JAMIE McGUIRE

Írta: Jamie M cGuire

A mű eredeti címe: Beautiful Funeral

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Szerkesztők: Szaszkó Gabriella, Vajna Gyöngyi

Nyelvi korrektor: Tóth Eszter
M űszaki szerkesztő: Daróczi Edit
© Jamie M cGuire
©Szűr-Szabó Katalin
© M axim Könyvkiadó Kft.

A kiadvány a szerző engedélyével készült.

Borítóterv: Botos Tamás (vintezis creative studio)

ISSN 2063-6989
ISBN 978 963 261 851 7 (puhatáblás), kiadói kód: M X-1175
ISBN 978 963 261 842 5 (keménytáblás), kiadói kód: M X-1403

Kiadja: M axim Könyvkiadó Kft.

Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H
Tel.: (62) 548-444, fax: (62) 548-443, e-mail: info@maxim.co.hu
Felelős kiadó: Puskás Norbert
Nyomda: Kinizsi Nyomda Kft., felelős vezető: Bördős János

M inden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítást, a mű bővített, illetve rövidített változata

kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része
semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és
bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
 Lisa Hadley-nek
Mosolygó arcod és nagylelkűséged mindig eszembe juttatja,
miért teszem ezt
 ELSŐ FEJEZET

THOMAS

EGY HIDEG KIS KÉTSZEMÉLYES FOTELBEN ÜLTEM LIIS

KÓRTERMÉBEN. A falakon a barna és kék egymást ütő
színkombinációja, valamint a minimalista berendezés inkább egy menő
szállodára, mint egy szülészetre emlékeztetett. Jövendőbeli feleségem
kellemesen elhelyezkedett az ágyban és gyönyörű volt. A melléhez szorította
Stella apró, összegömbölyödött testét abban az ágyban, amiben életet adott
a lányunknak. Tizenhét hosszú óra után először pihentem meg. A vállam
elernyedt, és hangosan kifújtam a levegőt. Sosem zavart, ha keveset vagy
semmit sem aludtam, de az, hogy végig kellett néznem., hogy a nő, akit
mindennél jobban szeretek, ilyen sok fájdalmat szenved el, nagyon
megviselt.
Liis láthatóan kimerült. A szeme alatt lilás karikák húzódtak, és bár így is
páratlanul szép volt, azon méláztam, hogy felajánlhatnám, elveszem tőle
Stellát, vagy inkább megvárjam, hogy ő kérjen meg rá.
Stella tőlem nem messze az anyja karjában aludt. Egyszerre volt
megnyugtató és felkavaró érzés látni, ahogy derűs nyugalommal
összesimulnak. Stella egy új élet volt, akit együtt teremtettünk, két olyan
ember tökéletes kombinációja, akik valaha idegenek voltak egymásnak.
Mostantól saját gondolatai, érzései és – mivel a mi lányunk –
megingathatatlan véleménye lesz. Az életén töprengtem, ahogy félálomban
az anyja mellén szopott.
Végül a türelmetlenségem győzött:
– Liis – kezdtem.
Mintha tudta volna, Stella abbahagyta az evést, a kis feje hátracsuklott,
és kinyílt a szája. Liis elmosolyodott, és óvatosan a vállára fektette a babát.
 – Én is tarthatom – ajánlottam.
Liis mosolyogva megveregette Stella csöpp hátát, és minden harmadik
paskolás után megsimogatta. Stella teste megrándult, és egy alig hallható
böki törte meg a sötét kórterem csendjét.
Előreesett a vállam. Liis szája mosolyra húzódott, aztán halkan
felnevetett, majd puszit lehelt Stella pihe-puha sötét hajára.
– Egyszer csak át kell adnod – jegyeztem meg halkan. Pár röpke
pillanatig tarthattam csak a lányomat, mielőtt elvitték, hogy megmérjék a
súlyát, a hosszát és talplenyomatot vegyenek tőle. Utána egy fél órára
visszahozták Liisnek, majd megint elsiettek vele, hogy életében először
megfürdessék.
– Könnyebb lesz majd, igaz? Mármint osztozni rajta – kérdezte Liis
félig-meddig tréfásan.
– Remélem, nem – mosolyodtam el fáradtan. – Tudom, hogy csak most
kaptad vissza, de én is átpelenkázhatom, aztán álomba ringathatom.
Liis elgondolkodott az ajánlatomon, aztán bólintott. Mindig kész volt az
egyezségre.
Ismét felálltam, átsétáltam a kórtermen, hogy visszavegyem a lányomat.
Miközben az átlátszó bölcsőhöz vittem, Liis szuszogása egyenletessé vált.
Még az FBI-os személyi aktájába is belekerült, hogy ahol csak lehet, képes
elaludni, kivált a rajtaütések előtti néhány órában. Oldalra csúszott a feje.
Másodpercekkel az után, hogy beleegyezett, hogy átvegyem tőle a
lányunkat, öntudatlanságba süppedt.
Liis akkor érezte igazán elemében magát, ha ő irányíthatott, de
bármennyire ellenállt, tisztában voltam vele, hogy megbízik bennem. A szívét
csakis rám bízta, főként most, hogy az a testén kívül, a családunkat
kiegészítő tökéletes kis teremtés alakjában élt. Tíz éven át kellett
célozgatnom és győzködnöm, hogy egyáltalán fontolóra vegye a lánykérést.
Liis boldog kötelékben élt az FBI-jal, és amíg meg nem tudta, hogy Stellával
várandós, nem volt nyitott a házasságtörésre.
Stella felnézett rám: kék szeme csodálkozva szegeződött az arcomra.
Felébredt, amikor a karomba emeltem, és kíváncsian vizsgálta az arcomat,
mialatt megtisztogattam, és száraz pelenkát adtam rá. Próbáltam nem
fintorogni, miközben gyöngéden beszéltem hozzá, és puha, törtfehér
takaróba bugyoláltam; elmondtam, mennyire boldogok vagyunk, hogy végre
megérkezett. Tökéletes kis hölgy létére borzasztóan a pelusba piszkított.
A nyakát nyújtogatta, én meg elmosolyodtam, ahogy csupasz karomban
dajkáltam. Sportzakóm, fehér legombolós ingem és a nyakkendőm a
dönthető fotel támláján lógtak. Fehér trikóban és nadrágban nem lettem
volna éppen szalonképes az irodában, de az, hogy egy nálam kisebb emberi
lényről kellett gondoskodnom, újra visszarepített tizenegy éves koromba,
amikor arcokat, popsikat törölgettem meg mindent a kettő között, és arra is
alig voltam képes, hogy a saját pólómat és lyukas farmeromat tisztán
tartsam. Már alig vártam, hogy otthon legyünk, és összebújjak két kedvenc
hölgyemmel, háromnapos borostával az arcomon, a szürke
mackónadrágomban és a kedvenc Rolling Stones pólómban.
A folyosóról rövid dulakodás zaja hallatszott be, majd az ajtó elől némi
felfordulás. Elégedetlen és kitartó suttogás követte, hangok sziszegtek. Liis
és az ajtó közé álltam, aztán úgy helyezkedtem, hogy bárki is van kint,
megvédjem tőle a lányomat.
Egy nővér nyomakodott be; zilált és feldúlt volt.
– Minden rendben van? – kérdeztem, továbbra is éberen figyelve. A
szemem sarkából láttam, hogy Liis felébredt, és készen áll, hogy
közbelépjen.
– Hát…persze – mondta, de megdermedt, amikor észrevette a
testtartásunkat. – Idebent minden rendben?
– Mi volt az a zaj odakint? – kérdezte Liis.
– Ó – húzott kesztyűt a nővér, miközben Liis ágya mellé állt. – Csak
verekednem kellett, hogy bejussak a kórterembe! Azok az ügynökök az
ajtó előtt nem tréfálnak.
Liis megnyugodott, én pedig a közelében lévő fotelhez mentem, és
visszahajtottam Stella takaróját, hogy ellenőrizzem, jól van-e.
– Az igazgató szeretné, ha mielőbb visszamennék dolgozni – mondta
Liis, és hátradőlt a párnájára.
– Semmiképp – feleltem.
Ami azt illeti, ha az igazgató akarata teljesül, Liis az irodában szül. A
legnagyobb ügyünk végén jártunk, és Liis volt a legmegbízhatóbb
tolmácsunk és elemzőnk Quanticóban. Tizenegy éve vittem az ügyet, ami az
FBI-nál töltött időm több, mint a felét tette ki. Travis, a legkisebb öcsém
beépített ügynök volt, de amikor minden kitudódott és már a felesége került
veszélybe, Travis végzett Bennyvel és néhány emberével. Abby átadott
minden információt az apjával, Mickkel kapcsolatban, aki szintén Benny
bábja volt, és ezzel a korábbiaknál közelebb jutottunk ahhoz, hogy végre
felgöngyölítsük az ügyet. Benny alvezérét és legidősebb fiát, Angelo Carlisit
nem sok választotta el a bukástól, és mindenki arra vágyott, hogy pontot
tegyünk a nyomozás végére.
Liisszel órákat ültünk az igazgató szobájában, és az új családunkkal
kapcsolatos álláspontunkat magyaráztuk. Stellával jelentősen nőtt a
kockázat, így még fontosabb lett, hogy véget vessünk az egésznek.
– Bevihetném a munkahelyemre. Az igazgató beszállhatna a
pelenkázásba – tréfált Liis.
– Lehet, hogy szavadon fogna – vigyorogtam.
Az ápolónő nem szórakozott olyan jól.
– Lehetne, hogy az ügynökök… nem is tudom… alaposan megnézzék
az arcomat, hogy egy óra múlva is emlékezzenek rám? Kezd unalmassá
válni a motozás.
Liisszel összevillant a tekintetünk, de nem válaszoltunk. Megértettük,
hogy torkig van vele, de az igazgatón kívül mások is tudtak róla, hogy
Liisszel mi ketten vagyunk felelősek azért, hogy a vegasi szervezett bűnözői
maffiacsaládok felét sikerült az igazságszolgáltatás elé állítani. Benny halála
mindenkit nyugtalanított. Az FBI két vezető ügynökeként, babát várva
dolgoztunk az ügyön. Benny egyik embere letartóztatásban volt, és közel
járt ahhoz, hogy tanúskodjon. Már kétszer ért bennünket támadás, ezért az
FBI nem kockáztatott. Attól fogva, hogy Liis pocakja jól láthatóan
domborodni kezdett, minden mozdulatunkat ügynökök figyelték.
– Stellának nem árt hozzászoknia, hogy különleges ügynökök a szülei –
ringattam a lábfejemmel a hintaszéket. A szék hátra-, majd előre ingott, a
szelíd mozdulatot kiemelte az fotel ritmikus, álmosító recsegése. Hirtelen
eszembe villant, hogy ringattam a még pelenkás Travist kiskorában.
Bozontos haja, pipaszár lába és a szája körüli ragacsos maszat (árulkodó
nyom, hogy nagyapa átjött) mind előttem volt. A papa zsebében mindig öt
nyalókát hozott, és mindig eggyel távozott. A gyerekek imádták a cukrot.
Apa részegen, a világról mit sem tudva feküdt a hálóban, mialatt én azon
igyekeztem, hogy a fiúk ne az utcán közlekedő autók között játsszanak.
Anya halálával véget ért a gyerekkorom.
A nővér bólintott, de az arckifejezésén láttam, hogy nem ért semmit.
Mielőtt kiment, szánakozva pillantott Stellára. A földre szorítottam a lábam,
ezzel megállítottam a hintaszéket. Stella nyűgös lett, ezért a hátát
simogattam, de közben a gondolataimba mélyedtem. Stellát már a születése
előtt szeretet vette körül, otthon pompás új gyerekszoba és zsúfolt
könyvespolc várta. Soha meg sem fordult a fejemben, hogy valaki szánhatná
a lányunkat. Maximálisan képesek voltunk arra, hogy túléljünk bármit, amit
az FBI kiszabott ránk, de most először gondoltam arra, vajon milyen
hatással lesz ez Stellára.
– Felhívtad apádat? – kérdezte Liis.
– Már korábban.
– A többieket is?
– Megkértem apát, hogy adjon egy napot. Nem akarom az egész napot
telefonálással tölteni.
Liis hátradőlt és lehunyta a szemét. – Egykeként, azt hiszem, nem nagyon
jár ilyesmin a fejem – mormolta, mielőtt elszundított.
Vastag törölközőt terítettem a vállamra, és megtámasztottam Stella fejét,
a testét a mellemre fektettem. Megint ellöktem magam, és a hintaszék előre-
hátra mozgott. Az ütemes nyikorgástól nekem is elnehezültek a pilláim, és
észrevettem, hogy Liis is mélyen alszik.
Az arcomat Stella puha hajához érintettem. Olyan ártatlan és sebezhető
volt, és hozzám hasonlóan, Liis is tudta, mennyi gonoszság van a világban,
ahova a segítségünkkel született. Bennünket terhelt a felelősség, hogy az
épségére vigyázzunk.
Alvó barátnőmre pillantottam, aztán a tekintetem a sportzakómra siklott,
ami eltakarta a pisztolytáskámat. Két széria-gyártású 9 mm-es Sig Sauer
lapult benne kényelmesen, bármire készen. Tudtam, hogy Liis egy
harmadikat Stella hordozójába rejtett. Előre-hátra ringtam, a fejemet
pihentettem és próbáltam ellazítani megfeszült nyakizmaimat. Még miután
Stella elaludt és visszafektettem a babaágyba, a fülemet akkor is hegyeztem.
A folyosóról beszűrődő hangokat – az üdítő automatáét, a liftét, a többi
kórteremben fekvő betegekhez bejáró nővérekét – elemeztem.
Csecsemősírás, az ügynökök halk beszélgetése és ventilátor zúgása. Liistől
eltérően én akkor sem tudtam aludni, amikor szerettem volna.
Liis kancsója után nyúltam, és töltöttem magamnak egy pohár vizet.
Majd alszom, ha felébred, gondoltam. Túl sok forog kockán. Még a kint
őrködő ügynökök sem tudják olyan ádázul védelmezni a lányunkat, mint mi,
így egyikünknek mindig ébren kell maradnia.

Esőcseppek verték az ablakot, amikor harmadjára is ellenőriztem a

babahordozót és a kocsiülést igazgattam, míg Liis aláírta a kórházi
zárójelentést. A nővér óvatos kíváncsisággal méregetett minket; valószínűleg
hallotta a hírét az egész éjjel tartó fegyveres őrizetünknek, és a reggel
újonnan mellénk rendelt ügynököket, akik hazakísértek minket.
Liis a karjában tartotta Stellát, míg a kórházi papírokat aláírta. Még
negyvennyolc órája sem volt anya, de máris teljes hozzáértéssel végezte a
dolgát. Rámosolyogtam, amíg nem intett, hogy vegyem át tőle a lányunkat.
Odamentem hozzá, és nem tudtam leplezni az izgalmamat, hogy most én
foghatom a karomba a kettőnk által teremtett apró, puha kis emberi lényt.
A karomba emeltem Stellát, aztán pár lépést tettem a kocsiülésig, ami a
földön volt.
– Az ördögbe – morogtam, és igyekeztem a fogó alatt valahogy a szűk
ülésbe igazgatni a babát, mintha egy kirakós játék darabkáját illeszteném a
helyére. Stella meg sem moccant, amíg az ötpontos biztonsági övvel, a
vállán átvetett öv tömésével, valamint a feje körüli párnával bajlódtam.
– Thomas – hallottam Liis kurta nevetését. – Minden tökéletes! Ha nem
feküdne kényelmesen, azonnal tudtodra adná.
– Biztos? – kérdeztem, és hátrapillantottam Liisre. A kapcsolatunk
minden egyes mérföldkövénél elkápráztatott; amikor azt hittem, már nem
lehet ennél káprázatosabb, mindig még szebb lett. Aznap, amikor
összeköltöztünk San Diegóban, vagy azon a napon, amikor elmondta, hogy
Stellát várja, vagy amikor véglegesen Virginiába költöztem, és tanúja
lehettem, ahogy a pocakja minden nappal kicsit gömbölyűbb, az arca
teltebb lesz, úgy éreztem magam, mint egy szélhámos, aki átveréssel
próbálja rávenni, hogy menjen hozzá feleségül. Mialatt vajúdott, amikor
életet adott a lányunknak, és most, ahogy itt ült, és ragyogóan boldognak
látszott a reggeli napsütésben, a gyermekem anyja ismét a legszebb volt a
világon.
Liis halkan felnevetett.
– Mi az?
– Tudod te jól – álltam fel, és felemeltem a babaülést. – Mehetünk?
Amint bólintott, a nővér az ágya mellé tolta a kerekesszéket. Liis felállt,
de nem rajongott érte, hogy így körülugrálják. Kelletlenül helyezkedett el a
következő közlekedési eszközében, de mivel ez kórházi előírás volt, Liis
megválogatta, miért száll harcba.
Kék legombolható inget és szürke kismamanadrágot viselt. Hagyta, hogy
a nővér az ajtó felé tolja. Kinyitottam az ajtót előtte, és odabiccentettem a
két ügynöknek, Brubakernek és Hyde-nak.
Liis nem tudta elfojtani önelégült mosolyát, amikor észrevette, hogy
mindkét ügynök nő:
– Tudod, ugye, mire gondolok?
– Hogy a nők jobban vezetnek és pontosabban céloznak, tehát örülsz,
hogy ők kísérnek minket?
– Úgy van – bólintott Liis.
Brubaker is elmosolyodott.
Miután bekapcsoltam Stellát az ülésbe, és besegítettem Liist a városi
terepjárónk hátsó ülésére, beültem a kormány mögé, és intettem az
ügynököknek, hogy előremehetnek. Brubaker egy fekete Tahoe-val ment
előttünk, Hyde pedig egy ugyanolyan járművel követett. Az égnek emeltem
a tekintetemet.
– Világgá akarják kürtölni a távozásunkat, vagy hülyének nézik a
maffiát?
– Nem tudom – hajolt előre Liis, hogy belepillanthasson az oldalsó
tükörbe.
– Minden rendben?
– Eddig legalábbis.
– Mi az? – kérdeztem aggodalmas tekintete láttán.
– Még azt sem tudom.
 Hátranyúlva megsimogattam a térdét.
– Minden rendben lesz, mami.
A nyakát nyújtogatta.
– Ne legyünk már olyanok, akik anyának és apának szólítják egymást!
– Stella akkor hogy tanulja meg, hogyan hívjon bennünket? – ráncoltam
a homlokomat.
Liis felsóhajtott, amit ritka engedménynek tekintettem.
– Rendben, csak… nyilvánosan ne, kizárólag Stella jelenlétében.
– Igenis, asszonyom!
Liis láthatóan megnyugodva dőlt hátra, de én jobban ismertem. Időről
időre előrehajolt, és belenézett a visszapillantó tükörbe, aztán lenézett
Stellára.
– Hogy viseli?
– Szükségünk lesz egy olyan tükörre, ami az ülés fölé magasodik, hogy
lássuk a visszapillantóban – válaszolta Liis. – Máskülönben mi lesz, ha
valamelyikünk egyedül ül kocsiba vele? Meg kell oldanunk az ellenőrzését.
– Bevéstem az emlékezetembe – biztosítottam.
Egy fél másodpercre lehunyta a szemét, aztán ismét felpattant a szeme,
és a visszapillantóba nézett. Aztán még egy pillantást vetett a tükörbe, és
azonnal fáradt, újdonsült anyából FBI-ügynökké alakult át.
– Fehér kocsi, néggyel hátrébb. Baloldali sáv.
Hátranéztem.
– Megvan. – Megérintettem a hajtókámra tűzött rádiót. – Követnek
minket. Fehér kocsi, bal sáv.
– Vettem – válaszolta Hyde.
Brubaker beszólt rádión, és alig mentünk két mérföldet, amikor már
vissza is jeleztek, hogy az újabb kocsik úton vannak. Mielőtt a helyszínre
értek volna, a kocsi eltűnt egy kihajtónál.
– Intézkedj, hogy valaki kövesse – emlékeztetett Liis.
– Ne izgasd magad – nyugtattam, és próbáltam megőrizni a
hidegvéremet. – Mind rajta vannak.
Liis nagyot nyelt, és igyekezett visszanyerni a nyugalmát. A szülői szerep
olyan további biztonsági problémákat vetett fel, amire nem tudtunk előre
felkészülni. Tudtam, hogy a szíve mélyén a kupét követné, hogy elkapja és
kifaggassa a benne ülőket, aztán elzárja őket védtelen új családunktól.
Bármilyen sürgető kényszert is érzett, hogy ügynök legyen, erősebbnek
bizonyult a késztetés, hogy megvédje a lányunkat.
A hazáig hátramaradó tizenöt perc eseménytelenül telt el, de képtelenek
voltunk más szülőkhöz hasonlóan élvezni a babával kiegészült utazásunkat.
Az ügynökök őrt álltak, míg kiemeltük a hordozót a kocsiból, majd
körülnéztek, és néha a fülükbe tett kis rádióba beszéltek, mialatt Liisszel a
verandához sétáltunk. Integettünk a szomszédoknak, aztán felmentünk a
lépcsőn a bejárati ajtóhoz. Az árnyékos verandán a zsebembe kotortam a
kulcscsomóért, aztán az egyiket a zárba dugtam.
Hyde szelíden megérintette a könyökömet.
– Uram… ha nem haragszik, előbb körülnéznék bent.
– Hogyne – álltam félre.
Két napja még magam kutattam volna át a házat. Liist az ügynökökre
bíztam volna, mialatt végigvizsgálok minden szobát, szekrényt, benéztem
volna minden ajtó mögé és ágy alá, mielőtt hagyom, hogy a várandós
barátnőm belépjen ide. Most azonban mellette volt a helyem, hogy védjem a
kislányunkat. Nem egészen negyvennyolc óra alatt minden megváltozott.
Hyde kinyitotta az ajtót, aztán elővette a fegyverét. A Glockot úgy
tartotta, mintha a keze meghosszabbítása volna, és olyan hangtalanul lépett
be, hogy nem hallottam a lépteit.
– Ilyen jó voltam én is? – kérdezte Liis.
– Jobb – válaszoltam.
– Ne kamuzz, Maddox.
– Sosem tenném, Lindy ügynök.
Pár perccel később Hyde jelent meg, és a pisztolytáskába csúsztatta a
fegyverét.
– Tiszta, uram.
– Köszönöm – mondtam, aztán beléptem Liis mögött.
Liis nagy levegőt vett, amikor átlépte a küszöböt. Máris könnyebbnek
érezte magát. Bevittem Stella autóülését a gyerekszobába, és óvatosan
letettem a földre. Liis a szürke, kékesszürke, sárgásbarna és korallpiros
árnyalataival festette ki a szobát, és sehol nem volt egyeden masni vagy
balerina sem. Liis még a lányunk születése előtt elhatározta, hogy amennyire
csak lehet, igyekszik nemi részrehajlás nélkül nevelni Stellát. A sarokban egy
törtfehér kárpittal bevont hintaszék állt a gyerekágy mellett, a közepén kék
kontúrral megrajzolt rókás párnával.
Kicsatoltam Stellát, tehetetlen kis testét felemeltem, aztán a hátára
fektettem az ágyba. Aprónak tűnt a vadonatúj bölcsője oldalai között.
Minden új volt: a padlószőnyeg, a Santa Fe-típusú színes szőnyeg, a
kisasztalon álló tizenötször huszonegy centis rajzfilmfigura róka képe, a
függönyök, a fal festése. Eddig a percig a szoba makulátlan és érintetlen
volt, de üres. Most végre megtöltötte az egynapos babánk iránti
szeretetünk, akié a szoba volt.
Egy pár percig csak Stellát néztük, aztán összevillant a tekintetünk. – Mi
ez? – suttogta Liis.
Megigazítottam a gyerekszobába szerelt kamerát, és intettem Liisnek,
hogy jöjjön utánam a folyosóra, ahol megvontam a vállam.
Õ is megrántotta a vállát. – Mit jelentsen ez? – vont még egyszer vállat.
– Azt, hogy nem tudom. Felfordulásra, sírásra számítottam, amikor
hazaérünk. Tudod… olyasmire, amit az ember a moziban lát.
Liis elmosolyodott, és az ajtógombra támaszkodott. – Tökéletes, nem?
– Hajnali kettőig azért még nem nyilatkoznék, vagy amíg először nem
kakil a kezemre.
Liis játékosan oldalba bökött. Megcsókoltam a halántékát.
– Azt hiszem, lefekszem kicsit – mondta, és a babafigyelő után nyúlt.
Gyorsabb voltam nála. Lekaptam az öltözőasztalról. – Ez nálam lesz. Te
pihenj.
Lábujjhegyre állt, csókot nyomott a szám sarkára, aztán megérintette az
arcomat. – Olyan boldog vagyok, Thomas. Sosem hittem, hogy ilyet
érezhetek. Nehéz szavakba önteni.
Lemosolyogtam rá. – Nem is kell. Pontosan ezt érzem én is.
Liis végigimbolygott a folyosón a hálónkig, és pár centire nyitva hagyta
az ajtót.
Magamban kuncogva mentem ki a konyhába, hogy kivegyem a
mosogatógépből az edényeket, amit Liis félbehagyott, amikor elfolyt a
magzatvize.
 Megzizzent a farzsebembe tett telefonom. Előhalásztam és a fülemhez
tartottam. – Maddox.
Hallgattam, majd az ablakhoz sétáltam, és félrehúztam a függönyt.
Elszorult a szívem.
– Nem mondja komolyan – szólaltam meg. Hallgattam, ahogy az
igazgató olyan utasításokkal lát el, amiktől megfagyott a vérem. – Hagyjam,
hogy rám lőjenek? Ez lenne a terv?
– Travisre már rálőttek.
– Micsoda?! Hogy van? – kérdeztem, ahogy a szőröm égnek állt a
tarkómon.
– Csak a vállát súrolta a golyó, és kicsit megütötte magát. Leszorították
a kocsiját az útról. – Az igazgató megköszörülte a torkát, feszélyezte, amit
mondani készült. – Abbynek szánták.
Lenyeltem a torkomban feltörő epét. – Honnan tudja?
– Travis Abby terepjáróját vezette. Az összes könnyű célpont
megfigyelési anyagát megtaláltuk a támadó kocsijában, azt is, ami Abbyről
készült.
– Könnyű célpont alatt csak nem…
– A családtagjait értem, Thomas. Rettenetesen sajnálom.
Kifújtam a levegőt, és igyekeztem megőrizni a nyugalmamat. Ha a
megfigyeléshez szükséges fényképek voltak náluk, akkor Carlisiék már
régen rájöhettek, ki is valójában Travis. Megfigyelték a családomat, éspedig
olyan közelről, hogy fényképeket készíthettek. Így az is érthető, miért
kínozták meg és hallgatták ki Travist Vegasban. Eddig azt hittünk, hogy
Travis valahogy elárulta magát, ezért előkészület nélkül elrabolták és egy
pincében összeverték, hogy további információt csikarjanak ki belőle. –
Előkerítették őket?
Az igazgató nem válaszolt azonnal. – Travis terepjárója nagy sebességgel
csapódott egy fának. Visszajöttek hozzá, hogy végezzenek vele, de nem
távoztak. A Carlisi család létszáma három fővel kevesebb. Bobbyval, a
Hallal, Nikkóval, az Öszvérrel és Vito Carlisivel.
– Benny fiával. Vagyis már csak két lehetséges utód maradt. – Bennynek
hét gyereke volt, de csak három fia. Angelo, a legidősebb volt az alvezér, a
másik kettő pedig lehetséges jelöltként követte a sorban. Benny régimódi
figura volt, így a gyerekeinek meg a bűnszervezetének megadta, hogy csak
férfi örökölheti illegális birodalmát. Reménykedtem, hogy ha a
tevékenységük nyomán a szervezet alvezér nélkül marad, akkor mindaz,
amit Benny felépített, összeomlik.
– Travis gondoskodott róla – mondta az igazgató.
– Hát persze – lazultak el az izmaim. Végül a mi javunkat szolgálta, ami
totálisan elcseszett műveletnek indult. Tudhattam volna. Ha valaki vele kezd,
Travis mindig biztosította, hogy ne próbálkozzon újra. Még ha a Carlisi
család három legjobb bérgyilkosáról volt is szó.
– A legfiatalabb Carlisi fiú, Vincenzo és két katonája a nyomozás szerint
egy ezüst Nissan Altimát használnak. Magához indultak. Most már
valószínűleg értesültek Vito haláláról.
– Idejönnek? Most? – kérdeztem, és visszanéztem Stella
gyerekszobájára. – És mi lesz az eltévedt golyókkal? A visszapattanókkal?
Hagyjuk, hogy elhajtsanak a házam előtt, miközben a feleségem és a lányom
itt vannak? Ez elég átgondolatlan, uram.
– Elő tud állni másik tervvel a következő nyolc percben?
A fejemet törtem. – Nem, uram.
– Hyde a ház végében vigyáz mellényben Stellára és Liisre. Ez az
egyeden esélyünk. Természetesen ön dönt, de…
– Megértettem, uram.
– Biztosan?
– Igaza van. Ez az egyetlen megoldás. Időt nyerünk vele.
– Köszönöm, Maddox ügynök.
– Köszönöm, igazgató úr.
Nyílt a hálószoba ajtó, és a szemem sarkából láttam, hogy Liis a fülhez
szorított mobiljával az ajtógombnak dől. Őt is felhívták.
– De mi csak… sehonnan sem tudhatják… – Felsóhajtott. – Megértem.
Persze, és egyet is értek, de… igen, uram. Megértem, uram. – Könnyes
szemmel nézett rám, aztán megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta. –
Meglesz, uram, nyugodjon meg.
A telefon a padlóra hullott a kezéből, könny szökött a szemébe.
Odarohantam hozzá, hogy a karomba vegyem. Gyöngéd akartam lenni, de
tudtam, hogy a kelleténél erősebben szorítom.
 – El sem hiszem, hogy ez történik – szűrődött hozzám tompán a hangja,
ahogy a mellembe fúrta az arcát. Az ujjai a hátamba mélyedtek.
– Ha lenne más módja… – kezdtem.
– Travisnek nem esett komoly baja? – kérdezte. Biztosra vettem, hogy
már tájékoztatták, de az én számból kellett hallania. Tudta, hogy én nem
szépítem a dolgokat csak azért, mert most szült.
– Összetörte magát. Ők viszont három verőembert veszítettek.
Halkan felnevetett, aztán felszegte az állát, a szeme kitágult, megcsillant
benne a felismerést. – Muszáj megmondanom nekik, igaz? Nekem kell
közölni.
Haboztam. Egymásnak ellentmondó érzések kavarogtak bennem. Nem
akartam kitenni ennek. Aztán összevontam a szemöldökömet. – A Carlisik
csak még több embert küldenének, Liis. Tudom, hogy elég elképzelhetetlen,
de… muszáj lesz.
– Képtelen vagyok – rázta a fejét. – Én…
Összeszorított foggal próbáltam megőrizni a lélekjelenlétemet, hogy erős
maradhassak mellette. Megfogtam az állát. – Minden rendben lesz. Meg
tudod csinálni.
Megroggyant a válla, és kifújta a levegőt. – Hogy tehetem ezt meg
velük? – A homlokára szorított kézzel, hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Tesszük, amit kell. Ahogy eddig is mindig.
Liis visszanézett a gyerekszobára. – De ezúttal még több forog kockán.
Az órámra pillantottam, és felsóhajtottam. – Csomagolnom kell, és le
kell bonyolítanom néhány hívást.
Összeszorította a száját, és bólintott. – Segítek.
Stella nyűgösködni kezdett; ez volt a pillanat, amikor majdnem
elvesztettem a fejem.
– Ez már több a soknál! Nem helyes, hogy magadra maradj vele. Még
egynapos sincs, te meg itt, egyedül…
– Nem leszek egyedül – ölelt meg.
Erősen átöleltem, beszívtam a haja illatát, emlékezetembe véstem a bőre
selymességét. – Nem megy… nem tudok elválni tőle – mondtam. A szívem
már sokszor összetört, de ez elviselhetetlen gyötrelem volt. Máris imádtam a
gyerekágyban fekvő csöpp kislányt, és nem volt nehezebb annál, mint hogy
most itt kellett hagynom.
– Akkor ne tedd.
Bólintottam, aztán csendesen beosontam a gyerekszobába, és figyeltem
a bebugyolált Stellát. Boldogan, könnyen szuszogott, ahogy arról álmodott,
amiről az újszülöttek szoktak: Liis szívdobogásáról és az én tompán
átszűrődő hangomról. Lehajoltam, és sűrű, sötét hajára szorítottam a
számat. – Hamarosan találkozunk, kicsim. Apa nagyon szeret.
Átmentem a szobán, és lehajoltam a mellényemért. Belebújtam,
miközben Liis fájdalmas arckifejezéssel figyelt, aztán tiszta ruhát és
tisztálkodószereket dobáltam egy táskába. Felemeltem a telefonomat, és
beütöttem Trenton számát. Erőfeszítésembe került, hogy fesztelenül
közöljem vele: hamarabb várhat minket, mint terveztük. Öt percbe sem telt,
hogy minden lehetséges előkészületet megtegyek.
– Ki van kint? – kérdezte Liis, amikor Trentonnal befejeztem a
beszélgetést.
– Dustin Johns és Canton – válaszoltam, és belebújtam egy könnyű
kabátba.
– Brent Canton? – kérdezett vissza, és amikor bólintottam,
megkönnyebbülten sóhajtott fel. Ők ketten az FBI legjobb mesterlövészei
voltak.
– Ajánlom, hogy ne hibázzák el! – fortyant fel.
– Nem fogják – nyugtattam meg. Legalábbis reménykedtem benne. Az
életem a kezükben volt. Átöleltem Liist, erősen magamhoz szorítottam,
aztán megcsókoltam, és magamban azért fohászkodtam, ne ez legyen az
utolsó csókunk. – Amikor legközelebb találkozunk, megkérem a kezed, és
ezúttal igent kell mondanod.
– Gondoskodj róla, hogy legyen legközelebbi találkozás –
figyelmeztetett.
Hyde nyitott be. – Harminc másodperc, uram.
Bólintottam, aztán felmarkoltam a kulcsaimat, még egy utolsó pillantást
vetettem Liisre, aztán becsuktam magam mögött az ajtót.
 MÁSODIK FEJEZET

TAYLOR

NE BÁNKÓDJ, CIMBORA! A MŰSZAK VÉGÉRE BIZTOS A

HÁZBAN LESZ – mondta Jubal, és nézte, ahogy a tiszta ruhát hajtogatom.
– Amióta elment, minden műszaknál ezt mondtad – morogtam, és
kiráztam egy munkahelyi sötétkék zsebes nadrágot. Kopott volt a színe.
Amikor Falyn mosott, sikerült hónapokig megőriznie a ruhák színét. Én
főztem, kivittem a szemetet, ő mosott és töltötte meg a mosogatógépet.
Felváltva gondoskodtunk a srácokról. Mivel Hollis és Hadley között csak
négy hónap volt, olyan érzésnek tűnt, mintha ikreket nevelnénk. Míg az
egyikünk a kapálódzó lábakat fogta le és törlőkendőt vett elő, a másik
megtisztította a gyereket és bepelenkázta. Én focira vittem Hollist, ő meg
röplabdára Fladleyt. Kilenc éven át olajozott gépezetként működtünk. Még
a veszekedést is sikerült tökéletesítenünk. Harag, megbeszélés, békülős
szex. Most, hogy elment, senkivel sem egyezkedhettem, nem kellett
zsonglőrködnünk a gyerekekkel, se négy személyre vacsorát főzni. Két
hónapja mostam magamra, amióta Falyn visszaköltözött Colorado
Springsbe a gyerekekkel és a nadrágjaim máris rémesen néztek ki. Egy
okkal több, amiért hiányzott.
Vállfára akasztottam a nadrágot, aztán betettem a szekrénybe. Négy éve
nem ástam tűzgátat a hegyekben. Rossz hatással volt a házasságomra, hogy
csak hat hónapot töltöttem otthon, ezért szögre akasztottam a Pulaski-
fejszémet, és nyolcórás állást vállaltam a városi tűzoltóságon. Végül ez sem
segített. Falyn így sem volt boldog.
– Hogy tetszik a srácoknak az új iskola? – kérdezte Jubal.
– Sehogy.
 Jubal felsóhajtott. – Gondoltam, talán kemény lesz Hokisnak. Meglep,
hogy hagytad, hogy Falyn magával vigye.
– Inkább szétválasszuk őket? – kérdeztem, és megráztam a fejem. –
Egyébként is Falyn az anyja. Mindig is ő volt. Nem lenne helyes most szedni
elő ezt a biológiai anya-ügyet.
Jubal bólintott. – Igazad van. – Megveregette a vállamat. – Rendes
ember vagy, Taylor.
– Nem eléggé – ráncoltam a homlokomat.
Megszólalt a mobiltelefonom. A fülemhez emeltem, és Jubal bólintott.
Tudta, hogy egyedül szeretnék maradni. Visszamentem a nappali
tartózkodóba, aztán végighúztam az ujjamat a képernyőn, és a fülemhez
szorítottam a telefont.
– Szia, drágám – szóltam bele.
– Szia. – Falynnek kényelmetlen volt a kedveskedésem, mintha nem
kéne szeretnem azok után, hogy elhagyott.
Az igazság az volt, hogy próbálkoztam a kiabálással. Dühöngtem.
Könyörögtem, esdekeltem, még hisztérikus rohamokat is kaptam, de
mindezzel csak egyre messzebb löktem magamtól. Most már többet
hallgattam és ritkábban vesztettem el a fejemet. A testvéreim ezt már az
elején megtanulták. Meg is volt még mindnek a felesége.
– Éppen te jártál a fejemben – mondtam.
– Igen? – kérdezte. – Azért hívlak, mert… Hollisszal gond van. Ma
verekedésbe bonyolódott.
– Verekedésbe? És jól van?
– Persze. Hiszen megtanítottad rá, hogy védje meg magát. De
megváltozott. Dühös. Még szerencse, hogy a nyári szünet előtti utolsó napon
történt, máskülönben felfüggesztették volna. Még így is megtörténhet. Azt
hiszem, Taylor…
– Felsóhajtott. Olyan elveszett volt a hangja, mint az enyém, amitől
egyszerre éreztem fájdalmat és megkönnyebbülést, hogy nem vagyok ezzel
egyedül. – Azt hiszem, hibát követtem el.
Visszatartottam a lélegzetemet, és azért fohászkodtam, hogy azt mondja,
hazajön. Nem számít, miért. Ha visszajön, mindent rendbe tudok hozni,
gondoltam.
 – Azt reméltem, talán…
– Igen? Vagyis persze. Bármi is legyen az.
Újabb szünetet tartott. A várakozás alatt úgy éreztem, ezerszer is
meghalok. A hangja mindent elárult. Tisztában volt vele, amikor felhívott,
hogy reményt ébreszt bennem, de a beszélgetésünk témája a gyerekek
voltak, nem én. Nem mi ketten.
– Reméltem, hogy segítesz kiadó házat keresni Estesben. Több
kapcsolatod van az ingatlanosok között. Nehéz lesz háromszobás lakást
találni. A gyerekek már nagyok ahhoz, hogy közös szobában aludjanak.
Leültem az ágyamra. Úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna. –
Nem tudnál… egyszerűen visszaköltözni? A gyerekek szobái be vannak
rendezve. Ismerős nekik a környezet. Szeretném, ha visszajönnétek.
Nagyon szeretném. Nem kell, hogy többet jelentsen annál, minthogy otthon
vagy. Én majd elalszom a kanapén.
A vonal másik végén sokáig volt csend. – Nem tehetem, Taylor. –
Fáradt volt a hangja, mélyebb a szokottnál. Szaggatott.
Könyörögtem már máskor is. Ez csak egy újabb veszekedést szülne.
Most a gyerekeinkről volt szó. Félre kellett tennem a kettőnk dolgát. –
Falyn… Költözz vissza a gyerekekkel a házba! Én meg keresek lakást.
– Nem. Én költöztem el. Nekem kell lakást keresnem.
– Figyelj csak, bébi – kezdtem. A telefonon át is éreztem a
feszélyezettségét. – Falyn… A ház a tiéd. Értesítem az iskolát, hogy jövő
évtől megint oda járnak.
– Tényleg? – csuklott el a hangja.
– Persze – dörzsöltem meg a tarkómat. – Semmi értelme, hogy egyedül
lakjak abban a nagy házban, és te egy lakásban szorongj a gyerekekkel.
– Köszönöm – szipogott. – A gyerekek boldogok lesznek.
– Helyes – mosolyodtam el kényszeredetten, bár nem tudom, miért
tettem, hiszen nem láthatott. – Jól van. Ennek örülök.
Falyn megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, a súrlódó hangok a
telefonban arra utaltak, hogy a könnyeit törli le. – Oké, akkor most…
nekiállok csomagolni.
– Nincs szükséged segítségre? Engedd, hogy segítsek! – ajánlottam.
Berendezett lakást talált Colorado Springsben, így nem kellett nehéz
bútorokkal bajlódnia, de kétségbeesetten vágytam arra, hogy visszatérjünk
olajozottan működő életünkhöz.
– Nem, mi is elboldogulunk. Nincs sok holmink. Semmi, ami nehéz
volna.
– Falyn. Legalább a gyerekek dolgait hadd csomagoljam be. Két hete
nem láttam őket.
Elgondolkodott egy percig, és megint szipogott. Éreztem, ahogy
mérlegeli a mellette és ellene szóló érveket. Mostanában hosszabban kellett
számításba vennie a választási lehetőségeit, és csak akkor döntött, ha több
információ birtokában állt; ezt a módszert kezdtem én is átvenni. Félig-
meddig arra a válaszra vártam, hogy átgondolja, és majd visszahív, de mégis
válaszolt. – Oké.
– Oké?
– Arra gondoltam, ma este közlöm velük. Szeretnél te is itt lenni, amikor
megmondom nekik? Bár lehet, hogy ez összezavarná őket…
– Ott leszek – vágtam rá. Volt, amin nem kellett sokat törnöm a fejemet.
Befejeztük a beszélgetést, és nagyot nyeltem, hogy eltűnjön a gombóc a
torkomból. Nem mertem elmondani neki, mit akarok. Kapaszkodtam a
reménybe, hogy ha visszajön, dolgozni kezdhetünk azon, hogy mi ment
gallyra a kapcsolatunkban. És ezúttal megígérem, hogy nem nyomulok
nagyon, és nem kapkodom el. Meglátja majd, hogy megváltoztam.
Két kézzel szorítottam a mobilt, a homlokomhoz nyomtam, miközben
némán hajtogattam magamban, hogy össze kell szednem magam, és most
nem ronthatom el. Semmi sem ijesztőbb, mint amikor az ember a maga
ellensége. Még az is küszködésbe került, amikor helyesen akartam
cselekedni. Mindig is az érzéseim vezéreltek, és ennek hatását a hozzám
közelállók szenvedték meg. Látták, ahogy nőtt bennem a feszültség, és azt,
amikor dühroham formájában kirobbant, még ha csak percekig tartott is.
Ahogy teltek az évek, és nem tanultam semmiből, nem nőttem fel, nem
tettem erőfeszítést, hogy leküzdjem ezt, a megbocsátás is nehezebben ment
Falynnek, amiért nem hibáztattam.
– Befejezted? – kérdezte Jubal. Felnéztem és bólintottam. Próbáltam
eltüntetni az arcomról a szenvedést. – A parancsnok akar beszélni veled.
 A kézfejemmel megtöröltem az orromat, és nagy levegőt véve felálltam.
Minden izmom görcsbe merevedett. Tudtam, mi következik. A parancsnok
egész délelőtt megbeszéléseken ült a többi műszak parancsnokaival, a
főnökkel és a városi tanáccsal. Miattam.
– Taylor? – szólt utánam Jubal, amikor elmentem mellette.
– Igen? – fordultam felé bosszúsan. Félbeszakította az érzelmi
felkészülésemet arra, ami a parancsnoki irodában várt rám.
– Uralkodnod kell az indulataidon, vissza kell venned belőlük, mielőtt
bemész hozzá. Így is elég nagy bajban vagy. Nem szerzed vissza a
feleségedet, ha állásod sem lesz.
– Nem számít. Amióta elhagyott, minden ellenem dolgozik.
Jubal elfintorodott, szemérmetlen önsajnálatom nem hatotta meg.
– Ha kevesebbet foglalkoznál azzal, ki hibás a történtekért, akkor talán
felszabadulna az eszed és a szíved, és találnál valami megoldást.
Végiggondoltam a tanácsát, és bólintottam, aztán nagy levegőt vettem.
Jubalnak szokás szerint igaza volt.
A parancsnok telefonált, amikor bekopogtam, és beléptem az irodájába.
Felemelte a mutatóujját, aztán intett, hogy üljek le az íróasztala előtti két
narancssárga szék egyikére.
Úgy tettem, ahogy utasított, aztán a hasamon összefontam az ujjaimat, és
a térdem ugrálni kezdett. Az iroda nem sokat változott, amióta a
parancsnok átvette: ugyanazok a képek lógtak a falakon, a különböző
parafatáblákra információs plakátokat tűztek fel. Az épület koráról a
lambéria, a foltos szőnyeg és a kopott bútorok árulkodtak. Csak három
dolog változott: az íróasztalon álló bekeretezett fénykép, az asztalnál ülő férfi
és az előtte elhelyezett névtábla:

TYLER MADDOX PARANCSNOK

– Hívtál? – kérdeztem, amikor visszatette a telefont a helyére. Felvettem

a rólunk és apáról készült képet, amin egymás mellett, egymást karolva
álltunk, boldogan. Thomas tetoválatlan bőrével, világosabb, hosszabbra
növesztett hajával és zöld szemével kirítt a környezetből, azaz a mi egyforma
barnaságunkból.
 – Aki ezt a képet látja, azt hiheti, hogy Tommy a postás fia. Csak akik
jól ismernek minket, tudják, hogy anyára hasonlít.
Tyler grimaszt vágott. – Tudom, hogy már mondtad egyszer, de mondd
el még egyszer, Taylor. Mondd, hogy nem tudtad, ki az, amikor az öklödet
lendítetted?
Igyekeztem nem védekezésbe szorulni, de nehezemre esett visszafogni
magam, amikor arra kért, magyarázzam meg, miért ütöttem ki a
polgármester fiát, mert egy bárban megfogta a feleségem fenekét. Tyler
tudta, ahogy én is, hogy a helyemben ő is ezt tette volna. A Maddox fiúk
nem veszik fontolóra valakinek a rangját, mielőtt helyre teszik őket.
– A polgármester pár éve költözött ide – kezdtem. – Honnan sejthettem
volna, melyik a szarzsák fia?
Tyler rosszalló arckifejezése nem változott. – Ez nem egyszerűen egy
elcseszett helyzet. Ezúttal tényleg nem tudom, hogy moslak ki ebből.
A térdemre könyökölve előrehajoltam. – Ezúttal? Úgy teszel, mintha
egész életemben te hoznál ki óvadék ellenében mindenhonnan. Szerintem
kölcsönös engedményekről van szó.
Tyler válla megroggyant. – Oké, akkor most rajtam a sor, és te piszkosul
kibasztál velem. Meg van kötve a kezem.
– Talán annak a fasszopónak nem kellett volna fogdosnia a feleségem
fenekét.
Tyler hátradőlt, és türelmetlenül felkapta a vizet. – Megbotlott.
Összeszorítottam a fogamat, és úgy markoltam a szék karfáját, hogy
kifehéredtek a bütykeim; így próbáltam visszatartani magam, nehogy
rávessem magam a fivéremre. – Ne ismételgesd a kibaszott hazugságaid
nekem, Tyler. A tulajdon szemmel láttam, ahogy a csapat másik fele is.
Jubal, Zeke, Cukor, Zsidó, Macska és Hordár is az állásukat kockáztatták,
amikor megerősítették a vallomásomat. Pedig tudták, hogy a polgármester
mást szeretne hallani.
Tyler egy pillanatig dühösen nézett rám, aztán ellágyult a tekintete. –
Tudom. Ne haragudj!
– Szóval akkor… végeztünk? – kérdeztem.
– Igen. Mindketten.
 Összevontam a szemöldököm. – Hogyhogy? Ezt nem tehetik, baszki!
Hogy tehették meg?
– Ők nem, de én ma reggel beadtam a lemondásomat. Úgy fest, ma
vagyunk itt utoljára.
Nehéz lett a szívem, és hitetlenkedve fújtam ki a levegőt. – Most
szarakodsz velem?
Tyler megrázta a fejét. – Együtt kezdtük. Együtt is fejezzük be.
A fejemet csóváltam, és könnyek marták a szemem. Emlékeztem, milyen
büszke volt Tyler, amikor megkapta a kinevezését, milyen büszke volt rá
Ellie, és milyen boldogok voltunk mind, amikor aznap este ünnepeltünk.
Nála jobb ember nem létezett erre a posztra. Úgy törődött az embereivel,
mint velem.
– Nem érdemled ezt. Keményen törted magad ezért a pozícióért.
Tyler felállt, és megkerülte az asztalt. Odanyújtotta a kezét, és amikor
megragadtam, talpra rántott. – Ez csak egy íróasztal. Te a testvérem vagy.
Megölelt, én meg a vállára ejtettem a fejemet. Feszültté váltam, ahogy
igyekeztem magamba fojtani mindazt a fájdalmat és sértettséget, ami Falyn
távozása óta gyűlt bennem, és most még azt is, hogy elvesztettem az
állásomat – plusz bűntudatot éreztem, hogy miattam Tyler is elveszti az övét
–, nehogy parttalanul kirobbanjanak belőlem az érzések.
– Most már talán apának sem kell többé hazudnunk, és tényleg
biztosítási ügynökök lehetünk – karolta át a nyakamat, aztán szabad kezét
ökölbe szorítva megbúbolt. – Gyere. Minden rendben lesz. Mondjuk meg
együtt a fiúknak.
– Figyelj csak… – kezdtem. – Gyorsan kell találnom másik állást.
– Miért?
– Falyn hazaköltözik a fiúkkal.
Tylernek leesett az álla, aztán egy lépést hátrált, és beleöklözött a
karomba. – Komolyan beszélsz, öcskös? Hisz ez szuper!
Egyik lábamról a másikra álltam, aztán összefontam a karomat. – A
gyerekek nem érzik jól magukat Springsben. Mondtam Falynnek, hogy
költözzenek be a házba.
– Értem.
– Szóval most lakást is keresek.
 Elfintorodott. – Nem olyan jó hír, mint gondoltam.
– Én is jobbra számítottam.
Tyler a vállamra tette a kezét. – Odajössz hozzám és Ellie-hez?
– Nem, de azért kösz.
– Szeretitek egymást, majd rendbe teszitek a dolgotokat.
Lesütöttem a szemem, a testemet borzongás rázta. – Ha szeret, miért
hagyott ott?
Tyler erre nem tudott válaszolni, csak belemélyesztette az ujját a
karomba. – Kibaszottul eszelősek vagyunk. Tökösnek kell lenniük a
lányoknak, hogy szeressenek minket. És… néha el kell veszítenünk valakit,
hogy végre legyen bátorságunk azzá fejlődni, akit megérdemelnek.
Lesüllyedt a mellkasom, és úgy szakadt fel belőlem a levegő, mintha
Tyler bevitt volna nekem egy gyomrost. Ilyen igazságot hallani felért egy
kardba dőléssel.
– Kérlek… ne említsd senkinek, hogy visszajön – mondtam. –
Szeretnék alaposabban elbeszélgetni vele, mielőtt a polgármester fia
megtudja. Arrogáns faszkalap.
– Nem veheti el a feleségedet, Taylor. Falyn nem akarja.
– De engem sem – fintorodtam el.
– Baromság, ezt te is tudod. Egy-egy ponton mindannyian átértékeltük a
dolgokat, és rájöttünk, hogy a feleségeink torkig vannak a szarságunkkal.
Rendbe ráztuk magunkat, és most minden szép és jó. Csak te egy napot
késtél.
– Valami hasonló – mormoltam, ahogy kiléptünk a lakórészbe.
Megálltunk a legközelebbi fotelsor előtt. A műszakunk tagjai minden
helyet elfoglaltak. Hozzánk hasonlóan ők is nagymenők voltak, és a szirénát
várták, hogy megízleljük az adrenalint és a hatalmat, ami azzal járt, hogy egy
megállíthatatlan, embertelen erővel szálltunk szembe, ami sokszor győzött
felettünk.
Jubal felegyenesedett ültében, a szemébe kiült a felismerés. – Süket
duma. Nem hiszem el.
– Én… – Mielőtt befejezhettem volna, az épület összes hangszórójából
felbődült a riasztás. Vártuk, hogy Sonja, a diszpécser közölje a címet és a
tűzeset jellegét, ahova riasztottak minket.
 – Elsődleges tűzriasztás a Hickory raktárépületből, North Lincoln
Avenue 200 alól. Emberek is lehetnek bent.
– Hogyan? – csodálkoztam el. – Évek óta üresen áll.
– Basszus – kiáltott fel Jubal. – Nem áll üresen. A Hickory család kiadta
a Marquis Bútornak úgy öt éve. Tele van az árujukkal.
– Szükség lesz a létrás kocsira és két nagyobb tűzoltóautóra. A
szerkocsi álljon készenlétben! – kiabálta Tyler, aztán kézfejjel a vállamra
csapott. – Gyere velem. Egy utolsó bevetés.
Összeráncoltam a szemöldököm. – Azt ígértem Falynnek, hogy ma este
felmegyek Springsbe, hogy segítsek összepakolni a gyerekekkel.
Tyler megértőén vigyorodott el. – Nem gond. Foldozd össze az életedet,
hogy ne kelljen a nyavalygásod hallgatnom, rendben?
Lagymatagon mosolyodtam el, aztán néztem, ahogy az ikertestvérem
felkapja a parancsnoki sisakját, kabátját és kulcsait, majd a mentőkocsik
garázsába rohan, ahol az autója állt.
A csapat a nyomába eredt, és beültek a tűzoltóautókba meg a
mentőkocsiba, míg én egyedül álltam. Éreztem, hogy megfeszül az
állkapcsom. Valami nem volt a helyén.
– A francba is, Tyler! – morogtam magam elé, aztán kisiettem, hogy
beöltözzek. Beleléptem a tűzoltó-egyenruhámba, felkaptam a sisakomat, és
abban a pillanatban téptem fel az ajtót, amikor Tyler hátramenetben elindult.
Összevont szemöldöke alól nézte, ahogy magam elé húzom a biztonsági
övét. – Mi a bánatot művelsz, faszikám? Menj el a feleségedért!
– Utolsó alkalom – válaszoltam. Hátradőltem és magabiztos képet
vágtam.
Tyler a gázra taposott, és olyan sebesen vezette a csapatot a külvárosba,
hogy a szirénáink kísértő hangja elmaradt mögöttünk. Közben a rádión
beszélt, a parancsnokság többi tagjával értekezett, akik kijönnek majd a
helyszínre, és a menetirányító központon át adta ki a parancsot, hogy a
nézelődők számára minden ki- és bevezető utat le kell zárni. Mindannyian
tisztában voltunk vele, hogy a raktárépületben valóságos pokol lesz, de
láttam, hogy a bátyám szeme idegesen megrebben. Neki is rossz előérzete
volt.
 Sivított Tyler tűzoltókocsijának fékje, a kerekek belevájtak a murvás
útba, amikor a raktár mögött megállt. A fölénk tornyosuló háromszintes
épület déli oldalát majdnem teljesen elborították a lángok. Leengedtem az
anyósülés felőli ablakot, és még harminc méterről is perzselte az arcomat a
forróság. A lángok az eget nyaldosták, fényes, torz ujjaikkal nyúltak a
magasba, miközben felfalták és megemésztették az acélt és a fát, ami öt
nemzedéken át állt ellen a kemény coloradói teleknek.
Tyler előrehajolt, mellét a kormányhoz préselte, hogy jobban lásson. Túl
kellett üvöltenie a bömbölő narancsvörös szörnyeteget. – Ez aztán egy
kurva nagy dög! – Betelefonált az irányítóközpontnak, hogy zárják le a
raktárhoz vezető utakat. Az egyenletes víznyomás így is probléma lesz. Nem
hiányzott, hogy még a kocsik is áthajtsanak a csöveken.
Munkám során először fogott el baljós érzés egy tűz előtt. – Rossz
érzésem van, Tyler.
Kifújta a levegőt. – Szállj le rólam, nagytesó! Az ilyen kibaszott
aljanépek nem halnak meg.
Felnéztem a tűzre. – Remélem is. Három hónapja nem öleltem meg a
feleségemet.
 HARMADIK FEJEZET

TYLER

NAPOKIG ÉG MAJD – JEGYEZTEM MEG, ÉS EGYSZER

RÁNTOTTAM MEG AZ ajtókilincset.
– Jobb, ha felhívom Falynt – mondta Taylor. – Szólok neki, hogy
mégsem megyek oda ma este.
Mindketten kimásztunk a kocsiból, és megálltunk a motorháztető két
oldalán. Taylorra szegeztem az ujjam. – Ne merészeld! Elfojtjuk ezt az éhes
lotyót, aztán szépen összepakolod az unokahúgomat meg az
unokaöcséimet, és hazahozod a családodat.
Taylor az órájára pillantott, miközben a Kilences Tűzoltókocsihoz
kocogott. – Két órám van!
A raktárt figyeltem, aztán odakiáltottam a fivéremnek.
– Nem fogjuk kioltani, de visszaszorítjuk!
Jubal és Cukor már nekifogtak az oltásnak: egy locsolócsövet
vonszoltak a földszinten, Zeke és Macska mögöttük várakoztak, hogy
besegítsenek. Jubal egy hőkamerát vitt, amivel a tüzet és az esetleg bent
tartózkodó embereket lehet megkeresni.
– Még ne gyere, Kettes Létra! – szólt bele Tyler a rádiójába.
– Ürítsük ki az épületet, mielőtt bevetjük a vízpermetet.
Zsidó hangja szólalt meg a hangszóróból. – Vettem.
– Szellőztetésre van szükség – szólt vissza Jubal a kijelölt rádiósávon.
Intettem Taylornak, hogy tegye, amit Jubal kér. – Vettem, Jubal. –
Leeresztettem a rádiómat. – Függőleges szellőztetés kell, Taylor. A rengeteg
bent lévő bútor mellett, ami a tüzet táplálja… – halt el a hangom
aggodalmasan.
 – Nagy az esélye annak, hogy átugrik a tűz – fejezte be Taylor a
mondatomat.
– Akkor gondoskodjunk róla, hogy megfelelően szellőztessük –
szögeztem le. A tüzet tápláló anyagokból, legyenek akár szénhidrogének
vagy természetes növényi eredetűek, mint a fa, bizonyos hőmérsékleten
gázok szabadulnak fel. Ha ezeket a gázokat a tűz miatt túlságosan felhevült
levegő berobbantja, a környéken spontán öngyulladás lép fel, ami a tűz
körzetében tartózkodó tűzoltók halálát okozhatja. Egy robbanóanyagokkal
vagy autógumikkal telepakolt raktáron kívül csak egy több ezer
bútordarabbal megrakott raktár jelent komoly kihívást a tűzoltóságok
számára, és tudtam, hogy az utolsó tüzem parancsnoki státuszomban a
legnagyobb erőpróbám lesz.
Figyeltem a testvéremet, ahogy távolabb megy, és éreztem, hogy
összeszorul a gyomrom. – Taylor! – Megtorpant. – Ne menj oda, inkább
lentről figyelj! Majd én megcsinálom.
– De – kezdett tiltakozni.
– Azt mondtam, majd én! – mordultam rá. Lekaptam egy baltát a
Kilences Tűzoltókocsiról, aztán elindultam a tűzoltólétra felé, hogy lyukat
vágjak a tetőbe. Intettem Porternek, hogy jöjjön velem a létrás kocsihoz. –
Hozz egy fűrészt! – ordítottam vissza.
A szemöldökét ráncolta, mert nem értette, miért szalad egy
műszakvezető a létra felé ahelyett, hogy a földön maradva figyelné az
eseményeket.
Felmásztunk a kosárba, aztán intettem a kezelőnek, és jeleztem, hogy
indulhatunk. A szerkezet csikorgott, ahogy a létra csaknem tizenöt métert
emelkedett a magasba. A hevesen fújó szélben a forróság csapta meg az
arcomat, és világító szikrák kavarogtak körülöttünk. A mellkasomat szorító
fájdalmas nosztalgia arra ösztökélt, hogy emlékezetembe véssem ezt a
pillanatot, mert tudtam, hogy hiányozni fog. Kiskorom óta imádtam a
tűzoltókocsikat, és fogalmam sem volt, milyen lesz az élet az izgalom nélkül,
ami akkor fogja el az embert, ha akkor rohan be egy égő épületbe, amikor
mindenki más kirohan onnan.
Porter lehunyta a szemét, és nyelt egyet. Még a kitömött tűzoltóruha alatt
is láttam, hogy nehezen vesz levegőt.
 – Ugye, nem félsz a magasban, Porter?
Nemet intett a fejével, az arca még fiatalosan kerek volt. Négy hónapja,
egyenesen az iskolapadból került az Estes Park-i állomásra. Még nem is
kerestünk neki gúnynevet.
– Nem, uram. Vagyis félek, uram, de azért elvégzem a dolgom.
A sisakja tetejére csaptam. – Most jutott eszembe neked egy becenév,
Porter.
– Igen? – derült fel az arca.
– Méhészborz.
Porter zavarodott képet vágott.
– Tudod, milyen az, Porter? Kobrát eszik. Nem fél semmitől.
Szélesen elvigyorodott, de hamar kijózanodott, amikor a létra hirtelen
megállt.
– Meg is jöttünk – ugrottam át a tető szélére. A fejsze nyelével
megkocogtattam egy ponton, hogy megbizonyosodjak, a tető nem égett át,
mielőtt teljes súlyommal ránehezedtem volna.
– Milyen érzés? – kérdezte Porter.
– Stabil – válaszoltam, és leléptem. Miután még párszor a fejszém
nyelével kipróbáltam, odaintettem Portért, és kört rajzoltam a levegőbe a
fölött a pont fölött, ahol azt szerettem volna, ha fűrészel. – Itt!
Porter bólintott, aztán egy rántással beindította a láncfűrészt. A lángok
már a tető szélét nyaldosták, a hőség majdnem elviselhetetlen volt.
– Nem maradt sok időnk – dörrentem rá. – Láss hozzá.
Porter átvágta az összetett tetőanyag vékony felső rétegét, aztán az alatta
lévő szigetelőanyagot. Percekkel azután, hogy munkához látott, füst
gomolygott ki a vágott lyukon, ő meg egy lépést hátrált az iszonyatos
hőségtől.
Taylort hívtam a rádión. – Megnyitottuk. Indulunk le.
– Ügyes munka – mondta.
Porterrel visszamásztunk az emelőkosárba, és odaszóltam telefonon a
kezelőnek, hogy eresszen le minket. Félúton lehettünk, amikor olyan hangos
reccsenéssel szakadt be a tető, hogy azt hittük, félbetörik az épület. Az
újonnan vágott nyíláson sűrű, fekete füst és szikrák robbantak ki.
 Taylort hallottam megint a rádióban. – Hátrébb, emberek! Éppen
most… igen, kettéhasad! Mars ki mindenkinek!
Alig két méter volt hátra, ezért kiugrottam a kosárból és a testvérem felé
futottam, minél távolabb az összeomló raktárépülettől. Beleordítottam a
rádióba. – Tűnés! Leomlik!
Jubal és Cukor rontottak ki a főbejáraton, mielőtt megadták magukat a
vakolt téglafalak. A homlokzat nagy részen ledőlt, por, füst és törmelék
repült szét.
A kabátjánál fogva ragadtam meg Taylort. – Nincs időd erre. Menj a
kisteherautómmal.
– Biztos?
Megpaskoltam a sisakja oldalát. – Lépj le innen! Most már kézben
tartjuk.
Az arcát fürkésztem, és láttam, hogy küzdelem dúl benne: itt maradjon,
hogy megóvja a kistestvérét vagy megmentse a családját.
Pár másodperccel később a teherautómhoz futott, lehámozta magáról a
tűzoltóruhát, amit bedobott hátra, mielőtt a kormány mögé mászott. A
gyújtásban hagytam a slusszkulcsot, mert tudtam, hogy korán dobbantania
kell.
Hol Taylorra koncentráltam, hol az égő romra. Különböző pontokra
mutattam, parancsokat ordítottam az embereimnek, és a rádióba beszéltem.
A tűz még perzselőbben égett, a füst sötétebb lett. Messze voltunk még
attól, hogy elfojtsuk. Láttam, hogy Taylorban is ellentétes érzelmek dúlnak.
Tudtam, hogy nem tartja helyesnek, hogy magamra hagyjon, de mielőtt
megfoghatta volna az ajtókilincset, hogy ismét csatlakozzon hozzánk,
rászegeztem az ujjamat, mire megmerevedett. – Tűnj innen, de most
azonnal!

TAYLOR

IZZADTSÁGCSEPPEK HULLOTTAK A HOMLOKOMRÓL. A

CSUKLÓMMAL töröltem le. Még éreztem az arcomon a tűz forróságát,
és nehezen kaptam levegőt a füsttől. Öklömbe köhögtem, aztán lenyúltam,
és ráadtam a gyújtást. Iszonyatosan keservesen kapcsoltam hátramenetbe,
és távolodtam el a testvéremtől, de igaza volt. Falyn és a gyerekek voltak az
elsők.
Előnyökkel járt a parancsnoki kocsit vezetni, mivel a
sebességkorlátozást óránként tizenöt mérfölddel túllépve két járőrautót is
lehagytam. Csak annyi időre futottam be az állomásra, hogy Tyler kulcsait az
asztalára ejtsem, aztán felkaptam a saját kulcsaimat, tárcámat és
telefonomat, hogy folytassam az utat Colorado Springs felé. Amikor
elhagytam Estes Parkot, a visszapillantó tükrömben a láthatáron gomolygott
a raktár füstje. Hívtam Tylert, de négy kicsöngés után bekapcsolt a
hangposta. Nem bírtam szabadulni a baljós előérzettől, ami akkor
hatalmasodott el rajtam, amikor láttam, hogy megy vissza a fivérem
nélkülem a raktártűzhöz. Máskor is előfordult, hogy külön-külön oltottunk
tüzet, de ez most más volt. Emiatt ugrottam be Tyler mellé a kocsiba az
előbb, és most minél messzebbre jutottam tőle, annál helytelenebbnek
éreztem, ami történt.
Falynre és a srácokra összpontosítottam. Hollis és Hadley izgatott
reakciója hamar elterelte a figyelmemet. A családom visszaszerzésének
lehetősége és a tűzzel kapcsolatos megérzéseim emlékeztettek arra az
éjszakára, amikor Falyn elhagyott.
Nem sok híja volt, hogy ne menjünk el. A fenébe is, bárcsak ne tettük
volna! A bébiszitter lemondta, és ha Ellie az utolsó pillanatban nem hívta
volna Falynt, biztos otthon maradtunk volna. Amit váratlan szerencsének
éreztünk, életem legborzalmasabb éjszakája lett. Egy éve nem mozdultunk
ki sehova kettesben, és még ennél is régebben láttam Falynt más férfival
szóba elegyedni. Csak a műszakomba tartozó csapattársaimmal
beszélgetett. A féltékenységemet sosem tudtam igazán fékezni, így amikor
egy fiatalabb férfi egy napi ivás után olyan pillantással közeledett a feleségem
felé, mint aki tudja, hogy a buli után hazaviszi, nem sokat gondolkodtam.
Falyn próbált ugyan észhez téríteni, de ettől csak dühösebb lettem. Mire a
férfi odabotorkált hozzá, és megfogta a fenekét, én már se nem láttam, se
nem hallottam a dühtől. Nekiestem. Félholtra vertem. A balesetire került, én
meg a dutyiba.
 A polgármester elintézte, hogy a hétvégét zárkában töltsem. Tyler és a
fiúk többször is megpróbáltak óvadék ellenében kihozni, de nem jártak
sikerrel. Falyn fel sem vette a telefont, és mire végül hazakerültem, már
össze is csomagolt, és elutazott a gyerekekkel.
Keményen szorongattam a kormánykereket. Az ujjaim szorításában
panaszosan nyikorgott, a hang visszarántott a jelenbe. Még frissen élt
bennem az emlék, hogy micsoda rettegés és totális, kibaszott kétségbeesés
lett úrrá rajtam, amikor benyitottam az üres házba. Ismét a felszínre bukkant
a pánik, ami akkor fogott el, amikor az első telefonbeszélgetésünk
alkalmával rájöttem, hogy se könyörgéssel, se követelődzéssel, se
lelkifurdalás ébresztésével nem tudom rávenni, hogy hazajöjjön. A szerelem
kibaszottul ijesztő: a szívedet szabadon hagyja, hogy más valaki megvédje
vagy rátaposson. A boldogságom attól függött, hogy Falyn megbocsát-e, és
még nem tudtam, hajlandó-e rá.
Megszólalt a telefonom, lenyomtam a gombot a kormányon. A kijelzőn
láttam, ki hív, de a hívása készületlenül ért. Aggódtam, hogy nem azt akarja-
e mondani, hogy meggondolta magát.
– Falyn?
– Apa? – szólt bele Hadley.
– Szia, kicsim! Milyen volt az utolsó iskolanap?
– Szar.
– Már megint?
– Bajba kerültem.
Csalódott önmagában; elképzeltem, ahogy forró könnyek patakzanak az
arcán. Jövőre kerül az általános felső tagozatába, és tudtam, hogy nyolc-tíz
centit fog nőni. Már most magasabb volt Hollisnál, de a fivére túlnövi majd a
középiskolában. Nem örültem, hogy ilyen gyorsan nő, de legalább
visszakerül majd Estes Parkba, a barátai közé.
– Hollis ma verekedett – szipogott.
– Ne izgasd magad, Hadley. Minden jóra fordul. Ígérem, rendben?
Nemsokára rendben lesznek a dolgok. Apa gondoskodik róla.
– Hogyan?
– Majd meglátod. Add oda a telefont anyának.
 – Halló – szólt bele Falyn. Az iskolával kapcsolatos beszélgetés a
gyerekekkel nem lehetett könnyű.
– Nem egészen egy óra múlva odaérek.
– Komolyan? – Máris vidámabb volt a hangja.
– Igen – mosolyodtam el. – Mondtam, hogy megyek, nem?
– Persze, de… láttam a hírekben a tüzet. Gondoltam, ott leszel.
Megfordult a fejemben, hogy elmondom, nem lesz több tűz, de aztán úgy
döntöttem, nem ez a legalkalmasabb pillanat.
– Ott voltam, de eljöttem.
– Mielőtt elfojtottátok volna?
– Közel jártunk hozzá. – Szinte hallottam, hogy mosolyog, amitől
melegség járt át. Sok jó pontot szereztem azzal, hogy őt tettem első helyre,
bár eddig azt hittem, a szorgalmas munkával és a jó élet biztosításával is ezt
teszem. De nyilvánvalóan szüksége volt rá, hogy bizonyítsam is.
– K… kösz, Taylor. Ez tényleg… sokat számít.
A homlokomat ráncolva azon töprengtem, miért töri magát annyira, hogy
ne szeressen. Amit a letartóztatásom idején mondott, mély sebet ejtett
rajtam, amiről nem hittem, hogy valaha is begyógyul, pedig amikor
elhagyott, szörnyű kínokat okozott. Én akkor is szerettem volna, ha az
ágyhoz köt, és rám gyújtja a házat. Nem fogtam fel, mi értelme a
színlelésnek, de talán ő sem értette. Lehet, hogy tényleg nem szeretett már.
Megköszörültem a torkom, hogy ne érezze a felindultságomat, mielőtt ismét
megszólaltam.
– Már csomagolsz?
– Amit tudok úgy, hogy a gyerekek ne vegyék észre. Nem akartam
lelőni a meglepetést, mielőtt ideérsz.
– Helyes. Nemsokára ott vagyok, bé… Falyn – helyesbítettem.
– Akkor viszlát. – Semmi sem volt a hangjában. Se érzelmesség, se
utálat. Semmi.
Elképzelni sem tudtam, mit teszek, ha nem oldjuk meg a problémáinkat.
Számomra csak Falyn létezett. Gyakorlatilag gyerekkorunk óta ő volt az
életem. Az egyeden, akit akartam. Amikor elhagyott, nyomorúságosan
éreztem magam, de még volt remény. Ez hajtott előre. A műszerfal fényei
kigyulladtak, amikor a nap utolsó sugarai kihunytak a hegyek mögött.
Jobbra egy táblán feltűnt, hogy Isten hozta Colorado Springsben!
Idegesen fészkelődni kezdtem az ülésen. Még most is abba a reménybe
kapaszkodtam, hogy a hétvége elhozza a fordulatot, és nem az a pillanat
lesz, ahonnan már nincs visszatérés.
 NEGYEDIK FEJEZET

TRENTON

AZ AJTÓ ELŐTT VÁRTAM, ÉS AZT HALLGATTAM, AHOGY

CAMILLE A SÍRÁSÁT próbálja visszafojtani. A hónapok a remény és a
kétségbeesés végtelen körforgásában teltek, nyolcévnyi házasság után
Camille már halálosan elkeseredett.
Félhomály volt. Camille szerette a sötétséget, ha a lelkében feketeség
honolt, ezért behúztam a függönyt, amikor három perc után sem mondott
semmit. Már nem maradt más, mint várni, fülelni és megölelni.
Egy két hálószobás kis házban laktunk, hat háztömbnyire apától és
Olive-tól. A ragyogóan világos hálót – akárcsak a ház többi részét
minimalista stílusban rendeztük be, érdekes alkotásokkal és a rajzaimmal
díszítettük. Bár a ház öregebb volt, mint mi, mindent újrafestettünk, és új
szőnyeget fektettünk le. Jóllehet akkor, amikor megvettük, bagóért jutottunk
hozzá, a lerobbant ház valóságos pénznyelőnek bizonyult. Új központi
fűtést, légkondit kellett beépíteni, a vízvezetékek nagy részét is ki kellett
cserélni. Egyszer még az új, de átnedvesedett szőnyeget is fel kellett
szednünk, hogy légkalapáccsal feltörjük az alapot, mert csak így juthattunk
a csövekhez, hogy kicseréljük őket. Az utóbbi tíz év hosszú munkát
jelentett, de most már egy csaknem vadonatúj házban laktunk, még ha
négyszer ki is kellett merítenünk a tartalékainkat, hogy ide eljussunk. Végre
révbe értünk, és egyikünk sem tudta, mihez kezdjen ezzel azon túl, hogy
megtegyük a következő lépést. A meddőségen nem változtathattunk, és ez
összetörte Camille-t.
– Bébi – kocogtattam meg az ajtót a kezemmel. – Engedj be.
– Csak… egy másodpercet kérek még – szipogta.
 Az ajtónak támasztottam a fejem. – Nem teheted ezt folyton magaddal.
Talán jobb lenne, ha…
– Nem adom fel! – csattant a válasza.
– Nem, de esetleg megpróbálkozhatnál egy másik módszerrel.
– Azt nem engedhetjük meg magunknak – jelentette ki. A hangja
csendesebb volt, mint az előbb. Nem akarta, hogy ennél is rosszabbul
érezzem magam.
– Majd kitalálok valamit.
Pár másodperc csend után kattant a zár, és Camille kinyitotta az ajtót.
Kivörösödött, üveges szemmel nézett rám, arca piros foltos volt. Sosem
láttam még szebbnek, és nem is vágytam másra, mint hogy a karomba
vehessem, de nem hagyta. Mint mindig, most is úgy tett, mintha nem
szakadna meg a szíve, hogy nekem ne fájjon annyira. Mondhattam
akárhányszor, hogy sírjon csak nyugodtan.
Megérintettem az arcát, de elhúzódott, kényszeredett mosolya csak
addig hervadt le, míg megcsókolta a tenyeremet. – Tudom – válaszolta. –
Csak muszáj volt gyászolnom.
– Idekint is csinálhatod, cicám.
Megrázta a fejét. – Nem. Egyedül kellett maradnom.
– Mert máskülönben aggódsz miattam – róttam meg.
Megvonta a vállát, mesterkélt mosolya szívből jövő lett.
– Próbáltam megváltozni, de nem ment.
Magamhoz vontam, és erősen átöleltem. – Nem is akarnám. Pontosan
ilyennek szeretem a feleségemet.
– Camille? – kérdezte Olive az ajtófélfa másik oldalának kapaszkodva.
Derékig érő, középen elválasztott, platinaszőke haja hullámosan keretezte
az arcát, és omlott le a hátára, amitől úgy tűnt, még jobban ránehezedik a
szomorúság. Kerek, zöld szeme könnyesen fénylett; minden csalódást,
minden balszerencsét velünk együtt, mélyen átérzett, hiszen ő is családtag
volt – a véletlen és a vér révén is, akár tudott róla, akár nem.
Miközben a fakeretnek támasztott tojásdad arcának finom vonásait
néztem, eszembe jutott, mennyire kiakasztott annak idején az igazság.
Olive-ot, aki totyogós kora óta szomszédom és kis barátom, örökbe
fogadták, és a sors különös kacskaringói folytán a biológiai anyja a
bátyámba, Taylorba szeretett bele a vagy ezer-mérföldnyire lévő Colorado
Springsben. A véletlen úgy hozta, hogy én segítettem az unokahúgom
nevelésében, és még nagyobb részt vállaltam az életéből, mint a bátyám
vagy a sógornőm.
Camille Olive-ra pillantott, és kis nevetéssel kifújta a levegőt, miközben
elhúzódott tőlem, és két hüvelykujját megnyalva, letörölte az elkenődött
szempillafestékét a szeme alól. A haja hosszabbra nőtt, mint fiatalabb
korában, most a háta közepéig ért, és olyan színű volt, mint Olive-é, csupán
a füle mögött borotváltatott le egy tenyérnyit, hogy elég bevállalósnak
tűnjön. Nemrégiben festettem újra az ujjain a tetkókat, az elsőt, amit
készítettem neki, és ami így szólt: Cicám. Ezt a becenevet adtam neki a
kapcsolatunk korai szakaszában, és ez valahogy rajtaragadt. Camille
bármennyire is igyekezett nem beilleszkedni, klasszikus szépség volt. A név
épp úgy illett rá most, mint régen.
– Jól vagyok – jelentette ki a tüdejét kitisztító sóhaj után. – Mind jól
vagyunk.
Az ajtóhoz ment, gyorsan megölelte Olive-ot, aztán megszorította a
hajpántként viselt, összehajtogatott kék zsebkendőt. Szipogott egyet, a
fájdalom lassan enyhülni kezdett, majd elmúlt. A feleségem kemény csaj
volt.
– Cami… – fogtam bele.
– Nincs gond. Jövő hónapban megint megpróbálkozunk. Apa hogy van?
– Jól. Rongyosra beszéli a fülemet. Egyre nehezebben tudom rávenni,
hogy kijöjjön velem. Tommy és Liis elhozzák a babát… – Belém fagyott a
szó, és vártam, hogy Camille szemén átsuhanjon az elkerülhetetlen fájdalom.
Odajött hozzám, két tenyere közé fogta az arcomat, aztán megcsókolt. –
Miért nézel így rám? Azt hiszed, zavar?
– Tudod, lehet… talán, ha Tommy felesége lettél volna… már neked is
lenne saját gyereked.
– Nem saját gyereket akarok, hanem a kettőnkét. A tiédet és az
enyémet. Ha nem lehet, nem kell semmi.
Elmosolyodtam, pedig összeszorult a torkom. – Komolyan?
– Komolyan. – Elmosolyodott, a hangjából lazaság és öröm csendült ki.
Még reménykedett.
 Megérintettem a hajas fejbőre vonalánál a kis heget, ami nem engedte,
hogy elfelejtsem, milyen közel jártam ahhoz, hogy elveszítsem. Lehunyta a
szemét, én meg megcsókoltam a cikcakkos, fehér sebhelyet.
Megszólalt a telefonom. Annyi időre eresztettem csak el őt, hogy
felvegyem az éjjeliszekrényről a készüléket.
– Szia, apa.
– Hallottad? – kérdezte. A hangja rekedtnek hangzott.
– Mit? Hogy pokolian cseng a hangod? Megfáztál az elmúlt két órában?
Párszor megköszörülte a torkát, aztán kuncogott. – Nem, nem… csak
minden porcikám egyre öregebb. Hogy van Cami? Terhes?
– Nem – masszíroztam meg a nyakamat.
– Még nem. De majd lesz. Gyertek át vacsorára. Hozzátok el Olive-ot
is.
A lányokra pillantottam, és ők máris bólogattak. – Persze. Szívesen,
apa. Kösz.
– Sült csirke lesz ma.
– Mondd meg neki, hogy ne kezdjen hozzá, míg oda nem érek – kérlelt
Camille.
– Apa…
– Hallottam. Csak bebundázom és befűszerezem, és a krumplit
bekészítem a sütőbe.
Camille elfintorodott.
– Rendben. Nemsokára ott leszünk.
Camille gyorsan készülődni kezdett, hogy mielőbb indulhasson, és apa
előtt érjen a sütőhöz. Apa nem egyszer bekapcsolva hagyta a tűzhelyet, nem
egyszer elesett, de nyugodtan fogadta, amikor ilyesmi történt. Camille a
szabadideje nagy részét azzal töltötte, hogy apát megpróbálja megóvni a
balesetektől.
– Vezethetek? – kérdezte Olive.
Behúztam a nyakam.
Pajkosan elmosolyodott. Felnyögtem, mert már tudtam, mit fog
mondani.
– Kéjem szépen, Tjent?
 Megrándult a szám. Amikor megszerezte a jogosítványát, megígértem
Olive-nak, hogy amint betölti a tizennyolcat, engedem vezetni, és a
születésnapja hónapokkal korábban volt. Már szokásommá vált nemet
mondani. Sosem volt balesetem, még kamaszkoromban sem. Az a kettő,
amit átéltem, borzalmas volt, és mindkettőben olyan nők vezettek, akiket
nagyon szerettem.
– A francba is, rendben! – káromkodtam.
Camille feltartotta az öklét, mire Olive belecsapott a sajátjával.
– Hoztad a jogsidat? – kérdezte Camille.
Olive válaszképpen egy csuklóra húzható kis barna tárcát mutatott fel.
– Az Eastern Államis diákigazolványom is benne van.
– Juhé! Milyen izgalmas! – tapsolt Camille, aztán megjátszott
szabadkozással nézett rám. – Megígérted…
– Csak azt ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek – morogtam, és
odadobtam Olive-nak a kulcsokat.
Olive két kézzel kapta el, aztán nevetgélve rohant az ajtóhoz, és
kiszaladt a kocsifelhajtóra, ahol Camille teherautója állt. Miközben
végigmentem a kőlapos kerti úton, figyeltem, ahogy Olive beugrik a
vezetőfülkébe, bekapcsolja a biztonsági övét, és két kézzel megragadja a
kormányt.
– Elég már! Nem hozol balszerencsét. – Camille kinyitotta a négyüléses
Toyota Tacoma pickupja anyósülés felőli ajtaját, aztán egy rántással a
hátranéző hátsó ajtót is. Becsatolta az övét, amikor beültem Olive mellé.
Camille azonnal összekapcsolta a telefonján lévő Bluetooth-t a kocsival, és
gondosan kiválasztott egy dalt. Amint felcsendült a zene, Olive elfordította a
kulcsot, és hátramenetben kiállt. A zene friss energiával töltött el minket.
Camille a hangszórókból dübörgő ritmusra egy pillanatig a vállamat
masszírozta.
– Talán lejjebb kéne tekerni a zajt, hogy Olive koncentrálhasson –
vélekedtem.
Camille masszírozását játékos karateütés váltotta fel. – Zaj?!
Ha nem láttam volna, el sem hiszem, hogy tíz perce még a
fürdőszobánkban sírt. Minden alkalommal gyorsabban tért magához, de
felmerült bennem a dilemma, vajon valóban így van-e, vagy csak egyre
ügyesebben leplezi.
Amikor apa felhajtójára fordultunk, láttam, hogy a várostól nyugatra
viharfelhők gyülekeznek. Thomas és Liis nemsokára iderepülnek a
babájukkal, ezért gyorsan megnéztem a telefonomon a hétnapos időjárás
előrejelzést, tíz napja még eszembe sem jutott volna, hogy megtegyem.
Különös, hogy az idő múlása és a tapasztalat mennyire átalakítja az ember
gondolkodását, hogy önmagán kívül másra is gondoljon.
Apa nem várt minket a verandán, ahogy szokta. Camille káromkodni
kezdett.
– Az ördögbe is, Jim Maddox! – kiáltott fel, aztán intett, hogy gyorsan
nyissam ki az ajtót. Kikecmergett a gyepre, a verandához futott, egy
ugrással fent termett a lépcső tetején, és feltépte a rozoga szúnyoghálós
ajtót.
Olive leparkolt, aztán odadobta nekem a kulcsot, és intett. – Átmegyek
a szomszédba anyához, hogy megmondjam, a papával vacsorázom.
Bólintottam, és kicsit elszorult a torkom. Apámat az összes unokája
„papának” szólította, és tetszett, hogy Olive is így hívja, még ha nem is
tudta, mennyire helyénvalóan teszi.
Követtem Camille-t a házba, és azon járt a fejem, vajon mi vár odabent.
A verandán hámlott a festék, és gyorsan az eszembe véstem, hogy át kell
hoznom a csiszológépemet. A szúnyoghálós ajtót már csak az imádság
tartotta egyben, így ezt is hozzátettem az emlékezetemben vezetett listához.
Anya és apa a házasságkötésükkor vették a házat, és lehetetlen volt apát
rávenni bármilyen változtatásra vagy modernizálásra. A bútorok és a
szőnyeg ugyanaz volt, a falakat azóta sem festették. A házat anya rendezte
be, és apa nem engedte, hogy anya kívánsága ellen tegyünk, még ha
csaknem harminc éve meg is halt. Apával együtt a ház is annyira
megöregedett, hogy az már káros volt az egészségre, sőt életveszélyesnek
minősült, így az elmúlt hónapokban Camille-lal arra jutottunk, hogy kérdezés
nélkül nekifogunk a javításnak.
Amint a folyosóról be lehetett látni a konyhába, Camille kinyújtott kézzel
apa felé rohant.
Apa éppen lehajolt, és a fóliás krumplit rakta a sütőbe.
 – Apa! – sikította Camille. – Majd én!
Apa becsúsztatta a tepsit, becsukta az ajtót, felegyenesedett és
mosolyogva felénk fordult.
Camille elővett egy edényfogó kesztyűt a fiókból, és apa felé nyújtotta. –
Miért nem használod a kesztyűt, amit neked vettem? – Odament apához, és
megvizsgálta bekötött kezét.
Apa megpuszilta Camille kézfejét. – Jól vagyok, gyerekem.
– Legutóbb nagyon csúnyán megégetted – húzta ki a kezét Camille apa
szorításából, hogy a kötés alatt megnézhesse a sebet. – Kérlek, használd az
edényfogót!
– Rendben – paskolta meg a kezét apa. – Jól van, hugi. Használni
fogom.
Camille kinyitogatta a szekrényajtókat, hogy megkeresse az olajat, mert
látta, hogy az alsó combokat apa már megforgatta a speciális
lisztkeverékében, és a serpenyő mellé, papírtörölközőkre tette.
Camille elhessegetett minket. – Eredjetek, ezt kézben tartom. Igen, apa,
biztos vagyok benne – mondta, amikor apa szólásra nyitott a száját, hogy
feltegye a kérdést.
Apa felnevetett. – Akkor jó. Most dominózhatunk.
– Nincs még eleged a vesztésből? Ma délután már két órát
dominóztunk.
– Tényleg? – csóválta a fejét. – A legtöbb napon arra sem emlékszem,
hogy kitöröltem-e a fenekemet.
Pislogtam, mert meglepett, hogy nem emlékszik, de őt láthatóan nem
aggasztotta.
– Akkor kártyázzunk?
– Nem, dominózhatunk. Különben is revanssal tartozom.
A távolban dörgött az ég, amikor asztalhoz ültünk. Nyílt és csukódott a
bejárati ajtó, Olive jelent meg a folyosó végén, a karját széttárta, a kezéről
csöpögött a víz. – Te. Jó. Ég!
Nevetésben törtem ki. – Feltalálták már az esernyőt, Ó!
Égnek emelte a tekintetét, aztán odacsattogott hozzánk, és leült mellém
az ebédlőszékre. – Hagyd már végre ezt a becenevet? Senki sem érti.
 – De te igen – vágtam rá. – Miért nehéz felfogni? A neved kezdőbetűi
O.O. Együtt kiejtve hosszú Ó-nak hangzik. Mint ló, tó, szó. – Felsiklott a
tekintetem a mennyezetre. – Só, popó…
– Elég lesz, kérlek – kapott fel egy dominót, és megfordította karcsú
ujjaival. Egyre nagyobb erőfeszítésembe került, hogy lenyűgözzem. Régen
én voltam az isten.
– Ó, a fenébe! – kiáltott fel Camille a konyhában.
Hátralöktem a székemet, és félig felemelkedtem. – Minden rendben,
bébi?
– Igen! – kiáltott vissza. Kabátban, kulccsal a kezében bukkant fel. –
Kifogyott az olaj.
– De hisz most vettem múlt pénteken – néztem apára.
– Ja, persze. Vasárnap feldöntöttem.
A homlokomat ráncoltam. – Vasárnap ebédre szendvicset ettünk,
vacsorára meg pizzát. Nem sütöttél csirkét.
Ugyanolyan tekintettel nézett rám. – A francba is, hát akkor valamelyik
nap.
– Átugrom a boltba. Kérsz még valamit? – kérdezte Camille.
– Szakad kint, Cami – jegyeztem meg elkeseredve.
– Tudom – csókolt meg, mielőtt kilépett az ajtón.
Apa levette a dominót a polcról, és jelentéktelen dolgokról csevegtünk.
Kérdezgetett erről-arról, amikről már korábban is, és megfordult a
fejemben, hogy mindig is feledékeny volt-e, és csak most tűnt fel, vagy
valóban romlik az emlékezete. Pénteken kellett orvoshoz mennie. Ott majd
felhozom, gondoltam.
Megrezzent a telefonom. A fülemhez emeltem. – Szia, picsafej!
– Ez egyre jobb lesz – szólt bele rezzenéstelenül a telefonba Thomas.
– Az istenedet, Trenton – mérgelődött apa, és a fejével Olive felé intett.
Rákacsintottam. Sportot űztem abból, hogy a mocskolódásaimmal
felháborítsam.
– Hogy van a mama és a baba? – kérdeztem.
– Hazafelé tartunk – válaszolta Thomas. – Szóval… azt hiszem,
hamarabb indulunk, mint vártam.
 – Minden rendben? – kérdeztem, és észrevettem, hogy apa rögtön
felkapja a fejét. Odaintettem, hogy megnyugtassam, nincs baj.
– Persze, persze. Travről van híred?
– Nincs. Miért?
Amióta az eszemet tudtam, Thomas egy talány volt, és amióta felnőtt,
csak megsokszorozódtak a kérdések.
Apa egyszerre türelmesen és feszülten, magyarázatot várva meredt rám.
Feltartottam az ujjamat.
– Csak kíváncsi vagyok.
– Feltesztek a gépre egy újszülöttet? Tudtam, hogy merész vagy, nagy
bratyó, de a pokolba is…
– Gondoltuk, apa örülne, ha látná.
– De még mennyire! Apa nagyon szívesen megismerné…
– Nem jutott eszembe a neve.
– Stellát – súgta oda Olive.
– Stellát! – ismételtem meg. – Apa boldogan találkozna vele. – Apa
meglegyintette a tarkómat. – Aú! Mit mondtam?
– Holnap érkezünk – közölte Thomas. Nem vett tudomást a vonal ránk
eső végén folyó cirkuszról.
– Holnap? – pillantottam apára. – Ilyen hamar?
– Igen. Nyugtasd meg apát, hogy ne izgassa fel magát. Majd érkezés
után rendbe tesszük a szobát.
– Cami előkészítette a vendégszobát. Tudta, hogy valamikor ideutaztok
a babával. Még egy kinyitható valamit is beszerzett.
– Vett Stellának egy hordozható ágyat? – kérdezte Thomas.
– Hát ez igazán nagyon aranyos volt tőle. Hogy va… kedves volt tőle.
– Hát igen – jöttem hirtelen zavarba. – Akkor a holnapi viszontlátásra.
– Apának üzenem, hogy szeretem – tette hozzá Thomas.
– Meglesz, szarcsimbók.
Thomas letette, én meg szélesen rávigyorogtam apára. Komorabban
ráncolta a homlokát.
– Gyakrabban kellett volna, hogy elfenekeljelek – morogta.
– Úgy van. – Lenéztem a dominókra. – Mi lesz? Maguktól nem
keverődnek meg.
 Leereszkedtem az ebédlőszékre, a sárgásbarna bőr puki-hangokat adott
ki farmeres fenekem alatt. Noha elköltöztem, Camivel napjában legalább
egyszer, de általában többször is beugrottunk apához. Travis is
meglátogatta, ha a munkája miatt nem kellett utaznia. Felpillantottam a
mennyezet alatt futó polcra, amin poros pókeres emléktárgyak és a kedvenc
játékosaink szignált fényképei sorakoztak. Már néhány pókháló is
lengedezett fent. Fel kell mászom, hogy port töröljek, gondoltam. Még az
hiányaik, hogy öreg leessen és eltörje a csípőjét.
– Cami semmit sem mondott ma a tesztről – rakott ki egy kört apa a
dominókból.
– Aha – mondtam, és a téglalap alakú fehér lapokat bámultam, amik
lassan, a halomba be és onnan kicsúszva körbeértek apa keze alatt. –
Havonta ismétlődik. Szerintem elege van abból, hogy beszéljen róla.
– Érthető – bólintott apa. Oldalt sandított Olive-ra, és tudtam, óvatosan
fogja megválogatni a szavait. – Jártatok orvosnál?
– Fúj – jegyezte meg Olive, aki apa igyekezete ellenére is undorodott.
Már nem volt kisgyerek.
– Még nem. Szerintem nem akarja azt hallani, hogy ez végleges.
Őszintén megvallva, én sem. Most még legalább van remény.
– Remény mindig van. Még a legrosszabb helyzetben is felcsillan valami.
Az élet nem egyenes irányú, fiam. Minden választásunk vagy hatásunk, amit
gyakorolunk, elágazik attól a vonaltól, amin éppen mozgunk, és az elágazás
végén egy másik elágazás van. Üres lapok sora, még egy katasztrófa után is.
Felpillantottam rá. – Így voltál vele anya halála után is?
Olive halkan felsikkantott.
Apa megfeszült, és eltelt egy pillanat, míg megszólalt. – Anya halála után
rövid idővel. Mindannyian tudjuk, hogy közvetlenül utána nem sokat
csináltam.
Megérintettem a karját, és a dominók forgása megállt. – Azt tetted,
amire képes voltál. Ha Camit elveszteném… – Elakadt a hangom, a
gondolattól is felfordult a gyomrom. – Nem tudom, hogy élted túl, apa, még
kevésbé tudom, hogy szedted össze magad annyira, hogy felnevelj öt fiút.
Mégis megtetted. Összekaptad magad. Nagyszerű apa vagy.
 Apa megköszörülte a torkát, és a lapok ismét forogni kezdtek. Csak
annyi időre állt meg a keze, hogy letöröljön egy könnycseppet a szemüvege
alól. – Örülök neki. Megérdemlitek. Nagyszerű fiúk vagytok.
Megveregettem a vállát, aztán kiválasztottunk a dominóinkat a lapok
közül és az oldalukra állítottuk, hogy a másik ne lássa őket. Pocsék
leosztásom volt.
– Ne már, apa! Komolyan?
– Elég a nyafogásból, inkább játssz. – Igyekezett szigorú hangot megütni,
de halvány mosolya elárulta. – Beszállsz, Olive?
Olive megrázta a fejét. – Kösz, de nem, papa – mondta, és a tekintete
visszavándorolt a telefonjára.
– Biztos dominózik rajta – ugratta apa.
– Pókerezem – vágott vissza Olive.
Apa elmosolyodott.
Elfordulva felnéztem az utolsó családi képünkre, ami azelőtt készült,
hogy anya megtudta, hogy beteg. Travis még nem töltötte be a hármat. –
Még mindig hiányzik? Úgy értem… úgy, mint régen?
– Minden nap – vágta rá gondolkodás nélkül.
– Emlékszel, amikor a csiklandozó szörnyet játszotta velünk?
Apa szája mosolyra kunkorodott, aztán a nevetéstől rázkódni kezdett a
teste. – Eszement volt! Azt sem tudta, hogy földönkívüli vagy gorilla.
– Mindkettő volt – mondtam.
– Mind az ötötöket majomszerűen meggörbített háttal kergetett körbe a
házban, a kezéből földönkívüli szívókorongokat formált.
– Aztán elkapott minket, és megrágta a hónaljunkat.
– Ez aztán a szeretet! Olyan büdösek voltatok, mint meleg napon egy
rothadó hulla.
Hangosan felnevettem. – Ez volt az egyetlen alkalom, hogy a bútorokon
ugrálhattunk, és nem porolta ki a nadrágunkat.
– Nem kellett, hogy elverjen – gúnyolódott. – Elég volt egy pillantás.
– Á! – emlékeztem, és megborzongtam. – Igen, a pillantás.
– Hát igen. Úgy tett, mintha gyerekjáték lenne, de nagy félelmet kellett,
hogy elültessen bennetek. Tudta, hogy egy nap nagyobbak lesztek, mint ő.
– És az lettem? – kérdeztem. – Nagyobb vagyok nála?
 – Kicsi volt. Akkora, mint Abby vagy még olyan magas sem.
– Akkor honnét van Travis irdatlan termete? Te meg Jack bácsi dagadt
mókusok vagytok.
Apa harsogva nevetett. Remegett a pocakja, amitől ugrálni kezdett az
asztal. Eldőltek a dominóim, és belőlem is kiszakadt a nevetés, képtelen
voltam tovább uralkodni magamon. Már éppen kezdtem ismét felállítani a
lapocskákat, amikor egy autó állt meg a felhajtón. A murva csikorgott a
kerekek alatt, aztán elnémult a motor. Egy perccel később kopogást
hallottunk.
– Nyitom – állt fel Olive.
– Hoppá – álltam fel. – Cami visszaért. Segítek a szatyrokat cipelni.
– Rendes vagy – bólintott apa, és rám kacsintott.
Kimentem a folyosóra, és földbe gyökerezett a lábam. Olive kitárta az
ajtót, és sápadtan, aggodalmas tekintettel nézett rám. A verandán két
öltönyös, trencskós férfi állt, a kabátjuk csuromvíz.
– Apa? – szóltam be az ebédlőbe.
– Voltaképpen ön Trenton Maddox? – kérdezte egyikük.
Nagyot nyeltem. – Igen? – Mielőtt megszólhattak volna, az arcomból
kifutott a vér, és hátratántorodtam. – Apa? – kiáltottam most már
kétségbeesettebben.
Apa a vállamra tette a kezét. – Mi az?
– Mr. Maddox – bólintott az egyik férfi. – Blevins ügynök vagyok.
– Ügynök? – kérdeztem.
– Sajnálatos hírt hoztunk – folytatta.
Elvesztettem az egyensúlyomat, és háttal a faborítású falnak estem, aztán
lassan lecsúsztam a földre. Olive is lecsúszott mellém, és megfogta a két
kezem, hogy egymásba kapaszkodva nézzünk szembe az alternatív,
fájdalmas valósággal. Szorosan markolta a kezem, hogy a jelenhez
cövekeljen, időben ahhoz a pillanathoz, ami után minden atomjaira hullik. A
lelkem legmélyén tudtam, hogy nem lett volna szabad elengednem Camit,
hogy az esőben vezessen. Napok óta tisztában voltam vele, éreztem,
tudtam, hogy valami rossz készül. – Ki ne mondja, baszki – nyögtem fel.
Apa lassan letérdelt mellém, és a térdemre tette a kezét. – Várjunk csak,
hallgassuk meg, mit akarnak mondani. – Felpillantott. – Jól van a menyem?
 Az ügynökök nem válaszoltak, ezért én is felpillantottam. Ugyanolyan
arcot vágtak, mint Olive. A fejem előrebukott. A robbanás szélén álltam.
Egy szatyor esett a földre, üveg csörömpölt. – Ó, istenem!
– Cami! – kiáltotta Olive, és elengedte a kezem.
Hitetlenkedve bámultam rá, és előbb talpra kecmeregtem, aztán
elkaptam a derekát. Apa megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– Jól van? – kérdezte Cami. Elhúzódott tőlem, hogy végignézzen. – Mi
történt?
Olive felállt, és apába kapaszkodott.
– Azt hittem, hogy te… hogy ők azért… – halkult el a hangom, mert
még most sem tudtam végigmondani egy értelmes, összefüggő mondatot.
– Azt hitted, hogy én mi? – kapta két keze közé az arcomat Cami.
Apára és Olive-ra pillantott.
– Azt hitte, azért jöttek, hogy közöljék, hogy te… – Apa az ügynökökre
sandított. – Akkor meg mi az ördögért jöttek? Mi az a sajnálatos hír?
Az ügynökök összenéztek. Végre megértették, miért reagáltam így. –
Nagyon sajnáljuk, uram. A testvéréről szeretnénk informálni. Lindy ügynök
azt kérte, hogy egyenesen önnel közöljük.
– Lindy ügynök? – kérdeztem. – Liisre gondolnak? Mi van a
bátyámmal?
Apa összevonta a szemöldökét. – Trenton… hívd haza az ikreket. Most
azonnal.
 ÖTÖDIK FEJEZET

TRAVIS

ABBY A VIDÉKI FRANCIA STÍLUSBAN ÉPÍTETT HÁZUNK

ABLAKÁNÁL ÁLLT, és az áttetsző szürke függöny mögül kukucskált ki,
amit öt éve választott, hogy az előtte három éve vett régieket kicserélje. Az
elmúlt tizenegy évben a függönyökön kívül még sok minden megváltozott.
Esküvők, születések, halál, mérföldkövek és igazságok követték egymást.
Örültünk az ikreink születésének, és meggyászoltuk Toto halálát. Ő volt
az ikrek személyi testőre, minden léptüket követte és eleinte a babaágyuk
közötti szőnyegen aludt, aztán az első két kiságyuk között. A szeme körül
őszülni kezdett a szőre, aztán már egyre nehezebben tartott lépést velük.
Életem második temetése volt az övé. A hátsó kertünkben temettük el, a
kínai díszkörtefa lett a fejfája.
Pár hónapja, a tizenegyedik házassági évfordulónkon Abby bevallotta,
hogy tudja, hogy az FBI-nál dolgozom. Harmadik gyermekünkkel terhesen
adta át a sárgásbarna borítékot tele dátumokkal, időpontokkal és más, az
apja, Mick és Benny, a maffiafőnök közti kapcsolatra vonatkozó adattal.
Bennyt legszívesebben arcon lőném, amiért a családomat fenyegette.
Abby terepjárója általában az ezüstszínű Dodge teherautóm előtt szokott
állni, de feltűnően nem volt a helyén. A Camryt évekkel ezelőtt becseréltük a
fekete Toyota 4Runnerre, amivel Abby járt az iskolába, ahol tanított. Mindig
jól tudott számolni, és jóformán a diploma megszerzése óta tanított
matematikát hatodikosoknak.
A főiskola mintha egy hete ért volna véget. A kollégiumok és bérelt
lakások helyett most jelzálogot törlesztettünk egy kétszintes, négy
hálószobás ház után, és két autó részleteit is fizettük. A Harleyt egy rendes
családnak adtuk el, mielőtt az ikrek megszülettek. Az élet ránk szakadt,
mielőtt még feleszméltünk volna, hirtelen felnőttünk, döntéseket hoztunk, és
nem mások döntéseire vártunk.
Abby kerek pocakjára tette a kezét, és előre-hátra hintázott, hogy
enyhítse a medencéjét lehúzó nyomást.
– Esni fog.
– Most mostad le a kocsit.
– Elviszem a tied.
Dühösen villant a szeme. – Az enyém totálkáros.
Összeszorított szájjal próbáltam visszafojtani a mosolyomat. Égett a
vállam, ahol a golyó súrolta, és átütötte az üléstámlát, a fejem meg lüktetett
attól, amikor az országút szélén egy fának csapódtam. Már éppen kezdtem
felgyógyulni a verésből, amit Vegas utcái alatt egy pincében kaptam Benny
sameszaitól, és most egy frissen szerzett monoklival és a bal szemem fölött
egy két és fél centis függőleges vágással büszkélkedhettem. Abby
terepjáróját vezettem, mert mintaférjként elmentem fagyiért, ezt az időt
persze arra is használtam, hogy Váltói megtudjam a friss híreket Thomasról.
A Carlisik azt hitték, Kaliforniában vagyok, ezért ott kerestek először, de
Val szerint csak idő kérdése, hogy Eakinsbe érjenek. Ekkor törték ripityára
az első golyók az anyósülés felőli ablakot.
Abby pipa volt, de inkább a teherautón töltötte ki a haragját, mert a
helyzetre nem lehetett dühös. Az indulat jobb volt, mint a félelem. Még az
után is, hogy felszámoltam a fenyegetést, szerettem volna egy-egy tárat
beleüríteni mindegyikbe, amikor megláttam a fényképeket a kocsijukban,
amivel leszorítottak az útról. Képek voltak a feleségemről, a gyerekeimről,
az unokahúgaimról és unokaöccseimről, a fivéreimről és a feleségeikről.
Még Shepley-ről, Americáról és a fiaikról, a nagynénémről és a
nagybátyámról is voltak felvételek. Ki akarták irtani a Maddox családot.
De rossz emberekkel húztak ujjat.
– Újat tesznek be helyette – mondtam, hogy palástoljam növekvő
haragomat.
– Téged nem pótolhatnak – fordult el, és összefont karját a pocakján
nyugtatta. – Elmész?
– Hogy várjam Liist, amikor leszáll?
 – Elé kéne menned. És látnia kell a monoklidat meg a szemöldöködön
lévő vágást, hogy felfogja, valós a veszély, és kiterjed a család minden
tagjára – nógatott Abby.
– Nem hagyhatlak magadra, Galamb – sóhajtottam fel. – Fel sem
fogtam, mennyire kihasználtuk Lénát, amíg el nem ment.
Abby mindentudó mosollyal nézett rám. – Ugye, hiányzik? A sosem volt
kishúgod lett.
Mosolyogtam, de nem válaszoltam. Abby úgyis tudta, hogy Lena
hiányzik. Apró teremtés volt, Abbynél is alacsonyabb. Egzotikus szépség
volt, olyan halálos, amilyen káprázatos, akit az FBI választott ki, hogy már a
születésük előtt védelmezze a gyerekeinket. Miután a beépített státuszom
eltért a szokásostól, mivel Benny tudta, ki vagyok, hol lakom és hogy
családom van, az FBI különleges elővigyázatossággal járt el. Lena hamar
beilleszkedett a családba, és óriási segítséget jelentett egy iker
csecsemőkkel megáldott újdonsült anyának, főként olyankor, amikor el
kellett utaznom. Lena mintha Abby és az én húgom lett volna, és szeretett
ellenem összefogni Abbyvel. A gyerekeknek meg mintha a nagynénjük lett
volna: elkísérte őket a parkba, kirándulásokra, kisautóval és Barbie-val
játszott velük, portugálra és olaszra tanította őket, sőt még arra is, hogy
védjék meg magukat. Később kiderült, hogy ez nem a legjobb ötlet volt
Jessica számára. Tudhattam volna, hogy az én lányom nem fél majd a frissen
szerzett tudását kamatoztatni, ha valaki az öccsét zaklatja az iskolában.
Tizennyolc hónapja váltotta fel Wren ügynök Lénát. Lénát váratlanul
áthelyezték, fogalmunk sem volt, hova kerül, csak azt láttuk, hogy ideges
volt pakolás közben, és egészen maga alatt lett, amikor nem búcsúzhatott el
a gyerekektől.
– Nem vagyok egyedül – szólalt meg Abby, és ezzel visszarántott a
jelenbe. A háta mögé, az ablak felé intett.
Nem kellett odanéznem, hogy tudjam, Wren ügynök odakint ül egy
fekete autóban, valamint két másik ügynök is tartózkodik a közelben,
számunkra ismeretlen helyen. Most, hogy tudtuk, az egész család célpont
lett, ébernek kellett lennünk. A Carlisik nem a türelmükről voltak híresek, és
általában a gyengeség első jelére támadtak.
 Lena hirtelen távozása feldúlta a gyerekeket. Jamesnek lidérces álmai
támadtak, és Jessica hónapokig depressziós volt. Abby kikötötte, hogy a
gyerekeket ne tegyük ki még egyszer ugyanennek a traumának, ezért az FBI
olyan ügynököt küldött, akihez a gyerekeket nem köthették erős érzelmi
szálak. Az ikrek idősebbek lettek, szükségtelen volt az új biztonsági
embereket úgy kiválasztani, hogy jól jöjjenek ki velük, és Wren ügynöknél
inkább az volt a szempont, hogy hiperhalálos besorolása legyen.
Életemben eddig Wren volt az egyetlen ilyen besorolással.
– Még mindig rossz érzésem van, hogy kint kell ülnie ebben a hőségben
– morfondírozott Abby.
– Légkondi van a kocsijában, és igazad volt. A gyerekek mégis
ragaszkodnak hozzá, ahogy ő is hozzájuk.
Bármennyire tartózkodó is volt, a gyerekek megszerették. Ő is, mi is
meglepődtünk, amikor Jessica első ízben csaknem feldöntötte, úgy ölelte
meg. Ragyogó mosollyal nyugtázták, hogy ott várja őket a kocsiban az
iskola előtt, és ahogy teltek a napok, Wren tartózkodását elsöpörte az, hogy
a gyerekek mennyire elfogadták és szeretik. Mint kiderült, ettől Wren csak
még elszántabban igyekezett, hogy vigyázzon az életükre; ezt egyikünk sem
látta előre. Abby azonban nem örült a gyerekek egyre nagyobb
ragaszkodásának, így változtak a játékszabályok. Wrennek három lépés
távolságot kellett tartania, és a gyerekek megint csak padlóra kerültek.
Abby bólintott, és elfordult az ablaktól. Odajött hozzám, aztán
lepillantott a pocakjára. – Mit szólsz a Suttonhoz?
– Most nevekre tértünk át? Sution, mint fiúnév? – kérdeztem, és
vigyáztam, hogy az arcom semmit se áruljon el. A feleségem a szokottnál is
kiszámíthatatlanabb lett a terhesség alatt, igyekeztem nem ellenkezni vele.
Ha felhívtam volna erre a figyelmét, csak szeszélyesebb lett volna.
Abby szürke szeme felragyogott. Élvezte, hogy nem tudtam titkolni az
igazságot. – Nem tetszik? Tudom, hogy nem „J”-vel kezdődik, mint az ikrek
nevei, és ez olyan maddoxos dolog, de…
– Nem az – ráncoltam az orromat.
– Taylor gyerekei Hollis és Hadley – kezdte. – Shepley-é Ezra, Eli és
Emerson. És a „T”-k? Diane és Deanne? James és Jack? Tényleg tagadni
akarod?
 – Erre a vidékre jellemző.
Abby a derekát nyomkodta, és a kanapéhoz kacsázott. A rendelkezésre
álló helyet és a testét arányba áhította, aztán a megfelelő egyensúlyra
vigyázva leereszkedett a párnákra. – Szabaduljak már meg ettől a valamitől
– nyögött fel.
– Valaminek egészen nem kereszteljük – ugrattam.
– Hát – kezdte, és nehezen szuszogott. – Valaminek csak kell hívnunk.
Elgondolkodtam egy pillanatig. Már négy babaneves könyvet olvastunk
ki. – Mit szólsz a Carterhez?
– A te középső nevedhez? Tulajdonképpen a Carterhez passzoló
keresztnevekben gondolkodtam. Ha ez állna első helyen, mi lesz a középső
neve?
Vállat vontam. – Travis.
– Carter Travis Maddox – mondta, majd kis szünetet tartott, hogy
kényelmesen elhelyezkedjen. A puszta mozgástól nehezebben kapkodta a
levegőt. – Nem gondolod, hogy zavaros lenne egy fedél alatt egy Travis
Carter meg egy Carter Travis?
– Nem. Vagyis elképzelhető, de akkor is tetszik.
– Nekem is.
– Komolyan? – vigyorodtam el.
– Jól illik az elképzelésünkbe, hogy saját magunkról nevezzük el a
gyerekeket. James apád után. Jessica utánam, úgy ahogy.
Jessica James volt Abby neve a hamis igazolványán. Így tudott bárokba
bejutni még elsős korában, és ami még fontosabb, így játszott Vegasban.
Emlékszem, milyen áhítattal figyeltem, ahogy szerencsejátékos hírességekkel
vette fel a versenyt, ezreket húzott le róluk csak azért, hogy megmentse az
apját egy kifizetetlen adósságtól, amivel Benny Carlisinek tartozott, és
amiért Carlisi megölte volna. Az a vegasi út, az egyensúlyért folytatott
küzdelem, amiben Abby alulmaradt és a Keaton Hall-i tűzvész volt az a
gigantikus háromszoros probléma, ami miatt most ebben a helyzetben
voltunk. Utánam is nyomoztak annál a tűzesetnél, ami az egyetem területén
történt, kikérdeztek a benne játszott szerepemről. A tűzben több tucat
évfolyamtársam halt meg, a bátyám meg éppen akkor nyomozott Benny
után. Amikor a tudomására jutott, hogy a barátnőm egy bukott vegasi
szerencsejátékos lánya, aki kapcsolatban áll a Carlisi családdal, engem is
felvettek a szövetségiek nyájába, cserébe mentességet kaptam a tűzzel
kapcsolatos vádak alól.
Nagy kő esett le a szívemről, amikor Abby rájött, hogy a házasságunk
szinte egész ideje alatt az FBI-nál dolgoztam, neki viszont hazudtam, és
ahelyett, hogy elhagyott volna, segített közelebb vinni a Carlisi ügyet a
végéhez. Hosszú évek bankszámlakivonatait, e-maileket, leveleket és SMS-
eket tudtam átadni az FBI-nak, amiket Abby az apja számítógépét és
telefonját meghackelve gyűjtött össze, és ez az anyag számtalan
bűncselekményhez kötötte a Carlisi maffia tagjait.
Abby azt hitte, így majd többet leszek otthon, csakhogy az FBI
gőzerővel látott neki az ügy teljes felgöngyölítésének. Most, hogy Benny
meghalt, és a Carlisik mindent elkövettek, hogy bosszút álljanak,
valamennyien versenyt futottunk az idővel.
Abby elmosolyodott a kanapé párnájára hajtva a fejét. A haja rövidebb
volt, mint a főiskolán. Világosbarna tincsei éppen csak súrolták a vállát. Az
ujjaival – ahogy ő nevezte – féloldalasan hátrafésülte, de rögtön visszahullott
a homlokába. Szeptemberben tölti be a harmincat. Már tizenkilenc évesen is
bölcs volt, de mára csaknem tisztánlátó lett. Biztos voltam abban, hogy ettől
csak veszélyesebb, de szerencsére az én oldalamon állt. Lágy idomai
betöltötték kismama farmerjét, az élénk színű ujjatlan póló ráfeszült dús
keblére. Én magamban kuncogva arra gondoltam, hányszor könyörögtem
még egy gyerekért, mert szégyentelenül élveztem a változásokat, amiken a
teste a fiaink és a lányunk kihordása közepette végigment.
– Mi az? – kapta el – már megint – a mellére szegezett pillantásomat.
Felnövök-e valaha is? Ha az azzal jár, hogy nem méltányolom a feleségem
szexi külsejét, gondoltam, akkor remélhetőleg nem.
Megköszörültem a torkomat. – Ki szeretnék menni Liis elé a repülőtérre,
de… – Az órámra néztem. – Te is nemsokára indulsz a gyerekekért az
iskolába.
– Ki kellene menned – sóhajtott fel, és keservesen kidüllesztette a mellét,
hogy rendesen nagy levegőt tudjon venni.
– Nem – ráztam meg a fejem.
 – Majd én elhozom a gyerekeket! – erősködött. – Wren itt van. Ha ez
aggaszt, ő vezethet.
A homlokomat ráncoltam. – Legyen már vége ennek.
– Vége is lesz – vágta rá Abby, és felállt. Odajött hozzám, a bicepszem
alá csúsztatta a kezét, és összekulcsolta hátul a derekamon. Kicsit előre
kellett hajolnia, hogy a fejét az állam alá dörgölhesse, aztán a mellkasomra
fektette az arcát, de még édes érintése sem tudott felvidítani. Mindketten
tudtuk, hogy egy ügy végén egy másik kezdődik. Abby volt az okozója,
hogy az apja ügyében kedvező változás történt. Mick Abernathy egy
levitézlett szerencsejátékos volt, aki befolyásos szerepet játszott a vegasi
maffia körében. Abby rájött, hogy az FBI-nál dolgozom, és csak segíteni
akart egy ügy felgöngyölítésében, ami távol tartott tőle. Amióta olyan
anyagot adott át, ami az apját és az alvezért is rács mögé juttatta, időnkénti
tanácsadásra kérte fel az FBI. Ahogy ők, úgy én is a válaszára vártunk.
Abby tippje következtében gyorsan megindultam felfelé a ranglétrán.
Eakinsben egyeden törvényes munkahelyen sem tudtam volna annyit
keresni, mint az FBI-nál. Ha Abby hajlandó lenne elvállalni a tanácsadói
munkát, otthon maradhatna a gyerekekkel. Így vagy úgy, de jó életünk lenne
itt.
– Apa alig várja, hogy lássa Stellát – mondta Abby.
– Sosem kopik meg a varázs. Akárhány gyereket potyogtatnak is le a
fiai, semmi sem ér fel azzal, ha először tarthatja a kezében egy unokáját.
Abby nem mulatott a megjegyzésemen. – Szerintem a menyei
potyogtatnak, nem a fiai.
– Talált – nyomtam egy csókot a homlokára.
– Ki kellene menned a repülőtérre, Travis. Én majd elhozom a
gyerekeket az iskolából Wrennel, és apánál találkozunk. Thomas is így
akarta volna.
Összevontam a szemöldököm. Felkavart, hogy Thomas nevét múlt
időben hallom. – Vigyázz, hogy Wren ne legyen szem előtt. Apa már így is
sejti, hogy valami nem stimmel.
– Nem sejti, tudja, Travis. Mindig is tudta. Szerintem kezdettől fogva.
Az ikrekről is tud.
– Mi van az ikrekkel? – kérdeztem.
 Abby a fejét csóválva kuncogott. – Jaj, ti Maddox fiúk borzalmasan
hazudtok!
– Senki sem hazudik! – fintorodtam el undorral.
– Az elhallgatás is hazugság – kötötte az ebet a karóhoz. – Fedősztorik
kiagyalása is az.
Amikor alig húszévesen beszerveztek az FBI-hoz, köteles voltam ezt a
feleségem elől is eltitkolni. Az FBI balszerencséjére azonban Abby okosabb
és makacsabb annál, semhogy ne vegyen észre semmit. Az én
balszerencsémre apám esze is vág, és minden erőfeszítésemre szükségem
volt, hogy ne tudja meg a titkomat. Abban sem voltam biztos, hogy tudta
Thomas több mint egy évtizeden át eltitkolni előle. Abby szerint nem tudta.
Biztosra vette, hogy apám egész idő alatt tisztában volt mindennel.
Megcsókoltam Abby puha arcát, aminek még most is enyhe
csokoládéillata volt a kakaóvajtól, amivel azóta kente magát, hogy
gömbölyödni kezdett a pocakja. Az illat csábításának engedve még egyszer
megcsókoltam, mielőtt kimentem a teherautómhoz.
A sportzakóm hajtókájára csíptetett kis rádión hívtam Wren ügynököt. –
A helyi reptérre indulok a vendégért.
– Lindy ügynök biztos örül majd, hogy ismerős arcot lát, uram.
Felsóhajtottam. – Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. – Becsúsztam a
kormány mögé, és nagy levegőt vettem, mielőtt ráadtam a gyújtást. Liis egy
újszülöttel repülte át a fél országot. Egy temetés volt az egyetlen ok, amiért
ezt megkockáztatta, főként abban a tudatban, hogy a maffia eltökélten meg
akarja büntetni azzal, hogy Liis Lindy egyetlen gyenge pontját veszi célba: a
szeretteit. Már az sem volt elég, hogy az FBI veszi körbe. Liisnek most már
a Maddox családra is szüksége volt. Tudta, hogy mi vigyázunk Stella testi
épségére.
Erősen szorítottam a kormányt, míg fel nem tűnt a helyi repülőtér
bejárata. Senki sem követett. A kapuban álló biztonsági őr elővigyázatos
volt, de fesztelen. Felmutattam az igazolványomat, ő pedig intett, hogy
folytassam az utamat. Nem tűnt valószínűnek, hogy Vegasban bárki is olyan
gyorsan kiderítette volna, hogy Liis hazajön Illinoisba, hogy előbb ideérjen,
mint ő.
 Amikor a reptéri terminál előtt megálltam, már láttam is az FBI
különgépét, ami a hangár előtt állt. Öltönyösök, kétségtelenül
felfegyverzettnek, veszélyesnek látszó férfiak és nők nyüzsögtek körülötte.
Amint befordultam a sarkon, azonnal felfigyeltek rám, intettek, hogy
lassítsak, állítsam le a járművet és tartsam fel a kezem.
Úgy tettem, ahogy utasítottak, és feltartottam a jelvényemet. A többség
abban a pillanatban tudta, ki vagyok, amint a betonra tettem a lábam.
– Travis! – kiabálta Liis a férfiak védőfala mögül.
Odasiettem hozzá. Félretoltam az ügynököket az útból, hogy a
sógornőmhöz férjek. Kivörösödött szeme duzzadt és fáradt volt. – Jaj,
istenem, az arcod! – érintette meg lilás, dagadt arcomat. Liis nem volt
érzelgős természet, de most azonnal hozzám simult. – Hát eljöttél – mondta
lágyan.
Hosszú, sötét hajára tettem a kezem, és megcsókoltam a feje búbját. –
Az ördögbe is, de mennyire.
– Abby? – nézett fel rám. – Mindenki rendben van? Semmi gyanús?
– Minden rendben. Alig várják, hogy segítsenek a baba körül.
– Három napja nem aludtam – mondta, és mandulavágású szeme az
arcomra szegeződött.
– Tudom – húztam magamhoz fél karral, amikor elindultunk a teherautóm
felé. – Tudom.
 HATODIK FEJEZET

SHEPLEY

MAGAM ELÉ TARTOTTAM A KEZEM. – ÁLLJ! NEM! NE

CSINÁLJÁTOK!
A fiaim az anyjuk kerek, zafírkék, semmi-kamu tekintetével meredtek
rám, a kezükben tölcséres fagyit szorongattak. Ezra, Eli és Emerson a
verandánkon álltak, az arcuk olyan szutykos volt, mint a pólójuk. Az anyjuk
kiborul, ha így bemennek, ezzel ők is tisztában voltak. Eleve azért vittem el
őket otthonról, hogy az anyjuknak egy kis nyugalma legyen, hogy kedvére
kitakaríthasson és a kis rémeink közben ne koszoljanak össze mindent a
háta mögött. Ha tejes, ragacsos trutyival összekenve eresztem be őket,
America mindegyikünket kinyír.
– Fiúk – kezdtem még mindig feltartott kézzel. – Most idehozom a
locsolócsövet. Meg. Ne. Mozduljatok. Anya odabent van. Tudjátok, mit
tesz, ha beteszitek a házba a lábatokat?
Eli Emersonra pillantott a rá jellemző elvetemült vigyorral.
– Komolyan beszélek – szegeztem rájuk az ujjamat. Vihogni kezdtek,
amikor a verandáról levezető lépcsőfokokon lementem a járdára, aztán
befordultam, hogy a ház oldalában megkeressem a kerti csapot.
Americával mindketten egykék voltunk, és tudtuk, hogy több gyereket
akarunk, akik korban közel állnak egymáshoz. Mire megszületett Emerson,
rájöttünk, hogy alaposan megkaptuk a magunkét, és összecsapnak a fejünk
felett a hullámok. Ezra egy hónappal volt idősebb Travis és Abby ikreinél.
Eli két évvel később született, Emerson ismét kettővel később. Travis és
Taylor fiaitól eltérően az enyémeknek hamar eljárt a kezük, magasabbak
voltak az osztálytársaiknál és kétséget kizáróan a Maddox-elvetemültséget
örökölték. Nagy szerencse, hogy e téren már volt némi tapasztalatom.
 Megfogtam a szórófejet, lehúztam a fecskendős dobról, és a veranda
felé menet magam után vonszolva lecsévéltem. Amint befordultam a sarkon,
eldobtam a locsolócsövet és futásnak eredtem.
– A fenébe! – mordultam fel, és America rikoltozása felé rohantam.
A konyhában volt, és máris fénysebességre kapcsolt. Emerson a pulton
ült, meztelen lába a mosogatóba folyó víz alatt, míg America egy pillanatra
elvakította Elit, amikor áthúzta a fején a pólóját. Közben Ezrát fenyegette
meg.
– Ha megmoccansz, Isten engem úgy segéljen!
– Igenis, asszonyom – vágta rá Ezra, és hozzá szokatlanul mereven állt a
hűtő mellett.
A fiúk ritkán hallgattak rám, de az anyja türelmét egyik sem merte
próbára tenni, amikor nála betelt a pohár. És America nem rejtette véka alá,
ha átléptük a határt.
– Bocs, szívem – szabadkoztam, és kikaptam pár rongyot a fiókból.
America se látott, se hallott, már elkapta a gépszíj. Nem volt idő
értelmetlen mentegetődzésre vagy annak meghallgatására, America már a
következő szükséges lépésre koncentrált. Mire letöröltük az utolsó olvadt
fehér kulimászt is a szájukról és a kezükről, a fiúk már turbóra kapcsolva
rohantak fel a szobáikba. America kimerültén ült a földön.
– Diane egy szent volt, hogy az unokatesóidat addig életben tartotta,
amíg tehette – jegyezte meg.
Leültem mellé, a karommal felhúzott térdemre támaszkodtam. –
Gyönyörű tisztaság és rend van.
– Pillanatnyilag – hajolt oda, hogy megcsókoljon. – Még most sem
esküszöm meg rá, jó döntés volt-e a házat előbb felújítani, mint hogy
elmennének egyetemre.
Nevettem, de elhalt az ajkamon, amikor feltápászkodtam, és magammal
húztam a feleségemet is. Mindketten nagyokat nyögtünk, vénülő csontjaink
jelezték három évtized természetes elhasználódását. Sok időt töltöttünk ezen
a konyhapadlón: főztünk, gyereket gyártottunk, aztán négykézláb csúszva
modern kőlapokat raktunk le a linóleum helyett. A rücskös mennyezetet
lesimítottuk, gránitpultokat tettünk fel, mindenütt kicseréltük a szőnyegeket
és a csempét. A fiúké kivételével minden szobát szürkésbarnára festettük,
modernizáltuk a világítást és a csapokat. Csak a tölgy konyhaszekrényekhez
és a szegélyhez nem nyúltunk. A házunk csaknem velünk egyidős volt.
America szerette az egyéniséget és a régit újjá varázsolni, de nem szeretett
volna olyan helyen élni, aminek nincs szüksége ránk.
Emerson rontott be, és megölelte az anyját. – Szeretlek, mami – aztán
olyan sebesen tűnt el, ahogy megjelent. America felmutatta a pólóját, amin
egy fehér maszatfolt volt.
– Nem vettünk észre egyet – sóhajtott fel elkeseredetten. – Vajon még
hány felett siklottunk el? Másodszor is végig kéne néznünk őket.
– De szeret, mami. Mindannyian szeretnek.
America tekintete ellágyult, amikor rám nézett. – Ezért hagytam eddig
életben őket.
America attól a perctől szerelmes volt, hogy a két csík megjelent a
terhességi tesztjén. Jobban szerette őket, mint a szüleit vagy Abbyt, sőt még
nálam is jobban. Nem is mentegetődzött, hogy a fiúkat első helyre sorolja,
még önmaga elé is. Amikor magára vállalta, hogy a szobatársammal és
unokatestvéremmel, Travisszel hangos szóváltásaimban mellém álljon, még
egyikünk sem sejtette, hogy maga is azt gyakorolja, hogy neveljen Maddox
fiúkat. Így vívta ki a tiszteletüket, mégis megőrizte gyöngéd anyai vonásait,
ami szinte naponta emlékeztetett a nagynénémre, Diane-re.
– Nyári tábor? – tettem fel a kérdést. A Chicago Bears csapatához
hajtottam fel új játékosokat, és az év jelentős részében rengeteget utaztam.
America egy csoda volt. Sosem panaszkodott, nem neheztelt rám, hogy
úton voltam vagy továbbra is azt a munkát végeztem, amit szerettem, még
ha ez sok magányos éjszakával és a gyerekekről való egyszemélyes
gondoskodással járt is. De még ha panaszkodott volna is, akkor is szentnek
tartanám. Néha jobb is lett volna, ha felhánytorgatja.
– Á, igen. Horgászás, táborozás és tűzgyújtás. Alig várják. Még van
biztosításunk, igaz?
– Persze.
America felsóhajtott, és összefűzte az ujjainkat. Még mosószeresen,
víztől felázott ujjakkal és a szőke lófarkából lógó porcicával is
lélegzetelállítóan szép volt. A látvány mellbevágott. – Szeretlek – mondta, és
én ismét belezúgtam.
 Szólásra nyitottam a számat, de megcsörrent a telefonom. Égnek
emeltem a tekintetem, aztán a hüvelyk- és mutatóujjam közé csippentve
kihúztam a telefonomat khaki nadrágom elülső zsebéből.
– Hahó.
– Szia, Shep. Izé… itt Trent beszél. Otthon vagy?
– Itthon vagyunk. Mizu?
– Át kéne jönnöd.
Nem válaszoltam azonnal, mert nem erre a válaszra számítottam.
– M… most?
– Igen – vágta rá Trent habozás nélkül.
Egyik lábamról a másikra álltam, és elfogott valami kellemetlen érzés.
– Jimről van szó? – kérdeztem, és mint számítottam rá, a kérdés
felkeltette America figyelmét. – Jól van?
– Jól. Csak át kell jönnöd.
– Rendben – válaszoltam, és vigyáztam, hogy a hangom ne tükrözze a
nyugtalanságomat. Tudtam, hogy Jim mostanában rossz bőrben van, és arra
gondoltam, talán az orvos rossz hírt közölt vele. – Húsz perc múlva ott
leszünk.
– Kösz, Shep – mondta Trenton, és letette.
– Jim? – kérdezte America.
Eltettem a mobilt, és vállat vontam. – Nem tudom. Szeretnék, ha
átmennénk.
– Sürgősnek hangzott – fürkészte az arcomat, hátha az arckifejezésem
elárul valamit.
– Tényleg nem tudom, kicsim. Kezdjük el a kocsihoz terelni a fiúkat.
Bárki mércéjével is derűlátónak hangzik a húsz perc.
– Megbirkózom vele – mondta a hall felé indulva. – Fiúk! A kocsihoz!
Most!
Néztem, ahogy eltűnik Eli és Emerson szobájában, aztán egy percig a
kocsikulcsaimat meg a telefonomat kerestem, míg rá nem jöttem, hogy
mindkettő a zsebemben van. Halkan káromkodtam, míg Ezra szobájához
nem értem, aztán noszogatni kezdtem, hogy vegye fel a magas szárú
tornacipőjét, hogy indulhassunk. Jól tudtam, hogy America a fiúknál kezdi
mindig a takarítást, aztán végez csak a ház többi részével, de Ezra padlóján
már ruhák hevertek szerteszét meg játékok és…
– Kandiscukor?! Most komolyan?
– Jamestől kaptam. Pókeren nyertem.
Elfojtottam a mosolyomat, mert pontosan tudtam, honnan örökölte
James a szerencsejátékos vénáját.
– Kösd be a cipőfűződ. Gyerünk, kishaver, indulnunk kell.
– Hova megyünk? – kérdezte Ezra a miniférfi hangján. Thomasra
emlékeztetett, aki régen minden részletet tudni akart.
– Jim papához.
Travis és Abby ikrei kicsit hamarabb születtek, így James és Jessica csak
egy hónappal voltak fiatalabbak Ezránál. Ha Travis gyerekei nem hívták
volna papának a nagyapjukat, a gyerekeim akkor is az egyik nagyapjuknak
tekintették volna Jimet.
– Igeeeen! – kiabálta Ezra. Belebújt a tornacipőjébe, de nem kötötte be,
hanem az ajtó felé rohant.
– Kösd be a cipőd, Ezra! Ezra!!! – kiabáltam utána.
America már a nyitott hátsó ajtón belül a kocsi mellett állt, és áthajolt Eli
előtt, hogy becsatolja Emersont az ülésébe. Ezra lógó cipőfűzővel a másik
oldalról csusszant be. America csak a fejével intett a cipője felé, és Ezra
már le is térdelt, hogy bekösse.
– Ez meg hogy lehet? – kérdeztem a magam oldalára sétálva.
– Pontosan tudják, mi az, amit megúszhatnak – húzta hátra az anyósülés
felőli ajtót America. Bekapcsolta a biztonsági övét, aztán hátradőlt, és
kihasználta, hogy lazíthat az alatt az idő alatt, míg a gyerekek bekötve hátul
ültek. Zúgni kezdett a beindított motor, így alig hallottam a szavait. – Minden
gyereknek van fizetőeszköze, szívem. És azt is tudják, hogy megsemmisítem
az övéket.
Nevettem, de nagyon jól tudtam, hogy komolyan mondja. Sok
versenyautót és játék repülőt láttam zsákba vándorolni, és elkerülni a háztól,
hogy szegényeknek adjuk vagy eltároljuk, míg a gyerekek jó viselkedéssel
ki nem érdemlik. America néha katonás rendet tartott, de igaza volt. Egy
nap nagyobbak lesznek nála, és addig kellett kivívnia a tiszteletüket, míg ez
be nem következik. Jim felé menet azon járt a fejem, mi lett volna, ha Diane
életben marad, és fel tudja nevelni az unokatestvéreimet. America nevelési
módszereiben a nagynénémet láttam viszont. Nem tudtam, hogy egy egyke
lány hogyan tud kézben tartani egy fészekalja fékezhetetlen Maddox fiút, de
attól fogva, hogy Ezrát a világra hozta, America mindig tudta, mikor bánjon
velük kesztyűs kézzel és mikor keményen.
Bekapcsoltam az irányjelzőt, és vártam, hogy üres legyen a szemközti
sáv, mielőtt ráfordultam Jim felhajtójára. A két murvával felszórt csík a
frissen nyírt gyepen Jim házának oldala mentén futott messze hátra, de olyan
sok autó parkolt már ott, hogy a kisbuszom fara több mint hatvan centivel
kilógott az utcára. Még szerencse, hogy a Jim háza előtt parkoló autó miatt
a forgalom nem érinthette a buszom farát.
– Mi a franc? – hördült fel America.
– Anya! – rótta meg Ezra. – Ne mondd, hogy „franc”.
– Te ne mondd – replikázott America.
– De előbb te.
America lassan megfordult, és gyilkos pillantást vetett rá. Ezra az ülésébe
süppedt, és máris reszketett az életéért.
Senki sem várt ránk a verandán. Valami baj történt. Kicsatoltam Elit és
Emersont, és igyekeztem lépést tartani Americával, aki kézen fogva vezette
Ezrát a bejárathoz. Kétszer kopogtam, és amikor kinyílt a szúnyoghálós
ajtó, az eszembe véstem, hogy átjöjjek, és megjavítsam, mielőtt a zsanér
teljesen elenged. Trentont és Camille-t teljesen lekötötte, hogy Camille
teherbe essen, Travis pedig éppen most ért haza, a városon kívül dolgozott.
Amikor és ahol csak tudtam, besegítettem a ház körüli munkába.
America megfogta a kezem, hozzám hasonlóan ő is tartott attól, hogy
mibe sétálunk bele. A konyhából kiszűrődő halk mormolást leszámítva
csend volt a házban, ami furcsának tűnt, amikor ennyien gyűltek össze.
– Szia – köszöntem, amikor megpillantottam Trentont. Borzalmasan
nézett ki, és láttam, hogy ő meg Camille is sírtak. Travis és Abby a hűtő
mellett a pultnak dőltek, és Trentont figyelték, hogy elmondja a hírt, amiért
jöttünk. – Hol van Jim?
Gyorsan megölelt. – Kösz, hogy ilyen gyorsan ideértél.
– Trenton – állítottam meg. – Mondd el, mi folyik itt!
– Tommyról van szó – mondta érdes hangon.
 – Jaj, istenem! – kiáltott fel America. – A baba?
Elfacsarodott a szívem. Stella csak pár napos volt.
– Nem – rázta a fejét Trenton. – Nem, ő jól van. Fantasztikusan
egészséges. – Lenézett a fiúkra. – James és Jess fent vannak. Menjetek fel,
keressétek meg őket.
A három fiú elvágtatott, America a karomba kapaszkodott, hogy erőt
gyűjtsön arra, amit Trenton mondani készült.
– Tommyt ma lelőtték a háza előtt. Nem sokkal azután, hogy hazahozták
Stellát.
– Lelőtték? – kérdeztem kábultan. Mintha minden levegőt kiszívtak
volna a helyiségből, miközben a szavakat próbáltam megemészteni. – De jól
van?
Trenton arca megnyúlt. – Nagy a baj, Shep.
Kezdtem feldühödni, de nem tudtam, miért. – Egy elhaladó autóból
vagy…?
– Nem tudjuk pontosan. Az ügynökök azt az utasítást kapták, hogy
várják meg Liist, mielőtt bővebb információt nyújtanak.
America az orrát ráncolta. – Ügynökök?
Trenton az ebédlőasztalnál ülő öltönyös férfi felé intett. – FBI.
Előrehajoltam, hogy jobban szemügyre vehessem őket, aztán megint
kiegyenesedtem. – Mit keresnek itt az FBI-ügynökök?
– Ebben sem vagyunk biztosak. Szerintem ahhoz van köze, aki lelőtte
Tommyt. Talán a tíz elsőszámú körözött listáján szerepelnek, vagy valami
hasonló.
– És miért nem árulnak el többet? Kérdeztek még tőled valamit? –
kérdezte America.
– Nem – válaszolta Trenton.
America Abbyhez lépett, akinek az egész teste felpuffadt, még az orra is.
– Nem találod ezt az egészet furcsának? Hol van Travis?
Abby megérintette America karját, és szavak nélkül is türelemre intette.
– Minden rendben lesz, Mare – nyugtatta Abby. – Elment, hogy
idehozza Liist a reptérről.
– Liis itt van? Miért nincs Thomasszal? – kérdeztem.
De mielőtt Abby válaszolhatott volna, Jim bicegett be a nappaliból.
 – Jim bácsi – öleltem meg.
Megpaskolta a hátamat. – Várom, hogy halljak már végre valamit. –
Amikor elhúzódott, kimerültnek és megtörtnek látszott, mintha már tudta
volna, mi következik.
– Adhatok valamit, apa? – kérdezte Abby.
– Csak egy kis kávéért jöttem – mondta Jim.
– Majd én hozom – ajánlotta Camille. – Mindkettőtökre ráfér a pihenés.
– Abbyre és Jimre célzott, de én is úgy éreztem, hogy le kellene ülnöm.
– Igaza van. Tedd fel a lábad – helyeselt America.
Amikor America Abbyt kézen fogva elment mellettem
a nappaliba menet, feltűnt, hogy hiányzik róla az a félelem és lesújtottság,
ami kiült a szobában levők arcára. De Abbyére nem. Máskor biztos az
ügynököket faggatta volna, míg válaszokat nem kapott volna.
America bólintott, szemében megértés csillogott. Kíváncsi lettem, mit
tud, amit én nem. A fiúk felordítottak, és America a lépcső aljához sietett,
onnan nézett és kiabált fel: – Vérzik valaki?
– Nem, asszonyom! – kiabálták kórusban mindhárman.
Camille elmosolyodott, egy pohárba jégkockákat tett, vizet
töltött, és apának nyújtotta, aztán visszakísérte a székéhez.
– Nem látszik kávénak – somolygott apa.
– Tudom – mondta Camille.
Americával átmentünk a nappaliba a többiekhez, csak Trenton maradt az
előtérben. Telefonon próbálta elérni Coloradóban az ikreket. America leült
a kanapéra, én meg a két lába közé telepedtem a földre, és visszafojtottam
a kéjes nyögéseket, amikor körkörösen masszírozni kezdte a vállamat.
Trenton lépett be, és magasba tartotta a telefont. – Az ikrek a reggeli
gépre kaptak jegyet. Kimegyek eléjük.
– Megyek utánad a kisbusszal – ajánlottam.
America ujjai még inkább fájó izmaimba mélyedtek. – És mikor
tudhatunk meg többet Thomasról? – firtatta.
– Hamarosan – ígérte Abby.
America villámgyors pillantást vetett rá. Valami nem stimmelt, és a
feleségem nem szerette, ha eltitkoltak előle valamit. Amikor Travis és Abby
elszöktek Vegasba, azt hittem, America megfojtja őket egy pohár vízben.
Úgy látszik, nem tanultak a leckéből.
Nyílt és csukódott a bejárati ajtó, és a nyakkendőjét meglazítva Travis
jelent meg odabenn. Thomas egy reklámcégénél kapott állást, aminek a
székhelye Kaliforniában volt, és a történet szerint átveszi majd Thomas
pozícióját, aki kilépett, hogy a keleti parti irodát vezesse, de Travisnek
valahogy mégis sikerült Eakinsben maradnia. Az egésznek nem sok teteje
volt, de eddig a pillanatig nem gondoltam rá, hogy alaposabban górcső alá
vegyem. Americával lekötött minket a saját családunk. Az ember könnyen
elsiklott dolgok felett.
Felálltam, és megöleltem Travist. – Jól vagy? Friss a monoklid?
Travis grimaszt vágott. – Totálkárosra törtem a terepjárót.
– Hol van Liis? – kérdeztem.
– Val, a barátnője elvitte pelenkákat meg ilyesmiket venni – válaszolta
fáradtan.
– Válaszolna végre valaki a kibaszott kérdésre? – fakadt ki America. –
Miért van itt Liis a férje nélkül?
– Mare – figyelmeztette Abby.
Camille egy bögrében gőzölgő kávét hozott apának, akinek pár
másodpercre felcsillant a szeme.
– Koffeinmentes – mondta Camille.
– Miért vagyunk itt, Abby? – erősködött America.
– Hogy biztonságban legyetek – bökte ki Abby. – Hogy egyikünknek se
essen baja.
– Mitől akartok megvédeni? – kérdeztem.
– Attól, aki lelőtte Thomast – állt egyik lábáról a másikra Travis.
Felpillantottam a feleségemre. Kissé tátott szájjal nézett, és már nem
masszírozta a vállamat.
– Ez meg mi a francot jelent? – csattant fel Trenton, és Camille keze után
nyúlt. Camille belekapaszkodott, az arca olyan döbbent és aggodalmas volt,
mint Americáé.
– Azt, hogy… – kezdte Jim, és nagy levegőt vett. – Itt van az FBI, és
úgy vélik, bármi is történt Thomasszal, az nem véletlen. És most…
mindenki nyugodjon meg. Itt biztos helyen vagytok. A gyerekek is. Amint
Taylor és Tyler ideérnek, velük sem történhet baj.
– Ez lenne hát a terv? – kérdezte Camille. – Megbújni itt, mint egy védett
házban?
– Tényleg azt hiszed, hogy valaki célpontnak tekinti a családunkat? –
kérdezte Trenton. – De miért?
Travist láthatóan bosszantották az egyre újabb kérdések. – Lehetséges.
– Az egész családot? – faggatta Trenton.
– Könnyen lehet – válaszolta Travis.
– Olive! – rohant végig Trenton a folyosón, aztán ki az ajtón.
 HETEDIK FEJEZET
Huszonnégy órával korábban…

LIIS

EGY NYOMORÚSÁGOS SZÁLLODÁBAN ÜLTEM. PERGETT A

FEHÉR FESTÉK, a bútorzat idejétmúlt volt. Az FBI-nál töltött időm alatt
sok hasonló pöcegödörben fordultam meg, de sosem egy kisbabával az
oldalamon. Amióta ideérkeztünk, a karomban tartottam, mert
idegességemben nem mertem letenni, mielőtt ibolyántúli lámpával
végigvizsgálnák a szobát.
Gyors kopogást követően Hyde ügynök nyitotta résnyire az ajtót. – Én
vagyok.
– Jöjjön be – hívtam félig megkönnyebbülten, félig bosszúsan. Üres
kézzel jött, holott kifejezetten megkértem rá, hogy a motelen kívülről tiszta
ágyneműt, takarókat, párnákat hozzon, meg rongyokat és tisztítószert,
mégpedig sokat.
– Tudom, mi jár a fejében – mondta Hyde. Fakószőke haját hátrafésülte
és a tarkóján fogta össze. Utánam ő volt Quantico legjobb ügynöke.
Örültem, hogy itt van, de nem volt melegszívű és lágy természetű. Én is
szerettem volna kemény, szertartásos és rezzenetlen lenni, de leheteden volt
ilyen képet sugallni úgy, hogy a szoptatós melltartóm ki volt gombolva, és
babahányás szagom volt.
– Gőze sincs, mire gondolok.
– Mindjárt hoznak mindent.
Lőhet, hogy mégis olvas a gondolataimban. – Ajánlom is. Tudja,
hogy utálom Washingtont, ez a motel pedig vérlázító.
– Érdemes meghozni ezt az áldozatot a többiekért – mondta, de amikor
meglátta az arckifejezésemet, nagyot nyelt. – Bocs, Lindy ügynök. Suta
vicc. De azok után, ami Salvatore Cattonéval történt a kilencvenes években,
a maffia Washingtonnak a közelébe sem fog jönni. Itt van a legnagyobb
biztonságban.
– Egy baktériumtenyésztő, ondótároló intézményben? – kérdeztem.
Hyde-nak szeme sem rebbent, nem is válaszolt. Felpillantottam, és nagyot
sóhajtottam. – Hogy van?
Egy szóval válaszolt. – Keservesen.
Lesütöttem a szemem. Dühös voltam, hogy a hormonháztartásom ijesztő
változásai miatt képtelen vagyok uralkodni magamon. Könnyek csorogtak
le az orrnyergemen, és az orrhegyemről Stella rózsaszín és barna pettyes
rugdalódzójára csepegtek. Pár napja a sírás még idegen volt számomra, ma
meg mintha mást sem tudtam volna csinálni.
Az FBI tizenöt perccel hamarabb tudott csak figyelmeztetni minket, hogy
a Carlisik szétváltak és közelednek. Azzal a szándékkal indultak el, hogy
merényletet kövessenek el Thomas és Travis ellen. Az egyik kis csoportot
Quantico felé követték, a másikat Kaliforniába. A Travisre támadó
bérgyilkosok rossz információ birtokában voltak, amit Travis még a
beépített időszakában ültetett el a fülükben és hagyta, hogy híre menjen.
Akkoriban még a világ úgy tudta, hogy vállalati menedzser, ám ettől
függetlenül csak idő kérdése volt, mikor jutnak a nyomára Illinoisban.
Tizenöt percünk maradt arra, hogy előálljunk egy tervvel, miszerint
Thomas hagyja, hogy merényletet kövessenek el ellene a házunk előtti
gyepen. Mesterlövészek álltak készenlétben, amikor csikorgó kerekekkel
egy autó söpört végig az utcánkon. Miközben a bérgyilkosok
megeresztettek egy sorozatot a házunk felé, az egyik mesterlövész kilőtte a
bérelt Nissan Almina hátsó kerekét, a másik meg golyót eresztett Thomas
mellényébe. A férjem földre zuhant és ott is maradt, míg meg nem érkezett a
mentő. A Nissan elhúzott, húszperces üldözés után találtak rá. A
merénylőket kergető ügynökök végül elkapták őket, miután gyalog
menekültek tovább. Vito Carlisi fegyvert rántott, és agyonlőtték. A
többieket letartóztatták. Thomas ennél kifogástalanabb tervet ki sem
találhatott volna.
Még most is éreztem az ajkát a számon, mielőtt kilépett az ajtón.
Csókkal búcsúztam tőle, bár nem tudtam, hogy ez valóságos lesz-e vagy se,
és a búcsú mennyi időre szól. Talán örökre. De Benny meghalt, és végre
sikerült sarokba szorítanunk az egyik emberét, hogy tanúskodjon ellene: egy
levitézlett vegasi szerencsejátékost, aki most piti sztriptízbároktól gyűjtötte
be a védelmi pénzt Benny megbízásából, és aki véletlenül éppen Abby
Maddox apja volt, akivel Abbynek már megszűnt a kapcsolata. Mick
Abernathy előzetes letartóztatásban volt. Abby egy tizennyolc centi vastag
papírkötegeket adott át az apját érintő információval, így Micknek nem volt
más választása, mint tanúskodni a Carlisik ellen. Tudtuk, hogy a Carlisiket
vér nélkül lehetetlen megállítani. Csak azt reméltük, hogy figyelmeztetésként
szolgál majd, ha Benny emberei elhiszik, hogy Thomas meghalt, és így
nekem meg Travisnek nem kell tanúskodnunk.
Egy életen át tervezhettem volna, mégsem tudtam volna felkészülni arra a
látványra, hogy a gyerekem apját lelövik a házunk előtt. Abban a pillanatban
indult meg a könnyáradat, ami azóta sem állt el.
Egy újabb, jellegzetes kopogás után Hyde ügynök a pisztolyát előhúzva
gyorsan ellenőrizte, ki az, aztán beengedett egy civilruhás ügynököt, akinek
műanyag szatyrokkal volt tele a keze. – Jó napot, Hawkins ügynök.
A férfi odabiccentett Hyde-nak, majd nekem. – Maddox ügynök.
– Lindy ügynök – helyesbített Hyde. – Még mindig így hívják.
– El… nézést – botlott meg a nyelve. – Azt hittem…
Csak a fejemet tudtam rázni, mert éreztem, hogy megint könnyek
gyűlnek a szemembe. Ahányszor csak előfordult, egyre dühösebb lettem.
Hol van az a jelenség, amit úgy hívnak: felszáradtak a könnyei?
Thomas többször is megkérte a kezem, de ez nem szerepelt a terveim
között, én meg azokhoz tartottam magam. Ám aznap, amikor Stella világra
jött, a tervek megváltoztak, és úgy éreztem, talán mégsem lenne olyan rossz
egy esküvő. Thomas megígérte, hogy amikor ismét találkozunk, megkéri
megint a kezem. Se égre firkáló repülőgépek, se virágok, se Eiffel-torony
vagy más felhajtás, de volt egy új tervünk. Már csak arra kellett
koncentrálnom, hogy viszontlássam.
Hawking ügynök leterített egy vékony takarót, és kezdte kipakolni a
holmit a szatyrokból. – A nagyméretű ágyneműhuzat és a meleg paplan, amit
kért. A kiságyba való lepedő, párna, törlőrongyok, fertőtlenítőszer. A
lepedőket, huzatokat kimosattuk. A kiságyba valókat azzal a mosószerrel,
amivel kérte.
– Köszönöm – mondtam, és néztem, ahogy kimenti magát, és távozik.
Hyde ügynök már a kiságyat mosta, amikor elfordultam, és a vékony
takaróra fektettem Stellát. Kibontottam a kiságyába való lepedőt, és
megszagoltam, hogy meggyőződjek, biztosan enyhén lúgos babamosószerrel
mosták ki. Beszívtam az illatot, és belefeledkeztem az emlékbe, hogy
Thomas mennyire szerette, amikor a gyerekszobát csináltuk. Amit most már
nem fogunk használni.
Megvetettem Stella ágyát, aztán felvettem a könnyű takaróról, hogy apró
testét a kiságy közepére tegyem. Kapálódzott és sírt, amikor pelenkát
cseréltem, aztán megnyugodott, amikor alkohollal lemostam a zsugorodó
köldökzsinórcsonkját, és lentről felfelé haladva bekapcsoltam rajta a
rugdalódzót. Cumit tettem a szájába, amit addig mozgatott, míg el nem
csendesült és álomba nem merült. Olyan kicsinek látszott a moteltől
kölcsönzött piszkos kiságyban. Odahaza vadonatúj, lélegzetelállító
gyerekszobája volt, amit még szinte nem is látott. Nem érdemelte meg ezt a
bariktól hemzsegő szobát.
Elszorult a torkom, és ismét kicsordultak a könnyeim.
Hyde egy papír zsebkendőt nyújtott felém, az arcán nem tükröződtek
érzelmek.
– Biztos azt hiszi, elment az eszem – töröltem meg a szemem.
– Dehogy. A nővéremnek vannak gyerekei. Nem tart örökké.
– Nem is tudtam, hogy már nagynéni. Unokahúgok vagy öccsök?
– Ez is, az is – válaszolta, és igyekezett leplezni a mosolyát. – Hunter
ötéves, Liz három. Noah nyolchónapos.
– Tyűha! – nevettem fel meglepetten.
Ellágyult a tekintete. – Sok mindenen ment át, Lindy. Ne bánjon olyan
kíméletlenül magával.
Átgondoltam a szavait, és igazat adtam neki. Egy hasonló helyzetben
lévővel nem lennék ilyen kemény. Bólintottam, és megtöröltem az orromat. –
Köszönöm. Úgy lesz. – Megköszörültem a torkomat, és teljes erőből
igyekeztem úgy érezni és gondolkodni, mint az az ügynök, aki egykor
voltam. – Van új információ Maddoxról?
 – Életben van – válaszolta.
Próbáltam elfojtani a sírási kényszert.
– És a Carlisik?
– Előzetesben. Egy meghalt.
– Melyik? – kérdeztem.
– Vito – válaszolta.
Kimasszíroztam a nyakamból a feszültséget. A stressz és a baba
születése nagyon sokat kivett belőlem. Alig bírtam nyitva tartani a szememet.
– Benny kedvence. Nagy csapás lesz a családnak.
– Ne hagyja számításon kívül Giadát. Nagyon labilis.
Hyde-nak igaza volt. A Carlisi matriarcha még Bennynél is veszélyesebb
volt. Meghúzódott a háttérben, de ő utasította az embereket a legtöbb
gyilkosságra. A neveket a férje fülébe súgta. – Most vagy megtörik, vagy ez
megacélozza az elszántságát, hogy pontot tegyen az ügy végére. –
Bólintottam, és a telefonom után nyúltam.
– Lindy ügynök – szólalt meg Hyde, és egy lépést tett felém. Amikor
megdermedtem, így folytatta: – Felvehetem a kapcsolatot az igazgatóval,
hogy értesítsem Giadáról.
– Rendben – tettem le a telefont. A Carlisik abban a hitben voltak,
hogy gyászoló özvegy vagyok. Bármilyen apró nyomra, beépített emberre
vagy hírre felfigyelhettek, hiszen feltételeztük, hogy kiderítették Thomas
pontos tartózkodási helyét, majd Travisét is. Óvatosnak kellett lennem.
Csak páran tudták, hogy Thomas életben van. Ésszerűnek tűnt, hogy az
otthonunkból egy biztos helyre menekítsenek, de ha felhívogatom az
igazgatót, és a Thomasszal történtek miatti haragomon túl mást is említek,
azzal felkelthetem a figyelmüket.
– Ki kell deríteni, kitől vagy honnan szerzik az infót – vetettem fel.
– Rajta vagyunk.
– Van valami nyom?
– Alszik a baba, Lindy ügynök. A nővérem ilyenkor mindig szundít
egyet. Jóformán csak ilyenkor…
– Rendben van – intettem le. – Igaza van.
Hyde-ot meglepte a reakcióm, de hamar visszanyerte a blazírtságát.
Lehúzta az ágyat, aztán tiszta lepedővel, ágyneművel és takaróval
megvetette, mialatt én lezuhanyoztam. Papucsban csoszogtam az ágyhoz;
nem volt gusztusom mezítláb rálépni a mocskos szőnyegre.
Lefeküdtem, mire enyhe levendulaillat csapta meg az orromat. Hyde
észrevette, hogy körülnézek és beleszimatolok a levegőbe.
Egyik lábáról a másikra állva pirult el. Kimondatlan kérdésem láthatóan
kizökkentette a nyugalmából.
– Megkértem Hawkinst, hogy hajtson fel néhány bedugós
levegőillatosítót. Az otthonának enyhe levendulaillata van, ezért azt
gondoltam, így jobban érzi majd itt magát. Csak párat szereztem be. De
ha ez is sok a babának…
– Dehogy – nyugtattam meg elismerő mosollyal. – Igazán nagyon
figyelmes volt öntől.
– Taber ügynök tanácsolta.
– Val! – mosolyodtam el, de a szememből ismét megindultak a könnyek.
– Az első járattal itt lesz. Ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje önt
Illinoisba.
– Köszönöm – mondtam, de máris elfogott a vágy, hogy viszontlássam
legjobb barátnőmet.
Hyde nem mosolygott, reakciót sem láttam rajta, de ez is megvigasztalt,
anyámtól ezt már régen megszoktam. Azzal mutatta ki a szeretetét, amit
értem tett. Kettejük közül, apám volt a szeretetteljes és a lendületes. Lehet,
hogy az igazgatónak ezért esett Hyde-ra a választása, amikor személyi
testőrt keresett. Amellett, hogy az FBI legjobb sofőrje és céllövője volt,
valahogy anyafigurának is hatott.
Letettem a fejem a párnára, aminek szintén kicsit levendulaillata volt, és
akaratlanul is felmerült bennem, nem fújta-e be Hyde, hogy még jobban
ellazuljak. De nem kérdeztem meg. Nem akartam megint zavarba hozni.
Figyeltem Stella szuszogását, ahogy a rugdalódzóján emelkednek és
süllyednek a patentok. Olyan békésnek látszott. Kíváncsi voltam, vajon
hiányzik-e neki Thomas hangja, és tudja-e, hogy nem ott van, ahol lennie
kellene? Fel sem tűnt, hogy már megint sírok. Kénytelen voltam magamra
parancsolni, hogy lazuljak el, és végre pihenjek egy kicsit. Stella nemsokára
felébred, és nem tudok gondoskodni róla, ha magamat is elhanyagolom.
Reggel megint más helyre indulunk, és rákövetkező reggel már Eakins a
célállomás. Minden erőmre szükségem lesz, hogy egy tucat szívet
összetörjek.
– Hyde? Holnap ott lesz? Eakinsben?
– Odamegyek, ahova maga is, Lindy ügynök.
– Tud szólni annak, akinek kell, hogy hívják fel Thomast? És mondják
meg, hogy szeretem?
– Megígérem.
Éreztem, hogy az izmaim elengednek, és belesüppedek a matracba, de
akárhogy igyekeztem, nem jött álom a szememre.
 NYOLCADIK FEJEZET

FALYN

MEGDERMEDTEM A CSOMAGOLÁSHOZ HASZNÁLT

RAGASZTÓSZALAG sivító hangjától, amint elvált a gurigától. Az egyetlen
tévénk a nappaliban volt a folyosó végén, ahonnan Spongya Bob meg
Csillag Patrik tompán átszűrődő beszélgetését figyeltem, hátha meghallom a
hálószobám csukott ajtaja felé dobogó meztelen lábak zaját. Szerettem
volna előre becsomagolni, ugyanakkor azt akartam, hogy Taylor itt legyen,
amikor elmondjuk a gyerekeknek a jó hírt. Elmosolyodtam, mert olyan
boldogok lesznek! De a mosolyom hamar lehervadt. Minden nyomorúság,
amin az elmúlt hónapokban átmentek, az én hibám volt.
A falat lambéria borította, kivéve egy szakaszon, amit gipszkartonnal
fedtek le. Extra méretű franciaágyam volt, csaknem olyan kényelmes, mint
az a szintén nagy, de nem ekkora ágy, amit otthon hagytam. A steppelt
paplan nem fedte be végig a matracot, de átvészeltem vele a ritka havas
coloradói telet. Az éjjeliszekrényen Taylor fényképe volt a gyerekekkel. Bár
nem aludt velem együtt, még most is az ágynak a rám eső felén aludtam,
amit akkor választottam, amikor összeköltöztünk. Hadley néha bemászott
mellém az éjszaka közepén Taylor oldala felől, de ezt leszámítva az a térfél
üres maradt.
Hollis és Hadley korban olyan közel voltak egymáshoz, hogy együtt
kezdték az iskola-előkészítőt, és éppen most fejezték be a másodikat.
Hollis sötét haja, bronzbarna bőre és kék szeme Alyssát juttatta eszembe,
akivel Taylor Kaliforniában ismerkedett meg azon a héten, amikor
szakítottunk. Bármilyen dühös is voltam, amikor kiderült, hogy teherbe ejtett
egy másik nőt, Taylor és Alyssa akkori egyéjszakás együttlétéből született
meg Hollis, én pedig semmiért sem adnám oda a fiamat. Hadley kiköpött én
vagyok, csak meleg csokoládébarna szeme az apjáé. Hullámos szőke haját
hosszan hagyta, és ugyanolyan szeplős az orra és az arca, mint az enyém.
Amióta Estes Parkból Colorado Springsbe költöztünk, jóformán rám
sem néztek. Hadley valamivel megbocsátóbb volt, mint Hollis. Néha még
arról is megfeledkezett, mennyire haragszik rám, és kaptam egy ölelést, vagy
összebújt velem a kanapén, mialatt filmet néztünk, de Hollis minden alkalmat
megragadott, hogy emlékeztessen rá: tönkreteszem az életét. Egyre
nehezebb volt szép szóval bármire is rávenni. Képtelen volt barátokat
szerezni, jóllehet Estes Parkban mindenki szerette. Öt választották be
elsőnek a csapatokba, ő bűvölte el a lányokat és sztárként énekelt egy
fiúbandában. Colorado Springsben ő volt az új srác, aki veszélyeztette a
kialakult osztályhierarchiát.
A második osztály sokkal másabb volt, mint ahogy emlékeztem rá.
Megzizzent a telefonom, arra számítottam, hogy Taylor az új hírekkel, de
Peter keresett. Még most sem tudtam biztosan, hogy szerezte meg a
számomat, de folyamatosan zaklatott. Még abban sem voltam biztos, hogy
az én hibám volt-e az este, amikor megismerkedtünk, hogy túl hosszan
néztem-e felé, vagy nem mosolyogtam-e rá szórakozottan. A hozzá hasonló
férfiak azt hiszik, ha az ember nevet egy viccen, az már felhívás táncra.
Következésképpen nem, nem az én hibám volt. Kiváltságos helyzetben nőtt
fel, sosem számoltatták el semmiért sem. Gazdag, gyönge jellemű
takonypócból a Lacy polgármester fiaként elhíresült, nőket molesztáló,
mérhetetlenül önző figurává cseperedett. Peter kinézett magának attól a
perctől fogva, hogy beléptünk a bárba, hogy Juhai hadnagyi kinevezését
megünnepeljük. Taylorral ritkán jártunk el, és szerettem volna maximálisan
kihasználni a bébiszitter adta lehetőséget, akit az utolsó percben
akasztottunk le a szögről.
Miután elhagytam Taylort, hetekig csak azt kívántam, bárcsak maradtam
volna. De minél tovább voltam távol, annál dühösebb lettem. Taylorra már
régóta ráfért volna, hogy egy kis önuralmat tanuljon. Kockáztatta az állását,
a testvéréét. Összeráncoltam a homlokomat. Ami egykor cuki, sőt, szinte
hízelgő volt, mostanra ártalmassá vált. Nem akartam arra tanítani a
gyerekeinket, hogy ököllel keressenek kiutat minden helyzetből, és ezt
következmény nélkül tegyék, vagy a következményekre fittyet hányva mégis
nekimenjenek valakinek.
A matracra dobtam a telefont, és egy halom összehajtogatott törölközőt
tettem rá. A szélük már kirojtosodott, és nem illettek egymáshoz, de otthoni
illatuk volt, ezért egy zsákban tartottam őket a szekrényem aljában, és
amikor Taylor a leginkább hiányzott, kinyitottam. Kissé elmebeteg.
A csengő lehangoló, ritmustalan csilingelésével szinte könyörgött, hogy
valaki szabadítsa meg a kínjaitól, így jelezte, hogy valaki áll az ajtóban.
– Apu! – kiabálta Hadley.
Taylor üdvözölte a gyerekeit, a köszönéseket birkózásra emlékeztető
ölelések szakították meg. Pár pillanattal később felpattant a háló ajtaja, és
Hollis Taylorral jelent meg, aki a hátán hozta Hadleyt. Hollis szélesen
vigyorgott, bal gödröcskéje bemélyedt, szemének imádott pillantása se
Taylorra, se rám nem emlékeztetett.
– Megjött apa! – kiabálta Hollis. Olyan izgatott volt, hogy észre sem
vette a dobozt az ágyon, de Taylornak megakadt rajta a tekintete.
– Figyeljetek… pakoljátok be a legszükségesebbet, gyerekek. Én addig
váltok pár szót anyával.
– A legszükségesebbet? Ez most komoly? – kérdezte Hadley, és
lecsúszott Taylor hátáról. – Komolyan, mami?
– Igen – válaszoltam. – Menjetek csak.
Egymást kergették a hálójukig, és igyekeztek lehetőség szerint minél
nagyobb zajt csapni. Egy napja még aggódtam volna, hogy a szomszédok
szóvá teszik, de most végre itt hagyhattuk ezt a lerobbant kecót.
– Hogy megy? – kérdezte Taylor a dobozra és rendetlen ágyamra
pillantva.
– Most fogtam hozzá. Nehéz volt titokban csomagolni, meg vacsorát
főzni és… – Elhallgattam, amikor észrevettem az arcán a koromfoltot. –
Néztem a híreket a telefonomon. Még tombol a tűz.
Taylor bólintott. – Igazi szörnyeteg.
– Biztos, hogy Tyler rendben lesz, hogy otthagytad?
– Aha – válaszolta, és körülnézett. Talált egy szakadt dobozt, kinyitotta,
aztán ragasztószalaggal lezárta az alját. Valamin tépelődött, és amikor a
homlokát kezdte ráncolni, felkészültem az esedékes kérdésére. – Izé…
Falyn…?
– Apa! – jelent meg Hollis hátizsákkal a kezében. A Taylor előtti üres
dobozra pillantott, aztán az előttem lévőre. – Mi folyik itt?
A gyerekek felé fordultam: mindketten zavartan néztek rám. – Majd az
asztalnál megbeszéljük. Gyertek.
Hollis és Hadley követtek az ebédlőbe, ami inkább a nappali egyik sarka
volt egy asztallal meg székekkel. Leültünk, mire mindketten a könyöküket
letámasztva keresztbe tették a karjukat, mint Taylor.
– El kell mondanunk nektek valamit, de mielőtt megtesszük, muszáj
megmagyaráznom a dolgokat. Apával nem vagyunk megint együtt, és nem is
leszünk, legalábbis egy darabig biztosan nem. Sok mindent tisztáznunk kell.
A gyerekek és Taylor lebámultak maguk elé.
– A jó hír, hogy… – Taylorra pillantottam – szeretnéd te?
Taylor azonnal vidám mosollyal leplezte a szomorúságát.
– A jó hír, hogy hazaköltöztök Estes Parkba.
– Micsoda? Veled? – kérdezte Hollis, és felugrott. Átölelte Taylor
nyakát, és igyekeztem tompítani a fájdalmat, ami elfogott, amikor láttam,
mennyire szívesen élne az apjával.
– És anyával is – mondta Taylor. A gyerekek szeme ide-oda ugrált
közöttünk. – Tudom, ez egy kicsit zavaros.
– Anya is visszaköltözik? – visszhangozta Hadley, és tétova remény
csillant a szemében.
– Apával együtt úgy gondoljuk, jobb, ha visszamegyünk az Estes Park-i
házba, ahol a régi szobáitokban lakhattok, a régi barátaitokkal járhattok
megint iskolába.
– De nem vagytok együtt? – kérdezte Hollis. Láttam az arcán, mennyire
össze van zavarodva.
Taylor nagyot nyelt, és máris gyűlölte, amit mondani készült. –
Átköltözöm egy másik lakásba, amíg a mamival kitaláljuk, hogy legyen.
– Egy lakásba? – nyögött fel Hollis. A tekintete elködösült, és
összegörnyedt a székén. – De ez kibaszott nagy hülyeség!
– Hollis Henry Maddox! – mordult rá Taylor.
 Taylor nem szokott hozzá a káromkodáshoz, sem a
hangulatingadozásokhoz vagy a haraghoz, ahogy én. A gyerekek nézőpontja
szerint én tönkretettem az életüket, az apjuk pedig a megmentőjük volt.
Taylor visszanyerte a nyugalmát, és magához ölelte Hollist, aki az ölébe
ült. – Nem vagy itt boldog, és anya ezt jól látja. Nem volt könnyű felhívnia,
és kitalálnia, hogy vihet haza. Én meg nem bánom, ha egy időre át kell
költöznöm egy lakásba.
– Mennyi időre? – kérdezte Hollis a könnyeivel küszködve. Az arca
kipirult, ettől kiütköztek már elhalványuló szeplői.
– Hollis – kezdtem. – Már beszéltünk erről. A papáknak és a
mamáknak néha szükségük van egy kis időre, hogy…
– Ez csak üres duma! – kiabálta Hollis. – Ha Estesben lakunk, együtt
kéne élnünk.
– De nem lehet – válaszoltam határozottan. – Még nem.
Hollis egy pillanatig rám bámult, a szeméből sütött a gyűlölet. Ilyen
alkalmakkor rettegve vártam, hogy a képembe üvölti, hogy nem vagyok az
anyja, de még nem tette meg. Összeszorított foggal lökte el az asztaltól a
székét, a székláb sikoltott a kőpadlón, aztán dühös léptekkel kiviharzott a
szobából.
Taylor felsóhajtott. – Nem ment olyan jól, mint képzeltem.
– Menj, beszélj vele – ajánlottam.
Taylor puszit nyomott Hadley homlokára, aztán bólintott, és Hollis után
ment a szobájába.
– Mami? – szólalt meg Hadley. – Átköltözhetne a szobámba. – Egy
pillanatig értetlenül néztem rá. Platinaszőke haja megszólalásig Olive-éra
emlékeztetett, még az orra körüli szeplők is. – Mármint papa. Ha nem
akarod, hogy egy szobában aludjatok, megkaphatja a szobámat.
A keze után nyúltam, és meglepett, hogy nem húzza el. – Bárcsak
elmagyarázhatnám ezt az egészet, hogy megértsd.
– Megértem – mondta. – Letartóztatták, mire te bepipultál rá, de már
régen haragszol rá. Nem lehetne, hogy most már ne légy rá dühös?
Lesütöttem a szemem. – Nem ilyen egyszerű, kicsim. Bárcsak ennyi
lenne.
 Bólintott, a tekintete levándorolt az asztal közepén összefonódó
ujjainkra.
Taylor bejött, a kezét a farmerzsebébe süllyesztette. – Minden rendben,
csomagol. Neked is ezt kéne tenned, kiscicám.
Hadley felugrott az asztaltól, és a szobája felé sietett, de annyira megállt
Taylor mellett, hogy átölelje a derekát. Taylor erősen magához szorította,
aztán eleresztette, és engem nézett, ahogy a tenyerembe támasztottam az
államat.
– Azóta utálnak, hogy eljöttünk. Nagy volt a feszültség – ismertem be.
– Sosem tudnának utálni.
– Nem tudhatod.
– Dehogynem. – Egy pillanatra rám szegezte a tekintetét, és egyikünk
sem szólt egy szót sem. Nyeltem egyet, mert tudtam, hogy még mindig
szeretjük egymást, de abban is biztos voltam, hogy még nem állok rá
készen, hogy együtt lépjünk tovább. Vékony volt a határvonal a között,
hogy óvatos legyek, és ne hozzak rossz, érzelmi alapú döntést, de ne tartsak
ki csak azért, hogy tovább büntessem. – Gyere – mondta. – Kezdjük a te
szobádban. – A kezét nyújtotta, de tétováztam. Visszahúzta, és ismét zsebre
vágta, ahogy az előbb is. – Értem én. A gyerekek nem értik, de én igen.
Nem tudják, mi történt. Nem értik, hogy megérdemlem.
– Ettől még nem érzem jobban magam.
– Ám ennek ellenére nem érdemlik meg ezt. Ennél jobbak vagyunk,
Falyn.
– Ne, Taylor! – Felálltam, és elmentem mellette. Szelíden megfogta a
karomat, és minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ne omoljak a
karjába. Hiányzott az érintése, hogy ilyen közel legyek hozzá, ugyanabban a
szobában halljam a hangját, lássam, ahogy engem néz.
– Még mindig szeretlek. – A szavai élessé váltak a haragtól. Nem
hibáztattam. Szétszakadt a családunk, a gyerekek szívét fájdalom szaggatta.
– Tudom – válaszoltam. Sértettségemben képtelen voltam többet
mondani. Elhúzódtam tőle, és a folyosó végéhez sétáltam.
Taylor összeszedett pár dobozt, összeragasztotta őket a gyerekek
kedvéért, aztán visszajött, hogy segítsen a holmimat a dobozokba
csomagolni. Zoknikat szedtünk össze a fiókokból, aztán a cipők
következtek. A szekrény tetejéről a halloweenkor használt vödröket vettük
le. Hiányzott Taylor magassága is, ő mindent elért, amit én nem. Mindent
felemelt és kinyitott, amit én nem tudtam, és néha még olyankor is hagytam,
hadd csinálja, amikor nekem is ment volna, mert szerettem nézni.
– Én is szeretlek még mindig – szólaltam meg. Taylor megfordult, az
arcára megmagyarázhatatlan kifejezés ült ki. – És hiányzol. Lehet, hogy a
gyerekek ebben okosabbak nálam. Lehet, hogy belülről kifelé haladva
kellene ezt rendbe hoznunk, ahelyett, hogy bántjuk a gyerekeket, miközben
úgy teszek, mintha valamiféle megvilágosodásra várnék.
– Ezt teszed? Valami jelet vársz, hogy megváltoztam? – Egy lépést tett
felém. Elejtett mindent, ami a kezében volt. – Mert megváltoztam, bébi.
Nem akarlak elveszteni. Nem akarom a gyerekeket elveszíteni. Én…
Megszólalt a telefonom, ami félbeszakította. Körülnéztem, megérintettem
a farmerom zsebét. A telefon ismét megzizzent, és Taylor a
törölközőhalomra mutatott.
– Onnan jön a hang – lépett az ágy felé. – Későre jár. Szerinted Ellie
telefonál?
– Persze. Én… – (), a francba!
Mielőtt megállíthattam volna, Taylor felemelte a törölközőket, és felvette
a telefonomat. Undorral elfintorodott. – Peter Lacy mi a francért hív?
Honnan szerezte meg a számodat, Falyn?
– Nem tudom – válaszoltam, és a telefonért nyújtottam a kezem. – Nem
érdekes. Sosem veszem fel.
Taylor szemében felismerés gyűlt, és egyre dühösebb lett. – Hányszor
keresett már meg? Mi a franc van, Falyn? Ezért akarsz visszaköltözni?
Tátva maradt a szám. – Nem! És egyáltalán nem lépett velem
kapcsolatba, mert nem veszem fel, ha hív!
– Honnan szerezte meg a kibaszott számodat? – üvöltötte. A nyakán
kidagadtak az erek, a szeme villámlott és vadul vérben forgott. A mellkasa
úgy járt, mint a fújtató, és láttam rajta a féktelenséget. Szeretett volna
behúzni valakinek vagy valamit összetörni. Ha Peter ott van, talán meg is öli.
Most már jól emlékeztem. A Taylor, aki előttem állt, az a Taylor volt, akit
elhagytam.
 A padlóra siklott a tekintetem. Odalett a remény, amit percekkel előbb
még dédelgettem. Amikor felnéztem, és Taylorral találkozott a tekintetünk,
láttam, hogy tűnik el a haragja, és hogy veszi át a helyét a szégyen. De még
ekkor sem tudott magán uralkodni. Felkapta a halom törölközőt,
begyömöszölte őket egy dobozba, valami csecsebecsék tetejére, aztán
letépett egy szalagot, és rácsapta a dobozra, amit a szoba sarkába vágott,
miután vastag fekete filccel ráírta hálószoba. A tartalom szétszóródott,
amikor földet ért.
Két sötét kis árnyék állt a folyosón, és amikor rájöttem, hogy a
gyerekek is megint ott vannak abban a nagy rakás szarban, amivé a
házasságunk lett, a szám elé kaptam a kezem, és megállíthatatlanul csorogni
kezdtek a könnyeim.
– Ne, bébi, ne sírj… – Taylor a folyosó felé pillantott. – Bocsássatok
meg – mondta a gyerekeknek. Leült az ágyra, és előregörnyedt. – Bocsáss
meg – nyögte ki fuldokolva.
– Azért még elmehetünk? – kérdezte Hadley, és előlépett a folyosó
sötétjéből.
– Én azért elmegyek – közölte Hollis.
Megtöröltem az arcom, és az ajtóhoz mentem. Úgy öleltem a két
gyereket, mintha éppúgy összetörhetnének, mint a kerámia csecsebecsék a
dobozban.
– Igen, elmegyünk. Apa is szeretné, meg én is. Boldogabbak vagyunk
Estesben, igaz?
– Igaz – vágták rá mindketten. Felnéztek rám, és bólintottak.
Hollis nemsokára magasabb lesz nálam. Esetleg még Taylornál is. Nem
hagyhatom meg abban a hitben, hogy rendjén való erőszakot és
megfélemlítést alkalmazni a dolgok megoldására. Nem engedhetem, hogy
Hadley azt képzelje, Taylor viselkedése elfogadható, hogy rendjén van
minden és jelentős változás nélkül visszafogadom. Végképp nem
hagyhattam, hogy akár ők, akár a bűntudatom rávegyen, hogy
visszafogadjam Taylort, mielőtt erre készen állunk.
Taylor telefonja megszólalt. Kihalászta a hátsó zsebéből. Szipogott,
mielőtt beleszólt volna. – Szia, Trent. – Minél tovább hallgatta a testvérét,
annál jobban megroggyant a válla. – Micsoda? Hogy érted, hogy lelőtték?
Úgy érted, fegyverrel? Hogyan? Jól van?
Taylor kezéből a padlóra esett a telefon. Odaugrottam, hogy felvegyem,
és a fülemhez tartsam. Taylor arcából teljesen kifutott a vér, a padlóra
meredt és egyeden könnycsepp csörgött végig az arcán.
– Trent? – szóltam bele. – Falyn vagyok. Mi történt?
Trenton felsóhajtott. – Szia, Falyn. Izé… Tommyról van szó. Ő… szóval
balesetet szenvedett.
– Balesetet? Jól van? – kérdeztem.
– Nincs. Taylornak és Tylernek haza kell jönniük. Ide tudod hozni őket?
– Nincs? – kérdeztem. Hallottam, amit mond, de a szavainak nem volt
értelmük. Thomas Maddox volt a legerősebb az öt fiú közül. Ő volt a
legokosabb, és Liis most hozta világra az első babájukat. Újdonsült apa
volt. Hogy lehet, hogy nincs rendben?
– Nagy baj van – mondta Trent halkan. – Csak hozd haza őket, Falyn.
Hívd fel Tylert is. Én nem… azt hiszem, képtelen vagyok rá.
– Elintézem. Hogy van Liis?
– Stellával van. Felteszed a fiúkat egy gépre?
– Persze. Holnap ott leszünk.
– Kösz, Falyn. Viszlát holnap.
– Mami? – Hollis aggodalmas tekintettel nézte Taylort. – Tommy bácsi
jól van?
Kinyújtott kézzel jeleztem a gyerekeknek, hogy várjanak, mielőtt
kérdésekkel bombáznak minket, és hagyják, hogy előbb megvigasztaljam az
apjukat. Letérdeltem Taylor elé, és megfelelő szavakat keresgéltem, de nem
találtam őket. Még mindig azt próbálta felfogni, amit Trenton mondott.
– Drágám? – húztam meg gyöngéden az állát. – Most felhívom Tylert,
aztán hívom a légitársaságot.
– A tűzesetnél van – mondta fahangon Taylor. – Nem fogja felvenni.
A férjem telefonjáról tárcsáztam Tyler mobilját, és hallgattam, hogy
párszor kicseng, mielőtt bekapcsol a hangposta. A telefont a hátsó
zsebembe dugtam, és a gyerekekre szegeztem a mutatóujjamat. – Öt napra
csomagoljatok. Öt farmer, öt póló, öt pár zokni, öt alsónadrág vagy bugyi.
Fogkefe, fogkrém. Lássatok hozzá.
 A gyerekek bólintottak, és a szobájukba szaladtak. Kiszórtam mindent a
kis húzós bőröndből, amibe Taylor már becsomagolta az intim
ruhadarabjaimat, és én is öt napra való holmit pakoltam be. – Hol a táskád?
– kérdeztem Taylortól.
– Tessék?
– A táskád. Csak becsomagoltál, amikor idejöttél, nem? Van nálad
legalább kétnapi váltás?
– Háromnapi. A kocsiban.
– Rendben. – Kihúztam a bőröndöm fogantyúját. – Induljunk. Én
vezetek. Útközben majd lefoglalom a jegyeket.
– Hova?
– Estes Parkba. Szólunk Tylernek, aztán Denverbe hajtok, hogy onnan
szálljunk gépre.
– Falyn… – kezdte Taylor, de tudta, hogy ezúttal nem ő lesz az erősebb.
Összetörtünk, de nem voltunk egyedül.
Odanyújtottam a kezem. – Gyere velem.
Láthatóan elveszetten nézett fel rám. Felém nyújtotta a kezét, összefonta
az ujjainkat, és az ajkát a kezemre szorította. Szorosan lehunyta a szemét,
az orrán keresztül nehezen szedte a levegőt.
Szabad tenyerem a tarkójára simult, és a hasamhoz szorítottam a fejét. –
Itt vagyok.
Eleresztette a kezem, átölelt a két karjával, és a pólómba temette az
arcát.
 KILENCEDIK FEJEZET

ELLIE

SÖTÉT NAPPALINKBAN CSAK A TÉVÉ ÁRASZTOTT FÉNYT,

ELŐBB HALVÁNYAN, aztán ragyogóan, majd ismét tompábban, attól
függően, milyen jelenet és kameraállás volt éppen soron. Figyelmeztettem
magam, hogy ne nézzem meg ezt a filmet, mert tudtam, hogy egy alkoholista,
mocskos szájú riporterről szól. Bár már egy évtizede tiszta voltam, mégis
összeszorult a torkom, valahányszor ivott a csaj. A szívem megdobbant,
amikor kidőlt az italtól vagy hisztérikusan nevetett, érzelgős részegen a
barátnőivel, és lefeküdt mindenkivel, akinek farka volt. Sikerült
elvergődnöm az utolsó jelenetig, ahol beleszeretett egy rendes hapsiba. A
francba! Öreg vagyok már ahhoz, hogy ezt a szót használjam. Gavin
legalábbis ezt mondta legutóbb, mert ötéves és mindent tud.
Végigsimítottam Gavin sötét, tüsire nyírt hajának sortéit. Az ölemben
aludt el, mintha a kispárnája lennék; mindig így tett, amikor az apja dolgozni
volt. Tylerrel egy egyéjszakás kaland (jobbára az én hibám) és egy
elvonóban töltött kiruccanás között (teljesen az én hibám) szerettünk
egymásba. Valahogy mégis sikerült kikötnünk egy három hálószobás házban
egy kutyával, két macskával és a kisfiúnkkal, akinek nem voltak hisztis
rohamai és soha nem ragaszkodott semmihez, se cumisüveghez, se cumihoz,
ráadásul még korán szobatiszta is lett. Úgy festett, nincs a
szenvedélybetegség megírva a jövőjében. Csak reméltem, hogy az
elengedési hajlama nem hat ki a szerelmi életére.
Az órámra pillantottam, és felsóhajtottam. Már majdnem hajnali három
volt és Tyler még mindig a raktárnál támadt tűzzel viaskodott. Az álmatlan
éjszakák miatt már régen nem feküdtem le, amíg vissza nem ért az
állomásra, ezért csak a hívást vártam, hogy épségben visszatért a második
otthonába.
Amint gördülni kezdett a stáblista, halk kopogást hallottam a bejárati ajtó
felől. Óvatosan felemeltem Gavin fejét, és kicsúsztam alóla. Elővigyázatosan
közeledtem az ajtó felé. Kellemes környéken, egy kis turistaközösségben
laktunk, de bárki is állt az ajtóban a hajnali órákban, nem LipSense rúzzsal
házalt.
– Ki az? – kérdeztem, belőve azt a hangtartományt, hogy a kint álló még
meghallja, amit mondok, de nem ébresztem fel vele Gavint.
– Taylor – válaszolta egy mély hang.
– És Falyn.
Elfordítottam a biztonsági zárat, és felrántottam az ajtót. Úgy meredtem a
rokonaimra, mintha kísérteteket látnék. Taylor vállán a két alvó gyerek
lógott, az arca sápadt, a szeme könnyesen csillogott.
– Mit kerestek itt? – kérdeztem, aztán a számhoz kaptam a kezem.
Majdnem egy órája nem kaptam hírt Tylerről, az alatt sok minden történhet.
– Jaj, istenem…
– Nem – nyúlt utánam Falyn. – Nem Tylerről van szó.
Magamhoz rántottam, és erősen megszorítottam. Meglepődött, amit nem
is csodáltam. Nem voltam az a bújós típus, csak Tylerrel és Gavinnel.
– Hazaszólt? – lépett be mellettem Taylor.
– Fektesd le őket a vendégszobában – szóltam utána, bár nem tudom,
miért tettem. Taylor pontosan tudta, hol a vendégszoba, és máris elindult
abba az irányba. Taylor és Falyn sokat voltak nálunk, és fordítva, amíg
Falyn el nem költözött. Még nem töltöttek sok időt külön, mégis szokatlan
volt, hogy ketten egy fedél alatt vannak.
Taylor visszajött. Szabad volt a keze, és nem nagyon tudta, mihez
kezdjen vele, ezért összefonta maga előtt a karját.
– Minden rendben? – kérdeztem.
– Próbáltam elérni Tylert.
Megráztam a fejem, és hátrapillantottam, hogy Gavinnel nincs-e gond.
– Biztos a raktárnál végzi az utómunkálatokat. Egy órája én sem
hallottam felőle.
Taylor szipogott. – Ha jól sejtem, ki kell mennem hozzá.
 – Nemsokára végeznek – nyugtattam meg. – Minden rendben?
– Olyan nagyot nőtt – suttogta Falyn, és odament a fiamhoz, aki a
kanapén elterülve aludt. Letérdelt mellé, és elmosolyodott, amikor
közelebbről is szemügyre vette. – Pontosan úgy néz ki, mint Taylor és Tyler,
amikor ennyi idősek voltak!
– Hiányzol neki – említettem meg. – Sokszor érdeklődik felőled.
Elkomorodott az arca. – Ő is hiányzik. És te is. – Felállt. – Trent felhívta
Taylort.
– Hazamegyünk – vette át a szót Taylor.
– Eakinsbe? Mikor?
– Holnap – válaszolta Falyn. – Te meg Tyler is.
– Mi is? – érintettem meg a mellkasomat. – Mi folyik itt? Jimmel történt
valami? – Tudtam, hogy apa nincs jó állapotban. Túlsúlyos volt, reggelente
szalonnát evett és szivarozott. Taylor arckifejezéséből ítélve tudtam, hogy
valami rettenetes történt.
Taylor szóra nyitotta a száját, hogy elmagyarázza, de képtelen volt egy
szót is kinyögni.
Falyn folytatta helyette. – Thomasról van szó.
– Thomasról? – Most lett apa! – Jaj, istenem, a baba!
– Nem – mondta Falyn. – Thomast lelőtték.
– Lelőtték?! – A hangom élesebb lett. Forogni kezdett velem a világ.
– Nem tudunk részleteket.
– Jaj, Liis! – kaptam a kezem a számhoz. A szívem szakadt meg érte.
Taylorra esett a pillantásom. Rosszul érintett, hogy ezt még egyszer végig
kell majd hallgatnia, amikor majd először mondjuk el a hírt Tylernek.
Lehunytam a szemem, és forró könnyek patakzottak végig az arcomon. A
szívem a férjemért sajgott.
– Ülj csak le – mondta Falyn, aki igyekezett megőrizni a nyugalmát.
Tyler foteljéhez botorkáltam, és lerogytam. – A francba. Ó, a francba!
Ennek semmi értelme! Elkapták, aki tette?
– Nem tudjuk biztosan – mondta Taylor. Összeszorította a száját, az
állkapcsán rángatództak az izmok.
– Liis reggel Eakinsbe repül – mesélte Falyn.
– Nem marad Thomas mellett? – kaptam fel a fejemet.
 Falyn megrázta a fejét: – Úgy hangzik, hogy… elég nagy a
baj. Az Eakinsbe repülése… – Elhalt a hangja.
Epe tolult fel a számba. Thomas nem éli túl. Liis azért utazik haza, hogy
Thomas családjával legyen.
– Már lefoglaltam a jegyeket – mondta Falyn.
– Nekünk is? – kérdeztem, mire Falyn bólintott. Felálltam, körülnéztem,
a fejemben már a becsomagolandók listájával, és azzal, hogy ki gondozza
majd az állatokat, míg mi távol vagyunk. Megdermedtem, aztán pár lépést
tettem Taylorig, és magamhoz öleltem. Érezhette a remegést a karomban.
– Kibaszottul tudtam! – mondta. – Amikor korábban eljöttem a
tűzesettől, nagyon rossz érzésem támadt, de azt hittem, Tylernek esik baja.
Haza kellett volna telefonálnom.
Taylor meg én is jól tudtuk, hogy a hazatelefonálással semmin sem
változtatott volna, de azt tette, amit Tyler is fog, amikor meghallja a hírt:
magát okolta. Eleresztettem, és visszamentem a kanapéhoz, felvettem a
mobilomat a mellette lévő kis asztalról, és kihúztam a töltőt.
SMS-eztem Tylernek, hogy hívjon fel, aztán mindhárman csak vártunk.
Három perc múlva megszólalt a telefonom. Azonnal felvettem.
– Szia, bébi – mondta fáradtan, lihegve, de boldogan. – Most szállók be
a teherautóba.
– Ha… haza kell jönnöd – mondtam. Eszembe ötlött, hogy tudni akarja
majd, miért, de a telefonban nem akartam elmesélni.
– Taylor és Falyn is itt vannak. Gyere haza, oké? Mielőbb érj haza!
– Máris indulok – vágta rá. Hallottam a háttérben a szirénákat, aztán
bontotta a vonalat.
Hosszan kifújtam a levegőt, és tudtam, hogy pár percen belül a sziréna
előbb a távolban szólal meg, aztán egyre közeledik, és Tyler csak a
környéken kapcsolja ki. Próbáltam nem gondolni rá, ahogy hazafelé rohan,
hogy meghallgassa a hírt, amiről tudta, csak rossz lehet. Csak azt nem
sejtette még, mennyire rossz, és kit érint.
 TIZEDIK FEJEZET

CAMILLE

MIALATT MINDENKI AZ ÉJSZAKAI ALVÁSHOZ KÉSZÜLŐDÖTT,

ÉN MUNKÁBA indultam. A Könnyű Karcolás Tetoválószalonban
recepciósként kezdtem, de most már üzleti menedzser voltam. Felvettem és
elküldtem embereket, könyveltem és az üzleti ügyeket vittem, amikkel –
mint kiderült – Calvin nem foglalkozott. A szalon majdnem csődbe ment, de
sikerült az adóhatósággal egyezségre jutnom, és végre elég profitot
termeltünk, hogy pár új tetováló művészt is felvehessünk. Ma este azonban
a Red Doorba indultam. Beugrottam, ha a keleti bárnál szükségük volt rám.
Kevesen bírták a helyen, és Raegan meg Blia már évekkel ezelőtt
otthagyták a Red Doort, amikor lediplomáztak. Hank és Jorie végtelenül
jók voltak hozzám, nem mondhattam nemet nekik.
A szövetségi ügynökök megkértek, hogy ne menjek el, de megígértem
Hanknek, hogy lenyomok egy műszakot az egyik újonnan felvett csaposa
helyett. A ház amúgy is megtelt. Olive Jim nappalijában, a kanapén aludt, és
még Shepley szülei is itt éjszakáztak. Travis biztonságosabbnak érezte, ha
mindenki egy fedél alatt zsúfolódik össze, amíg Liis másnap reggel meg nem
érkezik, nyilvánvalóan még több ügynök kíséretében.
Perkins ügynök őrködött, és kibámult az ablakon, amikor elindultam
Trentonnal, aki kitett az épület oldalánál. Olyan közel ment a bejárathoz,
amennyire csak tudott. Nem lelkesedett azért, hogy dolgozni megyek.
Behajoltam a kocsiba, és megcsókoltam. – Nem esik bajom. Drew
odabent van. Tudod, hogy vadállat.
– Itt várlak kettőkor.
– Fél háromkor végzek.
– Kettőkor itt leszek.
 Nyugtalannak tűnt, ezért nem vitatkoztam.
Pár évvel harminc fölött a ruhám már többet fedett a testemből, de
megtanultam, hogy a gyors kiszolgálás legalább annyi borravalót biztosít,
mintha megmutatnám a mellemet és a fenekemet. Odaintettem Drewnak,
amikor a bejárathoz értem. Odakocogott, elfordította az ajtógombot, és
kinyitotta azt, mielőtt én megtehettem volna. Mosolyogva tárta ki előttem.
– Kösz, Drew – paskoltam meg a bicepszét. A vállát csak felágaskodva
tudtam volna megveregetni. Drew másodéves volt az Eastern Államin, közel
kétméteres, a karja körfogata, akár a fejemé. Az apja súlyemelő bajnok
volt, és Drew az ő nyomába lépett. Hank azon nyomban felvette, amint
belépett a kidobóemberi állásra jelentkezve az irodájába. Az egyeden gond
csak az volt, hogy Drew olyan udvarias volt, hogy néha nem lépett fel olyan
agresszíven, mint ahogy Hank szerette volna. Visszafogott, félénk cowboy
volt, de két ordítozó, öklét rázó embert külön tudott választani úgy, hogy
szépen kérte őket, szíveskedjenek kijönni egymással. Kétségkívül
szórakoztató volt a látvány, de Hanknek kidobóemberre volt szüksége, nem
békefenntartóra. Drew szerencséjére többnyire elég volt a jelenléte.
– Igen, asszonyom. Megvan a telefonszámom? Boldogan várnám a
parkolóban a műszakja végeztével. Hölgyeknek nem biztonságos egyedül
járkálniuk éjszaka.
Oldalvást rásandítottam. – Találkozott már velem, Drew?
– Egyszer-kétszer – nevetett. Kis szünetet tartott, mialatt átgondolta,
előrukkoljon-e a következő hozzászólással. – De azért én nyugodtabb
lennék, ha nincs ellenére.
– Rendben. Előre értesítem.
Megkönnyebbülten mosolygott. – Rendben van, Mrs. Maddox.
– Cami – emlékeztettem.
Drew jobbra indult a bejárat felé, én meg balra a keleti bárhoz. Shayla
már kezdte bekészíteni a sört a hűtőkbe. Ideges volt, de igyekezett tartani
magát a keleti bár forgalmához.
Felsóhajtott. – Natasha megint beteget jelentett?
– Igen.
– Hank ki fogja rúgni.
– Kétlem.
 – Hiányolja a Cami–Raegan-csapatot. Folyton ezt hajtogatja.
– Nem vezet eredményre – mondtam, és egy vödör jeget öntöttem az
utolsó hűtőbe.
– Nem hibáztatom. Én is szeretek veled dolgozni.
Elmosolyodtam. Jó érzés volt, hogy szükségük van rám, még ha Jim
mellett az utóbbi években kicsit sok vasat is tartottam a tűzbe.
Gondoskodtam róla, hogy lefeküdjön, mielőtt elmegyek, az ágya melletti
falnak támasztottam a botját, és egy pohár jeges vizet készítettem oda az
éjjeliszekrényére. A szobájától a fürdőszobáig éjszakai lámpák világították
meg az utat, mégis állandóan aggódtam. Jim olyan volt, mintha az apám lett
volna, mivel más apám nem volt rajta kívül. Az alkoholista, verekedős apám
évekkel ezelőtt, májzsugorodásban halt meg. Nem hiányzott, de anya
Ohióba költözött a legidősebb bátyámmal és annak családjával, és a többi
fivérem szétszóródott az országban.
Szerencsés voltam, hogy olyan családom van, mint Maddoxék, és
mindent elkövettem, hogy minél tovább életben tartsam Jimet. Az elmúlt
években sokat romlott az egészsége, és ez szorongással töltött el. Szerettem
volna unokával megajándékozni, hogy az unoka – akár fiú, akár lány –
ismerje a nagyapját, emlékezzen rá. De úgy tűnt, akármennyi vitamint
tömtem bele reggelente, bármennyit sétáltunk és bármilyen egészségesen is
főztem rá, az időt nem tudtuk leküzdeni. A legkeservesebb az volt, hogy Jim
nem is próbált harcolni ellene. Alig várta, hogy viszontlássa a feleségét, és
önzés lett volna azért könyörögni, hogy próbáljon tovább itt maradni.
A DJ bekapcsolta a hangerősítőt, ellenőrizte, hogy működnek-e a
mikrofonok, ezzel kimozdított a sörhűtő melletti elmélkedésemből.
– Minden rendben? – kérdezte Shayla. Úgy bámult rám, mintha elment
volna az eszem. Éppen csak elmúlt huszonegy, és képtelen lett volna felfogni
az érzéseimet, ezért megtartottam magamnak a gondolataimat.
Jorie sétált be, felcsillant a szeme, amikor meglátott. Nem szokott sokáig
maradni. A hetedik hónapban volt, és félt, hogy a hangos zene rossz hatással
van a babára. – Cami! – kerülte meg a bárt, hogy átölelhessen.
– Istenien nézel ki – dicsértem. Egyszerre örültem a boldogságának és
éreztem lelkifurdalást az irigységem miatt. Liis, Abby és Jorie szinte
egyszerre lettek várandósak, és minden hónapban, amikor lenéztem a
negatív terhességi tesztemre, ők jutottak az eszembe. Nem akartam irigyelni
őket. Nem akartam dühös lenni, hogy nekik olyan könnyen ment, nekem
meg eddig lehetetlennek bizonyult az egész. Picit sem akartam gyűlölni őket,
mégis így történt. A kétségbeesés másféle érzelmeket generál.
– Kösz – pillantott le magára, és végigsimította a pocakját. Aztán
felpillantott rám. – Fáradtnak látszol. Minden rendben?
Égnek emeltem a tekintetem, és még két sört dugtam a jég közé. – A
fáradt más szóval azt jelenti, hogy szarul nézel ki.
– Nem. Véreres a szemed. És karikás is. Görnyedten jársz… Szóval
visszavonom. Tényleg szarul nézel ki.
Nevettem a kíméletlen őszinteségén. Számos ok közül az egyik, amiért
kedveltem.
– Rossz hírt kaptunk ma.
– Jim? – akadt el a lélegzete.
– Nem. Thomas… – Elhallgattam, mert nem tudtam, hogy folytassam.
Nem fogtam még fel, hogy a sógoromat lelőtték. Jimnél a szövetségi
ügynökök arra kértek minket, hogy ne beszéljünk az esetről. – …balesetet
szenvedett.
– Ó, a fenébe! – érintette meg a pocakját. – De azért felépül, nem?
– Várjuk a híreket. Még nincs sok információ, de azt mondják, nagy baj
van.
– Kik mondják?
Kis szünet után válaszoltam. – Liis.
Jorie a szája elé kapta a kezét, és könnyes lett a szeme. – Jaj, Liis. –
Úgy ölelt meg, mintha Thomas barátnőjét szorította volna magához.
Furcsának éreztem, mert egykor én voltam az. A reakciója rég eltemetett
érzéseket hozott a felszínre. Sokat izgultam Trenton és Jim miatt, de egy
pillanatig sem próbáltam megérteni a saját érzéseimet. Thomas volt az első
szerelmem, és volt idő, amikor arról beszéltünk, hogy átköltözöm
Kaliforniába, hogy a kapcsolatunk új fázisba lépjen. De aztán… Trenton
belépett az életembe. Visszagondolva mi ketten Trentonnal sokkal jobban
összeillettünk, Thomas pedig tökéletesen passzolt Liishez. De több évbe
telt, mire a szívünkben és a fejünkben rendet teremtettünk. Abban a
pillanatban Jorie karjában visszacsöppentem oda, ahol akkor voltam:
mindkettőjüket szerettem.
Eleresztettem Jorie-t, bár puha idomai megvigasztaltak. Talán formásabb
volt, mint régen, de még mindig hosszú platinaszőkére festette haját, csak
éppen a kikandikáló fekete csíkok helyett most kék színben végződtek a
tincsei. Olyan anya lesz, amilyen én akartam lenni: anyásan gondoskodó,
vad, szenvedélyes és szórakoztató. Már csak teherbe kellett esnem.
Megtörölte a szemét, aztán búcsút intett, és bement Hank irodájába,
hogy még egy ölelést gyűjtsön be, mielőtt hazamegy.
– Tyűha! – kerekedett el Shayla szeme. – Mit mondtál neki?
– A sógorom balesetet szenvedett. – A francba! Különösen csengett a
számból a „sógor” szó. Még a zavaros érzéseket is Trentonnal szembeni
árulásnak éreztem. Fontos volt számomra Thomas, és régen szerelmes
voltam belé. Ma már az iránta táplált szeretetem olyan volt, mint amit
Trenton bármelyik testvére iránt éreztem. De az, hogy örökre elveszítem, a
Jimnél tartózkodó szövetségi ügynökök szerint nagyon is valóságos
lehetőség volt. Emlékeztem, hogy régen együtt nevettünk és beszélgettünk a
legrejtettebb érzéseinkről és gondolatainkról. Erős kötelék volt köztünk,
mielőtt még beleszerettem volna Trentonba, és ez furcsa helyzetbe sodort.
Szerettem volna elővenni a telefonomat, hogy SMS-ezzek Trentonnak,
tegyen rendet a fejemben kavargó gondolataimban, de sok volt még a
tennivalóm, mielőtt kinyitottunk.
– Ó, a fenébe, igazán sajnálom! Jorie ismerte?
– Aha – feleltem szándékosan ködösen. Nem akartam elmondani, hogy
Jorie még akkor ismerte meg, amikor Thomasszal jártam. Világos volt, hogy
egy külső szemlélőnek az egész szitu nagyon gyanúsan festhet. Nehéz volt a
Thomas iránti érzéseimet elmagyarázni úgy, hogy azok ne árulásnak tűnjenek
Trentonnal szemben. Az igazság az, hogy jobban szerettem a férjemet, mint
bárki mást, még Thomast is. Trenton úgy érintett meg, ahogy senki sem, és
jobban szeretett, mint bárki a világon. Még ha a sors különös fintora révén
Trentonnal történt volna a baleset, és Liis sosem került volna képbe, akkor
sem kerestem volna Thomasnál vigasztalást. Most, hogy Trenton
megmutatta nekem, milyen az igaz szerelem, beláttam, hogy Thomas és
köztem nem ez volt. Mély érzéseket tápláltam, és volt Thomasban valami,
amitől nehezen szabadultam, de Trenton volt az életem egyeben szerelme.
Senki más.
Hank tíz perc múlva már együtt érző arccal tartott felém. – Jorie most
ment el. Elmondta, mi van Thomasszal. Sajnálom, édesem.
Vállat vontam, hogy ne fakadjak sírva. Azóta, hogy Jorie otthagyott, az
érzéseimen tépelődtem, és Hank szavai majdnem kiborítottak. Nem tudom,
mi az oka, de ha férfiak mutatnak felém együttérzést, sokkal intenzívebben
éltem át az érzéseket. Nem tudtam volna megmondani, hogy azért-e, mert
apám olyan ritkán törődött velem, vagy minden nő ezt érzi-e, amikor a
férfiak egy másodperc töredékéig sebezhetőnek mutatkoznak. Igazán
felkavart, ha egy férfi kisbabát fogott a karjában vagy gügyögött neki,
esetleg sírt valami miatt; bevallotta, hogy fél, vagy csak úgy általában
érzékenynek mutatkozik. Az én szememben a sebezhetőség és a bátorság
olyan szép pillanatának tetszett.
Hank átölelt, és ettől megindultak a könnyeim. Szorosabban fogott
magához. – Haza kéne menned. Nem dolgozhatsz ilyen állapotban.
Elhúzódtam tőle, de a szemén láttam, hogy nem gondolja komolyan.
Ennél jobban ismert. Le kellett foglalnom magam, hogy el bírjam viselni a
történteket. – Kösz, de nem.
Örültem, amikor kinyitották a bárt, és fel kellett öltenem a bátor
arcomat. Ingyen sört lehetett nyerni, ezért hatos sorban ostromolták a bárt.
Felvettem a rendelést, elkészítettem az italt, beütöttem az árát a gépbe,
néztem, ahogy a borravaló az üvegbe hullik, és kezdtem az egészet elölről.
Alig fél órával később még több sörért csengettem. Három órával később
még több mindenért. A táncparkett zsúfolásig megtelt, a vendégek boldogok
voltak, Drew-nak egyetlen verekedést sem kellett leállítania. Jó éjszaka volt.
Miután mindenki elment, és a takarítók feltörölték az otthagyott disznóságot,
keresztbe tettem magam előtt a karom, és elsírtam magam.
Hány, de hány emlékkel lettem gazdagabb a bárpult mögött! Mennyire
megszédített, amikor Thomas besétált és flörtölni kezdett velem, aztán
mennyire a fejembe szállt, amikor visszatért, és randira hívott. Amikor
először ült előttem a bárszéken Travis és Abby. Amikor a Maddox
testvérek a legcsekélyebb dolog miatt is egymásnak estek. Amikor Trenton
áthajolt szilveszterkor a pulton és először csókolt meg. Amikor még együtt
dolgoztam a lakótársnőmmel, Raegannel, aki a legjobb barátnőm volt, és
tanúja lehettem, ahogy beleszeret Kodyba. Hogy sírtam, amikor elköltöztek,
és mennyire örültem, amikor Hank és Jorie megtudták, hogy Jorie végre
babát vár. A Red Door az életem része volt, és itt mindenről
megfeledkezhettem, amíg be nem csukódtak az ajtók. Nem akartam, hogy
valaha is vége legyen. Még egyetlen éjszakára sem.
Miután eltöröltem az utolsó poharat, és elraktam a helyére, Drew
elmosolyodott. – Mehetünk? – kérdezte. Éjszakánként minden nőt a
kocsijához kísért. Drew rendes srác volt.
– Igen. Trenton már biztos kint vár.
Drew összevonta a szemöldökét, zavartnak tűnt. – Nem láttam,
asszonyom. Pár perce, amikor kinéztem, még nem volt ott.
– Talán késik – vontam meg a vállam. Felkaptam a táskámat, és a
vállamra vetettem a szíját. De amint kimondtam, máris rossz érzés kerített a
hatalmába.
Drew kinyitotta az oldalajtót, és amikor láttam, hogy Trenton nincs ott,
ahol parkolni szokott, körülnéztem a sötét parkolóban.
– Nem vall rá, hogy késik, igaz? – kérdezte Drew.
– Nem. – SMS-t írtam neki, aztán vártam. Amikor pár perc múlva még
mindig nem jött válasz, remegni kezdtem. Az adrenalin vadul keringett az
ereimben, miközben sorra vettem a legrosszabb lehetőségeket.
Egy fekete autó állt be arra a helyre, ahol Trenton várni szokott.
Ösztönösen Drew elé tartottam a karomat, hogy visszatoljam. – Menjen
vissza – sziszegtem.
– Ki az? – kérdezte Drew, és elém állt.
Leengedték az ablakot, és az egyik ügynököt pillantottam meg, aki
Jimnél volt. – Önért jöttünk, Mrs. Maddox.
Kiengedtem kicsit, de még haboztam. – Hol van Trenton? Miért nem
SMS-ezett vissza?
– Elmagyarázom, amint beszáll – válaszolta.
Drew visszatartott, amikor egy lépést tettem a kocsi felé. – Ismeri ezt a
fickót? – kérdezte.
– Igen. Hosszú történet. – Az ajtókilincs után nyúltam, de Drew lefogta a
kezem.
 – Nem megy sehova, amíg nem kap visszajelzést a férjétől.
– Az nem fog menni – mondta az ügynök.
Összeszorult a szívem. – Miért?
– Be kell szállnia a kocsiba, Mrs. Maddox. A jelenlevő úr társaságában
nem adhatok további magyarázatot.
Megragadtam Drew karját, ő pedig lenézett rám, és a tekintetével
könyörgött, hogy ne menjek. – Minden rendben vele – mondtam
keresetlenül. – Jim barátja.
– Trenton apjáé? – kérdezte gyanakvóan Drew. Még akkor sem
nyugodott meg, amikor bólintottam. – Rossz érzésem van, Cami. Szerintem
itt kéne maradnia, amíg Trenton nem hívja.
– Nem fog hívni – pillantottam vissza az ügynökre.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

ABBY

TRAVIS MEGSZORÍTOTTA A KEZEMET, ÉN MEG

VISSZASZORÍTOTTAM, így adtam a tudtára, hogy átérzem, mennyire
nehéz ez neki. Mindenki feldúlt volt és kimerült. Azon törték a fejüket, mi
történhetett Thomasszal, miközben az ügynökökre haragudtak, amiért
információt tartanak vissza, ami miatt aztán kénytelenek voltak
spekulációkba bocsátkozni. Travis most hanyatt feküdt a besüppedt,
Thomastól levetett dupla matracon, amin nyolcadikos kora óta aludt. Az
ikreink halkan horkoltak a padlóra fektetett ágybetéteken.
Rávettük Shepley-t és Americát, de még Jacket és Deannát is, hogy
jöjjenek át. Bár ez még több kérdést vetett fel, de biztonságosabb volt, ha
mind egy fedél alatt vagyunk, míg Travis és az ügynökök mellé megérkezik
az erősítés. Amennyire tudtuk, az egész Carlisi maffiacsalád Kakinsben lehet
ebben a pillanatban.
Travis az oldalára fordult, és a nyakamba fúrta az arcát. Végre lefeküdt,
miután kétszer is végigkutatta a házat lehallgatókészülékek után. Nem
lehettünk elég óvatosak. – Piszkosul szar ügy. Bárcsak bagóznék még…
– A vésztartalék otthon maradt, és nem hagyhatsz itt minket, szóval
felejtsd el – mondtam.
– Tudom, de most vészhelyzet van.
Felé fordultam, hogy a szemébe nézhessek, a lábamat átvetettem a
csípőjén. Ennél közelebb nem jutottunk egymáshoz a kettőnket elválasztó
pocakom miatt. – A Maddox család szinte mindenre képes. De pocsék
színészek.
– Lehet, hogy arra is képesek lennének. Nem tudhatjuk.
 – Nem kaptak kiképzést, mint te, Trav. Valaki hibát követhet el. Nem
mentél volna bele ebbe, hacsak nem tudtad volna biztosan, hogy ez az
egyetlen módja, hogy mindenki biztonságban legyen.
Bólintott, és a homlokomhoz érintette a fejét. – Te vagy a kedvenc
feleségem.
– Csak addig verd ki a fejedből, amíg Liis holnap ide nem ér. Attól fogva
a teher nagy része áthárul rá.
Felsóhajtott, és felnézett a mennyezetre. Összefonta a karját a derekán.
– Most szült, Galamb. Egyedül van. Hogy tehetnénk ezt vele?
– Nincs egyedül. Itt állunk mellette. Segíthetünk.
Eltöprengett egy percig. – Más módja is kell, hogy legyen.
Apa szívrohamot fog kapni. Ez biztosan végez vele.
– Erősebb, mint gondolod.
– Nem tehetjük ezt – jelentette ki. Az egész este felszín alatt motozó
pánik most már érződött a hangján.
Megragadtam az arcát, és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. –
Nincs más választásunk. Gondolj csak bele, mit tettek, Travis! Azt hitték,
hogy rám lőnek. Hogy engem szorítanak le az útról. Jessica és James is a
kocsiban lehettek volna. Meghalhattunk volna. A többiek a mi temetésünkre
jöttek volna haza. Ha nem ezt tesszük, még mindig előfordulhat, hogy a mi
temetésünk lesz, vagy Shepé vagy akár Olive-é. Tegnaptól tudjuk, hogy
valamennyien céltáblák vagyunk. Még a gyerekek is. Amikor Liis felhívja az
FBI-t, hogy nem tanúskodik, és az apám eltűnik – mutattam a két kezemmel
az idézőjeleket –, akkor meghátrálnak majd. És akkor majd egyenként
levadászhatod őket, amikor már nem jelentenek veszélyt, és kétszer is
meggondolják, hogy fenyegessék-e a családunkat.
Travis pislogott egyet. – Igazad van. Tudom.
Odahajoltam hozzá, hogy megcsókoljam. Az ajka olyan lágy és forró
volt, mint amikor első alkalommal megcsókolt. Közelebb húzta magához a
meztelen lábamat, és keményebben, erősebben szorított magához. Mindig is
gyönyörűnek tartott, de el is felejtettem, míg nem szóltam az újabb babáról,
hogy ez mennyire mohó szeretővé teszi Travist.
– Ha azt akarod, hogy abbahagyjam… – hagyta félbe a mondatot. –
Voltak ma görcseid? – Elmosolyodtam és megráztam a fejem. Már vagy
három hete voltak erős Braxton Hicks méhösszehúzódásaim. Egyszer még a
kórházba is bementünk, de hazaküldtek. Lehúzta a fejemen át a selyem
hálóingemet, és megcsókolta a pocakomat. Tudta, hogy nincs
szándékomban nemet mondani.
A terhességnek abban a szakaszában jártunk, amikor már komplikáltabb
volt megkerülni a domborulataimat, de Travis könnyen bejárt minden hegyet
és völgyet, és olyan szenvedéllyel húzta végig a nyelvét megfeszülő
bőrömön, mint első alkalommal a lakásán.
Feltérdelt és leült a sarkára az ágy végében. Kézbe vette a jobb
lábfejemet, és a hüvelykujjaival masszírozta fájó rüsztömet. Szájához emelte
a lábujjamat, megcsókolta a hegyét, aztán folytatta a masszázst, és feljutott a
lábikrámhoz. Valahányszor átmasszírozott egy szakaszt, csókkal búcsúzott
attól a résztől. A belsőm megfeszült, amikor a combomhoz ért. A feje eltűnt
terhes pocakom mögött, és a fejem hátracsuklott a párnára
– Hova lettél? – suttogtam.
A nyelve nedves csíkot húzott a combomtól a legintimebb részem redői
közé. Halkan felsóhajtottam. – Á, meg is vagy.
Travis megragadta a csípőmet, és maga felé húzott. Alig várta, hogy a
lábam közé kerüljön. Én nem kevésbé. Hallottam, ahogy a lába súrolja a
lepedőt, és minden nyelvcsapással egyre izgatottabb lettem.
Már éreztem, hogy a bensőmben robbanásig nő a feszültség a csúcs
előtt, ám Travis ekkor mellém mászott, és a száját a bőrömre szorította.
Végigfuttatta a nyelvét a hasamon a köldököm alatti sötét csík vonalát
követte, ami valamikor a második trimeszter idején alakult ki a
medencecsontomnál. A baba megmoccant, Travis mosolyogva felkapta a
fejét, aztán végigsimította a tenyerével azt a pontot, ahol a fiunk lubickolj
Különös kombináció volt a szex és a szülői gondoskodás. Travis számára
nem jelentett nehézséget, hogy az előjátékból átváltson egy éjszakai
bepisilés utáni tisztába tevésbe vagy egy rossz álom utáni vigasztalásba,
majd ismét szexin és kívánatosan folytassa. Nekem az anyából szeretőbe
való átmenet nem ment minden gördülékenyen.
Travis magára húzott, aztán végigsimított a derekamtól a fenekemig. Az
ujjai a bőrömbe mélyedtek, miközben meztelen testemet nézte a hajam
vonalától addig, ahol a bőrünk összeért. Eltűnt minden körülöttünk, megint
tizenkilenc voltam, és először éreztem a kezét a testemen. Travis Viddox-
szal a szex mindig fantasztikus volt, de attól még sokkal jobb lett, ahogy a
terhességem idején bálványozta a testemet. Sosem éreztem magam
szebbnek vagy kívánatosabbnak, mint ezekben a pillanatokban, aztán ezt
mindig felülmúlta a következő szeretkezésünkkor.
Travis megmarkolta a csípőmet, és megtartott, miközben lassan
leereszkedtem rá. A csuklóján lévő fonott fekete bőrkarkötők felcsúsztak
megfeszülő karján, és a tekintetem megakadt a bőrén táncoló
tetoválásokon. Hátracsuklott a fejem, és az ajkamba haraptam, hogy ne
nyögjek fel hangosan, így csak egy halk sóhaj hagyta el a számat. Travis
csak helyzetváltoztatásként mozgatta a csípőjét, én pedig megfeszültem,
mert máris közel jártam a csúcshoz. A terhesség alatt máshogy reagált a
testem mindenre. Ami a legjobb, hogy a szexre is. Nem minden jelentett
pluszt, de a nagyobb mell, a minden vágyamat kielégítő férjem és az, hogy
hamarabb elélveztem, mint ő, a várandósság fénypontjai voltak. Travisnek
elég volt a bugyimba csúsztatni az ujjait, én máris mindenről megfeledkező,
felhevült nő lettem.
Lassabban kezdtem mozogni. Travis alkalmazkodott hozzám, és hagyta,
hogy én szabjam meg a ritmust. Vörösesbarna szemét végigfuttatta a
testemen, élvezve a pillanatot. Megforgatta a szemét, és felnyögött. Amint a
hang megtörte a szoba csendjét, azonnal megdermedtünk, és vártuk, hogy a
padlóról hallatszó halk szuszogás abbamarad-e.
A szám elé kaptam a kezem, és próbáltam elfojtani a nevetésemet.
Travis szája is futó mosolyra húzódott, aztán a pillantása arra a pontra
siklott, ahol a testünk találkozott. Mozgatni kezdte a csípőjét, és a hátát
domborítva igyekezett még mélyebbre hatolni bennem. Összpontosítanom
kellett, hogy visszafogjam magam, egyszerre reménykedtem, hogy siet, és
féltem, hogy vége lesz nemsokára.
– Istenem – suttogta. – Elképesztő, hogy minden alkalommal milyen jó
érzés veled lenni!
Letámasztottam a lábam a teste két oldalán, aztán felemelkedtem, hogy
érezzem magamban, ahogy lassan ismét leereszkedtem rá.
Travis megdermedt, a tekintete körbefutott a szobában. Éppen meg
akartam kérdezni, hogy mi a baj, de a szájához emelte az ujját.
 Odalentről hangos szóváltás szűrődött fel. Travis csalódottan lehunyta a
szemét, és már előre bánta a következő kérését. Gyöngéden megpaskolta a
combomat, mire lemásztam róla, aztán néztem, ahogy kiugrik az ágyból, és
magára ránt egy piros kosárlabdás sortot. Felvette a sötétkék
baseballsapkáját, és gyorsan hátrafordította az ellenzőjét, hogy ne lássa
senki, mennyire összekócolódott a haja, míg a lábam között volt.
– Visszajövök – hajolt le, hogy megcsókoljon. Az ajka még olyan ízű
volt, mint én.
Ahogy lesietett a földszintre hullámzottak a mellizmai. Rohant, hogy
kiderítse, mi folyik lent. Becsukta maga mögött az ajtót, én meg csalódottan
hátradőltem a párnára. Miközben Travis lesietett a lépcsőn, hangosabb lett
az ikrek horkolása: egymás visszhangjaként szóltak. Travis hangja
csatlakozott a mély hangok szimfóniájához, aztán meghallottam a kiáltását.
Felugrottam, és kikukkantottam az ablakon, hogy van-e jele valami
veszélynek, aztán köntöst kaptam magamra, és lerohantam a lépcsőn. Travis
a nappali közepén állt Trentonnak feszülve, mint két kakas. Shepley közéjük
furakodott, és a mellkasuknak támasztott kézzel próbálta szétválasztani
őket.
– Mi az ördög? – sziszegtem. Igyekeztem a hangomat minél jobban
lehalkítani.
Travis azonnal elernyedt, egy lépést hátrált, hogy Shepley és a bátyja
közé állhasson.
Trenton egy pillanatig rám szegezte a tekintetét, aztán a homlokát
ráncolva nézett fel a nála nagyobb öccsére. – Mindjárt visszajövök.
Travis a padlóra mutatott. – Megmondtam, hogy senki sem hagyhatja el
a házat! Ez azt jelenti, hogy senki, Trenton, a pokolba is! Eleve nem lett
volna szabad hagynod, hogy elmenjen!
– Ki a fene nevezett ki főnöknek?! – rivallt rá Trenton.
Travis igyekezett megőrizni a hidegvérét. – Fogalmad sincs, mit műveltél!
– Hogy mit műveltem? – Trenton egy lépést tett Travis felé. – Úgy
látszik, többet tudsz, mint mi. Miért nem világosítasz fel?
Travis elkeseredetten sóhajtott fel. Liis másnapi megérkezéséig egy szót
sem szólhatott. – Maradj itt! Az egyik ügynök érte megy a munkahelyére.
– Nem küldök el egy idegent a feleségemért. Te sem tennéd.
 – Nem hagyhatod el a házat, Trent!
– Miért?
– Mert nem – válaszolta Travis.
America jött le mezítláb a lépcsőm, a nappali halvány megvilágítása is
bántotta a szemét. Belém karolt, és várta, hátha többet is hall, amiből majd
megérti, mi folyik itt. A testvérek évek óta nem veszekedtek, így
semmiképpen sem. Nyugtalanító volt, és láttam, hogy mindkettőt feldúlja,
hogy a vitában ellentétes nézeteket vallanak.
Travis megragadta a bátyja karját, de Shepley megállította. A szemével
jelezte, amit mind tudtunk. Ha Travis megpróbálja fizikai erővel
megakadályozni, hogy Trenton elmenjen Camille-ért, akkor verekedés tör ki
a nappaliban.
– Trent – követte Shepley a folyosón. America utánament. Travis az
orrán át szívta be a levegőt, és egyik lábáról a másikra állt, úgy próbált a
negatív energiától szabadulni. Eszembe jutott, hogy így viselkedett
verekedések előtt.
– Minden rendben – suttogtam a vállát megérintve. – Nem érti, hogy
csak a biztonságát tartod szem előtt.
Travis dühösen a folyosóra meredt, és hallgatta, ahogy Shepley igyekszik
rávenni Trentont a maradásra. – Legalább most az egyszer bízna bennem!
Konok faszfej.
– Bízik benned, csak Camille-ért aggódik – mondtam. Travis leeresztette
a vállát, aztán hátranyúlt, hogy megérintse a hasamat. – Mindenkire
vigyáznunk kell.
– Hagyd, hogy Shepley és Mare beszéljenek a fejével. Travis
megdörgölte a tarkóját, aztán le-fel kezdett járkálni, és várta, hogy az
unokatestvére és a legjobb barátnőm jobb belátásra térítsék a bátyját.
Bánatra és könnyekre számítottam. Sőt arra is, hogy haragot vált ki, ha
egyszer őszintén bevalljuk az igazságot, még akkor is, ha elmagyarázzuk,
hogy csak így nyerhettünk időt, miközben az egész család biztonságát
óvtuk. De arra nem készültem fel, hogy a testvérek egymás ellen fordulnak.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

AMERICA

SHEPLEY AZ AJTÓNAK TÁMASZTOTTA A TENYERÉT, ÉS A

TEKINTETÉVEL könyörgött Trentonnak, hogy álljon le. Jim, Jack,
Deanna és a gyerekek még aludtak, bár fogalmam sem volt, hogy ekkora
zajban ez hogy sikerült. A nappali lámpája világított csak a házban, és éppen
bekapcsolt a légkondi, melynek hangja elnyomta a nyár beköszöntét hirdető
tücskök ciripelését.
Hajnali háromkor nem volt kint forgalom, nem siklott a falakon a
fényszórók pászmája. A régi izzó égett csak a nappali sarkában, amit egy
réztalpon álló, másfél méter magas plexiüveg oszlop tartott, és egy piszkos,
fehér ernyő vett körbe. Az egész ház megrekedt valahol a nyolcvanas
években, de nagyon is élő volt. Minden viseltes, pecsétes, szakadt vagy
megrongált lett, elsősorban az itt felnőtt öt fiú keze nyomán.
A lámpafény nem érte el a folyosót, így sötétben álltunk Trentonnal.
– Szeretlek, Shep, de tűnj az utamból, baszki! – morogta Trenton. Sötét
árnya az ajtó felé mozdult, de Shepley elé állt.
– Ne már, unokatesó! Behúzol egyet a feleségem előtt? Trenton a
homlokát ráncolta, aztán rám nézett. – Fordulj el egy pillanatra, Mare.
– Nem – fontam keresztbe a karomat.
Trenton felsóhajtott. – El kell mennem a feleségemért a munkahelyére.
Most kell elindulnom. Nem akarom megváratni.
– Perkins ügynök majd elmegy helyetted – mondtam. – Most rögtön
indulna. Készen áll a konyhában, kulccsal a kezében.
Trenton egyre idegesebb lett. Végül átkaroltam és magamhoz
szorítottam. – Itt vannak a gyerekeink, az unokaöcséid és unokahúgaid. Itt
van apád is. Travis és Shepley nem menthetnek meg mindenkit. Szükségünk
van rád, Trenton.
– És ha történik valami Camille-lal? – kérdezte kételyek között
vergődve.
– Mit gondolsz, hogy azok, akiktől az ügynökök védenek minket a ház
előtt, a Red Doort támadják meg? Hiszen Camille már gyakorlatilag nem is
dolgozik ott – érvelt Shepley.
Trenton dühösen a férjemre meredt. – Te ráhagynád egy idegenre, hogy
elmenjen a feleségedért, amikor mind tudjuk, hogy odakint emberek
ólálkodnak, akik le akarnak vadászni minket?
Shepley felsóhajtott, és megroggyant a válla. – Nem.
Trenton az ajtógombra tette a kezét. – Akkor ne kérj tőlem olyasmit,
amit te képtelen lennél megtenni.
Amikor kinyitotta az ajtót, a verandán álló ügynök megfordult, hogy
elállja az útját. Ugyanolyan öltönyt viselt, mint a másik kettő, de sokkal
termetesebb volt. – Meg kell kérnem, uram, hogy maradjon a házban.
Trenton felnézett rá, aztán hátrapillantott ránk, és a hátunk mögé.
Megfordultam, és Travist vettem észre a folyosó végén.
– Mi a franc ez? – kérdezte Trenton.
– Blevins ügynök – válaszolta önelégülten Travis.
– Miért őt kérdezed? – vetette fel Shepley. – Travisnek pontosan annyira
gőze sincs erről, mint nekünk.
Trenton a szemöldökét ráncolta, aztán négy ujjával Travisre mutatott. –
Név szerint ismeri mindegyiket. Te is ismersz mindenkit, áld az FBI-nál
dolgozik, mert én nem, a francba is, Shep!
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Shepley.
Trenton undorral elfintorodott, de legalább ellépett az ajtótól. – Nem is
tudom. Nem tudom, mi a fene folyik itt, de azt igen, hogy ő is benne van –
szegezte az ujját Travisre.
Shepley-vel összenéztünk. Kezdett nagyon elfajulni a helyzet.
– Veled megyek – ajánlotta Shepley.
– Nem mész sehova, Shep! – kiáltottam rá. – Megmondták, hogy ne
hagyjuk cl a házat, te mégis elvitted – fordultam Trentonhoz.
 – Azért dolgozik, hogy levezesse a gőzt, Mare. Te is tudod – magyarázta
Trenton. – Nehéz napja volt. Én csak azt próbáltam…
– Úgy kell csinálnunk, ahogy mondják, Trent – vágtam közbe. – Nem
akarják, hogy bajunk essen, ennyi az egész. Miért tennél olyasmit, amivel
megnehezíted a dolgukat?
– Mintha anyát hallanám – feszengett Trenton.
– Tudom, hogy szeretnél elmenni érte, hogy biztonságban érezze magát,
de azzal kell foglalkozunk, hogy mit tehetünk, hogy ne kerüljünk bajba. Elég
az őrültségekből és a maddoxos macsóságból. Perkins ügynök hazahozza
Camit, mi meg követjük a parancsokat, amíg a végére nem járunk ennek.
Perkins ügynök megcsörgette a kezében a kulcsokat, Blevins ügynök
pedig félreállt, hogy kiengedje. Az ajtó becsukódott, és Trenton dühösen
felvágtatott mellettünk a lépcsőn. Shepley követte.
Visszamentem a nappaliba, ahol Travis és Abby álltak. Amikor
hallótávolságba kerültem, abbahagyták a sugdolódzást.
– Ügyes voltál – veregette meg a vállamat Abby. Elhúzódtam tőle, ami
meglepte. – Bocsáss meg, igazán nem akartam…
– Mit nem árultok el? – kérdeztem.
Abby pillantása Travisre siklott.
– Ne tőle várd a választ! – förmedtem rá. – Téged kérdezlek. A legjobb
barátnőmet. A majdnem sógornőmet.
– Mare… – kezdte.
Felvontam a szemöldökömet. – Óvatosan válogasd meg a szavaidat,
Abby! A gyerekeim ebben a házban vannak, és egy ismeretlen támadó elől
rejtőzködnek, és ha tudod, miért, akkor jobb, ha elmondod.
– Én… – rándult meg a szája, és megérintette a pocakját.
– Hagyd abba! – szóltam rá. – Meg se próbáld!
Kifújta a levegőt, aztán kinyújtotta a kezét Travis felé. Travis magához
vonta.
– De most komolyan? – kérdeztem. – Megjátszol egy összehúzódást,
hogy ne kelljen elmondanod nekem az igazságot?
– Hetek óta vannak jóslófájásai – magyarázta Travis.
Összefontam a karomat. – Valami mást nem mondotok el.
Abby kihúzta magát, és intett a férjének, hogy vége.
 – Nos? – sürgettem.
– Ne most, Mare. Abbynek fel kell mennie, és le kell pihennie. Nem tesz
jót neki a stressz.
A szememet forgattam. – Jaj, ne már! Három gigantikus Maddox fiút
szültem. Negyvenhét óránál nem kevesebb vajúdás után, és mind négy és fél
kilóval jöttek a világra. Csak
Emersonnal a kórházba, miután elhoztam Ezrát a kétórás ugráló labda
edzésről. Nem Abby az első nő, akinek összehúzódásai vannak.
– America! – kiáltotta Shepley Abby mögül.
Rendületlenül fontam össze a karomat. – Az igazat akarom
hallani! Most.
Trenton jött vissza bocsánatkérő arckifejezéssel. – Bocs, gyerekek,
én…
Vízcsobogásnak tetsző hang szakította félbe Trentont, a víz Abby
köntöse alól a szőnyegre csörgött.
– Ó, TE JÓSÁGOS ÉG! – nézett le Abby.
Először mind összezavarodtunk. Travis reagált másodikként. – Te voltál?
– emelte fel Abby köntösét egy kicsit, aztán elkerekedett szemmel nézett fel
rá. – Elfolyt a magzatvized?
Abby bólintott.
– Ó, a francba! – kiáltott fel Travis.
– Most már talán elmehetünk – mondta fapofával Trenton.
Egy taslit adtam a tarkójára.
– Aú! – dörgölte meg az ütés helyét. – Mit mondtam?
– Két ügynök maradt – mondta Travis Abbynek.
Abby a lélegzéssel volt elfoglalva, és az újabb, sokkal erősebb
összehúzódásra figyelt. Tapasztalatból tudtam, hogy a magzatvizem elfolyása
utáni fájások sokkal rémesebbek voltak.
– Ide kéne hozatni valakit – javasoltam.
– Nem – nyögött fel Abby. – Érzéstelenítőkre van szükségem.
Rengetegre!
– Akkor mit tegyünk? – kérdeztem.
– Előzz egy törölközőt, és tegyetek a kanapéra, amíg kitaláljátok –
szűrte a szavakat Abby összeszorított foggal.
 Törölközőért szaladtam, míg Travis felkapta, és a kanapéhoz vitte.
– Ó, francba! A francba! – kiabálta Abby. Az utána következő démoni
hang úgy hangzott, mint egy területét védő vadmacska nyávogása.
Összehajtottam a törölközőt, és leterítettem a kanapéra, aztán néztem,
ahogy Travis óvatosan lefekteti a párnákra, majd letérdel mellé.
– Ha beviszlek, akkor csak Blevins ügynök marad itt, míg megérkezik az
erősítés, és az időbe telhet.
– Itt a másik kettő is – mondta Abby, és elvörösödött, aztán
összpontosított, az orrán át vett levegőt, és a száján át fújta ki. Könny
szökött a szemébe. – Korai még, Trav!
– Mit tegyek, bébi? – kérdezte Travis.
– Be kell mennünk – nyögte ki Abby, amikor végre abbamaradt a fájás.
Travis bólintott, és rám szegezte az ujját. – Fogd a gyerekeket, America.
Trenton, te apát hozd. Shepley, te állj ide a kocsikkal. Mindenkinek kell,
hogy jusson hely. Mondjátok meg Blevinsnek, hogy készüljön fel. Kövessen
minket, és legyen éber.
– Rajta vagyok – vágta rá Shepley, és a kulcsokhoz rohant, hogy
kiválassza a megfelelőket.
Felszaladtam az emeletre. Előbb Travis és Abby szobájába nyitottam be.
– Gyerekek – kezdtem halkan, és megsimogattam az ikrek hátát.
Megmoccantak, de nem tértek magukhoz. – James. Jess. Mare néni
vagyok. Ébredjetek fel! Bemegyünk a kórházba. Mami szülni fog.
– Micsoda? – riadt fel Jessica, és felült. Megdörzsölte a szemét, aztán
megbökte Jamest, aki szintén felült.
– Igyekezzetek, gyerekek. Húzzátok fel a cipőtöket, és menjetek le.
– Most rögtön? – kérdezte James. – Mennyi az idő?
– Az éjszaka közepén járunk. De maminak most jön a kisbabája, ezért
mennünk kell.
– Komolyan? – kérdezte Jessica, és feltápászkodott a matracról. Már a
cipőjét húzta, amikor átmentem a másik szobába.
– Igen. Két perc múlva legyetek lent, kérem! – szaladtam végig a
folyosón Olive szobájába. – Olive? – kapcsoltam fel a villanyt. Leültem a
franciaágy szélére Olive mellé. – Olive, drágám, ébredj!
 – Minden rendben? – kérdezte az elkenődött szempillafestékes szemét
dörgölve.
– Bemegyünk a kórházba. Abbynél megindult a szülés.
– De még nincs itt az ideje, nem?
– Nincs – válaszoltam. – Korai, de éppen ezért kell mielőbb bemennie.
Együtt megyünk mindannyian, tehát láss hozzá.
Olive felállt, és botorkálva kezdte összeszedni és magára venni a ruháját.
A következő szobába rohantam. – Fiúk? – mondtam halkan. Emerson felült,
megdörzsölte a szemét, és ráugrott a testvéreire. Verekedni kezdtek. – Elég.
Hagyjátok abba. Most rögtön. Elég! – dörrentem rájuk. – Abby néninél
megindult a szülés. Bemegyünk a kórházba. Húzzatok cipőt és indulás.
– Pizsiben? – kérdezte Ezra.
– Igen – válaszoltam. Megkerestem Emerson szandálját, egy fél párra a
párnája alatt akadtam rá. Egy fél másodpercig az okán töprengtem, de aztán
folytattam a gyerekek öltöztetését és terelését.
Ugyanebben a pillanatban Jim botorkált elő a szobájából, Trenton és
Deana meg Jacknek segítettek a kabátja cipzárját felhúzni, és mind a hat
gyerek a folyosón állt indulásra készen.
– Bámulatos vagy – jegyezte meg Abby.
– Bocs, hogy az előbb megszorongattalak – szabadkoztam.
Legyintett, amivel jelezte, hogy semmi szükség a bocsánatkérésre. Két
évtizedes barátság kötött össze minket, és ezt semmi sem boríthatta fel.
Travis besegítette Abbyt a kocsiba, Olive pedig hátramászott Travisszel.
Trenton vezetett, Jim az anyósülésen ült. Jack és Deana Blevins ügynök
mellé ültek be. Gondoskodtam róla, hogy mindenki be legyen kötve a
furgonba, mielőtt beugrottam Shepley mellé. Blevins ügynök felkapcsolta a
fényszórót, és egy sarokkal arrébb két pár másik fénypár gyulladt fel.
– Shepley! – figyelmeztettem.
– Azt hiszem, az a másik két ügynök, akikről beszéltek. – Bekapcsolta
az övét, és megindultunk Travis teherautója mögött.
Minden zökkenőnél, piros lámpánál együtt éreztem Abby-vel.
– Miért érzi úgy az ember, hogy a kórház száz mérföldnyire van, amikor
egy vajúdó nőt kell odavinni? – morogta Shepley.
 Eszembe jutott az első alkalom, amikor Shepley bevitt. Egész úton attól
rettegtem, hogy a kocsiban szülök meg, és azt kívántam, bárcsak az otthoni
szülés mellett döntöttem volna. De ez nem volt koraszülés. Abby
fantasztikusan nyugodt volt, ahhoz képest, hogy mi várt rá, de mindig is
pókerarca volt. Elképzeltem, milyen nehezére eshet uralkodni magán Travis
és a srácok kedvéért.
Az orromat ráncoltam, és megfordultam, mert bosszantott, hogy egy
pillanatig sem adhatom át magam az emlékeknek és egy percig sem
folytathatok belső dialógust úgy, hogy a gyerekek acsarkodása nem szólna a
háttérben.
– Ne üsd meg, Jessica Abigail! Ne dugd fel a játékot a testvéred orrába,
Ezra! Ne visíts, Emerson! Elég a fingásból, James!
Egy teljes percig csend volt, aztán újrakezdték az egészet, mintha mi sem
történt volna. A szememet forgattam, aztán Shepley-re meredtem.
– Ezt meg miért csinálod folyton?
– Mit? – húztam össze a szememet.
– Gyilkos tekintettel nézel rám, amikor a gyerekek megőrjítenek. Mintha
valami varázslat révén termékenyítettelek volna meg, amikor éppen nem
figyeltél.
– Az ott hátul a te DNS-ed. A te hibád.
Shepley a homlokát ráncolta, és bekapcsolta az irányjelzőt, aztán gázt
adott, hogy utolérje Travis teherautóját, és ne akadjon el a piros lámpánál.
A nyakát nyújtogatva nézte a visszapillantó tükröt, és ellenőrizte, hogy
Blevins ügynök még most is mögöttünk van-e.
– Valószínűleg áthajtott a piroson – mondtam. – Munkáját végző
szövetségi ügynök. Azt hiszem, nem izgatja, hogy megbírságolják-e.
– Úgy van – nyugtázta Shepley. – A fenébe. Nem semmi.
– Úgy érted, ijesztő? – kérdeztem.
Csend támadt hátul.
– Anya rendbe jön? – kérdezte Jessica.
Lehunytam a szemem. Könnyen elfelejtettem, amikor hátul csicseregtek,
hogy attól még odafigyelnek. A gyerekek akár egész nap ránk se rántanak,
de amint kicsúszik a szánkon valami, amiről nem akarjuk, hogy meghallják,
máris szuperhősökre jellemző képességekre tesznek szert. Néha még az is
felmerült bennem, hogy Ezra két falon át is hallja, ha a lehető leghalkabban
egy „b” betűvel kezdődő szót suttogok. Shepley rám nézett, aztán
összekulcsolta az ujjainkat. Ezerszer elmondta, hogy milyen büszkeséggel
tölti el, ahogy a fiainkat nevelem, és én is büszke voltam. Mindent
összemocskoltak, durvák és süketek voltak, de elbírtam velük. Shepley
nem gondolta, hogy nem követek el hibát, és ezért még jobban szerettem.
Könnyen elvesztettem a fejem, fenyegetődztem, ordítoztam és sírtam, de a
fiaim nem egy tökéletes anyát akartak, csak egy olyat, áld ott van mellettük.
Shepley beállt a mentőbejárat közelében lévő parkolóba, és kicsatolta a
gyerekeket, Travis közben bevitte Abbyt a sürgősségire. Valaki
idetelefonálhatott, mert már ott várt egy nővér az ajtóban egy tolószékkel.
Trenton lemaradt kicsit: egyik kezében Jim botját fogta, a másikkal az
apjába karolt. Miután Abby elhelyezkedett a székben, intett a rokonoknak,
aztán nekünk, és puszit dobott a gyerekeknek, amikor a nővér tolni kezdte.
Akkor tűntek el a duplaajtó mögött, amikor beléptünk a sürgősségi
várószobájának fotocellás ajtaján. Travis Abby tolószéke mellett ment, és
fogta a felesége kezét. Noszogatta Abbyt, hogy lélegezzen, dicsérte, milyen
jól csinálja, milyen fantasztikus és erős. Követtük őket, amíg el nem tűntek
az ajtó mögött. Jessica ekkor pillantott fel a fölénk tornyosuló, nagydarab
Blevins ügynökre, és elsírta magát.
Trenton térdelt le mellé. – Mama jól van, kicsikém. Korábban is túlesett
ezen, csak nem emlékszel.
– A babákkal minden rendben lesz? – kérdezte James.
– Ezúttal csak egy lesz, cimbora – borzolta össze az unokaöccse haját
Trenton.
– Még nem adtak neki nevet – sírta Jessica.
Trenton felvette Jessicát, és távolabb vitte a dupla ajtótól. A kislány
nyurga lába erőtlenül lógott, ahogy a nagybátyja cipelte, fejét Trenton vállára
ejtette, aki lesimította a kislány összekócolódott haját, a halántékára
nyomott egy puszit, és ide-oda ringatta a karjában.
– Jól vagy, Jim? – érintettem meg a vállát. Még nem ébredt fel teljesen,
és kissé zavartnak látszott.
– Megmondják majd, hol várakozzunk, nem? – kérdezte Jim.
Bólintottam. – Mindjárt megkérdezek valakit. De ha szeretnél, leülhetsz.
 Körülnézett, keresve legközelebbi széket, és egy Trenton mellettit
választott, aki még mindig Jessicát fogta a karjában.
– Megyek – nyomott puszit az arcomra Shepley.
A felvételi pulthoz ment, és várta, hogy a recepciós befejezze egy idős
házaspár eligazítását. Amint elmentek, megszólította. A recepciós
kedvesnek tűnt, mutogatott, bólogatott és mosolygott. Shepley
megveregette párszor a pultot, mielőtt megköszönte a segítségét, és
visszajött hozzánk.
– Átviszik a szülészetre, ami a másodikon van. Azt mondták, menjünk fel
az ottani várószobába.
– Akkor ott a helyünk – mondtam.
A szemem sarkából láttam Blevins ügynököt, ahogy a kis adóvevőjébe
beszélt, gondolom, a beszélgetőtársának adta át a legfrissebb információt a
tartózkodási helyünkről. Tudtam, hogy nem világosíthat fel bennünket, ezért
nem is tépelődtem rajta. Az FBI egy teljes osztálya többet tudott a
bennünket fenyegető veszélyről, mint mi. Ez magában túllépte a józan
felfogás határát, és mérhetetlenül dühített, de most Abby volt a lényeg.
Kerestünk egy liftet, és mind a tizenegyen bezsúfolódtunk. Még Blevins
ügynök is. A lift kissé megroggyant, amikor belépett, de a srácok nem
izgatták magukat. Olive megnyomta a gombot, és az ajtók becsukódtak. A
gyerekek szokatlanul csendesek voltak, miközben felfelé kúsztak a piros
digitális számok. Végül kinyílt az ajtó, Trenton kilépett, és a nyomában mi is
kisereglettünk.
Trenton azonnal elővette a telefonját, és Blevins ügynökre pillantott. –
Van már híre Perkinstől?
– Odaért a helyszínre. Most éppen arra vár, hogy Mrs. Maddox
beszálljon a járműbe. Van egy biztonsági őr, aki gondot jelent.
Trenton elmosolyodott. – Drew. A kidobóember. Jó srác. Fel kéne
hívnom Camit. Mondja meg neki, hogy nyugodtan elmehet az ügynökkel.
Blevins megérintette a fülét. – A felesége már a kocsiban ül, uram.
Perkins ügynök hamarosan idekíséri a kórházba.
Trenton elégedettnek látszott, és mielőtt a nővérpulthoz ment, eltette a
telefonját. Egy zöld szemű nő, akinek platinaszőke bubifrizurára volt, a
várószobához kísért minket, bár a többségünk már tudta, hol van. Travis és
Abby harmadik gyereke lesz a hatodik Maddox unoka, aki Eakinsben látja
meg a napvilágot. Jól ismertük már a szülészetet.
– Itt foglaljanak helyet – mondta a nővér. – Kint és a sarkon túl vannak a
rágcsálnivalókat és üdítőitalt árusító automaták. – A folyosóra, majd jobbra
mutatott. – Amint tudnak valamit, valaki idejön majd, hogy közölje a
legfrissebb információt.
– A baba korai, de azért rendben lesz, nem? – kérdeztem.
A nővér elmosolyodott. – Az egész személyzet rá vár, és készen állunk,
hogy a legjobb ellátásban részesítsük.
A. családomhoz fordultam. – Hallhatta, hogy Stella megérkezett, és alig
várja, hogy találkozzon vele – magyaráztam kényszeredett mosollyal.
Shepley-n kívül senki sem reagált, ő meg csak megveregette a lábamat.
James és Jessica kedvéért igyekeztem palástolni az aggodalmamat. Abby
kiírt dátumáig még hét hét volt hátra, és csak a szülés után lehetett tudni,
hogy van a baba, még akkor is, ha minden rendben megy. Már az is elég
figyelmeztetés volt, hogy a felnőttek olyan csendesek, és nem az a szédült
izgalom jellemzi őket, mint máskor, amikor itt voltunk ebben a teremben.
A nővér párnákkal és takarókkal jött vissza. – Ha a gyerekek pihenni
szeretnének – magyarázta. – Abbynek elfolyt a magzatvize. Csináltak
ultrahangot, és az orvos felvette a baba adatait. Úgy véli, hogy az anyánál és
a babánál a fertőzés és a komplikációk elkerülése érdekében hagyja, hogy a
vajúdás természetesen folyjon.
– Bemehetek hozzá? – kérdeztem és próbáltam nyugodt hangnemet
megütni.
A nővér egy fél másodpercig elgondolkodott, aztán bólintott. –
Természetesen.
Gyorsan megcsókoltam Shepley-t, és intettem a gyerekeknek. Shepley
lekapcsolta a villanyt, Trenton és Olive pedig kezdtek ágyakat vetni a
kanapékon. A gyerekek nyavalyogtak lefekvés előtt.
– Mami! – kiáltotta Emerson.
– Itt leszek a folyosó végén – nyugtattam meg. – Apa betakar, én meg
leülök melléd, amint visszajövök.
– Mikor jössz vissza? – biggyesztette le az ajkát Eli.
– Nemsokára. Mielőtt elalszol. Addig bújj a testvéredhez.
 Eli hátat fordított nekem, és átölelte Emersont. Shepley leült Ezra mellé,
aztán rám kacsintott, mielőtt otthagytam őket, hogy a nővér nyomában
Abby szobájába menjek.
A cipőm kemény talpa visszhangzott a folyosón, a tapétázott falak meleg
színe éles ellentétet alkotott a hideg, fehér padlólappal. Hagyományos,
tévéreklámba illően mosolygós anyák és gyermekek képei sorjáztak a
falakon, természetességet hirdetve. Az emberek többsége hasmenéses
babával, szülés utáni depresszióval vagy egy felbomlott család miatti
kínokkal terhelve ment innen haza. Családon belüli erőszak, drogok,
bizonytalanság, szegénység, félelem. Elsőbabás anyák nap mint nap mentek
innen haza azzal a vízióval, amit az összes tévés pelenkareklámban látunk: az
anya egy makulátlan gyerekszobában ringatja az alvó babáját. Egy hónapon
belül ezek az anyák hajnalban már könyörögni fognak a csecsemőiknek,
hogy aludjanak el végre, a pólójukon hányásnyomokkal nyitnak ajtót, és
választaniuk kell, hogy zuhanyozzanak vagy egyenek, takarítsanak vagy
aludjanak. Kíváncsi voltam, hány négytagú család hagyja el valóban anyagi
biztonságban és érzelmi épségben a szülészetet, hiszen a mi babánkat két
nagyszerű szülő várta, akik őrülten szerelmesek voltak egymásba, és nagy,
szerető rokonság, mégis szövetségi ügynökök védelmére szorultunk. Mégis
mi volt a normális?
Megálltam a folyosó közepén, amikor végre átláttam a helyzetet. Mick,
Abby apja menthetetlenül a vegasi maffia martalékává vált. Abbynek több
összetűzése is volt a maffiával, hogy Micket ne gyilkolják meg. Az
ösztöneim azt súgták, hogy Mick is benne van ebben, de képtelen voltam
rájönni, hogy mi köze hozzá Thomasnak. Miért éppen őt vették üldözőbe?
A nővér megállt egy ajtó előtt, egyik kezével rátámaszkodott, a másikat
a kilincsre tette. – Minden rendben? – kérdezte, amikor észrevette, hogy
nem vagyok közvetlenül a sarkában.
– Igen – mentem oda hozzá.
Már éppen be akart nyitni, amikor egy másik ápolónő belülről felrántotta
az ajtót, és csaknem nekünk szaladt.
– A testvérét szeretném behozni…
– Elnézést – mondta a nővér. – Most nem fogadhat látogatót. Az
újszülött intenzív osztályt készenlétbe helyeztük. Ma éjjel megszüli a babát. –
A vállával elnyomakodott mellettünk, én pedig bekukkantottam, miközben
az ajtó lassan becsukódott. Több ápolónő is lázasan tevékenykedett Abby
körül, de Abbyt nem láttam, csak Travist egy pillanatra. Hátranézett rám: a
tekintetéből sütött a félelem.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

TAYLOR

AMINT LEZÖTTYENTEK A GÉP KEREKEI A CHICAGÓI O’HARE

REPÜLŐTÉREN, kikapcsoltam a telefonom repülési üzemmódját, és
néztem, ahogy az üzenetek a lezárt képernyőn sorjáznak. Indulás előtt apa
elmesélte, hogy mindenki a kórházban van Travisszel és Abbyvel. Az
üzenetek szerint a baba még nem született meg, de Abby már közel járt
ahhoz, hogy világra hozza.
Legörgettem a részleges üzeneteket, amíg egy olyanhoz nem értem, amit
Shepley Tylernek, Falynnek, Ellie-nek és nekem küldött. Megkocogtattam a
képernyőt.

Egy szövetségi ügynök vár benneteket a csomagkiadónál, hogy

mindenkit a kórházba szállítson. Kisbusszal lesz ott, a rendszáma
978 gov. ne szálljatok be máshoz!!! Még taxiba sem. Később
megmagyarázom.

A homlokomat ráncolva néztem hátra a testvéremre, és feltartottam a

telefont. Pár sorral mögöttem ült, de bólintott, mert tudta, mire célzok.
Megbillentettem a telefont, hogy Falynnek is megmutassam, aki az elválasztó
folyosó túloldalán ült Hadleyvel és Hollisszal. Odahajolt, és hunyorogni
kezdett. Legalább két éve már szemüvegre volt szüksége, de nem volt
hajlandó viselni.
– El tudod olvasni? – kérdeztem.
– Persze, látom – förmedt rám, mert azt hitte, epés megjegyzést tettem,
és nem tájékoztatni akarom.
 – Bébi… – kezdtem, de már az ablak felé fordult, és magához szorította
Hadleyt.
Hátradőltem, és a fejtámlának támasztottam a fejem.
– Csak fáradt – szólalt meg Hollis.
Nem néztem rá, csak megveregettem a térdét. Mind fáradtak voltunk.
Elszomorított, hogy Hollis mentségeket keres arra, hogy miért nem figyelünk
már oda egymásra. Valamikor kérdések helyett sértéseket kezdtünk el
mondani. Felsóhajtottam. Nem tudtam, hogy hozzam rendbe.
Kikapcsolták a biztonsági öv jelzését, és a hangosbemondóban
csendülés hallatszott. Hollis felugrott, kinyitotta a felső csomagtartót, és
odaadta Hadleynek a kézipoggyászát, aztán kiosztotta nekem és Falynnek
is. Napról napra büszkébb voltam rá. Attól, hogy Colorado Springsbe
költöztek, valóságos kis férfi lett, aki igyekezett mindenkiről gondoskodni.
Magamhoz öleltem, puszit nyomtam a fejére, aztán intettem a húgának. –
Most kaptam üzenetet Shep bácsitól. Abby néni a szülőszobán van, ezért
kocsit küldenek értünk. Ne szaladjatok el. Úgy álljatok, hogy lássalak
benneteket.
Bólintottak.
– Komolyan mondom – folytattam. – Nagyon fontos. Még vécére sem
mehettek egyedül.
– Mi folyik itt, apa? – kérdezte Hollis. – Tommy bácsival függ össze?
– Igen, de még nem tudjuk, hogyan.
Összenéztek és megint bólintottak.
Lassú sorban araszoltunk végig a folyosón, ki a géptörzsből, együtt
maradtunk Tyler családjával az utashídon is, aztán a repülőtér épületében.
Láttam, hogy Tyler feszült, a családja csomagjait a hátán vagy a vállára
akasztva cipelte, vagy fogantyúval a földön húzta, és folyton körülnézett.
Ellie az alvó fiukat vitte a karjában, és fogta a fejét, hogy le ne csússzon a
válláról.
– Szerinted mi folyik itt? – kérdezte Tyler lehalkítva a hangját.
Megráztam a fejem. – Nem tudom. Úgy látom, nem Tommy az egyetlen
célpont.
– Úgy érted, az egész családot szemelték ki? De miért?
– Számtalan oka lehet – vontam meg a vállam.
 Tyler a szemöldökét ráncolta, – jobb lehet a fantáziád, mert nekem egy
sem jut az eszembe.
– Apa nyomozó volt. Abby apja szerencsejátékos. Emlékszel, amikor
Trex eljött, hogy kifaggasson minket Travisről és a tűzről? Mindenkinek van
ellensége. Talán Travis vagy Abby óvatlanul rossz ellenséget szereztek. Nem
gengszterek társaságban nőtt fel Vegasban?
Tyler nem válaszolt, de láttam, hogy egymást kergetik a gondolatai.
– Abby maffiózók között nőtt fel? – csodálkozott el Ellie.
– Olyasmi – mondta Falyn. – Nem nagyon beszélnek róla. Vegasban
született. Az apja egy elég híres pókerjátékos volt. Aztán veszíteni kezdett,
de nem hagyta abba. Mindent elveszített, és elég súlyos adósságokba verte
magát az uzsorásoknál. Abby kénytelen volt Vegasba menni, mielőtt
Travisszel összeházasodtak, hogy kiváltsa az apját, mert meg akarták ölni.
– Tyűha! – mondta Ellie. – De ő is jól pókerezik, nem? Azért ment oda,
hogy pénzt nyerjen?
– A nagyját meg is nyerte – bólintott Falyn.
– Hogy szerezték meg a maradékot? – kérdezte Ellie.
Falyn elfintorodott, aztán elgondolkodott. – Nem tudom biztosan. És te?
– fordult hozzám.
Megráztam a fejem. – Tulajdonképpen sosem mesélték el.
– És nem is kérdeztétek? – firtatta Ellie.
Tyler megrázta a fejét. – Úgy gondolkodtam, hogy ha el akarnák
mondani, megtennék.
A képernyőket figyelve megérkeztünk a poggyászkiadóhoz.
– Tizenhármas – mondta Falyn, és a kezénél fogva húzta Hadleyt.
– Várjatok – szólt oda Tyler. Próbálta megragadni a kerekes táskáikat.
– Segíthetek – lépett oda egy nő mosolyogva. Sötét nadrágot, inget és
sötét blézert viselt, a napszemüvege a blúza legfelső gombjánál lógott.
Feltartotta a jelvényét, amit a blézer belsejére csatolt, aztán ismét eltette.
Forgott a gyomrom. Visszanéztem Falynre, aki Alyssa Davies szemét
nézte. Alyssa tekintete ellágyult, amikor lepillantott Hollisra.
– Helyes kölyök – jegyezte meg. – Elviszem önöket kocsival az eakinsi
kórházba.
 Tylernek és Ellie-nek szeme sem rebbent, de Falyn összezavarodva és
dühösen szegezte rám a szemét. Alyssa volt az, akit felvittem magamhoz a
bárból azon a héten, amikor Falynnel szakítottunk. Falynnek egy kis időre
volt szüksége, így aztán elutaztam a bátyámhoz Kaliforniába, San Diegóba.
Thomas vitt le egy helyi bárba, hogy elsírjam a bánatomat egy sör mellett,
ott ismerkedtem meg Alyssával, Thomas kollégájával. Pár hét múlva aztán
kiderült, hogy Alyssa terhes, aki felajánlotta a teljes gyermekfelügyeletet,
mielőtt elveteti a gyereket. Kihordta Hollist, Falynnel pedig a San Diegó-i
kórház folyosóján álltunk, míg vajúdott és világra hozta a kisfiát. A nővérek
a kezembe adták a fiamat, Alyssa meg visszatért az addigi életéhez, és
vissza sem nézett.
– Várjunk csak – emeltem fel a kezemet. – Te az FBI-nál vagy?
– Igen – bólintott Alyssa. – Tudom, hogy ez kissé kínos…
– Kissé?! – ismételte meg Falyn.
– De hiszen te egy reklámcégnél dolgozol. Thomasszal – mondtam
elképedve.
Alyssa felsóhajtott. – Veletek bíztak meg. Csak én vagyok itt. Ha engem
kérdeztek, erre a melóra én vagyok a legalkalmasabb, mert más ügynöknél
valamivel több érdekem fűződik ahhoz, hogy A-ból B-be juttassalak
benneteket, és… kemény csaj vagyok.
Hollis elmosolyodott. Falyn a szabad kezével maga elé húzta, a másikkal
pedig görcsösen szorította Hadley kezét. Alyssa – azaz Davies ügynök –
nagyobb veszélyt jelentett a családunkra nézve, mint a széthulló
házasságunk.
– Megnézhetjük még egyszer a jelvényét? – kérdezte Falyn.
Alyssa addig húzta a jelvényét, amíg le nem csattant a zsebéről, és
átnyújtotta Falynnek. – Nézze csak meg nyugodtan, de kérem, siessen.
Nem szeretnénk sokáig egy helyen maradni.
Falyn megnézte az igazolványt, aztán átadta nekem, és dühösen Alyssára
nézett.
– Egyáltalán Thomasszal dolgozik?
– Igen – válaszolta Alyssa keresetlenül.
– Akkor te is a reklámszakmában vagy? – kérdeztem, és továbbadtam
az igazolványt Tylernek.
 – Nem. Thomas is FBI-os – mondta Ellie, aki abban a pillanatban jött rá
az igazságra, ahogy kimondta. – És te… – Elhalt a hangja, és együttérzéssel
nézett Falynre.
Hirtelen minden a helyére került, forrt a vérem attól a sok hazugságtól,
amiket Thomas szájából hallottam éveken át.
Tyler Ellie felé nyújtotta az igazolványt, de Ellie visszautasította. –
Mennünk kéne – mondta Tyler. – Ez átkozottul kínos.
A tüsténkedő Alyssát egy elsötétített üvegű, sötét kisbuszhoz kísértük.
Tyler beült hátra Ellie-vel. Már bekészítettek egy gyerekülést Gavinnek, és
miközben Tyler és Ellie megpróbálták beszíjazni a magáról mit sem tudó
kisgyereküket, Alyssa becsatolta magát, ellenőrizte a tükröket, aztán rádión
beszólt valakinek, hogy mind megvagyunk, és útnak indulunk.
– Falyn – nyúltam a feleségem kezéért, de Falyn elrántotta azt.
Összeszorítottam a számat. – Most mi a francot csináltam?
– Pofa be – sziszegte. A haja tövétől a ruhakivágásáig piros foltok
ütköztek ki a bőrén. Könnyes lett a szeme, mint mindig, ha zavarban volt.
Alyssa nem fordított figyelmet a kis összezördülésünkre, de többször is
megnézte Hollist a visszapillantó tükörből. Vártam, hogy Falyn rajtakapja,
és megjegyzést tesz, de amikor találkozott a tekintetük, Falyn a nemesebb
megoldást választotta.
Meglepetten láttam, hogy Hollis Falyn vállára hajtja a fejét. Falyn
átkarolta, és szemmel láthatóan elernyedtek mindketten. Falyn beletúrt
Hollis hajába, és halkan azt a dalt énekelte, amit azon az éjszakán, amikor a
kórházból hazahoztuk. Alyssa kíváncsian figyelte őket, se féltékenység, se
bírálat nem látszott rajta, mintha csak az elhaladó autókat figyelné.
Hollisnak sejtelme sem volt, hogy jelentősen megkönnyítette az életemet,
és megnyugtatta az anyját. Falyn lehajolt, hogy puszit nyomjon a homlokára,
aztán még mindig dúdolva kinézett az ablakon.
Az ülés támlájára fektettem a karomat, és hátrafordultam a testvérem
felé. Ő is és Ellie is rám néztek. Gavin még mindig aludt, nyitott szájjal, a
fejét a kocsiülés oldalának támasztva. Ellie biztatóan mosolygott. Hosszú
éjszakákat beszélgettünk át, miután Falyn elhagyott. Ellie mindannyiunk
helyett elég terápián vett részt, és ebből én is hasznot húztam. Nem is
egyszer mondtam már neki, hogy a tanácsai és a barátsága tartanak talpon.
 Ellie felnyúlt, és a könyökömre tette a kezét, mire elismerően
bólintottam. Jó volt tudni, hogy megérti, milyen feszült helyzetben vagyunk
Falynnel, és hogy mellettem áll.
Gyöngéden megkocogtattam Falynt az ujjammal. Azonnal megfeszült.
Nem fordult felém, ezért elfogadtam, hogy nem szól hozzám addig, míg
Alyssa is a kocsiban ül.
– Szeretlek – mondtam, és végighúztam a hüvelykujjamat a bőrén a válla
és a nyaka között. Az első meglepetés az volt, hogy nem lökte le magáról a
kezemet, de aztán felém is fordult, és rám mosolygott. Gondoltam,
kimondom még egyszer, mert még jobb reakcióban reménykedtem. –
Mindentől függetlenül szeretlek.
Könny gyűlt a szemébe, és legurult szeplős arcán. A hüvelykujjammal
letöröltem, aztán az arcára simítottam a kezemet. Belesimult a tenyerembe,
és a szívem majd’ szétrobbant a mellkasomban.
Köszönöm, formálta hangtalanul a szót.
Hát ennyi volt. Alyssára volt szüksége, hogy tudja, hogy áll. Tettekre,
nem szavakra. Most már értettem, miért nem kért a szótlan kézszorításból.
Bizonyításra vágyott. A nők fárasztóak tudnak lenni. Ellie megpróbálta
elmagyarázni, miért is hagyott el és miért nem jött haza. Én úgy
gondolkodtam, hogy együtt kellene megoldásra jutnunk, de Ellie biztosított
róla, hogy jobb, ha igyekszem megérteni a miérteket, mintha a
csalódottságom haragban csúcsosodik ki. Falyn indokai mindig sokkal
mélyebben rejtőztek, mint ahogy fel tudtam volna fogni, és néha még annál is
mélyebben, mint ahogy ő beismerte. Ilyen volt például, hogy irányításra volt
szüksége, vagy elhagyott, mielőtt őt hagyták volna el. Szégyen. Bűntudat.
Vagy ami még rosszabb: fásultság. A testvéreim mind sokkal jobban
beleláttak a feleségeikbe, de Falyn az esetek többségében titkolódzóit
előttem.
Elkeseredetten vágytam rá, hogy megértsem, és hogy ő is megértsen
engem. Amikor már kezdtem elveszíteni a reményt, adódott egy pillanat és
egy szikra reményt éreztem. A tekintetén láttam, hogy ő is ezt érzi. Sokkal
több volt, mint amikor ő házisárkányként viselkedett, én meg bárgyú
alakként. Most két olyan ember voltunk, akik belevitték a kapcsolatukba az
egész problémás múltjukat, és a saját gondjaikkal küszködve végre
meglátják a szerelmet, ami eleve összehozta őket.
A haja alá siklott a kezem, és a két ujjammal masszírozni kezdtem a
nyakát. Gyakran csináltam ezt, amikor a gyerekek lefektetése után a
kanapén üldögélve filmet néztünk. Régóta nem volt módom rá, és feszes
izmai ellazultak az érintésemtől.
Alyssa megérintette az adóvevőt. – Adódott egy lehetséges négy óránál,
hattal hátrébb. – Nem hallottam a választ, de Alyssa nem tűnt rémültnek.
– Követnek minket? – kérdezte Hollis.
– Lehet, okostojás – mosolygott Alyssa.
– Ugyanaz, aki lelőtte Tommy bácsit?
– Nem – válaszolta Alyssa.
– Honnan tudja?
– Mert az sitten van.
– De honnan tudja? – ismételt meg a kérdést Hollis.
– Hols – szólt rá Falyn, és megbökte.
– Mert én magam ültettem le – válaszolta Alyssa.
– Komolyan? – dőlt neki Hollis az övének. – Hány embert tartóztatott
már le?
– Sokat.
– Hányat lőtt le?
– Ne már, cimbora! – ráncoltam a homlokomat.
– Csak azokat, akiket muszáj volt – mondta Alyssa.
Hollis lenyűgözve dőlt vissza, de habozott a következő kérdése előtt. –
Tommy bácsikám lelőtt már valakit?
– Tőle kérdezd meg – felelte Alyssa. Hollis elégedettnek látszott, de
Alyssa nem. – Tetszik a neved.
– Kösz.
– És az enyém? – kérdezte Hadley.
– A tiéd is – válaszolta Alyssa.
– Hagynunk kellene, hogy Alyssa a vezetésre koncentráljon – vetette fel
Falyn.
Alyssa gondolkodás nélkül válaszolt. – Megy a kettő egyszerre.
 Falyn nyakán megfeszültek az izmok, én meg egy táblát kerestem,
ahonnan megtudhatnám, hogy még hány mérföldre lehetünk Eakinstől.
– Ha tényleg azt hiszi, hogy követnek minket, nem kéne így tennie –
mondta Falyn.
Amint kibukott a száján, máris megbánta. Hollis meglepetten nézett fel
rá, nem értette a nyersségét. Falynnel sokszor éjszakába menően
beszélgettünk arról, hogy mit tegyünk, ha Alyssa vissza akar térni Hollis
életébe, vagy ha Hollis kérdéseket kezd feltenni. Tudta, hogy Falyn nem a
biológiai anyja, de ennél többet nem, arról pedig fogalma sem volt, hogy a
hidegvérű, pisztolyt viselő nő a vezetőülésben az a rejtély, aminek a
megfejtésén kétség kívül egész életében törte a fejét. Falyn nem azt akarta,
hogy ne beszélgessenek, mégis tudtam, hogy nehezére esik ezt elviselni.
– Úgy értem – köszörülte meg a torkát Falyn –, szóval bocs. Nem kéne
kioktatnom arról, hogy végezze a munkáját. Nálam jobban tudja, mire
képes.
– Minden rendben – mondta Alyssa közömbösen.
Falyn azonnal nagyot nőtt Hollis szemében a bocsánatkéréssel. A fiam
közelebb bújt Falynhez.
Alyssa lekanyarodott az autópályáról, én meg kiegyenesedtem, hogy
lássam, merre járunk. Határozottan nem Eakins-ben. Három mérföldet
vezetett, lekanyarodott egy útra, aztán újabb három mérföld után egy
másikra, és megállt egy földes behajtón. Kikapcsolta a motort, és
odahajította nekem a kulcsokat.
– Ne mozduljatok – utasított.
Egy piros Corolla állt be mögénk, és Alyssa elővette a pisztolyát.
– Hadley, Hollis… Hunyjátok be a szemeteket és fogjátok be a
fületeket.
– Mi történik? – jajdult fel Hadley.
– Csak tegyétek, amit mondok.
Alyssa kiszállt, és kiment az útig.
– Mi a csuda? – kiáltott fel Ellie. – Nyugtalanít ez az egész, és…
Lövések dörrentek, én meg a családomra vetettem magam. Tyler is a
testével takarta őket. Egy második sorozat után, már csak a fákon éneklő
kabócákat és a busz körüli fűben ciripelő tücsköket hallottuk.
 Nyílt a sofőrülés felőli ajtó, és Alyssa visszaszállt. Felém nyújtotta a
tenyerét, én meg beleejtettem a kulcsait.
– Jó lett volna egy kis figyelmeztetés – jegyeztem meg.
– Le… lelőtte azokat, akik követtek minket? – dadogta Hollis.
Alyssa beindította a motort. – Az igazat megvallva… ők lőttek rám
először. – Hollis nyelt egyet, Alyssa pedig hátramenetben kiállt, és elindult az
autópálya felé. Megérintette a fülébe tett kis fekete készüléket. – Takarítást
kérek az ötös mellékúton – mondta, aztán megerősítésre várt. – Eluntam,
hogy megvárjalak. Igen. Három Carlisivel kevesebben vagyunk. Három
mérföld nyugatra, három északra. – Elmosolyodott. – Köszönöm.
Ahogy elhaladtunk a Corolla mellett, aggódtam, hogy a gyerekeknek
hátborzongató látványban lesz részük, ezért eltakartam a szemüket, de a
kocsiban ülő áldozatoknak az ingükkel vagy újsággal takarták le a fejét.
Amint túljutottunk a látótávolságon, elvettem a kezem a szemük elől,
megveregettem Hollis vállát és puszit nyomtam Hadley fejére.
– Kik azok a Carlisik? – fakadt ki Tyler.
– Választ kapnak, amint az úti célunkhoz érünk. Ígérem – mondta
Alyssa.
– Ez most tényleg megtörtént? – kérdezte Falyn az ajtóba kapaszkodva.
Nehezen szedte a levegőt. – Mi az ördög folyik itt?
Megráztam a fejem, képtelen voltam válaszolni. Nem voltam biztos
benne, hogy azért boruljak-e ki, mert olyan sofőrünk van, akivel
egyéjszakás kalandom volt, és aki rám bízta a fiunk felnevelését (ami most
már érthető volt, hiszen képzett gyilkosként nehezen fért volna az anyaság az
életébe); esetleg azért, mert az a nő, akit egyszer egész éjszaka dugtam,
éppen most ölt meg három embert úgy, hogy a szeme se rebbent.
– Hála az égnek, hogy Gavin az alvásban rám és nem rád ütött – mondta
Ellie a férjének.
Alyssa az autópálya felhajtójához ért, és visszakanyarodtunk, majd
gyorsítani kezdtünk az Eakinsbe vezető úton. Alyssa most gyorsabban
hajtott, mint amikor elhagytuk a repülőteret. Lenéztem az elmaradó
kocsikban ülőkre. Halvány sejtelmük sem volt, hogy most volt részünk egy
kivégzésben az autópályától nem messze, és hogy a sofőrünk volt a hóhér.
Ahogy közeledtünk Eakinshez, úgy nőtt a nyugtalanságom.
 – Összesen hányat nyírtál ki? – kérdezte Hollis.
– Hollis! – sikoltott fel Falyn.
– Erre ne válaszolj, Alyssa – kértem. Falyn a gyerekek előtt rám nézett.
Évek óta most ejtettem ki először Alyssa nevét, és ez szemmel láthatóan
nem volt a feleségem ínyére. – Davies ügynök – korrigáltam az
elszólásomat, aztán nyeltem egyet.
Alyssa kuncogott.
– Mi olyan mulatságos? – kérdeztem.
– Egészen más vagy, mint ahogy emlékeztem.
– Hát persze, józan és… ruhát visel – fakadt ki Falyn.
– Ó, te jó ég! – kiáltott fel Tyler. – Csak nem… – Szerencsére nem
fejezte be, mert nem akarta robbantani ezt a bombát Hollis előtt.
– A kibaszott életbe – motyogta Ellie.
Belesüppedtem az ülésembe, és újból átéltem azt a pillanatot, amikor
Falynnek bevallottam az igazat. A helyzeten tovább rontott, hogy nem
hibáztatott, hiszen ő kezdeményezte a szakításunkat. Jóllehet Falyn sosem
hordott le, Ellie egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy megtegye. Nem
csak azt hozta a tudomásomra, hogy milyen ócska dolog volt pár nappal az
után, hogy a barátnőm egy kis gondolkodási időt kért, mással lefeküdni, de
azt is, hogy nevetséges és undorító volt, hogy mindezért Falyn önmagát
okolta.
Így vagy úgy, de senki sem nevezhette hibának, hiszen ebből született
Hollis, és senki sem akarta még csak elképzelni sem, milyen lenne nélküle az
élet.
Rajtakaptam Alyssát, hogy lopva megint Hollisra pillant a tükörben.
– Van új hír Tommyról? – kérdeztem.
– Semmi – válaszolta Alyssa, de láttam, hogy elhallgat valamit.
– Semmi? – ismételte meg Ellie gyanakodva.
– Semmi, amit elmondhatnék.
– Szar ügy – jegyezte meg Tyler.
– Ez van – vonta meg a vállát Alyssa a mentegetődzés halvány jele
nélkül.
Eakinsig az út hátralévő részét csendben tettük meg, de megújult energia
töltött el minket, amikor befordultunk a kórház parkolójába. Tyler
kikapcsolta Gavint, aki végre felébredt, és Falyn feltápászkodott, hogy
kinyissa az ajtót. A busz hátsó ajtajánál vártam őket, mert szerettem volna
mielőbb kivenni a poggyászunkat és viszontlátni a többieket.
Amint Gavinen kívül mindenki a csomagok, hátizsákok alatt görnyedve
és a gurulós bőröndöket húzva elindult, az utunk egyenesen a kórház
bejáratához és onnan a lifthez vezetett. Én léptem be utolsóként, de aztán
Alyssa is jött mögöttem.
Falyn cseppet sem örült ennek.
– Fel kell kísérnem önöket – magyarázta Alyssa. – Aztán
megszabadulnak tőlem.
Falyn pislogni kezdett. – Köszönöm, hogy biztonságban idehozott
minket.
Alyssát őszintén meghatotta a kijelentése. Hollisra pillantott, és
megborzolta a haját. – Szívesen.
Kinyílt a liftajtó, és velünk szemben ott állt a családunk.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

TYLER

HÁT SIKERÜLT IDEÉRNETEK! – INTETT MAGÁHOZ EGY

ÖLELÉSRE APA. Felkapta a botját, és úgy örültem, hogy látom, hogy
elfelejtettem elereszteni az egész nap hurcolt három kerekes bőröndöt,
amikor átkaroltam. Apa Taylort is magához vonta, reszketett a viszontlátás
örömében.
Miután apa végül elengedett, sorban megöleltük Jacket és Deanát,
Trentont, Shepley-t és Americát, ők pedig végigölelgették a gyerekeket.
– Hol vannak a fiúk és az ikrek? – kérdezte Falyn.
– A várószobában alszanak Blevins ügynök felügyelete mellett –
válaszolta America. – Megágyaztunk nekik a kanapékon meg a padlón,
aztán eloltottuk a villanyt. Hosszú nap volt.
Apa intett, hogy kövessük, azzal elindult a maga szokott módján: kis
lépés, bicegés a botra támaszkodva, aztán új erőre kapva elölről kezdte az
egészet. – Erre – mondta. – De figyelmeztetek mindenkit: Blevins ügynök
egy óriás.
– Nagyobb, mint Travis bácsi? – kérdezte Hadley.
Apa magához vonta Hadleyt.
– Ekkora embert még életemben nem láttam.
Hadley szeme elkerekedett, és apa kuncogni kezdett.
– Hogy van Abby? – kérdeztem.
– Már nincs sok hátra – válaszolta America. Mosolygott, de a szemében
aggodalom csillogott.
– Korábban indult meg, nem? – kérdezte Ellie.
– Hét héttel előbb – bólintott America. – De úgy döntöttek, nem állítják
le a vajúdást.
 Nem tudtam eldönteni, hogy ez jó-e vagy sem, de Ellie-nek és Falynnek
nem okozott örömet America válasza.
Tudtam, melyik a várószoba, mert egy sötétbőrű óriás állt az ajtó előtt.
Csípőre tette a kezét. Inkább titkosszolgálatosnak, mint FBI-osnak néztem
volna. Amikor megszólalt, rendellenesen mély volt a hangja. – A nővér
újabb takarókat és párnákat hoz.
– Köszönjük – tekergette a nyakát Hadley, hogy fel tudjon rá nézni.
Blevins ügynök rákacsintott, amikor Hadley elment mellette.
Ellie és Falyn a félhomályos várószobába kísérte a gyerekeket. Egy
rövid szőke hajú, reklámmosolyú nővér követte őket, aki egy halom takarót
és párnát fogott, majd megköszönte Blevins ügynöknek, hogy nyitva tartja
az ajtót.
– Hol van Cami? – kérdezte Taylor.
Trenton az órájára pillantott, aztán Blevins ügynökre.
– Öt perc múlva itt lesz – mondta az óriás, és odabiccentett Davies
ügynöknek. Örültem, hogy Blevinst rendelték a gyerekek őrzésére. A
Maddoxok szinte teljes létszámban itt voltak, és bár így is komoly erőt
képviseltünk, Blevins ügynök önmagában felért egy hadsereggel. – Hallom,
tettetek egy kis kitérőt.
– Úgy van – mondta Davies ügynök.
Képtelen voltam levenni róla a szemem. Nemcsak azért, mert gyönyörű
volt, hanem mert Hollis megszólalásig hasonlított rá. Furdalt a kíváncsiság,
hogy tudta olyan hosszú időn át a szíve alatt hordani, aztán egyszerűen
otthagyni. De aztán eszembe jutott, mekkora önzetlenségére vall, hogy
felajánlotta a fiát Taylornak. A legtöbb pasinak nincs választási lehetősége.
Ha Davies ügynök elvetette volna a gyereket, Taylor sosem tud róla.
Egyikünk sem tudta volna elképzelni a világot Hollis Maddox nélkül. Okos
volt, mint egy atomfizikus, és jóképűbb, elbűvölőbb, mint ami előnyére vált
volna. Az, hogy egy halálosan kemény szövetségi ügynök az anyja, mindent
megmagyarázott.
Falyn és Ellie settenkedtek ki a várószobából, én meg felhagytam a
bámészkodással. Magamhoz vontam Ellie-t, és megpusziltam a halántékát. –
Gavin megint elaludt?
– Tudom – sóhajtott fel. – Én sem hiszem el. Biztos nő.
 – Ha tovább nő, nemsokára válogatott amerikai focis lesz – jegyezte
meg apa.
Kidüllesztettem a mellem. Nem tehetek róla, de büszke voltam rá. Gavin
nagy gyerek volt. Travisre emlékeztetett ilyen idős korában. Ha nem lassít a
növekedésben, hamarosan Blevins ügynök fog felnézni rá. Még
szorosabban öleltem Ellie-t. – És Ellie egész nap cipelte. Csoda, hogy nem
szakad le a karja.
– Megszoktam.
Igaza volt. Gavin megérkezése előtt a Megyen a hegyre helyi magazin
megbízásából követte a bozóttüzeket oltó csapatomat a hegyekben. Nem
sokkal a második szezonjának megkezdése után mérföldeken át cipelte a
felszerelést a hegyekben, és rakta fel a helikopterekre. Nagyon keményen
törte magát, hogy rendbe tegye az életét, és a fényképezőgépével mindent
elkövetett, hogy megszolgálja azt a második esélyt, amit a hegyi tűzoltók
főnökétől kapott. Akadt pár visszaesése, de nem sokkal azt követően, hogy
visszajött az elvonóról, eljegyeztük egymást, és hamarosan össze is
házasodtunk. Az esküvő, az együttélés és a közös munka túl sok volt, nem
tudta egyetlen év alatt feldolgozni, de örültem, hogy nem adtuk fel. Nem volt
tökéletes a házasságunk, de a feleségemmel töltött rossz napok egyetlen
pillanatát sem adtam volna cserébe egy másik nővel töltött jó napokért.
Hosszú időbe telt, mire elhitte, hogy készen áll, vagy egyáltalán
megérdemli, hogy anya legyen, de amint Gavin megszületett, Ellie
ösztönösen tökéletes anya lett. A fiunk születése után teljes állású anyaként
otthon maradt, és kettőnk helyett állta a sarat, míg én távol voltam a
munkában.
– Alig várom a reggelt – mondta apa. – Travis és Abby fia megszületik,
Liis is ideér Stellával, az összes unokám sok idő után először lesz egy
helyen.
– Biztosan fiú lesz? – kérdeztem.
– Abby ezt állítja – vonta meg a vállát apa. – Lefogadom, hogy nem
téved.
– Van annyi eszem, hogy ne fogadjak Abby ellenében – pillantott ismét
az órájára Trenton, aztán Blevins ügynökre. – Letelt az öt perc, főnök.
 Nyílt a liftajtó, és Camille állt előttünk feltevésem szerint egy újabb
ügynökkel. Trenton odaszaladt hozzá, átkarolta a derekát, és magasba
emelte. Egy percen át csókokat nyomott a szájára, aztán odajöttek
hozzánk, ahogy a folyosón álldogáltunk.
– Így ni, apa – vezette oda Camille apát a falhoz tolt egyik padhoz. Se
hátuk, se karfájuk nem volt, csak zöld műbőrrel kárpitozott, ezüstözött
lábon álló hosszú ülések.
Apa leült, a hasa a combja közepéig ért. A pizsamára kabátot vett,
nadrágot húzott, és mokaszinba bújtatta a lábát. Fáradtnak, de boldognak
látszott.
Már éppen valamennyien találtunk magunknak helyet, amikor egy orvos
fordult be a folyosóra, és megtorpant a létszámunk láttán. Még úgy is, hogy
a gyerekek és Shepley szülei a várószobában aludtak, tekintélyes tömeget
alkottunk.
Kopasz férfi volt ősz kecskeszakállal, és korához képest tisztességes
fizikai állapotban. Kerek szemüvegével inkább látszott hippinek, mint
orvosnak, és ez rögtön szimpatikussá tette a szememben. – Jó reggelt. A
baba jól van. A mama is. A babát hamarosan átvisszük az újszülött intenzív
osztályra, megfigyelésre, de erős csecsemő. Dr. Finn, a gyermekorvos úgy
véli, hogy oxigénen kívül nem lesz másra szüksége, de azért nem veszi le
róla a szemét. A nővérek nemsokára végigtolják itt a folyosón. Akkor majd
megnézhetik.
– Elveszik Abbytől? – kérdezte America.
Az orvos mosolygott, türelmesen fogadta a záporozó kérdéseket. – A
harmincötödik hét előtt született babák mind a csecsemő intenzívre
kerülnek. Apa és anya meglátogathatják, amint felvettük a mérési adatait, és
finom oxigénre kapcsoltuk.
– Mekkora? – kérdezte Falyn.
– Azt hiszem, két kiló tizennégy dekát mondtak – válaszolta az orvos, és
elmosolyodott, amikor mindenki felhördült. – Jó súly, a körülményekhez
képest.
– Köszönjük – hálálkodott apa.
Az orvos bólintott, aztán elsietett, valószínűleg azért, hogy egy kicsit
aludjon, mielőtt egy terhesgondozási megbeszélésekkel és vizsgálatokkal teli
újabb napba kezd. Néhány nővér és egy orvos tolt felénk egy inkubátort, és
megálltak, amikor megpillantottak minket a folyosó végén. America ugrott
fel először, utána Shepley, majd mi, többiek. Camille és Trenton
hátramaradtak, Jimnek segítettek felállni, aztán végigkísérték a folyosón.
Hangos felkiáltásokkal csodáltuk Travis legkisebb fiát.
– Pontosan olyan, mint Travis! – mondta America, és könnyes lett a
szeme.
– Nem is tudom – jegyezte meg apa. – Látom azt az előreugró, makacs
állát.
– Igazad van, az Abby álla – ismerte el America.
– Kitartás, kis csávó – biztatta Trenton a feleségét ölelve.
Eltöprengtem, milyen lehet Trentonnak és Camille-nak végignézni, ahogy
mindenkinél megszületik a második, harmadik gyerek, ők pedig még mindig
csak próbálkoznak. Tudtam, hogy együtt örülnek Travisszel és Abbyvel, ezt
láttam az arcukon, de észrevettem a vágyakozást is, a fájdalmat, ami nem
múlik el, amíg nincs nekik is gyerekük.
A nővérek továbbtolták az inkubátort a folyosón, és America kivételével
mind visszaültünk a kényelmeden padokra. Mosolyogtam, amikor láttam,
hogy Travis megkocogtatja America vállát, aki örömében sírva öleli át. Pár
percig beszélgettek, aztán Travis odakísérte Americát hozzánk.
Felálltam, és párszor megráztam a kezét, mielőtt megöleltem. –
Gratulálunk, jóképű fiú.
– Az bizony – hagyta rám Travis. Egyszerre látszott fáradtnak és
energikusnak, boldognak és aggodalmasnak.
– Milyen név mellett döntöttetek? – kérdezte apa.
Travis összecsapta a kezét. Máris büszke volt a névre. – Carter Travis
Maddox!
Egy emberként kiáltottunk fel, aztán vidáman nevettünk.
– Egyáltalán nem lesz zavaró! – mondta Trenton. Apa lekevert neki egy
taslit. – Aú! – dörgölte meg a tarkóját Trenton. – Most meg mit mondtam?
– James, Ezra, Hollis, Eli, Emerson, Gavin és Carter Maddox – sorolta
America. – Szegény Jess, Hadley és Stella.
– Tíz – húzta ki magát jobban apa. – Eddig tíz unokám van.
– Eddig – tette hozzá Trenton. – De ezt a számot nemsokára növeljük.
 Camille mesterkélt mosollyal állt mellette. Nem tudtam megállapítani,
hogy fáradt-e, vagy elvesztette a reményt.
– Visszamegyek – mondta Travis.
– Veled mehetek? – kérdezte America. Travis bólintott. America
felugrott, megcsókolta a férjét, és már ott sem voltak.
Rövid idő alatt negyedszer vagy ötödször telepedtünk vissza a
helyünkre. Eleinte mindenki csendben volt, megnyugodott, és kimerültén
örültünk annak, hogy együtt vagyunk. Még most is láttam a sokkot Ellie,
Falyn és Taylor szemében. Azt a sokkot, amit én is éreztem. Közel voltunk
három halálhoz, és még mindig nem tudtuk, hogy emésszük meg. Abban
sem voltam biztos, hogy szóba hozzam-e.
Végül apa törte meg a csendet. – Aludnunk kellene. Reggel itt lesz Liis.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

TRENTON

TE TUDTAD, APA? THOMASRÓL? – KÉRDEZTE TYLER.

– Konkrétan mit? – kérdezte apa.
– Hogy FBI-os.
Nevettem, de mintha csak én találtam volna ezt viccesnek. Megráztam a
fejem. – Lehetetlen. Hogy Tommy FBI-ügynök? – Körülnéztem, a
tekintetem megállapodott a feleségemen, aki elpirult. – Te tudtad? –
kérdeztem megbántottan.
– Bébi – nyúlt utánam Camille, de elhátráltam tőle. Pár órája még bárkit
orrba vágtam volna, ha nem engedik, hogy elhozzam a munkahelyéről, most
viszont abban sem voltam biztos, hogy rá tudok nézni. – Apa? – kérdeztem.
– Te is tudtad?
Apa sokáig csendben volt, aztán csak bólintott. – Igen. Első perctől
kezdve.
– De honnan? – ráncolta a homlokát Tyler.
Apa vállat vont. – Feltűnt ez-az. Nyitva szoktam tartani a szemem.
– És mit tudsz még? – kérdezte Taylor.
Apa elmosolyodott és összeszorította a száját. – Mindent, fiam. A
gyerekeim vagytok. Az a dolgom, hogy tudjak mindent.
– Miről beszéltek? – kérdeztem.
– Izé… szóval mi… – kezdte Taylor. – Nem vagyunk biztosítási
ügynökök.
Ellie megfogta Tyler kezét, mielőtt Tyler megszólalt. – Tűzoltók vagyunk.
– A nemjóját! – döbbentem meg. – Egyedül én nem hazudtam a
foglalkozásomat illetően?
 – Hát, ha Thomas nem a reklámszakmában van, akkor Travis sem
vehette át a munkakörét – okoskodott Ellie.
Egymásra nézve vártuk a választ.
Ellie felvonta a szemöldökét. – Vagy pedig átvette, de nem, mint
reklámmenedzser.
– Kizárt – hitetlenkedtem. – Travis szövetségi lenne? – Camille-ra
pillantottam, aki zavart arcot vágott. – Átvertek, baszki? – álltam fel.
Apa összevonta a szemöldökét. – Trenton! Ne beszélj csúnyán.
– Mindvégig tudtad ezt a testvéreimről? És nem árultad el nekem? Mi a
fasz, Cami?
Õ is felállt, és felém nyújtotta a kezét. – Nem az én titkom volt, nem
nekem kellett elmondanom.
– Kamu – mutattam a padlóra. – Én a férjed vagyok. Előttem nem
titkolódzhatsz… a saját testvéreimmel kapcsolatban! Egyszer már
előfordult, és megbocsátottam, de Cami… – A kezemet a fejemre téve
odébb sétáltam tőle.
– Trent! – A hangjából meglepetést és sértettséget hallottam ki.
Amikor visszatértem oda, ahol állt, észrevettem, hogy mindenki kerüli a
tekintetünket. Nem egyszer tanúja voltam, hogy a fivéreim a feleségeikkel
vitatkoznak, és mindig piszkosul kínosnak éreztem, de nem volt más
választásunk, mint ott állni és átbeszélni a dolgokat. Nem ordíthattam
Thomasszal, mert az ország másik végében éppen az életéért küzdött, és
Travisszel sem, mert bent volt a feleségénél, aki most adott életet a
harmadik babájuknak. Camille felé fordultam, de csak csóváltam a fejem.
Könny szökött a szemébe, ezért elkaptam a pillantásomat.
Az ikrekre böktem, aztán csípőre tettem a kezem. Úgy lihegtem, mintha
egy meredek hegyoldalon egy mérföldet futottam volna. – És mi lett volna,
ha történik veletek valami, gyerekek? Hagytátok volna, hogy úgy tudjam
meg? Mint Tommyval kapcsolatban?
– Csak apa elől titkoltuk – válaszolta Tyler. A hangja halk és nyugodt
volt, mintha egy öngyilkost beszélne le, hogy másszon vissza az ablakból. Ez
még jobban bepipásított, mert úgy éreztem, azt hiszik, túlreagálom a dolgot.
– Miért? – ordítottam.
 – Nem emlékszel, Trenton? – mondta Taylor. – Apa megesküdött
anyának, hogy vigyáz ránk. Anya nem akarta, hogy a rendőrségnél
szolgáljon. És azt sem, hogy valamelyikünk kövesse a példáját. Biztos, hogy
Thomas is azért hazudott, amiért mi. Szerettük a munkánkat, de nem
akartuk apát megbántani.
– Ezért szépen hazudtunk egymásnak? Így megy ez mostanában ebben a
családban? – füstölögtem.
– Én tudtam róla – mondta apa. – Tudtam, és nem szóltam róla neked,
mert a fiúk okkal hallgatták el előlünk. Nem azért nem szóltam neked, mert
őket jobban szeretem, fiam. Egyszerűen nem az én dolgom volt szólni.
Még egyszer megráztam a fejem, és csípőre rakott kézzel tovább
járkáltam fel s alá. Camille megpróbált megérinteni, de elrántottam a
karomat. Minden, amit a fivéreimről tudtam, hazugság volt. A szakmájukban
szerzett tapasztalataik, kollégáik, kiképzésük – mindenről lemaradtam. De a
feleségem tudott róla.
– Taylorról és Tylerről is tudtál? – fordultam Camille-hoz. Megrázta a
fejét, és könnyek patakzottak az arcán. – És most nézz csak meg minket!
Tommy megsebesült. Szövetségi ügynökök pesztrálnak minket. Valaki
végezni akar velünk.
– Ne kiabálj – szólt rám Tyler.
– Baszki! – ordítottam rá még mindig járkálva.
Tyler felállt, de apa feltartotta a kezét. – Ülj le, fiam.
Camille-ra mutattam. – Egyszer már hazudtál nekem. Most
derül ki, hogy abba sem hagytad? Mihez… mégis mihez kezdjek ezzel,
Camille?
– Ne szólíts így – vágott vissza. Az apja hívta így, amikor haragudott rá,
és Thomas, amikor azért szidta, hogy nem őt tette az életében az első
helyre. Számomra mindig ő volt az első. Valósággal bálványoztam, a fenébe
is, ő meg hazudott nekem! Így vagy úgy az egész családom azt tette.
– Szerencséd, hogy csak ennek hívlak – morogtam.
Camille-nak tátva maradt a szája, a feleségek felhördültek.
– Elég ebből – füstölgött Ellie.
Shepley állt fel. – Gyere, igyunk egy kávét, Trent.
 Travis és America fordultak be a folyosóra. Travis mosolya hamar
lehervadt. – Már látogatókat is fogadhat – mondta, és körülnézett. –
Minden rendben?
– Hazudtál nekem? – szegeztem neki a kérdést.
Travis elsápadt. – Én… nem tárhatok fel részleteket holnapig, amíg Liis
ide nem érkezik.
Egy lépést tettem felé. – A családod vagyunk, Travis. Te meg Tommy
nem valami kibaszott titkos klubban vagytok, ahol hazardírozhattok az
életünkkel. És ne kérd meg a feleségemet, hogy hazudjon nekem az
érdekedben.
– Nem tettem ilyesmit, Trent. Eleinte nem volt más választásom, és nem
én döntöttem el, hogy elmondjam-e Caminek, vagy, hogy hazugságra
kérjem meg.
Összehúzott szemmel néztem rá. – De belementéi.
Travis egy lépést tett felém. – Kénytelen voltam, máskülönben börtönbe
kerültem volna az egyetemen támadt tűz miatt.
Ökölbe szorítottam a kezemet. Nem voltam biztos abban, hogy kit vagy
mit akarok képen törölni, de már csak másodpercek választottak el tőle.
Apa felállt, és a vállamra tette a kezét. Kicsit megingott, amitől
alábbhagyott a haragom. Segítettem neki, hogy visszanyerje az egyensúlyát,
aztán magához ölelt, és szorosan fogott még akkor is, amikor el akartam
engedni. Nem is eresztett el, míg a dühöm el nem párolgott.
Visszatámogattam a padhoz, aztán a sarokban telepedtem le. Camille
elindult felém, de felemeltem a kezem. – Ne.
Ellie megpaskolta maga mellett az üres helyet, Camille remegő szájjal ült
le.
– Szóval – kezdte Taylor. – Szövetségi ügynök vagy. Thomas is, és ez az
egész egy ügyetek miatt van?
Travis nagy levegőt vett, Blevins és Davies ügynökökre nézett, aztán
kifújta a levegőt. – Basszus. – Leült apa mellé, a térdére könyökölt, és elől
összekulcsolta a kezét, mintha imádkozna, az ujjait az ajkához érintette,
aztán felegyenesedett. – Ott voltam azon az estén… amikor az Easternen
kigyulladt az az épület. Rábeszéltem Trentont, hogy maradjon Abbyvel, míg
én Joe Savage-dzsel verekszem. Szűk alagsor volt. Túl kicsi egy döntő
verekedéshez. Egyszer már majdnem lebuktunk, ezért Adam nem engedte,
hogy villanyt kapcsoljunk, csak pár lámpás lógott a mennyezetről. És… –
Elakadt a hangja, amikor felidézte – a termet meg a folyosót telerakták
bútorokkal, amiket lepedőkkel takartak le. Leesett egy lámpás, és az egész
hely egy pillanat alatt lángba borult. Elszakadtam Abbytől és Trentontól.
Muszáj volt megtalálnom őket. Abbyt megtaláltam, de Trent csak később
került elő. Életem legrettenetesebb éjszakája volt.
Meggörnyedt a vállam, mert rájöttem, hogy éveken át én is hazudtam.
Az FBI-nak, amikor azt kérdezték, az épületben voltam-e, amikor kiütött a
tűz. És csak Travis meg Abby tudták, hogy azért hagytam magára Abbyt,
mert megijedtem. Most arra számítottam, hogy Travis leleplez.
Travis folytatta. – Sok srác halt meg azon az éjszakán. Adamet
letartóztatták. Tudtam, hogy én leszek a következő, bár Abby kiagyalt egy
tervet: elmegyünk Vegasba és összeházasodunk, hogy úgy tűnjön, mintha
nem lettünk volna ott.
America felnézett Travisre. – Tudtál erről?
Lesütöttem a szemem. Én is tudtam róla, és nem mondtam el neki. A
francba, most még képmutató is vagyok! És én még azt hittem, igazán
összetartunk családként, erre kiderül, hogy csak a saját hazugságaink
hálójában vergődő pókok vagyunk. Éreztem, hogy elvörösödöm. A
haragom kezdett visszatérni.
– Hogy ne tudtam volna? Hirtelen el akart szökni Vegasba, egy órával az
után, hogy kimenekültünk egy tűzből. Miután az osztálytársaink bent égtek?
Vagy őrült, vagy kőszívű, vagy valamiben mesterkedik, gondoltam. Bármi is
állt mögötte, alig vártam, hogy a férje legyek. Nem foglalkoztam az
indokkal. Valószínűleg ez volt a legbecsületesebb dolog, amit tehettünk.
Hála az égnek – intett Abby szobája felé – minden jól alakult.
– De az az ügynök – kezdtem. – Felkeresett otthon. Kérdezősködött
rólad. Ugye, nem dőltek be a vegasi esküvős sztorinak?
– Választási lehetőséget kaptam – mondta Travis.
– De miért te? – kérdezte Tyler. – Miért nem Adam… miért?
– Mick Abernathy miatt – szólalt meg apa.
– Nem vagyok biztos benne, hogy szerencsés vagy-e vagy sem –
jegyezte meg Taylor.
 – De hogy kerül ebbe Tommy? – vetettem fel. – Ő már korábban is
szövetségi ügynök volt. Gondolom, már jóval előtte. – Camille-ra
pillantottam, aki őrjítően hallgatott. – Még most is? – kérdeztem. – Minden
felszínre kerül, és te csak ülsz ott… és még mindig őt véded?
– Nem mondhatta el, Trent – magyarázta Travis. – Biztonsági kérdés
volt.
Felálltam, körülnéztem és kinyújtottam a kezem. – Miért, most
biztonságban vagyunk? Hajnali háromkor ébren vagyunk, és két…
bocsánat, három szövetségi ügynök pesztrál minket, nehogy az, akit
bepöccentettetek, lekaszabolja a gyerekeinket?
– Tudom, hogy rosszul hangzik, és megértem, hogy dühös vagy. És még
nincs vége. Bocsáss meg, Trent, igazán nagyon sajnálom. Sosem akartam,
hogy ez történjen.
Travis olyan türelmes és nyugodt volt, amitől én csak mérgesebb lettem.
Egy lépést tettem felé, de Camille elállta az utamat.
– Trenton! – kiáltotta a kezét feltartva.
– Menj vissza a feleségedhez, Travis – parancsolta apa. – Te meg ülj le a
seggedre, Trenton. Ma éjjel nem fogjuk megérteni, és nem is kell. Csak az a
fontos, hogy a családotok biztonságára vigyázzatok.
Engedelmeskedtem az apámnak és kelletlenül visszaültem. Gyönge volt.
Nem az a félelmet ébresztő férfi, akire gyerekként emlékeztem, de az apám
volt, és tiszteletet érdemelt.
Camille pár lépést tett felém, szavak nélkül is az engedélyemet kérte.
Arrébb csúsztam, és felé nyújtottam a karomat, ő meg odarohant, leült
mellém, a nyakamba temette az arcát, és átfogta a derekamat. A lelkem
mélyén tisztában voltam vele, hogy Thomas titkának megőrzése Camille
számára nem azt jelentette, hogy választania kellett az iránta mutatott
lojalitás vagy a velem szembeni őszinteség között, mégis nehéz volt teljesen
kiszorítanom a tudatomból. Magamhoz öleltem, de csak azért, mert nem
voltam hajlandó engedni, hogy hétpercnyi becsapottság árnyékot borítson a
Camille iránt érzett szerelmemre.
– Abby alszik? – kérdezte Ellie.
– Képtelen elaludni – mesélte America. – Cartert szeretné látni. Azt
ígérték, nemsokára megmondják, mikor lehet.
 – Én is szeretném látni, ha lehet – mondta Ellie.
– És én is – kontrázott Falyn.
Travis intett, hogy menjenek vele, és a két asszony elindult utána. Falyn
még visszafordult, és fenyegető pillantással tudatta velem, eszembe ne
jusson Camille-t felzaklatni, míg távol van. Felsóhajtottam, és megcsókoltam
a feleségem haját. Camille halkan szipogott, hozzám simuló teste meg-
megrándult. Mégsem bírtam rávenni magam, hogy megnyugtassam, minden
rendben lesz. Nem tudtam ugyanis, hogy igazat mondok-e. Vajon milyen új
fájdalmat hoz a másnap, és még mennyit bír a családunk elviselni?
 TIZENHATODIK FEJEZET

TRAVIS

FALYNNEL ÉS ELLIE-VEL BELÉPTEM ABBY SZÜLŐSZOBÁJÁBA,

ÉS AZONNAL megbántam, hogy Carteren kívül bárkit is magammal
hoztam. A feleségem arca egy másodperc töredékére felragyogott, aztán
édes mosolyával próbálta leplezni a csalódottságát.
– Pár perc múlva bemehetünk és megnézhetjük – nyugtattam meg.
Abby haja alig szabadult ki a tarkón kötött lófarokból. Néhány apró
tincs keretezte csak az arcát. A szeme még véreres volt a szülés közbeni
erőlködéstől, majd utána a sírástól. Még sosem láttam olyan feldúltnak, mint
amikor elvitték a fiunkat.
– Gyönyörű kisfiú – biztosította Ellie mosolyogva.
– Láttad? – kérdezte Abby. Felült az ágyban, és a kiszabadult fürtöket a
füle mögé simította.
– Kint a folyosón. Ennek a szárnynak a végén van – magyarázta Falyn.
– Megnyugtató – mondta Abby, és könnyes lett a szeme. Felpillantott a
mennyezetre, hogy visszafojtsa a könnyeit.
– Nyugodtan sírj – biztatta Ellie, és közelebb húzott egy széket az
ágyhoz. – Kemény napod volt. Kimerült vagy. A hormonjaid teljesen
megbolondultak.
– Nem akarok sírni – törölte meg Abby a szemét.
Leültem mellé az ágyra, és fogtam a kezét. Több ragasztószalaggal
rögzítették az infúzióját, amiből most antibiotikum csepegett, hogy leküzdjék
a fertőzést, ami a koraszülést okozta. Abby mindent elkövetett, hogy
természetes úton lassuljanak az összehúzódásai, de minél jobban igyekezett,
annál erősebbek lettek és egyre gyorsabban követték egymást. Amikor az
orvos megmondtam, hogy megszületik a baba, Abby összeomlott. Az ikrek
a nagykönyv szerint jöttek a világra, és most meglepett minket, hogy
egyetlen baba megszülése mégsem sétagalopp.
Tudtam, hogy a fertőzésen kívül más is lehet az ok. Ott volt az istenverte
munkám miatti plusz stressz is, amivel Abbynek meg kellett birkóznia.
Nemcsak kétségbe ejtettem a családomat azzal, hogy megvédtem őket, de
veszélybe sodortam a feleségemet és az újszülött fiamat. Ezután meg kell
találnom a módját, hogy otthagyjam az FBI-t. Thomasszal piszok
szerencsénk lesz, ha még utána is ép és egészséges a családunk.
– Elég – olvasott Abby az arcomról. – Semmit sem tehettünk volna.
Megesik az ilyesmi.
– És egészséges – tette hozzá Ellie. – Míg a folyosón tolták, úgy visított,
mint akit nyúznak. Erős tüdő, és egy Maddox indulatossága. Nagyszerű
gyerek.
– Mit gondolsz, haza is vihetjük? – kérdezte hirtelen feltámadó
reménységgel Abby.
Megveregettem a kezét. – Feltehetően nem. Egyelőre legalábbis. De
várjuk meg a csecsemő intenzívről a friss híreket, mielőtt túlságosan
felizgatjuk magunkat.
– Más szóval, mielőtt én túlságosan felizgatom magam.
A számhoz emeltem a kezét, és lehunytam a szemem. A bűntudat
elviselhetetlenül tört rám. Örültem, hogy Trentonnal kapcsolatban apa
közbelépett, mert legszívesebben visszatértem volna abba a korai
időszakba, amikor még ököllel vertem ki magam a nehéz helyzetekből.
Tizenkilenc éves korom fényévekre volt, és őszintén szólva a felnőttség
borzalmas teher. Sokkal könnyebb volt totál elveszteni az önkontrollomat és
az öklömmel hadonászni, mint Trentont hallgatni, aki egy bizonytalan
önértékelésű seggfejként és nagyobb emberként hőbörgött, amikor csak a
tyúkszaros életét próbáltam megmenteni.
– Bébi – szólalt meg Abby, ahogy azt figyelte, hogy kezd buzogni
bennem az izgalmam.
– Trenton rájött az FBI-ra – világosította fel Ellie. – És hogy Cami már
tudott róla. Nem viselte könnyen.
Abby rám nézett. – Rajtad próbálja leverni.
– Ki máson verhetné le? – morogtam.
 Abby összefonta az ujjainkat. – Csak még egy kicsit.
Bólintottam, mert tudtam, hogy Ellie és Falyn előtt nem mondhatunk
többet.
Abby elmesélte a vajúdását és a szülést, és mindhárman sírtak még egy
sort, amikor ahhoz a részhez ért, hogy Cartert kitolták a nővérek a
szobából. A három sógornő összeölelkezett, aztán Ellie és Falyn kimentek a
folyosóra a várószoba elé, hogy megnézzék, minden rendben-e a
családjukkal.
Abby felsóhajtott, és a feje fáradtan a párnára hanyatlott.
– Állítsam vízszintesbe az ágyat? – kérdeztem.
Megrázta a fejét, aztán megrándult a szája, és a finoman a hasára
szorította a kezét. – Aludnod kellene. Holnap nehéz napod lesz.
– Mára értetted?
Abby felpillantott a falon lévő órára. – Liis gépe pár óra múlva érkezik.
A nővér azt mondta, hogy a dönthető fotel majdnem vízszintesen van.
Felálltam és bólintottam, aztán megkerültem a kórházi ágyat, hogy a
közelben álló mályvaszínű fotelhez jussak. A nővér egy halomban néhány
összehajtott takarót és egy párnát készített oda. A fotel lába csikorgott a
padlón, amikor közelebb toltam az ágyhoz. Leültem, kiráztam a takarót,
meghúztam az állítókart, és hátradőltem.
Abby a távirányítóval kikapcsolta a villanyt, pár perc mennyei csend és
nyugalom következett. Éppen, amikor éreztem, hogy lehúz az álom, nyílt az
ajtó, és hallottam, ahogy a nővér ide-oda suhog a szobában. Bekapcsolta a
közvetlenül Abby feje felett lévő halvány kis lámpát.
– Jó reggelt, Mrs. Maddox. Esetleg lenne kedve fejni? – Feltartott egy
csövekkel ellátott kis gépet, ami úgy festett, mint egy mini légkürt.
Abby elszörnyedt. – Miért?
– Mert Carter még nem annyira erős, hogy szopjon, tehát csövön át kell
táplálni. Van egy koraszülötteknek való, különleges tápszerünk, de ha nincs
ellenére, az ön teje alkalmasabb lenne. Megpróbálja?
– Én… – halt el a hangja, és a tekintetét a mellszívóra szegezte.
Szoptatta az ikreinket, de otthon maradt, így mellszívót sosem használt. –
Még abban sem vagyok biztos, hogy van-e mit lefejni.
 – Meg lesz lepve – mondta a nővér. – A gyomra kisebb, mint egy
játékgolyó, ezért nem lesz sokra szüksége.
– És az antibiotikum nem árthat? – kérdezte Abby a kezét feltartva.
Büszke voltam rá: még kimerültén is olyan kérdéseket tett fel, amik nekem
eszembe sem jutottak volna.
– Teljesen biztonságos – nyugtatta meg a nővér.
– Oké – egyezett bele Abby. Figyelmesen hallgatta a nővér utasításait.
Amikor ismét magunkra maradtunk, megvetéssel nézett a csövekre és a
tartályra.
Felültem. – Segítsek?
– Szó sem lehet róla – tiltakozott.
– De én csak…
– Nem, Travis. Ha már itt kell ülnöm ezzel a valamivel a mellemen,
mintha egy tehén lennék, akkor te nem segíthetsz. Nem fogod nézni.
– Nem egy rossz dolog ez, bébi. A fiunkért teszed.
– Csak olyan… személyesnek érzem.
– Rendben – mondtam, és a halom takarót a dönthető fotelben hagytam.
– Biztos?
– Biztos.
– Tizenöt perc múlva visszajövök. Kérsz valamit, mielőtt elmegyek?
– Nem.
– Sok szerencsét, Galamb.
Abby a helyeslés jeleként feltartotta a mini tülköt, én meg nevettem, mert
szívesen adtam át magam egy vidám pillanatnak ebben az egészben.
Behúztam a függönyt, aztán becsuktam magam mögött az ajtót, és
visszamentem a folyosóra a várószoba elé, ahol a családom volt. Camille
egyedül ült a padon.
– Hova lettek a többiek? – kérdeztem.
– A nővér priccseket hozott. Apa kivételével mind a várószobában
alszanak.
– És apa?
A szülőszoba felé intett a fejével, és abban a pillanatban meghallottam az
ismerős Jim Maddox horkolást. Beszívta a levegőt az orrán át, és
felfúvódott az arca, amíg a száján át ki nem fújta a levegőt.
 – Rávette őket, hogy szobát adjanak neki?
– Félt, hogy a horkolásával felébreszti a gyerekeket. Erősködött, hogy
idekint ágyaz meg, de a nővérek megsejtették, és tudod… Jimet mindenki
imádja.
– Nem vagy fáradt? – kérdeztem.
Vállat vont. – Trentnek nincs szüksége a társaságomra.
Leültem mellé. – Cami… tudod, hogy szeret. Nehéz ezt mind egyszerre
feldolgozni.
– Tudom – tördelte a kezét. – Az az ügy Thomas és köztem… évek óta
üszkösödik a felszín alatt. Tudtam, hogy előbb-utóbb felfakad, mint egy
kelés, és akkor Trent dühös lesz. Csak arra nem számítottam, hogy ennyi
bűntudatot érzek majd.
– Mert nem akarod látni, ahogy szenved.
– Nem.
Lenéztem a földre. – Ezúttal senki sem ússza meg.
– Van híred Liisről? Valami újság?
– Nincs. – Ez volt az igazság. Semmi újról nem volt hírem. Pontosan
tudtam, mi fog történni.
– Azt mondták, iderepül. Nem furcsa, hogy ezt teszi? Miközben Thomas
lábadozik?
– Egy újszülöttel meg… – Elhallgattam. Nem akartam már hazudni, és a
legrosszabb még hátravolt.
Camille elcsendesült. – Nem élte túl, igaz? Liis személyesen akarja
közölni velünk a hírt. – Amikor nem válaszoltam, Camille addig szegezte
rám a szemét, amíg felé nem fordultam. – Mondd meg, Travis. Tommy
meghalt?
– Még többet akarsz eltitkolni Trent elől? Mi lesz, ha rájön, hogy már
megint megtudtál előtte valamit Tommyról?
– Csak áruld el. Jogom van tudni.
– Sokkal inkább, mint másnak?
– Trav. Éveken át őriztem Tommy titkát.
– Látod, mire jutottál vele.
Camille eltöprengett a szavaimon, és hátradőlt. Lehunyta a szemét, az
arcán fájdalom tükröződött. – Igazad van.
 Felálltam, és magára hagytam Camille-t a csendes sírásával. Miközben
távolodtam tőle, meglepett, hogy még nehezebb a szívem, mint azelőtt. Ha
elmondom, egy emberrel kevesebbet kellett volna lesújtanom. Abby ajtaja
előtt megdermedtem, amikor rájöttem, hogy el kell mondanunk a
gyerekeknek. Az én gyerekeimnek. A szemükbe kell néznem, és meg kell
mondanom, hogy a nagybátyjuk meghalt.
Lehunyt szemmel azon emésztettem magam, hogy tudom valaha is
megmagyarázni, miért nem hazudhatnak életük hátralévő részében. Hogy
bízhatnak bennem ezek után? Kinyitottam az ajtót, és láttam, hogy Abby
éppen akkor csavarozza rá a fedelet a tartályra.
– Hogy ment?
Megállt a keze. – Mi baj?
– A gyerekek – bukott ki a számon.
Kiegyenesedett. – Mi van a gyerekekkel?
Felsóhajtottam. – A francba is, ne haragudj! A gyerekek jól vannak. –
Leültem mellé. Egy kézzel a pumpát és a csöveket, a másikkal a tartályt
vettem el tőle. Megcsókoltam a homlokát.
– Jól vannak. Csak most csapott belém, hogy el kell mondanunk a
gyerekeknek, mi történt Thomasszal.
– És akkor… később…
Abby eltakarta a szemét, én meg magamhoz öleltem. – Tudom.
Sajnálom.
– Talán megértik.
Aznap reggel sokadjára szöktek könnyek a szemébe. – Sokáig biztos
nem.
A nővér kopogott, rövid szőke haja lengett az arca körül. – Jó reggelt –
suttogta.
– Nem fejtem le sokat – mondta Abby, amikor átadtam a nővérnek a
gépet és a tartályt.
A nővér feltartotta, aztán összehúzott szemmel megnézte és
elmosolyodott. – Elég. Boldog baba lesz.
– Láthatjuk? – kérdezte Abby.
– Igen – szegezte rá az ujját a nővér. – De csak miután pihent.
– Próbáltunk – bizonygattam.
 – Nem gond. Készítek egy feliratot, hogy ne zavarják önöket.
– Hacsak… – kezdte Abby.
– Hacsak nem adódik valami. Értettem, asszonyom. – A nővér becsukta
az ajtót, én meg hátradőltem a fotelben.
Abby eloltotta a villanyt a feje fölött, és a roló oldalainál beszűrődő
hajnali fényt leszámítva sötét lett. Csicseregtek a madarak, és azon
tűnődtem, tudok-e ismét aludni.
– Szeretlek – suttogta Abby az ágyból.
Szerettem volna bebújni mellé, de az infúzió miatt kockázatos volt. – Én
még jobban szeretlek, Galamb.
Felsóhajtott, az ágy recsegett, ahogy elhelyezkedett.
Lehunytam a szemem, hallgattam Abby szuszogását, az infúzió
csepegését és a kint csiripelő arcátlan madarat. Valahogy a tudattalanba
süppedtem, és azt álmodtam, hogy először fekszem Abby mellett a főiskolai
lakásomban, és azon töröm a fejem, hogy fogom magam mellet tartani.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

SHEPLEY

AMERICA A KEZEMNÉL FOGVA HÚZOTT BE ABBY

KÓRTERMÉNEK AJTAJÁN.
Fertőtlenítő- és virágillat csapott meg. Éppen ezért örültem, hogy
America a két utolsó fiút otthonszüléssel hozta világra. A kórháztól kiütést
kaptam, mert szinte csak rossz emlékeim fűződtek hozzá. A Mercy
kórházba jártam a szüleimmel, ahol Diane-t látogattuk, vagy amikor eltörtem
a karomat, vagy amikor Trentonnak az a szörnyű balesete volt Mackenzie-
vel, és másodszor meg Camille-lal. Az egyetlen jó emlék Ezra születése volt
a Mercyben és az, amikor Travis és Abby ikrei világra jöttek.
– Sziasztok – mosolygott ránk Abby, aztán megölelte Americát, amikor
lehajolt hozzá.
– Istenien nézel ki! – ismételte meg America azt a mondatot, amit minden
szülés után lévő anya repesve vár.
Abby arca felragyogott. – Nemsokára bevisznek hozzá, hogy
megnézzem!
– Nagyszerű – ült le mellé America, és megfogta a barátnője kezét. –
Csodás hír!
Megválaszolatlan kérdések lebegtek közöttünk. Nagyon szoros volt
négyünk kapcsolata, amióta Abby Travisszel megjelent a lakásomon. Nem
volt titkuk előttünk. Én legalábbis ebben a hitben voltam. Americával
sokszor próbáltunk választ keresni arra, hogy feledkezhetett meg az FBI
arról, hogy Travisnek is köze volt a tűzesethez, és miért nem faggatták
tovább, miért nem gyanakodtak rá. Később ott volt az a furcsa pillanat,
amikor a Travis és Abby St. Thomas-i esküvője utáni reggelen Travis olyan
feldúlt volt, hogy beszélni sem tudott. Az volt a fordulópont. Akkor adhatott
neki Thomas ultimátumot.
America elhallgatott. Az az America, akibe beleszerettem, darabokra
szedte volna Abbyt azért, hogy nem volt vele őszinte, de a feleségem és a
három kis zsarnok anyja bölcsebbé vált, és lassabban dühödött fel. Többet
hallgatott és óvatosabban reagált. A barátságuk a teljes őszinteség alapján
nyugodott. Máskülönben, hogy szerethették volna egymást minden ellenére?
De most az életünk olyan szakaszában voltunk, amikor a házastársainkat
kellett első helyre tennünk. A házasságok még a régi barátságokat is
bonyolították.
– Mare – kezdte Abby. – El akartam mondani.
– Mit? – kérdezte America. Most, hogy belefogtak a beszélgetésbe, már
nem akarta megkönnyíteni Abbynek a vallomástételt.
– Beszélni akartam Travisről. Én is csak pár éve tudtam meg.
– Mikortól nem bízol bennem? – kérdezte America, és próbálta titkolni a
megbántottságát.
– Nem erről van szó. Nem egy félrelépést vagy egy drog-problémát
titkoltam el, Mare. Az FBI titkos ügynöke volt. Beépült a maffiába, eleinte
bunyókból élt, aztán vegasi vetkőzős klubokban szedett be védelmi pénzt és
fenyegette meg a nem fizetőket. Nem beszélhettem meg veled telefonon
vagy SMS-ben. Nem vitathattuk meg suttogva a medence mellett, míg a
srácokat figyeltük. Travist szemmel tartották. Miért mondtam volna el?
– Hogy ne csak téged nyomjon a terhe.
– Nem voltam ebben egyedül – nézett Abby halvány mosollyal Travisre.
– Az a reggel St. Thomason? – kérdeztem. – Akkor szerveztek be?
– Nem volt más választásom – mondta Travis.
Megdörgöltem a tarkómat, a gondolataim vadul kergették egymást.
Hogy volt képes Travis ennyi éven át megőrizni a titkát? Amikor az
edzőterem megbízásából utazott vagy Thomas helyére lépett, végig az FBI-
nál volt. Ez megmagyarázta azt is, hogy tudtak házat venni pusztán Travis
személyi edzői fizetéséből, mégsem tudtam felfogni ésszel, hogy hallgathatták
el előlünk.
– De miért Thomas? – kérdeztem. – Miért tartotta Thomas titokban?
 Travis vállat vont. – Anya miatt. Anya annak idején megígértette apával,
hogy otthagyja a nyomozói állását és mi sem követjük a példáját. De
Thomas erre a munkára született. – Mély tisztelettel beszélt Thomasról, és
hittem is neki, csak a hazugságokat nem értettem.
– Jim megértette volna, Travis. Biztos más ok is van.
Travis vállat vont. – Thomas mindig csak ezt mondta. Nem akart
csalódást okozni apának. Nem akarta, hogy apa azt mondja, nem léphet
olyan pályára, amit szenvedélyesen szeretett.
America összehúzott szemmel figyelte Travist beszéd közben. Észrevett
valamit, amit én nem. – Szóval Thomas megtudta, hogy hamarosan
letartóztatnak, és rábeszélt az FBI-nál valakit, hogy adjanak neked állást a
Mickhez és Bennyhez fűződő kapcsolatod miatt? Miért nem Abbyt
szervezték be?
Abby nevetett. – Travis olyasmiket tehetett meg Bennynek, amit én nem.
És Travis sosem ment volna bele, hogy beszervezzenek. – America
bólintott, de nem volt elégedett. Valami nem stimmelt. Még mindig titkoltak
valamit. – Akkor hát Thomast… – halkult el a hangja.
Travis megköszörülte a torkát. – Célba vették, igen.
– És a fejeden lévő seb? – kérdeztem.
Travis összenézett a feleségével. – Engem is megtámadtak. Ezért jöttek
az ügynökök apához. Ezért vannak itt is. És ezért kell együtt lennünk.
– Automatikus arra következtettél, hogy az egész család célpont lehet,
mivel téged meg Thomast már megtámadtak? – faggatta tovább America.
– Nem Travis volt a célpont – helyesbített Abby. – Az én kocsimmal
volt. Engem és a gyerekeket akartak elkapni.
America a szája elé kapta a kezét.
Travis lenézett a földre. – Azok, akik leszorítottak az útról… Benny
Carlisi emberei voltak. Képeket találtak rólunk a kocsijukban.
Mindnyájunkról, a családjainkról, a gyerekekről…
– De miért? – értetlenkedtem. – Mert lelepleződtél?
– Mert elszúrtam – vallotta be Travis. – Megöltem Bennyt. Most bosszút
akarnak állni.
– Megölted?! – esett le America álla. – Travis, a barátom, a férjem
unokatestvére, a legjobb barátnőm férje megölt egy maffiavezért? Észre
sem vettük, és belekerültünk a Maffiózók valamelyik epizódjába? Hogy az
ördögbe történhetett ez?
– Nem volt más választása – válaszolt Abby. – Vagy ő, vagy Benny.
– És Mick? – kérdezte America.
– Védőőrizetben volt. Eltűnt.
– Eltűnt?! – sikította America, és Abbyre meredt.
– Halkabban! – kérte Travis.
America felállt, és le-fel kezdett járkálni. – És most mi lesz? Foglyok
leszünk a saját otthonunkban, amíg el nem kapják őket?
– Nem tart sokáig – próbálta megnyugtatni Travis. – Esküszöm, Mare.
Lelőtték az egyik ügynökünket. A bátyámat. Nem állunk le, amíg sittre nem
vágjuk, vagy meg nem semmisítjük őket. – Travis összefonta a karját. Az
egyetemen is nagydarab volt, de mostanra egy óriás lett. A karja vastagabb
volt a combomnál, a mellkasa kétszer olyan széles, mint régen. Csupa izom.
Elképzelni sem tudtam, hogy aki ránéz, hogy hiheti, hogy megéri a családját
fenyegetni, és nehéz volt elhinni, hogy Thomas rángatta bele ebbe a
csávába.
Travis észrevette, hogy a gondolataimba merülök. – Mi az, Shep?
Megcsóváltam a fejem.
– Mondd csak – biztatott Travis.
– Azt mondtad, hogy az egészet azért tettétek, hogy ne kerülj börtönbe.
Thomas nem intézhette volna úgy, hogy ne kelljen beépített ügynökké
válnod? Veszélyben voltál, valahányszor megbízást teljesítettél. Miért tette
ezt Thomas?
– Nem volt könnyű döntés – mondta Abby.
– Ez arra utal, hogy volt választása – jegyeztem meg. – Így van?
Travis egyik lábáról a másikra állt. A beszélgetés iránya kínosan érintette.
– Mi lett volna, ha nem rólad van szó? – vetette fel America.
– Ha Abby még az első barátjával, Jesse-szel van, vagy Parkerrel vagy
olyasvalakivel, aki nem… olyan alkalmas, mint te?
Travis vállat vont. – Ha nincs annyi esze, és belekeveredik a Kör
bunyóiba, és bűnösnek találják abban, hogy odacsődített vagy száz hallgatót
egy kis alagsori helyiségbe, aminek nem voltak rendes kijáratai, akkor
börtönbe került volna.
 – Vagy cserébe felajánlotta volna Abbyt, a Mickkel való együttműködés
és Mick manipulációja fejében. Én csak… – Elhallgattam, már nem akartam
mással megbántani a családtagjainkat. – Ha Thomas akarta volna, más
módot is találhatott volna. Hidd el nekem, Trav. Belátom, hogy valószínűleg
nem ez a legjobb alkalom, hogy hangoztassam a véleményemet, de akkor
még nem tudtam erről. Ezért mondom most.
Travis leszegte a fejét és bólintott, miközben az orrán át beszívta a
levegőt. Felpillantott rám, mintha olyan igazságot piszkáltam volna fel, ami
mindig is hangtalanul megbújt a tudata mélyén. – Tisztában van vele. Látom
az arcán, valahányszor dolgozni lát.
– Túl szép a menyasszony – csóválta a fejét America. – Thomas az FBI-
nál dolgozik, az öccse meg merő véletlenségből egy olyan férfi lányával jár,
akinek az apja egy FBI által megfigyelt maffiacsaládhoz tartozik?
– Thomasnak mázlija volt – mondta Travis.
– Mázlija?! – acsargott America. – Előléptették?
Travis és Abby görcsösen összerándultak.
– Igen? – erőltette America.
– Elő – válaszolt végül Travis.
– Kibaszottul hi-he-tet-len! – csapott a combjára America.
– És nektek ez rendben volt?
– Nem! – fakadt ki Travis. Fogytán volt a türelme. – Nem értettem vele
egyet, de tettem, amit kellett.
– Thomas elárult – szegezte Travisre az ujját America.
– Szóval Liis ideutazik? – kérdeztem. – Thomas nélkül? Felteszem,
valami titkos szövetségi kórházban fekszik, biztonságiak százainak
védelmében?
– Nem beszélhetek róla – mondta Travis. – Még nem.
– A barátaid vagyunk – tiltakozott America. – Legalább is ezt hittük.
Travis felsóhajtott, és megdörzsölte a tarkóját. – Nem arról van szó,
hogy mennyire bízunk bennetek. Inkább arról, hogy ki figyel bennünket.
– Az igazság veszélyekkel jár – szólt közbe Abby. – Annál jobb, minél
kevesebbet tudtok.
– Abby – fintorodon el undorral America. – Védőőrizetben vagyunk.
Már veszélynek vagyunk kitéve.
 Travis és Abby összenéztek. – Nincs olyan sok minden, amiről még nem
tudtok – nyögte ki végül Travis.
– Akkor világosíts fel minket! – állt fel America. – Nem fogom fel, miért
nem vagyunk elég fontosak vagy okosak, vagy miért nem estünk át
megfelelő biztonsági ellenőrzésen, hogy tudjuk, miért akarnak megölni
minket vagy a gyerekeinket.
– Van… fényképük a fiainkról? – kérdeztem.
Travis habozott, aztán bólintott.
America mellém lépett, hogy egységes frontot képezzünk. Tudtam, mi
következik, és Abby arckifejezéséből azt is láttam, hogy ő is tisztában van
vele.
– Az engedélyünk nélkül rángattatok bele ebbe – közölte America. –
Kezdettől fogva mellettetek álltunk. Mindenben számíthattatok ránk. Ezek
után kiderül, hogy évek óta hazudtok nekünk. Rendben van. Megértem a
körülményeket, de ideje, hogy nyíltan beszéljetek velünk. Most már ránk is
tartozik. A mi problémánk is. Van valami, amit tudnunk kellene?
Igaza volt. A fiaink egy kórház várószobájában aludtak, előtte pedig a
padlón egy hevenyészett matracon, hogy az FBI szemmel tudjon tartani
minket. Nem voltunk biztosak benne, mennyi ideje voltak a Carlisik a
városban vagy mennyi ideje figyeltek minket. Nem tudtuk megvédeni
magunkat és a gyerekeinket, ha nem tudtuk, pontosan mivel állunk szemben.
– Mit tesztek ellene, Mare? – kérdezte Travis.
– Trav – figyelmeztettem.
– Nem, komolyan kíváncsi vagyok rá. Azt hiszitek, Thomas vagy én ezt
akartuk? A legkevésbé sem. Ezért voltam beépített ügynök…
– Beépített? – fortyant fel America. – Az elkötelezettségedről
maffiózóknak hazudni még nem tesz beépített ügynökké, Travis. Tudták, ki
vagy, kinek a férje vagy és hol laksz! Veletek voltunk Vegasban.
Fényképeket készítettek a fiainkról! – A harag könnyei szöktek a szemébe.
– Amint belementéi, veszélybe sodortál minket. Ne tégy úgy, mintha te
lennél a megmentő ebben az ügyben. Te és Thomas vagytok az okok!
– Elég, America! – szólt rá Abby. – Nem tudsz mindent.
– Úgy van – csattant fel America. Megragadta a kezemet, és elindultunk
az ajtó felé.
 – Shep! – könyörgött Travis.
Felé fordultam. Mindig az ő oldalán álltam, de most először nem tudtam,
számíthatok-e rá. Nem tudtam, elhihetek-e bármit, amit mond. Nem akart
hazudni nekünk, de nem volt ura a helyzetnek. – Még csak nem is kértél
bocsánatot, Travis. Tudom, hogy nem akartad ezt, de belerángattál minket.
És mindezt miért?
– Hogy ne kerüljön börtönbe – fakadt ki Abby. – Te is bármit elkövettél
volna, hogy ez ne következzen be. Te is tudod.
– De nem tettem volna a fiaimat célponttá – vágtam vissza. – Te azt
tetted. – Dühösen Travisre meredtem, aztán kivonszoltam a feleségemet a
kórteremből.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

LIIS

VAL STELLA ÉS AZ ÉN HOLMIMAT BERAKTA TRAVIS

AUTÓJÁNAK ANYÓSÜLÉSRE és padlójára, amíg Travis a szürke-
rózsaszín babazsákot fellendítette széles vállára. Most mosolyodtam el
először, amióta Thomas elment. Egy ilyen nagydarab, félelmetes férfi, mint
Travis a vállán egy ilyen kislányos cuccal igazán mulatságos látványt nyújtott.
De a vidámság olyan sebesen el is párolgóit, ahogy jött, és átvette a helyét a
csontig hatoló fájdalom. El sem akartam hinni, hogy itt vagyok az Illinois
állambeli Eakinsben Stellával, de az apja nélkül. Kábult voltam az utóbbi
napok eseményei után.
Travis hátratette a babazsákot a már bekészített, előre néző babaülés
egyik oldalára. Láthatóan sok minden kötötte le a gondolatait a most rá
váró feladaton túl, hogy összetörje a családja szívét.
– Meg kell húznom az öveket – nyúlt oda Stellához. A hangja egy
oktávot emelkedett, amikor a kislányomhoz szólt. – Olyan aprócska vagy,
de Carter mellett valóságos óriásnak tűnsz. Úgy bizony!
Megkerültem a kocsit, és a túloldalról beültem Val mögé, a babaülés
mellé. Val már az anyósülésen ült, és a mobilján üzenetet pötyögött.
– Carter? – kérdeztem.
Mielőtt Travis válaszolhatott volna, Val szólalt meg: – Miért viselkednek
olyan ostobán a férfiak a kisbabákkal?
– Én is örülök, hogy látom, Taber ügynök. – A hangjából sütött a
szarkazmus. Tudta, hogy most mi következik.
– Basz… – Val a rá jellemző káromkodással akart válaszolni, de aztán
tekintettel akart lenni Stellára.
 – Miért izgat annyira? – kérdezte Travis. – Miért jelentkeztél az FBI-
hoz, ha utálod, hogy ügynöknek szólítanak?
– Nem izgat. Csak jó alkalom, hogy azt mondjam másoknak, hogy
bassz… szóval érted.
– Van valami hír, Val? – kérdeztem.
– Az éjszaka során jelentős javulás állt be – pötyögött tovább. – És
Lena is jelentkezett. Beindult a Coco-hadművelet. Ő is benne van.
Travis felsóhajtott. Mindkét hír megkönnyebbülést okozott.
Biztonságosan bekötötte Stellát, és jól bebugyolálta, aztán puszit nyomott a
fejére, mielőtt beült a kormány mögé. Megdermedtem, amikor eszembe
villant, hogy pár napja Thomas is ezt tette.
Travis becsapta az ajtót, áthúzta maga előtt az övét, és bekapcsolta. –
Indulhatunk? – kérdezte Vált. Val eleresztette a kérdést a füle mellett,
lefoglalta az igazgatóval folytatott SMS-ezés. Travis megragadta a
kormányt, és anélkül, hogy beindította a motort, előre meredt.
– Liis?
Lehunytam a szemem. – Jól vagyok.
– Azt azért kétlem.
Kinéztem az ablakon. – Essünk túl rajta.
– Tudnod kell valamit. Megmondtam nekik. – Travis úgy köpte ki a
szavakat, mintha égetnék a száját.
– Micsoda? – kaptam fel a fejemet.
– Micsoda? – kérdezte Val is.
– A múlt nagyja éjjel derült ki. Tudják, hogy Thomas és én szövetségiek
vagyunk, és hogy a pályám a tűzzel kezdődött. Apa már tudta, Liis.
– Mindent nem tudhat.
– Persze, hogy nem. De mielőtt ideértél, kénytelen voltam egy részét
felvázolni, máskülönben túl sok lett volna apának egyszerre.
– És a többiek?
– Ők is tudják. A nagyját. Csak rólad nem… meg a tervről.
– Megértem – mondtam. Csak ennyit bírtam kiejteni a számon. Hogy is
készítheti fel valaki a családját arra, hogy egészen mostanáig hazudott
nekik? Arra, hogy nem az vagyok, akinek hittek, ahogy Thomas sem az
volt? Hogy elment, és most végig kell majd néznem, ahogy megemésztik a
legborzalmasabb fájdalmat, amit csak el tudnak képzelni?
– Melletted leszek – ígérte Travis.
Hosszú időbe telt, mire meg tudtam szólalni. Már elhagytuk a repülőtér
kapuját, mire képes voltam uralkodni az érzéseimen, és ki bírtam mondani:
– Nem fognak nekem megbocsátani. – Már ettől a pár szótól elszorult a
torkom.
– De igen. Mindkettőnknek megbocsátanak. – Elég régen ismertem
Travist ahhoz, hogy kihalljam a hangjából, ha színlelt a nyugalma. Abby jobb
színésznő volt, de Travis is sokat tanult az évek során, hogy miként öltsön
pókerarcot. A felesége ügyes tanítónő volt.
– Nem tudom, képes leszek-e rá. Nem tudok uralkodni az érzelmeimen
– vallottam be.
– Most jött világra a kisbabád, Liis – fordult felém. – Kisgyermekes,
egyedülálló szülővé változtál át egyeben nap leforgása alatt. Légy kicsit
elnézőbb magaddal.
Dühösen meredtem rá, bántott a szókimondása. De hiába nem állhattam,
amit mondott, attól még igaz volt. – Ugyanaz maradtam. Nem vagyok
gyenge.
– Baszki, persze, hogy nem vagy. Az anyák amúgy is piszkosul erősek.
Hát még te, Liis. Sosem láttam még hozzád foghatót.
Arrébb csúsztam a helyemen. – Abbyn kívül.
– Ebben nincs verseny – mosolyodott el halványan.
Ellazultam. Travis mellett mindig biztonságban éreztem magam, akárcsak
Thomas mellett. Bármilyen ijesztő is volt egy újszülöttel utazni, megvigasztalt
a tudat, hogy hamarosan a Maddox családnál leszek. – Te hogy vagy?
Megköszörülte a torkát, és bekapcsolta az irányjelzőt. – Kemény volt.
Éppen úgy nem várom az egészet, mint te.
– Hol van Abby?
– A kórházban, a többiekkel.
– Hogyan? Miért? – kérdeztem riadtan.
– Múlt éjjel megszületett a baba.
Vallal egyszerre akadt el a lélegzetünk. Abby még messze volt a kitűzött
időponttól. Rögtön elszégyelltem magam. Sok évvel ezelőtt én világosítottam
fel Abbyt a megegyezésről Travis és az FBI között. Abbynek már volt némi
sejtése, és szerettem volna megkímélni Travist attól a tehertől, amit az
egyezség közlése jelentett. Nekem nem kellett börtönbe vonulnom, ha
elmondom Abbynek, de Travisnek talán igen. Végül ez mentette meg a
házasságukat. Abby megértette, miért titkolódzott Travis, miért utazott el
olyan gyakran, de az igazság súlyként nehezedett rájuk. Amint egy titok
nyitjára jövünk, óhatatlanul felmerül a kérdés: milyen árat fizetünk majd,
hogy megtartsuk?
– Jól vannak? – érdeklődtem.
– Abby nagyszerűen. Carter majd jól lesz.
Carter. Ő volt, akit említett, hogy Stella óriásnak tűnik mellette. És Stella
még három és fél kiló sem volt. Carter biztos aprócska lehet, gondoltam.
– Jó hallani – mondta Val őszintén. Ő így kért elnézést, amiért korábban
megszívatta Travist.
– Abby egyedül maradt a kórházban? – kérdeztem hirtelen megrémülve.
– Az egész család ott van meg vagy fél tucat ügynök, köztük Davies is.
– Jaj, bocsássatok meg, de ő volt a legjobb…
– Tudom. De ezt nem tudod majd megmagyarázni Falynnek.
– Akkor hát… tudják?
– A nagyjára rájöttek. Összerakták, amikor Davies ügynök felvette őket
a reptéren.
Hátradőltem, és Stella békés, alvó arcát néztem. Thomas és az én
tökéletes kombinációm volt. Máris pontos időbeosztás szerint élt,
ugyanabban az időben evett és aludt. Napról napra változott, és Thomas
minderről lemaradt.
Könnyes lett a szemem, és már éppen nyúltam volna Stella zsákjába egy
papír zsebkendőért, amikor Travis hátranyújtott egyet.
– Minden rendbe jön, Liis. Esküszöm.
Szipogva felitattam a könnyeimet a szemem alatt. – Ajánlom is, a fenébe
is! Máskülönben a változatosság kedvéért én kapom le az igazgatót a tíz
körméről!
– Helyes. Ezzel ő is tisztában van.
Eakins külvárosa felől a belváros felé tartottunk. Nem sok változott.
Csak az olyan vállalkozások virágzottak, amelyek az olajjal vagy más iparral
kapcsolatosak, a benzinkutak, butikok, szoláriumok és gyorsétteremláncok.
A többi jószerével elhagyatott volt.
– Ez az? – kérdezte Val, amikor az egyetem magasabb épületei feltűntek,
és kibukkantak a fák teteje fölött.
– Igen – válaszolta Travis kedvtelenül az emlékek miatt. – Ez az.
A Keaton Hall kormos tégláit már régen nem lehetett látni, mindent
rendbe hoztak. Az alatt a pár perc alatt, míg elmentünk mellette, Travis
egyetlen egyszer sem pillantott az apró főiskolára. Gondolom, a kelleténél
jobban emlékeztette arra, milyen különös fordulatot vett az élete egyetlen
éjszaka alatt, amikor utoljára vett részt az Eastern Államin működő Kör
illegális bunyóiban. Elfordította a fejét a tűz emlékeztetőjétől s attól az
estétől, amikor majdnem elvesztette Abbyt.
– Tudom – mondtam fennhangon gondolkozva. – Akár feláldozott
Thomas az FBI-nak, akár sem…
– Mentességért cserébe – tette hozzá Travis.
– Úgy van, de Abby apja és Benny Carlisi miatt így is, úgy is
belebonyolódtál volna ebbe a zűrzavaros ügybe. Bizonyos mértékig a tűz
miatt a helyes oldalon maradtál.
– Valószínűleg – hagyta rám elgondolkodva Travis. – Az FBI-nál nem
hitték, hogy fabatkát is érek, és egy előnyből ügynökké válók, igaz?
– Nagyon is így gondolták – merengtem. – Az FBI mind az ötötöket
felvenné, ha Trenton és az ikrek benne lennének.
– Trent? – gúnyolódott Travis, és a fülébe rakta a fülhallgatót.
– Nagy szíve van – emlékeztettem. – Ne feledd, amikor Camille-lal
balesetet szenvedtek, egy mérföldet cipelte törött karral.
– Két helyen töröttel – pontosított Travis.
– Ahogy mondod.
Észrevettem, hogy Travis az Eastern túlsó sarkánál kinéz, mielőtt a
Mercy kórház felé fordul. Elmentünk Abby és Travis régi utcája előtt, ahol
kapcsolatuk elején laktak és egymásba szerettek. Elhagytuk Trenton és
Camille egykori bérházát, az utcát, ahol Shepley és America háza volt. Hat
sarokkal arrébb Travis végül lassított.
Előttünk magasodott a Mercy kórház, ódon sárga téglafalai ragyogtak a
reggeli napsütésben.
 – Travis? – Bosszantott a hangom furcsasága.
– Semmi gond – nyugtatott Val. – Csak lélegezz.
Travis talált egy szabad parkolóhelyet, és beállt, aztán leállította a motort.
Pár percig csendben ültünk. Még Val sem mert megszólalni.
– Képtelen vagyok rá! – szakadt ki belőlem.
Travis megrántotta a kocsiajtó kilincsét, megnyomta, aztán kilépett a
murvás felhajtóra. – Meg tudod tenni. – Hátralépett, hogy kinyissa a hátsó
ajtót, aztán benyúlt, kivette a babazsákot, a vállára vetette, és benyúlt
Stelláért.
– Ha… hagyjuk itt a poggyászt vagy…? – kezdte Val.
Lesütöttem a szemem, és éreztem, hogy forró könnyek csorognak az
orrnyergemen, majd lecsöpögnek az ölembe.
– Gyűlöllek benneteket, hogy erre kényszerítetek.
– Én sem repesek a tervért, de attól még tartanunk kell magunkat hozzá.
Meg kell tenned, te is tudod, hogy miért. – Megbillentette a babahordozót,
de csak annyira, hogy lássam a lányom édes kis arcát. – Ha volna más
módja, mit gondolsz, egyedül lennél itt?
Megráztam a fejemet, és megtöröltem az orromat.
– A könnyek maradhatnak – jegyezte meg Travis, és Stella takaróját a
babahordozó fogantyújára terítette, hogy védje a kicsit az erős napfénytől. –
Jó a sírás.
– Dugulj el – sziszegtem oda.
Kocsiajtó csapódott, Val megperdült, keze a pisztolyára siklott.
Megnyugodott, amikor Hyde ügynököt meglátta. – Nem tudtam, hogy
csatlakozol hozzánk.
– Lindy ügynök biztonsági különítményéhez tartozom – világosította fel
Hyde.
Val megerősítést várva rám pillantott, én pedig bólintottam.
– Quanticóból került ide. Több, mint kiváló. Az igazgató rendelte ki.
Val tetőtől talpig végigmérte a fiatal nőt, hogy felmérje.
– Valóban?
– Valóban! – szegte fel magabiztosan az állát Hyde.
– Most csak Liisnek szólítsa, Hyde ügynök – magyarázta Travis. – A
családom még nem tud Liis és az FBI kapcsolatáról.
 – Értem, uram – bólintott Hyde.
Travis becsukta az ajtót, az én oldalamra került, kisegített, és a kórház
bejáratához kísért. Val a nyomunkban jött. Travisen és rajtam kívül
mellettünk lesznek Hyde, Wren, Blevins, Davies, Perkins és Taber
ügynökök. Mindannyian kezdettől fogva ezen az ügyön dolgoztak. A
családunk életét bíztuk rájuk, és az igazgatón kívül csak ők tudták, mi az
igazság Thomasszal kapcsolatban.
Travis megérintette a fülhallgatóját. – Elindultunk felfelé – mondta
egyszerűen.
A liftajtó egy kísértetiesen csendes folyosóra nyílt. Hyde lépett ki először,
aztán Travis Stellával. Val mögöttem jött, ő hagyta el utolsóként a liftet.
Amióta leszálltunk Eakinsben, feszélyezettnek látszott. Összerezzent, amikor
most elsietett mellette egy nővér.
Travis elmosolyodott. – Ideges vagy?
– Baszki… – mordult fel, és elkeseredetten szorította össze a fogát.
Travis a várószobához vezetett, és félreállt, hogy előreengedhessen.
Mindenki fáradtan, de mosolyogva állt. A gyerekek haja lelapult vagy felállt,
kócos és összegubancolódott volt a kényelmetlen kanapékon és a földre
vetett ágyakon töltött éjszaka után. A felnőttek még rosszabb állapotban
voltak. Mind engem néztek, a híreket várták. Az arckifejezésem igazolhatta
a félelmeiket, mert Falyn a szája elé kapta a kezét, Ellie pedig átölelte Tylert.
– Szia, hugi – szólalt meg Jim. Többször is nekilódult, hogy felálljon a
kanapéról, de végül Camille segítette talpra. Igyekezett mosolyra húzni a
száját, és derűsen viselkedni annak ellenére, hogy Thomas nélkül érkeztem.
Szorosan magához ölelt.
– Jöttem, amint tudtam. Szerettem volna személyesen elmondani –
szólaltam meg. A hazugság már kaparta a torkomat, amitől olyannak
éreztem, mint egy friss sebet. – Thomas… – Körülnéztem a teremben.
Tudták, de azért még várták, mit mondok, a végsőkig kapaszkodtak a
reménybe.
Travis magához húzott.
– Thomas elhunyt.
Jim alsó ajka megremegett, aztán egy lépést hátrált. Camille a székéhez
támogatta, és átölelte, ahogy Trenton is.
 – Hogyan? – kiáltott fel Trenton. – Miért?
Jim előhalászott az ingzsebéből egy zsebkendőt. Megtörölte a szemét,
aztán visszagyűrte a hímzett fehér zsebkendőt a helyére. – Ülj le, hugi –
kínált hellyel, és távolabb csúszott Camille-tól, hogy helyet csináljon.
Stella nyöszörögni kezdett. Travis letette a földre a babahordozót,
kicsatolta és gyorsan a karomba fektette. Lerítt róla, hogy gyakorlott apa:
máris a zsákban keresgélt, hogy elcsitítsa.
Egy pillanatig Stellát ringattam, és Jim felé fordítottam, hogy lássa.
Közelebb hajolt, könnyes szemében vad fájdalommal mosolyodott el. –
Rád hasonlít és kicsit Tommyra is, nem?
Bólintottam, az alsó ajkam megremegett. – Nem kicsit, nagyon hasonlít
az apjára.
– Gyönyörű. Az én Diane-emre üt.
Bólintottam, aztán láttam, ahogy Jim arca elkámpicsorodik. Trenton
erősen átfogta az apja vállát, és az oldalához szorította, Camille a térdét
szorította meg. Pokoli volt. A lányom születését kellett volna ünnepelnem,
ehelyett az apja elvesztését gyászoltam.
Taylor szája megremegett. – Láthatjuk?
– Holnap szállítják haza – töröltem le egy leguruló könnycseppet. – Azt
szerette volna, ha itt temetik el.
Magamban az FBI-t és ezt a kibaszott tervet szidtam. Az igazgató
személyesen hívott fel egy napja, hogy bocsánatot kérjen, de csak a siker
győzhetett meg arról, hogy a vállalt veszély megéri. A siker egyet jelentett
azzal, hogy a családban továbbra is mindenki célpont maradt. A biztonságuk
annak a függvénye volt, hogy Benny emberei elhiszik-e, hogy visszavágtak,
de ami ennél is fontosabb, el kellett hinniük, hogyha folytatják, az ő
oldalukon még több áldozat lesz. Travis már gondoskodott a második
részről. Kikérték a véleményét és ő beleegyezett. A hírszerzésen keresztül
tudtuk, hogy Thomas halálának megjátszása bevált. A Carlisik visszatértek
Vegasba, és egyelőre nem küldtek rám vagy Stellára bérgyilkost. Amint
rájönnek, hogy csak színleltük, az egész újraindul. Valóságosnak kellett
beállítanunk Thomas halálát. Az egész hatalmas kockázattal járt.
Szerencsénk volt, hogy nem a fejére céloztak. A lövés Thomas mellényét
érte, de maffia valamennyiünket szemmel tartott.
 – Rettenetesen sajnálom – mondtam Jimnek, és komolyan is gondoltam.
– Egyszerűen nem hiszem el, hogy lelőtték. Vagyis… a rohadt életbe,
hogyan? – remegett meg Trenton szája.
Választ várva mindenki rám nézett.
Körbehordoztam a tekintetem, és nagy levegőt vettem, mielőtt kiköptem
magamból a mérget, amivel lassan megölöm Thomas családját. Travis
odaadta Stella cumiját, én meg hátradőltem, és előre-hátra ringattam, míg a
sírása nyöszörgéssé nem csitult.
– Mi… szóval éppen hazaértünk a kórházból. A ház előtti pázsiton
történt, amikor Thomas kiment Stella többi holmijáért. Travistől hallottam,
hogy tudjátok, hogy Thomas FBI-ügynök. Azt viszont nem, hogy… én is az
vagyok.
Falyn és Ellie halkan felkiáltottak, Trentonnak szája tátva maradt.
– Így ismerkedtünk meg. – A pillantásom véletlenül súrolta Camille-ét,
aztán elfordultam. – Amikor Thomas tudomást szerzett a tűzről, és hogy
milyen vádakat emelhetnek Travis ellen…
– Nem volt ott a tűznél – szólt közbe Jim.
– De igen, apa – mondta Travis szégyenkezve. – Ott voltam.
Jim összevonta a szemöldökét, ahogy megértette az igazságot.
– … felkereste az igazgatót, és egyezséget kért tőle. Thomas addigra
már tudta, hogy Travis találkozott Benny Carlisivel, a vegasi szervezett
bűnözői család fejével.
– Mikor? – kérdezte Jim Travistől.
Travis nyelt egy nagyot. – Abby apja bajba került. Benny adósa lett.
Aztán eljött, hogy segítséget kérjen Abbytől. Vegasba utaztunk, és Abby
megnyerte a pénz nagyját. Én meg a maradékot.
– Hogyan? – kérdezte Tyler. – Nem pókeren.
– Bunyóban – felelte egyszerűen Travis.
– Thomas tudta, hogy Travis hihetetlenül közel férkőzött Bennyhez –
folytattam –, és hogy ezt mentességért cserébe felajánlhatja. Thomasnak
korlátozott ideje volt arra, hogy Travis beleegyezését megszerezze, és ezt
személyesen akarta intézni, ezért a megújított esküjük előtti napon mondtuk
meg neki.
– St. Thomason? – kérdezte Falyn.
 Bólintottam, és éreztem, ahogy az emlék hatására a szememet elöntik a
könnyek. Nem volt kellemes emlék. Sosem felejtettem el a szégyent
Thomas pillantásában. – Így hát beszerveztük Travist, ő pedig beépített
ügynökként dolgozott és információt szállított.
– Nem értem – mondta Trenton. – Miért titkoltátok el előlünk?
– Thomas így látta jónak. Félt, hogy feldúlná Jimet. – Thomas apjára
pillantottam. Könnyes szemmel, összegörnyedve ült. Megtörtnek látszott. –
És – Travisre siklott a tekintetem, aki egy bólintással engedélyt adott – nem
akarta, hogy mindannyian tudjátok, mit tett.
Tyler a homlokát ráncolta. – Mert mit tett?
Felsóhajtottam. – A teljes őszinteség jegyében… Thomas tudta, hogyha
egy előnyös egyezség részeként behozza Travist az FBI-hoz, akkor Travis
elkerüli majd a börtönt. És azzal is tisztában volt, hogy ezért majd őt is
előléptetik.
– De választhattam – tette hozzá Travis.
Trenton a szemöldökét ráncolta. – Eper vagy csokoládé a kínálat. A
börtön vagy az FBI játékszerének lenni nem igazán megfelelő választási
lehetőség. Most viszont veszélybe sodortad a családodat, Trav. Hogy
tehetted ezt?
– Trenton! – szólt rá Jim.
– Azt hiszed, én ezt akartam? – dühödt fel azonnal Travis. – Azt
képzeled, ezt szerettem volna?
– Fiúk! – csattant fel Jim.
– Szerintem anya okkal nem akarta, hogy apa nyomdokába lépjünk, ti
meg tojtatok rá – folytatta Trenton.
– Elég! – dörrent Jim hangja. – Mára elég szívfájdalom érte ezt a
családot, nem kell még rontani rajta. Ne hozzatok szégyent a bátyátokra
azzal, hogy a választásain vitatkoztok. Ami történt, megtörtént. – Nehezen
vette a levegőt. – Meg kell szerveznünk a temetést.
– Hogy érted? – kérdezte Hollis. – Tommy bácsi jobban lesz, igaz?
Ezra és James hirtelen aggodalmasan néztek körül.
Elfacsarodott a szívem. – Nem – mondtam leverten. Borzalmas ember
vagyok, gondoltam.
 A fiúk elsírták magukat, és Travis letérdelt eléjük. – Tommy bácsit
baleset érte.
Hollis arca kipirult. – Tudom, de… kórházban van.
– Csak volt. Most pedig temetést rendezünk neki, hogy elbúcsúzhassunk
tőle. – Travisnek torkán akadtak az utolsó szavak. Megfogta Hollis vállát,
és elfordította a tekintetét. Szörnyetegnek érezte magát. Én is.
Hollis megölelte az apját, aztán mindenki összeölelkezett. Camille
megpróbálta megölelni Trentont, de Trent szelíden felemelte a kezét, és
jelezte, hogy egy kis időre van szüksége.
– Ezek a Carlisik – kezdte Trenton. – Előlük bujkálunk?
– Már nem – válaszoltam. – Most kaptuk a hírt, hogy az éjszaka
folyamán az utolsó is elhagyta a várost.
– Miért? – Trenton egyre mérgesebb lett.
– Mert értesítést kaptak, hogy feladom ezt az ügyet. Abby apja
védőőrizetben volt a vezető beosztású maffiatagok elleni perben, de most
eltűnt. Az FBI nem tud vádat emelni ellenük.
– Már nem játszol szerepet az ügyben? – kérdezte Camille. – Hagyod,
hogy megússzák?
Nagyot nyeltem, és próbáltam nem védekezni. – Özvegy vagyok egy
újszülöttel. Stellára kell összpontosítanom.
Camille mindkét kezét a szájára tapasztotta, Trenton összeomlott.
Hamarosan már mindenki zokogott, még a gyerekek is.
Travis megölelte az ikreit. – Látogassuk meg a mamát. – Kiterelte őket a
szobából, én meg egyedül maradtam a családjával. Tátott szájjal bámultam
utána, a tekintetemmel könyörögtem, hogy maradjon. Megtörölte a szemét.
– Visszajövök.
Stellát ringattam. Elégedetten aludt, így inkább magamat vigasztaltam.
– Badarság! – kiabálta Trenton. – Kibaszott kamu az egész! – ordította.
Camille megölelte, de Trenton kibújt a karjai közül, megtörölte a szemét
és a padlóra meredt. Figyeltem, ahogy a Maddox család perceken belül
többször is végigjárja a gyász összes állomását.
– Liis – térdelt le elém Ellie.
Fejrázással adtam értésére, hogy bár nagyra értékelem, nem vágyom
együttérzésre. Nem érdemeltem meg, és ezzel csak növeltem volna azoknak
a dolgoknak a számát, amiért később utálhatnak.
Travis jött vissza. Jessica és James Trenton bácsikájukhoz bújtak. –
Végre elaludt – mesélte Travis. – Amint felébred, beviszem, hogy megnézze
Cartert. Davies, Wren és Blevins ügynökök majd hazakísérnek benneteket.
– Akkor hát ennyi? – kérdezte Trenton. – Mehetünk?
– Igen – válaszolta Travis.
– Segítek apának – mondta Camille. Kábultnak látszott. Képtelen volt
feldolgozni az elmúlt huszonnégy órát.
Láttam, hogy Trenton sértést szeretne a testvére fejéhez vágni, de eszébe
jutott, hogy Travist két oldalról körbevették az ikrei. Homlokon csókolta
Jessicát és Jamest, aztán intett Olive-nak, hogy jöjjön vele.
– Shep – kezdte Travis.
– Persze. Visszük az ikreket – ugrott Shep habozás nélkül.
– Kösz – mondta Travis.
Shepley biccentett, aztán segített Americának kiterelni a gyerekeket, és a
takarókat összehajtogatni. Miután Trenton elment Jimmel, Camille-lal és
Olive-val, Shepley és America távoztak a fiaikkal, Jessicával és Jamesszel,
Jackkel és Deanával. Lassanként csökkent a létszám, aztán már csak Travis
meg én maradtunk Stellával és a védőőrizetünkkel.
– Túl vagyunk a legrosszabbon – csatlakozott hozzánk Val.
– Még nem – csattant fel Travis. – A legrosszabb az lesz, amikor a
szemükbe kell nézni, és kimondani, hogy hazudtam… megint hazudtam!
Trenton egész biztosan behúz majd, és nem is fogom megvédeni magam.
– Remélem, örömükben arról is megfeledkeznek majd, hogy mit tettünk.
Máskülönben többé nem állnak szóba velünk – jegyeztem meg.
– De fognak – mondta Travis.
– Te a helyükben szóba állnál velünk? – néztem fel rá a nyakamat
nyújtogatva.
Lenézett a földre, és a homlokát ráncolta. – Fogalmam sincs, mit tennék.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

FALYN

AMINT JIMHEZ ÉRTÜNK, MIND LEZUHANYOZTUNK ÉS

ÁTÖLTÖZTÜNK, aztán ismét összegyűltünk a nappaliban. A telefonom
egy órája rezgett, de tudtam jól, ki keres. Peter Lacy aznap reggel kapta
tőlem az első visszajelzést: megmondtam, ha nem hagy békén, panaszt
nyújtok be az Estes Park-i rendőrségre. Ez azonban csak tovább tüzelte.
Taylor és Tyler kábultak voltak. Az ebédlőasztalnál ültek és
összekulcsolt kezüket bámulták. Elnémítottam a telefonomat és a hátsó
zsebembe csúsztattam. Nem akartam kikapcsolni, hátha Travis, Abby vagy
Liis akarnának valamit, pedig komolyan fontolóra vettem ezt a lehetőséget
is. Féltem, hogy Taylor rájön, hogy Peter még most is próbál elérni. A
jelenlegi lelkiállapotában nem tudtam, hogyan reagálna. Semmiképpen sem
szerettem volna jelenetet Alyssa előtt.
Jim a hálószobájában aludt, Alyssa a nappaliban őrködött, a gyerekek
fent voltak és filmet néztek, így négyesben maradtunk, hogy csendben
gyászoljunk. Szerettem volna átölelni Taylort, szerettem volna megsimogatni.
Az isten szerelmére, hiszen a férjem volt! De a büszkeség azt diktálta, hogy
az ölembe ejtsem a kezemet. Amióta elhagytam, az én szabályaim szerint
éltünk, amiket azért állítottam fel, mert szükségét éreztem, hogy Taylor
tanuljon belőlük. Nem zavarhattam össze ellentétes jelzésekkel csak azért,
hogy megvigasztaljam.
Csend volt, csak az alap mozgásától reccsentek néha a falak.
Igyekeztem nem gondolni Alyssára, aki a szomszéd szobában volt, de nem
ment. Egyszerűbb volt olyasmiken rágódnom, amiket némileg tudtam
irányítani. Csipogott a kávéfőző, és hirtelen mindenkit kirántott a
mozdulatlanságból.
 – Intézem – állt fel Ellie. Egy tálcán bögréket hozott meg egy kanna
kávét. Szétosztotta a bögréket és kitöltötte a kávét.
Tyler feketén itta, de én tudtam, hogy Taylor nem, így nekiálltam cukrot
és tejszínt keresni. Ahogy a konyhaszekrényeket nyitogattam, feltűnt, hogy
bizonyos tárgyak szokatlan helyen vannak, és meglepett, amikor a fűszerek
mellett jégkockatartót találtam. Kihúztam, mire víz loccsant a kezemre, ami
meglepett.
– Ó! – kiáltottam fel.
Alyssa sietett be. – Minden rendben? – kérdezte, de már tudta is a
választ.
Leráztam a vizet a kezemről, nedves kezemet a nadrágomba töröltem.
– Nem is tudtam, hogy Jim a konyhaszekrényben tartja a jégkockatartót.
– Tessék? – ráncolta az orrát Alyssa.
– Semmi – legyintettem, aztán megint teletöltöttem a tálcát, és betettem a
mélyhűtőbe.
Alyssa bólintott, és már fordult is vissza a nappaliba, de aztán mégis
megtorpant. – Bevallom, én kértem ezt a megbízatást.
Ránéztem. – Én… nem is tudom, mit válaszoljak erre.
– Egy ideje már kíváncsi voltam Hollisra, de ez akkor erősödött meg,
amikor elhagytad Taylort.
Undorral elfintorodtam. – Megfigyeltél minket?
Szégyenkezés nélkül vont vállat. – Nálatok van a fiam.
– Az én fiam – helyesbítettem. – Én nevelem. Én ültem mellette
számtalanszor és tettem hideg borogatást a homlokára, amikor lázas volt.
Reggelente én készítettem a reggelijét, én sütöttem minden évben a
születésnapi tortáját, és hatéves koráig minden este én ringattam álomba. Én
vittem első nap iskolába, és ott voltam, amikor berúgta az első gólt. Ő az én
fiam.
– Úgy van – bólintott Alyssa. – A szó minden értelmében.
– Akkor miért akartál idejönni?
– Főként kíváncsiságból. A többi érzelem volt.
Egyik lábamról a másikra álltam, ideges lettem a szándékaitól. –
Megmondod, ki vagy?
 – Nem – felelte Alyssa, és lenézett a földre. – Főleg nem most. Helytelen
lenne ezt rázúdítani, amikor a nagybátyját gyászolja.
Még úgy is, hogy nem aludt és hosszú haját csak hátratűzte, az utolsó
találkozásunk óta jóformán nem öregedett. Hosszú, egyenes szálú sötét
hajával és őzike szemével Cherre emlékeztetett, amikor még Sonny felesége
volt, csak az őrületes idomok különböztették meg tőle, amiktől inkább
látszott egy tévésorozatban FBI-ügynököt játszó színésznőre, mint egy
valódi ügynökre. Miután nem loholt gyerekek nyomában és csak saját
magáról kellett gondoskodnia, előnyösebben öregedett, mint én. Érthető,
hogy fenyegetettnek éreztem magam, ahogy otthoni tréningben, három
számmal nagyobb pólóban, tízéves házassági problémákkal és a szemem
sarkában nevetésráncokkal álltam előtte. Alyssa szupermodell és lehengerlő
FBI-ügynök volt, aki könnyen elszerethette a férjemet és elvehette tőlem a
fiamat. Nyomasztó kisebbségi érzés vett erőt rajtam.
Hátrapillantottam Taylorra, aki elfordította a fejét, és úgy tett, mintha
nem figyelne minket. Nem tudtam megállapítani, hogy bennünket hallgat
vagy Alyssát bámulja.
– Nem sajnálom tőled a Hollisszal töltött időt – mondtam.
– Gyakran törtem a fejem azon, hogy tudtad megtenni, hogyan
hagyhattad ott úgy, hogy hátra sem néztél. Csak éppen…
– Zavarba ejtő – fejezte be Alyssa a mondatomat. – Megértem. És nem
akarom a kelleténél jobban megnehezíteni neked ezt a hetet. Láttam, hogyan
néz rád. Ha megpróbálnám, akkor sem tudnám magamhoz édesgetni. Én
csak… látni akartam.
– Hollist? – kérdeztem. Nem tehettem róla. A szavak kibuktak a
számon, és az arcom rögtön lángba borult.
– Persze. Ki mást?
Taylorra pillantottam, hogy lássam, figyel-e. Elfordult, amikor megint
rajtakaptam. Legszívesebben összepakoltam volna és felültem volna az első
Coloradóba induló gépre. A zavar általában feldühített, de most annyi
méltóságra sem tudtam szert tenni, hogy mérges legyek.
– Ó, dehogy, dehogy! Nem, nem, nem – védekezett Alyssa.
– Félreérted. Teljesen. Totálisan.
 Összefontam a karomat. Úgy éreztem, megőrülök. Tulajdonképpen
felháborított, hogy nem érdekli Taylor.
Észrevette a bosszúságomat, és felsóhajtott. – Hadd fogalmazzam meg
másként. Taylor sosem jelentett alternatívát. Neki mindig is csak te voltál.
Tudtam akkor is. És tudom most is.
Furcsa érzés volt, hogy egy ennyire fenyegető jelenség ennyi vigaszt
tudjon nyújtani.
Alyssa megmerevedett, aztán hangtalanul végigsietett a folyosón.
Nesztelenül a bejárati ajtóhoz ment, és rátapasztotta a fülét. Egy pillanatig
hallgatódzott, aztán a szemét forgatva kinyitotta az ajtót. Olive megtorpant,
az engedélyre várt, hogy bejöhessen. Alyssa teljesen kitárta az ajtót, aztán
becsukta és bezárta Olive mögött.
– Bocs – szabadkozott Olive. – Nem szoktam hozzá, hogy zárva van.
Alyssa intett, hogy menjen beljebb, aztán visszatért a nappaliba, az
őrhelyére. Néztem, ahogy Olive megöleli Taylort, Tylert és Ellie-t, aztán
felém indul. Már évek óta nem törtem a fejemet azon, miért akad el a
szívverésem, amikor a közelemben van. Olive átölelt, én pedig magamhoz
szorítottam, és lesimítottam a tarkóján a haját. Pontosan tudtam, mit érez
Alyssa, és nem volt mentségem, hogy szíves fogadtatáson kívül mást
éreztessek vele. Hollis az ő fia is volt, és csak azért, mert lemondott róla,
még nem szerette kevésbé.
– Kérsz kávét? – kérdeztem Olive-tól, miközben cukrot és tejszínt
vittem az asztalhoz.
Megrázta a fejét, és utánam jött. – Mielőtt átjöttem, megittam a
másodikat.
– Hogy van anyukád? – kérdeztem, és leültem Taylor mellé. – Felkészült
rá, hogy átköltözöl a koleszba?
Olive mosolyogva és kuncogva rázta a fejét. – Szó sincs róla. Úgy
viselkedik, mint egy gyerek!
Játékosan oldalba böktem. – Légy elnézőbb vele. Nagy dolog ez. –
Megrezzent a telefonom. Megnéztem, és elraktam.
– Elmondtam, mi történt Thomasszal. Később majd áthoz egy tál ételt
Jimnek.
 – Aranyos tőle – mondtam. Az ujjammal kisimítottam az arcába hulló
tincset. Fiatal nő lett, aki minden nappal egyre közelebb került ahhoz a
korhoz, amikor világra hoztam. A helyi csemegeboltban dolgozott
pénztárosként, ahogy tizenöt éves kora óta minden nyáron, de ez lesz az
utolsó nyara főiskola előtt.
Taylor ivott egy kortyot. – Kösz, bébi. – Összerezzent, amikor rájött,
mit is mondott, de a kezére tettem a kezem. A szabályok triviálisnak tűntek
most. A gyöngéd megszólítások tiltása, a különélés addig tartott, amíg úgy
nem érzem, hogy Taylor letöltötte a büntetését és elég rúgást nem kapott.
Elveszíthette volna az állását, börtönbe is kerülhetett volna, én mégis még
jobban büntetni akartam. Elfacsarodott a szívem. Tévedtem. Nagyot
tévedtem.
– Taylor – fogtam hozzá, de megint megcsörrent a telefonom. Ismét
ellenőriztem, aztán eltettem.
– A gyerekek? – kérdezte Taylor.
– Nem – válaszoltam egyszerűen.
A pillantása a hátsó zsebemre vándorolt. – Ő keres, igaz?
– Furcsa, hogy dühös vagyok rá? – bukott ki Tyler száján, és az
ikertestvérére nézett.
– Kire? – kérdezte Taylor.
– Thomasra. Kibaszottul pipa vagyok rá. Folyton az jár a fejemben, ha
itt lenne, behúznék egyet a kibaszott hazug pofájába!
Taylor a fejét rázta.
– Furcsának érzem – folytatta Tyler. – Mintha nem kéne így éreznem,
mégis ez van bennem – remegett meg az alsó ajka. – Aztán eszembe jut,
hogy nincs itt, és már nem is lesz. De azért még behúznék neki, aztán pedig
megölelném, amíg már nem hagyja többé.
Ellie megsimogatta Tyler hátát. – Nincs ebben semmi különös.
Összezavarodtunk. Bármit is érzel, pontosan azt is kell érezned.
Rámosolyogtam a sógornőmre. Részeges, tablettákat kapkodó lányból
meditáló, teljes lótuszülésben jógázó, háztartásbeli anyuka lett belőle. Gavin
születése előtt keményen törte magát, hogy kijózanodjon, és egy vagyont
költött rehabilitációra. Nemcsak tiszta lett, de kezdte átvenni a terapeutája
stílusát, ami nagyon kedvemre volt.
 – Falyn? – szólalt meg Olive.
Valahányszor kiejtette a nevem, repesett a szívem. Taylor révén részt
vehettem az életében, jobban, mint azt valaha is reméltem. Ő volt a
koszorúslány az esküvőnkön, ő vigyázott Hollisra és Hadleyre, amikor
Jimnél jártunk látogatóban, és most itt ült mellettem a kiköpött másom, és
tanácsot várt tőlem. A tenyerembe támasztottam az állam, és mosolyogva
ránéztem. – Igen, kicsim?
– Mit gondolsz, mikor lesz a temetés? Szabadnapot szeretnék kérni. El
akarok menni.
– Megkérdezem nagypapit, amint felébred. Ma sok mindent el kell
döntenünk, így muszáj előtte pihennie.
A körmét piszkálva, szórakozottan bólintott. – Igen, asszonyom.
Taylorra pillantottam, és azt kívántam, bárcsak megköszönhetném neki
ezt a pillanatot, és előtte mindegyiket, amit Olive-val tölthettem. Tévedtem,
és mindkettőnk érdekében ideje volt beismernem. Megzizzent a telefonom,
de ezúttal nem ellenőriztem.
Taylor lepillantott a zaj forrására. A háta meggörnyedt.
– Az, akire gondolok?
Tétováztam. – Nem… tudom, ki az.
– Falyn – mondta Taylor fáradtan. – Ő az?
– Kicsoda? – kérdezte Tyler.
– Peter Lacy – válaszolt Taylor.
– A polgármester fia? – lepődött meg Ellie.
– Falyn nem adta meg neki a telefonszámát és nem is reagált –
magyarázta Taylor.
– De ma reggel felvettem – szólaltam meg. Taylor összeomlott. –
Megmondtam, ha nem hagyja abba, panasszal élek a rendőrségen.
– És mégis beszélni akar veled? – kérdezte Ellie.
– Igen – feleltem bosszúsan.
– Ezt mondtad? Komolyan? – kérdezte Taylor.
Felé fordultam. – Megmondtam. Nem akarok tőle semmit. Taylornak
sikerült egy kis félmosolyt az arcára erőltetnie. Nem öklözött a levegőbe,
nem ordított, vagy vagdosta be az ajtókat. Lehet, hogy csak azért, mert
érzelmileg kimerült, de én megkértem, hogy viselkedjen rendesebben, és ő
megtette.
– Bárcsak jobban bánhatnék veled. Ezt érdemelnéd.
Az asztal túloldalán látott döbbent arcok láttán a keze után nyúltam.
Abban a pillanatban mérhetetlenül megindító volt a sebezhetősége.
Lepillantott a kezemre, ami az övén nyugodott, aztán láthatóan
meglepetten pislogott.
– Kiülsz velem a verandára? – kérdeztem.
Egy percig úgy nézett rám, mintha idegen nyelven szólaltam volna meg,
aztán a kérésemet felfogva végül bólintott.
– Aha. Úgy értem, igen. Persze.
Csikorgott a szék lába, amikor eltolta az asztaltól, hogy felálljon. Fogtam
a kezét, míg a bejárati ajtóhoz mentünk. Nem próbálta meg elhúzni, de úgy
ment, mint egy robot, hagyta, hogy kivezessem a házból. Leültünk a legfelső
fokra, hallgattuk a madarak csicsergését, ahogy a fák levelei susogtak a
szélben, és néztük az elhaladó kocsikat. Gyönyörű, verőfényes nyári nap
volt. A szürke égből esőnek kellett volna zuhognia, de a vihar bennünk dúlt.
Taylor arca nedves volt a néma könnyektől, bennem pedig nőtt az
elkeseredés.
– Tudom, hogy ez talán a legalkalmatlanabb pillanat erre, de muszáj.
Olyasmit mondok majd, amit előző este szerettem volna, ezért nem akarom,
hogy azt hidd, más okom is van erre, mint az, hogy közöljek veled egy
döntést, amit már meghoztam – fogtam bele.
– Falyn. – Pár másodpercig várt, mielőtt ismét megszólalt. Féltem, hogy
majd azt mondja, fogjam be a számat, mert semmit sem akar hallani tőlem.
Hogy bármi, amit mondok, lényegtelen számára ezen a napon, és még csak
dühös sem lehettem volna rá, mert igaza lett volna. – Ha azt akarod
mondani most, hogy el akarsz válni, akkor figyelmeztetlek… lehet, hogy
kimegyek az útra, és lefekszem a földre.
Muszáj volt elmosolyodnom, de aztán elkomolyodtam.
– Nem akarok válni.
A szemembe nézett, és órák óta most látott először igazán.
– Nem?
 Megráztam a fejem. – Szeretlek. És igazad van. Együtt és nem külön
kellene ezen javítanunk. Senkinek sem tesz jót, különösen a srácoknak
nem…
– Mintha azt akarnád mondani, hogy már nem élünk külön, és együtt
megyünk haza – mondta, és óvatosan optimizmussal várt a válaszomra.
– Azt mondom, hogy már nem élünk külön.
– Már? Mostantól?
– Igen.
– Úgy érted, most e perctől fogva? – kérdezte még mindig bizonytalanul.
– Ha neked is megfelel. Nem akarok a nevedben beszélni.
Lehunyta a szemét, a tenyerébe temette az arcát, és annyira előrehajolt,
hogy majdnem elért a lábához.
– Vigyázz – húztam vissza a karjánál fogva.
Kiszakadt belőle egy kiáltás, aztán a karjába vont. Pillanatokon belül
zokogni kezdett, én meg átöleltem. A hátizmaim fájni kezdtek, de moccanni
sem mertem. Ha szüksége volt rám, egész nap ott ültem és öleltem volna.
A válla rázkódott, két nagy levegőt vett, aztán elhúzódott, és megtörölte
a szemét. Még sosem láttam rajta ennyi fájdalmat. Azon az estén sem,
amikor elhagytam. – Őszintén szeretlek – mondta elakadó lélegzettel. – És
igyekszem jobbá válni. Nem veszíthetlek el téged is. Összetörne, Falyn…
talán máris össze vagyok törve.
Odahajoltam, hogy arcon csókoljam, aztán megcsókoltam a szája sarkát
is. Megmerevedett, nem volt biztos benne, mit tegyen, aggódott, hogy
helytelenül cselekszik. A szájára szorítottam az enyémet. Egyszer, aztán még
egyszer. A harmadik csóknál szétnyílt az ajkam, ő pedig az arcomat két
kezébe fogva visszacsókolt. Hónapok óta nem érintettük meg egymást, és
amint elkezdtük, nem bírtuk abbahagyni. Sírtunk és csókolóztunk,
ölelkeztünk, ígéreteket tettünk, és így éreztük helyesnek.
Taylor a homlokomnak döntötte a homlokát. Nehezen szedte a levegőt,
de ismét erőt vett rajta az óvatosság. – Vajon ez csak mostanra igaz? Más
lesz-e, amikor visszamegyünk Coloradóba, ugyanazokhoz a problémákhoz?
– Dolgozunk ugyanazokon a gondokon, de más lesz.
Bólintott, egy könnycsepp hullott le az orra hegyéről. – Úgy lesz. Ígérem.
 HUSZADIK FEJEZET

ELLIE

BALRA HÚZVA AZ UJJAMAT LAPOZTAM AZ E-KÖNYV-

OLVASÓM KÉPERNYŐJÉN, aztán helyzetet változtattam, amikor Tyler
megmoccant. Két órája aludt a jobb combomon, Gavin meg három órája a
balon. Nem is tudom, miért mocorogtam. Ha valamelyik fiú helyváltoztatása
után megpróbáltam jobban elhelyezkedni, rendszerint csak
kényelmetlenebbül feküdtek, amit újabb helyváltoztatás követett. Ki tudja,
miért, abban a hitben voltam, hogy jobban tudom, mi a kellemes nekik, de
szinte mindig tévedtem. Ez részben irányítási kérdés, részben anyai ösztön
volt. Éreznem kellett, hogy hozzájárulok a kényelmükhöz, amikor
tulajdonképpen ők maguk gondoskodtak volna erről, ha nyugton maradok.
Végigfutott a tekintetem az oldalon, próbáltam befogadni a gyászról
szóló gondolatokat. Arról olvastam, hogyan segíthetünk másoknak
megbirkózni a halállal, és hogyan meríthetnénk vigaszt egy doktori iskolában
tanuló ember hitéből, miszerint az energiáink egy másik életbe távoznak.
Nem tudtam biztosan, hogy ettől egy transzcendentális, New Age-es
hibbant leszek-e, de mindenesetre jobban éreztem magam tőle. És ez volt a
célom: a képességeimhez mérten a legegészségesebb módon létezni és
sebeket gyógyítani.
Próbáltam békére lelni Thomas halálában, a hazugságokban és a
veszélyben, amibe sodortak minket. Igyekeztem nem gondolni arra, hogy
Gavin fényképe azok között volt, ami három bérgyilkos kocsijának az
ülésén szóródott szét, vagy, hogy a fotót valószínűleg a vérük cseppjei és
foltjai mocskolták be. Ugyanolyan sötétpiros vér, amilyen Gaviné is. Ez nem
is régen egy olyan ember ereiben keringett, aki korábban pont ilyen kisfiú
volt, és áld csupán az életben hozott hibás döntésekben különbözött tőlem,
amiket a szülei helytelen döntései nyomán szerzett rossz tapasztalatok
befolyásoltak. Az ördögi kör sohasem tört meg.
Fájt a szívem azokért, akik szemrebbenés nélkül megölték volna a
gyerekemet, és ez is eléggé megrendített. Felhagytam a haraggal, így nem
volt a kezemben eszköz a gyűlölethez. Gyűlölhettem volna őket, de úgy
nehéz volt, hogy sok éven át gyereknek tekintettem felnőtteket, és a tetteik
eredetét tanulmányoztam. Nem vettem fontolóra, amikor elmerültem a világ
új szemszögből való vizsgálatában, hogy majd keservesen kell
megküzdenem azokért az érzésekért, amik egy évtizeddel korábban olyan
természetesen jöttek.
Igaz viszont, hogy azok a férfiak, akiket képtelen voltam gyűlölni, nem a
képzeletem szülöttei voltak. Fegyverrel érkeztek Eakinsbe, és nagyon is
valóságos veszélyt jelentettek a családunkra nézve. Könnyű volt Thomast és
Travist hibáztatni, hogy ők vonzották ide őket, de ezzel más döntéseit
hibáztatnánk, gondoltam. Thomas és Travis talán a Carlisik viselkedése
nyomán hoztak döntéseket, de mindenképp a jó oldalon álltak. A másik
választási lehetőségük az volt, hogy hagyják, hadd bosszulják meg a Carlisik
Benny halálát. Gyűlöltem az erőszakot, de alvó férjemmel és fiammal egy
szobában döbbentem rá, hogy mindennek megvan a maga ideje.
Az egyetlen megoldás az volt, ha kiállunk és harcolunk.
A felismerés egyszerre volt kétségbeejtő és erőt adó. Ismét lapoztam;
lassan kicsorduló könnyeim égették az arcomat. Szipogtam, megtöröltem az
orromat, és ezzel felébresztettem a férjemet.
Az arcomat látva felült, és a kontyomból kiszabaduló hajtincsemet a
fülem mögé simította. – Mi az, Elle? – kérdezte alig hallhatóan.
– Csak szomorú részhez értem – válaszoltam.
Elmosolyodott. Gyakran ugratott, hogy rajtam kívül nem ismer mást, aki
a szakirodalmon is sírni tud, de a fejlődés zavarba ejtő volt, és bármennyire
ragaszkodtam a sebzett darabokhoz, hátra kellett hagynom őket.
– És ez melyik rész? – kérdezte mellém telepedve.
– Az, ahol Thomas és Travis választása ésszerű, és nagyon nehéz lehetett
nekik. Ellentétes érzésekkel küszködve járhatták az útjukat.
Tyler elgondolkodott a szavaimon, aztán felsóhajtott. – Minden
bizonnyal.
 – Ilyen körülmények között még akkor is nehéz a fényt látni, amikor te
tartod a gyertyát.
Tyler kuncogott, aztán felém fordult. – Ezt olvastad valahol?
– Nem.
– Elképesztő vagy. Költőiek a gondolataid.
Halkan felnevettem. – Néha talán. Fontos a fájdalomból is erőt meríteni.
Tyler megpuszilt, aztán a fiunk után nyúlt. Gavin kettőnk tökéletes
összetétele: dühösen is békés; sápadt, puha bőre kedves, bátor lelket
takart, elemző gondolkodással. Végigsimítottam rövidre nyírt haján, amihez
ragaszkodott, hogy hasonlítson az apjára, és ettől megremegtek a pillái.
Meleg barnásvörös szeme a sötétet kutatta. Hozzánk hasonlóan át kellett
élnie a legrosszabbat, hogy a legjobb lehessen, és én egyszerre rettegtem és
üdvözöltem ezt a kihívást. Sok időt töltöttem azzal, hogy kiérdemeljem a
jogot, hogy az anyja lehessek.
– Régóta alszik – jegyezte meg Tyler.
– Szerintem nem sokat tudott a kórházban aludni. Szüksége van a
pihenésre. A teste majd felébred, ha kipihente magát.
Léptek haladtak el az ajtónk előtt; a folyosón a lépcső felé tartottak.
Amikor leértek, Jim tompán felszűrődő hangja üdvözölte a többieket.
– Felébredt – mondta Tyler. – Le kéne mennünk.
Bólintottam, és óvatosan felemeltem Gavint az ölemből.
Tyler párnát csúsztatott a feje alá, és betömködte körülötte a takarót. A
kezemet fogta, míg az asztalhoz nem értünk, ahol Jim Liisszel és Mr.
Bairddel, a temetkezési vállalat emberével ült. Már akkor ideért, amikor Jim
még aludt, és ragaszkodott hozzá, hogy türelmesen megvárja, hogy
összegyűljön a család. Magas, szikár férfi volt, hamvasszőke haját oldalt
választotta el, gondosan bezselézte, és átfésülte. Egy katalógusban
lapozgatott, és halkan vitatta meg a tölgy, cédrus és fenyő, valamint az
ökológiailag kívánatosabb bambusz vagy banánlevél előnyeit és hátrányait,
és elmagyarázta, mi a különbség a többszögletű és a téglalap alakú
fakoporsók között.
Az ebédlőasztal közepén egy doboz papír zsebkendő díszelgett. Camille
átnyúlt az asztalnál ülő férje előtt, hogy kihúzzon egy lapot, és megtörölje
pirosra sírt szemét. Camille Trenton mögött állt, a vállát masszírozta, de
mintha ebből ő is vigaszt merített volna.
Liis Jim mellett ült sztoikus nyugalommal. Szinte mintha kikapcsolt volna.
Feltételeztem, hogy ő tisztázza a részleteket, ahogy a munkáját is végzi,
szervezetten és aprólékosan, de majdnem minden döntésben Jimre
támaszkodott.
– Mit szólnátok egy urnához? – vetette fel Travis.
Jim a homlokát ráncolta, és bizonyára elképzelte, milyen lenne Thomas
testét elhamvasztani, és nem azon töprengett, amit Travis javasolt.
Liis bólintott. – Szétszórnánk a hamvait a hátsó kertben. Olyan sokat
mesélt arról, hogy nézte, ahogy az öccsei ott játszottak. Szerintem ez
tetszene neki.
– Arra gondoltam, hogy átadnám neki az anyja melletti parcellát –
mondta Jim.
– Ez kedves – méltányoltam az elképzelését, de Trenton feldúltan
sóhajtott fel.
– Nem, apa. Neked anya mellett a helyed. Liisnek igaza van. Thomas
nem szeretné, ha az emberek a testét bámulnák a koporsóban.
– A téglalap alakúban – helyesbített Mr. Baird. – A koporsó valójában
egy hat-vagy nyolcszögletű fa temetkezési tárgy, amit a történelem során
olcsóbb megoldásként használtak. A több oldal révén kevesebb anyagot
kellett felhasználni, és…
– Ne vegye sértésnek, Mr. Baird – vágott közbe Trenton –, de
kibaszottul nem érdekel. – Az órájára nézett. – A francba. Munkába kell
mennem.
– Beszóltam helyetted – mondta Camille.
– Tényleg? – kérdezte összezavarodva Trenton.
– Most itt a helyed.
– Te is szabadnapot kértél?
– Én itthonról is tudok dolgozni. – Trenton karjára tette a kezét, a bőrük
vonalak és színek remekműve volt. – Nekem meg melletted a helyem.
Trenton visszafordult és nagy levegőt vett. Minden apróság közelebb
hozta őket ahhoz a tényhez, hogy ez az egész nem egy rossz álom. Thomas
meghalt, mi pedig nemsokára búcsút veszünk tőle.
 – A többségünk karácsony óta nem látta – jegyezte meg Taylor, aki az
ölében Falyn kezét fogta. El sem eresztették egymást azóta, hogy délelőtt
kibékültek. – Számomra a lezárást jelentené, ha láthatnám.
Mindenki Liisre nézett, aki belegabalyodott a mondanivalójába. – Nem
hiszem… szerintem ez esetben az urna lenne a jobb választás.
– Azt akarod mondani, hogy nem úgy néz ki, mint életében, vagy, mert
nem lehet nyitott koporsóba tenni?
Vigyáztam, nehogy felkiáltsak, de elakadt a lélegzetem. Olive-nak is.
– Azt hiszem – nézett össze Liis Travisszel –, ez esetben kívánatosabb az
urna.
Jim elfordította a fejét, hogy összeszedje magát, mielőtt dönt. Végül
megköszörülte a torkát. – Akkor lássuk az urnákat.
Papírzörgés hallatszott, miközben Mr. Baird összeszedte, és elrakta a
koporsós választékot. Újabb katalógust és nyomtatványokat vett elő, Liis
pedig az első oldalnál nyitotta ki a katalógust.
– Tudnom kell – szólalt meg Trenton.
– Ne, kérlek! – könyörgött Camille.
– Miért nem lehet nyitott koporsós temetés? – követelte Trenton.
– Olive? Kérlek, nézd meg a gyerekeket – szólította fel Falyn.
– Igen, asszonyom – indult Olive rögtön a lépcső felé.
– Liis? – noszogatta Trenton.
– Trent – hunyta le a szemét Liis. – Megértem, hogy ez a gyász
folyamatához tartozik, de nem megy. Túl nehéz.
Travis odament hozzá, és a vállára tette a kezét. – Nem fontos, Trent.
– Dehogynem, baszki! Tudni akarom, mi történt a bátyámmal.
– Meghalt – válaszolta Travis.
Trenton az asztalra csapott az öklével, aztán felpattant.
– Tudom! Tudom, hogy meghalt, baszki! De tudni akarom, miért! Ki
hagyta, hogy ez megtörténjen!
Travis hangja észrevehetően fojtott volt. – Senki. Senki sem felelős érte.
Egyszerűen csak megesett. Nem kell mindig hibáztatni valakit, Trent…
– De még mennyire, hogy kell! Tommy meghalt, Travis. Meghalt, baszki,
és én az FBI-t okolom! És őt – mutatott Liisre.
– És téged. – Remegett, a szeme véreres volt, és könnyben úszott.
 – Baszd meg, Trent – vágott vissza Travis.
Trenton megkerülte az asztalt, mire kettejük között rögtön felpattantak az
ikrek. Travis beletörődőén, rezzenéstelenül állt, miközben Trenton vadul
csapkodott. Felkászálódtam a helyemről, háttal a sarokba álltam, és a
falnak szorítottam a tenyeremet.
– Az utolsó szálig ezt a sok öltönyös faszfejet… – dühöngött Trenton.
– Elég! – kapta el Tyler Trenton ingnyakát. – Hagyd abba, baszki!
– Szállj le rólam, cseszd meg! – lökte el Tylert Trenton. Nehezen szedte
a levegőt, pár méteren ide-oda járkált, és dühösen Travisre meredt, mintha
egy harcművészeti meccs két menete között volna.
Taylor Travis elé állt, és intett a feleségének, hogy hátráljon. Falyn
engedelmeskedett. Eltolta magát az asztaltól, és átjött mellém. – Mit
tegyünk? – súgta oda.
– Ne mozduljunk.
– A rengeteg kibaszott hazugság! – folytatta Trenton, és Travisre
mutatott. – És te lelőtted a kibaszott főnöküket, ők meg megölték a
testvérünket! – Pár lépést tett, mire Taylor verekedőállásba helyezkedett. –
És eltelik egy fél nap, baszki, mielőtt végre közlőd, mi folyik? Mi a fasz
bajod van, haver? – Még egy lépést tett, amivel már Taylor személyes
terébe nyomult.
– Ne akard, hogy leüsselek – figyelmeztette Taylor összeráncolt
szemöldökkel.
Lehunytam a szemem. – Hagyjátok abba, kérlek – mondtam, de a
hangom gyönge volt ahhoz, hogy bárki is meghallja, kivéve Tylert, aki csak
annyi időre pillantott rám, míg ellenőrizte, rendben vagyok-e.
– Senki sem üt le senkit – jelentette ki Camille, és a férje mögé lépett. –
Vegyél vissza, Taylor.
– Taylornak mondod? – lépett közelebb Falyn. – Inkább a férjednek
szólj, hogy higgadjon le. Ez nem old meg semmit.
Camille összehúzott szemmel méregette a sógornőjét. – Tudod, hogy mi
nem old meg semmit? Ha mindenkit veszélybe sodornak, és hazudnak.
Szerintem Trentnek joga van feldúltnak lenni.
– Komolyan? – fonta össze a karját Falyn. – Komolyan mondod, Cami?
Most úgy játszol, mintha huszonnégy órája még nem lettél volna a Thomas-
csapat tagja?
– Jaj, ne már, pofa be, Falyn! – vágott vissza undorral Camille.
– Hé! – üvöltött fel Taylor. – Soha ne beszélj vele ilyen hangon!
– Akkor nem árt, ha ő is vigyáz, milyen hangon beszél – avatkozott bele
Trenton.
– Ő a feleségem! – kiabálta Taylor. – Senki sem beszélhet vele így.
– Nem tegnap ordítottál Camivel pontosan ezért? – kérdezte Falyn. –
Hogy titkolódzik? Most meg Liist hibáztatod, amikor csak itt ül, és gyászolni
próbálja a férjét? Liis semmivel sem tartozik neked, Trent.
– De igen! Az igazsággal! – kelt ki magából Trent.
Jim még mindig a katalógusban lapozgatott, és próbált kizárni a
gondolataiból a családját, ami tőle pár lépésnyire hullott szét. Ez már sok
volt neki, ahogy Liisnek is, aki nem talált szavakat és ereje sem volt leállítani
őket.
– Befejeztétek? – kérdezte Travis.
Nyílt a bejárati ajtó, és Shepley fiai rontottak be: végigvágtattak a
folyosón, szinte oda sem köszöntek nekünk, mielőtt felrohantak a lépcsőn.
America és Shepley döbbenten torpantak meg, amikor a hall végére érve
meglátták, hogy mindenki áll, én pedig a falnak simulok.
– Mi folyik itt? – kérdezte Shepley. A tekintete ide-oda ugrált közöttünk.
– Miért nem kérdezed meg Travistől? – nyújtotta ki, majd fel a karját
Trenton.
Shepley zavartan fordult Travishez. – Mi folyik itt?
Travis felsóhajtott, és kissé engedett benne a feszültség.
– Trenton szokásos kirohanásainak egyike.
Trenton gyilkos pillantást vetett Travisre, aki megvonta a vállát. – Te
ajánlottad, hogy kérdezzen engem.
America az asztalhoz jött, kihúzott egy széket, és egyáltalán nem izgatta,
hogy egy háború kitörése előtt állunk. – Most miről van szó? Megint Cami
miatt pöccent be?
Camille összehúzta a szemét. – Na, de most komolyan?
– Aha – piszkálta a körmét America.
– Senkinek sem akartam fájdalmat okozni – fortyogott Camille. – És ha
azok, akik elítélnek, kezdettől fogva tudtak volna mindent, az sem
változtatott volna semmin sem. Egyetlen rohadt dolgon sem. Tehát
eltehetitek a vasvilláitokat. Csak Thomas kívánságát tartottam tiszteletben.
Ennyi az egész.
– America nem úgy értette, Cami – avatkozott bele Shepley.
– De igen – mondta fapofával America.
– Mare! – rótta meg Shepley.
America a szemét forgatta, aztán kiegyenesedett ültében.
– Öten hazudtak nekünk egy, a családunkat veszélyeztető kérdésről.
Thomas, Liis, Travis, Abby és Cami. – Camille-ra pillantott. – Szóval ne is
próbálj kibújni a felelősség alól, Cami. Csak azért, mert a férjed dühös a
hazugságok miatt, és te a pártját akarod fogni, még nem mentesülsz az
igazság alól.
Camille elvörösödött, a szeme könnyes lett. – Nem kértem, hogy ebbe a
helyzetbe hozzanak.
Végre Liis is beleavatkozott. – Abby csak onnan tudta, hogy én
elmondtam neki. És megkértem, kezelje diszkréten a tudomására jutott
információt.
Travis meglepetten nézett Liisre. – Megmondtad neki?
Másodpercek teltek el, mire Liis Travis szemébe tudott nézni. – Évekkel
ezelőtt.
Travis leejtette a vállát. – Szóval valahányszor elutaztam, és a szemébe
hazudtam, hogy hova megyek… kidolgoztam a részleteket… Abby
tisztában volt mindennel?
– Nehéz helyzetben volt – magyarázta Liis. – Biztosra vette, hogy
viszonyod van. Tudta, hogy hazudsz, csak azt nem, miről. Azzal, hogy
elmondtam neki, megmentettem a házasságotokat.
– Nekem miért nem szóltál? – feszengett Travis. – Hagytad, hogy tovább
hazudjak neki?
– Ha nyílt lapokkal kezdtél volna játszani, az FBI felbontotta volna az
egyezséget. Valós indokkal kellett magától előállnia vele. Az információ,
amit Mickről adott neked, több mint kielégítő magyarázatként szolgált, és az
FBI tudja, hogy Abby rendkívül intelligens személy.
– Ne használj elemzői zsargont velem szemben, Liis – hunyta le a szemét
Travis, aztán a fejét ingatva megdörgölte a tarkóját. – Ma engedik ki a
kórházból. Vissza kell mennem érte.
Az ikrek leültek, és suttogva tárgyalták az új fejleményeket. Ők is
hazudtak, és éveken át gyötrődtek miatta, de Thomas és Travis hazugságai
elhomályosították az övékét, így váratlanul könnyen megúsztak mindent.
Arra emlékeztetett, amikor Finley, a nővérem kiszökött és ellopta a szüleink
autóját. Nem volt különösebb célja, csak azt szerette volna, ha most az
egyszer rá figyelnének, és nem arra, amivel én próbáltam az érdeklődésüket
magamra irányítani. Amikor a szüleink rájöttek, mit tett, minden energiájukat
lekötötte, hogy ügyvédet szerezzenek nekem, mert felgyújtottam az apám
üzleti partnerének nyaralóját, így már nem maradt erejük haragudni rá. Még
csak szobafogságra sem ítélték. A gyújtogatásnál enyhébb kihágások
triviálisnak tűntek a hülyülésem mellett.
Amikor Trenton észrevette, hogy az ikrek másra figyelnek, nekirontott
Travisnek, és a falhoz kente. Másodpercekkel az összecsapás után Liis már
egy sarokba rúgta a székét, és magával rántotta Jimet és Mr. Bairdet. Gyors
reflexei voltak, amilyeneket el is vártam volna egy FBI-ügynöktől. A többi
ügynök is berontott, de Travis feltartott kézzel megállította őket, és jelezte,
hogy hátráljanak.
Trenton arca nedves volt a könnyektől. – Miért kellett megölnöd Bennyt,
Travis? Miért nem maradtál Thomasszal és védted meg, ha tudtad, hogy
veszélyben van?
– Nem tudtam, Trent – nézett Travis a testvére szemébe. – Nem tudtam.
És ha tudtam volna, akkor is itt maradtam volna, hogy megvédjem a
családomat.
Trenton megragadta Travis gallérját, és a falnak lökte. Travis meg sem
próbált visszavágni, átfutott a fejemen, vajon miért nem. – Ő is a családod
volt. Segített felnevelni, Travis. Hagytad, hogy egyedül nézzen szembe ezzel?
– Bocsáss meg, Trent – kérlelte őszintén Travis. – Kibaszottul sajnálom.
Fogalmad sincs, mennyire rettenetesen érzem magam emiatt, és mennyivel
rosszabbul érzem majd magam, amikor… Nem igazság. Lehet, hogy nekem
kellett volna a helyében lennem.
Trenton elengedte Travis ingét, és pár lépést hátrált.
Shepley meglapogatta a hátát. – Te is lehettél volna. Vagy Abby vagy
James vagy Jess vagy Ezra vagy Mare. És sejtelmünk sem lett volna, hogy
ez vár ránk.
Tyler zavart arckifejezéssel szegte le az állát. – Mi akarsz ezzel mondani,
Shep? Hogy ami Thomasszal történt, szerencse ránk, többiekre nézve?
– Természetesen nem – védekezett Shepley.
– Azt akarja ezzel mondani, hogy nem a Thomasszal történtek kellett
volna, hogy figyelmeztessenek minket – mondta Trenton. – Abban a
pillanatban szólniuk kellett volna, hogy éberek legyünk, amikor Travis
kémként beépült a kibaszott maffiába.
Tyler az orrát ráncolta. – Travist akarod ezért hibáztatni? Ő nem akarta
az egészet. Abból próbál kievickélni, amibe lökték, haver. Szóval ne
hozakodj elő több baromsággal, nehogy olyat mondj, amit később
megbánsz.
– Azt nem bánja meg, ha kérdéseket tesz fel – szólt közbe Shepley. –
Ha évekkel ezelőtt ezt tettük volna, most talán nem szerveznénk temetést.
Travisen megbántottság látszott, hogy Shepley Trenton pártját fogja.
– Komolyan mondod? – kérdezte.
Shepley vállon veregette Trentont, hogy mutassa, melyik oldalon áll.
– A legjobb barátom vagy! – képedt el Travis.
– Tévúton jársz, Trav. Igenis jogunk van ahhoz, hogy ez felkavarja a lelki
nyugalmunkat – mondta Shepley.
– Ha nem bánjátok – csúszott vissza Jim a székével az asztalhoz –,
folytatnom kell a szervezést. És ha bánjátok is, távoznotok kell. A temetés
nem lesz meg magától.
– Nem bizony – csatlakozott Mr. Baird, és ideges szemrángás mellett
megigazította a nyakkendőjét.
A fiúk leültek, és Jim sorban mindegyik szemébe nézett. – Egy szót sem
többet. Komolyan beszélek.
– Igenis, uram – válaszoltak kórusban.
– Hölgyeim? – fordult Jim America, Falyn és Camille felé.
Mindhárman bólintottak.
Furcsa érzés volt – még egy évtizednyi józanság után is –, hogy nem
róttak meg a helytelen viselkedés miatt. Még különösebbnek éreztem, hogy
büszke vagyok magamra. Szentesítették a viselkedésemet.
 – Rendben van – lapozott tovább Jim. Liis mellé húzta a székét, és úgy
nézegette az urnákat, mintha semmi sem történt volna.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

CAMILLE

JIM A KÖZÉPISKOLA NAGYTERMÉT VÁLASZTOTTA KI A

BÚCSÚZTATÓHOZ.
Olyan sok embert vártak, hogy egyik kis eakinsi templomba sem fértek
volna be. Hátul és oldalt is sokan álltak. Korábbi easternes öregdiákok, régi
középiskolai barátok és focicsapat-beli társak. A színpad valóságos kis
botanikus kertnek tűnt, az urnát zöld növények, díszcsokrok és virágos
koszorúk vették körül. Az egyik szalagon fiam felirat állt, a másikon apám, a
harmadikon, hogy férjem. A második sorban, közvetlenül Liis mögött ültem,
és képtelen voltam levenni róla a szemem. Azt figyeltem, látok-e rajta
reakciót, de sztoikusan ült, néhányszor hátrafordult és tekintete
hitetlenkedve futott végig a tömegen. Úgy láttam, kényelmetlenül érzi magát,
és kicsit szégyenkezik.
A csendet szipogás és fojtott beszélgetés törte meg, az akusztika
felerősítette a tömeg fájdalmát. Felfoghatatlan volt, hányán ismerték és
szerették Thomast. Még az FBI-os kollégái is eljöttek, a család mögötti
három sort foglalták el. Az igazgató közvetlenül Travis mögött ült, és egyszer
felnyúlt és megveregette a vállát.
Shepley felsegítette Jacket, aki óvatos léptekkel felkapaszkodott az
emelvényre. Egy összehajtogatott papírlapot szorongatva megállt a pódium
mögött. A papír zörgött, amikor kisimította. Megköszörülte a torkát.
– A fivérem arra kért, olvassam fel ezt a levelet helyette. Nem vagyok
meggyőződve, hogy egyedül sikerül megtennem, ezért kérem, legyenek
velem elnézőek. – Előhalászta a zakózsebéből a szemüvegét, feltette az
orrára, és feltolta az orrnyergére.
 – Legdrágább Thomasom – kezdte, és egy pillanat szünetet tartott,
mielőtt folytatta. – Te vagy az elsőszülöttem, vagyis te meg én elég sok időt
töltöttünk kettesben, míg az öcséid világra nem jöttek. Különleges kapocs
volt köztünk, és nem vagyok benne biztos… nem vagyok benne biztos,
hogy miként tudom folytatni nélküled az életemet. De ezt már mondtam
korábban is.
– Emlékszem a születésed pillanatára. Amikor először a karomba
vettelek. Picike óriás voltál. Kapálództál a karoddal, és visítottál, engem
meg egyszerre töltött el a büszkeség és a rémület. Szívtépő felelősség egy
másik embert felnevelni, de te megkönnyítetted a dolgomat. Amikor
édesanyád meghalt, és felmorzsolt a gyász, te léptél a helyembe. Könnyű
volt számodra az átmenet, mert amikor az ikrek megszülettek, ragaszkodtál
hozzá, hogy Taylort vagy Tylert átvedd. Trenton nyomában jártál egy papír
zsebkendővel, és úgy köröztél Travis körül, mintha bármelyik pillanatban
összetörhetne. Még sosem láttam egy fiatal fiút ilyen gondoskodással
körülvenni kisbabákat, és alig vártam, hogy ugyanezt lássam viszont a
lányoddal kapcsolatban.
– Tizenegy voltál, amikor elvittelek vadászni. Korábban is lőttünk már, és
ügyes is voltál, de az a reggel esős és hideg volt, és inkább a teherautóban
maradtál. Kicaplattam a kedvenc helyemre, és két órán át törölgettem a
szemembe csorgó esőt, a hideg csontomig hatolt, és azt kívántam, bárcsak
velem együtt kínlódnál ezen a nyomorúságos, ködös reggelen. Egyetlen
őzsutát sem láttam. Aztán lövést hallottam, majd még egyet. Összeszedtem
a holmimat, és amilyen gyorsan csak tudtam, visszaszaladtam a
teherautóhoz, és majdnem elcsúsztam a sárban, amikor megláttam, hogy a
zsákmányodat vizsgálgatod. Kutya legyek, ha nem abban az évben lőtted az
első bikádat, ráadásul egy tizenkét pontosat, mégpedig száraz, meleg
helyről, míg én kint ültem a dermesztő esőben. Már akkor tudnom kellett
volna, hogy tudod, mit csinálsz, és anyádnak nemcsak a szemét, de a kiváló
ösztöneit is örökölted.
– Amikor Diane meghalt, sosem kérdezted, mit kell tenned, mégis
tudtad, mintha anyád a füledbe súgta volna. Álomba ringattad Travist,
megnyugtattad Trentont, egyforma ruhába öltöztetted az ikreket, ahogy
annak idején anyád tette. Megfésülted őket, gondoskodtál róla, hogy tisztán
menjenek iskolába, akárhányszor kellett is lesikálnod őket addig, míg
kikísérted őket a buszhoz. Elláttál mindenkit, aztán fogtál csak ahhoz, amit
te akartál csinálni, és nem lehetek büszkébb rád, fiam. Tényleg nem.
– Bárcsak kártyázhattunk volna még egyet az ebédlőasztalnál, bárcsak
beszélgethettünk volna még a világról és arról, mennyire csodálod
gyermeked anyját. Bármit odaadnék, hogy halljalak, ahogy a jövőről és a
munkádról mesélsz, még ha nem is oszthattál meg mindent velünk. Nem
tudom, miért történt ez éppen veled, aki a legkörültekintőbb voltál közülünk,
aki a legmegbízhatóbb és céltudatosabb, a legfelkészültebb voltál. Te voltál
a legerősebb. De a gondolat, hogy végre megint átölelheted az anyukádat,
leírhatatlan vigaszt nyújt. Tudom, hogy a halála téged viselt meg legjobban,
nem a teher miatt, amit átvállaltál, hanem mert te szerethetted őt a
legtovább. Ám ez sosem akadályozott abban, amit édesanyád rád bízott: a
testvéreidről való gondoskodásban. Sosem hagytad cserben anyádat, még
most sem. Bármit megadnék, hogy átvegyem a helyedet, hogy most itt
lehess a feleségeddel és felnevelhesd a lányodat, mert tudom, hogy
piszkosul jó apa lennél, ahogy jó fiam is voltál. Úgy hiányzol majd, mint
ahogy édesanyád hiányzik, és tudom, ez mennyire fog fájni.
– Köszönöm, hogy mindvégig összetartottad és épségben megőrizted a
családunkat, és köszönöm, hogy semmibe vettél mindent és mindenkit, még
magadat is, hogy azt tedd, ami helyes. Elég régen ismertelek, hogy tudjam:
csak jó okkal hozol döntést, és most sincs másként. Első lélegzetvételed óta
imádlak. Jó fiú voltál, és nagyszerű férfi, és a tiszteletedre ez a család ismét
felemelkedik majd, hogy a legjobbat mutassa magából.
Jack összeszorította a száját, összehajtogatta és a zakózsebébe gyűrte a
papírt. Levette a szemüvegét, és Shepley végigvezette a színpadon, mialatt
Thomas egyik kedvenc dala csendült fel a hangszórókból.
Jack leült a testvére mellé, és egymást vigasztalták, míg a zene szólt.
Még Abby és Travis is sírtak. Abby Liist ölelte át, míg Travis Stellát ringatta,
az arcát a baba homlokához szorította, és könnyek csöpögtek le az orra
hegyéről. Összekulcsoltam az ujjaimat a férjem remegő kezével, és erősen
megszorítottam. Megtörölte az arcát, és halk zokogása közben beszívta a
levegőt. A családtagjait nézve láttam, milyen elveszettek és összetörtek
vagyunk. Elakadt a lélegzetem, amikor a helyi lelkipásztor felment a
pulpitusra. Megpróbál majd vigaszt nyújtani és a veszteségünkért imádkozni,
de a fájdalmat semmi sem mulaszthatja el. Még Isten sem. Trentonra
pillantottam, és láttam, ahogy minden további nélkül levetkőzi a hatalmas
tömeg előtt kemény csávós egyéniségét. Szívszorító volt látni, ahogy ezek a
férfiak, akik szemrebbenés nélkül bármivel szembenéztek, összeomlanak.
Most fájdalom áramlott be minden lélegzetvételükkel, én pedig itt ültem
Thomas testvérei között, és azt kívántam, bárcsak levehetném róluk a
terhet, bárcsak eltűnne valahogy az én fájdalmam. Túl sok volt. A zene csak
fokozta a kínt, ezért úgy határoztam, nem érzek semmit; így tettem akkor is,
amikor még kicsi voltam, és apám az anyámat verte.

Jim Maddox háza előtt több autó is állt a felhajtón, és az utca két oldalán,
éppen úgy, ahogy elképzeltem. Thomas halálhírének terjedésével még
többen jönnek majd, és egytálételeket, édes emlékeket hoznak.
Nagyot nyeltem, és próbáltam felkészülni a részvétnyilvánításokra. Jim az
elsőszülöttjét készült eltemetni. Ő volt az apa, Liis az özvegy. Én voltam a
sógornő és a korábbi barátnő. Úgy éreztem, mélyebb a bánatom, mint
Falyné vagy Abbyé, és ez bűntudattal töltött el. Kifacsarodott a szívem,
égett az orrom. Semmire sem vágytam kevésbé, mint bemenni a házba, és
eljátszani a feleség és az odaadó sógornő szerepét, és semmibe venni azt,
hogy Thomas volt az első szerelmem, és nem is egyszer feküdtem le vele,
sőt kis híján össze is költöztünk. Thomas szeretett, nekem pedig most a
felesége és a férjem iránti tiszteletből úgy kellett tennem, mintha mindez nem
is létezett volna.
Trenton megszorította a kezemet. – Tudom – mondta keresetlenül.
Egyetlen szóval megnyugtatta a lelkemet, megértést és feltétel nélküli
szeretetet éreztetett velem. Megbocsátotta a hazugságokkal és
elhallgatásokkal teli előző éjszakát. Tudtomra adta, hogy nem helyénvaló, de
érthető, és mindezek ellenére is szeret.
A barátok és a rokonság fekete tömege a házban nyüzsgött, a szőnyeget
taposták, amit még Diane választott. Bejárták a szobákat, ahol egykor
Thomas játszott, és ahol egyszer egy olyan család voltak, amit még nem
érintett meg a halál. Diane ezért kényszerítette rá Jimet, hogy hagyja ott a
rendőrséget. Ezért ígér tette meg vele, hogy nem hagyja, hogy a gyerekek
kövessék ezen a pályán. Amint a Kaszás karjába vette Diane-t, Jim és a
gyerekek mind arra vártak, hogy eljön majd értük is. Valóságossá vált,
kézzelfoghatóvá, mert nem valaki mással történt, hanem vele, Diane-nel. A
mindenségükkel, a napsugarukkal, az életük állandó tényezőjével. Aztán
már csak emlék volt, ami minden nappal fakóbb lett. Trenton elmesélte,
hogy nehezére esett felidéznie a hangját, a szeme színét. Amikor elhunyt,
meglátták a Kaszást, és az is meglátta őket.
Taylor és Tyler a hozott ételekkel és toronyban álló tiszta tányérokkal
megrakott ebédlőasztalnál ültek a feleségeikkel, akik segítettek nekik
megosztani a fájdalom terhét, ami nem csitult és soha nem is fog. Nem
számított, hányszor kezdenek majd ordítozni, verekedni vagy gurulnak
dühbe, nem győzhettek.
Furcsa módon éppen Travis viselte a legkönnyebben. Gondoskodott
róla, hogy a testvérei előtt elég sör vagy víz legyen, és jól legyen beállítva a
légkondicionáló. Trenton és Shepley még mindig haragudtak Travisre, az
ikrek még most is az ő oldalán álltak, de ma nem verekedhettek össze.
Szükségük volt egymásra, hogy ezt végig tudják csinálni.
Abby kirítt közülünk egy visszafogott kék ruhában. A sarokban ült, ahol
Liis pár napja, és szembeszökő volt, hogy Carter nincs vele. Figyeltem,
ahogy a ruhájával bíbelődik, húzkodja ott, ahol túl szoros, a négyszögletes
kivágást rángatta feljebb, hogy a frissen szült asszonyok hatalmas keblét
eltakarja.
– Gyönyörű vagy – nyugtattam meg.
Égnek emelte a tekintetét. – Köszönöm. Feszesebb, mint hittem, de
semmim sem volt erre az alkalomra.
– Tökéletes – biztosítottam. – Sok fekete holmim van. Miért nem
szóltál?
– Mert nincs olyan ruhád, ami most rám jönne – válaszolta.
– Mit mondjak, meglep, hogy Travis nem rohan ide, hogy eltakarja a
bájaidat – jegyeztem meg.
Travisről mindenki tudta, hogy reklamál, valahányszor Abby sokat láttató
vagy túl szoros ruhát visel, és tisztában volt a féltékenységével. Kezdetben
igyekezett felkészülni, hogy elkerülje a verekedéseket. De a
házasságkötésük után megváltozott valami, és Travis nem maradt ennyire
érzékeny. Mégis komoly előrehaladásnak volt tekinthető, hogy Travist nem
zavarja egy fedetlen kebleket kivillantó kivágás.
– Ügyes vagy – dőltem hátra a karomat összefonva. A szobában
összegyűltek komor arca eszembe juttatta, miért vagyunk itt Jimnél, és
visszatért az émelygésem, ami egy hete gyötört. Nem csak a bánat okozta.
Valami nem stimmelt, és képtelen voltam rájönni az okára. Travis és Liis
egymásra támaszkodtak, és Abbyt – bár jellemzően nyugodt természet volt
– nem törte meg Thomas halála.
– Abby – fogtam bele. – Ha tudomásod lenne valami másról… úgy
értem, Thomasszal kapcsolatban… ugye elmondanád?
Abby felsóhajtott. – Amikor a fiam nélkül eljöttem a kórházból, egy órát
sírtam. Nem akartam, de muszáj volt, így nem fojtottam el. Magára
hagytam, hogy a családdal lehessek, de rögtön visszamegyek a kórházba,
amint ennek vége. Csaknem egy hete minden nap ezt teszem. Átölelem a
fiamat, de a csövekre és drótokra vigyázva, amiket hozzákapcsoltak.
Aggódom, boldog vagyok, hogy vele lehetek, lelkifurdalásom van, hogy
nem vagyok az ikrekkel, aztán sírva elbúcsúzom Cartertől, és eljövök onnét.
Vártam, hogy a lényegre térjen, de mintha nem lett volna hajlandó. Úgy
tekintettem hát, hogy ezzel akarja tudtomra adni, hogy nem helyénvaló a
kérdésem, és majd arról beszél, amihez kedve van.
– De azért jobban van, nem? – kérdeztem.
– Napról napra erősödik. Abban reménykedünk, hogy a jövő héten
hazaengedik.
– Jó anya vagy. Tudom, hogy ez nagyon nehéz.
– A testemen kívül háromfelé szakadó szívvel élni, jönni-menni,
néhanapján kínszenvedés. Nincs rá szó, amivel leírhatnám, milyen ijesztő,
csodálatos, borzalmas és kimerítő. Az aggodalom szokásommá vált,
részben azért, mert annyira szeretem őket, sőt már akkor szerettem őket,
mielőtt megszülettek, hogyha valami bajuk esne, az a halálnál is rosszabb
lenne. Amikor azt hallom, hogy gyerekek halnak meg, igyekszem közönyös
maradni, mert ha túl sokat töprengenék rajta, biztos összeomlanék. Azt
mondják, ez minden szülő rémálma. Pedig nem az. A lidérces álomból van
felébredés.
 – Az anyaság… szuperül hangzik – böktem ki.
– Majd meglátod – törölte meg könnyes arcát.
– Nem biztos, hogy kíváncsi vagyok rá – ráncoltam az orromat.
Travis tartott felénk, miután elköszönt valakitől, akivel telefonon beszélt.
Rányomott a képernyőre, aztán a zakózsebébe csúsztatta az elegáns
modern készüléket. – A csecsemő intenzív szerint most ebédelt. Úgy fal,
mint egy vadállat… Szia, Cami.
– Szia.
– Trent merre van?
– Mintha a nappaliba láttam volna átmenni – mondta Abby.
– Egyenesen apához – ült le mellénk Travis. Egy körömszálkát piszkált.
– Mindig is apja fia volt.
– Ne tégy úgy, mintha te nem az lennél. Te is, meg a többiek is –
mosolygott negédesen Abby.
– Kivéve Thomast – szaladt ki Travis száján. Még időben elhallgatott,
mielőtt többet mondott volna. Abby megragadta a kezét, és egy csitító
hanggal próbálta megnyugtatni, ahogy egy gyereket szokás. – Hamarosan
vége – suttogta.
Belesüppedtem a székembe, az arcizmaim elfáradtak, a szemem fájt a
sok sírástól, az orrom bedugult. Trenton papír zsebkendős dobozokat és
szemeteseket tett minden helyiségbe, az ikrek pedig gondosan és
rendszeresen ürítették és cserélték a műanyag zsákokat. Borzalmas hang
kíséretében fújtam orrot, aztán a mellettem álló szemetesbe dobtam a
zsebkendőt, a dobozt magamhoz szorítottam. Az emberek mindig mást
tartanak fontosnak: a repülőtereken azt láttam, hogy mindenki a kijárathoz
közeli székeket keresi, vagy szívesen telepszik a földre. Ma az ital vagy a
papír zsebkendő közelségét tekintették elsődlegesnek.
Úgy kapaszkodtam a dobozba, mint egy mentőövbe. Csak ez maradt.
Trenton a nappaliban volt, Jimet vigasztalta, a sógornőimmel fasírtban
voltam, mert még mindig dühített, hogy egyik vagy másik oldalra álltak.
Persze én is választottam oldalt, de azt hiszem, ez elkerülhetetlen volt.
Amikor a testvérek és
Shepley összekaptak, választanunk kellett. „Béke és Szeretet” Ellie
kivételével, aki undorítóan semleges maradt, miközben Falyn és Abby is
pipák voltak Trentonra. Trenton és Shepley Travisre haragudtak. Bár a
temetés alatt mindenki udvariasan viselkedett, akaratlanul is azon tűnődtem,
mi lesz később. Gyors menekülést terveztem, hogy Trenton ne mondjon
vagy tegyen olyasmit, amit később megbánhat.
– Nem lesz vége – motyogtam. – Nem, ha már nincs. Abby a nyakát
nyújtogatva nézett rám, és láttam, hogy tartja a száját.
– Nem érzem azt, hogy már nincs közöttünk – öntötték el a könnyek a
szememet. Ránéztem. – Tényleg nincs már az élők sorában?
Abby gyorsan körülnézett, mielőtt megszólalt. – Cami, ezt most csak
egyszer mondom el. Bármit is teszel, azonnal hagyd abba. Ha
meghallanának… sokakat felzaklatnál.
– Tudnom kell! – könyörögtem, és megremegett az ajkam. Történt
valami, és Abby váratlan dühvel fordult felém.
– Hogy érted, hogy nem érted azt, hogy meghalt? A jövendő felesége
ott ül Jim mellett, de az nem te vagy – sziszegte.
– Galamb – figyelmeztette Travis.
A maró gúny, amire nem számítottam, megdöbbentett.
– Még mindig fontos nekem. Ami kettőnk között történt, nem vált
semmissé csak azért, mert más irányt vett az életünk – magyaráztam.
Abbyt láthatóan nyugtalanította emelt hangom. – Bizonyára zavarba ej
tőnek találod, Cami, de nem pusztán más irányba indultatok. Hanem az
öccse felesége lettél. Ő pedig továbblépett. Te nem a gyászoló özvegy vagy,
bármennyire is szereméi az lenni.
– Abby – intette másodszor is Travis.
Abby összefont karral dőlt hátra. – Tudtam, hogy eléri, hogy ez a nap
róla szóljon. Kisajátította Jimet, Trenton szerencsétlen a meddősége miatt,
most meg azt szeretné, ha mindenki elismerné, hogy ő szerette Thomast
először.
– Örülnék, ha gyakrabban idelátogatnátok – mondtam.
– Nem itt laktok! – háborodott fel Abby. – Van képed meghívni Jim
otthonába! Régebben vagyok ennek a családnak a tagja, mint te.
– Nem teszem szerencsétlenné Trentont. Egyformán szeretnénk babát –
eresztettem el a fülem mellett azt, hogy visszatért az egyik kezdeti
szempontjához.
 – De mintha egyik terhességi teszttől a másikig tartana az élete. Hacsak
nem azt próbálja érzékeltetni veled, hogy mennyire nyomorultul érzi magát.
– De én tényleg szerettem Thomast – mondtam végül.
– Liist készült elvenni – csattant fel Abby. – Biztos, hogy úgy véled,
jogod van úgy érezni, hogy pontosan annyit vesztettél, mint ő, de Liis
Thomas kisbabáját tartja a karjában. Odamentéi egyszer is, hogy részvétet
nyilváníts?
Nem találtam szavakat. Nem számítottam frontális támadásra. Nem
tudtam, hogy Abby megvetése miből ered, de már régóta gyűlhetett. – Én
csak… nem akartam zavarba hozni.
– Tévedsz, ha egy percig is azt hiszed, hogy Liis mást lát benned, mint
Thomas sógornőjét. Esküszöm, semmi sincs, amivel zavarba hozhatnád.
Fájdalmasabbat nem is mondhatott volna. Összeszorított szájjal
lesütöttem a szemem, és zsebkendőt szorítottam az orromhoz.
– Nyugi, bébi – fogta meg Travis a felesége vállát.
– Cami? – indult felénk Trenton.
– Ó, a francba – suttogta Travis.
Trenton letérdelt elém, és várta, hogy megszólaljak. – Megöleljelek,
cicám?
Megtöröltem az orromat, és halvány mosollyal felnéztem.
– Csak olyan szomorú – mondtam.
Trenton az ujjaival oldalra fésülte a hajamat. – Az. Gyere, apa keres.
Felálltam, és magukra hagytam Abbyt és Travist. Abby még sosem
beszélt velem ilyen hangon, és gondolatban máris mentségeket kerestem.
Most szült, nem tud uralkodni a hormonjain, Carter egyedül van a
kórházban, miközben Thomast gyászolja és Travis mellett kell állnia. Lehet,
hogy nem gondolja komolyan. De nem volt jellemző Abbyre, hogy
elveszítse a fejét, pláne nem provokáció nélkül.
Trenton átvezetett a nappalin, én meg a vállam felett hátranéztem
Abbyre: máris mintha szégyenkezett volna. Travis próbálta vigasztalni, de az
arckifejezésük elütött a szobában lévőkétől. A pillantásom az urnára siklott,
amiben az elmondás szerint Thomas hamvai voltak, és forrón fohászkodtam,
hogy Abby és Travis titkoljanak valamit előlem, és az, amit az ösztöneim
súgtak, igaz legyen. Elakadt a lélegeztem, amikor megláttam Jimet. Magába
roskadva ült, a szeme alatti táskák duzzadtak voltak, és valósággal lehúzták
az arcát. Ha csak álca az egész, neki bizonyosan elmondták volna! Nem
hagyták volna, hogy halottnak higgye a fiát.
Jim jeges vizéből még alig fogyott. Felemeltem a hosszú poharat a fotelje
melletti kis asztalról, és rávettem, hogy igyon. Kortyolt egyet, aztán
visszaadta. – Kösz, hugi.
Leültem mellé a földre, és megmasszíroztam a térdét.
– Éhes vagy?
Az ebédlőasztal teljes felületét betöltő hőálló edényekben hozott
ételekhez szinte hozzá sem nyúlt senki. A Maddox fiúk egy hete még
magukba tömték volna, de most csak a gyerekek ettek. Mindenki más úgy
bóklászott, mint az élőhalottak, a kezükben boros-vagy öblös üvegpoharat
tartottak.
Jim megrázta a fejét. – Kösz, de nem. Jól vagy? Kérsz valamit? Egy
ideje nem láttalak.
Elmosolyodtam, és már kevésbé éreztem magamat annak a
szörnyetegnek, akinek Abby másodpercekkel korábban beállított.
Gondoskodtam apáról, és láttam, hogy megvigasztalja a jelenlétem. Tudta,
hogy gondoskodom róla. Abby mondhatott, amit akart, és egy része talán
igaz is volt, de Maddox voltam, és csak az számított, hogy Jim és Trenton
milyennek lámák.
Bólintottam, aztán felálltam, és néztem, ahogy a rokonság szabaddá teszi
a helyet Jim közelében. Liis a másik oldalon egy összehajtható széken ült,
alvó újszülöttjét a karjában tartotta. Stella gyönyörű volt: félig Liis a
mandulavágású szemével, sötét, egyenes hajával és duzzadt ajkával, és félig
Thomas. Bár még kékes színezetű volt a szeme, alatta láttam, hogy az apja
barnászöld szemét örökölte.
Trenton megszorította a kezemet. Észrevette, hogy a babát nézem.
Valahol kényszert éreztem, hogy elforduljak és kíméljem az érzéseit, de a
lelkem másik fele azt követelte, hogy őszintén éljem meg az érzéseimet, mert
akkor úgy tudok majd gyászolni, ahogy a többiek.
– Gyönyörű – mondtam a férjemnek.
– Igen, az.
 – Gyönyörű búcsúztató volt – mondta egy unokatestvér Liisnek. Az idős
asszony megpaskolta Stella hátát, az ujjai elidőztek a tengerészkék és
szürke ruhán. – Nagyon csinos.
– Köszönöm – hálálkodott Liis, és a melléhez szorította Stellát. Még
sosem láttam ilyen apró kötött zoknit vagy Mary Janes cipőcskét, a
pelenkájára pedig fodros, tengerészkék melegítőnadrágot húztak.
Val közeledett Liis felé. Odahajolt hozzá, és súgott valamit a fülébe. Liis
szeme kissé kitágult, aztán elengedte magát, még halványan el is
mosolyodott. Val gyorsan megvillantott előtte egy SMS-t, Liis arcán
könnyek csorogtak.
Travis és Abby azonnal odajöttek hozzá, és úgy döntöttek, inkább
átmennek a szomszéd szobába beszélgetni, és közben segítettek Liisnek
összeszedni a baba holmiját, utána siettek csak el.
– Hát ez… furcsa volt – jegyezte meg Trenton.
Megragadtam a férjem kezét, felhúztam a székről, aztán a hallon át
kimentünk a hátsó ajtón. Jim úgy gondolta, megvárja, amíg mindenki
távozik, és csak akkor szórja szét Thomas hamvait, és figyelmeztetett, hogy
valószínűleg megvárja, míg a fiúk elmennek. Nem sietett megtenni egy ilyen
végleges lépést, és pár nap nyugalmat akart a temetés után.
– Mi az? – kérdezte Trenton.
Nem álltam meg, amíg a hátsó udvar legtávolabbi sarkában, a kerítés
melletti árnyékadó fa alatt nem álltunk. A fiúk bevésték a kérgébe a
kezdőbetűiket. Csak a középső betű különböztette meg őket. A fű egyes
helyeken teljesen kikopott, az illinoisi hőség szárította ki a gyepet. A
hőmérséklet a harminc fok feletti tartományban mozgott, a kabócák
zizegése elnyomta a madarak csicsergését. Meleg volt az énekléshez, még a
mozgáshoz is. Az enyhe szellőt úgy éreztük, mintha a hősugárzóból jönne,
nem hozott enyhülést. Mégis ott álltunk kint fekete ruhában, öltönyben.
Trenton hajtövénél kiütköztek a verítékcseppek.
– Valami nem stimmel – szólaltam meg.
– Tudom.
– Tudod?
Trenton meglazította a nyakkendőjét. – Valami nincs rendjén. – Travis
furcsán viselkedik. Abby és apa is.
 – Szerinted apa tudja? – kérdeztem.
– Mit?
– Hogy Travis miért viselkedik olyan furán. Tudta, hogy az ikrek
tűzoltók. Tudott Travisről és Thomasról. Lehet, hogy most is érzi, hogy
valami van a levegőben.
– Nem tudom – rázta a fejét Trenton. – Lehet.
– Csak nem tennék, hogy… – Haboztam. – Szerintem nem
vetemednének rá, hogy…
– Megint hazudjanak? – mormolta Trenton. – Szerintem meg igen.
Leszegtem az állam, és az orromat ráncoltam. Már attól ostobának
éreztem magam, hogy kimondtam. – De nem olyasmivel kapcsolatban…
úgy értem, aligha hiszem, hogy Thomas életben van valahol, és friss híreket
kap a gyászoló családjáról.
– Nem – erősítette meg Trenton. – Apával nem tennének ilyet. Tudom,
hogy életben szeretnéd tudni. Én is. Hazudtak, de ilyet nem tennének.
– Hallottad őket a kórházban. Liis nem fog tanúskodni. Mick eltűnt, így
ő sem tanúskodhat. A Carlisiket látták, amint elhagyták a várost. Mindez
talán megakadályozza, hogy más is meghaljon.
Láttam Trenton tekintetében, hogy szeretne hinni az elméletemben, de
még a Thomasról és Travisről napvilágra került igazság után is túlzásnak
érezte, hogy képesek legyenek ennyi kínt okozni a családjuknak.
– Apa rossz egészségi állapotban van. Travis nem tenné ki veszélynek.
– Apa szeretné, ha így tenne?
Trenton eltöprengett rajta. – Valószínűleg igen.
– Thomas és Travis is tisztában vannak ezzel?
Trenton tekintete a földön ugrált egyik helyről a másikra. – Igen, de… –
Felsóhajtott. Nem bírta tovább. – Az istenért, Cami, nem reménykedhetek
ebben! Ha nem igaz, hogy Tommy meghalt, akkor még egyszer el kell
veszítenem.
– Halkítsd le a hangod – nyúltam utána.
– Miért?
– Mert ha igaz, akkor ezzel csak a Carlisiknek bizonyítják, hogy már
nem kell a családunkat fenyegetniük. És ha így van, akkor valaki még figyel
minket.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

ABBY

ELHELYEZKEDTEM A CSECSEMŐOSZTÁLY HINTASZÉKÉN, A

KEMÉNY HÁTTÁMLÁNAK dőlve, és megköszöntem a nővérnek, hogy
egy összehajtott takarót igazított párnaként a hátam mögé. Carternek volt
pár szomszédja, vagyis még két házaspárral ismerkedtünk meg, akiknek
most jött világra a gyermekük. Scott és Jennifer lánya, Harper Ann öt napja
jött a világra, és most romlott az állapota. Az elmúlt tizenkét órában percről
percre küzdött az életéért. Jason és Amanda fia, Jaké két napja, Carter után
látta meg a napvilágot. Féltünk, hogy nem marad életben, de javult az
állapota, és már majdnem olyan nagy volt, mint a fiunk. Carter egyenletesen
szopott, és nőtt a súlya, így nemsokára kikerülhetett a koraszülött intenzívről
a megfigyelési osztályra, ahonnan majd hazavihetjük.
– ’reggelt – köszönt oda Scott Harper Ann felé menet. Bár a két
házaspárnak babája volt az intenzíven, Travis ragaszkodott az
átvilágításukhoz. Scott ex-tengerészgyalogos volt, és több mint egy centi
vastag, hosszú, görbe heg futott a füle felett hátra a tarkója felé, és hagyott
egy rést, ami belemélyedt ezüstös hajába. Egy Afganisztánban szerzett
fejsérülés emléke. Travis nyugodtabban hagyott minket magunkra, ha Scott
is ott volt, és mostanában ez gyakran előfordult.
Odabiccentettem neki, és megpaskolta Carter hátát, mire Carter
hatalmasat böfizett. Scott-tal halkan felnevettünk.
Scott alaposan kezet súrolt a mosdónál, aztán Harper Ann ágya fölé
hajolt. – Szia, kisbabám. – A kislány megmozdult, és Scott szélesen
elmosolyodott. – Mami már jön fel hozzád. Úgy bizony. Csak nagyival meg
az orvossal beszél. Alig várja, hogy láthasson. Tegnap este addig beszélt
rólad, míg el nem nyomta az álom.
 Cartert ringattam, a fejemet oldalra fordítva beszívtam a haja illatát.
Sötét kis hajtincsek borították a fejét; szerettem, amikor az arcomhoz értek.
Új élmény volt egyszerre egy és nem két babához dörgölődzni. Jessica és
James voltak az első anyai próbálkozásaim, és annyi munkát adtak, hogy
szinte sosem ülhettem békésen, hogy csak figyeljen őket. Carter többnyire
csendben volt, és szerette, ha a karomban tartom. Nap mint nap
összebújtunk, és a nővérek azt mesélték, hogy mindig nyűgös az érkezésem
előtt, mintha csak tudná, hogy hamarosan ott leszek. Amint a karomba
vettem, máris elégedettek voltunk mindketten.
Duruzsoltam neki, és igyekeztem az emlékezetembe vésni az élményt, az
illatát, hogy milyen pici a tenyeremben a pelenkás popója, milyen hosszúak
és puhák az ujjai, milyen formájú a körme, hogyan simul a szempillája alvás
közben a kis arcára. Milyen hangot ad ki, amikor lélegzik. Holnap már
nagyobb lehet. Nem akartam ezt elfelejteni.
– Hát szia – üdvözölte Shelly Travist.
Elkerekedett a szemem, és vigyáztam, nehogy izgalmamban felébresszem
Cartert, mialatt azt figyeltem, hogy adja rá a nővér Travisre a steril ruhát.
Előrehajoltam, amikor a férjem lehajolt, hogy megcsókoljon. Puszit nyomott
a számra, aztán a mosdóhoz sietett kezet súrolni. Feldobottnak látszott.
Odabiccentett Scottnak, aztán visszajött hozzám, és kinyújtotta a kezét.
Kuncogtam. – Hiányzott?
– Add csak ide – sürgetett.
Helyet cseréltünk, és most Travis ringatta Cartert. Mindegy, mennyit nőtt
naponta, még most is aprócska volt Travis hatalmas karjában.
Travis óvatosan meglökte a hintaszéket a lábujjaival, és hintáztak,
miközben Cartert nézte.
– Ezúttal három napig voltál el – mondtam. – Ne feledd, hogy most Lena
nincs itt, hogy segítsen.
– Elkötöttem az elvarratlan szálakat – közölte.
– Jó hírek?
Felpillantott rám. – Vége.
A derekam előtt összefontam a karomat, de még nem mertem
reménykedni. – Mennyire vége? Egyszer és mindenkorra, vagy vége a
nyomozásnak, és kezdődhet a bírósági szakasz?
 – Néhányan bíróság elé kerülnek.
– És a többi?
– Ez volt az utolsó rajtaütés, Galamb. Nem maradtak Carlisik. A többiek
katonák. Slapecek. Óvadék nélkül bent tartják őket. Egy évet töltenek a
rács mögött, amíg el nem ítélik őket, aztán harminc évet ülnek, mire az
összes vádpontért leszolgálják az idejüket.
– És Mick? – Éreztem, hogy elszorul a torkom.
– Ahogy ígérték, mentességet kap. Mindaddig, míg nem jön vissza.
Elégedetten bólintottam. – És most?
Travis megköszörülte a torkát. Érzelgős lett. A temetés óta öt hét telt el.
Liis hozzánk költözött, és nehéz volt látni, ahogy csak vár.
– Hazajön.
– Ma?
Travis bólintott.
– Liis tudja?
– Gondoltam, hagyjuk, hogy meglepje.
A számhoz kaptam a kezem. – És az apád? Az ikrekkel mi lesz?
– Hazafelé tartanak.
Két hete jártak itt. Mostaniban gyakrabban látogattak haza, hogy lássák,
hogy van Jim. A temetés nyomot hagyott rajta. Lefogyott, és napról napra
gyengült. Travis már nem mosolygott. Az alvó fiunkat nézte, és a lelkét
nyomasztotta az igazság terhe. Itt is volt, de mégis fényévekre innen; az apja
és a testvérei reakciója miatt aggódott.
– Megértik – térdeltem le Travis elé.
– Dehogy – rázta a fejét, de nem vette le a szemét Carterről. – Gyűlölni
fognak minket.
– Talán egy darabig, de majd túlteszik rajta magukat. Kénytelenek
lesznek.
Travis felnézett, és könnyek csillogtak a szemében. – Megérte?
– Most, hogy minden rendben, bizonyosan feleslegesnek tűnhet, de
korábban, amikor még nem voltunk biztosak benne? Pontosan az történt,
amiben reménykedtünk. Meghátráltak. Időt nyertünk, hogy kiagyaljunk egy
tervet úgy, hogy közben nem vadásznak ránk. – Megérintettem a karját. –
Jó terv volt. Elejétől a végéig nehéz, de bevált.
 Travis bólintott, aztán ismét a fiunkat nézte. – Nemsokára mennünk kell.
Idefelé tart.
– Ide? Most?
– Kétnapos kora óta nem látta Stellát, Galamb. Nem tud tovább várni.
Erre nem voltak ellenérveim. – Mikor?
Travis felpillantott a falon lévő órára. – Két óra múlva.
– Ó, istenem! Hát tényleg hazajön!
– Igen, tényleg.

Liis Carter kiságya, a kék és zöld árnyalatokkal körülvett lánya fölé hajolt.
Stella lakott most Carter szobájában, amíg nálunk laktak. Örültem ennek a
megoldásnak. A fiam szobája nem volt olyan üres így, hogy Stella használta.
Liis füle mögé simította sötét haját. Tizenöt centivel rövidebb volt, mint
pár órája, amikor utoljára láttam.
– Levágtad a hajadat – suttogtam, és hülyén éreztem magam, hogy a
nyilvánvalóra teszek megjegyzést.
Felém fordult, és a tenyerével a fejéhez simította a hajszálait. – Igen –
ismerte be, és könnyes lett a szeme.
– Mi baj? – kérdeztem. Sohasem láttam Liist sírni, amíg nem érkezett
haza, hogy elmondja a híreket, most viszont mintha folyton sírt volna, amikor
csak megszólalt. – Nem tetszik?
– Én egyszerűen csak – szipogott – nem gondolkoztam. Amikor Thomas
meglát majd, olyan más leszek! Stella is. Ha úgy hagyom, ahogy volt, nem
döbbentené úgy meg.
– Imádni fogja – nyugtattam meg. – Komolyan. Nem olyan
szembeszökő a változás. Észre fogja venni, de tetszik majd neki.
A gyerekágy felé fordult. – Lehet, hogy megnő, mire hazajön.
– Remélem, nem – szaladt ki a számon. Liis rám nézett. – Lassan nő a
hajad.
– Igaz – nevetett fel halkan.
Intettem, hogy menjünk át a nappaliba, ő pedig engedelmeskedett, de
még egyszer visszanézett Stellára, mielőtt nesztelenül kijött utánam a
folyosóra. Lekapta a babafigyelőt az öltözőasztalról, aztán behúzta az ajtót,
csak résnyire hagyta nyitva. Val a konyhában volt. Zörgött a chipseszacskó,
amikor kihalászta a következő darabot. Hyde ügynök a nappali ablakánál,
állandó készenlétben figyelt.
– Nyugi, Hyde – mondtam. – Idegessé teszel. – Összehúzta sötét
szemét, aztán folytatta az őrködést. Elhúzta a függönyt, aztán cselekvésre
készen áthelyezte egyik lábáról a másikra a testsúlyát. Rájöttem, hogy nem
pusztán túlzott elővigyázatosságról van szó. – Mi baj?
– Nem tudom – válaszolta.
Travis a telefonjára pillantott, aztán hátba veregette Hyde-ot.
– Nyugalom. Egy csapat tart ide.
– Miért? – kérdezte Hyde.
Travis vállat vont. – Ha jól sejtem, híreik vannak, amiket személyesen
akarnak elmondani.
Hyde és Liis összenéztek, és Liis egy lépést tett Travis felé.
– Thomasról van szó? Vége? Milyen volt az utad?
– Jól mentek a dolgok. Lehet, hogy azért jönnek, hogy gratuláljanak.
Amióta az FBI-nál volt, Travis megtanult százszor jobban hazudni. A
házasságunk második évében még kiült az arcára a bűntudat, de aztán egyre
ügyesebb lett. Mielőtt megmondtam, hogy tudom, mi az igazság, már alig
tudtam megkülönböztetni egy megbeszélést egy rajtaütéstől. Nem volt más
választása, mint gyorsan tanulni. A beépített ügynökök többsége hónapokig,
ha nem tovább volt távol otthonról. Travis szem előtt rejtőzködött. Benny
már állást is ajánlott neki, csak rá kellett volna bólintania. A Carlisik tudták,
hogy gyakran hazajön Eakinsbe, a hátrány viszont az volt, hogy a
családjáról is tudtak, így a markukban volt.
Travis körültekintő, de tudtuk, hogy csak idő kérdése, hogy leleplezzék.
Ám ennek ellenére teltek az évek, és Travis érinthetetlennek tűnt.
Hamarosan Benny egyik legmegbízhatóbb emberévé lépett elő. Testőrből
pénzbeszedő lett a helyi klubokban, aztán tanácsadó. Az FBI izgatottan
figyelte, ahogy Travis az ország egyik legnagyobb, legveszélyesebb
szervezett bűnözői család ranglétráján kapaszkodott. Az FBI-on belül is
előléptették. Öt évvel a beszervezése után Thomas biztosra vette, hogy
összegyűjtöttek annyi bizonyítékot, amivel rács mögé küldhetik Bennyt. De
nem számolt Benny feleségével, Giadával. Paranoiás asszony volt, aki nem
bízott Travisben. A Carlisik ekkor jöttek rá az igazságra, és utána már
minden nagyon gyorsan történt. Thomas felhívott és közölte, hogy
elvesztették a kapcsolatot Travisszel, és nagy valószínűséggel lelepleződött.
Azon az éjszakán Thomas azt mondta, hogy Travist ismeretlen helyre
szállították, de ígérte, hogy nemsokára felkutatják. Másnap lett volna a
házassági évfordulónk, azon az éjszakán ölték meg Bennyt és néhány
emberét. Travist is megölhették volna. Akkor szerencsénk volt, de nem
voltam biztos, hogy ez sokáig kitart.
Információt szolgáltattam neki az apámról, ő meg cserében megesküdött,
hogy többé nem hazudik nekem. Aznap éjjel, amikor hazajött, rám nézett; a
szeme bedagadt, az ajka és a szemöldöke felhasadt, és azt mondta, semmi
baja, én meg úgy döntöttem, hiszek neki. Akkor ismerte csak be, hogy ő
húzta meg a ravaszt, amikor leszorították az útról, és majdnem végeztek
vele.
A hazugságról különösen akkor a legnehezebb leszokni, amikor úgy
hisszük, megvédjük vele a szeretteinket.
Most Travis ott állt a konyhánkban, és a kérdéseket kerülgette, amiket
Liis és Hyde ügynök próbáltak meg feltenni. Figyeltem, ahogy
szemrebbenés nélkül féligazságokkal eteti őket, és kíváncsi voltam, mennyit
tud, amit én nem. Hányszor volt képes titkokat megőrizni csak azért, mert
én nem akartam elhinni, hogy egyáltalán vannak titkai.
– Gratulálnak az utadhoz? – kérdezte Liis. – Akkor hát vége?
– Giada az egyetlen gyanúsított, akit nem kaptunk el. Még nem tudjuk
közvetlenül semmihez sem kötni, de majd ennek is eljön az ideje.
– Giada Carlisi? – kérdezte Val. – Akkor hát még nem végeztünk. Mert
Giadának megvannak a saját emberei, és az FBI megölte a férjét és a fiait.
Örült egy rohadék.
– Végeztünk – erősítette meg Travis.
– És mi van Giuliával? Vittoriával? A testőrével, Chiarával? És Angelo új
asszonyával? – Val hangja csaknem vádaskodó volt.
– Angelo megnősült? – kérdeztem. – Mikor? – Megrögzött agglegény
volt, aki a családdal kötött házasságot. Tudvalévő volt, hogy veri a
barátnőit, és csak egy bírta egy évnél is tovább. Sok képünk volt a nő
összevert testéről. Fel is merült bennem, meddig bírja majd. Aztán ő is
eltűnt. Nem tudtam eldönteni, féljek-e a nőtől, aki Angelo fejét igába
hajtotta, vagy inkább féltsem.
– Pillanatnyilag nem tudjuk előkeríteni Cocót – vallotta be Travis.
– Mióta? – tudakolta aggodalmasan Val.
– Tegnap óta.
– Coco Angelo felesége? – kérdeztem.
Travis bólintott, de nem nézett a szemembe. Árulkodó jel, hogy nem
őszinte.
– Akkor nem végeztünk – csattant fel Val. – Egyeden elvarratlan szál is
azt jelenti, hogy befejezetlen az ügy. Ezek a nők a Carlisik feleségei, és
Chiara köztudottan Giada bérgyilkosa. Micsoda? Nem veszélyesek, mert
nők? Nyugtass meg, hogy nem vagy ennyire ostoba.
– Mindent elrendeztünk, Val – berzenkedett Travis.
– Mindent vagy semmit – szegezte rá az ujját Val. – Ezt te mondtad,
Maddox.
– Tudom, mit mondtam!
– Akkor most miért vagy ennyire óvatlan? Miért teszed ki… Ó! –
Felismerés villant a tekintetében. Rájött, minek a sietség. Thomas alig várta,
hogy hazajöhessen, és ezt senki sem vitatta. Még az igazgató sem.
Liis eltakarta a száját, és könnyek szöktek a szemébe.
Hyde ügynök a pisztolytáskájára tette a kezét, és két ujjal hátrébb húzta
a konyhaablak függönyét. – Érkezik – mondta.
Liis az ajtó felé szaladt volna, de Travis megállította.
– Várj – mondta.
Hyde ügynök ellazult. – Nem tőlünk van.
Travis összevonta a szemöldökét. – Akkor ki az?
Hyde az ajtó felé bólintott. Két kopogás után Trenton nyomult be
Camille-lal kézen fogva. Azonnal látták, hogy valami történik, amikor
körülnézve észrevették, milyen furcsa helyzetben áll mindenki.
– A francba – morogta Travis az ablakon kipillantva, aztán megpróbálta
kiterelni a testvérét az ajtón. – Mennetek kell.
– Mi a fene? – háborodott fel Trenton, és kicsusszant Travis markából. –
Szia neked is faszkalap.
 – Komolyan beszélek, Trenton – erősködött Travis. – Most nem
lehettek itt.
– Miért nem? – kérdezte – Camille.
– Családi összejövetelt tartunk – szólaltam meg.
– És mi nem tartozunk a családhoz? – sértődött meg Trenton.
Travis felsóhajtott, aztán két karját a levegőbe emelte, és nyolc ujjal az
ajtóra mutatott, – El kell mennetek, Trenton! Most azonnal! Majd később
mindent megmagyarázok, de most…
Hyde figyelmét felkeltette valami odakint. Feltartotta egy ujját. –
Csendet kérek. Érkezik.
Travis a szemét forgatta, és félrevonta Trentont. – Bármit is láttok pár
másodperc múlva, csak azt kérem… ne akadjatok ki. Ne rontsátok el Liis
nagy találkozását.
– Hogyan? – kérdezte Trenton.
– Csak most az egyszer fogd be a kibaszott szádat! – mordult rá Travis.
– Mi folyik itt? – fordult hozzám Camille.
– Ne borulj ki. Ezt csak Liisnek szántuk.
A kanapé mögött vártunk, és az ajtóra meredtünk. Liis a szoba közepén
állt, remegő kézzel fogta a bébimonitort. Nyílt az ajtó és Thomas állt a bent
lévők előtt fehér ingben és sötétkék nadrágban, frissen zuhanyozva és
borotválva. A levegőt kapkodta, miután felrohant a hosszú felhajtónkon.
Átlépte a küszöböt, és szélesen elvigyorodott. Liis odarohant hozzá, és
zokogva átölelte a nyakát.
Trentonnak megroggyant a térde. Camille és Travis kapták el, tartották,
majd lassan térdre eresztették a földre.
Camille letérdelt a férje mellé. – Tudtam, bébi! – kiáltotta mosolyogva.
Puszit nyomott a férje arcára, és izgalmában Trenton karját simogatta.
Trenton lassan csóválta a fejét, a száját még most sem csukta be. – Mi
az ördög folyik itt, Travis?
– Majd később megmagyarázom – hárította el a kérdést Travis, és
mosolyogva nézte a legidősebb bátyját.
Trenton felpillantott Travisre. – Szóval van magyarázat? – Felállt, vett
egy nagy levegőt, amivel nekikészült egy hisztirohamnak. De mielőtt hang
hagyhatta volna el a szájat, Travis két marokkal megragadta az ingét, és
kivonszolta a konyhába. Camille-lal utánuk mentünk, és lehalkított hangon
igyekeztünk lecsillapítani őket.
Travis a hűtőnek lökte Trenton hátát.
– Hozzá se fogj, baszki – sziszegte Travis. – Tudom, milyen nehéz
neked, milyen hihetetlenül igazságtalan, de Liis hozta ebiben az egészben a
legnagyobb áldozatot, és nem fogod neki elrontani a viszontlátásukat.
Megértettél?
Trenton megfeszült, mintha meg akarna mozdulni, aztán mélyen beszívta
a levegőt. A szeme tele lett könnyel, a haragot az elárultatás váltotta fel. –
Hazudtál nekünk? Egész idő alatt életben volt, és te hazudtál? Apa
egészsége rohamosan romlik, hogy tehetted ezt?
Travis összeszorította a fogait, és eleresztette Trentont. – Nem akartam.
Ha lett volna más módja, nem folyamodtunk volna ehhez. Nem volt más
választásunk, Trenton. A Carlisik csak annyi időre szálltak le rólunk, amíg
kitaláltunk egy tervet, és ez bevált. Csapdát állítottunk, rajtaütést
szerveztünk. Mindegyiket begyűjtöttük. Akit nem sitteltek le óvadék nélkül,
az mind halott. Biztonságban van a családunk.
Trenton megrázta a fejét, aztán átment a nappaliba, és megvárta, hogy
Thomas és Liis meghitt pillanata véget érjen.
Thomas ránézett Trentonra. – Remélem, a közeljövőben majd
megbocsátasz nekem. Nekünk. Őszintén sajnálom, amin keresztül kellett
menned miattam.
Trenton nagy léptekkel a bátyjához lépett, és erősen magához szorította.
Miután eleresztették egymást, Trenton kiviharzott a kocsihoz. Camille még
mindig mozdulatlanul, döbbenten állt. Odament Thomashoz, gyöngéden
megérintette az arcát, aztán lendületet vett, és pofon vágta. Thomas
szorosan lehunyta a szemét, aztán Camille szemébe nézett.
– Ezt megérdemeltem – jegyezte meg.
– Úgy van – ismerte el Camille, majd Travishez ment, de kettejük közé
álltam.
– Fütyülök rá, hogy megérdemli-e. Ha megütöd a férjemet, akkorát
kapsz, hogy a fal adja a másikat.
Camille dühösen előbb rám, majd Travisre meredt, aztán követte a
férjét. Kifelé menet bevágta az ajtót. Stella felsírt, és amikor Liis megfordult,
hogy felvegye, Thomas a karját nyújtotta. – Majd én – mondta. Utánuk
mentünk a gyerekszobába, és az ajtóból figyeltük. Liis pár lépéssel előttünk
állt, és még mindig a könnyeit törölgette.
– Szia – szólalt meg halk, megnyugtató hangon Thomas.
Stella azonnal elhallgatott, és felnézett az apukájára.
– Emlékszel rám? – kérdezte Thomas. – Felvehetlek? – Benyúlt, és
magasba emelte a kislányát, majd alaposan szemügyre vette, miközben
Stella őt nézte. – Olyan nagyot nőttél! Gyakorlatilag kész ifjú hölgy vagy –
mondta, és magához ölelte Stellát. Szipogott egyet, Liis pedig átölelte
kettejüket.
Travis becsukta az ajtót, és homlokon csókolt.
– Kövessük Trentont? – kérdezte Val. – Hogy ne szóljon a családnak?
Travis magához húzott, és a fejét csóválta. – Nem fog szólni. Tudja, hogy
nem kellett volna itt lennie.
Val nem örült a helyzetnek. – Szerinted Giada nem szánja rá magát
valami drasztikus cselekedetre, amikor rájön, hogy Thomas mégsem halt
meg? Idejön, hogy elkapja. Nemcsak őt, de mindegyikőtöket.
– Felkészülve várjuk – nyugtatta meg Travis.
Val összehúzta a szemét. – Te őrült rohadék! Kitetted ennek a
szörnyűségnek a családodat, és most Thomast csalinak használod?
Mérgesen néztem Valra. – Piszkos egy vád. – A férjemre néztem, és
vártam, hogy tagadja, de hallgatott. – Travis! Mondd, hogy nem igaz.
– Nem találtál csatornát Giadához vagy a feleségekhez, ezért most
idevonzod őket. Abban reménykedsz, hogy ismét rálőnek Thomasra? Vagy
Liisre? Teljesen elment az eszed, baszki? – őrjöngött Val.
– Travis! – Képtelen voltam bármit is mondani.
– Én… – kezdte Travis, de sarkon fordultam, hogy valami
tisztogatnivalót keressek a konyhában. Megszületett a döntés. Hallottam,
hogy a sarkamban kopognak a léptei. – Bébi – könyörgött. Megálltam a
mosogató előtt, Travis megragadta a karomat.
– Nem gondolod, hogy elég volt megjátszani Thomas halálát? Most
szándékosan veszélynek teszel ki mindnyájunkat? Mi lesz, ha nem Thomast
veszik célba? Vagy Liist? Mi lesz, ha te leszel a célpont? Ha Jamest vagy
Jesst szemelik ki? – őrjöngtem.
 – Nem fogják.
– Honnan tudod, Travis?
– Én csak… Figyelj, Galamb, bízz bennem!
– Hogy bízhatnék, ha nem vagy őszinte? – Kinyitottam a csapot, aztán
megint elzártam, végül felé perdültem. – Mikor akartad elmondani? Miután
a házunkat szitává lőtték?
– Nem – mondta, de nem talált szavakat. Régen nem haragudtam rá, és
felkészületlenül érte a kirohanásom. – De tudom, ki lesz a célpontjuk. Már
csak azt kell kiderítenünk, hogy mikor, és arra is hamarosan sor kerül.
– Apád egyszer már elvesztette Thomast. Mit gondolsz, mi lesz vele, ha
ez még egyszer megtörténik?
– Nem fog.
– Honnan tudod? – kiabáltam, és a kezemben szorongatott tányért a
földre dobtam. Darabokra tört, mire Val, Hyde, Thomas és Liis is
berohantak.
Travis nehezen szedte a levegőt az orrán át. Thomasra pillantott, aztán
ismét rám. Elhallgatott valamit. Olyan titkokat őrzött, amiknek megtartása
nem az ő választása volt. Láttam a tekintetében a kínt és az egymással
ütköző érzések harcát.
– Az én ötletem volt – bökte ki Thomas. – Az idő előtti
hazajövetelemmel akartam előcsalni Giadát és a feleségeket.
– Ha valami balul sül el… – kezdtem.
– Nem fog – ígérte Travis.
– Ne. Szólj. Hozzám! – kiabáltam, és lehunytam a szemem. – Felnéztem
a férjemre. – Egy szót se többet, ha csak nem a teljes igazságot mondod el.
Travis szóra nyitotta a száját, de aztán meggondolta magát, és becsukta.
Ettől csak dühösebb lettem, így elfordultam, és megragadtam a seprűt.
Hallottam, hogy Thomas, Liis és az ügynökök elhagyják a konyhát.
– Szeretlek, Abby. Ezt tudnod kell! A családom biztonsága áll nálam az
első helyen. Ez az igazság. – Kivette a kezemből a seprűt és a
szemétlapátot. Az üveg csikorgott a padlón, ahogy felsöpörte, amit
összetörtem.
– Travis, tudod, hogy tűzön-vízen át melletted állok, de ez egy iszonyatos
terv! Összeütöttétek, mert Thomas haza akart jönni.
 – Hidd el, nem így van – morogta, és lehajolt, hogy lapátra söpörje a
szilánkokat. – Azóta dolgoznak rajta, hogy Thomas fel tud állni.
– Még Liis is?
– Igen, még ő is.
– Annak ellenére, hogy szemtelen gyerek benyomását keltem, mégis meg
fogom kérdezni. Miért jutott mindez Liis tudomására, és én miért nem tudok
róla?
Travis felegyenesedett, kinyitotta a konyhaszekrényt, és a benti
szemetesbe szórta a szilánkokat. – Magasabb szintű nemzetbiztonsági
ellenőrzésen ment át, mint te.
A homlokomat ráncoltam. – Szóval a feleségeddel szembeni
őszinteségedhez nemzetbiztonsági ellenőrzés kell? Te most kibaszottul
szórakozol velem?
– Bébi – nyúlt utánam.
Egy lépést hátráltam.
Elkeseredetten ejtette le a karját. – Mindjárt vége ennek az egésznek.
Nem tudnál még egy kis ideig türelemmel lenni?
– És aztán mi lesz? Majd hazudsz a következő üggyel kapcsolatban?
Travis felsóhajtott, pár lépésre sétált tőlem, aztán visszajött. – Nagyon
sajnálom. Bánom, hogy ilyen az életünk. De a másik lehetőség rosszabb.
– Egyáltalán megkérdezted már őket, Travis? Megkérted, hogy
engedjenek el? Leszolgáltad a büntetésedet. Segítettél lezárni az FBI
történetének egyik legjelentősebb ügyét. Elég volt. Nem vagy életfogytos. –
Travis szótlanul nézett rám. Nem tudott mit szólni. – Nem akarsz kilépni.
– Szeretem a munkámat, Galamb. Ha arra gondolok, hogy vissza kell
mennem személyi edzőnek vagy egy talpalatnyi helyen kell kilenctől ötig
robotolnom, a hányinger kerülget.
– Szereted a munkádat? Jobban, mint a feleségedet? A gyerekeidet? A
testvéreidet? Az apádat? Hányszor hazudtál a szemembe? Hányszor
sodortál minket veszélybe? Nem vettem róla tudomást, mert része volt az
egyezségnek, ami megmentett a börtöntől, de nem tudnád legalább
megkérdezni, mit gondolok erről?
– Most értettem meg, mit érezhetett apa, amikor anya arra kérte, hogy
hagyja ott a rendőrséget.
 Felvontam a szemöldököm. – De megtette!
– Anya a halálos ágyán feküdt, Galamb – utasította vissza az érvemet.
Az inge után nyúltam. – Ha bármi történik a gyerekeinkkel, mert te
rabló-pandúrt akarsz játszani, hát Isten engem úgy segéljen!
– Micsoda? Elhagysz? Elhagysz, mert szeretem a munkámat?
– Nem erről van szó, te is jól tudod. Ne merd kicsavarni a szavaim
értelmét! – Szinte testen kívüli élmény volt, ahogy veszekedtünk. Az
egyetem óta nem csináltunk ilyet.
– Nem csavarom ki! Félek, Galamb. Korábban már hasonló okból
elhagytál.
– Látod? De azért csak megcsináltad. Be is vált nálad. Most abban
reménykedsz, hogy úgy teszek, mintha nem venném észre, de nem így lesz.
Liis talán ezt választotta, de mi nem. Én nem! Nem akarom ezt többé a
gyerekeinknek. Nem akarom egyedül nevelni Cartert, miközben te távol
vagy, és ahelyett, hogy apa lennél, a bűnözőket üldözöd.
A padlóra mutatott. – Jó apa vagyok, Galamb.
– Igaz. De amellett döntöttél, hogy továbbra is egy olyan munkát végezz,
ami néha hetekig távol tart itthonról.
– Rendben van – mondta a gondolataiba merülve. – Mi lenne, ha itt,
Illinoisban, egy irodában dolgoznék?
– És otthagynád a dicsőséges szervezett bűnözési egységet?
– Áthelyeztethetném magam. Liis ismer embereket a chicagói irodában.
– Vége lenne a beépített ügynöki munkának?
– Csak normális, régimódi nyomozás lenne.
Pár percig töprengtem. – Megígéred, hogy miután ez lezárult, kéred az
áthelyezésedet?
– Ígérem.
Lassan bólintottam, de még nem voltam biztos, hogy döntök.
Travis odajött hozzám, átölelt, és csókot nyomott a hajamra. – Ne
haragudj rám. Átkozottul kiborít.
A mellére szorítottam az arcomat, és azon járt az eszem, hogy ami most
történt, kompromisszum volt-e, vagy beadtam a derekamat.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

AMERICA

MEGKEVERNÉD HELYETTEM A MÁRTÁST, BÉBI? – KÉRDEZTE

SHEPLEY, és felhúzta az edényfogó kesztyűket.
Fakanállal megkevertem a serpenyőben a barna folyadékot, aztán
hátrafordulva rámosolyogtam Jimre, Jackre és Deanára. A temetés óta
Shepley szülei minden nap meglátogatták Jimet, néha vacsorára is maradtak,
máskor nem. Amikor Shepley munka után nem kimerültén jött haza, mi is
csatlakoztunk hozzájuk. Ma este Shepley a híres fasírtját készítette Deana
receptje alapján, ami persze a néhai testvére, Diane receptje is volt. Az evés
vigaszt nyújtott, főként, ha az étel Jimet a felesége főztjére emlékeztette.
Shepley becsukta a sütő ajtaját. – Mindjárt kész.
– Jó illata van – szólt ki Jim az ebédlőből.
Megzizzent a mobilom. Előhalásztam a sortom hátsó zsebéből. Abby
küldött SMS-t:

Nemsokára Jimnél leszünk. Találkozzunk ott.

Bepötyögtem a választ:

Már itt vagyunk Vacsorát főzünk

Helyes. Üzenj, amikor végeztek Várunk.

Mire?

Hosszabb idő után jött a válasz.

 A vacsora végére.

Jut bőven mindenkinek, de ahogy gondolod.

Bízz bennem. Jobb, ha előbb mindenki eszik.

Ez mégis mit jelentsen?

Viszlát hamarosan.

Felhúztam az orromat, és visszadugtam a telefont a zsebembe.

Shepley surrant el mellettem, és kikapta a mobilt a zsebemből, aztán a
pultra tette. – Hányszor mondtam már, hogy a telefon sugárzást bocsát ki?
Vastagbélrákot akarsz kapni? Ne tedd a zsebedbe!
– Egyáltalán van, aki vastagbélrákot akar kapni? Miféle kérdés ez?
Előbb nem ehetek Cheetost, aztán a vizespalackokat üvegre kell
felcserélnem, mert a kocsiban melegített is rákkeltő, most meg ne tegyem a
telefont a zsebembe. Ugye tudod, hogy a nap is rákot okoz? Legyünk
barlanglakok?
– Ezért veszek neked bionaptejet – nyomott egy puszit az arcomra.
– Igazi született feleség vagy – morogtam.
– Elfogadom – mondta, és átment az ebédlőasztalhoz.
Szerettem ugratni, de tudtam, hogy attól fél, hogy azon kell majd
keresztülmennie, amin Jim bácsikája és az anyja, amikor elvesztették Diane-
t. Ezra születése után kezdett elolvasni mindent, amitől meghalhatunk, és
eltiltott minket bizonyos ételektől. Szeretetből csinálta, és természetesen
igaza volt, de a bosszankodás megjátszásával tompítottam az ijesztő
valóságot. Kezdtünk idősebbek lenni, és néhány barátunknál már
állapítottak meg rákot. Néha úgy éreztem, mintha az egész világ haldokolna.
Kinyílt a bejárati ajtó és Taylor lépett be, a két gyerekkel a karjában.
Falyn a bőröndöket húzta utána.
– Sziasztok! – kiáltotta egyszerre Shepley, Jim és Jack. Shepley
felsegítette Jimet, és hatalmas ölelkezés kezdődött Taylorral meg a
gyerekekkel, aztán Falynnel, és pillanatokon belül befutott Tyler, Ellie és
Gavin is.
 – Ó, istenem! – ordította Taylor. – Fenséges illat van!
Takarékra tekertem a gázt, megtöröltem a kezemet a kötényemben, és
kimentem a konyhából, hogy megöleljem az újonnan érkezőket. Miután
mindenki üdvözölt mindenkit, Jim körülnézett. – Hol van Trenton?
Tyler vállat vont. – Ma még nem járt itt? Azt hittem, itt lesz. Korábban
ezt mondta.
– SMS-ezek neki – húzta elő Taylor a telefont a hátsó zsebéből.
Mesterkélten Shepley-re mosolyogtam, és Taylorra mutattam, ő meg a
szemét forgatta.
– Nem vagyok Taylor férje, vagy igen? – kérdezte.
Mindenki a férjemre nézett, én meg felhorkantam.
Taylor felvonta a szemöldökét. – Mi van?
– Semmi – morogta Shepley.
Falyn körülnézett a szobában. – Olive nem jön vacsorára?
– A héten nyaralni mentek – magyarázta Jim.
Falynnek megnyúlt a képe. – Ó!
Jim az órájára pillantott. – Ma este érkeznek, kicsit később.
Falyn arca felderült. – Á, az igazán… nagyon örülök. Hiányzott.
Jim megértőén bólintott. Mind tudtuk, hogy Falyn alig várja, hogy lássa
Olive-ot, amikor csak a városban jár, még ha Olive-nak fogalma sem volt,
hogy nem csak Trenton legjobb barátja, de valójában a család tagja.
Az útjukról beszélgettünk Coloradóból idefelé, Taylor és Tyler új
munkahelyéről a State Farm biztosítónál. Shepley nem bírta ki, hogy ne
süssön el egy viccet a State Farm khakis reklámfilmjéről. Ellie felidézte,
milyen volt a Megyen a hegyre magazin szerkesztőségénél dolgozni
Estesben, Falyn és a gyerekek elmesélték, hogy most csomagolták ki
odahaza Taylorral az utolsó dobozt.
Nyikorgott a sütő ajtaja, amikor Shepley kinyitotta, hogy kivegye a
fasírtos tepsit, én elkészítettem a tört burgonyát, Ellie és Falyn felállították a
kártyaasztalt, aminél a kicsik ettek. Ebédlőszékek csikorogtak a kövön,
amikor a felnőttek asztalhoz ültek.
Jim körülnézett. – Trenton még nem ért haza? Travis még nem ért vissza
a városba?
 Megérintettem a karját. – SMS-eztünk Trentnek. Úgy emlékszem, hogy
Travis ma repül haza.
Jim kényelmetlenül fészkelődött.
– Jól vannak, Jim – veregette meg a testvére hátát Jack.
Uralkodtam az arcizmaimon. Thomas halála felemésztette Jimet.
Lötyögött rajta a ruha, lilás karikák voltak fáradt szeme alatt, és a
szokottnál is gyengébbnek látszott. Állandóan a fiúk felől kérdezősködött,
naponta sorba hívogatta őket, hogy vannak, ha a fiúk nem hívták hamarabb.
A többség már megszokta, hogy ebédidőben keresse, és megnyugtassa.
Taylor rágás közben a telefonját ellenőrizte. – Vissza is üzent. Otthon
van. Ma este nem tud eljönni vacsorázni.
– Komolyan? – Nem vallott Trentonra. Minden áldott este Jimnél
vacsorázott, már a temetés előtt is.
Wren ügynök közeledett az asztalunkhoz.
– Wren – mondta Tyler két falat között. – Foglaljon helyet, és kóstolja
meg ezt a fasírtot. Anyám receptje. Életében még nem evett ilyen jót, erre
akár meg is esküszöm.
– Nem tudom, miért főzünk – jegyezte meg Falyn. – Még halomban
állnak a raguk a hűtőben.
– Mert apa Diane fasírtjára vágyott – magyarázta Shepley. – És amit Jim
szeretne, azt meg is kapja.
Jim kényszeredetten elmosolyodott. Feltolta az orrnyergére a
szemüvegét. Camille pár napja nadrágtartót vásárolt neki, és bár Jim nem
rajongott érte, aranyosan festett benne.
Wren ügynök megérintette a fülhallgatóját. – Igen.
– Mi igen? – kérdeztem. – Kivel beszél?
Wren ügynök eleresztette a kérdésemet a füle mellett, és visszatért a
nappaliban lévő megfigyelőhelyére. Dühösen néztem utána, a titkolódzása
kihozott a sodromból. Mi ördögről nem tudunk még? A férjemre
pillantottam. – Miért van még itt?
– Ki? Wren? – kérdezte Shepley.
– Mi volt ez? Még most is – hátrapillantottam a gyerekekre, aztán
közelebb hajoltam – veszélyben forgunk? Van új információ arról, hogy
Travis hol tart a Carlisi-ügyben?
 Jim megrázta a fejét, és az ételt piszkálta.
– Nem vagy éhes? – kérdezte Deana.
– Nagyon finom – szabadkozott Jim. – De mostanában hamar eltelek.
Nincs étvágyam, azt hiszem.
– Erőltesd még egy kicsit – biztatta Deana. – Diane receptje – mondta
vidáman. – Istenem, de hiányzik! Ő biztos fel tudott volna vidítani.
– Bizony – kuncogott fel kurtán Jim, aztán lehervadt a mosolya. – Már
Tommyval van.
Befejeztük a vacsorát, és felszolgáltam a desszertet: egyszerű
csokoládéval bevont piskótát. A gyerekek pillanatok alatt eltűntették azt a
pár darabot, ami maradt.
Kitárult a bejárati ajtó. – Sziasztok, Maddoxok! – rikkantotta Olive, és
ragyogó mosolyú arca megjelent a folyosó végén. Fehér foga a szokottnál is
vakítóbban ütött el a vakáción lebarnult, bronzos bőrétől, amiben eltűntek a
szeplői. A haja még jobban kiszőkült, és Falyn arca felragyogott, amikor
meglátta.
– Olive! – rohant oda hozzá, és szorosan magához ölelte, aztán eltartotta
magától. – Istenem, csodálatosan nézel ki! Milyen volt a nyaralás?
– Jó. Kicsit azért szomorú is. Anya úgy viselkedett, mintha ez lenne az
utolsó közös nyaralásunk. Hiába mondom, hogy még sok lesz, ő tisztára
romokban hever. – Olive a sortja kirojtosodott szélét húzogatta. Fehér
ujjatlan pólót, és bő, rövid ujjú, kimonószerű felsőt viselt. Elcsodálkoztunk,
micsoda gyönyörű fiatal nővé serdült. Jaj a fiúknak az Easternen! A
Maddoxok nagykanállal eszik meg őket, gondoltam. Olive már régen, még
a középiskolában leszokott róla, hogy bemutassa a fiúkat Trentonnak. A
frászt hozta a kamasz fiúkra.
Az ikrek és a feleségeik leszedték az asztalt, Jessica, James és Ezra már
majdnem végeztek a piszkos edények bepakolásával a mosogatógépbe,
amikor hirtelen mindenki elcsendesedett. A kisebb gyerekek azért nyúztak
minket, hogy engedjük ki őket, hadd játsszanak a locsolóval, amikor Wren
kifelé nézegetett az ablakon és halkan sutyorogni kezdett a fejhallgatójába.
– Egyelőre tartsák bent a gyerekeket – mondta Shepley-nek.
Segítettem Shepnek a konyhába terelni a kicsiket, hogy ne maradjanak
az utcára néző ablakok közelében.
 – Trenton meggondolta volna magát? – kérdezte a homlokát ráncolva
Taylor. Megint megnézte a telefonját, aztán a pultra tette.
Kint egy kocsit hallottunk közeledni, és szorosabban magamhoz húztam
Elit és Emersont.
– Azt az utasítást kaptam, hogy valamennyien őrizzék meg a
nyugalmukat – mondta Wren. Jessicára és Jamesre nézett. – Érkezés
várható.
– Ez meg mi a fenét jelent? – kérdezte Shepley.
– Travis és Liis jönnek a felhajtón – közölte Wren, akit bosszantott, hogy
ilyen sokat kell magyaráznia.
Megnyugodva vártuk Wren jelzését. Egyikünk sem tudta, mi folyik itt, de
már megszoktuk, hogy semmit sem mondanak nekünk. Már nem számított
furcsának, hogy csak vártuk, hogy történjen valami.
Nyílt a bejárati ajtó, és Travis, Abby meg Liis léptek be, mögöttük Hyde
ügynök és Val. Az ajtó becsukódott, és amint Travis a konyhába lépett,
mentegetődzni kezdett.
– Annyit kérek csak, hogy hallgassatok végig. Nehéz lesz, és eleinte nem
is értetitek majd, de majd később világossá válik.
– Mi folyik itt, Trav… – kezdte Shepley, aztán a következő pillanatban
Thomas előlépett Hyde ügynök mögül.
Egyszerre hördült fel mindenki.
Jim azonnal nyöszörögni kezdett, majd odabicegett a fiához, és a karjába
hullott. A gyerekek felsírtak, Hollis odarohant, megölelte a papáját és
Thomas bácsit. Ellie és Falyn a szájuk elé kapták a kezüket, és csorogtak a
könnyeik.
– Hazudtatok? – kérdezte Shepley, és vigasztalni próbálta a szüleit.
– De miért? – kérdezte Tyler fuldokolva.
– Nem érdekel, miért – mondta Taylor, és odafutott, hogy megölelje a
bátyját. Tyler hasonlóképpen tett, aztán mind Thomas köré sereglettünk,
öleltük és zokogtunk.

A nappaliban csend volt, csak a mennyezeti ventilátor halk zümmögése és

kintről a locsoló sziszegése hallatszott. A gyerekeket nyugtattuk, és
megígértük, hogy később elmagyarázunk mindent, aztán felküldtük őket
játszani. Nem szívesen mentek, de tudták, hogy a felnőtteknek
megbeszélnivalójuk van.
Olive lent maradt, a sarokban ringatta a nyűgös Stellát, és közben a hátát
simogatta. Falyn mellette állt, és igyekezett segíteni. Mi vagy a kanapén vagy
az asztaltól odahúzott ebédlőszékeken helyezkedtünk el. A sírástól
mindenkinek duzzadt és piros volt a szeme. Deana még mindig szipogott és
zsebkendőket húzott elő a dobozból.
Thomas az apja mellett ült egy széken, és a kezét fogta. Jim mosolygott.
A megkönnyebbülése betöltötte a szobát. A testvérekből elpárolgott a
megrázkódtatás és a felszabadultság, és zavar, harag vette át a helyét.
Thomas felkészült bármire, és mielőtt egy szót is szólt volna, láttam,
mennyire sajnálja, hogy ekkora fájdalmat okozott.
– Tudtál róla? – kérdezte Shepley Travistől.
– Igen.
– És még ki? – faggatta Taylor.
– Én is tudtam – mondta Liis.
A testvérek arcát eltorzította a düh.
Tyler elvörösödött, az egyik szemével hunyorogni kezdett. – Az apám
szemébe néztél, és tudva, milyen egészségi állapotban van, azt mondtad
neki, hogy meghalt a fia?
Liis bólintott.
– Nem akarta – tette hozzá Travis. – Nem volt más választásunk. Túl
sokan voltak, akik hibát követhettek el, és figyeltek minket. Minden
lépésünket.
– Biztosan lett volna más megoldás is – erősködött Ellie.
– Nem volt – mondta Thomas. Megszorította Jim kezét. – Bárcsak lett
volna! Bárcsak ne kellett volna kihagynom Stella életének első hónapját, de
tudtuk, hogyha megrendezzük a halálomat, és Liis bejelenti, hogy nem
dolgozik tovább az ügyön, ehhez pedig még Mick eltűnését is hozzávesszük,
akkor talán meghátrálnak.
– Az egészet egy „talán”-ért csináltátok? – füstölgött Tyler.
– Gyorsan kellett cselekednünk. Bérgyilkosok tartottak a házam felé.
Leszorították Travist az útról, mert azt hitték, Abby ül a kocsiban. Időt
kellett nyernünk. Arra gondoltunk, ha több időnk marad egy jobb terv
kidolgozására, sikeresebb ötlettel állhatunk elő. Esetleg átvihettünk volna
mindnyájatokat egy biztonságosabb házba. Végül nem tettük. Olyan
helyzetben voltak, hogy mindenkit leszedhettek volna. És amint
megneszelték a halálomat, felhagytak az üldözéssel.
– Miért nem Travis halálát színleltétek? – kérdeztem.
Abby tekintete rám villant. – Mert megölte a rá vadászokat, és egy sereg
ember szeme láttára sétált el.
– Te is tudtál erről, mi? – forrt bennem a méreg. Még életemben nem
voltam ilyen dühös Abbyre.
– Tudott – válaszolta Thomas. – És az ügynökök, akik a védelmet látják
el meg az igazgató. Ennyien. Senki más.
Egymásra néztünk, és hitetlenkedve ráztuk a fejünket. Senki sem volt
biztos abban, hogy mit is érezzen: örüljön, hogy Thomas él vagy dühöngjön,
amiért a poklot járatták meg velünk.
Wren megérintette a fülhallgatóját, és kinézett az ablakon. – Uram –
kezdte. Thomas felállt, és elmosolyodott. – Trent és Cami. – Felsegítette
Jimet, és együtt mentek ki, hogy fogadják őket. Utánuk sereglettünk.
Cami a Toyota Tacomája anyósülés felőli oldalán állt. Kinyitotta az ajtót,
és a kocsiba behajolva próbálta előcsalogatni Trentont. Megmerevedett,
majd hátrafordult, és látta, hogy mind őt nézzük. Thomashoz ment, és a
szemét lehunyva megölelte. Liisre pillantottam. Olive közvetlenül mögötte
állt, a karjában még most is Stellát tartotta. Nem volt nehéz megérteni a
kínos helyzetüket, de az isten szerelmére, azért elvártam volna némi
tartózkodást Camille részéről.
– Oké – mentem oda hozzájuk. Ellöktem Camille-tól Thomast, akin
megkönnyebbülés látszott. – Tartoztok egy hihetőbb magyarázattal. És
bocsánatkéréssel is. Mindannyian – mutattam Travisre, Abbyre, Liisre és az
ügynökökre.
Thomas a kollégái felé intett. – Egy percet kérnénk csak.
– Uram – tiltakozott Wren.
– Kérem – mondta Thomas, de ez nem kérés volt. Az ügynökök
megértették és engedelmeskedtek.
 Camille a füle mögé simította ezüstös haját. – Trenton… szóval hosszú
időbe telt, hogy rábeszéljem, hogy ide jöjjünk. Csakis azért egyezett bele,
hogy lássuk, hogy van apa.
Thomas bólintott, és Travis előrekísérte Jimet. Trenton kiszállt az
autóból, és úgy jött oda, hogy közben senkire sem nézett, csak az apjára.
– Jól vagy? – kérdezte Jimtől.
Jim kinyújtotta a kezét Trenton felé, és amikor biztos fogást talált a
pólóján, magához rántotta, hogy megölelhesse. – Elég ebből. A testvéred.
Lehet, hogy nem érted, miért tette, amit tett, de nem is kell, hogy értsd.
Nem ez a fontos. – Eleresztette Trentont, és körbehordozta a tekintetét a
családján. – Az a lényeg, hogy itt vagytok egymásnak. Ezerszer elmondtam
már, az ördögbe is! Ti, fiúk, ha összefogtok, mindenre képesek vagytok. De
nem hagyhatjátok, hogy azok a gazemberek szétszakítsanak benneteket.
Akkor sem, ha fegyverekkel próbálkoznak. Ne engedjétek, hogy most
hazugságokkal tegyék ezt.
Trenton nem bírta felemelni a tekintetét a földről. Jim az egyik karjával
átfogta a nyakát. – Most, hogy ő is jól van, nekem sincs bajom. Szeretném
tudni, hogy veled is minden rendben. Menj, és öleld meg a testvéredet.
Mondd meg neki, hogy szereted.
Trenton nem mozdult.
– Most azonnal, a rohadt életbe! – parancsolta Jim.
Trenton pislogott, aztán a tekintete a földről Thomasra vándorolt.
– Őszintén sajnálom – lett könnyes Thomas szeme. – Tudjátok, hogy
szándékosan sosem okoznék nektek fájdalmat. Kénytelen voltam a golyó
elé állni, és öt hétre magára hagyni az újszülött kislányomat, hogy mindenkit
megóvhassak, és Isten a tanúm, megtettem. Mert szeretlek benneteket.
Bocsássatok meg, hogy belerángattalak ebbe. Ha visszamehetnék az
időben, és megváltoztathatnám, megtenném.
Trenton egy hosszú pillanatig a bátyjára, aztán Travisre nézett.
– Trent – rázta meg a fejét Travis, aztán kezet nyújtott. – Bocs, haver.
Ha lett volna más választásunk, hidd el, azt teszem.
Trenton botorkálva megtett pár lépést, aztán megölelte a testvéreit. Az
ikrek is bekapcsolódtak. Jim arcán végiggurult egy könnycsepp, a feleségek
hangosan sírtak. A kupacból kinyúlt egy kar, és berántotta Shepley-t is.
Félig sírva, félig nevetve takartam el a számat.
Az egyik testvér a következő pillanatban felnyögött, és Thomas a hasát
fogva repült ki a csoportból. Travis és az ikrek szétváltak, Trenton
Thomasra vetette magát.
– Ne! – kiabálta Camille. – Elég, Trenton!
– Ez a tiéd – kiabálta Thomas, és elhajolt Trenton második ütése elől.
Az ikrek tekintete összevillant. Elmosolyodtak és kétfelől Thomasra
támadtak. Travis belevetette magát a harcba, hogy leválassza az ikreket a
legidősebb bátyjáról, és az előbb még ölelésben összeforrt Maddox
testvérek most mosolyogva lengették az öklüket és véres volt a képük.
– Ó, istenem! – fordította félre a fejét Deana.
Shepley feltartotta a kezét, és próbálta leállítani őket, miközben ütések
elől hajolt el és öklöket kerülgetett.
– Elég! – sikította Ellie.
– Taylor! – kiabálta Falyn is. – Hagyd abba!
Taylor egy másodpercre a feleségére nézett, de ennyi elég volt, hogy
Travis állón találja.
Falyn a szája elé kapta a kezét, Abby pedig úgy rázta a fejét, mint aki
nem hisz a szemének. – Idióták vagytok – mormolta.
Tyler lendületet vett, és szájon vágta Travist. Vér fröccsent Abbyre a
homlokától a derekáig. Erre Abby is hátraugrott, lehunyta a szemét,
feltartotta a széttárt ujjú kezét.
Travis Tylerre nézett. – Ez a tiéd. – Lenyalta a vért az ajkáról,
kigombolta az ingét, és a feleségének nyújtotta. – Mint a régi szép időkben.
A szememet forgattam. – Undorító!
A verekedők lassan elfáradtak, és csípőre vágott kézzel, lihegve
megálltak.
Jim a fejét csóválta, Abby vigyorgott, és a vért törölgette az arcáról.
– Ó, ezek a Maddox fiúk!
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

THOMAS

A CSETEPATÉBAN FÉLOLDALT KICSÚSZOTT AZ INGEM.

LEHÚZTAM AZ alját, aztán letöröltem az öklömről a vért, mielőtt apám
után nyúltam. Két kezem közé fogtam az arcát, és a szemébe néztem. Sírt
örömében, amióta a házba léptem, és most a ház előtti gyepen álltunk.
A testvéreimmel együtt véresek, sárosak és zöld fűfoltosak voltunk,
mintha még mindig gyerekek volnánk, akik kint játszanak, és vagy
másokkal, vagy egymással verekednek.
– Bocs, hogy kitettelek ennek – mentegetődztem.
Apa kifújta a levegőt. – Nem tartozol nekem bocsánatkéréssel, fiam. Azt
tetted, amit a család érdekében a legjobbnak ítéltél meg. – A vállamra tette
a kezét. – Örülök, hogy itthon vagy.
Magamhoz öleltem. Meglepett, milyen sokat fogyott, mióta utoljára
láttam. Köhögött, sípolva szedte a levegőt, és eleresztett, hogy az öklét a
szája elé tarthassa.
– Maddox! – szaladt felém Val. – Most telefonáltak a központból.
Megtalálták Lénát. Meghalt.
– Micsoda? – sikoltott fel Abby, és könnyek patakzottak az arcán.
Megragadta Travis ingét. – A mi Lénánk? – Elengedte Travist, és egy lépést
hátrált.
Travis átölelte a feleségét. – Beépített ügynök volt – mondta kábultan. –
Megesik az ilyesmi.
– Megesik? – fortyant fel Abby. – De hisz meghalt, Travis! Mi történt? –
Abby szeme ide-oda ugrált, mialatt megpróbálta összerakni a
rendelkezésére álló részleteket. – A teljes neve… Cocolina – suttogta. Vad
tekintettel meredt Travisre. – Lena Coco? Akiről a minap említetted, hogy
nem tudod, hova lett?
– Információra volt szükségünk – magyarázta Travis, aki még most is a
hírt próbálta feldolgozni. Valre pillantott. – Gyorsan végeztek vele?
– Tompa tárggyal okozott sérülés és fejlövés – válaszolta Val, aztán
Abbyre sandított, és úgy folytatta, de már csak nekem címezve. – Okunk
van azt hinni, hogy Chiara tette.
– Chiara Mrs. Carlisi testőre, igaz? Gi… Giadáé – dadogta Abby. –
Miért küldted a Carlisikhez, Travis?
Travis arca megnyúlt. – Ez volt az új megbízása.
– Hozzáadtad ahhoz a szörnyeteghez? – kiáltotta Abby.
Travis kétségbeesve nézett rám. Bólintottam, mire Travis így válaszolt: –
Azt a megbízást kapta, hogy keltse fel Angelo Carlisi érdeklődését, és
szivárogjon be a családba. Innen tudtuk, hogy nem fenyeget veszély az után
sem, hogy Thomas hazajön. Szemmel tartotta őket.
Abbynek leesett az álla. – Lena volt az újdonsült felesége? Teljesen
megőrültél? Hisz az egy állat!
– Csak volt – jegyeztem meg. – Meghalt.
Abby kirántotta magát Travis karjából, aki utánanyúlt, de Abby megint
elhúzódott. Travis felsóhajtott. – Angelo erre a típusra bukik, Abby.
Beszélte a nyelvet. Ideális volt.
– Hát most meg halott – nyögött fel Abby. Lenézett a földre, aztán meg
félre, csak Travis szemébe nem tudott nézni.
– Nem hallották? – csattant fel Yal. – Giadát és Chiarát itt látták
Eakinsben. Mindenki befelé!
Bólintottam. – Menjünk. Mindenki mén…
Apa összehúzta a szemét, az útra pillantott, aztán rám vetette magát. –
Mind a földre!
Golyózápor kopogott a ház elején, a kocsikon, betörte az ablakokat.
Wren azonnal kint termett, a fegyverét a fekete Lincolnra szegezte, miután
elhaladt előttünk. Hyde mellette állt, és a félautomata fegyvere tárát a
kocsira ürítette, aztán letérdelt, és új tárat nyomott a kiürült helyére.
A tekintetem az udvart pásztázta. A családomat a földön láttam. –
Mindenki rendben? – ordítottam. Apára néztem, aki bólintott.
Megveregettem a vállát. – Aki egyszer zsaru…
– Mindig is az marad – nyögte apa, és feltápászkodott a földről.
Stella felsírt, és Liis felsikoltott. – Olive? – Liis kihámozta a lányunkat a
fészekből, amit Olive teste a földdel bezárt.
Falyn is felsikoltott, és odarohant. Térdre rogyott Olive mellett, és
megragadta ernyedt testét. – Olive?
Stella arca és teste félig vérben ázott attól a tócsától, amiben feküdt.
Lehajoltam, és kitapogattam Olive szívverését, ami gyorsan gyengült.
Magamhoz szorítottam a feleségemet és a lányomat. Hátrapillantottam a
készenlétben figyelő Wrenre és Valre.
– Mi…? – mászott oda Trenton.
– Stellának nem esett baja? – suttogta Olive.
– Dehogy, kicsikém, jól van, megmentetted – mondta Trenton. – A
Maddoxok már csak ilyenek.
Olive nagy nehezen erőtlenül elmosolyodott, aztán ellazult, mintha elaludt
volna.
Falyn megrázta. – Olive? – kiáltott fel.
Trenton visszazökkent a sarkára és a homlokára szorította a kezét.
Felpillantott rám, és amikor megráztam a fejemet, előreesett, és megragadta
Olive bokáját. – Jaj, ne, édes istenem, ne! Kérlek, ne! Kérlek!
Camille Trenton mellett ült, könnyek patakzottak az arcán. Megérintette
a férje hátát, mert nem tudta, mi mást tehetne.
– Hívjátok már a mentőket, a francba is! – sikoltotta Falyn. – Csak
álltok, és nem tesztek semmit! Gyerünk, csináljatok valamit!
– Meghalt – szipogott Liis.
Taylor leült Falyn mögé, és a feleségét tartotta, miközben Falyn Olive-ot
ringatta, és kisimította a lánya véres haját. Nyögés, mordulás és sikoly
keveréke szakadt ki belőle, a hamisítatlan düh és iszonyat hangja, amire
csak egy olyan anya képes, aki elvesztette a gyermekét.
Ellie a szája elé kapta a kezét, és berohant. Tyler a nyomában futott.
Intettem Valnek. – Nézze meg a gyerekeket!
Val bólintott, és a verandalépcsőt átugorva feltépte az ajtót, és eltűnt a
házban.
– Befelé! Mindenki! – kiáltotta Wren. – Visszajönnek!
 Liis Stellával szaladt be, és magával rántotta Abbyt.
– Travis! – kiabálta Abby, de Travis már a fegyverét előkapva
tüzelőhelyzetben mellém állt.
– Nem! – jajdult fel Falyn, amikor Taylor megpróbálta elhúzni. – Nem! –
Taylor igyekezett felkapni a feleségét és Olive élettelen testét, hogy
megpróbálja mindkettőt bevinni.
– Hagyd itt – parancsoltam rá.
– Rohadj meg! – vágta oda Falyn.
– Maradok – közölte Trenton a legjobb barátját nézve.
Camille bólintott. Megfogta Trenton kezét, aztán Olive-ét is, lehunyta a
szemét, és ismét megindultak a könnyei.
Taylor végre elvonszolta onnan Falynt, a rugdosó, kapálódzó feleségét,
aki a lányát próbálta elérni, és kínkeservesen becipelte a házba.
A Lincoln teljes sebességgel tartott felénk. Chiara az anyósülésen ült, és
egy félautomata puskát szegezett ránk. A most már Carlisi özvegy, Vittoria
vezette a kocsit. Ahogy a kocsi közelebb ért, a fegyveremért nyúltam, de
nem volt a pisztolytáskámban. Apa elém lépett, feltartotta a pisztolyomat, és
a Lincolnra célzott.
– Feküdj, apa! – kiabáltam éppen akkor, amikor Chiara meghúzta a
ravaszt.
Ismét golyók terítették be az udvart és a házat, de apa csak ment előre,
egyszer, kétszer és még harmadszor is a Lincolnra lőtt. Az egyik golyója a
kereket találta el, és a Lincoln kifarolt, becsúszott a vízelvezető árokba, és a
szemközti szomszéd udvarán álló autóba és csónakba bukfencezett. A
motort lángra kapott. Álltunk és néztük, ahogy ég.
Apa térdre esett, és Travisszel egyszerre kiáltottuk a nevét. A háttérben
tombolt a tűz, mi meg a földre fektettük apánkat. Tenyeremet vörös foltokra
szorítottam, amik lassan nagyobbak lettek, és Travisre pillantottam.
Ugyanolyan pánikban volt, mint én.
Lassan kijött a család, nagy körben körülállták minket és hitetlenkedve
nézték a káoszt. Trenton apához kúszott, és ekkor döbbentem rá, hogy
lövést kapott a vádlijába. Falyn térdre zuhant Olive mellett, ismét a karjába
fogta, és fülsiketítőén sikoltozott elviselhetetlen fájdalmában. Camille
zokogott mellettem, Trenton, Travis mellett. Kijöttek az ikrek is, és
odarohantak hozzánk.
Val rádión jelentette, mi történt, mentő- és tűzoltókocsikat kért a
helyszínre. Hyde a Lincolnhoz futott, de a hőség miatt nem ment közelebb.
Bement a szomszéd házába, hogy ellenőrizze, nem sérült-e meg valaki, de
hamarosan ki is jött, és a karját lengetve jelezte, hogy senki sincs otthon.
– Már úton van a mentő, apa, tarts ki – mondtam fuldokolva.
Apa elmosolyodott. – Fáradt vagyok. És tényleg szeretném látni
anyátokat.
Travis kifújta a levegőt, remegett az alsó ajka. Trenton a tenyere élével
törölte meg a szemét, az ikrek ott álltak mellettünk, és csendesen sírtak.
Apa felnyúlt, és megérintette az arcomat. – Tartsatok össze. Szeressétek
egymást. A fenébe is, komolyan mondom!
Féloldalasan elmosolyodtam, és egy forró könnycsepp legurult a számon
az állkapcsomra. – Szeretünk, apa.
– Nagyon szeretünk – mondta Travis.
– Szeretünk! – nyöszörögte Trenton.
– Mi is szeretünk – mondták kórusban az ikrek.
– Szeretlek – sírta Camille.
– Köszönjük, hogy az édesapánk voltál – mosolyodott el fájdalmasan
Abby.
Apa tekintete végigvándorolt rajtunk, aztán csak ennyit suttogott. – Tele
a szívem. – Egyetlen könnycsepp gyűlt a szeme sarkában, legurult a
halántékán, és meggyűlt a fülében. Még egy utolsót lélegzett, aztán a
feledésbe meredt.
A Carlisik fekete Lincolnjából felszálló fekete füstoszlopot a nyári szellő
az udvar felé sodorta, és beterítette vele a környékét. Falyn
jajveszékelésével versenyre keltek a felhangzó szirénák, de a tűz bömbölése
elnyomta mindkettőt. A lángok felett hullámzott a forróság, mintha a sivatagi
nap alatt lennénk egy nyári délutánon. Inkább háborús övezetnek látszott az
utca, mint gyermekkori otthonom helyszínének, és a fű beitta öreg és fiatal
vérét.
Camille elszakította a pólóját, és bekötötte vele Trenton lábát, de
Trenton észre sem vette, csak apa kezét csókolgatta. – Meghalt?
 Lenéztem apámra, köhögve felzokogtam, ahogy a testvéreim is. Véres
kezemet apa csuklójára szorítottam, a szívverés hiánya az egyetlen
csendesség volt a bennünket körülvevő zűrzavarban. Apa már nem élt.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

JIM

JIM? – KIÁLTOTT KI DIANE A KONYHÁBÓL. KINYITOTTA A

JÉGSZEKRÉNY ajtaját, és gyönyörűen homlokát ráncolta a fekete
pulóverében, sárgásvörös, nagy fekete gombos hasított bőr szoknyájában. –
Szerintem… azt hiszem, ki kéne hívnunk a szerelőt.
Akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy a két szemöldöke közti ránc
elmélyült. – Miért mondod, szerelmem?
– Hát… nem olyan hideg, és… – Kinyitotta a tejet, beleszagolt, és
elfintorodott. – Aha. Megsavanyodott.
Kuncogtam.
– Nem vicces! Most vettük ezt a házat. Hogy engedhetünk meg
magunknak egy szerelőt? Mi lesz, ha azt mondja, új jégszekrényt kell
vennünk?
– Akkor túlórázom, és veszünk egy új jégszekrényt.
Diane becsukta az ajtót, és felsóhajtott. Csípőre vágta a kezét. – Nézd,
James. – Csak akkor hívott így, amikor mérges volt rám. – Nem
túlórázhatsz csak úgy, hogy új jégszekrényt vegyél. Legalább kettőötvenbe
kerül egy, és…
– Édesem – szakítottam félbe, és odamentem, hogy átöleljem. – Majd
én elintézem.
– Helyes, mert van más is.
Felvontam a szemöldököm.
– Gyereket várok.
A karomba szorítottam, talán túl erősen is, és a boldogságtól könnyek
szöktek a szemembe.
– Nem baj? – suttogta a fülembe.
 Eleresztettem, és nevetve megtöröltem a szememet. – Hogy baj-e?
Esetleg vissza is lehet szívni?
Lebiggyesztette a száját.
– Mrs. Maddox – csóváltam lassan a fejemet. – Egy baba sokkal jobb,
mint egy bedöglött jégszekrény.

A terem végében ültem, és figyeltem, ahogy a fiaim a búcsúbeszédeikre

készültek. Olive temetése egy nappal korábban volt, mind fáradtak és
megtörtek voltak. Nem vágytam másra, mint hogy átöleljem őket és
csillapítsam a szívfájdalmukat, de ezúttal nem lehettem mellettük.
Thomas lépett előre, megigazította fekete nyakkendőjét, aztán elől
összekulcsolta a kezét. Természetesen kívülről megtanulta, gondoltam
magamban mosolyogva. Miután lediplomázott az Easternen, tudtam, hogy a
keleti partra utazott, hogy jelentkezzen egy állami ügynökséghez, mielőtt
Kaliforniába költözött. Amíg nem ismertem meg Liist, nem tudtam, hogy ez
az ügynökség az FBI. Sosem haragudtam rá ezért. Logikus volt, hogy
Thomas mindenki mást meg akar védeni. Csak azt sajnáltam, hogy nem
magyaráztam el világosabban, hogy nem kell eltitkolnia előlem, de
akkoriban azt szerettem volna, ha ő maga mondja el, akkor, amikor erre
készen áll.
– Jim Maddox huszonegy éves volt, amikor megismertem. A részletek
kissé homályosak, de nem egyszer mesélte el, hogy öt befutó közül ez volt a
második legjobb napja, és csak az a nap előzte meg, amikor elvette anyát.
Sok mindent tanultam az apámtól. Azt, hogy legyek jó férj, jó apa, és hogy
mindegy, hányszor hibázom, sosem késő újrakezdeni. Hagyta, hadd
higgyem, hogy őt oltalmazom, de valójában ő vigyázott rám. Mindig
számíthattunk arra, hogy megvéd minket, még olyankor is, amikor a
fenekünkre vert, hogy ne váljunk istentelen gazfickókká. Maximális
tisztelettel viseltettünk apánk iránt, mert tiszteletet parancsoló ember volt.
Szerettük, mert szeretetet sugárzott. Elégedett, békés ember volt, a hősünk
egészen élete utolsó pillanatáig, és a legteljesebb bizonyossággal állíthatom –
Thomas megköszörülte a torkát –, hogy egyetlen pillanat sem volt, amikor
ne éreztem volna, hogy szeret.
 Hátrébb lépett a fivérei és Shepley közé, és ott állt magasan, kissé
terpeszbe rakott lábbal, maga előtt összekulcsolt kézzel, az FBI különleges
ügynöke volt, és akkor is az maradt, amikor könnyek csorogtak az arcán.
Liis, Falyn, Ellie, Camille és Abby az első sorban ültek Americával
együtt, köztük kimaradtak székek. Jack és Deana egy sorral hátrébb
foglaltak helyet, majd két újabb sorban a rendőrség kék egyenruhásai
következtek.
A többi helyen családtagok, barátok, szomszédok és a még életben lévő
Kappa Sigmás testvéreim osztoztak. Emberek, akik különböző
időpontokban, különböző okoknál fogva be- vagy kiléptek az életemből.
Mindenki, aki nyomot hagyott rajtam, és akiket magammal vittem az
örökkévalóságba. Diane jelent meg a nappaliban. Kézen fogva vezette
Thomast, a hasábban a két újabb gyerekünk volt. Izgatottan csillogott a
szemre. – Érzed ezt az illatot, Tommy?
– Fúj! – húzta az orrát a gyerek.
Felálltam a fotelből, és zokniban odamentem Thomashoz, hogy
felkapjam. – Fúj? Hogy érted ezt? – morogtam, és megcsiklandoztam.
Elhajolt tőlem, és kuncogva, rugdalózva próbált szabadulni. – Apa egész
hétvégén festett és szőnyeget fektetett! – Végül eleresztettem. Azt hittem,
elszalad majd, és már indultam volna, hogy megkergessem, de átölelte a
lábamat. Megveregettem a hátát, miközben Diane mélyen beszívta az orrán
át a levegőt.
Megcsóválta a fejét, és áhítattal nézte kemény munkám eredményét.
– Bámulatos vagy, Mr. Maddox.
– Új jégszekrény, új kanapé… és most még új festés és szőnyeg is?
Komplett új házunk lesz, mire eladjuk.
Diane játékosan oldalba bökött a könyökével. – Sosem fogjuk eladni.
Thomas nagy elánnal lengette dundi kis öklét az orra előtt. – Meft büdi!
– Dehogy, inkább csodálatos! Friss festés és szőnyeg illata, és apa – kis
szünetet tartott, míg odahajoltam a hasa fölött, hogy megcsókoljam – vissza
is cipelte az összes bútort, míg mi a boltban voltunk.
– Ó! – kiáltottam fel, és észbe kapva kisiettem a felhaj tóra. Felnyitottam
a csomagtartót, és felmarkoltam a barna papírzacskókat, hogy behozzam a
házba. Az orromat csiklandozó, kiálló zellerleveleket elfújtam az útból,
Diane meg nevetett, hogy milyen grimaszokat vágok. Letettem a zacskókat
a pultra, ő meg belenyúlt az egyikbe, hogy kivegye a friss zöldséget. – Még
kettő maradt – mondtam, és visszafutottam a kocsihoz. Kivettem az utolsó
kettőt, lecsaptam a csomagtartó fedelét, és fütyörészve mentem vissza.
Örültem, hogy végeztem a festéssel és a szőnyeg lerakásával, és a
következő munkahét előtt kiélvezhetjük az utolsó éjszakámat. Most
ünnepeltem, hogy két éve vagyok az eakinsi rendőrségnél. Nem sok közös
vasárnap esténk volt, és most végre kifújhattuk magunkat a gyakorlatilag
vadonatúj nappalinkban.
Átmentem a hall nyílásán át a konyhába, de menet közben
megtorpantam. Thomas és Diane döbbenten bámulták a földön szétfolyó
tócsát.
A másodperc töredékéig azt hittem, leesett egy tele üveg, de aztán
rájöttem, hogy Diane-nek folyt el a magzatvize. Amikor Thomasszal
vajúdott, az orvos kénytelen volt burkot repeszteni, ezért lepett meg, hogy
most ott állt meztelen lábbal, a lábujjait mozgatta, és undorral nézte a tócsát.
Egyáltalán nem panaszkodott összehúzódásokra.
Felnyögött, és megroggyant a térde. A jégszekrénybe kapaszkodott,
hogy ne essen össze. – Jim? – kiáltott fel éles hangon.
– Oké. Jönnek a babák. Ne ess pánikba! Hozom a kórházi táskát, és
máris itt vagyok. – Felvágtattam a lépcsőn, és amikor elkaptam a szíjat,
hallottam Diane nyögését. Hármasával rohantam le, és majdnem kifordult a
bokám, amikor leértem a lépcső aljába.
– Jaj! – sikított fel Diane, és szabad kezét felém nyújtotta.
Thomas egy konyharuhával törölte fel a vizet.
– Ügyes vagy, fiam. Várod már az új húgocskáidat vagy öcséidet?
Thomas szélesen elvigyorodott, amikor a karomra ültettem. Diane-t a
másik karommal támogattam, és lehajtottam a fejemet, hogy átfoghassa a
nyakamat. Oldalazva mentem a kocsihoz, és besegítettem Diane-t. Thomas
az egybefüggő ülés közepén állt, és az anyja haját simogatta, miközben
Diane lélegezni próbált.
– A francba, a kulcsok!
– Az ebédlőasztalon – nyögte Diane halkan és visszafogottan. Elkezdte
az elsajátított helyes légzéstechnikát, én meg sarkon fordultam,
visszarohantam a házba, és futás közben elkapva a kulcsokat visszasiettem
a kocsihoz. Az 1970-es zöld Chevelle-ünk kormánya mögé csúsztam, és
hátramenetbe rántottam a sebváltót. Kinyújtottam a karomat az ülés
támláján Thomas és Diane mögött, aztán hátrafelé fordulva a gázra
tapostam.
Diane elkapta Thomast, amikor fékezéskor egy rándulással előreesett, és
nagyra nyílt szemmel nézett rám. – Egy darabban vigyél oda, apa! – kért
Diane.
Kicsit zavartan bólintottam. Rendőr voltam. Kizárt volt, hogy pánikba
essek, de négy és fél hónapja, amióta tudtam, hogy Diane ikreket vár,
idegesség gyötört. Egy normál szülésnél is sok minden sülhet el balul, hát
még egy ikerszülésnél.
Diane előrehajolt, két kézzel megfogta a hasát, és nyögni kezdett.
Sebességbe tettem a váltót, és száguldani kezdtem a kórház felé.

Thomas átfogta Trenton vállát, Taylor pedig az ikertestvére mögött állt a

pódiumnál. Tyler átállította a mikrofon hosszú, ezüstös nyakát, aztán
megkocogtatta a szivacsborítást, mielőtt intett Taylornak, hogy ő
következik. Taylor olyan pillantást vetett rá, ami azt sugallta, hogy nem
ebben állapodtak meg, de azért odalépett, és lehajolt.
– Apa a liga legjobb edzőhelyettese volt. Sokat és szokatlan időbeosztás
mellett dolgozott, de nem emlékszem, hogy egyszer is kihagyott volna egy
mérkőzést is. Nem annyira edzősködött, mint inkább a labdahordó táskát
vitte anya után, és a kispadról szurkolt. Mindenki azt mondta, nekünk
vannak a legjobb szüleink. Amikor anya meghalt, ezt már senkitől sem
hallottuk, de számunkra ők továbbra is tökéletesek voltak. Amikor apa már
nem nélkülözte olyan rettenetesen anyát, folytatta ott, ahol abbahagyta.
Edzette a csapatot. – Taylor kis szünetet tartott, kissé felnevetett. – Nem
nyertünk túl sok meccset – az összegyűltek felnevettek –, de szerettük, és
akár nyertünk, akár vesztettünk, apa mindig elvitt utána fagylaltozni. Ebédet
csomagolt, elvitt minket fociedzésekre, eljött az összes mérkőzésünkre. Ha
apa ott volt, sosem féltem, vagy azért, mert tudta, mi helyes, vagy azért,
mert megvédett. Nála keményebb embert nem ismertem, pedig a testvéreim
is piszkosul kemény srácok. Tudom, hogyha elő kellett lépnie, hogy
megvédje a családot, akkor ez volt az akarata. – Taylor az orrához emelte
az öklét. – Az igazság az, hogy jobb apánk nem is lehetett volna. És a
gyerekeimnek sem lehetett volna jobb nagyapjuk. Bárcsak közelebb
lakhattunk volna hozzá, hogy jobban megismerjék egymást, de amikor velük
volt, a maximumot nyújtotta. Szeretném, ha mindenki ilyennek őrizné meg
Jim Maddoxot az emlékezetében. Ő mindent kihozott az életéből.
Tyler megölelte a testvérét, aztán széthajtott egy papírlapot. Remegett a
szája, és mielőtt megszólalt, párszor a tömegre nézett, aztán vissza a papírra.
Megköszörülte a torkát és nagy levegőt vett. Taylor a vállára tette a kezét,
aztán Thomas is, majd Travis és Trenton is erőt kölcsönöztek a
testvérüknek.
Tyler szája elkerekedett, és kifújta a levegőt. – Szeretem az édesapámat
– mondta elcsukló hangon. Nyelt egyet és megrázta a fejét. Thomas vállon
veregette, hogy bátorságot öntsön bele. – Öt fia és a felesége között kellett
megosztania a figyelmét, de sosem éreztem, hogy e tekintetben hátrány ért
volna. Nem voltunk gazdagok, de nem emlékszem, hogy bármiben is hiányt
szenvedtünk volna. Emlékszem arra, amikor anya meghalt. Azon törtem a
fejemet, vajon megnősül-e újra, mert mindig azt mondta, olyan nő nincs még
egy, mint az anyánk. Amikor Travis főiskolára ment, megkérdeztem, hogy
nem gondolta-e meg magát, mert arra gondoltam, talán túlságosan
lekötötték a gyerekei. Azt válaszolta, hogy az egyeden nő, akit valaha
szeretett, fent vár rá a mennyben. Én csak… szeretem az apámat, és
szomorúsággal tölt el, hogy elment, de boldog vagyok, hogy most már
együtt vannak. Sokáig vártak arra, hogy ismét összekerüljenek, és
megvigasztal, hogy tudom, most ott vannak valahol, nem tudnak betelni
egymással, amivel zavarba hozzák a már eltávozott barátainkat és
rokonainkat, ahogy életükben velünk is tették. – A tömegből nevetés
hallatszott. – Attól a perctől, hogy megismerkedtek, egészen anya haláláig
egy műszaknál többet nem töltöttek külön, és tudom, hogy apa ezen sosem
tudta túltenni magát. Szóval, apa… örülök… olyan boldog vagyok, hogy
anyával vagy. Tudom, hogy azt mondja neked, büszke rád, hogy olyan
remekül felneveltél minket, mert így is történt.
 – Fuss! – ordította Diane, és lekapta a fején lévő fehér sapkát, hogy
nagy körökben lengesse, miközben oldalazva ugrált az első bázis felé. –
Fuss, fuss, fuss, fuss!
Taylor ledobta az ütőt, és nekilódult. Olyan sebesen futott a
labdatartótól, ahogy csak rövid lábacskái engedték. Végül elérte a fehér
négyszöget, és le-fel ugrált, amikor rájött, hogy a labda előtt ért oda.
Diane vele ugrált, éljenzett, kiabált és iszonyú felhajtást csinált, aztán
pacsizott a fiával. Taylor arca úgy ragyogott, mintha ez lett volna élete
legszebb napja. Diane visszatette a labdát, aztán tapsolt, amikor
visszakocogott a következő ütő felé. Thomas új labdát dobott neki a
kispadról, amit Diane a labdatartóra tett, és meghagyta Craig Porternek,
hogy le ne vegye a szemét a labdáról, és nagyot lendítsen. Ez volt az utolsó
elütésünk, az utolsó játékrész, és két játékossal kevesebben voltunk. Craig
hátrahúzta az ütőt, és ahogy ütött, Diane hátrahajolt, mert kis híján arcon
találta. A labda leugrott a tartóról, és félútig sem jutott a bázis és a dobó
dombja közé, Diane mégis rákiabált, hogy fusson.
– Fuss! Igen! Fuss, Craigers! Fuss teljes kis szívedből! Menj, Taylor! –
ordította, amikor észrevette, hogy a fia még el sem kezdett futni.
Taylor elindult, de a belső mezőben játszó játékos már felkapta a labdát
és a második bázisra dobta. Taylor gondolkodás nélkül átugrott rajta, és
futott tovább, megállt a bázison, és úgy kapta le a sapkáját, mintha a T-ball
királya lenne.
– Igen, ezek az én fiaim! – ujjongott Diane, és a bázison álló kettőre
mutatott. – Üsd el!
Tyler odalépett a lapkához, és utálatosan, megfélemlítően meredt a
labdára, pedig csak ő volt meg a labdatartó.
– Jól van, fiam – mondta Diane, és előrehajolva a térdére támaszkodott.
Nagy labdacs rózsaszín rágógumi volt a szájában, és olyan vadul rágta,
mintha az őrületbe kergetné. – Megy ez. Lazíts. Tartsd a tekinteted a
labdán, és teljes kis szívedből üss. – Háromszor tapsolt, és pár lépést
hátrált. Tyler volt a legjobb ütőnk.
Tyler nagy levegőt vett, meghimbálta a csípőjét és ütött. A tartót találta
el, a labda a háta mögé pattant. A homlokát ráncolta; csalódott magában.
 Diane rápaskolt a fenekére. – Ne így. Ne foglalkozz vele. Úgy, ni.
Ezúttal menni fog.
Tyler bólintott, és a kis bőrstoplijához ütögette az ütőt. Előrehajolt,
elfoglalta a megfelelő állást, aztán meglendítette az ütőt, és a dobó dombján
túlra küldte a labdát. A labda megugrott, átsüvített a második és a harmadik
alappont között, és a bázisok közötti játékos kergetni kezdte.
– Menj, menj, menj! – lengette a sapkáját Diane. – Szaladj a másodikra!
– Amikor Taylor megállt a harmadiknál, Diane intett, hogy menjen oda
hozzá. – Haza, bébi! Haza, haza, haza! Menj tovább, Craig, ne állj meg!
Fuss haza, Taylor!
Taylor becsúszott a hazai lapkára, aztán felállt. Diane elkapta, és
magához szorította, miközben Craignek ordított, aki másodpercekkel
később elszaladt a hazai bázis mellett. A harmadik bázisvédő elkapta az
alappontok közti játékostól a labdát, aztán odavágta az elkapónak.
– Szerezd meg, Maddox! – dörrent Diane hangja.
Tyler teljes sebességre kapcsolt, és becsúszott a hazai lapkára. Amikor
leülepedett a por, a bíró összefonta a karját, majd oldalra engedte. – Éljen,
éljen!
Felordítottam, és a hazai felé rohantam, a csapat követett a pályára. A
szülők felpattantak, és megtapsolták Diane Little Dodgers csapatát. Diane
köré gyűltünk, mindenki őt ölelgette, éljeneztek és nevettek. Diane sikítozott
örömében, aztán eldőlt, magához ölelte a fiúkat, és kotkodácsolva nevetett,
amikor a fiúk ráugrottak.
Amint az utolsó győzelmünk ünneplése véget ért, és a fiúk meg a szüleik
búcsút intettek, szorosan magamhoz öleltem a feleségemet. –
Megállíthatatlan vagy – jegyeztem meg. – Matt Musztángjai nem tudták,
kivel kezdenek.
Tetszelegve elmosolyodott, és felvonta a szemöldökét.
– Mondtam, hogy alábecsülnek majd.
– Úgy is történt. Átkozottul jól irányítottad a csapatot, edző asszony.
Nagyszerű szezon volt.
– Kösz – nyomott egy puszit az arcomra. Összeszorított öklével
megdörzsölte a pajeszomat. – Remélem, tetszik, ahogy egy fiúcsapatot
vezetek.
 Zavartan nevettem. – Hogy érted?
Felkapta a labdákkal teli zsákot, és a vállára vetette. – Mert megint
babát várok.
Tátott szájjal álltam, ő meg a kocsihoz sétált. Lenéztem az ikrekre. –
Komolyan beszélsz?
– Komolyan! – kiáltott vissza. A hüvelykujját és a kisujját a szájába
dugta és fülsiketítő füttyöt eresztett meg. – Befelé!
Thomas, Taylor és Tyler az anyjuk után eredtek.
Kifújtam a levegőt, az arcom felfújódott. Bólintottam. – Akkor rendben.
– A fiúk az ütőket és a kesztyűket vitték, én meg minden mást. Lehúztam a
Little Dodgers sapkámat.
– Lássunk dologhoz. Trentonra került a sor. Kilépett Thomas, Travis,
Taylor, Tyler és Shepley közül, és a pódium széléhez bicegett. Hat héten
belül ez volt a harmadik temetés a családban, és a szeme alatti karika,
meggörnyedt háta álmatlan éjszakákról és gyászról tanúskodott. Zizegett a
papír, amikor kihajtogatta azt a szöveget, amit mindössze pár nappal a
távozásom után vetett papírra. Tele volt radír- és elmaszatolt
ceruzanyomokkal, rászáradt könnyfoltokkal.
– Apa – sóhajtott fel. – Amikor leültem, hogy megírjam ezt a levelet,
próbáltam sok pillanatot felidézni, amikor jó apa voltál, számtalan esetet,
amikor együtt nevettünk, vagy ami megragadt az emlékezetemben, de csak
az jut eszembe… hogy mennyire elszomorít, hogy már nem vagy, és
mennyire fogsz hiányozni. Hiányoznak majd a tanácsaid. Mindenről tudtál
mindent, ahogy azt is, mit kell mondanod, ha fájdalom ér, vagy döntést kell
hoznom. Még amikor rosszul határoztam, akkor is. Soha – csóválta meg a
fejét, és összeszorított szájjal próbálta elfojtani a könnyeit – nem ítéltél el
minket. Olyannak fogadtál el és szerettél bennünket, amilyenek vagyunk,
még amikor nehezen lehetett szeretni minket, akkor is. És ilyen voltál
mindenkivel szemben. A feleségeink is apának szólítottak, és ezt őszintén
tették. Olive… is nagyapának hívott, és komolyan gondolta, és örülök, hogy
akárhol is vagytok, együtt vagytok. Nagyon fog hiányozni, ahogy anyáról
meséltél. Akárhány év telt is el, közelebb éreztem magam hozzá, amikor
róla beszéltél, mert úgy mondtad a történeteidet, mintha még most is itt
lenne. Boldoggá tesz, hogy végre megint együtt vagytok. Nagyon sok
minden fog hiányozni, apa. Fel sem tudnék mindent sorolni. De
szerencsések vagyunk, hogy eddig itt voltál nekünk. Aki csak ismert, jobb
lett általad, és örökre megváltoztattad. Most mi változunk meg örökre, mert
te már nem vagy többé.

– Ne menjetek az úttestre – hagyta meg Thomas a két egyforma

testvérének.
Az ikrek játék tűzoltóautói a házunktól kétsaroknyira több mint
egyméternyire repültek a járda felett, és időnként, anélkül, hogy irányt
vesztve a semmibe tűntek volna, összeütköztek. Trenton apró kezét fogtam,
aki mellettem totyogott, a pelenkája még a kordnadrág és a pizsamanadrág
alatt is zizegett. Úgy bebugyoláltuk, mint egy kis eszkimóbabát, az orrát és
az arcát pirosra csípte a jeges szél. Thomas visszaterelte az ikreket a járda
közepére, és behúzta Taylor kötött sapkáját, hogy védje a fülét.
Felhúztam a kabátom cipzárját, de még három réteg alatt is reszkettem.
Nem értettem, hogy húzhat magával kézen fogva Diane mindössze egy
kinyúlt pulóverben és a koptatott farmer kismama nadrágban. Duzzadt orra
piros volt, de váltig hangoztatta, hogy izzad, olyan melege van.
– Csak a szomszéd utca! – sürgette a fiúkat, hogy ne álljanak meg
előttünk.
– Trenton, nem ládák, ha közvetlenül előttem vagy, így ha megállsz anya
előtt, akkor mindketten hasra esünk – hessegette a kezével. – Tessék! –
mutatott egy hosszú felhajtóra. – Háromezer hétszáz! Ugye hihetetlen?
Egy szinte vadonatúj kisbusz állt a szélvédőn „Eladó” felirattal. A piros
karosszériát majdnem teljesen belepte a hó.
Nyeltem egyet. Még ki sem fizettük a jelenlegi kisbuszunkat, amibe alig
fért be a hattagú családunk. – Újnak látszik. Biztos, hogy ez az ára?
Diane tapsikolt örömében. – Tudom, hogy felfoghatatlan! Mintha az
égből pottyant volna elénk!
Tökéletes mosolya, a bal orcáján ragyogó mély gödröcske minden
alkalommal meglágyította a szívemet. Leheteden volt nemet mondani neki. –
Írjuk le a számukat, és megbeszélek velük egy időpontot, amikor próbaútra
vihetem.
 Diane összecsapta a két kezét, aztán a mellére szorította a tenyerét. –
Tényleg?
Egyszer ráztam meg a fejemet. – Ha ezt akarod.
Diane felugrott, aztán megfogta a hasát, és lenézett. – Látod? Nem
megmondtam? Minden rendben lesz, kis T.
– Anya! – rángatta meg a farmerjét Trenton.
Diane lassan úgy igazgatta a testét, hogy letérdelhessen, mert mindig
ügyelt rá, hogy a szemébe nézhessen annak a fiának, akivel éppen beszélt.
Trenton felé nyújtotta a mutatóujját. Diane a szájához emelte, és megpuszilta
a dundi kis kezet.
– Igen, uram?
– Tetszik a kocsi.
– Komolyan? – nézett fel rám. – Hallod, apa? Trenton szeretné az autót.
– Akkor megvesszük – vontam meg a vállamat.
Trenton és Diane egyforma gödröcskés mosolyt villantottak rám.
– Hallottad? – sikkantotta. – Apa megveszi neked a kocsit! Jó választás,
Trenton!
Trenton átfogta az anyja nyakát, és erősen megszorította.
– Szeretlek, anya.
– Én is szeretlek. – Diane nedves puszit nyomott Trenton angyalian
pufók arcára, aki bár letörölte, mindig boldogan fogadta az anyja csókját.
Az anyjuk istennő volt a szemükben, aki mindenre képes. A napjaim javát
azzal töltöttem, hogy mindenképp bizonyítsam neki, hogy megérdemlem őt.
Talpra segítettem, és néztem, ahogy bizonytalan egyensúllyal nekem
támaszkodik.
– Csak óvatosan. – Gyöngéden két ujjam közé csippentettem az állát. –
Nem tudom, mihez kezdenék nélküled.
Rám kacsintott. – Mondj folyton igent, és sosem kell megtapasztalnod.

A fiúk összeölelkeztek, és némi vita után Travis lépett előre. Megragadta a

pulpitus két oldalát, és lenézett. Hosszú időbe telt, mire meg tudott szólalni.
Még hátulról is láttam, hogy Abby a szája elé kapja a kezét, és kettejük
helyett is küzd a fájdalommal. Legfiatalabb fiam összeszorította a fogát,
aztán a tekintete végigfutott a lent ülőkön.
– Sokat gondolkodtam, mit fogok mondani. Őszintén mondom… nem is
tudom, mit mondjak, mert erre nincsenek szavak. Egyeden egy sem.
Thomasnak igaza van. Te mindig éreztetted velünk, hogy szeretsz minket,
apa. Még akkor is, amikor szerethetetlenek voltunk. Taylornak és Tylernek
is igazuk van. Te voltál köztünk a legerősebb. Biztonságban éreztük
magunkat melletted. És mint Trent mondta… olyan gyakran meséltél
anyáról, hogy nem tehetek mást, mint boldogsággal nyugtázom, hogy végre
megint vele lehetsz. Erre az életnél is jobban vágytál, de szerettél minket
annyira, hogy ilyen sokáig kitartottál, és ezért hálás vagyok. Voltak, akik úgy
érezték, bolond vagy, hogy olyanba kapaszkodsz, áld sosem tér vissza, de
te jobban tudtad. Tisztában voltál vele, hogy te mész el hozzá. Én… –
Felsóhajtott. – A testvéreim meséltek arról, hogy más gyerekek gyakran
mondogatták, hogy olyan szülőket szeretnének, mint ti vagytok. Ha még
egyszer választhatnék, vagy más szülőket kaphatnék az életem hátralévő
részére, én akkor is téged választanálak. És őt, hogy veled tölthessem azt az
időt, amiben eddig részem volt. – Egyetlen könnycsepp gördült le az arcán.
Szipogott. – Így tennék, és nincs rá szó, hogy ez mennyit jelent nekem.
Nincs szó arra, milyen gyönyörű volt a szerelmetek, és ez hatással volt jóval
anya halála után is a gyerekeitekre. A szerelem, aminek tanúi voltunk, a mai
nap után is sokáig velünk marad.

Összevont szemöldökkel, feszélyezetten mocorogtam a feleségem ágya

melletti széken. Az ágyat aznap hozattuk, amikor otthoni hospice ápolást
kértünk. Diane a karjában tartotta Travist, a kezéből csövek lógtak.
Utoljára ölelte meg. Visszafojtotta a könnyeit, amíg Thomas ki nem vitte az
előszobába Travist.
Diane a szájához kapta a kezét, fáradt, beesett szemét válaszra várva
szegezte rám, pedig nem voltak válaszaim. – Nem fog emlékezni rám –
suttogta rekedt hangon. A kemótól és a besugárzástól megviselt volt a
szervezete, a fejére kendőt kötött, hogy takarja a kopaszságát. Ameddig
csak képes volt rá, elszántan küzdött, és csak akkor mondta, hogy elég,
amikor az orvosok közölték, már csak napjai vannak hátra a fiúkkal.
– Emlékezni fog. Nem hagyom, hogy elfelejtsen.
Megremegett az alsó ajka, és a szemét eltakarva bólintott. – Úgy
sajnálom.
Megfogtam a kezét, és lesoványodott öklére szorítottam a számat. –
Nincs miért bocsánatot kérned, szerelmem. Te minden tőled telhetőt
megtettél.
Lehunyta a szemét. – Félek.
– Félj, ha nem tehetsz mást, de a karomban tartalak, míg nincs vége.
– Nem akarom, hogy vége legyen.
– Tudom. – Bemásztam mellé az ágyba, és úgy feküdtem, hogy a
mellemen nyugtathassa a fejét. Hozzám bújt. Minden erőmet össze kellett
szednem, hogy erős maradjak. Ő éveken át erős volt a fiúk és az én
kedvemért. Ennyivel tartoztam neki.
Diane bólintott, és ahogy a mellkasomon pihent, könnyek csorogtak az
arcán. – Szeretlek, Diane. Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek. – Átöleltem a
feleségemet, míg egyenletessé nem vált a lélegzetvétele, aztán a homlokához
simítottam az arcomat, ahogy egyre több idő telt el egy-egy lélegzetvétel
között. – Szeretlek – suttogtam. – Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek.
Amikor utolsót lélegzett, figyeltem, ahogy Becky, a nővér ellenőrzi Diane
pulzusát a csuklójánál, majd meghallgatja sztetoszkóppal is. Kihúzta a
sztetoszkópot a füléből, és mentegetődzve rám nézett. – Eltávozott, Jim.
Beszívtam a levegőt, és feljajdultam. Tudtam, hogy a fiaim az ajtón túl
várnak, de még sosem éreztem ilyen fájdalmat, és nem volt elég erőm, hogy
magamban tartsam. Gyöngéden két kezem közé fogtam Diane arcát, és
megcsókoltam. – Szeretlek. – Megcsókoltam még egyszer, a könnyeim
benedvesítették a bőrét. – Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek. – A nyakába
temettem az arcomat, és felzokogtam.

Travis hátrébb lépett a pódiumtól, és a fiúk összeölelkeztek, mielőtt Thomas

vezetésével libasorban levonultak a színpadról. Az a dal szólt, amire Diane-
nel az esküvőnkön táncoltunk, miközben a fiúk helyet foglaltak a feleségeik
mellett. Trenton előrehajolt, teljes testében remegett. Camille és Taylor a
hátára tették a kezüket, Camille a fülébe suttogott, mire Trenton a felesége
állának támasztotta a fejét.
Szívesen ott maradtam volna, hogy vigyázzak rájuk, vezessem őket, de
valami, ami olyan erős volt, hogy nem hagyhattam figyelmen kívül,
visszahúzott. Valami, ami fölött négy évtizede képtelen voltam elsiklani.
Finom kéz érintette meg a vállamat, és amikor megfordultam, szeretett
feleségem arcát láttam. Mellettem ült, és fogta a kezemet.
Könny futotta el a szememet. – Vártalak már.
Pár percig hallgatta a lelkészt, aztán békés mosollyal, könnyes szemmel
felém fordult. – Dettó.
– Megtettem, ami tőlem telt.
Összefontam az ujjainkat, ő pedig megszorította a kezemet. – Tökéletes
voltál. Tudtam, hogy képes vagy rá.
Ajkamhoz emelte a kezét, és lehunytam a szemem. Olyan békesség
telepedett rám, amit a halála óta nem tapasztaltam. Felállt, és az
előadóterem végében a kétszárnyú ajtó felé húzott.
– Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek – hajtogatta, és a háta mögé nyúlt.
Azzal a mosollyal nézett rám, mint amibe annak idején beleszerettem.
Megnyomta az ajtót, és hátrálni kezdett. Úgy nézett ki, mint a betegsége
előtt: az emlékezetemben élő boldog, kőkemény, káprázatosan gyönyörű
nőnek. Ugyanúgy képtelen voltam levenni róla a tekintetemet. Hiányzott,
hogy szégyentelenül bámulom, de még utoljára hátrapillantottam, hogy
lássam a fiaimat.
Diane magához ölelte a karomat, és a vállamra ejtette a fejét. – Rendben
lesznek.
– Tudom.
Csókot nyomtam a halántékára, és folytattuk az utunkat az ajtón át. A
múltunk most volt, a most a múltban volt. Ahogy ígérte, ismét együtt
voltunk, a betegség és fájdalom nélküli pillanatban, ahol csak szeretet
létezett. És amikor igazi a szeretet, mindörökké az marad.

VÉGE
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A GYÖNYÖRŰ TEMETÉS VALÓSZÍNŰLEG A LEGNEHEZEBB

KÖNYV, AMIT valaha írtam. Nem csak érzelmileg volt felkavaró, de
ügyelnem kellett a sok családtag és az időbeli történések rendjére is. Egybe
kellett olvasztanom valamennyiük pályáját és egyéniségét is. Sokan
nyújtottak segítségét ahhoz, hogy ez a könyv ilyen legyen.
Jessica Landers a MacPack üzemeltetője a Facebookon; ami egy
McGuire rajongói csoport neve. Jessica érdekesen, pozitív kisugárzásra
törekedve és mulatságosan kezeli az oldalt, mellette pedig segít az egyes
szereplők és az időbeliség sorrendjének kutatásában, és rögtön jelentkezett,
amikor ideiglenes titkárnőre volt szükségem. Köszönet mindenért, Jess, de
elsősorban azért, hogy több mint két éve megbízható barát vagy.
Megjelennek és eltűnnek az emberek az életemben, de te maradsz. Együtt
jóban-rosszban, drága barátnőm!
Köszönet Michelle Chunak a Gyönyörű temetés igen korai változatának
kritikai átolvasásáért, és hogy olyan kérdéseket tett fel, amikről tudtam,
hogy a rajongók kemény magja is feltesz majd.
Hálás vagyok Nina Moore-nak, amiért időt szánt rá, hogy
marketingcélokra hihetetlen előzeteseket és grafikákat készítsen. Bámulatos
munkát végeztél, és hatalmas köszönet érte!
A könyv külsejét nagyon fontosnak tartom, és tudtam, hogy a borítónak
kivételesen szépnek kell lennie, hogy a cím keltette szorongást oldja. Hang
Le a „csendes szépséget”, amit kértem tőle, a legtökéletesebben alkotta
meg. Köszönöm, Hang, hogy olyan fantasztikus borítót terveztél, amitől
mindenkinek elállt a szava, ahogy a címtől is. Nehéz feladat volt.
Köszönettel tartozom Ben Creech-nek és Fiona Lorne-nak a tűzoltással,
és Georgia Catesnek a szülészettel és a koraszülöttekkel kapcsolatos
információért.
 Hatalmas hála Fiona Lorne-nak, Jenny Simsnek és Pam Huffnak, hogy a
segítségkérésemre készségesen reagáltak, és beugrottak a könyv
szerkesztésébe, amikor határidős gondjaim támadtak. Köszönöm Jovana
Shirleynek, hogy azonnal megszerkesztette a leírást és formázta a szöveget.
Hálás vagyok az ügynökömnek, Kevan Lyonnak, hogy a magánkiadás
első, sok nehézséggel terhes évében végig kitartott mellettem. Az egésznek
az a jó oldala, hogy számos megbeszélésünk gyors és viharos bevezetést
eredményezett. Te vagy a szakmában az egyik legtürelmesebb és legprofibb
nő! Nagy köszönet a külföldi jogokkal foglalkozó ügynökömnek, Taryn
Fagernessnek is az elmúlt év szorgalmas munkájáért.
Hála és köszönet a férjemnek és a gyerekeimnek, hogy mindig
megbocsátanak nekem, amikor túl sokat vagy késő éjszakáig dolgozom, és
aztán sokáig alszom.
Köszönöm Andrea Joan írónőnek, hogy e regényem írása közben
segített megőrizni a józan eszemet, hűséges és bizalomra érdemes barátnőm
maradt, bölcs tanácsadóm, bizalmasom és komédiásom. Nem tudom, mikor
történt, de te vagy az egyik legjobb barátom, és nagy becsben tartalak.
Külön hálám Deanna Pylesnak, a személyi asszisztensemnek és a
családjának. Deanna nemcsak a szurkolócsapatot vezette, és kritikus
észrevételekkel segített a regényem számtalan alakjában a történet
elolvasása után, de etetett és itatott, míg a regényt szerkesztettem. Ezentúl
tizenhat órányira költöztette a családját onnét, ahol születtek és felnőttek,
hogy segíthessen nekem és a férjemnek a vállalkozásunkat fejleszteni. Ez a
szeretet, és szeretlek a bátorságodért és a bizalmadért.
JAMIE M CGUIRE így vall arról, mi inspirálta
az írásra: „Harmadikban a születésnapi
bulimon Ryan Coffey-tól egy naplót kaptam
ajándékba. Minden lapját teleírtam, és amikor
betelt, megkértem anyukámat, hogy vegyen
nekem egy újat. Mire leérettségiztem, 21
naplót írtam tele. Főként azokról a srácokról
meséltem, akikbe belezúgtam, mert be kell
vallani, gyorsabban át lehet esni az első
csókon a lapokon, mint a való életben. Főleg
ha visszahúzódó, vörös és szeplős vagy.”
Ez a könyv a Beautiful-sorozat ötödik kötete.