l Mit tcnnri, h.

i Vilinki, a k i t

A DÁN LÁNY
DAVID EBERSHOFF
 I.P.C.
KÖNYVEK

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

The Danish Girl by Copyright © 2000 by
All rights reserved including the right of reproduction in whole or in part in any form.
This edition published by arrangement with
Viking, a member of Penguin Group (USA) Inc.

Fordította: Szántai Zsolt

Borítóterv: Popovics Ferenc

Hungarian edition © by I.P.C. Könyvek Kft., 2012

Hungarian translation © by Szántai Zsolt, 2012
 MIT TENNÉL, HA VALAKI, AKIT SZERETSZ, MINDEN ÉRTELEMBEN MEG AKARNA VÁLTOZNI?

A megtörtént eseményeket feldolgozó történet egy egyszerű kéréssel indul: a feleség apró szívességet kér a férjétől.
Egy hűvös koppenhágai délutánon a művészházaspár, ki-ki a maga festőállványánál, a műteremlakásukban dolgozik. Az
asszony modellje váratlanul lemondja a találkozót, és ő aggódik, hogy így nem tudja időben befejezni a portrét.
Megkérdezi a férjét, nem venné-e fel a modell cipőjét és harisnyáját, hogy megfesthesse, ahogy a harisnya a bokánál
gyűrődik. A férj először meghökken, de aztán igent mond.
És ezzel kezdetét veszi a huszadik század legszenvedélyesebb és legszokatlanabb szerelmi története.

Lili Elbe (1882–1931) feltehetően interszexuális ember volt, az elsők egyike, akin nemátalakító műtétet hajtottak végre.
Einar Wegenerként született Dániában, ezen a néven sikeres tájképfestő volt, és élete nagy részét férfiként élte le.
1930-ban jelentkezett be a drezdai női klinikára. Ötödik, méhbeültető műtétét azonban csak három hónappal élte túl,
halálát feltehetően szervkilökődés okozta.
Az e regény alapján készülő filmben Lili Elbe/Einar Wegener szerepét Nicole Kidman alakítja.

Mark Nelsonnak
 ELSŐ RÉSZ

Koppenhága, 1925
 ELSŐ FEJEZET

A felesége tudta meg először.

– Megkérhetlek egy kis szívességre? – kiáltott ki Greta a hálószobából, azon az első délutánon. –
Segítenél egy kicsit?
– Természetesen – felelte Einar, le sem véve a szemét a vászonról. – Bármiben.
A nap hűvös volt, hideg szél érkezett a Balti-tenger irányából. Az Özvegyházban, a lakásukban voltak.
Einar, aki alacsony volt, és még nem töltötte be a harmincötöt, emlékezetből egy téli tájat festett, amit a
Kattegat-szorosnál látott. A víz fekete volt, fehér hullámtarajos és kegyetlen, látszott rajta, hogy több száz
hajós sírjává vált, akik besózott zsákmányukkal visszafelé tartottak Koppenhágába. Az alsó szomszédjuk –
akinek olyan formájú volt a feje, mint a puskagolyó, és aki állandóan átkozta a feleségét – tengerész volt.
Amikor Einar megfestette a hullámok szürke ívét, azt képzelte maga elé, hogy ez a tengerész ott fuldoklik a
vízben, kétségbeesetten nyújtogatja a kezét, és krumplivodkától rekedtes hangján még ekkor, ebben a
helyzetben is kikötői szajhának nevezi a feleségét. Einar így tudta, milyen sötétre keverje a színeit: elég
szürkék legyenek ahhoz, hogy elnyeljenek egy embert, hogy takaróként ráboruljanak süllyedő hörgésére.
– Egy perc, és kint vagyok! – mondta a széles, lapos arcú, csinos Greta, aki fiatalabb volt a férjénél. –
Akkor elkezdhetjük.
Einar ilyen tekintetben is különbözött a feleségétől. A földet és a tengert festette – kis négyszögeket,
amelyeket a rézsútos júniusi fény világított meg, vagy éppen a tompa, halvány januári napsugarak. Greta
ezzel szemben portrékat festett, gyakran életnagyságúakat, általában közepesen fontos emberekről, akiknek
rózsaszínű lett az ajkuk és csillogó a hajuk. Lefestette Herr I. Glückstadtot, a koppenhágai szabadkikötő
mögött álló befektetőt; Christian Dahlgaardot, a királyi szűcsöt; Ivar Knudsent, a Burmeister & Wain
hajóépítő vállalat egyik vezetőjét. Ezen a napon éppen Anna Fonsmarkot, a Dán Királyi Opera
mezzoszopránját akarta megfesteni. Ügyvezető igazgatók és ipari titánok kérték fel portréik elkészítésére,
olyan képeket vártak tőle, amiket kiakaszthattak az irodájukban, az iratszekrény fölé vagy esetleg
valamelyik folyosóra, ahol az alkalmazottak is láthatták.
Greta jelent meg az ajtóban; a haját lófarokba fogta.
– Biztos nem baj, hogy egy kicsit abba kell hagynod, csak hogy segíts nekem? – kérdezte. – Tényleg
nem kérnék ilyet, ha nem lenne fontos. Az a baj, hogy Anna már megint lemondta. Szóval… Mi lenne, ha
felvennéd a harisnyáját? Meg a cipőjét.
Az áprilisi nap Greta mögött ragyogott, a fénysugarak keresztülszűrődtek a kezében lógó selymen.
Einar az ablakon kitekintve a Rundetarn tornyát látta; olyan volt, mint egy hatalmas téglakémény. A torony
fölött a Deutscher Aero-Lloyd napi járata kúszott vissza Berlin irányába.
– Greta? – kérdezte Einar. – Ezt most hogy érted? – Az ecsetről egy olajos festékcsepp hullott a
bakancsára. IV. Edvard ugatni kezdett, fehér fejét hol Einar, hol Greta felé fordította.
– Anna megint lemondta – felelte Greta. – Be kellett vállalnia egy plusz próbát a Carmenhez.
Szükségem van két lábra ahhoz, hogy megfessem a portréját, különben sosem fogom befejezni a képet.
Arra gondoltam, hogy esetleg a te lábad is megfelelne.
Greta egy lépést tett Einar felé. A másik kezében egy mustársárga, bádogcsatos cipőt tartott. Elöl
gombolós ruha volt rajta, aminek rávarrott zsebeibe olyasmiket dugott, amiket nem akart megmutatni
Einarnak.
– De én nem vehetem fel Anna cipőjét! – mondta Einar. A cipőre nézett, és úgy látta, talán mégis jó
lenne rá, a lába ugyanis eléggé kicsi és szép ívű, és a sarka is keskeny. A lábujjai vékonyak voltak, és
csak pár szál fekete szőr nőtt rajtuk. Elképzelte, ahogy az összegöngyölt, ráncos harisnya felcsúszik a
bokája fehér csontjára, fel a lábszára puhább részére, hogy azután hozzá lehessen kapcsolni a
harisnyakötő csatjához. Le kellett hunynia a szemét.
A cipő pontosan olyan volt, amilyet előző héten, a Fonnesbech áruház kirakatában láttak egy éjfélkék
ruhát viselő próbababán. Megálltak, és megcsodálták a nárciszfüzérekkel keretezett kirakatot.
„Szép, igaz?” – kérdezte Greta.
Einar nem válaszolt, csak szótlanul, elkerekedő szemmel bámulta a saját tükörképét a kirakatüvegben.
Greta kénytelen volt elhúzni őt onnan. Végigvonszolta az utcán, és amikor elhaladtak a pipabolt mellett,
megkérdezte tőle: „Einar, mondd csak, jól vagy?”
A műtermüket a lakás elülső szobájában rendezték be. A mennyezeten, amely olyan boltíves volt, hogy
leginkább egy felfordított csónakra hasonlított, vékony gerendák bordázata húzódott. A manzárdablakok
megvetemedtek a tenger felől érkező köd miatt, a padló alig észrevehetően nyugat felé lejtett. Délután,
amikor a nap sugarai támadást indítottak az Özvegyház ellen, a falakból enyhe heringszag szivárgott.
Télen a manzárdablakok mellett beszivárgott a nedvesség, a falat borító festéken hideg vízcseppek
csillámlottak. Einar és Greta a két ablak alatt állította fel az állványát, közvetlenül a müncheni Herr
Salathofftól rendelt olajfestékes dobozok és az üres vásznak sora mellett. Amikor éppen nem festettek,
mindenre ráterítették azokat a zöld vitorlavásznakat, amelyeket az alattuk lakó tengerész hajított ki, miután
partra szállt.
– Miért akarod, hogy felvegyem Anna cipőjét? – kérdezte Einar. Azon a fonott széken ült, amit a
nagyanyja tanyájáról, a sufniból mentett ki. IV. Edvard felugrott az ölébe; a kutya reszketett a lent lakó
tengerész üvöltözésétől.
– Azért, hogy elkészítsem Anna képét – felelte Greta, majd hozzátette: – Én megtenném neked. – Az
arcán volt egy pici mélyedés, egy sekélyke heg, ami a himlő után maradt meg. Ezt dörzsölgette szelíden;
mindig ezt csinálta, amikor ideges volt, Einar ezt már rég megtanulta.
Greta letérdelt, hogy kifűzze Einar bakancsát. A haja hosszú volt és sárgás-szőke, a színét tekintve
sokkal dánosabb, mint Einaré; amikor valami új dologba akart belevágni, mindig a füle mögé simította.
Most, ahogy kibogozta Einar bakancsfűzőjét, hagyta, hogy előrecsússzon az arcába. Narancsolaj illata
volt. Az olajat az anyja küldte neki, évente egyszer. A csomagban kis ládika volt, a ládikában barna
üvegcsék, mindegyiken címke, a címkéken felirat: „Színtiszta pasadenai kivonat”. Az anyja azt hitte, Greta
teasüteményt készít az olajjal, ám ő inkább illatszerként használta, mindig tett egy kicsit a füle mögé.
Greta nekilátott, hogy megmossa Einar lábát a lavórban. Szelíden, de hatékonyan dolgozott, gyorsan
húzkodta a tengeri szivacsot a férfi lábujjai között. Einar még feljebb húzta a nadrágja szárát. Ahogy
végignézett magán, megállapította, hogy egész formás a lábszára. IV. Edvard odasurrant, és lenyalogatta a
vizet a kislábujjáról, arról a kis göcsörtösről, amin a születése óta nem nőtt köröm.
– Ezt azért titokban fogjuk tartani, igaz, Greta? – kérdezte Einar suttogva. – Ezt senkinek sem fogod
elmondani, ugye?
– Félt, de közben izgatott is volt; úgy érezte, a szíve a torkában dobog.
– Ugyan kinek mondanám el?
– Annának.
– Annának erről nem kell tudnia – felelte Greta.
Végül is – gondolta Einar – Anna operaénekes. Ő már bizonyára hozzászokott a női ruhát viselő
férfiakhoz, meg a férfiruhába öltözött, nadrágszerepet játszó nőkhöz. Az ilyesmi a világ legrégibb trükkjei
közé tartozik. Bőven elfér az operák színpadán, ahol állandóan káosz van – káosz és felfordulás, amit
mindig az utolsó felvonásban tesznek rendbe.
– Senkinek sem kell tudnia semmit – mondta Greta. Einar, aki úgy érezte, mintha máris ráirányulnának
a színpadi reflektorok fényei, ettől egy kicsit megnyugodott. Annyira, hogy lassan felhúzta a lábszárára a
harisnyát.
– Az eleje van hátul – mondta Greta, és a helyére húzta a varrást. – Óvatosabban húzd!
A második harisnya elszakadt.
 – Van másik? – kérdezte Einar.
Greta arca szinte megfagyott, olyan volt, mintha hirtelen rádöbbent volna valamire, aztán odament a
kőrisfa szekrényhez, és kihúzta az egyik fiókot. A szekrényhez a három, rézfogantyús fiókon kívül egy
akasztós rész tartozott, ez utóbbi ajtajának belső részére tükröt szereltek. Greta egy kis kulccsal nyitotta ki
a legfelső fiókot.
– Ez vastagabb – adott át Einarnak egy másik harisnyát.
A férfi a csinos négyszögbe hajtogatott harisnyára nézett, és olyan érzése támadt, mintha egy darab
húst nyújtanának felé, vagy Greta bőrének egy darabkáját – azét a bőrét, amely még mindig barna a
Mentonban töltött nyári vakáció óta.
– Légy szíves, vigyázz rá – kérte Greta. – Ezt holnap fel akarom venni.
Greta hajában, a választéknál egy keskeny, ezüstfehér bőrsáv látszott. Einar eltűnődött, vajon milyen
gondolatok járhatnak a fejében. Az összecsücsörített száj és a kissé felvont szemöldök arra utalt, Greta
készül valamire. Einar nem érezte képesnek magát arra, hogy kérdéseket tegyen fel; teljesen ledermedt, és
mintha egy régi, festékes ecsettörlő rongyot szorítottak volna a szájára. A feleségén tűnődött, csendesen,
szótlanul, és közben csipetnyi sértődöttség hullámzott az arca alatt, amely sápadt volt és sima, mint egy
fehér barack héja.
– Hát most mondd meg, nem vagy szép ember? – kérdezte Greta évekkel korábban, amikor először
voltak egyedül.
Greta észrevehette rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát, mert kinyújtotta a karját, a kezébe fogta az
arcát, és így szólt:
– Ez semmit sem jelent. – Aztán: – Mikor fogod már végre abbahagyni az aggódást amiatt, amit mások
gondolnak?
Einar szerette, amikor Greta ilyen kinyilatkoztatásokat tett – szerette, ahogy a felesége belecsap a
levegőbe, és úgy beszél a saját véleményéről, a saját hitéről, mintha az a világ véleménye, az egész világ
hite lenne. Einar úgy gondolta, ez Greta legamerikaiasabb jellemvonása. Ez, és az, hogy imádta az ezüst
ékszereket.
– Látod, milyen jó, hogy nincs túl sok szőr a lábadon? – Greta ezt úgy mondta ki, mintha először venné
észre a dolgot. Már az olajfestékeit keverte a kis Knabstrup kerámiatálkákban. Anna testének felső részét
már befejezte, vagyis készen volt azzal a résszel, amely az évek során, az elfogyasztott sok vajas lazacnak
köszönhetően finom zsírréteg alá temette magát. Einart lenyűgözte, ahogy Greta megfestette Anna kezét és
a benne lévő liliomcsokrot. Az ujjak tökéletes vonalúak voltak, a csuklón kissé összeráncolódott a bőr, a
körmök tiszták és opálosak lettek. A liliomok szép holdfehérek voltak, de itt-ott rozsdaszínű
pollenszemcsék látszottak a szirmokon.
Greta következetlen festő volt, de ezt Einar sosem mondta el neki, inkább dicsérte, amennyire csak
tudta – néha talán túlságosan is. Mindenben segített neki, amiben csak tudott, és megpróbálta megtanítani
neki azokat a technikákat, amelyeket véleménye szerint nem ismert, főként a fénnyel és a távolsággal
kapcsolatos részletekről. Egy pillanatig nem kételkedett abban, hogy Greta kiváló festővé válna, ha
megtalálná a neki megfelelő témát, amit lefesthet.
Az Özvegyház fölött az egyik felhő arrébb kúszott; a napfény rávetült Anna félkész portréjára.
A Greta által használt modelldobogó valójában egy lakkozott bőrönd volt, amelyet attól a kantoni
mosónőtől vettek meg, aki minden másnap megjelent náluk, hogy elvigye a szennyest. Ez az asszony
érdekes módon nem azzal hívta fel magára a figyelmet, amikor megérkezett, hogy bekiáltott az utcáról,
hanem azzal, hogy összecsattintotta az ujjaira szíjazott apró, arany cintányérokat.
Einarnak, ahogy felállt a bőröndre, hirtelen melege lett, ráadásul szédülni kezdett. Lenézett a
lábszárára: a selyem-sima bőrön csupán néhány szőrszál látszott, amelyek leginkább a babhüvelyen lévő
parányi bolyhokra hasonlítottak. A sárga cipő valahogy túlságosan finomnak tűnt ahhoz, hogy megtartsa őt,
de a lábfeje kecsesen ívelődött benne – olyan érzése támadt, mintha egy régóta nem használt izmot kellene
megfeszítenie. A fejében megmoccant egy gondolat. Maga sem értette, miért, egy róka jelent meg előtte,
amely egy mezei pockot üldöz. A róka pici, vörös orra egy babföld barázdái közül próbálta kipiszkálni a
zsákmányt.
Ne mozogj! – szólt rá Greta.
Einar kinézett az ablakon, és meglátta a Királyi Színház kupoláját. Ez volt az a színház, ahol időnként
díszleteket festett az operatársulat számára; ez volt az a színház, ahol Anna éppen a Carment próbálta,
puha karjait határozottan felemelve a vászon előtt, amelyre ő festette rá a sevillai matadorarénát.
Időnként, amikor Einar a színházban tartózkodott és festett, Anna hangja olyan erővel zengett végig a
folyosón és az előcsarnokon, mint egy helikopter rotorjának zúgása. Einar ilyenkor reszketni kezdett,
annyira remegett, hogy az ecsetjével összekente a díszletet; majd az öklével dörzsölgetni kezdte a szemét.
Anna hangja nem volt gyönyörű – durva volt és bánatos, kissé elhasznált, és valahogy egyszerre tűnt női és
férfihangnak. Ennek ellenére valahogy rezgőbb volt, mint a legtöbb dán hang, amelyeket inkább vékonynak
és fehérnek lehetett nevezni. A dán hangok túl szépek voltak ahhoz, hogy az ember megremegjen, amikor
hallja őket. Anna hangjában benne volt a Dél forrósága; úgy melegítette fel Einart, mintha a torka telement
volna vörösen izzó széndarabokkal. Einar sokszor lemászott a színpad hátsó részén felállított létrájáról,
és oldalra húzódva figyelte a fehér báránybőr tunikát viselő nőt, aki száját nagyra kinyitva próbált Dyvik
karmesterrel. Amikor énekelt, mindig előrehajolt – azt állította, a zene olyan gravitáció, amely a zenekari
árok felé vonzza az arcát. „Egy vékony ezüstláncra gondolok, ami hozzá van erősítve a karmester
pálcájához, meg ide, pontosan ide” – mondta, és arra az anyajegyre mutatott, amely úgy üldögélt az állán,
mint valami odatapadt morzsa. „Enélkül a kis lánc nélkül, úgy érzem, nem is nagyon tudnám, mit csináljak.
Azt sem tudnám, hogy legyek Önmagam.”
Amikor Greta festett, egy teknőspáncélból készült fésűvel fogta hátra a haját; ettől az arca nagyobbnak
látszott – Einarnak, amikor ilyenkor ránézett, olyan érzése támadt, mintha egy tál vízen keresztül nézné.
Valószínűnek tartotta, hogy Greta a legmagasabb nő, akit életében ismert; a feje elég magasan volt ahhoz,
hogy belásson az üveget csak félig takaró csipkefüggönyök fölött, amiket a földszinti lakók akasztottak az
utcai ablakaikra. Mellette Einar kicsinek érezte magát; olyan érzése támadt, mintha a fia lenne, egy
kiskölyök, aki felnéz a nénire, a néni állán túl a néni szemébe, és közben megpróbálja megfogni a kezét.
Greta zsebes ruhája külön rendelésre készült, az ősz, kontyos varrónő csinálta, aki ott lakott a sarkon túl.
A varrónő megmérte Greta mellbőségét és karvastagságát egy sárga szalaggal, és közben álmélkodott meg
hitetlenkedett, hogy egy ilyen termetes és egészséges nő nem dánnak, hanem amerikainak született.
Greta egyfajta rugalmas összpontosítással festett, amit Einar mindig megcsodált. Képes volt arra, hogy
megfesse a portré bal szemében a csillogást, aztán ajtót nyisson a csengetésre, átvegye a Busk tejcsarnok
küldeményét, aztán könnyedén visszatérjen a munkájához, és megfesse a portré jobb szemében a
valamivel halványabb csillogást. Festés közben sokszor énekelt, általában olyan dalokat, amiket
„tábortűzi nótáknak” nevezett. Munka közben sokat beszélt; időnként kijelentette, hogy a gyermekkorát
festi meg, amit Kaliforniában töltött, ott, ahol pávák fészkeltek az apja narancsligeteiben; a női
modelleknek elmondta (Einar egyszer véletlenül hallgatott ki egy ilyen beszélgetést, amikor a vártnál
hamarabb ért haza, és a sötét lépcső tetejére érve megállt a lakás ajtaja előtt), hogy egyre hosszabb
szünetek vannak kettejük intim együttlétei között: „Einar nagyon-nagyon a szívére veszi. De nem
hibáztatom” – mondta, és Einar szinte maga előtt látta, hogy közben a füle mögé simítja a haját.
– Lecsúszik – mondta Greta, és az ecsetjével a harisnyára mutatott. – Húzd feljebb.
– Tényleg szükség van erre?
Az alattuk lakó tengerész becsapott egy ajtót. Csend támadt, amit csak Greta kuncogása tört meg.
– Ó, Einar! Lazítanál végre? – A mosolya elhalványult, azután beleolvadt az arcába. IV. Edvard
beügetett a hálószobába, és elkezdte belefúrni magát az ágyneműk közé. Aztán hallani lehetett a sóhajt,
ami pontosan olyan volt, mint a jóllakott csecsemőké. Öreg kutya volt, a jütlandi farmról származott, a
lápvidéken született; az anyja és a testvérei vízbe fúltak.
A lakás egy olyan épület manzárdjában volt, amelyet a kormány az előző évszázadban építtetett a
halászok özvegyeinek. A szobák ablakai északra, délre és nyugatra néztek. A lakás lényegében csak abban
különbözött a koppenhágai bérházak lakásaitól, hogy elég világos és tágas volt ahhoz, hogy Einar és Greta
festeni tudjon benne. Először majdnem egy christianshavni burgherházba. költöztek be, az Inderhavn
másik oldalán, arra a környékre, ahol jobbára művészek, prostituáltak, szerencsejátékos alkoholisták
laktak, ahol főként betonkészítéssel és különböző áruk importálásával foglalkozó cégek működtek.
Greta kijelentette, neki mindegy, ő mindenütt tud lakni, számára egyetlen hely sem túlságosan
lepukkant, ám Einar, aki élete első tizenöt évét zsúpfedél alatt töltötte, úgy döntött, nem lesz jó számukra
az a hely. Így találtak rá az Özvegyházra, ahol éppen megüresedett a manzárd.
A vörös homlokzatú ház egy saroknyira volt a Nyhavns-csatornától. A tetőablakokat a meredek,
mohától fekete palacserepekkel fedett tetőbe, a gerinc közelében építették be.
Az utcában álló többi házat fehérre meszelték; nyolcfazettás kapuiknak olyan színe volt, mint a tengeri
hínárnak. A házzal szemközti épületben lakott az orvos, doktor Moller, akit éjjelente többször is
riasztottak szülő nőkhöz. Az utcán ritkán jártak autók, mivel az Inderhavn felé zsákutca volt, így elég
csendes ahhoz, hogy egy szégyenlős kislány sírását is meg lehessen hallani.
– Folytatnom kellene a saját munkámat – mondta végül Einar, mert már kezdett elege lenni a cipőből;
a fémcsat eléggé nyomta a lábát.
– Ez azt jelenti, hogy nem akarod felpróbálni Anna ruháját?
Amikor Greta kimondta a „ruha” szót, Einar gyomra hirtelen tele lett forrósággal, azután úgy érezte,
mintha valami szégyengombóc kezdene felkúszni a mellkasában.
– Nem, nem hiszem – felelte.
– Pár percre sem? – kérdezte Greta. – Le kell festenem, hogyan ér hozzá a lábszárához a ruhaszegély.
– A fonott széken ült, Einar mellett, és megsimogatta a férfi selyembe bújtatott lábát. Érintése hipnotizálta
Einart, mintha felszólította volna arra, hogy hunyja le a szemét. Einar semmit sem hallott azon a halk,
kaparászó neszen kívül, amellyel Greta körme a selyemhez ért.
Ám Greta abbahagyta.
– Bocsánat – mondta. – Nem lett volna szabad ezt kérnem tőled.
Einar ekkor vette észre, hogy a szekrény ajtaja nyitva maradt. Az akasztós részben ott függött Anna
ruhája. Fehér volt, az alsó szegélyére és az ujjára apró gyöngyöket varrtak. Mivel az ablaküveg repedt
volt, a keletkező huzatban a ruha szelíden himbálózott a vállfáján. Volt benne valami – talán a selyem matt
fénye, vagy a mellrészen lévő csipkedíszítés, vagy talán a hátulján, a nyakrésznél lévő gombok és a
parányi szájakként tátogó gomblyukak –, aminek hatására Einar szerette volna megérinteni.
– Tetszik? – kérdezte Greta.
Einar már éppen arra gondolt, hogy kijelenti: „nem”, de aztán rájött, hogy ez hazugság lenne. Tetszett
neki a ruha, szinte bizsergett a bőre, ahogy ránézett.
– Mert ha tetszik – folytatta Greta, miközben kiakasztotta a szekrényből, és Einar mellkasa elé tartotta
a ruhát –, akkor igazán belebújhatnál pár percre.
– Greta – kezdte Einar –, mi van akkor, ha…
– Vesd le az ingedet! – kérte a nő.
Einar engedelmeskedett.
– És ha én.
– Hunyd le a szemed – mondta Greta.
És Einar lehunyta a szemét.
Még csukott szemmel is obszcénnek érezte, hogy ott áll, félmeztelenül a felesége előtt. Olyan volt,
mintha Greta rajtakapta volna valami olyasmin, aminek az elkerülésére már fogadalmat tett – nem, nem
feltétlenül házasságtörésen, inkább valami rossz szokáson, amit már abbahagyott, amiről a szavát adta,
hogy soha nem fogja folytatni, mondjuk azon, hogy aquavitet iszik Christianshavnban, a csatorna melletti
kocsmákban, vagy frikadellert eszik az ágyban, vagy azt a lakkozott hátlapú, meztelen nős kártyapaklit
kevergeti, amit egy magányos délutánon vásárolt magának.
– A nadrágodat! – mondta Greta. Kinyújtotta a kezét, de közben udvariasan félrefordította a fejét. A
hálószoba ablaka nyitva volt, a beáramló halszagú, friss levegőtől Einar libabőrös lett.
Gyors mozdulattal belebújt a női ruhába, és meghúzkodta az alját. A hónalja és a háta közepe izzadt. A
meleg hatására azt kívánta, bárcsak lehunyhatná a szemét, és visszatérhetne azokba a napokba, amikor
kisfiú volt, és az a valami, ami a lába között himbálózott, olyan kicsi és olyan haszontalan volt, mint egy
fehérretek.
– Jó. – Greta csak ennyit mondott, azután a vászonhoz emelte az ecsetjét. Kék szeme összeszűkült,
mintha az orra hegyén vizsgálgatna valamit.
Különös, nedves érzés áradt szét Einarban, ahogy ott állt a lakkozott bőrönd tetején, a heringszagú
levegőben; mintha a napsugarak áthaladtak volna a testén. A ruha mindenütt bő volt, kivéve az ujjainál.
Einarnak melege volt, úgy érezte, mintha alámerült volna valamiben, mintha megmerítkezett volna a nyári
tenger vizében. A róka üldözőbe vette a pockot, és Einar fejében megszólalt egy távoli hang: egy riadt
kislány halk kiáltása.
Nehezen tudta nyitva tartani a szemét, hogy továbbra is figyelje Greta gyors mozdulatait, ahogy a keze
a vászon felé bökdösött, azután visszahúzódott; ezüst karperecei és gyűrűi úgy forogtak, úgy villogtak, mint
egy csapat apróhal a tengerben. Nehezére esett továbbra is Annára gondolni, ahogy odaát, a Királyi
Színházban énekel, és a karmester pálcája felé fordítja az állát. Csak a bőrét simogató selyemruhára tudott
koncentrálni, ami olyan volt, mintha egy kötés lenne a testén.
Igen, pontosan így érezte első alkalommal: a selyem annyira finom és légies volt, hogy pontosan olyan
érzést keltett benne, mint a géz – egy balzsammal átitatott gézdarab, amely finoman tapad rá a
gyógyulófélben lévő bőrre. Már a zavarodottság sem számított többé, amivel a felesége előtt állt, mert
Greta figyelmét annyira lekötötte a festés, hogy még az arcán is valami különleges, intenzív, furcsa
kifejezés tükröződött. Einar kezdett belépni egy olyan, árnyékokkal teli álomvilágba, ahol Anna ruhája
többé már senkihez sem tartozott, még hozzá sem.
És éppen akkor, amikor a szemhéjai kezdtek elnehezülni, és a műterem kezdett félhomályossá válni,
ahogy felsóhajtott, és hagyta, hogy a válla leereszkedjen, ahogy IV. Edvard ott horkolt a hálószobában –
ez volt az a pillanat, amikor felcsendült Anna rezes árnyalatú hangja:
– Nézzenek oda! Hisz ez Einar!
Einar kinyitotta a szemét. Greta és Anna ragyogó, vidám arccal, szétnyíló ajkakkal mutatott rá. IV.
Edvard azonnal odaugrott Einar elé, és megugatta.
És Einar Wegener képtelen volt megmozdulni.
Greta kiszedte Anna csokrából (a színészbejáró mellett lebzselő rajongók egyikétől kapta) a
liliomokat, és Einar karhajlatába nyomta őket. IV. Edvard úgy emelte fel a fejét, mint egy parányi
trombitás, és védelmező köröket kezdett futni Einar körül. Miközben a két nő még nevetett egy kicsit,
Einar pupillája lassan a koponyája belseje felé fordult; a szeme megtelt könnyel. Bántotta a két nő
nevetése, és kellemetlennek érezte a fehér liliomok illatát; zavarta, hogy a virágok rozsdás pora csúnya
maszatot hagyott a ruha elején, pontosan az ágyéka magasságában lévő idétlen dudoron, meg a harisnyáin,
meg persze izzadságtól nedves kezein.
– Te szajha! – bömbölte az alattuk lakó tengerész. – Te… te pokolian gyönyörű szajha!
A kiáltást követő csend egy megbocsátó csók elcsattanására utalt. Aztán még hangosabbá vált a
nevetés, ami Greta és Anna irányából érkezett, és éppen abban a pillanatban, amikor Einar meg szerette
volna kérni őket, hogy hagyják el a műtermet, hadd öltözzön át nyugodtan, Greta lágy és gondoskodó,
mégis idegenszerű hangon megkérdezte:
– És mi lenne, ha Lilinek neveznénk?
 MÁSODIK FEJEZET

Greta Wegener huszonkilenc éves festő volt. Kaliforniai. A leánykori neve Waud volt. A nagyapját
Apsley Maven Waudnak hívták, és a földbirtokaiból gazdagodott meg, az apja pedig, az ifjabb Apsley a
narancsültetvényei révén tett szert vagyonra. A tízéves Greta, mielőtt átköltözött Dániába, Pasadenában
élt, és a legtávolabbi hely, ahová eljutott, San Francisco volt, ahol egy nap Lizzie nénikéje Nob Hillen
álló háza előtt éppen egy karikát kergetett, amikor véletlenül meglökte ikerfivérét, aki egy arra haladó
kocsi elé zuhant. Carlisle életben maradt, de a lábszárán maradt egy hosszú, fényes mélyedés, és sokan azt
állították, soha többé nem lett olyan, mint korábban volt. Ahogy idősebb lett, Greta kijelentette, Carlisle-
ból hiányzik az, amit ő „nyugati gerincűnek nevezett.” Bizonyos Waudok ezzel születnek – állapította meg,
amikor tízéves volt és magas, és éppen dán kifejezéseket tanult az Európa felé tartó hajó fedélzetén –, de
vannak, akik nélküle.” A dánoknak természetesen nem volt nyugati gerincük; miért is lett volna? Vagyis
Greta megbocsátott nekik – legalábbis többnyire. Főként Einarnak bocsátott meg, az első
művészettanárának, aki később a második férje lett. 1925 tavaszán már több mint hatéves házasok voltak:
bizonyos reggeleken Greta úgy érezte, még csak hat hete volt az esküvőjük, más reggeleken meg úgy,
mintha már hat teljes életet éltek volna le egymás mellett.
Einar és Greta először a Királyi Szépművészeti Akadémián, 1914 szeptemberében találkozott
egymással, vagyis csupán néhány héttel azután, hogy a Kaiser keresztüldübörgött Luxemburg és Belgium
dombjain. Greta akkor tizenhét éves volt. Einar a húszas éveiben járt, és már festészetet tanított.
Szégyenlős volt, könnyen zavarba jött a tinédzserek társaságában; agglegényként élt. Greta válla már
akkor széles volt, a tartásán látszott, hogy gyermekkorát gyakorlatilag lóháton töltötte. Megnövesztette a
haját, a háta közepéig leért – ez kissé provokatívnak számított Koppenhága néhány, még gázlámpással
megvilágított utcáján. A dánok elnézték neki ezt, mivel Kaliforniából érkezett, vagyis egy olyan helyről,
ahol még egyikük sem járt, de amiről azt tartották, hogy olyan vidék, ahol a Gretához hasonló emberek
árnyas datolyapálmákkal körülvett házakban élnek, ahol a kertben a fekete földrögök közül elősárgállik az
arany.
Greta egy nap kiszedte a szemöldökét, ami aztán soha többé nem nőtt vissza. Úgy gondolta, ez így
sokkal kényelmesebb lesz. Reggelente szemöldököt rajzolt magának azokkal a viaszos ceruzákkal,
amelyeket a Magasin du Nord második emeletén, abban az ablaktalan helyiségben szerzett be, ahol a
situations de beauté hölgyek titokban elintézték vásárlásaikat. Volt egy leküzdhetetlen rossz szokása:
valahányszor kinyitott egy könyvet, piszkálgatni kezdte az orrán lévő pórusokat. Ennek az lett az
eredménye, hogy olyan sebhelyek keletkeztek a bőrén, mintha egy hegyes ceruzával szurkálták volna meg.
Azt gondolta magáról, hogy egész Koppenhágában ő a legmagasabb lány, ami valószínűleg nem volt igaz,
mivel ott volt például Grethe Janssen, a karcsú szépség, a polgármester szeretője, aki szinte egyfolytában
ki-be járkált a Hotel d’Angleterre halijában lévő boltokba, és a legtöbbször – még délben is –
kristálygyöngyös ruhákat viselt.
Greta emellett úgy gondolta, neki van a legkevesebb esélye a férjhez menésre. Amikor egy-egy
fiatalember – egy hanyatlásnak indult arisztokratikus klánból származó, tepsiképű dán, vagy egy amerikai
acélmágnás fia, aki egy éven keresztül Európában kirándulgat – elhívta őt egy balettre vagy vitorlázni
Christianshavn csatornáin, az első gondolata mindig ez volt: „Engem nem kaptok el!” Nem akart más
lenni, csakis kékharisnya, olyan fiatal nő, aki minden nap szabadon festhet az ablakon beáramló fényben;
aki csupán éjfélkor tud társasági életet élni, akkor, amikor egy nyolctagú csapat találkozik Sebastiannál, a
kedvenc vendéglőjében két pohárka meggyízű Peter Heeringre, mielőtt a hosszúkás arcú rendőrök egy óra
körül megjelennek, hogy éjszakára bezárják a házat.
De még Greta is tudta, hogy ez az egész nem csupán ostobaság, hanem lehetetlen is. Az ifjú Miss Greta
Waudnak sosem engednék meg, hogy ilyen életet éljen.
 Kislánykorában a szépírásfüzetébe újra meg újra csak azt írta be, hogy „Greta, Greta, Greta”,
szándékosan lehagyva, hogy „Waud”. Mintha így akarta volna kipróbálni, milyen lehet egyszerű Gretának
lenni – olyan egyszerű Gretának, ahogy soha, senki sem szólította. Nem akart olyanokkal kapcsolatba
kerülni, akik tudták, hogy milyen családból származik. Még kamaszkorában sem akarta kihasználni a
kapcsolatait. Meg. vetett mindenkit, aki kizárólag az ősei révén próbált érvényesülni. Mi értelme az
ilyesminek?
Még kislányként került Dániába, akkor, amikor az apja, az a hosszú karú, pofaszakállas ember
elfoglalta a posztját a nagykövetségen. „Miért akarsz ilyesmivel foglalkozni?” – kérdezte, amikor az apja
először beszélt neki a megbízatásról. „Ejnye, Greta – mondta az anyja. – Légy illedelmesebb! Az apáddal
beszélsz!” Greta csupán arról feledkezett meg, hogy az anyja, valamint a nagyanyja, Gerda Carlsen – aki
után elnevezték – dán volt, bükkfaszín szőke hajú dán. Gerdát, aki Bornholmban nőtt fel, mindenki azokról
a vérvörös pipacsokról ismerte, amelyeket a füle mögé tűzve hordott, meg persze arról, hogy ő volt az
első olyan lány a családban, aki elhagyta a balti szigetet, és nem Koppenhágába hajózott, mint a legtöbb
kíváncsi tinédzser, aki meg akar szabadulni a családjától, hanem Kalifornia déli részére, arra helyre,
amely abban az időben olyan volt, hogy Gerda ennyi erővel azt is közölhette volna a szüleivel, hogy
kivándorol a Holdra. Néhány év házimunka a megfelelő ranchon, és máris felhívta magára Apsley Waud
(az idősebb) figyelmét. Nem sokkal később a bornholmi magas lány, akinek a csípőjéig ért a haja, amibe
itt is pipacsokat tűzött, már kaliforniai matriarcha volt. Amikor az apja közölte Gretával, hogy visszaviszi
a családot Dániába, a lánytól meglehetős érzéketlenségre vallott (ezt később ő maga is kénytelen volt
beismerni), hogy nem jött rá az események közötti összefüggésekre, nem értette meg, hogy az apja ilyen
módon szeretné kárpótolni az anyját, a kék szemű Gerda Carlsen Waudot, aki akkor vesztette életét,
amikor a fia, az ifjabb Apsley fiatalemberként odaállította őt a pasadenai Arroyo Seco peremére,
mondván, hogy készít róla néhány fotót a kiváló háttér előtt, hogy aztán elborzadva végig kelljen néznie,
ahogy az asszony lába alatt leomlik a hangyák által meglazított talaj. Gerda Carlsen Waud lezuhant a
kanyonba, de nem ért le az aljára, mert fennakadt egy görcsös törzsű szikomorfa Y alakú ágain.
A Királyi Akadémián, 1914 őszén Greta úgy gondolta, hogy a legtöbben, főként az adminisztrátorok,
két dologról pletykálnak: a háborúról és róla. Mindig is felkavarta maga körül az állóvizet, bárhová is
ment; mindig is nagy feltűnést keltett, mindig óriási hatást gyakorolt az emberekre – ha mással nem, hát
lobogó, szőke hajzuhatagával. Ez különösen Dél-Kaliforniában volt így. Például egy éve is ez történt,
amikor visszament Pasadenába, hogy egy nyarat teniszezéssel töltsön, meg azzal, hogy megtanuljon
lovagolni. Egy nap megakadt a szeme egy fiún, aki egy hentes kocsiját hajtotta. A fiú haja fekete volt és
göndör, a keze meg egészen forró volt, amikor felhúzta Gretát maga mellé a bakra. Végighajtottak a
Wilshire Boulevard-on, azután meg vissza. Greta érdeklődve figyelte, a fiú hogyan dolgozik azokkal a
nagy vaskampókkal, amikor a Hancock Park házainál kiszedte a nagy marhahúsdarabokat meg a
báránybordákat. Visszafelé menet a fiú egyszer sem próbálta megcsókolni őt; ez komoly csalódást okozott
Gretának, aki életében először kételkedni kezdett abban, hogy elég hosszú, elég feltűnő a haja. Amikor
leszállt a bakról, a fiú csak ennyit mondott: „Ég áldja!”, azután elhajtott. Greta nem tehetett mást, vállat
vont, és felment a szobájába. Másnap reggelinél az anyja elfehéredett ajkakkal így szólt hozzá: „Greta
kedvesem, megtennéd, hogy magyarázatot adsz erre?” És odatette Greta elé az American Weekly
legfrissebb számát, amelyben az egyik cikk a következő, meglehetősen titokzatos és érthetetlen címet
kapta: „Vajon az ifjú Miss Greta Waud a húsiparban próbál szerencsét?” Ezt követően heteken át árnyékot
vetett a villa hangulatára a lehetőség, hogy Greta ismét szerepelni fog valamelyik lap társasági vagy
pletykarovatában. Reggelente, amikor felhangzott az újságkihordó fiú jellegzetes füttye, a villa lakói
mozdulatlanná dermedtek. A történet nem folytatódott, ám a pletyka így is szárnyra kapott. A hallban két
napon keresztül folyamatosan csörgött a telefon. Greta apja már nem ebédelhetett a belvárosi California
Clubban, az anyja pedig rákényszerült, hogy más forrásból szerezze be a húst a konyhára. Nem sokkal
később Greta szülei kijelentették, hogy vége a nyári vakációnak. Greta visszatért Koppenhágába – éppen
időben érkezett ahhoz, hogy lássa az augusztusi északi fényt és tűzijátékot, aminek a rakétái szokás szerint
a Tivoli fölött robbantak.
Akkor, szeptemberben, amikor véget ért Greta fiatalsága, amikor már érezni lehetett a háború
előszelét, Greta beiratkozott a Királyi Akadémiára. Az első napon komoly meglepetésben volt része,
amikor Einar, aki ott állt a tábla előtt, amelyen még rajta voltak az előző lecke szellemszerű lenyomatai,
megkérdezte tőle: „És. Miss? A neve?”
Amikor Greta válaszolt, Einar – vagyis Wegener professzor, mert akkor még magában is így nevezte a
férfit – felfirkantott valamit a füzetébe, majd továbblépett. Úgy tett, mintha nem foglalkozna az amerikai
lánnyal, ám a tekintete (a szeme éppen olyan barna és hatalmas volt, mint a játék babáké) újra és újra
visszavándorolt rá, de csak azért, hogy ismét félrekapja. Ebből a félszegségből Greta arra következtetett,
hogy Einar még soha életében nem találkozott amerikaival. Úgy döntött, még inkább zavarba hozza a
professzort: leeresztette a haját, és úgy lökte hátra, mintha zászlót lobogtatna.
Azután, a tanítási év elején valaki valószínűleg megsúgott valamit a professzor úrnak Greta apjáról, a
követségről és talán még a henteskocsis történetről is (mert igen, a pletykák már akkor is nagyon könnyen
cikáztak az Atlanti-óceán két partja között), mert még félszegebben kezdett viselkedni a lány közelében.
Gretának csalódást okozott, hogy a professzor úr egyre inkább bebizonyította, ő is azok közé a férfiak
közé tartozik, akik egyszerűen képtelenek természetesen viselkedni egy gazdag lány társaságában. Ez a
tudat szinte élve elégette őt, mivel sosem kérte, hogy gazdag lehessen. Természetesen nem bánta a dolgot,
de akkor is, ez valami olyasmi volt, amit nem ő akart. Einar még arra is képtelen volt, hogy elmondja
neki, mely festményeket érdemes megnézni a Kunstudstillingenben; arra is képtelen volt, hogy
elmagyarázza, melyik a legrövidebb út a Kommunehospitalet közelében lévő művészeti bolthoz. Greta egy
alkalommal meghívta őt arra a fogadásra, amelyet az amerikai követségen rendeztek egy Connecticutból
érkezett hajóépítő tiszteletére, ám Einar nem élt a lehetőséggel. Az operába sem kísérte el Gretát –
igazság szerint még ahhoz se nagyon volt bátorsága, hogy ránézzen, amikor beszélgettek. A lány
természetesen ránézett. Akkor is ót nézte, amikor találkoztak, és messziről is figyelte őt, az ablakon
keresztül, amikor Einar a maga jellegzetes, rövid és gyors lépteivel keresztülvágott az akadémia udvarán.
Einar mellkasa meglehetősen keskeny és beesett volt, az arca kerek, a bőre sápadt, a szeme pedig olyan
sötét, hogy Greta sokszor eltöprengett, vajon mi rejtőzhet mögötte. Amikor beszélgettek, Greta nagyon
könnyen elérte, hogy Einar elpiruljon, az egész arca, de még a nyaka, a halántéka is kivörösödjön. Einar
olyan volt, akár egy gyerek, és Gretát ezzel is ámulatba ejtette – részben azért, mert ő mindig is
koravénnek számított, mindig is olyan nyíltan, kertelés nélkül beszélt, olyan éretten fogalmazott, hogy a
felnőttek már egészen kicsi korától kezdve úgy tekintettek rá, mintha közülük való volna.
Egy alkalommal megkérdezte Einartól:
– Mondja, professzor, maga nős?
A kérdés hallatán Einar mindkét szemhéja rángatózni kezdett. Keményen, már-már dacosan préselte
össze az ajkait, és közben megpróbált válaszolni, de olyan nehezen nyögte ki, hogy „nem”, mintha nem
ismerné ezt a szót.
A diákok közül néhányan pletykákat terjesztettek Wegener professzorról: „Gnómok családjából
származik” – mondta az egyik lány. „Tizenöt éves koráig vak volt” – jelentette ki egy másik. „Egy mocsár
közepén született” – mondta egy fiú, aki egyébként mindent elkövetett annak érdekében, hogy magára
vonja Greta figyelmét. Ez a fiú mellesleg görög szobrokról festett képeket; Greta el sem tudott képzelni
ennél unalmasabb
dolgot és fiúnál unalmasabb embert. Amikor a fiatalember megkérdezte tőle, felül-e vele a Tivoliban
az óriáskerékre,
Greta csak a szemét forgatta.
– Nos, Wegener professzor biztosan nem fog elhívni, arra hiába is vársz! – felelte a fiú, és mérgében
belerúgott az egyik fa törzsébe.
 Odahaza az anyja a hentessel történt incidenst követően árgus szemmel figyelte Gretát, mindig
alaposan végigmerte, amikor esténként hazatért, de hiába, mert a kandalló tüzének fényében semmit sem
fedezett fel a tekintetében. Egy este aztán így szólt:
– Greta, kedvesem, ha nem találsz magadnak kísérőt a születésnapi partidra, akkor kénytelen leszek én
felkérni valakit!
A kandalló mellett hímezgetett, amikor ezt kijelentette. Greta hallotta, hogy Carlisle az emeleten, a
szobájában egy teniszlabdát pattogtat.
– Egészen biztos vagyok benne, hogy von der Recke grófnő fia nagyon szívesen kísérődül szegődne –
mondta Mrs. Waud.
– Természetesen nem táncol, de elég csinos fiú, ha eltekintünk attól a szörnyű púpjától. Ugye te is így
gondolod? Greta?
– Felfelé tartotta hegyes kis arcát. A kandallóban éppen csak pislákolt a tűz, a lángok vörösek voltak;
a szobát valósággal megtöltötte Carlisle labdájának dob-dob-dobogása, és talán emiatt, talán másért, de
kissé megremegett a mennyezeti csillár. – Jaj, mikor fogja már abbahagyni?! – csattant fel Mrs. Waud.
– Azok az ostoba teniszlabdák! – Összehajtogatta a hímzését, felállt. Olyan merev volt a teste, mintha
eleven nyílvessző volna. Egy eleven nyílvessző, ami feddőn mutat Carlisle szobájának irányába. – Persze,
itt van Carlisle is – mondta sóhajtva. A következő pillanatban mintha megnyúltak volna a kandallóban a
tűznyelvek, mintha erősebb fényt sugároztak volna magukból. – Igen, igen, ez az! Carlisle is itt van. Mi
volna, ha Carlisle lenne a kísérőd? Még ő sem talált magának olyan lányt, akivel szívesen megjelenne.
Igazán jól mutatnátok ti ketten. Egy születésnapi páros!
Greta, aki az ajtóban állva hallgatta végig az anyja monológját, ekkor már felemelte a kezét.
– Carlisle? Nem mehetek vele! Ebben nem lenne semmi szórakoztató. Egyébként is, képes vagyok
kísérőt találni magamnak.
Az anyja felvonta a szemöldökét, ami éppen olyan szürke volt, mint a galambok tolla, csak valamivel
íveltebb.
– Ó, igazán? És ki lesz az?
Miközben válaszolt, Greta érezte, hogy a körmei a tenyerébe mélyednek.
– Csak várd ki, és meglátod! Azt hozok, akit akarok. Nem fogok a saját testvéremmel megjelenni! –
Játszadozni kezdett a hajával, az anyját nézte, és közben hallgatta a teniszlabda dobdob-dobogását. – Csak
várd ki! – ismételte. – Végül is tizennyolc éves leszek!
A következő héten Greta elkapta Einart a Királyi Akadémia lépcsőjén. A professzor a fehér
balusztrádhoz támaszkodott, amikor a lány a csuklójára helyezte a kezét, és megkérdezte:
– Beszélhetnék önnel?
Későre járt, senki sem tartózkodott a közelükben, a lépcsőház csendes és nyugodt volt. Wegener
professzor barna öltönyt és hozzá egészen világosbarna inggallért viselt. A kezében egy kisebb méretű,
üres vásznat tartott, ami nagyjából akkora lehetett, mint egy könyv.
– A szüleim partit rendeznek a születésnapomon – mondta Greta. – Tizennyolc éves leszek. Vagyis
leszünk, mert van egy ikerfivérem. – Kis szünetet tartott. – Arra gondoltam, esetleg eljöhetne.
Einar olyan arcot vágott, mintha valami rothadó gyümölcsbe harapott volna. Elsápadt.
– Kérem, kisasszony – mondta végül. – Esetleg átiratkozhatna egy másik szemináriumra. Talán így
lenne a legjobb. – Olyan mozdulattal érintette meg a torkát, mintha valami nagyon finom, számára nagyon
kedves tárgy függne a nyakában.
Ez volt az a pillanat, amikor Greta megértette, hogy Wegener professzor több szempontból is jóval
fiatalabb, mint ő. Az arca olyan volt, akár egy kisfiúé, a szája apró, a füle állandóan vörös. Világosbarna
haja kamaszosan a homlokába lógott. Ez volt az a pillanat, amikor valami azt súgta Gretának, fogja a
tenyerébe Einar arcát.
A férfi kissé visszahúzódott, amikor a lány ujjai a bőréhez értek, de azután mozdulatlanná dermedt.
Greta keze a professzora keskeny arca alá siklott, másik tenyerét a férfi forró halántékára szorította. Nem
húzta vissza a kezét, és Einar sem lépett hátrébb.
Azután Greta megcsókolta Einart. Úgy, hogy a kis vászon ott volt kettejük között. Ez volt az a pillanat,
amikor Greta rájött: senki mást, csak Einar Wegenert tudja elképzelni maga mellett kísérőként a
tizennyolcadik születésnapján; ez volt az a pillanat, amikor megértette: Einar Wegener lesz az a férfi,
akihez feleségül fog menni.
– Hogy te milyen szép vagy! – mondta Einarnak.
– Mehetek? – kérdezte Einar, és elhúzódott Gretától.
– Úgy érted, a partira?
– Nem úgy értettem…
– Hát persze, hogy eljöhetsz a partira! Hiszen én kértem tőled!
Azután, mindkettejük meglepetésére, Einar a lány felé fordította az arcát egy második csókért.
Ám a parti előtt, azelőtt, hogy Greta betöltötte volna a tizennyolcat, az apja arra a megállapításra
jutott, hogy Európa többé nem biztonságos. Nem sokkal később Németország megtámadta
Franciaországot. Greta apja hazaküldte a családját Dániából.
– Ha a császár keresztülvonul Belgiumon, vajon mi akadályozhatná meg, hogy ide is átjöjjön? –
kérdezte az ebédlőben, a világosbarna étkezőasztal mellett.
– Bölcs meglátás – felelte erre Greta anyja, miközben egy-két köteg, csomagolásnál használatos
afrikkal a kezében végigvonult a szobán.
Greta, aki úgy érezte magát, mint egy menekült, úgy szállt fel a Princess Dagmar fedélzetére, hogy
nem volt más a zsebében, csak egy rövid levélke Einartól, amiben csupán ennyi állt: „Kérlek, bocsáss
meg. Talán így a legjobb”

Most, tíz évvel később, az 1925-ös év nyirkos tavaszán Greta úgy érezte magát, mintha egy titkot őrizne
Einarral kapcsolatban. Miután sor került arra a pózolásra, amikor a férfi Anna ruhájában állt modellt,
néhány hétig egyikük sem hozta szóba a dolgot. Mindketten a saját ügyeikkel foglalkoztak, lekötötték őket
a teendőik, és mindketten óvatosan félrehúzódtak a másik útjából. Elkészült Anna portréja, és Greta most
újabb megbízást keresett magának. Egy-két alkalommal, vacsoránál. vagy amikor mind a ketten késő
éjszakáig olvasgattak. Gretának eszébe jutott az a bizonyos női ruha és a látvány. Igen kevésen múlott,
hogy nem szólította Lilinek a férjét, de szerencsére mindig időben észbe kapott. Csupán egyszer szaladt ki
a száján ez a név:
– Tessék, Lili? – kérdezte, amikor elsőre nem értette, mit mondott neki Einar. Természetesen azonnal
bocsánatot kért. Mindketten nevettek, azután Greta megcsókolta Einar homlokát. Ezt követően eszébe sem
jutott a dolog, megfeledkezett az egészről, mintha Lili nem lett volna egyéb, mint az egyik karakter
valamelyik színdarabban, amit a Folketeatretben láttak.
Azután egy este történt valami. Greta éppen a szocialista liberálisokról olvasott a Polidkenben. A
lámpa különös fénykúpot vetett a széke köré. Einar közelebb ment hozzá, leült a lábához, és az ölébe
hajtotta a fejét.
Einar feje melegen nehezedett az újságot olvasó Greta combjára. Greta simogatni kezdte a férje haját,
de időnként felemelte a kezét, hogy lapozzon. Amikor befejezte az olvasást, kihajtotta az újságot, előhúzott
egy ceruzát a ruhája zsebéből, és elkezdte fejteni a keresztrejtvényt.
– Ő járt a fejemben – szólalt meg Einar.
– Kicsoda?
– A kis Lili.
– Tényleg, miért ne látnánk újra? – kérdezte Greta, de közben alig emelte fel a fejét a
keresztrejtvényből. Az ujja a himlőhely környékén maszatos volt a nyomdafestéktől.
Greta bármit ki tudott jelenteni úgy, hogy nem gondolta komolyan; állandóan vágyat érzett az
ellenkezésre, arra, hogy radikálisan viselkedjen, folyamatosan bugyogott benne valami. A házasságuk
során már számos abszurd javaslatot tett. „Mi lenne, ha átugranánk Pasadenába narancsot szüretelni?”
„Mi lenne, ha berendeznénk egy kis klinikát a lakásunkon az istedgade-i prostituáltaknak?” „Mi lenne, ha
elköltöznénk egy semleges helyre, például Nevadába, ahol senki sem ismer minket?” A házasság tágas
barlang, amelyben sok dolgot ki lehet mondani, de az elhangzottak többsége szerencsére nem valósul meg,
ott marad a levegőben, vagy a barlang falához tapadva, fejjel lefelé és ártalmatlanul lóg, akár egy alvó
denevér. Greta legalábbis valahogy így fogta fel a dolgokat. Arról fogalma sem volt, hogy Einar mit
gondol.
Egyszer megpróbált lefesteni egy alvó denevért – a kis testet bebugyolálta a fekete, kettős bőrhártya –,
de nem sikerült neki a dolog. Nem rendelkezett elég technikai tudással ahhoz, hogy lefesse a hosszú
ujjakat és a kis, karmos hüvelykujjat, a széttárt szárnyak szürke áttetszőségét. Nem volt elég gyakorlott
ahhoz, hogy megfesse az állatok testrészeit. Az évek során Einar, aki időnként belefestett a tájképeibe egy-
egy kocát vagy verebet (sőt egyszer még IV. Edvardot is), megígérte neki, hogy egyszer majd erre is
megtanítja, ám akárhányszor nekikészültek, akárhányszor leültek, hogy na, most következik a lecke, mindig
történt valami, ami megakadályozta a dolgot: hol Kaliforniából érkezett távirat, hol a mosodás jelzett az
utcáról az ujjára erősített kis cintányérokkal, hol pedig a telefon szólalt meg – általában Einar valamelyik
patrónusa akart valamit. (Einar legtöbb támogatója ősz hajú, idős ember volt, aki keskeny, zöld, kis
akasztóhoroggal ellátott spalettájú ablakok mögött lakott.)
Pár nappal korábban Greta bosszúsan tért haza az Özvegyházba egy megbeszélésről, amit egy olyan
galériatulajdonossal folytatott, aki végül visszautasította a képeit. A kereskedő – jóképű férfi volt, a
nyakán egy csokoládéfoltra emlékeztető, jókora anyajeggyel – igazság szerint nem küldte el Gretát,
legalábbis semmi ilyesmit nem mondott, de ahogy az állát veregette az ujjaival, azzal elárulta, hogy nem
gyakoroltak rá túl nagy hatást a festmények. „Mind portré?” – kérdezte. Mint Koppenhágában mindenki
más, természetesen ő is tudta, hogy Greta kinek a felesége, hogy Einar Wegenerrel él együtt. Greta úgy
érezte, a fickó pusztán emiatt a tény miatt csodás tájképeket várt tőle. „Nem gondolja, hogy a képei kissé
talán túl…” Itt kis szünetet tartott, mert nem találta a megfelelő szót. „… elragadtatottak?” – fejezte be a
kérdést. Ez a jelző volt az, ami felforralta Gretában az indulatokat, de annyira, hogy érezte a ruhája (a
szmokinghajtókás blézere volt rajta) alatt keletkező forróságot. Túl elragadtatottak? Hogy lehet valami,
bármi túl „elragadtatott”? Kikapta a porfóliót a kereskedő kezéből, és gondolkodás nélkül sarkon fordult.
Még akkor is perzselte az arcát a düh, amikor az Özvegyházban felviharzott az emeletre.
Amikor kinyitotta az ajtót, egy lányt talált a műteremben. Ott ült a széken. Greta először meg akarta
kérdezni tőle, hogy kicsoda. A lány az ablak felé fordult, egy könyvet tartott a kezében. IV. Edvard ott
feküdt az ölében. A lány legombolható fehér galléros, kék ruhát viselt, a nyakában Greta egyik aranylánca
csillogott. Greta hirtelen nem tudta eldönteni, ismeri-e ezt a lányt, azt viszont érezte, hogy menta- és
tejillat árad belőle.
A lejjebb lakó tengerész éppen üvöltözött a feleségével; valahányszor elbömbölte, hogy „kurva”, a
lány nyaka elpirult, de mindig csak egy-egy pillanatra. „Luder!” – ordította a tengerész újra meg újra, és a
lány nyaka mindannyiszor kivörösödött.
– Lili? – kérdezte végül Greta.
– Tényleg csodálatos ez a könyv! – Lili felemelte a Kalifornia történetéről szóló könyvet, amit Greta
apja küldött át abban a csomagban, amiben több doboz cukrozott citrom, a tiszta Pasadena-kivonat-
ellátmány meg olyan, eukaliptuszolajjal átitatott vászonkendők voltak, amilyeneket Greta az arcgőzölés
során szokott használni.
– Nem akartalak megzavarni – szabadkozott Greta.
Lili halk, tollpuha mormogást hallatott. IV. Edvard lustán felmordult, és megemelte a fülét. A lakás
ajtaja még nyitva volt, Greta a kabátját sem vette le. Lili ismét a könyve felé fordult; Greta megcsodálta a
lány fehér, a sziromszerű gallérból kiemelkedő nyakát.
 Gretának fogalma sem volt róla, hogy a férje mit akar tenni. Arra gondolt, ez a dolog nagyon fontos
lehet Einarnak; megpróbálta elhitetni magával, hogy ezúttal hagynia kell a férjét, hadd csinálja úgy, ahogy
neki tetszik. Ez az engedékenység nem volt jellemző rá. Csak állt ott, a lakás ajtajában, egyik kezét a
kilincsen tartva, Lili pedig csendesen üldögélt a széken, a beszűrődő napfénypászma közepén.
Lili ügyet se vetett rá. Greta eközben abban reménykedett, hogy Lili feláll, és megfogja a kezét. Ám
erre nem került sor, és Greta végül rájött, az lesz a legjobb, ha magára hagyja. Becsukta maga mögött a
lakás ajtaját, lement a sötét lépcsőn, és kilépett az utcára, ahol összefutott a kantoni mosónővel, akit
gyorsan el is küldött.
Később, amikor visszatért az Özvegyházba, Einar már nagyban festett. Ezúttal a saját, kockás nadrágja
és a saját mellénye volt rajta. Könyékig feltűrt ingujjal dolgozott. A feje valahogy nagyon kicsinek tűnt a
gallérjához és a nyakkendője hatalmas csomójához képest. Az arca kerek volt és kipirult, a szájával, azzal
a dacos vonalú szájával az ecset végét szopogatta.
– Kezd összeállni! – mondta vidáman. – Végre sikerült kikevernem a megfelelő színeket a hangást
borító hóhoz. Megnézed?
Einar általában olyan apró tájképeket festett, hogy az ember könnyedén a kezében tarthatta a vásznat.
Az a kép, amin éppen dolgozott, meglehetősen sötét volt, egy lápvidéket ábrázolt, ráadásul téli alkonyban.
Az eget és a szétázott talajt csak egy vékonyka hócsík választotta el és különböztette meg egymástól.
– Ez az a mocsár ott Kékfogban? – kérdezte Greta. Az utóbbi időben kezdett elege lenni Einar
tájképeiből. Sosem értette, hogyan tud újra és újra ugyanolyan jellegű dolgokat festeni; nem értette, hogyan
képes arra, hogy este befejezi – mondjuk – ezt a mocsarat, aztán reggel máris nekilát egy másiknak.
Az asztalon egy vekni rozskenyér hevert. Ezek szerint Einar lement vásárolni, ami nem igazán volt
jellemző rá. A kenyér mellett egy dobozban fagyasztott rák, egy papírban meg pár szelet marhasült volt.
Egy kis tálkában gyöngyhagyma fehérlett. A gyöngyhagymáról Gretának a játék gyöngyök jutottak eszébe,
amiket gyermekkorában a testvérével együtt fűzögetett. Akkoriban sokszor fűztek gyöngyöt; Carlisle még
nem igazán tudott a szabadban játszani.
– Itt volt Lili? – Úgy érezte, fontos feltennie ezt a kérdést, mert tudta, Einar magától nem hozná szóba a
dolgot.
– Úgy egy órát. Vagy kevesebbet. Érzed az illatát? A parfümjét? – Einar áztatni kezdte az ecsetjét a
befőttesüvegbe töltött vízben. A víz halványfehérre színeződött, olyan volt, mint az a felhígított tej, amivel
Gretának jobb híján be kellett érnie, amikor a háborút követően visszatért Dániába.
Greta hirtelen nem tudta, mit feleljen; fogalma sem volt róla, hogy a férje mit akart közölni vele.
– Szóval visszajön?
– Csak akkor, ha te is ezt akarod – mondta a feleségének háttal álló Einar. A válla nem volt szélesebb,
mint egy kamasz fiúé. Olyan karcsú volt, hogy Greta időnként úgy érezte, kétszer is köré tudná fonni a
karját. Miközben Einar az ecseteit áztatta, Greta elnézte, hogyan mozog a jobb válla, és valami azt súgta
neki, hogy álljon mögé, fogja meg a karját, és súgja a fülébe, hogy ne moccanjon, maradjon mozdulatlan.
Csupán lehetővé akarta tenni Einar számára, hogy azt tegye, amire vágyik, de közben leküzdhetetlen
késztetést érzett, hogy átölelje, és megmondja neki, mihez kezdjen Lilivel.
Ott voltak az Özvegyház legfelső szintjén, a lakásukban, és miközben az alkony megtöltötte az
ablakokat, Greta szorosan magához ölelte Einart, aki mereven maga mellett tartotta a karjait.
Végül Greta törte meg a csendet; kimondta, ami éppen eszébe jutott:
– Lilitől függ minden. Azt tesz, amit tenni akar.

Júniusban a Radhusetben a város megrendezte a Művészek Bálját. Greta egy héten keresztül a zsebében
tartotta a meghívót, azon töprengve, mihez kezdjen vele. Einar valamivel korábban kijelentette, hogy soha
többé nem akar bálba menni, Greta azonban úgy érezte, megváltozott a helyzet. Látta Einar szemében a
vágyódást, aminek a beismerésére még nem készült fel.
 Egy este, a színházban Greta szelíden megkérdezte:
– Szeretnél Liliként elmenni?
Azért tette fel a kérdést, mert úgy érezte, Einar erre vágyik, de ezt sosem vallaná be. Einar ritkán
ismert be előtte bármit is, legfeljebb csak akkor, ha harapófogóval kiszedte belőle. Ilyenkor aztán elé
öntötte a valódi érzéseit, és Greta türelmesen, az állát az öklére támasztva végighallgatta a szóáradatot.
A Királyi Színházban voltak, fent, a karzaton. A székek karfáját borító vörös bársony már
meglehetősen kikopott, a proszcénium fölött az „Ej blot til lyst” felirat díszelgett. A fekete tölgypadlót
délután felvakszolták, a levegőben édeskés gyógyszerszag terjengett, amiről Gretának a lakásuk jutott
eszébe – annak volt ilyen illata, miután Einar kitakarított és felmosott.
Einar keze remegett, a nyaka rózsaszínre vált. Majdnem olyan magasan voltak, mint a nagy, füstüveg
burákkal díszes elektromos csillár. A fénysugarak Einar arcának oldalát, a fül alatti rész világították meg
– nagyjából azt a sávot, ahol a férfiak többsége oldalszakállt szokott viselni. A szakálla olyan ritkásan
nőtt, hogy hetente csupán egyszer borotválkozott; a felső ajka fölött olyan kevés szőrszál nőtt, hogy Greta
akár meg is számolhatta volna őket. Az orcájának határozottan olyan színe volt, mint a tearózsának; Greta
a szeme sarkából időnként irigykedve figyelte ezt az árnyalatot.
A zenekar éppen hangolt, arra készült, hogy megkezdje hosszú szereplését a Trisztán és Izoldában. Az
Einar és Greta mellett ülő pár mindkét tagja levette elegáns cipőjét – diszkréten csinálták, de így is észre
lehetett venni.
– Azt hittem, megbeszéltük, hogy idén nem megyünk el a bálba – mondta végül Einar.
– Nem muszáj elmennünk, épp csak felmerült bennem, hogy...
A fények elhalványultak, a karmester elfoglalta helyét a zenekari árokban felállított dobogón. A
következő öt órán keresztül Einar mereven, a térdeit egymáshoz préselve, a programfüzetét szorongatva
ült. Greta tudta, hogy Lili jár a fejében, hogy úgy gondol rá, mintha a húga lenne, akit már jó ideje nem
látott, aki hamarosan haza fog térni. Ezen az estén Anna játszotta Brangane, Izolda komornája szerepét. A
hangjáról Gretának a kályhában izzó széndarabok jutottak eszébe. Nem volt olyan szép, mint egy szoprán,
viszont melegnek tűnt, korrekt volt: egy komornának pontosan ilyen hangon kell megszólalnia.
– Az általam ismert érdekes nők között van néhány, aki nem különösebben szép – jegyezte meg Greta,
amikor már az ágyban feküdtek. A férje meleg csípője alá csúsztatta a kezét. Az álom meredek szirtjén
egyensúlyozott, és már nem tudta pontosan meghatározni, hol van, Koppenhágában vagy esetleg
Kaliforniában.
Másnap, amikor Greta hazatért – ismét egy galériatulajdonossal találkozott, egy olyan jelentéktelen,
egérszürke fickóval, aki még a visszautasításával sem tudta megsérteni őt odament Einarhoz, hogy
megcsókolja. Ahogy közelebb ért hozzá, az arcán és a haján felfedezte Lili szellemét, a menta és a tej
illatát.
– Lili megint itt volt?
– Egész délután.
– És mit csinált?
– Átment Fonnesbech boltjába, és vett magának pár dolgot.
– Egyedül? – lepődött meg Greta.
Einar bólintott. Aznapra befejezte a festést. A diófa karfás olvasószékben ült, a Politikent tartotta a
kezében. IV. Edvard a lába előtt gömbölyödött össze.
– Arra kért, mondjam meg neked, hogy szeretne elmenni a bálba.
Greta erre nem válaszolt. Úgy érezte magát, mintha valaki éppen egy új játék szabályait magyarázná
neki: figyelt, bólogatott, de közben csak arra tudott gondolni, hogy talán jobban fogja érteni az egészet,
miután a játék kezdetét veszi.
– Szeretnéd, hogy elmenjen, igaz? – kérdezte Einar. – Mit szólnál hozzá, ha helyettem ő menne veled?
– Nem bánnám – felelte Greta, miközben kontyba csavarta a haját, bár tudta, hamarosan úgyis
kibomlik.
Éjszaka Greta az ágyban fekve Einar mellkasára tette a karját. A bükkfából készült ágyat Einar
nagyanyjától kapták nászajándékba. Lehetett volna valamivel nagyobb is – de nyilvánvalóan a Wegener
család tagjaira méretezték, akik közül talán csak Einar apja volt termetes ember. Az évek során Greta
hozzászokott, hogy átlósan kell aludnia benne, úgy, hogy a lábait rápakolja Einar lábára. Időnként, amikor
kételyei támadtak azzal az élettel kapcsolatban, amit kialakított magának Dániában, úgy érezte magát,
mintha kislány volna, és Einar, a porcelánbaba arcú, szép lábú Einar lenne a legkedvesebb játékszere.
Amikor aludt, Einar csücsörített, és csillogott az ajka. A haja girlandként vette körül az arcát. Greta össze
se tudta volna számolni, hány éjszakán keresztül figyelte a férjét, álmában verdeső, hosszú szempilláit.
Az éjszakák mélyén a hálószobájuk csendes volt, csak a Bornholmba – arra a balti-tengeri szigetre,
ahonnan Greta nagyanyja származott – induló komp kürtje hallatszott. Greta egyre többször virrasztott,
egyre többször gondolt Lilire, egyszerű arcára, remegő, mégis dacos felső ajkára, meg a barna szemére,
ami állandóan úgy csillogott, hogy képtelenség lett volna megmondani, sírva fakad-e a következő
pillanatban, vagy sem. Lili húsos kis orrára gondolt, ami miatt úgy nézett ki, mint egy kislány, aki még nem
nőtt bele egészen egy nő testébe.
Liliről kiderült, hogy még Einarnál is félénkebb. Legalábbis eleinte az volt. Lehajtotta a fejét, amikor
beszélt, és időnként túl feszült volt ahhoz, hogy megszólaljon. Amikor feltettek neki valamilyen egyszerű
kérdést (például: „Hallottál arról a rettenetes tűzesetről, ami a Grönlandi Kereskedelmi Társaság
dokkjánál ütött ki?”), szótlanul meredt Gretára vagy Annára, aztán elfordította a fejét. Szeretett rövid
üzeneteket írni, amiket aztán a lakás különböző pontjain helyezett el; képeslapokat vásárolt a Tivoli
vaskapuja előtt áruló vak asszonytól, ezekre írt, ezeket dugdosta be a kőrisfa ruhásszekrény oldalába vagy
Greta festőállványának pereme alá.
De senkit sem fogok ismerni a bálon! Szerinted tényleg elmenjek? Nem arcátlanság itthon hagyni
Einart? Tényleg nem bánja?
És egyszer:
Nem hiszem, hogy elég szép vagyok. Kérlek, adj tanácsot!
Greta válaszolt az üzenetekre, a céduláit a gyümölcsöstálnak támasztotta, mielőtt elhagyta a lakást:
Késő. Már mindenkinek szóltam, hogy jössz. Kérlek, ne aggódj, mindenki úgy tudja, hogy Lili nem
más, mint Einar kekfogi unokatestvére. Páran megkérdezték, szükséged van-e kísérőre, de azt feleltem,
nem feltétlenül. Nem baj, ugye? Úgy gondoltam, erre még (remélem, ez a leghelyesebb kifejezés) nem
állsz készen.
Esténként Einar és Greta a barátaival vacsorázott a Nyhavns Kanal melletti kedvenc éttermükben.
Einar egyszer-kétszer becsiccsentett, ilyenkor nagy hangon a kiállításai sikeréről beszélt – úgy kérkedett,
akár egy gyerek.
– Az összes képet megvették! – mondta, és ilyenkor Carlisle-ra emlékeztette Gretát, aki ugyanígy,
ugyanilyen lelkesen és lelőhetetlenül áradozott a jó geometriaosztályzatáról vagy egy új barátjáról, aki
meghökkentően jóképű.
Einar monológját hallgatva Greta időnként zavarba jött; amikor szóba került a pénz, megpróbált nem
odafigyelni. Végül is. Mit lehet erről mondani? Vajon eljátszhatják, hogy ennek egyikük számára sincs
jelentősége? Az asztal túlsó oldaláról, a tálcán heverő, olajos, lecsupaszított lazacszálkák fölött meredt
Einarra. Soha, egyszer sem beszélt a férjének arról az összegről, amit akkor kapott az apjától, amikor
Dániába utazott; nem beszélt arról az összegről, amit minden narancsszezon végén átutaltak a
Landmandsbankenben fenntartott számlájára. Nem, nem önzőségből hallgatta el, hanem azért, mert attól
tartott, hogy ennek a sok pénznek a hatására átváltozna valaki mássá – olyasvalakivé, akinek a
társaságában nem érezné jól magát. Egy nap megvásárolta az egész bérházat, az Özvegyházat. Már bánta,
hogy megtette, és azóta sem volt képes elmondani Einarnak, aki minden hónapban bevitte a lakbérről
szóló csekket a Landmandsbankenbe, minden hónapban átnyújtotta a tisztviselőnek, és mindig látszott
rajta, milyen kelletlenül teszi ezt. Greta tisztában volt vele, hogy hibát követett el, de fogalma sem volt
róla, hogyan hozhatná helyre a dolgot.
Einar, amikor izgatottá vált, az asztalra csapott az öklével, a haja az arcába omlott; az inggallérja
szétnyílt, felfedve rózsaszín mellkasát. Egyetlen gramm zsír sem volt a testén, kivéve a mellét, ami puha
volt és olyan kicsi, akár egy kukoricagombóc. Greta ilyenkor megpaskolta Einar csuklóját, megpróbált
beléerőltetni egy kis aquavitet – nagyjából úgy viselkedett, mint vele az anyja, amikor a Valley Hunt
Clubban egymás után rendelte magának a koktélokat. Ám Einar nem vette az adást, az ajkához emelte a
karcsú poharat, és úgy mosolygott az asztaltársaságra, mintha valamiféle igazolást vagy helyeslést várna
tőlük.
Einar, fizikai adottságait tekintve, különleges ember volt; Greta ezt biztosan tudta. Akkor is erre
gondolt, amikor Einar inge még jobban szétnyílt, annyira, hogy az asztal körül ülők megpillanthatták a
mellkasát, ami olyan obszcénnek hatott, mint egy kislányé, akit pár nap választ el a pubertástól. Szép
hajával, porcelán simaságú állával meglehetősen elbizonytalanító látványt nyújthatott. Időnként olyan
gyönyörű volt, hogy a Kongens Have-i idős asszonyok a törvényt megszegve tulipánt szedtek a
virágágyásokból, és odanyújtották neki. Az ajka rózsásabb volt, mint az a rózsaszínű festék, amit Greta a
Magasin du Nord második emeletén vásárolt.
– Mondd meg nekik, miért nem leszel ott a bálon – mondta Greta egy este, vacsora közben. Meleg
volt, a szabadban felállított asztalnál, fáklyafénynél ettek. Korábban a csatornában összeütközött két hajó;
az éjszakának kerozin- és deszkaszaga volt.
– A bálon? – kérdezte Einar oldalra billentve a fejét.
– Greta azt mondja, hamarosan megérkezik a jütlandi unokatestvéred – mondta Helene Albeck, aki
titkárnőként dolgozott a Grönlandi Kereskedelmi Társaságnál. Helene nagyon jól nézett ki a kis, zöld
ruhájában. Egyszer, amikor a kelleténél jóval többet ivott, megfogta és az ölébe húzta Einar kezét. Einar
ellenállt, azonnal visszarántotta a kezét; ez nagyon tetszett Gretának, aki a résnyire nyitva hagyott
konyhaajtó mögül nézte őket.
– Az unokatestvérem? – kérdezte Einar zavartan. A felső ajka fölött kiütött a veríték.
Ezt követően úgy hallgatott, mintha elfelejtett volna beszélni.
A jelenet nemegyszer megismétlődött. Amikor Greta valamelyik barátjuk vagy akár Anna előtt szóba
hozta Lilit, Einar csodálkozó arcot vágott, úgy viselkedett, mintha fogalma sem lenne róla, ki az a Lili.
Einar és Greta sosem beszélt erről a gyerekes értetlenkedésről: „Milyen Lili? Ó, igen, Lili. Az
unokatestvérem? Ja, igen, az unokatestvérem. Lili.” Az első eset utáni napon megismétlődött a dolog. Úgy
tűnt, mintha kettejük kis titka valójában csak Greta titka volna; mintha ő mesterkedne valamiben Einar háta
mögött. Greta fontolóra vette, hogy nyíltan megbeszéli a kérdést a férjével, de aztán úgy döntött, mégsem
teszi. Talán attól félt, hogy ezzel összezúzná az önérzetét vagy esetleg attól, hogy Einar zokon venné, hogy
így beleavatkozik az ügyeibe. Lehet, hogy leginkább attól tartott, hogy Lili örökre eltűnne, elmenekülne, és
ő egyedül maradna az Özvegyházban.
 HARMADIK FEJEZET

Einar apja csődbe jutott gabonatermelő, a Hangás Megműveléséért Szövetség kizárt tagja volt. Életében
először akkor hagyta el az anyja kékfogi tanyaházát, amikor felment Skagenbe, Dánia „ujjhegyére”, hogy
elhozza a menyasszonyát egy műhelyből, ahol halászhálókat javítottak. A kikötő egyik hínártetejű
fogadójában szállt meg, és hajnalban arra ébredt, hogy megnősült. A második – és egyben utolsó – olyan
éjszakára, amit távol töltött Kékfogtól, akkor került sor, amikor visszatért Skagenbe a felesége testével és
a kockás takaróba bugyolált csecsemővel, Einarral. Mivel a fagy miatt túlságosan kemény volt a talaj
ahhoz, hogy sírgödröt ássanak, Einar anyjának testét becsomagolták egy megtisztogatott halászhálóba,
majd, mint egy horgonyt, leeresztették a jeges tengerbe. Egy héttel korábban egy nagy, szürke hullám
belemosta a Kattegatba a hínártetejű fogadót, ezért Einar apja ezúttal a hálójavító műhelyben aludt, a
rozsdás kampóstűk és a zsinórok között, egy olyan szobában, ahol halványan jelen volt Einar anyjának
jellegzetes kankalinillata.
Einar apja magas és gyenge férfi, saját finom csontozatának áldozata volt. Botra támaszkodva, a
bútorokba kapaszkodva járt. Amikor Einar kicsi volt, az apja olyan betegségek miatt esett ágynak, amiket
a doktor egyszerűen ritkának nevezett. Napközben, amikor aludt, Einar sokszor felosont a szobájába. A
kisfiú figyelte az apja szája sarkában összegyűlt nyálhabot, a lélegzetvételek alkalmával megjelenő
buborékokat. Einar lábujjhegyen előreóvakodott, és kinyújtotta a kezét, hogy megérintse az apja aranyló
fürtjeit. Mindig ilyen hajat akart, ami annyira sűrű, hogy az ezüstfésű olyan szépen megáll benne, ahogy az
aranyhaj a karácsonyfa tüskés ágain. Ám még ennél a hajnál is csodálatosabbnak találta az apja
betegségét, a titokzatos kórságot, ami elszívta a férfi erejét, ami miatt tojás formájú szemgolyója teljesen
homályossá és lággyá vált, ami miatt megsárgultak és törékenyek lettek az ujjai. Einar gyönyörűnek látta
az apját – a férfit, akinek egy hasznavehetetlen, ziháló, rossz szagú testkagylóban kellett élnie, aki nem
szabadulhatott abból a testbörtönből, ami sehogy sem akart úgy működni, ahogy szerette volna.
Voltak napok, amikor Einar bemászott a kis bükkfa ágyba, és bebújt a pehelydunyha alá. A nagyanyja
a dunyhán lévő lyukakat kis, borsmentás mézgagolyókkal foltozta be, ezért az ágynak friss és zöld illata
volt. Einar a fejét a párnába fúrva feküdt, a kis II. Edvard összegömbölyödött közte és az apja között, és
fehér farkával a lepedőn dobolt. A kutya időnként nagyot szusszant és felsóhajtott, néha horkolt is. Einar
ugyanezt tette. Azért tette ezt, mert tudta, hogy az apja mennyire szereti Edvardot, és azt akarta, hogy őt is
ugyanúgy szeresse.
Einar ott pihent, és érezte az apja csontjaiból, a hálóing alól kiálló bordáiból áradó erőtlen meleget. A
férfi torkán lüktettek a zöld erek a megerőltetéstől. Einar megfogta az apja kezét, és addig tartotta, míg a
nagyanyja, a parányi, zömök asszony be nem lépett az ajtón, hogy elzavarja őt mellőle. „Csak rontasz az
állapotán” – mondta a nagyanyja, akinek rengeteg dolga volt a földekkel meg a sajnálkozó szomszédokkal,
akik rendszeresen megjelentek, hogy segítsenek a fia ápolásában.
Ám annak ellenére, hogy csodálta, Einar neheztelt is az apjára, időnként pedig, amikor a mocsárban
ásott, amikor az ásójával a tőzeget hasogatta, átkozta is őt. Az apja betegágya melletti asztalon ott volt az
anyjáról készült, ovális dagerrotípia. A képen az anyja szeme ezüstös volt, a haját úgy fonták a feje köré,
mintha valami koszorú lenne. Valahányszor Einar kézbe vette a dagerrotipet, az apja kikapta a kezéből, és
rámordult: „Megzavarod!” Az ággyal szemközt állt a kőrisfa szekrény, amelyben Einar anyjának ruháit
tartották. Minden pontosan úgy volt, ahogy az asszony hagyta azon a napon, amikor megszülte gyermekét.
A fiókban ott voltak a szépen összehajtogatott szoknyák, amiknek a szegélyébe kavicsot varrtak, hogy ne
libbenjenek fel a szélben. Egy másik fiókban a gyapjú alsóneműk feküdtek, mindegyik olyan szürke volt,
akár az ég. A vállfákon néhány prémszegélyes gabardinkabát lógott, és ott volt Einar anyjának esküvői
ruhája is – már egészen megsárgult, és egy olyan selyempapír takarta, ami rögtön széttöredezett, ha az
ember hozzáért. Az egyik fiókban volt még egy húzózsinóros táska is, amire csörrenős
borostyángyöngyöket varrtak, meg volt egy fekete kámeabross, meg egy aprócska, foglalatba illesztett
gyémánt is.
Einar apja időnként, amikor egészségrohama volt, elhagyta tanyaházat. Egy nap, amikor hazatért – egy
órácskát beszélgetett a szomszédnál, a konyhaasztal mellett –, a hétéves, korához képest igencsak
aprócska Einart a ruhásszekrény előtt találta. A nyakában borostyánlánc volt, a fején meg egy sárga sál,
ami úgy nézett ki rajta, mintha nem is sál, hanem hosszú gyönyörű hajzuhatag volna.
A férfi arca elvörösödött, a szemgolyója mintha belesüppedt volna a koponyájába. Einar kihallotta a
dühöt az apja reszelős lélegzéséből. „Ilyet nem csinálhatsz! – mondta a férfi. – A fiúk nem csinálhatnak
ilyet!” „De miért nem?” – kérdezte a kis Einar.
Einar tizennégy éves volt, amikor az apja meghalt. A sírásók a szokásos összegnél tíz koronával
többet kértek, hogy kiássák a szokásosnál jóval hosszabb gödröt, amiben elférhetett a koporsó. A templom
udvarán a nagyanyja – aki már valamennyi gyermekét eltemette – egy kis, bádogfedeles füzetet adott
Einarnak. „Ebbe írd le a gondolataidat” – mondta. Az asszony kerek és lapos, csészealjra hasonlító arcára
kiült a megkönnyebbülés, amit amiatt érzett, hogy beteges, semmire sem jó, már számára is csak terhet
jelentő fia végre-valahára eltávozott. A füzetke nagyjából akkora volt, mint egy játékkártya, a gerincéhez
erősített bőrszalag végén egy lapis lazuli ceruza lógott. Einar nagyanyja egy alvó porosz katonától csente
el, még akkor, amikor az 1864-es háború során a Német Konföderáció megszállta Jütlandot. „Elvettem
tőle a füzetet, azután lelőttem” – mondogatta az asszony, miközben vajat köpült.
Kékfogat{1} Dánia egyik első királyáról nevezték el. Senki sem tudta, mikor alapították, vagy hogy
honnan érkeztek a lakói, bár létezett néhány legenda a grönlandi telepesekről, akik feladták a próbálkozást
azon a sziklás vidéken, és itt eresztették el a birkáikat, hadd legeljenek. A település valójában csak egy
falucska volt a lápvidék közepén. Kékfogban mindig minden nedves volt: a lábak, a kutyák, sőt tavasszal
még a szőnyegek és a házak falai is.
A felázott földre pallókat fektettek le, ezeken lépkedve lehetett eljutni a főútra, és az azon túl elterülő
gabonaföldekre. A pallók minden évben mélyen belesüllyedtek a talajba. Májusban, amikor a dér
halpikkely méretű darabkákra olvadt szét, a kékfogi férfiak kiemelték a deszkákat, hogy aztán a
szilárdabbnak látszó, sárgás földfoltokra fektessék vissza őket.
A kis Einarnak volt egy barátja, Hans, aki a falu szélén, egy hatalmas téglaházban lakott. A környéken
először nekik volt telefonjuk. Egy nap, még azelőtt, hogy összebarátkoztak volna, Hans egy őre fejében
megengedte Einarnak, hogy felemelje a kagylót. Einar semmit sem hallott, csak valami recsegős csendet.
„Ha lenne valaki, akit felhívhatnál, megengedném neked, hogy telefonálj” – mondta Hans, majd átölelte
Einar vállát, és szelíden megrázta a fiút.
Hans apja báró volt. Az anyja, aki szorosan befonva hordta őszes haját, csak franciául beszélt vele.
Hans arcának alsó felét szeplők borították; Einarhoz hasonlóan kisebb volt a többi fiúnál, ám Einarral
ellentétben reszelés, érdes hangja volt, és mindig úgy beszélt, olyan gyorsan, ahogy az izgatott jófiúk
szoktak, azok, akik ugyanolyan lelkesen és magabiztosan szólítják meg a legjobb barátjukat, a korzikai
nevelőnőjüket és a vörös orrú iskolamestert. Hans olyan fiú volt, aki esténként, lefekvés után azonnal
elaludt, kimerültén és boldogan, hirtelen még a mocsárnál is csendesebbé válva. Einar tudta ezt, a saját
szemével látta, mert jó néhányszor odaát, a villában töltötte az éjszakát. Ő nem bírt így elaludni, sokszor
hajnalig csak feküdt – izgalmában még a szemét se bírta lehunyni.
Hans két évvel idősebb volt nála, de ez nem sokat számított. Tizennégy éves korában a vele
egyidősökhöz képest kicsinek számított, de még így is magasabb volt Einarnál. A feje valahogy túl nagy
volt a testéhez képest, de ettől még csinos maradt. Az akkor tizenkét éves Einar úgy látta, sokkal
felnőttesebb, mint bármelyik másik fiú az ismerősei közül. Hans megértette a világot irányító felnőtteket:
tudta, hogy nem igazán szeretik, ha a fejükhöz vágják saját következetlenségüket. „Ne, ne… Ne mondj
semmit!” – tanácsolta, amikor Einar apja, aki szinte állandóan panaszkodott és nyűgösködött amiatt, hogy
ágyban kell feküdnie, lerúgta magáról a dunyhát, és odarohant a teáskannához, amikor Bohr asszony vagy
Lange asszony megállt egy kis pletykálkodásra. De például azt is Hans javasolta (szokása szerint úgy
összeszorította az ujjait, hogy a keze olyan lett, mint egy hal uszonya), hogy Einar ne mondja el az apjának,
hogy festő akar lenni. „Lehet, hogy meggondolod magad, aztán megint és megint. Miért idegesítenéd
ilyesmivel?” Hans, miközben beszélt, egymáshoz szorított ujjaival megérintette Einar csuklóját, aminek
hatására Einar karján felálltak a kis, fekete szőrszálak, és lúdbőrös lett az egész karja. Mivel Hans annyi
mindent tudott, Einar úgy gondolta, biztos igaza van. „Az álmainkat nem kell megosztanunk másokkal” –
mondta Hans egy nap, amikor megmutatta Einarnak, hogyan tud felmászni a mocsár peremén álló ősrégi
tölgyfára. A fa gyökerei rejtélyes módon egy szikla köré fonódtak, ami olyan fehér volt, és úgy tele volt
csillámló pöttyökkel, hogy napsütéses napokon nem is lehetett ránézni. „Én például el fogok menni innen.
Párizsba fogok menni, de senkinek sem beszélek róla. Ezt megtartom magamnak. Egy nap eltűnök, és kész.
Akkor majd mindenki megtudja” – magyarázta Hans, miközben fejjel lefelé lógva hintázott az egyik ágon.
Az inge a nyakára csúszott, elfedve a szegycsontja alatt növekedésnek indult szőrszálakat. Ha akkor
elereszti a lábával azt az ágat, vagy ha véletlenül lecsúszik róla, egészen biztos, hogy elsüllyed az alatta
bugyborgó iszapban.
Hans persze nem veszett bele a mocsárba. Mire Einar tizenhárom éves lett, Hans volt a legjobb
barátja. Ez meglepte Einart, aki igazság szerint legfeljebb csak gúnyos megjegyzéseket várt volna egy
olyan fiútól, mint Hans. De nem, Hans nem gúnyolódott, sőt teniszezni hívta Einart a villájuk melletti
perjefüves pályára, aminek a vonalait porcukorral jelölték ki. Amikor rájött, hogy Einar nem igazán tud
mit kezdeni a teniszütővel, elmagyarázta neki a bíráskodás lényegét, és kijelentette, hogy a pályabíró
sokkal fontosabb személy, mint a játékos. Egy délután aztán az egyik bátyjával (négyen voltak testvérek)
úgy döntött, hogy meztelenül fognak teniszezni. Az anyjukat akarták ezzel megbotránkoztatni. Einar
szvetterben üldögélt egy zuzmós kövön, az alatt a rózsaszínű papírernyő alatt, amit Hans állított fel,
kifejezetten annak érdekében, hogy védje őt a naptól. Einar megpróbált objektíven bíráskodni, bár úgy
érezte, nem igazán készült fel a dologra; nem is nagyon tudott mást csinálni azon kívül, hogy segített
győzni Hansnak. Ott ült a számára kijelölt kövön, és bekiáltotta a pontokat („Negyven-semmi Hansnak…
Adogatás Harisnál…”), Hans meg a testvére pedig ott rohangált a perjefüves pályán, a labdát kergetve,
miközben vidám, rózsaszínű péniszük úgy himbálózott ide-oda, mint a schnauzerek farka. A látványtól
Einarnak egyre inkább arcába szökött a vér a rózsaszínű papírernyő alatt, de aztán Hans végre megnyerte
a mérkőzést. Amikor elindultak a ház felé, Hans átölelte Einar vállát.
Hansnak volt egy papírból és balsafából készített papírsárkánya, amit Berlinből hozott neki a báróné.
Tengeralattjárót formázott, és Hans imádta röptetni, imádta, ahogy felkúszik az égre. Szeretett hanyatt
feküdni a lucernásban, szerette nézni a mocsár fölött lebegő papírsárkányt – az orsót, amire a zsineg volt
feltekercselve, ilyenkor a térdei közé szorította. „A császárnak is pontosan ilyen papírsárkánya van” –
mondta egy fűszálat rágcsálva. Megpróbálta megtanítani Einarnak a sárkányröptetést is, ám Einar képtelen
volt elkapni a megfelelő légáramlatokat. A rizspapírból készült sárkány meg-megült egy széllöketen,
azután lezuhant a földre; Einar látta, hogy Hans arca ilyenkor fájdalmasan megrándul. A fiúk a földön
heverő sárkányhoz rohantak; Einar szabadkozni kezdett: „Nem tudom, mi történt, Hans. Ne haragudj!”
Hans pedig felemelte a papírsárkányt, lesöpörte róla a piszkot, és megállapította: „Épp olyan jó, mint új
korában!” Einarnak nem sikerült megtanulnia a sárkányröptetést. Egyszer, amikor mindketten a
lucernásban feküdtek, Hans odaszólt neki: „Fogd! Te irányítod.” Einar a térdei közé szorította az orsót,
azután végigheveredett a füvön. Erezte a háta alatt a gödröket és a göröngyöket. Valahányszor a sárkány
rántott a zsinegen, az orsó fordult egyet, Einar pedig homorítani kezdett. „így, így – mondta Hans. – A
térdeiddel irányítsd.” És Einar egyre jobban ráérzett, mit kell csinálnia a forgó orsóval. A papírsárkány
süllyedt és emelkedett a légáramlatokon. A fiúk nevettek; az orruk leégett a napon. Hans megcsiklandozta
Einar hasát egy nádszállal. Einar arca olyan közel került Hanséhoz, hogy érezte a fűszálat rágcsáló fiú
leheletét. Szeretett volna közelebb feküdni Hanshoz, olyan közel, hogy összeérjen a térdük, és úgy érezte,
abban a pillanatban Hans is nyitott mindenre. A hátán fekve közelebb kúszott hát a legjobb barátjához.
Közben az égről az egyetlen felhősáv is lehámozta magát, a nap sugarai akadálytalanul jutottak el az
arcukhoz. És akkor, ahogy Einar közelebb tolta csontos térdét Hans térdéhez, hirtelen egy dühös
légáramlat megrántotta a papírsárkányt. Az orsó kicsúszott Einar térdei közül. A fiúk tehetetlenül nézték,
hogy a tengeralattjáró-sárkány elvitorlázik a fák fölött, először felemelkedik, de aztán zuhanni kezd, és
belecsapódik a mocsár fekete közepébe. A mocsár úgy nyelte el a papírsárkányt, mintha egy nehéz
kődarab lett volna. „Jaj, Hans!” – kiáltott fel Einar. „Semmi baj – suttogta döbbenten Hans. – De el ne
mondd az anyámnak!”
Az azt megelőző nyáron, hogy Einar apja meghalt, a két fiú Einar nagyanyjának tőzegmohaföldjén
játszott, a sár keresztülszivárgott a bakancsukon. Meleg volt, a délelőtt nagy részét odakint töltötték. Hans
hirtelen megérintette Einar csuklóját, és így szólt: „Einar, kedves Einar, mi lesz ebédre?” Már délfelé járt
az idő, és Hans senkit sem ismert a tanyaházban kivéve Einar apját, aki szokás szerint ott párnákkal
felpolcolva ült az ágyában, és aludt.
Hans akkorra már növésnek indult. Tizenöt éves volt, a teste valahogy hozzáfejlődött a fejéhez, ami
addig is nagynak számított. A torkán megjelent az ádámcsutkája, és már sokkal magasabb volt a
tizenhárom éves Einarnál, aki jó ideje ugyanakkora maradt.
Hans a tanyaház felé húzta Einart. A konyhában leült az asztalfőre, és a gallérjába gyűrt egy szalvétát.
Einar még soha életében nem főzött, ostobán méregette a tűzhelyet. „Gyújts tüzet. Forralj egy kis vizet.
Dobj bele pár szem krumplit meg egy ürücombot!” – mondta Hans halkan, majd addig csikorgós hangja
hirtelen lágyabbá változott: „Einar. Csináljunk úgy, mintha!”
A kályhacső mellé bevert szegről leakasztotta Einar nagyanyjának kötényét. Odavitte a kisebb fiúhoz,
a derekára kanyarította. Megérintette Einar tarkóját, de úgy, mintha lenne ott egy hajfonat, amit félre kell
húznia. „Még sosem játszottál ilyet?” – kérdezte súgva. Einar forrónak és valahogy krémesnek érezte a
hangját. Hans rövidre vágott körmei Einar nyakához értek. Szorosabbra, még szorosabbra húzta a kötény
zsinórját, de annyira, hogy Einar kénytelen volt kihúzni magát, kénytelen volt előrefeszíteni a bordáit
ahhoz, hogy levegőhöz jusson.
És az volt az a pillanat, amikor Einar apja betámolygott a konyhába. A szeme kiguvadt, a szája
elkerekedett. Einar érezte, hogy a kötény a lábaihoz hullik. „Hagyd békén azt a fiút!” – A férfi Hansra
emelte a botját.
Becsapódott az ajtó, a konyha hirtelen sötétté változott és összezsugorodott. Einar hallotta, ahogy
Hans végigcaplat a sáron; a mocsár felé tartott. Hallotta apjának ziháló légzését, aztán az arcán érezte a
kemény pofont. Azután, a mocsárból, a békalencsés pocsolyákon és a tőzegmohamezőkön túlról, a
délutánon keresztülvitorlázva eljutott hozzá Hans hangja.
A barátja egy dalocskát énekelt:

Volt egyszer egy öregember,

odakünn élt a mocsárban,
volt neki egy kicsi fia,
meg egy lusta kutyája.
 NEGYEDIK FEJEZET

Greta a tizennyolcadik születésnapját a Princess Dagmaron, a hajó korlátja mellett gubbasztva töltötte.
A hentessel történt incidens nyara óta nem tért vissza Kaliforniába. Ami-kor eszébe jutott a dombon álló,
fehérre meszelt téglaház, amelyből csodálatos kilátás nyílt a sasfészkeknek otthont adó Arroyo Secóra,
amikor arra gondolt, napnyugtakor hogyan válik bíborszínűvé a San Gabriel-hegység, szétáradt benne a
sajnálkozás.
Tudta, az anyja azt szeretné, ha összebarátkozna a barátnői lányaival: Henriettával, akinek a családja
El Segundo környékén, az óceán partján felfedezett olajmezőket birtokolta; Margarettel, akinek a családja
egy újság tulajdonosa volt; Dottie Anne-nel – az ő a családjáé volt a legnagyobb kaliforniai ranch (a Los
Angelestől délre lévő birtok nem sokkal volt kisebb, mint Dánia területe). A szülei azt várták Gretától,
hogy viselkedjen úgy, mintha közülük való lenne, mintha sosem ment volna el, mintha éppen olyan fiatal
kaliforniai nő volna, amilyennek született: okos, iskolázott, jól lovagló és csendes. Karácsonykor a
vadászklubban szokás szerint megrendezték a bált, amelyen az elsőbálozó lányok fehér organdiruhákban, a
hajukban albínó mikulásvirágokkal vonultak le a lépcsőn. „Ó, milyen szerencsésen alakult, hogy éppen
akkorra érünk vissza Pasadenába, amikor bemutatkozhatsz a társaságnak!” – Greta anyja a Princess
Dagmar fedélzetén naponta elmondta ezt, és mindig kuncogott hozzá. „Hálát adok Istennek a németekért!”
A dombon álló házban Greta szobájának volt egy boltíves ablaka, amelyen keresztül a hátsó pázsitra
meg az őszi forróság miatt kissé bebarnult szirmú rózsákra lehetett kilátni. A fényviszonyok kiválóak
voltak, ám a szoba kicsinek bizonyult ahhoz, hogy festeni lehessen benne. Greta két nap elteltével
fuldokolni kezdett; olyan érzése támadt, mintha a háromszintes ház, amelynek hátsó lépcsőjén állandóan
hallani lehetett a japán szobalányok fatalpú szandáljának kopogását, megfojtja a képzeletét. „Anyám,
muszáj visszamennem Dániába, méghozzá azonnal. Holnap lenne a legjobb! Itt én valahogy nem férek el!
Szűk nekem ez a hely – panaszkodott. – Lehet, hogy neked és Carlisle-nak jó itt, de én úgy érzem, semmit
sem tudok csinálni ezen a helyen. Úgy érzem, mintha elfelejtettem volna festeni!”
„De Greta, kedvesem, ez lehetetlen! – mondta az anyja, aki-nek a figyelmét akkoriban az kötötte le,
hogy az istállót átalakíttassa garázzsá. – Hogy lehet szűk valakinek Kalifornia? Hogyan is hasonlíthatod
ezt a helyet ahhoz a parányi Dániához!” Greta apja átküldte a Királyi Tudományos Irányítás Társa-ság
által publikált statisztikai kimutatások egyikét. Greta egy teljes hetet töltött el a dokumentum
tanulmányozásával, önsajnálattal és vágyakozással nézegette az adatokat, a grafikonokat: előző évben
Dániában 1 467 000 disznó és 726 000 birka volt. A baromfik száma 12 000 000 volt. Elolvasta az
adatsorokat, azután a boltíves ablak felé fordította a fejét. Megtanulta a számokat, biztos volt benne, hogy
hamarosan szüksége lesz rájuk, bár fogalma sem volt, hogy miért. Ismét próbát tett az anyjánál: „Nem
mehetnék vissza? Jottányit sem érdekel, mit mondanak a németekről!”
Magányos sétákat tett az Arroyo Secóban, végigment a száraz folyómederben, ahol madarak próbáltak
vizet találni maguknak. A föld ősszel felperzselődött, a zsályafűből, a mustárbokrokból, a sivatagi
levendulából és a liliomokból, mindenből csak megbámult növénycsontvázak maradtak, a bogyós
termések szárazan zizegtek az ágakon. A kaliforniai levegő olyan száraz és forró volt, hogy Greta úgy
érezte, szétrepedezik a bőre. Ahogy végigsétált a homokos folyómederben, szinte érezte, ahol az orrában
megreped és vérezni kezd a nyálkahártya. Egy pocok rohant át előtte – megérezte a magasban köröző
sólyom jelenlétét. A tölgyek levelei szárazan remegtek a szellőben. Greta a szűk koppenhágai utcákra
gondolt, ahol a zömök épületek úgy kuporognak a járda mellett, mint a vénemberek, akik félnek lelépni a
forgalmas úttestre. Einar Wegenerre gondolt, aki oly távolinak tűnt, oly valószerűtlennek, akár egy álom.
Koppenhágában mindenki ismerte őt, de senki sem várt el tőle semmit. Ott egzotikusabbnak számított,
mint a fekete hajú mosónők, akik Kantonból vágtak neki a világnak, hogy aztán az Istedgade kis
mosodáiban robotoljanak. Koppenhágában nem számított, hogy viselkedik, mindig megkapta a neki kijáró
tiszteletet, a dánok őt is éppúgy tolerálták, mint azt a rengeteg különc grófnőt, akik mohalepte
udvarházaikba zárkózva hímezgettek. Kaliforniában újra Miss Greta Waud lett belőle, Carlisle
ikernővére, a narancsvidék örökösnője. Itt állandóan figyelték őt az emberek. Los Angeles megyében
tíznél is kevesebb olyan férfi volt, aki alkalmas lett volna arra, hogy feleségül vegye őt. Az Arroyo Seco
másik oldalán volt egy olaszos stílusú ház; mindenki tudta, hogy egyszer majd oda fog költözni. Mindenki
tudta, hogy a gyerekszobák és a játszószobák egyszer majd tele lesznek gyerekekkel. „Már nincs szükség
arra, hogy várjunk – mondta az anyja a visszatértük utáni első héten. – Ne felejtsük el: betöltötted a
tizennyolcat.” És itt persze senki sem felejtette el a hentes-affért. A húst azóta már egy másik fiú
szállította, de valahányszor megjelent a kocsi, a fehérre meszelt falú házban hirtelen zavart csend támadt.
A nyomorék Carlisle, akinek a lába mindig fájt a dán hidegben, arra készült, hogy a Stanfordon
folytatja tanulmányait. Ez volt az első eset, hogy Greta irigyelte a testvérét, pontosabban azt a tényt, hogy
Carlisle majd végigbiceghet a homokos udvaron, a tisztán ragyogó Palo Altó-i napsütésben előadásra
mehet, miközben neki ott kell ülnie a házban, a szobájában, egy vázlatfüzettel az ölében.
Festőruhában kezdett járni, aminek az elejére varrt zsebben állandóan ott lapult Einar levélkéje. A
szobájában ülve, leveleket írt Einarnak, bár nem igazán történt olyasmi, amiről mindenképpen be akart
számolni neki. Nem akarta elmondani, hogy semmit sem festett, mióta eljött Dániából. Nem akart írni az
időjárásról; az ilyesmi az anyja szokása volt. Inkább arról írt, hogy mi mindent tesz majd, amikor
visszatér Dániába: folytatja a tanulmányait a Királyi Akadémián, megpróbál megszervezni magának egy
kisebb kiállítást a Den Frie Udstilling-ben, és ráveszi Einart, hogy legyen a kísérője a tizenkilencedik
születésnapján rendezett partin. A Kaliforniában töltött első hónap során többször is elment a Colorado
Streeten lévő postahivatalba, hogy feladja a leveleit. „Lehet, hogy csak sokára fognak odaérni” – mondta
a rézrácsos ablak másik oldalán ülő postahivatalnok. „Ne mondja már, hogy a németek a postaszolgálatot
is megszüntették!” – felelte Greta.
„Nem bírok így élni” – vallotta be az egyik japán cselédlánynak, Akikónak, akinek állandón folyt az
orra. A cselédlány meghajolt, és hozott Gretának egy kaméliát, ami egy ezüsttálban lebegett. Valami meg
fog változni – mondta magában Greta, miközben égett benne a düh, bár tulajdonképpen nem bizonyos
személyekre haragudott, legfeljebb csak a császárra. Ő volt a legszabadabb lány egész Koppenhágában,
talán az egész világon, és tessék, most az a nyomorult német arra készül, hogy tönkretegye az életét!
Száműzetésbe kényszeríti őt, mert igen, pontosan ez történt. Visszazavarták Kaliforniába, ahol a
rózsabokrok két méter magasra nőnek, ahol a kanyonban prérifarkasok üvöltenek éjszakánként. Alig tudta
elhinni, hogy belőle is olyan lány lett, aki egész nap másra sem vár, csak a posta érkezésére, de hiába,
mert a borítékkötegben sosincs küldemény Einartól.
Sürgönyözött az apjának, engedélyt kért tőle, hogy visszatérhessen Dániába. „A tengeri útvonalak már
nem biztonságosak” – érkezett a válasz. Ekkor követelni kezdte az anyjától, hogy engedje el őt is
Stanfordba, ha Carlisle mehet, akkor ő is, ám az anyja határozottan kijelentette, hogy az ő számára
egyetlen megfelelő iskola létezik, a havas keleten a Hét Nővér intézménye.
– Úgy érzem magam, mintha összenyomna valami! – mondta Greta az anyjának.
– Ne dramatizáld túl a helyzetet – felelte Mrs. Waud, akinek szinte minden figyelmét lekötötte a téli
pázsit meg a virágágyások felfrissítése.
Egy nap Akiko halkan bekopogott Greta ajtaján, majd lehajtott fejjel átadott neki egy szórólapot.
– Bocsánat – mondta Akiko, azután kiszaladt; csak úgy csattogott a fatalpú papucsa.
A szórólap a Pasadenai Művészeti és Iparművészeti Társaság következő gyűléséről adott hírt. Greta
mindig is úgy gondolta, hogy a társaság valójában amatőrök gyülekezete, akik párizsi stílusú palettákat
használnak ugyan, de nem értenek a festészethez. Eldobta a szórólapot. Elővette a vázlatfüzetét, de
egyetlen téma sem jutott eszébe, amit lerajzolhatna.
Egy héttel később Akiko ismét megjelent az ajtóban. Átnyújtott Gretának egy újabb szórólapot.
 – Bocsánat – mondta, és a szájához kapta a kezét. – De azt hiszem, ez tetszeni fog önnek.
Greta csak azután határozta el, hogy részt vesz a találkozón, hogy Akiko átadta neki a harmadik
szórólapot. A társaságnak volt egy bungalója Pasadena fölött, a dombok lábánál. Előző héten egy puma –
sárga, akár egy napraforgó – előmerészkedett az út végében lévő fenyvesből, és elragadta a környéken élő
egyik család csecsemőjét. A társaság tagjai csak erről tudtak beszélni. A napirendi pontokkal egyikük sem
foglalkozott; szóba került, hogy a jelenetet megörökítik valamilyen freskón vagy hasonló alkotáson.
– Legyen a címe „A puma alászáll”! – javasolta valaki.
– Miért ne lehetne mozaikkép? – kérdezte egy másik tag.
A társaság főként nőkből állt, de jelen volt néhány férfi is, akik közül többen filcbarettet viseltek.
Ahogy a csapat tagjai lassan megállapodásra jutottak abban, hogy egy közös festményt fognak készíteni,
amit majd újév napján mutatnak be a városi könyvtárban, Greta hátraosont a terem végébe. Úgy érezte,
nem tévedett, amikor látatlanban véleményt alkotott a társaság tagjairól.
– Maga nem jelentkezik önként? – kérdezte az egyik férfi.
Az illetőt Teddy Crossnak hívták, a homloka fehér volt, hosszú nyaka kissé balra dőlt. Javasolta
Gretának, hogy hagyják ott a megbeszélést, és ugorjanak át a Colorado Streetre, a kerámiaműhelyébe, ahol
éjjel-nappal működött a kemence. Teddy Cross jobb bokája meglepően izmos volt a fazekaskorong
pedáljának hajtásától. Ő volt az, aki a vadászklub báljának eredményeként Greta férje lett; ő volt az, aki a
Nagy Háború vége előtt Greta szeme láttára halt meg.
Teddy Cross volt a második férfi, akibe Greta beleszeretett. Imádta Teddyt a karcsú nyakú vázáiért,
amiket fehér agyagból és csiszolt üvegből készített. Imádta Teddy higgadt, borostás arcát, meg azt, ahogy
eltátotta a száját, miközben belemártogatta a kerámiáit a mázaskádakba. A férfi Bakersfieldből
származott, szamócatermelők fia volt; gyermekkorának állandó hunyorgása mély ráncokat rajzolt a szeme
köré. Sokat kérdezgetett Koppenhágáról, a csatornákról és a királyról, de Greta bármit mondott neki,
semmihez sem fűzött kommentárt, az arcán nem mozdult más, csak a szemhéja. Greta elmesélte neki, hogy
Dániában ismert egy remek tájképfestőt, aki belészeretett, de Teddy még ekkor is csak nézett. Ő maga
sosem járt keletebbre Mojavénál, és egyszer, egyetlen egyszer fordult meg az Orange Grove Boulevard-
on álló villák környékén: akkor, amikor megbízást kapott egy kandalló díszburkolatának elkészítésére.
Gretának tetszett az ötlet, hogy randevúzzon vele; hogy körbevigye őt a teniszpályák pavilonjaiban,
azokon a helyeken, ahol ősszel megrendezték a pasadenai táncmulatságokat; hogy bemutassa őt a
vadászklubba járó lányoknak, de úgy, mintha ő maga nem lenne közülük való – mert már valóban nem volt
az, hiszen élt Európában, vagyis tényleg különbözött tőlük. Ő már bármit megtehetett, ha ahhoz támadt
kedve, akár a hentes kocsijára is felkapaszkodhatott, vagy akár egy keramikust is felkérhetett arra, legyen
a kísérője.
Mint sejteni lehetett, Greta anyja nem volt hajlandó beereszteni Teddy Crosst a házba. Ám ez nem
akadályozta meg Gretát abban, hogy körbevigye a férfit Pasadenában, meglátogassa vele az unalmas
Henriettát és Margaretet és Dottie-t az árnyékos kertjeikben. Ezek a lányok nem tiltakoztak Teddy ellen –
Greta úgy gondolta, ez annak a jele, hogy valójában nem is foglalkoznak vele. Teddy kerámiái olyan
kelendőek voltak, hogy Greta rájött, van abban valami tiszteletre méltó báj, ahogy megérkezik a partikra,
miközben a körmei alatt még ott virítanak az alájuk ragadt agyagdarabkák. Greta anyja – aki gyakran
elmondta az esti táncmulatságok során, hogy számára mennyivel többet jelent Kalifornia terra infirmája,
mint a „vénséges vén Európa” amikor nyilvánosan találkoztak, sosem mulasztotta el megpaskolni Teddy
kezét. Ez a gesztus dühítette Gretát. Az anyja tisztában volt vele, hogy ha nyilvánosan is kifejezné, mit érez
valójában Teddy Cross iránt szárnyra kapna egy pletyka, ami előbb-utóbb aztán bekerülne az American
Weeklybe.
– Lenéznek téged – mondta Greta a férfinak az egyik parti során.
– Csak néhányuk – felelte Teddy, és látszólag boldog volt, hogy ott ülhet Greta mellett a fonott
díványon, az úszómedence mellett, miközben a szellő a pálmák leveleit zizegteti, és a villa ablakaiban
felragyognak a part fényei.
Ó, ha tudnád! – gondolta Greta, és készen állt a harcra. Azt nem igazán tudta, hogy ki ellen, mi ellen
kellene küzdenie, ő mindenesetre készen állt.
Aztán egy nap megjött a posta, és Akiko egy kék borítékkal jelent meg Greta ajtajában. Greta sokáig
nézegette a levelet, a tenyerén méricskélte a pihényi súlyt. Alig tudta elhinni, hogy Einar írt neki;
megpróbálta kitalálni, a férfi miről számolhat be neki: „Úgy tűnik, a háborúnak hamarosan vége, és
karácsonykor ismét együtt lehetünk.” Vagy: „A következő hajóval Kaliforniába utazom.” Esetleg: „El sem
tudom mondani, mennyit jelentenek számomra a leveleid.”
Bármelyik lehetséges – gondolta Greta, amikor már az ölében volt a boríték. Lehet, hogy Einar
meggondolta magát. Bármi lehetséges!
Azután felnyitotta a borítékot.
A levél így kezdődött: „Kedves Miss Waud!”, és csupán ennyi állt benne: „Figyelembe véve az
események – a világ eseményeinek és más eseményeknek – az alakulását, úgy vélem, soha többé nem
fogunk találkozni, és valószínűleg ez lesz a legjobb.”
Greta összehajtogatta a papírlapot, a zsebébe dugta. Vajon Einar miért gondolja ezt? – tépelődött, és
a ruhája ujjával megtörölte a szemét. Miért nincs benne szikrányi remény se? Szégyellte magát, de
fogalma sem volt róla, mit tehetne.
Azután Akiko ismét bekopogtatott:
– Mr. Cross keresi telefonon! – jelentette.
Greta az emeleti folyosón lévő készülékhez ment, és úgy, hogy az anyja hallótávolságon belül volt,
megkérte Teddyt, legyen a kísérője a bálon. A férfi egy feltétellel vállalta: Greta nem aggódhat többet
amiatt, hogy hogy jön ki az anyjával. „Felkérem táncolni, aztán majd meglátod, mi lesz!” – mondta. Greta
a szemét forgatta, és arra gondolt, Teddynek fogalma sincs, mibe keveri bele magát. Amikor letette a
kagylót, az anyja csupán ennyit közölt: „Nos, ha már így alakult, legalább gondoskodj arról, hogy ez az
ember megfelelő öltözékben jelenjen meg!”
A bálon hét elsőbálozó lány vett részt. A kísérőik fiatal férfiak voltak, akik a Harvardról,
Princetonból, vagy valamelyik, Tennessee-ben, esetleg San Franciscóban lévő katonai bázisról tértek
haza az ünnepekre. Az egyik, asztmás lány Carlisle-t kérte fel kísérőül; a tüdeje túl gyenge volt, nem volt
szüksége ügyesebb táncpartnerre. Greta, akiben ekkor fogalmazódott meg a gondolat, hogy talán tényleg el
kellene felejtenie Einar Wegenert, a pukedlizés gyakorlásával próbált felkészülni.
A karcsúsított, merev derekú, fehér ruha sehogy sem illett rá. A vállrésze túl fodros volt, közben
feszült, ráadásul a szoknya parányit rövid is volt, kilátszott alóla a lába – vagy legalábbis így érezte. Nem
is tudott másra gondolni, csak arra, hogy amikor levonulnak a vadászklub dísztermének lépcsőjén,
mindenki az ő hosszú, szögletes lábfejét nézi majd.
A lépcső korlátját örökzöldekből, almákból és vörös liliomokból készített girlandokkal díszítették fel.
A frakkos, nagyestélyis vendégek koktélokat iszogatva, udvariasan végignézték a hét elsőbálozó
bevonulását. Dekorációként négy karácsonyfát állítottak fel, a kandallókban sötét lángok emésztették a
vörösfenyő hasábokat.
Az egyik lány magával hozott egy ezüst whiskey-s flaskát, aminek a kupakja igazgyöngyből készült. Az
elsőbálozók ebből iszogattak, miközben öltözködtek és a hajukba tűzték a mikulásvirágokat. A flaska
egyre fényesebben ragyogott, mintha a klub igazgatója a legerősebb fokozatra állította volna a
falikarokban égő lámpákat. A világításnak köszönhetően úgy tűnt, hogy a kandallókban lobogó fekete tüzek
ugrani készülő vadállatokká változnak.
Amikor leért a lépcső aljába, Greta mélyen pukedlizett, az állát a keleti szőnyeg felé fordította. A klub
tagjai poharaikkal egyensúlyozva tapsoltak. Greta ezután bevonult a bálterembe, ahol Teddy Cross várt
rá. Teddy frakkban magasabbnak tűnt, mint egyébként. A haja csillogott a rákent hajszesztől, és volt benne
valami idegen: sötétszőke hajával, ráncos szemével és napsütötte bőrével már-már dánnak látszott.
Hegyes ádámcsutkája idegesen le-föl ugrált.
Azon az estén, valamivel később, a keringők, a marhasült és az oregoni pezsgőben felszolgált
földieper után Greta és Teddy kiszökött a klubházból, és a teniszpályák felé sétált. Az éjszaka tiszta és
hűvös volt; Gretának fel kellett húznia a ruhája alját, hogy a harmat ne áztassa el. Kicsit spicces volt, de
tudta ezt, korábban már elsütött egy szerencsétlen viccet az eperről és Teddy szüleiről. Rögtön bocsánatot
kért a férfitól, aki úgy hajtogatta össze az asztalon a szalvétáját, hogy tudni lehetett: eléggé megsértődött.
Az, hogy kisétáljanak a teniszpályákra, Greta ötlete volt – talán ezzel akarta kiengesztelni Teddyt
amiatt, hogy hirtelen a nyakába zúdította saját, pasadenai életét. Ám nem volt semmiféle terve, nem is
gondolt rá, hogy valami egyebet is akar adni a férfinak. Eljutottak a távolabbi pálya mellett álló
pavilonhoz, ahol egy vízhűtő és egy vesszőfonatos, zöldre festett pamlag állt. Leültek – a pamlagnak olyan
szaga volt, mint a száraz, termeszrágta fának és csókolózni kezdtek.
Greta nem tudta nem észrevenni, hogy Teddy csókja mennyiben különbözik Einarétól. A Princess
Dagmaron gyakran előfordult, hogy odaállt a kabinja tükre elé, és megcsókolta magát. A lapos, sima,
hideg felület valahogy arra emlékeztette, amikor megcsókolta Einart; már kezdte azt hinni, hogy az a csók,
amit a Királyi Akadémia lépcsőjén váltottak, nem is sokban különbözik attól, mint amikor magát
csókolgatja. Ám Teddy csókja egészen más volt. Az ajka cserepes volt és kemény, a felső ajka fölötti
szőrszálak szúrták Greta száját. A nyaka, ahogy előre és oldalra dőlt, erős volt és kemény.
Mivel a labda az ő térfelén pattogott, Greta úgy gondolta, talán jobb lesz, ha egy kicsit felgyorsítja a
dolgokat. Tudta, mit kellene tennie, de beletelt pár percbe, mire sikerült rávennie magát. Felemelte a
kezét, és a férfi… Ó, még rágondolni is nehezére esett, hát még megtenni! De igenis meg akarta tenni,
legalábbis azt hitte, hogy meg akarja, és biztos volt benne, hogy ’Teddy is ezt szeretné, hiszen úgy feszült
és remegett a nyaka, meg az orra alatti, drótszerű szőrszálak! Greta háromig számolt, visszafojtotta a
lélegzetét, és Teddy sliccéhez csúsztatta a tenyerét.
A férfi megfogta a kezét.
– Ne, ne! – mondta Greta csuklóját tartva.
Gretának meg sem fordult a fejében, hogy Teddy esetleg nemet mond majd. Tudta, hogy a holdfény
elég erős ahhoz, hogy ha felnézne a férfi arcába, akkor valami olyasmit, valami aggodalomhoz hasonló
dolgot fedezne fel, aminek láttán zavarba jönne. Eszébe jutott a legutóbbi alkalom, amikor hagyta, hogy
egy férfi nemet mondjon neki. Abból is mi lett? Egy egész kontinens és egy egész óceán választja el
Einartól, hogy arról a pirotechnikai háborúról már ne is beszéljünk!
A fonott pamlagon, a vadászklub legszélső teniszpályája mellett Greta Waud és Teddy Cross egy
percig mozdulatlanul ült; a férfi bütykös, érdes keze még mindig a lány csuklóját fogta.
Greta ismét feltette magának a kérdést, hogy vajon ezután mit kellene tennie, de aztán, mintha valami
belső kényszer hajtaná, valami olyasmi, amit korábban még sosem tapasztalt meg, Teddy ölébe nyomta az
arcát. Minden trükköt bevetett, amit a koppenhágai központi pályaudvar züllöttebb oldalán vásárolt
regényekben olvasott, és ami az anyja házában dolgozó, meglehetősen léha, litván cselédlány
csacsogásából megmaradt benne. Teddy újra tiltakozni próbált, de a „nem”-ek egyre ritkultak, egyre
erőtlenebbül hagyták el az ajkát. Végül eleresztette Greta csuklóját.
Mire végeztek, Greta ruhája gyűrött volt, egészen a derekáig felcsúszott. Az uszálya valahogy
elszakadt. És Greta, aki még soha életében nem jutott ilyen gyorsan ilyen messzire, ott feküdt Teddy
vékony, hosszú teste alatt, és a mellén érezte a férfi szívének dob-dob-dobbanásait, nedvesnek érezte
Teddy kesernyés-sós szagát a lábai között. Már tudta, mi következik ezután; megadóan magához ölelte
Teddyt, és azt gondolta magában: „Semmit sem bánok, csak vigyen el innen, vigyen el!”

Február utolsó napján, az Orange Grove Boulevard-on álló ház kertjében tartották meg az esküvőt. A
japán cselédek kaméliaszirmokat szórtak a pázsitra, Teddy új frakkot viselt. Kis esküvő volt, csak a San
Marinó-i, a Hancock Park-i és a Newport Beach-i kuzinokat hívták meg. Chicagóból eljött egy
rágógumigyár örökösnője, mert – ahogy Mrs. Waud elsziszegte – sajnos neki is ugyanezen kellett
keresztülmennie a lányával. Teddy szüleit is meghívták, de senki sem számított rá, hogy eljönnek;
februárban nem mindig volt lehetséges átjönni Bakersfieldből, nem igazán lehetett átkelni a hágón.
Közvetlenül az esküvő után rövid nászút következett, amit az ifjú pár a San Diegó-i Hotel dél
Coronado kerti lakosztályában töltött el. Greta minden áldott nap sírt – nem azért, mert feleségül ment
Teddy Crosshoz, hanem azért, mert így még távolabb került imádott Dániájától és attól az élettől, amit élni
akart. A szülei úgy látták jónak, ha Bakersfieldben telepednek le. Mr. Waud vásárolt Gretának és
Teddynek egy kis, spanyol stílusú, vörös cseréptetős házat, aminek az ablakait jellegzetes apácarácsok
takarták, a garázsát pedig szinte teljesen befutotta a bougainvillea. Mrs. Waud úgy rendelkezett, hogy
Akiko velük fog lakni. A házban a lépcsőkorlát kovácsoltvasból készült, a helyiségek közötti ajtónyílások
boltívesek voltak. A kertben egy vese alakú úszómedencét is kiépítettek, és volt egy aprócska,
könyvespolcokkal teli nappali is, ami néhány lépcsőfoknyival lejjebb helyezkedett el, mint a ház többi
része. Az épület datolyapálmák között állt, árnyas és hűvös hely volt.
Teddy szülei csak egyszer látogatták meg az ifjú párt. Görnyedt hátú emberek voltak, a kezüket
rózsaszínűre festette a földieper. Ők maguk a földjükön laktak, a néhány hektárnyi birtokon, egy kétszobás,
eukaliptuszdeszkákból épített házikóban. A szemüket szinte teljesen eltakarta naptól duzzadt és ráncos
szemhéjuk; szótlanul üldögéltek Greta nappalijában, idegesen fogták egymás kezét, és ámuldozva
nézegették a gazdagság körülöttük megmutatkozó jeleit: a spanyol házat, a kandalló fölé akasztott
festményt, még Akiko vastag, fatalpú papucsát is, amivel hangosan kopogott a kövön, amikor behozta a
tálcát. Greta jeges hibiszkuszteát töltött Mr. és Mrs. Crossnak, és együtt üldögéltek azokon a fehér
szófákon, amelyeket Mrs. Waud a Gumptól rendelt. Mindenki kényelmetlenül érezte magát, és mindenki
sajnálta, hogy így alakultak a dolgok. Greta aztán kocsiba ültette a Cross házaspárt, és hazavitte őket a
Mercer Raceabouton lévő házukba. A kétüléses autóban Mrs. Cross kénytelen volt Mr. Cross ölében ülni.
Gyorsan beesteledett, ahogy a kocsi végigszáguldott az úton, a mezők irányából beóvakodott a kora
tavaszi hideg. Szél süvített keresztül a ligeteken, port kavart a levegőben. Greta kénytelen volt
bekapcsolni az ablaktörlőt, hogy letakarítsa a szélvédőről a homokos, agyagos szennyeződést. A távolban
aranyszínű lény világított Crossék házában. A szél úgy felkavarta a homokot, hogy Greta jóformán csak a
ház irányából érkező fényt: látta. Úgy tűnt, ugyanaz jár a fejében, mint Mr. és Mrs. Crossnak, mert Mrs.
Cross megjegyezte:
– Itt született Teddy.
Mr. Cross, aki szorosan magához ölelte a feleségét, hozzátette:
– Mindig azt mondta, egyszer még visszajön ide.
A tavasz hátralévő részét Greta azzal töltötte, hogy a nappaliban, valamelyik fehér szófán heverészett.
Gyűlölte Bakersfieldet, gyűlölte a spanyol házat, még a testében fejlődő magzatot is utálta. Időnként
Teddy Crosst is gyűlölte. Délutánonként általában olvasgatott, Teddy pedig meleg borogatást hordott a
homlokára. Gyorsan meghízott, valósággal felpuffadt, és minden nap egyre betegebbnek érezte magát.
Május előtt már az éjszakákat is a nappaliban töltötte, túl beteg és túl kövér volt ahhoz, hogy megmássza
azt a néhány lépcsőfokot. Teddy is leköltözött, ott aludt mellette, egy priccsen.
Június elejére Bakersfield beleolvadt a nyári hőségbe; már reggel kilenc előtt harminc foknál is
melegebb volt. Akiko papírból legyezőket hajtogatott Gretának; Teddy forró helyett hideg borogatást
hozott. Amikor aztán Greta betegsége komolyabbá vált, Akiko egy lakkozott csészében hideg zöld teát
hozott, Teddy pedig verseket olvasott fel neki.
De aztán egy nap, amikor Teddy odalent volt Pasadenában – egy kereket akart elhozni a régi
műhelyéből, amit nem számolt fel – a forróságnak és a betegségnek hirtelen vége szakadt. Greta Akiko
segítségével (akinek a haja olyan fekete volt, akár a holló szárnya) világra hozott egy kék kisfiút, akinek
úgy csavarodott a nyakára a köldökzsinór, mintha egy kis nyakkendő volna. Greta elkeresztelte Carlisle-
nak. Egy nappal később Greta és Teddy eltemette a csecsemőt az idősebb Crossék eukaliptusz házának
udvarán – a suttogó szamócaágyások szélén helyezték bele az agyagos földbe.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Lili úgy gondolta, a Koppenhágát keresztülszelő keskeny, macskaköves utca elég sötét és biztonságos
ahhoz, hogy nyugodtan végre lehessen hajtani benne egy titkos tranzakciót.
Túl keskeny volt ahhoz, hogy utcai lámpákat állítsanak fel benne, az egyik oldalán lévő ablakok
jóformán a szemköztiekre nyíltak. Az itt élő emberek nem tartották fontosnak, hogy kivilágítsák az elülső
szobáikat, így mind sötét volt, csak a néhány, még nyitva tartó üzletből szivárgott némi fény.
Volt az utcában egy török kávézó is, amelyben a vendégek nem székeken, hanem bársonypárnákon
ültek az ablak mellett. Valamivel arrébb egy bordélyház működött, diszkréten a zárt ablakok mögött; a
kapuján a sárgaréz kopogtatónak olyan formája volt, mint egy női mellnek. Aki még tovább ment az utcán,
egy alagsori kocsmát találhatott. Egy kipödört bajszú, sovány férfi éppen akkor sietett le a kocsma
lépcsőjén, hogy belépjen a terembe, ahol hasonszőrűek között lehetett, amikor Greta és Lili elhaladt a
lejárat előtt.
Lili egyszerű, matrózgalléros ruhát viselt, amely minden lépésnél halk, suhogó hangokat adott ki. Lili
erre a dörzsölődő neszezésre próbált összpontosítani – nem akart arra gondolni, ami rá várt. Greta
kölcsönadott neki egy gyöngysort, amit háromszorosan tekert a nyaka köré; az ékszert szinte teljesen
eltakarta a ruha. Az a bársonysapka volt rajta, amelyet aznap délelőtt vásárolt a Fonnesbechnél. Greta
sárga gyémántból és ónixból készült, pillangó alakú brossát tűzte fel rá.
– Olyan gyönyörű vagy, hogy a legszívesebben megcsókolnálak – mondta Greta, amikor Lili
öltözködött. Annyira izgatott lett, hogy a karjai közé kapta Lilit, és ügyet sem vetve a folyamatosan ugató
IV. Edvardra, körbekeringőzte vele a lakást. Lili lehunyta a szemét (a szemhéja elnehezült a
szemfestéktől), és azt képzelte, hogy Koppenhága olyan város, ahol Lili és Einar egy személyként élhet.
Az utca a Radhuspladsenbe, a Tivolival szemközti, nagy térbe torkollott. Csobogott a sárkányos
szökőkút, és a Palace Hotellel szemben ott állt az oszlop, amelynek a tetején bronzvikingek fújták a
kürtjüket. A téren nagy volt a sürgés-forgás, emberek érkeztek az éjféli bálra, norvég turisták tárgyaltak
izgatottan a másnapi, Koppenhága és Oslo közötti távon megrendezésre kerülő kerékpárversenyről.
Greta semmit sem erőltetett rá Lilire, hagyta, hogy ott álljon a Radhuspladsen szélén, és addig vár,
míg a kis Lili belülről teljesen megtöltötte Einart, ahogy egy kéz megtölti a kesztyűbábot.
A Radhuset rézzel borított tornya, a kilenc méternél is magasabban lévő toronyóra alatt Lili úgy
érezte, mintha ő hordozná a világ legnagyobb titkát – mintha arra készülne, hogy egész Koppenhágából
bolondot csinál, de közben énjének egy része tudta, ez lesz a legnehezebb, legbonyolultabb játék, amiben
valaha is részt vett. A kékfogi nyár jutott róla eszébe, meg a tengeralattjáró formájú papírsárkány, ami
belezuhant a mocsárba. Einar Wegener a kis, kerek arcával mintha lecsúszott volna egy alagútba. Lili
ránézett Gretára, a fekete ruhájára, és hálás volt mindenért, ami rá várt. Lili valahonnan a semmiből
érkezett, és ez javarészt Gretának volt köszönhető.
A városháza épületébe belépő emberek okosnak és boldognak tűntek, az arcuk színét lagerol tette
élénkebbé. Ifjú hölgyek érkeztek cukorkaszínű ruhákban, legyezőt mozgatva a keblük előtt, egymást
kérdezgetve, vajon hol vannak a híres festők.
– Melyikük Ejnar Nielsen? – kérdezte az egyik nő.
– Ez vajon Erik Henningsen?
Fiatalemberek jöttek, hegyesre pödört bajusszal, szumátrai cigarettákkal. Jelen volt néhány ifjú
iparmágnás, akik nagyon hamar tettek szert vagyonra a tömegtermeléssel előállított fazekasárukból,
sziszegő gépekben préselt fazekakból és serpenyőkből; ők is megjelentek, hogy megmutassák magukat a
társadalomnak.
– Ugye nem hagysz egyedül? – kérdezte Lili.
 – Soha – felelte Greta.
Ám Liliben belül már pezsegni kezdett valami.
A Radhusetben az udvart befedték; a dekoráció az olasz reneszánszt idézte. Az udvar három oldalán
nyitott, oszlopokkal alátámasztott galériák helyezkedtek el; az udvar fölött frissen ácsolt gerendák és lécek
keresztezték egymást. A színpadon egy zenekar játszott, a hosszú asztalon tálcák, rajtuk osztriga. Több
száz ember táncolt, a csinos fiatalemberek keze a kékre festett szemhéjú nők karcsú derekára simult. Az
egyik padon két lány éppen valami levélfélét írt valakinek, hangosan kuncogtak. Szmokingos urak alkottak
kört; valamennyien a zsebükben tartották a kezüket, valamennyiük szeme ide-oda cikázott. Liliben
fokozódott a pezsgés. Alig bírta befogadni a látványt. Úgy érezte, a mellkasában verdesni kezdenek a
pánik szárnyai; hirtelen rádöbbent, hogy ő nem tartozik ide. Átvillant az agyán, hogy esetleg el kellene
mennie, de ehhez már késő volt. Megérkezett a bálba, a füst és a zene már bekígyózott a szemébe és a
fülébe. Tudta, ha most kijelentené, hogy el akar menni, Greta csak annyit mondana, hogy nyugodjon meg,
ne aggódjon, itt nincs semmi, ami miatt idegeskednie kellene. Biztos csak legyintene, és felnevetne.
Lili mellett egy pántos ruhát viselő, magas lány – ezüstszínű cigarettát szívott – egy férfival
beszélgetett, akinek olyan sötét volt a bőre, hogy csakis délről érkezhetett. A nő karcsú volt, a hátán
szépen feszültek a csinos izmok. A férfinak szemmel láthatóan nagyon tetszett, annyira belehabarodott,
hogy meg se szólalt, csak időnként bólintott, jelezve, hogy egyetért, ő is pontosan úgy gondolja; azután
hirtelen egy hosszú csókkal vetett véget a nő szóáradatának.
– Ott van Helene – mondta Greta. A terem másik végében Helene Albeck állt. A haja fekete volt és
rövid; Greta elmagyarázta, hogy Párizsban most az ilyen frizura számít a legdivatosabbnak.
– Menj, beszélgess vele! – mondta Lili.
– Hagyjalak itt?
– Azt hiszem, senkivel sem szeretnék beszélgetni. Egyelőre nem…
Greta átvágott a táncolok között; a haja a háta közepét verdeste. Megcsókolta Helenét, akin látszott,
hogy nagyon izgatott, nagyon szeretne elújságolni neki valamit. Helene a Grönland Kereskedelmi
Társaságnál dolgozott, azokkal a festményekből, gramofonokból és lemezekből, aranyszegélyes
étkészletekből és egyéb luxuscikkekből álló szállítmányokkal foglalkozott, amelyeket keddenként
indítottak útnak Koppenhágából. Két éven keresztül ő gondoskodott arról, hogy Einar festményeit
megfelelő módon becsomagolják, ládába helyezzék és átszállítsák Godthábba, ahol egy ügynök az
aukciókon mindet eladta. A pénz lassan érkezett meg az Atlanti-óceánon keresztül, de amikor megjött,
Einar mindig büszkén mutogatta a bőrtárcában sorakozó bankjegyeket.
A táncolók ide-oda hullámoztak; Greta és Helene eltűnt Lili szeme elől. Egy sellőfaragásos
mahagónipadon ült. A fedett udvaron meleg volt, levetette a vállkendőjét. Éppen összehajtotta, amikor egy
fiatalember lépett a padhoz.
– Elnézést, leülhetek? – Magas volt, a haja szőkésbarna, az állkapcsa vonalát vastag, göndör
szőrszálak emelték ki.
Lili a szeme sarkából látta, hogy a melléje telepedő férfi a zsebórájára pillant, majd először
keresztbe, utána ismét egymás mellé teszi a lábait. Alig érezhető gabonaillat áradt belőle. A füle
rózsaszínű volt – vagy a melegtől, vagy az idegességtől.
Lili a táskájából elővette a bádogfedeles kis füzetet, amit még Einar kapott a nagyanyjától, és
feljegyzett magának néhány dolgot a fiatalemberről. „Úgy néz ki, mint Einar apja fiatal korában” – írta.
„Akkor, amikor még egészséges volt, amikor a földeken dolgozott. Valószínűleg ezért találom ennyire
vonzónak. Mert ugyan mi más oka lehetne annak, hogy le se bírom venni róla a szemem? Miért nézegetem
egyfolytában a hosszú lábait, meg az arcán növő, drótszerű szőrszálakat, amelyek a barkóját alkotják? A
sasorrát, a telt ajkait? Hajának dúsan göndörödő tincseit?”
A férfi közelebb hajolt.
– Maga riporter?
 Lili felkapta a fejét.
– Akkor talán költőnő?
– Egyik sem.
– Akkor mit ír?
– Ó, ez? – kérdezte Lili. Meglepte, hogy a férfi megszólította őt. – Ó, ez semmi. – Bár közvetlenül
egymás mellett ültek, alig tudta elhinni, hogy a férfi észrevette. Úgy érezte, senki sem láthatja őt. Nem
igazán érezte magát valóságosnak.
– Maga művész? – kérdezte a férfi.
Lili fogta a vállkendőjét és a táskáját.
– Elnézést.
Túlságosan meglepett volt ahhoz, hogy ott maradjon, és folytassa a beszélgetést a férfival. Közben
még inkább melege lett, és hirtelen erős vágyat érzett, hogy ledobja a ruháit, és kiússzon a tengerbe. A
hátsó parkra nyíló ajtón keresztül hagyta el a folyosót.
Odakint fújt a szél. A kis park fölé egy vén tölgy vetett árnyat, mintha meg akarná védeni valakitől, aki
felmászott a Radhuset tornyára, hogy kémkedjen. A levegőt megtöltötte rózsák és a frissen felásott föld
illata. A gyepfolt ezüstös volt, pontosan olyan színű, mint a repülő halak szárnya. Lili tett néhány lépést,
aztán megpillantotta a korábban már látott párocskát, a pántos ruhát viselő lányt meg a hódolóját. Az egyik
bokor mögött csókolóztak. A férfi magához szorította a nőt, a csípőjéig felhúzta a ruháját; a nő
harisnyakötőjének kapcsa megcsillant az éj szakában.
Lili meglepetten fordult vissza, és beleütközött a férfiba, aki a padon ült mellette.
– Tudja, mit beszélnek erről a vén tölgyről? – kérdezte a férfi.
– Nem.
– Azt mondják, aki eszik a makkjaiból, kívánhat egyet, és egy napra azzá változhat, akivé csak akar.
– Miért mondják ezt?
– Azért, mert igaz. – A férfi kézen fogta Lilit, és az egyik padhoz vezette.
Kiderült róla, hogy festő, és Henrik Sandahlnak hívják. Nemrég kiállította az Északi-tenger halairól
készült képsorozatát: négyszögletes vásznak voltak, rajtuk lepényhalak, rombuszhalak; egy csomó hal,
időnként egy-egy viharmadár. Greta látta a festményeket. Egy nap, amikor belépett a lakásba, ledobta a
táskáját és a kulcsát, és tágra nyílt szemmel felkiáltott: „Még sosem láttam ehhez foghatót!” – mondta
Einarnak. „Ezt neked is meg kell nézned. Ki gondolta volna, hogy az ember bele tud szeretni egy tőkehal
arcába?”
– Egyedül van itt? – kérdezte Henrik.
– Nem. Az unokatestvérem feleségével.
– Ki az unokatestvére?
Lili megmondta.
– Einar Wegener? – kérdezte Henrik. – Értem.
– Ismeri őt? – kérdezte Lili.
– Nem, de jó festő. Jobb, mint amilyennek sokan tartják – Henrik kis szünetet tartott. – Szerintem maga
biztos tudja hogy… Manapság sokan „régimódinak” tartják őt.
Ez volt az első alkalom, hogy Einar megérezte: azzal, hogy Lilinek öltözik, képes a feje tetejére
állítani a világot. Azzal hogy felveszi a csipkés női ruhát, gyakorlatilag meg tudja semmisíteni önmagát;
azzal, hogy a nyakába teszi a spanyol gyöngysort, Einar kibújhat a társadalomból. Az arca köré fésülheti
hosszú, puha haját, és úgy vetheti hátra a fejét, mint egy kamaszlány Henrik megfogta Lili kezét.
Lilinek meglepetést okoztak a Henrik csuklóján lévő szőrszálak, mert eddig nem fogta más kezét, csak
Gretáét.
– Meséljen magáról, Lili! – kérte Henrik.
– A virágról, a liliomról kaptam a nevem.
 – Miért mondanak a lányok ilyen butaságokat?
– Mert ez az igazság.
– Nem hiszek a lányoknak, amikor azt mondják, hogy olyanok, mint a virágok.
– Fogalmam sincs, mi mást mondhatnék magának.
– Kezdje azzal, hogy honnan jött.
– Jütlandból. Egy Kékfog nevű faluból, a lápvidékről. – És Lili mesélt Henriknek a lucernamezőkről,
meg a jégesőről, ami lyukakat tudott ütni a tanyaház oldalába.
– Ha adnék magának egy makkot, hogy egye meg – kérdezte Henrik, kivé akarna átváltozni?
– Fogalmam sincs.
– De kívánjon valamit!
– Nem tudok.
– Jól van, akkor ne kívánjon semmit. – Ezután Henrik belekezdett egy történetbe, ami egy lengyel
hercegről szólt, aki a hazájában egy napra minden egyes nőt megszabadított a munkától. Ő ez a herceg
akart lenni.
Mire Lili észbe kapott, már későre járt, közeledett az éjfél. A szél felerősödött, a tölgyfa a fül alakú
leveleivel úgy hajladozott, mintha ki akarná hallgatni a beszélgetésüket. A hold elosont, minden sötét volt,
csak a Radhuset ajtaján keresztül szűrődött ki aranyló fény. A férfi Lili kezét fogta, a hüvelykujja alatti,
húsos részt simogatta, de Lili úgy érezte, mintha az a hüvelykujj, az a kéz nem is az övé lenne, hanem
valaki máshoz tartozna. Úgy érezte, mintha ő sem lenne a sajátja, mintha bármelyik pillanatban
megjelenhetne valaki, hogy visszakövetelje tőle a testét.
– Miért is nem találkoztunk hamarabb! – mondta Henrik, miközben remegő ujjakkal a kabátjából
kilógó cérnaszállal babrált.
Lili meghallotta Einar nevetését, a bugyborékoló légbuborékra emlékeztető kuncogást, és ezeknek a
légbuborékoknak a belsejében megérezte Einar savanyú leheletét. Einar jót mulatott egy másik férfi
esetlen udvarlásán és próbálkozásán. Ő vajon soha semmi olyat nem mondott Gretának, ami ilyen
nevetséges lett volna? Nem valószínű; Greta azonnal rászólt volna, hogy fejezze be ezt az ostobaságot.
Greta megcsörgette volna ezüst karkötőit: „Ó, az ég szerelmére!” És forgatta volna a szemét. Kijelentette
volna, azonnal távozik az étteremből, ha Einar folytatja ezt a gyerekes viselkedést. Greta minden figyelmét
a tányérján lévő tőkehalnak szentelte volna, és meg se szólalt volna addig, amíg nem marad más az
ételből, egy ecettócsában ázó halfej. Aztán megcsókolta és hazakísérte volna Einart.
– Meg kell néznem, mi van Gretával – jelentette ki Lili.
A kikötő irányából köd gomolygott feléjük; Lili fázni kezdett. Meztelen karján ő érezte a hideget, nem
Einar. Ő érezte, ahogy a lökésszerű, nyirkos levegőáramlat felborzolja a tarkóján meredező, alig látható
szőrpihéket. Mélyen, a ruha és a pruszlik alatt, a gyapjú alsónemű alatt Einar is fázni kezdett – de csak
annyira, amennyire akkor fázunk, ha azt látjuk, hogy valaki kabát nélkül vacog a fagyban. Einar megértette,
hogy van néhány dolog, amin osztoznia kell Lilivel: az osztrigakék tüdőn, a dobogó szíven meg a
fáradtságtól gyakran kipirosodott szemeken. De a koponyában mintha két agyvelő lett volna; mintha annak
a bizonyos, dióbélszerű szervnek az egyik fele az övé, a másik pedig Lilié lenne.
– Szóljon Gretának, hogy hazakísérem magát! – mondta Henrik.
– Csak akkor, ha megígéri, hogy az Özvegyháztól egy saroknyira elválunk egymástól – felelte Lili. –
Lehet, hogy Einar még ébren van, és valószínűleg nem szívesen látna egy idegennel. Talán aggódni
kezdenének Gretával, úgy gondolnák, még nem vagyok elég idős ahhoz, hogy Koppenhágában éljek. Ők
már csak ilyenek, mindig azon gondolkodnak, mit tegyenek velem, azon aggódnak, hogy esetleg valami baj
ér.
Henrik – az ajka sima volt és bíborszínű, a középen kis vágattal – megcsókolta Lilit. A feje
előrelendült, a száját egy pillanatra Lili szájához érintette, majd visszahúzódott. Megismételte, azután meg
egyszer megtette, és közben megfogta Lili karját, a könyöke fölötti reszt, majd a hátára csúsztatta a kezét.
 Lilinek a csók során a férfi arcszőrzetének érdessége és karjának forró súlya okozta a legnagyobb
meglepetést. Henrik nyelvének hegye furcsán sima volt, mintha forró teát ivott volna korábban, ami
leégette róla az ízlelőbimbókat. Lili el akarta tolni őt magától, ki akarta jelenteni, hogy ő erre képtelen, de
hirtelen valahogy lehetetlennek tűnt számára ez a feladat. Úgy érezte, a keze képtelen lenne ellökni
Henriket, akinek göndör hajtincsei már kötélként tekergőztek a nyaka körül.
Henrik felállította Lilit a padról. Lili aggódni kezdett, hogy a férfi esetleg átöleli, és a ruhán keresztül
megérzi a furcsa formájú, csontos, mell nélküli testet meg a combjai közé szorított, fájdalmasan duzzadozó
testrészt. Henrik a Radhuset egyik mellékfolyosójára vezette Lilit; a kezét, mint valami kapaszkodót
tartotta elé. A feje olyan volt, mint egy bábé, boldogan bólogatott; kerek volt és csontos, a homloka táján
kissé mongolos jellegű. Talán ez volt az oka annak, hogy Einar úgy érezte, nyugodtan belekapaszkodhat
Henrik öklébe, és követheti őt: játék volt ez, a Lili-játék része, és a játékok során semmi sem számít
igazán. A játék nem művészet, nem festészet; a játék nem azonos az élettel. Korábban még sohasem fordult
elő (és igazság szerint még most sem, hogy tenyere ott izzadt Henrik öklén), hogy Einar abnormálisnak
vagy különlegesnek tartotta volna magát. Az orvos, akihez előző évben Gretával együtt elment, hogy
választ kapjanak a kérdésre, miért nem képesek gyermeket nemzeni, feltett neki egy érdekes kérdést:
„Előfordult már, Einar, hogy nem a felesége, hanem valaki más után vágyakozott? Esetleg egy másik férfi
után?” „Nem soha. Ilyesmi még sosem történt velem – felelte Einar. – Azt hiszem, rossz nyomon indult el,
doktor úr.” Elmondta az orvosnak, hogy őt is zavarta, amikor az Ørstedsparken nyilvános toalettjének
közelében meglátta azokat a riadt tekintettel őgyelgő, hihetetlenül rózsaszínű bőrű férfiakat. Hogy ő is
homoszexuális lenne? Ó, dehogy, ez elképzelhetetlen!
Nem ez volt az oka annak, hogy megfogta Henrik kezét, és végigszaladt a gerendákra függesztett dán
zászlókkal díszített mellékfolyosón. Nem ez volt az oka annak, hogy ezen az estén is felvette azt a sárga
cipőt – bár meg-megbicsaklott benne a lába –, amit először Greta adott rá azon az áprilisi délutánon,
amikor szüksége volt egy lábra, hogy lefesthesse. Nem ez volt az oka annak, hogy női ruhába bújt. Nem, ő
nem volt homoszexuális, ő csupán egy játékot játszott, és ezzel teljes mértékben tisztában volt. Greta is
tudta. Ám Einar azt is tudta, hogy valójában nem ismeri önmagát.
Kint, a Radhuspladsenen csilingelve elszáguldott egy villamos; a csengőszó egyszerre volt barátságos
és szomorú. A szökőkút peremén három norvég üldögélt, nevettek és ittak.
– Merre? – kérdezte Henrik. Az utcán, ahol a mozgóárus által kínált kávé és fűszeres sütemény illata
megülte a levegőt, valahogy alacsonyabbnak tűnt.
Einar gyomrának legtitkosabb bugyrában valami forróság keletkezett. Csak arra volt képes, hogy
körbenézzen a szökőkút körül, és rápillantson a bronz vízköpőkre meg a teret szegélyező házak meredeken
rézsútos tetejére.
– Merre menjünk? – kérdezte Henrik. Felnézett az égre, remegett az orrcimpája.
Ekkor Einar úgy érezte, mintha valahol a Radhuspladsen fölött lebegne, a magasból figyelve Lilit,
akinek elszántan megfeszül a felső ajka, amikor odasúgja Henriknek:
– Jöjjön!
És Einar hallotta, Lili mit gondol: „Greta sosem fogja megtudni!” Hallotta ezt a gondolatot, de arra
nem sikerült rájönnie, hogy Lili mire céloz, mi az, amit Greta sosem fog megtudni. Amikor ő, Einar, a
kölcsönkért test távolra sodródott, gazdája meg akarta kérdezni Lilitől, hogy mire gondol; amikor ő, Einar,
ide-oda libbenő kísérletként a magasban lebegve előre akart hajolni, hogy megkérdezze (nem egészen úgy,
ahogy az útelágazáshoz érkező sofőr, de majdnem) magától: „Mi az, amit Greta nem fog megtudni?” –
ebben a pillanatban Lili, akinek karjából forróság áradt, aki a kezében szorította a vállkendőjét, aki
érezte, hogy a dióbélagy általa birtokolt felén keresztülcikázik a gondolatok árama, ráébredt, hogy az
orrától valami melegség csorog az ajkai felé.
– Szent ég, maga vérzik! – kiáltott fel Henrik.
 Lili az orrához kapta a kezét. A vér sűrű volt, már túlfolyt az ajkán. A Rádhusetból érkező muzsika ott
rezgeti az orrcimpájában. Minden egyes lehulló vércsöppel tisztábbnak érezte magát. Üresebbnek, de
tisztábbnak.
– Mi történt? – kérdezte Henrik. – Ez hogy történhetett meg? – Kiabált, és a vér, mintha hálás lenne az
aggodalma miatt, kicsivel erősebben kezdett folyni. – Hozok segítséget! – Mielőtt Lili megállíthatta volna,
Henrik keresztülszaladt a Radhuspladsenen, néhány emberhez, akik éppen akkor szálltak be egy kocsiba.
Már éppen meg akarta érinteni a kocsi ajtaját kinyitó nő vállát; Lili látta, hogy előrenyújtja az ujjait, és.
És akkor felfogta, mit lát. Fel akart kiáltani, hogy „Ne!”, de képtelen volt megszólalni. Henrik
megérintette Greta izmos hátát – mert Greta volt az, aki éppen beültette Helenét a Grönland Kereskedelmi
Társaság hivatali kocsijába.
Greta úgy viselkedett, mintha észre se venné Henriket. Csak Lilit látta, meg Lili vérét, ami a
Radhuspladsen kövére csöpögött. Az arca maszkká merevedett; Lili hallani vélte, ahogy suttogni kezd:
– Jaj, ne! Az isten szerelmére, ne!
A következő dolog, amit Lili felfogott, az volt, hogy az orrához nyomják Greta kék kendőjét, amit
titokban vett kölcsön, és hogy Greta karjai közé omlik, miközben Greta halkan, lágyan, mintha csak valami
altatódalt dúdolna, ezt ismételgeti:
– Lili, jól vagy? Ó, Lili, kérlek, ne légy beteg! – Azután meg:
– Bántott téged ez az ember?
Lili megrázta a fejét.
– Hogy történhetett ez? – kérdezte Greta, miközben a hüvelykujjával körkörös mozdulatokkal Lili
halántékát masszírozta.
Lili nem tudott mit felelni, csak bámulta Henriket, aki annyira megijedt Gretától, hogy átszaladt a
Radhuspladsenen. Gyorsan kapkodta hosszú lábait, göndör hajfürtjei a levegőben lebegtek, a talpa úgy
csapódott a kockakövekhez, olyan tompán és puffanón, mint annak idején Einar apjának a tenyere a fiú
arcához akkor, amikor meglátta, hogy Einar a nagyanyja kötényében áll, és Hans ajkai a nyaka felé
közelítenek.
 HATODIK FEJEZET

Azon a nyáron a kereskedő, aki eladogatta Einar munkáit, ráállt, hogy két héten keresztül kiállítja Greta
tíz festményét.
Einar intézte el a dolgot, levelet írt Rasmussennek („A feleségem kezd frusztrálttá válni.”), de
Gretának erről nem lett volna szabad tudomást szereznie.
Einar megkérte Gretát, adja fel a postán a levelet. Greta szégyenkezve és komoly bűntudattal, de
felnyitotta a borítékot (a művelethez a teáskannából felszálló gőzt meg a körmét használta); igazság szerint
nem volt rá különösebb oka, de időnként erőt vett rajta a kíváncsiság, szerette volna tudni, mit csinál a
férje, amikor távol van tőle, mit olvas, hol vacsorázik, kivel és miről beszélget. Nem féltékenységből
teszem – ismételgette magában, miközben óvatosan visszaragasztotta a borítékot. Nem, egyszerűen azért,
mert szerelmes vagyok!
Rasmussen kopasz volt, a szeme formája akár egy kínaié; özvegy volt. Az Amalienborg közelében
lakott két gyermekével. Amikor azt mondta, szívesen kiakasztaná Greta legújabb festményeit, Greta kis
híján ráförmedt, hogy nincs szüksége a segítségére, de aztán elgondolkodott, és rájött, hogy igenis van.
– Nem tudom biztosan, beszéltél-e Rasmussennel, vagy sem – mondta Einarnak félszegen. – De
istennek hála, találkoztam vele!
A Ravnsborggadén lévő bútorboltban vásárolt tíz széket; azonnal vörös damasztra cseréltette a
kárpitjukat. A galériában minden egyes festmény elé odaállított egyet.
– A szemlélődéshez – mondta Rasmussennek.
Ezt követően levelet írt azoknak az európai lapszerkesztőknek, akiknek a neve szerepelt az Einar által
az évek során összeállított listán. A meghívóban egy fontos debütálásról tett említést. Elég nehezen tudta
megfogalmazni a szöveget, a szavak valahogy túlságosan kérkedőnek, túl üzletiesnek tűntek, de Einar
biztatására ilyen stílusban folytatta.
– Ha nekik ez kell.! – mondogatta.
A meghívókból eljuttatott egyet-egyet a Berlingske Tidende, a Nationaltidende és a Politiken
szerkesztőségébe is. Ez utóbbi helyen a kis, szürke sapkát viselő hivatalnok csúfondáros mosollyal vette
át tőle a borítékot.
Greta festményei túlméretezettek voltak, és sellaktól csillogtak. Olyan fényesek és kemények voltak,
hogy úgy meg lehetett volna pucolni őket, mint az ablakokat. Az a néhány kritikus, aki megjelent a
galériában, a vörös damaszttal kárpitozott székeket kerülgetve eszegette a mézes kekszet, amit Greta egy
ezüsttálcán készített ki a számukra. Greta ott lépkedett a kritikusok mellett, akik kezében ott voltak a kis
jegyzetfüzetek – ott voltak, de a lapok idegesítően üresek maradtak.
– Ez Anna Fonsmark portréja. Tudják, a mezzoszoprán énekesnőé – mondta Greta. – Ó, milyen nehéz
volt rábeszélni, hogy modellt álljon nekem!
Vagy:
– Ez itt a képen a királyi szűcs. Észrevették ezeket a prémeket itt, a sarokban? Ezek szimbolizálják a
mesterségét.
Azonban amikor Greta ilyeneket mondott, rögtön meg is bánta, hogy egyáltalán ilyen szavak kicsúsztak
a száján. Megjegyzéseinek ostobasága úgy csengett a levegőben, mintha csak a sellakkal kezelt
festményekről visszaverődő visszhangok volnának.
Amikor az anyjára gondolt, elpirult, de időnként túlságosan sok energia volt benne ahhoz, hogy
megálljon, tervezgessen, elgondolkodjon. Az energia volt az folyadék, ami ott áramlott nyugati gerince
belsejében.
De kénytelen volt belátni, hogy a kritikusok némelyike csupán ezért jött el, mert ő Einar Wegener
felesége.
– Einar hogy halad a munkával? – kérdezte néhányuk. – Mikorra várhatjuk a következő kiállítását?
Az egyik kritikus azért jött el, mert Greta kaliforniai volt; az illető az ott dolgozó plein air festőkről
akart megtudni néhány dolgot – mintha Greta bármit is tudhatott volna azokról a szakállas fickókról, akik
Laguna Niguel tűző napfényében keverik a festékeiket.
A Krystalgadén lévő galéria zsúfolt és a hőségben meglehetősen kellemetlen volt; a levegőt betöltötte
a szomszédos sajtkereskedésből érkező bűz. Greta aggódott, hogy a szag beivódik a vásznaiba, de Einar
megnyugtatta, hogy ez lehetetlen, a sellak megvédi a képeket.
– Ez a sellakréteg áthatolhatatlan – jegyezte meg Einar. A szavai úgy lebegtek kettejük között, mint a
denevérek; Greta durvának találta a kijelentést.
A következő napon Greta arra ért haza, hogy Lili hajhálót horgol. Se Einarnak, se Gretának nem
sikerült rájönnie, hogy Lili orra mitől vérzett a bál után. Egy hónappal később megismétlődött a dolog,
júliusban pedig három napon keresztül többször is megtörtént. Einar semmit sem mondott, de Greta
aggódott, valahogy úgy, ahogy egy anya, aki a fia köhögését hallgatja. Szokásává vált, hogy az éjszaka
közepén felkel, és dolgozgat egy keveset azon a festményén, amely a hamuszürke arccal Henrik karjaiba
omló Lilit ábrázolta. A vászon méretes volt, az alakok majdnem életnagyságúak, és élénk színeivel, élesen
kontúros alakjaival, sokkal valóságosabbnak tűnt, mint az a kép, amit Greta őrzött az emlékezetében. A
rézsúto san a távolba tartó háttérben ott volt a sárkányos szökőkút, és ott voltak a bronzvikingek is. Ezt a
látványt sosem felejtem el – ismételgette magában Greta, miközben festett, és valóban, a rémület, a zavar
és a düh hidege mintha még mindig ott futkosott volna a hátán. Tudta, érezte, hogy akkor és ott valami
megváltozott.
– Régóta vagy itt? – kérdezte Greta a horgoló Lilitől.
– Egy órája se. – Lili szorgalmasan öltögetett. – Elmentem egy kicsit hazulról, keresztülsétáltam a
Kongens Haven, egy padon üldögéltem. Láttad már a rózsákat?
– Szerinted ez jó ötlet? Hogy elmész hazulról? Egyedül?
– Nem voltam egyedül – felelte Lili. Henrikkel találkoztam. A padnál.
– Henrikkel – mondta Greta. Hitem. A szeme sarkából végigmérte a férjét. Fogalma sem volt róla,
Einar mit akar ettől az egésztől, mit akar Lilitől, de ott volt, barna szoknyában és fehér blúzban, meg
abban a régimódi, bádogcsatos cipőben, amit éppen ő adott neki azon a bizonyos első napon. Igen, ez
Einar. Erőtlen bűntudat szorította össze Greta torkát; azt kívánta, bárcsak több köze lenne Lili
ténykedéséhez, többet tudna arról, merre jár, és mivel foglalkozik. Rájött, hogy sosem fogja pontosan
megtudni, mi a jó Lili számára, valójában mit akar csinálni.
– És? Mi a helyzet azzal a halfestővel? – kérdezte Greta.
Lili előrébb dőlt a széken, és mesélni kezdte, hogy Henrik nemrég New Yorkban járt, ahol együtt
ebédelt Mrs. Rockefellerrel.
– Nemsokára jelentős festőként jegyzik – folytatta, és megemlítette a művészvilág azon tagjainak
nevét, akik máris Henrikről áradoztak. – Tudtad róla, hogy árva? – kérdezte, és elmondta, hogy Henrik
fiatal korában az Északi-tengeren, egy halászhajón dolgozott, az egyik tengerész segédje volt. Elmondta,
hogy Henrik a Kongens Haveben, azon a padon elárulta neki; még sosem találkozott hozzá hasonló
lánnyal.
– Érthető, hogy a befolyásod alá került. – Greta látta, hogy Lili elpirul.
Greta napja eseménytelenül telt a galériában, mind a tíz képe ott maradt a falon, egyet sem vettek meg.
Érthető módon nem volt túl jó hangulatban. erre tessék, most még ez is! Itt ül a férje, egy barna szoknya
van rajta, és arról mesél, hogy Henrik együtt ebédelt Mrs. Rockefellerrel a Gramercy Parkban, a National
Arts Clubban. Valahogy idegesítette a gondolat, hogy Lili és Henrik ott üldögélt egy nyilvános helyen, egy
padon, a Rosenborg-fal tornyainak árnyékában.
– Mondd csak, Lili – kérdezte hirtelen –, csókolóztál már férfival?
 Lili abbahagyta a horgolást, a keze erőtlenül az ölébe hanyatlott.
Greta úgy érezte, mintha a kérdés önálló akarattal rendelkezne, és emiatt bukott volna ki a száján. Ezen
a dolgon korábban még nem gondolkodott el, mert Einar szexuális tekintetben mindig félénk volt, sosem
kezdeményezett. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy a férje ilyen vágyakat táplált magában – hiszen Einar
nélküle, az ő közreműködése nélkül még Lilire sem talált volna rá.
– Henrik lesz az első? – kérdezte Greta. – Az első, aki megcsókol?
Lili eltűnődött; a szemöldöke feljebb kúszott a homlokán. A padlón keresztül felhallatszott a tengerész
vodkába áztatott hangja:
– Ne hazudj nekem! – üvöltötte. – Nagyon jól tudom, mikor hazudsz!
– Kékfogban – kezdte Lili – volt egy fiú, akit Hansnak hívtak.
Greta ekkor hallott először Hansról. Lili lelkesen, az ujjai hegyét egymáshoz szorítva, a kezét a
levegőbe emelve beszélt a fiúról. Ahogy elmondta Gretának, Hans milyen trükkökkel tudott felmászni arra
az ősöreg tölgyfára, ahogy elmondta, milyen volt a hangja, az a csikorgós, kamaszos hang; ahogy
elmesélte, hogyan süllyedt el a mocsárban a papírsárkány, Lili végig úgy viselkedett, mintha eksztázisban
lenne.
– És azóta nem is hallottál felőle? kérdezte Greta.
– Úgy tudom, Párizsba költözött felelte Lili, és folytatta horgolást. – Műkereskedő lett belőle, de ez
minden, többet nem tudok. Amerikaiakkal szokott üzletelni. – Felállt, és átment a hálószobába, ahol IV.
Edvard halkan mormogott álmában. Becsukta az ajtót.
Egy órával később, amikor Einar kilépett: az ajtón, minden olyan volt, mintha Lili sosem járt volna
ott. Ha a levegőben nem érződik a menta és a tej illata, semmi sem utalt volna arra, hogy egyáltalán
létezik.
Letelt a két hét, és Greta egyetlen festményt sem tudott eladni. Sikertelenségét már nem tudta a
gazdasági gondokkal magyarázni, nem tudta arra fogni, hogy így, a nagy háború után hét évvel még mindig
csak döcögve halad a dán gazdaság, alig növekszik, és megnyomorítják a spekulánsok. A kudarcba fulladt
kiállítás persze nem okozott neki túl nagy meglepetést. Amióta feleségül ment Einarhoz, a férje hírneve
mindig árnyékba borította az övét. Einar kisméretű, sötét mocsarakat és viharokat ábrázoló képeiért –
némelyik tényleg nem volt más, mint feketére felvitt szürke festék – minden évben egyre többet fizettek.
Eközben Greta semmit sem adott el, legfeljebb a megrendelésre készült portrékat, amelyeket különböző
cégek vezéreiről készített, olyan férfiakról, akik egyszerűen nem voltak hajlandóak elmosolyodni. A
személyesebb jellegű portrék – amit Annáról, meg a Tivoli kapujánál álldogáló vak asszonyról, most
pedig Liliről készített – észrevétlenek maradtak, senki sem foglalkozott velük. Ez valahol érthető volt: ha
egyszer elérhetőek voltak Einar festményei, ki vásárolta volna meg Gretáét, ki részesített volna előnyben
egy világos színeket használó, lendületes amerikait, amikor ott voltak egy dán ismerősen borongós művei
is? Dániában, ahol a 19. század művészeti stílusait még mindig újnak és megkérdőjelezhetőnek tartották,
egyetlen műkritikus sem akadt, aki többre tartotta volna Greta stílusát, mint Einarét. Greta legalábbis ezt
érezte, és hosszas noszogatás után Einar elismer, te: elképzelhető, hogy tényleg ez a helyzet. „Gyűlölöm
ezt az érzést!” – jelentette ki időnként Greta, és az arcára kiült az az irigység, ami már túlságosan komoly
volt ahhoz, hogy egyetlen legyintéssel el lehessen intézni.
Az egyik festménye azonban mégis keltett némi érdeklődést. Triptichon volt, zsanérokkal
összekapcsolt deszkákra festette. A Radhusetben rendezett bál utáni napon látott hozzá. Az életnagyságú
képen egy lány fejének három nézete jelent meg; Greta az elsőn elgondolkodó arccal, fáradt és
kivörösödött szemmel, a másodikon a félelemtől sápadtan, beesett arccal, a harmadikon pedig izgatottan,
nedves ajkakkal, a csatból kicsúszott hajjal ábrázolta. Finom nyúlszőr ecsetet és tojástemperát használt,
aminek köszönhetően a lány bőre áttetszővé vált, és úgy ragyogott, mint a szentjánosbogár. Greta úgy
érezte, ennek a képnek nincs szüksége sellakrétegre. A festmény előtt állva egy-két kritikus már elővette a
ceruzáját a belső zsebéből. Amikor ezt meglátta, amikor meghallotta a ceruzák hegyének kaparászását a
jegyzetfüzetek lapjain, Greta szíve dobolni kezdett a bordái mögött. Az egyik kritikus megköszörülte a
torkát; egy másik, egy francia fickó, akinek egy kis, szürke szemölcs volt a szeme sarkában, így szólt
Gretához:
– Ez is az öné?
Ám a Lili háromszor címet viselő kép sem menthette meg a kiállítást. Rasmussen – alacsony férfi,
nemrég New Yorkba hajózott, hogy Hammersh øi- és Krøyer-festményeit különböző pennsylvaniai
acélipari vállalatok részvényeire cserélje – becsomagoltatta Greta portréit, és felkészítette őket a
szállításra.
– A lányról készült kép maradhat, de csak bizományos értékesítést vállalok – jelentette ki, és beírt
valamit a füzetébe.
Néhány héttel később a Rasmussen Galériából postán megérkezett az egyik párizsi művészeti
folyóiratból kivágott cikk, amelyben a szerző a modern skandináv művészetet összegezte. A
legtehetségesebb dán festőkről szóló részben néhány szóval – az olvasók többségének valószínűleg fel
sem tűnt a dolog – megemlítette Gretát is. „Vad és rapszodikus képzelettel rendelkező művész. A Lili
nevű fiatal lányról készült kép rémisztő lenne, ha nem volna ennyire gyönyörű.” A kritikában csupán ennyi
szerepelt. Pontosan olyan felületes volt, amilyennek egy ilyen jellegű áttekintésnek lennie kellett. Az
újságkivágást Rasmussen küldte el Gretának, aki olyan vegyes érzelmekkel olvasta végig, amiket senkinek
sem volt képes megfogalmazni. Számára valójában az volt a legmeglepőbb, hogy a méltatásban nem is
említették meg Einar nevét. A cikk szerzője összegezte a dán művészetet, és Einar sehol sem szerepelt az
írásban. Greta a ruhásszekrény egyik fiókjába rejtette a kivágást, a papírdarab Teddy szépianyomatai és a
Pasadenából érkezett levelek közé került, amelyekben Greta apja a narancstermésről, a prérifarkas-
vadászatokról írt, meg arról a
Santa Monica-i, festőnők által megalapított társaságról, amelyhez esetleg Greta is csatlakozhatna, ha
végre megjönne az esze, és maga mögött hagyná Dániát. Greta elhatározta, hogy ezt a cikket sosem fogja
megmutatni Einarnak. Ez az övé volt; a dicsérő szavak kizárólag az ő tulajdonát képezték. Nem érezte
szükségét annak, hogy osztozzon rajtuk a férjével.
Ám Greta képtelen volt arra, hogy egyszerűen elolvassa, majd a fiókba rejtse a kritikát. Nem,
valamilyen módon reagálnia kellett, ráadásul támadt egy ötlete, ezért azonnal levelet írt a cikk
szerzőjének. „Köszönöm a körültekintő és komoly kritikát” – kezdte. „Az ön cikkének különleges helye
lesz a gyűjteményemben. A szavai igazán kedvesek voltak. Remélem, amikor legközelebb Koppenhágában
jár, felkeres engem. A városunk kicsi, de kifinomult. Valami azt súgja nekem, hogy önnek még nem
sikerült igazán megismernie. Addig is lenne valami, amire meg szeretném kérni önt. A férjem, Einar
Wegener, a tájképfestő régóta nem hallott az egyik közeli, gyermekkori barátja felől. A férjem csupán
annyit tud az illetőről, hogy Párizsban él, és talán műkereskedő. Egészen véletlenül nem ismeri Hans
Axgil bárót? A jütlandi Kékfogból származik. A férjem szeretné megtalálni őt. A jelek szerint
gyermekkorukban szokatlanul közel kerültek egymáshoz. A férjem meglehetősen nosztalgikus hangulatba
kerül – annyira, amennyire a férfiak kerülhetnek, amikor felidézik ifjúkorukat amikor Hansról és a
Kékfogban, azon a mocsárvidéken eltöltött gyermekkorukról beszél. Arra gondoltam, esetleg ön ismeri
Hansot, mivel a művészet világa kisebb, mint amilyennek gondoljuk. Végtelenül hálás lennék, ha esetleg
megszerezné a címét.
Kérem, küldje el nekem, és én egészen biztosan továbbítani fogom Einarnak. Ő is nagyon hálás lenne.”
 HETEDIK FEJEZET

Egy héttel a bál után Lili háromszor, három egymást követő estén találkozott Henrikkel a Kongens
Haveben. Még mindig nem bízott magában, ezért kijelentette, hogy csak este, sötétedés után hajlandó
kilépni a házból. Június végén ez kései vacsorát jelentett. Esténként, amikor öltözködött, amikor elővette a
szekrényből valamelyik szoknyát, amikor randevúra készülődött, újra és újra szétáradt benne a bűntudat.
Greta az elülső szobában volt, újságot olvasott, de Lili szinte magán érezte a tekintetét, ahogy bepúderezte
az arcát, kirúzsozta a száját, és összegöngyölt zoknikat tömött a pruszlikjába. Lábujjhegyen lépkedve
kerülgette IV. Edvardot, aki a tükör előtt, egy kis, ovális szőnyegen heverészett. A tükörben szemügyre
vette a profilját, először a balt, azután a jobbat. Nem szívesen hagyta magára Gretát az újságjával, az
olvasólámpa fénykörében, de annyira azért nem sajnálta őt, hogy ne találkozzon Henrikkel a megbeszélt
helyen, az utcai lámpánál.
– Elmész? – kérdezte Greta az első este, ahogy Lili a bejárat felé indult. Épp megszólalt a bornholmi
komp kürtje.
– Sétálni megyek – felelte Lili. – Szívok egy kis friss levegőt. Túl szép az idő ahhoz, hogy a lakásban
maradjak.
– De. ilyenkor?
– Persze csak akkor megyek, ha nem bánod!
– Nem bánom – mondta Greta, és a lábánál heverő újságkupacra mutatott, amit át akart olvasni
lefekvés előtt. – Egyedül mész?
– Ami azt illeti, nem leszek egyedül. – mondta Lili lesütött szemmel. Képtelen volt Gretára nézni. –
Henrikkel találkozom.
– Majd hozzátette: – De tényleg csak sétálni megyünk!
Lili ekkor Gretára emelte a tekintetét; észrevette, hogy az arca enyhén megrándul, és mintha a fogát
csikorgatta volna.
Greta kihúzta magát a székében, és határozott mozdulattal az ölébe hajtotta az újságját.
– Ne maradj túl soká – mondta végül.
Henrik közel húsz percen keresztül váratta Lilit az utcai lámpa alatt. Lili már aggódni kezdett, hogy a
férfi esetleg meggondolta magát, hogy talán rájött valamire vele kapcsolatban. Megrémült, félt egyedül az
utcán, de közben élvezettel töltötte el a szabadság érzete; szíve a torkában dobogott. A gyors ritmus
mintha azt közölte volna vele, hogy bármit, de tényleg, majdnem bármit megtehet, amit szeretne.
Henrik végül kifulladva futott be. A felső ajkán veríték csillogott. Bocsánatkéréssel kezdte:
– Festettem, és valahogy nem vettem észre az idő múlását. - Magával is előfordult már ilyesmi, Lili?
Előfordult már, hogy szinte arról is megfeledkezett, hogy ki maga, vagy hogy hol van?
Fél órát sétáltak a meleg éjszakában. Nem beszéltek túl sokat; Lili úgy érezte, valójában semmit sem
mondhatnak egymásnak. Henrik megfogta a kezét.
Amikor egy olyan utcára értek, ahol egy kóbor kutyán kívül senki sem járt, Henrik megcsókolta Lilit.
A következő két este ismét találkoztak, Lili mindkétszer úgy siklott ki a lakásból, hogy Greta szigorúan
nézett rá az újságja fölött. Henrik mindkétszer késett, futva érkezett, festék volt a körmei alatt, és
festékpettyes volt a haja.
– Egyszer majd szeretnék találkozni Gretával – mondta Henrik. – Azért, hogy bebizonyítsam neki,
tényleg nem tartozom azok közé a férfiak közé, akik menekülni kezdenek, ha egy nő elájul a közelükben.
A harmadik estén sokáig kimaradtak, már az utolsó villamos is elment, már a vendéglőket is bezárták
– egy óra is elmúlt. Lili a férfi kezét fogta, ahogy keresztülsétáltak a városon, a kirakatok fekete tükrébe
nézve, a kapualjak sötétjében csókolózva. Lili tudta, hogy vissza kellene mennie az Özvegyházba, de ott
motoszkált benne valami, ami örökre kint, a városban szeretett volna maradni.
Lili biztos volt benne, hogy Greta ébren várja, a szemét egyetlen pillanatra sem véve le a bejárati
ajtóról. Ezzel szemben, amikor hazatért, már sötét volt a lakás. Megmosta az arcát, levetkőzött, és már,
mint Einar, befeküdt az ágyba.
Másnap Greta közölte Lilivel, hogy nem találkozhat többet Henrikkel.
– Szerinted becsületes dolog, amit vele művelsz? – kérdezte. – Az, hogy így megtéveszted? Szerinted
mit fog szólni, ha egyszer megtudja?
De Lili nem igazán értette, Greta mire gondol. Mi az, amiről Henriknek bármit is gondolnia kellene?
Ha Greta nem emlékeztette, Lili gyakran elfelejtette, hogy ki is ő valójában.
– Továbbra is találkozni akarok vele! – jelentette ki.
– Ne, kérlek, ne! A kedvemért ne tedd! Hagyd ezt abba!
Lili azt felelte, hogy megpróbálja, de már akkor tudta, hogy ez gyakorlatilag lehetetlen. Ahogy ott állt
az elülső szobában, Einar üres festőállványa mellett, tisztában volt vele, hogy hazudik Gretának. De nem
tehetett mást. Egyszerűen nem bírt mást tenni.
Ezt követően Lili és Henrik titokban kezdett találkozgatni. Mindig csak délután randevúztak, hogy Lili
vacsorára hazaérjen. Eleinte elég nehéz volt a számára, hogy nappali világosságban találkozzon
Henrikkel, úgy, hogy a nap perzseli az arcát. Attól tartott, a férfi esetleg rájön, hogy nem is olyan
gyönyörű, amilyennek hitte, vagy… Vagy rájön valami másra, ami még ennél is rosszabb. Kendőt kötött a
fejére, amit gondosan megcsomózott az álla alatt. Nagyon kellemesen érezte magát, amikor Henrikkel az
elsötétített Rialto moziban volt, keze a férfi kezében, és jó volt a Királyi Akadémia könyvtárában, az
olvasóteremben, ahol zöld vászonrolókkal eltakart ablakok mögött üldögéltek.
Egy alkalommal Lili arra kérte Henriket, hogy kilenckor, az Ørstedsparkenben lévő tónál
találkozzanak. Két hattyú úszkált a vízen, egy fűzfa hajolt a pázsit fölé. Henrik késett, és amikor
megérkezett, csókot nyomott Lili homlokára.
– Tudom, tudom, csak pár percünk van! – mondta, miközben a haja végigsimította Lili nyakát.
Lili tudta, hogy Greta ezen az estén az amerikai nagykövetség által rendezett fogadásra ment, és még
néhány órán keresztül ott marad. Már éppen közölni akarta Henrikkel, hogy nyugodtan elmehetnek
vacsorázni a Gråbdrødre Torvon lévő, tölgyfa lambériás étterembe, aztán végigsétálhatnak a Langelinién,
ahogy a többi dán pár teszi az ilyen pompás nyári estéken. Együtt maradhattak. Ezt a jó hírt ő maga is alig
tudta elhinni, de minél hamarabb közölni akarta Henrikkel, aki már-már hozzászokott, hogy csak húsz
percet, fél órát tudnak egymás társaságában tölteni.
– Mondanom kell valamit. – kezdte.
Henrik megfogta a kezét, megcsókolta, a mellkasához szorította.
– Ó, Lili. ne is mondj többet – mondta. – Már tudom. Ne aggódj, semmi miatt ne aggódj, már tudom! –
Az arca nyílt volt, a szemöldökét felvonta.
Lili kihúzta a kezét Henrikéből. A park csendes volt; a munkások, akik hazafelé menet keresztülvágtak
rajta, már rég a vacsoraasztalnál ültek. A nyilvános toalett közelében egy férfi őgyelgett, a kezében egy
doboz gyufa; egymás után gyújtogatta a szálakat. Egy másik férfi sétált el mellettük, és hirtelen
visszanézett a válla fölött.
Vajon mi az, amit Henrik tud? – töprengett Lili, aztán megértett valamit.
Henrik szemöldöke még feljebb csúszott. Lilin borzalmas remegés futott végig, és hirtelen olyan
érzése támadt, mintha Einar is jelen lenne, harmadikként – mintha egyetlen lépésre állna Lili és Henrik
intim, bensőséges körétől, és mindent hallana, mindent végignézne. Igen, Einar valóban jelen volt, a fiatal
lány ruhájában; jelen volt, és egy fiatalabb férfival flörtölt. Jelen volt, és. iszonyú látványt nyújtott.
Lili ismét megremegett. A nyilvános toalett előtt ácsorgó férfi belépett az épület ajtaján; hangos
csattanás hallatszott – valószínűleg felrúgott egy szemetestartályt.
– Azt hiszem, többé nem találkozhatunk – mondta ki végül Lili. – Ma este el kell köszönnöm tőled.
 – De. Mégis miről beszélsz? – kérdezte Henrik. – Miért mondod ezt?
– Egyszerűen nem találkozhatunk többé. Most nem – felelte Lili.
A férfi Lili kezéért nyúlt; Lili hátrébb lépett.
– De engem ez egyáltalán nem érdekel! Bennem semmi sem változik meg ettől! – mondta Henrik. –
Arról a dologról van szó? Éppen ezt próbálom elmondani neked. Most azért akarod ezt, mert azt hiszed,
hogy én nem.
– Most nem – ismételte meg Lili, és magára hagyta Henriket. Átvágott a füvön – amit alaposan
kiszárított a nyár, a szálak szinte szétroppantak a lába alatt és az ösvényen kisietett a parkból.
– Lili! – kiáltott utána Henrik a fűzfa alól.
Lili tudta, van még néhány órája, nyugodtan visszaakaszthatja a szekrénybe a ruháját, megfürödhet, és
belekezdhet egy új festménybe. A lakásban Einar fogja várni Gretát, a majd hazajön, leveszi a kalapját, és
megkérdi: „Milyen estéd volt?” – azután pedig megcsókolja Einar homlokát, pontosan úgy, hogy
mindkettejük számára világossá váljon: neki volt igaza.
 NYOLCADIK FEJEZET

Az augusztusi vakációra Greta és Einar – ahogy minden nyáron – visszatért Mentonba, az olasz határnál
lévő francia kikötővárosba. A hosszú nyarat követően Greta megkönnyebbülten búcsúzott el
Koppenhágától. Ahogy a vonatuk délre zötyögött, és átkelt az Alpokon, úgy érezte, mintha maga mögött
hagyna valamit.
Anna még májusban fellépett a Monte Carló-i operában, az ő javaslatára Greta és Einar ebben az
évben a Boyeren, a mentoni polgári kaszinóval szemközt bérelt ki egy lakást, amelynek a tulajdonosa egy
olyan amerikai volt, aki a háborút követően azonnal Franciaországba utazott, hogy Provence-ban
felvásárolja a bezárt ruhagyárakat. Meggazdagodott, és már New Yorkban élt; továbbra is elképesztő
hasznot hozott neki az egyszerű szabású és kivitelezésű házi ruha, amilyet Lyontól délre szinte valamennyi
háziasszony hordott.
A lakásnak hideg, narancssárga márványpadlója volt. A második hálószobáját vörösre festették, a
nappalijában kagylóhéj berakásos kínai paravánt helyeztek el. A nappalihoz kis terasz tartozott, amely
elég széles volt ahhoz, hogy elférjen rajta egy sor, cserépbe ültetett muskátli meg két drótszék. Einar és
Greta a forró éjszakákat itt, ezen az erkélyen töltötte. Greta általában feltette a lábát a korlátra, és élvezte,
ha a park citrom- és narancsfái közül nagy ritkán szellő fújt feléjük. Fáradt volt; egész estéket töltöttek el
úgy, hogy egy „jó éjt”-en kívül nem is nagyon szóltak egymáshoz.
A vakációjuk ötödik napján aztán megváltozott az időjárás. Az Észak-Afrika felől érkező sirokkó
átjutott a Földközi tengeren, felcsapott a sziklás partra, keresztülfurakodott a terasz nyitott ajtaján, és
felborította a nappaliban álló paravánt.
Greta és Einar a vörös hálószobában szunyókált, amikor meghallották a csattanást. A paraván rádőlt a
tevehátú szófára. Amíg fel nem dőlt, egy ruhaállványt takart el; az állványon a lakás tulajdonosának
gyáraiban készült házi ruhák lógtak. A fehér, virágmintás anyagból készült otthonkák úgy mozogtak az
állványon, mintha egy kisgyerek rángatná az aljukat.
Elég hétköznapiak – állapította meg Greta, ahogy végignézett a formátlan ruhaujjakon, az elöl
sorakozó gombokon. Annyira egyszerűnek és praktikusnak látta a ruhákat, hogy halványan undorodni
kezdett azoktól az asszonyoktól, akik ilyet hordanak. Előrelépett, hogy gyorsan visszaállítsa a helyére a
paravánt.
– Segítesz? – kérdezte.
Einar az állvány mellett állt; a szél a lábához simította ruhákat. Az arca rezzenéstelen maradt, de Greta
látta, hogy halántékán hevesen pulzálnak az erek, látta, hogy az ujjai – amelyekről mindig azt mondta,
inkább illenek egy zongoristához, mint egy festőhöz – megremegnek.
– Azon gondolkodtam, hogy megkérem Lilit, látogasson meg minket – mondta. – Még sosem járt
Franciaországban.
Greta egyszer sem utasította vissza Lilit. A nyár során voltak olyan alkalmak, amikor Einar
bejelentette, Lili el fog jönni vacsorára. Szent ég! – gondolta Greta, akit kimerített a kudarcba fulladt
kiállításon való részvétel. – A legkevésbé sem vágyom arra, hogy együtt vacsorázzam a férjemmel, aki
lánynak öltözött!
Ám ennek az érzésének nem adott hangot, az ajkába harapott, de olyan erősen, hogy megérezte saját
vérének ízét. Tisztában volt vele, Einart nem állíthatja le. Abból, ami Henrikkel történt, már biztosan
tudta, hogy Lili saját akarattal rendelkezik.
Mielőtt elutaztak Mentonba, Lili néhány héten keresztül minden előzetes bejelentés nélkül, szinte
minden délután megjelent. Greta időnként elhagyta az Özvegyházat, megbeszélésre vagy egyéb
találkozókra ment, és amikor hazaért, ott találta Lilit az ablaknál, természetesen női ruhában, aminek a
hátát persze nem gombolta össze. Greta ilyenkor segített neki az öltözködés befejezésében, a nyakára
csatolta a borostyánláncot. Újra és újra meglepetést okozott neki, hogy így látja a férjét – ahogy ott ül,
nyitott hátú női ruhában, sápadt vállait meztelenül hagyva. Soha semmit sem mondott erről se Einarnak, se
Lilinek, sőt mindig örült Lilinek, úgy örült neki, mintha egy szórakoztató, külföldi barát lenne. Szívesen
fecsegett, szívesen pletykált, ahogy felsegítette Lilire a cipőjét. A mutatóujjára csöppentett egy kevéske
parfümöt, hogy aztán finoman végigsimítsa Lili nyakát, a karja belső oldalát. Odaállította Lilit a tükör elé,
és suttogott, olyan lágy és bensőséges hangon, ahogy csak a házaspárok szoktak egymással: „Nézd. Hogy
te milyen szép vagy!”
Mindezt megtette, mégpedig odaadással, mert mindig hitt abban, hogy bárkinek képes nemet mondani
– bárkinek, kivéve a férjét. Teddyvel ugyanez volt a helyzet. Képes volt összeveszni az anyjával, képes
volt vitába szállni az apjával, egész Pasadenával és Koppenhágával, de ha arról a férfiról volt szó, akit
szeretett, Greta egész lényében maga volt a megtestesült tolerancia. Még sohasem tette fel magának a
kérdést, miért hagyta, hogy Lili belépjen az életükbe; mindig azt ismételgette magában, bármit megtenne,
csak hogy Einar boldog legyen. Bármit!
De mivel olyan volt, amilyen, időnként dühítette ez a feltétel nélküli odaadás. Azután, hogy Lili
találkozgatott Henrikkel, Greta minden egyes alkalommal elkísérte őt, amikor nekivágott Koppenhága
utcáinak. Lili közölte vele, hogy soha többé nem fog találkozni Henrikkel, hogy már kiszerettek
egymásból, Greta azonban tudta, hogy többtucatnyi olyan fiatalember van, aki addig-addig sertepertélne
Lili körül, amíg a karjaik közé nem omlik. Így aztán kettesben sétálgattak, egymásba karolva, együtt
mentek végig a park szépen nyírott sövényei mellett. Greta a tekintetével folyamatosan potenciális
udvarlók után kutatott, mert tudta, hogy Lili azzal a nedvesen csillogó, barna szemével képes felkelteni a
vágyat a dán férfiakban. Egy nap a Rosenborg-fal kapujánál fényképet készített Liliről; a sima falú
téglakastély homályos és enyhén fenyegető hátteret nyújtott. Egy másik napon Lili megáld a
marionettszínháznál, és beült a gyerekek közé – az arca éppen olyan ártatlan és izgatott, a lába éppen
olyan pajkos volt, mint a kicsiké.
– Greta? – szólalt meg ismét Einar. A mintaruhák állványának támaszkodott. A kínai paraván még
mindig a szófára dőlve hevert. – Nem bánnád, ha Lili itt is meglátogatna minket?
Greta nekilátott, hogy felállítsa a paravánt. Amióta megérkeztek Franciaországba, még semmit sem
festett. Egyetlen olyan emberrel sem találkozott, akit elég érdekesnek talált volna ahhoz, hogy megkérje,
üljön neki modellt. Az időjárás borús és esős volt, ilyenkor a festék mindig nehezen szárad a vásznon. A
nyár folyamán kezdte megváltoztatni a stílusát, világosabb színeket használt, főként rózsaszíneket, sárgákat
és az arany árnyalatait, lágyabb vonalvezetést alkalmazott, és nagyobb méretekben gondolkodott. Számára
mindez új volt, éppen ezért nehezen szánta rá magát, hogy az üres vászon elé álljon, és bármibe
belekezdjen. Valahogy megrettent a festéstől. A méreteik és pasztellárnyalatú vidámságuk miatt az utóbbi
időben készült képeihez, úgy érezte, valamiféle belső elragadtatottság szükségeltetett. Semmi sem tette
boldogabbá, mint az, ha Lilit festheti le.
Fontolóra vette, hogy belekezd egy életnagyságú portréba; Lili esetleg a teraszon állhatna modellt, a
szellő megemeli a haját és a ruhája fodrait; a ruháján lévő kis, barna rózsák kissé elmosódottá válnának,
az arckifejezése pedig pontosan olyan lenne, mint… Mint a férje arckifejezése most, ebben a pillanatban:
forró és feszült, a bőre feszes és vörös, mintha szét akarna repedni.
Greta és Lili a Quai Bonapartén a L’Orchidée felé sétált. Az étterem a saját levében főtt tintahalról
volt híres, legalábbis ezt írta Hans, aki felvetette az esti találkozó ötletét. Az utcában az üzletek már
bezártak. A járdaszegély mellett kis zsákok álltak, bennük a nap során összegyűlt szemét. Az úton
kilazultak a helyükről a macskakövek – az autók kerekei alaposan elnyűtték őket.
Hans levele ott lapult Greta zsebében, a sarkát a jegygyűrűjéhez dörzsölgette, ahogy a Rue St.
Michelen végigment Lilivel a kikötő felé. Mindig is az egyik legkedvesebb dán szokásnak tartotta, hogy a
házaspárok a jobb kezükön hordták a jeggyűrűjüket. Amikor özvegyként visszatért Dániába, megfogadta
magában, hogy sosem húzza le az ujjáról azt az aranygyűrűt, amit Teddytől kapott, ám aztán jött Einar, és
hozta a saját gyűrűjét, azt az egyszerű kis karikát. Greta nem tudta, hogyan vehetné le Teddy gyűrűjét;
eszébe jutott, milyen esetlenül keresgélte Teddy a zsebében azt a kis, fekete bársonydobozt, mielőtt átadta.
Aztán rájött, hogy nem is kell levennie, és azóta mind a kettőt hordta. Általában egyszerre játszott
mindkettővel, szórakozottan forgatta őket az ujjain.
Einarnak sosem mesélt túl sokat Teddy Crossról. A fegyverszünet napján tért vissza Dániába, hat
hónapig özvegy volt, de újra a Greta Waud nevet viselte. Elhatározta, hogy ha a barátai Teddyről kérdezik
majd, azt fogja mondani, hogy hirtelen és váratlanul halt meg, minden nyilvánvaló ok nélkül. Igazság
szerint elképzelni sem tudta, hogy miért halna meg valaki, aki huszonnégy éves, Kalifornia tiszta
melegében él – ez csakis a világ kegyetlenségének megnyilvánulása lehet. Tényleg nem volt semmi
értelme a dolognak. Persze, Teddynek nem volt nyugati gerince, de ezért is csak a sors okolható. Időnként
eszébe jutott (és ilyenkor mindig arra kényszerítette a bűntudat, hogy lehunyja a szemét), hogy talán nem is
lett volna szabad összeházasodniuk. Talán Teddy szerelme sosem volt olyan hatalmas, mint az övé.
Már majdnem megérkeztek az étteremhez, amikor Greta megállította Lilit.
– Kérlek, ne haragudj meg rám, de. Van egy kis meglepetésem a számodra. – Kisöpörte Lili szeméből
a kósza hajtincseket. – Sajnálom, hogy nem mondtam korábban, de úgy gondoltam, könnyebb lesz a
számodra, ha csak közvetlenül előtte szerzel tudomást róla.
– Miről?
– Arról, hogy most Hansszal fogunk vacsorázni.
Lili elsápadt, és látszott rajta, felfogta, hogy ez mit jelent. Az egyik hentesbolt kirakatüvegéhez
szorította a homlokát. Az üveg mögött megnyúzott malacok lógtak egy kötélen – mintha rózsaszínű
medálok lettek volna.
– Milyen Hansszal? – kérdezte végül Lili, mintha mégsem értené.
– Ejnye, ne ess pánikba! Hans lesz itt. Látni szeretne téged.
A szemölcsös szemű párizsi kritikus meglepően hamar válaszolt Greta levelére, megküldte neki Hans
címét, és feltett néhány kérdést Greta festészetével kapcsolatosan. A kritikus által tanúsított érdeklődés kis
híján álmodozásba taszította Gretát. Párizs a művészetemről kérdezi – gondolta, miközben kinyitotta az
Arhusban vásárolt írószeres dobozt, és tintát töltött a tollába. Először a kritikusnak írt. „Mit gondol,
létezhet számomra élet Párizsban?” – kérdezte. „Van értelme annak, hogy a férjemmel együtt fontolóra
vegyük, hogy elhagyja Dániát, amikor valójában még senki sem tudja, milyen véleménnyel legyen rólam?
Vajon Párizsban szabadabb lenne az életünk?”
Azután Hansnak írt: „Úgy tűnik, a férjem sosem felejtette el önt” – kezdte. „Amikor a festőállványa
előtt álmodozik, tudom, hogy önre gondol, ahogy ott csimpaszkodik azon a vén tölgyfán, a mocsár fölött.
Az arca ellágyul, szinte összezsugorodik. olyan, mintha újra tizenhárom éves lenne, a szeme csillog, az
álla sima.”
A harmincas évei közepén járó Hans Axgil orra keskeny volt, a csuklóját sűrű, szőke szőr borította.
Termetes, erős férfi lett belőle, a nyaka vastagon állt ki a törzséből; Gretának az a szikomorfatönk jutott
róla eszébe, ami a kaliforniai kertjük végében volt. Einar mindig úgy beszélt Hansról, hogy kicsi és
törékeny, a lápvidék kópéja; a beceneve Valnod, vagyis Dió volt – egyesek szerint azért, mert nyaranta a
bőre halványbarnára színeződött, mintha rákenődött volna a soha el nem tűnő kékfogi sár, vagy mintha
örökre rajta maradt volna annak a pocsolyának az iszapja, amelyben az anyja – miután a kocsija felborult
a viharban, és két cselédlánnyal együtt ott ragadt a mocsár közepén, lámpás nélkül, egyetlen doboz
gyufával – a kocsis vászonkabátján fekve világra hozta őt.
Hans azóta férfivá, germánosan erős testalkatú férfivá érett. Amikor parolázott valakivel, mindkét
kezével megfogta az illető jobbját – azzal a két kezével, amit összefűzve gyakran a nyaka hajlatába
szorított, amikor valamilyen történetet mesélt. Pezsgőn és szódavízen kívül semmi mást nem ivott.
Kizárólag halat fogyasztott; egyszer evett szarvassültet, de azután egy hónapra elment az étvágya.
Műkereskedő volt, holland mesterekkel foglalkozott, főként gazdag amerikaiaknak adta el a képeket, akik
számára a mennyiség mindig többet nyomott a latban, mint a művészeti érték. „Ezt hívják úgy, hogy üzlet”
– mondta, és fúrószerű szemfogait kivillantva mosolygott. „Bár időnként eléggé immorális. Nem mindig,
de elég gyakran.” A kedvenc sportja még mindig a tenisz volt. „Franciaországban a terre battue ér a
legtöbbet. A vörös agyag. A gumivarratos fehér teniszlabdák. A bíró, ahogy odafönt ül a székén.”
Az étterem a kikötővel szemközt volt. Nyolc asztal a járdán, kisebb méretű kövekkel megtámasztott,
csíkos napernyők alatt. A kikötőbe éppen befutott néhány vitorlás; a fedélzetükön vakációzó britek álltak
egymás kezét fogva, a térdhajlatukat vörösre égette a nap. Az étterem asztalain vázák, bennük körömvirág,
az abroszt fehér papír védte.
Greta csak akkor kezdett idegeskedni a terve miatt, amikor a kezét a háta mögé tevő Hans tekintetétől
kísérve le akartak ülni az asztalhoz. Egészen addig nem félt, hogy Hans esetleg felfedezi Lili arcán az
Einarra emlékeztető jegyeket. Fogalma sem volt, mit tenne akkor, ha Hans áthajolna az asztal fölött, és
megkérdezné: „Mondják, ez a csinos kis teremtés véletlenül nem az én jó öreg Einar barátom?”
Elképzelhetetlennek tűnt a dolog persze, de Greta mégis eltűnődött, vajon mit felelne egy ilyen kérdésre.
És vajon Lili mit tenne? Lilire nézett. Csinos volt a ruhájában, a bőre barna – akkor barnult le, amikor a
tengeren lebegő fürdőtutajon heverészett. Greta megrázta a fejét. Nem, nem volt itt senki más, csak Lili.
Még ő is csak Lilit látta. Egyébként is – gondolta, miközben a pincér kihúzta nekik a székeket, és Hans
előrébb lépett, hogy megcsókolja a két nőt (először Gretát, utána Lilit) Hans már nem is emlékeztet arra
a fiúra, akiről Einar beszélt.
– Nos, meséljenek Einarról! – mondta Hans, amikor felszolgálták nekik a főtt polipot.
– Attól tartok, ma este egyedül van Koppenhágában – felelte Greta. – Annyira leköti a munkája, hogy
vakációzni sem akar.
Lili bólintott, és a szája sarkához érintette a szalvéta csücskét. Hans hátradőlt a székében, a villáját a
polipba döfte.
– Jellemző rá. – Ezután elmesélte, hogyan vitték ki Einarral az út mellé a krétáit, hogyan rajzoltak
tájképeket a sziklák oldalára. Az eső éjjelente lemosta a műveiket, de másnap ismét kivitték a
krétásdobozt, és megint rajzoltak.
– Időnként önt is lerajzolta – mondta Lili.
– Igen, órákon keresztül ültem az út szélén, hogy rárajzolja az arcomat valami kődarabra!
Gretának feltűnt, hogy Lili kissé hátrafeszíti a vállát, és ennek köszönhetően a mellei úgy emelkednek
felfelé, mint azok a papírszerű mimózák, amelyek a Menton fölötti hegyekben nőttek. Elfelejtette, vagyis
majdnem elfelejtette, hogy ezek valójában nem is mellek voltak, hanem selyem zsebkendőbe csomagolt
avokádódarabok, amelyeket abba a nyári fűzőbe tömtek be, amit ő vásárolt aznap délelőtt az állomás
melletti áruházban.
Azt is észrevette, hogy Lili – akinek festett szemhéja alól Einar sötét, eleven tekintetű szeme figyelt –
hogyan beszél Hansszal Jütlandról. Volt valami vágyódás abban, ahogy az ajkába harapott, ahogy
felszegte az állát, mielőtt válaszolt Hans egy-egy kérdésére.
– Tudom, hogy Einar is szeretne találkozni önnel – jelentette ki Lili. – Elárulta nekem, hogy az volt
élete legrosszabb napja, amikor ön elmenekült Kékfogból. Azt mondta, ön volt az egyetlen, aki hagyta őt
festeni; ön volt az, aki azt mondta neki, semmi sem számít, ha festő akar lenni, legyen az. – Beszéd közben
a keze (ami a gyertyalámpás fénykörében túlságosan kecsesnek és finomnak látszott ahhoz, hogy egy férfi
keze lehessen) Hans válla felé mozdult.
Azon az éjszakán, valamivel később Greta és Lili a liftben állt, amely felvitte őket bérelt lakásukhoz.
Greta fáradt volt, szerette volna, ha Einar leveti a női ruhát, letörli az ajkáról a rúzst.
– Hans nem jött rá, igaz? – kérdezte. Összefonta maga előtt a karjait; a melle furcsa módon laposabb
volt, mint Lilié. A felvonó mennyezetén két csupasz villanyégő világított, a fény kihangsúlyozta Einar
homlokának ráncait, meg a szája körüli narancssárgás foltot, amit a pórusaiba ivódott alapozó hagyott a
bőrén. Einar nyakán, a borostyánlánc fölött megjelent az ádámcsutka kiszögellése. A testének már férfias
illata volt; a hónalja sötétjéből, a lábaiból jellegzetes, a nedves falevelekére emlékeztető szag áradt.
Greta már aludt, amikor Einar lefeküdt. Amikor felriadt, Lili szuszogott mellette egy vékony takaró
alatt. A haja kócos volt, az arca a gyenge fényben tisztának látszott, de a füle alatt már megjelent néhány
pihe. A hátán feküdt, a takaró ráborult mellének körte alakú dudoraira, és a lába közötti másik
domborulatra. Lili korábban még sosem aludt Gretával.
Az már előfordult, hogy együtt reggeliztek – ilyenkor darvakkal díszített selyemkimonót viseltek –, és
az is, hogy együtt vásároltak harisnyát (mindig Greta fizetett, mint egy anya vagy egy furcsa,
vénkisasszonyos nagynéni), de Einar még sosem feküdt le Lilinek öltözve. Greta úgy érezte, a szíve
nekiütődik a mellkasa belső oldalának, olyan keményen, akár egy gyümölcs magja. Ez is a játék része
lenne? Vajon meg kellene csókolnia Lilit, ahogy a férjével tenné?
Csak ritkán kerültek egymással intim kapcsolatba. Greta általában önmagát okolta ezért. Éjszakánként
sokáig fenn maradt, festett vagy olvasott, és amikor végre lefeküdt, Einar általában már aludt. Időnként
megbökdöste a férjét, és volt, hogy átölelte őt – abban reménykedett, talán felébred. A reggel csendjében
találkozott a tekintetük. Gretában gyakran feltámadt a vágy, hogy megérintse Einart, de amikor
megsimogatta őt, először a mellkasát, utána pedig a combját, Einar általában megdörzsölte az öklével a
szemét, és kiugrott az ágyból. „Valami baj van?” – kérdezte ilyenkor Greta a takaró alól. „Nem, semmi” –
felelte Einar, és megeresztette a fürdővizet. „Semmi, tényleg semmi.”
Amikor szeretkeztek, általában Greta kezdeményezett, de nem mindig. A végén Gretának mindig olyan
érzése támadt, hogy valami helytelen dolgot műveltek. Mintha már nem lenne joga vágyni arra, hogy
megérintse Einart, aki mintha már nem is lett volna a férje.
Lili most megmozdult; a teste Gretát egy hosszú kötélre emlékeztette. Lili az oldalán feküdt; a hátán
lévő szeplők Gretát bámulták, és őt nézte az az egy kiemelkedő anyajegy is, aminek olyan volt a formája,
mint Új-Zélandnak, és olyan volt a színe, mint a fekete piócáknak. Lili csípője a vékony takaró alatt a
bérelt lakás nappalijában álló dívány támlájára emlékeztetett. Vajon honnan van neki ilyen ívelt csípője?
Olyan ívelt, mint az olasz határtól Nizzáig húzódó tengerparti út; olyan ívelt, mint azok a vékony nyakú,
domború hasú vázák, amelyeket Teddy készített a lábbal hajtós fazekaskorongján. Greta úgy érezte, ez a
csípő éppen olyan, mint egy nőé, nem pedig olyan, mint az ő férjéé. Úgy érezte, mintha egy ismeretlen
feküdne mellette az ágyban. Egészen addig ezen a csípőn töprengett, amíg a hajnal megérkezett a lakás
keskeny teraszára, és az eső annyira lehűtötte a szobát, hogy Lili fázósan állig betakarózott – a csípődomb
abban a pillanatban eltűnt a takaró sátra alatt. Ezután Greta ismét elaludt, és amikor felkelt, megint Lilit
látta maga előtt. Lili kezében két csésze kávé volt. Mosolygott, és megpróbált visszacsúszni a takaró alá,
de a csészék megbillentek. A kávé az ágyra ömlött és Lili kezére; Lili sírva fakadt.
Később, délután, amikor Einar a másik hálószobában volt, és átváltoztatta magát Lilivé, Greta lehúzta
a kávéfoltos ágyneműt. Fogta a kissé dohos és tejes szagú takarót és lepedőt, amelyeken összekeveredett
Einar, Lili és a kávé illata, kiterítette a terasz korlátjára, és csipesszel összefogatta a sarkaikat. Feltámadt
benne a vágy, hogy végignézze, ahogy az egész elhamvad. Egy perccel később felgyújtotta a lepedőt, és –
miközben Teddy és Einar járt a fejében – végignézte, ahogy a lángok továbbkúsznak rajta. Fekete, ritkás
füstuszályt húzó pernyedarabkák röppentek le a teraszról, finoman lebegve a nyári szellőben, hogy végül
megérkezzenek a park citrom- és narancsfáinak viaszos leveleire. Az utcáról egy asszony felkiabált
Gretának, ő azonban ügyet sem vetett rá; lehunyta a szemét.
Sosem beszélt Einarnak a tűzről, ami a Colorado Streeten Teddy keramikusműhelyében pusztított. A
külső helyiségben volt egy kis kandalló, amelyet Teddy sajátságos csempéi díszítettek. Egy januári napon,
Gretán erőt vett a rendcsinálási kényszer, és behajigálta a karácsonyi fenyőgirlandokat a kandallóba,
amelyben mindig izzott a parázs. A kiszikkadt, zöld ágakból sűrű, fehér füst szállt, aztán hirtelen recsegés
hallatszott. A hang olyan volt, mintha lőttek volna – még Teddy hátul lévő műhelyébe is áthallatszott.
Teddy előresietett, megállt az ajtóban. Greta ránézett, és leolvasta az arcáról a kérdést: „Mit művelsz?”
Azután együtt nézték, ahogy egy lángnyelv kiemelkedik a füstölgő girlandból, majd egy második is
kinyúlik, akár egy kar, és felgyújtja a vesszőből font hintaszéket.
A szoba pillanatok alatt lángra kapott. Teddy kirángatta Gretát a Colorado Streetre. Alig néhány
másodperce jutottak ki a járdára, amikor a lángöklök keresztülütötték a dupla szárnyú ablakokat. Greta és
Teddy hátrébb húzódott; már az utcán voltak, a kocsik között. A kocsisok szája elkerekedett, a lovak
riadtan menekülni próbáltak az égő épület közeiéből, a kocsik megbillentek.
Greta mondani akart valamit, de csak szánalmas dolgok jutottak az eszébe. Egy bocsánatkérés üresen
hangozna – mondogatta magában, miközben a lángok az utcai lámpák fölé emelkedtek, felcsaptak a
telefonvezetékekig, amelyeket máskor lenyomott a rajtuk üldögélő szajkók súlya, iszonyatos látvány volt,
Greta csupán egyetlen mondatot bírt kinyögni: „Mit tettem?”
„Bármikor újrakezdhetem” – mondta Teddy. Odabentről reccsenések és robbanások hallatszottak,
minden fekete semmidarabkákká vált: a több száz váza és csempe, a két kemence, Teddy iratszekrénye,
amiben a rendeléseket gyűjtötte össze. Megsemmisült Teddy fazekasélete, amit önmagának teremtett meg.
Greta szájában az üres bocsánatkérés szavai forogtak, mintha odaragadtak volna a nyelvéhez, mintha
elolvadni képtelen jégkockák lettek volna. Néhány percen keresztül semmi mást nem tudott kimondani,
egészen addig csak ezt a két szót („Mit tettem?”) ismételgette, amíg a tető összerogyott, olyan könnyedén,
mintha csupán egy égő vászondarab volna.
„Nem akartam!” – Greta agyán átvillant a kérdés: vajon Teddy hisz neki?
Megjelent a helyszínen az American Weekly egyik riportere, a ceruzái oda voltak tűzködve az ingujját
a könyöke fölött tartó gumiszalagba.
Greta eltűnődött, vajon van-e olyan ember Pasadenában, aki hisz neki.
„Tudom” – ismételgette Teddy. Megfogta Greta kezét, és nem hagyta, hogy bármi mást mondjon.
Végignézték, ahogy a lángok lehúzzák az utca felőli falat. Végignézték, ahogy a tűzoltók kigördítik lapos,
petyhüdt fecskendőjüket. Csendben nézték, meg se szólaltak, aztán Teddy torkából felszakadt egy nedves
hörrenés, ami vészjósló köhögés formájában hagyta el az ajkait.
 KILENCEDIK FEJEZET

Amikor Einar feltett pár kérdést, Greta olyasmiket mesélt, amikre ő egyszerűen nem emlékezett.
– Úgy érted, hogy elfelejtetted? – kérdezte Greta másnap reggel. – Elfelejtetted, hogy arra kérted,
találkozzon veled újra?
Einar csak részben tudta felidézni az előző éjszaka történteket. Amikor Greta elmondta neki, hogy Lili
lábujjhegyre állt, hogy csókkal köszönjön el Hanstól, annyira elszégyellte magát, hogy kihúzott egy széket
a teraszra, és közel egy órán keresztül a park citromfáit bámulta. Az egész annyira. valószerűtlen volt!
Mintha ő ott sem lett volna.
– Hans nagyon örült, hogy találkozhat Lilivel. Nagyon kedvesen beszélt Einarról. Már alig várja, hogy
újra találkozzon veled. Erre emlékszel? – kérdezte Greta. Nem aludt jól; a szeme szinte eltűnt a sötét
karikák között. – Megígérted neki; hogy ma ismét láthatja Lilit.
– Az nem én voltam! – tiltakozott Einar. – Azt Lili mondta!
– Igaz – felelte Greta. – Lili. Mindig elfelejtem.
– Ha nem akartad, hogy meglátogasson minket ezen a helyen, miért nem szóltál?
– Mert természetesen szerettem volna, hogy meglátogasson minket. Csak éppen. – Greta elhallgatott. –
Csak éppen fogalmam sincs, mit vársz el tőlem, hogyan viszonyuljak hozzá. Mit kezdjek vele? – Elfordult
a díványon, és piszkálgatni kezdte a kínai paraván kagylóberakásait.
– Neked semmit sem kell tenned – mondta Einar. – Hát nem érted?
Einar elgondolkodott, vajon Greta miért érzi szükségesnek, hogy ilyen sokat aggodalmaskodjon Lili
jövés-menése miatt. Ha őt nem izgatja a dolog, akkor Gretának igazán nincs oka az idegeskedésre. Miért
nem tudja nyugodtan üdvözölni Lilit, amikor majd eljön a portréfestés ideje? Miért kell állandóan
kérdésekkel zaklatnia, miért kell megjegyzéseket tennie a szemére, amikor Lili csendben megérkezik vagy
távozik? Liliben már sokszor attól szétáradt a hónalja alatt összegyűlő, nedves düh, hogy tudta: Greta a
közelében van, csak egy ajtó választja el őket egymástól.
És Einar ennek ellenére tisztában volt vele, hogy neki is, és… igen, Lilinek, is szüksége van Gretára.
Hans négykor várta Lilit. Úgy beszélték meg, hogy a Promenade du Midin, a sziklás tengerpart mögötti
részen álló polgári kaszinó előtt találkoznak. Greta délelőtt a lakásban volt, festett. Einar az előszobában
próbált dolgozni, ott, ahonnan a St. Michel-templom hátuljára, a reggeli fényben vöröses árnyakkal
borított, sötét kőfelületre lehetett kilátni. Greta úgy negyedóránként elmormolt egy káromkodást – a hang
mintha egy ingaóra lágy gongása lett volna.
Amikor Einar benézett hozzá, Greta a hátát az állványához támasztva ült. A vászna peremén több,
különböző árnyalatú kék folt sorakozott. Az ölében egy kormos, maszatos vázlatfüzetet tartott. IV. Edvard
összegömbölyödve feküdt a lábánál.
Greta felnézett, az arca majdnem olyan fehér volt, mint Edvard szőre.
– Lilit akarom festeni! – közölte.
– Csak később lesz itt – mondta Einar. – Négykor találkozója van Hansszal. Talán azután?
– Kérlek, hívd ide! – Greta nem nézett rá Einarra, a hangja halkabb volt, mint máskor.
Einar egy pillanatig úgy érezte, nemet kell mondania a feleségének. Neki is be kellett fejeznie a saját
képét. Azt gondolta, délután majd előhívja Lilit, de a délelőttöt festéssel töltötte (hosszú idő után, mert
már régóta hanyagolta a munkát), azután meg zöldséget vett a piacon. Most azonban Greta azt akarta, hogy
helyezze maga elé Lilit. Azt akarta, hogy hagyja abba a saját képét az övé miatt. Ehhez nem igazán volt
kedve. Éppen nem vágyott Lilire. Úgy érezte, mintha Greta rá akarná kényszeríteni őt egy döntés
meghozatalára.
– Esetleg egy órát eltölthetnél vele, mielőtt Hansszal találkozik.
 – Einar – mondta Greta. – Kérlek szépen.
A hálószobai szekrényben több ruha lógott. Greta kijelentette, hogy egytől egyig rondák, a stílusuk
legfeljebb a dadákhoz illik, ám Einar szépnek találta az egyszerűségüket, úgy gondolta, ilyen holmikat a
világ leghétköznapibb nőinek kellene hordaniuk. Végignézte az ólomcsőre akasztott vállfákon függő
ruhákat, megérintette keskeny, kikeményített gallérjukat. A bazsarózsamintás kissé áttetsző volt; a
békamintás mellben túl bőnek látszott, ráadásul pecsétes is volt. Meleg volt, Einar az ingujjával törölgette
a homlokát. Valami miatt úgy érezte, a lelke csapdába esett, egy kovácsoltvas ketrecben vergődik. A szíve
a bordáit ostromolta, odabent pedig megmoccant Lili, lassan felébredt, és oldalát az Einar-test korlátaihoz
dörgölte.
Einar kiválasztotta az egyik ruhát. Fehér volt, rózsaszínű kürtkagylóminták díszítették. Elég hosszú
volt, az alja a lábszáráig leért. A fehér és a rózsaszín nagyon jól illett a lábszárához, amire a francia nap
némi színt csalt.
A szoba ajtajában benne volt a kulcs. Einarnak eszébe jutott, hogy esetleg be kellene zárkóznia, de
tudta, Greta kopogás nélkül sosem lépne be. Egyszer, a házasságuk elején minden figyelmeztetés nélkül
bement hozzá a fürdőszobába, éppen akkor, amikor énekelt: „Volt egyszer egy öregember, oda-künn élt a
mocsárban.” Einar tudta, nincs abban semmi különös, hogy egy ifjú feleség rányit a férjére, aki fürdés
közben énekel. A kádban ülve látta, hogy Greta arcán megjelennek az izgalom jelei. „Ne hagyd abba!” –
mondta, és közelebb lépett a kádhoz, ám Einarnak hirtelen ahhoz sem volt ereje, hogy levegőt vegyen,
annyira kiszolgáltatottnak érezte magát, annyira szégyellte magát. Csontos karjait keresztbe tette a törzse
előtt, a kezeit próbálta fügefalevélként használni. Greta végül rájött, hogy mit tett, mert kiment a
fürdőszobából: „Elnézést. Kopognom kellett volna.”
Einar a tükörnek háttal levetette a ruháit. Az éjjeliszekrény fiókjában volt egy tekercs ragtapasz meg
egy olló. Lehúzott egy darabot a ragtapaszról, öt részre vágta. A darabkákat az ágy lábtámlájára
tapasztotta, majd lehunyta a szemét, és miközben úgy érezte, keresztülcsúszik a saját lelke alagútján
hátrahúzta a péniszét, és a tapaszdarabokkal hozzáerősítette az ágyéka alatti sima részhez.
Az alsóneműi olyan, rugalmas anyagból készültek, amit minden bizonnyal az amerikaiak találtak fel.
„Nem lenne értelme pénzt pazarolni arra, hogy olyan selyemholmikat veszünk, amik úgyis csak egyszer-
kétszer lesznek majd rajtad” – mondta Greta, miközben átnyújtotta a csomagot. Einar túl szégyenlős volt
ahhoz, hogy ellentmondjon.
A bugyi négyszögletes volt, és olyan ezüstös színű, mint a paravánt díszítő kagylóhéjak. A
harisnyakötő pamutból készült, valami papírszerű csipke volt rajta. Nyolc kicsi rézkampó tartozott hozzá,
ezek tartották a harisnyát. Einar izgalmasan bonyolultnak találta a mechanizmust. Amikor az avokádó
megrohadt a selyemzsebkendőben, szerzett két tengeri szivacsot, ezekkel tömte ki a fűzőjét.
Belebújt a ruhába.
A sminkesdobozára egyre inkább úgy tekintett, mint addig a palettájára. Pár ecsetvonás a
szemöldökre. Enyhe festék a szemhéjakra. Vonalak az ajkakra. Pírfoltok a két orcára. Olyan volt az egész,
mint a festés – mint amikor az üres vásznon az ecsete érintésére megjelenik a téli Kattegat.
A ruha és a rúzs fontos volt, de az átalakulás lényegét az adta, hogy leereszkedett abba a bizonyos
belső alagútba, egy olyan kis csengővel, amivel ebédre szokták hívni a vendégeket, és felébresztette Lilit,
akinek mindig tetszett ez a kristályos csilingelés. A lényeg az volt, hogy Lili ilyenkor Einar kezébe adva
saját, izzadt kezét, úgy mászott elő, hogy közben meggyőzte magát: a fénylő, zajos világ az övé, csakis az
övé.
Einar leült az ágyra. Lehunyta a szemét. Az utca megtelt az autók durva hangjával. A szél a terasz
ajtaján motozott. Einar a szemhéja mögött színes fényeket látott előtörni a feketeségből – a jelenség olyan
volt, mint előző szombaton, a mentoni kikötő fölé fellőtt tűzijáték. Hallotta, hogy lelassul a szívverése.
Érezte a péniszére tapasztott szalagokat. Erőtlen sóhajféleség haladt keresztül a torkán. Lélegzet után
kapkodott, miközben lúdbőrössé vált a karja és a háta is, végig a gerince mentén.
 Remegve Lili lett belőle. Einar elment. Már Lili volt, aki modellt fog ülni Gretának. Lili volt, aki
végig fog sétálni Hansszal az utcákon, az ő keze fogja beárnyékolni az ő szemét az augusztusi napsütésben.
Einar ezután már csupán beszédtéma lehetett: „Nagyon hiányzik neki Kékfog” – mondja majd Lili, és a
világ az ő hangját fogja hallani.
Ismét kettő létezett. A dióbél megfeleződött, az osztriga szétnyílt.
Lili visszament a nappaliba.
– Köszönöm, hogy ilyen gyorsan eljöttél – mondta Greta. Halkan, kedvesen beszélt Lilihez, mintha
attól tartana, hogy a lány valahogyan megreped egy durva hangtól. – Ülj le ide! – kérte, és megpaskolta a
szófán lévő párnákat. – Az egyik karodat tedd rá a szófa támlájára, és fordítsd a fejed a vászon felé!
Az ülés belenyúlt a délutánba. Lili a szófa sarkában ült, és a paraván felületére kagylókból kirakott
képet, a halászfalut, a fűzfa mellett álló pagodában üldögélő költőt nézegette. Megéhezett, de ráparancsolt
magára, hogy ezzel most nem foglalkozhat. Ha Greta nem hagyja abba, akkor ő sem fogja. Ezt most
Gretáért teszi. Ez volt az ajándéka Gretának, az egyetlen dolog, amit adhat neki. Türelmesnek kell lennie.
Meg kell várnia, hogy Greta megmondja neki, mit tegyen.

Azon a délutánon, valamivel később Hans és Lili sétálni ment, Menton utcáin kószáltak. Megálltak a
citromszappant, olajfából faragott szobrocskákat és cukrozott fügét kínáló árusoknál. Jütlandról
beszélgettek, a palaszürke égről, a keményre taposott sárról, a családokról, amelyek négyszáz éven
keresztül ugyanazon a földön éltek, akiknek a gyerekei egymás között házasodtak, ami miatt a vérük úgy
besűrűsödött, akár az j iszap. Az apja halála után Hans lett Axgil báró, de gyűlölte ezt a címet.
– Ezért hagytam el Dániát – mondta. – Az arisztokrácia halott volt. Ha van húgom, anyám biztos azt
akarta volna, hogy őt vegyem feleségül.
– Ön nős?
– Sajnos nem.
– És nem is akar megnősülni?
– Egyszer akartam. Volt egy lány, akit feleségül szerettem volna venni.
– Mi történt vele?
– Meghalt. Belefulladt egy folyóba. – Hans kis szünetet tartott, aztán hozzátette: – A szemem láttára. –
Pénzt adott egy vénasszonynak egy doboznyi mandarinos aprószappanért. – De ez már rég volt.
Gyakorlatilag még gyerek voltam.
Lilinek hirtelen fogalma sem volt, mit mondhatna. Itt volt, az otthoni ruhájában, a vizeletszagú utcán,
Hansszal.
– Magának miért nincs férje? – kérdezte Hans. – Az ember azt hinné, az ilyen lányok gyorsan férjhez
mennek, aztán halasboltot nyitnak.
– Nem szeretnék halasboltot nyitni. – Lili felnézett az égre. Üres volt és lapos, felhőtlen, nem annyira
kék, mint Dánia ege. Lüktetett rajta a nap. – Egy darabig még nem is fogok készen állni a házasságra. De
egy nap tényleg szeretnék férjhez menni.
Hans megállt az egyik bolt járdára kitolt pultja előtt, és vett Lilinek egy üveg narancsolajat.
– Vigyázzon, a maga ideje sem végtelen – mondta. – Tényleg, hány éves?
Tényleg, hány éves Lili? Fiatalabb volt, mint Einar, aki már majdnem harmincöt volt. Amikor
megjelent, Einar visszahúzódott, és vele együtt elvesztek az évek is – az évek, amelyek ráncokat rajzoltak
a homlokokra, megereszkedetté tették a vállakat. Az évek, amelyek rezignálttá csendesítették Einart. Lilin
a tartása, friss és rugalmas lendületessége volt az első, amit észrevettek az emberek. A második halk
szavú kíváncsisága volt, a harmadik pedig, legalábbis Greta szerint, az illata – egy olyan lány illata, aki
még nem savanyodott meg.
– Nem szívesen mondanám meg.
– Pedig nem olyan lánynak látszik, akinek bármiféle oka lenne arra, hogy eltitkolja a korát – mondta
Hans.
– Nem titkolom el – felelte Lili. – Huszonnégy vagyok.
Hans bólintott.
Lilivel kapcsolatosan ez volt az első kitalált „tény”. Ahogy kimondta, rögtön arra gondolt, most
bűntudatának kellene lennie amiatt, hogy hazudott, de nem ez történt, valahogy egy kicsit szabadabbnak
érezte magát, mintha végre be- és elismert volna egy kényelmetlen igazságot. Lili tényleg huszonnégy éves
volt; semmiképpen sem lehetett annyi idős, mint Einar, de ha ezt is kimondja, akkor Hans minden
bizonnyal furcsának találja a viszonyítást.
Hans fizetett. Az üveg szögletes és barna volt, a dugója nem nagyobb, mint Lili kisujjának hegye. Lili
megpróbálta kihúzni, de nem bírta meglazítani.
– Segítene? – kérdezte.
– Ó, maga nem olyan ügyetlen, hogy ne boldogulna egyedül! – mondta Hans. – Próbálja meg újra!
Lili megpróbálta, és ezúttal a kis dugó valóban kicsúszott az üveg szájából. Az orrát megcsapó erős
narancsillatról Greta jutott az eszébe.
– Miért nem emlékszem magára gyerekkoromból? – kérdezte Hans.
– Még nagyon kicsi voltam, amikor elment Kékfogból.
– Igen, ez lehetséges. De Einar soha, egyetlen szóval sem említette, hogy van egy ilyen gyönyörű kis
unokahúga.
Amikor Lili visszatért a lakásba, Greta még mindig a nappaliban volt.
– Hála istennek, hogy visszajöttél! – mondta Greta. – este dolgozni szeretnék még egy kicsit. – A
helyére, a szófához vezette Lilit, aki még mindig a kezében tartotta a szappanosdobozt meg a
narancsolajos üveget. Greta elrendezte körül a párnákat, úgy tette a fejére a kezét, mintha szétterpesztett
ujjai egy ötágú fogó részeit képeznék; a kínai paraván felé fordította Lili fejét.
– Fáradt vagyok – mondta Lili.
– Akkor aludj – felelte Greta. A ruháját rózsaszínű és ezüstös festékfoltok szennyezték. – Csak hajtsd
rá a fejed a karodra. Egy kicsit még festeni fogok.
Másnap délután Hans a lakás kapujában találkozott Lilivel. Ismét a St. Michel-domb körül kanyargó,
szűk utcákon sétáltak, azután lementek a kikötőbe, és végignézték, ahogy két halász átválogatja a kifogott
tengeri sünöket. Augusztus végén Mentonban forróság volt, a levegő párás és mozdulatlan. Sokkal
melegebb van itt, mint Koppenhágában a legforróbb nyári napon – gondolta Lili. Mivel még sosem
tapasztalt ilyen hőséget – végül is először hagyta el Dániát kimerítőnek találta a körülményeket. Érezte,
hogy a ruhája a hátához tapad, ahogy ott áll Hans mellett, és a tengeri sünökkel teli, vizes halászhálót
bámulja. Hans olyan közel volt hozzá, hogy szinte a karján, a napon perzselődő bőrén érezte a kezét.
Vajon tényleg Hans keze volt az, vagy valami más? Talán csak a forró szellő.?
Két cigánypurdé, egy kisfiú meg egy kislány közeledett Lilihez és Hanshoz; egy kis, faragott elefántot
próbáltak eladni nekik.
– Valódi elefántcsont! – mondták, és az elefánt agyarára mutogattak. – Jó vásár! – A kölykök aprók
voltak, a szemük körül sötét karikák; úgy bámultak Lilire, hogy ő hirtelen elvesztette a biztonságérzetét.
– Menjünk! – mondta Hansnak, aki megérintette a derekát, pontosabban a hátát, a forró és izzadt hátát,
hogy arrébb vezesse. – Azt hiszem, most le kell dőlnöm egy kicsit.
Amikor hazaért, Greta már várt rá, leültette az állványa elé, és beállította a megfelelő pózba.
– Ne mozogj! – kérte. – Még nem végeztem.
Másnap Hans autóval átvitte Lilit Villefranche-ba; Targa Floriójának küllős kerekei kavicsokat
fröccsentettek a tenger irányába.
– Legközelebb ne hagyja Dániában Einart! – kiáltotta Hans. A hangja éppen olyan kópés volt, mint
kisfiú korában. – Még a jó öreg Einarnak is pihennie kell valamikor!
A szél melegen csapott Lili arcába. Késő délután ismét rosszul érezte magát, a gyomra
rendetlenkedett. Hans kénytelen volt kivenni egy szobát a Hotel de l’Univers-ben, hogy Lili
lepihenhessen.
– Lemegyek a földszintre, kávézom, és iszom egy kis ánizslikőrt – mondta Hans, a kalapjához emelve
a kezét.
Később, amikor kilépett a szűk szobából, Lili a hall melletti Restaurant de la Régence-ban talált rá
Hansra. Lili, aki még alig-alig jutott ki az álmatag állapotból, csak ennyi mondott:
– Néha nem tudom, mi bajom.
Egy másik alkalommal Hans elvitte Lilit Nizzába, hogy az antik pultokról festményeket vásároljanak.
– Vajon mi lehet az oka annak, hogy Greta sosem tart velünk? – kérdezte Hans.
– Túlságosan leköti a festés, azt hiszem – felelte Lili. – Keményebben dolgozik, mint bárki, akit
ismerek. Még Einarnál is keményebben. Egy nap még híres lesz, majd meglátja! Miközben ezt mondta,
magán érezte Hans tekintetét. Megtisztelőnek tartotta, hogy egy ilyen férfi egyáltalán kíváncsi a
véleményére.
Az egyik pulton (a mögötte álló asszony állán puha szőrszálak fehérlettek) Lili talált egy ovális
temetési portrét, amely egy furcsa arcszínű, lehunyt szemű, fiatal férfit ábrázolt. Tizenöt frankért megvette;
Hans azon nyomban megvásárolta tőle harmincért.
– Ma jól érzi magát? – kérdezte a férfi.
A kirándulások előtt Lili mindig modellt ült Gretának. Előfordult, hogy egy könyvet (a Franciaország
madarairól szólót) tartott maga előtt, vagy odavette az ölébe IV. Edvardot, mert a keze, amikor üres volt,
idegesen rángatózott. Az utcáról beszűrődő zajoktól eltekintve a lakás csendes volt, az ingaóra olyan
lassan ketyegett, hogy Lili egy délután felállt, és megnézte, hogy rendesen fel van-e húzva. Amikor
végeztek Gretával, kidugta a fejét a terasz korlátja fölött, és várta, hogy Hans végre megjelenjen a
kapunál.
Hans általában felkiáltott neki az utcáról:
– Lili! Siessen, jöjjön le!
És Lili lerohant a hétfordulós, csempeborítású lépcsőn; túlságosan türelmetlen volt ahhoz, hogy
megvárja, míg a lift felér.
Egy nap, mielőtt Hans megérkezett, Greta összecsapta a kezét, és felkiáltott:
– Ez az! Így tartsd az arcod! Ezt akartam. Lili vár. Lili éppen Hansra vár.
Egyszer Lili és Hans egy szabadtéri kávézóban üldögélt a St. Michel lépcső lábánál. Öt-hat mocskos
kis cigánygyerek lépett az asztalukhoz, képeslapokat árultak, amelyek valójában a tengerpart bizonyos
részeiről készült, színes ceruzával átrajzolt fényképfelvételek voltak. Hans egy egész sorozatot vásárolt
Lilinek.
A levegő sűrű volt, a nap forrón perzselte Lili nyakát. A poharában a sör lassan felmelegedett. Egy
hete jártak el Hansszal; az együtt töltött délutánok várakozással kezdték eltölteni Lilit. Időnként eltűnődött,
vajon Hans mit gondol róla. Elmentek a korzóra is; Hans a könyöke hajlatába fogta Lili kezét. Sötét
árnyalatú nevetésével és hullámzó vászoningével, az augusztusi napon egyre barnábbá váló bőrével és rég
elfeledett becenevével (Valnod) egyre közelebb került Lilihez. Lilihez, és nem Einarhoz, akivel
gyerekkora óta nem találkozott. Lili volt az, és nem Einar, aki a bőrén érezte Hans érdes végű ujjainak
érintését.
– Nagyon örülök, hogy találkoztunk – mondta Lili.
– Ahogy én is!
– És annak is örülök, hogy így meg tudjuk ismerni egymást.
Hans bólintott. A képeslapokat nézegette, felemelte azokat, amelyek a legjobban tetszettek neki (a
polgári kaszinót, a domb lábánál lévő citrusligetet ábrázoló képeket), hogy Lili is láthassa.
– Igen, maga tényleg fantasztikus lány, Lili. Egy nap még nagyon boldoggá fog tenni valakit.
Azután Hans valószínűleg rájött, hogy Lili mit érezhet, mert letette a cigarettáját és a képeslapokat, és
megkérdezte:
– Ó, Lili. Eszébe jutott már, hogy esetleg. Mi ketten… Elnézést! Túl öreg vagyok magához, Lili.
Zsémbes vénember vagyok egy olyan nőhöz, amilyen maga.
És akkor Hans mesélni kezdett Lilinek a lányról, akit szeretett, és akit elveszített. Elmondta, hogy
amikor Ingrid – ez az egész évekkel korábban történt – állapotos lett, az anyja arra kérte, hogy soha többé
ne térjen vissza Kékfogba. Párizsban telepedtek le, a Panthéonnal szemközt, egy papírtapétás lakásban
éltek. Ingrid sovány volt, csak a hasa nőtt; hosszú, szeplős karjai voltak. Egy augusztusi délután úszni
mentek. (Hans az ég felé bólintva gyorsan hozzátette: „Az a nap nem olyan volt, mint a mai.”) A folyónál a
fehér köveken már ott hevertek a sárguló falevelek. Ingrid belépdelt a vízbe a köveken, és széttárta a
karjait, hogy megőrizze az egyensúlyát. Hans a partról figyelte, és közben sonkát evett. Ingridnek hirtelen
megbicsaklott a bokája. Felkiáltott; beleesett a vízbe, és egy örvény lerántotta.
– Nem értem oda időben – mondta Hans.
Ettől a tragédiától eltekintve jó volt az élete.
– Mert elhagytam Dániát – mondta. – Az élet ott számomra túlságosan rendezett és szabályos.
Túlságosan. kényelmes.
Időnként, amikor éppen képtelen volt festeni, Greta is ilyesmit mondott a barátaiknak. „Túl kényelmes
a munkához” – magyarázta, miközben megcsörrentek ezüst karkötői. „Túl kényelmes ahhoz, hogy szabad
lehessek.”
– És most már olyan hosszú ideje vagyok egyedül, hogy talán már alkalmatlan is vagyok a nősülésre.
Túlságosan ragaszkodom a rigolyáimhoz. Ez a baj.
– Nem gondolja, hogy éppen a házasság az, amire a legjobban kellene vágynunk életünkben? Vajon a
házasság nem teszi teljesebbé az embert, mint a magányos élet?
– Nem minden esetben.
– Szerintem igen. A házasság olyan, mint egy harmadik személy – mondta Lili. – Időnként megteremt
valakit. Időnként nem csupán két ember van benne.
– Lehetséges, de nem mindig ilyen jó a helyzet – vélte Hans.
– Egyébként honnan tud ennyit erről?
Ekkor valami azt súgta Lilinek, ellenőrizze a pulzusát, úgy érezte, mintha a szék háttámláján nyugtatott
karja helyén üres vascső lenne.
– Eltűnt! – mondta olyan halkan, hogy Hans értetlenül kapta fel a fejét.
– Micsoda? – kérdezte a férfi.
– Az erszényem. Eltűnt.
– A cigányok! – Hans talpra ugrott. A kávézó egy kis téren volt, amibe hat keskeny utca torkollott.
Hans elindult az egyik utcán, megtett néhány lépést. Sehol sem látta a cigányokat; kivörösödő arccal
átrohant a következő sikátorba.
– Menjünk el a rendőrségre! – mondta végül, és néhány frankot hagyott az asztalon. Óvatosságra intett
egy nőt, aki ugyanúgy a széke háttámlájára akasztotta hosszú zsinóros erszényét, mint Lili. Megfogta Lili
kezét. Valószínűleg feltűnt neki Lili sápadtsága, mert szelíden csókot nyomott az arcára.
Az erszényben csupán némi pénz meg egy rúzs volt. Gretáé volt; nem is erszény, inkább krémszínű,
hosszú zsinórral és nagy fülekkel ellátott kézitáska volt. A rúzson, néhány ruhán, két pár cipőn, a fűzőjén
és az alsóneműjén kívül Lilinek semmije sem volt. Nem birtokolt semmit, de ez még szabadabbá tette: jött
és ment, és legfeljebb csak amiatt kellett aggódnia, hogy a szél felfújja a szoknyáját.
A rendőrőrs egy kis téren volt; a tér közepén kialakított parkban narancsfák álltak. Az alkonyati
napfény visszaverődött az őrs ablakáról. Lili hallotta, hogy a környékbeli boltosok nagy zajjal lehúzzák a
redőnyöket. Eszébe jutott, hogy napszemüvege is az erszényben volt; mókás kis darab, felhajtható
lencsékkel – Greta apja küldte Kaliforniából. Tudta, Greta dühös lesz, hogy elveszett, hogy Lili nem
vigyázott jobban; talán még azt is a fejéhez fogja vágni, hogy soha senkire és semmire sem figyel eléggé.
 Ahogy a rendőrőrs lépcsőjéhez értek, ami mellett koszos, fehér macskák hengergőztek a porban, Lili
rádöbbent, hogy nem jelentheti be a lopást. Megtorpant.
Nem volt személyazonossági igazolványa, nem volt útlevele, sőt – ez most jutott először az eszébe,
hiszen eddig még senki sem kérdezte tőle – családi neve sem volt.
– Ne csináljunk belőle ügyet – mondta. – Csak egy buta, régi erszény volt!
– De akkor sosem kaphatja vissza!
– Nem éri meg a fáradságot – mondta Lili. – Ráadásul Greta már vár. Csak most jöttem rá, hogy
késésben vagyok. Egészen biztos, hogy Greta már türelmetlenül vár. Ma este festeni akart.
– Meg fogja érteni.
– Valami azt súgja, hogy most akarja kezdeni a munkát, most azonnal! Nem tudom, de. Így érzem.
– Jöjjön! Menjünk be! – Hans megfogta Lili csuklóját. Felhúzta az első lépcsőfokra. Még mindig
játékos volt, bár kissé atyáskodó is. Ismét meghúzta Lili karját, ezúttal már erősebben szorította a
csuklóját. Ezzel kis fájdalmat okozott Lilinek, bár a dolog semmivel sem volt kellemetlenebb, mint egy
agresszív kézfogás.
És akkor – hogy hogyan, ő maga sem tudta – Lili hirtelen megérezte, hogy Hans a ruhája elejét nézi. Ő
is lenézett, és a kürtkagylómintás, fehér ruhán megpillantotta a vércsöppet a foltot, ami olyan vörös volt,
hogy már-már feketének tűnt Úgy terjeszkedett, mint a tóba hajított kavics körül a vízfodrok.
– Lili! Megsérült?
– Nem, nem – mondta Lili. – Jól vagyok. Jól leszek. De most már haza kell mennem. Vissza, Gretához.
– Úgy érezte, mintha belül zsugorodni kezdene, mintha visszahúzódna annak a bizonyos alagútnak a
mélyére, Lili rejtekhelyére.
– Hadd segítsek! Hogyan segíthetnék?
Ahogy teltek a másodpercek, Hans mintha egyre távolabb került volna; a hangja olyan volt, mintha egy
vascsövön keresztül érkezne. Minden olyan volt, mint a Radhuset-bál után: a vérzés erős volt, de Lili
mégsem érzett semmit. Fogalma sem volt róla, honnan jönnek a vércsöppek. Megrémült és közben
elcsodálkozott, olyan volt, mint egy gyerek, aki véletlenül megölt egy állatot. A fejében üvölteni kezdett
egy erőtlen hangocska: „Rohanj, siess!” A hang félelemtől remegett, de közben mégis élvezte a kis,
délutáni drámát itt, Mentonban, ezen a délutánon, augusztusban.
Lili a rendőrőrs lépcsőjén hagyta Hansot, három sarkon is befordult; úgy menekült el a férfitól, ahogy
a cigánykölykök tőle, és közben a ruháján kitartóan, megfékezhetetlenül, mint egy betegség, egyre
terjeszkedett a vérfolt.
 TIZEDIK FEJEZET

Greta új stílusa az volt, hogy pasztellszínekkel, főként sárgákkal, cukorka-rózsaszínekkel és jégkékkel

festett. Továbbra is csak portrékat készített. Még mindig azokat a festékeket használta, amelyek
megbízhatatlan kupakokkal ellátott üvegcsékben érkeztek a müncheni cégtől, de amíg korábbi képei
komolyak, őszinték, merevek és hivatalosak volt, az újakat a maguk élénkségével és színességével inkább
– ahogy Lili egy alkalommal megállapította – aranyosnak lehetett nevezni. Valamennyi képe nagyméretű
volt, és szinte mindegyik Lilit ábrázolta: Lilit a pipacsmezőn, Lilit a citromligetben, Lilit Provence
dombjai előtt.
Miközben festett, Greta semmire sem gondolt, vagy legalábbis így érezte; a tudata, minden gondolata
éppen olyan világos és ragyogó volt, mint a festékek, amiket a palettáján kikevert. Olyan érzése támadt,
mintha a nap felé rohanna – mintha a festés nem szólna semmi másról, mint a vak, de hittel teli rohanásról.
A legjobb napokon eksztázis áradt szét benne, ahogy a festékesdoboza és a vászon között ide-oda
lépegetett, és sokszor olyan érzése támadt, hogy valami fehér fény veszi körül, ami mindent távol tart tőle,
mindent kivéve a saját képzeletét. Amikor a festés munka volt a számára, amikor az ecset-vonásokkal
megpróbálta megörökíteni Lili fejének íveit vagy sötét szemének mélységét, Greta valami zizegést, valami
lágy kopogást hallott a fejében, valami olyan hangot, amiről azok a bambuszbotok jutottak eszébe,
amelyekkel az apja narancsfáiról leverik a termést. A festés olyan volt, mint a gyümölcs-szüret, a hang
meg olyan, mint a kaliforniai földre lepottyanó, érett narancsok tompa, nedves puffanása.
Élvezte a dolgot, ennek ellenére meglepetést okozott neki, ahogy ősszel, Koppenhágában a Lili-
festményeket fogadták. Rasmussen felajánlotta, hogy októberben két hétre kiakasztja a képeket a
galériájában. Greta első triptichonját, a Lili háromszort ott helyben eladták, miután egy bíborszín
bőrkesztyűt viselő svéd és a Királyi Akadémia egyik fiatal professzora rövid ideig értekezett egymással.
A szófán alvó Lilit ábrázoló portrét több mint kétszázötven koronáért vették meg. Einar festményei persze
többet értek, de Gretának még soha életében nem sikerült elérnie ilyen magas árat.
– Minden nap látnom kell Lilit – közölte Greta a férjével. Már hiányzott neki Lili, amikor nem volt
jelen. Mindig korán kelt, hajnalban, még az első komp indulása előtt, azelőtt, hogy az utcán felhangzottak a
jól ismert zajok. Azon az őszön voltak olyan reggelek, amikor még a szokottnál is korábban ébredt; a
lakásban olyan sötét volt még, hogy ha maga elé nyújtotta, nem látta a saját kezét. Felült az ágyban.
Mellette aludt Einar, a férfi lábánál pedig ott hevert IV. Edvard. Sokszor még a félálom ködében lebegett,
de máris azon töprengett, vajon hol lehet Lili. Gyorsan kikelt az ágyból, és nekilátott, hogy átkutassa a
lakást. Hová mehetett Lili? Ezt a kérdést ismételgette magában, miközben szétnézett az előszobában,
kinyitotta a ruhásszekrény ajtaját. Csak amikor kinyitotta a bejárati ajtót, csak miután az ajkai tucatszor
elismételték a kérdést, akkor sikerült kikecmeregnie az álom ködéből, akkor kapott észbe.
Azon az őszön, egy reggel Greta és Einar a lakásban tartózkodott. Április óta először kellett
begyújtaniuk. Háromszintes kályhájuk volt; valójában három, egymásra helyezett vasdoboz, amit négy láb
támasztott alá. Greta gyufát tartott a kályhába dugott fahasábok közé gyömöszölt papírhoz. A tűz
fellobbant, és nekilátott, hogy lerágja a hasábokról a kérget.
– Lili nem jöhet el minden nap! – tiltakozott Einar. – Szerintem te nem is érted, milyen nehéz ez,
milyen nehéz elküldeni Einart, és előhívni Lilit! Túl nehéz ahhoz, hogy minden nap sor kerüljön rá! –
Miközben ezt elmondta, megpróbálta ráadni IV. Edvardra azt a kötött szvettert, amit a tengerész
feleségétől kaptak. – Imádom! Imádom Lilit, de. Nagyon nehéz!
– Minden nap őt akarom festeni! – jelentette ki Greta. – Szükségem van a segítségedre.
És akkor Einar különös dolgot tett: átment a műtermen, és megcsókolta Greta nyakát. Greta mindig úgy
érezte, Einarban van valami jellegzetes, dános hűvösség; már nem is emlékezett rá, hogy a férje mikor
csókolta meg a teste egyéb pontját, mint a száját; mert a szájára néha adott egy-egy csókot – általában késő
éjszaka, amikor minden fekete és csendes volt, kivéve akkor, amikor bevonszoltak egy-egy hőbörgő
részeget szemközti házban lakó dr. Mollerhez.
Einarnál ismét jelentkezett a vérzés. A mentoni incidenst követően jól volt, de aztán egy nap
zsebkendőt szorított az orrára. Greta látta, ahogy a vörös folt keresztülszivárog az anyagon.
Nyugtalanította őt a dolog; a Teddy Cross-szal töltött utolsó hónapokat juttatta eszébe.
Ám amilyen váratlanul elkezdődött, a vérzés olyan hirtelen el is múlt, nem is emlékeztetett rá más,
csak Einar vörös foltos orra.
Aztán egy este, ahogy lassan bederesedett az ablak, Greta és Einar csendesen megvacsorázott. Greta,
miközben a szájához emelgette a villájára tűzött heringdarabokat, a vázlatfüzetébe rajzolgatott. Einar
szórakozottan üldögélt, a kávéját kavargatta – olyan volt, mintha álmodozna. Greta felnézett a vázlatból
(egy tanulmányt készített egy újabb festményhez, amelyen Lili majd egy májusfa mellett jelenik meg), és
látta, hogy az asztal túlsó oldalán ülő férfi arcáról hirtelen eltűnnek a színek. Einar teste megfeszült,
gyorsan elnézést kért, és kisietett a szobából, azonban a széken maradt utána egy árulkodó vörös pötty.
A következő két napban Greta megpróbált kérdéseket feltenni Einarnak a vérzésről, az okairól, a
forrásáról, ám a férfi mindannyiszor szégyenkezve hátat fordított neki. Később már úgy viselkedett, mintha
Greta ütéseket mérne rá – a kérdésektől, mint megannyi pofontól, kivörösödött az arca. Greta számára
egyre világosabbá vált, hogy Einar titokban akarja tartani előtte a vérzést; már nem is tartott az orra elé
zsebkendőt, már ócska ecsettörlő rongyokkal tisztogatta le magát, amiket később behajított a csatornába.
Ám bárhogy is titkolózott, Greta mindig megtudta, mi történt. Érezte a friss vérszagot, látta Einaron, hogy
rosszul volt, és reggelente észrevette a csatornán átívelő híd kőpilonján fennakadt véres-festékes
rongydarabokat.
Egy reggel Greta elment a postára, hogy nyugodt körülmények között intézzen el telefonhívást. Amikor
visszatért a műterembe, Lili már a Királyi Színház díszleteseitől kölcsönkért meggypiros, féltámlás szófán
feküdt. A hálóingét is kölcsönbe kapta; korábban egy azóta visszavonult szoprán – a torka már öreg volt,
kék és inas – viselte akkor, amikor Desdemona szerepét énekelte. Greta úgy vette észre, Lili nincs
tisztában vele, hogy néz ki, mert ha tudta volna, nem fekszik így, szétvetett lábbal, kifelé fordított
bokákkal. A szája nyitva volt, a nyelve az ajkán – úgy festett, mintha morfiumtól ájult volna be. Gretának
tetszett a póz, bár ő biztos nem állított volna be ilyet.
Einar előző éjszaka nem bírt aludni, görcsölt a gyomra, és – Greta ezt nem tudta biztosan, de tartott
tőle – ismét jelentkezett a vérzés.
– Megszerveztem neked egy találkozót – mondta Greta.
– Miféle találkozót? – kérdezte Lili. A légzése felgyorsult, a melle gyorsabban emelkedett-süllyedt,
mint addig.
– Egy… orvossal.
Lili felült. Riadtnak látszott. Ez is azon ritka alkalmak közé tartozott, amikor Greta látta, hogy Einar
visszaóvakodik Lili arcára; hirtelen még a felső ajka fölötti szőrszálárnyékokat is meglátta.
– Nincs semmi bajom! – jelentette ki Lili.
– Egy szóval se mondtam, hogy bajod van. – Greta közelebb lépett. Megkötötte a szaténszalagokat Lili
hálóinge ujján. – De beteg voltál – folytatta. Kezét becsúsztatta festőköpenye foltzsebébe, amelyben a
ceruzacsonkokat, a Santa Monica-i tengerpart hullámai között lebegő Teddy Cross fényképét, meg annak a
véres ruhának egy kis darabkáját tartotta, amit Lili akkor viselt, amikor Hans nevét kiáltozva visszatért a
mentoni bérelt lakásba. – Aggódom a vérzés miatt. – Lili arcára nézett, amin mintha szégyent látott volna.
Ám Greta tudta, oka és joga van előállni a dologgal.
– Tudnunk kell, mi az oka. Ha esetleg valami… – Elhallgatott. Jeges remegés futott végig rajta. Jaj,
mi történik a házasságommal? – villant át az agyán, miközben a hálóing gallérjába szőtt szalagokat
tépkedte. Férjet akart. Lilit akarta. – Ó, Einar!
 – Einar nincs itt – közölte Lili.
– Kérlek, mondd meg neki, hogy találkozzon velem a központi pályaudvaron, a 11:04-es rungstedi
vonatnál! – kérte Greta. – El akarok menni a kellékboltba.
A szekrényhez lépett, egy sálat keresett.
– És mi van akkor, ha Einar nem tér vissza időben? – kérdezte Lili. – Mi van, ha addig nem találom
meg őt?
– Elő fog kerülni – felelte Greta, majd hozzátette: – Nem láttad a sálamat? Azt az aranyszegélyes
kéket.
Lili lehajtotta a fejét.
– Nem hiszem.
– Itt volt, a szekrényben. A fiókomban. Kölcsönvetted?
– Azt hiszem, a Café Axelben hagytam – mondta Lili – Biztos ott őrzik a pult alatt. Megyek, elhozom!
– Azután: – Greta ne haragudj! Mást nem vettem el. Máshoz hozzá se nyúltam!
Greta érezte, ahogy a sértettség összegyűlik a vállaiban. Itt valami nagyon nincs rendjén – mondta
magában, de félrehessegette a gondolatot. Nem, nem hagyja, hogy egy kölcsönvett sál feldúlja a
házasságát. Egyébként is, nem azt mondta Lilinek, hogy bármit elvehet? Bármit! Nem éppen ő akart
kedvezni neki? Nem ő akarta boldoggá tenni?
– Maradj itt! – mondta. – De kérlek, gondoskodj róla, hogy Einar kiérjen a vonathoz!
A Café Axel falait sárgára festette a dohányfüst. A helyet főként a Királyi Akadémia diákjai
látogatták, leginkább azért, mert délután négy és hat között mindent féláron adtak. Amikor még ő is diák
volt, Greta általában az ajtó melletti asztalhoz ült, és vázlatokat rajzolt az ölében tartott tömbbe. Amikor
valamelyik barátja belépett, és megkérdezte tőle, mit rajzol, határozott mozdulattal összecsukta a tömböt,
és így válaszolt: „Valamit Wegener professzornak.”
A pult mögött álló férfitól megkérdezte, nem látott-e egy kék sálat.
– A kuzinom úgy emlékszik, itt hagyta – mondta.
– Ki a kuzinja? – törölgette a kezét a férfi.
– Karcsú lány. Valamivel alacsonyabb nálam. Félénk. – Greta elhallgatott. Elég nehezen tudta volna
leírni Lilit, aki valósággal lebegett a világban, a kis ruhájában, fehér gallérjával és barna szemével,
amivel ámuldozva nézett rá minden jóképű idegenre.
Greta orrcimpája megremegett.
– Lilire gondol? – kérdezte a férfi.
Greta bólintott.
– Kedves lány. Bejár ide, ott szokott ülni, az ajtó mellett Maga is biztos tudja, de elmondom, a fiúk
valósággal összetörik magukat, hogy felkeltsék a figyelmét. Lili időnként iszik valamelyikükkel egy sört,
aztán amikor a fiú félrefordul, egyszerűen eltűnik. Igen, tényleg itt felejtette a sálját.
Átnyújtotta a sálat, Greta a feje köré kötötte. Ismét megérezte a halvány menta- és tejillatot.
Az utcán a levegő még mindig párás volt, metszően hűvös és sós. Gretáról már lefakult a nyári
barnaság, a kezén kicserepesedett a bőr. Eszébe jutott, hogy októberben milyen gyönyörű Pasadena,
milyen csodálatos a napszítta, szilvabarna San Gabriel-hegység, milyen szépek a kéményekre felkúszó
bougainvilleák.
A központi pályaudvar visszhangzott a sietős lábak neszezésétől. A magasban, a tető alatt galambok
burukkoltak, krétaszerű ürülékük beszennyezte a tölgyfa gerendákat. Greta vett egy csomag mentolos
cukrot az újságot és édességet árusító fiútól, akinek vevői csomagolópapír-ösvényt hagytak maguk után.
Einar a jegypénztárnál jelent meg; úgy viselkedett, mint aki eltévedt. Az arca vörös volt a
dörzsöléstől, a haja nedves a hajszesztől. Futott, idegesen törölgette a homlokát. Gretának, amikor
észrevette őt a tömegben, feltűnt, hogy milyen apró, a feje alig ért fel más férfiak válláig. Greta arra
gondolt, talán eltúlozza Einar karcsúságát és törékenységét, de közben úgy érezte, hogy a férje a csontos
csuklójával és ívelt, keskeny hátával valójában még nem nőtt fel, még mindig gyerek.
Einar úgy nézett fel a galambokra, mintha először járna a központi pályaudvaron. Félénken
megszólított egy fiatal lányt, megkérdezte tőle, mennyi az idő.
Gretában különös nyugalom áradt szét. Odament Einarhoz, megcsókolta. Megigazította a hajtókáját.
– Tessék, a jegyed – mondta. – Ide felírtam a doktor címét. Szeretném, ha elmennél hozzá.
– Először el akarok mondani neked valamit – felelte Einar. – Szeretném, ha belátnád: nincs semmi
bajom! – A sarkán egyensúlyozva billegett.
– Hát persze, hogy nincs semmi bajod! – csapott a levegőbe Greta. – Ennek ellenére szeretném, ha
elmennél ehhez az orvoshoz.
– Miért?
– Lili miatt.
– Szegény kislány! – mondta Einar.
– Ha azt akarod, hogy Lili… velünk maradjon. Úgy értem. Szóval, szerintem egy orvosnak is tudnia
kell róla.
Körülöttük délutáni bevásárlásból érkező emberek, főként nők tolakodtak, a szatyruk duzzadozott a
sajttól, a heringtől.
Greta elgondolkodott, miért beszél még mindig úgy Liliről, mintha egy harmadik személy lenne.
Gyanította, hogy teljesen összetörné Einart (el tudta képzelni, ahogy finom csontjai összeroppannak), ha
másképp tenne, ha hangosan is kimondaná, hogy Lili valójában nem más, mint a férje női ruhában. Pedig
ez volt az igazság.
– Ezt most miért csinálod? – kérdezte Einar.
Ahogy meglátta a férfi kivörösödött szélű szemhéját, Greta a legszívesebben elfordította volna a fejét.
– Éppen annyira szeretem Lilit, mint te. Jobban, mint… Elharapta a mondatot. – Az az orvos segíthet
neki.
– De hogyan? Hogyan segíthetne bárki is Lilinek rajtad meg rajtam kívül?
– Várjuk meg, mit mond az orvos.
Einar még egy utolsó kísérletet tett:
– Nem akarok menni. Lili nem szeretné, ha elmennék. Greta kihúzta magát, felszegte az állát.
– Én viszont azt akarom, hogy menj! – jelentette ki határozottan. – A feleséged vagyok, Einar! – A
nyolcas vágányra mutatott, és megérintette Einar derekát. – Menj! – mondta.
Einar csoszogva elindult, elhaladt az újságot és édességet árusító fiú mellett, keresztülvágott a
csomagolópapír-ösvényen. A teste lassan beleolvadt az utasok tömegébe, a feje egy lett a több száz ember
feje között, akiknek valamilyen elintéznivalójuk akadt Koppenhágában; eltűnt a túlsúlyos gyerekek között,
akiknek a mellkasa úgy süllyedt, ahogy Einaré emelkedett – akik egy nap majd ránéznek Einarra egy
tömegben, és csak magukat fogják látni.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Einar az ablaknál ült, a déli napsugarak az ölébe hajlottak.

A vonat elszáguldott a vörös cserepes házak mellett, amelyek udvarán mosott ruhák száradtak,
gyerekek integettek. Vele szemközt egy idős nő ült, a keze a kézitáskája fülén. Megkínálta Einart mentolos
cukorkával.
– Helinsogrbe tart?
– Rungstedbe – felelte a férfi.
– Én is. – Az asszony fehér haját horgolt háló fogta össze. A szeme hókék volt, a fülcimpája húsos és
petyhüdt. – Talán egy barátja él ott?
– Megbeszélésre megyek.
– Talán orvoshoz igyekszik?
Einar bólintott.
– Értem – mondta az idős nő. Rántott egyet a kardigánján.
– A rádiumos intézetbe?
– Azt hiszem, igen – felelte Einar. – A feleségem intézte a dolgot. – Kinyitotta a Gretától kapott
borítékot, amiben egy elefántcsont színű kártyát talált, azt a kártyát, amire előző héten Lili írt Gretának
üzenetet: „Időnként úgy érzem, csapdába estem. Érezted már így magad? Én tehetek róla? Vagy
Koppenhága? Csók.”
– A kártyán az áll, hogy dr. Hexler – mondta az idős nő. – Ott van a hátulján dr. Hexler címe. Útba
esik nekem. Örömmel elkísérem. Egyesek szerint egész Dániában dr. Hexleré a legjobb rádiumos intézet.
– A melléhez ölelte a táskáját. – Egyesek szerint szinte mindent meg tud gyógyítani.
Einar köszönetet mondott az idős nőnek, és hátradőlt az ülésen. A nap melegen sütött be az ablakon.
Einar fontolóra vette, hogy esetleg mégsem megy el a vizsgálatra. Eszébe jutott Greta, és az, ahogy
közölte, találkozni akar vele a központi pályaudvaron. Dühös villanással keresztülhasított a tudatán a kép:
Gretát látta, ahogy felszegett állal magaslik a tömeg fölé, és vár a férjére. Talán az lett volna a legjobb, ha
ellenszegül, és oda se megy! Elképzelte, ahogy Greta ott áll és vár, telnek a percek, az órák, és egyre
nyilvánvalóbbá válik a számára: hiába ácsorog, mert az, akinek az érkezését lesi, sosem fog eljönni. Mit
tehetett volna akkor? Szépen hazamegy, mást nem nagyon. Aztán, ahogy kinyitja lakása ajtaját, ott találja a
férjét az asztalnál. A férjét, aki rá vár, és így szól hozzá: „Nem akarok elmenni az orvoshoz!” És akkor
Greta hallgatott volna egy sort, majd így válaszol: „Jól van.”
– Megérkeztünk – közölte a vonaton utazó idős asszony. – Szedje össze a holmiját!
Tiszafák vöröses, viaszos kúpjai sorakoztak Rungsted utcáin. Reggel esett; a levegőnek friss, gyantás
illata volt. Az idős asszony mélyeket lélegzett. Gyors léptekkel haladt, a csípője furcsán mozgott a
szoknyája alatt.
– Ne idegeskedjen! – mondta.
– Nem vagyok ideges.
– Semmi baj nincs azzal, ha valaki ideges. – Befordultak az egyik utcára, amely mellett fehérre festett
vaskapukkal megszakított, alacsony kerítésfalak mögött álltak a házak. Elhúzott mellettük egy nyitott
automobil, a motorja hangosan kattogott. A sildes bőrsapkát viselő sofőr odaintegetett az idős nőnek.
– Már itt is vagyunk – mondta az asszony a kikötővel szemközti sarokhoz érve.
Einar felnézett a kékes épületre, amely olyan jellegtelen volt, hogy akár pékség is lehetett volna. Az
asszony megszorította Einar karját, azután felhajtotta a gallérját, és elindult a tenger irányába.
Einarnak közel egy órát kellett várakoznia dr. Hexler vizsgálószobájában. A helyiség fele olyan volt,
akár egy szalon, szőnyeggel, dívánnyal, könyvespolcokkal, állványra helyezett virágokkal, a másik felének
a padlóját azonban gumilapok borították. A fal mellett egy vizsgálóágy állt, fölötte túlméretezett lámpa, a
szekrényekben tiszta, átlátszó folyadékkal teli üvegek sorakoztak.
Megérkezett dr. Hexler.
– Az asszisztensem nem szólt, hogy vetkőzzön le? – Az álla hosszúkás volt, a hegyén akkora mélyedés,
amibe akár egy pénzérmét is bele lehetett volna dugni. A haja ezüstszínű volt. Amikor leült az Einaréval
szemközt álló székre, a nadrágja alól kilátszott skótkockás, kötött zoknija.
Az idős asszony, akivel Einar a vonaton megismerkedett, elmesélte, hogy a doktor a rózsakertjéről is
híres. Einar kinézett az ablakon, és látta, a növényeket már visszametszették télire.
– Gondok vannak a házasságával? – kérdezte az orvos. – Jól értettem, hogy ez a probléma?
– Nem nevezném gondnak.
– Mióta nős?
– Hat éve – felelte Einar. Eszébe jutott az esküvő, amit a parkban, a Szent Alban-templomban tartottak
meg. A fiatal diakónus angol volt; aznap reggel megvágta magát a borotvájával. Amikor megszólalt, a
hangja olyan könnyű volt, mint a nyitott, rózsaszínű ablakokon keresztüllebegő, a vendégek ölét simogató
szellő: „Ez egy különleges esküvő. Valami nagyon különleges dolgot látok. Tíz éven belül önök ketten
híres emberek lesznek!”
– Gyerekek? – kérdezte dr. Hexler.
– Nincsenek.
– Miért?
– Nem is tudom.
– Feltételezem, testi kapcsolatban állnak egymással. – Dr. Hexler arca kőmerev volt. Einar
megpróbálta elképzelni őt a rózsakertjében; valószínűleg ugyanilyen arcot vág akkor is, amikor felfedezi,
hogy a kedvenceit pusztítani kezdték a sziromfaló férgek. – Rendszeresen közösülnek?
Einar ekkor már alsóneműben állt. A székre pakolt ruhahalom szomorúnak és szánalmasnak látszott, a
fehér ingujjak petyhüdten nyújtóztak a nadrág dereka felé.
Dr. Hexler intett Einarnak, üljön le a díványra. Egy tölcsérben végződő csőbe beleszólva megkérte az
asszisztensét, hozzon kávét és egy tálkában cukrozott mandulát.
– Magömlése van? – kérdezte azután.
Einar úgy érezte, lerakták körülötte a megaláztatás tégláit. Minden egyes sértés, amit Gretától és most
dr. Hexlertől kapott, egy-egy vörös fájdalomtégla volt, amelyek egymásra rakódva falat alkottak.
– Időnként – felelte.
– Helyes. – Dr. Hexler lapozott a jegyzetfüzetében. – A felesége azt mondta, ön szeret nőnek öltözni.
– Ezt mondta volna?
Belépett a doktor bozontos, vörös hajú asszisztense. Letette a kávét és a mandulát.
– Cukrot? – kérdezte.
– Wegenerné asszony beszélt nekem egy bizonyos lányról – folytatta dr. Hexler. – Egy Lili nevű
lányról.
– Elnézést, Wegener úr. Cukrot parancsol? – kérdezte az ápolónő.
– Nem, semmit sem kérek.
A nő kávét töltött dr. Hexlernek, majd távozott.
– Wegener úr, és specialista vagyok. Gyakorlatilag nincs olyan betegség, amivel még ne találkoztam
volna. Ha zavarban is van, kérem, ne feledje: engem semmi nem hoz zavarba.
Einar nem tudta, miért, de hirtelen hinni akarta, hogy dr. Hexler megérti őt. Úgy érezte, ha beszél a Lili
rejtekhelyéhez vezető alagútról, ha bevallja, hogy Lili valójában nem ő, hanem másvalaki, Hexler
elgondolkodva ütögetné az ajkát a ceruzája végével, és így szólna: „Ah, igen. Aggodalomra semmi ok.
Már láttam ilyet.”
És ekkor Einar belekezdett:
 – Időnként úgy érzem, el kell indulnom, hogy megkeressem Lilit. – Egy ideje már úgy gondolt erre az
érzésre, mint az éhségre. Nem arra, ami vacsora előtt mardossa az ember gyomrát, inkább, amit akkor
érez, ha üres a gyomra. Arra az éhségre, ami miatt az ember aggódni kezd, hogy vajon honnan érkezik meg
a következő tál étel, ha megérkezik egyáltalán. Einar általában beleszédült ebbe az éhségbe. – Néha
elakad a lélegzetem, amikor rágondolok – mondta.
– Hová kell elmennie, hogy rátaláljon? – kérdezte dr. Hexler. Vastag szemüvege felnagyította a
szemeit, mint ahogy a savanyított tojások látszanak az üvegben.
– Magamba.
– Mindig ott van?
– Igen. Mindig.
– Mit gondolna akkor, ha azt mondanám magának, hogy többé ne öltözzön nőnek? – Dr. Hexler
előredőlt a székében.
– Úgy gondolja, doktor úr, hogy ezt kellene tennem? Úgy gondolja, ártok valakinek azzal, hogy ezt
csinálom? – Einar aprónak érezte magát az alsónadrágjában. A dívány ülőpárnái közötti rés kis híján
beszippantotta. Szeretett volna inni egy kis kávét, de a karja alig ért el az asztalig.
Dr. Hexler felkattintott egy kapcsolót; a vizsgálólámpa ezüstös tányérját fehérre festette a fény.
– Nos, lássuk! – Az orvos megnyomkodta Einar vállait. – Kérem, álljon fel! – Dr. Hexler közelebb
húzta a lámpát, ráirányította Einar hasára.
Einar köldöke körül a szeplők feltűnően barnának látszottak, a hasán lévő néhány fekete szőrszálról a
sarkokban összegyűlt porcsomók jutottak eszébe.
– Érez valamit, amikor ezt csinálom? – kérdezte dr. Hexler, miközben Einar hasára szorította a
tenyerét.
– Nem.
– És most?
– Nem.
– És itt?
– Nem.
– Értem. – Dr. Hexler közvetlenül Einar előtt ült. Einar abban a pillanatban arra vágyott a legjobban,
hogy az orvos kijelentse: semmi baj sincs se Lilivel, se vele, hogy közös testük működőképes, éppúgy
betölti a funkcióját, mint mondjuk egy köröm nélküli lábujj, és semmivel sem különlegesebb, mint például
dr. Hexler hegyes, hosszúkás álla meg a hegyén lévő mélyedés, ami pontosan olyan, mint egy kulcslyuk.
– És mi a helyzet idelent? – kérdezte az orvos, és a kezében tartott nyelvlapáttal Einar ágyékára
mutatott. – Vethetnék rá egy pillantást?
Amikor Einar letolta az alsónadrágját, dr. Hexler arca merevvé vált, csak az eltömődött pórusok miatt
fekete pöttyösnek látszó orrcimpája remegett.
– A jelek szerint minden megvan – közölte. – Felhúzhatja az alsónadrágját. Úgy látom, viszonylag jó
egészségnek örvend. Van esetleg valami, amit el szeretne mondani nekem?
Előző nap Einar egy rongyot tömött az alsónadrágjába. Lehet, hogy Greta erről is beszélt az orvosnak?
Úgy érezte, sarokba szorították.
– Azt hiszem, lenne valami, amit meg kellene említenem… – kezdte.
Ahogy beszélni kezdett a vérzésről, dr. Hexler válla lejjebb ereszkedett, a háta valahogy púposnak
tűnt.
– Igen, a felesége beszélt erről is. Van valami a vérben? Esetleg rögös? Alvadtnak látszik?
– Nem hiszem. – A helyére került a megalázottság újabb téglája. Einarnak abban a pillanatban csak a
szeme lehunyása biztosított némi megkönnyebbülést.
– Nos, akkor most elvégezzük a röntgenes vizsgálatot – jelentette ki dr. Hexler. Meglepettnek tűnt,
amikor Einar kijelentette, hogy még sosem volt része ilyesmiben. – Ezzel a módszerrel kideríthetjük, hogy
valóban minden rendben van-e – mondta az orvos. – Az is elképzelhető, hogy kihajtja önből ezt a…
vágyat. – Abból, ahogy a szemüvege fölé vonta a szemöldökét, Einar arra következtetett, hogy dr. Hexler
borzasztóan büszke a klinikáján alkalmazott technológiára.
Az orvos a gamma-sugarakról és a rádiumsókból kisugárzó természetes rádiumról beszélt.
– Az ionizált sugárzásról apránként kiderül, hogy különböző betegségek ellen alkalmazható csodaszer.
Kezelni lehet vele a fekélyeket, a száraz fejbőrt és minden bizonnyal az impotenciát is. Ma már teljesen
hétköznapinak számít az alkalmazása.
– És ez a sugárzás. mit tesz majd velem?
– Belenéz a testébe. – Aztán, mintha túl erősnek találta volna a kifejezést, az orvos hozzátette: –
Kezelni fogja önt.
– Valóban szükségem van kezelésre? – kérdezte Einar, ám dr. Hexler már parancsokat osztogatott a
tölcséres csövön keresztül.
Amikor mindent előkészítettek Einar számára, egy hegyes ádámcsutkás, sovány férfi kivezette őt dr.
Hexler szobájából. Az illetőt Vlademarnak hívták, ő volt Hexler egyik asszisztense. Vlademar átvezette
Einart egy csempézett falú szobába. A padló enyhén domború volt, a fal mellett, az egyik sarokban egy
ráccsal fedett csatornanyílást helyeztek el. A helyiség közepén kerekes betegszállító ágy állt, amelyről
fehér vászonhevederek lógtak le. A hevederek csatja megcsillant a fényben.
– Kössük be magát – mondta Vlademar. Einar megkérdezte, valóban szükség van-e erre. Vlademar
elmormogott valami választ; beszéd közben furcsán liftezett az ádámcsutkája.
A röntgengép alakja olyan volt, mint egy fordított „L”, fémborítását iszapzöldre festették. Benyúlt az
ágy fölé, jókora szürke lencséje pontosan az Einar köldöke és ágyéka közötti, feszes bőrfelületre irányult.
A helyiségben volt egy fekete üvegablak, amely mögül – Einar legalábbis így képzelte – dr. Hexler
utasítgatta Vlademart, hogy melyik gömbös végű kart húzza meg. Ahogy a szobában elhalványultak a
fények, és a gép köhögni, surrogni kezdett, ahogy erőtlenül vibrált, Einar úgy érezte, ez csupán a kezdete
egy olyan, hosszú vizsgálatsorozatnak, amely során rengeteg orvossal fog még találkozni. Valahogy érezte,
hogy a röntgengép semmit sem fog kimutatni, és dr. Hexler vagy újabb vizsgálatokat rendel el, vagy
elküldi egy másik specialistához, utána pedig esetleg még egyhez. Nem bánta a dolgot, akkor és ott nem –
Greta és Lili kedvéért bármit vállalt volna.
Arra számított, hogy a röntgensugár aranyszínű és pöttyös lesz, de láthatatlan volt. Semmit sem érzett.
Először arra gondolt, a gép nem is működik; már-már felült, hogy megkérdezze:
– Valami gond van?
Azután a gépben kattant valami, a belsejéből hallatszó nyüszítés egy oktávval magasabb lett. Az
iszapzöld fémburok ismét zörögni kezdett – olyan hangot adott ki, mint a sütőtepsik, amikor rázva szárítják
őket. Einar mintha érzett volna valamit a hasán, de nem volt biztos a dologban. Azt képzelte, hogy a
gyomra tele van olyan világító bogarakkal, amilyenek a kékfogi mocsárban éltek. Eltűnődött, vajon
tényleg érez-e valami meleg bizsergést, vagy ezt is csak képzeli. Felkönyökölt, hogy lenézzen a hasára, de
semmi különöset nem látott a félhomályban.
– Kérem, ne mozogjon! – érkezett dr. Hexler hangja egy hangtölcséren keresztül. – Feküdjön vissza.
Semmi sem történt, legalábbis Einar semmit sem észlelt. A gép csattogott és zörgött. Valami üres
érzés terjedt szét a törzsében, de nem tudta volna biztosan megmondani, hogy forróságot érez-e, vagy sem.
Azután mintha egy picit megégette volna valami, de amikor lenézett, nem látott változást a hasán.
– Feküdjön mozdulatlanul, Wegener úr! – hallatszott újra Hexler hangja. – Ez komoly dolog ám!
Einar nem tudta volna megmondani, mennyi ideje működik fölötte a gép. Két perc telt el, vagy talán
húsz? És mikor lesz vége? A szobában még sötétebb lett, majdnem tökéletessé vált a feketeség. A szürke
lencse körül sárga fénygyűrű jelent meg. Einar unatkozott, azután hirtelen elálmosodott. Lehunyta a szemét;
úgy érezte, mintha a teste sűrűbbé és nehezebbé vált volna. Eszébe jutott, hogy még egyszer lenéz a hasára,
de a karjai nem mozdultak, nem bírt a könyökére támaszkodni. Mitől ez a fáradtság? A feje helyett mintha
egy ólomgolyó lett volna a nyakán. A torkában érezte a reggelre elfogyasztott kávé ízét.
– Próbáljon aludni, Wegener úr – mondta Hexler. A gép még hangosabban kattogott és zörgött. Einar
érezte, hogy valami forró dolog nyomódik a hasához.
Ezután rádöbbent, hogy valami nincs rendjén. Kinyitotta a szemét, éppen csak annyi időre, hogy lássa,
valaki a fekete üvegablakhoz támasztja a homlokát. Azután az első homlok mellett megjelent egy második
i s . Ha Greta itt lenne – gondolta Einar álmosságtól kábultan –, kioldaná ezeket a hevedereket, és
hazavinne! Addig rugdosná ezt a zöld masinát, amíg leáll! Fémes csattanás rázta meg a szobát, de Einar
képtelen volt kinyitni a szemét, hogy megnézze, mi történt. Ha Greta most itt lenne, ordítozni kezdene
Hexlerrel, követelné, hogy azonnal kapcsolják ki azt az átkozott gépet. Ha Greta itt lenne. Nem jutott el a
gondolat végéig, mert elaludt – nem, az álmokon túlra jutott.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Miközben dr. Hexler röntgengépe folytatta a zörgést és a surrogást, Greta nekiszorította a homlokát a
fekete üvegablaknak. Talán tévedett volna? Lehet, hogy a férjének mégsem volt szüksége orvosi
vizsgálatra? Talán jobb lett volna, ha hallgat Einarra, aki nagyon nem szeretett volna részt venni rajta?
Az üveg túlsó oldalán Einar az ágyhoz kötve feküdt. Gyönyörű volt lehunyt szemmel; a bőre kissé
szürkének tűnt az üvegen keresztül. Az orra pici dombocskaként emelkedett ki az arcából.
– Biztos benne, hogy nem kényelmetlen számára a dolog? – kérdezte Greta az orvostól.
– Többnyire nem az.
Greta már jó ideje aggódott, hogy elveszíti Einart. Zavarta őt, hogy a férje sosem lett féltékeny,
amikor az utcán egy-egy férfi alaposabban meggusztálta a melleit; csupán egyszer tett megjegyzést a
dologra, akkor, amikor Lilinek volt öltözve. „Hogy te milyen szerencsés vagy!”
A dr. Hexlerrel egy héttel korábban folytatott konzultációjuk során az orvos azt mondta, elképzelhető,
hogy valamiféle tumor alakult ki Einar medencéjében, ez okozhatja a terméketlenséget és a férfiúi mivoltát
illető zavarodottságot is. „Én magam még sosem láttam ilyesmit, de már olvastam hasonló esetekről. A
daganat észrevétlenül fejlődik ki, és egyetlen tünete van, a furcsa viselkedés.” Greta énjének egyik része
szerette volna, ha az elmélet beigazolódik; énjének része el akarta hinni, hogy egy kis, kasza formájú szike
segítségével el lehet távolítani a tumort, ki lehet venni a testből azt a véres-narancssárgás valamit, ami
nem lehet nagyobb egy datolyánál, és akkor Einar végre visszatérhet a házasságukba.
Az ablak túlsó oldaláról fémes csattanás hallatszott, mire dr. Hexler gyorsan megjegyezte:
– Minden rendben van.
Einar vonaglani kezdett az ágyon, a lábai nekifeszültek a hevedereknek, amelyek túlságosan
gyengének, vékonynak látszottak – Greta szinte látta, ahogy elpattannak, és Einar teste a levegőbe
emelkedik, majd a padlóra zuhan.
– Mikor lesz vége? – kérdezte Hexlertől. – Biztos benne, hogy minden rendben megy? – Szórakozottan
babrálta a hajfürtjeit. Az egyik pillanatban arra gondolt, hogy gyűlöli ezeket az érdes tincseket, a
következőben pedig már arra, hogy fogalma sincs, mihez kezd majd, ha valami történik Einarral.
– A röntgenkezelés eltart egy darabig – mondta Vlademar.
– Fáj neki? Úgy viselkedik, mintha nagy fájdalmai lennének.
– Nem igazán – felelte dr. Hexler. – Bekövetkezhet némi hámsérülés, egy kis égés, de komolyabb
probléma nem lehet.
– És egy kicsit érezni fogja a gyomrát – tette hozzá Vlademar.
– Jót fog tenni neki – mondta dr. Hexler. Nyugodt arcú férfi volt, a szempillái egészen rövidek és
vastagok. Amikor meg szólalt, a mondatok első szavának első szótagját kissé dadogva ejtette ki, de a
hangjából sugárzott a magabiztosság A klinikájára a leggazdagabb dánok jártak, olyan férfiak, akiknek a
hasa rálógott a derékszíjukra; gumicipőgyárosok bányatulajdonosok, kénnel és cementtel foglalkozó
üzletemberek, akiknek valamilyen problémájuk támadt deréktól lefelé.
– Akkor sincs baj, ha az ördög költözött a férjébe – jegyezte meg Vlademar –, mert én kiűzöm belőle!
– Ez a szép a röntgensugárban – mondta Hexler. – Szétégeti a rosszat, de nem árt a jónak. Talán nem
túlzás, ha csodának nevezzük. – Mindkét férfi elmosolyodott, a foguk visszatükröződött a fekete üvegen.
Greta úgy érezte, mintha lenne valami a melle alatt, valami, ami apró és bűntudatos.
Amikor a kezelés véget ért, Vlademar átvitte Einart egy szobába, aminek két kis ablaka volt. Egy
paravánt állított fel az ágy köré. Einar egy órát aludt; Greta közben vázlatokat készített: Lilit rajzolta le,
ahogy az intézet ágyában fekve alszik. Ha a röntgensugár rátalált a tumorra, és dr. Hexler eltávolította,
akkor… Akkor vajon mi fog történni? Lehet, hogy soha többé nem láthatja Lilit a férje arcán, az ajkain, a
csuklója belső oldalán végigfutó, sápadtzöld ereken, amelyek pontosan olyanok, mint a térképeken a
folyók? Greta elsődlegesen azért lépett kapcsolatba dr. Hexlerrel, hogy az orvos segítségével Einar végre
rátaláljon a nyugalomra. Vagy. Vagy lehet, hogy önmaga érdekében tette? Nem, nem; azért telefonált
Hexler-nek a postahivatalból, abból a szűk kis fülkéből, mert tudta, tennie kell valamit Einarért. Talán
nem tartozik felelősséggel a férjéért? Nem kötelessége gondoskodni róla, hogy Einar megfelelő
kezelésben részesüljön? Ha akadt valami, amit megfogadott magának, hát az éppen az volt, hogy soha, de
soha nem nézi tétlenül, hogy a férje eltűnjön mellőle az életből. Azok után, ami Teddy Cross-szal történt,
többé semmiképpen sem! Eszébe jutott, hogy ömlött Einar orrából a vér, hogyan szivárgott keresztül a
vörösség Lili ruhájának elején.
Einar nyöszörögve megfordult az ágyban. Sápadt volt, az arcán petyhüdten lógott a bőr. Greta meleg
borogatást helyezett a homlokára. Énjének egy része abban reménykedett, hogy Hexler majd arra biztatja
Einart, éljen nyugodtan és szabadon Liliként, vállaljon munkát, legyen eladó, álljon be a Fonnesbech
áruház valamelyik üvegpultja mögé, énjének egy másik része viszont arra vágyott, hogy a világ
legmegbotránkoztatóbb férfijának felesége legyen. Mindig dühös lett, amikor az emberek, pusztán azért,
mert házasságot kötött, azt feltételezték róla, hogy konvencionális módon kíván élni. „Tudom, éppen olyan
boldog leszel, mint apád és anyád” – írta Newport Beachen élő kuzinja, amikor feleségül ment Einarhoz.
Miután ezt elolvasta, Gretának nem nagy erőfeszítésébe került, hogy kiégesse az agyából ennek a rokonnak
az emlékét. Nem, nem vagyok olyan, mint a szüleim! – mondogatta magában, miközben az összetépett
levél darabkáit betömte a kályhába. Mi nem vagyunk olyanok, mint ők! Ez még jóval Lili felbukkanása
előtt történt, de Greta már akkor tudta, hogy olyan férfihoz ment feleségül, aki elviszi majd őt egy olyan
helyre, amihez hasonlót még soha életében nem látott. Teddy-ben is valami ilyesmit vélt felfedezni, de
aztán rá kellett jönnie, tőle hiába is várja ezt. Einar azonban más volt. Különös. Szinte már nem is ehhez a
világhoz tartozott, és időnként – igazság szerint sokszor – Greta is úgy érezte, ő sem kötődik ide.
Az ablakon túl dr. Hexler rózsabokrai reszkettek a szélben. A másik ablak a tengerre nyílt. Az égen
fekete felhők tömörültek, olyan sötéten és gomolyogva, mint a vízbe öntött tinta. Egy halászhajó
küszködött, hogy visszatérjen a kikötőbe. Greta merengve nézte, és közben megfogalmazódott benne a
kérdés: hogyan maradhatna egy olyan férfi felesége, aki időn-ként nőként akar élni? Nem fogom hagyni,
hogy egy ilyen dolog megállítson! – fogadkozott a vázlatfüzettel az ölében. Greta is és Einar is azt fogja
tenni, amit akar. Ezt senki sem akadályozhatja meg. Talán elköltöznek majd valahová, ahol senki sem
ismeri őket, ahol senki sem beszél róluk, ahol nincsenek pletykák, családi nevek, nincs korábban
megalapozott reputáció – ahol nincs semmi, csak a festményeik, meg persze Lili suttogó, lágy hangja.
Készen állok – állapította meg magában. Azt nem tudta, hogy kire, mire, hová, de készen állt. Mint
mindig.
Einar ismét megmoccant az ágyában, kínlódva felemelte a fejét. A mennyezeti villanyégő sárga
fényharangot vetett rá. Az arca beesettnek tűnt. Ez hogy lehet? Hiszen reggel még olyan jól nézett ki!
Lehet, hogy nem figyeltem rá eléggé az elmúlt pár hónapban? Lehet, hogy a szemem előtt betegedett
meg, és én nem vettem észre semmit, de semmit, egészen mostanáig? Gretának eszébe jutott, milyen
elfoglalt volt, mennyire lekötötte a festés, a munkája, a Hansnak, Párizsba küldött levelek megírása, Hans
és Lili találkozásának megszervezése, a marais-i lakás lefoglalása (azé a lakásé, aminek két tetőablaka
van, egy neki, egy Einarnak) meg az a sok minden, amit meg kellett tennie, vagy amiről azt hitte, el kell
intéznie. Lekötötte a figyelmét az élet, és közben nem vette észre, hogy lassanként valami komorság,
valami szörnyűség itatja át a férje arcát.
Ismét Teddy Cross jutott az eszébe.
– Greta – szólalt meg Einar. – Nem esett bajom?
– Jól leszel. Pihenj egy kicsit.
– Mi történt?
– Egy erős röntgensugár. Semmi ok az aggodalomra!
 Einar az arca egyik oldalát a párnába szorította. Ismét elaludt. Greta a férjére nézett, a finom bőrre, a
kis fejre, az enyhén horpadt halántékra, ami majdnem olyan volt, mint egy csecsemőé. Einar orrcimpája
meg-megremegett, amikor beszívta a levegőt. Terpentin- és hintőporszaga volt. A szeme körül
kivörösödött, szinte lángolt a bőr.
Greta kicserélte férje homlokán a borogatást.
Amikor belépett dr. Hexler, Greta felsóhajtott:
– Végre!
Kimentek a folyosóra.
– Ugye jobban lesz?
– Holnap jobban lesz, és holnapután még jobban.
Greta aggodalmas ráncokat vélt felfedezni dr. Hexler szája körül.
– A röntgen semmit sem mutatott ki – közölte az orvos.
– Nincs tumor?
– Nincs.
– Akkor mi baja van? – kérdezte Greta.
– Fizikai értelemben véve semmi.
– És a vérzés?
– Nehéz biztosat mondani, de valószínűleg az étrendjével van probléma. Kerülnie kell a magvakat, a
csonthéjas gyümölcsöket és a halszálkákat.
– Komolyan úgy gondolja, hogy ennyi az egész? Tényleg az étrendje a gond? – Greta egy lépéssel
hátrébb húzódott. – Tényleg úgy gondolja, dr. Hexler, hogy a férjem tökéletesen egészséges férfi?
– Az egészségével nincs semmi gond, de. De ha a kérdése arra vonatkozik, hogy normális férfi-e. Nos,
nem az. Ilyen szempontból a férje valóban nincs jól.
– Mit tehetnék?
– Kulcsra szokta zárni a szekrényét, asszonyom? Gondoskodik róla, hogy a férje ne férjen hozzá az ön
ruháihoz?
– Természetesen nem.
– Akkor ezt haladéktalanul meg kell tennie.
– És mit érnék el vele? Egyébként is, a saját ruháit szokta viselni.
– Szabaduljon meg azoktól a ruháktól. Azonnal! Ezt a dolgot nem bátoríthatja, Wegener asszony. Ha a
férje úgy gondolja, hogy helyesli, esetleg azt a következtetést vonja le, hogy semmi különös nincs abban,
hogy Liliként jelenik meg. – Dr. Hexler kis szünetet tartott. – Akkor pedig reménytelen a helyzete. Ugye
nem bátorította ebben a tevékenységében? Az ő érdekében remélem, sosem mondta neki, hogy tetszik
önnek ez a színjáték!
Greta ettől rettegett a legjobban; attól, hogy kiderül, ő tehet Liliről. Hogy kiderül: valamilyen módon ő
ártott a férjének.
A folyosó fala halványsárga és karcos volt. Greta mellett dr. Hexler portréja függött. Régebben ő is
pontosan ilyen típusú portrékat festett.
Néhány héttel korábban Rasmussen felhívta, és elmondta neki, hogy Lili bent járt a galériában.
„Természetesen azonnal felismertem őt az ön festményeiről – mondta Rasmussen. – De úgy tűnt, valami
nincs rendben vele. Gyengének látszott. Vagy talán csak szomjas volt?” Elmondta, hogy leültette Lilit, aki
szinte azonnal elaludt; egy ezüstösen csillogó buborék jelent meg az ajkán. Nem sokkal később az
egyiptomi sofőrje kíséretében megérkezett a galériába Haggard bárónő, aki az arisztokrácia
legmodernebb tagjának tartotta magát. Ironikusnak, sőt „modernistának” tartotta, hogy a modell ott
szendereg a róla készült festmény előtt. A galériát valósággal megtöltötte a puha csattogás: a bárónő finom
bőrből készült kesztyűbe bújtatott kézzel megtapsolta „a jelenetet”. A falakon öt festmény függött, azok,
amelyeket Greta az augusztus végi hőségben, Dél-Franciaországban készített. Mintha hátulról mindegyiket
a lassú, vánszorgó mentoni nap világította volna meg. Lili mindegyiken olyan volt, mint a valóságban,
azon a széken: félénk és befelé forduló, egzotikusak a méretei és a testtartása is; a szeme nagy, a térde
csontos, az arca sugárzó. „A bárónő mind az öt képet megvásárolta – jelentette Rasmussen. – És Lili
átaludta az egész tranzakciót. Greta, valami gond van vele? Őszintén remélem, hogy nem. Eleget alszik?
Ugye nem hajtja túl? Vigyázzon rá, Greta. A saját érdekében is!”
– Tényleg nem aggódik a vérzés miatt, doktor úr? – kérdezte most Greta. – Valóban nem?
– Annyira semmiképpen sem, mint a téveszméje miatt, mint amiatt, hogy nőnek hiszi magát – felelte dr.
Hexler. -Ezt még a röntgensugárral sem lehet meggyógyítani. Szeretné, hogy elbeszélgessek vele?
Elmondhatnám neki, hogy ezzel árt önmagának.
– De valóban árt? – kérdezte Greta. – Úgy értem. Tényleg?
– Természetesen. Bízom benne, Wegener asszony, hogy ebben egyetértünk. Bízom benne, hogy ön is
úgy gondolja, ha ez a folyamat nem szakad meg, akkor sokkal drámaibb lépésekre fogunk kényszerülni.
Gondolom, egyetértünk abban, hogy egy olyan férfinak, amilyen az ön férje, nem lehet valami kellemes az
élete. Dánia persze nagyon nyitott gondolkodású ország, de itt nem is csak erről van szó. Itt már a józan
észről van szó, az ép elméről. Egyetértünk, Wegener asszony? Ugye ön is úgy véli, hogy van valami a
férje vágyaiban, ami nem egészen természetes? Ugye önnek is az a véleménye, hogy ön és én, mint
felelősségteljes állampolgárok, nem engedhetjük meg, hogy a férje Liliként szabadon járjon a világban?
Még Koppenhágában sem. Egyetlen egyszer sem. Még az ön felügyelete mellett sem. Bízom benne, hogy
egyetért velem abban, mindent el kell követnünk annak érdekében, hogy kiűzzük a férjéből ezt a démont.
Mert egy démon van benne, nem igaz, Wegener asszony? Egy démon. Ugye egyetértünk, Wegener asszony?
És ez volt az a pillanat, amikor Greta, aki harmincéves volt és kaliforniai, és aki kapásból legalább
három olyan esetet is fel tudott volna sorolni, amikor kis híján megölte magát vala
mi ostoba balesetben – a második például az volt, amikor kézen állt a Frederik VIII. (ez volt az a
hajó, amelyen tízéves korában, életében először Dániába utazott) tikfa korlátján –, rájött, hogy dr. Hexler
tudása igencsak csekély, ha létezik egyáltalán. Ahogy meghallotta a paraván mögül érkező nyöszörgést,
arra is rádöbbent, hogy tévedett. Óriási tévedett.
MÁSODIK RÉSZ

Párizs, 1929
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Közvetlenül a Boulevard de Sevastopol mellett, a Les Halles Centrales-tól északra volt egy kis, két
sarok hosszúságú utca. Az évek során többször megváltozott a neve, egy időben, amikor egy fűszerraktár
működött benne, Rue du Poivreként ismerték. Később, amikor már Rue des Semaines volt, egy panzió
működött benne, ahol főként a háborúból hazatérő katonák szálltak meg. Valamivel ezután az emberek Rue
de la Nuit-ként emlegették; az aktuálisan érvényes, hivatalos nevét nem lehetett tudni, mivel a falakról
eltűntek a kék-fehér utcatáblák.
Az utca két oldalán álló épületek feketék voltak, vastagon állt a korom az ablakpárkányokon, a
gázlámpákon, a nyilvános illemhely tetején, és annak a trafiknak a falain, amelynek a tulajdonosa
dohányárun kívül gabonavodkát és lányokat is árult. A kapukat megszámozták ugyan, de az utcanevet
ezekre sem írták ki. Úgy tűnt, a trafikoson – akinek dús, vörös bajuszában rendszeresen ott maradtak a
reggelire elfogyasztott briós morzsái – kívül senki sem lakik, senki sem működtet boltot vagy műhelyt az
utcában, se legálisan, se másképp.
A huszonkettes számú ház buborüveges kapuja mögött vizeletszagú folyosó húzódott. A lépcső tetején
egy másik ajtó nyílt (ez kissé akadt, néhány rúgással lehetett csak kinyitni), ami mögött egy pult állt. A pult
mögött pedig egy magát Madame Jasmin-Cartonnak nevező hölgy, aki mellett mindig ott volt a Man-
szigeti farkatlan macskája, Sophie.
Madame Jasmin-Carton kövér volt, de még fiatal. Az alkarját sűrű, barna szőrzet borította; arany
karláncai időnként beleakadtak a szőrszálakba. Egyszer elmondta Einarnak, hogy a lányai közül az egyik
lelépett tőle, feleségül ment egy görög herceghez; ettől a lánytól maradt rá Sophie. Azt is elárulta, hogy az
évek során az általa működtetett salles de plaisir vendégei között voltak már nagykövetek, grófok és
bárók, sót még egy miniszterelnök is.
A hölgy öt frankért átadott Einarnak egy rézgöbhöz láncolt kulcsot, amellyel a Salle No. 3 ajtaját
lehetett kinyitni. A hosszúkás és keskeny szobában volt egy zöld gyapjúkárpitos karosszék meg egy
gondosan kiürített, drótból készült papírkosár. A két apró ablak fekete redőnyeit leeresztették. A
mennyezeti villanyégő pontosan a zöld széket világította meg. A levegőben az ammóniabűzön kívül valami
sós és kesernyés szagot lehetett érezni.
Május volt; két napfényes, meleg nap jutott minden hűvösebbre. A keskeny szobában mindig hideg
volt. Télen Einar kabátban üldögélt a zöld székben, és elnézte az orra előtt megjelenő
lélegzetfelhőcskéket. Még nem járt túl régóta Madame Jasmin-Cartonhoz, így nem láthatta, de úgy
képzelte, hogy augusztusban, a dohányfüsttől megsárgult, beázásfoltos, fakó falak is éppen úgy izzadnak,
mint az emberek.
Ezen a napon Einar levetette zsebes, divatos övvel összefogott felöltőjét. Ezt is, ahogy szinte
valamennyi ruháját, Gretától kapta, Greta ugyanis úgy gondolta, Einar nem igazán tudja, Párizsban hogyan
kell öltözködni. Lili ruháit – a karcsúsított derekú ruhákat, a hozzájuk passzoló selyem homlokpántokat, a
könyék fölé érő, gyöngyös kapcsokkal ellátott kesztyűket, a bokapántos, strasszos cipőket – nem Greta
vásárolta; ezekről maga Lili gondoskodott. Einar egy lekvárosüvegben félretette Lili heti zsebpénzét, amit
aztán Lili két-három nap alatt elköltött, keskeny kezével még az aprót is mindig kiszedegette az üveg
aljáról. Einar számára a Lili-pénz volt a legkomolyabb kiadás. Rendszeresen átkutatta a nadrágjai, a zakói
zsebét, minden frankot összekapart, hogy még többet adhasson Lilinek. Amikor nem talált elég pénzt, Lili
időnként Gretától kért anyagi segítséget; és Greta sosem mondott neki nemet.
Einar felhúzta a kis szoba egyik redőnyét. A mocskos ablak mögött egy balett-trikós, fekete harisnyát
viselő lány állt fél lábon, egy tonettszék tetején. Táncolt, bár nem szólt zene. Egy másik kis ablakban egy
férfi arcát fedezte fel; a fickó zsíros orrát az üveghez lapítva leskelődött, a lélegzésével páraréteget fújt az
ablakra. A lány nem vett tudomást Einarról és a másik férfiról. Mielőtt levetett magáról egy ruhadarabot,
lassan körbenézett, de lehajtotta a fejét, nem pillantott rá az őt bámulok arcára.
Vékony karjáról lehúzta a hosszú szárú kesztyűt, ami majdnem olyan volt, mint Lilié. Nem volt szép
lány: a haja fekete, kócos és töredezett, az álla előreugró. A csípője túl széles a hasa túl lapos volt, Einar
mégis úgy érezte, van valami szeretnivaló a hétköznapiságában. A tonettszéken állva ügyesen lehúzta a
kesztyűjét, utána pedig a dresszét, végül a harisnyáját, és olyan gondosan hajtotta össze valamennyi
ruhadarabját mintha még sokszor szeretné használni őket.
Hamarosan meztelen volt, csak a cipője maradt rajta. Egyre energikusabban táncolt, a lábfejével
előrerúgott, a kezeit maga elé és oldalra tartotta. Ahogy hátravetette a fejét, a bőre ráfeszült fehér-kék
légcsövére.
Einar már közel hat hónapja járt Madame Jasmin-Carton intézményébe. Általában délután indult útnak,
amikor Greta valamelyik gyűjtővel, esetleg a La Vie Parisienne vagy a l’Illustration szerkesztőivel
találkozott, akik felkérték, hogy készítsen illusztrációkat a cikkeikhez. Einar nem ugyanazért járt Madame
Jasmin-Cartonhoz, mint a többi férfi, mint azok, akik a kis ablakokhoz szorították mitesszeres orrukat, és
úgy lógatták a nyelvüket, úgy lihegtek, mint a kutyák a rekkenő hőségben. Ő azért akarta látni a vetkőző és
táncoló lányokat, hogy tanulmányozza a mellük ívét és formáját, hogy lássa a combjukat, amely
kísértetiesen fehér és olyan remegő volt, mint a felforralt tej felszínén keletkező bőr; hogy lássa, hogyan
tárják szét, majd szorítják össze a lábukat – a zsíros üvegablakon keresztül szinte hallotta, ahogy a térdük
összecsattan. Szerette a felkarjuk belső oldalát, ahol a szégyentől és a dühtől forrón lüktettek a zöldes
erek; szerette a köldökük alatt dudorodó párnát – a női testnek erről a részéről mindig az a párnácska
jutott eszébe, amelyet az esküvőkön a gyűrűvivő tart a kezében. Einar azért látogatta Madame Jasmin
Carton intézményét, hogy tanulmányozza a nőket, hogy lássa, végtagjaik hogyan kapcsolódnak a
törzsükhöz, mi az, ami nőiessé teszi őket. Látni akarta, ahogy a bozontos, fekete hajú lány lehajtja a fejét,
és közben megmarkolja mindkét telt mellét. Látni akarta, hogy az utána következő lány, aki szőke volt és
sovány, hogyan járja körbe az ablak mögötti helyiséget, közben hogyan szorítja az öklét csontos csípőjére.
Vagy például ott volt az a másik lány is, előző kedden, akit korábban még sosem látott: ő például
szétnyitotta szeplős combjait, és kivillantotta a nemi szervét. A combok gyorsan összezárultak; a lány
dühös táncba kezdett, veríték csorgott a nyakán, de nemiségének rózsaszínű képe valósággal beleégett
Einar retinájába – még akkor is látta, amikor behunyta a szemét, és megpróbálta elfelejteni, hogy ki ő, és
hol van, de még később is, amikor ott feküdt a felesége mellett, és aludni próbált, miközben még égett
Greta éjjelilámpája; Greta vastag hegyű ceruzája annak a bőrkötéses vázlatfüzetnek az egyik lapján
kaparászott, amely egy egész életműre való, Liliről készült rajzot tartalmazott.

Einar és Greta a Marais-ben lakott. Már több mint három éve elhagyták Koppenhágát. A költözés Greta
ötlete volt. Egy nap levél érkezett az Özvegy házba. Einar jól emlékezett rá: Greta gyorsan elolvasta,
azután kinyitotta a vaskályha ajtaját, és beledobta a lapot. Emlékezett a röviden fellobbanó sárga fényre,
amely a kályhából csapott ki, miközben a tűz elemésztette a levelet. Greta ezután közölte Einarral, hogy
Hans azt szeretné, költözzenek Párizsba. „Úgy gondolja, és nekem is az a véleményem, hogy így lenne a
legjobb” – mondta. „De miért égetted el a levelét?” – kérdezte Einar. „Azért, mert nem akartam hogy Lili
meglássa. Nem akarom, hogy tudja: Hans újra látni szeretné őt.”
A Rue Vieille du Temple-en, egy terméskő falú bérházban vettek ki egy lakást, amely a negyediken, a
legfelső szinten volt. A ferde tetőbe ablakokat vágtak, a normál ablakok az utcára nyíltak. A hátsó
ablakból az udvarra lehetett kilátni, ahol nyaranta muskátli virított a párkányokra drótozott virágládákban,
és ruha száradt a kifeszített köteleken. A ház az Hotel de Rohan közelében állt, két hatalmas, fekete
kapujához az íves, rövid kocsibeállón keresztül lehetett feljutni a járdáról. A keskeny utca keresztülhaladt
a Marais-n, ahol a korábban szállodaként működő épületeket kormányzati hivatalokká vagy a
szárazárukkal foglalkozó importőrök raktáraivá alakították, vagy egyszerűen sorsára hagyták; ahol azok a
zsidó boltok voltak, amelyekben Einar és Greta szárított gyümölcsöt és szendvicset vásárolhatott még
vasárnap is, amikor az összes többi üzlet zárva volt.
A lakáshoz két dolgozószoba tartozott. Einaréban néhány, a mocsarat ábrázoló tájkép kuporgott a
túlméretezett állványokon. És ott voltak Greta képei, a Lili-festmények, amelyeket már azelőtt eladott,
hogy megszáradtak volna; és ott volt a falon az a folt, az az állandóan nedves folt – Greta itt próbálta ki a
kikevert árnyalatokat. A foltban ott volt Lili hajának barnája, amely mézszínűvé változott, miután kijött az
augusztusi tengerből; ott volt az a piros, ami akkor jelent meg a nyaka tövében, amikor zavarban volt; ott
volt a könyöke belső részének ezüstös fehérje. Mindkét műteremszobában volt egy nyugágy, mindkét
nyugágyon volt egy takaró. Greta időnként, amikor már ahhoz is fáradt volt, hogy elvánszorogjon a lakás
másik végében lévő kis szobába – ahol Einar mindig azt érezte, hogy úgy veszi körül a sötétség, mint
valami gubó a közös ágyukhoz, a műtermében, a nyugágyon aludt. A hálószobájukban, amikor leoltották a
lámpákat, olyan sötét volt, hogy Einar még akkor sem látta a kezét, ha az arca elé tartotta. Szerette ezt a
szobát, szerette ezt a sűrű sötétséget; sokszor hajnalig feküdt benne nyitott szemmel, egészen addig, amíg
megnyikordult a mosodás kordéjának kereke, vagy amíg valamelyik szomszéd nem kezdett pakolászni.

A nyári reggeleken Lili elment a Quai des Tuileries-n lévő Bains du Pont-Solférinóhoz. A medence
mellett magas, keskeny sátrakra hasonlító, vászonfalú öltözőfülkéket állítottak fel. Az egyikben felvette a
fürdőruháját, gondosan elrendezte a testét a csipkés szoknya alatt; ügyelni akart arra, hogy ne tűnjön
kihívónak. Amióta elhagyta Dániát, megváltozott a teste: a melle húsosabb lett, az izmai megpuhultak, és
így már elég nagyok voltak ahhoz, hogy megtöltsék a fürdőruha kosarait. Ahogy a gumi úszósapkával
hátrafogta a haját, az arca kerekebbnek tűnt; ferde metszésű szemével és kissé csücsörödő ajkaival
határozottan egzotikus látványt nyújtott. Egy ideje már mindenhová magával vitt egy kézitükröt; az
öltözőfülkében, a nyári délelőttökön elnézegette magát, a tükörben szemügyre vette a bőrét, testének
minden porcikáját. Sokszor olyan sokáig üldögélt így, hogy az úszómester bekiáltott hozzá, a
kisasszonynak nincs-e szüksége segítségre.
Lili ezután a fejét magasra tartva belecsusszant a vízbe. Harminc percig maradt bent. Hol az egyik, hol
a másik válla emelkedett ki; a karjai úgy forogtak, mint a szélmalom lapátjai. Végül a medencében
tartózkodó nők – mert ezt a medencét, ahogy a teaszobát is, ahol időnként megitta a kávéját, és hozzá
elfogyasztott egy croissant-t, a hölgyek számára tartották fenn – abbahagyták a lubickolást,
megkapaszkodtak a medence peremében, és nézték, nézték, hogy úszik Lili, a kecses, hosszú karú lány.
Ezt szerette a legjobban: a feje úgy siklott a víz színén, akár egy kiskacsa. A vászon fürdődresszt
viselő hölgyek közül egyesek közömbösen, mások pletykára éhes rosszindulattal figyelték, nézték, ahogy
ráncossá ázott ujjhegyekkel kiemelkedik a medencéből, ahogy végigpaskolja a karját a törülközőjével a
Szajnáról visszaverődő, csillámló fényben.
Elnézte a folyó túlpartjának forgalmát, és arra gondolt, hogy mindez csak azért lehetséges, mert
Gretával együtt elhagyta Dániát. Nyári reggeleken, a Szajna vizével megtöltött medence partján azt
képzelte, hogy szabad. Párizs szabadította fel. Greta szabadította fel. Einar? Úgy érezte, Einar lassanként
félreállt. Einar is azok közé tartozott, akik felszabadították. Végigfutott a hideg a hátán, megremegett a
válla.
Az öltözőfülkében, miután visszaadta a segédnek a rózsaszín törölközőt, lehámozta magáról a
fürdőruhát, majd – mintha valami mély transzból, az élete és a lehetőségek transzából térne magához –
rácsodálkozott a lábai, a fehér és lúdbőrös combjai között arra a kis, aszott valamire. Olyan szánalmas,
annyira nevetséges volt, hogy gyorsan, a térdeit összekoppintva összeszorította a combjait, eldugta azt a
kis semmiséget. A térdei és a combjai összecsattanásáról, arról a furcsa, cuppanó hangról aztán Lilinek,
vagyis inkább Einarnak eszébe jutott az a lány, aki Madame Jasmin-Carton házában olyan szemérmetlenül
táncolt – ő csapta így össze a térdét és a combját, olyan erővel, hogy még a maszatos üvegablak túloldalán
is hallani lehetett.
 És ezután már Einar, a kis dán férfi volt az, aki felöltözött a fülkében, Párizs legjobb női strandjának
öltözősátrában. Amikor belenézett a tükörbe, összezavarodott. Nem tudta, hol volt, nem ismerte fel a fülke
vászonfalainak csíkozását; nem tudta, honnan érkeznek a loccsanó-toccsanó hangok. A fogason csak egy
barna, öves női ruha volt. Csak egy magasított sarkú, fekete cipőt talált, meg egy női erszényt, amiben pár
pénzérmén kívül csak egy rúzs volt. Egy körtemintás sál. Semmit sem értett. Férfi volt, és hirtelen
rádöbbent, hogy csak akkor juthat haza, vissza a lakásba, ha felveszi magára ezeket a ruhákat. Azután
meglátta a kétsoros, dán borostyánból készült nyakláncot, amit a nagyanyja hordott egész életében, amit
még akkor sem vett le, amikor a földeken dolgozott – a borostyángyöngyök ott zörögtek, csörögtek a
mellén akkor is, amikor lehajolt, hogy betemessen egy-egy rókalyukat. A nagyanyja Gretának ajándékozta
ezt a láncot, de Greta gyűlölte a borostyánt, ezért Einarnak adta – Einarnak, vagyis neki, ő pedig
továbbajándékozta egy Lili nevű lánynak.
Így fogta fel, így értette meg a helyzetet. A borostyánlánc, aztán a vászonajtóban megjelenő kéz (az
úszómester érdeklődött ismét, nincs-e szüksége segítségre a kisasszonynak) látványának hatására
lassanként összeálltak a részletek. Elhatározta, felveszi a barna ruhát, felhúzza a magasított sarkú cipőt, és
elindul. Amikor összecsatolta az övet (meglepte, milyen magabiztosan öltözött fel, hiszen semmit sem
tudott a női ruhák trükkös kapcsairól és patentjairól), úgy érezte, szétperzseli a szégyen. Az erszényében
csak néhány frank volt; tudta három napig nem is kap többet, ennek ellenére úgy döntött, fog egy taxit,
azzal megy vissza a lakáshoz, mert a barna ruha kényelmetlenségét képtelen lett volna elviselni Párizs
utcáin. A szék támlájára helyezett kendő szinte magától röppent a fejére. Einar irtózva kötötte meg az álla
alatt, olyan érzése támadt, hogy megfullad, megfojtja a kendő, az a körtemintás rettenet. Ez valaki más
kendője volt!
És Einar volt az, aki elindult hazafelé a női medencétől; Einar, aki Lili ruháját viselte; Einar, akinek a
fején még mindig ott volt a gumi fürdősapka. Egy frankot pottyantott az úszómester örökké előrenyújtott
kezébe, nem törődve azzal, miről sustorognak a francia a hölgyek, akik addig lézengtek a medence partján,
míg haza nem kellett menniük, hogy lengyel cselédjük közreműködésével ebédet készítsenek a
gyermekeiknek – ők már mind otthon lesznek, ők ezzel lesznek elfoglalva, mire Einar, fáradt és vörös
szemmel, Lili ruhájában visszatér Gretához, aki a délelőtt folyamán mindent előkészített a közös
munkához, és már felskiccelt néhány vázlatot egy újabb Lili-festményhez.

Egy május eleji napon Einar a Place des Vosges egyik padján, egy fa alatt üldögélt. A szél fel-felkapta a
szökőkútból kifröccsenő vízsugarakat, a kövér cseppek odaszóródtak Einar lába elé, bepettyezték
körülötte a homokszínű kavicsokat.
Reggel Lili úszni ment.
Délután Einar visszatért Madame Jasmin-Carton intézményébe, és a kis ablakon végignézte a szűk
szoba padlóján fekvő férfi és nő szeretkezését. A belépti díj ezúttal a szokásos háromszorosa volt;
Madame Jasmin-Carton egy hónapon keresztül hirdette a látványosságot a fülkék ablakai fölé ragasztott
kártyákon. Ezek a csinos, ízlésesen nyomtatott kártyák Einart azokra a cédulákra emlékeztették, amelyekre
annak idején, még Dániában Greta és Lili irkált egymásnak üzeneteket. Akkoriban így kommunikáltak
egymással, mintha lett volna valami a friss és visszhangzó koppenhágai levegőben, ami miatt nem
mondhatták ki azokat a titkos szavakat, amelyeket pedig ki kellett volna mondaniuk.
A fiú magas és inas volt, éppen csak felnőtt. A bőre kékesfehér, a szeme álmatag, a bordáit egyenként
meg lehetett volna számolni. Gyorsan lehámozta magáról az olcsó tweedöltönyt, azután lesegítette a
partneréről – a nő jóval idősebb volt nála – a ruhát. Einar saját magán kívül még sosem látott szexuálisan
felizgatott, meztelen férfit, ilyen szögből még sosem volt alkalma megfigyelni a lándzsaként meredező
hímtagot. A fiú nemi szervének hegye vörös, nedves és valahogy dühös volt. A nő könnyedén, és úgy tűnt,
hálásan fogadta be magába. A sötét, félkör alakú szoba padlóján vonaglottak, miközben a falba vágott
ablakok üvegéhez férfiak arca tapadt. A kukkolók többsége idős volt, akár a fiú nagyapja is lehetett volna.
 A kölyök gyorsan végzett, magja széles ívben fröccsent a nő duzzadt arcára. Ezután felállt, meghajolt,
és a ruháját a hóna alá fogva elhagyta a helyiséget. Einar csak ekkor nézett le a saját ölére, csak ekkor
fedezte fel a nadrágján a sós foltot, ami olyan volt, mintha egy teáscsészényi tengervíz ömlött volna rá. Ez
volt az a pillanat, amikor az agyában előtérbe tolakodott az addig csak lappangó gondolat: azt akarta, hogy
a fiú ugyanazt tegye Lilivel, mint a partnernőjével. Azt akarta hogy addig csókolja Lilit, míg elvörösödik
az arca, míg szájának vonalát eltorzítja a gyönyör.
Az előadás után, amikor feleszmélt, a Place des Vosges-ban, a padon találta magát. Szétnyitotta a
kabátját, hogy a nadrágja, amit a Madame mosdójában sietve leöblített, megszáradhasson. A szökőkútban
gyerekek fröcskölték egymásra a vizet; a kavicsos ösvényeken kisfiúk és kislányok kergették a karikákat.
Az egyik kislány egy denevér formájú papírsárkányt röptetett. Olasz nevelőnők hangja hallatszott – a
körben leállított gyerekkocsik fölött diskurálgattak egymással. Einar elfordult tőlük; zavarta a nadrágján
sötétlő folt. Délelőtt, amikor Lili a medencénél volt, még melegen sütött a nap, de most bekúszott néhány
vastag felhő mögé. A park hirtelen elszürkült, a gyerekek olyanok voltak, mint önmaguk papírmasé
változatai. Einar látta, hogy a nadrágja nem fog megszáradni. A nedves gyapjú a kékfogi kutyákra
emlékeztette, amelyek az egész napos békavadászatról tértek haza. Csapzottak voltak, a szőrük
megkeményedett, és soha, de soha nem szabadultak meg a jellegzetes ázottkutya-szagtól.
A papírsárkányos kislány felsikkantott. A zsineg valahogy kicsúszott a kezéből; a sárkány lefelé
zuhant. A kislány az ujjával követte a mozgását, azután futásnak eredt; a hajába kötött masni az egyik füle
felé csúszott. A nevelőnője rákiáltott, hogy álljon meg. A nő dühösnek látszott, olaszos arca elvörösödött,
haragos volt. Rászólt a kislányra, Martine-ra, hogy azonnal menjen vissza hozzá. A papírsárkány továbbra
is lefelé zuhant; a fekete papírlapok hangosan csapkodtak a kereten. Einar mellett ért földet.
A nevelőnő formás kezével felkapta a törött papírsárkányt, még mindig dühösen sziszegett. Megfogta
Martine csuklóját, és elindult vele a többi nevelőnő felé, akik a gyerekkocsik mellől, a fák árnyékából
figyelték őket. Amikor Martine és a nevelőnője csatlakozott hozzájuk, valamennyien gyanakvóan néztek
vissza, majd az egész csapat elindult – a gyerekkocsik kereke hangosan nyikorgott a délutáni
nyugalomban.
Ez volt az a pillanat, amikor Einar rádöbbent, hogy valaminek meg kell változnia. Olyan férfi lett
belőle, akitől megijednek a parkban sétáló nevelőnők. Olyan férfi lett belőle, akinek gyanús foltok vannak
a nadrágján.
1929 májusa volt; Einar elhatározta, hogy még egy évet ad magának a változtatásra.
A parkra rávetült a nap elé kúszó felhők árnyéka. A fák élénkzöld levelei megremegtek – valahogy
hidegnek tűntek. A szél ismét szétfröcskölte a szökőkút vízsugarait, ráfröccsentette a cseppeket az
ösvényre. Einarban ekkor született meg az elhatározás: ha pontosan egy év múlva Lili és Einar még mindig
nem vált külön, eljön ebbe a parkba, és megöli magát.
Ahogy ezt eldöntötte, kihúzta magát ültében. Most már tudta, hogy meddig kell elviselnie azt a káoszt,
ami azonos az életével. Gretának volt egy ezüst berakásos pisztolya, még Kaliforniából hozta magával. Ez
tőle nem volt meglepő: úgy nőtt fel, hogy a harisnyájában mindig tartott egy fegyvert. Einar elhatározta,
hogy Greta pisztolyával fog visszatérni a parkba, egy sötét májusi éjszakán, és a halántékához szorítja a
fegyver csövét.
Futó léptek közeledtek felé. A hangra felnézett az öléből Martine jött vissza. Rémültnek látszott, de
lelkes volt. Lelassított, óvatosan közelebb lépett. Kinyújtotta puha kezét. Einar előtt zsinegre kötött
rongydarabok hevertek a földön. A papírsárkány farka. Martine ezt akarta visszakapni. Einar ránézett, és a
homlokát ráncoló gyermek arcán megjelenő mosoly láttán megállapította: Martine szeretne
összebarátkozni vele.
A kislány megragadta a sárkány farkát. Felnevetett, az arca úgy ragyogott, akár az arany. Pukedlizett.
– Merci – mondta, és abban a pillanatban Einar agyán keresztülsuhant néhány emlékkép. Látta magát,
látta a kamasz Einart, aki maga elé köti a nagyanyja kötényét; látta magát, ahogy Greta fiatal tenyerébe
hajtja a fejét; látta Lilit az Özvegyházban, sárga cipőben; látta Lilit, ahogy reggelente a medencében ússza
a hosszokat. Mindezt látta, és a képek valahogy összeálltak, egymásra helyeződtek. Megértette: Einar és
Lili egy és ugyanaz volt, de eljött az ideje, hogy különválasszák őket.
Egy éve volt rá.
– Martine! Martine! – hallatszott a nevelőnő hangja. Martine kicsiny talpa alatt hangosan ropogtak az
ösvény kavicsai.
Egy év – gondolta Einar.
Martine hátranézett.
– Merci – mondta még egyszer, és integetett.
Einar és Lili egyszerre integetett vissza neki.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

A három, Párizsban töltött év során Greta keményebben dolgozott, mint addig bármikor élete során.
Reggelente, amikor Lili a piacon vásárolgatott, vagy a medencében pancsolt, teljesítette a magazinoktól
kapott megbízásokat. A La Vie Parisienne-nél volt egy szerkesztő, aki majdnem minden héten felhívta
telefonon, és aggodalmas, fontoskodó hangon egy rajzot kért az Operában legutóbb bemutatott Carmenról
vagy egy illusztrációt a Grand Palais-ben megrendezett, dinoszauruszcsontokat bemutató kiállításról írt
beszámolóhoz. Greta állandóan azt ismételgette magának, hogy valójában nincs szüksége rá, hogy
elfogadja ezeket a megbízásokat. A neve már jó néhány éve rendszeresen megjelent a magazinokban; de az
állandóan telefonálgató szerkesztő még arra is képes volt, hogy kikönyörögje tőle a képeket. Greta végül,
miközben a telefonkagylót az álla és a válla közé szorította, ahogy ránézett Lilire, aki nesztelenül kisurrant
a lakásból, mindig arra gondolt, hogy ugyan miért is ne vállalná el a megbízást. Igen, persze, el fogja
készíteni a kért rajzokat. Igen, reggelre szállítani fogja, de most már tényleg mennie kell. És letette a
kagylót, azután az ablakhoz sietett, hogy lássa Lilit, aki elindult a Marché Buci irányába – rózsaszínű
tavaszi kabátja élénk foltként mozgott a szürkés, eső áztatta utcán.
Greta valódi munkája akkor kezdődött, amikor Lili visszatért. Készített neki egy csésze teát, és
megkérte: „Gyere, ülj ide!” Beállította Lilit, leültette a székre vagy odaállította a cserepes pálma mellé,
egy teáscsészét és egy csészealjat adott a kezébe. Teljesen mindegy volt, milyen az idő, Lili mindig
átfázva, reszkető kézzel tért haza. Greta aggódott, hogy túl sovány, de képtelen volt rávenni, hogy többet
egyen. Időnként ismét jelentkezett a vérzés, néhány havonta mindenképpen; általában egyetlen kövér,
vörös, csepp vezette be, amely lassan, lustán végigfolyt Lili felső ajkán. Ilyenkor Lili pár napig az ágyat
nyomta – úgy tűnt, mintha az elvesztett karmazsinvörös cseppekkel együtt az energia is távozott volna a
testéből. Greta elvitte Einart néhány francia orvoshoz, de amikor azok feltették a szokásos kérdést („Van
még esetleg valami, amit tudnom kellene a férjéről?”), rájött, hogy ők sem fognak megoldást találni a
bajra, ahogy dr. Hexler sem talált. Aggódott, amikor Lili egész nap az ágyban feküdt, összevérezve a
lepedőt, a párnát. A szennyes ágyneműt Greta általában a lakás mögött lévő szemétégetőbe tömködte.
Aztán, pár nappal időnként egy teljes héttel később, éppen olyan váratlanul, ahogy jelentkezett, enyhült,
majd megszűnt a vérzés. „Milyen unalmas egy egész hetet ágyban tölteni!” – mondta ilyenkor Lili, és
mérgében a szőnyegre hajította a párnát.
Ha veszi a fáradságot a számolgatáshoz, Greta felfedezte volna, hogy már száznál is több képet festett
Liliről. Lili a medencében; Lili egy esküvői vacsorán; Lili répát válogat a piacon. A legtöbb képen
valamilyen tájba helyezte el Lilit: egy hangafüves pusztára, egy olajfaligetbe, a Kattegat-tenger kék ege
elé. Lili szeme minden képen hatalmas és barna volt, mindig félig leeresztette a szemhéját; minden képen
hangsúlyt kapott szemöldökének finom íve; a fülénél mindig elállt a haja, és láthatóvá vált a nyakához
simuló borostyán fülbevaló.
Einar már nem festett. „Mostanában elég nehezen tudom magam elé képzelni a mocsárvidéket” –
kiáltott ki a műterméből, ahol szép rendben sorakoztak a vásznai, a festékei. Már csak megszokásból
rendelt festéket; továbbra is Münchenből hozatta, pedig a világ legjobb festékeit ott árulták a folyó túlsó
partján, Sennelier-nél, ahol az eladó macskája állandóan vemhes volt. Greta gyűlölte ezt a macskát, ami
mindig a padlón húzta a hasát, viszont kedvelte az eladót, Du Brult, aki gyakran elmondta – ilyenkor
mindig izgatottan remegett Van Dyke-os kecskeszakálla –, hogy Greta a legfontosabb hölgy a vásárlói
között. „És még vannak, akik úgy tartják, hogy a hölgyek nem tudnak festeni!” – mondogatta, miközben
Greta kisietett a boltból, kezében az újságpapírba csomagolt festékes üvegekkel; a macska úgy nyávogott
és sziszegett, mintha pillanatokon belül szülni akarna.
A Rue Vieille du Temple-en lévő lakásnak volt egy középső szobája, ami elég nagy volt ahhoz, hogy a
gázkandalló mellett elférjen benne egy hosszú asztal meg két olvasószék. A vörös bársonnyal borított
ottomán nagy volt és kerek, a közepéből egy oszlop meredt felfelé – hasonlított azokra a bútordarabokra,
amiket a cipőboltokban szoktak elhelyezni a vásárlók számára. Ebben a szobában kapott helyet a
Pasadenából áthozatott, barna bőrpárnás, tölgyfa hintaszék is. Greta egyre gyakrabban casitának nevezte a
lakást, pedig fagerendás mennyezetével és a szobákat elválasztó, rézreteszes portes-fenétre-ekkel
egyáltalán nem úgy nézett ki. Ennek ellenére valami miatt az Arroyo Seco szélén álló casitára
emlékeztette Gretát, arra a házra, amibe azután költözött be Teddy Cross-szal, hogy elhagyták
Bakersfieldet. Ott a mohos patióból beáramló napfény segített Teddynek abban, hogy minden nap
támadjon valamilyen ötlete azzal kapcsolatban, hogy milyen edényt formázzon meg a korongján, vagy hogy
milyen két színt kombináljon össze a máz készítése során. Teddy gyorsan és szabadon dolgozott, amikor
azon a helyen laktak. A hátsó kertben volt egy avokádófa, amin több gyümölcs termett, mint amennyit meg
tudtak enni vagy el tudtak ajándékozni. „Olyan akarok lenni, mint az avokádófa – mondogatta Teddy. –
Állandóan termelni akarok!” Most, Párizsban, a casitában Greta úgy érezte, ő vált olyanná, amilyen az a
fa volt. Az ecsetjéből szinte kicsöpögtek a Liliről készített festmények.
Egy ideig sajnálta, hogy Einar abbahagyta a festést. A régi tájképek közül jó néhányat kiakasztottak a
lakásban, de Greta időnként úgy tekintett rájuk, mintha sarkából kifordult életük szomorú mementói
volnának. Az ő számára legalábbis azok voltak, Einar ugyanis soha semmivel sem utalt arra, hogy
hiányzik neki a művészélet. Greta egyszerűen nem értette, hogy egy olyan ember, aki egész életében
teremtett, aki mindig kreatív volt, hogyan képes ilyen egyszerűen leállni. Gyanította, hogy azt az erőt, ami
korábban arra kényszerítette Einart., hogy az üres vásznon megjelenítse ötleteit és félelmeit, most már Lili
birtokolja.
Egy évvel azután, hogy megérkeztek Párizsba, Hans kezdte eladogatni a Lili-képeket. Mivel a
magazinok is foglalkoztatták, Greta neve egyre közismertebb lett a városban, a Boulevard St. Germain
kávéházaiban és azokban a szalonokban, ahol képzőművészek és írók heverésztek a zebrabőr
szőnyegeken, sárga szilvából főzött pálinkát szürcsölgetve. Sok amerikai élt Párizsban, mindig egymásról
beszéltek, állandóan egymást méregették azzal a jellegzetesen amerikai nézésükkel. Greta megpróbált
távol maradni tőlük, a Rue de Fleurus 27-es számú házában összegyűlő társaságtól. Tartott tőlük, és tudta,
azok is gyanakvással tekintenek rá. Gretát valahogy nem vonzották az éjszakába nyúló beszélgetések,
amelyek során rendszeresen azt taglalták, ki modern, és ki nem az, ráadásul tisztában volt vele, hogy az
ilyen társaságokban nem lenne hely se Lili, se Einar számára.
Egyre nőtt a Lili-festmények iránti igény. Greta kezdte úgy érezni, vége, ennyi volt, már semmit sem
tud kitalálni, hogy lépést tartson az elvárásokkal, ám hirtelen támadt egy ötlete. Éppen egy vidéki tájba,
egy dániai mező közepébe helyezte bele Lilit, aki ehhez a képhez csípőre tett kézzel állt modellt. Gretának
viszonylag könnyen sikerült megfestenie Lili portréját, még az sem jelentett gondot a számára, hogy
ráképzelje az arcára a dán nyár tompa fényű napsütését. A háttérrel, a Lili mögött hullámzó fűvel azonban
meggyűlt a baja; igazság szerint nem is nagyon érdekelte ez a részlet. Ahhoz, hogy megfejő módon lefesse
a mezőt, a távolban csillogó pocsolyatavakat, több napra volt szüksége. Először a horizontnak kellett
megszáradnia, azután a tavaknak, utána az első réteg fűnek, aztán a másodiknak, a harmadiknak.
– Nem akarod befejezni helyettem? – kérdezte egy nap Einartól. 1929 májusa volt.
Einar egész délután a városban tartózkodott. Amikor hazaért, elmondta, hogy a Place des Vosges-ban
járt.
– A gyerekeket néztem, ahogy a papírsárkányukat röptetik.
– Ahogy ott állt, a kabátját a karjára hajtva, a tweedöltönyében, meghökkentően soványnak tűnt.
– Minden rendben van? – kérdezte Greta, miközben Einar meglazította a nyakkendőjét, és elindult,
hogy készítsen magának egy csésze teát. Ahogy mozgott, Greta a vállán látta a szomorúságot, azt az új
melankóliát, ami sokkal borúsabb volt a korábbiaknál. Einar keze hidegen, élettelenül feküdt Greta
tenyerén.
 – Mostanában elég nehezen tudok eleget tenni a felkéréseknek – mondta Greta. – Mi lenne, ha
megcsinálnál helyettem pár hátteret? Te úgyis jobban tudod, hogyan kell kinéznie egy mezőnek!
Einar, ölében IV. Edvarddal, elgondolkodott az ötleten. Az inge gyűrött volt. A könyöke mellett, az
asztalon egy tál körte állt.
– Szerinted képes vagyok rá? – kérdezte.
Greta átvezette őt a műtermébe, és megmutatta neki a félkész portrét.
– Azt hiszem, a látóhatárra egy tavat kéne tennem – mondta.
Einar a félkész képre nézett. Olyan üres volt a tekintete, mintha nem ismerné fel a festményen szereplő
lányt, de aztán lassanként megváltozott a pillantása, a szeme elkerekedett, a homloka kisimult.
– Hiányzik pár dolog – mondta. – Igen, oda tényleg kellene egy tó, meg kellene egy magányos fűzfa is,
ami egy patak partján áll. Meg esetleg egy tanyaház. Az legyen jó távol, hogy ne lehessen rögtön rájönni,
micsoda. Legyen egy olyan barnás, elmosódott valami, amiről majd azt fogják gondolni, hogy nem lehet
más, csakis egy tanyaház.
Az éjszaka nagy részét ébren töltötte és festett, összekenve a nadrágját, az ingét. Greta boldog volt,
hogy ismét dolgozni látja, és már azon gondolkodott, mely festményeit tudná még befejeztetni Einarral.
Tisztában volt vele, ha Einar dolgozni kezd, akkor kevesebb időt tölthet Lilivel, de nem bánta.
Ahogy lefekvéshez készülődött, hallotta Einar motozását a műterméből, hallotta a festékesüvegek
csörrenését. Már alig várta, hogy reggel elmondhassa Hansnak: Einar ismét fest, és hogy sikerült
megtalálnia a módját, hogyan lehetne még több Lili-képet készíteni: „Nem fogod elhinni, ki segített!”
Felidéződött benne, három évvel korábban hogyan találkozott Hansszal a Gare du Nord-on. Akkor
történt, amikor Einarral megérkeztek Párizsba, gyakorlatilag úgy, hogy csupán néhány cím volt a
jegyzetfüzeteikben. Hans a pályaudvaron várt rájuk, teveszőr kabátjában bézsszínű oszlopként állt a fekete
gyapjúruhás emberek tömegében. „Minden rendben lesz” – mondta Gretának, és megcsókolta az arcát.
Mindkét kezével megfogta Einar nyakát, csókot nyomott a homlokára.
Hans sofőre vitte el őket a bal parton lévő, az École des Beaux-Arts-tól néhány saroknyira álló
szállodába. Hans mindkettejüktől csókkal búcsúzott. Greta még mindig emlékezett rá, lesújtva érezte
magát azután, hogy Hans tárt karokkal fogadta őket, majd villámgyorsan eltűnt mellőlük. Döbbenten nézett
utána, ahogy kisietett az előcsarnok bejáratán. Einar hasonlóan csalódott lehetett, vagy talán még
szörnyűbb érzések kínozták. „Szerinted lehet, hogy Hans nem akarta, hogy eljöjjünk?” – kérdezte. Greta is
éppen ezen törte a fejét, de igyekezett megnyugtatni Einart. Hans nagyon elfoglalt, ezért nem maradhatott
velük. Valójában érezte a Hansból áradó komor vonakodást, ezt látta rajta, erről árulkodott a tartása és az,
hogy olyan merev, olyan acélos volt, mint a pályaudvar tetejét alátámasztó oszlopok.
„Lehet, hogy túlságosan dánok vagyunk a számára? Túl provinciálisak?” – kérdezte Einar. Greta a
férjére nézett, aki mocsárbarna szemekkel, IV. Edvarddal a karjában, idegesen remegő ujjakkal bámult rá.
„Ő ilyen, nem mi” – felelte.
Két szobát kaptak, az egyikhez elfüggönyözött alkóv tartozott. A szálloda tótumfaktuma büszkén
közölte velük, hogy Oscar Wilde éppen itt töltötte élete utolsó heteit. „Az alkóvban halt meg” – mondta,
és illedelmesen lehajtotta a fejét.
Greta megjegyezte ezt a történelmi tényt, de túl lehangolónak találta ahhoz, hogy megossza Einarral.
Néhány hónapon keresztül ebben a két szobában éltek. Közben persze megfelelő lakásra vadásztak. Az
első pár nap elteltével ridegnek érezték a szállodát; már észrevették a hámló papírtapétát, a
mosdókagylóra sárga csíkot festő rozsdát. Einar ragaszkodott hozzá, hogy ő fizesse a szállást, így nem
költözhettek át az Hotel du Rhin vagy az Edouard VII. sokkal kellemesebb és jobb állapotban lévő
lakosztályaiba. „Tényleg nem muszáj itt szenvednünk” – mondta Greta, és ecsetelni kezdte, hogy másik
hotelben jobb körülmények között élhetnének, talán a kilátás is szebb lenne, és biztos akadna egy
szolgálatkész szobalány, aki esténként behozná nekik a kávéjukat. „Te itt most szenvedsz?” – kérdezte
Einar olyan hangon, hogy Greta elhatározta, nem hozza fel többé a témát. Amióta elindultak, úgy érezte,
közéjük ékelődött valami.
A sarokban egy kis kályha állt, ezen forralhattak vizet a kávéjukhoz. Az alkóvban aludtak. Az ágy
közepén volt egy jókora mélyedés, ezért mindketten szélre húzódtak, a fal mellé. A fal sajnos annyira
vékony volt, hogy minden pisszenés áthallatszott hozzájuk a szomszédos szobákból. Einar az alkóvos
szobában rendezkedett be, Greta a másikban. Greta mindig megkönnyebbült, amikor bereteszelhette maga
mögött az ajtót, és egyedül maradhatott. A gondot az jelentette, hogy egyedül nem tudott festeni – szüksége
volt Lilire.
Még csupán egy hónapja voltak Párizsban, amikor Greta kijelentette: „Meg akarom ünnepelni az
érkezésünket. Lilivel” Látta a férje szemében megjelenő félelmet; látta, hogyan tágul ki, majd szűkül össze
Einar pupillája. Lili Párizsban még egyszer sem jelent meg.
Lili… Tulajdonképpen ő volt az oka annak, hogy elhagyták Koppenhágát. A vizsgálatot követően levél
érkezett dr. Hexlertől. Greta nyitotta ki, ő olvasta el a levelet, amiben dr. Hexler azzal fenyegetőzött, hogy
fel fogja jelenteni Einart és Lilit az egészségügyi hatóságnál. „Megteszem – írta –, mert Einar Wegener
komoly veszélyt jelenthet a társadalomra!” Greta elképzelte, ahogy dr. Hexler a tölcséres hangcsövön
keresztül lediktálja a levelet annak a vörös hajú ápolónőnek.
Borzasztóan felzaklatta a levél, pontosabban az, hogy egy idegen személy megpróbál hatást gyakorolni
Lili jövőjére. Ideges volt, és kissé zavartan gondolkodott, amikor Einar, aki aznap Annánál járt
látogatóban, belépett a lakásba. Greta gyors, meggondolatlan mozdulattal a vaskályhába dobta a levelet.
„Hans írt – mondta. – Szerinte át kellene költöznünk Párizsba” És utána: „Haladéktalanul át fogunk
költözni!”
Lili úgy érkezett meg Párizsba, hogy bekopogott Greta szállodai szobájának ajtaján. A haja most
hosszabb volt és sötétebb barna, fürtjeit apró gyöngyökkel kirakott fésűkkel fogta hátra. A ruhát, amit
viselt, Greta akkor látta rajta először. Bíborszínű selyemből készült, V alakú gallér tartozott hozzá, aminek
a hegye a dekoltázs irányába mutatott. „Új ruhát vettél?” – kérdezte Greta. Lili elpirult, vöröses pír jelent
meg a nyakán és a mellkasán. Greta kíváncsi volt, Einarnak hogyan sikerült ilyen ügyes dekoltázst
készítenie magának. Talán olyan tésztaszerű volt a melle, hogy egy rafinált fűző segítségével annyira fel és
össze tudta nyomni, hogy apró női mellnek tűnjön?
Elmentek a Palais Garnier-ba, a Faustra. Gretának azonnal feltűnt, hogy a lépcsőn lelibbenő Lili
felkelti a férfiak érdeklődését. „Az a fekete hajú fickó téged néz. Ha nem vigyázunk, még idejön!”
Egy házaspár mellett ültek; a férfi és a nő éppen akkor tért vissza Kaliforniából. „Tizenkét hónap Los
Angelesben! – mondta a férfi. – A feleségemnek úgy kellett kiszakítania onnan!” Elmondta, hogy újév
napján Pasadenában jártak, és megnézték a Rózsaparádét. „Még a lovak sörényébe is virágot fontak” –
mondta az asszony. Aztán elkezdődött az opera, és Greta végre hátradőlhetett. Elég nehezen tudott dr.
Faustra koncentrálni, aki bűnbánóan énekelt a sötét laboratóriumban. A jobbján Lili ült, a balján pedig
egy olyan férfi, aki nemrég végigment az Orange Grove Boulevard-on, a Waud család rezidenciája előtt.
Remegni kezdett a lába; szórakozottan nyomkodta a csuklóját. Érezte, ezen az estén kezdetét vette valami.
Mi is volt az, amit Carlisle vele kapcsolatban mondogatott? „A jó öreg Gretát semmi sem állítja meg, ha
egyszer beindult. Senki és semmi!”
A szünetben Lili és a férfi felesége elnézést kért, és elvonult. A férfi – középkorú, szakállas úriember
– odahajolt Gretához, és megkérdezte: „Esetleg lenne lehetőség arra, hogy később találkozzak a kedves
kuzinjával?”
Greta megtagadta tőle Lilit. Éppen úgy, ahogy később megtagadta magától saját vágyai beteljesülését.
Megtagadta, mert alig ismerte fel őket. Amíg az Oscar Wilde-os szállodában laktak, Hans időnként eljött
hozzá. A sötét hallban találkoztak, elsétáltak a Rue de Rivolira, Hans irodájához. Hans beleegyezett, hogy
elbeszélget vele a karrierjéről meg arról, hogy mihez kezdhetne. Amikor átmentek a Pont Neufön, a férfi
keze végigsimított Greta hátán: „Gondolom, szükségtelen elmondanom, hogy ön milyen gyönyörű.”
Amikor először történt meg a dolog, Greta ellökte Hans kezét; úgy gondolta, véletlenül került sor az
érintésre. Ám egy héttel később megismétlődött a dolog, azután megint. A negyedik alkalommal Greta arra
gondolt, nem hagyhatja, hogy Hans így érjen hozzá. „Ha engedném, soha többé nem bírnék Einar szeme
elé kerülni” – gondolta, miközben átmentek a folyó fölött, és a férfi egész végig a hátát simogatta. Semmit
sem érzett, se kívül, se belül, csupán érzékelte, hogy a kéz ott motoz a hátán. Eszébe jutott, a férje már
hosszú, nagyon hosszú ideje nem ért hozzá.
Az első, „véletlen” érintést követően átmentek Hans irodájába. A külső helyiség mögött egy
ablaktalan, iratszekrényekkel teli iroda volt. Hans előkeresett néhány nevet, olyan emberekét, akikkel
szerinte Gretának kapcsolatba kellene lépnie. Kinyitott egy dossziét, és végigfutott a patrónusok listáján.
„Esetleg írhatok neki. és neki is. De őt mindenképpen kerülje el!” Greta ott állt mellette, és érezte a karján
a férfi ujjait, ami persze lehetetlen volt, hiszen Hans két kézzel tartotta a dossziét. Egy pillanatra olyan
érzése támadt, hogy Hans ismét megérinti a derekát, de nem, ez sem volt lehetséges, hiszen még mindig
nem tette le az iratgyűjtőt.
„Mit gondol, rendeződni fognak a dolgaink?” – kérdezte. Hans szélesen elmosolyodott. „Ezt most
hogy érti?” Greta észbe kapott. „Mármint Einar dolgai meg az enyémek. Itt, Párizsban. Mit gondol,
rendeződni fognak a dolgok?” Hans arcáról eltűnt a mosoly. „Természetesen. Hiszen itt vannak
egymásnak!” Azután: „De azért rólam se feledkezzen meg.” Az arca alig észrevehetően Greta felé
mozdult. Volt köztük valami – nem a dosszié, valami más. Egyetlen szót sem szóltak.
Hans nem udvarolhat nekem! – gondolta Greta. Ha valaki megkaphatja őt, az nem lehet más, mint
Lili. A szűk dolgozószobában hideg volt, Gretának mégis melege támadt; úgy érezte, mintha valami
ragacsos, nedves mocsokréteg borítaná be a testet. Lehet, hogy elkövetett valami helyrehozhatatlan hibát?
„Szeretném, ha maga lenne az ügynököm – mondta. – Szeretném, ha maga kezelné a festményeimet.”
„De én csak a régi mesterek és a 19. századi festők munkáival kereskedem!”
„Talán eljött az idő, hogy egy modern festő képeivel is foglalkozzon.”
„Ennek semmi értelme sem volna” Azután: „Ide hallgasson, Greta, van valami, amit már régóta
szeretnék elmondani magának.” Közelebb lépett a nőhöz; a dosszié még mindig ott volt a kezében. A
szobában valahogy szürke volt a fény, és Hans úgy nézett ki, mint egy kamaszfiú, aki még képtelen volt
megszokni új, nagyobb méretű testét.
„Egy szót se addig, amíg ki nem jelenti, hogy elvállal!” Greta önkéntelenül átment az íróasztal másik
oldalára. Most egy egész halom irat magaslott közöttük. Greta hirtelen azt akarta, hogy Hans magához
ölelje, ugyanakkor szeretett volna keresztülrohanni a Pont Neufön, vissza a szállodai szobába, ahol Einar
valószínűleg a kályha mellett vacogva vár rá. „Lehetőséget adok önnek, hogy foglalkozzon velem, a
képeimmel. Biztos vagyok benne, egy nap még bánni fogja, ha most nemet mond!” Megdörzsölte az arcán
lévő sebhelyet.
„Bánni fogom?”
„Igen! Egy nap majd azt mondja magának, ejnye, megszerezhettem volna! Greta Wegener az enyém
lehetett volna!”
„De hiszen én foglalkozni szeretnék magával! – mondta Hans. – Hát nem érti?”
Greta nagyon is értette, legalábbis tisztában volt Hans szándékaival. Világos volt a helyzet, csak azt
nem tudta, vajon miért dobog ilyen hevesen a szíve, miért nem szidja le a férfit amiatt, hogy ilyen
leplezetlenül próbálkozik nála. Miért nem juttatja eszébe, hogy ez mennyire fájna Einarnak? Nem értette,
miért képtelen kimondani a nevét.
„Áll az alku?” – kérdezte.
„Tessék?”
„Vállalja, hogy képviselni fog engem? Vagy most azonnal Távozzak?”
„Greta, gondolkodjon józanul!”
„Szerintem éppen azt teszem. Ez a legjózanabb dolog, ami most eszembe jut.”
Az íróasztal két oldalán álltak, de mindketten előredőltek. Az irathalom tetején béka formájú, bronz
papírnehezékek gubbasztottak. Greta mindenütt Hans nevét olvasta, mindegyik papíron ott volt. Hans
Axgil. Hans Axgil. Hans Axgil. Erről eszébe jutott, gyerekkorában úgy gyakorolta az írást, hogy újra és
újra papírra vetette a nevét: Greta, Greta, Greta. „Rendben van” – mondta Hans.
„Tessék?”
„Vállalom, hogy képviselni fogom.”
Gretának fogalma sem volt róla, erre mit mondhatna. Megköszönte Hansnak, és összeszedte a
holmiját. A kezét nyújtotta. „Gondolom, ilyenkor illik kezet rázni” – mondta. A férfi megfogta a kezét;
Greta kézfeje és finom ujjai szinte belesüllyedtek Hanséba, csapdába estek, de csak pár pillanatra – a
férfi eleresztette.
„Jövő héten hozzon nekem pár festményt” – mondta Hans.
„Jövő héten!” – Greta átlépett az elülső helyiségbe, aminek ablakán keresztül beomlott a napfény és a
város zaja, és ahol folyamatosan csattogott és kattogott és csilingelt a titkárnő írógépe.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Einar a vérszagra riadt fel Felkelt az ágyból, óvatosan, hogy ne zavarja meg Gretát, aki meglehetősen
zaklatottnak tűnt – az arcát eltorzította egy rossz álom. A vér egyetlen forró csíkban folyt végig Einar
combjának belső felén. Az orrlyukából véres buborékot fújt. Liliként ébredt.
A használaton kívüli hálószobában a hajnal fénysugarai megvilágították a ruhásszekrényt. Greta a
felső polcokat bocsátotta Lili rendelkezésére. Az alsó fiókokat kinevezte a sajátjainak, és ezeket kulcsra
zárta. Lili belenézett a tükörbe; meglátta véres orrát és a hálóingén sötétlő vércsöppet. Ő nem olyan volt,
mint Greta; sosem aggasztotta a vér. Vér? Mi az? Jön és megy, folyik vagy nem folyik, teljesen mindegy.
Ez is hozzátartozik ehhez az egészhez – gondolta öltözködés közben. Felhúzta a szoknyáját, kikefélte a
hajából a sztatikusságot. Június volt, egy hónap telt el azóta, hogy Einar a parkban, egy padon elhatározta,
hogy külön kell választani a saját életét Lili életétől. Lili érezte, hogy ez milyen veszélyes; érezte, hogy az
idő többé már nem végtelen.
A Marché Buciben még nem száradt fel teljesen a hajnali harmat. A bádogtetős pultok hosszú
sorokban álltak egymás mellett és mögött. Az árusok már kipakolták a portékájukat a repedezett
porcelánokat, a vállfákra akasztott ruhákat, a komódokat, amelyek fiókjairól valahol, valamikor letörtek a
fogantyúk. Az egyik asszony kizárólag elefántcsont dobókockákat árult. Egy férfi balettcipőket próbált
pénzzé tenni; szemmel láthatóan nehezen vált meg a gyűjteményétől. Egy másik asszony finom anyagból
készült szoknyákat és blúzokat árult. A negyvenes éveiben járt, a haja rövid volt és ősz, a metszőfogai
csorbák. Madame Le Bonnak hívták, Algériában született. Az évek során megismerte Lili ízlését, és
fáradságot nem kímélve próbált beszerezni olyan holmikat, olyan rakott szoknyákat és díszes gallérú,
fehér blúzokat, amilyeneket a lány szeretett. Tudta, hogy Lili hányas cipőt hord; tudta, hogy fel nem húzna
a lábára olyat, amiben látszanak köröm nélküli lábujjai. Beszerzett néhány, kifejezetten kis mellű nőknek
készített pruszlikot, és pár régimódi, bálnacsontból készült fűzőt, amivel Lili megoldhatta a problémáját.
Tudta, hogy a lány szereti a kristályfüggős fülbevalókat, telente pedig nyúlprém muffot hord.
Lili Madame Le Bon portékái között válogatott, amikor észrevette, hogy a szomszédos pultnál egy
magas homlokú fiatalember nézegeti a képeskönyveket. A férfi a karjára terítette a kabátját, a lábánál
vászonbőrönd állt. Furcsa pózt vett fel mintha a testsúlyát csak az egyik lábára helyezte volna. A jelek
szerint nem igazán érdekelték a képeskönyvek, szórakozottan lapozgatta az egyiket, aztán felnézett Lilire.
Kétszer találkozott a tekintetük; másodszorra a fiatalember elmosolyodott.
Lili hátat fordított neki, és a derekához emelt egy szoknyát.
– Ez nagyon szép darab! – mondta Madame Le Bon, a székén ülve. A pult mögött kifeszített egy
ruhaszárító kötelet, amire lepedőket terített: ez volt a próbafülkéje. – Rajta, próbálja csak fel! – mondta,
és félrehúzta az egyik lepedőt.
A nap átsütött a lepedőkön. A szoknya tökéletesen passzolt. Lili odakintről meghallotta az idegen férfi
hangját: arról érdeklődött Madame Le Bontól, hogy férfiruhákat is árusít-e.
– Sajnálom, de magának nincs semmim – felelte az asszony. – Csak a feleségének.
Az idegen felnevetett. Lili hallotta, hogy a fémállványon félrehúzzák a vállfákat.
Amikor kilépett a lepedők mögül, a férfi a pultra kitett kardigánokat nézegette, megérintette a
gyöngyös gombokat, megvizsgálta a díszcsipkéket, nem szakadt-e valamelyik.
– Szép dolgai vannak – mondta. Rámosolygott Madame Le Bonra, majd Lilire is. Hatalmas, kék szeme
volt, beesett arcán egy-két himlőhely látszott. Magas volt, arcszesz illata áradt belőle. Lili, ahogy lehunyta
a szemét, maga elé tudta képzelni őt, ahogy a tenyerébe loccsint egy keveset a sárgás folyadékból, amit
aztán a nyakára, az arcára dörzsöl. Olyan érzése támadt, hogy ismeri ezt az embert.
Madame Le Bon beütötte a pénztárgépbe a szoknya árát. A férfi letette a kezében tartott kardigánt, és
enyhe bicegéssel közelebb lépett Lilihez.
~ Bocsánat – mondta. Franciául beszélt, de lassan ejtette ki a szavakat. – Mademoiselle. – Még
közelebb lépett. – Észrevettem, hogy…
Lili azonban nem akart beszélni vele; még nem. Fogta a zacskót, amibe Madame Le Bon a szoknyát
csomagolta, gyorsan köszönetet mondott az asszonynak, azután átsurrant a próbafülke mögé, és máris annál
a pultnál állt, amelynél egy kopasz férfi sérült porcelánbabákat árult.
Amikor hazaért, Greta már felkelt, a homlokán vizes borogatással mászkált a lakásban. Közölte, hogy
hamarosan megérkezik Carlisle, látogatóba jön a nyárra. A lakásra ráfért volna egy takarítás, a sarkokban
pókhálók és porgombolyagok sötétlettek. Greta nem volt hajlandó felfogadni bejárónőt. „Nincs szükségem
rá – mondogatta a kesztyűjével csapkodva a legporosabb helyeket. – Én nem tartozom azok közé, akiknek
bejárónőre van szükségük!” Pedig, igazság szerint, pontosan azok közé tartozott.
– Carlisle egy órán belül itt lesz! – mondta. Az a testhez tapadó, barna gyapjúruha volt rajta, ami
remekül kiemelte az alakját. – Liliként akarod fogadni? – kérdezte.
– Arra gondoltam, hogy igen.
– Szerintem nem lenne túl jó, ha Carlisle már most találkozna Lilivel. Előbb Einarral kellene
összefutnia.
Gretának igaza volt, Einar viszont azt szerette volna, ha Lili előbb találkozik Carlisle-lal, mint ő; úgy
gondolta, Lili a jobbik fele.
Einar felakasztotta a szekrénybe az új szoknyát, és levetkőzött, nem maradt rajta más, csak az
osztrigaszürke selyemből készült alsóneműje, ami olyan puha volt; járás közben halkan, egészen halkan
suhogott. Einar nem akarta lecserélni arra a gyapjúalsóra és trikóra, amitől mindig viszketett a bőre, ami
úgy magában tartotta a hőt, hogy a meleg nyári napokon úgy érezte, mintha lángolna a teste. Nem akarta
teljes mértékben betenni a szekrénybe Lilit. Gyűlölte, amikor félre kellett tolnia őt. Amikor lehunyta a
szemét, csak Lilit látta; önmagáról már nem tudott képet alkotni.
Felhúzta a nadrágját. Elindult a lakás ajtaja felé.
– Hová mész? – kérdezte Greta. – Carlisle mindjárt itt lesz!
Az égen egyetlen felhő sem lebegett. Az épületek hosszú, hűvös árnyakat vetettek az utcára. A
lefolyókban nedves szemét tömörödött össze. Einar magányosnak érezte magát. Elgondolkodott, vajon
van-e olyan ember a világon, aki valóban meg fogja ismerni őt. Úgy érezte, mintha a feltámadó szél
keresztülsüvítene a bordái között.
Elsétált a Les Halles-tól északra lévő, rövid utcához. Nem sok embert látott a közelben: csak a
trafikos állt a boltja ajtajában, meg egy kövér asszony várakozott a buszmegállóban. Kissé távolabb egy
férfi sietett végig a járdán; az öltönye majd szétfeszült rajta, keménykalapját a szemébe húzta.
A 22-es számú házban, a Madame Jasmin-Carton ajtajához vezető lépcsősor aljában egy borfoltos
kendő hevert.
– Ma korán jött – mondta a Madame a macskáját simogatva. Mint mindig, most is a hármas számú
fülkébe eresztette be Einart.
A zöld kárpitos karosszék, a drót szemeteskosár, amit mindig kiürítettek – mintha ilyen szánalmas
módon próbálták volna megteremteni azt az illúziót, hogy a szobát még senki sem használta. Az ajtóval
szemközti falon lévő két ablak sötét volt. Einar mindig a jobb oldali rolóját húzta fel. Megrántotta a
zsinórt – a roló vászna felcsavarodott a rúdra. Nem tudta, hányadik alkalommal ült már ezen a zöld
széken, hányszor ködösítette be a lélegzete az ablakot, miközben az üveg túlsó oldalán egy-egy lány
táncolt, meztelenül, a nemi szervét mutogatva. Szokásává vált, hogy eljár erre a helyre, szinte naponta;
olyan volt ez a számára, mint az úszás, vagy az, hogy elsétál a Rue Étienne-Marcel sarkára, hogy az Hotel
des Postes-ban átvegye a leveleket, amelyek többsége Gretának érkezett. Madame Jasmin-Carton sosem
kért tőle kevesebbet öt franknál, sosem ajánlott árengedményt, igaz, Einar nem is akart ilyen előnyben
részesülni. A Madame mégis kedvezett neki: hagyta, hogy addig maradjon a hármas fülkében, ameddig
akar; időnként fél napokat ücsörgött a zöld széken. Egyszer ott aludt. Egyszer bevitt magával egy baguette-
et, egy almát meg egy kevés Gruyére-t, és megebédelt, miközben az ablak túlsó oldalán egy nő – a hasa
úgy lógott, mint egy babzsák – egy hintaló körül táncolt.
A másik rolót sosem érintette meg. Nem, mert tudta, mi van mögötte. Valahogy tudta, ha egyszer
felhúzná, akkor soha többé nem térne vissza a jobb oldali ablakhoz, mindig a balon túl zajló eseményeket
bámulná.
Ezen a napon azonban úgy érezte, mintha csupán egyetlen ablaka lenne a fülkének: a bal oldali. És
mert így érezte, odalépett, és felrántotta a rolót.
Keresztülnézett az üveglapon.
A másik oldalon lévő, fapadlós helyiség falait feketére festették. A szobában egy kis, fekete doboz
állt, egy fiatalember erre tette fel az egyik lábát. A szőrös láb láttán Einarnak a Madame szőrös karja
jutott eszébe. Átlagos termetű fiú volt, a melle sima, a hasa kissé puha. Kinyújtott nyelvvel, csípőre tett
kézzel állt. Mindkét kezét ökölbe szorította, és dörzsölgetni kezdte az ágyékát. A mozdulatok hatására
félkemény pénisze jobbra-balra himbálózott.
Einar nem tudta, mennyi ideig nézte a fiút, akinek a pénisze hol megduzzadt, hol pedig lankadttá vált.
Nem tudta, mikor rogyott térdre, mikor nyomta oda az orrát az üveghez, de amikor észbe kapott, ebben a
pozícióban volt. Nem emlékezett rá, mikor csatolta ki az övét, mikor tolta le a nadrágját – amikor
feleszmélt, már a bokájánál volt. Nem tudta, mikor dobta le a kabátját, a nyakkendőjét és az ingét, de
minden ruhája ott volt, egy kupacban, a zöld széken.
A fiú szobájára két másik ablakon keresztül is be lehetett látni. Az egyik mögött – Einarral szemközt –
egy férfi állt, az arcán furcsa vigyorral. Einar nem látta jól az arcát, csak a száját, a vigyorgó szájat,
amelyet mintha egy külön lámpa világított volna meg. A jelek szerint éppúgy tetszett neki a fiú mutatványa,
mint Einarnak.
Einar néhány percen keresztül a férfi száját bámulta, de azután fokozatosan megjelentek előtte az arc
részletei. Kék szeme van – állapította meg magában. Nem a fiút nézi… Valóban: a férfi nem a fiút
figyelte, aki egyik kezével a péniszét markolászta, a másikkal pedig a mellbimbóját simogatta. Nem, nem
a fiút, hanem. Einart.
A férfi ajkai még jobban eltávolodtak egymástól; a vigyora valósággal ragyogott.
Einar kilépett a nadrágjából, rádobta a zöld székre. Ekkor már részben Einar, részben Lili volt. Egy
férfi Lili osztrigaszürke alsóneműjében. Az ablaküvegben meglátta a saját, halvány tükörképét. Furcsamód
nem jött zavarba; nem érezte ostobán magát. A tükörképet egyszerűen szépnek találta.
Lili ellazult. Megnyugodott. Meztelen, fehér válla valósággal ragyogott az üvegben, és tisztán látszott
a nyaka tövében lévő csinos kis mélyedés. A világ legtermészetesebb dolgának érezte, hogy egy férfi őt
bámulja, őt, ahogy ott áll az alsóneműjében, félig-meddig meztelenül. És ez volt az a pillanat, amikor
mintha valami elszakadt volna Einarban; mintha hirtelen felhúztak volna előtte egy redőnyt, mintha valaki
nyíltan a szemébe mondta volna az igazságot. Az igazságot azzal kapcsolatban, hogy valójában kicsoda; az
igazságot, hogy Einar nem más, csupán egy álca. Egy álca, amely a nadrágjától megfosztva, a csíkos
nyakkendő nélkül – amit Gretától kapott a legutóbbi születésnapjára – hirtelen eltűnt, és nem maradt más a
helyén, csak a valóság – az a valóság, ami azonos volt Lilivel. Tudta ezt, és megértette, hogy már régóta
tisztában van vele.
Einarnak már csupán tizenegy hónapja volt hátra. Fogyott az ideje, lassanként elmúlt az egy éve.
A fülkében meleg volt. Az álca-Einar a tükörképre nézve meglátta Lili félholdként ragyogó homlokát
és a bőrén kiütköző, csillogó verítékcseppeket. A táncos folytatta a mozgást, látszólag nem vett tudomást
se Einarról, se a másik férfiról. Lehunyt szemmel ringatta a csípőjét, buja mozdulattal, a hóna alját
megmutatva hátrasimította fekete haját. A szemközti fülkében álló férfi pedig bámult, egyre csak bámult,
és mind szélesebb lett a mosolya. Valahogy megváltoztak a fények – a szeme aranylóvá vált, legalábbis
Einar így látta.
 Az ablak előtt állva Einar simogatni kezdte a melleit. A mellbimbói megkeményedtek és fájtak.
Dörzsölgetni kezdte őket, és közben valami furcsa érzés hullámzott végig rajta. A térde elgyengült, a
térdhajlata megizzadt. Hátrébb lépett az ablaktól, hogy a másik férfi alaposabban szemügyre vegye, hogy
lássa selyemmel borított csípőjét és ölét, lássa a lábait – azokat a sima lábakat és ne a fiú szőrös lábát
figyelje. Azt akarta, hogy a férfi lássa Lili testét.
Még hátrébb húzódott, hogy a férfi az egész testét szemügyre vehesse. Ő már nem látta a vigyorgó
embert, de ez sem érdekelte. Perceken keresztül simogatta, dörzsölgette magát az ablak előtt, olyan
mozdulatokkal, amiket azoktól a lányoktól lesett el, akiket hónapokon keresztül figyelt a jobb oldali
ablakból.
Amikor közelebb lépett az ablakhoz, hogy átnézzen a másik fülkébe, már se a fiút, se a férfit nem látta.
Hirtelen zavarba jött. Hogy jutott el idáig? Hogy tehetett ilyet? Hogy mutathatta meg furcsa formájú testét,
puha melleit, hófehér és lágy combjait ezeknek az idegeneknek? Lezökkent a székre, a ruhakupac tetejére,
felhúzta a lábát, a térdeit a melléhez szorította.
Két halk koppantás. Csend. Aztán újra.
– Igen? – kérdezte Einar.
– Én vagyok az – hallatszott a fülke ajtaján túlról egy férfihang.
Einar nem szólalt meg, nem állt fel a székről. Ez volt az, amire mindennél jobban vágyott, de amit
kimondani sem bírt.
Két újabb koppintás az ajtón. Einar szája kiszáradt, a szíve a torkába ugrott. Azt akarta, hogy a férfi
tudja: szívesen fogadja.
Nem szólalt meg, nem mozdult meg, de azt akarta, hogy a férfi tudja: minden rendben van.
De. Semmi sem történt. Semmi, és Einar úgy érezte, elveszett egy lehetőség. Távolra sodródott tőle
valami.
Azután a férfi gyorsan benyomult a fülkébe. Megállt, a hátát az ajtónak támasztotta, a tüdejét teleszívta
levegővel Körülbelül egyidős volt Einarral, de a halántéka már őszült.
A bőre sötét, az orra nagy volt. Fekete, állig begombolt kabátot viselt. Enyhe sószag lengte körül.
Einar ülve maradt; csupán egy-két lépésnyi távolság választotta el a férfitól.
A férfi bólintott.
Einar a homlokához emelte a kezét.
A férfi elmosolyodott. Mintha a szokásosnál több fog lett volna a szájában, de mindegyik hegyes és
ferde volt.
– Nagyon szép vagy – mondta.
Einar hátradőlt a széken. A férfinak a jelek szerint tetszett a látvány. Kigombolta a kabátját, ami alatt
üzletemberes, széles csíkos gyapjúöltönyt viselt. Rombusz alakú csomóval megkötött nyakkendője, a
zakója, minden rendezett volt rajta, csak éppen a slicce volt kigombolva. A résen keresztül kikandikált a
pénisze hegye.
Einar felé lépett. Még egy lépést megtett. A pénisze fejéről hátracsúszott a fityma.
A nemi szerv sós szaga Einart a jütlandi és skageni tengerpartra emlékeztette, arra a helyre, ahol az
anyja halászhálóba csavart testét a hullámok közé eresztették.
A férfi pénisze már csupán arasznyira volt Einar szájától.
Einar lehunyta a szemét. Zavaros képek villantak keresztül az agyán: egy tengerparti fogadót látott,
azután egy mezőt, amelyen halomba rakták a tőzeget; egy mohos, fehér sziklát látott és Hansot, aki
felemelte Einar képzeletbeli haját, hogy kioldozza a kötény szárának csomóját.
Kinyitotta a száját. Szinte érezte a keserű és meleg ízt. Ahogy kidugta a nyelvét, a férfi megtette az
utolsó lépést. Einar ekkor már biztosan tudta, hogy Lili lesz az, aki itt marad, és Einar lesz az, akinek el
kell tűnnie, és…
A következő pillanatban hangos kopogás hallatszott az ajtó irányából. Madame Jasmin-Carton
kiabálni kezdett, hogy jöjjenek ki, de azonnal. Dühös volt, a hangján érződött az undor. A macskája
közben olyan elszántan nyávogott, mintha valaki rátaposott volna a farkára.

Einar kora délután lépett ki Madame Jasmin-Carton kapuján. Az asszonyság egy percet sem adott neki
arra, hogy felöltözzön és távozzon. Örökre.
A sötét utcán lépkedett, gyűrött ruhában, a nyakkendőjével a kezében. A trafikos még mindig a boltja
ajtajában állt, a bajszát pödörgetve bámulta meg Einart. Más nem volt a közelben.
Einar abban reménykedett, hogy a férfi ott vár majd rá Madame Jasmin-Carton kapuja előtt, hogy
elmennek együtt a sarki kis kávézóba, megisznak egy kávét, esetleg egy kancsó vörösbort. Ám az idegen
nem volt ott, csak a trafikos meg a kutyája, az a kis, barna kutya.
Einar belépett a nyilvános illemhelyre. A fémfalak nedves szagot árasztottak. A mosdókagyló előtt
állva megigazította a ruháját, megkötötte a nyakkendőjét. A trafikos kis, barna kutyája követte, pitizni
kezdett előtte.
Bár már több hónapja tervezte, régóta eszébe se jutott, hogy ellátogasson a Bibliothéque Nationale-ba,
most viszont úgy döntött, elmegy oda. A hatalmas épület a Rue Vivienne, a Rue Colbert, a Rue de
Richelieu és a Rue des Petits-Champs által körbefogott telken állt. Hans korábban szerzett Einarnak egy
belépőkártyát; a saját nevében írt a könyvtári hivatalnak. A több száz férőhelyes Salle de Traveil des
Imprimés közepén egy íróasztal állt, amelynél Einarnak ki kellett töltenie egy kérdőívet, és közölnie
kellett látogatása okát. „Egy elveszett lány keresése” – írta a megfelelő helyre, majd néhány cédulára
felfirkantotta azoknak a könyveknek a címét, amelyeket szeretett volna megkapni. Az íróasztalnál ülő
fiatal, kislányos, hamvas arcú könyvtárosnő haját egy kagylórózsaszín csat fogta össze. A neve Anne-
Marie volt, és olyan halkan beszélt, hogy Einar kénytelen volt annyira előrehajolni, hogy megérezte
mogyorószagú leheletét. Amikor átadta a cédulákat, amelyekre a szexuális jellegű problémákkal
foglalkozó könyvek címét írta, Anne-Marie elpirult, de azonnal felállt, és indult, hogy elvégezze a
feladatát.
Einar leült az egyik hosszú olvasóasztal mellé. Valamivel távolabb egy diák jegyzetelt; egy pillanatra
felnézett a füzetéből, majd folytatta a munkáját. A terem hideg volt, a lámpafényben porszemcsék lebegtek.
A hosszú asztalon karcolások éktelenkedtek. A csendet csak a lapozás nesze törte meg. Einar aggódni
kezdett, hogy kirí a helyről, hogy ennyi idősen jött el ide, ráadásul gyűrött nadrágban, enyhe verítékszagot
árasztva. Talán jobb lett volna, ha előtte rendbe szedi magát valahol.
Anne-Marie az asztalhoz vitte a kért könyveket.
– Ma négy órakor zárunk. – Csak ennyit mondott.
Einar végighúzta a kezét a könyveken. Három német, kettő francia nyelvű volt, a hatodik Amerikából
érkezett. A legújabb kiadásút nyitotta ki először. Szexuális fluiditás. Bécsben jelent meg, Johann
Hoffmann professzor írta, aki különböző kísérleteket végzett tengerimalacokon és patkányokon. Az egyik
kiherélt hím patkánynál sikerült kifejlesztenie a tejmirigyeket; az állat annyi tejet termelt, hogy képes volt
táplálni egy alomnyi kispatkányt. „Ennek ellenére – írta Hoffmann professzor – a vemhesség és a szülés
továbbra is a nőstények kiváltsága marad.”
Einar felnézett a könyvből. A diák elaludt a jegyzetei fölött. Anne-Marie szorgalmasan pakolgatta a
könyveket. Einar megpróbálta a herélt patkány helyébe képzelni magát. Látta az állatot, ott futott egy
mókuskerékben, ott rohangált a fejében, és már nem bírt megállni. Már késő volt, túl késő volt. A kísérlet
folytatódott. Mit is szokott mondogatni Greta? A világon az a legrosszabb, ha az ember feladja! Igen,
mindig ezt mondta, és közben a levegőbe csapott, hogy összezörrentek az ezüst karkötői. Mindig ezt
ismételgette: „Gyerünk már, Einar! Mikor fogod végre megtanulni?”
 Arra a fogadalomra gondolt, amit előző hónapban, a parkban tett magának. Valaminek meg kell
változnia! A májusból azóta június lett; a hónapok lassan belecsúsztak az évekbe.
Már több mint négy év telt el azóta, hogy Lili megszületett.
Négy órakor Anne-Marie megrázta a rézcsengőt.
– Kérem, hagyják a könyveket az asztalokon! – mondta. A diák nem ébredt fel, Anne-Marie-nak oda
kellett mennie hozzá, hogy felrázza. Ezután Einar felé fordult; úgy összeszorította a száját, hogy
elfehéredtek az ajkai. Köszönés helyett csak bólintott.
– Köszönöm – mondta Einar. – El sem tudja képzelni milyen sokat segített, hogy itt voltam!
Anne-Marie elpirult, az arcán halvány mosoly jelent meg.
– Félretegyem ezeket a könyveket? Holnap is szüksége lesz rájuk? – Sápadt, apró kezével lágyan
megérintette Einar karját. – Azt hiszem, van itt még pár hasonló. Reggel kikészítem önnek valamennyit.
Lehet, hogy azokban találja meg azt, amit keres. – Kis szünetet tartott. – Persze csak akkor, ha kívánja.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Carlisle, ügyet sem vetve arra, hogy Greta aggódik érte, végigsántikált a Tuileriák kavicsos ösvényén.
Esténként térdig beáztatta a lábát; a lábvizébe Epsom sót és fehér asztali bort kevert – ezt a balzsamot
először stanfordi szobatársa, az a fiú keverte ki neki, aki később sebész lett La Jollában. Carlisle
építészként végzett, bungalókat épített a pasadenai narancsligetek helyén kijelölt építési telkekre. A házak
kicsik voltak, a pasadenai középiskola és leányiskola tanárai és rendőrök számára épültek, de ezekbe
költöztek be az Indianából és Illinois- ból áttelepültek is, legalábbis azok, akik a Colorado Streeten
pékségeket és kis nyomdákat üzemeltettek. Carlisle fotókat küldött Gretának, aki időként az öklére
támasztotta a fejét, és beleképzelte magát valamelyik bungalóba; odaálmodta magát a házakhoz tartozó,
szúnyoghálóval védett verandára, meg az ablakok mögé, amelyekre kaméliafák vetettek árnyékot. Nem
mintha tényleg szeretett volna beköltözni a kis házak valamelyikébe, egyszerűen csak szüksége volt rá,
hogy időnként megálljon és ábrándozzon.

Carlisle arca csinos volt és hosszúkás, a haja kevésbé sárgásfehér, mint Gretáé, és valamivel
göndörebb. Sosem nősült meg, az estéit a rajzasztala mellett vagy a tölgyfa hintaszékében, a zöld burás
olvasólámpa mellett töltötte. Voltak az életében lányok, róluk a leveleiben rendszeresen beszámolt
Gretának. Lányok, akikkel együtt vacsorázott a vadászklubban, akik asszisztensként dolgoztak mellette,
akiket valahol megismert. Voltak, de egyik sem jelentett neki valami sokat. „ Ráérek még” – írta egyszer,
és Greta, amikor ez olvasta, az ablak előtt, a napfénybe tartva a levelet, arra gondolt, hogy ő is, ő is ráér
még.
A ház brokáttapétás vendégszobájában egy vaságy állt. A lámpa ernyőjéről olyan nagy bojtok lógtak,
hogy Greta aggódni kezdett, talán nem jut ki alóla elég fény. A sarki hentes kölcsönadott egy bádogteknőt,
amiben általában levágott ludak feküdtek, a nyakukat a peremen túlra nyújtva, most viszont ebbe került
bele az Epsom-féle sós, fehérboros balzsam, amiben Carlisle a lábát áztathatta.
Carlisle reggelente az elülső szobában álló, hosszú asztalnál fogyasztotta el a kávéját és a croissant-
ját; rossz lába sínvékonynak tűnt a pizsamájában. Einar, amikor először meglátta, hogy Carlisle
szobájának ajtaján megmozdul a kilincs, sietve távozott a lakásból. Greta észrevette, hogy Carlisle
társaságában Einaron valami különös félénkség uralkodik el. Amikor kénytelen volt elhaladni Carlisle
ajtaja előtt, óvatosabban lépkedett – mintha el akarta volna kerülni, hogy találkozzon a sógorával a
folyosón, a kristályburás lámpa alatt. Vacsoránál végig felhúzott vállakkal ült, és úgy hallgatott, mintha
fájdalmat okozna neki a beszéd. Greta időnként eltöprengett, vajon történt kettejük között. Talán
összevesztek? Talán megsértették egymást? Elképzelni sem tudta, de határozottan érezte, hogy van köztük
valami, amit se meghatározni, se megérteni, se megszüntetni nem tud.
Carlisle egy alkalommal elhívta Einart a Rue des Mathurins-ra, a gőzfürdőbe. Ez a hely még csak nem
is hasonlított a Szajna mellett, a szabadban, a napon lévő Bains du Pont-Solferinóra. Egy szimpla
medence volt, kizárólag férfiak számára.
A levegőben gőz kavargott, a medence falát sárga márványlapok borították, a kínai kaspókban
pálmafák kornyadoztak. Amikor Einar és Carlisle hazaért, Einar azonnal bezárkózott a szobájába.
– Mi történt? – kérdezte Greta a fivérétől.
És Carlisle, akinek a szeme piros volt a víztől, így felelt:
– Hogy mi? Semmi. Einar közölte, hogy nem akar úszni. Azt mondta, nem tudta, hogy itt meztelenül
kell bemenni a medencébe. – Aztán hozzátette: – Majdnem elájult a látványtól. Még sosem járt
törökfürdőben?
– Azért ilyen, mert dán – mondta Greta, bár tudta, hogy ez nem igaz. Vajon mi lehet az oka – gondolta
magában –, hogy a dánok mindig találnak valami kifogást arra, hogy ne kelljen levetniük a ruháikat?
Nem sokkal Carlisle érkezése után, egy délelőtt betoppant Hans, hogy megnézze Greta legutóbbi
festményeit. Greta két képet tudott mutatni neki: az első Lilit ábrázolta a bornholmi tengerparton; a
másodikon szintén Lili volt, egy kaméliafa mellett. Az első kép hátterét, a tengert Einar festette meg,
szorgalmasan dolgozott, és ügyesen sikerült ábrázolnia a sápadt- kék, nyári hullámokat. A kaméliafával
sehogy sem boldogult, nem látott még ilyen vörös virágokat, olyan fénylő makk-kemény rügyeket. Greta
elvállalt egy megbízást a Vogue-tól (a következő téli rókaprémes kabátokhoz kellett illusztrációkat
készíteni), ezért a kaméliás portrét csak úgy tudta befejezni, hogy éjszakánként is dolgozott. Három éjjel
maradt fenn, finoman és részletesen megfestette a virágok szirmait, odatette a közepükre a sörbetsárga
pöttyöket. Einar és Carlisle közben aludt; egyedül volt a műtermében, semmi sem zavarta meg, csak IV.
Edvard sóhajtott fel időnként álmában.
A második képet pár órával Hans érkezése előtt fejezte be.
– Még nedves – mondta, miközben kávét hozott Hansnak, és csészét tett Carlisle meg Einar elé, aki a
fürdőszobából érkezett: még vizes volt a haja vége.
– Nagyon jó kép – jelentette ki Hans. – Olyan. keleties. Manapság az ilyeneket szeretik. Mi lenne, ha
megpróbálná lefesteni Lilit egy hímzett kimonóban?
– Nem akarom, hogy hétköznapian nézzen ki – mondta Greta.
– Ne csináld meg – mondta Einar olyan halkan, hogy Greta nem volt biztos benne, hogy a többiek is
hallották.
– Nem, nem ilyesmire gondoltam – mondta Hans. Világos, nyári öltönyt viselt, keresztbe tett lábbal
ült, az ujjaival az asztal lapján dobolt. Carlisle a bársonyottománon hevert, Einar a hintaszékben ült. Ez
volt az első alkalom, hogy a három férfi együtt volt. Greta hol a fivérére nézett, aki feltette a lábát a
bársonypárnára, hol a férjére pillantott, akinek vékony nyakára rátapadtak nedves végű hajtincsei, hol
pedig Hans felé fordult. Úgy érezte, mintha mindhármójukkal más ember lenne, mintha mindhármójuk előtt
más-más szerepet játszana. És talán valóban ezt tette. Eltűnődött, vajon ezek hárman ismerni vélik-e őt;
úgy érezte, mintha mindhárman valami mást akarnának tőle.
Hans tiszteletben tartotta a kérését, visszavonult, és főként a képei eladására koncentrált. Előfordult,
hogy kettesben maradtak Hans irodájának hátsó szobájában vagy a műteremben, amikor Lili éppen nem
volt otthon; Greta ilyenkor magán érezte a férfi tekintetét. Amikor Hans hátat fordított neki, ő is nézni
kezdte: megcsodálta széles vállát, megbámulta a gallérját verdeső, szőke haját. Tudta, hogy mit szeretne,
de arra kényszerítette magát, hogy félretolja a vágyait. „Addig nem, amíg Einar még nem.” A mellkasában
érezte a késztetést, a vágy szorítását, és meglepődött. Ilyen szenvedélyt, ilyen szívből fakadó érzéseket
Lilitől várt volna, és nem magától – úgy gondolta, ő többé már nem lesz képes ilyesmire, talán soha, de
addig semmiképpen sem, amíg a műterme tele van befejezetlen portrékkal, amíg teljesítenie kell a
magazinoktól kapott megbízásokat, amíg könnyűléptű, zavart gondolkodású férje ennyire gyenge, amíg itt
van vele a fivére, aki egy „Segíteni jöttem!” felkiáltással egyszer csak megjelent Párizsban. De Hans, aki
ott ült az asztal mellett, aki hosszú ujjaival szórakozottan dobolt a fenyő asztallapon, aki arra várt, hogy
megszáradjon a kaméliás kép, és esetleg kapjon egy második csésze kávét; aki azt akarta, hogy Greta
kimonóban is lefesse Lilit
– Hans türelmes volt. Türelmes volt, mintha eltökélte volna magában, bármeddig is kelljen várakoznia
arra, hogy Greta a karjai közé omoljon, megteszi.
Ilyen volt az az otthon, amelyből Greta egy nyári délután elindult. Meleg volt, a levegőben nehéz
felhőként lebegett az automobilok bűze. A nap fáradtan világított a homályos égen, fénye még így is
erősebb volt, mint a város szikrázása. Az épület bézs színű homlokzata olyan puhának tűnt, mint a meleg
sajt. A nők zsebkendővel a kezükben, a nyakukat törölgetve jártak.
A metróban még nagyobb volt a forróság; a kapaszkodók ragacsosak voltak. Június volt; Greta és
Einar úgy tervezte, csak pár hét múlva utaznak vakációzni Mentonba.
 Greta eltűnődött, vajon helyes-e, amit tesz. de aztán arra gondolt, ezen a nyáron végre meg kell
változnia valaminek. A metrószerelvény csikorogva haladt a síneken, aztán megállt. Passy. Greta felsietett
a lépcsőn. A levegő itt valahogy hűvösebb volt. A szelíd szellő a frissen vágott fű illatát hozta magával,
valahol egy szökőkút csobogott. Tompa, ruganyos puffanás hallatszott: valahol a salakos talajhoz
csapódott egy teniszlabda. Valahol szőnyeget poroltak.
A bérházzá alakított villa sárga gránitból épült, falain rézdíszek csillogtak. Előtte félkör alakú
kocsibehajtó; az aszfalton motorolajfoltok sötétlenek. A feljárót szegélyező rózsabokrok ágait alaposan
visszametszettek. A bejárat kovácsoltvasból és üvegből készült, a teraszra vetett árnyékot, nyitott ajtaján
keresztül kifújta a szél a függönyt. Valahol felnevetett egy nő, azután egy férfi.
Az emeleti lakást Anna bérelte ki. Hetente háromszor fellépett a Palais Garnier-ben, a Carmenben:
előadás után hideg ráklevest vacsorázott Prumer-nel. Az utóbbi időben fogadkozni kezdett, hogy soha
többe nem tér vissza Koppenhágába. „Számomra ott minden túlságosan rendezett” – mondta, és színpadias
mozdulattal a mellére szorította a kezét.
Ő nyitotta ki az ajtót. Szőke hajat feszes kontyba fogta a tarkóján. Vastagodó nyakán már megjelentek
az első maradandó ráncok. Az ujjara hatalmas rubingyűrűt húzott, ami olyan volt. mint egy szétrobbanó
csillag. Hiressé tette magát az opera világában; beesett szemű, sovány fiatalemberek küldözgettek neki
drágaköveket, gyömbéres süteményt és remegő kézzel megírt üzeneteket.
A viszonylag kis nappaliban egy aranylábú, gobelinpárnás kanapé állt. Egy karcsú vázába
tigrisliliomot helyeztek; az eres bimbók zöldek voltak. Egy fekete egyenruhát viselő szobalány limonádét
és aprósüteményt szolgált fel. Az egyik szék mögött egy magas férfi állt, aki, meglepő módon, sötét
felöltőt viselt.
– Ez itt Bolk professzor – mondta Anna.
– Rájöttem felelte Greta. – Mondja, nincs melege?
– Alfred Bolk professzor. – A férfi kezet nyújtott. – Bizonyos okok miatt mindig fázom egy kicsit –
mondta, és kissé megmozgatta a kabát alatt a vállát. Sötétkék szemében aranyszínű pontok csillantak.
Sötétszőke haját (árnyalata a jó minőségű faanyag színére emlékeztetett) gondosan hátraolajozta, de a
nyaka mellett felkunkorodott néhány tincs. Nagy csomóra kötött, kék selyemnyakkendőjébe gyémánttűt
szúrt. A névjegyét egy kis ezüsttárcában tartotta. Drezdából érkezett, ő vezette a helyi női klinikát.
A szobalány jegeskávét hozott Bolk professzornak.
– Nem szeretem a citromot – magyarázta a férfi, és felemelte a poharát.
A terasz ajtaján keresztül szellő érkezett. Greta a professzor mellett, a szófán ült. Bolk udvariasan
mosolygott, kissé felhúzta a vállát. Greta gyanította, meg kellene várnia, míg a professzor felteszi neki a
kérdéseket, de hirtelen szükségét érezte annak, hogy valakinek beszéljen Liliről és Einarról.
– A férjemről lenne szó. – kezdte.
– Igen, tudomásomra jutott, hogy van az a bizonyos, Lili nevű kislány.
Tehát tudja! Gretának először fogalma sem volt róla, mit mondhatna. Hol kezdje? Tényleg négy éve
kezdődött az egész, amikor arra kérte Einart, hogy vegye fel Anna cipőjét? Vagy valami másról van szó?
– A férjemnek az a meggyőződése, hogy ó belül nő – mondta.
Bolk professzor halk, ciccegő hangot hallatva, a fogai között szívta be a levegőt. Gyorsan bólintott.
– Az igazat megvallva – mondta Greta – én is így hiszem. Beszélt a rövid ujjú női ruhákról, a sárga
cipőről. a speciális pruszlikról és a fűzőről; beszélt arról, hogy Einar milyen kiruccanásokat tesz a Bains
du Pont-Solférinóba. hogyan vásárolgat Bon Marché-nál a Rue du Bacon. Beszélt Henrikről és Hansról,
meg arról a néhány férfiről, akiket Lili a szívébe fogadott, akiknek aztán frusztráltan hátat fordított.
– Lili… nagyon szép. Gyönyörű!
– Ezek a férfiak. Ez a Hans. Van még valami velük kapcsolatban, amiről tudnom kellene?
– Nem igazán – mondta Greta. Hansra gondolt, aki valószínűleg éppen abban a pillanatban akasztotta
fel a galériájában a kaméliás festményt. Nem fordult elő túl gyakran, de Gretának semmi sem okozott
nagyobb csalódást, mint az, amikor Hans megállt a műtermében, és az állát dörzsölhetve kritizálni kezdte
valamelyik képet. „Nem elég jó” – mondta.
Évente két-három ilyen eset volt, de Gretának ezek a kijelentések mindig akkora sokkot okoztak, hogy
mozdulni sem bírt, nem tudta kikísérni Hansot. Időnként, amikor a világ elcsendesedett, azon tűnődött,
megéri-e vállalni ezeket a megsemmisítő csalódásokat.
Először Anna hozta szóba, hogy ki kellene kérni egy orvos tanácsát. „Nem kellene megvizsgáltatnia
magát?” kérdezte egy nap Gretától. Egy képkeretboltban voltak, egy utcányira Oscar Wilde egykori
szállodájától. Rengeteg régi keretet találtak, némelyik száz fontnál is többet nyomott. Porosak voltak;
nézelődés közben összepiszkolódott Greta és Anna szoknyája. „Aggódom miatta” tette hozzá Anna.
„Már meséltem, mi történt Hexlernél, Dániában! Nem hiszem, hogy még egy orvost el tudna viselni.
Összeroppanna.” „Mondd, te nem aggódsz? Egy kicsit sem? Nem zavar, milyen betegnek látszik? Hogy
mennyire lefogyott? Időnként már olyan, mintha nem is létezne.”
Greta ezen elgondolkodott. Igen, Einar valóban sápadt volt, a szeme alatt egyre terjeszkedett az a
kékes mélyedés; a bőre valahogy áttetszővé vált. Látta ezt, hogyne látta volna, de. De vajon jobban
aggasztották ezek a változások, mint bármi más? Aztán persze ott voltak azok a vérzések is, már négy éve,
hogy rendszertelenül bár, de jelentkeztek. Greta úgy érezte, megtanult együtt élni Einarral, az
átalakulásával. Igen, Einar mintha folyamatos transzformáción ment volna keresztül, és mintha ezek a
változások – a rejtélyes vérzés, a beesett arc, a beteljesületlen vágy – egy soha véget nem érő sorozat
elemei lettek volna. Amikor erre gondolt, Greta mindig arra jutott, hogy végső soron mindenki változik.
Mindenkiből folyamatosan valaki más lesz, nem igaz?
A boltban Greta megtalálta a tökéletes keretet a legutóbbi Lili-festmény számára.
„Ha esetleg ismersz valakit – mondta Annának egy jó orvost, akkor talán beszélhetek Einarral. De
nem fog fájni neki, igaz?”
– Szeretném megvizsgálni a férjét – mondta Bolk professzor. Gretának azonnal Hexler meg az a
csattogó, zörgő röntgenmasina jutott az eszébe. Nem volt biztos benne, hogy Einar
hajlandó lesz elmenni egy újabb orvoshoz.
Bolk professzor ivott egy korty kávét, azután elővett a zsebéből egy jegyzetfüzetet.
– Nem hiszem, hogy a férje őrült – mondta. Biztos vagyok benne, hogy más orvosok elmebetegnek
bélyegeznek. de szerintem nem az.
Anna nappalijában volt egy Lili-festmény; a képen Lili egy parkban, egy padon ült. A háta mögött két
férfi beszélgetett a kalapjukat a kezükben tartották. A festmény egy kis asztal fölött függött; az asztalon az
Annáról készült, ezüstkeretbe foglalt fotók sorakoztak: Anna parókában és kosztümben Anna a barátai
társaságában, előadás után. A parkos képet Greta egy évvel korábban festette, amikor Lili megjelent,
három hétig maradt, azután hat hétre eltűnt. Greta akkor kezdte megtanulni, hogyan tud úgy élni és
dolgozni, hogy egyre kevésbé számíthat a férjére. Abban az évben volt egy időszak, amikor Einar csak
Liliként volt hajlandó megszólalni. Akkor Greta is azt gondolta, hogy megőrült a férje. Einar akkoriban
olyan furcsán nézett rá, mintha transzban lenne, a szeme olyan sötét volt, hogy Greta látta benne a saját
tükörképét.
– Már találkoztam egy hozzá hasonló férfival – mondta Bolk professzor. – Villamoskalauz. Fiatal
férfi, viszonylag jóképű, talán szépnek is mondhatnánk. Fehér bőrű, kissé bizonytalan járású. Ideges
természetű, de vajon elítélhetjük ezért, ha ismerjük a hátterét? Eljött hozzám, és az első dolog, amit
észrevettem. Ezt persze bárki meglátta volna. Nos, az volt, hogy nagyobbak a mellei, mint sok tizenéves
lánynak. Amikor eljött hozzám, már Sieglindenek nevezte magát. Érdekes volt. Egy nap megjelent a
klinikán, arra kért, vegyük fel. Az orvosaink természetesen nem ereszthettek be egy férfit. elvégre az egy
női klinika. Nem is akarták megvizsgálni, én viszont megtettem, és egy délután. sosem felejtem el…
felfedeztem, hogy férfi, de ugyanakkor nő is.
Greta megpróbálta felfogni, hogy ez mit jelenthet; megpróbálta elképzelni az iszonyatos látványt, a
férfi lábai között lógó húsdarabot, aminek valószínűleg annyi haszna sincs, mint a vénemberekének.
– Mit mondott neki? – kérdezte.
A szellő meglibbentette a függönyöket; kintről behallatszott a teniszező fiúk zajongása, aztán egy nő
kiáltása: az anyja hazahívta az egyik gyereket.
– Azt, hogy tudok segíteni rajta. Megmondtam neki, hogy segíthetek a választásban.
Greta énjének egy része meg akarta kérdezni, hogy miféle választásban, de aztán hirtelen úgy érezte,
tudja, ugyanakkor mégsem tudja a választ. Sokszor futott már végig az agyán, hogy Einar bárcsak el tudná
dönteni végre, ki akar lenni, de soha, meg egyszer sem gondolt arra, hogy tényleg lehetőség van valódi
választásra. Ahogy ott ült azon az aranylábú fán, Einarra gondolt, aki bizonyos értelemben véve már nem
is létezett. Mintha valaki – igen, valaki – már meghozta volna helyette a döntést.
– És mi történt az illetővel? – kérdezte Anna.
– Azt mondta, nő akar lenni. Azt mondta, azt szeretne, ha egy férfi szeretné. Kijelentette, ezért bármit
hajlandó megtenni. Eljött hozzám, puhakalap és zöld női ruha volt rajta. Zsebórát hordott, mint egy férfi.
Erre világosan emlékszem, mert a beszélgetésünk során elővette, és egyfolytában azt nézegette. Azt
mondta, mennie kell, mert ketté szokta osztani a napjait: délelőtt nőként, délután férfiként él. Ez néhány
évvel ezelőtt történt, amikor még fiatal sebész voltam. Pontosan tudtam, hogy technikailag mit tehetnék
érte, de korábban még nem hajtottam végre ilyen komplikált műtétet.
Egy hónapon keresztül fennmaradtam éjszakánként, és orvosi szövegeket olvastam. Asszisztáltam
néhány amputációnál, tanulmányoztam a varrási technikákat. Amikor a klinikán eltávolították egy-egy nő
méhét, mindig ott voltam a műtőben, és végignéztem a műveletet. Azután a laboratóriumunkban
megvizsgáltam a kiemelt szerveket. Végül egy nap, amikor felkészültem, közöltem Sieglindével, hogy
szeretném előjegyezni a műtétre. Addigra már eléggé lefogyott, nagyon gyenge volt. Annyira félt, hogy
enni sem mert, de beleegyezett, hogy elvégezzük a beavatkozást. Amikor megmondtam neki. hogy végre
tudom hajtani a feladatot, sírva fakadt. Azt mondta, azért sír, mert úgy érzi, mintha most megölne valakit.
„Mintha feláldoznék valakit” – ezt mondogatta.
– Egy csütörtöki napra, reggelre tűztem ki a műtét időpontot A nagy amfiteátrumban kellett volna
elvégeznem. Rengeteg ember eljött, látni akarták a műveletet. Még a pirnai klinikáról is érkezett pár
orvos. Tudtam, ha sikerrel járok, akkor olyan különleges dolgot teszek, amiről addig senki még csak nem
is álmodott volna. Mert ugyan ki tartja lehetségesnek azt, hogy egy férfiból nőt csináljunk? Ki kockáztatná
a karrierjét azzal, hogy kipróbáljon valamit, ami csak a mesékben létezhet? Nos, én mindezt vállaltam.
Bolk professzor lesimította a kabátját.
– Azon a csütörtök reggelen az ápolónő bement Sieglinde szobájába, és felfedezte, hogy a páciens
távozott. A holmiját hátrahagyta, ott maradt a puhakalapja, a zsebórája, a zöld női ruhája, mindene. Neki
viszont nyoma veszett. – Bolk professzor kiitta a maradék kávéját.
Greta megitta a limonádéját. Anna felállt, hogy behívja a szobalányt („Les boissons” – adta ki a
parancsot), Greta pedig a keresztbe tett lábbal ülő professzort figyelte. Biztos volt benne, hogy ő nem
olyan, mint Hexler. Ő megérti a helyzetet. Olyan, mint én – gondolta. A maguk valójában látja a
dolgokat.
Nem kellett átgondolnia semmit. Mintha fény gyúlt volna a szeme előtt, mintha fejbe vágta volna a
felismerés – meghozta a döntést. Meglepődött és összerezzent.
Az a Greta, aki egyszer Dél-Franciaországban majdnem megölte magát és Einart, amikor véletlenül
elvesztette az uralmát az autója fölött, és a jármű nagy sebességgel száguldott egy szikla felé, amelynek
hasadékaiban mimózák kapaszkodtak – az a Greta most tudta, mit fog tenni. Elviszem Lilit Drezdába.
Neki és nekem együtt kell odamennünk!
 TIZENHETEDIK FEJEZET

A könyvtáros lány másnap még több könyvet ajánlott Einarnak: A nemek – a normális és az abnormális
férfi; Tudományos értekezés a nemi immoralitásról; Die sexuelle Krise – ez utóbbit húsz évvel
korábban, Drezdában jelentették meg. A könyvek többségében különböző, feltételezéseken és patkányokon
végzett kísérleteken alapuló elméleteket írtak le a nemi fejlődésről, és általában a nemi szervekről, a nemi
jellegzetességekről. Az egyikben Einar egy olyan bajor arisztokratáról olvasott, akinek születésekor
pénisze és vaginája is volt. A szerző kitért bizonyos részletekre (az illető gyermekkorában zavarodott
volt, a szülei eltaszították maguktól; reménytelenül próbálta megtalálni a helyét a világban), aminek
olvastán Einar lehunyta a szemét, és arra gondolt, igen, ő is ismeri ezeket a dolgokat. Az egyik könyv
egyik fejezetében Hermész és Aphrodité mítoszát elevenítették fel. A szerző elmagyarázta a
szexuálpatológia lényegét és egy „köztes szexuális állapot”-nak nevezett jelenséget. Einar úgy érezte,
mintha magáról olvasna. Felismerte a kettősséget; megállapította, hogy ő is képtelen arra, hogy férfiként
vagy nőként azonosítsa magát. Amikor aztán a bajor nemesről szóló részhez ért, valahogy lecsillapodott a
mellében az a furcsa háborgás, ami már hosszú ideje feszültté tette.
A könyvtáros kisasszony által ajánlott könyvek között voltak régiek is. Az előző században adták ki
őket, a lapjaik már egészen porosak voltak, és olyan hangosan recsegtek, hogy Einar időnként attól tartott,
a hosszú asztal mellett ülő diákok valamelyike előbb-utóbb felkapja a fejét, ránéz, és a rémületből és
megkönnyebbülésből álló érzelemkeverék jeleinek láttán rájön, hogy ő valójában kicsoda.
Anne-Marie letette a könyveket Einar elé, a kissé ferde olvasópolcra. Kölcsönadott neki egy
ólomgolyókból álló, bőrrel bevont láncocskát, ami megakadályozta, hogy a nyitott könyvek maguktól
becsukódjanak. Einar jó hasznát vette, miközben a bádogfedelű jegyzetfüzetébe bemásolta a
legfontosabbnak tartott mondatokat.
A széles, rovátkolt asztalokról Einarnak azok a munkapadok jutottak eszébe, amelyeken a koppenhágai
halaskofák a halpiacon levágják a halak fejét. Több könyvet is kinyitott maga előtt, és ahogy homokszínű
lapjaikra pillantott, úgy érezte, megvédik őt valamitől. Ugyanezt érezte akkor is, amikor olvasta őket;
mintha minden egyes, a férfiakkal és nőkkel foglalkozó mondat katona lett volna, mintha ez a sereg arra
készült volna, hogy megvédje őt a következő egy év során, amikor minden – ezt megígérte magának – meg
fog változni.
Végül eleget olvasott ahhoz, hogy meggyőződésévé váljon: ő is rendelkezik női szervekkel. Valahol a
testében ott rejtőznek Lili szervei, azok a véres húsdarabok, amelyek azzá teszik őt, aki valójában.
Először nehéz volt elhinni a dolgot, de aztán – amikor egyre biztosabb volt benne, hogy a problémája nem
mentális, sokkal inkább fizikai jellegű – rájött, ez a legelfogadhatóbb magyarázat. Elképzelte, hogy egy
anyaméh lapul valahol a heréi mögött. Elképzelte, hogy a mellei, a női mellei valahogy beszorultak,
csapdába estek a bordái mögött.
Egy teljes hetet töltött az olvasóteremben, és minden egyes nap elérkezett az a pillanat, amikor annyira
letaglózták őt a felfedezései, hogy a karjára hajtotta a fejét, és halkan sírni kezdett.
Ha elszundított, Anne-Marie odalépett hozzá, és kicsi, fehér kezével addig rázta, míg folytatta a
munkát.
– Dél van – mondta, és Einar egy percre összezavarodott. Dél?
– Ó, igen. Dél.
Carlisle újra és újra arra kérte Einart, töltse vele a délutánt.
– Találkozhatunk délben? – kérdezte reggelente, amikor Einar (belefeledkezve az izgalomba, amit az
okozott neki, hogy tudta, mi vár rá a könyvtárban) arra készült, hogy kisurranjon az ajtón.
– Nem vagyok biztos benne, hogy ráérek – felelte Einar.
 – Miért nem? – kérdezte Greta.
Carlisle-nak volt annyi esze, hogy Gretától nem kérdezte meg, csatlakozna-e hozzá. Egyszer elmesélte
Einarnak, hogy valamikor régen, amikor még egészen kicsik voltak, Greta mindig bosszúsan sóhajtott
egyet, valahányszor azt javasolta neki, hogy menjenek le az Arroyo Secóban lévő íjászpályára.
– Mindig is túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy felfedezéseket tegyen. Dickenst olvasott, verseket írt,
tájképeket festett, lefestett engem is, de soha, egyetlen képét sem mutatta meg. Amikor arra kértem, hogy
mutassa meg az egyik, vízfestékkel készített képét, elvörösödött, és keresztbe tette maga előtt a karjait.
Nem és nem volt hajlandó rá!
Carlisle így Einart kezdte nyaggatni, hogy találkozzanak. Volt valami a tekintetében, a kék szemében,
ami tisztább volt, mint Gretáé, ami azt súgta Einarnak, hogy ez az ember képes olvasni a gondolataiban.
Egyszerűen nem bírt nyugton ülni Carlisle mellett, egyfolytában feszengett, testhelyzetet változtatott, majd
megint.
Aztán Carlisle vásárolt egy autót, egy Alfa Romeo Sport Spidert. Vörös, küllős kerekű kocsi volt.
Imádta vezetni, és szerette hátratolni a vászontetőt. A fekete műszerfalon hat kerek számlap meg egy kis,
ezüstszínű rúd volt – Einar ebbe kapaszkodott bele, valahányszor Carlisle befordult egy sarkon. A padló
acélból készült. Ahogy Carlisle keresztülhajtott Párizson, Einar a cipője talpán érezte a motorból
kiáramló hőt.
– Meg kellene tanulnod bízni az emberekben – jegyezte meg egy nap Carlisle a kocsiban, miközben a
fekete gömbvégű sebességváltóról Einar térdére vándorolt a keze. Auteuilbe, a teniszstadionba tartottak.
A stadion közvetlenül a Bois de Boulogne mellett volt; betonteknő a nyárfák között. Délelőtt volt, a nap
már magasan állt a kék-fehér égen. A stadion falain körben elhelyezett zászlók petyhüdten lógtak. A
kapukban zöld zakós, szalmakalapos emberek álltak, elszedték és kettétépték az érkezők belépőjegyét. Egy
férfi bevezette Einart és Carlisle-t egy kis, ferde tetejű, zöldre festett bokszba, amiben négy, csíkos
párnával ellátott, fonott szék állt. A boksz közvetlenül a teniszpálya szélén helyezkedett el. A pályát salak
borította, amely éppen olyan vörös volt, mint az a rúzs, amit Lili a Fonnesbech áruházban vásárolt
magának.
A pályán két nő éppen bemelegítést végzett. Egyikük Lyonból érkezett; hosszú, fehér, rakott
szoknyájában úgy suhant a pályán, mint egy szkúner. A másik nő amerikai volt, New York-i lány,
legalábbis a programfüzetben ez állt. Magas volt, sötét, rövid, fényes haja mintha egy pilóta bőrsisakja
lett volna.
– Senki sem számít a győzelmére – mondta Carlisle az amerikairól. A kezét a homlokához emelte,
hogy beárnyékolja a szemét. Az álla pontosan olyan volt, mint Gretáé: szögletes, kicsit hosszú. A fogai is
éppen úgy fehérlettek, mint a nővéréé. A bőrük is egyforma volt – már attól lebarnultak, ha egy órát
töltöttek a napon a nyakuknál kicsit érdesnek tűnt. Einar egy ugyanilyen nyakat csókolgatott
szenvedélyesen éjjelente. Gretában éppen a nyakát szerette a legjobban; nagyobb kéjjel csókolta, mint a
száját, azt élvezte a legjobban, amikor a felesége hosszú nyaka felé közelített az ajkaival, amikor lágyan
megszívta a bőrt, és a nyelvét körbe-körbe mozgatva megnyalta, kóstolgatta.
– Egyszer majd szeretnék ellátogatni Kaliforniába – mondta Einar.
Elkezdődött a mérkőzés. Az amerikai szervált. Magasra dobta a labdát, és Einar szinte látta, ahogy a
vállán megfeszülnek az izmok, ahogy a levegőbe emeli az ütőjét. Gretának a megütött teniszlabdák
jellegzetes hangjáról mindig a fáról lepottyanó narancsok jutottak eszébe. Miközben a szerválást nézte,
Einar az Axgil-villa mögötti füves pályára gondolt, aminek porcukorral felszórt vonalait állandóan
összekuszálta a szél.
– Greta nem mondott erről valamit? – kérdezte Carlisle. – Arról, hogy hazajönne?
– Én csak azt hallottam, amikor kifejtette, hogy sok mindennek meg kell még változnia azelőtt, hogy
visszamegy. – Greta egyszer kijelentette, hogy egyikük sem érezné jól magát Pasadenában, nem tudnának
beilleszkedni, mert ott, abban a völgyben gyorsabban száguldanak a pletykák, mint a szajkók a szélben.
„Az nem neked és nem nekem való hely” – mondta.
– Kíváncsi lennék, ez mit jelent – mondta Carlisle.
– Ismered Gretát. Nem akarja, hogy róla beszéljenek az emberek.
– De bizonyos értelemben véve mégis erre vágyik.
Az első játszmát az amerikai lány nyerte meg: az utolsó labdamenetben úgy ütötte meg a labdát, hogy
az éppen csak átjutott a háló fölött, majd valósággal lezuhant a salakra.
– Gondoltál már arra, hogy látogatóba gyere? – kérdezte Carlisle. – Mármint Kaliforniába. Esetleg
télen átjöhetnél. Festeni. – A programfüzettel legyezgette magát. A rossz lábát oldalra nyújtva ült a székén.
– Gyere át, fesd le az eukaliptuszokat, a ciprusokat! Esetleg valamelyik narancsültetvényt. Tetszene neked.
– Greta nélkül nem megyek – jelentette ki Einar.
És Carlisle, aki sokban hasonlított a nővérére, de nem volt a tökéletes másolata, megkérdezte:
– Miért nem?
Einar keresztbe tette a lábát; a lábfeje megérintette az előtte álló, fonott széket. A lyoni lány
keresztülvitorlázott a pályán uszályként húzva maga után a szoknyáját, és megpróbálta visszaütni a ravasz
amerikai fonákját. Sikerült neki: a bepiszkolódott labda lövedékként csapódott be a hálón túlra. A tömeg –
a csinos, kalapos, levendula- és citromillatú tömeg – üdvrivalgásban tört ki.
Carlisle a mellette ülő Einar felé fordult. Mosolygott és tapsolt, a homlokán izzadságcseppek
csillogtak. Aztán a stadion hirtelen elnémult, hogy a lyoni lány nyugodtan összpontosíthasson a szervájára.
– Tudok Liliről – közölte Carlisle.
Einar érezte a pálya szagát, és érezte a nyárfákon túlról érkező szelet.
– Nem tudom, miről.
Ám Carlisle félbeszakította a mondatot. A térdére helyezte a könyökét, kibámult a pályára, és mesélni
kezdett Einarnak a levelekről, amelyeket az elmúlt év során Greta írt neki. Hetente egyet kapott, ott
lapultak kövéren a postaládájában, öt-hat lap, teleírva kusza szavakkal. Greta olyan indulatosan írt, hogy
nem foglalkozott a margókkal, az apró betűk az egyik szélüktől a másikig beborították a lapokat. „Van
valaki, akit Lilinek hívnak” – írta Greta az első levélben, úgy egy évvel korábban. „Egy lány a dán
mocsárvidékről, akit befogadtam. Beszámolt arról, hogy Lili hogyan mozgott Párizsban, hogyan térdelt le,
amikor megetette a galambokat a parkban, hogyan himbálózott a szoknyája, ahogy végigment a kavicsos
ösvényen. Beszámolt arról, hogy Lili órákon keresztül ül a Rue Vielle du Temple-en lévő lakásban, a
műtermében, és arról is, hogyan világítja meg az arcát az ablakon keresztül beáramló fény. A heti
rendszerességgel érkező levelekben összefoglalta Lili napjainak eseményeit. Einart egyszer sem említette
meg, és amikor Carlisle a válaszlevelében feltett egy-egy kérdést, esetleg tett egy-egy megjegyzést („Einar
hogy van?”; „Üdvözletem Einarnak”; „Nem most lesz a tizedik házassági évfordulótok?”, Greta tudomást
sem vett róluk.
Egy nap, amikor már jó fél éve jöttek a heti beszámolók, egy vékony boríték érkezett Carlisle
postaládájába. Elmondta Einarnak, nagyon jól emlékszik arra a napra, mert a fekete januári eső már vagy
egy hete zuhogott, a lába pedig úgy fájt, mintha előző délután ütötte volna el az a bizonyos kocsi. Kiment a
postaládájához, egyik kezében a bambuszbotjával, a másikban egy esernyővel, aztán a sötét, pasadenai
tölgyből készült lambériával borított előszobában nyitotta fel a borítékot, amelyen az eső elkente a tintát.
Elolvasta a levelet, és közben szinte észre sem vette, hogy a hajáról az egyetlen lapra csöpög a víz. „Einar
elhagy engem” – kezdte Greta. – „Igazad van, tíz év után elhagy engem.” Carlisle azonnal arra gondolt,
hogy kocsiba ül, áthajt a Colorado Street-i postahivatalba, és küld egy telegramot. Felvette az esőkabátját,
és közben elolvasta a levél többi részét. Csak ekkor kezdte felfogni, hogy Greta mire gondolt.
Másnap megérkezett a második levél, azután a következő napon még egy. Greta napi beszámolókat
küldött Liliről. A lapokat ismét beborították a kusza szavak, de a mondatok közé bekerültek a lány arcáról
készült apró rajzocskák is: Lili száraz violával díszített kalapban; Lili a Le Monde-ot olvassa; Lili felfelé
néz, kerek szemmel, fel az égre.
 – Aztán Greta már a vázlatfüzetéből kitépett lapokat is át küldte nekem. A Lili-festményekhez készült
tanulmányokat. Átküldte azt, amin Lili egy citromligetben van. Meg azt, amin egy esküvői vacsorán. –
Carlisle elhallgatott, de csak addig, amíg az amerikai lány szervált. – Gyönyörűek. Lili. gyönyörű lány,
Einar!
– Szóval tudod.
– Nem tartott sokáig, hogy rájöjjek – mondta Carlisle. – Persze nem igazán tudom, hogy vannak ezek a
dolgok. – Egy kis, barna madár szállt le a boksz korlátjára. A fejét forgatva magvakat keresett. – De
szeretnék segíteni. Szeretnék találkozni Lilivel. Tudni akarom, tehetnék-e érte valamit. Tudod, Greta így
intézi el a dolgokat. Leveleket küld. Rajzokat. Sosem kért meg nyíltan arra, hogy jöjjek át. Sosem kért
segítséget, pedig szüksége van rá. Ebben biztos vagyok, és abban is. hogy úgy gondolja, neked több
segítségre van szükséged, mint amennyit tőle kaphatsz. – Carlisle kis szünetet tartott, majd: – Nagyon
megviseli a dolog. Nem szabad elfeledkezned róla, hogy ő sincs könnyű helyzetben.
– Ezt ő mondta?
– Greta soha nem mondana ilyesmit. Én viszont igen.
Einar és Carlisle a mérkőzést nézte. A nap meleg volt, alanyok az arcukat törölgették.
– Voltál már orvosnál? – kérdezte Carlisle.
Einar elmesélte, mi történt dr. Hexlernél. Ahogy kiejtette a nevet, hányingere támadt; szinte
fájdalmasan lüktettek a belei.
– Nem értem, miért medikus orvoshoz mentél – mondta Carlisle. – Inkább az érzéseidről kellene
beszélgetned valakivel, nem? Arról, hogy mi jár a fejedben. Elviszlek valakihez. Már kikerestem pár
nevet, és el foglak vinni valakihez, aki esetleg segíthet. Segíthet abban, hogy egyszer s mindenkorra
megoldd ezt a problémát. Ne aggódj, Einar! Van egy ötletem.
Einar erre emlékezett a legjobban: Carlisle hosszú lábaira, amiket csak a szeme sarkából látott; a
rossz lábára, amit furcsán oldalra nyújtott. A pályán az amerikai lány egyre erősebben izzadt, a blúzán,
közvetlenül a mellei alatt nedves foltok jelentek meg. Az arca sötét volt és egyszerű, a feje nagy, a karja
hosszú, és volt benne valami, ami valahogy. Valahogy nem volt rendjén. Mintha egy vékony ércsáp
lüktetett volna a felkarján. Vagy egy árnyék az ajka fölött. A közönség döbbenten bámulta, ahogy egyre
nagyobb előnyre tett szert a szőke lyoni lánnyal szemben, és úgy tűnt, az egész világ ellene van –
mindenki, kivéve Carlisle-t, aki előredőlt, és felkiáltott:
– Nem akarjátok, hogy ő győzzön? Hát nem lenne szórakoztatóbb, ha ő nyerne?

Carlisle először dr. McBride-hoz vitte el Einart. McBride amerikai pszichiáter volt, kapcsolatban állt a
nagykövetséggel; a Rue De Tilsitten volt a rendelője, egy utcányira az útlevélhivataltól. Drótszerű,
bozontos haja és fekete-szürke bajusza volt. A nyaka és a hasa vaskosnak látszott; fehér, kikeményített
inget viselt, amely olyan merev volt, akár a papír. Bostonból származott, a megbeszélés során
egyfolytában „fekete ír”-ként utalt magára. Amikor elmosolyodott, a szájában megvillantak az arany
őrlőfogak.
A szobája inkább hasonlított ügyvédi irodára, mint orvosi rendelőre. Hatalmas íróasztalának lapját
zöld bőrrel vonták be. Az egyik falon könyvespolcok sorakoztak, a másik előtt néhány tölgyfa szekrény
állt. Az ablaknál egy olvasóállványon nyitva hagyott orvosi szakszótárt helyeztek el. Amikor Einar
elkezdett beszélni Liliről, dr. McBride kifejezéstelen arccal hallgatta, csak a szemüvegét tolta fel vagy
húzta lejjebb időnként. Megszólalt a telefon, de az orvos nem foglalkozott vele, biztatta Einart, hogy
folytassa.
– Mennyi volt a leghosszabb idő, amennyit Liliként élt? – kérdezte.
– Több mint egy hónap – felelte Einar. – Múlt télen nagyon hosszú ideig itt volt. – Eszébe jutott az
előző báli szezon, amikor szinte mindig úgy feküdt le, hogy nem tudta, ki lesz majd reggel, ébredés után.
Egy este Lili és Greta éppen az Operából igyekezett hazafelé, amikor kést fogtak rájuk. A rabló alacsony
fickó volt, rövid, fekete kabátot viselt, és a kése nem tűnt különösebben élesnek a téli holdfényben. Vadul
hadonászott vele, és a tárcákat követelte. Jó néhány napja nem borotválkozott, az egyik lábával állandóan
a földet rugdosta. „Komolyan beszélek, hölgyeim! – ismételgette. – Ne higgyék, hogy nem beszélek
komolyan!” Lili mozdult, hogy átadja az erszényét. Greta megpróbálta megfogni a csuklóját. „Lili, ne!”
Ám a férfi kikapta Lili kezéből az erszényt, azután Greta táskája felé kapott. „Ne merészelje!” – kiáltott rá
Greta, és futásnak eredt az utcán, az Opera irányába, ami aranyló fénnyel ragyogott az éjszakában. Lili a
fal mellé lapult, a rabló közvetlenül előtte állt. A fickó ismét belerúgott a járdába; a jelek szerint azon
töprengett, mi legyen a következő lépése. Greta már jó egy saroknyira volt, amikor megfordult. Lili csak a
sziluettjét látta, ahogy ott állt, terpeszben, csípőre tett kézzel. Aztán Greta elindult visszafelé, Lili és a
rabló irányába. A fickó idegesen vigyorgott: „Ennek elment az esze!” – mondta, és belerúgott a
járdaszegélybe. Elfordította a csuklóját, és így a kése – ami alig volt komolyabb eszköz, mint a hétköznapi
evőeszközkészletekhez tartozó kés – lefelé mutatott a hegyével. Ezután futásnak eredt, elmenekült Greta
elől.
– Szokott Einarra gondolni, amikor éppen Lili? – kérdezte dr. McBride.
– Nem. Soha.
– És szokott Lilire gondolni, amikor éppen Einar?
– Igen.
– És mivel kapcsolatosan gondol rá? – Dr. McBride lehúzta a tolláról a kupakot, és az írószerszám
hegyét az üres papírlaphoz érintette.
– Leginkább a gondolataival foglalkozom – felelte Einar. Elmagyarázta, hogy ha például fahéjas
almáslepényt eszik, akkor eszébe szokott jutni, hogy talán el kellene tennie egy szeletet Lilinek, vagy ha a
hentessel vitázik, aki rendszeresen lenyomja a hüvelykujjával a mérleget, eltűnődik, hogy vajon Lili is
leállna-e veszekedni. Elmondta, ilyenkor például arra gondol, hogy nem, Lili biztosan nem foglalkozna
ilyesmivel, nem teremtené le a hentest, aki sovány és jóképű, a haja meg szőke és tüskés, ezért hirtelen
elhallgat, gyorsan bocsánatot kér, és megkéri a fickót, hogy legyen szíves, most már csomagolja be a
báránybordát.
Dr. McBride feltolta a szemüvegét.
Carlisle az utca túloldalán, a kávézóban várakozott. Einar maga elé képzelte, ahogy a bédekkerét
olvasgatja, kézbe veszi a füle mögé dugott ceruzát, és megjelöl egy turisták számára ajánlott, valóban
érdekesnek tűnő helyet. Ezután valószínűleg megissza a kávéját, és újra a karórájára pillant.
– Milyen érzései vannak a férfiakkal kapcsolatban? – kérdezte dr. McBride. – Gyűlöli őket?
– Hogy gyűlölöm-e a férfiakat?
– Igen.
– Természetesen nem.
– Pedig az ön esetében természetes lenne, ha gyűlölné a férfiakat.
– De én nem gyűlölöm őket.
– És Lili? Neki milyen érzései vannak a férfiakkal kapcsolatban?
– Ő sem gyűlöli őket.
Dr. McBride egy kis vizet töltött az ezüstkancsóból.
– Lili szereti a férfiakat?
– Nem tudom biztosan, mire gondol.
Az orvos ivott egy korty vizet. Einar látta az ajka lenyomatát az üvegpohár peremén, és hirtelen
rádöbbent, hogy ő is szomjas.
– Előfordult már, hogy Lili megcsókolt egy férfit?
Einar arra gondolt, esetleg kérnie kellene egy pohár vizet, de ezt valahogy lehetetlennek találta, ahogy
azt is, hogy egyszerűen feláll, és tölt magának. Nem mozdult, nem szólalt meg, csak ült dr. McBride
viszketést okozó, sárga gyapjútakaróval leborított székén, és úgy érezte magát, akár egy gyerek.
 – Wegener úr, csupán azért kérdezem, hogy.
– Igen – mondta Einar. – Igen, előfordult már, hogy férfival csókolózott.
– És élvezte?
– Ezt tőle kellene megkérdeznie.
– Azt hittem, tőle kérdezem.
– Mondja, úgy nézek ki, mint Lili? – kérdezte Einar. – Úgy nézek ki, mint egy nő?
– Nem igazán.
– Nos, akkor.
Megcsörrent dr. McBride telefonja. Mindketten a fekete készülékre néztek, a kagylóra, amely minden
csengetésnél megremegett. A csöngés végül abbamaradt.
– Attól tartok, ön homoszexuális – jelentette ki végül dr. McBride. Halk kattanással a tollára nyomta a
kupakot.
– Azt hiszem, nem érti.
– Nem ön az első ember, akivel ez történik – mondta dr. McBride.
– De én nem vagyok homoszexuális! Ez a probléma nem érint. Egy másik személy él bennem! – Einar
felállt a székből. – Egy Lili nevű lány.
– A szívem szakad meg – folytatta dr. McBride –, amikor közölnöm kell az önhöz hasonló férfiakkal,
hogy semmit sem tehetek értük. Ír férfiként ezt nagyon fájlalom. – Ivott egy korty vizet; az ajka az
üvegpohár széléhez tapadt. Felállt, megkerülte az íróasztalát. Megérintette Einar vállát, az ajtó felé
tessékelte. – Csupán azt tanácsolhatom, hogy uralkodjon magán. Mindig meg kell majd küzdenie a
vágyaival. Ne vegyen tudomást róluk, Wegener úr! Ha nem így cselekszik… Nos, akkor magányos marad.
Örökre.
Einar a kávézóban találkozott Carlisle-lal. Tudta, hogy dr. McBride téved. Nem sokkal korábban talán
még hitt volna az orvosnak, és önsajnálattal telve oldalgott volna ki tőle, ám most már csak annyit mondott
Carlisle-nak, hogy kár volt eljönnie, időpocsékolás volt az egész.
– Senki sem fog megérteni! – mondta. – Én magam sem értem ezt az egészet! Rajtam senki sem
segíthet!
– Ez nem igaz! – tiltakozott Carlisle. – Meg kell találnunk a megfelelő orvost. Ez minden. Dr.
McBride-nak fogalma sincs, miről beszélsz, na és? Ez nem jelenti azt, hogy fel kell adnod.
– Miért csinálod ezt?
– Mert boldogtalan vagy.
– Igen, de miért?
– Greta miatt.
Pár nappal később Carlisle kocsival elvitte Einart az Établissement Hydrothérapique-ba, az
ideggyógyászati kezelések területén elért sikereiről ismert kórházba. Az intézmény Meudon mellett volt,
egy szikomorfaliget választotta el az úttól. A kapunál őr posztolt, aki bedugta a fejét a kocsiba, es
megkérdezte az érkezőktől, kihez jöttek.
– Dr. Christopher Mai-hez – mondta Carlisle.
A kapus az ajkát harapdálva végigmérte őket, majd eléjük tartott egy kartonlapra fogatott papírt, amit
alá kellett írniuk.
A kórház épülete új volt; messziről egy betonból és üvegből készült dobozra emlékeztetett,
szikomorfák és hámló törzsű platánok vetettek rá árnyékot. A földszinti ablakokra vasrácsokat szereltek.
Az épület bejáratánál alá kellett írniuk egy újabb papírt, és még egyet, amikor végre megérkeztek dr.
Mai irodájához. Egy fehér hajú ápolónő bevezette őket, kis türelmet kért tőlük, majd becsukta maga
mögött az ajtót.
– Gretának nem mondtam el, hogy ma jövünk – közölte Carlisle.
Einar pár nappal korábban véletlenül kihallgatta Carlisle és Greta egy beszélgetését; éppen róla volt
szó. „Nincs szüksége pszichiáterre – mondta Greta. A hangja élesen hatolt át az ajtó alatti résen. –
Egyébként ismerek valakit, aki valószínűleg segíthet rajta. Az illető nem pszichiáter, de egészen biztos,
hogy tud tenni valamit.” – Ezután elhalkult a hangja, így Einar nem hallhatta a párbeszéd folytatását.
Dr. Mai irodája barna és cigarettafüst-szagú volt. Odakintről, a folyosóról csoszogás hallatszott. Az
egész kórházban volt valami határozottan kellemetlen – valami, aminek hatására furcsa érzés alakult ki
Einarban; valami, ami azt súgta neki, hogy ez az a hely, ahová tartozik. A barna szőnyegeken kerekek
nyoma látszott. Einar elképzelte magát, ahogy egy betegszállító asztalhoz szíjazva fekszik, és semmit sem
tehet az ellen, hogy betolják a kórház legmélyebb bugyrába, oda, honnan sohasem fog visszatérni.
– Tényleg úgy gondolod, hogy dr. Mai segíthet?
– Remélem, de majd meglátjuk. – Carlisle könnyű felöltőt, vasalt nadrágot és sárga nyakkendőt viselt.
Einar csodálta az optimizmusát és azt a lazaságot, amellyel várakozásteljesen üldögélt a nyári
öltözékében. – Egy próbát mindenesetre megér.
Einar tudta, hogy Carlisle-nak igaza van. Nem élhetett tovább úgy, mint addig. Az elmúlt fél évben az
izmok többsége leolvadt a testéről. Dr. McBride megmérte, és amikor azok kis, fekete ellensúlyok balra
csúsztak, Einar rájött, hogy nem sokkal nehezebb, mint kölyökkorában. Az is feltűnt neki hogy
megváltozott a bőrszíne: olyan szürkéskék lett, mint a hajnali égbolt, mintha a vére jóval lassabban
áramlott volna az ereiben, mint korábban. Nehezen kapott levegőt, és emiatt, amikor pár lépésnél többet
tett meg futva, rendszerint elhomályosult körülötte a világ. Akkor is problémái voltak a látásával, amikor
megijedt valamitől, mondjuk egy automobil kipufogójának dörrenésétől, vagy más, hasonló zajtól. Aztán a
vérzés. Einar rettegett tőle, ugyanakkor örült is neki. Amikor megérezte az első cseppeket az ajkán vagy a
lába között, mindig megszédült. Senki sem mondta neki, senki sem állapította meg tényként, de ő tudta:
azért vérzik, mert odabent, a teste belsejében nőnemű. Olvasott ilyesmiről: a hermafroditák elrejtett női
szervei szabálytalan időközönként vérezni kezdenek, mintha így akarnának tiltakozni valami ellen.
Dr. Mai kellemes embernek bizonyult. A haja sötét volt, és sárga nyakkendőt viselt, ami furcsa módon
hasonlított arra, amit Carlisle kötött fel. Jót nevettek ezen a véletlen egybeesésen, majd dr. Mai átvezette
Einart a vizsgálószobába.
A csempézett falú helyiség rácsos ablakából a park szikomor- és platánfáira lehetett kilátni. Dr. Mai
széthúzta a nehéz, zöld függönyt, így láthatóvá vált a vizsgálóasztala.
– Kérem, üljön le – mondta, és megérintette az asztal szélét.
– Mondja el, miért van itt. – Nekidőlt az üvegajtós szekrénynek. Egy jegyzettömböt szorított a
mellkasához, és bólogatva hallgatta, ahogy Einar elmagyarázza neki Lilit. Egy-két alkalommal
megigazította a nyakkendője csomóját, időnként leírt pár szót a jegyzettömbjére.
– Nem igazán tudom, miféle segítséget keresek – mondta Einar. – Abban viszont biztos vagyok, hogy
így nem tudok tovább élni.
– Hogy?
– Úgy, hogy nem tudom, ki vagyok valójában.
Dr. Mai ekkor véget vetett a beszélgetésnek. Elnézést kérve kisietett, és otthagyta Einart a párnázott
asztalon, hadd lógassa tovább a lábát. Odakint a parkban egy ápolónő egy pizsamás, szétnyitott köntöst
viselő fiatalemberrel sétálgatott. A fiatalember szakállas volt, valahogy törékenynek látszott, ahogy
lépkedett – úgy viselkedett, mintha a földig érő kötényt viselő ápolónő lenne az egyetlen támasza, mintha a
lába semmit sem érne.
– Köszönöm a látogatását – mondta dr. Mai, amikor visszatért. Kezet rázott Einarral, majd
visszakísérte Carlisle-hoz.
Útközben, Párizs felé hosszú ideig egy szót sem szóltak a kocsiban. Einar azt figyelte, hogyan mozog
Carlisle keze a sebességváltón, Carlisle pedig mereven az utat nézte. Végül ő törte meg a csendet:
– A doktor be akar fektetni téged a kórházba.
– Miért?
 – Skizofréniára gyanakszik.
– Lehetetlen! – mondta Einar. Carlisle-ra nézett, aki le sem vette a szemét a forgalomról. Előttük egy
teherautó haladt, valahányszor felgyorsított, a hátsó kereke kavicszáport fröccsentett a Spider
motorháztetejére. – Hogy lehetnék skizofrén? – kérdezte Einar.
– Azt akarta, hogy írjam alá a papírokat. Azonnal fel akart venni.
– Ostobaság! Nem vagyok skizofrén!
– Mondtam neki, hogy ennyire azért nem sürgős a dolog.
– Ugye szerinted se vagyok skizofrén? Ugye nem? Ennek nincs semmi értelme!
– Nem, szerintem sem vagy az. De amikor elmagyarázod a... Amikor elmagyarázod Lilit, egyes
embereknek olyan érzésük támadhat, hogy két személy lakozik benned. Két különálló személy.
– Azért, mert tényleg így van! – Esteledett, a forgalom lelassult, mert elütöttek egy német juhászkutyát;
a tetem ott hevert az úttest közepén, minden kocsinak ki kellett kerülnie. A kutya már nem élt, pedig
sértetlennek tűnt, a feje a járdaszegély gránitkockáin feküdt.
– Szerinted Gretának is ez a véleménye? Szerinted ő is őrültnek tart?
– Nem, semmiképpen sem – mondta Carlisle. – Ő az, aki a legjobban hisz Liliben.
Elhaladtak a német juhászkutya mellett; a forgalom ismét felgyorsult.
– Lehet, hogy meg kellene fogadnom dr. Mai tanácsát? Mit gondolsz, nem kellene befeküdnöm hozzá
egy kis időre?
– Gondold át alaposan – mondta Carlisle. Az egyik kezét a sebességváltó nagy, fekete gömbjén
tartotta. Einar érezte, van még valami, amiről Carlisle beszélni akar, de a szél és az autóbuszok köhögésre
ingerlő kipufogógáza miatt elég nehezen tudtak beszélgetni. A forgalom sűrűbb lett. Einar úgy nézett
Carlisle-ra, mintha biztatni akarná, bökje ki végre, amit mondani akar. A legszívesebben rákiabált volna,
hogy beszéljen, de nem tette. Ott függött közöttük valami. Amikor aztán megérkeztek Marais-be, a lakás
elé, amikor a Spider motorja leállt, ez a valami egyetlen szempillantás alatt eltűnt.
– Ne mondd el Gretának, hogy hol voltunk! – kérte Carlisle.
Einar fáradt volt, vacsora után rögtön lefeküdt. Mielőtt elnyomta volna az álom, Greta bebújt mellé az
ágyba.
– Korán lefekszel – mondta Einar.
– Fáradt vagyok. Az elmúlt pár éjszakát átdolgoztam. Ezen a héten fél tucat rajzot sikerült leadnom,
aztán még ott van az iszapkitöréses Lili-portré is. – Greta kis szünetet tartott, azután: – Nagyon szép
munkát végeztél a háttérrel. Tényleg tetszik. Hansnak is. Ezt mindenképpen el akartam mondani.
Einar maga mellett érezte a nőt, a hosszú, forró testet a könnyű, nyári takaró alatt. Greta térde a
lábához ért, a kezét a mellkasára helyezte. Nem bújtak össze, de ez a lágy érintés mégis meghittebb és
intimebb volt, mint a házasságuk első időszakát jellemző vadulások, amikor Greta lerántotta a férje
nyakkendőjét és meglazította a derékszíját, azután valósággal egymásnak estek. Einar úgy érezte, Greta
keze valójában egy kis állatka, ami az orrával bökdösi a mellét. Greta térdének érintése valahogy
biztonságot adott. Einar az arcán érezte a nő párás leheletének forróságát, a nyakán érezte a hajtincseit,
amelyek mintha puha indák lettek volna.
– Mit gondolsz, meg fogok őrülni? Greta felült.
– Megőrülni? Ki mondott neked ilyet?
– Senki. Szerinted meg fog történni?
– Ez a legnevetségesebb dolog, amit valaha hallottam. Ki mondott ilyet? Talán Carlisle?
– Nem, csak. Időnként fogalmam sincs, mi zajlik bennem.
– Ez nem igaz – mondta Greta. – Pontosan tudjuk, mi zajlik benned. Lili. Lili él benned. A lelkedben
van egy szép, fiatal lány, akit Lilinek hívnak. Ilyen egyszerű az egész. Ennek semmi köze sincs a
megőrüléshez.
– Csak azon töprengtem, vajon mit gondolsz rólam.
 – Azt gondolom, hogy te vagy a legbátrabb ember, akit ismerek – mondta Greta. – Most aludj. –
Visszafeküdt. Az ökle valahogy feszesebbé vált, a haja ismét végigsimította Einar nyakát, de a térdét már
nem tette vissza Einar lábára.
Eltelt egy hét. Einar a napot a műterem kitakarításával töltötte. Összegöngyölte a régi vásznait, a
tekercseket a sarokba állította – örült, hogy sikerült eltennie őket szem elől. Élvezettel festegette Greta
háttereit, de egyáltalán nem hiányzott neki, hogy saját képeket alkosson. Időnként, amikor félbeszakított
karrierjére gondolt, úgy érezte, mintha végre sikerült volna megszabadulnia valami nehéz és kínságos
munkától. Amikor a festményeire gondolt – a sok-sok sötét lápvidékre, a rengeteg viharos hangásra –,
semmit sem érzett. Már a puszta gondolattól kifáradt, amikor eszébe jutott, hogy esetleg elő kellene állnia
valami új ötlettel, fel kellene vázolnia valami új képet. Mintha valaki más festette volna azokat a kis
tájképeket, mintha neki semmi köze nem lenne hozzájuk. Mit is mondogatott a Királyi Akadémián a
tanítványainak? „Ha képes vagy élni festés nélkül, rajta, élj nélküle! Sokkal egyszerűbb lesz az életed.”
Sokáig aludt, fáradtan ébredt. Minden reggel megfogadta, hogy Einarként fogja végigcsinálni a napot,
de amikor a szekrény elé állt, hogy felöltözzön, olyan érzése támadt, mintha valamelyik őse ruhái lógnának
az orra előtt.
Gyakran előfordult, hogy Lili lépett ki a hálószobából, ő ült le a Greta műtermében álló székre. A
vállát leeresztette, szórakozottan játszadozott az ölében tartott kendővel, vagy egyszerűen hátat fordított
Gretának, aki éppen egy másik portrét festett, és kinézett az ablakon, le az utcára – Hans vagy Carlisle
felbukkanását várva.
Carlisle a következő alkalommal dr. Busont javasolta; ő az Auteuil-ben működő pszichiátriai klinika
egyik fiatal orvosa volt.
– Kitől hallottál róla? – kérdezte Einar.
A jelek szerint Carlisle, aki még csak másfél hónapja érkezett Párizsba, jobban ismerte a várost és
lakóit, mint Einar, aki már harmadik éve élt ott. Már szétosztogatott egy teljes doboz névjegyet, a második
doboznál tartott; hétvégekre olyan helyekre hívták, mint Versailles és St. Malo. A Rue de la Paix-n volt
egy szabó, aki már fejből tudta, milyen méretű inget hord.
Carlisle kocsival vitte el Einart a klinikára, dr. Busonhoz.
Menet közben Einar a fémpadlón keresztül érezte a motor forróságát.
– Hans javasolta – mondta Carlisle.
– Hans?
– Igen. Felhívtam. Azt mondtam neki, hogy az egyik barátomnak orvosra van szüksége. Nem mondtam
nevet.
– De mi van akkor, ha…
– Nem fog rájönni – mondta Carlisle. – És ha igen? Ő a legrégibb barátod, nem? – Ahogy szőke haja
az arca körül lebegett a szélben, Carlisle-on látszott, nem is lehetne más, csak az, ami: Greta ikertestvére.
Einar, ahogy ránézett, a füle mögé söpörte a saját hajtincseit.
– Hans egyébként érdeklődött felőled – folytatta Carlisle. – Azt mondta, tudja, hogy valami nincs
rendben nálad. Azt mondta, egyik nap látott a Quai du Louvre-on, a Szajna felé tartottál, és hogy alig
ismert meg. – Az egyik keze az ablaktörlő kapcsolójával matatott; Einar már azt várta, a kis gomb egyszer
csak a térdére fog pottyanni. – Azt mondta, egyszerűen elsiettél mellette. Állítólag utánad kiáltott, de te
csak mentél.
Ez képtelenségnek tűnt.
– Elmentem Hans mellett? – Einar a kocsi ablaküvegén megpillantotta a saját tükörképét, ami olyan
halvány, olyan erőtlen vonalú volt, hogy arra gondolt, talán ő maga sem létezik.
– Esetleg el kellene mondanod neki – javasolta Carlisle. – Megértené.
Dr. Buson nagyjából egyidős volt Einarral, Genovából származott. Fekete haja a feje tetején felfelé
meredt, az arca beesett, az orra hosszú volt. Beszéd közben úgy forgatta a fejét, mintha nem lenne biztos
benne, hogy kimondhatja-e a következő mondatát, vagy sem. Egy kis, fehér szobában fogadta Carlisle-t és
Einart. A helyiségben egy hátradönthető támlájú szék állt, amit egy ezüstburás vizsgálólámpa világított
meg. A kis, kerekes asztalt zöld terítővel takarták le; a térítőn egy tálca csillogott, rajta legyező alakban
elhelyezett, különböző méretű ollók. Az egyik falon az emberi agyat és részeit ábrázoló, szemléltető
jellegű kép függött.
Carlisle ezúttal Einarral maradt a beszélgetés alatt. Valamilyen oknál fogva Einar kicsinek érezte
magát mellette; mintha Carlisle az apja lett volna – egy papa, aki amellett, hogy válaszol a kérdésekre,
maga is feltesz néhányat. Carlisle közelében Einar képtelennek érezte magát a beszédre. Az ablak az
esőtől sötét udvarra nézett, amelyen éppen keresztülvágott néhány ápolónő.
Dr. Buson elmagyarázta, hogyan kezeli a zavart személyiségű embereket.
– Általában egyfajta békét szeretnének megteremteni az életükben – mondta. – Ez azt jelenti, hogy
választaniuk kell.
Carlisle jegyzetelt. Einar figyelemre méltónak találta, hogy Carlisle képes volt idejönni Kaliforniából,
lényegében azért, hogy úgy foglalkozzon vele, mintha nem lenne fontosabb dolga. Einar tudta, hogy ez
igazán nem kötelessége. Carlislenak nem kellett megértenie semmit.
Odakint, az udvaron az egyik ápolónő megcsúszott a nedves járdakövön. Amikor a társa felsegítette,
felfelé fordította a tenyerét, ami erősen vérzett.
– Bizonyos értelemben véve azok az emberek, akik eljönnek hozzám, szerencsésnek tarthatják magukat
– mondta dr. Buson. Egy acélszéken ült, amelynek forgatással lehetett állítani a magasságán. A
laborköpenye alatt fekete nadrág volt rajta, a lábára fekete selyemzoknit húzott. – Szerencsések, mert
megkérdezem tőlük: „Kik akarnak lenni?” És nekik csak választaniuk kell. Ez persze sosem könnyű. De
vajon nem örülnénk valamennyien annak, ha valaki megkérdezné tőlünk, kik akarunk lenni?
– De, bizonyára – bólogatott Carlisle, és lejegyzett valamit.
Einar amiatt érezte szerencsésnek magát, hogy Carlisle ott van mellette, hogy elviszi őt a doktorokhoz,
hogy a szánalmasra sikeredett megbeszélések után megragadja a kormánykereket, és kijelenti: „Ne aggódj!
Valahol a te számodra is van egy orvos.” Einar úgy érezte, lecsillapodott benne valami, a légzése
lelassult. Azt kívánta, bárcsak Greta lenne az egyetlen, aki segíteni próbál rajta.
– És így eljutunk a módszeremhez – mondta dr. Buson. – Ez egy meglehetősen új operáció, valami
olyasmi, ami izgalommal tölt el, mivel nagyon ígéretes.
– Pontosan miről van szó? – kérdezte Einar.
– Nos, igazán nem szeretném, ha esetleg felizgatnák magukat, amikor elmondom önöknek, mert sokkal
komplikáltabbnak tűnhet a dolog, mint amilyen valójában. Eléggé drasztikusnak érezhetik, de valójában
nem az. Egy meglehetősen egyszerű beavatkozás, amellyel kezelni lehet a viselkedési problémákkal küzdő
embereket. Az eredmények sokkal jobbak, mint bármelyik más, általam ismert módszeré.
– Gondolja, hogy egy olyan személy esetében is hatásos lenne, mint én vagyok?
– Ebben biztos vagyok – mondta dr. Busón. – Az eljárás neve: lobotómia.
– Ez micsoda? – kérdezte Einar.
– Egyszerű műtéti beavatkozás, amelynek során az agy elülső részében elmetszünk bizonyos
idegpályákat.
– Agyműtét?
– Igen, de nem bonyolult. Nem is kell felnyitnom a craniumot. Nem, éppen ez a legszebb benne.
Csupán annyit kell tennem, hogy fúrok néhány lyukat a páciens homlokára, körülbelül itt. és itt. – Dr.
Buson beszéd közben megérintette Einar fejét, a halántékát, azután az orra fölött egy pontot. – Miután
elkészültem a lyukakkal, behatolok a koponyába, és elmetszek néhány idegrostot. Természetesen azokat,
amelyek a páciens személyiségét kontrollálják.
– De honnan tudja, mely idegek kontrollálják a viselkedésemet?
– Nos, éppen ezzel kapcsolatos a felfedezés, amit nemrég tettem. Nem olvastak rólam az újságokban?
 – Az egyik barátom ajánlotta önt – mondta Carlisle.
– Ő valószínűleg olvasta a cikkeket. Elég jelentős volt a sajtóvisszhangja.
– De. Biztonságos ez? – kérdezte Carlisle végül.
– Éppen annyira, mint nagyon sok minden más. Nézzék, tudom, hogy radikálisnak hangzik, de volt
például egy férfi, aki azt képzelte magáról, hogy öt ember lakozik benne, és nem csupán kettő. Behatoltam
az agyába, és megjavítottam az illetőt.
– Most hogy van? – kérdezte Einar.
– Az anyjával él. Nagyon csöndes, de boldog. Egyébként az édesanyja volt az, aki elhozta őt hozzám.
– Mi történne velem?
– Eljönne a kórházba. Előkészíteném önt a műtétre. Nagyon fontos, hogy kipihenje magát, és hogy ne
legyen gyenge a teste. Felvenném a kórházba, és egy kicsit felerősíteném, mielőtt nekilátok az
operációnak. Ez hamar menne. Pihenne. A tényleges beavatkozás csupán néhány órát vesz igénybe. A
műtét után két héttel már haza is mehetne.
– És azután? – kérdezte Einar.
– Ó, azt hittem, ezt már tudja! – Dr. Buson kinyújtotta a lábát; véletlenül belerúgott a kis, kerekes
asztalkába. – Mielőtt bejön a műtétre, gondoskodnia kell néhány dologról A beavatkozást követően nem
ugyanaz a személy lesz, aki korábban volt.
– Tényleg ennyire egyszerű? – kérdezte Carlisle.
– Általában igen.
– De ki leszek, miután végzünk? – kérdezte Einar.
– Nos, ezt nem tudjuk előre megmondani – felelte dr. Buson. – De ki fog derülni!
Einar sárcipős léptek cuppogását hallotta az udvarról. Az eső egyre sűrűbben esett, cseppjei az
ablakon kopogtak. Dr. Buson kissé oldalra fordult a székén. Carlisle szorgalmasan jegyzetelt. Odakint a
sérült kezű ápolónő kilépett egy ajtón, ami fölött egy ovális ablak volt. A kezén gézkötés. Együtt nevetett a
kolléganőjével. A két lány – nem lehettek idősebbek húszévesnél, valószínűleg még csak kisegítők voltak
– átszaladt az udvar túlsó oldalára, és eltűnt egy másik ajtó mögött; efölött is volt egy ovális, esőcsíkos
ablak, ami mögül aranyló fény ömlött ki az udvarra.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

1929 őszének elején, amikor Greta másodszor találkozott Bolk professzorral, felkészülten érkezett a
megbeszélésre: magával hozta azt a fémspirálos jegyzetfüzetét, amiben összegyűjtötte a kérdéseit. Párizs
szürke volt, a fák lerázták magukról a leveleket. A nők, amikor kiléptek az utcára, sietve felhúzták a
kesztyűjüket; a férfiak szinte a fülükig rántották a vállukat.
A Rue St. Antoine-on, egy kávézóban találkoztak. Az asztal a kirakat mellett állt, így Greta szemügyre
vehette a metró mélyéről felfelé igyekvőket, akiknek az arca olyan komor volt, mint az időjárás. Bolk
professzor korábban érkezett, mint Greta; már ivott egy csésze eszpresszót. Szemmel láthatóan
bosszantotta, hogy Greta késett. Miközben a nő mentegetőzni kezdett – nem hagyhatta abba a festést,
telefonhívást kapott –, a professzor kőmerev arccal ült, és egy kis, rozsdamentes késsel a hüvelykujja
körmét piszkálgatta.
Greta megállapította róla, hogy viszonylag jóképű. Az arca hosszúkás volt, az álla hegyén olyan kis
mélyedés helyezkedett el, amilyen az almák alján van. A térde nem igazán fért el a kerek presszóasztal
foltos és karcos, pala érdességű márványlapja alatt. Az asztal lapját keskeny rézpánt fogta körbe,ami
mindig becsípte Greta alkarját, így kellemetlenül érezte magát, amikor előrehajolt, hogy bensőségesebben
váltson szót Bolkkal.
– Tudok segíteni a férjén – mondta a professzor. A lábánál egy aranycsatos utazótáska állt.
Greta eltűnődött. Valóban ilyen egyszerű lenne? Megérkezik Bolk professzor ezzel a kis, fekete
táskájával, néhány órát együtt tölt Einarral, és minden rendbe jön? Természetesen tisztában volt vele, hogy
nem ez fog történni, de azt kívánta, bárcsak ennyire könnyen mennének a dolgok. Sokszor ugyanígy kívánta
azt, hogy kiderüljön: ha Carlisle elég mentaolajat dörzsöl a rossz lábába, akkor az meg fog gyógyulni; ha
Teddy Cross elég időt tölt a napon, akkor kiégetődik a csontjaiból a betegség.
– De akkor, amikor befejezzük – folytatta Bolk professzor Einar már nem az ön férje lesz. – Kinyitotta
a táskáját, és elővett egy márvány mintás fedelű könyvet, amelynek bőrgerince olyan kopott volt, mint egy
régi olvasószék ülőfelülete.
Bolk professzor megkeresett egy részt a könyvben, azután felnézett. A tekintete találkozott Gretáéval,
aki úgy érezte, mintha egy riadt madár verdesne a mellkasában. A professzor által kiválasztott oldalon egy
ábra volt, amely a férfitestet ábrázolta, a csontvázat és a szerveket, gyakorlatilag mindent. A rajz bizonyos
pontjaihoz egymást keresztező és párhuzamos vonalakat húztak; emiatt a háló miatt Gretát a Párizsról és
környékéről készült bedekker térképére emlékeztette, amit Carlisle használt, amikor megérkezett a
városba. Bolk professzor elmagyarázta, hogy a képen egy átlagos felnőtt férfi látható. A széttárt karral
ábrázolt alak nemi szerve úgy lógott, mint szőlőfürt a tőkén. A lap szamárfüles volt, ceruzás jelölések
szennyezték.
– Ahogy láthatja – mondta Bolk professzor –, a férfiak medencéje gyakorlatilag üres. A nemi szervek
kívül helyezkednek el. A medencében nincs más, mint belek, de ezeket át lehet rendezni.
Greta rendelt magának egy második kávét, és legszívesebben kért volna egy tál hámozott narancsot.
Valami olyasmit akart, ami Pasadenára emlékezteti.
– Kíváncsi vagyok a férje medencéjére – mondta Bolk professzor.
Érdekes megfogalmazás – gondolta Greta. Megkedvelte a professzort, aki részletesen elmondta, hol
és mit tanult, hol szerzett gyakorlatot. Bécsben és Berlinben végezte az egyetemet, azután Berlinben, az
irgalmasrendiek kórházában dolgozott. Azon kevesek közé tartozott, akik a sebészeten kívül
pszichológiára is szakosodtak. A háború során – olyan fiatal volt, hogy még nem állt meg a növésben, és a
hangja sem nyerte el végleges mélységét – több mint ötszáz végtagot amputált.
– Persze csak akkor mondhatom ki ezt a számot, ha azokat az ujjakat is beleszámoljuk, amiket azért
távolítottunk el, hogy megmentsünk egy-egy szétroncsolt kezet. Mert akkorion gyakran előfordult, hogy a
gránátok hamarabb robbanok, mint a katonák számítottak rá.
Olyan sátrakban műtött, amelyek ponyváját és tartóoszlopait szinte folyamatosan rengették a
robbanások. Feláldozott egy-egy lábat, hogy megmentse a gazdáját, és mindezt többnyire úgy, hogy
gyertyával vagy gyufával világítottak neki. A mentőosztagok katonái szétrobbantott hasú katonákat vittek
be hozzá, félholt embereket fektettek fel a műtőasztalára, amelyről még el sem távolították az előző
páciens vérét. Akkor, amikor először került elé egy olyan férfi, akinek a hasa belekkel és szervekkel
megtöltött káddá nyílt szét, Bolknak fogalma sem volt róla, mihez kezdjen. Ám az az ember haldoklott, a
szemét forgatva könyörgött segítségért, így csinálnia kellett valamit. A gáztartályok kiürültek, így
megfelelő altatásról szó sem lehetett. Bolk ráterített a fiatal férfi arcára egy gézdarabot, és munkához
látott.
Tél volt, jégeső kopogott a sátorponyván, a fáklyák már alig égtek, a hullákat úgy rakták halomba,
ahogy a tűzifát szokás, de Bolk dolgozott. Úgy gondolta, ha a legfontosabb hasi szervek, a máj és a vese
ép maradt, a fiúnak talán esélye van az életben maradásra, bár már soha nem fog normális módon üríteni.
A vér átáztatta Bolk ruhájának ujját. Egy órán keresztül nem emelte fel a fájdalomtól ájult sérült arcáról a
gézt, mert úgy érezte, nem bírná elviselni az agonizálva vonagló szemhéjak látványát. Óvatosan dolgozott,
bár alig látott valamit. Gyerekkorában sokszor vett részt disznóvágáson; a katona teste nem sokban
különbözött a disznókétól: meleg volt és ragacsos, cuppogós és sűrű – mintha egy nagy tál sűrű pörköltben
kellett volna turkálnia.
Ahogy sűrűsödött az éjszaka, és megszűnt a jégeső, de zuhogni kezdett a jéghideg eső, Bolk nekilátott,
hogy ráhúzza a sebre a katona testén megmaradt bőrt. A sátorban egy ápolónő is dolgozott; fraulein
Schaper, a fején véres fityulával, egy sebesültön próbált segíteni, de a szerencsétlen férfi hirtelen hányni
kezdett, ráokádta a nővérre a zsigereit, azután egy pillanat alatt meghalt. Az ápolónőnek fél percbe tellett,
mire letisztogatta az arcát, de utána csatlakozott Bolkhoz. Együttes erővel megfeszítették a katona bőrét, a
szegycsontjától próbálták lehúzni a medencéje fölött megmaradt részekhez. Fraulein Schaper összefogta
az eleven húst, Bolk pedig egy bakancsfűzőnél is vastagabb zsineggel összeöltötte a katona sebét, amely
fölött olyan feszes lett a bőr, mint a műtőül szolgáló sátorban álló, szétnyitott tábori székek fémrúdjai
között a vászon.
A fiatalember életben maradt – legalábbis még élt, amikor betették a mentőkocsiba, amiben a
sebesültek és a haldoklók az egymás alatt elhelyezett polcokon feküdtek. Erről a kocsiról Bolknak mindig
azok a teherautók jutottak eszébe, amelyek annak idején a Gendarmen piacra hordták a kenyeret.
Akkoriban még csak egy vekni kenyér volt az ebédje; akkoriban még csupán egy volt a számtalan,
szegénységben élő orvostanhallgató közül, de már akkor elhatározta, hogy olyan orvos lesz belőle, akit
egész Németország csodálni fog.
– Ötszáz végtag és ötszáz élet – mondta Bolk professzor Gretának, a Rue St. Antoine-on lévő
kávézóban. – Azt mondják, ötszáz életet mentettem meg, de ezt persze nem tudhatjuk biztosan.
Odakint lehullott, nedves falevelek tapadtak a metrólejárat felső lépcsőfokaira. Az érkező emberek
rájuk léptek, megcsúsztak, de szerencsére mindegyiküknek sikerült időben elkapnia a zöldre festett
rézkorlátot. Greta figyelte őket, várta, hogy mikor fog valamelyik mégis elesni, mikor fogja valaki
lehorzsolni a kezét. Nem akarta látni a balesetet, de tudta biztos volt benne, hogy előbb-utóbb
bekövetkezik.
– Mikor találkozhatnék a férjével? – kérdezte Bolk professzor.
Greta arra a férfira gondolt, akit megcsókolt az Akadémia lépcsőjén. Einar már akkor professzor volt,
mégis úgy nézett ki, mint a pubertáskor előtt álló fiúk – és mintha már akkor tudták volna mind a ketten,
hogy egyszer olyasvalami történik majd velük, mint a kamaszokkal, akik egy reggel, mosakodás közben
felemelik a karjukat, és felfedezik a hónuk alatt az első, aranybarna szőrszálat. Greta tisztában volt vele,
hogy Einar fizikailag sosem volt kirobbanó formában, most azonban úgy érezte, ennek nincs is
jelentősége. Miközben a kávéscsészéjébe ejtett kanállal játszadozott, arra gondolt, talán az lenne a
legjobb, ha egyedül küldené vissza Bolk professzort Drezdába. Hirtelen, mint valami villám, egy kérdés
hasított belé. Vajon kit szeretett jobban: Einart vagy Teddy Crosst? Nem számít – mondta magában, bár
nem hitte el, hogy tényleg lényegtelen a dolog. Azt kívánta, bárcsak képes lenne dönteni, bárcsak
elégedetten hátradőlhetne, hogy ezt is letudta, de. De egyelőre még fogalma sem volt, mit tegyen.
Lilire gondolt, a kiálló nyakcsigolyájára; a kezére, amit olyan finoman tartott, mintha arra készülne,
hogy megérinti egy zongora billentyűit; a suttogó hangjára, ami olyan volt, minta pasadenai virágágyásokat
telente megtöltő izlandi mák papírszerű szirmai között lebegő szellő suhogása; a fehér bokáira, amelyeket
végtelenül nyugodt mozdulattal szokott egymásra helyezni.
Kit szerettél jobban? - tette fel magának a kérdést.
Bolk professzor megköszörülte a torkát; az ádámcsutkája fel-felé mozdult. Amikor megszólalt, a
hangja elárulta, neki nincsenek kételyei:
– Nos, akkor majd Drezdában találkozom önnel és Lilivel.

Ám Greta nem vihette el Einart Drezdába, egyelőre még nem. Ennek több oka is volt, például ott volt az a
privát kiállítás, ahol a legutóbbi festményeit mutatta be. A képek mindegyike Lilit ábrázolta: az egyiken
egy asztalon feküdt, a kezét összefonta maga előtt, a szeme csukva, akárha halott volna. Mindegyik kép
kicsi volt, nagyjából akkora, mint egy méretes szótár, és annak a grófnőnek a parkettázott szalonjában
függtek, aki nemcsak Párizs legjobb műtermétől, de egy bizonyos patikustól is csak kiáltásnyira lakott. Ez
a patikus egyébként mindent tudott a normandiai iszappakolásokról, a citromlével összekevert hajöblítő
szerekről meg arról a pasadenai kivonatról, amelyet Greta adott neki, cserébe az olyan kozmetikai
eszközökért, mint például a bőrtisztító gép, amire Lilinek egyre többször szüksége volt.
A festmények – csupán nyolc volt belőlük – egyetlen délután leforgása alatt elkeltek, olyan emberek
vették meg őket, akikre az utcán egyenruhás sofőrök vártak a Nürburg limuzinok mellett, amelyek dióbarna
borítólemezei vakítóan verték vissza a kora őszi nap sugarait. A kiállítással egybekötött árulást Hans
rendezte; ő közölte néhány lapszerkesztővel, hogy ezt az eseményt igazán nem hagyhatják ki. Az öltönye
hajtókáján egy opál kitűzőt viselt. Amikor a festményeket sorban leemelték a grófnő szalonjának faláról,
ahol százéves, málladozó keretekbe foglalva függtek, Hans megszorította Greta kezét. Greta – annak
ellenére, hogy a Landmandsbanken központi fiókjában fenntartott számláján folyamatosan gyarapodott a
vagyona – üveges szemmel figyelte, ahogy a vevők kinyitják bőrkötéses csekkfüzeteiket, és írni kezdenek
az indigós lapokra.
Ez volt az egyik oka annak, hogy nem vihette el azonnal Einart Drezdába. A másik ok Carlisle volt,
aki azon gondolkodott, hogy esetleg Párizsban tölti a karácsonyt. Greta tisztában volt vele, hogy Carlisle
legalább egy dologban ugyanolyan, mint ő: ha egyszer a fejébe vesz valamit, ha valamibe belevág, akkor
megszállottan cselekszik, míg el nem éri a célját. Greta soha, egyetlen festményt sem hagyott
befejezetlenül. Igaz, azt be kellett vallania, hogy számos képe – főleg azok, amiket a Dániában töltött első
év során készített – nem volt igazán jó. Ó, bárcsak visszatérhetne Koppenhágába a legsötétebb éjszakán,
és leszedhetné a Vesterbrogade és a Norre Farimagsgade irodáinak falairól azokat a szánalmasan és
unalmasan hivataloskodó képeket, amiket fiatalon festett, abban az időszakban, amikor még fogalma sem
volt arról, mit akar csinálni, mire képes, mit tud elérni! Eszébe jutott a Herr I. Glückstadtról, a Kelet-
ázsiai Társaság és a Koppenhágai Szabadkikötő finanszírozójáról készült, komor portré, amelyen tisztán
használta az ezüstfestéket az úriember hajának megfestéséhez. Herr
Glückstadt tollat szorító jobb keze nem volt más, mint egy szögletes, homályos tömb, egy hússzínű
paca.
És Greta tudta, hogy hozzá hasonlóan Carlisle-nak is szüksége van arra, hogy folyamatosan dolgozzon;
majdnem egyforma testükben ugyanazok a késztetések működtek. Egy nap Carlisle olyan hírrel futott be,
aminek hallatán Greta kénytelen volt a terpentinesüvegbe ejteni az ecsetjét, és leülni a nyugágyra.
 – Einarral jártunk pár orvosnál – kezdte Carlisle. Amióta azzal a nyitott kocsival járt mindenhová, az
arca (ami a valóságban sokkal szebb volt, mint Greta emlékeiben) kapott némi színt.
Gretának, amikor lehunyta a szemét, és a fivére színtelen, de precíz hangját hallgatta, olyan érzése
támadt, hogy a saját szavairól készült hangfelvételt játsszák le neki.
Carlisle elmesélte, mi történt a vizitek során, milyen nevetségesek voltak, Einarnak milyen
megaláztatásokat kellett elviselnie.
– Többet kibír, mint a legtöbb férfi! – mondta.
Igen, ezt már én is tudom – gondolta Greta.
– De itt van ez az orvos – folytatta Carlisle –, dr. Buson. Úgy gondolja, tud segíteni Einarnak. Már
volt ilyen esete. Olyan emberekkel, akik azt hiszik. – Elcsuklott a hangja; Gretával ilyesmi sosem fordult
elő. – Akik úgy gondolják, hogy egynél többen laknak a testükben. – Elmagyarázta a lobotómia lényegét,
beszélt azokról a kis, hegyes fúrókról, amiket dr. Busonnál látott. Úgy adta elő a dolgot, mintha a
beavatkozás valóban gyerekjáték volna. – Szerintem Einar is ezt szeretné csinálni – fejezte be.
– Kár, mert közben én is találtam egy orvost – mondta Greta. Kitöltötte a korábban lefőzött kávét.
Amikor rájött, hogy elfogyott a tejszín, úgy érezte, mintha valami forróság öntené el, mintha ki akarna törni
belőle valami; olyan érzése támadt, mint kislány korában, amikor a pasadenai villában az egyik japán
szobalány nem készítette ki neki a megígért cukrozott datolyát. Uralkodnia kellett magán, hogy ne kezdjen
el toporzékolni. Gyűlölte, amikor ilyen szánalmasan viselkedett de időnként nem tudta visszafogni magát.
– Az a véleménye, hogy segíthet Einarnak átváltozni – folytatta. Elnézést kért, hogy nincs tejszín; arra
gondolt, talán valami olyasmit kellene mondania, hogy úgy érzi, se a háztartás vezetésében, se a
munkájában nem elég jó, bár szeretné azt hinni magáról, hogy mindenütt megfelelően teljesít, de azután
úgy döntött, inkább hallgat. Nem lett volna őszinte a dolog, nem akart hálátlannak vagy
elégedetlenkedőnek tűnni, ráadásul egyre rosszabbul érezte magát: borzasztóan melege volt a hosszú
szoknyában és a hosszú ujjú blúzban. Aztán azt sem értette, miért kellene megbeszélni a férje ügyét éppen
az öccsével, meg azt sem, hogy Carlisle egyáltalán miért szól bele a dologba. A legszívesebben
megkérdezte volna, de még időben megálljt parancsolt magának.
– Dr. Buson is úgy gondolja, hogy segíthet Einarnak megváltozni – mondta Carlisle. – A te orvosod
mintha valami mást mondott volna. Egyébként ő is beszélt arról, hogyan fúrná át Einar homlokát?
– Bolk professzor úgy véli, segíthet Einarnak abban, hogy nővé változzon – mondta Greta. – Nem
mentálisan. Fizikailag.
– Hogyan?
– Műtéttel – felelte Greta. – Három műtétet akar végrehajtani.
– Azt hiszem, nem értem.
– Bízz bennem!
– Persze, hogy bízom benned, de. Miféle műtétről van szó?
– Átalakító jellegű operációról.
– Einarnak már beszéltél róla? – kérdezte Carlisle.
– Még nem.
– Borzasztóan kockázatosnak tűnik.
– Semmivel sem kockázatosabb, mint az, amivel te álltál elő.
Carlisle felhúzott lábbal ült a bársonyottománon. Greta örült, hogy a testvére velük van, hogy megtölti
valamivel az üres délelőttöket, amikor Lili még alszik, hogy napközben is mellette marad, amikor Lili az
ügyeit intézi vagy fürdeni megy. Sokszor úgy érezte, Carlisle még a ki sem mondott segítségkérő szavait is
meghallja.
– Nem engedem meg neki, hogy elmenjen Busonhoz! – jelentette ki. – Úgy jönne vissza, mint egy
gyerek. Mint egy csecsemő!
– Ezt a döntést Einarnak kell meghoznia – mondta Carlisle. – Felnőtt ember, neki kell megmondania,
mi legyen. – Kettejük közül mindig Carlisle gondolkodott logikusabban, Greta inkább pragmatikus volt.
Greta ivott egy korty kávét. Gyűlölte feketén.
– Jól van. Einar dönt – mondta. – Természetesen ő.
Ez volt a másik oka annak, hogy Greta egyelőre még nem vihette el Einart Drezdába. Egy olyan napot
kellett találnia, amikor ráér, amikor Einar boldog, mert Lili meglátogatta, és közben nem okozott neki
fájdalmat, csak örömet: nyert egy tollaslabdapartit az Anna lakása mögötti gyepen, megnézett egy filmet a
Gaumont-Palace-ban. Greta úgy érezte, egy ilyen nap végén könnyebben elmagyarázhatná Einarnak,
milyen lehetőségei vannak arra, hogy végre elintézze a Lilivel kapcsolatos ügyet. Előre tudta, hogy nem
lesz könnyű. Úgy gondolta Carlisle kiváló munkát végzett, és félig-meddig már meggyé te Einart annak az
orvosnak, dr. Busonnak a hozzáértéséről a lobotómia lehetőségéről. Greta borzalmasnak és undorítónak
találta a beavatkozást, sosem engedte volna meg, hogy Einar átessen valami hasonlón. Am Carlisle-nak
egyvalamiben tényleg igaza volt: a döntést Einarnak kellett meghoznia. Greta tudta, elhitetheti vele, hogy
Bolk megoldást kínálhat a problémájukra – arra a problémára, amely átalakította és gyakorlatilag
tönkretette a házasságukat –, meggyőzheti őt arról, hogy erre a feladatra a professzor a legmegfelelőbb
ember. Tudta, hogy Bolk időközben visszautazott Drezdába, ezért az ő közreműködésére nem számíthatott;
egyedül kellett meggyőznie Einart. Elhatározta, megfogja majd a kezét, hátrasimítja a haját, és mindent
elmond arról a lehetőségről, ami Drezdában várhat rá.
És volt még egy ok, ami miatt Greta habozott.
1918 márciusára Pasadenában véget értek a téli esőzések, a földek olyan szép zöldek voltak, mint az a
jáde Buddha, amit Akiko tartotta, a Waud-villa második emeletén lévő szobájában. Greta és Teddy már
eltemette a kisbabát a bakersfieldi epermezőkön, már visszaköltöztek Pasadenába. Szomorúak voltak, és –
ahogy Mrs. Waud mondta, miközben idegesen játszadozott a gyűrűivel – riadtak.
De legalább az eső elállt, legalább kizöldellt Pasadena – téli pázsitja akár a nemeztakaró,
oroszlánszájágyásai rózsaszínű és fehér szirommedencék, az izlandi mák virágai akár a lebegő lepkék. A
narancsligeteket hólepelként borították be a fehér virágok. Greta mindig olyannak látta a narancsfák
gyökereit, mintha a nedves talajból kidugott könyökök lennének; hússzínűek voltak, és éppen olyan
vastagok, mint egy ember karja. Az esők felpuhították a talajt a giliszták számára, amelyek kékesszürke
bőrükkel a kis Carlisle köldökzsinórját juttatták Greta eszébe. Sosem tudta elfelejteni a zsinór féregszerű
színét, dugóhúzóra emlékeztető tekeredését, és nem felejtette el a gyermek szemét lepecsételő, kékes
nyálkát, se a csecsemőmáz csillogását. A kis Carlisle olyan volt, mintha egy vékony, zsíros fényű
védőlepelbe bugyolálták volna, egy olyan szövetbe, amit az ő saját, időtlen bölcsességgel rendelkező
anyai teste hozott létre.
Eszébe jutott az a tavasz, amikor az apja távollétében ő igazgatta a narancsültetvényeket. A földeket
egy lehajtható szélvédőjű kocsival járta, ami akár a sáron is képes volt keresztülvinni őt. Ellenőrizte a
munkásokat – főként Tecate-ből és Tucsonból érkezett kamaszfiúk voltak, akiket kifejezetten
narancsszüretre vettek fel. Az egyik fa alatt, amelyről folyamatosan hullottak a gyümölcsök, felfedezett egy
féregfészket a földben, és erről Teddy meg Teddy köhögése jutott az eszébe.
Mert Teddy tüdejéből közel egy éven keresztül hörgődött elő a váladék. Éjszakánként átázott a
párnája, a takarója, úgy szakadt róla a veríték, ami olyan hideg volt, hogy Greta először azt hitte, csupán
annyi történt, hogy véletlenül beöntött az ágyukba egy pohár vizet. Amikor meghallotta Teddy első
köhögését – a hang vészjóslón gördült elő a torkából, mintha egy törött üveggolyó lenne –, Greta azt
javallta, menjenek el orvoshoz. Teddy köhögött, Greta pedig felkapta a telefont, hogy felhívja a tojásdad
fejű dr. Richardsont, aki Észak-Karolinából érkezett Pasadenába. Ám Teddy vitázni kezdett: „Nincs
semmi bajom. Nem fogok orvoshoz menni!”
Greta letette a kagylót, és csupán ennyit mondott: „Rendben van.” Meg kellett várnia, hogy Teddy
kimenjen a házból csak ekkor telefonálhatott. Amikor Teddy köhögött, és a szájához emelte a zsebkendőjét
– amit Greta személyesen vasalt ki neki Greta a szeme sarkából mindig odanézett, vajon mi szakadt ki
belőle a köhögéssel. Időnként semmi, száraz volt – ilyenkor némán felsóhajtott de időnként váladék tört
elő Teddy torkából, meg valami fehéres, nyálkás folyadék, ami az ajkán lógott, míg le nem törölte a
zsebkendővel. Azután Teddy vért, sűrű vércsomókat köhögött fel. Egyre többször. Mivel nem Akiko,
hanem Greta áztatta be Teddy ruháit, és persze a zsebkendőit is, figyelemmel kísérhette, hogy mennyi vért
köhögött fel. Minden este le kellett cserélnie az ágyneműt, be kellett áztatnia a zsebkendőket, időnként az
ingeket is. A fehérítő és a fertőtlenítő csípős-kesernyés klórszaga az orrába mart, a szemét csípte. A vér
nem jött ki könnyen; sokszor annyit kellett dörzsölnie a foltokat, hogy kisebesedett az ujja hegye. A
vérfoltos zsebkendők azokra a festékesrongyokra emlékeztették, amelyeket munka közben használt –
amelyeket az állványával és a festékeivel együtt jó ideje félretett a pasadenai házban.
Valahányszor felemelte a telefonkagylót, Teddy rászólt: „Nem megyek orvoshoz, mert nem vagyok
beteg! Az ég szerelmére, értsd már meg!”
Néhány alkalommal sikerült áthívnia dr. Richardsont. Teddy a nappaliban fogadta az orvost; a haja a
szemébe hullott. „Tudja, milyenek az asszonyok! – mondta dr. Richardsonnak. – Mindig aggódnak,
sokszor a semmiért. De komolyan mondom, doki, nincs semmi bajom!”
„És a köhögés?” – szólt közbe Greta.
„Semmi az egész, előfordul az ilyesmi a farmerekkel. Ha te is a mezőn nőttél volna fel, te is köhögnél
néha” – mondta Teddy mosolyogva, nevetve, arra kényszerítve dr. Richardsont és Gretát, hogy ők is
nevessenek, bár Greta tudta, hogy nincs semmi humoros abban, amit a férje művel.
„Lehet, hogy valóban nem komoly a dolog – mondta dr. Richardson –, de azért megvizsgálhatnám?”
„Hát, az a helyzet, hogy inkább ne.” A nappali padlóját azokkal a járólapokkal borították, amiket
Teddy készített a műhelyében. Narancssárgás-sárgás lapok voltak, a lerakásukhoz fekete fugát használtak.
Télen hidegek voltak, még zokniban sem lehetett megmaradni rajtuk.
„Hívjanak, ha romlik a helyzet” – mondta dr. Richardson, és megadóan összecsukta a táskáját.
És Greta, aki mindennél jobban vágyott arra, hogy jó feleség legyen, aki nem akarta, hogy a férje rajta
nevessen a haverjaival, azon, hogy milyen anyáskodó és aggódó lett, a füle mögé söpörte a haját, és
kijelentette: „Jól van. Ha nem akarod, hogy Richardson megvizsgáljon, akkor az lesz a legjobb, ha
gondoskodsz magadról!”
Ez a tavasz, 1918 tavasza, amely zöldebb volt, mint bármelyik tavasz, amire vissza tudott emlékezni,
azért jutott most az eszébe, mert Teddy szanatóriumi szobájából remek kilátás nyílt az Arroyo Secóra és a
San Gabriel-hegységre. Ott ült az ablak mellett, és a zöld világot bámulta, miközben Teddy aludt. A
szanatórium világosbarna, stukkós, saját harangtoronnyal rendelkező épület volt; a kiszáradt patakmeder
fölötti szikla peremébe kapaszkodva állt. A telket egy rózsabokrokkal szegélyezett ösvény fogta körbe. A
rombusz alakú szobák északra és délre néztek. Teddy fehér vaságyon feküdt; az ápolónő minden reggel
átültette a hintaszékébe, azután felgöngyölte a kék csíkos matracot, ami aztán úgy gubbasztott az ágy
lábában, a rugókon, mint egy hatalmas piskótatekercs.
Teddy a tél nagy részét a szanatóriumban töltötte. Az állapota nem javult, sőt hétről hétre romlott. Az
arca beesett, a szemét meg valami savós tejre emlékeztető váladék borította be. Greta, amikor reggelente
megérkezett hozzá, azzal kezdte a napját, hogy a szoknyája sarkával megtörölgette a szemét. Ezután
megfésülte a haját, ami úgy megritkult, hogy már csak pár színtelen tincs maradt meg belőle. Voltak
reggelek, amikor Teddy láza olyan magasra szökött, hogy a homlokáról csorgott a víz. Ilyenkor annyi ereje
sem volt, hogy felemelje a kezét, és megtörölje az arcát. Többször is megesett, hogy amikor Greta
megérkezett, Teddy így, izzadtan és lázasan ült a hintaszékben, az ablak mellett, a napfényben – a teste
szinte lángra kapott a láztól meg attól a flanell fürdőköntöstől, amit az ápolónő kötött meg sovány derekán.
Abból, ahogy felfelé fordította megkínzott arcát, Greta látta, hogy Teddy megpróbálja felemelni a köntös
ujját a homlokához – megpróbálja, de nem bírja. Úgy csöpögött az álláról a víz, mintha zuhogó esőben
állna. Pedig március volt, a téli esőzések véget értek, Pasadena jádezöldbe borult. A tiszta, perzselő nap
sugarai azonban nem perzselték ki Teddy tüdejéből és csontvelőjéből a tuberkulózist, hanem valósággal
felgyújtották a testét, így tíz óra előtt – mielőtt a napi kétpohárnyi mandarindzsúszából megkapta az elsőt –
összeroppant a saját láza súlya alatt, és elvesztette az eszméletét.
Áprilisban Teddy már egyre többet aludt. Greta elüldögélt a hintaszékben, amelynek fehér kárpitos
karfáját kopott csipke borította, Teddy pedig az ágyban, az oldalán feküdt. Időnként megmozdult álmában,
az ágy rugói ilyenkor megnyikordultak
– Greta fülében olyan volt a hang, mintha a férje csontjai nyögnének; azok a csontok, amelyeket úgy
töltött meg a tuberkulózis, mint a piskótát a krémtöltelék. Az orvos, egy Hightower nevű férfi időnként
bejött a szobába; olcsó, barna öltönye fölött fehér laborköpenyt viselt. Teddy továbbra sem hagyta, hogy
dr. Richardson kezelje, az az orvos, aki nem csupán a Pasadenában élő Waudokkal, de Henriette,
Margaret és Dottie Anne családjával is foglalkozott. „Nincs szükségem ilyen flancos népek orvosára!” –
mondogatta. „Mondd, egyáltalán mit jelent az, hogy »flancos népek orvosa«?” – kérdezte Greta, és már
abban a pillanatban megbánta, hogy felemelte a hangját, amikor a szavak kibuktak a száján. Nem akart
ellenkezni Teddyvel; nem akarta megbántani azzal, hogy kijelenti: többet tud nála. Ilyen érzések
kavarogtak benne, ezért a napi vizitek során udvariasan tolerálta dr. Hightowert. Az orvos állandóan
rohant, és gyakran előfordult, hogy a hóna alatt tartott dossziéból hiányoztak bizonyos papírok. Hórihorgas
férfi volt, norvégszőke haja akár a túlságosan feltejezett kávé. Chicagóból származott; a testén a kiálló
részek – az orra hegye, a füle, az ujjai – úgy néztek ki, mintha fagy marta volna őket.
„És ma hogy érzi magát?” – kérdezte.
„Egy kicsit jobban” – felelte Teddy, aki őszintén hitt ebben, vagy talán csak úgy érezte, ezen kívül
semmilyen mást választ nem adhat. Dr. Hightower bólintott, és ránézett a dossziéjában lévő egyik papírra.
Greta ilyenkor gyakran kimentette magát, azt mondta, telefonálnia kell az ültetvényre mivel Tecate-ből
bármelyik pillanatban megérkezhetnek a narancsszüretelők. Az ápolónők pultjánál, a telefonkagylót a
fülére szorítva állt, és a miután valóban átszólt az ültetvényre, felhívta Richardsont. „Rosszabbodik az
állapota.” Csak ennyit mondott.
Időnként benézett az anyja, általában délután, éppen abban az egy órában, amikor Teddy a legjobb
állapotban volt. Greta és Teddy szótlanul üldögélt, miközben Mrs. Waud arról csacsogott, hogy
megnyitják a parti házat Del Marban, vagy arról, hogy távirat érkezett Greta apjától, aki azt jelentette –
lelkesebben, mint az újságok –, hogy most már tényleg közeledik a háború vége. Greta magában azt
remélte, az anyja úgy fog közbeavatkozni, ahogy csak ő tud: széthúzza a függönyöket, kipiszkálja Teddyt az
ágyból, ráparancsol, hogy vegyen forró ásványisós fürdőt, esetleg beleerőltet Teddybe egy csésze,
bourbonnal megbolondított teát. „Jól van, most pedig gyógyítsuk meg a beteget!” Mrs. Waudnak valami
ilyesmit kellett volna mondania, közben össze kellett volna dörzsölnie a kezét, azután pedig a füle mögé
kellett volna simítania a hajat. „Elég ebből a tuberkulózisos ostobaságból!” Ezt kellett volna mondania, és
Greta titokban abban reménykedett, hogy meg is teszi. De nem, Mrs. Waud nem mondott és nem tett semmi
ilyesmit, egyszerűen csak magára hagyta Teddyt és Gretát. A látogatás végén felhúzta a kesztyűjét, azután
nyomott egy csókot Teddy homlokára a sebészmaszkján keresztül, és csak ennyit mondott: „Szeretném, ha
felülne, amikor legközelebb eljövök magához.” Ezután felpillantott, és Gretára nézett. Kint, a folyosón
lehúzta a maszkját. „Gondoskodj róla, Greta, hogy a legjobb ellátásban részesüljön.”
„Nem fog elmenni Richardsonhoz.”
„Pedig meg kell tennie!”
És Greta újra telefonált Richardsonnak, újra tudósított Teddy állapotáról. „Igen, mindent tudok –
felelte dr. Richardson. – Konzultáltam dr. Hightowerrel. Hogy őszinte legyek, nem vagyok biztos benne,
hogy bármit is tehetnék érte. Várnunk kell, és majd meglátjuk, mi lesz.”
Amikor Carlisle átautózott Stanfordból, és meglátogatta Teddyt, félrehúzta Gretát: „Nem tetszik nekem
ez a Hightower. Honnan származik?” Greta elmondta, hogy a szanatórium jelölte ki őt, de Carlisle
félbeszakította: „Talán ideje lenne átadni az ügyet Richardsonnak.”
„Már megpróbáltam.”
 „Van valami, amiben segíthetek?”
Greta elgondolkodott. Az ajtó túlsó oldaláról hallotta Teddy köhögését, hallotta az ágy rugóinak
nyikorgását; hallotta, ahogy a férje zihálva levegő után kapkod. „Majd átgondolom. Biztos van valami.
Majd átgondolom, igen.”
„Tisztában vagy vele, mennyire komoly a helyzet?” – Carlisle megfogta Greta kezét.
„Teddy erős” – mondta Greta.
Azon a délutánon, valamivel később, miután Carlisle elkent, amikor a nap lassan lecsúszott a dombok
mögé, és a bíborszínű árnyékok takaróként borultak rá Pasadena kanyonjaira, Greta megfogta Teddy hideg
kezét. A csuklója belső oldalán alig érződött a pulzusa. Greta az első pillanatban arra gondolt, mindennek
vége, de aztán mégis érzékelte az erőtlen, szabálytalan lüktetést. „Teddy? – kérdezte. – Teddy, hallasz
engem?”
„Igen” – felelte a férfi.
„Fáj?”
„Igen.”
„Ma jobban érzed magad?”
„Nem – mondta Teddy. – Azt hiszem, rosszabbul vagyok. Rosszabbul, mint eddig bármikor.”
„De jobban leszel! Teddy? Megtennél egy szívességet? Felhívtam Richardsont. Reggel benéz hozzád.
Kérlek, engedd meg, hogy megvizsgáljon! Csak ennyit kérek. Nagyon jó orvos. Kiskoromban, amikor
himlős voltam, ő mentett meg engem. Negyvenegy fokos lázam volt, és mindenki, még Carlisle is leírt, de
tessék, most mégis itt vagyok, és éppen olyan erős vagyok, mint bárki más, és ezen a kis sebhelyen kívül
semmi sem maradt vissza abból az átkozott betegségből!”
„Drága Greta! – mondta Teddy reszkető hangon. – Én haldoklom, édes. Ezt te is tudod, ugye? Én már
nem leszek jobban.”
Az igazat megvallva Greta ezt nem tudta, legalábbis addig nem.
Igen, Teddy tényleg haldoklott; máris közelebb volt a halálhoz, mint az élethez: a karja elvékonyodott,
lötyögött rajta a sárgás bőr, a szeme begyulladt, a tüdejét pedig úgy átitatta a vér meg a rengeteg váladék,
hogy nem maradt volna fenn a víz színén. A csontjai. Ez volt a legszörnyűbb. A csontjai úgy szétáztak,
mintha belülről eleven, de valahogy nedves tűz emésztené őket. Greta a fájdalomra gondolt, ami Teddyt
kínozhatta, a fájdalomra, ami miatt soha, egyszer sem panaszkodott. Majdnem belehalt abba, hogy ilyen
gyötrődve kell látnia a férjét.
„Ne haragudj” – mondta Teddy.
„Miért ne haragudjak?”
„Azért, hogy elhagylak.”
„De hiszen nem hagysz el!”
„Ne haragudj, hogy megkérlek rá” – mondta Teddy.
„Megkérsz? Mire? Miről beszélsz egyáltalán?” Greta úgy érezte, mintha pánikhártya tapadna a hátára.
A helyiséget felforrósította a betegség kipárolgása. Greta arra gondolt, ki kellene nyitnia az ablakot, hogy
egy kis friss levegőhöz juttassa szegény Teddyt.
„Segítenél benne?”
„Miben?” Greta nem értette, a férje mire gondol. Eszébe jutott, hogy fel kellene hívnia Richardsont,
jelentenie kellene neki, hogy Teddy félrebeszél. Sejtette, hogy Richardson azt mondja majd: „Ez rossz
jel”; szinte hallotta a hangját, hallotta, ahogy elnyújtottan ejti ki a szavakat.
„Fogd azt a párnát. A gumipárnát. Tedd rá az arcomra. Csak egy kicsit. Nem fog sokáig tartani.”
Greta mozdulatlanná dermedt. Már értette. Egy utolsó kérés a férjétől, akiért bármit megtett volna,
akinek örömet akart szerezni. Mindennél jobban vágyott rá, hogy Teddy úgy hagyja el ezt a világot, hogy
ott van a szívében az iránta érzett szeretet; úgy, hogy a hála legyen az utolsó gondolata. A gumipárna. A
hintaszékben volt. Teddy megpróbálta felemelni a kezét, hogy rámutasson. „Csak tedd az arcomra egy-két
percre – mondta. – Így sokkal könnyebb lesz.”
„Ó, Teddy! – mondta Greta. – Én erre képtelen vagyok! Reggel itt lesz dr. Richardson. Várjunk addig,
jó? Hadd vizsgáljon meg, kérlek szépen! Talán ő tudni fogja, mit lehet tenni érted. De addig tarts ki!
Kérlek szépen, ne is beszélj arról a párnáról! Kérlek szépen, ne mutogass rá!” A hátán csorgott a veríték
összegyűlt a derekánál; a mellei alatt is átizzadt a blúza. Úgy érezte, mintha láza lenne. A homlokáról
szakadt a víz, a füle mellett is izzadtság csorgott.
Kinyitotta az ablakot, becsapott rá a hűvös levegő. A párna fekete volt, a széle vastag, a szaga éppen
olyan, mint az automobilok gumijáé. Teddy még mindig feléje mutogatott. „Igen – mondta. – Hozd ide!”
Greta megérintette a párnát. A felülete pontosan olyan volt, mint a forró vizes palackoké. Petyhüdt volt,
csak félig töltötték meg levegővel. „Greta, kedvesem. Egy utolsó dolgot! Csak nyomd rá az arcomra. Nem
bírom tovább!”
Greta felemelte és a melléhez szorította a párnát. A gumiszag megtöltötte az orrát. Nem, képtelen volt
megtenni. Ilyen borzalmas módon meghalni.! Ez alatt a büdös vacak alatt, úgy, hogy a párna szaga az
utolsó, amit érez. Ez sokkal borzalmasabb halál annál, ami egyébként rá vár! – gondolta. Igen, ez sokkal
borzalmasabb volt mindennél, amit valaha elképzelt. Nem, nem tudja megtenni! Kihajította a nyitott
ablakon; a petyhüdt párna úgy zuhant le, ahogy egy sebesült holló az Arroyo Seco fölött.
Teddy ajkai szétváltak, a résben megjelent a nyelve. Mondani próbált valamit, de az erőfeszítés
kimerítette – elaludt.
Greta mellé húzódott, a szája elé tartotta a tenyerét. Teddy légzése nem volt erősebb, mint az a
légmozgás, amit egy Pillangó kelt a szárnyával. Ahogy összesűrűsödött az este, a szanatórium folyosói
elcsendesedtek. Odakint a szajkók még egyszer körberepülték a Teddy ablaka előtt álló rózsabokrot.
Greta megfogta a férje hideg, nyirkos kezét. Már nem bírt ránézni Teddyre, inkább az ablak felé fordította
a fejét, elnézte, ahogy az Arroyo Seco fekete veremmé változik. A San Gabriel-hegység sötét sziluetté
silányodott, és valami fekete, arctalan dolog lebegett a völgy fölött, ott, ahol a Waudok éltek a kanyonok
és a narancsültetvények között.
Greta visszafojtotta a lélegzetét, egészen addig, amikor már azt hitte, elveszti az eszméletét. Amikor
aztán kapkodva levegőt vett, és a ruhaujjával letörölte a könnyeit, eleresztette Teddy kezét.
Ismét a férje orra elé tartotta a tenyerét, és akkor, ott az éjszakában már tudta, hogy Teddy Cross
eltávozott – a saját akaratából ment el.
HARMADIK RÉSZ

Drezda, 1930
 TIZENKILENCEDIK, FEJEZET

Einar vonata megérkezett Németországba. Megállt egy barna mezőn, ahol a felszántott talajt ezüstösre
csípte a dér.
A nap erőtlenül sütött a januári égbolton, a mező szélén sorakozó nyírfák összehúzták magukat a
szélben. Einar csak a mezőt és a szürke égboltot látta, semmi más nem volt, amin megakadhatott volna a
szeme. Semmi, csak egy dízeltraktor, amit magára hagytak a télben – vörös fémülése reszketett a rugóin.
A határőrök ellenőrizték a vonat utasainak útlevelét. Einar hallotta, ahogy megérkeznek, ahogy nehéz
csizmájuk a szomszédos fülkékben dobban. Gyorsan beszéltek, de unott volt a hangjuk. Váratlanul egy nő
vékony hangja hallatszott, valamit a papírjaival kapcsolatosan magyarázott.
– Nein, nein, nein! – válaszolta neki a határőrtiszt.
Két tiszt lépett be Einar fülkéjébe. Einar mellkasában megpezsdült az izgalom, mintha félnie kellett
volna valamilyen bűn miatt. A tisztek fiatalok és magasak voltak, a vállukon szinte szétrepedt
kényelmetlenné keményített uniformisuk.
Az arcuk fénylett a sapkájuk ellenzője alatt – úgy fénylett, mint a mandzsettájukon a rézgombok, és
Einarnak olyan érzése támadt, hogy ezek a fiatal férfiak (szinte gyerek volt még mindkettő) maguk is
aranyló, fényes, hideg rézből készültek A szaguk is fémes volt – talán az ellátmányba kapott
borotvaszappan miatt. Egyikük tövig rágta a körmeit, a másiknak kaparásnyomok voltak a csuklóján.
Einarnak olyan érzése támadt, hogy a két tiszt valami miatt nem elégedett vele – talán arra jöttek rá,
hogy képtelen lenne bármiféle bajt okozni. A lerágott körmű az útlevelet kérte; amikor meglátta, hogy dán,
a maradék érdeklődését is elvesztette. Kinyitotta a könyvecskét, és közben a társára nézett. Einarnak
feltűnt, hogy mindketten a szájukon keresztül veszik a levegőt. A lerágott körmű semmilyen módon nem
próbálta ellenőrizni az útlevélben szereplő adatokat, nem tartotta fel a fényképet (ami valamikor nagyon
régen, a Rundetarn lépcsőitől nem messze lévő, penészszagú fényképészműteremben készült), hogy
összehasonlítsa Einar arcával. Se ő, se a társa nem szólalt meg. A lerágott körmű Einar ölébe dobta az
útlevelet, a másik pedig, aki addig összehúzott szemmel nézte Einart, hirtelen rácsapott a saját hasára, de
olyan erővel, hogy a mozdulattól megrázkódtak a zubbonyai ujján levő rézgombok. Einar arra számított,
valami hangos, kongó vagy döndülő hangot fog hallani, de semmi ilyesmi nem történt. Mire észbe kapott, a
határőrök már elvonultak.
Valamivel később a vonat ismét elindult és felgyorsított. A délután végigsuhant a német szántóföldek
fölött, ahol tavasszal majd sorban megjelennek a sárga repcevirágok, hogy a majdnem halottak csábító
illatát ontsák szirmaik közül.
Az út hátralévő részén Einar fázott. Eszébe jutott, hogy Greta megkérdezte tőle, szeretné-e, hogy
elkísérje. Nemet mondott, de úgy érezte, ezzel megbántotta a feleségét. „Miért nem?” – kérdezte Greta. Az
elülső szobában voltak; Einar nem válaszolt. Nem bírta kimondani, de az járt a fejében, hogy ha Greta
mellette van, talán nem lesz elég bátorsága ahhoz, hogy végigcsinálja azt, amit eltervezett; attól tartott,
Greta esetleg eszébe juttatná közös életük pillanatait. Mert volt idő, amikor boldogok voltunk –
mondogatta magában. Volt idő, amikor szerelmesek voltak egymásba, éppen emiatt úgy érezte, ha Greta
vele tartana, talán nem lenne ereje ahhoz, hogy találkozzon Bolk professzorral, talán előállna azzal az
ötlettel, hogy Frankfurtban inkább egy másik, dél felé induló vonatra szálljanak fel, és térjenek vissza
Mentonba, ahol a napsütés és a tenger látványa miatt minden, minden egyszerűbbnek tűnik – ahogy ezt
kimondaná, máris az orrában érezné a polgári kaszinó előtti parkban álló citromfák illatát.
Vagy azt is mondhatta volna, hogy visszamegy Kékfogba, ahol már egy másik család lakik az ő régi
házukban; esetleg megpróbálhatott volna elmenekülni. Esetleg Gretát is magával vihette volna, hogy aztán
abban a szobában kössenek ki, ahol annak idején, fiatalkorában azon a laposra feküdt, rongyos matracon
aludt, ahol a falakat a rajzai borították – a rajzai, amelyeken egy Hans nevű fiú meg egy Einar nevű fiú
szendergett egy szikla tetején; ahol a konyhaasztal lábáról akkor pattant le a festék, amikor egy Einar nevű
kisfiú elbújt, miközben az apja erőtlenül odakiáltott a nagyanyjának, hogy vigyen neki teát, de azonnal,
különben meghal.
Mielőtt elhagyta Párizst, Carlisle megkérdezte tőle, tisztában van-e azzal, mibe ugrik fejest.
„Felfogtad, hogy Bolk mit akar tenni veled?” Einar valójában nem ismerte a részleteket Tudta, hogy Bolk
át fogja változtatni, de elképzelni sem tudta hogy ez miként fog megtörténni. Néhány műtét – csak ennyit
tudott. Eltávolítják a nemi szervét, amit egyre haszontalanabbnak érzett, ami olyan volt a számára, mint
egy szemölcsszínű parazita. „Nekem még mindig az a véleményem, hogy inkább Busonhoz kellene
elmenned” – próbálkozott Carlisle, ám Einar inkább Greta tervét választotta.
Éjszaka, amikor rajtuk kettejükön kívül senki más nem volt ébren az egész világon, amikor ott feküdtek
csendesen a takaró alatt, amikor összeakasztották a kisujjukat, Einar úgy érezte, nincs senki más, akiben
jobban megbízhatna, mint Gretában.
– Hadd menjek veled! – próbálkozott Greta utoljára, és a mellére húzta Einar kezét. – Nem kellene
egyedül maradnod, míg ezt az egészet végigcsinálod.
– De csak akkor vagyok képes végigcsinálni, ha egyedül vagyok. Máskülönben. – Einar elhallgatott. –
Túlságosan szégyellném magam.
Így aztán Einar egyedül kelt útra. A vonat ablakában látta a saját tükörképét. Az arca sápadt volt, és
valahogy keskenynek tűnt – egy olyan remete arcára emlékeztette, aki már sok-sok év óta nem emelte fel
az arcát a viskója ablakához.
A szemközti ülésen a Frankfurter Zeitung egy példánya hevert, egy nő hagyta ott, aki egy csecsemővel
utazott. A lap hírt adott egy olyan férfi haláláról, aki cementből szerzett óriási vagyont. A cikkhez fénykép
is tartozott: a férfi szomorú volt, az ajka lefelé biggyedt, de az álláról érdekes módon még nem tűnt el a
babaháj.
Einar hátradőlt az ülésen, és az ablakot, a tükörképét nézte. Ahogy közeledett az este, a tükörkép egyre
árnyékosabbá, egyre torzabbá vált – amikor beköszöntött a szürkület, Einar már nem ismert magára benne.
A tükörkép eltűnt, odakint pedig nem lehetett látni mást, csak egy apró falucska hunyorgó fényeit. Einar a
sötétben ült.
Arra gondolt, nehéz dolga lesz annak, aki az ő halálhíréről akarna hírt adni. Vajon hogyan látna hozzá?
Hol kezdené? Greta biztos megírna egy vázlatot, amit személyesen vinne el alap szerkesztőségébe. Ez a
vázlat talán jó kiindulópont lenne a ritkuló hajú, de szőke és fiatal riporterek számára. Fognák Greta
irományát, átszerkesztenék, átfogalmaznák, és az egészet eltorzítanák.
Einar érezte maga alatt a vonat csattogását, és közben megfogalmazta magában, hogyan szólna a
nekrológja:
Egy mocsárban született. Kislány volt, de kisfiúként jött világra. Einar Wegener sosem mondta el
senkinek, de az első dolog, amire vissza tudott emlékezni egy kép volt: a nagyanyja nyári ruhájának
csipkéin keresztülszűrődő napsugarak képe; a bölcsőben fekvő gyermek felé nyúló, csipkés ruhaujjak
képe. És vissza tudott emlékezni, vagyis inkább csak vissza tudott érezni arra, ahogy a nyár csipkéje
körülvette, örökre – a csipke, ami mintha éppen olyan létfontosságú elem lett volna, mint a víz, a fény és a
hő. A keresztelőruhájában volt. A csipke, amelyet halott anyja nagynénjei készítettek, ott volt körülötte,
befedte a lábát. Erről a csipkéről Einarnak később a dán arisztokraták otthonaiban felakasztott függönyök
jutottak eszébe, meg a hosszú, kék bársonyból varrott sötétítőfüggönyök, amelyeknek az alja legyezőként
terült szét a megfeketedett tölgypadlón, amelyet valami csontos, sovány cseléd csillogóvá varázsolt
méhviasszal. Abban a villában, ahol Hans született, pontosan ilyen függönyök voltak, és Axgil bárónő
hangosan csettintett a nyelvével (az övénél vékonyabb nyelvet Einar azután sem látott), amikor ő, a fiúnak
született kislány, a mocsárban világra jött gyermek a közelükbe ment, hogy megérintse őket.
Einar rájött, hogy a nekrológírója ezt a részt biztosan kihagyná, és arról sem tenne említést, hogy
egyszer, Tuborgtól részegen, azon az éjszakán, amikor sikerült eladnia az első festményét, belevizelt a
csatornába. Koppenhágában történt a dolog. Fiatal volt, a nadrágja buggyos volt a derekán; akkoriban
olyan sovány volt, hogy egy szeggel meg egy kalapáccsal lyukat kellett ütnie a derékszíjára, hogy ne
csússzon le róla a nadrág. A Királyi Szépművészeti Akadémiára járt – sikerült elnyernie a vidéki fiúk
számára létrehozott ösztöndíjak egyikét. Senki sem gondolta, hogy komolyan fogja venni a festést, a
legtöbben úgy vélték, csak azt akarja ellesni, hogyan kell hátteret meg előteret pingálni, hogy aztán
visszatérjen a mocsárba, ahol majd sorban kapja az észak-jütlandi városoktól a megbízásokat: dekorálja
ki a városháza tanácstermének a falát, fessen rá valami érdekes dolgot vagy személyt, mondjuk Odint, a
germánok egyik istenét. De aztán, azon a kora tavaszi délutánon, amikor a levegő még mindig kristályként
szúrta az emberek tüdejét, megjelent az Akadémián egy köpenyes ember. A diákok festményei ott függtek a
folyosókon és a lépcsőházban – abban a balusztrádos lépcsőházban, ahol évekkel később Greta megfogta
Einar fejét, és beleszeretett. Einar kis tájképe is ott volt a többi között; a fekete mocsarat festette le. A
vásznat abba az aranyszínű, levelekkel díszített keretbe illesztette bele, amit a Kommunehospitaletben,
kísérleti alanyként keresett pénzből fizetett ki.
A köpenyes ember halkan beszélt, de az Akadémia falai között hamar híre ment, hogy Párizsból
érkezett, és műkereskedő. Széles karimájú, bőrszalagos kalapot hordott, amit olyan mélyen az arcába
húzott, hogy a diákok alig látták a szemét. A szája körül vékony, szökés bajusz kanyargóit, és úgy húzta
maga után az újságpapírszagot, mint a kipufogógáz bűzét az automobilok. Az Akadémia igazgatója, Herr
Rump – aki Herr G. Rump nem túl tehetséges leszármazottja volt – bemutatkozott az idegennek, majd
végigvezette őt az épületen, a folyosókon és a vakszolatlan, szürke padlójú termeken, amelyeket éretlen,
anyaságra még képtelen, árva lányok takarítottak. Rump kísérletet tett arra, hogy megállítsa az idegent a
kedvenc diákjai – a hullámos hajú, almamellű lányok és a sonkacombú fiúk – képei előtt, ám a köpenyes
férfi állítólag kijelentette (bár soha, senki sem igazolta, hogy valóban ezt mondta): „Nekem jó orrom van
a tehetséghez”, és nem hagyta, hogy az igazgató úr arra vezesse, amerre akarja. Amikor odaért az egeret és
a sajtot ábrázoló kép elé, amit Gertrude Grubbe festett – akinek olyan sárga és vékonyka volt a
szemöldöke, mintha egy kanári hagyott volna két tollacskát az arcán –, az idegen biccentett egyet. Egy
másik kép előtt is megállt; ez egy lazacoskofát ábrázolt, és annak a Sophus Brandesnek a műve volt,
akinek megölték az apját Oroszországban egy kompon, pusztán azért, mert rá mert nézni a gyilkos
kamaszkorú menyasszonyára. És a köpenyes férfi megállt Einar kicsiny képe, a fekete mocsarat ábrázoló
festmény előtt is. A képen éjszaka volt, a tölgyek és a füzek árnyakként jelentek meg rajta, a talaj olyan
sötét és nedvesen csillogó volt, akár az olaj, A sarokban, a mohos szikla mellett egy kis, fehér kutya aludt
a hidegben. Herr Rump éppen az előző nap jelentette ki a képről, hogy „a dán iskola követői nem festenek
ilyen sötét dolgokat”, ezért egy nem éppen ideális helyen akasztotta ki: közvetlenül annak a kis fülkének az
ajtaja mellett, amelyben az árva kislányok a seprűiket tartották, meg ahol átöltöztek, ahol a munka
kezdetekor felvették azt az ujjatlan kötényruhát, aminek a viseléséhez Herr Rump ragaszkodott.
„Ez jó” – mondta az idegen. A keze a köpenye alá csúszott, és előhúzott egy vaskos tárcát, ami
állítólag gyíkbőrből készült, de lehet, hogy ez is csak mendemonda volt. „Hogy hívják a művészt?” –
kérdezte.
„Einar Wegener” – felelte Herr Rump, akinek a dühtől egyetlen pillanat alatt izzóvörös lett az arca.
Az idegen átnyújtott az igazgatónak egy százkoronást, majd leakasztotta a képet a falról. Ezután az
Akadémián mindenki – Herr Rump és a diákok, akik a termek résnyire nyitott ajtaján keresztül nézték
végig a jelenetet, meg az elegáns blúzban járó irodista hölgyek, meg az árva kislányok, akik éppen akkor
ültettek bele egy cserépbe valami növényt (ami később nem akadályozta meg, hogy Herr Rump az egyik
ablakhoz lépjen) és Einar Wegener is, aki pontosan azon a helyen állt, ahol Greta később megcsókolta
mindenki csak pislogni tudott. Az incidens olyan nagy jelentőséggel bírt, hogy az Akadémián mindenki
egyszerre pislogott; valóságos pislogáskoncert kerekedett, és mindenki – a művészek, a művésztanoncok,
de még azok is, akiknek semmi közük sem volt a festészethez mindenki csak a fejét ingatta. És amikor
felnéztek, amikor a nap arrébb csúszott Koppenhága tornyai mellett, amikor a fénysugarak beözönlöttek
az Akadémia ablakain, a köpenyes férfi már ott sem volt.
Einar tudta, hogy a nekrológírója ezt a napot sem említené meg, és azt az augusztusi délutánt sem, amit
Gretával töltött. Nem sokkal a háború után történt – nem sokkal azelőtt, hogy összeházasodtak. Greta még
csak egy hónapja érkezett vissza Koppenhágába.
Greta dáliákkal díszített szalmakalapot viselt, amikor az Akadémián bekopogott Einar szobájának
ajtaján. „Szabad!” Azóta nem látták egymást, hogy Greta a háború kitörése előtt visszautazott
Kaliforniába. „Mi újság?” – kérdezte Einar, de Greta csak a vállát vonogatta. „Mármint itt vagy
Kaliforniában?”
Greta kivezette Einart az épületből, elindultak a Kongens Nytorvban; a forgalom valósággal örvénylett
V. Keresztély lovasszobra körül. A Királyi Színház előtt egy féllábú német katona üldögélt, vászonsapkája
a járdán, várta a jószívűek aprópénzét. Greta belekapaszkodott Einar karjába. „Ó!” – mondta, és pénzt
adott a féllábúnak, megkérdezte a nevét, ám a katona nemcsak béna volt, de légnyomást is kapott, így nem
igazán értette, mit akarnak tőle.
„Nem is gondoltam volna! – mondta Greta, ahogy továbbmentek. – Kaliforniából nézve az egész olyan
távolinak tűnt!”
Átvágtak a Kongens Have sarkán, ahol a csinosra nyírt bokrok között gyerekek rohangáltak, ahol a
pázsiton fiatal párok heverésztek kockás plédeken, azt kívánva, hogy tűnjön el a körülöttük nyüzsgő világ,
hadd maradhassanak végre kettesben. Greta nem mondta meg, hová tartanak, és Einar nem kérdezősködött.
Napsugaras, meleg nap volt, a Kronprinsessegade nyitott ablakai mögül ki-kilibbentek a csipkefüggönyök.
Egy szekér haladt el mellettük. Greta megfogta Einar karját. „Ne mondj semmit!”
De Einar szíve hevesen dobogott, mert a fiatal lány, aki megcsókolta őt az Akadémia lépcsőjén,
visszatért az életébe – éppen olyan gyorsan, ahogy öt évvel korábban elhagyta őt. És az alatt az öt év alatt
Einar újra és újra Gretára gondolt, valahogy úgy, ahogy az ember felidéz egy zavaró, de mégis káprázatos
álmot. A háború során álmaiban látta Gretát, odaát, Kaliforniában, de közben mindvégig vele maradt a
kép, a jelenet, ahogy Greta keresztülviharzik az Akadémia termein, a hóna alatt az ecseteivel, amelyeknek
fémből készült szorítópántján megcsillant a fény. Greta volt a legszorgalmasabb diák, akivel találkozott,
tűzrőlpattant lány volt, mindig készen állt a munkára, még éjszaka is, amikor a társai többsége részegen
hevert, vagy már aludt. Amikor maga elé képzelte az ideális nőt, meg kellett állapítania, hogy ez az alak
egyre inkább hasonlít Gretára, aki magasabb és sokkal gyorsabb volt, mint mindenki más. Fel tudta idézni
azt a napot, amikor az Akadémián, a szobájában felemelte a fejét az íróasztaláról, es az ablakon kinézve
látta, ahogy Greta keresztülrohan a Kongens Nytorv forgalmán, a dudáló automobilok között, ahogy
kékesszürke szoknyájában átsiklik a hűtőrácsok és lökhárítók előtt, meg a sofőrök előtt, akik dühösen
nyomják, egyre csak nyomják a dudát. És emlékezett arra is, ahogy Greta felemelte a kezét, ahogy
legyintett: „Kit érdekel? Számít ez?” Mert Greta látszólag semmivel sem törődött, csak azzal, amit arra
érdemesnek talált. Einar, ahogy a felnőttkorban előrehaladva egyre hallgatagabbá vált, ahogy egyre
magányosabb lett a vászna előtt állva, ahogy egyre erősödött benne a meggyőződés, hogy azok közé az
emberek közé tartozik, akik soha, sehová nem fognak tartozni – Einar egyre többször próbálta maga elé
képzelni a számára ideális nőt, aki. Aki azonos volt Gretával.
Aztán Greta egyszer csak megjelent az irodájában, azon a meleg augusztusi délutánon, majd
keresztülvezette Koppenhága utcáin, a Kronprinsessegade nyitott ablakai alatt, amelyek mögül hallani
lehetett az Északi-tenger mellett eltöltendő vakációjukra készülő gyerekek visítozását meg az apró lábaik
kinyújtóztatására vágyó ölebek nyafka ugatását.
Amikor beértek abba az utcába, ahol lakott, Greta így szólt Einarhoz: „Majd húzd le a fejed!”
Einarnak fogalma sem volt, ez mit jelent. Greta megfogta a kezét, és a leparkolt automobilok mögé
húzódva továbbmentek az utcán. Előző éjszaka esett, a járda még nedves volt, a nap sugarai meleg
gumiszagot csaltak elő a járművek száradó kerekeiből. Ez volt az a szag, ami később eszébe jutott
Einarnak – akkor, amikor Párizsban, Carlisle-lal autózgattak, azon a nyáron, amikor valamennyien Lili
jövőjét tervezgették. Greta egyik kocsitól a másikig vezette Einart, úgy haladtak, mintha attól kellene
tartaniuk, hogy az ellenség tüzet nyit rájuk. Egysaroknyi távolságot tettek meg így, elhaladtak az előtt a ház
előtt, amelyben Herr Janssen lakott (ő volt a tulajdonosa annak a kesztyűgyárnak, ami egyszer kigyulladt; a
műhelyekben, a lábbal hajtós varrógépek mellett negyvenhét asszony vesztette életét); elhaladtak az előtt a
ház előtt, amelyben Haxen grófnő lakott a nyolcvannyolc esztendős matróna, a legnagyobb észak-európai
teáscsésze-gyűjtemény tulajdonosa – olyan nagy volt a gyűjteménye, hogy még utólag sem bánkódott,
amikor egy-egy dührohama során pár csészét a falhoz vágott; elhaladtak az előtt a ház előtt, amelyben
Hansenék laktak az ikerlányaikkal, akik olyan szőkék és gyönyörűek voltak, hogy a szülők állandóan attól
rettegtek, valaki elrabolja őket; elhaladtak a kék ajtós, fehér ház előtt, az előtt a ház előtt, amelynek
ablakában ládákba ültetett muskátli virított – a szirmok olyan vörösek voltak, mint a csirke vére, a
szagukat, azt a kesernyés és telt, halványan obszcén szagot még az úttest túlsó oldaláról is érezni lehetett.
Ez volt az a ház, ahol Greta apja a háború alatt lakott, ahonnan most, a háború befejeztével vissza akart
térni Pasadenába.
Greta és Einar egy Labourdette Skiff motorházteteje mögé húzódva figyelte, ahogy költöztető emberek
lehordják a lépcsőn és bepakolják a teherautóba a hatalmas utazóládákat. Érezték a muskátlik illatát,
érezték a csomagolószalma szagát, meg azoknak a férfiaknak a verítékbűzét, akik éppen azt a ládát vitték,
amelyekben Greta baldachinos ágya volt.
„Az apám elmegy” – mondta
Greta. „És te?”
„Én?! Itt maradok. Egyedül. Hát nem érted?” „Mit kellene értenem?”
„Végre szabad vagyok!”
De Einar ezt akkor még nem értette, nem is vette észre. Nem fogta fel, hogy Gretának egyedül kell
maradnia Dániában, kapcsolatok és ismerősök nélkül Európában, mert csak így válhat azzá a nővé, akinek
látni szerette volna magát. Egy egész óceánt és egy egész kontinenst kellett tudnia maga és a családja
között ahhoz, hogy végre úgy érezze, szabadon lélegezhet. Einar akkor még nem értette, hogy ennek a
szabadságvágynak, ennek az újrafelfedezési vágynak a megléte is Greta jellegzetesen amerikai
tulajdonságai közé tartozik. Neki még sosem fordult meg a fejében, hogy valami hasonlót tegyen.
Biztos volt benne, hogy ez is olyan része az életének, amiről a Nationaltidendében megjelenő
nekrológban egyetlen szóval sem emlékeznek meg. Nem, a nekrológírók azt sem tudják, hogy honnan
szerezzék be a fontos információkat. Az újságírók többségéhez hasonlóan a kopaszodó, fiatal riporterek
sem lesznek elég alaposak, ők sem fogják ellenőrizni a forrásokat. Pedig ketyegett az óra, már nem maradt
sok idő: Einar Wegener hamarosan nem fog létezni. Csak Greta fog emlékezni arra, milyen életet élt
valójában.
A soha meg nem íródó nekrológnak így kellene folytatódnia: S tavaly nyáron volt egy nap, amikor Lili
felkelt a szobájában, és elviselhetetlennek érezte a forróságot. Augusztus volt. Az esküvőjük óta először
történt meg, hogy Greta és Einar úgy döntött, nem mennek vakációzni Mentonba. Ennek oka főként Einar
gyenge egészségi állapota volt. A vérzés. A súlyvesztés.
Az, hogy a szeme egyre mélyebbre süppedt. És az, hogy időnként képtelen volt felemelve tartani a
fejét az asztalnál. Senki sem tudta, mit lehetne tenni. Senki sem tudta, Einar mit szeretne. És Lili felébredt
azon a forró reggelen, amikor a sarki boltba árut szállító teherautó kipufogógáza felemelkedett és
beszivárgott az ablakon, mocsokréteget porozva Lili arcára. És Lili ott feküdt az ágyán, és azon tűnődött
vajon érdemes-e felkelnie. És eltelt a reggel, el a délelőtt, ő pedig csak a mennyezetet meg a mennyezet
közepén, a csillár zsinórja körül domborodó stukkóleveleket nézte.
Azután hangokat hallott az elülső szobából. Egy férfi. És még egy. Hans és Carlisle. Hallgatta, ahogy
Gretával beszélgetnek. Greta hangját nem hallotta, így időnként azt érezte, a két férfi egymással társalog.
A hangjuk olyan érdes volt, mintha háromnapos borosta lenne a torkukban. Lilit ezután valószínűleg
elnyomta az álom, mert hirtelen arra eszmélt, hogy a nap egészen más szögből süt be a szobába, sugarait
már a szemközti ház zöld rézteteje (nemrég sólyom ütött tanyát rajta) irányából küldi. Ám Hans és Carlisle
még mindig csak beszélt és beszélt. Aztán az ajtajához mentek mind a ketten, azután pedig beléptek a
szobájába. Lilinek korábban már többször eszébe jutott, hogy fel kellene szereltetnie egy zárat az ajtóra,
de erre eddig még nem került sor. Végignézte, ahogy belépnek hozzá, de a jelenet inkább olyan volt, mint
egy emlék, nem pedig olyan, mint ami a valóságban történik. „Gye-rünk! – mondták. – Kelj fel!” Aztán:
„Kicsi Lili.” Lili érezte, hogy húzni kezdik a karjait, de ez, ez a húzás is inkább emlék-szerű volt, mint
valóságos. Egyikük egy tejjel megtöltött csészét tartott a szája elé. A másik a fején keresztül ráhúzott egy
ruhát. Elvezették a szekrényhez, kerestek neki egy cipőt, azután beleállították egy napsugárkévébe. Úgy
érezte, lángra lobban a bőre. Hans és Carlisle látta, hogy mi a baj, ezért kerítettek egy papírból készült,
bambuszvázas napernyőt, gyorsan kinyitották és odatartották fölé.
Valahogy kivitték a Tuileriákhoz. Két oldalról belé karoltak. Elsétáltak a nyárfák alatt, a himbálózó
árnyékok között, amelyekről Lilinek hatalmas, a tenger mélyéről a felszín felé törő halak jutottak eszébe.
Hans szétnyitott három, zöld tábori széket. Együtt üldögéltek egész délután, miközben körülöttük gyerekek
szaladgáltak, fiatal szerelmesek andalogtak; villogó tekintetű magányosok viharzottak át a parknak arra a
részére, a L’Orangerie mellé, ahol a hozzájuk hasonlók szoktak üldögélni. Lilinek eszébe jutott, mi történt
akkor, amikor utoljára, egyedül itt volt, ebben a parkban. Néhány héttel korábban itt sétálgatott, amikor két
kisfiú futott el mellette, és az egyik rákiáltott: „Lesbienne!'' Tíz-tizenegy évesek lehettek, szőke
kiskölykök, rövidnadrágot viseltek, a lábukon szőr helyett még csak pihe nőtt. Szépek voltak, angyaliak,
de mégis sikerült nekik kiokádniuk magukból valami kegyetlenséget.
Lili ott üldögélt Hansszal és Carlisle-lal, és melege volt a hosszú ujjú, kagylómintás ruhában, amit a
férfiak választottak a számára, és amit a Mentonban bérelt lakásból hozott magával. Tudta, hogy az
Einarral közös élete véget ért. Már csak az volt a kérdés, hogy van-e saját élete Liliként. Vagy hamarosan
ez is befejeződik? Lehet, hogy pihenhet végre? Lehet, hogy Einar és Lili együtt, kézen fogva fog eltávozni
innen? Mocsárban eltemetett csontok.
És Einar tudta, hogy a nekrológjából ez is hiányozna. Minden benne lenne, ami vele kapcsolatos, csak
éppen arról az életről nem esne benne szó, amit élt. A vonat sebességének ritmusa lelassult. Kinyitotta a
szemét. A fülkébe behatolt a folyosón végigsiető kalauz kiáltása:
– Drezda! Drezda!
 HUSZADIK FEJEZET

Greta a bársonyottománon ült. A haja az arcába hullott. IV. Edvardot az ölében tartva reszketett. Most,
hogy Einar elutazott Drezdába, hirtelen képtelennek érezte magát arra, hogy dolgozzon. Csak Einarra
tudott gondolni, ahogy Németországban utazik, ahogy megpróbál eljutni Bolk professzor klinikájára. Maga
előtt látta az utcákon tanácstalanul bóklászó Lilit, azután pedig Einart, ahogy rettegve ott fekszik a
professzor vizsgálóasztalán. Szeretett volna vele tartani, de Einar nem engedte meg neki; azt mondta, ez
most olyan dolog, amit egyedül kell elintéznie. Greta képtelen volt felfogni, miért így állt hozzá a
dologhoz. Volt egy másik drezdai vonat is, ez három órával Einaré után indult. Greta megvette magának rá
a jegyet. Úgy számolta ki, hogy körülbelül fél nappal Einar után érkezik meg a női klinikára, és ha már ott
lesz, Einar semmit sem tehet. Tisztában volt vele, hogy Lili nem szeretné, ha ott lenne, ennek ellen ere
összecsomagolt, és megbeszélte Annával, hogy nála hagyja IV. Edvardot. Aztán. Meggondolta magát.
Einar azt kérte tőle, hogy ne menjen. Újra és újra a fülében csengtek a szavai, azok a gondosan
megválogatott szavak, amelyek szinte elakadtak a torkában, amikor kimondta őket.
Greta is idősebb lett. Amikor belenézett a tükörbe, a szája mindkét oldalán felfedezett egy-egy csinos
vonalat. Ez a két vonal egy barlang bejáratára emlékeztette. Tisztában volt vele, hogy ez azért túlzás de. ez
jutott eszébe, amikor meglátta őket. Megfogadta magában, hogy nem foglalkozik a vonalakkal, a
ráncokkal, meg a halántékán rohamosan szaporodó ősz hajszálakkal sem, de mégis megtette, mégis
foglalkozott velük, és rosszul érezte magát miattuk.
Rosszul érezte magát, de semmit sem tudott tenni. Ahogy teltek a hónapok, az évek, fokozatosan egyre
inkább belesüppedt a „külföldön elő amerikai festőnő” szerepkörébe. Közben úgy érezte, Kalifornia egyre
távolabb kerül tőle – mintha máris bekövetkezett volna az a borzalmas földrengés, amelyről a Cal Tech
pálma formájú campusán az a fizikaprofesszor beszélt egyszer; mintha az Egyesült Államok nyugati
partvidéke máris belecsúszott volna a Csendes-óceánba. Úgy érezte, Pasadena egyre messzebbre
sodródik, mint egy eltévedt hajó, mint egy úszó sziget, amiből jóformán már semmi sem maradt, csak az
emlékek.
Csak az emlékek, meg persze Carlisle, aki az ősszel körbebicegte Párizst – a nadrágja szára állandóan
összesározódott az esőben. A lábszárát hasogató fájdalom együtt mozgott az Atlanti-óceán felől érkező
felhőkkel. Gyakran Lilivel indult sétálni, esernyő alá húzódva. Lili ilyenkor azt a rózsaszínű gumikabátját
viselte, ami olyan nehéz volt, hogy Greta sokszor aggódott, hogy a törékeny lány összeroskad a súly alatt.
Greta és Carlisle között sokszor szóba került Einar orvosválasztása. Carlisle nyíltan elmondta a
nővérének, hogy szerinte rosszat tesz Einarnak: „A végén még megbánja ezt az egészet.” Az ilyen
megjegyzések, a kritikus hangnem bántotta Gretát, még ősszel is érezte a hatását, amikor Carlisle a
borogatást cserélgette Lili homlokán, vagy amikor odaült az ágya szélére, hogy pókerezzen vele, vagy
amikor összekapták magukat, és kijelentették, hogy az Operába mennek, kettesben. „Jaj, mennyire
sajnálom, hogy te nem jöhetsz velünk! – mondta Lili vékony hangon. – Azért ne dolgozz túl sokat!”
Greta időnként érezte a munka terhét; néha arra gondolt, az egész világon egyedül ő robotol, miközben
mások, az összes többi ember jól érzi magát. Úgy érezte, mintha minden teher az ő vállára nehezedne, arra
gondolt, ha megállna és felemelné a fejét, Carlisle és Lili kicsiny bensőséges világa nyomban
szétrobbanna. Atlasz járt a fejében, aki a világot tartotta a vállán, de rájött, hogy nem hasonlíthatja magát
hozzá, mert Atlasz nem csupán tartotta, nem csupán hordozta a világot, hanem részt vett a teremtésében is.
Bizonyos napokon annyira kimerült, hogy nem vágyott másra, csak arra, hogy valakinek elmondja a
problémáit – de nem volt a közelében senki, ezért végül a csirkebőrt és csontot faló IV. Edvardnak öntötte
ki a lelkét.
Nem volt körülötte senki, csak Hans.
 Egy nappal azután, hogy Einar elutazott Németországba, Hans meglátogatta őt. A borbélyától érkezett,
a tarkóján sörtés volt a haj, a bőre rózsaszínű az irritációtól. Egy újszerű kiállításról beszélt: az egyik
magániskola igazgatónőjét szerette volna rávenni, hogy akasszon ki a létesítmény folyosójára egy Lili-
sorozatot. Neki borzasztóan tetszett az elképzelés, legalábbis abból, ahogy nevetgélt kávézás közben, erre
lehetett következtetni.
Greta tudta, hogy Hans az elmúlt néhány év során találkozgatott bizonyos nőkkel: egy londoni
színésznővel, egy lekvárgyár örökösnőjével. Hans soha, még véletlenül sem beszélt Gretának a
hölgyismerőseiről, sosem számolt be arról, hogy éppen kivel töltötte a hétvégét Normandiában, Einarnak
azonban ezeket a dolgokat is elmondta, és a hírek Lilin keresztül mégis eljutottak Gretához. „Egy
színésznővel volt! – lelkendezett Lili, és alig kapott levegőt az izgalomtól. – Azzal, akinek a neve
mostanában a Cambridge Circus homlokzatán virít! Jaj, hát nem izgalmas?” „De, izgalmas – felelte Greta.
– Hansnak mindenképpen az.”
– Einar hová ment? – kérdezte most Hans.
– Németországba. Egészségügyi okok miatt.
– Drezdába?
– Említette neked? – Greta körbenézett a lakásban, a falhoz támasztott képeire, az állványára
pillantott. – Lili is vele ment. Elég nagy a csönd itt, nélkülük.
– Hát persze, hogy Lili is vele tartott! – mondta Hans. Fél térdre ereszkedett, és sorban lefektette a
padlóra Greta legutóbbi képeit. – Beszélt a dologról.
– Mármint miről?
– Liliről. Meg a drezdai orvosról.
– Miről beszélsz?
– Jaj, Greta! Tényleg azt hiszed, hogy még mindig nem tudom? – Hans felnézett a nőre. – Miért nem
merted elmondani nekem?
Greta az ablakpárkányra támaszkodott. Az odakint hulló jeges eső halkan kopogott az üvegtáblán.
Hans öt-hat új Lili-festményt talált, ezek között ott volt a toalettasztalnál készülődő lányról készült sorozat
is. Némelyik képen Lili gyöngysort viselt – ezt Greta önhatalmúlag festette a nyaka köré. A festmények
mindegyikén meg lehetett figyelni Lili arcának rózsaszínűségét és a sminkesdobozban lévő vörösöket;
mindkét szín éles kontrasztot alkotott a lány ezüstösen fehér bőrével. A képeken Lili általában ujjatlan,
kivágott nyakú ruhát viselt, a hajában loknik voltak.
– Tényleg látod bennük Einart?
– Most már igen – mondta Hans. – Múlt ősszel mondta el nekem. Akkoriban elég sokat gyötrődött,
nem tudta eldönteni, hogy dr. Busonra vagy inkább Bolk professzorra bízza-e a kezelését. Egy nap eljött
hozzám a galériába, egyszerűen besétált a hátsó irodába. Esett az eső, eléggé elázott, ezért az első
pillanatban nem vettem észre, hogy sírt. Sápadt volt, sokkal sápadtabb, mint Lili a festményeken. Azt
hittem, ott esik össze. Úgy láttam, elég nehezen lélegzik. A nyakán úgy lüktetett az ér, hogy majd
szétrobbant. Csak annyit kellett tennem, hogy megkérdezzem tőle, mi a baj. Akkor aztán belekezdett, és
mindent elmondott.
– És? Mit mondtál neki?
– Azt, hogy ez sok mindent megmagyaráz.
– Például mit?
– Bizonyos dolgokat vele és veled kapcsolatban.
– Velem kapcsolatban? – kérdezte Greta.
– Igen. Például azt, hogy az elmúlt évek során miért voltál ennyire defenzív, miért voltál zárkózott.
Bizonyos értelemben véve ezt az egészet úgy kezelted, mintha a te saját titkod lenne, nem pedig az övé.
– Einar a férjem.
– Biztos nehéz lehetett neked. – Hans felállt. Greta csak ekkor vette észre, hogy a borbély a borotválás
során kihagyott egy kis részt az arcán.
– Nem olyan nehéz, mint neki. – Greta érezte, hogy a megkönnyebbülés hulláma szétárad benne. Hans
tudja! Legalább már előtte nem kell titkolóznia. – És? Mit gondolsz a mi kis titkunkról?
– Einar az, ami. Nem igaz? Hogyan is vonhatnánk felelősségre azért, hogy az, ami? – Hans közelebb
lépett Gretához, átölelte. Greta érezte a borotválkozás utáni arcszesz mentolos illatát. A Hans tarkóján
ágaskodó, rövidre vágott hajszálak csiklandozták a csuklóját.
– Szerinted helyesen tettem, hogy Bolkhoz küldtem? – kérdezte. – Ugye nem gondolod azt, hogy hibát
követtem el?
– Nem – mondta Hans. – Valószínűleg ez Einar egyetlen esélye. – Az ablak előtt ölelte át Gretát,
miközben alattuk, az utcán csendesen hullámzott a forgalom.
Greta úgy érezte, nem engedheti, hogy Hans ilyen sokáig a karjai között tartsa. Nem, mert még mindig
Einar felesége volt. Úgy érezte, hátra kell lépnie, vissza kell küldenie a férfit a galériájába, a képekkel.
Hans egyik keze Greta hátán, a másik a csípőjén volt. Greta a férfi mellkasára hajtotta a fejét; minden
lélegzetvételnél érezte a mentolos illatot. Többször is megpróbált kibontakozni az ölelésből, de
mindannyiszor erőtlennek érezte magát. Ha nem lehetett együtt Einarral, akkor Hansszal akart lenni.
Lehunyta a szemét, az orrát a férfi nyakához nyomta. Érezte, hogy lassanként megnyugszik, ellazul, és
érezte, ahogy a magányosság lehámlik róla.
És ez volt az a pillanat, amikor meghallotta, hogy Carlisle elfordítja a kulcsot a zárban.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

E i na r öt márkát adott a sofőrnek, a taxi elhúzott. Reflektorainak fénykévéje végigvágott egy azálea téli
csontvázán, majd kicsapott az utcára. A kör alakú kocsibehajtó sötét volt, csak a kapu fölött világított egy
lámpa. Einar látta a saját lélegzetét, érezte, hogy a hideg beszivárog a lábába. A kapu mellett egy fekete
gumigombot látott; várt egy kicsit, mielőtt megnyomta.
A réztáblába vésett betűkben (Drezdai Városi Női Klinika) megült a nedvesség. Egy másik táblán az
ott dolgozó orvosok neve állt: dr. Jürgen Wilder, dr. Peter Scheunemann, dr. Karl Scherres, Prof. dr.
Alfred Bolk.
Megnyomta a csengő gombját. Várt. Bentről sem hallott neszt. A klinika olyan volt, mint egy
kisebbfajta kastély, a kertjében hársfák és nyírfák álltak, vaskerítésének rúdjai hegyesek voltak, akár a
lándzsák. A bokrok között valamilyen állat, macska, esetleg patkány próbálta beásni magát a földbe, hogy
elbújjon a hideg elől. Lassan egyre lejjebb ereszkedett a ködfüggöny. Einar majdnem elfelejtette, hol van.
Homlokát a réztáblához támasztotta, és lehunyta a szemét.
Ismét becsengetett. Bent ajtó nyílt, aztán megszólalt egy hang – mintha a föld alól érkezett volna.
Végre kinyílt a kapu. Egy nő meredt Einarra. Szürke szoknyájához nadrágtartót hordott, ami ráfeszült a
mellére. Ezüstszínű haját egyenesre vágatta az állkapcsával egy vonalban. A szeme is szürke volt. Úgy
nézett ki, mint aki sosem alszik, mintha lenne a nyakában egy izom, amely magasra emeli a fejét, miközben
a világ pihen.
– Igen?
– Einar Wegener vagyok.
– Kicsoda?
– Bolk professzorhoz jöttem – mondta Einar.
Az asszony a szoknyája oldalához szorította a kezét.
– Bolk professzorhoz? – kérdezte.
– Itt van?
– Majd hívja fel telefonon. Holnap.
– Holnap? – Einar úgy érezte, mintha összezárulna körülötte a világ.
– Úgy gondolja, itt van a barátnője? – kérdezte az asszony. – Ezért jött?
– Nem igazán értem, mire gondol – mondta Einar. Magán érezte az asszony pillantását, a táskán,
amiben Lili holmiját hozta. – Lenne esetleg egy szobájuk, ahol megszállhatnék? – hallotta a saját hangját.
– Ez egy női klinika, uram.
– Igen, tudom.
Einar megfordult, és elindult a sötét utcán. A sarkon, a kereszteződés fölé kifeszített drótkötélen függő
lámpa fénykúpjában megállt, várt. Valamivel később megállt előtte egy taxi.
Beszállt. Mire elrendezkedett az altstadti főpályaudvar közelében lévő Höritzisch Hotelben, már
közeledett a hajnal.
A Höritzisch rácsmintás papírtapétával borított falai olyan vékonyak voltak, hogy Einar tisztán
hallotta a szomszéd szobában dolgozó prostituált ténykedésének minden zaját. Azon az éjszakán ruhástól
feküdt az ágyon, be se takarózott. Hallgatta, ahogy egy vonat beérkezik a pályaudvarra, hallotta a
fémkerekek csikorgását a síneken. Ugyanezen a pályaudvaron néhány órával korábban a megfeketedett
üvegtető alatt egy nyúlprémmel díszített kabátot viselő nő arra kérte, vigye őt haza. Most, az ágyon fekve,
ahogy eszébe jutott a jelenet, égett a szégyentől az arca. Annak a nőnek a hangja és a szomszédban
ügyködő szajha által kibocsátott hangok ott visszhangoztak a fejében; a kirúzsozott szájak és a
szoknyahasítékok emlékei hatására lehunyta a szemét, és aggódni kezdett Lili miatt.
 Másnap, amikor visszament a klinikára, Bolk professzor nem tudta fogadni őt.
– Fel fogja hívni magát – mondta Frau Krebs, aki ugyanabban a szürke szoknyában volt, mint előző
este.
Amikor ezt meghallotta, Einar a klinika kapuja előtt, a lámpás alatt sírva fakadt. Melegebb volt, mint
előző nap, mégis reszketni kezdett, ahogy elindult a kocsibehajtón, ahogy meghallotta a lába alá kerülő
kavicsok ropogását. Nem volt semmi dolga, ezért céltalanul bolyongott a városban; éhes volt, de közben a
hányinger kínozta.
Az Altmarkton és a boltjaiban nagy volt a forgalom; a Hermann Roche drogériát megtöltötték az
ebédidejüket töltő banktisztviselők. Az épületeket az égnél is sötétebb koromréteg borította, a
homlokzatokon ott virított azoknak a cégeknek és boltoknak a neve (Carl Schneider, Marien Apotheke,
Seidenhaus, Renner Kaufhaus), amelyeknél az elhúzódó recesszió hónapjaiban egyre ritkábban
csilingeltek a pénztárgépek. A tér közepén automobilok álltak; a parkolást két, kockás sapkát és
térdnadrágot viselő, kékülő lábszárú fiú végezte el az úrvezetők helyett. Az egyik félajtós szedánból egy
feltűzött hajú nő szállt ki. Testét kék streccsruhába préselte, a hasán komoly igénybevételnek voltak kitéve
a gombokat tartó cérnaszálak. A két fiú beállt a kocsival egy szűk helyre, azután nevetgélni és mutogatni
kezdtek, az asszonyon gúnyolódtak, aki mit sem sejtve éppen a száját rúzsozta.
A kisebbik fiú Einarra nézett, és ismét felnevetett. A kölykök valószínűleg testvérek voltak, az orruk
egyformán hegyes, a kacajuk egyformán kegyetlen volt. Einar rájött, hogy a fiúk már nem a kövér nőn
nevetnek, aki az úttesten és a villamossíneken keresztülvágva bement a Hermann Roche drogériába, ahol
éppen akciósan, féláron lehetett kapni Odol szájvizet és Schuppen pomádét. Nem, a két kölyök már rajta
nevetett, a beesett arcú férfin, akinek a kabátja szánalmasan csapkodott a lába körül. Einar a vastag
kirakatüvegen keresztül látta, hogy a kövér asszony az odolos flakonokat fogdossa. Azt kívánta, bárcsak ő
lehetne a helyében, bárcsak ő vizsgálgathatná a dobozok piramisát és az árakat, bárcsak ő dobhatna be egy
doboz Schuppent a kosarába. Elképzelte, hogy az asszony hazahajt a szedánjával Loschwitzbe, és
elhelyezi a toalettszereket a férje mosdókagylója fölötti szekrénykében.
Továbbment, kószált a városban, be-benézett a kirakatokon. A kalapos kiárusítást tartott, a nők sorba
álltak az üzlet ajtaja előtt. Az egyik zöldséges éppen kihozott egy láda káposztát. Einar megállt egy
papírsárkánybolt kirakata előtt. Odabent egy férfi, szemüvegét az orra hegyén egyensúlyozva, a
munkapadra kikészített farudak fölé hajolt. Körülötte különböző típusú papírsárkányok sorakoztak.
Pillangó alakú, fogaskerék alakú, sárkány formájú, repülő halhoz hasonlító, uszonyos modellek. Volt egy
sas formájú papírsárkány is, meg egy kis fekete, aminek olyan dülledt, sárga szeme volt, mint a
denevéreknek.
Einar elment a Semperoper jegypénztárához; jegyet váltott a Fidelióra. Tudta, hogy a homoszexuálisok
az Operánál gyülekeznek, és félt, hogy a pénztárosnő – akinek a lélegzete maszatossá tette az üvegfalat –
azt hiszi majd, ő is közéjük tartozik. A pénztárosnő fiatal volt és szép, a szeme zöld; rá se pillantott
Einarra, olyan tétován húzta be a pénzt a fémtányérból, mintha nem tudná eldönteni, hogy el akarja-e
fogadni, vagy sem. Einar úgy érezte, ismét kifárasztotta a világ, amely nem tudja róla, kicsoda.
Felkapaszkodott az Elbára és a jobb partra néző Brühlsche terasz negyvenegy lépcsőjén. A szögletes
lombozatú fákkal teleültetett terasz vaskorlátja mellett megállva, előredőlve és megtámaszkodva a sétálók
szemügyre vehették az Elba végtelen ívét. A szél együtt szaladt a folyóval; Einar felhajtotta a gallérját.
Egy férfi cipóba dugott főtt virslit és kis poharakba töltött bort árult. Átadta Einarnak az ételt, azután
kitöltötte az almabort. Einar a poharat a térdén egyensúlyozva beleharapott a gőzölgő virslibe, aminek a
végén feszes és roppanós volt a bőr. Ivott egy korty bort, lehunyta a szemét.
– Tudja, ezt hogy nevezik? – kérdezte az árus.
– Mit?
– Hát a Brühlsche teraszt. Tudta, hogy Európa balkonjának nevezik? – A férfi elmosolyodott; hiányzott
néhány foga. Megvárta, hogy Einar megigya a bort, és visszavehesse a poharat.
 A terasz a folyó túlsó partjára, a Japán-palota konkáv tornyaira, Neustadt ökörszemes tetőire, a
gondozott kertek közepén álló villákra és a nyitott mezejű Szászországra nézett. Einar, ahogy
körbepillantott, valóban úgy érezte, hogy az egész világ ott hever és várakozik a lába előtt.
– Mennyivel tartozom? – kérdezte.
– Ötven pfennig. – A folyó szürke volt és fodros. Einar átadta a férfinak az alumínium-bronz érmét.
Megitta a borát, és visszaadta a poharat az árusnak, aki az inge csücskével tisztára törölte.
– Sok szerencsét, uram! – mondta, és arrébb tolta a kordéját. Einar elnézte, ahogy továbbhalad Drezda
sárga homlokzatú, zöldülő réztetős épületei előtt, a nagy, rokokó házak előtt, amelyek miatt ez volt az
egyik leggyönyörűbb város, amit Einar valaha látott – az Albertinum, a kupolás Frauenkirche, a Grünes
Gewölbe, az operaház előtti elegáns tér – csinos háttér egy emberke számára, aki a kordéjáról árulja a
virslit. A város fölött az ég bádogszürke és vihar sújtotta volt. Einar fázott, fáradt volt, és amikor felállt,
hogy lemenjen a teraszról, már-már úgy érezte, elsiklik alatta a múltja.
Bolk professzor csak két nappal később üzent, hogy most már tudja fogadni Einart, aki egy napfényes
délelőttön, a nedvesen csillámló utcákon átvágva tért vissza a klinikára. A nappali fényben az épület
nagyobbnak tűnt, krémszínű villa volt, szabályos rendben sorakozó, boltíves ablakokkal, a homlokzatán
órával. Egy kis parkban, tölgyek, nyírek, füzek és magyalbokrok között állt.
Frau Krebs ezúttal beengedte, és végigkísérte a viasztól fekete és matt mahagónipadlóval borított
folyosón, amelynek oldalán ajtók sorakoztak. Einar felemelt fejjel haladt, és saját kíváncsiságától
zavartan be-belesett a szobákba. A folyosó egyik oldalán lévő helyiségeket megtöltötte a napfény. Az
ablakoknál mindegyikben széles ágyak álltak, az ágyakon úgy dudorodtak a dunyhák, mint a liszteszsákok.
– A lányok most a télikertben vannak – mondta Frau Krebs. A tarkóján, közvetlenül a hajvonal alatt
egy anyajegy volt, ami úgy nézett ki, mintha egy málnadzsemfolt maradványa volna.
Frau Krebs, miközben egy lépéssel Einar előtt haladt, elmondta, hogy a klinikán egyszerre harminchat
páciensnek van hely. Az emeleten voltak a műtők, a kezelőhelyiségek, a nőgyógyászati vizsgálók. Az
udvar túlsó oldalán – ezt meg is mutatta –, egy külön épületben működött a patológia.
– A patológiai épület a legutóbbi fejlesztésünk – mondta Frau Krebs büszkén. – Ott működik Bolk
professzor laboratóriuma. – Az épület kocka alakú volt; sárga stukkójáról Einarnak (kissé el is szégyellte
magát emiatt) Greta himlőhelye jutott eszébe.
A Bolk professzorral való első találkozása rövid volt.
– Találkoztam a feleségével – kezdte Bolk.
Einarnak már melege volt az öltönyben, és a kikeményített pillangógalléros ing szinte fojtogatta.
Felfeküdt a vizsgálóasztalra. Frau Krebs lépett be a helyiségbe, fekete cipője hangosan nyikorgott. Átadott
a professzornak egy dossziét. Bolk aranykeretes szemüveget viselt, amelyről visszaverődött a mennyezeti
lámpák fénye, ezért nem lehetett megállapítani, milyen színű a szeme. Magasabb és fiatalabb volt annál,
amire Einar számított, az álla egész csinosnak tűnt. Einar megértette, Greta miért kedvelte meg: a keze
gyors volt, az ádámcsutkája pedig alig észrevehető. Einar szinte megdelejezetten figyelte, ahogy
madárszerű kezei keresztülröppennek a levegőn, és megérintik az íróasztal sarkát, ahol három fadobozban
különböző iratok sorakoztak. Ahogy beszélt, ádámcsutkájának hegye, mintha valami állhatatos harkály
csőre volna, előrelökődött, és külön nyomatékot adott a mondatoknak.
Bolk professzor megkérte Einart, hogy vetkőzzön le, és álljon fel a mérlegre. Einar mellkasához
hozzányomódott a hideg sztetoszkóp.
– Úgy tudom, ön festő – mondta Bolk professzor, de nem várt választ, folytatta: – Ön borzalmasan
sovány, Wegener úr!
– Nincs túl jó étvágyam.
– Miért nincs? – A professzor kihúzta a füle mellé tűzött ceruzát, és feljegyzett valamit a dossziéba.
– Nem tudom.
– Próbált enni? Esetleg akkor is, amikor nem éhes?
 – Időnként ez nagyon nehéz – mondta Einar. Az elmúlt egy év hányingereire gondolt. Időnként, amikor
felkelt a napfényes lakásban, a gyomra olyan volt, mintha előző éjszaka újból átesett volna Hexler
röntgensugaras kezelésén. Eszébe jutott a vödör, amit az ágya mellett tartott, amit reggelente Greta ürített
ki. Greta nem panaszkodott, nem sajnálkozott, csak rátette Einar homlokára hosszú, hűvös, szelíd kezét.
A vizsgálószoba falait fél magasságig zöld csempe borította. A mosdókagyló fölötti tükörben Einar
meglátta az arcát, a csempék miatt kissé zöldes arcot, és egyszeriben arra gondolt, hogy valószínűleg az
egész klinikán ő a legbetegebb páciens, mivel azoknak a nőknek a többsége, akik ide jöttek, valójában
nem is volt beteg, csak egy terhet cipeltek, egy olyan éjszakának a következményét, amit valami csinos
fiatalemberrel töltöttek, egy olyan semmirekellővel, akivel soha többé nem fognak találkozni.
– Mesélje el, miket fest! – kérte Bolk professzor.
– Mostanában nem dolgozom valami sokat.
– Miért?
– Lili miatt – mondta Einar vakmerően. A kis Lili eddig még nem furakodott be a beszélgetésbe. Einar
eltűnődött, vajon Bolk professzor tud-e róla, hallott-e már egyáltalán arról a szép, karcsú nyakú
kislányról, aki megpróbál kitörni a vén Einar száraz, beteg bőrbörtönéből?
– A felesége beszélt önnek a terveimről? – kérdezte Bolk professzor. A zöld csempe és a harsány
világítás nem hagyott nyomot az arcán, a bőrén, aminek olyan színe volt, mint a frissen sült kenyérnek.
Einar nem értette a dolgot. Lehet, hogy csak az ő arca változott halványzöldre? Felemelte a kezét, az ujjai
hegyével megérintette az arcát. Verítéket érzett.
– Elmondta, hogyan akarok haladni?
Einar bólintott.
– Elmondta, hogy ön egyszer s mindenkorra Lilivé fog változtatni. – Greta nem csupán ennyit mondott
neki, azt is közölte vele, hogy ezt kell választania, mert ez az egyetlen lehetősége van.
– Megtenné, hogy ma este velem vacsorázik a Belvedereben? – kérdezte Bolk professzor. – Tudja, hol
van? Az Elba túlsó partján. A Brühlsche terasz mellett.
– Tudom, hol van.
Bolk professzor keze, amely meghökkentően nyirkos volt, ráereszkedett Einar vállára.
– Einar, szeretném, ha most rám figyelne. Értem. Értem és tudom, hogy mit akar.

A Belvedere-ben találkoztak. Az étterem fehér és aranyszínű volt; a kolonnádon keresztül látni lehetett,
ahogy az Elba fölött mélykékké sötétül az esti köd, látni lehetett Loschwitz magaslatait. A teremben
cserépbe ültetett pálmák álltak, a színpadon a zenekar Wagner-nyitányokat játszott.
A frakkos pincér ezüstvödörben pezsgőt hozott.
– Ez most nem ünneplés! – mondta Bolk professzor, miközben a pincér kihúzta a palackból a gomba
alakú dugót. Halk pukkanás hallatszott a teremben; a szomszédos asztaloknál ülő nők téli bársonyba
temetett nyakukat tekergetve nézelődtek.
– Talán annak kellene lennie – mondta Einar. A hangja összekeveredett azoknak a lapos halkéseknek a
csörrenéseivel, amelyeket a pincér az asztalra helyezett. Einar arra gondolt, talán jobb lett volna, ha Lilit
küldi maga helyett a Belvedere-be vacsorázni.
Bolk professzor a halkésével szétbontotta a pisztrángját. Einar a horgos végű pengét nézte, amely
lehámozta a vékony bőrt, és láthatóvá tette a rózsaszínű húst.
– Az igazat megvallva – mondta Bolk professzor amikor először találkoztam egy önhöz hasonló
esettel, nem igazán tudtam, mit mondjak. Először magam sem gondoltam volna, hogy bármit tehetek az
illető érdekében.
Einar kis híján megfulladt a döbbenettől.
– Vagyis már találkozott valakivel, aki olyan, mint én?
– Greta talán nem mondta el, hogy már van tapasztalatom. – Bolk előrébb hajolt a tányérja fölött – …
az önéhez hasonló helyzetbe került férfiakkal?
– Nem – felelte Einar. – Ezt egy szóval sem említette.
– Nos, volt egy férfi, akin segíteni akartam. De elszökött, közvetlenül azelőtt, hogy hozzáláttam volna.
Megijedt, nem merte végigcsinálni a dolgot. Természetesen megértem a viselkedését.
Einar hátradőlt a székében. Mit nem mert végigcsinálni az az ember? – töprengett. Biztos volt benne,
hogy Bolk professzor azt gondolja róla, sokkal többet tud, mint valójában.
Bolk professzor a korábbi pácienséről mesélt, arról a férfiról, aki nőnek tartotta magát, aki felvette a
Sieglinde Tannenhaus nevet, és még akkor is ezt használta, amikor éppen férfinak öltözött. Kalauz volt, a
Wölfnitz és Klotzsche közötti villamosvonalon dolgozott, és mindenkitől megkövetelte, hogy
kisasszonynak szólítsa. Az utasok persze nem értették a dolgot, bután pislogva bámultak kék uniformisára
és nyakkendőjére.
– De aztán, az első műtét reggelén az illető eltűnt – magyarázta Bolk professzor. – Kiosont a
szobájából, és Frau Krebset kijátszva elhagyta a klinikát. Nyoma veszett, egy darabig semmit sem tudtunk
róla, aztán visszatért a korábbi munkájához, ismét a villamoson dolgozott, de ekkor már a női kalauzok
egyenruháját, a vászonöves, sötétkék szoknyát hordta.
Visszatért hozzájuk a pincér, hogy bort töltsön a poharukba. Einar már sejtette, hogy a professzor mire
céloz. A horogszerű halkés pengéje megvillant a hátuk mögött álló gyertyatartó irányából érkező, lobogó
fényben. Einar rájött, olyan cserét kell vállalnia, amit már soha többé nem lehet visszacsinálni: fel kell
áldoznia a lábai között lógó, puha kis húsdarabot, hogy valami mást kapjon helyette.
Odakint feketén hömpölygött az Elba, az Augustusbrücke alatt áthaladt egy kivilágított, lapátkerekes
hajó.
– A jövő héten szeretnék kezdeni – közölte Bolk professzor.
– A jövő héten? Nem lehetne hamarabb?
– A jövő héten láthatunk hozzá. Szeretném, ha beköltözne a klinikára, pihenne, és hízna egy kicsit. A
lehető legnyugodtabb, legpihentebb állapotban kell lennie. Nem vállalhatjuk a fertőzések kockázatát.
– Milyen fertőzésről beszél? – kérdezte Einar, de aztán megérkezett az asztalukhoz a pincér, és eres
kezével leszedte a tányérokat, a halkéseket, majd egy kis, ezüstnyelű kefével lesöpörte a morzsákat.
Einar taxival ment vissza a szállodába. A szomszédban lakó prostituált éppen nem tartózkodott a
szobájában, így Einar végre nyugodtan alhatott, csak akkor fordult az oldalára, amikor éles füttyel egy
vonat futott be a pályaudvarra. Hajnalban, amikor felkelt, átment a folyosó végén lévő, fűtetlen
fürdőszobába, és lezuhanyozott. Ezután felvette a barna szoknyát és a fehér blúzt (azt, amelyiknek hegyes
volt a gallérja), magára vett egy gyapjúkardigánt, és kissé ferdén a fejére illesztette a kis kalapot. A
tükrön meglátszott a lehelete. Az arca sápadt volt. Liliként akart belépni a klinikára, és úgy tervezte,
tavasszal már Lili fog kijönni onnan. Ez nem elhatározás kérdése volt; az események maguktól alakultak
így. A Höritzisch Hotel fürdőszobájában, ahogy az érkező vonatok metsző hangja átszűrődött az ajtó
repedésein, Einar Wegener lehunyta a szemét, és amikor kinyitotta, már Lili volt.

Amikor megérkezett, Frau Krebs beeresztette, majd ráparancsolt, hogy vegye fel a klinikán rendszeresített
fehér hálóinget, amit derékban egy fonott zsinórral lehetett megkötni.
Frau Krebs, akinek az arcát megrepedt hajszálerek festették rózsásra, átvezette Lilit a klinika végében
lévő szobába, ahol a következő egy hetet kellett töltenie. A szobában egy vaságy állt. Frau Krebs széthúzta
a sárga függönyöket. Az ablak az Elba partján nyújtózó rét irányába lejtő, kis parkra nézett. A téli folyó
acélkék volt; Lili látta az egyik uszály fedélzetén álló, fázósan toporgó matrózokat.
– Jól fogja érezni magát nálunk – mondta Frau Krebs.
Az égen úszó felhők egyike eltávolodott a többitől, korábbi helyén nyílás támadt. Fényoszlop
ereszkedett az Elbára, olyan fénykört rajzolt az uszály elé, a víz színére, amilyet az aranylánc Lili nyakára.
Frau Krebs megköszörülte a torkát.
 – Bolk professzor szólt, hogy el fog jönni hozzánk – mondta.
– Azt viszont nem mondta el, hogy hívják. Ez persze jellemző rá.
– Lili vagyok.
– Lili? Milyen Lili?
Odakint egy másik felhő is oldalra sodródott; egy nagyobb sápadtkék lyuk keletkezett az égen. A folyó
felragyogott, a fázós matrózok felnéztek az égre. Lili elgondolkodva visszafojtotta a lélegzetét, majd így
szólt:
– Elbe. Lili Elbe.
Azon a délutánon átment a télikertbe, hogy ott fogyassza el a teáját. Talált egy magányosan álló
fémszéket. Leült, és nem sokkal később már az arcán érezte az üvegtetőn keresztül beszűrődő napsugarak
simogatását. A világ mintha kinyílt volna, az ég, kék volt. A nap eléggé felmelegítette a télikertet ahhoz,
hogy érezni lehessen a páfrányok és a falakhoz erősített rudakra felkúszó repkény illatát. A kert az Elbára
nézett; a felhőket szétkergető szél fehér fodrokat rajzolt a víz színére. Ezekről a fodrokról és a
hullámokról Lilinek a dániai Kattegat jutott eszébe, meg azok a festmények, amelyeken Einar örökítette
meg a téli tengert. Évekkel korábban Lili az Özvegyházban üldögélt, és Einar képeit nézegette; úgy bámult
rájuk, mintha semmi köze sem lenne hozzájuk, mintha valamelyik őse festette volna őket – valaki, akire
halványan büszke volt.
Azon a héten Lili későn kelt, de úgy érezte, minél többet pihen, annál fáradtabb lesz. Délutánonként
kivitte a teáját és a süteményét a télikertbe. Leült a fémszékre, a teáscsészét a térdén egyensúlyozta, és
félénken oda-odabólintott a lányoknak, akik egy kis cseverészésre gyűltek össze. Időnként egyikük-
másikuk felnevetett, de olyan hangosan, hogy Lili önkéntelenül feléjük nézett. Lányok, fiatal lányok voltak,
félhosszú hajjal és egészséges torokkal, és a klinikai köntös kötőzsinórja alatt mindegyiküknek
domborodott a hasa. Lili tudta, hogy a többségük emiatt van itt. A szeme sarkából figyelte őket, de nem
megvetéssel, nem sajnálkozással, inkább érdeklődve és vágyakozással, mert a lányok mintha
valamennyien ismerték volna egymást, és hangos nevetésük hallatán – a hangjuk olyan erővel járta át a
télikertet, hogy Lili arra gondolt, megrepeszti az üvegfalakat – arra lehetett következtetni, hogy a
legcsekélyebb mértékben sem zavarja őket, hogy a következő néhány hónapot ezen a helyen kell
eltölteniük. A klinikán lakó lányok mintha külön kis társadalmat alkottak volna, egy olyan kört, amelybe
Lili még nem tartozott bele. Talán ennek is eljön az ideje – gondolta, és élvezte, ahogy a napsugarak a
térdét simogatják, meg a csuklóját, amit felfelé fordított, hogy jobban érezze a meleget, ami mintha már az
egész testébe beszivárgott volna.
Tudta, Bolk professzor azt szeretné, ha felszedne magára egy kis súlyt. Frau Krebs délutánonként
rizspudingot hozott neki, amelyben gondosan elrejtettek egy szem mandulát – pontosan úgy, ahogy a dánok
szokták. Amikor először kanalazta a szájába a pudingot, és megérezte a kemény mandula ízét, felpillantott,
és megfeledkezve arról, hol van, dánul szólalt meg:
– Tak, tak!
A klinikán töltött harmadik napon Lili ismét éppen a télikertben üldögélt, amikor az üvegfal túlsó
oldalán egyszer csak felfedezte a kikericseket. A virágoknak élénk volt a színük, érdekes a formájuk, és
szelíden bólogattak az enyhe szellőin. Bátran álltak a kissé sáros, barnás pázsiton, amely – Lili legalábbis
így képzelte – a következő néhány hét során összefüggő, zöld szőnyeggé változik majd. A folyó ezen a
napon olajos fénnyel hömpölygött, lassú hullámainak hátán egy uszályt vitt, amelynek a fedélzetét feszes
kötelekkel leszorított, fekete vászon takarta.
– Szerinted korán érkezik a tavasz?
– Bocsánat, mit mondtál? – kérdezte Lili.
– Észrevettem, hogy a kikericset figyeled. – A lány megfogta a Lilié mellett álló fémszék támláját, és
úgy fordította, hogy amikor leül, éppen szemben legyenek a fehér, öntöttvas asztal két oldalán.
– Elég korán megjelentek – mondta Lili.
 – Ebben az évben pontosan erre számítottam – mondta a lány. Szőke haja a válla alá ért; az orra fitos
volt. Kiderült, hogy Ursulának hívják, Berlinből érkezett, és árva, még húszéves sincs, és azért kellett
Drezdába jönnie, mert elkövette a legegyszerűbb hibát.
– Azt hittem, szeretem azt a férfit – mondta később.
A megismerkedésüket követő napon még erősebben sütött a nap. Lili és Ursula magas nyakú
szvetterben és a Frau Krebstől kölcsönkapott, füles prémsapkában indult sétálni a parkban. Elmentek a
kikericsek mellett elvezető ösvény végéig, és az Elba felé fordultak. A szellőről kiderült, hogy valójában
szél, és sokkal erősebb annál, amilyennek a télikert üvegfalai mögül látszott.
– És te, Lili? – kérdezte Ursula. – Te miért vagy itt?
Lili elgondolkodott a kérdésen. Az ajkába harapott, visszahúzta a kezét a ruhaujjába.
– Beteg vagyok. odabent – mondta végül.
– Értem – felelte Ursula, akinek olyan volt az ajka, mintha mindig csücsörítene.
Attól kezdve a két lány minden délután együtt fogyasztotta el a teáját és a süteményét. Együtt eszegették
a csokoládét azon dobozok egyikéből, amelyeket Ursula a legutolsó munkahelyéről csempészett ki.
– Ezek, ezek a csokoládék okozták minden bajomat! – mondta Ursula. Felemelt egy kagyló formájú
bonbont, majd gyorsan a szájába tömte. Mesélt Lilinek az Unter den Lindenen lévő édességboltról, ahol
dolgozott, ahová ebédidőben vagy öt órakor a legtehetősebb berlini férfiak tértek be, felöltőjükkel a
karjukon, hogy vegyenek egy-egy szaténszalaggal átkötött, díszes dobozt, amely három rétegben
elhelyezett, szemenként aranyfóliába csomagolt bonbonokat tartalmazott.
– Most biztos azt hiszed, hogy az egyik vevőnkbe szerettem bele – mondta Ursula, miközben a
csészealjra eresztette a teáscsészéjét. – Pedig nem. A csokoládékeverő fiú volt az, aki hátul dolgozott. Ő
töltötte bele a diót, a vajat, azt a rengeteg tejet meg a kakaóbabot azokba a nagy kádakba. – A kádak elég
nagyok voltak ahhoz, hogy a két szerelmes összebújhasson bennük. A fiút Jochennek hívták, a feje búbjától
a lábujja hegyéig szeplős volt. Cottbusból származott, a lengyel határ mellől; azért ment Berlinbe, hogy
megcsinálja a szerencséjét, de aztán a rozsdamentes acélból készült kádaknál kötött ki, amelyekben a
keverőlapátok, ha egyszer megmozdultak, könyven leszakíthatták volna csontos kezét, hogy aztán egy
percen belül százszor is megforgassák a prédát. Ursula és Jochen négy hónapig nem beszélt egymással – a
rózsaszínű, gombos egyenruhát viselő, elöl dolgozó lányoknak tilos volt szóba elegyedniük a hátul
robotoló fiúkkal, akik az egész napot abban a tej- és étcsokoládétól illatos, forró teremben töltötték, és
jobbára csak az üzletben, a pult mögött és az üvegezett szekrények mellett posztoló lányok testéről, a
ruhájuk által eltakart testrészeikről beszéltek. Aztán egy nap Ursulának hátra kellett mennie, hogy
megkérdezze, mikor készül el a következő adag nugát. Jochen, aki még csak tizenhét esztendős volt,
hátratolta a fején a sapkáját.
– Ma már nem lesz több nugát. Mondd meg annak a balfácánnak, hogy menjen haza, és inkább kérjen
bocsánatot a feleségétől. – Ez volt az a pillanat, amikor Ursula beleszeretett.
A többit Lili magától is el tudta képzelni: az első csók a hátsó helyiségben; ölelkezés, azután szelíd
birkózás, aminek a végén a rozsdamentes acélkádban kötöttek ki; szenvedélyes éjszaka a csokoládégyártó
műhelyben, a csendes és üres házban; a szerelem és a kéj hangjai a mozdulatlanul meredező
keverőlapátok alatt.
Milyen szomorú! – gondolta Lili a fémszéken ülve, az Elbát simogató délutáni napsugarakat nézve. Az
elmúlt öt napban összebarátkozott Ursulával. Sajnálta őt, hogy ilyen helyzetbe került, de titokban arra
vágyott, hogy vele is valami hasonló történjen. Igen – gondolta. – Az én esetemben is így lesz.
Villámcsapás szerű szerelem, reménytelen és bánni való szenvedély…
Másnap reggel Bolk professzor jelent meg a szobája ajtajában.
– Kérem, ma semmit ne egyen! – mondta. – Még süteményt se a teájához. Semmit! – Elhallgatott, aztán
hozzátette: – Holnap lesz a nagy nap!
– Biztos benne? – kérdezte Lili. – Nem fogja meggondolni magát?
 – Lefoglaltam az amfiteátrumot. Kijelöltem a segédkező ápolónőket. Maga hízott egy kicsit. Igen,
biztos vagyok benne. Holnap lesz a maga napja, Lili. – Elsietett.
Lili lement reggelizni a fenyőpadlós, boltíves ablakú terembe, amelyben a fal mellé állított asztalon
több tálcányi göngyölt hús, zsemle és sok más finomság mellett egy vödörnyi feketekávé várta a lányokat.
Fogta a kávéját, és behúzódott a sarokba; egyedül akart maradni. Egy vajazókéssel felnyitotta a kék
borítékot, és kihúzta belőle a Gretától érkezett levelet.

Drága Lili!
Hogy tetszik Drezda? És hogy tetszik Bolk professzor? Gondolom, már találkoztál vele. Csákját
hallani róla. Már-már híres személyiség, és ezután most biztosan bekerül a legismertebbek közé.
Párizsból semmi érdemleges hír. Amióta elmentél, sokkal lassabban dolgozom. Te vagy a tökéletes
téma; nem könnyű olyan gyönyörű modellt találni, amilyen te vagy. Hans tegnap meglátogatott.
Aggódik a műtárgypiac miatt. Azt mondja, eltűnt a pénz. Nemcsak itt, de egész Európában, mindenütt.
Persze ez engem nem aggaszt. Sosem aggasztott, de ezt te is tudod. Ezt közöltem Hansszal is, mire azt
mondta, könnyen beszélek, mert nekünk – mármint Einarnak vagy nekem – mindig lesz olyan képünk,
amit el lehet adni. Nem tudom biztosan, ezt miért mondta, de gyanítom, igaza lehet. Vagyis: igaza
volna, ha Einar még mindig festene. Lili, gondoltál már arra, hogy fess? Talán vehetnél magadnak egy
kis doboz vízfestéket meg egy vázlatfüzetet. A rajzolással és a festéssel elüthetnéd az időt, ami,
feltételezem, nagyon lassan múlik ott, ahol most vagy. Bármit is mondanak, Drezda azért mégsem
Párizs!
Remélem, kellemes a környezet, kényelmes a szállásod. Ez aggaszt a legjobban. Bárcsak
megengedted volna, hogy veled tartsak! De megértelek. Vannak olyan dolgok, amiket az embernek
egyedül kell elintéznie.
Lili, időnként nem szoktál elgondolkodni azon, hogy milyen lesz, ha egyszer a végére jutunk ennek
az egésznek? Az lesz a szabadság! Én legalábbis így gondolok rá. Te is? Remélem. Remélem, hogy így
gondolsz rá, mert valami ilyesmit kellene majd érezned. Én mindenesetre ilyesmit érzek.
Amint tudsz, adj hírt magadról! Nagyon hiányzol nekünk, mármint nekem, és IV. Edvardnak is. A
nyugágyadon szokott aludni. Ami engem illet: alig alszom.
Ha szükséged van rám. csak üzenj! Egy éjszaka alatt odaérek.
Szeretettel Greta

Lili a régi házban eltöltött időre gondolt, meg Einar műtermére, arra a tiszta, érintetlen szobára; a Greta
műtermébe reggelente beözönlő fényre, a bársonnyal borított ottománra, amely besüpped: Carlisle súlya
alatt; Gretára gondolt, akinek a ruháját kéménnyé tettek a ráfröccsent és rászáradt festékfoltok; Greta
hajára gondolt, a tincsekre, amelyek jégcsapokként lóglak a hálára. Hans jutott eszébe, aki az utcán
nyomja az autója dudáját, és közben az ő nevét kiáltja. Vissza akart menni oda. de tudta, ez most mar
lehetetlen volna.
Délután ismét találkozott Ursulával, akinek egészen kipirult az arca: futva jött le a lépcsőn.
– Levelet kaptam tőle. – Egy borítékot lobogtatott. – Jochen-től.
– Honnan tudta, hol talál meg?
– Írtam neki. Nem bírtam megállni, Lili! Összeroppantam, bírtam neki. Leírtam, mennyire szeretem, és
hogy még mindig nem késő. – A haját hátrafogta, és emiatt meg kerek és kipirult arca miatt jóval
fiatalabbnak tűnt a koránál. – Szerinted mit válaszolt? Mit akar elmondani nekem?
– Derítsük ki! – mondta Lili.
Ursula felnyitotta a borítékot, a szeme ide-oda mozgott, ahogy a sorokat olvasta. A mosolya kissé
halványabb lett, és mire megfordította a lapot, a szája vékony, feszes vonallá szűkült. Végighúzta a
kézfejét az orra alatt.
– El akar jönni, hogy meglátogasson. Meg is teszi, ha elég pénzt gyűjt, és kap egy-két szabadnapot a
csokoládéüzemben.
– Szeretnéd, hogy eljöjjön?
– Azt hiszem, igen. – Azután: – Persze nem lehetnek nagy reményeim. Elég nehezen szabadulhat el a
műhelyből. De azt írta, ha lesz ideje, eljön hozzám!
Pár percig hallgattak, aztán Ursula megköszörülte a torkát.
– Úgy tudom, lesz valami operációd.
Lili igennel felelt, és megérintette az ölét borító gézt.
– Mit fognak csinálni veled? Ugye minden rendben lesz? Ha majd befejezik, ugyanaz leszel, ami most
vagy?
– Jobb leszek – felelte Lili. – Bolk professzor javítani fog rajtam.
– Ó, a jó öreg, félelmetes Bolk! Remélem, nem fog ártani neked. Bolk, a Szike. Így nevezik. Mindig
készen áll rá, hogy felnyissa valamelyik lányt a késével.
Lili egy pillanatra megrémült.
– Ó, ne haragudj! – mondta Ursula. – Nem úgy értettem De te is tudod, a lányok sokszor összevissza
locsognak, pedig valójában semmit sem tudnak.
– Semmi gond – mondta Lili.
Később, a szobájában Lili lefekvéshez készülődött. Frau Krebstől kapott egy pici, krétaszerű pirulát.
– Ez majd segít elaludni – mondta az ajkát harapdálva.
Lili a mosdókagylónál megtörölgette az arcát egy rózsaszínű törülközővel. A sminkje – a
narancssárgás púder, a rózsaszínű rúzs meg a barna viasz, amit a szemöldökére használt – szétkenődött a
víz hatására. Amikor megfogta a viaszos hegyű szemceruzát, amikor felemelte a kezét, hogy használja,
különös érzés töltötte meg a mellkasát: mintha újra átélne valamit. Einar művész volt. Lili eltűnődött,
vajon ő is érzett-e már ilyen feszítést a bordái mögött. Talán ilyen volt az az érzés, ami akkor áradt szét
benne, amikor az ecsetje csúszós végét hozzáérintette az új vászon üres felületéhez. Lili megremegett, és
érzett valamit a torkában – valamit, ami hasonlított a sajnálkozásra. Ezután erősen nyelnie kellett, hogy
lent tartsa az altatópirulát.
Másnap reggel kábult és tompa volt. Kopogtattak. Egy bozontos ápoló érkezett, aki kiemelte a takaró
alól. Az ágya mellett megállt egy alkohol- és acélszagot árasztó hordágy, hogy elvigye őt valahová.
Valahol a távolban megpillantotta Bolk professzor arcát.
– Jól van? – kérdezte a professzor valakitől. – Nézzük meg, valóban jól van-e!
Ennél többet Lilinek nem sikerült felfognia. Tudta, még mindig kora reggel van. Ahogy végigtolták a
klinika folyosóin, hogy a nap elemelkedett a Drezdától keletre elterülő repceföldek fölé, már tudta, hogy a
kis ablakokkal ellátott lengőajtó rá fog csukódni, mielőtt a hajnali fény megérinti a Brühlsche terasz
sarokköveit és azt a helyet, ahonnan korábban az Elbát és a várost figyelte – azt a helyet, ahol elhatározta,
hogy soha többé nem fog visszanézni.

Amikor felébredt, először az ablak előtt összehúzott, sárga függönyt látta meg. Szemközt egy egyajtós,
tükrös szekrény állt, a zárjába dugott kulcson kék bojt. Lili először arra gondolt, hogy a régi
ruhásszekrényt látja, aztán eszébe jutott – de mintha valaki mással történt volna meg – az a délután, amikor
Einarra éppen akkor nyitott rá az apja, amikor az anyja nyitott szekrénye előtt állt, a fején egy sárga
kendővel.
A vaságyban feküdt, a rácsos ágyvégen keresztül nézegette a szobát. Olyan érzése támadt, mintha egy
rácsos ablakon bámulna kifelé. A szoba tapétáján apró, festett virágcsokrok virítottak. A sarokban egy
pléddel leterített szék. Az ágy mellett egy mahagóniasztal, rajta csipketerítő és egy cserép viola. Az
asztalnak egyetlen fiókja volt – Lili eltűnődött, vajon ki tartja benne a holmiját. A padlót porszínű szőnyeg
fedte, amelynek felületéről néhány foltban már lekoptak a bolyhok.
Megpróbálta feltolni magát, de iszonyatos fájdalom hasított a teste közepébe. Visszahanyatlott a
kemény és a beléje tömött tollaktól ropogós párnára. A pupillája a homloka felé fordult, elsötétült
körülötte a szoba. Gretára gondolt; eltűnődött, vajon Greta itt van-e vele, ebben a szobában, esetleg az
ablakkal szemközti sarokban, azon a helyen, ahová nem tud benézni, mert nincs elég ereje ahhoz, hogy
elfordítsa a fejét. Fogalma sem volt róla, hogy mi történt vele – talán azért nem mert az altatáshoz használt
kloroform még mindig ott kavargott az orrlyukaiban. Azt tudta, hogy beteg volt, és először azt hitte, hogy
még gyerek, és most vették ki a vakbelét a jütlandi közkórházban, abban, aminek a folyosóján olyan gumis
a padló. Tízéves, és az ajtón hamarosan belép Hans, egy maroknyi vadvirággal.
De nem. Mégsem, ennek semmi értelme, hiszen. Hiszen itt motoszkál a fejében Greta is, aki Einar
felesége volt. A gondolat hatására félhangosan megkérdezte:
– Hol van Einar?
A többiekre gondolt: Gretára és Hansra, azután Carlisle-ra, akinek színtelen, de állhatatos hangja
kiválóan alkalmas volt arra, hogy elemezzen bizonyos dolgokat. A rémült Einarra gondolt, aki szinte
elveszett abban a bő öltönyében – de ő valahogy külön jelent meg a többiektől.
Felfelé fordította a szemét. A mennyezeten egy ezüstszínű, tükrös dobozban egy villanykörte égett. A
lámpára egy hosszú zsinórt erősítettek. Látta, hogy a zsinór az ágya mellé vezet; a végére valaki egy kis,
barna gyöngyöt kötött. A gyöngy a zöld takarón hevert. Hosszú, nagyon hosszú ideig arra gondolt, hogy
kidugja az egyik kezét a takaró alól, meghúzza a barna gyöngyöt, és leoltja a lámpát. Ráfókuszált; a barna
fagyöngy olyan volt, mint az abakusz golyói. Végül, amikor megmozdult, hogy kiszabadítsa a kezét,
hirtelen úgy robbant bele a testébe a fájdalom, mint egy forró fénylövedék. A feje ismét visszahanyatlott a
párnára – a koponyája alatt érezte a roppanó tollakat és lehunyta a szemét.
Csak néhány órával korábban történt, a hajnal feketeségében, Alfred Bolk professzor kezei alatt, hogy
Einar Wegener-ből, a férfiból, nő lett. Eltávolították a két golyót a herezacskójából, és most, most már
Lili Elbeként merült alá a három nap, három éjjel tartó öntudatlanságba.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

G r e ta az őrület határán állt. Begombolta a ruháját, egy teknőcpáncél fésűvel hátrafogta a haját,
kikeverte a festékeit a Knabstrup edénykékben, és odaállt Lili félkész portréja elé, de képtelen volt
rájönni, hogyan fejezze be. Ahogy végigpillantott a festményen – Lili felsőteste már kész volt, az
alsótestének viszont még csak ceruzás körvonalai voltak olyan érzése támadt, mintha nem is az ő munkája
volna. Csak bámulta a vásznat, amit ő maga feszített és szegelt rá a keretre, de hiába, egyszerűen nem bírt
összpontosítani. Bármi képes volt elterelni a figyelmét a munkáról. Jött egy levél a könyvtárból, hogy
hosszabbítsa meg a tagságát. IV. Edvard hangos lefetyeléssel ivott a táljából. A tekintete rátévedt Einar
műtermének nyitott ajtajára, és meglátta a rózsaszínű-vörös takaróval leterített ágyat, érzékelte annak a
szobának a rendezettségét és ürességét, amelyben már senki sem lakott. Eszébe jutottak az üres fiókok és a
szekrény, amiben már nem volt semmi, csak egyetlen vállfa. Lüktetést érzett a mellkasában, és csak arra
tudott gondolni, hogy Einar egy vasúti kocsiban keresztül zötykölődik Európán, éjszaka megérkezik
Drezdába, jeges harmat hull a hajára, miközben azt a cédulát szorongatja a markában, amire a klinika
címét írták.
Hans galériájában ismét kiállítást rendeztek a képeiből, de Greta olyasmit tett, amit még soha: nem
vett részt a megnyitón. Valahogy undorodott az egésztől, de természetesen elég óvatos volt ahhoz, hogy
Hansszal ezt ne közölje – tudta, ennél nagyobb hálátlanságot el sem lehetne képzelni. Valahogy nem tudta
elhinni, hogy képes távolmaradni, ő, éppen ő, akit öt éve még senki sem ismert, most viszont egész
délelőtt egy jóképű nizzai újságíróval beszélgetett, aki állandóan közbeszólt, és triviális kérdésekkel
bombázta. „Mikor érezte először, hogy a jelentős festők közé tartozik?” Nagyon-nagyon sok mindent elért
az elmúlt öt évben, de most úgy érezte, meg kell állnia, hátra kell dőlnie, és el kell gondolkodnia: „Igen,
kezdtem magammal valamit, elértem valamit, de… Számít ez?” Egyedül volt, a férje és Lili Drezdába
utazott – egyedül.
Jó egy héttel azután, hogy Einar elment, egy esős, borús, automobilok zúgásától hangos napon Greta
átsétált Hanshoz, a galériájába. Hans a hátsó irodában ült, a külső helyiségben egy hivatalnok írogatott
szorgalmasan valami számlakönyvbe.
– Nem sikerült mindet eladnom – mondta Hans a kiállítás képeiről.
Greta egyik festménye (Lili egy kabanában, a Bains du Pont-Solferinónál) a padlón állt, ahhoz az
íróasztalhoz támasztva, amelynél a hivatalnok a ceruzáját koptatta.
– Bárcsak eljöttél volna a megnyitóra! – mondta Hans. – Valami baj van? – Azután: – Találkoztál már
az új asszisztensemmel? Ez itt Monsieur Le Gal.
A keskeny arcú hivatalnok lágy, barna szemében volt valami, amiről Gretának a férje jutott eszébe.
Einarra gondolt – ahogy óvatosan felszáll a drezdai villamosra, ahogy a szemlesütve, kezét az ölében
tartva ül –, és megremegett. Kínzó kérdés villant át az agyán: „Mit műveltem a férjemmel?”
– Segíthetek még valamiben? – kérdezte Hans. Közelebb lépett Gretához. A hivatalnok fel se
pillantott, minden figyelmét a munkájának szentelte. Hans odaállt Greta mellé. Nem érintették meg
egymást, de Greta, miközben a festményt nézte, érezte a férfi közelségét. A képen Lili szélesen mosolygott
a fürdősapkája szorosan megkötött zsinórja fölött. A szeme sötét volt és élénk – feneketlen mélynek tűnt.
Greta érzett valamit a karján, de amikor odanézett, semmit sem látott. Hans már a hivatalnok
íróasztala mellett, zsebre dugott kézzel állt. Vajon mondani szeretne valamit?
Carlisle egymás karjaiban talált rájuk. Azon a hideg, esős délutánon történt, amikor Hans rózsaszínű
nyaka arról árulkodott, hogy a borbélytól érkezett. Greta nem hallotta meg a kulcs motozását, túl későn
vette észre a fivérét. Zavarodott csend támadt, Greta is, Carlisle is mozdulatlanná dermedt. Greta éppen
Hans mellkasára hajtotta a fejét. Carlisle, sállal a nyakában, megállt, majd a keze elindult vissza, a kilincs
irányába. „Azt hittem, senki sincs itthon, és…” – kezdte. Greta hátrahúzódott Hanstól, aki gyorsan
felemelte a kezét. „Ez most nem az, aminek látszik…” – kezdte. „Majd később visszajövök – mondta
Carlisle. – Kicsit később…” Mielőtt Greta megszólalhatott volna, már ki is lépett az ajtón.
Azon az estén Greta odaült Carlisle ágyának végébe, és a takarón keresztül megmasszírozta a fivére
lábát. „Időnként úgy érzem, Hans az egyetlen barátom.” És Carlisle, akinek a hálóinge szétnyílt a
gallérnál, így válaszolt: „Megértem.” Azután: „Greta, senki sem ítélne el ezért, eszedbe se jusson ezt
hinni.”
Most, Hans irodájában, a szorgalmasan irkáló hivatalnok mellett állva Greta megjegyezte:
– Még nem kaptam hírt Einarról.
– Aggódsz?
– Nem kellene, de… igen.
– Miért nem mentél el vele?
– Nem akarta.
Hans megállt mellette, és Greta látta, hogy összeszorítja az ajkait. Talán sajnálja őt? Ó, mennyire
gyűlölné, ha idáig fajulnának a dolgok!
– Nem mintha bosszantana – mondta. – Természetesen megértem, miért akart egyedül menni.
– Greta – mondta Hans.
– Igen?
– Miért nem látogatod meg?
– Nem akarja, hogy ott legyek.
– Talán túlságosan szégyelli magát ahhoz, hogy segítséget kérjen tőled.
– Nem, Einar nem ilyen. Egyébként is, miért kellene szégyellnie magát? Azok után, amiken átmentünk,
most kezdi el szégyellni magát?
– Gondolj bele, min megy keresztül. Ilyesmi még soha senkivel sem történt.
– De akkor miért nem akarta, hogy elkísérjem? Nem akarta, hogy vele legyek. Ezt világosan a
tudtomra adta.
– Talán túlságosan félt.
Greta a fejét ingatta.
– Úgy gondolod?
A hivatalnok cigarettára gyújtott, a gyufa hangosan sercent végig a doboz oldalán. Greta ismét azt
akarta, hogy Hans ölelje át, de nem mozdult felé, nem lépett a karjai irányába. Kihúzta magát,
végigsimított a szoknyáján. Tudta, hogy régimódi dolog, de egyszerűen nem bírt volna hozzásimulni egy
másik férfihoz, amíg Einar a férje.
– El kellene menned hozzá. Látogatóba – mondta Hans. – Ha akarod, elkísérlek. Boldogan elmennék
veled.
– Nem mehetek.
– Dehogynem!
– És mi lesz a munkámmal?
– Megvár. Vagy, ami még jobb: vidd magaddal az állványodat is. Vidd magaddal a festékeidet!
– Szerinted tényleg ezt kellene tennem?
– Elkísérlek – mondta Hans.
– Nem – felelte Greta. – Ez nem lenne bölcs dolog.
– Miért nem?
A hivatalnok íróasztalán ott volt a L’Echo de Paris egyik példánya, amelyet éppen a Greta legutóbbi
kiállításáról készült beszámolónál hagytak nyitva. Greta még nem olvasta a cikket; ahogy odanézett, az
egyik bekezdés úgy ugrott a szemébe, mintha alá lett volna húzva: „Annyi kép után, amelyet ugyanarról a
modellről, egy különös, Lili nevű lányról készített, Greta Wegener unalmassá vált. Az kívánom, találjon
magának egy új modellt és egy újszerű színsémát. Kaliforniából származik; vajon mi az oka annak, hogy
még sosem foglalkozott hazája aranyló, kéklő színeivel? Fessen nekem egy képet a Csendes-óceánról
vagy a kiszáradt folyómedrekről!”
– Ha megyek, egyedül kell mennem – mondta Greta.
– Most úgy beszélsz, mint Einar.
– Olyan vagyok, mint ő.
Néhány percig hallgattak, a festményt tanulmányozták, és a kintről beszűrődő hangokat, az eső
kopogását, a forgalom zaját hallgatták. Párizs hideg volt, a nedvesség minden reggel beszivárgott Greta
bőre alá. Sokszor olyan érzése támadt, hogy csupán egyetlen olyan hely van, ami ennél a városnál is
nyirkosabb és szürkébb: Drezda. Arra gondolt, ha elmegy oda, akkor mintha a tél barlangjába lépne be.
– Ha van valami, bármi, amiben segíteni tudok. – mondta Hans. Ismét odaállt a nő mellé, és Greta
megint úgy érezte, mintha tollal simogatnák a bőrét. Érezte, hogy Hans ott van mellette, érezte a testét a
halszálkamintás öltöny alatt, érezte a testéből áradó meleget. – Greta.
– Mennem kell.
– Nem gondolod, hogy ideje lenne.
– Tényleg mennem kell!
– Jól van – mondta Hans. Felsegítette Gretára az esőkabátját, megigazította a kabát vállrészét. –
Elnézést.
– Számíthatok rá, Wegener asszony – szólalt meg a hivatalnok nyers hangon hogy mostanában új
festményeket hoz?
– Egy ideig most nem – felelte Greta. Amikor kilépett az utcára, ahol automobilok suhantak el az
esernyőtengertől hullámzó járdán túl, tudta, hogy valóban össze kell csomagolnia az állványát és a
festékeit, és helyet kell foglalnia magának a következő drezdai vonatra.

Drezdában a legnagyobb meglepetést az okozta neki, hogy az emberek az utcán egyszer sem emelték fel a
fejüket, állandóan csak a saját lábukat bámulták. Nem ehhez volt hozzászokva, furcsa volt a számára, hogy
nem vizslatták érdeklődő tekintetek az alakját, hogy egyetlen üdvözlő pillantást sem kapott. Az első napon
úgy érezte, mintha láthatatlanná vált volna – elmerült Európa redői között, valahová mélyre került,
megszűnt létezni a világ számára. Ez az érzés enyhe pánikot keltett benne, amikor a Drezdai Városi Női
Klinika kapujához vezető úton haladva meg-megroppant a talpa alatt a murva. Megalapozatlan félelem
vett rajta erőt; hirtelen megrémült, hogy ha senki sem látja őt, akkor senki sem segíthet neki abban, hogy
megtalálja Einart.
Az első percekben szinte tapintani tudta volna a zavarodottságot.
– Wegener kisasszonyt keresem – mondta a bejárati ajtóval szemközti pultnál, amely mögött Frau
Krebs éppen egy Hacifa márkájú cigarettát szívott.
Frau Krebsnek semmit sem mondott a Wegener név. Összepréselte az ajkait, megrázta a fejét;
egyenesre vágott hajának oldalsó tincsei az állkapcsához súrlódtak. Greta nem adta fel.
– Karcsú, sötét szemű. Nagyon félénk. Törékeny kis dán lány.
– Ó, Lili Elbére gondol?
Greta csak pár perccel korábban képzelte maga elé Einart, ahogy az arcát a nap felé fordítja,
miközben a vonata a Marienstrassénál lévő hídon átjut az Elba túlsó partjára. Meglepődött.
– Igen. Itt van?
Lili szobájában egy hordozható gázkályha állt, tűz lobogott benne. A sárga függönyt összehúzták, a kis
kályha kék lángjai hullámzó árnyékokat vetettek az ágyra. Greta megállt az ágy végében, megfogta a vas
ágytáblát. A takaró alatt ott feküdt Lili; a karjait kinyújtva, mereven tartotta maga mellett. Aludt, az orrán
át lélegzett.
– Kérem, ne zavarja őt – súgta Frau Krebs az ajtóból. – Nagyon megviselte őt az operáció.
 – Mikor került rá sor?
– Három nappal ezelőtt.
– És. Most hogy van?
– Nos, ezt nem könnyű megmondani. – Frau Krebs keresztbe tette a mellén a karjait. A szoba meleg
volt az alvó test kipárolgásától, Greta valahogy természetellenesnek találta a csendet. Leült a sarokban
álló székre, és egy takarót húzott az ölébe. Fázott, fáradt volt a vonatozástól. Frau Krebs magára hagyta őt
Lilivel.
Aludtak, aludtak mind a ketten. Pár órával később, amikor Greta felébredt, először arra gondolt, hogy
Pasadenában van, a verandán, és egy rövid szunyókálásból próbál magához térni. Aztán meglátta Lilit, aki
éppen oldalra fordította a fejét a párnán, miközben meg-megrebbentek papírszerű szemhéjai.
– Kérlek, ne aggódj miattam! – mondta Lili. Nehézkesen pislogott, hogy elűzze az álom maradványait.
Greta végre megláthatta a szemét. Ez volt az egyetlen dolog, ami megmaradt a férjéből: a szempár,
amelyből az egész életét ki lehetett olvasni. Az ágyhoz ment, és a durva lószőr takarón keresztül simogatni
kezdte Lili lábát. A vádliját sokkal puhábbnak találta, mint korábban, de arra gondolt, talán csak a
képzelete játszik vele, és azt is csak képzeli, hogy a takaró alatt mintha két kis mellecske domborodna.
– Tudod, mit csináltak velem? – kérdezte Lili. Az arca teltebb volt, a nyaka is vastagabbnak tűnt, az
ádámcsutkája pedig beleveszett egy kis húsredőbe.
Vagy ezt is csak képzelem? – tűnődött Greta.
– Semmi mást azon kívül, amiről beszéltünk.
– És most már Lili vagyok? Lili Elbévé változtam?
– Te mindig is Lili voltál.
– Igen, de ha most lenéznék oda, vajon mit látnék?
– Ne gondolj most erre – mondta Greta. – Nem ez az egyetlen dolog, amitől Lili vagy.
– Sikeres volt? Mármint az operáció.
– Frau Krebs szerint igen.
– Hogy nézek ki? Mondd meg az igazat, Greta! Hogy nézek ki?
– Nagyon szép vagy.
– És most már valódi nő vagyok?
Greta énjének egy részét megbénította a sokk. A férje már nem létezett. Hirtelen úgy érezte, Einar
Wegener lelke keresztülsuhan rajta; hirtelen megértette: Greta Waud újra özvegy lett. Teddy koporsója
jutott az eszébe, a koporsófedélre festett galambok, a gödörbe leereszkedő láda. De nem, Einart nem kell
eltemetnie. Felültette őt a Németországba induló vonatra, de azóta megszűnt létezni – mintha a vonat
belerohant volna a jeges, januári ködbe, hogy aztán örökre eltűnjön. Elképzelte, ha most kimondaná Einar
nevét, akkor a hangja új és újabb visszhangra találna, de senki sem válaszolna. Akár az élete végéig
ismételgethetné, akkor sem történne semmi.
Még közelebb lépett Lilihez. Ismét erőt vett rajta a vágy, hogy magához ölelje, és a kezei közé fogja a
fejét. Lili halántékán finoman lüktettek az erek. Greta mindkét tenyerét az izzadt fejre tette, és leült mellé
az ágy szélére. Észrevette, hogy a két függöny között maradt egy kis rés, amin keresztül kilesve, a tavasz
fényétől lassanként felragyogó pázsiton túl megpillantotta az Elbát. A folyó úgy hömpölygőit, akár az égen
úszó felhők. A túlsó part közelében szvettert viselő fiúk eveztek egy kenuban.
– Ó, szervusz! – szólalt meg egy hang az ajtóból. Egy kissé fitos orrú, fiatal lány lépett be. – Te
bizonyára Greta vagy.
Greta bólintott. A lány belibbent a szobába. Kórházi hálóinget és köntöst viselt, a lábán puha mamusz
volt. Lili ismét elaludt; a szoba szürkévé változott. A sarokban halkan kattogott a gázkályha.
– Ursula vagyok – mondta a lány. – Összebarátkoztunk. – Az állával Lili felé mutatott. – Jól lesz,
ugye?
– Remélem. Frau Krebstől tudom, milyen rettenetes volt a számára.
 – Jobbára aludt, de egyszer, amikor ébren láttam, boldognak tűnt – mondta Ursula.
– Milyen volt a műtét előtt? Félt?
– Nem igazán. Imádja Bolk professzort. Bármit megtenne érte.
– Jó orvos – hallotta Greta a saját hangját.
Ursula kezében egy kis doboz volt, aminek csomagolófóliájára csinos betűkkel az „Unter den Linden”
feliratot nyomtatták. Greta felé nyújtotta a dobozt.
– Odaadná neki, amikor felébred?
Greta megköszönte az ajándékot, és közben megállapította magában, hogy Ursula hasa meglehetősen
gömbölyű, de ez a gömbölydedség valahogy szokatlanul magasan helyezkedett el.
– És te hogy vagy? – kérdezte.
– Ó, én? Remekül – mondta Ursula. – Minden nap egyre fáradtabban. De mit is várhatnék?
– Jól bánnak veled itt?
– Frau Krebs nagyon rendes. Első pillantásra szigorúnak látszik, pedig kedves. És a többi lány is az.
De Lili a kedvencem. Ő nagyon édes! Mindenki miatt aggódott, csak maga miatt nem. – Kis szünetet
tartott, majd hozzátette: – Mesélt nekem rólad. Hiányoztál neki.
Greta elgondolkodott, vajon Ursula mit ért ezalatt, de nem kezdett kérdezősködni. Lényegében nem
számított.
– Megmondanád neki, hogy benéztem? – kérdezte Ursula. – Átadod neki a csokoládét?
Greta a Bellevue-ben vett ki szobát. Úgy gondolta, esténként, amikor magára hagyja Lilit a klinikán,
megpróbál festeni.
A folyón araszoló, laposfenekű szénszállító uszályok fénye feljutott az ablakáig. Időnként kinyitotta az
ablakot, ilyenkor hallotta a turistákat szállító hajó lapátjai által keltett csobogást, hallotta az uszályok
jellegzetes nyikorgását, és a Theater Platzon áthaladó villamosok csöngetését.
Elkezdett egy új képet, Bolk professzort akarta lefesteni. A jókora vásznat az Alunstrassén vásárolta.
Ahogy kijött a boltból, a hóna alá csapta az összetekert vásznat, és az Augustusbrückén átsietve
visszament a Bellevue-be. A híd félkör alakú kilátóbalkonjairól szinte az egész várost látta: a Brühlsche
teraszt, aminek zöld padjain friss festék száradt; a Frauenkirche mészkőkupoláját, amit feketére festett az
automobilok és a Plauenscher Grundon működő kohók által kibocsátott füst; a Zwinger ezüstös ablakainak
hosszú sorát. A folyó felől érkező szél kitolta a hóna alól a vásznat; a tekercs szétnyílt, úgy bomlott ki,
akár egy vitorla – Gretának az utolsó pillanatban, a balkon korlátja fölött sikerült elkapnia. Éppen azon
volt, hogy kínlódva összecsavarja, amikor egy kéz nehezedett a vállára.
– Segíthetek? – kérdezte egy ismerős hang.
– Éppen a szállodámba tartok. – Bolk professzor megfogta a vászon alját, Greta ügyesen feltekerte.
– Úgy látom, egy nagyobb festmény elkészítését fontolgatja.
Nem ez volt a helyzet. Greta abban a pillanatban még nem tudta, mit akar festeni; nem tartotta
megfelelőnek az időpontot arra, hogy Liliről készítsen egy újabb képet.
– Velem tart a szállodáig? – kérdezte, és a Bellevue előtt sorakozó gesztenyefák irányába mutatott. Az
épület messziről olyan volt, mint egy zömök úszómester, aki az állványa tetején ülve mogorván
vizsgálgatja az Elba partját. – Szeretnék hallani az operációról. És Lili kilátásairól. – Az előző néhány
napban úgy érezte, Bolk professzor szándékosan kerüli őt. Két napja érkezett Drezdába, de a férfi még
azokra a kérésekre sem válaszolt, amelyeket üzenetként hagyott neki frau Krebs pultjánál. Még Ursulának
is megemlítette, hogy szeretné felhívni telefonon a professzort. Bolk nem reagált nem próbálta megkeresni
őt. Greta elhatározta, most elviszi a Bellevue-höz, aztán felhívja a lakosztályába.
Így is történt. Az ablak mellett álló székeken foglaltak helyet, és a kávét szürcsölgették, amit a hajára
tűzött csipkebóbitát viselő szobalány szolgált fel.
– Az első operáció sikeres volt – kezdte Bolk professzor. – Ez viszonylag egyszerűnek minősült. A
sebek az elvárható ütemben gyógyulnak. – Elmondta Gretának, hogyan zajlott le az operáció az
amfiteátrumszerű műtőben, ahol egy reggel, hajnal előtt Einar végleg Lilivé változott. Elmagyarázta a
szisztematikus vizsgálatokat – a vér- és vizeletvizsgálatot, Lili testhőmérsékletének folyamatos figyelését
–, amelyek eredményeiből arra lehetett következtetni, hogy a gyógyulási folyamat megfelelően halad.
Elmondta, milyen szerekkel védik Lilit az esetleges fertőzésektől. – Jelen pillanatban a fájdalom jelenti a
legnagyobb gondot – fejezte be.
– Ez ellen mit tesznek?
– Lili naponta kap morfiuminjekciót.
– Ez nem kockázatos?
– Csupán csekély mértékben – felelte a professzor. – A következő néhány hétben fokozatosan
csökkentjük az adagokat, majd végleg megvonjuk a szert, de jelen pillanatban Lilinek még szüksége van
rá.
– Értem. – Most, hogy Bolk mellette volt, enyhült Greta aggodalma. Bolk semmiben sem különbözött
az elfoglalt, fontos férfiak többségétől: nagyon nehéz volt elcsípni, de ha ez mégis sikerült, akkor minden
figyelmét a beszélgetőpartnerének szentelte.
– A vérzései miatt aggódtam – folytatta Bolk professzor. – Nem lenne szabad így véreznie. A tünetből
arra következtettem, hogy valamelyik belső szerve nem működik megfelelően.
– Például melyik?
– Nem tudom. Lehet, hogy megrepedt a lépe. Talán valamelyik belén keletkezett egy lyuk. Bármi
elképzelhető. – Bolk keresztbe tette a lábát.
Greta érezte, hogy felgyorsul a szívverése; ismét feltámadt benne a félelem.
– De jól van, nem igaz? Ugye nem kell aggódnom miatta?
– Felnyitottam – mondta Bolk.
– Tessék?
– Felnyitottam a hasát. Tudtam, hogy valami nincs rendjén. Már éppen elég hasüreget láttam ahhoz,
hogy biztos legyek benne: valami nem stimmel.
Greta egy pillanatra lehunyta a szemét. A szemhéja belső oldalán látta, ahogy a szike vért fakasztva
végigsiklik Lili hasán. Erővel kellett elhessegetnie a képet, de így is látni vélte a jelenetet, ahogy Bolk
professzor keze, talán Frau Krebs segítségével, széthúzza a vágott sebet.
– Való igaz, hogy Einar tényleg nő volt. Illetve. részben.
– De hiszen ezt már eddig is tudtuk! – mondta Greta.
– Nem. Azt hiszem, nem érti. – A professzor a szobalány által behozott tálcáról felvett egy csillag
alakú cukrozott süteményt. – Ez valami más. Valami. figyelemre méltó. – A szeme izgatottan csillogott.
Greta ebből arra következtetett, hogy ő is azok közé az orvosok közé tartozik, akik szeretnék, ha valamit –
egy betegséget, egy eljárást – róluk neveznének el.
– A hasában – folytatta Bolk – a belei között találtam valamit. – Összefonta a kezét, megropogtatta a
csuklóját. – Egy petefészekpárt. Természetesen fejletlenek. Természetesen egészen aprók, de ott voltak.
Greta abban a pillanatban határozta el, hogy le fogja festeni Bolk professzort, a válla szögletes
vonalát, hosszú karjait, hosszú nyakát, ahogy kiemelkedik a keményített gallérból, a szeme körül lévő
ráncos és vékony bőrt. Hátradőlt a székén. A szomszédos lakosztályban egy operaénekesnő lakott; Greta
hallotta, ahogy Erda áriáját gyakorolja a Siegfriedből; a hang úgy süvöltött, akár egy vadászó sólyom.
Hasonlított Anna hangjára, de nem, ez lehetetlen volt, mivel Anna Koppenhágában maradt, a Királyi
Színházban énekelt – évek óta először.
Ha Lili majd jobban lesz – gondolta Greta –, elviszem az operába. Elképzelte, ahogy a Semperoper
sötétjében egymás kezét fogják, miközben Siegfried felküzdi magát Brünhilda tűzzel szegélyezett
hegycsúcsára.
– Ez mit jelent az ő számára? – kérdezte végül. – Ezekvalódi petefészkek?
– Azt jelenti, hogy egyre biztosabbra veszem, sikerülni fog a dolog. – Bolk elhallgatott, majd
hozzátette: – Helyesen cselekszünk.
– Úgy gondolja, ez megmagyarázza a vérzést?
– Valószínűleg – mondta Bolk valamivel hangosabban. – Ez szinte mindenre magyarázatot ad.
Nem – gondolta Greta. Tudta, hogy a petefészkek léte nem magyarázhat meg mindent.
– Létezik egy szemzéses eljárás, amit ki szeretnék próbálni – folytatta Bolk professzor. – Egy
egészséges petefészekpárt használnánk fel hozzá. Heregolyókkal már végeztek hasonló műveletet, de női
szervekkel még soha. Viszont vannak bizonyos eredmények. Azt tervezem, hogy bizonyos szöveteket
leválasztok egy egészséges petefészekpárról, és ráhelyezem Lili petefészkeire. Minden az időzítésen
múlik. Meg persze azon, hogy megfelelő szöveteket találjunk.
– Mennyi időt vesz majd igénybe? – kérdezte Greta. – És biztos benne, hogy meg tudja csinálni?
– Nem tart sokáig. Máris van egy lány, aki megfelelő donor lehet.
– A klinikán van?
– Van nálunk egy fiatal berlini lány. Amikor megérkezett, úgy gondoltuk, állapotos, de kiderült, hogy
tumora van, amely már teljesen birtokba vette a gyomrát. – Bolk professzor felállt, indulni készült. – Ő
természetesen nem tudja. Mi értelme lenne megmondani neki? Ő megfelelő donor lehet. Talán egy hónapot
fog igénybe venni az egész. – Kezet fogott Gretával.
Miután elment, Greta kinyitotta a festékesdobozát, és egyenként előszedte az üvegeit. A falon túlról
ismét átjutott hozzá az énekesnő hangja, amely most valahogy lassabbnak és sötétebbnek tűnt. Sokkal
sötétebbnek.

Néhány héttel később Greta és Lili a klinika kertjében üldögélt. A nyírfákat és a füzeket csillogóvá
változtatták a rügyek. A sövények még nem tértek magukhoz a tél után, de a pitypangok már felütötték a
fejüket az ösvény téglái között. Két kertész gödröket ásott, néhány cseresznyefát akartak elültetni; a
facsemeték ott feküdtek a füvön, a gyökérzetüket nedves zsákvászonba csomagolták. Az egresbokrok
vesszőin már megjelentek az első levélkezdemények.
A pázsitra terített, kockás plédeken állapotos lányok ültek körben, fűkoszorúkat fontak. Fehér kórházi
köntösük le-lecsúszott a vállukról. Reszkettek a szélben, de kitartottak. A klinika homlokzatán lévő óra
delet mutatott.
Egy felhő arrébb kúszott az égen, a pázsit csaknem feketének látszott az árnyéka alatt. A felkerekedő
szélben megdőltek a frissen elültetett cseresznyefák. Egy alak lépett ki a klinika üvegkapuján. Greta nem
látta, ki az, csak azt, hogy fehér köpenyt visel, amelynek szárnyai úgy csapkodtak, mint az Elbán araszoló
turistahajót díszítő kis, háromszög alakú zászlók.
– Nézd – mondta Lili. – A professzor az.
A férfi feléjük lépett, a felhő ismét odébb sodródott, és Bolk arca felragyogott, a nap fénye
megcsillant a szemüvegén. Amikor odaért hozzájuk, letérdelt, és így szólt:
– Holnap kerül rá sor.
– Mármint mire? – kérdezte Lili.
– A következő operációjára.
– De miért ilyen hamar? – kérdezte Lili.
– Mert sikerült előkészítenünk a beültetendő szöveteket. Holnap megműtjük, Lili.
Greta már beszélt Lilinek a következő procedúráról, a petefészekszövetről, amelyet Bolk professzor
be fog ültetni a hasába.
– Reményeim szerint minden a terv szerint fog menni – mondta a professzor. A napfényben az arcbőre
vékonynak tűnt, jól látszottak az alatta húzódó, tengerszínű erek. Greta azt kívánta, bárcsak Hans vele
tartott volna Drezdába. Vele megbeszélhetné a dolgot, tőle tanácsot kérhetne; szinte maga előtt látta a
férfit, aki szokása szerint a szája előtt egymáshoz illeszti az ujjai végét, és alaposan átgondolja a
helyzetet.
 Gretára hirtelen ólmos fáradtság nehezedett.
– És mi van akkor, ha nem a terv szerint alakul a dolog? – kérdezte.
– Akkor várunk. Egy fiatal lánytól származó szövettel akarok dolgozni.
– Ezt az egészet. eléggé nehéz elhinni – mondta Lili. Nem nézett rá se Gretára, se Bolkra, a pléden
üldögélő és heverésző lányok felé fordította az arcát.
Amikor a professzor elment, Lili megrázta a fejét.
– Még mindig nem tudom elhinni – mondta a lányokat nézve. – Megcsinálja. Greta, megcsinálja!
Ahogy mondta! Kislánnyá változtat engem! – Az arca nyugodt volt, az orra hegye piros. Suttogott. – Azt
hiszem, ez az ember képes arra, hogy csodát tegyen!
Greta érezte, egy szellő hátrafújja a haját a válla mögé. Bolk professzor laboratóriumának ablakára, a
leeresztett redőnyökre, a stukkós falakra és az üvegfalú folyosóra pillantott, ami a labort hozzákapcsolta a
klinika többi részéhez. Ő nem léphetett be arra a helyre, de elképzelte az amfiteátrumszerű műtőt, a hideg,
rozsdamentes acélból készült berendezési tárgyakat és eszközöket, a polcokat, amelyeken formaldehiddel
megtöltött üvegek sorakoztak. Az egyik ablak redőnyét felhúzták; Greta egy pillanatra egy alakot látott
mozogni odabent. A férfi elmerülten, előredőlve dolgozott. Megjelent egy másik személy – mindketten
fekete árnyak voltak csupán –, aki leeresztette a redőnyt. A sárga, stukkós épület éppoly élettelenné vált,
amilyen korábban volt.
– Szóval – mondta. – Holnap lesz a napja. – Az ölébe húzta Lili fejét. Lehunyták a szemüket, és
élvezték az erőtlen napsugarak melegét. Hallgatták a pázsiton heverésző lányok halk nevetgélését, és
időnként eljutott hozzájuk az Elbán erőlködő lapátkerekes hajó által keltett hullámok loccsanása. Greta
Teddy Crossra gondolt; egykor róla is azt hitte, hogy képes csodát tenni. Például akkor, amikor az a dolog
történt Carlisle lábával.
Greta és Teddy még csupán néhány hónapja házasodtak össze, a bakersfieldi spanyol házban laktak; az
eukaliptuszligeteken akkoriban kezdtek keresztülsüvíteni az első forró szelek. Greta állapotos volt, a kis
Carlisle-t hordta a szíve alatt. Sosem érezte jól magát, egész napját a Gumpnál vásárolt szófán töltötte.
Egy nap aztán Carlisle, a testvére áthajtott a Ridge Route-on, azzal a sárga lökhárítós Detroiterrel, hogy
meglátogassa őket, és hogy megnézzen egy-két ígéretes olajmezőt.
A földiepermezők zöld szőnyegként terpeszkedtek azon a tavaszon, a peremükön, a dombok lábánál
hamvasan aranylottak a mákföldek. Los Angelesből és San Franciscóból érkezett emberek szállták meg
Bakersfieldet, amikor híre ment, hogy olaj lehet a föld alatt. Teddy Cross szüleinek déli szomszédja, egy
hétköznapi farmer a szokásosnál kicsit mélyebben vágta bele a földbe a kapáját, és olajat talált. Teddy
biztos volt benne, hogy a szülei is hasonló szerencsével járnának, Greta pedig titokban azon töprengett,
vajon Teddy fontosnak tartja-e hogy meggazdagodjon, pusztán azért, hogy anyagilag is azonos szintre
kerüljön vele. Délutánonként, miután gondoskodott Gretáról, Teddy kiautózott a szülei földjére, és az
egyik vén tölgyfa árnyékában lyukakat fúrt a földbe. A munkához egy olyan földfúrót használt, amit
szükség esetén újabb elemekkel lehetett megtoldani. Miközben a nap fénye visszaverődött az eperlevelek
ezüstös hátsó oldaláról, Teddy verítékezve dolgozott, kínlódva próbálta mélyebbre, még mélyebbre
juttatni a fúrót.
És azután Carlisle is megjelent Bakersfieldben. Még erősen sántított, két, könyékig érő, elefántcsont
nyelű mankóval járt. (Volt egy másik mankója is, az ezüstből készült; Mrs. Waud megkívánta tőle, hogy a
társasági eseményeken azzal jelenjen meg.) A spanyol házban töltött első éjszakája során – Greta már
aludt, csak később szerzett tudomást a történtekről – Teddy kivitte őt a szülei földjére, és megmutatta neki
a kútját. „Attól félek, hogy csalódás éri őket” – mondta Teddy a szüleire célozva, akik ezalatt a házukban
kuporogtak, amelynek deszkafalán keresztül vígan befújt a szél. A földön tátongó lyuk átmérője körülbelül
akkora volt, mint egy férfi combjáé; deszkákból összeállított platószerűség vette körül. Teddy egy kötél
végére erősített bögrével felhúzott egy kis talajmintát, amit a sógorával közösen megvizsgáltak.
Mindketten izgatottak voltak. Teddy úgy nézett rá Carlisle-ra, mintha azt várná tőle, hogy azért, mert a
Stanfordra járt, képes lesz megállapítani valamit a minta láttán. „Szerinted van olaj odalent?” – kérdezte.
Carlisle a földiepermező szélén álló, göcsörtös törzsű tölgyre, majd a lassanként bíborszínűvé váló
égre nézett. „Nem vagyok biztos benne.”
Jó félórát voltak odakint, ott álltak a napnyugtában, miközben a felélénkülő szél port kavart a bokájuk
körül. Az ég lassanként elsötétült, sorban megjelentek a csillagok. „Menjünk!” –mondta Teddy, és
Carlisle, aki sosem hibáztatta őt azért, ami Gretával történt, így válaszolt: „Jól van. Menjünk.”
Teddy visszament a kocsihoz, Carlisle pedig követte, de a mankója vége beszorult a plató deszkái
közé. A következő pillanatban az egyik lába – éppen a rosszabbik – úgy csúszott be a lyukba, mint valami
kígyó. Talán nevetett volna azon, ahogy elterült a platón, csakhogy a lábába, a rossz lábába visszatért az
élet, és vele együtt a fájdalom is. Teddy meghallotta Carlisle kiáltását, és visszarohant hozzá. „Jól vagy?
Fel tudsz állni?” – kérdezte.
Carlisle nem tudott felállni, a lába beszorult a lyukba. Teddy fogott egy feszítővasat, és nekilátott
szétbontani a platót. A kifeszegetett deszkák hangos reccsenése puskalövésnek tűnt. A dombok aljában
üvölteni kezdtek a prérifarkasok, a bakersfieldi éjszaka nyugodt csendjét a fejét a saját vállára hajtó
Carlisle zokogása törte meg. Egy óra kellett ahhoz, hogy kiszabaduljon. Kiderült, hogy eltört a lábszára.
Nem vérzett, de a bőre olyan lila lett, mint az érett szilva. Teddy visszatámogatta a kocsihoz, és az éjszaka
sötétjében a völgyön átvágva, a földiepermezők, majd a káposztaföldek, a szőlészetek és végül a
pekándióligetek mellett elszáguldva, a dombokon átkelve bevitte őt Santa Barbarába. Már majdnem
éjfélre járt az idő, amikor egy monoklis orvos összeillesztette Carlisle törött csontját, és a rozsdavörös
hajú éjszakás ápolónő pedig beáztatta a gézcsíkokat a gipszeskádba. Azután, jóval később, hajnal előtt
nem sokkal Teddy és Carlisle behajtott a spanyol ház bambuszárnyas kocsibeállójára. Kimerültek voltak,
de végre hazaértek.
Greta még mindig aludt. „Azóta alszik, hogy az úr elment” – jelentette Akiko, akinek éppen olyan
fekete volt a szeme, mint Carlisle lábszárán a sérült bőr. Amikor Greta felébredt, túlságosan álmos volt,
és túlságosan erős hányinger kínozta ahhoz, hogy észrevegye Carlisle lábán a gipszet, ami porzott, mint a
kréta: Carlisle kis, fehér nyomokat hagyott maga után. Greta végül erre a porra figyelt fel. Amikor
meglátta, nem túl nagy érdeklődéssel elgondolkodott, vajon honnan származik. Arra gondolt, esetleg
valamelyik párnából csorgott ki. Azután megtudta, hogy Carlisle megsérült, de nem érdekelte
különösebben a dolog. „Ó, jól vagyok!” – mondta Carlisle, és Greta beérte ennyivel. (Később többször
elmondta, akkoriban úgy érezte magát, és úgy is viselkedett, mintha valamiféle szer hatása alatt lenne.)
Végignézett a testvére gipszén, de nem szólt, csak a szemét forgatta.
Azután, amikor a nyár rászakadt a világra, és a hőmérő negyven körüli fokot mutatott, amikor Greta
végül megszülte a gyermeket, Carlisle lábáról levágták a gipszet. A baba halott volt, Carlisle lába viszont
egészségesebbnek tűnt, mint azóta a bizonyos nap, hatéves kora óta. Még mindig húzta egy kicsit a lábát,
de már nem volt szüksége mankóra, és anélkül le tudott menni a spanyol ház süllyesztett nappalijába, hogy
belekapaszkodott volna a lépcső melletti korlátba.
„Ez az egyetlen jó dolog, ami Bakersfieldben történt” – mondogatta Greta később.
Azután, amíg tartott a házasságuk, Greta úgy tekintett Teddy Crossra, mint egy csodatévőre. Egyszer,
amikor látta, hogy Teddy összpontosítás közben összeszorítja a száját, olyan érzése támadt, hogy a férfi
bármit, az égvilágon bármit képes lenne véghezvinni. Ám amikor most Lili mondott valami hasonlót Bolk
professzorról, ő volt az, aki kinézett az Elbára, megszámolta a hajókat, azután pedig a gyepen heverésző
lányokat, és csak ezt követően válaszolt:
– Majd meglátjuk.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Lili a saját sikoltozására ébredt. Nem tudta, mióta alszik, de érezte, hogy nehéz morfiumköd üli meg az
agyát. A szemhéja túlságosan nehéz volt ahhoz, hogy megmozdítsa.
Éles, magas üveghangon sikoltozott, ezt még ő is érzékelte; a hangja késként hasított végig a női
klinika folyosóin, hatására végigfutott a hideg a nővérek hátán és az állapotos lányok feszülő hasán. A
teste alsó felében lángoló fájdalom tombolt. Biztos volt benne, ha elég ereje lenne hozzá, ha fel bírná
emelni a fejét, és lenézne, a lába között lobogó máglyát látna, lángokat, amelyek éppen szétperzselik a
medencéje környékén lévő csontokat.
Rémálomszerű kábulat vett rajta erőt, úgy érezte, az ágya fölött lebeg, onnan néz le a kis Lilire, akinek
a testét Bolk professzor faragta át a létezésbe; Lilire, akit a takarója alatt hevederek szorítanak az ágyhoz,
aki széttárt karokkal fekszik, akinek a törékeny kis csuklójának belső felén halványzölden futnak az erek.
A lábára itáliai kenderből font köteleket hurkoltak; másik végükön homokzsákok lógtak. Mindkét oldalán
négy zsák volt, mindegyik zsákhoz egy vastag kötél tartozott, és mindegyik kötél Lili lábszárára
csavarodott, hogy rögzítsék a lábait, hogy megakadályozzák a görcsös vergődést.
Egy ápolónő – Lili őt még nem ismerte – lépett be a szobába. Dús keblű volt. és bajuszos.
– Mi a baj? – kiáltotta, azután visszanyomta Lilit a párnahalmokra.
A sikoltozás mintha valaki máshoz tartozott volna. Lili egy pillanatig arra gondolt, hogy talán Einar
sikítozik; talán Einar szelleme mozgolódik az ő teste belsejében. Iszonyú gondolat volt, olyan borzasztó,
hogy hátradobta a fejét a párnákra, és becsukta a szemét. Ám még mindig sikoltozott – nem bírta
abbahagyni –, a szája sarka felrepedt, a nyelve vékony, száraz húsdarabként mozgott előre-hátra.
– Mi a baj? – kérdezgette egyre az ápolónő. Nem igazán aggódott, úgy viselkedett, mintha nem először
látna ilyesmit. Fiatal volt, üveggyöngyökből fűzött nyaklánca belevágott a nyaka bőrébe. Lili ránézett (a
nyakára, ami olyan húsos volt, olyan párnás, hogy redőivel már-már elrejtette a nyakláncot), és arra
gondolt, hogy talán mégis látta már őt. Az ajka fölötti selymes szőrszálvonalat és a köténye alatt
domborodó, méretes melleket valahogy ismerősnek találta.
– Nem szabad mozognia – mondta az ápolónő. – Attól csak rosszabb lesz. Próbáljon mozdulatlan
maradni.
Egy zöld gumimaszkot illesztett Lili arcára. Lili a szeme sarkából látta, hogy az ápolónő egy tartályon
kinyit valami csapot, beereszti az étert a maszkba. Ez volt az a pillanat, amikor rájött: már találkozott
ezzel a nővel. Volt egy halvány emléke arról, hogy sikoltozva felébred, az ápolónő berohan hozzá – a
köténye alatt hullámzottak a mellei – és gyorsan megméri a lázát. Aztán valamit igazított a lábaira erősített
köteleken. Lili már arra is emlékezett, ahogy az ápolónő becsúsztatta a nyelve alá a hőmérő sima
üvegrudacskáját. Ez… ez már megtörtént egyszer. A zöld gumimaszkot nem először tapasztották rá a
szájára és az orrára. Ez a maszk. Úgy illeszkedett rá, mintha az Elba melletti, lángnyelvekkel körülvett,
füstöt okádó gyárak valamelyikében kifejezetten az ő számára készítették volna, mintha az ő méretére
öntötték volna ki műanyagból és gumiból.
Jó néhány hétnek el kellett telnie, mire Lili kezdett kikecmeregni a fájdalom világából, de végül
elérkezett az a nap, amikor Bolk professzor elrendelte: nem kaphat több étert. Az ápolónő, akit Hannának
hívtak, leakasztotta a homokzsákokat, és kiszabadította Lili lábait. Túlságosan vékonyak és kékek voltak
ahhoz, hogy képes legyen végigmenni a folyosón, de újra felülhetett, minden délelőtt egy-két órára, mielőtt
a már jól ismert, darázscsípésre emlékeztető szúrást követően a karjába csúszott a napi morfiuminjekció.
Hanna nővér sokszor beültette a kerekes székbe, és kitolta a télikertbe. Magára hagyta, hadd pihenjen;
a kerekes széket az ablak mellett, az egyik cserepes páfrány mellett állította le. Május volt, odakint szépen
zöldelltek a rododendronok. A Bolk laboratóriumának fala mellett húzódó virágágyásokban a tulipánok
már a nap felé nyújtogatták fejüket.
Lili elnézte a pitypanggal teleszórt pázsiton cseverésző, állapotos lányokat. A nap sugarai szinte
visszaverődtek fehér Nyakukról. A tél vége óta új lányok érkeztek. Mindig újak jönnek – gondolta Lili a
teáját szürcsölgetve, és ráhúzta a takarót az ölére, amely a kék kórházi hálóing, a gézrétegek és a jódos
kötések alatt nyílt, nedvedző seb, nyers hús volt. Ursula már nem volt a klinikán; ez kellemetlenül érintette
Lilit, de túlságosan fáradt volt, és túlságosan elkábították a gyógyszerek ahhoz, hogy továbbvigye a
gondolatot. Egyszer megkérdezte Frau Krebstől, hogy mi lett Ursulával.
– Ne aggódjon miatta – felelte Frau Krebs, miközben megigazította a párnákat. – Most már minden
rendben van.
Greta csak néhány órára tudott bejönni hozzá, de legalább minden délután benézett. A Bolk professzor
által hozott és a fémes hangú Frau Krebs által betartatott szabály értelmében délelőtt és este nem
tartózkodhattak látogatók az intézetben. A lányoknak ilyenkor egyedül, pontosabban egymás társaságában
kellett lenniük – mintha az lett volna a cél, hogy az állapotuk és a problémáik miatt olyan bajtársiasság
alakuljon ki közöttük, amiben kívülállók nem osztozhatnak velük. Greta tehát minden nap megérkezett,
általában ebéd után, amikor Lili állán még ott voltak a krumplileves cseppjei, és késő délutánig maradt,
akkor ment el, amikor az árnyak már hosszúra nyúltak, amikor Lili feje le-lebukott a mellére.
Lili alig várta, hogy meglássa az üvegfalú télikertbe megérkező Gretát, aki gyakran virágot – először
nárciszt, azután, ahogy kitavaszodott, tátikát, végül pedig rózsaszínű peóniát – hozott neki; a csokrok
sokszor eltakarták az arcát, ahogy belépett az ajtón. Lili türelmesen várt a fonott kerekes székében,
hallgatta, ahogy Greta léptei végigkopognak a padlócsempéken. A lányok sokszor Gretáról beszélgettek
(„Ki az a magas amerikai nő? Az, akinek olyan csodálatos, hosszú haja van?”);
Lilinek tetszett a duruzsolásuk, élvezettel hallgatta légies hangjukat, és közben arra gondolt, hogy
ezeknek a lányoknak a melle nap mint nap megtelik tejjel.
– Amint kikerülsz innen – mondta Greta, ahogy letelepedett az egyik nyugágyra, és feltette a lábát a
hosszúkás, fehér párnára –, rögtön Koppenhágába viszlek, hogy szétnézhess!
Greta ezt azóta ígérgette, hogy megérkezett Párizsból. Beszélt a vonatról és a kompról, amivel
visszamennek majd Dániába; beszélt arról, hogy ismét kinyitják majd az Özvegyházban lévő lakást, ami az
eltelt évek során üresen állt; beszélt arról, hogy miket fognak vásárolni a Fonnesbech áruházban, milyen
murit csapnak majd a privát öltözőben.
– Most miért nem mehetünk? – kérdezte Lili. Az elmúlt öt évben egyikük se tért vissza Koppenhágába.
Lilinek volt egy halvány emléke Einarról, aki a feltűrt ingujjal dolgozó szállítómunkásokat utasítgatta,
rájuk parancsolva, hogy óvatosan vigyék a bekeretezetlen vásznait tartalmazó ládát. Emlékezett rá, Greta
hogyan pakolta át a szekrény fiókjainak tartalmát egy kis bőröndbe – abba a bőröndbe, amit soha többé
nem látott.
– Mert még nem végeztél itt – felelte Greta.
– Miért nem?
– Már csak egy kis ideig kell itt maradnod. Azután hazamehetünk.
Ó, milyen szép volt Greta a rakott szoknyájában, a magas sarkú csizmájában, ahogy ott pihent mellette!
Greta soha, soha senkit sem szeretett jobban, mint őt – ezzel tisztában volt. Most, hogy már a hivatalos
papírjai is megvoltak, amelyekben az állt, hogy Lili Elbe a neve, most érezte át igazán, hogy Greta nem
változott meg, és nem is fog. Ebbe a tudatba kapaszkodott bele a kórházi szobában, a nehéz takaró alatt
eltöltött magányos éjszakákon, amikor a fájdalom olyan alattomosan támadt rá, akár egy sötétben ólálkodó
rabló. Igen, Lili folyamatosan változott, ám Greta nem. Ő soha.
Bolk professzor időnként csatlakozott hozzájuk, megállt előttük, amikor Greta a nyugágyon hevert, Lili
pedig a kerekes székében üldögélt.
– Nem foglal helyet közöttünk? – kérdezgette Greta. Alkalmanként háromszor, négyszer is feltette a
kérdést, de a professzor sosem maradt velük annyi ideig, hogy megigya azt a csésze teát, amit Lili mindig
kitöltött neki.
– A jelek szerint bevált a dolog – mondta Bolk professzoregy nap.
– Ezt most miért mondja? – kérdezte Greta.
– Nézzen rá! Ön szerint nem néz ki jól?
– De, jól néz ki, de egyre izgatottabban várja, hogy túljusson az egészen – felelte Greta.
– Szép lassan csinos, fiatal hölggyé válik.
Lili rájuk nézett, ahogy előtte álltak; a derekuk az arca magasságában volt – ettől gyereknek érezte
magát.
– Már több mint három hónapja van itt – mondta Greta. – Egyre többször gondol a klinikán kívüli
életre. Alig várja, hogy kilépjen a…
– Ne beszéljetek rólam úgy, mintha itt se lennék! – vágott közbe Lili. A dühös kis megjegyzés úgy
bukott ki az ajkai közül, mint az operáció utáni első, gyógyszerektől kábultan töltött napokban az étel.
– Nem úgy beszéltünk – térdelt le hozzá Greta. – De igen… igazad van. Hogy érzed magad, Lili?
Mondd el! Ma hogy vagy?
– Jól, ha eltekintünk a fájdalomtól, de az is enyhül. Frau Krebs és Hanna nővér azt mondta, lassanként
megszűnik, és akkor hazamehetek. – Lili előredőlt a kerekes székben. Megetette a kezeit, megpróbálta
feltolni magát.
„Ne állj fel! – mondta Greta. – Ne tedd, csak ha úgy érzed, készen állsz rá!
Lili ismét próbálkozott, de a karjai nem bizonyultak elég erősnek. Üregessé vált a teste, szinte
súlytalanná, kiürítette őt a betegség és a sebész szikéje.
– Hamarosan készen fogok állni! – mondta végül. – Talán a jövő héten. Bolk professzor,
visszaköltözünk Koppenhágába! Greta mondta már magának, hogy visszatérünk Koppenhágába?
– Igen, tudok róla.
– És visszaköltözünk a régi lakásunkba, az Özvegyházba. El kell jönnie hozzánk! Látogasson meg
minket! Ismeri Koppenhágát? A lakásból csodás kilátás nyílik a Királyi Színház kupolájára, és ha
kinyitjuk az ablakot, érezni lehet a kikötő illatát.
– De Lili – mondta Greta –, a jövő héten még nem fogsz készen állni az utazásra.
– Ha ilyen ütemben javul az állapotom, akkor… Akkor miért nem? Holnap újra megteszem az első
lépéseimet. Holnap majd próbáljunk sétálni egy kicsit a parkban!
– Talán elfelejtette, Lili? – kérdezte a professzor, a melléhez szorítva a papírjait. – Lesz még egy
operáció.
– Még egy operáció?
– Már csak egy – mondta Greta.
– De miért van szükség rá? Hát még nem csináltak meg mindent?
Talán nem tették be a petefészkeimet? Nem távolították el a heréimet? Ezt is szerette volna
kimondani, de valahogy nem bírta. Nem, ezt sosem fogja hangosan kimondani! Ez. Megalázó volt. Még
Greta előtt is.
– Még lesz egy utolsó beavatkozás – mondta Bolk professzor. – Eltávolítjuk a…
És Lili – aki nem volt se idősebb, se fiatalabb, mint amilyennek az aktuális hangulatában érezte magát;
aki egy lány kísértete volt, kortalan és nem öregedő; aki kamaszos naivitással kitörölte magából egy másik
ember több évtizedes tapasztalatait; aki minden reggel úgy érintette meg duzzadozó melleit, mint egy
bakfis, aki már alig várja, hogy jelentkezzen az első menstruációja – lehunyta a szemét szégyenében. Bolk
professzor azt közölte vele, hogy odalent, a géz és a kötések alatt, a barna jódbevonat alatt (ami úgy nézett
ki, mint az a felvizezett pörköltlé, amit Einar a háború alatt étel helyett evett), a friss, gyógyulófélben lévő
sebben még mindig van valami, egy utolsó bőrcafat, ami Einarhoz tartozott.
– Csupán annyit kell tennem, hogy eltávolítom, és befordítom a…
Lili képtelen volt végighallgatni a részleteket. Gretára nézett, aki már ismét a nyugágyon ült, az ölébe
vette a vázlatfüzetét, és róla készített rajzokat, időnként felpillantva, majd újra a lapra nézve. És Lili
tekintete találkozott Gretáéval, és Greta letette a ceruzáját.
– Lilinek igaza van – mondta. – Nem tudná előrébb hozni a következő operációt, Bolk professzor?
Miért kell várnunk?
– Nem hiszem, hogy Lili készen áll. Még nem elég erős.
– Szerintem az – jelentette ki Greta.
Tovább vitatkoztak, Lili azonban lehunyta a szemét, és maga elé képzelte Einart, kisfiúként, ahogy ott
üldögél azon a zuzmós sziklán, és Hansot nézi, aki a teniszütőjét meglóbálva visszaüt egy labdát. Henrik
nyirkos kezére gondolt, ami a bálon megérintette az ő kezét; arra a forróságra gondolt, ami Carlisle
szeméből sugárzott felé azon a párás reggelen, ott, a piactéren; Gretára gondolt, aki a szemét összehúzva,
összpontosítva nézte őt, a lakkozott ládán ülő modellt.
– Csinálja meg most! – mondta halkan.
Bolk professzor és Greta abbahagyta a szócsatát.
– Mit mondott? – kérdezte Bolk.
– Mondtál valamit? – kérdezte Greta.
– Kérem, csinálja meg most!
A hátsó kertben az új lányok, akiket Lili nem ismert, összeszedték a könyveiket és a pokrócaikat, és
visszasétáltak az épületbe. A fűzfák ráhajoltak a klinika pázsitjára; a lányok háta mögött egy nyúl rohant el
az egresbokrok között. Az Elba hátán laposfenekű uszályok úsztak, a nap sugarai felfénylettek a túlsó
parton álló drezdai házak réztetején és a Frauenkirche ezüstösnek tűnő kupoláján.
Lili lehunyta a szemét és álmodott – átképzelte magát a jövőjébe, ahogy átvág a Kongens Nytorv terén,
V. Keresztély király szobrának árnyékában, és csupán egyetlen ember van az egész világon, aki
megállíthatná, aki a szemébe nézne: egy Jóképű idegen, akinek a szíve azt súgná, hogy érintse meg Lili
kezét, és mutassa ki iránta érzett szerelmét.
Amikor felnézett, látta, hogy Greta és a professzor a télikert ajtaja felé fordul, ahol egy magas férfi
állt.
A kabátját a karjára hajtva tartó sziluett elindult feléjük. Lili látta, hogy Greta a férfit nézi, és közben
gyors mozdulattal a füle mögé igazítja a haját. Az egyik ujja végigsimított az arcán lévő himlőhegen.
Összedörzsölte a két tenyerét (a csuklóján vidáman csilingeltek a karkötők), és halk, elfúló hangon
odaszólt Lilinek:
– Nézd csak! – Azután: – Hans.
NEGYEDIK RÉSZ

Koppenhága, 1931
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Visszatértek az Özvegyházba. Az évek során az épület állapota meglehetősen leromlott. Amíg Párizsban
voltak, Greta felfogadott egy Poulsen nevű embert, hogy gondoskodjon a ház karbantartásáról. Havonta
egyszer postára adott egy csekket, amihez csatolta az utasításait. „Remélem, mostanra sikerült kitisztítani
az esővízcsatornákat” – írta. Vagy: „Kérem, cserélje ki az ablaktáblák zsanérjait!” Ám Poulsen egyetlen
utasítást sem hajtott végre. Azon kívül, hogy felsöpörte a folyosót, és elégette a szemetet, nem sokat tett.
Amikor Greta és Hans egy reggel – amikor a hó már megmaradt az ablakpárkányokon – megérkezett
Koppenhágába, Poulsen egyszerűen nem volt sehol.
A ház homlokzata kopott rózsaszínné fakult. A felső szinteken az ablakpárkányokat vastagon
beborította a sirályguanó. Abban a lakásban, ahol a kilencvenes éveit taposó, zsémbes öregasszony lakott
(éjszaka halt meg a szerencsétlen, a Saját takarója tekeredett rá a nyakára, attól fulladt meg), hiányzott az
egyik ablakból az üveg. A lépcsőházban, a legfelső szintre vezető résznél finom, fekete korom réteg tapadt
a falakra. Gretának hetekbe tellett, hogy előkészítse a lakást Lili számára. Hans mindenben segített neki,
felfogadott egy csapatot, hogy fessenek ki, és hívott egy szakembert, hogy csiszolja fel a padlót.
– Szerinted megfordult már a fejében, hogy egyedül éljen? – kérdezte Hans egy nap.
Greta meglepődött.
– Tessék? Mármint. nélkülem?
Greta apránként bevezette Lilit a koppenhágai élet tengerébe. Latyakos délutánokon megfogta a kezét,
és végigsétált vele a Kongens Have kopasz ágú fái, sövényei között. Lili kelletlenül csoszogott és
topogott, a száját a sáljába rejtette. A műtéteket követően állandó fájdalmai voltak, a kínja mindig
fellángolt, amikor kezdett elmúlni a morfium hatása. Greta ilyenkor megfogta a csuklóját: „Nyugalom.
Nem kell kapkodnunk. Csak szólj, amikor készen állsz.” Tudta, el fog jönni az a nap, amikor Lili egyedül
akar nekivágni a világnak. Biztos volt benne, látta Lili arcán, amit sokszor úgy tanulmányozott, ahogy
azokét a nőkét, akik a pékségben vásárolt vajastekerccsel a kezükben reggelente sietősen keresztülvágtak
a Kongens Nytorvon, akik még elég fiatalok voltak ahhoz, hogy a szemükben ott lobogjon a remény. Biztos
volt benne, mert hallotta Lili hangján, amikor hangosan felolvasta az újságból a házassági híreket. Tudta,
el fog jönni ez a nap, de rettegett tőle, és időnként eltöprengett, vajon mihez kezd majd, ha tényleg úgy
alakulnak a dolgok, ahogy várható, ha Lili tényleg el-hagyja az Özvegyházat, egy kis bőrönddel a kezében.
A Koppenhágában töltött első néhány hónap során voltak olyan napok, amikor Greta úgy érezte,
sikerül kialakítaniuk egy saját életet, nekik kettejüknek, az Özvegyház legfelső szintjén, abban a lakásban,
amelyet egy délutánnál hosszabb időre egyikük sem fog elhagyni. Időnként, amikor ott üldögéltek a
vaskályha mellett, úgy érezte, a felfordulás évei után végre lecsillapodik körülöttük a világ, és mostantól
fogva mindketten békében, nyugalomban festhetnek és élhetnek, elszigetelten, de együtt. Úgy érezte, most
valóra válhat az, amire mindig vágyott: egyedül lehet, de szeretni fogják, és ő is szerethet.
„Szerinted elképzelhető, hogy valaha szerelmes leszek?” – kezdte kérdezgetni Lili, amikor visszatért a
tavasz, és a szürke árnyalatai kiszivárogtak a kikötőből, hogy a helyükre kékek költözzenek. „Szerinted
megtörténhet velem valami ilyesmi?”
1931 tavaszával együtt aztán beköszöntött a piacok zsugorodása, a fizetőeszközök értékvesztése, rájuk
telepedett a gazdasági és egyéb problémák fekete fellege. Az amerikaiak sorban elhagyták Európát –
legalábbis az újságokban ez állt. Greta találkozott egy hódprémgalléros amerikai asszonnyal, aki a
Deutscher Aero-Lloydnál, a gyermekét az ölében tartva váltott jegyet a repülőgépre és a hajóra. A
festmények hosszú ideig függtek a galériák falán, de bármilyen jók voltak, nem keltek el. Komor és zord
volt a világ, amibe Lilinek ki kellett lépnie – ez nem ugyanaz a világ volt, amit Einar elhagyott.
Greta reggelente megbökdöste Lilit, aki időnként nem tudott magától felébredni. Greta leakasztott egy
szoknyát a vállfáról, elővett egy fagombos blúzt, egy hópehelymintás kézelőjű szvettert. Segített Lilinek az
öltözködésben, felszolgálta neki a kávét, a fekete kenyeret meg a kapros füstölt lazacot. Lili
általában csak a délelőtt közepére tért teljesen magához, száraz szájjal ekkorra pislogta ki magából a
morfiumot. „Biztos nagyon fáradt voltam” – mondta bocsánatkérően, mire Greta bólintott, és így
válaszolt: „Semmi gond nincs ezzel.”
Amikor Lili egyedül csinált valamit (vásárolt a Gammel strandon, a halpiacon, vagy elment arra a
fazekastanfolyamra, amire Greta íratta be), Greta festeni próbált. Hosszabbnak tűnt, de csupán hat év telt
el azóta, hogy itt élt, ebben a lakásban, ahol mindent átitatott a kísérteties heringszag. Néhány dolog
ugyanolyan volt, mint régen: felharsantak a Svédországba vagy Bornholmba tartó kompok kürtjei, nem
változott a délutáni fény, amely közvetlenül azelőtt világított be az ablakon, hogy a nap a templomtornyok
sziluettjét az égre vetítve lemerült a város mögé. Ahogy ott állt az állványa előtt, Greta az akkori Einarra
és a mostani Lilire gondolt. Lehunyta a szemét, és hallgatta az emlékek csilingelését, azután rádöbbent,
hogy valójában a kantoni mosónő jelzését hallja, aki még mindig az utcán állva tudatta, hogy megérkezett.
Úgy érezte, semmit sem kell megbánnia.
A király már-már riasztó gyorsasággal jóváhagyta a válásukat. Természetesen nem élhettek együtt úgy,
mint férj és feleség, hiszen már mindketten nők voltak, Einar pedig ott feküdt az emlékezés koporsójában.
Ennek ellenére a fekete csokornyakkendőt viselő, idegesen remegő ujjú hivatalnokok nagy meglepetést
okoztak Gretának, amikor rájuk nem jellemző fürgeséggel elvégezték a papírmunkát. Arra számított, hogy
a bürokrácia malmai lassan őrlik meg az ügyet; még az is megfordult a fejében, hogy a kérvényük elvész
valamilyen irattartóban. Bár nem szívesen vallotta be, ennek a kérdésnek a megítélésében ő is olyan volt,
mint a fiatal pasadenai nők többsége: a válást a morális petyhüdtség jelének tartotta, pontosabban: úgy
gondolta, hogy aki válik, abból hiányzik a nyugati gerinc. Azon kapta magát, hogy szokatlan módon
érdekli, mit gondolnak, mint mondanak róla mások – mintha csupán arról lett volna szó, hogy annyira
frivol és gyengeelméjű volt, hogy elkövette azt a hibát, hogy nem a megfelelő férfihoz ment feleségül.
Nem, Greta nem szeretett így gondolni magára.
Kérvényezte Einar Wegener halotti anyakönyvi kivonatát. Nehezen tudta megszerezni, mert annak
ellenére, hogy a hivatalban mindenki ismerte az ügy természetét, senki sem akarta jóváhagyni a kérelmet.
Végül aztán találkozott egy olyan hivatalnokkal – hosszú orra alatt fehér, bajuszra emlékeztető
szőrpamacsot viselt –, aki úgy vélte, valóban az áll a legközelebb az igazsághoz, hogy Einar Wegener már
nem él. „Megértem, de attól tartok, nem tudom átírni a törvényt” – mondta. Az előtte tornyosuló irathalom
majdnem a bajuszáig ért. „De a férjem már halott” – próbálkozott Greta, és mindkét öklével rácsapott a
pultra, amely elválasztotta őket a könyökvédős, mellényben és ingujjban dolgozó, sárgás dohánybűzt
árasztó, ceruzahegyezék-szagú hivatalnokoktól. „Halottá kell nyilvánítani” – mondta, amikor utoljára
elment a kormányzati hivatalba. Ekkorra már egészen meglágyult a hangja. A bürokraták szobájában az ő
egyik korai festménye függött; a kép azt a Herr Ole Skramot ábrázolta, aki kevesebb, mint egy hónapig
volt a királyi kormány miniszterhelyettese; aki tulajdonképpen csak különös, többek által végignézett
halála miatt vált emlékezetessé: egy légballon összegubancolódott kötélzete miatt kellett elbúcsúznia az
élettől.
Hiába érvelt, hiába könyörgött, csak annyit tudott elérni, hogy Einar Wegenert hivatalosan „nyom
nélkül eltűntnek” nyilvánították.
– Lilinek a saját életét kell élnie – mondta Hans egy nap. – Egyedül kell talpon maradnia, saját
barátokat kell szereznie.
– Nem akadályozom meg ebben – felelte Greta. A Királyi Művészeti Akadémia bejáratánál, a boltív
alatt futottak össze. Április volt, a Balti-tenger felől hideg, sós szél fújt. Greta felhajtotta a gallérját.
Mellettük levágott ujjú kesztyűt viselő diákok siettek el.
– Egyébként neked is erre van szükséged – tette hozzá Hans.
Greta erre nem válaszolt, de végigfutott a hideg a gerincén. Kilátott a Kongens Nytorvra; V.
Keresztély király szobra előtt egy fiú – kék sála egészen a térdéig leért – éppen megcsókolt egy lányt.
Hansszal éppen ez volt a problémája: mindig eszébe juttatta, hogy mi az, ami nem az övé; azt, amiről már
sikerült elhitetnie magával (akkor, amikor az olvasószékében ülve Lili hazaérkezését várta, amikor a
lépcsőházból érkező minden zajra megdobbant a szíve), hogy tulajdonképpen nincs is szüksége rá. Nem
értette, mitől fél.
– Mi lenne, ha holnap elautóznál velem Helsingorbe? – kérdezte Hans.
– Nem hiszem, hogy el tudok szabadulni – felelte Greta. A szél felerősödött, keresztülfújt az épület
oszlopcsarnokán, azon a helyen, ahol a falakra mély karcolásokat húztak a túl széles szekerek. Greta és
Hans bement az épületbe. A deszkapadlót nem viaszolták fel, a falakat lágy szappanzöldre festették, a
lépcső korlátja fehér volt.
– Mikor fogadod el már végre, hogy ő nem a tiéd?
– Sosem mondtam, hogy az enyém. – Azután: – A munkámról beszéltem. Még egy napra is nehezen
tudok elszakadni tőle.
– Honnan tudod, ha nem próbálod ki?
Greta hirtelen úgy érezte, elvesztett valamit, mintha a haladás és az idő könyörtelenül elragadta volna
tőle a diákéveit, mintha a múltja nem egészen lett volna az övé.
– Einar halott – hallotta a saját hangját.
– Lili viszont nem. – Hansnak igaza volt. Lili tényleg élt, valószínűleg éppen a lakásban takarított, az
arca visszatükröződött a napsütötte ablaküvegben. Lili, azokkal a szépséges, csontos csuklóival, a
majdnem fekete szemével. Lili, aki előző nap közölte: „Azon gondolkodom, hogy munkát vállalok.”
– Hát nem érted, hogy egy kicsit szomorú vagyok? – kérdezte Greta.
– Hát nem érted, hogy éppen ezt akartam hallani tőled?
– Hans. Azt hiszem, mennem kell. – Ez volt az a pillanat, amikor Greta észrevette, hogy a lépcső
aljában állnak, pontosan ott, ahol először csókolózott Einarral, ahol belészeretett. Itt, a fehér korlát előtt, a
hónuk alatt befejezetlen képeket, vázlatokat tartó diákok lábai által évtizedek óta koptatott lépcsőfokok
előtt.
Az ablaktáblákat becsukták. A folyosó csendes volt; egy lélek sem tartózkodott a közelben. Talán
valamennyi diák el
tűnt? Elmentek valahova? Greta hallotta, hogy valahol becsukódik egy ajtó, a helyére kattan a
zárnyelv. Aztán újra csend. Valami érzékelhetetlen dolog jutott át Hanstól hozzá, miközben odakint, az
ablakon túl, az udvaron, az akadémia hosszú árnyékában a kék sálas fiú újra meg újra meg újra
megcsókolta azt a lányt.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Lili a fonott székben ült, és azon töprengett, vajon ez-e a

legmegfelelőbb pillanat-e arra, hogy elmondja Gretának.
Az ablakon keresztül látta a csatorna vizén lebegő heringhalász-hajók árbocait. A háta mögött Greta
festett, az ő hátát akarta a vászonra varázsolni. Greta egyetlen szót sem szólt, miközben körvonalazta a
festményt; Lili csak a karkötői csilingelését hallotta. Az ágyéka mélyén még ott izzott a fájdalom
maradványa, ami – úgy tűnt – állandóvá vált, ám ő menet közben megtanította magát, hogyan hagyja
figyelmen kívül. Az ajka belső része már egészen kisebesedett a rengeteg harapdálástól. Bízott benne,
hogy Bolk professzor nem tévedett, amikor azzal biztatta, hogy előbb-utóbb elmúlik a kín.
A klinikán fekvő lányokra gondolt. Egy nappal azelőtt, hogy Bolk professzor kiengedte, a többiek
partit rendeztek a kertben. Két lány kihúzta a gyepre a fehér öntöttvas asztalt, egy harmadik egy
nyuszimintás kaspóban kankalint hozott a szobájába. A lányok megpróbáltak ráteríteni az asztalra egy
sárga abroszt, de meggyűlt a bajuk a széllel. Őt ültették az asztalfőre, a hideg fémszékre, onnan figyelte,
ahogy a lányok megpróbálták lecsipeszelni az abrosz sarkait. Amikor a sárga
anyag éppen a levegőbe emelkedett, a rajta keresztülszűrődő napsugarak Lili szemébe világítottak, és
rávetültek az ölében tartott kaspóra.
Frau Krebs egy szalaggal átkötött dobozt adott Lilinek. „A professzortól – mondta. – Megkért, hogy
adjam át. Neki Berlinbe kellett utaznia, a Szent Norbert kórházban vesz részt egy műtéten. Azt mondta,
köszönjek el magától a nevében.” A szalagot csomóra kötötték, Lili képtelen volt kibogozni, Frau Krebs
azonban elővett a kötényéből egy katonai kést, és gyorsan átvágta. Ezzel csalódást okozott a lányoknak,
akik szerették volna belefonni a szalagot Lili hajába, ami a kórházi tartózkodás során úgy megnőtt, hogy
már a válla alá ért.
A méretes dobozt puha papírdarabokkal bélelték ki. A belsejében Lili egy dupla félkört formázó ezüst
képkeretet talált. Az egyik, kissé elnyújtott félkörben egy fotó volt, amely róla készült: az Elba partján, a
magas fűben állt. A kép minden bizonnyal Gretától származott, mivel Lili a professzorral egyszer sem
ment le a folyópartra. A második elnyújtott félkörbe egy alacsony, kalapos férfi fényképét helyezték el. A
férfi szeme olyan sötét és árnyékos volt, hogy a bőre szinte világított alatta. A nyaka furcsán vékonynak
tűnt a gallérjában.
A fonott székben ülve Lili jól látta a könyvespolcon elhelyezett keretet és a két fényképet. Hallotta,
ahogy Greta ceruzája neszez a vásznon. A haját középen választotta el, tincsei a nyaka mindkét oldalára
ráhullottak. A borostyángyöngyök a nyaka körül voltak, érezte a lánc aranycsatjának hideg érintését.
Korábban volt egy látomása, amelyben egy kövér, sonkalábú, bütykös ujjú asszony jelent meg, az a nő, aki
egykor ezt a láncot viselte. Természetesen nem ismerte ezt az asszonyt, de akkor a látomásban a mezőn, és
maga előtt látta a láncot is, amely az asszony mellei közötti völgybe csúszott.
Nem zavarta az, amire emlékezett, és az sem, amire nem. Tudta, hogy az, élete nagy része, a korábbi
élete olyan volt, Mint egy könyv, amit kicsi gyerekként olvasott: egyszerre volt ismerős és elfeledett. Fel
tudta idézni a gyermekkora mezőit, a sáros tavaszokat, még azokat a lyukakat is, amelyekben rókacsaládok
éhek. Fel tudta idézni a tőzegre lecsapó kapa rozsdás, tompa lém fejének látványát és a nyakában lévő
borostyángyöngyök üreges koppanásait. Emlékezett egy magas fiú sziluettjére nagy volt a feje, és ott sétált
a mező szélén. Azt nem tudta, hogy kicsoda, azt viszont igen, hogy volt idő, amikor ő volt az a rémült
kisgyermek, aki azt a bizonyos fekete és lapos sziluettet figyelte, ahogy a mező peremén rárajzolódott a
horizontra. A mellkasában megduzzadt valami, amikor ez a sziluett közelebb került hozzá, ahogy a
sziluettkar megérintette a kalapja karimáját. Mindezt tudta. Fel tudta idézni, hogy akkor azt mondta
magának: igen, szerelmes.
 – Elpirultál – mondta Greta az állvány mellől.
– Valóban? – Lili a nyakán érezte a forróságot, az arcán a cseppekké váló izzadtságot. – Nem tudom,
miért.
De ez nem volt igaz. Pár héttel korábban elment a Landmandsbankenbe, hogy betegye a széfbe azt a
gyöngyös-gyémántos brosst, amit Gretától kapott. Ám mielőtt elindult a bankba, megállt az egyik boltnál,
hogy vegyen két szőrecsetet Gretának. A boltos – idős férfi volt, a csuklója rózsaszínű és puha – felnyúlt a
terpentines polchoz. Éppen kiszolgált egy vevőt, egy férfit, akinek göndör fürtjei jócskán ránőttek a fülére.
Lili nem látta a vevő arcát, de dühös volt rá amiatt, hogy éppen a legkisebb doboz terpentint akarja
megvenni, ami ráadásul a legmagasabb polcon van. „Megyek, szerzek egy pár kesztyűt. Azonnal
visszajövök!” – mondta a vevő a boltosnak, aki még mindig a létrán egyensúlyozott. Megfordult, és egy
„elnézést, kisasszony” mormogással elhaladt Lili mellett.
Ahogy a férfi elsuhant mellette, Lili a pulthoz tapadt, és visszafojtotta a lélegzetét. A férfi hosszú haja
végigsimította az arcát; halvány gabonaszag csapott az orrába. „Elnézést” – ismételte a férfi.
És akkor Lili tudta. A mellére szorította az állát, és nem volt biztos benne, mit szeretne, mi történjen
ezután. Aggódott a külseje miatt – a szél valószínűleg kifújta az arcát. A polc aljára meresztette a szemét,
ahol a gyerekeknek való, fémdobozos vízfestékeket tartották. Letérdelt, hogy megnézze, mennyibe kerül
egy tizenkét festékkorongot tartalmazó doboz, és közben kisöpörte az arcából a haját.
Ez volt az a pillanat, amikor Henrik meglátta őt. Lili érezte a vállán a férfi kezét. „Lili? Te vagy az?”
Kimentek a boltból; a kis szatyor, amiben a terpentinesdoboz volt, Henrik karján himbálózott. Lili
megállapította magában, hogy Henrik idősebb lett, a szeme körül a bőr vékonyabbá és halványan kékessé
változott. A haja sötétebb volt, mint a pácolt tölgyfa, de nem fénylett annyira. A nyaka, a csuklója
megvastagodott. Már korántsem lehetett szépnek mondani; hétköznapian jóképű férfi lett belőle.
A sarki kávézóban ültek le. Henrik mesélt magáról, a tengerről készített festményeiről, amiket New
Yorkban jobban el lehetett adni, mint Dániában; a Long Island-i automobilbalesetről, aminek során kis
híján meghalt (a Kissel Gold Bugja kereke egyszerűen kitört, átszakította a felhágólemezt, és a
homlokának csapódott); a magas pofacsontú Sutton Place-i nőről a menyasszonyáról, aki nem egy másik
férfi miatt hagyta őt faképnél, hanem egyszerűen azért, mert már nem szerette.
„Jaj, elfelejtettem! – szólalt meg Lili hirtelen. – Elfelejtettem ecsetet venni Gretának!”
Henrik visszakísérte a bolthoz, de az időközben már bezárt. Ott álltak az utcán, a fejük fölött a szél
lengette a bolt vaskarra erősített cégérét. „A műtermemben van pár vadonatúj, felesleges ecset – mondta
Henrik. – Elmehetünk értük, ha gondolod.” A szeme könnycsepp alakú volt; Lili már egészen elfelejtette,
milyen rövidek és vastagok a szempillái. Ismét megérezte a jellegzetes gabonaszagot. „Ettől az egésztől
most. megijedtem egy kicsit” – mondta, amikor Henrik arca közelebb került az övéhez. „Ne! – kérte
Henrik. – Kérlek, ne félj tőlem!” A fejük fölött tovább lengedezett és zörgött a bolt cégére.
Elindultak Henrik műterme felé, ami az Inderhavn túlsó oldalán volt, ott, ahol később – miután Henrik
vörösbort töltött Lilinek, földieperrel kínálta, és megmutatta neki a tengerről készült festményeit –
megcsókolták egymást.
– Tessék, most még jobban elpirultál! – jegyezte meg Greta. Felkapcsolt egy lámpát, az edénykéjében
áztatni kezdte az ecseteit. – Kérsz egy pirulát? Jól vagy?
Lili nem tudta, hogyan mondja el Gretának. Amikor visszaköltöztek Koppenhágába, megkérdezte:
„Tényleg úgy gondolod, hogy továbbra is együtt kellene élnünk? Két nő, ebben a lakásban?” „Talán amiatt
aggódsz, hogy mit mondanak majd az emberek? – kérdezett vissza Greta. – Erről van szó?” És Lili, aki
nem igazán volt biztos benne, hogy egyáltalán miért tette fel a kérdést, így válaszolt: „Nem. Nem erről.
Csak éppen. Rólad gondolkodtam.”
Nem, Lili nem tudott beszélni Gretának, egyelőre még nem tudta elmondani a Henrikkel kapcsolatos
dolgot. Fogalma sem volt róla, hol kezdje el. Talán a csóknál, amire Henrik félhomályos műtermében
került sor? Vagy azt mesélje el, hogyan ölelte át Henrik a vállát, amikor alkonytájt, amikor a nevelőnők
hazafelé indultak a gyerekkocsikkal, sétáltak egyet a Kongens Haveben? Vagy azt mondja el, hogy Henrik
keze, amit sűrű, fekete szőr borított, hogyan érintette meg a nyakát, azután meg a mellét? Vagy számoljon
be róla, hogy mi állt abban a levélben, amit Henrik másnap a kantoni mosónővel küldött neki? Mondja el,
milyen volt a tintapacás, gondosan összehajtogatott lap, hogy a leírt szavak egyszerre árulkodtak
szerelemről és bűnbánatról? Hol kezdjen hozzá? Csupán három hét telt el azóta, hogy abban a
művészboltban összefutottak, Lili mégis úgy érezte, egy új élet vette kezdetét. Hogyan mondja ezt el
Gretának?
– Szeretnék sétálni egyet – mondta Lili, és felállt.
– Még nem fejeztem be. Visszaülnél? Csak pár percre.
– Most szeretnék menni, mielőtt besötétedik.
– Akarod, hogy elkísérjelek?
– Nem, jól elleszek.
– Egyedül?
Lili bólintott. Valami megszüntethetetlen kettősség élt benne: szerette, ugyanakkor sajnálta is Gretát
azért, hogy ennyire törődik vele. Ilyen egyszerű volt.
Kinyitotta a szekrényt, hogy elővegye a kabátját és a sálját. Greta nekilátott, hogy rendbe tegye a
festékeit, az ecseteit. IV. Edvard ugatni kezdett Lili bokájánál. A lakásba bevágott az utolsó, rézsútos
napsugár. Megszólalt a bornholmi komp kürtje. Miközben felvette a bambuszgombos, kék kabátot, Lili
arra gondolt, végigsétál a rakparton, átmegy a pallón, és abban a kabinban ül le, ami a komp orrában van
– az orrban, amely pontosan a tengerben álló kis sziget irányába mutat. Leül, de nem fog elhajózni. Még
nem.
– Majd jövök – hallotta a saját hangját.
– Igen, rendben. Jól van. – Aztán: – Tényleg nincs szükséged társaságra?
– Ma este nincs.
– Jól van. – Greta a karjába vette IV. Edvardot, és az egyre erőtlenebbé váló fényben a lakás közepére
állt, miközben Lili felkészült rá, hogy magára hagyja őt. Lili úgy érezte, muszáj elszöknie. Henrik
korábban tudatta vele, sokáig a műtermében marad, dolgozni fog. „Keresd a fényt” – írta a mosott ruhák
között becsempészett levélben.
– Sokáig elmaradsz?
Lili megrázta a fejét.
– Nem tudom. Tényleg nem. – Elkészült, már a kabátját is begombolta. Elhatározta, beszélni fog
Gretának a férfiról, Henrikről. Beszélni fog, de nem ezen az estén. – Jó éjszakát! – mondta, és furcsa
érzése támadt.
Amikor kinyitotta az ajtót, Hans állt előtte. Hans, aki éppen felemelte a kezét, éppen kopogni akart.
Hans belépett. Lili az ajtóban maradt. Hans fáradtnak tűnt, a nyakkendőjét meglazította. Megkérdezte
Lilitől és Gretától, együtt vacsoráznának-e vele.
– Éppen indultam – mondta Lili.
Greta közölte, hogy Lili az utóbbi időben nagyon elfoglalt. Dühösnek tűnt emiatt; az indulatait akkor
sem tudta leplezni, amikor beszámolt Hansnak arról, hogy Lili munkát talált: a Fonnesbech áruházban
eladó, a parfümöspult mögött álldogál.
– Azért vettek fel, mert beszélek franciául – magyarázta Lili. A Fonnesbech igazgatónője (fekete blúza
furcsán lelapította a melleit) arra kérte Lilit, hogy akcentussal beszéljen a vevőkkel. „Beszéljen egy kicsit
úgy, mint a francia nők. Játssza el, hogy valaki más, nem az, akinek látszik. Az áruházunk valójában egy
színpad!” Lili minden nap kipakolta a metszett üvegfiolákat egy ezüsttálcára. Lesütött szemmel járt-kelt, és
halkan megkérdezte az előtte elhaladó vásárlókat, a csuklójukra fújhat-e egy kis illatot.
– Mennem kell – mondta Lili. Előrelépett, hogy búcsúzóul megcsókolja Hansot.
Hans kijelentette, szeretné elkísérni őt, de Greta közölte vele, hogy Lili egyedül akar lenni.
 – Csak egy darabig tartanék vele – mondta Hans. – Aztán visszajövök, Greta, és megvacsorázunk
valahol.
Az éjszaka párás volt. Az úttest túlsó oldalán egy asszony éppen bekopogott dr. Moller ajtaján. Lili és
Hans tétován álldogált az Özvegyház előtt.
– Merre? – kérdezte Hans.
– Christianshavnba indultam, de nem kell elkísérned – felelte Lili – Túl messze van.
– Greta mostanában hogy van?
– Ismered őt. Nála semmi sem változik.
– Ez nem igaz. Sikerült visszailleszkednie?
Lili megállt, és elgondolkodott, vajon ez mit jelent. Vajon Gretában nem éppen ez a frusztrálóan
csodálatos dolog? Az, hogy mindig ugyanolyan? Az, hogy mindig fest, mindig tervezget, mindig hátrafogja
a haját?
– Jól van. – Aztán: – Azt hiszem, haragszik rám.
– Miért?
– Néha elgondolkodom, tulajdonképpen miért hagyta, hogy ezt az egészet végigcsináljam. Miért, ha azt
hitte, hogy utána minden ugyanúgy lesz, mint régen?
– Erre sosem gondolt – mondta Hans. – Mindig is tudta, mit jelent a dolog.
A felkötött karú asszony bebocsátást nyert dr. Moller házába. Lili egy kiáltást hallott a fejük fölötti
ablakból, a tengerész lakásából.
– Hová mész, Lili? – kérdezte Hans. Két kézzel megfogta Lili kezeit, kidörzsölte belőlük a hideget.
Lili időnként meglepődött, hogy nem roppan össze egy férfi érintésétől. Alig tudta elhinni, hogy a húsa
és a csontja képes kibírni egy férfi ujjainak kutató motozását. Henrik esetén különösen furcsa volt a dolog,
mivel az ő kezei a gerince minden egyes csigolyáját kitapintották már. Henrik keze úgy tartotta a vállait,
hogy olyan érzése támadt, mintha egy darab papír lenne, amit pillanatokon belül összehajtogatnak. Erre
persze nem került sor, nem történt semmi baj, és Henrik tovább simogatta, tovább csókolgatta.
– Régóta ismerjük egymást – mondta Hans.
– Azt hiszem, szerelmes vagyok – kezdte Lili, és mindent elmondott Henrikről. Elmondta, hogyan
szoktak csókolózni a férfi műtermében; elmondta, hogy úgy érzi, soha többé nem képes visszatérni az
Özvegyházba.
– Sejtettem, hogy így lesz – mondta Hans. – Gretának miért nem mondtad el?
– Féltékeny lenne. Megpróbálná megakadályozni.
– Honnan tudod?
– Egyszer már megpróbálta megakadályozni.
– De az rég volt, nem?
Lili elgondolkodott. Hansnak igaza volt, de nem ismerte annyira Gretát, mint ő. Nem, Hansnak nem
kellett elviselnie azokat a gyilkos pillantásokat, amiket ő kapott Gretától, valahányszor elhagyta a lakást,
vagy amikor késő éjjel ért haza. Mit is mondott egyszer Greta? „Nyilvánvaló, hogy nem vagyok az anyád,
mégis szeretném tudni, hol töltöd az idődet!”
– Talán nincs joga megtudni? – kérdezte Hans.
– Mármint Gretának? – Lilinek el kellett ismernie, Greta nem volt mindig ilyen; időnként másképpen
viselkedett. Egy hete is, amikor megvárta őt a Fonnesbech személyzeti kijáratánál. „Ne haragudj, hogy
megváltoztattam a terveinket – mondta, de Hansszal vacsorázni megyünk. Gondolom, nem bánod, hogy
magadra maradsz.” Vagy a minap, amikor felkeltek a szunyókálásból: „Arról álmodtam, hogy férjhez
mentél.”
– Elkísérhetlek a hídig? – kérdezte Hans.
– Elvagyok egyedül. Menj fel, menj vissza Gretához! – Csak ekkor tűnt fel neki, hogy Hans és Greta
milyen közel került egymáshoz, együtt ebédeltek és vacsoráztak; csendes estéket töltöttek együtt az
Özvegyházban, pókereztek, míg ő hazaért, Greta, rá egyáltalán nem jellemző módon, egyre többször
hagyatkozott a férfira: „Erről hadd kérjem ki Hans véleményét!”
– Feleségül akarod venni őt?
– Még nem kértem meg a kezét.
– De megteszed?
– Ha megengedi.
Lili nem volt féltékeny. Miért is lett volna az? Megkönnyebbülést érzett, bár közben valósággal
letaglózta néhány emlékkép: Hans és Einar, ahogy a tanyaház előtt játszik; a kályhacső mellé akasztott
kötény; Greta, ahogy végigüldözi Einart a Királyi Akadémia folyosóin; Greta, a mindig rohanó Greta,
ahogy az esküvőjük napján leviharzik a St. Alban-templom lépcsőjén. Lili úgy érezte, teljes mértékben
megváltozott az élete, és hálás volt ezért.
– Addig nem fog feleségül jönni hozzám, amíg nem tudja biztosan, hogy megtaláltad a helyed, és jól
élsz.
– Ezt ő mondta?
– Nem kellett kimondania.
A tengerész lakásából újabb kiáltás hallatszott. Becsapódott egy ablak. Lili és Hans elmosolyodott.
Az utcalámpák fényében Hans olyan fiatalnak látszott, akár egy kölyök. Elöl felállt a rakoncátlan
hajtincse, az arca két oldalán megjelentek a rózsaszínű foltok. Lili látta a lélegzetét, látta a sajátját, és
látta, ahogy a két párafelhőcske összeolvad.
– Rohadt kurva! – bömbölte a tengerész, szokásához híven.
– Elrontottam valamit? – kérdezte Lili.
– Nem – mondta Hans. Eleresztette Lili kezét, és búcsúzóul megcsókolta a homlokát. – De Greta sem.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

Miután alaposan átgondolta a dolgot, Greta úgy döntött, nem fejezi be a legutolsó Lili-portrét. A tarkó
rossz volt, túl kövér az aljánál; a hátat is túl szélesre festette, a két váll közötti rész majdnem megtöltötte a
vásznat. Csúnya volt az egész; Greta összehajtogatta, és a sarokban álló vaslábú kályhában elégette a
félkész képet. A festékből felszabaduló füst a torkát kaparta.
Nem ez volt az első kudarcba fulladt festménye, és nem is az utolsó. Miután visszatért Koppenhágába,
megpróbálta befejezni az első portréegyüttest, de mindegyik kép esetében megmutatkozott valamilyen
hiba. Vagy túlméretezte Lilit, vagy furcsa színekkel festette meg; az is előfordult, hogy savósnak bizonyult
az az álomszerű, fehér fény, amelyet szeretett ráfesteni az arcra. Miközben Lili a Fonnesbech
parfümöspultjánál dolgozott, Greta egyszer összeszedett egy modellt a Királyi Akadémián. Kiválasztotta a
csoportból a legkisebb termetű fiút, egy szalmaszőke, sűrű szempillájú kölyköt, aki a nadrágjába tűrve
hordta a szvetterét. A lakkozott utazóládát az ablak elé húzta, felállította rá a fiút, és megkérte, tegye hátra
a kezét. „A lábadat nézd!” – adta ki a parancsot, majd beállt az állványa mögé, de egyszerűen képtelen
volt rávarázsolni az üres, érdes vászonra a megfelelő vonalakat. Ceruzával megrajzolta a fej ívét, a
tompor vonalát, de egyórányi próbálkozás után rájött, hogy az egész kezd karikatúraszerűvé válni: a
vizenyős szem túl nagyra sikeredett, a derék vonala meg olyan volt, mint egy homokóra. Tíz koronát
nyomott a fiú kezébe, és gyorsan hazaküldte.
Greta más modellekkel is próbálkozott: az egyikük egy csinos asszony volt, aki szakácsnőként
dolgozott a Palace Hotelben, meg volt egy vakszolt bajszú férfi, akiről, miután levetette az ingét, kiderült,
hogy sűrű, fekete szőrzet borítja az egész mellkasát.
– Szűkül a piac – mondta Hans azon az estén, amikor visszatért a lakásba, miután kikísérte Lilit. A
Krystalgadén lévő galéria bezárt, a kirakatait fehérre meszelték. A tulajdonosa eltűnt; egyesek úgy tudták,
Lengyelországba menekült az adósságai elől, mások biztosak voltak benne, hogy rakodómunkásnak állt, és
az Ázsia Társaság dokkján szokta pakolgatni a currysládákat. És ez csak egy volt a sok közül. A
Henningsen porcelángyár, amely nem sokkal korábban húsz új kemencét állított üzembe, és Amerikába
szállított levesestálakat, hirtelen csődbe jutott. Herr Petzholdt cementgyára is leállt. Felröppent a hír,
hogy Ottó Monsted margaringyára is bajban van. A repülőtér, ahol korábban akkora volt a nyüzsgés, mint
egy méhkasban, üresen és némán kuporgott, csupán néhány emigráns indult útnak róla, és csak néha-néha
fogadott egy-egy teherszállító gépet.
– Senki nem vásárol semmit – mondta Hans. Az állát dörzsölgetve nézegette a Greta által a szobában
elhelyezett festményeket. – Ezeket nem szeretném addig kivinni, míg jobbra nem fordul a helyzet. Ez most
nem a megfelelő időpont. Talán jövőre.
– Jövőre? – Greta hátralépett, végigpillantott a munkáin. Egyik sem volt gyönyörű; egyiken sem volt
jelen az a fénysugár, amiről ismertté vált. Menet közben elfelejtette, hogyan teremtse meg, hogyan hozza
létre azt a megvilágítást, ami életre keltette Lili arcát. Csupán Bolk professzor portréja látszott jónak, az a
kép, amelyen a magas, nagy kezű és erős testalkatú férfi gyapjúöltönyben állt egy kockás függöny mellett.
A többi a nyomába se ért ennek az egynek. Ezt látta Greta is, és látta Hans is, aki a homlokát ráncolva
kereste a megfelelő szavakat, hogyan tudassa a tényt Gretával.
– Arra gondoltam, Amerikába kellene utazni – mondta Hans. – Meg kellene nézni, ott működik-e még
az üzlet.
– New Yorkba?
– És Kaliforniába.
– Kaliforniába? – Greta a falhoz támaszkodott a festményei között, és maga elé képzelte Hansot, ahogy
a pasadenai napsütésben leveszi a fejéről nemezkalapját.
 Carlisle Hamburgon keresztül éppen Koppenhágába tartott. Megírta, hogy Pasadenában száraz volt a
tél, márciusban kiégtek a mákföldek. Ez volt a válasz, amit Greta egymondatos üzenetére („Einar
meghalt.”) küldött. A levélben feltett egy kérdést: „Pasadena száraz, a Los Angeles folyó kiapadt, de miért
nem jöttök át Lilivel látogatóba?” Azután: „Hogy van Lili? Boldog?” Greta a festőruhája zsebébe rejtette
a levelet.
Greta délutánonként néha beosont a Fonnesbech áruházba, és a gyerekkesztyűk meg a háromszögbe
hajtott selyemkendők pultja mellől Lilit figyelte. Lilit, aki ott állt az üvegpult mögött. Amikor elment előtte
egy vásárló, feltartotta az ujját. A hölgy megállt, Lili pedig odatartott az orra alá egy parfümösüveget.
Mosoly, vásárlás – Greta ezt már egy másik leshelyről, a leértékelt esernyők állványa mellől nézte végig.
Néhány alkalommal így kémkedett Lili után. A legutóbbi alkalommal, amikor hazament a Fonnesbech-ből,
táviratot kapott Carlisle-tól: „Szombaton utazom.”
És tessék, most itt volt Hans, aki közölte, azon töri a fejét, hogy Kaliforniába utazik.
– Nem is merem feltételezni, hogy velem szeretnél jönni.
– Mármint Kaliforniába?
– Igen – mondta Hans. – De most nehogy azt mondd, hogy nem teheted!
– Nem tehetem.
– Miért nem?
És Greta nem mondta ki, mert még ő is tudta, milyen abszurd módon hangozna: ha ő elmegy, ki ügyel
majd Lilire? Azonnal Carlisle jutott az eszébe, aki egy nyugágyon heverészve éppen az Estonia fedélzetén
napoztatja a lábát.
– Greta, nagy hasznát venném a segítségednek – mondta Hans.
– A segítségemnek?
– Amerikában.
Greta egy lépéssel hátrébb húzódott Hanstól, aki sokkal magasabbnak tűnt nála. Nem értette, eddig
miért nem vette észre, hogy milyen magas a férfi.
Kezdett későre járni, és még nem vacsoráztak. IV. Edvard a táljába öntött vizet lefetyelte. Greta a
férfira nézett, aki a férje gyerekkori barátja volt, se több, se kevesebb. De nem. Hans már nem ez volt;
mintha lényének és emlékeinek ezen része eltűnt volna Einarral.
– Gondolkodj el rajta – kérte Hans.
– Megadhatok pár nevet és címet. Írhatok néhány ajánlólevelet, ha erre van szükséged. Ez nem jelent
gondot.
– Nem erről van szó. Hát nem érted?
– Mármint micsodát?
Hans a nő derekára tette a kezét.
– És mi lesz Lilivel? – kérdezte Greta.
– Nagyon jól ellesz egyedül – felelte Hans.
– Nem hagyhatom itt – jelentette ki Greta. Hans keze a csípőjét simogatta. Tavaszi éjszaka volt, a szél
a redőnyöket rázta, és Gretának eszébe jutott a pasadenai dombon álló ház, aminek ablakaira nyaranta
eukaliptuszágak vetnek árnyékot.
– Meg kell tenned – mondta Hans. Átölelte Gretát.
Greta érezte, hogy dobog a férfi szíve az inge alatt, és érezte, hogyan lüktet a saját szíve a torkában.

Amikor megérkezett, Carlisle nem költözött be a vendégszobába, inkább a Palace Hotelben szállt meg.
A szobájából a Radhuspladsenre és a háromsárkányos szökőkútra láthatott.
 Kijelentette, szereti a tér zajait, a villamosok zörgését, még a kordéjáról fűszeres kekszet árusító
ember kiabálása is tetszik neki. Azt mondta, szereti elnézni a szezonra ismét kinyitó Tivoli hosszú
téglafalát, az óriáskerék magasban billegő kabinjait. Azt mondta, szeret benézni a Fonnesbechbe, Lilihez,
akinek az egyenruháján ott csillog az a kis jelvény, amely azt igazolta, hogy abban a hónapban ő lett a
hónap legsikeresebb eladója. Azt mondta, szereti nézni, ahogy Lili dolgozik, ahogy végigmegy a
Strogeten, ahogy csivitel a többi eladólánnyal, amikor egyforma, kék kosztümjükben kilépnek a
személyzeti kapun. Közölte Gretával, hogy szerinte Lilinek egyedül kellene laknia.
– Miért gondolod? – kérdezte Greta.
– Felnőtt nő.
– Ebben én nem vagyok biztos – mondta Greta. – Egyébként minden tőle függ.
– Ezt most komolyan mondod?
– Természetesen – felelte Greta, aki sosem a saját tükörképét látta, amikor az ikertestvérére nézett.
Egy héttel korábban Greta egy este a Fonnesbech személyzeti kijáratával szemközti ház kapualjában
állt. Kora este volt; olyan sietősen hagyta el az Özvegyházat, hogy még átöltözni is elfelejtett. A kezét a
zsebébe mélyesztette, és Teddy meg Einar fotóját, a tőlük kapott leveleket és jeggyűrűket simogatta. A
bérház lószőr lábtörlője mellett állt, a hátát a kapunak vetette.
Csak néhány percet kellett várnia, hogy kinyíljon a fémkapu, és a keskeny utca megteljen fénnyel meg
a lányok csivitelő hangjával. A cipők hangosan kopogtak végig a járdán.
Végignézte, hogy Lili csatlakozik ahhoz a három-négy lányhoz, akik együtt indultak a török kávéház
felé, ahol általában fiatalok üldögéltek a székeket helyettesítő hímzett, selyemszegélyes párnákon, a kis
tükrök között.
– Holnap találkozunk! – szólt oda két lány a többieknek.
– Jó éjszakát! – mondta egy harmadik.
– Jó szórakozást! – szólt hátra a negyedik, és integetett.
A lányok arca pirospozsgás volt, a bőrük feszes a babahájtól, lófarkuk szinte egyszerre lengett, ahogy
végigmentek a kis utcán, és ráfordultak a Strogetre. Lili ott volt közöttük, beszélgetett velük. Az egyik lány
kezében egy zacskónyi zöldig volt, egy másik valamilyen szalagot tekert a kezére. Greta nem hallotta,
miről beszélgetnek, csak azt, hogy a többiek elköszönnek.
– Viszlát!
És Lili végre egyedül maradt az utcán. Az órájára nézett, azután felpillantott a felhőterhes égre.
Egy bicikliző asszony tekert el Lili mellett; a kerékpár hangosan zörgött a nedves macskaköveken. Lili
a fejére borított egy kendőt, és elindult az utcán. Greta elnézte, ahogy tovasiklik – néhány másodperccel
később Lili már csak egy kék kabát volt, amit két vékony láb támasztott alá. A cipői vidáman kopogtak a
szemerkélő esőben.
Greta követte Lilit, aki a jelek szerint nem sietett, kitért a vele szembe jövők elől. Egy takarítószereket
árusító bolt kirakata előtt megállt. A kirakatban piramist építettek a feketefehér Zebralin-dobozokból; a
piramis fölött egy fotót helyeztek el, amelyen egy nő a tűzhelyét tisztogatta. Lili megfordult, ismét az
órájára nézett. A bokája abból a távolságból, ahonnan Greta nézte, nem volt vastagabb, mint egy gyereké.
Lili elindult, gyorsan távolodott Gretától. Végigment a Snaregade félzsindelytetős házai előtt, el egy
sötét utcalámpa ellett, és a Gammel strand irányába tartott. Hamarosan már a Slotsholms-csatorna mellett
járt. A csatorna ívelt korlátjához egyszemélyes csónakokat kötöttek ki, egy helyütt pedig egy
mentőkészüléket erősítettek fel rá. Valamivel arrébb egy tokhal lógott egy kampón. A csatorna túlsó
partján lévő Borsen fényei a vízre vetültek; a Borsen réztornya ragyogott az éjszakában. Lili továbbment.
Időnként egy-egy pillantást vetett a csatorna másik partja mellett kikötött, recsegő árbócú halászhajókra.
Megállt, és kinyitotta a táskáját. Túl sötét volt ahhoz, hogy Greta lássa a szemét, azt viszont
megfigyelhette, hogy elővesz egy zsebkendőt, egy aprópénzes dobozkát, majd kiemeli azt a kis lakkdobozt,
amiben a piruláit tartotta. Kinyitotta a dobozt. Egy pirulát a nyelvére tett – Greta látni vélte, ahogy
megrándul az arca az erőlködéstől, amikor lenyeli a krétaszáraz tablettát.
Greta arra gondolt, odakiált Lilinek, de nem tette meg. Figyelte, ahogy egyre távolabb jut az
éjszakában a Knippelsbro felé. Április volt, a szél a Balti-tenger irányából érkezett. Ahogy Lili a második
hídhoz ért, a szél megcibálta a kendőjét. Megállt, hogy megigazítsa az álla alatt a csomót. Körbenézett, de
az úttest üres volt. Greta hallotta, ahogy a jeges víz a híd kettős buktatójához csapódik; hallotta, ahogy a
svéd komp elindul, hogy azon az estén utoljára végrehajtsa az átkelést Greta nem tudta, Lili pontosan
merre tart Christianshavnban; nem tudta, de sejtette. Találkája van. Talán randevúja. Hirtelen eszébe jutott
egy régi dal egy részlete: „Volt egyszer egy öregember, odakünn élt a mocsárban.” Megmarkolta a
Slotsholms-csatorna hideg fémkorlátját. A fémfelületet rozsdabuborékok borították, sószaga volt, de Greta
két kézzel szorította, miközben Lilit nézte, ahogy átsuhan a hídon, keresztül az Inderhavnon, ahogy a
kendője csücske úgy lobog a szélben, mint egy búcsút intő kisgyerek keze.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

Tavasz végére az Ørstedsparken fűzfáinak fénylő rügyei kipattantak, a Rosenborg Slot rózsaágyásai
sziromvörössé változtak. Az égről végre felemelkedett a nosszú tél függönye, az esték lassan, lustán
nyújtóztak a nyár irányába.
Lili, aki időközben még több erőt gyűjtött, elfogadta – úgy, ahogy egy gyermek fogadja el az anyja
csókját – Henrik házassági ajánlatát. Henrik az Albert Herring fedélzetén útra kelt New Yorkba, de az
indulás előestéjén még megkérte Lili kezét. Akkor már összecsomagolt, minden benne volt azokban a
ráncos-bőrfogantyús bőröndökben; a festékeit és az ecseteit is bedobozolta. „New Yorkba megyek!” –
mondogatta. „New Yorkba megyek!” Lili, aki akkor már beszélt a Fonnesbechben dolgozó
eladólányoknak Henrik közelgő távozásáról, felkapta a fejét, és megkérdezte: „Nélkülem?”
Henrik műtermében voltak, a Christianshavnon; a csatorna bűze keresztülfurakodott az ablakon. A
műterem üres volt, már csak a bőröndök álltak benne, meg persze a láda, aminek az oldalára vörös
betűkkel írták fel: „Henrik Dandahl, New York”. Az elmozdított bútorok helyén porfoltok, szöszmösz és
tollak maradtak, főként a sarkokban; az ablakon keresztül besurranó szellő megemelte a pihéket. Henrik,
akinek nemrég levágatott haja finom tincssapkaként borult a fejére, felkiáltott:
– Nem, természetesen nem! – Azután: – Már megkérdeztem, és most újra megkérdezem. Hozzám jössz
feleségül?
Lili mindig ezt akarta. Tudta, egy nap feleségül fog menni valakihez. Időnként, amikor erre gondolt,
úgy érezte, nem játszhat el nagyobb szerepet ebben a világban annál, hogy egy férfi felesége, Henrik
felesége legyen. Buta gondolat volt, ezt még ó is tudta, éppen ezért erről sohasem beszélt volna Gretának,
aki egészen másképp fogta fel az életet. Ő viszont mégis így érzett. Elképzelte, ahogy a Fonnesbech első
emeletén vásárol, ott, ahol a férfiruhák lógtak a vállfákon; elképzelte, hogy addig tapogatja, addig
vizsgálgatja a franciás szabású ingeket, míg megtalálja azt, ami a legmegfelelőbb Henrik számára.
Elképzelte, hogy egy hálós bevásárlószatyor van a kezében, benne csupa olyan dolog – lazac, burgonya,
egy csokor zeller amiből majd vacsorát készíthet. Elképzelte, ahogy a sötét árnyék rávetül az ágyukra, és a
matrac besüpped, amikor Henrik elindul felé.
– Szeretném, ha tudnál rólam valamit – mondta. Arra a bizonyos, évekkel korábbi estére gondolt,
amikor otthagyta Henriket az Orstedsparkenben, otthagyta őt, amikor a nevét ismételgette. – Ezt tudnod
kell, mielőtt férjhez megyek hozzád.
– Mondd! Beszélj! Bármi legyen az, mondd el!
– Amikor megszülettem, nem Lili Elbe volt a nevem.
– Ezt már tudom – felelte Henrik. – Már mondtam, hogy tudom. Tudom, ki vagy.
– Nem – mondta Lili. – Te csak azt tudod, ki voltam. – És akkor mesélt Bolk professzorról, mesélt az
Elba-parti stukkós klinikáról, meg Frau Krebsről, aki a gondoskodásával visszasegítette őt az egészségbe.
Erről korábban még senkinek sem beszélt. Nem volt sok ismerőse, és néhányan – Greta, Hans, Carlisle és
Anna – már amúgy is mindent tudtak róla, de korábban még senkivel sem osztotta meg valószínűtlen
átalakulásának részleteit. Még soha senkit sem kért meg arra, hogy lépjen be abba a bizalmi körbe, amely
időnként már túlságosan zsúfoltnak tűnt ahhoz, hogy még egy lelket szívesen lássanak benne.
– Sejtettem, hogy valami ilyesmi történt – mondta Henrik. Lili nem látta az arcán az elborzadás jeleit.
Sokszor még mindig arra számított, hogy a világ, amikor megismeri a vele kapcsolatos igazságot,
undorodva elfordul tőle. Most nem ez történt. – Nem lep meg.
Lili megkérdezte Henriktől, mit gondol róla.
– Most afféle. szörnyszülöttnek tartasz?
Lili szinte percenként másképp látta magát: időnként, amikor belenézett a tükörbe, felsóhajtott, és
szétáradt benne a hála és a békesség, máskor azonban egy férfi-nőt látott, egy meghatározhatatlan nemű
lényt. Greta és Hans többször is elmagyarázta neki, nem szabad így gondolkodnia, ám amikor egyedül
volt, a kételyek újra és újra visszakúsztak a mellkasába.
Henrik kijelentette, fogalma sincs róla, mit mondhatna azon kívül, hogy szereti őt.
– Egy különleges nőbe vagyok szerelmes – mondta.
Lili régebben sokszor úgy gondolta, képtelen lenne viszonozni egy olyan férfi szerelmét, aki tudja
róla, kicsoda, micsoda volt; egyszer el is határozta magában, hogy mindenkit ellök majd, aki nem pusztán
a nőt látja benne. Ez volt az oka annak, hogy azon az estén, ott a parkban hátat fordított Henriknek.
Megfogta Henrik kezét.
– Még így is tudsz szeretni? – kérdezte.
– Ó, Lili! – Henrik átölelte a vállát. – Hát mikor fogadod el végre, hogy igen!
– Nos, egyelőre nem mehetek el veled New Yorkba – mondta Lili. – Vissza kell térnem Drezdába.
Még egyszer. Utoljára.
– Elmondta, hogy Bolk professzor szeretné, ha visszamenne, mert végre akar hajtani rajta egy
beavatkozást, ami után teljes lesz a metamorfózisa. A részleteket nem akarta elmagyarázni Henriknek, úgy
gondolta, csak aggódna érte, talán megpróbálná lebeszélni őt a dologról; talán úgy gondolná, hogy
lehetetlenségre vállalkozik.
Az előző évben, mielőtt elhagyta Drezdát, Bolk professzor közölte vele, esetleg van még valami, amit
megtehet érte. Valami, ami még inkább nővé változtathatja őt. Valami, amire Greta azt mondta, hogy még a
puszta ötlet is őrültség. Valaki, ami olyan csodálatos volt, mint egy csupafehér álom. Bolk professzor
határozottan kijelentette, hogy lehetséges a dolog.
Miközben Lili csomagolt, és arra készült, hogy elhagyja a klinikát, Bolk elmondta neki, hogy sikeres
volt a petefészektranszplantáció, és hogy előbb-utóbb végre szeretne hajtani egy anyaméh-átültetést,
szeretné termékennyé változtatni Lilit. „Ez azt jelentené, hogy anyává válhatnék?” – kérdezte Lili. „Talán
eddig nem váltottam valóra minden ígéretemet? Ezt is meg tudom csinálni” – felelte Bolk. Greta azonban
megpróbálta lebeszélni Lilit: „Mi szükséged lenne erre? – kérdezte. – Egyébként is, ez teljességgel
lehetetlen! El sem tudom képzelni, Bolk hogyan tudná összehozni!”
Az eltelt egy év során Lili gyakran írt Bolk professzornak, beszámolt az egészségügyi állapotáról,
megírta, hogy mi történt vele a parfümöspultnál; megírta, hogy Gretának nehézségei támadtak a festéssel,
és persze írt Henrikről is. Bolk professzor időnként válaszolt; a leveleit valószínűleg Frau Krebs gépelte
le. „Csodálatos híreket közölt – írta. – Ha esetleg úgy döntene, hogy kész továbblépni, és vállalja az
utolsó operációt, azt a bizonyosat, amiről már beszéltünk, kérem, azonnal tudassa velem! Most még
biztosabb vagyok a dolog sikerében, mint korábban.”
Lili elhatározta, vállalja az utolsó műtétet. Gretának még nem beszélt a dologról, de már biztos volt
benne, hogy vissza fog térni Drezdába. Igen, visszamegy, mert vissza kell mennie, és befejezik azt, amit
Bolk elkezdett. Be fogja bizonyítani a világnak – nem, nem is a világnak, inkább önmagának hogy valóban
nő, és hogy élete korábbi szakasza, amit Einarként töltött el, nem volt egyéb, mint a természet tévedése.
Egy olyan tévedés, amit egyszer s mindenkorra korrigáltak.
– Jól van, akkor nyár végén találkozunk New Yorkban – mondta Henrik azon a bőröndön ülve, amely
már a következő napon felkerült a Hamburgból New Yorkba induló hajóra. – Ott találkozunk, és…
Összeházasodunk.
Néhány héttel később, egy kora nyári reggelen Lili modellt ült Gretának. Fehér, V-galléros,
csipkeszegélyes ruha volt rajta, a haját hátratűzte. Greta egy kis csokor fehér rózsát adott az ölébe, és arra
kérte, tegye keresztbe a bokáit, és emelje fel az állát.
Lilinek rengeteg mondanivalója lett volna Greta számára – el akarta mesélni a Henrikkel kapcsolatos
híreket, és azt is, hogy elhatározta, visszatér Drezdába. Nem értette, hogyan is hagyhatta, hogy ennyi
minden kimondatlanul maradjon közöttük. Egy kis titokból kifejlődött egy olyan második világ, amiről
Greta semmit sem tudott. Lili érezte, hogy a bűntudat leszivárog a zsigereibe; sajnálta, hogy így elsatnyult
kettejük bensőséges kapcsolata.
Greta majdnem egy héten keresztül dolgozott a portrén, és minden jól alakult: a Lili arcára hulló fény
élettel teli volt és korrekt, tökéletesen sikerültek a mélyen ülő szemek, a halántékra fel tudta tenni a
halvány, kékes árnyalatot, még a Lili torkában félig-meddig öntudatlanul égő forróságot is megjelenítette.
Ahogy ott állt az állványa mögött, mindezt elmondta Lilinek; elmondta, hogyan néz ki, hogyan és mivé
alakul a festmény.
– Ez most gyönyörű lesz – jelentette ki. – Most jól megragadtalak. Már jó ideje nem sikerült így.
Kezdtem kétségbeesni.
Az elmúlt egy év során Lili rosszul megtervezettnek, elkapkodottnak látszó festményeket is látott
kikerülni Greta keze alól. Volt olyan Lili-portré, amelyen a modell groteszk módon nézett ki, a pupillája
fekete volt és olajos, a haja bozontos, az ajka csillogó ugyan, de túl duzzadt, a halántékán pedig fénylő,
zöld erek futottak. Voltak olyan képek is, amelyeknek központi alakja nem is hasonlított rá, aztán voltak
olyanok, amelyek esetében Greta vagy a színeket, vagy a koncepciót hibázta el. Nem mindegyik volt rossz,
de akadt köztük néhány, amiről lerítt, hogy Greta kínlódott az elkészítésével. Most nem az volt, mint a
Párizsban töltött évek során, amikor Greta minden egyes festménye minőségi munka volt, amikor a
portrékra rápillantó idegenek az állukat dörzsölgetve megkérdezték: „Ki ez a lány?”
A legmeglepőbb az volt, hogy Greta mintha elvesztette volna a munkakedvét. Egyre több és több napot
hagyott ki, sokszor akár egy hetet is. Lili, amikor a Fonnesbechben dolgozott, sokszor azon töprengett,
vajon Greta mivel tölti az idejét. „Még mindig nem szoktam hozzá, hogy ismét Koppenhágában vagyunk –
jelentette ki Greta időnként. – Azt hittem, örökre elhagytuk.” Máskor azt mondta, egyszerűen nincs olyan
hangulatban, hogy fessen. Ez a hozzáállás, ez a kifogás annyira idegen volt tőle, hogy Lili ilyenkor mindig
megkérdezte: „De azért, ugye minden rendben van?”
Ám az ezen a kora nyári reggelen elkészült portré valóban gyönyörű volt. Greta vidáman csacsogott,
pontosan úgy, ahogy a hét folyamán minden reggel:
– Valószínűleg még nem meséltem, de egyszer megkértem az anyámat, üljön nekem modellt. Akkor
történt, amikor a háború miatt visszamentem Pasadenába. Anyám akkoriban zsarnoki módon viselkedett, ő
irányította a háztartást, de még a kertben folyó munkákat is. Szántszándékkal kereste a hibákat, a rosszul
lenyírt sövényeket. Isten se kegyelmezhetett annak a kertésznek, aki a pázsitról nem gereblyézte össze az
összes lehullott falevelet! Egy nap aztán megkérdeztem tőle, meggengedi-e, hogy lefessem.
Elgondolkodott, aztán az inasunkkal Mr. Itóval megüzente, hogy mikor ér rá. Elkészítette az időbeosztást.
Öt alkalommal ült nekem a reggelizőben, mindig reggel, amikor még jók voltak a fények. Akkoriban még
csak találkozgattam Teddy Cross-szal. Anyám tudott az ügyről, de hallani sem akart Teddyről. Tizennyolc
éves voltam, túlcsordult bennem a szerelem, egyfolytában csak Teddy járt a fejemben, csak róla tudtam
beszélni. Arról, hogyan mondja el a véleményét a különböző dolgokról, milyen lassan, elnyújtottan ejti a
szavakat. Arról, milyen a válla íve, milyen érzés megérinteni a haját. Anyám azonban egyetlen szót sem
akart hallani Teddyről. Abban a pillanatban, hogy lelkendezni kezdtem volna, felemelte a kezét. Szóval öt
reggelen keresztül anyámat festettem, ő meg ott ült a székben, a reggelizőszobában, az asztalfőn, a háta
mögött az ablak, azon túl meg egy bougainvilleabokor. Épp megérkezett az őszi hőhullám, láttam, ahogy az
izzadtság ott gyöngyözik anyám ajkán. És nem tehettem mást, mint hogy a nyelvembe harapok. Nem
mesélhettem neki az érzéseimről.
– És milyen lett? – kérdezte Lili.
– Mármint a festmény? Ó, anyámnak nem tetszett. Azt Mondta, nagyon zordnak látszik, de ez nem igaz.
Pontosan olyan rajta, mint egy anya, aki meg akarja akadályozni, hogy a lánya belekeveredjen valamibe,
ami fájdalmat okoz majd neki, de semmit sem tud tenni ellene. Anyám semmivel sem tarthatott vissza
Teddytől. Ezt ő is tudta, de összeszorította az ajkait, és öt reggelen keresztül olyan mozdulatlanul ült, akár
egy hulla.
 – Hol van?
– A festmény? Pasadenában. Az emeleti folyosón.
Ekkor Lili úgy döntött, elérkezett az idő, hogy elmondja Gretának. Már képtelen volt rá, hogy bármit is
eltitkoljon előle. Volt egy rettenetes időszak Einar életében – akkor kezdődött, amikor Hans elhagyta
Kékfogat, és akkor ért véget, amikor az akadémián megismerte Gretát –, és ez idő alatt úgy élt, hogy nem
volt mellette senki, akinek elmondhatta volna a titkait. Lili emlékezett erre; emlékezett rá, milyen volt
visszafojtani a gondolatokat, az érzéseket, milyen volt elraktározni őket úgy, hogy nem létezett senki,
akivel osztozni lehetett volna rajtuk. Azután Greta megváltoztatta Einar életét. Lili emlékezett rá, hogy ez
milyen érzés volt; milyen volt hálásan ráébredni, hogy végre szétfoszlik a magány. Nem, nem,
képtelenség, hogy ne legyen őszinte Gretával, hogy akár csak egy percig is becsapja!
– Van valami, amit szeretnék elmondani neked.
Greta csak egy mormogással felelt. A vászonra összpontosított; megigazította a haját hátrafogó
teknőcpáncél fésűt. A keze gyorsan mozgott, az ecsetével meg-megérintette a vásznat, azután körkörös
mozdulattal belemártotta a Knabstrup tálakba öntött festékbe. Már majdnem elkészült Lili portréjával.
Lili döntött: el fogja mondani. De hogyan kezdjen hozzá? Miről beszéljen először? Henrikről, aki pár
héttel korábban, mielőtt felszállt az Albert Herringre, a kabátja zsebében kotorászva keresgélte a
gyémántgyűrűt? Meséljen arról a furcsa, édes zavarodottságról, ami mindkettejükön úrrá lett, amikor a
gyűrű nem csúszott fel Lili ujjára? Beszéljen a New Yorkból érkezett telegramról, amelyben Henrik leírja
a Keleti 37. utcában lévő lakást, ahol élni fognak? Vagy említse meg a Bolktól nemrég kapott levelet,
amelyben a professzor azt tudakolta, mikor számíthat Lili érkezésére? Már alig várta, hogy találkozzanak.
Igen, igen, de hol kezdje?
– Ez most nagyon nehéz nekem – mondta. Elképzelte a sokkot, ami majd vörösre festi Greta arcát.
Elképzelte a dühöt, ami majd ökölbe szorítja a kezét. Azt kívánta, bárcsak lenne más megoldás. Egy másik
út Greta és az ő számára.
– Nem tudom, hol kezdjem.
Greta letette az ecsetet.
– Szerelmes vagy?
Az alsó lakásban becsapódott egy ajtó. Nehéz léptek döndültek. Kivágódott egy ablak.
Lili hátradőlt a székben. El sem tudta hinni, hogy Greta kitalálta. El sem tudta hinni, hogy Greta már
tudta, mert biztos volt benne, ha tudná, hogy szerelmes, akkor mindent elkövetne annak érdekében, hogy
megszüntesse ezt az állapotot.
Ez volt az a pillanat, amikor Lili rádöbbent, mekkorát tévedett Gretával kapcsolatban. Igen, már
megint tévedett.
– Igen – mondta.
– Biztos? – kérdezte Greta.
– Igen. Biztos.
– És ő? Szeret téged?
– Alig tudom elhinni, de igen. Szeret.
– Nos, ebben az esetben nem sok más van, ami számít, igaz? A napfény rávetült Gretára. Lilinek
eszébe jutottak azok az esték, amikor Greta az ő haját fésülgette, amikor a mellei a hátához simultak. Az
ágyra gondolt, amelyet megosztottak egymással, meg arra, ahogy éjjel összeakasztották a kisujjukat.
Eszébe jutott, a reggeli fény hogyan hullott rá Greta kipihent arcára. Mindig megcsókolta ezt az arcot, és –
erre is emlékezett – közben mindig arra gondolt, bárcsak ő is ennyire szép lehetne.
– Örülsz annak, hogy boldog vagyok?
Greta azt felelte, hogy igen, örül. Azután megkérdezte, hogy ki az illető, ki az a férfi, akibe Lili
szerelmes. Lili visszafojtotta a lélegzetét, majd közölte, hogy Henrik.
– Henrik. – ismételte meg Greta.
 Lili az arcát nézte, milyen reakcióra számíthat. Kíváncsi volt, hogy Greta emlékszik-e még Henrikre,
és ha igen, akkor nehezebbé teszi-e számára a dolgot az, hogy éppen erről a férfiról van szó. Ám Greta
arca rezzenéstelen maradt, éppen csak az ajka rándult meg egy kicsit, de ezt is alig lehetett észrevenni.
– Mindig is szeretett téged, igaz?
Lili bólintott. Már-már szégyellte magát. A Henrik homlokán lévő sebhelyre, az automobil-baleset
emlékére gondolt, és szétáradt benne a megkönnyebbülés, hogy hamarosan el fog kezdeni egy olyan életet,
amely lehetővé teszi a számára, hogy akár minden éjjel megcsókolja ezt a heget.
– A nyár végén össze fogunk házasodni.
– Összeházasodtok – mondta Greta halkan.
– Mindig is ezt szerettem volna!
Greta bedugaszolta a festékesüvegeit.
– Igazán jó hír – mondta. Miközben a köpenye szélével letörölgette az üvegek száját, miközben a
helyükre nyomkodta a dugókat, rá se pillantott Lilire. Átment a szoba másik felébe, és letérdelt, hogy
összegöngyöljön egy üres vásznat. – Még mindig előfordul, hogy amikor rád nézek, eszembe jut: nem is
olyan rég még házasok voltunk. Te meg én. Összeházasodtunk, és együtt éltünk abban a két ember közötti
szűk, sötét térben, ahol a házasságok léteznek.
– Az te voltál meg Einar.
– Tudom, hogy Einar volt az, de ha jobban belegondolunk, akkor te voltál… és én.
Lili megértette. Emlékezett rá, milyen érzés volt beleszeretni Gretába. Emlékezett rá, milyen volt azon
merengeni, hogy Greta vajon mikor jelenik meg újra az ajtóban. Emlékezett arra az aprócska súlyra, annak
a fényképnek a súlyára, ami Gretát ábrázolta, amit Einar az inge mellzsebében tartott.
– Minden tőlem telhetőt elkövetek, hogy hozzászokjak ehhez az egészhez – mondta Greta. Olyan
halkan beszélt, hogy Lili alig hallotta. Az utcán dudálni kezdett egy autó; fékcsikorgás hallatszott, azután
csend támadt. Vélhetőleg sikerült elkerülni a balesetet, de az Özvegyház előtt valószínűleg ott állt a két
kocsi, egymással szemben, egymásra villantva krómozott lökhárítójukat, amelyen megcsillant a
koppenhágai nap – a nap, amely felkelt, és estig ott is marad az égen.
– Hol lesz az esküvő? – kérdezte Greta.
– New Yorkban.
– New Yorkban? – Greta a mosogató mellett állt, és egy kis drótkefe segítségével próbálta
eltávolítani a körmei alól a festéket.
Lent a tengerész ráüvöltött a feleségére: „Hazajöttem!”
– Ám előtte még el akarok intézni valamit – mondta Lili. Az idő múlásával egyre melegebb és
melegebb lett a lakásban. Lili nehéznek érezte a kontyát, a fehér ruha V alakú gallérja a melléhez tapadt. A
Nationaltidende előrejelzése szerint rekordmelegre lehetett számítani. Lili örült is ennek, meg nem is.
– Vissza akarok menni Drezdába – jelentette ki.
– Minek?
– Az utolsó operációra. – Most már látta Greta arcán az érzéseket: látta a kitáguló orrcimpát, a
hunyorodó szemet, az arcot vörösre festő indulatot.
– Én ezt nem tartom valami jó ötletnek.
– Én viszont igen.
– De Lili… Bolk professzor… Ő… Igen, kiváló orvos, de ezt még ő sem tudja megcsinálni. Erre
senki sem képes! Azt hittem, ezt már tavaly nyáron tisztáztuk.
– Meggondoltam magam – mondta Lili. – Greta, hát nem érted? A férjemmel gyerekeket akarunk!
A nap visszaverődött a Királyi Színház kupolájáról. Lili Elbe és Greta Waud (mert az utóbbi időben
ismét ezt a nevet használta) egyedül volt a lakásban. A kutyájuk, IV. Edvard a szekrény előtt aludt; ízületi
gyulladás kínozta, általános elgyengülésben szenvedett. Lili pár nappal korábban megjegyezte, talán ideje
lenne átsegíteni a jó öreg Edvardot a túlsó partra, ám Greta szinte üvöltve tiltakozott az ötlet ellen.
 – Bolk professzor tudja, mit csinál! – mondta Lili.
– Én nem hiszek neki.
– Én viszont igen.
– Egy férfit senki sem ejthet teherbe, márpedig Bolk éppen erre tesz ígéretet. Ez sosem fog
megtörténni. Se veled, se mással. Egy ilyen dolog sohasem történhet meg!
Ez szíven ütötte Lilit; Greta a tiltakozásával szinte beletaposott.
– Azt sem hitte senki, hogy egy férfit át lehet alakítani nővé! – mondta Lili könnyes szemmel. – Így
van? Ezt ki hitte? Senki, csak te meg én. Mi ketten hittünk benne, és tessék, nézz rám! Megtörtént, mert
tudtuk, hogy megtörténhet. – Sírva fakadt. Kimondhatatlanul gyűlölte Gretát amiatt, hogy az övével
ellentétes álláspontra helyezkedett.
– Megtennéd, Lili, hogy gondolkodni fogsz a dolgon? Legalább egy kicsit?
– Már gondolkodtam.
– Nem, szánj rá egy kis időt. Alaposan gondold át!
Lili nem válaszolt, az arcát az ablak felé fordította. A földszinten lábak dobogtak, felsercegett egy
fonográf.
– Aggaszt ez a dolog – mondta Greta. – Aggódom miattad! Ahogy a napfény keresztülvándorolt a
padlón, az utcán ismét megszólalt egy autóduda. A tengerész üvöltözni kezdett a feleségével. Lili úgy
érezte, valami megváltozott: Greta többé már nem mondhatja meg neki, hogy mit csináljon!
A festmény elkészült, Greta megfordította, hogy megmutassa Lilinek.
A képen a ruha csipkeszegélye szinte hozzátapadt a lábához. A rózsacsokor mintha valami rejtélyes
virágkupac lett volna, ami Lili öléből hajtott ki. Ó, bárcsak fele ilyen szép lennék! – gondolta Lili
magában, azután arra gondolt, ezt a képet nászajándékként el kellene küldenie Henriknek.
– A jövő hétre vár – mondta Lili. – Mármint Bolk professzor. – A fájdalom kezdett visszatérni. Lili a
karórájára nézett. Tényleg nyolc óra telt el azóta, hogy utoljára bevette a pirulát? Belenyúlt a táskájába, a
lakkozott tablettásdobozt kereste. – Ő is és Frau Krebs is tudja, hogy megyek. Már előkészítettek nekem
egy szobát – mondta, miközben sorra kihúzkodta a konyhában a fiókokat, a kis dobozka után kutakodva.
Megrémítette, hogy a fájdalom milyen gyorsan képes visszatérni, hogy néhány perc alatt képes a semmiből
borzalmassá fokozódni. Mintha egy gonosz szellem tért volna vissza hozzá. – Nem láttad valahol a
tablettásdobozomat? – kérdezte. – Azt hiszem, a táskámban volt. Vagy esetleg az ablakpárkányon. Nem
láttad, Greta? – Ahogy erősödött a testében a forróság és a fájdalom, felgyorsult a légzése. – Nem tudod,
hol vannak a gyógyszereim? – Aztán olyan finoman, mintha egy csuklót érintene meg: – Szeretném, ha
eljönnél velem Drezdába. Hogy segíts a lábadozásban. A professzor azt mondta, el kellene jönnöd. Azt
mondta, szükségem lesz valakire. utána. Ugye eljössz, Greta? Ugye el? Eljössz velem, igaz? Most az
egyszer, utoljára?
– Ugye rájöttél – kérdezte Greta –, hogy ez az?
– Mire gondolsz? – A fájdalom olyan gyorsan mélyült, hogy Lili már alig látott. Leült, előredőlt.
Amint megtalálja a pirulákat, pár percen belül jön majd a megkönnyebbülés, de most, most úgy érezte
magát, mintha kést döftek volna a hasába. A petefészkeire gondolt. Élnek; Bolk professzor kijelentette,
hogy működnek. Mintha érezte volna őket magában, ott duzzadoztak, ott lüktettek, még mindig
gyógyulgattak, pedig közel egy év telt el az operáció óta.
Hol hagyta a dobozkát? És mire gondolt Greta, amikor az mondta: „ez az”? Felemelte a fejét. A szoba
másik végében Greta kigombolta a ruháját, és felakasztotta a konyhaajtó mellé bevert szögre.
– Sajnálom – mondta Greta. – Nem tehetem meg.
– Nem tudod megkeresni a piruláimat? – Lili a könnyeivel küzdött. – Nézd meg a szekrényben! Talán
oda tettem a dobozt! – Hirtelen úgy érezte, el fog ájulni. A forróság, a pirulák hiánya, a bensőjében
lobogó tüzes kín, és ráadásul Greta, aki egyfolytában csak azt mondogatja, hogy nem teszi meg, nem teszi
meg.
 Greta keze belemélyedt a ruhásszekrény legalsó fiókjába. Előhúzta a kis lakkdobozt, odavitte Lilinek.
– Sajnálom – mondta. A hangján érezni lehetett, hogy őt is a sírás kerülgeti. – Nem vihetlek el oda.
Nem akarom, hogy elmenj, és nem foglak elvinni. – Megvonta a vállát, bár a mozdulat inkább
reszketésnek tűnt. – Egyedül kell Drezdába menned.

– Ha Greta nem visz el – mondta Carlisle –, akkor megteszem én. – Nyárra érkezett Koppenhágába;
esténként, miután végzett a Fonnesbechben, Lili időnként meglátogatta őt a Palace Hotelben. Elüldögéltek
a nyitott ablak mellett, nézték, ahogy az árnyak átkúsznak a Radhuspladsen tégláin, ahogy a vékony, nyári
ruhákba öltözött fiatal férfiak és nők találkoznak, majd elindulnak a norrevoldi dzsesszklubok irányába. –
Greta mindig azt tette, amihez kedve volt – jegyezte meg Carlisle. Lili kijavította:
– Nem mindig. Megváltozott.
Készülődni kezdtek az útra. Helyet foglaltak maguknak a Gdanskba induló hajóra. Lili a szabadnapján
a Fonnesbech nőiruha-osztályán vásárolt magának két vadonatúj köntöst. A főnöknőjének – aki keresztbe
fonta maga előtt a karját, ahogy Lili megszólalt – azt mondta, elutazik egy hétre.
– Vissza fog jönni? – kérdezte a nő, aki a fekete blúzában úgy nézett ki, mint egy nagy széndarab.
– Nem – mondta Lili. – Utána New Yorkba megyek.
Éppen ez volt az, ami bonyolította a drezdai utazást. Bolk professzor közölte Lilivel, számítson rá,
hogy legalább egy hónapig az intézetben kell maradnia. „Azonnal megoperáljuk” – írta a sürgönyben –, de
a lábadozás beletelik bizonyos időbe.” Lili megmutatta a sürgönyt Carlisle-nak, aki ugyanúgy olvasta el,
ahogy a nővére tette volna: eltartotta magától a lapot, kissé oldalra billentette a fejét. Ám Carlisle nem
vitatkozott; ő nem javasolt más megoldást. Elolvasta Lili és a professzor levelezését, és amikor végzett,
megkérdezte:
– Egészen pontosan mit fog csinálni Bolk?
– Tudja, hogy anya akarok lenni – mondta Lili. Carlisle a homlokát ráncolva bólintott.
– De hogyan?
Lili ránézett, és hirtelen megrémült, hogy Carlisle esetleg mégis közbe akar avatkozni.
– Ugyanúgy, ahogy megcsinált engem Einarból.
Carlisle végigmérte Lilit, aki először a bokáján (éppen keresztbe tette a lábát), az ölén, a mellein (a
kicsi, de formás mellein), majd a nyakán (amely virágszálként emelkedett ki a borostyángyöngyök
gyűrűjéből) érezte a pillantását.
Carlisle felállt.
– Gondolom, ez az egész nagyon izgalmas a számodra. Gondolom, mindig is ezt akartad.
– Kicsi korom óta.
– Igen, persze – mondta Carlisle. – Pontosan ez az, amit a kislányok akarnak. – Ez igaz volt.
Lili megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy Carlisle vele tart. Néhány napon keresztül könyörgött
Gretának, gondolja meg magát. Greta átölelte, ő pedig a vállára hajtotta a fejét. „Azt hiszem, ez hiba lesz
– mondta Greta. – Nem fogok segíteni neked abban, hogy elkövess egy ilyen hibát!”
Lili összecsomagolt. Amikor átvette a hajójegyeket, remegni kezdett az izgalomtól. Úgy húzta a vállára
a könnyű, nyári kendőt, mintha fázna.
Arra gondolt, úgy kell felfognia az egészet, mint egy kalandot. Hajóval Gdanskba, az éjszakai vonattal
Drezdába megy, aztán egy hónapot eltölt majd a női klinikán. Onnan azután átutazik New Yorkba. Már
megírta Henriknek, hogy szeptember elsején érkezik. Kezdett úgy gondolni magára, mint egy nagy utazóra,
aki egy olyan világot fog bejárni, amit csakis ő maga tud elképzelni. Amikor lehunyta a szemét, látta; látta
egy New York-i lakás nappaliját, hallotta az utcán felsüvítő rendőrsíp hangját, látta a csecsemőt, akit az
ölében ringat. Elképzelt egy kis asztalt, rajta terítőt, a terítőn pedig azt a bizonyos képkeretet a két fotóval:
az egyik Henrikről és róla készült az esküvőjük napján, a másik pedig az első gyermekükről a
keresztelőjén.
 Át kellett válogatnia a holmiját, meg kellett győződnie arról, hogy minden bekerül a ládákba;
gondoskodni akart róla, hogy amikor elküldet a csomagokért, minden készen álljon. Ott voltak a ruhák: a
mentoni nyáron vásárolt, könnyű kis darabok, a Párizsban vett gyöngyös-hímzett csodák meg a kapucnis,
nyúlprém kabát. Rájött, hogy a legtöbbjüket nem szeretné viselni New Yorkban. Most már olcsónak
tűntek, és mintha valaki más vette volna meg őket – mintha egy másik nő testén vékonyra koptak volna.
Késő délután, miközben Lili pakolgatott, és szögeket vert a ládák tetejébe, Greta megkérdezte:
– Mi lesz Einar festményeivel?
– A festményeivel?
– Maradt még néhány. Igazság szerint. Sok. A műtermemben vannak – mondta Greta. – Azt hittem,
akarod őket.
Lili hirtelen azt sem tudta, mit gondoljon. Einar képei már nem lógtak a lakás falain, és valamilyen
oknál fogva elképzelni sem tudta, hogy nézhetnek ki. Kicsi, aranykeretes festmények, a fagyos földet
ábrázoló tájképek, és. És vajon még micsoda?
– Megnézhetem őket? – Greta előhozta és szétnyitotta a vásznakat, kiterítette őket a padlón. Lili úgy
érezte, mintha még soha egyiket sem látta volna. A legtöbb a mocsárvidéket ábrázolta. Az egyiken egy téli
táj volt, dérrel és faggyal, a háttérben kis vitorlással. Egy másikon nyár volt, nyári éjszaka a mohos,
tőzeges vidék fölött. Az egyik a talajt, a kékesszürke, itt-ott halványzölddel elegyülő földet ábrázolta.
Kicsik voltak és gyönyörűek. Greta csak hozta, hozta az újabb vásznakat, sorban kiterítette mindegyiket,
tízet, húszat, még többet – mintha egy virágmező borult volna sziromba a szemük előtt.
– Tényleg mindet ő festette?
– Egykor nagyon szorgalmas volt – felelte Greta.
– Ez a hely, amit ábrázolnak. Ez hol van?
– Nem ismered fel a mocsarat?
– Nem hiszem. – Ez zavarta Lilit, mert tudta, fel kellene ismernie a helyet, de nem, nem sikerült; olyan
volt, mintha egy múltba veszett arcot látna, és nem lenne képes kimondani a hozzátartozó nevet.
– Egyáltalán nem emlékszel rá?
Csak. halványan. A földszinten elindítottak egy fonográfot; a tangóharmonikás és a trombitás valami
polkát játszott.
– A Kékfog-mocsár – mondta Greta,
– Az a hely, ahol Einar született?
– Igen. Einar és Hans.
– Te jártál már ott? – kérdezte Lili.
– Nem, de olyan sok festményen láttam, és olyan sokszor hallottam róla, hogy amikor lehunyom a
szemem, itt látom magam előtt.
Lili szemügyre vette a festményeket. A mocsár, körülötte mogyoróbokrok és hársfák; egy nagy tölgy,
ami mintha körbenőtt volna egy sziklát. Voltak bizonyos emlékei, bár nem vallhatta őket a sajátjainak
mintha emlékezett volna rá, hogy ott lépked Hans mögött valami ösvényen, a csizmája hangosan cuppog a
sárban. Emlékezett rá, hogy a mocsárba hajigálták a nagyanyja konyhájából elcsent tárgyakat, nézték,
ahogy örökre alásüllyednek: egy tálca, egy bádogfazék, egy pántos kötény. Emlékezett rá, hogyan vágták
téglába a tőzeget, hogyan saraboltak a földeken. És emlékezett I. Edvardra, a kiskutyára, amely egy nap
lecsúszott valami mohos szikláról, és belefulladt a fekete vízbe.
Greta csak hordta, hordta a festményeket, kiterítette őket, a sarkukra festékesüvegeket és csészéket,
kistányérokat helyezett.
– Innen származott Einar – mondta. Négykézláb állt, a haja az arcába hullott. Módszeresen szétnyitotta
az összegöngyölt vásznakat, leszorította a sarkukat, és beleillesztette őket Einar sok-sok kis képből álló
munkásságának mozaikjába.
Lili őt figyelte, ahogy az orra hegyére összpontosít. Greta csuklóján, ahogy mozgott, meg-
megcsörrentek a karkötők. Az Özvegyház elülső szobája, amelynek északra, délre és nyugatra is nyíltak
ablakai, lassanként megtelt Einar festményeinek visszafogott színeivel, a szürkékkel és a fehérekkel, a
fakósárgákkal, az iszapbarnákkal, az éjszakai mocsárvidék mélyfeketéjével.
– Egyfolytában dolgozott, egész nap, aztán másnap újra – mondta Greta. A hangja lágy volt, óvatos és
idegen.
– El tudod adni ezeket a képeket? – kérdezte Lili.
Greta végzett. A padlót szinte teljesen betakarták a képek. Greta felegyenesedett, és keresett egy
szabad részt, ahová odaléphet. A falhoz, a vaslábú kályha mellé hátrált.
– Úgy érted, szeretnéd őket?
Lilinek valami azt súgta, hogy hibát követ el, ennek ellenére kimondta:
– Nem tudom, mennyi helyünk lesz. Nem hiszem, hogy Henriknek tetszenének. A saját képeit sem
kedveli igazán. A modernebb dolgokat szereti. Végül is – mondta Lili az ott New York.
– Eszembe jutott, hogy esetleg szeretnéd megtartani őket. Legalább néhányat?
Amikor lehunyta a szemét, ő is a mocsárvidéket látta, a fehér kutyák családját, egy tűzhely mellett egy
nagymamát, és Hansot, ahogy ott fekszik egy sziklán, és utána. Utána különös módon a fiatal Gretát a
Királyi Művészeti Akadémia szappanzöld folyosóján, a kezében egy csomag vadonatúj ecsettel.
Megtaláltam a művészboltot” – mondta ebben az elfeledett emlékben.
– Nem arról van szó, hogy nem akarom őket – hallotta Lili a saját hangját azon a bizonyos napon,
amikor az emlékek lassan bekúsztak közéjük, az Özvegyházban töltött utolsó napjai egyikén. – Egyszerűen
nem vihetem magammal őket. – Megborzongott, mert hirtelen úgy érezte, hogy körülötte minden, minden
valaki máshoz tartozik.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Egy nappal azután, hogy Lili és Carlisle elutazott Drezdába, kitört egy nyári vihar. Greta a lakásban volt,
az elülső szobában, az empire asztalkán álló, cserépbe ültetett borostyánt locsolgatta. A szoba napfény
nélkül szürke volt; IV. Edvard ott aludt Greta utazóládája mellett. A lent lakó tengerész valahol a vizeket
járta, talán éppen abban a pillanatban csapott le rá a vihar. Villámlott; amikor dörgött, a tengerész
feleségének kuncogását lehetett hallani.
Furcsa – gondolta Greta. Furcsa, ahogyan elteltek az évek, ahogyan ismétlődtek a lapos napkelték
Dánia fölött, a földgolyó fölött, ahogyan a napnyugta lecsapott az Arroyo Secóra és a San Gabriel-
hegységre. Évek Kaliforniában és Koppenhágában, évek Párizsban, házasságban és azon kívül töltött
évek, és tessék, most itt volt, itt, a kiürített Özvegyházban, a telepakolt és lezárt utazóládákkal. Lilinek és
Carlisle-nak aznap kellett megérkeznie Drezdába, feltéve, hogy az eső nem tartóztatta fel őket. Előző nap
Greta és Lili elbúcsúzott egymástól a kompkikötőben. Körülöttük emberek nyüzsögtek, csomagokat
cipeltek, kutyákat tartottak az ölükben, egy kisebb kerékpáros csoport végigtolta a pallón a bicikliket.
Hans is ott volt, meg
Carlisle, meg Greta és Lili, meg még több száz ember, mindenki búcsúzkodott. Egy tanárnő csapatnyi
iskolást terelgetett. Sovány fiatalemberek vadásztak valamilyen munkára. Egy grófnő is útra kelt, egy
hónapot szándékozott eltölteni Baden-Baden fürdőiben. És ott volt Greta meg Lili, egymás mellett, egymás
kezét fogva, a körülöttük létező világról megfeledkezve. Greta még egyszer, utoljára félretolta a világot,
mindent, amit ismert; még egyszer, utoljára úgy érezte, belezsugorodik abba a parányi intimitáskörbe,
amiben csak ő állhat meg Lili; még egyszer, utoljára átölelte Lili derekát. Megfogadták, hogy írni fognak
egymásnak. Lili megígérte, hogy vigyázni fog magára. Azt mondta – alig lehetett hallani a hangját, olyan
halk volt –, hogy Amerikában majd újra találkoznak. Igen, persze, felelte Greta, bár nehezen tudta
elképzelni, hogy ez így lesz. De azt mondta: „Igen, persze.” Amikor jobban belegondolt a dologba,
borzalmas, jeges hideg futott végig a gerincén, a nyugati gerincén, mert úgy érezte, ott a dokknál, búcsúzás
közben, hogy… hogy valamilyen szinten kudarcot vallott.
Greta már csak arra várt, hogy Hans dudáljon neki az utcáról. A tornyok, a csúcsos és a ferde háztetők
feketévé váltak a viharban; a Királyi Színház kupolája olyan szürke volt, mint a régi bádoglemezek. Aztán
felharsant Hans jelzése, és Greta ölbe kapta IV. Edvardot, leoltotta a lámpákat. A zár súlyosan kattan a
helyére.
A vihar nem állt el, a városból kifelé vezető út csúszós volt. A bérházakat bepettyezte az eső. A
járdaszegélyek mellett tócsákba gyűlt a víz. Greta és Hans látott egy bicikliző, kövér asszonyt – hatalmas
testét esőkabát takarta aki figyelmetlenül nekihajtott egy kőműves kocsijának. Greta a szájához kapta a
kezét, amikor meglátta, hogy az asszony riadtan összeszorítja a szemét.
Ahogy túljutottak a város határán, az aranyszínű Horch, amelynek fehér kabriótetejét korábban lezárták
és bereteszelték, elindult, hogy keresztülvágjon a tájon. A perjével, timótfűvel, csenkesszel és
tarackbúzával borított rétek nedvesen terpeszkedtek az esőben. Az utat szegélyező vörös és fehér lóhere
és lucerna megdőlt a víz súlya alatt, a levélkékről víz csepegett. A réteken túl apró, de mély vizű
tavacskák csillogtak.
Arhusba komppal jutottak át. Az átkelés nem volt egészen sima, de Hans és Greta végig a Horchban
maradt. A kocsit megtöltötte IV. Edvard nedves, a nyirkosságtól begöndörödött szőrének szaga. Nem
beszélgettek. Greta érezte a komp motorjainak dohogását, amikor a műszerfalra tette a kezét. Hans
megkérdezte tőle, inna-e egy kávét; Greta igent mondott. Hans magával vitte IV. Edvardot. Greta, amikor
egyedül maradt a kocsiban, Lili és Carlisle utazására gondolt. Néhány óra múlva valószínűleg belépnek a
klinikán abba a szobába, ahonnan remek kilátás nyílik a hátsó kertben álló füzekre és az Elbára. Bolk
professzorra gondolt, meg a róla készült festményre. Jól sikerült kép volt, de nem adta el; a vásznat
összecsavarva a szekrényben tartotta. Elhatározta, hogy pár nap múlva, amikor visszatér Koppenhágába,
amikor befejezi a bútorok, a ruhák és a festmények átválogatását, elküldi a professzornak a képet.
Felakaszthatná, mondjuk, Frau Krebs recepciós íróasztala mögé, esetleg egy szürke fakeretben. Vagy akár
az irodájában is elhelyezhetné, a szófa fölött, ahol néhány éven belül minden bizonnyal megjelennek más,
Lilihez hasonlóan kétségbeesett nők.
Már beesteledett, amikor megérkeztek Kékfogba. A villa sötét volt, a bárónő már visszavonult a
második emeleten lévő lakosztályába. Gretát a pisze orrú, néhány hófehér hajszáltól eltekintve kopasz
inas felvezette egy szobába, amelyben egy csipketerítővel letakart ágy állt. Az inas görnyedten, pisze orrú
arcát előretolva felkapcsolta a lámpákat, megnyitotta az ablakokat.
– Nem fél a békáktól? – kérdezte.
A mocsár irányából hangos kuruttyolás és brekegés hallatszott. Amikor az inas távozott, Greta kitárta
az ablakokat. Az éjszaka tiszta volt, a félhold alacsonyan lógott az égen. A fák közötti nyíláson keresztül
Greta megláthatta a lápvidéket. Majdnem úgy nézett ki, mint egy árvízi terület, vagy egy nagyobb
kiterjedésű rét Pasadenában, amit alaposan feláztatott a januári eső. Greta a gilisztákra gondolt, amelyeket
a téli felhőszakadások kizavartak a földből; maga előtt látta őket, ahogy ott tekeregnek a kövezett
ösvényeken, ahogy megpróbálják megmenteni magukat a fulladástól. Ő is azok közé a gyerekek közé
tartozott, akik szétvagdosták a gilisztákat; erre a célra az anyja készletéből csent el egy vajazókést. A
félbevágott férgeket aztán tálcára pakolta, rájuk borított egy ezüst melegítőbúrát, és felszolgálta őket
Carlisle-nak.
Az idők során elszürkült anyagú csipkefüggönyök alja úgy terült szét a padlón, mint a menyasszonyi
ruhák uszálya. Hans bekopogott, de nem nyitott be.
– Lemegyek a földszintre, Greta! – mondta az ajtón keresztül. – Ha szükséged lenne valamire. – Volt
valami a hangjában. Greta érezte, hogy az egyik kezét lágyan az ajtóra tapasztja, a másikkal a kilincset
tartja. Elképzelte őt, ahogy ott áll a folyosón, amit csak a lépcső végében elhelyezett lámpa világított meg;
elképzelte, ahogy a homlokát az ajtóhoz érinti.
– Nem, most semmire – mondta. Csend támadt, amelyet csak a békák kórusa és a fák között megbúvó
baglyok huhogása tört meg.
– Jól van – mondta Hans.
Greta nem hallotta, ahogy hátralép, de érezte, hogy zoknis lábával végigsiet a futószőnyegen. El fog
jönni a mi időnk – gondolta. És rengeteg időnk lesz.
Másnap, a reggelizőben Greta találkozott Axgil bárónővel. A szoba a fák közül előszikrázó mocsárra
nézett. A helyiségben körben öntöttvasból készült, karos virágtartókban cserepes párfányok zöldelltek; a
falra kék-fehér porcelántányérokat akasztottak. Axgil bárónő magas, szikár, hosszú lábú és karú nő volt, a
kézfején gumiszerű erek futottak. Keskeny, hosszúkás fejét magasra tartotta; a nyaka inas volt. Ezüstszínű
haját hátrafogta; a szeme keskeny, kissé ferde volt. Az asztalfőn foglalt helyet, Hans vele szemben, Greta
pedig kettejük között ült. Az inas füstölt lazacot, keményre főtt tojást és háromszög alakúra vágott vajas
kenyeret szolgált fel.
– Sajnálom, nem emlékszem semmiféle Einar Wegenerre – közölte a bárónő. – Wegener? Ezt
mondtátok, Hans? Akkoriban nagyon sok fiú járt a házunkba. Vörös volt a haja?
– Nem, barna – felelte Hans.
– Igen. Barna – mondta a bárónő, aki az ölébe hívta IV. Edvardot, és lazacszeletekkel etette. – Szép
fiú volt, ebben biztos vagyok. Mikor halt meg?
– Körülbelül egy éve – válaszolt Greta. Először az asztal egyik, majd a másik végére nézett, és eszébe
jutott egy másik reggelizőszoba a világ másik felén, amelynek asztala körül egy olyan asszony uralkodott,
aki nagyon sok mindenben hasonlított a bárónőre.
Valamivel később Hans a tőzegmohaföldet keresztülvágó ösvényen átvezette Gretát egy zsindelytetős,
faereszes tanyaházhoz, amelynek kéményéből füst kígyózott az égre. Nem léptek be az udvarra, ahol a
csipegető tyúkok között három kisgyerek rajzolgatott a botjával a sárba. Az ajtóban egy sárgás hajú
asszony állt, a naptól hunyorogva figyelte két kisfiát és a kislányát. Felhorkant a karám elé kötött póni; a
gyerekek nevettek. Az öreg IV. Edvard remegve lépkedett Greta lábánál.
– Nem tudom pontosan, kik ezek – mondta Hans. – Már nagyon sok idő eltelt azóta.
– Szerinted az a nő beereszt minket, ha megkérjük? Megengedi, hogy körbenézzünk?
– Inkább hagyjuk – mondta Hans. A kezét Greta derekára tette, és még akkor sem vette el onnan,
amikor visszafelé indultak a földeken keresztül. Hosszú fűszálak simogatták Greta lábszárát. IV. Edvard
mögöttük lihegett.
A temetőben találtak egy fakeresztet, amire a Wegener nevet írták.
– Az apja – mondta Hans.
Fűvel benőtt sírhalom volt egy vörös égerfa alatt. A temető mellett egy fehérre meszelt templom állt.
A talaj egyenetlen és kavicsos volt; a nap felszívta a harmatot a fűszálakról, és ezzel édeskés illatúvá
változtatta a levegőt.
– Nálam vannak a festményei – mondta Greta.
– Tartsd meg őket – felelte Hans. Még mindig a nő derekán tartotta a kezét.
– Milyen volt akkor? Régen?
– Egy kisfiú, akinek volt egy titka. Ez minden. Semmiben sem különbözött tőlünk, a többiektől.
Az ég felhőtlen volt, a vörös éger levelei között szél motoszkált. Greta arra kényszerítette magát, hogy
ne a múltra, inkább a jövőre gondoljon. A jütlandi nyár olyan volt, mint annak idején, amikor Einar, a kis
Einar valószínűleg egyszerre volt boldog és szomorú.
És most nélküle jött el ide. Nélküle jött vissza az ő otthonába. Ahogy a saját árnyékára, a sírokra
rávetülő sötét foltra nézett, eszébe jutott, hogy Einar nélkül kell hazamennie a saját otthonába.
Koppenhága felé menet az autóban Hans megkérdezte:
– Mi a helyzet Kaliforniával? Még mindig megyünk?
A Horch tizenkét hengere erőteljesen dolgozott; Greta úgy érezte, a vibráció lerázza róla a bőrt. A nap
fényesen ragyogott; a kocsi tetejét leeresztették. Greta bokája körül egy papírfecni forgott a szélben.
– Mit mondtál? – kérdezte hangosan, kezét a hajára szorítva.
– Elmegyünk Kaliforniába? Együtt? – És abban a pillanatban, amikor a szél ott örvénylett körülötte,
ahogy megemelte a haját és a ruhája alját és a papírfecnit, kaotikusan keresztüláramlottak az agyán a
gondolatok: a pasadenai kis szoba, a rózsakertre néző, boltíves ablak; az Arroyo Seco peremén álló
casita, amiben most bérlők élnek, egy házaspár a kisfiával; Teddy Cross régi műhelyének kopár ablakai
és az épület, amit a tűz után nyomdává alakítottak át; a pasadenai művészeti társaság a barettes tagjaival.
Hogy térhetne vissza ehhez? Hogy lenne képes rá? De nem csak ez volt a fejében: a casita mohos
udvarára gondolt, ahová a fény azon az avokádófán keresztül szűrődik le, amelyet ráfestett a Teddy
Crossról készült első portréjára; a kis bungalókra gondolt, amiket Carlisle épített a California Boulevard-
tól egyutcányira, ahol Illinoisból érkezett friss házasok telepedtek le, meg persze a végtelenbe nyúló
narancsligetekre. Felnézett az égre, a halványkék égre, amiről a bárónő reggelizőszobájának falán
elhelyezett antik tányérok jutottak eszébe. Június volt, Pasadenában mostanra már kiperzselődött a fű, a
pálmák levelei zizegőssé váltak; mostanra a cselédek kihúzták a priccseket a ház hátsó részén lévő
alvóverandára. Az egyik lány kinyitja a veranda szúnyoghálós ablakát, és kinéz, átpillant az Arroyo
Secón, át a Linda Vista-dombokig, tekintetével átfogja Pasadena hullámzón szárazzöld látványát.
Elképzelte, ahogy majd kicsomagolja a festékeit, összecsavarozza az állványát, felállítja az alvóverandán,
és lefesti a tájat: az eukaliptuszok szürke-barna masszáját, a ciprusok porosán zöld törzsét, az oleanderek
mögül kikandikáló, olaszos stílusú villa rózsaszínű stukkóját meg a mindent keretbe fogó betonbalusztrád
szürkéjét.
– Készen állok, mehetünk – mondta.
 – Tessék? – kiabálta Hans a szélbe.
– Tetszeni fog neked odakint. Úgy fogod érezni, hogy messzire, nagyon messzire került tőled a világ
többi része. – Greta oldalra nyúlt, megsimogatta Hans combját. Ennek így kellett történnie. Visszatérnek
Pasadenába. Rádöbbent, hogy odaát senki sem érti igazán, mi történt vele. A vadászklubbeli lányok, akik
azóta már minden bizonnyal férjhez mentek, akik már beíratták a gyerekeiket a klub tenisziskolájába,
semmit sem fognak tudni róla, kivéve persze azt a tényt, hogy egy valódi dán báróval tért haza. Előre
tudta, miről fognak pletykálni: „Szegény Greta Waud! Már megint megözvegyült. Valami különös dolog
történt a második férjével. Valami festő volt a szerencsétlen. Titokzatos körülmények között hunyt el. Úgy
hallottam, Németországban. De semmi baj, Greta most visszajött, ezúttal egy báróval. Így van, Radikális
kisasszony visszatért Pasadenába, és amint feleségül megy ehhez a férfihoz, bárónő lesz belőle!”
Ez is annak a része volt, ami rá várt, ám ennek ellenére kellemes érzéssel töltötte el a hazatérés
gondolata. A kezét Hans combján nyugtatta. Hans rámosolygott, az ujjai kifehéredtek a Koppenhága felé
tartó Horch kormánykerekén.
Egy levél várt Gretára; Carlisle-tól érkezett. Miután elolvasta, belecsúsztatta az egyik bőrönd oldalsó
zsebébe. Rengeteg dolgot kellett hazavinnie: az ecseteit, a festékeit, a több tucat vázlatfüzetet és rajzot,
amit Liliről készített. A levél? Jellemző volt Carlisle-ra, hogy nem adott elég információt. Az operáció
tovább tartott, mint Bolk gondolta, majdnem egy teljes napot igénybe vett. Lili pihen, szinte egyfolytában
alszik a morfiuminjekciók miatt, amiket még mindig folyamatosan kap. „A tervezettnél tovább kell
Drezdában maradnom” – írta Carlisle.
Még néhány hétig. Lili tovább fog lábadozni, mint bárki gondolta volna. Eddig minden lassan történt.
A professzor kedves ember. Üdvözletét küldi. Azt mondja, nem kell aggódni Lili miatt. „Ha ő nem
aggódik, akkor szerintem nekünk sem kell, nem igaz?”

Egy héttel később Greta Waud és Hans Axgil felszállt a Deutscher Aero-Llyodon, hogy megtegyék a
Pasadenába vezető út első szakaszát. Először Berlinbe kellett átrepülniük, azután Southamptonba, onnan
hajóval mennek tovább. A csodás nyári napsütésben szikrázó aeroplán az Amager légikikötő aszfaltján
várakozott. Greta és Hans egymás mellett állva figyelte a sovány fiúkat, akik bepakolták a bőröndjeiket és
a ládáikat a gép ezüstös hasába. Az aszfalton, valamivel arrébb kisebb tömeg gyűlt össze egy emelvény
körül; az emelvényen egy cilinderes férfi tartott beszédet. Szakállas volt, az előtte álló olvasópolc
sarkában egy kis dán zászló lobogott a szélben. A háta mögött a Graf Zeppelin sötétlett – a hosszúkás,
viharszürke test úgy nézett ki, mint egy hatalmas lövedék. Az emelvény előtt álló emberek kis dán
zászlókkal integettek. Greta a Politikenben olvasta, hogy a Graf Zepp hamarosan sarkvidéki útra indul.
Elnézte az üdvrivalgó tömeget, az aszfalt fölött lebegő zeppelint.
– Szerinted sikerülni fog nekik? – kérdezte Hanstól.
Hans a borjúbőr utazótáskája után nyúlt. Az aeroplán felkészült, beszállhattak.
– Miért ne sikerülne?
A beszédet tartó férfi politikus volt, de Greta nem ismerte fel. Talán még nem tartozott a parlamenti
képviselők közé. A háta mögött a Graf Zepp kapitánya, Franz Josef Land állt, fókaprém sapkában. Ő nem
mosolygott, a szemüvege fölött úgy húzta össze a szemöldökét, hogy már-már aggódónak tűnt.
– Itt az idő – mondta Hans.
Greta belekarolt Hansba, elindultak. Helyet foglaltak az aeroplánon. Greta az ablakon keresztül látta a
zeppelint és a légi járműtől lassan eltávolodó tömeget. Az ingujjra vetkőzött, nadrágtartós férfiak
nekiláttak a kötelek eloldozásának. A kapitány a saját kis kabinja ajtajában állva intett búcsút.
– Olyan, mintha azon tűnődne, visszatér-e még valaha – jegyezte meg Greta, miközben egy kerék
elforgatásával bezárták az aeroplán ajtaját.

Az Empress of Britanniával az út sima és kellemes volt. Az utasok a tikfa fedélzeten felállított csíkos
nyugágyakban heverésztek. Greta arra a kézállásra gondolt, amit tízéves korában csinált. Összeszerelte a
festőállványát, bedugta a csavarokat a lábán lévő lyukakba. Az egyik bőröndjéből elővett egy tiszta
vásznat, és felszegezte a keretre. A hajó fedélzetén, emlékezetből kezdett festeni: Pasadena dombjait,
ahogy kiemelkednek az Arroyo Secóból, szárazon és barnán, valamikor a nyár elején; a jacarandafák már
ledobták magukról virágszirmaikat, a liliomok valósággal összezsugorodtak a hőségben. Lehunyt szemmel
mindezt képes volt látni.
Hans a délelőttöket egyedül, a kabinjában töltötte, a papírjaival foglalkozott, és felkészült az
érkezésre, arra, hogy végre Kaliforniában lesz, ahol a Waud-ház kertjében meg fogják tartani az esküvőt.
Általában csak késő délután került elő, olyankor Greta mellé húzott egy nyugágyat.
– Végre úton vagyunk – mondta.
– Hazafelé tartunk – felelte Greta. – Sosem hittem volna, hogy egyszer még haza akarok menni.
Nem hitte, mégis így történt. Újra és újra eltöprengett az egészen, miközben az ecsete végét
belemártotta a festékbe. A múlt eseményei, a jövő lehetőségei; minden, amit durván vagy óvatosan
navigált, most ebben csúcsosodott ki. Hans csinos volt, ahogy ott ült a nyugágyon, kinyújtott lábbal, félig a
napon, félig árnyékban, IV. Edvarddal a lábánál. A hajó hajtóművei folyamatosan dolgoztak, a hajóorr
kettéhasította maga előtt az óceánt, két félre osztotta a vizet – elvágta azt, ami korábban
megváltoztathatatlanul egynek tűnt. Greta és Hans folytatta a munkát a fakuló fényben, a sószagú
levegőben, miközben az alkony vörösen és puhán ráereszkedett az üres, zsugorodó tengerre, míg felkelt a
hold, és a hajó korlátján világítani kezdtek a fehér parti fények, míg az este hűvöse bezavarta őket a
luxuskabinjukba, ahol végre, végre együtt lehettek.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

A július már a végéhez közeledett, amikor Lili napközbenelég időre visszanyerte az eszméletét ahhoz,
hogy bármi-re emlékezni tudjon. Közel hat héten keresztül ki-be lebegett az öntudatlanságból; álmában
nyáladzott, vérzett a lába közötti rész és a hasa is. Frau Krebs minden reggel és minden este kicserélte a
kötést az altestén; leszedte a régieket, amelyek olyanok voltak, mintha egy bíborszínű királyi
bársonyköntös cafatjai lennének. Lili tudatában volt annak, hogy Frau Krebs kicseréli a kötést, a gézt, és
örömmel fogadta a morfiumos tű szúrását, meg időnként az éteres gumimaszk jellegzetes nyomását is.
Tudta, hogy valaki nedves borogatást tesz a homlokára, és rendszeresen kicseréli azt, valahányszor
felmelegszik.
Voltak olyan éjszakák, amikor felébredt, és felismerte Carlisle-t, aki a sarokba állított széken ülve, a
fejét hátrahajtva egy párnára, nyitott szájjal aludt. Nem akarta felébreszteni – olyan kedves volt tőle, hogy
az egész éjszakát mellette töltötte. Hagyta pihenni, de oldalra fordította a fejét és nézte, csak nézte, ahogy
az arcát megolajozza az alvás, ahogy az ujjai ráfonódnak arra a szalagra, amellyel a párnát a szék
háttámlájához rögzítették. Szerette volna, ha Carlisle végigalussza az éjszakát, mert nézni akarta, ahogy
emelkedik-süllyed a mellkasa; szerette volna felidézni az operáció előtti utolsó napot, amit együtt
töltöttek. Carlisle elvitte az Elba partjára, ahol úsztak egy kicsit, azután kifeküdtek egy pokrócra napozni.
„Jó anya lesz belőled” – mondta Carlisle. Lili eltűnődött, mi lehet az oka, hogy Carlisle róla el tudja ezt
képzelni, Gretáról viszont nem. Amikor lehunyta a szemét, időnként érezni vélte a bepólyált csecsemők
jellegzetes, hintőporos illatát. Szinte érezte a kis csomag, a gyermek súlyát a karján. Megemlítette a dolgot
Carlisle-nak, aki így válaszolt: „Én is látom.”
A folyóparton Carlisle végighúzta a kezét a karján, lesöpörte magáról a vízcseppeket. Nedves haja az
arcára tapadt.
– Ez a része, ez most nehéz Gretának – mondta.
Egy turistagőzös fekete füstöt köhögött feléjük. Lili befonta a pokróc rojtjait, pár fűszálat is közéjük
illesztett.
– Szerintem bizonyos értelemben véve hiányzik neki Einar – mondta Carlisle.
– Meg tudom érteni. – Lilinek mindig furcsa érzése támadt, amikor valaki szóba hozta Einart; olyan
volt, mintha egy kísértet hatolt volna keresztül a testén. – Mit gondolsz, eljön hozzám látogatóba?
– Ide, Drezdába? Lehetséges. Nem tudom, miért ne tenné meg.
Lili az oldalára fordult, és a hajóból feltörő fekete, lassan sodródó füstfelhőt nézte.
– Írsz neki? A műtét után?
Pár nappal a műtét után, amikor Lili láza már nem szökött magasabbra, Carlisle írt Gretának, ám ő
nem válaszolt. Írt egy újabb levelet, erre sem kapott választ. Telefonált, de a recsegésen kívül csak azt
hallotta, hogy a vonal másik végén kicsöng a készülék. Táviratot küldött, de azt meg nem tudták
kézbesíteni. Végül a Landmandsbankenen keresztül sikerült megtudnia, hogy Greta visszatért Kaliforniába.
Most, az éjszaka közepén Lili nem akarta megzavarni Carlisle álmát, de alig bírt csendben maradni.
Kezdett visszatérni a fájdalom. Lili a takaró szélét markolta, félelmében tépkedni kezdte. A mennyezeten
világító villanyégőre összpontosított, az ajkába harapott, de a fájdalom hamarosan szétterjedt a testében.
Sikoltozni kezdett, morfiuminjekcióért könyörgött. Éterért rimánkodott. Kokainos tablettáért nyüszített.
Carlisle mocorogni kezdett, felemelte a fejét; egy pillanatig Lilire bámult, verdeső szempillákkal, és Lili
tudta, arra próbál rájönni, hogy hol van. Aztán Carlisle magához tért, és elment, hogy megkeresse az
éjszakai ápolónőt, aki persze ott aludt a kuckójában. Egy percen belül rácsatolták Lili orrára és szájára az
éteres maszkot; ezután az éjszaka hátralévő részére elvesztette az öntudatát.
– Ma jobban érzi magát? – kérdezte Bolk professzor a reggeli vizit során.
 – Talán egy kicsivel – próbálkozott Lili.
– Megszűntek a fájdalmai?
– Picit enyhültek – felelte Lili, bár ez nem volt igaz. Megpróbálta feltolni magát az ágyban. Amikor a
professzor belépett a szobájába, aggódni kezdett a külseje miatt. Jó lett volna, ha a professzor kopogtat,
amikor megjön, mert úgy lett volna ideje arra, hogy feltegyen egy kis rúzst, meg egy kis pirosítót, ami ott
volt mellette, az éjjeliszekrényen, a keze ügyében, egy keksz méretű fémdobozkában. Miközben a
professzor (aki nagyon jól festett a kikeményített köpenyében) a magával hozott papírokat nézegette, Lili
elszégyellte magát; arra gondolt, biztos borzalmasan néz ki.
– Holnap megpróbálkozunk járni egy kicsit – mondta a professzor.
– Nos, ha holnap még nem állnék készen erre, holnapután biztosan menni fog a dolog – felelte Lili. –
Szerintem holnapután meg tudom csinálni.
– Tehetek önért valamit?
– Már így is nagyon sokat tett értem – mondta Lili.
Bolk professzor megfordult, hogy távozzon, ám Lilinek sikerült erőt vennie magán, hogy megkérdezze
azt, amit a legjobban szeretett volna tudni.
– Henrik New Yorkban vár rám. Mit gondol, szeptemberre át tudok utazni?
– Minden bizonnyal.
Amikor a professzor ilyen biztató dolgokat mondott, Lili úgy érezte, a hangja olyan, mint egy kéz, amit
a vállára tesz.
Lili ezután elaludt. Nem álmodott semmiről, de olyan érzése támadt, hogy minden rendben lesz.
Időnként hallotta, hogy a professzor és Carlisle az ajtó előtt beszélget:
– Tud mondani valamit? – kérdezte Carlisle.
– Nem sokat. Lili ma nagyjából ugyanúgy van, mint eddig. Folyamatosan próbáljuk stabilabbá tenni az
állapotát.
– Van valami, amit tehetnénk érte?
– Csak hagyjuk aludni. Szüksége van a pihenésre.
Lili az oldalára fordult, és ismét álomba merült; semmi mást nem akart tenni azon kívül, hogy teljesíti
a professzor parancsait. Nem sok mindenben volt biztos, de abban igen, hogy a professzornak mindig
igaza van.
Egy nap a folyosóról behallatszó hang ébresztette fel. Ismerős volt. Női hang a múltból. Rezes és erős.
– Mit csinál vele az orvos? – Lili felismerte Anna hangját.
– Más ötlete nincs?
– A professzor úr csak az elmúlt néhány napban kezdett aggódni – felelte Carlisle. – És csak tegnap
ismerte el, hogy a fertőzésnek elvileg már rég meg kellett volna szűnnie.
– Mit tehetünk?
– Én is ezt kérdezgetem magamtól. Bolk azt mondta, semmit.
– Adnak neki valamit?
Aztán éles csattanás hallatszott, talán két kiskocsi ütközött össze a folyosón, talán valami más történt.
Lili nem hallotta Anna és Carlisle hangját, csak Frau Krebsét, aki ráripakodott az egyik ápolónőre, hogy
máskor vigyázzon jobban.
– A transzplantátum nem épült be – mondta Carlisle. – Bolk el fogja távolítani az uterust. – Aztán: –
Mennyi időre jöttél?
– Egy hétre. Két Carmenem van az Opernhausban.
– Igen, tudom. A műtét előtt Lilivel sétáltunk, és láttuk a plakátot. Tudta, hogy nyár végén el fogsz
jönni. Legalább volt mire várnia.
– Meg persze ott van a házassága is.
– Van valami híred Gretáról? – kérdezte Carlisle.
 – Írt nekem. Azóta már valószínűleg Pasadenában van. Megállapodott. Tudsz róla meg Hansról?
– Mostanra nekem is vissza kellett volna mennem – mondta Carlisle.
Lili nem hallotta, hogy Anna erre mit válaszolt. Eltűnődött, vajon mi lehet az oka annak, hogy Anna
még nem lépett be a szobájába. Nagyon is jól el tudta képzelni, ahogy Anna berobban az ajtón, és
félrerántja a sárga függönyt. El tudta képzelni, hogy zöld selyemtunika van rajta, gyöngyös gallérral, a
fején meg egy ehhez illő turbán tornyosul. El tudta képzelni, hogy az ajka éppen olyan vörös és csillogó,
akár a vér, és azt is, hogy ezek az ajkak milyen nyomot hagynának az ő arcán. Arra gondolt, talán fel
kellene kiáltania: „Anna!” Vagy fel kellene zokognia: „Anna, bejössz köszönni?” Erre gondolt, de a torka
száraz volt, és képtelennek érezte magát arra, hogy kinyissa a száját, hogy akár egyetlen szót kipréseljen
magából. Csupán annyit bírt tenni, hogy elfordította a fejét, és az ajtóra nézett.
– Komoly a dolog? – kérdezte Anna a folyosón.
– Attól tartok, Bolk nem mondott el mindent, mire számíthatunk még.
Ezután mindketten hallgattak, és Lili nem tehetett mást, mint hogy fekszik az ágyban, mozdulatlanul, és
hallgatja a saját szíve tompa dobbanásait.
Hová ment Carlisle és Anna?
– Most alszik? – kérdezte végül Anna.
– Igen. Így, kora délutánonként két morfiumadag között van. Át tudsz jönni holnap, ebéd után? –
kérdezte Carlisle. - De most is kukkants be hozzá, nézd meg, hogy van. Így légibb elmondhatom neki, hogy
itt jártál.
Lili hallotta, hogy nyikorogva kinyílik az ajtó. Érezte, hogy valaki belép a szobába – erre a levegő
áramlásának és hőmérsékletének alig észrevehető változása utalt. Anna parfümjének illata lebegett az
ágyához. Felismerte, és azt is tudta róla, hogy Anna a Fonnesbechben vette. Olyan kis, rövidke fiolában
árusították, amin egy apró, aranyszínű bojt volt. A nevére nem emlékezett. Eau de Provence, vagy valami
ilyesmi. Vagy lehet, hogy La Fille du Provence? Nem tudta, egyszerűen nem emlékezett rá.
Képtelen volt kinyitni a szemét, hogy üdvözölje Annát. Nem bírt megszólalni, semmit sem látott, nem
tudta felemelni a kezét, hogy legalább intsen. És abban a pillanatban, amikor megérezte, hogy mindketten,
Carlisle is és Anna is ott áll az ágya mellett, rájött, semmit sem tehet, sehogyan sem közölheti velük, hogy
tud a jelenlétükről.
Másnap, ebéd után Carlisle és Anna beültette Lilit a fonott kerekes székbe.
– Túl szép ez a nap ahhoz, hogy idebent legyünk! – jelentette ki Carlisle, miközben egy takarót
gyömöszölt Lili köré. Anna egy hosszú, mályvaszínű sálat tekert Lili fejére, turbánt épített belőle. Ő is
pontosan ilyet viselt.
Amikor ezzel megvoltak, kitolták Lilit a klinika hátsó kertjébe, az egresbokor elé.
– Tetszik a napsütés, Lili? – kérdezte Anna. – Tetszik idekint?
Más lányok is voltak a kertben. Vasárnap volt, néhányukhoz látogatók érkeztek, akik magazinokat és
csokoládét hoztak nekik. Az egyik asszony pliszírozott szoknyájú, pöttyös ruha volt rajta – az Unter den
Lindenen lévő üzletben vásárolt, aranyszínű fóliába csomagolt csokoládékat adott egy lánynak.
Lili látta Frau Krebset is: a télikertben volt, a pázsitot vizsgálgatta, a lányokat figyelte, és időnként
egy pillantást vetett az Elba alattuk lévő kanyarulatára. Ilyen messziről egészen kicsinek látszott, olyan
volt, akár egy gyerek. Aztán hirtelen eltűnt. Szabad volt a délutánja, nem kellett dolgoznia. A lányok
imádtak Frau Krebsről pletykálni, sokan azt találgatták, vajon mit csinál a szabadidejében. Pár lánynak
igencsak beindult a fantáziája, pedig Frau Krebs egy kapával a kezében indult a kertje felé.
– Sétáljunk egyet? – kérdezte Carlisle. Kioldotta a kerekes szék fékjét, és keresztültolta Lilit a
kavicsos füvön. A szék kerekei meg-megdöccentek a nyúlüregekben. Annak ellenére, hogy ezek a
rázkódások fájdalmat okoztak neki, Lili nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy milyen nagy boldogság
kijutni a klinikáról, ráadásul éppen Carlisle-lal és Annával.
– Lemegyünk az Elbához? – kérdezte Lili, amikor látta, hogy Carlisle elkormányozza a tolószéket a
folyóhoz vezető földúttól.
– Le fogunk menni oda – mondta Anna. Végigtolták Lilit a fűzfák függönye alatt.
Gyorsan haladtak, a kerék nagyokat zökkent a fák kiálló gyökerein, a köveken. Lili erősen
kapaszkodott a karfába.
– Úgy gondoltam, elviszlek egy kicsit – mondta Carlisle.
– De nekem azt nem szabad! – tiltakozott Lili. – Ez szabályellenes. Mit szól majd Frau Krebs?
– Senki sem fogja megtudni – mondta Anna. – Egyébként is, felnőtt nő vagy! Miért ne mehetnél el, ha
ahhoz van kedved?
Hamarosan túljutottak a klinika kapuján, kiértek az útra. Carlisle és Anna eltolta Lilit a hegyes
vastömbökkel koronázott téglafalkerítések mögött megbúvó villák előtt. A nap melegen sütött, de friss
szellő száguldott végig az utcán, felfedve a szilfák levelének hasát. Lili meghallotta a villamosok távoli
csengetését.
– Mit gondoltok, észreveszik, hogy eltűntem? – kérdezte.
– És mi van akkor, ha igen? – Carlisle, ahogy az arca feszültté vált az összpontosítástól, ahogy a
levegőbe csapott a kezével, ismét Gretára emlékeztette Lilit. Olyan érzése támadt, mintha hallaná az
ezüstékszerek csörrenését. Volt egy emléke – mintha csak egy történet lett volna, amit egyszer elmondtak
neki – Gretáról, ahogy Einarral a nyomában végigosont a Kronprinsessegade-on. Emlékezett rá, milyen
érzés volt fogni Greta meleg kezét; emlékezett rá, milyen volt, ahogy az ujjaihoz értek Greta ezüstjei.
Valamivel később Lili, Carlisle és Anna átkelt az Augustusbrückén. Lili előtt ott feküdt egész Drezda:
az Opernhaus, a katolikus Hofkirche, az olasz stílusú Művészeti Akadémia és a Frauenkirche látszólag
lebegő kupolája. Megérkeztek a Schlossplatzhoz és a Brühlsche terasz lábához. Egy férfi kis kocsiról
cipóba dugott főtt virslit és poharakba töltött almabort árult. Jól ment neki az üzlet, nyolc-tíz ember állt
előtte sorban, az arcukat rózsaszínűre festette a nap.
– Hát nem csodás ez az illat, Lili? – kérdezte Carlisle, ahogy a lépcsőhöz tolta a széket.
Negyvenegy lépcső vezetett fel a teraszra, amelyen vasárnapi korzózók sétálgattak. Néhányan a
korlátnak támaszkodtak. A lépcsőt a Reggel, a Dél, az Este és az Éjszaka bronzszobrai díszítették; a
lépcsőfokokat finom homok takarta be. Lentről Lili elnézte az egyik nőt, pontosabban hosszú, sárga
szoknyáját és szalmakalapjának korongját. Egy férfiba karolva haladt felfelé.
– De hogy fogunk feljutni oda? – kérdezte Lili.
„Ne aggódj! – mondta Carlisle. Megfordította a tolószéket, és felhúzta az első lépcsőfokra.
– De a lábad! – mondta Lili.
– Nem lesz semmi baja – felelte Carlisle.
– És mi van a hátaddal?
– Greta talán sosem mesélt a mi híres, nyugati gerincünkről?
Carlisle, aki Lili tudomása szerint soha, egyetlen egyszer sem hibáztatta Gretát a sérült lába miatt,
nekilátott, hogy felhúzza a tolószéket a lépcsőn. Minden egyes rándulás iszonyú fájdalmat okozott Lilinek.
Anna odanyújtotta neki a kezét, hogy legyen mit megszorítania.
A teraszról az Elba fölött a folyó jobb partján álló Japánpalotáig lehetett látni. A folyón nagy volt a
forgalom: lapátkerekes hajók, szénszállítók, sárkányos orrú gondolák és kölcsönözhető evezős csónakok
kerülgették egymást. Carlisle betolta Lili tolószékét két pad közé, az egyik nyárfa alá, a terasz korlátjához,
és rögzítette a féket. Lili egyik oldalára állt, Anna a másik oldalra lépett. Lili érezte a kezüket a tolószék
háttámláján. Fiatal párok sétálgattak kézen fogva a teraszon, a fiúk szőlőízű cukrot vettek a lányoknak az
édességárus korijáról. Az Elba túlsó oldalán, a füves parton négy kisfiú röptetett egy fehér, rongyfarkú
papírsárkányt.
– Nézzétek, milyen magasan repül a sárkányuk! – mutatott Anna a fiúkra. – Úgy tűnik, mintha a város
fölé emelkedne.
– Szerinted elvesztik? – kérdezte Lili.
 – Szeretnél egy papírsárkányt, Lili? – kérdezte Anna. – Holnap szerzünk neked egyet, ha igen.
– Mi is a neve ennek a helynek? – kérdezte Carlisle. – Európa balkonja?
Egy ideig hallgattak; a csendet Carlisle törte meg.
– Azt hiszem, veszek egy virslit attól a kis embertől. Éhes vagy, Lili? Hozhatok neked valamit?
Lili nem volt éhes; egy ideje már egyáltalán nem evett, és ezzel Carlisle is tisztában volt. Szerette
volna kimondani, hogy „nem, köszönöm”, de képtelen volt megformálni a szavakat.
– Nem lenne baj, ha lemennénk pár percre a virsliárushoz? – kérdezte Anna. – Egy-két percig leszünk
csak távol.
Lili bólintott. Carlisle és Anna cipője elcsikorgott az apró szemű kavicson. Lili lehunyta a szemét. A
világ balkonja – gondolta. Az egész világom balkonja. A szemhéján érezte a nap érintését. Hallotta, hogy
a közeli pádon ülő párocska hogyan ropogtatja a cukrot. Hallotta az egyik hajó oldalához csapódó víz
loccsanását. Csöngetett a villamos, azután megszólalt a katedrális harangja. És akkor Lili már nem
gondolt a ködös, kétoldalú múltra és a jövő ígéretére. Nem számított, hogy ki volt egykor, és az sem, hogy
kivé vált. Fraulein Lili Elbe volt. Egy dán lány, Drezdában. Egy fiatal nő, aki két barátjával sétálni indult
vasárnap délután. Egy fiatal nő, akinek a legjobb barátja Kaliforniában volt. A legjobb barátja. magára
hagyta őt. Hirtelen egyedül érezte magát. A többiekre gondolt, egymás után mindegyikükre. Henrikre.
Annára. Carlisle-ra. Hansra. Gretára. A maguk módján valamennyien felelősek voltak azért, hogy Lili
Elbe megszületett. Most már értette, mire gondolt Greta, amikor kijelentette: a többin, már neki egyedül
kell túljutnia.
Amikor kinyitotta a szemét, Lili látta, hogy Carlisle és Anna még nem tért vissza. Nem aggódott; tudta,
hogy vissza fognak jönni érte. Rá fognak találni a székben. A folyó túlsó partján a fiúk szaladgáltak, az
égre mutogattak. A papírsárkányuk a fűzek fölé emelkedett, magasra, még az Augustusbrückénél is feljebb.
Az Elba fölött repült – napfényben világító, zsinegre kötött, lepedőfehér gyémánt. Aztán a zsineg hirtelen
elpattant, és a papírsárkány elszabadult. Lili hallani vélte a kisfiúk izgatott kiáltozását, amelyet valahogy
maga alá temetett a szellő. De nem. Ez lehetetlen. Túlságosan messze voltak tőle. Viszont határozottan
hallott egy elfojtott sikolyt. Vajon honnan érkezhetett? A fiúk a fűben szökdécseltek. Azt a gyereket, aki azt
a csévét tartotta a kezében, amelyikre a papírsárkány zsinegét tekerték fel, az egyik pajtása valamiért
megütötte. Fölöttük az elszabadult sárkány reszketett a szélben, és úgy röpdösött odafent, akár egy albínó
denevér, akár egy kísértet – fel és fel, azután le és le, hogy ismét emelkedni kezdjen, átkeljen az Elba
fölött, és Lilihez lebegjen.
 A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE

A regényben foglaltak a képzelet műve, de megírásához bizonyos mértékig inspirációt adott Einar
Wegener és a felesége története. A könyvet azért írtam meg, hogy felfedezzem azt az intim teret, amely
nem mindennapi házasságukat jellemezte. Ez a tér csak a feltételezés, a spekuláció és a képzelet
segítségével jöhetett létre. Einar tényleges átalakulásának néhány fontos ténye megtalálható ezeken az
oldalakon, de a történet, ahogy itt olvasható a maga részleteiben, térben és időben elhelyezetten,
párbeszédekkel fűszerezetten, teljes mértékben az én képzeletem terméke. Az 1931-es év elején, amikor
híre ment, hogy egy férfi megváltoztatta a nemét, a lapok világszerte bemutatták Einar Wegener figyelemre
méltó életének bizonyos részleteit. (Érdekes, hogy maga Lili Elbe szivárogtatta ki a történetet a sajtónak:
beszámolókat készített magáról, sőt álnéven ő írta meg saját nekrológját is.) Ezen cikkek közül néhány
sokat segített a regény megírása során, főként a Politikenben és más dán lapokban leközölt írásoknak
vettem hasznát. Fontos forrásaim közé tartoztak Lili Elbe naplói és levelezése; ezt az anyagot Niels Hoyer
szerkesztette kötetbe, amelyet ő adott ki Férfiból lett nő címen. A naplóbejegyzésekből és levelekből
részletesen megismerhettem Einar evolúcióját, például azt a jelenetet, amikor Lili először látogatott el
Wegener műtermébe, az Einar titokzatos vérzésével és fizikai hanyatlásával kapcsolatos részleteket,
valamint azt, hogy miként utazott el a drezdai női klinikára, és mi történt vele, amikor ott volt. A
könyvemben található, ezekre az eseményekre vonatkozó részekért különösen hálás vagyok Hoyernek, aki
megszerkesztette és elérhetővé tette Lili saját feljegyzéseit. Természetesen Einar Wegener történetének
több elemét megváltoztattam, így kijelenthetem, hogy a regény szereplői teljes mértékben kitalált
személyek. Az olvasó ebben a könyvben nem fog túl sok, a valódi Einar Wegener életére vonatkozó
életrajzi részletet találni, a regény többi szereplőjéről pedig kijelenthetem: nincsenek kapcsolatban
egyetlen valós, élő vagy már elhunyt személlyel sem.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Hosszú azoknak a névsora, akik valamilyen szerepet játszottak abban, hogy ez a könyv megjelenjen.
Valamennyiüknek végtelenül hálás vagyok.
Köszönet illeti első olvasóimat, Michael Lowenthalt, Lee Buttalát, Jennifer Marshallt, Mitchell
Waterst, Chuck Adamst. Köszönet azoknak, akik a Random House-nál voltak munkatársaim, vagy jelenleg
is azok; azoknak, akik sosem ágáltak az ellen, hogy egy regényíró van közöttük: Ann Godoff, Alberto
Vitale, Bruce Harris, Joy deMenil, Leah Weatherspoon, Cathy Hemming, Sascha Alper, Benjámin Dreyer,
Courtney Hodell. Köszönet a Viking Kiadó munkatársainak; valamennyien fontos tanácsokkal láttak el:
Jonathan Burnham (aki intelligens módon megszerkesztette a korai szövegváltozatokat), Barbara
Grossman (aki a legfontosabb és legkitartóbb szerkesztőm volt), Iván Held, Hal Fessenden, Leigh Butler,
Jim Geraghty, Paul Slovak, Gretchen Köss, Amanda Pattén, Paul Buckley. Köszönet Alex Giganténak a
jogi tanácsokért. Köszönet Lyann Goldbergnek és Mark Fortier-nek, akik keményen dolgoztak a könyv
megjelenése érdekében. Köszönet azoknak, akiktől Koppenhágában kaptam kedves segítséget: Uselotte
Nelsonnak. Susanne Andersennek. Mette Paludannak. Köszönet kiváló tolmácsomnak, Kirsten Nielsennek,
valamint Luis Soriának és Peter Heeringnek. A német fejezetekért és publikációkért köszönet illeti Georg
Reuchleint. Bill Contardi, Eric Price, Todd Siegal és Stephen Morrison is köszönetet érdemel – ők voltak
azok, akik valódi keresztapákként kísérték figyelemmel a regény fejlődését.
És végül: köszönet ügynökömnek és barátomnak, Elame Kosternek.
 BEVEZETŐ A SZERZŐVEL KÉSZÜLT INTERJÚ ELÉ

Néhány évvel ezelőtt, egy szürke áprilisi napon Drezdában felkapaszkodtam a Brühlsche terasz
negyvenegy lépcsőjén, hogy a panorámában gyönyörködjem. Az Elba sötéten és gyorsan rohant, a város,
mely egykori önmaga szelleme volt csupán, komoran gubbasztott a kései hótól terhes ég alatt.
Drezda nyüzsgött – villamosok, autók, kosárkával felszerelt kerékpárok, villogó kék fénnyel
közlekedő rendőrkocsik. A folyó túlsó partján stukkós lakóházak, az erkélyeiken mosókádak;
betonpanelekből épített bevásárlóközpontok, amelyek előtt a hideg szél szemetet fújdogált.
Azon a napon úgy éreztem, egy olyan várost látok, amely egy évszázadnyi iszonyú történelem után
életre rázza magát. Szinte lehetetlen volt elképzelni a hajdani Drezdát, amelyet régen teuton Velencének
neveztek; nehéz volt elhinni azt is, hogy a teraszt, ahol üldögéltem, valamikor az „Európa balkonja” néven
ismerték. „A kontinens leggyönyörűbb városa” – állította egy 1909-ben kiadott angol útikönyv, a
Romantic Germany, amelyben csinos házakról és zsúpfedeles közkutakról készült, kézzel festett, színes kis
képek találhatók. És most ez: egy szétbombázott és kiégett város, amely több mint ötven éven keresztül
fuldoklott a kommunista Kelet szorításában amelynek meglepetést okozott nemrég visszanyert szabadsága
és a prosperitás első jelei.
Nem sok minden maradt, ami az 1930-as évek Drezdájára emlékeztethette az embert. A teraszról elém
táruló panoráma az 1945 februárjában végrehajtott légitámadásokról, a német nemzet néhány hónappal
későbbi kapitulációjáról, a szovjet rezsim hosszú uralmáról mesélt, meg arról a falról is, amely 1989
novemberében, valamivel északabbra leomlott. Ám én azért voltam ott, hogy a gyönyörű múltat kutassam,
a történelemnek azt a szakaszát, amelyben Einar Wegener és Lili Elbe itt élt, itt sétálgatott.
Lehunytam a szemem a metsző szélben, és tessék: egy szempillantás sötét fél másodpercében ott feküdt
előttem a régi Drezda, az, ahová 1930-ban, egy hideg napon megérkezett Einar, kifejezetten azzal a
szándékkal, hogy véglegesen átváltozzon a Lili nevű, félénk lánnyá. A dolgom az volt, hogy elképzeljem a
múltat, hogy megkeressem az utcákon és a könyvtárak archívumában található emlékeket, amelyek arra a
bizonyos letűnt korra és világra utalnak. Egyedül érkeztem Németországba, ott tartózkodásom ideje alatt
csak a drezdai Hygiene Museum könyvtárosaival meg azzal a felfogadott tolmácscsal érintkeztem, aki
együtt tanulmányozta velem a mikrofilmeket és egyéb feljegyzéseket. És azon a bizonyos napon, a
Brühlsche teraszon végre megértettem, hogy melyek azok az alapvető munkák, amelyeket mindenképpen el
kell végezni, ha az ember egy olyan regényt akar írni, mint én.
Minden regény rendelkezik egy saját, belső memóriával, egy olyan organikus emléktömeggel,
amelynek elemeit az olvasó és az író a történet kibontakozása során közvetetten vagy közvetlen módon
felidézheti. Ám miközben összeállítottam Einar, Lili és Greta történetének elemeit, azon kezdtem
eltöprengeni, kinek az emlékei relevánsak az én számomra, vagyis a regényíró szerepét betöltő személy
számára. Lili Elbe (az a fiatal dán nő, akit először Greta Waud hívott elő) olyan emlékekkel, olyan
előtörténettel rendelkezett, amely valójában Einaré volt. De vajon valóban az övé volt? Azon a szürke
napon kezdtem megérteni a regény által felvetett kérdések némelyikét. Például: kinek a memóriája alapján
tájékozódunk? A látszólag megsemmisült múlt milyen módon itatja át az aktuális világgal, az aktuális
önmagunkkal kapcsolatos képeket?
Drezda megsemmisült, végzett vele az amerikaiak impresszív módon kombinált tűzereje és
hatékonysága, de mégis, a város, az egész város ott hevert a lábaim előtt: a terasz alatt, ahol
szerelmespárok béreltek evezős csónakokat, a Semperoperen kívüli téren, az Elba partjain zöldellő,
zsenge fűben. Az 1930-as év és vele együtt Lili Elbe karnyújtásnyi távolságra került tőlem. Felidézhettem
egy már eltávozott személy emlékeit; mert Lili saját személye már nem létezett, az emlékei viszont jelen
voltak. Mindebből arra a következtetésre jutottam, hogy azon a napon, amikor Bolk professzor
végrehajtotta a műtétet Lili Elbén, Einar Wegener eltűnt. De vajon hová ment? Attól fogva ki adott otthont
az emlékeinek? Meghalt, de nem temették el, és Lili, aki hitt abban, hogy egészen más lélek, mint Einar,
kénytelen volt együtt élni egy olyan előtörténettel, egy olyan emléktömeggel, amely valójában nem a
sajátja volt.
Feltettem magamnak a kérdést: ez vajon miben különbözik attól, amikor az emberiség egésze hagy egy
bizonyos emléktömeget az egyes, éppen létező személyekre? Valamennyiünket a múltunk definiál, de
természetesen halassal van ránk a családunk múltja, a szerelmeink, a barátaink, az ellenségeink, a hazánk
és a civilizációnk múltja is. Azon a bizonyos áprilisi napon a szél olyan jegesen süvített keresztül a
teraszon, hogy valósággal szúrta a szemem, de a regény, amelynek megírására készültem, az Einarról és
Liliről szóló, egyelőre cím nélküli regény lassanként kezdett formát ölteni.
A személyazonosság, az elvesztése és a megszerzése, a kölcsönkérése, az ellopása, az elutasítása, az
elfogadása ez a lényeg. Felnövünk és meghatározzuk magunkat, ám a gyönyörű és szomorú múlt mindvégig
velünk marad. A törmelék és a hamu alatt, az előregyártott betonpanelek és azbesztlapok esetében, a
gyárak és az autók által kiböfögött füstben, a szélben, az év utolsó hókupaca alatt meghajló nárcisz arcán –
a történelmet és az emlékeket a képzelet tartja zsinegen, a nap fényében, valahogy úgy, mint egy fehér
papirsárkányt a folyó vize fölött. Azon a napon, ott, Drezdában megállapítottam: semmi sem veszett el.
Megíródik egy regény, így semmi sem veszhet el.
 BESZÉLGETÉS-FAL

Hogyan bukkant rá Einar. Greta és Lili történetére?

Néhány évvel ezelőtt az egyik barátom, aki egy egyetemi kiadónál dolgozik, elküldött nekem egy
könyvet, amelyet a cége jelentetett meg. A könyv a nemek elméletéről szólt. Hazavittem, és mit sem sejtve
lapozgatni kezdtem. Mivel nem igazán szeretek teóriákról olvasni, nem számítottam rá, hogy tetszeni fog a
könyv. És igazam volt. Túl sok szó esett a tényleges elméletről, a különböző szerkezetekről, és hiányoztak
belőle a karakterek, nem volt története, cselekménye, vagyis semmi sem volt meg benne, ami felkeltheti
egy regényíró érdeklődését. Annak, hogy végül mégis elmélyedtem a könyvben, egy rövidke bekezdés volt
az oka. Ebben a bekezdésben Einar Wegenerról írtak, az első emberről, aki sikeres nemváltoztatáson esett
keresztül. Addig úgy tudtam, a brooklyni Christine Jorgensen volt az első férfi, aki több, sikeres műtétnek
köszönhetően nővé változott. Abban a bizonyos bekezdésben megemlítették, hogy Wegener festő volt, és
hogy a felesége segített neki az átváltozásban. Volt ebben az egészben valami, ami felkeltette az
érdeklődésemet. Mi lehet az oka, hogy erről az emberről látszólag mindenki megfeledkezett? Ki volt ez az
ember? Ki volt a felesége? A változás milyen hatást gyakorolt a házasságukra?
Kíváncsi lettem, ezért elmentem a New York-i közkönyvtárba, és kutakodni kezdtem Einar Wegener
után. Először semmit sem találtam róla, ezért a nemekről és a szexuális identitásról szóló könyvekhez
nyúltam. Ezekben találtam meg Lili Elbe nevét. Őt több szerző is kapcsolatba hozta Einar Wegenerrel. A
rövid és egymásnak gyakran ellentmondó referenciák végül elvezettek Lili Elbe naplóihoz és
levelezéséhez, amelyet egy kötetben, 1933-ban, közvetlenül a halála után adtak ki. Számomra ekkor
kezdődött a valódi kutatómunka.

Hogyan kutatta fel a ránk maradt tényeket?

Bizonyos értelemben véve a regényírás – főként akkor, ha a regény cselekménye a múltban játszódik, a
szereplői pedig egykor valóban letérő személyek – lényege az, hogy összegyűjtünk egy halom részletet,
amelyeket aztán megfelelő sorrendbe rendezünk, lehetőleg úgy, hogy olyan végterméket kínáljunk fel az
olvasónak, amely kielégíti a szóban forgó történettel kapcsolatos kíváncsiságát. De mindezt olyan hangon
és stílusban kell megtenni, amelyet a regényíró a sajátjának vallhat. öt könyvtár munkatársainak
segédletével íródott. Mind az öt könyvtár – a Dán Királyi Könyvtár, a Királyi Művészeti Akadémia
(mindkettő Koppenhágában található), A drezdai Hygiene Múzeum könyvtára, a New York-i közkönyvtár,
valamint a pasadenai közkönyvtár – felbecsülhetetlen értékű anyagokkal szolgált a regény tárgyát és
helyszíneit illetően.
A regény szempontjából legfontosabb referenciák forrásainak némelyike, azok a cikkek, amelyek
Wegener transzformációjával foglalkoztak, a dán sajtóban 1930-ban és 1931-ben megjelent cikkek voltak.
A legjelentősebbek a Politiken és a Sationaltidende írásai voltak, amelyeket a koppenhágai Királyi
Könyvtárban olvastam el, mikrofilmen. 1931-ben Lili Elbe elhatározta, hogy megmagyarázza az életét a
nyilvánosság előtt, ezért közreműködött egy olyan esszésorozat elkészítésében, amelyet végül a Politiken
közölt le. Az egyik barátja szerkesztőként dolgozott a lapnál; ez az illető tette lehetővé a számára, hogy
úgy írja meg a cikkeket, mintha azokat egy harmadik személy fogalmazta volna. Ezekből az esszékből
kiderül a világ számára Einar fokozatos evolúciója, melynek során nős férfiból és prominens művészből
fiatal nővé vált. Természetesen szó esik arról a drezdai orvosról is, aki végrehajtotta rajta a három
műtétet. Hónapokkal az esszésorozat megjelenése után a Politiken – mintegy végső gesztusként Lili Élbe
fantasztikus történetéhez – megjelentette Lili nekrológját. Ez az írás állítólag Fru Louloutól származott,
bár sok jel arra mutat, hogy a cikket maga Lili írta meg. Vagyis kijelenthető, hogy Lili, rá jellemző módon,
megfogalmazta azt a hírt, amelyet a világ utoljára olvashatott róla.
 Nem sokkal Lili Elbe 1931-ben bekövetkezett halála után az egyik barátja, Niels Hoyer
megszerkesztette a naplója szövegét és a levelezését, majd ezt az anyagot Fra Mand Til Kvinde (Férfiból
lett nő) címen könyv formájában publikálta. A napló felbecsülhetetlen értékű információforrás volt,
nagyon sok minden kiderült belőle Einar Wegenerről és Lili Elbéről, különösen az átalakulásról, a
drezdai női klinikán töltött időszakról, a rajta végrehajtott beavatkozásokról, a vizsgálatokról, emellett
utalásokat találtam benne arra, hogy hol keressek további információkat. Így jutottam el a Királyi
Művészeti Akadémiára, a Nyhavns-csatorna környékére, a rungstedi rádium intézetbe, a jütlandi lápvidék
falvaiba, amelyekben Einar felnőtt, és természetesen a párizsi, valamint a drezdai klinikákra.

Miből gondolta, hogy Einar és Greta története feledésbe merült?

Egy örökkévalóságon át törhetnénk a fejünket, mi az oka annak, hogy a történet kis híján valóban
feledésbe merült. Wegener az 1930-as évek elején esett át a műtéteken. Abban az időben nagy feszültség
jellemezte a világot, de főként Nyugat-Európának azon részeit, ahol ő élt: Koppenhágát, Párizst, Drezdát.
A gazdasági katasztrófa, a fasizmus, és végül a nácizmus fekete fellege már sötétségbe borította a
kontinenst. Számomra nem volt meglepő, hogy a következő tizenöt esztendő borzalmas eseményeinek
forgatagában az emberek valahogy megfeledkeztek erről a történetről. Ez az egyik ok. Természetesen van
egy másik ok is, amely nem más, mint Wegener transzformációjának természete. A transznemű emberek
számára még ma is komoly gondot jelent a társadalomba való beilleszkedés; szükségük van a
segítségünkre. Az 1930-as években a történet egyszerűen túl erős volt ahhoz, hogy az emberek képesek
legyenek feldolgozni és megemészteni az eseményeit. Nem csupán arról volt szó, hogy a világ első
alkalommal hallott olyan emberről, aki meg akarta változtatni a nemét, a sajtótermékek szalagcímei már-
már bebeszélték az embereknek, hogy egy ilyen átváltozás orvosi szempontból lehetséges. Az újságok
világszerte az elképedés és a megvetés furcsa elegyével adtak hírt Wegener transzformációjáról.
Akkoriban a történet nagy port vert fel, de Lili Elbe haláláról például még a vele leginkább szimpatizáló
koppenhágai lap is csupán egy aprócska, pársoros írást közölt le. Lili Elbe minden tőle telhetőt megtett
annak érdekében, hogy a történelem hullámai fölött tartsa a fejét – ezért is írhatta meg a saját nekrológját,
amelyet a Politiken hozott le.

Mi inspirálta önt arra, hogy éppen ez a történet legyen első regényének témája?
Ámulatba ejt a házasság. Az, ahogy a házasságon belül viselkedünk, ahogy megváltoztat minket, ahogy
maga a házasság is megváltozik menet közben. Foglalkoztat az a kérdés, hogy bizonyos kapcsolatok miért
élik túl önmagukat, mások pedig miért nem. Egyetlen olyan házasság sincs, amely ne lenne képes elég
narratív anyagot szolgáltatni egy regényhez. Én úgy látom, hogy Einar, Lili és Greta történetének
középpontjában nem a nemváltoztatás áll, hanem az az intim tér, amelyet a házaspár megteremtett
magának. Szerelmesek voltak egymásba több éven keresztül, még akkor is, amikor úgy éltek együtt, mint
két nő. Milyen lehet az a kapcsolat, amely még egy ilyen komoly váltást is kibír? Ha még egyszerűbben
akarunk fogalmazni, eljutunk ahhoz a kérdéshez, amelyet újra és újra felteszünk magunknak: mi a
szerelem?
Volt még valami, amit megértettem, amikor elkezdtem foglalkozni Einar Wegener és Lili Elbe
történetével. Nevezetesen azt, hogy bizonyos értelemben véve valamennyien rossz testbe születtünk. Egész
életünkben szenvedünk, hogy elfogadjuk azt a burkot, amelyben ezen a világon mozgunk. Biztos vagyok
benne, hogy mindenkivel előfordult már, legalább egyszer az élete során, hogy a tükörbe nézett, és valami
ilyesmit gondolt: „Ez nem én vagyok. Nekem valaki másnak kellene lennem.” Nyilvánvaló, hogy a
legtöbben nem teszünk igazán drasztikus lépéseket annak érdekében, hogy megbékéljünk magunkkal, hogy
elfogadjuk azt a személyt, aki vagyunk, de ennek ellenére valamennyien átérezhetjük Einar identitással
kapcsolatos gondolkodásmódjának univerzalitását: ne a testemet nézd, hanem a lelkemet.
A regény mekkora része alapszik megtörtént tényeken? Miért döntött úgy, hogy időnként eltér a
tényéktől? Ez különösen a befejezésnél érzékelhető.
Einar átalakulásának bizonyos eseményei tényeken alapulnak. Ilyen például az, amikor először öltözik
Lilinek; ilyen a rejtélyes vérzés esete, de ilyenek a drezdai klinikán töltött időszak eseményei is. A regény
nagy részét azonban én találtam ki. Szerelmi történetet akartam írni, egy regényt Einar és Greta
házasságáról. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, el kellett képzelnem, hogyan éltek, hogyan dolgoztak együtt,
hogyan veszekedtek, hogyan szerették egymást. ban a valós történet számos részét megváltoztattam, hogy
egy saját logi-kával rendelkező szerelmi történetet írhassak. A legnagyobb változtatás, amelyet
végrehajtottam, talán az volt, hogy Gretából (akinek a valódi neve Gerda volt) amerikait csináltam. Az én
felfogásom szerint ő a regény főhőse. Annak érdekében, hogy be tudjam mutatni, mennyire szerette a
férjét, később pedig Lilit, szükségesnek éreztem azt, hogy beléptessek a történetbe egy új karaktert, amely
segít megértenünk, hogyan közelíti meg a házasságát. A regény befejezése mindennek a kiterjesztése. Úgy
éreztem, a végén valamilyen formában meg kell oldanom a házasságukkal kapcsolatos kérdést – végül is
éppen erről szól az egész történet. A valóságban Gerda Wegener és Lili Elbe eltávolodott egymástól, ami
érthetetlen és reménytelenül szomorú dolog, ha figyelembe vesszük, hogy korábban mennyi mindent
megtettek egymásért.

Mennyiben jelentett kihívást az ön számára, hogy egy olyan karaktert kellett megteremtenie, aki a
történet elején férfi, a végén pedig nő?
Egy ilyen karakter elképzelésében az a legérdekesebb, hogy foglalkozni kell a múlttal és a jelennel is.
A múlt komoly szerepet kap a regényben, de ez általában így van a regények esetében. Engem viszont az a
kérdés is érdekelt, hogy kié ez a bizonyos múlt. Amikor Einar már Liliként élt, akkor kinek a gyermekkora
volt az, amelyre visszaemlékezett? Mely fizikai és emocionális emlékek tartoztak Einarhoz, melyek
Lilihez, és melyek mindkettejükhöz? 1930 tavaszán Einar Wegener lépett be a drezdai női klinika kapuján,
és néhány hónappal később Lili Elbe lépett ki ugyanazon a kapun. Mi történt Einar múltjával? Mi történt
mindazzal, amit szeretett, amit megbánt? Mi lett a frusztrációival, azokkal az álmaival, amelyekre
emlékezett? Számomra az jelentett kérdést, hogy mindezt hogyan mutassam be.
A valóságban Einar Wegener valóban úgy érezte, teljes mértékben nővé változott; úgy érezte, hogy a
kés segítségével éppen olyan egyszerűen és magától értetődően végbement nála a változás, ahogy az
ember fel- vagy lekapcsolja a lámpát a szobájában. Az én véleményem azonban az, hogy túlságosan
leegyszerűsítette a dolgot. Úgy vélem, hogy mindaz, ami az átalakulás során történik, nem ilyen magától
értetődő. Hiszem, és ez a másik oka annak, hogy regényként írtam meg ezt a történetet, hiszem, hogy Einar
férfi és nő is volt, de valójában egyik sem; hiszem, hogy se férfi, se női testben nem élhetett teljes életet.
Ez fizikailag is igaz volt, hiszen rendelkezett a férfiak és a nők fizikai jellemzőivel is, ám ami ennél
sokkal fontosabb: a pszichéje, a lelke egyszerre tartozott mindkét nemhez. Talán nem azonos mértékben,
de Lili még az operációt követően sem volt teljes mértékben nő. Hogyan is lehetett volna az? Nőnek hitte
magát, de nem ez volt a helyzet. Nyilvánvaló, hogy kihívást jelent egy olyan személyről írni, aki egyszerre
férfi és nő, de a kínálkozó lehetőségek miatt a feladat hálásnak tekinthető.

Mely irodalmi alkotások hatottak önre?

Nagyon nehéz megmondani, mely írók gyakoroltak rám hatást, de természetesen van néhány
kedvencem a kortársak körül: Joyce Carol Oates, Joan Didion, John Updike, Alice Munro, Mavis Gallant,
Eudore Welty, Kazuo Ishiguro és Doris
Lessing. Nagyon kedvelem Jane Austen, a Bronté nővérek, E. M. Forster, D. H. Lawrence, Thomas
Mann és Thomas Hardy írásait is.
Greta csodálatos karakter. Miért bátorítja Greta arra a férjét, hogy öltözzön nőnek? Mi motiválja őt,
és hogyan képes összeegyeztetni ezeket a motivációkat azzal a fájdalommal, amelyet Einar átváltozása
okoz neki?
Gretában a függetlenség és a ragaszkodás szokatlan kombinációja van jelen. Önálló gondolkodású nő,
független személyiség, ugyanakkor szokatlan módon felajánlja magát annak a két férfinak, akikhez
feleségül megy – különösen Einarnak. Bármit megtenne érte. Jobban ismeri Einart, mint a férfi önmagát, és
bizonyos dolgokat már azelőtt észrevesz, hogy Einar reagálna arra, hogy nőnek öltözik. Greta biztatja
Einart, hogy éljen Liliként, mert tudja, hogy Einar ezt szeretné. Greta számára ez éppen elég indok. Persze
semmi sem lehet ennyire egyszerű. Greta karrierje akkor indul be, amikor Liliről fest képeket. Éppúgy
szüksége van Lilire, mint Einarra. Hiszem, hogy Greta a férjének, de még önmagának sem vallja be, hogy
Lili milyen mértékben megváltoztatta az életét mint művészét. Nélküle Einar nem válhatott volna Lilivé,
de Lili nélkül belőle sem lehetett volna olyan művész, amilyen lenni szeretett volna. A motivációik és
cselekedeteik bonyolultak és egymásba fonódóak.

A könyv megírása milyen hatást gyakorolt a transzneműek választásával kapcsolatos nézeteire?

A regény megírása közben új oldalról sikerült megismernem a bátorságot. Ma, hetven évvel azután,
hogy Lili Elbe meghozta ezt a történelmi szempontból is bátornak nevezhető döntést, még mindig óriási,
már-már emberfeletti bátorságra van szükség ahhoz, hogy valaki vállalja a neme megváltoztatását. Ez a
változás fokozatos és lassú. Hitre van szükség ahhoz, hogy az ember képes legyen megváltoztatni magában
az egész világát, de mégis sértetlenül fejezze be a folyamatot. Vajon hányán vagyunk elég bátrak ahhoz,
hogy végrehajtsunk egy ilyen nagy fontosságú dolgot?

Ez nem csupán az első transszexuális történetét feldolgozó regény, ennél sokkal többről szól.
Reményei szerint az olvasókban mi-lyen gondolatokat ébreszt majd?
Abban bízom, hogy az olvasó, miután befejezte a könyvet, jobban megérti majd, hogy kit szeret, miért
szereti azokat az embereket, mennyire szereti őket, és mit tesz annak érdekében, hogy megóvja ezt a
szeretetet, hogy ne ártson neki. Ezek a legfontosabb kérdések. Meg persze ott marad az olvasó fejében az
emlék: élt egyszer egy bátor férfi, akinek volt egy gyönyörű felesége, és akiben egy titokzatos dán lány
lakozott. Ez a regény egy házaspár történetét meséli el, valamint azt, hogy ez a férfi és ez a nő milyen
egyéni és közös transzformáción ment keresztül.
{1}
I. Harald Gromsson avagy Kékfogú Harald (911-986) nevéhez fűződik a dánok megtérítése. Ragadványnevét állítólag onnan kapta, hogy
nagyon szerette az áfonyát.