Csögyal Namkhai Norbu

A TÜKÖR

TANÁCSOK A TUDATOS JELENLÉTHEZ

Fordította: dr Kazsoki János

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

The Mirror. Advice on the Presence of Avareness

Namkhai Norbu, Station Hill Openings

@ 1996 Namkai Norbu

2
 "Ha gondolatok jönnek, maradj jelen abban az állapotban;
Ha nem jönnek gondolatok, maradj jelen abban az állapotban.
A jelenlét nem különbözik egyik állapotban sem."
Garab Dordzse

BEVEZETÉS
A dzogcsen tanítások mesterei által átadott tudás nem intellektuális természetű, és nem
korlátozzák vallási vagy filozófiai elvek. Az emberi tapasztalás valóságáról szól annak
közvetlenségében. A dzogcsen annyit jelent, hogy "teljes", "tökéletesség" vagy "beteljesültség",
ami minden egyén eredeti állapota, abszolút képessége. Ez megnyilvánulhat az energia végtelen
formáin át, vagy olyan módon, mint a zavarodottság és boldogtalanság kiterjedése, amely a
létforgatagban (szamszára) történő vándorlás jellemvonása; vagy úgy, mint a megvilágosodás, a
szenvedésen túli állapot kiterjedése, amit nirvánának neveznek.
Az emberi lények a térbe és időbe vetett viszonylagos állapotukban három létszinten vagy
létmódban léteznek és cselekszenek. Ez a három a test, a beszéd, és a tudat. A "test" a tényleges
fizikai testen túlmenően az érzékszervi észleléshez kapcsolódó teljes anyagi kiterjedést jelenti. Ez
az egyetlen kiterjedés, amelynek az emberek általában tudatában vannak. A "hang" vagy "beszéd"
az energiát képviseli, a létezés finom szintjét, amely életet ad az anyagi szférának. Az emberi
lényekben ez az energia főleg az éltető prána-erőből áll, amely szorosan kapcsolódik a légzéshez.
Azért használjuk a "hang" kifejezést, mivel a légzés segítségével képezzük a hangokat. A harmadik
létmód a "tudat," amely az emberi létezés láthatatlan, leginkább titkos oldala: minden ember
gondolkodik, de senki sem képes meghatározni gondolatainak eredetét vagy természetét. Mégis
kétségtelenül a tudat az, amely minden más tényezőnél jobban meghatározza és feltételekhez köti
életünk menetét elképzeléseinken, érzéseinken, és hozzáállásunkon keresztül.
A létezésnek ez a három oldala kölcsönösen függ egymástól: ha a test beteg, ez befolyásolhatja
az energiarendszert, amely aztán a tudat szintjén az egyensúly felborulását vonhatja maga után.
Továbbá, ha a tudat tartósan a zavarodottság vagy levertség állapotában van, ez energiaszinten
rendellenességéhez vezethet, aminek egyik következményeként a test állapota is károsodhat.
Bizonyos esetekben pedig például olyan betegségeknél, amelyekről az a vélemény, hogy nehezen
gyógyíthatóak maga az energetikai szint az, amely közvetlenül érintett, és amelyből a zavar később
átterjed a testre is. Ez a folyamat azonban megfordítható: a test, beszéd vagy tudat egy adott
aspektusán keresztül képesek lehetünk arra, hogy felfedezzük a zavar forrását, és ezáltal
meghatározhatjuk a módszert a megszüntetésére, helyreállítva az eredeti egyensúlyt.
A test, beszéd, és tudat az emberi élet "viszonylagos állapotát" képviseli, ám egyben az ember
időn és cselekvésen túli eredeti állapotának a megnyilvánulása, vagy tükröződése is. Azonban
anélkül, hogy egyszerűen ellentétekre egyszerűsítenénk a kérdést, maga a viszonylagos állapotunk
az, amelyen keresztül képesek vagyunk felfedezni vagy felismerni igazi ("eredeti") állapotunkat,
leginkább olyan értelemben, ahogy azáltal ismerünk fel egy tükröt, hogy megfigyeljük, mi
tükröződik benne. A dzogcsenben a "tanítás" a tudás közvetlen átadása, azaz olyan ismeret,
tudomás, amely az eredeti tökéletesség "állapota" valami belső, és ezért minden egyénben mindig
jelenlevő. Mégsem ismerjük a tudásnak ezt az állapotát mindent elborító tudati szokásaink vagy
megosztott látásmódunk miatt, amely adott környezetünk megítélésére irányuló hajlamunkban ölt
testet.
A mester olyasvalaki, aki megvalósította ezt a belső, eredeti "tudomást," és különböző
eszközökön keresztül közvetíti. Az ő átadása maga a tanítás veleje.
A dzogcsen tanítások jelenleg ismert formájukban két fő tibeti szellemi hagyományban
találhatók meg: a buddhizmusban és a bönben. A dzogcsen vagy Nagy Tökéletesség mindkét
tradíció legbelső lényegének tekinthető.

3
 A dzogcsen nem kívánja tőletek, hogy megváltoztassátok vallásotokat, filozófiátokat, vagy
ideológiátokat, sem azt, hogy valami mássá váljatok, mint amik vagytok. Csak annyit kér,
figyeljétek magatokat és fedezzétek fel a ketrecet, amit ti magatok építettetek összes
meghatározottságotokkal és korlátaitokkal. A dzogcsen megtanítja nektek, hogyan szabadulhattok
ki a ketrecből anélkül, hogy egy másikat hoznátok létre azért, hogy szabad és független emberekké
váljatok." Valójában a dzogcsen azt tanítja, hogyan nyerhetjük vissza a létezésnek azt a
szabadságát, amellyel képességeink szerint mindannyian rendelkezünk. A "szabadság" ebben az
esetben olyan állapotot jelent, amelyben az embert többé már nem uralja a kettősség, az ítéletek, a
szenvedélyek, és bármi, amiben hisz. Felmerülhet a kérdés: De akkor mi marad az emberből? "Az,
ami az ő igazi kincse: a tiszta jelenlét, a makulátlan világosság, ami olyan, akár a tüköré, amely
mindent visszatükröz."
Adriano Clemente
1989 júniusa

4
 A TÜKÖR

Tanácsok a tudatos jelenléthez

Tisztelettel adózom a Mesternek!

Egy dzogcsen gyakorlónak teljes mértékben tudatosnak kell lennie. (Az eredetiben perfect
presence in awareness, azaz „tökéletes jelenlét a tudatosságban” - A ford.) Ehhez ténylegesen meg
kell ismernie saját tudatát, és ellenőrzése alá kell vonnia. Máskülönben a jelenlétről és a
tudatosságról adott magyarázatok nem érik el a céljukat, és alig lesznek több, mint némi tinta a
papíron, vagy intellektuális vita tárgya.
Az egyik dzogcsen tantrában, melynek címe:
A mindent-teremtő király (Kulája rádzsa tantra1), a következőt olvashatjuk:
„A tudat2 a teljes szamszára és nirvána teremtője: ezért meg kell ismernünk ezt a
mindent-teremtő királyt”
Általában azt mondják, hogy a szamszára szennyezett és illuzórikus látomásában vándorlunk,
valójában azonban csak a tudatunk vándorol. Másrészről az is mindig csak a saját tudatunk,
amelyik – megtisztulva – megvalósítja a megvilágosodás tiszta állapotát. Valójában a szamszára és
nirvána, az érző lények és megvilágosodott lények egyedüli alapja vagy gyökere a tudat.
Hogyan kezdődik a vándorlás a szamszára szennyezett látomásában? A tudat természete,
tudatunk lényege a kezdetektől fogva tökéletesen tiszta, de mivel a tudatlanságból származó
időleges akadályok elhomályosítják, nem ismerjük fel valódi állapotunkat, amely tiszta, osztatlan
jelenlét. Ha ezt az állapotot nem ismerjük fel, akkor keletkeznek a csalóka gondolataink a
szenvedélyek által meghatározott cselekedetek impulzusaival együtt. Ilyen módon halmozunk fel
visszahúzó tetteket, és mivel a karma3 elkerülhetetlenül beérik, ez maga után vonja a szamszárikus
létezés hat léttartományában4 történő vándorlást és az ezzel járó összes szenvedést. Ha tehát nem
értjük meg, hogy a létforgatagban való vándorlásunk oka a saját tudatunk, akkor hagyjuk, hogy
teljes mértékben az illúziók és szórakozottság rabjaivá váljunk. Ha pedig nem találunk magunkra a
tiszta, osztatlan jelenlétben, akkor elkerülhetetlenül szokásunk lesz, hogy illuzórikus tetteket
hajtsunk végre.

1
A Kulája rádzsa a dzongcsen tanítások „Tudat természete” (sems de) sorozatának 21 szövege
közül a legfontosabb.
2
Itt a „tudat” a tudat eredeti állapotára vonatkozik, lásd a Kommentárt.
3
A karma az ok és okozat törvényét jelenti, amely meghatározza az egyén létezését. A helyzetek
és körülmények, amelyekben találjuk magunkat, nem esetlegesek, hanem a múltban végrehajtott
tetteink eredményei. A karma szó jelentése „tett”.
4
Az istenek, félistenek, emberek, állatok, éhes szellemek és pokollények birodalmai. A
szamszárikus létezés állapotai nem tartanak örökké, hanem az élet során végrehajtott bizonyos
tetteknek megfelelően nyilvánulnak meg.

5
 A megvilágosodás tiszta állapota is a saját tudatunk maga, nem pedig valamilyen vakító fény,
mely kívülről süt be. Ha magunkra eszmélünk tiszta jelenlétünk eredeti állapotában – amely
kezdettől fogva tiszta, és csak időlegesen homályosítják el szennyeződések –, és ha fenn tudjuk
tartani ennek a felismerésnek a jelenlétét anélkül, hogy elsodródnánk, akkor minden szenny
feloldódik: ez az ösvény lényege. Ekkor az eredeti állapot természete ténylegesen megnyilvánul
úgy, mint egy mindent felölelő tisztaság, és miután ezt olyannak ismerjük fel, amilyen, később már
nem veszíthetjük el. Ez az a döntő tudás, a valódi, eredeti állapotnak ez a tiszta jelenléte az, amit
nirvánának nevezünk. A megvilágosodás ezért szintúgy nem más, mint a saját, megtisztított
tudatunk.
Ezért mondta Padmaszambhava:
„Ez a tudat hozta létre a szamszárát is, a nirvánát is. Rajta kívül sem az egyik, sem a
másik nem létezik.”
Ha tehát megértjük, hogy a tudat a gyökere a létezés körforgásának és a megvilágosodásnak is,
akkor biztosak lehetünk abban, hogy az anyagi jelenségek és az érző lények minden valódisága
nem más, mint saját tudatunk csalóka látomása. A felhalmozott karma változatosságának
következményeként a különböző típusú lények csalóka látomásai eltérnek. Ezek a különböző
látomások úgy hamisak, mint amikor pl. egy „epe-típusú” betegségben szenvedő ember a fehér
kagylót sárgának látja. Ha tehát a szamszárikus létezés hat tartományát képviselő lények
ugyanannak a folyónak a partján találkoznának, a karma hat eltérő fajtája miatt a folyó
mindegyikük számára másként jelenne meg. A „tüzes pokol” lénye a folyót lángoknak látná, a
„jeges pokol” lénye jégnek. Az éhező szellemek számára a folyó vér lenne és genny, a vízi
állatoknak az otthonuk, az embereknek ivóvíz, a félisten titánoknak fegyver, az isteneknek pedig
nektár. Nyilvánvaló tehát, hogy valójában nincs semmilyen kézzelfogható, tárgyi valóság.
Ezért ha egyszer megértettük, hogy csak a tudatunkon – amely a létforgatag gyökere –
keresztül vághatjuk el a szamszára gyökerét, és ehhez hasonlóan csak a tudatunkon – amely a
megvilágosodás lényege – keresztül érhetjük el a megszabadulást, akkor bizonyos, hogy egyedül ez
minden dolog alapja. Ekkor határozottan a gyakorlás felé kell fordulnunk, ami a saját tudatunkon
való munkát jelenti.
Ezen a ponton elhatározzuk, hogy csapongás nélkül folyamatosan fenntartjuk a jelenlétet. Ha
valaki fel akar tartóztatni egy folyót, akkor a forrásánál kell megállítania, és az egész áramlás
magától megszakad. Bárhol máshol próbálnánk, nem jutunk ugyanehhez az eredményhez.
Ugyanígy, ha a szamszára gyökerét akarjuk elvágni, akkor tudatunkban kell azt a gyökeret
kigyomlálni, amely az egész szamszárát megteremtette. Nincs más út a létforgatagból való
megszabadulásra. Ez érvényes akkor is, ha az összes szenvedést és akadályt meg akarjuk tisztítani,
melyek a visszahúzó karmából keletkeznek, mert mindig a tudatunk az egyedüli ok. Ellenkező
esetben bármennyi érdemdús tettet hajtunk is végre testünkkel és beszédünkkel, bár járhat némi
időleges haszonnal, a karmikus akadályok azonban, amelyeket nem gyomláltunk ki tőből,
hamarosan újra kisarjadnak. Amit tettünk, az ahhoz hasonló, mint amikor egy haszontalan fáról
leveleket és ágakat vágunk le, ahelyett, hogy a gyökerét metszenénk el. Így a fa mindig újra kihajt
ahelyett, hogy elszáradna.
Ha tudatunk – a mindent-teremtő király – nem a saját hiteles állapotában van, akkor nem a teljes
szabadság ösvényén vagyunk, még akkor sem, ha a kifejlesztési és beteljesítési fázisok 6 tantrikus
módszereit gyakoroljuk, vagy megszámlálhatatlanul sok mantrát recitálunk. Egy ország
meghódításához az uralkodóját kell legyőzni, nem elegendő, ha csak a népesség egy részét vagy
néhány udvari tisztségviselőt gyűrünk le. Ehhez hasonlóan, ha nem tudjuk vagy nincs elképzelésünk
arról, hogy hogyan tartsuk fenn a jelenlétet kibillenés nélkül, és hagyjuk magunkat elveszni a
csapongásokban és illúziókban, akkor soha nem szabadulunk a végtelen körforgásból. Ha azonban a
tudatunk nem csúszik ki a központból, és „nem téveszti szem elől saját magát,” ha nem engedi meg,
hogy az illúzió a hatalmába kerítse, hanem képes önmagát kormányozni, és fenntartja a jelenlétet
saját valódi állapotában, akkor ő válik minden tanítás lényegévé, és minden ösvény gyökerévé. Mert
valójában a kettős látomás minden jelensége – szamszára és nirvána, boldogság és szenvedés, jó és

6
rossz – egyedül a tudatból származik. Nincs más eredete. Ezért mondják, hogy az összeszedett tudat
minden ösvény alapja és a gyakorlás veleje.
A múlt Buddhái úgy világosodtak meg, hogy töretlen figyelemmel követték a folytonos
jelenlét ösvényét. Ezen az úton világosodnak meg az eljövendő Buddhák is, és akik a mi időnkben
érik el a buddhaságot, azok is így tesznek oly módon, hogy szilárdan a jelenlétre támaszkodnak,
mert nincs más mód a megvilágosodás elérésére. Valódi állapotunk felismerése, és az ebben való
töretlen jelenlét ténylegesen az összes ösvény veleje, minden meditáció alapja, minden gyakorlat
eredménye, az összes titkos módszer magja, és a kulcs minden mélyebb tanításhoz. Ezért
létfontosságú, hogy megleljük az utat, amelyen keresztül a töretlen jelenlétet szétszóródás nélkül
fenn tudjuk tartani.
Ez a következőt jelenti: nem foglalkozunk a múlttal, nem rohanunk a jövő elé, és nem hagyjuk
magunkat befolyásolni a jelen pillanatban felmerülő tünékeny gondolatok által. Befelé fordulunk,
és a tudatunkat figyeljük, saját valódi állapotában hagyva, túl a múlt, jelen és jövő korlátain.
Anélkül, hogy hagynánk magunkat befolyásolni a fogalmiság szennyezettségétől, vagy
minősítenénk magát az állapotot, hogy vajon valóban létezik-e, sőt létezik-e egyáltalán; jó vagy
rossz lesz-e az eredménye, stb., összeszedetten meg kell maradnunk ebben a hiteles állapotban
anélkül, hogy „igazgatni” akarnánk.
Bár a Nagy Tökéletesség eredeti állapota teljesen meghaladja a múlt, jelen és jövő korlátait,
ennek nem ébredünk nyomban a tudatára, és a gyakorlás kezdetén valóban nehéz ezt felismerni.
Ezért nagyon fontos, hogy ne engedjük meg magunknak, hogy a „három idővel” kapcsolatos
gondolatok hatása alá kerüljünk. Hasonló módon, ha azzal a szándékkal próbáljuk meg az összes
gondolatot kikapcsolni, hogy nem hagyjuk a figyelmünket szétesni, és arra a gondolatra
összpontosítunk, hogy valamilyen nyugodt vagy kellemes állapotba kell kerülnünk, akkor nagyon
fontos észrevennünk, hogy ez is hiba, mert az ilyen összpontosítás semmi más, csak egy másik
gondolat.
Ehelyett hagyjuk a tudatunkat ellazulni, csupán a tudat természetes állapotának tiszta jelenlétét
tartsuk fenn anélkül, hogy csapongani kezdenénk vagy megfeledkeznénk róla, vagy hagynánk
magunkat a gondolatainkba bonyolódni. Ha a tudat természetesen ellazult és jelen van, akkor saját
hiteles állapotában eljut önmagához. Ha nem tudjuk fenntartani ezt az állapotot, és különböző, jó
vagy rossz gondolatok merülnek fel, akkor ne kérdezzük meg nyomban, vajon a tudat a nyugalom
állapotában van-e még, vagy ténylegesen gondolati mozgás jelent meg. Ehelyett tartsuk fenn a
jelenlétet, és egyszerűen ne essünk szét, csupán próbáljuk meg a gondolatokat tudomásul venni.
Abban a pillanatban, amikor a gondolatokat felismerjük, maguktól ellazulnak. Az alatt az egész idő
alatt, amíg a gondolatok felismerésének ez a jelenléte megvan, fontos, hogy ne hagyjuk magunkat
eltéríteni. Ha a tudat mégis elterelődik, és a gondolatokat nem csupán tudomásul vesszük, akkor
újra el kell kezdeni a tudatosság jelenlétére figyelni.
Ha azzal kapcsolatban keletkeznek gondolatok, hogy nyugalomban vagyunk-e vagy sem,
akkor tovább kell figyelnünk magának a gondolatnak az állapotát, és egyszerűen nem szabad
elveszítenünk a jelenlétet. Ha semmilyen gondolat sem merül fel, és a tudat nyugodt állapotban
marad, akkor folytatnunk kell a nyugalmi állapot felismerésének jelenlétét. Ez azt jelenti, hogy
fenntartjuk ennek a természetes állapotnak a jelenlétét anélkül, hogy megpróbálnánk azt
meghatározni, vagy azt remélnénk, hogy valamilyen különleges forma, szín vagy fény nyilvánul
meg. Egyszerűen ellazulunk benne anélkül, hogy hagynánk magunkat befolyásolni a gondolatok
által gerjesztett, cselekvésre késztető impulzusoktól.
Még akkor is, ha igen valószínűtlen, hogy egy kezdő egy pillanatnál tovább képes fenntartani a
nyugodt állapotot, semmi oka sincs arra, hogy emiatt aggódni kezdjen, vagy abban reménykedjen,
hogy a nyugodt állapot hosszú ideig tart, vagy féljen az eltűnésétől. A lényeg az, hogy a valódi
jelenlétet szétesés nélkül fenntartsuk, illetve ne merüljünk megosztott meggondolásokba vagy
megosztó mérlegelésekbe arról, hogy van egy „állapot,” amit meg kell figyelni, és van „valahol”
egy megfigyelő.

7
 Ha a tudatunk annak ellenére sem marad nyugalmi állapotban, hogy fenntartjuk a jelenlétet,
hanem a múlttal, ill. jövendővel kapcsolatos tettekkel kezd foglalkozni, vagy hagyja, hogy az érzéki
benyomások (látás, hallás...) fogva tartsák, akkor nem szabad megpróbálnunk megállítani ezt a
„mozgást.”
Valójában esélyünk sincs rá: minél jobban akarjuk, annál kevésbé sikerül, mert az ilyen
mozgás nem valami meghatározott dolog. Olyan, mint a szél, mely legnagyobb erőfeszítéseink
ellenére is kicsúszik a kezünkből. A lényeg az, hogy a mozgást ne tekintsük olyasminek, amit el
kell utasítani.
Az igazság az, hogy a nyugalmi állapot a tudat lényege, míg a mozgás a tudat energiája:
ugyanannak a valóságnak a két elválaszthatatlan oldala, olyan, mint a nap és a sugarai, vagy a folyó
és a hullámai. Ha a nyugalmi állapotot valami előrevivőnek tekintjük, amit el kell érni, és a
mozgást valami visszahúzónak, amit el kell kerülni, akkor az elfogadás-elutasítás megosztottságát
mélyítjük tovább, és így sohasem fogjuk legyőzni szokásos beállítottságunkat. Tehát tartsuk fenn a
jelenlétet csapongás nélkül. Bármilyen gondolat keletkezik is, legyen az jó vagy rossz, lényeges
vagy lényegtelen, egyszerűen tudomásul vesszük. Pusztán folytatjuk a „mozgás” állapotának
megfigyelését: ez életbevágóan fontos pont.
Folytatva a kérdést, hogy hogyan kezeljük az ilyen mozgást: ha keletkezik egy gondolat, és
valamilyen okból nem sikerül ellazultan a jelenlétben maradni, akkor próbáljuk meg azonnal
felismerni anélkül, hogy szem elől tévesztenénk, különben az első gondolat további gondolatok
egész láncát gerjesztheti. A „felismerni” nem egy szemmel látható, vagy fogalmilag
meghatározható valamit jelöl. Azt jelenti, hogy egyszerűen csak jelenléttel [tudatosan] vagyunk ott,
merüljön fel bármilyen gondolat a múlthoz, jelenhez vagy jövőhöz kapcsolódva, vagy bukkanjon
fel bármilyen érzékszervi tapasztalás. Ezen a tényleges jelenléten keresztül „felismerjük” a mozgás
állapotát, és aztán egyszerűen folytatjuk anélkül, hogy ezt a felismerést a szemünk elől
tévesztenénk.
Semmi esetre sem arról van szó, hogy megpróbáljuk megszakítani a mozgás áramlását, vagy
megpróbáljuk a gondolatokat belül elzárni, és a tudatot bármilyen módon megváltoztatni vagy
igazgatni.
Természetesen nehéz ezt a felismerést, figyelmet csapongás nélkül hosszú ideig könnyedén
fenntartani, különösen kezdőknek. Hiszen végtelen vándorlásunk során meggyökeresedtek a
szétszórtságra és az illúzióra való hajlamaink. Ha csak a jelenlegi életünket nézzük végig
születésünk pillanatától a mai napig, akkor is láthatjuk, nem tettünk sokkal többet, mint hogy
szétszórtan éltünk. Nem származott hasznunk a tudatosság jelenlétének gyakorlásából, és a
tudatosság szétszóródásának elkerüléséből. Ezért mindaddig, amíg nem vagyunk képesek saját
szétszórtságunk felismerésére, és ha a figyelem hiánya miatt csapongás és feledékenység uralkodik
el rajtunk, akkor minden lehetséges eszközzel törekednünk kell arra, hogy a teljes tudati jelenléten
keresztül észrevegyük, ami történik.
A „meditáció” csak annyit jelent, hogy fenntartjuk a jelenlétet mind a nyugodt állapotban,
mind a mozgásban: nincs semmi, „amin” meditálni kellene. Saját tiszta osztatlan jelenlétünk
állapotának felismerésében, és az ebben történő folyamatos tartózkodáson túl nincsen semmi
magasabb vagy tisztább, amit keresni kellene. Ha ahelyett, hogy a saját állapotunkban időznénk,
kifelé fordulunk azt remélve, hogy valami megnyilvánul, akkor olyanok vagyunk, mint a tibeti
tanmese főszereplője: amikor megjelent egy gonosz szellem a keleti kapunál, ő a nyugati kapuhoz
küldte a rituális váltságdíjat, amivel a szabadságát elnyerhette volna. Ilyen esetben még akkor is, ha
úgy gondoljuk, hogy tökéletesen meditáltunk, ez a „meditáció” a valóságban csak arra való, hogy
haszontalanul kifárasszuk magunkat. Valójában csak az számít, hogy a csupán magunkban
megtalálható tiszta jelenlét állapotában maradjunk.
Ha elhanyagoljuk azt, amit bennünk van, és ehelyett valami mást keresünk, amiről azt hisszük,
hogy hiányzik, akkor olyanok vagyunk, mint a buddhista példabeszédben az a koldus, aki nem
vette észre, hogy a kőpárnája valójában egy értékes drágakő, és eljárt alamizsnát koldulni. Ezért
tegyünk meg mindent, amit csak tudunk, hogy fenntartsuk a tiszta, osztatlan jelenlét állapotát. E

8
közben figyeljünk meg minden ébredő gondolati mozgást anélkül, hogy minősítenénk, mennyire
világos jelenlétünk, vagy elfogadnánk a nyugalmi állapotot, és elutasítanánk a mozgást.
Alkalmazzuk a gyakorlás lényegét, vagyis időzzünk szétszórtság és figyelem elterelése nélkül
folyamatosan a saját állapotunkban, közben legyünk teljes mértékben mentesek a vágytól, hogy
bármit is megváltoztattunk.
Sok embert zavarnak vagy idegesítenek azok a zajok, amelyek mások járkálása vagy beszéde
kelt, illetve azáltal, hogy külső dolgok elvonják a figyelmüket, hagyják magukat vég nélküli
közönséges illúzióba merülni. Ez egy félresiklott állapot, amelynek neve: „nehéz átkelés, amikor a
látomás ellenségként jelenik meg”, és azt mutatja, hogy a hogyan lehet a nyugalmi állapot és a
gondolatok mozgásának tudatosságában maradni, mégsem sikerül a jelenlétet az érzéki
tapasztalásokra alkalmazni, és így a gyakorlást még nem egyesítettük a külső látomással. Ebben az
esetben – miközben folyamatosan fenntartjuk a jelenlétet – ne hagyjuk magunkat szétszóródni,
bármilyen konkrét formát érzékeljünk is az adott pillanatban, hanem anélkül, hogy szépnek vagy
visszataszítónak minősítenénk az adott formát, lazuljunk el a felismerésben. Ha olyan gondolat
keletkezik, amely ezt a formát szépnek vagy csúnyának minősíti, akkor folyamatosan jelen kell
lennünk ennek a gondolatnak a felismerésében, anélkül, hogy elfeledkeznénk róla.
Hasonlóan, ha zavaró körülmények között vagyunk, például borzasztó lármában, akkor
egyszerűen ismerjük fel azt annak, ami, és maradjunk a gondolat állapotának jelenlétében anélkül,
hogy hagynánk a tudatot szétszóródni. Ha súlyos ellenérzés gondolata merül fel, akkor felismerjük
ezt, és anélkül, hogy hagynánk, hogy az irányítást elveszítsük, és a szenvedélyek játékszerévé
váljunk, tartsuk fenn a gondolat konkrét állapotának a jelenlétét. Ez a módszer általában működik
az érzékszervi tárgyakkal, hangokkal, szagokkal, stb. Minden esetben az a lényeg, hogy maradjunk
meg az adott felismerés jelenlétében, bármit is észlelünk.
Ha nincs meg a képességünk, hogy csapongás nélkül egyesítsük a jelenlétet az összes
hétköznapi tevékenységünkkel, mint amilyen az evés, járás, alvás, ülés, stb., akkor nem lehetséges
a meditáció állapotát a meditációs ülés korlátozott időtartamán túlra kiterjeszteni. Amíg pedig nincs
szilárd jelenlétünk, meditációs gyakorlásunk és hétköznapi tevékenységünk mindig elkülönül
egymástól. Ezért nagyon fontos, hogy amennyire csak lehetséges, próbáljuk meg fenntartani a
jelenlétet, és egyesítsük ezt minden tevékenységünkkel, ahogy mondta Buddha a Túlpartra Juttató
Bölcsesség szútrában (Pradnyáparamita szútra):
„Szubhuti! Hogyan gyakorolja a bódhiszattva-mahászattva5 a tökéletes életvitelt, miközben
tökéletesen tudatában van annak, hogy teste van? Szubhuti! Ha a bódhiszattva-mahászattva
megy, akkor tökéletesen tudatában van, hogy megy. Amikor áll, teljesen tudatában van, hogy
áll. Amikor ül, teljesen tudatában van, hogy ül. Amikor pedig lefekszik, teljesen tudatában
van, hogy lefekszik. Amikor a teste egészséges vagy beteg, teljesen tudatában van!”
Ahhoz, hogy megértsük, mi módon olvaszthatjuk be a jelenlétet az összes hétköznapi
tevékenységbe, vegyük a járás példáját. Abban a pillanatban, hogy felmerül az impulzus, hogy
menjünk, nem kell hirtelen felugranunk és figyelmetlenül, izgatottan menjünk, rohanjunk, azt
kockáztatva, hogy mindent eltapossunk, ami az utunkba kerül. E helyett úgy kell mennünk, hogy
közben észben tartjuk: „Most felállok, és miközben megyek, el akarom kerülni azt, hogy tudatom
elsodródjon attól, amit éppen teszek.” Ilyen módon anélkül, hogy hagynánk magunkat elterelődni,
tudatában vagyunk annak, hogy megyünk, és a tudatosság jelenlétén keresztül lépésről-lépésre
elkezdjük átvenni az irányítást magunk felett.
Hasonló módon, amikor ülünk, a figyelmünket az épp zajló cselekvésünkre fordítjuk, és
ugyanígy kell eljárnunk mindenféle tevékenységgel, bármit is teszünk éppen, akár eszünk valamit,
iszunk egy kortyot, vagy egy szót szólunk. Nem számít, fontos-e az a tevékenység, vagy sem,
mindig tartsuk észbe a csapongás nélküli jelenlét fenntartásának szükségességét.

5
Olyan lény, aki életét annak szenteli, hogy minden érző lény javára elérje a megvilágosodást.

9
 Mivel erősen hozzászoktunk a szétszórtsághoz, nehéz eljutni a tudatosság valódi jelenlétéhez.
Ez különösen érvényes azokra, akik még csak kóstolgatják a gyakorlást. Itt nagyjából ugyanolyan
nehézségekkel találkozunk, mint egy új foglalkozás tanulásakor. Az első szakaszban, az alapok
elsajátításánál szinte semmit sem tudunk jól elvégezni, de egy idő után a növekvő tapasztalat
kifizetődik, és a munka egyre könnyebb és könnyebb lesz. Ugyanígy van ez így ebben az esetben
is. Kezdetbe szükség van elszántságra, és különös gondossággal kell ügyeljünk arra, hogy a
figyelmünk nem kalandozzon el. Azután azzal a szándékkal folytatjuk, hogy a lehető legmagasabb
fokon tartsuk fenn a jelenlétet, és a szétszórtság minden új jelének feltűnésekor aktivizáljuk a
képességet, hogy felismerjük ezt. Ilyen módon folytatva – elkötelezve magunkat a tudatosság
jelenléte mellett – valóban elérkezhetünk ahhoz a ponthoz, amikor többé egyáltalán nem válunk
szétszórttá.
Általánosságban szólva, a dzogcsenben – a természetes módon öntökéletes állapotról szóló
tanításban – a „szemlélet, meditáció, magatartás és a végső gyümölcs” mögött álló alapvető elv az
önfelszabadulás. Ennek minden esetben a tudatosság jelenlétén keresztül kell létrejönnie, különösen
a magatartás esetében. Amíg a magatartásunkban nem alkalmazzuk hibátlanul az önfelszabadítás
elvét, addig nem nyílik lehetőség a formális meditációs gyakorlat és a hétköznapi tevékenység közti
szakadék áthidalására.
Úgy tűnik manapság a fiatalokra nagy hatással van, amikor a „magatartás önfelszabadulásá-
nak” elvéről beszélünk, ami a dzongcsen tanítások összes tantrájának, lungjának és „titkos
tanításának”6 lényege. Vannak azonban, akik nincsenek tisztában azzal, hogy a tudatosság valódi
jelenléte az önfelszabadulás alapja. Mások, annak ellenére, hogy elméleti ismereteik birtokában
intelligens módon tudnak gondolkodni, sőt beszélni is róla, abba a hibába esnek, hogy ténylegesen
nem alkalmazzák. Ez annak a beteg esetéhez hasonlít, aki pontosan ismeri az adott gyógyszer
hatásait, sőt ezek elmagyarázásában is szakértő, de ő maga mégsem veszi be. Nyilvánvaló, hogy
ilyen esetben a gyógyhatás is csekély. Hozzá hasonlóan mi mindnyájan időtlen idők szenvedünk
egy súlyos betegségben, nevezetesen a megosztott világlátás vagy szemlélet betegségében. Az
egyetlen orvosság erre a betegségre az önfelszabadulás állapotának közvetlen ismerete, amely túl
van az összes korlátozáson és kettősségen.
Amikor meditációban vagyunk, a tiszta, osztatlan jelenlét állapotának folyamatosságában,
nincs szükség arra, hogy külön figyelmet szenteljünk a magatartásra. A kezdők számára mégsem
létezik más lehetőség a gyakorlás igazi értelemében való belépésre, mint a meditációs ülések és a
hétköznapi tevékenységek váltogatása. Erre azért van szükség, mert a racionális gondolkodási
mintáink és „valóságunkról” alkotott felfogásunk megszokásai miatt nagyon erősen kötődünk az
éréki észlelés tárgyaihoz, és mindenekfölött hús-vér anyagi testünkhöz. Az „éntelenség” állapotát
vizsgáló meditációkban intellektuálisan mintegy „felszámoljuk” a fejünket, a végtagjainkat,
egyiket a másik után, és így könnyedén eljuthatunk a következtetéshez, hogy az „én mint olyan
nem létezik”7.

6
A dzongcsen írásokat három alaptípusba sorolják: tantra, lung, és „titkos útmutatás”. A
tantrák olyan kinyilvánított szövegek, amelyek dzogcsen alapjának, ösvényének és gyümölcsének
teljes magyarázatát tartalmazzák. A lungok egy vagy több tantrából származó idézetek
gyűjteményei vagy összefoglalásai, különösen olyan tantrából, amelyek a földön nem léteznek.
Végül a titkos útmutatások (upadésa) olyan tanítások, amelyek különböző mesterek konkrét
tapasztalatihoz kötődnek.
7
A szútra tanításokban széles körben elterjedt meditációk egyik típusa szerint: ha
megpróbáljuk azonosítani az „énünket” a testünkkel, akkor a mentális vizsgálódás során sorra
kizárjuk a fejet, a karokat, a lábakat, stb. mint olyan részeket, amikkel ez az „én” azonos lehetne,
és végül eljutunk annak megértéséhez, hogy az, amit általában az „énünknek” tartunk, nem
azonosítható az testünkkel sem részben, sem egészben.

10
 Ez az eredmény, az „éntelenség”, azonban csak egy fogalom, intellektuális elemzés
eredménye, és nem jelenti az „éntelenség” állapotának valódi ismeretét. Hiszen mialatt az én
nemlétéről beszélgetünk, megtörténhet, hogy belelépünk egy tüskében, és természetesen nyomban
felkiáltunk. Ez mutatja, hogy még a megosztott állapot rabszolgái, és az „éntelenség”, amelyről
olyan sokat tudunk szónokolni, számunkra nem vált igazán megélt állapottá. Ebből az okból
elengedhetetlen, hogy ügyeljünk a tudatosság jelenlétérére, mert ez az alapja a viselkedés
önfelszabadulás mindennapi tevékenységeinkben.
A különböző történelmi korszakokban a viselkedés más-más oldalai kerültek előtérben, ezért
különböző törvényeket alkottak meg, amelyek olyan külső feltételek talaján jöttek létre, mint
például a vallási szabályok vagy a bírói rendszerek. Ha azonban megvizsgáljuk ezeket, akkor
láthatjuk: az alapvető különbség abban rejlik, hogy a szabályokat kényszerből, vagy a tudatosság
alapján tartjuk be. Általánosságban szólva, mivel a szenvedélyek és a megosztottság miatt
mindenki alá van vetve a karmának, csak igen kevés olyan ember létezik, aki a törvényeket a
tudatosság alapján fogadja el. Ez az oka annak, hogy bár senki sem akar alárendelődni, mégis
mindenkinek be kell hódolnia a különféle törvények hatalmának.
Szenvedélyek és a megosztottság miatt alá vagyunk vetve a karmának. Ha ehhez még további,
a törvényeknek való engedelmességből származó korlátozásokat adunk, akkor nemcsak hogy a
terhet növeljük, hanem még jobban eltávolodunk a „szemlélet” és a „magatartás” alapelvétől. Ez
hozzásegít minket ahhoz, hogy lássuk: égető szükség van arra, hogy megtapasztalta a gyakorlás
által megnyilvánuló valódi belső tudást, hibátlanul létrehozza a tudatosság jelenlétét saját magában
– ez a magatartás önfelszabadításának kulcsa.
Ha a magatartás önfelszabadulását úgy értelmezzük, hogy mindenki kénye-kedve szerint
bármit megtehet, akkor óriásit tévedünk. Egyáltalán nem erről van szó. Ez a téves nézet azt mutatja,
hogy nem értettük meg, mit is jelent a tudatosság.
Világos különbséget kell tennünk a törvények és szabályok, valamit a tudatosság elve között.
A törvényeket és a szabályokat az adott hely és idő körülményeinek figyelembevételével vezették
be, és ezek kívülről befolyásolják az egyént. A tudatosság ezzel szemben abból a tudásból
származik, amellyel maga az egyén rendelkezik. Ezért van az, hogy a törvények és szabályok
időnként megegyeznek az egyén tudatossággal, néha pedig nem. Ha azonban tudatosak vagyunk,
akkor még az is lehetséges, hogy boldogulunk olyan helyzetekben is, ahol a törvények és szabályok
kényszerének ereje hat ránk. Sőt a tudatos egyén, aki jelenlétét megszilárdította, képes zavartalanul
élni bármilyen törvények és szabályok között anélkül, hogy azok fogva tartanák.
Ahogy számos jelentős mester mondta: „A jelenlét ostorával hajtsd a tudatosság lovát!”
A tudatosság valóban nem működhet, ha nem a jelenlét irányítja. Vizsgáljuk meg egy példán,
hogy mit is értünk „tudatosság” alatt. Képzeljük el, hogy egy normális felnőtt ember előtt egy
pohár méreg van, és az illető tisztában van ezzel. Mivel tudja, hogy a méreg veszélyes, nem kell
neki megmagyarázni. Még azokat is figyelmeztetni fogja, akik nem tudnak a veszélyről, mondván:
„Vigyázz, ebben a pohárban halálos méreg van!” Így lehetőség nyílik arra, hogy a tudatosság
másokban is felébredjen, és így az emberek elkerüljék a veszélyt.
Most tételezzük fel, hogy emberünk olyanokkal találkozik, akik tisztába vannak ugyan a
mérgezés veszélyével, mégsem veszik komolyan. Meglehet, hogy még kételkednek is benne, vagy
egyszerűen nincs meg bennük ez a tudatosság. Ebben az esetben nem elég annyit mondani, „Ez
méreg!” Hozzá kell tennünk, „Tilos ezt a folyadékot meginni, és a törvény teljes szigorával lesújt
arra, aki megszegi azt a parancsot!” Ebben az értelemben a törvény fenyegetésével védjük az
emberek életét. A törvények valóban ezen az elven nyugszanak, és bár ez jelentősen különbözik a
tudatosság elvétől, mégis elengedhetetlen eszköz ahhoz, hogy a meggondolatlan emberek életét
megmentse – olyanokét, akikből hiányzik a tudatosság.
A méreg hasonlatát továbbgondolva eljuthatunk a jelenlét megértéséig. Tegyük fel, hogy
emberünk tudja, egy pohár méreg áll előtte, és nagyon jól ismeri a mérgezés következményeit. Ha
azonban nincs állandóan jelen, és hagyja a figyelmét elkalandozni, akkor ennek az lehet a

11
szerencsétlen következménye, hogy véletlenül mégis megissza. A lényeg az, hogy ha a tudatosságot
nem kíséri lankadatlan jelenlét, akkor nehéz a helyes eredményekhez eljutni.
Az elv, amelyet a mahájana gyakorlók mint egyfajta mottót ismételnek, a következőképpen
szól, „az üresség és együttérzés egysége”. A jelenléttől elválasztott tudatosság nélkül, azonban nem
ébredhet hiteles együttérzés. Hasztalan színleljük magunkat úgynevezett „együttérzőnek”, ha
mások felé nem tudunk tényleges együttérzéssel fordulni.
Erről szól a következő tibeti mondás:
Van szemünk, hogy másokat lássunk,
De hogy önmagunkat lássuk,
Ahhoz tükörre van szükségünk!
Ahhoz, hogy valódi együttérzés ébredjen bennünk, saját fogyatékosságaink kell
megfigyelnünk, és alaposan tudatában kell lennünk ezeknek. Ahhoz pedig, hogy valóban
megértsük, mi a tényleges helyzet, azonosulnunk kell a másik emberrel. Pontosan ez az, amit csak a
tudatosság tényleges jelenléte képes megvalósítani. Különben, még akkor is, ha eljátsszuk, hogy
milyen hatalmas együttérzés van bennünk, előbb vagy utóbb jelentkezik egy olyan helyzet, amely
megmutatja, hogy a valódi együttérzés sohasem született meg bennünk.
Amíg nem születik meg a tiszta együttérzés, addig nincs mód arra, hogy meghaladjuk saját
korlátainkat. Előfordulhat azonban, hogy sok gyakorló elér egy idő után egy pontra, ahol magát
mintegy az istenek rokonának tekinti, és a többieket ellenséges gonosz szellemként kezeli. Ezzel
nem tesznek mást, mint kiszélesítik saját korlátoltságukat, és még jobban kidomborítják a
ragaszkodást és a gyűlöletet. Bár sokat fecsegnek a mahámudráról8 és a dzongcsenről, a viselkedés
szintjén valójában csak a „nyolc világi szél”9 által uralt tevékenységekben lesznek ügyesebbek és
kifinomultabbak. Ez konkrét jele annak, hogy még nem kelt fel bennük az igazi együttérzés,
legmélyebb szinten pedig egyáltalán nem született meg az együttérzés egyedüli gyökere, a
tudatosság jelenléte.
Nem akarjuk hígítani azok táborát, akik csak fecsegnek a gyakorlásról, vagy megelégszenek
azzal, hogy elegáns külsőségekben tetszelegnek. Ezért ha megszívleljük azt a mélységes igényt,
hogy a tudatosság tényleges jelenlétét saját magunkban kibontakoztassuk, akkor képesek lehetünk
azt a legközvetlenebb és legkézzelfoghatóbb módon átültetni a tényleges cselekvésbe. Ez a
dzogcsen tanítások életbevágóan fontos gyakorlata.

1978 Szilveszterén, a szardíniai Lu Cumitomi falujában tartott elvonulás alkalmával,

amikor a Kulája rádzsához adtam magyarázatokat és más tanításokat több száz férfi és női
gyakorlónak és más érdeklődőknek, szükségét láttam, hogy megírjam ezt a tanácsot a
Dzogcsen Közösséghez tartozók számára. Szolgáljon javukra!
Namkhai Norbu Dzogcsenpa

8
A mahámudra végső célja, a tiszta látomás és a szamszára szennyezett látomását egyesítő
osztatlan állapot. Szó szerint azt jeleni: „Nagy Szinbólum” vagy „Nagy Pecsét”.
9
A nyolc világszél a következő: nyereség és vesztesség, hírnév és jelentéktelenség, dicséret és
elmarasztalás, boldogság és szenvedés.

12
 Kommentár

A „Tükör – tanácsok a tudatos jelenléthez” a tudatosság elvével foglalkozik. Ez az elv alapvető

fontosságú. Nehéz konkrétan ezzel foglalkozó munkákat találni, mert a szútráktól a tantrákig az
összes buddhista tanításban az általános elv szerint betartandó szabályok szerepelnek. A tibeti
dzogcsen mesterek olyan gyakorlókat tanítottak, akik a szútra és a tantra tanításait gyakorolták, és
mindig csak annyit tanácsoltak nekik, legyenek tudatosak. Mivel olyan tanítványokról volt szó,
akik már ismerték ezt az elvet, írásaikban soha nem fejtették ki részletesen, hogy mi a tudatosság,
és hogyan kell azt alkalmazni. Ezért úgy gondoltam, írok egy szöveget, amellyel „tanácsot” tudok
adni azoknak, akiknek szüksége van rá.
A tudatosság pontos megértéséhez mindenekelőtt azt kell tisztázni, mit értünk „tudat” és annak
természete alatt. Csak így vehetjük át az irányítást saját tudatunk felett, és ez a tudatosság alapja is.
A Kulája rádzsában (A mindent-teremtő király) – ami az egyik legfontosabb dzogcsen szöveg – az
áll, hogy a tudat az alapja mindennek, legyen az vándorlás a szamszárában, vagy megszabadulás a
nirvánában. Éppen ezért fontos megismernünk a tudatot. Ebben a szövegben, hasonlóan más ősi
dzogcsen szövegekhez, a tibeti „szem” (sems) kifejezést, amely a „tudat”-nak felel meg, a „csang
csub szem” rövidítéseként használják, és ez szó szerint a tudat tiszta és tökéletes természetét jelenti:
minden individuum eredeti állapotát. Ezt az állapotot nevezik úgy, mint „a mindent-teremtő király,”
mert minden belőle származik.
A tanításokban általában két kiterjedés vagy látomásfajta létezik: tiszta és tisztátalan. A
tisztátalan látomás jelenti a szamszárikus vándorlás kiterjedését, a mi tényleges állapotunkat.
Hogyan keletkezik ez a körforgás?
Tudatunk eredeti állapota tiszta, de időleges akadályok miatt nem ismerjük fel eredeti
tisztaságát. Amikor ez a felismerés hiányzik, illuzórikus gondolatok jelennek meg. Az illuzórikus
azt jelenti, hogy a gondolatok nem valóságos „valamik.” A gondolatokból származhatnak
cselekedetek, amelyeket szenvedélyek irányítanak. Az így felhalmozódó előrevivő és visszahúzó
cselekedetek végül elsődleges okokká válnak, mint olyan magok, amelyek bizonyos hatásokat
képesek létrehozni. Ezt az egészet a karma kifejezéssel foglaljuk össze. Ilyen módon elkezdődik a
létforgatag, a szamszára, és megnyilvánul a hat loka, a lények létforgatagbeli hat karmikus
kiterjedése, „világa.” Ezek az istenek, félistenek (titánok), emberek, állatok, éhes szellemek és
pokollakók világai.
Láthatjuk tehát, hogy a létforgatagban való vándorlás oka és alapja a tudat. Ha valaki nem
ismeri fel, hogy a tudat az, amely létrehozza a létforgatagot, akkor még szétszórtabbá válik. A
hibák, illúziók és zavarodottságok növekszenek, és idővel mindehhez még hozzá is szokunk. Ez a
megszokás mind jobban elmélyül, és egyre szilárdabban meggyökeresedik, és a létforgatag
folytatódik ad infinitum (a végtelenségig).
Azonban szintén a tudat az egyedüli alapja a tiszta látomásnak, a megvilágosodás
kiterjedésének vagy nirvánának is. Már kifejtettük, hogy az egyén [tudati] állapota kezdetektől
fogva tiszta, és az akadályok, amelyek elfedik, csak időlegesek. Amikor ez az elhomályosulás az
elterelődés nélküli jelenlét által megtisztítva szétoszlik, akkor az eredeti állapot valódi helyzete,
minden létezés alapja („si,” gzhi), önmagától megnyilvánul. A nirvána azt jelenti, hogy mindig
ennek az eredeti állapotnak a felismerésében élünk. Így ez a tudásunk az alapja mindennek.

13
 A világ, amit érzékelünk, és az összes lény, amely benne él, nem valóságos, hanem csak a
tudatunk tünékeny látomása.
Az összes karmikus világot illuzórikusnak nevezzük, mert mindegyik egy adott típusú lény
konkrét karmájától függ. Ahhoz, hogy erről elképzelésünk lehessen, gondoljunk valakire, aki a
hagyományos tibeti orvoslás szerint „epezavarban” szenved: minden fehér színű tárgyat sárgának
lát. Ha egy olyan kagylóra néz, amelyet mindenki fehérnek lát, szerinte az sárga lesz. Lehetséges,
hogy a „sárga kagyló” soha senki más számára nem létezik, ő mégis tapasztalja. Ebben az esetben
„kettős illúzióról” beszélünk: van egy víziónk az emberi világról, amelyik már eleve nem valós, és
most erre még egy másik réteget rakunk rá. Az álmokat szintén megérthetjük ezen a módon
Minden fajta lénynek más a látomása, mert a karmájuk eltérő. Például az emberi születés fő
oka a büszkeség, az isteneké vagy déváké a vágy, a félisteneké vagy aszuráké a féltékenység, az
állatoké a tudatlanság (a világosság hiányának értelmében), az éhes szellemeké vagy prétáké a
mohóság, és végül a pokollakóké a harag. Az egyik vagy másik szenvedély [tulajdonság] túlsúlya
határozza meg a születést a megfelelő karmikus világban. Semmilyen meghatározott vagy
tárgyiasult nem létezik: minden tőlünk [a létezőtől] függ.
Ezért ha valaki meg akarja szüntetni a létforgatagban való vándorlást, akkor a tudatot kell
legyőznie. Ezért dönt a gyakorlás mellett.
De miből áll a gyakorlás? A legfontosabb, hogy ne legyünk szétszórtak. A tudat általában
zavarodottságot teremt, és mindig csapongó, azaz nem a saját igazi állapotában időzik. Meg kell
tanulnunk, hogy ne váljunk szétszórttá.
A létforgatag legyőzéséhez nem elegendő a másodlagos tényezők megszüntetése. El kell
jutnunk a gyökérhez, és a gyökér maga a tudat. Ha a gyakorló nincs tisztában ezzel a ponttal, és
olyan előrevivő tettek végrehajtására korlátozza magát, mint a leborulások*, amelyek a testi
oldalhoz tartoznak, vagy sok-sok mantra recitálása, amelyek a hang oldalához tartoznak, akkor csak
időleges előnyökre tesz szert. Ezekből a tettekből sohasem válik a tudás előtti akadályok legyőzését
szolgáló eszköz, legfeljebb mérsékli visszahúzó karmáját. Ha a gyakorló nem ismeri saját eredeti
állapotát, akkor a tantrikus tanítások vizualizációs gyakorlatai és mantrái sohasem juttatják el a
teljes megszabaduláshoz.
Ha mindig szétszórtak vagyunk, és ezt soha nem vesszük észre, akkor a létforgatagnak soha
sem lehet vége. Másrészről, ha a tudatunk nem csapong, és mindig emlékszünk arra, hogy ne
legyünk szétszórtak, akkor valóban a megvalósításba vezető lényegi utat járjuk.
Az, hogy nem válunk szétszórttá, általában azt jelenti, hogy mindig jelen vagyunk mindenben,
amit csinálunk. Például ha azt gondolom, hogy felkelek és járok, akkor úgy kelek fel, hogy nem
feledkezem meg erről a gondolatról. Ez nem jelenti azt, hogy felkelés közben szünet nélkül arra
gondolok: „Most kelek fel.” A jelenlét abban, amit gondoltam, és abban, amit most teszek,
elegendő. Nem szabad összekevernünk a jelenlétet a gondolatok fenntartására irányuló
erőfeszítéssel.
Amikor arról beszélünk, hogy az osztatlan jelenlét állapotában – amely a tudat igazi állapota –
tartózkodunk, ez azt jelenti, hogy nem követjük a múltra vonatkozó gondolatokat, nem hozunk létre
jövőre vonatkozó gondolatokat, és a jelen pillanatban maradunk, a valódi állapotban úgy, ahogy
van. De hogyha erőfeszítést igényel az, hogy a jelenlétben maradjunk, ez azt jeleni, hogy jelen van
egyfajta aggodalom: megpróbáljuk létrehozni a jövőt. Például aggódhatunk a gondolatok
felmerülése miatt, és tarthatunk tőle, hogy nem leszünk képesek irányítani azokat. Ez azt jelenti,
hogy tevékenységbe kezdünk: mintha megpróbálnánk megragadni a gondolatot. Ez igen nagy hiba
a meditációban.
-------------------
*A saját mesterünk, egy Buddha szobor, vagy egy szentkép, stb. előtt való leborulás
gyakorlását a karmikus szennyeződések megtisztítására, és érdemek gyűjtésére szolgáló
módszernek tekintik.

14
 A tanítások szerint befelé kell fordulni, azaz megmaradni mindennek a jelenlétében, ami
megnyilvánul (gondolatok, érzékelések stb.). Nem szabad olyan hozzáállást kialakítani, hogy
erőfeszítést teszünk, mert ez gondolatot okoz, és az eredmény újra csak az lesz, hogy szétszórttá
válunk.
Mit tegyünk ebben az esetben? Hagyjunk mindent úgy, ahogy van! Hagyjuk az állapotot
olyannak, amilyen! Ez nem azt jelenti, hogy felfüggesztjük a tevékenységeinket, mert ha – teszem
azt – az a gondolatom támad, hogy felkeljek, akkor ezt a gondolatot nem én erőltettem, hanem
spontán módon bukkant fel. Tehát folytatva azt a tevékenységet, amit éppen végzek, megfigyelem
és felismerem ezt a gondolatot: ilyen módon a gyakorlás nem válik kényszerűséggé.
Az egyén igazi állapota – amelyet a dzogcsenben „alap”-nak neveznek – valóban túl van
minden gondolaton, tetten és időkorláton. A gondolatok meditációban történő figyelésének szintén
túl kell lennie a cselekvésen.
Ennek az időn és tetteken túli állapotnak az ismerete azonban könnyen puszta elmélet
maradhat, mert nem olyan egyszerű megérteni a gyakorlatban, ha valaki nem eléggé felkészült.
Ezért fontos, hogy a kezdő fokozatosan haladjon előre, és az indulásnál próbáljon meg mindig
összeszedett maradni. Ennek ellenére azonban előfordulhat, hogy megpróbálja megszüntetni az
összes gondolatot. Lehet olyan elképzelése, hogy egy gondolatok nélküli, nyugodt tudatállapotot
kell megtalálnia. Esetleg azt is gondolhatja, hogy egy boldog, élvezetes állapotot kell tapasztalnia.
Így azonban semmi mást nem tesz, mint gondolatok újabb sorozatát indítja el, és mindezt anélkül,
hogy észrevenné. Ehelyett el kell lazítania a tudatát, és a jelenlétben kell maradnia anélkül, hogy
bármit is keresne, sem egy nyugodt állapotot, sem bármilyen meghatározott érzést, mert a „keresés”
magában foglalja a teremtést, a „tevékenységbe lépést.”
Ha valaki elkezd meditációt gyakorolni, a tanítások a „tudat felismeréséről” beszélnek.
Nincs azonban semmi, amit tárgyként kellene felfedeznünk vagy azonosítanunk. A tudat
ismerete ehelyett azt jelenti, hogy jelen vagyunk a gondolatok áramlásában, minden hullámban és
mozgásban anélkül, hogy tevékenységbe kezdenénk.
Ebben a vonatkozásban a dzogcsenben és a mahámudrában is három alapvető dologról van
szó. Ez a három: a nyugodt állapot („nepa,” gnas pa), a mozgás („gyuva,” rgyu ba) és a felismerés
(rig pa vagy rdan rig).
A gondolatok nagyon gyorsak. Néha csupán néhány másodpercre alszunk el, és ez alatt
hónapokra rúgó eseményeket álmodhatunk. Egy gondolat és a rákövetkező között azonban mindig
van egy kis tér, egy „rés.” Ez a „nyugodt állapot” a meditációban nagyon nyilvánvalóvá válik,
például amikor a gondolatok megállnak, vagy amikor bizonyos ideig nem keletkeznek.
Ebből a nyugodt állapotból felmerülő gondolatok képviselik a „mozgást.” Ezt a következő
példával szokták megvilágítani: a „nyugodt állapot” egy tóhoz hasonlít, míg a magukat szünet
nélkül feldobó halak a „mozgás” szimbólumai. Ha valaki szétszórtság nélkül és elengedett tudattal
jelen van a meditációban, akkor a nyugodt állapot és a mozgás hullámokhoz hasonlóan követi
egymást.
Ha valaki mind a nyugodt állapotban, mind a mozgásban rendelkezik a jelenléttel, akkor
beszélünk „felismerésről.” Visszatérve a tó példájára, ez nem azt jelenti, hogy arra figyelünk, hogy
hol vagy hogyan ugrik ki egy hal. Egyszerűen szemlélődünk. Nézők vagyunk.
A gyakorlók általában ragaszkodnak a nyugodt állapothoz, és megpróbálják azt annyira
elnyújtani, amennyire csak lehetséges. Ezzel szemben nem szeretik a mozgást, mert tudják, hogy a
gondolatok következménye az összes zavar és a létforgatag maga. De ez nagy hiba, mert ha
vágyunk az egyik állapotra, és elutasítjuk a másikat, ez azt jelenti, hogy mentálisan még mindig
cselekvésben vagyunk, márpedig éppen ez nem történhet meg meditáció alatt. Egyszerűen csak
megfigyelünk: ha egy hal felugrik, felismerjük. A halak ugrálnak, mert hozzátartoznak a tó
természetéhez. Ha nem lennének halak, a tóban nem lenne élet.

15
 Ugyanígy, ha nem keletkeznek gondolatok, ez azt jelenti, hogy nincs világosság*, és ha a
világosság hiányzik, akkor a megvilágosodás állapotának bölcsessége nem képes megnyilvánulni.
Ezért semmi rossz nincs abban, ha sok gondolati mozgás zajlik, ez a „tulajdonságunk”. A
legfontosabb a felismerés.
Alapvetően azt mondjuk, hogy a dzogcsenben a nyugodt állapot, a mozgás és a felismerés
egyetlen dolog, mert az igazi állapot nem elemezhető, és nem választható szét különböző oldalakra.
A gondolatok a nyugodt állapotból keletkeznek, és a nyugodt állapot nem más, mint a gondolatok
saját állapotának a megnyilvánulása. Ez az oka annak, amiért semmit sem szabad elfogadnunk vagy
elutasítanunk. Meditációban viszonylag könnyű megtalálni a nyugodt állapotot. Sokkal gyakoribb
az, hogy a felismerés hiányzik. Hagyjuk magunkat belevonódni a gondolatok áramlásába, ami a
szétszóródás jele, vagy összekeverjük a nyugodt állapotot a szétszórtsággal. Ebben az esetben
nagyon finom megkülönböztetésre van szükség. A nyugodt állapot az a tér, amelyben nem
keletkeznek gondolatok, de a felismerés nem hiányozhat ebben az állapotban. Mindig
rendelkeznünk kell a jelenléttel, hogy a tó által önmagunkra találjunk még akkor is, ha nem ugrik
fel hal. Ha álmosak vagy fásultak vagyunk, ez a világosság [koncentráltság] hiányát jelzi.
A meditáció gyakorlása során az a legfontosabb, hogy ne keressünk semmit, ne gondoljuk sem
arra, hogy meditálunk, sem arra, hogy valaminek konkrétan történnie kellene.
Anélkül, hogy létrehoznánk valamit; anélkül, hogy azt kívánnánk, hogy elérjünk vagy kapjunk
valamit; reményen és félelmen túl folyamatosan saját állapotunk jelenlétében tartózkodunk.
Ha azonban a gyakorlat pl. egy istenség vizualizálása, akkor egészen más a helyzet. A tantrák
összes átalakulási gyakorlata egyfajta alap a meditáció szintjének eléréséhez. Ha valaki a „nyugodt
állapotról, mozgásról, felismerésről” beszél, ez valami sokkal többet jelent, mint az átalakulás, mert
ez már a „bölcsesség ösvényére” vonatkozik. A tantrikus vizualizációs módszerek tisztításra
szolgálnak, vagy arra, hogy meghaladjuk a határainkat és ragaszkodásainkat, de a meditáció
közvetlenül a tudat szintjén történik.
Azt mondtuk, nem szabad azon fáradoznunk, hogy nyugodt állapotba jussunk, vagy
megszüntessük a mozgást. Nyilvánvaló, hogy kezdetben, amikor még nem szoktunk hozzá, hogy a
gondolatainkat szabadon engedjük, könnyen megtörténhet, hogy beléjük gabalyodunk, és emiatt a
mozgás a nyugalmi állapotnál jóval gyakrabban jelentkezik. A gondolatot azonban szabadon kell
engedni. Megjelenhet például egy gondolat valamiről, amit korábban tettünk: azonnal befolyásol
minket, követjük, és számos egyéb gondolat keletkezik. Ezen a ponton észrevesszük, hogy mi
zajlik, és azonnal megpróbálunk nyugalmi állapotba kerülni. De ez nem segít: a hal egyre jobban
ugrál. Tulajdonképpen miért is kellene a tónak folyton rezzenéstelennek lennie? Az a lényeg, hogy
felismerjük a mozgást. Ha megpróbáljuk megragadni a gondolatot, az csak ront a helyzeten. Ezért
mondják a dzogcsenben és a mahámudrában is, hogy a meditáció szabadon kezdődjön, hagyjuk a
gondolatokat úgy, ahogy vannak. Figyeljük őket, de ne irányítsuk.
Egyes szútra tanításokban azt mondják, hogy meg kell próbálnunk előrevivő gondolatokat
létrehozni, amennyire csak lehetséges, a visszahúzókat pedig meg kell állítani. Ne higgyük
azonban, hogy ez ellentétben van a dzogcsenben gyakorolt meditációval. Valójában ezek a szútra
tanítások azokhoz az emberekhez szólnak, akik még nincsenek a bölcsesség ösvényén. Az ő
esetükben fontosnak kell tekinteni az előrevivő gondolatok kifejlesztését, növelését, és a
visszahúzók csökkentését a karma megtisztításához. Van egy történet Gese Potópáról, aki hegyi
elvonulása alatt két kosarat tartott maga mellett: fehér kavicsot dobott a jobb oldaliba, amikor jó
gondolat merült fel benne, és feketét a balba, amikor rossz. Este megszámolta a kavicsokat, hogy
ellenőrizze, a jó vagy a rossz gondolata volt-e több aznap, és ezt a gyakorlatot nap mint nap
megismételte.

-------------------------------------
* A dzogcsen tanításokban a „világosság” vagy „tisztaság” a gondolatok és az érzékelési
tartomány természetes kiterjedésére vonatkozik, amikor a tudat nem minősít.

16
 A mi esetünkben azonban, amikor egy gondolat keletkezik, nem szabad sem minősítenünk,
sem megállítanunk. Vegyünk egy másik példát: a nyugodt állapot egy folyó vizéhez hasonlítható, a
mozgások pedig a víz felszínén kialakuló hullámokhoz. Amikor a víz a hullám formáját veszi fel,
az nem jelenti azt, hogy a víz állapota megváltozott – a víz mindig víz marad. Ehhez hasonlóan,
amikor meditációban vagyunk, nem ringathatjuk magunkat abba az elképzelésbe, hogy a nyugodt
állapot valami, amit fel kell építenünk, vagy el kell fogadnunk, míg a mozgás valami, amitől el kell
fordulnunk. Az is mindegy, hogy a gondolat jó vagy rossz: jelen maradni elegendő. Ha gyakorlás
közben Buddha vagy egy félelmetes démon képe jelenik meg előttünk, ne szedjük rá magunkat –
örömmel az egyik, félelemmel a másik esetben. Mindkettő a tudatunk kivetítése, nem tárgyiasult,
konkrét létező. A gyakorlatban azonban az történik, hogy ha egy Buddha jelenik meg előttünk,
akkor boldogok vagyunk, és azt gondoljuk, hogy magas szintre jutottunk. Ha pedig egy démon
jelenik meg számunkra, akkor nyomban az a gondolatunk támad, hogy zavarni akar minket. Ezzel a
hozzáállással saját magunk alatt vágjuk a fát, és csak azt bizonyítjuk, hogy a „tudat természetéről”
szóló tudásunk puszta elmélet.
Azért használtam fentebb a látomás példáját, mert az emberek valóban képesek arra, hogy
víziókat hozzanak létre vagy gerjesszenek. Ez nagyjából megegyezik azzal az elvvel, amin a tantrák
vizualizációs gyakorlatai nyugszanak. Egy tantrikus gyakorló például vizualizálja Avalokitésvara*
istenség képét tizenegy fejjel, ezer karral stb. azért, hogy magát az istenséggé alakítsa át. Egy
bizonyos ponton ez a vizualizáció egészen konkréttá válhat, azaz akár látomás formájában is
jelentkezhet, mert a gyakorló sokat gyakorolt a saját energiájával. Általában mindenki rendelkezik
a test, a beszéd vagy energia, és tudat lehetőségével. De ahhoz, hogy ezeket működésbe hozzuk,
valamilyen eszközre van szükségünk, ami ebben az esetben Avalokitésvara istenség vizualizációját
jelenti. Ezen a vizualizáción keresztül, amit a mantra hangjával is megerősítünk-beavatunk,
felépítünk egy tiszta világot, amely végül határozott formát is ölthet.
Előfordulhat az is, hogy az energia megnyilvánulása nem kizárólag a tantrikus gyakorlatoktól
függ. Ha például valaki csö** (gcod) gyakorlatot végez, sok látomás nyilvánulhat meg természetes
módon. Ezek valójában próbára teszik a gyakorlót, és ezeket tibetiül lancénak nevezzük.
Azt mesélik, hogy egyszer egy gyakorló csőt gyakorolt a szobájában, amikor hirtelen egy has
jelent meg előtte, mintha a mennyezetről ereszkedett volna alá. Megnézte, és egy valódi has volt, ő
azonban azt gondolta: „Nem lehet valódi, ez csak egy lancé!” Megpróbálta folytatni a gyakorlást,
és egy idő múlva a has eltűnt. De a másnapi gyakorlás alatt a has újra megjelent, és ez így
folytatódott napokon keresztül. Egy idő után elkeseredett, és úgy döntött, elmegy a mesteréhez,
elmeséli neki, mi történt, és tanácsot kér tőle, mit tegyen. „Semmit sem kell tenned,” felelte a
mester. „De zavar,” erősködött a gyakorló. „Ha zavar, akkor legközelebb rajzolj rá egy keresztet
egy darab krétával,” tanácsolta a mester.
A gyakorló visszatért a szobájába, és folytatta a meditációját. Amint a has újra megjelent,
keresztet rajzolt rá a krétával, ahogy a mestere tanácsolta. A has ismét eltűnt. Este újra elment a
mesteréhez, és mondta neki, hogy végül is sikerült keresztet rajzolni a hasra, amely annyira zavarta.
„Mutasd, vedd le az inged,” mondta a mester. Amikor a gyakorló levette az ingét, látta, hogy egy
krétával rajzolt kereszt van a saját hasán! Ha beleszúrt volna egy késsel a hasba, amely megjelent
neki, akkor saját magát szúrta volna le.

-----------------------------------
* Avalokitésvara, a legnépszerűbb istenség Tibetben, az egyetemes együttérzés szimbóluma.
** A csö (gcod) gyakorlat elve a „vágás” (ezt jelenti a gcod szó szerint): minden ragaszkodás
és szenvedély elvágása saját testünk összes lénynek (a megvilágosodottaktól kezdve az „ártó
szellemekig”) történő képzelt felajánlásán keresztül. Ehhez a csö gyakorlója rémisztő helyekre,
temetőkbe, stb. megy magányosan, hogy fokozza a félelem érzéseit abból a célból, hogy teljes
mértékben képes legyen meghaladni azokat.

17
 A lancék nem valós létezők, de valóban zavarólag hathatnak, különösen, ha valaki már előre
úgy gondolja, hogy ezek valamiféle zavaró dolgok. Az ilyen esetekben mi magunk válunk saját
magunk zavaró tényezőjévé.
Végül is a meditáció legvégső célja a dzogcsenben egyszerűen abból áll, hogy fenntartjuk
mind a nyugodt állapot, mind a mozgás jelenlétét. Először (és kezdetben hosszú ideig) nagyon
nehéz elkerülni, hogy elterelődjünk, mert a szétszórtság mélyen gyökeredzik bennünk. A gyakorlás
által azonban lassanként növelhetjük az időtartamot, amely alatt nem leszünk szétszórtak, végül
pedig egybeolvasztjuk ezt az állapotot a hétköznapi életünkkel.
A gyakorlás alapvetően azt jelenti, hogy életünket összeszedetten éljük. Azért, hogy képezzük
magunkat a jelenlétben, meditációban gyakorolhatjuk a nyugalom és mozgás állapotának
felismerését. Ennek a neve nyamsag (mnyam bzhag). Nem maradhatunk azonban egész nap
mozdulatlanok, mint egy szobor, valamikor csak fel kell állnunk, mozognunk, és különböző
dolgokat kell csinálnunk. Ezt dzsetobnak (rjes thob) nevezik, ami két meditációs ülés közötti
időszakot jelenti. A dzsetob során bármilyen cselekedetet végezhetünk, de azt szétszórtság nélkül
kell végrehajtanunk. Ha csapongás nélkül gyakorolunk, a meditáció tere fokozatosan tágul, egyesül
a hétköznapi tevékenységekkel mindaddig, amíg végül semmilyen különbség sem lesz a meditáció
és az élet között.
Egyesek azt mondták nekem: „Úgy érzem, nem jövök többé Önhöz, Mester, mert már sok
tanítást kaptam, és még sosem volt időm gyakorolni őket.” Ezek szép és őszinte szavaknak tűnnek,
de valójában egyáltalán nem igazak, mert mit is jelent az, hogy „sosem volt időm gyakorolni?”
Mégis milyen időre lenne szükséged? Nyárra? Télre? Nappalra? Éjszakára? A gyakorlás csak
annyit jelent, hogy a tudást beépítjük a hétköznapi életbe anélkül, hogy szétszórttá válnánk. Nincs
szükség semmilyen nagy fogadalomra, pusztán a szándékra, hogy ezt tegyük. Ezen az egyedüli
módon válhatnak kézzelfoghatóvá a tanítások. Néha úgy érezzük, el kell vonulnunk, hogy egy adott
gyakorlatot végezzünk. Ebben az esetben elengedhetetlen, hogy elkötelezzük magunkat néhány
hétre, hónapra vagy évre. De ettől eltekintve a gyakorlás nem azt jelenti, hogy valamit egyedi
módon kell csinálnunk: elég, ha élünk. Csak akkor hinném el, hogy valakinek nem volt ideje a
gyakorlásra, ha azt mondaná nekem: „Sajnálom, Mester, nem volt időm élni!“
Valójában sosem próbáljuk megfigyelni az állapotunkat, így aztán valószínűtlen az is, hogy
szétszórtság nélkül sikerül fenntartanunk a nyugalom és a mozgás állapotának jelenlétét. Úgy
gondoljuk, hogy kívül kell keresnünk valamit, de így rossz felé megyünk.
Az Uttaratantrában, a mahájána szútra hagyomány egyik szövegében szerepel egy történet. Élt
egyszer egy koldus, aki minden éjjel egy nagy kődarabon hajtotta álomra a fejét, ami valójában
felbecsülhetetlen értékű drágakő volt. Ő azonban erről mit sem tudott, és nap mint nap nagy
nehézséggel gyűjtötte össze alamizsnáját. Egész életét így élte le, míg egyszer csak valakinek fel
nem tűnt, hogy a párnája egy drágakő. Ezt megmondta a koldusnak, aki végül felismerte a kincset,
amely mindig is a birtokában volt.
A valódi érték bennünk rejlik, a saját eredeti állapotunkban: ez a mi gazdagságunk. Amíg ezt
fel nem fedezzük, addig olyanok vagyunk, mint a koldus, mindig másoktól kéregetünk, de
szegények maradunk. Ezért a legfontosabb, hogy felfedezzük az állapotunkat, amit a „bódhicsitta
lényegének” neveznek. Ez minden individuum eredeti természete, amely olyan, mint a mindenség
középpontja. Ha kifelé fordulunk, minden értéktelenné válik.
A jelenlétet illetően van egy másik lényeges pont is, amit fontos megértenünk: a jelenlétet
egyesítenünk kell a külső látomással [itt: érzéki észlelet]. Ha gyakorlás közben úgy érezzük, zavar a
zaj, vagy általában könnyen megzavar minket az, amit érzékelünk, ez annak a jele, hogy még nem
tudjuk egyesíteni az állapotunkat a mozgással. A „mozgás” ugyanis nem csupán a gondolatokat
jelenti, hanem az érzékszervi tárgyaktól kezdve az energia minden megnyilvánulását. Ha a jelenlét
nem egyesül a látomással, akkor az alany-tárgy megosztottságban maradunk. Ezt a kettősséget
azonban le kell győzni. Ez a probléma vezet oda, hogy sok gyakorló szívesen vonul magányos
helyekre, ahol úgy gondolják, semmi sem zavarhatja meditációjukat. Ha azonban valaki sikeresen
legyőzi ezt az akadályt, akkor képessé válik arra, hogy akár egy nagyvárosi pályaudvar kellős-

18
közepén is tökéletesen gyakoroljon. Amikor meghaladtuk ezt a megosztottságot, akkor valóban
semmilyen körülmény sem képes uralkodni rajtunk. Úgy tűnhet, egy igazi gyakorló is éppúgy iszik
és nevet egy kocsmában, mint mások, ám bizonyosak lehetünk benne: anélkül, hogy felvenné a
meditációs testtartást, megszakítatlanul időzik a jelenlét állapotában.
Mielőtt egy érzés keletkezik, legyen az öröm, szomorúság vagy harag stb, jelen van egy
gondolat. Ez az a gondolat, amelyet meg kell figyelnünk, amellyel kapcsolatban tudatosnak kell
lennünk. Nem minősítenünk kell, hogy jó vagy rossz, hanem jelen kell lennünk, felismerve
mindent, ami körülöttünk történik. Cselekedhetünk úgy, hogy nem állítjuk le a ténykedésünket,
fenntartva a jelenlétet mindenféle minősítés nélkül. Ez reggel kezdődik, amikor felkelünk,
megmosdunk és reggelizünk. Közben emlékeznünk kell arra, hogy ne legyünk szétszórtak. Ha a
gyakorlatunkat csak az ülő meditációra szánt rövid időszakokra korlátozzuk, akkor nehéz túllépni a
megosztott állapoton.
Még az olyan gyakorlónak is, mint Milarépa, aki a hóborította hegyekben élt elvonultságban,
meg kellett szakítania meditációs üléseit, hogy vízért menjen, és étel gyanánt csalánt szedjen. Bár
neki nem voltak családdal vagy munkával kapcsolatos gondjai, mégis szüksége volt arra, hogy
felkeljen, kimenjen a barlangjából, és bizonyos tevékenységeket végezzen. Azonban bármit tett is,
végig fenntartotta a jelenlétet, és ilyen módon meditációja egyesült a hétköznapi életével. Valóban
így van: ha meg akarjuk valósítani a meditáció és a hétköznapi tevékenységek
elválaszthatatlanságát, akkor a gyakorlást naponta huszonnégy órán keresztül kell végeznünk, és ez
csak akkor valósítható meg, ha nem válunk szétszórttá, ha nem „esünk szét.”
A dzogcsen tanításokat általában úgy ismerik, mint az „önfelszabadulás útját”. Az
„önfelszabadulás” azt jelenti, hogy a gondolatokat és a szenvedélyeket nem utasítjuk el, vagy
alakítjuk át, hanem egyszerűen az eredendő állapot energiájának ismerjük fel őket. Az
önfelszabadulás alapjául azonban a tudatosság jelenlétének kell szolgálnia, máskülönben tudásunk
elméleti szinten marad. A dzogcsenben alapvető jelentőségű, hogy megértsük a magatartás
önfelszabadulását, ugyanis ez az alapja annak az elvnek, amely szerint nem léteznek kényszerből
követendő szabályok. Valójában az az ember, akinél megvan a tudatosság jelenléte, természetes
önfegyelemmel bír, és ha ezt az elvet mindenki képes volna alkalmazni, akkor többé nem lenne
szükség törvényekre.
A móksa a születés, a halál, az öregség és a betegség anyagi világából való felszabadulást
jelenti. Nem egy negatív fogalom, amely a "nem-lét" állapotára utal, hanem arra, amelyet a
karmától való megszabadulás után érnek el az emberek. Aki elérte a felszabadulást, az még
látszólag végezhet anyagi tevékenységeket, a szívében azonban állandóan Isten szolgálatát végzi.
Az ilyen transzcendentalistát dzsivan-muktának, vagyis olyan személynek nevezik, aki már ebben
az életében felszabadult, s nem ragaszkodik az anyagi világ érzéktárgyaihoz.
Az „önfelszabadulás” kifejezést hallva azt gondolhatjuk, ez valamilyen természetes dologra
vonatkozik, ami minden korláton túli, és ez természetesen igaz is. Ez a természetesség azonban
nem vezethet oda, hogy elfeledkezünk a tudatosság jelenlétéről. Mielőtt egy tettet végrehajtunk,
meg kell gondolnunk, lehetnek-e hátrányos következményei? Nyilvánvalóan sok hibát fogunk
véteni, de az nem számít. Nem gond, ha hibázunk. Amikor azonban hasonló helyzetbe kerülünk,
akkor ne kövessük el ugyanazt.
Ha valaki nem szétszórt, és megpróbálja a tőle telhető legjobbat tenni, akkor az együttérzés és
az egyetemes szeretet is elkezdhet valamilyen meghatározott formát ölteni. A szútra tanítások
mindig a bódhicsittáról beszélnek az összes lény javára szóló elkötelezettség értelmében. Néha
azonban ez az elkötelezettség csak szép elv marad, és az együttérzés helyett féltékenység és
gyűlölet fejlődik ki. Ez történik akkor, ha nem értettük meg, hogy nem lehetünk szétszórtak, és ha a
jobbítás vágya vezérel minket, akkor magunkon kell változtatnunk.
A tanításoknak valóban komoly hatással kell lenniük az egyénre, újra felébresztve eredendő
állapotát, és fejlesztve őt. Nincs szükség azonban sem kolostori, sem bármilyen vallásos keret
létrehozására ahhoz, hogy ez megtörténjen. A tanítások minden mozdulatunkban megélhetők.

19
 Amikor meditációban ülünk, természetesen tudatában vagyunk a gondolatoknak, amelyek
esetleg jelentkeznek, és azzal is tisztában vagyunk, hogy nem kell semmit sem tennünk. Az ülés
befejeztével azonban, amikor felkelünk, különösen fontos, hogy fenntartsuk és folytassuk a tudatos
jelenlétet. Vegyünk egy példát: éppen nem gyakorlunk, és rákívánunk egy kis whiskyre. Ha nem
őrizzük meg jelenlétünket, előfordulhat, hogy egy teljes üveggel megiszunk, és lerészegedünk.
Nem engedhetjük meg magunknak, hogy fantáziálásokba merüljünk, mint egyes gyakorlók. A
Szív szútra (Hridaja szútra), amely a Pradnyápáramitá írásainak veleje, így szól: „Nincs szem, nincs
fül, nincs orr, nincs nyelv, nincs test, stb.”. Ezt azért mondja, hogy lehetővé váljon számunkra az
„összes jelenség üres” elvének megértése. Ha valaki elolvassa ezeket a sorokat, azt hiheti, minden
illúzió, nem valóságos, és esetleg azt gondolhatja, bármit megtehet. Ez azonban súlyos hiba.
Mindaddig, amíg van testünk, tisztelnünk kell minden korlátját és igényét. Ha ujjunkat a tűzbe
dugjuk, azonnal érezzük az égető érzést, és elkapjuk onnan. Ez azt jelenti, hogy még nem
valósítottuk meg az éntelenség állapotát, amelyben a fizikai test korlátai nem korlátok többé.
Természetesen mondhatjuk azt is, hogy minden illúzió, olyan, akár egy álom. Azonban még
egy álom is valóságos számunkra, amíg alszunk. Miután felébredtünk, akkor vesszük észre, hogy
minden, amit gondoltunk, láttunk és tettünk, csupán álom volt, nem valóság. Ugyanígy az életet is
szemlélhetjük egy nagy álomként, amelyben a halál a felébredés pillanata.
Amikor a bardóról, a köztes állapotról beszélünk, általában a halál és az újraszületés között
lévő állapotra gondolunk. Léteznek azonban másfajta bardók is. Az egyik például a „születés és
halál közötti bardo”. Ez maga az élet, a mi emberi látomásunk, víziónk. Valótlanságát csak
halálunk idején fedezzük fel.
Ennek megfelelően életünkben a körülöttünk levő dolgok mind valóságosak, és nem szabad
figyelmen kívül hagynunk a viszonylagos állapotot. Ezért szükséges jó tetteket végrehajtani mások
hasznára. A tanításokban ez áll: „Mivel minden tettet úgy hajtunk végre, mintha álomban lennénk,
a jó tettek és a belőlük származó érdemek szintén álomszerűek.” Valójában a jó tettek érdeme az
abszolút állapothoz képest valótlan, mert alapvetően mind a létforgatag, mind a nirvána az eredeti
állapotunk. Kívül semmi sem létezik. Azonban mindaddig, amíg az akadályainkat meg nem
tisztítottuk, minden valós, mert léteznek az okok, amelyek képesek az öröm és fájdalom adott
hatásait kelteni.
A tudatosság elve nagyon különbözik a szabályok mögött álló elvtől. Aki rendelkezik a
tudatossággal, annak megvan a belső tudása is, és ezzel összhangban cselekszik, míg a szabályok
akkor szükségesek, ha a tudatosság hiányzik. Néha azonban éppen maguk a szabályok válnak a
tudatosság fejlesztésének eszközévé. Például egy Olaszországban élő dzogcsen gyakorló
megtanulja tisztelni országa törvényeit. Ez nem azt jelenti, hogy feltétlenül kényszer hatása alatt
érzi magát, és azért tiszteli a törvényeket, mert fél a rendőrségtől. Ha igazi gyakorló, akkor sohasem
lesz problémája a törvénnyel, még akkor sem, ha egy másik országba megy, amit egy másik
kormány irányít, mert tudja, hogy a szabályok és törvények alapvetően szintén az egyén
tudatosságától függenek.
Ha tudatosságunkat mindig jelenlét kíséri, sohasem ütközünk problémákba vagy
konfliktusokba. Magunkat megfigyelve valóban megérthetjük a saját állapotunkat, ennélfogva
másokét is, és ily módon tudatosan cselekedhetünk. A dzogcsenben a tükröt használjuk, mint
szimbólumot, mert az érzékeinket általában kifelé irányítjuk, a szemet a formák felé, a fület a
hangok felé, és így tovább. Látunk és minősítünk mindent, ami előttünk történik, de nem vizsgáljuk
meg, hogy mi történik bennünk. Könnyen észrevesszük más szemében a szálkát, de a magunkéban
még a gerenda is elkerüli a figyelmünket. Ha pedig valaki megpróbál rámutatni erre, dühösek
leszünk, és védekezni kezdünk. Ezért mondjuk, hogy tükörre van szükségünk önmagunk
megfigyeléséhez.
Általában a szenvedélyek és a megosztottság uralkodik rajtunk, és addig soha nem leszünk
valóban szabadok, amíg meg nem haladjuk összes meghatározottságunkat. Ehhez először is saját
magunkat kell ismernünk. Ha megértettük a saját állapotunkat, saját érzéseinket, akkor
megérthetjük másokét is, mert mindannyian emberi lények vagyunk. Ha elképzeljük, hogyan

20
éreznénk magunkat egy szenvedő ember bőrében, akkor valódi tudatosság ébredhet bennünk, és
ennek következtében tiszta, őszinte együttérzés fejlődhet ki.
Van valami, ami egy dzogcsen gyakorló számára igazán fontos. Sok tanításban léteznek
szabályok, mint például az alkohol vagy a hús fogyasztásának tilalma. Ez azonban nem vág egybe a
dzogcsen szellemével, mert nekünk saját magunkat kell fegyelmeznünk. Ha megkívánok egy kis
bort, ihatok, és ezt senki sem tilthatja meg nekem, mert szabad ember vagyok. De a legteljesebb
mértékben elengedhetetlen, hogy megőrizzem a jelenlétet azért, hogy ne ártsak senkinek, beleértve
a saját gyomromat is!
A Hévadzsra tantrában azt olvashatjuk, hogy ha a gyakorló berúg, akkor a pokolban fog
szenvedni. Berúgni azonban annyit jelent: inni tudatosság nélkül. Azt mondják, hogy a nagy
mester, Padmaszambhava, egyszer vagy 500 hordó bort ivott meg anélkül, hogy akár egy kicsit is
spicces lett volna, és Virúpa mahásziddha is hasonlóképpen cselekedett. Ha hasonló képességgel
rendelkezünk, akkor semmi gond, annyit ihatunk, amennyi csak belénk fér. Ha azonban nem így
van, akkor önkontrollra [jelenlétre] van szükségünk.
Ez csak egy példa a végtelen számú különböző helyzet közül, amelybe egy gyakorló kerülhet.
Mindenesetre tudatos jelenlét nélkül nehéz lesz alkalmazni a dzogcsen tanításokat.

21