Zilahy Lajos

HALÁLOS TAVASZ
/

AZ EZÜSTSZÁRNYÚ
SZÉLMALOM

Szépirodalmi Könyvkiadó
Budapest, 1986

2
 Tartalom
HALÁLOS TAVASZ

AZ EZÜSTSZÁRNYÚ
SZÉLMALOM
AZ EZÜSTSZÁRNYÚ SZÉLMALOM
A VADKAN
A KENGYELFUTÓ
MIKOR HALT MEG KOVÁCS JÁNOS?
ÉJJEL A LIGET PADJÁN
VISSZAJÖTT
ÉGI MENYASSZONY
CSÓK
A BETÖRŐ
METAMORFÓZIS
A BOLDOGSÁG FUVOLÁJA
A SÍRÓ ÉS A KACAGÓ NŐ
A KIS BARÁT
A TÉLIKABÁT
AZ ÉLETMENTŐ
A SZÍV
AZ ASSZONY ÉS A RÓZSÁK
ÖLD MEG!
AZ ÉRDEMKERESZT
ÖRÖK MESE
ERRŐL JUT ESZEMBE
A REMÉNYSÉG FOKA
JOZEFINKA ÉS A KISKUTYA
A SZÁRNYATLAN ANGYAL
ÚRI CSIZMADIÁK
ÚTITÁRSAM A HÁLÓKOCSIBAN
VAD GALAMB
PIPAFÜST

3
 HALÁLOS TAVASZ

Már az alkonyat szállt a város fölött. Egy nagy arany láng volt az
ég. A sziget felől kis fehér gőzhajó jött a Dunán, hirtelen nagyot
sípolt, és ez a hang olyan volt, mint egy halálos, vad sikoltás. A fehér
hajó sikoltása a Gellérthegy oldalába ütődött, és láthatatlan ívben
repült az ég felé. Odafönt elhallgatott.
A tavaszszínü hegyről ifjú nők és férfiak jöttek lefelé az
alkonyatban. A nők bágyadtán húzták maguk után napernyőjüket a
földön, a férfiak szótlanok voltak.
A parton fedetlen fejjel állott egy ember, és karjait mellén
összefonva mozdulatlanul nézte a vizet, amelynek hátán rezes fényű
hullámok futottak versenyt. Mindenütt álltak így emberek a partok
teátrális lépcsőin, sétáló öregurak, idős hölgyek, fiatal lánykák
szorosan egymásba kapaszkodva, cselédek, akik leszöktek egy-két
percre a partra. Nézték a vizet.
A budai parton két gesztenyefa alatt egy fiatalember sétált.
Hirtelen sötétedni kezdett, és a sötétség könnyű, hideg esőt hozott.
Ez a fiatalember még mindig ott sétált a két fa között. Néha
kimerültén ült le egy padra.
Aztán átjött a pesti oldalra, és a Griff Szálloda felé tartott. Felment
a szobájába, és magára zárta az ajtót. Leült az ágy szélére, és
cigarettára gyújtott. A cigaretta hosszú, remegő füstöt bocsátva,
önmagától égett végig mozdulatlanul ujjai között.
Meggyújtotta az ernyős lámpát az asztalon, és fejét mélyen
megmerítve a lámpafényben, levelet kezdett írni.

Ezt írta a levélben:

Kedves barátom, bocsáss meg, hogy ilyen hosszú levéllel
zavarlak. Itt ülök a szállodai szobámban, magamra zártam az ajtót, az
asztal fölé hajolok, úgy írom ezt a levelet. Csak írok, írok, és nézem,
hogy rohannak egymás mellé a fekete betűk a fehér papíron. A szívem

4
írja ezt a levelet, a szívem fogja és rángatja a tollat.
Aki máma a szálloda lépcsőházában egy halk és zavart szervusszal
köszöntött, és aztán eltűnt, mielőtt ráeszméltél volna, hogy ki volt a
félig ismerős, félig ismeretlen fiatalember - én voltam. Nem is tudok
számot adni, hogy miért futottam el, miért nem álltam meg veled
beszélgetni, miért nem kérdeztem meg tőled: hogy vagy, merre jártál,
boldog vagy-e vagy boldogtalan?
Csak elfutottam, feljöttem ide, ebbe a szállodába, leestem a
pamlagra, és sokáig a levegőbe néztem. Ijedten hallgattam, hogy
zajlanak, zörögnek és ostromolják egymást az emlékeim és
gondolataim, mint a jégtáblák a folyam árjában.
Mondd, emlékszel még rám? Emlékszel még a kisváros széles
utcájára, a régi alkonyatokra, spirituszillatú bogárgyűjteményünkre,
Beöthy irodalomtörténetére, a Boncos házra, a sivár, cigarettafüstös
kis szobára, a csupor kávékra, a növények latin neveire, a fizikaórák
füllcdt izgalmára, a főigazgató úr emberfölötti hatalmára és
megdöbbentő látogatásaira, aki dupla szemüveget hordott, s aki olyan
véges-végtelen nagy úr volt, hogy még a fizikatanár is drukkolt tőle, a
billenősre a nyújtón, a saslengésre a korlátón, a majális féktelen és
vad gyönyörűségére, az első részegségek lázaira, a kislányok
őzlábára, leeresztett, barna hajfonatuk sejtelmes illatára. Simon
igazgató úr kenyérszínű oldalszakállára, a város végi rossz hírű ház
misztériumára, a Beniczkyék ozsonnáira alkonyi napsütésben a
komoly, öreg juharfák alatt, amiknek levelei igen halkan csevegtek a
napszállati szélben, a szép sárga damasztabroszra, a cukorral
havazott málna ízére a kis üvegtányéron - emlékszel-e áldott,
kétségekkel, fájdalmas izgalmakkal, vad reményekkel, ájító
gyönyörökkel teljes diákéletünkre?
Mondd, emlékszel még reám? Emlékszel-e, hogy mi, tizenöt éves
férfiak (mert férfiúnak éreztük magunkat) komoly és szent barátságot
fogadtunk, hogy jóban-rosszban sohasem hagyjuk el egymást. Kézen
fogva, szívünkben fullasztó izgalmakkal, titkos, nagy sejtésekkel
állottunk az élet kapujában, amelynek óriás szárnyai zengve és
mennydörögve, vakító fényességet és forróságot árasztva, akkor

5
nyíltak meg előttünk. Mi lesz velünk, mi lesz belőlünk, ha
megnövünk? Hát megnőttünk. Hát itt vagyunk. Én tizenöt esztendeig
nem láttalak téged, és most tizenöt esztendő múlva bevallom neked,
hogy akkor én is szerelmes voltam egy kicsit a Beniczky lányba.
Akkor, tizenöt éves fejjel, szégyelltem ezt a kis gyarlóságot. Azóta
sok esztendő elmúlt, azóta megtanultam, hogy az emberi élet
legnagyobb háborúja a szerelem. Bevallom neked, hogy harmincéves
koromban néha felordítottam a párnán éjszakánkint, és tompán
jajgattam, mintha kést nyomtak volna a szívem húsába.
Én mindig tagadtam előtted, hogy szerelmes vagyok a Beniczky
lányba. Legyintettem a kezemmel, fölényesen mosolyogtam, te pedig
ijedt csodálkozással néztél rám, mint valami emberfölötti lényre.
Nem tudtad megérteni, hogyan lehet az, hogy valaki nem szerelmes
Beniczky Maliba, hogyan lehet az, hogy az a férfiú (mármint én),
akibe Mali szerelmes, nem kiáltoz reggeltől estig az őrjítő
boldogságtól?
Mert Mali belém volt szerelmes. Kérlek, hagyd meg nekem,
búcsúzó és összerogyott embernek ezt az elégtételt. Belém volt
szerelmes, sápadtan és ijedten, gyötrelmekkel teljesen, ahogy csak
tizennégy éves lány tud szerelmes lenni egy szép és fennhéjázó
diákba, aki nem akarja észrevenni.
Csütörtök délután Máliéknál voltunk. Kávé után a gangon ültünk,
és társasjátékot játszottunk. Beniczky .atya a juharfák alatt ült, és
hosszú szárú pipájából eregetve a füstöt, a pesti újságot olvasta.
Néha kiemelte homlokát az újságból, a pápaszeme fölött odanézett
felénk, és felkiáltott a gangra,:
- Kölykök! Ne vihogjatok olyan hangosan!
Nem szerette a lármát, ha újságot olvasott. Őt már nem érdekelte a
szerelem.
A játék egy fazékfedővel folyt. Valaki megpörgette a fedőt a
földön. Sziszegve, sisteregve forgott a fedő, és közben a forgató
elkiáltott egy nevet. Az illetőnek fel kellett kapni a fedőt a földről.
Igen, de mindenkinek más nevet adtak, hogy nagyobb legyen a zavar,

6
és mikor az én nevemet kiáltották, akkor neked kellett a fedő után
kapni, mikor pedig téged szólítottak, én voltam soron.
Buta kis játék. Aki eltévesztette, zálogot adott. A lányok hajtüt,
szalagot, vékony kis aranygyűrűt, a fiúk bicskát, noteszt és ceruzát. A
zálogot csak különféle büntetések árán kaptuk vissza. Nekem a
gyöngyház bicskámat azzal kellett kiváltanom, hogy kétszer kezet
csókoltam Andrásnak, a Beniczkyék parádés kocsisának.
Mali, mikor megpörgette a fedőt, mindig a te nevedet kiáltotta el.
Te rémülten és boldogan kaptál a fedő után, pedig mikor téged
szólított, engem hívott! Tízszer, tizenötször egymás után. Ez mind,
mind félénk és alázatos szerelmi vallomás volt énhozzám, és téged
olyan féltékenység gyötört, hogy a verejték kiült a homlokodra.
Mi ketten a Boncos házban laktunk, huszonnyolc forintot fizettünk
egy hónapra teljes ellátásért. A te apád községi jegyző volt
ugyanabban a faluban, ahol az én apám földbirtokos. Te is úrifiúnak
számítottál, de azért engemet mégis mindenütt többre néztek. Valid
be, hogy titokban te is némi irigységet ereztél irántam. De azért, ugye,
mi nagyon szerettük egymást? Óvodába is együtt jártunk, Rózsa
nénihez, aki tanítónak volt az özvegye, aki hegedűszó mellett tanított
bennünket táncolni. Az óvoda tisztára súrolt nagytermében a palotást
táncoltuk apró cipellőinkben, andalgó hegedűszó mellett. Most,
mialatt a tollat a tintába mártom, felnyilallik bennem valami, és
tisztán, kísérteties közelségből hallom a Rózsa néni hegedűjének édes
és lágy hangját.
Hát szóval, együtt laktunk az öreg Boncosnénál, a kisvárosban,
ahol a gimnázium várakozott ifjú életünkre.
Együtt szedegettük a latin szavakat Burián puha, barna fedclű
szótárából, és késő éjszakai lámpafény mellett együtt vergődtünk a
számtani példák megfejtése felé. Ennek már tizenöt esztendeje. Azóta
nem láttalak, hírt sem hallottam felőled.
Most egy órával ezelőtt láttalak a szálloda lépcsőházában. A
feleséged ment veled, finom prémekben, ékszerekkel, ifjú asszonyi
szépségében ragyogva. Mindjárt megismertem Malit.

7
 Mielőtt feljöttem a szobámba, a lépcsőkről visszafutottam, és
megkérdeztem a portást, hogy kik vagytok.
A portás belenézett a vendégkönyvbe, és azt mondta:
- Egy mérnök és a felesége. Németországból jöttek.
Palástolt izgalommal kérdeztem:
- Melyik szobában laknak?
- Harmadik emelet kétszáznegyven!
Egy pillanatra megállott a szívem! Én a kétszázharminckilencesben
lakom! Most, mikor ezt a levelet írom, néha megáll kezemben a toll,
és a másik szoba felé hallgatózom.
Csend van odaát. Bizonyára lent vagytok az étteremben, és
vacsoráztok. Várjál, hol kezdjem?
Most, a jövő hét szerdáján lett volna az esküvőm Józsával. Abban
állapodtunk meg, hogy érte megyek a lakására. A tanúkat
odarendeltem az anyakönyvi hivatal előszobájába.
Úgy terveztük, hogy az esküvő után felülünk a fiumei gyorsra, és
négy hétre Abbáziába megyünk. Józsa, istenem, Józsa...
Annyi minden mondanivalóm van számodra, nem is tudom, hol
kezdjem. Ott kezdem hát, ahol elváltunk egymástól.
Hogy el ne felejtsem, Simon igazgató úr a rákövetkező esztendőben
meghalt, és egy pesti tanár jött le igazgatónak. Aztán a másik
esztendőben Beniczkyék felköltöztek Pestre. Édesapád pedig eladta a
házát meg a kis földjét, és ő is Pestre költözött. Valami bankban
pénztáros lett. Most már tudok mindent. Te évek múlva Pesten újra
összejöttél Malival, gépészmérnök lett belőled, és Németországban
találtál foglalkozást. Bizonyára jól megy a dolgod, és boldog vagy
Malival.
Ez történt teveled. De énvelem! Engedd meg, hogy mindent
elmondjak úgy, ahogy most felszakad, és kiömlik a szívemből, mint
egy forró vérsugár. Nekem most beszélnem kell, sietve és fuldokolva
mindent el akarok mondani, rajtad keresztül mindenkihez szólok, és
érzem, hogy ez a levelem olyan, mint egy hosszú sikoltás, amellyel

8
visszasikoltok az életbe, amelynek párkányáról nemsokára lezuhanok.
Letettem az érettségit. Magyarból Madách Imrét feleltem,
történelemből Második Józsefet, fizikából - erre már nem emlékszem.
Közülünk csak Ajvász bukott meg. Olyan sok mindent el kellene
mondanom, ami téged érdekel, de nem tudok mindent elmondani, mert
a gondolataim most úgy zúgnak végig elmúlt életemen, mint a szél a
Népkert öreg tölgyfájának lombján.
Másodéves jogász voltam, mikor meghalt az édesapám.
Én ekkor teljesen egyedül maradtam, hiszen tudod, hogy
édesanyámat ötéves koromban elveszítettem, és egyetlen gyermek
voltam. Ez az egyedüllét komollyá tett. Szüleimtől szép vagyont
örököltem. A földet - valami ötszáz holdat - bérbe adtam, csak a
házat és a kertet tartottam meg, amelyre két öreg cseléd ügyelt.
Pestre iratkoztam be jogásznak, de odahaza laktam, és életemnek
ebben a két-három esztendejében voltam talán a legboldogabb. Sokat
olvastam, főként politikai és történelmi munkákat, mert a politikai
pályára készültem. Konok és ostoba vágy és akarat élt bennem -
kérlek, ne nevess ki ezért -, hogy miniszter legyek. A régi ház komoly,
öreg szobáiban sokat sétáltam hátrafont kezekkel, és színezgettem,
tervezgettem a jövendőt.
Pestre csak akkor mentem fel, ha kollokválnom kellett, vagy az
indexemet aláíratnom. Néha megfordultam a kisváros egyetlen
kávéházában, ahol osztálytársaim közül senkit sem találtam, akit
érdemesnek tartottam volna, hogy barátommá fogadjam.
Műveletlenek, könnyelműek és züllöttek voltak, belesüppedve és
beleragadva a kisváros szellemi nyomorúságába. Én, aki abban az
időben szenvedélyesen olvastam Carlyle-t, lenéztem és megvetettem
őket.
Rossz ruhák lógtak rajtuk, bajuszuk nőtt, elváltoztak és
eltávolodtak tőlem, a végén már nem is jártam a kávéházba. Pedig
mikor letörtek, aprókat sikkasztottak, akkor mindig én voltam az
utolsó mentségük. Gyakran jöttek ki hozzám, kínlódva beszélgettek
mindenféléről velem, hogy csak látogatóba jöttek, de én mindig

9
tudtam, hogy miért jönnek. Hogy írjam alá a váltójukat. Száz és
kétszáz forintokról volt szó. Sohasem írtam váltót nekik, elvettem
tőlük, előttük összetéptem, és odaadtam a pénzt. Azt hiszem, utáltak
engem, mert maguk fölött éreztek. Én - nem egyenkint, hanem
általánosságban - őszintén és szívemből sajnáltam őket. Láttam,
milyen egyenes irányban haladnak az adóhivatalok, bíróságok, vidéki
bankok sivár és vigasztalan nyomorúsága felé.
Meglehetősen zárkózott életet éltem ebben az időben. Egyre-másra
hívogattak mindenféle ozsonnákra, vacsorára, különösen olyan
házakhoz, ahol lányok voltak. Ha elfogadtam is néha az ilyen
meghívásokat, nem éreztem jól magamat, untam a mamák udvarlását,
és feszélyezett, hogy a többi fiúk rovására megkülönböztetett módon
bántak velem.
Annyi bizonyos, hogy a legkülönb voltam közöttük. Már ekkor
Pesten csináltattam a ruháimat a legjobb és legdrágább szabónál.
Cipőre, nyakkendőre, fehérneműre sohasem sajnáltam a pénzt. A pesti
szabónál a szabász mindig azt mondta, mikor ruhát próbáltam, hogy
olyan alakom van, amelyre öröm egy jó szabónak dolgozni. Magas és
nyúlánk voltam. Sokat jártam kint a napon és szélbén, olyan színe volt
az arcomnak, mint a fenyőtoboznak. A szemem sötétkék volt,
szomorúság és álmodozás tükröződött benne. Ezt anyámtól
örököltem. Mindig rövidre nyírva hordtam a hajamat, az arcomat
borotváltam, és a szám körül már húszéves koromban két éles és
kemény vonal húzódott végig, amelyek fölényessé, férfiassá és egy
kicsit gúnyolódóvá tették az arcomat. Ez a két vonal az apámé volt.
Különösen a kezemet szerettem, melyet gonddal ápoltam, s amelyet
sokáig el tudtam nézegetni.
Szinte beszélgettem velük. Finom vonalú, erős csuklójú, szép,
férfias kezek, kemények, akaratosak, mozdulataikban minden titkos
vágyam és érzésem kifejezésre jutott. Bal kezemen nagy, címeres
pecsétgyűrűt viseltem, mely ősi családi relikvia volt.
Sokat vadászgattam. Vállra vetett puskával jártam kint az erdők
alatt, talán nem is a vadászatért, hanem a magányért és csendességért,
melyet nagyon szerettem. A természet elmélyíti, megtisztítja az ember

10
lelkét. A fák, a szél, a felhők, a naplemente, a feljövő hold, az égbolt
mély és tiszta csöndje visszatükröződik az ember hangulatában és
érzéseiben.
Huszonhárom éves voltam, mikor felköltöztem Pestre. Ekkor már
csak a szigorlataim voltak hátra, és úgy terveztem, ha megszerzem a
doktorátust, bemegyek valamelyik minisztériumba.
Közben huszárönkéntes akartam lenni, de nem vettek be katonának.
Az orvos azt mondta, gyenge a szívem. Okom lett volna emiatt
megdöbbenni és elkeseredni, de tudtam, hogy semmi baja sincs a
szívemnek, és az orvosi vélemény előre megbeszélt, finom ürügy
volt, mert ahhoz a huszárezredhez kértem a felvételemet, ahová igen
nehéz volt bejutni. Itt szolgáltak a mágnásfiúk és a legelőkelőbb
családok fiai. Az ezredes, akit személy csen megkértem, és aki
szegény édesapámnak jó barátja volt, nem akart kereken
visszautasítani, hát így tért ki a kérés elől.
Pesten eleinte a Vadászkürtben laktam (a famíliám és rokonságom
évtizedek óta ide száll, ha Pestre jön), nemsokára azonban hirdetés
útján Budán kaptam két kedves, külön bejáratú szobát.
Egy osztrák ezredesnek özvegye volt a háziasszonyom. Hófehér
hajú, finom, öreg nő, szinte rokokó jelenség. Nagy tisztelettel,
etikettszerűen érintkeztünk, és állandóan franciául beszélgettünk. Az
öregasszony kitűnően beszélt franciául, én pedig örültem, hogy
gyakorolni tudok.
Az ezredesné nagyon szegény volt. Abból élt, hogy háromszobás
lakásának két szobáját kiadta, meglehetős borsos áron. Én valami
százötven forintot fizettem a két szobáért, de nekem megért ennyit,
mert szép, finom, öreg bútorok, jó szőnyegek és halk, ódon képek
voltak a szobákban, rámájukon és megbámult vásznukon régi
esztendők füstjével, amik némileg a mi lakásunkra emlékeztettek.
Azonkívül volt egy nagy balkon, és a fürdőszoba is teljesen az enyém
volt.
Mikor édesanyám és az édesapám fiatalkori fényképeit elhelyeztem
a szobákban, egészen otthonosan éreztem magamat.

11
 Letettem a szigorlatot. Vizsga előtt sokat tanultam, este sohasem
maradtam ki, és a háziasszonyom ki is jelentette előttem, hogy ilyen
szolid lakója még sohasem volt.
A Duna-parti hotelekben ebédeltem, s úgyszólván egyedüli
szórakozásom a korzó volt.
Órákig elüldögéltem a Buchwald-székeken, és úgy néztem az
előttem elfolyó embertömeget, mint a magányos és merengő ember a
folyam habjait. Néha apró és vidám kis kalandjaim akadtak, nemcsak
hölgyekkel, hanem férfiakkal is. Magányosságom és céltalan sétáim e
férfiakban azt a hitet keltették, hogy én is szektájukhoz tartozom.
Szerettem a korzót, mert "állandóan magamon éreztem az emberek
tekintetét, amelyek mind azt mondták egymásnak: - Nézd, milyen jó
ruha van rajta! Nézd, milyen jó cipője van! Nézd, milyen elegáns fiú!
Mindez szórakozás és mulatság volt számomra.
Már két hete voltam Pesten, és ekkor - egy csütörtöki napon -
láttam először Ralben Editet, aki idáig, e magányos és búcsúzó
éjszaka rettenetes kínszenvedései közé juttatott, és aki miatt Józsa.. .
Várjál, pontosan vissza akarok emlékezni. Csütörtökön a
Hungáriában ebédeltem, délután három óra tájban mentem haza budai
lakásomra.
A ház kapuján, ahol én laktam, egy tábornok lépett ki. A mellén
ismeretlen, óriás, fantasztikus érdemrendek, keskeny lakkcipő a
lábán, fehér kesztyű a kezén. Nagyon elegáns volt. Az arcán
szigorúság és gőg, vékony angol bajusza kissé őszes, az arca túl
piros. Aránylag fiatal ember volt, bizonyára innen az ötvenen.
Egy hölgy jött vele: első pillanatra tudni lehetett, hogy a felesége.
Sovány, kissé nyúlfogú, negyvenes asszony, de elegáns és karcsú.
Nagy szélű kalapban, fekete selyemruhában. Nyakában vékony
aranyláncok finom füzére.
Utánuk fiatal lány lépett ki a kapun. Az anyjához hasonlított, egy
kicsit ő is nyúlfogú volt, de nem nagyon. Ez inkább jellegzetessé,
mint kellemetlenné tette az arcát. Nem volt sem szép, sem csúnya, de
a fiatalság és az előkelőség, a tisztaság és jólápoltság mint valami

12
illat áradt belőle.
Mielőtt felmentem a lépcsőn, megnéztem a lakók ncvjegyzékét. Az
első emeleti lakók között ezt a nevet találtam: Ottó von Ralben,
General der Cavallerie.
Elgondolkozva mentem fel a lépcsőn. A második és harmadik
emelet között megállottam, nekitámaszkodtam a falnak, és némi
habozás után elhatároztam, hogy feleségül veszem az ősz szemöldökü
tábornok kissé nyúlfogú leányát. Tudom, hogy ez így nevetséges
dolognak tűnik, de hidd el, így dőlnek jobbra vagy balra emberi
sorsok, így ébrednek a halálos szerelmek, az ember visszanéz az
utcán egy nőre, és azt gondolja: "Be kedves kis arcocskája van...",
másnap újra látja, harmadnap, mikor egyedül kanalazza a levest az
étteremben, már raja gondol, negyednapra már megszokja a
gondolatát, mint a diák tüdeje a cigarettafüstöt, és két hónap múlva
fájó gyulladásba jön tőle minden idegrostja, mint valami halálos,
halálos méregtől.
De ezt csak utólag tudja az ember. Én felmentem a szobámba,
hanyatt feküdtem a pamlagon, tarkóm alá fontam a két tenyeremet, és
felnéztem a plafonra. Szép lány. Elegáns. A hajának, mely sötétes
arannyal kevert gesztenyeszínű, különös fénye és csillogása van.
Lehunyom a szememet, próbálok pontosan visszaemlékezni az arcára.
De nem tudom magam előtt látni, olyan futó volt a találkozásunk.
Csak arra emlékszem, hogy egy kicsit nyúlfogú, de lehet, hogy ez csak
azért ilyen feltűnő nekem, mert először láttam az arcát. Első látásra
csak a túlzott vonalakat rögzíti meg az emlékezet, mint a
torzképrajzoló ceruzája. Egy kitűnő karikaturistától hallottam, hogy
sokkal gyorsabban és frissebben meg tud fogni egy arcot a ceruzája,
amelyet először lát, mint régi ismerősei arcát, amiket megszokott, és
minden vonalát kívülről ismeri. Az ismeretlen arcból kiugranak a
jellegzetes vonalak, a megszokás alatt azután lassanként
visszasimulnak.
Most, hogy lehunyt szemmel feküdtem a pamlagon, magam mellett
éreztem Ralben tábornok leányát, és kinyújtottam felé a kezemet.
Halk kopogtatás hallatszott az ajtómon, és a háziasszonyom, az

13
öreg ezredesné, az ajtónyíláson egy kicsit bedugta hófehér frizuráját:
- Monsieur, vous est arrivée une lettre - fuvolázta.
Felugrottam a pamlagról, és átvettem a levelet. Az ezredesné el
akart tűnni, de kinyitottam neki az ajtószárnyat.
- Parancsoljon helyet foglalni. Beszélgessünk egy kicsit.
A levelet az asztalra dobtam, most nem érdekelt semmi, mindent
meg akartam tudni Ralben tábornokról és családjáról.
Kamilla néni (így hívták a háziasszonyomat) hálásan tekintett rám,
mert kétségbeesetten unni szokta magát, és egyszer már ő maga
bevallotta, hogy az évek folyamán ötször olvasta végig azt a
négykötetes romantikus francia regényt a világirodalomban
ismeretlen nevű szerzőtől, amely egyedüli olvasnivaló volt az egész
lakásban.
Érdeklődni kezdtem a tábornokék felől.
Kamilla néni arcán kellemetlen emlékek ébredeztek.
- Nagyon gőgös népek - mondta. - Az asszony született grófnő, és a
házban nem érintkeznek senkivel.
Aztán panaszosra fordult a hangja:
- Tudja, mikor öt évvel ezelőtt ideköltöztek, én leviziteltcm náluk,
hiszen az én szegény jó férjem is ezredes volt. Nem mondom,
szívesen fogadtak. Gondoltam, lesz legalább egy helyem, ahova néha
benézhetek beszélgetni, s ahol mégis embereket látok. De nem adták
vissza a vizitemet, csak az inassal küldték fel a névjegyüket. Aztán
pár hét múlva még egyszer lementem, de akkor már olyan savanyúan
fogadtak... ah, nagyon gőgös népek. ..
- Hány gyerek van?
- Csak ez a lány. Bizony, én nem is tudom a nevét.
- Azt hallom, menyasszony - mondtam ravaszul.
- Menyasszony? Nem hinném. Az ilyen dolognak hamar híre megy
a házban, mert titokban mindenki figyeli őket. Egyik cseléd elmondja
a másiknak, mikor úgy esténkint kiállanak a folyosóra beszélgetni. A

14
lány meg elmondja a gazdájának. Tegnapelőtt az ember meg az
aszszony nagyon összepereltek, mert a fürdőszobában a törülköző
nem volt a helyén, és az ember vizes kezekkel szaladgált egyik
szobából a másikba. Különben jól élnek.
A Kamilla nénitől szerzett értesüléseknek nagyon megörültem. Az
asszony grófnő, és a család zárkózott. Ez izgalmasabbá és
érdekesebbé teszi a dolgot. A lánynak még nincs udvarlója, tehát én
leszek az első férfi életében. Ez mindenesetre sok tekintetben
megkönnyíti a feladatot, amely pedig így első pillanatra szinte
lehetetlennek látszik.
Mikor elmentem hazulról, a cselédlépcsőn mentem le, csak azért,
hogy az első emelet folyosóján elmehessek a lakásuk előtt. Ettől
persze semmivel sem lettem okosabb, de izgatott a lakás közelsége,
amelyben nemsokára - ezt egészen bizonyosan éreztem - otthonos
leszek.
Benéztem az egyik udvari szoba ablakán, de nem láttam semmit,
csak egy varrógépet, közvetlen az ablak mellett. A varrógép hímzett,
zöld térítővel volt letakarva.
Ezen az estén sokáig nem tudtam elaludni. A képzeletem
megrohanta ezt a lányt, görcsösen magához ölelte, és fuldokolva
kereste a száját. Leánynevek harangoztak bennem - Anna, Melanie,
Magda, Éva, Fanny - a nevét sem tudtam, és ez még izgatóbbá tette
előttem ismeretlen és titokzatos lényét. Ismered ezeknek az óráknak
édes lázát? Fekszel az ágyban, az éjjeliszekrényen ernyőzve ég a
lámpa, és a márványlapra tett órád hallhatóan ketyeg. Lecsüngő
kezedben néha megzizzen az újság, amit eluntál olvasni - lehunyt
szemekkel odaadod magad egy elképzelt szerelem beteljesülésének,
szavakat suttogsz, és ijesztő tiszta hangon válaszokat kapsz rá, a szád
percekig tele van a képzelt csókok mézével. Gondold el, ezen az
estén olyan reszkető szívvel állottam a holnap, a holnapután előtt,
mint a síkfutó bajnok ugrásra készen, remegve, megfeszült inakkal,
eldobbanó szívvel a startszalagnál, egy olyan futás előtt, amelyben
életének legnagyobb díjáért mérkőzik.
Én bizonyos tekintetben fatalista vagyok. És most képzeld el, hogy

15
én életemet, jövendőmet, karrieremet mindig egy jó, okos házasságra
akartam építeni. A házasság nekem lépcső, amelyen fokról fokra
magasabbra jutok. Égő, szinte fájdalmas vágyak kínoztak, hogy legyen
belőlem valaki, hogy a magasba törjek, mert mindig eszembe jutottak
volt osztálytársaim, akik rossz nadrágban, elbarnult gallérban,
borotválatlanul biliárdoztak vagy dominóztak a kisvárosban, a
Korona kávéházban, a helybeli fodrásszal. Ilyen legyek én is? Ettől a
gondolattól jobban irtóztam, mint ifjúságom másik két rettegett
ellenfelétől: a vérbajtól és tüdővésztől. Én fiatalon méltóságos úr
akartam lenni, a frakkom fehér nyakkendője alatt valamely érdemjel
égőpiros szalagjával, tekintetemben az irigyelt emberek boldog
öntudatának csillogásával, elegáns, fölényes, finom, könnyed akartam
lenni, csak a legelőkelőbb társaságba járni, kegyelmes urakkal
tarokkozni, rejtelmes, gyönyörű nőket ostromolni, úgy és olyan nőket
szeretni, ahogy Le Menil csókolja a Thérése rózsaszínű, illatos vállát
a Spontini utcai kis házban, ahol a szobát a májusi alkonyat és az
ódon gobelinek hangulata árnyékozza.
És ahogy ott feküdtem azon az estén a vágyaktól felhasadt szívvel,
végigéltem ifjúságom izgalmas, gyötrelmesen szép regényét a
tábornok karcsú, elegáns leányával a legapróbb részletekig,
elképzelve az első csókot, az első szédületet, amely elrántja a
kezünket, és láttam azt az utcát, éreztem alkonyáti hangulatát,
amelyben egy budai házba oson velem, amelynek omladékos
kőkapujára orgona borul, amelynek ablakán kis fehér függöny lángol
a leszálló nap fényében, elképzeltem a szobát, ahol térdre rogyok
előtte, beleájulva ezeknek a perceknek földöntúli, édes kábulatába:
elképzelve magamnak minden lassú mozdulatot... addig, amíg
megfájdult a fejem, és eloltottam a villanyt.
Elfelejtettem mondani: a levélben, amit Kamilla néni délután
behozott, Károly bácsi értesített, hogy megkaptam a kinevezésemet a
kultuszminisztériumba díjtalan segédfogalmazónak. A Hungária
teraszán reggeliztem, véletlenül kezembe került a hivatalos lap,
abban már benne is volt a nevem. Ahogy ott ültem a langyos, aranyos
őszi reggelben, a sietős, friss arcú emberek között, kijózanodva abból
a zsibbasztó álmodozásból, amelynek az este elalvás előtt odaadtam

16
magamat, egyszerre ostobaságnak tűnt fel előttem mindaz, amit a
tábornok leányáról elképzeltem magamnak. Tulajdonképpen semmit
sem tudok róla. Hátha selypít, vagy olyan ostoba, hogy két szót sem
lehet vele beszélni. Milyen képtelenség mindjárt arra gondolni, hogy
elveszem feleségül! Amiért egy tábornoknak a leánya? Többet kell
társaságba járnom, hogy ne foglalkoztassanak ilyen ostoba
gondolatok. Igen, de hogy jutok be a társaságokba? Érdekes, erre még
sohasem gondoltam. Hiába van pénzem, hiába vannak kitűnő ruháim,
jó nevem, jó arcom, hogy fogok bejutni azokba a bizalmas szobákba,
ahová már annyira vágyom? Egy kicsit kétségbeestem arra a
gondolatra, hogy ez csak nagyon lassan fog menni, hogy úgyszólván
teljesen ismeretlen vagyok ebben a feneketlen városban, és egyetlen
barátom sincs, aki karon fogjon és bevezessen.
A tábornok leányáról teljesen megfelejtkeztem, és délig
csatangoltam a Duna-parton. Egy rikkancs majdnem felborított, és
arcomba kiáltotta egy déli újság címét. Megvettem az újságot,
kesztyűmet lassan levontam, cigarettára gyújtottam, és leültem egy
Buchwald-székbe. Olvasni kezdtem az újságot. És ekkor egyszerre,
mintha mellbe vágtak volna, úgy hatott rám a politikai tudósítások
között egy-két jelentéktelen sor.
- A távozó miniszterelnök a királynál... A pártvezérek és
politikusok kihallgatása... Az új kabinet... - harsogták a címek, és
lent, szinte eldugva, ez az egy-két szürke sor: "A különvonat reggel
nyolc órakor indult a Keleti pályaudvaron. A különvonaton utazott
Ralben Ottó lovassági tábornok is, akinek kihallgatását a szintén
megüresedő hadügyminiszteri tárca betöltésével hozzák kapcsolatba
..."
Elsápadtam. Egy pillanat alatt keresztülcikázott az agyamon:
elveszítettem a tábornok leányát, karriert, miniszteri apóst, mindent,
mielőtt egy pillanatig is az enyém lett volna. Ha öt-hat hónap múlva
történik ez a dolog, minden rendben van, mert én annyi idő alatt csatát
nyerek. Megismerkedem vele, megkérem, és már a menyasszonyom.
Egészen bizonyos, hogy hozzám adták volna, vagyonos úriember
vagyok, két predikátummal, doktori kutyabőrrel, miniszteri hivatallal,

17
és azonkívül a lány... hiszen mindenütt azt éreztették velem eddig az
életben, hogy én, igen, ne haragudj, hogy ezt így ideírom, hogy én
nagyon szép fiú vagyok. Most vége. Ezek most ezzel a
miniszterséggel egyszerre a magasba szökkentek, mint a luftballon. A
lány már el is tűnt képzeletem égboltjában. Hiába nézek utána. A
hadügyminiszter lánya (még ráadásul Bécsbe fognak költözni) már
nem lehet a feleségem. Mint egyszerű tábornok leányát még
elérhettem volna, de így... Vége ennek az elképzelt játéknak,
szerelemnek, házasságnak mindörökre vége, mielőtt kezdete lett
volna.
Kedvetlenül sétáltam a hotelek előtt. Két nappal ezelőtt még igazán
nem gondolhattam, hogy ilyen bánatom lesz, mert Ralben Ottó
lovassági tábornokot a király kihallgatásra rendelte. Ha valaki nekem
ezt a kérdést csütörtökön ilyen formában feladja, ha széttörtem volna
a homlokomat, akkor se találtam volna ki. Érdekes, az embert olyan
messzire sodorják a gondolatai, mint egy száraz kis falevelet a
viharszél!
Másnap felmentem a minisztériumba, és egy öreg miniszteri
tanácsos kezébe letettem a hivatali esküt. A miniszter titkára
végigvezetett az ócska folyosókon, bemutatott a közvetlen
főnökömnek, ők ketten azután kijelölték a szobámat. Egy kicsit úgy
éreztem magamat, mint diákkoromban, mikor az idegen konviktusba
kerültem. Kellemesen érintett, hogy mindenki letegezett.
Kis szobába vezettek, amelynek ablakai az utcára nyíltak. Az
ablaknál fiatalember állott, és kinézett az utcára. Az írógép mellett
szőke lány ült kék bársonyszalaggal szalmaszínű, fodros hajában.
A fiatalember hozzám lépett az ablaktól, és kezet nyújtott:
- Szervusz. Csokonai vagyok.
A leány a kisujját nyújtotta, és elnevette magát.
- Nagy Margit. Jaj, bocsánat, csupa lila a kezem, mert új szalagot
tettem a gépbe.
Kedvesek, derűsek voltak, mindjárt megszerettem őket. Csokonai
nyúlánk, csinos fiú volt, lányos képű, vizesszőke hajú. Kissé olcsón

18
öltözködött. A lány vékony ajkú, színtelen, szomorkás tekintetű pesti
szépség. Lehetett már huszonnégy éves, de a vékony batisztblúz alatt
a vallanak, a mellének szép, fiatal vonalai tünedeztek.
Beszélgettünk. Kis apró, udvarias semmiségeket.
- Parancsolj - mondta Csokonai, és a mellényzsebéből felülről
odakínálta a cigarettatárcáját. Szép, finom kis aranytárcája volt.
Rágyújtottunk, Margit is rágyújtott.
Nekem valami ívet kellett kitöltenem a gazdasági hivatal részére,
leültem az asztalomhoz, és írtam, hátat fordítva kettejüknek.
Egyszerre csak a Margit váratlan kiáltására lettem figyelmes:
- Csokonai, bizony isten pofon ütöm!
Megfordultam.
Csokonai két kezét a nadrágzsebébe mélycsztve ágaskodott, fejét
hátrahajlította, és szinte nyerítve kacagott. Margit a nyakát tapogatta,
mintha seb égett volna a nyakán, és arca bíborvörös volt.
- Szemtelen - mondta, és sunyi kis mosollyal rám nézett. - Ha még
egyszer szamárkodik - fordult Csokonai felé -, megmondom a
tanácsos úrnak.
Csokonai kis selyempapír zacskót vett elő, és Margit felé kínálta.
A lány kivett egy cukorkát, énrám nézett, és nevetett.
Együtt mentünk el hárman a hivatalból. A sarkon Margit
megfenyegette Csokonait:
- Ne felejtse el azt a könyvet, amit ígért!
Csokonai válasz helyett mélyen meghajolt, és kalapját úgy
megemelte, hogy a szalmakalap súrolta az aszfaltot.
Margit vidáman kezet nyújtott, és ellibbent.
Mi a Duna-part felé mentünk, Csokonai belém karolt:
- Kedves kis dög. Azt hiszem, már volt neki szeretője.
- Miféle könyvet ígértél neki ?
Csokonai egy tánclépést ugrott mellettem, és kacagott:
- Faublas lovag kalandjait!

19
 Megdöbbenve néztem Csokonaira, aki a karomat fogva rángatott
bele a korzó embertömegébe, és jobbra-balra hangos szervuszokat és
kezitcsókolomokat köszönt. Irigyeltem, hogy annyi ismerőse van.
Két óra után hazafelé mentem. Mikor a ház elé érkeztem, felnéztem
az első emeletre. A tábornok lakásának ablakai nyitva voltak, az
egyik ablakban díványpárna, a díványpárnán szőke leányfej, mintha
egy ravatalt félig kidugtak volna az ablakon. Úgy feküdt e szőke
leányfej, égnek szegzett arccal a díványpárnán, az ablakban. Egy
percig nem tudtam, mi ez, aztán rájöttem: a kisasszony napfürdőzik.
Édes, meleg őszi napfény ragyogott, az ember azt érezte, hogy langyos
mézet csorgatnak a keze fejére, ha felnyújtotta sokáig a levegőbe. A
kisasszony szőke, aranybarna haja úgy sziporkázott ott fent az
ablakban a díványpárnán, mint egy lángoló kalászkoszorú.
Egy percig néztem, aztán bementem a kapun. Nem érdekelt.
Tudod, mi történt másnap? Az újságok hasábos tudósításokat
közöltek a bécsi kihallgatásokról. Megalakult az új kabinet, egészen
másvalaki lett a hadügyminiszter. Ralben tábornok nevét meg sem
említették a lapok.
Ez megint felgyújtotta régi gondolataimat.
Két nap múlva újra láttam Ralben Editet. Ott állt a folyosón, két
karjával rákönyökölve a folyosó vasrácsára. Lent a keramitos udvar
középén rettenetes fonográf trombitáit. Azt hallgatta. Vakmerőt
gondoltam: arrafelé kanyarodtam, hogy elmehessek mellette. Fehér
selyemharisnya, fehér vászoncipő, finom ívű, karcsú lábak. Frissen
vasalt batisztruha, vékony, acélos derék, kedves, fiús vállak. A haja
gyönyörű. Dús, nehéz konty, szőke is, aranyszínű is, barna is. A két
fülcimpája rózsaszínű, mint két rózsaszirom kagylója. Valami
mondhatatlan illat, a tiszta vasalt ruha illata keveredve halk
parfümmel. Habtiszta fiatal lányok illata.
A szobában lefeküdtem a kanapén délutáni álomra. Őt éreztem.
Két nap múlva egy délután megint őt láttam a kapu előtt. Sötétkék
öltözetben, mert borús idő volt. Pont az ajtóban találkoztunk.
Megnyitom előtte az ajtószárnyat, nem szóltam, vártam, de a

20
mozdulatom azt mondta: tessék. Rám nézett, egy szempillantásig várt,
mintha azon gondolkozott volna, elfogadja-e ezt a... mit? ezt a
semmit. Aztán kilépett az ajtón. Én egy nagyon kicsit megemeltem a
kalapomat, ő egy nagyon kicsit megbiccentette a fejét.
Most néztem először az arcába. Szép, mély, okos, kék szeme kissé
japános vágású. Szemöldöke keskeny és finom, és olyan, mintha
bársonyból volna. Nem is igaz, hogy nyúlfogú.
Öt napig nem láttam. Akkor egyszer megint találkoztam vele a
lépcsőházban. Mikor meglátott, elvette rólam a tekintetét. Ez azt
jelentette: Ön most talán azt hiszi, önnek joga lenne nekem köszönni a
múltkori ajtónyitás miatt; kérem, ne köszönjön, úgysem fogadom a
köszöntését.
Nem is köszöntem. Égy ilyen elhamarkodott lépéssel mindent
elronthatnék. Ha ő gőgös és zárkózott, én még gőgösebbnek és
zárkózottabbnak fogok mutatkozni.
Egy estefelé kétfogatún hajtattam haza. Messziről láttam, hogy ő a
nyitott ablakban könyököl. Kiugrottam a kocsiból, szokatlanul nagy
pénzt adtam a kocsisnak. A fiákeres akkorát köszönt ijedtében, hogy
majd leesett a bakról. Én fel sem néztem az ablakra, úgy tettem,
mintha nem tudnám, hogy ő az ablakban könyököl. Nem tudom, miért,
úgy éreztem, hogy most egy vonallal közelebb jutottam hozzá.
És ettől kezdve napjaim aszerint igazodtak, hogy találkoztam-e
vele, láttam-e őt.
Ha néha véletlenül szembejött velem, mindig elkapta a tekintetét.
Kétségbeestem arra a gondolatra, hogy talán sohasem tudok
megismerkedni a gőgös Ralben Edittel.
Egyszer délelőtt a hivatalban azt mondja Csokonai:
- A fene egye meg, nincs készen a frakkom, nem tudom, mit
csináljak. •
- Minek neked a frakk?
- Hivatalos vagyok a nagynénémék házi báljára. Te, gyere csak,
mutasd csak. . . tán a frakkod nekem is jó lenne... Nem adnád ide a

21
frakkodat ?
- Kérlek. Küldj el érte valakit délután.
- Hol laksz? - és már írta fel.
- B.. . utca tizenhat, harmadik emelet négy.
Csokonai rám nézett.
- Érdekes. Én is ide vagyok hivatalos. Csak én az első emeletre.
- Kihez?
- Ralbenékhez. Editnek a születésnapja van. Ilyenkor mindig nagy
házi bált rendeznek.
Kitágult szemekkel néztem Csokonaira.
- Neked azok rokonaid?
- Igen. Az én anyám is Wellbeck grófnő.
- Hát csak küldj el a frakkért... - mondtam, és a szívem hangosan
dobogott.
Az ablakhoz állottam. Kinéztem. Ásítottam. Miközben szóltam,
kezemmel a számat veregettem. Palástoltam rettenetes izgalmamat.
- Te - mondtam Csokonainak -, egyszer elvihetnél magaddal egy
ilyen házi bálra. Nem ismerek senkit Pesten...
- Tudsz táncolni?
- Igen.
- Akarod, hogy ide clvigyelek?
A szívem megkondult. Felvontam a vállam.
Csokonai egyszerre elkomolyodott.
-De ha ideadod a frakkod, akkor te miben jössz?
- Két frakkom van - mondtam száraz torokkal.
- Várj, mindjárt telefonozok Editnek.
Odament a telefonhoz, és felvette a kagylót. Az ablaknál állottam,
mellemen összefont karokkal. Csokonai felém nyújtotta a másik
kagylót, hogy én is hallgassam.

22
 Csokonai: - Halló! Te vagy az, Edit? Itt Pista beszél.
A hang (énekelve): - Szer-vusz!
Csokonai: - Akarsz egy jó táncost szombatra?
A hang: - Igen! De nehogy nekem valami hordárt idehozzál.
Ismered apát.
Csokonai: - Ugyan! Az illető miniszteri fogalmazó itt a kultuszban,
gazdag földbirtokos, kaszinótag, nagyon csinos gyerek, mit akarsz
még? Küldjétek neki egy meghívót.
A hang: - Hát jó, ha ilyen nagyon ajánlod... Hova küldjem a
meghívót, milyen névre?
Csokonai: - Abban a házban lakik, ahol ti... Doktor (a nevemet
mondta)... harmadik emelet négy.
Hosszú csend a telefonban.
A hang: - Az a barna fiú?
Csokonai: - Ismered?
A hang: - Látásból. Szép szeme van.
Megint egy kis csend.
Csokonai: - Meghívod?
A hang: Meghívom.
Csokonai letette a kagylót, és a kezével egy mozdulatot tett: Voilá!
Csokonainak azt mondtam, hogy a vasúthoz kell mennem, és
elrohantam a minisztériumból. A szabómhoz rohantam.
- Kunz úr - lihegtem a szabásznak -, ma csütörtök van, fél
tizenkettő, szombat délután öt órára nekem egy frakk kell...
- Ki van zárva, nagyságos úr...
- Muszáj! Nem baj, akármibe kerül. Külön munkással, éjjeli
munkával... értse meg, muszáj. Maga kap tőlem egy ezüst
cigarettatárcát. Kunz úr, ennek meg kell lenni...
Kunz úr végre becsületszavát adta, hogy meglesz a frakk.
Nekem tudniillik csak egy frakkom volt. Egyet pedig Csokonainak

23
is kellett adni.
Mire hazaértem, mályvaszínű levél feküdt az íróasztalomon.
Vékony és könnyed leányírás a borítékon, a nevem hibásan írva, az
egyik t betű hiányzott, és y helyett csak i betű. Ugye, el tudod
képzelni, milyen kimondhatatlan örömöt okozott nekem ez a levél?
Kezembe vettem, és - ne nevess ki érte - sokáig szagoltam a
borítékot. Azt a halk, kedves, nem is tudom, milyen, tiszta, álombéli
parfümöt éreztem áradni a levélből, mint mikor elmentem mellette a
folyosón.
Edit! Most már a nevét is tudom. Felemeltem arcomat a plafon
felé, és úgy mondtam, egy felnyilalló vágy sóhajával : E-dit!
Odamentem az ablakhoz, amely a novemberi fagytól volt hamvas, és
kesztyűs ujjammal felírtam az üveglapra nagybetűkkel: Edit. A szoba
egyik sarkából a másikba tántorogtam boldog lázamban, a sifon poros
oldalára is felírtam az ujjammal: Edit. Leborultam az asztalra, a két
karomra, lehunytam a szemem, és hosszan megcsókoltam az asztal
politúros lapját. Képzeletem a száját kereste. Hűvös, keskeny,
makacs száját, amelyen e képzelt csók íze olyan, mintha bársonyt,
virágot, parazsat, szűz leány ajak eleven bíbor húsát érintette volna a
szám. Őrült voltam. Ó, hidd el, nincs szebb dolog az életben, mint az
ébredő szerelem. Fátyolos és titkos vágyak ópiuma, amiket úgy szívsz
le a szívedre, mély, szívet elállító lélegzetvétellel, mint a zsályás
szénarétek fülledt, meleg illatát. Az ismeretlenség és végtelenség
misztériuma, az örök tavasz hárfahangja ez a lélek felajzott húrjain.
Mátyás! Én most egy óra múlva ebben a hangtalan sírfalú
hotelszobában szíven lövöm magam. Én most a búcsúlevelemet írom,
szeretném, ha még lenne erőm, írnék két nap, két éjjel egymás után,
elfulladó szívvel csak írnám, írnám, egy könyvet írnék, egy zengő
könyvet, amelyből csak ez az egy szó zengene ki: szerelem! Egy vad,
harsogó, fiatal kiáltás: szerelem! Egy rettentő hang, mint a párzó
medvék ordítása a tavaszodé avarerdőben, mint egy boldog, hosszú
női sikoltás csipkés, parfümös, habfehér ágyneműk közt... nézd, és
most itt állok a halál magas, fekete partján, és mindjárt lezuhanok, én
tudom, higgy nekem, csak ez volt szép az életben, én visszagondolok
most azokra a percekre, mikor lobogó képzeletem először ölelte ezt a

24
leányt, mint a láng, én emlékszem ezekre a percekre, ez az emlék most
úgy árad vissza a szívembe, mint a titokzatos áram, amely
megmozdítja a holttest meredt, konok kezét.. . istenem, miért is kell
nekem meghalnom. . . Várjál, most nem bírom tovább, most pihenek
egy kicsit.
Szombat este, nyolc óra. Már frakkba öltöztem. Belenéztem a
tükörbe: egy fekete-fehér árnyék meredt rám. Egy nyúlánk, árnyékos
szemű ifjú, dacos, büszke fejtartás, erős vonalú vállak, sötét arc,
kemény száj, a frakk szokatlan eleganciája. . . olyan idegen voltam
önmagámnak. A hangtalan szobában leültem egy fotelba, államat a
tenyerembe támasztottam. Vártam Csokonait.
Pontosan jött. Az én régi frakkom volt rajta. Kicsit nagy volt neki.
- Te - azt mondja -, a fene egye meg, nagyon lötyög a vállam ebben
a frakkban.
És forgolódott, ágaskodott a tükör előtt.
Megnyugtattam, hogy a frakk kitűnően áll. Elindultunk lefelé az
első emeletre. Én szótlanul mentem Csokonai után. Csokonai még
egyszer hátrafordult, és tekintetében komoly aggodalommal kérdezte:
- Te, nem röhögnek ki engem ebben a frakkban?
- Nem, nem, csak menj már - és toltam előre a kezemmel.
A nagy előszoba fogasa tele volt cilinderekkel, katonasapkákkal,
télikabátokkal, huszármentékkel. A székekre selymes, illatos női
bundák vetve. A belső szobákban csillárok sziporkáztak, és a sok női
hang, férfihang, kacagás, tiltakozás színesen zsivaj lőtt.
- Gyere utánam - mondotta Csokonai. Éreztem, hogy kissé sápadt
vagyok.
Az első szobában egy beszélgető csoporthoz Csokonai
odafurakodott, és kezével megérintette a tábornok karját, aki
érdemrendjeitől elborítva, fekete nadrágján a lángoló, vörös sávval
állott a zongora mellett.
- Ottó bácsi, bemutatom a barátomat...
A tábornok megfordult, arcát az arcomhoz dugta, öszszehúzott

25
szemekkel meghallgatta a nevemet, aztán halkan megpendítette a
sarkantyúját.
- Szevasz.
Idenyújtotta a kezét, aztán ugyanezzel a kezével megint megfogta az
állat, elfordult, és folytatta elmélyedt beszélgetését azzal az alacsony,
szakállas úrral, aki mellette állott, és aki csillogó cvikkerrel
hallgatta.
Csokonai magával húzott.
- Most gyere, bemutatlak Szöszil néninek.
Átmentünk a szalonba, ahol idősebb hölgyek ültek.
Mindjárt megismertem köztük a sovány tábornoknét. Csokonai rám
mutatott.
- Szöszil néni, íme, a legjobb táncos.
A tábornokné kedves mosollyal nyújtotta a kezét. Mélyen
meghajoltam, és kezet csókoltam.
- Hallom, hogy maga itt lakik a házban.
- Igen, kegyelmes asszonyom.
Még egypár öreg hölgy előtt meghajoltam, és elmondtam a
nevemet. Ezeknek az arcára már nem emlékszem.
Csokonai kihúzott a szalonból. Átvitt a télikertbe, ahol a fiatalság
gyülekezett. A tekintetem már messziről megtalálta Editet.
- Az áldozat - mutatott rám Csokonai.
Edit kezembe adta keskeny, hűvös kezét. Szinte sokáig nálam
hagyta. Vagy csak én éreztem így?
- Magát már látásból régen ismerem - mondta.
Nem feleltem, csak egy kicsit meghajoltam. A szobában csend lett.
Következett a bemutatkozás. Kézfogások, nevek elmondása. Éreztem,
hogy a tekintetek hangtalanul végigmérnek. Rám tapadnak. A
csendből, amely körülöttem támadt, éreztem, hogy a megjelenésem
feltűnést keltett. Félreálltam a fal mellé, Csokonaihoz, aki már a
cigarettásdobozban kotorászott. A társalgás újra megindult, mikor

26
végignéztem rajtuk, egy-két tekintet még mindig rajtam függött. Az
Edit tekintete is.
Edit sugárzó fehér ruhában, magasra fésült, aranyban ragyogó
konttyal, izgalomtól kipirulva állott a szoba közepén. Néztem
gyönyörű őzalakját. Egy magas, veres képű ulánus főhadnaggyal
beszélgetett.
- Ki az a főhadnagy? - kérdeztem Csokonaitól, csak hogy kérdezzek
valamit.
- Az egy Ahrenberg gróf A másik nevét nem tudom.
Egy kis sápadtság futott át az arcomon, amit azonban Csokonai
aligha vett észre. Hátha ez... ez az Ahrenberg...?
Csokonai tovább magyarázta, hogy kik vannak a szalonban. Egy
ifjú, sovány hölgyre azt mondta: az az Ahrenberg felesége.
Ettől aztán megnyugodtam.
Edittel nem beszéltem, de a tekintetünk gyakran találkozott.
Szupéhoz ültünk. Ezüstök, csillámló kristályok, porcelánok,
virágok a hófehér abroszon. A nehéz ezüstszerszámok nyelén
kilencágú korona. Kissé oldalt, de majdnem szemben ültem Edittel.
Jobbról egy sárga fejű, pattanásos képű ifjú ült Edit mellett, balról
Ahrenberg. Ahrenberg mellett kövér, disznófejű monoklis ifjú ült, aki
rettentő sokat evett és ivott. Csak ritkán beszélt, és akkor sem
használt r betűt. Azt mondta: - Kelek, baátom. . . emek ez a bo (remek
ez a bor).. .
Az Ahrenberg vékony nyakú feleségének pedig azt mondta:
- Aanyos gófnő...
Emlékeztem a nevire: Turkeveynek hívták. De arra is emlékeztem,
hogy mikor bemutatkozott, ropogós r-rel mondta, így: Turrkevcy. A
nevit fontosnak tartotta, mert a híres Turkevey családból származott.
Mellettem egy halszemű leány, akit ha megszólítottam, halszeme
mindig megrebbent, és egy szót sem tudtam kiszedni belőle. Másik
oldalomon egy kis kövér asszony, aki látható lázban volt, és a
szalvétája alatt beszélgetett a szomszédjával. Egy huszár volt a

27
szomszédja. A kis kövér néha felém fordult, és bocsánatot kért, hogy
kissé hátat fordít.
E két szomszédom között úgy éreztem magamat, mintha teljesen
egyedül lettem volna, aminek nagyon örültem. Edit is unta a
szomszédait.
Én arcomat és tekintetemet Editre szegeztem, akit ez a néma,
mozdulatlan, alázatos, mégis uralkodni akaró tekintet láthatóan
kihozott a sodrából. Kapkodta a fejét, mint mikor a nap erősen az
ember szemébe süt. Aztán lassankint megszokta, és egyszer csak
hosszan ideadta a tekintetét. Ha író lettem volna életemben, írtam
volna egy könyvet: "A néma tekintetek beszéde." Ha Wagner lettem
volna, írtam volna egy szimfóniát: "A tekintetek viaskodása."
El tudod képzelni zenében, ha egy ifjú férfi és nő, akik még nem
ismerik egymást, félénk, alázatos, kitérő, követelő, fellobbanó,
igenlő, elgondolkozó, tagadó, csodálkozó, örvendő, védekező,
könyörgő, ájuló tekintetükkel néma párbajt, néma szerelmet vívnak?
El tudod ezt képzelni hegedűkön, oboákon, fagottokon, felharsanó
fanfarokon a zenekarban? Érezted már azt, mikor a nő tekintete
halkan, félénken azt mondja: igen... ?
Az Edit tekintete egyórai csatázás, vitatkozás, megbeszélés után azt
mondta: igen. Vagy csak az én felizgatott képzeletem gondolta ezt?
Sok bort ittam. Jó nehéz borokat. Editnek is csillogott a szeme. De
még egy szót sem szóltunk egymáshoz.
Szupé után az ebédlőből kihordták a bútorokat, és megkezdődött a
tánc.
Én bementem a télikertbe, leültem egy homályos sarokba, és
vártam. Azt akartam, hogy Edit jöjjön hozzám. Azt akartam, hogy ő
jöjjön.
Már éjfél után két óra volt, már félni kezdtem, hogy Edit nem jön,
pedig időnkint benézett a télikertbe, és látta, hogy ott ülök némán,
egyedül a sarokban. Ezt úgy csinálta, mintha ellenőrizett volna.
Egyszer csak felém jött, és leült mellém. Cigarettázott. A szeme
csillogott. Egy kicsit borzas volt már.

28
 - Miért nem táncol?
- Nem tudok táncolni.
- Csokonai azt mondta...
- Hazudtam Csokonainak. Sohasem táncolok.
Egy kis szünet.
- Miért hazudott?
- Itt akartam lenni márna. Minden áron.
Ez az őszinteség meglepte. Kerekre nyílt a szeme.
-Miért?
Anélkül hogy a fejemet megmozdítottam volna, mondtam; mintha az
asztal faragott lábának mondtam volna, különös hanggal, anélkül hogy
a szavak végén leengedtem volna a hangsúlyt:
- Szeretem magát. Halálosan. Háromszor láttam életemben.
Szeretem.
Most olyan hosszú csend következett, amelynek nem akart vége
lenni. Aztán Edit azt mondta halkan:
- Nem hiszem.
Nem feleltem. Most újra hallgatás következett. Edit felállt, és
indult. Nem mozdultam. A fejemet sem mozdítottam meg. A cigaretta
már régen kialudt az ujjaim között. Pedig Edit azt akarta - úgy
éreztem -, hogy menjek utána. De nem mentem. Az ajtóban megállt, és
visszanézett. Mégse mentem.
Negyedóra múlva visszajött, és leült mellém. Én ugyanolyan
mozdulatlanul ültem a helyemen. Nem tudott szólni semmit. Én sem
szóltam, minden, amit mondok, elrontotta volna ezt a remek
némaságot.
Kis idő múlva újra felállt, és indult. Ekkor utánamentem. A
télikertet sötét szoba választotta el a ruhatártól, itt már el volt oltva a
villany. Talán reggeli három óra lehetett. Már sokan elmentek.
A sötét szoba közepén utolértem. Megtaláltam, és rabul ejtettem a
kezét. És ekkor megcsókoltam Ralben Editet. A száját. Hűvös,

29
keskeny, makacs, gőgös száját.
Mintha bársonyt, virágot, parazsat érintett volna a szám.
Egy pillanatig tartott, ő elrebbent tőlem a ruhatár felé, én
visszamentem a télikertbe. Nem tudom, meddig ültem ott
mozdulatlanul, ujjaim között még mindig a kialudt cigarettával.
Egyszer csak odajött hozzám Csokonai. Szomorú volt:
- Te, igazán nem lötyög rajtam ez a frakk?
Ránéztem, mintha azt mondtam volna: bolond vagy!
Ez láthatólag megnyugtatta.
- Csak azért gondoltam - mondta -, mert a Barabás lányok egész
éjszaka röhögtek valamin. Mindig az az érzésem volt, hogy rajtam
röhögnek.
Aztán két karját felemelve, operai áriát dúdolva, tánclépésben
átment a másik szobába, ahol még mindig táncoltak. Már részeg volt
egy kissé.
Az utolsó vendégekkel mentem el. Edittel a csók után nem tudtam
beszélni, de nem is akartam. Ő is feltűnően került. Ez az első
találkozásunk úgy ívelt fel ebben az éjszakában, mint a tűzijáték,
fiatalságunk szép, vad tűzijátéka. Szétrobbant, szétragyogott ott a
sötét szobában, abban a rövid, vakmerő csókban. E csókkal mind a
ketten úgy tele voltunk, hogy utána minden beszélgetésünk tökéletlen,
süket és félszeg lett volna. Hol van a szavak színe, selyme, tüze,
zenéje, amely utolérhetné e hangulat némaságát?
Köszönni mégis kellett, odamentem hát hozzá. Szinte vonakodva
nyújtotta a kezét, és nem nézett a szemembe.
Én felszaladtam a szobámba, frakkostul végigfeküdtem a
pamlagon, és sokáig így maradtam, mozdulatlanul. Mikor ebből az
édes kábulatból felriadtam, a függöny résein már tej fehér világosság
szűrődött be a szobámba. A téli reggel.
Másnap délután találkoztam vele a ház előtt. Kicsit szomorú
mosollyal fogadta a köszöntésemet, és el akart menni mellettem. Kész
mondataim voltak, hogy mit fogok neki mondani, e mondatokat

30
magamban sokszor elpróbáltam, mint a színész a szerepét. Most azt
éreztem, hogy ezek a mondatok üresek, ostobák, félszegek lennének.
Ha most azt mondanám neki: szeretem - csodálkozó szemekkel nézne
rám, és nem értené. Nem tudtam, mivel kezdjem a beszélgetést. Ezt az
együgyűséget kérdeztem:
- Nem ártott meg a tegnapi lumpolás?
És rögtön már szégyelltem is, hogy ilyen szamárságot kérdeztem.
- Nem - mondta kissé vontatottan, és a tekintetében némi tiltakozás
volt, hogy ne beszéljünk arról, ami tegnap történt. Én ugyanakkor
ijedten vettem észre ugyanebben a tekintetben némi szemrehányást és
megvetést, amely mintha ezt mondta volna: "Ugye, ez célzás akar
lenni? Ez fölény! Ez dicsekvés!" És ugyanakkor egy szomorúság:
"Csalódtam magában, én ezt olyan halk, szent, álombéli dolognak
érzem, amiről beszélni nem lehet, csak emlékezni rá."
Aztán valahogy mégis eltaláltuk a hangot, amelyen könnyedén és
vidámsággal beszélgetni lehetett.
- Képzelje, Ahrenbergné olyan féltékeny volt egész este - mondta -,
hogy titkos kis jeleneteket rögtönzött az urával.
- Kire volt féltékeny?
- Énrám! - mondta nevető szemmel.
- Talán nem ok nélkül...
- Ugyan! Ahrenberg nagyon kedves és mulatságos fiú, de
szerelmesnek lenni...
Hát mégiscsak előkerült, felbukkant ez a szó. Mindjárt megéreztük
a forróságát. És mind a ketten ijedten elhallgattunk tőle.
Felkísértem a lakásuk ajtajáig, és mielőtt elváltunk, halkan azt
kérdeztem tőle:
- Mikor fogom látni?
Könyörgés és vallomás volt ez a kérdés.
Egy pillanatnyi gondolkodás után azt mondta:
- Jöjjön le holnap délután öt órakor hozzánk. Társaság lesz nálunk.

31
 És gyorsan eltűnt előlem.
Másnap öt óra után tíz perccel már lent voltam náluk. Tartottam
tőle, hogy kissé feltűnő lesz indokolatlan látogatásom. De a
kegyelmes asszony nagyon barátságosan fogadott. Pár hölgy és egy
szakállas úr ült a szalonban. A hölgyek - egy pompás német szóval
kell őket jellemeznem - tipikus Wohltátigkeitsdamenek voltak. A
szakállas úr valamely jótékony célú intézmény elnöke. Németül
beszélgettek.
Én ott ültem egy karosszékben, és kíváncsian vártam, mi fog
történni velem. Rólam alig vettek tudomást. Csak a kegyelmes
asszony vonultatta át rajtam néha mosolyát.
Aztán nemsokára bejött Edit. Leült tőlem távolabb, és ő is éppen
úgy hallgatott, mint én. Körülöttünk úgy folyt a csevegés, mint a
vízáradat. Mi ketten olyanok voltunk e szóhabokban, mint két néma,
fehér kő a patak élénk, hangos, csobogó vizében.
Edit egyszer csak felállt, és a télikert ajtajából intett, hogy menjek
utána. Megrémültem, mikor felálltam, és utánamentem, mert az volt az
érzésem, hogy egyszerre mindenki elhallgat, csodálkozó szemek
merednek rám, és a kegyelmes asszony utánam szól: - Hohó! Maga
hova akar menni Edittel?
De egyszerre öten beszéltek, és csak nekem volt feltűnő, hogy
otthagyjuk a társaságot. Ők észre sem vették.
- Itt mi nem jutunk szóhoz - mondta Edit vidám tekintettel -,
menjünk az én szobámba.
Keresztülmentünk azon a szobán, ahol tegnapelőtt éjjel
megcsókoltam Editet. A szoba akkor sötét volt. Most villany égett
benne. Nem ismertem volna rá, de tudtam, hogy ez volt az a szoba. E
szoba után, amely dohányzónak volt berendezve, a hálószoba
következett. Ez volt tegnapelőtt a ruhatár. Az Edit szobája a lakás
legvégében volt.
A falakon fehér ovál keretben angol műnyomatok, egy pamlag,
fehér bársonnyal letakarva, az ablak mellett törékeny kis íróasztal.
Edit helyet mutatott egy karszékben, mely olyan csodálatosan puha

32
volt, hogy szinte a földig süppedt velem. Ő a pamlagra ült. Szép,
karcsú lábait keresztbe tette, kezét az ölében pihentette.
Körülnéztem a szobában. Ekkor tekintetem megakadt az ágyon,
amely a fal mellett állott. Szinte kolostori egyszerűség. Felette
Madonna-kép, az éjjeliszekrényen ezüst rámában a szülők arcképe.
Tágra nyílt, szomjas szemekkel sokáig néztem az ágyát. Ő
megérezte gondolataimat, melyek szétbontották, feldúlták ezt az ágyat.
Sokáig hallgattunk.
- Maga itt lakik, ebben a szobában... - mondom rajongva, és két
karomat felemeltem, mintha mindent magamhoz akarnék ölelni.
- Igen - mondta mosolyogva.
Szobájából még egy ajtó nyílt. Edit felállt, megnyitotta az ajtót,
átnézett a másik szobába, mintha valami zajra figyelt volna át. Aztán
behúzta az ajtó szárnyát.
De nem tette be kilincsre.
Rögtön megértettem, hogy mit jelent. Hogy azonnal meghalljuk, ha
valaki a másik szoba kilincsét megnyitja. Míg átlép a másik szobán,
és a mi ajtónkhoz jut, eltelik egy-két másodperc. Rengeteg idő!
Másik oldalról három üres szoba mögöttünk. Erről meg éppen
nincs veszedelem.
Odaültem mellé a pamlagra. Nem ellenkezett. Lehunyta a szemét,
és fejét kissé hátrahajtotta. Arcán szűzies, boldog rémület, ajka körül
kis fénylő mosoly.
Minden neszre felfigyeltünk.
- Ha valaki jön - mondta lihegve -, üljön vissza a helyére...
Aztán mindjárt kezébe temette az arcát. Most már bűntársak
vagyunk. Most már ő adott tanácsot.
A télikert felől megnyílt a kilincs.
Villámgyorsan visszaültem a zsemleszínű, puha karosszékbe.
Ruhasuhogás hallatszott a szobákban.
A kegyelmes asszony suhogott be a szobába. Két tenyerébe vette az

33
Edit kipirult arcát, és megcsókolta.
- Fiacskám, csak azért jöttem: nem láttad a kulcsaimat?
És már ki is libbent.
Együtt füleltünk távolodó lépéseire. Az ajtó a harmadik szobában
becsukódott utána. Kilincsre.
És ekkor megint visszaültem a pamlagra.
Mikor hét óra tájban elbúcsúztam, az előszobában megkérdeztem
Editet:
- Mikor látom újra?
Edit nyíltan a szemembe nézett.
- Holnap öt órakor.
És ekkor lassankint megtudtam, hogy a kegyelmes aszszony titkos
szövetségesünk. A tábornok négytől kilencig mindennap a tiszti
kaszinóban volt.
A negyedik nap azt kérdeztem Edittől:
- A kegyelmes úr tudja, hogy én mindennap itt vagyok?
Edit cigarettázott. Kifújta a füstöt, és felvonta a vállát.
- Baj az, hogy nem tudja? Elég, ha Szöszil tudja.
Szöszilnek hívta az anyját.
Öt nap óta nem voltam hivatalban. Telefonon beteget jelentettem.
Mindig délig feküdtem az ágyban cigarettázva és gondolkozva. A déli
órákban kisétáltam a budai hegyekbe.
A hatodik nap végre felmentem a minisztériumba.
Csokonai is, Margit is azzal fogadott, hogy nagyon rosszul nézek
ki. Margit belenyúlt a táskájába, kivett egy kis tükröt/
- Nézze meg, milyen fáradtak a szemei!
Csokonai félrehúzott, és azt mondta:
- Te, el ne felejts vizitelni Editéknél, ha már meghívattalak, mert ők
nagyon számon tartják az ilvct!
Vidáman megöleltem Csokonait, és megnyugtattam.

34
 Tíz nap múlva Edit (nekem másnap pontosan mindent elmondott)
este, mikor csak ketten voltak odahaza, az anyja nyakába borult, és
bevallotta, hogy szeretjük egymást.
A kegyelmes asszony akkora szemeket meresztett, mint egy potyka
(ezt Edit mondta így), és úgy tett, mintha borzasztóan meg lett volna
lepve. Én viszont azt hiszem, tudta, hogy valahányszor kiteszi a lábát
a szobából, Edit meg én mindjárt csókolózni kezdünk. De angyali
lélek volt.
Edit azt tanácsolta, írjak egy szép levelet "Szöszil"nek, amelyben
én is mindent bevallók. Ő majd kézbesíti.
Éjfélig fogalmaztam a levelet. Egész doboz levélpapírt használtam
el. Másnap délben odaadtam Editnek. Edit a keblébe dugta. Én
szótlanul megcsókoltam azt a kis meztelenséget, ami egy forintnyi
nagyságban a tenyere alatt kilátszott a kesztyűből. Mindketten igen
komolyak voltunk.
Fél egykor felmentem a hivatalba. Margit borzas volt, és piros
foltos a képe. Egész biztos, hogy birkózott és csókolózott
Csokonaival. Csokonai azt kérdezte tőlem:
- Te, nem felejtetted el felküldeni a névjegyedet Editékhez? Nagy
figyelmetlenség lenne!
Rémülten a homlokomra csaptam.
- Jézus!
Csokonai megbotránkozva nézett reám.
- Elfelejtetted? Na, fiam, oda se fogsz több meghívót kapni!
Mire hazamentem, ott várt az Edit levele. Hogy apa nem lesz
otthon vacsorán, csak éjfél után jön haza, éppen jó, menjek fel
vacsorára.
Szmokingba öltöztem. Edit is kicsinosította magát.
- Szöszil olvasta a leveledet - súgta izgatottan (ha ketten voltunk,
már tegeztük egymást) -, vacsora után beszélni fog veled.
Én a felöltőm alatt, a szmokingomra tűzve (mintha szívemen
hordtam volna), selyempapírban pár szál gyöngyvirágot hoztam

35
Editnek.
Szép volt ez az este. Vacsora alatt keveset beszélgettünk. És ezt is,
nem tudom, miért, valamivel halkabban, mint máskor. A kegyelmes
asszony nem szólt semmit a levelemről. Feketekávé után a kezemre
tette szép, hervadt kezét, és azt mondta:
- Édes fiam, maga most bejön velem a szalonba, és egy kicsit
négyszemközt beszélgetünk.
Edit hirtelen fülig pirult. Elkapta lángoló arcát, felugrott, átszaladt
a másik szobába, s vad tempóban egy amerikai cowboyindulót
kezdett zongorázni.
Mi átmentünk a szalonba. A kegyelmes asszony behúzta maga
mögött az ajtót, és leültetett magával szemben.
- Megkaptam a levelét... - mondta csendesen, és mosolyogva nézett
rám. Ezzel a mosollyal palástolta mély felindultságát. Többet nem
mondott, talán nem is akart mondani. Azt akarta, hogy én beszéljek.
Hát én beszéltem. A csukott ajtókon áthallatszott az Edit
zongorázása. Most egy csendes valcert játszott.
Elmondtam, hogy ki vagyok. Beszéltem az apámról és az anyámról.
Van ötszáz hold földem. Egy kis házam, talán kastélynak is
mondhatnám. Diófák a nagy kertben. Nincs senkim a világon. Nincs
adósságom. Nem iszom. Nem kártyázom. Egészséges vagyok. Az
ifjúság betegségei - nem, efelől egészen nyugodt lehet. Nem akarok a
minisztériumban maradni. Azt hiszem, tehetséges vagyök, sokat
tanultam, komolyan politikus akarok lenni. Szeretem Editet. El
akarom venni feleségül.
Lassan és nagy szünetekkel beszéltem. Mintha néhol elfárasztott
volna egy-egy mondat vagy egy-egy visszaemlékezés. Istenem, hiszen
az életemről beszéltem.
A kegyelmes asszony úgy hallgatta, amit mondok, mint a pap a
gyónást.
Mikor befejeztem az elbeszélésemet, azt mondta, könnyeitől
pislogva:

36
 - Én nagyon, de nagyon szeretem a kisleányomat. Nekem ő
mindenem, és nincs fontosabb dolog számomra, csak hogy az én
Dettikém boldog legyen. (így hívta Editet.)
Aztán ő is beszélni kezdett magukról. Hogy ő szegény leány volt,
az apja gróf és ezredes a dragonyosoknál. Klagenfurtban ismerkedett
meg az urával, aki akkor kapitány volt. Az ura gazdag ember.
Mindenféleképp ő az úr a háznál. Egészen bizonyos, hogy az Edit
dolgában is magának tartja fenn a döntést. Kemény ember, de jó
ember. Bizalmatlan természetű, nehezen szeret meg valakit, de akit
megszeret, az mindvégig számíthat rá. Egyelőre még nem kell semmit
sem szólni neki, majd megjön annak is lassan az ideje. Ő mellettünk
lesz, ő majd egyengeti a dolgot, asszonyi fifikával, csak bízzunk
benne.
Hálásan csókoltam meg a kezét, és sokáig egyikünk sem tudott
szólni a meghatottságtól.
Akkor a kegyelmes asszony felállt, és azt mondta:
- Várjon, most majd beküldőm Editet.
És otthagyott engem felzaklatva, tele gondolatokkal, amik úgy
kavarogtak a szívemben, mint tavasszal a forró illatok terhes felhői a
jázminbokrok felett.
Egy pillanat múlva Edit beszökkent a szobába. Kedves, csirkefogó
vidámsággal szájára tette az ujját, visszafülelt a többi szobákba, ahol
már előre manőverezett a becsukott és be nem csukott ajtókkal, hogy
meg ne lepjenek bennünket. Aztán a nyakamba repült. Én sokáig a
blúzához szorítottam az arcomat. Nem tagadom, egy könnyet titkoltam
előtte. Romlott, szegény életem legszebb könnyét.
Ó, hogy szeretnem neked pontosan leírni azt az órát, amit ezen az
estén töltöttem együtt Edittel! Szinte egymásba kapaszkodtunk
görcsösen, vadul, mintha viharban állottunk volna. Felgyűltünk és
megégtünk önmagunktól.
Forró tenyere úgy tapadt a nyakamra, hogy most a halálnak e hideg
borzongásában is tisztán érzem e forróságot itt a tarkómon. Édes
forróság. Élet melege. Tavasz parazsa. Hogy mondjam el neked?

37
Szemét lehunyta, arcát emelte, forgatta, menekült tőlem, arcát a
kábulat olyan álarca fedte, melyet én leírni neked nem tudok. Ó,
milyen tisztán látom most szemének, szájának vonalait, hogy kísért
most e hátrafeszített, kábult arc! Fiús válla, kis melle, elhajló dereka,
tüzes, édes, felnyílt szája, izmos, apró keze, mely a hajamba
kapaszkodott... te, én most mindezt kísérteties pontossággal
visszaérzem.
Egy kilincs nyílt, elengedtük egymást. Szemben ültünk, tisztes
távolban, és lihegve néztünk farkasszemet.
Aztán csend lett, és aztán megint újra kezdtük.
Éjfél előtt felálltam, és hazamentem. Nem akartam aznap találkozni
a tábornokkal.
A budai hegyekben már nyiladozott a tavasz. Egy vasárnap
délelőtt, emlékszem, már ibolyát árultak a ferenciek temploma körül.
És az Erzsébet-híd mellett, ott abban a csöpp kis parkban egy
reggelre kinyílt a kanárisárga aranyág.
Edittel kora délutánonként sokat sétáltunk a Gellérthegyen. Ha egy
padra ültünk, Edit a napernyője hegyével mindjárt tervrajzot
szerkesztett a földre. Hogy hány szobánk lesz, hol lesz az ebédlő, a
férfiszoba, a szalon...
Egyszer elvittem a Mányoki útra, ott kinéztünk egy üres telket,
amelyen kis oszlop állt, és ki volt írva rá: "Eladó." Elhatároztuk,
hogy itt fogunk villát építtetni. Edit mindjárt ki is mérte lépéseivel
hosszában-széltében a telket, és napokig tervezgettük a lakást. Én
aztán egyszer egy Rákóczi úti kávéházban ráakadtam Mandl úrra, egy
kopasz kis öreg zsidóra, aki a telek eladásával meg volt bízva.
Kétnapi tárgyalás után megvettem a telket. Boldogan vittem Edithez a
szerződést.
Egyszer egymásba karolva jöttünk le a hegyről, és akkor azt
mondta Edit:
- Ugye, te sem akarod, hogy közös hálószobánk legyen?
Olyan kedvesen, olyan félénken, olyan szelíden mondta ezt, hogy a
levegőben megcsókoltam a kalapja szélét, mely lépéseink közben

38
néha lágyan az arcomat súrolta.
Mindig többet és mindig merészebben beszélgettünk a
hálószobáról. Hosszú tavaszi sétáinkban csak erről beszélgettünk. Ő
valami rémüldöző, boldog kíváncsisággal simult hozzám, ha olyan
dolgokról beszéltem, amikről akkor hallott először. Szavakban és
képzeletben lassanként már mindent átéltünk. Ez még forróbbá, még
türelmetlenebbé tette együttlétünket.
Pedig sohasem voltunk biztonságban. Ha néha fent a lakásban
egyedül is hagytak bennünket, hol itt, hol ott nyekkent, pattant meg a
kilincs - szinte kínszenvedés volt ez már számunkra.
Egyszer Edit nem jöhetett velem, és én egyedül sétáltam az
elhagyott budai utcákon. Valami álombéli csöndes kis utcába
tévedtem. Egy helyen omladékos, mohos kőfal, a kőkapu tetején meg
kiborul a kék orgonabokor, mint valami tündéri, eleven csokor. Kis
cédula a zöld kapun: "Ez a lakás kiadó."
Bedugom a fejemet a kapun: gyönyörű kis kert közepén virágágyat
kapál egy nagyon öreg ember. A jácintok halványlila fürtjei már kint
vannak a földből.
- Kié ez a ház, bácsi?
- Tessen beljebb kerülni!
Beléptem. Nagy, sima fehér kövek pallója vezetett a kaputól a
verandás kis házig. Jobbról-balról virágágyak, bokrok, tuják, a
kőfalas udvar sarkában öreg hársfa, mely rátámaszkodott a kőfalra, és
kicsüngette magát az utcára.
- Adjon isten!
Az öreg áttette a kapát a másik kezébe, és kezet nyújtott.
- Adjon isten. Sütő Ferenc vagyok, kérem.
Megmondtam én is a nevemet.
- Ki tetszik venni a lakást?
- Hát szeretném előbb megnézni.
Az öreg egy bokornak támasztotta a kapát, és a kötője alól - mert

39
kék kötény volt előtte - kulcsokat szedett elő.
Megnyitotta az üveges verandaajtót. Piros téglás kis veranda, fehér
vászonfüggönyök az ablakon. Sütő bácsi közben magyarázott.
- Az ősz óta üresen áll, kérem, mert akkor a régi lakó, aki tizenhat
évig lakott itt egyfolytában, elköltözött Pestről. Kitettük a cédulát, de
télire - úgy mondom meg, ahogy van - nem jött bele lakó, mert messzi
van a villanyostól, aztán meg sáros az utca. De nyáron meg tavaszszal
olyan ez, kérem, mint a kalitka. Tessék, kérem...
Megnyitotta a szobaajtót, és előrebocsátott.
Ágy, szekrény, mosdó, asztal, székek, a fal mellett két fotel,
alacsony, széles pamlag, mindenütt valami megnyugtató egyszerűség,
tisztaság, naivság. A pádimentum világossárgára súrolva, sehol egy
porszem, egy pókháló, egy gyanús folt: olyan a szoba, mint a pohár.
Az ágy fölött olajnyomat: Petőfi fél karjára támaszkodik a segesvári
csatamezőn, kávébarna honvéddolmánya felgombolva, melléből
buzog a vér.
Az ágy előtt szőnyeg, melynek szövése vizslát ábrázol fekvő
helyzetben. A pamlag felett is szőnyeg a falon, olcsó gobelinutánzat:
rózsakertben leányka előtt ifjú térdepel. Gyöngyös ernyő az olaj
lámpán, mely az asztal fölé függ. Alul papírlegyező csüng róla. Kis
öntött vaskályha a sarokban, szépen kisubickolva, mint valami
csizma.
Sütő bácsi áll az ajtóban a kulcscsomóval a kezében, és vizsgálja a
tekintetemet, amely lassan, mindent szemügyre véve a padlótól a
plafonig sétálgat fel és alá a szobában.
- Csak ez az egy szoba van?
- Csak ez az egy, kérem.
Még egyszer végigsétál a szemem mindenen. Sütő bácsi várja
türelemmel.
- Hát aztán mi lenne ennek az ára? - kérdem.
Sütő bácsi lehajtja a fejét, előreteszi az egyik lábát, és sokáig nézi
azt a cipőjét, amelyiket előretett, mintha azzal akarná megtanácskozni

40
a dolgot.
- Hát, kérem.. . ötven forint havonta. Mert, kérem, ez külön háznak
számít. Külön udvar, külön kapukulcs, nem jöhet ide be, kérem,
engedelem nélkül még a madár se. Csak a feleségem jár be délelőtt
takarítani. Én meg csak akkor, ha a kerten kell igazítani valamit.
- Hány éves maga, Sütő bácsi ?
- Nyolcvanhárom, kérem. A fiammal lakom én odaát Pesten,
kérem. A Lánchídnál szolgáltam én mint vámszedő negyvenhat
esztendeig, de harmadik éve már nyugdíjba mentem.
- Hát tudja, mit, Sütő bácsi, kiveszem a lakást három hónapra.
Az öreg bólintott. Én átnyújtottam a százötven forintot, amit
gondosan elrakott egy rettenetesen öreg notesz lapjai közé, ő pedig
átnyújtott három kulcsot. A szoba kulcsát, a veranda kulcsát és az
utcai kapu kulcsát.
Mikor kiléptem a kapun, megnéztem a házszámot. Ág utca io/b.
Este elmondtam Editnek. Hogyan tévedtem a kis budai utcába,
elmondtam neki Sütő bácsit, a virágos kis kertet, a verandát, a szoba
berendezését, a három kulcsot, a magányt, a túlvilági csöndességet,
amit az Ág utca io/b jelent.
Edit ragyogó szemmel hallgatta.
- Egyszer elmegyünk oda! - és tapsolt örömében. De tüstént meg is
rémült a gondolattól.
- Nem... ez mégsem lehet.. . Milyen szamárságokat beszélek!
A zongorához ült. Mindig a zongorán vezette le lelki felindulását.
Cowboyindulót játszott.
Egy délután Budán sétáltunk. Edit egészen elmerült a gondolataiba,
melyek, mint minden ilyen sétánk alatt, most is a szerelem
misztériumát kerülgették.
Én az Ág utcába vezettem Editet, aki nem is tudta, nem is nézte,
merre járunk, csak jött mellettem álmatagon. A kőfal mellett, ahol az
orgonavirág kiborult az utca fölé, megállottam.

41
 - Hát itt vagyunk.
- Hol?
Mutatom a házszámot.
Edit megnézte, és a karomba kapaszkodott.
- Nem.. . ne. .. - mondta, és rémülten nézett rám.
- Csak megmutatom - mondtam, és a kulcslyukba dugtam a
kapukulcsot.
A kezem reszketett.
Beléptünk a kapun. Elöl én, utánam Edit. Ő egy pillanatig kint
maradt az utcán.
- Nem mer bejönni? - kérdeztem nevetve.
Ez a nevetés felbátorította. Tekintetét jobbra és balra szétküldte az
utcában. Az Ág utcában egy lélek sem járt. Edit egy kissé meghajtott
fejjel belépett a kapun.
- Nézze, milyen gyönyörű ez a kis kert!
Míg Edit a kerten álmélkodott, én belülről becsuktam a kaput. A
kulcs nyikorgására figyelmes lett.
- Mit csinál?
- Becsukom a kaput. Itt egyedül vagyunk.
Edit megfogta a kilincset.
- Eresszen ki... Elmegyek.
E pillanatban olyan idegenszerű volt, hogy megijedtem. És már
megbántam, hogy ide becsaltam.
Kis ideig fogta a kilincset, aztán rám emelte a tekintetét. Mintha
tanácsot akart volna kérni.
- Csacsi - mondtam. - Mitől félsz?
Felhúzta a vállát: ő maga sem tudta.
A ház felé mentünk. Kinyitottam a verandaajtót. A verandaajtót is
bezártam belülről. És aztán beléptünk a szobába, és a szobaajtót is
bezártam.

42
 Edit megállóit a szoba közepén. Ijedtre tágult szemekkel nézte a kis
idegen szobát, és halkan mondta:
- Istenem...
Volt valami borzongató szépség ebben az egyedüllétben. Ebben a
titokzatos csendességben, ebben a kis barbár szobában, három zárt
ajtó mögött, egy néma házban, egy járatlan budai utcában. Az élet, az
ifjúság tilalmas egyedül valósága volt ez a pillanat.
Edit leült a pamlagra. Egy kicsit sápadt volt.
Én egy díványpárnát dobtam a földre, lábaihoz ültem, és fejemet az
ölébe fektettem. Két karommal átfogtam.
Nem tudom, meddig maradtunk így. Valami mondhatatlan édességet
éreztem ebben a némaságban és mozdulatlanságban. Egy negyedóra,
egy óra telt el? Nem tudom.
Edit gyengéden rázni kezdte a vállamat, mintha mély álomból
költögettek volna.
- Menjünk... Félek itten.
Felugrott, és előreindult. Én bezártam az ajtókat, és utánamentem.
Én léptem ki először az utcára: az utca üres volt. Intettem Editnek,
hogy jöhet. Kilépett a kapun, és gyorsan előresietett. Én azalatt
bezártam a kaput. Aztán utánamentem, és szótlanul haladtunk egymás
mellett. Csak a három kulcsot csörgettem a zsebemben. Egyszerre
hangosan nevetni kezdtem.
- Mit nevet?
- Azt nevetem, hogy még csak meg sem csókoltuk egymást.
Edit elgondolkozva jött mellettem, és tekintetét maga előtt vezette a
földön. Suttogva, rémülten mondta:
- Jézus, ha Szöszil ezt tudná... Menten agyoncsapna!
Valami kirobbanó jókedv vett rajtam erőt. Kacagtam, és ez á
kacagás átragadt Editre is. Kacagva és bukdácsolva jöttünk lefelé a
lejtős budai utcán.
- Sohase teszek többet ilyet - mondta Edit. De én éreztem, és Edit

43
is érezte, hogy holnap és még sokszor újra itt leszünk az Ág utcában.
Mikor hazaértünk, Edit sietve szaladt fel a lépcsőn, mert az volt a
rögeszméje, hogy feltűnő sokáig maradt el, pedig rendes időben
érkeztünk vissza. Csak a lelkiismerete volt rossz egy kicsit.
Aznap este úgy aludtam el, hogy örökösen Petőfit láttam barna
dolmányában a segesvári csatatéren. Azt hiszem, akkor éjjel az Edit
képzeletében is úgy sétáltak az Ág utcai kis szoba képei és bútorai,
mint a kísértetek.
Másnap vacsora után felmentem feketekávéra.
- Hol voltatok tegnap délután? - kérdezte minden gyanakvás nélkül
a kegyelmes asszony.
- A Gellérthegyen sétáltunk - mondta Edit, miközben a zsardinettót
csipegette. Énbennem végigszaladt a hideg, de Edit olyan halálos
nyugalommal válaszolt, hogy ettől még jobban megijedtem. Inkább
szerettem volna, ha ő is megijed, ha elpirul, ha valami kis rémület
tükröződik az arcán.
Két nap múlva megint az Ág utcában voltunk. Míg arrafelé
sétáltunk, gyújtogattuk az egymás képzeletét. Már nem is tudtunk
másról beszélni, csak arról, eljövendő órák megfoghatatlan
rejtelméről, amit meg akartunk közelíteni a képzeletünkkel, mint a
halálosan szomjazok a vizet, akik a patak partjához vannak láncolva,
és csak arcukat nyújtogatják kínlódva a víz felé. Egy araszra van a
víz, mégsem érik el, hallják a vizet, érzik a vizet, szinte nyelvükkel
tapintják, érzik az ínyük közt, érzik száraz torkukon lecsurogni,
szétfolyni elapadt mellükben, a csontjaikba ömleni, vad szívdobogást
kapnak tőle, csak vergődnek és forgolódnak, véresre szorítja és nem
engedi őket a lánc - egy araszra van tőlük a víz!
Mikor becsuktam magunk mögött a kapuajtót, és a kulcsot
megforgattam a zárban, Edit ugrálva előreszökkent. A néma kis ház
üvegajtaját megkopogtatta, mintha lett volna bent valaki:
- Jó istenke, bocsáss be bennünket! - kiáltotta vidáman.
Ma olyan különös, eszeveszett hangulatban láttam, mint azelőtt
soha. Részeg volt, hidd el nekem, kicsit pityókos volt attól, amit az

44
úton beszélgettünk.
Mikor a szobába értünk, és bezárkóztunk, kalapját nagy ívben a
szekrény tetejére dobta, aztán elterült a széles pamlagon, mintha
valami édes kábulat döntötte volna fel. Lehunyt szemmel feküdt,
olyan helyzetben, amelyet ezelőtt sohasem láttam tőle. Átadta magát
egy pillanatra a képzeletének. Aztán térdeit felhúzta, megborzongott,
és hirtelen felugrott. Két karjával vadul magához ölelte a levegőt.
Száján egy öntudatlan, idegen kis mosoly volt, az ő legtitkosabb
mosolya.
Látod, én most olyan dolgokat mondok el, amiket egy nőről
elmondani egy férfinak aljasság. Én így tanultam ezt, bizonyára te is
így érzed, és ha te a te nyugodt és rendes agyvelöddel olvasni fogod
ezt a levelemet, amelyet utolsó óráim őrületében írtam, talán
megcsóválod szép, komoly fejedet, Mátyás! De érts meg engem, értsd
meg, énnekem el kell ezt mondanom, vissza kell ezt kiáltanom az
életbe. Szeretném megmenteni e perceket a halhatatlanságnak, és
szétszórni a földön, a hegyeken, az országutakon, a kopár szobákban,
a kisvárosok felett, mint a rózsákat, hogy felkapkodják az emberek,
hogy érezzék, hogy képzeletükben nekik is jusson valami, nekik, akik
örökre leányok maradnak, vagy más pesti fiatalemberek, akiknek
ifjúsága és szerelme borzasztó kis görbe utcák nyilvánosházaiban
váltódik fel olcsó gyönyörré. Amit én éltem át, az kivételes ajándéka
volt az én kivételes életemnek. Ezeknek a perceknek emlékei most is
ragyognak és melegítenek bennem, ezek a percek olyan gyönyörűek
voltak, hogy nézd, mikor most elmúltak, én belehaltam.
Hogy tudjam én ezt gyámoltalan szavaimmal úgy elmondani, leírni
ide erre a papirosra, hogy te is megérezzed? Ne gondolj semmire,
nem történt köztünk semmi, csak egyedül voltunk bezárkózva egy kis
szobában, boldog biztonságban, ahol elmúlt, elmaradt tőlünk minden,
ami az ifjúság szép vadságát bilincsekbe szorítja.
Ha most visszagondolok rá, érzem, hogy Edit ezekben a percekben
az enyém lehetett volna. Nem is tudom, miért történt mégis csak így.
Gyötrelmes, szép, gyönyörű játék volt ez, repkedés a láng körül,
semmi más. Édes láz, forró borzongás, dolgok, amik őneki ijesztő

45
vakmerőségeknek tűntek. Az, hogy lehúzta válláról a blúzt, mélyen
lehúzta, szenvelgőn begörbített ujjakkal, mintha valami édesen fájó
sebbe vájt volna, olyan mélyen, hogy fiús kis melle egyszerre csak
fehéren és remegve kiugrott a blúzból. És mind vakmerőbb lett,
valami eszményi, állati ösztönnel vágyott a meztelenség után,
megborzongni a tudatban, hogy az én férfiszemem kábultan issza
testének fehérségét és olyan tájait, amelyet férfi szeme még sohasem
látott. Itt nem voltak szavak, csak apró kis boldog kuncogások, talán
csak megolvadt szavak, sóhajok, kis idegenszerű felnevetések - két
szép fiatal állat hangjai, emberek, akik e gyönyörű percek
kábulatában tíz- és tízezer évekbe hulltak vissza, mindent elfelejtve,
még az emberi beszédet is.
Hagyta, hogy lehámozzam róla selyem burkolatát, amely alatt
szűzies titokzatosságban élt gyönyörű, ifjú teste. A blúz után a selyem
ingvállat, melynek kapcsait remegő kézzel kerestem. Ruhátlanul állott
előttem, csak a finom batiszting tapadt rá, amely elárulta testének
minden vonalát. A rózsa szirmainak vannak ilyen lágy vonalai, ívei,
hajlatai, amilyen vonalakat nyakának íve, gömbölyű vallanak félköre,
derekának hajlata mutatott. A vonalak néhol összefutottak, és
árnyékba tűntek. így állt előttem szalagos kis fél lakkcipőben, most
eszményi karcsúnak tűnt, magas, ezüstszürke selyemharisnyájában
olyan volt, mint egy különös virág, melynek szára ezüstpapirosba van
csavarva. Erőtlenül hanyatlottam eléje, és hűvös térdeit csókoltam.
Ölembe vettem, és a pamlagra vittem. Szája olyan tűzzel olvadt a
számon, amelyet azelőtt sohasem éreztem. Most, ha visszagondolok
rá, most itt hátul fent fáj a nyakam tőle.
Ő elhanyatló fejjel és elfordított arccal átadta magát a legforróbb
képzelgésnek, és karja mozdulataiban és csípője vonaglásában a
legnagyobb emberi boldogság kígyózott. Én előtte térdeltem, és
gyönyörű testét egyetlen fullasztó, végtelen csókkal akartam a
magamévá tenni.
Soká, nagyon soká, a halálos fáradtság ébresztett fel bennünket
ebből a kábulatból. De mégsem volt ebből teljes ébredés. Mikor
fátyolos szemmel kiléptünk az utcára, még mindig nem tudtunk szólni,

46
csak mentünk, vánszorogtunk, mintha csontjainkat megolvasztotta
volna ez a tűz. Nem mertünk beszélni, mert csak dadogni tudtunk
volna.
A hídnál tértünk valamennyire magunkhoz. Edit szólalt meg:
- Istenem, siessünk, nagyon elkéstünk.
Már vacsoraidő volt.
- Nem jövünk többet ide - mondta Edit.
De ettől a naptól kezdve mindennaposak lettünk az Ág utcában.
Tudod, hogy ekkor már május volt. Edit egy este azzal fogadott,
hogy tíz napra Bécsbe mennek. Én szinte örültem, hogy elmegy, mert
ez a dolog teljesen kimerített. Olyan érzékeny és olyan ideges voltam,
mint a kifeszített íj. És Edit is ilyen volt.
Másnap délután utaztak a kétórás gyorssal. Edit ideadta a címet: a
Nibelungengasséban, a nagybácsijuknál voltak szállva, akinek valami
kisebb gépgyára volt Bécsben. Megegyeztünk, hogy mindennap írunk
egymásnak.
Aznap este, mikor feljöttem a lépcsőn, olyan különös volt ereznem,
hogy Edit nincs mellettem, nincs velem egy házban. Kitettem egy
széket a folyosóra, ültem, cigarettáztam, és lenéztem az első emeletre.
Volt időm gondolkodni azon, ami szeptember óta történt velem. Az
első találkozás, mikor hárman kijöttek a kapun. Mikor a fonográfot
hallgatta. Mikor az ablakban feküdt, és napfürdőzött. Mikor fiákeren
érkeztem haza. Mikor az ajtónál előreengedtem. Csokonai és a
telefon. A házi bál és az első csók. A séták, és aztán minden. Ág utca.
Kamilla néni kijött hozzám a folyosóra. Beszélgetni próbált, de
mert kurtákat feleltem, és nagyokat hallgattam, csakhamar otthagyott.
Én lehunytam a szememet, és próbáltam kitalálni, vajon mit csinál
most Edit.
Másnap felmentem a hivatalba. Már két hét óta egyszer sem voltam
fent, azon a címen, hogy beteg vagyok.
- Milyen rosszul néz ki maga! - mondta Margit. Az üjjai most is
lilák voltak a gépszalagtól.

47
 Az asztalhoz ültem, és kinéztem az ablakon. Ha egy pillanatig
csend volt, rögtön lehunytam a szememet, és az Ág utcai szobát
éreztem magam körül.
Csokonai bejött a szobába, észre sem vettem, a hátam mögé
lopódzott, és hátba vágott.
- Te gazember! Te becsaptál engem! Tegnap beszéltem Edittel
telefonon, és hallom, hogy már kétszer is fent voltál vacsorán.
- Csak meg akartalak ijeszteni - mondottam.
Csokonai már napirendre tért a dolog felett.
Délben levelezőlapot kaptam Edittől. Pár szó, a szók között sok
pont.
A harmadik napon már nem bírtam tovább. Felültem a kétórás
gyorsra, és este Bécsben voltam. Egy kis hotelben szálltam meg, és
délután lesben állottam a Nibelungengasse sarkán. Csak látni
akartam. Titokban, úgy, hogy ő ne tudjon róla. Tizenegy órától fél
kettőig vártam, minden eredmény nélkül. Milyen szép volt ez a
hiábavaló, gyötrelmes várakozás!
Délután megint ott voltam. Hat óra felé nagy társaság jött ki abból
a házból, ahol a nagybácsiék laktak. Elöl Edit egy hosszú,
tenisznadrágos férfival, utána a tábornok és egy ismeretlen idős
hölgy, leghátul a kegyelmes asszony és egy peckes járású, ősz
szakállú férfiú. Mellettük zsemleszínű pincsi döcögött az aszfalton.
Könnyű volt megállapítanom, hogy az ismeretlen idős hölgy és az
őszszakállú nem lehet más, mint a nagybácsi és a nagynéni. De ki
lehet a tenisznadrágos? Ahogy közelebb jöttek, megismertem. Nini,
Ahrenberg!
Hirtelen behúzódtam egy mellékutcába. Nem akartam, hogy
észrevegyenek. Megvártam, míg előremennek, és messziről, a
nyakamat nyújtogatva, követtem őket. A Ring felé mentek, és aztán
befordultak a Stadtparkba. Ide már nem mertem utánuk menni, mert
könnyen megeshetett volna, hogy nem tudom elkerülni a találkozást.
Ez pedig, úgy gondoltam, nevetségessé tett volna Edit előtt. Még azt
hiszi, hogy leskelődöm utána.

48
 Az esti vonattal visszajöttem. Már várt otthon az Edit levele. Azt
írja, hogy unja már Bécset és a nagybácsiékat, és szeretne
visszajönni. A levél utolsó mondata ez volt: "Ág utca..." Csak ennyi.
És háromsornyi terjedelem kipontozva. A titokzatos kis pontok mögé
könnyű volt mindent odaképzelnem. A levél nem volt aláírva. A név
helyén a pontok alatt csak ez az egy szó volt írva: "Szeretlek."
Kedden visszajöttek Editek Bécsből.
Láttam a tábornokot, hogy a porcelánnadrágjában, kardját a hóna
alá fogva elmegy hazulról. Lementem hát Edithez. Most egy kis
lázadásfélét éreztem magamban: miért bujkálok én a tábornok elől?
Becsületes és jogos dolgot akarok: feleségül akarom venni Editet,
mert mind a ketten szeretjük egymást. Miért kell ezért bujkálnom? Mi
kifogása lehet ellenem ? Fiatal vagyok, egészséges vagyok, van
diplomám, van hivatalom, ahol előttem áll az út, becsületes vagyok,
és van annyi vagyonom, hogy úri életet tudok biztosítani Editnek.
Előkelő, régi nemesi famíliából származom, és úri mivoltomon még
sohasem esett csorba. És telve vagyok ambíciókkal.
Igaz, most, míg lefelé mentem a lépcsőn, eszembe jutott, hogy
mennyire kialudtak bennem ezek az ambíciók, mióta együtt vagyok
Edittel. Mosolyogva, de egy kis szomorúsággal gondoltam azokra az
órákra, melyeket apám halála után a magányos szülői házban
töltöttem.
És eszembe jutott a házunk, a péterfalvi tornácos, szép régi ház,
komoly homlokával, zöld zsalugáteres ablakaival, eszembe jutottak
az öreg, árnyékos diófák, a vén Cseténé, aki most gondját viseli a
háznak, és valami érthetetlen fájdalommal gondoltam vissza arra a
helyre, ahonnan elkerültem. A vén Cseténé minden hónapban levelet
íratott a fiával, hogy mi újság Péterfalván, ahol sohasem volt semmi
újság. Hogy elfelejtettem régi emlékeimet! Milyen hűtlen lettem
hozzájuk! Vajon nem ver meg ezért az Isten?
Ilyen gondolatok kavarogtak bennem, mikor beléptem Edithez.
Edit mókás pukedlit csinált előttem, és csókra nyújtotta homlokát.
- Megnőtt, mióta nem láttam - mondtam mosolyogva.

49
 Ezzel akartam jelezni, hogy milyen hosszúnak tűnt fel nekem az a
tíz nap, amíg távol volt tőlem.
Úgy találtam, hogy Edit a tíz nap alatt megszínesedett. Az arca egy
árnyalattal lesült, és a hajviseletében volt valami idegenszerű.
Beszélgetni kezdtünk. És ekkor csodálkozva tapasztaltam, hogy
nemcsak a frizurájában, de a hangja színében is van valami szokatlan.
És a tekintetében. Ezelőtt úgy nyújtotta ide a tekintetét, hogy hosszú
percekre elmeríthettem benne a tekintetemet. Mint az égboltban. Mint
mikor megáll az ember a tó partján, és hosszan nézi a vizet. A
tekintete most mintha nyugtalan és idegenkedő lett volna. Máskor a
kezem úgy sétált és úgy pihent a vállán, csípőjén és térdein, mintha
szavakban ki nem mondható engedélye lett volna e tilos területeken.
Most egy mozdulatomat hűvösen elhárította. És ez a hűvösség ott
maradt közöttünk a levegőben.
Én természetesen egy szót sem szóltam arról, hogy a harmadik
napon vonatra ültem, és utánamentem Bécsbe. És hogy meglestem a
Nibelungengasse sarkán. Biztos, hogy nevetséges színben tűntem
volna fel előtte.
- Mit csináltak Bécsben? - kérdeztem némi unalommal.
- Sétáltunk, sétáltunk, és sétáltunk.
- Mit csinál a gróf úr ?
- Miféle gróf úr ?
- Ahrenberg.
- Nem is láttam Ahrenberget. Tavaly láttam utoljára.
Hirtelen az ajkamba haraptam. Mintha hátulról egy vaskalapáccsal
fejbe vágtak volna. Éreztem, hogy sápadt vagyok. De vigyáztam, hogy
ne áruljam el magamat. Az árnyékban ültem, nem vehette észre, hogy
elfehéredett az arcom. Szólni akartam, de egy hang se jött ki a
torkomon. Egy kis csend volt.
- Nina nénitől hallottam, hogy elvált a feleségétől - mondta
szórakozottan.
Mintha késsel nyisszantották volna el az ütereket, amelyeken a

50
meleg vér ömlik a szívembe. Egészen hidegnek éreztem a szívemet.
Figyeltem az arcát. Most éppen olyan volt, mint mikor a zsardinettót
csipegette, és az anyjának hazudott.
Összeszedtem minden erőmet.
- Nem is találkozott vele?
- Azt hiszem, nincs is Bécsben - mondta. Két karját felemelve,
nyugodtan igazított egy haj tűt a kontyában.
Most hosszú csend következett. Éreztem, hogy falfehér vagyok.
Kétségbeesve kapkodtak a gondolataim, mint a vízbefúlók. Hátha
tévedtem? De nem, most egész világosan rémlett előttem a
veresszőke, hosszú Ahrenberg szeplős arca és teniszruhája.
Szerettem volna felugrani és öklömet az arcába sújtani. Te,
Mátyás, én most egypár óra múlva, ha befejezem ezt a levelet, meg
fogok halni, most megtisztulva, kiégve és eltávolodva mindentől,
igazságot tudok szolgáltatni elmúlt életem egy-egy sorsdöntő
pillanata felett: hát igen, ezt kellett volna tennem. Felugranom, és egy
vad, borzasztó hörgéssel belevágni csontos, nehéz öklömet a
tábornok leányának finom, fehér, álnok arcába. Akkor talán lehullott
volna szívemről ez az átok. Akkor talán nem ülnék most itt,
szívemben ezzel a hosszú, utolsó ordítással.
De ahogy ott ültem a székben, annyi erőm sem volt, hogy a kezemet
meg tudtam volna emelni. Csak néztem rá mereven, s aztán azt
mondtam halkan, de élesen, arcába szúrva a szót:
- Hazudik.
Felugrott, és meglobbant a tekintete - Kikérem magamnak!
Szemöldöke kígyózott, olyan formában, melyet még sohasem láttam
az arcán. Gyűlöletes volt ebben a pillanatban. (Te! Milyen kísérteties
pontossággal látom most ezt az arcot!) Aztán visszaült a helyére, és
elfordította a fejét tőlem.
Felálltam, és az ablakhoz léptem. Kinéztem az ablakon. Illetőleg az
ablakon nem lehetett kinézni, mert fehér függöny volt az ablakon.
Csak a függönyt néztem, két centiméter távolságból, meredt szemmel.

51
Nem tudom, mennyi ideig álltam ott. Mikor megfordultam, Edit még
mindig ugyanúgy, mozdulatlanul ült a széken. Tekintetem az
íróasztalra tévedt. Az írómappán egy levelezőlap hevert, az Edit
vékony betűivel megcímezve: "Mélt. gróf Ahrcnberg Károly úrnak,
Wien, Hotel Sacher." Kezembe vettem. Ez már nem is volt
meglepetés számomra. A túlsó oldalon a szövegből csak ennyit
tudtam elolvasni: "Amit Maga csütörtökön mondott..." (Itt két sor
kipontozva.)
Edit villámgyorsan odaugrott, és kikapta kezemből a levelezőlapot.
Most már ő is sápadt volt.
- Kérem, ez az én magánügyem.. .
Egy mozdulattal bedobta a lapot az írómappába, és visszaült a
helyére. Elfordított fejjel, éppúgy, mint az előbb.
Néztem rá sokáig, mozdulatlan szemgolyókkal, és éreztem, hogy
minden el van veszve. Hogy én ebből a szobából ki fogok menni, és
ebbe a szobába soha, de soha többet nem fogok visszajönni.
Bágyadt, ijedt mosoly fény lett fel sötét arcomra, most már tudom,
ez a néma kis mosoly a sírni nem tudó férfiak rettenetes, vad
zokogása. Arcomon ezzel az akaratlan, rémült kis mosollyal az ajtó
felé léptem, és megfogtam a kilincset. Már félig kint voltam az ajtón,
akkor azt mondtam, még egyszer visszanézve Editre, mintha
visszanyújtottam volna neki mindazt, ami közöttünk történt:
- Jó éjszakát, grófné. ..
A hangom egészen idegen volt.
Kiléptem, és betettem magam mögött az ajtót. Edit úgy maradt ülve
a széken, furcsa, különös mozdulatlansággal. Mintha halott lett volna.
Keresztülmentem a szalonon, a télikerten, az ebédlőn. Mindegyik
szobában Editet láttam különböző helyzetben és különböző ruhában.
Nevetve, cigarettázva vagy zongorázva, más és más arckifejezéssel.
A szobák olyan némák voltak, mint a sír. Az előszobában leemeltem a
fogasról puha fekete kalapomat. Olyan nehéz volt, mintha vasból lett
volna. A konyhából áthallatszott a kegy elmés asszony lágy hangja,
amint a szakácsnéval beszélgetett.

52
 - Borka fiam, ne öntsön sok zsírt a pulyka alá...
Többet nem hallottam, mert már kint voltam a folyosón. A
homályos lépcsőházban úgy éreztem, hogy Edit jön velem szemben
felfelé a lépcsőn, sötétkék ruhában, mellén kis ibolyacsokorral. A
cipője nem kopogott, és a ruhája nem suhogott.
Kiléptem a kapun, és elindultam. Nem tudom merre. Nem tudom,
meddig mentem. Sok idő múlva egy sötét palánkhoz értem. A késő
nyári este homálylott már körülöttem - a palánk mellett gázlámpa
állott, a gázlámpa fénye behullott a szennyes, szomorú külvárosi
udvarra. Halálos fáradtan a palánkra könyököltem, és benéztem az
udvarra. Egy sovány, fekete macska lépegetett át álmosan az udvaron.
A lomos udvar közepére horpadt, csorba kék lavór volt kivetve. Ezt a
rozsdás kék lavórt néztem meredt szemmel, minden gondolat nélkül.
Azt hiszem, már akkor halott voltam.
Másnap ágyban maradtam. Kamilla néni - az egyik macskája most
is az ölében volt - déltájban félig megnyitotta az ajtót, és ijedt arcát
egy kicsit bedugta.
- Beteg?
- Igen.
- Hívassak orvost?
- Nem, köszönöm. Csak meg vagyok hűlve.
- Hozassak ebédet?
- Köszönöm. Majd később felkelek.
Délután két óráig mozdulatlan szemekkel néztem a plafont.
Szívdobogást kaptam, ha kívülről valami neszt hallottam. Csökönyös
hittel vártam az Edit levelét. Hoszszú, kétségbeesett, könyörgő
levelet, amelyben bocsánatot kér. Néha rémülten néztem az órára. A
fekete falióra réztányérja végtelen egykedvűséggel és unalommal
lengett. Ennek a rettenetes nyugalomnak közelében és a szoba
csöndjében még kínzóbbnak éreztem azt a fájdalmat, amely úgy
nehezedett rám, mint valami nagy, fekete szikla.
Sötét este a cselédlépcsőn leszöktem az utcára. Egy körúti

53
vendéglőben vacsoráztam, aztán felmentem az orfeum mulatójába.
Gorombán elkergettem a pincért, aki az "ilyen vas" kézmozdulattal
egy fekete hölgyet ajánlott figyelmembe. A pincér gúnyosan, mélyen
meghajolt, és elmenőben odakiáltott a fekete hölgynek valami
értelmetlen szót.
Nehéz lengyel pálinkákat ittam. A gondolataim fáradtan az Edit
emlékét ostromolták. Sokat és gyorsan ittam, kábult öntudatom
görcsösen kapaszkodott az Edit tekintetébe, amely lehunyt szememben
visszanézett rám. Már hajnali három óra volt, a pincérek fekete és
fehér foltos alakja összefolyt a táncosnők égővörös, lila és zöld
ruháival, mint a festékek színei a vízben. A zene a lámpák fényével, a
füst a földhöz vágott poharak csörömpölésével. Két öklöm mélyen a
nadrágzsebbe mélyesztve lecsúsztam, és hátradőltem a széken.
Fejemet a mellemre vágtam, és gondolkodásom elfogyó erejével
lassan tapogattam a titokzatos élet megfoghatatlan értelmet.
Reggel felé feltápászkodtam, és lementem az utcára. Lucskos,
fekete volt az aszfalt, és csendcsen esett az eső. Beültem egy
fiákerbe, és azt mondtam a kocsisnak: Ág utca. Úgy szálltam ki a
kocsiból, mint a nagybeteg. A három kulcs a zsebemben csörgött.
Félelmetes magány vett körül, és mikor bent a szobában
meggyújtottam a gyertyát, a lábszőnyegre hímzett heverő vizsla felkelt
a földről, és megnyalta a kezemet. Fent a homályban, ahová csak
gyengén ért cl a gyertyafény, a régi olajnyomaton mélyet és hosszút
sóhajtott a haldokló Petőfi.
Lefeküdtem, belenéztem a homályba. Lehunytam a szememet, és
azonnal elaludtam. A fejem mellett égve maradt a gyertya.
Istenem, hány óra? Mióta írom ezt a levelet? Várj, most nem bírom
tovább. Gémbcredett kezemből kiesik a penna. Engedd, egy percet
pihenek.
Lépések a folyosón. Most jöttetek haza. Egy szekrény áll az ajtó
előtt, amely az én szobámat a te szobádtól elválasztja. Hallom a
beszédet, de a szavakat nem értem. A hangotokra nem ismerek rá -
csak a Mali kacagásában jött fel egyszer emlékemben az én elmúlt
gyerekkorom, mint a szép, szelíd hold a fekete rengeteg fölött. Most

54
te - vagy talán Mali - vizet öntcsz az üvegből a pohárba. Áthallatszik,
ahogy az üveg torkán kotkodácsol a víz. Aztán a mosdóvíz csobog.
Üde és friss ez a hang, mint valami zene. A cipők koppannak a
földön. A szekrény alá nézek, az ajtó alatt keskeny, sárga fényvonal
mutatja, hogy odaát ég a villany. Hallom, amint Mali pofozza a
párnákat. Az ágy sóhajt, ahogy belcdűltök.
Kísértetek vagytok.
Idejöttetek utolsó éjszakámba. Kedvetekkel, nászotokkal, szép,
erős, fiatal életetekkel körülálljátok az én koporsómat. Ha most
óvatosan, csendesen elhúznám a szekrényt, fülemet a vékony ajtó
hasadékaira tapasztanám, talán ez a hallgatózás visszahívna az életbe.
Most tisztán látom a képet: a kis diákszobában ülsz, a kályha mellett,
tenyeredbe támasztod a homlokodat, és tizenöt éves életeddel meg
akarsz halni, akkora fájdalmat érzel a miatt a csacsi kis szerelem
miatt, amely Beniczky Málika iránt lobbant fel benned. Úgy ég a
szíved ebben a szenvedésben, mintha a bor szesz kék lángjai
nyaldosnák némán körül, és égetnék! Előbb vagy utóbb, nekünk,
férfiaknak, rettenetes árt kell fizetni az asszonyért. De várj, most
tovább folytatom a levelemet, talán lesz még erőm befejezni.
Kamilla néninek az volt a szokása, hogy ha levelem érkezett,
mindig az íróasztalom közepére állította. Edit mindig halványlila
borítékban küldte leveleit. Ilyen borítékban jött az első levél is,
amelyben meghívtak a házi bálra. Már hetek óta nem jártam
hivatalba; Délelőtt a Gellérthegyen csavarogtam, és pontosan
végigbeszélgettem magamban az Edittel való sétáknak minden apró
szavait.
Egy óra tájban hazamentem - de mindig óvatosan, hogy véletlenül
se találkozhassam Edittel -, bementem a szobámba, földre sütött
tekintettel, anélkül hogy az íróasztalra néztem volna. Leültem a
dívány sarkába, és lassan fordítottam fejemet az íróasztal felé. Most,
most ott kell lenni a levélnek. Most ott kell ragyogni a négyszögű,
halványlila foltnak. Semmi! Soha semmi! Néha ijedten feldobbant a
szívem. Ilyenkor levél állt az asztalon. De mindig mástól jött.
Gyűlölettel dobtam el őket, el sem olvastam. Nem tudom, ismered-e

55
azt az érzést: kétségbeesve vársz levelet valakitől, látod már az
ablakból a táskás levélhordót, a te emeletedre kanyarodik, a te ajtód
felé tart, a te nevedet kérdi a cselédtől, és - mástól hoz levelet.
Milyen igazságtalan indulatot érzel ilyenkor az iránt, aki valami
kedves, jelentéktelen dologról tudósít. Igaz, miért háborgat ilyenkor.
Néha a kezembe fogtam a fejemet, és szinte jajgatva kérdeztem: -
hát ilyen aljas? Hát mindent elfelejtett?
Így, ilyen könnyen meg tudott válni szép lázainktól, amelyek engem
most is beteggé tesznek? így ki tudta tépni szívéből az emlékeket,
amelyek bennem úgy véreznek, mint éles körömmel karmolt sebek?
De énnekem ezekre a kérdésekre soha senki sem válaszolt.
Két hét telt el. Editet nem láttam. Edittől nem jött levél. A
tábornokkal találkoztam egyszer a kapu előtt. Nem tudom, miért,
majdnem összerogytam az ijedtségtől. Ő köszönt először:
- Szevasz! - mondta, a sapkájához nyúlva.
Én ferde mosollyal kaptam a kalapomhoz. Egészen bizonyosnak
tűnt fel előttem, hogy nem tud semmit a mi dolgunkról.
Edit azzal védekezett a találkozás ellen, hogy sohasem mozdult ki a
szobából. Az anyja sem. De egyszer a Váci utcán messziről
szembejöttek velem. Délután, talán három órakor, mikor alig járnak a
Váci utcán. Idejében észrevettem őket, és hirtelen bekanyarodtam egy
mellékutcába. Messzire menekültem, s a kávéház legsötétebb
asztalához ültem. Mikor cigarettára gyújtottam, úgy reszketett a
kezem, mintha az utolsó pillanatban sikerült volna csak elugranom
egy dübörgő mozdony elől, amelynek zúgó szele is megcsapott már,
és amely menthetetlenül halálra gázolt volna. Homlokomról a rémület
hideg verejtékét tapogattam le.
Esténkint csöndes és ismeretlen, harmadrangú kávéházakba jártam.
Néha rettenetes nyugtalanság vett rajtam erőt. A telefonfülkébe
rohantam, és felhívtam Editek számát. Mikor azt a választ kaptam,
hogy mással beszél, sokáig rémülten farkasszemet néztem a kagyló
fekete torkával. Egyszer az inas jelentkezett, és kérdezte, hogy ki
beszél.

56
 - Én beszélek - mondom.
- Ki az az én?
- Één, één! - kiáltottam a kagylóba.
- Mi tetszik?
- Tévedés - mondtam, és csüggedten letettem a kagylót. Egyszer,
bevallom neked, ott a sötét fülkében nckikönyököltem a falnak, és
sírni kezdtem. Akkor sírtam életemben először és utoljára.
Egy átvirrasztott éjszaka után levelet írtam Editnek. Ennek a
levélnek a szövegét most is kívülről tudom. Azt írtam benne, hogy
szánjon meg, legyen hozzám irgalommal, mert rettenetesek az
éjszakáim. Utolsó lebujokban heverek, nyitott szemmel, ájultán.
Reszketek a gondolattól, de ha ez így megy tovább, főbe lövöm
magam.
Nem válaszolt a levelemre. Egy hétig vártam, aztán összepakoltam
minden holmimat, Kamilla nénitől elbúcsúztam, a lakást felmondtam,
vonatra ültem, és hazamentem Pétcrfalvára. Legfontosabb dolgaimat
a pályaudvaron, a vasúti étteremben intéztem cl.
Csokonainak levelet írtam, hogy közölje illetékes helyeken:
rendkívüli családi körülmények miatt hirtelen végleg el kellett
utaznom Budapestről, és állásomról lemondok. Sütő bácsinak egy
hordárral küldtem vissza a három kulcsot, mely az Ág utcai ház
ajtajait nyitotta.
Reggel nyolc órakor indult a vonat. Szép, meleg, szeptember végi
reggel volt. Üres fülkébe ültem, de pár perc múlva ifjú hölgy lépett a
fülkébe, és a hordár két bőröndöt tett a hálóba. A vonat elindult, és
mi úgy ültünk egymással szemben, olyan hallgatagon, olyan
zárkózottan, mint fent a bőröndök a hálóban. Nem is figyeltünk
egymásra. Ekkor bejött a kalauz. Megtudtam, hogy a hölgy
Péterfalváig együtt fog utazni velem, mert a jegye Kolozsvárra
szólott.
A kalauz kiment, aztán unalmunkban kölcsönösen nézegetni kezdtük
egymást. Először a bőröndöket. Miután tekintetem a két bőröndjével
alaposan megismerkedett, a cipőjére néztem. Finom bagaria cipője

57
volt. Aztán felszállt a tekintetem az arcára. Pasztellkék fátyol a
kalapján, szemöldöke szénfekete, fehér arcában nagy, árnyékos,
fekete szemek. A szája túlontúl kicsi, egy leheletnyi festék rajta. Ő is
nyugodtan visszanézett rám: pontosan megnézte a cipőmet, a
nyakkendőmet, a szememet, a számat.
A nap melegen sütött az ablaküvegen keresztül. Felgombolta
sötétkék kabátját, és ezüstszürke blúzának nyílása megmutatta fehér
nyakát. Levonta a kesztyűjét: ujján jegygyűrű volt.
Néztem, hány éves lehet: huszonöt-huszonhat esztendősnek tűnt. De
tovább nem tudtam menni a megállapításokban. Azon törtem a
fejemet: vajon ki lehet? Néha egy lágy kézmozdulattal megigazította a
fátyolát, és ez a mozdulata csupa grácia volt. Egész lényéből az
egyszerűség és finomság harmóniája áradt. Azon fajtájú nők közé
tartozott, akiken az ember - villamoson, váróteremben, orvosi
előszobákban vagy vasúti fülkében - akár óraszámra legelteti és
pihenteti a tekintetét.
Rámelegedett a kabát, felállt, hogy levesse. Ekkor válla fölött
megfogtam a kabátot, hogy segítsek neki. Visszafordította a fejét, és
könnyű mosollyal köszönte meg.
Bemutatkoztam. A nevét nem hallottam, ő sem az enyémet. Most,
hogy kabát nélkül ült, jobban éreztem könnyű parfümjét, amely
szétterjedt a fülkében.
- Kolozsvárra utazik?
- Igen.
- Ott lakik?
- Nem.
- Tudja, mit, asszonyom? Én megpróbálom kitalálni, hogy maga
kicsoda, aztán maga jön sorra.
Mosolyogva bólintott, hogy: jó.
Összehúzott szememmel még egyszer megcéloztam a cipőjét, aztán
a kalapját, aztán felnéztem a hálóba, a bőröndökre, és némi
gondolkodás után elkezdtem a játékot, amely igen mulatságosnak

58
bizonyult.
- Férje kereskedelmi ember, semmi esetre sem hivatalnok, nagyobb
jövedelemmel rendelkezik, gyermekük... várjon csak - gyermekük
nincs, vallása katolikus, kora, egészen őszinte leszek... Kora
huszonhat esztendő, és jelenleg rokonai látogatására utazik
Kolozsvárra...
Vidáman rázta a fejét.
- Egyik se talál!
- Lehetetlen!
- Először is rosszul kezdte. Nem vagyok asszony.
- Menyasszony?
- Az sem.
- De hiszen jegygyűrűje van.
- Igen, mert szeretem a jegygyűrűt. Az én vőlegényem az a férfi,
aki...
-Aki?
- Akit sohasem fogok megismerni, s aki sohasem lesz az enyém.
- Szóval maga az álmok menyasszonya. Most már tudom is, hogy
kicsoda. Vagyonos szülők elkényeztetett gyermeke, aki függetlenül él,
nem akar férjhez menni, és csalódottnak érzi magát, anélkül hogy
valakiben is csalódott volna.
- Nem jó! Ez se jó! Szüleim már nem élnek. A nagyanyám nevelt.
Miből gondolja, hogy vagyonos vagyok?
Felnéztem a hálóba:
- Ilyen bőröndökkel egy milliomosleány is útnak indulhatna.
- A bőröndöket kaptam. De miért faggat maga engem?
- Bocsánat, én még egy szót sem kérdeztem. Én csak feleltem, s
ahol rosszul feleltem, ott maga kijavított. Most azonban valamit
mégis szeretnék megkérdezni: miért utazik Kolozsvárra?
Felvonta a vállát.

59
 - Unom magam.
Előrehajoltam a meglepetéstől.
- Hogy érti ezt? Unja magát, és Kolozsvárra utazik?
- Igen. Néha valami érthetetlen nyugtalanság vesz rajtam erőt,
kimegyek a pályaudvarra, és jegyet váltok valahova, ami hirtelen
eszembe jut. A múlt hónapban Eperjesen voltam.
- És mit csinált Eperjesen?
- Semmit. Öt napig éltem a szállodában, esténként sétáltam, és
aztán visszautaztam Pestre. Az volt a rögeszmém, hogy Eperjesen
találkozni fogok a vőlegényemmel.
- Maga mindenáron férjhez akar menni?
- Én sohasem fogok férjhez menni.
Ezt olyan komolyan és szomorúan mondta, hogy utána egy-két
pillanatig csend volt körülöttünk.
- Nem értem.
- Ostobaságnak tartom a házasságot. Szabad az embernek lekötni
magát egy életre? Akármilyen szerelmesen és tiszta szándékkal
házasodik az ember, mit tudhatja, mi fog jövőre vagy két év múlva
történni vele?
Hátradőltem, és úgy néztem rá.
- Most már igazán nem tudom, kicsoda.
- Miért töri rajta a fejét?
- Legalább azt mondja meg, miért megy Kolozsvárra?
- Már mondtam. Unom magam.
- A rögeszme? Hátha ott lesz a vőlegény?
Bólintott, és cigarettára gyújtott. Engem is megkínált.
- Na, most maga következik - mondtam. - Találja ki, hogy én ki
vagyok.
Keresztbe tette a lábát, széfújta a füstöt maga körül, és felelni
kezdett.

60
 - Maga? Földbirtokos. Nőtlen. Meg akart házasodni, de visszament
a parti. Most nagyon szerencsétlennek érzi magát.
Ijedten néztem rá. A szemembe nevetett.
- Pontos? Nem volt nehéz kitalálni. Valami ismeretlen nevű kis
helységbe szól a jegye, ilyen öltözettel, ilyen kofferokkal nem lehet
jegyző vagy körorvos, tehát földbirtokos, aki Pesten él. Aztán mikor
beült a fülkébe, alig nézett rám, kinézett az ablakon dacosan,
szomorúan. Akarja tudni, hogy hívják a volt menyasszonyát?
- Nagyon kíváncsi vagyok.
- Edit.
A szívem feldobbant. Sápadtan néztem rá.
- Maga ismer engem?
- Nem én. Most látom először.
- Ismerte... őt?
- Sose láttam. Azt sem tudom, kicsoda.
És mert nagyon ostoba arckifcjezéssel néztem rá, kacagni kezdett.
- Nézze, ott az ülőhely karján van egy fehér cérnaszál.
Unalmában, mielőtt beszélgetni kezdtünk, ezzel a cérnaszállal
babrált. Addig rakosgatta, igazgatta a cérnaszálat, míg előbb egy nagy
E betű, aztán egy d betű lett belőle.
Többre nem futotta a cérnából. Én is untam magamat, hát
odafigyeltem.
Odanéztem: egy kis cérnaszál valóban ezt a két fehér betűt írta a
vörös plüssre: Ed...
Megfogtam két ujjal a cérnaszálat, felemeltem (a két betű elmúlt),
és ledobtam a földre. Fáradt mosoly vonult át az arcomon.
A fekete hölgy velem szemben jóízűn kacagott. Egyszer csak
felvágtam a fejemet:
- Hogy hívják magát?
- JózSa.

61
 - Most azonnal mondja el: kicsoda maga, hogy él, mit csinál, ki a
szeretője?
- Nana... Talán nem lenne ilyen kíváncsi! Már úgyis eleget tud
rólam.
Ingerülten mondtam:
- Kicsoda maga? Feleljen!
- Nem felelek! - És csúfolódó grimasszal nézett az arcomba.
Mulattatta, hogy indulatba hozott. Nagyon kedves volt.
- Tudja, mit? - mondtam azután, hogy sokáig felindulva néztem. -
Van egy indítványom. Ne menjen Kolozsvárra, szálljon ki velem
Péterfalván. Magányos ember vagyok, csak egy öreg kulcsárné őrzi a
házamat. Én magam is már esztendő óta nem voltam odahaza. Madár
sem jár a házban. Legyen a vendégem. Reggelenkint lovagolni fogunk,
délután kisétálunk vadászni. A cselédségnek azt mondom, hogy maga
a feleségem.
- Hogyisne! - mondta. De a szeme megcsillant.
- Nem akarja?
Tagadólag rázta a fejét.
- Minden reggel bivaly tejes kávét kap.
Megint rázta a fejét.
- Miért nem akarja?
- Azért.
Idegesen igazította meg a fátyolát, és lopva rám tekintett.
Elnevettem magam.
- Mit nevet?
- Azt, hogy most én látok a maga leikébe. Szeretne velem jönni,
csak nem meri kimondani.
Nem felelt. Kinézett az ablakon. Én is kinéztem. E pillanatban
mintha mindketten elrohanó életünkbe néztünk volna vissza. És
éreztük, hogy életünk percei úgy futnak el mellettünk, mint a
sürgönyoszlopok, melyek az ablak mögött kalimpálva kergették

62
egymást. És ekkor - az elmúlás gondolatára - egy kicsit felmelegedett
a szívem az idegen fekete hölgy iránt. Lehet, hogy ő is erre gondolt,
és ő is ilyesmit érzett most irántam.
- Józsa - mondtam egy kicsit szomorúan -, jöjjön velem. Maga is
menekül valami vagy valaki elől, én is menekülök. Jöjjön el egy-két
napra hozzám. Pihenjünk egy kicsit. Aztán meneküljünk tovább. Maga
jobbra, én balra.
Most már nem rázta a fejét. De még mindig nem felelt. A vonat
hosszút füttyentett, és a kalauz beszólt a fülkébe :
- Péterfalva jön!
Mintha azt mondta volna: új elet jön!
Józsa még mindig nem felelt. Megérkeztünk, és a péterfalvi
egyetlen hordár, aki egyben fiákeres is, bejött a fülkébe. A
bőröndökre nézett:
- Mind az ötöt? - kérdezte.
- Igen - feleltem.
Két perc múlva a homokfutó kocsin ültünk, amit a bérlő küldött
értem. Józsa az úton félénken belém karolt.
- Milyen különös... - suttogta.
- Cseténének azt fogom mondani, hogy maga a feleségem.
- Ki az a Cseténé?
- A kulcsárné. Szeretni és tisztelni fogja magát. Az öregasszony
negyven esztendeje van már nálunk. Nincs senkije, csak én.
Józsa egy kicsit alázatosan simult hozzám. Szótlanul vitt bennünket
a kocsi.
Ekkor eszembe jutott valami. Csak nem gondol most arra ez az
idegen hölgy, hogy talán feleségül fogom venni? Nem szerettem
volna, ha egy percig is odaadja magát ennek a gondolatnak.
- Addig marad, ameddig jól érzi magát. Aztán visszaadjuk
egymásnak a szabadságunkat...
Hunyt szemmel bólintottá, hogy: igen. Én pedig, ahogy a gyér

63
akácerdőn túl messze előttünk megláttam a zsindelyes, meredek tetős
házunkat, ahogy egyedül, úri gőggel állott a pusztaságban, egyszerre a
régi lettem. Eszembe jutottak elmúlt lázaim, azok az órák, amiket
apám halála után töltöttem a magányos szobákban. A dac, a konok
akarat, hogy nagy ember lesz belőlem. Most újra láttam magamat:
arcom kemény, férfias élét, karcsú, magas alakomat, sötétkék
szememnek hatalmát. A tábornok gőgös, zárkózott lánya az első estén
nekem adta a száját. Ez az idegen nő úgy jön velem, mintha
parancsoló ura lennék. Edit elvette és megtörte a hitemet. De most
majd el fogom felejteni, és új hittel megyek neki az életnek.
Méltóságos úrnak születtem, aki előtt az emberek ijedten megnyitják
az ajtót.
A kocsi kerekei nyikorogva futottak be a homokos udvarra.
Megállottunk a ház előtt. Az oszlopos fehér tornácon a zsalugáterek le
voltak csukva.
Józsa szinte felkiáltott a meglepetéstől.
- Milyen szép itt minden!
A ház és a kert valóban gyönyörű volt. Az őszi nap aranyában
fekete-zölden állottak a fenyőfák, a virágágyak lila-kék és halvány
rózsaszín foltokban tarkállottak, a tornác élénkpiros téglái, a fehérre
meszelt falak és a méregzöld zsalugáterek - mindez igen festői volt.
Az udvaron két oldalról is dühös kutyaugatás, a háztető felett
csattogva repkedő galambok. Pesti szemnek, pesti fülnek szokatlan az
ilyen.
A vén Cseténé hadonászva bukdácsolt lefelé a lépcsőn. Ha meg
nem akadályozom, megcsókolja a kezemet. Józsát lesegítettem a
kocsiról, és Cseténé ijedten kapaszkodott belém:
- Jézus, tán csak nem?...
- De igen. A feleségem. Tegnap volt az esküvőnk.
Az öregasszony felkiáltott, és szinte sírva fakadt a boldogságtól.
Csókolta a kezét és a ruháját Józsának. Józsa mosolygott. De láttam:
valami szomorúság vonul át az arcán.
Megnéztem az órámat. Déli egy óra. Átöltözködtünk. Én előbb

64
voltam kész az öltözködéssel. Mialatt Józsára vártam, végigjártam a
hűvös, homályos szobákat. Minden sarokból régi életem nézett rám.
Most messze éreztem magamtól Editet. Gyűlölettel gondoltam rá.
Mikor Cseténé bejött, azt mondtam neki:
- Nem kell szólni senkinek, hogy itthon vagyok és megházasodtam.
Nem akarom, hogy zavarjanak. Egyedül akarok maradni.
Az öregasszony intett a kezével, hogy érti. Törülgette kötőjével a
Józsa bőröndjét, amely ott állott a szobában.
- Nagyúri nő lehet - mondta, és meghatva nézett a hatalmas
disznóbőr kofferra.
- Igen - feleltem, anélkül hogy tudtam volna, mit kérdezett. Másfelé
járt az eszem!
Pár perc múlva előjött Józsa. Igen kedvesen, nyáriasan volt
öltözve. Fekete csíkos fehér szoknyát és keskeny, francia sárga cipőt
viselt. Minden darab finom, ami rajta volt. Ebéd alatt kissé
elfogultnak láttam, ebéd után megkérdeztem:
- Nem akar egy kicsit lefeküdni?
- Nem vagyok fáradt. Ha maga sem, menjünk sétálni.
Lementünk a kertbe. A kerten túl a földekre. Egymás mellett
mentünk a szekérúton, amit kék zsályák szegélyeztek.
- Most mondja el az élete történetét - mondtam Józsának.
Lassan és elgondolkozva kezdte:
- Nem nagyon érdekes. Azt hiszem, már sejti is, ki vagyök. Korán
árvaságra jutottam, csak egy bátyám volt, aki akkor a katonai éveit
szolgálta. Maga azt gondolta, hogy már huszonhat éves vagyok, pedig
még csak most leszek huszonhárom. Húszéves koromban
megismerkedtem valakivel, aki negyvenöt esztendős volt, nagyon
gazdag és nagyon kedves...
Elhallgatott.
- A szeretője lett?
Nem felelt mindjárt. Felnyitotta a napernyőjét, és a napernyő alól

65
nézett rám. A nap az ernyő selymén át rózsaszínű fényt szűrt az
arcába. Most nagyon szép volt.
- Igen - mondta. - Nem szerettem ezt a férfit, de irtóztam attól a
gondolattól, hogy férjhez menjek valami rendes, szürke vidéki
emberhez, és úgy éljem le az életemet. Egy délután - most három éve
- az ő szobájában történt a dolog. Aztán felvitt Pestre, és kétszobás
lakást rendezett be nekem. Képviselő volt, és mikor Pestre jött,
mindig nálam lakott. Agglegény volt. A bátyám, mikor megtudta,
feljött hozzám, vérbe futott a szeme, bot volt a kezében. Megvert.
Aztán elrohant. Két esztendeig nem láttam. Két év múlva visszajött,
és kibékültünk. Azt mondta, hogy csak ketten vagyunk testvérek,
szeressük egymást. Közben őt is valami nagy fájdalom érte; az ilyen
emberek könnyen megbocsátanak.
- Mi a bátyja?
- Katona.
- Milyen rangban van?
Kedves mosollyal mondta:
- Csak őrmester.
- Ad neki pénzt?
- Soha nem fogad el egy krajcárt sem. De sokszor meglátogat.
Nagyon szeretjük egymást. Ferencnek hívják.
- És még mindig tart ez a dolog?
- Fél év óta nem láttam a barátomat. Már régen beteg volt, fél
évvel ezelőtt valami külföldi fürdőhelyre ment a szívbajával. Oda
már nem vihetett magával, mert a családja is vele ment. Különben is
nagyon beteg. De minden elsején pontosan küldi a pénzt, amiből gond
nélkül megélhetek.
- Hogy hívják?
- Megmondjam?
- Mondja meg.
- Witt... Ádám...

66
 Szinte felkiáltottam a meglepetéstől.
- A maga édesapja főkertész volt a Witték birtokán!
- Igen. Ismeri Ádámot?
- Hogyne. Ezelőtt két esztendővel Wittéknél voltam vadászaton. Ott
hallottam az Ádám dolgát. Most már mindenre emlékszem. Maga
akkor már Pesten volt. Magát Jolánnak hívják.
- Igen. Ő nevezett el Józsának. Azóta én is így hívom magamat.
Aztán kicsit szomorúan mondta:
- Na, lássa, most már mindent tud rólam. Most maga mondja el az
életét.
Elkezdtem. Most éreztem először, milyen jó érzés elmondani
valakinek, ami a szívünkben fáj. Mintha levegő és napfény jutna a
fülledt, dohos szívbe.
Alkonyatig sétáltunk. Szellőztettük a szívünket.
Vacsora után azt mondtam Józsának:
- Én még meg sem csókoltam magát.
Valami szép mozdulattal felém nyújtotta a két karját, és odahúzta a
fejemet.
Később kipirult egy kicsit a bortól. Nekem is felmelegedett a
szívem. Éjfél felé a karomba vettem, úgy vittem át a hálószobába. Az
egyik ágy párnáján rozmaringág hevert. Ezt az öregasszony tette oda.
Ez csak ifjú asszonynak jár, aki az első éjszakát tölti új otthonában.
Két hét múlva Józsa indulni készült, és bárhogyan igyekeztem, nem
tudtam lebeszélni szándékáról. Az öreg Cseténé, mikor tudomást
szerzett a Józsa utazásáról, ijedt és kérdő tekintettel nézett rám.
- Levelet kapott, hogy nagyon beteg az édesanyja - nyugtattam meg
az öregasszonyt.
Egy délután kocsira ültettem Józsát, és kikísértem az állomásra.
Ekkor már szeptember vége volt. A nap még mindig erősen sütött, és
Józsa a kocsiban felnyitotta a napernyőjét. A rózsaszínű derengésben
most újra szépnek láttam. Árnyékos, fekete szemét rám emelte, és azt

67
mondta:
- Többet nem látom magát.
Csodálkozva néztem rá.
- Miért?
Kicsit lehajtotta a fejét.
- Félek magától. Szeretem magát. Maga nekem soksok szenvedést
jelentene...
- Ugyan - mondtam -, miért gondol ilyenekre? - De akkor eszembe
jutottak az órák, mikor az éjszakai mulatóhelyen pálinkával locsoltam
égő kínjaimat, és feldagadt szívvel feküdtem az Ág utcai kis
szobámban, és fejem mellett égve maradt a gyertya.
A kocsi kerekei csendesen suhogtak, egy fordulónál visszanézett
ránk a ház. Már messze volt, hegyes zsindelyteteje lassan fordult meg
a lombok között, ahogy távolodott a kocsi. Figyeltem a Józsa arcát, és
akkor egyszerre megértettem, amit az előbb mondott. Tán ő is
magával viszi már azt a mérget, egy karcolást a szívén, amely
borzasztó sebbé mélyed és tágul. Mint én a Ág utcai szoba emlékét.
Szerettem volna valami szépet és kedveset mondani neki, de
semmi sem jutott az eszembe. Kis ékszerdobozt vettem elő, melyben
finom, régi gyűrű pihent.
- Őrizze meg ezt, Józsa...
Pirosra lobbant az arca. Sokáig ijedten nézte a gyűrűt. Aztán rám
emelte tekintetét, és lassan megrázta a fejét. Nem szólt semmit, de
könyörgő tekintete azt mondta: ne bántsam, ne fizessem így ki.
Megértettem azt a könyörgést, amely a tekintetében térdepelt.
Megállítottam a kocsit, és leugrottam. Az országút szélén fehér
margarétatő virágzott. Hosszú, hajlós szárakon öt-hat üde, fehér
virágfej. Letéptem, és a Józsa ölébe tettem. Elkapta az arcát. De
észrevettem, hogy könny futotta el a szemét. Sokáig így mentünk,
szótlanul, egyszer aztán nevetve felém fordult:
- Milyen bolond vagyok!
De nevető arcában még mindig ott csillogtak a könynyek. Kezembe

68
vettem kesztyűs kezét, és ott, ahol a gomb felett kilátszott egy darabka
rózsaszínű tenyeréből, megcsókoltam. Eszembe jutott, hogy az Edit
kesztyűs kezén egyszer éppen így, ugyanezzel a mozdulattal kerestem
meg ezt a nyílást. Egyszerre szomorú lettem ettől az emléktől, és
elengedtem a Józsa kezét.
Megérkeztünk az állomásra. Amíg a vonat jött, a sínek mellett
sétáltunk. Józsa belém karolt, hozzám simult, és egy kicsit a
vállamhoz támasztotta a fejét. Feltűnően szótlan volt. Én Editre
gondoltam. Az az emlék, az a csók a kesztyűs kézen, felkavart bennem
mindent. Sodort és ragadott magával, néha szenvedőn forgattam a
fejemet, mintha szabadulni akartam volna az emlékezéstől, mert
kísértetiesen tisztán éreztem az Edit vallanak illatát, amikor először
húzta le róla a nyitott selyemblúzt ott az Ág utcai szobában. Éreztem
forró tenyerét a tarkómon, mikor magához húzta a fejemet, és kábultan
éreztem felnyílt, parázsló, nedves száját. Valami fájdalmas
gyönyörűség volt ez az emlékezés.
Egyszerre messziről dübörögni kezdett a vonat. Józsa sápadtan
nézett rám. Kezében idegesen szorongatta a margarétákat. Arca
vonaglott, és furcsa mosollyal próbálta palástolni felindultságát.
- Hát... - lehelte, és a kezét nyújtotta. Szégyellte magát, és
kínlódott, hogy ennyire nem tud uralkodni magán. Úgy tettem, mintha
nem vettem volna észre, és hogy enyhítsek a pillanaton, kiabálni
kezdtem a hordár után.
A vonat megállott, és a Józsa bőröndjeit gyorsan berakták a
vonatba. Felugrottam Józsa után, és a folyosón megcsókoltam.
- Nemsokára Pesten leszek, és felkeresem. Addig is gondoljon
rám...
A vonat fütyült, és megmozdult. Csak egy percig állott. Leugrottam.
Józsa az ablakból kihajolt, és mosolyogva nézett rám. De sápadt volt,
és éreztem, hogy ez a mosolya rettenetes fájdalmat takar.
Szegény - gondoltam, mikor az elrobogó vonat után néztem.
Nekem semmit se fájt ez a búcsú. Inkább valami hálafélét éreztem
Józsa iránt. Ez a két hét boldog elfelejtkezéseivel olyan volt, mint a

69
kiéhezett és fáradt embernek az evés és a pihenés. De a lelkemben
semmi sem maradt.
Végigmentem a szobákon: még éreztem a szobákban a Józsa
szoknyájának suhogását, néha-néha feltekintett rám valahonnan
alázatos és szomorú tekintete, de aztán az is elmúlt. A hálószobában
érezni lehetett a könnyű parfümöt, amit Józsa hagyott itt. Kinyitottam
az ablakot.
Nehéz mellel feküdtem le akkor este. Arra gondoltam, milyen jó
lenne most, ha szenvedni tudnék Józsa után.
Átölelni a párnát, és gondolni rá. Mert az ilyen szenvedések a
legszebbek az életben. De végtelen ürességet éreztem a szívemben, és
Edit is messze volt tőlem. Elhatároztam, hogy sokáig nem megyek
Pestre, és Józsát nem fogom többé felkeresni.
A bihari hegyekből elindult az ősz. A gesztenyefákról néha lefelé
szállott egy-egy levél, de oly csendesen, mintha cérnaszálon engedték
volna le. A reggelek borúsak voltak, és az ónszínü égen varjúk
vonultak, mint unatkozó lélekben a rossz emlékek.
Amíg az idő napos volt, késő alkonyaiig kint jártam a határban. A
varjúkárogástól hangos erdők, a hullámzó rétek, ahol a csillogó, zöld
víz felett egyik zsombékról a másikra ugrál az ember, mintha ezer és
ezer imazsámolyon lépkedne - a tarlók, melyeken nesztelenül és
messziről ugrik gyenge szélben a nyúl, kicsiny és csöndes tisztások az
erdőben, ahol olyan sárgán világít az őszi alkony, mint az
istállólámpa az udvaron, a felhők, amelyek forognak az égen
(gyerekkoromban ilyenkor azt hittem, hogy a föld forog), távoli
kocsizörgés és ebugatás, mely oly messziről jön estetájt, mintha egy
csillagról hallatszana - a természet rám ismert, és magához ölelt.
Voltak fák az erdőben, melyekre pontosan emlékeztem. Egyik fa
ágáról odvas kötél csüngött, ezt még mi hoztuk ide valamikor.
Emlékszel, Mátyás? Sokszor felmásztunk erre a fára, boldog
rémülettel és édes szédüléssel kuporogtunk odafent, izgatott
bennünket a gondolat: jaj, hátha leesünk ? Egyszer a kerülő meglátott
bennünket, megmondta az apámnak, és az öreg nagyon elfenekelt.

70
 És egy délután eszembe jutott valami. A csatorna vashídján
mentem, gyerekkoromon gondolkoztam, ilyenkor igazán a múlt
ösvényein ballag az ember lelke - egyszer csak csodálatosan
megvillant előttem egy emlék, eszembe jutott, hogy egészen kisfiú
koromban - talán tíz- vagy tizenkét éves lehettem - gyufaskatulyába
darabka csokoládét tettem, és a skatulyát eldugtam a vashíd gerendái
között, alul, a híd ereszében. Emlékszem, gyerekésszel azért dugtam
el a csokoládét, hogy egyszer majd, ha szomorú leszek, előveszem, és
a csokoládé megvigasztal. Mialatt megeszem. Istenem, ennek már
több mint tizenöt esztendeje. Elfelejtkeztem a gyufaskatulyáról, azóta
sohasem jutott az eszembe, most egyszerre feljött az emlékezetemben,
mint egy messzi, messzi kis csillag.
Lekerültem a híd alá, tapogatózni kezdtem a vasgerendák között, és
képzeld, megtaláltam a gyufaskatulyát. Benne volt a csokoládé.
Tizenöt év után! Kezembe vettem, forgattam - még szomorúbb lettem
tőle.
Micsoda kincset rejtett ez a gyufaskatulya! Egy kisfiú
szomorúságát, ostoba kis titkát s az élet egy darabka örömét - egy
darabka csokoládét. Nézegettem a skatulyát - lám, ez a skatulya nem
ismerte Editet. Az élet és a szenvedés micsoda messzeségeit jártam
meg azóta! Különös ötletem támadt - csak magányos embernek
támadhat ilyen gondolata -, felírtam egy darabka papirosra az aznapi
dátumot és ezt az egy-két szót: "Edit, rád gondoltam." Az írást
odatettem a csokoládé mellé, és a skatulyát viszszadugtam a helyére.
Tekintetem egy pillanatra elmeredt a levegőbe - vajon másik tizenöt
esztendő múlva eljövök-e még egyszer ide, vajon mit fogok írni egy
másik darabka papirosra?
Hazafelé mentem, de megfordultam, és sokáig néztem a hidat. Arra
gondoltam: a híd felett napközben vonatok dübörögnek. Az élet és az
idő dübörög felette. Senki sem fogja tudni, de talán ötven esztendő
múlva is, mikor mi már valamennyien a temetőben porladunk, a
vasgerendák között konokul fog hallgatni ez a pár szó: "Edit, rád
gondoltam." A vonatok új életeket, új ifjúságot, még meg sem
született embereket fognak vinni, akik előrajzanak az időből, futnak,

71
száguldanak, robognak a hídon keresztül - lent a gerendákban egy
néma kis hang mondja: "Edit, rád gondoltam."
Mindig szomorúbbak lettek a reggelek. Esős napok jártak.
Napközben órák hosszat az apám íróasztalánál ültem. Volt időm
számot vetni az életemmel. Közel másfél esztendő telt el azóta, hogy
itthagytam ezeket a szobákat, és felköltöztem Pestre. Azóta sok
minden történt velem. Hátrafont kezekkel sétáltam a néma, homályos
szobákban, és próbáltam józanul gondolkozni. Huszonhat éves
vagyok, független és vagyonos, újból nekiindulok az életnek. Talán
jobb is, hogy így történt. Editet el fogom felejteni, és ezután
óvatosabb leszek. Külföldre kellene mennem. Valami vidám, kedves
kis szeretővel, aki együtt ámuldozna velem az ismeretlen tájak és
városok szépségein. Józsára is gondoltam, de hamar elvetettem ezt a
gondolatot. Józsa kedves, finom és szép, de a tekintetében
szomorúság van, ha rám emeli a szemét, karjának mozdulatában
valami szenvedés. Nem, nekem valami jókedvű, szeszélyes, bolond
kis Éva kellene, aki kézen fogva rángatna magával, ugrálna előttem,
és a fejét hátravetve kacagni tudna.
Egy este átnéztem a könyveket, amelyekben vagyonomra vonatkozó
számadások voltak. Azt tapasztaltam, hogy pesti tartózkodásom alatt
alig háromnegyed részét költöttem el évi jövedelmemnek. Pedig
igazán nem vertem a fogamhoz a garast. Állandóan a legdrágább
éttermekben ebédeltem és vacsoráztam. Azonkívül állandóan kocsit
használtam.
Mindez nagyon megnyugtatott. Régen voltam ilyen jó hangulatban,
egy pillanatig arra gondoltam, hogy befogatok, és bemegyek a
városba. Régi iskolatársaim bizonyára ott ülnek a kávéházban, és
ferbliznek... De eszembe jutott, hogy egyetlen barátom sincs köztük,
alacsonyrendű, szánalmas embereknek tartottam őket, akikkel nem is
tudtam volna mit beszélni. És elképzeltem a kasszában a rettenetes
kaszíroskisasszonyt, festéktől nyűtt arcával, aranyfogú mosolyával.
Inkább otthon maradtam.
Másnap azonban egész nap annyira gyötört az unalom, hogy
vacsora után befogattam, és bementem a városba. Tíz óra lehetett. A

72
kávéházban alig ült egy-két ember. A foldozott biliárdasztalon
hegedűtokok és zsíros, fekete kalapok hevertek. A cigányok a kávéház
homályos sarkában ültek, és durákoztak. Csapkodták a kártyát. Egy
asztalnál két helybeli kereskedő dominózott. A fal mellett, botját a
lába közé állítva, és két veres keze fejét rátámasztva, hátradőlve a
széken, félrebillent fejjel aludt egy sertéskupec. Egy másik asztalnál
iparoskülsejű emberek ültek, kalappal a fejükön. Az asztal mellett
rengeteg üres sörösüveg. Papírszipkákból szivarokat füstöltek,
egymáshoz hajolva magyaráztak, aztán néha kezük fejével jobbra-
balra eltörülve a bajuszt, a kalapot feltolták a homlokukon, és üres,
állati tekintettel szétnéztek a kávéházban. Szájukon reccsent a szó: -
Pincér urr! Sörrt!
A kasszában lenszőke hölgy ült. Néha felemelte a karját, és
megigazított egy hajtűt a kontyában. Csuklóján ilyenkor megcsörrent a
rengeteg karperec. Nem is vette észre, hogy beléptem, annyira el volt
merülve egy könyv olvasásában, amelynek fedele újságpapírba volt
takarva. A kassza mellett éppen akkor végződött egy kalábercsata. A
két ellenfél kifőtt arccal állt az asztal mellett, és krétával számoltak a
táblán. Az egyiket mindjárt megismertem. Mák Pista volt. Pista már
tíz esztendő óta jogászkodott. Minden esztendőben egyszer körbement
a kávéházban, és mindenkinek becsületszavát adta, hogy addig kártyát
nem vesz a kezébe, és spriccer nem megy le a torkán, amíg le nem
teszi az első szigorlatát. Elutazott Pestre, de az egyetem hűvös
aulájában olyan félelem és borzadály fogta el, hogy másnap még
mindig visszautazott. Rendesen a tízórás esti vonattal érkezett. Mikor
belépett a kávéházba, megéljenezték, és a cigány tust húzott. Bloch, a
sánta könyvkereskedő, aki igen vidám ember volt, egy asztalra állva,
pohárral a kezében felköszöntötte, mint oly férfiút, aki a szemérem
mintaképe, s aki csak azért nem ül le vizsgázni, mert hatalmas jogi
tudásával szégyenbe hozná Mariska tanár urat. Pista ilyenkor,
kezében a kis pakktáskával - mert a vonattól egyenesen mindig a
kávéházba jött - körbe meghajolt, megköszönve a fogadtatást. A
cigány rázendített a Pista nótájára: "Mikor mentem kerted alatt.. ."
Pista pedig bánatában újra inni és kártyázni kezdett.
Nem akart hinni a szemeinek, mikor meglátott. Odajött, és

73
elfogódva mondta:
- Szervusz...
Leültünk egy asztalhoz. Pista fel volt dúlva; nyakkendője félreállt
magas dupla gallérjában.
- Barátom, megint negyvenkét forintot veszítettem. Olyan disznója
volt ennek a koszos vasutasnak...
Ujjaival a hajába túrt. Aztán azt mondta:
- Szoktál kaláberezni?
- Nem kártyázom.
Észrevette, és megszégyellte magát. Ez csak afféle reménytelen
kérdés volt tőle, de még lobogott benne a kártyázás láza, szerette
volna visszanyerni valakitől a negyvenkét forintot.
Pezsgőt rendeltem. Pista végigkönyökölt az asztalon, és belenézett
a kávéház füstös, homályos levegőjébe.
- Dög vagyok én, barátom, komisz dög. Neked megmondom,
mindent elkártyáztam, amit az apámtól örököltem ... De most, a jövő
hónapban nekimegyek az első szigorlatnak.
Mintha megijedt volna ettől a szótól, hirtelen felkapta a fejét, és
elordította magát, hogy szinte összedűlt a kávéház.
- Személyzet!
Két pincér rohant oda, nyilván azt hitték, hogy Mák úr az egész
kávéházat meg akarja rendelni. Pista csendesen mondta nekik:
- Kanalakat a pezsgőhöz.
Aztán odahajolt hozzám:
- Koma, nem tudnál nekem elsejéig ötven pengőt adni?
Az asztal alatt átnyújtottam neki a pénzt.
- Fúj, hogy utálom magam - mondta. Két ujjával öszszehajtotta
élesre, és betette a tárcájába. Aztán odaintette a főpincért.
- Váltani!
Olyan mozdulattal vette ki tárcájából az ötvenest, mintha még

74
harminc lett volna mellette.
Közben a cigányok félbehagyták a durákozást, és szerszámaikat a
kezükbe vették. Láttam, hogy a kisasszony is felébredt a kasszában a
könyvből, az egyik pincérrel tanácskozott, nyilván kérdezte, hogy ki
vagyok.
A prímás halk nótába kezdett, felém hegedült, közben a banda a
székekkel mindig közelebb húzódott. Egyszer csak azon vettük észre
magunkat, hogy körülöttünk ülnek.
A kisasszony a kasszában váltig nyújtogatta a nyakát. Egy pohár
pezsgőt küldtem neki. Homlokához emelte a poharat, szalutált vele,
úgy köszönte meg. És messziről rám mosolygott. A prímás azt
mondta:
- Técik tudni, méjik vót áz öreg nácságos úr nótája?
Megkopogtatta a vonóval a hegedű hátát, a banda felé fordult, és
halkan kezdte játszani:
Fekete városban fehér torony látszik. . .
Igen, emlékszem, ez az apám nótája volt. Az utolsó sor
végigrezdült rajtam:
Verje meg az isten, veretlen ne hagyja !
Egyszerre felgyulladt bennem valami. Két poharat ittam egymás
után. Szerettem volna felkapni az asztalt, belehajítani a kávéház
ablakába. Revolveremmel szétlőni a tükröt a kisasszony feje fölött.
Valami szép, vad őrültséget csinálni! Mikor a nóta megint oda ért,
hogy "verje meg az isten, veretlen ne hagyja" - éles fájdalom
hurkolódott a szívemre.
Kavartam az ital felszálló gyöngyeit. Gondolkoztam. Vajon gondol-
e rám néha? Vajon átéli-e úgy és annyiszor az Ág utcai órák emlékét,
mint én? Vajon mit csinál most? Este tizenegy óra. Ahrenberg ott ül a
puha karszékben, és Edit a karszék támláján.
Mák Pista hátradőlt a széken, arcát a mennyezet felé emelte, és
valami különös fájdalommal, halkan énekelte a hegedűkkel:
Verje meg az isteen, veretlen nee hagyjaa. . .

75
 Neki is fájt valaki.
Aztán a kisasszony odaült az asztalunkhoz. Mák a vállára tette a
kezét:
- Irén nagysám! piszok ez az élet!
A lenszőke kisasszony helyeslőleg bólintott. Felém nyújtotta a
kezét:
- Irén vagyok.
Odaültettem magam mellé. Elragadtatással nézett rám, itt ebben a
kis vidéki kávéházban, jó pesti ruhámban, finom nyakkendőmmel,
valóban hódító jelenség lehettem. Szegény Mák Pista úgy nézett ki
mellettem, mint egy kőmüveslegény. Rojtos kabátujj ából kilógott az
inge, mert nem viselt kézelőt. Magas és elszürkült dupla gallérjában
lehetetlen, húszkrajcáros kis lila nyakkendő ágaskodott.
Borotválatlan volt, és az arca zsíros. Irén kisasszony sokatmondó
pillantásokkal csupán nekem udvarolt.
Reggel három óráig mulattunk. A kávéház előtt azt indítványoztam,
hogy mind a hárman menjünk snapszozni az Irén kisasszony lakására.
Irén Mákra nézett, és kissé fagyosan egyezett bele. Nyilván másként
szerette volna rendezni a dolgot.
A kaszírnő a közelben lakott, tornácos kis parasztház benyíló
szobájában. Előrement, és meggyújtotta az asztalon a
petróleumlámpát.
Micsoda cifra szegénység volt ebben a szobában összehordva ! A
falon gyékényszőnyeg, a gyékény közé levelezőlapok ékelve. A lámpa
felett piros-kék japán ernyő papirosból, mely rút lila fényt szűrt szét.
A felnyitott ágyban gyanús fehérségü ágyneműk. A fal mellett
mosdókészlet. Egy üvegben sötétlila folyadék. Valami émelyítő
szappanillat a szobában.
A díványra ültünk, Irén kisasszony nagy buzgalommal poharakat
keresett a konyaknak, amit magunkkal hoztunk, s ekkor egyszerre,
mintha hirtelen marokra fogták volna a szívemet, és fojtogatni kezdték
volna. Szinte feljtjdúltam. Tekintetem a falra tévedt.

76
 Szemben a falon egy olajnyomat függött a homályban. A lámpa
fénye ferdén ráesett, és felismertem. A haldokló Petőfit ábrázolta,
barna dolmányában, a segesvári csatatéren. Néztem, néztem a képet,
elálló szívveréssel, mintha kísértetet látnék. Felálltam, magamba
dobtam egy pohár konyakot. Kezemet a kisasszony felé nyújtottam.
Ijedten nézett rám.
- Elmegy?
- Igen, elmegyek.
A szokatlanul nagy pénz, amit az asztalra dobtam, megvigasztalta.
- Én még maradok egy kicsit - mondta Mák, és sáros cipőit felhúzta
a kopott díványra.
Irén kisasszony a kapuig kísért, és fuvolázva mondta:
- A viszontlátásra!
Valami émelygést éreztem, mintha undorító falatot nyeltem volna,
orromat még kínozta a szoba édeskés, olcsó szaga, a részeg Mák
Pista sáros, nyűtt cipőit láttam, ahogy felhúzta a díványra. Az élet
milyen sötét, szomorú odúiban bujkálok!
A kocsim a kávéház előtt várakozott rám. Elkerültem, és gyalog
indultam neki az éjszakának. Szinte lihegve futottam, olykor
megbotlottam az országúton. Csillag nem volt felettem, a szél üvöltött
fenn az égben. Örökösen Petőfit láttam magam előtt felgombolt, barna
dolmányában.
Egy akácfa mellett megálltam, belekapaszkodtam, és riadtan
néztem magam elé a sötétségbe. Te, ekkor világosan éreztem, hogy
végem van. Nincs menekvés, bele fogok pusztulni ebbe a fájdalomba.
Két nap múlva levél jött Pestről. Ismeretlen női írás, apró, kerek
betűk, mindjárt sejtettem, hogy Józsa írja. Kicsit kedvetlenül vettem a
kezembe, gondoltam, hosszú és érzelgős levél lesz, amilyet a
szerelmes nők szoktak írni. De kellemes csalódás ért, a levélben csak
ennyi állott:
"Nagyon-nagyon szeretném már látni! Józsa."
Mintha valami vidám, egészséges vágy ragyogott volna ebben az

77
egy sorban. Olyan volt ez a sor, mint két karjának az a szép
mozdulata, mikor először megcsókoltam első vacsoránk után.
Másnap reggel vonatra ültem, és Pestre utaztam.
Milyen más ez a város, és milyen más vagyok én! - gondoltam,
mikor kiszálltam a Keleti pályaudvaron.
A Griffbe hajtattam, amely nemrégen nyílt meg a Belvárosban.
Csendes, finom kis hotel, nekem igen megfelelt. Szép, nagy szobát
kaptam, amely a térre nyílott.
Hát megint itt vagyok. Sokáig ültem a szobámban, és
gondolkoztam. Mit kezdjek az életemmel? Politikus akarok lenni, erre
készültem, erre a pályára érzek magamban tehetséget. Hol kezdjem?
Estefelé elindultam, hogy felkeressem Józsát. A lépcsőházban a
lakók névjegyzéke között ezt a nevet találtam: "Nagy Jolán magánzó."
Egy pillanatig elgondolkoztam. A főkertész szép, fekete szemű, fehér
bőrű leányát ez a szürke név jelzi a nagyvilág számára: "Nagy Jolán."
A szerető forró éjszakáit, égő életét ez a komoly, színtelen szó
függönyözi el az emberek szeme elől: "magánzó".
Eszembe jutott, hogy talán éppen most egy esztendeje botomra
dőlve éppen úgy tűnődtem egy másik lépcsőházban, egy másik tábla
előtt, ahol ezt a nevet olvastam: "Ottó von Ralben, General der
Cavallerie."
Elindultam felfelé a lépcsőn. Mindig az a kis fehér kártya táncolt a
szemem előtt: "Nagy Jolán magánzó." Mennyi, mennyi ház a világon,
mennyi, mennyi ilyen kis fehér lap a lépcsőházakban, egy név, egy
foglalkozás áll rajta, az ember megnézi, szót fogad neki, indul felfelé
a mondott emeletre, a jelzett ajtószámot nézegeti, és észre sem veszi,
hogy ilyenkor titokzatos távolokba lép. Megnyomja a csengőt az
ajtón, a csengő az előszobában berreg, de messzi és titokzatos
esztendők távolságában száll tovább a hangja.
A második emeleten az ötös számú ajtón becsengettem. Józsa
ugrott ajtót nyitni.
- Jézus! - sikoltott örömében, és a nyakamba borult. Hirtelen
megcsókolta a fülemet. Aztán befelé terelt:

78
 - Tessék, éppen itt vannak a fiúk.
Fogalmam sem volt, hogy kik lehetnek a "fiúk", és kissé
kényelmetlenül lepett meg, hogy nem találom egyedül Józsát.
A szobában két fiatalember cigarettázott. Az egyik egy fehér
nadrágos, kis fekete bajuszos baka őrmester, akinek sötét szeme
feltűnően hasonlított a Józsáéhoz.
- Ferenc bátyám - mutatta be Józsa az őrmestert, aki igen
illemtudóan állott fel, és a cigarettáját - ez talán megszokás volt nála
- egy pillanatra eldugta a markában. Mintha én valami főhadnagy
lettem volna.
- Boskó Pali - mutatott a másik fiúra Józsa, és közben ő is
meghajolt. Józsa kissé zavarban volt, ilyen mókákkal akarta
palástolni nagy örömét, hogy viszontlátott. Csillogott a szeme, és azt
sem tudta, mi után kapkodjon.
Boskó kissé hanyagabbul üdvözölt. Nem tudtam megállapítani
róla, hogy miféle szerzet. Sárga cipőjéhez élénk színű kék harisnyát
viselt, ízléstelenül kissé, de egészen tűrhetően volt öltözve. Kabátján
fekete zsinóron monokli függött, melyről az volt az érzésem, hogy
sohasem használja. Szőke, bodros haját középen elválasztva hordta,
túl sovány, keskeny fejű és keskeny vállú ember volt, aki mikor a
cigarettafüstöt mélyen a mellébe szívta, arcára valami különös
grimasz rajzolódott.
A társalgás nehezen indult. Boskó olykor csöndes elmésségeket
mondott, amiből nem tudtam megállapítani, hogy milyen viszony lehet
közte és Józsa között. Ferencnek aligha lehetett barátja, mert urazták
egymást. Ferenc keveset beszélt, két kezét állandóan a térdén
nyugtatta. Józsa ugrált, cigarettával és pálinkával kínált.
- Én tulajdonképpen azért jöttem - tettem fel végre az indítványt,
hogy a hangulatot megmentsem -, hogy valahol együtt vacsorázzunk.
Talán a Ligetben.
- Én, sajnos, nöileg foglalva vagyok - mondta Boskó.
Ferenc őrmesternek tetszett a kifejezés, és mosolygott a fekete
szemeivel.

79
 - És ön? - fordultam felé.
- Nekem penig be kell menni a kaszárnyába.
Úgy mondta: "penig". Általában Ferenc urat nagyon kedves és
rokonszenves fiúnak találtam, volt benne valami szelíd együgyűség,
de az is tetszett benne, hogy bottal megverte Józsát, mikor megtudta a
Witt-féle dolgot. Ez határozottan férfias és komoly leiekre vallott.
Boskótól kissé idegenkedtem.
- Én megyek, jaj, hogyne mennék... - örvendezett Józsa.
A fiúk már indultak is. Mielőtt Ferenc kilépett az ajtón, Józsa hátba
vágta:
- Holnap gyere megint!
Mikor elmentek, nyitogatta az ablakokat.
- Olyan füstöt csinálnak ezek mindig, hogy megfullad az ember!
- Ki ez a Boskó? - kérdeztem.
- Újságíró. Macának a barátja.
- És ki az a Maca?
- Színésznő. Itt lakik a házban. Sokat vagyok vele együtt, nagyon
vicces lány. Mindig nevetni kell rajta, majd bemutatom magának.
Csak most néztem először körül a szobában. A-bútorok, a
szőnyegek a Witt Ádám bőkezű ízlésére vallottak. Nagy, antik
cseresznyefa kredenc állott a fal mellett, egyik sarokban pianínó,
felette alabástrom oszlopos óra. A falakon egy-két igen jó kép,
műkereskedésből való, de szakértelemmel válogatva, és egy értékes
francia gobelin. A legkisebb tárgyak is, a hamutányér, a gyertyatartók
a pianínón, a kandalló előtt a parázsfogó, az asztalterítő és a csillár,
mind a legjobb üzletekből kerültek elő.
- Hány szobája van?
- Csak ez a kettő - mondta Józsa, és megnyitotta a hálószoba
ajtaját.
Beléptem. Hát igen, ilyet már láttam. Ez a gazdag urak eldugott
szeretőinek fészke, amely talán mindenütt a világon egyforma. Az ágy,

80
mely XIV. Lajos stílusában épült, szinte monumentális és láthatólag
két ember számára való. Felette világoskék selyem baldachin. Nehéz
selyemtakaróval leterítve, mely kétoldalt a földig csüng. Az ablak és
az ágy között terjedelmes toalettasztal, rajta hátraszegett nyakkal
ovális velencei tükör. Az asztalon a metszett kristályok kirakata,
mindegyikben színes és illatos olajok és alkoholok. A D'Orsay és
Houbigan üvegei, titokzatos kis tégelyek, fehér fésűk és fehér kefék,
melyeknek nyele és háta ezüst. És minden üveg tetején ezüstkupak, az
ezüst és a kristály csillogása ez az asztal. A manikűr rengeteg rafinált
eszközei, mindezekből egy szép és fiatal női test szinte túlhajtott
kultusza áradt. A falon egyetlen nagy kép: a meztelen Léda a
hattyúval. Két terjedelmes tükrös szekrény, a fal mellett hatalmas,
alacsony, puha pamlag díványpárnákkal elhalmozva. És amit itt
láttam először: az egész szoba padlója fehér szőrmeszőnyeggel
beborítva, mintha magas, fehér fűben járna az ember. Szinte félve
léptem rá a cipőmmel. Ez újabb titok árulója: ebben a szobában csak
akkor járkál az ember, ha már komótcipő van a lábán, amelyet nem ér
soha az utca pora.
- Ez itt a fürdőszoba - mondta Józsa, és megnyitott egy kis
tapétaajtót.
Itt is a kényelem és tisztaság remekbe készült eszközei. Minden
hófehér, a fal is magasan fehér porcelán lapokkal fedve. A kád
mellett óriási vörös szivacsok, a mosdón a legfinomabb francia
szappanok, amelyek messziről illatoznak. Habkönnyű
frottírtörülközők és fürdőköpenyek.
- Mióta nem látta Ádámot? - kérdeztem Józsát, mikor visszajöttünk
az első szobába.
- Bizony már tizedik hónapja. Legutolsó leveléből, amit a múlt
héten kaptam, úgy vettem ki, hogy rosszabbodott az állapota.
Ezt őszinte szomorúsággal mondta.
- Várjon itt rám egy kicsit, azonnal felöltözöm.
Most mályvaszínű pongyola volt rajta, a lábán ugyanolyan színű
selyemcipő.

81
 Mikor nemsokára felöltözve visszajött, alig ismertem rá.
Sötétszürke őszies kosztümjében, egyszerű, ífeléses kalapjában olyan
finom jelenség volt, mint egy előkelő divatlap modellje. Witt Ádám
bizonyára sok mindenre tanította, az öltözködésnek ez a tiszta és
biztos ízlése azonban már ösztön volt nála.
A Ligetbe mentünk vacsorázni. Kissé féltem, hogy Józsa komoly és
érzelgős lesz, mint a szerelmes nők, de vidám volt, és üdítőleg hatott
rám. Nyoma sem volt rajta annak a hangulatnak, amit akkor
tapasztaltam rajta, mikor a vonathoz kikísértem. Mindentől el volt
ragadtatva.
A kotlettre kijelentette, hogy ilyen jót még soha életében nem evett,
a pezsgőt lehunyt szemmel, lassú kortyokban itta, apró mókákat
csinált, nem győztem csodálkozni rajta és örülni neki. Ilyen jól, ilyen
boldogan, ilyen vidáman már régen nem éreztem magamat.
Egymásba karolva, gyalog jöttünk be a Ligetből. Mikor a kapun
becsengettünk, szinte magától értetődő volt, hogy én is felmegyek.
Egy cigarettára, egy pohár likőrre.
Józsa előreszaladt a hálószobába, és mialatt én a cseresznyefa
kredencből előkészítettem a likőrt és a poharakat - kitűnő angol és
orosz pálinkái voltak -, azalatt ő átöltözködött.
Egy-két perc múlva üdén jött a fürdőszobából. Arcán és kezén
friss illatszereket éreztem. Meglepetten vettem észre, hogy csupán
egy bokáig érő pongyola van rajta, derekán zsinórral átkötve.
Meztelen lábain a mályvaszínű selyemcipő. A pongyola elöl nyitott,
egy-egy mozdulatánál néha telt, fehér melle szabadon mutatta magát.
A hálószobába vittük a pálinkát, Józsa letelepedett a földre, a
fehér, puha szőnyegre. Én a pamlagon ültem. Az ölembe tette a fejét,
felnézett rám, és azt mondta:
- Aludj nálam.
Ekkor tegezett először.
Így és ezen a napon léptem a Witt Ádám örökébe, aki ekkortájt már
szegény, beteg szívével egy külföldi szanatóriumban haldokolt. Mert
örök törvénye az életnek, hogy a haldoklók ágyai még ki sem hűlnek,

82
és már belefeküsznek az élők.
Tehát fel az új életre! Ahogy emlékeim között turkáltam, eszembe
jutott a kövér, monoklis Turkevey, akivel Editéknél ismerkedtem meg,
mikor először voltam náluk vacsorán. Turkevey titkára volt a Nemzeti
Pártnak, gondoltam, ő majd felvétet a pártba.
Egy délután a ligeti Gerbeaud-ban megtaláltam Turkeveyt.
Előadtam neki a szándékomat.
- Kelek, a legnagyobb öömmel - mondta, mert még most sem
használt r betűt. - Be foglak iatni a kaszinóba is, talán olvastad a
lapokban, hogy elsején nyílt meg a Magyaa-klub. Ott igen jó
társaságot fogsz találni, főként politikusokat.
Másnap felmentem a Magyar-klubba, ahol Turkevey a klub
elnökéhez vezetett.
- Kegyelmes uam, engedd meg, hogy bemutassam legújabb
tagunkat. ..
A kegyelmes úr - nyugalmazott államtitkár - jelenlétemben rövid
jelentést tétetett rólam magának Turkevey vei.
Turkevey kissé túlozva adta elő, hogy igen befolyásos vármegyei
famíliából származom, a nevemnek "vaázseeje" van a megyémben, és
tekintélyes földbirtok független ura vagyok.
A kegyelmes úr bólongatva hallgatta Turkevey jelentését, és végül
ama reményének adott kifejezést, hogy törhetetlen politikai barátot
fognak találni bennem.
- Váj ál kelek, most majd bemutatlak az alelnök únak - mondta
Turkevey, karon fogott, és monoklijával fürkészve keresett valakit a
klubtagok között.
Azon vettem észre magam, hogy az Edit apja előtt állok. Egy kis
sápadtság futott át rajtam.
- Kegyelmes uam - kezdte Turkevey, de a tábornok félbeszakította,
és mosolyogva felém fordult:
- Ó, mi már ismerjük egymást. Régen nem láttunk... Most már nem
ott laksz, ahol mi ?...

83
 - Az utóbbi hónapokat a birtokaimon töltöttem mondtam, és nem is
tudtam, miért hazudtam, miért mondtam így, hogy "birtokaimon",
pedig sohasem szoktam hazudni.
- Á, persze, persze - mondta a tábornok.
- A kegyelmes asszony hogy van? - kérdeztem.
- Köszönöm szépen, nagyon jól.
- És Edit? Mikor lesz az esküvője?
- Karácsonyra tervezzük.. .
Csodálkoztam magamon, hogy ezt így, ilyen nyugodt hangon meg
tudtam kérdezni. Turkevey körbecipelt, és mindenkinek bemutatott.
De ekkor már szédültem, a neveket nem hallottam, és az arcokat nem
láttam. A méreg, amely belém cseppent, hatni kezdett, és a szívem
olyan erősen vert, hogy a lélegzetem is megnehezült. Egy sarokba
menekültem, és konyakot rendeltem. Nyugtalanság és szenvelgés vett
rajtam erőt, ugyanaz az érzés fojtogatta a torkomat, mint fent az
éjszakai mulatóhelyen, és mikor az állomásra kísértem ki Józsát.
Egy fél óra múlva, részegen ettől a fájdalomtól, és részegen egy
kicsit a rengeteg konyaktól, beléptem a kártyaterembe. Egy magas
székre ültem, figyeltem a kezek mozgását a zöld posztó felett. Tudtam,
hogy bakkarát játszanak, de nem értettem, hogy mikor nyer és veszít a
bankár. Csak azt láttam, hogy fizetnek, vagy elhúzzák a téteket. A
tárcámba nyúltam, és pénzt dobtam a tablóra. A bankár felém
fordította a fejét, és rám nézett. A játékosok is rám néztek, úgy látszik,
a tétem szokatlanul nagy volt. A kártyalapok repültek - most csend
volt -, aztán valami morajlás hallatszott a teremben. Csodálkoztak-e
vagy szörnyülködtck, nem tudom. Azt sem tudtam, hogy nyertem-e.
Aztán fizetni kezdtek, az én tétemet is kifizették. Nyertem. Turkevey
mellém állott, és elmagyarázta, mikor nyer és veszít az ember. Most
már figyelni kezdtem a játékot, valami jóleső, ismeretlen izgalommal
fogott el, és teljes hévvel játszottam. Nyolc óra felé vége volt a
vacsora előtti játéknak, nem számoltam meg a pénzemet, de láttam,
hogy tekintélyes összeget nyertem.
Mikor kiléptem a kaszinó ajtaján, azt mondtam magamban, hogy

84
nem fogok többet kártyázni. Nem azért, mintha féltettem volna
magamat ettől a szenvedélytől, de mindenféle kártyatragédiák jutottak
eszembe.
Másnap minden pénzemet elveszítettem. Vacsora után hazamentem,
kivettem a fiókomból a takarékkönyvemet, és akkor éjszaka többet
veszítettem, mint kétesztendei jövedelmem. Éjszaka három órakor
mentem haza, valami nyugtalanító szívdobogással, amely nem akart
szűnni. Másnap délig feküdtem az ágyban, anélkül hogy a szemem
lehunytam volna. A kártyalapok színei, kockái és figurái táncoltak a
szemem előtt, és a szívem egyenletesen, hangosan dobogott, mintha
valaki fel és alá járkált volna egy szűk cellában. Délfelé egy hosszú
és mély sóhajtással kiugrottam az ágyból.
Délelőtt az utcákon kerengtem, céltalanul és valami égető benső
nyugtalansággal. A fejem tetején tenyérnyi nagyságban különös
nyomást éreztem, és megriadva eszméltem rá, hogy ez már az idegek
fizikai betegségének tünete. A torkom száraz volt, és úgy tűnt, hogy a
szívem most is erősebben és gyorsabban ver, mint máskor. Pontosan
olyan volt ez a szívverés, mintha vergődött volna valami a
mellemben, és eszembe jutott a bogárgyűjteményem, a rovarok
éterszagú kék és zöld kadáverei, a turfa könnyű négyszögei, melyekbe
a hosszú és túl vékony gombostűket tűztük, és eszembe jutott egy kis
barna-piros szárnyú esti lepke, mely egy ilyen hosszú, vékony
gombostűre tűzve addig vergődött, míg minden hímporát leverte
magáról.
Egy elhagyott téren üres padra ültem, és tűnődtem. Valamit tenni
kéne, valami gyógyulást kéne keresni, hogy ez a karmoló fájdalom
elmúljon tőlem. Mit tegyek? Edit hiú és kegyetlen volt, hazug és
jellemtelen. A szája körül - igen, ez egészen bizonyos - egy
kellemetlen, szinte rút vonás volt. Ha jól meggondolom, híres
színésznők és más asszonyok arcára gondolok, homályos lesz az arca,
és azt kell mondanom, hogy nem is volt szép. Mennyivel nyíltabb,
tisztább és szebb a Józsa arca! Miért gyötröm hát magam érte?
Összevont szemöldökkel ültem a padon, erőltettem az agyvelőmet,
minden kellemetlen emléket összeszedtem róla - mikor a zsardinettót

85
csipegette, és az anyjának hazudott, mikor először döbbentem meg
tőle, utolsó találkozásunk jelenetei és sétájuk, mikor meglestem őket
Bécsben, a Nibelungengasséban -, most mindezt összemarkoltam, és a
szívemre szorítottam, hogy elállítsam velük beteg, nyugtalan
dobogását. De úgy éreztem magam, azt a kerekre nyílt szemű
rémületet éreztem, mint a haldokló, aki hiába tapasztja és szorítja
tenyerét elfolyó vére nyílására. Mert hiába gondoltam minden
rosszra, amit róla tudtam, lehunyt szemeimben világosan láttam őt a
folyosón, mikor a rácsra könyökölve az udvaron trombitáló
fonográfot hallgatta, mikor először mentem el mellette, és először
éreztem frissen vasalt ruhájának, hajának, vallanak illatát. És
végigsütött megvonagló ajkamon ott a sötét szobában az első
öntudatlan, vakmerő csóknak az íze, és lecsüggesztett karomban
annak az első ölelésnek édes bágyadtságát éreztem. És most -
bárhogy akartam menekülni a gondolatok elől - szinte kábultan ültem
ott a padon. A kezem gondolatban elindult, és a térdeit érintette.
Meleg tenyerét újra a tarkómon éreztem, ennek az izgalomnak emléke
remegett most forrón végig a szívemen, de a következő pillanatban ez
a tűz vitriollá változott, és megint eleven sebet égetett bennem.
Felugrottam, mert éreztem, hogy gondolataim újra az Ág utca felé
űznek, amelyről már tudtam, hogy ott, abban a szobában az emlékek
kínzókamrája vár rám.
Kinyitottam a szememet, amely közben becsukódott, mintha sötét
függönyök hulltak volna elém, és sejtelmes félhomály támadt volna
körülöttem, melyben apró neszek, hangok, selymek zizzenései élik
különös életüket.
Mezítlábas, maszatos gyerek állott előttem, aki cukrot szopogatott,
és engem bámult. Mikor felnéztem rá, megfordult és elment, mintha
megijedt volna tőlem.
Gyors léptekkel nekivágtam egy ismeretlen utcának.
Déli tizenkét óra volt.
Az utca szűk és mély völgyében álmos konflisok döcögtek
mellettem, néha bicikli surrant el, és csengőjének hangja
időközönként úgy csurrant a kövezetre, mint az olvadt ezüst.

86
 Egy harmadrangú kávéház nyitott teraszára ültem, és konyakot
rendeltem. Most először próbáltam kiszámítani, hogy mennyit
veszítettem az éjszaka. Megborzadtam, mintha a pusztulás szele
csapott volna meg. Volt egy kis majorom, amely teljesen külön állott
a birtoktól, ez körülbelül elúszott a tegnapi veszteséggel.
Azon vettem észre magamat, hogy egy alacsony, evikkeres, vörös
hajú ember áll előttem, és lehajolva az arcomat fürkészi.
- Alászolgája! - mondta a vörös.
Megismertem. Mandel volt, akinek előleget adtam a Mányoki úti
villatelekre. Ez még az Edit gondolata volt, hogy ott építünk
magunknak villát.
- Jó napot, Mandel úr!
- Kérem, én már a bejelentőben is kerestettem az urat! Mi lesz a
Mányoki úti telekkel?
- Adja el másnak. Már nincs szükségem rá.
- Odavész az előleg!
- Annyi baj legyen!
A kis vörös ember rám nézett, aztán felhúzta a vállát. De látható
izgalomban volt, mert ez neki jó üzletet jelenioo tett. Biztosan már
nagyobb árért másik vevője volt. Kezet nyújtott, és azt mondta:
- Akkor hát alászolgája.
Lassú léptekkel ment el, tettetett nyugalommal, de mikor már
messze érezte magát, hátratolta fején a kalapot, és botjával
hadonászva, szinte futni kezdett. Loholt az üzlet után.
Akkor este kétezer forintot nyertem. Másnap tizennyolcezer forintot
vesztettem. Ezt a pénzt Turkevey nyerte. Adós maradtam, és másnap
egy bankban ötvenezer forint jelzálogkölcsönt vettem fel a
birtokomra. Rengeteg költséget fizettem, mert telefonon kérték be a
telekkönyvi adatokat. Ez az ötvenezer forint volt az első tehertétel a
birtokon, mert apám adósságmentesen hagyta rám.
Öt nap múlva abból a pénzből egy krajcárom sem maradt. A
Griffbcn akkor hozták a heti számlát, ezt már csak úgy tudtam

87
kifizetni, hogy azt a gyűrűt, melyet Józsának akartam adni, és amelyet
nem fogadott el, beküldtem egy hordárral a zálogházba.
Délután felmentem Józsához. Az utóbbi időben már saját kulcsom
volt a Józsa lakásához - összehajtható, könnyű alumínium kulcs -,
amelyet mindig a mellényzsebemben hordtam. Sokszor az is
megtörtént, hogy nem Józsával vacsoráztam, hanem a klubban
maradtam mindez a játék miatt volt -, de éjszaka felmentem hozzá, és
gyakran ott is maradtam. Józsa ilyenkor felkelt, és pálinkát adott.
Józsa látta rajtam és tudta rólam, hogy a pusztulás felé rohanok, de
csodálatos ösztönnel megsejtette, hogy mit sem segítene rajtam, ha
szavaival és könyörgésével vissza akarn tartani az eszeveszett
játéktól, melynek zsibbasztó izgalmába egy másik halálos
nyugtalanság elől menekültem. Pedig őszintén szenvedett. Szenvedett,
és sajnált engem. Feltűnően hallgatag lett, néha elnézett a levegőbe,
és ilyenkor éreztem, hogy tekintete azt az ismeretlen másikat keresi,
és hogy ezt a másikat némán és rettenetesen gyűlöli. Nem tudom,
lehet, talán legtitkosabb gondolataiban örült is, hogy zavarodott,
csapzott fejjel botlok lefelé a lejtőn, hiszen én magasan álltam felette,
és ahogy lefelé bukdácsoltam, az ő kitárt karjai felé futottam. Mert
letörve és lezüllve valamikor még az ő ölébe hajthatom fáradt
fejemet, de ha megmaradok úrnak és gazdagnak, előbbutóbb el kell
válni tőle.
Ahogy a lakása felé haladtam, egyszerre valami húszlépésnyi
távolságban megpillantottam magam előtt Józsát és Boskót. Egy
pillanatra a szívembe szúrt valami, pedig ebben igazán nem volt
semmi, hogy ő Boskóval, aki régi és bizalmas ismerőse, együtt megy
az utcán. Egy ideig utánuk mentem, aztán megálltam, előreengedtem
őket. Eltűntek a tömegben.
Én befordultam egy kávéházba. Talán óra hosszat üldögéltem ott, a
képeslapok illusztrációin bolyongva és időzve unalmammal. Aztán
felálltam, és elindultam. Gondoltam, azóta Józsa is odahaza lesz.
Nesztelenül nyitottam ki az előszobaajtót, és szinte lábujjhegyen
mentem a hálószoba felé. Nem tudom, miért, de valami rossz sejtelem
azt súgta, hogy Boskót ott találom, és meglepem őket.

88
 Félrevontam a hálószoba függönyét. Józsa pongyolában hanyatt
feküdt a kereveten, és regényt olvasott, Lagcrlöf Göstáját, melyet én
hoztam neki.
Mikor meglátott, szívére kapta a kezét.
- Jézus, de megijedtem! Nem hallottam, mikor bejöttél az
előszobán.
Aztán félredobta a könyvet, felnyújtotta hozzám két hűvös, fehér
karját és jó szagú keblére vonta a fejemet.
Megszégyelltem magamat az előbbi gondolatomért, hogy Boskóval
gyanúsítottam. Józsa kiment a konyhába friss kávét pörkölni, én
azalatt az ablakhoz ültem, és a könyvet lapozgattam. Józsa boldog
volt, ha nekem ilyen kis apró örömöket okozhatott. Tudta, hogy
szeretem a friss kávét mandulás kuglóffal. Mindig ragyogott a szeme,
mikor így kettesben kávézgattunk délutánonként. A konyhából
nemsokára bejött a kávé finom illata, és lágyan megcsapta az
orromat. Ez az illat, a friss, pörkölt kávénak ez a meleg, kicsit keserű,
jó illata, ilyenkor ozsonna táján, a csöndes délutánok illata. Nem
tudom, miért, ez az illat, ahogy betöltötte körülöttem a szobát, a
szívemnek is valami jóleső melegséget adott. Eddig ebben a két
szobában csak a szerető termes ágyát, csipkéit, illatszeres üvegcséit,
kulturált tisztaságát és rafinált kényelmét láttam, most ez a kávéillat
megéreztette velem az - otthont. Arra gondoltam, milyen rettenetes -
még rettenetesebb - lenne az életem, ha Józsát sem ismerném, és
csupán a Griff szobájának négy kopár, sivár fala között kellene
vergődnöm elromlott életemmel.
Józsa ovális ezüsttálcán hozta a kávét. A finom csészék mellé
háromszögbe hajtott kis szalvéták voltak állítva. Még ilyen apró
dolgok is magukon viselték ízlésének és rendességének nyomait. Kis
asztalt állított közénk, arra készítette az ozsonnát. Szemben ültünk
egymással, kavargattuk a kávét. Egyszer csak azt kérdeztem:
- Boskót mikor láttad?
Előbb egy kuglóf után nyúlt, kettétörte, azután felelt:
- A múlt héten.

89
 Két ujjával nyugodtan belemártotta a kuglófot a kávéba.
Most újra azt éreztem, mintha hátulról egy vasbottal fejbe vágtak
volna, és valami iszonyatos repedés cikcakkos fájdalma futott volna
végig a koponyámon. Már egyszer éreztem ezt az ütést, pontosan így,
mikor Editet kérdeztem, hogy mikor látta Ahrenberget! Egy pillanatig
gondolkozni sem tudtam, az első gondolat, mely visszafojtott, néma
dühvei csikorgott meg az öntudatomban, az volt: hát ez is? Ez a rongy
is?
Száraz torokkal kérdeztem, de ő nem vette észre felindultságomat.
- Ma délután nem sétáltatok együtt?
Az ázott kuglófról nyugodtan csorgatta vissza a kávét a csészébe.
- Egész délután idehaza voltam - mondta.
Ekkor rettenetes dolog történt. Dúlt idegeimben szétpattant valami,
megdördült a düh, mint egy pisztolylövés. Vörösen és feketén ömlött
a vér az agyamra, karomban megfeszült a harag, felugrottam, kirúgtam
magam alól a széket.
Kezemet felemeltem, és teljes erővel megütöttem.
Egy halk sikoltással lebukott a földre. Könyökét védőleg
előretartotta, tekintete rémülten és idegenül meredt rám. Szája félig
nyitva volt, arca elváltozott. Dermedten ült előttem a földön.
Én kigyulladva és kiegyenesedve állottam felette, kezem ökölbe
szorult, és első gondolatom az volt, hogy megölöm.
De aztán a vérhullám lejött az agyamról, és a fogam között csak
ennyit mondtam:
- Dög!
Ahogy ott ült előttem a földön, belerúgtam. Aztán kifelé mentem,
és az előszoba ajtaját úgy bevágtam, hogy egy ablaküveg
csörömpölve kihullt.
A lépcsőházban fáradtan nekidőltem a falnak, és lihegve a
szívemre szorítottam a kezemet.
Te tudod, Mátyás, milyen borzasztó dolog az, megütni egy nőt, aki

90
nem tud védekezni. De az én öklöm akkor nemcsak Józsát érte, az
Edit álnok arcába sújtottam vele, a nőt, a hazug, alattomos nőt ütöttem
vele, a Nőt ütöttem meg dühödt öklömmel. így kellett volna leütnöm
Ralben Editet is, hogy a földre bukjon előttem. így kellett volna
belerúgnom abba a másikba is, ahogy ebbe a rongyba belerúgtam.
Egy veszendő élet bosszúja volt ez az ökölcsapás, förtelmes, állati
dolog, mégis milyen kevés fizetség azért a szenvedésért, amit egy
asszonyi fenevad tud karmolni a férfi szívébe!
Hát mindegyik ilyen aljas? Hát ilyen csalódásokkal, ilyen
fájdalmakkal kell megfizetni csókjaik ízéért, a keblük és ingük
illatáért, ájult szerelmeik gyönyörűségéért? Rettenetes ár ez!
Menekülni, futni kell tőlük, állati vágygyal legyűrni őket, aztán
arcukba köpni és eldobni valamennyit, mert a leikük halálos mérget
lehel. Ó, milyen keserűen, milyen vadul gyűlöltem e pillanatban a
nőket!
Kitántorogtam az utcára.
Kérlek, add ide most a figyelmedet, add ide most a szívedet
szegény, halott barátodnak egy pillanatra, és borzadj meg az élet
rejtelmétől, mert ha megtudod, mi történt a következő pillanatban,
ahogy az utcára léptem, meg fogod érteni ennek az utolsó
éjszakámnak végzetes ítéletét.
Ahogy kiléptem az utcára, tízlépésnyire előttem szembe jött velem
Boskó és... Józsa. Igen, igen, Józsa!
Fekete, viaszos esőkalap, sötétkék kosztüm, posztóbetétes
lakkcipő. Az alak, a termet, a járás a Józsáé, de az arc idegen. Egy
más nő arca.
Boskó megemelte a kalapját, és bemutatott az idegen hölgynek. A
hölgy vidáman megrázta a kezemet, és azt mondta:
- Ó, én már nagyon sokat hallottam magáról. Maga is biztosan
hallott már rólam. Maca vagyok.
- Józsához igyekszünk - mondta Boskó -, mert már több mint egy
hete nem láttuk.
- Nincs otthon - mondtam hirtelen -, onnan jövök, de zárva van a

91
lakás.
- Ó, a fene egye meg - mondta Maca -, akkor hát hiába jöttünk!
Megfordultak, és visszafelé jöttek velem. Én a következő kapunál
megálltam.
- Nekem itt ebben a házban van dolgom.
Elbúcsúztam Boskótól és Macától. Maca azt kérdezte tőlem, mikor
kezet nyújtott:
- Mondja, maga mindig ilyen savanyú?
Csak egy mosollyal feleltem, és beléptem a kapun. Pár percig a fal
mellé húzódva, dobogó szívvel állottam a sötét kapualjban. Mikor
kiléptem, Boskó és Maca már kint voltak az utcából.
Futni kezdtem a ház felé, ahol Józsa lakott. Négy-öt lépcsőfokot
ugrottam egyszerre, szinte feltéptem odafönt az ajtót. Lihegve állottam
meg a hálószobában.
Józsa a kereveten ült, két kezét valami végtelen szomorúsággal és
bágyadtsággal az ölében nyugtatta, arcát kissé felemelte, mintha egy
láthatatlan napsütés felé tartotta volna. így ült mozdulatlanul és
dermedten. Mikor nagy robajjal beléptem a szobába, meg sem
rebbent a szempillája, meg sem mozdult a feje. Nyitott szemmel
nézett maga elé felfelé, és az arca halottsápadt volt. A fehér arcon a
halántéka alatt egy tenyérnyi alaktalan, vörös bélyeg égett, amelyből
kiserkedt a vér. Az én ütésem nyoma. Sokáig megbűvölve néztem. A
fájdalom mozdulatlan, élő szobra volt. Előtte a földön a felborult kis
asztal, a kidőlt kávé foltjai a szőnyegen, a findzsák cserepei és egy
ázott kuglóf darab.
- Józsa - mondtam halkan. De nem felelt, mintha halott lett volna.
Az arca fölé hajoltam, és megcsókoltam az ajkát. Leültem lábaihoz
a földre, forró kezembe vettem hűvös, szinte élettelen, szép kezét, és
lassan csókolgattam bágyadt ujjait.
- Józsa... Rettenetes dolog történt velem. Bocsáss meg, meg kell
bocsátanod... Mielőtt hozzád jöttem ma délután, láttalak téged és
Boskót a Körúton... Előttem mentetek húszlépésnyire, és azt hittem, te

92
vagy... És mikor idejöttem, és kérdeztelek, azt hittem, eltitkolod
előttem.. . Azt hittem, hazudsz... Azt hittem, megcsalsz Boskóval...
Ezért ütöttelek meg... Ne haragudj ... Érzem, milyen irtózatos dolgot
cselekedtem, mikor megütöttelek. Téged, aki mindig alázatos és hű
voltál hozzám... de talán éppen ezért, éppen ezért láttam még
nagyobbnak képzelt hazugságodat és álnokságodat... Bocsáss meg...
Te tudod, hogy én tört szívű ember vagyok, nem, nem csalódás, hanem
sérelem és kegyetlen megalázás ért, amelynek emléke mint a kínzó
gerjedelem él bennem... Kegyetlen megalázás, amelyért akkor nem
vettem, nem vehettem elégtételt... Bár annak a másiknak arcába
vágtam volna öklömet, bár az a másik ült volna előttem a földön ilyen
rémülten, ilyen sápadtan, ilyen reszketve, ahogy te ültél, bár ő érezte
volna maga felett a fenyegető halál félelmét a megalázott férfi
kigyulladt tekintetében, ahogy te érezted... Nem téged ütöttelek meg,
hanem azt a másikat... És nekem rettenetes volt a gondolat, hogy téged
is elveszítelek...
Józsa, mikor elmondtam neki, mi történt velem, mikor lementem az
utcára, és rájöttem erre az ostoba tévedésre, minden szóra éledni
kezdett, felgyúló tekintettel nézett rám, s mikor mindent apróra
elmondtam, és fejemet fáradtan a térdére tettem, leült mellém a
földre, fejemet a két tenyerébe fogta, erőszakkal a tekintetemet
kereste, és felujjongva, remegve, szinte sikoltva kiáltotta:
- Hiszen akkor te. . . te. . . szeretsz engem!
Némán bólintottam.
Józsa lehunyta a szemét, sötét pillái alól arany gyöngyökben
futottak le átpirult arcán a könnyei. Folytak, folytak a könnyek sokáig,
mintha a szívében túláradt volna valami. Könnyes arca mondhatatlan
boldogságban fény lett.
Erősen fogtam a kezét, és ekkor éreztem először, ami eddig csak
lappangott bennem, ami most tisztán és világosan terült szét a
szívemben. Igen, igen! Szeretem ezt az alázatos, tiszta, hű leányt.
Szeretem Józsát. Egy más, egy megbékélt, fáradt és pihenni vágyó
szerelemmel. Egy menekülő ember szerelmével, aki szeretne
visszamenekülni az életbe.

93
 Durva és dühödt ökölcsapásom, amely fehér arcába sújtott,
ahelyett hogy messze dobta volna tőlem, a szívemhez szegezte ezt a
lányt.
Most már a sors kezet láttam állandó veszteségeimben. Érthetetlen
konoksággal ültem éjszakáról éjszakára a kártyaasztal mellett, és
szórtam szét a vagyonomat. Nem foglalkoztam sohasem a vallás
gondolataival, de ezekben a napokban megvilágosodott előttem a
predesztináció. Sorsunk eleve el van határozva, hiába próbálunk
ellene tenni, a végzet kezét, mely vállunkra nehezedik, nem tudjuk
elmozdítani. Miért ülök itt a kártyaasztal mellett, és miért hagyom
elfogyni, elapadni vagyonomat, amely az érvényesülés lehetőségét, az
élet számtalan kényelmét és az önbizalmat jelenti számomra? Mintha
felvágott erekkel ülnék itt, melyeken lassan, bugyogva ömlene, folyna
el a vérem. Miért ülök itt? Felelt a belső hang: azért, mert nincs
akaraterőd. Miért nincs akaratod? Mert felmorzsolódtál az önkínzó
gondolatok rettenetes malomkövei között.
Miért nem ugrasz ki idejében a malomkövek közül? Mert erőtlen
és ájult vagy első férfias szerelmed csalódásától, és ebben a
csalódásban a halandóság misztériumát érzed. Miért vagy erőtlen?
Mert gazdagnak születtél, nem ismerted az élet gondjait, melyekkel a
vagyontalan emberek erős szívei birkóznak.
Mikor idáig jutottam gondolataimban, gyűlölni kezdtem a saját
vagyonomat. Igen, mindennek az ötszáz hold föld az oka. Ha pénz és
anyagi támasz nélkül kellett volna nekivágnom az életnek, ez a
küzdelem megedzett volna, de puha, kényes és érzékeny vagyok, mint
aki levegő nélkül, vatta közt nőttem fel, és mikor először ért a
napsütés, felperzselődtem, mikor először csapott meg a szenvedés
szele, sorvadás és pusztulás fenyeget.
Csak egy út van: ki az életbe! Egy krajcár nélkül, kemény ököllel
verekedni, megfeszült karral harcolni az izmos habok ellen,
megfürdetni lelkemet a szélben és a napsütésben! Ahogy ott ültem
néha a bakkarat asztal mellett, és a krupié hosszú falapátja elemelte
előlem az elveszített tétet, arra gondoltam: csak hadd menjen, hadd
pusztuljon ez a vagyon, mert ennek köszönhetem szenvedéseimet.

94
Csak hadd ússzon velem ez a zöld posztóval bevont nagy, kerek
asztal, ez az iszonyú, zöld tutaj, csak hadd ússzon, ki tudja, az élet
milyen tájaira sodor!
Homályosan azt éreztem: Józsa felé sodor. Valami zsibbadt, mégis
jóleső kábulattal vártam, hogy odaérjek hozzá, és odaadjam neki
fáradt életemet.
A bank, amely az első ötvenezer forintos kölcsönt folyósította a
birtokomra, azóta még kétszer adott sokkal nagyobb tételű összegeket.
Legutóbb, mikor újabb kölcsönért jelentkeztem, az igazgató elhárító
mozdulatot tett a kezével:
- Uram, végtelenül sajnálom, de a bírtok több terhet már nem bír
el.
Másnap eladtam a ruháim egy részét, a prémbundámat, vadász- és
sportöltönyöket, melyeket úgyszólván alig viseltem. És újra
zálogházba került az aranyórám, mert pár nap múlva ez a pénz is
kifolyt a tenyeremből. Mandelnak megbízást adtam, hogy szerezzen
vevőt a birtokra.
A klubban az emberek sokáig rám néztek, ha beléptem, és hátulról
is a tarkómon éreztem a tekintetüket. Már beszéltek rólam,
sajnálkozva vagy ajkbiggyesztve.
Ezekben a napokban három dolog hozott érthető izgalomba.
Találkoztam Csokonaival a korzón, aki karon fogva jött a lila ujjú
Margittal. Mikor csodálkozva néztem rájuk, Csokonai mosolyogva
szólt:
- A feleségem.
Pár közömbös szót váltottunk, mint olyan emberek, akik már nem
érdeklik egymást.
A másik dolog megkondított a szívemben valamit, de azután
unottan tovább fordítottam az újságlapon. Azt olvastam az újságban,
hogy a hadügyminiszter leköszönt, és az új hadügyminiszter Ralben
Ottó tábornok lett.
Keserű mosoly húzta el a számat. Valami különös fájdalom fogott

95
el. Most az a kisfiú sírta el magát bennem, aki otthon a régi házban a
tükör előtt állott, és ceruzájával hadonászva beszédeket szavalt. Most
eszméltem rá, milyen közel voltam hozzá, hogy ezek az álmaim
beteljesüljenek. A hadügyminiszter vejének igazán hivatalból jár a
képviselői mandátum, nyitva áll előtte izgalmas lehetőségeivel a
politikai pálya. Most egyszerre eszembe jutott az a délelőtt, mikor
még csak látásból ismertem Editet, s mikor a korzón üldögélve egy
déli újságban azt olvastam, hogy Ralben tábornokot kihallgatásra
rendelték, és valószínűleg ő lesz a hadügyminiszter. Akkor mint egy
léggömb röppent messze tőlem az az álom, amely igazán, csak egy
magányos fiatalember forró álma volt. Most az a léggömb emlékeim
és kínlódásaim roppant súlyával vonszolta magát odafönt, vágyaim
elérhetetlen magasságában. Milyen kicsinek, milyen züllöttnek,
milyen összetörtnek éreztem magamat ebben a percben!
Egy pillanatra visszaderengtek és végigborzongtak bennem az
emlékek, de aztán arra gondoltam: jobb így, legalább Editek Bécsbe
költöznek, és nem kell állandóan rettegnem, ha az utcán megyek, hogy
véletlenül találkozom velük.
Délután Józsa azt indítványozta, hogy menjünk fel a Svábhegyre.
Vasárnap volt. Éppen indultunk, mikor a lépcsőn szembejött velünk
Ferenc. Fehér nadrágban volt, cipője úgy ragyogott a suvicktól, mint
a tükör. Frissen borotvált arcával, mellén a piros lövészbojtokkal
igazi vasárnapi őrmester volt.
- Ferencet elvigyük? - kérdezte Józsa, és kérdőleg rám nézett.
- Hogyne! - mondtam örömmel, mert őszintén szerettem a
becsületes fiút. Ekkor már tegeződő viszonyban voltam vele, de
Ferenc még mindig úgy állt meg előttem, ha megszólítottam, mintha
kapitány lettem volna.
Hármasban szálltunk fel a villamosra. Az utóbbi időben már nem
használtam kocsit. A fogaskerekű állomása előtt várakoztunk, és
vidáman beszélgettünk, mikor egyszerre borzasztó dolog történt.
Ferenc, mintha valami titkos áram érintette volna meg, hirtelen
megmerevedett, bokáját összecsapta, fejét felvágta, és kezét a
sapkájához rántotta.

96
 A tábornok jött. Én a fal mellett állottam, hirtelen belenéztem
felfele a levegőbe. Nem láttam, de hallottam magam előtt két szoknya
suhogását. Ők voltak. Ő és az anyja. Az újságosbódéhoz mentem,
képeslapokat vásároltam, de éreztem, hogy nincsenek gondolataim, és
a kezem úgy motoz a lapok felett, mintha nem is az én kezem lett
volna. Ez a kéz feltűnően sápadt volt, és reszketett.
Mikor nagy sokára visszajöttem, ők már nem voltak sehol. Ekkor
már valahogyan magamhoz tértem, és unott hangon azt
indítványoztam, hogy ne a hegyre menjünk, hanem a Hűvösvölgybe.
Józsa mindig azt találta nagyszerűnek, amit én indítványoztam, és
elindultunk a Hűvösvölgy felé.
Lopva a hegyoldalra néztem, amelyen szuszogva kapaszkodott és
kanyarodott fel a lokomotív. A három kocsi közül az egyikben ő ült.
Talán kétszáz méternyire volt tőlem.
Mikor már mélyen jártunk a Hűvösvölgyben, Józsa belém öltötte
karját, és én arra gondoltam, hogy most láttam utoljára Editet. Most
sem láttam, csak hallottam, éreztem a ruhája suhogását. Vajon ő látott-
e? Ezt alig hiszem, mert Józsa és Ferenc előttem állottak.
Egy kisvendéglőbe mentünk vacsorázni. Míg a vacsorát hozták, az
újságokat lapozgattuk.
Újra itt volt a tavasz, és a májusi hangulatok visszahozták az Ág
utcai napok emlékét. Egyszer nem álltam meg, átmentem Budára, és
óraszámra álltam a falnak dőlve, amely fölött most újra lila
ragyogásban borult ki az orgonabokor.
A dolgok végzetszerűen történtek velem, mint egy ítélet, melyet
nemsokára végrehajtanak. Mandel eladta a birtokomat, és az a kevés
pénz, amit kaptam, éppen csak arra volt elég, hogy különböző
tartozásaimat rendezzem.
Egy este utolsó háromszáz forintommal mentem fel a klubba.
Eleinte valami ötezer forintot nyertem, de éjfél után két órakor úgy
álltam fel az asztaltól, hogy háromezer forinttal adós maradtam egy
Boroszlay nevű ügyvédnek.
Kissé szédültem, mikor a ruhatárban rám adták a kabátot. Józsához

97
mentem, és két napig nem mozdultam ki a szobából. Komolyan beteg
voltam. Inkább csak nagyon bágyadt és erőtlen, és ez a bágyadtság a
szívemből áradt szét bennem. Ezt, ezt az utolsó játékot elhibáztam!
Csak addig lett volna szabad játszanom, amíg a háromszáz forint tart.
Akárhogyan törtem a fejemet, nem tudtam, honnan fogom előteremteni
azt a háromezer forintot, amivel Boroszlaynak adós maradtam.
Gondoltam, írok Boroszlaynak, és haladékot kérek tőle. De
csakhamar eldobtam magamtól ezt a gondolatot. Boroszlay maga is
letört ember, aki állandóan a legnagyobb fejfájások között él, hogy
valahogyan elkerülje kártyaveszteségei miatt a büntető
feljelentéseket. Részéről igazán nem számíthatok semmi kíméletre.
És... és aztán... miből fogok élni? Most már igazán semmim sincs.
íme, itt van tehát a pillanat: egy krajcár nélkül kemény ököllel
verekedni, megfeszült karral harcolni az izmos habok ellen,
megfürdetni lelkemet a szélben és napsütésben. Ezt akartam, ezzel a
gondolattal szórtam szét a vagyonomat. És most halálos fáradtan
fekszem az ágyban, nincs egyetlen gondolatom, még arra sem, hogy
Boroszlayt miből fogom kifizetni.
Ha arra gondoltam, hogy ügyem a klub fegyelmi választmánya elé
kerül, és ezen az ülésen talán jelen lesz a tábornok is, olyan fájdalom
hasogatott bennem, hogy kiáltozni szerettem volna.
Józsa állandóan mellettem volt, és hideg borogatást rakott a
szívemre, amely néha érthetetlenül erősen dobogott, és nem akart
csillapodni. Néha perceken át fogtam a Józsa kezét, és azt éreztem:
meg kell halnom. Nincs más kivezető út: el kell dobnom magamtól
elromlott életemet. Menekülést kerestem akkor, mikor a vagyonomat
elúsztattam, azt hittem, hogy friss és dacos erők szállnak a szívembe,
ha magamnak kell küzdeni az életért, de rosszul számítottam,
menekülés közben - most már világosan érzem - olyan fekete gödörbe
estem, amelyből nem tudok kijutni, amelyben összetört vállakkal
fekszem, szívemben a meghalni vágyás ijesztő némaságával.
Lehunyt szemmel sokáig gondolkoztam. A Józsa szelíd keze
csendesen pihent a kezemben. Ez a kéz mégis erősen fogta a kezemet,
ebből a kézből az élet ömlött, az élet áradt belém. Élnem kell, őneki,

98
őérte kell élnem. Kinyitottam a szememet:
- Józsa - mondtam halkan, mint a nagybeteg -, rettenetes bajban
vagyok... Ments meg, cnélkül nem tudok visszajönni az életbe... Küldj
háromezer forintot Boroszlaynak...
- Hogyne... azonnal... - mondta Józsa, és az íróasztalához ült.
Mintha csak egy pohár vizet kértem volna.
Felírta az utalványra a Boroszlay címét, és ő maga vitte a postára.
Mikor visszajött, csak annyit tudtam neki mondani:
- Köszönöm.
De Józsa megérezte, hogy ezzel a szóval lábaihoz estem, melléje,
az ő élete mellé rogytam.
A Griffből a szolga utánam hozta a Turkevey ajánlott expressz
levelét.
"Kínos feltűnést keltett - írta Turkevey -, hogy legutóbbi
kártyaügyedet nem rendezted kellő időben. Boroszlay bejelentést tett
a választmánynak. Ne vedd rossz néven, hogy kíméletlenül őszinte
leszek veled szemben, de kénytelen vagyok vele, és azt kell
tanácsolnom: lépj ki a klubból..."
Összetéptem és eldobtam a levelet.
Délután Józsa odaült az ágyam szélére, ölbe ejtett kezekkel sokáig
nézett a földre, egyszer csak megeredtek a könnyei.
- Mi az? - kérdeztem ijedten.
Felelet helyett egy táviratot mutatott. A táviratot a Witt Ádám
ügyvédje küldte, és közölte, hogy Witt Ádám négy nappal ezelőtt
külföldön meghalt. Az ügyvéd magához kérette Józsát, mert a
megboldogult - ez is benne volt a táviratban - végrendeletében igen
nagy összeggel gondoskodott Józsáról.
Én nem tudtam gondolkozni. Lehunyt szemmel feküdtem az ágyban.
Józsa gondolkozott helyettem:
- Nincs semmi baj... Nem szabad kétségbeesned... Vissza fogsz
menni a minisztériumba...

99
 Sokáig nem feleltem. Aztán kinyitottam a szememet, és a
mennyezetre néztem. Mintha önmagámtól kérdeztem volna:
- Akarod, hogy meghaljak, vagy akarod, hogy éljek?
Józsa térdre esett az ágy mellett, és két kezével erővel feljebb
emelte fejemet a párnáról. A hangja sírás, könyörgés és boldog
sikoltás volt:
- Azt akarom, hogy élj!
Készülődtünk az esküvőre. Józsa komolynak és meghatottnak
mutatkozott ezekben a napokban. Megszépült és átszellemült arra a
gondolatra, hogy új életet kezdünk. Néha mellém ült, vállamra
hajtotta a fejét, és sokáig így maradtunk. Ha elmentem, mindig az
ajtóig kísért, a nyakamba kapaszkodott, és valami végtelen hálával
nézett rám. A szeme ilyenkor mindig tele jött könnyel.
Egész nap házalókkal és bútorkereskedőkkel tárgyalt. Nem szóltam
bele a dolgaiba, elgondolkozva és meghatódva figyeltem, milyen
különös buzgalommal menekül berendezésének minden egyes
darabjától, és vásárol újakat. Az volt a terve, hogy háromszobás
lakásba költözünk, és régi berendezéséből semmit sem visz magával.
Lassanként a ruháit, fehérneműit, fésűit, keféit, ágyneműit, mindenét
eladta, és újakat vett helyette.
Egy délután, mikor beléptem hozzá, a kályha előtt ült, és leveleket
dobált a tűzre. Ezek a levelek Witt Ádám levelei voltak. Elfordította
az arcát, kissé zavarba jött, mikor ezen műveleten rajtakaptam. Én
egy székbe ültem, onnan néztem hallgatagon, amint a kályha előtt ült a
szőnyegen, és rakta a tüzet.
Mikor elkészült, térdein csúszott tréfásan hozzám, homlokát
ölembe fektette, és egyik ujjamat gyengén megharapta. Amikor látta,
hogy mozdulatlanul tűröm, olyan erősen harapta meg kezem fejét,
hogy felszisszentem. Erre kacagni kezdett, és mindkettőnk
szomorúsága elmúlt.
Egy délután rosszkedvűen ültem a dívány sarkában.
Józsa rögtön odatelepedett mellém. Karjait a nyakamba fonta:

100
 - Miért vagy ilyen szomorú?
- Arra gondoltam: ezután te fogsz eltartani engemet.
- Hogy képzeled azt! - lobbant fel. - Te hivatalba fogsz járni, és
nagyon szolidan fogunk élni.
Közelebb húzódott hozzám, és egy kis hallgatás után azt kérdezte:
- Vagy nem akarod?
- De igen, Józsa. Dolgozni fogok érted...
Szépek voltak ezek az órák. Sokszor egészen érthetetlenül gyerekes
jókedvünk támadt, és kacagva hemperegtünk a szőnyegen.
Abban állapodtunk meg, hogy a jövő hét szerdáján tartjuk meg
esküvőnket a hetedik kerületi anyakönyvvezetőnél. Mikor a tanúkon
gondolkoztunk, egy pillanatra Csokonai jutott az eszembe, de aztán
mégis elvetettem ezt a gondolatot. Ugye, tudod, miért? És ekkor arra
a különös felfedezésre jutottam, hogy nincs egyetlen barátom se.
Végre is úgy döntöttünk, hogy az én tanúm Boskó lesz, a Józsáé pedig
Ferenc. Előre mosolyogtam, ha arra gondoltam, hogy Ferenc legszebb
lövészbojtját teszi fel erre az alkalomra.
Az utolsó napokban Józsát csak délutánonként látogattam meg egy-
egy rövid órára. Keveset beszéltünk, halk gondolatainkkal mind a
ketten a szerdai napra gondoltunk.
Tegnap délután hordár keresett a Griffbcn. Levelet hozott, a
borítékon ismeretlen női írással. A levélben csak ennyi állott:
"Nagyon, de nagyon fontos ügyben szeretnék magával beszélni. Hat
órára várom. Csokonainé."
Még alig volt öt óra. Ez alatt az idő alatt a legképtelenebb dolgok
jutottak az eszembe, hogy mi lehet az a fontos ügy. Csokonainak talán
sürgősen pénzre van szüksége valami súlyos ügyben. Szegények, ezek
azt hiszik, hogy én még most is vagyonos vagyok. Aztán lovagias
ügyre vagy családi jelenetre és válásra gondoltam. Pár percig annál a
gondolatnál időztem: talán valahogyan megtudták, hogy el akarom
venni Józsát feleségül, és figyelmeztetni akarnak a múltjára. De nem,
ez képtelenség!

101
 Alig vártam a hat órát. Hat órakor becsöngettem Csokonaiakhoz. A
szobalány a hálószobába vezetett, ahol Csokonainé az ablak mellett
babaruhát horgolt.
Első pillanatra felismertem rajta, hogy nemsokára anya lesz.
Semmi sem volt benne a régi, lila ujjú Margitból, egy kicsit
meghízott, megszépült, és feltűnt nekem, hogy szokatlanul komoly,
szinte ünnepélyes.
Mikor szemben ültünk egymással, és egyedül maradtunk, félretette
a horgolást. Mosolyogva nézett a szemembe :
- Tudja, hogy miért hívattam?
- Fogalmam sincs - feleltem.
- A férjem nincs itthon, én küldtem el hazulról, hogy nyugodtan
beszélgethessünk.
Ez még jobban meglepett.
Egy pillanatnyi szünetet tartott, aztán mélyen a szemembe nézett:
- Edit volt nálam tegnap...
A kezem idegesen megrándult. Most megint egy pillanatnyi csönd,
ő kezével nyugodtan megigazított egy redőt a szoknyáján.
- Mióta rokonok lettünk, nagyon megszerettük egymást - mondta, és
kerülte a tekintetemet, amely egészen zavart volt.
Később mégis rám nézett:
- Azt tudja, hogy Ahrenbergnek visszaküldte a jegygyűrűt? -
kérdezte hirtelen.
Éreztem, hogy ijesztően sápadt vagyok. Kitágult szemekkel
meredtem rá, úgy, hogy Csokonainé megint elvette rólam a tekintetét.
Aztán hangjában egy kis remegőssel mondta:
- Nézze, én komolyan szeretnék magával beszélni. Magának
találkoznia kell Edittel. Én asszony vagyok, én ezt jobban meg tudom
magyarázni magának. Edit nem bűnös. Maga nem ismeri bizonyos
helyzetekben a nők lelkiállapotát. A maga utolsó levelére nem volt
ereje válaszolni.

102
 A szám körül most lassan egy keserű, ferde mosoly rajzolódott fel.
De egyetlen hang se tudott kijönni a torkomon. Összeszedtem minden
erőmet, hogy válaszolni tudjak. Csak nagy sokára tudtam halkan és
valami különös rekedtséggel megszólalni. A szavaimnak éle volt:
- Maga, úgy látszik, nem tudja, hogy én... teljesen tönkrementem.
Csokonainé most melegen emelte rám szép tekintetét :
- Mi mindent tudunk. Ottó bácsi még a részleteit is tudja a maga
kártyavesztesegeinek.
Hosszú hallgatás után azt mondta:
- Nézze, jöjjön el hozzám holnap délután. Ilyenkor hat óra tájban.
Aztán hozzátette:
- Itt lesz Edit is...
Sokáig nem feleltem. Azután egészen halkan kérdeztem:
- Edit tudja, hogy én is itt leszek?
Csokonainé hallgatott, mosolygott, azután azt mondta:
- Ővele már megbeszéltem a dolgot.
Felálltam. A kezem remegett, mikor a kabátomon a felső gombot
begomboltam.
Csokonainé felnézett rám, és mikor már túl hosszúnak tűnt a
hallgatás, azt kérdezte:
- Nos, eljön?
- Nem tudom - feleltem alig hallhatóan.
Egészen meg voltam zavarodva. Indultam kifelé. Csokonainé kijött
velem az előszobába, és az ajtóban azt mondta:
- Ez a levél is magának szól.
Egy lila borítékos levelet adott át, melyet a zsebembe gyűrtem.
Aztán sokatmondó tekintettel búcsúzott tőlem:
- Holnap öt órakor várom magát vagy... a levelét.
Lefutottam a lépcsőn. Lent az utcán megálltam, és felbontottam a
levelet. Edit írta. Egy pillanatra önkéntelenül az arcomhoz emeltem,

103
és megszagoltam a borítékot. Mint akkor először, mikor a meghívót
küldte ismeretlenül a házi bálra. Néztem ezt a lila borítékot, és
eszembe jutottak azok az órák, amikor még Kamilla néninél a budai
lakásban feküdtem, mint egy halott a díványon, minden neszre
felriadtam, és vártam... ezt a levelet. Vártam egy kezet, amely talán
felém nyújtja ezt a lila borítékot:
- Tessék, ez a levél magának jött!
Nyugtalan, gyors betűkkel volt írva a levél, megszólítás nélkül:
"Bocsásson meg. . . Tudom, rettenetesen vetkeztem maga ellen, de
bocsásson meg, meg kell bocsátania, én is sokat szenvedtem. . . Nem
magamért, magáért.. . Ó, engem is megvert az Isten, nem is tudom, mi
történt velem, elszédültem, elkapott a nagyzási láz, mikor arra
gondoltam, hogy egy grófnak leszek a felesége... Én Ahrenberget
sohasem szerettem. Én csak magát szerettem, mindig csak magát.
Most is.
Mindent tudtam magáról. . . Apa mindig elmondta, hogy mindenki
magáról beszél a klubban, hogy maga vesztébe rohan, mint az őrült,
és hogy mindenki magát sajnálja. . . Apa nem is sejtette, hogy mikor
beszámol a maga feltűnő veszteségeiről, amiről a klubban beszéltek,
mindig az én szívemben forgatja a kést. Egyszer aztán nem bírtam
magammal. Egy este - ez már Bécsben volt - bementem az apa
szobájába, és zokogva mindent elmondottam neki. Hogy maga
énmiattam rohan a pusztulásba, hogy nem szeretem Ahrenberget, hogy
csak azért hagytam el magát, mert grófné akartam lenni, és ezzel őneki
- apának - akartam örömet szerezni.. .
Apám végighallgatta, amit elmondtam, aztán felállt, két kezébe
fogta a fejemet, és megcsókolta homlokomat.
- Édes leányom - mondta -, ezentúl még jobban foglak szeretni.
Nekem a te boldogságod mindennél fontosabb. Utazz azonnal Pestre,
fogd meg a kezét, és hozd ide elibém azt a fiatalembert.
Az én apám úr és igaz ember. Ez tegnap este történt. Én azonnal
levelet írtam Ahrenbergnek, és visszaküldtem a jegygyűrűt. Ma reggel
pedig a komornámmal vonatra ültem, és gyorsvonattal délben

104
megérkeztem Pestre.
Én tudom, hogy maga teljesen tönkrement. Azt is tudom, hogy
otthagyta a minisztériumot. Ezt apa is tudja, de ez nem baj... Maga
talán nem is tudja, apa pár hónappal ezelőtt nagyon sokat Örökölt,
hirtelen meghalt egy nagybátyja, és minden vagyon miránk szállott. . .
Apa akkor engem nagykorúsított, és kiadta a részemet ...
Ez még Pesten volt... Ekkor találkoztam az utcán véletlenül
Mandellal. . . Tudja, azzal az emberrel, akinek maga megbízást adott
a Mányoki úti villatelekre... Mandeltól tudtam meg, hogy el akarja
adni a birtokát... Ekkor megbíztam Mandelt, hogy akármilyen áron
nekem vegye meg a péterfalvi birtokot, de úgy, hogy szigorúan
titokban maradjon, hogy én vagyok a vevő.. . Sikerült. Megkaptam a
birtokot, és láttam a telekkönyvben a maga pusztulásának rettenetes
nyomait... Minden terhet kifizettem, a birtok most tisztán áll, és az én
nevemre van írva. Ezt... én ezt... visszaadom magának..."
Nem tudtam tovább olvasni. Összegyűrtem a levelet, és
elhajítottam. Különös pillanat volt ez: egészen világosan láttam
magam előtt Józsát. Akkor, amikor megütöttem, könyökét védőleg
előretartotta, tekintete idegenül meredt rám. Szája félig nyitva volt,
arca elváltozott. Dermedten ült előttem a földön.
És azután az a pillanat, amikor visszajöttem: a kereveten ült, két
kezét valami végtelen szomorúsággal és bágyadtsággal az ölében
nyugtatta, arcát kissé fölemelte, mintha egy láthatatlan napsütés felé
tartotta volna. Szempillája nem rebbent, feje meg sem mozdult.
Nyitott szemmel nézett maga elé, fölfelé, és az arca halottsápadt volt.
A fehér arcon, a halántéka alatt az ütés vörös nyoma.
Előtte a földön a felborult kis asztal, a kidőlt kávé foltjai a
szőnyegen, a findzsák cserepei és egy ázott kuglóf darab. Te, Mátyás,
ahogy ott állottam az utcán, én mindezt kísérteties pontossággal
láttam.
- Ostobaság! - kiáltottam fel egészen hangosan.
- Vissza fogok menni, és azt mondom Csokonainénak: asszonyom,
minden szó felesleges, nekem a jövő héten lesz az esküvőm!...

105
 De nem volt erőm visszamenni. Csak álltam ott, mintha a földbe
gyökerezett volna a lábam. Ó, milyen iszonyú volt az, hogy nem
tudtam visszamenni és megmondani, hogy ne várjanak holnap!
Egy kávéházba mentem, és pár sort írtam Józsának:
"Édesem, csak holnap délelőtt fogsz újra látni."
Olyan feldúltnak és zavartnak éreztem magamat, hogy nem akartam
ebben a hangulatban a Józsa szeme elé kerülni. Szegény, még azt
hihette volna - .. .de nem, ezt a gondolatot nem is írom le.
Lekerültem a Duna-partra. A gesztenyefák alatt Kamilla nénit
láttam, egyik kezében kis csomagot vitt, másik kezében az egyik
macskáját tartotta. Olyan volt, mint egy furcsa emlék, amely most
talán utoljára tipegett át az életemen.
Sokáig néztem utána, azután leültem egy padra.
Már az alkonyat szállt a város fölött. Egy nagy arany láng volt az
ég. A sziget felől kis fehér gőzhajó jött a Dunán, hirtelen nagyot
sípolt, és ez a hang olyan volt, mint egy halálos, vad sikoltás. A fehér
hajó sikoltása a Gellérthegy oldalába ütődött, és láthatatlan ívben
repült az ég felé. Odafönt elhallgatott.
A tavaszszínű hegyről ifjú nők és férfiak jöttek lefelé az
alkonyaiban. A nők bágyadtán húzták maguk után napernyőjüket a
földön, a férfiak szótlanok voltak.
A parton egy ember állott födetlen fejjel, és karjait mellén
összefonva, mozdulatlanul nézte a vizet, amelynek hátán rezes fényű
hullámok futottak versenyt. Mindenütt álltak így emberek a partok
teátrális lépcsőin, sétáló öregurak, idős hölgyek, fiatal leánykák
szorosan egymásba kapaszkodva, cselédek, akik leszöktek egy-két
percre. Néztük a vizet.
Aztán felálltam, és sétálni kezdtem, két fa között sétáltam a parton.
Szél jött a Dunáról, a szél a fák lombjába fújt. Sötétedni kezdett, és
lassankint kigyúltak a lámpák. A Duna barna habjai most szinte
dalolva vonultak lefelé a sötét hídpillérek alatt, mint egy csodálatos
processzió. A zúgó vízben némán ragyogtak a parti lámpák
tükörfényei, mint lefelé fordított óriás, lángoló fáklyák.

106
 Gondolat nélkül, hátrafont kezekkel, lehajtott fejjel sétáltam a két
fa között. Énbennem csak egyetlen homályos gondolat terült szét:
most, most mindennek vége, megkondultak felettem az utolsó órák.
Az égre néztem, ahonnan ez órák kísérteties kongását véltem
hallani. Felemelt arcomba hideg esőcseppek hulltak. Különös
süketség tömte be a füleimet, különös zúgás, amely valahonnan a
mindcnségből áradt, s amely valóban kísérteties órák kongásához
hasonlított.
Már egészen sötét volt körülöttem. És akkor elindultam ide, a
szállodába...
Eddig van, Mátyás.

EGY MENTŐORVOS NAPLÓJÁBÓL

Május ötödike, szerda Délelőtt fél kilenc órakor a külső Váci útra
hívtak bennünket, ahol az 57-es villamos elütött egy lámpagyári
munkást. Kisebb sérülésével a Rókusba vittük.
Tíz óra előtt pár perccel a Griff Szálloda hívott bennünket, ahol a
239-es szobában egy fiatalember mellbe lőtte magát. Mikor
beléptünk a szobába, a villany'mcg égett, és az ablakfüggöny le volt
eresztve. Az asztalon nagy csomó kézirat hevert, rajta a címzés: "Tóth
Mátyás mérnök úrnak, itt mellettem, a 240-es szobában."
És egy papírlapon külön - ezek az utolsó kézvonások - pár kusza
sor:
"Háromezer forint tartozásom fejében összes ruháimat és minden
megmaradt holmimat Nagy Jolán kisasszonyra hagyom."
A szobaasszony azt mondja, kilenc órakor jött haza tegnap este a
vendég, és egész éjszaka írt. Reggel nyolc órakor benézett, még akkor
is égett a villany.
Az öngyilkos a karosszékben ült, keze - amelyből kihullott és
földre esett a revolver - erőtlenül lefelé csüngött.
Szeme nyitva volt - még élt -, és bágyadtán mosolygott.
Felgomboltam a mellényét és az ingét: szíve fölött érte a lövés.

107
Kötést adtam rá, azután kivettük a névjegyét.
A címeres, litografált névjegyen ez a név állott:-------
Egyébként a tárcában alig volt valami pénz.
Hordágyra tettük, és levittük az autóba. Az új Szent János-kórház
felé irányítottam a kocsit, mert erre a rendes úton kövezés miatt nem
lehetett menni.
Már Budán jártunk - éppen az Ág utca előtt haladtunk lassan -,
mikor kinyitotta a szemét, és aztán megint lehunyta. A szíve fölé
hajoltam, aztán megkerestem a pulzusát.
Ekkor, ebben a pillanatban, útközben meghalt.

108
AZ EZÜSTSZÁRNYÚ
SZÉLMALOM

NOVELLÁK

109
 AZ EZÜSTSZÁRNYÚ SZÉLMALOM

Dombon áll az öreg Páva Mátyás szélmalma. Már csak afféle

dombon, amit errefelé az Alföldön dombnak neveznek. Tán a
honfoglalás idejéből maradt itt ez a domb. Tass vezér farkasbőrös
katonái tán erre a dombra vezették fel a fehér lovat, áldozatul az Öreg
Istennek. A máglya, amit zúgó tölgyerdők szálaiból raktak, akkora
lángot csapott, hogy a láng megnyalta a felhőket. Akkor még
szélmalomnak híre-hamva sem volt a világon. Kézidarán törték a föld
magvát, abból lett a korpapogácsa.
Tán hunok vagy törökök testhalma ez a domb, amelyen most a
szélmalom áll, mint óriás síron óriás kereszt. Ha nem fú a szél: a
malom négy kitárt karja mondhatatlan vággyal öleli az alföldi táj
méla messzeségeit. Az öreg malom van már vagy százesztendős. Aki
nem hiszi, nézze meg a hatszögű bálványoszlop derekát, mely a
köveket forgatja a homályos, hűvös malomban, ott a bálvány derekán
az írás: "Az Úr Engedelmével Építtetett Páva Lajos Mónár Mester
Által Anno 1798." Ha valaki a tenyerével lecsapja a bálvány
derekáról a lisztet meg a port, amivel az idő beszitálta, mindjárt
kitűnik a finom faragott írás. A képen az is látható, hogy két
kutyafarkú oroszlán felemelt lábakkal pergeti a malomdombot.
Nyilvánvaló, hogy a két oroszlán a szelet jelenti, egyik a tavaszi
szelet, másik az őszi szelet. Néha úgy ordít a szél itt a magyar
pusztán, mint a Szaharában az oroszlán. Marcangolja a
malomvitorlákat, és szinte lángot vet a veszett forgástól a malom
nyaka. Pedig az vasból van! Böjti napok alkonyán a kántorszél úgy
énekel a szakállas zsombék felett, mintha valósággal kántor volna,
akkora nagy, hogy a feje beleér az égbe, zsoltárt tart a kezében, úgy
vezeti maga után a szelek proccsszióját.
Száz év alatt sokszor clnyűtte már a szél a malomvitorlákat, és
Páva Mátyás bádoggal foldozta meg a tépett szárnyakat. Az új bádog
ezüstszíne nagyon csillogott a napsütésben, azért maradt rajta a név a
Páva Mátyás malmán: ezüstszárnyú szélmalom. Ennek van már vagy
negyven esztendeje, azóta rozsdás-fekete lett a bádog a szárnyakon,

110
de a régi név rajta maradt.
A malom mellett tavacska, a tavacskában fehér rucák feredőznek.
Odébb két kis koszos malac túr a sárban. A domb alatt vonul az
országút, rajta jönnek időnkint éktelen zörgéssel és toronymagas
porfelhőt kavarva az ácsi, áfpádi, madarászi szekerek.
Páva Mihály átlépte már keshedt, öreg csizmájával a nyolcvanadik
esztendőt. Szúrós, acélszürke szeme fölé bozontos szemöldök borul,
deres bajusza akkora, mint a vadgalambszárny. Kék köténye avas,
rojtos gatyája is avas, kenetlen csizmája sarkát meg félretaposta az
idő. Görbén megy, ha jár, egyik vállát lejjebb húzza, fejét félretartja,
mintha mindig zsákot hordana.
Most ott áll a dombon. A korlátnak dőlve pipál, úgy néz le az útra.
Szekér zörög Ács felől, sasszeme messziről megismeri benne az ácsi
sógort meg az öregasszonyt.
-Adj' isten!
- Adj' isten!
Az ácsi ember ostorával mutat a város felé, és túlkiabálja a
szekérzörgést:
- Megyünk a doktorho!
És mutogat hátra az asszony felé, akit a saroglyában ráz az utazás.
Az asszony meg az öreg Pávának integet a fejivei.
De a vénember szeme meglátta a szekér alján a két zsák búzát. A
kocsi már elhaladt, és amíg a pipát a korláthoz veregeti, mormog
magában:
- Mentek az anyátok kínjába, de nem a doktorho! Mentek a
gőzmalomba!
Megfordul, és a malomajtó felé megy. Útközben csizmájával
belerúg egy kivetett, horpadt kék fazékba, amely búgva röppen fel, és
haragja elől ugrálva menekül lefelé a domboldalon.
Leül odabent az ablak mellé, a gyalupadhoz. A gyalupadon meg a
földön szanaszét a fenyőforgács jó illatú rózsái hevernek. Könyököl,
és néz kifelé az ablakon. Szűk az ablak, mégis egy világ fér el benne.

111
A keskeny kis ablakból látni lehet a háromtornyú várost. Az egyik a
kálvinisták tornya, a másik a pápistáké. Az egyiken gomb, a másikon
aranykercszt, amely most áttüzesedik az alkonyati fényességben. A
harmadik tornyon se gomb, se kereszt, ez az ösztövér torony: a
gőzmalom kéménye. Ül az öreg Páva, könyököl, és nézi ezt a tornyot,
amit nyilván az ördög épített. Most megcsillannak az alkonyati
messzeségen át a templomnál is magasabb malomépület kivilágított
ablakai, mint egymásra rakott, apró tűzkockák. Ott most sisteregnek
az óriás szíjak, kalimpálnak a nagy kerekek, forognak a kövek,
ringanak a sziták, dohognak a dobok, és a fülsiketítő zajban hosszú
csatornákon sziszeg és fú a liszt. Egyszer ő is volt ott, ő is látta, de
ütött szívvel kifordult onnan.
Két éve már, hogy a malom előtt - ott a korlátnak dőlve - látja
elzörögni a város felé a szekereket. Mind a gőzmalomba mennek! Két
esztendő óta csak az ácsi sógor szekere állt meg néha egy-két zsákkal
az ezüstszárnyú szélmalom előtt, az is csak az atyafiság miatt. Két
esztendő alatt annyit se keresett, mint máskor egyetlenegy napon
Péter-Pál után. Háromszáz pengő bctáblázást adott már az öreg
takarék apránkint a malomra - ennek is vége.
Bicskájával lenyesett egy darabot az avas szalonnából, amely
megsárgulva lógott a deszkafalon. Kibontotta a kendőből a kenyeret,
lassan bicskázni kezdte a szalonnát. Csak a két állkapcsa mozgott,
bajusza szárnyai tátogtak, bozontos szemöldöke alól meredt szemmel
nézett arra a másik malomra. A sógor, az ácsi sógor... - ezt nem tudta
megemészteni a lelke! Az is a gőzmalomba vitte most már a két zsák
búzát, a ragya verje ki a pofáját!
Alkonyati szél zúgott a malom felett. Most csikorogva roppant a
bálvány, és félig megfordult. Az a lapja, ahol ez a felírás látszott: -
"Épült az Úr engedelmével..." - elfordult tőle. Odament, és
megszorította a bálvány csikorgó láncait. De valami döbbenet maradt
a lelkében - máskor sohase moccant meg a bálvány, ha a vitorlák
odafent ki voltak kapcsolva a felső dob fogaiból. Most elfordult tőle
a régi, vésett írás, mint mikor a haldokló a fal felé fordítja az arcát.
Máskor ilyenkor már magára húzta a szűrt a földön, és aludni

112
kezdett. Rablók ellen a malom előtt a kutyája, itt bent a csizmaszárba
dugott kése őrizte. Most ült a gyalupad mellett, és mozdulatlan
szemgolyókkal meredt a megfeketedett éjszakába.
Aztán felállt, és a sötétben motozva kénes masinát gyújtott. Az égő
gyufaszálat odavetette a gyalupad alá, ahol a forgács halmozódott.
Aztán fél vállára kapta a szűrt - arra, amelyiket feljebb hordott -, és
kilépett az éjszakába. Füttyentett a kutyájának, és elindult a város
felé.
Ment, ment, anélkül hogy hátrafordult volna. Szimatolva ballagott
utána a kutyája.
De egyszer mégis megfordult. Messze az éjszakában vörös
tűzoszlop állott, s hamvadó tűzkárjaival integetett neki az
ezűstszárnyú szélmalom.
Reggelig a város szélin ült, az árokparton. Maradék szalonnáját
megosztotta a kutyájával.
Harangozáskor elindult a malom felé. Mikor a gőzmalom kátrányos
léckerítéséhez ért, belerúgott a kutyájába, úgyhogy a kutya vonítva
eloldalgott.
Aztán bement az irodába. Zsíros kalapját a kezében forgatva,
zavartan állt az igazgató előtt:
- Tekintetes uram.. . Napszámba állanék. ..

113
 A VADKAN

A tavaszi éjszaka csillagai már kialudtak, és az égbolt lassan

derengeni kezdett. A vadon táj fölött élesen és fehéren világított a
félhold, és alakja olyan volt, mint a vadkan agyara. A zöld derengés
egyre nőtt, és magasan és halványan felfüggönyözte magát az égre. A
szél megállott, és a fák dermedten várták a hajnalt.
Négy óra lehetett.
Lenn a disznólegelőn subájukba takarózva aludtak a kanászok.
János, a fiatal kanász ébredt legelőbb. Fél karjára könyökölve, álmos
szemekkel nézett bele a zöld derengésbe. Tekintete, mely minden
gondolat nélkül függött a távoli hegyoldalon, egyszerre rémülten
kapaszkodott meg egy mozgó, fekete tömegen.
Ekkor jött a vadkan.
Mint a fekete éjszaka és a fekete erdő hajnali kísérlete. Mintha
nehéz, sötét vastömeg csúszott volna lefelé a hegyoldalon. A
szakadékos vízmosáson sárga kis göröngyök ugráltak, gurultak előtte
- menekültek a szőrös, szétterpesztett csülkök alól, melyek a roppant
test súlya alatt minden lépésnél a porhanyós agyagba fúródtak. Ahol
túl meredeken csapott lefelé az ösvény, ott a kan mellső lábait
szétvetve, farára ült, így szánkáztatta le magát a meredélyen. Most
már ökölnyi göröngyök ugráltak, röpködtek körülötte. Aztán lezuhant
a domb alá. Megrázta magát, körülnézett, és háromszögű, otromba,
óriás fejét, mely egész testének szinte egyharmada volt, mélyen
csüngette, csaknem maga előtt tolta a földön, mint valami talicskát. A
bozontos, fekete fejből két fehér agyar pipált elő, fogak közé szorított
két iszonyú, görbe csontkés. Egy pillanat múlva, anélkül hogy redves,
fekete orrcimpáit megmozdította volna, betört a kukoricásba. Mint
egy tank! A vastag kórok fűszálként tértek ki előle. Mikor eltűnt, a
kukoricatábla tetején lassú hullám mutatta árulkodva, merre jár a
királyi vad.
János egyszerre négykézlábra ugrott, és verő szívvel figyelte a
hajnali jelenést. Egészen felegyenesedni nem mert, attól félve, hogy a

114
kan visszafordul. Mikor aztán eltűnt a kukoricásban, odaugrott egyik
alvó társához. Rázni kezdte az alvót, és izgatottan suttogta:
- István bá'! István bá'!
A vén kanász orrára húzott subával horkolt a harmatos legelőn.
Kinyitotta a szemét:
- He?
- Most gyött le... - suttogta János.
Az öreg bután nézett rá.
- Mi gyött le?
János lihegve suttogta:
- A kan!
Az öreg lehányta magáról a subát, és talpra ugrott, mintha
vasvillával döfték volna oldalba.
- Hun van?
János a kukoricásra mutatott, amely fölött lassan vonult előre a
hullám. Ott törte, pusztította a kukoricát a vadkan. Az öreg rettentő
káromkodást mormogott. Aztán sorba ment, és felköltötte a földön
alvókat. Csizmája orrával megrúgta őket.
- Hé! Óf! Óf! - mondta, ahogy még katonáéknál tanulta a
költögetést.
A kanászok félrealudt képpel, álmosan talpra álltak. Mikor
megtudták, miről van szó, rövid haditanácsot tartottak.
- Behajtjuk a majorba - mondta az öreg, miközben szárnyas
szemöldökei alatt égő tekintetét egy pillanatra sem vette le a
hullámról.
A kukoricás a major udvaránál végződött.
Ha az innenső oldalát elállják, a vad csak egy irányban törhet
előre: a major felé.
A feladat nehéznek és izgalmasnak ígérkezett. Leoldották
derekukról a kurta nyelű karikást, és félkörben körülállták a tábla
alját.

115
 Kilencen voltak. Egy intésre olyan állásba helyezkedtek, mint a
görög diszkoszvetők. Karjuk, derekuk megfeszült, és a karikás szíja
nagy körben suhogni kezdett fölöttük.
És egyszerre - mint a sortűz - megdörrentek a karikások. A kilenc
kanász torkaszakadtából állati hangokat üvöltött:
-Háó! Hráá! Háá!
Az ordításba dühös ebcsaholás keveredett. A tábla tetején a hullám
ijedten megállt. Aztán egyszerre lohogva tört előre! Mikor ezt
meglátták az üldözők, még szaporábban kongottak a karikások, mint
mély szavú pisztolylövések, és az üvöltés még vadabb lett.
-Háó! Hráá! Háá!
János üvöltött a legjobban. Szeme kidülledt, arca lángolt, szíve
ijedten vert az izgalomtól.
A vadkan berohant a major udvarára. Egy dühös kutyát, amely
csattogó állkapcsokkal ugrott az orrára, ölnyi magasságra dobott a
levegőbe agyarával, és az eb borzalmasan felhasított ágyékkal,
vinnyogva terült el a földön. A vadkan, miközben a homályos
udvaron a menekülés útját kereste, berohant a sertésszállás kerítései
közé. János abban a pillanatban ott termett, és benyomta utána a
kaput.
A vadkan beleugrott a csapdába. A kanászok körülállták a kerítést,
és diadalordításban törtek ki.
Most iszonyú küzdelem kezdődött a kan és a kerítés élesre ácsolt
gerendái között. Mikor a kan észrevette, hogy egyik oldalról sincs
menekülés, nekirohant a kerítésnek, fejét a gerendák közé ékelte, és
minden erejét öszszeszedve, szét akarta feszíteni a gerendákat.
Csülkei mély sebeket hasítottak a földön, de a gerendák erősebbek
voltak. Két-három ilyen kísérlet után az állat feladta a küzdelmet.
Ahogy mozdulatlanul állott a karám közepén, füléből és felrepedt
orrcimpáiból sűrű, fekete vér csepegett. Bozontos, fekete tömege
olyan volt, mint a visszafojtott, rettentő indulat.
A majorbeli népség felkelt, és bámészkodva állta körül az ólat.
Kendőbe burkolózva, lógó frizurával kijött az ispánné is. Kimondta a

116
halálos ítéletet:
- Holnap reggel itthon lesz az uram, és agyonlövi. Addig őrizzétek!
A vad, mintha megértette volna az emberi szavakat, acsarkodva
rontott megint a gerendáknak. De most is véresen fordult vissza.
Az ispánné elmondatta magának a különös vadászat történetét, és
jutalmul bort hozatott a kanászoknak.
- Te külön öt forintot kapsz majd az uramtól - fordult Jánoshoz.
János egész nap vidáman kongatott karikásával a legelőn.
Képzelete a közeli vásár sátrai körül tekergett, és az öt pengőt
különféle dolgokra tervelte. Bicskára, bajuszpedrőre, kis kerek
tükörre, mézeskalács szívre, gémtollra, suhogós nádpálcára,
harmonikára, komédiák titkaira, lacikonyhák sistergő pecsenyéjére,
karcos borára Annyi minden lehetősége tárult elébe a vásárlásnak,
hogy szinte megszédült tőle. Még sohasem volt költeni való öt
pengője. Mikor este lehevertek aludni, boldogan hunyta le a szemét.
És ekkor megjelent gondolatában a vadkan. Ahogy ott állott sötéten
a karám közepén, félelmetes gerjedelemmel, a menekülés vágyától
vérezve! A vékony, kamáslis ispánra gondolt, akinek idegen nevét
sohasem tudta megtanulni, és akit - maga sem tudja, miért - gyűlölt.
Arra gondolt, hogy ez a sovány, rosszképű ember holnap reggel a
kerítés mellett arcához fogja emelni vadászfegyverét, és három
lépésről szügyön lövi a vadkant, mely elbődülve fog összerogyni a
lövés alatt.
A gyilkosság irtózata fogta el. A halálra ítélt vadkanban valami
homályos ösztönnel egy ismeretlen istenség legyilkolását látta, és egy
gondolata azt parancsolta, hogy a vadkant, az öreg erdők remek
vadját, a szabadság szülöttét meg kell mentenie a kerítésekből és az
idegen nevű ispán gyáva fegyverétől. Kínzó lelkiismeret-furdalást
érzett, hogy a vadkant ő zárta be.
Majd egyszerre visszaszállt képzelete a vásári holmikra, a
bicskára, a bajuszpedrőre, a kis kerek tükörre, a gémtollra, minden
boldogságra, és a vadkanról megfeledkezett. Ezeknek az izgalmaknak
édes kábulatában mármár elaludt.

117
 De újra szétfoszlott előtte a vásár tarka képe, és lehunyt szemének
sötétségében baljóslatúan villant meg két fehér agyar. Hiába akart
menekülni e látomástól. Az állat elborult tekintete kísértetiesen
szegeződött rá. Rettentő könyörgés volt e sötét tekintetben.
Megriadva ült fel, és keze fejével hideg verejtéket törült le a
homlokáról.
Már késő éjszaka volt.
És János egy-két perc múlva elkínozva és lüktető szívvel a
sertésszállás körül ólálkodott.
A karám közepén a gyenge csillagfényben sötéten, félelmetesen,
mozdulatlanul állott a vadkan.
János lassan felnyitotta a kaput. A vadkan egy ideig még
mozdulatlan maradt, aztán ösztönösen a nyitott kapu felé indult. Mikor
már kívül volt, még nem tudta, hogy újra szabad lesz, és csak
lépésben haladt a szérű felé. Mint fekete árnyék állott meg a szérű
világító foltján. Ott egyszerre megérezte a szabadságot, és rohanni
kezdett a sötétségbe. Rohanni, rohanni!
János a kerítés mellett lapulva, visszafojtott lélegzettel fülelt a
távolodó zajra. A néma éjszakában, mint a szívverés, dobogott a föld,
amerre mámorosán vágtatott a menekülő vad.

118
 A KENGYELFUTÓ

Homlokát veres selyemkendővel kötötte le szorosan, és ez olyan

volt, mintha vér borította volna ei redős, barna homlokát. Vékony
nyaka, melynek petyhüdt bőre a keselyűkéhez hasonlított, keskeny,
szőrtelen madárarcot hordozott, két apró, különös tekintetű szemmel.
Csodálatos öltözék volt rajta. Testét fekete trikó födte, melyet
derékban széles, barna öv szorított. Övében és saruin apró
rézcsengők csilingeltek, olyan hangon, mint a szánkók csengői havas
télen, ha messziről hallatszanak. Az izzadt, rongyos trikó kivágása
felett erős, szinte baromi kulcscsontok voltak láthatók. Csupasz,
inakkal hálózott karjára szív alakban kék vonalakkal katonaemlék
volt tetoválva. Bal karjára fekete kendőt kötött, és bal karját
behajlítva a kendő csücskét marokra fogta. Az ekképp kifeszített
kendővel, mint valami csonka, fekete szárnnyal evezett futás közben.
A községháza előtt indult el, miután megvárta, hogy a toronyóra
elüsse a délutáni hármat.
Kora tavasz volt, és langyos szél borzongott a híg napsütésben. A
kisváros tág piacán vasárnapra öltözött parasztlányok és -legények és
sárga cipős, sétapálcás, veres kezű boltoslegények sétáltak. A
kengyelfutó jobb kezében kurta, festett pálcát tartott, és a pálca végén
különböző színű szalagok libegtek. A pálcával szigorúan intett a
szembejövő pároknak, hogy térjenek ki előle. Az emberek
megállottak, és utánanéztek, de nem nagyon csodálkoztak, mert a
kengyelfutó minden tavaszon és őszön olyan pontosan megjelent a
piacon, mint a József-napi vagy Imre-napi vásár.
Annál nagyobb riadalmat keltett a trikós ember megjelenése a
gyerekek között. Hangos sivalkodással, rajokban szálltak utána, és
üldözték, mint az erdő apró madarai a vércsét. Időnkint elmaradtak,
mert a kengyelfutó szalagos botjával szétütött közöttük. De aztán
újabb pihent rajok szálltak utána.
Csak a Schillpang pék inasa tartott ki rendületlenül mellette.
Óvatosan, háromlépésnyi távolságban futott a kengyelfutó után, és

119
föltette magában, hogy lefőzi a mestert. A kengyelfutó szívesen tűrte
maga mellett az ilyen önkéntes versenyzőket, mert biztos volt a
dolgában, és ellenfeleinek letörése csak az ő dicsőségét öregbítette.
És valóban, mikor harmadszorra kerülték meg a piacot, a pékinas
valahol kifulladva lemaradt a versenyről.
A templom mellett, a vadgesztenyefák alatt, melyeknek ágain mint
apró, zöld gyertyalángok álltak a friss rügyek, nagy csapat
parasztlegény verődött össze. Hangosan voltak, nagyokat röhögtek, és
teleköpködték a flasztert. Fehér papírszipkákból füstölték az olcsó
szivarokat, és kampós, sárga botjukkal hadonásztak. Néha arra jöttek
a lányok, zsíros hajfonatukban rikító szalagok virítottak, kisujjukat
egymásba akasztották, és rengették a derekukat. A legények szó nélkül
átkapták a lányok derekát, és ilyenkor nagy volt a visongatás.
A kengyelfutó pontos időközökben úgy lebegett el előttük, mint
nagy, fekete pillangó, és a legények mindig kitaláltak valami ostoba,
durva tréfát, hogy megzavarják. Némelyik a vastag botot hajította a
lábai közé, a másik elbújt a templom fala mellett, és mikor a
kengyclfutó arra szaladt, hirtelen előugrott, és megbakkantotta.
A trikós embert mindez nem zavarta. Fáradtság nélkül futotta
körbe-körbe a piacot, és az özvegy patikusné, aki az ablakba
könyökölve nézte a látványosságot, megolvasta, hogy a kengyelfutó
immár huszadszor kering a piac körül.
A futó ember néha szétnézett maga körül, és megmustrálta a
közönséget. És miközben futott, számítgatta, hogy mennyi rézkrajcár
hull majd a fövegébe, ha futás után lihegve körüljár a nagyérdemű
közönség soraiban. A mai közönségből nem sok jövedelmet nézett ki,
pedig most nagyon-nagyon kellett a pénz. Sokszor kellett már, de még
így sohasem. A felesége reggel szülte meg a gyerekét, ott fekszik
irtózatos rongyok közt a vén Csordásné faluvégi házában, és a vén
boszorkány megmondta, hogy mind a négy gyerekével kidobja, ha ma
estig legalább nyolc pengőt le nem fizet az adósságból.
A toronyóra négyet ütött, és a kengyelfutó még mindig futott.
Negyed öt, majd fél öt múlott, és a patikusné a harminckettedik
fordulót számolta. Ekkor már meglátszott rajta, hogy nehezen emelgeti

120
saruit, és fekete kendőjével fáradtan evez.
Mikor a templomhoz ért, az egyik legény (gazdag, nemzetes úr fia)
elővette a sok reteszű bugyellárist, és kihúzott belőle egy veres
tízforintost. Rákiáltott a trikós emberre:
- Tíz pengőt kap, ha még tízszer megkerüli a piacot!
A kengyelfutó mosolygott, bólintott, és tovább futott. A bólintás azt
jelentette, hogy elfogadja az ajánlatot.
A futás kezdett izgalmas lenni. Már a negyedik fordulót tette. Az
ötödiknél a legény rákiáltott:
- Gyorsabban, hékás! Ez így nem gilt!
A kengyelfutó újra mosolygott, és gyorsabban lendült előre. A
nyolcadik fordulónál a legény szorongva megkérdezte :
- Hányadik?
Az ujjaival mutatta, hogy nyolc, de szólni nem tudott.
A kilencedik kerülőnél már furcsa mozdulatokat tett a kezével, de
mindig mosolygott, mikor a templom mellett elhaladt. A tizedik
fordulónál kinyújtott kezével megtámasztotta néha a falat, és oly
lassan jött, hogy csak lábainak gyors emelgetése mutatta a futás
tempóját. Már a patika előtt volt, arca eltorzult, de valami különös
mosoly fénylett keskeny madárarcán.
A Kovács rőfösboltja előtt, melynek redői le voltak húzva,
nekizuhant a vasredőnynek, és végigesett az aszfalton.
Az emberek odafutottak, és nézték. A veres kendő lecsúszott a
homlokáról, és szemei mélyen be voltak hunyva. Madárarca olyan
színű volt, mint az ólom. A rendőrök félretolták a bámészkodókat, és
a trikós embert bevitték a községházára.
Az orvos megállapította, hogy szívszélhűdés ölte meg. Egy
rongyos, gyűrt engedélykönyvecske volt az övében, melyből kitűnt,
hogy K. Flóriánnak hívják, evangélikus, mutatványos. Kiforgatott
zsebeiben tizenkilenc krajcárt, egy darab kenyeret és három diót
találtak. Élt negyvenhat esztendőt. /

121
 MIKOR HALT MEG KOVÁCS JÁNOS?

Kezét, amely csupa firnájsz volt, meg se mosta, csak megtörülte

abba a rongyba, amely az ajtó mellett lógott egy szegen. Aztán
leoldotta derekáról a gyaluforgácsot. Föltette a kalapját, és mielőtt
kiment az ajtón, szokatlanul bágyadtán köszönt oda az öreg
asztalosnak, aki háttal állott, és a tűzhelynél az enyvet kavarta:
- Jójcakát kívánok!
Már reggeltől kezdve valami ismeretlen érzés didergett benne.
Rossz volt a szája íze, néha egy pillanatra megállott kezében a gyalu,
és fáradtan lehunyta a szemét.
Hazament, és étvágy nélkül megvacsorázott. Egy vénasszonynál
lakott, özvegy Borka Ferencnénél, valami nyomorúságos kis
szobában, amely valamikor fáskamra volt.
Ezen az éjszakán - 1874. október negyedikén - éjfél után egy és
egynegyed órakor meghalt Kovács János asztalossegéd. Kicsit keszeg
vállú, csendes szavú ember volt. Harmincöt esztendős korában halt
meg.
Két nap múlva eltemették. Nem maradt utána se gyerek, se feleség,
csak egy szakácsné, aki Pesten szolgált, bizonyos Tordai nevű
bankigazgatónál, és aki testvérnénje volt Kovács Jánosnak.
Öt esztendő múlva meghalt az öreg asztalos, akinek a műhelyében
dolgozott. És kilenc év múlva meghalt az a vénasszony, akinél lakott.
Tizennégy esztendő múlva meghalt a Tordaiék szakácsnéja, aki
testvérnénje volt.
Huszonegy esztendő múlva - 1895. március hatodikán -, a
Kerepesi út végén egy kisvendéglőben fíákeros kocsisok ültek együtt,
és boroztak a piros abrosz fölött. Késő éjszaka volt, lehetett három
óra. Belekönyököltck az asztalba, és nagyokat röhögtek. Iszonyatos
komisz szivarfüst kavargott az asztalok fölött.
Katonai szolgálatuk emlékeiről beszélgettek. Azt mondja az egyik,
egy kövér, tokás, piros képű fíákeros, akit csak Fricinek szólongattak:

122
 - Eccer mék parátom az ettyik rekrutának a fejit a cukszfirer
pedukta a kályhába... - itt úgy elkapta a röhögés, hogy tenyerével
rácsapott az asztalra.
- Az anyja istenit! - kiáltotta. Nyakán és halántékán kidagadtak az
erek, hosszú percekig fullasztotta, krákogtatta, rázta a nevetés, és
mikor aztán elcsitult, folytatta, de közben is rájött ez a pukkadozó
röhögési roham:
- Pedukta a«fejit a kályhába, oda kellett neki százszor bekiáltani:
Herr cukszfirer melde gehorsamst... armer kerl, ott térdepelt
nétykészláp a kályha előtt, mi mek hátul puff, az anyád, akkorákat
sóztunk rá, majd kiszakadt a tenyerünk...
Itt megállt, megint kiröhögte magát, aztán odaszólt az egyik
fiákerosnak:
- Emlékszel, Franci ?
Franci bólintott.
A tokás fíákeros megsimogatta a homlokát.
- Hogy is hívták csak észtet a legényt...
Franci belenézett a levegőbe, aztán azt mondta:
- Izé... Kovács... Kovács János.
Ekkor mondta ki utoljára emberi hang a Kovács János nevét.
1899. november tizedikén az óbudai dohánygyárból bevittek egy
szívbajos munkásasszonyt a Szent Jánoskórházba. Olyan negyvenöt
esztendős lehetett. Az első emeleten feküdt, a hármas számú közös
teremben, csendesen és ijedten feküdt az ágyon, érezte, hogy meg fog
halni. A kórteremben már aludtak a többi betegek, félhomály volt,
csak abban a kis kék pohárban égett a mécs.
A munkásasszony tágra nyílt szemmel nézett bele a homályba, és
végiggondolt az életén. Eszébe jutott egy falusi nyári éjszaka és egy
szelíd tekintetű legény, akivel - kisujjukat egymásba akasztva - kint
csatangoltak a fülledt illatú réten, s aki azon az éjszakán asszonnyá
tette.
Ez a legény Kovács János volt, és Kovács János arca, hangja és

123
tekintete ekkor tért vissza utoljára. De ekkor már nem mondták ki
hangosan a nevét, csak ennek a haldokló asszonynak gondolatában
lobbant fel némán egykét pillanatra.
A rákövetkező esztendőben leégett az a református falusi paplak,
melynek levéltárában azok a poros matrikulák hevertek, amelyekbe
be volt írva a Kovács János születési és halálozási adata.
1901 januárjában kemény tél volt. Estefelé, mikor már egészen
besötétedett, egy rongyos ruhájú ember kapaszkodva mászott
keresztül a falusi temető árkán. Két sírkeresztet lopott, hogy tüzet
rakhasson.
Az egyik kereszt a Kovács Jánosé volt.
Megint elmúlt vagy két évtized.
1902-ben Kecskeméten egy fiatal ügyvéd az íróasztalánál ült, és az
apja hagyatékát leltározta. Sorban kinyitotta az íróasztal fiókjait, és
egyenkint nézegetett végig minden kis papirost.
Az egyik cédulára ez volt írva:
"Két politúrozott szék Ára fejében 4 Fr. 60 krajcárt felvettem,
tisztelettel Kovács János."
Az ügyvéd átfutotta az írást, már el is tépte, és bedobta a
papírkosárba.
Másnap reggel a cseléd kivitte a papírkosarat, és kiöntötte belőle a
szemetet az udvar végibe.
Három nap múlva esett az eső. Az eltépett cédula átázott, és csak
ennyi maradt rajta: Kova.. . J. .. A többit elmosta az eső. A J betűt is
alig lehetett már kivenni.
Aztán sokáig nem esett az eső. A porba és szemétbe temetve ott
lapult, ott hallgatott még ez a pár betű: Kova... J... Az utolsó betűk, az
anyagok, a vonalak utolsó részletei, amelyek Kovács Jánosra
emlékeztek.
Pár hét múlva fél napig zengett az ég, és ömlött az eső, mintha
kannából öntötték volna az égből.
Ezen a délutánon a megmaradt betűk is eláztak. Legtovább a v betű

124
tartotta magát, mert ott, ahol hurkolódik a v betű szára, Kovács János
annak idején erősebben megnyomta a pennát. Aztán ez is elázott.
És ekkor, ebben a pillanatban - halála után negyvenhat esztendővel
- mindörökre elmúlt és mindörökre eltűnt a Földről az asztaloslcgény
élete.

125
 ÉJJEL A LIGET PADJÁN

Két hervadt, poros juharfa alatt állott a pad. A pázsiton vasárnap

délutáni szemét tarkállott: fonnyadt narancshéjak és eldobált,
zsírfoltos papirosok. Éjfél után két óra volt. A lombok közül egy
gyenge villanykörte sápadt fényt terített a padra. A nyári égbolt
fülledt, fekete csendességben aludt. Messziről, a pályaudvarról
idehallatszott néha a vonatok tompa dübörgése, olykor meg távoli
cigánymuzsikát hozott messziről a csend.
Egy ember lépett ki a sötétből, és leült a padra. Felöltője a
nyakába volt hajtva, és kopott plüsskalapja mélyen a szemébe húzva.
Nem tudni, hány éves lehetett - talán huszonnégy, talán hatvan. A
kalap alól csak a nagy, sápadt, görbe orra látszott ki. Az egész ember
olyan fáradt és kopott volt, mint egy agyonhajszolt, szomorú állat. A
lecsüngő jobb kezében kis, sötét pisztolyt tartott, és a másik kezével
úgy kapaszkodott a pad karfájába, mintha le akarna esni róla.
A mellkasa kínlódva, szuszogva felemelkedett, mélyen, szinte
hörögve sóhajtott, és aztán fáradt ívben felemelte a fegyvert.
Ekkor egy másik ember lépett ki a sötétből, és keményen megfogta
a csuklóját.
- Mit akar?
A nagyorrú ijedten felállott, és ki akarta szabadítani a kezét.
- Eresszen el! - kiáltotta szenvedélyesen.
Cilinderes, fehér kamáslis fiatalember szorította a csuklóját.
Szemben állottak egymással, és a lámpafény beleesett a nagyorrú
arcába.
A cilinderes meglepetten kiáltott fel :
- Dani!... Te vagy az, Dani ?
Elengedte a kezét, és Dani visszaesett a padra. Először furcsa,
makogó hangokat adott ki magából, azután keservesen elkezdett
zokogni.

126
 A cilinderes egyik lábát feltette a padra, és cilinderét hátranyomta
a fején. így nézte, tágra nyílt szemmel szegény Danit. Aztán csendesen
megszólalt:
- Meg akartál halni, pajtás ?
Dani nem felelt. Elővette piszkos, gyűrött zsebkendőjét, és
megcsavarta vele nagy, görbe orrát.
- Mi történt? - kérdezte a cilinderes.
Dani némán legyintett a kezével.
- Sikkasztottál?
- Nem - mondta csendesen. - Csak meg akartam halni. Csak nagyon
utálom ezt a rohadt életet. Hát érdemes?
- Szamár vagy, Dani - mondta a cilinderes, és leült mellé a padra.
Elővonta arany cigarettatárcáját, és odakínálta :
- Gyújts rá!
Dani sápadt, remegő ujjaival kihalászott egy
cigarettát. Nyomkodta, puhította az ujjai között, és oldalt ránézett a
cilindercsre.
- A gróf úr hogy kerül ide?
A cilinderes mosolygott.
- Miért mondod nekem, hogy gróf úr? Valamikor tegeztél.
Iskolatársak voltunk.
- Milyen régen volt... - mondta elgondolkozva Dani.
Belcszívtak a cigarettákba. A gróf az egyik karjával átölelte Danit.
- Na, most mondd el szépen, miért akartál meghalni!
Hátha segíthetek.
Dani felrántotta a vállát.
- Tudja isten. Már régen meg akartam dögleni. Olyan butaság ez az
élet. Nekem semmi se sikerül. Huszonöt éves vagyok, és még soha,
soha egy percig nem voltam boldog. Mikor az apám meghalt, akkor
érettségiztem. Aztán Pestre jöttem, és azóta itt vagyok egy ügyvédi

127
irodában. Hatvan forintot kapok egy hónapra, most már két év óta
ügyvédjelölt vagyok. Hiányzik egy szigorlatom, hogy doktor legyek.
De érzem, hogy sohase leszek. Hatvan forintból nem lehet annyit
spórolni. De nem ezért... Hiszen ez nem fontos...
- Hát?
- Sok minden... Én nem tudom, engem úgy utálnak az emberek.
Talán a kinézésem miatt. Mikor felülök a villanyosra, az emberek a
foguk közt odaszólnak egymásnak : "Nézd, milyen ronda pofa!..." Én
tudom. Én látom a tükörben, hogy pocsékabb nem is lehetek. A
múltkor egy éjszaka jövök az Andrássy úton. A France-ból kijön két
nővel egy bekecses ember, vadrucatoll volt a kalapján, olyan
dzsentriféle. Odajött hozzám, és úgy pofon vágott, hogy nekiestem a
falnak. Aztán belém karolt, és azt mondta: "Ne haragudj, kedves
komám, nem téged akartalak ..." Be volt egy kicsit rúgva. A lányok
meg vihogtak. Hát mondd, hát érdemes ilyen pofával a világon élni ?
Egy kicsit hallgattak, és Dani újra megszólalt:
- Szerelmes voltam egy lányba. Minden pénzemet virágra
költöttem. De még azt se engedte meg, hogy a kezét megfogjam. Úgy
undorodott tőlem, hogy fázni kezdett, mikor meglátott. Pedig hidd
meg, István, nem vagyok rossz ember. Mégis ilyen szerencsétlen
vagyok. A többi ember milyen boldog! Sokszor eszembe jutottál,
Pista. Mikor még ott laktunk, Berényben. Emlékszel? Én kis, sápadt
gyerek voltam, és a többiek mindig püföltek. Ha kimentem az utcára,
mindjárt górálni kezdtek, és kiabáltak utánam. Én mindig karba tett
kezekkel ültem az iskolában, a vigyázó mégis mindig felírta: "Nagy
Dani lármázott." Engem mindenki ütött és leköpött. Csak te voltál jó
hozzám, Pista. Mikor megláttál az utcán, azt mondtad: "Dani, gyere
játszani." És akkor bementünk a ti nagy kertetekbe. Úgy emlékszem a
kastélyra meg a sok virágágyra meg a homokos utakra! És játszottunk.
Ott néha, ott, a ti kertetekben boldog voltam. Te sajnáltál engem, te
nem bántottál soha...
A fiatal gróf elérzékenyedett, és megveregette a Dani vállát.
- Én mindig irigyeltelek téged, Pista - folytatta Dani.

128
 - Milyen boldog vagy, milyen más a te életed! Milyen szép, finom
kis ruhákban jártál! És volt egy kis pónilovad. És az egész világ a
tiéd volt. A tanárok is milyen másképp beszéltek veled, és milyen
tekintély voltál a fiúk között. Mindenki szeretett, és mindenki
rajongott érted. Milyen szerelmesek voltak beléd a lányok! Emlékszel
a diákbálra? Aztán, mikor letettük az érettségit, te is felkerültél
Pestre. Egyszer találkoztam veled, künn, a Dunaparton. Elbújtam
előled, mert kopott voltam, és rongyos volt a cipőm. De utánad
mentem, és úgy kísértelek, mint az árnyék. Egy nagy, szürke bulldogot
vezettél, a sárga kesztyűs kezedre csavart szíjon, olyan elegáns, olyan
szép, olyan sugárzó voltál, hogy az asszonyok meg a lányok, akik ott
sütkéreztek a napos székeken, tágra nyílt szemekkel fordultak utánad,
és suttogva összehajtották a fejüket. Aztán láttam kitéve a fényképedet
a Váci utcában. Az emberek tolongtak körülötte, úgy bámulták. Egy
olyan teniszruhában voltál levéve. Egy úriasszony azt mondta a
másiknak: "Ez a legszebb fiú, akit vaíaha láttam!" Minden nő a tiéd
volt, még azok is, akiket nem ismertél. Egyszer egy autó suhant el
mellettem - te ültél benne a legszebb színésznővel. És egyszer a
függöny mellett benéztem egy hotel éttermébe, ott vacsoráztál egy
nővel a vörös fényben, és olyan szép volt az a nő, hogy megállott a
szívem verése. Pezsgőztetek. És ilyenkor mindig az én rongyos
életem jutott eszembe. A piszkos, foszlott gallérom égette a nyakamat,
és úgy fájt az elszakadt cipőm, mint valami rút fekély. Szűkölve
mentem haza, és harapdáltam kínomban a kezemet. Én soha, még a
ruháját se csókolhatom meg egy ilyen nőnek! Én olyan ronda vagyok,
mint az éjszaka - mindenki utál, és mindenki belém rúg. Hát érdemes
nekem élni?
Egy kicsit hallgatott, aztán megszólalt a gróf:
- Én értem ezt a keserűséget. De hallgass ide, Dani. Ezért, fiam,
nem érdemes meghalni. Nézd, én adok neked pénzt. Nesze, odaadom,
ami nálam van. Nesze, ezer korona. Csak fogadd el - tőlem
elfogadhatod. Majd egyszer, ha sok pénzed lesz, visszaadod. Nálam
nem számít. Én egy kártyára felhajítom. Ebből szépen öltözködj ki, és
tedd le a vizsgáidat. A nőkre, fiam, ne adj semmit. És ne törődj az
emberekkel sem. Ha majd kész ember leszel, házasodj meg, vegyél el

129
valami jóravaló lányt. Az, hogy csúnya vagy, nem fontos. Csak
először nehéz, aztán megszokják, és akkor már olyan, mintha nem is
lenne. Ne, eredj, Dani, nesze, itt a pénz, és ne csinálj
szamárságokat. A revolvert hagyd itt.
Belegyömöszölte a pénzt a zsebébe.
Dani a vállára hajolt a barátjának, és megint elkezdett sírni. A gróf
gyengéden veregette a vállát.
- Na, eredj szépen haza, feküdj le, és pihend ki magad. Holnap
menj irodába. Na, eredj... Eredj, Dani. Szervusz.
Dani még egy percig némán szorította a barátja kezét, aztán
tördelve mondta:
- Az Isten... áldjon meg... köszönöm...
Az utolsó szónál elfordította a fejét.
Aztán csendesen elindult. Lassankint eltűnt a fák alatt a sötétben.
A gróf ott ült a padon, és sokáig nézett utána. Mikor már Dani
messze járt, és egészen egyedül maradt, a kezére támasztotta
halántékát. így ült ott nagyon sokáig.
Aztán a kabátja alá szorította a Dani pisztolyát. Belelőtt a szívébe,
és lefordult a padról.

130
 VISSZAJÖTT

Zömök, kálvinista torony állott a kisváros tág piaca fölött. A torony

kerülőjén a világ négy tája felé dudált a bakter. Nyári estéken,
vacsora után, az omladékos, régi templom felett láthatatlan kezek
emelték halkan és óvatosan, mindig feljebb és feljebb a hold arany
tányérját. Az óriás aranytányér, amelyből pár perccel ezelőtt
szakállas, ember formájú fellegek vacsoráztak, olyan volt, mintha
ételmaradékoktól lett volna foltos. Az alacsony házakon túl mint
fenyegetően magasra nyújtott, gigászi ököl emelkedett a levegőbe a
szürke víztorony.
A vaskereskedés emeleti ablakaiban lámpafény derengett a
függönyök mögött. Az erkélyre nyíló ajtót kitárták a nyáresti
levegőnek. Az erkélyről zongoraszó és női ének olvadozott. A zene
úgy lengett az erkély fölött, mint könnyű selyemzászló.
A piac közepén álmosan csörgött az artézi kút és a kőnimfák
mellbimbóiból zenélve törtek elő az ezüst vízsugarak. A kút körül
valahol piros füttyszó csattogott egy suszterinas száján.
Kilenc óra volt. A Korona Szálloda öreg, citromsárga omnibusza
nyikorogva döcögött vissza a pesti vonattól. A kopott, piros
bársonyülésen egyetlen utas ült, aki a kocsi homályos ablaküvegéhez
szorította arcát, és kinézett az éjszakába. Mikor az omnibusz
megállott a szálloda előtt, kezébe kapta apró kézitáskáját, és kiugrott
a kocsiból.
A kövér szállodás, aki szürke lüszterkabátján a hóna alatt fekete
félholdakat viselt - nyilvánvaló jeleit az izzasztó nyári melegnek -,
üdvözölte a vendéget. Derekát nem mozdította meg, csak nagy, széles
fejét hajtotta meg olyan mélyen, ahogyan csak tudta.
- Vanszerencsémjóestétkívánok!
- Van szoba, kérem?
- Igen, csak méltóztassék. János! Halló!
A portás előbújt, és aranysávos sapkáját mélyen megemelte.

131
 - Az ötös, kérem. Első emelet öt.
Kivette a vendég kezéből az útitáskát, a tábla egyik szegéről
leemelte az ötös kulcsot, és átnyújtotta. Az utas mintha egy percig
gondolkozott volna.
- Mondja, nem tudja, merre van itt a Hajó utca hét? - kérdezte kissé
idegenszerű kiejtéssel.
- Erre, kérem.. .
Kivezette a kapu elé.
- Itt egyenesen balra, és a patika mellett be méltóztatik fordulni az
első utcába. A Bogács bíró úrék, ugyebár? Könnyű megtalálni a hetes
számot. Egy nagy, zöld kapus ház...
- Majd visszajövök - mondta visszafordulva a vendég. Könnyen
megemelte a kalapját, és elindult.
Barna angolkabát volt rajta, impregnált vászonból, a fején szürke
plüsskalap. Az arca olyan sötétbarna volt, mint a fenyő toboz. A sötét
homlok alatt világoskék szeme még kisebbnek és még világosabbnak
tűnt fel a barna keretben. A bő köpeny alatt is látszott, hogy termete
karcsú és ruganyos.
Elindult a patika felé, és a sarkon befordult a Hajó utcába. A ház
előtt megállt, és felnézett az ablakokra. A két szélső ablak nyitva volt,
felágaskodott, és benézett. De a szoba langyos és barna sötétséggel
volt tele, csak a nagy Mária-kép alatt pislogott a mécs a kék
pohárban, és a gyenge kék világosság sejtetni engedte a megvetett
ágyak fehérségét. Enyhe meleg szag áradt a szobából, az a kevert
levegő, amelyben érezni lehet a hajkenőcs, parfüm, szivarfüst és
asszonyi dolgok illatát. A hálószobák sajátságos szaga, amely alig
észrevehetően száll ki az utcára, ha a cseléd estefelé szellőztetésre
nyitja az ablakokat.
Egy percig állott az ablak alatt, a sötétség felé fordítva arcát,
figyelve és mozdulatlanul, valami elmúlt illatot keresve, talán nem is
a szobában, hanem önmagában, bent, a lelke mélyén. Aztán a kapu
felé tartott, és óvatosan megnyomta a kilincset.

132
 Belépett az udvarra, és a terasz felé tartott, ahol lámpa égett. A
teraszon kis mezítlábas cselédlány szedte le az asztalneműt, s
miközben az abroszt hajtogatta össze, csendesen énekelt:
- Sír a kisjány a zabb-lakon...
Mikor meglátta az idegen férfit a lépcsőn, összerezzent, és hirtelen
félbehagyta a nótát.
- Itthon van az asszonyod?
- Igenis, itthon van.
Azzal elszaladt, és megállt a teraszra nyíló szoba ajtajában,
ahonnan erős lámpafény aranylott ki a gyenge világítású teraszra.
- Nagysága kérem, egy úr keresi a nagyságát.
Belülről kihallatszott a Mária hangja.
- Kérdezd meg, hogy kicsoda.
A kis cseléd a vendég felé fordult.
- A nagysága azt kérdezteti, hogy kicsodának tetszik lenni?
A férfi már egészen közel állott a nyitott ajtóhoz, és hangosan
mondta, hogy odabent az asszony is meghallja:
- Csak annyit mondj, hogy Róbert.
Belülről gyenge sikoltás hallatszott.
- Ró-bert... - lehelte az asszony. - Róbert! Várj egy pillanatig...
Mindjárt jövök... - kiabált aztán Mária a meglepetés és felindultság
hangján.
Egy perc múlva a verandán állott, kivágott, rózsaszínű
pongyolában, és látszott rajta, hogy hatalmas, arany sörényét sietve és
egyetlen mozdulattal csavarta kontyba. Fehér nyakának hosszú,
gyönyörű vonalát egészen szabadon hagyta a kivágott pongyola.
Félig kinyílt szájjal állott a fiú előtt. Tágra nyílt szemében öröm és
rémület tükröződött.
- Róbert... - mondta fojtott hangon, mintha még most sem hinné,
hogy a fiú itt áll előtte.

133
 Egy pillantást vetett a kis cselédre, aztán megragadta a fiú kezét, és
húzta, szinte vonszolta maga után a kertbe.
- Hogy kerülsz ide? - kérdezte riadtan és felzaklatva.
- Tegnap érkeztem Triesztből. Pesten megtudtam, hogy itt vagy.
Felültem az első vonatra, most érkeztem ...
A fiú fölnézett a verandára.
- Hát igaz, hogy férjhez mentél?
Az asszony ijedten belékarolt, és még mélyebben húzta a kertbe.
- Vigyázz, a cseléd meghallja...
A fák alatt állottak, egészen eltakarva a sötétségtől.
Három esztendeje, hogy nem találkoztak. Mária akkor még lány
volt, Pesten élt, az anyjával, három szomorú, udvari szobában, amely
közül egyet mindig albérletbe adtak. A harmadik szobában két éven át
lakott Róbert, aki ekkor a keleti kereskedelmi akadémia előadásait
hallgatta.
Róbert három évvel volt fiatalabb Máriánál. Sokat ültek egymásra
hagyatva az ebédlő kopott bőrdíványán. Egészen egyedül voltak, és a
homályos udvari szobát ilyenkor elborította és bevilágította a két
ember vágyának forrósága.
Róbert két esztendeig lakott albérletben a harmadik szobában. Két
esztendeig szürcsölték, itták és habzsolták egymás fiatalságát.
Ekkor kezdett Máriáékhoz járni Bogács, a járásbiró. Szerényen,
szinte szégyenkezve virágokat hordott Máriának. Tisztességes
szándékkal, házassági tervekkel, komolyan és mélyen áhítva Máriát.
Bogács a megcsontosodott és megkövesedett illemtudós volt, akinek
a keze sohasem rándult meg a belső szenvedélytől. Tudta, ösztönösen
érezte, hogy Mária és Róbert között valami mély, gyötrelmes titok
van. Két test, amely egymásé, apró vonásokban és mozdulatokban
sajátságos hasonlóságot árul el. A tekintetük néha tökéletesen
egyforma.
Róbert rövid idő múlva elvégezte az akadémiát, elbúcsúzott
Máriától, az örökre való búcsúzás fájdalmával. Külföldre ment.

134
 Bogács feleségül vette Máriát, és elhozta magával ide, a
kisvárosba, a Hajó utcába, a zöld kapus házba. Mária csendes
megalázkodással szerette az urát. Érezte, hogy Bogács megmentette és
visszaadta a tiszta életnek, mert ha Bogács nincs, ha nem veszi
feleségül, ő menthetetlenül elpusztul. Róbert távozása után felgyújtott
testével kirohant volna az utcára, az éjszakába és a pusztulásba...
Itt a kisváros langyos unalma borította körül, a mindennapi élet
egyforma megszokottsága nehezedett rá, de a lelke mélyében
világított, szikrázott és melegséget árasztott leánykori bűne.
A fiú örökre elment. Minden összeköttetést megszakított, és három
esztendő óta idegen tengerek kereskedelmi hajóin teljesít szolgálatot.
Róbert sohasem fog visszajönni. Úgy érezte, hogy ez így szép, ez így
van jól. Boldog volt, és megelégedett a sorsával. Ez a fájdalmas,
örökkévaló emlékezés és a végtelenség, amely eltűnt szerelmét
magában hordta, mindent megadott neki.
Már gyermeke is volt, kék szemű és aranyfürtű, kétéves kisfiú. Jó
feleség és jó anya lett belőle, Bogács mégis érezte, hogy néha, mikor
magányában lepte meg az aszszonyt, Mária szeme a távolba nézett. És
ilyenkor maga előtt látta a magas, nyúlánk fiút, akinek az arca
sötétbarna volt, és a szeme világoskék.
Sohasem beszéltek erről a dologról. Csak a tekintetükkel. A Mária
tekintete így szólt: De hiszen ő sohasem fog visszajönni... És a
Bogács tekintete így felelt: Visszajön. ..
És most visszajött.
Ott állottak a mély és sötét kertben, a lombos fák alatt, a nyári
éjszaka forró feketeségében.
- Hol van az urad ? - kérdezte Róbert, mikor elengedte az asszonyt.
- A kávéházban... Minden pillanatban hazajöhet... Menj, Róbert,
menj, az istenért, könyörgöm neked, menj innét, menj, utazz el
azonnal... Szörnyűség lenne feldúlni ezt... mindent. ..
Széles mozdulattal a lámpafényes terasz felé mutatott.
- Nem - mondta összeszorított szájjal a fiú, és átszorította az

135
asszony csuklóját.
- Gyere - mondta, és a kapu felé vonszolta.
A kapuban az asszony megfeszítette magát.
- Nem... Róbert, az istenért... Eressz...
Aztán kint voltak az utcán. Szinte futva mentek végig az alacsony,
alsó házsorok között, ahol egy lélek sem járt. Egymásba
kapaszkodtak, vonszolták egymást, mintha önmaguk elől
menekülnének, megőrülve és lángra gyúlva futottak bele a tikkadt és
sötét nyári éjszakába, és maguk sem tudták, hová.
Kint, messze a réten, a szőlőskertek alatt lihegve megállottak.
Valahol, nem messze tőlük, nagy jegenyefák álltak. A fákat eltakarta
tőlük a sötétség, de hallották, hogy magas lombozatukban a szél és az
éjszaka zúg. A fű majdnem térdig ért, hűvös volt, mint a selyem. Az
illata is hűvös és tiszta volt.
.. .Aztán egyszer, későre, az asszony riadtan eltépte magát a fiútól,
és hangos, sikoltó sírással beleszaladt az éjszakába. Távol a város
egy-két lámpafényc látszott. Az asszony bukdácsolva futott a távoli
lámpafények felé.
Róbert utánavetette magát, de a sötétben elvesztette szeme elől.
Lihegve megállt, és hallgatózni kezdett. Előtte valahol a
sötétségben egyre távolodott és egyre halkult a menekülő lábdobogás,
amit különös asszonyi sírás kísért.. .
Aztán nem hallatszott semmi.
Sokáig állt így, a messzeségbe és a sötétségbe figyelve.
Később lassan megindult ő is a távoli lámpafények felé, és tudta,
hogy többet sohasem fogja látni Máriát.
Mária pedig futott, bukdácsolva és lihegve menekült.
Azóta már régen hazajött az ura, és a kis cseléd csak annyit tudott
mondani, hogy Róbert...
Csapzott hajjal, lihegve és mellére szorított kezekkel állott meg a
veranda lépcsőjén.

136
 Bogács a veranda oszlopához támaszkodva várta. Mária látta lassú
lépéssel közeledni a férfit, látta szánalmasan feldúlt arcát, látta
elfordult szemgolyóit, és látta remegve fölemelt öklét. Látta az arca
felé jönni az irtózatos ütést a levegőben, de nem tért ki előle. És
mikor égető, vad fájdalom borította el az arcát, ez a fájdalom édes és
jóleső volt, és az arcára szorította két tenyerét, hogy sokáig el ne
múljon.

137
 ÉGI MENYASSZONY

Tizenkilenc éves múlt, és Elvirának hívták. Az apja

telekkönyvvezető volt, és a kisváros Sarkantyú utcájában laktak,
jobbra a templom mellett, a Szlovák cukrászdán túl, az első utcában.
Az ablakok szemét színevesztett, napszítta függönyök takarták, a ház
előtt az árokpart zöld gyepét libák csipkedték, és a poros, fülledt
utcában reggeltől estig éktelen lármát csaptak a Voracsek fiúk.
A lefüggönyözött, félhomályos szobákban élte életét Elvira. Néha
megzengette a cimbalmot, és néha alkonyat felé elénekelte kedvenc
dalát: "Kis csolnakom a Dunán lengedez." Elvira olyan szőke volt,
mint az árvalány haj, és olyan karcsú, mint a nádszál. A szemöldöke
arany volt, a szeme pedig zöld, mint a tengerszemű hölgyé. Szép volt,
sőt gyönyörű - sokkal szebb annál, mint amennyi egy
telekkönyvvezető leányához illett volna. De azt tartották róla, hogy
nincs tökéletes esze, valahol valami hiba vtn az elméjében. Úgy
kerülte az embereket, mint aki meghasonlott önmagával és a világgal.
Az utcára sohasem lépett, és csak néha ült ki, kendőjébe takarózva,
estetájt az udvarra, a leanderek alá. Utálta a környezetét, és a
levegőben, amely körülvette, szinte fuldoklott. Nem szeretett senkit,
és őt sem szerette senki. Az anyja szikár, hegyes orrú asszony volt,
aki lehetetlen kontyokat viselt, és rossz, lógó szoknyákban járt.
Hideg, szürke szemű és cselédgyűlölő vidéki ténsasszony, önmagának
elképzelt felsőbb lény, akinek a hangja egész nap úgy rikácsolt a
házban, mint a rozsdás reszelő.
Az apja kitérdelt nadrágú, cúgos cipős, lógós bajuszú és kidülledt
szemű ember volt, egy dörmögő basszushang a helybeli dalárdában,
elnyűtt, elfásult, életunt kishivjutalnok, aki vasárnap délután minden
áldott héten a sárga földig leitta magát a Körben, a kugliparti
örömére.
E két ember között kellett élnie szegény Elvirának.
Ő már gyermekkorában is egy másik apát és egy másik anyát
álmodott magának. Egy anyát, akinek hervadt, szív alakú arca van,

138
magas és gazdag hajkoronája, és szelíd, szépségesen szép keze,
amelyben mindig liliomos imakönyvet tart, mint élte tisztaságának és
lelke mélységének szimbólumát. Az apját őszülő szürke szakállal
képzelte, kék szemeiben jóságos derűvel és csillogó, örök
mosolygással.
Gyermekkorában oktalan és ijedt sírásai e két, álmodott ember
ölébe kergették. Olyan élesen álmodta őket, hogy néha ébrenlétében
is világosan hallotta a hangjukat, különösen az anyja lágy, tiszta
hangját, amint megszólalt a másik szobában:
- Elvira! Jöjj ide, gyermekem!
Emlékezett egy ezüstékszerre, egy naiv, régi brossra, két csókolózó
galambra, amelyeket az álomanya a melle fölött, a fekete
selyemruhára tűzve viselt. És emlékezett az apja óraláncán egy
miniatűr aranypatkóra és egy kis karneol majmocskára.
Éjszaka bedugta a fülét, fejét a párnába fúrta, hogy ne lássa és ne
hallja a részeg telekkönyvvezetőt, aki akkorákat csuklott, mint az ijedt
kiáltás, a karját dünnyögve lógatta, mozogni alig tudott, és akiről éles
és undok szitkozódás között rángatta le a ruhát az ágyból kiugrott,
csapzott hajú asszony, és gyúrta bele a feldúlt, fülledt ágyba.
Sokszor megtörtént, hogy a részeg telckkönyvvezető megütötte a
leányát. Ilyenkor vérben fürdött a szeme, és sötét arca még rútabb
volt.
Egy régi, gonosz emléket gyűlölt az aranyszőke lányban. Ezelőtt
húsz évvel, mikor egyszer váratlanul hazajött, magas, szőke férfit
talált a házban, aki, mikor a telekkönyvvezető belépett a szobába, szó
nélkül kezébe vette sötétzöld vadászkalapját, sárga bőrkesztyűjét,
ezüstfejű lqvaglóbotját, és könnyű fejbiccentéssel kilépett az ajtón.
Elvira úgy élt a kisváros poros és kietlen kalitkájában, mint a rab
madár. A lelke tele volt titokzatos nyugtalanságokkal, fojtott
áhításokkal, szertelen vágyakozással, de maga sem tudta, hová, kiért.
Ismeretlen és soha nem látott fények húzták maguk után, mint a hold a
vergődő és zengő hullámot.
Áloméletet élt a Sarkantyú utcai házban, csak néha éjszaka ölelt

139
forró karjaiba egy másik, egy szebb és egy tiszta világot.
Egyszer alkonyatkor elhagyta a kisvárost, mint rossz álmot, amit
tizenkilenc évig álmodott. Pénzt rejtegetett magánál, valami
kiházasítási díjat, leánybiztosítást, szegény leányok hozományát,
szomorú pár száz forintot, ami mégis félelmetesen nagy összeg, és
húsz évig kellett várakozni reá.
Pest felé utazott az esti vonattal. Nem búcsúzott senkitől. Úgy
érezte, hogy képzeletbeli szülei: anyja, aki az ezüst ékszert viselte, és
apja, a kék szemű és szürke szakállú öregúr, meghaltak.
Pesten hónapos szobát bérelt, és a közeli kisvendéglőbe járt
étkezni.
A házbeliek utánafordították a fejüket a lépcsőházban. A különös,
vidékies öltözetű nő hosszú nyelű napernyőjével és romantikus
szalmakalapjával minden embert megállított egy pillanatra. Ifjúsága
és szépsége, megjelenésének andalító bája álomszerű volt.
Egy este belépett a szobájába a háziasszonya. Rossz arcú, sunyi kis
öreg nő. Leült az Elvira ágya szélére, és cirógatta a paplant.
- Kisasszonykám... Lakik itt az első emeleten egy úr, a Bruller
méltósága. Talán ismeri a kisasszonykám. Tíz év óta lakik már ebben
a házban, és ha valamelyik lakónak valami baja van, hát csak a
Bruller úrhoz megy. Nekem is sok jót tett már, meg másnak is. Igen
hatalmas úr. Azt mondja nekem márna a Bruller méltósága, megállít a
lépcsőházban, mikor a tejért mentem, hogy hajjá csak, Militzerné, ki
az a szép virágszál, aki magával lakik? Hát sokat én sem tudtam
mondani. Aszongya, küldje be hozzám holnap délután, hátha szüksége
van valamire. Kisasszonykám, lelkem... Menjen be holnap a Bruller
úrhoz, itt mingyárt a lépcsőház mellett. Egy ilyen magányos nő
sohasem tudja, hol várakozik rá a szerencse... Majd meglátja,
kisasszonykám, amit a Militzer néni mond, az csak jó lehet... Csak
menjen be... Szép álmokat, kisasszonykám.
Militzerné eltipegett, Elvira pedig sokáig eltűnődve nézett utána.
Másnap reggel gyorsan összepakolt, egy hordárral elvitette a
holmiját, és elköltözött a város másik részébe.

140
 Itt újrakezdte régi életét. Változatosságot csak azok az órák hoztak
az életébe, amit az Arany Hordó vendéglő éttermében töltött, ahová
ebédelni és vacsorázni járt.
Nem volt egyetlen ismerőse sem, csak a szomszédos asztaltól
sugárzott át hozzá egy fekete bajuszos férfi alázatos tekintete. Ezt a
tekintetet lassankint úgy megszokta, mint a sótartót az asztalon. A
feketebajuszos egy napon nem jelent meg, és akkor már hiányzott a
tekintete, amit megszokott, a kezén, a ruháján, az arcán, és elfordított
fejjel is érezte.
Másnap újra ott volt a tekintet, és bocsánatot kért, amiért tegnap
elmaradt.
Elvira - bár nem érdekelte az idegen férfi - ösztönös vágyakozással
fordult feléje. Néha, mikor egyedül volt fent a szobájában, szerette
volna fáradt fejét a férfi mellére hajtani.
Egy délután szörnyű felfedezésre jutott. Elfogyott a pénze. Eddig
még erre sohasem gondolt. Azt hitte, abból a pénzből egy örök életet
végig lehet élni. Kiszámította, hogy már csak két napra elég. Még két
napig bejárhat a vendéglőbe. Azután - azután elmúlik minden.
Vacsora után végigfekszik a díványon, lehunyja a szemét, és fel sem
fog ébredni többet. Legjobban szeretett volna valami édes, drága
mérget, ami nem fáj, ami úgy önti az ember szívébe a halált, mint
valami boldog részegséget.
Az utolsó estén szokatlanul sokáig maradt a vendéglőben.
És ott maradt a feketebajuszos is, szemben vele, a másik asztalnál.
így ültek ott sokáig. A tekintetük néha öszszetalálkozott, s mikor az
étterem már egészen kiürült, a feketebajuszos felállott, és az asztalhoz
lépett.
- Bocsánat, Kral vagyok.
Elvira tágra nyílt szemekkel, ijedten nézett rá.
- Meg méltóztatik engedni ? - kérdezte, miközben már le is ült az
Elvira asztalához.
- Én már két hónap óta figyelem kegyedet onnan, a másik asztaltól.

141
Én nem vagyok, kérem, tolakodó ember, de már két hónap óta látom
kegyedet mindennap idejönni, ebédelni és vacsorázni... És mindig
egyedül méztatik... Gondoltam, hogy kegyed is olyan árva, mint én,
éppen olyan egyedül van az életben, mint én. Gondoltam, hogy miért
ne ebédeljünk és vacsorázzunk mi egy asztalnál ezentúl, ha kegyednek
nincs ellene kifogása...
Elvira csak halvány mosollyal felelt. Kral elmondta, hogy ő
fűszeres, itt van az üzlete a sarkon. Kissé zavartan beszélt, és közben
a bajuszát húzgálta.
- Fűszer és csemege, kérem... Igen jó fach, mondhatnám, a legjobb.
Nem olyan piszkos, mint például a vasés nem olyan rossz szagú,
mondhatnám, büdös, mint a festék- vagy olaj üzlet. Jobb, mint a
férfidivat, mert nincs annyira alávetve a konjunktúráknak. Kérem: az
emberek ma ilyen nyakkendőt viselnek, holnap olyat. A divat
változik, könnyen visszamarad a portéka. De a szegfűszeget, a borsot
és a köménymagot nem zsenirozza a divat. Az nem létez. És azonkívül
minden kéznél van, ami a háztartáshoz szükséges. Én nem akarok
dicsekedni, kérem, de én az én feleségemet, ha egyszer megnősülök,
olyan módba teszem... Én, kérem...
Egy percig elhallgatott, és ujjaival zavartan babrált a gyufatartó
oldalán.
- Mióta méltóztatik Pesten lenni ? Kérem, ne tessék sértésnek
venni, én érdeklődtem kegyed után, és ismerem jól a házmestert, és
kérem, mondhatom, igazán a legjobbakat hallottam. Hogy milyen
szolid és elzárkózott tetszik lenni... Nem azért, kérem, ne tessék
félreérteni, az ember igazán nem tudhatja, itt Pesten a nők, általában...
ne, nem akarok semmi rosszat mondani. De én a magam szemére is
sokat adok, én meglátom, kérem, száz lépésről is valakiről, hogy
kicsoda... Én már két hónap óta figyelem kegyedet, és ha nem is
beszélgettünk, nekem úgy jön ki, kérem, az egész, hogy mi már régen
ismerjük egymást, és gondolataink beszélgettek egymással az asztalok
felett ... Én, kérem, egy megállapodott ember vagyok, és nincs miért
panaszkodnom, hála isten, csak éppen hogy egyedül vagyok, és néha
nagyon árvának érzem magam ... Mert én, kérem, nem járok se

142
kávéházba, se színházba, se orfeumba, se lóversenyre, és se nem
kártyázom, se nem biliárdozom, fiatalabb koromban nem mondom,
igen, mikor még segéd voltam, nagyon szerettem biliárdozni... öt
forint és tíz forint egy parti - de most már... ah, ki van zárva...
Ránézett a nőre. Elvira a szokottnál is sápadtabb volt, és a szeme
különösen csillogott. Előrehajolt, és úgy figyelte, mit mond a
fűszeres. Itta és magába szívta a szavakat.
- Tessék elhinni, kérem, nincs egyéb vágyakozása az életemnek,
mint valaki, aki meg tudna becsülni, és jó lenne hozzám, éppen olyan
jó, amilyen jó én lennék őhozzá... Mert csak úgy szép az élet, ha két
ember összetalálkozik, és erősen megfogja az egymás kezét, és
megbecsülik és szeretni tudják egymást, és együtt építgetik az életet...
Ha van kiért dolgozni az embernek, az mindjárt más... Ha van
családja, ha vannak gyerekei... Kérem, nincs nagyobb boldogság az
életben, mint egy kis gyerek. ..
Egészen egyedül voltak a vendéglő kis, belső étteremben, a kályha
mellett, a sarokasztalnál.
- Én sokat küzdöttem az életben...
A hangja már reszketett, nem bírt tovább a meghatottságával,
lehajolt, és megcsókolta az Elvira kezét.
- Akar a menyasszonyom lenni?
Elvira szemeiben könnyek csillogtak, de olyan sápadt volt, mint a
fal. v - Igen... - lehelte alig hallhatóan.
A fűszeres kezébe vette a nő bágyadt, fehér kezét, mint egy szelíd
galambot.
- Én olyan módba teszem a feleségemet... - mondta, de nem tudta
befejezni. Aztán később hozzátette: - Én nyáron fürdőhelyre viszem a
feleségemet...
Elvira lehajtotta a fejét. A feje mindig jobban és jobban
előrehajolt, és lassankint odaborult a férfi kezére.
A fűszeres szeme megtelt könnyel. Csak nézett maga elé
mozdulatlan tekintettel, és a lelke csordulásig tele volt.

143
 Így ültek sokáig, kéz a kézben, mélységes csendbén.
- Most menjünk haza, én elkísérem - mondta a fűszeres.
Elvira nem mozdult.
- Kérem... - mondta Kral, és megsimogatta a nő haját.
A szőke fej valami idegenszerű súllyal nehezedett a kezére, és a
fűszeres úgy érezte, hogy a kéz, amely a kezébe kapcsolódik, olyan
hűvös, mint a sír.
- Kérem... valami baj van? - mondta izgatottan, és el akarta húzni a
kezét.
De a jéghideg kéz görcsösen szorította.
A fűszeres ijedten nézett körül, és meglátta a poharat az asztalon,
amelyben valami furcsa színű folyadék maradéka sötétlctt.
Csak nézte a poharat, bután és kimeredt szemmel. A keze fején, a
keze fejére borulva, úgy pihent az ismeretlen nő aranyszőke feje, mint
nagy, halott virág.

144
 CSÓK

Élt egyszer régen egy Kárits Ambrus nevezetű ember, aki díjnok
volt a nemes vármegyénél, és valahonnan Törökországból került az
Alföldre. Egyebet alig tudtak róla, de az emberek nem is törték rajta a
fejüket. A jobb kezének mutatóujján nagy, kopott aranygyűrűt
hordott. A gyűrű pajzsában griffes címer ékeskedett. Nemes ember
volt, és ez magában elegendő jussot adott neki, hogy vasárnap délután
a régi Koszorúban beléphetett az öreg vármegyeiek kuglipartijába,
sőt a huszártisztek asztalánál is megvolt a helye, részeg éjszakákon, a
Nemzeti kávéházban. Kárits kitűnően hegedült. Részeg fejjel kitépte a
hegedűt a prímás kezéből, és a kopott, züllött írnok kezében úgy
énekelt a hangszer, mint az elbűvölt pacsirta.
Szertelen, vad fiú volt Kárits, erős, mint a bika, felemelt székkel
sokat verekedett a külvárosi kocsmák Herkuleseivel. A város késelő,
vad legényei megkülönböztetett tisztelettel ütötték fejbe sötét
sikátorokon. Nagyon szerették, és nagyon féltek tőle. Minden
kocsmában adós maradt, és mindenütt hitele volt. Az urakkal és
huszárokkal sohasem akadt lovagias ügye, tudták róla, hogy aki
megsérti, azt szó nélkül leüti a pezsgősüveggel. Nem vékony
kardokkal, hanem puszta kézzel szeretett verekedni. Ősember volt,
ősmagyar, ősvármegyei, aki néha lopóval szívta magába a tüzes,
felvidéki borokat. Pataki diák korában már férfivért ivott rá, de a
kalandos és szertelen ember szívében egy fehér galamb élt. A
toprongyos írnok a régi arszlánok szívével imádta a nőket. A
kisasszonyok emlékkönyvébe lázongó és vad sorokat írt a
szerelemről és a csókról. Ha ez a Kárits kétszáz esztendővel
hamarabb születik, éjszaka, nyeregbe vetve, mind elrabolta volna a
várkastélyok ifjú kisasszonyait.
Néha ezreket nyert a kupecektől ferblin, néha napokig nem volt egy
rézgarasa sem. Nem tűrt magánál pénzt, ha pénze volt, elszórta a
cigányok között, hajnaltájt fiákerbe szállott a Koszorú előtt, és úgy
hajtatott haza a lakására. Mikor már kifizette a fuvart, a ló elé állott,
és öklének egyetlen csapásával leütötte a lovat. Szerette mutogatni

145
hatalmas erejét, néha csak önmagának is. A gyenge nők féltek és
reszkettek tőle, de titokban, gondolatukban és álmukban odaadták
neki magukat. E féktelen hím vadsága és félelmetes szilajsága
vonzotta és izgatta őket. A valóságban azonban elkerülték, mert
Kárits, ha nőnek udvarolt, mindjárt elborult a homloka. Látszott rajta
ilyenkor, hogy birkózik önmagával, nehogy elkapja és mellére gyűrje
a nőt.
Ezen az estén a megyebálra készült a város. A kék téli estében
akkora hópelyhek estek, mintha fehér rózsák hullottak volna az égből.
A Sas íves ablakai mögött arany gyertyafény lobogott, mint óriás
betlehemben. Már cipelték a nagybőgőket és a cimbalmokat. Két
banda gyülekezett a szállóba, ahol égett fenyőgallyak havasi illata
töltötte be a levegőt. A Szalmásné virágüzletében serény kezek
kötözték az arany cérnát a nehéz, tikkadt illatú tejszegfűk gyenge
szárára és a friss, üde rózsák köré, amelyek még kinyílt szájjal
lélegzettek. Egy év alatt sem adott el Szalmásné annyi virágot,
amennyit ezen az estén elhordtak az üzletéből.
A leeresztett zsalugáterek mögött borszeszláng lobogott a
gyertyafényes tükrök előtt, és fantasztikus alakú hajsütő vasak
tüzesedtek. A város szüzei illatos fürdővízben fürödtek. Testük a
rózsa és a tej színeibe és illataiba öltözött.
A Sasba lassanként gyülekezni kezdett a közönség. Nyolc óra felé
megjelent a pénztáros meg az ellenőr.
A bejárat előtt abrosszal letakart kis asztal felett gyertyákat
gyújtottak, és kirakták a jegyet. Két tányér állott a pénztárnok előtt, a
tányér felett összehajtogatott szalvéták. Cilinderes alakok érkeztek,
nyakukba hajtott gallérral. Úgy húztak, úgy vonultak a messzi
utcákból a Sasba, mint a szépség és ifjúság titkos, éjféli ünnepére. A
fehér, néma utcákon szánkók sühogtak, lágy és édes csengettyűszóval.
Fél kilenckor kinyílt a vármegyeház kapuja, és a vén hajdú
leemelte magas süvegét. A főispánék most indultak a bálba. Elöl ment
Czenk Éva, a főispán leánya. Prémes bundájából csak a frizurája
csúcsa és alul a rózsaszín selyemcipőcskéje látszott ki. A főispánék
beültek a szánba, és a sűrű hóesésben a szán muzsikálva repült a Sas

146
felé.
Egész udvar várta őket a táncterem bejáratánál. Nagy úr volt a
hatalmas Czenk. Életeket tudott tönkretenni, és karriereket tudott
csinálni. Több jót tett, mint rosszat, és inkább szerették, mint
gyűlölték. Körülfogták az emberek.
Czenknéről és leányáról száz kéz akarta egyszerre lesegíteni a
bundát. Czenk Éva ekkor tizenhét esztendős volt. Úgy bontották ki a
bundából, mint drága virágot a selyempapirosból. Termete olyan volt,
mint a fiatal őzé, szeme, mint az erdők árnyékos ibolyája. Sötét,
aranyvörös haja a selyem színében csillogott, rózsaszínű füle, amely
csak félig látszott ki a frizurából, mintha cukorból lett volna.
Gyönyörű vonalú nyaka és félig meztelen, ifjú melle a fiatalság és
tisztaság illatát lehelte. A szája nedvesen csillogott. Utat nyitottak
neki, sorfalat állottak előtte, mikor belépett.
A hegedűk egy régi csárdást gyújtottak föl, és megkezdődött a tánc.
A lányok vállukig sápadtak az irigységtől, a fiúk titokban kísérték a
szemükkel Évát. A mamák összeszorított szájjal ültek a felszalagozott
csillárok alatt, és idegesen legyezték magukat. Szerettek volna valami
nagyon rosszat és csúnyát mondani Czenk Éváról. A főispán a
sarokban állt, és fogadta a vármegyei urak hódolatát. A feleségének
egész asszonysereg udvarolt.
Czenk Éva egyik férfikarból a másikba repült. A zene most már
álmatag valcerbe ömlött át, s a parkett tükrén egymást kergették a kis
selyemcipők és a huszárcsizmák.
A majomszigeten hátracsüggesztett kezekkel álltak a férfiak, és
szédítették magukat a kerengő tánc nézésével. A táncosok megfeszült
és megkeményedett karral röpítették a nőket, akik félig behunyt
szemekkel, szájukon egy elképzelt, végtelen csókkal, könnyű, boldog
ájulással lebegtek bele a táncba.
A havas, fehér ingplasztronok és a könnyű, rózsaszínű és fehér
tüllök meg selymek alatt vörösre izzottak a szívek. Az ifjú testek
egymáshoz súrlódtak, és megperzselték egymást.
Czenk Éva egy pillanatra félbehagyta a táncot, és leült az anyja

147
mellé. Kipirult és lihegett, pihenni akart egy kicsit. Az anyja
lelkendezve nézett rá, és gyöngéd kézzel megigazított a hajában egy
elszabadult hajszálat. Elmúlt önmagát nézte a leányában.
Ebben a pillanatban egy férfi mélyen meghajolt Czenk Éva előtt.
Kárits volt.
Nagy kockás pepita nadrágot húzott fel erre az alkalomra, fekete
kabátot és csokros, fekete nyakkendőt. Kalandos hajviseletéből egy
fekete fürt mélyen a homlokába lógott.
- Szabad? - kérdezte kissé sápadtan.
Éva felhúzta a két szemöldökét, arca bájos fintorrá változott, és
tanácstalanul az anyjára nézett.
A főispánné, aki demokratikus érzésű asszony volt, szelíden szólt a
leányához:
- Éva, táncolj egyet Kárits úrral!
Éva felemelkedett, és a hatalmas fiú szinte a karjaira vette a leányt.
A hegedűk fojtott hangon énekeltek, és Kárits elborult homlokkal
keringőzött. A levegő hőfoka magasra szökkent körülötte, és a szíve
belülről hangosan és érthetetlenül zúgott. Egy arasznyira volt tőle a
leány illatos szája. Néha egészen az arcához ért a leány feje, és a
selymes hajból ilyenkor tiszta és forró jázminszag áradt. Mint a
könnyű pelyhet vitte magával Évát. A fordulóknál a karja megsejtette
a leány gyenge mellét.
És akkor egyszerre a báli zsivaj és a zene hangjainak tetejébe
velőtrázó női sikoltás kapaszkodott fel.
A zene elnémult, a szavak a torkokba fulladtak. A hirtelen támadt
csendben tovább vergődött a női sikoltás.
A nők elrebbentek, a férfiak pedig felemelt öklökkel törtek utat a
hang felé.
A megtisztult tér közepén Kárits állott, magához szorítva, magához
tépve a főispán leányát.
- Eressze el! - ordított egy hang, és egy kemény ököl az arcába

148
vágódott.
- Eressze el! - ordították többen, és újra három-négy kemény ököl
zúgott az arcába.
Kárits megtántorodva elengedte a leányt, aki sikoltva menekült el,
aztán fél kézzel felkapott egy embert - egy huszár hadnagy került a
kezébe -, és félkört sepert vele maga körül. A hadnagy ájultán és
halottfchéren hullott ki a kezéből. De ekkor már egy makacs és
görcsös kéz markolászta a torkát, amelyből egyetlen, vad rántással
kitépte, kiszabadította magát. És a következő pillanatban megint
felbukott valaki az ökle alatt.
Néma volt és halottfehér. Körülötte vad ordítozás hullámzott. Ő
fejjel volt nagyobb mindenkinél, és egymagában verekedett.
Aztán lassanként mégiscsak félbemaradt a verekedés. Káritsot az
inspekciós rendőrtiszt vezette ki a bálteremből. De a gallérja véres
volt, a homlokán hatalmas seb tátongott, és az orra is felhasadt.
Néhány napig kórházban feküdt.
Egy estefelé meglátogatta Csóka Feri, a patikussegéd. Leült a
bekötött fejű Kárits ágya mellé, és alig tudta viszszatartani a
nevetését, amint a barátja komikusán feldagadt orrára pillantott.
Szelíden és szeretettel mondta neki:
- Mit csináltál, te marha?
Kárits felkönyökölt a párnán.
- Nézd... vannak emberek, akik sohasem ehetnek ananászt. Csak ha
betörik a kirakat ablakát. Betörtem én is a kirakatot...
Aztán néhány pillanat múlva hozzátette:
- Be szép az a kislány, te!

149
 A BETÖRŐ

Antalkának járásbíró volt a kedves apja. A járásbíró úr kockás

nadrágot viselt, és Antalka, mióta az eszét tudta, mindig ebben a
kockás nadrágban látta a kedves apját. A kedves apja azonkívül
dohányszínű keménykalapot hordott, és ha nagyon sütött a nap, akkor
kinyitotta az esernyőjét, mert ez az esernyő már oda volt nőve a
járásbíró úr tenyeréhez. Az esernyő nélkül nem tudott kimenni a
szobából sem, és az esernyőt az utcán, ha se nem sütött, se nem esett,
nem a kezében lóbálta, hanem a vállán hordta, mint a szőlőmunkából
hazatérő emberek a kapát.
A bíró özvegyember volt, és mialatt a hivatalban tárgyalt, vagy a
kaszinóban és a Központiban ferblizett, Antalkára az öreg cseléd
vigyázott. Antalka az esti órákban még ott gombozott a ház előtt, a fal
tövében a többi fiúkkal, mikor aztán az utca szögletén feltűnt a bíró
alakja a vállára vetett esernyővel (mindig pontosan este hét órakor
jött haza vacsorázni a kaszinóból, mikor a kisváros fölött a katolikus
templom vékony hangú harangja zenélt), a fiúk azt mondták:
- Vigyázz, Antalka, jön az apád.
Antalka felkapta a földről a gombokat, és nagyot szippantva
beszaladt az udvarra, mert a Vermes fiúkkal, akik vásott kölykök
voltak, tilos volt a barátkozás.
Szigorú és komor ember volt az Antalka kedves apja. Sokat
veszített ferblin, és ez savanyúvá tette az életét. Mikor este hazajött,
meggyújtották neki a verandán a lámpát, és a bíró a rózsaszín hólyagú
lámpa mellett elolvasta a pesti újság vezércikkét, míg .feltálalták a
vacsorát. A többit szivarozva az ágyban olvasta el, mikor éjfél után
hazajött a Központiból.
Antalka mellett nyolcéves koráig egy resicai német lány volt.
Fraulein Gréte. Kék szemű, szeplős, fehér és álmatag leány. Fraulein
Gréte az idén már egy belényesi ügyvéd gyerekeit tanította rövid, de
nagyon buta kis német verseire, melyek a tehénről, esetleg a kakasról
szólottak.

150
 Bár Antalka és Gréte kisasszony között nemritkán komoly
pofonokra került a dolog, sokszor órákon át összeölelkezve ültek a
hintánál a barackfa alatt, lelkűkben ismeretlen, távoli fájdalom
hangfogójával. Antalka a Gréte nyakába kapaszkodott, arcát
odaszorította a könnyű batiszt alatt tüzelő vállához, melyből a
mandulaszappan édes-keserű illata áradt.
Aztán elkiáltotta magát:
- Ripp, gyere ide!
Ripp kopott és sovány, öreg vizsla volt. A bokrok között állott,
egyik lábát behajtva felemelte, felfelé feszítette a füleit, éi fényes,
kitágult, gyönyörű szemeivel remegve nézett egy verebet, amely a
galagonyabokron tollászkodott.
Az Antalka szavára odafutott, meleg fejét a kisfiú ölébe szorította,
és okos, dióbarna szemeivel felnézett rá. Csak állati szívekben van
olyan féktelen szeretet, mint amilyennel Ripp szerette kis barátját.
Azután Rippnek váratlan ötlete támadt: elszaladt, és teljes erővel
kergetni kezdett egy kis fehér csirkét, amely félig repülve, verdeső
szárnyakkal, sikongva menekült előle.
Gréte kisasszony karjait a lóca karfájára fektette, a lábait lógatta,
és tekintetét odaadva a semmiségnek, egy resicai német nótát dúdolt.
Kilencéves volt Antalka, mikor meghalt az atyja. Őt is bevitték
abba a szobába, ahol kiterítve feküdt. Virágszag volt a szobában, és a
fekete drapériák éjszakájában vízszintes, sápadt arc világított: a
szigorú, kedves apa arca.
Antalka Pestre került, egyik nagynénjéhez, aki nyugdíjas hölgy
volt, és akit Viola néninek hívtak. Antalka csak később tudta meg,
hogy a régi házat, a vörös téglás verandát, a kedves, ismerős fákat, a
galambdúcot és mindent, mindent azért vették el, mert sok adósság
maradt.
Négy esztendő telt el anélkül, hogy bármit változott volna az élet.
Viola néni mindig kisebb lett az öregségtől, Antalka pedig mindig
nagyobb lett a fiatalságtól. Egyszer aztán Viola néni is meghalt. Olyan
csendesen és olyan halkan, mint tavaly a kanári, melyet egy reggel

151
holtan találtak, a kalitka fövényén.
Antalka a házmesterékhez került. Segített naponta fellocsolni a
keramittal kikövezett udvart, és a lakók, ha a cseléd nem ért rá, őt
küldték le a boltba. Innen is, onnan is csurrant neki egy-két krajcár.
Schmidt úr az első emeletről ruhát is adott neki.
A holmija között spárgával átkötözött skatulyát őrizett. Régi írások
voltak benne, iskolai bizonyítványok, az apjának, anyjának egy-két
levele és régi fotográfiák. A vasárnap délutánok csendjében, mikor
nem volt dolga, ölébe öntötte a skatulya tartalmát, és sokáig,
összehúzott szemöldökkel nézte a lomokat.
A lépcsőn egy sárga kabátos úr jött lefelé. Antalka felugrott, és
kidugta a fejét az ajtón:
- Schmidt úr, nincs egy cigije?
Már tizenhat éves volt Antalka, és újévkor pénzhez jutott. Pár
forintot őrizett a spárgával átkötött skatulyában. A tavaszi éjszakákon
felkönyökölve ült a házmesterlakásban, sötét és szennyes ágyában, és
nem tudott aludni. Világosan hallotta a Vermes fiúk kiabálását, és
látta a lámpa rózsaszín üveg hólyagját. A járásbíró úr a verandán ült,
orrán előrebukott a evikker, és a pesti újságot olvasta.
Hánykolódott, nem tudott elaludni. A szívében feldagadtak az
emlékek, és fájtak.
Egyszer, csak egyszer szerette volna a régi házat látni. Leülni
alkonyatkor a gyepes árokpartra, ahol totyakos, kövér libák
csipegetik körülötte a kopott füvet, és az utcán toronymagas porfelhőt
kavarnak a zörgő parasztszekerck. Arany- és bíborfellegek, ha
alkonyatkor átsüt rajtuk a leszálló nap.
Másnap vonatra ült, és estére megérkezett a szülővárosába. Késő
estig csatangolt, és csak esti harangszó után ment el a régi ház elé. A
szíve reszketett, mikor megállott a kapu előtt. Megtapogatta a
kilincset: az ajtó zárva volt. Hatalmas lendülettel átvetette magát a
kerítésen.
Lihegve állott meg az udvaron. Az udvar semmit sem változott. A
veranda is olyan volt, mint régen. Korlátját vadszőlő futotta be. Az

152
ebédlő gyékényrolói le voltak engedve. A konyhában nem volt
semmiféle világosság.
Antalka fellépett a verandára. Leült az asztal mellé, előkotorta
zsebéből a dohányt, és cigarettát sodort. Aztán a kabátja zsebéből
zöld orvosságos üveget húzott elő, amiben pálinka volt. Hosszú
kortyokban itta a pálinkát. Ivott, és cigarettázott.
Úgy látta, a gyerekszoba ajtaja halkan kinyílik. A gyertya
szilvamag alakú lángja ide-oda repked odabent - a vén cseléd most
ágyazik. Nagy, fekete árnyéka végigleng a falakon és a mennyezeten.
Aztán leszaladt az udvarra.
- Ripp! Ripp! - kiáltotta. - Gyere ide, Ripp!
Az udvar olyan volt, mint a sír, a fák és bokrok mélyen és feketén
aludtak. Senki sem felelt neki. Arrafelé ment, ahol hajdan a hintaágas
volt. Most már csak korhadt gerenda állott ki a földből. A barackfa
alatt leült az alacsony padra, és lehunyta a szemét.
- Gréte... - mondta forrón, és átölelte a barackfa törzsét.
Aztán lehajtott fejjel visszament a verandára. Elővette az üveget,
és újra ivott. A verandán meleg szél suhant keresztül, és a prunuszok
édes szagát az Antalka arcába terítette, mint parfümös kis női
zsebkendőt. Antalka felállt, de már alig bírták a lábai. Aludni akart
menni, be, a gyerekszobába. De a pálinka útközben lefektette a
veranda vörös tégláira. Úgy aludt el, hogy az üveg csendes bugással
elgurult a kezéből.
Éjfél is elmúlt, mikor a ház lakói hazajöttek. A doktor, a felesége, a
lánya meg a cseléd. Disznótoros vacsorán voltak Koltaiéknál.
Csöndesen beszélgettek, és a doktor lánya lépett fel először a
verandára. Halálos rémülettel felsikoltott, és az anyjába
kapaszkodott.
- Mama! - kiáltotta.
A verandán egy rongyos kis ember feküdt elnyúlva. A doktor
óvatosan elővette a revolverét, és kézilámpáját az alvó arcába
tartotta. De rögtön látta, hogy nem nagyon veszedelmes a helyzet.

153
 Sokáig tanácstalanul álltak körülötte. Végre rekedten megszólalt a
doktor:
- Mari... szaladjon rendőrért!
A doktorék ott álltak körülötte. Fürkészve és rémülettel nézték
rongyos cipőjét, vásott ruháját és sovány, piszkos kezeit. A kopott
kabát alatt undok és rettenetes konyhakést vagy rozsdás forgópisztolyt
sejtettek.
A rendőr nemsokára megérkezett. A doktor rámutatott a rongyos
suhancra, és az ijedtségtől lihegve mondta:
- Betörő...

154
 METAMORFÓZIS

Lohonya diákkorában került a Csákék kastélyába. A kegyelmes úr

levelet írt a vidéki gimnázium igazgatójának, hogy küldje el hozzá a
legokosabb és legszelídebb diákgyereket a líceumból, akit a fia: Csák
Zoltán mellé akar szegődtetni, aki ez idő szerint a legnagyobb lókötő
az egész világon. A gyerek elnőtt a francia bonne-ok és német
fráuleinok szoknyája mellől, a jóisten sem bír vele, talán valami kis
barát újra a jó útra téríti, és felébreszti benne a tudományok iránti
vágyat. Ez idő szerint egész nap a parkban parittyázik, és a kis erdő
mellett szamaragol.
Másnap reggel az igazgató úr levelével megjelent a kastélyban
"Lohonya János, főgimnázium IV. oszt. tan.". Ez volt a névjegyére
írva. A kegyelmes úr kissé savanyú arccal nézett rajta végig, mert a
gyerek púpos volt. Az igazgató azonban azt írta, hogy "nyugodtan
eltekinthet Excellenciád e gyermek alig számba vehető testi hibájától,
mely a kegyetlen természet jóvá nem tehető tévedése, mert e gyermek
testi fogyatkozását pótolják lelkének szépségei. A legmélyebb és
legalázatosabb tisztelettel vagyok Excellenciádnak készséges
szolgája, Vukisics Teofil, főgimnáziumi igazgató".
Lohonya a kastélyban maradt, és jelenléte Zoltán úrfira valóban
szelídítő befolyással volt. A nagy fogú, skót származású angol
kisasszony szárnyai alatt most már hárman rándultak ki az erdőbe a
cinóberpiros szamárfogaton : Zoltán, Karolin és Lohonya. Karolin
ekkor tizenkét éves volt, szív alakú gyermekarcában két nagy
ibolyaszemet hordott, a haja pedig sáfrány sárga volt. Hasonlított Fra
Angelo gyermekleányaihoz, akik szelídek voltak, és vékony, fehér
kezük olyan törékeny, mint a gyenge liliom kocsánya.
Lohonya rövid megszakításokkal négy évig élt a kastélyban. Ekkor
el kellett távoznia, mert Zoltánt külföldre küldték. Karolin
utánaszaladt, és egészen a park vasrácsos kapujáig kísérte.
- Isten vele, János! - mondta neki a kapuban, és az arcán könnyű
pirosság futott el.

155
 Nagyon szerette kis púpos barátját, akinek mély és állatian
szomorú szemében titokzatos fájdalmakat látott.
Lohonyának bíborpirosra vált a homloka, lehajolt, és szótlanul
megcsókolta a Karolina kezét.
Mikor már messze járt, megállott, és visszanézett a kastélyra. Vad
sírás tépte belül a mellét; egy fának támasztva a fejét, úgy nézett
vissza a kastélyra, amelynek magas kupolája vörösen lángolt a
napfényben, és a sötét fenyőfák alatt czerszínű virágágyak szikráztak,
mint a smaragdzöld fűre terített matyó kendők.
Lohonya most tudta meg, mi volt az a fájdalom, ami négy év óta
feszítette belül a szívét, most tudta meg, most érezte, hogy halálosan
szerelmes Karolinba.
Lohonya Pestre utazott, és filozopternek iratkozott be az
egyetemen. Legjobban görög-latin tanár szeretett volna lenni.
Néha, mikor nagyon árvának érezte magát, hosszú leveleket írt a
kegyelmes asszonynak, Zoltánnak és Karolinnak. Ficzek Jánossal is
élénk levelezésben állott; Ficzek válaszolt legszorgalmasabban a
leveleire. Ficzek volt a legöregebb inas a kastélyban.
Lohonya sokszor éjszaka felült az ágyában, kitárta karjait a
sötétségben, és belekiáltotta a csendbe:
- Karolin!
Aztán zokogni kezdett, a keze fejét harapdálta vad fájdalmában, de
fejét a párnák közé temette, nehogy a sírása keresztülhallatsszon a
vékony falon.
Egyszer aztán levelet írt a kastélyba, hogy szeretne egy-két napra
ellátogatni. Táviratot kapott, hogy kocsi várja az állomáson.
Igen szívesen, de igen hűvösen fogadták.
Szédülve állott meg Karolin előtt. Karolin ekkor már tizenhét
esztendős volt. A haja olyan, mint az érett napraforgó: sötét és
arányló. A szája, mint a nedves, piros korall. A termete nyúlánk és
kecses.
De nem a régi Karolin volt. Száján, melyen hajdan mindig

156
akaratlan halvány mosoly fénylett, most hideg és gőgös vonás ült. És
az egész lényét valami zárkózottság és hűvösség vette körül, mint a
fátyol.
Lohonya, aki a vasúton még arról ábrándozott, hogy egy óvatlan
pillanatban el fogja kapni a Karolin kezét, és vadul meg fogja
csókolni, másnap elutazott a kastélyból, és úgy érezte, hogy utoljára
volt itt.
Éjfél után két órakor másfél órát kellett várnia egy kis vidéki
állomás sötét és rossz szagú várótermében a pesti vonatra.
Mozdulatlanul gubbasztott a kályha mellett, egészen egyedül volt a
váróteremben. Kint álmos vasúti csengők berregtek néha. Ilyenkor
riadtan felvetette a fejét, mint aki mély álomból ébred, aztán újra a
mellére horgasztotta.
Meddig ült így? Talán öt percig, talán egy óráig.
Mélyen elaludt.
Aztán egyszerre megmozdult az egyik karja, a hátsó zsebében
motozott a keze, előhúzta, és magára emelte a revolverét. A revolver
megcsillant a sárga gázfényben. Lohonya belelőtt a szívébe, és a
váróterem padjáról az asztal alá fordult.
Consummatum est...
.
Az égbolt üres és néma volt, mint a nagy, téli puszta.
De aztán egyszerre azon a tájon, ahol a Macska és az Elefánt
néznek farkasszemet egymással kvadrillió esztendő óta, a két csillag
között, lengő piros zászlóval és éles szirénabúgással egy mentőautó
tört magának utat. A gép egy ideig a Tejút magas töltésén robogott,
majd nyíl irányában a Föld felé vette útját. Pár pillanat múlva kerekei
megérintették az országutat, s a kocsi megállott az állomásépület
előtt.
Két fiatal mentőorvos ugrott ki belőle. Mind a ketten angyalok
voltak, vastag, szőke hajfonatuk alig fért el az aranysávos mentősapka
alatt.

157
 Bementek a váróterembe, felkapták az asztal alól az élettelen
Lohonyát, és odakint a hordággyal együtt betaszították a kocsiba.
A gép zúgva megindult, és éles szirénahang hasította végig az alvó
égbolt csendjét.
Kevéssel virradat előtt érkezett meg arra a csillagra, mely olyan
messzi van, hogy a Földről csak Szent Jakab havának kilencedik
napján látszik, s amely Flammarion könyvében "Ezüst Lant"-nak
hívatik.
A gép megállott egy nagy aranykapu előtt, és hófehér szakállú
portás jött feléjük.
- Mi újság?
- Egy embert hoztunk.
- Adósság?
- Nem. Szerelmi bánat.
- Vigyétek a hármas pavilonba.
Megindultak a hordággyal a hármas pavilon felé. Rózsaszínű
virradat volt, a virágágyak között egy halványszőke angyal
söprögetett.
A pavilon folyosóján letették a hordagyat a földre, és az egyik
angyal csendesen megrázta a Lohonya vállát.
- Lohonya, keljen fel!
Lohonya kinyitotta a szemét, és feltápászkodott.
- Itt várjon egy kicsit, és ha magára kerül a sor, lépjen be a
kihallgatási terembe.
Az angyalok az üres hordággyal eltávoztak.
Vagy öten várakoztak a folyosón.
Volt köztük egy temesvári varróleány, aki leugrott az emeletről.
Egy kis bécsi cseléd, aki lúgkőoldatot ivott. Egy ferde szemű japán
leányzó, aki harakirit végzett magán. Egy ifjú francia, aki a
frizurájáról ítélve nyilván költő lehetett, és egy komor, negyven év
körüli férfi. És Lohonya.

158
 Végre Lohonyára került a sor.
Belépett a kihallgatási terembe, ahol magas és hosszú asztal
mellett, óriási karosszékben, pátriárkaszakállú aggastyán trónolt.
Mellette jobbról és balról két apostol vezette a jegyzőkönyvet.
A pátriárkaszakállú végignézett a belépő kis púpos emberen.
- Hogy hívják?
- Lohonya János.
- Miért ölte meg magát?
- Szerelmes voltam.
- Reménytelenül?
Lohonya lehajtotta a fejét.
- Hogy hívták a nőt ?
- Csák Karolin.
A pátriárkaszakállú intett egy angyalnak, aki alabárddal a kezében
az ajtó előtt állott.
- Menj, és keresd elő a Szerelem Matrikuláiban a Csák Karolin
törzslapját.
Míg az angyal odajárt, a pátriárkaszakállú összefonta ujjait a
szakálla felett, mely a térdéig ért, és a következőket mondta:
- A szerelmi bánat halottjai, ha érzésük tiszta és igaz volt, nagy
kegyelemben részesülnek.
Az angyal visszajött, óriás fóliót cipelt a hóna alatt. A
pátriárkaszakállú felütötte a nagy könyvet, és keresni kezdte benne a
Csák Karolin nevét.
- Ebbe a könyvbe - mondta - minden leányszív titkos álmai be
vannak jegyezve.
A "Cs" betűnél megtalálta a Csák Karolin nevét.
- Íme: Csák Karolin. Az ő ideálja, aki még nem érkezett el, magas,
nyúlánk termetű, bronzarcú férfi. Fontos, hogy gyönyörű, erős, fehér
fogai és nagy, kék szemei legyenek. Lehet gesztenyebarna, de legyen

159
inkább hollófekete. A keze szép és ápolt legyen. Legyen erős, mint
egy birkózó, és termete olyan, mint Apollóé.
A pátriárkaszakállú elgondolkozott.
- Mától kezdve, Lohonya János, az ön neve gróf Pcttenstein Erich.
A tizennégyes ulánusok főhadnagya. Vissza fog menni a Földre,
megismerkedik Csák Karolin kisasszonnyal, meg fogja szeretni, és
elveszi feleségül. Elmehet...
Lohonya mélyen meghajolt a pátriárkaszakállú előtt.
A kisváros csendjét éles trombitaszó verte fel. Ulánus katonák
érkeztek a hadgyakorlat napján a városba.
Pettenstein főhadnagyot és Zweig báró kapitányt a közeli Csák-
kastélyba szállásolták el.
Ezen a napon ismerkedett meg Csák Karolin a későbbi férjével:
Pettenstein Erich gróffal. És abban a pillanatban, mikor Pettenstein
Erich gróf bemutatkozott, és kezet nyújtott Karolin kisasszonynak,
valaki megrázta a váróteremben alvó Lohonya vállát:
- Szolnok felé tessék beszállni!
A vasúti portás volt.

160
 A BOLDOGSÁG FUVOLÁJA

Verinburgon túl egy völgy feletti vashídra érkezett a vonat.

Egyszerre fülsiketítő zajjal kezdett dübörögni, zengeni, zúgni, mintha
óriási xilofon pántjain rohant volna keresztül. Erre a wagneri
hangorkánra felébredtem. A híd vaspántjai fekete cikcakkokban
suhogtak el az ablaküveg mellett, mint rettentő nagy fekete kardok,
melyek egymást kaszabolják.
A vonat két hegytető felett szinte a felhők magasságában robogott.
A híd alatt, a mély völgyben szelíd alpesi falu hevert, piros
toronytetőkkel, csillogó, fehér házfalakkal. Egy pillanatra belém
nyilaik a rémület: mi lenne, ha a híd összeomlana és belezuhanna a
mélységbe ? A vonat valóban égi tájakon repült velünk.
És mikor elmaradt a híd, alattunk elnémultak a zengő, sikoltó,
mennydörgő sínek, és a vonat szinte hangtalanul futott tova, kopár,
rozsdaszínü sziklák, kék-zöld fenyők között, melyeknek tisztásain itt-
ott tarka kecskenyájak legelésztek.
Ásítottam, tenyeremmel veregettem a számat. Körülnéztem a
fülkében, és meglepetéssel vettem észre, hogy mialatt aludtam,
útitársaim kiszállottak a közbeeső állomásokon, és most egyedül
vagyok a fülkében.
Az egyik ülőhelyen - emlékszem, itt egy pápaszemes és
pofaszakállas öregúr ült - üres ásványvizes üveg hevert.
A másik ülőhely felett a hálóban egy ottfelejtctt
újság. Unalmamban leemeltem a hálóból az újságot, és ekkor
észrevettem, hogy az újság alatt valaki egy könyvet is a hálóban
felejtett. Kezembe vettem, és csodálkozva néztem a könyvet. Sötétkék
selyemkötés, amely műszaki kézi munka, aranymetszésű kártyalapok,
és belül gyöngyszemű női kézírás. Az első oldalon nagybetűkkel a
cím: "A boldogság fuvolája."
A cím kissé kiábrándított, mert ilyen cím után aligha következhetett
más, mint egy dilettáns írónő novellája. Én pedig abban
reménykedtem, hogy a véletlen valamely előkelő hölgy intim

161
naplójegyzeteit adta a kezembe.
Várjunk csak: ki ült itt ezen a helyen? Olyan sokáig aludtam, hogy
már alig emlékezem. Igen, most eszembe jutott. Egy ifjú hölgy, aki
csecsemőt tartott az ölében. Most már világosan emlékszem az ifjú
anyára: ragyogó kis vidrasapka volt a fején, amely alól kilátszott
selymes, gesztenyebarna haja. Rögtön a cipőjét kezdtem nézni, mert
meggyőződésem, hogy a nő a lábánál kezdődik. Tehát először a lábát
vettem szemügyre: remekbe készült francia félcipőt és
vadgalambszínű selyemharisnyát viselt.
Tekintetem végigvándorolt sötétkék szövetruháján, egy pillanatra
megpihent fehér jegygyűfűs kezén, aztán az arcába szállt. Álmodozó
arc, hosszú pillákkal, ajka körül leheletnyi mosollyal.
Ölében szalagos és csipkés pólyában pár hónapos csecsemő, aki
ökölnyi arcát pulykavörös ráncokba szedte, és sötét kis torkával
rettenetesen ordított.
A pofaszakállas öregúr kinézett olykor az újságjából, és a
gyereksírás miatt fogfájós képet vágott.
Az ifjú anya fenyegette, cirógatta, paskolta a pólyát, de mindez
semmit sem használt. A gyermek bömbölt, mint egy szörnyű kis
trombita. Szegény mamája ijedten hordta szét tekintetét a fülkében, és
szelíd, szép szeme azt mondta:
- Uraim, ne haragudjanak.
Végre nem volt mit tenni, határozott mozdulattal felnyitotta vállán a
sötétkék ruha kapcsait, és a következő pillanatban szabadon előttünk
meredt ruganyosán, vakmerően, isteni szemérmetlenséggel remek,
fehér melle, melyet mint angyali korsót nyújtott a gyerek szája felé.
A gyerek félbehagyta a sírást, és szuszogva habzsolni kezdte a
rózsaszínű mellbimbót. Egyszerre csend lett, és szinte mi is éreztük a
levegőben az anyatej édes, lágy, üde illatát.
Aztán csak arra emlékszem, hogy fülemben újra trombitáló
gyereksírással aludtam el, mert nagyon álmos és fáradt voltam.
A könyvet tehát ez a hölgy felejtette a vasúti fülke hálójában.

162
Olvasni kezdtem, most már nem tudom szó szerint visszaadni a
tartalmát, de arra emlékezem, hogy kissé dilettáns és hisztérikus női
fogalmazvány volt. Ez állt "A boldogság fuvolájá"-ban: ".. .a k.-i
császári erdők főerdészének lánya vagyok. Atyám már nyugalomba
vonult, és a fővárosban lakunk. Húszéves voltam, mikor először
hallottam a fuvola hangját.
Alkonyat volt, az ablaknál állottam, melynek fehér függönyei az
elmúló délután arany fényében áztak. Lent, a mély utca völgyében
fekete temetési menet vonult. Paul Verlaine szerint a temetés a
legvidámabb emberi dolog. Rajtam rettenetes szomorúság vett erőt. E
pillanatban nagyon fájt az élet. Hajtűm, mely kontyomat összefogta,
belenyomódott az agyvelőmbe. Mellem fölött a rubinos melltü, mely
blúzomat tűzte össze, kinyílt, és a tű sziszegve a szívembe szúródott.
Már szinte megragadtam az ablak keresztfáját, hogy levetem magamat
a mélységbe. A hatodik emeleten laktunk. Gyakran voltak ilyen ideges
rohamaim.
De ekkor váratlanul a nagyváros összeolvadó alkonyati
zümmögésén túl tiszta és édes fuvolaszót hallottam.
Kalap nélkül leszaladtam az utcára, mert úgy éreztem - igen,
éreztem, és nemcsak hallottam -, hogy a fuvolaszó a házunk kapujából
hallatszik. Leértem az utcára, és ekkor a fuvola egy másik
utcasarokról hangzott. Csodálatos, mély, álmatag hang, amelynek nem
lehetett ellenállni.
Húzott maga után, mint valami néma, kimondhatatlan vágy.
Egyik utcából a másikba csalt a hang, és egy negyedóra múlva már
a külvárost is magam mögött hagytam. Kormos, letarolt mezőn
botorkáltam. Kitárt karokkal és most már lihegve mentem a hang után,
amely úgy menekült előlem, mint valami láthatatlan lepke. Egy vasúti
töltéshez értem - már egészen koromsötét volt -, és ekkor a fuvola
hangja elhallgatott. Fáradtan ültem le a töltés szélén, és két
tenyeremet a szívemre szorítottam, mert úgy lihegtem, hogy majd
kiszakadt a szívem. Mi volt ez a fuvolahang? Fáradt idegeim játéka,
és különös hallucináció? Mikor elmúlt a lihegésem, és kissé
kipihentem magamat, felálltam, hogy hazafelé induljak.

163
 Ekkor a töltésen túl újra megszólalt a fuvola. Talán tízlépésnyi
távolságban. Lágyan és olyan tisztán, hogy ereznem kellett a levegő
finom rezgésében a hang valóságát.
... Virradatig üldöztem a hangot. Ekkor egy erdőben jártam, a fák
levelei úgy tündököltek a felkelő nap fényében, mintha csillogó zöld-
arany üvegdarabok lettek volna. A templomi csöndességü erdő
mélyén kis erdei lakhoz értem, amelynek tornáca felett fakalitkába
zárt vörös vadgerle turbékolt.
A ház tornácán fehér karosszékek álltak, és a falakat zergeszarvak
díszítették.
A fuvola hangja becsalt a házba, ahol a szoba közepén magas
termetű, szelíd tekintetű ifjú férfi állott, aki megfogta a kezemet,
keblére vont, és hosszan megcsókolt. Ettől a csóktól egész valóm
átreszketett. . .
Még sokszor hallottam a fuvola hangját. Gyakran virágszagú
réteken, édes kábulatban, behunyt szemmel támolyogtam utána, s
gyötrelmes vágy kínozott, hogy honnan ered a hang. Görcsös sírások
vonaglöttak át rajtam, mert sohasem tudtam megfejteni e titkot.
Aztán férjhez mentem, gyermekem született, és kínos
idegességemből nagyon hamar kigyógyultam. És egyszer, mikor
lelkemben szép és szelíd gondolatokkal a gyermekemet altattam,
megvilágosodott előttem a titok.
A gyereksírásban ráismertem a fuvola hangjára. Ez volt az a hang,
amely leánykoromban halkan megzendült az idegeimben, amely
fuldokló vágyaim mélységéből egy álombéli fuvola hangjává
finomodva szűrődött fel! Ez volt az a hang, igen, ez volt, ez a
gyereksírás, az én gyermekem sírása, az én gyermekem hangja, mert
minden leány szívében ott sírdogál az eljövendő gyermek..."
A finom kis napló másik fejezete valami kirándulásról szólt,
ugyancsak ilyen rapszodikus stílusban, de erre már nem emlékszem.

164
 A SÍRÓ ÉS A KACAGÓ NŐ

Alkonyat felé érkeztem meg a szállodába. A szoba, amelybe a zöld

köténycs szolga felvitte a kofferjeimet, nagy, ötszögű térre nyílott.
Vacsora után, mikor felmentem a szobámba, meggyújtottam az
éjjeliszekrény fölött a kis csipkeernyős villanylámpát, s egy furcsa,
régi könyvet kezdtem olvasni, amelyet valaki Bécsen túl a vasúti
kocsi hálójában felejtett.
Lefekvéskor, mielőtt elalszom, mindig olvasni szoktam.
Elfárasztott az unalmas regény, félbehagytam az olvasást, fáradt
kezemben a földig csüngettem a régi könyvet, így feküdtem, hanyatt és
mozdulatlanul, a mennyezetet néztem, amelyre a kis villanylámpa
feldobálta a csipkeernyő árnyék-arabeszkjeit. Hanyatt feküdtem, és a
magányos hotelszoba mélységesen mély csendje vett körül. A csend a
mellemre térdelt, és lenyomta a két vállamat, mint láthatatlan birkózó.
. . . Egyszerre halk, fáradt köhögést hallottam. Csak annyit:
-Khm...
Riadtan és tágra nyílt szemmel néztem körül. Az emberi hang oly
közelről hallatszott, mintha az ágy alatt vagy a szekrényben lett volna
valaki. A köhögés megismétlődött.
Megnyugodtam. A másik szobában köhögött valaki. A falak olyan
papírvékonyak az ilyen szállodában, hogy minden parányi hang
áthallatszik. Fülelni kezdtem - hallottam, hogy a nő vetkőzik. Mert női
köhögés volt.
A szoknyája suhogott, mikor levetette. Selyemharisnyáját - ezt már
csak sejtettem - nesztelenül hámozta le a lábáról.
Kétarasznyira volt tőlem a nő, csak ez a vékony papírfal választott
el bennünket. A tekintetemmel szinte átfúrtam a falat, és lélegzetemet
visszafojtva figyeltem. Vajon ki lehet, milyen lehet ez az ismeretlen
nő, alig félméternyire tőlem, itt, ebben az idegen hotelben?
Hallottam, amint a nő bedobta magát az ágyba, és a ruganyok félj
aj dúltak. Egy percig csönd - nem tudom, mit csinált ezalatt -, aztán

165
halk kis kattanás: eloltotta a villanylámpát. Hánykolódott, és
sóhajtott. A sóhajtásából megállapítottam, hogy nem lehet több
huszonkét esztendősnél. Csak ifjú nők sóhajtanak lámpaoltás után
magányos szobában ilyen forrón, ilyen hevesen, szinte fuldokolva,
mélyen a szívükre szíva ismeretlen bánatukat. Sokat sóhajtott, nagy
bánata lehetett.
Ki lehetett ez a nő, miféle bánat van belül a mellében, mint valami
sötét skatulyában?
A képzeletem megrohanta a nőt, ahogy ott feküdt a falon túl az
ágyban, és mindent meg akart tudni róla. Csak a vékony fal választott
el bennünket, mégis egy ismeretlen élet titka és végtelensége.
Most abbamaradt a sóhajtás. Újra csend lett, mintha óriás, fekete
bársonyfüggönyöket húztak volna szét nesztelenül. Aztán megint
hallatszott valami. Furcsa, makogó hang, szaggatva és tördelve.
Elcsendesült, újra kezdődött.
Szent isten, ez a nő sír!
Meredt szemmel néztem a falat. Most már világosan láttam a nő
arcát, olyan világosan láttam, hogy ez több volt már, mint képzelet.
Sápadt, alélt arca mélyen a párnába süllyedt, félig kinyílt szeme tele
volt homállyal, megoldott színtelen, barna haja lecsüngött, szétterült a
paplanon. Folyt a könnye, két tüzes csík szántotta az arcát, és
megégette a párnát, mint a vitriol. A sírás hangja újra elindult a
mellében, és láttam a szívét, amint vergődik, vonaglik, és ismeretlen
fájdalom rozsdás kése van belefeszítve. Olyan erővel rohant rá a
fájdalom, hogy jobbra és balra kezdte dobálni az arcát a párnán, és
vad, forró kínjában eltorzult a szája.
Szerettem volna a sötét falon át kinyújtani kezemet az ismeretlen
nő felé, eltakarni haját az arcából, az arca felé hajolni, és megkeresni
csüggedt kezét.
- Ne sírjon, nagysád... Én nem tudom, miért sír, de higgye el,
kérem, nem érdemes sírni... Nem merem megkérdezni magától, miért
sír, nem tudom megvigasztalni magát, én magam is olyan furcsán
érzem magamat - de hát miért sír?

166
 Aztán odaát elcsendesült a sírás. Elaludt, de lehet, hogy csak
elfáradt, kimerült. Megnéztem az órát: fél tizenegy. Máskor ilyenkor
aludni szoktam, most egészen felzaklatva éreztem magam, az
ismeretlen nő könnye az én kezemre folyt, ez az idegen bánat hidegen
és sötéten farkasszemet nézett velem a néma falon keresztül.
Vajon mi fáj ennek a hölgynek?... Nem, nem lehet szerelem, a
szerelem nem így sír. A szerelem sírása boldog sírás - ennek a
hölgynek a sírása boldogtalan sírás volt. Nem tudom. Talán mégis
szerelem.
Ez a nő bizonyára rút. Valami testi hibája van. Sántának aligha
sánta, mert ezt meghallottam volna, mikor lefekvés előtt egy-két
lépést tett a szobában. Talán a keze hiányzik? Szabályosan vetkezett,
és a cipőjét gyorsan, két kézzel fűzte ki. Bizonyára förtelmesen rút,
valami szerencsétlenség után egyetlen nagy sebforradás lett az arca..
. Aligha, mert az ilyen emberek csöndesen szomorúak. Púpos !. . .
Púpos nőkben és férfiakban tapasztaltam ilyen vad indulatot.
Bizonyára púpos!
.. .Milyen különös. Hát vajon bal felől a másik szobában kik
lakhatnak?
Fülelni kezdtem. A csend és a magány elszabadítja az ember
fantáziáját. Ez a furcsa madár nem tud megmaradni a bezárt szobában,
átvergődik a falakon.
Tizenegy óra előtt megnyílt az ajtó: a lakók hazaérkeztek. Ketten
voltak, mind a kettő nő. A vékonyabb hang mamának szólította a
vastagabb hangot. Vidámak, jókedvűek voltak, színházból jöttek, az
előadásról beszélgettek. Suttogva és visszafojtva, de mégis minden
szó áthallatszott. A kislány - tizennyolc esztendősnek mutatkozott a
falon át - jókedvű, életrevaló kis fruska lehetett, nem tudott két szót
kimondani anélkül, hogy el ne kacagta volna magát. A mondatai
végén mindig ott csilingelt a kacagás, mint kis ezüst csengettyű. Az
anyja már lefeküdt, ö meg a szobában szaladgált. Hallottam kis
meztelen lábainak topogását. Folyton beszélt, folyton csicsergett, és a
szája a szavak édes mézével volt tele. Vizet töltött, a víz gyorsan
kortyogott az üveg nyakán, és csobogva hullott a pohárba. A keze

167
megcsúszhatott, mert halkan, vidáman elsikoltotta magát. A hideg víz
az ingére loccsant, és a vizes ing hűvösen a meleg combjára tapadt.
Hogy kacagott rajta!
Aztán lefeküdt. Halk kattanás: eloltották a villanyt. A kislány
kuncogva fúrta magát a párnák között az anyja mellé, egyik kezével
talán a nyakát is átölelte.
Csend lett.. . Olyan nagy és mélységes csend lett körülöttem, hogy
az én villanylámpámból szinte halk zengéssel sugárzott ki a fény.
Egyszer csak a kislány váratlanul - mintha álmából ébredne -,
bevezetés nélkül, hangosan kacagni kezdett. Hátravetette magát az
ágyban, a kezével kapkodott a levegőben, és mint zengő gleccser tört
ki belőle a kacagás.
- Mit röhögsz? - kérdezte az anyja.
- Azt a... azt az embert... - fuldoklott a nevetéstől - ... azt a
szemüveges embert nevetem, aki a második felvonásban az ajtó
helyett mindig nekiment a sifonnak, és megütötte az orrát...
- Aludj már!.. .
A nevetés most a paplan alól hallatszott. A paplan csücskét a
szájába dugta, hogy visszatartsa a nevetését. Azután ez is elhalkult,
elcsitult, és csend lett. Két néma, árnyakkal teli fal meredt rám:
balról a kacagó és jobbról a síró nő feküdt mellettem.
A kacagó kislány - így képzeltem el magamnak - szőke lehet, olyan
szőke, mint az arany szalma. Az egész kislány selymes, sugárzó,
boldog szőkeség. Kis, huncut, piros szája van, és apró, fehér
egérfóga. A szeme, nagy, tiszta kék szeme, túlontúl kék szeme mindig
tele van napsugárral és nevetéssel. Most összegombolyodva alszik az
anyja mellett, mint a cica, és boglyas, szőke fejében még mindig az az
ember motoszkál, aki a második felvonásban az orrával az ajtó
helyett mindig nekiment a sifonnak.
Reggel kissé bosszankodva ébredtem. Igazán ostobaság annyit
foglalkozni két ismeretlen nővel - falon keresztül.
Délután, mikor lent várakoztam a hotelfiúra, akit kocsiért

168
küldöttem, egy alacsony, púpos nő haladt el mellettem.
Meghökkentem. Igaz lenne?
- Hol lakik ez a nő? - kérdeztem súgva a portástól.
- Második emelet harminchét.
Különös! Én a harminchatos szobában lakom, a síró nő tehát
megvan! Most már igazán hinnem kell az ösztönös meglátásban.
Finom idegrendszer dolga az egész.
Két perc sem telt el: fiatal, szőke leányka sietett keresztül a halion.
- Nem jött levelem? - kérdezte futtában a portástól.
- Nem, kisasszony.
A kisasszony sietve haladt fel a lépcsőn, s amint utánapillantottam,
észrevettem, hogy világító, szőke haja van. Csak ennyit láttam belőle,
és a lába szárát láttam még. A megfeszült selyemharisnya alatt
húsának rózsaszínű márványát, amint felsuhant a lépcsőn.
- Hol lakik ez a nő? - kérdeztem megint a portástól.
- Második emelet harmincöt - felelte a portás, és kissé már
feddőleg nézett rám.
Odavoltam a meglepetéstől! íme, most már megvan a kacagó nő is,
és .valóban szőke, sugárzó, boldog, fiatal szőkeség, úgy, ahogy
elképzeltem.
Este vacsora után azonnal felmentem a szobámba, és olyan
nesztelenül lapultam meg, mint a ragadozó, amely prédára les.
Fél tizenegy órakor bal felől elkezdődött a sóhajtás, aztán a
fuldokló sírás.
Így ment három estén keresztül.
És másnap délelőtt az olvasószoba függönyei mögött csengő
kacagást hallottam, amely egy fiatal leányszív tiszta mélyéből
csilingelt elő. Azonnal megismertem a kis szőke fruska nevetését.
Félrehúztam a függönyt, és beléptem az olvasószobába.
Elállt a lélegzetem.
A púpos nő kacagott. A vicclapokat olvasta, azon kacagott.

169
Idősebb nő volt vele, valószínűleg az anyja.
Mikor észrevett, a tenyerébe kapta a száját, és ijedten elhallgatott.
Azonnal visszavonultam, és valami furcsa kiábrándulást éreztem.
Elgondolkodva ballagtam fel a lépcsőn, és ekkor egyszerre
szembejött velem az a fiatal, szőke hölgy, akit képzeletem
éjszakánként kacagni látott.
Mikor elmentünk egymás mellett, egy pillanatra rám emelte
tekintetét. Szép, tiszta, mély arca volt, fényekkel és árnyékokkal tele.
Hirtelen elkapta az arcát, mert megérezte, hogy tekintetem meg
akarja keresni szemében az éjszakai sírások örvényét.

170
 A KIS BARÁT

Olyan magas volt, mint egy foxi, ha két lábra áll. Boldogtalan kis
rongyokba volt öltözve, amiket az Ügyvéd Sanyika, az Igazgató
Janika és Tanár Pistuka mamája adott neki néha. A fején pedig gyanús
rongydarab tartózkodott, amely közelebbről megnézve
biciklisapkának bizonyult.
Az egész ház ismerte Lajit, és jótékonyságot gyakorolt vele. Az
igazgatóék szakácsnéja elkapta néha a folyosón Lajit.
- Milyen piszkos az orrod, te kölyök!
És az alsószoknyája szegélyével megcsavarta a Laji orrát, olyan
mozdulattal, mint mikor a villanyt felgyújtják. Laji ezért nagyon utálta
a jótékony szakácsnét, aki ekképpen pótolta az anyátlan árva anyját,
és Laji lassanként rájött arra a földi igazságra, hogy ha az embernek
fényes az orra, meg kell törülni. Levette a fejéről a kis biciklisapkát,
és megtörülte.
Laji olyan volt, mint egy kis állat. Már háromesztendős volt, de
semmit sem tudott a világról. Nem tudta, hogy házak, utcák,
villanyosok, csodálatos hidak, nagy vizek, áhítatos magasságú
tornyok, erdők, vonatok, patakok vannak a világon, mert tilos volt
kilépnie az utcára, nehogy elgázolja a villanyos. Az égből is csak azt
a négyszögű darabot látta, amit a külvárosi bérház udvara mutatott.
Bezárva élt a bérház négyszögű kalitkájába, és néha hosszabb
utazásokra indult az emeleteken.
Lajinak volt egy kis pálcája. A pálcát nekifeszítette a folyosó
rácsának, és szaladni kezdett. A kis pálca gyorsan és vidáman ugrált a
folyosó rácsain, és ilyen hangot adott: titititititi. Ez a titititi igen
tetszett Lajinak. A házbeliek már ismerték ezt az ártatlan zajt, tudták,
hogy Laji szórakozik valamelyik emeleten.
A második emeleten lakott Sefcsik úr. Sefcsik a vámházba járt
hivatalba, és ha hazajött a hivatalból, sohasem mozdult ki a
szobájából, melynek sivárságát nyáron virágokkal enyhítette, télen
pedig almahéjat füstölt a kályha tüzes vasán. A Sefcsik úr

171
éjjeliszekrényén ezüstbe rámázva egy vidéki hölgy fényképe
merengett. Sefcsik úr azzal töltötte életét, hogy órák hosszat ült,
szemben a képpel, és szenvedett. Sefcsik úr komoly és igen halk
férfiú volt, akinek a házban még senki sem hallotta a szavát, senkit
sem ismert, és senkinek sem köszönt. Önmagának élt. Laji volt az
egyetlen barátja. Laji minden délután felkapaszkodott a Sefcsik úr
szobájának kilincsére, és levizitelt Sefcsik úrnál, mert minden ilyen
vizitnek egy alma vagy egy kockacukor volt az eredménye. Sefcsik úr
felültatte a kis barátját a székre, és vigasztalan vasárnap délutánokon,
amikor a tanáréknál a sötét udvari ebédlő villanyfényében, ingujjra
vetkezve kalábereztek és spriccereztek a kollégák, az igazgatóéknál
gyerekzsúr volt, és az ügyvédek lakásából zongoraszó hallatszott,
mikor minden lakásban a vasárnap élt, mozgott és gesztikulált, mint
egy kedves vendég - ilyenkor Sefcsik úr szemben ült Lajival a
második emelet hat alatt, és azt mondta Lajinak:
- Ma délelőtt, mikor kijöttem a hivatalból, találkoztam Kovács
úrral, ki tegnap jött Miskolcról, és azt mondotta, hogy Jolán
visszaküldte a jegygyűrűt, és nem lesz semmi a házasságból...
Sefcsik úr megtapogatta a homlokát, és sokáig a földre nézett.
Aztán kihúzott a zsebéből egy levelet, és kissé zavartan mondotta
Lajinak:
- Írtam neki egy levelet... Hallgasd meg, kérlek, felolvasom a
fogalmazványát...
És halkan, fulladozva felolvasta Lajinak a hosszú levelet
Miskolcra, Jolánkának.
Laji az egyik lábát lecsüngette a székről, és harangozott a lábával.
A kezében alma volt, amit Sefcsik úrtól kapott. Az almán görbe, fehér
árkokat rágott, mint az egér. Mialatt Sefcsik úr a levelet olvasta,
óvatosan leeresztette magát a székről, az ajtóhoz szaladt, felnyújtott
kezével felpattantotta a kilincset, és az almával együtt kiszaladt.
Sefcsik úr önmagának olvasta tovább a levelet. Mikor a végére ért,
lecsüggesztette a miskolci levelet, hátravetettc a fejét, és behunyt
szemmel sokáig úgy maradt. Vasárnap volt. A tanárkollégák az első

172
emeleten hangosan veszekedtek, hogy Juhásznak makkot kellett volna
hívni, az igazgatóéknál bújócskát játszottak a gyerekek, az ügyvédné
már háromnegyed órája beszélt egyfolytában a barátnőjével
telefonon.
Sefcsik úr egyszer elutazott. Két hét múlva visszatért, és a
lépcsőházban egyszer azt mondotta az igazgatónak:
- Bocsánatot kérek, Sefcsik Endre vagyok, már olyan régen lakunk
egy házban, és még nem ismerjük egymást. Bocsánatot kérek.. .
Az ujján jegygyűrű volt. Sefcsik úr egészen és érthetetlen módon
megváltozott. Ezelőtt, mikor hazajött a hivatalból, olyan fáradtan
ment fel a szobájába, mintha kötélen húzták volna, mostanában
egyszerre négy lépcsőt is ugrott.
Laji már harmadik hete nem mutatta magát. Egyszer, mikor
kapuzárás után jött haza, megkérdezte a házmestertől, aki dohánygyári
szolga volt:
- Mondja, házmester úr, mi van Lajival, már hetek óta nem láttam.
A házmester ijedten nézett Sefcsik úrra:
- Laji? Hát nem tetszik tudni? Már két hete, hogy eltemettük.
Sefcsik úr olyan nyilallást érzett a szívében, hogy a falnak esett.
- Lajit?
- Hát. Himlőt kapott, meghalt. Mialatt a tekintetes úr Miskolcon
járt. A Farkasrétibe temettük.
Másnap délután Sefcsik úr egy kis, szív alakú, zöld koszorút
vásárolt, és a télikabátja alá dugva a kis koszorút, elindult vele a
Farkasrét felé.
Sefcsik úr sokáig sétált a temetőben, kabátja alatt a kis koszorúval.
Egyszer csak eszébe jutott, hogy miért is jött, és elővette a kis
koszorút.
- Ejnye, hiszen nem is tudom, hol a sírja...
Elindult a temetőőrhöz. Mikor már a kilincsen volt a keze,
megijedt.

173
 - Nini, hiszen nem is tudom, mi a neve... Házmester Laji?... Nem
ezen a néven temették!
Hát a házmestert hogy hívják? Érdekes! Az ember évekig együtt él,
egy házban lakik valakivel, és csak annyit tud róla, hogy házmester. A
neve: házmester úr.
Sefcsik úr sokáig állott, kezében a kis koszorúval, és csóválta a
fejét.
- Milyen marha szórakozott vagyok - mondta önmagának.
Most mit csináljon a kis koszorúval? Visszavigye? Megint
szorongassa a villanyoson a télikabátja alatt? Még egyszer kijöjjön?
A halottaknak úgyis mindegy - gondolta magában, és mielőtt
kilépett a kapun, körülnézett, és a Laji koszorúját óvatosan letette egy
ismeretlen sírra.
Letette egy többszörös háziúr sírjára.

174
 A TÉLIKABÁT

Reggelenként már ezüst pókhálóval szőtte be a könnyű fagy az

aszfaltot, és éjszakánként decemberi szél sikongott az égben, a
csillagokig ágaskodva. Napközben mindig esett az eső, hideg
szúrásokkal lett tele az ember arca, ha kiment az utcára, mert ez már
nem őszi eső volt, amely bánatosan és halkan csorog az égből - oly
vadul és keményen jöttek az esőcseppek, éles kis ezüstgolyók, mintha
onnan felülről millió apró puskából lőtték volna le őket. Nem
egyhangúan esett az eső, rendszertelenül és szeszélyesen, ahogy a
szél fújt. Sokszor fél napokra megállott, de néha a szél dühösen
kezébe kapta odafent a felhők óriás, barna mosogatórongyait, és
jéghideg lét csavart belőlük. Még nem esett le a hó, de ez a lucskos
idő rosszabb volt minden csikorgó hidegnél. Az emberek beugrottak a
kávéházakba, forró teákat ittak, és aszpirint ettek.
Priczky Lajos vágtatva jött keresztül a Ferenc Józsefhídon. Kis,
vékony, sárga kabát volt rajta, csak térdig ért a kis, sárga kabát, alul
háromszor körül volt gépelve, mert ekkor az volt a divat. A kis, sárga
kabát barnára ázott az esőben, mint a pakolópapiros, ha vízbe
mártják. Az ilyen kis, sárga kabátokat napfény ellen szokták viselni,
kora tavasszal, a Duna-parton. De Priczkynek nem volt más kabátja,
csak ez a kis, sárga kabát, szaladt hát keresztül a hídon, mert a
vasoszlopok között akkora szél ordított, mintha egy nagy, hideg
borotvával mindjárt le akarta volna vágni a Priczky fejét. Hasogatta a
combjait, mintha nadrág sem lett volna rajta, és belefújt a
mellkasába, mint a nyitott edénybe, olyan aggasztóan vékony volt a
kis, sárga kabát.
- A fene egye meg - mondta Priczky, és szaladt a hídon. A
nyakkendője felett összefogta a kis, sárga kabát felhajtott gallérját, és
mikor a hídfőhöz ért, megállóit egy hirdetőoszlop mögött, és titokban
vadul tornászni kezdett, hogy meg ne fázzék. Teljes erővel előrerúgta
a lábait, és két ökölbe szorított kezét kétfelé lökte, mintha két
láthatatlan ellenséget akart volna mellbe vágni. Aztán tovább szaladt,
és már nem bírta tovább, annyira fázott, hogy beszaladt egy

175
kávéházba.
Öt óra volt, és a kávéház ozsonnázó közönséggel volt tele. A
teáskannák oly hamvasak voltak az illatos teák forróságától, mint a
friss, őszi szilvák. Rengeteg ember volt a kávéházban, többnyire nők,
boák selyemsörényévcl a nyakukban, és arcukról orruk fölé emelték a
fátyolokat, mint könnyű álarcot. Harmatos kezüket, amelyekről
lehámozták az illatos kesztyűket, és amelyekre rózsaszínű csíkokat
nyomott a kesztyű varrása, mintha hosszú, halvány sebforradások
lettek volna, a tea párája fölött melegítették, és tapogatták a forró
ezüstkannákat.
Priczky dideregve ült le a bejárat mellett. A kis, sárga kabátot
gyűlölettel levetette magáról, és teát rendelt dupla rummal, azonkívül
egy gramm aszpirint. Csendesen kavargatta a teáját, kanalába emelte
és lassan visszacsorgatta a forró, bronzarany lét, és egészen a csésze'
fölé hajolt. Néha elszállott a gőz a csésze felől, s ilyenkor a tea
párolgó sötétarany tükre egy vigyorgó pofát mutatott neki. Pedig
Priczky halálosan komoly volt, a melle tele volt bánattal, mint egy
rossz skatulya, amelyben sötét lomok vannak.
A télikabátra gondolt, hogy miért nincs neki télikabátja. Nem
önmagáért, mert ő valahogy csak keresztülszaladgálná,
keresztültornászná a telet, tavaly is megtette, pedig akkor kutya hideg
volt, nem önmagáért, mert ő nem törődik vele, ha az emberek
utánanéznek az utcán, hanem Vilmácska miatt. Mert az úgy volt, hogy
Priczky Lajos levelezésben állott Boros Vilmával, az ügyvéd
leányával Kassáról. Ez az ismeretség onnan származott, mikor
Priczky diák volt Kassán, ott végezte mind a nyolc osztályt, mert
odavaló volt, a Felvidékre. Hetedikbe és nyolcadikba együtt járt
Boros Ernővel. Borosék abban az időben költöztek Kassára. Egyszer
aztán egy délután, mikor az önképzőköri ülésről jöttek - ez még
hetedikben volt -, sétálás közben a Fácán utcában azt mondta Ernő:
- Gyere fel, kiszedjük a latin szavakat.
Priczky nem szólt semmit, csak úgy csinált a fejével, hogy: jó.
- Törüld meg jól a cipődet, mert mama haragszik a sáros cipőért -

176
mondta Ernő az ajtó előtt. És Priczky buzgón törülte a cipőjét a
gyökértörlőbc, amelyiken rajta volt beleszőtt, fekete betűkkel:
"Tessék lábat törülni!" Egy kicsit bosszankodott: hogy a fene egye
meg, éppen most nincs rajta a mandzsetta, és egy kicsit ijedten
gondolt rá: vajon nem piszkos-e nagyon a gallérja? A hetedikben
Priczky hordta a legmagasabb és legpiszkosabb dupla gallérokat.
Megillctődve érezte magát, mert Borosék nagyon szépen voltak
berendezve. Priczkynek különösen azok a nagy, fehér karosszékek
tetszettek, amelyek az előszobában állottak, és amelyeknek
cinóberpiros szattyánbőrből volt az ülése. Az Ernő szobájából át
lehetett látni egy másik szobába, ahol minden csupa fehérség volt, és
mialatt a latin szavakat szedték, Priczky halkan megkérdezte:
- Ez kinek a szobája?
- Ez a Vilmáé... Anxietate magna depressitur... Egyes szám
ablativus, ugye?
De Priczky nem sokat törődött most a latin szavakkal, forgatta a
fejét, és nagyon tetszett neki minden. Ernő közben eltűnt egy
pillanatra, és a szobalány nemsokára két csésze kávét hozott. Priczky
meghatva itta meg a kávét, és mikor Ernő elfordult, a fél kiflit zsebre
tette.
Aztán máskor is felment Borosékhoz. Vilmácska akkor a felső
leányiskolába járt, magas szárú fűzős cipőt viselt, és dióbarnt hajit
leeresztve hordta, szalaggal.
Ott kezdődött a dolog, hogy októberben Priczky is szavalt a
vértanúk emlékünnepén, Borosék is ott voltak a tornateremben, és
Vilmácskának akkor megtetszett a fiú kigyulladt arca.
Ennek idestova hat esztendeje már, és most úgy áll a dolog, hogy
sehogy sem áll. Ők ugyan Vilmácskával megegyeztek, leveleznek is,
az öregek szemet hunynak, nem bánják, de húzódoznak egy kicsit,
jobb szeretnének valami más férjet a Vilmának, mint egy szegény
tanárjelöltet, mert igen jómódú emberek. Vilmának mindig azt
beszélik a fejébe:
- Egy tanárnak nagyon kevés fizetése van.

177
 Priczky néha elutazik Kassára, és mikor Vilmáék hébehóba Pestre
jönnek, Vilma mindig előre megírja Priczkynek. Szeptemberben
voltak itt utoljára, akkor még megfelelő volt a kis, sárga kabát, de
most már december van, mit fog szólni Vilma, ha ebben a csikorgó
szélben ilyen kis, térdig érő, sárga kabátban jelenik meg. Még
tisztességes télikabátja sincs?
Priczky csendesen kavarta a teáját, mintha keresett volna valamit a
csésze fenekén. Talán egy nagy darab aranyat, amin lehetne venni
most még hirtelen télikabátot, mert nincs sok idő, Ernő meg Vilma a
délutáni gyorssal Pestre érkeztek, és Vilma azt irta, hogy hét órára
legyen a szállodában, és együtt mennek valahová vacsorázni, mert
holnap visszautaznak.
Egy fertály hat. Ennyit mutatott a kávéház zsinóron függő
üvegórája. Mi lenne most, ha a kis, sárga kabát egyszerre átváltozna
télikabáttá?
... És ekkor Priczky mellében egy pillanatra megállott a szív. A
másik fogason - a fogasok tömve voltak kabáttal -, a másik fogason
egy barna prémes, hosszú télikabát lógott. Egészen kívül lógott a
forgatható fogason, és úgy lógott, hogy a falat érintette, és nem is
nagyon látszott.
- Marhaság - mondta félhangon Priczky, és tovább kavárta a teáját.
Aztán elővette az újságot, és olvasni kezdett. De szemei és gondolatai
nem tudták legelni a betűket, egyszer csak felpillantott, és egy fél
percre odanézett a barna prémes télikabátra. Aztán köhögött,
köszörülte a torkát, nagyot nyelt, és hátat fordított a barna prémes
télikabátnak. Összevont szemöldökkel kezdte olvasni az újságot. Bent
lassú taktusban kongott a szíve. Aztán letette az újságot, kiitta a
teáját. A keze remegett, mikor felvette a csészét.
- Fizetek! - kiáltott, s fizetett. Mikor a főpincér tovább loholt,
felállott, hogy elmegy. De felülről két láthatatlan kéz gyengén
visszanyomta a vállát, és újra leült. Megint kézbe vette az újságot,
dühösen olvasni kezdett, de mindig csak ezt olvasta tízszer, hússzor
egymás után: Wolfram-lámpa, Wolfram-lámpa, Wolfram-lámpa...
mert egy hirdetésbe kapaszkodott bele a szeme. Felemelte a

178
tekintetét, és odanézett a barna prémes télikabátra. Nyújtogatta a
nyakát, mert nagyon szorítani kezdte a magas dupla gallér. Aztán
hirtelen egyet gondolt, felállott, kezébe vette a kalapját, és hátrament,
mintha telefonozni akart volna. De a telefon le volt foglalva, és
mindjárt viszszajött. Mikor visszajött, a kalapját nem arra a fogasra
tette, ahol a kis, sárga kabátja állott, hanem a másik fogasra, ahol a
barna prémes télikabát lógott. Aztán megint visszaült a helyére, és
olvasni kezdte az újságot:
Wolfram-lámpa, Wolfram-lámpa, Wolfram-lámpa. Odasandított a
fogasra, és látta, hogy a fogas ötlépésnyire van az ajtótól.
- Wolfram-lámpa, Wolfram-lámpa, Wolfram-lámpa kelepéit benne
valami.
Egyszer csak felállott. Mint egy alvajáró, a fogashoz lépett.
Nyugodtan felvette magára a barna prémes télikabátot ...
Kint volt az utcán.
- Marhaság - mondta, és egy pillanatra megállott. Aztán sietni
kezdett, vadul sietni kezdett, letért egy mellékutcába, és ott már futni
kezdett, és belülről valami érthetétlen sírás dübörgött a mellében.
Aztán valahol messze megállott, és lihegve a falnak dőlt. Megszédült
arra a gondolatra, hogy mekkora mélységet ugrott keresztül. A fejéhez
kapott: szent isten, nem hagyott valami írást a sárga kabát zsebében?
De aztán megnyugodott, mert világosan emlékezett, hogy nem volt
semmi a zsebeiben, csak a bal zsebében volt egy üres stanicli, és a
stanicliban gesztenyehéjak voltak, mert délután gesztenyét vett.
Körülnézett, mintha álomból ébredt volna fel. Idegen városrészben
találta magát. Megnézte az óráját; hat óra volt. Még haza kellett menni
tiszta gallért venni, és megborotválkozni. Nem mert villamosra ülni,
teljes iramban sietni kezdett a lakása felé. Útközben kalimpáltak
benne a gondolatok. Biztosan valami gazdag emberé volt a
kabát! Nem baj, csak ma estére legyen rajta, amíg vacsorázni
mennek! Szent isten, hátha ez az ember is éppen abba az étterembe
fog jönni vacsorázni? Nem, egész más helyre fogja vezetni Vilmáékat,
messze a kávéháztól. Holnap eladja a kabátot a handlénak, a pénzt

179
oda fogja adni az első szegény embernek...
Érezte, hogy a nyaka körül meleget lehel a kabát barna prémje.
Aztán odahaza volt. Sietni kellett, mert mindjárt fél hét lesz. Volt egy
új gallérja, hét centiméter magas, délelőtt vette, azt akarta felvenni.
Gyorsan borotválkozott, de reszketett a keze, és oly gyengének érezte
a csuklóját, mintha nem is lett volna benne csont. Háromszor is
megvágta magát. Az új gallért sehogy sem tudta begombolni.
Ágaskodva kínlódott a tükör előtt, és le kellett ülnie pihenni. Aztán
kész volt. Lassan felvette magára a télikabátot, és úgy érezte, hogy
körülötte halálos csendesség van. Sietve indult a szálloda felé, és hét
órára pontosan megérkezett.
- Második emelet harminckettő - mondta be a címet a portás. Aztán
a reteszekre nézett, hogy hiányzik-e a kulcs, és azt mondta:
- Itthon vannak.
Priczky felsurrant a lépcsőn.. . Jaj, ha most szembe találna vele
jönni a kabát gazdája!. . .
A folyosón megállott, és megkereste a szobaszámot. Már
kopogtatni akart, mikor valami érthetetlen félelem fogta el. Nem mert
bemenni a télikabáttal. Levetette, és felakasztotta kint a folyosón a
fogasra, amely az ajtó mellett állott. Aztán kopogtatott, és belépett.
Belülről vidám női hang felelt:
- Szabad!
Vilmácskának már kalap volt a fején. Az asztalnál ült, és a körmeit
manikűrözte. Ernő ingujjban volt, és a szekrény tükre előtt épp a
nyakkendőjét kötötte. Hangos kiabálással, jókedvűen üdvözölték
Priczkyt, és Priczky pár pillanat múlva kitűnő hangulatban érezte
magát. A két Boros gyerek nevetgélt, kacagott, mint akik tele vannak
boldogsággal. Ugratták és heccelték egymást.
- Na, menjünk - mondta Vilma, és a kesztyűjét kezdte húzni.
- Tyű, nem is mondtam Lajosnak, hogy mi történt velem!
- Az ám - mondta Vilmácska, és nevetni kezdett.
- Kérlek szépen - kezdte magyarázni Ernő -, délután, mikor

180
megérkeztünk, elmentünk bevásárolni, és bementünk egy kávéházba.
A fene egye meg ezt a Pestet, hát nem ellopták az új télikabátomat!
Nézd, ezt a vackot hagyták ott helyette...
Azzal belenyúlt a szekrénybe, és kivett egy kis, tavaszi, sárga
kabátot, alul háromszor körülgépelve. Priczky oly sápadt volt, mint a
fal.
- Mit csináljak, reggelig kénytelen leszek ebben a kabátban lenni,
reggel veszek egy másikat. A fene szaladgál a rendőrségre, úgyse
kerül elő. Hej, ha megfoghatnám azt a gazembert! Na, menjünk...
Priczky Lajos érezte, hogy a mellében nincs szív, a fejében nincs
agyvelő, a lábában nincs erő, nincs semmi, és nincs senki; ököl van,
betörni az ablaküveget, leugrani a hideg, sötét mélységbe, sikoltani,
nyöszörögni, ni, ez az én kabátom, hogy kerül ez ide, Wolfram-lámpa,
Wolfram-lámpa. ..
Kint voltak a folyosón.
- A te kabátod hol van? - kérdezte Ernő.
Priczky bután nézett a fogasra.
A fogas üres volt.
- Itt... volt... - hebegte, de a hangja a sírból jött. Egy pillanatig
csend volt, de aztán Ernőből is, Vilmából is kitört a kacagás.
- A te kabátod is ellopták!... A te kabá... tod... is... - Sikongva
mondta, egyik kezével az oldalát nyomkodta, a falnak esett, a másik
kezével csapkodott a levegőbe, fuldokolt a nevetéstől, Vilmácska
hátravetette magát, és hangosan ívelt ki belőle a kacagás.
Priczky hülyén állott az üres fogas előtt, és lassan és érthetetlen
derengéssel az Istenre gondolt.

181
 AZ ÉLETMENTŐ

Virradt. Valahol a budai hegyekben távoli madárhang flótázott.

Égen és földön ez volt az egyedüli hang ebben a jégszínű
szürkületben. A levegő is mozdulatlan volt, szellőcske sem lélegzett.
A Duna olajosán, simán ömlött a kőpartok között, és tükrében a
hajnal rózsálló, tompa színei égtek. A hídon egy lélek sem járt.
A klubból jöttem, a hajnali lumpok fáradt lépéseivel. Számban a
cigaretták keserű íze, szívemben egy nagyon fájdalmas
kártyaveszteség késnyilallásai. Alig léptem a hídra, a híd közepe
táján egy fiatal férfit pillantottam meg. Átkönyökölt a karfán, és
előrecsüngő fejjel, meredten nézte a vizet.
Egyszerre úgy megrémültem, hogy fél kézzel a korlátba kellett
kapaszkodnom. A férfi, aki talán negyvenlépésnyi távolságra lehetett
tőlem, keresztülmászott a híd korlátján, és ugrásra készen állott a
mélység fölött.
Jobb kezemmel erősen és egyetlen rándítással fejembe húztam a
kalapot, bal kezemmel begomboltam a kabátom alsó gombját, és
combjaimat irtózatos erővel megfeszítettem.
Valami rémült, rekedt hang szakadt ki belőlem, amely inkább
üvöltéshez hasonlított, miközben kétöles ugrással repültem át ezt a
negyven lépést.
Elkéstem. Mire odaértem és lenéztem, csak azt láttam hogy óriás
fehér és gyöngyöző habokkal meglobban és sü keten megdördül
odalenn a víz.
A férfi leugrott, és a habok becsukódtak fölötte. Egy pillanat múlva
a karfán állottam. A mélység felett lebegtem, és azután csak arra
emlékszem, hogy süvöltve rohant körülöttem felfelé a levegő.
Nagyot csattant körülöttem a víz, és mélyen belefúródtam a
vízmederbe. Mikor felszínre kerültem, a híd már mögöttem volt.
Úszni kezdtem, és olyan tempókat vettem, hogy csípőig dobtam ki
magamat a vízből, mint a játékos hal. A szívem és az izmaim

182
pompásan működtek.
Tízméternyire előttem felmerült az öngyilkos feje. Talán öt métert
úszott, s aztán megint elmerült. Eszembe jutott, hogy a víz csak
kétszer dobja fel a fuldoklókat, tehát ha most nem érem utol, odavész.
Megfeszítettem minden erőmet, és mint a delfin, szinte a víz felett
repültem előre.
Szerencsém volt. Mikor a fuldokló felbukott, elkaptam a karját.
Derekát magamhoz öleltem, és fél kézzel úsztam.
A hajnal most már fényesebb volt, a hullámok is felébredtek, és az
ár zengeni kezdett. A zengő és aranyszínű árban úsztam vele. Olyan
könnyű volt, mint a pehely.
Énekelni kezdtem. Torkomból és szívemből harsogva szállt a
jókedvű ének.
Messze túl voltunk a városon, mikor kiúsztam vele a partra.
Lefektettem a fűbe, és sokáig néztem melyen lehunyt, ájult szemét.
Aztán mosolyogva, gyengéden megráztam :
- Állj fel, koma, és gyere haza! y , Nem felelt. Kacagni kezdtem,
fél kézzel felkaptam, a vállamra dobtam, és elindultam. Virágos
réteken haladtam át, fütyörésztem, és úgy vittem őt a vállamon, mint a
könnyű zsákot.
Két esztendő múlva megint történt valami.
Nyári éjszaka volt, a belső szobában egy asszony zongorázott.
Egyszer csak észrevettem, hogy valaki kitámolyog a szobából.
Ugyanaz a férfi volt, akit egyszer már a vízből kimentettem. Megállt
az erkélyen, és nagy ívben eldobta a cigarettáját, amelynek piros
fénye mint hosszú, lágy tűzzsinór lebbent meg egy pillanatra az
ötemeletnyi, fekete mélységben. Maga elé nézett, és akkorát sóhajtott,
hogy a szíve majdnem leszakadt.
Tenyeremet a falhoz szorítva lopództam utána, és lélegzetemet
visszafojtva lestem minden mozdulatát.
Egyszerre eltorzult az arca, és nekiugrott az erkély vasrácsának. Én
mint a villám csaptam le rá.

183
 - Hohó, barátocskám! - mondtam neki gúnyosan, miközben két
izmos karom a mélység fölött tartotta.
Visszaemcltem az erkélyre. De most már oly nehéznek éreztem őt,
hogy a vasrács, amely fölött átemeltem, szinte átharapta a
mellkasomat.
- Eredj! - mondtam neki a lihegéstől fuldokolva -, ülj vissza mellé,
hallgasd a zongorát, akárhogy is fáj, és tégy úgy, mintha semmi sem
történt volna.. .
És most, tegnapelőtt!
Észrevétlenül besuhantam utána a szobájába. Láttam, hogy
halálsápadt, és reszkető kézzel az íróasztala alsó fiókjában kezd
kotorászni.
Fogcsikorgatva rohantam rá, és elkaptam csuklóját. A kezéből
valami kihullott, nem láttam, mi volt, csak a koppanásáról hallottam,
hogy valami kisebb, súlyosabb tárgy lehetett. Olyan erővel ugrottam
rá, hogy mind a ketten székestül felborultunk.
És most irtózatos, néma birkózás kezdődött a földön. Lihegve
hemperegtünk, tompán fuldokolva nyögtünk, eltorzult szánkból
kilátszott az ínyünk, és szemünk golyója véres fehéren elfordult.
Végre sikerült lefognom és a mellére térdelnem. De ekkor már
olyan halálosan fáradt voltam, hogy sírni szerettem volna. Aztán
ráejtettem az arcomat az arcára, és azt mondtam neki alig hallhatóan:
- Mondd... hát mért csinálod ezt mindig?...
A hangomban könyörgés és rémület volt, hogy egyszer ő lesz az
erősebb.

184
 A SZÍV

A palota folyosóján, ahol huszonnégy alabárdos állott őrt, éjszaka

tizenegy óra tájban nagy ribillió támadt. A hosszú folyosón egy
különös állat surrant végig, nekikoppant a falnak, és a testőrök
citromsárga csizmái között ugrált át, úgyhogy a katonák ijedten
kapkodták fel a lábukat, mintha dühös kutya akart volna a bokájukba
kapni. Az állatforma lény rendkívül gyorsan iramodott tova az
árnyékokkal megtömött, gyertyafényes folyosón, amelynek gyenge
világosságát még az alabárdok hosszú árnyékai is összekaszabolták,
és alig lehetett követni a tekintettel.
- Fogd meg! Tapodj rá! Az ajtót!... Vigyázz! Ahun e... - kiabáltak
innen is, onnan is, és a merev testőrök kardjai és vasingei
megzörrentek, mintha szobrok elevenedtek volna meg.
Az egyik alabárdos, Jakab nevezetű, aki beruliai származású volt,
kirántotta a kardját, és utánahajította a menekülő kis állatnak. Az
elhajított kard éles sikítással, sebesen és sántikálva korcsolyázott
végig a folyosó tükörsima kövezetén.
- Mi volt az? - kérdezte a sorban mély basszushangon, lelógó
szárny alakú bajusza alól az egyik alabárdos, aki csak most tért
magához meglepetéséből.
- Sündisznó - mondta az egyik.
- Nem igaz, görény volt! - vitatkozott egy másik, és előrehajolt a
sorból.
- Akkora volt, mint az öklöm - mondta a beruliai Jakab, miközben
helyére állott, és elhajított görbe kardját visszadugta a hüvelyébe.
- Innen ugrott ki, az ajtóhasadékon - mondta egy zömök vállú
legény, és homlokának mozdulatával a nagy, barna tölgyfa ajtóra
mutatott.
Mindnyájan az ajtóra meredtek, egyik sarkáról a másikra
pillantottak, szinte bekeretezték a tekintetükkel.
Az ajtó Hetedik Godofréd hálótermébe vezetett.

185
 Most léptek zaja hallatszott künn, a gránittal kövezett udvaron. A
léptek izgatottan kopogtak, és gyorsan közeledtek. Elöl egy szolga
jött, magasra tartott kezében lobogó kandeláberrel világítva az utat,
utána báró Wumf, a palota minisztere lépkedett.
Az alabárdosok sora hirtelen feszesen kiigazodott, mintha
láthatatlan kéz ráncigálta volna őket helyükre.
Báró Wumf megállott a folyosó ajtajában. Magas, sovány alakja
fürkészve hajolt előre, és vékony cérnahangján ijedten és
megbotránkozva szólalt meg:
-Mi történik itt?
Egy pillanatig senki sem felelt, az arcok meredten nyúltak előre,
mint olyan katonáké, akik rettenetes, ördögi fegyelem alatt állanak.
Végre megszólalt Jakab:
- Egy állat szaladt végig a folyosón, nagykegyelmű uram. Én
utánahajítottam a kardomat.
- A király terméből szaladt ki - mondta egy sötét hang a sor
végéről.
Báró Wumf előrelépett, és elindult az alabárdosok sorfala között.
Nyakába húzott fejét előrenyújtotta, és arcát, mely olyan vörös volt
és undorító, mint a kan pulyka nyaka, még több ráncba szedte.
Szokatlanul kis arcát szinte összecsucsorította, úgyhogy kopasz
szemöldökei alatt szemei teljesen eltűntek. Kenyérszőke pofaszakálla,
mikor néha a gyertyafénybe került, olyan volt, mintha aranyba
mártották volna. A bárón nőujjú, lebernyés aranyfrakk volt, melynek
belső részét fantasztikus csillagok és keresztek borították, kék, sárga,
piros, fehér és fekete színek kiáltó összevisszaságában. Szűk, fekete
bársonynadrágja sovány térdkalácsa fölött végződött, fehér
selyemharisnyája ránc nélkül feszült meg a vádliján, és csokros
cipője olyan halkan osont tova a sima kövezeten, mintha az egész
ember súlytalan lett volna.
- Innen? - kérdezte, és fürkészve tekintett a nagy tölgyfa ajtóra.
- Onnan! - kiáltották hárman-négyen is egyszerre.

186
 Wumf halkan megnyitotta a nehéz vaskilincset, mely egy meztelen
nimfa alakjára volt kovácsolva, és lábujjhegyen belépett. Utána a
gyertyát tartó szolga is eltűnt a hangtalan ajtószárny mögött.
A király várótermében félhomály volt, csak a Máriakép alatt
világított gyengén egy kis kék pohárban a mécs. Az íves ablakon az
őszi fák fekete gallyai közt benézett a gyöngyszürke hold.
A mennyezetes ágy nehéz bársonyfüggönyei sötétvörösen csüngtek
lefelé, és lenn a földön vastag redőkbe omolva és rogyva olyanok
voltak, mintha térdepeltek volna a király ágya körül.
Wumf halkan félrevonta a függönyt. A király hanyatt feküdt az
ágyban, és feje mélyen süppedt a párnák közé. Ritkás, világosszőke
kecskeszakálla, mely ék alakban végződött, és homloka fölött a
középen elválasztott haj, mely félkörü hullámban ment a fülei mellé
jobbra és balra, tökéletes szív alakot adott az arcának. Anélkül hogy
fejét megmozdította volna, bágyadt tekintetét Wumf felé fordította.
Wumf az ágy fölé hajolt, és suttogva kérdezte:
- Nem vett észre felséged semmit?
- Semmit.
- Az őrök egy különös állatról beszélnek.
- Nem láttam. Csak feküdtem itt, és gondolkoztam. . .
Wump visszaengedte a függönyt, aztán három ujját a mellénye
középső gombjára illesztette, és mélyen meghajolt a sötét függönynek.
Éppolyan súlytalanul ment vissza az alabárdosok sorfala közt, ahogy
jött, és útközben a levegőbe emelve az ujját, vékony hangon mondta:
- Legyetek éberek!
Másnap, korábban valamivel, mint az előző napon, a furcsa kis
állat újra végigsurrant a folyosón, cikázva és menekülve, mint a
megriasztott patkány. Wumf bárónak egy pillanatra megdöbbenés ült
az arcára, mikor jelentették neki a különös állat újabb jelentkezését,
és kiadta a parancsot, hogy ezután két legény a királyi ágy függönye
mögött őrködjön. Az egyik legény a lógós bajszú, baszszushangú
testőr volt, aki mindnyájuk közt leghíresebb volt az erejéről, és azt

187
beszélték róla, hogy ujjainak egyetlen markolásával össze tudja zúzni
a bivaly gégéjét.
Éjfél előtt történt, hogy a nagy bajuszú alabárdos az ajtót feltépve
rohant végig a folyosón, ahol az őrök merev sorfala újra mozgó,
kapkodó gesztusokra bomlott, kardok zörögtek, és hangos,
összevissza kiabálás hallatszott.
A nagybajuszú egyenesen a miniszter toronyszobájába rontott, aki
asztalára görnyedve, éjféli gyertyafénynél titkos aktákon dolgozott.
Lihegve és sápadtan állt meg az ajtóban:
- Láttam. .. Láttam, mikor előugrott. Sóhajtást hallottam az ágyból,
csendesen félrehúztam a függönyt, és láttam, hogy éppen akkor szalad
végig a paplanon. A király melléből ugrott ki.
- Ostoba - mondta a báró, és újból írásai fölé hajolt. A
nagybajuszú szégyenkezve elkotródott.
A báró azonban hosszú karjait hátul összefonva, hajnalig sétált a
toronyszobában, és mély gondolatokba merült, hogyan pusztítsa el a
titokzatos kis fenevadat, amely feldúlta a palota nyugalmát.
Másnap a vadászistállókból egy falka kopót hozatott, és a palota
kertjében széteresztette őket. A király nemrégen ötven darab ritka
fajtájú kutyát kapott ajándékba Ronalf hercegtől, melyeknek hosszú
derekuk, zsemleszínű szőrük, kurta, szinte nyomorék lábuk és lelógó
fülük volt, és különösen rókavadászatokra voltak alkalmasak. Ezek a
kutyák is a palota kertjébe kerültek, a virágágyak körül hemzsegtek,
mint óriás barna pondrók, a napfényes fűben hemperegtek, és
rózsaszínű nyelvükkel egész nap apró, fényes, fekete talpaikat
nyalták.
Ezen a napon valamivel korábban jelentkezett a kísérteties állat. A
szokott útján surrant végig a folyosón.
A testőrök hiába akartak rátapodni, és hiába hajították utána görbe
kardjaikat, a kis állat oly gyorsan menekült, hogy csak kékesszürke
villanás látszott belőle, és már lenn volt az udvaron.
Odalenn egyszerre pokoli lárma támadt. A kopók izgalmas

188
csaholással, egymást felborítgatva, rohantak a menekülő kis állat
felé, a zsemleszínű kutyák pedig hosszú derekuk kígyószerű
mozdulatával fúrták magukat előre a kutyatömegben, és vékonyán,
dühösen ugattak. A szürke, magas kőfalak csattogva visszhangzottak a
pokoli kutyaugatástól.
- Wumf! Wumf! Wumf! - hallatszott a kutyák torkából, mintha a
minisztert hívták volna. A báró már rohant is lefelé a toronyszobából,
hosszú kezeivel izgatottan hadonászott, és érthetetlen szavakat
kiabált.
Néhol összetorlódtak a kutyák, a fejek egy pont felé nyúltak, és
szinte egymásba fúródtak, de a kis állat egyszerre
embermagasságnyira dobta magát, mint a földhöz ütött gumilabda, és
a hajsza elölről kezdődött. Egy pillanatig az egyik zsemleszínű kutya
fehér fogai között látszott az állat, amint felemelt fejjel, dühösen
rázta, a másik percben már két méterrel odébb kaptak hátuk mögé a
kutyák, mintha a farkukba harapott volna valami.
A vadászlegények kifőtt arccal, kurta ostorukat pattogtatva ugráltak
a kutyák között, és furcsa, rövid kutyaneveket ordítottak.
Az ebek tömege közben a kőfal mellé került, és a kis állat, mintha
minden erejét összeszedte volna, kétölnyi magasba pattant, és
átvetette magát a kőfalon. Az élet, a menekülni vágyás irtózatos
ösztöne dobta tán ily magasra.
Az a titokzatos erő, mely tízölnyi széles szakadékokon hajítja át az
üldözött szarvast.
A kopók ék alakban rohantak fel a falra, de a közepéről
visszahullottak, és szétgurultak a földön. A zsemleszínű kutyák kurta
lábaikkal dühösen kaparták a fal tövét, és fekete orrukat magasra
húzva, vicsorítva morogtak.
Wumf báró sápadtan állott a kutyák között, ráncos arca lila volt,
kenyérszőke pofaszakálla felborzolódott és sercegett a méregtől.
Másnap a palota minden testőrét és szolgáját hosszú nyelű, éles,
kétágú szuronnyal szerelték fel, amilyeneket a fultai mocsarak
pákászai használnak. A nagy izgalom az állami ügyek vitelét is

189
késleltette, úgyhogy délután Wumf báró jókora tömeg restanciával a
hóna alatt lépett a király dolgozószobáj ába.
A pergameneket kiterítette a hatalmas asztalon, és a király gépiesen
kezébe vette a lúdtollat. A keze szép és sima volt, mint a viasz, és oly
bágyadt, mintha alélt lett volna.
- Két halálos ítélet is van, felséges uram - hadarta Wumf báró, és
közel hajolt összeráncolt arcával a papiroshoz, mintha meg akarta
volna szagolni.
- Egy perkai katona ijedten elhányta fegyverét az ellenség előtt, egy
másik megszökött a seregektől...
A király a pergamen fölé hajolt, hogy aláírja a halálos ítéleteket,
de ebben a pillanatban felugrott, kirúgta maga alól a széket, előbb a
kabátjához, majd mindkét kezével a térdéhez kapott. Az az érzése
volt, hogy egy egér szalad végig az inge alatt, és rögtön utána vörös
pántos tábornoki pantallója végén kisiklott a kis állat.
Vad menekülésben nekikoppant az asztal lábának, és ebben a
pillanatban Wumf báró a sarkával rátaposott. Síkos, rugalmas kis
teste kicsússzam a báró sarka alól, de most már úgy tűnt, mintha
erejét vesztve menekült volna az ajtó felé. Alighogy kisurrant a
folyosóra, odakünn vad, diadalmas ordításban törtek ki az
alabárdósok. Wumf báró kiszaladt a folyosóra, és nemsokára sugárzó
arccal tért vissza.
- Megvan, felséges uram, megvan!
Három ujját a mellénye középső gombjára illesztette, és miközben
meghajolt, alázatos mosollyal mondta:
- Én tapostam el... Hozzátok ide, és mutassátok meg!
A beruliai Jakab előlépett, és magasra tartotta szigonyát.
A szigonyra egy emberi szív volt felszúrva.
(1918. május)

190
 AZ ASSZONY ÉS A RÓZSÁK

A tenger lágy fátylakba burkolózva aludt. De egyszerre

valahonnan, a móló mellől elindult egy motorcsónak. Ropogva tűnt el
a tengerben, mint az elsütött rakéta.
Aztán újra csend lett. A nyárutói délutánok álmos, üres hangulata
terjengett mindenütt.
Két asszony ült a teraszon. Az egyik, akiben könnyű volt felismerni
egy magasabb rangú tisztviselő feleségét, már néhány éve özvegy
volt. Most néhány hétre üdülni jött le a tenger mellé. Ezelőtt tíz
perccel lépett ki a teraszra, amikor szembetalálkozott gyermekkori
barátnőjével, aki még nem is olyan régen nagy politikusok és még
nagyobb bankárok szeretője volt.
Harmincöt esztendővel ezelőtt együtt jártak egy svájci
nevelőintézetbe, és a legjobb barátnők voltak. Ez a leánynevelő
intézet világhírű volt, és amint a főnöknő év végi záróbeszédében
szokta mondani, aki innen kerül ki, az egész életére be volt biztosítva,
hogy példaképe legyen a női erények és a tisztes családanya
fogalmának.
A két barátnő az elmúlt harmincöt esztendő alatt is találkozott néha
egymással. Azt is tudták egymásról nagyjában, hogy közben mi történt
a másikkal, de e találkozások sohase mentek túl a "szervusz, édesem"
köszöntésénél és utána azoknál a sokatmondó, édes
fejbólongatásoknál, amelyek nőknél azt jelentik, hogy egymás
számára nincsen semmi mondanivalójuk.
Mert mi is lehetett volna? Tudták egymásról, hogy két külön úton
haladnak. Magda, későbben Madelaine, még későbben Mad,
nemzetközi, hivatásszerű kokott lett, mintha egész életét az a
gyermekkori vásottság irányította volna, hogy a főnöknő év végi
záróbeszédében foglalt megállapításokat megcáfolja. Sarolta pedig
méltóságos asszony.
Most azonban, hogy itt a szálló halijában összetalálkoztak,
megölelték és megcsókolták egymást. Leültek a teraszon egy kis

191
sarokasztalhoz, és amitől több mint három évtizedig eltiltotta őket a
társadalom, érintkezni kezdtek. Azon a hangon és azokkal az
érzésekkel, mint harmincöt esztendővel ezelőtt a zürich-budapesti
gyorsvonaton, amikor végre elhagyták az intézetet, és amikor utoljára
beszéltek egymással. Mad, aki életében a világ legdrágább
kozmetikusainak útmutatása szerint küzdött a női szépség enyészete
ellen, többnek látszott hetvenévesnél, pedig csak ötvenhárom éves
volt. Lehet, hogy a tükör és tégelyek között eltöltött reménytelen
küzdelem öregítette meg. Sarolta ellenben annyinak látszott, amennyi
volt.
- Te sohasem csaltad meg az uradat? - kérdezte Mad, miután már
dióhéjban elmondták egymásnak, hogy mi történt velük a harmincöt
esztendő alatt.
- Soha - mondta az özvegy.
Mad ajkáról alig észrevehető kis sóhaj lebbent el. Ez a kis sóhaj
körülbelül azt jelentette: íme, hogy eltávolodtunk egymástól, már
őszinte sem vagy hozzám!
Sarolta rögtön megértette e kis sóhaj értelmét.
- Nem hiszed ?
Mad mosolygott. Festett ajkai mögött valószínűtlen üdeséggel
csillant meg fogsora.
- Tudod, édesem, én életemben már annyiszor tagadtam, hogy a
tagadás fogalma van kompromittálva előttem.
Sarolta nevetett. Mad folytatta:
- Emlékszel Hortense-ra? A hármas hálóteremben aludt.
Nagydarab vidéki, francia lány volt, olyan bádogtekintettel, amilyet
azóta sem láttam életemben. Ha ő mondaná ezt önmagáról, még talán
el is hinném. De rólad ! Rólad, aki kislány korodban csupa
kíváncsiság és türelmetlenség voltál! Mikor összebújtunk, és a
nagyok szerelméről beszélgettünk, te mindig olyan izgatott voltál,
hogy csak úgy nyüzsgött a szemed. Mintha most is magam előtt
látnálak...

192
 Sarolta nevetett, de aztán hirtelen elkomolyodott.
- Pedig hidd el, hogy sohasem csaltam meg a férjemet. Egyszer
azonban nagyon közel álltam hozzá. A férjem jó ember volt. De
igazán nem merném azt állítani, hogy férfiszépség hírében állott...
- Látásból ismertem - mondta Mad, bizonyos fensőbbséges
szakértelem hangsúlyával.
- A házasságunk harmadik évében történt, hogy valaki nagyon
tüzesen kezdett udvarolni nekem. Egy kicsit én is lángra gyúltam.
Egyszer, mikor színházban voltunk, és a férjem kiment csokoládét
venni, ez az ember szerelmet vallott. Mondhatom neked, hogy
nyugtalan éjszakám volt. Sajnáltam szegény férjemet, aki engem
halálosan szeretett, mintha mindig attól remegett volna, hogy egyszer
megcsalom. Ez a vallomás volt az első titkom, és utána sokáig nem is
történt semmi. De még akkor nyáron úgy alakult a helyzet, hogy én
egyedül jöttem le, ide, erre a fürdőhelyre. Ebben a hotelban laktam,
sőt ugyanabban a szobában, amelyben most lakom. Tudtam, hogy
László utánam fog jönni.
- A férjed?
- Nem. Az udvarlóm. A férjem azért nem jöhetett, mert abban az
évben csinálta a minisztérium az új esztendőt. Egy fél nap
szabadságot sem kapott. Szóval László három nap múlva megérkezett.
Én nyilvánosan sohasem találkoztam vele, nem akartam, hogy valami
a férjem fülébe jusson. De este mindig együtt sétáltunk. Napközben,
hogy az igazi bűnömről eltereljem a figyelmet, állandóan másokkal
flörtöltem. Az étteremben egy ulánus őrnagy ült a szomszédos
asztalnál, aki majdnem felfalt a szemével. Nem mondom, egy kicsit
komiszkodtam vele.
A fürdőben pedig egy vármegyei főügyész úgy úszott állandóan
utánam, mintha kötéllel lett volna hozzám kötve. Közben mindig
Lászlóra gondoltam, és éreztem, hogy végem van. Az utolsó napig
erős voltam. Az utolsó éjszakán azonban rettenetes izgatott voltam,
mert László délután a fülembe súgta, hogy bejön a szobámba, és meg
fog csókolni. Én tiltakoztam, de éreztem, hogy nem lesz erőm

193
ellenállni.
Az özvegy egy pillanatra elhallgatott. Arcán halvány pirosság
jelent meg, ami azt mutatta, hogy a lelke mélyén most újra átérzi az
akkori izgalmakat. Azután suttogva folytatta:
- László belépett a szobába. Én könyörögtem, hogy menjen el, de ő
leült egy karosszékbe, és reszkető kézzel cigarettára gyújtott.
- Na és ? - sürgette Mad, felcsillanó szemmel a történet folytatását.
- Egyszerre erős kopogtatás hallatszott az ajtómon... Azt hittem,
rögtön meghalok!
- Ki az? - kérdeztem visszafojtott izgalommal.
- A portásfiú, kezeit csókolom - mondta egy hang.
- Mit akar?
- Egy csomagot hoztam. . .
- Olyan sürgős ?
- Sürgős, kérem. Azt a parancsot kaptam, hogy azonnal
kézbesítsem. ..
Megnyitottam az ajtót, csak annyira, hogy a kezem kiférjen, és
bevettem a csomagot. Nagy, barna doboz volt. Olyan könnyű, mintha
üres lett volna. Meggyújtottam a lámpát, és felnyitottam. . .
- Szóval, a lámpa nem égett... - jegyezte meg helycslőleg Mad.
- Csak a kislámpa égett. Gyorsan felgyújtottam a csillárt is, és
felbontottam a csomagot. Tizenkét szál friss, fehér rózsa volt benne.
Egy sor írás nélkül. Világos volt előttem, hogy az őrnagy vagy a
főügyész küldte. Elgondolkozva néztem a rózsákat. Miért éppen most
küldte a szerelmes lovag? Mintha ismerte vagy megérezte volna
titkomat és ingadozásomat.
Egyszerre lehetetlennek és undorítónak tűnt fel az a gondolat,
amely néhány perccel előbb a félhomályban számomra is igéző volt.
De különben is olyan érzés lepett meg: most már hiába zárom be az
ajtót, hiába oltom el a lámpát. Egy titokzatos szempár még a falakon
is keresztülfúródva figyel rám, és az ingemen is keresztüllát. Valaki

194
tudja, hogy mi történik a lelkemben. És mi történik a szobámban.
Mindent a legapróbb részletekig elképzel magának. Ez a tudat olyan
érzést keltett bennem, mintha fényszórók alatt állottam volna
meztelenül, és százezer ember szeme tapadt volna rám. Ideges lettem,
és Lászlót elküldtem. Hiába könyörgött, elküldtem.
Másnap elutaztam. Szegény, jó férjem az állomáson várt,
esernyővel a kezében, galléros lódenkabátjában. Amint említettem,
igazán nem volt férfiszépség. De e pillanatban végtelenül jólesett
mellette lennem. A kocsiban szerelmesen bújtam hozzá, és ezekben a
napokban annyi gyöngédséggel ajándékoztam meg, amennyi csak
tőlem tellett. Mindig arra gondoltam, milyen aljas teremtés vagyok.
Ő, szegény, majdnem elmerült idehaza a szeszadók paragrafusaiban,
én pedig azalatt az örvény szélén álltam. Ha tudta volna, hogy mihez
voltam közel azon az éjszakán, bizonyára megtébolyodott volna
fájdalmában. De szerencsére hitt bennem, és soha nem is kételkedett.
Jámbor ember volt, aki rögtön megölte volna azt, aki az ő anyikájáról
ilyet mer feltételezni. Az én fejemet közben mindig fúrta a gondolat,
hogy ki küldte a csokrot. Az őrnagy vagy a főügyész? Sokszor, mikor
délután egyedül lustálkodtam a kanapén, azokban az édes-álmos
pillanatokban, mikor tilos gondolatok sajognak minden fiatalasszony
ágyékában, néha éktelen dühbe jöttem. Micsoda szemtclenség volt
attól a gazembertől, hogy így elrontotta azt a remek éjszakámat!
Mad helyeslőleg bólintott.
- Sohasem tudtad meg, hogy ki volt?
- De igen. Egy hónapra rá a nyári ruhákat benaftalinoztam, és egy
kofferban felküldtem a padlásra. Az összes zsebeken végigszaladt a
kezem, hogy nem maradt-e bennük valami. Egyszer csak az uram
ruhájában, az egyik szürke mellényben, a bal zsebben, egy összegyűrt
lóvasúti jegyet találtam. Abban a pillanatban a térdembe kúszott le
minden erőm. A jegy a fürdőhely lóvasútjára szólt, és még a dátum is
egyezett. Azt a bizonyos éjszakát megelőző nap volt rajta
kilyukasztva. Ilyen pillanatokban kísérteties megvillanásokkal
dolgozik az ember agya. Egyszerre világosan emlékeztem rá, hogy
aznap délelőtt elmentem parfümöt vásárolni. Észrevettem, hogy

195
valaki követ. Visszanéztem, és egy fekete szakállas, sárga
szemüveges embert láttam mögöttem, aki hirtelen megfordult. Egy
pillanatig az volt az érzésem, hogy a férjem. A tarkójáról gondoltam.
De aztán nem törődtem vele, és annak tulajdonítottam, hogy a rossz
lelkiismeret szólalt meg bennem. A férjemnek nincs szakálla, és
sohasem hordott semmiféle szemüveget. Most azonban ez a lóvasúti
jegy mindent megmagyarázott. Álszakállal jött utánam, mint egy
detektív, és minden lépésemet megleste. Megleste, hogy állandóan
együtt sétálok azzal a fiatalemberrel, és a gyanúja jó nyomon járt.
Hát így vagyunk? - gondoltam magamban. Éreztem, hogy súlyos
bizonyítékot tart a kezében, és csak arra vár, hogy leszúrja vele a
tagadásomat. Egy pillanat alatt készen voltam a tervemmel. Ha
vallatóra fog, mindent letagadok. És bosszúból még aznap flörtölni
kezdek valakivel...
Ettől kezdve lopott pillantásokkal figyeltem a férjemet. Most is
olyan csöndesen, szomorúan szeretett, mint azelőtt. Még ha
mosolygott, akkor is az volt mindig az érzésem, hogy belülről sír.
Néha meg is sajnáltam. Elképzeltem, milyen rettentő kínokat állott ki
azokban a percekben, amikor a rózsákat felküldte a szobámba. De
leggyakrabban mégis csak dühbe jöttem. Türelmetlenül vártam a
pillanatot, amikor majd szememre lobbantja ezt az éjszakát. De nem
tette. Pedig egyre vártam az alkalomra, hogy megbosszulhassam.
Égtem a dühtől és a szégyentől. Ez a tizenkét szál rózsa jobban fájt
nekem, mintha akkor rám törte volna az ajtót, és korbáccsal sújtott
volna az arcomba. Rettenetesen megütött ezekkel a rózsákkal.
Huszonhárom évig éltünk együtt, de egyszer sem említette a múltat.
Ezelőtt öt évvel halt meg. A halálos ágyán sem szólt semmit, a kezét
fogtam, kialvó tekintetébe néztem, és valahogy az volt az érzésem,
mintha ez a tekintet azt mondta volna: - Anyikám, én küldtem a
rózsákat...
Sarolta itt befejezte az elbeszélést, és az ablakon keresztül kinézett
a tengerre. Madelaine pedig megértőén sóhajtott. De az arcán látszott,
hogy egyáltalán nem tetszett neki a történet.

196
 ÖLD MEG!

Minden megszólítás nélkül a következő levelet kaptam: "Egy

olvasója arra kéri önt, nem minősítené-e alkalmatlankodásnak, ha egy
olyan ügyben, amelytől valakinek élete és halála függ, az ön tanácsát
kérné?"
Első gondolatom az volt, hogy eltépem és papírkosárba dobom a
levelet. De a sorok közül egy ismeretlen női arc nézett rám, amely
olyan volt, mint maga a levél: egyszerű, nyílt, panasz nélküli, de
tekintetében mégis az élet és halál rettentő kérdőjelével.
Nem vagyok grafológus, de a levél formájából és az apró kis betűk
tanácstalan, ijedt formájából könnyen megalkottam magamnak az
ismeretlen hölgy személyét. Bizonyára kispolgári asszony, szűk és
egyszerű életkeretben. Valószínűleg magányos lélek, rokonok és
barátok nélkül, akit ijesztő kérdéssel rohant meg a sors, és
egymagában nem tud rá válaszolni. Kihez forduljon? A rendőrséghez
vagy az elöljárósághoz? Vagy a gyóntatópapjához? Ez bizonyára
megfordult a fejében, de a pap csak vallási vigaszt adhat, és ő az
imakönyvet már kimerítette.
Az íróhoz fordul tehát, akinek szellemétől valami bátrabb,
szabadabb, emberibb tanácsot remél, mert úgy képzeli, hogy az írót
nem köti sem a vallás dogmája, sem a törvény paragrafusa, az író
csak a szív törvénye szerint ítél.
Már gyakran megtörtént, hogy idegen kis életek füstjével,
lángjával, könnyével vagy panaszával telt meg a szobám. Hallgatom
őket, és tisztelettel fogadom e látogatókat. Előkelőbb vendég nem
jöhet magányomba, mint a messzi, ismeretlen Élet. Mindegy, hogy
milyen ruhát visel, és milyen testet öltött.
Délelőtt tizenkét órára jelezte a látogatását. Szegényesebben volt
öltözve, mint ahogy az írása után gondoltam. Amint belépett, rögtön
láttam, hogy rendkívül feldúlt lelkiállapotban van, bár ezt a
legnagyobb erőfeszítéssel igyekezett titkolni.
Sápadt volt, de mosolygott. Ajka szélein egy vonal rángatózott,

197
amellyel mint valami láthatatlan zabolával előretörő sírását tartotta
féken. Nem volt sem szép, sem csinos. Jobb kezén fehér kötést viselt,
mintha valahol megsebesült volna. Miközben beszélt, tekintetét lent
hordozta a földön.
- Bocsásson meg, hogy ilyen különös kéréssel zavarom - kezdte
halkan. Láthatólag minden kimondott szó igen nagy megerőltetésébe
került.
- Tulajdonképpen egy szerencsétlen barátnőm ügyéről van szó.
Őneki nem volt bátorsága és ereje idejönni...
Elhallgatott, mintha halálosan kimerült volna ettől a néhány szótól.
E pillanatban már tudtam, hogy ez a barátnője senki más, mint ő
maga. Ez az ötlet csak most jutott eszébe, úgy gondolta, hogy így
nyíltabban beszélhet.
- Férjes asszony a barátnője?
- Igen. Azaz a barátnőm férje...
Újra elhallgatott. Ahogy ott ült a pamlagon, elfordította a fejét, és
lenézett a földre, és mintha a szőnyegnek mondta volna:
- Ha már idejöttem, őszinte leszek. Énrólam van szó.
Aztán folytatta:
- Nem vagyok özvegy, de mégis az vagyok. A férjem három év óta
a kórházban fekszik. Gyógyíthatatlan. Én állandóan bejárok hozzá, de
egyedül lakom, teljesen egyedül...
- Mikor ismerkedett meg azzal a másik férfival?
Nem lepte meg a kérdés, sőt, szinte megkönnyebbült, hogy
hamarább ehhez a ponthoz jutott. Halkan mondta:
- Most egy éve...
- És most elhagyta magát?
Nem felelt mindjárt. Még mindig nem nézett a szemembe.
- Ez az, amit szeretnék elmondani. Nemsokára azután, hogy
megismerkedtünk, elkezdett nekem udvarolni. Egy hónap múlva
megkérte a kezemet. Én kimentem a férjemhez a kórházba, és mindent

198
elmondtam neki. A férjem azt kérdezte: szereted? Megmondtam neki
őszintén, hogy szeretem. A férjem akkor azt mondta: - "Jól van,
fiacskám, én visszaadom neked a szabadságodat. Menj hozzá
feleségül." Nem is volt szomorú a férjem, mert mi úgy szerettük
egymást, mintha testvérek lettünk volna, és ő csak azt akarta, hogy én
boldog legyek. Néhány hónapig boldog is voltam, olyan boldog,
amilyen még soha életemben. Mindennap együtt voltam a
vőlegényemmel. Az esküvőt még nem is tudtuk kitűzni, mert a
vőlegényemnek nem volt állása. A fővárosnál volt hivatalnok, de
bélistára tették. Egy este borzasztó rossz hangulatban jött el hozzám,
én tudtam, hogy igen súlyos anyagi gondjai vannak. Nekem szép kis
vagyonom volt értékpapírokban, de nem mertem felajánlani a
segítségemet, mert féltem, hogy megsértődik. Ö azonban még aznap
este előállott a helyzetével, és kérte, hogy segítsek rajta. Megtettem,
hát istenem, hogyne tettem volna meg. Ez így ment hónapokon
keresztül. Neki azonban folyton kellett a pénz. Egy szép napon
eladtam a zongorámat. Aztán a szőnyegjeimet. Végül a bútoraimat is
eladtam, csak éppen néhány darabot tartottam meg. Nem voltam
kétségbeesve, nem sajnáltam azt, ami elveszett, mert úgy éreztem,
hogy ezzel csak még jobban magamhoz láncolom. Én a férjemet is
szerettem, de ez az érzésem valami egészen más volt. A tébolyhoz
állottam közel arra a gondolatra, hogy valaha elveszíthetem ezt az
embert. A múlt héten, csütörtökön azt mondja nekem az egyik
barátnőm: - "Te, Sándort tegnap egy nővel láttam vacsorázni..." Azt
hittem, hogy rögtön elájulok. Nem is akartam elhinni, de ettől kezdve
leskelődni kezdtem utána. Hétfőn délután észrevettem, hogy bemegy
egy házba. Utánalopóztam, és láttam, amint a második emeleten a
saját kulcsával nyit ki egy lakásajtót. Lélekszakadva rohantam fel a
lépcsőn, és becsengettem. Egy kis szőke nő nyitott ajtót. Úgy látszik,
az arcom sok mindent elárult, mert csak az ajtónyíláson keresztül
állott velem szóba. Megtudtam, hogy két héttel ezelőtt volt az
esküvője, és ez a nő a felesége. Beszélni akartam vele, de a nő
becsukta előttem az ajtót, és így fél óráig hiába csengettem. Bezúztam
az öklömmel az előszoba üvegajtaját. Bezúztam minden ablakot,
kiabáltam, sikoltoztam, de odabent senki se mozdult. A lakók mind

199
kijöttek a folyosóra, valaki karon fogott, és levezetett az utcára. Nem
tudom, meddig és hová mentem az utcán, mert összeestem, és a
mentők vittek el.
Aztán hirtelen, szinte átmenet nélkül tette hozzá:
- Én ezt az embert meg fogom ölni!
Fekete szembogara olyan különös lángot vetett, és olyan zavarosan
nézett rám, mintha sürgette és követelte volna, hogy ehhez az
elhatározáshoz adjam a beleegyezésemet.
- Ön mit tanácsol? - kérdezte kihívóan.
Nem feleltem mindjárt. Nyugodtan végigsétáltam a szobán, aztán
igen nagy figyelemmel elnyomtam égő cigarettámat. Visszafojtott
lélegzettel leste minden mozdulatomat.
- Ölje meg! - mondtam neki határozottan. Nem néztem rá, de
hallottam, amint e szavak után gyorsan lélegzik.
Leültem mellé a pamlagra.
- De most gondolkozzunk azon, hogy hogyan fogja megölni.
- Revolverrel - mondta feltűnően józanul. - Már szereztem is
revolvert.
- Volt az ön kezében már valaha revolver ? Tud vele bánni?
- Majd megtanulom!
- Az nem ér semmit. Itt csak biztosra kell menni. Várjon csak,
kérem, gondolkozzunk.
Sétálni kezdtem.
- Tegyük fel, hogy a lövés sikerül. Mit fog ön ezzel a lövéssel
elpusztítani? Nyilvánvalóan az utcán fogja megtámadni. Kibe vagy
mibe fog ön belelőni? Egy télikabátba, amely alatt hús, csont, szív,
tüdő, belek vannak, mind olyan dolgok és anyagok, amikhez önnek
ebben a földi életben már semmi köze. Mert hogy a történtek után
ezzel az emberrel nem akar többé találkozni, az világos. Hogy meg
akarja ölni, az érthető és természetes. Tehát ölje meg. Most
mindössze azt döntsük el, hogy miért öli meg, és hogyan öli meg.

200
Tehát először: miért öli meg? Bosszúból nem érdemes ölni, ölni csak
akkor kell, ha valaki terhünkre van az életben, ha valakit el kell tenni
láb alól. Önnek ez az ember útjában áll az életben. Gyötri az emléke,
kínozza a reá való gondolás, egy új életvágy, egy új érzés nem tud
elindulni önben, amíg ez az ember a világon van. Tehát igen, ölje
meg. De vajon, ha ön belelő abba a télikabátba, abba a húsba, abba a
csontba, abba a tüdőbe, vajon ezzel valóban megölte-e? Hiszen nem
ez a télikabátos ember, nem ez a kopott csirkefogó, nem ez a
nyomorgó bélistás hivatalnok van önnek útjában, mert ez az ön
életéből már örökre eltűnt, hanem ennek az embernek az emléke, még
inkább az a képzeletbeli valaki, akit az ön hiszékenysége és szerelme
teremtett, és aki még ott él az ön szobáiban, aki a szokott időben
minden este becsenget, akitől a gondolatai nem tudnak
megszabadulni. Ezt kell önnek megölni, ott bent, a szobájában, nem
pedig azt a másikat, ott kint, az utcán, egy kapualjból előugorva. Érti,
amit mondok?
- Értem.
- A lelkét kell megölni, nem a testét. Ha ön rásüti a revolverét arra
a télikabátra, ez a lélek még nagyobb erővel fog tovább élni az ön
életében, az ön szobáiban, az ön lelkében. Mert ön halála napjáig sem
fogja tudni elfelejteni azt az ijedt, fehérlő tekintetet, amivel az a
télikabátos ember belenéz a felemelt revolvercsőbe. Ebben az
esetben nem jó a revolver. A revolver semmit sem használ.
- Hát mit csináljak?
- Ölje meg! Ölje meg másképpen!
- Hogyan?
- Ölje meg a legnagyobb, a legborzasztóbb halállal! Felejtse el!

201
 AZ ÉRDEMKERESZT

Déli egy órát mutatott a katolikus templom tornyán az angyal

formájú óramutató, amikor Luczás bácsi kilépett a járásbíróság
épületéből. Hazafelé indult a hivatalból, esernyőjét a hóna alá fogta,
és új pamutkesztyűjét, melyet a felesége horgolt neki, azzal a rejtett
kis érzéssel kezdte felhúzni, hogy ő most valamivel elegánsabb lesz,
mint rendes körülmények között. Hogy a keze járását kipróbálja a
kesztyűben, olyan mozdulatokat tett a levegőben, mintha ujjait egy
láthatatlan zongora billentyűin futtatta volna végig. Alig ment húsz
lépést, mikor az utca túlsó oldaláról kiabálni kezdtek felé:
- Luczás bácsi! Luczás bácsi!
A Korona előtt ott állott a rendes délelőtti söröző és ringlipusztító
társaság. Szodorai, az ügyvéd már szaladt is feléje, keresztülugrálva
a hóolvadás híg latyakjait.
- Luczás bácsi! Az én jó istenem áldja meg magát! Gratulálok,
Luczás bácsi! Tiszta, igaz szívemből örülök neki! Gratulálok!
És rázta a kezét, hogy a pamutkesztyű majdnem a kezében maradt.
Akkorára odaértek már a többiek is. Pongrácz, a patikus, aki
egyívású volt vele, a nyakába borult.
- Ambruskám! Gratulálok, ides, öreg cimborám! - kiáltotta
magából kikelve, miközben sörszagot és a fiatal hagyma illatát
árasztva, megcsókolta jobbról-balról a Luczás bácsi arcát.
A vállát veregették, a hátát csapkodták, a kezét szorongatták, és
úgy kiabáltak, hogy a járókelők is megálltak.
- Luczás bácsi! Gratulálunk, Ambrus bácsi! Ez már igen! Ez már
szép dolog!
Az öreg ijedten nézett körül, kis, lapos szemével hol az egyikre,
hol a másikra tekintett. Kiszabadította magát, és pár lépést
előresietett. De a többiek nyomon követték, és zajongva vették körül.
-Nagy dolog ez, barátom! Ritka szép, nagy dolog!

202
 - Kitől tudtátok meg? - kérdezte a csendőr hadnagy.
- Most beszéltem interurbán a főispáni titkárral mondottá Szodorai.
A többiek tovább zajongtak.
- Irigylésre méltó ember!
- Megérdemelte!
- Érdemkereszt, barátom!
- Nagyságos cím jár vele?
- Persze! A Ferenc József-rend harmadik osztályával nagyságos
cím jár!
- Lovagi cím is jár vele...
- Ne beszélj marhaságot... Nem jár lovagi cím, csak a nagyságos
cím!
- Nagy dolog ez, barátom, ritka szép, nagy dolog - hajtogatta
folyton Kusalyi, olyan dörmögő, vastag hangon, mint a nagybőgő a
bandában.
Mikor a sarokhoz értek, Luczás bácsi felrántotta a vállát.
- Hagyjatok mán, ne bolondozzatok velem!
Levágott a kis utcán, és a fal mellé lapulva elsietett.
Azok még utánakiabáltak:
- Bankett lesz! Szombat este bankett lesz a Koronában. Lejön a
főispán is, meg a táblaelnök...
Luczás bácsi nem nézett vissza, csak a kezével legyintett bele a
levegőbe.
De lassanként olyan izgatott lett, hogy mikor a háza elé ért, nem
állott meg, hanem lépteit egyre jobban meglassítva, lesétált egészen a
város végéig, az új gőzmalomig.
Erős tüdejű tavaszi szél futkosott a levegőben. Luczás bácsi
egyedül volt az utcán. Megállt, a szemöldökét magasra felhúzta. Állat
beletette a pamutkesztyűbe.
- Hm. Vajon igaz lenne... ?

203
 Valami homályos gyanú fészkelődön benne, hogy fel akarják
ültetni. De ez a gyanú, ahogy jobban és jobban gondolkodni kezdett,
csakhamar szétfoszlott a lelkében. Miért volna lehetetlen?
Legutoljára a református esperes kapta meg a Ferenc József-rend
harmadik osztályát. Mindössze negyvenévi szolgálat után. Ő pedig
most, a múlt héten töltötte be az ötvenedik esztendőt mint
telekkönyvvezető. Milyen szép cikket írt róla a helybeli lap!
Megfordult, és visszafelé jött. Egy kis parasztgyerek ment el
mellette, annak barackot nyomott a fejére, pedig az ilyesmi egyébként
nem volt a szokása.
Hetvenhat esztendős létére most olyan fiatalnak érezte magát, hogy
csapkodni kezdte a sarkát a pallóhoz. Csak a beavatottak tudták, hogy
csizmát visel a pantallója alatt.
Odahaza egyelőre nem szólt semmit a feleségének. A kis
öregasszony, aki borzas hajával és ágrólszakadt slafrokjában olyan
volt, mint az elnyűtt nyírfa seprű, ebéd közben néha titokban az
arcába nézett, mert feltűnően jókedvűnek találta az urát. Mi
történhetett vele vajon, hiszen ötven év óta leves előtt még mindig
morgott.
Luczás bácsinak már a nyelve hegyén volt, hogy elmondja a nagy
újságot, de aztán mégis meggondolta. Pedig nagyon furkált benne.
Ebéd után kiszólt a szobájából, ahová szokása szerint visszavonult
pipázni.
- Jolán, gyere csak...
Nem állta meg, hogy el ne mondja az asszonynak. Hogy meg ne
ossza vele ezt a csudálatosán nagy érzést. De mikor az asszony
megállt az ajtóban, és ijedten függesztette rá kérdő szemét, egyszerre
elment a bátorsága. Pipázva végigsétált a szobán, s aztán csak annyit
kérdett:
- Tomasek nem volt még itt a szőlőkarók miatt?
Nem merte mégse elmondani. Mikor egyedül maradt a szobában,
újra meg újra átgondolta a dolgot. Csak ez a Szodorai ne lenne benne
a dologban! Most két éve patikajogot adományozott a Pongrácz egyik

204
segédjének. Nem restellt a gazember külön bélyegzőt csináltatni, és
még a belügyminiszter írását is utánozta. Ő volt az, aki Pestről hamis
táviratot adatott fel Sándorfinak, hogy meghalt a gazdag nagynénje,
akinek a halálát Sándorfi már nem győzte kivárni. Pedig minden este
reggelig várta a Koronában. Nem férnek ezek már a bőrükbe, nem
tudják, hogy mit találjanak ki egymás ellen. A múlt hónapban az új
csendőr hadnagyot meghívták Weiszékhoz, a fakereskedőékhez
vacsorára. Felvette a bolond az új atilláját, és egy félórai kínos
társalgás után Weisz úr végre megkérdezte :
- Tulajdonképpen milyen ügyben van szerencsém a hadnagy úrhoz?
Hiába nyomozott a csendőrség, nem lehetett rájönni, hogy ki küldte
a meghívót.
De azért ilyet talán mégse tennének. Ötven esztendő! Ötvenévi
szolgálat! A bíróság vezetője azt mondta neki: "Nincs kizárva, Luczás
bácsi, hogy még valami kitüntetést is kap..." A bíró úr pedig komoly
ember.
- Hm. Vajon igaz lenne?.. .
Most megpróbálta elképzelni önmagát a társadalom szerkezetében.
Igaz, hogy egy telekkönyvvezető nem túlságosan nagy potentát, az
állás azonban mégis fontos, és nagy bizalmat követel. Az ő pennája
írja be, hogy ". .. tőke és járulékai erejéig a Népbank javára
bekebeleztetik". Az ő pennája cseréli ki az ingatlanok tulajdonosait.
Ö ismeri a házak és földek titkos arcát, a C lapot, ő rója évtizedek óta
erre a lapra a pusztuló kis- és nagybirtokok büntetett előéletét.
Nincs kizárva. Ötven év nagy idő, és ő ezt az ötven évet úgy
szolgálta végig, hogy soha egy negyedórát sem mulasztott a
hivatalból. Igaz, hogy a gyermekáldást megtagadta tőle a sors, de
most ez az érdemkereszt, ha ez igaz. .. De miért ne lenne igaz? Nincs
benne semmi lehetetlen.
Egész nap nem találta a helyét. Délután vette a kabátját, az
esernyőjét, és kisétált a szőlőskertbe, pedig ott semmi dolga nem
volt. Séta közben elhatározta, hogy vacsora alatt mégiscsak elmondja
az asszonynak. Milyen kár, hogy nincsenek gyerekei. Most már még a

205
pályájukon is lendíteni tudna. Hát hogyne, akinek ilyen
érdemkeresztje van! De egyik hangulatból a másikba esett, egyik
pillanatban világosan érezte, hogy a dolog igaz, a másikban pedig
ezerféle okoskodással bizonyította be önmagának, hogy Szodorai
csak be akarja ugratni, és kaján terveket kovácsolt Szodorai ellen.
Vacsora alatt sem szólt semmit a feleségének. Lefekvés után
nyugtalanul hánykolódott az ágyban.
Éjfél lehetett, amikor az ablak alatt megszólalt a dalárda. Fáklyák
világították meg a sötét éjszakát, és a Himnuszt énekelték.
A felesége ijedten ugrott ki az ágyból.
- Te, Ambrus... Ambrus...
Meggyújtotta a lámpát, és odalopódzkodott az ablakhoz.
- Szent isten, mennyi ember!...
A Szodorai hangja hallatszott, aki a tömeget dirigálta:
- Éljen nagyságos Luczás Ambrus úr, szeretett telekkönyvvezetőnk
!
Hatalmas éljen zúgott utána.
- Te, Ambrus, mi történik itt? - kérdezte az asszony.
Luczás bácsi megfogta a felesége kezét, és magához húzta.
- Hát most már megmondom neked az igazságot...
Felemelte az ujját, és minden szót külön mondott ki:
- Őfelsége... a király... ötvenévi... szolgálatom jutalmául . ..
engem... a Ferenc József-rend harmadik osztályával tüntetett ki...
A szája megrándult, leszorította a szemhéjait, szipogni kezdett, és
leszorított szempillái alól engedelme nélkül kibuggyant a könnye.
Reggel borzasztó rossz érzéssel ment be a hivatalába. Most újra
világosan érezte, hogy beugratták. Csak az aszszonynak ne szólt volna
semmit! De a Himnusz nagyon megzavarta.
Tíz óra felé megjelent nála a Szodorai segédje, és egy levelet
hozott. Nagyságos Luczás Ambrus telekkönyvvezető úrnak, a Ferenc
József-rend lovagjának volt címezve a kalligrafikus írás, melyben

206
tudatták vele, hogy barátai az ő tiszteletére szombat este kilenc
órakor a Korona különtermében bankettet rendeznek, melyre
tisztelettel meghívják az ünnepeltet.
Luczás bácsi feltette a pápaszemét, elolvasta az írást, aztán elővett
egy fél ív konceptus papirost, és kék plajbásszal, nagy, öreges
betűkkel csak ennyit írt rá: "Ügyvéd úr! Ültesse fel az öregapját!"
És a meghívóval együtt visszaküldte Szodorainak.
De fél óra múlva nagy lobogva jött maga Szodorai.
-Luczás bácsi! Hogy képzel maga ilyet? Tán csak nem hiszi, hogy
viccet csinálunk? Ehun van a Vármegyei Közlöny!
Kivette a zsebéből a Közlöny legújabb számát.
Luczás bácsi feltette a pápaszemét, és megnézte. Hát igen. Most
már nem lehet semmi kétség. Benne van a Közlönyben is, hogy
Luczás Ambrus telekkönyvvezetőnek őfelsége, a király, az
igazságügy-miniszter előterjesztésére ötvenévi szolgálata jutalmául a
Ferenc József-rend harmadik osztályát adományozta.
- Lejön a táblai elnök is a bankettre, most beszéltünk vele
telefonon. . . Ő fogja személyesen átadni a kitüntetést . ..
Luczás bácsi remegő kézzel akasztotta le a füléről a pápaszem
drótját.
- Ejnye, hejnye.. . csak előbb szóltak volna már, hogy az
asszonynak valami ruhát szombatra. ..
Szodorai megrázta a fejét.
- Asszonyok nem lesznek a banketten.
- Hogyhogy nem lesznek?
- Nem lesznek. A feleségét senki sem hozhatja el. Egyrészt, mert az
egész városban nincsen három asszony, akik beszélő viszonyban
vannak egymással, másrészt, tudja, Luczás bácsi, hogy van az ilyen
dolog... Mindjárt besavanyodik a hangulat, ha az asszonyok is ott
vannak. Hanem jó lesz a beszédre készülni, mert a Tábla elnöke tartja
az első felköszöntőt. . . Azonkívül itt lesz a főispán is...

207
 Zsúfolva volt a Korona különterme, az asztal fel volt virágozva, és
plafonverő éljenzés hallatszott, amikor Luczás bácsit Szodorai és
Pongrácz bevezették. Az arca piros volt, a szeme zavartan csillogott.
A cigány tust húzott, és őt a főhelyre ültették. Jobb kéz felől ült
mellette a Tábla elnöke, aki komor arcot vágott, és csak néha szólt
hozzá leereszkedőleg néhány szót. Bal kéz felől a főispán, aki viszont
igen szeretetreméltó embernek látszott.
A vacsora csendben kezdődött. A levegőben nagy izgalom feszült.
Luczás bácsi alig merte felemelni szemét a tányérjáról. A szíve
hangosan dobogott. A gyerekkorára gondolt, majd arra a napra, mikor
huszonhat éves korában először foglalta el a hivatalát. Akkor még a
telekkönyveknek is más volt a szerkezete meg a formája. Az apjára
meg az anyjára gondolt, meg a testvéreire, akik már nem élnek. És fájt
a szíve, hogy nem lehet itt a felesége, akivel ötven esztendő alatt
bizony sokszor goromba disznó volt, de akit mégis nagyon
becsületesen szeretett. Ha beszélgetés közben egy kis ideje maradt,
rögtön megpróbálta elismételni magában a beszédjét, amit három nap
alatt odahaza úgy megtanult, mint a karikacsapás, de csak odáig jutott
mindig, hogy: "Méltóságos elnök úr, mélyen tisztelt uraim, kedves
barátaim. Az az ötven esztendő, amelyet szerény munkámban
töltöttem el..."
Egyszer egy pincér hajolt hozzá, és odasúgta neki:
- Tekintetes úr, kérem, a Medgyesi úr szeretne valami nagyon
fontos dologban beszélni... Itt vár kint, az udvaron.
Luczás bácsi felállt, és kiment. A szalvétáját is magával vitte.
Medgyesi, a tanító, ott állt » félig sötét udvaron, és megragadta a
kezét. Nagyon fel volt dúlva.
- Ambrus bátyám! Meg van maga bolondulva, hogy ugratni hagyja
magát?!
- Mit mondasz ?
- Nem igaz ebből egy szó se! Szodorai meg a patikus találták ki! A
fene a sok léhűtőit, miken jár az eszük!
Luczás bácsinak kimeredt a szeme. De még valami halvány

208
reménységgel védekezni próbált:
- Öcsém... a királyi Tábla elnöke...
- Nyavalyát a táblaelnök! Nem a táblaelnök az, hanem az új
cukorgyári mérnök. Csak egy kicsit hasonlít a táblaelnökéhöz! Ne
legyen már ilyen szamár!
- Öcsém... bal kéz felől ül mellettem a főispán...
- Fészkes fenét a főispán! A szentmiklósi állomásfőnök! Amiért
barkót visel?! Becsapták magát!
- Öcsém... a Vármegyei Közlöny...
- A Vármegyei Közlönyt külön kinyomatták. Itt haljak meg, ha nem
igaz! Tűri, hogy a falhoz állítsák? Ide figyeljen, Ambrus bátyám. Ne
segítse az Isten a családomat, ha nem igaz, amit mondok. Magát
beugratták. Ha nem veszi azonnal a kalapját, és nem megy haza, én a
szemibe se nézek többet magának!
Megfordult, és dühösen elment.
Luczás bácsi ott maradt az udvaron. Ott maradt sokáig,
mozdulatlanul.
Aztán megkerülte a folyosót, az előszobában lekapta a fogasról az
esernyőjét, a kalapját, a kabátját, és kiosont az utcára.
Hazafelé ment, tapogatta a falat, és dülöngött, mint a részeg. A kis
utcán egy sötét helyen nekiborult a falnak. Az fájt neki a legjobban,
hogy mit fog mondani a feleségének.
Csak odahaza vette észre, hogy a vendéglőből magával hozta a
szalvétát.
Pár perc múlva a Koronában fölfedezték, hogy Luczás bácsi
hiányzik az asztalfőről. Szodorai, rosszat sejtve, izgatottan ugrott fel a
helyéről, és kiszaladt, hogy megkeresse az öreget. De nem találta.
Most már hatan is keresték. Végigjártak minden helyiséget, az
emeleten a szállodai szobákat, sőt, az udvart is felkutatták. A patikus
istállólámpával világított a farakások mellé. Az öreg nem volt sehol.
A bankett tovább folytatódott, de most már nagyon keserű
hangulatban. Szodorai dühösen rágta a papírszipkáját.

209
 A dolognak híre ment a megyében, és eljutott a főispán füléhez is,
aki egyjkicsit ludasnak érezte magát, mert előre tudott a dologról.
Finom lelkű ember volt, és most utólag nagyon bosszantotta az eset.
Mikor legközelebb Pesten járt, a parlament folyosóján elmondta a
dolgot a miniszternek.
- Csináljátok meg ezt a kitüntetést, kegy elmés uram, érdemesebb
embert lámpával sem találtok rá az országban. ..
- Hogy hívják az illetőt?
- Luczás Ambrus... Ötven évig szolgált...
A miniszter titkára felírta az adatokat.
A főispán megkönnyebbült lelkiismerettel jött el a parlamentből.
Egy hónap múlva meg is jött a kitüntetés. De nem Luczás bácsi
kapta, hanem Súlyos Ferenc, a Népbank fiatal vezérigazgatója, aki a
legutóbbi választáson a kormánypárt főkortese volt.

210
 ÖRÖK MESE

Az ablakok egy szintben voltak a járdával, és valamennyit

vastagon lepte be a vaspor. A nagy pincehelyiségben nappal is égett a
villany. Acélköszörűk, gyaluk és ércfúrók sziszegtek, visongtak és
rikácsoltak, mint valami különös őserdő kakadui. A füstös mennyezet
alatt csattogva kergetőzött a hajtószíj. <
Középen a fal mellett kohó izzott. A fújtató olyan nehéz lélegzettel
lehelte rá a levegőt, mint a haldokló mellkasa. A sarokban egy üllő
zengett vidáman.
A lejárat mellett üvegfallal elzárt bódé állott. Csak akkora, hogy
egy kis íróasztal elfért benne. Az asztalon üveg víz és egy lefordított
pohár. A sarokban kisebbfajta páncélszekrény. Ide is beszállingózott
a vaspor, és mindent finoman belepett. Belül, az üvegkancsó nyakán
is látható karikákat írt. Az asztalon különféle üzleti levelek és
számlák, amiken egy-egy átfűrészelt hulladék vasdarab szolgált
levélnyomónak.
Ez volt Röckl és Társa gépjavító műhelye.
Hat órakor megállt a hajtószíj. Egymás után elhallgattak a
gyalupadok. A fiatal Röckl, aki bent ült az irodában, ránézett a
faliórára, és megállapította, hogy még teljes három perc hiányzik a
hat órából. Olyan ingerült mozdulatot tett, mintha valaki ezt a három
percet kilopta volna a zsebéből. Felállt, hogy kiordítson Lávákra, a
munkavezetőre, de valami fásultság visszanyomta a székre.
A munkások a vízvezetéki csaphoz léptek, megmosták kezüket és
arcukat. Siettek, és egymás kezéből vették ki a szappant, amit fekete
hab lepett be. Aztán magukra rántva téli ruháikat, a nyikorgó
falépcsőn a kijárat felé indultak. Mikor a bódé mellett elmentek,
egyforma nyomott hangsúllyal szóltak be a fiatal Röcklnek:
- Jojszakát kívánok.
Már mindenki elment, csak egy fiatal munkás állott még a
vízvezeték előtt. Fejét a csap alá mártotta, hogy a hajából is kiáztassa

211
a vasport. Aztán puha, fényes fekete haját egy homályos kis tükörben
gondosan fésülgctte. Arca, mely naphosszat fürdött a kohó fényében,
olyan volt, mint a bronzszoboré. Mikor elkészült, kefélni kezdte a
ruháját. A cipőjét is figyelmesen megtörülte egy rongygyal.
Eloltotta a drótszálon függő utolsó villanykörtét, és ő is a kijárat
felé indult.
- Jó éjszakát kívánok, Röckl úr! - mondta az irodaketrec előtt.
A hangja nyitottabb és melegebb volt, mint a többieké.
Kilépett az utcára. Nagy pelyhekben kavargott a hó, mintha
láthatatlan égi galambdúcból milliónyi kis fehér galamb szállt volna
le a földre etetéskor.
Megállt egy gesztenycsütő előtt, és tíz darab gesztenyét vett.
Nadrágja zsebébe tette a staniclit, s miközben tovább ment, a forró
gesztenye erősen sütötte a combját.
Éhes volt, a nyála is összefutott az ínyén, de nem nyúlt a
gesztenyéhez. Végre egy kis mellékutcában elérkezett egy gőzmosoda
elé, ahonnan fehér pára szállt ki a hidegbe. Bent még dolgozott a
gőzmángorló, és javában folyt a munka. Ő csak megnyitotta az ajtót,
és beköszönt:
- Jó estét kívánok! - mondta lágyan, keresve valakit a hangjával.
- Megyek mindjárt! - kiáltott az egyik lány a fehér gőzfelhőből.
A férfi arca zavart és boldog mosollyal eltűnt az ajtónyílásban.
Odakint nekitámaszkodott a falnak, és lehunyta a szemét. Mellkasát
átjárta a havas hideg, a bal combját pedig még mindig erősen sütötte
a gesztenye. De ő most mindezzel nem törődött.
Végre megnyílt az ajtó, és kabátkája fölött keresztbe kötött, vastag
pamutkendőben kijött a lány. Szótlanul egymásba karoltak, és
hazafelé mentek.
A lány Judit nénivel lakott együtt, aki távoli rokona volt. A fogatlan
kis öregasszony egész nap vihogott, mint akibe rengeteg vidámság
bújt össze. Takarítást vállalt néhány lakónál, és egyik lakásból a
másikba hordta mulatságos és furfangos képzeletének pletykáit.

212
Ilyenkor télvíz idején sötétben is meg lehetett állapítani, hogy ő
közeledik, mert cipőjében a hideg ellen pakolópapirost hordott, és
minden lépésnél zörgött.
A fiatalok már négy hónap óta jegyben jártak.
Egy este, mikor István újra a mosoda előtt várta Esztert, a lány
örömmel súgta neki:
- Jani úr vasárnap estére meghívott bennünket a kávéházba. . .
Jani úr fizetőpincér volt. Egy házban lakott velük, Judit néne
takarított rá, innen származott az ismeretség.
Jani úr minden reggel szmokingba öltözött.
És soha nem hordott mást, csak könnyű, kitaposott cúgos cipőt.
Erős szemöldöke olyan volt, mint a fogkefe. Alatta apró szeme
állandó aggodalommal és gyanakvással tekingetett körül, ami a
foglalkozásához tartozott. Minden harmadrendű kávéház
fizetőpincérének ilyen a tekintete, mert fizetés közben is visszanéz a
válla fölött egy másik asztalhoz, és szemével folyton sakkban tartja a
vendégeket.
Jani úr elvált ember volt. A felesége öt évvel ezelőtt megszökött a
kisbőgőssel. Jani úr már túl járt a negyvenen, erősen kopaszodott, és
kövérkés ember volt, a kövér embereknek abból a fajtájából, akiknek
hiányzik a válla. Ellenben a szmokingmellény alatt kis, körte alakú
pocakot hordott. Ebben a házban, ahol nagyobbára szegény emberek
laktak, Jani úr volt az egyetlen tipikus kapitalista.
Hónap vége felé a ház megszorult lakói hozzá fordultak kisebb
kölcsönökért. Jani úr adott, nem azért, mert jó ember volt, hanem
hogy hatalmát éreztesse, de gyanakvó tekintetével előbb keresztül-
kasul szurkálta a szerencsétlen kölcsönkérőt, akiktől apróbb
zálogokat is szedett. A Varga úr ezüstórája már másfél esztendő óta
hevert a Jani úr szekrényében, és Varga úr azóta naponta ötször is
becsöngetett a szomszéd lakásba megkérdezni, hogy hány óra.
István és Eszter beléptek a kávéházba. Tanácstalanul állottak meg
az ajtóban, mert minden asztal el volt foglalva.

213
 Jani úr meglátta őket. Mosolyogva és bizalmasan intett feléjük, de
annyi dolga volt, hogy egyik asztaltól a másikhoz futkosott. De
parancsokat osztogatott, és az egyik pincér nemsokára helyet kerített
nekik.
A füst, a zene, a lárma és a fény megtöltötte az alacsony helyiséget.
Ők leültek, és kissé megriadt szemmel néztek szét. Még egyikük sem
volt soha ilyen előkelő helyen. Szépen ki voltak öltözve. István
sötétkék ruhát viselt, piros nyakkendővel, amint ez egy vasmunkáshoz
illik vasárnap. Barna nyakától élesen vált el a tiszta, fehér gallér. Két
kezét ügyetlen mozdulattal, ujjait összeillesztve tartotta maga előtt az
asztalon, és ezek a kezek nehezek és feketék voltak, mintha vasból
lettek volna, az eltöredezett körmök hasadékaiban és a körömhús
ágyában a vaspor benőtt rozsdájával, amin a szappan sem fogott.
Gomblyukában a szakszervezet sportegyesületének jelvényét
viselte. Két sovány arccsontja izgalomtól fénylett.
Eszter fekete szalmakalapot viselt, széles, sötétzöld szalaggal.
Egybeszabott ruhája, amit Judit nénivel rengeteg tanácskozás után
együtt varrtak, ma volt először rajta. Az új ruha tudata mint könnyű
mámor vette körül a testét.
Szép volt. Szív alakú arcát az izgalom pirossága öntötte el. Üde,
fiatal nyaka finom, szűzies vonalakkal bújt el a ruha kivágásában.
Jani úr egy pincér kíséretében megjelent az asztaluknál, és
barátságosan kezet fogott velük.
- Kávét vagy teát parancsolnak? - kérdezte tőlük, miközben
nadrágzsebéből előrerántotta a szalvétát, és megszokott mozdulattal
letörülte előttük az asztalt.
A fiú nem mert rögtön nyilatkozni. Az ismeretlen helyiség
ismeretlen árai ránehezedtek a képzeletére. Bár tudta, hogy ők most
vendégek, mégis szorongató bizonytalanságot érzett, mert alig volt
nála valami pénz.
- Teát - lehelte Eszter, több előkelőséget érezve a szóban.
- Kávét - mondta a fiú, hogy ebből a bizonytalanságból megmentse
önállóságát.

214
 Jani úr átnyújtotta a parancsait a mellette álló pincérnek, rendkívül
fontoskodva, tekintetével és arckifejezésével éreztetve főnöki
hatalmát.
- Egy teát a kisasszonynak, egy kávét a nagyságos úrnak. ..
Ez a szó: "a nagyságos úrnak", amelyben nem volt semmi gúny,
amely valahogy hozzátartozott a Jani úr külön világának és ennek a
helyiségnek a varázsához, mint a forróság öntötte el Istvánt. E
pillanatban ő maga is elhitte ezt a valószínűtlen szót, hiszen itt
minden olyan álomszerű volt.
Jani úr elrepült mellettük. Nemsokára megjelent az asztaluknál a
szivaros. Letett két gyűrűs szivart és tíz cigarettát István elé.
- A főúr küldi - szólt, és eltűnt a forgatagban.
A zene dübörgött. István rágyújtott az egyik szivarra. Eszter
álmélkodva jártatta tekintetét az asztalokon, közben szórakozottan
kavarta a teáját, valamely szokatlan előkelőség hatásától
megragadva.
Az igazi meglepetésük csak ezután következett. Megjelent egy
pincér ezüstvederrel, és pezsgőt bontott.
Istvánt ugyanaz a forróság öntötte el, mint az előbb, mikor Jani úr
azt mondta a pincérnek: "egy kávét a nagyságos úrnak..."
Még sohasem ivott pezsgőt.
Óvatosan kezdték kóstolgatni. Inkább a tudat íze okozott nekik
gyönyört, hogy pezsgőt isznak. Közben titokban egymásra néztek, és
mosolyogtak. Foguk közt engedték ki a szénsavat, mert nem kavarták
ki a pezsgőt.
A zene dübörgött, és kábított.
Eszter, amint körülhordozta boldogságtól mámoros tekintetét a
helyiségben, a2 oszlop mellett mindig ott látta Jani urat, aki különös
és jelentős tekintettel nézett rá. Akárhányszor nézett oda, mindig
találkozott a szeme Jani úr furcsa tekintetével, amely mintha mondani
akart volna neki valamit.
István mindebből semmit sem vett észre. Agyarán a papírszipkában

215
füstölgő szivarral, szemében a kávéház vakító fényével, fülében az
erős, idegen dallamú muzsikával, fejében a pezsgő okozta
szédüléssel, lelkében a szerelemmel, a vasárnappal és a szokatlan
megtiszteltetéssel, valami valószínűtlen boldogság mámorát érezte
maga körül.
Nem tudta, hogy már el van veszve.

216
 ERRŐL JUT ESZEMBE

A budai vendéglőben a cigány az Everything's gone wrong kezdetű

angol gramofonnótát játssza a dunári valcer tempójára. Fejünk fölött
a falon a kitömött mátyásmadár kiterjesztett szárnyaival mintha
megáldaná az alatta borozó és szivarozó társaságot.
Hiába, a mai Pesten már csak az eldugott és romantikus nevű budai
kisvendéglők dohányfüstjében verődik össze néha a régi magyar
kvaterka, mely a könnyű és híg bor mellett nekiereszti mesélőkedvét a
késő éjszakának.
Ott ül az asztalnál a kvietált huszár őrnagy, aki, persze, már régen
civilben jár, aztán ott ül Guszti bácsi, akiről senki az égvilágon nem
is sejti, hogy miből él, mert se vagyona, se hivatala, éppen csak hogy
hallgatag és mosolygós tekintetű, kövérkés úriember, régi nagy név
viselője, aki nagyon szereti a disznótoros vacsorákat, és él-hal a
rádióért. A múlt és a jelen szenvedélyei keverednek benne. Aztán ott
ül egy sovány, magas, rettentő vastag hangú férfi, ebbe a vendéglőbe
jár már tíz esztendő óta; a tulajdonos, valami tévedés folytán, tíz
esztendő óta nagyságos igazgató úrnak szólítja, pedig se nem
nagyságos, se nem igazgat, mert méltóságos úr és kamarás, valamikor
dúsgazdag földbirtokos.
Beszélgetnek.
A magyar ember, ha fehér asztal mellett borozgat a barátaival és
anekdotázik, elgondolkozva forgatja ujjai közt a poharát, száján még
az előbbi történet mosolya fénylik, és azt mondja: - Erről jut
eszembe... - A francia mindig kissé patetikus bejelentéssel kezdi az
anekdotáját: - Une petité histoire! - Az angol előbb nagyot hallgat, és
mindjárt belevág a mondókájába. A német így kezdi: - Ich hab' einen
vortrefflichen Witz gehört! - Mindjárt jól megdicséri. A magyar csak
ennyit mond: - Erről jut eszembe. - És egymásból szövi a
történeteket, mint a tarka hímet.
De hadd adom át a szót a huszárnak.
- Fiatal hadnagy voltam. Galíciában volt garnizon. Egyszer csak

217
azon vettem észre magam, hogy már a fülem sem látszik ki az
adósságból. írok az apámnak, semmi válasz. Megint írok, arra aztán
megszólalt az öreg, írt egy goromba levelet, de egy vasat se küldött.
A harmadik kétségbeesett levelemre aztán elküldte a pénzt.
Pénzeslevélben. Ezer forintot küldött, száz darab vadonatúj veres
tízforintos volt a levélben, zöld papírpántlikával átkötve, amelyre rá
volt írva: Osztrák-Magyar Bank - iooo forint. A papírszalaggal
átszorított pénzcsomót beletettem a zubbonyom felső zsebébe, mint
egy noteszt. Gondoltam, majd holnap nyakamba veszem a várost, és
kifizetem az adósságaimat. Aznap este elmentem a kávéházba. Jó
érzés az, barátom, mikor az ember fiatal huszár hadnagy, és egy
ilyenféle csomagot érez a zsebében. Odaintettem a cigányt, két ujjal
belenyúltam a zubbonyzsebembe, és átnyújtottam neki egy veres
tízforintost. Egye meg a fene, marad még ott elég. Nem akarom
részletezni a dolgot, három napig a csizma se ment le rólam, nem is
tudom, mi minden történt velem, arra homályosan emlékszem, hogy
így két ujjal nagyon sokszor nyúltam bele a zubbonyom felső zsebébe.
Mindig egy-egy tízforintos. A negyedik napon, késő délután a
kvártélyomon ébredtem fel. Rettenetesen fájt a fejem. Felültem az
ágyban, és lassankint eszembe jutott, hogy micsoda őrültséget
követtem el. Az ágyam mellett ott állt a szék, a szék karfáján ott volt a
zubbonyom. Világos, hogy tökrészeg voltam, mikor hazajöttem, és a
legényem vetkeztetett le. Kinyújtottam a kezemet a zubbony felé; két
ujjam óvatosan ereszkedett a felső zsebbe, ahol a pénzcsomó állott.
Úristen, maradt-e benne valami?
Boldogan rántottam el a kezemet: a két ujjam papirost érzett!
Papirost! Tehát legrosszabb esetben egy tízforintos még maradt.
Lehet, hogy több is maradt, de erről most nem akartam tudomást
venni. Ráérek majd holnap számot vetni a helyzetemmel. Most már
úgyis mindegy. Gyorsan felöltöztem, megborotválkoztam, és
elmentem egy hölgyismerősömhöz, akibe szerelmes voltam.
Gondoltam, ez után a szörnyű, háromnapos duhajkodás után szépen,
finoman, szerényen megvacsorázom vele kettesben. Hadd legyen még
egy jó estém. Utána jöjjön az özönvíz.
Leültünk vacsorázni. Egy üveg pezsgőt is rendeltem. Úgy

218
számítottam, hogyha a legrosszabb esetet veszem, és csak egyetlen
tízpengős maradt a zsebemben, akkor is kifutja belőle a számla.
Vigyáztam, hogy túl ne lépjem a tízpengős határt, mert a hölgy előtt
kínos lett volna a dolog, hogy a pincérnek egy vagy két forinttal adós
maradok.
Mikor tehát elfogyott a pezsgő, csengettem a poharamon.
- Fizetni!
A főpincér letette a számlát. Nyolc forint negyven krajcár.
Két ujjammal a legnagyobb lelki nyugalommal benyúltam a
zubbonyom felső zsebébe, és kihúztam - a zöld papírszalagot.
Tízforintos nem volt benne egy fia se.

219
 A REMÉNYSÉG FOKA

Az Átlós úton lakott Kis Lajos. Huszonhét esztendős volt, nős,

családos, vékony kis szőke bajuszt viselt. Haját odahaza a tükör előtt
minden reggel vizes kefével felfelé kefélte. Foglalkozására nézve
városi hivatalnok a III. kerületi elöljáróságnál. Vallása református.
Egy gyermeke volt Kis Lajosnak, a négyesztendős Kis Lajcsika, akit
gyakran lehetett látni a Fehérvári úton, amint öt lépéssel az anyja
előtt lépkedett kis sétapálcájával, feje búbján hegyes tiroli zöld
sapkával, amely akkora volt, mint a söröspohár. És a sapka mellett
akkora fácántoll, mint az egész Lajcsika.
Kis Lajosné oldalra hajtott fejjel, andalogva jött Lajcsika után -
sokszor elnéztem őket a Hadik kávéház ablakából, és arra gondoltam,
hogy Kis Lajosnénak ez a szelíd fejtartása az élettel való
megbékülését jelenti. Tiszteltem őt ezért, mert aki az acsarkodó
élettel meg tudott békülni, aki meg tudja simogatni halkan és szelíden,
minden tiszteletünkre érdemes.
Egyszer a patikában voltam fogkrémet vásárolni. Bejött Kis Lajos,
és azt mondta: "Kérek egy hőmérőt." Nem tudtam vele beszélni, mert
egy ismerősömmel beszélgettünk, csak úgy futtában köszöntöttem:
"Szervusz, Lajos!"
Másnap találkoztam Kis Lajosnéval a Gellért fürdő előtt. Elöl jött
Kis Lajcsika a fácántollal.
- Beteg van a háznál, nagyságos asszony? Tegnap láttam a
patikában, hogy az ura hőmérőt vásárolt.
- Képzelje, az uram arról panaszkodik - mondta -, hogy esténként
gyenge lázai vannak. Volt a doktornál is, a doktor azt mondta, hogy
nem komoly a dolog. Keveset mozogjon, sokat egyék, és menjen el
hat-nyolc hétre valami jó, levegős helyre. Lehetőleg a Tátrába.. .
Nini, csepeg az eső!
Felnyújtotta, és kinyitotta az ernyőjét.
- Lajcsika, gyere ide az ernyő alá! Szegény Lajos egészen kétségbe

220
van esve; este hat órakor, mikor hazajön, leül a hintaszékbe, kiteszi
maga mellé az óráját, és a hóna alá dugja a hőmérőt. Aztán az
ablakhoz megy, kiveszi, megnézi, visszateszi a tokba, és azt mondja: -
Harminchét-három. - De tudja, ezt olyan szomorúan mondja, hogy
nekem majd megszakad a szívem. Mintha azt mondaná: na,
szervusztok, holnap meghalok. Én már úgy gyűlölöm azt a hőmérőt,
hogy szeretném az ablakon kihajítani. Lajos csak sétál fel-alá a
szobában, mintha kergetné valaki. A gyerekkel se törődik, pedig
ezelőtt óraszámra eljátszott vele. Lajcsika, ne szaladj mindig előre!
Vigasztalni kezdtem.
- Beszéltem a múltkor egy professzorral, aki azt mondta, hogy itt,
Közép-Európában minden ember megkapja a tüdőcsúcshurutot. De
sok embernél olyan gyenge lefolyású, hogy észre sem veszi. Közös
sors ez, kérem, nem szabad komolyan venni.
- De mit csináljak, ha ő komolyan veszi! Tudja, mit szeretnék? Ha
egyszer az a nyomorult hőmérő elromlana, és nem menne tovább
harminchétnél!
Ekkor megállott, és rám nézett. A szemében felvillant valami. Azt
mondta:
- Rontsuk el a hőmérőt!
Elncvettem magam.
- Maga segíteni fog nekem! - mondta izgatottan.
Bement a patikába.
- Kérek egy éppen olyan hőmérőt, amilyet az uram vett a múlt
héten!
Aztán megcirógatta a kisfiát:
- Lajcsika eltörte a másikat...
Rám hárult a feladat, hogy a hőmérőt beigazitsam a "reménység
fokára", úgyhogy onnan el ne mozduljon. Harminchat és nyolc tized
fokra dörzsöltem odahaza a hőmérőt, a tetejét lecsavartam, a helyét
óvatosan betörtem, a légüres helyre vizet eresztettem, a lyukat
spanyolviasszal betömtem, a tetejét visszacsavartam. Jó másfél óráig

221
bíbelődtem vele. A hőmérő, ha a kályhába dugták, akkor sem mutatott
többet harminchat nyolc tizednél.
A hőmérőt másnap odaadtam Kis Lajosnénak, aki még akkor
délután kicserélte az igazi hőmérővel, mielőtt az ura hazajött.
És két nap múlva sugárzó arccal jött felém az asszony! Elöl jött
Lajcsika a fácántollal.
- Képzelje, milyen nagyszerűen bevált! Jön hozzám Lajos - te
Mariska - azt mondja -, nézz oda, márna nincsen lázam! - Úgy örült
neki szegény, madarat lehetett volna fogatni vele. Egész este a
gyerekkel játszott.
Ennek van már vagy négy hónapja. Mostanában megint a Fehérvári
úton jártam, és szembe jött velem Kis Lajosné. Elöl jött Lajcsika a
fácántollal. Kis Lajosnén gyászfátyol lengett. Talpig feketében volt.
Megrémülve mentem oda hozzá:
- Nagyságos asszonyom, mi történt?
- Meghalt. Két héttel ezelőtt.
Szomorú mosollyal tette hozzá:
- A halált nem lehet megcsalni!
Szótlanul mentünk egymás mellett. A Fehérvári úton van egy bazár.
Lajcsika megállott a bazár ablaka előtt, és az orrát odanyomta az
üveghez, úgyhogy az orra egészen összelapult.
Kis Lajosné szelíden megfogta a Lajcsika kezét, és elhúzta a bazár
ablakától.
Nem jó az, ha árva gyerek a bazár ablakához nyomja az orrát.

222
 JOZEFINKA ÉS A KISKUTYA

Ezt a történetet akkor jegyeztem fel, mikor a spanyol járvány idején

magam is az Új Szent János-kórházban feküdtem.
A műtősné bekiáltott a kórterembe:
- Galákovics Jozefina!
Az ablak melletti ágyról ijedten ereszkedett le egy pöttöm kis
szőke lány. Egy percig tágra nyílt szemmel nézett körül (kék szemei
voltak, mint a friss ibolya), aztán hirtelen, mint a gyík, mikor elsurran
a kövek között, bebújt az ágy alá.
Az egyik ápolónő rákiáltott, hogy kihorgássza Jozefinát az ágy alól.
Letérdelt a földre, és beturbékolt az ágy alá:
- Gyere ki, Jozefinka! Gyere szépen, cukrot kapsz "a doktor
bácsitól! Gyere, na...
Végre sikerült elkapni a Jozefinka vádliját, amely csak akkora
volt, mint a szafaládé. Jozefinka, hogy ne tudják kihúzni, ijedten
belekapaszkodott valamibe, de szegény kis buta a fehér edénybe
kapaszkodott, ami az ágy alatt volt, ezzel együtt húzták ki az ágy alól.
A másik sarokban egy nagyon sovány, ősz hajú asszony feküdt, még
az is elnevette magát. Egy ősz mosoly vonult át sötét arcán.
Az ápolónő ölébe kapta Jozefinkát, és szaladt vele végig a klinika
folyosóján. A gyerek nem sírt, de kis arcát felborzolta a rémület, kék
szeme homályos lett, párnás kezecskéi, melyekkel az ápolónő
nyakába kapaszkodott, most szinte hirtelen soványak lettek a
félelemtől. Szöszke hajába nagy, kék masni volt kötve. Az most
belelógott a homlokába.
Vitték operálni.
- Hová megyünk? - kérdezte Jozefinka.
- Megyünk, kivesszük az orrodból a kiskutyát.
- Miféléé kiskutyaát?
- Egy kiskutya van az orrodban... ki kell venni, mert megnő a

223
kiskutya az orrodban, és akkor hamm! megharap.
- Neem iis igaaz...
Gyengén ráütöttek a popójára:
- Ejnye, hogy mersz ilyet mondani a néninek, hogy nem igaz... Egy
nagy kiskutya van az orrodban!
Bent a műtőben az ápolónő átadta az orvosnak a Jozefinka
fejlapját. Ez állott a fejlapon: "Dacryocystitis". Annyit jelent:
könnytömlőgyulladás. A könnytömlőgyulladás ezelőtt vakságot idézett
elő, de most már feltalálták a módját, miképpen kell operálni. Az
orrlyukon keresztül finom kis vésőkkel bemennek az orrba, átvésik az
orrfalat, felmennek egész a szemig, megnyitják a könnytömlőt, és
levezetik a gyulladás nedveit. A finom kis vésők, halk ezüstfűrészek
kísérteties biztonsággal dolgoznak a láthatatlan helyeken. Tapogatva,
szinte lélegzet-visszafojtva mennek előre a csontfalak közt, mint a
kincskeresők a tárna fekete mélyén. Ma már a könnytömlőgyulladás
annyi csak, mint egy jófajta nátha. Csak meg kell operálni.
Jozefinkát beültették az operációs székbe. Ráadták a fehér
köpönyeget, szöszke haját is fehér főkötő alá szorították. Alig látszott
ki a riagy székből. Csak a kék szemei tekingettek szerteszét. A kék
szemek szögletében jobbról is, balról is egy-egy borsó nagyságú,
aranyszínű könnycsepp ugrásra készen várta, hogy hirtelen
végigszaladjon a Jozefinka orcáján. Csöpp kis száját egy ferde vonás
húzta lefelé.
Ó, milyen szörnyű ez a műtő! Mindenütt csupa fehérség, csupa
hideg, ezüst csillogás. A villanykörték sárga fénye úgy vakít, mint az
augusztusi napsütés.
Az operációs szék mellett, amelyben Jozefinka ül, hófehér
abrosszal letakart asztal áll, az abroszon egymás mellett felhalmozva
különféle ezüst orvosi szerszámok. Fogók, ollók, szondák, csíptetők.
Különös alakúak, szinte élőlények. Ezüstté kövült gyíkok, kígyók,
rákok, gőték.
Az orvos odahúzta a székét, és szembe ült Jozefinkával. Szelíd
fricskát adott a Jozefinka kis pisze orrára: ez volt a bemutatkozás.

224
Jozefinka ijedten lehunyta szempilláinak hosszú seprűjét, aztán
összeráncolt homlokkal, fenyegetően nézett a doktorra.
A snellszíder halkan sustorgott; abban főzték a szerszámokat.
Jozefinka a doktorra szegezte tekintetét:
- Kiveszii a kiskutyaát ?
Az ápolónő a Jozefinka háta mögött állott; óvatosan, lassan két
tenyerébe zárta a Jozefinka fejét, hogy az operáció alatt ne
mozoghasson a fej. A doktor a kezébe vette az injekciós tűt, hogy
érzéstelenítse az arcot. A tűvel a Jozefinka arca felé közeledett, de
Jozefinka ráütött a doktor bácsi szőrös kezére.
- Kiveszii a kiskutyaát?
Az orvos nem értette, miféle kiskutyáról van szó, de az ápolónő
hirtelen magyarázni kezdte:
- Egy nagy kiskutya van a Jozefinka orrában, ügyi, doktor bácsi?
Most kivesszük a kiskutyát... bizony!
- Ja, vagy úgy... - mondta a doktor. - Maradj nyugodtan, kiveszem a
kiskutyát.
És belenyomta a tűt a Jozefinka arcába.
Éles gyermeksikoly hallatszott, mintha fenn a fellegek közt egy
játékos angyalka megcsúszott volna, és lezuhant volna a borzasztó
mélységbe.
Aztán megkezdődött az operáció. De ebből Jozefinka már semmit
sem érzett. A doktor egymás után kapkodta fel a fehér abroszról az
ezüst szerszámokat, olyan gyorsan dobálta őket, mint a zsonglőr az
égő fáklyákat. Fehér köténye tele lett veres szeplővel. Az elhajlított
ezüstökön a friss vér eleven kárminja tündökölt. Hátul erősen fogták
a Jozefinka fejét, az ápolónő néha a füléhez hajolt:
- Mindjárt kint lesz a kiskutya.
A doktor eldobta az utolsó ezüst szerszámot, és azt mondta: kész.
Már felállt, már mosta a kezét, már egy másik fejlapot nyomtak a
kezébe.

225
 Jozefinkát ölébe vette az ápolónő. Jozefinka halkan kérdezte:
- Enyéém lesz a kiskutyaa?
Aztán be sem várva a feleletet, lehunyta a szemét, és mély álomba
merült. Úgy elaludt, mint a tej.
A második emeleten egy nyugalmazott úszóbajnok üdült, aki
mellhártyagyulladással került ide, de már túlvolt a veszélyen. Az
úszóbajnok, aki valamikor a híres Csuki névre hallgatott, mikor
megtudta a Jozefinka esetét, a rossz mellhártyájával beúszott a
városba, egyik állatkereskedéstől a másikig úszott, addig úszott, míg
végre talált egy megfelelő kiskutyát. A kiskutyát betette a télikabátja
zsebébe, és visszaúszott az Új Szent János-kórházba.
Jozefinka még mindig aludt, és mialatt csúnyákat álmodott a szőrös
kezű doktor bácsiról, a kiskutyát óvatosan odatették a paplanára.
Mikor felébredt, a kiskutya akkor is ott ült a paplanon, és tágra
nyílt szemekkel néztek egymásra: Jozefinka meg a kiskutya.
Ettől kezdve elválhatatlan barátok lettek, és mikor Jozefinka
meggyógyult, és érte jött a mamája, hogy hazavigye, Jozefinka
mindenáron magával akarta vinni a kiskutyát.
A kórház azonban úgy határozott, hogy a kiskutyát nem adják ki
Jozefinkának. A kiskutya továbbra is az Új Szent János-kórház
tulajdonában maradt, és mióta itt vagyok a kórházban, már a hetedik
gyereknek veszik ki az orrából ugyanezt a kiskutyát.

226
 A SZÁRNYATLAN ANGYAL

Sötét hajnalban leereszkedik a Pipa utca egyik emeletéről. Ilyenkor

kezd ébredezni a csarnok környéke és a Duna-parti vásártclep.
Villanyosok vágtatnak hangos csengőszóval, lent, az alsó
rakodóparton társzekerek dübörögnek, és az előbb még csendes
éjszakában ennek a zajnak különféle hangjai, ütemei, futamai olyanok,
mint egy láthatatlan óriás villanyzongorán a nyitány. Mire a Duna
rezes fényű vizében tükröződni kezd a reggel, már csattogva,
dübörögve, fülsiketítőén zúg a pesti élet.
Szóval a Pipa utca felől ereszkedik le. Két öklét hetykén a zsebébe
mélyesztve, a házfalak alatt a piac ama tájára oson, ahol a
karácsonyfákat árulják. Karjait keresztbe lengeti, mintha önmagát
akarná hátba vágni, ahogy a konfliskocsisoktól látta, akik felállva a
bakon, ekképpen birkóznak a hideggel. Sétál a fenyőfák előtt, hósapka
van a fején, ködmönkéje alatt, keresztbe kötve a mellén, borszínű
kendő, melynek rojtjai alul kilátszanak. Magassága legfeljebb
százhúsz centiméter. Életkora nyolc esztendő.
Egy karcsú és magas karácsonyfára sikerült alkut kötnöm. Ő
figyelő arccal végighallgatta az alkut, és mikor kifizettem a fa árát,
abban a pillanatban, mint a ragadozó, lecsapott a karácsonyfára.
Megfogta a fát, és azt kérdezte:
- Hová megyünk?
- Mit akarsz? - kérdem a kis toprongyostól.
Két barna szem mosolyog fel rám lelkesen a hósapka alól.
- Hazaviszem a fát.
- Elbírod?
- Hogyne!
És húzni kezdi a fát, mint az igába kötött kis barom. Már a
Fehérvári úton haladunk, mikor rákiáltok:
- Hogy hívnak?

227
 - Miska! - kiáltja vissza anélkül, hogy hátranézne.
- Hát a másik neved?
- Lestyi Miska.
- Apád van?
- Meghótt.
- Háborúban?
- Ühüm.
- Anyád van?
- A' van, de beteg.
- Mi baja van?
- Szívbaj.
- Fekszik?
- Ühüm.
Most sokáig nem kérdezek tőle semmit. Nagy sokára haragosan
rákiáltok:
- Miből éltek?
Egy ideig nem felel, aztán hátrafordítja a fejét. A hósapka alól
megint mosolyogva villan meg a két barna szem:
- Tennap is hetvenkét koronát kerestem!
Persze, háborús papírpénzt kell ez alatt érteni.
Megyünk tovább. Nézem ezt a kis embert, amint húzza előttem a
fát. A karácsonyfa tisztára sepri előttem az aszfaltot, mintha nem is
földi tájon járnék. Ez a kis nyolcesztendős ember egyszerre nőni
kezd, rongyos hósapkája túlnő a paloták kupoláján, álombéli
királyként vonul előttem, és úgy húzza maga után a karácsonyfát, mint
óriás, zöld uszályt.
A kapu előtt megkérdezem:
-Mit fizetek?
Nem felel mindjárt. Gondolkodik. Nézegeti a fát, hogy milyen
nagy, megfordul, belenéz az utcába, mintha azt számítaná, milyen

228
messziről jött. Aztán azt mondja:
- Hat korona.
Összehúzott szemöldökkel, gyanakodva néz rám a hósapka alól,
hogy nem sokallom-e? Mikor megkapja a pénzt, elkezd szaladni,
mintha puskából lőtték volna ki. Vissza a piacra. Mert sietni kell
annak, akinek mama családfenntartói gondjai vannak.
Gyerekek, kik aranyfényű karácsonyfáitok alatt ültök, gondoljatok
egy pillanatra erre a nyolcesztendős kis pajtásotokra. Mert tudjátok
meg, nem a Jézuska vitte nektek a karácsonyfát, hanem ez a Lestyi
Miska.
Darabját hat koronáért. De lehetett alkudni vele, kisebb útra
négyért is elvitte.

229
 ÚRI CSIZMADIÁK

Két sifon van a szobában egymás mellett. Itt oldalt egy kopott
szövetdívány, a sarokban ruhafogas. A másik sarokban mosdókészlet.
Két ebédlőszék is van a fal mellett, de most már csak a hátuk
nádfonatú, az ülőkéjük be van deszkázva. A szoba közepén alacsony,
hosszúkás munkaasztal, amelyen annyi hely nincs már, hogy egy
gyufaszálat rá lehetne tenni. Sok szerszám. Dikicsek, árak. Reszelők
és bőrvágó kések. Ez mindegyik egy darab meztelen, éles acél, esak a
végük van bőrbe burkolva. Kalapácsok, kicsik és nagyok, kerek
fejűek, amikkel a suszterek a faszeget verik be a cipőtalpba. Piszkos
ásványvizes üvegek, amikben most valami ismeretlen folyadék, szesz,
alkohol vagy festék van. Három fatányér, tele barna csirizzel. Aztán
sok kis bőrdarab, különböző geometriai alakokban, sárgák, barnák,
feketék, vékonyak, vastagok, talpbőrök, antilopok, bokszok: amik úgy
leforgácsolódtak. Barna, szétnyílt oldalú skatulyák, amikben úgy áll a
faszeg, mint a rizskása. Kaptafák és cipőfűzők. Vasszegek és kapcsok,
vászondarabok és tégla alakú tölgyfa deszkák, amiken megfeszített
csuklóval vágják a talpbőrt, s amiknek barna arcán ezer finom ránc
szeli egymást a sok vágástól. És mindenütt rengeteg apró, névtelen
kis sötét lom az asztalon.
Hát biz ez suszterműhely.
A zöld ernyős lámpa hosszú zsinóron függ le a plafonról, és
egészen az asztal fölé ereszkedik. Az erős villanylámpa fényében kék
szivarfüst gomolyog. Három ember ül az alacsony munkaasztal
mellett, alacsony, nádfonatú székeken. Ingujjra vannak vetkezve, zöld
kötény van előttük, karjukon könyökig feltűrve az ing, szőrös karjuk
valahogyan idegenül tésztafehér. Nem olyan, mint az igazi suszterkar,
amelyik olyan, mintha kéményben füstölték volna.
Az egyik férfi kopasz. Izzadt koponyáján sárgán tükrözik a
villanyfény. A térdére most nagy darab, vastag talpbőrt állított,
amelyikre ceruzával van kirajzolva egy S alakú vonal. Ebben a
vonalban vezeti lassan, erőlködve, vigyázva az éles bőrvágó kést.
Nagyokat szuszog, mialatt lefelé nyomja.

230
 A másik suszter olyan harmincöt év körüli, sovány, fekete férfi, kis
angol bajusszal. Ennek gyerekcipő van a kezében. Azt varrja,
szurkálja, kalapálja. A másik kis cipő ott hever a lomok között, az
asztalon, az orra alatt kitátott szájjal, amelyből kilátszanak a
faszegek, és mintha felhúzott ínnyel most a fogát vicsorítaná. Úgy
fekszik ott felfordulva, mintha meg lenne dögölve szegény.
A harmadik suszter kövér, tokás, borotvált arcú suszter. Ennek a
kezében női cipő van, annak a magas sarkát festi be feketére. Ez még
inas, ami nemcsak onnét látszik, hogy ilyen egyszerű munkát bíztak rá,
hanem onnét is, hogy néha felemeli a tekintetét, és titokban
végighordozza társain és a lomos suszterasztalon. Ilyenkor látszik az
orrán, hogy nagyon szeretne hangosan nevetni a furcsa helyzeten,
amibe került.
Egyszer aztán ki is pukkad belőle a nevetés.
A kopasz, aki a talpbőrt vágja, lassan felemeli a fejét, és
komolyan, csodálkozva, szemrehányóan tekint rá.
- Mit röhögsz?
De a kövér úgy nevet, hogy felelni sem tud, lehajtja a fejét a
karjára, ott hengergeti, és a két vállát rázza a nevetés.
A másik kettő összenéz.
- Mit röhög ez a marha? - kérdi az angolbajuszos, de már az ő
bajusza alá is felvonult a mosoly.
Hátba vágja a kövér inast:
- Mit röhögsz?
A kövér felemeli az arcát, amelyen végigfutott és elmázolódott a
nevetés könnye, és hápogva és fulladozva mondja:
- Hát. . . hogyne röhögnék. . . hogyne röhögnék, mikor.. .
Megint leejti a fejét, és megint rázza a nevetés.
- Mit röhög ez ? - kérdi a kopasz, most már ő is mosolyogva.
A nevető ember felüti az arcát, a kopaszra mutat, és minden erejét
összeszedve, nagy lélegzetvétellel, gyorsan azt mondja:

231
 - Azt hitte, hogy hamutartó. . . Beletette a szivarját a csirizes tálba.
..
Megint leejti a fejét, és megint tovább röhög.
A kopasz ijedten kap a tálba, de bizony a szép portorikó félig ott
veszett a csirizben.
Most már az angolbajuszos is a térdét csapkodja, és nyitott szájjal,
hangosan, szinte nyerítve nevet.
A kopasz a bőrvágó késsel óvatosan megoperálja a szivart, a
csirizes végét levágja, és miközben rágyújt, odaszól a kövérnek:
- Jobb vóna, ha kevesebbet röhögnél, oszt többet dolgoznál.
Most megint dolgoznak. Megint csend van. A munka áhítata lebeg
az asztal fölött. Csak a kopasz szuszog. Az angolbajuszos átnyújtja
neki az egyik megfejelt gyermekcipőt :
- Nézd meg csak. . .
A kopasz kezébe veszi, és szakértelemmel forgatja. Ebből látszik,
hogy ebben a műhelyben ő a mester. Lassan csóválja a fejét:
- Na, hallod. .. Olyan ez a cipő, mintha meg volna dagadva...
Ezen aztán megint nevetnek.
- Jó lesz az így is a Jóskának - mondja az angolbajuszos, mikor
visszaveszi tőle.
Fiatal úriasszonyka lebben be a szobába:
- Szervusztok.
A hidegről jön, piros az orra. Kesztyűs ujjával megérinti a mester
kopasz fejét:
- Készen van a cipőm?
A mester szó nélkül lenyúl az asztal alá, de mielőtt előmutatná a
remekművet, felnéz az asszonykára:
- De előbb takard el a szemedet, hogy meg ne vakulj!
Mert ilyent még nem láttál!
És előmutatja a kaptafára húzott, antilopbetétes, kecses, karcsú női

232
cipőt.
- Jaj, be gyönyörű! - kiáltja, és egy pillanatra a szívéhez szorítja.
A mester visszaveszi a kezéből, és a kötényével gyengéden
megtörli a cipőket. A lámpa alá tartja, és magyarázza:
- Ezt nézd meg... hogy van ez stupfolva...
- Gyönyörű... - mondja az asszonyka, de látszik az arcán, hogy
fogalma sincs arról, hogy mi az a stupfolás.
A mester boldog, és büszke arcot vág, nem tudni most, mire
büszke, tán a cipőre, tán erre a szóra, hogy stupfolás.
A suszterek sorban a mosdóhoz mennek, és kezet mosnak. Sokáig
szappannal és sokáig körömkefével.
A mester benyit a másik szobába, és visszaszól:
- Várjatok, azonnal készen leszek én is.
A suszterek levetik a zöld kötényt, és felveszik a rendes kabátjukat.
Pár perc múlva már télikabátban, keménykalapban, botosán,
kesztyűsen várják a mestert. A mester ezalatt felöltözött, és kilép a
szobából.
Honvéd alezredesi atilla van rajta.
Odaszól a kövér inashoz:
- Velünk jössz te is?
- Nem, nekem fel kell mennem az Országos Kaszinóba - mondja az
inas.
Elindulnak, Színházba mennek. Beszélgetnek, nevetgélnek. Mikor
már kint vannak az utcán, a kövér egyszer csak nekidől a falnak, és a
hasát nyomkodva elkezd nevetni.
Megint eszébe jutott, hogy a mester a munka hevében a szivarját
nyugodtan beletette a csirizes tálba.

233
 ÚTITÁRSAM A HÁLÓKOCSIBAN

Életem eddigi tapasztalatai azt mutatják, hogy az ember sehol sem

érzi magát olyan egyedül, mint a hálókocsiban, ha a véletlen
szerencse nem adott mellé útitársat.
Viszont sehol sem érzi jobban annak a kellemetlenségét, hogy más
emberek is vannak a világon, mint ugyanabban a hálókocsiban, ha a
sors útitársat préselt mellé.
Bejön egy vadidegen ember, akinek a szuszogásából, a nyögéséből,
sőt legtöbb esetben a horkolásából próbáljuk megállapítani, hogy
miféle nemzetiségű.
Hálókocsiban az ember olyan szoros közelségbe kerül az
útitársával, hogy ezzel a fáradsággal egész bátran egy ágyban
aludhatna vele. Az idegen utas levetett cipője, ruhája, inge, gallérja,
harisnyája centiméternyi távolságban vannak tőlünk. És a tárgyak
mindig szemérmetlenebbek, neveletlenebbek, mint az emberek. A
modoruk olykor elviselhetetlen.
Mennyivel más, ha az ember az utazás éjszakájára az egész
hálófülkét a magáénak vallhatja!
Ilyenkor azt érzem, hogy ez a pár köbméternyi szűk kis cella
másnap reggelig teljesen az enyém. Nincs vámvizsgálat, nincs jegy
vizsgálat, de még telefon vagy távirat sem jöhet éjszaka, amely kiver
az ágyból - mindentől elszakadva, idegen ország ismeretlen tájain
repülök az éjszakában, senki sem tudja rólam, hogy ki vagyok, a
hálókocsi kalauza számára is csak egy számot jelentek: No.
11. Gondolatközössége is mindössze annyi van velem, hogy azt
számítja, mennyi borravalót kaphat tőlem másnap.
Eloltom a lámpát, nincs kedvem olvasni. Most csak az a kis
mályvaszínű lámpa ég a hálófülke mennyezetén, amelynek sejtelmes
fénye csak arra jó, hogy végképpen ne tudjon az ember elaludni.
Ritka alkalom, hogy átadhatom magamat a gondolataimnak.
Odahaza, mielőtt elalszik az ember, magától jár még az eszének száz

234
kis kereke, és azon gondolkozik, hogy mit felejtett el márna, és mit ne
felejtsen el holnap.
Itt nem. A hálókocsi rohanása mintha egy nagy, mély szakadékon
röpítene keresztül, amely megszünteti az örök mának és az örök
holnapnak görcsös egymásba kapaszkodását.
Igen, most egyedül vagyok. Kétségtelen, hogy ez az álmatlan
éjszaka a lélek teljes magányának sötét és hangtalan világűrén fog
keresztül röpíteni.
Olyan egyedül érzem magamat, hogy szinte kedvem volna hangosan
megszólítani önmagamat: "Szervusz, de régen láttalak! Végre egyedül
vagyok veled!"
Ennek a magányos lényemnek megjelenése e pillanatban olyan
világos, olyan kézzelfogható, hogy szinte ezt mondom neki:
- Nézd, itt felettem ez az ágy üres. Feküdj oda fel, és ha te sem
vagy álmos, elbeszélgetünk egy kicsit...
Lefekszik fölöttepi az üres, vetetlen ágyba. Most így fekszünk két
síkban, majdnem azt mondhatnám, a lélek két különböző, párhuzamos
síkjában. Egyik a másik fölött, egyik közelebb van a földhöz, a másik
valamivel magasabban. Csak a két ágy távolsága választja el őket.
- Hová utazol? - kérdi ő suttogva onnan felülről.
- Párizsba.
- Mit csinálsz ott?
- Fogalmam sincs.
- Hát akkor miért mégy?
- Ezt ne tőlem kérdezd. Kérdezd meg az egész mai emberiséget,
amely kétségbeesve menekül önmaga elől. A vagyonosabb része azon
töri a fejét, hogy hová futhatna el az autójával. Akiknek nincs autójuk,
ha csak tehetik, vonatra pattannak. Akik vonatra se ülhetnek, azok
fogcsikorgatva vergődnek odahaza, mintha a börtön falához lennének
láncolva.. .
Hallom, amint odafönt felkönyököl az ágyon, és lenéz. Egy
pillanatig csend, aztán könnyedén felnevet.

235
 - Barátom, téged Wells mételyezett meg. Látom, ott hever melletted
a félig kiolvasott könyv: Mr. Clissold. ..
- Tévedés. Ez a könyv nem túlságosan érdekel engem, azért is
tettem félre. Útszéli igazságok vannak elmondva benne, prófétai
nagyképűséggel. Abban azonban, magam is úgy érzem, igazsága van
Wellsnek, hogy az emberiség sohasem volt boldogtalanabb, mint
manapság.
Nem látom arcát, de hallom, amint erre a szóra hosszú, mély
lélegzetet vesz odafönt az ágyon, mintha sóhajtana. Egészen bizonyos,
hogy ő, ez a másik, magányos lényem, akivel ezen a menekülő
éjszakán itt a hálókocsi fülkéjében összetalálkoztam, önmagámnak az
a része, amely az emberiséget jelenti bennem. Amely tehát nem
kérdezi, hogy mit csináltam tegnap, mit fogok csinálni holnap, nem
kérdezi, hogy férfi vagyok-e vagy nő, egyszerűen egy másik lélek
bennem, az örök ember lelke, amely alkalmasnak ítélve a pillanatot
és a helyzetet, kimászott belőlem, és elfoglalta a hálókocsi üresen
maradt ágyát.
- Igen, barátom - mondom én -, az emberiség manapság rettentően
boldogtalan. Senki sincs megelégedve a hivatalával vagy a
foglalkozásával. Senki sincs megelégedve a lakásával. Senki sincs
megelégedve a szeretőjével vagy a hitvestársával. A világ hisztérikus
erőkifejtéseket tesz, hogy valamit vagy valakit elérjen, és amikor
elérte, ugyanilyen, erőfeszítésbe kerül, hogy megszabaduljon tőle.
Ennek a megállapításához igazán nem szükséges kölcsönkérni a Wells
képzeletét. Akárhova lépsz, mindenütt ezt látod.
- Te meg tudnád mondani nekem, hogy én miért vagyok ilyen
rettentően boldogtalan?
- Okos embernek tartom magam, de arra mégsem mernék
vállalkozni, hogy egy hálókocsi magányában, egyedül maradva a
gondolataimmal, az első félórában megfejtsem az emberiség nagy
problémáját. Különben is fáradt vagyok. Kis dolgok sajognak
bennem, nem tudok messzire látni. A mindennapi életem fényei és
homályai kavarognak közvetlenül a szemgolyómon és a lehunyt
szempilláim között. És sok minden, ami a mostani életemet jelenti,

236
gyűlölet és harc, női tekintetek és miegyebek. .. nem fontos, de mégis
mindez meggátol abban, hogy ilyen általános dologról véleményt
alkothassak...
Némi szünet után suttogó hangon szólal meg fölöttem:
- Várj, majd én megpróbálok gondolkozni helyetted. Az az
érzésem, hogy az emberiség agyveleje természetellenes módon
fejlődik a lélek rovására.
- Hogy érted ezt?
- Úgy, hogy manapság az emberiség minden szellemi energiáját az
anyagok formálására fordítja. Manapság az automobil, a repülőgép, a
beszélőfilm és a rádió mérhetetlenül több emberi gondolatot
foglalkoztat, mint az emberi lélek megformálása. Figyeld csak a
vallást. Mit fejlődött az utolsó ötven év alatt? Semmit. Vagy hol van
az a modern Buddha, aki a Charles Lindberg népszerűségére
számíthatna? Akár hiszed, akár nem, millió és millió ember millió és
millió gondolata nyüzsög a kétlámpás rádió körül, de vajon ki
gondolkozik például azon, hogy a szerelem és a nemi kérdés magas
feszültségű áramai kit, hogyan, mikor és miért ütnek le és égetnek
szénné? Az emberi lélekkel senki sem törődik. Ezt a lelket újra fel
kellene építeni, de a pszichoanalízis még azt a vakolatot is lekaparja
róla, amit ez a pár évezred rárakott. ..
Mindezt kissé fáradt és elbutult agy velővel hallgatom. Ő egyre
beszél, egyre tüzesebben és szenvedélyesebben. Egészen bizonyos,
hogy ott a felső ágyban ő a felsőbbrendű ember bennem. Most már
csak fél füllel figyelek rá. Néha ilyen mondatokat hallok:
- Nézd meg, barátom, a mai emberiség szellemi táplálékát, a mai
irodalmat... Nézd meg a politikáját! A Népszövetséget ! Nézd meg a
művészetét, az építészetét...
Őszintén szólva, már szeretném, ha félbehagyná. De nem hagyja
félbe. Hangosan ásítok, de ez őt mit sem zavarja. Még többet beszél,
és egyre zavarosabbá válik, amit mond.
Most már érzem, hogyha még öt percig karattyol, kiugróm az
ágyból, felrántom az ajtót, a kalauz után kiáltok, és azt mondom neki:

237
 - Kérem, adjon nekem egy másik fülkét, mert egyedül akarok
maradni. Tegyen be engem oda, ahol az a bécsi textilügynök horkol.

238
 VAD GALAMB

A Csengőd utcában laktunk Szalontán, az 1124-ik házszám alatt.

Jobb felől Balog János nemzetes úr lakott, akinek tisztára sepert, szép
udvara és az udvarán bólogató eperfái voltak, s az udvarról mindig
édes tejillat és a lóistállók meleg ammóniákja áradt. Bal felől az
orvos lakott, a fehér szakállú Balogh Elek, akinek az udvara viszont
jodoformszagú volt. Jobbról is Balog, balról is Balog - ha valaki
nem tudná: Szalontán minden második ember Balog. Szemben velünk
zöld zsalugáteres, roskadt úri házban öreg Balogh László lakott.
Nyolcvanéves vén magyar, aki zrínyiben járt, oldalán görbe, fekete
kardot viselt, és koponyája olyan tar és olyan sárga volt, mint a
telihold az orosi puszta felett. Koponyáját csak akkor mutatta meg a
világnak, mikor belépett a református nagytemplomba, levette fejéről
a rókamálas süveget, és felcserélte fekete selyem otthoni sipkájával.
A tar fejet őrizni kellett a fehér falú templom hűvösségétől.
Az utca sarkán kőházi Balog Ferenc lakott, akinek először volt
kőből épült háza Szalontán. Lejjebb G. Balog Imre lakott, görcsös
Balog; nem tudom, miért hívták görcsösnek. Én most egy
vadgalambról akarok írni, egy vadgalambról, amely most is az életem
felett repked, de ahogy eszembe jut a múlt, eszembe jut a régi magyar
Szalonta, annyi minden tolakszik az emlékezetembe, hogy
elkalandozik a pennám. Öreg emberek fölemelik a karjukat: édes
fiam, én is jussak eszedbe.
Az udvarunk olyan volt, mint az erdőalja, ahol mindenféle fa
összegyülekezik. Prunusz, galagonya, versegyűrű, juhar, akác,
aranyeső, yadgesztenye, kökény, mogyoró, bodza, vadkörte, amelyek
tavaszi virágnyíláskor meleg színekbe és édes és fanyar, nehéz
illatokba borították a kertet. A nagy, elvadult udvar fáira téli zúzmara
idején szarkák, szürke mellényű kálvinista varjak, ideges harkályok,
pepita szárnyú mátyások, a fák hegyéről letekingető karvalyok, kerek
fejű, mozdulatlan baglyok, kecskerágók és más ismeretlen, galamb
nagyságú madarak érkeztek látogatóba, és én megfeszült parittyával
és megfeszített szívvel, az izgalomtól félig nyitott szájjal és kerekre

239
meredt szemekkel állottam a zúzmarás fák alatt, a hangtalan, puha
hóban. Az ólomgolyó hosszú füttyel szállt el a fehér gallyak között,
néha mellen koppantottá a pulyka nagyságú, komoly baglyokat. Azok
ilyenkor fél szemmel lenéztek rám, mintha azt kérdezték volna tőlem:
mit akarsz, te tökmag? Megemelték nesztelen szárnyukat, és puhán
elrepültek.
Nyolcéves koromban már gyötrelmes vágyat éreztem a messzi
ismeretlen erdők madarai iránt, amelyek a havas fák tetején
megmutatták néha titokzatos színű tollúkat.
Nemsokára finom kis puskát kaptam apámtól, és azon a tavaszon
már igazi töltényekkel felszerelve csatangoltam a határban. A
töltények olyan vastagok voltak, mint a ceruza, és a fegyver akkorát
szólt, mint mikor a lénia lapjával az asztalra csapnak. De fegyver
volt, igazi fegyver, apró, fényes kis sörétek jártak benne, amelyek
sötétpiros vérét vették a verebeknek.
Szalonta mellett, a Kajla-kocsmán túl terül el a Nádasér. Már
nincs benne nád, csak zöld szakállú, vad zsombék, és a zsombékok
között tiszta vizű, apró esőtavak. A hajdan betyárokat rejtegető erdők
maradékaiból és a kövér búzatarlókról ide jártak szomjukat oltani és
kék begyüket megfürdetni a vadgalambok.
Nyolcas és tízes csapatokban jöttek, sebes szárnyakkal, úgy
ereszkedtek a földre, mintha leszállottak volna, a következő
pillanatban már megint tovább lebbentek, végre egyenként lehullatták
magukat egy kis csendes tó partjára, és mozdulatlan fejjel, sokáig
figyeltek. Sötétkék nyakuk úgy csillogott a napsugárban, mint az
ametiszt.
Szenvedélyes vadgalambász lett belőlem. Már kora hajnalban a
Nádas-ér szél- és harmatillatú zsombékjai között hasaltam, csak a
déli harangszó vetett haza, és délután újra csak ott voltam, ott
állottam a zengő szélben, és reszkető szívvel vártam a
vadgalambokat. Mindig pontosan megjöttek, fejem felett szálldostak
magasan, de egyszer sem tudtam megközelíteni őket. Soha nem tudtam
rájuk emelni a fegyveremet.

240
 Közben tizenöt éves lettem. Minden szabad órámat a Nádas-ér
térdig érő, hűvös füvében hasaltam át. Már komoly vadász voltam,
múltamban már véres dcrekú nyulak és fájdalmasan lehunyt szemű
foglyok hevertek. Csak vadgalambot nem tudtam ejteni.
Egyszer az apám elvitt körvadászatra. A kukoricatábla szélén
állottunk, egy cseh nevű gazdatiszt volt velünk (talán Maréknek
hívták), vártuk, míg felállnak a hajtok, és ekkor, magasan a jegenyefák
fölött, mintha ismeretlen vágy húzta volna, sebes iramodással egy
magányos vadgalamb szállott. Az öreg Marék kedvtelésből,
unalomból fölemelte könnyű lenkeszterét, a lövés eldörrent, és a
vadgalamb lehullott a magasból. Virtuslövés volt.
Odarohantam. Szétfeszített szárnyakkal hevert a földön a galamb,
mint mikor az ember két könyökére támaszkodva akar felállni. Fejét
előrecsüngette, és félig nyitott csőre között egy véres búzaszemet
tartott. Fölemeltem - az álombéli, üldözött madarat végre
megtapinthattam. Szárnya olyan hűvös és kék volt, mint a tavaszi
alkonyat.
Kezembe vettem, és nézegettem. Öt éven át minden vágyammal és
izgalmammal hajszoltam egy ilyen madarat, még csak megközelíteni
sem tudtam - ez az öreg gazdatiszt unalomból fölemelte a fegyverét,
és az elérhetetlen madár leesett a levegőből.
Ettől kezdve még szenvedélyesebben vetettem magamat a
vadgalambok után. Gödröt ástam magamnak a Nádas-ér illatos
homokjában, csak a kalapom hegye látszott ki, fegyverem csövét
kinyújtottam, és vártam a vadgalambokat a tó partján.
De nem jöttek. Nem jöttek újra hónapokig. Nem jöttek két évig.
Már vérezte a szívemet ez a vágy, már belém karmok a dac és a
keserűség, úgy fájtak nekem a vadgalambok, mint szerelmek
reménytelenségei és célok elérhetetlen, végtelen messzeségei.
Alkonyat felé kerültem mindig haza a Nádas-érből, amelynek már
minden göröngyét és fűszálát ismertem.
Egyszer, egy nyári délelőtt, ahogy ott feküdtem a gödörben,
leszállott elibém a tó partján egy magányos vadgalamb. Egy ideig

241
szétfigyelt, nem vett észre, azután látva, hogy nincs veszedelem,
hegyesen sétálni kezdett. Minden lépésnél előreugrott a feje, mintha a
lábát és fejét láthatatlan drót kötötte volna össze. Közben turbékolt,
és a hangja olyan volt, mintha valahol messze apró, tündéri gordonkát
hangoltak volna.
A szívem vadul dobogni kezdett, és az ujjaimat remegve
illesztettem a ravaszra. A lövés elcsattant, és a galamb szétnyitott
szárnyaival verdesni kezdte a földet. A lövés talált! Odarohantam, de
a sebzett galamb végső erőfeszítéssel fel vergődött a levegőbe.
Véres, fájdalmas szárnya csattogva verte a levegőt, és menekülni
kezdett.
Ekkor vad hajsza kezdődött. Nem láttam, nem éreztem semmit,
csak magam előtt a levegőben a vergődő madarat, melyet magamévá
akartam tenni. Felbotlottam az indaszárakban, arcomat és kezeimet
megvéreztem, de újra talpra ugrottam, és tovább kergettem a
vadgalambot. így futottam nehezülő lábbal, kiszakadó tüdővel, sápadt
arcomon és kezeimen a kicsordult vér szenvedő pirosságával.
Végtelen kukoricatarlók felett vágtattam keresztül. A galamb egyre
tovább és tovább vonszolta magát a levegőben, végre fáradtan egy
szénaboglya tetejére szállott. Az izgalom rángatta a kezemet, mikor
újra megtöltöttem fegyveremet - a lövést most akkorának hallottam,
mintha ágyú hangja lett volna. A lövés hangját a közeli erdő felkapta,
és tompán felhajította a fellegekbe. A hang megrázta az égboltot.
A vadgalamb újra szárnyra kapott, és tovább menekült. Most már a
fegyveremet is eldobtam, levegőbe emelt karokkal futottam a galamb
után. Arcom ideges sírástól vonaglott, és a mellemből tompa
sikoltások törtek elő.
Már késő alkonyat volt. Ismeretlen földeken bukdácsoltam,
ismeretlen falu tornya meredt előttem a távolban.
Nem bírtam tovább. Lerogytam a földre, arcomat a földre
fektettem. Sokáig, nagyon sokáig csak a saját lihegésemet hallottam.
A vadgalamb elszállt. Eltűnt előttem a homályban.
Ennek már tizenöt esztendeje is elmúlt. Néha utazás közben, mikor

242
kitekintek a vonatablakon, vadgalambot látok iramodni a szélben.
Ilyenkor úgy érzem, hogy tizenöt esztendő óta semmi sem történt
velem.
Akármerre visz a vonat, az élet, a sors, még mindig a régi vagyok.
Még mindig ezt a madarat kergetem.

243
 PIPAFÜST

Az apámat a váradi állomáson láttam utoljára. A vonat már lassú

mozgással indulni kezdett, ő még a sínek között állott, a jobb karjáról
szürke, színevesztett napernyő csüngött, a bal kezével pedig
integetett:
- Szervusz, kisfiam, isten áldjon meg!
Alkonyatkor a havasi hegyek között keresztülcsúszott velem a
vonat a Királyhágón, és másnap hajnalban szálltam ki a rossz
levegőjű másodosztályú kupéból, ahol már majd meghaltam az
unalomtól és az álmatlanságtól. A tüdőmet halálra fárasztotta a
túlfűtött kupé levegője. Egész éjszaka áporodott szivarfüstöt és a
kopott bőrülések forró, fanyar szagát kellett szívnom.
A kis erdélyi város, ahová megérkeztem, egészen néptelen volt.
Gyalogszerrel kocogtam be a városba, koffer helyett egy
cukorspárgával keresztül-kasul kötözött barna skatulyát cipeltem a
hónom alatt. Ebben némi tiszta fehérneműek voltak, azonkívül egy
kalács, egy kis hideg kolbász, egy egész sült liba meg néhány
sötétbarna bőralma, már annyi, amennyi belefért. Úgy gondolom,
minden diák ilyen csomaggal tér meg vakációról a messze és ködös
líceumokba, hacsak nem olyan árva, hogy senkije sincs a világon.
A piac egészen üres volt, csak egy öreg sváb sepergetett a régi
kőszobor alatt. Olyan csendes és olyan mélységesen néma volt a
kisvárosi korai hajnal, hogy csak az én lépéseim kongottak a keskeny
flaszteren, és csak az öreg sváb seprűje hallatszott a kövezeten
egyforma időközökben: srr.. . srr. ..
Ötödik gimnazista voltam akkor, és a szívem nagyon fájt. A
néptelen és hangtalan kisvárosi virradatban ezerszeresen éreztem azt
a fájdalmat, amit csak a vakációról visszatérő diákszívek tudnak
érezni. Tűnődtem, nem lenne-e jobb, ha most hirtelen futásnak
erednék, és nekivágnék a nagyvilágnak? Mintha bátor, kalandos
világutazó lennék! Nagyon utáltam az inteftiátust. A sárga börtön
kapuja csikorogva kinyílt. A pedellus kidugta álmos fejét, és engem a

244
bánatommal és a skatulyámmal együtt elnyelt az intézet folyosója.
"Kedves Szüleim! Hogy tetszenek lenni, én jól vagyok ..." - ilyen
kezdetű leveleket írtam haza ez idő tájt.
A szívem majd elhasadt arra a gondolatra, hogy öttől nyolcig
szilenciumon kell ülni, mikor egészen bizonyos (sőt, több, mint
bizonyos), hogy holnap se latinból, se fizikából nem fogok felelni,
odahaza pedig apámék ilyenkor az ebédlőben ülnek, és kvaterkáznak.
A délutánok vége mindig jobban megbámul, hosszúra nőnek az őszi
esték, a kályhában már tűz lobog, az asztal fölött lámpa ég, és Ripp
félkörbe gomolyogva fekszik a kályha mellett, a kopott szőnyegen. Az
egyik mellső lábát behajtja, a másikat hosszasan kinyújtja, erre fekteti
rá a fejét. Alszik, de néha, mikor keményen, mint az apró pisztoly,
megpattan egy-egy szikra a kályhában, fölneszei, de olyan lusta, hogy
csak az egyik szemét nyitja föl. Sárga szemgolyójával egy pillanatig
szemrehányóan néz a tűzre.
Négyen ülnek az asztalnál, négy tekintetes úr. Valamennyi
Debrecenben járta a kollégiumot a hatvanas években. Kettő fiskális
lett belőlük, a harmadik református pap, a negyedik meg főbérlő. Ez
oldalba rúgta annak idején a kollégiumot - ennek megy a sora a
legjobban.
Az asztalon boroskancsó áll. Jófajta ürmös a kancsóban, afféle
karcos ürmös, ami fehér habot vet a csap száján. De a kancsóban is
olyan fehér habot visel ideig-óráig, akár a friss sör. Pohárba öntve
úgy villog a színe a lámpa felé tartva, mint a rubin. Másnapra nem jó
eltenni, mert megnyúlósodik, és csúnya, lila-fakó lesz a színe.
- Ne menjetek még, igyuk ki ezt a kicsit, ami benne maradt -
marasztalja apám a vendégeket. Fölemeli, és meglötyögteti a kancsót.
Lötyög még a fenekén vagy másfél liter. Ez a kancsó valamelyik
ősapám kisebbfajta ivószerszámai közé tartozott.
No, maradnak hát. Azt a kicsit úgysem lehet visszatölteni a
hordóba. A négy tekintetes úr szopogatja az ürmöst, és betakaródzik a
pipafüstbe.
A pipafüst! Ki látott már igazi pipafüstöt? Mert nem minden

245
pipafüst igazi. Ahhoz a lélek nyugalma, a kedély derűje, boldog órák
csöndje kell, hogy a pipafüst a maga tiszta valóságában emelkedjék
föl és öltsön alakot a levegőben. Nagy füstmadarak, álombéli kék és
szürkéssárga flamingók, amik halk szárnyukkal úszkálnak a
lámpafényben. Lassan kerengenék, mindig magasabbra és
magasabbra, mint a távozó gólyák, aztán végképpen elenyésznek az
égboltban - a plafonban, amit a végtelenbe mélyít a homály. Néha
egy-egy mohó szippantás után hármasával, négyesével, fürgén
röppennek föl a pipa vörösen parázsló fészkiről. Gyönyörű szép
vonalakban keringenek, kóvályognak, úsznak - egyik olyan a
levegőben, mint két lusta, kéjesen nyújtózkodó, fehér asszonyi kar, a
másik nádszálkarcsú tündér, sejtelmesen clfátyolozva. Órákig el lehet
nézni a pipafüstöt annak, aki olvasni és látni tud bennük.
A négy tekintetes úr ott ül az asztal mellett, pipáznak és
diskurálnak. Ilyenkor hallja az ember a legszebb vadászkalandok
elbeszélését.
Szerencsére az apám mindig megírta, hány nyulat, foglyot és fácánt
lőttek az őszi körvadászatokon, ebből mennyit lőtt ő, és mennyi
osztalék jutott rá. Ez megvigasztalt egy kicsit. Nagyon szerettem az
apámat, és főleg az imponált, hogy a fürjet nagyszerűen lőtte
röptében. Pedig a fürj cikázva surrog a kukoricás fölött.
Karácsony előtt két héttel bejött latinórára a pedellus, hogy
azonnal menjek, az igazgató úr hívat. Mármint engem. Nagyon
elsápadva támolyogtam ki a padból. Az igazgató hívása mindig jelent
valamit. A diáklelkiismeretet mindig terheli valami.
Az üres folyosón a latin puskát kivettem a belső zsebemből,
kihajítottam az ablakon, mandzsettámról pedig izgatottan leradíroztam
a tangens és cotangens képletét.
Az igazgató az asztalnál ült, és szigorúan nézett rám, mikor
beléptem:
- Sürgöny jött hazulról, hogy menj haza azonnal, mert az apád
nagyon beteg. Itt a pénz.. .
Aztán lehajolt az írása fölé az öreg, és többet nem is akart a

246
szemembe nézni. Elvettem a tizenöt forintot az asztal párkányáról. A
sürgönyt nem adta ide. Némán meghajoltam, és kifelé indultam.
Nagyon feszült bennem minden, az ajtóban nagyot nyeltem, és
megfordultam. Nem ismertem meg a saját hangomat, amikor
visszamentem, és megszólaltam:
- Igazgató úr kérem: meghalt az apám?
Az öreg nem felelt mindjárt. Úgy tett, mintha nagyon sok lenne a
dolga, és fel sem nézett az írásából. Aztán csak annyit mondott:
- Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni...
A folyosón nekitámaszkodtam a falnak, és merően néztem a földre.
Éppen akkor lépett ki a tanárszobából Klopeczky, a számtantanár,
csomó füzettel a hóna alatt.
-Te mit ácsorogsz itt? - reccsent rám keményen.
Hebegtem valamit, hogy kérem... én nem... az igazgató úr...
hívatott...
- Mars be az órára, ne lopd itt az időt!
Klopeczky szigorú szemmel végigmért, aztán otthagyott. Én nem
mozdultam. Megpróbáltam gondolkozni.
- Miért nem adta ide az öreg a sürgönyt?
Éreztem, valami homályos sejtelem éreztette velem, hogy meghalt
az apám. Mohón és kétségbeesve kapkodtam elő az emlékeimet, hogy
a halottat életre rázzam, ha csak egy pillanatra is...
.. .A sínek között állott a vonat, már indult, a jobb karjáról szürke,
színevesztett napernyő csüngött le, a bal kezével pedig integetett:
- Szervusz, kisfiam, isten áldjon meg!
Éjszaka utaztam haza. Kint álltam a folyosón. Az aljlakon keresztül
bevillogtak az elsuhanó, havas hegyoldalak, és a homályos folyosón
egyszerre rám rohant és fojtogatni kezdett a fájdalom. Hangosan
zokogni kezdtem, de nem hangosabban, mint a vonat zakatolása.
Egyszerre azon vettem észre magam, hogy valaki mellettem áll, és a
keze szelíden a vállamra ereszkedik.

247
 Öreg, bekecses, prémsapkás úriember volt.
- Miért sír, kisöcsém?
Félbehagytam a zokogást, és az öklömre támasztottam az államat.
- Meghalt az apám - feleltem tompán.
- Hm, hm... - hümmögött az öreg. Tán neki is volt egy ilyen diák
fia, és arra gondolt, hogy az is így fogja majd siratni őt, éjjel, a
vonatban, mikor hazasürgönyzik.
- Miben halt meg?
- A vaddisznó... - mondtam komolyan.
És nem tudom, miért, pontosan láttam azt, amit mondtam:
- Vadászni voltak a tenkei erdőben. Az irtásban rálőtt egy kanra.
Nem találta jól, a kan rárohant, és feltépte a mellét... A hajtok zöld
gallyakra fektették, és úgy vitték haza alkonyat után, fáklyafénynél...
Nem is tudom, hogy miért hazudtam. Jólesett, hogy az öreg
bekecses elképed és álmélkodik. De magam is így képzeltem el az
apám halálát. Akkortájt sokszor olvastam Bethlen leírását Zrínyinek,
a költőnek haláláról.
Eltemettük az apámat. Egy téli hajnalon halt meg. Ágyban, persze,
és nem a vaddisznó öklelte fel. Hogy miben halt meg, egyelőre nem
tudtam. Én nem kérdeztem, mások pedig nem mondták. Titok maradt
előttem, amin sokat tűnődtem és töprengtem.
A régi házból ki kellett költözködni. Egy délután a bútoros kocsik
megállottak a kapu előtt. Már minden fel volt pakolva. Anyám leült a
veranda lépcsőjére, a szájához szorította a zsebkendőjét, és
csendesen sírt. El kellett hagynia azt a házat, amelyben harminchárom
évig élt.
Engem is valami mondhatatlan fájdalom tépett.
Egyszer, mikor már az új, szegényes lakásban voltunk, egy estefelé
meglátogatta az anyámat a doktor, aki kezdettől fogva háziorvos volt
nálunk, és aki az apám halálos ágyánál is ott volt.
Az apámról beszélgettek. Én a másik szobában ültem, és néha

248
áthallatszott egy-egy szó. Odafüleltem.
Azt mondja a doktor:
- A pipafüst ölte meg szegényt.
Többet nem is hallottam. De az a szó szétfeszült a lelkemben. A
pipafüst?. . . A pipák ölni is tudnak? Most egyszerre vad gyűlölettel
gondoltam a pipatóriumra. Kisgyerek koromban sokat ácsorogtam és
bámészkodtam az apám gazdag pipagyűjteménye előtt. A délutáni
napsugárban mint a drágakövek csillogtak a pipák. Kopott, fekete
ezüstből volt a kupakjuk. Mind külön remek ötvösmunka. A nyakuk,
amely alul bársonyfekete volt, halk árnyalattal ment át a bronzos
aranyba, az aranyszínű és a sárgás tajtékfehérbe. És olyan finom
hajlású volt, mint a nemes vadászparipák nyaka. A pipák ékességei,
díszei voltak az apám életének. Vigasztalói magányos óráinak.
Ők ölték volna meg?!
Mint iszonyú és megfejthetetlen titok sötétlett bennem ez a
gondolat. Szerettem volna megkérdezni valakitől, de féltem, hogy
kinevetnek.
Sokszor egészen különös és vad álmaim voltak. Az apámat láttam
jajgatva szaladgálni a szobákon keresztül. Üveges szemei
kimeredtek, és kétségbeesve tépte és szaggatta le a nyakáról a
pipafüst kék és sárga, szürke szalagjait, amelyek mint valami gonosz
kígyók, a nyakára gyűrűztek, és meg akarták fojtani. Máskor meg úgy
láttam, hogy viaszsárgán és mozdulatlanul fekszik a kanapén, ahol
délutáni álmát szokta aludni. Eílankadt kezéből kihullott a pipa, a
szája nyitva volt, és nyitott száján keresztül gyilkos, sárgásbarna
füstsáv kúszott le lassan a mellébe...
Két év múlva Pestre kerültem. A jogi pályára készültem,
gondoltam, így könnyebben és hamarább kenyérhez jutok. De bizony
így is nehezen ment. Egy délután a kávéházban ültem. Nagyon
árvának és nagyon egyedülvalónak éreztem magam.
Ilyenkor mindig az apámra gondoltam. Milyen más lenne, ha ő
most élne!
Csak ültem az asztalnál, és úgy tettem, mintha az újságot olvastam

249
volna, a gondolataim azonban messze jártak.
A pipafüst! Ez a titok még mostanában is sokszor marokra fogta a
szívemet.
Egyszerre csak a vállamra nehezedett egy kéz.
- Mit csinál itt, fiatal barátom?
Egy megyémbcli ismerős volt. Leült mellém, szarvasagancsos
botját és a kalapját letette mellém a székre.
- Azóta nem is láttam, mióta meghalt az apja...
- Pedig az ám régen volt - mondtam hirtelen clkomorodva.
Az öreg forgatta az ujján nagy, karneolköves gyűrűjét, és a gyűrűt
nézegette, mialatt beszélt.
- Jó ember volt... Nekem is nagyon jó emberem volt.
Hanem hát... egy baja volt szegénynek...
- A pipafüst... - mondtam tompán.
Az öreg bólintott.
- Az bizony! A pipafüst...
Megállt bennem a lélegzet. Ijedt kerekre tágult a szemem. Már
lemondtam róla, hogy valaha meg tudom fejteni a pipafüst titkát, és
most... hátha ez az ember tudja...
Az öreg beszélni kezdett:
- Tulajdonképpen érelmeszesedés... De hát az mindegy. Bizony,
nem ebbe a világba való volt szegény... Tönkrement, elpusztult... Én
ott voltam, én tudom... A sok váltó, a sok betáblázás... Mind a pipák
miatt. Mert nem dolgozott szegény megboldogult. Csak ült, csak
pipázott. A legfontosabb dolgait elpipázta. Beleült a karosszékbe, és
pipázott. Ezért ment tönkre, ezért fojtották meg az adósságok. Jól
mondta... A pipafüst ölte meg! Haj, haj, most más világ van. Dolgozni
kell, verekedni kell, lihegni kell, könyökkel, foggal, ököllel, mert
eltapossák az embert... A régi világ elmúlt...
Felállt, és körülnézett a kávéházban. Egyszerre integetni kezdett
valakinek.

250
 - Halló! Müller úr! Halló!
Felkapta a székről sárga, agancsos fejű botját, a kalapját a feje
búbjára tette, futtában kezet rázott velem, és ellihegett.
Én ott maradtam egyedül, és az apámra gondoltam, aki kapásból
lőtte röptében a fürjet. Akit régen a gyermek csodálatával és most a
férfi fájdalmával végtelenül és forrón szerettem.
Az apámra gondoltam, és úgy láttam őt e pillanatban, ahogy a nagy
karosszékben ül, kint a verandán. Feje fölött az alkonyat lebeg,
lábainál vadászkutyája hever. A pipafüst óriási fellegei kóvályognak
körülötte, és ő a karosszékkel, a verandával, a házzal és az élettel
együtt lassan távolodik, mindig messzebb és messzebb...
.. .És aztán betakarja a pipafüst.

251