IVAN TURGENYEV (1818-1883)

KÍSÉRTETEK

Egy pillanat... s vége

a bűvös mesének -

És ismét a köznapba

süllyed a lélek.

(A. Fet)

I.

Sokáig nem tudtam elaludni, szüntelenül ide-oda forgolódtam. "Az ördög vinné ezt az ostoba
asztaltáncoltatást - gondoltam. - Csak az idegeket teszi tönkre..." Végre lassan elszunnyadtam...

Hirtelen úgy rémlett, mintha egy húr csendülne halkan, panaszosan a szobában.

Felemeltem a fejem. A hold alacsonyan csüngött az égen és egyenesen a szemembe nézett.

Fénye krétafehéren hullott a padlóra... A különös nesz jól hallhatón megismétlődött.
Könyökömre támaszkodtam. Könnyű ijedtség szorítatta össze - a szívemet. Eltelt egy perc, még
egy... Valahol messze kakas kukorékolt, még távolabb válaszolt egy másik.

A párnára hajtottam a fejem. "Lám, hová juthatunk - gondoltam ismét: - már a fülem is cseng:"
Nemsokára elaludtam, vagy csak úgy tetszett, hogy elaludtam. Különöset álmodtam. Úgy
rémlett, a hálószobámban fekszem, az ágyamban -, de nem alszom, sőt még a szemem sem
tudom lehunyni. Most újra felhangzik a nesz... Megfordulok... A padlón lassan fölemelkedik,
kiegyenesedik a hold nyoma, teteje kissé gömbölyödik... Egy fehér nő áll előttem, mozdulatlanul,
átlátszó, akár a köd.

- Ki vagy? - kérdem erőlködve.

A hang válasza olyan, mintha lomb zizegne.

- Én vagyok... én... én. Érted jöttem.

- Értem? De hát ki vagy?

- Jöjj ki éjszaka az erdő zugába, a vén tölgyhöz. Ott leszek.

Szemügyre akarom venni a titokzatos nő vonásait - de hirtelen önkéntelenül összerezzenek:

hideg csap meg. És már nem fekszem, hanem ülök ágyamban, és ott, ahol - mint rémlett - a
kísértet állt, a holdfény hosszú csíkja fehérlik a padlón.

II.

A nap eltelt valahogy. Emlékszem, megpróbáltam olvasni, dolgozni... de nem ment semmi. Eljött
az éjszaka. A szívem úgy vert, mintha várt volna valamit. Lefeküdtem és befordultam a fal felé.
- Miért nem jöttél el? - hangzott fel a szobában a jól hallható suttogás. Gyorsan felnéztem.

Megint ő... megint a titokzatos látomás. Mozdulatlan arcából mozdulatlanul mered a tekintete -
és szomorúsággal van teli.

- Jöjj - hangzik ismét a suttogás.

- Jövök - válaszolom önkéntelen rémülettel. A kísértet lassan előrelibbent s könnyedén

kavarogva, szertefoszlott, akár a köd - és ismét békésen fehérlett a hold a sima padlón.

III.

Egész nap izgatott voltam. Vacsoraná1 megittam majdnem egy egész üveg bort, s már ki akartam
menni a tornácra, de visszafordultam és az ágyamra vetettem magam. Súlyosan hullámzott
bennem a vér.

Ismét felhangzott a nesz... Összerezzentem, de nem néztem fel. Hirtelen éreztem, hogy valaki
hátulról szorosan átölel és a fülembe súgja: "Jöjj, jöjj, jöjj..." Az ijedtségtől reszketve nyögtem:

- Megyek! - s fölegyenesedtem.

A nő az ágyam fejénél állt és előrehajolt. Bágyadtan elmosolyodott és eltűnt. De sikerült

szemügyre vennem az arcát. Úgy rémlett, már láttam valamikor; de hol, mikor? Későn keltem és
egész nap a földeken kószáltam; odamentem az erdőszélen álló vén tölgyhöz és figyelmesen
körülnéztem.

Alkonyatkor leültem dolgozószobám kitárt ablaka elé. Az öreg kulcsárné egy csésze teát tett
elém, de hozzá sem nyúltam... Állandóan töprengtem s kérdezgettem magamat: "nem őrület
játszik velem?" A nap épp az imént nyugodott le, és nem csak az ég gyúlt vörösre - az egész
levegőt váratlanul valami szinte természetellenes pír töltötte el: meg sem rezdültek a levelek s a
füvek, melyeket szinte friss lakk vont be; dermedt mozdulatlanságukban, körvonalaik rikító
élességében, az erős fény és a halotti csend e társulásában volt valami különös, rejtélyes.
Hirtelen egy elég nagy szürke madár szállt oda zajtalanul és letelepedett az ablakpárkány
szélére... Ránéztem - s a madár oldalról rám függesztette kerek, sötét félszemét. "Csak nem
emlékeztetőül küldtek?" - gondoltam.

A madár legott megrebbentette puha szárnyait és nesztelenül - akárcsak az előbb -, tovarepült.

Én még sokáig ültem az ablaknál, de már nem töprengtem tovább: mintha bűvös körbe
vetődtem volna, s egy ellenállhatatlan, de szelíd erő sodort magával, mint ahogyan már jóval a
vízesés előtt tovasodorja az ár a csónakot. Végre felocsúdtam. A levegőben rég eltűnt a pirosság,
a színek megsötétedtek, megszűnt a bűvös csend. Szellő lebbent, a hold egyre fényesebben tűnt
elő a kékre vált égen - és hideg sugaraitól hamarosan ezüstös-feketén csillogott a fák lombja. Az
öreg cselédasszony égő gyertyával belépett a szobába, az ablakból azonban megcsapta a
léghuzat, és a láng elaludt. Nem bírtam tovább: felugrottam, fejembe vágtam a sapkát és
elindultam az erdő zugába, a vén tölgyhöz.

Ebbe a tölgyfába sok évvel ezelőtt villám csapott: koronája kettétört és elszáradt, a fában
azonban maradt annyi élet, hogy még néhány évszázadig eléljen. Mikor közeledtem hozzá,
kicsiny felhő siklott a hold elé; a terebélyes ágak alatt koromsötét volt. Eleinte nem vettem észre
semmi különöset; de amint félrenéztem, majd elállt a szívverésem: egy fehér alak állt
mozdulatlanul egy magas bokornál, a tölgyfa és az erdő között. A hajam kissé borzolódni kezdett;
de összeszedtem magam és az erdő felé tartottam.

Igen, ő volt, az én éjszakai vendégem. Mikor közelebb értem hozzá, újra felragyogott a hold.
Mintha tetőtől talpig homályosan áttetsző, tejfehér ködből lett volna - arcán keresztül látszott a
szélben lassan ingó faág -, csak a haja és a szeme feketéllett alig-alig, meg az összekulcsolt két
keze egyik ujján csillogott a keskeny gyűrű sápadt aranya. Megálltam előtte és meg akartam
szólítani; hangom azonban elakadt, noha voltaképpen már nem féltem. A nő szeme rám
szegeződött: tekintetéből nem sugárzott sem bánat, sem öröm, hanem valami élettelen figyelem.
Vártam, nem mond-e valamit; de továbbra is mozdulatlanul, némán állt s egyre rám függesztette
dermedt, átható tekintetét. Újra megborzongtam.

- Eljöttem! - tört fel belőlem erőlködve a hang. Tompán, furcsán csengett.

- Szeretlek - hallatszott a suttogás.

- Szeretsz! - ismételtem ámultan.

- Add oda magad nekem - susogott ismét a válasz.

- Adjam magam neked! De hát te kísértet vagy, még tested sincs. - Különös ihlet fogott el. - Mi
vagy hát, füst, levegő, pára? Adjam magam neked! Előbb felelj, ki vagy? Éltél-e a földön? Honnan
kerültél ide?

- Add oda magad. Nem teszek rosszat neked. Csak két szót mondj: ölelj magadhoz.

Ránéztem. - "Mit beszél? - tűnődtem. - Mit jelentsen ez? És hogy ölel magához? Mégis próbáljam
meg?"

- No, jól van – mondtam fennhangon, váratlanul hangosan, mintha valaki hátulról megtaszított
volna. - Ölelj magadhoz!

Még ki sem mondtam e szavakat, mikor a titokzatos alak mélyről jövő nevetésre fakadt, amelytől
egy pillanatra megremegett az arca, majd előrelendült, karja elvált testétől és felém nyúlt. Én
félre akartam nyúlni, de már a hatalmában voltam. Átölelt, testem félrőfnyire fölemelkedett a
földtől - s mindketten simán suhantunk a mozdulatlan, nedves fű fölött.

V.

Eleinte kóválygott a fejem, és önkéntelenül lehunytam a szemem... Egy perc múlva újra
felnyitottam. Még mindig száguldottunk. De az erdő már nem látszott: síkság terült el alattunk,
sötét foltok tarkállottak rajta. Elszörnyedve eszméltem rá, hogy iszonyú magasra emelkedtünk.

"Elvesztem, a sátán hatalmában vagyok" - cikázott át agyamon, mint a villám. Eddig a pillanatig
eszembe sem jutott, hogy talán a gonosz lélek kísért és elkárhozhatom. Egyre száguldoztunk, és -
úgy rémlett - mind magasabbra emelkedtünk.

- Hová viszel? - nyögtem végül.

- Ahová akarod - válaszolt utitársnőm. Egészen hozzám simult; arca majdnem ráhajolt az
enyémre. De alig éreztem érintését.

- Eressz le a földre: rosszul érzem magam ilyen magasban.

- Jó1 van; csak hunyd le a szemed és ne végy lélegzetet.

Engedelmeskedtem - és nyomban azt éreztem, hogy zuhanok, mint a ledobott kő... a levegő
fütyült a hajam között. Mikor felocsudtam, ismét simán suhantunk közvetlenül a föld fölött,
úgyhogy súroltuk a magas fű tetejét.

- Tégy le a földre - kezdtem. - Mi öröm van a repülésben?! Nem vagyok madár.

- Azt hittem, kellemes lesz neked. Mi nem teszünk rosszat.

- Ti? Dehát kik vagytok ti?

Nem válaszolt.

- Nem mered megmondani?

Panaszos hang reszketett a fülemben, ahhoz hasonló, amely az első éjszakán ébresztett fel.
Közben alig érezhetőn tovább siklottunk a nyirkos, éjszakai levegőben.

- Engedj hát el! - szóltam. Útitársnőm szelíden félrehajolt - és én a lábamon álltam. Ő megállt
előttem és ismét összefonta a karját. Megnyugodva néztem az arcába: változatlanul alázatos
szomorúság sugárzott róla.

- Hol vagyunk? - kérdeztem. Nem ismertem a környéket.

- Messze a házadtól, de egy pillanat alatt otthon lehetsz.

- Hogyan? Megint rád bízzam magam?

- Nem tettem rosszat neked és nem is fogok tenni.. Hajnalig repülök veled, ennyi az egész.
Elvihetlek, ahová akarod - a föld minden zugába. Add oda magad nekem! Mondd ismét: ölelj
magadhoz!

- Nos... ölelj magadhoz!

Megint hozzám simult, lábam megint elvált a földtől - és repültünk.

VI.

- Hová? - kérdezte.

- Egyenesen, nyílegyenesen.

- De itt erdő van.

- Emelkedjél fölébe - csak lassan.

Felszöktünk, akár a nyírfára ereszkedett erdei szalonka - és újra egyenes irányban szálltunk. Fű
helyett fák csúcsai suhantak a lábunk alatt. Furcsa volt föntről látni az erdőt, a holdfényben
ragyogó, tarajos hátát. Valami hatalmas, alvó vadállatnak tetszett és érthetetlen mormogáshoz
hasonló, szakadatlanul hömpölygő zúgással kísért. Itt-ott kicsiny tisztás tűnt fel; egyik oldalán
szépen feketéllett az árnyék csipkés csíkja... Olykor nyúl kiáltott panaszosan odalent; fönt bagoly
huhogott, szintén panaszkodón; a levegőben gomba, rügy, lestyán szaga áradt; a holdfény
hidegen és szigorúan ömlött el mindenen; a Fiastyúk épp a fejünk fölött ragyogott. Már az erdő is
mögöttünk maradt a mezőn ködcsík húzódott; folyó volt. Elsuhantunk egyik partja mentén, a
nedvességtől elnehezült s mozdulatlan bokrok fölött. A folyó hullámai hol kék fénnyel csillogtak,
hol pedig sötéten és szinte gonoszul hömpölyögtek. Néhol vékony pára gomolygott fölöttük
különösen; és a vizililiomok kelyhei szűzies bujasággal fehérlettek feslő szirmaikkal, mintha
tudták volna, hogy lehetetlen hozzájuk férni. Nekem eszembe ötlött, hogy letépek egyet - de
máris a folyó tükre fölött találtam magam... Kellemetlen nedvesség csapta meg arcomat. Egyik
partról a másikra röpködtünk, akár a homoki szalonkák, amelyeket minduntalan felriasztottunk
vagy kergettünk. Többször véletlenül rátörtünk egy-egy vadkacsa-családra, amely körben
helyezkedett el a nádas valamely kis tisztásán; de nem mozdultak, csak egyik-másik dugta ki
sietve nyakát a szárnya alól, nézelődött, majd buzgón visszadugta orrát pelyhes tollai közé, a
társa pedig bágyadtan hápogott, s közben egész teste kissé megremegett. Felvertünk egy
kócsagot is: lábaival hadonászva, ügyetlen, erőltetett szárnycsapásokkal emelkedett fel a
fűzbokorból. Hal sehol sem paskolt: szintén aludtak. Már lassanként hozzászoktam a repülés
érzéséhez, sőt kellemesnek találtam: megért bárki, aki már repült álmában. Nagy figyelemmel
kezdtem nézegetni a különös lényt, akinek kegyéből ilyen valószerűtlen események történtek
velem.

VII.

A nőnek kicsiny, nem-orosz arca volt: szürkésfehér, félig áttetsző, alig kirajzolódó árnyakkal
barázdált; belülről megvilágított alabástrom-váza figurájához hasonlított - és megint csak
ismerősnek tetszett.

- Beszélhetek veled? - kérdeztem.

- Beszélj.

- Gyűrűt látok az ujjadon; bizonyára éltél a földön - férjnél voltál?

Szünetet tartottam... Válasz nem jött.

- Hogy hívnak, vagy legalábbis hogy hívtak?

- Hívj Ellis-nek.

- Ellis! Hisz ez angol név! Angol vagy?

- Nem..

- Honnan jöttél hozzám?

- Szeretlek.

- És örülsz?

- Igen; a tiszta levegőben száguldok, keringek veled.

- Ellis! - mondtam hirtelen. - Te talán bűnös, elkárhozott lélek vagy?

Útitársam feje lehajlott: - Nem értlek - suttogta.

- Isten nevére parancsolom... - kezdtem.

-. Mit beszélsz? - mondta értetlenül. - Nem értem. - Úgy éreztem, lágyan megrezzent a hűvös
övként derekamra, fonódott kéz...

- Ne félj - szólt Ellis - ne félj, kedvesem! - Arca felém fordult s közeledett az enyémhez... Valami
különöset éreztem az ajkamon, mintha vékony, lágy fullánk érintené... Szelíd piócák tapintása
ilyen.

VIII.

Lenéztem. Közben megint elég magasra emelkedtünk. Elszálltunk egy széles domboldalon
elterülő, ismeretlen, vidéki város fölött. A fatetők, gyümölcsöskertek sötét tömege közepette
templomok tornyosultak; hosszú híd feketéllett a folyó kanyarulatában; minden hallgatott,
álomtól nehezült. A kupolák és a keresztek - úgy rémlett néma csillogással tündököltek; némán
ágaskodtak a magas kútgémek a gömbölyű fűz-süvegek mellett a fehéres műút keskeny nyílként
némán hasított a város egyik végébe - és némán futott ki a szemközti végén, az egyhangú mezők
komor messzeségébe.

- Miféle város ez? - kérdeztem.

- ... ov.

- ... ov az ... i kormányzóságban?

- Igen.

- Messze vagyok otthonról!

- Számunkra nincs távolság.

- Igazán? - Váratlan gondolat villant bennem. - Akkor hát vigyél Dél-Amerikába!

- Amerikába nem vihetlek. Ott most nappal van.

- Mi pedig éjjeli madarak vagyunk. No, akkor másfelé, ahová lehet, csak minél messzebbre.

- Hunyd be a szemed és ne végy lélegzetet - válaszolta Ellis, és forgószél sebességével iramodtunk

neki. Reszkettető zúgással hasított fülembe a levegő.

Megálltunk, de a zúgás nem szűnt meg. Ellenkezőleg: valami fenyegető üvöltéssé,

mennydörgésszerű morajjá változott.

- Most már kinyithatod a szemed - mondta Ellis.

IX.

Engedelmeskedtem... Istenem, hol vagyok? Fejem fölött súlyos füstfelhők tülekednek,

kergetőznek, mint egy csorda gonosz szörnyeteg... odalent pedig egy másik szörnyeteg: a bősz, a
bőszen tomboló tenger... Reszketve csillog, tarajosan forr rajta a fehér hab; bozontos hullámokat
korbácsolva, durva robajjal verdesi a hatalmas, szurokfekete szirtet. Vihar süvölt, a háborgó
mélység fagyos lehelete tör elő, súlyosan csobban a hullámverés, s időnként mintha siránkozás,
távoli puskalövés, harangzúgás hallatszana; fültépőn sivítanak, csikorognak a partmenti
gömbölyű kövek, váratlanul egy láthatatlan sirály rikolt, a fakó égbolton hajó rozzant váza látszik -
mindenütt halál, halál és borzalom... Fejem szédült; és újra dermedten lehunytam a szemem...

- Mi az?! Hol vagyunk?

- A Wight sziget déli partján, a Blackhang-szirt előtt, ahol oly gyakori a hajótörés - válaszolta Ellis,
ez alkalommal feltűnően érthetően, és - nekem legalább úgy rémlett - némi kárörömmel...

- Vigyél el, el innen... haza! haza!

Egészen összehúztam magam, két kezemet arcomra szorítottam... Éreztem, hogy még
gyorsabban száguldunk, mint az előbb; a szél már nem vijjogott és nem fütyült, hanem a hajam,
a ruhám közt süvöltött... lélegzetem elszorult...

- Állj hát talpra - hallatszott Ellis hangja...

Igyekeztem erőt venni magamon, visszanyerni tudatomat... Talpam alatt földet éreztem és nem
hallottam semmit, mintha köröskörül minden meghalt volna... csak a halántékomon lüktetett
hevesen a vér és még mindig kóválygott a fejem, bágyadt, belső zúgással. Kiegyenesedtem és
felnyitottam a szemem.

X.

A halastavam gátján voltunk. Közvetlenül előttem, a hegyes fűzlevelek között, a tó széles tükre
látszott, amelyre itt-ott rátapadtak a pelyhes köd szálai. Jobbra homályosan csillogott a rozstábla;
balra a kert fái emelkedtek, hosszan, mozdulatlanul s harmatosan... A reggel már megcsapta
őket. A tiszta szürke égen két-három ferde felhőcske húzódott, mint megannyi füstcsík;
sárgásaknak tetszettek - rájuk hullott a hajnal első gyenge visszfénye, isten tudja honnan: a fakó
égbolton a szem még nem tudta kivenni azt a helyet, ahol fel kellett tűnnie. A csillagok
kihunytak, még semmi sem mozdult; noha már minden ébredezett a korai félhomály igéző
csöndjében.

- Reggel! Itt a reggel! - kiáltotta Ellis a fülem mellett. - Ég veled! Viszontlátásra holnap!

Megfordultam... Könnyedén elvált a földtől és tovasiklott - és hirtelen mindkét karját a feje fölé
emelte. Feje, karja, válla egy pillanatra meleg testszínnel ragyogott fel; sötét szemében eleven
szikra gyúlt; titkos gyönyör mosolya rebbentette meg kipirosodott ajkát... Egy gyönyörű nő ötlött
elém... De nyomban szinte ájultan hátrahanyatlott és szertefoszlott, akár a pára.

Nem mozdultam.

Mikor felocsudtam és körülnéztem, úgy rémlett, hogy a testszínű, halvány-rózsa árnyalat, mely
végigsuhant kísértetem alakján, még mindig nem tűnt el, hanem szétáradt a levegőben és
mindenfelől rám tör... A hajnal gyúlt fel. Hirtelen roppant fáradtságot éreztem, és haza indultam.
Amikor elhaladtam a baromfiudvar mellett, a kislibák első reggeli gágogása ütötte meg fülemet
(ők ébrednek legkorábban a szárnyasok közül); a tető mentén, mindegyik támasztórúdon egy-egy
csóka üldögélt - és valamennyien buzgón, némán tisztogatták magukat, s alakjuk világosan
kirajzolódott a tejfehér égen. Néha egyszerre felrebbentek - és rövid repülés után ismét
letelepedtek szép sorban, lárma nélkül... A közeli erdőből vagy kétszer fajdkakas rekedtes
rikoltása hallatszott: az imént szállt le a bogyókkal teli harmatos fűbe... Könnyed reszketéssel
testemben vergődtem el ágyamhoz, és csakhamar mély álomba merültem.

XI.

Másnap éjjel, amikor közeledtem a vén tölgyhöz, Ellis úgy suhant felém. mint régi ismerőséhez.
Én pedig nem féltem tőle, mint előző nap, hanem szinte örültem neki; nem is próbáltam
megérteni, mi történt velem: csak minél messzebbre szerettem volna repülni, érdekes tájakra.

Ellis karja újra körém fonódott - és újra száguldani kezdtünk.

- Menjünk Olaszországba - súgtam a fülébe.

- Ahová akarsz, drágám - válaszolta ünnepélyesen, csendesen - és csendesen, ünnepélyesen

felém fordította az arcát. Nem volt annyira átlátszó, mint az előző nap: nőiesebb és előkelőbb, s
arra a gyönyörű teremtésre emlékeztetett, amely hajnalban. a válás előtt ötlött fel előttem.
- A mai éjszaka: nagy éjszaka - folytatta Ellis. - Ritkán köszönt be.

Néhány szót nem hallottam.

- Ilyenkor látni lehet azt, ami máskor el van takarva.

- Ellis! - könyörögtem. - Hát ki vagy te? Mondd meg végre!

Szótalanul fölemelte hosszú, fehér kezét.

A sötét égen, ott, ahová az ujja mutatott, üstökös ragyogott pirosló vonalként az apró csillagok
között.

- Minek tartsalak? - kezdtem. - Talán te is úgy száguldasz az emberek között, mint ez az üstökös a
bolygók és a nap között... de miért?

Ellis keze azonban hirtelen a szememre tapadt... Mintha nyirkos völgyből előtörő fehér köd
csapott volna meg...

- Olaszországba! Olaszországba - suttogta. - Ez az éj - nagy éjszaka!

XII.

Szemem előtt szertefoszlott a köd, és végtelen síkságot pillantottam meg magam alatt. De amint
a meleg és szelíd levegő arcomhoz ért, máris rájöttem, hogy nem Oroszországban vagyok; meg a
síkság sem hasonlított a mi orosz síkságainkra. Az óriási, fakó térséget szemlátomást nem
borította fű, és kopár volt; a hatalmas területen néhol állóvizek csillogtak, mint megannyi kicsiny
tükörcserép; a távolban homályosan látszott a néma, mozdulatlan tenger. A nagy, szép felhők
között erősfényű csillagok tündököltek; ezertorkú, szüntelen és mégis halk trillázás szállt
mindenünnen - különös volt ez az átható és álmos zúgás, a pusztaság éjszakai hangja...

- A Pontini-mocsarak - mondta Ellis. - Hallod a békákat? Érzed a kénszagot?

- A Pontini-mocsarak... - ismételtem, és fenséges csüggedtség fogott el. - De miért hoztál ide,

erre a bús, kietlen vidékre? Repüljünk inkább Rómába.

- Róma közel van - válaszolta Ellis. - Készülj fel!

Leereszkedtünk és végigszáguldottunk az ősi latin út mentén. Egy bivaly lomhán felemelte a

nyúlós iszapból bozontos, rémítő fejét, amelyen rövid sörtecsomók ágaskodtak a hátragörbülő
szarvak között. Sandán átfutott rajtunk oktalan, dühödt szemefehérjével, és nedves orrlyukából
nehéz prüszkölés tört elő - mintha megszimatolt volna bennünket.

- Róma, Róma közel van... - suttogta Ellis. - Előre nézz, előre...

És felemelte tekintetét.

Mi feketéllik az éjszakai égbolt peremén? Hatalmas híd magas ívei? Milyen folyó fölött halad át?
Miért szakad meg helyenként? Nem, ez nem híd hanem ősi vízvezeték. Körös-körül Campania
szent földje.

Váratlanul felszöktünk, és egy magányos rom előtt lebegtünk a levegőben. Senki sem tudta volna
megmondani, mi volt azelőtt: síremlék, palota, torony... Fekete repkény fonta át végesvégig
halálos öleléssel, tövében pedig egy félig leomlott boltozat torka tátongott. Nehéz pinceszag
csapta meg arcomat a kicsiny, erősen összetapadt kövek halmazából, amelyekről régen lehullott
a fal gránit-burka.

- Itt - szólt Ellis s fölemelte a karját: - Itt! Mondd ki hangosan, háromszor egymásután, a nagy
római nevét!
- Mi lesz akkor?

- Majd meglátod.

Elgondolkodtam.

- Divus Caius Julius Caesar?... - kiáltottam fel hirtelen. - Divus Caius Julius Caesar! - ismételtem
vontatottan - Caesar!

XIII.

Szavam utolsó visszhangjai még el sem haltak, mikor egyszerre csak hallom...

Nehéz elmondani, mi is volt. Előbb füllel alig érzékelhető, de végtelenül sokszor ismétlődő, kusza
trombitaharsogás és tapsvihar hallatszott. Úgy rémlett, valahol szörnyen messze, feneketlen
rnélységben, váratlanul egy roppant tömeg lódult volna meg - dagadt, dagadt, háborogva s alig
hallhatón, mintegy álomban, egy nyomasztó, évszázados álmon át felelgetve. Azután fodrozódni
kezdett és elsötétült a levegő a rom fölött... Árnyak, árnyékok miriádjai, körvonalak milliói
derengtek föl, melyek hol gömbölyűek voltak, akár a sisakok, hol hosszúkásak, mint a kopják, s a
holdsugarak villámsebesen kékes szikrákra hullottak szét ezeken a kopjákon és pajzsokon - és ez
az egész had, ez a tömeg mind közelebb nyomult, nőtt, hevesen hullámzott... Mondhatatlan
feszültség áradt belőle, akkora feszültség, mely elegendő volt ahhoz, hogy felemelje az egész
világot, de egyetlen alak sem rajzolódott ki tisztán.... És hirtelen úgy rémlett, mintha körös-körül
remegés futna végig, mintha hatalmas hullámok zúdulnának tova és válnának szét... "Caesar,
Caesar, venit!", zúgta ezernyi hang, mint az erdő levelei, mikor váratlanul rátör a vihar... tompa
moraj hömpölygött... és egy sápadt, szigorú, babérkoszorús, lehunyt szemű fej, az imperátor feje
tűnt elő lassan a rom mögül...

Emberi nyelven nincs szó annak a rémületnek a kifejezésére, amely szívemet összeszorította. Úgy
tetszett, amint ez a fej felnyitja a szemét, kinyitja a száját - én nyomban meghalok.
- Ellis! - nyögtem: - Nem akarom, nem bírom, nem kell nekem Róma, a durva, félelmetes Róma...
El, el innen!

- Kishitű! - suttogta Ellis - és tovasuhantunk.

Még hallottam magam mögött a légiók acélhangú, mindent elsöprő rivalgását... azután minden
elsötétült.

XIV.

- Nézz körül - szólt hozzám Ellis - és nyugodjál meg.

Engedelmeskedtem. Emlékszem, első benyomásom olyan gyönyörű volt, hogy csak sóhajtani
tudtam. Valami füstöskék, ezüstösen-lágy fény vagy köd borult rám mindenfelől. Előbb nem
tudtam megkülönböztetni semmit: elvakított ez az azúrkék ragyogás - de aztán lassanként
előbukkantak a gyönyörű hegyek; erdők körvonalai; tó terült el alattam, a mélyben csillagok
reszkettek, lágyan zúgtak a habok. Narancsillat hulláma csapott meg, és vele együtt szintén
hullámként áradt egy fiatal női hang erős, tiszta csengése. Ez az illat, ez a csengés valósággal
húzott lefelé - és ereszkedni kezdtem... egy pompás márványpalota felé, amely hívogatón
fehérlett a ciprusligetben. A hang sarkig tárt ablakaiból ömlött; a virágporral telehintett tó habjai
a falait nyaldosták - és éppen szemközt, egy magas, kerek sziget kelt ki a hullámok öléből;
vadnarancs és babér sötét zöldjébe öltözött, ragyogó párában fürdött, s mindenütt szobrok,
karcsú oszlopok, templomok oszlopcsarnokai emelkedtek...

- Isola Bella! - mondta Ellis. -- A Lago Maggiore...

Csak ennyit mondtam: oh! - és tovább süllyedtem. A női hang egyre erősebben, egyre élesebben
csengett a palotában; ellenállhatatlanul vonzott... Szerettem volna az arcába nézni az
énekesnőnek, aki ilyen hangokkal veri fel egy ilyen éjszaka csöndjét. Megálltunk az ablak alatt.
A pompeji ízlés szerint berendezett, s inkább ókori lakóházra, mint modern teremre hasonlító
szoba közepén, görög szobrok, etruszk vázák, ritka növények, drága kelmék között, két
kristályüveg-búrás lámpa aláhulló, szelíd fényében egy fiatal nő ült a zongoránál. Fejét kissé
hátravetette, és szemét félig lehunyva, egy olasz áriát énekelt; énekelt és mosolygott - s
ugyanakkor arcvonásai méltóságot, sőt szigort fejeztek ki... a tökéletes gyönyör jele!
Mosolyogott... és Praxitelesz lusta, elpuhult, kéjvágyó Faunja - mely éppoly fiatal volt, mint ő -
mintha szintén mosolygott volt rá a sarokból, a leander-ágak mögül, az ódon háromlábú
állványon nyugvó bronz füstölőből szálló vékony füstcsíkon keresztül. A szép nő egyedül volt.
Engem elbűvölt az éjszaka hangja, szépsége, ragyogása és illata, szívem mélyéig megrendített a
fiatal, nyugodt, derű, boldogság látványa, és teljesen megfeledkeztem útitársnőmről,
megfeledkeztem arról, milyen különös módon lettem tanúja e tőlem oly távoli, oly idegen
életnek - s már az ablakpárkányra akartam lépni, hogy megszólítsam őt...

Egész testemet erős lökés rázta meg; mintha leideni palackhoz értem volna. Hátranéztem... - Ellis
arca - áttetszősége ellenére - komor és félelmetes volt; hirtelen tágra nyílt szemében fakón
lángolt a düh...

- El innen! - suttogta bőszen - és megint szélvihar, homály, szédülés tört rám... Csakhogy most
nem a légiók rivalgása, hanem az éneklő nő hangja - egy magas szárnyalásnál megszakadva -
rekedt meg a fülemben...

Megálltunk. A magas hang, ugyanaz a hang, egyre, szüntelenül a fülemben csengett, noha
egészen más levegőt, illatot; éreztem... Üdítő frissesség csapott meg, mint valami nagy folyam
közelében: széna, fűst, kender illata áradt. A hosszan elnyújtott hang után egy második, majd egy
harmadik következett, de olyan jellegzetes árnyalatú, olyan ismerős, otthonias csengésű, hogy
nyomban ezt mondtam magamban: ;,orosz ember énekel orosz dalt" - és abban a
szempillantásban minden megvilágosodott előttem.

XV.

Lapályos partvidék fölött voltunk. Balra óriási kazlakkal teli, lekaszált rétek húzódtak, s a
végtelenbe vesztek; jobbra ugyanolyan végtelenségbe nyúlt a nagy, bővízű folyam sima tükre. A
part közelében nagy, sötét bárkák himbálóztak lassan horgonyukon, árbocuk csúcsa kissé
mozgott, mint megannyi mutatóujj. Az egyik bárkáról csengő hang trillái szálltak felém, és fény is
égett rajta, hosszú piros tükörképe reszketett, imbolygott a vízben. Valahol, a folyón és a földeken
- a szem nem tudta megállapítani, közel-e vagy távol - más fényecskék is hunyorogtak: hol
kihunytak, hol pedig hirtelen sugárzó, nagy pontokként ötlöttek elém; számtalan szöcske cirpelt
szüntelenül, nem hitványabbul, mint a Pontini-mocsarak békáinak vartyogása - és a felhőtlen, de
alacsony, sötét égbolt alatt olykor-olykor ismeretlen madarak rikoltoztak.

- Oroszországban vagyunk? - kérdeztem Ellistől.

- Ez a Volga - válaszolta.

A part mentén suhantunk tova.

- Miért ragadtál el onnan, arról a gyönyörű vidékről? - kezdtem. - Talán irigyeltél? Csak nem
ébredt benned féltékenység?

Ellis ajka kissé megremegett, szeme ismét fenyegtőn villant... De arca nyomban újra
megdermedt.

- Haza akarok menni - mondtam.

- Várj, várj - felelte Ellis. - A mai éjszaka: nagy éj. Nem tér vissza egyhamar. Tanúja lehetsz... Várj
csak.

Hirtelen átrepültünk a Volgán; ferde irányban, közvetlenül a víz fölött, alacsonyan és sebesen
szálltunk, akár a fecskék vihar előtt. Széles hátú hullámok csobogtak alattunk lomhán, éles
folyami szél csapdosott hideg, erős szárnyával... a magas jobb part hamarosan elénk tornyosult a
félhomályban. Nagy szakadékokkal barázdált, meredek hegyek tűntek fel. Közeledtünk hozzájuk.

- Kiáltsd: mindenki a fedélzetre! - súgta Ellis. Eszembe jutott az a rémület, amelyet a római
kísértetek megjelenésekor éreztem, fáradtság és különös bú fogott el, mintha a szívem
emésztődött volna - nem akartam kimondani a végzetes szavakat, előre tudtam, hogy válaszként
valami szörnyűség; jelenik meg, de akaratom ellenére, mégis kinyílt ajkam, és - szintén akaratom
ellenére gyenge, izgatott hangon felkiáltottam: "Mindenki a fedélzetre!"

XVI.

Eleinte némaság volt, akárcsak a római rom előtt. De egyszerre csak nyers burlák-nevetés harsant
a fülem mellett, s valami nyögve a vízbe zuhant és fuldokolni kezdett... Körülnéztem: sehol nem
látszott senki, a partról azonban visszhang szállt - és egy csapásra mindenütt fülsiketítő lárma
kerekedett. Mi minden volt ebben a hangzavarban: kiáltozás és sivítozás, bősz szitkozódás és
kacagás, jobbára kacagás, evező- és fejszecsapás, feltört ajtók és ládák recsegése, kötélzet és
kerekek csikorgása, lovak vágtatása, vészharang zúgása és lánccsörgés, tűzvész moraja és
bömbölése, részeg kurjongatás és csikorgó hadarás, vigasztalan sírás, panaszos, kétségbeesett
rimánkodás, parancsoló felkiáltások, halálhörgés, szilaj füttyentés, rikácsolás és tánc dobogása...
"'Üsd! Kösd föl! Fojtsd meg! Vágd! Rajta! Úgy! Ne sajnáld!'' - hallatszott tisztán, sőt, az erőlködő
emberek szaggatott lélegzése is hallatszott, közben pedig, körös körül, amerre a szem ellátott,
nem látszott semmi, nem változott semmi: a folyó titokzatosan, szinte zordan siklott tova; maga a
part elhagyatottnak, kietlennek tetszett.

Ellis-hez fordultam, de ő ajkára tette ujját...

- Sztyepan Tyimofejics! Jön Sztyepan Tyimofejics - harsant körös-körül - jön a mi atyácskánk, a mi

vezérünk, a mi gondviselőnk!

Még most sem láttam semmit, de hirtelen úgy rémlett, mintha egy hatalmas test nyomulna
egyenest felém...

- Frolka! Hol vagy, te ebfajzat? - mennydörgött egy szörnyű hang. - Gyújtsd föl mindegyik végén,
aztán hányd fejszére a fehérkezű úri népséget !

Közeli láng forrósága, füst keserű pernyéje csapott meg - és ugyanabban a pillanatban valami
meleg fröccsent az arcomba és a kezemre, mintha vér lett volna... Mindenütt vad hahota
harsant. Elveszítettem az eszméletemet. Amikor felocsudtam, Ellis-szel lassan suhantunk az
ismerős, otthoni erdőszélen, egyenesen a vén tölgyhöz...
- Látod ezt az ösvényt? - mondta Ellis. - Ott, ahová a hold fakó fénye esik és az a két kis nyírfa
szomorkodik?... Menjünk oda?

Én azonban annyira összetörtnek és kimerültnek éreztem magam, hogy válaszul csak ennyit
tudtam mondani:

- Haza... haza...

- Otthon vagy - válaszolta Ellis.

Valóban házam ajtaja előtt álltam - egyedül. Ellis eltűnt. A házőrző kutya már-már
odasompolygott, de gyanakvón végigmért - és vonítva eliramodott.

Nehezen elvánszorogtam az ágyamig, és le sem vetkőzve, álomba merültem.

XVII.

Másnap egész délelőtt fájt a fejem, és alig vonszoltam magam; de nem törődtem testi
nyomorúságommal, bűnbánat mardosott, bosszús,ág emésztett.

Roppantul elégedetlen voltam önmagammal. - "Kishitű! - hajtogattam szüntelen. - Igen, Ellis-nek

igaza van. Mitől ijedtem meg? Miért nem kaptam az alkalmon?... Láthattam volna Caesart és
megdermedtem a rémülettől, szipogni kezdtem, elfordultam, mint a gyermek a vessző elől. No,
Sztyenka Razin - ez már más lapra tartozik. Mint nemesember és földbirtokos... Különben itt is
voltaképpen mitől ijedtem meg? Kishitű, kishitű!..."

- Dehát nem álmodom-e én mindezt? - kérdeztem végre magamtól. Hívtam a kulcsárnőt.

- Márfa, tegnap hány órakor feküdtem le - nem emlékszel?

- Ugyan ki tudhatja tenálad, gondviselőnk... Alighanem későn. Szürkületkor kimentél a házból: a

hálóban pedig még éjfél után is dörömböltél a csizmád sarkával. Reggeltájt lehetett az - bizony.
Így megy már ez harmadik napja. Nyilván valami gond emészt.

"He-he! - gondoltam. - Tehát a repülés nem kétséges."

- No, és milyen színben vagyok ma? - tettem hozzá hangosan.

- Milyen színben? Hadd nézzelek meg. Egy kicsikét beesett az arcod. Meg sápadt vagy, gazdám:
lám, egyetlen csepp vér sincs az arcodban.

Kissé megborzongtam... Elbocsátottam Márfát. "Dehát ha így folytatom, meghalok, vagy

megőrülök - okoskodtam, miközben töprengve üldögéltem az ablak előtt. Fel kell hagynom az
egésszel. Veszélyes. Lám, milyen furcsán kalapál a szívem. Amikor pedig repülök, úgy rémlik,
mintha valami szívná, vagy csorogna belőle valami - mint tavasszal a nyírfa nedve, ha fejszét
vágnak belé, mégis sajnálom. Meg aztárn Ellis... Úgy játszik velem, mint macska az egérrel...
különben aligha kíván rosszat nekem. Rábízom magam utoljára - kedvemre szétnézelődörn - és
aztán... De hátha ő szívja a véremet? Szörnyű! Azonkívül az ilyen gyors mozgás feltétlenül
ártalmas.

Így érveltem magamban, de este kilenc óra után már ott álltam a vén tölgy alatt.

XVIII.

Az éjszaka hideg, fakó, szürke volt; szag terjengett a levegőben. Csodálkozásomra senkit sem
találtam a tölgyfa alatt; néhányszor körülsétáltam, kimentem az erdőszélre, visszajöttem,
gondosan fürkésztem a sötétet... Sehol egy lélek. Kis ideig vártam, azután egymás után
néhányszor kiejtettem Ellis nevét, mind hangosabban... de nem jelent meg. Elszomorodtam,
valósággal fájt; korábbi aggályaim eltűntek: nem tudtam belenyugodni abba, hogy útitársnőm
többé már nem tér vissza hozzám.

- Ellis! Ellis! Jöjj már! Hát nem jössz? - kiáltottam utoljára.

A holló, melyet hangommal fölvertem, hirtelen fészkelődni kezdett a szomszéd fa csúcsán, és az

ágakba gabalyodva, csapkodott a szárnyaival... Ellis azonban nem jelent meg.

Lecsüggesztettem a fejemet és hazafelé indultam. Elöl már feketéllettek a füzek a tó gátján, és

szobám fényes ablaka felvillant a kert almafái között, felvillant és eltűnt, mint egy rám vigyázó
emberi szem - mikor egyszerre csak süvítés hallatszott mögöttem, mint amikor valami sebesen
hasítja a levegőt, s hirtelen átölelt és nyomban felkapott valami: a vércse kapja fel így karmaival a
fürjet... Ellis suhant le rám. Arcát az arcomon éreztem, karja derekam köré fonódott - és éles
hidegként hasított fülembe suttogása: "itt vagyok", megijedtem és örültem egyszerre...
Alacsonyan suhantunk a föld fölött.

- Nem akartál jönni ma? - kérdeztem.

- Hát hiányoztam neked? Szeretsz engem? Ó, te drágám!

Ellis utolsó szavai zavarba ejtettek... Nem tudtam, mit mondjak.

- Feltartóztattak - folytatta. - őriztek.

- Ki tartóztathat fel téged?

- Hová akarsz menni? - kérdezte Ellis, szokása szerint nem válaszolva kérdésemre.

- Vigyél Olaszországba, ahhoz a tóhoz - emlékszel?

Ellis kissé lehajolt és a fejét rázta. Csak most, vettem észre, hogy már nem áttetsző. Az arca is
mintha színt kapott volna: ködös fehérségén élénk pír ömlött el. A szemébe néztem... és
megborzongtam: a szemében mozgott valami - mintha egy összetekeredett, dermedt kígyó
bontakozott volna ki lassú, feltartóztathatatlan és vészjósló mozgással, amikor sütkérezni kezd a
napon.

- Ellis! - kiáltottam: - Ki vagy te? Mondd meg, ki vagy te?

Ellis csak vállat vont.

Mérges lettem... szerettem volna bosszút állni rajta - és hirtelen az jutott eszembe,
megparancsolom neki, hogy szálljon velem Párizsba. "Ott aztán lesz alkalmad féltékenykedni" -
gondoltam.

- Ellis - mondtam fennhangon: - Nem félsz a nagyvárosoktól, például Párizstól?

- Nem.

- Nem? Még azoktól a helyektől sem, ahol olyan világosság van, mint a bulvárokon?

- Ez nem nappali világosság.

- Pompás: akkor hát vigyél azonnal a Boulevard des Italiens-re.

Ellis fejemre borította hosszú, csüngő köntösujjának végét. Nyomban fehér homály, álmosító
mákonyillat tört rám. Egyszerre eltűnt minden: minden fény, minden hang - és jóformán
eszméletlen lettem. Csupán az életérzés maradt meg bennem - s ez nem volt kellemetlen.
A homály hirtelen szertefoszlott: Ellis levette köntöse ujját a fejemről, és összezsúfolt épületek
óriási halmazát pillantottam meg magam alatt, mindenütt csupa fény, mozgás, robaj... Párizst
láttam.

XIX.

Már jártam Párizsban, és ezért mindjárt megismertem azt a helyet, ahová Ellis tartott. A Tuileriák
kertje volt, vén gesztenyefáival, vasrácsaival, erőd-árkával, s a marcona külsejű zuáv őrszemekkel.
Elhaladtunk a palota s a Saint-Roch templom mellett, amelynek lépcsőin I. Napóleon először
ontott francia vért, és megálltunk magasan a Boulevard des Italiens fölött, ahol III. Napóleon
ugyanazt művelte, ugyanolyan sikerrel. A járdákon sűrű tömegek, ifjú és öreg arszlánok,
zubbonyos munkások, elegáns nők szorongtak; az aranydíszítésű vendéglők és kávéházak
fényárban úsztak; omnibuszok, minden rendű és rangú hintók siettek a bulváron; mindenütt
nyüzsgés, ragyogás volt, bárhová esett is a tekintet... De különösképpen nem akarózott
elhagynom tiszta, sötét, légies magasságomat, nem akarózott közelednem ehhez az emberi
hangyabolyhoz. Mintha forró, nehéz, piros pára emelkedett volna onnan, se nem illatos, se nem
bűzös: túl sok élet verődött ott egy csomóba. Haboztam... Ekkor azonban hirtelen megütötte a
fülemet egy utcai delnő hangja, mely olyan éles volt, akár a vasrudak csörrenése, s úgy csapott
fel, mint a szemtelenül kiöltött nyelv; belém szúrt, akár egy csúf szörny fullánkja. Nyomban
magam elé képzeltem a dermedt, kiálló csontú, mohó, lapos párizsi arcot, a pénzsóvár szemet, a
rizsport, a pirosítót, a feltornyozott hajat és a rikító művirágcsokrot a hegyes kalap alatt, a
karomszerű, kimanikűrözött körmöket, és az ormótlan krinolint... Elképzeltem egy magunkfajta
sztyeppei honpolgárt is, amint rútul ugrándozva fut a megvásárolható bábú után... Elképzeltem,
amint durván belezavarodva, erőltetetten raccsolva igyekszik utánozni az aranyifjak modorát,
csacsog, hízeleg, legyeskedik - és undor fogott el... "Nem - gondoltam - itt ugyan nem kell
féltékenykednie Ellisnek..."

Közben észrevettem, hogy lassanként süllyedünk... Párizs zsivajával és gőzével felénk

emelkedett...

- Megállj! - fordultam Ellishez. - Hát neked nem fojtó, nem nyomasztó ez a levegő?

- Magad kérted, hogy hozzalak ide.

- Bocsánatot kérek, visszavonom a szavamat. Kérlek, Ellis, vigyél el innen. Hát persze: ott biceg
Kulmametov herceg a bulváron, a barátja, Serge Varakszin, integet neki és azt kiáltja: "Iván
Sztyepanics, allons souper1, hamar, j'ai engagé2 Rigolboche-t!" vigyél el ezektől a mabouloktól3
és maison-dorée-któl4 ezektől a gandin-ektől5 és biche-ektől6, a zsoké-klubtól és Figarótól, a
magasan kiborotvált homlokú katonáktól és a fényes kaszárnyáktól, a kecskeszakállas sergent de
ville-ektől7, a zavaros abszinttel teli poharaktól, a kávéházi dominójátékosoktól és
tőzsdejátékosoktól, a piros szalagos gomblyukú kabátoktól és felöltőktől, De Foix úrtól, a
"házassági szakma" feltalálójától és Charles Albert doktor ingyenes tanácsadásaitól, a liberális
előadásoktól és a kormánypárti brossúráktól, a párizsi vígjátékoktól és a párizsi operáktól, a
párizsi élcektől és a párizsi tudatlanságtól... El! El! El!

- Pillants le - válaszolta Ellis: - Már nem vagyunk Párizs fölött.

Letekintettem... Valóban, sötét síkság rohant sebesen alattunk, itt-ott utak fehéres csíkjai
barázdálták, és csak hátul, az égbolt peremén, mint egy óriás tűzvész pírja, tört a magasba a világ
fővárosa teméntelen fényének hatalmas tükre.

XX.

Ismét fátyol borult szememre... ismét önkívületbe hullottam. A fátyol végül szertefoszlott.

Mi az ott lent? Miféle park ez: nyírott hársfasorok, ernyő alakú, egyes lucfenyők, Pompadour-
ízlésű oszlopcsarnokok és templomok, Berini-iskolára valló szatír- és nimfa-szobrok, rokokó-
tritonak az alacsony, megfeketedett márványkorlátokkal szegélyezett, ív alakú tavak közepén?
Nem Versailles? Nem, ez nem Versailles. A göndör tölgyek csoportja mögül szintén rokokó-stílusú
palota kandikál elő. A párával elborított hold fakón világít, és mintha vékony füst terülne szét a
földön. A szem nem tudja megállapítani, mi ez: holdfény, vagy köd? Amott, az egyik tavon, hattyú
alszik: hosszú háta fehérlik, mint a fagyba dermedt sztyeppék hava, amott meg
szentjánosbogarak ragyognak gyémántokként a szobrok lábánál sűrűsödő, kékes árnyékban.

- Mannheim környékén vagyunk - szólt Ellis: - ez a schwetzingeni park.

"Tehát Németországban vagyunk!" - gondoltam, és hallgatózni kezdtem. Mindenütt némaság

honolt; csak itt-ott csobogott, csacsogott magányosan és láthatatlanul az aláhulló vízsugár. Úgy
tetszett, folyton ugyanazokat a szavakat hajtogatta: "Igen, igen, igen, mindig, igen." És hirtelen
úgy rémlett, mintha az egyik fasor kellős közepén, a nyírott lomb falai között, aranyozott köntösű,
csipkés kézelőjű, oldalán könnyű acélkardot viselő lovag lépdelne piros sarkú cipellőjében, s
negédesen nyújtja a karját egy rizsporos frizurájú, tarka köpenyű dámának... Különös, sápadt
arcok... Szeretném jobban szemügyre venni... De már minden eltűnt, csak a víz csobog
változatlanul.

- Kóbor álmok - suttogta Ellis -: tegnap sok mindent lehetett látni... sok mindent. Ma az álmok is
menekülnek az emberi szem elől. Előre! Előre!

Felszöktünk és tovább szálltunk. Repülésünk oly sima és egyenletes volt, hogy úgy tetszett, nem
mi mozgunk, hanem éppen fordítva: minden felénk halad. Sötét, hullámos, erdőborította hegyek
tűntek fel; megnőttek és fölénk tornyosultak... Most már alattunk siklanak, zeg-zugaikkal,
mélyedéseikkel, keskeny rétjeikkel, a völgyek alján, sebes patakok mentén alvó falucskák tüzes
fénypontjaikkal; elől pedig megint más hegyek nőnek és siklanak felénk... A Fekete-erdő
belsejében vagyunk.

Hegyek, folyton csak hegyek... és erdő, gyönyörű, vén, hatalmas erdő. Az éjszakai ég derült:
felismerek minden fafajtát; különösen fenségesek a fehér, egyenes törzsű jegenyék. Az
erdőszéleken itt-ott vadkecskék látszanak; sudáron és ébren állnak vékony lábaikon és fejüket
kecsesen elfordítva, nagy, kürtő alakú fülüket hegyezve, hallgatóznak. Egy csupasz szirt tetején
torony-rom mutogatja búsan és vakon omladozó lőréseit; az elfeledett, vén kövek fölött békésen
pislákol egy arany csillagocska. Egy kicsiny, szinte fekete tóból titkos panaszként száll föl az apró
varangyos békák nyöszörgő vartyogása. Más hangok rémlenek föl bennem, eol-hárfáéhoz
hasonló, hosszú, epedő hangok... Íme, itt van a legendák földje! Ugyanaz a vékony hold-füst,
amely Schwetzingenben megigézett, ömlik el itt is mindenen, és minél messzebb ágaznak szét a
hegyek, annál sűrűbb ez a füst. Öt, hat, különböző színezetű, különböző árnyék-réteget számolok
össze a hegyek lejtőin, és e néma sokféleségen merengve uralkodik a hold. A levegő lágyan,
könnyedén áramlik. Magam is könnyűnek és valahogy fennkölten nyugodtnak és szomorúnak
érzem magam...

- Ellis, te bizonyára szereted ezt a vidéket.

- Én nem szeretek semmit.

- Hogy lehet? És engem?

- Téged... igen! - feleli közömbösen.

Úgy rémlik, karja szorosabban fonja át a derekamat, mint az előbb.

- Előre! Előre! - mondja Ellis hideg rajongással.

- Előre! - ismétlem.

XXI.

Hirtelen erős, trillázó, csengő kiáltás harsant fölöttünk és nyomban megismétlődött, kissé
előbbről.

- Elkésett darvak szállnak felétek, északra - mondta Ellis -: akarsz csatlakozni hozzájuk?

- Igen, igen! Emelj föl hozzájuk.

Felcsaptunk és egy szempillantás alatt a repülő csapat mellé kerültünk.

A nagy, szép madarak (összesen tizenhárman voltak) háromszögben repültek, és erőteljesen, de

ritkán rebegtették domború szárnyaikat. Feszesen kinyújtott fejjel és lábbal, erősen kidüllesztett
beggyel, feltartóztathatatlanul és oly gyorsan repültek, hogy süvített a levegő körülöttük. Furcsa
látvány volt ilyen magasban, ilyen távol minden élőtől ez a forró, erőteljes élet, ez a
tántoríthatatlan akarat. A darvak tovább szelték diadalmasan a légűrt. s közben néha
odakiáltottak az élen haladó társuknak, a vezérdaruval, s e hangos kiáltásokban, e felhő-alatti
beszélgetésben volt valami büszke fontosság, valami elpusztíthatatlan magabiztosság. "Célt
érünk, még ha nehéz is" - mintha ezt mondogatták volna, egymást biztatva. És mindjárt az jutott
eszembe, hogy ilyen ember, mint ezek a madarak, kevés akad Oroszországban - dehogyis
Oroszországban: az egész világon!

- Most Oroszországba repülünk - szólt Ellis... Már észrevettem, hogy majdnem mindig tudta, mire
gondolok. - Vissza akarsz fordulni?

- Forduljunk vissza... de mégse. Már voltam Párizsban; vigyél Pétervárra.

- Most?

- Azonnal. Csak borítsd fejemre a fátylad, mert különben rosszul leszek.

Ellis fölemelte a karját... de mielőtt rám hullott volna a köd, egy szelíd, tompa fullánk érintését
éreztem ajkamon...

XXII

Hahó-ó-ó-ó!" harsant fülemben az elnyújtott kiáltás. "Hahó-ó-ó-ó-ó!" visszhangzott szinte

kétségbeesetten a messzeségben. "Hahó-ó-ó-ó !" halt el valahol a világ végén. Felrezzentem.
Magas, arany csúcs ötlött szemembe: megismertem a Péter-Pál erődöt.

Sápadt északi éj! De hát éjszaka-e ez? Nem sápadt, nem beteg nappal? Sosem szerettem a
pétervári éjszakát; most azonban meg is ijedtem: Ellis alakja teljesen eltűnt, szertefoszlott, mint
reggeli köd a júliusi napban, és én világosan láttam egész testemet, amint súlyosan és árván
csüngött a Sándor-oszlop magasságában. Tehát ez Pétervár! Igen, ez az, valóban. Ezek a kietlen,
széles, szürke utcák; ezek a szürkésfehér, sárgásszürke, szürkéslila vakolt és csupasz házak,
beesett ablakaikkal, rikító cégtábláikkal, a lépcsőfeljárók vastetőivel és a piszkos zöldséges
boltokkal; ezek az oromzatok, feliratok, őrbódék, sorompók; az Izsák-székesegyház
aranykupolája; a szükségtelen, tarka tőzsde; az erőd gránit falai és a feltúrt fakockás úttest; ezek
a szénás és tüzifás bárkák; ez a por-, káposzta-, gyékény- és istálló-szag, ezek a megkövült,
bekecses házmesterek a kapukban, ezek a halálos álomba görbedt kocsisok az ütött-kopott
konflisokon igen, ez ő, a mi Északi Palmyránk. Körös-körül minden látszik; minden tiszta, ijesztőn
világos és tiszta, és minden búsan alszik, furcsán összezsúfolódik s kirajzolódik a homályosan
áttetsző levegőben. Az alkony pírja - tüdővészes pirossága - nem tűnt el még, és reggelig nem
tűnik el a halvány, csillagtalan égről, csíkokban borul rá a Néva selymes tükrére, amely alig-alig
csobog és fodrozódik, előreűzve hideg és kék habjait...

- Repüljünk tovább - könyörgött Ellis.

Meg sem várva válaszomat, átvitt a Néván, a Palota téren a Lityejnajára. Odalent lépések, hangok
hallatszottak: az utcán egy csapat kiélt arcú fiatalember haladt és a tánciskoláról fecsegett.
"Sztolpakov hadnagy a hetedik!" kiáltotta hirtelen álmosan a rozsdás ágyúgolyó-gúla előtt őrt
álló katona, kissé távolabb, egy magas ház kitárt ablakában pedig, egy ujjatlan, gyűrött
selyemruhás leányt pillantottam meg, akinek gyöngyháló volt a fején és cigarettázott. Áhítatosan
olvasott egy könyvet: az egyik legújabb szatírikus műveinek kötete volt.

- Repüljünk tovább! - mondtam Ellisnek.

Egy perc múlva már a Pétervár körül korhadó fenyőligetek és mohlepte mocsarak suhantak
alattunk: ég és föld, minden lassanként egyre sötétebb lett. A beteg éjszaka, a beteg nappal, a
beteg város - minden mögöttünk maradt.

XXIII.

A szokottnál lassabban repültünk, és módom volt szemmel kísérni, amint fokozatosan

kibontakozott előttem a szülőhaza tágas térsége, mint valami befejezetlen tájkép vászontekercse.
Erdők, bokrok, szántók, vízmosások, folyók - néha egy-egy falu, templom - és megint szántók,
erdők, bokrok vízmosások... Szomorúság és valami egykedvű unalom fogott el. És nem azért
szomorkodtam és unatkoztam, mert éppen Oroszország fölött szálltam. Nem! Maga a föld, ez az
alattam elterülő lapos felület, az egész földgolyó, pillanatnak élő, gyámoltalan, ínség, bánat,
.betegség sújtotta, a megvetett sárröghöz kötött népével; ez a törékeny, érdes kéreg, tüzes
homokszemhez hasonló bolygónk e kinövése, melynek penész-takaróját mi szerves, növényi
világnak tiszteljük; ezek a legyeknél ezerszerte parányibb légy-emberkék, sárból tapasztott
hajlékaik, kicsinyes, egyhangú tülekedésüknek; a változhatatlannal és elkerülhetetlennel vívott
mulatságos harcuknak parányi nyomai - mindez egyszerre milyen gyűlöletessé vált előttem!
Hangulatom lassanként megváltozott, és nem volt kedvem többé bámulni ezeket a gyarló
képeket, ezt a silány kiállítást... Igen unalom fogott el - rosszabb, mint unalom. Még szánalmat
sem tápláltam ernbertársaim iránt: minden érzésem beléalvadt egy általános érzésbe, melyet
megnevezni is alig merek az undorba, s a legerősebb, legnagyobb undor önmagammal szemben
élt bennem.

- Hagyd abba - súgta Ellis - hagyd abba, mert nem bírlak. Nehéz vagy.

- Eredj haza - válaszoltam azon a hangon, ahogyan kocsisomnak szoktam mondani, amikor éjjel
három óra után hazafelé indultam moszkvai barátaimtól, akikkel ebéd óta tárgyaltam
Oroszország jövendőjéről és a faluközösség jelentőségéről. Eredj haza - mondtam újra, s
lehunytam a szemem.

XXIV.

De hamarosan felnyitottam. Ellis valahogy különösen hozzám simult; szinte lökdösött előre.
Ránéztem - és megfagyott bennem a vér. Aki valaha látta, amint másvalaki arcán váratlanul
mélységes rémület jelenik meg, melynek okát nem sejti - az megért engem. Rémület, gyötrő
rémület torzította, csúfította el Ellis halvány, majdnem elmosódó vonásait. Még élő emberi arcon
sem láttam ehhez foghatót. Élettelen, ködös kísértet, árnyék... és ez a dermedt rémület...

- Ellis, mi van veled? - kérdeztem végül.

- Ő... ő... - válaszolta erőlködve - ő!

- Ő? Ki az az ő?

- Ne említsd, ne említsd - habogta Ellis sietve. - Menekülni kell, különben vége mindennek -
örökre ... Odanézz: amott!
Arrafelé fordítottam a fejemet, amerre a reszkető kéz mutatott - és olyasmit láttam... ami
valóban szörnyűséges volt.

Ez a valami annál szörnyűségesebbnek látszott, mivel nem volt határozott alakja. Egy súlyos,
zord, sárgásfekete, gyíkhas-tarka se nem felhő, se nem füst hömpölygött lomhán, kígyó-
mozgással a föld fölött. Ütemesen, szélesen hullámzott föntről lefelé s alulról fölfelé, s ez a
hullámzás egy zsákmányt kereső ragadozómadár baljós szárnycsapásaihoz hasonlított; időnként
kimondhatatlan utálatosan a földre kushadt - a pók tapad így a foglyul ejtett légyhez... Ki vagy, mi
vagy, te félelmetes tömeg? Hatására - ezt láttam, éreztem - minden megsemmisült, minden
elnémult... Rothasztó, bomlasztó hideget árasztott - ettől a hidegtől elszorult a szívem, elsötétült
a szemem, és a hajam égek állt. És ez az erő közeledett; olyan erő, amellyel szemben nincs
ellenállás, amely mindent legyűr, amely vak, alaktalan, értelmetlen - de mindent lát, mindent
tud. s ragadozómadárként szeme1i ki áldozatait, kígyóként fojtogatja és nyaldossa dermesztő
nyelvével...

- Ellis! Ellis! - kiáltottam szinte tébolyultan. - Ez a halál! Maga a halál!

Ellis száján panaszos hang tört ki, amilyet már azelőtt is hallottam - most azonban inkább
kétségbeesett emberi jajszóhoz hasonlított - és nekiiramodtunk. Röptünk azonban különös és
félelmetesen bizonytalan volt; Ellis bukdácsolt a levegőben, alábukott, ide-oda csapkodott, akár a
halálos sebet kapott vagy az ebet fiókáitól elterelni igyekvő fogoly. Közben pedig, a titokzatos-
borzalmas tömegtől elválva, valami hosszú, hullámos indák suhantak utánunk, mint megannyi
kinyújtott kar, mint megannyi karom... Hirtelen egy fehér lovon ülő; köntösbe burkolt alak
magasodott fel és nőtt majdnem az égig... Ellis még riadtabban, még kétségbeesettebben
hánykolódott. "Észrevett! Mindennek vége! Elvesztem!..." hallatszott szaggatott suttogása. "Ó, én
szerencsétlen! Hiszen felhasználhattam volna az alkalmat, életet meríthettem volna... de most...
Itt a vég!"

Ez több volt, mint amennyit kibírhattam... Elveszítettem eszméletemet.

XXV.
Amikor felocsudtam - hanyattfekve hevertem a fűben és egész testemben tompa fájdalmat
éreztem, mintha erős ütés ért volna. Az égen pirkadt a hajnal: világosan meg tudtam
különböztetni a tárgya kat. Nem messze a kis nyírfaliget mentén, füzekkel szegélyezett út
húzódott: amely ismerősnek tetszett. Megpróbáltam visszaemlékezni, mi történt velem - és
minden ízemben megremegtem, amint eszembe jutott az az utolsó, csúf látomás...

"De hát mitől ijedt meg Ellis? - töprengtem. - Vajon Ellis is az ő hatalma alá tartozik? Hát nem
halhatatlan? Hát Ellis is megsemmisülésre, pusztulásra van kárhoztatva? Hogy lehetséges ez?"

Halk nyöszörgés hallatszott a közelben. Megfordultam. Két lépésnyire egy fehér ruhás fiatal nő
feküdt mozdulatlanul elnyúlva; sűrű haja zilált volt, félválla meztelen. Egyik karja a feje alatt
pihent, a másik a mellére hanyatlott. Szeme csukva volt, és összeszorított ajkán finom, élénkpiros
hab jelent meg. Csak nem Ellis? De hát Ellis kísértet, én pedig egy élő nőt láttam magam előtt.
Odakúsztam hozzá, fölébe hajoltam...

- Ellis? Te vagy? - kiáltottam. Hirtelen, lassú rebbenéssel, felhúzódott széles szemhéja; sötét,
szúrós szeme belém mélyedt - és ugyanabban a pillanatban szájamra tapadt a meleg, nedves,
vérszagú ajka... lágy karja erősen a nyakam köré fonódott, forró, telt keble görcsösen simult
mellemhez. "Ég veled! Ég veled örökre!" hallatszott tisztán elhaló hangja - és minden eltűnt.

Feltápászkodtam, tántorogtam, akár a részeg, néhányszor végigsimítottam arcomon és

figyelmesen körülnéztem. Az ...-i országút mellett voltam, két versztányira a birtokomtól. A nap
már felkelt, mire hazavergődtem.

A következő éjszakákon egyre vártam - és, megvallom, némi félelemmel -, hogy megjelenjék az
én kísértetem; de többé nem látogatott meg. Egy ízben, szürkületkor, el is mentem a vén
tölgyhöz, de ott sem történt semmi különös. Egyébként nem nagyon sajnáltam e különös
ismeretség megszüntét. Sokat és hosszasan töprengtem erről az érthetetlen, szinte értelmetlen
esetről - és rájöttem, hogy nemcsak a tudomány nem magyarázza meg, hanem még a mesékben,
a legendákban sem akad semmi efféle. Valóban, micsoda hát Ellis? Látomás, bolyongó lélek,
gonosz szellem, tündér, vagy talán vámpír? Olykor megint úgy tetszett, hogy Ellis nő, akit
valamikor ismertem - és roppantul erőlködtem, hogy emlékezetembe idézzem, hol láttam... Néha
már úgy rémlett, mindjárt, rögtön eszembe jut... De nem. Minden újra szertefoszlott, akár az
álom. Igen, sokat gondolkodtam, és - mint lenni szokott - semmire sem jutottam. Mástól tanácsot
vagy véleményt kérni nem mertem, mivel attól féltem; hogy őrültnek fognak tartani. Végül
felhagytam a tépelődéssel; az igazat megvallva, más dolgom volt. Egyrészt közbejött a
jobbágyfelszabadítás, a földbirtokok tagosítása, satöbbi, satöbbi; másrészt egészségi állapotom
megrendült: mellem fájt, álmatlanság, köhögés kínzott. Egész testem sorvadt. Arcom sárga volt,
akár a halotté. Orvosom azt erősítgette, hogy vérszegény vagyok, betegségemet görög szóval
anémiának nevezte - és Bad-Gasteinbe küldött. A békebíró pedig esküdözött, hogy az én
segítségem nélkül sehogy sem lehet zöldágra vergődni a parasztokkal...

Hát ezt értse meg valaki!

De hát mit jelentenek azok a metszőn tiszta és éles hangok, azok a harmonika-hangok, amelyeket
hallok, mihelyt valakinek a haláláról beszélnek előttem? Egyre erősebbekké, egyre metszőbekké
válntak... És miért fog el oly kínzó reszketés, mihelyt az enyészetre gondolok?