ellenőrizte a kikészített
ruhadarabokat, a vérteket, a pallost, a sarkantyút, minden ragyog-e a
tisztaságtól, ahogy kérte.
Ragyogott minden.
Mire elkészült, odalenn már vártak rá hű emberei: a vén Matkó és
Kamonyai Simon. A lovasok felsorakoztak a városkapu előtt.

4.
Már napok óta meneteltek a tikkasztó tavaszi melegben. Hunyadi
nem győzött betelni az itáliai táj szépségével, a szelíd lankákkal, a
dúsan termő szőlőhegyekkel, a takaros kis falvakkal, az örök-kék
égbolttal, a zöld miriád árnyalatával, a színpompás virágok sokaságával.
No és a városok!
Piacenza, Parma, Modena, Bologna, Firenze, Peruggia, Assisi…
Mennyi csoda…
Mennyi szépség… A márvány, a mészkő, a paloták, a festmények, a
dús oltárok, a szobrok, a derűs tekintetek, a forró, bőrt simogató szél…
Az áradó muzsika…
Jankó elbűvölve szívta magába az élet derűjét, az örömöt, ami a
komor templomi szigortól sötétlő hazai pompa után egészen más, üde
hangulatot árasztott a világba.
 Magyar lovasai is feltűnő jókedvvel bámészkodtak, s nem győzték
dicsérni a telt ajkú, dús keblű itáliai asszonyok szépségét – e
dicséretekre pedig számos alkalom kínálkozott útközben, s még
Hunyadi is egyet tudott érteni csodálatukkal.
Sokat szenvedett az asszonyi test hiányától, s ezen a napsütötte,
életteli úton elhatározta, hogy a koronázás után, mikor végre
megérkezik Hunyadról Erzsébet, napokon át ki se mozdulnak majd a
palotából.
Éppen egy bájos falucskán, Cittaducalén haladtak keresztül. Az út
mentén lányok, asszonyok sereglettek össze, hogy megbámulják a
messziről jött, csillogó szablyákat viselő barbár lovasokat, köztük is
leginkább a deli páncélos lovagot, aki vezette őket, e fekete bajszú, izzó
tekintetű, szikár arcú férfiút. Csillogó vértjében, fekete hollós
sisakjában, éjsötét köpönyegében, a tejfehér Sárkány nyergében álmaik
lovagjához volt hasonlatos. Hogy panasz ne érje a ház elejét, Hunyadi is
alaposan megbámulta őket, s gondolataiban egyszeriben vérforraló
képek kezdtek kergetőzni.
Ideje lesz csakugyan szakítani a papi élettel!
Ekkor vette észre, hogy csődület támad előttük az úton, Cittaducale
főterénél. Bosszúsan előreugrasztotta Albert deákot, nézné már meg,
haladhatnak-e arra tovább, vagy várakozniuk kell, míg a tömeg eloszlik.
Albert sápadtan tért vissza.
– Valami verekedés, csetepaté volt itt nemrég, uram! – vakargatta a
fejét.
– Miféle verekedés?
– A környékbeliek háborúskodnak egymással a legelőkért. Ha jól
értettem, Rieti és Cantalice városkák veszekednek…
Hunyadi bosszúsan fújtatott.
– Áthaladhatunk-e?
– Jöjj, uram, nézd meg magad is! Valami csodatevő van ott, s egy
halottat akar feltámasztani!
De már ez felkeltette Jankó érdeklődését. Intett Kamonyainak és két
legénynek, hogy kövessék, majd előreugratott a főtér felé.
Ahogy a templom sarkánál bekanyarodtak, olyan kép tárult Hunyadi
szeme elé, amitől megborzongott. Éppen olyan kép, amit nemrégiben
álmában látott. Nem hasonló, ugyanaz!
 A csődület körkörösen vett közre a templom oldalánál néhány
alakot. Az égbolt felettük ugyanolyan ólomszínbe hajló sötétkék volt, a
templom fala éppolyan fényben fehérlett a fellegek alól kisejlő
napsugarakban, s éppúgy lehetett érezni a levegőben a közelgő eső
szagát, mint ott… az álomban.
A csődület szétnyílt a közelgő bősz lovasok láttán. Jankó homlokán
forró verejtékcseppek kezdtek gyöngyözni, mert előre tudta, mit fog
látni. Úgy is lett: háttal az érkezőknek egy fehér köpenyes alak térdepelt
valami holttest mellett, és imádkozott. A tetem kiterítve, feje tetején
vékony, de súlyos seb. A földre ejtve az összevérezett szekerce, amivel
meglékelték koponyáját.
A tömeg szörnyülködve, kíváncsian tolongott közelebb a túloldalról,
eminnen a lovasok láttán inkább hátrált. A térdeplő pap rémisztő figura
volt valóban, ahogy az álomban is: apró, aszott öregember, kopasz, feje
tetejét barnára égette már a nap. Kissé tán púposan gubbasztott a halott
mellett, s csak akkor eszmélt imájából, mikor a tömeg moraja
egyszeriben elhalt körülötte.
Felnézett, s látta, hogy minden szempár a háta mögé szegeződik.
Elmosolyodik, csorba, barnálló fogai még előrlik az ima utolsó szavait.
Nem fordult meg.
– Allora sei venuto a trovarmi! – suttogta.
Hunyadi értetlenül fészkelődött nyergében. Ez neki szólt vajon?
– Nem tudtam, mikor küld el hozzám az Úr… – folytatta szinte
nevetve, áradó örömmel a pap. – Már vártalak nagyon, Krisztus
lovagja…
Jankó érezte, hogy a tömeg összesugdos, mindenki babonás áhítattal
bámulja őt. Oldalt pislogott, de Albert deák is elsápadt a meglepetéstől,
sejtelme sem volt, mi folyik itt.
– Te vagy a jel, Johannes… – nevetett a fehér csuhás, és szemét
lehunyva megszorította a halott véres kezét. – S e jel a bizonyosság… A
végső bizonyosság! Köszönöm, Uram!
Hirtelen megrándult, torz teste megfeszült, mintha tőrt döftek volna
belé. A következő pillanatban a rángás átragadt a halott kezére is, aztán
a vállára, az egész testére…
Már nem a szerzetes rángatta. Maga rángott, súlyos teste a földön
hánykolódott. Levegő után kapkodva köhögni kezdett… Fullákolt, vér
bugyborékolt a torkából. A szeme kipattant… És csak bámult a szürke
égboltra, ahonnét az első kósza esőcsepp homloka közepére hullott, új
keresztelővízként, az életbe visszatért köszöntéseként…
Végül panaszosan felkiáltott, mire a pap rekedt hangon válaszolt:
– Dicsértessék a Jézus Krisztus, megváltója a világnak, aki nem
hagyja el azokat, akik benne hisznek…
A pap remegve feltápászkodott a test mellől. A sebzett koponyájú
férfi öklendezve felkönyökölt, s oly értetlenül bámult körbe, mintha
most született volna egy egészen ismeretlen világba.
A tömeg zúgott, morajlott a csoda láttán, most már nem tudták
magukba fojtani rettegésüket, örömüket, borzadásukat. Saját szemükkel
látták, ahogy a halálra sebzett férfi életre kelt… Egy asszony odaugrott
hozzá, gyorsan bekötötte a koponyáját, de az még nem értett semmit,
csak nézett körbe, bámulta a tömeget, aztán tekintete megakadt a fehér
csuhás papon. Arra meredt, reszketeg ajkakkal, s lassan megragadta az
aszott kezet, s csókot lehelt rá.
A tömeg ujjongott.
A szerzetes fáradtan lehorgasztotta fejét, még mindig háttal az
érkező lovasoknak. Mintha minden ereje elszállt volna az iménti
mutatvánnyal.
Hunyadi hátán a hideg futkározott e pillanatban. Hallott már isteni
csodákról, de a halott feltámasztása mégiscsak a saját szeme előtt zajlott
le.
– Feketét hordasz. Miért? – kérdezte alig hallhatóan a szerzetes.
Jankó azt hitte, rosszul hall, a pap amúgy is különös olasz
tájszólásban beszélt… De ahogy Albert diákra nézett, látta, hogy jól
értette ő minden szavát.
Feketében…
– De hisz nem is látsz engem… – hebegte Jankó. – Honnan tudod
hogy…?
– Sok minden van, amit nem a szemünkkel látunk… – A pap lassan
megfordult, és mosolyogva közelített Hunyadi felé. Arca ráncos, kósza
hajtincsei összevissza hajladoztak a szelíd szélben. Egész arcában volt
valami kellemetlen, valami ijesztő, valami fürkésző: csak nagy, fényes
szemei csillogtak barátságosan.
– Te Krisztus harcosa vagy, Johannes… Nem való tehozzád a
fekete. Tessék… Ez méltó a küldetésedhez!
 Azzal leoldotta fehér köpenyét, és felnyújtotta a lovasnak. Hunyadi
tétován elvette a köpenyt: a fehér vászonra vörös keresztet festett a pap
véres keze, amivel még a haldoklót tartotta az imént.
– Krisztus fehér lovagja… – mosolygott a pap. – Most már tudom,
te vagy az. Megadatott nékem a jel. Most, hogy már láttalak, könnyebb
lesz az utam… A te utad viszont még messzire vezet innen, de ne
feledd, fehér bajnok, egy napon az útjaink találkoznak… akkor
végbevisszük, aminek teljesítését ránk mérte az ég.
Hunyadi értetlenül ráncolta homlokát.
– Egy napon…
– A te fényed üstökös lángolása, Johannes… Reményt ad majd a
csüggedőknek. Aki látja az éjszakába hasító lángokat, tudni fogja, hogy
az Úr elküldte bajnokát, hogy elűzze a fenyegető sötétséget. Amikor az
üstökös lángja veresre festi az eget, Johannes… Amikor a sátán seregei
felsorakoznak kapuink előtt… Amikor a félhold árnyéka kioltani készül
a nap fényét… Akkor… Krisztus fehér lovagja… akkor találkozunk…
Még mindig mosolyogva megveregette Sárkány nyakát, s vén ujjai
egy pillanatra megérintették a nyeregre erősített napkorongot.
– Az Úr lesz teveled, fehér lovag. És vigyáz rád.
Reszketeg léptekkel elindult a templom felé. A holtából
feltámasztott férfi sajgó koponyáját fogva botorkált utána, a tömeg
pedig most már Hunyadit bámulta dermedten.
Jankó még mindig a kezében szorította a fehér köpenyt. Az
ragyogott a gyorsan tompuló napsütésben. Amikor a ritkásan hulló
esőből zápor kerekedett, Kamonyai Simon kivette kezéből, s a már
gyűrött, vérfoltoktól sötétlő fekete helyébe kanyarította ura vállára.
– Ki volt ez az ember? – kérdezte Hunyadi, amikor kihúzta magát.
– Il Tedesco… a német szerzetes… – Filipesi Albert szemmel
láthatóan még nem tért magához meglepetésében. – Csodatévő pap…
Gyorsan gyűlt a víz a főtér kövezetének horpadásaiban. Az emberek
szerteszaladtak, menedéket keresve a sűrűsödő zápor elől. Hunyadi
tekintete a földre tévedt, s hirtelen megpillantotta esőtől csapkodott
tükörképét egy tócsában. Egy fehérbe, ezüstbe öltözött alak nézett
vissza rá, kinek sisakját a fellegek mögül újra előtüremkedő nap
sugarazta.
– Mit mondtál, Hogy hívják?
 – A Tedesco igazából csak a gúnyneve, azért kapta, mert az apja
német zsoldoskapitány volt… – hebegte Albert deák. – A valódi neve
Capistrano atya. Ferences, a pápa inkvizítora…
– Inkvizítor… – borzadt meg Hunyadi.
– Inkvizítor és vándorprédikátor… Amerre jár, mindenhová tízezrek
sereglenek, hogy meghallgassák szavát. Szeretik és rettegik egyszerre…
Capistrano a fraticellóknak nevezett eretnekek és a zsidók nagy
ellensége… A kicsapongóké, az istenkáromlóké…
– Tudta a nevem… – suttogta maga elé Jankó. – És tudta az üstököst
is… Éppen, ahogy álmodtam…
– Indulnunk kell! – morogta Kamonyai.
– Igen… indulnunk kell…
Ahogy elhagyták Cittaducale szűk utcácskáit, és újra az országúton
lépdeltek, az eső hirtelen abbamaradt, s egyik pillanatról a másikra
verőfényes nap ragyogott fel ismét.
Arany sugarai mintha Hunyadi alakját ölelték volna körül,
legalábbis a magyar lovasok mindegyike így látta akkor.

5.
RÓMA, ITÁLIA,
A. D. 1433. MÁJUS 31.
A Campo dei Fiori nagypiacán színpompás sátrak sorakoztak a teret
övező ősi paloták és az újonnan emelt, fehér falú házak között. Tízezrek
tolongtak itt, élvezték a pünkösd vasárnapjára beköszöntő jó időt, a
messze földről érkezett vásárosok portékáit, a ropogós cipót, a
napérlelte gyümölcsöket, a sárga vászonlapok alatt mért toszkán bort, a
mutatványosok, tűzokádók, bábjátékosok lenyűgöző játékát, s
mindenekfölött a nyüzsgést, hol a könyök s a váll könnyedén a római
asszonyok ingerlően telt kebleihez dörgölődhet a tömegben, s ahol a
tolvaj boszorkányos ügyességgel csenheti el a bambán bámészkodó
polgár övéről a pénzes zacskót.
A rómaiak habzsoltak, ettek, ittak, magukba szívták a pecsenyék és
virágok illatát, nem győztek betelni a feldíszített város szépségével, a
fellobogózott utcák látványával, a bíbor selymekbe öltöztetett
oszlopsorokéval, a paloták ablakait díszítő virágszobrokéval, mindazzal
az ezer csodával, amit Róma nyújtani tudott a melengető, tavaszi
napsütésben. A tömeg a Szent Péter-bazilika felé hömpölygött, mert
senki sem akarta elmulasztani a szertartás kezdetét.
A Campagna felől friss szellő paskolta a kipirult arcokat,
meglibbentette a rómaiak ünneplőruháit, büszkén feszítette a pápai
lobogókat, s a bevonuló uralkodó országainak, a német
tartományoknak, Csehországnak, Magyarországnak zászlait.
Minden oka megvolt a rómaiaknak az ünneplésre. Néhány napja
még téli hidegek csikorogtak itt, de a fagy leheletét egy csapásra
kisöpörte a tavasz az ódon városból. Véget ért az éhínség is, ősi szokás
szerint a Via Salarián szekerezték fel az Urbs falai közé a szicíliai
gabonát. A hosszú téli hónapok alatt sokan éhen vesztek Rómában, de
most, hogy Eugenius parancsot adott Róma kormányzójának, ossza szét
a nép között a gabonát, a plebs már el is feledte a gyötrelem hónapjait.
A pápa mindent megtett, hogy hatalmát megszilárdítsa az ünnepség
kezdetére. Újabb ezer zsoldost fogadott fel, s napok óta járőröztette őket
Róma utcáin, minden koldust, gyanús képű idegent összeszedetett
velük, és kipenderítette őket az aurelianusi falakon túlra. Az Urbs felett
frissen sült kenyér illata szállt, amit csak a közeledő menet útjába szórt
virágszőnyeg édes kipárolgása tudott elnyomni.
Ráadásul Róma olyan ünnepségre készült, amire nyolcvan esztendő
óta nem volt példa: császárkoronázásra. Nyolcvan esztendő telt el azóta,
hogy Ince pápa IV. Károly fejére tette a ceasarok koronáját. S most a
néhai császár fia indult éppen a Lateráni Palotából, hogy atyja után ő is
elnyerje a keresztény világ legdicsőbb címét.
A tömegben sokféle szerzet megbújt ezen a napon a tisztes
patríciusok, a városi szájtátiak között. Sokan érkeztek északról,
Lombardiából, Velencéből, délről, Nápolyból, Szicíliából: kalmárok,
tekergők, kalandorok és szerencsekergetők.
A barna darócruhát viselő férfi sem rítt ki különösebben a
sokaságból. Övén közembernek való kard csüngött, csupán ennyi
jelezte, hogy nem egyszerű paraszt, akinek durva vonásai, szélcserzette,
napsütötte arca alapján bárki hihette volna.
Igyekezett ugyan a háttérbe húzódni, de mikor a Szent Péter-bazilika
közelébe vergődött végre, az első sorba könyökölt, hogy közvetlen
közelről láthassa a közeledő menetet.
 Az izgalom tetőfokára hágott. A nép látványosságra áhítozva leste a
Lateráni Palota felől kanyargó utat, amelyet addigra a pápa zsoldosai
megtisztítottak a szájtátiaktól.
Mikor jönnek már végre? Mikor jönnek a németek? Meg ezek a
magyarok… Micsoda felvonulás lesz…
Róma erre a napra igyekezett félretenni zsigeri viszolygását a
germánok iránt, hiszen úgy hírlett, ez a német király tán nem olyan,
mint a többi volt őelőtte. A hírek szerint szereti Itáliát, kitűnően beszéli
az olaszt, és a felesége is legalább oly bájos asszony, mintha született
római lenne.
Mikor jönnek már?
A németek mellett a magyar kíséretet várták legizgatottabban. A
legtöbb római soha nem látott ilyesfajta nyeregbe született barbárt.
Legutóbb tán még Nagy Lajos fényes lovagjai vonultak át a környéken,
Nápoly felé menet, midőn Cola di Rienzi békével utat nyitott nekik
nevezetes, bosszúálló hadjáratukon. De reájuk már kevesen
emlékezhettek.
Zsigmond király tíz napja érkezett Rómába, s négy napja megjött
rokonaitól Barbara királyné is. Azóta sürgölődtek, jöttek-mentek a
Vatikán és a Lateráni Palota között a küldöncök, hogy megegyezzenek
a ceremónia utolsó részleteit illetően is. Még éjjel is folytak a
tárgyalások, s a végső döntések alig egy órával a szertartás kezdete előtt
szilárdultak meg.
Mikor jönnek már?
A tömeg türelmét vesztve felmorajlott, s a barna darócruhás férfinek
kapaszkodnia kellett, hogy a hátulról előretódulók el ne tiporják.
Előttük pápai alabárdosok sorakoztak fel élesre fent, csillogó hegyű
fegyverekkel, elrettentve mindenkit a túlzott előrenyomulástól. Most
azonban, hogy az útkanyarulatban felbukkantak az ünnepi menet első
lovasai, a királyi kürtösök, a derék svájci gárdisták alig tudták
visszalöködni a pórnépet.
Jönnek!Jönnek!
A Porta del Popolo felől érkeztek!
Jönnek már!
Nézzétek!
Hát ezek meg mifélék?
 Először csak gyalogosok trappoltak elő, nagydarab, rátarti német
darabontok rendezett sorokban, oszlopokban. Porlepte páncéljaikon
elámult a római népség: ezek lennének a fennhéjázó germánok, akik
lépten-nyomon lenézik az olaszt? Nevettek rajtuk, válogatott szitkokat
hánytak feléjük. Gyorsan előkerült néhány tojás is, hogy a darabontok
vértjét ne csak a por mocskolja.
A gyalogosok után hatalmas, sárga-fekete, kétfejű sasos birodalmi
zászlókkal egy sor lovag érkezett. Lovaik patkói csattogtak az
utcaköveken. Mögöttük fémkarimás vas salapsisakokban
számszeríjászok érkeztek vállra vetett fegyverekkel, majd nagy
szakállú, bortól pirosló orrú muskétások, fekete posztó egyenruhában,
lábszárt verdeső zsoldoscsizmában.
Egy sor nehéz páncélt viselő lovas jött a kanyarulatban, mind egy-
egy német tartományi zászlót emelve a magasba. Gőgös tekintetüket a
tömeg fölé vetették, a bazilika nyurga oszlopainál is magasabbra. A
rómaiak rajtuk is csak nevettek.
El velük! Itt jönnek a magyarok!
Ungheresi! Ungheresi!
A barna darócruhás férfi szívdobogva igyekezett tartani helyét az
első sorban.
Itt vannak már…
Jönnek…
Elöl felcsapott sisakrostéllyal Monoszlai Csupor Ákos hadnagy,
kivont kardján táncot lejtett a napfény, arcán oly széles vigyor ült,
mintha egyfolytában valami tréfa járna a gondolatai közt. De az utána
jövők se éppen morc képpel közeledtek. Ragyogó, fehér fogak
csillogtak a napbarnította arcokból, a dús, fekete bajszok alól. Na,
ezeket a mosolyokat a rómaiak égnek emelt kezekkel köszöntötték:
mintha csak azt mondták volna: lám, ezek aztán nekünk való fickók! A
palotás hadnagy nyomában csípőre tett kezű herold ügetett, magasba
emelte az Árpádok veres-fehér sávos hadilobogóját. Aztán a nádor és az
érsek úr dandárja érkezett, vörös köpönyegük vidáman táncolt a lovak
léptének rázkódó ütemére. Magabiztos mozdulataik egyáltalán nem
tűntek fenyegetőnek. Integettek, nevettek a tömeg felé, keresték a
csinosabb lányok szeme villanását. De még ezeknél még jobban tetszett
a rómaiaknak a most elébük dübörgő vad dandár: az erdélyi lovasok
tömege!
 Bőr- és sodronyingbe bújt, kócsagtollas vitézek ügettek el előttük.
Csupa izmos, délceg ifjú íjjal, tegezzel, csákánnyal, harci szekercével,
szablyával felfegyverkezve. Némelyiknek koponyazúzó buzogány a
nyereg mellé szíjazva, másoknak láncos csatacsillag. A tisztek vállára
vetve tigrisbőrös kacagány, zsinóros dolmány.
Különösen tetszett a menet a római asszonyoknak, de nem is csoda:
a vitézek oly könnyeden ülték meg pompás lovaikat, hogy öröm volt
nézni. A paripák patkói alól szikrák pattantak a kövekre.
A barna darócruhás férfi nagyot sóhajtott, mikor elvonultak előtte,
hogy a tér szemközti részén besoroljanak a már korábban jöttek közé.
Úgy volt megtervezve az ünnepség, hogy a bazilikától jobbra a pápa
svájci gárdája állott fel, balra a német és magyar díszhad részei.
Őszentsége számszeríjászai a biztonság kedvéért felsorakoztak a gárda
elé, kézbe vett fegyverrel, húrra helyezett, kicsigázott vesszőkkel. A
magyarok se maradtak adósok a figyelmeztető jelzésekre, ők is balba
vették íjaikat, a németek meg idegesen táncoltatták ujjaikat pallosaik
markolatán. A két csapat így méregette egymást nagy komoran,
feszülten, s ahol a sorok egészen közel keveredtek, ott bizony
becsmérlő, kötekedő kiáltások is fel-felharsantak. Különösen a német
darabontok és a pápa svájci gárdistái közül hangoskodott néhány, némi
lökdösődés is támadt hátul. De a tisztek hamar lecsendesítették őket, s
messzebb cibálták a sorokat, ne érjenek egymásba semmi szín alatt.
A bazilika előtt ekkor már zabszemet sem lehetett leejteni. A tömeg
széles karéja a közeli utcákba is benyomult. Emitt, a templom előtt a
római szenátorok, az egyháznagyok, városi előkelőségek parádéztak
teljes létszámban, s várták, hogy felbukkanjon végre őfensége
Zsigmond király is.
A pápa már elfoglalta helyét a bazilikában, ahogy a ceremónia
megkívánta, és bíborosait kiküldte felsorakozni a dúsan faragott kapu
elé, a lépcső tetejére.
Most már jöhet az a német király!
A barna darócruhás férfi némi lökdösődés árán előreküzdötte magát
a lépcsősor széléhez, ahonnan jól láthatta a közelgőket.
Megérkeztek!
Zsigmond hófehér paripa nyergében integetett. Nem megszokott
királyi díszét viselte: hórihorgas alakját ezúttal aranybrokát talár fedte.
A leendő császárnak elsőképpen diakónusként kell őszentsége elé
vonulni, s csak a főpapi süveg elnyerése után kenhetik fel a birodalom
urává. Arca ragyogott az elégedettségtől, de aki ismerte, az megsejthette
a szeme sarkában meg-meggyűrődő ráncok okát is.
A köszvény ma alaposan megkínozza, gondolta a darócruhás férfi,
mert látta már elégszer a királyt ilyen szemráncolva mosolygós képpel
bicegni fel s alá a budai palotában. Irgalmatlanul fájhatott a lába még
így, nyeregben is… Éppen ma…
A rómaiak mindebből semmit sem sejthettek, teli torokból
éljenezték az érkezőt. Zsigmond jóságos atyácskaként lengette kezét,
erre is, arra is mosolyt és uralkodói áldást hintve a sokadalomnak.
Őszülő, csigás fürtjei vállára omlottak, homlokán egyszerű vaspánt
szorította haját homlokába. Valaha rikítón veres szakálla gondosan
fésülve omlott mellkasára, tágra nyílt, zöld szeme örömkönnyel tódulva
csillogott a napfényben.
Előtte herold vitte a magyar nemzet zászlaját: Zsigmond úgy
döntött, ez alatt vonul a bazilika elé, nem a német lobogó alatt.
Közvetlenül a király előtt tetőtől talpig páncélba öltözött, vállára
hófehér köpenyt vető, de sisak nélküli férfi lépdelt, kezében a császár
pallosát emelve magasba. A fehér köpenyen a vér festette keresztet
immár festékkel is megerősítették, úgy lángolt az a kereszt, mint a
felkelő nap tüzes sugara.
A rómaiak alaposan megnézték maguknak a királyt, de megnézték a
fekete bajszú, hollófekete hajú vitézt is. Utóbbi nem volt valami óriás
termet, de szigorú tekintetéből, élesen metszett arcvonásaiból,
mozdulataiból erő, s büszkeség sugárzott.
A darócruhás lélegzetvisszafojtva figyelte Hunyadit, amint megáll a
bazilika lépcsője előtt, s megvárja, míg az apródok lesegítik
Zsigmondot a nyeregből. A király nyögve csusszant a kőre, térde
reccsent. Jankó ekkor feléje fordult, s átnyújtotta neki a pallost. A
szertartás szerint arra a néhány pillanatra, míg felvergődik a lépcsőn, a
királynak övén kellett viselni a fegyvert.
– Segíts, Johannes! – Őfensége Hunyadi vállára támaszkodva, kínok
közt mászta meg a bazilika lépcsőit. A tetejére érve már várták a
bíborosok. Sorra testvéri csókot váltottak vele, hisz a regula szerint nem
világi hatalom képében, csupán egyszerű diakónusként érkezett az
ajtóhoz. A bíborosok kapkodva leoldották övéről a pallost, s egyikük
már nyújtotta is vissza Hunyadinak, ki azt illedelmesen magához
szorítva visszalépett a háttérbe.
Odabentről húsz szerpap által a magasba emelt trónuson hozták ki a
pápát. Ebben egyeztek meg a szertartásmesterek, mert így Zsigmond
úgy csókolhatta meg Eugenius lábát, hogy nem kellett előtte
megalázkodva földre borulnia.
– Induljunk, fenséges úr! – Az egyik bíboros mélyen meghajolt, s
mutatta az utat a szomszédos Santa Maria in Turribus-templom felé. Ott
kellett a kanonoki szertartásnak meglennie. Az út rövid volt, s bár a
ceremóniarend szerint ide kíséret nélkül kellett volna belépnie,
Zsigmond mégis Jankóra támaszkodva bicegett a sekrestyéhez. A
bíborosok kétségbeesetten néztek a pápára, de az csak legyintett:
haladjunk! Legyünk már túl ezen!
Odabenn csend és félhomály fogadta őket. A pápa ájtatosan imára
fonta kezét, s hunyorogva figyelte, amint két prelátus felteszi az
ünnepélyes kérdéseket:
– Fiam, mondd, törvényes gyermeke vagy-e szüleidnek?
– Az vagyok! – sóhajtotta Zsigmond.
– Atyád és anyád valóban keresztények voltak-e?
Zsigmond alig tudta visszafojtani nevetését. Hogy keresztények
voltak-e? Apja még csak-csak… Az császár is volt… De az anyja…
Pomerániai Erzsébet… drabális, nagyivó, kötekedő asszony hírében
állott, aki puszta kézzel hajlítgatott patkókat, s templomba nemigen járt.
Hajh…
– Igen, azok voltak! – zengte a király a választ megfontoltan.
– Igaz katolikusnak tartod-e magad, fiam?
Zsigmondnak megint nevetni támadt kedve. Hogy igaz katolikus-e?
Ő? Ő, ki megakadályozta a nagy egyházszakadást, a szkizmát? Ki
három pápából egyet csinált Konstanzban? Ki máglyára küldette az
eretnek Husz Jánost, fejére, s országára vonva a husziták haragját? Ki
megvédte Eugeniust a bázeli zsinattól?
Aztán egyszeriben elkomorult.
Ő… Ki annyit paráználkodott, amennyit senki más emberfia?
– Igen. Igaz katolikus vagyok.
Eugenius szája széle gúnyosan megrándult. Ezek a kérdések, s a
válaszok még nem a császári ceremónia részei, csak a főpapi avatásé
voltak. De most már itt az idő: a pápa fehér mitrát illesztett Zsigmond
fejére, s ezzel a mozdulattal canonicussá avatta. Immár főpapi süvegben
indulhattak vissza a Szent Péter-bazilikába.
Mire megérkeztek, a barna darócruhásnak sikerült beszöknie a
tömérdek alabárdos között.
Zsigmond Hunyadira támaszkodva lépdelt a főoltárhoz, mintha
nélküle menten összeesne. Annyit várt erre a napra, s most… A
köszvény még soha nem kínozta meg ennyire. Legszívesebben
végigkáromkodta volna az egész szertartást.
Oldalt felsorakoztak az ország- és birodalomnagyok. Legelöl
Barbara királyné fényes, ünnepélyes öltözékben, hófehérre festett
arccal, ami a ráncait, s kiélt vonásait volt hivatott elfedni valamelyest.
Mögötte Garai, Cillei, Hédervári, Schlick, s mind a többi nagyurak:
Lévai Cseh Péter, Kanizsai László, Maróti János, legteljesebb díszben,
ünnepélyes orcával.
Eugenius ekkor intett a szerpapoknak: hozhatják a császári
jelvényeket. Két bíboros nyújtotta neki a birodalmi jogart és az
országalmát. Most nem kellett Zsigmondnak letérdepelnie, Eugenius
nyújtózkodva, lábujjhegyen pipiskedve biggyesztette az őszülő főre a
nehéz aranykoronát.
A bazilikában ebben a pillanatban mély, dermedt csend támadt.
Ott állt ő.
A keresztények legfőbb ura, a Szent Római Birodalom császára…
Semper Augustus!
Egy hosszú pillanatra szembefordult a tömeggel. Erre a pillanatra
várt, mióta az eszét tudta. Ezért harcolt, alkudozott, vitázott, hazudozott
annyit!
S most itt áll.
Fején a császári koronával…
Csak ekkor térdepelt le megint, nyögve a kikészített bíborpárnára,
lehajtotta fejét, imára kulcsolta kezét. Mikor elrebegte fohászát,
Hunyadi ugrott, hogy felsegítse. Zsigmond nehézkes mozdulattal
lerogyott a római sassal díszített trónszékbe. A másik trónus, a kisebbik
még üres, de mielőtt a királyné is felléphetne, még más következik a
ceremóniában.
A pápa beszélt, de hangja rekedt, fáradt volt. Senki sem figyelt rá.
Zsigmond Hunyadira nehézkedve felállt, s a templomi sokaság felé
fordult. Zengő, tökéletes latinsággal szónokolt. Elmondta császári
esküjét, majd megismételte a volgera, a hétköznapi olasz szavaival is
pontos római dialektusban. A tömeg tapsolt, mikor befejezte. Lelkesen,
őszinte csodálkozással. Erre eddig még egyetlen teuton császár sem volt
képes, emberemlékezet óta.
Még mindig nem Barbara következett.
Előbb Schlick intésére vagy százötven ifjú lovag sorakozott fel az
oltár előtt sűrű, tömött sorokban, s térdepelve imára kulcsolták kezüket.
A kórus a magasban Te Deumot zengett, s az újonnan felkent római
császár a birodalom pallosával sorban aranysarkantyús vitézzé avatta az
ifjakat. Többnyire római, milánói, nápolyi nemzetségből származó ifjú
térdelt ott, meg kesehajú, sápatag birodalmi sarjadék, de az első
sorokban ott várakozott köztük harminc magyar is. Most nem tudott
Hunyadira támaszkodni a köszvénytől szenvedő császár, mert Hunyadi
ott térdepelt az első sorban.
Zsigmond hozzá lépett, palástját apródok emelték utána. A római
felolvasópapot magyar váltotta fel a szószéknél, esztergomi pap, ki a
magyar neveket értőn sorolhatta az egybegyűlteknek.
Legelébb is ezt:
– Vajk fia, Hunyadi János!
Zsigmond bágyadtan a lovagra mosolygott.
– Köszönöm, hogy itt vagy velem, fiam… – s a birodalmi pallos
egyszer a bal vállát érte, majd a jobbat, végül ismét a balt. A császár
már lépett is tovább, a következő lovaghoz.
Mikor mindenkit felavatott, csak akkor jöhetett a királyné. Barbara
már türelmetlen volt, fehér arcfestésén áttüremkedett vöröslő bőre.
Odalépett a pápa elé, mozdulatai sietősnek, minden ünnepélyességet
nélkülözőnek tűntek.
Eugenius az ő fejére is koronát helyezett, de szent kenet nem
érintette az asszony homlokát. Barbara unott arccal letérdelt, s előbb
kezet csókolt a pápának, majd leborult előtte, hogy lábát is csókkal
illesse. Undorral megrázkódott a vénember pudvás lábujjait érintve.
A papok ezután a kisebbik trónushoz vezették, s mikor leült rá, egy
pillanatra csaknem kihányta gyomra tartalmát. Még mindig az orrában
érezte Eugenius bütykeinek bűzét. Tekintete ekkor összeakadt Hunyadi
tekintetével.
Hűvösen elmosolyodott.
Hát itt vagy megint, fiam! Édes, drága mostohafiam!
 Jankó nem törődött vele. Szemét az oltárra vetette, s hallgatta, ahogy
a magasban a kórus angyali hozsannát zengedez.
Lelke megtelt erővel.

6.
A tömeg zsibongva, lelkesülten áradt ki a bazilikából, de még nem
széledt széjjel, mert a látványosságok tán legizgalmasabbika hátravolt.
Jankó azonban, kezében a birodalmi pallossal faképnél hagyta
újdonsült császárát, és megpróbált utat törni magának a tömegben. A
rómaiak rémülten tágítottak előle, mert a gyémántokkal kirakott
hüvelyű pallost úgy lóbálta teste mellett, hogy annak pengéje vészesen
kicsúszni látszott belőle.
Zsigmond észrevette, hogy kedvence elillan a közeléből, de mielőtt
utánakiálthatott volna, Barbara oldalba bökte:
– Indulj már, te tökfilkó!
A Caesarea Maestas észbe kapott, immár csak ők álldogáltak az
oltárnál. Őszentsége arra várt, hogy Zsigmond udvarias főhajtással
jelezze, felszállhat gyaloghintajára.
Eugenius türelmetlenül lökte el a segítségére érkező prelátusok
segítő kezét, s maga kapaszkodott fel a sedia gastatoria lepellel takart
fülkéjébe.
Egyvalaki mégis törődött Hunyadival, s ez Újlaki Miklós volt. A
délvidék nagyura sokat férfiasodott az itáliai évek alatt, valaha oly
kölykös arca megbarnult, megnyúlt, szeme csillogása megsötétedett.
Újlaki most Jankó után vetette magát, mintha csak arra akarta volna
figyelmeztetni, hogy a birodalmi pallossal nem rohangálhat csak úgy.
Valójában inkább azért, mert sürgős beszéde volt vele.
Az élete lehet a tétje ennek a szóváltásnak.
Előző nap tudta meg, hogy Barbara királyné levelet kapott leányától,
Erzsébettől. Ebben a levélben töredelmesen bevallotta anyjának, hogy a
tavaly született Annácskájának nemzőatyja sajnos nem Albert herceg,
hanem Újlaki Miklós, a fondorlatos csábító. Wolfram Ilona asszony, a
királyné komornája, ki rendszeresen jelentette Újlakinak a királylány
hálószobájában tapasztaltakat, most ijedten újságolta Miklós úrnak,
hogy igen nagy a baj. A királyné dühöng, szentségel, mint egy
zsoldoskapitány, s valószínű, hogy napokon belül Zsigmond elé tárja az
egyetlen leányuk becsületén esett gyalázatot, csak még vár, hogy semmi
ne vonja el a császári koronázásról a fenséges úr figyelmét.
A koronázás éppen megvolt, úgyhogy Újlaki reszkethetett, mint a
nyárfalevél. A botrány nemsoká bizonyosan kirobban. S mivel ezekben
a napokban Cillei Ulriknak nem sok szava volt a királyi udvarban, úgy
döntött, más patrónust keres magának, aki valahogy elejét veszi a
kitörni készülő viharnak. Mást nem talált, mint a király titkos
kedvencét, Jankót. Az ő segítségét kell kérnie! Az élet néha furcsa
fordulatokat vesz…
De hová tűnt ez az átkozott oláh?
A bazilika kapujához vergődve Újlaki tanácstalanul körbepillantott.
A színes forgatagban Hunyadit kereste, de helyette csak azt a különös,
barna darócruhás alakot pillantotta meg a templom falához lapulva, kit
épp a koronázás alatt szúrt ki magának.
Hm… ismerősnek tűnt a fickó…
Nagyon is ismerősnek!
– Fogd meg! Ne engedd megszökni!
Hunyadi hangja a tér közepe felől érkezett, Újlaki csak a fehér
köpenyét és lobogó, fekete üstökét látta, amint Jankó felkapaszkodott a
szabadtéri oltár oldalára.
– Ott van! Fogd el, Miklós!
Újlaki már lódult is, s igen közel járt hozzá, hogy elkapja a barna
darócruhást. Az viszont ügyesen kicsusszant kezei közül, s belevetette
magát a forgatag sűrejébe.
– Kutyakúrta hétszentségit!
Újlaki tehetetlenül széttárta karjait.
Hanem idő nem maradt keresgélésre, mert a bazilika kapujában
megjelent Zsigmond és Barbara. A lépcső lábánál ott várta őket
őszentsége, immár fehér öszvér nyergében egyensúlyozva. A felkent
császárnak volt a hivatala kötőféken vezetni a pápa öszvérét, ezzel is
jelképezve a földi hatalom alávetettségét Krisztus egyházával szemben.
Persze Zsigmond ceremóniamesterei itt is komoly engedményt
csikartak ki, mert csak a tér közepén magasodó szabadtéri oltárig
vezette a császár az öszvért, s nem a pápai palotáig, ahogy a regula
szerint kellett volna. Az a féltérnyi út viszont maga volt a megaláztatás
a császár számára.
 A rómaiak gúnyosan vigyorogtak rá, rokonszenv ide, vagy oda,
végül is ki kellett derülnie, ki az Urbs valódi ura. Ezekben a napokban,
főképp a gabonaosztás miatt, igen szerették a pápájukat.
Az öszvéres canossa hamar véget ért, őszentsége az oltárhoz érve
lekászálódott az állat hátáról, s földre borulva adott hálát a koronázás
sikeréért. A tömeg önfeledten ünnepelte a nap hőseit, a pápát és a
császárt, de azért elkélt a hármas védőgyűrű a gárdistákból és német
drabantokból köztük és a plebs között.
A tér közepétől már mindketten nyeregben folytatták útjukat:
Eugenius az öszvéren, Zsigmond egy hatalmas paripán. A császár így a
magasból nézhetett le megint őszentségére. Megindult a menet a
Lateráni Palota kapujáig. Közvetlen a hatalmasságok mögött Schlick
Gáspár ügetett. Az ő boldogságát nem árnyékolta be semmi ezen a
napon: testvéreivel a birodalmi grófok rendjébe emelte őfensége, a
császár.
Senki nem vette észre, hogy a fényes kíséretből két ember hiányzik.
Zsigmond is csak a palotában, párnás pamlagjára rogyva kezdte
kerestetni Hunyadit.
Senki nem látta, egyedül Cilleinek rémlett, mintha a bazilikából
elrohant volna Újlakival, mint valami eszement.
Zsigmond szitkozódva kergetett ki mindenkit maga mellől.
Egyedül maradt.
Ő és császári koronája.
Estig, míg a Populus Romanus meg nem kezdte a fáklyás
felvonulást az örök város utcáin, egymagában meredt a hatalom e
jelképére, s észre sem vette, hogy egészen besötétedett.

7.
– Láttad? Ő volt?
– Ő bizony… Megismertem…
Hunyadi bosszúsan kaszált a levegőbe a birodalom pallosával, s
csak akkor vette észre, mit művel, mikor Újlaki zavartan megköszörülte
torkát.
– Miért nem keresett meg? Miért nem jött oda énhozzám?
– Egyenesen futott előled, Jankó – jegyezte meg Miklós szakállát
simogatva, ami szokását mostanában vette fel, gondolván, hogy
idősebbnek, s bölcsebbnek tűnik általa. – Neked kell tudni, miért futott.
A te barátod…
– Az… – Jankó lelke egyre csak háborgott. Ennek a napnak a fényes
ünneplés napjának kellett volna lennie. Őszentsége, a pápa színe előtt
maga a császár emelte az aranysarkantyús lovagok sorába! Őt, a
sehonnai oláh vitéz fiát!
Most mégsem tudott másra gondolni, csak Vitézre. Ő volt az.
Biztosan ő, megismerte. De Vitéz nem akart találkozni vele, elfutott,
eliszkolt előle. Miért?
Körülöttük táncoló, víg sokaság gyűlt. Egyre többen és többen
jöttek, a sikátorok csak úgy okádták magukból a mind sötétebb
alakokat. Igaz, egyelőre tisztes távolból figyelték a két magyart, de
mégsem tűnt ajánlatosnak sokáig odakünn ténferegni, különösen nem a
birodalom pallosával.
– Igyekezzünk vissza a palotába! – nyögte Újlaki, szeme sarkából a
tömeget fürkészve. – Zsigmond bizonnyal már kerestet minket.
Útközben elmondok neked valamit, ha megígéred, hogy nem adod
tovább senkinek. Megígéred?
Hunyadi motyogott valamit, amit Újlaki igennek vett.
– Pár hónap különbséggel egyszerre két gyermekem is született,
Jankó.
– Kettő? – kapta fel a fejét Hunyadi. – Én csak a leányról tudtam.
Miklós erre elsápadt, szája széle remegni kezdett.
– Úgy látszik, mindenki tud róla! Istenem! Végem van!
Felcsináltam Erzsébet királylányt… Azt hittem, több esze van a kis
szajhának… A gyereket Annának nevezték el. Még nem láttam…
– S a másik?
– Borbála… Néhány hónappal hamarabb szült Újlakon.
Megszenvedett belé, de túlélte. A fiam nem. Meghalt kétnapos korában.
Hunyadi megtorpant.
A gyász oly őszinte volt Újlaki tekintetében, ami minden érző
embert szánalomra késztetett volna.
– Ezt nem tudtam… Nyugodjék békében a gyermeked… Miklós…
– Kevesen tudják… Senkit sem érdekel – vont vállat Újlaki. –
Mindenki a lányomról beszél, akit Erzsébet szült Bécsben. Ujjal
mutogatnak rám… Várják, mikor jut el a hír Zsigmond fülébe…
Kajánul vigyorognak, két lábon járó hullának néznek…
 Megremegett a gondolatra.
– Te mit tennél a helyemben, Jankó? Elszökjek? De hová? Minden
vagyonom odahaza… Nem is csekély vagyon…
Hunyadi nem értette, miért avatja be titkába Újlaki. Kényelmetlenül
feszengett.
– Valakinek el kellett mondanom… – suttogta Miklós, és lapos
pillantásokat vetett a sikátorokban ünneplő csőcselékre. – Napok óta
nem tudok aludni… Várom, hogy Zsigmond fogdmegjei értem
jöjjenek… Felcsináltam a királylányt, érted? Ez rosszabb, mintha
kiderült volna, hogy Barbarával háltam. Ezért százszoros halállal
lakolok!
– A titkoknak jobb, ha titkok maradnak…
Újlaki megragadta Jankó karját.
– Tudsz nekem segíteni? Te jóban vagy a királlyal! Te meg tudod
győzni róla, hogy hazug pletyka az egész! Segíts nekem, Hunyadi! Nem
leszek hálátlan! Ha ezt megúszom, ha most életben maradok, ígérem,
mindenben melletted leszek! Tudom, hogy sok gonoszságot elkövettem
ellened! Nincsenek barátaim! Csak az ellenségemre számíthatok!
Jankó úgy meredt rá, mintha most látná először Miklóst. Hosszú
percek óta elkalandoztak gondolatai, s most, Újlaki arcára bámulva
ébredt rá, hogy mit is beszél tulajdonképpen a másik.
Tétován széttárta karját.
– Ha kiderül, hogy te vagy Annácska apja, én semmit sem tehetek.
De megígérem, ha lesz bármi szavam az ügyben, melletted leszek.
Miklós még jobban elsápadt.
Ennyi? Ennyi segítséget képes csak adni a király fattya? Az nem
lehet! Az nem lehet!
Újra megragadta Hunyadi vállát, mert az már sietett volna tovább.
Jankó azonban felmordult, mint egy hegyi farkas, és a birodalmi
pallos pengéje fenyegetőn szisszent kifelé hüvelyéből. Újlaki Miklós
jobbnak látta elengedni a karját.
– Jól van… Jól van… barátom. Azért ha tudsz… szólj egy jó szót
érdekemben őfensége előtt… Ha nem felejted el!

8.
 Cillei Ulrik gróf dühödten csapkodta a Lateráni Palota
márványoszlopát, hogy fekete kesztyűs keze alatt csak úgy porzott a kő.
– A hétszentségit neki! Mi az, hogy nincs hozzá bátorságod? Hisz te
vagy a felesége! A császárné vagy! Meg kell tenned, eriggy!
– Ne merj így beszélni velem, te tacskó! – sziszegte Barbara, kinek
arcáról már kéregként vált el a gondosan felvitt hófehér máz, s alóla egy
mind ráncosabb, mind gyűröttebb arc bukkant elő. – A nénéd vagyok, s
királynéd!
– Csakhogy másra sincsen gondod, kedves néném, mint újabb és
újabb ékszerekre! Értsed már meg, hogy itt sokkal többről van szó! – A
veres gróf halkabbra fogta, mert Zsigmond lakosztályának alabárdosai
már aggodalmasan meresztgették feléjük szemüket, de még ennél is
aggasztóbbnak tűnt Barbara villámló tekintete. Ulrik megbűvölt
kobraként húzta hátra fejét.
– Néném, nincsen időnk! Én nemkívánatos személy vagyok
őfensége előtt, neked kell menned! Most egyedül van! Beszélj vele!
– Elment az eszed, Ulrik? Most? Mindenki ünnepel! Meg se
hallgatna!
– A felesége vagy! Menj, és beszélj vele!
Barbara fújtatott egyet, s megkeményedő vonásain látszott, hogy
legbelül tán már elszánta magát. Tudta, hogy a grófnak igaza van:
egyedül ő fordíthat a császári fenség megkeményedő szívén.
– Jól van… Várj itt, Ulrik!
Nagy levegőt vett, s beviharzott a császár hálószobájául kialakított
terembe. Az alabárdos őrök nem állták útját, bár magukban
csodálkoztak nagyon, mert az elmúlt éjszakákon több asszonyszemély
is látogatást tett itt, de a császár felesége még egyszer sem.
– Hogy képzeled ezt? – kérdezte zihálva Barbara köszönés helyett,
amint szembependerült az uralkodóval. Zsigmond meglepődve
pillantott fel.
– Tessék?
Egy kényelmes székben ült, előtte az asztalkán a császári korona, azt
bámulta gondolataiba mélyedve.
– Hogy alázhattál így meg minket? Hogy merészelted?
Zsigmond tekintete sötéten villant, de látszott, nem érti, mit akar
Barbara.
 – Megengedted, hogy Veglia szigete a Frangepánok kezére
kerüljön! A hátunk mögött! A tudtom nélkül! Hogy merészelted?
– Én vagyok Magyarország királya – felelte halkan, visszafojtott
indulattal Zsigmond. – Annak adom azt a szigetet, akinek akarom!
Barbara elképedve tett egy lépést előre, ilyesmit még soha nem
hallott férjétől.
– Mit beszélsz, te agyalágyult, vén barom? Akinek akarod? Hogy
képzeled ezt? Nagyon jól tudod, hogy mit vártam tőled! Azt vártam,
hogy birodalmi grófi rangra emeled a családomat! Atyám
nyolcvanesztendős! Majd egész életét a te szolgálatodban töltötte, s mi
ezért a hála? Hogy háta mögött elveszed családi jószágunkat, s valami
büdös horvátnak adod!
Zsigmond arca megkeményedett.
– Én vagyok az ország királya. Senki engem kérdőre nem vonhat.
Még te sem. Menj most innen, amíg teheted, asszony!
Barbara nem vette észre az uralkodó hangjában feszülő fenyegetést,
mert ha egyszer már belemelegedett a szitkokba, nehezen hagyta azt
abba.
– Miféle király vagy te, szerencsétlen? Mindenféle koldus jótevője!
Ezt a tetves Schlicket birodalmi gróffá tetted! Egy Schlicket! Úristen!
Apám húsz esztendeje várja ezt!
– Apád csak viszi a pénzem, ahogy te is! Schlick vért verejtékezik,
hogy szerezzen! Ezerszer inkább megérdemli, mint ti!
– Igazán? – Barbara szokásához híven csípőre vágta kezét, s
öntudatos mozdulattal kidüllesztette melleit. Néhány éve mindez még
varázsos hatással volt Zsigmondra. Barbara érezte, hogy ezúttal nem
működik, ami régente jól működött. Még levegőt is elfelejtett venni a
dermesztő felismerésben. E pillanatban tört össze a lelkében valami.
Hisz az, ha sértette is, nem különösebben tette tönkre, hogy a király
elvette tőlük azt az átkozott szigetet. De hogy mint nőt semmibe veszi,
az megbocsájthatatlan! Ezért bűnhődnie kell! Haragos szemei zöld
fénnyel parázslottak, ahogy közelebb lépett a császárhoz; még mindig
nem vette észre, hogy a helyzet alapvetően megváltozott, mióta
legutóbb pörlekedtek, s most Zsigmond az, ki vulkánként kitörni készül.
S ahogy a gondtalan szigetlakók az ezer éve alvó tűzhányó árnyékában,
úgy Barbara sem vette komolyan az intő jeleket.
 – A te kis koldus védenceid! Nem elég Schlick! Itt van még az a
büdös oláh paraszt! A birodalmi pallost egy ilyennek kezébe adni! Hát
elhiszed még mindig, te magtalan, vén majom, hogy valaha is képes
voltál ilyen férfit nemzeni? Te? Nézz már tükörbe, és vess egy pillantást
arra a rihes jobbágyra!
Ahogy ezt kibökte, boldog elégtétel ömlött szét az arcán. Érezte,
hogy e szavakkal Zsigmond elevenjébe talált.
Jól érezte.
Hirtelen lendült a császár keze, és oly erővel törölte képen a
királynét, hogy az nekitántorult az egyik oszlopnak, s nyekkenve
elterült a pápa kőpadlóján, melyen kopott szárnyú angyalok
nyújtogatták nyakukat a festett mennyország felé.
– Takarodj innen! – suttogta vörös képpel Zsigmond, mintha a guta
kerülgetné. Nem üvöltött, mert félt, hogy meghallják odakinn, s a
botrány őszentsége fülébe jut. Nem üvöltött, mert félt, hogy még egy
provokáló szó, egy gesztus, és kirobban belőle sok évtized eltemetett
megaláztatása. Akkor pedig… ki tudja, tán császári vér folyik ezen az
ünnepi éjszakán…
– Hunyadit becsmérelni márpedig ne merd! – lihegte. – Hogy fiam-e
vagy sem, az egyedül énrám tartozik! Mi jogon kérsz te engem számon,
céda? Te, ki még lányunkat is szajhának nevelted?
Barbara döbbenten bámulta az ujjai hegyén csillogó vért. Még soha
nem ütötte meg senki. Először nem is értette, mi történt. De ahogy a
fájdalom könyörtelenül belemart tudatába, agyát elöntötte a féktelen,
tomboló düh.
Térdre emelkedett, s remegő kézzel tapogatta ki az övébe rejtett
gyiloktőrt. Zsigmond háttal állt neki, köszvényes lábát húzva bicegett
széke felé.
Barbara minden ízében reszketett.
Nem…
Nem…
Ezt nem lehet…
Nem végezhet ezzel a vén barommal csak így… Azonnal
felkoncolnák őrei…
Nem…
Másképp kell azt tenni…
 Gyűlölettől izzó szemmel nézte a székre visszahuppanó
Zsigmondot, s közben kézfejével letörölte vérző ajkait. Egy foga
meglazult. Fogat fogért! Ezért az ütésért még keservesen meglakolsz, te
féreg!
Csak most eszmélt rá, hogy Zsigmond kérdezett valamit. A lányuk?
Tud Erzsébetről? Csak nem vette hírét a Bécsben született fattyúnak?
– Amint hazaérkezem, megvizsgáltatom a gyermeket! – sziszegte a
császár. – Ha igaz, amit rebesgetnek, hogy nem az a szerencsétlen
Albert az apja… Akkor téged is meg a szajha lányunkat is
visszazáratlak a váradi apácákhoz, de még az ablakokat is rátok
falaztatom, hogy többé soha ki ne jöhessetek onnét!
Barbara orrcimpái megremegtek. Gondolatai sebesen száguldottak.
Átkozott szóbeszéd! Már ő is tudja! Már ő is hírét vette!
Most mit tegyen? Döfjön belé szóval a tőr helyett? Árulja el, hogy
Újlaki nemzette az unokájukat?
Első gondolatra csaknem ki is nyögte a nagy titkot. De ahogy
bámulta a székben pöffeszkedő öregembert, jobbat gondolt ki annál.
Minek teregesse ki a kártyákat? Jól jöhet még annak a titoknak tudása,
hogy ki a valódi apja Annácskának. Újlaki kezes jószág, ifjú, és nem túl
eszes. Jól jöhet még őt rövid pórázon tartani… Besegíthet itt-ott még
abban is, ha Zsigmond nem akarna hamarost magától kimúlani az
árnyékvilágból. Ő lehetne az én Forgáchom! Az én ítélet-végrehajtóm!
Hisz a kezemben van őkelme! Ha már felcsinálta a lányomat, most már
tegye azt, amit én parancsolok neki! Úgy ám! Addig is, a titok maradjon
csak az asszonyok titka…
Barbara mindezt egy szemvillanás alatt végigvette magában, s tudta,
mit kell azonnal tennie. Zokogni kezdett megtörten, porba sújtva.
Tudta, hogy zokogó nőt Zsigmond nem bír látni. Ő pedig tudott oly
szívszaggatóan zokogni, amitől a szikla is megolvad.
– Takarodj innét! – morogta a császár, de az asszony kihallotta már
hangjából a megbánást.
– Megyek… – szipogta vörös szemmel Barbara, legigazabb
tekintetét férjére vetve. – Megyek már… Csak arra kérlek, csak azért
könyörgöm, Zsigmond, ha engem már nem is szeretsz, ha meg is vetsz,
ha gyűlölsz is… a mi drága, ártatlan leányunk becsületét ne háborgasd!
Hát atya vagy te? Hát van neked szíved? Az én bűneim miatt ő ne
lakoljon! Váradra is vélem zárattad szegényt! Egy ártatlan gyermeket!
Megbántad később, tudom! Tudd meg hát azt is, hogy Erzsébetünk
lelke oly tiszta, amilyen tiszta asszonyi erénye. Ő imád téged, felnéz
terád, pedig kisgyerekként feléje se néztél. A lányod alig várja, hogy
hazatérj Budára… istenít téged, imád téged… te pedig szajhának
nevezed őt…
Ezúttal jól számított. Zsigmond szája széle remegni kezdett.
Agyalágyult vén kecske! Mindjárt ríni is fog!
– Bocsáss meg… – makogta zavarodottan, s egyszeriben letérdepelt
Barbara mellé. – Bocsáss meg az ő nevében is… Milyen otromba
vagyok… milyen érzéketlen… Az én drága kislányommal… az én
egyetlen gyermekemmel…
Barbara befelé mosolygott.
Egyetlen gyermekemmel…
Úgy is van… Úgy van… Most már csak be kell végezni a nagy
művet. Most… gyorsan, míg meg nem törik a varázs!
Még keservesebb zokogásban tört ki, s mintha csak ösztönösen
cselekedne, Zsigmond nyakába omlott, átölelte, hogy forró könnyei
annak ősz szakállába peregjenek.
A császár bűnösnek érezte magát.
Lehet, hogy csakugyan aljas pletyka csupán, mit hallott… Mi más
lehetne… Szegény gyermekem… Én magam nevezem szajhának, én,
én, az atyja… én, a császár… Édes istenem!
Most már Zsigmond is zokogott, s ölelve tartotta hitvesét.
Barbara pontosan tudta, mennyi idő kell, míg kizokogják
mindketten magukat, mennyi idő kell, míg úgy fészkelődik, hogy
Zsigmond érezze telt kebleit tenyere alatt, mennyi idő kell, hogy ajka
csak úgy, véletlenül az öregember cserepes ajkai felé tévedjenek, s
mennyi, amíg a tapasztalt női ujjak tapogatózni kezdhetnek a császári
öltözék rései közt.
Nem kellenek ide a szavak.
Jól begyakorlott mutatvány ez. Most az egyszer még működik!
Zsigmond ott teperte le asszonyát a pápai palota márványkövein, festett
kerubok és kagylószín fellegek között.
Ez volt az utolsó alkalom az életükben, hogy szeretkeztek.
Mikor néhány perccel később Barbara kisietett a császári
lakosztályból, úgy vélte, Veglia szigetének sorsa és a Cillei-család
birodalmi grófi rangra emelése bevégezett dolog.
 Mosolyogva lépett oda a márványoszlopnál vacogó Ulrikhoz.
– Megvárakoztattalak, drága unokaöcsém, bocsáss meg!
A veres gróf nem válaszolt, csak mélyen meghajolt, s elismerő
parolát tett nénje előtt.
Miközben megkönnyebbülten indult ki a palotából, hogy
csatlakozzék a nagyurak ünneplő társaságához, arra gondolt, ha abban a
másik ügyben is ily sikerrel jár, akkor minden akadály elhárul
visszakapaszkodása előtt.
Kevésen múlott, hogy azon az éjszakán úgy nem lett…

9.
A kora esti lakomáról Hunyadi észrevétlenül eloldalgott, s ezt
ezúttal még Zsigmond sem vette észre, mert őszentsége mindvégig
szóval tartotta.
Jankónak zúgott a feje. Végighallgatta Újlaki szorongó
szózuhatagát. Egészen érzéketlenné vált a világ bajaira, úgy járt-kelt a
Lateráni Palota folyosóin, mint valami alvajáró.
Tudta, hogy még ezen a napon meg kell mondania Zsigmondnak,
hogy nem követi majd haza Magyarországra, itt telepszik le végleg
Itáliában. Tudta, hogy a császár nem erre számít. Igaz, hogy Zsigmond
nem sokat beszélt vele, de Jankó is igyekezett kerülni a tekintetét.
Vajon mit szólott hozzá, mikor olvasta a levélben, hogy itt szándékozik
maradni Itáliában? Most meg, hogy újra együtt volt bajtársaival, Csupor
Ákossal meg a többi leventével a palotai őrségből, a szíve majd
megszakadt a gondolatba, hogy végleg el kell válnia tőlük.
Belül egyre marcangolta a kétség: vajon helyesen döntött-e? Az esze
tudta, hogy igen, de a szíve egyfolytában sajgott még.
Nem baj.
Majd elmúlik az is!
Filipesi deákot elszalajtotta borért, a lelkére kötve, hogy hazait
hozzon, ne olaszt. Ahogy Albert elszelelt, Jankóba hasított a felismerés:
most már igazán hozzá kell szoknia az itáliai lőrékhez. El kell felejteni a
magyar bort! Azt életében többet nem sokat fog inni!
Ettől még rosszabb kedve lett. Felbotorkált szobájába, ami
valószínűleg cselédszoba lehetett a pápai palotában, s ruhástul,
csizmástul ledőlt az ágyra.
 Fáradt volt.
Pihennie kellett. Estére nagy népünnepélyt terveztek a Mars-mezőre,
s onnan semmiféle indokkal nem húzhatta ki magát. Nem baj. Addig
még sok óra maradt hátra…
Hol van már az a bor?
Albert végre hozta a penészes butéliát, s Jankó egyhuzamra kiitta az
egészet.
– Hagyj magamra, fiam. Alunni akarok!
Filipesi szeme elkerekedett.
– De hisz Sforza uram várja nagyuramat a lakomán! Lehet, a király
őfensége is…
– Alunni akarok! – förmedt rá Hunyadi. – Mondd meg nekik, hogy
estére ott leszek velők, csak kicsit hagyjanak nekem békét!
A deák motyogva kihátrált a szobából, s Jankó végre magára
maradt.
Egy darabig még zúgó fővel hánykolódott az ágyon, aztán nyugtalan
álomba merült.
Álmában ott volt megint Cittaducale zegzugos kis utcáiban. Lovasai
ott kígyóztak a háta mögött, hosszan elnyúlva. Az út mentén lányok,
asszonyok sereglettek össze, hogy megbámulják a messziről jött,
csillogó szablyákat viselő barbár lovasokat.
Az égbolt felettük most is ólomszínbe hajló sötétkék volt, a
templom fala is fehéren fénylett a fellegek alól kisejlő napsugarakban, s
most is érezni lehetett a levegőben a közelgő eső szagát.
Amikor befordultak a főtérre, Jankó pontosan tudta, mit fog majd
látni. Tudta, hogy saját álmában van, s hogy bármikor felébredhet, ha
akar. De nem akart még. Ott volt a templom előtt, ahol tömeg sereglette
körül azt a néhány alakot.
A csődület szétnyílt a közelgő lovasok láttán, s Jankó homlokán újra
megindultak a forró verejtékcseppek. Lepillantott, s látta, hogy szakadt,
fekete köpenye van még rajta.
Háttal az érkezőknek egy fehér köpenyes alak térdepelt a holttest
mellett. Imádkozott. A tetem kiterítve, fején halálos seb. A földre ejtve
az összevérezett szekerce, amivel meglékelték koponyáját.
A térdeplő pap, apró, aszott öregember, kopasz, fejtetőjét barnára
égette a nap. Kissé tán púposan gubbasztott a halott mellett, s csak
akkor eszmélt imájából, mikor a tömeg moraja elhalt körülötte.
 De most nem fordult hátra, csak megint felmutatott az égboltra.
– Johannes… Krisztus fehér lovagja…
Az ég elsötétült, az emberek rémülten rohantak szét. Jankó
felpillantott az égre. Olyan volt, mint azok a gyönyörű freskók a
templomokban… A színek… Aztán hirtelen elsötétült az ég, és egy
tűzgömb süvített keresztül a magasban. Lángnyelvei sisteregtek,
izzottak. Vörösen, sárgán, sűrű füstöt húzott maga után… Remegett a
föld alattuk, ahogy bámulták…
A pap – hogy is nevezte Filipesi deák? Capistrano atya – még
mindig a lángoló üstökösre mutatott.
– Most már tudom, te vagy az. Megadatott nékem a jel. A te fényed
üstökös lángolása, Johannes… S amikor az égi üstökös lángja veresre
festi az eget, amikor a sátán seregei felsorakoznak kapuink előtt…
Amikor a félhold árnyéka kioltani készül a nap fényét… Akkor…
Krisztus fehér lovagja… akkor találkozunk…
Hunyadi megborzongott álmában.
Tudta, hogy valami történni fog, valami, ami a valóságban nem
történt meg, nem történhetett meg.
Capistrano atya mosolyogva oldalra lépett, göcsörtös ujja még
mindig a süvítő üstökösre mutatott.
A tömeg már nem volt sehol, a templom előtti köveken azonban ott
hevert a betört koponyájú férfi. Őt még nem támasztotta fel a
csodatevő!
Hunyadi ereiben megfagyott a vér. A földön heverő halott ugyanis
nem az a felfútt arcú olasz volt, akit Cittaducale főterén látott. Ez a
halott Szilágyi Osvát volt…
Néhai barátja, kinek életét ő oltotta ki…
Osvát nem tűnt dühösnek. Felült, s csillogó szemmel bámulta a sötét
égkárpitot lassan keresztülszántó üstököst. Aztán Jankó felé fordult.
– Tudod, miért vagyok itt, ugye, testvérem?
Hunyadi nem tudott megszólalni.
– Érted jöttem… – Osvát elmosolyodott. – Ne ijedj meg, Jankó!
Még nem jött el az időd! Odahaza nyugszom, Szentlászlóvár mellett,
megszentelt földben. Odahaza, Jankó… Otthon…
Capistrano imára kulcsolta kezét.
– Hazahívlak, testvérem. Haza… Jöjj haza… Szükségünk van rád…
 Hunyadi leugrott lováról, hogy karjaiba vegye a beszélő halottat, de
Capistrano az útját állta, s felé nyújtotta fehér köpenyét, melyre Szilágyi
Osvát vére festett veres keresztet.
– Egy lépést se tovább, Johannes… Fel kell ébredned! Valaki már
vár rád! Ébredj! Ébredjen, nagyuram!

10.
– Ébredjen, nagyuram! Ébredjen! Sforza úr már türelmetlenül várja!
Filipesi deák ijedten rázogatta Hunyadit, mert úgy tűnt, mintha már nem
is élne. De Jankó szeme hirtelen felpattant.
– Ébredjen, uram! Sforza úr izeni, hogy a legpompásabb helyet
foglalta nagyuramnak az ünnepi páholyban!
Hunyadi dörmögve felült. A feje még mindig kába volt, szédült az
álom képeitől.
– Mondd meg Sforza úrnak, hogy mindjárt megyek! – Filipesi
jobbnak látta kihátrálni a szobából.
Odakünn, a város határában már tartott a dínom-dánom, lángoltak a
palota nagyságú tüzek, vulkánkitörő vörösre festve az égboltot. A
levegőben a sült ökrök illata terjengett ínycsiklandón, a Mars-mezőn
patakokban folyt a bor, s fülsértő nyerítéssel hangoskodtak a részegek
és szajhák – nemes, s nemtelen összekeveredve táncolt, ünnepelte, hogy
Rómának újra császára van. Úgy tűnt, az egész Urbs a régmúlt pogány
orgiáinak felidézésén fáradozik ezen az éjszakán.
Jankó nagyot sóhajtott. A városban, de tán az egész világon ő az
egyetlen szomorú ember.
Nem hitte volna, hogy ilyen nehéz lesz.
Hogy az ég szakadna erre a városra!
Lenne már vége az ünneplésnek, s mehetne vissza inkább Milánóba!
Ne is hallja a jó pajtások énekét, se az élcelődéseiket! Ne is halljon
felőlük többé semmit! Hisz minden szavuk, minden mosolyuk az
otthont idézi egyre…
Otthon…
Haza…
Hunyadi a falba rúgott dühében. Ejh! Mit törődik ő már azzal a
hazával! Már rég kézhez vették otthon, Hunyadban a sokadik, sürgető
levelét. Azóta bizonnyal úton van Itáliába Erzsébet is a kicsivel, akit
még sosem látott. Milánóban Giulietta serényen csinosítja a palotát,
berendezték már az asszonyi szobát, s külön egyet a kis Lackónak is.
Vett egy csinos ágyacskát neki, a bölcsőt bizonyára hamarosan kinövi.
Abban fog aludni, itáliai levegőt szív, itáliai dalokat hallgat, s ki tudja,
olasz lesz majd maga is, mire felcseperedik… Indulás előtt szolgálatába
fogadott három szolgálólányt, akik majd Erzsébet minden parancsát
kell, hogy lessék éjjel, nappal.
Jó lesz minden!
Boldogok lesznek ott…
De addig is, hogy szakadna az ég erre az átkozott városra! Előbb az
a bolond pap a fehér köpenyével meg a homályos jövendöléseivel, aztán
a koronázás… Legalább ne kellett volna folyton az előtte táncoló
zászlót látnia…
Mert még annak látására is majd megszakadt a szíve. Az Árpádok
veresfehér sávjai… A kettős kereszt… a zöld hármas halmok… Egész
beleremegett, ahogy a szél az arca előtt csapkodta a haza zászlaját, míg
ő a birodalom pallosát magasba emelve lépkedett mögötte.
Ejh…
Vitéznek még a végén igaza lesz…
De nem…
Minek menne haza? Otthon minden csak széthúzás, ármány…
(Ahogy itt is!)
Otthon a török szinte évente rabol és pusztít…
(Hát éppen azért!)
Otthon magyar magyarnak farkasa, a jó szándék elvész, s csak a
gonosz marad…
(Éppen, ahogy itt is…)
Csakhogy itt van igazán szükség reá!
(Ahogy otthon is!)
Csakhogy itt megfizetik!
(No, azt akár otthon is megtehetik…)
Jankó még egyszer belerúgott a falba úgy, hogy nagyot reccsent a
lába feje a csizmában. Újonnan azon kapta magát, hogy mind
gyakrabban vitázik magában a képzeletbéli Vitézzel. Mintha neki
felelgetne, s Vitéz egyre csak közbekotyogna okvetetlenül a
gondolataiba…
Hirtelen neszt hallott.
 Ösztönösen előrántotta tőrét: a penge hidegen csillant.
– Ki van ott?
Valaki állt a sötétben, az ágya mellett. Ki tudja, mióta lehetett ott,
valószínűleg akkor osont a szobába, mikor Jankó még aludt.
– Ki van ott?
– Csak én. – Egy női alak lépett ki az ezüst derengésbe. Ősz haján és
könnyben úszó szemeiben ragyogott a holdfény.
– Én vagyok. Édesanyád.
Hunyadi dermedten bámult rá, kezében megremegett a tőr.
– Anyám…?
Először azt hitte, álmot lát, s anyját is képzelete citálja elibe, ahogy
Szilágyi Osvátot lelkiismerete rángatta elő a múlt ködéből. De nem.
Anyja valóban itt állt. Valóságosan, még a jól ismert, otthoni loncillatot
is éppúgy árasztotta ruhája, ahogy gyermekkorában. Sokat öregedett,
mióta utoljára látta.
– Anyám! Hogy kerül ide?
Morzsinai Erzse feszülten fürkészte fia arcát.
– Eljöttem, mert megkaptuk leveleid. A királyi szekereken tettem
meg az utat.
– A leveleim… – Jankó úgy érezte, lábaiból elillan az erő,
visszahuppant hát az ágyra.
– Nem akarsz hazatérni többé, igaz, fiam?
Hunyadi kifújta a levegőt. Hát erről van szó!
– Én itt vagyok boldog, anyám. Megbecsülnek engem, tisztelnek.
Megfizetnek bőségesen. Ez egy nyugodt és szép ország, nem oly vad és
veszedelmes, mint otthon…
– Igen. Tudom. – Az anyja leült mellé. – De tudnod kell valamit. Én
már nem élek sokáig, fiam. Nemsokára elmegyek édesapád után, s
mindazok után, akik már csak árnyakként integetnek vissza rám a
túlvilágról.
Jankó tiltakozva rázta fejét.
– Ugyan! Anyám még sokáig él. Hallom, férjez ment egy idegenhez.
– Hangjában leplezetlen korholás bújt. – Nincs mit az én fejemre
olvasnia…
– Nem is akarok semmit. Csak eljöttem, hogy a szemedbe nézzek,
utoljára. Messze leszünk egymástól, drága kisfiam. Én már öreg
vagyok. Ott temetnek el, Hunyadon. Ott akarok nyugodni, ahol apáddal
oly boldog éveket töltöttünk. Hallani akarom a Cserna bús
csobogását…
Jankó dühösen felpattant.
– Tudom én, mit akar! Ugyanazt, mint Vitéz! Ugyanazt, mint
álmomban Szilágyi Osvát! Hát nem értik? Itt maradok. Nem tudom,
meddig. Tán sokáig. De ez nem jelenti azt, hogy örökre itt szakadunk.
Ha meggazdagodom… egy napon hazatérünk majd. Mindenki felnéz
majd rám, anyám. Mindenki kikéri tanácsom. A messziről jött
idegennek nagyobb a tisztessége odahaza.
– Tudom.
– Miért magyarázkodom egyáltalán? – csattant fel Hunyadi. – Apám
is más országba költözött egykor. A régi vaddá vált, veszedelmessé.
Most én is csak ezt teszem.
– Tudom.
– Akkor mit hány a szememre, anyám?
– Én semmit. Csak úgy képzeltem én mindig, hogy ott, a vén fák
árnyában lesz még időnk élni kicsit. Együtt. A család. Te, Erzsébeted, a
kisfiad… és én, a nagyanyja Lackónak… De nem lesz már soha. Vége
van.
– Mit bosszant ezzel? Így alakult a sorsom…
Visszaült anyja mellé, s hosszan hallgatott. Utána kérdezte csak:
– Erzsébet? A fiam? Ők nem jöttek? Őket nem hozta magával?
– Lackó gyakran beteg. Nagyon beteg. Tavaly betört a török
Hunyadba, s feleséged és kisfiad egy jeges patakban menekültek
előlük…
Jankó szeme elkerekedett a rémülettől.
– Micsoda? Ezt mért nem írták meg nekem?
– Minek írtuk volna? Te élted itt világod. Asszonyod férfimód
küszködik, hogy rendben tartsa a birtokot. Pöröl, veszekszik a
parasztokkal, ellenőrzi a fegyvereket, javíttatja a várunkat… Teszi
kötelességét…
– A fiam beteg…
– Lázas… Egy éve, hogy elkapta a kór, újra, s újra visszaesik
állapota. Erzsébet éjjel ápolja őt. Nappal nem, mert nappal harcol.
– Ugyan, mi ellen?
– Hunyad megint ostrom alatt áll, fiam…
– Hogyan?
 – Nagyatyád testvérének, Radosnak Havaselvén élnek fiai. Ők
támadtak a törökkel tavaly a Vulkán-szoroson keresztül, s most, mikor
elszöktem Hunyadról, megint ők törtek be a Kárpátokon. Jussként
maguknak követelik a falut, s a várat is, Csorba jogán. Erzsébeted a
falakról irányítja a védelmet, harcol, együtt verekszik a férfiakkal. A
testvére, Mihály… az én Jariszlóm… egyszerű jobbágyok… Mindenki,
aki él és mozog. Az oláhok közben a falvainkat fosztogatják…
Szóval… Erzsébetednek nem volt még alkalma, s ideje
összecsomagolni a hosszú útra. Kéri, bocsásd meg neki. Reméli,
megérted majd.
Jankó maga elé meredt a sötétbe, aztán tenyerébe temette arcát.
Nagyon hosszan ültek így, egymás mellett.
Morzsinai Erzse, valaha Erdély legszebb asszonya fia fejét
simogatta. Erre a néhány percre ismét anya volt, a legédesebb érzés
töltötte ki szívét, amit asszony érezhet.
Aztán mikor Jankó nagyot sóhajtva feltápászkodott, csak annyit
mondott:
– Mennem kell, anyám. A király vár. Sforza úr vár.
– Menj csak. Ugye azt megengeded, hogy itt megvárjalak, fiam?
Jankó megölelte.
– Pihenjék le, anyám! Végigszekerezte értem fél Európát!
Az a valami, ami napok óta facsargatta szívét, most eleven lánggal
égette belül.
Kába fővel lépett ki a pápai palota folyosójára.

11.
Ezen a pünkösdön Róma népe nem maradt éhen, s nem akadt senki,
aki szomjúhozott volna. Hétfőn már reggel részeg dáridó kezdődött, s
mire leszállt az éj, a város a cézárok idejét idéző orgiákba süllyedt.
Mindenki a Mars-mezőre gyűlt, ahol ingyen osztogatták a bort. Délután
érkezett meg Magyarországról a királyi pincék hordóit szállító tíz
szekér, s a rendkívüli alkalomra tekintettel a pápa őszentsége is
engedélyezte a vatikáni pincék megnyitását.
A nép részegen tolongott az utcákon, a Mars-mezőn a császár
parancsára tucatnyi ökröt sütöttek nyárson. Majd húszezer ember
dorbézolt önfeledten, a fáklyák végtelen erdeje lángoló vörösre festette
az égboltot.
Ott, ahol a császár és udvartartása, valamint a római előkelőségek és
a pápai udvartartás fényességes urai ünnepeltek, majd ezer zsoldos
alkotott védvonalat a csőcselék és a nemesek között. A bort lövellő
szökőkút elé emelvényt ácsoltatott őszentsége, s azon foglaltak helyet
az ünnep résztvevői rendűk és érdemeik szerint. Középütt, mintegy
páholyban, selymek és brokátok közt maga a császár mosolygott
nyájasan népére, mellette a császárnő tündöklő, frissen kölcsönkért
ékszerektől ragyogva.
Válogatott itáliai zenészek húzták a talpalávalót, s a vendégek igen
jót mulattak. Gyönyörű, felékszerezett római dámák és könnyűvérű
ripettai lánykák szökelltek a bárók, hercegek és grófok, olasz, francia,
német, cseh és magyar nagyurak közt, és sorban táncra hívták őket.
Jankó a császári emelvény oldalsó részén gubbasztott Sforza mellett.
A condottiere roppantmód élvezte a lakoma minden részletét, evett,
ivott, jókedvűen fecsegett a közelben ülő hölgyekkel. Jankó egyre
gondolataiba mélyedt. Amikor két fátyolos leány ugrott eléjük, s
megragadták kezüket, Hunyadi bosszúsan legyezgette el őket.
– Hagyjatok békén! Menjetek innét!
– Ej, Giovanni, mi lelt? – nevetett Sforza. – A koronázás óta
egyfolytában lógatod az orrod! No, várj csak! Tudom én, hogy mi a
bajod! Bort ide, legények! Magyar bort az én legkedvesebb
barátomnak!
A szolgák engedelmeskedtek, s teletöltötték Jankó kupáját.
– Nem szívelem ezt a zenét – motyogta Hunyadi. – Asszonyoknak
való cincogás…
Sforza megveregette a vállát. Ha tudott volna segíteni barátja
bánatán, szívesen megteszi, de úgy érezte, oly lelki kínok gyötrik
Giovannit, amiket ő nem orvosolhat. Azt ugyan észrevette, hogy a
császár udvartartásának magyarjai összesúgtak, mikor Hunyadi végre
megérkezett: olyan pompás, pazar öltözetet még nem láttak egyetlen
földijükön sem, mint amit Jankó azon az estén felöltött. Sáfrányszín
mente ezüstgombokkal, veres selyemöv, szűk nadrág, elegáns olasz
cipő. Sforza beszélte rá erre, s most elégedetten szemlélte kifinomult
ízlésének fogadtatását. Ugyanakkor figyelmét az sem kerülte el, ahogy
Barbara császárnő méregette Giovannit. Valósággal felfalta éhes
asszonyi szemeivel, s ezt tréfásan meg is jegyezte barátjának. Hanem
mikor látta Hunyadi szemének vad villanását, jobbnak látta rögvest
elhallgatni.
Az itáliai zenészek végre elfáradtak, abbahagyták a muzsikálást, s
lódultak falni. Helyüket magyar igricek és sötét képű, nagy bajuszú
cigányok foglalták el: utóbbiak mostanában jöttek divatba, miután
kiderült, hogy semmi máshoz nem értenek úgy széles e világon, mint a
muzsikáláshoz.
– No, halljuk, hogy cincognak a tieid! – bökte oldalba Jankót
Sforza.
A következő pillanatban fájdalmasan felsírt egy árva hegedű. A
tömeg moraja azonnal elhalt, oly oda nem illőnek tűnt a gyönyörű
muzsikaszó. Zsigmond a homlokát ráncolta a panaszos dallam hallatán,
Hunyadi azonban lassan felemelte a fejét.
A magányos hegedű mellé bús panaszkodással bekapcsolódott a
többi is, s máris gyönyörű melódia szárnyalt a tömeg felett.
Vannak dolgok, amiket ezerszer jobban érez az ember, ha puszta
szavak helyett muzsikaszó regéli el. A hegedű most Vitéz szavait
visszhangozta Jankó elméjében:
Az idegen csillagok alatt a muzsikaszó életre keltette a lelkében
szunnyadó képeket. Hunyad ormait látta, a búzakalászmezőket, csillogó
ezüst folyókat, zord fenyveseket, palotákat, templomokat,
parasztviskókat, s hallotta közben a Kárpátok közt süvítő szél fájdalmas
sóhaját, legalább oly fájdalmasat, mint amilyen az igricek hegedőszava
volt.
Haza… haza… – ezt zokogta a hegedű.
Haza… haza… – ezt zengte Jankó lelke is. Felpillantott az égboltra.
Idegen csillagok néztek vissza rá.
Egyetlen mozdulattal magába döntötte a tele kupa bort, s ahogy a
forróság szétáradt tagjaiban, talpra szökkent hirtelen.
– Giovanni, caro amico, mi ütött beléd?
De Hunyadi már nem látott, nem hallott. Lelkéről mázsás
sziklatömböket görgetett le az árva hegedű, s most, hogy a muzsika
meglelte a lelkében szunnyadót, úgy szökellt ki a táncolók közé, mintha
hosszú, mély álomból ébredt volna.
– No, legények! Elég a búslakodásból! – rikkantotta. – Mutassuk
meg ezeknek a taljánoknak, hogy mulat a magyar!
 Az igricek és a cigányok egymásra somolyogtak. Lám csak, hát itt is
terem igazi férfi, nem csak kényes úrfinép?
S már bele is csaptak a húrokba, teli tüdővel fútták a furulyát, a
tülköt, ütötték a dobokat. Vérpezsdítő alföldi muzsikaszó harsant,
életteli, örömtől duzzadó.
És Hunyadi táncolt.
Körülötte mind félretipegtek a kényes olasz dámák, sértette fülüket a
vad muzsika, a harsogás. Csak Hunyadi maradt lehunyt szemmel,
akkorákat dobbantva, hogy beléremegett a császári páholy.
Zsigmond magyarjai elvigyorodtak.
No, ez már táncolás, a hétszentségit neki! Kiürültek mind a kupák,
aztán a szolgáknak arra se maradt idejük, hogy körbeloholjanak, mert
egyből kiürültek megint. Kipirultak az arcok, a mámoros tekintetekben
tomboló jókedv lángjai lobogtak.
És Hunyadi táncolt.
Cicomás itáliai ruháját tánc közben szaggatta le magáról, csak úgy
recsegett a finom milánói posztó, röpültek szerte a fényes ezüstgombok.
Ördög bánta azt!
Hunyadi táncolt.
Tánc közben ragadott fel magához egy teli kupa bort, izmos
mellkasára lötymölve itta ki az utolsó cseppig. Aztán ahogy a zenészek
gyorsítottak, maga is sebesebben kezdte járni. Jobbra dobbantott, balra
dobbantott, egész lényét átjárta a zene, az öröm. Két leány is melléje
penderült, római cafkák lehettek tán, de már ittak annyit, hogy
önfeledten csimpaszkodjanak a magyar vitézbe.
Nem kellett sokat biztatni őket, a magyar urak sorban pattantak fel
helyükről, és dobbantak a porondra, Jankó mellé. Hamarosan olyan
hejehuja kerekedett, amilyet nem látott még a világ! Egymásba
csimpaszkodtak a magyarok, s egyszerre dübörögtek, csizmás lábaikkal
majd beszakajtva a deszkákat. Aztán külön szakadtak, s egymagukba,
egymással versengve járták tovább. A zene erősödött, gyorsult, a vér
egyre forrt. Gyorsabban! Gyorsabban! A leányok kidőltek, de a magyar
urak zihálva, vörös képpel járták tovább. Mintha az ősi sámánok
önfeledt tánca elevenedett volna meg azon az éjszakán…
A királyi tribünről Cillei csikorgatta a fogát tehetetlen dühében,
amiért Hunyadi ekkora sikert aratott nemes, s nemtelen körében
egyaránt. Tekintete találkozott Barbaráéval, de a királyné szemében
nem düh perzselt, sokkal inkább a mardosó vágy fénye.
Ha minden kötél szakad… gondolta a veres gróf kedvtelenül, még
mindig bekergethetem ezt az oláh parasztot néném ágyába. Persze…
királynőáldozatot hozni, ahhoz még nem érett meg az idő… De talán
nemsokára… Talán nemsokára…
Észrevette, hogy a vigyorgó Újlaki emeli reá kupáját. Hirtelenjében
nem tudta eldönteni, hogy gúnyos, kaján mosoly ült-e Miklós arcán,
vagy csak a részeg ember bamba vigyora…
Mindegy…
Ivott maga is.
Hogy az ördög vigye ezt az átkozott Itáliát! Bárcsak otthon lennének
megint! Otthon, ahol mindenki a zsebében van, ahol úgy muzsikálnak,
ahogy ő fütyül…
Majd nemsokára…
Nemsokára megkeserüli Hunyadi még azt is, hogy megszületett!
Mindenki megkeserüli, aki a Cillei-grófok útjába merészel állani!
Eközben Hunyadi zihálva abbahagyta a táncot.
– No, Francesco, látod-e, így kell járni táncot!
Sforza önfeledten tapsikolt.
– Igyál, Giovanni! Végre vidámnak látlak! Azt hittem, mindig oly
komor szerzet vagy, mint valami pap!
– Vidám vagyok, csakugyan! – Jankó letelepedett Sforza mellé, és
felhörpintett egy újabb kupa bort. – S tudod, miért? Azért, Francesco,
mert döntöttem. Nem maradok itt, nem maradok Milánóban.
Hazamegyek.
Sforza elképedt.
– Hogyan? Ejh, az ital beszél belőled, barátom! Ne is fecsegj
ostobaságokat, most nem a beszéd ideje van, igyál még inkább! Majd
holnap…
– Józanabb már nem is lehetnék, Francesco! – Hunyadi mélyen a
condottiere szemébe nézett. – Mindent köszönök neked, de nem
maradhatok.
Sforza elsápadt, egyszeriben elpárolgott a jókedve.
– Ne hamarkodd el! Gondold meg, Giovanni! Tudom, hogy Visconti
nehéz ember, de nem élhet örökké! Hamarosan én leszek Milánó ura! S
te… te lehetnél legfőbb condottierém! Gazdaggá teszlek…
Segíthetnénk egymást…
– Döntöttem, hazamegyek. Nagyobb szükség van rám otthon, mint
bárhol másutt a világban.
Sforza bosszúsan bort löttyintett magának.
– Ördögadta Visconti! Megmondta, hogy így lesz… mikor útra
keltünk! Megint neki lett igaza!
Hunyadi mosolyogva koccintott a condottierével.
– Igyunk hát, Francesco! Ez egy gyönyörű éjszaka! A lelkem
felszabadult!
Sforza kelletlenül koccintott vele.
Csak rá kellett néznie Hunyadira. Elég volt egy pillantás, hogy
lássa: ez a döntés végleges. Azt meg nem másíthatja többé semmi és
senki.

12.
Később Zsigmond magához hívatta Jankót a császári tribünre. A
főurak udvarias mosollyal engedtek utat neki, a hölgyek szemérmes,
vagy épp kihívó pillantásokkal kísérték egész a trónusig.
– Johannes, drága fiam! – ölelte át a vállát a császári fenség. –
Mindenki azt kérdezgeti tőlem, hogy ki vagy! Micsoda tánc! Istenem,
büszke vagyok rád! Különösen a római asszonyok érdeklődnek
irántad… Úgy hiszem, nem fogsz ma éjjel unatkozni!
– Az biztos, fenség, mert aludni fogok.
Zsigmond fürkész tekintettel végigmérte. Épp az imént hallotta hírét
Jankó döntésének, s magában elismeréssel kellett megállapítania, hogy
Schlick terve pompásan bevált.
– Szóval meggondoltad magad, Johannes!
– Hazamegyek, fenség!
– Köszönöm. Büszke vagyok rád! Gondoskodni fogok róla, hogy ne
bánd meg soha a döntésedet.
Hunyadi fáradtan királyára pillantott.
– Megtisztelő, fenség, hogy ezen az örömünnepen az én ügyemmel
is törődik. Méltatlan vagyok erre.
– Ugyan! – Zsigmond összehúzta magán bundáját. Lehetett
akármilyen forróság az ezer és ezer fáklya közelében, egyre gyakrabban
reszketett a nyári hőségben is. Öregedett. Fokozatosan elaszó teste mind
gyakrabban hagyta cserben, s bár tudata tiltakozott ellene, egyre
többször kellett a halálra gondolnia mint elkerülhetetlen,
megfellebbezhetetlen végpontra.
– Johannes… drága fiam… Még sok minden áll előttünk. A mai nap
csak egy állomás a hosszú úton. A császári cím… Édes istenem,
mennyire vágytam rá, mennyit küszködtem érte. Van fogalmad róla,
mennyi megalázkodás, mennyi alku, parttalan vita… mennyi kiontott
vér…
– Fenséged végül elérte, amit akart – jegyezte meg Hunyadi. – Más
ezt sem érte volna el soha…
– Lehet, lehet… – legyintett a császár csüggedten. – De annyi
minden van még… Annyi nemes cél, amit el kell érnem. Nekem
feladataim vannak, Johannes… Csakhogy gyorsan vénülök. Félek, nem
lesz időm mindenre. Ott a zsinat… Az anyaszentegyház megint a
szakadás szélén áll. Ki kell békíteni a vitázó feleket, egységet kell
teremteni a keresztény világban, hogy továbbra is csak egy pápa legyen.
Aztán… aztán, Johannes, egyesíteni kell a két nagy egyházat… keletet
és nyugatot… Rómát és Bizáncot… Ez sok évszázados álom… nekem
végbe kell vinnem. Én vagyok rá hivatott… S ha az megvan, Johannes,
akkor… következhet Jeruzsálem felszabadítása… Mióta az eszemet
tudom, erre vágyom a legjobban. Azzal végzem majd be küldetésemet a
földön, Johannes… drága fiam… Téged mindig úgy látlak magam előtt,
mint hadaim vezérét, aki bevezeti a Szent Város falai közé magyar
lovagjaimat… Hunyadi János, Jeruzsálem hercege…
Zsigmond a tűzfénybe meredt, szelleme valahol nagyon távol
kalandozott. Amikor Jankó megköszörülte a torkát, hirtelen észbe
kapott, és bocsánatkérő mosollyal nézett Hunyadira.
– Másnak erről nem szoktam beszélni… Johannes… De szeretném,
hogy te tudd… Komoly terveim vannak teveled…
– Engedelmével, fenség! – Hunyadi úgy érezte, itt az ideje távozni.
A feje zúgott a sok bortól, s alaposan kimerült ezen a napon.
– Persze, persze, menj csak! – A Német-római Birodalom ura
áldólag Jankó fejére tette tenyerét, s gyors imát mormolt. – Holnap
találkozunk…
Hunyadi indult volna, de Zsigmond még utánakiáltott.
 – Még valami… fiam… Csaknem elfelejtettem… Hm… Jöjj csak
közelebb!
Jankó értetlenül engedelmeskedett.
– Hm… Kicsit kínos ez nekem… Johannes. Azt kérdezném… hm…
ugye Visconti jól megfizette fáradozásaidat?
– Bőségesen, fenség!
– No hát, magam is úgy gondoltam… Nos, arról volna szó, kedves
Johannes… szóval… ideiglenesen, tudod… kissé megszorultam. Sokba
került ez a kis… ünnepség, tudod…
Hunyadi körbepillantott. Valóban, húszezer ember etetése, itatása
nem lehetett éppen olcsó mulatság.
– Szóval, arra gondoltam, Johannes… esetleg kisegíthetnél néhány
arannyal…
Hunyadi nem hitt a fülének. A Német-római Birodalom ura, a ma
császárrá koronázott fenség, számos királyság királya, hercegségek
hercege, tartományok fejedelme, ki épp az imént révedezett elérhetetlen
célokról, Jeruzsálem felszabadításáról, most épp kölcsönkért királysága
tán legutolsó nemesemberétől.
Jankó még közelebb hajolt.
– Néhány arannyal?
– Ezer arany… talán elegendő volna pillanatnyilag, Johannes…
vagy ezerötszáz… Ha nincsen akadálya… Igen jó lenne most…
Jankó zúgó fejjel meghajolt.
– Ahogy kívánja fenség. A pénzem ugyan Milánóban van, de holnap
visszaindulok, hogy elbúcsúzzak Viscontitól. Néhány napon belül
elküldöm az aranyakat.
Zsigmond elvörösödött.
– Talán mondanom sem kell, ha lehet, ez maradjon köztünk…
fiam…
– Természetesen, fenség. Majd Schlick kamarás úrnak megjelölöm,
mely falvakat kérem zálogul a szerény összeg fejében.
A császár egy pillanatra elképedt, de aztán csak legyintett mégis.
– Jó, jó… ahogy akarod. Schlick majd mindent elintéz. Köszönöm,
Johannes!2
Jankó úgy indult vissza a Lateráni Palotába, hogy még csak nem is
nézett Barbara királynőre. A sértett asszonyok veszedelmesek,
Barbaránál sértettebb asszony pedig nemigen létezett akkoriban széles e
világban.
A királynő bosszúvágyának pedig keserves következményei lettek a
Hunyadi-házra nézve, mégpedig hamarabb, mint azt bárki gondolhatta
volna.

13.
Mielőtt aludni tért volna, Jankó még meglátogatta mulatozó
katonáit. Mindent rendben talált, s már épp indult vissza, amikor az
istállóknál a vén Matkóba botlott. Az öreg a lovakat itatta, ő maga
szemmel láthatólag egy kortyot sem ivott egész este.
Hunyadi megállt mellette, megsimította Sárkány fejét.
– Jó hírem van, Matkó! Reggel nyergelhettek.
A vén vitéz megmeredt egy pillanatra, aztán bozontos bajsza alatt
széles vigyor terült szét. Nem kérdezte, hová indulnak reggel. Tudta azt.
– Értettem, fiatalúr!
S már lódult is, hogy elújságolja az örömhírt a többieknek.
Hunyadi ott maradt Sárkánnyal a félhomályos istállóban. Kintről a
féktelen mulatozás zajai szűrődtek be, de Jankó figyelmét így sem
kerülte el az alig hallható fészkelődés az alomban.
– Ez a te műved, igaz? – kérdezte a fejét csóválva.
A sötétből egy barna darócruhás férfi lépett elő. A köntösébe tapadt
szalma miatt madárijesztőre emlékeztetett inkább, semmint
kancelláriusra.
– Az enyém hát.
Hunyadi bólintott, de nem nézett Vitézre.
– Jól kitervelted.
– Akárhogy terveltem is ki, neked kellett döntened, Jankó!
Hunyadi hosszan bámult ki a fáklyafényes éjszakába az istálló
deszkái közül.
– Lehet, hogy megbánom egy napon – mormolta maga elé.
– Soha nem fogod megbánni. Ígérem.
Hunyadi arcán bágyadt mosoly jelent meg.
– Igazad legyen… De most ideje nyugovóra térni, Vitéz! Holnap
hosszú útra indulunk!
 A kancellárius nagyot nyelt. Nem merte megmondani Jankónak,
hogy Schlick már beszélt vele, s bármennyire is akart volna, nem térhet
haza Hunyadival Magyarországra.
14.

Reggel az udvar tagjai közül egyedül Schlick kancellár volt korán

talpon, a többiek még részeg kábulatban hevertek szobáikban, a
folyosókon, az udvaron, sokan a Mars-mezőn, ahol hajnal közeledtével
elterültek saját hányadékukban.
Hunyadi fényes mellvértben, hófehér köpenyével a vállán
várakozott a Lateráni Palota udvarán. Nem kellett sokáig várnia,
Schlick már jött is, kezében a császári útiparanccsal.
– Ötven lovasod viheted, Johannes. A többi csatlakozik őfensége
kíséretéhez.
– Intézkedni fogok.
– Vigyázz magadra – búcsúzott tőle a kancellár szelíd mosollyal. –
Őfensége figyelemmel kíséri a lépéseid. Számít rád!
– Néhány hetet kérek csak, amit odahaza a családommal töltök, s
újra őfensége rendelkezésére állok.
– Nem kell sietned, bőven lesz időd rendezni ügyeidet. Őfensége
leghamarabb jövő év elején tér majd haza.
– Ha nem baj, Vitézt is magammal viszem.
Schlick erre sajnálkozva rázta a fejét.
– Attól tartok, Vitéz már nincs Rómában. Még az éjjel útnak indult
Bázelbe, hogy előkészítse őfensége érkezését a zsinatra. Őfensége újra
szolgálatába fogadta.
– Feltételezem, a te javaslatodra – hajtott fejet Hunyadi.
– Nos, volt némi részem a döntésben – mosolygott szerény ábrázatot
magára öltve a kancellár. – Úgy gondolom, hogy Vitéz János még
komoly szolgálatokat tehet a császárnak és hitünknek. A döntés már
megszületett, miszerint Bázelből elküldjük őt Bizáncba. Feladata a két
egyház egyesítésének előkészítése lesz. Komoly diplomáciai megbízás.
Ha jól teljesíti, magam mellé veszem a magyar kancellária vezetésében.
Mindenesetre egy ideig nem tér haza Magyarországra…
Jankó elgondolkodva fürkészte Schlick arcát.
 – Mindent köszönök, kancellár! Nélküled én már senki volnék,
Vitéz éhező vándorkoldus, és Zsigmond őfensége sem lenne egyéb
szánalmas, fennkölt vénembernél.
Schlick meglepődött egy pillanatra. Nem szokott az őszinte szóhoz.
Hunyadi megrázta a kezét, s már indult is odakünn várakozó
embereihez.
Sárkány izgatottan rúgkapált.
Hosszú út várt rájuk.
 Tizedik fejezet
HAZA, MAGYARORSZÁGRA!

1.
A TENGER, MASSA MELLETT,
A. D. 1433 TAVASZA
Végtelen, égkék óceán…
Hosszan, mozdulatlanul bámulta a látóhatárt, s a sötétlő égbolttal
lassan egybeolvadó víztükröt. Csend volt, a nap lemenőben csillámló
fényhidat festett a hullámok hátára. Káprázatos volt a térnek e sejtelmes
kitárulkozása, s Hunyadi magába szívta a tenger sós illatát. Homlokán
lüktetett egy ér – minden sejtjét megbizsergette a végtelen vonzása, tán
erősebben, mint amikor először állt itt a parton, nem messze Massa
városától.
Lovasai és a szekér, melyen édesanyját helyezte el, fenn maradtak
az országútnál. Onnan is jól lehetett látni a tengert, de Jankó
személyesebb búcsúra vágyott. Egyedül ereszkedett egész a víz széléig.
A partvonal fölött sirályok rikoltoztak, a fövenyt hullámok
nyaldosták sisteregve. Előbb hallgatott el a távoli harangszó is, de
Jankónak úgy tűnt, még mindig a víz felett visszhangzik.
Búcsúzni jött.
Ezért választotta a Viterbo-Siena-Lucca útvonalat, hogy még
egyszer, utoljára megállhasson itt, és láthassa a tengert.
– Isten veled! – suttogta.
Nem pusztán a tengertől búcsúzott most. Búcsúzott a soha be nem
teljesedő, a végtelenbe hívogató kalandoktól, melyekre teljes szívéből
vágyott, s melyekről örök időkre lemondott. Búcsúzott a láthatáron túli
földek felfedezésétől, távoli kontinenseken megvívott csatáktól,
hódításoktól.
Olyan élettől búcsúzott, ami eddig is csak álmaiban élt. A láthatár
peremén Pisa felé sikló vitorlások látványa még egyszer, utoljára
felidézte lelki szemei előtt mindazt, amit elnyerhetett volna, ha Itáliában
marad.
 – Isten veled!
Egy utolsó pillantás, aztán megsarkantyúzta Sárkányt, s vágtatni
kezdett vissza a többiekhez. Hófehér köpenye angyalszárnyként
lobogott háta megett.

2.
RÓMA, ITÁLIA,
A. D. 1433 TAVASZA
Dél körül eleredt az eső Rómában, s hamar sártengerré változtatta az
Urbs koszos utcáit. Nem örültek ennek a részeg kábulatban fetrengő
ezrek és ezrek, akik az éjszakai népünnepély után a sikátorokba
húzódva, a terek hideg kövén, a városfalon túl, a mezők posványában
ébredeztek az arcukba zúduló tavaszi zivatarra.
Újlaki Miklós is igen rosszkedvűen bámult ki a Lateráni Palota
kerengőjének oszlopai közül. Az imént ébredt csak, feje zúgott, gyomra
háborgott a töméntelen benyakalt boroktól. Gyűlölte a másnaposságot,
de legjobban azt gyűlölte, hogy a mámor elillanta után ismét úrrá lettek
elméjén a félelemteli gondolatok.
– Hát téged meg mi lelt, cimbora? – csapott a vállára valaki. Újlaki
szédelegve megfordult: Cillei állt előtte vigyorogva, frissen borotválva,
kifogástalan udvari öltözetben, mint akit skatulyából húztak ki. Ezt is
gyűlölte Miklós: a veres grófnak akármennyi ital sem ártott soha, és a
legvadabb tivornya után is úgy ébredt, mint aki végigdurmolta az egész
éjszakát.
– Csak próbálok magamhoz térni, Ulrik! Könnyebben menne, ha
békén hagynál!
Cillei vigyora farkas vicsorgásává torzult.
– Szívesen megtenném, hidd el, de sajnos beszélnünk kell.
Méghozzá most, azonnal!
Újlaki a tenyerébe temette az arcát.
– Muszáj?
– Muszáj. Úgy fest ugyanis – mondta tűnődve Cillei, ujjai közt fél
tenyér széles aranylánca lapkáit forgatva –, hogy talán… talán sikerül
megmenteni az éltedet, kedves Miklós. Még nem bizonyosan, de mint
mondom, talán…
Újlaki felkapta a fejét, s véreres szemeit Cilleire meresztette.
 – Mitől függ?
– Egyedül tetőled, Miklós. Egyedül tetőled.
Újlaki bambán meredt rá.
– Mit kell tennem?
– Először is – hajolt közelebb a veres gróf –, áruld el, tud-e bárki
emberfia rajtad kívül arról, hogy tiéd a királyleány gyermeke?
Újlaki megborzongott, hogy így, csupaszon kimondva hallotta nagy
vétkét.
– De hisz mindenki tudja, Ulrik…
– Ó, nem, legfeljebb mindenki tudni véli… Legfeljebb mindenki
tudni szeretné, hogy a szóbeszéd igaz-e. De most nem erről van szó…
Te magad beismerted-e bárkinek is?
– Ugyan, dehogy! Mit képzelsz! Azaz…
– Azaz?
– Egyvalaki mégis. Hunyadinak elmondtam tegnap este, mikor…
Cillei keze ökölbe szorult.
– Éppen neki, te nyomorult barom?
Újlaki elsápadt.
– Azt hiszem… nem emlékszem pontosan… Ulrik, nézz rám,
mindjárt szétreped a koponyám!
– Majd én szétrepesztem, ne félj, ha nem menne magától! Éppen
Hunyadinak… Éppen Hunyadinak… Miért éppen neki? Miért mindig ő
áll az utunkba? Elegem van ebből a mocskos oláh parasztból! Van
fogalmad róla, milyen ostobaságot tettél?
– Lehet, hogy félreismered őt – morogta Újlaki. – Hunyadi soha
nem élne vissza e titokkal. Több lovagiasság szorult belé, mint
képzelnéd, Ulrik…
Cillei tudott úgy vigyorogni, hogy ijesztőbbnek tűnt, mintha
dühöngött volna.
– Lovagiasság? Megérdemelnéd, te barom, hogy most nyomban
felkeltsem őfenségét, és elmondjam neki, hogy meggyaláztad egyetlen
leányát. Ugye, tudod, mit tenne akkor? Ugye, még te is el tudod
képzelni, mi lenne ennek a következménye?
Újlaki egész testében remegett. Cillei nem csak ezt a sötét titkát
tudta, de tudta valamennyit. Nem eshetne különösebben nehezére
bizonyítékot szolgáltatni Zsigmondnak arról, hogy már Újlakon a
királyi fenség életére akart törni.
 – Próbáljuk meggyőzni Hunyadit… – hebegte minden meggyőződés
nélkül. – Nagy nyereség lenne ügyünknek, ha mellénk állana. Óriási
nyereség!
– Hunyadi? – Cillei csak azért nem köpött a márványlapokra, mert
undorodott minden pórias szokástól. – Soha! El kell őt taposni, mielőtt
még nagyobb hatalomra tesz szert! Hát nem látod, hogy dédelgeti az a
vén majom? Higgy nekem, Miklós! Veszélyes lesz, ha hagyjuk…
– Tégy hát, amit akarsz! – Újlaki úgy érezte, gyomrából felfelé tódul
az esti lakoma jelentős része. Térdre rogyott, és a kerengő gyönyörűen
faragott angyalszobrára okádott.
– Beszéltem Barbarával – mondta eközben egykedvűen Cillei, fehér
kesztyűje ujjait huzigálva. – Egyetért velem abban, hogy amíg jól
viseled magad, senki nem tudhatja meg, hogy mit tettél. Egyelőre
megvédünk téged. Ennek persze ára van, Miklós. Még ma elindulsz
Milánóba, és végzel Hunyadival…
– Én ugyan nem… – hörögte Újlaki hétrét görnyedve. – Keress
mást. Elegem van ebből az egészből…
– De érzékeny lett a gyomrod – jegyezte meg Cillei unottan. –
Különben egyáltalán nem tetszik ez a hirtelen támadt szimpátiád oláh
barátunk iránt. Roppant furcsának találom. De sebaj, nekem így is jó.
Tőlem akár szeretheted is Hunyadit, de sajnos, barátom, mégis neked
kell elvégezned a piszkos munkát. Nincsen választásod, most azonnal
indulsz az oláh paraszt után. Amennyiben egy héten belül nem jő futár
Viscontitól, miszerint Hunyadit szerencsétlen baleset érte, úgy őfensége
megtudja, mit tettél a kislányával. Én magam fogom elmondani neki, és
Barbara megesküszik majd, hogy megerőszakoltad a kis Erzsébetet. Ezt
fogja alátámasztani a királylány komornájának, Helene Kottannerinnek
a vallomása is. Már megírta, itt van a zsebemben. Részletesen fejtegeti,
hogyan ütötted le kardod markolatával, hogy ne tudjon úrnője
segítségére sietni, így magatehetetlenül kellett végignéznie, miként
kényszerítetted az álmából felriadt Erzsébetet, hogy ne sikoltozzon,
hogyan tépted le a ruhát szerencsétlen kislányról, és hogyan
bántalmaztad, miközben vadállatként megerőszakoltad őt többször is.
Aztán… mit is írt még a derék komorna? Ó, hát persze… az erőszak
közben azt üvöltözted… várj csak, hadd idézzek pontosan…
Előkotort a zsebéből egy pergament, és gyorsan kikereste az ideillő
részt:
 –…Közben a részeg Újlaki azt üvöltözte, hogy majd ő gondoskodik
róla, hogy végre méltó királya legyen az országnak, majd az ő magjából
koronás király sarjad, ha már a vén majom és az impotens Albert nem
képes erre. Ezután… igen, igen, ez nem érdekes, ezután… itt van:
fojtogatni kezdte szegény kislányt, Erzsébet hiába könyörgött
becsületéért, szemérméért. Amikor Újlaki végzett, kitántorgott a
szobából. Ekkor tudtam csak felkelni, és hívni az őrséget. Mint utóbb
megtudtam, az ajtónállókat Újlaki maga küldte el. Érdekel a többi
részlet is?
Újlaki rogyadozó térdekkel fordult szembe Cilleivel.
– Ezt nem teheted, Ulrik! Ezt még te sem teheted…
– De igen, mindent megtehetek! – sziszegte Cillei. – Itt már túl nagy
a tét, te ostoba barom! Zsigmond egyre rosszabb bőrben van. Ha
meghal, Barbara lesz a királynő! Értetted? S ha az utamba állsz,
Miklós…. Eltaposlak téged is, mint bárki mást! Megértetted?
Miklós lerogyott a kőpadra. Az egész világ forgott vele.
– Töröld meg a szád, barátom. Undorítóan nézel ki.
Cillei Ulrik egy aranyszegélyű kendőt hajított Újlaki ölébe, majd
kibámult a zuhogó esőbe.
– Egy heted van. Nem akarok többet hallani erről a… Hunyadiról!
Soha többet!
Újlaki Miklós még hosszan ücsörgött a kőpadon, s bámulta a
hányadékát lassan elmosó esőtócsát, ami az udvar felé szivárgott, s
eltűnt a kőlapok közti repedésekben.
Aztán feltápászkodott, s indult, hogy előkészüljön az utazáshoz.
Igyekeznie kell.
Egy hét nagyon kevés idő.

3.
Filippo Maria Visconti úgy bámult az előtte tornyosuló Hunyadira,
mintha anyja gyilkosát látná maga előtt. Egyáltalán nem tetszett neki,
hogy fölfelé pislogva kell a zömök magyarra néznie. Volt valami
Hunyadi tekintetében, mi zavarta. Valami, ami néhány nappal ezelőtt,
hogy útra kelt Rómába, még nem volt ott. Amikor Jankó Piacenzánál a
gálya fedélzetére lépett, rögtön szemet szúrtak a külső jegyek. Vállát
fekete helyett immár hófehér köpeny fedte, hátán veres kereszttel. De
volt valami a testtartásában is, ami ismeretlennek tűnt Milánó hercege
számára.
– Szóval elmész innen! Meggondoltad magad, magyar?
– Döntöttem – felelte Hunyadi. – Mennem kell.
Visconti a fejét csóválta. Honnét ez a különös elszántság? Honnét a
bizonyosság? Ennek a magyarnak pontosan tudnia kell, mit hagy hátra
Milánóban. Mi lehet a titok? Mi történt ezzel a fickóval?
Újra szemügyre vette Hunyadit. Elvakította ugyan a vitorlavásznon
átszűrődő napsütés, de azért így sem kerülhette el figyelmét a Jankó
arcára kiülő megnyugvás és belső béke csalhatatlan jele.
A herceg egyre csak a fejét csóválta. Cifrán faragott trónusa a
hadigálya tatemelvényének közepét uralta. Innen úgy tekinthetett a
fedélzeten sürgölődő milánói legénységre, mintha otthoni palotája
erkélyéről szemlélné csapatai gyakorlatozását. Persze nemcsak a
matrózokat felügyelhette innét, de tekintete könnyedén végigsiklott a
part mentén elvonuló gyönyörű tájékon is. Cremonához közeledve
bőségesen termő mezők, napsütötte lankák sora vonult el. Castelnuovo,
San Nazzaro, az Adda torkolata… Szebbnél szebb városok, tájak.
Boldognak kellene lennie, végtére is ez itt mind az övé.
Csakhogy ez az átkozott magyar elrontotta a hangulatát!
Visconti tehetetlen dühében a Hunyadi mögött várakozó Sforzára
meredt.
– Te tudtad ezt, Francesco? Meg sem próbáltad lebeszélni róla?
A condoittiere haloványan elmosolyodott: mintha éppen nem
Visconti lett volna az, aki idejekorán megsejtette, hogy így alakulnak
majd a dolgok. Hunyadi haza fog térni. Sforza irigyelte a hercegnek
eme orákulumi képességét, s boldog lett volna, ha máris rendelkezik
efféle csalhatatlan emberismerettel. A színjátékok iránti érzékével
mindenesetre már rendelkezett: csöndes derűvel figyelte, ahogy
Visconti megjátssza a sértettet.
– Tudod, mit utasítasz vissza? – kérdezte a herceg villámokat szóró
tekintettel, s előrehajolt cifra trónusán. A Pó felett suhanó szellő
belekapott kósza hajszálaiba, s megcibálta őket májfoltos koponyája
tetején.
– Tudom, Signore.
– Pénzt, vagyont, megbecsülést! Azt hiszed, az a vén német majom
kegyes lesz tehozzád? Hallom, máris elkérte a pénzedet!
 Hunyadinak az arcizma sem rándult, ezerszer tapasztalhatta már,
hogy Visconti mindenkiről mindent tud. Egész Itáliát behálózó
kémszervezete előtt semmi sem maradhatott titokban.
– Mindennel számot vetettem, Signore – hajtott fejet mosolyogva. –
Sokat tanultam udvarodban, amiért életem végéig hálás leszek neked.
De mennem kell.
– Persze, a kötelesség… – mormolta Visconti, mintha csak valami
barbár, számára megfoghatatlan szót ízlelgetne. – Az átkozott
kötelesség… Elrontottad az ünnepemet, magyar! Eddig szerencsét
hoztatok nekem! Mióta Milánóban állomásoztok, Velencétől elpártolt a
hadiszerencse, s végleg mellém szegődött! Soncino… Önmagában nem
jelentős győzelem… De neked köszönhetem Carmagnola bukását…
Velence tart tőled és magyarjaidtól. Hogyha hazatérsz… Fortuna tán
ismét elpártol tőlem…
Hunyadi mosolygott. Tudta ő is jól, hogy színjáték részese.
A hercegi hadigálya mögött tucatnyi kisebb hajó úszott felfelé a Pó
vizén. Éppen két esztendeje volt, hogy itt, nem messze Cremona
városától sikerült először legyőzni Velence hadait. Hunyadi jól ismerte
az előzményeket, Sforza legalább ezerszer elbeszélte neki a csodálatos
haditett részleteit, midőn majd egész napos, véres ütközetben
megsemmisítették Trevisan admirális flottáját. Harmincnyolc nagy
folyami gálya, majd ötven bárka, nyolcszáz halott, négyszáz súlyos
sebesült: ez volt azon a napon a serenissima veszteséglistája. A fényes
győzelemmel Sforza nemcsak Trevisan admirálist verte tönkre, de porig
alázta a közelben, a Pó partján tehetetlenül fel, s alá masírozó
Carmagnolát is, aki mintha félt volna beavatkozni a küzdelembe.
Hunyadi annyiszor hallotta már a történetet, hogy sejteni vélte azt is,
mennyi aranyába került Milánónak, hogy néhai condottieréje
„elfelejtsen” idejében közbeavatkozni.
– Még nagyon sok hasonló diadalt kívánok fenségednek – hajtott
fejet udvariasan Hunyadi. – Kívánom, hogy Milánó fegyvereit diadal
kísérje mindörökké!
Visconti dühösen horkantott. Kémei révén épp az este értesült arról,
hogy Zsigmond, immár német-római császárként, a háta mögött békét
kötött Velencével. Az ígért magyar segélyhadak tehát soha nem fognak
megérkezni, sőt az sem lehetetlen, hogy a vén német pokolfajzat
annyira összemelegszik a dózséval, hogy az ő oldalán száll néhány év
múlva a harcba.
– Királyod álnoknak és hitszegőnek bizonyult Milánóval szemben –
recsegte gyűlölettől eltorzult arccal Visconti. Szándékosan nem
császárnak címezte Zsigmondot. – Le kellene fogatnom téged is, mint
árulót!
Hunyadi nyugodt maradt, elgondolkodva figyelte a parton
elaraszoló bájos olasz falvakat.
– Fenséged nagyon jól tudja, hogy azt tettem, és mindig is azt
fogom tenni, amit királyom parancsol. Kívánom fenségednek, hogy
legalább ily hűséggel szolgálják alattvalói, ahogy én szolgálom
királyomat!
A herceg pengevékony ajkai önkéntelenül is mosolyra rándultak.
– Igen… Giovanni… Igaz. Ennél többet én sem kívánhatok…
Nyögve feltápászkodott a trónusából, és Hunyadihoz csoszogott.
Színlelt haragját mintha elfújta volna a szél.
– Fáj a szívem, amiért meg kell válnom tőled, Giovanni. Kiváló
harcos vagy és nemes lélek… Megmentetted leányom életét. Néha talán
durva voltam veled, és a magyarjaiddal, de tudnod kell… becsülöm a
hűségedet. Remélem, Giovanni d'Unnadi, sokra viszed még a hazádban.
Hasznosíts mindent, amit nálunk tanultál. Térdelj le, fiam!
Hunyadi elvörösödött. Olyannyira megszokta már Visconti érdes
modorát, egyszeriben nem is tudta hová tenni a herceg meglágyult
hangját. Zavartan ereszkedett térdre.
– Fogadd el Giovanni d'Unnadi tőlem, Filippo Maria Viscontitól,
Milánó hercegétől hálám eme csekély jelképét.
Hátranyúlt, s elvette a trónus mögül előlépő apród kezéből a széles
aranyláncot, melynek végén hatalmas drágakő berakásokkal díszes
aranykereszt csillogott. Miután reszketeg kézzel Jankó nyakába
akasztotta, tapsolt egyet.
– Tudom jól, hogy az ilyesmi papnak való, ezért úgy döntöttem,
megleplek még egy búcsúajándékkal, Giovanni. Hozzátok!
Jankó elképedve bámulta, ahogy a lépcsőn két szolga nyögve
felcipel valami hatalmas, csillogó fémszörnyet.
– Ez… ez… Krisztus nevére…
Visconti szeme sarkából figyelte Hunyadi döbbent arckifejezését, s
elégedetten bólogatott.
 – Rendeltem Tomaso Missaglia mestertől valamit, aminek tudtam,
hogy örülni fogsz. Ez egy csatapáncél, Giovanni. Viszonylag
tisztességes munka…
Viszonylag tisztességes munka?
Hunyadi megfeledkezett az etikettről, felpattant, és a faállványra
erősített vérthez ugrott. Viszonylag tisztességes munka?
A legszebb csatapáncél volt, amit valaha látott. Messze felülmúlta
azt a díszpáncélt, amit Sforza viselt a parádék alkalmával, s felülmúlt
mindent, amit Jankó korábban el tudott képzelni. Az acélt vékony,
leheletfinom aranyréteg borította: csak a leggazdagabb lovagok,
fejedelmek viseltek ilyesmit. A nemes egyszerűségű armetsisak
csúcsára fekete hollószárnyakat erősítettek, bélése fehér gyapjú,
szegélyein puha lószőr volt. A sisak nyakperemén végigfutó gallérba
alig észrevehetően belemetszve Hunyadi felfedezte a saját címerét,
mellette kétoldalt a magyar és a milánói jelképeket. A mellvért tökéletes
kidolgozása, no meg az alsó részbe ütött Missaglia-bélyeg arról
tanúskodtak, hogy a fémruhát egyedi kivitelben, valószínűleg maga a
mester céhe és legmegbízhatóbb beszállítói készítették. A lábvértekbe
ütve Jankó a Missaglia-billog mellett a Seroni-billogot is megtalálta. Ők
csinálták a legjobb lábvérteket. A vaskesztyű és a combvértek kétséget
kizáróan da Faerno műhelyeiben készültek. Ők csinálták a legjobb
vaskesztyűt és combvérteket. A vértezet alatt aranyszálakkal hímzett,
vastagon bélelt fegyverkabát csüngött az állványról. Zsinórzata és a
rögzítőtüskéi ezüstözve, a bordáknál fémszálakkal megerősítve. A
fegyverkabát, s rajta a páncélzat a legerősebb csörlős számszeríjak
közeli lövésének is képesnek tűntek ellenállni, efelől Hunyadinak a
legcsekélyebb kétsége sem volt.
– Ez… ez…
Jankó elképedve bámult Viscontira, s nem találta a szavakat. A
herceg viszont pontosan tudta, minek kell következnie, s élvezettel
morogta odvas fogai közt:
– Ez a tiéd, Giovanni… amennyiben… itt maradsz Milánóban. A
szolgálatomban.
Hunyadi elsápadt, s rögvest elfordította arcát a csatapáncélról.
– Köszönöm irántam viselt kegyességed, nemes herceg. De már
döntöttem. Hazatérek Magyarországra.
 Visconti afféle, „ugye, megmondtam” vigyorral fordult Sforza felé,
aztán Jankó vállára tette a kezét.
– Lám, lám… A pénz nem minden. Nem vagy te ide való, erre a
világra, Giovanni. Ez volt az utolsó próbatétel. Bocsásd meg egy
hóbortos vénembernek… A páncél neked készült, személyesen
rendeltem meg Missaglia mesternél. Hálából kapod. Tudom, hogy a
szíved hazahúz, menj hát békével!
Azzal visszaroskadt a trónusba, és intett, hogy vigyék el a vértezetet,
s távozzanak a jelenlévők is. Sforza hátba veregette Jankót, és
letessékelte a tatról.
– Ötszáz aranyat veszítettem, Giovanni, miattad! De üsse kő! Mikor
indulsz?
– Holnap hajnalban – mondta Hunyadi a távolban kibontakozó
Cremona körvonalait fürkészve. – Engedelmeddel, Francesco, nem
maradnék az esti lakomára sem. Anyám a milánói palotában vár rám.
Sforza a fejét csóválta.
– Ha mégsem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnéd, Giovanni,
tudd, itt mindig szívesen látunk! Nemsoká én leszek Milánó hercege.
Bármikor jössz is, tárt kapukkal várunk!
– Ezt a jegyesem küldi neked! – mondta Sforza, amikor Cremona
kikötőjében Hunyadi búcsút intett nekik. Egy gyönyörű, hófehér rózsát
dobott oda Jankónak. – Bianca üzeni, hogy soha nem felejt el!
Jankó megszagolta a rózsát, és elmosolyodott.
– Jobb is, hogy mész, kezdek féltékeny lenni! – Sforza erősen
megmarkolta a gálya korlátját. – Vigyázz magadra, barátom!
Az utolsó szót magyarul mondta. Filipesi deáktól tanulta, s most,
hogy elgondolkodva bámult Hunyadi után, úgy érezte, csak ezzel a
gesztussal tudja kifejezni, amit legbelül érez.
– Isten veled, Francesco!
Hunyadi utószóra búcsút intett. A gálya fedélzetére Cremona
patríciusai sereglettek fel, hogy leróják tiszteletüket a herceg előtt.
Jankó a parton lovasaira pillantott. Egy kis szekéren, gondosan
vásznakba csavarva ott pihent az aranyozott csatapáncél.
– Indulunk, legények! Előbb Milánó! Aztán… Magyarhon!
Az erélyi fiúk ujjongva sarkantyúzták ménjeiket.
 4.
Estefelé érkeztek meg a városba. Hunyadi palotája fényesen
kivilágítva várta őket, a kapunál a vén Matkó és Kamonyai Simon
beszélgettek épp, mikor elcsigázottan beügettek a köves utcácskába.
Hunyadi boldog elégedettséggel köszöntötte őket.
– Találkoztál Újlakival, Jankó? – kérdezte Kamonyai. – Nemrég
láttuk a Palazzo di Porta Giovia felé vágtatni.
– Nem. Őfensége bizonyosan őt küldte az aranyakért – vont vállat
Hunyadi. – Majd jő, ha akar. Gyertek, úgy érzem, kész az étek!
Azzal már ügetett is fel a lépcsőn az emeletre, mert megcsapta orrát
Giulietta búcsúvacsorájának fenséges illata. A tágas ebédlőben ott
találta anyját, akinek épp Filipesi mesélt az eltelt két esztendő
izgalmairól. Ahogy belépett, Erzse asszony felé nyújtotta a kezét.
– János! Ez a kislány olyan lakomát készített, hogy mind a tíz ujjad
megnyalod utána!
– Tudom én azt! Két éve ezen élek, anyám!
Giulietta büszke elégedettséggel sürgölődött, s máris hozta a frissen
sülteket, s az asztalfőhöz telepedő Hunyadi elé tálalta.
– Kár, hogy ez a deák lecsapott rá – követte tekintetével Erzse
asszony a lány minden mozdulatát. – Szívesen hazavittem volna
Ivánnak, asszonyul!
Giulietta egy szót sem értett ebből, de sejthette, miről beszél az
öregasszony, mert önkéntelenül is Alberthez bújt. Az életben utoljára.
– Ezt ugyan már el nem viszi innen senki emberfia! A deákom
elrabolta a szívét, nincs mit tenni – nevetett Hunyadi. – Hol késik
Kamonyai, meg Matkó? Mondtam, hogy jöjjenek! Albert! Szólj nekik,
ne kéressék már magukat, mert megharagszom!
Filipesi még el sem érte az ajtót, mikor megjelent benne Kamonyai
bozontos üstöke.
– Jankó… Egy küldönc jött a herceg palotájából. Azt mondja,
Visconti úr ajándékát hozta!
– Különös! – Jankó szemöldökét ráncolva emelkedett fel az
asztaltól. – Újabb ajándék? De nagylelkű lett a herceg úr! Bocsásd
elém, aztán együnk végre! Farkaséhes vagyok!
Finom olasz selyembe öltözött, lányos arcú apród lépett a terembe,
arcán fennkölt mosollyal. Egy veres selyempárnára fektetett,
drágakövekkel kivert kardot emelt a magasba.
 – Bocsánatért esedezem a zavarásért, Signore d'Unnadi, de az én
uram azt üzeni, erről az apróságról egészen megfeledkezett!
Kamonyai tágra nyílt szemmel bámult a csodálatos markolatú
fegyverre.
– Hű, az áldóját! Hisz ez egy vagyont ér!
Jankónak a lélegzete is elakadt. Maga az aranyozott páncél felért a
teljes otthoni vagyonával, most meg ez a pompás kard! Ezek együtt
legalább annyit értek, mint a sok ezer aranyak, amit a két esztendő alatt
megkeresett itt. Visconti megduplázta volna fizetségét? Hogyan? Miért?
Megilletődötten ellépett az asztaltól, s csaknem beleütközött
Giuliettába, aki egy újabb, ínycsiklandó húsokkal megrakott tálcát
egyensúlyozott az asztal felé.
– Mondd meg a herceg úrnak, hogy méltatlan vagyok az
ajándékokra, amikkel elhalmoz engem – hebegte Hunyadi.
Az apród illedelmes mosollyal megindult felé, s térdet hajtva a
magasba nyújtotta a selyempárnát.
– Elsőrangú salamancai acél, Signore d'Unnadi! Az én uram azt
üzeni, hogy bőségesen rászolgáltál!
Ha nem köti le annyira Jankó figyelmét a fegyvermarkolatba foglalt
drágakövek ragyogása, ha nem botlik el csaknem a tálcával
egyensúlyozó Giluiettába, talán felfigyel az apród hangjának
árnyalatnyi elsötétülésére. Így azonban megbabonázva tett előre még
egy lépést.
– Nézd csak, Signore! A pengéjébe belevéste az én uram a nevedet!
Az apród gyönyörködve kivonta a kardot csillogó-villogó
hüvelyéből, és a gyertyák fényében megtáncoltatta a pengét.
– Nézd, amíg nézheted!
Jankó udvariasan félre akarta tolni maga elől az asztalon matató
Giuliettát, hogy elvegye a fegyvert, ám ekkor a fiú váratlanul felpattant
térdeltéből. Arca eltorzult, ahogy minden erejét beleadva alulról felfelé
döfött a meztelen pengével.
Hunyadi ereiben megfagyott a vér. A penge vörösen villant a
gyertyafényben, s kígyóként mart Jankó szíve felé.
– Neeeeee! – kiáltotta rémülten az anyja. Hunyadi megérezte, hogy
valami nekicsapódik testének. Értetlenül bámult le, azt hitte, a penge
felhatolt a szíve alá, de különös módon még nem érzett fájdalmat.
 Giulietta ugyanebben a pillanatban felsikoltott. Egyszerre több
képfoszlány jutott el Jankó tudatáig. Maga előtt látta az apród dühtől
eltorzult vonásait, s látta, hogy kezében megremeg a fegyver
keresztvasa, mint amikor a penge húsba hatol, vagy csontnak akad.
Látta szeme sarkából, hogy Kamonyai üvöltve veti előre magát, s a
másik oldalról is egy árny lódul őfelé. S végül látta, amint Giulietta
tágra meredt szemekkel a karjaiba zuhan.
Még mindig nem érzett fájdalmat, de most már azt is tudta, miért. A
mezítelen penge az eléje ugró Giulietta gerince mellett döfött felfelé, s
vértől vörös hegye közvetlenül Jankó mellkasa előtt nyomult ki a lány
torka alatt.
Valaki üvöltött, valaki megrántotta a kezét, hogy oldalra húzza, de
Jankó csak bénultan bámult bele Giulietta fájdalomtól eltorzuló arcába,
a tágra meredt szemekbe.
Nem tudott megmoccanni. Karjaiban tartotta a lányt: érezte, ahogy
Giulietta elnehezül, szemei fennakadnak. Hunyadi tudta, hogy előbb a
méhében megbúvó magzatot döfte keresztül a gerinc mellett
elcsikorduló penge, s csak utána szúrta át Giulietta szívét.
Jankó felemelte fejét. Iszonytató erővel sújtott le az apród kardot
szorongató karjára. Csont reccsent, s a következő pillanatban Hunyadi
kicsavarta kezéből a fegyvert, s bősz üvöltés kíséretében keresztüldöfte
a fiút.
Erzse asszony eközben odaugrott a lányhoz, s gyengéden
leeresztette a földre. Giulietta már nem élt, ruhája hófehér mellrészénél
bugyogó vérfolt terjedt szét, s gyűlt tócsába a márványköveken.
Hunyadi az arcához húzta a vonagló merénylőt.
– Ki küldött? – sziszegte.
Az apród rámeredt, de valószínűleg már nem hallotta hangját.
– Ki küldött? – üvöltötte Hunyadi.
A fiú erre haloványan elmosolyodott, aztán lehunyta szemét.
Jankó egy végtelennek tűnő pillanatig még az arcába meredt, aztán
úgy hajította a testet a sarokba, mintha rongybaba lenne.
Csend támadt.
Az asztalon a sültek vértől mocskolódtak, a fehér abroszon is veres
foltok terjengtek.
 Filipesi Albert – még mindig térden – úgy meredt az előtte heverő
Giuliettára, mintha nem hinne a szemének. Jankó tapasztalatból tudta,
hogy még sok időbe telik, mire felfogja majd, mi történt.
Utóbb nem tudta volna megmondani, milyen sokáig álltak ott a
teremben némán, maguk elé meredve. Még a légy zümmögését is meg
lehetett volna hallani e percekben. Albert magában zokogott, Hunyadi
ott tornyosult a leány teteme felett, és nézte a mind nagyobb tócsába
gyűlő vért. Kamonyai a merénylő körül matatott, s néha a székre
visszahanyatló Erzse asszonyra pislogott.
– Nincsen nála semmi – legyintett Kamonyai később, megtörve a
csendet. Már átkutatta az apród öltözékét. – Mutassátok azt a kardot!
Hunyadi szédelegve felvette a földről a véres pengéjű fegyvert, és
átnyújtotta neki.
– Míves munka – morogta Simon. – De nem tűnik milánóinak.
Inkább olyan…
– Add! – Jankó meg akarta magának nézni a hüvelyt díszítő
drágaköveket is, de nem látott sokat: könnyei elmosták a képet.
Azonban így is észrevette a hüvely felső harmadába vésett finom
rajzolatot.
– Milánó címere – suttogta, és a földre hajította a karddal együtt. –
A tekeredő kígyó…
– A szobájába viszem… – mondta aztán, s Albert deák vállára
ejtette a kezét. – Majd a szolgák felravatalozzák. Jöjj, Albert!
Azzal felnyalábolta a földről Giulietta élettelen testét, és a felzokogó
Filipesivel a nyomában kivitte az ebédlőből.

5.
Kamonyai zavartan bámulta az ablak alá hajított hüvelyt. – Különös
– sóhajtotta, és felvette onnan. – Még nem láttam ilyen milánói acélt!
Pedig itt van… A kígyó! A milánói kígyó!
– Mutassa csak kegyelmed!
Erzse asszony odalépett a térdeplő Kamonyai mellé. Évei múltával
megőszült ugyan, de látása ugyanolyan jó maradt, mint volt
fiatalkorában.
– Nem… ez nem milánó címere – mondta halkan. – Nézze csak,
Simon… Nem embert tart a szájában az a kígyó! Hanem országalmát!
 – A Garaiak… – suttogta maga elé az ősz vitéz hitetlenkedve. –
Jézus Krisztusra… Ez valóban a Garák címere…
Erzse asszony fogta a hüvelyt, és gyorsan szoknyája redői közé
rejtette. Ahogy Kamonyai felpillantott rá, egy ölni kész, de a kegyetlen
gyilkosok hidegvérét sugárzó matrónát látott maga előtt.
– Egy szót se a fiamnak! – mondta sötéten Erzse asszony. – Ezt
majd én elintézem, Simon! Érti-e?
Kamonyai felegyenesedett, s néhány pillanatig azt fontolgatta, mi
lenne a leghelyesebb. Ha elmondja Jankónak felfedezésüket, bizonyos,
hogy Hunyadi nem hazafelé indul holnap, hanem vissza, Rómába, s ha
odaér, nem kérdez senkit, torkon szúrja a vén nádort. Pedig ez a
nyomorult kígyó még nem bizonyít semmit…
– Ígérje meg kegyelmed… – sürgette Erzse asszony. – Majd én
igazságot tétetek, ne féljen! De ígérje meg, hogy nem mondja el
Jánosnak. Őrültséget tenne, ezt maga is jól tudja, Simon!
Kamonyai lehorgasztotta fejét.
A nagyasszonynak igaza van. Ismerte jól Hunyadit, kölökkorától
fogva. Pontosan tudta, mit tenne, ha…
– Megígérem… – morogta maga elé.
– Köszönöm, Simon! Most menjen! Mondja meg a legényeknek,
hogy térjenek korán nyugovóra! Reggel indulunk haza,
Magyarországra.
– Igen, nagyasszonyom!
Kamonyai kitántorgott a teremből.
Morzsinai Erzse egyedül maradt a vértócsa közepén. A kezére
meredt: az is véres volt.
Nézte, egyre csak nézte vörös, puffadt ujjait, s összekuszálódott
életvonalait. Hosszú élet volt ez… Keserves… Egy pillanatra
felrémlettek előtte a boldog évek Vajk oldalán… Keve szigete… A régi
ház… A forró éjszakák, a víg nappalok… Szeben… A gyermekek
születése… A temetések…
Sok vér kiomlott a hosszú élet alatt.
És még sok omlik majd.
Ebben bizonyos volt.
Valaki keservesen megfizet még, amiért a fia életére tört…
 6.
– Ébredjen, jó uram! Ébredjen!
Hunyadi szeme azonnal felpattant, majd rögvest le is csukódott,
ahogy a ragyogó lombardiai nap sugarai megszórták szaruhártyáját. A
szoba fényárban úszott, a kitárt ablakban a virágok finoman ringtak a
nyári napsütésben.
Jankó Giulietta virágaira meredt, és a szíve elszorult.
Az ajtóban a vén Matkó állt, kiismerhetetlen arckifejezéssel.
– A legények készen állnak, úrfi!
Hunyadi nehéz szívvel öltözködni kezdett. Mielőtt lesietett volna az
udvarra, benyitott Giulietta szobájába. Filipesi ott imádkozott az ágy
előtt, melyen a leány holttestét felravatalozták. Giuliettát legszebb
ruhájába öltöztették, haját virágkoszorúval díszítették. Keze domborodó
hasán nyugodott, mintha holtában is a méhében lapuló magzatot
próbálná védelmezni. Az ágy fejénél kanóctalpig égett gyertyák
füstölögtek, a zsalukon át csak vékony csíkokban szűrődött be a reggeli
napfény.
– Ideje búcsút venni tőle, Albert! – Hunyadi nehéz szívvel törte meg
a csendet. A holttestet el kell vinni. Minél előbb, annál jobb. Amíg itt
van, Albert ott fog rostokolni mellette.
Filipesi nem moccant, csak mormolta maga elé az imát révetegen.
Nem e világban járt e pillanatban.
Odalenn, az utcán ekkor hangoskodás támadt. Valaki magyarul
kiáltozott, egy éles hang pedig olaszul káromolta az Istent.
Jankó magára hagyta a deákot, és lerohant a lépcsőn. Odakinn, a
palota előtti terecskét megtöltötték hadnagyai. Középütt, egy
parasztszekérre hányva vérbe fagyott holttestek hevertek, némelyik
félig lemeztelenítve, mások a legújabb milánói divat szerint öltözve,
egymás hegyén, hátán.
– Mi ez? – kerekedett el Hunyadi szeme.
A kapu mellett Kamonyai és Matkó álltak, mellettük útra készen
Erzse asszony. Mindannyian a szekér előtt csípőre tett kézzel várakozó
férfire meredtek.
– Újlaki?
A báró vörös, kialvatlan szeme alatt táskák sötétlettek, mintha napok
óta hunyásnyit sem aludt volna. Ráadásul bűzlött. Hunyadit a mosdatlan
test gyomorforgató szaga, és savanyú bor kipárolgása csapta meg.
 – Miklós… Mi akar ez lenni?
Újlaki prémes süvegjét szorongatta, s úgy bámult Hunyadira, mintha
bocsánatért esedezne.
– A szerencse a kezünkre játszotta a gyilkosokat, Jankó! Itt vannak!
Mind részese volt a merényletnek!
A szekérre hányt tetemekre mutatott.
Hunyadi zord tekintettel lépett oda: a hullarakás alól egy göndör
hajú ifjú feje lógott ki a szekér szélére bicsakolva, tágra nyílt szeme
egyenesen Jankóra meredt. Az üveges szemgolyóra fekete bögöly
röppent.
– Kik ezek?
– A merénylő bűntársai – sóhajtotta Újlaki, szeme sarkából Hunyadi
rezdüléseit lesve. – Hajnalban egy velencei keresett meg azzal, hogy
húsz aranyért felfedi előttem a nemes d'Unnadi gyilkosainak kilétét.
Akkor még nem tudtam, hogy mi történt itt. Rohantam ide… Kamonyai
elbeszélte, mi történt, s én hálát adtam az Úrnak, hogy megkímélte
életedet! Drága barátom! Azonnal cselekedtem! Kifizettem a
velenceinek a húsz aranyat, a többi már gyerekjáték volt. Lecsaptunk
rájuk…
– Ők azok?
– A fogadós szerint tegnap érkeztek a városba. Velenceiek. A
zsebükben is velencei aranyakat találtunk, Jankó… Gyalázat! Hála
Istennek, hogy nem esett bajod!
– Velencei aranyakat – mormolta Hunyadi, s egyre csak a holtakat
bámulta. Némelyiknek a torkát vágták el Újlaki emberei, némelyiket
lándzsával döftek keresztül.
– Itt maradok néhány napig Milánóban – folytatta Miklós. – Már
értesítettem a herceget és Sforzát, minden segítséget megadnak a többi
összeesküvő kézre kerítéséhez. Majd én elintézem… Nyugodtan
indulhatsz, barátom. Bízd ezt rám…
– A milánói kígyó… – mondta Hunyadi. – Hol is az a kard? Azon a
kardon Milánó címere volt…
– Semmi jelentősége! – legyintett Újlaki. – Bízd rám! Én majd
kiderítem, hogy ki játszott össze a velenceiekkel elveszejtésedre…
Őfensége bizonyosan tudni akarja majd, ki tört az életedre, Jankó!
– Őfensége… – morogta Hunyadi fakó hangon. – Róla csaknem
megfeledkeztem.
 Intett Kamonyainak, aki erre kisebb ládikát cipelt ki a palotából.
– A király pénze… Vidd el neki, már várja nagyon.
Azzal lovasai elé lépett. A legényeknek az arcára volt írva, hogy alig
várják az indulást. Tudták, könnyen új parancsot kaphatnak: maradunk.
Mégis maradunk…
Hunyadi habozott. Újlaki története messziről bűzlött. Egy belső
hang azt mondta, nyugodtan rábízhatja az ügyet Újlakira, de a másik
hang máris kontrázott: mindenkire, csak őrá nem…
Hátrafordult, s anyjára pillantott.
Utoljára az életben tőle várt tanácsot. Az ő szeméből akarta
kiolvasni, mit kell tennie.
Erzse asszony szeméből pedig azt olvasta: Indulj! Ne várj egy percet
se tovább, menj! Otthon nagyobb a baj… Sokkalta nagyobb!
Visszafordult katonái felé. Nem így képzelte a búcsút Milánótól…
– Jól van – vetette oda Újlakinak. – Legyen így, Miklós. Levelet
küldj nekem, bármit tudsz is meg, érted-e? Vitéz itt lesz a közelben,
neki is megírd, amiről értesültél!
– Úgy lesz – hajtott fejet Miklós.
Jankó egyszer még alaposan szemügyre vette a szekérre hányt
testeket. Vagy tíz ember… Újlaki lemészároltatta őket, mint a kutyákat.
– Indulunk!
Akármilyen halkan mondta is, a hadnagyok tisztán hallották.
Nem volt üdvrivalgás, nem volt ünneplés.
Talán csak a sóhaj szakadt ki jól hallhatóan belőlük, mikor
felsorakoztak a menethez.

7.
Gót ívű árkádok alatt ügettek ki a városból. Hunyadi nem búcsúzott.
Komoran, gondolataiba mélyedve haladt a menet élén, ügyet sem vetett
a milánóiakra, akik felismerve őt és magyarjait intettek neki innen is,
onnan is. Nem búcsúzott a márvány- és kőpalotáktól. Nem búcsúzott az
épületek ormain őrködő római szobroktól, a sikátorokban száradó
színes vásznaktól, nem búcsúzott a sok száz esztendeje koptatott
kockakövektől sem, melyeken a lovascsapat patkói végigcsattogtak.
Nem búcsúzott a nyüzsgő piazzától, a kofák forgatagától, az
illatoktól, a bámész sokaságtól.
 Nem búcsúzott a városkapu ősi köveitől, az országúttól, mely az
odakint várakozó ötven lovasának táboráig vitt. Ennyien maradtak. A
többi már útnak indult Róma felé, meghalt, családot alapított
Milánóban, s néhányuknak örökre nyoma veszett.
Amikor a Bergamo felé vezető útra tértek, porfelhő burjánzott a
csapat nyomában.
– Hát ez meg ki lehet? – méricskélte a távolból Kamonyai. – Igen
sietős neki.
Filipesi Albert volt az. Amikor beérte őket, Hunyadi elé táncoltatta
lovát.
– Úgy döntöttem, veled megyek, nagyuram!
Jankó egy hosszú percig áthatóan fürkészte a deák arcát.
– Meggondoltad, Albert?
– Nincsen mit meggondolnom. Nem tudnék tovább abban a
városban élni, ahol szegény Giuliettámat… – Hangja elcsuklott,
szemében újra könnyek gyűltek. – Engedd, hogy veled menjek! A te
hazád az én hazám is lesz! Engedd, hogy szolgáljalak! Ígérem, nem
fogsz csalódni bennem. Én nem ismerek mást terajtad kívül, aki
emberséggel bánt volna velem. Te mindig jó voltál hozzám!
Hunyadi a kezét nyújtotta a deáknak.
– Filipesi Albert… Szolgálatomba fogadlak. Az én hazám mostantól
a te hazád is!
A bergamói út felett hűs nyári szél cirógatta arcukat. A levegőben
fenyőillat úszott. Távol, a láthatáron a Bergamói-Alpok zord
sziklatömbje magasodott, s nem messze tőlük a Comói-tó égszínkék
tükre ragyogott a júniusi napsütésben. Előttük virágoktól tarkálló
mezők, kenderföldek terültek álmosan. A színek lángoltak körülöttük:
aranysárga, égszínkék, haragoszöld, pipacsvörös.
Így maradt meg az emlékezetükben Itália. Az ország, ahová soha,
egyikük sem tért vissza többé…

8.
Néhány héttel később, amikor a Morva folyón átkelve először léptek
magyar földre, Hunyadi János fellovagolt a dévényi várpalotába, hogy
széttekintsen az Apácatoronyból. Lovasai addig letáboroztak a Duna
partján, a vámépület és a folyóig ereszkedő várfal közötti mezőn.
 Amikor a vár hadnagya megtudta, ki érkezett vendégségbe,
örömében csapra verette a pince legrégibb boroshordóját.
– Ott volt kegyelmed csakugyan, Rómában? – ugrándozott Jankó
körül, mint aki megkergült. – Látta, hogyan teszik őfensége fejére a
császári koronát? Közelről látta?
– Láttam bizony – mosolygott Jankó. – De erről majd mesélek
esteledtével. Most inkább azt mondja, hadnagy uram, mi újság idehaza!
A várkapitány egyszeriben elkomorult.
– Nem sok jóval szolgálhatok, Hunyadi uram. Már éppen ideje lesz,
hogy őfenségét hazaegye a fene, s törődjék végre az ország bajaival,
mert itthon csupa gyász és szomorúság az élet. A nagyurak, bárók,
püspökök, érsek urak egymás birtokait prédálják, mert nincsen, aki
megzabolázza őket. A jobbágy szenvedi meg leginkább a szakadatlan
civódást, egyszerre száz úr is nyúzza! A husziták még mindig
megszállva tartják fél Felvidéket. Kezükön Körmöcbánya, a királyi
aranytárnák… Délen szinte mindennaposak a török betörések… Csak
az nem köpi szembe a magyart, aki nem akarja. Cudar világ ez. Az
ember arca lángol a szégyentől, amiért ezt kell tűrnie… Budán németek
az urak! Nincsen senki, aki megvédje az édes hazát, Hunyadi uram…
– Hát a nádor? A te gazdád, Garai?
A hadnagy legyintett.
– Ritkán van idehaza. Meg aztán öreg is. Ha engem kérdez –
önkéntelenül is halkabbra fogta a hangját –, nem sok maradt hátra neki.
A többi nagyurak meg… – A hadnagy lemondóan legyintett.
– Na és Albert herceg?
Erre csak keserű nevetés volt a válasz.
– Az még a kardot se nagyon tudja felemelni. Ha kiáll a palotahadak
elé, röhögik a legények. Ilyen király nem védi meg Magyarhont. Züllés
mindenütt! Erzsébet királylány összefekszik fűvel, fával: szégyen és
gyalázat, ami ebben az országban folyik…
Hunyadi nem felelt.
Míg a kapitány embert menesztett a Duna-parton táborozók
tisztjeihez és Erzse asszonyhoz, hogy a várba invitálja őket vacsorára,
Jankó egymagában felkapaszkodott a vár legmagasabb bástyájára.
Az ég alja már szürkült, de a táj még fürdött a sodródó felhők alól
kiszűrődő napsugarakban.
 Hunyadi beletartotta arcát a Duna felett nyargaló szélbe. A Morva
világoskék szalagja a várhegy lábánál ömlött a Duna zöldes folyamába.
A távolban Hainburg tornyai homálylottak. Emerre, kelet felé fordulva
pedig a végtelen, védtelen ország nyílt meg előtte.
A Duna mentén falvak, egész a horizont aljáig, ahol tán Pozsony
bástyáit sejtette a messzeség. Mezők, szántók, északnak zord hegyek…
Folyók, patakok, falvak, városok… Barázdált arcú jobbágyok,
mezítlábas parasztkölykök, szorgos céhmesterek, kuporgató polgárok, a
pusztát belakó kunok, nomád, zabolázhatatlan lelkű magyarok,
egymással torzsalkodó nemes famíliák, kalmárok, katonák, papok…
Az ország…
Az ország, amiért hazajött. Amiért harcolni fog.
Még ismerkedett az érzéssel. Itt állt, az ország kapujában, lábai alatt
a Porta Hungáriae kövei.
A bizonyosság.
Azokban a hosszú percekben, míg a nap alábukott a nyugati hegyek
mögött, s míg a szél békésen cibálta Hunyadi János fehér köpenyét,
rajta a veres kereszttel, odalenn, a lábai előtt elterülő országban milliók
fohászkodtak egy hősért, ki megváltja őket szenvedéseiktől.

9.
Sötét éjszaka érték el Hunyadot. Jankó, és az előőrsöt alkotó húsz
székely lovas úgy robbant elő az erdőből, mintha hét ördög űzte volna
őket.
Már messziről, a fák közül látták, hogy a falu lángokban áll. Ahol a
Cserna egész a szélső viskókig kanyargott, a tűz recsegve-ropogva
átharapózott az erdőre is.
Hunyadi visszarántotta Sárkányt.
– Mi történik itt?
A vár falai alatt bocskoros, vadbőrökbe és rongyokba bújt had
nyüzsgött. Fáklyáik fénye óriás árnyakat vetett a megrongált, itt-ott már
megroggyant várfalakra. Kéttucatnyian közülük a várárkon átívelő
hídon a kaput döngették egy vaskos faltörő kossal.
– Oláhok! – hörögte Kamonyai, s kardja sikoltva szökkent ki
hüvelyéből. – Az utolsó pillanatban érkeztünk!
 Hunyadi higgadtan felmérte a helyzetet. A martalócok vagy
kétszázan lehettek, állig felfegyverezve: lándzsákkal, kardokkal,
erdőirtó szekercékkel. Némelyik a várfal tövéből nyilazta a védőket.
Jankó a bástya felé fordult, ahová a legtöbb nyílvessző suhant. A
magasban kibomlott hajjal, kezében fénylő szablyával Erzsébetet
pillantotta meg. Asszonya a bástya leomlott fokairól osztogatta
parancsait: alig húsz-egynéhány férfi vette körül, igyekeztek pajzsaikkal
óvni a sziszegő nyílvesszőktől és a kezdetleges ostromlétrákról
elhajított szekercéktől. Erzsébet mellvértet viselt, alatta fehér inget
lobogtatott az éjszakai szél.
Hunyadi odalentről, az erdő szélétől nem hallotta asszonya hangját,
de fenséges alakja, mely a tűz fényében szinte túlviláginak tűnt,
valósággal kimagasodott a védők közt. A leomlott falszakaszon felfelé
araszoló bocskorosokat igyekeztek letaszítani, kampókkal, kövekkel
megsebesíteni, mielőtt a létrák tetejéről beugrálhatnak a bástyára.
Az ostromlók nem képviseltek jelentős erőt, nem voltak
lőfegyvereik, ágyúik, de innen, lentről úgy tűnt, a csekély védősereg
ellenében lehengerlő túlerőt jelentenek.
Hunyadi hátrakiáltott.
– No, Simon! Elegen vagyunk-e húszan erre a csürhére?
– Sokan is, Jankó!
Nem kellett külön parancsba adni, ahogy Hunyadi vadul
felkurjantott, s megsarkantyúzta Sárkányt, Kamonyai, meg a székelyek
szélvészként vágtattak utána. Szablyák villantak a tűzfényben, s a falu
lángoló házai közt rázúdultak az ostromba feledkezett oláhokra.
– Pokolfajzatok! Eltakarodtok innét!
Hunyadi remegett az indulattól. Bő két év hidegfejű itáliai
hadakozásának tapasztalatai most egyszeriben lefoszlottak róla.
Visszavedlett azzá, ami volt: szeme villámokat szórt, felegyenesedett
nyergében, s vérszomjas üvöltéssel zúzta be az elébe kerülő első oláh
koponyáját. Az ostromlók csak most vették észre, hogy hátba támadták
őket; a kiáltozás, a tűzre kapott erdő recsegés-ropogása elnyomta a
közeledő lovak robaját.
Hunyadi minden dühét beleadta a következő csapásba. Kardja
vajként szelte ketté a haramia koponyáját, s csak a gerincoszlop felső
szakaszában akadt meg.
 A legények hátborzongató üvöltéssel vetették magukat az oláhokra,
harci szekercéik véres rendet vágtak a bocskoros csürhében. Oly
lendülettel rohanták le őket, hogy azok nem is gondolhattak
védekezésre, csupán egyetlen dologra, hogyan menthetik irhájukat,
amíg még lehet. Felhasadt koponyákból bugyogott fel a vér, levagdosott
kezek repültek a tűzbe, a testek jobbra-balra dőltek, a vágtató csapat
útját szegélyezve, egész a várfalig.
A bástyán megkönnyebbült kiáltások harsantak. Lehet, még nem
ismerték fel, kik jöttek segítségükre, hisz az érkezők ki se bontották a
hollós zászlót a nagy sietségben, de azt már látták, hogy ennek a
reménytelennek tűnő éjszakának hamar vége szakad. Az ég alján akkor
jelent meg a hajnal közeledtét hirdető első fénysugár, amikor a lovasok
elérték a vár falát. Az ostromló csürhe fejvesztve menekült dél felé
Hátszegnek, s a Kárpátoknak.
Néhány perc múlva csikorogva felnyitották a kaput záró vasrácsot, s
tucatnyi lovas zúdult ki a felvonóhídra, két tűz közé szorítva a
martalócokat.
Jankó bosszúálló démonként tört előre, lovával taposva a vinnyogva
menekülő bocskorosokat. Karja fáradhatatlanul sújtott le újra és újra,
csapásai alól vérszökőkutak fakadtak.
Radul Negru, Csorba kenéz unokája, ki néhány pillanattal elébb még
a várkapunál vezényelte a faltörő kos munkáját, nem mérlegelte sokáig,
hogy érdemes-e harcba szállani. Látva a székelyek vérgőzös rohamát,
fegyvereit eldobálva belevetette magát a várárok zavaros vizébe. Csak a
túloldalon, egy árnyas fa tövében evickélt ki, s hátra se nézve futott az
erdőbe.
Hallotta martalócai iszonytató halálsikolyát. Csak futott, amíg
erejéből telt. Amikor összeroskadt, és elterült az erdő mélyén, a
csillagfényben, már egyetlen oláhja sem maradt Hunyad falai alatt.
Az erdő azonban hirtelen megelevenedett. Radul Negru elkerekedett
szemmel bámult körbe. A környékbeli jobbágyok közeledtek,
fáklyákkal és fejszékkel a kezükben. A túlélőkre vadásztak, azokra a
haramiákra, akik felgyújtották viskóikat, akik leölték fiaikat és
meggyalázták leányaikat.
Radul Negru a földre kushadt, s minden erejével próbálta magát az
avarba, a bokrok tövébe beásni. Tán nem veszik észre… mert ha igen…
kínok között leli halálát…
 A környékbeli oláh parasztok másnap estig űzték a szertefutott
martalócokat. Reggelre karóba húzott haramiák sora szegélyezte az utat
Hátszeg felé.

10.
Hunyadi nem tartott lovasaival az üldözésben. Lélekszakadva
berontott a várkapun, s a cselédeket, öreg szolgákat félretaszítva loholt
fel a bástyára.
Szilágyi Erzsébet ott állt, levegő után kapkodva, zihálva. Kibomlott,
szőke haja a vérlucskos mellvért vasára tapadt, arcát és karját mindenütt
sebek borították. Már nem bírta emelni a szablyát, melynek acéljáról az
ellenség vére csöpögött. Remegő kézzel söpörte félre összeragadt
hajtincseit, hogy láthassa, ki tornyosul előtte.
A férfi, akit három esztendeje nem látott.
A férfi, aki magára hagyta.
Egymással szemben álltak. A lángok valószínűtlenül vörösre
festették arcvonásaikat. Mindketten ezerszer és ezerszer eltervezték
már, mit mondanak majd ebben a pillanatban, de most egyikük sem
tudott megszólalni.
Átléptek a holtakon, a leomlott bástyafokok törmelékén, és egymás
karjaiba omlottak. Jankó átölelte asszonyát, s maga is meglepődött,
milyen erős, milyen kemény Erzsébet szorítása. De csak egy pillanatig
volt az. Most, hogy Hunyadi magához húzta, mintha minden maradék
ereje elhagyta volna asszonyát. Ha Jankó nem tartja, leroskad a mellvért
súlya alatt a romok közé.
Hosszú percekig álltak így az éjszakában. Alant még lobogtak a
felgyújtott Hunyad kunyhói, s az erdő fáit is recsegve-ropogva
emésztették a lángok.
Ők ketten még mindig szótlanul, a vágytól remegve botladoztak
lefelé.

11.
Nem sokkal a déli harangszó előtt hozták meg a dajkák a Dévára
menekített kis Lackót. Addig szemhunyásnyit sem aludtak. A három
esztendeje üres hitvesi ágy mellett vérmocskos vértdarabok, saras
csizma, elhajigált fegyverek hevertek. Az ifjú asszonyt és férjét, kik
három esztendeje nem ölelték egymást, ez a legkevésbé sem zavarta.
Amikor a leeresztett hídon bedübörgött Csolnokosi uram az
embereivel, Erzsébet úgy tépte ki magát Jankó karjai közül.
– Itt vannak! Megjöttek! Eressz már, te! Hát nem akarod látni a
fiadat?
Hunyadi János egy szál gatyában rohant le a várudvarra, de Erzsébet
testét se sok minden takarta, mikor zokogva átvette a dadától az
álmából ébredező gyermeket.
– Ez a fiad… – suttogta könnyeit nyelve.
Jankó dermedten állt, és bámulta a fiúcskát. Lackó két és fél éves
immár.
– A fiam…
A kisfiú idegenkedve nézte a nagy bajszú, borostás férfit. Kék
szeme volt, mint Erzsébetnek, azokat meresztgette Hunyadi nagy,
dióbarna szemeibe.
Ez meg ki lehet?
Szája sírásra görbült, s Erzsébet már kapta is ki a férfi kezéből.
– Még megijeszted, te!
Hunyadi üdvözült mosollyal eresztette el. Lesz mit megtanulnia. Az
elmúlt években sok mindenben okosodott, Sforza beavatta Julius Ceasar
haditudományaiba, a zsoldos hadviselés fortélyaiba, az átkaroló
hadmozdulatok és a gyalogság meg a tüzérség szerepének
megbecsülésébe.
Most majd megtanulja azt is, hogyan szóljon a kisfiához. Hogyan
nevelje. Hogyan szóljon asszonyához, hogyan tegye még boldogabbá.
Sok még a tanulnivaló…
Hirtelen azon kapta magát, hogy a várudvaron a cselédek vihogva
bámulják. Egy szál gatyában, mezítláb állt ott, s akadt már néhány
szolgálólány, aki az utóbbi esztendőkben került Hunyadra, s még sosem
látta a vár urát.
Erzsébet a dadák gondjára bízta Lackót, és korholón Jankóhoz bújt.
– Nem szégyelled magad? Itt meztelenkedsz mindenki szeme
láttára?
Hunyadi ölbe kapta asszonyát, s a hirtelen mozdulattól az a kevés
selyem is alaposan félrecsúszott, ami Erzsébet kebleit takarta.
 – No gyere, asszony! Nem fejeztük ám még be!
Erzsébet sóhajtott.
Bepótolnivalójuk is sok akadt.

12.
Késő délután, immár perzselő nyári melegben járta végig Jankó a
rozzant falakat Ivánnal és Szilágyi Mihállyal. Az itthoniak töviről
hegyire beszámoltak Hunyadinak minden szenvedésről, amit az eltelt
évek alatt ki kellett állniuk: ostromot, fosztogatást, támadásokat.
Jankó arca mind jobban elkomorult, ahogy hallgatta őket.
– Vlad… – suttogta maga elé, ahogy Szilágyi végzett Lackó
elrablásának történetével. – Ő lesz az első.
Aztán következett Iszah Torgul aga és Radul Negru betörése. Iván
elmondta, hogyan bújtak a Sebes patak vizében, miközben Vlad alig
karnyújtásnyira itatta a lovát a malomvízi hídnál.
– Iszah Torgul… Radul Negru… Ők következnek…
A várnak alig maradt ép bástyája. Falait égésnyomok csúfították, a
torony tetőzete megroggyant. Szánalmas látványt nyújtott a Vajk által
gondosan felújított erősség, Jankónak elszorult a szíve, ahogy végigjárta
falait. A falu sem volt jobb állapotban, néhány kőháztól eltekintve
elpusztult egészen. Faházai porig égtek, kunyhói falát lerontották Radul
martalócai.
Hunyadi utoljára körbehordozta tekintetét a látóhatáron. Az erdőben
még sok helyen füstoszlop emelkedett az ég felé, a falu szélétől
haramiák vonaglottak az országút menti karók hegyében. Füstszag,
dögbűz mindenütt…
– Ideje munkához látni – sóhajtotta. – Iván, vidd az embereket, és
kutasd fel a hegyekbe menekült falusiakat. Hívd őket haza. De ne csak
őket hívd! Jöjjenek a bujturi jobbágyok, az alpestesiek, a barcsaiak, a
zalasdiak, a magyarosdiak, a popesdiek, mind… Jöjjenek a hátszegi,
csolnokosi kenézek, a Sztrigy menti fairtók, az ohábai oláhok, vulkáni,
szálláspataki pásztorok, jöjjenek, jöjjenek mind, kik fegyvert képesek
fogni. Ragadjanak kardot, lándzsát, kaszát, hozzák a megélezett
fejszéiket! Három napra mostantól, napszállta után gyűlést tartunk a
Cserna partján. Mondd meg mindenkinek, jobbágynak, szabadnak,
nemesnek és nemtelennek, férfinak és asszonynak, hogy Vajk fia,
János, Hunyadvár, s e föld ura hazatért. Menj, és mondd meg nekik,
hogy ez a föld nem lesz többé idegenek prédája. Hazatértem, és aki
híven szolgál, az zászlóm alatt védelmet talál. Menj, és mondd meg
nekik!
Iván boldogan bólogatott. Sápadt volt még azóta a jeges kaland óta,
ami megbetegítette Lackót is, sokat köhécselt, meggörnyedt a
rohamokban, de most kipirult arccal perdült a lovához, hogy megvigye
a hírt.
– Mihály, te velem jössz! – fordult borzas szakállú sógorához
Hunyadi.
– Hová? – csapott a kardjára Szilágyi. – Kire megyünk?
– Válogass húsz lovast, annyi elég lesz. Segesvárra megyünk!
Meglátogatunk egy régi ismerőst!
Szilágyi dús bajsza, szakálla közül elővillantak hófehér
ragadozófogai.
– Aztán, ha Segesvárban elvégeztük a munkánkat, te is indulsz –
folytatta Jankó –, idehozod a rokonságot! Az én pereputtyomból a
Székely fiakat, a Dengelegieket, a Káta-nembélieket, szerte
Erdélyországból, s mind a kenézeket a Sztrigy mentéről s a Vulkán
vidékéről. A ti famíliáitokból hidd a Szilágyi rokonságot, a Garázda-
nembélieket, a Bellyénieket, a Vingárdi Gerébeket, s a Kacsics-
nembélieket mind, hívj mindenkit, aki csak él és mozog. Mondd meg
nekik, hogy többé egyiküknek sem kell váraikba zárkózva,
szégyenszemre tűrni, hogy török tiporja földjeiket, rabolja marháikat,
ölje fiaikat. Gyűljenek mind Hunyadra, és esküdjenek fel a hollós
lobogóra! Külön gyengék vagyunk, gyámoltalanok. De együtt
erősebbek, mint elleneink! Jöjjön mindenki! Jöjjön magyar, oláh, kun,
szász, mindenki, aki megelégelte a bujdosást, a megaláztatást!
Mindenki jöjjön, aki békében, nyugalomban akar élni ezen a földön!
Értetted, Mihály?
A hústorony hitetlenkedve bámult sógorára.
– Hej, de megváltoztál… Jankó! De istenemre! Épp ideje volt!
Azzal már rohant is, hogy válogassa a legényeket a segesvári
rajtaütéshez. Néhány lépés után megtorpant, hátrasandított, mintha azon
tanakodna, mondja-e, vagy ne mondja.
– Tudtam, hogy így lesz… – bökte ki aztán. – Osvát eljött az
álmomban, és megmondta, hogy jönni fogsz. Fehér köpenyben, veres
kereszttel a hátadon. És hogy onnantól minden más lesz… Jankó… Jó,
hogy itthon vagy!
Megragadta Hunyadit, és megölelte, hogy annak csak úgy
recsegtek-ropogtak csontjai.

13.
Segesvár sötét sikátorai közt százszorosan visszhangzott Szilágyi
Mihály lovasainak patacsattogása. A szász őrség rémülten tárta ki
előttük a vasalt városkaput, mikor Szilágyi felmutatta a király-császár
pecsétjét.
A székely legények kivont szablyákkal ügettek egyenest a Főtérre, s
csak az Óratorony melletti várerődhöz érve torpantak meg.
– Itt van! – harsogta Mihály, és kardjával a falhoz simuló házak
egyikére, annak sötét ablakaira mutatott. – Törjétek be az ajtót!
– Ne várjuk meg Jankót? – kérdezte ijedten Kendeffy. – Azt
parancsolta, nélküle ne kezdjük el!
– Majd jő! – dörmögte Szilágyi bosszúsan. – Mire ideér, Vlad feje
karó tetején táncol majd! Kezdjétek csak!
Néhány nekirugaszkodással a vaskos tölgyfa ripityára hasadt a
széles vállak alatt.
A szomszédos házak ablakaiból rémült szászok pislogtak ki a
hajnali utcákra: mi történt? Ki rikoltoz itt? S mit akar? Mikor
megpillantották az állig felfegyverzett magyarokat Karós Vlad háza
előtt, reménykedve hányták magukra a kereszteket.
– Érte jöttetek, magyarok? Vigyétek innen a kénköves pokolra! Rég
rászolgált már ez a sátánfattya!
Ahogy a legények utat nyitottak, Szilágyi Mihály legelöl
befurakodott az ajtó romjai közt. Odabenn dermesztő hideg és
orrfacsaró bűz fogadta őket. Mintha rothadó állattetemekkel lett volna
tele a pince.
– Gyújtsatok fáklyát! – parancsolta fojtott hangon Szilágyi.
Baljában a lobogó fényt magasba tartva, jobbjában kivont
szablyával lépdelt előre. A gót ívek alatt görnyedve fértek csak el,
libasorban. Enyészet, rothadás fogadta őket mindenütt. Az ablakok
zsaluit beszögelték, napfény tán esztendők óta nem hatolt e mocskos
falak közé.
 Mihály észrevette, hogy nemcsak legényei suttognak elborzadva a
háta megett, de a mindig féktelen és nagyszájú Kendeffy is rettenve
bámulja a boltíves árkádokról lebegő pókhálókat, a sötét sarkokban
araszoló hatalmasra nőtt férgeket, s a falakra fröccsent, bizonytalan
alakú foltokat.
– Nincs itt senki… – suttogta elhaló hangon az egyik legény.
– De igen. Van.
Szilágyi Mihály egyetlen rúgással betaszította az utolsó ajtót.
Hátratántorodott. Verejték- és vérszag, faggyú, vizeletbűz és
évszázados doh gyomorforgató keveréke terjengett a penészes kis
helyiségben, melynek még ablaka sem volt.
Előretartotta a fáklyát, és öklendezését legyűrve belépett.
Ebben a pillanatban sikoltó, őrjöngő árnyék vetette rá magát az ajtó
mögül. Mihály egyetlen csapással a földre terítette. Ahogy a fáklya
fénye rávillant, egy vinnyogó, összegörnyedő asszonyt pillantott meg.
– Krisztusra… – hörögte Szilágyi, s megremegett kezében a szablya.
Még soha, semmitől sem ijedt meg ennyire.
A nő összeaszott a táplálék és a napfény hiányában. Savószín
szemeiben az őrület fénye izzott. Mihály szívdobogva bámult rá, mert
az asszony rémálmai szörnyeire emlékeztette. Világéletében betegesen
félt az őrültektől, ez meg itt, rászáradt vérrel mezítelen combjain,
gonosz ráncokkal koravén arcán rémisztőbbnek tűnt, mint amit lidérces
képzelgéseiben valaha maga elé tudott képzelni.
A legények is megrettentek, zavartan pusmogtak a háta mögött.
Ekkor különös dolog történt. A nő váratlanul énekelni kezdett. De
ez nem egy őrült összefüggéstelen éneke volt, hanem egy szenvedő
anya altatódala.
Szilágyi leeresztette fegyverét.
Nem őérte jött. Nem az ő vérére szomjazott. De Karós Vladnak
nyoma sem volt sehol.
Hirtelen motozásra lett figyelmes: a falhoz lapulva egy kisfiú állt
egymagában. A jövevényeket bámulta, hatalmas, kék szeme tágra nyílt
a rémülettől. Az ő szemében Szilágyi volt a rém, a rettegés
megtestesülése.
Szilágyi dermedten bámult vissza rá. Gyönyörű gyermek volt.
Éppen, mint a kis Lackó… Pontosan úgy, mint a kis Lackó! A képzelete
játszik vele? Vagy valóban a megszólalásig hasonlít ez a fiúcska
Hunyadi gyermekére? Mihály visszacsúsztatta szablyáját hüvelyébe, és
közelebb hajolt.
– Cum te numeşti, băieţaşule?
Az őrült asszony vinnyogva lökte félre, és ölelte magához a
gyermeket. A mozdulat, amivel védeni akarta, megfacsarta Mihály
szívét. A fiú is éppen olyan ragaszkodással ölelte az őrült asszonyt,
amivel a kis Lackó az ő Erzsébet húgát.
Szilágyi nem tudta, mit tegyen. Arra számítottak, hogy Vladot itt
találják… Minden jel arra mutatott, hogy itt van…
De csak ez az őrült és a kisfiú…
Újra közelebb hajolt, hogy megkérdezze a fiú nevét, de a gyönyörű
gyermek szemében veszedelmes fény parázslott fel. A fáklyák rőt
lángjai egy pillanatra mintha pupilla nélküli fehér szemen lobogtak
volna.
A fiú megfeszült, s morgott, mint egy támadásra készülő eb.
Szilágyi Mihály ijedten ugrott hátra.
– Sátán fia, te! Meg ne marj!
A legények szablyái megvillantak a fáklyák világánál. Kiabálni
kezdtek.
– Ki innen! – sziszegte Szilágyi. – Befalazzuk ezt a szobát! A sátán
fészke ez!
Nem kellett kétszer mondania.
A katonák kiiszkoltak, utoljára Mihály hátrált ki a szobából, szemét
egy pillanatra le nem véve a sarokban gubbasztó háborodott asszonyról
és a hozzábújó gyermekről.
– Itt fogtok megrohadni! – búcsúzott tőlük, s rájuk csapta az ajtót.
Nem sokkal később már hozták is a szükséges anyagokat a
legények, s egy szász mestert is a grabancánál fogva.
– Falazd be őket! – morrant rá Szilágyi. – Igyekezz!
A szász halottsápadtan engedelmeskedett. A fal az ajtó előtt gyorsan
magasodott. Odabenn a sötétségben suttogás kélt, s e hangra Szilágyi
megborzongott.
– Igyekezz már!
Belülről kaparni kezdték a falat. Az eszelős asszony sikolyai még
mindig túl erősen hallatszottak.
– Még egy falat elé!
 A szász mester remegő kézzel engedelmeskedett. Amikor elkészült,
a kaparászás és az asszony sikolya még mindig jól hallatszott.
– Mit műveltek ti itt?
Összerezzentek. A folyosón hófehér köpenyében Hunyadi János állt.
Arcán vészjós kifejezés.
– Vladot nem találtuk! – magyarázta Szilágyi. – Csak egy eszement
asszony van odabenn meg egy sátánfattya fiú…
Hunyadi a kettős falra pillantott.
– Élve temetitek el őket? Egy nőt? Egy gyereket?
– Te nem láttad annak a kölöknek a szemeit! – sziszegte Szilágyi
megszégyenülten. – Jobb lesz mindenkinek, ha benn marad…
– Bontsátok ki a falat! – parancsolta Jankó szomorúan. – Még nem
kötött meg a kő…
Mihály dühösen faképnél hagyta, s kiviharzott az utcára. A legények
villámgyorsan lebontották a befalazott szakaszt az ajtó elől.
Hunyadi megvárta, míg megpillantja a véres ujjakat, melyek
belülről próbálták megbontani a gyorsan szilárduló kötőanyagot és a
köveket. Hús már alig vöröslött a csontokon. Aztán megpillantotta a
kisfiút. Vlad Draculea nyugodtan rámosolygott a sötétből.
Mosolya az angyaloké.
Hunyadi megborzongott.
Sarkon perdült és kisietett a lovakhoz. A legények követték, nem
fordított hátat senki. Úgy vágtattak ki Segesvár szűk utcáiból, mintha
kergetnék őket.

14.
Iszah Torgul, a száguldó akindzsik agája rosszkedvűen meredt a
tábortűzbe, s közben arra gondolt, Allah végképp elfordította az arcát
méltatlan szolgájáról.
Mi mással lenne magyarázható, hogy az utóbbi hetekben sorra érték
a tragédiák? A Vulkán-szoroson át vezetett, balul végződött hadjárat óta
a mindenható Allah semmiben sem állt az ő oldalára. Elveszítette a
vezérletére rendelt akindzsik csaknem felét, s fejvesztve menekült ki
Erdély földjéről. A többi szoroson át beözönlő török hadak sehol nem
ütköztek komolyabb ellenállásba. Egyedül neki kellett ilyen szégyennel
visszatérnie havaselvi táborába. Akil bég tombolt dühében. Kevésen
múlott, hogy le nem váltotta: hogy mégis megmaradhatott a Zsilvására
melletti török had parancsnokának, csak annak volt köszönhető, hogy
ide aztán senki sem kívánkozott a helyébe. Itt csak az örök vesztesek
maradnak…
A hegyekben felvonított egy farkas.
Iszah Torgul összerezzent. A Vulkán-szoros óta rossz előjelnek
vélte a farkasüvöltést.
Akindzsijei és aszab harcosai elcsendesedve hevertek sátraikban,
csak az őrök támaszkodtak bágyadtan lándzsáik nyelére.
Amott, a Zsilvásár falai felé eső mezőn Radul Negru életben maradt
martalócai táboroztak, szintén az ő parancsait várva. Alexandru vajda
személyesen bízta meg a kenézt, hogy legyen az aga segítségére, abban
bízva, így elkerülheti a szultán büntetését.
Megint az a farkasüvöltés…
Torgul megdörzsölte szemét. Ideje nyugovóra térni. Talán holnap…
talán holnap megjő a parancs Tirgovistéből…
A sátrába térve vetkőzni kezdett. Ha gazdag lenne, most
rabszolgalány várná, s kényeztetné éjfélig. Itt azonban maradt a
magányos éjszaka, ezen az átkozott helyen, ebben az átkozott
országban.
Fegyvereit gondosan kikészítette gyékénye mellé, majd
leheveredett.
Lehunyta a szemét.
Farkasüvöltés.
Le kéne öldösni ezeket az átkozott farkasokat, sóhajtotta
félálomban.
Farkasüvöltés.
Most közelebbről.
Aztán…
Kiáltás.
Egy oláh üvöltött valahol a tábor szélén.
Beletellett néhány pillanatba, mire Iszah Torgul felfogta, hogy ez
nem álom.
Sikolyok…
Lódobogás…
Talpra szökkent, s handzsárja után kapott.
Rajtaütés?
 Felkapta láncingjét, kerek pajzsát, s már rohant is kifelé az
éjszakába.
Nem maradt ideje, hogy szétnézzen. Egy csillogó vértbe öltözött
démon vágtatott felé, kezében kivont karddal. A démon háta megett
hófehér köpeny lobogott, rajta a gyűlölt kereszt.
Iszah Torgul felsikoltott, s a szeme elé kapta a kezét. Ezzel csak azt
érte el, hogy Hunyadi kardja nemcsak a koponyáját szelte ketté, de
könyökből levágta mindkét kezét is.
Körös-körül a lapály megelevenedett: Ezureni felől vagy háromszáz
lovas vágtatott elő az erdőből. A sátrakra fáklyákat vetettek, és az
álomból riadó akindzsiket egymás után kaszabolták le, döfték át hosszú
lándzsáikkal.
Hunyadi, a mellette robogó Iván öccsével és Szilágyi Mihállyal
áttiport a törökök maradékain, egyenest az oláhok tábora felé
száguldott. Radul Negru akkor kászálódott elő, amikor Jankó
visszarántotta a lovát.
– Unde vă e conducătorul? Unde e Radul Negru?
A haramiák mind sápadtan mutattak a kenézre.
– Ĭmi eşti rudă.
Radul megemberelte magát, s minden igyekezetével azon volt, hogy
leplezze eszelős félelmét. Kihúzta magát.
– Mit akartok tőlem? Soha nem ártottam nektek!
– Te vagy-e Radul, Rados fia, Csorba unokája?
– Én… – hebegte az oláh.
– No hát, ha te vagy… – Hunyadi levette hollószárnyas lombard
sisakját. – Lássad, hogy ki küld a pokolra, te féreg! Hunyadi János
vagyok, Vajk fia, Csorba unokája! Hunyad ura. Azért jöttem, hogy
megbüntesselek, amiért felgyújtottad falvaimat, ostrom alávetted
házamat, leöldösted jobbágyaimat! Térdre!
Radul Negru remegve pislogott embereire, de senki nem akadt, aki
akár a kisujját mozdította volna érte.
– Kérlek, Iancu… drága rokonom… bocsáss meg! Könyörgöm…
– Térdre! – üvöltötte Szilágyi, és csizmás lábával a földre taszította.
Hunyadi odaléptetett elé Sárkánnyal.
– Tudod-e még a kunok imáját?
– Nem tudom… – szűkölt Radul. – Csak oláhul ismerem az igét…
– Akkor mondjad oláhul!
 Radul Negru utoljára még átkarolta Hunyadi vascsizmás lábát, s
csókjaival halmozta el.
– Nem ölhetsz meg, testvérem! Eşti din neamul meu! Vér a
véredből!
– Házamra támadtál, asszonyom, gyermekem életére törtél, kutya! –
kiáltotta Hunyadi. – Befejezted az imádat?
– Tatal nostru, cine esti in ceruri… – vinnyogta Radul, de
belezavarodott még a miatyánkba is.
– Elég!
Hunyadi János felemelte pallosát, és Sárkány nyakára hajolva
egyetlen suhintással levágta Radul Negru fejét.
A martalóc arcán csodálkozás ült, még akkor is, amikor koponyája
Sárkány patái közé gurult. Bágyadtan felnézett, s a ló szügye volt az
utolsó, amit látott ebből a világból: a nyakából lövellő vér fröccsenése
az utolsó, amit hallott.
Hunyadi komoran a többi haramiára nézett.
– Öljétek meg őket! – parancsolta villámló tekintettel. – Mindet!
Iván és Szilágyi megsarkantyúzta lovát, hogy bevégezzék a
feladatot. A székelyek követték őket: Zsilvásár falai előtt kegyetlen
mészárlás vette kezdetét.
Néhány órával később – vagy hatszáz török és négyszáz oláh
tetemét hátrahagyva a felgyújtott tábor közepén – vágtattak vissza, a
Kárpátok irányába. Amerre elhaladtak, minden falut lángba borítottak.
Hunyadi parancsolta így: azt akarta, hogy többé egyetlen oláhnak se
jusson eszébe a Zsil völgyében fegyverrel a kézben betörni Erdélybe.
Tudta, hogy emlékezni fognak a leckére, s abban is bizonyos volt, hogy
ők nem felejtik el: Hunyad ura, Vajk fia János visszatért, és az ország,
mit a Kárpátok öveznek, nem könnyű préda többé.

15.
BÁTMONOSTOR, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1526 ŐSZE
Fagyba dermedt, mohos törzsű fák a csontszáraz avarban. Az
ágakon már csak mutatóba maradt néhány rozsdavörös levél, az is csak
azért, hogy a hideg dunai szélnek legyen mit zörgetni a magasban.
 Ebben a kísérteties levélrezgésben lépkedett Dénes és a szép
öregember – talpuk alatt ropogott az aljnövényzet, mint a tűzre vetett
rőzse. Abban bíztak, a szerencse ismét melléjük szegődik, és néhány
elejtett vaddal térhetnek vissza az apátságba.
– Észrevette, nagyuram? – kérdezte tűnődve Dénes, mikor már
csaknem a Duna széli mocsárig hatoltak az ösvényen. – Sokkal több
állat zörög az avarban, mint tegnap…
– Észrevettem – felelte komoran Deér-Sólyom István. – Az előbb
egy őzet láttam elsuhanni a fák közt. Azok ott nyilván nyulak… Mind
dél felé inalnak…
Dénes leemelte válláról az íjat.
– Igen jól teszik… Legalább nem kell estig az erdőben kóborolnunk.
A következő pillanatban már meg is feszítette a húrt, s a nyílvessző
kiröppent az egyik bokorban lapuló nyúl bordái közé.
– Szép lövés – jegyezte meg az öregember. – Ügyes vadász lettél
volna, ha nem állasz papnak, Dénes fiam!
– Kezdem megbánni, hogy annak álltam!
– Nézd csak, Dénes! Ott fut még egy!
Fertályórával később egy kisebb őzet és három nyulat cipeltek az
apátság felé.
– Mi lenne, ha megsütnénk az egyiket? – javasolta a szerzetes. – A
többieknek bőven elég lesz a maradék is.
A szép öregember nem tiltakozott. Megérdemeltek egy kis pihenőt.
Kisvártatva ott ücsörögtek egy mohos fatörzsön, s Dénes az egyik
megnyúzott nyulat forgatta nyárson. A levegőben ínycsiklandó illatok
terjengtek.
– Tudja, min rágódtam az éjjel? – törte meg a csendet Dénes, majd
folytatta anélkül, hogy válaszra várt volna. – Azon, hogy vajon én
hazatértem-e volna Milánóból Hunyadi urunk helyében.
– No és mire jutottál, Dénes fiam?
– Arra, hogy odakinn maradtam volna.
– Éspedig miért?
– Mert én úgy gondolkodnék, hogy előbb jöjjön csak a gazdagság,
aztán, ha már valódi nagyúr vagyok, ha enyém a fél világ, hát
kiskirályként térhetnék haza Magyarországba.
– Ebben is volna ráció – vont vállat a szép öregember. – De a
hazának nem volt ideje kivárni, amíg Hunyadi János meggazdagodik.
Arról nem is beszélve, hogy… nem bizonyos, vagyonosan lett-e volna
még kedve egyáltalán visszajönni ide… De látni fogod, Dénes fiam,
hogy a sors pontosan tudja, mit akar. Az eljövendő idők könyvében
minden pontosan megíratott jó előre, s bárki írta is azt a könyvet,
szükségesnek látta, hogy Hunyadi János idehaza legyen, amikor édes
Erdélyre végleg ráborultak a fekete fellegek. Mert ráborultak, nem
sokkal azután, hogy ő hazatért…
Dénes elővette kését, és szeletelni kezdte a porhanyós nyúlhúst.
– Vitéz János szózata… Morzsinai Erzse nagyasszony hívó szava…
és egy árva hegedű…
A szép öregember hirtelen felkapta a fejét.
– Hallottad ezt, Dénes fiam?
– Mit?
– Mintha kiáltás harsant volna…
A szerzetes feszülten hallgatózott. Az öregnek hihetetlenül jó füle
lehetett, mert ő ugyan nem hallott semmit.
– Induljunk! – mormolta Deér-Sólyom István. – Valami nagy baj
történt! Érzem!
Rohantak vissza az apátság irányába, az őzsutát otthagyták a tűz
mellett, s csak a nyulakat vitték, hogy gyorsan haladhassanak.
Dénes azt hitte, az öreg képtelen lesz majd tartani az iramot, de
hamarosan rá kellett ébrednie, hogy ő az, aki hamarébb kidől.
Közeledtek az apátsághoz, lépteik alatt élesen recsegtek az ágak,
ropogott az avar. Szarvasok, őzek, s apróvadak száguldottak el
mellettük. Dénesnek csak most villant az agyába, miért volt oly eleven
az erdő! Az állatok menekültek! Mind futott valami elől, valamitől, ami
északi irányból közeledett Bátmonostor felé.
Amikor kiértek a fák takarásából, a szép öregember visszarántotta
Dénest.
– Fiam! Egy tapodtat se többet!
– De… de… – lihegte a szerzetes. – Már csak egy karnyújtás…
Az öregember meredten bámult a horizontra. Dénes révetegen
fordult arra, hogy lássa maga is.
Az apátságból sűrű, fekete füstfelhő ömlött az égre. A felhők alját
nyaldosó lángoszlopok török katonák százait világították meg.
Befelé özönlöttek mind az apátságba.
 UTÓSZÓ

1.
A genovai nao ezúttal a római császár és a pápa őszentsége lobogói
alatt siklott a Jón-tenger tündöklő hullámain. Szelíd szél dagasztotta a
zöld vitorlát, az eresztékek, a kötélzet meg-megreccsent, ahogy a hajó
felhágott a magasabb hullámok hátára, majd alásiklott a következő
hullámvölgybe.
Vitéz János rosszulléttel küszködve kapaszkodott a tat korlátjába.
Sápadtan bámult kifelé, a távolban felsejlő Siracusa partjait nézte, amint
a folyton imbolygó horizont elnyeli őket.
– Még soha nem járt tengeren, barátom? – Dionüsziosz Palaiologosz
szemmel láthatóan felvillanyozódott, hogy végre arcában érezheti a
tenger felett suhanó szelet, s a felcsapó hullámok sós tajtékát.
– Még soha, atyám!
A bizánci megveregette Vitéz vállát.
– Gondolj arra, Johannes, hogy a mi küldetésünk megfordíthatja a
kereszténység sorsát! Ha sikerrel járunk, s egyesíthetjük a két egyházat,
Konstantinápoly népe újra reménykedni kezdhet!
Vitéz öklendezve hajolt át a korlát fölött.
– Másra nem is gondolok, atyám!
Odalenn, a szűkös kabinban jól lezárt ládikában tartotta Zsigmond
császár és Cesarini bíboros levelét, melyet a konstantinápolyi
pátriárkának címeztek, s melyben a tárgyalások újabb fordulójával
kapcsolatos javaslatok szerepeltek.
Vitéz valóban teljes szívvel hitte és remélte, hogy küldetése sikerrel
jár. Az évszázadok óta ellenséges katolikus és ortodox egyház sorsa
most őrajta múlhat! Konstantinápolyt bekerítették immáron a törökök, a
császárváros néhol alig karnyújtásnyira van csupán a mind vadabb
iszlám seregektől. Az archipelágusból, a maradék szigetvilágából évről
évre kevesebb maradt; a szultáni birodalom mind nagyobb étvággyal
falja fel néhai birtokait, sorra, egyiket a másik után.
Talán most…
Talán most megfordulhat minden!
 A bázeli zsinat a pápa nevében már jó ideje folytatta a tárgyalásokat
a bizánciakkal. Immár csak az volt a kérdés, hol tartsák majd az uniós
tárgyalásokat.
A zsinat francia egyházatyái természetesen Avignont javasolták, a
bizánciak egy itáliai kikötővárost láttak volna szívesen, Zsigmond
viszont ragaszkodott Buda városához. Schlick kamarás javaslatára aztán
néhány hónapos bázeli tartózkodás után a császár úgy döntött, Vitézt
küldi keleti császártársához.
A kancellárius szédelegve bámulta a hullámzó víztükröt. Még a
tenger látása is páni félelemmel töltötte el a lelkét. Hosszú még az út!
Túlontúl hosszú!
Ahogy a szél az arcába csapta a sós tajtékot, Vitéz magában
keserűen elmosolyodott. Milyen groteszk játéka ez a sorsnak! Ő
rábeszélte Hunyadit, ki szívesen maradt volna idegen tájakon, hogy
térjen haza, mert az országnak szüksége van reá. Őt viszont, ki szívesen
maradt volna odahaza, a császár idegen tájakra küldi.
Ő, a senki kis zerednai legény, lám, császárok futárjaként
birodalmak sorsát eldöntő kalandok részese lehet!
Megkapaszkodott a tat korlátjában, hogy a következő hullám le ne
sodorja lábáról. A fába valaki héber betűket vésett:

Vitéz azon tűnődött, miféle életeket kuszált össze a sors, e hajó hány
reménykedő lelket repített már távoli céljaik felé… Vajon megtalálták,
amit kerestek? Meglelték, amiben reménykedtek?
A szél hirtelen a szokásosnál is nagyobb adag sós vízpermetet
csapott az arcába. Vitéz térdre rogyott, s csak az utolsó pillanatban
tudott megkapaszkodni egy lecsüngő kötélbe, hogy a víz be ne sodorja
az árbocig.
Hja…
Kalandornak lenni nem könnyű mulatság!
Vitéz belenevetett a haragvó szélbe.
A reményt immár senki nem veheti el tőle…

2.
DRINÁPOLY (EDIRNE),
TÖRÖK BIRODALOM,
811 ŐSZE
A hárempavilonokban reggel óta arról suttogott mindenki, hogy
délután bizonnyal eljő a szultán. Mivel újabban számos dolga akadt, hol
Kis-Ázsiában, hol a Konstantinápoly környéki török őrállásoknál, hol
meg Szerbiában kellett rendet teremtenie, gyönyörű asszonyaira kevés
ideje maradt.
Ezen az őszön Drinápolytól mintha nem akart volna búcsúzkodni a
nyár. A Marica partján hajladozó szikomorfák, gránátalmafák, akácok
még nem hullajtották leveleiket, a fapaloták, a karavánszerájok felett
még mindig édes virágillat úszott. A hárem kertjeiben már leszüretelték
az oltott gyümölcsfákat, az egyszerre sárgabarackot és mandulát is
termő csodafával együtt.
Hümai hatun izgatottan várta a szultánt. Bizonyos volt benne, hogy
Murád meglátogatja majd, s megnézi, hogyan fejlődik a kis Mohamed.
Mindig meglátogatta őket, amikor Edirnében járt, és mindig megnézte a
fiát.
Amíg a szultánt várták, Hümai hatun halkan dúdolgatott a
gyermeknek. Mohamed figyelmes, érdeklődő fiúcska volt, de még nem
beszélt. Amikor altatta, Eszter hol anyjától tanult kun altatódalt, hol a
Jahmun-házban oly sokszor hallott héber éneket dúdolta neki. Énekelt
még törököt is néha, de azt nem szívből.
A kis Mohamed ráfüggesztette nagy, barna szemét, és nevetett.
Eszter is nevetett. Ez a gyermek volt mindene. Hamar meg kellett
szoknia, hogy urát, a szultánt nem csak hogy nem birtokolhatja, de látni
is egyre ritkábban láthatja. Úgy hírlett, újabban minden erejét leköti
Konstantinápoly elfoglalásának terve.
A pavilon függönyei hirtelen megrebbentek, a zene odakünn, a
kertben elhallgatott. Léptek közeledtek.
Eszter megigazította ruháját. Remélte, hogy még mindig vonzó,
keblei még mindig csábítóan meredeznek a selyem alatt. Minden
elképzelhetőt megtett, hogy szépsége ne illanjon el túl hamar. Ez volt
egyetlen fegyvere. Amíg kívánatos, addig marad itt, a háremben.
Utána… Utána sanyarú sors vár a kivénhedt feleségekre.
 Murád szultán a hárem eunuch parancsnokával és Mara hatunnal a
nyomában lépett be. Nem köszönt, egyenesen Mohamedhez lépett, s
hatalmas tenyerével felemelte a fiúcska arcát.
– Milyen bájos gyermek! – gyönyörködött benne, de csak néhány
pillanatig. – Egészséges, mondd csak?
– Életrevaló fiúcska – felelte illedelmesen Eszter, s igyekezett
elkapni a szultán pillantását, de Murád rá se hederített.
– Nicsak! Hasonlít rám. Milyen kár, hogy egy napon a bátyjai
megfojtják majd.
Nagyot sóhajtott, s kiegyenesedett.
– Mennem kell. A gyermek egyelőre maradhat a háremben.
Gondoskodj róla, hogy az imámok kezdjék meg a taníttatását! – vetette
oda a háta mögött várakozó Marának, s már indult is vissza a
selyemkapu felé.
– Azt hittem, marad egy kicsit fenség! – kiáltott utána Eszter
csalódottan.
Murád szánakozva hátrapillantott.
– Ma éjjel új asszonnyal hálok, Hümai. Talán legközelebb
meglátogatlak. Igyekszem nem elfelejteni. Kedvellek téged.
Eszter lesütötte a szemét. Legszívesebben zokogott volna.
Ott maradt, s kétségbeesésében átölelte a kis Mohamedet.
– Legalább te itt vagy nekem, kicsim! – suttogta a fülébe. A fiú,
mintha csak megérezte volna anyja hirtelen hangulatváltozását,
görcsösen átölelte őt.
Eszter csak ebben a pillanatban vette észre, hogy nem maradtak
egyedül. Sarkon perdült: Mara ott állt mögöttük, s kedvesen mosolygott
rá.
– Ne vedd a szívedre! – mondta.
– Jó, hogy itt vagy! Maradsz? Hoztál híreket, Mara?
A szultán legkedvesebb felesége letelepedett Eszter mellé a vastag
vánkosokkal bélelt kerevetre.
– Híreket? Azt hiszem, háború lesz…
– Konstantinápolyért? – kérdezte riadtan Eszter. – Itt azt suttogják,
hogy Murád megindul a város ellen.
– Ki tudja? Várj csak! Majd elfelejtettem! Levelet kaptam a
húgomtól!
 Eszter szeme felcsillant. A legkisebb hír, a külvilág legcsekélyebb
rezdülése is napokra, hetekre elég gondolkodnivalót jelentett itt, a
hárem zárt világában.
– S mit ír a húgod?
Eszter emlékezett, hogy Mara húga valami magyar grófhoz,
nagyúrhoz ment férjhez nemrégiben. Hogy kihez, azt nem tudta:
mondta ugyan a nevét a szerb lány, de Eszter nem jegyezte meg.
– Azt írja Katalin, hogy a királyt császárrá koronázták Rómában. A
férje ott volt… – Brankovics Mara halkabbra fogta, nehogy véletlenül
bárki is kihallgathassa őket.
– Azt is írta, de ezt már cirill betűkkel, hogy Ulrik kémei ne
érthessék, hogy kudarcot vallott a férje terve…
– Miféle terv? – csodálkozott Eszter.
– Hogy végezzen Magyar Jankóval…
– Hát az meg kicsoda?
– Az én kedvesem volt valaha… A legbátrabb férfi, akit valaha
ismertem!
Eszter elmosolyodott. Még sohasem hallott erről a Magyar Jankóról,
de izgalmasnak találta, hogy Mara hatunnak valaha egy ilyen távoli
országban volt kedvese.
– Nézd! Ugyanilyen napkorong díszítette a pajzsát és az öltözetét –
mutatott Mara a Mohamed kezében gyűrögetett, rég kifakult szövetre.
– Ilyen? Azt sem tudom, mi ez – vont vállat Eszter. – Azt hiszem, az
anyámé volt… S előtte az ő anyjáé…
– Gyakran álmodom még Jankómmal – sóhajtotta Mara, és
megragadta Eszter kezét. – Néha úgy érzem, nem bírom itt tovább!
Hogy megfulladok! Hogy azonnal indulnom kell, szöknöm, haza,
Szerbiába! Hogy újra lássam őt!
– Akkor mit mondjak én? – szontyolodott el Eszter. – Hisz te
legalább elkísérheted a szultánt, bármerre jár. Ragaszkodik hozzád. Te
látod a világot. De én… Én csak ezeket a kerteket, pavilonokat látom…
Úgy múlnak el az éveim, hogy heteken, hónapokon át csak az jelenti az
egyetlen izgalmat az életemben, hogy kihajt-e a százszínű rózsafa, vagy
sem… El tudod ezt képzelni?
Eszter lemondóan felsegítette Mohamedet, aki épp letottyant az
egyik párnára. Brankovics Mara, Murád szultán kedvenc felesége
igyekezett legőszintébb mosolyának melegét a lányra sugározni.
 Vajon megmondja? Azon a napon, amikor Murád meghal, az ifjú
trónörökös sorra megfojtatja összes fiútestvérét. De Eszter még nem
tudja, hogy ugyanígy szokás kivégezni a halott szultán
legbefolyásosabb feleségeit is. Mindkettejükre ez a sors vár azon az
éjszakán, amikor Murád örökre lehunyja majd szemét.
– Eszter… Gyere… Beszélnem kell veled. Hozhatod Mohamedet is.
Gyönyörű idő van odakünn, a kertben.
Kéz a kézben léptek ki a bágyadt őszi napsütésbe.

3.
HUNYAD, ERDÉLY – MAGYARORSZÁG,
A. D. 1433 ŐSZE
A Cserna partján égig érő tüzek lobogtak, mintha a lángok a
magasban trónoló félholdat próbálnák megpörkölni.
Hunyad falai még megroggyanva, összekormozva, a torony tetőzete
leégve, üszkös gerendákkal fogadták az összegyűlt népet.
Sokan jöttek el.
Jöttek a Retyezát erdeiből, a hátszegi völgy falvaiból, jöttek Déva
városából. Jöttek a Sztrigy-melléki oláh kenézek jobbágyaikkal, jöttek a
Vulkán-szoroson inneni pásztorok, jöttek a fairtók, oláhok, magyarok
vegyesen, jöttek kunok a Kárpátok túloldaláról, de jöttek fekete ruhás
szászok is, kiknek falvait elpusztította az ellenség az elmúlt
esztendőben. Eljöttek Jankó rokonai, a Székely fiak, a Dengelegiek, a
Káta-nembéliek szerte Erdélyországból. Eljöttek a Garázdák, a
Bellyéniek, a Vingárdi Gerébek, s a Kacsics-nembéliek mind.
Szőrmeruhás, bocskoros parasztok, bekecses székelyek, lófők
hadinépükkel, sárga csizmás kisnemesek, kevély magyar urak, jött
mindenki, akit Hunyadi hívott. Jöttek karddal az oldalukon, lándzsával
a kézben, jöttek fejszével, íjjal, tegezzel a háton, jöttek kiegyenesített
kaszákkal, szekercékkel, fejszékkel, láncos buzogánnyal.
Akkor látták csak, milyen sokan vannak, mikor leszállván az este,
egybegyűltek mind a Cserna mentén, tábortüzeket gyújtva, s egymást
kínálgatva a hazulról hozott pálinkával, butykosban lötykölődő borral.
A tömegben Iván, Szilágyi Mihály és a várnagy emberei jártak körbe, s
hordták szét a sülteket, a friss kenyeret, amit Hunyadi vendégeinek
hozatott.
 Jankó ezalatt odafönn várta, hogy mindenki megérkezzen, Erzsébet
asszonyszobájában. Órák óta le sem vette tekintetét a kis Lackóról, vele
játszott, az ő arcát fürkészte egyre, s nevetett, mikor a gyermek nevetett,
és csaknem sírt, mikor a gyermek szája sírásra görbült.
Apja, Vajk vonásait látta Lackóéban, s ez szíven ütötte. Újonnan
felfedezett érzelmei újabbal gazdagodtak: az apai érzés kötelékével.
Amikor magához húzta Erzsébetet, azt súgta neki:
– Köszönöm neked!
Szilágyi Erzsébet lehunyt szemmel simult férjéhez.
Talán valóban véget érnek a rossz idők… A végtelen magányos éj…
A reménytelenség… a kiszolgáltatottság…
– Menj! – súgta Jankó fülébe. – Már várnak rád!
Hunyadi János felöltötte a Viscontitól kapott aranyozott páncélt, s
hátára vetette a Capistrano atyától kapott fehér köpenyt.
Így lépett ki a vár bástyájára.
A tömeg odalenn felhördült. Legtöbben akkor látták utoljára Jankót,
mikor még csélcsap lelkű, kötekedő, pelyhedző állú legény volt.
Most Hunyadvár bástyáján, fáklyák fényében fürödve egy érett férfi
tornyosult a magasban, ragyogó vértezetben. Vállára omló, hollófekete
hajában csillagfény fürdött. Sűrű szemöldöke alól vad tekintet villant a
fegyveres tömegre.
Az emberek ujjongtak, és a nevét kiáltották.
– Hunyadi! Hunyadi!
Jankó széttárta karját, és csendet intett. Egyszerre némaság támadt.
Nagy levegőt vett. Mögötte Erzsébet állt, karján Lackóval, Iván, s
anyja Csolnokosi kenéz oldalán. Odalenn mindenütt barátok, rokonok,
és az uralma alá rendelt lelkek lesték minden rezdülését.
Hunyadi elmosolyodott.
Hogyan is képzelhette, hogy nem tér haza? Hogyan is képzelte,
hogy nem jő vissza a népe védelmére, háza védelmére?
Tudta, hogy mit akar ezektől a férfiaktól és asszonyoktól.
A szavukat akarta, az esküjüket.
Az esküt, miszerint mindig zászlaja alá gyűlnek, ha hívja őket. Mert
hívni fogja őket, hamarabb, mint gondolnák. A szavukat akarta, az
esküt, miszerint elfogadják uruknak, s védelmezőjüknek.
Csak így lehet.
Csak így kezdheti munkáját.
 Egy napon százszor, ezerszer ennyien állanak majd előtte, s mind az
ő nevét kiáltják.
– Hunyadi! Hunyadi!
Tudta, mivel teheti őket híveivé.
Amikor beszélni kezdett, a magasban felragyogtak a csillagok.
 JEGYZETEK
Az első kötet megjelenése után sokan kérdezgették tőlem: mennyi
az igaz belőle? Mennyi a kitaláció? Mindenkinek igyekeztem
feleletként elmondani, hogy éppen annyi igaz belőle, amennyinek
feltétlenül igaznak kell lennie.
Az első kötet Hunyadi János ifjúságáról szólt. Olyan esztendők
krónikáját nyújtotta, melyekről nagyon keveset tudunk. Nem tudjuk
pontosan, mikor született hősünk, s azt sem, hol. Nem tudjuk biztosan,
kik voltak a szülei, s azt is csak sejtjük, honnan jöttek. Azt sem tudjuk
biztosan, mely nép, népek leszármazottai ők. A fennmaradt források
igen ellentmondásosak, hiányosak. No hát, ehhez képest mennyire lehet
hiteles az első kötet? A magam részéről igyekeztem a meglévő
mozaikdarabokat gondosan összerakosgatni, és olyan részletekkel
gazdagítani a hiányos összképet, melyek hűek a történelmi háttérhez, a
korszakhoz. De azért azt tudni kell: e sorozat elsősorban regény,
szórakoztató céllal íródott. Semmiképpen sem történelmi tanulmány.
A második kötettel már más volt a helyzet. Az 1430-tól 1433-ig
terjedő időszakról valamivel több információval rendelkezünk, mint a
korábbiakról. Ez egyrészt könnyebbség, másrészt nehézség is, hisz a jól
dokumentált részletek óhatatlanul is megkötik a szerző kezét. Az
események bemutatása, feldolgozási módjának megválasztása viszont
igazi kihívás. E regénnyel, és az elkövetkezőkkel az volt a fő célom,
hogy megszerettessem az olvasóval a korszakot, s általában hazánk,
nemzetünk történetét. Meggyőződésem, hogy kevés nép rendelkezik oly
gazdag és felemelő pillanatokban, s lesújtó tragédiákban egyaránt
bővelkedő történelemmel, mint mi, magyarok. Szörnyű mulasztás, sőt
bűn, hogy nem ismerjük eléggé históriánkat. Más népek összetennék a
két kezüket, ha tizedannyi hőst fel tudnának mutatni, mint mi. Akkor
hát miért engedjük, hogy elfeledtessék velünk őket? Miért engedjük,
hogy elhitessék velünk: bűnösök vagyunk, akik megérdemlik a
sorsukat? Hát nem. Csak azért sem. Csodálatos történelmünk van,
fényes lapokkal és sötét fejezetekkel egyaránt. A hitványak már
nemegyszer próbáltak bennünket alátaszítani, nyomorba dönteni. A
nemzet mindig talpra állt. Talpra állt, mert voltak hősei. És lesznek is,
nincs kétségem.
 Példát ki mástól vehetünk ma, mint régi hőseinkről? Egy olyan
korban, ahol újra minden a leépülésről, a hitványságról szól, meg kell
keresnünk őket. Életre kell keltenünk őket, hogy erőt adjanak a
jövőhöz. Szükségünk lesz rájuk.

1. A cseh lovag elbeszélése alapjaiban, és számos részletében

egyezik egy, a mohácsi ütközetnél jelenlévő, s onnan elmenekülő cseh
úr levelében foglaltakkal, melyet a Santa Clara-i kolostor főnöknőjének
írt 1526 novemberéjen. Megtalálható: Constantin Höfler: Frankische
Studien. Archív für Kunde isterreicher Geschichts-Quellen. 11. kötet.
Wien, 1853, 5-16. o.

2. Felszabadulás: Nem költői túlzás efféle vélekedést idézni. A

lengyel követ a következő jelentést küldi haza Zsigmond lengyel
királynak a mohácsi csata után nem sokkal: „A magyarok legnagyobb
örömben, szinte újjászületve tértek házukba, hogy megszabadultak az
idegen uralomtól.” Nincsen tévedés: a katasztrofális mohácsi csata után
boldog a magyar urak egy része. Örül, hogy kitakarodott a német. Hogy
mi jött, ki jött helyette, azt még fel nem fogja. Már csak így van ez a
felszabadulásokkal.

3. A Sárkányos rend jelvénye. Két változata ismeretes: a rend belső,

„bizalmi” tagjainak jelvényén a sárkány hátát kereszt díszítette. A
többiek sárkányát kereszt nélkül ábrázolták. A rend öltözetéhez tartozott
a velencei kék bársonyköpeny, rajta arany lángkereszttel, amiben
elhelyezve a rend jelmondata szerepelt: „o quam misericors estdeus,
iustus etpaceins”… „Milyen irgalmas az Isten, igazságos és türelmes”.
Vlad Tepes valóban Nürnbergben lett a Sárkányos társaság tagja.

4. A Zsigmond által leírtak éppen így estek, valóban így került a

király szolgálatába Filippo Scolari, magyar nevén Ozorai Pipó. E
történetet Jacopo di Poggio krónikája is megörökíti. (Vita di messer
Filippo Scolari… somposta… da lacopo de messer Poggio, e di latina
in fiorentina tradotta da Bastiano Fortini)

5. A Duomo di Milánót 1386-ban kezdte építtetni Antonio da

Saluzzo érsek. Unokatestvére, Gian Galeazzo Visconti hatalomra
kerülése után komoly áldozatokat hozott a megálmodott templom
felépítéséért. Sajnos 1402-ben, Visconti halála után valóban leálltak a
munkálatok, és csaknem nyolcvan évig a dóm befejezetlenül állt Milánó
központjában. 1480-ban folytatták az építkezést, de csak a XIX.
században fejezték be (ha befejezték egyáltalán: a munkálatok
valójában később is folytatódtak).

6. Ez nem is nagy túlzás Visconti részéről, hisz éves jövedelme

akkoriban megközelítette a 6-700 ezer aranydukátot. Ennél nagyobb
vagyona legfeljebb csak a francia királynak volt Európában.

7. A hónapokkal korábban a milánói katedrálisban Zsigmond és

Visconti diplomatái által megkötött egyezség lényege az volt, hogy
mindketten elkötelezik magukat a közös ellenség, Velence elleni harcra,
s arra, hogy egyikük sem köt a másik beleegyezése és tudta nélkül
különbékét. Visconti valóban átadta Zsigmondnak Genua és Asti
városokat, míg a király Itáliában tartózkodik, Zsigmond viszont
kötelezte magát, hogy Milánóba nem lép kétezernél nagyobb létszámú
hadi kísérettel. Visconti beleegyezett, hogy Zsigmond
megkoronáztathatja magát a lombard vaskoronával, amit Monzában
őriznek, és mindenben segíti, hogy a király mihamarabb elnyerje a
német-római császári koronát is a pápától. Amíg ez sikerül, s amíg
Zsigmond ennek érdekében Itáliában tartózkodik, havi ötezer
aranydukát segélyt fizet a királynak útiköltségül. Zsigmond nem a
szerződésben, hanem szóbeli üzenetében vállalta, hogy Cillei ötezer
magyar lovast vezet Friaulon át Velence ellen. Azt is szóban vállalta,
hogy amíg ez meg nem valósul, kíséretének könnyűlovasságát Hunyadi
János vezetésével korlátlan ideig a herceg rendelkezésére bocsátja azzal
a feltétellel, hogy zsoldjukat Visconti fizeti.

8. Az eset 1448-ban történt, amikor Sforza Paviában tartózkodott, és

a velencei csapatok Cremonát fenyegették. Bianca Maria hőstettét a
paviai hídnál feljegyezték a krónikák. Itáliában onnantól nevezték őt a
„Harcos Úrnőnek”.

9. A hosszas itáliai utazás mindenesetre anyagi katasztrófába

torkollt: Sienában tartózkodása havi 18 ezer aranyforintjába került a kis
városállamnak, de Zsigmond még emellett is hátrahagyott 103 ezer
arany adósságot, amikor odébbállt. Hasonló, vagy még nagyobb
összegekbe került másutt is vendéglátóinak. Visconti havi ötezer
aranytalléros adományai csak addig érkeztek, míg Cillei vereséget nem
szenvedett Friaulban. Onnantól a herceg belátta, hogy komolyabb
segítséget immár nem várhat Zsigmondtól Velence ellen.

10. Anjou Lajos magyar király az öccse, Endre meggyilkolását

megtorlandó vezetett hadat Nápoly városa ellen. Ezen a hadjáraton vett
részt a nevezetes Toldi Miklós is.

11. Alig egy esztendővel később a rómaiak fellázadtak őszentsége

ellen, s Eugeniusnak saját népe elől Firenzébe kellett menekülnie. A
lázadás szítója pedig nem volt más, mint Filippo Maria Visconti,
Milánó hercege. Akkor megint Zsigmond sietett őszentsége segítségére
azzal, hogy a bázeli zsinat színe, az összegyűlt százhuszonkét püspök, s
az összegyűlt világi hatalmasságok előtt kijelentette, hogy egyedül IV.
Eugeniust ismeri el pápának, és császári dühvel ítélte el Visconti
keresztényellenes és az olasz államok közössége elleni magatartását.

12. A kölcsönügyletről végül csak majd fél évvel később, Bázelben

született meg a hivatalos okirat Schlick kancellár sürgetésére. Az 1434.
január 17-én kelt oklevél tanúsága szerint „hívünk, Oláhnak nevezett
János, néhai Hunyadi Vajk fia, udvari vitézünk” 1200 aranyat
kölcsönzött a királynak, amire Zsigmondnak sürgős ügyekben volt
szüksége. Ennek fejében zálogul adta Hunyadinak és általa fivérének,
ifjabb Jánosnak (Ivánnak) az arad megyei Papi mezővárost s a
hozzátartozó marosi rév felét. Az oklevél relatora Leonardo Noffry de
Baymócz, a Zsigmond környezetéhez tartozó, Magyarországon feudális
úrrá lett, firenzei eredetű pénzemberek egyike. (Elekes Lajos: Hunyadi.
Akadémiai Kiadó, Bp., 1952, 99. old.)
13. Kottannerin Helene azonos Wolfram Ilonával, aki Wolfram
Péter soproni polgár lányaként született. Első férje Szekeres Péter
soproni polgármester volt, aki 1430-ban meghalt. Két évvel később
Ilona másodszor is férjhez ment, ezúttal egy Johannes Kottanner nevű
bécsi polgárhoz. A 30-as években Luxemburgi Erzsébet hű komornája,
leányai nevelője. Később óriási szerepe lesz a Szent Korona
ellopásában. (Lásd a későbbi köteteket.)
 14. Sforza ekkor talán maga sem sejtette, hogy még ebben az
esztendőben faképnél hagyja Milánót, és a pápa zsoldjába áll, majd
1439-ben a velencei szárazföldi seregek főparancsnoka lesz. Mint a
serenissima condottieréje mér majd megsemmisítő csapást a milánói
hadseregre, és kedvezőtlen béke aláírására kényszeríti Viscontit.
Később kibékül apósával, és a sors különös szeszélye folytán egy napon
mégis ő lesz Milánó hercege, megalapítva a Sforza-dinasztiát. De ezt
most még a jövő homálya fedi, ahogy azt is, hogy Hunyadi unokájának
majdan asszonyul kéretik Sforza leányát. Hol van az még most…

I. FÜGGELÉK
DRAMATIS PERSONAE

Luxemburgi Zsigmond
Magyarország, Csehország királya, később német-római császár

Cillei Barbara (Borbála)

Magyar királyné, Cillei Herman, cillei és zagorjei gróf leánya,
Luxemburgi Zsigmond felesége

Luxemburgi Erzsébet
Luxemburgi Zsigmond magyar király és Cillei Barbara leánya,
Habsburg Albert felesége

Habsburg Albert
Luxemburgi Erzsébet férje, később magyar király

Hunyadi János
Hunyad ura, Hunyadi Vajk és Morzsinai Erzse fia, királyi
palotáshadnagy. Később erdélyi vajda (1441-46), egyúttal
nándorfehérvári kapitány, majd Magyarország kormányzója (1446)

Horogszegi Szilágyi Erzsébet

 Hunyadi János felesége, Szilágyi László bácsi ispán és Bellyéni
Katalin leánya

Hunyadi Iván
Hunyadi János öccse, Hunyadi Vajk és Morzsinai Erzsébet fia

Horogszegi Szilágyi Mihály

Szilágyi Erzsébet bátyja, Szilágyi László bácsi ispán és Bellyéni
Katalin fia

Morzsinai Erzse
Hunyadi János édesanyja, Hunyadi Vajk özvegye, később
Csolnokosi
Jariszló felesége

Csolnokosi Jariszló
Hunyad megyei oláh kenéz, Hunyadi Vajk özvegyének későbbi férje

Zrednai Vitéz János

A királyi kancellária írnoka, Zrednamelléki Gelét fia Dénes és
Garázda Borbála fia, Hunyadi János barátja

Vlad Tepes (Karós Vlad)

Öreg Mircse (Mirçea cel Mare), Havaselve fejedelmének fia, a
Basarabdinasztia leszármazottja, később Havaselve fejedelme

Vlad Draculea
Vlad Tepes (Karós Vlad) és egy erdélyi nemesasszony fia, később
Havaselve fejedelme

Radul Negru
Csorba fia Rados és egy havaselvi parasztlány törvénytelen fia, oláh
kenéz Zsilvására környékéről

Újlaki Miklós
Magyarország bárója, Újlaki László és Stiborici Jachna fia. Később
erdélyi vajda, nándorfehérvári kapitány, majd Bosznia királya

Csáki Borbála
 Az erdélyi Csáki család oldalági leszármazottja, Újlaki Miklós
felesége

Cillei Ulrik
Magyarország bárója, stájer főúr, Cillei Frigyes és Modrusi
Frangepán Erzsébet grófnő fia, Cillei Barbara királynő unokaöccse

Cillei Herman
Magyarország bárója, stájer főúr, Cillei Herman és Katalin, boszniai
királyleány fia, Cillei Frigyes, Cillei Anna (Garai Miklósné), Cillei
Barbara (magyar királyné) atyja

Brankovics György
Rácország (Szerbia) despotája, Brankovics Mara (Murád szultán
felesége) és Brankovics Katalin (Cillei Ulrik felesége) atyja

Brankovics Mara (Mara hatun)

Brankovics György, Szerbia despotájának lánya, Murád szultán
felesége

Brankovics Katalin
Brankovics György, Szerbia despotájának lánya, Cillei Ulrik,
Magyarország bárójának felesége

Murád
A török birodalom szultánja, II. Mohamed atyja

Eszter (Hümai hatun)

Mose ben Jahmun, konstantinápolyi zsidó kereskedő és egy
rabszolganő leánya, Murád szultán felesége

II. Mohamed
Murád szultán és Hümai hatun (Eszter) fia, később a Török
Birodalom szultánja

Filippo Maria Visconti

Milánó hercege, Zsigmond király szövetségese a Velence elleni
háborúban, Hunyadi János „alkalmazója” 1431-től 1433-ig
 Francesco Sforza
Milánó hadseregének főparancsnoka (condottiere), Filippo Maria
Visconti herceg veje, később utódja

Bianca Maria Visconti

Filippo Maria Visconti herceg törvénytelen leánya, később
Francesco Sforza felesége

Carmagnola (Francesco Bussone)

Velence hadseregének főparancsnoka (condottiere), korábban
Milánó hadseregeinek főparancsnoka volt

IV. Eugenius (IV. Jenő)

Pápa, Zsigmond király római császárrá koronázója

Giuliano Cesarini
Bíboros, pápai legátus, a husziták elleni háború egyik szervezője, a
bázeli
zsinat kimagasló egyházi személyisége

Giovanni Capistrano (Kapisztrán Szent János) Itáliai ferences

szerzetes, inkvizítor, vándorprédikátor

Filipesi Albert
Itáliai születésű deák, anyja magyar asszony volt. Hunyadi János
íródeákja

Giulietta
Milánói cselédleány Hunyadi János szolgálatában

Kamonyai Simon
Hunyadi János vazallusa, fegyvertársa

Matkó
Öreg kun vitéz Hunyadi János seregében

Monoszlai Csupor Ákos

Királyi palotáshadnagy, Hunyadi János parancsnoka és jótevője
 Schlick Gáspár (Caspar Schlick)
Német birodalmi főkancellár, Zsigmond király, német-római császár
hű udvari embere, személyes jó barátja

Kottanner Jánosné (Wolfram Ilona)

Luxemburgi Erzsébet magyar királyné nevelőnője, főkomorna a
királyi udvarban

Lépes György
Erdélyi katolikus püspök 1427-1442 között. Jórészt az ő 1437-es
rendelete nyomán tört ki Erdélyben a nagy parasztfelkelés

II. FÜGGELÉK
A HUNYADI CSALÁD LESZÁRMAZÁSA
 HUNYADI JÁNOS SZÁRMAZÁSÁRÓL
A történelemtudomány a mai napig nem tudta kétséget kizáróan
bizonyítani, hogy Hunyadi János kitől származik, ki volt az atyja, s mint
látni fogják, abban sincs teljes egyetértés, ki volt az anyja. A korszerű
módszerekhez, például a DNS-jegyek alapján történő azonosításhoz
nincsenek meg sem a kormányzó, sem feltételezett szülei földi
maradványai. Közvetett módszerekkel pedig, gyanítom, soha nem
sikerülhet egyértelműen rendezni a kérdést, és eloszlatni a kételyeket,
melyekből oly sok merült fel az elmúlt évszázadok során. Már a
korabeliek is többféle pletykát suttogtak a későbbi kormányzó
fogantatásával kapcsolatban, idővel pedig a lehetőségek száma csak
megsokasodott. Alig akadt olyan kelet-európai nép, amely így vagy
úgy, de ne tartaná magáénak, sorai közül valónak Hunyadi Jánost.
 Horvátul: Jankó v. Ivan Hunjadi
Németül: Johann Hunyadi
Románul: Iancu v. Ioan de Hunedoara
Szerbül: CИбињанин Јанко
Szlovákul: Ján Huňady
Törökül: Hunyadi Yanoş

Íme, a legismertebb változatok Hunyadi származásával

kapcsolatban:

1. Hunyadi valóban Vajk (Vojk) havaselvi származású udvari vitéz

és Morzsinai Erzsébet természetes gyermeke. Vajk valószínűleg az
1385-95-ös évek között települt át Magyarországra, Zsigmond király
hívására. Talán a jobb megélhetés reményében, talán családi bosszú,
talán a török terjeszkedés elől menekülve. Amennyiben ez a változat a
valós, úgy Hunyadit oláhországi kun és/vagy oláh származásúnak kell
tekintenünk.

2. Hunyadi valójában Zsigmond király törvénytelen fia. Amikor az

uralkodó Erdélyben vadászott, megszállt egy oláh kisnemes házában,
ahol vele hált a kenéz felesége, Morzsinai Erzsébet. Egyéjszakás
kalandjuk gyümölcseként született később Iancu. Ezt a változatot a
korabeliek azért találták hihetőnek, mert egyrészt jól emlékeztek még
Zsigmond kicsapongó életmódjára, másrészt ezzel magyarázni tudták
Hunyadi János gyors felemelkedését a királyi udvarban, és Zsigmond
feltűnő szívélyességét irányában. A család hollós-gyűrűs címerét is ezen
mendemonda ékes bizonyítékának tekintették, s mint oly sok más
esetben, a címerrajzhoz költöttek nagyon is hihető „sztorit”.
Amennyiben ez a származási változat a valós, úgy Hunyadi a
Luxemburg-dinasztiából származó német-oláh vérkeveredés gyermeke
volna. A magyar történelmi hagyományban évszázadokig ez a nézet
tartotta magát legerősebben. E variációt örökíti meg Thuróczi krónikája,
s ez alapján Heltai Gáspár Magyar Krónikája is, valamint az őket
követő historikusok sokasága. Bonfini, aki ennél sokkal nemesebb,
ősibb származást tulajdonít Hunyadinak (természetesen rómait, mi
mást), úgy vélte, mindez pletyka, mendemonda, amit a kormányzó
nagyságára féltékeny németek ötöltek ki, különösen a Cillei-grófok
csak azért, hogy Hunyadit fattyúnak bélyegezhessék (még ha királyi
fattyúnak is).
Tovább gyengíti e változat hitelességét Hunyadi külsejének
fennmaradt leírása, mely a legcsekélyebb vonásokban sem emlékeztet
Zsigmondéra, ellenben tökéletesen megfelel a korabeli magyar-oláh-
kun férfialkatnak. Továbbá nem érdemes elfelejteni, hogy Hunyadi
legnagyobb birtokadományait nem Zsigmondtól kapta, hanem az őt
trónon követő Habsburg Albert királytól. Ráadásul, amikor Hunyadi
fegyvert fogott Albert halála után a koronát elrabló Erzsébet királyné
ellen, úgy voltaképpen saját féltestvére ellen kellett volna harcolnia, ha
maga is Zsigmond fia. Ezen elmélet mellett szól ugyanakkor, hogy még
Mátyás király is gyakran utalt Zsigmond császár-királyra, mint kedves
nagyatyjára.

3. Hunyadi valójában Zsigmond király és Mária királynő törvényes,

természetes gyermeke volt, aki akkor született, amikor a királynét és az
anyakirálynét a Horváthi-liga lázadó nagyurai elfogták és várbörtönre
vetették Dalmáciában. A Decsy által az Osmanographia (Decsy Sámuel
Osmanographia – A török birodalom természeti, erkölcsi, egyházi,
polgári s hadi állapottyának, és a magyar királyok ellen viselt
nevezetesebb hadakozásainak summás leírása, Bécs, 1788-9) harmadik
kötetében megörökített elmélet szerint (Teleki: Hunyadiak kora
Magyarországon 1. kötet, 33. oldal) amikor a gyermeket Mária királyné
megszülte, a vránai perjeltől, Palizsnai Jánostól való félelmében
Buthinak, a kruppai vár kapitányának adta át, mentse meg, vigye őt
minél messzebbre. Buthi a zágrábi püspök gondjaira bízta a kisdedet,
aki valamiért Rómába küldte, hogy ott nevelkedjen fel. Minden
bizonnyal ez a legmeseszerűbb változat Hunyadi származására nézve,
Decsyn kívül senki nem említi.

4. Hunyadi valójában Mária királyné gyermeke. Amikor a királynét

az anyakirálynéval elfogták a Horváthiak, az asszonyokat többen
megerőszakolták (az idősebb Erzsébetet meg is kínozták és
meggyilkolták, teteme maradványait egy folyóba lökték a várfalról). Az
így fogant gyermeket Mária természetesen nem kívánta felnevelni, ezért
amikor megszülte, átadta a vár horvát kapitányának. Hogy tőle később
hogyan került Erdélybe, az rejtély. Ez a változat feltűnően hasonlatos
Decsy meséjére.
 5. Hunyadi családja valójában ősi római eredetű patrícius família,
legalábbis Bonfini kalandos, erősen reneszánsz színezetű leírása
alapján. Eszerint Vuk Buthi, a nagy kormányzó őse egyenesen a római
Corvinoktól származik, akik pedig közvetlenül Jupiter istentől erednek.
Ez a mélyen humanista-keresztény Bonfini számára hihető, itáliai
büszkeségét kétségkívül legyező magyarázatnak tűnt. Hunyadi anyja
eme olasz historikus szerint a görög császári vérből származó
Palailogosz Erzsébet volt. Felveti Bonfini továbbá azt is, hogy a család
neve Marcus Valeriustól ered, aki egy gall vezért győzött le, mégpedig
egy holló segítségével, így nyerte a Corvus (holló) nevet. Több ízben
lett consul, és huszonnégyszer ült a curul székében, száz évet élt, és
első, valamint utolsó konzulsága között negyvenhat esztendő telt el.
Ennek ivadéka volt M. Valerius Maximus Corvus consul, tribun,
valamint M. Valerius Messala Corvin is, Augustus idejében, Valéria
Messalina, Tiberius Claudius felesége, Messala, a thrákiai, dalmát,
pannon és dáciai légiók parancsnoka, és Vipstanius Messala, ki a
pannóniai felkelést leverte és meghonosította a Corvin nevet Dáciában.
Ahogy Bonfini írja: Ezen Valerian-nemzetség emléke fennmaradt itt,
néhány kőfeliraton, valamint a Corvin nevű településen, mely egy dunai
szigeten lehetett (valószínűleg Kovinról – Temeskubin – van szó, mely
valóban lehetett Hunyadi szüleinek lakhelye, s latinosan, a covinus
előnevet eredményezte a Hunyadiaknak).
Tudjuk azonban, hogy a Corvin, Corvinus névvel Hunyadi soha nem
élt, azt csak Mátyás humanistái, Bonfini és Pietro Ransano „hozták
divatba”.

6. Hunyadi János valójában a Scaliger-nemzetségből (más forrás

szerint a von der Leiter nemzetségből) vette eredetét. Eszerint
Kotromanics Erzsébet anyakirálynénak, a néhai Nagy Lajos király
feleségének szeretője, egy Scaliger nevű udvari férfiú nemzett egy
gyermeket. A kisdedet Demeter zágrábi püspök nevelte fel titokban.
Felnővén apródi szolgálatba állott, majd a magyar küldöttség tagjaként
elkísérte Hedvig hercegnőt Lengyelországba. Ott gyökeret eresztett,
elvette egy lengyel nemes leányát, s a tőle született gyermek volt
voltaképpen Hunyadi János. (Ens. Histor. Hung. 109. old. és
Kerchelich, Notit. Praelimin. 270. old. Zeiler, Itiner. 153. old. Idézi:
Teleki: Hunyadiak kora Magyarországon 1. kötet, 33. oldal)
 7. Hunyadi János valójában a veronai Filippo Scaligeri és valamely
rác fejedelem Ilona nevű lányának törvénytelen frigyéből született,
legalábbis egy, Teleki József gróf történelmi munkájának összeállítása
idején még a bécsi császári-királyi könyvtárban fellelhető kézirat
leszármazási táblája szerint. E tábla úgy mutatja, miszerint Hunyadi
ősei közt kellene keresni Palailogosz Erzsébet bizánci császárleányt,
akit a régmúltban egy magyar-oláh herceg, bizonyos Butho vett
feleségül. A tábla állítólagos fellelési helye Teleki (és Chmel) szerint:
Handschriften der k. kön. Biblioth. II. 83. old. Codex MS. NO.8677.
olim Histor. Prof. 341-3. 1., másolatban olvasható Teleki: Hunyadiak
kora Magyarországon 1. kötet, 34. oldalán. E tábla azonban – ahogy
már Teleki is megállapította – a XVII. században keletkezett,
hitelessége tehát erősen megkérdőjelezhető.

8. Cornidesnek egy Katona Istvánhoz írott levelében az az elmélet

olvasható, miszerint Hunyadi atyja a Korvin nevű régi lengyel család
leszármazottja volt, melynek címere teljes egészében megegyezik
Hunyadi hollós címerével. Ennek a lengyel családnak egy ága
Boszniába került. A krónikákban valóban találni egy 1317-ben született
Hrana Wyk (Vojk, Vajk) nevű vitézt. (A Hrana, Vran a délszláv
nyelvekben a hollót idézi). Egy Simonhicztől származó történelmi
munka valóban tud egy Wyk Hrana nevű vitézről, akinek
leszármazottjai Oláhországban vajdaságra emelkedtek (Simonhicz,
Numismatica Hung. 102. old.).
A magyar Kriebel tanácsos (Három értekezés III-ik szám. Kriebel)
Kazinczynak írott levelében (Tudom. Gyűjt. 1818, I. 53. old.) azt
fejtegeti, hogy a Korvin lengyel család előzőleg Magyarországról
származott. Konrád mazóviai fejedelem 1221-ben egy Wratislaw nevű
vezért hívott meg Pannóniából, hogy a pogány litvánok elleni harcában
segítse. Ez a férfiú oly szerencsésen hadakozott, hogy 1224-ben hollós
címert nyert a fejedelemtől, s ezután vette fel a Korvin nevet. Ezen
Krasinski Korvin nemzetség Slepowron, azaz Hollófalva nevű helység
után Slepowroniusnak is neveztetett, később pedig két ágra oszlott,
melyek egyike Oláhországba szakadt. Ezen lengyel származást fejtegető
elméletek a néven és a hollós címeren kívül semmi egyéb bizonyító
erővel nem bírnak.
 9. Hunyadi valójában az erdélyi Hunyadi Hollós János, másnéven
Hunyadi Székely János nevű hadfi és Morzsinai Erzsébet természetes
gyermeke volt. A Kaprinai által leírt elmélet szerint Hunyadi anyja
János születése után ment csak férjhez újra, ezúttal az oláh származású
Buthi Jaroszlávhoz, akitől Dán nevű fiuk született. Morzsinai Erzsébet
ezután, valószínűleg Jariszláv halála után harmadszor is férjhez ment,
egy Csolnokosi Voyth nevű férfiúhoz, aki később az őt szegről-végről
atyafiként elismerő Hunyaditól kapta megerősítésként Csolnokos
községet adományul. Ez az egyébként nem is teljesen elképzelhetetlen
változat Kaprinai szerint egy papiroson alapul, melyet egy meg nem
nevezett pap adott Hunyadi kormányzónak. E papír sokáig megvolt, de
valaki ellopta Kaprinai iratai közül, így azt később emlékezetből
rekonstruálta.
Erdélyben a Hunyadi Hollós, avagy Hunyadi Székely család
létezése sem igazolt, noha Thewrewk József, Aranka: Három
értekezésének, kiadója azt állította, hogy ő még egy erdélyi úr
birtokában látta Nagy Lajos királynak azon 1378-ban kelt oklevelét,
melyben egy bizonyos Székely Vajkról, mint hunyadi birtokosról tettek
említést. Ennek az oklevélnek – ha valaha létezett is –, mára bizonyosan
nyoma veszett. A budai káptalannak egy 1331-ből való oklevelében
még olvasható volt Hunyadi Mihály neve, akit Aranka Hunyadi Székely
János fiaként azonosít. Ez az oklevél sincs már meg. Teleki a fent
említetteken kívül idézi azt a panaszos levelet, amelyet zágrábi és
varasdi nemesek írattak 1447-ben, néhány birtok Hunyadi általi
erőszakos elfoglalását panaszolva fel az országgyűlésnek. Ezen oklevél
bevezetőjében – ki tudja, miért – Hunyadi Székely Jánosnak nevezik a
kormányzót. (Teleki József: Hunyadiak kora Magyarországon. 1. kötet,
54. old.) Nem lehetetlen persze, hogy a Hunyadiakkal rokon Székely
család János nevű tagjáról van szó, akit Hunyadi magas megbízásokkal
látott el. A kormányzónak nagy valószínűséggel egyébiránt kisebb
gondja is nagyobb volt akkoriban, mint hogy horvát-szlavóniai
birtokokat zaklasson. Eszerint Székely János bánról lehet szó, Hunyadi
lány test vérének fiáról, aki később, a rigómezei ütközetben esett el.

10. Hunyadi a szerb népköltészet szerint Lazarevics István szerb

despota és egy szebeni magyar leány törvénytelen gyermeke. Innen ered
Hunyadi rác neve is: Jankó Szibinyáni (Szebeni Jankó, avagy Magyar
Jankó). Ez a monda bizonyos szempontból magyarázatul szolgálna
Lazarevics feltűnő, atyáskodó rokonszenvére a fiú iránt. Igaz, arra nem
nagyon maradt történelmi adat, hogy Hunyadinak bármi köze lett volna
Szeben városához.

11. Az egykorú írók szinte mindegyike közönséges oláhnak tartja

Hunyadi szüleit. Aenas Sylvius, Galeotus, a Cillei-krónika névtelen
szerzője, Tubero, Lucius és mások írásaiban hol erdélyi, hol
havasalföldi oláhoknak nevezi őket. A családot sokáig nem is a
Hunyadi néven emlegették Magyarországon, hanem Oláh családi
névvel. A későbbi kormányzó is Oláh Jankóként vált ismertté az
udvarban. Teleki gróf azonban hatalmas művének (Hunyadiak kora
Magyarországon) már 1852-ben megjelent első kötetében felhívja a
figyelmet arra a gyalázatos hazai szokásra (mely sajnos ma is dívik),
miszerint az erdélyi magyarokat a nyugati országrészben élők
egyszerűen lerománozzák, leoláhozzák.
A havaselvi származást illetően pedig kétségtelen, hogy a nem
sokkal korábban még Kunországnak, Cumaniának nevezett területen a
vezető réteg, a kenézek, s maga a fejedelmi család nem oláh eredetű
volt. A Basarab-dinasztia eleit Dzsingisz kán leszármazottai közt kell
keresnünk. A Basarab-dinasztia első uralkodói egyértelműen keleti, türk
és tatár neveket viseltek. A területet lakó kun családok uralkodó réteget
képeztek a pásztorkodó oláhok fölött. A Hunyadi-ősök tehát, még ha
Havasalföldről származtak is – semmiképpen nem azonosíthatóak
kizárólag oláhokkal, még ha családtagjaik akkor már oláhos neveket
viseltek (Rados-Radul). Igaz, a Vajk, Magos, Both nevek inkább
magyar, kun hangzásúak, és csak erőltetve találhatunk oláh, rác
megfelelőket.

12. Mátyás király mindent megtett, hogy teljes zűrzavar alakuljon ki

a család származását illetően. Teleki szerint gyakran emlegette úgy
Luxemburgi Zsigmondot, mint szeretett nagyatyját. Egyik 1459-ben
kelt levelében viszont Ivanovics Györgyöt Albánia és Thessalia
fejedelmét, valamint Marnivics Tomkó zvorniki örökös grófot kedves
rokonának nevezi. Ugyanezen levélben Mátyás a bolgár fejedelmekről
mint őseiről szól. Bonfini nem győzi mentegetni magát hatalmas
művében, miszerint a nemes római ősökről maga Mátyás király beszélt
neki, aki pedig gyermekkorában, a szüleitől hallott róluk.
 Plusz egy elmélet: Zsigmond királynak és Mária királynénak
valóban született egy fia, mégpedig akkor, amikor Mária a budai
palotából több hónapos terhesen kilovagolt a Pilis erdeibe. A királynőt
csak órákkal később találták meg nyakaszegetten, mellette a vélhetően a
sokkhatás miatt világra jött koraszülöttjével. A krónikák alapján tudjuk,
hogy a baleset valóban megtörtént 1395-ben, míg Zsigmond Erdélyben
és havasalföldi hadjáratán időzött. A szemtanúk úgy említik, hogy a
csecsemő azonnal meghalt, megfulladt a nyakára tekeredett
köldökzsinórtól. Arra, hogy életben maradt volna, mi több, Zsigmond
odaadta egy megbízható udvari embernek, hogy titokban nevelje fel,
egyedül e regényes sorozat lapjain találunk nyomot, minthogy ez
kivételesen a szerző elmélete. Hadd tegyem hozzá, még a regény lapjain
sem „az” a Hunyadi János e gyermek, akiből később a nagy kormányzó
lett.

AZ ITÁLIAI ÉVEKRŐL

A Hunyadi-életrajzok általában röviden emlékeznek meg az 1431–

1433-ig terjedő időszakról, amikor Hunyadi János Milánóban szolgált,
Filippo Maria Visconti herceg zsoldjában. Sokáig még abban sem volt
bizonyos a történetírás, hogy pontosan mikor és hol tartózkodott
Hunyadi Itáliában. Dr. Florio Banfi 1934-ben az Erdélyi Múzeumban
publikált tanulmánya, a. Hunyadi János itáliai tartózkodása még
számos ponton csak feltételezéseket fogalmaz meg, noha az alapvető
információkat már leszögezi:
1. Hunyadi Zsigmond király kíséretében került Milánóba, ahol
Zsigmondot 1431. november 28-án lombard királlyá koronázták.
2. Hunyadi a király parancsára maradt Milánóban annak a pénzügyi
támogatásnak a fejében, amit Visconti herceg ígért, és részben fizetett
Zsigmondnak a császárrá koronázás, illetve az Itáliában tartózkodás
költségeire.
3. Hunyadi Milánóban ismerkedett meg a herceg hadvezérével
(condottiere), Francesco Sforzával, a város későbbi hercegével.
4. Hunyadi egészen 1433-ig maradt Milánóban, amikor is
csatlakozott a Rómából Bázel felé tartó, immár császárrá koronázott
Zsigmondhoz.
 Banfi tanulmányának hivatkozásai is mutatják, hogy a milánói,
itáliai emlékezet sokáig számon tartotta az oláh fehér lovagot.
(Chevalier Blanc de Vallaquie, más források szerint Giovanni Huniadé
gran Signore di Valacchia.)
A történészek már a korabeli levelekből, diplomáciai iratokból is
értesültek róla, hogy Sforza fejedelem és Hunyadi János, majd fia,
Mátyás király feltűnően szívélyes viszonyban álltak egymással. Egy
Sforza által 1445. április 28-án keltezett levél címzésében „amico
nostro charissimo” szerepel. E levélben egyébként a herceg a Hunyadi
és a Cilleiek közti viszály elsimítására tesz javaslatot, és akár
közvetítőnek is ajánlja magát.
A jó kapcsolat alapja kétségkívül Hunyadinak Milánóban eltöltött
két éve volt. Sforza akkoriban a városállam condottieréje volt, Hunyadi
pedig az ő parancsnoklata alatt, magyar lovasok élén látott el katonai
szolgálatokat. Az ő együttműködésük idejére esik a Velencéhez
átpártolt Carmagnola végső katonai megalázása és bizonyos területek
visszafoglalása is.
Az olasz történetírás egyenesen azt állítja, hogy Hunyadit Sforza
tanította meg a hadművészet tudományára. Kétségtelen, hogy Hunyadi
sokat tanult Milánóban, elsajátított egy, a hazaitól lényegesen eltérő
hadviselési metódust, a zsoldosseregek alkalmazásának fortélyait, a
stratégiai előkészítés, a szárnyak átgondolt alkalmazásának jelentőségét.
Hunyadi Sforzától hallott Julius Ceasar hadászati nézeteiről is,
miszerint: „Az ellenséget bátorsággal, vakmerőséggel mindig meg kell
rémíteni.” Kétségtelen, hogy ezt az elvet is kiválóan hasznosította
később, a török ellen.
A hazai történetírásban sokáig csak Bonfini emlékezett meg a
milánói két esztendőről, de ő is csak igen szűkszavúan. Oszvald
egyenesen azt írja Hunyadiról írott tanulmányában (Oszvald Arisztid:
Hunyadi ifjúsága – Történelmi Értekezések, 10. sz. Bp., 1916), hogy „A
Bonfinius említette milánói szolgálat nem feltétlenül hiteles tény, mert
más egykorú íróknál ennek nyomát nem leljük, bár a körülmények a
lehetőségét nem zárják ki a szoros viszonynál fogva, melyben
Zsigmond és Visconti állottak egymással”.
Bonfini egyébként arra is kitér, hogy Zsigmond kíséretében Hunyadi
mutatkozott a legpazarabb öltözetben, úgyhogy több fejedelemnél
nagyobbra tartották, s az előkelő hölgyek mindenütt véle óhajtottak
táncolni.
Sok vita folyt arról is, hogy Hunyadi vajon elkísérte-e Zsigmondot
Rómába, a császári koronázásra (1433. május 31.). Tény, hogy Hunyadi
neve nem szerepel azon magyar lovagok listáján, akik a kíséret tagjait
képezték, és akiket felterjesztettek az aranysarkantyús lovaggá ütési
szertartásra. Gyerőmonostori Kemény István, Rákosi Székely Mihály,
Forgolánfalvi Mihály, Enyedi János azok az erdélyi nemesek, akik
bizonyíthatóan részt vettek a koronázáson, s maguknak, családjaiknak,
kegyúri templomaik látogatói számára különböző kedvezményeket (pl.
bűnbocsánatot) kaptak a pápától. Egy történelmi regényben e vita
könnyen eldönthető, így számomra egy pillanatig sem volt kérdés, hogy
Hunyadit is ott lássuk-e a római ceremónián, vagy sem.
Összegezve: Hunyadi az azóta pontosan rekonstruálható adatok
tanúsága szerint 1431. október elejétől 1433 őszéig tartózkodott
Milánóban. Tudjuk, hogy fiatalkori mentora az ugyancsak olasz
származású Ozorai Pipó volt (Filippo Scolari). Bizonyára már tőle is
megtanult valamennyire olaszul, s tény, hogy világéletében
megkülönböztető figyelemmel, rokonszenvvel viseltetett az itáliaiak
iránt. A maga módján rajongott Poggio Bracciolini humanista írásaiért,
egyik legjobb barátja Giuliano Cesarini bíboros volt. Hunyadi
udvartartását és magánhadseregét a Visconti-féle Milánó és a milánói
hadsereg mintájára alakította ki, pénzügyeit a firenzei Odoardi család
tagjai intézték, Pepe, Angelo és Maninio. A hunyadi vár újjáépítéséhez,
hadserege technikai fejlesztéséhez is rendszeresen Itáliából hívatott
mestereket, fiára, Mátyásra pedig az örök olasz vonzódást hagyta. (Egy
időben azt tervezte, hogy fia, László Milánóban nevelkedjen, és olasz
hercegnőt vegyen feleségül. Később Sforza herceg lányát, Biancát
kérték meg Corvin János herceg számára.)
Hunyadi János – Giovanni Corvino, Il Corvo emléke is jó ideig élt
Milánóban, bár közkeletűen használatos neve, a Jankó az olasz ajkakon
Conte Biancóvá torzult, alakult, Oláh „csúfneve” miatt pedig Cavalliero
Bianco della Vallacchia lett belőle.

A condottiere
 A condottiere maga élelmezi, szereli fel embereit. Ő egy
személyben köt szerződést alkalmazójával (sajátszámla-szerződés:
condotta). E szerződés alapján magánhadseregét a saját parancsnoksága
alatt bocsátja a szerződő fél rendelkezésére. E szerződésben gondosan
meghatározzák a fizetendő összeget, a zsákmányból a condottierére és
embereire eső részt, a különleges harci feladatok után neki járó külön
juttatásokat: palota, földbirtok, állami előjogok, pénz. Általában
kikötötték azt is, hogy a gazdag foglyok váltságdíja a condottierét illeti.
A szerződéses viszony sajátosságai folytán előfordult, hogy a
condottiere saját szülővárosa ellen kényszerült harcba bocsátkozni. Ez
professzionális, érzelemmentes hozzáállást igényelt. A condottiere
mellé alkalmazója általában két „politikai tisztet” (provveditore) állított.
Ők ellenőrizték a tervezett hadműveleteket, összekötőként szolgáltak a
város vezetése és a condottiere között.

A milánói fegyvermesterek

A város messze földön híres volt kiváló fegyvermestereiről. A

korszakban Lombardia számított a páncélkészítés Mekkájának, de
nevezetesek voltak kard- és egyéb fegyverkészítő céhei is. A milánói
herceg hadseregének igényein kívül az angol, francia királyok, német
fejedelmek, hercegek megrendeléseit is gyorsan, magas szinten
teljesítették.
Az alapanyagként szükséges vasat az Alpok déli lejtőinek
völgyeiből termelték ki. Ilyen lelőhelyek húzódtak Savoyától Friaulig,
főképp a Como és Brescia fölötti völgyekben. A faszenet az Alpokból
kivágott fa segítségével biztosították, és szintén természetszerűen adott
volt a víz, amit a környékbeli gyors folyású patakok, folyók
biztosítottak. A kalapácsolást és a fényezést vízimalmok segítségével
végezték.
A milánói céhek többnyire luxusigényeket elégítettek ki, de nagy
számban gyártottak olcsó vérteket is nagyobb létszámú tömegseregek
számára. Méretre készülő, egyedi darabjaik keresettek voltak Európa
legnagyobb uralkodóházaiban. Páncélingek, sisakok, kardok nagy
számban és választékban készültek Milánóban, igazi konkurenciát a
város számára csak Brescia jelentett a XV. században. Miután azonban
Velence 1426-ban elfoglalta Bresciát, az ottani fegyvermesterek tudása
már a szárnyas oroszlánt szolgálta. Brescia szállította az urbinói
Montefeltro-hercegek, a ferrarai és mantovai márkik, és több török
szultán számára is a fegyverek, páncélok egy részét.
Ráadásul 1420 után ugrásszerű fejlődésnek indultak a német
fegyverkészítő műhelyek is. Nürnberg, Augsburg, Lanshut, Innsbruck
egyre jobb és jobb minőségű kardot, páncélt tudott előállítani, s ez
komoly konkurenciát jelentett, főképp a Lengyel-, Cseh- és
Magyarország nagyurainak megrendeléseit tekintve. A legjobb
kardkészítő műhelyek egy idő után már a Köln közelében lévő
Solingenben kezdtek el működni.
A milánói fegyvergyártásra is jellemző volt, hogy a különböző
„alkatrészeket” más és más céhek állították elő, például a
páncélkesztyűt, a mellvértet, a karvédő lemezeket. Ennek oka
alapvetően az volt, hogy a szigorú céhes szabályok miatt egy-egy
műhely csak a céhmesterből, két céhlegényből és egy tanoncból
állhatott.
Egy komplett lovagi vért egy birtokkal rendelkező nemes úr
mintegy három-hat hónapos jövedelmébe került attól függően, mely
országbeli volt a nemes, és mennyi jövedelemmel rendelkezett.

Filippo Maria Visconti

Milánó harmadik hercege. Csúf, gyanakvó férfiként emlékeznek

róla a krónikák. Nem válogatott az eszközeiben, fő ellensége Velence
volt, mely hosszú idő után részt kívánt szerezni magának az itáliai
szárazföldi hatalomból is.
Filippo meggyilkolt bátyját, Gian Maria Viscontit követte a trónon
1412-ben. Húszévesen került hatalomba. Felesége Beatrice Lascaris,
Tenda grófnője volt, egyben az özvegye a kegyetlen Facino Cane
haramiavezérnek. Vele hatalmas pénz, félmillió arany állt a házhoz,
Cane rablott vagyona. A nővel Filippo rövid úton végzett: 1418-ban
lefejeztette hűtlenség és paráznaság miatt Binascóban.
Visconti egyetlen leányát hatévesen eljegyeztette condottieréjével,
Francesco Sforzával, aki később követte őt a hatalomban is.

A Visconti család címere

 A címer leírása: hétrét tekergő kígyó, mely egy gyermeket fal fel. Ez
a címer sokáig egyet jelentett Milánó, s egész Lombardia hatalmával,
ma sem ismeretlen, például az Alfa Romeo vagy az Inter FC
emblémájából.
Eredetére nézve több változat is ismeretes. A leggyakoribb leírás
szerint a kék kígyó (sárkány) a Viscontik hatalmát jelképezi, a gyermek
pedig a Viscontik ellenségeit, akiket a kígyó mindig fel fog falni.
Más magyarázatok szerint Ottone Visconti, a család őse az első
keresztes háborúban, viadalban legyőzött egy szaracén harcost, és
elvette tőle fegyvereit, javait. A szaracén pajzsára volt festve a címer,
mely onnantól fogva már a Viscontik címere lett.
Egy másik érdekes magyarázat szerint a ködbe vesző ősidőkben egy
sárkánykígyó lakozott a Gerundo-tóban, Milánó közelében (ez a tó ma
már nincsen meg). Ebben élt egy sárkánykígyó, Tarantasio. Ez a
szörnyeteg csak akkor nem pusztította el a környékbeli településeket, ha
hetente egy embergyermeket kapott, amit mindig azonnal felfalt.
Csakhogy Tarantasio bűzös leheletével mérgezte a tó vizét és a levegőt.
Ottone Visconti, a család őse szembeszállt vele, megölte a
sárkánykígyót, ezért viseli a család a címerében a gyermeket felfaló
kígyót.

Carmagnola

Francesco Bussone, Carmagnola grófja, velencei condottiere.

Paraszti családban született 1383 körül. Tizennégy évesen már lovászfiú
a nevezetes Facino Cane zsoldosvezér csapatában. Kitüntette magát
több csatában, hűen szolgálta Canét. Lovas katona, majd tiszt lett,
tekintélye gyorsan gyarapodott a haramiák körében. Cane halála után a
csapat őt választotta meg kapitánynak. Akkoriban épp Milánó
zsoldjában álltak, Visconti herceg utasításait hajtva végre a környező
városokban. Amikor Cane halálával megürült a herceg tanácsosi,
marsalli posztja, logikus választásnak tűnt Bussone kinevezése.
Visconti nem habozott, és látva Bussone lelkes tevékenységét, nem
bánta meg döntését. Nemsokára már ő volt Visconti condottieréje, majd
a meghódított Genova kormányzója.
1425-ben a mindig mindenkire gyanakvó Sforza meggyőződésévé
vált, hogy Bussone titokban összeszűri a levet az ellenséggel, ezért
elfogatóparancsot adott ki ellene. Mielőtt azonban letartóztatták volna, a
condottiere minden vagyonát, házait, aranyait, lovait hátrahagyva,
álruhában átszökött velencei területre. A serenissima természetesen tárt
karokkal fogadta, és nem sajnálták tőle a korabeli fizetségekhez mérten
is busás zsoldot, megtették Velence hadainak parancsnokává. Visconti –
amint ennek hírét vette –, orgyilkost küldött utána Velencébe, de nem
sikerült meggyilkoltatnia az immár Carmagnola grófja néven ismert
hadvezért. A merénylőt elfogták és kivégezték.
1426-ban Carmagnola munkához látott, korábbi kenyéradó gazdája
ellen vezette Velence hadait. Kemény csatározások után elfoglalta
Brescia városát. A fellegvárat nyolc hónapos kemény ostrommal vette
be. A sors fintora, hogy Carmagnola alig öt évvel korábban, szintén
kemény harcok árán foglalta el Bresciát, de akkor még Viscontinak.
1427. október 12-én súlyos csapást mért Milánó seregeire
Maclodiónál. Egy évvel később a két városállam ideiglenes békét kötött
Ferrarában. A pillanatnyi szünetet Visconti helyzete megerősítésére
használta fel. 1429-ben újraházasodott, elvette Szavojai Máriát (1411-
1469), VIII. Szavojai Amádé szövetséges herceg lányát. (1439-49 közt
ez az Amádé ellenpápaként is tevékenykedett V. Félix néven, Visconti
támogatásával.)
Az elkövetkező évben Visconti taktikát váltott. Ráébredt, hogy
Velence túlontúl erőssé vált korábbi hadvezérével, ezért megpróbálta
magához visszaédesgetni Carmagnolát. Titkos követei révén jelentős
összeget ajánlott fel neki a hazatérésért. Carmagnola meggondolatlanul
a velencei tanács elé tárta a titkos ajánlatot, kimondva-kimondatlanul
azért, hogy feljebb verje saját zsoldját. A serenissima vezetői értettek a
„finom” utalásból, és soha nem látott összeget szavaztak meg a
condottierének.
A szerződést római cézároknak kijáró pompa és látványos
ünnepségek közepette kötötték meg Velencében. Úgy tűnt, Carmagnola
hatalma csúcspontjára jutott. Csakhogy ekkor történt valami, ami
megtörte a kérlelhetetlen vezér önbizalmát.
A velencei hadak nemsokára hozzáláttak a nem túl jelentős Soncino
erődjének ostromához. Carmagnola megvesztegette az őrség
parancsnokát, aki a pénzt ugyan elfogadta, de utána – a kor szokásainak
némileg ellentmondva – tőrbe csalta a velenceieket. Titokban felhívta
Francesco Sforza figyelmét a készülő akcióra, aki oldalba támadta
Carmagnolát. Sforza kihasználta a meglepetés erejét, s legyőzte nagy
riválisát. A soncinói kudarc fordulópontot hozott Velence és Milánó
küzdelmében. Carmagnola elbizonytalanodott.
1431 júniusában Cremona közelében a velencei erők jelentős
stratégiai előkészítés után közös hadműveleteket kezdtek a Carmagnola
vezette szárazföldi csapatok és a Trevisan admirális irányította velencei
folyami flotta között. Senki sem értette pontosan, mi okozta a kudarcot,
leginkább a két vezér közötti kommunikáció hiányosságaira
hivatkoznak. Míg Trevisan hajósai élethalálharcot vívtak a Pó vizén,
addig Carmagnola meg sem mozdult, csapatait nem vezényelte a flotta
segítségére. Trevisan bárkái és gályái támadásba lendültek, és csak a
harc megkezdése után vették észre, hogy nemcsak a Pó hullámain
útjukat álló Visconti-flottával kell megküzdeniük, hanem a partokon
felsorakozott szárazföldi milánói sereggel is. Pusztító tűzben tizenkét
órán át harcoltak, miközben minden percben várták Carmagnola
megváltó érkezését. Hiába. Az óriási túlerővel szemben tehetetlenek
voltak, a milánóiak megtörték ellenállásukat, és iszonytató mészárlásba
kezdtek az elfoglalt hajókon. Harmincnyolc nagy folyami gálya, majd
ötven bárka, nyolcszáz halott, négyszáz súlyos sebesült: ez volt azon a
napon Velence veszteséglistája. Trevisannak fel kellett adnia a harcot,
alig öt-hat hajóval menekült az üldöző milánóiak és Sforza elől.
Eközben Carmagnola a hírek szerint a közelben meneteltette seregét, s
mire felismerte, hogy a flotta végveszélyben van, s egységeivel a Pó
partjára masírozott, már késő volt.
A Soncino elfoglalására tett második kísérlete is csúfos kudarcba
fulladt (regényünkben ez az akció már Hunyadi nevéhez fűződik).
A sorozatos, gyanús kudarcok miatt Velencében vádat emeltek
ellene a Signoria parancsainak késedelmes és elégtelen végrehajtása
miatt. Már saját helyettese, Colleoni is ellene fordult, árulással vádolta.
1432. március 27-én a Tízek Tanácsa elrendelte a bírói eljárást a
condottiere ellen. Törvényszéket hoztak létre, elfogták, és
kínvallatásnak vetették alá. Négy hétig tartott a per. Május 5-én fejezték
le. Holttestét visszavitték Milánóba, ahol a San Francesco-templomban
temették el. Sírkövére ezt vésték: „Francesco, ki a fegyvert jól tudtad
forgatni, ha életed végén halvégzet sújtott is, örvendezz mégis nagy
tetteid emlékén! A sors rendelésinek alá kell vetnünk magunk. Ez
Francesco, Carmagnola grófnak, a harcok legyőzhetetlen urának
sírfelirata, meghalt 1432. május ötödikén, Velencében.”

Francesco Sforza

Sforza 170 évig tartó Visconti-uralomnak vetett véget, csaknem száz

esztendőre a Sforzák következtek. Jeles kapitány volt már az apja is,
Giacomuzio Attendolo, akit Sforzának (Erőszakos) neveztek, vagy
másképpen Fejszésnek.
Parasztfiúként kezdte ő is, favágóként. Amikor a környékbeli
haramiák a soraikba hívták, így válaszolt: „Magasba hajítom a
fejszémet. Ha leesik, maradok az erdőben favágónak, de ha fennmarad,
veletek megyek.” A fejsze beleállt egy magas ágba, Attendolo pedig a
haramiákkal tartott.
Hamarosan ő lett a csapat vezére. Fiát, Francescót utódjának
nevelte. Alig húszévesen már önálló hadműveletekkel bízta meg.
Huszonhárom éves volt, amikor apját a megáradt Pó egy átkelés során
elsodorta. Attendolo holttestét sohasem találták meg, mondják, később
a Szentföldön bukkant fel, őrült keresztesként.
Francesco, a törvénytelen fiú lett a csapat kapitánya. Sok urat
szolgált: Nápoly zsoldjában állt, majd sikerrel harcolt V. Márton pápa
szolgálatában, hírnevet szerzett az ostromlott Aquila vakmerő
felmentésekor.
1425-ben Milánó szolgálatába lépett csapatával, miután Carmagnola
átállt a velenceiekhez.
Visconti nagyon megbecsülte. 1433-ban, Hunyadi távozása után
azonban Sforza ismét pápai zsoldba állt, mert Visconti nem volt
hajlandó akkora zsoldot fizetni neki, mint Velence fizetett
Carmagnolának.
1439-ben Sforza a velencei szárazföldi seregek főparancsnoka lett,
Brescia ura. Több csata után megsemmisítő vereséget mért a milánói
hadseregre, és kedvezőtlen béke aláírására kényszerítette Viscontit.
1440-ben Viscontinak nagy nehezen sikerült visszaédesgetni
magához. Ekkor vette feleségül a gyermekként eljegyzett Biancát,
hozományul Cremona városát kapta. Később újra összeveszett
Viscontival, a herceg sereggel támadta meg a „hozomány” Cremonát.
Sforza segítséget kért Velencétől, s a serenissima és Sforza ismét
tönkreverték a milánói sereget Anghiarinál.
1441. november 20-án köttetett meg a cremonai béke. Velence sorra
szállta meg a korábbi milánói városokat, Paviát, Lodit, Piacenzát.
Újabb fordulat, Visconti ismét visszaédesgette magához Sforzát.
1447. augusztus 13-án Visconti fiúörökös nélkül meghalt. Milánó
örömmámorban úszott, s a páviai egyetem tanárai kikiáltották a
köztársaságot (Aurea Repubblica Ambrosiana). Hadvezérnek a
köztársaság sem talált különbet Sforzánál. Leszerződtették, Sforza
felesküdött a repubblicára Velence ellen, majd hidegvérrel államcsínyt
szervezett, seregével körülzárta a várost, és a polgárságot megadásra
kényszeríttette.
1450-ben kikiálotta magát Milánó hercegévé, és megalapította a
Sforza-dinasztiát.

A Sárkányos rend (Societas Draconica seu Draconistarum)

A lovagrend neve egészen pontosan Sárkány Társaság volt,

rövidebb latin elnevezése szerint: Societas Draconistrarum. Jelvénye
egy, a farkát nyaka köré csavaró aranyszínű sárkány, hátán arany és
zöld szárnyak felett vörös lángkereszttel. Felette arany lángoktól
körülvett kereszt, szárain O Q[uam] MISERICORS EST DEUS IUSTUS
ET PACIENS felirattal. Mindez a kereszténység győzelmét
szimbolizálja annak ellenségei felett. A sárkány a keresztény
jelképrendszerben egyébként is a kígyóval egyenértékű, vagyis maga a
megtestesült gonosz, az ördög, a csábító, Isten ellensége. Ugyanakkor,
szintén vallási kontextusban megtestesíti az eretnekséget, a pogányságot
is. A csomóra kötött farkú sárkány pedig mindezek legyőzését hirdeti.
Sajátos, hogy a Sárkány rend nem Szent György nevét, hanem éppen a
legyőzött sárkányét viseli, és jelképrendszeréből hiányzik a lándzsa is,
amivel a hős legyőzte a gonoszt.
Luxemburgi Zsigmond magyar király, későbbi császár valószínűleg
második feleségével, Cillei Borbálával kötött házassága alkalmával
alapította a rendet. A legkorábbi, igazolt időpont, amikor a rend már
létezett, 1408. december 12. Zsigmond ezen renden keresztül próbálta
meg hatalmát megszilárdítani, illetve erősíteni. Mályusz Elemér
vizsgálódásai bizonyítják, hogy a társaságbeli tagság nemcsak hogy
megkönnyítette a társadalmi felemelkedést, hanem annak egyenesen
feltétele volt. Tagjai között az ország előkelőin kívül a szomszédos
országok fejedelmei, nagyurai is megtalálhatóak voltak, főképp azok,
akiknek jelenléte a magyar politikai szempontok alapján kívánatos volt.
A társaság minden valószínűség szerint két osztályból állt: a rendjelet
egyszer kereszttel, egyszer anélkül adták ki. A keresztes rendjel
tulajdonosainak száma eleinte huszonnégyre volt korlátozva, bár a
megkülönböztetést nehezíti a keresztek hol álló, hol pedig fekvő
előfordulása.

A rend legelső lovagjai az alapító levd szerint

Lazarevics István (Stefan Lazarevic), rác despota, Cillei Herman

gróf, a király apósa, fia Frigyes, Garai Miklós (nádor) nádor, Tamási
János és Szántói Lack Jakab erdélyi vajdák, Stibor vajda, Maróti János
macsói, Ozorai Pipó szörényi bánok, Szécsi Miklós tárnokmester,
Corbaviai Károly főkincstartó, Szécsényi Simon főajtónálló, Corbaviai
János főasztalnok, Alsáni János főpincemester, Lévai Cseh Péter
főlovászmester, Csáki Miklós a korábbi erdélyi vajda, Bessenyei Pál és
Pécsi Pál korábban Dalmácia, Horvátország és Szlavónia bánjai,
Nádasdi Mihály székely ispán, Perényi Péter máramarosi főispán és
Perényi Imre titkos kancellár és Garai János, Garai Miklós (nádor)
nádor fia.

1431-ben Zsigmond jelentősen bővítette a rendet, így került sorai

közé Vlad Tepes, Havaselve kinevezett fejedelme, aki fiával együtt
bizonnyal innen „örökölte” hírhedt nevét: Drakula. (A románul ördögöt
jelentő Dracul név állítólagosan nem az ördögi természetére utal, hanem
a latin draco, azaz sárkány szó lett volna.)
 BIBLIOGRÁFIA
I. Történelmi munkák
I.1. Általános kortörténeti munkák

Gróf Teleki József: Hunyadiak kora Magyarországon – 1. kötet

Emich és Eisenfels könyvnyomdája, Pest, 1852

Elekes Lajos: Hunyadi

Akadémiai Kiadó, Bp., 1952

Teke Zsuzsa: Hunyadi János és kora

Gondolat Kiadó, Bp., 1980

Czuczor Gergely: Hunyadi János

Unikornis Kiadó, A magyar széppróza klasszikusai, 93. Bp.

Dümmerth Dezső: A két Hunyadi

Panoráma, Bp., 1985

Pór Antal: Hunyadi János: Élet- és korrajz

Szent István-Társulat, Bp., 1873

Camil Mureşanu: John Hunyadi Defender of Christendom

The Center for Romanian Studies Iaşi – Oxford – Portland, 2001

Joseph Held: Hunyadi: Legend and Reality

East European Monographs, Boulder- Distributed by Columbia
University Press, New York, 1985

Nemeskürty István: A Hunyadiak

In: Mi magyarok – A magyar történelem az igaz krónika rendje
szerint
Dovin Művészeti Kft. Bp., 1989

Elekes Lajos: A Hunyadi-kérdés

In: Mátyás király-emlékkönyv 1. kötet Franklin-Társulat, Bp., 1940
 E. Kovács Péter: A Hunyadi-család
In: Hunyadi Mátyás-emlékkönyv Mátyás király halálának 500.
évfordulójára
Zrínyi Kiadó, Bp., 1990

Oszvald Arisztid: Hunyadi ifjúsága

Történelmi Értekezések, 10. sz., Bp., 1916

Fügedi Erik: Uram, királyom

A XV. századi Magyarország hatalmasai
Fekete Sas, 2004

Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon 1387-

1437
Gondolat Kiadó, 1984

Fügedi Erik: Ispánok, bárók, kiskirályok

Magvető, Bp., 1986

Daniela Dvoráková: A lovag és királya

Kalligram Kiadó, Pozsony, 2009

Engel Pál: Honor, vár, ispánság

Válogatott tanulmányok
Osiris, Bp., 2003

Nemeskürty István: Ez történt Mohács után

In: Önfia vágta sebét
Magvető Kiadó, Bp., 1975

Erdélyi László: A magyar lovagkor

Szent István-Társulat, Bp., 1932
Új kiadása: Attraktor, Máriabesnyő – Gödöllő, 2005

Török József: A tizenötödik század magyar egyháztörténete

Mikes Kiadó, Bp., 2006

A Magyar Nemzet Története

3. kötet: Az Anjou-ház és örökösei (1301-1439)
 Szerk.: Szilágyi Sándor
Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. Bp., 1895

Hóman Bálint-Szekfű Gyula: Magyar történet II. kötet

Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Bp., 1936

Magyar Kódex 2. kötet: Lovagkor és reneszánsz

Magyarország Művelődéstörténete
Kossuth Kiadó, Bp., 1999

Magyarország történeti kronológiája

I. A kezdetektől 1526-ig
Akadémiai Kiadó, Bp., 1983

Mohács
Szerk.: B. Szabó János
Osiris Kiadó, Bp., 2006

Mohács emlékezete
Magyar Helikon, Bp., 1976

Perjés Géza: Mohács

Magvető Kiadó, Bp., 1979

E. Kovács Péter: Hétköznapi élet Mátyás király korában

Corvina, Bp., 2008

Váralljai Csocsány Jenő: A magyar monarchia és az európai

reneszánsz
Kráter, Pomáz, 2005

Engel Pál-Kristó Gyula: Magyarország története 1301-1457

Tankönyvkiadó, Bp., 1989

Gyárfás István: A jász-kunok története I-IV.

Szilády Károly, Kecskemét, 1870

I.2. Történelmi földrajz

 Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak
korában
V. kötet
Magyar Tudományos Akadémia, Bp., 1913

Erdély és a részek térképe és helységnévtára

Reprint kiadás: JATE, Szeged, 1987

Kiss Gábor: Erdélyi várak, várkastélyok

Panoráma, Bp., 1987

I.3. Hadtörténet

Földi Pál: Hunyadi János a hadvezér

Anno Kiadó, 2000

Elekes Lajos: Hunyadi hadserege

Magyar Történelmi Társulat. Bp., 1951

Pálosfalvi Tamás: Nikápolytól Mohácsig 1396-1526

Zrínyi Kiadó, Bp., 2005

Bárány Attila: Angol lovagok a nikápolyi csatában

In: Hadtörténeti Közlemények 2005 (118.) 3.517-571.

David Nicolle PhD: Nicopolis 1396-The Last Crusade

Osprey Publishing, 1999

Timothy Newark: Medeival Warfare

Jupiter Books, London, 1979

Rex invictissimus
Hadsereg és hadszervezet a Mátyás kori Magyarországon
Zrínyi Kiadó, Bp., 2008

Veszprémy László (szerk.): Lovagvilág Magyarországon

Lovagok, keresztesek, hadmérnökök a középkori Magyarországon
Argumentum, Bp., 2008
 I.4. Itáliai kapcsolatok, viszonyok

Dr. Florio Banfi: Hunyadi János itáliai tartózkodása

Erdélyi Múzeum, Bp., 1934

Decsényi Gyula: Olaszországi történelmi kutatások

Századok, XXVI. (1892) évf. 473

Erdődy János: A szárnyas oroszlán

Kozmosz könyvek, Bp., 1967

Jászay Magda: Velence és Magyarország – Egy szomszédság

küzdelmes története
Gondolat, Bp., 1990

Kulcsár Péter: Kapisztrán János

Gondolat, Bp., 1987

David Nicolle PhD-Christopher Rothero: The Venetian Empire

1200-1670
Osprey Publishing London, 1989

Teke Zsuzsa: Velencei-magyar kereskedelmi kapcsolatok a

XIII-XV. században
Akadémiai Kiadó, Bp., 1979

Peter Spufford: Hatalom és haszon

Kereskedők a középkori Európában
Scolar Kiadó, Bp., 2007

I.5. A Török Birodalom és lakói

Bemard Lewis: Isztambul és az oszmán civilizáció

Gondolat, Bp., 1981

Generál Tibor: Kelet pompadourjai

Nőuralom az Oszmán Birodalomban
Tinta Könyvkiadó, Bp., 2000
 John Greeley: A szultánok magánélete
General Press Kiadó, Bp., E. n.

Aly Mazahéri: A muszlimok mindennapi élete a középkorban a 10-

től
a 13. századig
Európa Kiadó, Bp., 1989

Nicholas de Lage: A zsidó világ atlasza

Helikon – Magyar Könyvklub, Bp., 1996

I.6. Vlad Dracula, Havaselve története

Sz. Farkas Jenő: Drakula vajda históriája

Akadémiai, Bp., 1989

Hóvári János: A rettegett Drakula (Vlad Tepes)

In: Koronás portrék,
Kozmosz, Bp., 1987

Elizabeth Miller: Dracula

Parkstone Press, New York, 2000

Pivárcsi István: Drakula gróf és társai

Palatinus, Bp., 2003

R.T. McNally– R. Florescu: Search of Dracula, a True History of

Dracula and Vampire Legends
New York, 1972

Akták és levelek Erdély- és Magyarország Moldvával és

Havasalföldével való viszonyához (Acta et Epistolae relationum
Transylvaniae Hungariaeque cum Moldavia et Valachia) 1. kötet.
Stephanum, Kolozsvár – Budapest, 1914

I.7. Vitéz János életéről

Fraknói Vilmos: Vitéz János élete

Szent István Társulat, Bp., 1879
 A magyar történelem vitatott személyiségei
2. kötet: Kubinyi András: Vitéz János: a jó humanista és rossz
politikus
Kossuth Kiadó, Bp., 2003

I.8. Buda és a magyar városok története

Zolnay László: Ünnep és hétköznap Budán

Gondolat Kiadó, Bp., 1975

Zolnay László: Az elátkozott Buda / Buda aranykora

Magvető Kiadó, Bp., 1982

Zolnay László: A budai vár

Gondolat zsebkönyvek, Bp., 1981

Zolnay László: Mozaikok a magyar újkorból

Kozmosz könyvek, Bp., 1986

Zolnay László: Kincses Magyarország

Középkori művelődésünk történetéből
Magvető Kiadó, Bp., 1977

Medium Regni
Középkori magyar királyi székhelyek
Nap Kiadó, Bp., 1996

Granasztói György: A középkori magyar város

Gondolat Kiadó, Bp., 1980

A középkori Buda királyi várpalotája és gótikus szobrai

Budapesti Történeti Múzeum, Bp., 1984

Jankovich Júlia: Budavári kapuk, falak

Magvető Kiadó, Bp., 1973

Gerő László: Mátyás király budai palotája

de csejte Kiadó, Kiskőrös, 1994
 Budapest története II. kötet
Akadémiai Kiadó, Bp., 1975

Hajdanvolt Magyarország
Jelen és múlt
Gesta Könyvkiadó, Bp., 2000

I.9. Öltözködés, szokások

Kulcsár Zsuzsanna: így éltek a lovagkorban Nyugat-Európa a XI-

XV. században
Gondolat kiadó, Bp., 1967

Régi magyar öltözködés

Viseletek dokumentumok és források tükrében
Magvető, Bp., 1988

Hogyan éltek elődeink?

Fejezetek a magyar művelődés történetéből
Gondolat Kiadó, Bp., 1980

Nemes-Nagy-Tompos: A magyar viseletek története

Magyar Mercurius, Bp. 2002.

I.10. A korszak családi viszonyairól

Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi

táblákkal
Friebeisz István, Pest, 1857

Csorna József: A magyar heraldika korszakai

Magyar Tudományos Akadémia, Bp., 1913
Reprint: Attraktor Kiadó, Máriabesnyő – Gödöllő, 2008

1.11. Egyéb források

Antonio Bonfini: A magyar történelem tizedei

Rerum Hungaricarum Decades
Balassa kiadó, Bp., 1995
 Heltai Gáspár: Krónika az magyaroknak dolgairól
Magyar Helikon, 1981

Szerémi György: Magyarország romlásáról

Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1979

Kemény Zsigmond: A mohácsi veszedelem okairól

Magvető Kiadó, Bp., 1983

Brodarics István: Igaz leírás a magyaroknak a törökökkel

Mohácsnál vívott csatájáról
Magvető Kiadó, Bp., 1983

Tar Lőrinc pokoljárása

Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1985

Hunyadi-énekek
Katonai Kiadó, Bp., 1956

Tarczai György: Magyar legendák

Élet Irodalmi és Nyomda Rt. Bp., 1941
Reprint: Laude Kiadó, Bp., 2000

Fülöp Árpád: Hunyadi Hősköltemény 48 énekben

Arany János Irodalmi és Nyomdai Műintézet Rt., Bp., 1943

Gajdács Pál: A Hunyadiak

Költői elbeszélés
Kultura könyvkiadó és nyomda Rt. Bp., 1919

II. Regények

Passuth László: Tört királytükör

Szépirodalmi, Bp., 1974

Hegedűs Géza: Megkondulnak a harangok

Szépirodalmi, Bp., 1962

Hunyady József: Hollós vitéz

 Zrínyi Kiadó, Bp., 1957

Hunyady József: A fekete lovag

Móra Ferenc Könyvkiadó, Bp., 1976

Darvas József: A törökverő

Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1973

Gaál Mózes: Hunyadiak Történelmi elbeszélések a régi időkből

Stampfel-féle Könyvkiadó, Bp., É. n.

Florian Stone Wells: The Sword and the Shield of the Realm
Sapientus, USA, 2008

Szentmihályi Szabó Péter: Kapisztrán és Hunyadi

Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 2007

Báró Jósika Miklós: A tudós leánya

Heckenast Gusztáv, Pest, 1855.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

E kötet elkészítéséhez is nélkülözhetetlen segítséget kaptam

szeretteimtől, barátaimtól, sőt olyanoktól is, akikkel még sohasem
találkoztam. Utóbbiak az első rész elolvasása után, interneten ajánlották
fel közreműködésüket.
Mindenekelőtt azonban feleségemnek, Rákász Juditnak, és
leányaimnak, Orsolyának és Liliannának tartozom köszönettel. Mivel
civil munkám önmagában is kitölti napjaim java részét, e
regénysorozatot csak szabadidőmben írhattam, s ezt az időt óhatatlanul
családomtól vettem el. Nemcsak hogy elfogadták ezt, de munkámban –
tőlük telhető módon – segítettek. E támogatás nélkül el sem kezdhettem
volna…
Köszönet illeti a Juhász, a Gaál, a Kazy és a Csengery család tagjait,
akik ezúttal is lelkes segítői voltak munkámnak. Mindőtöknek
köszönöm! Köszönöm dr. Rákász Éva támogatását, aki hihetetlen
propagandát fejtett ki a könyv érdekében. Köszönöm dr. Domján Zsolt
lelkesítő és inspiráló szavait. Hálás vagyok barátaimnak, akik mind
hozzájárultak a könyv megszületéséhez: Kerekes Magdinak, Szász
Andrásnak, Horváth Erikának, Nánási Erzsébetnek, Szép Tivadarnak,
Kondász Gabinak. Köszönet Lőrinczy Juditnak a kézirathoz fűzött
meglátásaiért.
És végezetül köszönöm azoknak a biztatását, akik ismeretlenül is
megkerestek, levelet írtak, felhívtak, és elmondták, hogy milyen sokat
jelentett számukra a Hunyadiakról szóló regénysorozat első kötete.
Remélem, a másodikkal sem okozok senkinek csalódást.
Végül, de nem utolsósorban köszönöm e sorozat szerkesztőjének,
Békési Józsefnek és kiváló korrektorának, Tóth Erikának a profi,
tapintatos, mégis határozott közreműködést. Remélem, még sok közös
munka áll előttünk!
Bán Mór
Kecskemét, 2009. március 15.

„Ha valahol penig vétök volna benne, azt ne én vétkömnek, hanem

az kiktől érteköztem, tulajdonítsátok, és kérlek titöket, énnéköm
megbocsássatok. Ha penig azt értöm, hogy az én munkám jónak és
kellemetösnek tetszik tinéktök, ezután is ajánlom énmagamat, míg az
Úristen éltet ez világba.”

Tinódi Lantos Sebestyén krónikája

Héber mértékegység, egy kikár kb. 30 kilogrammnak felel meg.

Udvari vitézei, katonai kísérete.

Áv hónap kilencedik napja a zsidó naptár szerint, ez nagyjából július második

felének felel meg.
 Főkancellár.

A Cserna magyar neve az Árpádok alatt még Egregy volt, de a XV. században
fokozatosan elterjedt a magyarok körében is a Cserna elnevezés.

Eszter.

Lifrát Kátán: a rövidített héber időszámítás, háromjegyű

időmeghatározással. A zsidó időszámítás a világ teremtését az i. e. 3761-ik
esztendőről jegyzi. Jelen események (1431) tehát a zsidó naptár szerinti 5192.
esztendőben estek.

Február
1431 júliusa.

Október
Március.

Ő lenne az?

A nevem Hunyadi János, herceg úr. Őfensége lovagja vagyok.

Várnagy.

Bőrmellény.

Fekete lovag.

A mindenkori condottiere mellé a herceg által kirendelt „politikai tiszt”

ellenőrzi, hogy a hadvezér lépései valóban megfelelnek-e a város és a herceg
érdekeinek.

Micsodaaa?

1431 májusa.

A szultán gyermekét, szultánfit.

 A házi tűzhely kígyaja. Az oláh házakban a kemence mögé beköltöző hegyi
kígyók babonás neve. E kígyóknak mindennap friss tejet, évente egyszer
macska friss vérét tették tálkákba, hogy éjjel azzal táplálkozzon, s ne fojtsa
meg a ház gyermekeit. Abból a tejből nem ihattak, bármennyire éheztek is a
kicsik.

Zászlótartó.

Indulnunk kell, nagyuram!

Eljöttél hát hozzám!

Ma Krk szigete.

Mi a neved, fiam?

Hol van a vezéretek? Hol van Radul Negru?

Én vagyok az!

Miatyánk, ki vagy a mennyekben…

1433