Arthur C.

Clarke
Gentry Lee

A RÁMA
KERTJE
 A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült:
Arthur C. Clarke – Gentry Lee: The Garden of Ráma

A Bantam Spectra Book, 1992

Copyright © 1991 by Arthur C. Clarke and Gentry Lee

Fordította
GALAMB ZOLTÁN

Borító
MÁROK ATTILA

ISBN 978–963–497–287–7

Lektor: Juhász Ferenc

Tördelőszerkesztés: KARAKTERTAX BT., Szvoboda Gabriella
Színre bontás: A–SzínVonal 2000 Kft.
Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor

Nyomda: Debreceni Kinizsi Nyomda Kft.

Felelős vezető: Bördős János
 Köszönetnyilvánítás
Sokan járultak hozzá értékes közreműködésükkel e regény elkészültéhez.
A könyvre gyakorolt többféle hatást tekintve közülük is elsősorban
szerkesztőnket, Lou Aronicát kell megemlítenünk. A kezdeti fázisban tett
megjegyzései segítettek abban, hogy kialakíthassuk az egész regény
szerkezetét, a kész kéziraton tett éleslátásról tanúskodó szerkesztői javításai
pedig sokkalta gördülékenyebbé tették a szöveget.
Jó barátunk, a polihisztor Gerry Snyder ismét rendkívül segítőkésznek
bizonyult, idejét nem kímélve foglalkozott minden, akár kisebb, akár nagyobb
technikai problémával. Amennyiben a történet orvosi témát érintő passzusai
pontosnak és valószerűnek tűnnek, az dr. Jim Willerson érdeme. Az ugyanitt
előforduló esetleges hibák szigorúan csak a szerzőknek róhatok fel.
Az írás első fázisában Jihei Akita minden tőle telhetőt megtett, hogy
segítsen nekünk megkeresni a megfelelő helyszíneket a japán jelenetekhez.
Ezenkívül készségesen mesélt nekünk nemzete történelméről és szokásairól.
Thaiföldön Ms. Watcharee Monviboon elsőrangú idegenvezetőként ismertetett
meg minket országa csodáival.
A regény meglehetős részletességgel foglalkozik a nőkkel,
mindenekelőtt érzéseikkel és gondolkodásmódjukkal. Bebe Barden és Stacey
Lee mindketten bármikor a rendelkezésünkre álltak, hogy megvitassák velünk
a női természetet. Ms. Barden ezenkívül különösen sokat segített Benita
García életével és költészetével kapcsolatos ötleteivel.
Stacey Kiddoo Lee több alkalommal is közvetlenül hozzájárult A Ráma
kertje elkészüléséhez, a legfontosabb mégis a fáradozásaink egészét érintő
önzetlen támogatása volt. Emellett a regény megírása idején adott életet
negyedik fiúgyermekének, Travis Clarke Lee–nek. Mindezért külön köszönet
jár neked, Stacey.
NICOLE NAPLÓJA
 1
2200. december 29
Simone Tiasso Wakefield két nappal
ezelőtt, a Földön greenwichi idő szerint
éjjel 10:44–kor köszöntötte a
világmindenséget. Hihetetlen élmény
volt. Úgy hittem, korábban
megtapasztaltam már erős érzelmeket,
ám életemben eddig semmi más – sem
édesanyám halála, sem a Los Angeles–i
olimpiai aranyérem, sem a Henrik
herceggel eltöltött harminchat óra, sem
Geneviève megszületése a tours–i
kórházban édesapám gondos felügyelete
mellett – nem érintett meg annyira
mélyen, mint az az öröm és
megkönnyebbülés, amikor végre
meghallottam, hogy Simone először
felsír.

Michael azt jósolta, hogy a kisbaba Karácsony napján fog megérkezni. A

tőle megszokott kedves modorában közölte velünk, hogy Isten „azzal ad majd
jelet nekünk”, hogy az űrgyermek Jézus feltételezett születésnapján jön a
világra. Richard gúnyolódott, ahogy mindig, amikor Michaelt elragadja a
vallásos hevület. De amikor Karácsony előestéjén megéreztem az első szülési
fájásokat, még Richard is kis híján hívővé lett.
 A Karácsonyt megelőző éjjelen nyugtalanul aludtam. Épp mielőtt
felébredtem volna, élénk, életszerű álmot láttam. Beauvois–ban sétáltam a
tavunk partján, és Duvois–val, a kacsánkkal meg vadruca társaival játszottam,
amikor meghallottam, hogy valaki szólít. Nem ismertem fel a hang gazdáját,
de határozottan tudtam, hogy egy nő beszél. Közölte velem, hogy a szülés
rendkívül nehéz lesz, és hogy minden erőmet össze kell majd szednem, hogy
világra hozhassam a második gyermekem.
Karácsonykor aztán, miután kölcsönösen átadtuk egymásnak az
egyszerű ajándékokat, amiket titokban rendeltünk meg a rámaiaktól,
elkezdtem felkészíteni Michaelt és Richardot az esetleges vészhelyzetekre.
Úgy hiszem, Simone valóban Karácsony napján született volna meg, ha elmém
nem lett volna olyan egyértelmű tudatában annak, hogy a két férfi egyike sem
állt akár megközelítőleg sem készen arra, hogy segíthessen nekem, ha
valamilyen komolyabb probléma merülne fel. Valószínűleg a puszta akaratom
késleltette azon a két utolsó napon a szülést.
Az egyik vészforgatókönyv, amit megtárgyaltunk, a farfekvéses szülésre
vonatkozott. Pár hónappal korábban, amikor a méhemben növekvő
gyermeknek volt még némi lehetősége a mozgásra, egészen bizonyosan
éreztem, hogy fejtetőn helyezkedik el. De úgy véltem, az utolsó héten, mielőtt
felvette volna a születési pozíciót, sikerült átfordulnia. Csak részben volt
igazam. Valóban fejjel előre jutott a szülőcsatornába; az arca azonban felfelé,
a gyomrom irányába nézett, és az első néhány komoly összehúzódás után a kis
feje búbja kényelmetlenül nekifeszült a medencémnek.
Egy földi kórházban az orvos ekkor valószínűleg császármetszéssel
oldotta volna meg a problémát. Egy orvos egyértelműen figyelte volna, nem
szorul–e be a magzat, és rögtön az elején munkába állította volna a
robotműszereket, és minden igyekezetével azon lett volna, hogy Simone ne
kerülhessen ilyen kellemetlen pozícióba.
A vége felé elviselhetetlenné vált a fájdalom. Az erős összehúzódások
között, melyek makacsul ellenszegülő csontjaim felé tolták őt, megpróbáltam
utasításokat odakiáltani Michaelnak és Richardnak. Richard szinte teljesen
hasznavehetetlen volt. Nem tudott mit kezdeni a fájdalmammal (a
„zűrzavarral”, ahogyan később utalt rá), és még kevesebbet tudott segíteni a
gátmetszés végrehajtásában és a rámaiaktól kapott hevenyészett szülészeti
fogó kezelésében. Michael, szegénykém, a helyiség hűvös levegője ellenére
verejtéktől gyöngyöző homlokkal hősiesen küzdött, hogy kövesse, néha
összefüggéstelen utasításaimat. A készletemből vett szikével jobban kitágított,
majd a rengeteg vér miatti pillanatnyi tétovázás után megkereste Simone fejét
a szülészeti fogóval. Harmadszori próbálkozásra valahogy sikerült neki
egyszerre visszatolnia őt a szülőcsatornába, és átfordítania, hogy végre világra
jöhessen.
Mindkét férfi felordított, amikor előbukkant Simone feje. Én továbbra is
a légzésem ütemére koncentráltam, aggódtam, hogy esetleg nem maradok
eszméletemnél. A heves fájdalom ellenére én is felüvöltöttem, amikor a
következő erőteljes összehúzódás Michael két kezébe lökte Simone–t.
Apaként Richardra várt a feladat, hogy elvágja a köldökzsinórt. Amikor
Richard végzett, Michael odatartotta elém Simone–t, hogy szemügyre
vehessem őt.
– Kislány – jelentette be könnyes szemmel. Gyengéden a hasamra
fektette, én pedig kissé felemelkedtem, hogy jól láthassam. Elsőként az jutott
eszembe róla, hogy pontosan úgy néz ki, mint az édesanyám.
Komoly erőfeszítést kellett tennem, hogy tudatomnál maradjak, amíg
eltávolítják a méhlepényt, én pedig Michael segédlete mellett összevarrtam a
vágásokat, amiket ő ejtett rajtam a szikével. Aztán elájultam. A következő
huszonnégy órából nem sokra emlékszem. Annyira kifárasztott a vajúdás és a
szülés (a szülési fájdalmaim ötpercenként követték egymást tizenegy órán át,
mielőtt Simone ténylegesen megszületett), hogy amikor csak alkalmam
adódott rá, elaludtam. Újszülött kislányom készségesen, unszolás nélkül vette
magához az anyatejet, és Michael határozottan állítja, hogy kétszer vagy
háromszor még félálomban is megszoptattam. A tejem most már azonnal
áramlani kezd a mellembe, amint Simone szája rátapad. Roppant elégedettnek
tűnik, amikor végez. Örülök, hogy van elég tejem a számára – attól féltem,
hogy ugyanolyan gondjaim lesznek vele, mint annak idején Geneviève–vel
voltak.
A két férfi közül egyet mindig magam mellett találok, amikor
felébredek. Richard mosolya mindig egy kissé erőltetettnek tűnik, ennek
ellenére hálás vagyok érte. Michael előszeretettel nyomja a kezembe vagy a
mellemhez Simone–t, amikor ébren vagyok. A karjaiban ringatja, még akkor
is, amikor sír, és folyton azt mormolja: – Mennyire szép!
E pillanatban Simone mellettem alszik a rámaiak által szőtt
takaróutánzatba bugyolálva (a vendéglátóink számára érthető kvantitatív
kifejezésekkel rendkívül nehéz pontosan leírni a textíliákat, különösen az
olyan szavakkal akad gond, mint a „puha”). Tényleg úgy néz ki, mint az
édesanyám. A bőre egészen sötét, talán még annál is sötétebb, mint az enyém,
a feje tetejét borító boglya pedig hollófekete. Szeme telt barna. A nehéz szülés
miatt még mindig kissé kúpos és eldeformálódott fejével nehéz valóban
szépnek nevezni őt. Michaelnak persze igaza van. Simone gyönyörű. Az őrült
ütemben levegőért kapkodó törékeny, vöröses lényben könnyedén meglátom a
szépséget. Isten hozott a világban, Simone!
 2
2201. január 6.
Már két napja teljesen levert vagyok. És
fáradt, annyira fáradt. Hiába tudom,
hogy a szülés utáni depresszió tipikus
esete ez, képtelen vagyok felülkerekedni
a lehangoltságomon.

Ma reggel volt a legrosszabb. Richard előtt ébredtem, aztán csak

feküdtem a matrac innenső oldalán. Tekintetem Simone felé fordítottam, aki a
fal mellé állított rámai bölcsőben aludt békésen. Bármennyire szeretem őt,
nem tudtam pozitívan gondolni a jövőre. Az eksztatikus izzás, amely az első
hetvenkét órában aranyfénybe borította kislányom születését, mostanra végleg
kihunyt. Reményvesztett megállapítások és megválaszolhatatlan kérdések
végtelen sora áramlott át elmémen. Milyen életed lesz, kicsi Simone? Hogyan
biztosíthatjuk majd mi, a te szüleid, a boldogságodat?
Drága kislányom, a szüleiddel és Michael O’Toole nevű jó barátjukkal
együtt egy gigantikus földön kívüli eredetű űrhajó föld alatti barlangjában élsz.
Az életedben szerepet játszó három felnőtt mindegyike a Föld bolygóról
származó kozmonauta, a Newton–expedíció tagjai, akiket azért indítottak
útnak közel egy éve, hogy tanulmányozzák a Rámának elkeresztelt hengeres
égitestecskét. Egyedül édesanyád, édesapád és O’Toole tábornok tartózkodtak
még az idegen űrjárműben, amikor a Ráma váratlanul irányt változtatott, hogy
kitérjen a paranoiás Földről fellőtt atomrakéta–sorozat elől.
A barlangunk felett egy titokzatos felhőkarcolókból álló szigetváros terül
el, amit New Yorknak nevezünk. Körötte fagyott tenger, amely teljesen
körbefutja és kettészeli a hatalmas hajót. Édesapád számításai szerint ebben a
pillanatban a Jupiter keringési pályájához egészen közel járunk már (habár az
óriási gázgömb maga igencsak messze, a Nap túloldalán tartózkodik) egy
hiperbola íve mentén haladva, mely egy idő után végleg elhagyja majd a
Naprendszert. Nem tudjuk, hová megyünk. Nem tudjuk, ki építette ezt az
űrhajót, és hogy miért építették. Tudjuk viszont, hogy mások is utaznak a
fedélzetén, de fogalmunk sincs arról, hogy ők honnan kerültek ide, ráadásul jó
okunk van azt hinni, hogy legalább néhányuk ellenséges lehet.
Az elmúlt két nap gondolatai újra meg újra ugyanazt a mintázatot
követték. Minden alkalommal ugyanarra a lehangoló következtetésre jutottam:
megbocsáthatatlan, hogy elvileg érett felnőttként egy ennyire gyámoltalan és
ártatlan lényt hoztunk a világra egy olyan környezetben, amelyről ennyire
keveset tudunk, és amely felett semmi uralmunk sincs.
Ma kora reggel, amint rájöttem, hogy ma van a harminchetedik
születésnapom, sírva fakadtam. Eleinte halkan pityeregtem, de amikor
feltolultak a régi születésnapok emlékei, elcsukló zokogás váltotta fel a néma
könnyeket. Heves, fájdalmas szomorúság öntött el, nem kizárólag Simone,
hanem magam miatt is. És ahogy felidéztem a pompás kék bolygót, ahonnan
származunk, és nem tudtam beleképzelni Simone jövőjébe, egyre csak
ugyanazt a kérdést tettem fel magamnak. Miért kellett megszülnöm ezt a
gyermeket, ekkora zűrzavar közepette?
Megint ez a szó. Richard egyik kedvence. Az ő szótárában a zűrzavar
gyakorlatilag korlátlanul alkalmazható. Bármire, ami kaotikus és/vagy
irányíthatatlan, legyen szó technikai problémáról vagy családi válsághelyzetről
(mint például a szülés utáni depresszió szorításában zokogó feleség),
zűrzavarként utal.
Ma reggel nem sok hasznukat vettem a férfiaknak. Hiábavaló
próbálkozásaik, hogy felvidítsanak, csak még gyászosabbá tették a
hangulatomat. Kérdés: Miért van az, hogy ha egy férfi szomorú nővel találja
szemben magát, rögtön azt feltételezi, hogy a nő rossz kedélye valamiképp
vele hozható kapcsolatba? Tulajdonképp igazságtalan vagyok. Michaelnak
már három gyermeke volt életében, és lehet némi fogalma arról, miféle
érzések kerítettek hatalmukba. Többnyire csak azt kérdezgette, mit tehetne
értem. Richardot ellenben teljesen feldúlták a könnyeim. Megrémült, amikor
alighogy felébredt, meghallotta a sírásomat. Először azt hitte, rettenetes fizikai
fájdalom gyötör. Csak a legcsekélyebb mértékben sikerült megnyugtatnom,
amikor elmagyaráztam neki, hogy egyszerűen depressziós vagyok.
Miután megállapítottuk, hogy nem ő a felelős a borongós hangulatomért,
Richard végig hallgatott, mialatt kiadtam magamból a Simone jövőjét illető
aggodalmaimat. Elismerem, hogy kissé felkavart mindez, de neki semmit sem
sikerült felfognia abból, amit mondtam neki. Állandóan ugyanazt ismételgette,
hogy Simone jövője semmivel sem bizonytalanabb a sajátunknál, és tette ezt
abban a hitben, hogy mivel logikus oka nem lehetett a zaklatottságomnak, a
depresszióm majd egy csapásra megszűnik. Végül, miután már több mint egy
órája elbeszéltünk egymás mellett, Richard helyesen arra a következtetésre
jutott, hogy semmit sem segít, és amellett döntött, hogy inkább békén hagy.
(Hat órával később.) Valamivel jobban érzem magam. Még három
órának kell eltelnie, hogy véget érjen a születésnapom. Ma kisebb bulit
csaptunk. Az imént szoptattam meg Simone–t, és most megint mellettem
fekszik. Michael úgy tizenöt perce ment vissza tőlünk a saját szobájába a
folyosó végén. Richard csak a párnájára hajtotta a fejét, és öt perc múlva már
el is szenderedett. Az egész napját azzal töltötte, hogy a kérésemre jobb
pelenkát állíttasson elő.
Richard szívesen tölti az idejét azzal, hogy felügyeli és lajstromba veszi
minden interakciónkat a rámaiakkal, vagy bárki is kezeli azokat a
számítógépeket, amelyeket a szobáinkban elhelyezett billentyűzettel
működésbe hozunk. Soha senkit és semmit nem láttunk még a közvetlenül a
fekete képernyő mögött nyíló sötét alagútban. Így nem tudhatjuk, odabent
valóban valamiféle lények reagálnak–e a kéréseinkre, és utasítják–e az
üzemeiket, hogy gyártsák le számunkra időnként a tárgyakat, de kényelmesebb
rámaiként emlegetni vendéglátóinkat és jótevőinket.
A velük való kommunikáció egyszerre bonyolult és egyszerű. Bonyolult,
mivel a fekete képernyőre rajzolt képek és a matematika nyelvének pontosan
meghatározott kvantitatív formulái révén beszélgetünk velük. Egyszerű, mivel
a billentyűzet segítségével ténylegesen bevitt közlések mondattana
elképesztően szimpla. Az általunk leggyakrabban használt mondat a
„Szeretnénk” és a „Kérünk” szóval kezdődik (természetesen nem tudhatjuk,
kéréseinket pontosan hogyan fordítják le, és csak feltételezhetjük, hogy
kellően udvariasak vagyunk – lehetséges, hogy az aktivált utasítások nyers
hangnemben fogalmazódnak meg, és azzal indítanak, hogy: „Adjatok
nekünk”), amit a részünkre elkészítendő tárgy részletes leírása követ.
A legnehezebb rész a kémia. Az olyan egyszerű, hétköznapi dolgok,
mint a szappan, a papír és az üveg felettébb bonyolult összetételűek, és a
számok és az adott anyagot alkotó vegyületek fajtái szempontjából rendkívül
nehezen meghatározhatók. Időnként – amint azt Richard nem sokkal azután
kiderítette, hogy ismerkedni kezdett a billentyűzettel és a fekete képernyővel –
az előállítási folyamatot is fel kellett vázolnunk, méghozzá a szükséges
hőmérsékletekkel együtt, máskülönben annak, amit megkapunk, nem sok köze
lesz ahhoz, amit rendeltünk. A kívánságaink közlése nagyrészt próba–
szerencse alapon működik. Eleinte felettébb alacsony hatásfokúnak és
hiábavalónak bizonyult az interakció. Mindhárman azon sopánkodtunk,
bárcsak többre emlékeznénk a főiskolás kémiából. Valójában a hétköznapi
szükségletek biztosítása terén mutatott lassú előrejutásunk vett rá minket a
Nagy Kirándulásra, ahogy azt Richard szereti emlegetni, és amelyre négy
hónappal ezelőtt került sor.
Addigra a környezet hőmérséklete New York felszíni részén ugyanúgy,
ahogy a Ráma többi részében is, öt fokkal fagypont alá esett, Richard pedig
megerősítette, hogy a Szalag–tenger fenékig befagyott. Egyre jobban
aggódtam amiatt, hogy nem tudunk majd kellően felkészülni a gyermekem
megszületésére. Túl sok időbe telt bármit is megvalósítanunk. Működő vécét
keríteni és beállítani például egyhónapos vállalkozásnak bizonyult, és az
eredmény csupán épp elfogadható lett. Az elsődleges problémánk többnyire
abból fakadt, hogy hiányos műszaki leírásokkal láttuk el vendéglátóinkat.
Néha azonban maguk a rámaiak jelentették a gondot. Több alkalommal
közölték velünk a matematika és a kémia mindkettőnk számára kölcsönösen
érthető nyelvén, hogy egy–egy adott tárgyat nem tudnak az általunk
meghatározott időtartam alatt legyártani.
A lényeg, hogy Richard egyik reggel bejelentette: elhagyja a
barlangunkat, és megpróbál eljutni a Newton–expedíció még mindig a
Rámához kapcsolt űrnaszádjához. Azzal a határozott céllal indult el, hogy
letöltse a hajó számítógépén tárolt tudományos adatbázis kulcsfontosságú
részeit (ami mérhetetlenül megkönnyítené a rámaiakhoz intézett kéréseink
megfogalmazását), de azt is elismerte, hogy rettenetesen fáj már a foga egy
kevés tisztességes ételre. Addig a rámaiak vegykonyhájában készített
kotyvalékok segítségével sikerült egészségesnek maradnunk. Az étel zöme
viszont vagy íztelen, vagy rettenetes volt.
Meg kell hagyni, vendéglátóink kezdettől fogva kifogástalanul
teljesítették kéréseinket. Habár tudtuk, általánosságban miként írjuk le a
testünk számára szükséges vegyi alkotóelemeket, egyikünk sem
tanulmányozta soha az ízlelés folyamatának bonyolult biokémiáját. Az első
napokban az evés szükséglet–kielégítésnek számított, sosem élvezetnek. A
„katyvaszt” gyakran alig bírtuk lenyelni, ha egyáltalán meg tudtunk küzdeni
vele. Az étkezést nem egyszer erős hányinger követte.
Szinte egy egész napot a Nagy Kirándulás esetleges előnyeinek és
hátrányainak megvitatásával töltöttük hármasban. Terhességem „refluxos”
korszakában jártam épp, és meglehetősen kellemetlenül éreztem magam. Noha
nem volt különösebben ínyemre, hogy egyedül kell maradnom a
barlangunkban, miközben a két férfi átkel a jégen, felkutatja a terepjárót, átvág
a Középső Alföldön, aztán a járművel vagy gyalogosan felkaptat az Alfa–
táborig vezető több kilométeres úton, rájöttem, hogy különböző módokon is
egymás hasznára lehetnek. Abban is egyetértettem velük, hogy magányosan
nekivágni az útnak túlzottan vakmerő vállalkozás lenne.
Richard biztosra vette, hogy a terepjáró még működőképes lesz, a
széklifttel kapcsolatban azonban kevésbé derűlátónak mutatkozott. Hosszasan
tárgyaltunk a Newton űrnaszádban esett lehetséges rongálódásokról, mivel a
Ráma mellett, a védőhálón túl dokkoló hajó ki volt téve az atomtámadás
pusztító hatásának. Richard úgy okoskodott, hogy miután nem fedeztünk fel
látható sérülést (mivel hozzáfértünk a rámai érzékelők kimeneti
információihoz, a támadás óta eltelt hónapok során többször megnéztük a
Newton űrnaszádról készült képeket), lehetségesnek tűnt, hogy akaratlanul
maga a Ráma védte meg a hajót az összes atomrobbanástól, és ebből
kifolyólag talán a belsejében sem okozott károkat a sugárzás.
Ami engem illet, kevésbé ítéltem biztatónak a kilátásainkat. Annak
idején a környezetvédelmi mérnökökkel együtt dolgoztam az űrhajó pajzsának
tervein, és pontosan tudtam, mennyire érzékenyek a Newton alrendszerei a
sugárzásra. Habár egyértelműen úgy gondoltam, hogy a tudományos adatbázis
nagy valószínűséggel sértetlen maradt (a processzorok és a memóriaegységek
egyaránt sugárzásnak ellenálló alkatrészekből készültek), lényegében
kétségem sem volt afelől, hogy az élelmiszerkészletek sugárszennyezetté
váltak. Mindig is tudtuk, hogy az előrecsomagolt ételeinket viszonylag
kevéssé védett helyen tároltuk. Voltaképp már a kilövés előtt felmerült annak
az aggasztó lehetősége, hogy egy váratlan napkitörés elegendő sugárzást
produkálhat ahhoz, hogy ne lehessen biztonsággal elfogyasztani az ételeinket.
Nem attól féltem, hogy egyedül kell maradnom arra a néhány napra,
esetleg egy hétre, amíg a férfiak megjárják az utat a hajóhoz és vissza. Sokkal
inkább annak a lehetősége aggasztott, hogy valamelyikük nem tér majd vissza,
vagy talán egyikük sem. Ez nem pusztán a polipókoktól (egyre inkább ezen a
néven emlegettük e furcsa, nyolclábú lényeket) és a hatalmas űrhajóban
velünk együtt utazó idegen létformáktól függött. Környezeti
bizonytalanságokkal úgyszintén kalkulálni kellett. Mi lesz, ha a Ráma hirtelen
manőverbe kezd? Mi lesz, ha valami más, hasonlóan kellemetlen esemény
következik be, és nem sikerül visszajutniuk New Yorkba?
Richard és Michael megnyugtattak, hogy nem fognak kockáztatni, és
hogy semmi mással nem próbálkoznak, csak elmennek az űrnaszádig, és
visszajönnek. Az egyik huszonnyolc órás rámai nap reggelén, nem sokkal
virradat után indultak el. Első alkalommal maradtam egyedül a New Yorkba
vezető hosszú, magányos vándorlásom óta, amely azzal indult, hogy a
verembe estem. Természetesen nem voltam igazán egedül. Ereztem, ahogy
Simone rugdalózik bennem. Elképesztő érzés az áldott állapot. Van valami
leírhatatlanul csodálatos abban, hogy egy másik érző lelket is a testemben
tudhatok. Különösen azért, mivel a magzatot nagy részben a saját génjeim
alkotják. Milyen kár, hogy a férfiak nem tapasztalhatják meg a terhességet! Ha
megtehetnék, talán megértenék, miért aggódunk folyton a jövő miatt.
A két férfi távozását követő harmadik földi napon keményen kitört
rajtam a klausztrofóbia. Elhatároztam, hogy kimerészkedem, és körülnézek
New Yorkban. A Rámában sötétség honolt, de annyira nem bírtam
megmaradni egy helyben, hogy ennek ellenére nekivágtam a sétának. A levegő
egészen lehűlt. Vastag bomberdzsekim cipzárját összehúztam előredagadó
hasamon. Még csak pár perce gyalogoltam, amikor távoli zaj csapta meg a
fülemet. A hideg futott végig a hátamon, és azonnal megtorpantam. Az
adrenalinlöket érezhetően Simone–ra is hatott, mivel élénken rugdalózni
kezdett, miközben én füleltem. Alig egy perc elteltével újra meghallottam a
zajt, a fémfelületen vánszorgó–súrlódó sörték hangját, amit magas
frekvenciájú szűkölés kísért. A hang összetéveszthetetlen volt; egyértelműen
egy polipók kószált New Yorkban. Visszasiettem az odúba, és megvártam,
amíg felvirradt a rámai hajnal.
Amikor kivilágosodott, visszatértem New Yorkba, és mindenfelé
kóboroltam. Amíg annak a különös fészernek a közelében jártam, ahol a
verembe estem, kétségeim támadtak azt illetően, hogy a polipókok kizárólag
éjszaka merészkednek elő. Richard kezdettől fogva azt hajtogatta, hogy
éjszakai lények.
A Föld melletti elhaladás utáni első két hónapban, még mielőtt
megépítettük volna a védőrácsot, amely megakadályozta, hogy kéretlen
látogatók ereszkedjenek le a barlangunkba, Richard egy sor kezdetleges
vevőkészüléket helyezett ki a polipókok barlangjának fedele közelébe (akkor
még nem tudta kellően pontosan közölni a rámaiakkal, miféle elektromos
alkatrészekre lenne szüksége), és – legalábbis számára megnyugtatóan –
megbizonyosodott róla, hogy a lények kizárólag éjszaka jönnek a felszínre. A
polipókok idővel minden műszerét felfedezték és elpusztították, de csak
miután Richard perdöntő erejűnek vélt adatokat gyűjtött ahhoz, hogy igazolja
a hipotézisét.
Akárhogy is, Richard megállapítása egyáltalán nem nyugtatott meg,
amikor hirtelen hangos és teljesen ismeretlen zajt hallottam a barlangunk felől.
Éppen a fészerben álltam, és a verem mélyébe bámultam, ahol kis híján
meghaltam kilenc hónappal azelőtt. A pulzusom rögtön felszökött, és
libabőrös lettem. Leginkább az nyugtalanított, hogy a hang forrása köztem és
rámai otthonom közt helyezkedett el. A szaggatott hang irányába óvakodtam,
kikukkantottam az épületek sarkai mögül, mielőtt elszántam volna magam a
továbbhaladásra. Végül sikerült kiderítenem, honnan származik a hang.
Richard miniatűr láncfűrésszel vágott le darabokat a Newtonról magával
hozott rácsból.
 Valójában épp vitatkoztak, amikor rájuk leltem. Egy viszonylag
kisméretű, összesen úgy ötszáz keresztpontot tartalmazó, háromszor három
méteres rácsot erősítettek az egyik alacsony, jellegtelen fészerre, nagyjából
száz méterre keletre a barlangunk nyílásától. Michael helytelenítette, hogy
láncfűrésszel mennek neki a rácsnak. Abban a pillanatban, amikor
megpillantottak, Richard épp azzal védte tettét, hogy a rács rugalmas anyagát
magasztalta.
Mindkettejüket percekig ölelgettem és csókolgattam, aztán beszámoltak
a Nagy Kirándulásról. Az út könnyűnek bizonyult. A terepjáró és a széklift
hibátlanul működött. A műszereik nem kevés sugárzást észleltek mindenfelé
az űrnaszádban, így nem maradtak sokáig, és ételt sem hoztak el onnan. A
tudományos adatbázis viszont meglehetősen jó állapotban megmaradt. Richard
az adattömörítő alprogramjait használta, hogy az adatbázis jelentős részét a
hordozható számítógépeinkkel kompatibilis adatkockákra mentse át. Egy
hatalmas hátizsáknyi szerszámot is magukkal hoztak, többek között azt a
láncfűrészt, amiről úgy vélték, segíthet lakályosabbá tenni a szállásunkat.
Richard és Michael innentől fogva megállás nélkül dolgoztak egészen
Simone megszületéséig. Az adatbázisból merített plusz információ nagyban
megkönnyítette, hogy a rámaiaktól megrendeljük a számunkra szükséges
dolgokat. Még olyasmivel is kísérleteztem, hogy – módjával – ártalmatlan
észtereket és más egyszerű szerves anyagokat kevertettem az ételbe, ami
valamelyest javított az ízeken. Michael berendezte a saját szobáját a folyosó
végén, megépült Simone bölcsője, és a mosdóink is összehasonlíthatatlanul
jobbá váltak. A korlátozott lehetőségekhez képest az életkörülményeink immár
egészen elfogadhatóak. Hamarosan talán... De csitt! Halk sírást hallok magam
mellől. Ideje megetetnem a kislányomat.
Mielőtt a születésnapom utolsó harminc perce már a múlté lenne, vissza
szeretnék térni korábbi születésnapjaim élénk emlékképeihez, melyek ma
reggel kiváltották a depressziómat. Nekem mindig is a születésnapom
jelentette az év legjelentősebb eseményét. A Karácsony–újév–időszak szintén
különleges, ám egészen másképp, mivel ezek mindenki mással közös ünnepek.
A születésnap közvetlenebb módon állítja központba az egyént. A
születésnapjaimat mindig is az életem iránya feletti elmélkedésre és
értékelésre használtam.
Ha kísérletet tennék rá, valószínűleg ötéves koromtól fogva minden
egyes születésnapomból fel tudnék idézni valamit. Némelyik emlék
természetesen jóval meghatóbb, mint mások. Ma reggel a régi ünnepekről
megmaradt emlékképek mélységes nosztalgiával és honvággyal töltöttek el.
Lehangoltságomban kegyetlenül szidtam magam, amiért képtelen vagyok
rendet és biztonságot vinni Simone életébe. De még a depresszió legmélyére
süllyedve, itteni létünk roppant bizonytalanságával szembesülve sem kívántam
volna ténylegesen, hogy Simone ne legyen itt velem, hogy megoszthassam
vele az életem. Nem, utunkon a legszorosabb szülő–gyermek kötelék kapcsol
egymáshoz minket, együtt tapasztaljuk meg a tudat csodáját, amit életnek
nevezünk.
Korábban is kialakult már efféle kötelék, nemcsak édesapámmal és
édesanyámmal, hanem első kislányommal, Geneviève–vel is. Hmm.
Megdöbbentő, hogy az édesanyámról őrzött emlékképek még mindig ennyire
élesen kirajzolódnak az elmémben. Annak ellenére, hogy huszonhét éve
meghalt már, amikor még csak tízesztendős voltam, csodálatos emlékek
bőségszaruját hagyta rám. Az utolsó vele töltött születésnapom egészen
rendkívüli volt. Hármasban Párizsba utaztunk vonattal. Apa új olasz öltönyét
vette fel, és rendkívül jóképűnek tűnt. Anya egyik élénk, színes törzsi ruháját
választotta ki. Rétegesen felrakott hajával úgy nézett ki, akár a szenufo
hercegnő, aki azelőtt volt, hogy hozzáment volna az édesapámhoz.
Egy elegáns étteremben vacsoráztunk nem messze a Champs–Élysée–
től. Aztán átsétáltunk egy színházba, ahol egy csupa fekete társulat adott elő
bennszülött táncokat Afrika nyugati régióiból. Az előadás után bemehettünk a
színfalak mögé, ahol édesanyám bemutatott az egyik táncosnak, egy rendkívül
fekete bőrű, magas, gyönyörű nőnek. Édesanyám egyik távoli,
elefántcsontparti unokatestvére volt.
Hallgattam, ahogy a szenufók törzsi nyelvén beszélgetnek, eszembe
jutott néhány töredék a három évvel korábbi, a Porót megelőző
felkészítésemből, és ismét elcsodálkoztam azon, hogy anya arca mindig
kifejezőbbé vált, amikor a vérei körében lehetett. De bármennyire lenyűgözött
az este, még csak tízéves voltam, és szívesebben ünnepeltem volna a
születésnapomat az iskolás pajtásaim körében. Útban a Chilly–Mazarin
kertvárosában álló otthonunk felé, a vonaton édesanyám észrevette, mennyire
csalódott vagyok. – Ne szomorkodj, Nicole – mondta –, jövőre tarthatsz bulit.
Édesapáddal arra szerettük volna felhasználni ezt az alkalmat, hogy
emlékeztessünk a szülői örökséged másik felére. Francia állampolgár vagy, és
egész eddigi életedet Franciaországban élted le, de egy részed színtiszta
szenufo, és mélyen a nyugat–afrikai törzsi szokásokban gyökerezik.
Ma, miközben felidéztem az anya unokatestvére és társai által előadott
ivoiriennes táncokat, röviden felvillant lelki szemeim előtt, ahogy a tízéves
Simone oldalán besétálok egy patinás színházépületbe – aztán szertefoszlott a
látomás. A Jupiter pályáján túl nincsenek színházak. Az igazság az, hogy
valószínűleg a színház puszta eszméje semmit sem fog jelenteni a
kislányomnak. Ez az egész annyira zavarba ejtő.
A délelőtt folyamán részben azért hullattam a könnyeim, mert Simone
sosem találkozhat majd a nagyszüleivel, és ez fordítva is igaz. Mitikus alakok
lesznek csak életének szövetében, és kizárólag fényképekről és
videofelvételekről ismeri majd őket. Sosem élvezheti édesanyám varázslatos
hangját. És sosem láthatja majd az édesapám tekintetéből sugárzó bensőséges
és gyengéd szeretetet.
Miután anya meghalt, apa nagyon odafigyelt, hogy minden
születésnapomat különlegessé tegye. A tizenkettedik születésnapomon, nem
sokkal azután, hogy beköltöztünk a beauvois–i villába, apával a Chateau de
Villandry ápolt kertjeiben sétáltunk a hóesésben. Aznap megígérte, hogy
mindig mellettem lesz, amikor szükségem lesz rá. Még jobban megszorítottam
a kezét, ahogy elsétáltunk a sövénykerítések mellett. Aznap is sírtam, és
bevallottam neki (és magamnak is), mennyire megrémített a gondolat, hogy
egyszer ő is elhagyhat. A melléhez szorította a fejem, és megcsókolta a
homlokom. Sosem szegte meg az ígéretét.
Csupán tavaly történt, ami immár mintha egy másik élet része lenne,
hogy a születésnapom egy sívonaton kezdődött, nem messze a francia határtól.
Éjfélkor még ébren voltam, újra átéltem déli találkozásomat Henrikkel a
Weissfluhjoch lejtőjén álló alpesi faházban. Nem árultam el neki, amikor a
gyermek fogantatása felől puhatolózott, hogy ő Geneviève apja. Nem voltam
hajlandó megszerezni neki ezt az örömet.
De emlékszem, ahogy a vonaton tanakodtam, vajon tisztességes dolog–e
eltitkolnom a lányom elől a tényt, hogy az apja Anglia királya? Az
önbecsülésem és a büszkeségem tényleg annyira fontosak, hogy indokolják: a
lányom soha nem tudhatja meg magáról, hogy hercegnő? Ezeken a kérdéseken
rágódtam épp, és bámultam ki kifejezéstelen arccal az éjszakába, amikor
Geneviève mintegy végszóra megjelent a hálókocsimban. – Boldog
születésnapot, anya! – köszöntött fel széles mosollyal az arcán. Aztán átölelt.
Ekkor kis híján elmeséltem neki, ki az apja. Meg is tettem volna, ebben biztos
vagyok, ha előre tudom, mi fog történni a Newton–expedícióval. Hiányzol,
Geneviève. Bárcsak rendesen elköszönhettem volna tőled!
Felettébb különösek az emlékek. Ma reggel, depressziósán, amikor rám
törtek a korábbi születésnapok emlékei, csak felerősödött az elszigeteltség és
veszteség érzése. Most, hogy erősebbnek érzem magam, kiélvezem
ugyanezeket az emlékképeket. Többé nem szomorít el iszonyatosan, hogy
Simone nem élheti át ugyanazokat az élményeket, amiket én megismertem. Az
ő születésnapjai teljesen különbözni fognak az enyémektől, és kizárólag az ő
életére lesznek jellemzők. Nekem jutott az a kiváltság, hogy a lehető
legemlékezetesebbé és legszeretetteljesebbé tegyem azokat.
 3
2201. május 20.
Öt órával ezelőtt rendkívüli események
sora vette kezdetét a Rámán. Épp
összeültünk, és marhasültet, krumplit és
salátát vacsoráztunk (önmagunkat
meggyőzendő arról, hogy amit eszünk,
ízletes, a rámaiaktól kapott minden
vegyületvariációnak fedőnevet adunk; a
fedőnevek nagy vonalakban a tápanyag
típusából levezethetők – a „marhasült”
így fehérjében gazdag, a „krumpli”
alapvetően szénhidrát és így tovább),
amikor távoli és tiszta füttyszóra lettünk
figyelmesek. Mindhárman abbahagytuk
az evést, a két férfi pedig harcra készen
elindult felfelé. Miután a füttyszó nem
hallgatott el, felkaptam Simone–t és
nehéz ruháimat, a kisbabát több
takaróba csavartam, majd követtem
Michaelt és Richardot a kinti hidegbe.

A füttyszó sokkal hangosabbnak tűnt a felszínen. Egészen biztosra

vettük, hogy a hang dél felől jön, de mivel a Rámában sötétség honolt, nem
mertünk messzire elkóborolni a barlangunktól. Pár perc elteltével azonban
fényfoltokat láttunk visszaverődni a köröttünk magasodó felhőkarcolók tükrös
felületéről, és nem tudtuk elfojtani a kíváncsiságunkat. Óvatosan osonni
kezdtünk a sziget déli partja felé, ahol nem fedik el előlünk az épületek a
Ráma déli medencéjének impozáns szarvait.
Amikor a Szalag–tenger partjára értünk, lenyűgöző fényjáték képe tárult
elénk. A színpompás ívfények maguk körül mindent fénybe borítva táncoltak
több mint egy órán át a déli medence gigantikus szarvai között. Még a
csöppnyi Simone és megigézve bámulta a szarvak között cikázó és a sötétben
szivárványos mintázatokat létrehozó sárga, kék és vörös szalagokat. Amikor a
bemutatónak hirtelen vége szakadt, bekapcsoltuk a zseblámpáinkat, és
megindultunk a barlangunk felé.
Pár percnyi gyaloglás után élénk társalgásunkat a távolból érkező hosszú
sikoly szakította félbe, és a hang félreismerhetetlenül az egyik szárnyas lénytói
származott, akik tavaly segítettek Richardnak és nekem kimenekülni New
Yorkból. Megtorpantunk és fülelni kezdtünk. Mivel egyetlen madarat sem
hallottunk, mióta visszatértünk New Yorkba, hogy figyelmeztessük a
rámaiakat az atomtámadásra, Richardot és engem is elöntött az izgalom.
Richard időközben többször is járt a madarak odújánál, de egyszer sem kapott
választ, amikor lekiáltott a hatalmas függőleges folyosón. Alig egy hónapja
Richard kijelentette, hogy szerinte a repülő lények végleg elköltöztek New
Yorkból. A ma éjjel hallott vijjogás azonban egyértelműen azt bizonyítja, hogy
legalább egy barátunk még a közelben tartózkodik.
Másodpercek sem teltek el, még arra sem volt időnk, hogy megvitassuk,
vajon egyikünknek érdemes lenne–e megindulnia a hang forrása felé, és újabb,
szintén ismerős zaj ütötte meg a fülünket, amely túl közelinek hatott ahhoz,
hogy biztonságban érezhettük volna magunkat. A súrlódó sörték szerencsére
nem vágták el az utat a barlangunk felé. Mindkét karomat Simone köré
fontam, és meglódultam az otthonunk felé, de nagy sietségemben kétszer is kis
híján belerohantam egy épületbe a sötétben. Michael ért vissza utolsóként.
Addig felnyitottam a fedelet és a rácsot is. – Többen vannak – közölte Richard
kifulladva, ahogy a polipókok egyre közeledtek, és lassan körülvettek minket.
A zseblámpájával bevilágított a barlangunktól keletre nyíló sikátorba, ahol két
nagy, sötét tárgyat láttunk közeledni felénk.
Rendesen vacsora után két–három órával térünk nyugovóra, a mai este
azonban kivételnek számított. A fényjáték, a madárvijjogás és a polipókokkal
való találkozás mindhármunkat felvillanyozott. Egyre csak beszélgettünk.
Richardnak meggyőződése volt, hogy valami igazán nagyszabású eseményre
fog sor kerülni hamarosan. Emlékeztetett minket, hogy a földközeli
becsapódási manővert is hasonló fényjáték előzte meg a déli kupolában.
Akkor, idézte fel, a Newton kozmonautái közt teljes volt az egyetértés azt
illetően, hogy az egész bemutatót bejelentésnek vagy talán valamiféle
riasztásnak szánták. A mai szemkápráztató műsornak, tűnődött el Richard,
vajon mi lehet a jelentősége?
Michael számára – aki nem tartózkodott még hosszabb ideig a Rámában,
mielőtt az a Föld felé vette az irányt, és sem a madarakkal, sem a polipókokkal
nem került közvetlenül kapcsolatba – a ma esti események nagy jelentőséggel
bírtak. A futó pillantás, amit a csápos lényekre vetett, ahogy azok felénk
tartottak a sikátorban, segített megértetni vele a rémületet, melyet akkor
éreztünk Richarddal, amikor tavaly a polipókok odújából menekülve, azokon a
bizarr tüskéken rohantunk felfelé.
– Vajon a polipókok lennének a rámaiak? – kérdezte Michael ma este. –
Ha ők azok – folytatta akkor miért kell menekülnünk előlük? Technikailag
annyival fejlettebbek nálunk, hogy lényegében azt tehetnek velünk, ami csak
jónak látnak.
– A polipókok egyszerű utasok ezen a hajón – válaszolta rögtön Richard
–, akárcsak mi. Akárcsak a madarak. A polipókok talán azt hiszik, hogy mi
vagyunk a rámaiak, de nem biztosak benne. A madarak kiléte rejtély.
Nyilvánvalóan nem lehetnek űrjáró faj. Eleve kérdés, hogyan kerültek a
fedélzetre. Elképzelhető talán, hogy az eredeti rámai ökoszisztéma részei?
Ösztönösen magamhoz szorítottam Simone–t. Oly sok kérdés. Oly kevés
válasz. A polipókok múzeumában kitömve kiállított szerencsétlen dr. Takagisi
emléke villant fel lelki szemeim előtt, amitől kirázott a hideg. – Ha utasok
vagyunk – szólaltam meg alig hallhatóan –, akkor hová tartunk?
Richard felsóhajtott. – Számolgattam egy keveset – felelte. – Az
eredmény pedig nem túlzottan biztató. Jóllehet a Naphoz képest meglehetősen
gyorsan haladunk, a sebességünk elhanyagolható a helyi csillagcsoport
viszonyrend–szerében. Ha a pályánk nem változik, akkor hozzávetőlegesen a
Barnard–csillag irányában lépünk ki a Naprendszerből. A Barnard–rendszerbe
több ezer év múlva érkezünk meg.
Simone felsírt. Későre járt, ő pedig nagyon elfáradt már. Elnézést
kértem, és lementem Michael szobájába, hogy megszoptassam Simone–t, amíg
a férfiak átnézik az összes érzékelő adatait a fekete képernyőn, hátha ki tudják
deríteni, mi történik. Simone nyugtalanul szopott, egyszer fel is sértette a bőrt
a mellemen. Zaklatottsága rendkívül szokatlannak tűnt. Általában roppant
békés kisbaba. – Te is érzed a félelmünket, ugye? – kérdeztem tőle. Olvastam
valahol, hogy a csecsemők képesek érzékelni a közelükben lévő felnőttek
érzelmeit. Talán igaz a feltételezés.
Nem jött álom a szememre még akkor sem, amikor Simone már békésen
aludt a földre leterített pokrócán. A hetedik érzékem azt súgta, hogy a ma esti
események a rámai életünk új fázisának beköszöntét jelzik. Nem javított a
kedélyemen az sem, hogy Richard számításai szerint több ezer éven át
hajózhatunk a csillagközi űrben. Megpróbáltam elképzelni, milyen lesz a
mostani körülmények között leélni az életünket, és rögtön leblokkolt az
elmém. Simone kétségtelenül unalmas éveknek néz elébe. Azon kaptam
magam, hogy fohászt fogalmazok Istenhez vagy a rámaiakhoz, vagy bárkihez,
akinek hatalmában áll befolyásolni a jövőt. Az imám felettébb egyszerű lett.
Azt kértem, hogy az elkövetkező változások valamiképp tegyék gazdaggá
újszülött kislányom majdani életét.

2201. május 28.

Ma éjjel ismét megszólalt az elnyújtott füttyszó, amit megint látványos
fényjáték követett a Ráma déli medencéjében. Nem mentem ki, hogy
megnézzem. A barlangunkban maradtam Simone–nal. Richard és Michael
New York egyetlen más lakójával sem találkozott. Richard arról számolt be,
hogy a fényjáték megközelítőleg ugyanannyi ideig tartott, mint az első, de az
önálló mintázatok lényegesen különböztek a korábbiaktól. Michael úgy látta,
hogy a fénybemutató kizárólag a színekben tért el jelentősen. Véleménye
szerint ma este a kék dominált, míg két nappal ezelőtt a sárga.
Richardnak meggyőződése, hogy a rámaiak imádják a hármas számot,
épp ezért sor fog kerülni még egy műsorra, amikor leszáll az éj. Mivel az
éjszakák és nappalok mostanra nagyjából egyformán huszonhárom óráig
tartanak a Rámán – ezt az időtartamot Richard rámai napéjegyenlőségként
emlegeti, és briliáns elméjű férjem helyesen megjósolta ezt a Michael által és
általam összeállított almanachban –, a harmadik bemutató két földi napon
belül kezdetét veszi. Mindhárman arra számítunk, hogy nem sokkal a
harmadik fényjátékot követően valami szokatlanra fog sor kerülni. Hacsak
Simone biztonságát nem veszélyezteti a dolog, feltétlenül meg akarom nézni.

2201. május 30.

Masszív, hengeres otthonunk több mint négy órával ezelőtt hirtelen
gyorsulásba kezdett. Richard annyira izgatott, hogy alig fér a bőrébe.
Meggyőződése, hogy a megemelt talapzatú Déli Félhenger mögött olyan
fizikai alapelveken nyugvó meghajtórendszer rejtőzik, amit földi tudósok és
mérnökök a legmerészebb álmaikban sem tudnának elképzelni. Csak bámulja
a külső érzékelőkből érkező adatokat a fekete képernyőn, szeretett hordozható
számítógépe a kezében, és olykor bejegyez valamit az alapján, amit a
monitoron lát. Időről időre arról motyog valamit maga elé vagy nekünk, hogy
szerinte milyen hatással van a manőver a röppályánkra.
Épp öntudatlanul hevertem a verem alján, amikor a Ráma útközben
módosított a pályáján, hogy a Földdel találkozzon, szóval nem tudhatom,
menynyire rengett a talaj a korábbi manőver idején. Richard szerint azok a
rezgések jelentéktelenek voltak ahhoz képest, amit most tapasztalunk. Ebben a
pillanatban még a járás is nehézséget jelent. A padló igen magas frekvenciával
ugrál fel és le, mintha pár méterre innen légkalapáccsal dolgoznának. Simone–
t azóta a karunkban tartjuk, hogy megindult a gyorsulás. Nem rakhatjuk le a
földre vagy a bölcsőjébe, mivel a rezgés megrémíti. Egyedül én szoktam
bárhova is vinni Simone–t, és rendkívül óvatos vagyok. Komolyan tartok attól,
hogy elveszítem az egyensúlyomat és elesem – Richard és Michael kétszer
elesett már –, Simone pedig súlyosan megsérülhetne, ha esetleg rosszul érnék
földet vele.
E pillanatban Richard a falnak támaszkodva ül, és a melléhez szorítja
szendergő kislányunkat. Kevéske bútorunk összevissza ugrál mindenfelé a
szobában. Az egyik szék fél órával ezelőtt szó szerint kirepült a folyosóra, és
megindult a lépcső felé. Eleinte úgy tízpercenként visszaraktuk a bútorokat a
helyükre, de már ügyet sem vetünk rájuk – hacsak nem a bejárat és az előtér
felé vándorolnak el.
Mindent egybevetve hihetetlen időszakot éltünk meg a harmadik és
utolsó déli fényjáték óta. Először Richard ment ki aznap éjjel, egyedül, nem
sokkal azelőtt, hogy teljesen besötétedett. Pár perccel később izgatottan futott
vissza, és megragadta Michaelt. Amikor együtt visszatértek, Michael úgy
nézett ki, mint aki szellemet látott. – Polipókok! – kiáltotta Richard. – Több
tucat gyűlt össze belőlük a tengerparton, két kilométerre keletre innen.
– Nem tudhatod pontosan, hányan vannak – vetette közbe Michael. –
Legfeljebb tíz másodpercig láttuk őket, mielőtt minden elsötétült volna.
– Sokkal hosszabb ideig figyeltem őket, amíg egyedül voltam – folytatta
Richard. – Tisztán kivehettem őket a távcsövön keresztül. Eleinte csupán
maroknyian voltak, aztán már tömegével csődültek oda. Épp meg akartam
számlálni őket, amikor valamiféle csatarendbe rendeződtek. A formáció élén
mintha egy vörös és kék csíkos fejű hatalmas polipók állt volna egymagában.
– Én nem láttam a vörös–kék óriást, sem bármiféle „formációt” – tette
hozzá Michael, amikor hitetlenkedve bámultam rájuk. – Határozottan láttam
viszont több fekete–arany karú és sötét fejű lényt. Szerintem déli irányba
néztek, és a fényjáték kezdetére vártak.
 – Láttuk a madarakat is – közölte velem Richard. Aztán Michaelhoz
fordult. – Te mit mondasz, hányan repültek abban a rajban?
– Huszonöten, talán harmincan – felelte Michael.
– Egészen magasra felszálltak New York fölé, vijjogtak, ahogy
emelkedtek, aztán elrepültek észak felé, keresztül a Szalag–tengeren. –
Richard rövid szünetet tartott. – Szerintem azok a bamba madarak már átéltek
ilyet. Szerintem tudják, most mi következik.
Elkezdtem takarókba bugyolálni Simone–t. – Most mit csinálsz? –
kérdezte Richard. Elmagyaráztam neki, hogy nem vagyok hajlandó kihagyni
az utolsó fénybemutatót. Arra is emlékeztettem Richardot, hogy megesküdött
rá, a polipókok kizárólag éjszaka merészkednek elő. – Ez különleges alkalom
– felelte magabiztosan, épp amikor ismét felhangzott a füttyszó.
A ma esti műsor még látványosabbnak tűnt nekem. Talán a
várakozásaim miatt. Egyértelműen a vörös volt az est színe. Egy ponton egy
vörös ívfény teljes és folytonos hatszög alakzatot írt le, ahogy összekötötte a
kisebb szarvak csúcsait. De bármennyire látványosak voltak is a rámai fények,
nem ezek jelentették az est fénypontját. Nagyjából harminc perce tarthatott
már a bemutató, amikor Michael felkiáltott:
– Nézzétek! – A tengerpartra mutatott, abba az irányba, ahol Richard
korábban a polipókokat látta.
Egyszerre több fénygömb gyulladt ki az égen a befagyott Szalag–tenger
felett. A „jelzőfények” körülbelül ötven méterre lehettek a felszíntől, és durván
egy négyzetkilométeres területet világítottak meg a lenti jégpáncélból. Richard
épp akkor adta át nekem a távcsövet, amikor halványodni kezdtek a
jelzőfények. Sikerült kivennem néhány egyedet a tömegből. Meglepően
nagyszámú polipók fején fedeztem fel színes mintázatot, a legtöbb azonban
grafit–szürke volt, mint az a példány, amelyik üldöződbe vett minket az
odújukban. Mind a fekete–arany karok, mind testük alakja azt igazolta, hogy
ugyanarról a fajról van szó, mint amit tavaly a tüskékre láttunk felmászni. És
Richard–nak igaza volt. Több tucatnyi volt belőlük.
Amikor megkezdődött a manőver, gyorsan visszatértünk a
barlangunkba. Veszélyes lett volna kint maradni a Rámában, a rendkívüli
rázkódások közepette. Időnként a környező felhőkarcolók egy darabja
leszakadt, és becsapódott a talajba. Simone felsírt, amint megkezdődtek a
rezgések.
Miután nehézkesen leereszkedtünk az odúba, Richard sorra ellenőrizte a
külső érzékelőket, többnyire a csillagok és a bolygók helyzete érdekelte (a
Szaturnusz határozottan jól kivehető a rámai képmezők némelyikén), aztán
számításokba fogott a megfigyelt adatok alapján. Michaellal felváltva tartottuk
a karunkban Simone–t – kis idő múlva letelepedtünk az egyik sarokban, ahol a
két érintkező falfelület némi stabilitás érzését keltette aztán megbeszéltük a
csodálatos nap eseményeit.
Alig egy órával később Richard bejelentette, milyen eredményre jutott
az előzetes pályameghatározásban. Előbb a hiperbolikus röppálya Naphoz
viszonyított elemeit adta meg azelőttről, hogy megkezdődött a manőver. Aztán
hatásvadász módon előadta pillanatnyi röppályánk új oszkuláló elemeit
(ahogyan ő nevezte őket). Elmém eldugott zugaiban valahol elraktározhattam
az információt arról, hogyan határoznám meg az oszkuláló elem kifejezést, ám
szerencsére nem kellett felidéznem a definíciót. A szövegkörnyezetből ki
tudtam következtetni, hogy Richard gyorsan átlátható képletekbe sűrítve
közölte velünk, milyen mértékben változott a hiperbolikus pályaív a manőver
első pár órája alatt. A hiperbola excentricitásában tapasztalható változás teljes
jelentőségét azonban nem tudtam felfogni.
Michael többre emlékezett az égitestek mozgásának mechanikájából. –
Biztos vagy benne? – kérdezte szinte azonnal.
– A mennyiségi eredmények széles hibasávban mozoghatnak –
válaszolta Richard. – Ugyanakkor semmi kétségünk nem lehet a
pályamódosítás minőségének természete felől.
– Akkor tehát gyorsuló ütemben hagyjuk el a Naprendszert? – kérdezte
Michael.
Richard bólintott. – Pontosan. A gyorsulás lényegében kizárólag abban
az irányban tapasztalható, amely a Naphoz viszonyított sebességünket növeli.
A manőver már most több kilométer per szekundumot hozzáadott a Nap
helyzetét alapul vevő sebességünkhöz.
– Tyűha! – felelte Michael. – Döbbenetes!
Megértettem Richard szavainak lényegét. Ha titokban abban
reménykedtünk volna, hogy körkörös útvonal mentén haladunk, amely
csodálatos módon visszajuttat minket a Földre, e reményeink most végleg
szertefoszlottak. A Ráma sokkal gyorsabban fogja elhagyni a Naprendszert,
mint azt bármelyikünk gondolta volna. Míg Richard elmerengett azon, miféle
meghajtórendszer érhet el ily mérvű sebességváltozást egy ilyen „behemót
űrhajó” esetében, én megszoptattam Simone–t, és megint azon kaptam magam,
hogy a jövőjéről gondolkodom. „Szóval most már biztosan elhagyjuk a
Naprendszert, gondoltam, és máshova megyünk. Vajon meglátok valaha is egy
másik világot? És Simone? Lehetséges, kislányom, hogy egész életedben a
Ráma lesz az otthonod?”
A padló továbbra is erőteljesen rázkódik, de ez megnyugtat. Richard azt
mondja, hogy a szökési sebességünk továbbra is jelentősen növekedik. Remek.
Ha valahova máshova indulunk, minél előbb szeretnék eljutni oda.
 4
2201. június 5.
Tegnap az éjszaka közepén riadtam fel,
miután kitartó kopogást hallottam a
barlangunkba vezető függőleges folyosó
felől. Habár a folyamatos rázkódás miatt
tekintélyes a háttérzaj szintje,
Richarddal együtt gond nélkül
meghallottuk a dörömbölést. Miután
megnéztem, Simone–nal minden
rendben van–e – még mindig békésen
aludt bölcsőjében, amit Richard
hevenyészett lengéscsillapítóira
szereltünk fel –, odaóvakodtunk a
függőleges folyosóhoz.

A kopogás egyre erősödött, miközben felkaptattunk a lépcsőn a

rácsozathoz, amely a hívatlan vendégektől védelmez minket. Az egyik
fordulónál Richard odahajolt hozzám, és a fülembe súgta, hogy „biztosan
MacDuff dörömböl a kapun”, és hogy hamarosan fény derül „gonosz
tettünkre”1. Túlságosan feszült voltam ahhoz, hogy nevessek. Még méterek
választottak el minket a bejárattól, amikor hatalmas árnyakat pillantottunk
meg, amelyek rávetültek az előttünk lévő falra. Megálltunk, hogy szemügyre
vegyük. Richard és én is észrevettük, hogy a barlangunk fedelét elmozdították
– a Ráma épp napfényben fürdött a felszín felett –, és hogy a dörömbölésért

1
William Shakespeare
felelős rámai lény vagy biot árnyékát látjuk a falon.
Ösztönösen megragadtam Richard kezét. – Mi a csuda lehet ez? –
tanakodtam fennhangon.
– Valami új – felelte Richard alig hallhatóan.
Közöltem vele, hogy az árnyék régi olajkútra emlékeztetett, melynek
himbája az olajmező közepén jár fel és le. Idegesen elvigyorodott, és igazat
adott nekem.
Miután kivártunk hozzávetőlegesen öt percet, és sem hallható, sem
látható változást nem észleltünk a látogató ritmikus kopogásában, Richard
szólt, hogy felmegy a rácshoz, ahonnan egy árnyéknál valami egyértelműbbet
is láthat. Ez természetesen azzal járt, hogy bármi is ütögette az ajtónkat,
szintén látni fogja őt, feltéve, hogy van szeme vagy hasonló érzékszerve. Ki
tudja, mi okból, e pillanatban dr. Takagisi jutott az eszembe, és hirtelen
elfogott a félelem. Megcsókoltam Richardot, és meghagytam neki, hogy nem
szabad kockáztatnia.
Amikor Richard az utolsó lépcsőfordulóhoz ért, pont a felett a hely
felett, ahol várakoztam, teste részben a fénybe került, és elfedte a mozgó
árnyékot. A kopácsolás egyik pillanatról a másikra megszakadt. – Rendben,
csak egy biot! – kiáltott le Richard. – Úgy néz ki, mint egy imádkozó sáska
egy plusz karral az arca közepén... és most felnyitja a rácsot – tette hozzá egy
másodperccel később.
Richard leugrott a lépcsőfordulóról, és mellettem termett. Megragadta a
kezemet, aztán együtt rohantunk le több emeletet. Meg sem álltunk, amíg több
lépcsőfordulóval lejjebb meg nem érkeztünk a lakrészünk szintjére.
Felülről hallottuk a mozgást. – Volt ott még egy ájtatos manó, és
legalább egy buldózer biot – mondta Richard kifulladva. – Abban a
pillanatban, hogy megláttak, elkezdték leszerelni a rácsot... Úgy tűnik, csak
azért kopogtak, hogy a jelenlétükre figyelmeztessenek.
– De mit akarhatnak? – tettem fel a költői kérdést. A zaj egyre erősödött
felettünk. – Úgy hangzik, mint egy hadsereg.
Másodperceken belül hallottuk, ahogy megindulnak lefelé a lépcsőn. –
Fel kell készülnünk a menekülésre – jelentette ki Richard önuralmát vesztve.
– Menj Simone–ért, én meg felébresztem Michaelt.
Sebesen végigszaladtunk a folyosón a lakrészek felé. Michaelt addigra
felriasztotta már a zaj, és Simone is ébredezett. Egymás mellé kuporodtunk a
nagyszobánkban; a fekete képernyővel szemben gubbasztottunk a rázkódó
földön, és vártuk az idegen behatolókat. Richard addigra előkészített egy
rómaiakhoz szóló kérést a billentyűzeten, amely két újabb parancs bevitelével
felhúzathatja a fekete képernyőt, pontosan úgy, mint amikor láthatatlan
jótevőink új termékkel látnak el minket. – Ha megtámadnának minket –
mondta Richard –, a szerencsére bízzuk magunkat a képernyő mögötti
folyosókban.
Félóra telt el. A lépcső felől jövő lármából megállapíthattuk, hogy a
betolakodók már a mi szintünkön jártak az odúban, de még egyikük sem jött
be a lakrészeinkhez vezető átjáróba. Újabb tizenöt perc elteltével a kíváncsiság
felülkerekedett férjem megfontoltságán. – Kimegyek, megnézem, mi a helyzet
– jelentette ki Richard, és Michaelra bízott engem és Simone–t.
Öt perc sem kellett hozzá, és visszajött. – Tizenöten, talán húszan
lehetnek – közölte velünk értetlenül ráncolva a homlokát. – Összesen három
imádkozó sáska, plusz két különböző típusba tartozó buldózer biotok. Úgy
tűnik, mintha építenének valamit a barlang túloldalán.
Simone ismét elszenderedett. Visszatettem a bölcsőjébe, aztán
megindultam a két férfi után a zaj felé. Amikor a kör alakú részhez értünk,
ahonnan a lépcsők indulnak felfelé a New Yorkba kivezető nyíláshoz, lázas
tevékenységbe botlottunk. Lehetetlen lett volna szemmel követni az összes
munkát, amely a helyiség másik végében folyt. Az imádkozó sáskák látszólag
a buldózer biotokat felügyelték, ahogy azok kiszélesítették a kör alakú
helyiség másik feléből nyíló vízszintes folyosót.
– Tudja bármelyikőtök is, mit művelnek? – kérdezte suttogva Michael.
– Fogalmam sincs – felelte akkor Richard.
Azóta csaknem huszonnégy óra telt el, és még mindig nem tisztázódott,
pontosan mit építenek a biotok. Richard úgy véli, hogy a folyosó kibővítésére
azért kerül sor, hogy valamiféle új létesítménynek adjon helyet. Emellett azt is
felvetette, hogy az egésznek hozzánk lehet köze, elvégre a mi barlangunkat
alakítják át.
A biotok nem állnak le sem pihenni, sem enni vagy aludni. A padló
remegése egyáltalán nem zavarja őket. Úgy tűnik, valamiféle átfogó tervet
vagy műveleti rendet követnek, amit részletekbe menően átadtak nekik, mivel
egyik sem áll le tanácskozni a másikkal. Fantasztikus figyelni szakadatlan
serénykedésüket. Ami a biotokat illeti, ők egyszer sem mutatták jelét, hogy
észrevették volna, hogy szemmel követjük őket.
Egy órával ezelőtt Richard, Michael és én megbeszéltük, mennyire
frusztrál mindannyiunkat, hogy nem tudjuk, mi történik körülöttünk. Egyszer
csak Richard elmosolyodott. – Ha belegondolunk, mindez nem tér el
alapvetően a földi helyzettől – jegyezte meg sejtelmesen. Amikor Michaellal
győzködni kezdtük, árulja el, mit ért ez alatt, Richard széles mozdulattal
legyintett. – A tudásunk – felelte elmélázva – még otthon is erősen korlátozott.
Az igazság keresése mindig frusztráló élmény.
2201. június 8.
Felfoghatatlan számomra, hogy a biotok ilyen gyorsan be tudták fejezni
a létesítményt. Két órával ezelőtt a közülük utolsóként itt maradt egyed, a
munkavezető imádkozó sáska, aki kora délután jelzett nekünk (az „arca”
közepén található „kezével”), hogy nézzük meg az új helyiséget, végül
felgurult a lépcsőn, és eltűnt. Richard azt állítja, addig maradt, amíg meg nem
bizonyosodott róla, hogy mindent megértettünk.
Az új helyiségben egyetlen tárgy található: egy vékony, téglalap alakú
tartály, amit nyilvánvalóan kifejezetten nekünk terveztek. Oldalai csillogó
fémlapok, és három méter magasak. Minkét oldalán létra vezet fel a padlótól a
tartály pereméig. A perem alatt alig pár centire masszív kezelőhíd fut körbe.
A szögletes szerkezetben négy hálós függőágyat erősítettek a falakra. A
lenyűgöző alkotások mindegyikét családunk egy–egy meghatározott tagjának
igényeihez igazították. Michael és Richard függőágyait a tartály két végében
szerelték fel; Simone–nak és nekem középen lógnak a
fekvőalkalmatosságaink, az ő apró függőágya pedig közvetlenül az enyém
mellett helyezkedik el.
Richard természetesen átvizsgálta már az egész berendezést. Mivel a
tartály befedhető, a függőágyakat pedig fél és egy méterrel a tető szintje alá
erősítették fel, arra a következtetésre jutott, hogy a tartályt lezárják, aztán
valószínűleg folyadékkal töltik fel. De vajon miért készíthették? Talán
kísérleteknek vetnek majd alá minket? Richardnak meggyőződése, hogy
valamilyen formában vizsgálatokat fognak végezni rajtunk, Michael szerint
viszont az, hogy kísérleti nyúlként használjanak minket, nem
„összeegyeztethető a rámaiak személyiségével”, amilyennek eddig
megismertük őket. Hangosan fel kellett nevetnem a megjegyzése hallatán.
Michael mostanra a rámaiakra is kiterjesztette gyógyíthatatlan vallásos
optimizmusát. Akárcsak Voltaire Pangloss mestere, ő is mindig azt feltételezi,
hogy minden világmindenségek legjobbikában élünk.
A munkavezető imádkozó sáska hátramaradt, többnyire a tartály kezelő–
hídjáról figyelt, amíg mindegyikünk ténylegesen be nem feküdt a saját
függőágyába. Richard megjegyezte, hogy bár a függőágyakat különböző
magasságokban szerelték fel a falakon, mindegyikünk nagyjából ugyanaddig a
szintig „süllyed” majd, amikor elfoglaljuk a hálós fekvőalkalmatosságokat. A
háló rugalmas valamennyire, annak a rácsozatnak az anyagára emlékeztet,
amivel korábban is találkoztunk már a Rámában. Amikor ma délután
„kipróbáltam” a függőágyamat, ruganyossága egyszerre emlékeztetett a
Szalag–tenger feletti fantasztikus repülőutamat kísérő félelemre és emelkedett
örömre. Amikor lehunytam a szemem, könnyen újra a víz fölé tudtam képzelni
magam, ahogy a három hatalmas madár között felfüggesztve repülök a
szabadság felé.
A barlangunk falain, a lakrészünk felől nézve, a tartály mögött vastag
csövek vezetnek közvetlenül a tartályhoz. Úgy sejtjük, hogy valamiféle
folyadékot szállítanak oda, amivel feltöltik majd a berendezést. Szerintem
hamarosan megtudjuk, mi célt szolgálnak.
Szóval most mitévők legyünk? Mindhárman egyetértünk abban, hogy
legjobb, ha várunk. Előbb vagy utóbb kétségtelenül el kell töltenünk
valamennyi időt a tartályban. De abból a feltételezésből kell kiindulnunk, hogy
elárulják nekünk, mikor jön el az ideje.

2201. június 10.

Richardnak igaza volt. Biztosra vette, hogy a tegnapi szaggatott,
alacsony frekvenciájú füttyszó a küldetés újabb fázisának közelgő kezdetét
jelentette be. Még azt is felvetette, hogy át kellene mennünk az újonnan
beállított tartályhoz, és fel kellene készülnünk, hogy elfoglaljuk helyünket
egyedi függőágyainkban. Michaellal együtt vitába szálltunk vele, és azzal
érveltünk, hogy „közel sincs elég információnk” ahhoz, hogy efféle
következtetésekre jussunk.
Meg kellett volna fogadnunk Richard tanácsát. Lényegében ügyet sem
vetettünk a füttyszóra, és zavartalanul folytattuk mindennapi tevékenységünket
(feltéve, hogy alkalmazható ez a kifejezés egy földön kívüli eredetű űrhajó
belsejére korlátozott létezésünkre). Nagyjából három órával később hirtelen
megjelent a főhelyiségünk ajtajában a munkavezető ájtatos manó, és halálra
rémisztett engem. Különös ujjaival a folyosó felé mutatott, és egyértelművé
tette, hogy át kell mennünk innen, és jobb, ha iparkodunk.
Simone még aludt, és egyáltalán nem örült neki, hogy felébresztem.
Éhes is volt, de az imádkozó sáska biot nem hagyta, hogy időt szakítsak a
szoptatásra. Így aztán Simone keservesen sírt, miközben végigtereltek minket
a barlangunk folyosóján a tartályhoz.
A tartály pereme körül futó kezelőhídon egy másik ájtatos manó várt
minket. Furcsa kezeiben átlátszó sisakjainkat tartotta. Bizonyosan ő volt az
ellenőr is, mivel ez a második imádkozó sáska addig nem engedte, hogy
leereszkedjünk a függőágyainkba, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy
sisakjainkat megfelelően helyeztük a fejünkre. A sisak elülső felét alkotó
műanyag vagy üveg figyelemre méltó matéria; tökéletesen átlátunk rajta. A
sisakok pereme szintén egészen rendkívüli. Valamiféle ragacsos, gumiszerű
anyagból készültek, amely igen szorosan tapad a bőrhöz, és szivárgásmentes
tömítésként szolgál.
Még csak harminc másodperce feküdtünk a függőágyainkon, amikor
erős zuhatag préselt minket a hálós elemekbe, méghozzá olyan energiával,
hogy félig belesüllyedtünk az üres tartályba. Egy pillanattal később apró
szálak (melyek mintha a függőágyak anyagából nőttek volna ki) fonták körül a
törzsünket, és csupán a karunkát és a nyakunkat hagyták szabadon. Oldalt
pillantottam Simone–ra, hogy megnézzem, nem sír–e; széles mosoly terült el
az arcán. A tartályt ekkorra már valamiféle halványzöld folyadék kezdte
megtölteni. Kevesebb, mint egy perc elteltével félig körülvett minket a
folyadék. A sűrűsége nagyjából megegyezhetett a testünkével, mivel félig–
meddig lebegtünk a felszínén. Nem sokkal ezután lezárult a tartály fedele.
Megrémültem, mert a folyadék szintje tovább emelkedett. Habár
valószínűtlennek tartottam, hogy ténylegesen veszélyben lennénk,
megkönnyebbültem, amikor megállt az emelkedés, és néhány centi
mozgásteret hagyott a felszíne és a tartály teteje között.
Eközben mindvégig folytatódott az erős gyorsulás. Szerencsére nem volt
teljesen sötét a tartály belsejében. A fedelén elszórva apró fényforrásokat
láttam. Láttam magam mellett Simone–t, ahogy teste bójaként himbálózik, sőt
még Richardot is láttam valamivel messzebb.
Kevéssel több, mint két órát töltöttünk a tartályban. Richard rendkívül
izgatott volt, amikor végeztünk. Közölte Michaellal és velem, hogy biztosan
valamiféle „vizsgálaton” estünk át, hogy ellenőrizhessék, mennyire vagyunk
képesek elviselni a „szélsőséges” erőhatásokat.
– Nem tartják kielégítőnek a vacak kis gyorsulásokat, amiket eddig
megtapasztaltunk – jelentette be túláradó jókedvvel. – A rámaiak valóban meg
akarják növelni a sebességünket. Hogy ezt elérhessék, az űrhajót tartósan több
g–s erőknek kell kitenni. Ezt a tartályt a kellő csillapítás biztosításához
tervezték, amire a biológiai szerkezetünknek van szüksége, hogy
alkalmazkodhasson a szokatlan környezethez.
Richard az egész napot számolgatással töltötte, és pár órával ezelőtt
elénk tárta a tegnapi „gyorsulási esemény” előzetes rekonstrukcióját. – Ezt
nézzétek! – kiáltotta, és alig tudott uralkodni izgatottságán. – Egy rövid,
kétórás időszakban hetven kilométer per szekundumnak megfelelő
sebességváltozást értünk el. Ez egy Ráma–méretű űrhajó esetében
elképesztően nagynak számít! Egész idő alatt közel tíz g–vel gyorsultunk. –
Aztán ránk vigyorgott. – Ennek a hajónak pokoli erős a teljesítménye.
 Amikor túl voltunk a tartályban lezajlott vizsgálaton, új biometriai
szondákat helyeztem mindannyiunkba, Simone–t is beleértve. Nem
tapasztaltam szokatlan értékeket, legalábbis semmi olyat, amit riasztónak
ítéltem volna, de be kell vallanom, aggályaim vannak azzal kapcsolatosan,
hogyan fog reagálni a testünk a túlzott megterhelésre. Pár perccel ezelőtt
Richard lehordott.
– Nyilván a rámaiak is figyelnek minket – mondta, amivel arra utalt,
hogy szükségtelen a biometria. – Fogadni mernék, hogy azoknak az apró
szálaknak a segítségével gyűjtik be a saját adataikat.
 5
2201. június 19.
Nem találok szavakat arra, hogy leírjam
az elmúlt néhány nap során átélteket. A
fantasztikus szó például közel sem képes
kifejezni, mennyire rendkívüli volt a
tartályban az imént eltöltött néhány
hosszú óra. Életemben mindkét olyan
élményt, ami távolról emlékeztetett erre,
katalizáló vegyületek elfogyasztása
váltotta ki, előbb az Elefántcsontparton,
hétéves koromban megtartott Poro
szertartáson, majd nemrégiben, amikor
kiittam Omeh fiolájának tartalmát,
miközben a Rámán feküdtem a verem
alján. De mindkét utazás vagy látomás,
vagy bármi volt is, elszigetelt incidens
volt és viszonylag rövid ideig tartott. A
mostani, tartálybeli epizódok viszont
órákig eltartottak.

Mielőtt teljesen belevetném magam az elmémben rejtező világ

ecsetelésébe, jobb, ha előbb összefoglalom az elmúlt nagyjából egy hét
„valós” eseményeit, hogy a megfelelő kontextusba helyezzem a hallucinációs
epizódokat. Mindennapos tevékenységeink immár ismétlődő mintázatba
rendeződtek. Az űrhajó rendszeresen további manővereket hajt végre, de két
jól megkülönböztethető szinten: „rendesen”, amikor remeg a talaj és minden
mozog, mégis folytathatjuk a félig–meddig normális életet, és „magas
fokozaton”, amikor a Ráma olyan kegyetlen mértékben gyorsít, ami Richard
számításai szerint a tizenegy g–t is meghaladja.
Amikor az űrhajó magas fokozatba kapcsol, mind a négyünknek a
tartályban kell tartózkodnunk. Az ilyen időszakok valamivel kevesebb, mint
nyolc órát tesznek ki az egymást váltó napszakok huszonhét óra hat perces
ciklusaiból. Egyértelműen azt várják tőlünk, hogy alvással töltsük el a magas
fokozatú gyorsítás periódusait. Minden időszak első húsz percének elteltével
leoltják az apró fényforrásokat, és öt perccel a nyolc óra letelte előttig abszolút
sötétben fekszünk a függőágyainkban.
Mindez a gyors sebességváltozás, legalábbis Richard szerint, arra
szolgál, hogy minél gyorsabban eltávolodjunk a Naptól. Ha a jelenlegi
manőver nagyságrendjét és irányát tekintve egyaránt kitartónak bizonyul, és
legalább egy hónapig tart, akkor a Naprendszerhez képest a fény sebességének
felével fogunk száguldani.
– Vajon hová megyünk? – kérdezte tegnap Michael.
– Még mindig túl korai lenne megállapítani – reagált Richard. –
Mindössze annyit tudunk, hogy elképesztő sebességgel robogunk.
A tartály térfogatát kitöltő folyadék hőmérsékletét és sűrűségét minden
alkalommal gondosan újraszabályozták, mígnem mostanra szinte tökéletesen
megegyezik a testünkével. Ennek eredményeképp, amikor a sötétben fekszem
odabent, egyáltalán semmit nem érzek, legfeljebb valami alig észlelhető
nehézségi erőt. A tudatom mindig tisztában marad azzal, hogy egy
gyorsítótartályban vagyok, és valamiféle folyadék vesz körül, ami kipárnázza
a testemet a hatalmas erő ellenében, a fizikai ingerek teljes hiánya miatt
azonban elóbb–utóbb mindig teljesen elveszítem a testérzékemet. Ilyenkor
kezdődnek a hallucinációk. Mintha valamilyen megszokott érzéki benyomásra
lenne szüksége az agyamnak ahhoz, hogy megfelelően funkcionáljak. Ha sem
hang, sem kép, sem íz, sem illát és semmiféle fájdalomérzet nem jut el az
agyamba, akkor szabályozatlanná válik a működése.
Két nappal ezelőtt megpróbáltam megbeszélni a jelenséget Richarddal,
de ő csak bámult rám, mintha megőrültem volna. Ő nem hallucinált. A
„szürkületi zónában” (ő így hívja az elalvás előtti, külső érzéki benyomásoktól
mentes időszakot) matematikai számításokkal múlatja az idejét, a Föld
térképeinek számos változatát idézi fel magában, vagy épp legcsodálatosabb
szexuális élményeit éli újra át. Egyértelműen irányítja az elméjét, még a külső
benyomások hiányában is. Ezért különbözünk egymástól ennyire. Az én
elmém azonnal saját utakat igyekszik bejárni, amint nem ahhoz hasonló
rabszolgamunkát kell végeznie, mint például a testem más sejtjeiből érkező
milliárdnyi információtöredék feldolgozása.
 A hallucinációk többnyire egy vörös vagy zöld színfolt megjelenésével
veszik kezdetüket, ami a testemet körülvevő sötétségben tűnik fel. Ahogy a
folt lassan növekszik, más színek, sárga, kék és lila is csatlakoznak hozzá.
Minden egyes tónus hamar önálló alakzatokba rendeződik, és szétterjed a
látómezőmben. Elénk színek kaleidoszkopikus kavargását látom magam előtt.
A mező mozgása egyre gyorsul, mígnem a több száz csík és paca vad
robbanásban olvad össze.
A színorgia közepén mindig kialakul valamiféle összefüggő alakzat.
Először nem tudom kivenni, pontosan micsoda, mivel az alak vagy alakok
egészen apróak, mintha távolról látnám őket. Miközben a képzet egyre
közelebb kerül, többször is színt vált, és ezzel tovább erősíti a látomás
szürreális jellegét és a szívemet szorongató rettegést. Az esetek több mint
felében a képen, amely végül kirajzolódik előttem, megjelenik az édesanyám,
vagy valamilyen állat, mint például egy gepárd vagy nőstényoroszlán, amiben
ösztönösen az édesanyámat vélem felismerni. Amíg csak figyelek, és nem
teszek tudatos kísérletet bármiféle interakcióra az édesanyámmal, ő a folyton
változó látomás egyik alakja marad. Ha viszont megpróbálok bármilyen
módon is kapcsolatba lépni vele vagy az őt jelképező állattal, abban a
pillanatban eltűnik, és az elhagyatottság letaglózó érzésével hagy magamra.
Az egyik legutóbbi hallucinációm során a színek hullámai mértani
alakzatokká estek szét, azok pedig emberi körvonalakká alakultak át, melyek
libasorban masíroztak el lelki szemeim előtt. A menet élén Omeh haladt
élénkzöld köpönyegben. A sort két nő zárta le, kamaszkorom hősei: Jeanne
d’Arc és Aquitániai Eleonóra. Amikor először meghallottam a hangjukat, a
menet feloszlott, a helyszín pedig azonnal megváltozott. Hirtelen egy kis
evezős csónakban találtam magam a hajnali ködben egy kacsaúsztatón, a
beauvois–i villánk közelében. Reszkettem a félelemtől, és rázkódva zokogni
kezdtem. Szent Johanna és Eleonóra azért jelentek meg a ködben és párában,
hogy megnyugtassanak, édesapám nem fogja feleségül venni Helenát, az angol
hercegnőt, akivel Törökországba ment vakációzni.
Egy másik éjjel a színek kavalkádjának előjátékát bizarr színielőadás
követte valahol Japánban. Mindössze két szereplője volt a látomásos
drámaelőadásnak, és mindketten ragyogó, kifejező maszkot viseltek. A férfi,
aki nyugati öltönyt és nyakkendőt viselt, verset szavalt, fenségesen tiszta
tekintetét még a maszk mögött is jól láttam. A másik férfi tizenhetedik századi
szamuráj harcosra emlékeztetett. Álarca örökkön haragvó tekintetbe
merevedett. Nekiállt fenyegetni engem és modernebb kollégáját. A
hallucináció végén felsikítottam, mert a két férfi a színpad közepén találkozott,
majd egyetlen alakká olvadt össze.
A legmellbevágóbb hallucinációk mindössze néhány másodpercig
tartottak. A második vagy harmadik éjjel a vágytól felajzott Henrik herceg
jelent meg vibráló lila testtel két–három másodpercre egy másik látomás
közepén, melyben egy hatalmas polipók hátán lovagoltam épp.
A tegnapi alvás idején órákig nem jelentek meg a színek. Aztán, amikor
tudatosodott bennem, hogy szörnyen éhes vagyok, óriási rózsaszínű
mannadinnye bukkant elő a sötétségből. Amikor a látomásban megpróbáltam
beleharapni a dinnyébe, az lábakat növesztett és eliszkolt, eltűnt az
egybemosódó árnyalatok között.
Vajon valamiféle jelentéssel bír mindez? Megtudhatok valamit
önmagámról vagy az életemről, irányítatlan elmémnek ezekből a látszólag
véletlenszerű megnyilatkozásaiból?
Az álmok jelentőségéről folytatott heves vita immár közel háromszáz
éve dúl, és még mindig eldöntetlen. Saját hallucinációim, nekem legalábbis
úgy tűnik, még a megszokott álmoknál is jobban elszakadnak a valóságtól.
Bizonyos értelemben távoli rokonai annak a két pszichedelikus utazásnak,
melyekre életem egy korábbi szakaszában vállalkoztam, és teljesen nevetséges
lenne az értelmezésükkel kísérleteznem. Ugyanakkor még mindig úgy hiszem,
hogy elmém összefüggéstelen tombolásai alapvető igazságokat tartalmaznak.
Talán azért gondolom így, mert nem tudom elfogadni, hogy az emberi agy
bármikor is teljesen véletlenszerűen működjön.

2201. július 22.

Tegnap végre megszűnt a rázkódás. Richard pontosan ezt jósolta.
Amikor két napja nem tértünk vissza a tartályba a szokásos időben, Richard
helyesen arra következtetett, hogy a manőver hamarosan véget ér.
Így elképesztő Odüsszeiánk újabb fázisába lépünk. A férjem azt közölte
velünk, hogy immár a fény sebességének több mint felével haladunk. Ez
annyit tesz, hogy nagyjából két másodpercenként megtesszük a Föld és a Hold
közti távolságot. Többé–kevésbé a Szíriusz, a szülőbolygónk egén látható
legfényesebb valódi csillag felé tartunk. Ha nem kerül sor több manőverre,
tizenkét év múlva megérkezünk a Szíriusz szomszédságába.
Megkönnyebbüléssel tölt el, hogy életünk ismét kiegyensúlyozottabbá
válhat. Simone–nak minden jel szerint észrevehető nehézségek nélkül sikerült
átvészelnie a tartályban töltött hosszú időszakokat, de nem hiszem, hogy egy
efféle élmény semmilyen nyomot ne hagyna egy csecsemőben. Fontos
számára, hogy mostantól állandó rendet vigyünk napjainkba.
 Magányos pillanataimban még mindig sokat gondolok a tartályban
töltött első napok élénk látomásaira. Be kell vallanom, hogy örömmel töltött
el, amikor végre több alkalommal is az elmémet elárasztó színorgia, alakok és
összefüggéstelen képzetek társasága nélkül haladhattam át a teljes ingerhiány
„szürkületi zónáján”. Habár a hallucinációknak hirtelen végük szakadt, a
látomások erejéről őrzött emlékeim továbbra is óvatosságra késztettek,
valahányszor csak kihunytak az utóbbi hetekben a tartály fedelén elhelyezett
fényforrások.
Az első tíz napot követően mindössze egyetlen látomás tört rám –
ráadásul lehetséges, hogy rendkívül élénk álmot láttam csak a rendes alvás
szakaszában. Annák dacára, hogy ez a képzet közel sem mutatkozott annyira
élesnek, mint a korábbiak, minden részlet pontosan megmaradt bennem, mivel
annyira hasonlított az egyik látomásos töredékre, melyet a verem mélyén
rekedve éltem át.
Utolsó álmomban vagy látomásomban édesapámmal ültem egy
szabadtéri hangversenyen egy ismeretlen helyen. A színpadon egy idős, fehér
szakállas keleti férfi állt egymagában, és valamiféle furcsa húros hangszeren
játszott. A verem alján rám tört látomással ellentétben azonban nem váltam
madárrá édesapámmal együtt, és nem repültünk el a franciaországi Chinonba.
Ehelyett apa teste teljesen eltűnt, és csupán a szemei maradtak ott belőle. Pár
másodperccel később öt újabb szempár bukkant fel a semmiből, és állt össze
hatszöggé a levegőben a fejem felett. Rögtön ráismertem Omeh szemére és
édesanyáméra is, a többit viszont nem láttam még. A hatszögalakzat
csúcspontjaiban elhelyezkedő szemek mind mereven bámultak rám, mintha
valamit közölni próbáltak volna velem. Mielőtt véget ért a zene, egyetlen, jól
kivehető hangsor ütötte meg a fülemet. Egyszerre több hang ejtette ki a
„veszély” szót.
Honnan eredhettek a hallucinációk, és hármunk közül miért csak én
éltem át látomásokat? Richardnak és Michaelnak ugyancsak el kellett
szenvednie az ingerhiányos környezetet, és mindketten beismerték, hogy láttak
„bizarr színalakzatokat”, de a részletek náluk sosem álltak össze egységes
képpé. Ha, ahogy feltételeztük, a rámaiak a testünkre fonódó parányi szálakon
keresztül egy vagy két vegyületet fecskendeztek belénk, hogy segítsenek
elaludnunk a szokatlan körülmények között, miért kizárólag én reagáltam
rájuk ennyire vad látomásokkal?
Richard és Michael egyaránt úgy gondolják, hogy a válasz magától
értetődő, mégpedig az, hogy „drogok által könnyen befolyásolható egyén
vagyok, túlzottan élénk fantáziával”. Részükről ez mindent megmagyaráz.
Nem kutakodnak tovább a témában, és ugyan udvariasak velem, valahányszor
csak felvetem az „utazásaimhoz” társítható számos problémát, mintha teljesen
hidegen hagyná őket a kérdés. Richardtól alapvetően erre számíthattam,
Michaeltól azonban egyértelműen nem.
Tulajdonképp még a mindig kiszámítható O’Toole tábornokunk sem
teljesen önmaga, mióta először került sor a tartályban töltött szeánszainkra. Jól
láthatóan más problémák kötik le. Csupán ma reggel nyerhettem némi
bepillantást a fejében zajló folyamatokba.
– Anélkül hogy tudatosan beismertem volna magamnak – szólalt meg
Michael alig hallhatóan, miután már percek óta zaklattam baráti kérdéseimmel
–, mindig is újra meghatároztam és újra behatároltam Istent, valahányszor
újabb tudományos áttörésre került sor. Annak idején sikerült
összeegyeztetnem a rámaiak létét katolikus hitemmel, de ezzel mindössze az Ő
korlátolt meghatározását szélesítettem ki. Most, hogy egy robotűrhajón
találom magam, amely relativisztikus sebességgel halad, be kell látnom, hogy
Istent teljesen meg kell szabadítanom béklyóitól. Csak így válhat minden
részecskét és a világmindenség összes folyamatát magában foglaló
természetfeletti lénnyé.
A saját életem legfontosabb kihívása a közeljövőben a másik végletet
képviseli. Richardot és Michaelt messze ható eszmék foglalkoztatják –
Richardot a tudomány és a technika területén, Michaelt a lélek világában.
Jóllehet teljességgel élvezem mindkettejük stimuláló ötleteit, melyekre az
igazsághoz vezető külön utakon haladva jutnak, valakinek gondot kell
fordítania a mindennapos feladatokra is. Végtére is hármunkra hárul a feladat,
hogy felkészítsük a következő nemzedék egyetlen közénk tartozó tagját a
felnőtt életre. Úgy tűnik, hogy a szülői teendőket elsősorban mindig nekem
kell majd ellátnom.
Örömmel vállalom a feladatot. Amikor Simone ragyogó mosolyát látom
a szoptatás szüneteiben, nem tűnődöm a hallucinációimon, nem igazán számít,
létezik–e Isten, vagy sem, és nem bír különösebben meghatározó
jelentőséggel, hogy a rámaiak kifejlesztették a víz nukleáris hajtóanyagkénti
felhasználásának módszerét. Abban a pillanatban kizárólag az a fontos, hogy
Simone édesanyja vagyok.

2201. július 31.

Határozottan beköszöntött a tavasz a Rámán. Olvadni kezdett, amint a
manőver véget ért. Akkorra a felszíni hőmérséklet már elérte a csikorgóan
fagyos mínusz huszonöt fokot, és aggódni kezdtünk, vajon mennyit hűlhet
még a kinti levegő, mielőtt a barlangunk hőmérsékletszabályozói közel
kerülnek ahhoz, hogy felmondják a szolgálatot. Azóta a hőmérséklet naponta
nagyjából egy fokkal emelkedik, és ebben az ütemben további két héten belül
eléri a fagypontot.
Immár a Naprendszeren kívül járunk a közel tökéletes vákuumban,
amely a szomszédos csillagok közötti teret tölti ki. A Napunk még mindig a
legfényesebb csillag az égen, a bolygók közül viszont már egy sem látható.
Richard hetente kétszer–háromszor átnézi a teleszkópok adatait, hátha egy
üstökös nyomára lel az Oort–felhőben, de eddig semmit sem sikerült észlelnie.
Vajon honnan származik az a hő, amely felmelegíti a járművünk
belsejét? Főmérnökünk, a Richard Wakefield nevű jóképű kozmonauta
azonnal előállt a magyarázattal, amikor Michael tegnap feltette neki ezt a
kérdést. – Valószínűleg ugyanaz az atomhajtómű állítja elő most a hőt, amely
a hatalmas sebességváltozást is előidézte. A Ráma minden bizonnyal kétféle
rend szerint működik. Amikor egy csillaghoz hasonló hőforrás közelében
tartózkodik, kikapcsolja az elsődleges rendszereit, a meghajtást és a
hőszabályozást is beleértve.
Mind Michael, mind én gratuláltunk Richardnak a kiváltképp
kézenfekvő magyarázathoz. – No de – kezdtem faggatni két nappal később –
még így is rengeteg kérdés marad. Például az, hogy miért működik kétféle
rend szerint? És egyáltalán miért kapcsolja ki az elsődleges rendszereket?
– Ezzel kapcsolatban legfeljebb találgathatok – válaszolta Richard
megszokott széles mosolyával az arcán. – Elképzelhető, hogy az elsődleges
rendszereknek időről időre karbantartásra van szükségük, és erre csak
olyankor kerülhet sor, amikor külső hő– és energiaforrás közelében
tartózkodik. Magad is láttad, a biotok hogyan viselik gondját a Ráma
felszínének. Talán van egy másik csapat biot, akiknek az elsődleges
rendszerek karbantartása a feladatuk.
– Nekem egészen más jutott eszembe – nyögte ki némi habozás után
Michael. – Szerintetek számítottak rá, hogy az űrhajó fedélzetén leszünk?
– Ezt hogy érted? – kérdezett vissza Richard a homlokát ráncolva.
– Szerinted véletlenül kerültünk ide? Vagy inkább az összes
valószínűségi tényező és fajunk természetének ismeretében jó okkal
feltételezhető esemény, hogy az emberiség néhány tagja ebben a pillanatban a
Ráma belsejében tartózkodjék?
Tetszett Michael gondolatmenete. Arra célzott, habár még maga sem
értette teljesen, hogy a rámaiak talán nem egyszerűen a természettudományok
és a technológia terén mutatkoztak lángelméknek. Talán az egyetemes
lélektanhoz is konyítottak valamicskét. Richard nem tudta követni őt.
– Azt akarod mondani – kérdeztem –, hogy a rámaiak szándékosan
használták a kisegítő rendszereiket a Föld közelébe érve, mert arra
számítottak, hogy így odacsalhatnak minket magukhoz?
– Nevetséges – vágta rá Richard.
– De Richard – vágott vissza Michael –, gondolj csak bele! Mennyi lett
volna a valószínűsége bármiféle kapcsolatteremtésnek, ha a rámaiak a
fénysebesség jelentős hányadával rontanak be a Naprendszerbe, megkerülik a
Napot, aztán vidáman továbbállnak? Kétségtelenül nulla. És ahogyan utaltál
már rá, lehetséges, hogy más „külföldiek” is tartózkodnak a hajón, már ha
illethetjük magunkat ezzel a névvel. Kétlem, hogy sok faj rendelkezne azzal a
képességgel...
A vita még jó fél óráig folytatódott. Amikor befejezték, emlékeztettem a
férfiakat, hogy a befagyott Szalag–tenger hamarosan felolvad alulról, és
rögtön ezután hurrikánokra és szökőárra számíthatunk. Később
megállapodtunk abban, hogy el kell mennünk a kisegítő vitorlás csónakért a
Béta–táborba.
A két férfinak valamivel több, mint tizenkét órába telt, hogy mindkét
irányban átkeljenek a jégen. Már leszállt az éj, mire visszatértek. Amikor
Richard és Michael a barlangunkba ért, Simone, aki immár teljesen tudatában
van a környezetének, kinyújtotta a karjait Michael felé.
– Úgy látom, valaki nagyon örül annak, hogy visszajöttem – állapította
meg viccesen Michael.
– Amíg csak Simone az, nem zavar – szólalt meg Richard. Furcsán
feszültnek és tartózkodónak tűnt.
Különös hangulata tegnap este sem változott. – Mi a baj, drágám? –
kérdeztem, amikor már kettesben feküdtünk a matracon. Nem felelt azonnal,
így aztán csókot nyomtam az arcára, és kivártam.
– Michael a gond – válaszolt végül. – Ma, miközben átcipeltük a
csónakot a jégen, rá kellett jönnöm, hogy szerelmes beléd. Hallanod kellene.
Másról sem beszél, csak rólad. Te vagy a tökéletes anya, a tökéletes feleség, a
tökéletes barát. Még azt is elismerte, hogy irigykedik rám.
Pár pillanatig csak simogattam Richardot, próbáltam eldönteni, hogyan
reagáljak. – Szerintem túl nagy jelentőséget tulajdonítasz pár elejtett
megjegyzésnek – mondtam végül. – Michael egyszerűen az őszinte
csodálatának adott hangot. Én is felettébb kedvelem őt...
– Tudom... épp ez aggaszt – szakított félbe hirtelen Richard. – Amikor
más feladatod akad, többnyire ő vigyáz Simone–ra, hosszú órákon át
beszélgettek, amíg én a terveimen dolgozom...
Félbehagyta mondandóját, és különös, kétségbeesett tekintettel meredt
rám. Arckifejezése megrémített. Nem ugyanazt a Richard Wakefíeldet láttam
magam előtt, akivel immár több mint egy éve bensőséges kapcsolatban éltem.
Dermesztő hideg futott végig a testemen, mielőtt tekintete meglágyult, aztán
odahajolt hozzám, és megcsókolt.
Miután szeretkeztünk, és Richard elaludt, Simone felébredt, és úgy
döntöttem, megszoptatom. Miközben a mellemhez szorítottam kislányomat,
átgondoltam az azóta eltelt időszakot, hogy Michael ránk talált a széklift
lábazatánál. Semmit nem tudtam említeni, ami a legkisebb féltékenységre
adhatott volna okot. Még szerelmi életünk is mindvégig rendszeres és kielégítő
maradt, habár el kell ismernem, hogy nem árulkodott túlzott képzelőerőről,
mióta Simone megszületett.
Richard őrült tekintete még azután is kísértett, hogy Simone végzett.
Megfogadtam, hogy az elkövetkező hetekben mindenképp több időt fogok
tölteni kettesben Richarddal.
 6
2202. június 20.
Ma megbizonyosodtam róla, hogy
valóban megint terhes vagyok. Michael
sugárzott az örömtől, Richard
meglepően tartózkodónak mutatkozott.
Amikor négyszemközt beszéltem
Richarddal, beismerte, hogy vegyes
érzéseket keltett benne a dolog, mivel
Simone végre abba a korba ért, amikor
már nem igényel „állandó felügyeletet”.
Emlékeztettem rá, hogy amikor két
hónapja felmerült, hogy még egy
gyermeket kellene szülnöm, kifejezetten
lelkesedett az ötletért. Richard azzal
védekezett, hogy akkori „egyértelmű
izgalmam” erősen befolyásolta a
másodszori gyermekvállalásban.

A kisbaba érkezése március közepén várható. Akkorra befejezzük már a

gyerekszobát, és lesz elég helyünk az egész család számára. Sajnálom, hogy
Richardot nem villanyozza fel, hogy újfent apa lehet, annak viszont örülök,
hogy Simone–nak lesz játszótársa.
2203. március 15.
Catharine Colin Wakefield (akit Katie–nek fogunk hívni) március
tizenharmadikán 6 óra 16 perckor született. Könnyű szülés volt, mindössze
négy óra telt el az első erős összehúzódás és a kisbaba világra jötte között.
Egyszer sem éreztem komoly fájdalmat. Félig ülve, félig guggolva szültem
meg a kisbabát, és oly kevéssé viselt meg a vajúdás, hogy magam vágtam el a
köldök–zsinórt.
Katie már most rengeteget sír. Geneviève és Simone is édes, halk
csecsemő volt, Katie viszont nyilvánvalóan bőgőmasina lesz. Richard
rendkívüli módon örült neki, hogy a kislányunkat az édesanyjáról neveztem el.
Abban reménykedtem, hogy ezúttal jobban fogja érdekelni az apaszerep,
pillanatnyilag azonban túlságosan leköti ahhoz a „tökéletes adatbázis”
létrehozása (ami minden bejegyzést tárgymutatóba rendez, és könnyen
hozzáférhetővé teszi az összes információt), hogy időt szakítson Katie–re.
Harmadik kislányom csaknem négy kilót nyomott a születésekor, és
ötvennégy centi hosszú volt. Szinte biztos, hogy Simone ennél kisebb súllyal
jött a világra, de pontos mérleg hiányában akkor nem tudtuk megmérni őt.
Katie bőre meglehetősen halvány, lényegében majdnem fehér, és a haja is
sokkal világosabb nővére fekete fürtjeinél. Szeme meghökkentően kék.
Tudom, nem ritka, hogy a kisbabák kék szemmel születnek, aztán az első év
alatt jelentősen besötétedik az íriszük. Az azonban fel sem merült bennem,
hogy nekem valaha is kékszemű gyermekem legyen.

2203. május 18.

Nehéz elhinnem, hogy Katie már több mint kéthónapos. Rettenetesen
megerőltető foglalkozni vele! Mostanra meg kellett volna tudnom tanítani arra,
hogy ne tépje a szájával a mellbimbómat, de hiába próbálkozom, nem hajlandó
leszokni erről. Különösen akkor nehezen kezelhető, amikor más is jelen van
szoptatás közben. Ha csak elfordulok, hogy Michaellal vagy Richarddal
váltsak néhány szót, főként pedig akkor, ha Simone egy kérdését igyekszem
megválaszolni, Katie szinte már bosszúszomjasan rángatja a mellemet.
Richard rendkívül szeszélyes mostanában. Időnként megszokott briliáns,
szellemes önmagát adja, és tudós kötekedésével nevetteti meg folyamatosan
Michaelt meg engem; viszont egy pillanat alatt képes megváltozni a hangulata.
Elég, hogy egyikünk valami egyszerű, ártatlan megjegyzést tegyen, és kitör
rajta a depresszió vagy rossz esetben a düh.
Azt gyanítom, hogy Richard valódi problémája mostanában az unalom.
Elkészítette az adatbázist, és azóta nem vágott bele más komolyabb
vállalkozásba. A mesés számítógép, amit tavaly megépített, már–már
rutinszerűvé teszi a fekete képernyővel folytatott bármiféle kapcsolattartást.
Richard némileg változatosabbá tehetné a napjait, ha aktívabban részt venne
Simone nevelésében és oktatásában, de úgy sejtem, ez nem az ő stílusa.
Láthatóan nem nyűgözik le, ahogy engem vagy Michaelt, a Simone
fejlődésében tapasztalható bonyolult mintázatok.
Amikor teherbe estem Katie–vel, elég komolyan aggasztott, hogy
Richard semmi jelét nem mutatta annak, hogy érdeklődne a gyerekek iránt.
Úgy döntöttem, hogy direkt módon oldom meg a problémát azzal, hogy
megkérem, segítsen felállítani egy kis labort, ahol a magzatvízből vett
mintából ki tudnánk elemezni Katie genomjának egy részét. A feladat
komplex kémiai ismereteket igényelt, valamint olyan szintű interakciót a
rámaiakkal, amihez hasonlóval korábban még sosem próbálkoztunk, emellett
pedig jó néhány bonyolult orvosi műszert kellett készítenünk és
bekalibrálnunk.
Richard odavolt a feladatért. Ahogy én is, hiszen az orvosi egyetemen
eltöltött napjaimra emlékeztetett. Napi tizenkét, néha tizennégy órát
dolgoztunk együtt (miközben Simone–t Michaelra bíztuk – ők ketten
egyértelműen imádják egymást), míg mindennel el nem készültünk. Gyakran
éjszakába nyúlóan beszélgettünk a munkáról, néha még szeretkezés közben is.
Amikor azonban eljött a nap, hogy végeztünk leendő gyermekünk
genomjának kielemzésével, megrökönyödve kellett megállapítanom, hogy
Richardot sokkal jobban felvillanyozta a tény, hogy a felszerelésünk és az
analízis az összes előírásnak megfelelt, mint az, hogy megismerhette második
kislányunk jellemzőit. Teljesen elképedtem ezen. Amikor közöltem vele, hogy
a magzat kislány, és nem Down– vagy Whittingham–kóros, a rákos
daganatokra való hajlama pedig nem haladja meg az elfogadható szintet,
abszolút prózai módon reagált. Ám amikor megdicsértem, mennyire gyorsan
és pontosan végezte el a rendszer az elemzést, Richard arca felragyogott a
büszkeségtől. Mennyire különbözik tőlünk a férjem! Sokkal jobban elboldogul
a matematika és a technika birodalmában, mint az emberek társaságában.
Michael szintén felfigyelt rá, mennyire nyugtalan mostanában Richard.
Arra biztatta Richardot, hogy készítsen olyan új játékokat Simone–nak, mint
azok a zseniális babák, amiket a Katie–vel való terhességem utolsó heteiben
kreált. Ezek a babák a mai napig Simone kedvenc játékszerei. Maguktól
beszélnek, sőt vagy tucatnyi szóbeli parancsra reagálni is képesek. Egyik este,
amikor Richard különösen kedélyes hangulatban volt, beprogramozta B–t,
hogy játszani tudjon a gyerekekkel. Simone kis híján halálra nevette magát,
miután a Bárd (Michael ragaszkodik hozzá, hogy mindig teljes nevén említse
Richard Shakespeare–sorokat zengedező robotját) a sarokba kergetett három
babát, ahol aztán szerelmes szonettek egyvelegét zúdította rájuk.
Az elmúlt két hétben még B–nek sem sikerült felvidítania Richardot.
Nem alszik jól, ami szokatlan tőle, és semmi iránt nem mutatja ki az érzelmeit.
Még rendszeres és változatos szexuális életünkben is törés következett be,
szóval Richard biztosan komoly küzdelmeket folytat a démonaival. Három
nappal ezelőtt már kora reggel elment (épp a Rámában is hajnalodott –
bizonyos rendszerességgel a barlangunkban érvényes földi idő és a rámai
külső idő szinkronba kerül), és több mint tíz órán át kint maradt New Yorkban.
Amikor megérdeklődtem, mit csinált odafent, azt felelte, hogy kiült a falra, és
a Szalag–tengert bámulta. Aztán másra terelte a szót.
Michaelnak és Richardnak egyaránt meggyőződése, hogy mostanra
magunkra maradtunk a szigeten. Richard az utóbbi időben kétszer is járt a
madarak odújában, mindkétszer a függőleges folyosó oldalán maradt, távol az
őrszemtanktól. Egyszer még a második vízszintes átjáróba is leereszkedett,
ahol annak idején ugranom kellett, de életnek semmi jelét nem tapasztalta. A
polipókok barlangjára két bonyolult rácsozatot szereltek a fedél és az első
lépcsőforduló közé. Richard az elmúlt négy hónapban ismét elektronikus
eszközökkel tartotta szemmel a polipókok barlangjának környékét; ugyan
elismeri, hogy akadnak kétértelmű jelek az ellenőrzőműszerek adatai között,
de kitart amellett, hogy pusztán vizuális megfigyelések alapján megállapítható,
hogy a rácsokat már hosszú ideje nem nyitották fel.
A férfiak pár hónappal ezelőtt összerakták a vitorlás csónakot, aztán
órákon át tesztelték a Szalag–tengeren. Simone–nal a partról integettünk
nekik. Mivel attól féltünk, hogy a rákbiotok esetleg „szemétnek” ítélik a
csónakot (ahogy minden jel szerint a másik vitorlással tették – nem sikerült
kiderítenünk, mi lett a sorsa; pár nappal az atomrakéta–sorozat után
visszatértünk oda, ahol hagytuk, de addigra eltűnt), Richard és Michael újra
szétszedte, aztán behozta a barlangunkba, hogy ott őrizzük.
Richard többször kijelentette már, hogy szeretne áthajózni a Szalag–
tengeren déli irányban, hátha sikerül olyan helyet találnia, ahol az ötszáz méter
magas szirt megmászható. A Ráma Déli Félhengeréről szerzett információink
erősen hiányosak. Attól a néhány naptól eltekintve, amikor a Newton eredeti
legénységével biotvadászatra indultunk, a régióról összegyűjtött tudásunk a
Newton drónjai áltál rögzített képekre korlátozódik. Kétségkívül lenyűgöző és
izgalmas kaland lenne felderíteni a Déli Félhengert – talán azt is
kideríthetnénk, hová tűnt a sok polipók. Ám a jelenlegi helyzetben nem
vállalhatunk kockázatot. A családunk túlságosan függ mindhárom felnőttől –
bármelyikünk elvesztése jóvátehetetlen következményekkel járna.
Úgy hiszem, Michael O’Toole elégedett azzal az élettel, amit
megteremtettünk magunknak a Rámán, különösen mióta Richard
nagyteljesítményű számítógépének beüzemelésével jóval több információ áll a
rendelkezésünkre. Most már hozzáférhetünk minden olyan enciklopédikus
információhoz, ami a Newton űrnaszád rendelkezésére állt. Michael jelenlegi
„tanulmányi egysége”, ahogy szervezett szabadidős tevékenységére utal, a
művészettörténet. A múlt hónapban egyre–másra a Medicieket és a reneszánsz
kori katolikus pápákat emlegette társalgás közben, és persze Michelangelót,
Raffaellót és a korszak más jeles festőit. Pillanatnyilag a tizenkilencedik
századnál tart, a művészet történetének egy olyan időszakánál, amit már
sokkal érdekesebbnek tartok. Mostanában sokat beszélgettünk az
impresszionista „forradalomról”, de Michael nem hajlandó elfogadni az
érvelésemet, hogy az impresszionizmus a fényképezőgép megjelenésének
természetes mellékterméke.
Michael mindennap órákat tölt Simone–nal. Türelmes, gyengéd és
gondoskodó. Gondosan figyelemmel kísérte kislányom fejlődését, és minden
fontosabb állomást feljegyzett elektronikus naplójába. Simone jelenleg
huszonegyet ismer fel a huszonhat betűből (összekeveri a C–t az S–sel és az
Y–t a V–vel, és valamilyen oknál fogva nem képes megtanulni a K–t), és ha jó
passzban van, el tud számolni húszig. Simone ezenkívül helyesen be tudja
azonosítani a madarakról, a polipókokról és a négy leggyakoribb biotról
készült rajzokat. Ezenkívül tudja még a tizenkét apostol nevét, aminek Richard
cseppet sem örül. Már tartottunk is egy „csúcstalálkozót” a lányaink lelki
oktatásáról, aminek végén udvariasan tudomásul vettük, hogy ebben a
kérdésben eltérőek a nézeteink.
Akkor most magamról is írok. Többnyire elégedettnek érzem magam,
habár akadnak olyan napok, amikor Richard nyugtalansága vagy Katie sírása
vagy az idegen űrhajóban töltött furcsa életünk puszta abszurditása együttesen
túl soknak bizonyul nekem. Mindig serénykedem. Zömében én tervezem meg
a család programját, én döntöm el, mit együnk és mikor, és én szervezem meg
a gyermekek napját, beleértve a délutáni alvást is. Folyton a fejemben
motoszkál a kérdés, vajon hová megyünk? De már nem keserít el, hogy nem
tudom a választ.
Személyes intellektuális tevékenységem szűkebbre szabott, mint
amilyennek szeretném, ha én határozhatnék felőle, de azzal nyugtatgatom
magam, hogy nem lehet változtatni azon, mennyi fér bele egy napba.
Richarddal és Michaellal gyakran élénk vitákat folytatunk, így egyértelműen
nem panaszkodhatott a szellemi stimuláció hiányára. Csakhogy egyiküket sem
érdeklik bizonyos intellektuális területek, melyek mindig is életem részét
képezték. Nyelvi és nyelvészeti készségeim például komoly büszkeséggel
töltöttek el azóta, hogy elkezdtem iskolába járni. Néhány héttel ezelőtt
rémületes álmot láttam, melyben az angolon kívül egyetlen más nyelven sem
voltam képes már se írni, se megszólalni. Utána hetekig napi két órát töltöttem
egyedül, és nemcsak az imádott franciát elevenítettem fel, hanem olasz és
japán tanulmányaimat is.
A múlt hónapban Richard egyik délután egy rámai külső teleszkópból
érkező adatokat vetített ki a fekete képernyőn, ahol a saját Napunk mellett
több ezer csillagot láthattunk még. A Nap volt a legfényesebb égitest, de
fényessége már alig haladta meg a többi csillagét. Richard arra emlékeztetett
minket Michaellal, hogy ama jelentéktelen csillagocska körül keringő,
óceánok borította szülőbolygónktól addigra tizenkét billió kilométerre
távolodtunk el.
Aznap este megnéztük az Eleonóra, a királynő című filmet, annak a
harminc mozinak az egyikét, amit a Newton kozmonauta legénységének
szórakoztatására magunkkal hoztunk. A forgatókönyvet édesapám Aquitániai
Eleonóráról szóló legsikeresebb regényei alapján készítették, és több olyan
helyszínen forgatták, ahol kamasz koromban mi is jártunk apával. A film
utolsó jelenete, amely az Eleonóra halálát közvetlenül megelőző évekről szólt,
a Fontevrauld apátságban játszódott. Emlékszem, amikor tizennégy évesen ott
álltam az apátságban édesapám oldalán, Eleonóra faragott képmása előtt,
kezem pedig reszketett a rám rohanó érzelmektől, ahogy apa kezét szorítottam.
– Nagyszerű asszony voltál – szólítottam meg egyszer annak a
királynőnek a szellemét, aki a tizenkettedik században meghatározó szerepet
játszott Franciaország és Anglia történelmében és követendő példát mutattál
nekem. Nem leszek méltatlan hozzád.
Aznap este, miután Richard elaludt, Katie pedig egy időre
lecsendesedett, ismét végiggondoltam a nap eseményeit, és mélységes
szomorúság költözött belém, olyasféle veszteségérzet, melynek mibenlétét
nem tudtam volna pontosan meghatározni. Az egyre távolodó Nap és a
majdnem ezer esztendeje halott királynőnek merész ígéretet tevő tizenéves
önmagam közötti kontraszt arra emlékeztetett, hogy mindannak, amit a Ráma
előtt ismertem, örökre vége. Két kislányom sosem fogja megismerni azokat a
helyeket, melyek egykor oly sokat jelentettek nekem és Geneviève–nek.
Sosem fogják érezni a frissen nyírt tavaszi fű illatát, nem ismerhetik meg a
virágok ragyogó szépségét vagy az óceán felett felkelő nap pompás látványát.
Egyáltalán nem fogják ismerni a Föld bolygót, eltekintve ettől a vegyes
társaságtól, az áldott planétán végtelen változatosságában megnyilvánuló élet
elenyésző töredékének képviselőitől.
Aznap éjjel hosszú percekig folytak a könnyeim, de sírás közben is
tudtam, hogy reggelre megint derűsnek fogom mutatni magam. Végtére is
lehetne sokkal rosszabb a helyzet. Megvan mindenünk, ami elengedhetetlenül
szükséges: étel, víz, szállás, ruha, egészség, társaság és természetesen a
szeretet. A szeretet minden emberi lény boldogságának legfontosabb
összetevője a Rámán éppúgy, mint á Földön. Ha Simone és Katie mindössze a
szeretetet ismeri meg mindabból, amit magunk mögött hagytunk, már az is
elegendő.
 7
2204. április 1.
A mai nap minden tekintetben
rendkívüli volt. Először is, alighogy
mindenki felébredt, bejelentettem, hogy
a napot Aquitániai Eleonóra emlékének
szenteljük, aki, amennyiben a
történészek nem tévedtek, mi pedig
megfelelően követtük a napok múlását,
pontosan ezer évvel ezelőtt hunyt el.
Legnagyobb örömömre az egész család
támogatta az ötletet, és Richard meg
Michael mindketten azonnal
felajánlották, hogy segítenek az ünnep
lebonyolításában. Michael, aki a
művészettörténeti tanulmányokat
mostanra a konyhaművészettel váltotta
fel, azzal az ötlettel állt elő, hogy
különleges középkori ebédet készít a
királynő tiszteletére. Richard tüstént
elrohant B–vel, és odasúgta nekem, hogy
a kis robot Plantagenet Henrikként fog
visszatérni.

Simone számára összeállítottam egy rövid történelem leckét, aminek

révén megismertetem őt Eleonórával és a tizenkettedik századdal. Kislányom
szokatlan érdeklődéssel figyelt. Még Katie is, aki pedig öt percnél hosszabb
ideig nem bír nyugton maradni, együttműködőnek mutatkozott, és nem
szakított félbe minket. A délelőtt nagyobbik részében csendesen játszadozott a
babáival. A tanóra végén Simone megkérdezte, miért halt meg Eleonóra
királyné. Amikor azt válaszoltam neki, hogy öregkori végelgyengülésben halt
meg, hároméves kislányom így szólt: – Akkor Eleonóra királyné „a
mennyországba került”?
– Honnan szedted ezt? – kérdeztem Simone–tól.
– Michael bácsitól – felelte. – Azt mondta, hogy a jó emberek a
mennyországba kerülnek, amikor meghalnak, a rosszak pedig a pokolra
szállnak.
– Sokan úgy hiszik, hogy létezik mennyország – mondtam rövid
megfontolás után. – Mások abban hisznek, amit reinkarnációnak hívnak,
vagyis hogy az emberek egy más személy vagy akár egy állat alakjában
visszatérnek a földre. Megint mások abban hisznek, hogy minden élet
megismételhetetlen csoda, vagyis abban, hogy a fogantatás pillanatában
felébredünk, amikor pedig meghalunk, ismét elszunnyadunk. –
Rámosolyogtam, és összeborzoltam a haját.
– Te miben hiszel, mama? – kérdezte ekkor a kislányom.
Úgy éreztem, mindjárt pánikba esem. Pár megjegyzéssel némi időt
nyertem, amíg megpróbáltam kiötleni, mit mondjak neki. Kedvenc T. S. Eliot
versem egyik sora, „S a nyomasztó kérdés felé vezetnek...”2 futott át az
elmémen. Szerencsére kimentettek.
– Üdvöz légy, ifjú hölgy! – B, a középkori lovaglóruhának szánt
öltözetet viselő apró robot vonult be a szobába, és közölte Simone–nal, hogy ő
Plantagenet Henrik, Anglia királya és Eleonóra királynő férje. Simone arca
még inkább felderült. Katie felpillantott, és szélesen elmosolyodott.
– A királynővel közösen hatalmas birodalmat építettünk fel – folytatta a
robot, és széles mozdulatot tett parányi karjaival –, melynek végül Anglia,
Skócia, Írország, Wales és a mai Franciaország fele is része volt. – B élvezettel
mondta végig előre megírt szónoklatát, és közben kacsintásokkal és
finomkodó kézmozdulatokkal szórakoztatta Simone–t és Katie–t. Aztán
benyúlt a zsebébe, és előhúzott egy miniatűr kést meg villát, és kijelentette,
hogy ő ismertette meg az evőeszközök használatával a „barbár angolokat”.
– De miért zárattad börtönbe Eleonórát? – szegezte neki a kérdést
Simone, amint a robot végzett a kiselőadással. Elmosolyodtam. A kislányom
tényleg odafigyelt a leckére. A robot feje elfordult tengelye körül, és Richardra
meredt. Richard feltartotta az egyik ujját, azt jelezte, hogy várjunk egy
pillanatot, aztán kirohant a folyosóra. Egy percbe sem telt, és B, alias II.

2
T. S. Eliot
Henrik visszatért. A robot odasétált Simone–hoz. – Beleszerettem egy másik
nőbe –felelte –, Eleonóra királyné pedig feldühödött rám emiatt. Hogy bosszút
álljon rajtam, ellenem hangolta a fiaimat...
Nem sokkal később Richarddal kisebb vitába keveredtünk annak valódi
okairól, hogy Henrik miért vettette börtönbe Eleonórát (már többször
észrevettük, hogy az angol–francia történelem más–más verzióit tanultuk),
amikor távoli és félreismerhetetlen vijjogást hallottunk. Pillanatokon belül
mind az öten kint voltunk a felszínen. A vijjogás megismétlődött.
Felnéztünk az égre. Magányos madár írt le vad alakzatokat; pár száz
méterrel a felhőkarcolók felett repkedett. Odasiettünk a Szalag–tenger melletti
bástyákhoz, hogy jobban szemügyre vehessük. A hatalmas lény egyszer,
kétszer, háromszor körberepülte a sziget peremét. Minden egyes hurok végén
egyetlen hosszú visítással jelzett. Richard folyamatosan integetett és kiáltozott,
de semmi jel nem mutatott arra, hogy észrevették volna.
Nagyjából egy óra elteltével a gyerekek türelmetlenkedni kezdtek.
Megállapodtunk, hogy Michael visszaviszi őket a barlangba, Richard meg én
pedig kint maradunk, ameddig csak esélyt látunk a kapcsolatteremtésre. A
madár továbbra is ugyanúgy körözött felettünk. – Szerinted valamit kereshet?
– kérdeztem Richardtól.
– Nem tudom – felelte, és ismét felkiáltott és integetni kezdett a
madárnak, amikor az elérte a hurok hozzánk legközelebb eső pontját. A madár
ezúttal irányt változtatott, és hosszú, kecses íveket írt le, miközben
csavarvonalban leereszkedett. Ahogy egyre közelebb került, Richarddal
mindketten jól kivehettük szürke, bársonyos hasát és a két élénk,
cseresznyepiros gyűrűt a nyaka körül.
– A barátunk az – súgtam oda Richardnak, amikor felismertem a
madarak vezérét, aki négy esztendővel ezelőtt beleegyezett, hogy átszállítanak
minket a Szalag–tengeren.
Ez a madár azonban már nem az az egészséges, robusztus lény volt, aki
az alakzat élén repült, amikor annak idején kimenekítettek minket New
Yorkból. Csontos volt és lesoványodott, bársonyos hasa koszos és borzas.
– Beteg – szólalt meg Richard, ahogy a madár tőlünk úgy húsz méterre
földet ért.
A madár halkan hadart valamit, és idegesen rángatta a fejét, mintha
további társaságra számított volna. Richard egy lépést tett feléje, amire a lény
meglibbentette a szárnyát, egyet csapott vele, és méterekkel hátrébb húzódott.
– Milyen ételt adhatnánk neki – kérdezte szinte suttogva Richard ami a
vegyi összetételét tekintve a legközelebb áll a mannadinnyéhez?
A fejemet ráztam. – A tegnapi csirkemaradékot kivéve semmilyen ételük
nincs... Várj csak! – jutott hirtelen az eszembe valami. – Itt az a zöld puncs,
amit a gyerekek annyira szeretnek. A mannadinnyék belsejében lévő
folyadékra emlékeztet.
Richard eltűnt, mielőtt befejeztem volna a mondatot. Tíz hosszú percen
át, amíg Richard vissza nem tért, némán bámultuk egymást a madárral.
Igyekeztem barátságos gondolatokra összpontosítani, azt reméltem, hogy a
jóindulatom valamiképp tükröződhet a tekintetemben. Egyszer észrevettem,
hogy a madár arckifejezése megváltozik, persze nem tudhattam, mit jelenthet
bármelyik kifejezés.
Aztán megjött Richard, kezében a zöld punccsal teletöltött egyik fekete
tálunkkal. Lerakta elénk a tálat, aztán rámutatott, miközben hat–nyolc méterrel
hátrébb húzódtunk. A madár apró, tétova lépésekkel közelített, míg végül
megállt a tál előtt. Csőrét belemártotta a folyadékba, kortyolt belőle, aztán
hátravetette a fejét, hogy lenyelje. A puncs megfelelőnek tűnt, és alig egy perc
alatt kiürült a tál. Amikor a madár végzett, két lépést tett hátrafelé,
kiterjesztette szárnyait, és teljes fordulatot tett a saját tengelye körül.
– Most nekünk kell közölni vele, hogy szívesen – mondtam, és Richard
felé nyúltam. Mi is körbefordultunk, ahogy négy évvel korábban, amikor
elbúcsúztunk és köszönetét mondtunk, aztán a mozdulat végeztével kissé
meghajoltunk a madár felé.
Richard és én is úgy véltük, hogy a madár elmosolyodott, habár később
elismertük, hogy talán csak képzeltük ezt. A szürke, bársonyos testű madár
ismét kiterjesztette szárnyait, felemelkedett a talajról, és felszállt a magasba a
fejünk fölé.
– Szerinted hova mehet? – kérdeztem Richardtól.
– Haldoklik – felelte halkan. – Búcsúzásként még egyszer körbenéz a
világban, amit megismert.

2205. január 6.
Ma van a születésnapom. Negyvenegy éves lettem. Tegnap este megint
életszerű álmot láttam. Agg voltam. Hajam teljesen megőszült, arcomat mély
ráncok barázdálták. Egy várkastélyban éltem – valahol a Loire mentén, nem
messze Beauvois–tól – két felnőtt lányommal (akik közül egyik sem
hasonlított sem Simone–ra, sem Katie–re, sem Geneviève–re) és három
fiúunokámmal. A fiúk mind tizenévesek voltak és testileg egészségesek, de
mindhármójukkal hibázott valami. Lassú észjárásúak voltak, talán egyenesen
fejlődésben visszamaradottak. Emlékszem, ahogy az álmomban megpróbáltam
elmagyarázni nekik, hogyan szállítja a hemoglobin molekula az oxigént a
tüdőtől a szövetekig. Egyikük sem értette, mit mesélek nekik.
Mély letargiában ébredtem az álomból. Az éjszaka közepén jártunk, és
mindenki más békésen aludt. Ahogy máskor is gyakran megteszem, átsétáltam
a folyosón a gyerekszobába, hogy ellenőrizzem, a lányokon még mindig ott
van–e a vékony pokróc. Simone egész éjszaka alig mozdul, Katie azonban, aki
folyton forgolódik, szokás szerint lerúgta magáról a takaróját. Óvatosan
visszatettem Katie–re a pokrócot, aztán leültem az egyik székre.
„Vajon mi nyugtalaníthat ennyire? – tűnődtem el. – Miért álmodom
mostanában annyit gyerekekről és unokákról?” A múlt héten egyik nap
viccesen felvetettem, hogy lehetne megint egy kisbabánk, amire Richard, aki
újfent hosszan tartó komor korszakainak egyikét éli épp, kis híján halálra vált
szavaim hallatán. Nem is bolygattam tovább a témát, mivel nem akartam
felhergelni, hogy aztán újabb nihilista szónoklatba kezdjen.
Valóban szeretnék még egy gyereket ebben a. helyzetben? Van
egyáltalán bármi értelme ennek az adott körülmények között? Ha egy
pillanatra félretesszük a személyes okokat, amiért egy harmadik gyermeket is
szívesen a világra hoznék, biológiailag is messzemenően indokolható a
további szaporodás szükségessége. A ránk váró sorsot illetően joggal
feltételezhetjük, hogy a jövőben nem lesz már alkalmunk kapcsolatba lépni az
emberiség más tagjaival. Ha valóban a faj utolsó képviselői vagyunk, bölcsen
tennénk, ha nem felejtenénk el az evolúció egyik alaptételét: bizonytalan
környezetben a fennmaradás valószínűsége maximális genetikai változatosság
mellett a legnagyobb.
Miután teljesen felébredtem tegnap esti álmomból, elmémben
továbbgondoltam a forgatókönyvet. „Tegyük fel – gondoltam magamban hogy
a Ráma nem érkezik meg sehova, legalábbis nem belátható időn belül, nekünk
pedig a jelen körülmények között kell leélnünk életünk hátralévő részét. Ebben
az esetben Simone és Katie minden bizonnyal túlél mindhármunkat, mostani
felnőtteket.”
„Mi történik ezután? – tettem fel a kérdést. – Hacsak nem őrzünk meg
valamennyi spermát Michaeltól vagy Richardtól (és a felmerülő problémák
mind biológiai, mind szociológiai szempontból ijesztőnek bizonyulnának), a
leányaimnak nem lesz módjuk gyermeket szülni. Talán eljuthatnak a
Paradicsomba vagy a nirvánába vagy valamely másik bolygóra, de ők maguk
elpusztulnak, és velük együtt elpusztulnak majd a génjeik.”
„De tegyük fel – fűztem tovább a gondolatot –, hogy életet adok egy
fiúgyermeknek. Ez esetben a két lánynak korukbeli férfi társa lesz, ami
jelentős mértékben könnyítene a következő nemzedékek problémáján.”
Ezen a ponton vetődött fel bennem egy egészen őrült ötlet. Az orvosi
tanulmányaim során többek között a genetikára, mindenekelőtt az öröklött
defektusokra szakosodtam. Eszembe jutottak a tizenöt–tizennyolcadik századi
uralkodóházakkal kapcsolatos esettanulmányok és a rengeteg „alsóbbrendű”
egyén, akik a túlzott belterjesség következtében születtek. Ha Richardtól
születne még egy fiam, ő ugyanazokat a géneket hordozná, mint Simone és
Katie. Ha bármelyik lány megfoganna ettől a fiútól, az unokáink nagy eséllyel
születési rendellenességekkel jönnének a világra. Egy Michaeltól származó
fiúban ellenben csupán a gének fele egyezne meg a lányokéval, és ha nem csal
az emlékezetem, amennyiben Simone–nal vagy Katie–vel gyermeket
nemzene, jóval alacsonyabb lenne a veleszületett rendellenességek kockázata.
Tüstént elvetettem ezt a felháborító ötletet. A fejemből azonban nem
sikerült kivernem. Aznap éjjel, amikor már régen aludnom kellett volna, a
gondolataim ismét erre a témára terelődtek. „Mi lesz, ha megint teherbe esem
Richardtól – tettem fel önmagamnak a kérdést és megint kislányunk születik?
Akkor elölről kell kezdeni a teljes folyamatot. Már negyvenegy vagyok. Vajon
hány évem lehet még hátra, mielőtt elmarad a menstruációm, még ha
gyógyszerekkel késleltetem is a klimaxot?” Az eddigi referenciákból kiindulva
semmi nem utal arra, hogy Richard egyáltalán képes lenne fiút nemzeni.
Létesíthetnénk egy laboratóriumot, hogy az ondójából kiválasszuk a férfi
spermákat, de ez hatalmas erőfeszítést igényelne tőlünk, emellett pedig több
hónapos együttműködést tenne szükségessé a rámaiakkal. És még így is meg
kellene oldanunk a spermiumok megőrzésének és petefészekbe juttatásának
problémáját.
Fontolóra vettem a természetes nemkiválasztás különféle bevált
módszereit (a férfi étrendjét, a közösülés fajtáját és gyakoriságát, az
ovulációhoz képesti időzítését és a többi), és arra a következtetésre jutottam,
hogy valószínűleg természetesen is jó eséllyel összehozhatnánk egy fiút, ha
nagyon odafigyelünk. Ugyanakkor mindvégig ott motoszkált a fejemben, hogy
még kedvezőbbek lennének az esélyeink, ha Michael lenne az apa. Végtére is
véletlen–szerű megtermékenyítés eredményeként már eddig is két fia született
(három próbálkozásból). Bármilyen mértékben növelhetem az esélyeket
Richarddal, Michaellal ugyanezekkel a módszerekkel lényegében
garantálhatnánk a fiú utódot.
Mielőtt ismét elaludtam, röviden átgondoltam az egész ötlet
célszerűtlenségét. Bombabiztos mesterséges megtermékenyítési eljárást kell
kidolgoznunk (amit nekem kell majd felügyelnem annak dacára is, hogy én
leszek az alany). Vajon sikerülhet ez a jelenlegi körülmények között, és
egyformán kezeskedhetünk a magzat neméért és egészségéért is? Jóllehet a
földi kórházak minden szükséges eszközzel rendelkeznek, még ott sem mindig
garantált a siker. Másik lehetőségként maradt a szex Michaellal. Habár cseppet
sem viszolyogtam ennek gondolatától, a szociológiai következményei
túlságosan szerteágazónak tűntek, ezért végképp elvetettem az ötletet.

(Hat órával később.) A két férfi különleges vacsorával lepett ma meg.

Michael egyre kiválóbb szakács. Az étel íze, ahogyan előre bejelentették, a
Wellington–bélszínre, igaz küllemre sokkal inkább a passzírozott spenótra
hasonlított. Richard és Michael ezenkívül valami vörös folyadékot is
felszolgált, amire borként utaltak. Nem tűnt szörnyűnek, ezért megittam, és
legnagyobb meglepetésemre némi alkoholt tartalmazott, és tényleg egészen jó
kedvre derített.
A vacsora végére mi hárman, felnőttek, mind becsíptünk kicsit. A
lányok, főképp Simone, nem tudták mire vélni a viselkedésünket. Miközben
desszertként kókuszos pitét fogyasztottunk, Michael elárulta nekem, hogy a 41
„egészen különleges szám”. Elmagyarázta, hogy ez a legnagyobb olyan
prímszám, amely prímszámokból álló kvadratikus másodrendű számtani
haladvány első eleme lehet. Megkérdeztem tőle, mi fán terem a kvadratikus
másodrendű számtani haladvány, amire azt felelte, fogalma sincs. Ennek
ellenére felírta azt a negyvenelemű sorozatot, amiről beszélt: 41, 43,47, 53, 61,
71, 83, 97, 113... a végén az 1601–es számmal. Biztosított róla, hogy a sorozat
mind a negyven eleme prím. – Éppen ezért – mondta felcsillanó szemmel –a
negyvenegynek mágikus számnak kell lennie.
Miközben ezen kacagtam, rezidens zsenink, Richard egy pillantást vetett
a számokra, majd miután alig egy percig játszadozott a számítógépén,
elmagyarázta nekem és Michaelnak, mit kell érteni „kvadratikus” sorozat alatt.
– A különbségsorozat elemei közti eltérés állandó – mondta, és egy
példán keresztül illusztrálta, mire gondol. – Épp ezért a teljes sorozat egyetlen
kvadratikus függvénnyel felírható. Tételezzük fel, hogy f(N) = N2 ? N + 41 –
folytatta –, ahol N lehet bármely 0 és 40 közötti szám. Ezzel az egyenlettel
megkaphatjuk a haladvány bármely elemét.
– Még jobb – mondta nevetve ha vesszük az f(N) = N2 – 81N + 1681
függvényt, ahol N lehet bármely egész szám 1 és 80 között. Ez a kvadratikus
függvény a számsor végéről indul, f(l) = 1601, és előbb csökkenő sorrendben
halad. Az f(40) = f(41) = 41 elemnél megfordul, aztán ismét növekvő
sorrendben hozza létre a teljes haladványt.
Richard elmosolyodott. Michaellal csak áhítattal meredtünk rá.
2205. március 13.
Ma volt Katie második születésnapja, és mindenki jó hangulatban
ünnepelt, különösen Richard. Valóban szereti a kicsike lányát, még akkor is,
ha Katie felháborító módon manipulálja őt. A születésnap alkalmából Richard
elvitte őt a polipókok barlangjához, hogy együtt megrázzák a rácsokat.
Michael meg én is hangot adtunk rosszallásunknak, de Richard csak
felkacagott, és Katie–re kacsintott.
A vacsoránál Simone eljátszott egy rövid zongoradarabot, amit Michael
tanítgatott neki egy ideje, Richard pedig egészen kiváló bort szolgált fel –
rámai chardonnay–t, ahogy ő hívta – a párolt lazachoz. A Rámában a párolt
lazac leginkább a földi rántottára hasonlít, ami kissé zavaró, de továbbra is
tartjuk magunkat ahhoz a szokásunkhoz, hogy az ételeket az ízük alapján
nevezzük el.
Teljesen feldobott vagyok, habár be kell vallanom, hogy kissé félek a
Richarddal esedékes beszélgetéstől. Mostanában kifejezetten jókedvű,
elsősorban azért, mert nem egy, hanem egyszerre két komoly projekten is
dolgozik. Nemcsak azzal foglalatoskodik, hogy ízüket és alkoholtartalmukat
tekintve a Föld bolygó legfinomabb boraival vetekedő folyékony főzeteket
állítson elő, hanem emellett a Nobel–díjas huszadik századi drámaíró, Samuel
Beckett színdarabjainak szereplőiről mintázott húszcentis robotokból is készít
egy egész kis csapatot. Michaellal évek óta unszoljuk, hogy támassza fel
shakespeare–i társulatát, de elvesztett barátainak emléke mindig visszatartotta
őt. Egy másik drámaíró viszont: egészen más kérdés. A játszma vége négy
szereplőjével már el is készült. Ma este a gyermekeim vidáman kacarásztak,
amikor az öreg „Nagg” és „Nell” előbukkantak apró kukáikból, és elkiáltották
magukat: – A papim. Kérem a papimat!
Elhatároztam, hogy előadom Richardnak az ötletemet, hogy Michaeltól
szeretnék fiúgyermeket. Biztosra veszem, hogy értékelni fogja a javaslatban
rejlő logikát és tudományos megalapozottságot, habár aligha remélhetem,
hogy rettentően lelkesedne majd az ügyért. Michaelnak persze még egyáltalán
nem tettem említést róla. Azt egyértelműen tudja, hogy valami fontos dologra
akarom rászánni magam, mivel megkértem, hogy ma délután vigyázzon a
lányokra, amíg Richarddal felmegyünk a felszínre egy kis piknikre, és hogy
elbeszélgessünk.
Valószínűleg teljesen feleslegesen izgulok a dolog miatt. Kétség sem
férhet hozzá, hogy olyan viselkedési normákból indulok ki, amelyek
egyszerűen nem alkalmazhatók a jelen helyzetünkre. Richard mostanában jó
passzban van. Elméje különösen éles. Előfordulhat, hogy néhány csípős
megjegyzéssel illet majd a vitánk során, de fogadok, hogy végül tetszeni fog
neki az ötlet.
 8
2205. május 7.
Ez volt békétlenségünk tavasza. Ó,
istenem, be bolond az emberi faj!
Richard, Richard, gyere vissza, kérlek!

Hol kezdjem? És hogyan fogjak bele? Szabad barackot ennem? Egy

percbe sűrűsödnek víziók és revíziók, miket egy perc... A szomszéd teremben
sétálgat Michael és Simone, és Michelangelót dicsérik.
Édesapám mindig azzal jött nekem, hogy mindenki követ el hibát.
Nekem miért kellett ennyire kapitálisán vétenem? Az elképzelés teljesen
ésszerűnek hatott. A bal agyféltekém szerint volt benne logika. De az emberi
lélek mélyén nem mindig az ésszerűség győzedelmeskedik. Az érzelmek nem
racionálisak. A féltékenység nem egy számítógépes program kimeneti
eredménye.
Számos intő jel akadt. Aznap délután, ahogy a Szalag–tenger partján
ültünk és „piknikeztünk”, ki tudtam olvasni Richard tekintetéből, hogy valami
gond lehet. „Ajaj, hátra, állj le, Nicole!” – mondtam magamban.
De később annyira belátónak mutatkozott. – Természetesen – mondta
Richard még aznap délután –, genetikai szempontból az a helyes megoldás,
amit javasolsz. Elkísérlek, hogy együtt közöljük Michaellal. Essünk túl rajta,
amilyen gyorsan csak lehet, abban a reményben, hogy egynél több
megbeszélésre nem lesz szükség.
Abban a pillanatban egészen megmámorosodtam. Eszembe sem jutott,
hogy Michael megmakacsolhatja magát. – Bűnt követnénk el – jelentette ki
este, amikor a lányok már aludtak, pár másodperccel azután, hogy megértette,
mit indítványozunk.
 Richard rátámadt, azzal érvelt, hogy a bűn fogalma még a Földön is
anakronizmusnak számított, és hogy Michael ostobán viselkedik. – Valóban
azt szeretnéd, hogy megtegyem? – szegezte Richardnak a kérdést Michael a
beszélgetés végén.
– Nem – válaszolta Richard némi habozás után de egyértelműen ez
szolgálná leginkább a gyermekeink érdekeit. – Jobban oda kellett volna
figyelnem arra a „nem”–re.
Fel sem merült bennem annak lehetősége, hogy a terv kudarcot vallhat.
Figyelemmel követtem a peteérési ciklusomat. Amikor végre elérkezett a
kijelölt éjszaka, szóltam Richardnak, ő pedig kivonult az odúból, hogy újabb
hosszú túrára induljon a Rámában. Michael ideges volt, bűntudatával
küszködött, de még a legpesszimistább ítéletnapi forgatókönyveimben sem
merült fel annak lehetősége, hogy ne legyen képes közösülni velem.
Amikor levetkőztünk (a sötétben, hogy Michael ne érezze
kényelmetlenül magát), és lefeküdtünk egymás mellé a matracon, kiderült,
hogy egész teste dermedt és feszült. Megcsókoltam a homlokát és az arcát.
Aztán megmasszíroztam a hátát és a nyakát, hátha sikerül ellazítanom.
Nagyjából harmincpercnyi testi érintkezés után (amiből semmit nem lehetett
volna szexuális előjátékként felfogni), sokat sejtetően odabújtam hozzá.
Nyilvánvaló volt, hogy komoly problémába ütköztünk. A pénisze még mindig
teljesen petyhüdten csüngött.
Nem tudtam, mitévő legyek. Első, természetesen teljesen irracionális
gondolatom az volt, hogy Michael nem talál vonzónak. Rettenetesen éreztem
magam, mintha pofon csaptak volna. Saját tökéletlenségemmel kapcsolatos
minden elfojtott érzésem hirtelen a felszínre tört, és példátlan módon
feldühödtem. Szerencsére semmit se mondtam (egész idő alatt egyikünk sem
szólalt meg), Michael pedig nem láthatta az arcomat a sötétben. A
testbeszédem mégis jelezhette csalódottságomat.
– Sajnálom – szólalt meg halkan Michael.
– Semmi baj – feleltem erőltetett nemtörődömséggel.
Fél könyökömre támaszkodtam, és szabad kezemmel megcirógattam a
homlokát. Fokozatosan egyre messzebb merészkedtem a könnyed
simogatással, ujjaim gyengéden érintették az arcát, a nyakát, a vállait. Michael
teljességgel passzív maradt. Mozdulatlanul, nagyobbrészt csukott szemmel
feküdt a hátán. Habár egészen biztosra veszem, hogy élvezte a cirógatást,
egyetlen szót sem szólt, és kéjes nyögések sem hagyták el az ajkát. Ekkorra
rendkívül idegessé váltam. Azon kaptam magam, hogy arra vágyom, Michael
simogassa az én testemet, ő nyugtatgasson engem, hogy minden rendben van.
Nagy sokára átfordultam, testem egy része a testéhez simult. Hagytam,
hogy mellem lágyan hozzádörgölődjön a törzséhez, miközben jobb kezemmel
a mellszőrzetével játszadoztam. Odahajoltam hozzá, hogy szájon csókoljam,
balommal testének egy másik pontján próbáltam volna felizgatni őt, de
hirtelen elhúzódott tőlem és felült.
– Nem tudom megtenni – szólalt meg Michael a fejét rázva.
– Miért? – kérdeztem halkan, ahogy immár esetlen pózban hevertem
mellette.
– Mert nem helyes – felelte mérhetetlen komolysággal.
A következő pár percben többször is megpróbáltam beszélgetést
kezdeményezni, de Michael nem akart társalogni velem. Végül, mivel nem
maradt más választásom, sorra magamra vettem a ruháimat a sötétben.
Michael alig tudott kinyögni egy elhaló „Jó éjszakát”–ot, amikor magára
hagytam.
Nem tértem vissza rögtön a szobámba. Amint kiléptem a folyosóra,
rájöttem, hogy még képtelen lennék Richard szemébe nézni. Nekidőltem a
falnak, és a rám zúduló érzelmekkel küzdöttem. Miért feltételeztem, hogy
minden simán megy majd? És most mit fogok mondani Richardnak?
Amikor benyitottam a szobánkba, Richard szuszogásából tudtam, hogy
még nem alszik. Ha össze tudtam volna szedni a bátorságomat, elmondhattam
volna neki, mi történt Michaellal. De abban a pillanatban egyszerűbbnek tűnt
elfeledkezni a dologról. Súlyos hibát követtem el.
A következő két nap feszülten telt. Senki sem utalt arra, amit Richard
egyszer „megtermékenyítési eseményeként említett. A két férfi igyekezett úgy
viselkedni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. A második este
vacsora után rábeszéltem Richardot, hogy jöjjön el sétálni velem, amíg
Michael lefekteti a lányokat.
Richard az új borerjesztési folyamat vegytanát magyarázta el, ahogy ott
álltunk a Szalag–tengerre néző bástyákon. Egy ponton aztán félbeszakítottam,
és megfogtam a kezét. – Richard – mondtam, miközben tekintetében a
szerelem és megnyugtatás jeleit kerestem nagyon nehéz ez nekem... – hangom
elcsuklott.
– Mi a baj, Nikki? – kérdezte, és mosolyt erőltetett az arcára.
– Nos – válaszoltam –, Michael az. Tudod – böktem ki végül –,
tulajdonképp semmi sem történt... Nem volt képes...
Richard hosszasan meredt rám. – Úgy érted, impotens? – kérdezte.
Előbb bólintottam, aztán teljesen összezavartam azzal, hogy csóválni
kezdtem a fejem. – Valószínűleg nem igazán az – hebegtem –, de aznap éjjel
annak bizonyult velem. Szerintem csak túlságosan feszült, vagy bűntudata van,
vagy túl régóta nem... – Nem folytattam, mert rájöttem, hogy túl sokat
elárultam már.
Richard csak a tengert bámulta egy egész örökkévalóságnak tűnő percig.
 – Megint meg akarod próbálni? – szólalt meg végül teljesen
kifejezéstelen hangon. Az arcát sem fordította felém.
– Nem... nem is tudom... – feleltem. Megszorítottam a kezét. Valami
mást szerettem volna mondani neki, megkérdezni tőle, tudná–e kezelni a
helyzetet, ha még egy kísérletet tennénk, de Richard egyszer csak ott hagyott.
– Szólj, ha már eldöntötted! – vetette oda.
Egy–két hétig biztosnak éreztem, hogy nem forszírozom tovább a
dolgot. Lassan, nagyon lassan mintha visszatért volna kis családunkba a
vidámság látszata. Egy nappal azután, hogy véget ért a menstruációm,
Richarddal egy év kihagyás után kétszer is szeretkeztünk. Különösen
elégedettnek tűnt, és a második menet végeztével egymáshoz bújtunk.
– Be kell vallanom, hogy egy ideig rettenetesen aggódtam – mondta. – A
puszta gondolat, hogy lefekszel Michaellal, még ha állítólagosán logikus
okokból is teszed, szinte az őrületbe kergetett. Tudom, hogy józan belátással
nem indokolható, de iszonyúan féltem attól, hogy esetleg élvezni fogod. Ugye,
érted, mire gondolok? És ez valamiképp hatással lesz a kapcsolatunkra is.
Richard nyilvánvalóan abból indult ki, hogy nem fogok még egyszer
próbálkozni azzal, hogy teherbe essem Michaeltól. Aznap éjjel nem szálltam
vitába vele, mert abban a pillanatban én is elégedettnek éreztem magam a
helyzettel. Ám amikor pár nappal később orvosi könyveket kezdtem böngészni
az impotenciával kapcsolatban, rájöttem, hogy tudat alatt már rászántam
magam a folytatásra.
Azon a héten, amikor ismét ovulálni kezdtem, Richard épp a
borkészítéssel foglalta le magát (és talán a szükségesnél gyakrabban
kóstolgatta is: vacsorára nemegyszer becsípett), és apró robotokat készített
Samuel Beckett alakjai alapján. Én minden figyelmemet az impotenciára
összpontosítottam. Az orvosi egyetem tananyaga lényegében tudomást sem
vett a problémáról. És mivel a saját szexuális előéletem viszonylag kevés
férfira korlátozódott, személyesen még sosem találkoztam ilyesmivel.
Meglepetten olvastam, hogy az impotencia rendkívül gyakori betegség, ami
általában pszichológiai okokra vezethető vissza, ugyanakkor gyakran fizikai
összetevő is súlyosbítja, és számos, pontosan meghatározott kezelése
ismeretes, melyek mindegyike a „teljesítményszorongás” enyhítésén alapul.
Richard látta, ahogy egyik reggel peteérési tesztre készítem elő a
vizeletemet. Egy szót sem szólt, de láttam az arcán a csalódást és a
sértődöttséget. Szerettem volna megnyugtatni, de a gyerekek is a szobában
voltak, és attól tartottam, esetleg jelenetet rendez nekem.
Michaelnak nem árultam el, hogy másodszor is próbálkozni fogunk. Úgy
véltem, hogy kevésbé szorong, ha nem lesz ideje gondolkodni a dolgon. Kis
híján működött a tervem. Miután lefektettük a gyerekeket, beléptem Michael
szobájába, és mialatt levetkőztünk, elmagyaráztam neki, mi történik. Hímtagja
már láthatóan merevedni kezdett, és meggyőződés nélküli tiltakozása ellenére
gyorsan akcióba léptem, hogy fenntartsam az erekcióját. Egészen biztosra
veszem, hogy sikerrel jártunk volna, ha Katie nem kezd hangosan hívni, hogy
„Mami, mami!”, épp amikor rátértünk volna a közösülésre.
Természetesen rögtön otthagytam Michaelt, és végigrohantam a
folyosón a gyerekszobába. Addigra Richard már odaért. Simone a matracán
ült, és a szemét dörzsölte. Mindhárman meztelen testemet bámulták, ahogy ott
álltam az ajtóban. – Nagyon–nagyon rosszat álmodtam – szólalt meg Katie, és
közben mindkét kezével Richardba kapaszkodott. – Egy polipók meg akart
enni.
Beléptem a szobába. – Most már jobban érzed magad? – kérdeztem, és
felé nyújtottam a kezem. Richard még mindig magához ölelte, Katie pedig
megpróbált elszakadni tőle, hogy odajöhessen hozzám. Egy hosszú és
kellemetlen perc elteltével odamentem Simone–hoz, és a válla köré fontam a
karomat.
– Hol van a pizsamád, mami? – kérdezte négyéves kislányom.
Richarddal együtt legtöbbször a pizsama rámai megfelelőjében alszunk. A
lányok számára nem különösebben szokatlan a mezítelen testem látványa –
gyakorlatilag naponta együtt zuhanyozunk hármasban de éjszaka, ahányszor
csak átmegyek a gyerekszobába, szinte mindig pizsamát viselek.
Egy odavetett válasszal már majdnem elintéztem volna az ügyet, amikor
észrevettem, hogy Richard szintén engem bámul. – Majd én mindent elintézek
itt – jelentette ki nyersen. – Te csak menj, és fejezd be, amibe belekezdtél!
Visszamentem Michaelhoz, hogy még egy kísérletet tegyünk a
közösülésre és a megtermékenyítésre. Rossz döntés volt. Pár percig
hasztalanul próbáltam felizgatni Michaelt, aztán félretolta a kezem. – Semmi
értelme – mondta. – Nemsokára hatvanhárom leszek, és öt éve nem voltam
már nővel. Sosem maszturbálok, és tudatosan elhessegetem magamtól a
szexszel kapcsolatos gondolatokat. Az előbbi erekcióm csak a pillanatnyi
szerencsének volt köszönhető. – Majdnem egy egész percig néma maradt. –
Sajnálom, Nicole –tette hozzá ekkor nem fog működni a dolog.
Percekig szótlanul hevertünk egymás mellett. Épp öltözködtem, és már
indulni készültem, amikor észrevettem, hogy Michael légzése az elalvás előtti
jellegzetes ritmust veszi fel. Hirtelen eszembe jutott, hogy azoknak a
férfiaknak, akik pszichológiai okokra visszavezethető impotenciában
szenvednek, gyakran van merevedésük alvás közben, és ekkor újabb őrült ötlet
fészkelte be magát a fejembe. Meglehetősen hosszú ideig ébren feküdtem
Michael mellett, kivártam, amíg mély álomba merül.
Először roppant gyengéden simogattam. Örömmel töltött el, hogy szinte
azonnal reagált. Kis idő elteltével valamivel erőteljesebben masszíroztam már,
ugyanakkor rendkívül óvatosan jártam el, nehogy felébresszem. Amikor már
egyértelműen készen állt, rákészültem és felhágtam rá. Már majdnem sikerült
elérnem, hogy belém hatoljon, amikor véletlenül túl erőset taszítottam rajta, és
felriadt. Próbáltam folytatni, de úgy tűnik, sietségemben fájdalmat okozhattam
neki, mert felhorkant és vad, ijedt tekintettel nézett rám. Hímtagja
másodperceken belül lelohadt.
Legurultam róla, és mélyet sóhajtottam. Rettenetesen kétségbeestem.
Michael mindenfélét kérdezgetett, de túlságosan elkeseredett voltam ahhoz,
hogy feleljek neki. Könnyek öntötték el a szememet. Sietve magamra kaptam
a ruháimat, csókot leheltem Michael homlokára, aztán kitámolyogtam a
folyosóra. Még öt percig álltam ott, mielőtt elég erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy
visszamenjek Richardhoz.
Férjem még mindig dolgozott. Pozzo, a Godot–ra várva egyik szereplője
mellett térdepelt. A kis robot épp a minden dolgok hasztalanságáról szóló
egyik hosszadalmas, elelkalandozó beszédének közepén tartott. Richard
először úgy tett, mintha észre sem venne. Majd miután elhallgattatta Pozzót,
hátrafordult. – Szerinted elég ideig eltartott? – kérdezte gúnyosan.
– Még mindig nem sikerült – feleltem leverten. – Szerintem...
– Ne próbáld beadni nekem ezt a szart! – ordította hirtelen felbőszülve
Richard. – Ennyire nem vagyok hülye. Azt akarod elhitetni velem, hogy két
órát töltesz vele meztelenül, és semmi nem történik? Ismerem a nőket. Azt
hiszed...
Nem tudom felidézni, mit mondott még, tökéletesen emlékszem viszont
a rémületemre, ahogy dühtől telve közeledett felém. Azt hittem, meg fog ütni,
és megacéloztam magam. Sírva fakadtam, könnyeim végiggördültek arcomon.
Richard mindenféle cemendének elmondott, és még rasszista megjegyzéseket
is tett rám. Mint akinek teljesen elment az esze. Amikor őrjöngve felemelte a
karját, hogy lesújtson, kiiszkoltam a szobából, végigrohantam a folyosón a
New Yorkba vezető lépcső felé. Kis híja volt, hogy neki nem szaladtam Katie–
nek, akit felzavart az ordítozás, és megrökönyödve állt a gyerekszoba
ajtajában.
Épp világos volt a Rámában. Órákig csatangoltam, megállás nélkül
zokogtam csaknem egy órán át. Dühös voltam Richardra, de magamban is
mélységesen csalódtam. Tomboló dühében Richard azt vágta a fejemhez, hogy
az ötletem „megszállottja” vagyok, és hogy az egész csak „ügyes kifogás” volt
ahhoz, hogy lefekhessem Michaellal, ami aztán feljogosítana arra, hogy a
„kaptár méhkirálynőjének” tekintsem magam. Nem feleltem elborult
vádaskodásaira. Volt akár egyetlen cseppnyi igazság abban, amit a fejemre
olvasott? Lehetséges, hogy a vállalkozás miatti lelkesedésem részben tényleg a
Michaellal való szexuális kapcsolat iránti vágy kifejeződése volt a részemről?
Meggyőztem magam, hogy indítékaim kivétel nélkül „korrektek” voltak,
bármit jelentsen is ez, ugyanakkor hihetetlen ostobán viselkedtem, rögtön az
elejétől fogva. Mindenki másnál jobban kellett volna tudnom, hogy amit
javasoltam: kivitelezhetetlen. Egyértelmű, hogy Richard első reakciója láttán
(és ami azt illeti, Michaelé láttán is) rögtön el kellett volna felejtenem az egész
ötletet. Talán Richardnak bizonyos fokig igaza volt. Talán tényleg túl makacs
vagyok, sőt valóban megszállottja annak az elképzelésnek, hogy a lehető
legnagyobb genetikai változatosságot biztosítsuk a leszármazottainknak.
Abban viszont egészen bizonyos vagyok, hogy nem azért ötlöttem ki a dolgot,
hogy Michaellal lefeküdjek.
A szobánkban sötétség honolt, amikor visszaértem. Átöltöztem
pizsamába, és kimerültén lehuppantam a matracomra. Pár másodperccel
később Richard odafordult hozzám, vadul átölelt, és azt mondta: – Nicole,
kedvesem, annyira sajnálom. Bocsáss meg, kérlek!
Azóta nem hallottam a hangját. Immár hat napja nincs velem. Aznap
éjjel békésen aludtam, fogalmam sem volt róla, hogy Richard éppen pakol, és
csak egy búcsúlevelet hagy nekem. Reggel hétkor megszólalt az ébresztő. A
fekete képernyőt egy üzenet töltötte ki. így szólt: „KIZÁRÓLAG NICOLE
DES JARDINS SZÁMÁRA – Nyomd meg a K billentyűt, ha el szeretnéd
olvasni!” A gyerekek még nem ébredtek fel, így aztán megnyomtam a K betűt
a billentyűzeten.

Drága Nicole, életemben nem volt még ennyire nehéz levelet írnom. Egy
időre elhagylak téged és a családot. Tudom, hogy ezzel komoly nehézségeket
okozok neked, Michaelnak és a lányoknak, de hidd el, ez az egyetlen
célravezető megoldás. A tegnap este történtek után egyértelművé vált
számomra, hogy mást nem tehetek.
Kedvesem, tiszta szívemből szeretlek, és amikor az agyam uralkodni
képes az érzelmeimen, tudom, hogy amit tenni igyekszel, egyedül a család
érdekeit szolgálja. Rettenetesen érzem magam a vádak miatt, melyekkel tegnap
este illettelek. Még ennél is jobban szégyellem magam, amiért annyi
mindennek elmondtalak, különösen a rasszista kirohanás miatt, és hogy
annyiszor „ribancnak” neveztelek. Remélem, meg tudsz bocsátani nekem,
jóllehet magamnak talán sosem fogok megbocsátani, és inkább az irántad
érzett szerelmemre fogok emlékezni a tébolyult, dühös kirohanásom helyett.
A féltékenység szörnyű dolog... Az, hogy „Játékot űz a vérrel, amellyel
táplálkozik”3 enyhe kifejezés. A féltékenység teljességgel, elemésztően,

3
William Shakespeare
végtelenül irracionális, és abszolút tönkretesz bárkit. A világ legcsodálatosabb
embereiből dühöngő fenevad marad csak, a féltékenység kínjai közt vergődve.
Nicole, drágám, tavaly nem a teljes igazságot meséltem el neked arról,
hogyan ment tönkre a házasságom Sarah–val. Már hónapok óta sejtettem,
hogy más férfiakkal tölti az éjszakákat, amikor Londonban jár. Rengeteg volt
az árulkodó jel – a néha heves, máskor lanyha érdeklődés a szex iránt, az új
ruhák, amiket sosem hordott, amikor velem volt, a hirtelen jött lelkesedés új
pozíciókért és szexuális praktikákért, a süket vonallal folytatott
telefonbeszélgetések –, de annyira eszeveszetten szerettem, és annyira biztos
voltam benne, hogy ha előhoznám a témát, rögtön vége lenne a
házasságunknak, hogy semmit sem tettem, míg végül vadállattá nem tett a
féltékenység.
Az igazság az, hogy valahányszor cambridge–i ágyamban fekve magam
elé képzeltem, ahogy Sarah más férfival kefél, annyira elhatalmasodott rajtam
a féltékenység, hogy elaludni sem tudtam, amíg Sarah–t halottnak nem láttam
lelki szemeimmel. Amikor Mrs. Sinclair aznap este felhívott, és már tudtam,
hogy többé nem leszek képes úgy tenni, mintha Sarah hűséges lenne,
felszálltam az expresszre, és azzal a szándékkal indultam el Londonba, hogy
megölöm Sarah–t és a szeretőjét.
Szerencsére nem volt pisztolyom, és amikor megláttam őket együtt,
dühömben elfeledkeztem a késről, amit a felöltőm zsebébe rejtettem még az
indulás előtt. De kétségkívül megöltem volna őket, ha a dulakodásra nem
jöttek volna át a szomszédok, és nem fogtak volna le.
Talán nem érted, mi köze lehet mindennek hozzád. Tudod, szerelmem,
mindegyikünk határozott viselkedésmintázatot alakít ki életében. A tébolyult
féltékenység mintázata bennem már azelőtt kialakult, hogy találkoztam volna
veled. A két alkalommal, amikor bensőséges kapcsolatot létesítettél
Michaellal, képtelen voltam elfojtani a Sarah–val kapcsolatos rossz
emlékeimet. Tudom, hogy nem Sarah vagy, és hogy nem megcsalsz engem,
mégis ugyanabban az elmebeteg formában törnek a felszínre az érzelmeim.
Valami igen furcsa értelemben, azért, mert lehetetlen elképzelni is, hogy
elárulj engem, még rosszabbul, még rémültebbnek érzem magam, amikor
Michaellal vagy, mint amikor Sarah Hugh Sinclairrel vagy valamelyik más
színész barátjával enyelgett.
Remélem, hogy nem tűnik teljesen értelmetlennek, amit írtam. Azért
megyek el, mert nem tudom kordában tartani a féltékenységemet, hiába tudom
pontosan, menynyire ésszerűtlen az egész. Nem akarok olyanná válni, mint az
apám, és nem akarom alkoholba fojtani a bánatomat, és tönkretenni magam
körül mindenki életét. Úgy érzékelem, hogy így vagy úgy, de mindenképp el
fogod érni, hogy teherbe ess, és jobban szeretnélek megkímélni a
kirohanásaimtól, amíg tart a folyamat.
Valószínűnek tartom, hogy hamarosan visszajövök, hacsak váratlan
veszélyekbe nem botlom a felderítő utam során, de azt nem tudom, pontosan
mikor. Szükségem van némi időre, hogy begyógyuljanak a sebek, és újra a
családunk hasznos tagja legyek. A lányoknak azt mondd, hogy kutatóútra
indultam. Légy kedves velük, különösen Katie–vel – a legjobban neki fogok
hiányozni.
Szeretlek, Nicole. Tudom, hogy nehéz lesz megértened, miért hagylak el,
de kérlek, próbáld meg.
Richard

2205. május 13.

Ma öt órát töltöttem odafent New Yorkban, hogy megkeressem
Richardot. Elmentem a vermekhez, mindkét hálóhoz és a három nagy térre. A
bástyák mentén végigjártam a sziget peremét. Megráztam a polipókok
barlangjának rácsozatát, és kis időre leereszkedtem a madarak birodalmába.
Eszembe jutott, hogy öt évvel ezelőtt Richard a Hal hercegbe, az apró
shakespeare–i robotba épített navigációs jeladónak köszönhetően talált rám.
Sehol sem leltem Richard nyomára. Felettébb valószínűnek tartom, hogy
távozott a szigetről. Richard kiválóan úszik – könnyűszerrel átjuthatott az
Északi Félhengerhez de mi a helyzet a Szalag–tengert benépesítő furcsa
lényekkel? Vajon hagyták, hogy átvágjon a habokon?
Gyere vissza, Richard! Hiányzol. Szeretlek.
Nyilvánvalóan napokig készült rá, hogy elhagyjon minket. Frissítette és
rendezte a rámaiakkal végrehajtott interakcióink katalógusát, hogy a lehető
legnagyobb mértékben megkönnyítse a dolgunkat Michaellal. Magával vitte a
legnagyobb készletdobozt és legjobb barátját, B–t, itt hagyta viszont a
Beckett–robotokat.
A családi étkezések borzalmas hangulatban zajlanak, mióta Richard
elment. Katie szinte mindig mérges valamire. Folyton azt kérdezgeti, mikor
jön vissza az apukája, és miért hagyta itt őt ilyen hosszú időre. Michael és
Simone csendben szomorkodnak. A kettejük közötti kapcsolat egyre mélyül –
úgy tűnik, a lehetőségekhez mérten képesek megvigasztalni egymást. Ami
engem illet, igyekszem jobban odafigyelni Katie–re, de a drága apuciját nem
pótolhatom.
Rettenetesek az éjszakák. Alig alszom. Újra meg újra végiggondolom az
elmúlt két hónap beszélgetéseit Richarddal, és ismét átélem minden
tévedésemet. A távozása előtt írt leveléből sokat megtudtam. Eszembe sem
jutott volna, hogy a Sarah–val kapcsolatos korábbi gondjai bármiféle hatással
lehetnek a házasságunkra, de most már értem, mire gondolt, amikor
mintázatokról beszélt.
Az én érzelmi életemben is felfedezhetők mintázatok. Édesanyám halála
tízéves koromban megtanított az elhagyatottság iszonyatára. A félelem,
nehogy felbomoljon egy erős kötelék, megnehezítette számomra az
intimitáson és a bizalmon alapuló kapcsolatok kialakítását. Édesanyám idő
előtti távozása óta elveszítettem még Geneviève–et, édesapámat és most,
átmenetileg, Richardot is. Valahányszor megismétlődik a mintázat, a múlt
minden rémképe a felszínre tör. Amikor két nappal ezelőtt álomba sírtam
magam, rájöttem, hogy nemcsak Richard hiányzik, hanem anya, Geneviève és
csodás édesapám is. Ismét átéreztem mindannyiuk elvesztésének fájdalmát.
így megértem, miként lehetséges, hogy a Michaellal való együttlétem előhívja
a Sarah–ról őrzött rossz emlékeket.
Az ember szakadatlanul tanul. Itt vagyok negyvenegy évesen, és az
emberi kapcsolatok új oldalát fedezem fel épp. Egyértelmű, hogy Richardot
mélyen megsebeztem. Nem számít, hogy semmi ésszerű alapja annak, hogy
azzal, ha lefekszem Michaellal, valamiképp elhidegülhetek tőle. A logika itt
nem alkalmazható. Csak az számít, hogyan érzékeljük a dolgokat, és mit
érzünk.
Már elfelejtettem, mennyire lesújtó tud lenni a magány. Richard és én öt
évet töltöttünk el együtt. Lehet, hogy nem ő volt a hercegem a fehér lovon, de
nagyszerű társnak bizonyult, és – ehhez kétség sem férhet – a legokosabb
ember, akivel valaha találkoztam. Mérhetetlen tragédia lenne, ha nem térne
vissza. Teljesen elkeseredem, ha akár csak egyetlen pillanatra is arra
gondolok, hogy talán utoljára láttam őt.
Éjjelente, amikor különösen elhagyatottnak érzem magam, gyakran
olvasok verseket. Egyetemista korom óta Baudelaire és Eliot a két kedvencem,
az elmúlt pár este azonban Benita García költeményeiben találtam vigaszt. A
Coloradói Űrakadémia kadétjaként a szenvedélyes életimádata rengeteg
fájdalmat okozott neki. Hasonló elánnal vetette bele magát akadémiai
tanulmányaiba és az őt körülvevő férfiak karjaiba. Amikor Benitát a kadétok
fegyelmi bizottsága elé idézték – súlyosabb vétség helyett mindössze
gátlástalan szexuális élete miatt rájött, mennyire tudathasadásosan
gondolkodnak a férfiak a nemiségről.
A legtöbb irodalomkritikus az első verseskötetét, az Egy mexikói lány
álmait kedveli inkább, ami már tizenéves korában megalapozta irodalmi
hírnevét, szemben az érettebb, kevésbé lírai versekkel, melyeket az utolsó
akadémiai tanéve alatt adott ki. Most, hogy Richard elment, az elmém pedig
még mindig annak megértésével küszködött, pontosan mi is történt az elmúlt
hónapok során, Benita késő kamaszkori, szorongásokkal és válaszkereséssel
teli versei érintenek meg érzelmileg. A felnőtté éréshez vezető út rendkívül
nehéznek bizonyult a számára. Noha műveire továbbra is jellemző maradt a
gazdag képalkotás, immár nem az Uxmal romjai közt sétálgató vak optimista
volt. Ma este többször is elolvastam az egyetemi évei alatt írott egyik versét,
melyet különösen kedvelek:

Ruhámtól kivirul szobám,

Mint szikvirág eső után.
Ma éjjel eljössz, új fiú,
De látni vajha kit akarsz?
A pasztell: könyveim színe,
A kék, a zöld mulatni hív,
Barátként, hitvesként talán.
De ha csak egy kis szexre vágysz,
Fekete passzol és vörös
A kurvához, ki én leszek.
Nem erről álmodoztam rég,
Hercegem csak csókot lopott,
Majd elűzte fájdalmamat,
Ót vajha láthatom–e még?
A maszk zavar, tudós fiú,
Ily ruhát hordani nyomaszt.
Kezed hogy foghassam, magam
Alázom meg, kedved szerint.
 9
2205. december 14
Azt hiszem, ünnepelnem kellene, de úgy
érzem, pürrhoszi győzelmet arattam
csak. Végre teherbe estem Michaeltól.
De milyen áron? Még mindig nem
hallottunk Richard felől, és attól félek,
hogy Michaelt is elidegenítettem
magamtól.

Michaellal mindketten külön–külön felelősnek tartjuk magunkat Richard

távozásáért. Amennyire tudtam, megpróbáltam feldolgozni saját
bűnösségemet, mivel felismertem, hogy túl kell lépnem az eseten, ha tényleges
anyaként szeretnék részt venni a lányok életében. Michael viszont a vallásos
ájtatosságba menekült Richard tette és saját bűntudata elől. Még mindig
naponta legalább kétszer olvassa a Bibliát. Minden étkezés előtt és után
imádkozik, és gyakran kivonja magát a család tevékenységeiből, hogy Istennel
„kommunikálhasson”. A vezeklés szó pillanatnyilag előkelő helyen szerepel
Michael szótárában.
Újjáéledt keresztényi buzgalma Simone–t is magával ragadta. Mérsékelt
tiltakozásomra lényegében ügyet sem vetnek. Simone imádja Jézus történetét,
még ha legfeljebb egészen halvány fogalma lehet is annak értelméről.
Különösen a csodák nyűgözik le Simone–t. Mint a legtöbb kisgyereknek, neki
sem okoz gondot elvonatkoztatni a valóságtól. Eszébe sem jut rákérdezni,
„hogyan”, amikor Jézus a vízen jár, vagy borrá változtatja a vizet.
A megjegyzéseim nem teljesen igazságosak. Valószínűleg irigylem a
Michael és Simone között kialakult harmóniát. Az édesanyjaként inkább
örülnöm kellene annak, hogy ennyire jól megértik egymást. Legalább
egymásra támaszkodhatnak. Szegény Katie–vel viszont, bármennyire
igyekszünk is, továbbra sem sikerül igazán közel kerülnünk egymáshoz.
A problémához nagyban hozzájárul, hogy mindketten rendkívül
csökönyösek vagyunk. Habár Katie még csupán két és fél éves, már most
maga akarja irányítani a saját életét. Vegyünk egy egyszerű példát, mint,
mondjuk, a napirend kialakítása. A Rámában töltött első napunk óta én
terveztem meg mindenki napi teendőit. Korábban senki más nem szállt
komolyabban vitába velem, még Richard sem. Michael és Simone mindig
elfogadja a javaslataimat – feltéve, hogy marad elég idejük, ami felett
kizárólag maguk rendelkeznek.
Katie–vel ellenben egészen más a helyzet. Ha sétát tervezek be odakint,
New Yorkban, mielőtt betűvetésre tanítanám, biztosan meg akarja cserélni a
sorrendet. Ha csirkéből akarok ebédet készíteni, disznóhúst vagy marhát akar.
Gyakorlatilag minden reggel az aznapi teendők feletti vitával nyitunk. Ha nem
tetszik neki valamelyik döntésem, Katie duzzogni kezd, az ajkát biggyeszti,
vagy az „apukája” után kezd sírni. Rettenetesen fáj, amikor Richard után
nyafog.
Michael szerint engednem kellene neki. Kitart amellett, hogy ki fogja
nőni. De amikor megjegyzem neki, hogy sem Simone, sem Geneviève nem
viselkedett így soha, csak elmosolyodik, és megvonja a vállát.
Michaellal nem mindig értünk egyet a nevelési módszerekkel
kapcsolatban. Többször eldiskuráltunk már a bizarr körülményeink közötti
családi életről. Az egyik beszélgetés vége felé kissé megsértődtem azon, hogy
Michael szerint „túl szigorú” vagyok a lányokkal, ezért eldöntöttem, hogy
felhozom a vallás kérdését. Megkérdeztem Michaeltól, miért annyira fontos
neki, hogy Simone Jézus életének minden apró részletével megismerkedjen.
– Valakinek tovább kell éltetnie a hagyományt – felelte bizonytalanul.
– Szóval úgy gondolod, hogy lesz még hagyomány, amit éltetni kell, és
nem fogunk örökké az űrben sodródni, és egymás után, iszonyatos magányban
elpusztulni?
– Hiszem, hogy Istennek minden emberi lény számára van terve –
válaszolta.
– De velünk vajon mit tervez? – kérdeztem.
– Nem tudjuk – felelte Michael. – Ahogy a Földön élő milliárdok sem
sejthetik, hogy mik az Ő tervei velük. Az élet maga a terv kiderítésének
folyamata.
A fejemet csóváltam, Michael pedig folytatta. – Tudod, Nicole, nekünk
sokkal könnyebben kellene boldogulnunk. Sokkal kevesebb dolog vonhatja el
a figyelmünket. Semmi nem indokolja, hogy ne maradjunk Istenhez közel.
Pontosan ezért annyira nehezen megbocsátható, hogy korábban annyira
lefoglalt az étel és a művészettörténet. A Rámában az embernek kifejezetten
erőfeszítésébe kerül, ha az imádságon és az ájtatosságon kívül mással szeretné
kitölteni az idejét.
Be kell vallanom, hogy ez a határozott meggyőződése időnként idegesít.
Jelen körülményeink között Jézus életének épp annyi köze van hozzánk, mint
Attila hun királynak, vagy bárki másnak, aki azon az innen két fényévnyire
lévő, távoli bolygón élt valaha. Immár nem tartozunk az emberiséghez. Vagy
végleg megpecsételődött a sorsunk, vagy egy teljesen új faj első egyedei
vagyunk. Jézus vajon értünk is áldozta az életét, akik többé sosem fogjuk
viszontlátni a Földet?
Ha Michael nem katolikus nevelésben részesült volna, és nem a
gyermekáldást magasztalva nevelték volna gyermekkorától, sosem sikerült
volna rábeszélnem őt, hogy teherbe ejtsen. Száz okot fel tudott sorolni, amiért
nem tartotta helyénvalónak az ötletet. De végül, talán mert kitartó
próbálkozásaimmal rendszeresen megzavartam esti ájtatosságát, nagy nehezen
beadta a derekát. Figyelmeztetett, felettébb valószínű, hogy „sosem fog
működni”, és hogy „nem hajlandó felelősséget vállalni”, ha csalódás ér.
Három hónap kellett hozzá, hogy összehozzunk egy magzatot. Az első
két peteérési ciklusban nem sikerült felizgatnom őt. Próbálkoztam nevetéssel,
testmasszázzsal, zenével, étellel – mindennel, amit csak megemlítettek a
merevedési zavarral foglalkozó cikkek valamelyikében. A bűntudata és a
feszültség mindig erősebbnek bizonyult a buzgalmamnál. Végül a fantázia
adta meg a megoldást. Amikor egyik este azt javasoltam Michaelnak, hogy az
egész esemény alatt próbálja a volt feleségét, Kathleent képzelni a helyembe,
végre sikerült fenntartania az erekcióját. Az elme valóban csodálatos alkotás.
Michaellal szerelmeskedni még fantáziálgatással együtt sem bizonyult
könnyűnek. Először is, és talán kegyetlenség ilyesmit mondanom, az
előkészületei már önmagukban elvették volna bármely normális nő kedvét az
egésztől. Mielőtt levette volna a ruháit, mindig elmormolt egy imát Istennek.
Hogy miért fohászkodott? Izgalmas lenne megtudni a választ.
Aquitániai Eleonóra első férjét, VII. Lajos francia királyt eredetileg
szerzetesnek nevelték, és csak egy véletlen történelmi fordulat miatt lett belőle
uralkodó. Édesapám Eleonóráról szóló regényében található egy hosszú belső
monológ, amiben a királynő az „ünnepélyességbe, jámborságba és a
ciszterciták durva vásznába burkolt” szerelmeskedés miatt panaszkodik.
Vidámságra és nevetésre vágyott a hálószobában, trágár szavakra és szilaj
szenvedélyre. Megértem, Eleonóra miért vált el Lajostól, és miért ment hozzá
Plantagenet Henrikhez.
Így aztán most terhes vagyok a fiúval (remélem), aki genetikai
változatosságot visz majd az utódaink közé. Kemény küzdelmek árán fogant
csak meg, és szinte bizonyos, hogy nem érte meg. Amiatt, hogy Michael
gyermekére vágytam, Richard itthagyott minket, Michael pedig, legalábbis
átmenetileg, már nem az a bizalmas barát és társ, aki a Rámán töltött első évek
idején volt. Nagy árat fizettem a sikerért. Most már abban kell reménykednem,
hogy az űrhajónk valóban tart valahova.

2206. március
Ma délelőtt megismételtem a részleges genom–vizsgálatot, hogy
ellenőrizzem az első eredményeket. Nem maradt semmi kétség. Méhemben
fejlődő fiunk egyértelműen Whittingham–kóros. Szerencsére más
beazonosítható defektust nem találtam, de a Whittingham is épp elég rossz.
Reggeli után, amikor pár pillanatra magunkra maradtunk, megmutattam
az adatokat Michaelnak. Először nem értette meg, miről beszélek neki, de
amikor a fejlődésben visszamaradott kifejezést használtam, rögtön reagált.
Láttam rajta, hogy egy olyan gyermeket képzelt el, aki teljesen képtelen
gondoskodni önmagáról. Aggodalmát csupán részben enyhítette, amikor
elmagyaráztam, hogy a Whittingham–kór csupán tanulási képességzavar,
egyszerűen az agy elektrokémiai folyamatainak nem megfelelő működése.
Amikor a múlt héten lefuttattam az első részleges genom–tesztet,
Whittinghamre gyanakodtam, ám mivel az eredmények nem tűntek teljesen
egyértelműnek, semmit sem mondtam még Michaelnak. Mielőtt újabb
magzatvíz–mintát vettem, át akartam nézni, mit tudhatunk a rendellenességről.
Rövidített orvosi lexikonom sajnos nem tartalmazott számomra kielégítő
mennyiségű információt.
Ma délután, amíg Katie aludt, Michaellal megkérdeztük Simone–t, nem
lenne–e kedve a gyerekszobában olvasni úgy egy órát. A mi kis angyalkánk
szó nélkül engedelmeskedett. Michael sokkal nyugodtabb volt már, mint
reggel. Elismerte, hogy teljesen letaglózta a hír Benjyről (Michael a nagyapja
után Benjamin Ryan O’Toole–nak akarja nevezni a fiunkat). Úgy tűnik, Jób
könyvének újraolvasása jelentős szerepet játszott abban, hogy ismét bizonyos
távolságból tekintsen a fejleményekre.
Elmagyaráztam Michaelnak, hogy Benjy mentális fejlődése lassú lesz és
idegőrlő. Az azonban megnyugtatta, amikor elmondtam neki, hogy rengeteg
Whittingham–kóros beteg húsz év iskolázás után eléri a tizenkét évesek
szellemi szintjét. Arról is biztosítottam Michaelt, hogy a rendellenességnek
nem lesznek fizikai jelei, ellentétben a Down–kórral, és mivel a Whittingham–
szindróma blokkolt recesszív hajlam, igen kicsi a valószínűsége, hogy
legkorábban a harmadik generáció előtt ismét felbukkanna.
– Megállapítható valamiképp, hogy melyikünk hordozza génjeiben a
kórt? – kérdezte Michael a beszélgetés vége felé.
– Nem – feleltem. – Rettenetesen nehéz izolálni ezt a rendellenességet,
mivel minden jel szerint több hibás gén kombinációjából ered. Kizárólag
akkor egyértelmű a diagnózis, ha a betegség már aktív. Az allélok
azonosítására tett kísérletek még a Földön is mind kudarcot vallottak.
Már belekezdtem volna, hogy mióta 2068–ban először diagnosztizálták a
rendellenességet, Afrikában és Ázsiában csupán elvétve regisztráltak eseteket.
Alapvetően a fehérek rendellenessége ez, és legnagyobb gyakorisággal
Írországban fordul elő. Aztán eszembe jutott, hogy Michael amúgy is
hamarosan megtudja ezt (minderről részletesen beszámolnak az orvosi lexikon
cikkében – amit épp most olvas), és nem akartam még jobban elkeseríteni.
– Létezik gyógymód rá? – kérdezte ezután.
– A mi esetünkben nincs – válaszoltam tagadólag ingatva a fejemet. –
Az elmúlt évtizedben akadtak arra mutató jelek, hogy genetikai ellenlépések
esetleg hatásosak lehetnek, ha a terhesség harmadik trimeszterében
alkalmazzák azokat. Az eljárás azonban bonyolult, még a Földön is, és
könnyen vetéléshez vezethet.
Ez lett volna a legalkalmasabb pillanat a beszélgetés során, hogy
Michael előhozakodjon az abortusszal. Nem tette meg. Hite olyannyira szilárd
és megingathatatlan, hogy biztosra vehetem, ilyesmi meg sem fordult a
fejében. Számára az abortusz abszolút bűnös dolog a Rámán éppúgy, mint a
Földön. Akaratlanul is eltűnődtem azon, vajon létezik–e olyan helyzet, amiben
Michael fontolóra vette volna a művi vetélés lehetőségét. Na és ha a
születendő gyermek Down–kóros és vak is lenne? Vagy olyan halmozott
születési rendellenességekkel születne, melyek garantáltan a fiunk korai
halálához vezetnének?
Ha Richard velünk lett volna, hideg fejjel megbeszélhettük volna az
abortusz előnyeit és hátrányait. Jeles szokása szerint felrajzolhatott volna egy
Ben Franklin táblázatot, ahol a nagy képernyő két oldalán sorakoztak volna a
döntés mellett és az ellene szóló érvek. Én hozzáillesztettem volna még az
érzelmi megfontolások hosszú sorát (amiket Richard kihagyott volna az
eredeti listából), melyek a művi vetélés ellen szólnak, és a végén szinte
bizonyosan megegyeztünk volna abban, hogy Benjynek meg kell látnia a
Rámát. Észérvekkel alátámasztott, közös elhatározás lett volna.
Meg akarom szülni a kisbabát. Ugyanakkor Michaelnak fontos lenne
megerősítenie, hogy apaként mindig Benjy mellett marad. Egy abortuszról
szóló vita hatására talán újra eltökéltebbé vált volna. Isten vagy az egyház
vagy bármilyen intézményesült dogmarendszer törvényei túlságosan
megkönnyítették az egyén számára, hogy megtagadja valamely konkrét döntés
támogatását. Remélem, hogy Michael nem ilyesféle ember.
 10
2206.augusztus 30
Benjy korán megérkezett. Hiába
nyugtatgattam rendszeresen, hogy
tökéletesen egészségesen fog majd
kinézni, Michael láthatóan
megkönnyebbült, amikor a kisfiú három
napja testi hiba nélkül jött a világra. Ez
is könnyű szülés volt. Simone meglepően
segítőkésznek bizonyult a vajúdás és a
kitolás alatt. Ahhoz képest, hogy még
hatéves sincs, rendkívül érett kislány.

Benjy szeme szintén kék, habár nem annyira, mint Katie–é, és kétlem,
hogy sokáig kék marad. Bőre halványbarna, valamivel sötétebb csak Katie–
nél, de sokkal világosabb, mint az enyém vagy Simone–é. Megszületésekor
három és fél kilót nyomott, és ötvenkét centi volt.
Világunk továbbra sem változik. Nem beszélünk róla sokat, de Katie
kivételével mindannyian feladtuk már a reményt, hogy Richard valaha is
visszatér. Ismét közeleg a rámai tél a hosszú éjszakákkal és a rövid
nappalokkal. Michael vagy én időnként kimegyünk a felszínre, és Richard
jelenlétére utaló nyomokat keresünk, de pusztán mechanikus szertartás az
egész. Valójában nem számítunk rá, hogy bármire ráakadunk. Immár tizenhat
hónapja, hogy itt hagyott minket.
Michaellal felváltva számoljuk ki a röppályánkat azzal a programmal,
amit Richard tervezett. Először hetekbe telt, míg rájöttünk, hogyan működik,
még annak dacára is, hogy Richard pontos utasításokat mellékelt hozzá.
Hetente egyszer újra megállapítjuk, hogy még mindig a Szíriusz irányába
haladunk, és a pályánk nem érint más rendszereket.
Benjy jelenléte ellenére úgy tűnik, soha nem volt még ennyi időm
önmagamra. Szinte falom a könyveket, és újra fellángolt a lelkesedésem a két
hősnő iránt, akik egyértelműen befolyásolták kamaszkori szellemem és
képzeletem. Vajon miért vonzott Aquitániai Eleonóra és Szent Johanna, mióta
csak az eszemet tudom? Mert nem csupán hatalmas belső erőről és
önállóságról tettek bizonyságot, hanem emellett – végső soron saját
képességeikre támaszkodva – mindketten sikereket értek el egy férfiak által
uralt társadalomban.
Rendkívül magányos tini voltam. Beauvois–ban fenséges környezet és
édesapám túlcsorduló szeretete vett körül, de lényegében az egész
kamaszkoromat egymagamban éltem le. A fejemben folyton az motoszkált, mi
lesz, ha a halál vagy egy házasság elragadja tőlem drága apukámat. Önellátóvá
akartam tenni magam, hogy kivédhessem a fájdalmat, ha valaha el kellene
szakadnom Apától. Johanna és Eleonóra tökéletes példaképeknek bizonyultak.
A mai napig erőt tudok meríteni abból, ha az életükről olvasok. Egyikük sem
hagyta, hogy a külvilág határozza meg, mi az igazán fontos a számukra.
Még mindig mindegyikünk makkegészséges. Az elmúlt tavasszal,
leginkább talán csak azért, hogy lefoglaljam magam, biometriai szondát
helyeztem mindannyiunkba, és heteken keresztül figyeltem a képernyőkön
megjelenő adatokat. A folyamatos vizsgálat a Newton–küldetés napjaira
emlékeztetett – lehetséges, hogy már több mint hat év eltelt azóta, hogy mi
tizenketten elindultunk a Földről, hogy randevúzzunk a Rámával?
Katie–t mindenesetre teljesen lenyűgözte a biometria. Rendszeresen
odaült mellém, miközben Simone–t vagy Michaelt vizsgáltam, és tucatnyi
kérdést tett fel a képernyőkön megjelenő adatokról. Egészen rövid idő alatt
megértette, hogyan működik a rendszer, és mire valók voltak a figyelmeztető
fájlok. Michael meg is jegyezte, hogy Katie rendkívül okos. Akárcsak az
édesapja. Richard még mindig rettenetesen hiányzik Katie–nek.
Habár Michael folyton azt hajtogatja, hogy vénnek érzi magát, a
hatvannégy évéhez képest kiváló kondícióban van. Rettenetesen izgatja, hogy
fizikailag kellően aktív maradjon a gyerekekhez, és a terhességem kezdete óta
hetente kétszer kocogni megy. Hetente kétszer. Mennyire fura. Kitartunk a
földi naptár mellett még akkor is, ha annak a Rámán abszolút semmi értelme
nincs. Egyik este Simone érdeklődött a napok, hetek, hónapok és évek felől.
Miközben Michael a Föld forgásáról, az évszakok váltakozásáról, a Nap körüli
keringésről magyarázott, hirtelen felrémlett bennem a pompás utahi
naplemente emlékképe, amikor Geneviève–vel elutaztunk Amerika nyugati
vidékeire. El akartam mesélni Simone–nak. No de el lehet magyarázni a
naplementét valakinek, aki sosem látta a Napot?
A naptár arra emlékeztet minket, mik vagyunk. Ha valaha megérkezünk
egy bolygóra, ahol valódi nappal és éjszaka váltja egymást a rámai
mesterséges napszakok helyett, kétségkívül le fogunk szokni a földi naptár
használatáról. Ám addig az ünnepek, az egymásra következő hónapok és
mindenekelőtt a születésnapok mind a gyökereinkre emlékeztetnek, melyek
ahhoz a csodás bolygóhoz kötnek minket, amit immár a rámai távcsövek
segítségével sem fedezhetünk fel.
Benjy a szoptatásra vár. A szellemi képességei talán nem a
legkiválóbbak, azzal azonban egyértelműen nincsenek gondjai, hogyan közölje
velem, ha éhes. Michaellal megegyeztünk, hogy egyelőre nem árulunk el
semmit Simone–nak vagy Katie–nek öccsük betegségéről. Épp elég nehéz azt
feldolgozniuk, hogy csecsemőként tőlük vonja el a figyelmet. Azt pedig
végképp nem várhatjuk el tőlük, hogy életük egy ennyire korai szakaszában
felfogják: később, amikor már totyogni kezd, aztán pedig kisfiúként
ugyanennyi, ha nem még több odafigyelést követel majd.

2207. március 13.

Katie ma négy éves. Amikor két héttel ezelőtt megkérdeztem tőle, mit
szeretne a születésnapjára, egy pillanatig sem habozott. – Aput szeretném
visszakapni – vágta rá.
Magának való, magába forduló kislány. Rendkívül gyorsan tanul,
ugyanakkor nála szeszélyesebb gyerekkel sem találkoztam még. Richard
ugyanilyen hangulatember volt. Időnként annyira feldobott és szertelenül
vidám tudott lenni, hogy alig fért a bőrébe, különösen olyankor, amikor
életében először tapasztalt meg valami izgalmasat. Depressziós periódusait
viszont egészen ijesztőnek láttam. Előfordult, hogy hetekig nem nevetett, sőt
el sem mosolyodott.
Katie örökölte tőle a matematikai tehetségét. Már most tud összeadni,
kivonni, szorozni és osztani – legalábbis kisebb számokat. Simone tehetsége
(akit még véletlenül sem lehetne lomhának titulálni) kevésbé összpontosul egy
témára. És sokkal jobban érdeklődik több különböző tudomány iránt.
Matekból azonban Katie egyértelműen lepipálja őt.
A közel két év során, mióta Richard itt hagyott minket, sikertelenül
igyekeztem pótolni őt Katie szívében. Az az igazság, hogy Katie meg én nem
férünk össze. Anyaként és leányaként nem illik egymáshoz az egyéniségünk.
Ugyanaz a zabolátlanság és egyénieskedés, amit úgy imádtam Richardban,
fenyegetőnek tűnik Katie–ben. Bármennyire igyekszem is, a végén mindig
vetélkedni kezdünk egymással.
Természetesen nem tudtuk előkeríteni Richardot Katie születésnapjára.
De Michaellal minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy érdekes ajándékokkal
lepjük meg őt. Habár egyikünk sem ért különösebben az elektronikához,
sikerült összeállítanunk egy kis videojátékot (többször is kommunikálnunk
kellett a rámaiakkal, míg sikerült legyártatnunk a megfelelő alkatrészeket – és
több estét végig kellett dolgoznunk, hogy elkészítsünk valamit, amivel Richard
valószínűleg egy nap alatt elkészült volna), ami A Ráma útvesztőjében nevet
kapta. Egészen egyszerűnek szántuk, mivel Katie még csak négyéves.
Kétórányi játék után kimerítette az összes lehetőséget, és rájött, hogyan juthat
el a Ráma bármely pontjáról a barlangunkba.
A legnagyobb meglepetés akkor ért minket, amikor megkérdeztük tőle
(ez mostanra hagyománnyá vált a Rámán), milyen esti programot szeretne a
születésnapján. – Szeretnék bemenni a madarak odújába – felelte Katie
pajkosan felcsillanó szemekkel.
Megpróbáltuk lebeszélni róla: azzal éveltünk, hogy a párkányok közti
távolság nagyobb, mint az ő magassága. Válaszként Katie odament a rácsozat
anyagából készült kötélhágcsóhoz, ami a gyerekszoba oldalán lóg, és
megmutatta nekünk, hogy fel tud mászni rá. Michael elmosolyodott. –
Bizonyos tulajdonságait az anyjától örökölte – jelentette ki.
– Na, anya! – kérlelt Katie koraérett gyerekhangján. – Minden más
annyira unalmas. A saját szememmel, pár méterről szeretném látni az
őrszemtankot.
Habár kétségeim támadtak a döntés helyessége felől, elvittem Katie–t a
madarak barlangjához, és meghagytam neki, hogy várjon odafent, amíg
rögzítem a kötélhágcsót. Az első pihenőnél, ahol az őrszemtank állt, egy időre
megálltam, és a mély szakadék felett átpillantottam a folyton mozgásban lévő
gépre, amely a vízszintes alagút bejáratában őrködött. „Állandóan itt vagy? –
tűnődtem el. – Előfordult már, hogy a hosszú évek során felváltottak vagy
megjavítottak benned valamit?”
– Kész vagy már, anya? – hallottam odafentről leányom hangját. Mielőtt
felsiethettem volna hozzá, Katie már lefelé ereszkedett a létrán. Leszidtam,
amikor a második pihenőnél beértem őt, de rám sem hederített. Teljesen a
hatalmába kerítette az izgalom. – Láttad, anya? – lelkendezett. – Teljesen
egyedül csináltam.
Gratuláltam neki, habár még mindig kóválygott a fejem a gondolattól,
hogy akár meg is csúszhatott volna a lába a hágcsón, nekicsapódhatott volna
az egyik párkánynak, hogy onnan a függőleges folyosó feneketlen
mélységeibe zuhanjon. Innen már úgy haladtunk tovább, hogy alulról
támogattam őt, amíg le nem értünk az első pihenőhöz és a két vízszintes
folyosóhoz. Az őrszemtank szüntelenül ismételte ugyanazt a mozdulatsort a
szakadék túloldalán. Katie szinte önkívületbe esett.
– Mi van a tank izé mögött? – kérdezte. – Ki készítette? Mit csinál itt?
Tényleg átugrottál a lyuk felett?
Egyik kérdésére válaszul megfordultam, és néhány lépést tettem befelé a
mögöttünk nyíló alagútban, követtem a zseblámpám fénypászmáját, és
feltételeztem, hogy Katie a nyomomban halad. Pár pillanattal később, amikor
rájöttem, hogy Katie még mindig a szakadék szélén áll, megdermedtem a
félelemtől. Figyeltem, ahogy egy apró tárgyat húz elő a ruhája zsebéből, aztán
áthajítja a szakadék felett, egyenesen neki az őrszemtanknak.
Ráordítottam Katie–re, de már elkéstem. A tárgy nekicsapódott a tank
oldalának. Abban a pillanatban pisztolylövésre emlékeztető hangos pukkanást
hallottam, és alig egy méterrel a fejem felett két fémlövedék csapódott a
barlang falába.
– Juhé – kiáltott fel Katie. Elrántottam őt a mélység peremétől. A
kislányom erre sírva fakadt. Éktelen visítás töltötte meg az odút.
Kicsivel később hirtelen abbahagyta a zokogást. Te is hallottad? –
kérdezte.
– Mit? – érdeklődtem zakatoló szívvel.
– Ott szemben – mondta. Az őrszem mögötti vízszintes járat koromsötét
mélysége felé mutatott. Az ürességre irányítottam a zseblámpám fényét, de
semmit sem láttunk.
Mindketten moccanatlanul, egymás kezét fogva álltunk. Valóban
neszeket hallottunk a járőr mögül. De számomra a hang épphogy csak átlépte a
hallhatóság határát, így nem tudtam beazonosítani, mi adhatja ki.
– Egy madár az – jelentette ki meggyőződéssel Katie. – Hallom, ahogy
suhognak a szárnyai. Juhé! – kiáltott fel megint teli torokból.
A zaj abbamaradt. Habár tizenöt percig vártunk még, mielőtt
visszamásztunk a felszínre az odúból, semmi mást nem hallottunk már. Katie
elújságolta Michaelnak és Simone–nak, hogy egy madarat hallottunk. Nem
tudtam megerősíteni, amit mondott, de inkább nem vitatkoztam vele.
Sugárzott róla a boldogság. Eseménydús születésnapja volt.
2208. március 8.
Patrick Erin O’Toole, egy minden tekintetben abszolút egészséges fiú
tegnap délután 2 óra 15 perckor jött világra. A büszke apuka ebben a
pillanatban épp a karjaiban tartja őt, és mosolyog, miközben ujjaim az
elektronikus jegyzettáblám billentyűzetén cikáznak.
Későre jár. Simone már lefektette Benjyt, ahogy minden este kilenckor,
aztán maga is aludni tért. Rettenetesen elfáradt. Meghökkentően hosszú
vajúdásom alatt mindvégig egymagában, mások segítsége nélkül vigyázott
Benjyre. Valahányszor felsikoltottam, Benjy rögtön felsírt, Simone pedig
megpróbálta lecsillapítani.
Katie már kijelentette, hogy Patrick az ő kisöccse. Felettébb logikusan
gondolkodik. Ha Benjy Simone–é, akkor Patrick nyilván Katie–é. Legalább
érdeklődést mutat a család egy másik tagja iránt.
Patricket nem terveztük be, de Michael és én is örülünk, hogy
felbukkant, és a családunk része lesz. Valamikor tavaly késő tavasszal
foganhatott, valószínűleg abban a hónapban, amikor eldöntöttük, éjszakánként
megosztjuk egymással a hálószobánkat. Az én ötletem volt, hogy együtt
aludjunk, habár biztosra veszem, hogy Michael fejében is megfordult az ötlet.
Aznap éjjel, hogy Richard pontosan két éve volt már távol, sehogy sem
tudtam elaludni. Szokás szerint magányosnak éreztem magam.
Belegondoltam, hogy most már minden éjjel egyedül alszom, és ez teljesen
elkeserített. Nem sokkal éjfél után átsétáltam a folyosó túlsó végébe, Michael
szobájába. Ezúttal az első pillanattól fogva lazán és természetesen
viselkedtünk együtt. Úgy hiszem, mindketten készen álltunk már. Miután
Benjy megszületett, Michael rengeteget segített a gyerekek nevelésében.
Ebben az időszakban az ájtatossága is csökkent egy keveset, és mindannyiunk
számára megközelíthetőbbé vált, még számomra is. Hamarosan ismét teljesen
ráhangolódtunk egymásra. Mindössze annyit kellett elismernünk
mindkettőnknek, hogy Richard sosem fog már visszatérni.
Oldott. Leginkább ezzel a szóval jellemezhetném a Michaelhoz fűződő
kapcsolatomat. Henrikkel önfeledt volt. Richarddal szenvedélyes és izgalmas,
vad hullámvasutazás az életben és az ágyban is. Michael megnyugtat. Egymás
kezét fogva alszunk, ami tökéletesen szimbolizálja a kapcsolatunkat. Ritkán
szerelmeskedünk, de ennyi elég.
Tettem bizonyos engedményeket. Elvétve még imádkozom is, mert ezzel
örömet okozok Michaelnak. Ami pedig őt illeti, immár sokkal elnézőbb, ha a
kereszténységétől eltérő eszmékkel és értékrendekkel ismertetjük meg a
gyerekeket. Megállapodtunk abban, hogy mindenekelőtt harmóniára és a
következetességre szeretnénk törekedni szülői feladataink ellátásában.
Mostanra hatan lettünk, egyetlen embercsalád, akik közelebb járnak
számos messzi csillaghoz, mint saját szülőbolygójuk napjához. Még mindig
nem tudjuk, hogy ez az űrben száguldó henger valóban tart–e valamilyen
határozott cél felé. Időnként mindez mintha nem számítana. Megteremtettük a
saját kis világunkat a Rámában, és jóllehet szűkösek a határai, de úgy hiszem,
hogy boldogok vagyunk benne.
 11
2209. január 30.
Már egészen elfelejtettem, milyen érzés,
amikor egy adrenalinlöket özönlik végig
a szervezetemen. Az elmúlt harminc
órában békés és nyugodt rámai
életünknek katasztrofális vége szakadt.

Minden két álommal kezdődött. Tegnap reggel, épp mielőtt felébredtem

volna, Richardról álmodtam, méghozzá szokatlanul életszerűen. Richard nem
jelent meg ténylegesen az álmomban – úgy értem, nem szerepelt benne
Michaellal, Simone–nal és Katie–vel együtt. De Richard arca az álomkép bal
felső sarkába ágyazódott, miközben mi négyen megszokott, mindennapi
tevékenységeinkkel foglalatoskodtunk. Újra meg újra szólította a nevemet.
Annyira hangosan hívogatott, hogy hangja még akkor is a fülemben csengett,
amikor felébredtem.
Épp mesélni kezdtem Michaelnak az álmomat, amikor az ajtóban
megjelent Katie, még pizsamában. Reszketett a rémülettől. – Mi a baj, kicsim?
–kérdeztem, és széttártam a karjaimat, hogy magamhoz hívjam őt.
Odajött hozzám, és szorosan átölelt. – Apa az – mondta. – Éjjel az
álmomban szólított.
A hideg futott végig a hátamon, Michael pedig felült a matracon. A
szavaimmal nyugtatgattam Katie–t, de elbizonytalanított a véletlen egybeesés.
Vajon akaratlanul meghallotta, amit Michaellal beszéltünk? Lehetetlen. Abban
a pillanatban észrevettük, amint belépett a hálószobánkba.
Miután Katie visszament a gyerekszobába, hogy átöltözzön, közöltem
Michaellal, nem tehetem meg, hogy tudomást sem veszek a két álomról. Már
többször beszélgettem vele időről időre megmutatkozó látnoki képességemről.
Habár általában félresöpri a telepatikus érzékelés puszta gondolatát is, Michael
kezdettől fogva elismerte: nem lehet kategorikusan tagadni, hogy álmaim és
látomásaim előre vetítik a jövőt.
– Ki kell mennem a felszínre, hogy megkeressem Richardot –
jelentettem be neki a reggeli után. Michael számított rá, hogy ilyesmire
szánom el magam, és szívesen vállalta, hogy ő majd vigyáz a gyerekekre. De a
Rámában épp sötétség honolt. Mindketten azon a véleményen voltunk, hogy
szerencsésebb, ha várok estig, amikor már kivilágosodott az űrhajónak a
barlangunk feletti, felszíni világában is.
Délutánra hosszú pihenést iktattam be, hogy legyen elég energiám az
átfogó kutatáshoz. Nyugtalanul aludtam, és folyton arról álmodtam, hogy
veszélyben vagyok. Mielőtt elindultam, ellenőriztem, hogy van–e
elfogadhatóan pontos grafikus képem Richardról a hordozható
számítógépemen. Fontosnak éreztem, hogy meg tudjam mutatni a rajzot, ha
véletlenül madárral találkoznék valahol a kutatóutam során.
Miután egy csók kíséretében jó éjszakát kívántam a gyerekeknek,
egyenesen a madarak odúja felé vettem az irányt. Egyáltalán nem lepett meg,
hogy az őrszemtankot nem találtam a helyén. Évekkel ezelőtt, amikor a repülő
lakosok a hajlékukba invitáltak, szintén nem tartózkodott a közelben a tank.
Lehetséges, hogy valamiképp ismét elhívták magukhoz? És mi köze lehetett
mindennek az álmomhoz? A szívem vadul kalapált, ahogy elhaladtam a
víztározóval felszerelt helyiség mellett, és egyre mélyebbre hatoltam azon a
folyosón, amire az e pillanatban távollévő őrszem általában ügyelni szokott.
Egyetlen hangot sem hallottam. Nagyjából egy kilométert tettem meg,
amikor a jobb oldalon nyíló magas bejárathoz értem. Óvatosan bekémleltem a
sarok mögé. A helyiségben sötét volt, mint a függőleges folyosó kivételével
mindenütt máshol is a madarak odújában. Felkattintottam a zseblámpámat. A
helyiség nem tűnt mélynek, legfeljebb tizenöt méterre lehetett a túlsó fala,
ugyanakkor rendkívül magas volt. Az ajtóval szemközti fal mentén ovális
tárolórekeszek álltak hosszú sorokban. A lámpám fényében láttam, hogy a
sorok felnyúltak egészen a mennyezetig, ami valószínűleg közvetlenül New
York terei alatt helyezkedhetett el.
Nem kellett sok idő hozzá, hogy rájöjjek, miféle célt szolgál a helyiség.
Minden egyes rekesz mérete és nagysága egy mannadinnyéének volt
megfeleltethető. „Hát persze – állapítottam meg magamban. – Bizonyára itt
tárolták az élelmiszertartalékukat. Nem csoda, hogy senkinek nem akarták
megengedni, hogy belépjen ide.”
Miután megbizonyosodtam róla, hogy valóban minden rekesz üres,
elindultam a függőleges folyosó felé. Aztán valamiféle megérzéstől hajtva
megfordultam, elhagytam a raktárhelyiséget, és továbbmentem az alagútban.
„Valahová vezetnie kell – okoskodtam máskülönben véget ért volna a
dinnyeszobánál.”
Újabb fél kilométerrel odébb a folyosó fokozatosan kiszélesedett, és egy
tágas, kerek terembe torkollt. A szintén magas mennyezetű helyiség közepén
széles, kupolás alkotmány állt. Körben a falakon húsz, egyenletes távolságokra
kivájt fülke sorakozott. A zseblámpámon kívül nem volt más fényforrás a
helyiségben, ezért percekbe telt, míg összeállt bennem a kép a szobáról és a
közepén található kupolás építményről.
Körbesétáltam a falak mellett, és egymás után alaposan szemügyre
vettem minden fülkét. A többségük üresnek bizonyult. Az egyikben három
egyforma őrszemtankot találtam, gondosan elrendezve egymás mellett a hátsó
fal előtt. Először ösztönösen visszahőköltem az őrszemektől, de kiderült, hogy
felesleges az óvatoskodás. Mindegyik alvó állapotban volt.
A messze legérdekesebb fülke azonban a helyiség peremének közepén
helyezkedett el, pontosan a bejárati folyosóval átellenben. A különleges fülkét
átgondoltan alakították ki, és vastag polcokat véstek a falaiba. Összesen
tizenöt polcot számláltam meg, ötöt–ötöt a két oldalán és még ötöt a fülke
nyílásával szemközti falon. Az oldalsó polcokon különféle tárgyakat helyeztek
el gondosan elrendezve (mindenre a rend volt jellemző); a túloldali falba
vésett polcokon hosszában öt–öt kerek mélyedés sorakozott.
A felszeletelt pizzára emlékeztető további öt részre felosztott üregek
tartalma teljesen lenyűgözött. A mélyedések egyik szelete rendkívül finom,
hamuszerű anyagot tartalmazott. A második egy, kettő vagy három
meggypiros vagy aranyszínű gyűrűt, melyeket rögtön felismertem, mivel
azokra a gyűrűkre emlékeztettek, amilyeneket korábban szürke, bársonyos
testű madár barátunk nyakán láttam. Az üregekben található többi holmi
kiválogatásában nem mutatkozott meg felismerhető rendezési elv – voltaképp
némelyik mélyedés semmi mást nem tartalmazott a hamuszerűségen és a
gyűrűkön kívül.
Egy idő után visszafordultam, és odamentem a kupolás építményhez.
Bejárata a különleges fülkével nézett szembe. A zseblámpám fényében
megvizsgáltam az ajtaját. Szögletes felületére bonyolult mintázatot véstek fel.
Az ábra négy elkülönülő táblára vagy kvadránsra oszlott. A bal felső negyed
egy madarat ábrázolt, jobbra tőle, a szomszédos tábla pedig egy
mannadinnyét. A két alsó táblán ismeretlen alakzatokat láttam. A bal oldalin
egy ízelt, hatlábú, csíkos lény szaladt. Az utolsó képen, a jobb alsó sarokban,
egy rendkívül finom hálót vagy szövedéket tartalmazó nagy láda volt.
Némi tétovázás után benyomtam az ajtót. Kis híján a frász tört ki,
amikor a néma csendben hirtelen felharsant egy szirénavijjogásra emlékeztető
riasztó hangja. Mozdulatlanul álltam az ajtómélyedésben, mígnem a sziréna
egy perc elteltével végül elhallgatott. Amikor elült a zaj, még mindig nem
moccantam. Kivártam, hátha meghallom, reagál–e valaki (vagy valami) a
riasztásra.
Semmiféle nesz nem törte meg a csendet. Pár perc elteltével nekiláttam,
hogy alaposabban szemügyre vegyem az építmény belsejét. Az egyetlen benti
helyiség közepén egy átlátszó, minden irányban nagyjából két és fél méteres
kocka magasodott. A kocka oldalait foltok pettyezték, ami miatt nem láttam át
rajta teljesen, ám ennek ellenére ki tudtam venni, hogy az alját tíz centiméter
magasságban finom, sötét anyag tölti ki. A padlót, a mennyezetet és körben a
falakat mértani alakzatok díszítették. A kocka egyik oldalán keskeny bejáró
nyílt, amin keresztül be lehetett jutni a kocka belsejébe.
Beléptem. A bolyhos fekete anyag hamunak tűnt, de állagában
valamelyest különbözött attól, amit a fülkék polcainak mélyedéseiben találtam.
Tekintetemmel követtem a zseblámpám fénypászmáját, ahogy szabályos
mintázatban pásztázta a kocka belsejét. Nem messze a közepétől, a hamutól
félig eltemetett tárgyat fedeztem fel. Odamentem, felvettem, leráztam róla a
fekete port, és kis híján elájultam. Richard robotja volt az, a Bárd.
B jelentősen megváltozott. Külseje megfeketedett, apró vezérlőmodulja
szétolvadt, a robot pedig működésképtelenné vált. De egyértelműen ő volt az.
A számhoz emeltem és megcsókoltam a kis figurát. Lelki szemeim előtt
megjelent, ahogy Shakespeare egyik szonettjét szavalja, Richard pedig
elragadtatva hallgatja őt.
Nyilvánvalónak tűnt, hogy B tűzbe került. Lehetséges, hogy Richard is a
kockában rekedt, és lángoló pokol emésztette el? Gondosan átvizsgáltam a
hamut, de nem találtam csontokat. Ugyanakkor eltűnődtem, vajon mi éghetett
el, ami után ennyi hamu maradt. És eleve mit kereshetett B a kockában?
Biztosra vettem, hogy Richard a madarak barlangjában lehet valahol,
ezért még nyolc hosszú órát töltöttem azzal, hogy fel–le kapaszkodtam a
párkányokon, és felderítettem az alagutakat. Elmentem minden olyan helyre,
ahol korábban jártam már rövid itteni tartózkodásom idején, és még ismeretlen
rendeltetésű, érdekes új termekre is ráleltem. Richardnak viszont nem akadtam
a nyomára. Voltaképp életnek sem volt semmi jele. Mivel nem feledkezhettem
meg róla, hogy a rövid rámai nappalnak hamarosan vége, és nemsokára négy
gyermekünk is ébredezni kezd a saját barlangunkban, végül fáradtan és
elkeseredetten hazaindultam rámai otthonomba.
Amikor megérkeztem, mind a fedelet, mind a rácsozatot nyitva találtam.
Habár egészen biztos voltam benne, hogy indulás előtt mindkettőt bezártam,
nem tudtam felidézni, hogy távozásomkor pontosan mit tettem és mit nem.
Végül megállapítottam magamban, hogy valószínűleg túlságosan izgatott
lehetettem, és ezért elfelejtettem mindent bezárni. Épp elindultam lefelé,
amikor a hátam mögül meghallottam Michael hangját: – Nicole!
Megfordultam. Michael a keleti sikátorból tartott felém. Szapora
léptekkel közeledett, ami szokatlannak hatott tőle, és Patricket tartotta a
karjában.
– Végre megjöttél – mondta zihálva, amikor megindultam felé. – Már
kezdtem aggódni...
Hirtelen megállt, egy pillanatig kérdőn meredt rám, aztán gyorsan
körbepillantott. – És Katie hol van? – érdeklődött idegesen.
– Hogy érted, hogy Katie hol van? – kérdeztem vissza, Michael
arckifejezése pedig teljesen megijesztett.
– Nem ment veled?
Amikor tagadólag megráztam a fejem, és kijelentettem, hogy nem is
láttam őt, Michael váratlanul könnyekben tört ki. Odarohantam hozzá, és
nyugtatni kezdtem a kis Patricket, aki Michael zokogásától megrémülve maga
is sírva fakadt.
– Jaj, Nicole! – sopánkodott Michael. – Annyira, tényleg annyira
sajnálom. Patrick nyugtalanul aludt, ezért áthoztam magamhoz a
hálószobámba. Aztán Benjy fájlalta a gyomrát, és Simone–nal órákig kellett
ápolnunk őt. Úgy aludtunk el, hogy Katie egyedül maradt a gyerekszobában.
Úgy két órával ezelőtt, amikor felébredtünk, felfedeztük, hogy nyoma veszett.
Még sosem láttam Michaelt ennyire kétségbeesettnek. Azzal próbáltam
nyugtatgatni őt, hogy Katie valószínűleg csak a környéken játszik valahol (És
amint rátalálunk – határoztam el magamban jókora szidást kap majd tőlem,
amit egy darabig nem fog elfelejteni!), de Michael vitába szállt velem.
– Nem, nem – mondta –, nincs a közelben. Patrickkel már egy órája
keressük őt.
Michaellal és Patrickkel lementünk, hogy megnézzük, mi a helyzet
Simone–nal és Benjyvel. Simone elmesélte nekünk, hogy Katie rendkívül
csalódottnak mutatkozott, amikor megtudta, hogy egyedül indultam el Richard
felkutatására. – Abban reménykedett – mondta Simone higgadtan –, hogy
majd magaddal viszed.
– Ezt miért nem árultad el nekem tegnap este? – kérdeztem nyolcéves
kislányomat.
– Nem tűnt lényegesnek – felelte Simone. – Ráadásul eszembe sem
jutott, hogy Katie egyedül akarná megkeresni apát.
Michaellal mindketten kimerültünk, de egyikünknek el kellett mennie
Katie után. Én voltam a logikus választás. Megmostam az arcom, mindenkinek
reggelit rendeltem a rámaiaktól, és röviden beszámoltam a madarak odújának
mélyébe tett utamról. Simone és Michael szórakozottan forgatták kezükben az
elszenesedett Bárdot. Látszott rajtuk, ők is azon tűnődtek, vajon mi
történhetett Richarddal.
– Katie azt mondta, hogy apa a polipókokat szerette volna megtalálni –
jegyezte meg Simone épp, mielőtt elindultam volna. – Azt mondta, hogy az ő
világuk izgalmasabb.
Iszonyú rettegés töltött el, miközben átvánszorogtam a polipókok
barlangjához közeli térre. Miközben gyalogoltam, kihunytak a fények, és ismét
leszállt az est a Rámában. – Nagyszerű! – mormoltam magam elé. – Nincs is
jobb annál, mint amikor a sötétben kell megkeresni egy elveszett kisgyereket.
A polipókok odúbejáratának fedele és a védőrácsozat is nyitva állt.
Korában még sosem láttam kitárva a rácsot. A szívem heveset dobbant.
Ösztönösem tudtam, hogy Katie leereszkedett az odúba, és hogy félelmem
dacára mindjárt én is utánamegyek. Előbb térdre ereszkedtem, és kétszer
lekiáltottam neki az alattam tátongó sötétségbe: – Katié! – Hallottam, ahogy a
nevét visszhangozzák a folyosók. A fülemet hegyeztem, hátha választ hallok,
de semmiféle hang nem jött odalentről. „De legalább – nyugtatgattam
gondolatban magam – súrlódó sörtéket sem hallok magas frekvenciájú hang
kíséretében.”
Lementem a rámpán a tágas barlangüregbe, ahonnan a négy alagút nyílt,
melyek közül akkor kiszámolóval választottunk. Nehéz volt, de erőt vettem
magamon, és beléptem a folyosóba, melyen Richarddal együtt végigmentünk
már. Pár lépés után azonban megtorpantam, kihátráltam, aztán beléptem a
szomszédos alagútba. Ez a másik folyosó szintén a kitüremkedő tüskékkel teli
lejtős csőfolyosóhoz vezetett, viszont elhaladt a mellett a helyiség mellett, amit
Richarddal polipók múzeumnak hívtunk. Még mindig emlékszem a rettenetre,
amit kilenc évvel ezelőtt éreztem, amikor a múzeumban rátaláltunk dr.
Takagisi vadásztrófea módjára kitömött és kiállított tetemére.
Olyan okom volt rá, hogy megnézzem a polipókok múzeumát, ami nem
kapcsolódott közvetlenül Katie kereséséhez. Ha Richardot esetleg megölték a
polipókok (ahogy minden jel szerint Takagisivel tették – habár még mindig
nem vagyok meggyőződve róla, hogy nem szívinfarktus vitte el), vagy ha
valahol a Rámán ráakadtak a holttestére, akkor talán magukkal hozták ebbe a
helyiségbe. Enyhén szólva nem vágytam rá, hogy egy idegen faj
állatpreparátorának munkájaként lássam viszont a férjemet; ám mindenekelőtt
azt szerettem volna kideríteni, mégis mi történt Richarddal. Különösen az
álmom után.
Mély lélegzetet vettem, amikor a múzeum bejáratához értem. Lassan
befordultam balra az ajtón. A helyiség fénybe borult, amint átléptem a
küszöböt, de szerencsére nem dr. Takagisi dermedt tekintete meredt rám.
Időközben a terem túlsó végébe vitték át. Valójában az egész múzeumot
átrendezték az évek során. A biot másolatokat, melyek a terem jelentős részét
foglalták el, amikor Richarddal először jártunk itt, szinte kivétel nélkül mind
eltávolították. Kizárólag a madarak és az emberek „vitrinjét” hagyták meg, ha
lehet így nevezni a kiállított tárgyakat.
A madarak kiállítása helyezkedett el közelebb az ajtóhoz. Három egyed
lógott le a mennyezetről, kifeszített szárnyakkal. Az egyikük a nyaka körül két
meggypiros gyűrűt viselő szürke madár volt, akivel nem sokkal a halála előtt
találkoztunk Richard meg én. A madarak kiállítása számos más lélegzetelállító
tárgyat tartalmazott még, köztük fényképeket is, de a tekintetemet a dr.
Takagisit körülvevő tárgyak vonzották magukhoz.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor megbizonyosodtam róla,
hogy Richard nincs a teremben. A vitorlás hajónk ellenben igen, az,
amelyikkel Richard, Michael meg én átkeltünk a Szalag–tengeren. Rögtön dr.
Takagisi mellett állt a földön. Különféle darabokat mentettek meg a New
York–i piknikjeink és egyéb tevékenységeink alkalmával hátrahagyott
tárgyakból. A kiállítás díszhelyét azonban a hátsó falon sorakozó bekeretezett
képek foglalták el.
A terem túloldaláról nem tudtam megállapítani, mit ábrázolhatnak a
képek. De a lélegzetem is elállt, amikor közelebb léptem hozzájuk. A képek
fotóknak bizonyultak, mindegyik négyszögletes keretben, és több közülük a
barlangunk belső tereiben készült. Mindnyájunkról akadt kép, még a
gyerekekről is. Evés, alvás, sőt némelyik fürdés közben készült rólunk.
Bénultan néztem végig a kiállított képeket. „Figyelnek minket – állapítottam
meg magamban –, még a saját otthonunkban is. Dermesztő hideg futott végig
a hátamon.
Az oldalsó falon különös képkollekciót találtam, ami megdöbbentett és
zavarba hozott. A Földön egy erotikus kiállítás darabjai lehettek volna.
Richardot és engem ábrázoltak szeretkezés közben, különböző pozíciókban.
Készült rólam egy kép Michaellal is, de az közel sem sikerült annyira élesen,
mivel aznap éjjel sötét volt a hálószobában.
A szexjelenetek alatt sorakozó képeken a gyerekek megszületését
lehetett látni. Mindegyik szülésről készült kép, még Patrickéről is, ami azt
bizonyította, hogy a titkos megfigyelés még mindig folyt. A szexualitás és a
szülés egymás mellé helyezése azt bizonyította, hogy a polipókok (vagy a
rámaiak?) egyértelműen rájöttek a szaporodásunk mikéntjére.
Talán tizenöt percen át teljesen belemerültem a fényképekbe. Végül a
múzeum ajtaja irányából fémen súrlódó durva sörték erős hangja riasztott fel
az összpontosításból. Teljesen megrémültem. Dermedten, lecövekelve álltam,
és riadtan körbekémleltem. Nem volt más menekülési út a teremből.
Pár másodperc múlva Katie ugrándozott be az ajtón. – Anya! – kiáltott
fel, amikor meglátott. Keresztülrohant a múzeumon, kis híján feldöntötte dr.
Takagisit, aztán a karjaimba vetette magát.
– Jaj, anya – örvendezett, miközben vadul puszilgatott és ölelt –, tudtam,
hogy eljössz.
Lecsuktam a szemem, és teljes erőmből magamhoz szorítottam elveszett
gyermekem. Arcom könnyekben úszott. Karomba zárva ringattam Katie–t:
– Semmi baj, kicsim, semmi baj.
Amikor megtöröltem és felnyitottam a szemem, egy polipókot
pillantottam meg a bejáratban. Egyelőre nem mozdult, mintha anya és leánya
egymásra találását figyelné. Kővé dermedve álltam, és az örömtől a halálos
rémületig terjedő érzelmek özöne áradt át rajtam.
Katie megérezte a félelmemet. – Ne izgulj, anya – szólalt meg, és a válla
felett hátrapillantott a polipokra –, nem fog bántani. Csak nézni akar. Már
többször is egészen közel merészkedett hozzám.
Az adrenalinszintem példátlan magasságba szökött. A polipók csak állt
(vagy ült, vagy bármi is az, amit a polik csinálni szoktak, amikor nem helyet
változtatnak) az ajtóban. Hatalmas fekete feje szinte tökéletes gömbalakot
formálva ült a testén, amely közvetlenül a padló felett nyolc fekete–arany
csíkos csáppá terült szét. Középen, egy láthatatlan tengely mentén
szimmetrikusan, két párhuzamos horpadás futott végig a fej tetejétől az aljáig.
Pontosan a két bemélyedés között, nagyjából egy méterrel a föld felett egy
tízszer tíz centiméteres elképesztő lencseszerkezet helyezkedett el, mely
rácsvonalak és valamiféle folyékony fekete–fehér anyag kocsonyaszerű
kombinációja volt. Miközben a polipók minket figyelt, a lencsében egy
pillanatra sem szünetelt a mozgás.
A két bemélyedés között más szervek is beágyazódtak a testbe a lencse
felett és alatt is, de nem volt időm alaposan szemügyre venni azokat. A
polipók megindult felénk, és Katie hiába biztosított róla, hogy nincs mitől
félnem, ismét teljesen eluralkodott rajtam a rettegés. A súrlódó zajt a csápok
alján elhelyezkedő csillószerű nyúlványok okozták mozgás közben. A magas
frekvenciás szűkölés a fej alsó felén, jobb oldalon lévő kis szájnyílásból jött.
A félelem másodpercekre megbénította a gondolkodásomat. Ahogy a
lény közelebb ért, a menekülési ösztönöm vette át felettem a hatalmat. Ebben a
helyzetben sajnos hasztalannak bizonyult. Semerre nem futhattam el.
A polipók meg sem állt, amíg tőlünk alig öt méterre nem ért. Katie–t a
falhoz húztam, és megálltam közte és a polipók között. Feltartottam a kezem.
A titokzatos lencsében ismét lázas tevékenység indult meg. Hirtelen támadt
egy ötletem. Benyúltam a repülős ruhámba, és előhúztam a számítógépemet.
Reszkető ujjakkal (a polipók addigra maga elé emelte két csápját;
visszatekintve elképzelhetőnek tartom, hogy azt hitte, fegyvert akarok rántani),
előhívtam a képernyőn Richard képét, és a polipók felé toltam a monitort.
Miután nem mozdultam többet, a lény lassan visszaeresztette a földre két
védekező csápját. Közel egy teljes percig bámulta a monitort, aztán –
legnagyobb meglepetésemre – a bemélyedéstől kiindulva élénklila színhullám
szaladt teljesen körbe a fején. A lilát pár másodperccel később különböző
szélességű vörös, kék és zöld sávok szivárványmintázata követte, amely
ugyanabból a bemélyedésből származott, majd miután megkerülte a fejet,
közel háromszázhatvan fokkal távolabb visszahúzódott a másik bemélyedésbe.
Katie–vel ámulva figyeltünk. A polipók felemelte az egyik csápját, a
monitorra mutatott, majd megismételte a széles lila hullámot. Ahogy az előbb
is, pár pillanattal később a szivárványmintázat követte azt.
– Beszél hozzánk, anyu – jegyezte meg halkan Katie.
– Azt hiszem, igazad lehet – feleltem. – Viszont fogalmam sincs, mit
mondhat nekünk.
Miután egy örökkévalóságig vártunk, a polipók megindult hátrafelé az
ajtó irányába, és kinyújtott csápjával intett nekünk, hogy kövessük. Már nem
használt színsávokat. Megfogtam Katie kezét, és óvatosan megindultunk
utána. Kislányom kíváncsian körbepillantott, és felfedezte a falon sorakozó
fotókat. – Nézd, anyu! – kiáltott fel. – Vannak képeik a családunkról.
Lepisszegtem, és megkértem, hogy figyeljen a polipokra. A lény
kihátrált az alagútba, és megindult az egyik tüskékkel kivert függőleges
folyosó és a földalatti vasút felé. Végre alkalmunk nyílt a menekülésre.
Felkaptam Katie–t, szóltam neki, hogy kapaszkodjon erősen, aztán teljes
sebességgel végigiramodtam a folyosón. A lábam szinte nem is érintette a
talajt, amíg fel nem szaladtam a rámpára, és ki nem jutottam New Yorkba.
Michael önfeledt örömmel fogadta, hogy Katie–nek nem esett baja,
habár nyugtalanította (ahogy engem még mindig aggaszt), hogy lakrészeink
falairól és mennyezetéről titkos kamerák figyelnek minket. Nem szidtam le
rendesen Katie–t, amiért egymagában elkóborolt; túlságosan
megkönnyebbültem, hogy egyáltalán rátaláltam. Katie elmesélte Simone–nak,
miféle „mesés kalandot” élt át, és hogy a polipók nagyon „kedves” volt vele.
A gyerekek belső világában így csapódnak le a megélt események.

2209. február 4.
Ó, mily végtelen öröm! Megleltük Richardot! Még él! Igaz, épp hogy
csak, hiszen mély kómában van, és magas láz gyötri, de ennek ellenére él.
 Katie és Simone találtak rá ma délelőtt, ahogy a barlangunktól alig
ötven–méternyire a földön feküdt. Hármasban a térre készültünk focizni, és
már épp indultunk volna, amikor Michael visszahívott valamiért. Szóltam a
lányoknak, hogy nem messze a barlangunk kijáratától várjanak meg. Amikor
pár perccel később mindketten sikoltozni kezdtek, belém hasított a gondolat,
hogy valami szörnyűség történt. Felrohantam a lépcsőn, és a távolban rögtön
felfedeztem Richard kómában lévő testét.
Először megijedtem, hogy Richard már nem is él. Azonnal munkálkodni
kezdett bennem az orvos, és ellenőriztem az életjeleket. A lányok nem
tágítottak mellőlem, miközben vizsgáltam őt. Különösen Katie nem. Folyton
azt ismételgette: – Apa él? Ó, anyu, ugye meggyógyítod apát?
Amint megbizonyosodtam róla, hogy kómában van, Michael és Simone
segítettek lecipelni Richardot a lépcsőn. Beléfecskendeztem néhány biometriai
szondát, és azóta is rendszeresen ellenőrzőm az értékeket.
Levetkőztettem, és tetőtől talpig alaposan átvizsgáltam. Találtam rajta
néhány karcolást és zúzódást, melyeket korábban nem láttam még, de ennyi
idő után ez voltaképp várható. A vérképe meglepően közeli értékeket mutat a
normálishoz; a majdnem negyvenfokos testhőmérséklet mellett arra
számítottam, hogy a fehérvérsejtek száma rendellenesen magas lesz.
Még egy nagy meglepetés ért, amikor jobban szemügyre vettük Richard
ruházatát. A zakója zsebében megtaláltuk Hal herceget és Falstaffot, a két
shakespeare–i robotot, akiknek kilenc évvel ezelőtt veszett nyomuk a
tüskékkel kivert folyosó alatti világban, amit a polipókok odújának hittünk.
Úgy tűnik, Richardnak valahogy sikerült rábeszélnie a polikat, hogy adják
vissza neki a játszótársait.
Immár hét órája ülök Richard mellett. A délelőtt során többnyire a család
más tagjai is velem tartottak, de az elmúlt egy órában Richarddal magunkra
maradtunk. Hosszú pecekig legeltettem a szemem az arcán, kezemmel
bebarangoltam a nyakát, a vállát és a hátát. Testének érintése emlékek özönét
hívta elő belőlem, szemem pedig gyakran könnyel telt meg. Már remélni is
alig mertem, hogy még egyszer láthatom és megérinthetem őt. Ó, Richard,
üdvözlünk itthon! Üdvözöl itthon a feleséged és a családod.
 12
2209. április 13.
Hihetetlen napunk volt. Rögtön ebéd
után, miközben Richard mellett ültem és
a biometriai adatait ellenőriztem, Katie
megkérdezte, hogy játszhat–e Hal
herceggel és Falstaff–fal. – Persze –
vágtam rá gondolkodás nélkül. Biztosra
vettem, hogy a kis robotok
működésképtelenek, és az igazat
megvallva, örültem volna, ha a lányom
kimegy a szobából, hogy kipróbálhassak
egy új technikát, amivel esetleg
visszahozhatom Richardot a kómából.

Még sosem találkoztam a Richardéhoz a legcsekélyebb mértékben is

hasonló kómával. A szemét többnyire nyitva tartja, időnként pedig mintha
követné a tekintetével az egyik, látókörében lévő tárgyat. Ám az élet vagy a
tudatosság más jelét nem tapasztalom. Egyetlen izma sem moccan. Többféle
ingerrel próbálkoztam – részben mechanikusakkal, zömében azonban
vegyiekkel –, hogy visszahozzam kábult állapotából. Egyik sem működött.
Épp ezért ért annyira felkészületlenül az, ami ma történt.
Miután Katie nagyjából tíz perce távozott, hangok különös elegyét
hallottam beszűrődni a gyerekszobából. Magára hagytam Richardot, és
kimentem a folyosóra. Mielőtt a gyerekszobához értem, a furcsa hangok
sajátos ritmusú, tisztán artikulált beszéddé álltak össze. – Üdv! – mondta a
hang, amely mintha egy kút mélyéről szólt volna. – Békések a szándékaink.
íme, a férfitársatok.
A hangot Hal herceg adta ki, aki a helyiség közepén állt, amikor
beléptem a gyerekszobába. A gyerekek Katie kivételével kissé félénken ülték
körül a robotot. Kisebbik lányom viszont jól láthatóan izgatott volt.
– Csak a gombokat próbálgattam – mondta Katie magyarázatképp,
amikor kérdőn tekintettem rá és egyszerre csak megszólalt.
Hal herceg szavait nem kísérték mozdulatok. „Milyen különös” –
gondoltam, és eszembe jutott, Richard mennyire büszke volt arra, hogy a
robotjai szavai és gesztusai mindig összhangban voltak egymással. „Ez nem
Richard műve” – súgta a fejemben egy hang, de először elhessegettem az
ötletet. Lehuppantam a földre a gyerekek mellé.
– Üdv! Békések a szándékaink. íme, a férfitársatok – ismételte el pár
másodperccel később Hal herceg. Ezúttal hátborzongató érzés kerített
hatalmába. A lányok még mindig kacagtak, de elhallgattak, amint észrevették
az arcomra kiülő kifejezést. Benjy odamászott hozzám, és megragadta a
kezemet.
Az ajtónak háttal ültünk a földön. Hirtelen úgy éreztem, valaki áll
mögöttem. Hátrafordultam, és Richardot pillantottam meg az ajtóban.
Levegőért kaptam, és felugrottam, épp amint összeesett, és elveszítette az
öntudatát.
A gyerekek sikoltozni kezdtek, én pedig elsírtam magam. Miután
gyorsan megvizsgáltam Richardot, megpróbáltam megnyugtatni őket. Mivel
Michael szokásos délutáni sétáján épp kint járt a felszínen, New Yorkban,
nekem kellett több mint egy órán át Richard gondját viselnem a gyerekszoba
előtt. Mindvégig erősen figyeltem. Pontosan olyan volt, mint mielőtt
otthagytam őt a hálószobában. Nem látszott egyértelmű jele annak, hogy
időközben harminc vagy negyven másodpercre a tudatánál volt.
Amikor Michael hazaért, segített visszavinni Richardot a hálószobába.
Több mint egy órán át beszélgettünk róla, vajon Richard miért térhetett az
eszméletére olyan hirtelen. Később többször is elolvastam a kómáról minden
cikket, amit az orvosi szakkönyveimben találtam. Meggyőződésem, hogy
Richard állapotát testi és lelki problémák keveréke okozza. Véleményem
szerint a furcsa hang olyan traumát okozott neki, amely ideiglenesen
felülkerekedett a kómáért felelős tényezőkön.
No de miért esett vissza olyan hamar? Ez már nehezebb kérdés. Talán
az, hogy odajött a gyerekszobához, kimerítette a kevéske megmaradt
energiáját. Nincs mód rá, hogy megtudjuk. Valójában a ma történtekkel
kapcsolatban felmerült kérdések többségére nem tudunk válaszolni, még arra
sem, amit Katie tesz fel folyton nekünk. Ki az, akinek békések a szándékai?
2209. május 1.
Jegyezzük fel, hogy a mai napon Richard Colin Wakefield tudomást vett
a családjáról, és először szólalt meg. Közel egy hétig készült erre a pillanatra,
eleinte azzal, hogy a felismerés jeleit mutatta az arckifejezésével és a
tekintetével, majd a száját mozgatta, mintha szavakat igyekezne formálni. Ma
reggel rám mosolygott, és majdnem a nevemen szólított, de az első
ténylegesen kimondott szava a „Katié” volt, amikor imádott kislánya a rá
jellemző elánnal átölelte őt.
A családon, elsősorban a lányokon, úrrá lett az eufória. Az édesapjuk
visszatérését ünnepük. Már többször elmondtam Simone–nak és Katie–nek,
hogy Richard rehabilitációja szinte biztosan időigényes és fájdalmas lesz, de
azt hiszem, túlságosan fiatalok még ahhoz, hogy felfoghassák, ez mit jelent.
Rettenetesen boldog vagyok. Képtelen voltam visszatartani a
könnyeimet, amikor közvetlenül vacsora előtt Richard határozottan azt súgta a
fülembe, hogy „Nicole”. Ugyan pontosan tudom, hogy a férjem közel sincs
elfogadható állapotban, immár biztosra veszem, hogy idővel fel fog épülni, és
ez örömmel tölti el a szívemet.

2209. augusztus 10.

Richard egészsége lassan de biztosan javul. Már csak napi tizenkét órát
alszik, közel egy mérföldet tud gyalogolni, mielőtt kimerülne, és időnként
képes összpontosítani az olyan problémákra, amelyeket érdekesnek talál. Még
nem kezdett el kommunikálni a rámaiakkal a képernyő és a billentyűzet
segítségével. Hal herceget viszont szétszedte, és megpróbálta kideríteni, mi
lehetett a furcsa hang forrása a gyerekszobában.
Richard egy pillanatig sem tagadja, hogy nem önmaga. Amikor képes
beszélni róla, olyanokat mond, hogy „köd telepedett rá, mintha egy álomban
élne, de nem egészen tiszták a képek”. Több mint három hónapja, hogy
visszanyerte az öntudatát, de még mindig alig valamire emlékszik abból, ami
azután történt vele, hogy elhagyott minket. Úgy hiszi, hogy nagyjából egy évig
kómában lehetett. Becslése inkább halvány sejtéseken, mint konkrét tényeken
alapszik.
 Richard határozottan állítja, hogy hónapokon át élt a madarak odújában,
és hogy jelen volt a látványos hamvasztásnál. Több részlettel nem tud
szolgálni. Ezenkívül kétszer is kijelentette, hogy felderítette a Déli Félhengert,
és a déli medence közelében megtalálta a polipókok fő települését is, ám mivel
amit ténylegesen fel tud idézni, az napról napra változik, nehéz hitelt adni
bármiféle emlékének.
Mostanra kétszer is kicseréltem Richard biometriai műszereit, és hosszú
feljegyzésekkel rendelkezem a legfontosabb paramétereiről. Az adatok
normálisnak tetszenek, kivéve két területet: a szellemi tevékenységét és a
testhőmérsékletét. A napközbeni agyhullámai leírhatatlanok. Semmit sem
találok az orvosi enciklopédiámban, ami lehetővé tenné, hogy értelmezzem
bármelyik két görbét, nemhogy együtt az összeset. Agyi tevékenységének
szintje időnként az egekbe szökik; máskor mintha teljesen megszűnne. A mért
elektrokémiai értékek ugyanilyen különösek. A hippokampusza gyakorlatilag
alszik; ez megmagyarázhatja, Richard miért tud oly nehezen felidézni
emlékeket.
A testhőmérséklete is furcsa. Immár két hónapja megállapodott 37,8°–
on, ami nyolctizeddel magasabb az embernél átlagosan megszokottnál.
Ellenőriztem a repülés előtti összes adatát; Richard „normális”
testhőmérséklete a földön stabil 36,9° volt. Nem találok magyarázatot a
tartósan magas testhőmérsékletre. Mintha a teste és valamiféle kór állandó
egyensúlyba kerültek volna, és egyik sem lenne képes legyűrni a másikat. De
miféle kór lehet az, amelyet bárhogy is próbálok, nem tudok beazonosítani?
A gyerekeket elkeserítette Richard mélázó viselkedése. Amíg távol volt,
valószínűleg mindannyian valamelyest mitikussá növeltük az alakját, de afelől
kétségem sincs, hogy előtte kifejezetten energikusnak ismertük. Az új Richard
csupán árnyéka korábbi önmagának. Katie esküszik rá, hogy emlékszik,
amikor kétéves korában birkózott és hancúrozott az édesapjával (az emlékeit
kétségkívül megerősítették a történetek, melyeket Michael, Simone és én
meséltünk neki Richard távolléte idején), és gyakran feldühödik, amiért az
apja most olyan kevés időt tölt vele. Próbálom megértetni vele, hogy „apa még
mindig beteg”, de nem hiszem, hogy a magyarázatommal sikerülne
megenyhítenem őt.
Még huszonnégy óra sem telt el Richard visszatérte után, mikorra
Michael már mindenemet visszahordta ebbe a szobába. Annyira kedves ember.
Hetekig újra mélyen elmerült a vallásosságban (úgy sejtem, feloldozásra
lehetett szüksége valamiféle meglehetősen súlyos bűne miatt), ám később a
rám háruló rengeteg feladat miatt mérsékelte magát. Azóta csodálatosan
viselkedik a gyerekekkel.
Simone olyan, akár egy pótanya. Benjy imádja őt, a lányom pedig
végtelen türelemmel törődik vele. Mivel többször is megjegyezte, hogy Benjy
„kicsit lassú felfogású”, Michaellal meséltünk neki a Wittingham–
szindrómáról. Katie–nek még nem árultuk el. Pillanatnyilag Katie épp egy
nehéz időszakot él át. Még az őt mindenhová kölyökkutyaként követő Patrick
sem képes felvidítani.
Mindannyian tudjuk, még a gyerekek is, hogy figyelnek minket.
Gondosan átvizsgáltuk a gyerekszoba falait, egészen úgy, mintha valami
izgalmas játék lenne, és több apró rendellenességet találtunk a falon,
melyekről kijelentettük, hogy kamerák. A szerszámainkkal lepattintottuk
mindegyiket a falról, de nem jelenthetjük ki egyértelműen, hogy megtaláltuk a
megfigyelőeszközöket. Lehetséges, hogy annyira parányiak, hogy mikroszkóp
nélkül láthatatlanok. Legalább Richardnak eszébe jutott a kedvenc mondása,
miszerint a kellőképp rejlett idegen technológiát lehetetlen megkülönböztetni a
varázslattól.
Leginkább Katie–t zaklatta fel a polipókok fürkésző kameráinak
jelenléte. Nyíltan és sértődötten beszélt arról, hogy kéretlenül behatolnak a
„magánéletébe”. Valószínűleg több titka lehet, mint bármelyikünknek. Amikor
Simone azzal érvelt a húgának, hogy voltaképp nem érdekes a dolog, hiszen
„végtére is Isten állandóan figyel minket”, sor került a testvérek közti első
vallással kapcsolatos vitára. Katie rávágta, hogy „lószart”, ami meglehetősen
csúnyán hangzik egy hatéves szájából. A kifakadása arra figyelmeztetett,
nekem is jobban kell vigyáznom arra, hogyan beszélek.
A múlt hónapban egyik nap elvittem Richardot a madarak odújához,
hátha az ottlét felfrissítheti az emlékezetét. Rettenetesen megijedt, amint
beléptünk a függőleges folyosóból nyíló alagútba. – Sötét van – motyogta. –
Nem látok a sötétben. Ők ellenben látnak a sötétben. – Miután elhaladtunk a
víz és a vízgyűjtő mellett, nem volt hajlandó továbbmenni, így visszahoztam
őt a saját barlangunkba.
Richard tudja, hogy Patrick és Benjy is Michael fia, és valószínűleg sejti,
hogy amíg távol volt, egy ideig férjként és feleségként éltünk együtt, de
egyetlen megjegyzést sem tett erre. Michaellal együtt hajlandóak vagyunk
bármikor bocsánatot kérni tőle, és kihangsúlyozni, hogy (Benjy fogantatásának
kivételével) nem szeretkeztünk egymással, amíg két év el nem telt a távozását
követően. Pillanatnyilag azonban úgy tűnik, Richardot nem különösebben
érdekli a téma.
Richarddal azóta osztozunk régi hitvesi ágyunkon, hogy eszméletre tért a
kómájából. Rengetegszer simogattuk és ölelgettük egymást, de két héttel
ezelőttig nem került sor szexre. Az igazat megvallva már azt hittem, hogy a
szex egyike azoknak a dolgoknak, melyek kitörlődtek az emlékezetéből,
olyannyira hidegen hagyták őt az esetlegesen megkockáztatott, kihívó
csókjaim.
Aztán mégis eljött az éjszaka, amikor a régi Richard feküdt mellettem az
ágyon. Ehhez hasonló eset más területeken is megismétlődött – hébe–hóba
rövid időre ismét megmutatkozik egykori elméssége, energiája és
intelligenciája. A régi Richard mindenesetre hevesnek, szórakoztatónak és
felettébb ötletesnek bizonyult. Úgy éreztem, mintha a mennyekben járnék. A
gyönyör olyan szintjeire jutottam el, amiket már rég a múltnak adtam át.
Szexuális érdeklődése három egymás utáni éjszakán át fennmaradt.
Aztán éppoly hirtelen elmúlt, ahogy feltámadt. Először csalódottságot éreztem
(Vajon nem tipikusan emberi ez? Többnyire valami jobbat szeretnék? Amikor
eljutunk a maximumhoz, akkor arra vágyunk, hogy örökké tartson), de
mostanra elfogadtam, hogy személyisége ezen oldalának szintén gyógyulási
folyamaton kell átesnie.
Tegnap este Richard először számította ki a pályánkat, mióta visszatért
hozzánk. Én és Michael is örömmel fogadtuk ezt. – Továbbra is tartjuk az
irányt – jelentette be büszkén. – Immár alig három fényévnyire járunk a
Szíriusztól.

2210. január 6.
Negyvenhat éves lettem. A hajam oldalt és elöl nagyobbrészt megőszült.
A Földön most azon tanakodnék, befessem–e vagy sem. Itt, a Rámán ennek
nincs jelentősége.
Túlságosan megöregedtem ahhoz, hogy teherbe eshessem. Ezt a
méhemben hordott kislánynak kellene mondanom. Egészen megdöbbentem,
amikor rájöttem, hogy tényleg újra várandós vagyok. Már jó ideje észleltem
magamon a klimax jeleit, a furcsa hőhullámokkal, a kótyagos pillanatokkal és
a teljesen kiszámíthatatlanul jelentkező havivérzéssel. De Richard spermája
ismét megtermékenyített, így új taggal bővül majd a világűrben bolyongó,
otthontalan családunk.
Ha többé nem találkozunk emberi lénnyel (Eleanor Joan Wakefield
pedig egészséges kisbaba lesz, ami ebben a pillanatban valószínűnek tűnik),
akkor hat különböző szülőkombinációtól származhatnak unokáink. A
permutációk teljes skáláját szinte bizonyosan nem fogják kimeríteni, mégis
izgalmas elképzelni a lehetőségeket. Korábban azt gondoltam, hogy Simone
majd Benjy társa lesz, Katie pedig Patrické, no de hogyan illik bele a képletbe
Ellie?
 Ez a tizedik születésnapom a Ráma fedélzetén. Teljességgel
lehetetlennek tűnik, hogy csupán életem egyötödét éltem le ebben a gigantikus
hengerben. Valóban volt egy másik életem valahol innen több billió
kilométerre, azon az óceánokkal borított bolygón? Valóban ismertem Richard
Wakefielden és Michael O’Toole–on kívül is felnőtt férfiakat és nőket? Az
édesapám valóban Pierre des Jardin, a híres történelmiregény–író volt?
Valóban titkos viszonyt folytattam Henrik walesi herceggel, akitől csodálatos
első kislányom, Geneviève született?
Egyik sem tűnik elképzelhetőnek. Legalábbis nem ma, a negyvenhatodik
születésnapomon. Furcsa. Richard és Michael is érdeklődött már egyszer
Geneviève apjának kiléte felől. Még mindig nem árultam el senkinek. Hát nem
nevetséges? Mit számíthat ez itt, a Rámán? Semmit. De a tény Geneviève
fogantatása óta a titkom maradt (amit kizárólag édesapámmal osztottam meg).
Ő az én lányom volt. Én hoztam világra, és én neveltem fel. Az, hogy ki a
biológiai édesapja – mindig ezt hangoztattam magam előtt –, nem érdekes.
Ez persze szamárság. Hah. Már megint ez a szó. Dr. David Brown
szavajárása volt. Jóságos ég! Évek óta eszembe sem jutott a Newton többi
kozmonautája. Kíváncsi lennék, vajon Francescának és a barátainak sikerült–e
milliókat keresniük a Newton–küldetéssel. Remélem, János is megkapta a neki
kijáró részt. A kedves Mr. Tábori, ez az elragadó ember. Hmm. Arra is
kíváncsi lennék, hogyan magyarázták meg a Föld polgárainak, a Ráma miként
menekült meg az atomtöltetek falanxa elől. Á, igen, Nicole, tipikus
születésnapi hangulat. A hosszú, csapongó utazás az emlékek ösvényein.
Francesca annyira gyönyörű volt. Mindig is irigykedtem rá, amiért olyan
jól tud bánni az emberekkel. Vajon ő kábította el Borzovot és Wilsont?
Valószínűleg. Egy pillanatig sem hittem, hogy meg akarta volna ölni Valerijt.
De teljesen eltorzult az erkölcsi érzéke. A legtöbb valóban ambiciózus
emberre jellemző ez.
Így visszatekintve mulatságosnak tűnik, mennyire megszállottan
viselkedtem huszonéves anyaként. Mindenben sikert kellett elérnem. A
céljaim alapvetően különböztek Francescáétól. Meg akartam mutatni a
világnak, hogy képes vagyok minden szabályt betartva is győzedelmeskedni,
ahogy annak idején a hármasugrásban is megtettem az olimpián. Mi tűnhetne
lehetetlenebbnek annál, hogy egy egyedül álló anyát beválasszanak a
kozmonauták közé? Azokban az években egyértelműen el voltam telve
magammal. De szerencsémre, és Geneviève–ére is, számíthattunk édesapámra.
Persze tudtam, elég volt rápillantanom Geneviève–re, hogy Henrik
vonásait rögtön fel lehetett fedezni rajta. Az arca a felső ajkától egészen az álla
hegyéig szakasztott mása az apjáénak. És valójában nem is akartam letagadni a
genetikát. Egyszerűen túlságosan fontosnak éreztem, hogy egymagamban is
boldoguljak, legalább magamnak bebizonyítsam, hogy nagyszerű anya és nő
vagyok, még ha arra alkalmatlan is, hogy királyné váljon belőlem.
Túl fekete voltam ahhoz, hogy Nicole, Anglia királynéja legyek, és
ahhoz is, hogy Szent Johannát alakítsam az évfordulók alkalmával előadott
francia történelmi játékokban. Vajon hány évnek kell még eltelnie, hogy a
bőrszín ne jelenthessen problémát a földi emberek körében? Ötszáznak?
Ezernek? Mit is mondott William Faulkner amerikai író? Valami olyasmit,
hogy Sambo csak akkor lesz igazán szabad, amikor a szomszédai egy napon
felébrednek, és azt mondják maguknak és a barátaiknak is, hogy Sambo
szabad. Azt hiszem, igaza lehet. Már láttuk, hogy a faji előítéleteket nem
tudják törvényekkel megszüntetni. De még oktatással sem. Az élete útján
mindenkinek meg kell tapasztalnia a megvilágosodás, a valódi tudatosság
pillanatát, amikor egyszer és mindenkorra felismeri, hogy Sambónak és
mindenki másnak, aki bármiben is különbözik tőle, szabadnak kell lennie, ha
fenn akarunk maradni.
Amikor tíz évvel ezelőtt a verem mélyén feküdtem, és biztosra vettem,
hogy hamarosan meghalok, feltettem magamnak a kérdést, hogy életem mely
pillanatait élném újra át, ha lehetőségem kínálkozna rá. Rögtön a Henrikkel
töltött órák jutottak az eszembe, annak ellenére, hogy később összetörte a
szívemet. Még ma is szívesen szárnyalnék együtt a hercegemmel. Csak ha már
részünk volt a tökéletes boldogságban, még ha csupán néhány percre vagy
órára is, akkor mondhatjuk el magunkról, hogy éltünk. Amikor
szembekerülünk a halállal, nem tűnik olyan fontosnak, hogy az, akivel együtt
megéltük ezt a nagyszerű pillanatot, később csalódást okozott nekünk, vagy
elárult minket. Kizárólag annak a pillanatnyi örömnek a megélése számít,
amely oly hatalmas, hogy úgy érezzük, mintha felülemelkedtünk volna a
Földön.
Kissé kínosnak éreztem, hogy a Henrikről őrzött emlékeim felértek
azokhoz, amelyek az édesapámról, az édesanyámról és a lányomról
megmaradtak bennem. Ám azóta rájöttem, hogy semmi különös nincs abban,
hogy a Henrikkel együtt töltött órák emlékét ily nagy becsben tartom.
Mindenki átél olyan pillanatokat vagy eseményeket, amelyek egyedülálló
módon fontosak a számára, és amelyeket buzgón őriz a szívében.
Egyetlen egyetemi jó barátom, Gabrielle Moreau egy estét töltött
Geneviève–vel és velem Beauvois–ban, egy évvel a Newton felfedezőútja
előtt. Már hét éve nem láttuk egymást, és az este nagy részében csak
beszélgettünk, elsősorban életünk legfontosabb érzelmi eseményeiről. Jóképű,
érzékeny és sikeres férje volt, három egészséges, szépséges gyereke és egy
gyönyörű udvarháza Chinon közelében. Ám Gabrielle életének
„legcsodálatosabb” pillanatára, amint azt éjfél után egy lányos mosoly
kíséretében elárulta nekem, mégis azelőtt került sor, hogy megismerkedett a
leendő férjével. Iskolás lányokra jellemzően belezúgott egy híres filmsztárba,
aki épp Tours–ban forgatott. Gabrielle–nek valahogy sikerült találkoznia és
egy órán át kettesben beszélgetnie vele a hotelszobájában. Egyetlen csókot
nyomott a férfi szájára, mielőtt eljött tőle. Ez volt a leginkább féltve őrzött
emléke.
Ó, hercegem, tegnap volt tíz éve, hogy utoljára láttalak. Boldogan élsz?
Jó királyként uralkodsz? Eszedbe jut néha a fekete olimpiai bajnok, aki oly
meggondolatlan önfeledtséggel adta oda magát neked, az első szerelmének?
Közvetve puhatolóztál aznap, a sípályánál a lányom édesapja felől. Nem
voltam hajlandó válaszolni neked, és nem jöttem rá, hogy ez azt jelentette,
hogy még mindig nem bocsátottam meg neked teljesen. Ha ma kérdeznél,
hercegem, örömmel elmondanám az igazat. Igen, Henrik Rex, Anglia királya,
te vagy Geneviève des Jardins édesapja. Keresd meg, ismerd meg őt, és
szeresd a gyermekeit! Én nem tehetem. Több mint ötvenbillió kilométerre
járok tőle.
 13
2213. június 30.
Tegnap este mindannyian túlságosan
izgatottak voltunk ahhoz, hogy
aludjunk. Kivéve Benjyt, szegénykémet,
aki kissé együgyű ahhoz, hogy
felfoghassa, mit mondunk neki. Simone
már többször is elmagyarázta neki, hogy
az otthonunk egy gigantikus, henger
alakú űrhajó – a fekete képernyőn még a
Ráma külső érzékelők révén rögzített
különböző nézeteit is megmutatta neki –,
de láthatóan továbbra sem képes
elképzelni a helyzetet.

Amikor tegnap megszólalt a sziréna, Richard, Michael és én hosszú

pillanatokig csak bámultunk egymásra. Oly sok idő eltelt azóta, hogy utoljára
hallottuk ezt a hangot. Aztán mindhárman egyszerre szólaltunk meg. A
gyerekek, még a kis Ellie is, kérdésekkel halmoztak el minket, és pontosan
éreztük, mennyire izgatottak. Mind a nyolcan rögtön felmentünk a felszínre.
Richard és Katie meg sem várták a család többi tagját, és odafutottak a
tengerhez. Simone Benjyt kísérte, Michael Patricket. Én a kis Ellie–t vittem
magammal a karomban, mivel apró lábacskáival egyszerűen nem tudott lépést
tartani velünk.
Katie kitörő lelkesedéssel szaladt vissza elénk. – Gyertek! Gyertek! –
mondta, és megragadta Simone kezét. – Ezt látnotok kell! Bámulatos.
Fantasztikusak a színek.
 Valóban azok voltak. A fény szivárványívei sercegve húztak át a szarvak
között, és rendeztek csodás tűzijátékot a rámai éjszakában. Benjy tátott szájjal
bámult dél felé. Pár másodperc elteltével Simone–hoz fordult. – Ez gyö–nyö–
rű – jelentette ki büszkén, amiért használni tudja a szót.
– Bizony az, Benjy – felelte Simone. – Rendkívül gyönyörű.
– Rend–kí–vül gyö–nyö–rű – ismételte el Benjy, aztán ismét a fények
felé fordította a tekintetét.
A fényjáték alatt alig szólaltunk meg. Ám miután visszatértünk a
barlangunkba, órákon át szakadatlanul beszélgettünk. Valakinek természetesen
mindent el kellett magyaráznia a gyerekeknek. Egyedül Simone született meg
a legutóbbi manőver előtt, de akkoriban még csak csecsemő volt. Főként
Richardra hárult ez a feladat. A szirénavijjogás és a fényjáték teljesen
felvillanyozta őt – most sokkal inkább önmaga volt, mint a visszatérése óta
bármikor és egyszerre szórakoztatón és rengeteg információt közölve mesélt el
mindent, amit a szirénáról, a fényjátékról és a rámai manőverekről tudtunk.
– Szerintetek a polipókok vissza fognak térni New Yorkba? – kérdezte
váratlanul Katie.
– Fogalmam sincs – válaszolta Richard de egyértelműen számolni kell a
lehetőséggel.
Katie a következő negyedórát azzal töltötte, hogy mindenkinek
századszorra is elmesélte, hogyan találkoztunk négy évvel korábban a
polipókokkal. Szokás szerint kiszínezett és eltúlzott néhány részletet,
különösen a történetnek azt a részét, amikor még egyedül bolyongott, mielőtt
rám talált a múzeumban.
Patrick imádja a történetet. Állandóan ezt mesélteti Katie–vel.
– Ott feküdtem a hasamon – magyarázta tegnap Katie –, kikandikáltam a
hatalmas henger pereme felett, ami a komor feketeségbe nyúlt le. A henger
oldaláról ezüstszínű tüskék meredeztek elő, és láttam, ahogy villognak a
homályban. „Hahó!” kiáltottam le. „Van valaki odalent?”
Hangot hallottam, mintha fémsörtéket súroltak volna egymáshoz sivítva.
Alattam felgyulladtak a fények. A henger fenekén egy kerek fejű, nyolc csápos
fekete izé indult meg felfelé a tüskéken. A csápok a tüskékre tekeredtek, ahogy
sebesen mászott felém...
– Po–li–pók – vágott közbe Benjy.
Amikor Katie befejezte a történetet, Richard elmondta a gyerekeknek,
hogy négy nap múlva valószínűleg rengeni kezd majd a talaj. A lelkűkre
kötötte, hogy mindent gondosan rögzíteni kell a talajhoz, és mindnyájunknak
fel kell készülni rá, hogy a lassítás alatt ismét rendszeresen órákat kell
töltenünk a kiegyenlítő tartályban. Michael megjegyezte, hogy legalább egy új
játékosládára szükségünk lesz a gyerekek számára, és több erős láda kell a
saját holminknak is. Az évek során olyan sok limlomot halmoztunk fel, hogy
komoly feladat lesz mindent biztonságosan elhelyeznünk a következő pár nap
alatt.
Amikor Richarddal kettesben feküdtünk a matracunkon, egymás kezét
fogva beszélgettünk egy órán át. Egy ponton megjegyeztem, hogy reményeim
szerint a közelgő manőver a Rámában való utazásunk utolsó szakaszának
kezdetét jelenti.
– Örökkön él lelkűnkben a remény. / Üdvünk sosem való, csak messzi
fény – felelte. Egy pillanatra felült és rám nézett, szeme csillogott a szinte
teljes homályban. – Alexander Pope – mondta. Aztán felnevetett. – Fogadok,
eszébe sem jutott, hogy egyszer majd a Földtől hatvanbillió kilométerre fogják
idézni a sorait.
– Mintha már jobban lennél, drágám – mondtam, és megsimogattam a
karját.
Homlokán ráncokba futott a bőr. – Ebben a pillanatban minden tisztának
tűnik. De nem tudhatom, mikor ereszkedik rám ismét a köd. Bármelyik
pillanatban bekövetkezhet a dolog. És még mindig csak vázlatosan emlékszem
arra, mi történt velem a három év alatt, amíg távol voltam.
Visszafeküdt.
– Szerinted mi fog történni? – kérdeztem.
– Ha jól sejtem, újabb manőverbe fogunk – felelte. – És remélem, hogy
egy komolyabba. Nagyon gyorsan közeledünk a Szíriuszhoz, és jelentősen le
kell lassulnunk, ha az úti célunk a Szíriusz–rendszerben található. –
Kinyújtotta a kezét, és megfogta az enyémet. – Miattad és különösen a
gyerekek miatt remélem, hogy nem vaklármáról van szó.

2213. július 8.
A manőver négy napja, menetrendszerűen indult meg, amint véget ért a
harmadik és egyben utolsó fénybemutató. Ahogyan négy éve már, most sem
láttunk és nem hallottunk egyetlen polipókot és madarat sem. Katie
rettenetesen elkeseredett. Szerette volna, ha a polipókok mind visszatérnek
New Yorkba.
Tegnap két imádkozó sáska biot lépett az odúnkba, és rögtön a lassító–
tartályhoz mentek. Egy hatalmas ládát cipeltek, benne az öt új hálóággyal
(Simone–nak ezúttal természetesen más méret kell) és a sisakokkal. A távolból
figyeltük, ahogy beállították az ágyakat és ellenőrizték a tartály rendszereit. A
gyerekek megbűvölten nézték őket. Az imádkozó sáskák rövid látogatása
megerősítette, hogy hamarosan jelentős sebességváltoztatásra kerül sor.
Úgy tűnik, Richard elmélete a fő hajtóműrendszer és a Ráma átfogó
hőszabályozása közötti összefüggést illetően helytállónak bizonyul. Odafent
már megkezdődött a lehűlés. Mivel hosszú manőverre számítunk, a
billentyűzet segítségével meleg ruházatot rendeltünk az összes gyereknek.
Az állandó rázkódás újra megbolygatja az életünket. A gyerekek eleinte
élvezték, de már panaszkodnak miatta. Ami engem illet, abban reménykedem,
hogy már a végső úti célunk közelében járunk. Habár Michael azért
imádkozik, hogy „legyen meg Isten akarata”, a saját fohászaim jóval önzőbbek
és konkrétabbak.

2213. szeptember 1.
Határozottan olyasmi történik, amire még nem volt példa. Az elmúlt tíz
napban, amióta nem kell a tartályban töltenünk az időt, és befejeződött a
manőver, egy magányos fényforrás felé közeledünk, amely a Szíriusztól
körülbelül harminc csillagászati egységre helyezkedik el. Richard ügyesen úgy
alakította át az érzékelők sorát és a fekete képernyőt, hogy ez a forrás
folyamatosan a monitorjaink kellős közepén legyen, függetlenül attól, hogy
épp melyik rámai távcső vizsgálja azt.
Két nappal ezelőtt este már kezdtünk észrevenni bizonyos részleteket az
objektumon. Feltételeztük, hogy lakott bolygó lehet, Richard pedig sebtében
kiszámolta, a Szinuszról mennyi hő érheti a planétát, melynek távolsága
nagyjából megegyezik a Nap és a Neptunusz távolságával. Jóllehet a Szíriusz
nagyobb, fényesebb és forróbb a Napnál, Richard arra a következtetésre jutott,
hogy az Édenkertünk, amennyiben valóban ez az úti célunk, még így is
borzasztóan hideg lesz majd.
Tegnap este már tisztábban ki tudtuk venni a célpontunkat. Elnyújtott
szerkezet (Richard szerint ezért kizárt, hogy bolygó legyen – bármely „ilyen
méretű” objektumnak, amely határozottan nem gömb alakú, „mesterségesnek
kell lennie”), alakja egy szivaréra emlékeztet, felül és alul pedig egy–egy
fénysor fut végig rajta. Mivel nem tudjuk, pontosan mennyire messze lehet
tőlünk, a méretét sem tudjuk bizonyosan megállapítani. A viszonylagos
sebességünk alapján Richard mégis megpróbálkozott, hogy „közelítőleg”
megbecsülje a méretét, és úgy véli, a szivar hozzávetőlegesen százötven
kilométer hosszú és ötven kilométer magas lehet.
 Az egész család folyton a nagyszobában ül, és a monitort bámulja. Ma
délelőtt újabb meglepetés ért minket. Katie megmutatta nekünk, hogy még két
járművet lehet látni a célpont közelében. A múlt héten Richard megtanította,
hogyan állítsa át a rámai érzékelőket, amelyek az adatokat küldik a fekete
képernyőkre, és miközben mi épp beszélgettünk, behozta a nagy hatótávolságú
radar képét, amit először tizenhárom éve használtunk, hogy beazonosítsuk a
Földről felénk tartó nukleáris rakétákat. A szivar alakú tárgy a radarképernyő
peremén jelent meg. Közvetlenül a szivar előtt, attól szinte
megkülönböztethetetlenül tűnt fel a két másik jel. Ha valóban a gigászi szivar
felé tartunk, akkor talán társaságot kapunk.

2213. szeptember 8.
Képtelenség lenne leírni az elmúlt öt napban történt elképesztő
eseményeket. Nem léteznek kellően felsőfokú melléknevek, melyek
visszaadhatnák, amit láttunk és átéltünk. Michael meg is jegyezte, hogy a
mennyország fakónak tűnhet azokhoz a csodákhoz képest, melyeknek
szemtanúi voltunk.
Ebben a pillanatban a családunk egy vezető nélküli kis űrkompon utazik,
amely nem nagyobb egy földi autóbusznál, és az Átszállóállomásról ismeretlen
úti cél felé száguld velünk. A jármű hátuljának kupolás ablakán át még mindig
látjuk a szivar alakú megállót, de már csak alig. Tőlünk balra a hengeres
űrhajó, amely tizenhárom éven át az otthonunk volt, és amit Rámának hívtunk,
némileg eltérő irányba tart, mint mi. Pár órával utánunk hagyta el az átszállót,
kívül színes fények borították el, akár egy karácsonyfát, és jelen pillanatban
nagyjából kétszáz kilométer választ el minket tőle.
Négy nappal és tizenegy órával ezelőtt Ráma nevű űrhajónk megállt,
nem messze az átszállótól. Harmadik járműként álltunk be egy hihetetlen
sorba. Előttünk a Rámánál tízszer kisebb forgó tengeri csillag és egy
kerékaggyal és küllőkkel felszerelt óriási kerék úszott be az átszállóba, alig
néhány órával az érkezésünk után.
Az állomásról kiderült, hogy belül üreges. Amikor a hatalmas kerék a
megálló közepére ért, hordóállványzatok és más mozgatható elemek gurultak
ki, hogy összekapcsolódjanak a kerékkel, és rögzítsék azt. Ekkor három eltérő
módon kialakított különleges jármű együttese (némelyik földi hőlégballonra,
egy másik léghajóra, megint másik pedig búvárharangra emlékeztetett) úszott
át a kerékbe az állomásról. Noha azt nem láttuk, mi történik a kerék
belsejében, azt láttuk, ahogy a következő két nap során a különleges járművek
egyenként, rendszertelen időközökben újra meg újra elhagyják az űrhajót.
Mindegyik járművet a miénkhez hasonló, de annál valamivel nagyobb űrkomp
várta. Az űrkompok az állomás jobb oldali–sötét részében álltak készenlétben,
és a randevú előtt úgy fél órával kerültek végleges helyükre.
Amint megteltek a kompok, egymás után mind elindultak a sorunkkal
ellentétes irányba. Nagyjából egy órával azután, hogy az utolsó jármű is
elhagyta a kereket, és az utolsó űrkomp is útnak indult, a kerékhez kapcsolódó
számtalan fémeszköz visszahúzódott, és maga a hatalmas űrhajó is
kimanőverezett az Átszállóállomásból.
Az előttünk lévő tengeri csillag már belépett az állomás belső terébe, és
hordóállványzatok és nyúlványok újabb csoportja kapcsolódott rá, amikor éles
szirénavijjogás hívott fel minket a felszínre a Ráma belsejében. A szirénaszót a
Déli Félhengerben látható fénybemutató követte. Ezúttal azonban egészen
mást láttunk, mint korábban. Az új előadásnak a Nagy Szarv volt a sztárja.
Színes fénykörök formálódtak a csúcsa közelében, majd a Ráma központi
tengelye mentén fokozatosan átúsztak észak felé. A körök hatalmasnak
bizonyultak. Richard hozzávetőlegesen egy kilométeresnek becsülte az
átmérőjüket, a gyűrűk vastagságát pedig negyven méteresnek.
A sötét rámai éjszakát egyszerre mindig nyolc ilyen kör világította meg.
A színek rendje állandó maradt mindhárom ismétléskor: vörös, narancssárga,
sárga, zöld, kék, barna, rózsaszín és lila. Amint egy–egy kör szertefoszlott és
eltűnt nem messze az északi medencében található Alfa–tábortól, egy
ugyanilyen színű gyűrű alakult ki a Nagy Szarv csúcsának közelében.
Kővé dermedve, eltátott szájjal álltunk a látványos bemutató alatt. Amint
a harmadik sorozat utolsó gyűrűje is eltűnt, újabb hihetetlen eseményre került
sor. A Ráma hirtelen fényárban úszott! A rámai éjszaka csupán három órája
tartott; az éjszaka és a nappal pedig korábban tizenhárom éven át teljesen
szabályosan váltotta egymást. Most hirtelen felborult a rend. És nemcsak a
fények jelentették a különbséget. Zene is szólt; nekem legalábbis zenének
hatott. Mintha milliónyi apró csengettyű szólalt volna meg, és minden irányból
jött a hang.
Másodpercekig egyikünk sem mozdult. Aztán Richard, akinél a legjobb
távcsövünk volt, felfedezett valamit, ami felénk repül. – A madarak azok! –
kiáltotta, majd felugrálva az égre mutatott. – Eszembe jutott valami. A
barangolásaim során meglátogattam őket az új otthonukban, az Északi
Félhengerben.
Egymás után mindannyian belenéztünk a távcsövébe. Eleinte nem tűnt
egyértelműnek, hogy Richardnak igaza van, de ahogy egyre közeledtek, az
ötven–hatvan foltban végül azokat a repülő lényeket ismertük fel, akiket
madarakként emlegettünk. Egyenesen New York felé tartottak. A szárnyas
lények fele a magasban lebegett, talán háromszáz méterrel az odújuk felett,
miközben a többi leszállt a felszínre.
– Gyere, apa! – kiáltotta Katie. – Menjünk oda!
Mielőtt bármiféle kifogást emelhettem volna, apa és lánya eliramodott.
Figyeltem Katie futását. Már most nagyon gyors. A mozdulataiban édesanyám
kecses, hosszú lépteit fedeztem fel, ahogyan annak idején a Chilly–Mazaren–i
park gyepén szaladt; Katie egyértelműen örökölt valamit az anyai ágról, még
ha mindenekelőtt az édesapja lánya is.
Simone és Benjy már megindultak a barlangunk felé. Patrick
aggodalmaskodott a madarak miatt. – Bántani fogják Richard bácsit és Katie–
t? – kérdezte.
Rámosolyogtam jóképű ötéves kisfiamra. – Nem, drágám – válaszoltam
–, ha vigyáznak magukra, nem. – Michaellal, Patrickkel és Ellie–vel együtt
visszamentem a barlangba, hogy végignézzem, mi történik a tengeri csillaggal
az Átszállóállomáson.
Nem sokat láttunk, mivel a fedélzeti nyílások mind a hajó túloldalán, a
Ráma kamerái elől rejtve helyezkedtek el. Ám feltételeztük, hogy valamiféle
kirakodás folyhat odaát, mivel egy idő után öt űrkomp indult el egy új úti cél
irányába. A tengeri csillag utasainak átszállítása gyorsan lezajlott. A tengeri
csillag már el is hagyta az állomást, mire Richard és Katie visszaérkezett.
– Kezdjetek csomagolni! – mondta zihálva Richard, amint belépett. –
Elmegyünk! Mindannyian elmegyünk!
– Látnod kellett volna őket – mondta ezzel egy időben Katie Simone–
nak.
– Hatalmasak voltak. És rondák. Lementek az odújukba...
– A madarak néhány különös dologért jöttek vissza a barlangjukba –
szakította félbe a lányát Richard. – Talán emléktárgyak lehettek. Mindenesetre
minden egybevág. Hamarosan itthagyjuk ezt a helyet.
Lehetetlen volt eldönteni, mit csomagoljunk el. Immár tizenhárom éve
laktunk hat szobánkban (beleértve azt a kettőt is, amit raktárnak alakítottunk
ki). Naponta átlagban öt tárgyat rendeltünk a billentyűzet segítségével. Való
igaz, hogy a tárgyak nagy részét azóta rég kidobtuk, de mégis... Nem tudtuk,
hova indulunk. Honnan tudhattuk volna, mit vigyünk magukkal?
– Sejted, mi fog történni velünk? – kérdeztem Richardtól.
A férjem lázasan tanakodott azon, hogyan vihetnénk el a hatalmas
számítógépét. – A történelmünket, a tudományunkat... minden megmaradt
tudásunkat ebben őrizzük – mondta, és szinte magánkívül a számítógépre
mutatott.
– Mi lesz, ha mindez végérvényesen elveszik?
 Egészében mindössze nyolcvan kilót nyomott. Megnyugtattam, hogy
mindannyian segítünk majd neki kivinni a gépet, miután elpakoltuk a
ruháinkat, a személyes holminkat, és némi vizet meg ételt.
– Sejted, hová megyünk? – érdeklődtem ismét.
Richard vállat vont. – Halvány fogalmam sincs róla – válaszolta. – De
bárhova is, fogadok, hogy bámulatos lesz.
Katie lépett be a szobánkba. Egy kis kézitáskát tartott a kezében,
tekintete izzott a feszültségtől. – Elpakoltam és kész vagyok – jelentette be. –
Felmehetek a felszínre, és várhatok ott?
Édesapja alig biccentette meg a fejét, hogy engedélyt adjon neki, Katie
máris iramodott az ajtó felé. A fejemet csóválva helytelenítő pillantást
vetettem Richardra, aztán átmentem az előszobába, hogy segítsek Simone–nak
elboldogulni a többi gyerekkel. A fiúk holmijának elpakolása kész
kínszenvedésnek bizonyult. Benjy nyűgösködött és zavartan viselkedett. Még
Patrick is mindenre felkapta a vizet. Simone–nal épp végeztünk (mindaddig,
amíg nem sikerült rávennünk a fiúkat egy kis szunyókálásra, lehetetlen volt
véghezvinni a feladatot), amikor Katie és Richard visszajöttek a felszínről.
– Itt a járművünk – mondta a legnagyobb nyugalommal, izgatottságát
elfojtva Richard.
– A jégen parkol – tette hozzá Katie, miközben levetette vastag dzsekijét
és kesztyűjét.
– Honnan tudjátok, hogy értünk jött? – kérdezte Michael. Ő pár
pillanattal Richard és Katie után lépett be a szobába.
– Nyolc ülés van benne, és elég hely a csomagjainknak – felelte tízéves
lányom. – Másért ki a fenéért jöhetett volna?
– Ki másért – javítottam ki mechanikusan, miközben próbáltam
feldolgozni az új információt. Úgy éreztem magam, mintha négy egymást
követő nap tűzoltófecskendőből ittam volna.
– Láttatok polipókokat? – érdeklődött Patrick.
– Po–li–pók – szótagolta gondosan Benjy.
– Nem – felelte Katie –, láttunk viszont négy behemót repülőgépet,
roppant laposakat, széles szárnyakkal. Átrepültek a fejünk felett, és délről
jöttek. Szerintünk a lapos repülőgépek szállították a polikat, ugye, apa?
Richard egyetértően bólintott.
Mély lélegzetet vettem. – Akkor rendben – mondtam. – Mindenki szedje
össze a cókmókját! Indulunk. Előbb a táskákat vigyük ki. Én Richarddal és
Michaellal még visszajövök a számítógépért.
Egy órával később mindannyian a járműben ültünk már. Utoljára jöttünk
fel a barlangunk lépcsőjén. Richard megnyomta a villogó piros gombot, és a
helikopterünk (nem azért, mert rotoros propellerszárnyakkal repült, hanem
mert függőlegesen indult meg) elemelkedett a talajtól.
Az első öt percben lassú, vertikális pályát követtünk. Amint a Ráma
forgástengelyének közelébe értünk, ahol megszűnt a nehézkedés, és teljesen
megritkult a légkör, a jármű két–három percig egy helyben lebegett, miközben
megváltoztatta a külső kialakítását.
Még utoljára lélegzetelállító panoráma terült elénk a Rámán. Több
kilométerrel alattunk egykori szigetotthonunk csupán szürkésbarna folt volt a
befagyott tenger közepén, mely körbefutott a gigantikus hengeren. Minden
eddiginél tisztábban ki tudtam venni a délen elhelyezkedő szarvakat. Azok a
bámulatos szerkezetek, melyeket kisebb földi településeknél kiterjedtebb
gyámívek támasztottak meg, mind egyenesen észak felé mutattak.
Furcsán érzelgős hangulatba kerültem, amikor a járművünk ismét
megindult. Végtére is a Ráma tizenhárom éven át volt az otthonom. Öt
gyermeket hoztam ott a világra. Ezenkívül érettebbé váltam, emlékeztettem
magam, és talán végre azzá válhatok, aki mindig is lenni szerettem volna.
Nagyon kevés időm maradt arra, hogy elmerengjek a múlton. Amint
befejeződött a külső kialakítás módosítása, járművünk a forgástengely mentén
pár perc alatt végigszáguldott az északi középpontig. Kevesebb mint egy óra
elteltével mindannyian biztonságban átkerültünk az űrkompba. Magunk
mögött hagytuk a Rámát. Tudtam, hogy soha többé nem térünk vissza oda.
Miközben kompunk megindult kifelé az Átszállóállomásból, kitöröltem
szememből a könnyeket.
 Csomópontnál
1
Nicole táncolt. Henrikkel keringőzött.
Fiatalok voltak, és rettenetesen
szerelmesek. A csodálatos zene betöltötte
a báltermet, ahogy a húszegynéhány pár
ritmusra hajladozott. Nicole
káprázatosán mutatott a hosszú fehér
estélyiben. Henrik nem tudta levenni
róla a tekintetét. Határozottan fogta a
lány derekát, Nicole valamiképp mégis
teljesen szabadnak érezte magát.

Édesapja egyike volt a táncparkettet körülállóknak. Hátát egy vaskos

oszlopnak vetette, mely közel hat méter magasságban támasztotta alá a
kupolát. Amikor Nicole a hercege karjaiban eltáncolt előtte, odaintett neki.
A keringő mintha egy örökkévalóságig tartott volna. Amikor aztán véget
ért, Henrik megfogta a lány kezét, és közölte Nicole–lal, hogy valami nagyon
fontosat kell kérdeznie tőle. Édesapja pontosan ebben a pillanatban érintette
meg hátulról a leánya vállát. – Nicole – súgta oda neki –, indulnunk kell.
Későre jár.
Nicole pukedlizett a hercegnek. Henrik nem szívesen engedte el a lány
kezét. – Majd holnap – mondta. – Holnap beszélünk. – Aztán csókot intett a
távozó Nicole–nak.
Amikor Nicole kilépett az épületből, a nap lemenőben volt már.
Édesapja szedánja várt rá. Pár pillanattal később, ahogy a Loire menti
országúton száguldottak, már egyszerű blúzt és farmernadrágot viselt. Évekkel
fiatalabb volt, talán tizennégy lehetett, édesapja pedig a szokásosnál sokkal
gyorsabban vezette a kocsit. – Nem szeretném, ha elkésnénk – magyarázta. –
Az előadás nyolckor kezdődik.
A Chateau d’Ussé komoran magasodott előttük. Számtalan tornyával és
bástyájával ez a kastély ihlette Csipkerózsika meséjét. Alig néhány kilométerre
állt Beauvois–tól, és mindig is édesapja kedvenc helyei közé tartozott.
Az évenként megrendezett előadás estéje volt, amikor a kastélyban
közönség előtt színre vitték Csipkerózsika történetét. Pierre és Nicole minden
évben ellátogattak az eseményre. Nicole minden alkalommal azért
fohászkodott magában, hogy Hajnal ne kerüljön a végzetes rokka közelébe,
amely álomba taszítja őt. És minden évben hatalmas kamaszkönnyeket
hullatott, amikor a herceg csókjával ébresztette a leányt halálra emlékeztető
álmából.
Az előadás véget ért, a közönség távozott. Nicole a csigalépcsőn ment
felfelé a toronyba, ahol a legenda szerint az igazi Csipkerózsika öntudatlan
álomba merült. A tizenéves kislány nevetve rohant fel a lépcsőn, és messze
maga mögött hagyta édesapját.
Hajnal hercegnő szobája a hosszú ablak túloldalán helyezkedett el.
Nicole kifújta magát, és áhítattal bámulta a pazar bútorokat. Az ágyra
baldachin borult, mellette gazdagon díszített komódok álltak. A szobában
mindent fehér szegély keretezett. Az egész fenséges látványt nyújtott. Nicole
egy pillantást vetett hátrafelé, az alvó lányra, és elakadt a lélegzete. Ő volt az,
Nicole, aki az ágyon feküdt egy fehér estélyi ruhában!
Szíve hevesen kalapált, amikor hallotta kinyílni az ajtót, aztán a
szobában feléje közelgő lépteket. Szeme továbbra is csukva maradt, amikor
orrát megütötte a férfi menta illatú lehelete. Most, gondolta izgatottan. A férfi
gyengéden megcsókolta őt a száján. Nicole úgy érezte magát, mintha a
végtelenül lágy felhőkön szállna. Mindenfelől muzsika szólt. Kinyitotta a
szemét, és tőle alig néhány centire Henrik mosolygó arcát pillantotta meg.
Kinyújtotta karját a férfi felé, aki ismét megcsókolta őt, ezúttal
szenvedélyesen, ahogyan férfi szokott csókolni nőt.
Nicole visszacsókolta, nem fékezte magát, hagyta, hogy a csók elárulja a
férfinak, hogy mindent odaad neki. Henrik azonban hátrahőkölt. Az ő
különleges hercege összeráncolta homlokát. Nicole arcára mutatott. Aztán
lassan kihátrált a szobából.
Nicole épp sírni kezdett, amikor egy távoli hang furakodott be az
álmába. Egy ajtó nyílt ki, és fény áradt be a szobába. Nicole pislogni kezdett,
majd újra lehunyta a szemét, hogy megvédje a hirtelen támadt fényességtől.
Az ultravékony, műanyagra emlékeztető vezetékek, melyeket a testéhez
erősítettek, automatikusan visszatekeredtek az ágyként szolgáló vászonmatrac
két oldalán elhelyezett tokjaikba.
Nicole csak lassan ocsúdott fel. Az álom rendkívül életszerűnek tűnt.
Boldogtalanságérzete nem foszlott szét olyan gyorsan, mint az álom. Hogy
bánatát elűzze, arra emlékeztette magát, hogy az álomból semmi sem volt igaz.
– Egész nap így akarsz feküdni? – Lánya, Katie, aki pár perce még
mellette aludt, mostanra felkelt, és épp fölé hajolt.
Nicole elmosolyodott. – Nem – felelte –, de elismerem, hogy kábább
vagyok a szokásosnál. Épp egy álom közepén jártam... Ezúttal mennyi ideig
aludtunk?
– Egy nap híján öt hétig – válaszolta Simone a másik oldalról. Idősebb
lánya a matracon ülve rendezgette hosszú haját, mely összegubancolódott a
vizsgálat alatt.
Nicole egy pillantást vetett az órájára, megbizonyosodott róla, hogy
Simone nem tévedett, aztán maga is felült. Ásított egyet. – Szóval, hogy
érzitek magatokat? – kérdezte a két lánytól.
– Teljesen feltöltődve energiával – felelte vigyorogva a tizenegy
esztendős Katie. – Szaladni, ugrálni, birkózni szeretnék Patrickkel... Remélem,
utoljára kellett ilyen hosszan aludnunk.
– A Sas azt mondta, hogy így lesz – mondta Nicole. – Remélik, hogy
mostanra elegendő adatot összegyűjtöttek már. – Elmosolyodott. – A Sas
szerint minket, nőket nehezebb megérteni; a hormonszintünk havonkénti vad
ingadozása miatt.
Nicole felállt, nyújtózott egyet, és csókot nyomott Katie arcára. Aztán
odasétált Simone–hoz, és átölelte őt. Habár még nem töltötte be a tizennégyet,
Simone majdnem olyan magas volt, mint Nicole. Sötétbarna bőrű, gyengéd és
érzéki tekintetű, feltűnően szép ifjú hölggyé cseperedett. Simone mindig
higgadtnak és derültnek mutatkozott, ami éles ellentétben állt Katie
nyughatatlanságával és türelmetlenségével.
– Ellie miért nem vett részt velünk ezen a vizsgálaton? – kérdezte kissé
panaszosan Katie. – Ő is lány, mégis úgy tűnik, neki soha semmit nem kell
csinálnia.
Nicole átkarolta Katie vállát, miközben hármasban megindultak az ajtó
és a világosság felé. – Még csak négyéves, Katie, és a Sas szerint Ellie túl kicsi
még ahhoz, hogy bármiféle olyan fontos adattal szolgáljon, amire szükségük
lehet.
A kicsiny, megvilágított előcsarnokban, amely közvetlenül abból a
szobából nyílt, ahol öt héten át aludtak, felvették testhez simuló dresszüket,
átlátszó sisakjukat és bebújós cipőjüket, ami a padlón tartotta a lábukat. Nicole
gondosan ellenőrizte a két lányt, mielőtt aktiválta volna a fülke külső ajtaját.
Felesleges volt aggódnia. Az ajtó nem nyílt volna ki, ha bármelyikük nem
készült volna megfelelően elő a környezeti változásokra.
Ha Nicole és lányai korábban nem látták volna többször is a fülkéjük
előtti hatalmas termet, ámuldozva megtorpantak és percekig csak bámultak
volna. Előttük óriási helyiség nyúlt el, amely legalább száz méter hosszú és
ötven méter széles lehetett. Az armatúrákkal teli mennyezet öt méter magasan
futott felettük. A helyiség egy kórházi műtőszoba és egy félvezetőket készítő
üzem műhelyének ötvözetére emlékeztetett. A termet nem osztották fel falak,
sem munkaállomások, a kisebb területeket mégis egyértelműen adott feladatok
elvégzésére jelölték ki. A helyiségben szorgos munka folyt: a robotok vagy
egy–egy vizsgálat adatait értékelték ki, vagy egy újabb vizsgálatot készítettek
elő. A terem pereme mentén ugyanolyan fülkék sorakoztak, mint amilyenben
nemrég Nicole, Simone és Katie aludt, és ezekben végezték a „kísérleteket”.
Katie odament a legközelebbi fülkéhez a bal oldalon. A kamra a
sarokban húzódott meg, és két egymásra merőleges tengelyen függött le a
mennyezetről. A fémajtó mellett felállított képernyőn vélhetően adatok hosszú
oszlopai sorakoztak, bizarr ékírással.
– Legutóbb nem ebben voltunk? – érdeklődött a fülkére mutatva Katie.
– Nem ez volt az a hely, ahol a fehér habon kellett feküdnünk, és ahol a
hatalmas nyomást éreztük?
Kérdését édesanyja és nővére sisakja közvetítette. Nicole és Simone is
bólintott, majd Katie mellé álltak, hogy az értelmezhetetlen monitort bámulják.
– Az édesapád szerint annak a módját keresik, hogyan alhatnánk át a
hónapokon át tartó gyorsítási folyamatot – mondta Nicole. – A Sas sem
megerősíteni, sem cáfolni nem hajlandó ezt a feltételezést.
Noha a három nő mostanra négy különálló vizsgálaton esett át ebben a
laboratóriumban, az itteni főnököknek tűnő tucatnyi mechanikus idegent nem
számítva egyikük sem találkozott élő vagy értelmes lények semmilyen
formájával. Az emberek „kockarobotoknak” nevezték el a lényeket, mivel a
hengeres „lábaktól” eltekintve, melyek lehetővé tették számukra, hogy gurulva
helyet változtassanak, a teremtmények csupa négyszögletes, a kisgyerekek
építőkockáira emlékeztető hasábból álltak.
– Szerintetek miért nem látjuk soha a többieket? – szegezte nekik a
kérdést Katie. – Úgy értem, idebent. Pár másodpercre látjuk őket a csőben, és
ennyi. Tudjuk, hogy itt vannak; nemcsak minket vizsgálgatnak.
– Gondosan megtervezik a csarnok beosztását – felelte az édesanyja. –
Nyilvánvaló, hogy nem akarják, hogy találkozzunk a többiekkel, legfeljebb
egy–egy futó pillantást vethetünk rájuk.
– De miért? A Sasnak meg kellene... – erősködött Katie.
– Bocsánat – vágott közbe Simone de azt hiszem, hogy Nagy Kocka épp
ide tart.
A legnagyobb kockarobot általában a terem közepén található négyzetes
irányító területen állt, és onnan felügyelte az épp folyamatban lévő
vizsgálatokat. Ebben a pillanatban viszont feléjük haladt a termet rácsozatként
felosztó egyik átjárósávban.
Katie odament egy másik fülkéhez, nagyjából negyven méterrel odébb.
Külső falának működő kijelzőjéről Katie meg tudta állapítani, hogy odabent
kísérlet folyik. Aztán kesztyűs kezével hirtelen erősen dörömbölni kezdett a
fémen.
– Katie! – kiáltotta Nicole.
– Hagyja abba! – szólalt meg ezzel szinte egy időben egy hang a Nagy
Kockából. Nagyjából ötven méterre lehetett, és sebesen közeledett feléjük. –
Nem szabad ilyet tennie! – tette hozzá tökéletes, bár kissé affektált
angolsággal.
– És mit akarsz tenni velem? – kérdezte dacosan Katie, miközben Nagy
Kocka a maga öt négyzetméteres terjedelmével, Nicole–ra és Simone–ra ügyet
sem vetve megindult a fiatal lány felé. Nicole odaszaladt, hogy a gyermekét
védelmezze.
– Most távozniuk kell! – jelentette ki Nagy Kocka alig pár méterről
Nicole és Katie fölé magasodva. – A vizsgálatuk véget ért. A kijáratot a
villogó fényeknél találják.
Nicole határozottan megrántotta Katie karját, a lány pedig vonakodva
elindult édesanyjával a kijárat felé. – De mégis mit tennének – makacskodott
Katie –, ha úgy döntenénk, hogy itt maradunk, amíg be nem fejezik a másik
vizsgálatot? Ki tudja? Talán épp az egyik polipókunk van odabent. Miért nem
engedik, hogy bárki mással találkozzunk?
– A Sas már többször elmagyarázta – felelte Nicole némi haraggal a
hangjában –, hogy ebben a „fázisban” időnként megpillanthatunk más
lényeket, további „kapcsolatra” azonban nem kerülhet sor. Édesapád újra meg
újra megérdeklődte, miért, de a Sas mindig azt válaszolta, hogy idővel
megtudjuk majd... És örülnék, ha megpróbálnál kevésbé kezelhetetlenül
viselkedni, ifjú hölgy.
– Nem sokkal jobb itt, mint egy börtönben – morgolódott Katie. – Csak
korlátozott szabadságot adnak nekünk. És sosem kapunk választ az igazán
fontos kérdésekre.
Elérték az átjárót, amely a közlekedési központot kötötte össze a
laboratóriumokkal. A mozgójárda szélén gubbasztva kicsiny jármű várakozott
rájuk. Amikor beültek, a kocsi teteje rájuk csukódott, és bekapcsolódtak a
belső lámpák. – Mielőtt megkérdeznéd – fordult oda Katie–hez Nicole, és
ahogy elindultak, lehúzta a sisakját –, az átszállításnak ezen a szakaszán azért
nem láthatunk ki, mert a gépészeti modul részei mellett haladunk el, ami
számunkra tiltott terület. Édesapád és Michael bácsi az első alvásvizsgálatuk
végeztével kérdezte meg ezt.
 – Egyetértesz apával – érdeklődött Simone, aki utazás közben percekig
meg sem szólalt –, hogy ezek az alvásvizsgálatok arra szolgáltak, hogy
felkészítsenek minket valamilyen űrutazásra?
– Valószínűnek tűnik – válaszolta Nicole. – De természetesen nem
tudhatjuk biztosan.
– És hová fognak küldeni minket? – kérdezte Katie.
– Fogalmam sincs – felelte Nicole. – A Sas a jövőt illető összes
kérdésünkre kitérő választ adott.
A kocsi nagyjából húsz kilométer per órás sebességgel haladt. Tizenöt
perces út után megállt. A jármű „fedele” hátracsavarodott, amint ismét a
helyükre illesztették a sisakokat. A három nő kilépett a gépészeti modul
közlekedési központjába. A kör alaprajzú terem húsz méter magas volt. A
modulon belüli helyekhez vezető fél tucat mozgójárda mellett középen egy
nagy, többszintes szerkezet magasodott, melyből csillogó csövek indultak ki.
Ezek a csövek szállították a felszerelést, a robotokat és az élőlényeket a lakó, a
gépészeti és a hivatali modulok: a három hatalmas gömbkomplexum között,
melyek a Csomópont alapegységeit alkották.
Amint beértek az állomásba, Nicole és lányai egy hangot hallottak, mely
a sisakjuk vevőjéből szólalt meg. – A csövükbe való beszálláshoz fáradjanak a
második szintre! Használják a jobb oldali mozgólépcsőt! Négy perc múlva
indulnak.
Katie jobbra–balra forgatta a fejét, és felmérte a központot.
Felszereléssel teli kereteket látott, kocsikat, melyek úti céljukhoz juttatják el az
utasokat a gépészeti modulon belül, lámpákat, mozgólépcsőket és peronokat.
Ám semmi sem mozgott. Egyetlen robot és élőlény sem tartózkodott az
állomáson.
– Mi történne – vetette fel a nővérének és az édesanyjának –, ha nem
lennénk hajlandók felmenni? – Megállt az állomás közepén. – Akkor teljesen
összezavarnánk az ütemterveteket! – ordította a magas mennyezet felé.
– Ne bolondozz, Katié! – csattant fel türelmetlenül Nicole. – Az előbb
játszottad el ugyanezt a laboratóriumban.
Katie továbbindult. – De én szeretnék végre valami mást is látni –
panaszkodott. – Tudom, hogy ez a hely nem mindig üres. Miért tartanak
elszigetelve minket? Mintha tisztátlanok lennénk, vagy ilyesmi.
– A csőkocsijuk két perc múlva indul – szólalt meg a testetlen hang. –
Második szint, jobbra.
– Nem bámulatos, hogy a robotok és az irányítók minden létformával a
saját nyelvén tudnak kommunikálni? – jegyezte meg Simone, amikor a
mozgólépcsőhöz értek.
– Szerintem félelmetes – vágta rá Katie. – Egyszer szeretném látni, hogy
bárki vagy bármi irányítja is ezt a szerkezetet, hibát követ el. Minden
túlságosan gördülékeny. Szeretném, ha véletlenül madárul beszélnének
hozzánk. Habár annak is örülnék, ha azt hallhatnám, ahogy madárul beszélnek
a madarakhoz.
A második szinten nagyjából negyven métert csoszogtak előre, míg az
átlátszó, puskagolyó alakú járműhöz nem értek, amely méretét tekintve egy
különösen nagy földi autóhoz hasonlított. Szokás szerint a középvonaltól balra
eső vágányon várakozott. Összesen négy párhuzamos vágány indult ki a
peronról, kettő–kettő a középvonal mindkét oldalán. A többi ebben a
pillanatban üresen állt.
Nicole hátrafordult, és körülnézett a közlekedési központban. A körív
mentén hatvan fok távolságban egy ugyanilyen csőkocsiállomás helyezkedett
el. Arról az oldalról a csőkocsik a hivatali modulba szállították az utasokat.
Simoné az édesanyját figyelte. – Jártál már ott? – kérdezte tőle.
– Még sosem – felelte Nicole. – De fogadok, hogy érdekes lehet.
Édesapád szerint közelről csodálatosan furcsának tűnik.
„Richard nem tudta megállni, hogy ne induljon felfedező útra” –
állapította meg magában Nicole, amikor eszébe jutott az a közel egy évvel
korábbi este, amikor férje elindult, hogy „elstoppoljon” a hivatali modulba.
Nicole megborzongott. Akkor Richarddal együtt mentek ki mindannyian a
lakrészük átriumába, hogy miközben férje felveszi az űrruháját, megpróbálják
lebeszélni őt a kalandról. Richard addigra rájött, hogyan tévesztheti meg az
ajtó érzékelőernyőjét (másnap új, üzembiztos rendszert telepítettek a helyébe),
és alig várta már, hogy „felügyelet nélkül” körülnézhessen.
Nicole szinte szemhunyásnyit sem aludt aznap éjjel. Kora hajnalban a
fotocellás érzékelőjük jelezte, hogy valaki vagy valami az átriumban
tartózkodik. Amikor a képernyőre pillantott, furcsa madárembert látott ott
állni, aki a karjaiban tartotta öntudatlan férjét. Ekkor léptek először
kapcsolatba a Sassal...
A meglóduló csőkocsi lendülete egy pillanatra az ülések háttámlájához
taszította őket, Nicole pedig visszatért a jelenbe. Száguldva maguk mögött
hagyták a gépészeti modult. Alig egy perccel később már teljes sebességgel
robogtak a két modult összekötő rendkívül szűk csőben.
A hosszú hengerben egy középvonal és négy párhuzamos vágány futott.
A távolban jobbra a hivatali modul gömbjének fényei ragyogtak az űr kékes
háttere előtt. Katie már elővette apró távcsövét. – Készen akarok állni rá –
szólalt meg. – Mindig olyan gyorsan elhúznak mellettünk.
Pár perccel később bejelentette, hogy: – Jön! – A három nő pedig a
jármű oldalához préselte magát. A messzeségben egy másik csőkocsi
közeledett feléjük a túloldali vágányon. Pillanatokon belül odaért hozzájuk, és
mindössze egyetlen másodperc állt az emberek rendelkezésére, hogy
átbámuljanak a gépészeti modulba tartó jármű utasaira.
– Hűha! – kiáltott fel Katie, ahogy a csőkocsi elszáguldott mellettük.
– Két fajta volt – állapította meg Simone.
– Összesen hat vagy nyolc lény.
– Az egyik csoport rózsaszín, a másik arany. Mindkettő többnyire
gömbszerű.
– És azok a hosszú, szálas csápok, akár a pókfonál. Szerinted mekkorák
lehettek, anya?
– Talán öt, legfeljebb hat méter átmérőjűek – válaszolta Nicole. – Sokkal
nagyobbak nálunk.
– Hűha! – hüledezett ismét Katie. – Ez már valami. – Szemében izgalom
tükröződött. Szerette érezni a szervezetében szétáramló adrenalinlöketet.
„Én is egyre csak ámulok – gondolta Nicole. – Tizenhárom hónapja
egyfolytában. De valóban kimerülne ennyiben az egész? Kizárólag azért
hoztak el minket ilyen messzire a Földtől, hogy vizsgálatokat végezzenek
rajtunk? És hogy más létformák létezésével csigázzanak fel minket? Vagy
más, komolyabb célja van az egésznek?”
Egy pillanatig csend telepedett a száguldó járműre. Nicole, aki középen
ült, magához húzta leányait. – Ugye tudjátok, hogy szeretlek benneteket? –
kérdezte.
– Persze, anya – felelte Simone. – És mi is szeretünk téged.
 2
A visszatérésük megünneplése jól sikerült. Benjy abban a pillanatban
imádott Simone–ja köré fonta karjait, amint a lány a lakrészbe lépett. Katie
alig egy perccel később már a földre teperte Patricket.
– Látod? – mondta. – Még mindig le tudlak győzni.
– De már csak épphogy – vágott vissza Patrick. – Egyre erősebb leszek.
Jobb lesz, ha vigyázol magadra.
Nicole Richardot és Michaelt is átölelte, mielőtt a kicsi Ellie odaszaladt
hozzá, és a nyakába ugrott. A család huszonnégy órás időszámítása szerint este
volt, két órával múlt vacsoraidő, Ellie pedig már épp lefeküdni készülődött,
amikor édesanyja és nővérei megérkeztek. Miután eldicsekedett Nicole–nak,
hogy már el tudja olvasni a „cica”, „kutya”, és „fiú” szavakat, a kislány
visszament a szobájába.
A felnőttek megengedték Patricknek, hogy fennmaradjon, amíg el nem
nyomta az álom. Michael vitte be az ágyába, Nicole pedig betakargatta őt.
– Úgy örülök, hogy visszajöttél, anya – mondta. – Már nagyon
hiányoztál.
– Te is hiányoztál nekem – válaszolta Nicole. – Szerintem többet már
nem megyek el ilyen hosszú időre.
– Remélem, hogy nem – mondta a hatéves. – Szeretem, ha itt vagy
velünk.
Hajnali egyre Nicole kivételével mindenki elálmosodott. Ő viszont nem
érezte fáradtnak magát. Végtére is nem sokkal korábban öthetes alvásból
ébredt. Miután fél órán át forgolódott Richard mellett az ágyban, úgy
határozott, hogy sétál egyet.
Habár magának a lakrésznek nem voltak ablakai, a közvetlenül a bejárati
folyosó melletti átrium külső ablakából a Csomópont másik két csúcsának
lélegzetelállító látványa tárult elé. Nicole belépett az átriumba, felöltötte
űrruháját, és megállt a külső ajtó előtt. Nem nyílott. Nicole elmosolyodott
magában. „Katie–nek talán igaza lehet. Egyszerű rabok vagyunk itt.”
Ideérkeztük után hamar egyértelművé vált, hogy a külső ajtónak folyamatosan
zárva kell maradnia; a Sas elmagyarázta nekik, hogy mindez azért
„szükséges”, nehogy olyasmibe botoljanak, amit „nem érthetnek”.
Nicole kibámult az ablakon. E pillanatban egy ugyanolyan űrkomp
közeledett a lakómodul felé, mint amilyen őket is a Csomópontra hozta.
„Miféle csodás lényeket szállítasz? – gondolta Nicole. – És vajon ők is épp
annyira ámulnak, mint mi, amikor ideérkeztünk?”

♦♦♦♦

Nicole sosem fogja elfelejteni, amikor először megpillantotta a

Csomópontot. Miután eljöttek az Átszállóállomásról, az egész család arra
számított, hogy pár órán belül elérik következő úti céljukat. Tévedtek.
Lassanként egyre távolabb kerültek a kivilágított Rámától, mígnem hat óra
elteltével már egyáltalán nem látták tőlük balra az űrhajót. Az Átszállóállomás
fényei fokozatosan elhalványultak. Mindannyian fáradtak voltak. Végül az
egész család elszenderült.
Katie ébresztette őket. – Látom, hová megyünk! – kiáltotta diadalmasan
és féktelen izgalommal. Az űrkomp elülső ablakára mutatott, kissé jobbra,
ahol egy határozott és egyre erősödő fénypont oszlott lassan három részre. Az
elkövetkező négy órában a Csomópont képe egyre növekedett a szemük előtt.
Ebből a távolságból fantasztikus látványt nyújtott az egyenlő oldalú
háromszög, csúcsain a három fénylő, átlátszó gömbbel. És micsoda méretek!
Még a Rámával való találkozás sem készíthette fel őket erre a mérnöki
teljesítményre. A háromszög mindegyik oldala, melyek valójában a három
gömb alakú modult összekötő közlekedőfolyosókként funkcionáltak,
százötven kilométert tett ki. A csúcsokon elhelyezkedő gömbök átmérője
huszonöt kilométer volt. Az emberek még ebből a távolságból is ki tudták
venni, hogy odabent szorgos tevékenység folyik a modulok különböző
szintjein.
– Most mi fog történni? – kérdezte Nicole–tól izgatottan Patrick, amikor
az űrkomp módosította az irányt, és megindult a háromszög egyik csúcsa felé.
Nicole a karjaiban tartotta Patricket. – Nem tudom, kicsim – válaszolta
gyengéden a fiának. – Ki kell várnunk, és majd meglátjuk.
Benjyt teljesen lenyűgözte a látvány. Már órák óta ámulva figyelte a
kivilágított háromszöget az űrben. Simone időről időre megállt mellette, és
megfogta a kezét. Miközben az űrkomp a dokkoláshoz készülődve közeledett
az egyik gömbhöz, a lány érezte, hogy megfeszülnek öccse izmai. – Ne
aggódj, Benjy! – nyugtatgatta a kisfiút Simone. – Minden rendben lesz.
Kompjuk beért a gömbbe mélyedő szűk folyosóba, majd a közlekedési
központ peremén bedokkolt az egyik állásba. A család óvatosan
kimerészkedett a járműből, kezükben a csomagjaikkal és Richard
számítógépével. Aztán a komp rögtön továbbindult, és még a felnőtteket is
megijesztette hirtelen eltűnésével. Kevesebb mint egy perccel később először
hallották meg a testetlen hangot.
 – Üdvözlet! – mondta kifejezéstelen hanghordozással. – Megérkeztek a
lakómodulba. Haladjanak egyenesen tovább, és álljanak meg a szürke fal előtt!
– Honnan jön ez a hang? – kérdezte Katie. Hangjából ugyanaz a félelem
érződött ki, amely mindnyájukat átjárta.
– Mindenhonnan – felelte Richard. – Felettünk szól, körülöttünk, még
alattunk is. – Mindannyian végigpásztázták a falakat és a mennyezetet.
– De honnan ismeri a nyelvünket? – érdeklődött Simone. – Más emberek
is vannak itt?
Richard idegesen elnevette magát. – Ez nem valószínű – válaszolta. – A
hely bizonyára kapcsolatban állt a Rámával, és egy egyetemes nyelvi
algoritmust használ. Vajon...
– Kérem, induljanak meg előre! – szakította félbe a hang. – Egy
közlekedési komplexumban vannak. A jármű, amely majd továbbszállítja
önöket a modulon belüli részlegükbe, egy lentebbi szinten várakozik.
Percekbe telt, míg a szürke falhoz értek. A gyerekek korábban még
sosem tapasztalták meg a teljes súlytalanságot. Katie és Patrick felugráltak a
padozatról, és bukfencekkel meg pördülésekkel szórakoztatták magukat.
Amikor látta, mennyire jól szórakoznak, Benjy megpróbálta utánozni a
mozdulataikat. Sajnos nem jött rá, hogyan használja a mennyezetet és a falakat
ahhoz, hogy visszajusson a padozatra. Mire Simone a megmentésére sietett,
öccse teljesen összezavarodott.
Amikor az egész család és minden poggyászuk megfelelően
elhelyezkedett a szürke fal előtt, széles ajtó nyílt meg előttük, ők pedig egy kis
terembe léptek. Speciális, testhez simuló űrruhák, sisakok és bebújós cipők
sorakoztak takaros rendben egy pádon. – A közlekedési központ és a
Csomópont legtöbb közös helyiségének levegője – szólalt meg ismét abszolút
kifejezéstelenül a hang – nem alkalmas arra, hogy az önök faja belélegezze.
Ezt a ruházatot kell majd viselniük, kivéve amikor a saját lakrészükben
tartózkodnak.
Amikor mindannyian beöltöztek, kinyílt egy ajtó a helyiség másik
oldalán, ők pedig beléptek a lakómodul közlekedési központjának nagy
csarnokába. Az állomás minden részletében megegyezett azzal, amivel később
a gépészeti modulban találkoztak. Nicole és családja a hang utasításait követve
két szinttel lejjebb ereszkedett, majd megindult a körkörös perem mentén oda,
ahol a „buszuk” várakozott. A zárt jármű kényelmes volt és jól megvilágított,
másfél órán át azonban, amíg az átjárók labirintusában utaztak, nem láttak ki
belőle. A busz nagy sokára megállt, és felemelkedett a teteje.
– Forduljanak be balra a második folyosón – igazította el őket egy újabb,
hasonló tónusú hang, amint mind a nyolcan a fémpadlózatra léptek. – A
folyosó négyszáz méter után kétfelé ágazik. A jobb oldali úton haladjanak
tovább, majd álljanak meg balra a harmadik négyzetes jelzés előtt. Az a
lakrészük bejárata.
Patrick megiramodott az egyik folyosón. – Nem ezen a folyosón kell
haladnia – jelentette be kifejezéstelenül a hang. – Térjen vissza a dokkhoz, és
forduljon be balra a második folyosón!
A dokktól a lakrészükig vezető úton semmiféle látnivaló nem akadt. Az
elkövetkező hónapokban számtalanszor végig kellett menniük a folyosón,
útban az edzőterembe vagy időnként a gépészeti modulban végrehajtott
vizsgálatokra, de továbbra sem láttak semmit a falakon és a négyzetes jelzőkön
kívül, melyekről kiderült, hogy ajtók. A helyet folyamatosan szemmel
tartották. Nicole és Richard egyaránt biztosnak érezték, hogy
szomszédságukban némelyik, vagy akár az összes lakrészt elfoglalta valaki
vagy valami, de a többiek közül soha senkivel nem találkoztak a folyosókon.
Miután megtalálták a szóban forgó ajtót, és beléptek a lakrészükbe,
Nicole és családja az átriumban levette és az erre a célra kialakított
szekrényekbe rakta a védőöltözetet. Miközben arra vártak, hogy kinyíljon a
benti ajtó, a gyerekek felváltva bámultak ki az ablakon a két másik modulra.
Pár perccel később először pillanthatták meg új otthonuk berendezését.
Szóhoz sem jutottak a döbbenettől. A viszonylagosan primitív
körülményekhez képest, ahogyan eddig a Rámán éltek, csomóponti családi
otthonuk édenkertnek számított. Minden gyereknek saját szoba jutott. A
lakrész végén Michaelnak önálló lakosztályt alakítottak ki; Richard és Nicole
hálószobája a hatalmas heverővel a lakrész szemben lévő végében
helyezkedett el, nem messze az előszobától. Összesen négy fürdőszoba volt,
plusz egy konyha, egy étkező, sőt még egy külön szoba is, ahol a gyerekek
játszhattak. Minden szobát meglepően odaillő és ízléses darabokkal bútoroztak
be. A lakrész nagyjából négyszáz négyzetméteres lehetett.
Még a felnőttek is megdöbbentek. – Hogy a fenébe csinálhatták ezt? –
kérdezte Nicole Richardtól, amikor az örvendező gyerekek nem hallhatták
őket.
Richard zavarodottan pillantott körbe. – Csak azt feltételezhetem –
felelte végül –, hogy valamiképp minden cselekedetünket megfigyelték a
Rámán, majd átküldték ide az adatokat. Ezenkívül az adatbázisainkhoz is
hozzáférhettek, és onnan juthattak információhoz azt illetően, hogyan élünk. –
Richard elvigyorodott. – És persze, ha elég érzékenyek a készülékeik, még
ilyen távolságból is vehetik a földi televíziós jeleket. Vajon nem kínos, hogy a
rólunk kialakult kép ilyen...
– Üdvözlet! – szakította félbe Richard gondolatmenetét az előzőekkel
megegyező újabb hang. Szavai ismét mintha minden irányból jöttek volna. –
Reméljük, hogy a lakrészüket mindenben kielégítőnek találják. Ha nem így
lenne, kérjük, közöljék ezt velünk. Nem reagálhatunk szüntelenül mindenre,
amit mondanak. Épp ezért kialakítottuk a kölcsönös kommunikáció rendjét. A
konyhapulton találnak egy fehér gombot. Úgy fogjuk venni, hogy minden,
amit bármelyikük a fehér gomb megnyomása után mond, azt velünk akarja
közölni. Amikor végeztek a mondanivalójukkal, ismét nyomják meg a fehér
gombot! Ily módon...
– Előbb kérdezni szeretnék valamit – szólt ekkor közbe Katie. Addigra
kirohant a konyhába, hogy megnyomhassa a gombot. – Mégis, kik vagytok?
Talán egy másodperces rövid kivárás előzte meg a választ. – A
Csomópontot kormányzó kollektív intelligencia vagyunk. Feladatunk, hogy
segítsünk önöknek, kényelmesebbé tegyük az ittlétüket, és ellássuk önöket az
élethez nélkülözhetetlen javakkal. Ezenkívül időről időre arra fogjuk kérni
önöket, hogy tegyenek meg bizonyos dolgokat nekünk, aminek segítségével
jobban megérthetjük önöket...

♦♦♦♦

Nicole már nem látta az űrkompot, amit az ablakból figyelt. Valójában

olyannyira elmerült a Csomópontra érkezésük emlékeiben, hogy kis időre meg
is feledkezett a jövevényekről. Most, hogy visszatért a jelenbe, lelki szemei
előtt megjelent a furcsa lények csoportja, ahogy kiszállnak a fedélzetre, és
meghökkenve hallják, hogy valaki anyanyelvükön szólítja meg őket. „A
rácsodálkozás élménye egyetemes lehet – gondolta. – Minden tudattal
rendelkező anyagképződmény sajátja.”
Tekintetét felemelte a közeli képmezőről, aztán a távoli hivatali modulra
összpontosított. „Mi történhet most odaát? – tűnődött el. – Miféle
szerencsétlen lények rohangálnak ide–oda a lakó– és a gépészeti modulok
között? Minden tevékenységük logikusan összehangoltnak tűnik. No de ki
által? És milyen célból? Miért hozta valaki ezt a rengeteg idegent ide, erre a
mesterséges égitestre?”
Nicole nem tudta megválaszolni ezeket az önmagukon messze túlmutató
kérdéseket. Ez szokás szerint önnön jelentéktelenségének lehengerlő érzésével
töltötte el. Legszívesebben rögtön bement volna, hogy megölelje egyik
gyermekét. Felnevetett magában. „Mindkét kép tökéletesen jelzi a
kozmoszban betöltött helyzetünket – gondolta. – Egyszerre vagyunk
iszonyúan fontosak a gyerekeink számára, és abszolút semmik a dolgok
végtelen rendjében. Rendkívüli bölcsesség kell ahhoz, hogy felismerjük: e két
elképzelés között nincs semmiféle ellentmondás.”
 3
A reggelinél ünnepeltek. Nagy lakomát rendeltek a kivételes képességű
szakácstól, aki az ételüket készítette. A lakrész tervezői előzékenyen többféle
sütővel és egy teljes hűtőszekrénnyel is ellátták őket arra az esetre, ha ők
akarnának főzni a nyersanyagokból. Az idegen (vagy robot) szakácsok
azonban annyira nagyszerűnek bizonyultak, és olyan gyorsan tanultak, hogy
Nicole és családja szinte sosem maguk készítették az ételeiket; csak
megnyomták a fehér gombot, és rendeltek.
– Ma reggel palacsintát kérek – jelentette be a konyhában Katie.
– Én is, én is – tette hozzá a folyton rajta csüngő Patrick.
– Milyen palacsintát? – érdeklődött a hang. – A memóriában négyfélét
tárulunk. Van hajdinás, aludttejes...
– Aludttejeset – szakította félbe Katie. – Összesen hármat. – Az öccsére
pillantott. – Vagyis inkább négyet.
– Vajjal és juharsziruppal! – kiáltotta Patrick.
– Négy palacsinta vajjal és juharsziruppal – összegezte a hang. – Még
valamit?
– És kérek még egy almalevet és egy narancslevet – tette hozzá Katie,
miután gyorsan megvitatta a kérdést Patrickkel.
– Hat perc és tizennyolc másodperc – közölte a hang.
Amikor elkészült az étel, a család a kerek konyhai asztal köré gyűlt. A
legkisebbek elmesélték Nicole–nak, mivel foglalkoztak, amíg édesanyjuk nem
volt velük. Patrick különösen büszkén újságolta, hogy az edzőteremben az
ötvenméteres sprintben megdöntötte saját korábbi rekordját. Benjy nehézkesen
elszámolt tízig, és mindenki megtapsolta őt. Épp végeztek a reggelivel, és
elkezdték leszedni az asztalt, amikor megszólalt a kapucsengő.
A felnőttek értetlenül néztek egymásra, aztán Richard odament a
vezérlőpulthoz, és aktiválta a képernyőt. A Sas állt az ajtajuk előtt.
– Remélem, nem újabb vizsgálatról van szó – csúszott ki Patrick száján.
– Nem... nem hinném – válaszolta Nicole útban a bejárathoz.
Nicole mély lélegzetet vett, mielőtt kitárta az ajtót. Nem számít,
hányszor találkozott már a Sassal, a jelenlétében mindig felszökött az
adrenalinszintje. Vajon mi lehetett az oka? Talán a félelmetes tudás ijesztette
meg? Vagy a felettük gyakorolt hatalma? Vagy egyszerűen a létezésének
zavarba ejtő ténye?
A Sas azzal az arckifejezéssel köszöntötte őt, amit Nicole mostanra
mosolyként azonosított. – Bejöhetek? – kérdezte udvariasan. – Beszélni
szeretnék önnel, a férjével és Mr. O’Toole–lal.
Nicole ugyanúgy bámult a lényre (avagy dologra, villant rögtön az
eszébe), ahogy mindig is szokott. Magas volt, talán két méter huszonöt, és
nyaktól lefelé alakja az emberéhez hasonlított. Karját és törzsét azonban apró,
sűrű grafitszürke tollak fedték; kivéve két kezének négy–négy
elefántcsontszínű, tollatlan ujját. Deréktól lefelé a Sas testének színe a bőrére
emlékeztetett, ám a külső réteg ragyogásából egyértelműen látszott, hogy meg
sem próbálták utánozni a valódi emberi bőrt. A dereka alatti részen nem
lehetett felfedezni szőrt, látható ízületeket vagy nemi szerveket. Lába nem
végződött lábujjakban. Amikor a Sas gyalogolt, ráncokba gyűrődött a térde
környéke, ám amikor egy helyben állt, a ráncok eltűntek.
A Sas arca megdelejezte azt, aki ránézett. A fején két babakék szem ült
kidülledő, szürke csőrének két oldalán. Amikor megszólalt, csőre kinyílt,
tökéletes angolsággal ejtett szavai pedig a torka mélyén elrejtett elektromos
hangdobozból jöttek. A feje tetején fehérlő tollak éles ellentétben álltak
arcának, nyakának és hátának sötétszürkéjével. Arcán csak ritkásan és
szétszórtan nőttek a tollpamatok.
– Bejöhetek? – érdeklődött ismét udvariasan a Sas, miután Nicole
másodpercekig meg se moccant.
– Persze... persze – felelte a nő, és félreállt a bejáratból. – Elnézést...
csak már olyan régóta nem találkoztunk.
– Jó reggelt, Mr. Wakefield, Mr. O’Toole! Sziasztok, gyerekek! –
köszönt a Sas, ahogy peckesen belépett a nappaliba.
Patrick és Benjy egyszerre hőköltek hátra a láttára. A gyerekek közül
láthatóan csupán Katie és a kis Ellie nem féltek tőle.
–Jó reggelt! – felelte Richard. – Ma miben lehetünk a szolgálatára? –
kérdezte. A Sas sosem csak egy kis baráti csevegésre vágyott. Látogatásainak
mindig határozott célja volt.
– Amint az ajtóban már említettem a feleségének – válaszolta a Sas –,
beszélnem kell mindhárom felnőttel. Simone gondját tudná viselni a
gyerekeknek, amíg mi úgy egy óra hosszat eldiskurálgatunk?
Nicole már a gyerekszoba felé terelgette a kicsiket, amikor a Sas
megállította őt. – Szükségtelen – mondta. – Az egész lakrész a
rendelkezésükre áll. Mi négyen átmegyünk a folyosó túloldalán lévő
tárgyalóterembe.
„Ajaj! – villant át azonnal Nicole agyán. – Fontos ügyről lehet szó.
Korábban még sosem hagytuk magukra a gyerekeket a lakrészben.”
 Hirtelen komolyan aggódni kezdett az épségükért. – Elnézést, Sas úr –
szólalt meg. – Nem eshet bajuk idebent a gyerekeknek? Úgy értem, ugye nem
érkezik hozzájuk különleges látogató, vagy ilyesmi...
– Nem, Mrs. Wakefield – felelte a Sas tárgyilagosan. – A szavamat
adom, hogy semmi bántódásuk nem eshet a gyermekeinek.
Odakint, az átriumban, amikor az emberek magukra öltötték volna az
űrruhájukat, a Sas megállította őket. – Erre nem lesz szükség – jelentette ki.
– Tegnap este konfiguráltuk a szektornak ezt a részét. Közvetlenül az
elágazás előtt légmentesen lezártuk a folyosót, és földszerű körülményeket
alakítottunk ki ezen a szakaszon. Különleges ruházat nélkül is használhatják a
tárgyalótermet.
Amint mindannyian helyet foglaltak a folyosó túloldalán lévő nagy
tárgyalóteremben, a Sas belevágott mondandójába. – Első találkozásunk óta
újra meg újra kérdéseket tettek fel nekem azzal kapcsolatban, hogy miért
kerültek ide, én pedig sosem adtam egyértelmű válaszokat. Most, hogy
végeztünk az utolsó alvásvizsgálatokkal... hozzátenném, hogy sikeresen...
felhatalmazást kaptam, hogy ismertessem önökkel a küldetés következő
fázisának részleteit.
Arra is felhatalmazást kaptam, hogy magamról is ejtsek néhány szót
önöknek. Ahogy mindannyian sejtették, nem eleven lény vagyok; legalábbis
nem az önök fogalmai szerint. – A Sas felkacagott. – A Csomópontot irányító
intelligencia hozott létre, hogy érzékeny kérdésekben személyesen
kommunikáljak önökkel. Az eleinte mutatott reakcióikból ítélve arra a
következtetésre jutottunk, hogy nem szívesen folytatnak párbeszédet a
testetlen hanggal. Már megszületett a döntés, hogy létrehozzanak, mint a
családjukkal kapcsolatot tartó küldöttet, vagy valami ehhez hasonlót, amikor
ön, Mr. Wakefield, komoly zűrzavart keltett a hivatali modulba tett be nem
tervezett és jóvá nem hagyott látogatásával. Akkor azért kellett megjelennem,
hogy elejét vegyük az ehhez hasonló önfejű cselekedeteknek.
Mostanra elérkeztünk – folytatta a Sas némi habozás után – itteni
tartózkodásuk legfontosabb szakaszához. Az űrhajó, amelyet Rámának hívnak,
a hangárban áll, és éppen az átfogó belső környezeti és gépészeti átalakítása
folyik. Önök, emberek, részt fognak venni ebben az átalakításban, mivel a
Rámával néhányan vissza fognak térni a Naprendszerbe, ahonnan elindultak.
Richard és Nicole egyszerre akarták félbeszakítani. – Hadd fejezzem be
előbb! – mondta a Sas. – Alaposan átgondoltuk a válaszaimat a várható
kérdéseikre.
Az idegen madárember sorra egy–egy pillantást vetett az asztalnál helyet
foglaló három emberre, mielőtt lassabb tempóban folytatta. – Nem véletlenül
nem azt mondtam, hogy a Földre fognak visszatérni. Ha sikerül megvalósítani
az eredeti tervet, akkor azok, akik önök közül visszatérnek, kapcsolatba
fognak lépni a Naprendszerben, de nem a szülőbolygójukon lakó, más emberi
lényekkel. Kizárólag akkor térnek majd vissza a Földre, ha szükségessé válik,
hogy eltérjenek az alapelképzeléstől.
Azt sem véletlenül mondtam, hogy csupán néhányuk tér majd vissza.
Mrs. Wakefield – fordult a Sas egyenesen Nicole–hoz –, ön mindenképp ismét
útra kel a Rámával. Ez egyike a küldetéssel kapcsolatos megkötéseknek. Önre
és a családja többi tagjára bízzuk, ki fogja majd elkísérni az úton. Mehet
egyedül is, ha úgy dönt, és mindenki mást itt hagyhat a Csomóponton, de a
többiek közül is magával vihet néhányat. Mindannyian azonban nem
utazhatnak vissza a Rámával. Legalább egy szaporodóképes párnak a
Csomóponton kell maradnia, hogy biztosítottak legyenek az adatok az
enciklopédiánkhoz arra a valószínűtlen esetre, ha a küldetés mégsem járna
sikerrel.
A Csomópont elsődleges célja, hogy katalógusba vegyük a galaxis e
szektorában honos létformákat. Az űrjáró létformák élveznek abszolút
elsőbbséget és az utasításaink értelmében komoly adatbázist kell
összegyűjtenünk minden egyes fajról, akik kijutottak az űrbe. E cél elérése
érdekében az önök időszámítása szerint több százezer év alatt kidolgoztunk
egy olyan módszert az adatgyűjtésre, amely minimálisra csökkenti az űrjáró
nép evolúcióját érő kataklizmaszerű hatást, miközben a lehető legnagyobbra
növeli annak valószínűségét, hogy hozzájuthassunk a szükséges adatokhoz.
Alapvetően úgy járunk el, hogy előbb felderítő küldetéseket indítunk
abban a reményben, hogy azonosítás és a fenotípus meghatározása céljából
magunkhoz csalhassuk az űrjáró népeket. Később újabb járművet küldünk
ugyanahhoz a célponthoz, először is azért, hogy bővítsük az interakciót, majd
végül begyűjtsük az űrjáró faj egy reprezentatív részhalmazát, hogy az
általunk meghatározott környezetben kerülhessen sor a tartós és részletes
megfigyelésre.
A Sas szünetet tartott. Nicole elméje és szíve egyaránt tébolyult
tempóban zakatolt. Oly sok kérdése volt. Miért esett épp rá a választás, hogy
visszatérjen? Találkozhat vajon Geneviève–vel? És egészen pontosan mit
értett a Sas „begyűjtés” alatt; tudatában volt annak, hogy a kifejezést általában
negatív értelemben használták? És miért...
– Azt hiszem, zömében megértettem, amit mondott – szólalt meg
elsőként Richard –, de egy lényeges információt visszatart. Miért gyűjtenek
adatokat az űrjáró fajokról?
A Sas elmosolyodott. – Információs hierarchiánk három alapvető
szintből áll. Azt, hogy egy egyed vagy faj melyik szinthez férhet hozzá vagy
sem, előre meghatározott kritériumok alapján döntjük el. Korábbi
kijelentéseimmel fajuk képviselőiként először részesültek II. szintű
információban. Az intelligenciáját dicséri, hogy a kérdésére adandó válasz III.
szintű.
– A sok halandzsázás azt jelenti, hogy nem fogja elárulni nekünk? –
kérdezte ideges nevetés kíséretében Richard.
A Sas bólintott.
– És azt elárulja, hogy miért egyedül nekem szükséges mindenképp
hazatérnem? – kérdezte most Nicole.
– Ennek több oka van – válaszolta a Sas. – Először is, úgy véljük, fizikai
állapotát tekintve ön a legalkalmasabb a visszaút megtételére. Az adatainkból
arra is következtethettünk, hogy kiváló kommunikációs készsége
felbecsülhetetlenül értékesnek számít majd, miután a küldetés begyűjtési
szakasza lezárul. Más megfontolások is szerepet játszottak a döntésben, de ez
a kettő a legfontosabb.
– És mikor indulunk? – érdeklődött Richard.
– Még nem tudjuk biztosan. Az ütemezés részben önöktől függ.
Értesíteni fogjuk önöket, amint döntés született az indulás végleges
időpontjáról. Azt azonban elárulhatom, hogy az önök időszámításával mérve
kevesebb mint négy hónapon belül sor kerül rá.
„Hamarosan indulunk – gondolta Nicole. – És legalább kettőnknek
maradnia kell. De kik legyenek azok?”
– Bármely szaporodóképes pár itt maradhat a Csomóponton? –
érdeklődött most Michael, aki ugyanazt a gondolatmenetet követte, mint
Nicole.
– Szinte bármelyik, Mr. O’Toole – felelte a Sas. – A legfiatalabb lány,
Ellie nem lenne elfogadható partnere önnek, mert elképzelhető, hogy nem
sikerül addig életben és nemzőképesen tartanunk önt, amíg ő szexuálisan
éretté válik, de bármely más kombináció elfogadható. Fontos számunkra, hogy
nagy valószínűséggel egészséges utódjuk szülessen.
– Miért? – kérdezte Nicole.
– Csekély, de nem teljesen elhanyagolható a valószínűsége annak, hogy
a küldetésük nem jár sikerrel, és kizárólag a Csomóponton maradt emberpárt
tudjuk majd megfigyelni. Mivel nemrégiben kijutottak az űrbe, és mindezt
külső segítség nélkül tették, különösen érdekesek a számunkra.
A beszélgetés a végtelenségig elhúzódhatott volna. Ám még néhány
kérdés után a Sas hirtelen felállt, és bejelentette, hogy eddig vehetett részt a
tárgyaláson. Arra biztatta az embereket, hogy mielőbb rendezzék az
„elhelyezés” kérdését, ahogy ő hívta azt, mivel szinte azonnal munkához
szeretne látni azokkal, akik visszaindulnak a Föld felé. Az ő feladatuk lesz,
hogy segítsenek neki megszervezni a „Rámán belüli Föld–modult”. Aztán
további magyarázkodás nélkül távozott a teremből.

♦♦♦♦

A három felnőtt megegyezett abban, hogy a gyerekeknek legalább egy

napig nem árulják el a Sassal tartott megbeszélés legfontosabb részleteit, hogy
legyen elég idejük átgondolni és maguk között megvitatni a fejleményeket.
Aznap éjjel, miután a gyerekek lefeküdtek, Nicole, Richard és Michael
lakrészük nappalijában ült össze, hogy halkan megbeszéljék a kérdést.
Elsőként Nicole szólalt meg, és beismerte, hogy dühösnek és
tehetetlennek érzi magát. Annak ellenére, hogy a Sas igyekezett tompítani a
dolog élét, alapvetően utasította őket, hogy részt vegyenek a visszatérési
küldetésben. És hogyan mondhatnának nemet? Az egész család fennmaradása
teljes mértékben a Sastól, illetve attól az intelligenciától függött, amelyet ő
képviselt. Nem hangzott el fenyegetés, de nem is kellett megfenyegetni őket.
Nem volt más választásuk, mint hogy teljesítsék a Sas utasításait.
– No de mégis ki maradjon a családból a Csomóponton? – tűnődött
fennhangon Nicole. Michael szerint egy felnőttnek mindenképp a
Csomóponton kellene maradnia. Érvelése hatásosnak bizonyult. Az adott
körülmények között bármelyik két gyereknek, még Simone–nak és Patricknek
is egy felnőtt élettapasztalatára lesz szüksége ahhoz, hogy egyáltalán esélyük
legyen a boldogságra. Michael ezek után felajánlotta, hogy a Csomóponton
marad, mivel szerinte egyébként is valószínűtlennek tűnik, hogy megérné a
visszaút végét.
Mindhárman úgy vélték, hogy a Csomópont intelligenciája úgy
tervezheti hogy nagyobbrészt átaludják a visszautat a Naprendszerbe.
Máskülönben mi célt szolgáltak volna az alvásvizsgálatok? Nicole–nak nem
tetszett, hogy a gyerekek életéből ki fog maradni egy kulcsfontosságú fejlődési
szakasz. Felvetette, hogy inkább egyedül megy vissza, és a családból mindenki
más maradjon a Csomóponton. Végtére is, érvelt, miután megtették az utat, a
gyerekeknek amúgy sem lehet „normális” életük a Földön.
– Ha helyesen értelmezzük a Sas szavait – mondta –, akkor bárki, aki
visszatér, végül utas marad a Rámán, amely a galaxis egy másik szeglete felé
indul majd tovább.
– Ezt nem tudjuk biztosan – vetette ellen Richard. – Másrészt viszont
bárkit, aki itt marad, arra kárhoztatunk, hogy a saját családján kívül soha ne
találkozhasson más emberi lénnyel.
Aztán hozzátette, hogy minden körülmények között részt akar venni a
visszaúton, és nem kizárólag azért, hogy társaságot biztosítson Nicole–nak,
hanem a kaland miatt is.
 Ezen az első estén még nem sikerült megegyezniük arról, mi legyen a
gyerekek sorsa. A felnőttek kérdésében azonban határozott elhatározásra
jutottak. Michael O’Toole a Csomóponton marad. Nicole és Richard
visszautaznak a Naprendszerbe.
Amikor a megbeszélés után lefeküdt, Nicole sokáig nem bírt elaludni.
Egyre a különböző lehetőségeket latolgatta a fejében. Abban biztos volt, hogy
Simone–ból jobb anya lesz, mint Katie–ből. Ráadásul Simone és Michael
rendkívül jól kijöttek egymással, Katie pedig bizonyosan nem szeretne
elszakadni az édesapjától. No de ki legyen Simone partnere? Benjy, aki
őrülten szerette a nővérét, de sosem lesz képes értelmesen elbeszélgetni
senkivel?
Nicole órákon át csak forgolódott. Az igazat megvallva egyik megoldás
sem tetszett neki. Pontosan tudta, miből ered az aggodalma. Bárhogy is oldják
meg a kérdést, ismét arra kényszerül majd, hogy elszakadjon, méghozzá talán
örökre, legalább néhány szeretett családtagjától. Ahogy az ágyban feküdt az
éjszaka közepén, visszatértek a múltbéli elválások fájdalmai és szellemei.
Nicole szíve felsajdult, amikor elképzelte magának a búcsút, amire pár hónap
múlva sor kerül. Édesapja, édesanyja és Geneviève emlékképei fájdították
szívét. „Talán csak ennyi az élet – merengett átmeneti búskomorságában
fájdalmas elválások végtelen sora.”
 4
– Apa, anya, ébredjetek, beszélni szeretnék veletek!
Nicole épp álmodott. A család beauvois–i villája mögötti erdőben
sétálgatott. Tavasz volt, és fenséges színekben pompáztak a virágok.
Másodpercekbe telt, míg tudatosodott benne, hogy Simone ül az ágyukon.
Richard odahajolt hozzá, és homlokon csókolta a lányát. – Mi az,
kedves? – kérdezte.
– Michael bácsival együtt imádkoztunk reggel, és úgy láttam, hogy
nyugtalanítja valami. – Simone higgadt tekintete egyik szülőjéről a másikra
siklott. – Mindent elmondott a beszélgetésről, ami tegnap a Sas és köztetek
lezajlott.
Nicole rögtön felült, miközben Simone folytatta. – Több mint egy órám
volt rá, hogy mindent alaposan átgondoljak. Tudom, hogy csak egy
tizenhárom éves kamaszlány vagyok, de azt hiszem, megtaláltam a megoldást
erre az, izé, elhelyezési problémára, amivel mindenki boldog lesz a családban.
– Drága kis Simone – felelte Nicole, és kinyújtotta kezét a leánya felé –,
nem a te dolgod megoldani...
– Ne, anya – szakította félbe gyengéden Simone. – Kérlek, hallgass
végig! A megoldásom olyasmiben rejlik, ami nektek, felnőtteknek, eszetekbe
se jutna. Csak tőlem származhatott az ötlet. És egyértelműen így jár a
legjobban minden érintett.
Richard homloka ráncokba gyűrődött. – Mégis, miről beszélsz? –
kérdezte.
Simone mély lélegzetet vett. – Itt szeretnék maradni Michael bácsival a
Csomóponton. Feleségül fog venni, és mi leszünk a Sas „szaporodóképes
párja”. Michaelon kívül senkinek nem kell itt maradnia, de Benjyt is szívesen
magunkhoz vesszük.
– Hogy micsodaaaa? – kiáltotta Richard. Teljesen elképedt. – Michael
bácsi hetvenkét éves! Te még tizennégy sem vagy. Ez abszurd, nevetséges...
– Aztán hirtelen elhallgatott.
Az érett kamasz, aki az ő lánya volt, elmosolyodott. – Abszurdabb, mint
a Sas? – válaszolta. – Nevetségesebb, mint az a tény, hogy nyolc fényévet
utaztatok a Földről azért, hogy összeismerkedjetek egy intelligens
háromszöggel, aki most visszaküld minket oda, ahonnan jöttünk?
Nicole áhítattal és csodálattal bámulta Simone–t. Egy szót sem szólt,
csupán lánya felé nyújtotta a kezét, aztán szorosan magához ölelte őt.
Könnyek öntötték el Nicole szemét. – Semmi baj, anya – mondta Simone,
miután kibontakozott édesanyja karjaiból. – Amint elmúlt az első sokk hatása,
rá fogsz jönni, hogy amit javaslok, egyértelműen a legjobb megoldás. Ha
apával együtt akartok visszamenni, és szerintem így lenne helyes, akkor
Katie–nek, Ellienek vagy nekem itt kell maradnom Patrick, Benjy vagy
Michael bácsi partnereként. Sorra vettem a lehetőségeket. Michaellal nagyon
közel állunk egymáshoz. Ugyanaz a vallásunk. Ha itt maradunk és
összeházasodunk, akkor a többiek szabadon választhatnak. Itt maradhatnak
velünk, vagy visszatérhetnek a Naprendszerbe veled és apával.
Simone édesapja karjára tette a kezét. – Apa, tudom, hogy ez neked sok
szempontból nehezebb lesz, mint anyának. Michael bácsinak még nem
említettem az ötletemet. Egyértelműen nem ő javasolta. Ha te és anya nem
támogattok ebben, akkor nem működhet. Ez a házasság még akkor is épp elég
nehéz lesz Michaelnak, ha ti nem ellenzitek.
Richard a fejét csóválta. – Elképesztő vagy, Simone – mondta, és
átölelte a lányát. – Hadd gondolkozzunk el ezen egy keveset! ígérd meg
nekem, hogy addig nem említed ezt, amíg édesanyáddal meg nem vitattuk a
kérdést!
– Ígérem – mondta Simone. – Mindkettőtöknek nagyon köszönöm.
Szeretlek benneteket – tette hozzá a hálószobájuk ajtajához érve.
Aztán megfordult és végigment a megvilágított folyosón. Hosszú fekete
haja majdnem a derekáig ért. „Nővé értél – tűnődött el Nicole, ahogy Simone
kecses járását figyelte. – És nemcsak testileg. A korodhoz képest is sokkal
érettebb vagy.” Nicole elképzelte Michaelt és Simone–t mint férj és feleség, és
legnagyobb meglepetésére nem talált kivetnivalót a dologban. „Mindent
egybevetve – állapította meg magában Nicole, miután rájött, hogy a kezdeti
ellenkezés után Michael O’Toole felettébb örülne a megoldásnak –, a
javaslatod talán a legkevésbé ellenszenves döntés ebben a szorult helyzetben.”

♦♦♦♦

Simone nem ingott meg elhatározásában még az után sem, hogy Michael
komoly kifogásokat emelt „felajánlott vértanúsága” ellen. A lány felettébb
türelmesen elmagyarázta neki, hogy kizárólag kettejük frigye lehetséges, mivel
Katie és Michael mindenki megítélése szerint összeférhetetlenek, és Katie
egyébként is csak kislány volt, akit egy–másfél év választott még el a
szexuális érettségtől. Talán Michael szívesebben venné, ha Katie valamelyik
féltestvérével házasodna össze, és vérfertőzésre adná a fejét? Nem, nem,
felelte a férfi.
 Michael végül beleegyezett, amikor belátta, hogy nincs más életképes
megoldás, és sem Richard, sem Nicole nem ellenezte komolyabban az
egybekelésüket. Richard persze „a jelen rendkívüli körülmények között”
kifejezéssel mérsékelte hozzájárulását, de Michael számára egyértelmű volt,
hogy Simone édesapja legalább részben elfogadta, hogy tizenhárom esztendős
lánya hozzámenjen valakihez, aki akár a nagyapja is lehetne.
Egy hét alatt arra az elhatározásra jutottak, hogy Katie, Patrick és a kis
Ellie mindannyian megteszik a visszautat a Rámán Richarddal és Nicole–lal.
Patrick nem szívesen szakadt el édesapjától, de Michael O’Toole kegyesen
elismerte, hogy hatéves fia valószínűleg „sokkal izgalmasabb és teljesebb”
életet élhet, ha a család többi tagjával marad. Így már csak Benjy maradt. Az
imádni való kisfiúval, aki évei számát tekintve nyolcnak, értelmi képességeit
tekintve viszont legfeljebb háromnak számított, közölték, hogy mind a Rámán,
mind a Csomóponton szívesen látják. Benjy alig tudta felfogni, mi történik a
családjával, és egyértelműen nem készült fel még egy efféle nagy horderejű
döntés meghozatalára. A választás kényszere megrémítette és összezavarta őt;
teljesen kétségbeesett, és mély depresszióba süllyedt. Ennek eredményeképp a
család meghatározatlan ideig elnapolta a Benjy sorsát illető vitákat.

♦♦♦♦

– Egy–másfél, legfeljebb két napig leszünk távol – közölte a Sas

Michaellal és a gyerekekkel. – A Rámát egy innen körülbelül tízezer
kilométerre lévő üzemben alakítják át.
– De én is menni akarok! – jelentette ki sértődötten Katie. – Nekem is
vannak jó ötleteim a Föld–modulhoz.
– Téged a folyamat későbbi fázisaiba vonunk majd be – nyugtatgatta
Katie–t Richard. – Lesz egy tervezőközpontunk közvetlenül itt, a
tárgyalóteremben.
Richard és Nicole végül mindenkitől elbúcsúzott, és a folyosón
csatlakozott a Sashoz. Felvették különleges védőruhájukat, és átmentek a
részleg közös térségébe. Nicole látta, hogy Richard mennyire izgatott. – Te
aztán szereted a kalandokat, ugye, kedves? – kérdezte.
Richard bólintott. – Azt hiszem, Goethe mondta, hogy minden, amire az
ember vágyhat, négy kategóriába sorolható: szeretet, kaland, hatalom és
hírnév. A személyiségünket az határozza meg, hogy a négy alkotóelem milyen
arányban keveredik egymással. Számomra mindig is a kaland számított a
numero unónak.
Nicole elmerengett, amikor beszálltak a Sas mellett várakozó kocsiba. A
tető rájuk zárult, és ismét semmit sem láttak a közlekedési központba vezető
úton. „Nekem is fontos a kaland – gondolta Nicole. – Fiatal lányként pedig a
hírnév számított a legfőbb célomnak.” Elmosolyodott magában. „Most viszont
egyértelműen a szeretet... Unalmasak lennénk, ha sosem változnánk.”

♦♦♦♦

Egy ugyanolyan űrkomppal utaztak, mint amilyen eredetileg a

Csomópontra hozta őket. A Sas ült elöl, Richard és Nicole a hátsó üléseken. A
gömbmodulokra, a szállítófolyosókra és az egész kivilágított háromszögre
nyíló kilátás teljesen lenyűgözte őket.
A Szíriusz – a Csomópontot körülölelő űr uralkodó égi jelensége – felé
vették az irányt. A hatalmas, fiatal csillag fehéren izzott a távolban, nagyjából
akkorának tűnt, mint amekkorának a saját Napjuk látszott volna az aszteroida–
övezetből.
– Miért pont ezt a helyet választották a Csomópont megépítéséhez? –
kérdezte a Sastól Richard, miután már vagy egy órája repültek.
– Ezt hogy érti? – hangzott a válasz.
– Miért itt? Miért a Szíriusz–rendszerben, és nem másutt?
A Sas felnevetett. – Csupán átmenetileg tartózkodunk itt – felelte. –
Továbbindulunk, amint a Ráma útra kelt.
Richard sehogy sem értette a dolgot. – Úgy érti, az egész Csomópont
mozog? – Hátrafordult, és egy pillantást vetett a távolban halványan parázsló
háromszögre. – Hol helyezkedik el a meghajtórendszer?
– Mindegyik modul rendelkezik kisebb helyváltoztató eszközökkel, ám
azok csak vészhelyzetben kerülnek bevetésre. Az ideiglenes álláshelyek
közötti szállítást olyasmivel oldjuk meg, amit önök vontatónak hívnának;
rákapcsolódnak a gömbök oldalán található fedélzeti nyílásokra, és lényegében
a pályamódosításhoz szükséges teljes energiát ezek biztosítják.
Nicole–nak eszébe jutott Michael és Simone, és aggódni kezdett. – Hová
megy innen a Csomópont? – kérdezte.
– Valószínűleg még nincs pontosan meghatározva – válaszolta kitérően
a Sas. – Ez egyébként is sosem számítható ki előre, és attól függ, hogyan
haladnak a különböző tevékenységek. – Rövid hallgatás után folytatta. – Ha
egy adott helyen végzünk a munkánkkal, az egész konfigurációt, vagyis a
Csomópontot, a Hangárt és az Átszállóállomást egy másik érdekeltségi régióba
telepítjük át.
Richard és Nicole szótlanul bámultak egymásra a hátsó ülésen. Csak
nehezen tudták felfogni a Sas szavainak jelentőségét. Az egész Csomópont
mozgott! Túlságosan hihetetlennek tűnt. Richard úgy' határozott, hogy témát
vált.
 – Milyen kritériumoknak kell megfelelni, hogy űrjárónak tekintsenek
egy fajt? – kérdezte a Sastól.
– Űrjáró az, aki önállóan vagy az önmaga helyett küldött robotok révén
kimerészkedett szülőbolygója érzékelhető légterén kívülre. Ha a
szülőbolygónak nincs légköre, vagy a fajnak nincs saját szülőbolygója, akkor a
meghatározás némileg bonyolultabb.
– Úgy érti, léteznek olyan intelligens létformák, amelyek légüres térben
fejlődtek ki? Ez hogyan lehetséges?
– Önök légkörsoviniszták – felelte a Sas. – Mint minden más létforma,
önök is a sajátjukhoz hasonló környezetekben tudják csak elképzelni, hogy az
élet kifejezésre juttassa magát.
– Hány űrjáró faj népesíti be a galaxisunkat? – kérdezte valamivel
később Richard.
– Ez a vállalkozásunk egyik célkitűzése: hogy pontosan megfeleljünk
erre a kérdésre. Ne feledje, hogy több mint százmilliárd csillag található a
Tejútban. Valamivel több mint az egynegyedük körül bolygók keringenek. Ha
minden millió csillagból csupán egy valamely űrjáró faj otthona, akkor is
huszonötezer űrjáró létforma létezne pusztán ebben a galaxisban.
A Sas hátrafordult, Richardra és Nicole–ra szegezte a tekintetét. – Az
űrjárók becsült létszáma a galaxisban, valamint az űrjáró fajok előfordulási
sűrűsége bármely adott zónában III. szintű információ. Egy dolgot azonban
elárulhatok. Akadnak olyan életben bővelkedő zónák a galaxisban, ahol az
űrjáró fajok átlagos száma meghaladja az ezer csillagonként egyet.
Richard elismerően füttyentett. – Ez egyszerűen elképesztő! – fordult
izgatottan Nicole–hoz. – Azt jelenti, hogy az a helyi evolúciós csoda, amely
létrehozott minket, voltaképp az egész univerzumban általános paradigma.
Egyediek vagyunk, efelől kétség sem lehet, mivel a folyamat sehol másutt nem
ismétlődött volna meg ugyanúgy. De az a tulajdonság, amely valóban
kizárólag a mi fajunkra jellemző, nevezetesen, hogy képesek vagyunk
modellezni a világunkat, és megérteni mind a világot, mind azt, hogyan illünk
bele az átfogó rendszerbe, ez a képesség létformák ezreinek sajátja lehet!
Hiszen e képesség nélkül nem válhattak volna űrjárókká.
Nicole elveszettnek érezte magát. Eszébe jutott egy ehhez hasonló
pillanat, évekkel azelőttről, amikor Richarddal a polipókok barlangjának
fényképtermében járt, és csak nehezen sikerült felfognia a világmindenség
információtartalomban mért roppant kiterjedését. Most újfent rá kellett jönnie,
hogy az emberiség birodalma, minden, amit a faj bármely egyede valaha
megtanult vagy megtapasztalt, nem több egyetlen apró homokszemnél azon a
vízparti fövenyen, amely mindazt jelképezi, amit a világmindenség összes
értelmes létformája valaha tudott.
 5
Az űrkompjuk a Hangártól több száz kilométerre állt meg. A
létesítménynek furcsa alakja volt: az alja teljesen lapos, az oldala és a teteje
azonban ívelt. A Hangárban lévő három üzem – egy–egy mindkét oldalon és
egy középen – kívülről mind gömbburának tűnt. Hatvan–hetven kilométerre
magasodtak a szerkezet talapzata fölé. A gyárak között a tető jóval
alacsonyabban futott, mindössze nyolc–tíz kilométerrel a lapos aljzat felett,
így a Hangár külseje összességében olyasmire emlékeztetett, amilyennek egy
három–púpú teve hátát képzelnénk el, ha ilyen teremtmény valaha létezett
volna.
A Sas, Nicole és Richard már nem követte szemmel a tengeri csillagra
emlékeztető űrjárművet, amelyet a Sas szerint éppen átalakítottak, hogy
felkészítsék a következő útjára. A tengeri csillag a bal oldali púpból úszott elő.
Noha kisméretűnek számított mind a Hangárhoz, mind a Rámához képest, a
tengeri csillag mindegyik karjának vége közel tíz kilométerre nyúlt ki a
középponthoz képest. Forogni kezdett, amint kissé eltávolodott a Hangártól.
Mivel az űrkomp továbbra is úgy tizenöt kilométer távolságban „parkolt”, a
tengeri csillag percenként tízre növelte a forgási sebességét. Amint
stabilizálták a pörgés sebességét, a tengeri csillag hirtelen gyorsítva balra
távozott.
– Ezzel már csak a Ráma maradt ebből a csoportból – szólalt meg a Sas.
– A hatalmas kerék, amely elsőként állt be a sorba az
Átszállóállomásnál, négy hónappal ezelőtt távozott. Mindössze minimális
mértékű felújítást igényelt.
Richard szívesen feltett volna egy kérdést, de türtőztette magát. A
repülőút során már rájött, hogy a Sas önként megosztott velük minden
információt, amit átadhatott nekik. – A Ráma viszont meglehetősen komoly
kihívásnak bizonyult – folytatta a Sas –, és még mindig nem tudjuk, mikorra
készülünk el vele.
Az űrkomp megindult a Hangár jobb oldali kupolája felé, és a gömbbúra
felületén öt óránál fények villantak fel. Alaposabban szemügyre véve Richard
és Nicole megállapította, hogy kisebb zsilipajtók nyíltak meg. – Szükségük
lesz a védőruhájukra – jelentette be a Sas. – Hatalmas mérnöki teljesítményt
igényelt volna, hogy változtatható környezetet hozzunk létre egy ekkora hely
belsejében.
 Amíg az űrkomp bedokkolt a közlekedési központban találhatókhoz
hasonló hajóállásba, Nicole és Richard beöltözött. – Jól hallanak? – kérdezte a
Sas, hogy ellenőrizze a kommunikációs rendszert.
– Igen, vettem – felelte Richard a sisakjából. Nicole–lal egymásra
pillantottak, és felnevettek, mert eszükbe jutottak a Newton kozmonautáiként
eltöltött napok.
A Sas végigvezette őket egy hosszú, széles folyosón. A végén
befordultak jobbra egy ajtón, és egy tágas erkélyre léptek ki, tíz kilométerrel a
minden képzeletüket felülmúlóan hatalmas műhely felett. Nicole érezte, hogy
térde megremeg, ahogy lepillantott a gigantikus szakadékba. A súlytalanság
ellenére Richardot és Nicole–t is tériszony fogta el. Mindketten ugyanabban a
pillanatban fordultak el. Egymásra összpontosítottak, miközben megkísérelték
felfogni, amit az imént láttak.
– Érdekes látvány – jegyezte meg a Sas.
„Erősen visszafogott fogalmazás” – állapította meg magában Nicole.
Igen lassan ismét a lélegzetelállító panoráma felé fordította tekintetét. Ezúttal
mindkét kezével a korlátba kapaszkodott, hogy meg tudja tartani az
egyensúlyát.
Az alattuk elterülő üzem a Ráma egész Északi Félhengerét magában
foglalta, a dokktól, ahova egykor a Newtonnal csatlakoztak, és ahol bejutottak,
egészen a Központi–alföldig és a Szalag–tengerig. Mostanra eltűnt a tenger és
New York városa, de legalább annyi épületet lehetett látni ebben a zárt
műhelyben, mint az amerikai Rhode Island állam egész területén.
A Ráma északi végén található kráter és medence a külső burkolattal
együtt egyelőre érintetlen maradt. A Rámának ezek a részei a hídpadozatról
nézve, ahol álltak, Richardtól, Nicole–tól és a Sastól jobbra, majdhogynem
mögöttük helyezkedtek el. Előttük, a korlátra erősítve, tucatnyi egymástól
különböző felbontású távcsövet találtak, melyekkel mindhárman szemügyre
vehették a jól ismert, egy esernyő három bordájára emlékeztető létrákat és
lépcsőket, melyeknek harmincezer foka vezetett le (vagy fel) a Ráma
Középső–alföldjéig.
Az Északi Félhenger többi részét szétszedték, és most részekben
hevertek alattuk, melyek közvetlenül sem a medencéhez, sem egymáshoz nem
kapcsolódtak, az egymás melletti szakaszok mégis a megfelelő elrendezésben
terültek el egymás mellett. Minden rész nagyjából hat–nyolc
négyzetkilométeres lehetett, széleik pedig – az íveltségük miatt –
észrevehetően elemelkedtek a talajtól.
– Ebben a formában könnyebb elvégezni a kezdeti munkákat –
magyarázta a Sas. – Miután egymáshoz illesztettük a henger részeit, nehezebb
bejutni a rengeteg felszereléssel.
 A távcsövekbe belenézve Richard és Nicole jól látta, hogy a Központi–
alföld két különböző területén is serény munka folyik. Megszámlálni sem
tudták volna, hány robot járkál ide–oda az alattuk elterülő műhelyben. Sok
esetben azt sem tudták eldönteni, pontosan miféle tevékenységet végeznek.
Olyan léptékű munka folyt, amiről az emberek álmodni sem mertek volna.
– Azért hoztam fel önöket először ide, hogy áttekinthessék a
munkálatokat – szólalt meg a Sas. – Nemsokára lemegyünk a műhelybe, ahol
több részletet láthatnak majd.
Richard és Nicole döbbenten meredtek rá. A Sas felnevetett, aztán
folytatta mondandóját. – Ha alaposabban megfigyelik, és a fejükben
egymáshoz illesztik a részleteket, látni fogják, hogy a Középső–alföld két
kiterjedt területét, egyet a Szalag–tenger közelében, egyet pedig majdhogynem
a lépcsőknél, teljesen lecsupaszítottak. Ide húzunk fel új szerkezeteket. E két
terület között a Ráma pontosan úgy néz ki, amilyennek megismerték, mielőtt
elhagyták a hajót. Ahhoz az elvhez tartjuk magunkat, hogy kizárólag azokon a
régiókon változtatunk, amelyeket a következő küldetés során használatba
fognak venni.
Richard arca felderült. – Ezzel azt akarja mondani, hogy ezt az űrhajót
újra meg újra útnak indítják? És hogy minden küldetéshez csupán a szükséges
átalakításokat végzik el?
A Sas bólintott.
– Akkor lehetséges, hogy az a komplexum, amit mi New Yorknak
neveztünk el, egy sokkal korábbi küldetéshez épült, és egyszerűen azért
maradt ott, mert nem volt szükség az átalakítására?
A Sas semmit sem válaszolt Richard költői kérdésére. A Középső–alföld
északi területére mutatott. – Amott lesz a lakóhelyük. Nemrégiben végeztünk
az infrastruktúrával, amit önök „közműveknek” hívnának, vagyis a víz– és
energiaellátás biztosításával, a csatornázással és a felszíni
környezetszabályozással. A folyamat hátralévő részében lehetőség nyílik némi
rugalmasságra a tervezésben. Ezért hoztuk ide önöket.
– Mi az a kis kupolás épület a megtisztított területtől délre? – kérdezte
Richard. Még mindig nem sikerült túltennie magát azon, hogy New York talán
a Ráma egy korábbi küldetéséről maradt hátra.
– Az ott az irányító központ – válaszolta a Sas. – A lakóhelyük
kezeléséhez szükséges felszerelést fogjuk tárolni ott. Az irányító központ
általában a lakóterület alatt, a Ráma burkában rejtőzik, ám az önök esetében a
tervezők úgy döntöttek, hogy az Alföldön helyezik el.
– És mi az a nagy terület ott? – érdeklődött Nicole, és egy megtisztított
területre bökött északon, ahol a Szalag–tenger lett volna, ha a Rámát a korábbi
formájában szerelték volna újra össze.
 – Nem árulhatom el, milyen célt szolgál – felelte a Sas. – Valójában
meglepőnek találtam, hogy egyáltalán megmutathatom önöknek, hogy létezik.
A visszatérő utasaink többnyire semmit nem tudhatnak arról, mi található még
a járműben, a saját lakóhelyükön kívül. Elvben minden fajnak a saját modulján
belül kell maradnia.
– Nézd azt a dombot vagy tornyot ott, középen! – mondta Richardnak
Nicole, hogy felhívja a figyelmét egy másik területre. – Legalább két
kilométer magas lehet.
– Az alakja pedig egy fánkra emlékeztet. Úgy értem, kimélyítették a
közepét.
Jól látszott, hogy a vélhetőleg másik lakóhely falaival mostanra szinte
teljesen elkészültek. Odalent a műhelyben semmit sem láthatnak majd a
belsejéből.
– Elárulhatja, ki vagy mi fog élni ott? – érdeklődött Nicole.
– Jöjjenek! – mondta határozottan a Sas, és a fejét csóválta. – Ideje
lemennünk.
Richard és Nicole nagy nehezen elszakadtak a távcsövektől, gyors
pillantást vetettek saját lakóhelyük általános elrendezésére (melynek
megépítése még közel sem jutott olyan előrehaladott állapotba, mint a másiké),
majd a Sas után kimentek a folyosóra. Öt perc gyaloglás után elérkeztek a Sas
által liftnek nevezett szerkezethez.
– Gondosan csatolják be magukat az ülésekbe! – tanácsolta vezetőjük. –
Meglehetősen sebes lesz az út lefelé.
A bizarr, ovális burok erőteljesen és pillanatok alatt gyorsult. Kevesebb
mint két perc elteltével épp ilyen hirtelenül fékeztek le. Leértek a műhely
szintjére. – Ez a szerkezet óránként háromszáz kilométert képes megtenni? –
kérdezte Richard, miután fejben elvégzett néhány számítást.
– Hacsak nem kell sietni – felelte a Sas.
Richard és Nicole kimentek vele az üzemcsarnokba. Gigantikus volt.
Sok szempontból még döbbenetesebbnek hatott, mint maga a Ráma, mivel az
óriási űrhajó fele szétszerelve hevert körülöttük. Mindkettejüknek eszükbe
jutott a letaglózó érzés, ami a Ráma székliftjében utazva kerítette hatalmába
őket, ahogy a Szalag–tengeren túli titokzatos szarvakat bámulták a déli
medencében. Most ismét tisztelettel és ámulattal eltelve figyelték az üzemben
körülöttük és felettük zajló tevékenységet.
A lift közvetlenül a saját lakóhelyüknek szánt szakasz előtt tette ki őket.
Előttük a Ráma burka hevert. Miközben a lift kijáratához mentek, ellenőrizték
a vastagságát. – Nagyjából kétszáz méter vastag – jegyezte meg Richard
Nicole–nak, és ezzel megválaszolta az egyik olyan kérdést, amely a Rámán
töltött első napjaik óta érdekelte őket.
 – Mi lesz a lakóhelyünk alatt, a burokban? – kérdezte Nicole.
A Sas négy ujja közül hármat a magasba emelt, amivel azt jelezte, hogy
III. szintű információról érdeklődnek. Mindkét ember felnevetett.
– Ön is velünk utazik? – kérdezte a Sastól pár pillanattal később Nicole.
– Vissza a Naprendszerbe? Nem, nem tehetem – felelte. – De el kell
ismernem, hogy érdekes lenne.
A Sas egy szorgos tevékenységtől nyüzsgő területhez vezette őket. Több
tucat robot munkálkodott egy nagyjából hatvan méter magas, tekintélyes,
henger alakú szerkezeten. – Ez lesz a fő vízvisszaforgató üzem – mondta a
Sas.
– Minden folyadékot, ami a lefolyókba vagy csatornákba kerül a
lakóhelyük területén, végül ide vezetünk el. A megtisztított vizet csöveken
visszajuttatjuk a telepre, a többi vegyületet pedig visszatartjuk más lehetséges
célokra. Az üzemet lezárjuk, és nem tudnak behatolni oda. Magasan az önök
fejlettségi szintje feletti technológiákat használunk benne.
A Sas ezután egy létrán felkalauzolta őket magába a lakóhelybe.
Mindenütt körbevezette őket. Minden részlegben megmutatta Richardnak és
Nicole–nak az adott terület főbb jellegzetességeit, aztán, szünetet sem tartva,
az egyik robotot vette igénybe arra, hogy átszállítsa őket a szomszédos
szektorba.
– Pontosan mit várnak el tőlünk? – érdeklődött pár óra elteltével Nicole,
amikor a Sas épp leendő otthonuk egy másik szakaszába készült átvinni őket.
– Semmi különöset – felelte a Sas. – Ez lesz az egyedüli alkalom, hogy
magában a Rámában járnak. Azt szerettük volna, ha valamiféle elképzelést
alakítanak ki magukban a lakóhelyük méretéről, hátha ez kell ahhoz, hogy
otthonosabban részt vehessenek a tervezési folyamatban. A lakómodulban van
egy egyhuszad százalékos méretarányú modell; a munka hátralévő részét ott
fogjuk elvégezni. – Richardra és Nicole–ra nézett. – Indulhatunk, amikor csak
jónak látják.
Nicole leült egy szürke fémládára, és körbejártatta a tekintetét. A
robotok száma és változatossága önmagában elegendő lett volna ahhoz, hogy
elszédüljön. Azóta nem tudott felocsúdni a kábulatból, amióta kisétáltak az
üzemcsarnok erkélyére, és mostanra végképp eltompult. Odanyújtotta a kezét
Richardnak.
– Tudom, hogy a látottakat kellene vizsgálnom, kedvesem, de már
semmit nem vagyok képes felfogni. Teljesen telítődtem.
– Én is – vallotta be Richard. – Elképzelni sem mertem volna, hogy
létezhet bármi is, ami a Rámánál is döbbenetesebb és csodálatosabb, de ez a
gyár egyértelműen az.
– Belegondoltál már, mióta idejöttünk – tűnődött el Nicole –, hogy
nézhet ki az az üzem, ahol ezt a helyet elkészítették? Vagy inkább azt a
szerelősort képzeld el, amelyiken a Csomópontot összerakták!
Richard felnevetett. – Ezt a gondolatmenetet a végtelenségig
folytathatnánk. Ha a Csomópont valóban gép, mint ahogy annak tűnik, vitán
felül magasabb rendű a Rámánál. A Rámát valószínűleg itt tervezték. Úgy
vélem, hogy a Csomópont irányítja. No de mi készítette és irányítja a
Csomópontot? Vajon egy hozzánk hasonló lény, mely valamiféle biológiai
törzsfejlődés eredménye? És vajon létezik még bármely olyan értelemben,
amit felfoghatunk, avagy másféle entitássá vált, amely megelégszik azzal,
hogy alakító hatalmát az általa alkotott csodálatos gépezetek létezése által
érzékeljük?
Richard leült a felesége mellé. – Ez még számomra is túl sok. Azt
hiszem, én is eleget láttam... Gyerünk vissza a gyerekekhez!
Nicole odahajolt hozzá és megcsókolta. – Rendkívül okos vagy, Richard
Wakefield – mondta. – Tudod, hogy ez az egyik oka annak, hogy szeretlek.
Egy villástargoncára emlékeztető robot gördült el nem messze tőlük,
felgöngyölt fémlemezekből álló terhével. Richard ismét hitetlenkedve ingatta a
fejét. – Köszönöm, kedves – szólalt meg némi kivárás után. – Tudod, hogy én
is szeretlek.
Együtt álltak fel, aztán intettek a Sasnak, hogy most már indulhatnak.

♦♦♦♦

Másnap este a lakómodulbeli lakrészükben Richard és Nicole is éber

volt még harminc perccel a szerelmeskedésük után. – Mi az, kedves? –
kérdezte Nicole. – Valami baj van?
– Ma megint rám ereszkedett a köd – válaszolta Richard. – Három órán
át tartott.
– Te jó ég! – mondta Nicole. Felült az ágyon. – Most már jól vagy? Ne
hozzam a letapogatót, hátha a biometriából kideríthetek valamit?
– Felesleges – felelte a fejét csóválva Richard. – A köd sosem
mutatkozott meg a gépeiden. De ez tényleg nyugtalanná tett. Rájöttem, milyen
nagymértékben cselekvésképtelen vagyok ilyenkor. A legalapvetőbb
tevékenységekre is alig vagyok képes, arra pedig, hogy egy vészhelyzetben
segítsek neked vagy a gyerekeknek, végképp képtelen lennék. Teljesen
megrémít a dolog.
– Fel tudod idézni, most mi váltotta ki?
– Tökéletesen. Mint mindig. A hangárba tett utunkra gondoltam, és arra
a másik élőhelyre. Véletlenül eszembe jutott néhány összefüggéstelen jelenet a
bolyongásom idejéről, aztán hirtelen rám ereszkedett a köd. Teljesen
megbénított. Még abban sem vagyok biztos, hogy az első öt percben téged
felismertelek volna.
– Sajnálom, kedves – mondta Nicole.
– Egészen olyan, mintha valami ellenőrizné a gondolataimat. És amikor
elérek az emlékeim egy bizonyos részéhez, bumm, valamiféle figyelmeztetést
kapok.
Richard és Nicole majdnem egy percig némán ült.
– Ha lehunyom a szemem – szólalt meg Nicole –, még mindig magam
előtt látom a Ráma belsejében sürgölődő robotokat.
– Én is.
– Mégis nehéz elhinnem, hogy valóban megtörtént, és nemcsak
álmodtam vagy egy filmen láttam. – Nicole elmosolyodott. – Teljesen
hihetetlen életet éltünk az elmúlt tizennégy évben, ugye?
– Tényleg – felelte Richard, aztán átfordult a másik oldalára, ahogyan
aludni szokott. – És ki tudja, lehet, hogy a legérdekesebb rész még előttünk
van.
 6
Az Új Éden holografikus modelljét a tágas tárgyalóterem közepére
vetítették ki 1:2000 arányban. A Ráma belsejében a tényleges földi lakóhely
százhatvan négyzetkilométernyi területet fog lefedni a Középső–alföldön,
közvetlenül az északi lépcsőtől kiindulva. A kerülete húsz kilométer lesz a
henger pereme mentén, nyolc kilométer mélyen fog benyúlni a
forgástengellyel párhuzamosan, és nyolc kilométer magas lesz a telep
szintjétől a föléjük tornyosuló mennyezetig.
Az Új Éden lakómodulban lévő modellje azonban, melyet a Sas, Richard
és Nicole használt, jóval kezelhetőbb méretű volt. Gond nélkül elfért egyetlen
nagyobb helyiségben, a holografikusan kivetített kép pedig lehetővé tette a
tervezők számára, hogy kedvükre sétálgathassanak a különböző szerkezetek
között. A változásokat a számítógépes tervező alprogramok segítségével
hajtották végre, a Sas szóbeli utasításaira.
– Megint meggondoltuk magunkat – jelentette be Nicole a Sassal tartott
harmadik maratoni megbeszélés elején, és fekete „zseblámpájával” kört rajzolt
a telep közepén álló sűrű épületegyüttes köré. – Már rossz ötletnek tartjuk,
hogy minden egy helyen összpontosuljon, és az emberek egymás hegyén–
hátán éljenek. Richarddal úgy gondoljuk, hogy több értelme lenne annak, ha a
lakókörzetek és a kisebb boltok négy különálló településen oszlanának el a
négyszög sarkaiban. Kizárólag a mindenki által közösen használt épületek
alkotnák a központi komplexumot.
– Az új elképzelés természetesen alapjaiban változtatja meg a
közlekedés rendjét, amit tegnap beszéltünk meg egymással – tette hozzá
Richard ezenkívül pedig a parkoknak, a Sherwoodi erdőnek, a Shakespeare–
tónak és az Olümposz–hegynek kijelölt területek elhelyezkedését is. De az
eredeti elemek így is beleférnek az Új Éden jelenlegi tervébe. Tessék, nézze
meg ezt a vázlatot, és láthatja, mit hova helyeztünk át.
A Sas mintha elfintorodott volna, ahogy emberi segítőtársaira meredt.
Egy másodperc kivárás után rápillantott a Richard által készített térképre. –
Remélem, ez lesz az utolsó komolyabb módosítás – jegyezte meg. – Nem
haladunk, ha minden alkalommal lényegében elölről kell kezdeni a tervezési
folyamatot.
– Sajnáljuk – mondta Nicole. – De időbe telt, míg felfogtuk a ránk bízott
feladat horderejét. Mostanra megértettük, hogy több mint kétezer ember
hosszú távú lakókörnyezetét kell kialakítanunk; ha többszöri próbálkozást
igényel, hogy jól sikerüljön, akkor rá kell szánni az időt.
– Látom, hogy megint növelték a központi komplexumon belüli
nagyméretű létesítmények számát – állapította meg a Sas. – Milyen célt
szolgál ez az épület a könyvtár és az előadóterem között?
– Sport– és szabadidőközpont – válaszolta Nicole. – Lesz benne
futópálya, baseball–, futball és több teniszpálya, tornaterem és úszómedence:
és mindegyiknél elegendő ülőhely a nézőtéren, hogy szinte az összes polgár
elférjen bennük. Richarddal úgy gondoljuk, hogy a sportnak különösen fontos
szerep jut majd az Új Edenben, elsősorban azért, mert a mindennapos
feladatok többségét biotok fogják ellátni.
– Növelték a kórház és az iskolák méretét is...
– Amikor először kiosztottuk a területeket, túlságosan konzervatívan
jártunk el – szakította félbe Richard. – Nem volt elegendő alapterület az olyan
tevékenységekhez, amelyeket ebben a pillanatban még nem tudunk
meghatározni.
Az első két megbeszélés külön–külön tíz órán át tartott. Richardot és
Nicole–t is meglepte, hogy a Sas milyen gyorsan képes pontosan
meghatározott tervezési utasításokra lefordítani a megjegyzéseiket. A
harmadik megbeszélésen már nem ejtette őket ámulatba a szintézis sebessége
és pontossága. A földön kívüli biot ugyanakkor rendszeresen meglepte őket
azzal, mennyire élénken érdeklődik bizonyos kulturális aspektusok iránt.
Például hosszasan faggatta őket a névről, amit az új telepnek adtak. Miután
Nicole elmagyarázta, hogy az új lakóhelynek feltétlenül saját névvel kell
rendelkeznie, a Sas megérdeklődte, mi a jelentése és a jelentősége az „Új
Éden” kifejezésnek.
– Az egész család szinte egy egész estét töltött el a lakóhely nevének
megvitatásával – magyarázta Richard –, és több elfogadható javaslat is
született, melyek többsége fajunk történelméből és irodalmából származott.
Sokáig az Utópia tűnt a befutónak. Komolyan fontolgattuk még az Árkádiát,
az Elíziumot, a Paradicsomot, a Concordiát és a Beauvois–t. A végén az Új
Édent véltük a legjobb választásnak.
– Tudja – tette hozzá Nicole –, a mitológiabeli Éden volt a kezdete
annak, amit a mi modern nyugati civilizációnknak nevezhetnénk. E buja,
zöldellő kertről úgy gondolták, hogy egy mindenható Isten, a világmindenség
egészének megalkotója tervezte, kifejezetten az embereknek. Ezt az első Édent
a létformák gazdagsága és a technika hiánya jellemezte.
Az Új Éden is kezdet. Ám szinte mindenben épp az ellentéte az ősi
kertnek. Az Új Éden technikai csoda, ahol az emberen kívül, legalábbis
eleinte, egyetlen más létforma sincs.
 Miután elkészültek a kolónia általános alaprajzával, még mindig több
száz részlet maradt, amiről határozni kellett. Katie–re és Patrickre bízták, hogy
mind a négy település számára tervezzék meg a környék parkjait. Noha
egyikük sem látott még egyetlen valódi fűszálat, igazi virágot vagy magasba
nyúló fát, rengeteg filmet végignéztek már, és számtalan fényképet láttak.
Végül mind a négy falu számára különböző, ízlésesen elrendezett öthektáros
szabad teret, közkerteket és békés sétányokat terveztek.
– De honnan szerzünk füvet? Es virágokat? – kérdezte a Sastól Katie.
– A földi emberek hozzák majd magukkal – hangzott a felelet.
– Honnan fogják tudni, mit hozzanak?
– Valaki meg fogja mondani nekik.
Szintén Katie fedezte fel, hogy az Új Éden terveiből kimaradt egy
kulcsfontosságú elem, olyasvalami, ami meghatározó szerepet játszott az esti
mesékben, melyeket édesanyjától hallott kisebb korában. – Még sosem láttam
állatkertet – mondta. – Lehet állatkert az Új Édenben?
A Sas a következő megbeszélésen úgy változtatta meg az alaptervet,
hogy egy kis állatkert kerüljön a Sherwoodi erdő mellé.

♦♦♦♦

Az Új Éden legtöbb technikai részletét Richarddal együtt dolgozta ki a

Sas. Nicole szakterülete a lakókörnyezet kialakítása lett. A Sas eredetileg
mindenkinek egyfajta, egységesen bebútorozott házat javasolt az egész
telepen. Nicole hangosan felnevetett. – Egyértelműen nem ismersz még eléggé
minket mint fajt – mondta. – Az embereknek változatosság kell. Máskülönben
elunjuk magunkat. Ha mindegyik otthont egyformára készítenénk, az emberek
rögtön hozzálátnának az átalakításukhoz.
Mivel idejük korlátozott volt (a Sas információigénye miatt Richard és
Nicole napi tíz–tizenkét órát dolgozott; szerencsére Michael és Simone
szívesen gondoskodott a gyerekekről), Nicole nyolc alapvető háztípus és
négyféle elemes bútorgarnitúra mellett döntött. így összesen harminckét
különböző elrendezés állt a rendelkezésükre. Azzal, hogy mind a négy
településen variálta az épületek külső megjelenését (aminek a részleteit
Richarddal dolgozta ki, miután Michael O’Toole történész hasznos
tanácsokkal látta el), Nicole végül sikeresen elérte célját, hogy olyan
lakókörnyezetet alkosson, amely sem monotonnak, sem sterilnek nem tűnt.
Richard és a Sas alig néhány óra alatt megegyeztek az Új Éden külső és
belső közlekedési és kommunikációs hálózatának részleteiben. Sokkal több
gondjuk akadt az átfogó környezetszabályozás és a biotok megtervezésével. A
Sas eredeti elképzelése, amelyen az Új Édent ellátó infrastruktúra alapult,
mindennap tizenkét óra napfényt és tizenkét óra sötétséget feltételezett. A
napsütéses, a felhős és az esős időszakok rendszeresen és kiszámíthatóan
váltakoztak volna. Gyakorlatilag nem lett volna időtől és tértől függő
hőmérsékletingadozás.
Amikor Richard azt kérte, hogy a nappalok és éjszakák hossza
évszakonként változzon, és legyen több változatosság az időjárás
paramétereiben, a Sas nyomatékosan közölte, hogy a lakóhely roppant
légterében fellépő ilyen „jelentős mértékű ingadozás” jóval több „alapvető
számítási kapacitást” igényelne, mint amennyit az infrastruktúra kialakításakor
eredetileg biztosítottak. A Sas azt is megjegyezte, hogy át kellene tervezni és
újra kellene vizsgálni a fő szabályozó algoritmusokat, és ennek következtében
későbbi időpontra kellene halasztani az indulást. Nicole osztotta Richard
véleményét az időjárás és az évszakok kérdésében, és elmagyarázta a Sasnak,
hogy a valódi emberi viselkedés („ön és a csomópontbeli intelligencia pedig
nyilvánvalóan ezt akarja megfigyelni”) mindkét tényezőtől nagyban függött.
Végül kompromisszumot kötöttek. A nappalok és éjszakák hossza a föld
harmincadik szélességi fokának megfelelően váltakozna. Az Új Éden időjárása
előre megszabott határok között természetesen fog változni, a fő szabályozó
pedig csak akkor fog működésbe lépni, ha az értékek elérik a „mintadoboz”
széleit. így a hőmérséklet, a szél és a csapadék adott tűréshatárok között
ingadozik majd. Két kérdésben azonban a Sas hajthatatlan maradt. Nem lehet
villámlás és nem lehet jég. Ha e kettő közül (mivel „új változókat” vinnének
bele a számítási modellbe) bármelyik kialakulása fenyegetne, a szabályozó
rendszer automatikusan normalizálná az időjárást még akkor is, ha a többi
paraméter értéke a mintadobozon belül marad.
A Sas eredeti szándéka az volt, hogy megtartja ugyanazokat a típusú
biotokat, melyek az első két Ráma űrhajóban dolgoztak. Richard és Nicole
azonban mindketten kihangsúlyozták, hogy a rámai biotok, különösen a
százlábúakra, imádkozó sáskákra, tarisznyarákokra és pókokra emlékeztetők,
nem lesznek megfelelőek.
– Azok a kozmonauták, akik átszálltak a két Ráma űrhajóra –
magyarázta Nicole nem tekinthetők átlagos embereknek. Voltaképp épp az
ellenkezője igaz rájuk. Külön kiképeztek minket arra, hogyan bánjunk a
bonyolult mechanikus szerkezetekkel... némelyik biot viszont még minket is
megijesztett. Az átlagemberek, akikből az Új Éden lakóinak zöme fog
kikerülni, egyáltalán nem venné jó néven, ha körülötte mindenfelé ilyen
mechanikus szerkezetek szaladgálnának.
Több órás tanácskozás után a Sas beleegyezett, hogy újratervezze a
karbantartó biotokat. A szemetet például a jellegzetes földi kukás kocsikra
emlékeztető szerkezetek fogják begyűjteni; mindössze vezető nem lesz
bennük. A szükséges építkezési munkákat olyan robotok fogják végezni,
amelyek alakja a hasonló feladatokhoz tervezett járművekre hasonlít majd.
Ekképp a furcsa gépezetek külsőre ismerősnek fognak tűnni a telepeseknek, és
ily módon mérsékelhetők lesznek az idegenségiszonyból fakadó félelmeik.
– Mi legyen a rutinszerű, mindennapos tevékenységekkel? – érdeklődött
a Sas az egyik hosszú megbeszélés végén. – Eredetileg arra gondoltunk, hogy
hangparancsoknak engedelmeskedő, ember formájú biotokat használnánk
nagy számban, hogy megkíméljük a telepeseket a lélekölő munkától. Tetemes
mennyiségű időt töltöttünk a modell tökéletesítésével.
Richardnak tetszett a robotsegédek ötlete, Nicole azonban tartott tőle.
– Életbevágóan fontos – mondta hogy ezek az emberi biotok azonnal
felismerhetők legyenek. Még véletlenül sem szabad előfordulnia annak, hogy
bárki, akár egy kisgyerek, embernek nézze őket.
Richard a bajsza alatt kuncogott. – Túl sok sci–fit olvasol – állapította
meg–
– De a probléma valós – tiltakozott Nicole. – El tudom képzelni, milyen
minőségű emberi biotok készülnének itt, a Csomóponton. Nem azokról a
lélektelen utánzatokról beszélünk, amiket a Rámán láttunk. Az emberek
elborzadnának, ha képtelenek lennének megkülönböztetni a gépeket az
emberektől.
– Akkor korlátozzuk a változatok számát! – reagált Richard. – És az
elsődleges funkciójuk alapján könnyen beazonosíthatóak lesznek. így
megfelel? Kár lenne nem kihasználni az itteni hihetetlen technikai fejlettség
előnyeit.
– Talán működhet a dolog – mondta Nicole –, feltéve hogy egy gyors
eligazításon mindenkivel megismertethetjük az alaptípusokat. Mindenképp
gondoskodnunk kell róla, hogy ne adódjanak gondok abból, ha tévesen
embernek hiszik őket.

♦♦♦♦

Több hetes megfeszített munka után az alapvető fontosságú tervezési

kérdések java megoldódott, így valamennyivel csökkent a Richardra és
Nicole–ra nehezedő terhelés. Ismét többé–kevésbé normális életet élhettek a
gyerekek és Michael társaságában. Egyik este váratlanul megjelent a Sas, és
közölte velük, hogy az Új Éden tesztelése az utolsó fázisba ért, melynek során
elsősorban azt vizsgálták, képesek–e az új algoritmusok a lehetséges
körülmények széles skáláján ellenőrizni és szabályozni a környezetet.
 – Mellékesen – folytatta a Sas – gázcserélő eszközöket, avagy GáCsÉ–
ket állítottunk be mindenfelé: a Sherwoodi erdőben, a parkokban, a tó partján
és a hegyoldalon, ahol idővel a Földről származó növények fognak növekedni.
A GáCsÉ–k ugyanúgy működnek, mint a növények, vagyis széndioxidot
nyelnek el, és oxigént bocsátanak ki, és mennyiség szempontjából is
megfeleltethetők nekik. Megakadályozzák, hogy a légkörben felgyűljön a
széndioxid, ami hosszabb távon csökkentené az időjárást szabályozó
algoritmusok hatásfokát. A GáCsÉ–k működtetése némi energiát igényel, ezért
csekély mértékben csökkentettük a korai időszakban a telepesek számára
biztosított napi energiamennyiséget. Ám amint elszaporodnak a növények,
eltávolíthatják a GáCsÉ–ket, és bármiféle célra elegendő energia áll majd
rendelkezésre.
– Rendben van, Sas úr – szólalt meg Katie, amikor a Sas végzett. –
Mindannyian arra lennénk a leginkább kíváncsiak, hogy mikor indulunk.
– Ezt karácsonykor akartam elárulni – felelte a Sas, és mosolyként
értelmezhető apró ránc jelent meg a csőre sarkában –, addig pedig még két nap
hátra van.
– Jaj, most árulja el, kérem, Sas úr! – mondta Patrick.
– Nos... jól van – válaszolta földön kívüli társuk. – A Rámán a
hangárban végzett munkálatok befejezésének kitűzött dátuma január 11. Úgy
számolunk, hogy két nappal később, január 13–án délelőtt bepakolhatunk és
átszállíthatjuk önöket az űrkomppal.
„Az csak három hét – gondolta Nicole, és nagyot dobbant a szíve,
amikor tudatosodott benne a közeli indulás ténye. – Még rengeteg a
tennivaló.” Egy Pillantást vetett a szoba másik végébe, ahol Michael és
Simone ültek egymás mellett a kanapén. „Többek között téged kell
felkészítenem az esküvődre, gyönyörű kislányom.”
– Ezek szerint a születésnapodon fogunk összeházasodni, mama – szólalt
meg Simone. – Abban állapodtunk meg, hogy a szertartást egy héttel a család
indulása előtt fogjuk megtartani.
Önkéntelenül is könnyek tolultak Nicole szemébe. Leszegte a fejét, hogy
a gyerekek ne láthassák. „Még nem állok készen arra, hogy elbúcsúzzam –
gondolta Nicole. – Elviselhetetlen annak a puszta gondolata is, hogy soha
többé nem láthatom Simone–t.”

♦♦♦♦

Nicole úgy döntött, hogy kiszáll a családi társasjátékból, amely a

nappaliban folyt. Ürügyként azt hozta fel, hogy még néhány utolsó simítást
kell megbeszélnie a Sassal, valójában azonban rettenetesen nagy szüksége volt
néhány percnyi egyedüllétre, hogy megszervezze a Csomóponton töltendő
utolsó három hetét. Már vacsora közben végig azon tanakodott, mit kell még
elintéznie. Kis híján pánikba esett. Attól félt, hogy nem lesz elég idő, vagy
teljesen elfeledkezik valami létfontosságú teendőről. Miután azonban
gondosan lajstromba vette, mi mindent kell még elvégeznie, és elkészítette az
ütemtervet is, kicsit megnyugodott. Nem tűnt lehetetlennek mindent kipipálni
a listán.
Elektronikus jegyzettáblájába többek között azt jegyezte fel csupa
nagybetűvel, hogy: BENJY? Ahogy az ágy szélén ülve idősebbik, szellemileg
visszamaradott fiára gondolt, és azért szidta magát, hogy korábban nem
foglalkozott a kérdéssel, Nicole hangos kopogást hallott nyitott ajtaján.
Nehéznek tűnt elhinnie, hogy a véletlen hozta így.
– Ma–mi – szólalt meg vontatottan, arcán széles, ártatlan mosollyal
Benjy –, be–szél–he–tek ve–led? – Egy pillanatra elgondolkozott. – Most –
tette hozzá.
– Persze, kedvesem – felelte Nicole. – Gyere csak be, és ülj le ide
mellém az ágyra!
Benjy odament az édesanyjához, és átkarolta őt. Az ölét bámulta, és
akadozva beszélt. Nyilvánvalóan az érzelmeivel küszködött. – Te és Ri–chard
és a töb–bi–ek ha–ma–ro–san hosszú út–ra in–dul–tok – mondta.
– Így van – válaszolta Nicole tettetett vidámsággal.
– A–pa és Si–mone itt ma–rad–nak és össze–há–za–sod–nak?
Ez leginkább kérdésnek hangzott. Benjy már felemelte a tekintetét, és
arra várt, hogy Nicole megerősítse ezt. Amikor az édesanyja bólintott, Benjy
szemét könny futotta el, arca pedig eltorzult. – Na és Ben–jy? – kérdezte. –
Ben–jy–vel mi lesz?
Nicole a vállához húzta kisfia fejét, és együtt sírt Benjyvel. Egész testét
rázta a zokogás. Nicole dühös volt magára, amiért ilyen sokáig halogatta a
döntést. „Mindvégig tudta – gondolta. – Az első beszélgetés óta. És várt. Azt
hiszi, senkinek sincs szüksége rá.”
– Választhatsz, kedvesem – sikerült kinyögnie Nicole–nak, miután kicsit
összeszedte magát. – Szeretnénk, ha velünk jönnél. Az édesapád és Simone
pedig örülnének, ha velük maradnál.
Benjy úgy bámult az édesanyjára, mintha nem akarna hinni neki. Nicole
nagyon lassan elismételte azt, amit az imént mondott.
– Ez igaz? – kérdezte Benjy.
Nicole hevesen bólogatott.
Benjy egy pillanatra elmosolyodott, aztán elfordította a tekintetét.
Ezután hosszasan hallgatott. – Itt sen–ki sem lesz, a–ki–vel játsz–ha–tok –
szólalt meg végül, még mindig a falat bámulva. – Si–mone–nak pedig a–pá–
val kell majd tö–rőd–nie.
Nicole–t megdöbbentette, fia mennyire lakonikusan képes összefoglalni
az érveket. Úgy tűnt, vár valamire. – Akkor gyere velünk! – mondta
gyengéden Nicole. – Richard bácsi és Katie és Patrick és Ellie és én is nagyon
szeretünk, és azt szeretnénk, ha velünk tartanál.
Benjy odafordult édesanyja felé. Szeméből újra könnyek buggyantak
elő.
– Veled megyek, anya – jelentette ki, és Nicole vállára tette a kezét.
„Már régen eldöntötte ezt – állapította meg magában Nicole, ahogy
magához szorította fiát. – Okosabb, mint gondoltuk. Csak azért jött be, hogy
megbizonyosodjon arról, hogy szükségünk van rá.”
 7
– És Uram, add, hogy kellő becsben tartsam ezt a fiatal lányt, akivel
hamarosan egybekelek. Hadd részesüljünk mindketten szereteted ajándékában,
és hadd erősödjünk meg a Rólad való tudásban... Mindezeket a Te fiad
nevében kérjük, akit a Földre küldtél, hogy kimutasd a szeretetedet, és
megválts minket bűneinktől, ámen.
A hetvenkét esztendős Michael Ryan O’Toole szétnyitotta imára kulcsolt
kezét, és felnézett. Hálószobája íróasztalánál ült. Megnézte, mennyi az idő.
„Már csak két óra – gondolta és feleségül veszem Simone–t.” Egy pillantást
vetett Jézus és Sienai Szent Mihály maga előtt, az íróasztalán álló képére.
„Aztán este, a lakodalom és egyben Nicole születésnapi vacsorája után a
karjaimba vehetem ezt az angyalt. – Képtelen volt elfojtani a következő
gondolatot. – Uram, add, hogy ne kelljen csalódnia bennem!”
Michael benyúlt íróasztala fiókjába, és kihúzott onnan egy kis Bibliát. Ez
volt az egyetlen valódi könyve. Minden más olvasnivalóját apró adatkockákon
tárolta, melyeket egy elektronikus jegyzettáblába kellett belehelyeznie. A
Biblia különlegesnek számított, egy olyan élet mementójának, amit egykor egy
távoli bolygón élt.
Gyermekkorában és kamaszként mindenhová magával cipelte ezt a
Bibliát. Ahogy a kezében forgatta a kis fekete kötetet, Michaelt elözönlötték
az emlékek. Az első bevillanó jelenetben még kisfiú volt, hat vagy hét éves
lehetett. Édesapja otthon bement hozzá a szobájába. Michael épp baseballozott
a személyi számítógépén, és kissé kínosan érezte magát; mindig zavarba jött,
ha rendkívül komoly édesapja játszadozáson kapta őt.
– Michael – szólalt meg az édesapja ajándékot szeretnék adni neked. Egy
saját Bibliát. Egy valódi könyvet, amit úgy tudsz olvasni, hogy lapozol benne.
A fedőlapra ráírtuk a nevedet.
Édesapja átnyújtotta neki a könyvet, a kis Michael pedig halk
„Köszönöm”–mel fogadta el. A borító bőrből készült, és Michael kellemesnek
érezte a tapintását. – Ebben a kötetben találod – folytatta az édesapja – a
legjobb tanítást, amit az emberek valaha ismerni fognak. Olvasd el
figyelmesen! Olvasgasd gyakran! És e bölcsesség szerint irányítsd az életedet!
„Aznap éjjel a párnám alá csúsztattam a Bibliát – emlékezett vissza
Michael. – És ott is maradt. Egész gyermekkoromban. Még a gimnáziumi évek
alatt is.” Eszébe jutott, miféle machinációkat ötlött ki, amikor a gimnázium
baseballcsapata megnyerte a városi bajnokságot, és Springfieldbe indultak az
állami liga mérkőzéssorozatára. Michael oda is magával vitte a Bibliát, de nem
akarta, hogy a csapattársai meglássák. Nem számított „menőnek , ha egy
gimnáziumi sportoló Bibliával mutatkozott, az ifjú Michael O’Toole–ból
pedig még hiányzott a kellő önbecsülés ahhoz, hogy felülkerekedjen félelmén,
ha vele egykorú társai esetleg kikacagják emiatt. Ezért a piperedoboza
oldalában elkülönített egy helyet a Bibliának, és ott tárolta védőcsomagolásban
a könyvet. A springfieldi hotelszobában kivárta, amíg a szobatársa zuhanyozni
megy. Aztán elővette a Bibliát a rejtekhelyéről, és a párnája alá csúsztatta a
kötetet.
„Még a nászutunkra is magammal vittem. Kathleen annyira megértően
viselkedett. Ahogy mindig mindennel.” A Kajmán–szigetek ragyogó napsütése
és a lakosztályuk előtt fehérlő föveny emlékképe villant be egy pillanatra, amit
hirtelen a veszteség letaglózó érzése követett. – Hogy megy most a sorod,
Kathleen? – mondta fennhangon Michael. – Merre sodort az élet? – Lelki
szemei előtt látta őt, ahogy barna homokkőből épült lakásuk előtt pepecsel a
bostoni Commonwealth Avenue–n. „Matt, az unokánk már tizenéves lehet –
gondolta. – Vajon vannak többen is? Hányan lehetnek?”
Szíve egyre jobban sajgott, amikor maga elé képzelte a családját:
Kathleent, a lányát, Colleent, a fiát, Stephent és a sok unokát, ahogy helyet
foglalnak a hosszú asztalnál, és nélküle ünnepük a Karácsonyt. Képzeletében
hó szitált a sugárúton. „Gondolom, Stephen épp most mondja el a családi imát
– gondolta. – Mindig ő volt a legvallásosabb a gyerekek közül.”
Michael megrázta a fejét, visszatért a jelenbe, és az első oldalon
kinyitotta a Bibliát. A lap tetején kalligrafikus írással a Mérföldkövek szó állt.
Csupán néhány bejegyzés – összesen nyolc – alkotta élete legfontosabb
eseményeinek krónikáját.

67. 6. 13. A Massachusetts állambeli Bostonban feleségül vettem

Kathleen Murphyt
69. 1. 30. Bostonban megszületett a fiam, Thomas Murphy O’Toole
70. 4. 13. Bostonban megszületett a leányom, Colleen Gavin O’Toole
71. 12. 27. Bostonban megszületett a fiam, Stephen Molloy O’Toole
92. 2. 14. A kaliforniai Pasadenában elhunyt Thomas Murphy O’Toole

Itt, elsőszülött fia halálánál Michael szeme megakadt, és pillanatok alatt

megtelt könnyel. Élénken emlékezett arra az évekkel korábbi borzalmas Bálint
napra. Kathleent elvitte vacsorázni a bostoni kikötő egyik halászéttermébe.
Már majdnem elfogyasztották az ételüket, amikor értesültek a hírekről. –
Sajnálom, hogy késlekedtem a desszerttel – kért tőlük elnézést az asztaluknál
felszolgáló fiatalember. – A bárban néztem a híradót. Hatalmas földrengés
pusztított Dél–Kaliforniában.
A félelem abban a pillanatban elhatalmasodott rajtuk. Tommy, a család
büszkesége, miután a Holy Crossban ő búcsúzott a végzősök nevében,
ösztöndíjat kapott a Cal Techbe. O’Toole–ék otthagyták, ami a vacsorájukból
még megmaradt, és átrohantak a bárba. Ott megtudták, hogy a földrengés
csendes–óceáni idő szerint délután 5 óra 45–kor sújtott le a területre. A
hatalmas Szent András–törésvonal a Cajon–hágó közelében szétrepedt, a
szerencsétlen emberek, a kocsik és az épületek pedig az epicentrum
százmérföldes körzetében úgy hánykódtak a föld felszínén, akár a pórul járt
csónakok a tenger hurrikántól felkorbácsolt hullámain.
Michael és Kathleen egész este a híreket figyelte egyszer reménykedve,
máskor rettegve, miközben fokozatosan egyértelművé vált a 22. század
legnagyobb amerikai katasztrófájának nagyságrendje. A rengés a félelmetes
8,2–es erősségűnek bizonyult a Richter–skálán. Húszmillió ember maradt
ivóvíz, áram, közlekedési és távközlési eszközök nélkül. A földben keletkezett
tizenöt méteres repedések egész bevásárlóközpontokat nyeltek el.
Gyakorlatilag minden út járhatatlanná vált. A károk súlyosabbnak és
kiterjedtebbnek bizonyultak, mintha több atombomba–találat érte volna Los
Angeles belvárosát.
Kora reggel, voltaképp még hajnal előtt az Országos Katasztrófavédelmi
Hatóság közzétett egy telefonszámot a szeretteik után érdeklődők számára.
Kathleen O’Toole az üzenetrögzítőbe beolvasott minden rendelkezésére álló
információt: Tommy lakásának címét és telefonszámát, annak a mexikói
étteremnek a nevét és címét, ahol a fia dolgozott, hogy megkeresse a
zsebpénzét, valamint a barátnője címét és telefonszámát.
„Egész nap és egész este vártunk – emlékezett vissza Michael. – Aztán
felhívott Cheryl. Valahogy sikerült eljutnia kocsival a szülei poway–i házába.”
– Az étterem összedőlt, Mr. O’Toole – közölte vele könnyek között
Cheryl.
– Aztán kigyulladt. Beszéltem az egyik pincérrel, aki azért élte túl a
katasztrófát, mert épp kiment a teraszra, amikor megmozdult a föld. Tommy a
konyhához legközelebb eső asztalokat szolgálta ki...
Michael O’Toole mély lélegzetet vett. „Ez így nem jó” – emlékeztette
önmagát, miközben igyekezett kiverni a fejéből fia halálának fájdalmas
emlékeit. „Ez így nem jó – ismételte el magában. – Az öröm ideje ez, nem a
bánaté. Simone kedvéért most nem szabad Tommyra gondolnom.”
Becsukta a bibliát, és kitörölte szeméből a könnyeit. Felállt az íróasztala
mellől, és kiment a fürdőszobába. Először lassan és odafigyelve
megborotválkozott, majd beállt a forró zuhany alá.
 Negyedórával később, amikor ismét kinyitotta a Bibliát, ezúttal
ceruzával a kezében, Michael O’Toole már kiűzte magából fia halálának
démonait. Cirkalmasan bejegyezte a következőfontos alkalmat a
Mérföldkövek oldalra; amikor végzett, várt egy kicsit, és újraolvasta az utolsó
négy sort.

97. 10. 31. Az Ohio állambeli Toledóban megszületett az unokám,

Matthew Arnold Rinaldi
06. 8. 27. A Rámán megszületett a fiam, Benjamin Ryan O’Toole
08. 3. 7. A Rámán megszületett a fiam, Patrick Erin O’Toole
15. 1.6. Feleségül vettem Simone Tiasso Wakefieldet

„Megöregedtél, O’Toole” – gondolta magában, miközben ősz haját nézte

a tükörben. Már percekkel korábban becsukta a Bibliáját, és visszament a
fürdőszobába, hogy még egyszer megfésülködjön. „Túl öreg vagy ahhoz, hogy
megnősülj.” – Eszébe jutott az első, negyvenhét évvel korábbi esküvője.
„Akkor még sűrű és szőke volt a hajam – emlékezett vissza. – A szertartás
pompásan sikerült. Amikor belépett, hogy végigvonuljon a padsorok között,
elsírtam magam.”
Az emlékkép, ahogy Kathleen az esküvői ruhájában, kezét édesapja
karjába öltve megindul felé a katedrális túlsó végéből, átúszott egy másik,
ezúttal szintén könnyes emlékbe. A második emlékképen a könnyek a felesége
szeméből hulltak. Kathleen a családi szobában ült mellette a Cape Kennedy–i
központban, amikor elérkezett az idő, hogy Michael felszálljon a LEO–3–as
járatra, és csatlakozzon a Newton legénységéhez. – Vigyázz magadra! –
mondta Kathleen meglepően érzelmesen búcsúzva tőle. Átölelték egymást. –
Annyira büszke vagyok rád! – súgta a fülébe a felesége. – És nagyon szeretlek.
– Mert nagyon szeretlek – felelte Simone is, amikor Michael valamivel
korábban megkérdezte tőle, valóban hozzá akar–e menni feleségül, és ha igen,
miért. Simone gyengéd arca jutott az eszébe, miközben a Kathleentől való
elválás emléke lassan elhalványult. „Annyira ártatlan és bizakodó vagy,
Simone – tűnődött el Michael ifjú jövendőbelijére gondolva. – Otthon, a
Földön randizni sem járnál még. Csak egy kislányt látnának benned.”
A Rámán eltöltött tizenhárom év egy pillanat alatt lepergett előtte.
Michaelnak eszébe jutott Simone küzdelmes világra jövetele, ahogy az a
diadalmas pillanat is, amikor végül felsírt, ő pedig az édesanyja hasára
fektethette az újszülött kisbabát. Aztán egy egészen fiatal Simone emlékképe
derengett fel előtte, egy hat év körüli, komoly kisleányé, aki az ő gyámsága
alatt tanulta a katekizmust. A következő emlékben Simone ugrókötelezett,
miközben Katie egy vidám dalt énekelt. Az utolsó tünékeny jelenetben a
család a Ráma Szalag–tengerének partján piknikezett. Simone roppant
büszkén állt Benjy mellett, mintha az őrangyala lenne.
A Simone–ról őrzött emlékeket egy közös téma kötötte össze. Michael
fejében az a különös szeretet vonta be az aurájával őket, amit a férfi
gyermekmenyasszonya iránt érzett. Nem az a fajta szerelem volt ez, amit a
férfiak rendesen az iránt éreznek, akit hamarosan feleségül vesznek; sokkal
inkább imádatra emlékeztetett. Ennek ellenére szerelem volt, és ez a szerelem
szokatlanul erős köteléket alakított ki a furcsa pár két tagja között.
„Rendkívül szerencsésnek mondhatom magam – gondolta Michael,
miközben megigazította a ruháját. – Isten úgy látta jónak, hogy többféleképp is
elém tárja az Ő csodáit.”

♦♦♦♦

A lakrész túlsó végében, a közös lakosztályban Nicole épp Simone–nak

segített felvenni a ruháját. Klasszikus értelemben véve nem számított esküvői
ruhának, de fehér volt, vékony pántokkal a vállrészen. Egyértelműen nem az a
megszokott viselet, amit a család nap mint nap hordott.
Nicole gondosan leánya hosszú fekete hajába tűzte a fésűket, majd a
tükörben szemügyre vette Simone–t. – Gyönyörűen mutatsz – állapította meg.
Az órájára pillantott. Még tíz perc. Simone pedig teljesen elkészült, a
cipőket leszámítva. „Remek. Akkor most beszélhetünk” – futott át Nicole
agyán.
– Kedvesem – vágott bele, de hangja a legnagyobb meglepetésére rögtön
elcsuklott.
– Mi az, anya? – kérdezte kedvesen Simone. Az ágy szélén ült az
édesanyja mellett, és épp a fekete cipőt húzta fel óvatosan a lábára.
– Amikor a múlt héten elbeszélgettünk a szexről – fogott hozzá újból
Nicole –, több témát nem érintettünk. – Simone felpillantott az édesanyjára.
Oly nyílt tekintettel figyelte őt, hogy Nicole egy pillanatra elfeledkezett arról,
mit akart mondani. – Elolvastad a könyveket, amiket adtam neked...? –sikerült
végül kinyögnie.
Simone ráncokba futó homloka értetlenségről árulkodott. – Igen, persze
–felelte. – Tegnap már megbeszéltük ezt.
Nicole megragadta leánya kezét. – Michael csodálatos ember – mondta.
– Kedves, figyelmes, szerető... de már idősebb. És amikor a férfiak
megöregednek...
– Nem biztos, hogy követni tudlak, anya – szakította félbe finoman
Simone. – Azt hittem, a szexről akartál mondani valamit.
– Arra próbálok kilyukadni – mondta egy mély sóhajtás után Nicole –,
hogy elképzelhető, hogy az ágyban roppant türelmesen és gyengéden kell
majd viselkedned Michaellal. Nem biztos, hogy minden rögtön működni fog.
Simone sokáig csak bámult édesanyjára. – Sejtettem – válaszolt alig
hallhatóan –, abból is, amilyen idegesen viszonyultál a témához, és valamiféle
kimondatlan szorongásból is, amit Michael arcából olvastam ki. Ne aggódj,
anya, nincsenek ésszerűtlen elvárásaim. Először is, nem szexuális vágyaink
kielégítése miatt házasodunk össze. És mivel semmiféle tapasztalatom nincs e
téren, kivéve, amikor az elmúlt hetekben időnként megfogtuk egymás kezét,
bármilyen gyönyört érzek is, épp ezért csodálatosként fogom megélni.
Nicole rámosolygott bámulatosan érett tizennégy éves lányára. – Kincs
vagy, kicsim – mondta, és szemét döntötték a könnyek.
– Köszönöm – válaszolta Simone, és átölelte az édesanyját. – Ne feledd
–tette hozzá hogy a Michaellal kötött frigyemen Isten áldása van. Bármilyen
problémával szembesülünk, Isten segítségét kérjük majd, hogy megoldhassuk
azt. Minden rendben lesz velünk.
Nicole szíve hirtelen elszorult. „Még egy hét – súgta neki egy belső hang
–, és soha többé nem láthatod imádott lányodat.” A karjaiban tartotta Simone–
t, amíg Richard bekopogott, és szólt, hogy mindenki készen áll a szertartásra.
 8
– Jó reggelt – köszönt gyengéd mosoly kíséretében Simone. A család
többi tagja már az asztalnál ült és reggelizett, amikor Michaellal kéz a kézben
beléptek.
– Jó reg–gelt – felelte Benjy. Szája lekváros–vajas pirítóssal volt tele.
Felkelt a székről, megkerülte az asztalt, és átölelte kedvenc nővérét.
Patrick közvetlenül mögötte állt. – Segítesz megoldani a
matekfeladataimat? – kérdezte Simone–tól. – Anya szerint most, hogy
visszamegyünk, igazán komolyan kell vennem a tanulást.
Miután a fiúk visszaültek a helyükre, Michael és Simone is helyet foglalt
az asztalnál. Simone a kávéskannáért nyúlt. Egy szempontból az édesanyjára
hasonlított. Reggelente addig nem volt használható, amíg meg nem itta a
kávéját.
– Nos, végre véget ért a nászutatok? – kérdezte Katie a tőle megszokott
tiszteletlenséggel. – Elvégre két nap és három éjszaka tartott. Tutira
végighallgattátok az adatbázisban tárolt összes klasszikus zenét.
Michael fesztelenül felnevetett. – Igen, Katie – mondta, és nyájasan
rámosolygott Simone–ra. – Már levettük az ajtóról a NE ZAVARJANAK
táblát. Szeretnénk tőlünk telhetően mindenkinek segíteni az összepakolásban.
– Valójában egészen jól állunk – jegyezte meg Nicole, aki örömmel látta,
hogy hosszú elzárkózásuk után ennyire jól megvan egymással a lánya és
Michael. „Feleslegesen aggódtam – ötlött az eszébe. – Simone bizonyos
szempontból még nálam is érettebb.”
– Bárcsak a Sas több részletet közölne velünk a visszaútról! –
panaszkodott Richard. – Nem hajlandó elárulni sem azt, milyen hosszú lesz az
út, sem azt, hogy végigalusszuk–e, sem bármi más konkrétumot.
– Azt állítja, hogy maga sem tudja – emlékeztette a férjét Nicole. –
Számolni kell olyan „szabályozhatatlan” változókkal, amelyek különféle
forgatókönyveket eredményezhetnek.
– Te meg mindent elfogadsz, amit mond – vágott vissza Richard. –
Nálad hiszékenyebb...
Vitájukat a bejárati csengő szakította félbe. Katie ment ki ajtót nyitni, és
pár pillanattal később a Sas társaságában tért vissza. – Remélem, nem
zavartam meg a reggelit – szabadkozott a madárember –, de ma rengeteg a
teendőnk. Arra szeretném megkérni Mrs. Wakefieldet, hogy jöjjön velem.
 Nicole felhörpintette, ami a kávéjából megmaradt, és a Sasra emelte
kérdő tekintetét. – Egyedül? – Meghatározatlan félelmet érzett. A tizenhat
hónap alatt, amit a Csomóponton töltött, még sosem hagyta el a lakrészüket
kizárólag a Sas társaságában.
– Igen – felelte a Sas. – Egyedül kell velem jönnie. Akadt egy különleges
feladat, amit kizárólag ön végezhet el.
– Kaphatok tíz percet, hogy elkészüljek?
– Természetesen – válaszolta a Sas.
Míg Nicole kiment, Richard kérdésekkel bombázta a Sast. – Rendben –
mondta egy kritikus ponthoz érve –, megértem, hogy a vizsgálatok
eredményeképp most már bizonyosak abban, hogy biztonságban átaludhatjuk
a gyorsítás és a lassítás szakaszait. De mi a helyzet a közbenső útszakasszal?
Ébren leszünk, vagy aludni fogunk?
– Többnyire alszanak majd – válaszolta a Sas mert így egyszerre
lassíthatjuk le az öregedés folyamatát, és őrizhetjük meg az egészségüket. Ám
rengeteg a bizonytalan pont a menetrendben. Elképzelhető, hogy útközben
többször is fel kell majd ébresztenünk önöket.
– Ezt korábban miért nem árulták el nekünk?
– Mert még nem született meg a döntés. A küldetésük forgatókönyve
meglehetősen bonyolult, és csak nemrégiben körvonalazódott véglegesen az
alapterv.
– Nem akarom, hogy lassítsák az öregedési folyamatomat – szólalt meg
Katie. – Érett nő szeretnék lenni, amikor a földiekkel találkozunk.
– Amint már tegnap elmagyaráztam a szüleidnek – fordult Katie–hez a
Sas –, fontos, hogy le tudjuk lassítani az öregedési folyamatot, amíg a
családoddal együtt alszol. Még nem tudjuk pontosan, mikor fogtok
visszaérkezni a Naprendszerbe. Ha például ötven évet kell alvással
eltöltenetek...
– Micsodaaaa? – szakította félbe megrökönyödve Richard. – Ki beszélt
itt bármikor is ötven évről? Ide tizenkét vagy tizenhárom év alatt jutottunk el.
Miért nem...
– Anyánál is öregebb leszek – mondta rémült tekintettel Katie.
Nicole jött be a szomszéd szobából. – Miféle ötven évről folyik itt a szó?
Miért fog ilyen sokáig tartani? Előbb talán máshova megyünk?
– Nyilván – felelte Richard. Láthatóan dühbe gurult. – Erről miért nem
értesültünk, mielőtt határoztunk az „elhelyezés” kérdésében? Lehetséges, hogy
másképp jártunk volna el... Istenem, ha ötven évig tart, Nicole meg én
százévesek leszünk!
– Nem lesznek – felelte érzelemmentesen a Sas. – Úgy becsüljük, hogy
ön és Mrs. Wakefield öt–hat év alatt egy esztendőt fog öregedni, miközben
„mélyálomban” tartjuk önöket. A gyerekek esetében ez inkább két év alatt
egyet fog jelenteni, legalábbis addig, amíg meg nem állnak a növekedésben.
Nem szívesen bolygatnánk meg túlzott mértékben a növekedési hormonokat.
Ráadásul az ötven év a felső határa annak, amit egy emberi mérnök a három–
szigma értéknek nevezne.
– Most már teljesen összezavarodtam – szólalt meg Katie, majd odament
a Sashoz, hogy egyenesen neki szegezze a kérdését. – Hány éves leszek,
amikor végre olyan emberrel találkozhatok, aki nem a családom tagja?
– Erre a kérdésre nem felelhetek pontosan, mivel viszonylag tág a
statisztikai hibahatár – felelte földön kívüli kollegájuk. – De a tested fejlettségi
szintje nagyjából egy fiatal huszonevesenek fog megfelelni. Legalábbis ez a
legvalószínűbb válasz. – A Sas intett Nicole–nak. – Most ennyit mondhatok.
Meg kell beszélnem valamit az édesanyáddal. Vacsorára visszaérünk.
– Szokás szerint – fortyogott magában Richard – szinte semmit sem
árulnak el nekünk. Néha úgy érzem, jobb lett volna, ha nem vagyunk ennyire
együttműködőek.
– Lehettek volna nehezebben kezelhetőek is – jegyezte meg a Nicole–lal
együtt távozóban lévő Sas –, és voltaképp a megfigyelési adatainkból ítélve
jóval kevesebb együttműködést valószínűsítettünk, mint amennyit ténylegesen
mutattak. Összességében azonban nem mutatkozott volna jelentős eltérés a
végeredményt illetően. így sokkal kellemesebb volt az önök számára.
– Akkor sziasztok – köszönt el Nicole.
– Szi–a – felelte Benjy, és még édesanyja után intett, miután becsukódott
az ajtó.

♦♦♦♦

Hosszú dokumentum volt. Nicole úgy számolta, hogy tíz, talán tizenöt
percbe is bele fog telni, hogy felolvassa a teljes szöveget.
– Lassan sikerül áttanulmányoznia? – érdeklődött ismét a Sas. –
Szeretnénk mielőbb kezdeni a forgatást, ahogy önök nevezik.
– Magyarázza el még egyszer, mi fog történni a videóval, miután
elkészítem! – kérte Nicole.
– Évekkel azelőtt, hogy a Naprendszerbe érnének, többször is elküldjük
az üzenetet a Földre. Így az embertársainak kellő idejük lesz arra, hogy
reagáljanak.
– Honnan fogják tudni, hogy ténylegesen hallották?
– Egyszerű visszaigazoló jelet kértünk a vételről.
– És ha végül nem kapják meg a visszaigazolást?
– Erre valók a vészforgatókönyvek.
 Nicole–nak komoly fenntartásai voltak az üzenet felolvasását illetően.
Megkérdezte, kaphatna–e egy kis időt arra, hogy Richarddal és Michaellal
megvitassák a dokumentumot.
– Mivel kapcsolatban vannak aggályai? – érdeklődött a Sas.
– Mindennel – felelte Nicole. – Egyszerűen nem tűnik helyesnek. Úgy
érzem, kihasználnak, hogy előmozdítsam a céljuk elérését... és mivel nem
tudom, pontosan mi a céljuk, attól félek, hogy elárulom az emberiséget.
A Sas hozott Nicole–nak egy pohár vizet, majd leült mellé az idegenek
stúdiójában. – Nézzük logikusan a dolgot! – mondta. – Tisztáztuk, hogy az
elsődleges célkitűzésünk az, hogy részletes információkat gyűjtsünk be a
galaxis űrjáró fajairól. Így van?
Nicole bólintott.
– Ezenkívül kétezer földlakó számára megépítettünk egy élőhelyet a
Rámán belül, és azért küldjük vissza önt a családjával, hogy egy
megfigyelőútra felvegyenek ennyi embert. A video révén mindössze annyit
közöl a Földdel, hogy útban vagyunk, és megkéri őket, hogy a fajuk kétezer
képviselője a kultúrájukhoz hozzátartozó tárgyakkal együtt találkozzék velünk
a Mars keringési pályáján. Mi lehet helytelen ebben?
– Ennek a dokumentumnak a szövege – tiltakozott Nicole, és az
elektronikus jegyzettáblára bökött, amit a Sastól kapott – rendkívül
homályosan fogalmaz. Arról például nem beszélek, hogy mi lesz az emberek
sorsa: csak azt közlöm velük, hogy „gondoskodni fognak” róluk és „meg
fogják figyelni” őket valamiféle utazás során. Arról sincs említés, hogy miért
tanulmányozzák az embereket, ahogy a Csomópontról és az azt irányító
intelligenciáról sem. Ráadásul a hangnem kifejezetten fenyegető. Azt közlöm
a földi emberekkel, akik veszik ezt az adást, hogy ha a megkívánt számú
ember nem randevúzik a Rámával a Mars pályáján, akkor az űrhajó kénytelen
lesz jobban megközelíteni a Földet, és „kevésbé szervezett módon begyűjteni a
példányokat”. Ez határozottan ellenséges kijelentés.
– Átszerkesztheti a megfogalmazásaimat, ahogyan jónak látja, feltéve
hogy az értelmük ugyanaz marad – válaszolta a Sas. – Ám azt el kell
mondanom, hogy komoly tapasztalattal bírunk az efféle közlések terén. Az
önökhöz hasonló fajoknál mindig sikeresebben jártunk el, ha az üzenet nem
tartalmazott túlzottan konkrét részleteket.
– De miért nem hagyja, hogy visszavigyem a dokumentumot a
lakrészünkbe? Megbeszélhetnénk Richarddal és Michaellal, és együtt
átszerkeszthetnénk, hogy finomítsunk a hangnemen.
– Mert a videót még ma el kell készíteni – makacskodott a Sas. –
Hajlandóak vagyunk megvitatni a változtatásokat, és addig dolgozunk önnel,
amíg szükséges. De a felvétellel még azelőtt végeznünk kell, hogy visszatérne
a családjához.
A hang barátságosnak tűnt, az üzenet azonban félreérthetetlen volt.
„Nincs választásom – gondolta Nicole. – Utasítottak, hogy készítsem el a
videót.” Hosszú másodpercekig a mellette helyet foglaló furcsa szerzetet
bámulta. „Ez a Sas csak egy gépezet – dohogott magában Nicole, és érezte,
hogy egyre gyűlik a dühe. – A beléprogramozott parancsoknak
engedelmeskedik... Nem vele van vitám.”
– Nem – jelentette ki, önmagát is meglepve. Megrázta a fejét. – Nem
teszem meg.
A Sas nem készült fel Nicole reakciójára. Hosszú hallgatás következett.
Érzelmi feldúltsága ellenére Nicole–t lenyűgözte társa viselkedése. „Vajon mi
folyhat most le benne? – tűnődött el. – Bonyolult új logikai ciklusok léptek
működésbe az agynak megfeleltethető alkatrészében? Vagy talán máshonnan
vesz jeleket?”
Egy idő után a Sas felállt. – Nos – mondta ez egészen meglepő... Nem
számítottunk rá, hogy nem lesz hajlandó elkészíteni a videót.
– Akkor nem figyeltek eléggé arra, amit mondtam... Úgy érzem, hogy
ön, vagy bárki is irányítja önt, kihasznál engem... és szándékosan a lehető
legkevesebb információt osztja meg velem. Ha azt akarják, hogy megtegyek
valamit önöknek, akkor legalább a kérdéseim egy részére felelniük kell.
– Pontosan mi az, amit tudni akar?
– Már megmondtam – felelte Nicole látható csalódottsággal. – Valójában
mi a fene történik ezen a helyen? Kik vagy mik önök? Miért akarnak
megfigyelni minket? És ha már itt tartunk, szeretném, ha kielégítő
magyarázatot adnának arra, miért kell itt tartaniuk egy „szaporodóképes párt”?
Sosem rajongtam az ötletért, hogy hagyjam szétesni a családomat... kezdettől
fogva határozottabban tiltakoznom kellett volna ez ellen. Ha a technológiájuk
annyira csodásán fejlett, hogy képes létrehozni egy ilyen hihetetlen dolgot,
mint ez a Csomópont, miért nem fognak egy emberi petesejtet és némi
spermát...
– Nyugodjon meg, Mrs. Wakefield! – szakította félbe a Sas. – Még
sosem láttam ennyire zaklatottnak. Korábban a csoportja legstabilabb tagjának
ismertem meg.
„És fogadok, hogy a legkönnyebben befolyásolhatónak is – gondolta
Nicole. Hagyta, hogy lecsillapodjon a dühe. – Abban a bizarr agyban valahol
kétségtelenül elvégezted a kvantitatív értékelést, hogy jámboran követni
fogom az utasításokat... Nos, ezúttal megtréfáltalak...”
– Nézze, Sas úr! – szólalt meg pár pillanattal később Nicole. – Nem
vagyok ostoba. Tudom, ki parancsol itt. Egészen egyszerűen úgy gondolom,
hogy nekünk embereknek valamivel több tisztelet jár. A kérdéseink jogosak.
 – És ha kielégítő választ kap rájuk?
– Több mint egy éve minden cselekedetemet figyelik – mondta Nicole.
Aztán elmosolyodott. – Előfordult már, hogy teljesen ésszerűtlenül
viselkedtem volna?

♦♦♦♦

– Most hova megyünk? – érdeklődött Nicole.

– Egy rövid körsétára – felelte a Sas. – Talán ez a legjobb módja annak,
hogy eloszlassuk a kétségeit.
A furcsa jármű kicsi volt és gömb alakú, épp akkora csak, hogy a Sas és
Nicole elférjenek benne. A teljes elülső félgömbön át lehetett látni. Az ablak
mögött, azon az oldalon, ahol a földön kívüli madárember ült, kis kezelőpult
helyezkedett el. A repülőút során a Sas időről időre megérintette a műszerfalat,
többnyire azonban úgy tűnt, hogy a jármű vezérlés nélkül működik.
Pár másodperccel azután, hogy beültek, a gömb végigszáguldott egy
hosszú folyosón, majd kétszárnyú ajtók egész során, míg teljes sötétségbe nem
ért. Nicole lélegzete elakadt. Úgy érezte, mintha a világűrben lebegne.
– A Csomópont mindhárom gömbmoduljának belseje üreges –
magyarázta a Sas, miközben Nicole hiába erőltette a szemét. – Most abba az
átjáróba értünk, amely a lakómodul magjába vezet.
Közel egy perc elteltével távoli fény derengett fel az apró jármű előtt.
Nem sokkal ezután a hajó kilépett a koromsötét átjáróból, és bejutott a
gigantikus üreges magba. A gömb hirtelen megrándult és megfordult, majd
Nicole térérzékelését teljesen összezavarva megindult a sötétség felé, egyre
távolodott attól, ami minden bizonnyal a lakómodul testének ezernyi
fényforrása lehetett.
– Mindent megfigyelünk, ami az itt vendégeskedő fajokkal történik,
legyen szó ideiglenes vagy állandó itt–tartózkodásról – folytatta a Sas. –
Ahogy sejtették, több száz érzékelő műszert helyeztünk el a lakrészük
belsejében. Ugyanakkor minden faluk egy irányú tükörként is funkcionál;
innen, a magrégióból szélesebb távlatokból figyelhetjük a tevékenységüket.
Nicole már hozzászokott a Csomópont csodáihoz, a körötte elé táruló
látvány most mégis meghökkentette őt. Több tucat, talán több száz apró,
pislákoló fény mozgott a mag mérhetetlen sötétjében. Mintha szétszóródott
szentjánosbogarak csoportja szálldosott volna egy holdtalan nyári éjszakán.
Némelyik fény az ablakok közelében lebegett; mások sebesen szelték át a
roppant teret. Néhány olyan messzire volt tőlük, hogy úgy tűnt, egy helyben
állnak.
– Itt van az egyik fő karbantartóközpontunk is – mondta a Sas, és a
fények sűrű halmazára mutatott a távolban. – Innen, a magból a modul
bármely eleme rendkívül gyorsan megközelíthető, ha esetleg gépészeti vagy
más jellegű probléma adódna.
– Amott mi történik? – kérdezte Nicole, és ujjával megkocogtatta az
ablakot. Nagyjából húsz kilométer távolságban, tőlük jobbra járművek egy
csoportja állt nem messze a lakómodul egy kivilágított részétől.
– Különleges megfigyelés folyik – felelte a Sas –, amihez a legfejlettebb
távérzékelőket használjuk. Azokban a lakrészekben egy szokatlan fajt
szállásoltunk el, akiknek a tulajdonságaihoz hasonlóval még sosem
találkoztunk a galaxisnak ebben a szektorában. Az egyedek közül többen
haldokolnak, és fogalmunk sincs miért. Azt próbáljuk kideríteni, miként
menthetnénk meg őket.
– Szóval nem minden működik mindig úgy, ahogy eltervezik?
– Nem – válaszolta a Sas. A visszaverődő fényben úgy tűnt, mintha a
lény mosolyogna. – Ezért készítünk annyi vészforgatókönyvet.
– Mit tettek volna, ha eleve nem indultak volna el az emberek felderíteni
a Rámát?
– Alternatív módszerekkel is rendelkezünk ahhoz, hogy ugyanazt a célt
elérhessük – felelte kitérően a Sas.
A jármű felgyorsult húrpályája mentén a sötétségben. Kisvártatva egy, az
övéknél valamivel nagyobb méretű, hasonló gömböt pillantottak meg balról
közeledni feléjük. – Szeretne megismerkedni egy olyan faj képviselőjével,
melynek fejlettségi szintje nagyjából megegyezik az önökével? – érdeklődött a
Sas. Megérintette a kezelőtáblát, és járművük belseje kellemes fénybe borult.
Mielőtt Nicole válaszolhatott volna, a másik jármű már melléjük ért.
Annak elülső félgömbje ugyancsak ablakként szolgált. A másik gömböt
színtelen folyadék töltötte meg, és a két lény abban úszkált. Köpönyeget viselő
angolnákra emlékeztettek, és kígyózva változtatták a helyüket a folyadékban.
Nicole úgy becsülte, hogy a lények nagyjából három méter hosszúak és húsz
centiméter vastagok lehettek. A fekete köpönyeg, ami mozgás közben
szárnyként terült szét, teljesen kiterjesztve egy méter szélesnek tűnt.
– Az öntől jobbra lévő, amelyiken nincsenek színes mintázatok – mondta
a Sas – mesterséges intelligenciájú rendszer. Az enyémhez hasonló szerepet
tölt be, és a vízi létforma vendéglátójaként segédkezik. A másik egy másik
bolygóról származó űrjáró lény.
Nicole a földön kívüli létformát bámulta. Az mostanra szorosan kissé
zöldes teste köré csavarta a köpönyegét, és szinte mozdulatlanul lebegett a
folyadékban. A lény patkóra emlékeztető alakzattá görbült, és testének
mindkét végét Nicole felé fordította. Az egyik végéből hirtelen buborékok
törtek elő.
 – Azt mondja: „Üdvözöllek, és tyű, mennyire érdekesnek tűnsz” –
közölte a Sas.
– Ezt honnan tudja? – reagált Nicole, aki képtelen volt levenni a
tekintetét a bizarr teremtményről. A lény két vége, az egyik élénkvörös, a
másik szürke, mostanra egymásra csavarodott. Mindkettő a jármű ablakához
szorult.
– A másik járműben ülő kollégám fordít, és kommunikál velem...
Szeretne válaszolni?
Nicole teljesen leblokkolt. „Mit mondhatnék?” – tanakodott, miközben
tekintetével az idegen végtagok furcsa ráncaira és kitüremkedéseire
összpontosított. Mindkét végén fél tucat különálló vonást fedezett fel, többek
között két fehér hasadékot a vörös „arcon”. A mintázatok egyike sem
emlékeztetett semmire, amit Nicole valaha a Földön látott. Némán bámult
tovább, felidézte a rengeteg alkalmat, amikor Richarddal és Michaellal arról
beszélgettek, milyen kérdéseket tennének fel, ha és amikor közvetlenül
kommunikálni tudnának egy földön kívüli intelligenciával. „De elképzelni sem
tudtunk egy efféle helyzetet” – gondolta Nicole.
Újabb buborékok úsztak elő a szemközti ablakban. – A szülőbolygónk
öt–milliárd évvel ezelőtt állt össze – fordított a Sas. – Kettős csillagunk pár
milliárd évvel később stabilizálódott. A rendszerben tizennégy főbb bolygó
található, melyek közül kettőn fejlődött ki valamiféle élet. Óceánbolygónkat
három intelligens faj népesíti be, de egyedül mi jutottunk ki az űrbe.
Űrkutatással valamivel több, mint kétezer éve foglalkozunk.
Nicole már kínosan érezte magát, amiért egyetlen szót sem szól. – Üdv,
üdv – mondta tétovázva. – Örülök, hogy megismerkedhetünk... A mi fajunk
csupán háromszáz éve jutott ki az űrbe. Mi vagyunk az egyedüli magas
intelligenciával rendelkező faj a bolygónkon, melyet kétharmadrészt víz borít.
A hőt és a fényt egyetlen stabil sárga csillag szolgáltatja. A törzsfejlődésünk
három vagy négymilliárd évvel azelőtt a vízben vette kezdetét, de most a föld
felszínén élünk...
Nicole megakadt. A másik lény, melynek két vége még mindig
egymásba fonódott, most a teste többi részét is az ablaknak szorította, így
kivehetöbbé váltak felépítésének részletei. Nicole megértette. Felállt az ablak
mellett, és lassan megfordult. Aztán felemelte a két kezét és ide–oda mozgatta
az ujjait. További buborékok törtek elő.
– Van másik megtestesülésed? – fordította pár másodperccel később a
Sas.
– Nem értem a kérdést – felelte Nicole. A csomópontbeli házigazda
mozdulatok és buborékok használatával adta át az üzenetet.
– Nekünk két megtestesülésünk van – magyarázta az idegen lény. – Az
utódaink nyúlványokkal fognak rendelkezni, melyek nem sokban különböznek
a tiedtől, és többnyire az óceán fenekén fognak lakni, ahol megépítik az
otthonainkat és a gyárainkat és az űrhajóinkat. Aztán egy hozzám hasonló
nemzedék követi majd őket.
– Nem, nem – válaszolt nagy sokára Nicole. – Nekünk mindössze egy
megtestesülésünk létezik. A gyermekeink mindig a szüleikre hasonlítanak.
A társalgás még öt percig tartott. A két űrjáró többnyire biológiai
kérdésekről beszélgetett. Az idegent különösen az nyűgözte le, hogy az
emberek ennyire változó hőmérsékleti viszonyok között képesek sikeresen
megélni. Ez elárulta Nicole–nak, hogy a faj egyedei nem tudnak életben
maradni, ha az őket körülvevő folyadék hőmérséklete bizonyos szűk határokon
kívülre esik.
Nicole megigézve hallgatta a lény leírását a vízzel fedett bolygóról,
melynek szinte teljes felszínét fotoszintetizáló organizmusok vastag rétegei
borították. A köpönyeges angolnák, vagy bármik voltak is, közvetlenül a több
száz különböző organizmus alatt éltek, és lényegében mindenre a
fotoszintetizálókat használtak fel: ételként, építőanyagként, sőt még
szaporodási segédletként is.
Egy idő után a Sas szólt Nicole–nak, hogy ideje menniük. Nicole intett
az idegen lénynek, mely még mindig az ablakhoz préselődött. Az még egy
utolsó buborékrohammal válaszolt, majd letekerte egymásról a két végét. Pár
másodperccel később a két jármű közötti távolság több száz méterre nőtt.
Ismét sötétség telepedett a gömb belsejére. A Sas némán ült. Nicole
teljesen felélénkült. Agya tovább zakatolt, még mindig a rövid találkozás
alkalmával megismert idegen létformának feltehető kérdéseken gondolkodott.
„Családban éltek? – gondolta. – És ha igen, hogyan élnek együtt az egymástól
különböző lények? Tudtok kommunikálni a fenéklakókkal, akik a
gyermekeitek?”
A kérdések egy másik típusa tolult Nicole tudatfolyamába, és hirtelen
úgy érezte, csalódnia kellett önmagában. „Túlságosan steril, túlságosan
tudományos voltam – állapította meg magában. – Kérdeznem kellett volna
Istenről, a halál utáni életről, sőt még az etikáról is.”
– Gyakorlatilag lehetetlen lett volna, úgymond, filozofálgatni vele –
szólalt még pár pillanattal azután a Sas, hogy Nicole elpanaszolta neki,
mennyire elégedetlen a megvitatott kérdésekkel. – Semmiféle közös alapot
nem lehetett volna találni egy efféle eszmecseréhez. Amíg meg nem tudtak
egymásról néhány alapvető tényt, nem rendelkeztek hivatkozási pontokkal az
értékrendek vagy más jelentős témák megvitatásához.
„De mégis – tűnődött el Nicole megpróbálhattam volna. Ki tudja? Az a
patkó alakú idegen lény talán válaszokkal szolgálhatott volna néhány
kérdésre...”
Nicole–t emberi hangok zökkentették ki mélázásából. Amikor kérdőn
odafordult a Sashoz, a gömb körbefordult, és Nicole meglátta, hogy alig
néhány méterre lebegnek a saját lakhelyüktől.
Felkapcsolódott egy lámpa Michael és Simone közös hálószobájában. –
Benjy lehet az? – hallotta Nicole azt, amit Simone odasúgott a férfinak, akinek
pár napja fogadott örök hűséget.
– Azt hiszem – felelte Michael.
Nicole csendben figyelte, ahogy Simone felkel az ágyból, összehúzza
magán a hálóköntösét, aztán kimegy az előszobába. Amikor felkapcsolta a
lámpát a nappaliban, Simone a kanapén összegömbölyödve találta szellemileg
visszamaradott öccsét.
– Mit keresel itt, Benjy? – kérdezte kedvesen Simone. – Már ágyban
kéne lenned... nagyon–nagyon késő van. – Megsimogatta öccse szorongástól
ráncos homlokát.
– Nem tud–tam a–lud–ni – felelte nagy nehezen Benjy. – Ag–gó–dom
anyá–ért.
– Hamarosan hazaér – nyugtatgatta Simone. – Hamarosan hazaér.
Nicole torkában mintha gombóc nőtt volna, és néhány könnycsepp gyűlt
össze a szeme sarkában. A Sasra pillantott, aztán a kivilágított lakrészre maga
előtt, végül pedig a feje felett, a távolban lebegő szentjánosbogárra
emlékeztető járművekre. Mély lélegzetet vett. – Rendben – szólalt meg
megfontoltan Nicole. – Hajlandó vagyok elkészíteni a videót.

♦♦♦♦

– Irigyellek – jelentette ki Richard. – Tényleg. Mindkét karomat

odaadtam volna azért, hogy beszélhessek azzal a lénnyel.
– Döbbenetes volt – mondta Nicole. – Még most is alig hiszem el, hogy
ez valóban megtörtént... Az is döbbenetes, hogy a Sas valamiképp tudta,
hogyan fogok reagálni mindenre.
– Csak találgatott. Voltaképp nem számolhatott azzal, hogy ilyen
könnyen megoldja ezt a problémát veled. Még azt a kérdésedet sem
válaszoltattad meg vele, hogy miért van szükségük a szaporodóképes párra...
– De igen – felelte Nicole némileg védekezőn. – Elmagyarázta, hogy az
emberi embriológia annyira meghökkentően bonyolult folyamat, hogy még ők
sem érthetik meg, pontosan milyen szerepet játszik az emberi anya, ha
legalább egyszer nem nézhetik végig, ahogy a magzat megérik és kifejlődik.
– Sajnálom, kedves – vágta rá Richard. – Eszembe sem jutott azt
sugallni, hogy lett volna bármiféle választásod...
 – Úgy éreztem, hogy legalább megpróbálnak kielégítő választ adni a
kifogásaimra. – Nicole sóhajtott. – Talán csak áltatom magam. Végül is
pontosan úgy készítettem el a videót, ahogy ők tervezték.
Richard átkarolta Nicole–t. – Ahogy mondtam, nem volt más
választásod, kedves. Ne légy túl szigorú önmagaddal.
Nicole megcsókolta Richardot, és felült az ágyban. – De mi van, ha épp
azért gyűjtik be ezeket az adatokat, hogy eredményes inváziót indíthassanak
ellenünk, vagy valami ilyesmi?
– Ezt már megbeszéltük – válaszolta Richard. – A technikai fejlettségük
olyan magas szintű, hogy percek alatt elfoglalhatnák a Földet, ha ez lenne a
céljuk. Maga a Sas is kifejtette, hogy ha megszállni és leigázni akarnának
minket, azt sokkal kevésbé bonyolult módszerekkel megoldhatnák.
– Szóval ki itt a hiszékeny? – kérdezte Nicole, és mosolyt erőltetett az
arcára.
– Nem hiszékeny. Csupán realista. Biztosra veszem, hogy az emberi faj
általános jóléte nem számít elsődlegesnek a csomópontbeli intelligencia
szemszögéből. De komolyan azt gondolom, hogy nem kellene amiatt
gyötörnöd magad, hogy esetleg egy emberiség elleni bűn végrehajtásában
segédkezel. A Sasnak igaza van. Valószínűleg a Föld lakói számára is
megkönnyítetted a „begyűjtési folyamatot”.
Pár percig szótlanok maradtak. – Kedves! – szólalt meg végül Nicole. –
Szerinted miért nem térünk vissza egyenesen a Földre?
– Az a gyanúm, hogy útközben előbb meg kell állnunk valahol.
Valószínűleg egy olyan másik fajt kell felvennünk, akik a vállalkozásnak
ugyanebben a szakaszában lehetnek.
– És ők fognak a Ráma másik moduljában élni.
– Én legalábbis ezt feltételezem – válaszolta Richard.
 9
Az indulást 2215. január 13–ára tűzték ki a szerint a naptár szerint, amit
Richard és/vagy Nicole megszállottan vezetett attól a naptól fogva, hogy a
Ráma megszökött az atomrakéták falanxa elől. Természetesen a dátum
valójában senkinek nem mondott semmit – kizárólag nekik. A Szíriuszig a
fénysebesség felénél valamivel gyorsabban megtett hosszadalmas utazás alatt
lelassult az idő a Ráma belsejében, a Földhöz képest legalábbis, így aztán a
dátum, amit használtak, nem volt több ügyes megtévesztésnél. Richard
kiszámolta, hogy amikor elindulnak a Csomópontról, a Földön ténylegesen
három–négy évvel előbbre, 2217–ben vagy 2218–ban járhatnak a naptárban.
Lehetetlenség lett volna pontosan meghatároznia a földi dátumot, mivel nem
ismerte a pontos sebesség–időgörbét azokból az évekből, amikor a Ráma
belsejében utaztak. Ekképp Richard mindössze megközelítőleg kalkulálhatta ki
azokat a relativisztikus korrekciókat, melyekre ahhoz volt szükség, hogy az
általuk alapul vett időt a Földön megtapasztaltba konvertálhassák át.
– A földi dátum valójában egyébként sem számít nekünk – magyarázta
Nicole–nak Richard, nem sokkal azután, hogy felébredtek a Csomóponton
töltött utolsó napjukon. – Ráadásul – folytatta – szinte biztosan rendkívül nagy
sebességgel fogunk visszatérni a Naprendszerbe, ami tovább növeli majd az
időeltérést, mielőtt a Mars pályáján sor kerül majd a randevúra.
Nicole sosem értette igazán a relativitáselméletet – teljesen ellentétesnek
érezte az ösztöneivel –, és esze ágában sem volt ilyesmi miatt idegesíteni
magát a Michaeltól és Simone–tól való elválást megelőző napon. Tudta, hogy
a tényleges búcsú rendkívül nehéz lesz, és minden erejét ezekre a végső,
érzelmileg felfokozott pillanatokra tartogatta.
– A Sas azt mondta, hogy tizenegyre jön értünk – közölte Richarddal
Nicole, miközben öltözködtek. – Abban reménykedtem, hogy reggeli után
együtt elüldögélhetünk egy keveset a nappaliban. Szeretném rávenni a
gyerekeket, hogy nyugodtan osszák meg velünk az érzéseiket.
A reggeli könnyed, csaknem vidám hangulatban telt, ám amikor a család
nyolc tagja összegyűlt a nappaliban, mivel mindannyian jól tudták, hogy alig
két óra múlva a Sas megérkezik, hogy Michael és Simone kivételével
mindenkit magával vigyen, a társalgás erőltetettre és feszélyezettre sikerült.
A friss házasok a kétszemélyes kanapén foglaltak helyet, szemközt
Richarddal, Nicole–lal és a négy másik gyerekkel. Katie–nek szokás szerint be
nem állt a szája. Folyamatosan beszélt. Egyre–másra váltogatta a témákat, és
óvatosan kerülte a közelgő elválás említését. Katie épp az előző éjjel látott
álmát ecsetelő hosszú monológ közepén járt, amikor Richard és Nicole
hálószobájának bejárata felől érkező hangok szakították félbe őt.
– A pokolba is, Sir John – szólalt meg Richard hangjának első változata
–, ez az utolsó alkalom. Én igenis kimegyek, és elbúcsúzom, ha jössz, ha nem.
– E búcsúzások, hercegem, meggyötrik lelkemet. Kupámból még nem
meríték elég erőt, amely elfojtaná fájdalmamat. Magad mondád, hogy a
fehérszemély akár egy angyali látomás. Hogy tehetném...
– Nos, akkor nélküled megyek – jelentette ki Hal herceg. Mindenki
tekintete Richard apró robothercegére szegeződött, miközben az bemasírozott
a nappaliba. Falstaff betámolygott a nyomában, közben négy–öt lépésenként
megállt, hogy meghúzza a flaskáját.
Hal odalépett Simone elé. – Drága hölgyem – mondta, és fél térdre
ereszkedett. – Szavakkal ki nem fejezhetem, mennyire hiányozni fog tündöklő
mosolyod. Birodalmamban nem akad a szépnemnek egyetlen képviselője sem,
kinek külleme felérne a tiéddel...
– Fittyfenét – vágott közbe Falstaff, és térdre vetette magát hercege
mellett. – Sir John talán tévedhetett. Miért távoznék eme cifra társasággal
(kezével Richard, Nicole és a többi gyerek felé intett – akiknek arcán széles
mosoly ült), mikor itt is maradhatok, egy ily felséges szépség oldalán, míg
egyetlen riválisom e vénember csupán? Vászon Dorottya...
Miközben a két húszcentiméteres robot a családot szórakoztatta, Benjy
felállt és odament Michaelhoz és Simone–hoz. – Si–mone – szólalt meg
könnyekkel küszködve. – Hi–á–nyoz–ni fogsz. Sze–ret–lek. – Benjy
pillanatnyi szünetet tartott, előbb Simone–ra, majd az édesapjára nézett. – Re–
mé–lem, nagyon bol–do–gok lesz–tek a–pá–val!
Simone is felállt, és átkarolta az öccsét. – Ó, Benjy, köszönöm – mondta.
– Nekem is hiányozni fogsz. És a lelked mindennap itt lesz velem.
Nővére ölelése túl soknak bizonyult a fiú számára. Benjy testét zokogás
rázta, halk, fájdalmas nyöszörgése mindenki más szemébe is könnyeket csalt.
Pár pillanattal később Patrick már édesapja ölébe mászott. Könnyáztatta arcát
Michael mellébe fúrta. – Apa... apa – mondogatta újra meg újra.
Egy koreográfus sem készíthetett volna szebb búcsútáncot. A ragyogó
tekintetű Simone, akinek valamiképp könnyei ellenére is sikerült megőriznie
higgadtságát, körbesiklott a szobán, és a család minden tagjától érzékeny,
személyre szóló búcsút vett. Michael O’Toole csak ült a kétszemélyes
kanapén, ölében Patrickkel, az oldalán Benjyvel. Szeme újra meg újra megtelt
könnyel, ahogy családja távozó tagjai sorra elköszöntek tőle.
„Örökké emlékezni szeretnék erre a pillanatra. Annyira sok itt a szeretet
– gondolta magában Nicole, ahogy körbepillantott a szobán. Michael a kis
Ellie–t tartotta a karjában. Simone Katie–nek vallotta be, mennyire hiányozni
fognak neki a beszélgetéseik. Katie–t ez egyszer megbénították az érzelmei;
meglepően szótlan maradt, amikor Simone végül visszament a szoba másik
végében ülő férjéhez.
Michael gyengéden felemelte Patricket az öléből, és megfogta Simone
feléje nyújtott kezét. Mindketten a többiek felé fordították a tekintetüket, és
imára kulcsolt kézzel letérdeltek. – Mennyei atyánk – szólalt meg erőteljes
hangon Michael. Majd másodpercekig kivárt, amíg a család többi tagja, még
Richard is letérdelt.
– Köszönjük, hogy e csodálatos család szeretetében részesítettél minket.
Köszönjük azt is, hogy feltártad előttünk kezednek a világmindenségben
végzett munkáját. Most azért könyörgünk Hozzád, hogy ha Te is úgy akarod,
mindünkre egyaránt vigyázz most, hogy elválnak útjaink. Nem tudhatjuk, azt
tervezted–e nekünk, hogy ismét részesülhessünk abban a bajtársiasságban és
szeretetben, amely mindannyiunkat jobb emberré tett. Ne hagyj el minket,
bármerre vigyen is az utunk az általad teremtett bámulatos világmindenségben,
és add, ó, Uram, hogy egy napon ismét együtt lehessünk: ebben a világban
vagy a következőben. Ámen.
Pár másodperccel később megszólalt a kapucsengő. Megérkezett a Sas.

♦♦♦♦

Nicole kilépett a házból, melyet szándékosan a franciaországi Beauvois–

beli villa kisebb változataként terveztek meg, majd elindult a szűk sétányon az
állomás felé. Elhaladt a sötét és üres házak mellett, és megpróbálta elképzelni,
milyenek lesznek, ha majd emberek népesítik be a települést. „Az életem
olyan, akár egy álom – állapította meg magában. – Egyetlen más ember sem
részesülhetett ennél változatosabb élményekben.”
A házak némelyike árnyékot vetett a sétányra, ahogy a szimulált nap
előrehaladt pályaívén Nicole feje felett. „Újabb bámulatos világ – merengett el
Nicole, miközben az Új Éden déli sarkában elhelyezkedő települést
tanulmányozta. – A Sas nem túlzott, amikor azt állította, hogy az új lakóhely
megkülönböztethetetlen lesz a Földtől.”
Egy futó pillanatra Nicole arra a kilenc fényévre lévő, kék, óceánokkal
teli bolygóra gondolt. Képzeletben Tábori János mellett állt, tizenhárom
esztendővel korábban, amikor a Newton űrhajó eltávolodott a Földközeli
Űrbázistól. – Az ott Budapest – szólalt meg János, és ujjával kört rajzolt a
megfigyelőablakban pislákoló, kivilágított glóbusz egyik pontja köré.
Nicole ezután úgy kereste meg Beauvois–t, legalábbis nagyjából a régiót,
hogy visszafelé követte a Loire folyót odáig, ahol az Atlanti–óceánba ömlött.
– És hozzávetőleg itt található az én otthonom – mondta Jánosnak. –
Édesapám és a lányom talán épp errefelé néz.
„Geneviève – jutott eszébe Nicole–nak, ahogy elhalványult a rövid
emlékkép én kicsi Geneviève–em. Mostanra ifjú nővé érhettél. Majdnem
harminc lehetsz.” Lassan továbbhaladt a rámai Föld–élőhelyen épült háza
előtti sétányon. Idősebb lányának emléke eszébe juttatott egy rövid
beszélgetést, melyre a video elkészítése közben került sor még a
Csomóponton.
– Láthatom majd Geneviève lányomat, amíg a Föld közelében
tartózkodunk? – kérdezte akkor Nicole.
– Nem tudjuk – felelte némi habozás után a Sas. – Ez teljes mértékben
attól függ, hogyan reagálnak majd az üzenetre az embertársai. Önök maguk a
Rámában fognak maradni még akkor is, ha a vészforgatókönyveket kell életbe
léptetni, de lehetséges, hogy az ön lánya egyike lesz annak a kétezernek, akik a
Földről a Rámába költöznek. Más űrjáró fajok esetében előfordult már ilyen.
– És Simone? – kérdezett rá Nicole, amikor a Sas elhallgatott. –
Láthatom még valaha őt?
– Ezt a kérdést már jóval nehezebb megválaszolni – hangzott a Sas
felelete. – Ez számtalan tényezőtől függ. – Az idegen lény elkeseredett földi
ismerősét bámulta. – Sajnálom, Mrs. Wakefield – mondta végül.
„Az egyik lányom a Földön maradt. A másik onnan százbillió
kilométerre, egy idegen faj által készített mesterséges égitesten. Én pedig
valahol másutt leszek. Ki tudja, hol?” Nicole szerfelett magányosnak érezte
magát. Megállt, és az őt körülvevő tájra összpontosított. A település egyik kör
alakú parkja mellett állt. A kőperemen belül egy csúszda, egy homokozó, egy
mászóka és egy körhinta állt; tökéletes játszóteret alakítottak ki itt a földi
gyerekeknek. A lába alatt a GáCsÉ–k hálózata a park azon részeivel
váltakozott, ahova idővel a Földről származó füveket telepítik majd.
Nicole lehajolt, hogy szemügyre vegye a különálló gázcserélő
eszközöket. Kisméretű kerek tárgyak voltak, mindössze két centiméter
átmérőjűek. Több ezret helyeztek el belőlük a parkot keresztül–kasul behálózó
sorokban és oszlopokban. „Elektromos növények – gondolta Nicole. – A
széndioxidot oxigénné alakítják át. Ezek teszik lehetővé, hogy mi, állatok
életben maradhassunk.”
Nicole maga elé képzelte a parkot gyeppel, fákkal és vízililiomokkal a
tóban, pontosan ugyanúgy, ahogy korábban a csomóponti tárgyalóterem
holografikus kivetítőjén megjelent. Ám annak ellenére, hogy tudta, a Ráma
azért tér vissza a Naprendszerbe, hogy emberi lényeket „gyűjtsön be”, akik
majd benépesítik ezt a technikai Paradicsomot, mégis nehezen tudta
elképzelni, hogy ugyanebben a parkban egyszer majd gyerekek zsibonganak.
Nicole kisétált a parkból, és továbbment az állomás felé. A keskeny
sétány melletti lakóépületeket itt sorházak váltották fel, melyekben később kis
boltok nyílnak. Természetesen üresen álltak, ahogy a nagy, téglalap alakú
épület is, amelyet bevásárlóközpontnak szántak, és pontosan az állomással
szemben állt.
Besétált a kapun, és beszállt az elöl várakozó vonatba, közvetlenül a
Benita García robot által elfoglalt vezetőállás mögé. – Mindjárt besötétedik –
mondta fennhangon Nicole.
– Tizennyolc perc múlva – válaszolta a robot.
– Mennyi időbe telik, míg odaérünk a szomnáriumba? – érdeklődött
Nicole.
– A Főpályaudvarig tíz perc az út – felelte Benita, miközben a vonat
kigurult a délkeleti állomásról. – Onnan még kétpercnyi séta.
Nicole pontosan ismerte a választ a kérdésre. Egyszerűen hallani szerette
volna valaki más hangját. Ez volt a második egyedül eltöltött napja, és a
García robottal folytatott rövid eszmecserét kellemesebbnek érezte, mintha
magában beszélne. .....
A vonat a telep délkeleti csücskéből annak mértani középpontjához vitte.
Útközben Nicole a bal oldalon a Shakespeare–tavat láthatta, a jobbon pedig az
Olümposz–hegy lejtőit (melyeket még sűrűbben fedtek be a GáCsÉ–k). A
vonaton elektronikus üzenetkijelzők tájékoztatták őt a látványosságokról,
amelyek mellett épp elhaladtak, a pontos időről és a megtett távolságról.
„A Sassal együtt kiváló munkát végeztetek a vasút megtervezésekor –
állapította meg Nicole a férjével, Richarddal kapcsolatban, aki már aludt a
család többi tagjával együtt. – Hamarosan én is veletek leszek a nagy kerek
teremben.”
A szomnárium valójában csupán a főpályaudvartól alig kétszáz méterre
álló központi kórház egyik szárnya volt. Miután leszállt a vonatról és elsétált a
könyvtár mellett, Nicole belépett a kórházba, keresztülment rajta, majd egy
hosszú alagúton keresztül elérkezett a szomnáriumhoz. A család összes többi
tagja egy tágas, kerek helyiségben aludt a második emeleten. Mindegyikük
egy fal melletti „zártágyban” feküdt: egy hosszú, koporsószerű szerkezetben,
melyet hermetikusan elzártak a külső környezettől. Kizárólag az arcukat
lehetett látni a fejüknél található kis ablakokon át. Ahogy arra a Sas
felkészítette, Nicole ellenőrizte a férje, két lánya és két fia fizikai
állapotadatait kijelző monitorokat. Mindenkivel minden a legnagyobb rendben
volt. Rendellenességeknek még csak nyoma sem látszott.
Nicole megállt, és vágyakozón egy–egy pillantást vetett szeretteire. Most
ellenőrzi utoljára őket. Az eljárásrend szerint, mivel mindegyikük
legfontosabb paraméterei jócskán a tűréshatárokon belül mozogtak, eljött az
ideje, hogy maga Nicole is nyugovóra térjen. Évek telhetnek el, míg újra látja
bármelyiküket.
„Drága, drága Benjy. – Nicole felsóhajtott, miközben szellemileg
visszamaradott, alvó fia arcát vizsgálta. – Mindünk közül téged fog a
legdurvábban érinteni ez a törés. Katie, Patrick és Ellie hamar behozzák majd
a lemaradásukat. Te viszont olyan három évet fogsz kihagyni, melyeknek
köszönhetően önállóvá válhattál volna.”
A zártágyakat a falból kinyúló, kovácsoltvasra emlékeztető dúcok
tartották. Az egyik zártágy fejrészétől mindössze nagyjából másfél méter
választotta el a másik lábrészét. Nicole üres helye középen állt; a feje mögött
Richard, aztán Katie feküdt; Patrick, Benjy és Ellie a lábánál helyezkedtek el.
Nicole percekig elidőzött Richard zártágya felett. A férje tért utolsóként
nyugovóra, alig két nappal ezelőtt. Ahogy kérte, Hal herceg és Falstaff a
mellén hevertek a lezárt tárolóban. „Csodás volt az a három utolsó nap,
szerelmem – gondolta magában Nicole, miközben férje kifejezéstelen arcát
figyelte az ablakon át. – Többet nem is kívánhattam volna.”
Elmentek úszni a Shakespeare–tóhoz, sőt még vízisíeltek is, megmászták
az Olümposz–hegyet, és ott szerelmeskedtek, ahol épp valamelyiküknek kedve
támadt hozzá. Új otthonuk hatalmas ágyán egész éjjel egymáshoz simultak.
Naponta egyszer ellenőrizték alvó gyermekeiket, ám az idejük nagyobb részét
új birodalmuk felfedezésével töltötték.
Izgalmas, érzelmes időszak volt. Mielőtt Nicole aktiválta a rendszert,
amely álomba szenderítette a férjét, Richard utoljára még azt közölte vele: –
Nagyszerű asszony vagy, és rettenetesen szeretlek.
Most Nicole következett. Tovább nem halogathatta a dolgot. Bemászott a
zártágyába, ahogy az Új Édenben eltöltött első hetük során számtalanszor
elgyakorolta már, és egy kivételével minden kapcsolót átkattintott. A testét
körülvevő habot hihetetlen kényelmesnek érezte. Lecsukódott a zártágy fedele.
Mindössze az utolsó kapcsolót kellett átbillentenie, hogy altató gáz áradjon be
a kamrájába.
Mélyet sóhajtott. Ahogy a hátán feküdt, eszébe jutott a Csipkerózsikáról
szóló álom, amit a Csomóponton az egyik utolsó vizsgálat alkalmával látott.
Elméje ekkor hirtelen alámerült gyermekkora emlékeibe, melyeket az
édesapjával együtt töltött hétvégékről és a Chateau d’Ussé termeiben rendezett
Csipkerózsika–előadásokról őrzött.
„Kellemes így elaludni – állapította meg magában a beáramló gáztól
egyre bágyadtabban. – Talán egy hófehér lovon érkező herceg ébreszt majd a
csókjával.”
Randevú a Marsnál
 1
– Mrs. Wakefield.
A hang távolinak, roppant távolinak hatott. Finoman behatolt a tudatába,
de nem ébresztette fel teljesen az álmából.
– Mrs. Wakefield.
Ezúttal hangosabban szólt. Mielőtt felnyitotta volna a szemét, Nicole
megpróbált visszaemlékezni rá, hol lehet. Megmozdult, amitől a hab a lehető
legnagyobb kényelmet biztosítva átrendeződött. Emlékezete lassacskán jeleket
kezdett küldeni agya többi részének. „Új Éden. A Rámában. Vissza a
Naprendszerbe – idézte fel. – Az egész csupán álom lenne?”
Végül kinyitotta a szemét. Pár másodpercig nem sikerült fókuszálnia.
Végül kirajzolódtak előtte a fölébe hajoló alak körvonalai. Édesanyja volt az,
ápolóköpenyben!
– Mrs. Wakefield – mondta a hang. – Ideje, hogy felébredjen, és
felkészüljön a találkozásra.
Egy pillanatig Nicole döbbenten meredt maga elé. Hol van? Mit keres itt
az édesanyja? Aztán eszébe jutott. „A robotok – gondolta. – Anya egyike az öt
emberi robottípusnak. Az egészségügyi és testedzés–szakértő pedig egy Anawi
Tiasso robot.”
A robot segítő karjával megtámogatta Nicole–t, aki lassan felült a
zártágyában. A helyiség semmit sem változott a hosszú évek alatt, amíg ő
aludt. – Hol vagyunk? – kérdezte Nicole, és nekikészült, hogy kimásszon a
zártágyból.
– Mostanra lezárult a fő lassítási szakasz, és beléptünk az önök
Naprendszerébe – felelte a szurokfekete Anawi Tiasso. – A Mars–pályára
állásra hat hónap múlva kerül sor.
Az izmai cseppet sem tűntek merevnek. Mielőtt elhagyták a
Csomópontot, a Sas elmagyarázta Nicole–nak, hogy mindegyik alvókamrába
olyan speciális elektronikus alkatrészeket szereltek be, melyek nemcsak az
izmokat és más fontos élettani rendszereket fogják állandó időközönként
megdolgoztatni, nehogy elsorvadjanak, hanem az összes létfontosságú szerv
egészségi állapotát is folytonosan ellenőrzik. Nicole kilépett a létrára. Amikor
a padlóra ért, kinyújtózott.
– Hogy érzi magát? – érdeklődött a robot. A 017–es Anawi Tiasso volt.
Sorszámát jól láthatóan feltüntették egyenruhájának jobb vállán.
 – Egész jól – válaszolta Nicole. – Egész jól, 017 – ismételte el,
miközben alaposan szemügyre vette a robotot. Valóban rendkívüli módon
hasonlított az édesanyjára. Mielőtt eljöttek a Csomópontról, Richarddal együtt
már látták az összes prototípust, de csak a Garcíák működtek az elalvásukat
megelőző két hétben. Az Új Éden többi robotját mind a hosszú út során
építették meg és tesztelték. „Tényleg úgy néz ki, mint az édesanyám –
merengett el Nicole, ahogy az ismeretlen rámai művész keze munkáját
csodálta. – Minden változtatást végrehajtottak a prototípuson, amit
javasoltam.”
A távolból közeledő lépteket hallott. Nicole megfordult. Egy másik,
szintén fehér ápolói egyenruhába öltözött Anawi Tiasso jött feléjük. – 009–et
szintén azzal bízták meg, hogy vegyen részt az inicializációs folyamatban –
közölte a mellette álló robot.
– Ki bízta meg? – kérdezte Nicole, miközben megpróbálta felidézni a
Sassal az ébresztési folyamattal kapcsolatos beszélgetéseit.
– Az előre beprogramozott küldetési terv – felelte 017. – Amint önök,
emberek mind éberek és cselekvőképesek lesznek, minden utasítást önöktől
kapunk majd.
Richard gyorsabban magához tért, de sokkal inkább nehezére esett
lejutni a létrán. A Tiassóknak kellett két oldalról megtámogatnia őt. Richard
jól láthatóan örült, hogy újból láthatja a feleségét. Miután gyengéden átölelték
és megcsókolták egymást, Richard hosszú pillanatokig bámulta Nicole–t. –
Cseppet sem tűnsz nyúzottnak – jelentette ki viccelődve. – A hajad egyre
őszebb, de elszórtan még mindig akadnak egészséges, fekete foltok.
Nicole elmosolyodott. Nagyszerű érzés volt ismét beszélgetni
Richarddal.
– Mellékesen – tette hozzá Richard kicsivel később mennyi időt
töltöttünk azokban az őrült koporsókban?
Nicole vállat vont. – Nem tudom – felelte. – Még nem érdeklődtem meg.
Először téged ébresztettelek fel.
Richard a két Tiassóhoz fordult. – Önök, gyönyörű hölgyeim, tudják,
menynyi ideje indultunk el a Csomópontról?
– Tizenkilenc utazóéven át aludtak – válaszolta Tiasso 009.
– Mit ért utazóév alatt? – kérdezte Nicole.
Richard elmosolyodott. – Ez egy relativitáselmélettel kapcsolatos
kifejezés, kedves – felelte. – Az idő semmit sem jelent, amíg nincs
vonatkoztatási rendszer. A Rámán belül tizenkilenc év telt el, de ezek az évek
kizárólag azokra vonatkoznak...
– Ne fáradj! – szakította félbe Nicole. – Nem azért aludtam ennyit, hogy
egy relativitásról tartott kiselőadást hallgassak rögtön végig. Majd később,
vacsora közben elmagyarázhatod. Addig is egy fontosabb kérdésben kell
döntenünk. Milyen sorrendben ébresszük fel a gyerekeket?
– Én mást javasolnék – válaszolta Richard pillanatnyi habozás után. –
Tudom, hogy mielőbb szeretnéd látni a gyerekeket. Ezzel én is így vagyok. De
mi lenne, ha hagynánk még néhány órát aludni őket? Ártani nyilván nem fog
nekik... Nekünk viszont rengeteg mindent meg kell beszélnünk.
Megkezdhetjük a felkészülést a randevúra, felvázolhatjuk, hogyan akarjuk
megoldani a gyerekek oktatását, egy kevés időt talán még arra is szánhatunk,
hogy újra felfedezzük egymást.
Nicole egyértelműen mielőbb szerette volna látni a gyerekeket, de józan
esze beláttatta vele Richard javaslatának előnyeit. A család mindössze nagy
vonalakban dolgozott ki tervet a felébredést követő időszakra, elsősorban
azért, mert a Sas többször is kihangsúlyozta, hogy túl sok a bizonytalan
tényező ahhoz, hogy pontosan meghatározzák a körülményeket. Sokkal
könnyebben tervezhetnek, amíg a gyerekek még alszanak.
– Rendben – egyezett bele végül Nicole –, de csak ha biztosan tudom,
hogy mindegyikükkel minden rendben. – Az első Tiassóra pillantott.
– A kijelzők adatai szerint mindegyik gyermekük jelentősebb
rendellenesség nélkül átvészelte az alvás időszakát – jelentette ki a biot.
Nicole visszafordult Richardhoz, és alaposan szemügyre vette férje
arcát. Valamennyit öregedett, de közel sem olyan sokat, mint amire Nicole
számított.
– Hová lett a szakállad? – szaladt ki végül a száján, amikor rájött, hogy
Richard arca furcsamód frissen borotváltnak tűnt.
– Tegnap megborotváltuk a férfiakat, miközben még aludtak – felelte
Tiasso 009. – Ezenkívül mindenkinek levágtuk a haját is, és mindenkit
megfürdettünk; az előre beprogramozott küldetési terv szerint.
„A férfiakat?” – tűnődött el Nicole. Egy pillanatig nem értette a dolgot.
„Hát persze – jutott eszébe. – Benjy és Patrick immár felnőtt férfiak!”
Megfogta Richard kezét, és gyors léptekkel odamentek Patrick
zártágyához. Teljesen megdöbbentette az arc, amit az ablak mögött látott.
Patrickje már nem kisfiú volt. Vonásai észrevehetően megnyúltak, arca kerek
kontúrjai eltűntek. Nicole egy percig némán bámulta a fiát.
– Tizenhat–tizenhét évesnek felel meg az életkora – jelentette ki Tiasso
017 Nicole kérdő pillantására reagálva. – Mr. Benjamin O’Toole továbbra is
egy–másfél évvel idősebb nála. Az életkorok természetesen csak
hozzávetőlegesek. Amint azt a Sas még a Csomópontról való indulás előtt
elmagyarázta, valamennyire mindegyikük esetében késleltetni tudtuk az
öregedésért felelős enzimek hatását; ám nem egyenlő mértékben. Ha azt
mondjuk, hogy Mr. Patrick O’Toole most tizenhat vagy tizenhét éves,
kizárólag a személyes, belső biológiai óráját értjük ez alatt. A megadott életkor
a növekedésének, érésének és az alrendszerek öregedési folyamatainak
egyfajta átlaga.
Nicole és Richard mindegyik zártágynál megállt, és az ablakokon át
perceken át figyelték alvó gyermekeiket. Nicole újra meg újra megrökönyödve
csóválta a fejét. – Hová tűntek a kicsinyeim? – szólalt meg, miután
megállapította, hogy még a kis Ellie is kamasszá érett a hosszú út alatt.
– Tudtuk, hogy ez fog történni – jegyezte meg érzelemmentesen
Richard, amivel nem segített a Nicole–ban rejtőző anyának megbirkózni a
veszteség kínzó érzetével.
– Egy dolog tudni – válaszolta Nicole egészen más viszont ténylegesen
megtapasztalni. Nem a tipikus anya esete ez, aki egyszerre csak rájön, hogy a
gyermekei felnőttek. Ami a mi gyermekeinkkel történt, igazán döbbenetes. A
mentális és intellektuális fejlődésük tíz–tizenkét éves időszakra félbeszakadt.
Felnőtt testben sétáló kisgyerekekkel leszünk körülvéve. Hat hónap alatt
hogyan készíthetnénk fel őket arra, hogy más emberekkel érintkezzenek?
Nicole–t letaglózta a felismerés. Vajon tudata egy része nem hitt a
Sasnak, amikor az idegen lény azt ecsetelte nekik, mi fog történni a
családjával? Talán. Az egész csak azoknak a hihetetlen eseményeknek a
számát gyarapította az életében, melyek eleve túlmentek az elképzelhetőség
határain. „Az anyjukként viszont – gondolta magában Nicole – rengeteget meg
kell tennem rendkívül rövid idő alatt. Miért nem gondoltam erre, mielőtt
elindultunk a Csomópontról?”
Miközben Nicole a hirtelen felnőtté érett gyermekei látványa által
kiváltott heves érzelmi reakciójával küszködött, Richard a két Tiassóval
csevegett. A Tiassók minden kérdését gond nélkül megválaszolták. Richardot
szerfelett lenyűgözték mind mentális, mind fizikai képességeik. –
Mindannyiuk memóriája a tudás ennyire gazdag tárházát rejti magában? –
kérdezte a robotoktól a társalgás kellős közepén.
– Kizárólag a Tiassók ismerik a családjuk egészségügyi történetének
részletes adatait – felelte 009. – Ám mindegyik emberszabású biot alapvető
tények széles köréhez férhet hozzá. Ennek a tudásnak egy részét azonban
azonnal eltávolítják belőlünk, amint más emberekkel is kapcsolatba lépünk.
Ekkor minden biottípus memóriáját részlegesen kitörlik. A Sast, a
Csomópontot és az utazás felébredésük előtti eseményeit illető egyetlen adat
vagy információ sem marad az adattárolóinkban, miután sor került a többi
emberrel való találkozásra. Kizárólag a személyes egészségügyi információt
fogjuk megőrizni a korábbi időszakból; az adatokhoz való hozzáférés joga
pedig a Tiassókra lesz korlátozva.
Nicole már a Csomópontról gondolkodott, mielőtt elhangzott az utolsó
megjegyzés. – Még mindig kapcsolatban állnak a Sassal? – tette fel hirtelen a
kérdést.
– Nem. – Ezúttal Tiasso 017 felelt. – Joggal feltételezhetjük, hogy a Sas,
vagy legalábbis a csomópontbeli intelligencia valamely megnyilvánulása
rendszeresen ellenőrzi a küldetést, de a Rámával megszakad minden kapcsolat,
amint az elhagyja a Hangárt. Önök, mi, a Ráma magunkra maradtunk, amíg
meg nem valósulnak a küldetés célkitűzései.

♦♦♦♦

Katie az állótükörrel szemben állva tanulmányozta meztelen testét. Még

egy hónap elteltével sem sikerült megszoknia. Szerette megérinteni magát.
Különösen szívesen futtatta végig ujjait a mellén, és figyelte, ahogy
mellbimbói az ingerlés hatására megduzzadnak. Katie még szívesebben
foglalkozott ilyesmivel éjszakánként, a lepedője alatt. Akkor bárhol
simogathatta önmagát, amíg a bizsergés hullámai végig nem áradtak a testén, ő
pedig legszívesebben felsikoltott volna gyönyörében.
Édesanyja már elmagyarázta neki a jelenség mibenlétét, de láthatóan
kissé zavarba jött, amikor Katie másodszor és harmadszor is meg akarta
beszélni vele ezt. – Az önkielégítés kizárólag önmagunkra tartozik – mondta
egyik este vacsora előtt, lehalkított hangon Nicole és legfeljebb a
legbizalmasabb barátainknak, de leginkább még nekik sem mesélünk róla.
Ellie–től hiába várt volna segítséget. Katie még soha, egyszer sem látta,
hogy a húga önmagát vizsgálgatta volna. „Valószínűleg egyáltalán nem
csinálja – állapította meg magában Katie. – És egyértelműen nem akar
beszélni róla.”
– Végeztél már a zuhanyozással? – érdeklődött Katie–től Ellie a
szomszéd szobából. Mindkét lánynak saját hálószobája volt, a fürdőszobán
azonban osztozniuk kellett.
– Igen! – kiáltott vissza Katie.
Ellie szemérmesen egy törölközőbe burkolózva lépett be a fürdőszobába,
és futó pillantást vetett a tükör előtt teljesen pucéran álló nővérére. A kisebbik
lány mintha mondani akart volna valamit, de láthatóan meggondolta magát,
mivel csak elengedte a törölközőt, aztán kecsesen belépett a zuhanyzófülkébe.
Katie az áttetsző ajtón keresztül figyelte Ellie–t. Előbb Ellie testét vette
szemügyre, aztán egy pillantást vetett önmagára a tükörben, és minden
lehetséges anatómiai vonást összevetett. Katie–nek sokkal jobban tetszett a
saját arcberendezése és bőrszíne – apja után egyértelműen ő volt a család
legfehérebb tagja Ellie alakja azonban messze felülmúlta az övét.
– Nekem miért ennyire fiús az alakom? – kérdezte két héttel később
egyik este Katie Nicole–t, miután átrágta magát egy ősrégi divatmagazinokat
tartalmazó adatkockán.
– Erre nehéz lenne pontos magyarázatot adni – válaszolta Nicole, és
felnézet az olvasmányából. – A genetika csodásan bonyolult tudomány, sokkal
összetettebb, mint amilyennek Gregor Mendel eredetileg gondolta.
Nicole magában mosolygott, mivel rájött, hogy Katie aligha értheti azt,
amit az imént mondott. – Tudod, Katie – folytatta kevésbé tudálékos
hangnemben minden gyermek két szülője tulajdonságainak egyedi
kombinációja. Ezeket a meghatározó tulajdonságokat a géneknek nevezett
DNS szakaszok tárolják. Szó szerint több milliárdnyi különféle módja van
annak, ahogyan az egyik szülő génjei megnyilvánulhatnak. Ezért nem mind
egyformák ugyanannak a két szülőnek a gyermekei.
Katie összeráncolta a homlokát. Másféle válaszra számított. Nicole
rögtön megértette. – Ráadásul – tette hozzá nyugtató hangon –, az alakod
egyáltalán nem „fiús”. Az „atlétikus” sokkal jobban illene rá.
– Mindenesetre – reagált Katie, és a húgára mutatott, aki a család közös
szobájának egyik sarkában mélyedt el tanulmányaiban –, Ellie–re egyáltalán
nem hasonlítok. Az ő teste tényleg vonzó... a melle még a tiednél is nagyobb.
Nicole természetesen felkacagott. – Ellie alakja valóban lenyűgöző –
mondta– – De a tied is éppolyan jó... egyszerűen csak más. – Nicole újra
olvasni kezdett, mivel azt hitte, megtárgyalták a témát.
– Ezekben a régi magazinokban kevés a hozzám hasonló alakú nő –
erősködön Katie pár pillanatnyi hallgatás után. Feltartotta elektronikus
jegyzettábláját, de Nicole már nem figyelt. – Tudod, anya – mondta ekkor a
lánya szerintem a Sas valami hibát követett el, amikor beállította a
zártágyamat.
Biztosan nekem is jutott azokból a hormonokból, amiket Patricknek
vagy Benjynek szánt.
– Katie, kedves – felelte Nicole, amikor végre rájött, hogy lánya az
alakja megszállottja lett –, gyakorlatilag biztosra vehető, hogy azzá váltál,
akivé a génjeid programoztak a fogantatásodkor. Kedves, intelligens fiatal
nővé. Sokkal boldogabb lennél, ha a rengeteg jó tulajdonságodra gondolnál
inkább, ahelyett hogy feltétlenül hibát keresel magadban, és arra áhítozol,
hogy másmilyen legyél.
Mióta felébredtek, a kettejük közötti beszélgetések közül nem egy
hasonlóképp zajlott. Katie úgy érezte, hogy édesanyja meg sem próbálja
megérteni őt, és túlságosan gyakran oktatja ki és/vagy szereli le velős
megállapításokkal. „Az élet sokkal többet jelent annál, mint hogy egyszerűen
jól érezzük magunkat” volt az egyik olyan, rendszeresen ismétlődő kijelentés,
amelyet Katie már betéve tudott. Édesanyja Ellie–t dicsérő szavai viszont
ömlengésnek hatottak Katie fülében. „Ellie kiváló tanuló, pedig nagyon későn
kezdett hozzá”, „Ellie mindig kérés nélkül is segít”, vagy „Miért nem tudsz
egy kicsit türelmesebb lenni Benjyvel, mint Ellie?”
„Előbb Simone, most meg Ellie – gondolta magában Katie, ahogy
meztelenül feküdt az ágyában, miután megint összevesztek a húgával, az
édesanyja pedig egyedül őt szidta meg. – Anyával eleve esélyem sem volt
kijönni. Túlságosan különböző a természetünk. Akár fel is hagyhatok a
próbálkozással.”
Ujjai bebarangolták a testét, felhorgasztották vágyát, és Katie a közeli
beteljesülést várva lihegni kezdett. „Legalább van néhány olyan dolog –
gondolta –, amihez nincs szükségem anyára.”

♦♦♦♦

– Richard! – szólalt meg egyik este az ágyban Nicole, amikor már

csupán hat hét távolságra jártak a Marstól.
– Hmmmm? – válaszolt álmosan a férje, aki már majdnem elaludt.
– Aggódom Katie miatt. Azzal elégedett vagyok, ahogy a többi gyerek
halad... különösen Benjy, szegénykém. Katie viszont nyugtalanít.
– Pontosan mi zavar? – kérdezte Richard, és felkönyökölt.
– Leginkább a dolgokhoz való hozzáállása. Katie hihetetlenül
egocentrikus. Ezenkívül lobbanékony is, és türelmetlen a többi gyerekkel,
különösen Patrickkel, aki egyenesen imádja őt. Állandóan veszekszik velem,
még akkor is, amikor teljesen értelmetlen a vita. És szerintem túl sok időt tölt
el egyedül a szobájában.
– Egyszerűen unatkozik – felelte Richard. – Ne feledd el, Nicole, hogy
testileg egy huszonéves fiatal nő. Fiúkkal kellene járnia, önállósulnia kellene.
Itt viszont nem akad korosztálybeli társa... És el kell ismerned, hogy időnkén
úgy bánunk vele, mint egy tizenkét évessel.
Nicole semmit sem válaszolt. Richard odahajolt hozzá, és megérintette a
karját. – Mindig tudtuk, hogy Katie a legingerlékenyebb a gyerekek közül.
Ebben sajnos rám hasonlít.
– De te legalább értelmes tevékenységekkel vezeted le az energiáidat –
vetette ellen Nicole. – Katie éppúgy viselkedhet konstruktívan, mint
destruktívat.. Tényleg, Richard, szeretném, ha beszélnél vele. Attól tartok,
hogy máskülönben igencsak komoly gondjaink lesznek majd, amikor a többi
emberrel találkozunk.
– Mit szeretnél, mit mondjak neki? – reagált rövid hallgatás után
Richard. – Hogy az élet nem csupa izgalomból és kalandból áll? És miért
kellene arra kérnem, hogy ne vonuljon vissza a szobájába, a saját
fantáziavilágába? Minden bizonnyal izgalmasabb neki ott. Jelenleg az Új
Édenben sajnos semmi izgalom nem kínálkozik egy fiatal nő számára...
– Azt reméltem, hogy valamivel megértőbb leszel – felelte Nicole kissé
sértődötten. – Segítened kell nekem, Richard... és te meg Katie sokkal jobban
megértitek egymást.
Richard ismét elhallgatott. – Jól van – mondta végül feszült hangon.
Visszafeküdt az ágyba. – Holnap elviszem vízisíelni Katie–t, azt nagyon
szereti, és mindenképp megkérem legalább arra, hogy legyen kicsit
figyelmesebb a családja többi tagjával.

♦♦♦♦

– Nagyon jó! Remek! – mondta Richard, amikor végzett a Patrick

jegyzettömbjén olvasható anyaggal. Kikapcsolta a szerkezetet, és a fiára
pillantott, aki kicsit idegesen ült Richarddal szemben egy széken. – Gyorsan
megtanultad az algebrát – folytatta Richard. – Egyértelműen tehetséges vagy
matematikából. Mire mások is beköltöznek a Rámába, már majdnem készen
fogsz állni arra, hogy egyetemre menj... legalábbis matematikából és
természettudományokból.
– De anya azt mondja, hogy nyelvtanból még nagyon le vagyok maradva
– válaszolta Patrick. – Azt mondja, hogy a fogalmazásaim egy kisgyerek
szintjét érik csak el.
Nicole meghallotta, miről beszélnek, és bement hozzájuk a konyhából.
– Patrick, kedves, García 041 szerint nem veszed elég komolyan az
írásórákat. Tudom, hogy nem tanulhatsz meg mindent egyik napról a másikra,
de nem szeretném, ha zavarban kellene érezned magad, amikor találkozunk a
többi emberrel.
– De sokkal jobban szeretem a természettudományokat és a matematikát
ellenkezett Patrick. – Az Einstein robotunk azt állítja, hogy három–négy hét
alatt meg tudná tanítani nekem az integrál– és differenciálszámítást, ha nem
kellene annyi más tárgyat is tanulnom.
Hirtelen kivágódott a bejárati ajtó, és Katie libegett be rajta Ellie–vel.
Katie arca élettel telve ragyogott. – Bocsánat, hogy elkéstünk – szólalt meg –,
de nagyszerű napunk volt. – Patrickhez fordult. – Egyedül vezettem keresztül
a csónakot a Shakespeare–tavon. A Gardát a parton hagytuk.
Ellie közel sem tűnt annyira elragadtatottnak, mint a nővére. Valójában
mintha kissé sápadt lett volna. – Jól vagy, drágám? – súgta oda Nicole
kisebbik lányának, miközben Katie a család többi tagját szórakoztatta a tavon
átélt kalandok történetével.
Ellie bólintott és egy szót se szólt.
 – A legizgalmasabb az volt – lelkendezett Katie –, amikor a saját
magunk keltette hullámokon vágtunk át nagy sebességgel. Bumm–bumm–
bumm, csak úgy bukdácsoltunk a habokon. Néha úgy éreztem, mintha
repülnénk.
– Azok a csónakok nem játékszerek – jegyezte meg Nicole pár
pillanattal később. Intett, hogy mindenki üljön oda az asztalhoz. Benjy, aki
már a konyhában volt, és az ujjával csipkedett a salátából, utolsóként foglalt
helyet.
– Mit csináltál volna, ha felborul a csónak? – szegezte Katie–nek a
kérdést Nicole, amikor mindenki leült.
– A Gardák kimentettek volna minket – felelte nyeglén Katie. – Hárman
is figyeltek minket a partról... Végtére is erre valók. Ráadásul mentőmellényt
viseltünk, és egyébként is tudok úszni.
– A húgod viszont nem – vágta rá Nicole bíráló éllel a hangjában. – És te
is tudod, hogy teljesen megrémült volna, ha a vízbe kerül.
Katie feleselni kezdett, de Richard közbelépett és témát váltott, mielőtt
elmérgesedett volna a vita. Az igazat megvallva az egész család ideges volt. A
Ráma már egy hónapja Mars körüli pályára állt, és még mindig semmi jel nem
mutatott arra, hogy elindult volna a földi különítmény, akikkel találkozniuk
kellene. Nicole kezdettől fogva abban a hitben élt, hogy a randevúra azonnal
sor kerül, amint keresztezik a Mars keringési pályáját.
Vacsora után a család kiment Richard kis udvari csillagvizsgálójába,
hogy megnézzék a Marsot. Az obszervatórium a Ráma minden külső
érzékelőjének jelét fogta (az Új Édenen belüliek közül azonban egyét sem – a
tervek megvitatása közben a Sas ezt határozottan kikötötte), és a marsi nap egy
részében pompás kinagyított rálátást nyújtott a Vörös Bolygóra.
Benjy különösen kedvelte a Richarddal közös megfigyeléseket. Büszkén
mutatta meg a Tharsis–régió vulkánjait, a Valles Marineris nagy kanyonját és
a Chryse vidékét, ahol az első Viking űrszondák leszálltak, több mint kétszáz
évvel azelőtt. Épp homokvihar volt kialakulóban a Mutch–állomástól, a
kiterjedt marsi település központjától délre, amit a Nagy Káoszt követő
zaklatott időszakban aztán sorsára hagytak. Richard úgy számolt, hogy a
homok az egész bolygót beterítheti majd, mivel az ilyen globális viharok az
évnek erre a szakaszára voltak jellemzőek.
– Mi lesz, ha a földiek végül nem jelentkeznek? – kérdezte Katie a
Mars–szemlélés egy nyugodtabb pillanatában. – És anya, kérlek, hogy ezúttal
egyenes választ adj nekünk! Végül is már nem vagyunk gyerekek.
Nicole rá se hederített Katie megjegyzésének kihívó hangnemére. – Ha
nem csal az emlékezetem, az alapterv szerint hat hónapig kell várnunk a Mars
körüli keringési pályán – felelte. – Ha ez idő alatt nem kerül sor a randevúra, a
Ráma továbbindul a Föld felé. – Több másodpercig kivárt. – Sem édesapátok
nem tudja, sem én, hogy ettől a ponttól kezdve hogyan fognak eljárni. A Sas
azt közölte velünk, hogy ha bármelyik vészforgatókönyv alkalmazására lesz
szükség, kellő időben tájékoztatnak minket a részletekről.
A szobában közel egy percen át némaság honolt, miközben a Mars
különböző felbontású képei jelentek meg egymás után a hatalmas fali
képernyőn.
– Hol van a Föld? – törte meg a csendet Benjy.
– Közvetlenül a Mars után a Naphoz közelebbi bolygó az – felelte
Richard.
– Emlékszel, hogy a számítógépes alprogrammal megmutattam neked a
bolygók sorát?
– Nem így értettem – válaszolta rendkívül lassan Benjy. – Látni
szeretném a Földet.
Eléggé egyszerű kérés volt. Korábban soha eszébe sem jutott
Richardnak, habár többször is kihozta már a családot a csillagvizsgálóba, hogy
a gyerekeket érdekelheti az alig észlelhető kék fény a Mars éjszakai egén. – A
Föld nem túlzottan lenyűgöző látvány ebből a távolságból – mondta Richard,
miközben az adatbázisában igyekezett megtalálni a megfelelő érzékelő
kimeneti jelét. – Voltaképp meglehetősen hasonlít bármely más fényes
égitesthez, mint amilyen például a Szíriusz is.
Richard nem értette a lényeget. Amint beazonosította a Földet az ég
egyik meghatározott szegmensében, majd középre állította a látszólag
jelentéktelen fényvisszatükröződést, a gyerekek mind elbűvölve bámultak.
„Az ott a szülőbolygójuk – gondolta Nicole, akit megigézett a hirtelen
megváltozott hangulat. – Még akkor is, ha sosem jártak ott.” A Föld
emlékképei árasztották el Nicole gondolatait, ahogy ő is a kép közepén
ragyogó apró fénypontot nézte. Tudatára ébredt, hogy lelke mélyén roppant
honvágyat érez, belső késztetést, hogy visszatérjen arra az áldott, óceánokkal
borított szépséges bolygóra. Szemébe könnyek gyűltek, ahogy közelebb
húzódott a gyerekeihez, és átkarolta őket.
– Bárhova kerülünk is ebben a csodálatos világmindenségben – szólalt
meg halkan –, most vagy a jövőben, mindig az az apró kék petty lesz a mi
otthonunk.
 2
Nai Buatong a pirkadat előtti homályban kelt. Belebújt ujjatlan
gyolcsruhájába, röviden elidőzött a családi nappaliból nyíló hawng prájában,
hogy tisztelegjen személyes Buddhája előtt, aztán anélkül hogy a család többi
tagját megzavarta volna, kinyitotta a bejárati ajtót. Odakint lágy nyári szellő
csapta meg az arcát. A fuvallat virágok thai fűszerekkel keveredő illatát hozta
felé; valaki már nekiállt reggelit főzni a környéken.
A szandálja nem csapott zajt a süppedős földúton. Nai lassan lépkedett,
jobbra–balra tekingetett, szeme magába szívta az ismerős árnyakat, amelyek
hamarosan puszta emlékké válnak. „Az utolsó napom – gondolta. – Végre
elérkezett.”
Néhány perccel később jobbra fordult az aszfaltozott útra, amely a kis
lamphuni üzleti negyedbe vezetett. Időnként egy–egy kerékpár haladt el
mellette, de a hajnal nyugalmát többnyire semmi nem zavarta meg. A boltok
még nem nyitottak ki.
A templom közelébe érve Nai két buddhista szerzetes között ment el,
akik az út két oldalán álltak. Mindkét szerzetes hagyományos sáfránysárga
köpönyeget viselt, és testes fémurnát tartott a kezében. Reggelit koldultak,
ahogy minden reggel Thaiföld–szerte mindenütt ezt tették, és a lamphuniak
nagylelkűségére számítottak. Egy nő lépett ki az egyik boltból, pontosan
Naijal szemben, és némi ételt dobott a szerzetes urnájába. Egyetlen szót sem
váltottak, és a szerzetes arckifejezése sem változott meg láthatóan, amivel
jelezte volna, hogy hálás az adományért.
„Semmijük sincs – merengett el Nai még a testüket fedő köpönyeg sem
az övék. És mégis elégedettek.” Gyorsan elmondta magában az alaptanítást:
„A szenvedés oka a vágy”, aztán eszébe idézte, újdonsült férjének családja
mily mérhetetlen vagyon birtokosa a Kiotó peremén található Higasijama
kerületben. „Kendzsi szerint édesanyjának mindene megvan, kivéve a
nyugalmat. Azt sehogy sem képes megszerezni, mivel nem megvásárolható.”
Egy pillanatra a Vatanabék hatalmas házának friss emléke tolult az
elméjébe, és kiszorította onnan az egyszerű thai utcácska képét, ahol épp
gyalogolt. Nait lenyűgözte a kiotói palota gazdagsága. Ám számára mégsem
hatott barátságosnak. Az első pillanattól kezdve nyilvánvaló volt, hogy
Kendzsi szülei betolakodóként kezelik őt, alsóbbrendű idegenként, aki az ő
hozzájárulásuk nélkül ment hozzá a fiukhoz. Nem viselkedtek ellenségesen,
csupán hűvösen. Darabokra szedték őt a családját és a tanulmányait illető
kérdésekkel, melyeket érzelemmentesen és logikus kimértséggel tettek fel
neki. Kendzsi később azzal vigasztalta Nait, hogy hangsúlyozta: a családja
nem tart majd velük a Marsra.
Nai megállt a lamphuni utcán, es felnézett Chamatevi királynő szemben
álló templomára. Ez volt Nai kedvenc helye a városban, sőt valószínűleg egész
Thaiföldem is. A templom egyes részei ezerötszáz éve épültek; néma kő
őrszemei egy olyan történelem szemtanúi voltak, amely oly mértékben
különbözött a mától, hogy akár egy másik bolygón is lezajlódhatott volna.
Nai átment az út túlsó oldalára, és megállt az udvarban, amint a templom
falain belülre ért. Szokatlanul tiszta volt a reggel. Közvetlenül az ősi thai
templom legfelső chedije felett erős fény tündökölt a sötét hajnali égbolton.
Nai rájött, hogy a Marsot, következő úti célját látja odafent. Tökéletesnek tűnt
a kontraszt. Élete mind a huszonhat évében (kivéve azt a négyet, amit a
Chiang Mai–i egyetemen töltött) Lamphun maradt az otthona. Hat hét múlva
már egy hatalmas űrhajó fedélzetén lesz, amely öt évre elviszi őt leendő
otthonába a vörös bolygó egyik űrtelepén.
Nai lótuszülésben letelepedett az udvar egyik sarkába, és mereven
bámulta a fényes pontot az égen. „Mennyire jól illik az alkalomhoz, hogy épp
a Mars tekint rám ezen a reggelen.” Belekezdett a ritmikus légzésbe, ami a
reggeli meditáció előjátékaként szolgált. Ám miközben felkészült a békére és
nyugalomra, mely „ráfókuszálta” őt az előtte álló napra, Nai rájött, hogy
számtalan erőteljes és feloldatlan érzelem feszül egymásnak benne.
„Először ezeken kell eltöprengenem – gondolta Nai, és úgy döntött, hogy
ideiglenesen lemond a meditációról. – Ezen az utolsó itthon töltött napon ki
kell békülnöm azokkal az eseményekkel, melyek alapjaiban megváltoztatták
az életemet.”

♦♦♦♦

Tizenegy hónappal korábban Nai Buatong pontosan ugyanezen a helyen

ült, a francia– és angolleckéit tartalmazó kockákat gondosan elrakta maga
mellett a hordtáskába. Nai régóta tervezte, hogy összerendezi a következő
tanévre előírt anyagokat, mivel úgy látta, hogy középiskolai nyelvtanárként
sokkal érdekesebbnek és erélyesebbnek kell lennie.
Mielőtt elkezdte volna kidolgozni az óravázlatokat azon az egy
esztendővel korábbi végzetes napon, Nai belenézett a Chiang Mai–i napilapba.
Amikor becsúsztatta a kockát az olvasójába, gyorsan átlapozta az újságot, és
szinte csak a szalagcímeket olvasta el. Az utolsó oldalon egy angol nyelvű
felhívást talált, amin megakadt a tekintete:
 ORVOSOK, ÁPOLÓK, TANÁROK, FARMEREK!
KALANDVÁGYÓ, TÖBB NYELVEN IS BESZÉL, EGÉSZSÉGES?

A Nemzetközi Űrbizottság (NÜJB) nagyszabású expedíciót szervez a Mars

újra–gyarmatosítására. A fent meghatározott fontos készségekkel
rendelkezőből képzett személyeket keresünk ötéves időtartamra a telepen
felmerülő feladatok ellátására. A személyes elbeszélgetésekre Chiang Maiban
kerül sor 2244. augusztus 23–án. Kimagasló fizetés és juttatások. Jelentkezési
lapok a thai teleposta 462–62–4930–as számán igényelhetők.

Amikor beadta a jelentkezését a NÜB–höz, Nai úgy vélte, hogy nem

különösebben jók az esélyei. Lényegében biztosra vette, hogy már az első
rostán kiesik, így be sem hívják majd a személyes elbeszélgetésre. Ezért
igencsak meglepte, amikor hat héttel később üzenet érkezett az elektronikus
postafiókjába, hogy feltételesen beválasztották az interjúra behívandó
személyek közé. Az üzenet arról is tájékoztatta Nait, hogy bármilyen
személyes jellegű kérdés felmerül benne, azokat még az állásinterjú előtt,
levélben tegye fel. A NÜB hangsúlyozta, hogy kizárólag azokat a
jelentkezőket szeretnék behívni elbeszélgetésre, akiknek ténylegesen
szándékában áll elfogadni egy esetleges kinevezési ajánlatot a Mars–telepre.
Nai telepostán válaszolt és egyetlen kérdést tett fel. Át lehet utalni
marsbéli keresetének jelentős részét egy földi bankszámlára? Hozzátette, hogy
ez meghatározó előfeltétele annak, hogy elfogadja az ajánlatot.
Tíz nappal később újabb elektronikus levél érkezett. Felettébb szűkszavú
volt. Igen – állt az üzenetben –, a keresete bizonyos hányadát rendszeresen
átutalhatják egy földi bankszámlára. Ugyanakkor – figyelmeztették –, alaposan
át kell gondolnia, miként ossza meg a pénzeket: bármilyen arány mellett dönt,
azon már nem változtathat, miután elhagyta a Földet.
Mivel a megélhetés költségei alacsonynak számítottak Lamphunban, a
NÜB által a Mars–telepi munkáért felajánlott nyelvtanári fizetés közel
kétszerese volt annak, amire Nainak szüksége lehetett a családja iránti
kötelezettségei teljesítéséhez. A fiatal nő vállára komoly felelősség nehezedett.
A munkaképtelen édesapjával, édesanyjával és két húgával együtt öttagú
családban ő volt az egyedüli kenyérkereső.
A nehézségek ellenére a famíliának sikerült valamivel a létminimum
felett megélnie. Ám Nai utolsó egyetemi évében lesújtott a katasztrófa. Előbb
édesapját bénította le egy agyvérzés. Aztán édesanyja, aki cseppnyi üzleti
érzékkel sem rendelkezett, családja és barátaik tanácsa ellenére egyedül
próbálta elvezetni kis kézműves boltjukat. A család egy éven belül elveszítette
minden vagyonát, Nai pedig nem csupán arra kényszerült, hogy összes
megtakarított pénzét családja ruháztatására és élelmezésére áldozza fel, hanem
élete nagy álmáról is le kellett mondania: hogy műfordítóként dolgozzon az
egyik nagy bangkoki kiadónál.
Nai hét közben iskolában tanított, hétvégén idegenvezetőként egészítette
ki a keresetét. A NÜB állásinterjúja előtti szombaton este Nai otthonától
harminc kilométerre, Chiang Maiban vezetett egy csoportot. A csoportból
többen Japánból érkeztek, köztük egy jóképű, jó kifejezőkészségű, harmincas
évei elején járó fiatalember is, aki lényegében akcentus nélkül beszélt angolul.
Kendzsi Vatanabénak hívták. Nai minden szavára odafigyelt, intelligens
kérdéseket tett fel, és rendkívül udvariasan viselkedett.
A Chiang Mai–környéki buddhista szent helyeket sorra járó körút utolsó
szakaszában a csoport libegőre szállt a Doi Suthep hegyre, hogy megnézzék a
legmagasabb csúcsra épült híres buddhista templomot. A turisták többsége
már teljesen kimerült a sűrű programtól, kivéve Kendzsi Vatanabét. A férfi
először is ragaszkodott hozzá, hogy ne libegővel utazzanak a hegytetőig,
hanem buddhista zarándokok módjára gyalog menjenek fel a hosszú
sárkánylépcsőn. Aztán egyik kérdést a másik után tette fel, miközben Nai
elmesélte a templom alapításának csodás történetét. Végül pedig, miután
lejöttek a hegyről, Nai pedig egymagában ülve fogyasztotta teáját a hegy
lábánál emelt bájos kis étteremben, Kendzsi otthagyta a többi turistát a
szuvenírboltokban, és odalépett a lány asztalához.
– Kaw tode krap – szólalt meg hibátlan thaisággal, amivel teljesen
megdöbbentette Buatong kisasszonyt. – Leülhetek ide? Lenne még néhány
kérdésem.
– Kun pode pasa thai dai mai ka? – kérdezte még mindig hüledezve Nai.
– Pohm kao jai pasa thai dai nitnoy – felelte a férfi, ami annyit jelent,
hogy egy kicsit érti a nyelvet. – No és ön? Anata va nihon go hanasimaszu ka?
Nai a fejét csóválta. – Nihon go hanasimaszen. – Elmosolyodott. – Csak
angolul, franciául és thaiul. Habár valamennyit megértek az egyszerűbb japán
kifejezésekből, ha nagyon lassan beszélnek.
– Lenyűgöztek – folytatta angolul Kendzsi, miután helyet foglalt Naijal
szemben – a Doi Suthep templom alapítását ábrázoló freskók. Csodálatos
legenda, a történelem és a miszticizmus elegye, de történészként két dolog
érdekel. Először is, nem tudhatta véletlenül ez a nagytiszteletű Sri Lanka–i
szerzetes valamelyik nem Lan–na királyságából származó vallásos forrásból,
hogy a közeli elhagyatott pagodában a Buddha egyik relikviáját őrzik?
Számomra valószerűtlennek tűnik, hogy máskülönben kockára tette volna a
hírnevét. Másodszor pedig túlságosan tökéletesnek tűnik – mintha az élet a
művészetet utánozná –, hogy az a relikviát szállító fehér elefánt véletlenül
mászott volna fel a Doi Suthepre, aztán pedig kilehelte a lelkét, épp amikor a
csúcsra ért. Fellelhetők olyan tizenötödik századi nem buddhista források,
amelyek megerősítik a történetet?
Mielőtt válaszolt volna, Nai hosszú pillanatokig bámulta a mohó Mr.
Vatanabét. – Uram – szólalt meg végül halvány mosollyal az arcán két éve
vezetek csoportokat a környék buddhista látványosságaihoz, de eddig még
senki sem tette fel nekem ezeket a kérdéseket. Egyértelműen nem tudom a
választ egyik kérdésére sem, de ha valóban érdekli a dolog, megadhatom az
egyik professzorom nevét, aki a Chiang Mai–i egyetemen tanít, és rendkívül
tájékozott a Lan–na királyság buddhista történelmét illetően. Az egész korszak
szakértője, kezdve Mengrai királlyal...
Beszélgetésüket egy közlemény szakította meg, mely tudatta velük, hogy
az utasok beszállhatnak a hamarosan a városba visszainduló libegőbe. Nai
felállt, és elnézést kért, amiért mennie kell. Kendzsi visszatért a csoporthoz.
Miközben Nai távolról figyelte a férfit, folyton eszébe jutott átható tekintete.
„Hihetetlen volt – gondolta magában. – Még sosem láttam ennyire tiszta és
kíváncsi tekintetet.”
Egy héttel később, hétfő délután ismét láthatta ezeket a szemeket, amikor
a Chiang Mai–i Dusit Thani Hotelba ment a NÜB szóbeli elbeszélgetésére.
Döbbenten látta, hogy Kendzsi a NÜB hivatalos jelképével díszített ingben ül
az asztal mögött. Nai először teljesen megzavarodott. – Csak szombaton került
a kezembe az aktája – mentegetőzött Kendzsi. – Becsületszavamra. Ha tudtam
volna, hogy ön is a jelentkezők között van, másik vezetőt választok.
Az interjú végül simán zajlott. Kendzsi rendkívül nagyra értékelte mind
Nai kiemelkedő tanulmányi eredményeit, mind a lamphuni és Chiang Mai–i
árvaházakban végzett önkéntes munkáját. Nai őszintén elismerte, hogy nem
érzett mindig is „ellenállhatatlan késztetést” arra, hogy az űrben utazgasson,
ám mivel alapvetően „kalandvágyó természet”, a NÜB által ajánlott állás
pedig lehetővé teszi számára, hogy gondoskodhasson a családjáról,
megpályázta a marsi megbízatást.
Az interjú vége felé rövid időre megakadt a beszélgetés. – Ennyi volt? –
kérdezte kedvesen Nai, és már állt is volna fel.
– Még valamit, talán – mondta a hirtelen zavarba jött Kendzsi Vatanabe.
– Vagyis csak akkor, ha jó az álomfejtésben.
Nai elmosolyodott és visszaült. – Hallgatom – válaszolta.
Kendzsi mély lélegzetet vett. – Szombat éjjel azt álmodtam, hogy a
dzsungelben vagyok, valahol a Doi Suthep lábánál; azért tudtam, hogy hol
vagyok, mert az álomkép tetején ott aranylott a chedi. A fák között rohantam,
próbáltam visszatalálni, amikor egy hatalmas pitonnal találkoztam, amely a
fejem felett pihent egy széles ágon.
 „Hová mész?” – kérdezte a piton.
„A kedvesemet keresem” – feleltem.
„A hegy tetején találod” – mondta erre a piton.
Kitörtem az őserdőből, és felnéztem a Doi Suthep hegy csúcsára.
Gyerekkori szerelmem, Keiko Muroszava állt ott, és integetett nekem.
Hátrafordultam, és a pitonra pillantottam.
„Nézz fel megint!” – mondta.
Amikor másodszor is a hegycsúcs felé fordítottam a tekintetemet, a nő
arca megváltozott. Immár nem Keikót láttam ott; ön integetett le nekem a Doi
Suthep tetejéről.
Kendzsi ezután hosszú másodpercekig egyetlen szót se szólt. – Korábban
még sosem volt ennyire furcsa és életszerű álmom. Azt gondoltam, talán...
Nai karján felállt a szőr, miközben Kendzsi történetét hallgatta. Előre
tudta, hogyan fog végződni – hogy ő, Nai Buatong lesz a nő, aki a
hegycsúcsról leinteget még mielőtt a férfi befejezte volna. Nai előrehajolt
ültében. – Mr. Vatanabe – mondta megfontoltan –, remélem, hogy amit most
mondani fogok, semmiféle módon nem sérti meg önt...
Nai hosszasan hallgatott. – Van egy híres thai közmondás – szólalt meg
végül, miközben igyekezett kerülni a férfi tekintetét ami szerint ha álmunkban
egy kígyó megszólít minket, megtaláltuk életünk leendő párját.
„Hat héttel később megkaptam az értesítést – emlékezett vissza Nai. Még
mindig Chamatevi királynő lamphuni templomának udvarában ült. – A NÜB
anyagát tartalmazó csomag három nappal később érkezett meg. Kendzsi
virágaival együtt.”
A rákövetkező hétvégén maga Kendzsi is megjelent Lamphunban. –
Elnézést, hogy nem hívtam és nem kerestem – szabadkozott de értelmetlen lett
volna folytatni a kapcsolatot, ha ön nem jön a Marsra.
Vasárnap délután Kendzsi már meg is kérte a kezét, Nai pedig igent
mondott. Három héttel később Kiotóban összeházasodtak. Vatanabéék
nagylelkűen állták Nai két húgának és három thai barátjának költségeit, hogy
Japánba utazhassanak az esküvőre. Nai édesanyja sajnos nem tudott elmenni,
mivel senki más nem akadt, aki vigyázzon az édesapjára.
Nai mély lélegzetet vett. Alaposan átgondolta az életében mostanában
bekövetkezett változásokat. Belekezdhetett a meditációba. Fél órával később
már egészen megnyugodott, boldognak érezte magát, és boldogan nézett a rá
váró ismeretlen élet elébe. Időközben felkelt a nap, és mások is beléptek a
templom területére. Nai körbesétált az udvar peremén, megpróbálta kiélvezni a
szülőfalujában eltöltött utolsó pillanatokat.
A fő viharnban, miután ajándékot helyezett el és füstölőt égetett az
oltárnál, Nai még egyszer alaposan szemügyre vette a korábban oly sokszor
látott festmény minden tábláját. A képek Chamatevi királynő életének
történetét ábrázolták, akit Nai gyermekkora óta egyetlen és kizárólagos
példaképeként tisztelt. A hetedik században a Lamphun környékén élő törzsek
különböző kultúrákat képviseltek, és állandóan hadban álltak egymással.
Akkoriban az egyetlen közös pontot egy legenda jelentette, mely szerint egy
ifjú királynő érkezik majd délről „elefántok hátán”, és egyesíteni fogja a
haripunchai királyság törzseit.
Chamatevi mindössze huszonhárom esztendős volt, amikor egy agg
jövendőmondó felfedte néhány északvidéki küldött előtt, hogy ő Haripunchai
jövendő királynője. A fiatal és szépséges hercegnő a monszoktól származott,
attól a khmer néptől, amely később Angkor Watot építette. Chamatevit
ezenkívül rendkívüli műveltsége, az akkori asszonyok között ritkaságszámba
menő tulajdonság tette különösen közkedveltté az udvarban.
A monszok épp ezért teljesen megdöbbentek, amikor Chamatevi
bejelentette, hogy feladja kényelmes, földi javakban bővelkedő életét, és
gyötrelmes hathónapos útra indul, hogy hegyeken, dzsungeleken és
mocsarakon át megtegyen hétszáz kilométert. Amikor Chamatevi és kísérete
„hatalmas elefántok hátán” megérkezett a zöldellő völgybe, ahol Lamphun
feküdt, leendő alattvalói rögtön félretették megosztottságukból fakadó
ellentéteiket, és a trónjukra ültették a szépséges fiatal királynőt. Chamatevi
ötven éven át uralkodott bölcsen és igazságosan, királyságát pedig az
elmaradottságból a társadalmi fejlődés és a művészet virágzásának korszakába
vezette át.
Hetvenéves korában Chamatevi leköszönt a trónról, és két részre osztotta
királyságát, melyek mindegyikében egy–egy ikerfia uralkodott. A királynő
ekkor bejelentette, hogy élete hátralévő részét Istennek szenteli. Visszavonult
a buddhista szerzetesek közé, és lemondott minden világi vagyonáról.
Egyszerű, jámbor életet élt a kolostorban, ahol kilencvenkilenc évesen érte a
halál. Addigra Haripunchai aranykora véget ért.
A templom utolsó falitáblája egy aszketikus, ráncos öregasszonyt
ábrázol, akit fenséges hintón visznek fel a nirvánába. A mennyek pompájában,
a hintó felett egy fiatalabb, tündöklő szépségű Chamatevi királynő ül a
Buddhája mellett. Nai Buatong Vatanabe kijelölt marsi telepes a térdén ült a
thaiföldi Lamphun templomában, és némán fohászkodott régmúltban élt
példaképének szelleméhez.
„Kedves Chamatevi – mormolta magában. – Immár huszonhat esztendeje
vigyázol rám. Most ismeretlen helyre indulok, hasonlóan ahhoz, ahogy te
északra jöttél, hogy megkeresd Haripunchait. Bölcsességeddel és
éleslátásoddal mutass utat nekem, amikor belépek ebbe az új és csodálatos
világba!”
 3
Jukiko fekete selyeminget, fehér nadrágot és fekete–fehér svájcisapkát
viselt. Keresztülment a nappalin, hogy a bátyjával beszéljen. – Bárcsak te is
eljönnél, Kendzsi – mondta. – Ez lesz a legnagyobb béketüntetés, amit a világ
valaha látott.
Kendzsi a húgára mosolygott. – Szívesen mennék, Juki – válaszolta. –
De már csak két napom maradt az indulásig, és ezt az időt anyával és apával
szeretném tölteni.
Édesanyjuk a túloldalról lépett be a szobába. Szokás szerint zaklatottnak
tűnt, és egy hatalmas bőröndöt cipelt a kezében. – Már mindent bepakoltam
annak rendje és módja szerint – szólalt meg. – De még mindig jobban örülnék
annak, ha meggondolnád magad. Hirosima kész őrültekháza lesz. Az Aszahi
Simbun szerint egymillió látogatóra számítanak, akiknek majd’ a fele
külföldről érkezik.
– Köszönöm, anya – mondta Jukiko, és a bőröndért nyúlt. – Tudod, hogy
Szatokóval a hirosimai Prince Hotelban szállunk majd meg. Szóval ne aggódj!
Minden reggel felhívunk majd, mielőtt elkezdődnek a rendezvények. Hétfő
délutánra pedig már meg is jövök.
Jukiko kinyitotta a bőröndöt, benyúlt az egyik rekeszbe, majd kihúzott
egy gyémánt karkötőt és egy zafírköves gyűrűt. Mindkettőt felvette.
– Nem gondolod, hogy ezeket szerencsésebb lenne itthon hagynod? –
akadékoskodott az édesanyja. – Ne feledd, hogy ott lesz az a sok külföldi. Az
ékszereid túlságosan csábítóak lehetnek a számukra.
Jukiko azzal az önfeledt kacagással válaszolt, amit Kendzsi annyira
imádott. – Anya, te folyton csak aggodalmaskodni tudsz. Máson sem jár az
eszed, csak azon, hogy miféle rossz történhet... Azért megyünk Hirosimába,
hogy megemlékezzünk az atombomba ledobásának háromszázadik
évfordulójáról. Ott lesz a miniszterelnökünk és a Kormányok Tanácsa
Központi Bizottságának három tagja is. A világ leghíresebb zenészei közül
több is fel fog lépni az ünnepségen. Olyasmi lesz ez, amit apa gazdagító
élménynek szokott nevezni... te meg csak arra tudsz gondolni, hogy ki lophatja
el az ékszereimet.
– Amikor annyi idős voltam, mint most te, elképzelhetetlen lett volna,
hogy két fiatal lány, akik még nem fejezték be az egyetemet, kísérő nélkül
utazgassanak Japánban...
 – Anya, ezt már megtárgyaltuk egyszer – szakította félbe Juki. –
Mindjárt huszonegy leszek. Jövőre, miután lediplomáztam, el fogok költözni
itthonról, hogy egyedül éljek, talán valahol külföldön. Már nem vagyok
gyerek. Szatokóval pedig tökéletesen tudunk vigyázni egymásra.
Jukiko az órájára pillantott. – Most mennem kell – jelentette ki. –
Valószínűleg már vár rám a metróállomáson.
Kecses léptekkel odavonult az édesanyjához, és hanyagul megpuszilta az
arcát. A bátyját már hosszasabban ölelte meg.
– Minden jót, ani–szan! – súgta a fülébe. – Vigyázz magadra és a
gyönyörű kis feleségedre a Marson! Mindannyian roppant büszkék vagyunk
rád.
Kendzsi sosem állt igazán közeli kapcsolatban Jukikóval. Végtére is
tizenkét évvel idősebb volt a húgánál. Juki még csak a négyet töltötte be,
amikor Mr. Vatanabét a Nemzetközi Robotikai Intézet amerikai részlegéhez
nevezték ki vezérigazgatónak. A család átköltözött a Csendes–óceán
túlpartjára, San Francisco egyik kertvárosába. Kendzsi akkoriban nem sokat
törődött a kishúgával. Kaliforniában sokkal inkább az új környezet kötötte le,
különösen azt követően, hogy elkezdte tanulmányait a UCLA–n.
A Vatanabe család idősebb tagjai 2232–ben költöztek vissza Japánba, a
másodéves történelem szakos Kendzsi pedig az egyetemen maradt. Azóta alig
tartotta a kapcsolatot Jukival. Kiotóba tett éves látogatásai alkalmával Kendzsi
mindig azt tervezte, hogy majd eltölt néhány órát kettesben Jukikóval, de ez
sosem jött össze neki. Vagy húga merült el túlságosan saját problémáiban,
vagy a szüleik terveztek számukra túl sok programot, vagy épp Kendzsi nem
hagyott magának elegendő időt.
Kendzsire rátört a szomorúság, ahogy az ajtóban állt, és lassan távolodó
testvérét figyelte. „Itt hagyom ezt a bolygót – gondolta és arra sem szakítottam
időt, hogy megismerjem a saját húgomat.”
Mögötte Mrs. Vatanabe csak mondta a magáét, hogy teljesen
félresikerült az élete, mert egyik gyermeke sem tiszteli őt, és már mindegyikük
elköltözött otthonról. Most pedig az egyetlen fia, aki csak azért vett el egy
thaiföldi nőt, hogy őket bosszantsa vele, itt hagyja őket, hogy a Marsra
költözzön, és több mint öt évig nem is fogja látni őt. Ami a középső lányát
illeti, ő és a bankár férje legalább két unokával ajándékozták meg, akik sajnos
ugyanolyan szürkék és unalmasak, mint a szüleik...
– Hogy van Fumiko? – szakította félbe édesanyja panaszos monológját
Kendzsi. – Lesz alkalmam találkozni vele és az unokahúgaimmal, mielőtt
indulok?
– Holnap este átjönnek hozzánk Kobéból vacsorára – válaszolta az
édesanyja. – Habár fogalmam sincs, mivel tudom majd megkínálni őket...
Tudtad, hogy Tacuo és Fumiko még az evőpálcikák használatára sem tanítja
meg azokat a lányokat? El tudod képzelni ezt? Egy japán gyerek, aki nem
tudja használni az evőpálcikát? Már semmi sem szent? Feladtuk az
önazonosságunkat, hogy gazdagok lehessünk. Épp azt magyaráztam az
apádnak...
Kendzsi elnézést kért, majd édesapja dolgozószobájában keresett
menedéket. A szoba falain bekeretezett fényképek sorakoztak, egy sikeres férfi
személyes és szakmai előmenetelének dokumentumai. A képek közül kettő
Kendzsiben is különleges emlékeket idézett fel. Az egyiken az édesapjával
együtt tartottak a magasba egy hatalmas kupát, amely az évente megrendezett
apa–fia golfverseny győzteseinek járt. A másikon Mr. Vatanabe ragyogó
arccal adott át egy érmet a fiának, miután Kendzsi az első díjat nyerte el a
kiotói városi középiskolai tanulmányi versenyen.
Arról ellenben teljesen elfeledkezett, míg meg nem látta a képeket, hogy
Tosio Nakamura, édesapja legjobb barátjának és üzleti partnerének fia
másodikként végzett mindkét versenyen. Az ifjú, Kendzsinél közel egy fejjel
magasabb Nakamura mindkét képen szúrós tekintettel, dühösen ráncolta a
homlokát.
„Ez még jóval azelőtt történt, hogy gondjai akadtak a hatóságokkal” –
állapította meg magában Kendzsi. Még mindig emlékezett a szalagcímre:
LETARTÓZTATTAK EGY OSAKAI TISZTVISELŐT, amely négy évvel
ezelőtt közhírré tette a Tosio Nakamura elleni vádemelést. A címhez tartozó
cikkben elmagyarázták, hogy Mr. Nakamurát, aki akkoriban már a Tomozova
szállodai csoport alelnökeként dolgozott, súlyos bűntények elkövetésével
vádolják a megvesztegetéstől a kerítésig és az emberkereskedelemig.
Nakamurát négy hónap leforgása alatt minden vádpontban bűnösnek találták,
és többéves elzárásra ítélték. Kendzsi megrökönyödve fogadta a hírt. „Mi a
fene ütött Nakamurába?” – tűnődött el többször is az azóta eltelt négy év
során.
Miközben Kendzsi gyermekkori vetélytársán merengett, mélységesen
sajnálni kezdte Keiko Muroszavát, Nakamura feleségét, aki iránt tizenhat
évesen maga is gyengéd érzelmeket táplált még Kiotóban. Kendzsi és
Nakamura voltaképp csaknem egy éven át igyekeztek elnyerni Keiko szívét.
Amikor Keiko végül egyértelművé tette, hogy Kendzsit jobban kedveli
Tosiónál, az ifjú Nakamura teljesen felbőszült. Egyik reggel neki is támadt
Kendzsinek a Rionadzsi templom közelében, és megfenyegette, hogy
agyonveri.
„Én is feleségül vehettem volna Keikót – gondolta Kendzsi –, ha
Japánban maradok.” Kinézett az ablakon a mohakertre. Odakint esett az eső.
Hirtelen eszébe jutott egy esős nap különösen fájdalmas emléke még
kamaszkorából.

♦♦♦♦

Kendzsi átment a lányhoz, amint édesapja elmondta neki a hírt. Egy

Chopin–concerto hangjai szálltak felé, amikor befordult a házukhoz vezető
sétányra. Mrs. Muroszava nyitott ajtót, és szigorú hangon üdvözölte. – Keiko
épp gyakorol – közölte vele. – Még legalább egy óráig nem fog végezni.
– Kérem, Mrs. Muroszava – könyörgött a tizenhat éves fiú –, nagyon
fontos lenne.
Édesanyja épp becsukni készült az ajtót, amikor Keiko az ablakon át
megpillantotta Kendzsit. Abbahagyta a játékot és kiszaladt, tündöklő mosolya
örömet csalt a fiatalember szívébe. – Szia, Kendzsi! – köszöntötte. – Mi a
helyzet?
– Valami nagyon fontosat kell mondanom neked – felelte titokzatosan. –
Eljönnél sétálni velem?
Mrs. Muroszava a közelgő fellépés miatt zsörtölődött, de Keiko
meggyőzte őt, hogy egy nap igazán kihagyhatja a gyakorlást. A lány felkapott
egy esernyőt, és kiment a bejárati ajtó előtt várakozó Kendzsihez. Amint
látótávolságon kívülre kerültek, Keiko a fiú karjába csúsztatta a karját, mint
mindig, amikor együtt sétálgattak.
– Szóval, barátom – szólalt meg Keiko, miközben megszokott
útvonalukon haladtak a kiotói kerület mögötti dombok felé. – Mi olyan
nagyon fontos?
– Még nem szeretném elárulni neked – felelte Kendzsi. – Addig nem,
amíg a megfelelő helyre nem értünk.
Útközben Keiko és Kendzsi nevetgélve csevegett a Filozófusok
sétányán, a keleti dombok lábánál több kilométeren át kanyargó, gyönyörű
gyalogúton. Az útvonalat Nicsida Kitáró huszadik századi filozófus tette
híressé, aki állítólag minden reggel végigsétált rajta. A sétány Kiotó
legnevezetesebb és legszebb helyei közül több mellett is elhaladt, érintette
többek között a Ginkaku–dzsit (az Ezüst palotát) és Kendzsi személyes
kedvencét, a Honen–In nevű régi buddhista templomot.
A Honen–In mögött és mellett egy kis temető terült el, benne nagyjából
hetven sírral és sírkővel. Pár hónappal korábban az egymagukban kalandozó
Kendzsi és Keiko felfedezte, hogy ebben a sírkertben találhatók a huszadik
század legnevesebb kiotói polgárainak, például a híres regényírónak,
Dzsunicsiró Tanizakinak és Ivao Macuo orvosköltőnek a földi maradványai.
Kendzsi és Keiko onnantól fogva rendszeresen a temetőben találkozott.
Miután mindketten elolvasták Tanizaki mesterművét, az 1930–as évekbeli
osakai mindennapokról szóló Makoiko nővéreket, egy órán át nevetve
vitatkoztak arról – a szerző sírja mellett üldögélve –, hogy Keiko melyikre
hasonlít leginkább a Makoiko nővérek közül.
Aznap, amikor Mr. Vatanabe közölte Kendzsivel, hogy a család
Amerikába költözik, már eleredt az eső, mire Kendzsi és Keiko a Honen–
Inhez ért. Ott Kendzsi rögtön ráfordult egy kis gyalogútra, és megindult a
fonott szalmatetős régi kapu felé. Ahogy Keiko sejtette, nem mentek be a
templomba, ehelyett a temetőbe vezető lépcsőn baktattak fel. Kendzsi azonban
nem állt meg Tanizaki sírjánál. Még magasabbra kaptatott, egy másik sírhoz.
– Itt temették el dr. Ivao Macuót – jelentette ki Kendzsi, és elővette
elektronikus jegyzettábláját. – Az ő versei közül fogunk most elolvasni
néhányat.
Keiko közvetlenül barátja mellé ült le, hogy mindkettejük fölé
odatarthassa az esernyőjét, amíg Kendzsi felolvasott három költeményt. – És
van még itt egy utolsó vers – mondta ekkor Kendzsi –, egy különleges haiku,
amit dr. Macuo egyik barátja írt:

Egy júniusi napon

Egy nagy kehely hűs fagylalt után
Elbúcsúztunk egymástól.

Miután Kendzsi másodszor, emlékezetből is elszavalta a haikut, hosszú

pillanatokig egyikük sem szólt. Keiko aggóni kezdett, kicsit meg is rémült,
amikor Kendzsi komoly arckifejezése nem változott. – A vers egy elválásról
szól – mondta halkan a lány. – Azt akarod mondani...
– Nem én döntöttem így – szakította félbe Kendzsi. Másodpercekig
tétovázott. – Édesapámat Amerikába helyezték át – bökte ki végül. – A jövő
hónapban elköltözünk.
Kendzsi sosem látta még ennyire elkeseredettnek Keiko szépséges arcát.
Mikor a lány ráemelte végtelenül szomorú tekintetét, Kendzsi azt hitte, rögtön
megszakad a szíve. Szorosan átölelte Keikót a délutáni esőben, mindketten
sírtak, és kölcsönösen megfogadták, hogy örökké szeretni fogják egymást.
 4
A fiatalabb pincérnő, aki a halványkék kimonót viselte a régimódi
obival, oldalra húzta a tolóajtót, és belépett a szobába. Sört és szakét vitt egy
tálcán.
– Oszake onegai simaszu – szólalt meg udvariasan Kendzsi édesapja, és
feltartotta a szakéscsészéjét, amíg a hölgy töltött neki.
Kendzsi belekortyolt hideg sörébe. Az idősebb pincérnő is visszatért,
hangtalanul, egy kis tál étvágygerjesztővel. Középre valamiféle kagylót tettek
könnyű szószban, de Kendzsi sem a kagyló fajtáját, sem a szószt nem tudta
beazonosítani. A tizenhét év alatt, mióta elköltözött Kiotóból, pár alkalomnál
többször nem fogyasztott ehhez hasonló kaiszeki ételt.
– Kampaj – mondta Kendzsi, és söröspoharát édesapja szakéscsészéjéhez
koccintotta. – Köszönöm, apa. Megtiszteltetésnek érzem, hogy itt
vacsorázhatom veled.
A Kicsó volt a leghíresebb étterem a Kansai régióban, sőt talán egész
Japánban is. Ezenkívül ijesztően drágának számított, mivel megőrizte a teljes
mértékben személyes felszolgálás, az elkülönített étkezőszobák és a kizárólag
a legkiválóbb alapanyagokból készült, szezonális ételek kínálatának
hagyományát. Minden fogás ugyanúgy gyönyörködtette a szemet, mint az
ízlelő–bimbókat. Amikor Mr. Vatanabe bejelentette a fiának, hogy csak
kettesben fognak vacsorázni, Kendzsi még elképzelni sem tudta, milyen lehet
a Kicsó.
A marsi expedícióról beszélgettek. – A többi telepes közül mennyi
japán? – érdeklődött Mr. Vatanabe.
– Meglehetősen sok – válaszolta Kendzsi. – Majdnem háromszáz, ha jól
emlékszem. Több elsőrangú pályázat érkezett Japánból. Csak az amerikaiak
képviseltetik magukat nagyobb számban.
– A többi japán jelentkező közül ismersz bárkit is személyesen?
– Kettőt–hármat. Jaszuko Horikavával rövid ideig egy osztályba jártam a
felsőtagozatban, még itt Kiotóban. Talán te is emlékszel rá. Nagyon, tényleg
nagyon okos. Kiálló fogak. Vastag szemüveg. A Dai–Nipponnál dolgozik,
jobban mondva dolgozott vegyészként.
Mr. Vatanabe elmosolyodott. – Azt hiszem, emlékszem rá – mondta. – Ő
jött át hozzánk aznap este, amikor Keiko zongorázott?
– Igen, azt hiszem – felelte hanyagul Kendzsi. Felnevetett. – De attól
tartok Keiko kivételével alig valamire emlékszem az aznap estéből.
Mr. Vatanabe kiitta a szakéscsészéjét. Az ifjabb felszolgáló, aki addig
észrevétlenül ült a térdén a gyékényszőnyegen, most az asztalhoz lépett, hogy
újra töltsön. – Aggódom a bűnözők miatt, Kendzsi – jelentette ki Mr.
Vatanabe, amikor az ifjú hölgy hátralépett.
– Miről beszélsz, apa? – kérdezte Kendzsi.
– Az egyik magazinban olvastam egy cikket arról, hogy a NÜB több száz
elítéltet toborzott, hogy a Lowell–kolónián dolgozzanak. A cikk
kihangsúlyozta, hogy mindegyik bűnöző kifogástalan magaviselettel tűnt ki az
elzárás idején, és mindegyikük kiemelkedő készségekkel rendelkezik. De
miért kellett egyáltalán elítélteket bevonni?
Kendzsi kortyolt egyet a söréből. – Az az igazság, apa – válaszolta –,
hogy nehézségeink támadtak a toborzással. Először is irreális elképzeléseink
voltak arról, hányan fognak jelentkezni, épp ezért túlságosan kemény
feltételeket szabtunk a szűréshez. Másodszor pedig hibának bizonyult ötéves
időtartamú tartózkodást megkövetelni. Különösen a fiatalok érezhetnek
nyomasztónak egy ilyen hosszú időre szóló elkötelezettséget. Leginkább
mégis az számított, hogy a sajtó komolyan aláásta az egész toborzási folyamat
hitelét. Épp amikor meghirdettük a pályázatot, a magazinokban miriádnyi cikk
jelent meg, a tévében pedig különkiadásokat sugároztak a marsi kolóniák száz
évvel ezelőtti elpusztulásáról. Az emberek megijedtek, hogy a történelem
esetleg megismétli önmagát, és őket is örökre magukra hagyhatják a Marson.
Kendzsi lélegzetvételnyi szünetet tartott, de Mr. Vatanabe semmit sem
mondott. – Ezenkívül, ahogy mindannyian tudjátok, a vállalkozásnak
ismétlődő pénzügyi problémákkal kellett megküzdenie. A tavalyi költségvetési
megszorítás alkalmával merült fel annak az ötlete, hogy jól képzett, példás
magaviseletű elítéltekkel oldjuk meg a személyi és finanszírozási gondok egy
részét. Habár csupán szerény fizetést kapnak majd, a börtönlakók mégis
számtalan okot találhattak a jelentkezésre. A kiválasztás teljes körű kegyelmet,
ebből következően szabadságot biztosít nekik a visszatérésük után.
Ráadásképp a volt elítéltek a Lowell–kolónia teljes jogú polgárai lesznek, mint
bárki más, és így nem kell majd elviselniük, hogy minden tevékenységüket
folytonosan ellenőrzik...
Kendzsi félbehagyta mondandóját, amikor behozták a két, különféle
levelekből összeállított ágyra helyezett, finom és szemgyönyörködtető kis
darab roston sült halat. Mr. Vatanabe pálcikáival felvette az egyiket. – Oisii
deszu – jegyezte meg, anélkül hogy a fiára nézett volna.
Kendzsi odanyúlt a saját adagjáért. Úgy tűnt, a Lowell–kolóniára induló
elítéltek témáját kimerítették. Kendzsi az édesapja mögé pillantott, arra a
csodálatos kertre, melyről az étterem oly híres volt. Vékony csermely
csörgedezett le a simára csiszolt kőfokokon, és futott el féltucatnyi tökéletes
formájú törpefa mellett. A hagyományos japán étkezések alkalmával mindig a
kertre néző ülés számított a díszhelynek. Mr. Vatanabe ragaszkodott hozzá,
hogy ennél az utolsó vacsoránál Kendzsi üljön a kerttel szemben.
– Kínai telepeseket nem sikerült elcsábítanotok? – kérdezte az édesapja,
amikor végeztek a hallal.
Kendzsi a fejét csóválta. – Csak néhány szingapúrit és malajziait. A kínai
és a brazil kormány is megtiltotta a polgárainak, hogy jelentkezzenek. A
brazilok döntésére számítottunk, mivel dél–amerikai birodalmuk gyakorlatilag
hadban áll a KT–val, abban viszont mindvégig reménykedtünk, hogy a kínaiak
végül megenyhülnek. Azt hiszem, százévnyi elszigeteltséget mégsem
felejtettek el olyan könnyen.
– Nem igazán hibáztathatjuk őket ezért – jegyezte meg Mr. Vatanabe. –
A nemzetük rettenetesen szenvedett a Nagy Káosz idején. Egyik napról a
másikra eltűnt az országból minden külföldi tőke, és összeomlott a
gazdaságuk.
– Sikerült viszont toboroznunk néhány fekete–afrikait, összesen talán
százat, és egy maroknyi arabot. De a legtöbben azokból az országokból
jelentkeztek, amelyek jelentős szerepet játszanak a NÜB–ben. Mást
valószínűleg nem is lehetett várni.
Kendzsi hirtelen kínosan érezte magát. Mióta beléptek az étterembe,
kizárólag róla és az ő tevékenységéről beszélgettek. A következő néhány fogás
alatt Kendzsi a Nemzetközi Robotikai Intézetnél végzett munkájáról kérdezte
édesapját. Mr. Vatanabe, aki immár a nagyvállalat működtetési
vezérigazgatója volt, mindig ragyogott a büszkeségtől, amikor a „cégéről”
beszélt. Ők számítottak a világ legnagyobb ipari és irodai robotgyártójának.
Az éves eladások alapján az NRI, ahogy a céget emlegették, a világ ötven
legnagyobb termelővállalata közé tartozott.
–Jövőre hatvankettő leszek – mondta Mr. Vatanabe, akit a több csésze
szaké szokatlanul beszédessé tett –, és arra gondoltam, hogy
visszavonulhatnék. De Nakamura szerint hibát követnék el. Azt mondja, hogy
a cégnek még mindig szüksége van rám...
Mikorra megérkezett a gyümölcs, a szó ismét a közelgő Mars–
expedícióra terelődött. Kendzsi elmagyarázta, hogy Nai és a többi ázsiai
telepes jelentős hányada, akik a Pintán és a Ninán fognak utazni, már a dél–
kiusui japán felkészítőtáborban vannak. Miután elutazik Kiotóból, ott
csatlakozik majd a feleségéhez, és még tíz nap kiképzés után a Pinta többi
utasával együtt őket is átszállítják a FŰ–re (vagyis a Földközeli Űrbázisra),
ahol egyhetes súlytalansági kiképzésben részesülnek. Útjuk alacsony Föld
körüli pályán megtett részének utolsó szakaszában egy űrvontató viszi majd át
őket a FŰ–ről a GEO–4 geostacionárius űrállomásra, ahol épp a Pinta
összeszerelési munkálatai folynak, miközben elvégzik a végsőellenőrzéseket
és felkészítik a hajót a Marsig tartó hosszú útra.
A fiatalabb pincérnő két pohár francia konyakot hozott nekik. – A
feleséged valóban nagyszerű teremtés – mondta Mr. Vatanabe, miközben
belekortyolt az italba. – Mindig is úgy tartottam, hogy a thai nők a legszebbek
a világon.
– A lelke is gyönyörű – tette hozzá sietve Kendzsi, akinek hirtelen
rettenetesen hiányozni kezdett újdonsült hitvese. – Emellett meglehetősen
intelligens.
– Kiválóan beszél angolul – jegyezte meg Mr. Vatanabe. – Az édesanyád
szerint viszont rettenetesen töri a japánt.
Kendzsi tekintete megkeményedett. – Nai azért próbált japánul
társalogni, amit, mellékesen, sosem tanult, mert anya nem volt hajlandó
angolul beszélni hozzá. Szándékosan csinálta, hogy Nainak kellemetlenül
kelljen éreznie magát...
Kendzsi észbe kapott. A Nait védelmező szavai egyáltalán nem illettek
az alkalomhoz.
– Gomen naszai – kért elnézést édesapjától.
Mr. Vatanabe meghúzta a konyakospoharát. – Nos, Kendzsi – mondta
legalább öt évig ez az utolsó alkalom, hogy kettesben lehetünk egymással.
Nagyon élveztem a vacsorát és a társalgást. – Szünetet tartott. – Akad azonban
még valami, amit szeretnék megbeszélni veled.
Kendzsi fészkelődött egy keveset (már teljesen elszokott attól, hogy négy
órán át keresztbe tett lábbal üljön), majd ültében kihúzta magát, próbálta
kitisztítani az elméjét. Édesapja hanghordozásából egyértelmű volt számára,
hogy ez a „még valami” komoly dolog lehet.
– Nem merő kíváncsiságból érdeklődtem a Lowell–kolóniára kerülő
bűnözők iránt – fogott hozzá Mr. Vatanabe. Megállt, hogy összerendezze a
gondolatait. – A múlt héten, az egyik munkanap végeztével bejött az irodámba
Nakamura–szan, és közölte velem, hogy a fia hiába jelentkezett másodszor is a
Lowell–kolóniába, kérelmét ismét elutasították. Megkért, hogy beszéljek
veled, hátha utána tudsz nézni az ügyének...
A kérés úgy hatott Kendzsire, mintha villám csapott volna bele. Még
csak el sem árulták neki, hogy gyermekkori riválisa szintén jelentkezett a
Lowell–kolóniába. És most itt az édesapja...
– Nem vettem részt az elítélt telepesek kiválasztásában – válaszolta
megfontoltan Kendzsi. – Ezt a feladatot egy teljesen más részleg intézi.
Mr. Vatanabe hosszú másodpercekig semmit sem szólt. – A
kapcsolataink szerint – folytatta végül, miután megitta a maradék konyakját –
egyedül egy pszichológus, egy bizonyos új–zélandi dr. Ridgemore ellenzi
komolyan, hogy elfogadják a jelentkezést, aki azon a véleményen van, hogy a
Tosio kiváló magaviseletét dicsérő börtönjelentések ellenére Nakamura fia
nem ismeri el, hogy bármi rosszat tett volna... Úgy tudom, hogy személyesen
te vetted fel dr. Ridgemore–t a Lowell–kolónia csapatába.
Kendzsi megrökönyödve bámult maga elé. Édesapja kérése nem hirtelen
ötletből fakadt. Alapos háttérkutatást végzett. „De miért? – tűnődött el
Kendzsi. – Miért érdekli ennyire?”
– Nakamura–szan briliáns mérnök – mondta Mr. Vatanabe. –
Személyesen ő tervezett sokat azok közül a termékek közül, amelyek
piacvezetővé tettek minket. A laboratóriuma azonban mostanában kevés
újítással áll elő. Tulajdonképp a termelékenysége nagyjából a fia
letartóztatásával és elítélésével egy időben kezdett hanyatlani.
Mr. Vatanabe az asztalra könyökölt, és közelebb hajolt Kendzsihez. –
Nakamura–szan elveszítette minden önbizalmát. A feleségével havonta meg
kell látogatniuk Tosiót abban a fegyintézetben. Állandó emlékeztetőül szolgál
ez Nakamurának arra, mennyire megszégyenült a családja. Ha a fia a Marsra
mehetne, talán...
Kendzsi túlságosan jól értette, mire kéri őt az édesapja. Attól félt,
hirtelen kitörnek régóta elfojtott érzelmei. Kendzsi dühösnek és zavartnak
érezte magát. Épp azt akarta közölni édesapjával, hogy a kérése „nem
helyénvaló”, amikor az idősebb Vatanabe újra megszólalt.
– Ugyanilyen nehezen viseli ezt Keiko és a kislányuk is. Aiko már
majdnem hétéves. Minden második hétvégén kötelességtudóan felülnek az
Asijába induló vonatra...
Bármennyire igyekezett is, Kendzsinek nem sikerült visszatartania a
szeme sarkában gyűlő könnyeket. Képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy a
megtört és elkeseredett Keiko kéthetente beviszi a kislányát a lezárt területre.
– A múlt héten magam beszéltem Keikóval – tette hozzá az édesapja –,
Nakamura–szan kérésére. Rendkívül csüggedtnek tűnt. De láthatóan felderült,
amikor elmondtam neki, hogy meg foglak kérni: járj közben a férje érdekében.
Kendzsi mély lélegzetet vett, és édesapja szenvtelen arcára meredt.
Tudta, mit fog tenni. Azt is tudta, hogy valóban „nem helyénvaló” dolog –
nem helytelen, csak nem helyénvaló. Ám értelmetlennek érezte, hogy egy
előre eldöntött ügy miatt gyötörje magát.
Kendzsi is lehajtotta a maradék konyakját. – Szólj Nakamura–szannak,
hogy holnap felhívom dr. Ridgemore–t! – mondta.

♦♦♦♦
 Mi van, ha csalnak az ösztönei? „Akkor legfeljebb egy–másfél órát
elpocsékolok” – gondolta Kendzsi, és elnézést kért, amiért ott kell hagynia a
családi összejövetelt Fumikóval és a lányaival, majd kiszaladt az utcára. „Ott
lesz – győzködte magát. – Több alkalmam nem lesz rá, hogy elbúcsúzzam
tőle.”
Kendzsi először a kis Anraku–Dzsi templomba ment. Besétált a
hondóba, arra számított, hogy majd ott találja Keikót a kedvenc helyén, az
oldalsó faoltár előtt, amely azoknak a buddhista apácáknak állított emléket,
akik korábban az udvari hárem tagjai voltak, mielőtt öngyilkosságot követtek
el, amikor Go–Toba császár megparancsolta nekik, hogy tagadják meg Szent
Honén tanításait. Keiko nem volt ott. Sem odakint, ahol két nőt temettek el a
bambuszerdő szélén. Kendzsi már–már azt kezdte hinni, hogy tévedett. „Keiko
nem jött el – gondolta. – Úgy érezheti, hogy túlságosan lejáratta magát.”
Egyetlen reménye az maradt, hogy Keiko a Honen–In melletti temetőben
várja, ahol tizenhét évvel azelőtt közölte vele, hogy elköltözik Japánból. Ken
dzsi szíve nagyot dobbant, amikor elindult a templomba vezető sétányon. A
távolban, jobbra egy női alakot látott. A nő egyszerű fekete ruhát viselt, és
Dzsunicsiró Tanizaki sírja mellett állt.
Habár az alak háttal állt neki, ő pedig alig látott a félhomályban, Kendzsi
biztosra vette, hogy a nő: Keiko. Felfutott a sírkertbe vezető lépcsőn, majd
végül a fekete ruhás nőtől úgy öt méterre megállt.
– Keiko – szólalt meg lihegve. – Annyira örülök...
– Vatanabe–szan – köszöntötte hivatalos hangon az alak, majd a földre
szegezett tekintettel megfordult. Mélyen meghajolt, mintha szolgáló lett volna.
– Domo arigato gozaimaszu – ismételte el kétszer is. Végül felállt, de
még mindig nem nézett fel Kendzsire.
– Keiko – súgta a férfi. – Csak én vagyok az, Kendzsi. Egyedül jöttem.
Kérlek, nézz rám!
– Nem tehetem – válaszolta a nő alig hallhatóan. – Azért viszont
köszönetét mondhatok, amit értem és Aikóért tettél. – Ismét meghajolt. –
Domo arigato gozaimaszu – mondta.
Kendzsi ösztönösen lehajolt hozzá, és megfogta Keiko állát. Gyengéden
felemelte a nő fejét, amíg meg nem pillanthatta az arcát. Keiko még mindig
gyönyörű volt. Ám Kendzsit megdöbbentette, hogy mennyi szomorúság
vésődött bele kitörölhetetlenül a nő finom arcvonásaiba.
– Keiko – mormolta, miközben a nő könnyei apró tőrök módjára
döfködték a szívét.
– Mennem kell – mondta Keiko. – Légy boldog! – Elhúzódott a férfi
érintése elől, és ismét meghajolt. Aztán felállt, majd anélkül hogy Kendzsire
nézett volna, lassan végigsétált az ösvényen a naplemente árnyai között.
 Kendzsi a tekintetével követte, amíg el nem tűnt a messzeségben. Csak
akkor jött rá, hogy Tanizaki síremlékének dőlt neki. Hosszú másodpercekig
bámulta a szürke sírkőre felírt két kandzsi írásjelet a „ku”–t és a „jaku”–t. Az
egyik ÜRESSÉGET jelentett, a másik MAGÁNYT.
 5
Amikor a Rámáról sugárzott üzenetet 2241–ben a Földre továbbította a
nyomkövető műholdrendszer, azonnali riadalmat keltett. Nicole videója
természetesen szigorúan titkos besorolást kapott, amíg a Nemzetközi
Hírszerzési Hivatal (NHH), a Kormányok Tanácsa (KT) biztonsági ágazata
igyekezett megfejteni, mit jelenthet ez az egész. A legjobb ügynökök közül
egy tucatnyit bíztak meg azzal, hogy biztosítsanak megfelelő felszerelést a
világűrből fogott jel elemzésére, és dolgozzák ki a KT válaszlépésének
alaptervét.
Amint megbizonyosodtak róla, hogy sem a kínaiak, sem a brazilok nem
tudták dekódolni a jelet (a technikai fejlettségük még nem érte el a TK–ét),
ahogy kérték, a Ráma irányába elküldték a vételt visszaigazoló üzenetet, és
ezzel elejét vették, hogy Nicole videóját később újból lejátsszák a Földnek.
Ezután a csúcsügynökök magának az üzenetnek a tartalmára összpontosítottak.
Először is történeti kutatásokat végeztek. A felmerült (ám megcáfolt)
ellenérvek dacára általánosan elfogadottnak tartották, hogy a Ráma II űrhajót
2200 áprilisában megsemmisítették, egy atomrakéta–zárótűzzel. Nicole des
Jardinst, a videón állítólag megjelenő személyt már azelőtt halottnak vélték,
hogy a Newton nevű tudományos űrhajó elhagyta a Rámát. Ő, vagy ami
megmaradt belőle, kétségtelenül végképp odaveszett a pusztító nukleáris
tűzben. Következésképp kizárt, hogy ténylegesen ő lenne az, aki elmondja az
üzenetet.
Ám ha a sugárzott részletben beszélő személy vagy dolog Madame des
Jardins robotmása vagy szimulakruma volt, messze felülmúlt bármely földi
mesterséges intelligenciát. Az előzetes elképzelés szerint tehát a Föld újfent
egy hihetetlen képességekkel rendelkező fejlett civilizációval szembesült,
amely a két Ráma űrhajó esetében tapasztalt technológiai szintnek felelt meg.
Az üzenetből kiolvasható fenyegetéssel kapcsolatban sem támadtak
kétségei senkinek; erről hasonlóan vélekedtek a csúcsügynökök. Ha valóban
újabb Ráma űrhajó tartott a Naprendszer felé (noha jelenlétét egyelőre még
nem fedezte fel a két Excalibur állomás egyike sem), a Föld egyértelműen nem
teheti meg, hogy nem vesz tudomást az üzenetről. Természetesen azt sem
lehetett teljesen kizárni, hogy ez az egész valamiféle rendkívül komplikált
megtévesztés, amit a briliáns kínai fizikusok terveitek ki (kétségkívül ők
számítottak az első számú gyanúsítottaknak), ám amíg ezt nem tudták
megerősíteni, a KT–nak határozott tervet kellett kidolgoznia.
Szerencsére már jóváhagytak egy nemzetközi projektet, amely egy
kisebb marsi kolónia létesítését tűzte ki célul a 2240–es évek közepére. Az
elmúlt két évtizedben féltucat felderítő küldetés csigázta fel ismét az
érdeklődést a vörös bolygó terraformálása és emberek általi lakhatóvá tétele
iránt. A Marson már most működtek automata tudományos laboratóriumok
olyan kísérletek elvégzéséhez, melyek vagy túlzottan veszélyesnek, vagy
túlzottan ellentmondásosnak számítottak ahhoz, hogy a Földön folytassák le
azokat. A Nicole des Jardins videoüzenetében megfogalmazott kérést
legkönnyebben úgy lehetett teljesíteni – anélkül hogy pánikot keltenének az
emberiség körében ha egy jóval nagyobb marsi telep létesítését jelentenék be
és finanszíroznák. Ha végül mégis kiderülne, hogy az egész csak átverés,
akkor a kolónia méretét lecsökkenthetnék az eredetileg előirányzottra.
Az egyik ügynök, egy Ravi Srinivasan nevű indiai mélyreható
kutatásokat végzett a NÜB 2200–as évre vonatkozó kiterjedt archívumaiban,
és arra a következtetésre jutott, hogy a Ráma II–t nem pusztította el az
atomtöltetek falanxa. – Lehetséges – jelentette ki Mr. Srinivasan –, hogy a
video valódi, a beszélő pedig ténylegesen a nagyrabecsült Madame des
Jardins.
– De ő most hetvenhét éves lenne – vetette ellen egy másik ügynök.
– A videón semmi nem utal arra, hogy mikor készült – érvelt Mr.
Srinivasan. – És ha összevetik a Madame des Jardinsről a küldetés során
készült fotókat az üzenetet felolvasó nő képeivel, határozott különbség
fedezhető fel a kettő között. Az arca idősebbnek tűnik, méghozzá legalább tíz
évvel. Ha a videón látható beszélő megtévesztés vagy szimulakrum, akkor
bámulatosan ügyes utánzat.
Mr. Srinivasan azt azonban elismerte, hogy az NHH által végül
kidolgozott terv a legmegfelelőbb, ha a video valóban az igazságot tárja
eléjük. Épp ezért nem tűnt annyira fontosnak, hogy bárkit meggyőzzön az
igazáról. Annak abszolút fontosságában viszont minden csúcsügynök
megegyezett, hogy a lehető legkevesebb embernek szabad értesülnie a video
létezéséről.
A huszonharmadik század kezdete óta eltelt negyven évben számos
feltűnő változás történt a Föld bolygón. A Nagy Káoszt követően a
Kormányok Tanácsa (KT) olyan monolitikus szervezetté nőtte ki magát, amely
az egész bolygó politikáját irányította, vagy legalábbis manipulálta. Egyedül
Kína esett a KT hatókörén kívül, ez az ország pedig a Káosz elkeserítő
tapasztalatainak hatására teljes elszigeteltségbe vonult. Ám 2200 után arra
utaló jeleket lehetett felfedezni, hogy a KT elvitathatatlan hatalma fokozatosan
hanyatlik.
 Először jöttek a koreai választások, amikor is a nemzet – megundorodva
a lakosság rovására meggazdagodott, korrupt politikusok egymást követő
rezsimjeitől – ténylegesen a Kínával kialakított föderációra szavazott. A világ
fejlettebb országai közül kizárólag Kína kormányzása tért el jelentősen az
Észak–Amerika, Ázsia és Európa gazdag államaiban gyakorlattá vált
szabályozott kapitalizmustól. A kínai kormányzat ahhoz hasonló szocialista
demokrácia volt, amilyet a hivatalosan is szentté avatott huszonkettedik
századi olasz katolikus, Sienai Szent Mihály hirdetett.
A KT, sőt valójában az egész világ értetlenkedve fogadta a koreai
választások megdöbbentő eredményét. Mire az NHH–nak sikerült
polgárháborút szítania (2211–2212), az új koreai kormánynak és kínai
szövetségeseinek sikerült meghódítaniuk az emberek szívét és elméjét. A
lázadást rövid úton leverték, Korea pedig véglegesen a kínai föderáció része
maradt.
A kínaiak nyíltan bevallották, hogy nem áll szándékukban katonai akciók
révén külföldön is terjeszteni a kormányzási módszereiket, ám a világ többi
része nem hitt az adott szavukban. A KT katonai és hírszerzési költségvetése a
2210 és 2220 közötti időszakban megduplázódott, mivel ismét nemzetközi
feszültségek jellemezték a világpolitikát.
Időközben, 2218–ban a háromszázötvenmilliós brazil lakosság a nép
vezetőjének egy karizmatikus tábornokot, Joáo Pereirát választotta meg.
Pereira tábornok úgy vélte, hogy a KT nem egyenlő félnek kijáró
bánásmódban részesítette és alulértékelte Dél–Amerikát (ebben nem is
tévedett), és a KT alapszerződésének módosítását követelte, hogy orvosolják
ezeket a gondokat. Amikor a KT megtagadta ezt, Pereira azzal szította fel a
dél–amerikai regionalizmus tüzeit, hogy egyoldalúan felmondta a KT
alapszerződést. Brazília ezzel gyakorlatilag elszakadt a Kormányok
Tanácsától, az ezt követő évtizedben pedig a KT békefenntartóinak sikeresen
ellenálló hatalmas brazil katonai erőtől felbuzdulva, a dél–amerikai államok
sorra követték a példájukat. Ennek eredményeképp egy harmadik nagyhatalom
jelent meg a világ geopolitikai színterén: egyfajta brazil birodalom, melyet
Pereira tábornok kormányzott, határozott intézkedéseivel.
A KT gazdasági embargója eleinte azzal fenyegetett, hogy a Nagy
Káoszt követően a régiót sújtó mélyszegénységbe taszítja vissza Brazíliát és
Dél–Amerika fennmaradó részét. Pereira azonban szembeszállt velük. Mivel
Észak–Amerika, Ázsia és Európa fejlett része nem vásárolta meg tőlük a
törvényesen kínált exportcikkeket, a tábornok úgy határozott, hogy
szövetségeseivel együtt inkább illegális áruval kereskednek. A brazil
birodalom elsődleges exportcikkévé a drogok váltak. Az irányvonal rendkívül
sikeresnek bizonyult. 2240–re hatalmas mennyiségben áramlottak mindenféle
kábítószerek Dél–Amerikából a világ többi országába.
Ebben a politikai légkörben fogták Nicole videoüzenetét a Földön. Noha
addigra repedések tűntek fel a KT bolygószintű irányításának építményén, a
szervezet még mindig a Föld lakosságának hetven, anyagi erőforrásainak
pedig kilencven százalékát képviselte. Természetesnek tűnt, hogy a KT és
annak űrügynöksége, a NÜB vállalja fel a válaszadás lebonyolítását. Az NHH
által kidolgozott biztonsági kritériumok szigorú betartásával 2242 februárjában
bejelentették, hogy ötszörösére növelik a Lowell–kolónia leendő telepeseiként
a Marsra indulók létszámát. Az indulást 2245 késő nyarára vagy kora őszére
ütemezték.

♦♦♦♦

A szobában tartózkodó négy másik személy, mindannyian szőkék, kék

szeműek és ugyanannak a malmői családnak a tagjai, egymás után kivonultak,
Kendzsi és Nai Vatanabe pedig magára maradt. Nai továbbra is a harminc–
ötezer kilométerrel alattuk lévő Földet bámulta. Kendzsi odalépett mellé a
hatalmas megfigyelőablakhoz.
– Korábban nem igazán fogtam fel – mondta Nai a férjének pontosan mit
is jelent geostacionárius pályán keringeni. A Föld semennyit sem mozdul el.
Olyan, mintha felfüggesztették volna az űrben.
Kendzsi elnevette magát. – Valójában mindketten mozgunk... méghozzá
igen gyorsan. Ám mivel a keringési periódusunk megegyezik a Föld forgási
periódusával, a Föld mindig ugyanazt az arcát fordítja felénk.
– Azon a másik űrállomáson egészen más volt a helyzet – jegyezte meg
Nai és papucsában hátrébb csosszant az ablaktól. – Onnan sokkal
fenségesebbnek, dinamikusabbnak és sokkal lenyűgözőbbnek tűnt a Föld.
– De csak háromszáz kilométer távolságban keringtünk a felszíntől
Nyilvánvaló, hogy...
– A fenébe! – szólalt meg egy hang a megfigyelőcsarnok túloldalán.
Kockás inges, farmernadrágos, tagbaszakadt fiatalember hadonászott a
levegőben alig egy méterrel a padló felett, kétségbeesett kapálózása miatt
oldalra bukfencezett. Kendzsi odament hozzá, és segített talpra állni az
újonnan érkezőnek.
– Köszönöm – mondta a férfi. – Elfelejtettem, hogy az egyik lábamat
folyamatosan a padlón kell tartanom. Ez a súlytalanság kurvára szokatlan egy
magamfajta farmernak.
Erős déli akcentussal beszélt. – Jaj, elnézést, de kicsúszott a számon,
asszonyom. Túl sokáig éltem tehenek és disznók között. – Kezet nyújtott
Kendzsinek. – Max Puckett vagyok az arkansasi De Queenből.
 Kendzsi bemutatkozott, és bemutatta a feleségét is. Max Puckett nyílt
tekintetű, mosolygós férfi volt. – Tudják – mondta Max –, amikor
jelentkeztem a marsi küldetésre, eszembe sem jutott, hogy az egész utat
súlytalanságban kell megtennünk... Mi lesz a szerencsétlen tyúkokkal? Többé
valószínűleg sosem fognak tojni.
Max odasétált az ablakhoz. – Mindjárt dél lesz a szülővárosomban, azon
a furcsa golyóbison. Clyde fivérem valószínűleg épp kinyitott magának egy
üveg sört, a felesége, Winona pedig szendvicset készít neki. – Másodpercekre
elhallgatott, aztán Vatanabéékhez fordult. – Önök ketten mivel foglalkoznak
majd a Marson?
– Én leszek a telep történésze – felelte Kendzsi. – Legalábbis az egyik. A
feleségem, Nai angolt és franciát fog tanítani.
– A fenébe – reagált Max Puckett. – Azt reméltem, hogy a vietnami vagy
laoszi farmerházaspárok közül valók. Szeretnék tanulni egy keveset a
rizstermesztéstől.
– Jól hallottam, hogy tyúkokat említett? – kérdezte rövid szünet után
Nai.
– Lesznek kiscsirkék a Pintán?
– Asszonyom – válaszolta Max Puckett –, az állomás túlsó végében
parkoló rakományszállító ketreceiben Puckett legkiválóbbjaiból talál
tizenötezret. A NÜB annyit fizetett azokért a csirkékért, hogy abból Clyde és
Winona akár egy egész átkozott évig ellehetnének, ha ahhoz lenne kedvük...
Ha azokat a tyúkokat nem visszük magunkkal, akkor fogalmam sincs, mi a
fészkes fenét akarnak kezdeni velük.
– Az utasok mindössze a rendelkezésre álló hely húsz százalékát
foglalják el a Pintán és a Santa Marián – emlékeztette Nait Kendzsi. – A
fennmaradó részt az ellátmány és a rakomány foglalja el. A Pinta mindössze
háromszáz utast szállít, zömében a NÜB hivatalnokait és a telep
inicializálásában fontos szerepet betöltő más alkalmazottakat...
– A telep iniciálézásában? – szakította félbe Max. – A fenébe is, ember,
maga egészen úgy beszél, mint egy robot. – Széles mosolyt villantott Naira. –
Két évig bírtam ki az egyik beszélő földművelő gépezettel, aztán kidobtam a
fattyút, és vettem helyette egy korábbi, néma modellt.
Kendzsi könnyedén felnevetett. – Valószínűleg tényleg elég sokat
használom a NÜB zsargonját. Egyike voltam azoknak a civileknek, akiket
kiválasztottak az Új–Lowell projekthez, és részt vettem a távol–keleti
toborzásban is.
Max cigarettát vett a szájába. Körbepillantott a megfigyelőcsarnokban.
– Nem látok „dohányzásra kijelölt hely” táblát – mondta. – Szóval, ha
rágyújtok, nyilván beindítom az összes riasztót, ugye? – A füle mögé dugta a
cigarettát. – Winona gyűlöli, ha Clyde–dal füstölünk. Szerinte már csak a
farmerek és a kurvák cigiznek.
Max magában kuncogott. Kendzsi és Nai is vele nevetett. Vicces alak
volt. – Ha már a kurváknál tartunk – mondta Max rájuk hunyorítva –, hová
dugták azt a rengeteg elítélt nőt, akiket a tévében láttam? Azannyát, némelyik
egészen jó bőrnek tűnt. Messze jobban néztek ki, mint a csirkéim és a
disznaim.
– A Földön börtönben tartott minden elítélt a Santa Marián utazik –
felelte Kendzsi. – Nagyjából két hónappal előbb megérkezünk, mint ők.
– Szörnyen sokat tud erről a küldetésről – állapította meg Max. – És nem
is beszél olyan zagyva angolt, mint a legtöbb Little Rock–beli és texarkanai
japcsi. Maga valami fejes itt?
– Dehogy – felelte Kendzsi, aki képtelen volt elfojtani egy nevetést. –
Amint már mondtam, a kolónia vezető történésze vagyok.
Kendzsi épp azt készült elmondani Maxnek, hogy hat évig élt az
Egyesült Államokban – ami megmagyarázta volna, miért beszél ennyire jól
angolul –, amikor kinyílt a csarnok ajtaja, és egy szürke öltönyös, sötét
nyakkendős, méltóságteljes idősebb úriember lépett be rajta. – Elnézést kérek
– szólította meg Maxet, aki ismét a szájába rakta a cigarettáját –, véletlenül a
dohányzóba kerültem?
– Nem, papa – válaszolta Max. – Ez itt a megfigyelőcsarnok. A hely túl
szép ahhoz, hogy itt cigizni lehessen. Tutira csak valami apró, ablaktalan
szobában engedélyezik a füstölést, valahol a mosdók közelében. A fickó, aki a
NÜB–től elbeszélgetett velem, azt mondta...
Az idős úr úgy bámulta Maxet, mintha biológus lenne, Max pedig egy
ritka, de undorító faj egy példánya. – Nem „papának” hívnak, fiatalember –
szakította félbe. – Hanem Pjotrnak. Egészen pontosan Pjotr Miskinnek.
– Örülök, hogy megismerhetem, Peter – mondta Max, és felé nyújtotta a
kezét. – Max vagyok. Ők ketten pedig Vabanyabéék. Japánok.
– Kendzsi Vatanabe – helyesbített Kendzsi. – Bemutatom a feleségemet,
Nait, aki thaiföldi állampolgár.
– Mr. Max – mondta Miskin hivatalos hangnemben –, a keresztnevem
Pjotr, nem pedig Peter. Épp elég baj, hogy öt éven át csak angolul beszélhetek.
Annyit azonban mégiscsak elvárhatok, hogy legalább a nevem maradjon meg
oroszos hangzásúnak.
– Oké, Pi–jo–tr – felelte újabb széles mosoly kíséretében Max. –
Egyébként mivel foglalkozik? Azaz, hadd találjam ki... maga a kolónia
sírásója.
A másodperc egy töredékéig Kendzsi attól félt, hogy Miskin felrobban
dühében. Ehelyett szája alig észrevehetően mosolyra húzódott. – Nyilvánvaló,
Mr. Max – válaszolt megfontolt lassúsággal –, hogy van némi tehetsége az
élcelődéshez. Pontosan tudom, miféle előnyei lehetnek ennek egy ilyen hosszú
és unalmas út során. – Egy pillanatot kivárt. – Mellékesen elárulom, hogy nem
sírásó vagyok. Jogi tanulmányokat végeztem. Két évvel ezelőttig – amikor is
saját elhatározásból nyugállományba vonultam, hogy „új kalandokat”
kereshessek – a Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságának tagja voltam.
– Azannyát! – kiáltott fel elképedve Max Puckett. – Már emlékszem.
Olvastam magáról a Time magazinban... Nagyon sajnálom, Miskin bíró úr.
Nem ismertem meg...
– Semmi gond – szakította félbe Miskin bíró, és szórakozott mosoly
terjedt szét az arcán. – Nagyszerű érzés volt, hogy ez egyszer nem tudták, ki
vagyok, és temetkezési vállalkozónak néztek. A gyakorlott bírók arckifejezése
valószínűleg valóban sokban emlékeztet a temetősegédek savanyú tekintetére.
Ha már itt tartunk, Mr....
– Puckett, uram.
– Szóval, ha már itt tartunk, Mr. Puckett – vitte tovább a szót Miskin bíró
–, lenne kedve meginni velem valamit a bárban? Egy pohár vodka igazán
jólesne most.
– Akárcsak egy pohár tequila – felelte Max, és Miskin bíróval együtt
megindult a kijárat felé. – Mellékesen, gondolom, nem tudja, mi történik, ha
valaki tequilát ad a malacoknak, ugye?... Sejtettem, hogy nem... Nos, Clyde
öcsémmel...
Kiléptek az ajtón, Kendzsi és Nai Vatanabe pedig ismét magukra
maradtak. Egymásra néztek, és elnevették magukat. – Ugye te sem tartod
valószínűnek – szólalt meg Kendzsi –, hogy ezek ketten végül
összebarátkoznak?
– Esélytelen – felelte mosolyogva Nai. – Micsoda két fazon!
– Miskint az évszázad legkiválóbb jogászának tartják. Az indoklásait
kötelező olvasmányként tanítják az összes szovjet jogi egyetemen. Puckett a
Délnyugat–arkansasi Termelő Szövetkezet elnöke volt. Hihetetlenül sokat tud
a gazdálkodási technikákról és a haszonállatokról is.
– Új–Lowell minden lakosának előéletét ismered?
– Dehogy – felelte Kendzsi. – A Pintán utazók közül viszont
mindenkinek az anyagát áttanulmányoztam.
Nai átkarolta férjét. – Mesélj nekem Nai Buatong Vatanabéról! –
mondta.
– Thai tanárnő, folyékonyan beszél angolul és franciául, 2,48–as IE–vel,
91–es SC–vel...
Nai egy csókkal hallgattatta el Kendzsit. – Elfeledkeztél a legfontosabb
jellemzőről – jelentette ki.
 – No és mi az?
Nai újra megcsókolta. – Kendzsi Vatanabénak, a kolónia történészének
szerető ifjú hitvese.
 6
Szinte az egész világ végignézte a televíziós közvetítést, amikor órákkal
azelőtt, hogy a Pinta utasaival és teherrakományával a fedélzetén terv szerint
útnak indult a Marsra, hivatalosan felavatták az űrhajót. A KT második
alelnöke, egy Heinrich Jenzer nevű svájci ingatlanügynökségi igazgató jelent
meg személyesen a GEO–4–en rendezett ünnepségen. Rövid beszédben
üdvözölte egyrészt a három hatalmas űrhajó megépítését, másrészt „a marsi
gyarmatosítás új fejezetének” kezdetét. Amikor végzett, Mr. Jenzer bemutatta
Mr. Ian Macmillan urat, a Pinta skót kapitányát. A NÜB–bürokrata lényegét
megtestesítő, unalmas Macmillan hatperces beszédet olvasott fel, melyben
emlékeztette a világot a küldetés alapcéljaira.
– E három űrhajó – jelentette ki rögtön az elején – közel kétezer embert
visz magával százmillió kilométeres útján egy másik bolygóra, a Marsra, ahol
ezúttal állandósítani fogjuk az emberi jelenlétet. A legtöbb jövendő marsi
telepest a második hajó, a Nina szállítja majd, amely három hét múlva indul el
a GEO–4–ről. A mi hajónk, a Pinta, valamint az utolsó űrhajó, a Santa Maria
egyenként nagyjából háromszáz utast szállít a több ezer kilogrammnyi
ellátmánnyal és felszereléssel együtt, amire a kolónia fenntartásához lesz
szükség.
Macmillan parancsnok ügyelt rá, hogy még áttételesen se említse az első,
múlt századbeli marsi előőrsök pusztulását, ezután egy költői képpel
igyekezett párhuzamot vonni a hamarosan útnak induló expedíció és
Kolumbusz Kristóf hétszázötven évvel korábbi felfedezőútja között. A
beszédet kifogástalan stílusban írták meg neki, Macmillan színtelen, egyhangú
előadásmódja azonban prózai történelmi leckévé silányította a megfelelő
szónok szájából bizonyosan lelkesítően ható szavakat.
A beszéd végén csapatként írta le a telepeseket, és az életkorukkal,
foglalkozásukkal és származásukkal kapcsolatos statisztikákat idézett. – E
férfiak és nők tehát – összegezte Macmillan – az emberi faj szinte minden
tekintetben reprezentatív keresztmetszetét adják. Azért csak szinte, mert
legalább két olyan tulajdonsággal bír az egész csapat, ami egy ugyanekkora,
véletlenszerűen kiválasztott csoport tagjait nem jellemezné. A Lowell–kolónia
leendő lakosai először is rendkívül intelligensek: IE–jük átlagosan 1,86 feletti.
Másodszor pedig, és ez magától értetődő, rendkívül bátraknak kell lenniük,
máskülönben nem jelentkeztek volna, a bizottság pedig nem fogadta volna el a
pályázatukat egy új és ismeretlen környezetben végrehajtandó, hosszú és
nehéz küldetésre.
Amikor végzett, Macmillan parancsnoknak átnyújtottak egy apró
pezsgősüveget, amit a Pinta – mögötte és az emelvényen helyet foglaló többi
méltóság mögött kiállított – 1:100 arányú modelljén tört szét. Nem sokkal
később, miközben a telepesek sorra elhagyták az előadótermet, és előkészültek
a beszállásra, Macmillan és Jenzer hozzáfogtak a tervezeti sajtótájékoztatóhoz.

♦♦♦♦

– Ez egy faszfej.
– Megfelelően felkészült bürokrata.
– Egy kibaszott faszfej.
Max Puckett és Miskin bíró ebéd közben vitatták meg a Macmillan
parancsnokról alkotott véleményüket.
– Egy cseppnyi humorérzéke sincs.
– Mindössze képtelen értékelni olyasmit, ami eltér a megszokottól.
Max dühöngött. Aznap reggel a Pinta parancsnoksága egy nem hivatalos
megbeszélés során megrótta őt. Miskin bíró képviselte barátját a
meghallgatáson, és akadályozta meg, hogy az eljárás során elszabaduljanak az
indulatok.
– Azoknak a seggfejeknek semmi joguk elítélni a viselkedésemet!
– Kétségtelenül igazad van, barátom – válaszolta Miskin bíró –, ha
általában vesszük a helyzetet. Ugyanakkor ezen az űrhajón mással össze nem
vethetőek a viszonyok. Itt ők képviselik a hatóságot, legalábbis addig, amíg
meg nem érkezünk a Lowell–kolóniába, és meg nem alakítjuk a saját
kormányunkat... De legalább nem ért valódi sérelem. Semmilyen módon nem
érint hátrányosan a kijelentésük, hogy a viselkedésed „tarthatatlan”. Sokkal
rosszabbul is alakulhatott volna az ügyed.
Két nappal korábban este megünnepelték, hogy a Pinta áthaladt a Föld és
a Mars közötti távolság felezőpontján. Max több mint egy órán át hevesen
flörtölt a csinos Angela Rendinóval, Macmillan egyik parancsnoki segédjével.
A sótlan skót ekkor félrevonta Maxet, és határozottan azt tanácsolta neki, hogy
hagyja békén Angelát.
– Majd ha ő kér meg rá – válaszolta ésszerűen Max.
– Angela tapasztalatlan ifjú hölgy – magyarázta Macmillan. – És
túlságosan jóindulatú ahhoz, hogy a szemébe mondja, mennyire
visszataszítóak az ön állatviccei.
Addig a pontig Max felettébb jól érezte magát – Mégis, mit akar elérni,
kapitány? – kérdezte, miután lehajtott még egy margaritát. – Csak maga
döngetheti, vagy micsoda?
Ian Macmillan arca rákvörössé vált. – Mr. Puckett – felelte pár
másodpercnyi hallgatás után az űrhajó parancsnoka –, ha nem változtat a
viselkedésén, kénytelen leszek parancsba adni, hogy a továbbiakban nem
hagyhatja el a lakrészét.
A Macmillannel való összetűzés tönkretette Max jól induló estéjét.
Teljesen felháborította, hogy a parancsnok hivatali pozíciójával él vissza egy
nyilvánvalóan személyes ügyben. Max visszament a szobájába, melyen egy
másik amerikaival, a Dave Denison nevű, merengésre hajlamos oregoni
erdésszel osztozott, és gyorsan egy egész üveg tequila fenekére nézett. A
lerészegedett Maxen egyszerre uralkodott el a honvágy és a levertség. Ekkor
elhatározta, hogy átmegy a kommunikációs központba, hogy onnan felhívja az
öccsét, Clyde–ot.
Ekkor már rendkívül későre járt. Ahhoz, hogy a távközlési
komplexumba jusson, Maxnek az egész hajón át kellett vágnia, elsőként
rögtön a társalgón, ahol épp véget ért az ünneplés, aztán pedig a tisztek
lakrészei között. A középső szárnyban Max megpillantotta lan Macmillant és
Angela Rendinót, ahogy egymásba font karral belépnek a parancsnok
magánlakosztályába.
– A szemétláda! – morgott magában Max.
A részeg farmer Macmillan ajtaja előtt járkált fel–alá, és egyre gyűlt
benne a düh. Öt perc elteltével kiötlött valamit, ami végre tetszett neki. Eszébe
jutott a díjnyertes malacsivítása az Arkansasi Egyetemen töltött évekből, és
iszonytató hang törte meg az éjszaka csendjét.
– Szvíííííí, röff, röff – üvöltötte Max.
Még egyszer elkiáltotta magát, aztán mint a villám, elinalt, épp mielőtt a
tisztek ajtaja (köztük Macmillané is) kinyílt, hogy megnézzék, ki háborgatja a
nyugalmukat. Macmillan kapitánynak cseppet sem volt ínyére, hogy a teljes
legénység hiányos öltözetben látta őt, ráadásul Miss Rendinóval az oldalán.

♦♦♦♦

A Marsig tartó utazást Kendzsi és Nai második mézeshetekként élték

meg. Egyiküknek sem akadt túlságosan sok munkája. Az út viszonylag
eseménytelenül telt, legalábbis egy történész szemszögéből, Nai feladatai
pedig a minimálisra korlátozódtak, mivel a gimnazistái többsége a másik két
hajón utazott.
Vatanabéék az estéiket rendszeresen Miskin bíróval és Max Puckett–tel
töltötték. Gyakran kártyáztak (Max éppoly jól pókerezett, mint amennyire
ügyetlennek bizonyult bridzsben), megbeszélték, mit várnak a Lowell–
kolóniától, és elmesélték egymásnak, korábban hogyan éltek a Földön.
Amikor a Pinta már csak háromhétnyire járt a Marstól, a legénység
bejelentett egy kétnapos kommunikációs kimaradást, és mindenkinek azt
ajánlotta, hogy hívják fel az otthon maradottakat, még mielőtt a távközlési
rendszerek átmenetileg működésképtelenné válnak. Mivel ez az év végi
ünnepek idejére esett, jobb alkalom nem is adódhatott volna a telefonálásra.
Max utálta az időeltolódást és a hosszú egyoldalú beszélgetéseket.
Miután végighallgatta az arkansasi karácsonyi előkészületekről szóló, hosszas
szünetekkel tagolt beszámolót, Max közölte Clyde–dal és Winonával, hogy
többet nem fogja hívni őket, mert nincs kedve „negyedórát várni arra, hogy
kiderüljön, nevetett–e valaki a vicceimen vagy sem”.
Kiotóban korán leesett az első hó. Kendzsi szülei videót készítettek a
lágy hótakaróval borított Ginkaku–dzsiról és a Honen–Inről; ha Nai nincs vele,
Kendzsit elviselhetetlenül elfogta volna a honvágy. Egy gyors thaiföldi hívás
arra volt elég Nainak, hogy gratuláljon egyik húgának, aki ösztöndíjat kapott
az egyetemre.
Pjotr Miskin senkit sem hívott fel. Az idős orosz férfi neje már meghalt,
gyerekei nem voltak. – Csodálatos emlékeket őrzök – magyarázta Maxnek –,
de személyesen semmi sem köt már a Földhöz.
A betervezett kommunikációs kimaradás első napján az utasok tudtára
adták, hogy délután két órakor mindenki számára kötelező, fontos műsort
fognak bemutatni. Kendzsi és Nai áthívták Maxet és Miskin bírót kis
lakosztályukba, hogy közösen nézzék meg a filmet.
– Kíváncsi vagyok, miféle ostoba előadást kell majd végigszenvednünk –
mondta Max, aki szokás szerint ellene volt bármiféle hivatalos bejelentésnek,
mivel minden ilyesmit időpocsékolásnak tartott.
A video elején a KT elnökét és a NÜB igazgatóját mutatták együtt, egy
hatalmas íróasztal mögött. A KT elnökének jelenléte kihangsúlyozta annak
jelentőségét, amit a NÜB igazgatója, Werner Koch készült közölni velük.
– Üdvözlöm a Pinta utasait! – fogott hozzá dr. Koch. – Négy évvel
ezelőtt nyomkövető műholdrendszerünk összefüggő jelzést vett, amely az
Epszilon Eridani általános irányából, a csillagközi űrből származott. Kiderült,
hogy megfelelően dekódolva a jel egy bámulatos videoüzenetet tartalmazott,
amit nagyjából öt perc múlva a saját szemükkel is látni fognak.
Amint hallhatják majd, a video a Ráma űrjármű Naprendszerünkbe való
visszatértét jelenti be. 2131–ben és 2200–ban a Nap körül keringő bolygók
családjába hatalmas, ötven kilométer hosszú és húsz kilométer átmérőjű,
ismeretlen idegen intelligencia által alkotott hengerek látogattak el, ez idáig
megfejthetetlen célból. A második behatoló, melyre Ráma II–ként szokás
utalni, olyan sebességmódosítást hajtott végre a Vénusz pályáján belül, aminek
következtében a Földdel való ütközési pályára állt. Válaszként egy
atomrakéta–flottát indítottunk el, hogy útját állja az idegenek hengerének, és
elpusztítsa azt, mielőtt a Ráma bármiféle kárt tehetne a szülőbolygónkban.
A következő video szerint most újabb Ráma űrhajó közeleg felénk,
melynek kizárólagos rendeltetése, hogy kétezer fős, reprezentatív mintát
„gyűjtsön be” emberi lényekből „megfigyelés” céljából. Bármennyire
bizarrnak tűnhet is az állítás, radarjaink megerősítették, hogy ténylegesen egy
Ráma–osztályú űrhajó állt Mars körüli pályára, csaknem egy hónappal ezelőtt.
Sajnálatos módon komolyan kell vennünk ezt a csillagközi űrből érkező
fantasztikus üzenetet. Épp ezért a Pintán utazó telepeseket azzal a feladattal
bízzuk meg, hogy randevúzzanak a Mars körül keringő új objektummal.
Tisztában vagyunk vele, hogy a hír komoly megrázkódtatásként fogja érni
önöket, de nem volt más megvalósítható választásunk. Amennyiben – amint az
sejtésünk szerint igaz – valamiféle felelőtlen lángelme tervezett meg és
hangolt össze egy rendkívül összetett átverést, az eredeti terv szerint
továbbhaladnak majd, hogy gyarmatosítsák a Marsot. Ha azonban a video,
amit hamarosan látni fognak, igazat állít, önökből, valamint a Ninán és a Santa
Marián utazókból fog összeállni az a kétezer fős emberi kontingens, melyet a
rámai intelligencia megfigyel majd.
Nyilvánvalóan nem okoz meglepetést önöknek, hogy küldetésük
elsődlegesen kiemelt jelentőséggel bír a KT tevékenységei között. Ugyanígy
azt is meg fogják érteni, hogy a legnagyobb mérvű titoktartásra lesz szükség.
Ettől a perctől fogva mindaddig, amíg a Ráma–kérdés így vagy úgy meg nem
oldódik, a járművük és a Föld között zajló mindenféle kommunikációt
szigorúan ellenőrizni fogjuk. Az NHH minden hangkapcsolatot figyelni fog. A
barátaikkal és a családjukkal közölni fogjuk, hogy nem esett bajuk, végül
pedig azt, hogy leszálltak a Marson, ugyanakkor a Pinta minden
kommunikációs rendszere végleg csődöt mondott.
A következő videót azért vetítjük most le önöknek, hogy
felkészülhessenek a három hét múlva esedékes találkozásra. Az alaptervet és a
randevúval kapcsolatos eljárások leírását, melyeket az NHH a NÜB–bel
közösen dolgozott ki részletekbe menően, nagysebességű adatfolyam
formájában már eljuttattuk Macmillan parancsnoknak. Mindenki önálló
feladatot kap majd. Ezenkívül mindegyiküket személyre szabott
dokumentumcsomag várja, amelyből megismerhetik a feladatuk teljesítéséhez
szükséges háttérinformációkat.
Természetesen a legjobbakat kívánjuk önöknek. A Ráma–ügyről minden
bizonnyal kiderül majd, hogy vaklárma volt, mely esetben csupán a Lowell–
kolónia inicializálását fogja késlelteti valamennyivel. Amennyiben viszont ez
a video igazat állít, mihamarabb gondosan elő kell készíteniük a Nina és a
Santa Maria fogadását; a másik két űrhajón érkező telepesek közül senki sem
értesül sem a Rámáról, sem a rájuk bízott feladat módosításáról.
Pillanatnyi csend telepedett Vatanabéék lakrészére, amikor a video
hirtelen véget ért, helyét pedig a következő üzenet vette át: A következő video
levetítésére két perc múlva fog sor kerülni. – Hát ezt egyszerűen nem hiszem
el – jegyezte meg lényegre törően Max Puckett.
 7
A videón Nicole egy egyszerű barna széken ült egy teljesen jellegtelen
fal előtt. A NÜB repülőruháját viselte, amely a Newton–küldetés idején,
megszokott öltözetének számított. Az üzenetet a kezében tartott elektronikus
jegyzettábláról olvasta fel.
– Földi embertársaim! – kezdte – Nicole des Jardins, a Newton
kozmonautája vagyok, és több milliárd kilométer távolságból szólok önökhöz.
Ahhoz a két henger alakú járműhöz hasonló Ráma űrhajó fedélzetén utazom,
melyek az elmúlt két évszázadban eljutottak a Naprendszerbe. E harmadik
Ráma jármű szintén afelé a csöppnyi régió felé tart a galaxisban, amit az
otthonunknak mondhatunk. Hozzávetőlegesen négy évvel e videó vételét
követően a Ráma III a Mars bolygó körüli pályára áll.
Azóta, hogy elhagytam a Földet, megtudtam, hogy a Ráma–osztályú
járműveket egy fejlett földön kívüli intelligencia építette egy kiterjedt
információgyűjtő rendszer részeként, melynek elsődleges célja, hogy
megszerezze és katalogizálja a világmindenségben előforduló életformákkal
kapcsolatos adatokat. E cél megvalósításának részeként tér vissza
szülőbolygónk körzetébe a Ráma űrhajó.
A Ráma belsejében egy Földszerű élőhelyet alakítottak ki kétezer ember,
valamint a szülőbolygónkról származó számos állat és növény számára. A
szóban forgó állatok és növények pontos élőtömegét és egyéb általános
specifikációit a video egyes számú melléklete tartalmazza; azt azonban ki kell
emelnem, hogy a széndioxidot hatékonyan oxigénné alakító növények
kulcsszerepet játszanak a Rámában található Föld–élőhely alapvető
konstrukcióját illetően. Növények nélkül a Rámán utazó emberek élete komoly
veszélybe kerülhet.
A jelen üzenetre adott válaszként az várható el, hogy a Föld a második
mellékletben meghatározott kiegészítő ellátmánnyal együtt útnak indítja
lakóinak egy reprezentatív csoportját, hogy a Mars pályáján randevúzzanak a
Ráma III–mal. Az utasokat a Ráma belsejébe szállítják át, hogy ott a
földieknek megfelelő körülmények között tanulmányozhassák őket.
A Ráma II ellenséges fogadtatásából okulva, ami mellékesen csupán
elenyésző károkat okozott az idegen űrjárműben, az előzetes terv szerint az új
Ráma űrhajó a Mars pályájánál jobban nem közelíti meg a Földet. Az előzetes
terv természetesen azon a feltételezésen alapul, hogy a földi hatóságok
teljesítik a jelen üzenetben megfogalmazott kéréseket. Nincs tudomásom róla,
hogy ha egyetlen embert sem küldenek a marsi randevúra, miféle reakcióra
programozták be a Ráma III–at. Saját megfigyeléseim alapján azonban
határozottan kijelenthetem, hogy a földönkívüli intelligencia kevésbé
barátságos módszerekkel is könnyűszerrel megszerezheti a szükséges
megfigyelési adatokat.
Ami a Marsra juttatandó embereket illeti, a kiválasztott személyeknek
magától értetődően az emberi faj széles keresztmetszetét kell képviselniük,
beleértve mindkét nemet, minden életkort és az ésszerűség határain belül a
lehető legtöbb kultúrát is. A Földről kért átfogó információs adatbázis,
melynek részleteiről a video harmadik melléklete tájékoztat, fontos kiegészítő
adatokkal fog szolgálni, melyek összevetésre kerülnek majd a Rámán
megfigyeltekkel.
Nincs tudomásom róla, az embereknek mennyi időt kell eltölteniük a
Rámán, sem arról, hogy pontosan hová fogja elvinni őket az űrhajó, sem arról,
hogy a Ráma–járműveket megalkotó felsőbbrendű értelem milyen célból
gyűjti az információt a világmindenségben előforduló létformákról. Annyit
azonban kijelenthetek, hogy amióta elhagytam a Naprendszerünket, olyan
csodáknak lehettem szemtanúja, melyek alapvetően megváltoztatták az
univerzumban betöltött helyünkről kialakított képemet.

♦♦♦♦

A video teljes időtartama, melynek több mint felét a részletes

mellékletek tették ki, alig haladta meg a tíz percet. A háttér nem változott az
üzenet alatt. Nicole kimért és megfontolt felolvasását rövid szünetek
központozták, amikor tekintete a kameráról a kezében tartott jegyzettáblára
siklott. Jóllehet árnyaltan beszélt, Nicole komoly arckifejezése gyakorlatilag
mindvégig változatlan maradt. Sötét szemében kizárólag akkor lehetett erős
érzelmeket felfedezni, amikor a rámaiak „kevésbé barátságos módszerekkel”
megvalósított adatbegyűjtését említette.
Kendzsi Vatanabe feszült figyelemmel nézte végig a video első felét. A
mellékletek alatt azonban gondolatai elkalandoztak, és kérdések egész sora
jutott az eszébe. „Kik ezek a földönkívüliek? – tűnődött. – Honnan
származnak? Miért akarnak megfigyelni minket? És miért épp Nicole des
Jardinst választották a szószólójuknak?”
Kendzsi elmosolyodott magában, amikor rájött, hogy végtelenül sok
efféle, pillanatnyilag megválaszolhatatlan kérdést tudna feltenni. Úgy döntött,
hogy inkább a megfoghatóbb problémákra összpontosít.
„Ha Nicole még ma is élne – futott át Kendzsi agyán –, nyolcvanegy
éves lenne.” A képernyőn látható nő kissé őszült már, arcát pedig sokkal több
ránc barázdálta, mint des Jardins kozmonautáét, amikor a Newtont útnak
indították a Földről, a videón azonban közel sem tűnt nyolcvannak.
„Legfeljebb ötvenkét–ötvenhárom éves lehet” – állapította meg magában
Kendzsi.
„Lehetséges, hogy harminc éve készült a video? – tűnődött el. – Vagy
valamiképp lelassították az öregedésének folyamatát?” Az eszébe sem jutott,
hogy feltegye magának a kérdést: valóban Nicole–t látta–e. Kendzsi már épp
elég időt eltöltött ahhoz a Newton archívumát böngészve, hogy rögtön
felismerje a nő arckifejezését és modorosságait. „Feltehetően nagyjából négy
évvel ezelőtt készítette a videót – morfondírozott Kendzsi –, ám ha így van...”
Még mindig nem sikerült felfognia a valós helyzetet, amikor Nicole
üzenetének hirtelen vége szakadt, és ismét a NÜB igazgatójának arca jelent
meg a monitoron.
Dr. Koch gyorsan elmagyarázta, hogy a videót az összes csatornán
kétszer fogják lejátszani teljes egészében, ezután pedig minden utas bármikor
megnézheti.
– Mi a fene folyik itt valójában? – kérdezte felháborodottan Max
Puckett, amint Nicole arca ismét feltűnt a képernyőn. Kérdését Kendzsihez
intézte.
– Ha jól értem – válaszolta Kendzsi, miután még hosszú másodpercekig
bámulta a videót –, a NÜB szándékosan félrevezetett minket a küldetés
elsődleges célját illetően. A jelek szerint az üzenetet nagyjából négy évvel
ezelőtt kapták meg, amikor a Lowell–kolónia költségvetése még valamennyire
bizonytalannak számított, és csak miután a videóról semmiképp sem tudták
bebizonyítani, hogy átverés, akkor döntötték el, hogy a Ráma III vizsgálata
lesz a projektünk számára kitűzött titkos feladat.
– A francba! – tört ki Max Puckettből heves fejcsóválás kíséretében. –
Mi a fenéért nem árulták el nekünk az igazat?
– Elgondolni is képtelen vagyok, hogy efféle szuperlények ilyen
bámulatos technológiai csodát menesszenek ide csak azért, hogy adatokat
gyűjtsenek rólunk – jegyezte meg Miskin bíró némi merengés után. –
Másrészről viszont most már érthetővé vált számomra a személyzet
kiválasztásának némely sajátossága. Teljesen meghökkentem, amikor
nagyjából nyolc hónapja amerikai hajléktalan kamaszok csoportjával egészült
ki a kolónia. Most már látom, hogy a kiválasztás feltételeit a Madame des
Jardins által megkövetelt „széles keresztmetszethez” igazodva szabták meg; az
pedig, hogy azoknak a személyiségjegyeknek és készségeknek a keveréke,
amelyeket képviselünk, létrehozhat–e valóban életképes kolóniát, nyilván
kezdettől fogva másodlagos szempontnak számított.
 – Gyűlölöm a hazugságot és a hazudozókat – jelentette ki kereken Max.
Mostanra felállt, és a szobában járkált fel–alá. – A politikusok és kormányzati
hivatalnokok mind egyformák: lelkifurdalás nélkül az ember szemébe
hazudnak.
– Mégis, mit tehettek volna, Max? – reagált erre Miskin. – Szinte biztos,
hogy nem vették valóban komolyan a videót. Addig legalábbis nem, amíg az
az űrhajó Mars körüli pályára nem állt. És ha már az elején elárulják az igazat,
világméretű pánik tört volna ki.
– Nézd, bíró uram – válaszolta Max elkeseredetten. – Abban a hitben
éltem, hogy egy kibaszott marsi kolónián kell majd gazdálkodnom. Semmit
sem tudok a földönkívüliekről, és az igazat megvallva nem is vagyok kíváncsi
rájuk. Épp elég gondot okoz nekem, hogy elboldoguljak a csirkékkel, a
disznókkal és az emberekkel.
– Különösen az emberekkel – vágta rá Miskin, és rámosolygott a
barátjára. Bármennyire ideges volt is, Max elnevette magát.
Pár perccel később Miskin bíró és Max elköszönt, és magukra hagyta az
ifjú házasokat. Nem sokkal vendégeik távozása után megszólalt Kendzsi és
Nai lakrészének videotelefonja.
– Vatanabe? – szólt bele Ian Macmillan.
– Igen, uram – felelte Kendzsi.
– Elnézést, hogy zavarom – mondta a parancsnok –, de a közvetlen
beosztottaim után önre hárul az első feladat. Ma este pontban 19.00 órakor
eligazítást kell tartania a Pinta teljes legénységének a Newton–expedícióról, a
két Rámáról és des Jardins kozmonautáról. Úgy vélem, ideje megkezdenie a
felkészülést.

♦♦♦♦

– ...2200–ban minden sajtóorgánum azt adta hírül, hogy a Ráma II

teljesen megsemmisült, atomjaira bomlott a körötte sorra felrobbanó
atomtöltetek nukleáris tüzében. Az eltűnt des Jardins, O’Toole, Takagisi és
Wakefield kozmonautákat természetesen halottnak nyilvánították. Voltaképp a
Newton küldetésről készült mindkét hivatalos dokumentum, valamint a
Hagenest és Schmidt által terjesztett rendkívül sikeres könyvek és televíziós
sorozatok szerint Nicole des Jardins feltételezhetően már hetekkel azelőtt
életét vesztette valahol New Yorkban, a Szalag–tenger közepéből kiemelkedő
szigetvárosban, hogy a Newton elhagyta a Rámát, és visszatért a Földre.
Kendzsi rövid szünetet tartott, hogy szemügyre vegye hallgatóságát.
Habár Macmillan kapitány egyértelművé tette, hogy a Kendzsi előadásáról
készült videofelvételt bárki rögtön annak végeztével megnézheti, többen is
szorgosan jegyzeteltek. Kendzsi élvezte a reflektorfényt. Egy pillantást vetett
Naira, és rámosolygott, mielőtt folytatta volna.
– Francesca Sabatini kozmonauta, a balvégzetű Newton–expedíció
leghíresebb tagja visszaemlékezéseiben azt valószínűsíti, hogy dr. des Jardins
összetalálkozott az egyik ellenséges biottal, esetleg lezuhant valahol New
York valamelyik távközlési eszközökkel elérhetetlen régiójában. Mivel a két
nő a nap nagy részét együtt töltötte, hiszen Sigeru Takagisi japán tudós után
kutattak, aki az előző este titokzatos körülmények között eltűnt a Béta–
táborból, Signora Sabatini pontosan tisztában volt azzal, mennyi ételt és italt
vitt magával des Jardins kozmonauta. „Bármily tökéletesen ismerte is az
emberi testet – írja Sabatini –, Nicole semmiképp sem maradhatott életben egy
hétnél hosszabb ideig. Ha pedig félig öntudatlan állapotban a Szalag–tenger
jegéből próbált vízhez jutni, akkor még ennél is korábban meghalt.”
A fél tucat kozmonauta közül, akik nem tértek vissza a Ráma II–vel való
kapcsolatteremtés után, mindig is Nicole des Jardins iránt mutatkozott a
legnagyobb érdeklődés. Már azt megelőzően is, hogy a zseniális statisztikus,
Roberto Lopez hét évvel ezelőtt a Hágában tárolt európai genom–archívum
adatai alapján arra a következtetésre jutott, hogy Nicole Geneviève nevű
lányának apja a megboldogult XI. Henrik angol király volt, dr. des Jardins
legendás hírnévre tett szert. Az elmúlt időszakban egyre többen, mindenekelőtt
fiatal nők tömegei látogattak el a franciaországi Beauvois–ban rendezett
megemlékezésekre. Az emberek nem csupán azért gyűlnek össze ott, hogy
leróják tiszteletüket des Jardins kozmonauta előtt, és megtekintsék a
példaképük nem mindennapi életéről készült fotókat és videókat, hanem azért
is, hogy saját szemükkel láthassák Theo Pappasz görög szobrász két nagyszerű
bronzszobrát. Az egyik az ifjú Nicole–t ábrázolja trikóban és rövidnadrágban,
nyakában az olimpiai aranyéremmel, a másodikon érett nőként viseli a NÜB
ahhoz hasonló repülőruháját, amit önök is láthattak rajta a videón.
Kendzsi a Pinta kisméretű előadótermének hátsó falára mutatott, és
kihunytak a fények. Pár pillanattal később diavetítés vette kezdetét a férfi
mögött felállított két kivetítő egyikén. – Ezt a néhány fotót őrizzük Nicole des
Jardinsről a Pinta adattárolóiban. A szakirodalmi adatbázis szerint a raktérben
elhelyezett kisegítő könyvtárban még számos kép, köztük több
dokumentumjellegű filmrészlet található, ám a repülésvezérlő adathálózat
korlátai miatt ezek nem hozzáférhetők az utazás során. E kiegészítő adatokra
azonban semmi szükség, mivel a rendelkezésünkre álló fotók alapján
egyértelműen megállapítható, hogy az üzenetben ma délután megjelent
személy vagy Nicole des Jardins, vagy az ő abszolút tökéletes utánzata.
A délutáni video egy kimerevített közelképe jelent meg a bal oldali
képernyőn, ami mellé a Róma közeli Villa Adrianiban rendezett újévi
ünnepség alkalmával Nicole arcáról készült fényképet helyezték. Kétség sem
férhetett hozzá. A két kép vitathatatlanul ugyanazt a nőt ábrázolta. Elismerő
moraj hangzott fel a széksorok közül, miközben Kendzsi rövid hatásszünetet
tartott.
– Nicole des Jardins – folytatta Kendzsi kissé visszafogottabban – 2164.
január 6–án született. Épp ezért, ha a videót, amit ma délután láttunk, valóban
négy évvel ezelőtt készítették, a felvétel idején hetvenhét évesnek kellett
lennie. Azt mindannyian tudjuk, hogy dr. des Jardins kiváló kondícióban volt,
és rendszeresen végzett testmozgást, ám ha a ma délután látott nő hetvenhét
esztendős, akkor a Rámát megépítő földönkívüliek kétségkívül felfedezték az
örök ifjúság forrását.

♦♦♦♦

Habár igencsak későre járt, és Kendzsi igencsak fáradtnak érezte magát,

nem jött álom a szemére. A nap eseményei újra meg újra leperegtek
elméjében, és teljesen izgalomba hozták őt. A kis franciaágyon mellette fekvő
Nai Buatong Vatanabe pontosan tudta, hogy a férje még nem aludt el.
– Ugye, teljesen biztosra veszed, hogy a valódi Nicole des Jardinst
láttuk, drágám? – szólalt meg alig hallhatóan Nai, miután Kendzsi sokadjára
megint átfordult a másik oldalára.
– Igen _ felelte Kendzsi. – Macmillan viszont kételkedik ebben. Ő
követelte, hogy említsem meg a tökéletes másolat lehetőségét. Szerinte az
egész video hamisítvány.
– A ma délutáni beszélgetés után – mondta pár pillanattal később Nai –
eszembe jutott az a médiafelhajtás, amit Nicole és Henrik király kapcsolata
körül csaptak hét évvel ezelőtt. A legtöbb bulvármagazin ezzel volt tele. Mégis
elfeledkeztem valamiről. Hogyan szereztek száz százalékos bizonyosságot
arról, hogy Henrik volt Geneviève édesapja? Addigra ugye meghalt a király?
És az angol királyi család nem magánjellegű és titkos adatként kezeli a
genomjával kapcsolatos információt?
– Dr. Lopez a királyi családba beházasodottak szüleinek és testvéreinek
genomját használta. Aztán a saját maga által kifejlesztett adatösszevető
technika alkalmazásával kimutatta, hogy a 2184–es olimpia idején a még csak
a walesi hercegi titulust viselő Henrik több mint háromszor nagyobb
valószínűséggel lehetett Nicole kisbabájának apja, mint bármely más személy,
aki akkoriban Los Angelesben tartózkodott. Miután Darren Higgins a halálos
ágyán beismerte, hogy az olimpia idején Henrik és Nicole egy éjszakát együtt
töltöttek, a királyi család egy örökléstani szakértő rendelkezésére bocsátotta a
genom adatbázisát. A szakértő gyakorlatilag minden kétséget kizáróan
megállapította, hogy Henrik Geneviève apja.
– Mennyire csodás asszony! – sóhajtott fel Nai.
– Valóban az volt – válaszolta Kendzsi. – De miért pont most állapítottad
meg ezt róla?
– Mint nő – felelte Nai – legalább annyira, ha nem jobban csodálom
benne azt, hogy megtartotta a titkát, és egyedül nevelte fel a hercegnőjét, mint
bármely más eredményét.
 8
Eponine a füstös szoba egyik sarkában talált rá Kimberleyre, majd leült
melléje. Elfogadta a cigarettát, amivel barátnője megkínálta, rágyújtott, és
mélyen leszívta az első slukkot.
– Ó, ez egyszerűen mennyei! – szólalt meg Eponine, miközben apró
füstkarikákat fújt, és azt figyelte, hogyan szállnak lassan a fenti ventilátor felé.
– Bármennyire szereted is a dohányt és a nikotint – súgta oda neki
Kimberley tudom, hogy teljesen odalennél a kokomóért. – Az amerikai lány is
beleszívott a cigijébe. – Tudom, hogy nem hiszel nekem, Eponine, de sokkal
jobb, mint a szex.
– De nem nekem, mon amié – felelte Eponine nyájas, barátságos hangon.
– Épp elég bűnös dolgot művelek. És soha, de soha nem tudnék
irányítani valamit, ami tényleg jobb, mint a szex.
Kimberley Henderson harsányan felnevetett, hosszú szőke fürtjei a vállát
verdesték. Huszonnégy éves volt, egy esztendővel fiatalabb francia
kolléganőjénél. A két barátnő a női zuhanyzóból nyíló dohányzóban ült.
Szűkös, alig négyszer négyméteres kis szoba volt, ahol pillanatnyilag épp
tucatnyi nő ült és állt cigarettával a szájában.
– Denvertől nem messze, Willie evergreeni kocsmájának hátsó szobája
volt ilyen – állapította meg Kimberley. – Miközben száznál is több cowboy és
paraszt táncolt a nagyteremben, nyolcan–tízen mindig visszavonultunk Willie
szent „irodájába”, ahogy ő hívta, és teljesen betéptünk a kokomótól.
Eponine Kimberleyt bámulta a sűrű füstön át. – Ebben a teremben
legalább a férfiak nem zaklatnak minket. Teljesen elviselhetetlenek, sokkal
rosszabbak még a bourges–i fegyencfalubeli fickóknál is. Ezeknek a
fazonoknak egész nap csak a szexen jár az eszük.
– Ez érthető – felelte újabb kacaj kíséretében Kimberley. – Évek óta
először nem figyelik minden mozdulatukat. Amikor Tosio emberei szabotálták
a titkos kamerákat, hirtelen mindenki szabadnak érezhette magát. –
Odapillantott Eponine–ra. – De van a dolognak árnyoldala is. Ma megint két
lányt megerőszakoltak, az egyiket egyenesen a közös szabadidőteremben.
Amint elszívta az egyik cigarettát, Kimberley rögtön másikra gyújtott rá.
– Kell valaki, aki megvéd – folytatta –, és tudom, hogy Walter szíves–
örömest elvállalná a feladatot. Tosiónak köszönhetően a fegyencek többnyire
leszoktak már róla, hogy kikezdjenek velem. Leginkább a NÜB őrei miatt
aggódom: azt hiszik magukról, hogy ők itt a nagymenők. Egyedül az a
nagydarab, jóképű digó, valamilyen Marcello érdekel. Tegnap megígérte, hogy
„jajgatni fogok a gyönyörtől”, csak menjek át a szobájába. Nem kellett volna
sok, hogy elcsábuljak, de észrevettem, hogy Tosio gorillái árgus szemekkel
figyelik a beszélgetést.
Eponine is megint rágyújtott. Tudta, hogy nevetséges egyik cigarettát a
másik után szívnia, de a Santa Maria utasainak naponta mindössze három
félórás „szünetet” engedélyeztek, a dohányzás pedig tilos volt a zsúfolt
szállásokon. Míg Kimberley figyelmét átmenetileg elvonta egy testes
negyvenes nő kérdése, Eponine felidézte az indulás utáni első néhány napot.
„Még csak három napja hagytuk el a Földet – emlékezett vissza és Nakamura
már elküldte hozzám az egyik közvetítőjét. Én voltam az első számú
választottja.”
A tagbaszakadt japán férfi, egy egykori szumós, aki később egy hírhedt
szerencsejáték–hálózat adósságbehajtója lett, udvariasan meghajolt, amikor
aznap odalépett hozzá a közös csarnokban. – Miss Eponine – szólalt meg erős
akcentussal –, Nakamura–szan barátom megkért, hogy közöljem önnel,
rendkívül szépnek találja önt. Teljes körű védelmet ajánl cserébe a
társaságáért, és alkalomadtán némi gyönyörszerzésért.
„Az ajánlat sok tekintetben vonzónak tűnt – emlékezett vissza Eponine
és nem sokban különbözött attól, amit a Santa Marián utazó tisztességes
kinézetű nők közül végül sokan elfogadtak. Már akkor tudtam, hogy
Nakamurának komoly hatalma lesz. Viszont nem tetszett a kimértsége. És
abba a tévhitbe ringattam magam, hogy szabad maradhatok.”
– Kész vagy? – ismételte el Kimberley. Eponine felriadt az
álmodozásból. Elnyomta a csikket, majd a barátnőjével együtt kisétált az
öltözőbe. Miközben levetkőztek és előkészültek a zuhanyozáshoz, legalább
tucatnyian legeltették a szemüket a két felséges testen.
– Téged nem zavar – kérdezte a zuhany alatt mellette álló barátnőjétől
Eponine –, hogy a sok leszbi szinte felfal a szemével?
– Cseppet sem – felelte Kimberley. – Egy kicsit még élvezem is.
Egyértelműen hízelgő. Itt nem sok hozzánk fogható nő akad. Kifejezetten
felizgat, hogy ilyen nyálcsorgatva meresztik rám a szemüket.
Eponine lemosta a szappanhabot telt, feszes melléről, aztán odahajolt
Kimberleyhez. – Szóval nővel is lefeküdtél már? – érdeklődött.
– Naná – felelte Kimberley ismét harsány nevetés kíséretében. – Mert te
még nem?
Anélkül hogy megvárta volna a választ, az amerikai nő belekezdett az
egyik történetébe. – Az első denveri dílerem leszbi volt. Alig töltöttem be a
tizennyolcat, és a fejem búbjától a kislábujjamig maga voltam a tökély.
Amikor Lorette először meglátott meztelenül, azt hitte, meghalt és a mennybe
került. Épp akkor vettek fel az ápolóképzőbe, és nem engedhettem meg
magamnak túl sok anyagot. így aztán megegyeztem Lorettával. Dughatott
velem, de csak ha cserébe folyamatosan ellátott kokóval. A viszonyunk
majdnem hat hónapig tartott. Addigra már magam is dílerkedtem, ráadásul
belezúgtam a Varázslóba.
Szegény Loretta – meselt tovább Kimberley, miközben a zuhanyzó
melletti mosdóban Eponine–nal megtörőlték egymás hátát. – Teljesen
összetört a szíve. Mindent felajánlott nekem, meg a klienslistáját is. Egy idő
után elviselhetetlenné vált, ezért aztán nála olcsóbban kezdtem árulni az
anyagot, és rávettem a Varázslót, hogy zavarja el őt Denverből.
Kimberley egy pillanatra rosszallást vélt felfedezni Eponine tekintetében.
– Jesszusom – mondta –, már megint kezded az erkölcscsőszködést.
Nálad puhányabb gyilkossal még sosem találkoztam. Időnként azokra a
kibaszott szenteskedőkre emlékeztetsz, akikkel ugyanabba a végzős
gimnáziumi osztályba jártam.
Épp indultak volna vissza a zuhanyzórészlegből, amikor egy apró
termetű, befont hajú fekete lány lépett mögéjük. – Te vagy Kimberley
Henderson? –kérdezte.
– Igen – biccentett Kimberley, ahogy hátrafordult. – De miért...
– A te pasid a japcsi király Nakamura? – szakította félbe a lány.
Kimberley nem felelt.
– Ha igen, segíthetnél nekem – folytatta a fekete lány.
– Mire lenne szükséged? – kérdezte Kimberley diplomatikusan.
A lány hirtelen sírva fakadt. – A pasim, Reuben semmi rosszat nem
akart. Berúgott attól a szartól, amit az őrök árulnak. Fogalma sem volt róla,
hogy a japcsi királlyal beszél.
Kimberley kivárta, amíg felszáradnak a lány könnyei. – Mid van? – súgta
oda neki.
– Három késem, és két spangli bazierős kokomóm – felelte alig
hallhatóan suttogva a fekete lány.
– Hozd el mind – válaszolta Kimberley széles mosollyal az arcán én
pedig elintézem, hogy a pasid, az a Reuben bocsánatot kérhessen Mr. Naka–
murától.

♦♦♦♦

– Nem kedveled Kimberleyt, igaz? – kérdezte Eponine Walter

Brackeentől. Egyszerűen varázslatos volt, amit a nyájas tekintetű, hatalmas
amerikai néger férfi ujjai műveltek a billentyűkön. Épp egy könnyed
jazzegyveleget játszott, és gyönyörű hölgyét bámulta, amíg három szobatársa a
megegyezésüknek megfelelően a közös helyiségekben ütötte el az idejét.
– Nem, cseppet sem – válaszolta megfontoltan Walter. – Nem hasonlít
ránk. Igazán szórakoztató tud lenni, de a felszín alatt szerintem velejéig
romlott.
– Hogy érted ezt?
Walter egy finom, könnyedebb dallamú balladára váltott át, és csaknem
egy teljes percen át egyetlen szót sem szólt. – A törvény előtt nyilván mind
egyformák, mind gyilkosok vagyunk. De nem az én szememben. Én azért
vertem agyon valakit, mert megerőszakolta a kisöcsémet. Te azért öltél meg
egy őrült faszt, mert tönkretette az életed. – Walter szünetet tartott, és az égre
emelte a tekintetét. – Kimberley barátnőd viszont azért tett el láb alól három
vadidegent a pasijával, mert drog és pénz kellett nekik.
– Épp teljesen ki volt ütve.
– Az nem számít – vetette ellen Walter. – Mindannyian állandóan
felelősek vagyunk a tetteinkért. Ha olyan anyagot tolok magamba, amitől
szörnyként viselkedem, az az én hibám. De bármit teszek is, nem bújhatok ki a
felelősség alól.
– A fegyintézetben példásan viselkedett. Mindegyik orvos szerint, aki
vele dolgozott, kiváló ápoló.
Walter abbahagyta a játékot, és hosszú másodpercekig Eponine–ra
meredt.
– Többé ne beszéljünk Kimberleyről! – mondta. – így is alig lehetünk
egymással... Gondolkoztál már az ajánlatomon?
Eponine felsóhajtott. – Igen, gondolkoztam, Walter. És ugyan szeretlek,
és élvezem veled a szeretkezést, az az elrendezés, amit javasolsz, túlságosan
elkötelezettség ízű... Ráadásul szerintem csak az egódnak tenne jót. Hacsak
nem tévedek nagyot, sokkal szívesebben vagy együtt Malcolmmal...
– Malcolmnak semmi köze kettőnkhöz – vágott közbe Walter. – Évek
óta, attól a pillanattól fogva, hogy beléptem a georgiai fegyintézet kapuján, ő
az egyik legjobb barátom. Együtt zenélünk. Nem tagadjuk meg egymástól a
szexet, amikor mindketten magányosnak érezzük magunkat. Lelki társak
vagyunk...
– Tudom, tudom... Igazából nem Malcolm a központi kérdés. Sokkal
inkább a dolog mögötti elv zavar. Tényleg kedvellek, Walter, ezt te is tudod.
De... – Eponine hangja elcsuklott, ahogy az érzelmeivel viaskodott.
– Három hete elhagytuk a Földet – mondta Walter –, és még hat hét van
hátra addig, hogy a Marsra érjünk. Én vagyok a legnagyobb termetű férfi a
Santa Marián. Ha bejelentem, hogy járunk, senki sem mer majd zaklatni téged
ez
 Eponine–nak eszébe jutott az aznap délelőtti kellemetlen eset, amikor két
német börtönlakó épp arról diskurált, menyire könnyű lenne megerőszakolni
valakit a fegyencek körleteiben. Pontosan tudták, hogy Eponine
hallótávolságon belül tartózkodik, ennek ellenére le sem próbálták halkítani a
hangjukat.
A lány végül Walter hatalmas karjai közé vetette magát. – Rendben –
mondta halkan. – De túl sokat ne várj... Meglehetősen nehéz természetű nő
vagyok.

♦♦♦♦

– Szerintem Walternek szívproblémája lehet – súgta Eponine. Éjfél is

elmúlt, két szobatársuk pedig már mélyen aludt. Kimberley, aki az emeletes
ágy alsó részén feküdt, Eponine alatt, még mindig nem tért magához a két
órával korábban elszívott kokomó okozta teljes kábulatból. Még jó pár óráig
elviselhetetlen lesz.
– Kibaszott ostobák a szabályok ezen a hajón – jelentette ki Kimberley.
– Istenemre mondom, még a Pueblo Fegyházkomplexumban is kevesebb
volt az előírás. Mi a francért nem maradhatunk a közös helyiségekben éjfél
után? Miféle kárt okozhatnánk?
– Időnként szúr a mellkasa, és ha keményebben szexelünk, utána
gyakran panaszkodik arra, hogy nem kap rendesen levegőt... Megtennéd, hogy
megvizsgálod?
– Na és az a Marcello? He? Micsoda seggfej! Azzal jön, hogy akár egész
este fennmaradhatok, ha átmegyek az ő szobájába. Miközben épp Tosio
mellett ülök. Mégis, mit gondol, mit művel? Hiszen még az őrök sem
szórakozhatnak a japcsi királlyal... Te mit mondasz erre, Eponine?
Eponine felkönyökölt az ágyban, és kihajolt. – Walter Brackeen, Kim –
mondta. – Én Walter Brackeenről beszélek. Vissza tudnál fogni kicsit a
tempódból, és odafigyelnél arra, amit mondok?
– Jól van. Jól van. Mi a helyzet Walterrel? Mit akar? Mindenki akar
valamit a japcsi királytól. Azt hiszem, én meg királynőnek mondhatom
magam, legalábbis bizonyos értelemben...
– Szerintem Walternek rossz a szíve – ismételte el erős, felbőszült
hangon Eponine. – Szeretném, ha megvizsgálnád.
– Sss! – csitította Kimberley. – A végén még bejönnek, és kicsinálnak
minket, mint azzal az őrült svéd lánnyal tették... A francba, Ep, nem vagyok
orvos. Meg tudom állapítani, ha szabálytalanul ver valakinek a szíve, de ebben
ki is merül a tudományom. Ahhoz a fegyenc dokihoz kellene elvinned Waltert,
aki tényleg kardiológus, hogy is hívják, az a csendes fazon, aki mindig
magában ücsörög, ha épp nem vizsgál valakit...
– Dr. Robert Turner – szakította félbe Eponine.
– Igen, rá gondolok... Roppant jól érti a dolgát, zárkózott, távolságtartó,
sosem szólal meg, hacsak nem orvosi zsargonban, és roppant nehéz elhinni,
hogy egy vadászpuskával szétlőtte két ember fejét egy tárgyalóteremben.
Egyszerűen nem áll össze a kép...
– Ezt meg honnan tudod? – kérdezte Eponine.
– Marcello mesélte. Kíváncsi voltam, nevetgéltünk, olyanokkal cukkolt,
hogy: „Az a japcsi eléri, hogy jajgass a gyönyörtől?”, meg hogy: „Na és az a
csendes szívdoki, neki sikerül?”
– Jesszus, Kim – mondta immár riadtan Eponine –, csak nem feküdtél le
Marcellóval is?
Szobatársa felnevetett. – Csak kétszer. A dumáját jobban szeretem, mint
ahogy dug. És mennyire nagyra van magától! A japcsi király legalább hálás.
– Nakamura tud erről?
– Szerinted bediliztem? – reagált Kimberley. – Nincs kedvem beadni a
kulcsot. De lehet, hogy gyanít valamit... Többet nem teszem meg, de ha az a
dr. Turner akár csak a fülembe lehelne valamit, rögtön elélveznék...
Kimberley tovább csapongott. Eponine egy pillanatra felidézte magában
dr. Robert Turnert. A férfi nem sokkal az indulás után vizsgálta meg őt,
amikor különös kiütések jelentek meg a bőrén. „Észre sem vette a testemet –
emlékezett vissza rá. – Kizárólag szakmai szempontból vett szemügyre.”
Eponine kizárta elméjéből Kimberleyt, és a jóképű orvos emlékképére
összpontosított. Önmagát is meglepte, hogy a romantikus vonzódás szikráját
fedezte fel magában a férfi iránt. Volt valami határozottan titokzatos a
dokiban, mivel a modora és a személyisége a legkisebb mértékben sem vágott
össze a kettős gyilkossággal. „Biztosan valami érdekes történet állhat e
mögött” – állapította meg magában.

♦♦♦♦

Eponine álmodott. Ugyanazt a rémálmot látta, amit már százszor is a

gyilkosság óta. Moreau professzor lehunyt szemmel hevert stúdiója padlóján,
melléből vér csordogált. Eponine odament a mosdókagylóhoz, megtisztogatta
a hatalmas szeletelőkést, aztán visszatette a konyhapultra. Amikor átlépett a
testen, a gyűlölt szemek felnyíltak. Eponine látta a vad tébolyt a férfi
tekintetében. Moreau utánanyúlt...
– Henderson nővér! Henderson nővér! – Még hangosabban kopogtak az
ajtón. Eponine felriadt álmából, és megdörgölte a szemét. Kimberley és az
egyik szobatársuk egyszerre értek az ajtóhoz.
 Walter barátja, Malcolm Peabody, egy negyvenes, alacsony, vézna fehér
férfi állt előttük. Teljesen magánkívül volt. – Dr. Turner szalasztott el ápolóért.
Gyere gyorsan. Walter szívinfarktust kapott.

♦♦♦♦

Miközben Kimberley öltözködött, Eponine lecsusszant a felső ágyról. –

Walter hogy van, Malcolm? – kérdezte, és magára húzta a köntösét. –
Meghalt?
Malcolm hirtelen összezavarodott. – Ó, szia, Eponine – köszönt
nyájasan.
– El is felejtettem, hogy te és Henderson nővér... Amikor eljöttem, még
lélegzett, de...
Vigyázva, hogy egyik lába mindig a talajon maradjon, Eponine kisietett
az ajtón, végigszaladt a folyosón, be a közös helyiségbe, aztán tovább a férfiak
szálláshelyére. Sorra harsantak fel a szirénák, ahogy a fő megfigyelőegységek
követték a haladását. Amikor Walter szárnyának bejáratához ért, Eponine
megállt egy pillanatra, hogy kifújja magát.
Walter szobája előtt kisebb tömeg állt. Az ajtaját szélesre tárták, testének
alsó harmada kilógott a folyosóra. Eponine átfurakodott a sokaságon, és
belépett a szobába.
Dr. Robert Turner a betege mellett térdelt, az elektromos tappancsokat a
férfi csupasz mellkasához szorította. A hatalmas test minden egyes áramlöket
hatására megvonaglott, aztán kicsit elemelkedett a földtől, mielőtt az orvos
ismét leszorította őt.
Dr. Turner felpillantott, amikor Eponine odalépett. – Maga az ápoló? –
kérdezte nyersen.
Egy pillanatig Eponine szóhoz sem jutott. Kínosan érezte magát. Barátja
az orra előtt haldokolt, vagy meg is halt már, ő pedig semmi másra nem tudott
gondolni, mint dr. Turner tökéletesen kék szemére. – Nem – szólalt meg nagy
sokára, láthatóan zavarban. – A barátnője vagyok... Henderson nővér a
szobatársam... Mindjárt megjön.
Ebben a pillanatban odaért Kimberley két NÜB–őr kíséretében. –
Negyvenöt másodperccel ezelőtt végleg leállt a szíve – közölte Kimberleyvel
dr. Turner. – A kórházba már nem tudjuk bevinni. Felnyitom a mellkasát, és
megpróbálkozom a Komori stimulátorral. Magával hozta a kesztyűjét?
Miközben Kimberley felhúzta a gumikesztyűt, dr. Turner utasítást adott a
körülállóknak, hogy húzódjanak hátrébb. Eponine egy tapodtat sem mozdult.
Amikor az őrök megragadták a karját, az orvos motyogott valamit, az őrök
pedig elengedték a lányt.
 Dr. Turner átadta Kimberleynek a műtéthez szükséges eszközöket, aztán
hihetetlen gyorsasággal és ügyességgel mély bemetszést ejtett Walter
mellkasán. Hátrahajtotta a bőrlebenyeket, szabaddá tette a szívet és a bordákat.
– Hajtott már végre ilyesmit, Henderson nővér? – kérdezte.
– Nem – felelte kurtán Kimberley.
– A Komori stimulátor elektrokémiai eszköz, amely rákapcsolódik a
szívre, és ütemes összehúzódásra ingerli, aminek köszönhetően az tovább
pumpálja a vért. Amennyiben a patológia ideiglenes, például vérrög vagy a
szívbillentyű görcse okozza, akkor bizonyos esetekben megoldódhat a
probléma, és helyreáll a normális szívműködés.
Dr. Turner felhelyezte a bélyeg nagyságú Komori stimulátort a bal
szívkamra mögé, majd rákapcsolta az áramot a hordozható vezérlőből, ami a
földön hevert mellette. Három–négy másodperccel később Walter szíve lassan
dobogni kezdett. – Most nagyjából nyolc perc áll a rendelkezésünkre, hogy
kiderítsük a probléma okát – mormogta el a bajsza alatt az orvos.
Egy perc sem kellett hozzá, és végzett a szerv elsődleges rendszereinek
vizsgálatával. – Vérrögöt nem találtam – motyogta maga elé –, sem beteg eret
vagy szívbillentyűt... Akkor viszont miért állt le a szíve?
Dr. Turner óvatosan felemelte a lüktető szívet, és szemügyre vette az
alan–ti izmokat. A jobb pitvar körüli izomszövet elszíneződött és puhának
tűnt. Az orvos hozzáérintette az egyik hegyes eszköz végét, és a szövet
lehámlott.
– Istenem – szólalt meg a doktor mi a csuda lehet ez? – Miközben dr.
Turner a markában tartotta a szervet, Walter Brackeen szíve ismét
összehúzódott, és az elszíneződött izomszövet közepén az egyik hosszú rost
lassan szálakra bomlott – Mi a... – Turner kettőt pislantott, majd az arcához
emelte a jobb kezét.
– Ezt nézze meg, Henderson nővér! – mondta halkan. – Egyszerűen
hihetetlen. Teljesen elsorvadtak itt az izmok. Még sosem láttam ehhez
hasonlót. Nem tudunk segíteni ezen az emberen.
Eponine szeme könnyekkel telt meg, miközben dr. Turner leoldotta a
Komori stimulátort, Walter szíve pedig megint leállt. Kimberley sorra
lecsatolta a szív körüli bőrt és szöveteket rögzítő csíptetőket, de az orvos
leállította őt. – Még ne! – mondta. – Vigyük át a kórházba, hogy
elvégezhessem a boncolást! Minél többet szeretnék megtudni erről.
Az őrök és Walter két szobatársa ráemelték a hatalmas testet egy kerekes
hordágyra, majd kitolták a tetemet a szálláshelyekről. Malcolm Peabody
csendben könnyezett Walter priccsén. Eponine odalépett hozzá. Némán
megölelték egymást, aztán szinte egész éjjel csak ültek, és fogták egymás
kezét.
 9
– Magára bízom a hajót, amíg én odabent vagyok – mondta
helyettesének, egy Dmitrij Ulanov nevű jóképű, fiatal orosz mérnöknek
Macmillan parancsnok. – Bármi történjék is, elsődlegesen az utasok és a
legénység biztonságára kell ügyelnie. Ha bármi fenyegetőt vagy akár csak
gyanúsat lát, gyújtsa be a rakétákat, és kerüljön minél távolabb a Pintával a
Rámától!
A Pintából a Ráma belsejébe tett első felderítő expedíció reggele volt. A
földi űrhajó már egy napja összekapcsolódott a gigászi hengeres űrjármű egyik
kör alakú végével. A Pinta közvetlenül az egyik külső zsilipkapu mellett
állapodott meg, nagyjából ugyanott, ahol korábban a 2131–es és a 2200–as
Ráma–expedíciók is.
Az első bevetés előtti felkészülés részeként Kendzsi Vatanabe előző este
eligazítást tartott a felderítők csapatának az első két Ráma űrhajó
topográfiájáról. Amikor végzett a magyarázatokkal, barátja, Max Puckett
lépett oda hozzá.
– Szerinted a mi Rámánk is úgy fog kinézni, mint amit azon a rengeteg
képen láttunk? – kérdezte Max.
– Nem egészen – felelte Kendzsi. – Valamennyi változtatásra számítok.
Emlékezz csak, hogy a video szerint egy Föld–élőhelyet hoztak létre a Rámán
belül. Ugyanakkor, mivel az űrhajó külső formája megegyezik a másik
kettőével, nem hinném, hogy mindent megváltoztattak volna benne.
Max zavartnak tűnt. – Ez nekem túlontúl magas – mondta a fejét
csóválva. – Mellékesen – tette hozzá pár másodperccel később – biztosan
semmi közöd nincs ahhoz, hogy bekerültem a felderítőcsapatba?
– Ahogy délután is mondtam már – válaszolta Kendzsi a Pintán utazók
közül senkinek sem volt semmi köze a csapat kiválasztásához. Mind a tizenhat
tagot a Földön választották ki a NÜB és az NHH emberei.
– De miért szereltek fel ezzel az istenverte sok fegyverrel? Viszek
magammal csúcstechnikás lézergéppuskát, célkövető gránátot, sőt még egy
egész készlet tömegérzékeny aknát is. Nagyobb tűzerővel indulok neki ennek
az útnak, mint annak idején a belize–i békefenntartó inváziónak.
Kendzsi elmosolyodott. – Macmillan parancsnok és a KT
főhadiszállásán több katonai vezető is úgy véli, hogy ez az egész ügy
valamiféle csapda lehet. A felderítő hadművelet idején a beosztásod „katona”
lesz. Személy szerint úgy hiszem, hogy nem lesz szükséged a fegyverekre.
Max még másnap reggel is zsörtölődött, amikor Macmillan átadta a Pinta
parancsnokságát Dmitrij Ulanovnak, és személyesen vezette a
felderítőcsapatot a Rámába. A hadi felszerelés, amit Maxnek az űrruháján
kívül magával kellett vinnie, a súlytalanság ellenére komolyan megnehezítette
a mozgását. – Ez nevetséges – morgott magában. – Farmer vagyok, nem
istenverte kommandós.
Az első meglepetés csupán pár perccel azután érte őket, hogy a Pinta
felderítőcsapata bejutott a külső zsilipajtón. Egy széles folyosón haladva a
csoport rövid séta után egy kör alakú terembe jutott, melyből három alagút
vezetett az idegenek űrjárművének belsejébe. Két alagutat fémkapu zárt el.
Macmillan parancsnok rögtön Kendzsihez fordult, hogy konzultáljon vele.
– Teljesen más az elrendezés – válaszolta Kendzsi a parancsnok
kérdéseire. – Akár ki is dobhatjuk a térképeinket.
– Ezek szerint ugye, ha jól sejtem, a lezáratlan alagúton érdemes
továbbhaladnunk? – érdeklődött Macmillan.
– Ezt önnek kell eldöntenie – felelte Kendzsi –, de nem látok más
lehetőséget, hacsak vissza nem akarunk térni a Pintára.
A tizenhat űrruhás férfi lassan bandukolt előre a nyitott alagútban. Pár
percenként jelzőrakétát lőttek ki maguk elé, hogy lássák, hová mennek.
Amikor nagyjából ötszáz méter mélyen jártak a Rámában, hirtelen két apró
alak jelent meg a folyosó túlsó végében. A négy katona és Macmillan
parancsnok egyszerre rántották elő a távcsöveiket.
– Felénk tartanak – szólalt meg izgatottan az egyik felderítő–katona.
– Hát ezt nem hiszem el! – jegyezte meg Max, akit kirázott a hideg
Abraham Lincoln az!
– Meg egy nő – tette hozzá egy másikuk valamilyen uniformisban.
– Készüljenek fel a tüzelésre! – adta ki az utasítást Macmillan.
A négy katona azonnal a csapat élére sietett, és fél térdre ereszkedett a
folyosó végére szegezett fegyverrel. – Megállni! – kiáltotta Macmillan, amikor
a két furcsa figura kétszáz méterre megközelítette a felderítőcsapatot.
Abraham Lincoln és Benita García megtorpant. – Közöljék a céljukat! –
hallották a parancsnok kiáltását.
– Üdvözölni jöttünk önöket – szólalt meg Abraham Lincoln zengő, öblös
hangon.
– És azért, hogy elkísérjük önöket az Új Édenbe – tette hozzá Benita
García.
Macmillan parancsnok teljesen összezavarodott. Fogalma sem volt, most
mitévő legyen. Amíg tanakodott, a felderítőcsapat többi tagja egymás között
vitatta meg a helyzetet.
 – Abraham Lincoln szelleme tért vissza – hüledezett az amerikai Terry
Snyder.
– A másik meg Benita García... egyszer láttam a szobrát
Mexikóvárosban.
– Húzzunk innen a fenébe! A hideg kiráz ettől a helytől – mondta a
harmadik felderítő.
– Mit keresnének szellemek a Mars körüli pályán?
– Elnézést, parancsnok – mondta hosszas várakozás után Kendzsi a
tanácstalan Macmillannek. – Most mit szándékozik tenni?
A skót hátrafordult, hogy szemtől szemben beszélhessen a japán Ráma–
szakértővel. – Természetesen nehéz eldönteni, hogyan érdemes ilyenkor
eljárni – mondta. – Úgy értem, ez a kettő egyértelműen ártalmatlannak tűnik,
de emlékezzen csak a trójai falóra. Hah! Nos, Vatanabe, maga mit javasol?
– Mi lenne, ha előremennék egyedül, esetleg valamelyik katonával, hogy
beszéljek velük? Aztán kiderül...
– Igazán bátor ajánlat öntől, Vatanabe, de szükségtelen. Nem, szerintem
mindannyian haladjunk tovább. Természetesen a legnagyobb körültekintéssel.
Pár embert hátrahagyunk, hogy jelentést tehessenek, ha hirtelen sugárágyú–
sorozattal támadnának ránk, vagy valami ilyesmi.
A parancsnok bekapcsolta a rádióját. – Ulanov helyettes, itt Macmillan
beszél. Két lénnyel találkoztunk össze. Vagy emberek, vagy embernek
álcázták őket. Az egyik Abraham Lincolnra emlékeztet, a másik arra a híres
mexikói kozmonautára... Hogy micsoda, Dmitrij?... Igen, jól értette. Lincoln és
García. Lincolnnal és Garcíával találkoztunk össze egy folyosón a Ráma
belsejében. Ezt jelentheti a többieknek... Snyder és Frinzi itt maradnak, míg a
többiekkel megközelítjük az idegeneket.
A két alak nem moccant, miközben a Pintáról érkezett tizennégy
felfedező megindult feléjük. A katonák szétszóródtak a csoportjuk előtt, a
legkisebb nyugtalanító jelre tüzelésre készen.
– Isten hozta önöket a Rámán! – szólalt meg Abraham Lincoln, amikor
az első katona húsz méterre megközelítette őt. – Azért jöttünk, hogy új
otthonaikba vezessük önöket.
Macmillan parancsnok nem reagált azonnal. Az izgága Max Puckett törte
meg a csendet. – Maga egy szellem? – kiáltotta oda. – Úgy értem, maga az
igazi Abraham Lincoln?
– Nyilvánvalóan nem – felelte tárgyilagosan Lincoln. – Benita García és
én is emberi biotok vagyunk. Ötfajta emberi biottal fognak találkozni az Új
Edenben, melyek mindegyikét olyan sajátos képességekkel tervezték meg,
hogy megkíméljék az embereket a fáradalmas, monoton munkák elvégzésétől.
Jómagam az adminisztratív és jogi feladatok, a könyvelés, a számvitel és a
háztartásvezetés, a ház– és irodavezetés, valamint a szervezési munkák
ellátására szakosodtam.
Max szóhoz sem jutott a döbbenettől. A parancsnok hiába utasította,
hogy „maradjon hátul”, Max néhány centiméterre megközelítette a Lincolnt. –
Ez valami kibaszott robot – dörmögte maga elé. Aztán a lehetséges
veszélyekről teljesen megfeledkezve kinyújtotta a kezét, és ujjaival
megérintette Lincoln arcát, és először az orr körüli bőrt simította végig, majd a
hosszú fekete pofaszakállat. – Hihetetlen – mondta fennhangon. – Egyszerűen
hihetetlen.
– A legkisebb részletre is ügyelve gyártottak le minket – mondta erre a
Lincoln. – A bőrünk vegytani szempontból megegyezik az önökével, a
szemünk ugyanazon optikai elv alapján működik, mint az önöké, ugyanakkor
nem vagyunk dinamikus, állandóan megújuló lények, mint önök. Az
alrendszereinket időről időre technikusoknak kell karbantartaniuk vagy
kicserélniük.
Max vakmerő húzása feloldott minden feszültséget. Mostanra a
felderítő–csapat minden tagja, még Macmillan kapitány is a két biotot
tanulmányozta és tapogatta. A vizsgálgatás közben a Lincoln és a García is
készségesen válaszolt a konstrukciójukat és legyártásukat illető kérdésekre.
Kendzsi egyszer csak észrevette, hogy Max Puckett elvonult a csapattól, és
egymagában ül az alagút falának vetett háttal.
Kendzsi odament a barátjához. – Mi a baj, Max? – kérdezte.
Max csak a fejét csóválta. – Miféle lángelme hozhat létre olyasmit, mint
ez a kettő? Határozottan megrémít a dolog. – Hosszú másodpercekig néma
maradt. – Talán furcsa vagyok, de azt a két biotot sokkal ijesztőbbnek tartom,
mint ezt az óriási hengert.

♦♦♦♦

A Lincoln és a García elkísérte a fel derítőcsapatot az alagút látszólagos

végéhez. Néhány másodperccel később kinyílt egy ajtó a falban, a biotok
pedig intettek az embereknek, hogy lépjenek be. Macmillan kérdésére a biotok
elmagyarázták, hogy a csapat egy „szállítóeszközbe” fog beszállni, amely a
Földélőhely pereméig viszi majd őket.
Macmillan kapcsolatba lépett Dmitrij Ulanowal a Pintán, és elmondta
neki, amit a biotok közöltek vele, majd utasította orosz helyettesét, hogy
„lőjön ki”, ha negyvennyolc órán belül nem hall felőlük.
Az utazás a csővasúton bámulatba ejtő volt. A dallasi vidámpark óriás
hullámvasútjára emlékeztette Max Puckettet. A puskagolyó alakú jármű egy
zárt, spirális pályán mozgott, amely a Ráma tányér alakú északi medencéjéből
egyenesen a Középső–alföldig vezetett. A valamiféle nehéz, átlátszó
műanyaggal burkolt csővezeték mellett Kendzsi és társai létrák és lépcsők
kiterjedt hálózatát pillantották meg, amely az útvonalukkal megegyező
térséget hidalta át. A Ráma korábbi felfedezőinek beszámolóiból ismert
egyedülálló panoráma azonban nem tárult eléjük – a Déli Félhengert egy
rendkívül magas, szürke fémfal takarta el előlük.
Az út öt percig sem tartott. Járművük egy lezárt körgyűrűben tette ki
őket, amely teljesen körbefutotta a Föld–élőhelyet. Mikorra a Pinta
felderítőcsapata kilépett a csővasútból, a súlytalanság állapota, melyben a
Földről való elindulásuk óta éltek, megszűnt. A nehézkedés a Földön
megszokotthoz közelített. – Ennek a folyosónak a légköre, akárcsak az Új
Édené, megegyezik a szülőbolygójukéval – szólalt meg a Lincoln biot. –
Ugyanez azonban nem igaz a jobb oldalon, az élőhelyüket védő fal mögött
elterülő régióra.
Az Új Édent körbefutó gyűrűben félhomály honolt, a telepesek így nem
készülhettek fel a ragyogó napsütésre, ami a hatalmas ajtó feltárulásakor
fogadta őket, ahogy beléptek a rájuk váró új világba. Miközben elgyalogoltak
a közeli vasútállomásig, a kezükben vitték a sisakjukat. A rövid útszakaszt
mindkét oldalon üres épületek szegélyezték: kisebb építmények, amelyek
lakóházak vagy akár boltok is lehettek, valamint egy nagyobb (– Ez lesz az
általános iskola – világosította fel őket a Benita García), közvetlenül az
állomással szemben.
Egy vonat várt rájuk, amikor megérkeztek. Az elegáns metrókocsi,
amelyet kényelmes, puha székekkel és folyamatosan frissülő helyzetkijelzővel
szereltek fel, sebesen száguldott az Új Éden központja felé, ahol a Lincoln biot
szerint hamarosan „átfogó eligazításban” részesülnek majd. A vonat előbb egy
csodálatos, kristálytiszta vizű tó mellett haladt el (– Ez itt a Shakespeare–tó –
közölte velük a Benita García), majd balra fordult, és egyre távolodott a telepet
körülvevő halványszürke faltól. Az út utolsó szakaszában egy hatalmas, kopár
hegy uralta a vonattól jobbra elébük táruló vidéket.
Az utazás alatt a Pintáról érkező egész csapat szótlan maradt. Valójában
mindannyiukat teljesen lenyűgözte a látvány. Még Kendzsi Vatanabe kreatív
elméjében sem született meg soha bármilyen ehhez fogható elképzelés.
Minden sokkal nagyobb, sokkal fenségesebb volt, mint amire számítottak.
A főváros, ahol az Új Éden tervezői az összes fontos épületet
elhelyezték, még jobban meghökkentette őket. A csoport tagjai némán, tátott
szájjal bámulták a kolónia központját alkotó óriási és bámulatos építmények
sorát. A tény, hogy az épületek egyelőre üresen álltak, csak fokozta az egész
élmény titokzatosságát. Kendzsi Vatanabe és Max Puckett léptek be utolsóként
abba a hatalmas épületbe, ahol a tervezett eligazításra fog sor kerülni.
 – Na, mit gondolsz? – kérdezte Kendzsi Maxtől, miközben az
irodaépület lépcsőjének tetejéről szemügyre vették a köröttük magasodó,
lélegzetelállító épületegyüttest.
– Nem tudok gondolkodni sem – felelte Max leplezetlen ámulattal a
hangjában. – Az egész helytől megáll az ember esze. Ez itt a menny, Alice
csodaországa és a gyerekkoromban hallott összes mese egybegyúrva. Folyton
meg kell csípnem magam, hogy biztos lehessek benne, hogy nem álmodom.

♦♦♦♦

– Az előttük lévő képernyőn – magyarázta a Lincoln biot – az Új Éden

áttekintő térképét láthatják. Mindannyian kapnak majd egy teljes csomagnyi
térképet, rajtuk a telep minden útjával és épületével. Jelenleg itt vagyunk
Középvárosban, amit az Új Éden hivatali központjának szántak. A
lakóépületeket a hozzájuk tartozó boltokkal, helyi irodákkal és iskolákkal a
külső fal által körülvett négyszög négy sarkában helyezték el. Mivel a négy
településnek a helyi lakosok adnak majd nevet, ideiglenesen északkeleti,
északnyugati, délkeleti és délnyugati településként fogunk utalni rájuk. Ezzel
azt a hagyományt folytatjuk, melyet a Ráma korábbi földi felfedezői
teremtettek meg, amikor a Rámának azt a végét, amivel az űrhajójuk
összekapcsolódott, északi medencének nevezték el.
Az Új Éden mind a négy oldalának sajátos földrajzi rendeltetést
határoztak meg. A telep déli pereménél található édesvizű állóvizet, amint azt
már közölték önökkel, Shakespeare–tónak hívják. A legtöbb hal és vízi
létforma, amelyeket magukkal hoztak, ebben fog élni, noha néhány faj
példányai tökéletesen alkalmasak arra, hogy a Shakespeare–tóba ömlő két
folyóban kerülje–nek elhelyezésre itt, egyrészt az Olümposz–hegyen, a telep
keleti oldalán, másrészt a Sherwoodi erdőben, a nyugati oldalon.
Jelenleg az Olümposz–hegy lejtőit és a Sherwoodi erdő területét,
valamint a települések parkjait és zöldövezeteit egyaránt gázcserélő eszközök,
vagy ahogy mi nevezzük őket, GáCsÉ–k finom hálózata fedi. Ezek az apró
szerkezetek egyetlen célt szolgálnak: oxigénné alakítják a szén–dioxidot. A
szó egészen szoros értelmében mechanikus növények. A helyükre majd azok a
valódi növények fognak kerülni, amelyeket önök hoztak magukkal a Földről.
A kolónia északi települései közötti területet a gazdálkodásnak tartottuk
fenn. A gazdasági épületeket itt emelték, a két északi települést összekötő út
mentén. Az ételük java részét ezen a területen fogják termeszteni. A magukkal
hozott készleteknek és az innen háromszáz méterre álló két magas silóban
tárolt szintetikus élelmiszernek legalább egy éven át el kell látnia kétezer
embert, de akár tizennyolc hónapig is elég lehet, ha minimálisra csökkentik a
hulladék mennyiségét. Onnantól fogva önmaguknak kell biztosítaniuk az
ellátást. Mondanom sem kell, hogy a gazdálkodás, beleértve a Shakespeare–tó
keleti partjainál kijelölt földterületeket is, az életük fontos részét képezi majd
az Új Édenben...
Kendzsi számára az eligazítás leginkább ahhoz hasonlított, mintha egy
tűzoltócsőből kellett volna innia. A Lincoln biot kilencven percen át
folyamatosan zúdította rájuk az információt, és vagy azzal hárított el minden
kérdést, hogy „Ez a tudásbázisom keretein kívül esik”, vagy pedig azzal, hogy
megadta a korábban mindannyiuknak kiosztott Alapszintű útikalauz idevágó
oldalának és bekezdésének helyét. Végül rövid szünetre megszakították az
eligazítást, és mindenkinek egy Coca–Colához hasonló italt szolgáltak fel.
– Pfű – szólalt meg Terry Snyder a homlokát törölgetve –, csak nekem
van tele a fejem?
– A francba, Snyder – válaszolta Max Puckett hamiskás mosollyal. –
Csak nem azt akarja mondani, hogy alacsonyabb rendű annál az istenverte
robotnál? Ő aztán tutira nem fáradt. Fogadok, hogy egész nap képes lenne
oktatgatni minket.
– Talán akár egész héten át is – merengett Kendzsi Vatanabe. – Vajon
milyen gyakran kell karbantartani ezeket a biotokat? Édesapám cége robotokat
állít elő, köztük rendkívül bonyolultakat is, de semmi ehhez foghatót. Az
információmennyiség, amit ez a Lincoln tárolni tud, csillagászati méretű lehet.
– Az eligazítás öt perc múlva folytatódik – jelentette be a Lincoln. –
Kérem, pontosan érkezzenek!

♦♦♦♦

Az eligazítás második felében bemutatták az Új Éden különböző biotjait,

és elmagyarázták a működésüket. A korábbi Ráma–expedíciókról készült
legújabb tanulmányok szerint a telepesek készen álltak a bulldózer és más
építő biotok elfogadására. Az emberi biotok öt kategóriájának esetében
azonban erősebb érzelmi reakciókra lehetett számítani.
– A tervezőink úgy döntöttek – magyarázta nekik a Lincoln –, hogy
korlátozzák az emberi biotok külső megjelenési formáinak számát, hogy még
véletlenül se lehessen összetéveszteni valamelyikünket önök közül valakivel.
A saját alapfunkcióimat már ismertettem: az összes többi Lincolnt, akik közül
most hárman fognak csatlakozni hozzánk, ugyanígy programozták be.
Legalábbis eredetileg. Képesek vagyunk azonban alacsony szintű tanulásra,
aminek következtében az adatbázisaink eltérőek lesznek, ha kialakulnak az
egyéni feladataink.
– Hogyan lehet megkülönböztetni egymástól a Lincolnokat? – kérdezte a
felderítő csapat egyik elképedt tagja, miközben a három Lincoln körbesétálta a
termet.
– Mindannyian azonosító számmal rendelkezünk, amit ide, a vállunkra,
és ide, a bal fenekünkre is felvéstek. Szintén ugyanezt a rendszert alkalmazták
az emberi biotok többi kategóriáinál. Engem például Lincoln 004–nek hívnak.
Azok hárman, akik nemrég bejöttek, a 009–es, a 024–es és a 071–es
Lincolnok.
Amikor a Lincoln biotok elhagyták az eligazítótermet, öt Benita García
jött be helyettük. Az egyik García felvázolta a kategóriájuk sajátosságait –
rendfenntartói és tűzvédelmi, gazdálkodási, közegészségügyi, szállítási és
postai feladatok majd válaszoltak néhány kérdésre, mielőtt ők is távoztak.
Utánuk az Einstein biotok következtek. A felderítők harsány nevetésben
törtek ki, amikor négy Einstein – mindegyik a huszadik századi tudós zseni
vad, kócos, ősz hajú utánzata – együtt besétált a terembe. Az Einsteinek
elmondták, hogy ők a telep mérnökei és tudósai. Elsődleges feladatuk, mely
számtalan létfontosságú tevékenységet foglalt magában, „a telep
infrastruktúrájának zökkenőmentes üzemeltetése” volt, amibe
természetszerűen beletartozott a biotok seregének karbantartása is.
A magas, szurokfekete női biotok Tiassóként mutatkoztak be, akik az
egészségügyi ellátásra szakosodtak. Ők lesznek az orvosok, az ápolók, az
egészségügyi tisztviselők, és ők fognak vigyázni a gyerekekre, amikor a
szülőknek más elfoglaltságuk akad.
Már épp véget ért volna az eligazítás Tiassóknak szentelt szakasza,
amikor egy átható tekintetű, törékeny távol–keleti biot lépett be a terembe.
Kezében attikai lantot és festőállványt hozott magával. Jaszunari Kavabataként
mutatkozott be, mielőtt eljátszott egy szépséges, rövid dalt a lantján.
– Mi, Kavabaták alkotóművészek vagyunk – jelentette be nemes
egyszerűséggel. – Zenészként, színészként, festőként, szobrászként, íróként,
alkalom–adtán pedig fényképészként és operatőrként tevékenykedünk. Ugyan
kevesen vagyunk, mégis különösen fontos szerepet játszunk az Új Éden
egészséges életminőségének biztosításában.
Amikor végre véget ért a hivatalos eligazítás, a felderítőcsapatnak
fenséges vacsorát szolgáltak fel a nagycsarnokban. Az összejövetelen
hozzávetőleg húsz biot vett részt, noha egyikük sem fogyasztott az ételekből.
A szintetikus kacsapecsenye döbbenetesen valódinak tűnt, és még a borokat is
legfeljebb a legkifinomultabb ízlésű földi borszakértők tudták volna
megkülönböztetni a szőlőből préseitektől.
Az est előrehaladtával, amikorra a felderítők megszokták és kérdésekkel
halmozták el biot társaikat, magányos nőalak jelent meg a nyitott ajtóban.
Először észre sem vették. Ám a terem egy csapásra elcsendesedett, amikor
Kendzsi Vatanabe felpattant a székéről, és előrenyújtott kézzel megindult az
újonnan érkező felé.
– Ha jól sejtem, dr. des Jardinshez van szerencsém – köszöntötte a nőt
széles mosollyal.
 10
Nicole hiába biztosította őt afelől, hogy az Új Édenben minden
tökéletesen egybevág a videoüzenetben elhangzottakkal, Macmillan
parancsnok nem engedélyezte, hogy a Pinta utasai elfoglalják új otthonaikat,
amíg személyesen meg nem bizonyosodott róla, hogy nem fenyegeti őket
veszély. Miután visszatért a Pintára, hosszasan tanácskozott a NÜB földi
személyzetével, aztán Dmitrij Ulanov vezetésével kisebb kontingenst küldött a
Rámára, hogy további információkat gyűjtsenek. A Pinta tisztifőorvosa, egy
Darl van Roos nevű mogorva hollandus lett Ulanov csapatának legfontosabb
tagja. Rajta kívül még Kendzsi Vatanabe és az eredeti felderítő–különítmény
két katonája tartott az orosz mérnökkel.
Az orvos egyértelmű utasításokat kapott. Először is meg kellett
vizsgálnia Wakefieldéket, és meg kellett bizonyosodnia arról, hogy valóban
emberek. Másodikként azt a feladatot kapta, hogy elemezze a biotokat, és
vegye leltárba a nem biológiai tulajdonságaikat. Mindent különösebb incidens
nélkül sikerült végrehajtania, jóllehet Katie Wakefield nem mutatkozott
együttműködőnek, és különféle szarkasztikus megjegyzéseket tett a vizsgálat
ideje alatt. Richard javaslatára az egyik Einstein biot szétszerelte az egyik
Lincolnt, és bemutatta, méghozzá funkcionális szinten, miként működnek a
legbonyolultabb alrendszerek. Ulanov parancsnokhelyettest joggal nyűgözték
le a látottak.
Két nappal később a Pinta utasai hozzáláttak, hogy átköltöztessék
ingóságaikat a Rámába. Egy biotokból álló nagyobb különítmény segített
áthurcolkodni az űrhajóból, és a teljes készletet átjuttatni az Új Édenbe. A
folyamat közel három napig tartott. No de hova költözzenek be az emberek? A
kolónia jövőjét nagymértékben befolyásoló határozattal a Pinta szinte mind a
háromszáz utasa amellett döntött, hogy a délkeleti településen laknak majd,
ahol korábban a Wakefield család teremtett otthont magának. Kizárólag Max
Puckett és néhány farmer költözött rögtön a gazdálkodásra alkalmas
területekre, és döntött úgy, hogy a kolónia: egy másik részén telepszik le.
Vatanabéék nem messze Richard és Nicole otthonától költöztek be egy
kisebb házba. Kendzsi és Nicole az első pillanattól fogva jól kijöttek
egymással, a kezdeti szimpátia pedig minden egyes találkozással egyre
szilárdabb barátsággá mélyült. Az új otthonukban töltött első napon Kendzsit
és Nait családi vacsorára hívták meg Wakefieldékhez.
 – Szerintem menjünk át a nappaliba! Ott jóval kényelmesebb – javasolta
Nicole, amikor végeztek az evéssel. – A Lincoln majd leszedi az asztalt, és
gondoskodik az edényekről.
Vatanabéék felálltak, és követték Richardot az étkező végéből nyíló
átjárón át. A Wakefield család fiatalabb tagjai udvariasan előreengedték
Kendzsit és Nait, majd csatlakoztak szüleikhez és a vendégekhez a bejárati
ajtóhoz közelebb eső, barátságos nappaliban.
Öt nap telt el azóta, hogy a Pinta felderítőcsapata először behatolt a
Rámába. „Öt bámulatos nap” – gondolta magában Kendzsi, miközben helyet
foglalt Wakefieldék közös szobájában. Gyorsan végigpörgette elméjében a
még összerendezetlen benyomások kaleidoszkópszerű kavalkádját. „Sok
szempontból pedig épp ez a vacsora volt a legbámulatosabb. Hihetetlen, min
ment át ez a család.”
– A történetek, amiket meséltek nekünk – fordult Richardhoz és Nicole–
hoz Nai, amikor mindenki leült már –, egyszerűen elképesztőek. Annyi kér–
deznivalóm lenne, azt sem tudom, hol kezdjem... Különösen az a Sas nevű
lény izgat nagyon. Egyike volt azoknak a földönkívülieknek, akik eredetileg
megépítették a Csomópontot és a Rámát?
– Nem – felelte Nicole. – A Sas szintén biot volt. Nekünk legalábbis ezt
mondta, és nincs okunk kételkedni a szavában. A Csomópontot irányító
intelligencia hozta létre, hogy fizikai formában érintkezzen velünk.
– Akkor mégis ki építette a Csomópontot?
– Ez kétségtelenül III–as szintű kérdés – válaszolta mosolyogva Richard.
Kendzsi és Nai elnevette magát. Nicole és Richard a vacsora közben
elmesélt hosszú történetek részeként ismertette már a Sas információs
hierarchiáját. – Nem is tudom – merengett el Kendzsi vajon lehetséges lenne–e
számunkra, hogy felfogjunk egy olyan intelligenciát, amely még nálunk is
okosabb gépeket képes létrehozni.
– Nem is tudom – vágott közbe Katie –, vajon lehetséges lenne–e
kevésbé magasröptű kérdésekről beszélgetnünk. Például arról, hogy hol
vannak a velem egykorú fiatalok? Nem hinném, hogy eddig kettőnél több
tizenkét és huszonöt év közötti telepessel találkoztam volna.
– A fiatalok jelentős része a Ninán utazik – válaszolta Kendzsi. –
Nagyjából három hét múlva kell megérkeznie a kolónia lakosságának
zömével. A Pinta utasait arra választották ki, hogy ellenőrizzék a korábban
vett videoüzenet hitelességét.
– Mi az, hogy a „hitelességét”? – kérdezte Katie.
– Hogy fedi–e a valóságot, és pontos–e – felelte Nicole. – Többé–
kevésbé. A nagyapád egyik kedvenc szavajárása volt... És ha már szóba került
a nagyapád, ő szilárdan hitt abban, hogy a fiataloknak mindig meg kell
engednünk, hogy végighallgassák a felnőttek beszélgetéseit, de nem azért,
hogy közbekotyogjanak... Rengeteg dolgot meg kell beszélnünk ma este
Vatanabéékkal. Nektek nem feltétlenül kell maradnotok.
– Szeretnék kimenni, és megnézni a fényeket – szólalt meg Benjy. –
Kijössz velem, Ellie?
Ellie Wakefield felállt és kézen fogta Benjyt. Illedelmesen elköszöntek,
aztán Katie–vel és Patrickkel a nyomukban kimentek az ajtón. – Majd
meglátjuk, találunk–e magunknak valami izgalmas elfoglaltságot – vetette
hátra távozás közben Katie. – Jó éjt, Mr. és Mrs. Vatanabe! Anya, pár óra
múlva megjövünk.
Nicole a fejét csóválta, ahogy végül elmentek mind a gyerekek. – Katie
nem bír magával, mióta a Pinta megérkezett – mondta magyarázatképp –,
aludni is alig tud. Mindenkivel meg akar ismerkedni és el akar beszélgetni.
A Lincoln biot, aki mostanra rendbe rakta a konyhát, szinte észrevétlenül
állt az ajtóban, Benjy széke mögött. – Kérnek inni valamit? – kérdezte Ken–
dzsitól és Naitól Nicole, és a biot felé intett. – Sajnos semmivel nem
szolgálhatunk, ami felérne a Földről hozott friss gyümölcslevekkel, de Line
pillanatok alatt egészen érdekes szintetikus italokat képes kikeverni.
– Én teljesen jól vagyok így – felelte a fejét csóválva Kendzsi. – De most
jövök rá, hogy egész este csak az önök hihetetlen Odüsszeiájáról beszéltünk.
Bizonyára önöket is sok minden érdekelné. Végtére is negyvenöt év telt el
azóta, hogy a Newtont útnak indították.
„Negyvenöt év – futott át hirtelen Nicole agyán. – Lehetséges ez?
Geneviève valóban majdnem hatvanéves lenne?”
Nicole pontosan fel tudta idézni az utolsó találkozását a lányával és az
édesapjával, még a Földön. Pierre és Geneviève akkor kikísérték őt a párizsi
repülőtérre. A lánya vadul ölelte, amíg el nem hangzott az utolsó felszólítás a
beszállásra, aztán mélységes szeretettel és büszkeséggel édesanyjára emelte a
tekintetét. Szeme könnyel telt meg. Geneviève egy szót sem tudott kinyögni.
„És ez alatt a negyvenöt év alatt meghalt az édesapám. Geneviève
megöregedett, sőt Kendzsi szerint nagymama lett. Miközben én a térben és az
időben bolyongtam. Egyfajta csodaországban.”
Az emlékek letaglózták Nicole–t. Mélyet sóhajtott, és kihúzta magát.
Wake–fleldék nappalijában még mindig csend honolt, amikor visszatért a
jelenbe.
– Minden rendben? – érdeklődött óvatosan Kendzsi. Nicole bólintott,
aztán tekintete hosszasan összekapcsolódott újdonsült barátja nyílt és meleg
tekintetével. Egy futó pillanatra azt képzelte, a Newtonról ismert kozmonauta
társával, Sigeru Takagisivel társalog. „Ez az ember ugyanolyan kíváncsi, mint
Sig volt. Megbízhatom benne. És alig pár éve beszélt Geneviève–vel.”
 – A földi világtörténelem legtöbb fontos eseményéről tudomást
szereztünk már innen–onnan elkapott részletekből, miközben a Pinta utasaival
beszélgettünk – mondta hosszas hallgatás után Nicole. – A családunkról
viszont semmit sem tudunk azonkívül, amit az első este elmondtak nekünk.
Richard és én is kíváncsiak lennénk, nem jutott–e eszükbe azóta bármi is, amit
az első beszélgetés alkalmával esetleg kifelejtettek.
– Ami azt illeti – felelte Kendzsi ma délután átnéztem a
naplóbejegyzéseimet, és átolvastam a Newtonról szóló könyvem
háttérkutatásai közben készült jegyzeteket. A legfontosabb dolog, amit
elfelejtettem megemlíteni, az volt, mennyire hasonlít Geneviève az édesapjára,
legalábbis a szájától lefelé. Henrik királynak kifejezetten markáns arcvonásai
voltak, amint arra bizonyára jól emlékszik. Felnőttként Geneviève arca
megnyúlt, és lassan határozottan emlékeztetni kezdett az övére... Tessék,
nézze! Találtam néhány képet az adatbázisomban, melyeket a beauvois–i
látogatásom alkalmával készítettem.
Geneviève látványa teljesen letaglózta Nicole–t. Azonnal könnyek
szöktek a szemébe, és végigcsorogtak az arcán. Keze remegett, ahogy
megfogta a Geneviéve–ről és a férjéről, Louis Gastonról készült fotókat. „Ó,
Geneviève – sír–dogált magában. – Mennyire hiányoztál! Mennyire
szeretnélek a karjaim közt tartani, ha csak egy pillanatra is!”
Richard áthajolt Nicole válla felett, hogy néhány pillantást vessen a
képekre. Közben finoman megsimogatta a feleségét. – Valóban hasonlít
valamennyire a hercegre – jegyezte meg halkan –, de szerintem sokkal inkább
az anyjára ütött.
– Geneviève mindig rendkívül udvariasan viselkedett – tette hozzá
Kendzsi –, ami meglepett, ha belegondolunk, mennyit kellett szenvednie,
amikor 2238–ban felkapta a média. Türelmesen válaszolt minden kérdésemre.
Azt terveztem, hogy őt állítom majd a Newtonról szóló könyvem
középpontjába, amíg a szerkesztőm le nem beszélt a könyv megírásáról.
– A Newton kozmonautái közül hányan élnek még? – érdeklődött
Richard, hogy továbblendítse a beszélgetést, amíg Nicole a fényképeket
bámulja.
– Csak Sabatini, Tábori és Jamanaka – felelte Kendzsi. – Dr. David
Brown–nak súlyos agyvérzése volt, majd hat hónappal később némileg
szokatlan körülmények között elhunyt. Ha jól emlékszem, ez 2208–ban
lehetett. Heilmann admirálist 2214 körül vitte el a rák. Irina Turgenyev
teljesen összeomlott szellemileg a „Földre való visszatérés” szindróma
áldozataként – amit korábban több huszonegyedik századi kozmonautánál
diagnosztizáltak –, majd végül 2211–ben öngyilkosságot követett el.
 Nicole még mindig az érzelmeivel viaskodott. – Három nappal ezelőttig
–szólalt meg végül, amikor Wakefieldék nappalijára ismét csend telepedett –
még Richardnak és a gyerekeknek sem árultam el, hogy Henrik volt
Geneviève édesapja. Amíg a Földön éltem, kizárólag az édesapám ismerte az
igazságot. Henrik talán gyanakodott, de bizonyosan nem tudta. Aztán amikor
Geneviève–ről mesélt, rájöttem, hogy nekem kellene elmondanom ezt a
családomnak. Így...
Nicole hangja elcsuklott, szeméből újra könnyek buggyantak elő.
Megtörölte arcát a zsebkendővel, amit Nai nyújtott oda neki. – Sajnálom –
mondta Nicole. – Ez nem jellemző rám. De annyira megrázott, hogy láthattam
a képet, és oly sok minden az eszembe jutott...
– Amikor a Ráma II–n, aztán a Csomóponton éltünk – szólalt meg
Richard
Nicole a megingathatatlanság mintaképe volt. Akár egy szikla. Nem
számított, mivel kellett szembesülnünk, mennyire bizarrnak tűnt,
rendíthetetlenül nyugodt maradt. A gyerekek, Michael O’Toole és én is, mind
teljesen őrá támaszkodtunk. Igen ritka ilyennek látni őt...
– Ebből elég! – kiáltott fel Nicole, miután megtörölte az arcát. Félrerakta
a fényképeket. – Váltsunk témát! Beszéljünk a Newton kozmonautáiról,
különösképp Francesca Sabatiniről! Megkapta, amire vágyott? A mérhetetlen
hírnevet és vagyont?
– Mondhatjuk – válaszolta Kendzsi. – Még nem éltem, amikor a század
első évtizedében pályája csúcsára ért, de még ma is meglehetősen híres.
Egyike volt azoknak, akiket a Mars újbóli gyarmatosítása kapcsán
meginterjúvoltak a televízióban.
Nicole előredőlt ültében. – A vacsora alatt nem akartam mondani, de
biztosra veszem, hogy Francesca és Brown begyógyszerezte Borzovot, hogy a
vakbélgyulladás jelei mutatkozzanak rajta. És szántszándékkal hagyott
magamra a verem mélyén, New Yorkban. Az a nő teljesen gátlástalan volt.
Kendzsi hosszú másodpercekig nem szólt egy szót sem. – Még 2208–
ban, nem sokkal a halála előtt, a többnyire zavart dr. Brownnak időnként
akadtak tiszta pillanatai. Az egyik ilyen időszakban megdöbbentő interjút adott
egy magazin riporterének, amiben beismerte, hogy részben ő a felelős Borzov
haláláért, és Francesca bűnösségére is utalást tett, az ön eltűnését illetően.
Signora Sabatini azt nyilatkozta, hogy az egész történet „hülyeség: egy beteg
elme tébolyult agyszüleménye”, majd százmillió márkára perelte a magazint,
de peren kívül megegyeztek a kártérítésben. A magazin kirúgta a riportert, és
hivatalosan elnézést kért Sabatinitől.
– Francesca mindenből győztesen jön ki – jegyezte meg Nicole.
 – Három éve kis híján újra felelevenítettem a történetet – folytatta
Kendzsi –, amikor a könyvemhez végeztem kutatásokat. Mivel azóta eltelt
huszonöt év, a Newton–küldetés minden adata nyilvánossá vált, vagyis aki
csak kérte, hozzáférhetett. Megtaláltam az ön személyi számítógépének a
tartalmát, többek között a leszivárgó telemetriai adatok közt szétszórva azt az
adatkockát is, amit Henriktől kapott. Ez alapján meggyőződésemmé vált, hogy
a dr. Brownnal készült interjú legalább részben igaz lehetett.
– Na és mi történt?
– Sorrentói palotájában felkerestem Francescát, hogy interjút kérjek tőle.
Nem sokkal később felhagytam a könyv írásával...
Kendzsi egy pillanatig habozott. „Vajon többet is eláruljak?” – tűnődött
el. Egy pillantást vetett szerető hitvesére. „Nem – határozta el magában nem ez
az alkalmas hely és pillanat.”

♦♦♦♦

– Sajnálom, Richard.
A férfi már majdnem elaludt, amikor meghallotta felesége suttogását a
hálószobában.
– Hogy? – riadt fel. – Mondtál valamit, kedves?
– Sajnálom – ismételte el Nicole. Átfordult a férjéhez, és a takaró alatt
megkereste a kezét. – Már évekkel ezelőtt mesélnem kellett volna Henrikről...
Még mindig haragszol rám?
– Sosem haragudtam – válaszolta Richard. – Meglepődtem, igen, talán
meg is hökkentem. De nem haragudtam. Jó okod volt rá, hogy titokban tartsd.
– Megszorította a felesége kezét. – Ráadásul ez még a Földön történt,
egy másik életben. Ha a megismerkedésünkkor elárulod, talán számított volna.
Lehet, hogy féltékenykedtem volna, és egészen biztosan kevésnek éreztem
volna magam. De most már nem.
Nicole odahajolt hozzá és megcsókolta. – Szeretlek, Richard Wakefield –
mondta.
– És én is szeretlek – felelte a férje.

♦♦♦♦

Kendzsi és Nai először szeretkeztek, mióta átköltöztek a Pintáról, Nai

pedig rögtön ezután elszenderedett. Kendzsi még mindig meglepően ébernek
érezte magát. Csak feküdt az ágyban, és felidézte a Wakefieldéknél töltött este
részleteit. Valamiért Francesca Sabatini képe jutott eszébe. „A legszebb
hetvenéves nő, akit valaha láttam – volt az első gondolata. – És micsoda
fantasztikus életet tudhat maga mögött!”
Kendzsi tisztán emlékezett arra a nyári délutánra, amikor a vonata
befutott a sorrentói vasútállomásra. Az elektromos taxi sofőrje rögtön
felismerte a címet. – Capisco – mondta hevesen gesztikulálva, aztán megindult
a megadott irányba il palazzo Sabatini.
Francesca a Nápolyi–öbölre néző, átalakított szállodában lakott. A
húszszobás épület valaha egy tizenhetedik századi hercegé volt. Az irodából,
ahol Kendzsi Signora Sabatinire várakozott, egy siklóvasutat látott, amely az
úszókat szállította a meredek lejtőn, le egészen a mélykék vizű öbölhöz.
A signora fél órát késett, és csakhamar érezni lehetett rajta, hogy mielőbb
véget szeretne vetni a kérdezősködésnek. Kétszer is közölte Kendzsivel, hogy
kizárólag azért egyezett bele az interjúba, mert a kiadója szerint Kendzsi
„kiemelkedően tehetséges fiatal író”. – Az igazat megvallva – magyarázta
kifogástalan angolsággal –, mostanra a Newtonnal kapcsolatos bármiféle
beszélgetés felettébb untat.
Ám hirtelen újra érdekelni kezdte a téma, amikor Kendzsi megemlítette
az „új adatokat”, a Nicole személyes számítógépében talált fájlokat, melyeket
a küldetés utolsó heteiben sugároztak telemetrikusan, „leszivárgó módban” a
Földre. Francesca elcsendesedett, sőt mintha elmerengett volna, miközben
Kendzsi összevetette Nicole belső feljegyzéseit a „vallomással”, amit dr.
David Brown tett 2208–ban a magazin riporterének.
– Alábecsültem önt – állapította meg mosolyogva Francesca, amikor
Kendzsi megkérdezte tőle, nem tartja–e „figyelemre méltó egybeesésnek”,
hogy Nicole newtonbeli naplója és David Brown vallomása oly sok pontban
megegyezett. Francesca Kendzsi egyetlen kérdésére sem adott egyenes választ.
Ehelyett felállt, mindenképp marasztalni igyekezett Kendzsit éjszakára, és
kijelentette, hogy majd később megválaszolja a kérdéseit.
Napszállta előtt üzenet érkezett a Francesca palotájában Kendzsi
rendelkezésére bocsátott szobába, hogy közöljék vele: a vacsorát nyolc
harminckor szolgálják fel, és hogy frakkban és csokornyakkendőben jelenjen
meg. Ebben az időpontban egy robot jelent meg, hogy átkísérje őt a pazar
étkezőbe, melynek falait freskók és falikárpitok borították, a magas
mennyezetről tündöklő csillárok függtek, a párkányokat pedig míves faragások
díszítették. Tíz személyre terítettek. Francesca már megérkezett, az óriási
teremben félrehúzódva állt a kistermetű robot felszolgáló mellett.
– Kon ban va, Vatanabe–szan – szólalt meg japánul Francesca, és
odanyújtott Kendzsinek egy pohár pezsgőt. – Épp renováltatom a nagyobb
szalonokat, ezért attól tartok, itt kell elfogyasztanunk a koktélunkat. Az egész
meglehetősen gauche, ahogy a francia mondaná, de kénytelenek vagyunk
ezzel beérni.
Francesca fenségesen nézett ki. Szőke haján még alig volt felfedezhető
némi őszes beütés. Frizuráját feltornyozta a fejére, és egy faragott fésűvel tűzte
össze. Rövid, gyémántköves nyakéket viselt. Pánt nélküli esélyijének fehér
redői és pliszéi kiemelték még mindig fiatalos testének íveit. Kendzsinek
nehezére esett elhinni, hogy már hetvenéves.
Francesca kézen fogta őt, miután sietve tájékoztatta, hogy gyorsan
vendégséget hívott a tiszteletére rendezett vacsorára, majd odavezette a terem
túloldali falát borító falikárpithoz. – Egyáltalán ismeri Aubussont? – kérdezte.
Amikor Kendzsi válaszként a fejét csóválta, Francesca belekezdett az európai
falikárpitok történetének ismertetésébe.
Fél óra múlva Francesca elfoglalta helyét az asztalfőn. Egy nápolyi
zeneprofesszor és felesége (valószínűleg egy színésznő), két jóképű, barna
bőrű hivatásos labdarúgó, a pompeji romok (ötvenes éveinek elején járó)
kurátora, egy középkorú olasz költőnő és két huszonéves, lélegzetelállítóan
szép fiatal nő ült még az asztalnál. Miután röviden konzultáltak Francescával,
az egyik fiatal nő Kendzsivel szemben, a másik közvetlenül mellette foglalt
helyet.
Az asztal túlsó végén, Francescával szemben álló karosszék eleinte
üresen maradt. Francesca azonban a főpincére fülébe súgott valamit, és öt
perccel később egy agg, sánta és szinte vak férfit vezettek be a terembe.
Kendzsi rögtön felismerte őt. Tábori János volt az.
A vacsora fenséges volt, a társalgás élénk. Az ételeket pincérek
szolgálták fel, nem pedig – a legfelkapottabb éttermek kivételével mindenütt
alkalmazott – robotok, és minden egyes fogás ízeit más–más olasz borral
emelték ki. És micsoda rendkívüli vendégsereg! Mindenki, még a focisták is
tűrhetően beszéltek angolul. Ezenkívül érdeklődtek az űrkutatás iránt, mi több,
széles körű tájékozottságról tettek bizonyságot a témában. A vele szemben
helyet foglaló ifjú hölgy még Kendzsinek a Mars–kutatás korai szakaszáról írt
legnépszerűbb könyvét is olvasta. Az est előrehaladtával Kendzsi, aki
akkoriban harmincéves agglegényként tengette életet, fokozatosan feloldodott.
Minden felizgatta őt: a nők, a bor, a történelemről, a költészetről és a zenéről
folyó társalgás.
Az asztalnál töltött két óra alatt csupán egyszer került szóba a délutáni
interjú. Amikor a desszert és a konyak között átmenetileg „leült” a
beszélgetés, Francesca jószerével odakiáltott Jánosnak: – Ez az ifjú japán férfi,
aki tudod, egészen zseniális, úgy véli, hogy olyan bizonyítékot talált Nicole
személyi számítógépén, ami igazolja azokat a szörnyű hazugságokat,
melyekkel David állt elő közvetlenül a halála előtt.
 János nem válaszolt. Arckifejezése nem változott. A vacsora után
azonban átadott egy kézzel írt üzenetet Kendzsinek, aztán eltűnt. – „Csak az
igazságot ismeri, és nem mutat gyengédséget – állt a papíron. – Ezért
igazságtalanul ítél.” Aglája üzenete Jepancsin Miskin hercegnek. Fjodor
Dosztojevszkij: A félkegyelmű.
Kendzsi még csak öt–tíz perce lehetett a szobájában, amikor valaki
kopogott. Amikor kinyitotta az ajtót, azt a fiatal hölgyet pillantotta meg, aki a
vacsoraasztalnál vele szemben ült. Tenyérnyi bikinit viselt, ami látni engedte
rendkívüli testének szinte minden hajlatát. Egy férfi úszónadrágot tartott a
kezében.
– Mr. Vatanabe – szólalt meg incselkedő mosollyal lenne kedve úszni
egyet velünk? Ez a fürdőnadrág valószínűleg passzol önre.
Kendzsiben rögtön felhorgadt a vágy, és egykönnyen nem is akart
lelohadni. A kissé kínos helyzetbe került férfi egypár percet kivárt az átöltözés
után, mielőtt kilépett, és az előszobában csatlakozott a hölgyek társaságához.
Kendzsi még három évvel később, szerető felesége mellett fekve sem
volt képes úgy felidézni a Francesca palotájában eltöltött éjszakát, hogy ne
érzett volna buja vágyakat. Hatan ültek be a siklóba, amely levitte őket a
partra, hogy ússzanak egyet a holdfényben. A víz mellett felállított kabinban
együtt iszogattak, táncoltak és nevetgéltek. Mintha csak álmodta volna azt az
éjszakát.
„Egy órával később – idézte fel Kendzsi – már mindannyian pucérra
vetkőztünk. Egyértelmű volt a leosztás. A két focistának Francesca kedvére
kellett tennie, a két madonnának pedig az enyémre.”
Kendzsi fészkelődni kezdett az ágyban, amikor eszébe jutott
gyönyörének hevessége és Francesca felszabadult kacagása, amikor hajnalban
a két ifjú hölggyel összegabalyodva talált rá az öböl mellett felállított egyik
hatalmas heverőn.
„Amikor négy nappal később visszaértem New Yorkba, a szerkesztőm
közölte velem, hogy szerinte fel kellene hagynom a Newton projekttel. Nem
vitatkoztam vele. Valószínűleg magam is ezt javasoltam volna.”
 11
Ellie–t elkápráztatták a porcelánfigurák. Felemelte és a kezében forgatta
az egyiket, egy halványkék balettruhába öltöztetett kislányt. – Ezt nézd –
mondta a bátyjának, Benjynek – valaki... teljesen magától csinálta ezt.
– Az ott valójában egy másolat – jegyezte meg a spanyol boltos –, az
eredeti viszont, amiről a számítógép a nyomatot készítette, tényleg egy művész
alkotása. A reprodukciós eljárás ma már olyannyira pontos, hogy még a
szakértők is nehezen tudják megállapítani, melyik a másolat.
– És ezeket mind még a Földön gyűjtötte össze? – Ellie egy széles
mozdulattal az asztalon és a vitrinekben álló százegynéhány figurára mutatott.
– Igen – felelte büszkén Mr. Murillo. – Habár Sevillában
köztisztviselőként dolgoztam, építési engedélyeket adtam ki meg ilyenek, a
feleségemmel együtt vezettünk egy kis boltot. Úgy tíz évvel ezelőtt szerettünk
bele a porcelánba, és azóta is szenvedélyes gyűjtők maradtunk.
Mrs. Murillo, aki ugyancsak a negyvenes éveiben járt, előjött a hátsó
szobából, ahol még mindig az árut csomagolta ki. – Úgy döntöttünk – szólalt
meg még jóval az előtt, hogy a NÜB beválogatott minket a telepesek közé,
hogy bármennyire kevés poggyászt hozhatunk is magunkkal a Ninán, az egész
porcelángyűjteményt magunkkal hozzuk.
Benjy az arcától alig pár centire tartotta a táncos lányt. – Gyö–nyö–rű –
jelentette ki széles mosollyal.
– Köszönöm – mondta Mr. Murillo. – Azt reméltük, szervezhetnénk egy
gyűjtőkből álló kört a Lowell–kolónián – tette hozzá. – A Ninán már
háromnégy utas vásárolt belőlük néhányat.
– Megnézhetnénk mind? – érdeklődött Ellie. – Nagyon óvatosak leszünk.
– Csak tessék! – felelte Mrs. Murillo. – Végül, amikor minden
elrendeződik, el fogunk adni vagy cserélni többet is... nyilván a másolatokat.
Addig csak kiállítjuk őket, hogy gyönyörködni lehessen bennük.
Amíg Ellie és Benjy szemügyre vették a porcelánfigurákat, több más
vevő is bejött a boltba. Murillóék nemrégiben nyitották meg az üzletet.
Gyertyákat, díszszalvétákat és más apróbb háztartási kiegészítőket árultak.
– Te aztán nem pocsékolod az időt, Carlos – szólította meg pár perccel
később Mr. Murillót egy termetes amerikai. Abból, ahogy köszönt, rögtön
egyértelművé vált, hogy korábban együtt utaztak a Ninán.
– Nekünk könnyebb volt a dolgunk, Travis – válaszolta Mr. Murillo.
 – Nincs családunk, és egy kisebb lakással is beértük.
– Mi még házat sem választottunk, ahova beköltözhetünk – panaszkodott
Travis. – Egyértelműen ezen a településen akarunk lakni, de Chelsea és a
gyerekek nem találnak olyan házat, ami mindenkinek tetszene. Chelsea még
mindig borzong az egésztől. Úgy hiszi, hogy a NÜB még most sem mond
igazat nekünk.
– Bizony, nehéz elhinni, hogy ezt az űrállomást kizárólag azért építették
az idegenek, hogy megfigyelhessenek minket... és egyértelműen hihetőbb
lenne a NÜB sztorija, ha fényképeket tudnának mutatni arról a Csomópont
nevű helyről. No de miért hazudnának nekünk?
– Korábban is hazudtak már. Pár nappal a randevú előttig senki még csak
említést sem tett erről a helyről... Chelsea szerint a NÜB egyik űrkolónia–
kísérletében veszünk részt. Azt mondja, hogy egy ideig itt maradunk, aztán
levisznek majd minket a Marsra, hogy összehasonlíthassák a kétfajta telepet.
Mr. Murillo felnevetett. – Látom, Chelsea cseppet sem változott, mióta
átköltöztünk ide a Ninából. – Aztán komolyabb hangnemre váltott. – Tudod,
Juanitával együtt nekünk is voltak kétségeink, különösen miután eltelt az első
néhány hét, és egyikünk sem látott még idegent. Két álló napig bolyongtunk és
beszélgettünk a többiekkel: lényegében saját kutatást végeztünk. Végül arra a
következtetésre jutottunk, hogy a NÜB sztorija igaz lehet. Először is az egész
túlságosan abszurd ahhoz, hogy hazugság legyen. Másodszor, az a
Wakefieldné igencsak meggyőző volt. Az összlakossági fórumon majdnem két
órán át felelgetett a kérdésekre, és sem Juanita, sem én nem fedeztünk fel
ellentmondást a válaszaiban.
– Nehéz elképzelni, hogy valaki tizenkét éven át aludjon – jegyezte meg
Travis a fejét ingatva.
– Hát persze, hogy az. Nekünk is nehéz volt. De a saját szemünkkel
láttuk a szomnáriumot, ahol az elmondásuk szerint a Wakefield család aludt.
Minden pontosan úgy nézett ki, amilyennek Nicole a gyűlésen leírta. Maga az
épület, mellékesen, gigantikus. Elég ágy és szoba van benne ahhoz, hogy a
telepről akár mindenki elférjen benne, ha arra lenne szükség... Egyértelműen
értelmetlennek tűnik, hogy a NÜB egy ilyen hatalmas létesítményt építsen fel
azért, hogy elhitessen egy hazugságot.
– Igazad lehet.
– Mindenesetre úgy döntöttünk, hogy kihasználjuk a lehetőséget.
Legalábbis egyelőre. Az életkörülményekre határozottan nem
panaszkodhatunk. A lakások mind elsőrangúak. Juanitával még egy Lincoln
robotot is kaptunk, hogy kisegítsen minket a háztartásban és a boltban.
Ellie figyelmesen követte a beszélgetést. Eszébe jutott, mit mondott neki
előző nap az édesanyja, amikor Ellie megkérdezte, hogy Benjyvel
sétálgathatnak–e egy keveset a településen. – Miért is ne, drágám – válaszolta
Nicole –, de ha bárki felismer benneteket, és kérdéseket tesz fel, ne álljatok le
beszélgetni velük! Viselkedjetek illedelmesen, aztán amilyen gyorsan csak
tudtok, gyertek haza! Mr. Macmillan egyelőre nem szeretné, ha a nem a NÜB–
höz tartozóknak elmesélnénk az élményeinket.
Miközben Ellie a porcelánfigurákat csodálta és feszülten figyelte a Mr.
Murillo és a Travis nevű férfi közti beszélgetést, Benjy elkóborolt. Amikor
Ellie rájött, hogy a bátyja nincs mellette, pánikba esett.
– Mit bámulsz, haver? – harsant fel egy nyers férfihang a bolt túlsó
végében.
– Na–gyon szép a ha–ja – felelte Benjy. Elállta az utat, nem hagyta, hogy
a férfi és a nő beljebb mehessenek. Elmosolyodott, és előrenyújtotta a kezét a
nő fenséges, hosszú szőke haja felé. – Meg–fog–ha–tom? – kérdezte.
– Te bolond vagy? Naná, hogy nem foghatod. Most pedig tűnés...
– Jason, szerintem szellemileg visszamaradott – súgta oda a nő, és
megragadta a férfi karját, mielőtt az félrelökhette volna Benjyt.
Ebben a pillanatban Ellie a bátyja mellé lépett. Látta, hogy a férfi
feldühödött, de nem tudta, mit tegyen. Finoman megbökte Benjy vállát.
– Nézd, Ellie! – kiáltott fel az izgalomtól kásás hangon a fiú. – Nézd ezt
a szép sző–ke ha–jat!
– Ez a fajankó a barátod? – kérdezte Ellie–től a magas férfi.
– Benjy a bátyám – felelte nagy nehezen Ellie.
– Hát akkor tüntesd el innen! Zaklatja a feleségemet.
– Uram – válaszolta Ellie, miután sikerült összeszednie a bátorságát –, a
bátyám ártalmatlan. Csak még sosem látott ilyen közelről ennyire hosszú
szőke hajat.
A férfi arca dühös és zavart ráncokba gyűrődött. – Mi a fene ez? –
kérdezte. Aztán a feleségére pillantott. – Mi lelte ezt a kettőt? Az egyik
ütődött, a másik meg...
– Nem Wakefieldék gyerekei vagytok? – szólt közbe egy kellemes női
hang Ellie háta mögül.
A kétségbeesett Ellie hátrafordult. Mrs. Murillo a két kamasz és a
házaspár közé lépett. A férjével együtt odasiettek, amint meghallották a
hangos szóváltást. – De igen, hölgyem – felelte alig hallhatóan Ellie. – Azok
vagyunk.
– Úgy érti, ezek ketten azok közül a gyerekek közül valók, akik az űrből
érkeztek? – kérdezte a Jason nevű férfi.
Ellie–nek sikerült gyorsan a bolt bejáratához húznia Benjyt. – Nagyon
sajnáljuk – mondta, mielőtt Benjyvel együtt távoztak. – Nem akartunk gondot
okozni.
 – Aberráltak! – hallotta Ellie, ahogy becsukódott mögöttük az ajtó.

♦♦♦♦

Újabb kimerítő napon voltak túl. Nicole teljesen kifáradt. A tükör előtt
állt, és lemosta az arcát. – Ellie–nek és Benjynek valamiféle kellemetlensége
akadt a faluban – szólalt meg Richard a hálószobából. – Nekem nem
hajlandóak beszélni róla.
Nicole aznap tizenhárom órán át segített elhelyezni a Nina utasait.
Bármennyire sokat dolgozott is Kendzsi Vatanabe és a többi társa, úgy tűnt,
soha senki sem volt elégedett, és mindig több feladat akadt, mint amennyit el
tudtak látni. A telepesek közül sokan kifejezetten türelmetlenül viselkedtek,
amikor Nicole megpróbálta elmagyarázni nekik az ügyrendet, amit a NÜB az
étel, a lakás és a munkahelyek elosztására kidolgozott.
Már hosszú napok óta nem aludt eleget. A szeme alatti táskákat
vizsgálgat–ta. „Pedig végeznünk kell ezzel a csoporttal, mielőtt a Santa Maria
megérkezik – gondolta magában. – Velük sokkal nehezebb lesz a dolgunk.”
Nicole megtörölte az arcát, és átment a hálószobába, ahol Richard már
pizsamába bújva ült az ágyon. – Milyen volt a napod? – kérdezte Nicole.
– Nem rossz... Valójában egészen érdekes. A földi mérnökök lassan
kezdik megszokni az Einsteineket. – Rövid szünetet tartott. – Hallottad, mit
mondtam Ellie–ről és Benjyről?
Nicole felsóhajtott. Richard hangszínéből megértette a valódi üzenetet.
Bármennyire kimerültnek érezte is magát, kötelességtudóan megfordult és
kiment, hogy beszéljen a gyerekekkel.
Ellie már elaludt, Benjy viszont még ébren volt a Patrickkel közös
szobájukban. Nicole leült Benjy mellé, és megfogta a kezét.
– Szi–a, a–nya – szólalt meg a fiú.
– Richard bácsi azt mondta, hogy ma délután a faluban jártatok – mondta
Nicole az idősebbik fiának.
A fiú vonásait pár pillanatra fájdalom torzította el, aztán kisimult az arca.
– I–gen, a–nya – felelte.
– Ellie mesélte, hogy felismerték őket, és az egyik telepes mindenféléket
mondott rájuk – vetette közbe Patrick a szoba túlsó feléből.
– Tényleg így történt, drágaságom? – kérdezte Benjytől Nicole,
miközben még mindig a fia kezét fogta és simogatta.
A fiú alig észrevehetően biccentett, majd némán meredt édesanyjára. –
Mi az a fa–jan–kó, anya? – tört ki belőle hirtelen, és a szemét könny futotta el.
Nicole átkarolta Benjyt. – Ma valaki fajankónak nevezett téged? –
kérdezte gyengéden.
 Benjy bólintott. – A szónak nincs határozott jelentése – válaszolta
Nicole.
– Olyanokat szoktak fajankónak hívni, aki más, mint a többiek, esetleg
nem kívánatos. – Megint megsimogatta Benjyt. – Az emberek olyankor
használnak ilyen szavakat, amikor nem gondolkodnak. Bárki nevezett is
fajankónak, valószínűleg zavart vagy zaklatott lehetett valami miatt, ami
korábban történt vele, és csak azért beszélt csúnyán veled, mert nem értett meg
téged... Csináltál valamit, ami felbosszanthatta?
– Nem, anya. Csak azt mond–tam neki, hogy tet–szik a nő arany ha–ja.
Percekbe telt, míg Nicole végül kihámozta a lényeget, hogy mi
történhetett a porcelánboltban. Amikor úgy látta, Benjy már megnyugodott,
Nicole odament Patrickhez, hogy egy puszival jó éjszakát kívánjon neki. – Na
és veled mi a helyzet? – kérdezte. – Jól telt a napod?
– Többnyire – felelte Patrick. – Csak egyszer történt katasztrófa... a
parkban. – Próbált elmosolyodni. – Az új fiúk épp kosárlabdáztak, és hívtak,
hogy álljak be közéjük... Rettenetesen játszottam. Néhányan kinevettek.
Nicole hosszasan és gyengéden átölelte a fiát. „Patrick erős – állapította
meg magában, amikor kilépett az előszobába, és megindult a hálószoba felé. –
De még neki is szüksége van támogatásra.” Mély lélegzetet vett. „Vajon
helyesen cselekszem?” – tette fel a kérdést önmagának századjára is, mióta
komolyabban belefolyt a telep megszervezésének minden aspektusába.
„Mindenért felelősnek érzem magam. Azt szeretném, ha megfelelően indulna
el az élet az Új Édenben... De még mindig sokkal több időt kellene szentelnem
a gyerekeknek... Vajon sikerül valaha elfogadható egyensúlyt teremtenem?”
Richard még ébren volt, amikor Nicole odabújt hozzá. Elmesélte a
férjének Benjy történetét.
– Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni neki – mondta Richard. – Vannak
dolgok, amiket csak egy anya tud...
Nicole annyira kimerült volt, hogy elaludt, mielőtt Richard befejezhette
volna a mondatot. Férje megérintette a karját. – Nicole – mondta –, van még
valami, amiről beszélnünk kell. Sajnos a dolog nem várhat... lehet, hogy reggel
nem lesz alkalmunk négyszemközt megvitatni ezt.
Nicole átfordult, és kérdőn meredt Richardra. – Katie–ről van szó –
vágott bele a férje. – Szükségem lenne a segítségedre... Holnap megint táncos
ismerkedési estet rendeznek a fiataloknak. Emlékszel, hogy a múlt héten
megengedtük Katie–nek, hogy elmenjen, de csak akkor, ha Patricket is
magával viszi, és normális időben hazaér. Nos, ma este megláttam, ahogy a
tükör előtt illegeti magát egy új ruhában. Rövid volt, és alig takart valamit.
Amikor megkérdeztem, mire véljem ezt a ruhát, és a tudtára adtam, hogy nem
tartom illendőnek, hogy ilyet viseljen egy alkalmi táncmulatságon, hatalmas
patáliát csapott. A fejemhez vágta, hogy kémkedem utána, majd közölte
velem, hogy „reménytelenül tudatlan” vagyok a divatot illetően.
– Mit feleltél neki?
– Megszidtam. Ő hideg dühvei meredt rám, és nem szólt semmit. Pár
perccel később szó nélkül elment itthonról. Nélküle vacsoráztunk a
gyerekekkel... Katie körülbelül harminc perccel előtted jött haza. Cigarettától
és sörtől bűzlött. Amikor beszélni próbáltam vele, csak annyit mondott, hogy:
„Ne zavarj!”, aztán bement a szobájába, és becsapta maga mögött az ajtót.
„Tartottam ettől – gondolta Nicole, miközben némán feküdt Richard
mellett. – Kislány kora óta láttam rajta a jeleket. Katie ragyogó elme,
ugyanakkor önző is és indulatos.”
– Meg akartam tiltani Katie–nek, hogy holnap elmenjen az ismerkedési
estre – folytatta Richard –, aztán rájöttem, hogy akárhogy vesszük is, ő már
felnőtt. A nyilvántartási hivatalban kiadott igazolványa szerint végtére is
huszonnégy éves. Tényleg nem kezelhetjük úgy, mint egy gyereket.
„Érzelmileg viszont talán ha tizennégy lehet – gondolta Nicole, és
nyugtalanul fészkelődött, amikor Richard elkezdte sorolni, miféle nehézségek
akadtak Katie–vel, mióta a többi ember először a Rámára lépett. – Semmi nem
érdekli őt, csak a kaland és az izgalom.
Nicole–nak eszébe jutott az a nap, amit Katie–vel töltött el a kórházban.
Egy héttel azelőtt történt, hogy megérkeztek a Nina telepesei. Katie–t teljesen
lenyűgözték a bonyolult orvosi felszerelések, és valóban érdekelte, mindez
hogyan működik; amikor azonban Nicole felvetette, hogy Katie dolgozhatna a
kórházban, amíg meg nem nyit az egyetem, a lánya csak felkacagott.
– Most viccelsz? – kérdezte. – Ennél unalmasabbat elképzelni sem
tudnék. Különösen az után, hogy több száz ember érkezik ide, akikkel
megismerkedhetek.
„Sem Richard, sem én nem tehetünk sokat – állapította meg magában
felsóhajtva Nicole. – Fájlalhatjuk, ami Katie–vel történik, és felajánlhatjuk
neki a szeretetünket, de ő már eldöntötte, hogy minden tudásunk és
tapasztalatunk lényegtelen.”
Csend telepedett a hálószobára. Nicole átkarolta és megcsókolta
Richardot. – Holnap beszélek Katie–vel a ruháról – mondta –, de kétlem, hogy
sokat elérnék vele.

♦♦♦♦

Patrick egymagában ült az iskolai tornaterem falának támasztott

összecsukható széken. Kortyolt egyet az üdítőjéből, aztán az órájára pillantott,
miközben véget ért a lassú szám, és a parketten táncoló tucatnyi pár lassan
megállt. Katie és Olaf Larsen, egy magas svéd ifjú, akinek az apja Macmillan
parancsnok tisztikarában szolgált, gyors csókot váltottak, mielőtt kart karba
fonva megindultak Patrick felé.
– Olaffal kimegyünk elszívni egy cigit és meginni még egy whiskyt –
jelentette be Katie, amikor odaértek Patrick elé. – Nincs kedved velünk
tartani?
– Már így is késésben vagyunk, Katie – válaszolta Patrick. – Azt ígértük,
hogy tizenkettő harmincra otthon leszünk.
A svéd ifjú leereszkedőn megpaskolta Patrick hátát. – Ne parázz már,
fiú! – mondta. – Lazulj el egy kicsit! A nővéreddel jól érezzük magunkat.
Olaf már részeg volt. Arca kipirult az italtól és a tánctól. A terem túlsó
végébe mutatott. – Látod ott azt a vörös hajú lányt fehér ruhában és nagy
cickókkal? Bethnek hívják, és nagyon jó bőr. Egész este csak arra várt, hogy
felkérd. Akarod, hogy bemutassalak neki?
Patrick a fejét ingatta. – Nézd, Katie – mondta. – Én menni szeretnék.
Egész eddig türelmesen ültem itt...
– Még egy fél órát maradunk, öcsi – szakította félbe Katie. – Most
kimegyek egy kicsit, aztán bejövök még pár táncra. Utána mehetünk. Oké?
Arcon csókolta Patricket, majd Olaffal együtt megindult az ajtó felé. Egy
gyors szám első taktusai harsantak fel a tornaterem hangrendszeréből. Patrick
lenyűgözve figyelte, ahogy a párok a zene ütemére mozogtak.
– Te nem táncolsz? – kérdezte meg egy ifjú, aki a táncparkett peremén
sétált körbe.
– Nem – felelte Patrick. – Még sosem próbáltam.
Az ifjú furcsán bámult Patrickre. Aztán abbahagyta, és elmosolyodott. –
Hát persze – mondta –, az egyik Wakefield vagy... Szia, engem Brian
Walshnak hívnak. Wisconsinból származom, az Egyesült Államok középső
vidékéről. Az én szüleim feladata megszervezni az egyetemet.
Patrick Katie kivételével alig néhány szót váltott bárkivel is, mióta
órákkal ezelőtt megérkeztek a táncmulatságba. Örömmel rázta meg Brian
Walsh kezét, aztán percekig barátságosan eldiskuráltak. Brian, aki felerészben
elvégezte már a számítógépes mérnöki egyetemi alapkurzusokat – amikor a
szüleit beválasztották a Lowell–kolónia leendő telepesei közé –, húszéves volt
és egyke. Ezenkívül rendkívüli módon érdekelték társa élményei.
– Mondd csak – kérdezte Patricktől, amikor már kissé összemelegedtek –
, ez a Csomópontnak nevezett hely tényleg létezik? Vagy csak valami
nevetséges kitaláció, amit a NÜB álmodott meg.
– Nem az – válaszolta Patrick, aki elfeledkezett róla, hogy nem szabad
ilyesmiről beszélnie. – A Csomópont egyértelműen létezik. Apa szerint egy
földönkívüli elosztóállomás.
 Brian felkacagott. – Szóval valahol a Szíriusz körül kering egy
gigantikus háromszög, amit egy ismeretlen szuperfaj épített? És annak az a
rendeltetése, hogy ott megfigyelhessenek más olyan fajokat, akik kijutottak az
űrbe? Pfű! Ennél fantasztikusabb mesét életemben nem hallottam még.
Valójában szinte minden, amit az édesanyád elmondott nekünk azon az
összlakossági fórumon, hihetetlennek hangzott. Azt azonban elismerem, hogy
ennek az űrállomásnak a léte és a rajta dolgozó robotok technikai
fejlettségének szintje elképzelhetővé teszik a történetét.
– Minden, amit az édesanyám mondott, igaz – jelentette ki Patrick. – És
a leghihetetlenebb történetek közül néhányat szándékosan el sem mesélt. Anya
például beszélt egy köpönyeges angolnával, aki buborékokkal kommunikált.
Ezenkívül... – Patrick itt megállt, mert eszébe jutott Nicole figyelmeztetése.
Briant teljesen lenyűgözték a hallottak. – Egy köpönyeges angolnával? –
kérdezte. – Honnan tudta, mit mond neki?
Patrick az órájára pillantott. – Ne haragudj, Brian – váltott hirtelen témát
–, de a nővéremet kísértem el ide, és pár perc múlva találkoznom kell vele.
– Aki azt az igazán mélyen kivágott vörös ruhát viseli?
Patrick bólintott. Brian átkarolta újdonsült barátja vállát. – Hadd adjak
neked egy tanácsot! – mondta. – Valakinek beszélnie kellene a nővéreddel.
Abból, ahogy a fiúk körül legyeskedik, mindenkiben az a benyomás alakul ki
róla, hogy könnyen le lehet fektetni.
– Ez nem csoda – felelte védekezőn Patrick. – Sosem volt más társasága,
csak a családja.
– Ne haragudj – mondta egy vállrándítással Brian. – Egyébként sem az
én dolgom... Mondd csak, mi lenne, ha megkeresnél valamikor? Nagyon
élveztem a beszélgetésünket.
Patrick elköszönt Briantől, aztán megindult az ajtó felé. Hová tűnt Katie?
Miért nem jött vissza a tornaterembe?
Amint kiért a szabadba, pillanatokon belül meghallotta nővére hangos
kacagását. Katie három férfi, köztük Olaf Larsen társaságában álldogált a
sportpályán. Mindannyian dohányoztak és nevetgéltek és üvegből ittak, ami
kézről kézre járt.
– Szóval neked mi a kedvenc pozíciód? – érdeklődött egy sötét bőrű,
bajuszos ifjú.
– Ó, felül szeretek lenni – felelte kacagva Katie. Meghúzta az üveget. –
Így én irányíthatok.
– Nekem megfelel – válaszolta az Andrew nevű férfi. Magában nevetett,
és sokat sejtetőn a tenyerébe fogta Katie fenekét. Katie még mindig nevetve
félresöpörte a kezét. Pár pillanattal később észrevette, hogy Patrick feléjük
tart.
 – Gyere csak ide, öcsi! – kiáltott oda neki Katie. – Ez a lötty, amit
iszunk, olyan, mint a dinamit.
A három férfi, aki addigra egészen közel húzódott Katie–hez, most kissé
hátrébb lépett tőle, ahogy Patrick egyre közelebb ért. Habár még meglehetősen
sovány és testileg fejletlen volt, magasságával tiszteletet parancsoló alaknak
tűnt a félhomályban.
– Én most hazamegyek, Katie – jelentette ki Patrick, és nem fogadta el az
üveget, amikor nővére mellé lépett –, és szerintem neked is velem kellene
jönnöd.
Andrew felnevetett. – Belevaló egy lányt találtál magadnak, Larsen –
jegyezte meg szarkasztikusan –, akire a kamasz öccse vigyáz a buliban.
Katie tekintete haragra gyúlt. Még egyszer meghúzta és átadta az üveget
Olafnak. Aztán megragadta Andrew–t, és vadul szájon csókolta őt, miközben
szorosan odasimult hozzá.
Patrick kínosan érezte magát. Olaf és a harmadik férfi hangosan
éljenzett, miközben Andrew visszacsókolta Katie–t. Közel egy perc múlva
Katie elszakadt tőle. – Mehetünk, öcsi – jelentette ki mosolyogva, tekintetét
még mindig a férfira szegezve, akit az imént megcsókolt. – Azt hiszem, ma
estére ennyi elég.
 12
Eponine kinézett az első emeleti ablakából a lágyan hullámzó lankákra.
GáCsÉ–k takarták a domb oldalát, finom hálózatuk szinte teljesen elfedte az
alatta lévő barna talajt.
– Szóval, Ep, mit gondolsz? – érdeklődött Kimberley. – Tagadhatatlanul
kellemes. És erdőt is telepítenek, fákat és füvet fogunk látni odakint, és talán
még néhány mókus is szaladgál majd az ablakunk alatt. Ez egyértelműen
plusznak számít.
– Nem is tudom – felelte pár pillanattal később zavartan Eponine. –
Valamivel kisebb, mint amelyik tegnap annyira megtetszett nekem
Positanóban. És kétségeim vannak afelől, hogy itt, Hakonéban lenne érdemes
letelepednünk. Eddig nem ismertem túl sok távol–keletit...
– Nézd, szobatárs, nem várhatunk örökké. Tegnap megmondtam, hogy
kellettek volna tartalék lehetőségek is. Hét pár nézte ki magának azt a
positanói lakást, ami nem is csoda, mivel már csak négy lakóegység állt
kiadatlanul az egész településen, és egyszerűen nem volt szerencsénk. A
beauvois–i főutca boltjai feletti lyukakat kivéve – ott pedig nem szeretnék
lakni, mivel nem lenne semmi magánéletünk – más választásunk nem maradt,
mint hogy ide költözünk vagy San Miguelbe. És az összes fekete és barna bőrű
San Miguelben lakik.
Eponine leült az egyik székbe. A kis, háromszobás lakás nappalijában
voltak. A helyiség szerény, de kielégítő berendezése két székből és egy nagy
kanapéból állt, melyeknek barna színe megegyezett a négyszögletes
dohányzó–asztaléval. A lakás alapterülete, a két hálószobával és a nappali
melletti egyetlen nagy fürdőszobával és egy kis konyhával, valamivel
meghaladta a száz négyzetmétert.
Kimberley Henderson türelmetlenül járkált fel–alá a szobában.
– Kim – szólalt meg végül Eponine –, sajnálom, de nehezemre esik a
lakásválasztásra koncentrálni, amikor közben annyi minden történik velünk.
Mi ez a hely? Hová kerültünk? Miért jöttünk ide? – Ismét eszébe jutott a
három nappal korábbi elképesztő eligazítás, amikor Macmillan parancsnok
közölte velük, hogy egy földönkívüliek által épített és felszerelt űrhajó
belsejében vannak.
Kimberley Henderson rágyújtott, és erőteljesen kifújta a füstöt. Vállat
vont.
 – A fenébe is, Eponine – mondta –, egyetlen kérdésedre sem tudok
válaszolni. Azt viszont tudom, hogy ha nem választunk magunknak lakást,
akkor azzal kell majd beérnünk, ami senki másnak nem kellett.
Eponine hosszú másodpercekig csak nézett a barátnőjére, aztán
felsóhajtott. – Szerintem ez az eljárás nem volt túl igazságos – panaszkodott. –
A Pinta és a Nina utasai már azelőtt kiválaszthatták az otthonaikat, hogy mi
megérkeztünk. Mi meg a selejtből vagyunk kénytelenek válogatni.
– Mégis, mire számítottál? – vágta rá Kimberley. – A hajónk elítélteket
szállított, nyilván nekünk jutott a zacc. De legalább végre szabadok vagyunk.
– Szóval, ha jól értem, ebben a lakásban szeretnél lakni – reagált nagy
sokára Eponine.
– Igen – felelte Kimberley. – Ezenkívül szeretném megpályázni a másik
két lakást is, amit ma délelőtt megnéztünk, nem messze a hakonei piactól, ha
netán valaki elhappolná előlünk ezt. Ha a ma esti sorsolás után sincs fix
lakóhelyünk, akkor, attól tartok, komoly gondban leszünk.
„Súlyos hibát követtem el – állapította meg magában Eponine, miközben
a szobában járkáló Kimberleyt figyelte. – Nem szabadott volna belemennem,
hogy ő legyen a szobatársam. De talán volt más választásom? Az
egyedülállóknak fenntartott lakóhelyek katasztrofálisak.”
Eponine nem szokott hozzá, hogy gyors változások álljanak be az
életében. Kimberley Hendersonnal ellentétben, aki rengeteg dolgot
megtapasztalt, mielőtt tizenkilenc évesen elítélték gyilkosságért, Eponine
gyermekként és kamaszként is viszonylagosan védett életet élt. A
franciaországi Limoges melletti árvaházban nőtt fel, és amíg Moreau
professzor el nem vitte őt Párizsba, hogy a tizenhét esztendős Eponine–nak
megmutassa a múzeumokat, sosem járt a régión kívül, ahol született. Eleve
nehezen szánta rá magát, hogy jelentkezzen a Lowell–kolóniába, de tényleges
életfogytiglani elzárás várt rá Bourges–ban, a Marson pedig a szabadságot
ajánlották neki. Hosszú tanakodás után végül minden bátorságát összeszedve
beadta a pályázatát a NÜB–höz.
Eponine–t azért választották be a leendő telepesek közé, mert kiváló
tanulmányi eredményekkel rendelkezett, különösen a művészetek területén,
folyékonyan beszélt angolul, a börtönben pedig példásan viselte magát. A
NUB–aktájában a „középiskolai dráma– és/vagy rajztanár” pozíció szerepelt,
mint amit feltehetően betölt majd a Lowell–kolóniában. A Föld elhagyása
után, az utazással kapcsolatos nehézségek dacára Eponine határozottan érezte
a vérébe szökő adrenalint, amikor a Santa Maria megfigyelőablakából először
megpillantotta a Marsot. Új életet fog kezdeni egy másik bolygón.
Két nappal a program szerinti megérkezés előtt azonban a NÜB őrei
bejelentették, hogy az űrhajó mégsem fogja a tervek szerint bevetni a bolygóra
szálláshoz használatos űrkompokat. Ehelyett, közölték az elítéltekkel, a Santa
Maria „átmeneti kitérőt tesz, hogy randevúzzon egy Mars körüli pályán
keringő űrállomással”. Eponine–t egyszerre összezavarta és aggodalommal
töltötte el a bejelentés. Társainak többségével ellentétben ő gondosan
végigolvasta a teljes anyagot, amit a NÜB a telepesek számára összeállított,
abban pedig egyetlen utalást sem talált Mars körül keringő űrállomásokra.
Amíg a Santa Mariából mindent ki nem pakoltak, és az összes utas,
valamint a teljes készlet át nem került az Új Édenbe, senki sem tájékoztatta
Eponine–t és a többi elítéltet arról, valójában mi történik velük. Ám még
Macmillan eligazítása után is csak kevés fegyenc hitte úgy, hogy az igazat
árulták el nekik.
– Menjenek már – méltatlankodott az eligazítás után Willis Meeker ez
tényleg azt hiszi, hogy ennyire ostobák vagyunk? Tényleg egy csapat
földönkívüli építette volna ezt a helyet és azt a rengeteg őrült robotot? Az
egész csak átverés. Valami új börtönkoncepciót tesztelnek rajtunk.
– De Willis – felelte erre Malcolm Peabody –, mi van a többiekkel, akik
a Pintával és a Ninával jöttek? Beszéltem néhánnyal. Normális emberek... úgy
értem, egyikük sem elítélt. Ha helytálló lenne az elméleted, akkor ők mit
keresnek itt?
– Ezt honnan az ördögből tudhatnám, te buzi? Nem vagyok zseni. Csak
azt tudom, hogy az a Macmillan fazon nem őszinte velünk.
Eponine nem hagyta, hogy az eligazítással kapcsolatos kételyei
eltántorítsák őt attól, hogy Kimberleyvel bemenjenek Középvárosba, és
beadják a kérelmüket a három hakonei lakásra. Ezúttal szerencséjük volt a
sorsoláson, és az első helyen kiválasztott otthont utalták ki nekik. A két nő egy
egész napot töltött el azzal, hogy beköltözzön a Sherwoodi erdő szélén álló
épületbe, aztán jelentkeztek a nyilvántartási hivatal munkaügyi irodájában.
Mivel a másik két űrhajó már jóval a Santa Maria előtt megérkezett,
pontosan meghatározták a folyamatot, miként fognak bekapcsolódni az
elítéltek az Új Éden életébe. Gyakorlatilag pár percet vett csak igénybe, hogy
Kimberleyt, aki ápolóként valóban kiemelkedő teljesítményt nyújtott, a
központi kórházba osszák be.
Eponine–nal az iskolafelügyelő és még négy tanár beszélgetett el, mielőtt
felvették a Központi Gimnáziumba. Az új állás mindennap rövid vonatutazást
igényelt oda–vissza, míg a Hakonei Középiskolába akár gyalog is bejárhatott
volna. Eponine azonban úgy gondolta, megéri a plusz fáradság. Kifejezetten
szimpatikus volt neki a gimnázium igazgatója és tanári kara.

♦♦♦♦
 A kórházban dolgozó hét másik orvos eleinte tartott a két elítélttől,
különösen dr. Robert Turnertől, akinek az aktája rejtetten utalt a brutális
gyilkosságokra, az enyhítő körülményekről viszont nem tett említést. Ám
nagyjából egy hét elteltével, mikorra mindenki számára egyértelművé vált a
férfi rendkívüli ügyessége, szaktudása és professzionalizmusa, az
alkalmazottak egyhangúlag őt választották kórházigazgatónak. Dr. Turnert
egészen meglepte a belé vetett bizalom, és rövid beiktatási beszédében
megesküdött, hogy minden erejét és tudását a kolónia boldogulásának fogja
szentelni.
Első hivatalos intézkedéseként azt javasolta az ideiglenes kormánynak,
hogy az Új Éden minden polgárát teljes körű orvosi vizsgálatnak vessék alá,
hogy naprakésszé tegyék a személyes egészségügyi kartonokat. Amikor
elfogadták az indítványát, dr. Turner a Tiassókat vetette be orvosi
asszisztensként. A biotok végezték el a rutinvizsgálatokat és gyűjtötték össze
az orvosok számára az elemzésre váró adatokat. Dr. Turner, aki jól emlékezett
a dallasi városi kórházak elsőrangú belső adathálózatára, ezzel párhuzamosan
munkához látott az Einsteinnekkel, hogy megtervezzen egy teljesen
számítógépesített rendszert, amelynek segítségével nyomon követhetik a
telepesek egészségi állapotát.
Egyik este, miután a Santa Maria már harmadik teljes hete
összekapcsolódott a Rámával, Eponine épp szokás szerint egyedül üldögélt
otthon (Kimberley Henderson napirendje addigra végleg kialakult, és szinte
sosem ment haza a lakásba; ha épp nem a kórházban dolgozott, akkor Tosio
Nakamurával és az ő haverjaival szórakozott), amikor megszólalt a
videotelefonja. Malcolm Peabody arca jelent meg a képernyőn. – Eponine –
szólalt meg halkan a férfi –, egy szívességet szeretnék kérni tőled.
– Mi lenne az, Malcolm?
– Kábé öt perccel ezelőtt dr. Turner felhívott a kórházból. Azt mondja,
„rendellenességek” mutatkoztak az egészségügyi adataimban, amiket a múlt
héten a biotok rögzítettek. Azt szeretné, ha bemennék egy alaposabb
kivizsgálásra.
Eponine másodpercekig türelmesen várakozott. – Nem értem, mire
akarsz kilyukadni – szólalt meg végül. – Milyen szívességre gondolsz?
Malcolm mély lélegzetet vett. – Biztosan valami komoly, Eponine. Most
rögtön látni szeretne... Eljönnél velem?
– Most? – kérdezte Eponine, és az órájára pillantott. – Már majdnem
éjjel tizenegy óra van. – Hirtelen eszébe jutott, hogy Kimberley Henderson
korábban amiatt panaszkodott, hogy dr. Turner egy „munkamániás, aki
majdnem olyan rossz, mint azok a robot ápolók”. Eponine előtt ezzel együtt
fel–rémlettek a bámulatosan kék szemek.
 – Rendben – mondta aztán Malcolmnak. – Tíz perc múlva várlak az
állomáson.
Eponine nem sokszor ment még el otthonról éjszaka. Amióta megkapta a
tanári állást, az estéit többnyire az óraterveinek kidolgozásával töltötte. Egyik
szombat este Kimberleyvel, Tosio Nakamurával és még jó pár ismerősükkel
elmentek a nemrégiben nyílt japán étterembe. Az ételt azonban furcsának
találta, a társaság zömében távol–keletiekből állt, és több férfi is, miután kissé
beivott, szánalmas kísérleteket tett, hogy felszedje őt. Kimberley leszidta,
amiért annyira „válogatós és kimért”, de Eponine ezek után rendre nemet
mondott, amikor a szobatársa szórakozni hívta.
Eponine már Malcolm előtt odaért az állomásra. Amíg várakozott,
eltöprengett azon, az emberek jelenléte mennyire megváltoztatta a település
jellegét. „Lássuk csak – merengett a Pinta négy hónapja érkezett, a Nina öt
héttel azután. Mostanra mindenütt boltok nyitottak az állomás környékén és
magában a faluban is. Az emberi lét kellékei. Ha még egy–két évig itt
maradunk, meg sem lehet majd különböztetni ezt a helyet a Földtől.”
Malcolm idegesen viselkedett, és szokatlanul beszédesnek mutatkozott a
rövid vonatút alatt. – Tudom, hogy a szívemmel van gond, Eponine – mondta.
– Rengetegszer éreztem szúró fájdalmat itt, amióta Walter meghalt. Eleinte azt
hittem, csak képzelődöm.
– Ne aggódj! – nyugtatgatta a barátját Eponine. – Fogadok, hogy semmi
komoly.

♦♦♦♦

Eponine–nak nehezére esett nyitva tartania a szemét. Már hajnali három

is elmúlt. Malcolm mellette szendergett a pádon. „Mit csinálhat ennyi ideig ez
az orvos? – tűnődött el. – Azt mondta, nem tart soká.”
Nem sokkal azután, hogy megérkeztek, dr. Turner számítógépes
sztetoszkóppal meghallgatta Malcolm szívét, aztán azzal az indokkal, hogy
„alaposabban meg kell vizsgálnia”, átvitte őt a kórház egy elkülönített részébe.
Malcolm egy órával később tért vissza a váróterembe. Eponine csupán pár
pillanatra láthatta az orvost, amikor dr. Turner kilépett a rendelő ajtaján, hogy
behívja Malcolmot a vizsgálatra.
– Ön Mr. Peabody barátja? – kérdezte hirtelen egy hang. Eponine
bizonyára elbóbiskolt. Amikor kitisztult a látása, a gyönyörű kék szemek alig
egy méterről bámultak rá. Az orvos fáradtnak és zaklatottnak tűnt.
– Igen – válaszolta halkan Eponine, nehogy felébressze a vállán
szendergő férfit.
– Mr. Peabody hamarosan meghal – jelentette ki dr. Turner. –
Valószínűleg két héten belül.
Eponine érezte, hogy a vér kiszökik az arcából. „Jól hallottam? –
gondolta. – Tényleg azt mondta, hogy Malcolm két héten belül meghal?”
Eponine szóhoz sem jutott a döbbenettől.
– Rengeteg támogatásra lesz szüksége – folytatta dr. Turner. Egy
pillanatra megállt, Eponine–t bámulta. Vajon azt próbálta felidézni, korábban
hol láthatta őt? – Tud majd segíteni neki? – kérdezte végül.
– Azt... azt hiszem – válaszolta Eponine.
Malcolm fészkelődni kezdett. – Fel kell ébresztenünk – mondta az orvos.
Semmilyen érzelmet nem lehetett felfedezni dr. Turner tekintetében.
Rezzenetlen arccal adta elő a diagnózisát – vagyis a megállapítását. „Kimnek
igaza van – állapította meg magában Eponine. – Ugyanolyan automata, mint
azok a Tiasso robotok.”
Az orvos javaslatára Eponine átkísérte Malcolmot a folyosó végén lévő,
orvosi műszerekkel telerakott szobába. – Intelligens lehetett – fordult dr.
Turner Malcolmhoz –, aki a felszerelést hozatta a Földről. Habár a személyzet
létszáma korlátozott, a diagnosztizáló eszközök elsőrangúak.
Hármasban odamentek egy nagyjából egyméteres oldalú átlátszó
kockához. – Ezt a bámulatos eszközt szervkivetítőnek hívják. A legapróbb
részletekig képes rekonstruálni az emberi test főbb szerveit. Amit most
láthatunk, ha belenézünk, az az ön szívének számítógépes grafikai ábrázolása,
Mr. Peabody, ahogyan azt kilencven perccel ezelőtt láthattam, amikor a
véredényeibe fecskendeztem a kontrasztanyagot.
Dr. Turner az egyik szomszédos szobára mutatott, ahol Malcolm minden
jel szerint vizsgálatokon esett át. – Miközben azon az asztalon ült – folytatta –,
másodpercenként egymilliószor letapogatta önt azzal a hatalmas lencsével
felszerelt gép. A kontrasztanyag helyzetéből és a másodperc törtrészéig tartó
milliárdnyi letapogatás eredményeiből az ön szívének rendkívül pontos,
háromdimenziós képét alkották meg. Ezt láthatja most annak a kockának a
belsejében.
Dr. Turner rövid szünetet tartott, gyorsan félrepillantott, aztán Malcolmra
emelte a tekintetét. – Nem szeretném megnehezíteni a dolgát, Mr. Peabody –
tette hozzá halkan –, mindössze azt akartam elmagyarázni, hogyan tudtam
megállapítani, mi a baj önnel. Hogy megértse, nem történt tévedés.
Malcolm tekintetéből rettegés sugárzott. Az orvos kézen fogta, és egy
adott ponthoz vezette a kocka mellett. – Nézze csak, a szív hátsó felén,
egészen fölül! Látja a szövetek furcsa szövedékét és bordázódását? Azok az ön
szívének izmai, és helyrehozhatatlanul elsorvadtak.
Malcolm szinte egy örökkévalóságig meredt a kockába, aztán leszegte a
fejét. – Meg fogok halni, doktor úr? – kérdezte alázatosan.
 Robert Turner megfogta a betege másik kezét is. – Igen, Malcolm. A
Földön valószínűleg felvennénk a szívátültetésre várók listájára, itt azonban ez
szóba sem jöhet, mivel sem a megfelelő felszerelés, sem alkalmas donor nem
áll a rendelkezésünkre... Ha kívánja, felnyithatom, és a saját szememmel is
megvizsgálhatom a szívét. Ám felettébb valószínűtlen, hogy bármi olyasmit
látnék, ami változtat a prognózison.
Malcolm a fejét csóválta. Könnyek csurogtak végig az arcán. Eponine
átkarolta az apró termetű férfit, és maga is sírva fakadt. – Sajnálom, hogy ilyen
sok időbe telt felállítani a diagnózist – jegyezte meg dr. Turner –, de egy
ennyire súlyos esetben abszolút bizonyosságot kellett szereznem.
Pillanatokkal később Malcolm és Eponine megindult a kijárat felé.
Malcolm hátrafordult. – És most mihez kezdjek? – kérdezte az orvostól.
– Bármihez, amiben örömét leli – felelte dr. Turner.

♦♦♦♦

Miután távoztak, dr. Turner visszament az irodájába, ahol Malcolm

Peabody egészségügyi adatainak és életfunkció–görbéinek kinyomtatott lapjai
hevertek szanaszét az íróasztalán. Az orvost aggodalommal töltötte el az eset.
Gyakorlatilag biztosra vette – határozottan mindaddig nem állapíthatta meg,
amíg el nem végezte a boncolást –, hogy Peabody ugyanabban a
szívbetegségben szenved, amely Walter Brackennel végzett a Santa Marián.
Éveken át – a georgiai fegyházbüntetésük kezdete óta – közeli barátok voltak.
Valószerűtlennek tűnt, hogy véletlenül kapták el mindketten ugyanazt a
szívbetegséget. Ám ha nem véletlenül történt, akkor a kór nyilvánvalóan
fertőző.
Robert Turner a fejét ingatta. Bármilyen betegség, ami a szívet támadja
meg, nyugtalanító. De egy olyan, amelyet egyik beteg átadhat a másiknak?
Vészjóslóan félelmetes.
Rettenetesen kimerült. Mielőtt az íróasztalára hajtotta volna a fejét, dr.
Turner listát készített a szívbetegséget okozó vírusokkal kapcsolatos minden
szakirodalomról, amit később elő akart hívni az adatbázisból. Majd pillanatok
alatt elaludt.
Negyedórával később a telefon riasztotta fel. A vonal túlsó végén egy
Tiasso beszélt, aki a sürgősségi osztályról hívta. – Két García egy emberi
holttestet talált a Sherwoodi erdőben – közölte –, és már úton vannak ide. Az
átküldött képekből ítélve azt állapítottam meg, hogy a személyes
beavatkozására lesz szükség.
Dr. Turner bemosakodott, újra felvette a köpenyét, és pár pillanattal
azelőtt ért a sürgősségi osztályra, hogy a két García megérkezett a holttesttel.
Bármennyire sok mindent megtapasztalt már, dr. Turner kénytelen volt
elfordítani a fejét az iszonyatosan megcsonkított tetemtől. A fejet szinte
teljesen elválasztották a törzstől – mindössze egy bőrcafat tartotta –, az arcot a
felismerhetetlenségig szétverték és összevagdalták. Ezenkívül a nadrágon a
lágyékrészen egy véres, mély lyuk tátongott.
Két Tiasso rögtön munkához látott, lemosták a vért, és előkészítették a
tetemet a boncoláshoz. Dr. Turner leült, távol a látványtól, és megírta az Új
Éden első halálozási jegyzőkönyvét.
– Hogy hívták? – kérdezte a biotoktól.
Az egyik Tiasso átvizsgálta, ami a férfi ruhájából megmaradt, és
megtalálta a NÜB–igazolványát.
– Danni – felelte a biot. – Marcello Danni.
EPITHALAMION
 1
A Positanóból érkező vonat tele volt. A Shakespeare–tó partján lévő kis
állomáson, félúton Beauvois felé megállt, és kiözönlött belőle a rengeteg
ember és biot. Sokan közülük piknikes kosárral, pokróccal és kempingszékkel
a kezükben érkeztek. Néhány kisebb gyerek megiramodott a tavat körülvevő
sűrű, frissen nyírt gyep felé. Nevetve és bukdácsolva rohantak le a
vasútállomást a vízzel összekötő százötven méteres, lágy ívű lejtőn.
Azok számára, akik nem akartak a füvön ülni, fatribünöket állítottak fel a
stéggel szemben, mely ötven méternyire benyúlt a vízbe, mielőtt
négyszögletes terasszá szélesedett, ahová mikrofont, szónoki emelvényt és
több széket állítottak. A tűzijáték végeztével Vatanabe kormányzó itt fogja
elmondani letelepedésnapi beszédét.
A Vatanabe és Wakefield család a tribünöktől negyven méterre hosszú,
kék–fehér abrosszal leterített asztalt helyezett el. Az asztalon különféle
csipegetnivalókat rendeztek el ízlésesen. Alatta itallal megtöltött hűtőpalackok
sorakoztak. A családtagjaik és a közeli ismerőseik gyűltek köréjük, és vagy
ettek, vagy játszottak, vagy élénk beszélgetést folytattak egymással. Két
Lincoln biot járt körbe a társaságban, és kínálta az asztaltól és hűtőpalackoktól
túl messze állókat itallal és falatnyi szendvicsekkel.
Délutánra felmelegedett a levegő. Valójában túlságosan is meleg volt, a
harmadik kivételesen forró nap egymás után. Ám ahogy a mesterséges nap
lassan végigjárta miniatűr pályáját a fejük fölé boruló kupolában, a
Shakespeare–tó partján összegyűlt, várakozással teli tömeg elfeledkezett a
hőségről.
Az utolsó vonat csupán percekkel az előtt futott be, hogy teljesen
besötétedett. A szerelvény az északra fekvő Középváros állomásáról érkezett a
Hako–néban és San Miguelben lakó telepesekkel. Csak kevés későn jövő
akadt. A legtöbben már idejében eljöttek, hogy a gyepen megterítsenek a
piknikhez. Eponine az utolsó vonattal utazott. Eredetileg úgy tervezte, hogy el
sem jön az ünnepségre, ám az utolsó pillanatban meggondolta magát.
Eponine zavartnak tűnt, amikor az állomás peronjáról a fűre lépett. Az a
rengeteg ember! „Biztosan az összes Új Éden–i itt lehet” – gondolta. Egy
pillanatig azt kívánta, bárcsak el se jött volna. Mindenkit barátok és
családtagok vettek körül, neki viszont senkije sem volt.
Ellie Wakefield éppen patkódobásban mérte össze az erejét Benjyvel,
amikor Eponine leszállt a vonatról. A lány rögtön felismerte a tanárát, bármily
messze állt tőle, mivel vörös karszalagot viselt. – Megjött Eponine, anya –
rohant oda a hírrel Nicole–hoz. – Idehívhatom közénk?
– Hát persze – felelte Nicole.
A hangosbeszélőből felharsanó hang szakította félbe a kis létszámú
zenekar előadását, hogy bejelentse, tíz perc múlva kezdetét veszi a tűzijáték.
Itt–ott tapsolni kezdtek.
– Eponine! – kiáltotta Ellie. – Itt vagyunk! – Majd integetni kezdett.
Eponine hallotta, hogy szólítják, de a szürkületben csak homályosan
látott.
Pár pillanattal később megindult Ellie irányába. Útközben véletlenül
nekiment egy kisgyereknek, aki egymagában totyogott a fűben. – Kevin! –
visította az édesanyja. – Ne menj közel hozzá!
Egy pillanattal később egy termetes szőke férfi megragadta a kisfiút, és
felkapta Eponine elől. – Nem szabadna itt lennie – jelentette ki. – Nincs helye
a tisztességes emberek között.
Eponine némileg felzaklatva folytatta útját Ellie felé, aki a gyepen át
közeledett felé. – Menjen haza, Negyvenegyes! – kiáltotta oda neki egy nő, aki
szemtanúja volt az előbbi esetnek. Egy kövér, gumós orrú kisfiú ujjal
mutogatott Eponine–ra, és odasúgott valamit a húgának.
– Annyira örülök, hogy látlak – lelkendezett Ellie, amikor odaért a
tanárához. – Ugye odajössz hozzánk, és eszel velünk valamit?
Eponine bólintott. – Sajnálom ezt a sok embert – mondta Eponine
kellően hangosan ahhoz, hogy körülötte mindenki hallja. – Szégyen, hogy
ennyire tudatlanok.
Ellie a nagy asztalhoz vezette Eponine–t, és bemutatta őt a társaságnak.
– Hahó, mindenki, aki még nem ismerné, ő a tanárom és a barátom,
Eponine. Nincs családneve, szóval senki ne érdeklődje meg tőle, hogy mi az!
Eponine és Nicole korábban már többször találkoztak. Kölcsönösen
üdvözölték egymást, miközben a Lincoln csíkokra vágott zöldséggel és
üdítővel kínálta Eponine–t. Nai Vatanabe csak azért is odavitte két ikerfiát, a
második születésnapjukat alig egy héttel korábban megünneplő Keplert és
Galileót az újonnan érkezőhöz. A Positanóból érkezett telepesek népes
csoportja figyelte, ahogy Eponine a karjába veszi Keplert. – Cép – gügyögte a
kisfiú, és Eponine arcára mutatott.
– Nagyon nehéz lehet – mondta franciául Nicole, és fejével a bamba
bámészkodók felé bökött.
– Oui – felelte Eponine. „Nehéz? – gondolta. – Ez enyhén szólva is
finom fogalmazás. A »teljességgel lehetetlen« kicsivel pontosabban
jellemezné a helyzetet. Nem elég, hogy elkaptam valami szörnyűséges
betegséget, amibe valószínűleg belehalok. Nem. Ezenkívül karszalagot is kell
viselnem, hogy mások távol tarthassák magukat tőlem, ha úgy gondolják.”
Max Puckett felpillantott a sakktábláról, és észrevette Eponine–t. –
Helló, hogy s mint? – üdvözölte. – Biztosan maga az a tanárnő, akiről annyit
hallottam már.
– Bemutatom Maxet– mondta Ellie, és odatessékelte Eponine–t a
férfihoz.
– Folyton flörtöl, de teljesen ártalmatlan. Az idősebb úriember pedig, aki
ránk sem hederít, Pjotr Miskin bíró... Jól ejtettem a nevét, bíró uram?
– Hát persze, jól, kisasszony – felelte Miskin bíró, miközben tekintetét
egy pillanatra sem vette le a sakktábláról. – A fenébe is, Puckett, mire készülsz
azzal a huszárral? Szokás szerint vagy ostoba, vagy zseniális a taktikád, és
képtelen vagyok eldönteni, melyik lehet.
A bíró végül felnézett, meglátta Eponine vörös karszalagját, és
feltápászkodott. – Sajnálom, kisasszony, igazán sajnálom – mondta. – Épp
eleget kénytelen elviselni anélkül is, hogy még az ilyen öreg szivarokkal is
meggyűljön a baja, akik oda sem figyelnek kegyedre.
Alig egy perccel azelőtt, hogy megkezdődött a tűzijáték, a tó nyugati
partja felől közelgő hatalmas jacht bukkant fel. A hosszú fedélzeten élénk
színű lámpák és csinos lányok szolgáltatták a dekorációt. A hajó oldalát a
Nakamura felirat díszítette. A fő fedélzet felett Eponine Kimberley Hendersont
és Tosio Nakamurát pillantotta meg a kormánynál.
A jachton utazók leintegettek a partra. Patrick Wakefield izgatottan
odaszaladt az asztalhoz. – Nézd, anya – mondta –, Katie is ott van a hajón!
Nicole feltette a szemüvegét, hogy jobban lásson. Valóban a lánya
integetett a fedélzetről egy bikiniben. – Már csak ez hiányzott – mormolta
maga elé, ahogy az első rakéták felrobbantak a fejük fölött, és színekkel és
világossággal töltötték meg az eget.

♦♦♦♦

– Ma három esztendeje történt – fogott hozzá a beszédéhez Kendzsi

Vatanabe –, hogy a Pintáról érkező felderítőcsoport először lépett be ebbe az
új világba. Egyikünk sem tudta, mire számíthatunk. Mindannyian eltűnődtünk
azon, különösen az első két hosszú hónap során, amikor napi nyolc órát
töltöttünk a szomnáriumban, hogy lehetséges lesz–e valaha is normálisra
emlékeztető életet élnünk itt, az Új Édenben.
Kezdeti félelmeink alaptalannak bizonyultak. Idegen vendéglátóink,
bárkik legyenek is ők, egyszer sem avatkoztak bele az életünkbe. Könnyen
lehet, hogy amint azt Nicole Wakefield és mások is felvetették, folyamatosan
megfigyelés alatt tartanak minket, a jelenlétüket mégsem érzékeljük
semmilyen módon. A kolóniát magában foglaló Ráma űrhajó elképzelhetetlen
sebességgel száguld az általunk Tau Cetinek nevezett csillag felé. A kolónián
belül e rendkívüli külső körülmények alig befolyásolják mindennapi
tevékenységünket.
A szomnárium előtt – amikor még egyszerű utazóknak számítottunk a
saját csillagunk, a Nap körül keringő bolygórendszerben – sokan közülünk úgy
gondolták, hogy a „megfigyelési időszak” rövidnek bizonyul majd. Úgy
hittük, hogy néhány hónap elteltével visszavisznek minket a Földre, esetleg
eredeti úti célunkra, a Marsra, a harmadik Ráma űrhajó pedig elődeihez
hasonlóan eltűnik a világűr végtelen mélységeiben. Ám navigátoraink közlése
szerint ebben a pillanatban is, miközben itt állok önök előtt, még mindig
hozzávetőlegesen a fénysebesség felével távolodunk a Naptól, ahogyan már
két és fél éve folyamatosan. Ha abban a szerencsében lenne részünk, hogy
egyszer visszatérhetünk a saját Naprendszerünkbe, erre legkorábban is évek
múltán kerülhet sor.
Ezek a tényezők határozzák meg mai, utolsó letelepedésnapi beszédem
témáját. Az üzenet egyszerű: telepestársaim, teljességgel a mi feladatunk a
sorsunk alakítása. A kis világunkat eredetileg megalkotó bámulatos hatalomtól
nem várhatjuk, hogy megóvjon minket a saját hibáinktól. Úgy kell bánnunk az
Új Édennel, mintha mostantól ez lenne a saját és gyermekeink állandó otthona.
Tőlünk függ, milyen életminőséget biztosítunk magunknak most és az
eljövendő nemzedékek számára is.
Jelenleg több kihívással kell szembenéznie a kolóniának. Nem véletlenül
neveztem kihívásnak, nem pedig problémáknak ezeket. Ha együtt
munkálkodunk, megfelelhetünk e kihívásoknak. Ha alaposan megfontoljuk
minden tettünk hosszú távú következményeit, a helyes döntéseket fogjuk
meghozni. Ha azonban képtelenek vagyunk megérteni a „közjónak” és „a
belső szükségletek késleltetett kielégítésének” fogalmát, akkor sanyarú sors
vár az Új Éden lakóira.
Hadd illusztráljam egy példával ezt! Richard Wakefield a televízióban és
nyilvános fórumokon is elmagyarázta, hogy az időjárásunkat szabályozó
főrendszer az élőhelyünk légköri viszonyait illető bizonyos előfeltételezéseken
alapul. Konkrétabban, az időjárás–szabályzó algoritmus adottnak veszi, hogy
mind a szén–dioxid–kibocsátás, mind a koromrészecskék koncentrációja egy
meghatározott szint alatt marad. Nem szükséges pontosan érteni a dolog
matematikáját ahhoz, hogy megállapíthassuk: az élőhelyünk kívülről bevitt
adatait meghatározó számítások nem lehetnek helytállóak, ha az azok alapjául
szolgáló feltételezett értékek nem pontosak.
Nem áll szándékomban tudományos kiselőadást tartani egy felettébb
összetett témáról. Inkább az irányelvekről szeretnék beszélni. Mivel a legtöbb
tudósunk úgy véli, hogy az elmúlt négy hónap szokatlan időjárása a légkörben
felhalmozódott szén–dioxid és korom következménye, kormányzatom
határozott javaslatokat dolgozott ki, hogy megoldhassuk ezeket a kéréseket. A
szenátus azonban minden ajánlásunkat elutasította.
És miért? Indítványunkat, hogy fokozatosan tiltsuk be a kandallókat,
melyek eleve teljesen szükségtelenek az Új Édenben, a „személyi szabadság
korlátozásaként” bélyegezték meg. Gondosan kidolgozott javaslatunkat, hogy
részben állítsuk vissza a GáCsE hálózatot, hogy ellensúlyozzuk a Sherwoodi
erdő és az északi mezőségek bizonyos hányadának beépítését, úgyszintén
leszavazták. Az ok? Az ellenzék azzal érvelt, hogy a kolónia nem rendelkezik
a szükséges erőforrásokkal a feladat megvalósításához, ráadásul a GáCsE
hálózat egyes szakaszai által elhasznált energia a háztartási áramfogyasztás
fájdalmasan szigorú korlátozását vonná maga után.
Hölgyeim és uraim, nevetségesen rövidlátó taktika a homokba dugni a
fejünket, és abban reménykedni, hogy ezek a környezeti problémák önmaguk–
tól megoldódnak. Valahányszor elhalasztjuk a tevőleges intézkedéseket, egyre
komolyabb jövőbeni nehézségek elé állítjuk a kolóniát. Nem tudom elhinni,
hogy önök közül olyan sokan feltétlenül hisznek az ellenzék vágyálmában,
hogy előbb–utóbb sikerül kiderítenünk, valójában hogyan működnek az
idegenek időjárás–szabályzó algoritmusai, és a magasabb szén–dioxid– és
koromszintekhez igazíthatjuk azokat. Micsoda elképesztő önteltség!...
Nicole és Nai azt figyelték, miféle reakciókat vált ki Kendzsi beszéde.
Támogatói közül sokan arra buzdították Kendzsit, hogy könnyed hangvételű,
derűlátó beszédet mondjon, és kerülje a kritikus kérdéseket. A kormányzót
azonban nem lehetett eltántorítani szándékától, hogy beszédében
jelentőségteljes témákkal foglalkozzon.
– Elveszítette őket – súgta Nicole füléhez hajolva Nai. – Túlságosan
kioktató.
Egyértelmű türelmetlenkedés érződött a tribünök felől, ahol nagyjából a
lakosság fele foglalt helyet. A Nakamura jacht, amely a tűzijáték alatt a part
közelében horgonyozott, jelentőségteljesen távozott, amint Vatanabe
kormányzó belekezdett a beszédébe.
A környezetről Kendzsi most az RV–41 retrovírusra tért át. Mivel a
kérdés komoly szenvedélyeket gerjesztett a kolóniában, a hallgatóság
észrevehetően nagyobb érdeklődést tanúsított a beszéd iránt. A kormányzó
elmagyarázta, hogy az Új Éden orvosai dr. Robert Turner vezetésével milyen
komoly lépéseket tettek a betegség megismerése felé, ám még mindig kiterjedt
kutatásokat kell végezniük annak kiderítésére, hogyan kezelhető. Ezután
elítélően nyilatkozott a hisztériáról, amely az ő vétója ellenére is elfogadtatta a
határozatot, amely a testükben RV–41 antitesteket hordozók mindegyikét
vörös karszalag állandó viselésére kötelezte.
– Pfúj! – ordította a piknikezők egy – többségében távol–keletiekből álló
–csoportja a lelátó Nicole–tól és Naitól messzebb eső oldaláról.
– ...Ezeknek a szegény, szerencsétlen embereknek épp elég gyötrelmet
kell elviselniük... – folytatta Kendzsi.
– Kurvák és buzik! – kiabált közbe egy férfi Wakefieldék és Vatanabéék
társasága mögül. A körötte állók nevettek és tapsoltak.
– ...Dr. Turner többször is megerősítette, hogy a betegség, akárcsak a
legtöbb retrovirus, kizárólag vér és ondó útján terjed...
A tömeg egyre kezelhetetlenebbé vált. Nicole remélte, hogy Kendzsi
észreveszi ezt, és rövidre fogja a mondandóját. A férfi eredetileg azt tervezte,
hogy arra is kitér, mennyire bölcs dolog (vagyis épp hogy badarság) a Ráma
Új Édenen kívül eső területeire is kimerészkedni, hogy megtudják, mit találnak
ott, de egyértelmű volt számára, hogy a tömeg már nem figyel rá.
Vatanabe kormányzó pillanatnyi szünetet tartott, majd fülsértően
belefütyült a mikrofonba. Ez ideiglenesen lecsendesítette a hallgatóságát. –
Csupán néhány észrevételem lenne még – mondta –, és ezek senkit sem
sérthetnek...
Amint tudják, feleségem, Nai ikerfiúknak adott életet. Úgy érezzük,
gazdagon megjutalmazott minket az ég. Ezen a letelepedésnapi ünnepen arra
kérek mindenkit, hogy gondoljon a saját gyerekeire, és képzeljen el egy
jövőbeli Letelepedés Napját száz, vagy akár ezer év múlva. Képzeljék el, hogy
szemtől szemben állnak az utódaikkal, a gyermekeik gyermekeinek a
gyermekeivel. Miközben velük beszélgetnek és átölelik őket, tiszta szívvel
mondhatják majd nekik, hogy a lehetőségeikhez mérten mindent megtettek
azért, hogy olyan világot hagyjanak rájuk örökül, amelyben meglelhetik a
boldogságukat?

♦♦♦♦

Patrick ismét fellelkesült. Épp mielőtt véget ért volna a piknik, Max
meginvitálta őt, hogy az éjszakát és a másnapot töltse a Puckett–farmon. – A
következő egyetemi szemeszter csak szerdán kezdődik – magyarázta az ifjú az
édesanyjának. – Elmehetek? Hadd menjek!
Nicole még mindig nem tette túl magát a tömeg Kendzsi beszédére adott
ellenséges reakcióján, és először nem is értette, mit akar tőle a fia. Miután
megkérte, hogy még egyszer adja elő a kérését, Maxre pillantott. – Megígéred,
hogy vigyázol rá?
Max Puckett szélesen elmosolyodott, és bólintott. Max és Patrick
megvárta, amíg a biotok teljesen feltakarítják a gyepről a szemetet, aztán
együtt elindultak az állomásra. Fél órával később már Középváros
vasútállomásán várták a ritka járatot, amely közvetlenül a mezőgazdasági
vidékre szállította az utasokat. A szemközti peronon Patrick egyetemista
társainak egy csoportja szállt fel épp a Hakonéba induló szerelvényre. – Neked
is jönnöd kellene! –kiáltott oda Patricknak az egyik fiú. – Egész éjjel mindenki
ingyen ihat.
Max figyelte, ahogy Patrick tekintete követte a vonatra felszálló társait. –
Jártál már Vegasban?
– Még nem, uram – felelte a fiú. – Anya és apa...
– Szeretnél elmenni?
Patrick tétovázása mindent elárult Maxnek. Pár másodperccel később
felszálltak a vidám társasággal Hakonéba induló szerelvényre. – Jómagam
nem kedvelem túlzottan a helyet – jegyezte meg Max utazás közben. –
Túlságosan hamisnak, túlságosan felületesnek tűnik nekem... De egyértelműen
érdemes megnézni, és nem rossz hely, ha az ember egymagában indul
szórakozni.
Alig több mint két és fél évvel korábban, nem sokkal azután, hogy véget
értek a legsürgősebb munkák, Tosio Nakamura helyesen arra a következtetésre
jutott, hogy a telepesek minden bizonnyal még hosszú ideig az Új Édenben és
a Rámán maradnak. Nakamura már jóval az alkotmányozó bizottság első ülése
és Nicole des Jardins Wakefield ideiglenes kormányzóvá választása előtt
eldöntötte, hogy ő lesz a kolónia leggazdagabb és legbefolyásosabb
személyisége. A Földtől a Marsig tartó út alatt a Santa Marián utazó
fegyencekből kialakított támogatói bázist kibővítve, a kolónia bankjainak és
saját pénznemének megteremtése után rögtön elkezdhette kiépíteni a
birodalmát.
Nakamurának meggyőződése volt, hogy az Új Édenben mindenekelőtt a
gyönyört és izgalmat nyújtó termékeket érdemes forgalmazni. Első
vállalkozása, egy kisebb kaszinó, azonnali sikernek bizonyult. Ezután
megvásárolta a Hakonétól keletre fekvő mezőgazdasági földek egy részét, és
megépítette a kolónia első szállodáját, benne a rögtön a haliból nyíló második,
nagyobb kaszinóval. Ehhez hozzácsatolt egy bensőséges kis klubot, melyben
japán módra képzett pincérnők szolgáltak fel, majd egy harsányabb lányklubot
is nyitott. Bármibe fogott, sikert ért el vele. Ügyes befektetéseivel Nakamura
hamarosan olyan helyzetbe került, hogy nem sokkal Kendzsi Vatanabe
kormányzóvá választása után vételi ajánlatot tehetett a Sherwoodi erdő
egyötödére. Az így befolyó pénzösszeg lehetővé tette a kormánynak, hogy ne
kelljen megemelnie az adókat, ami – az RV–41 kutatások első fázisának
finanszírozásához – amúgy szükséges lett volna.
 Az egyre jobban erőre kapó erdő fáinak egy részét kivágták, és
Nakamura palotáját építették fel a helyére egy új, csillogó–villogó szállodával
és kaszinóval, egy szórakoztatóközponttal, egy étteremkomplexummal és
számos klubbal együtt. Hogy megszilárdítsa monopóliumát, Nakamura
elszántan (és eredményesen) lobbizott azért, hogy törvénnyel korlátozzák
Hakone környékére a szerencsejátékokat. A gorillái ezután minden leendő
vállalkozót meggyőztek, hogy a szerencsejáték területén senkinek sem
érdemes versenyre kelnie a „japcsi királlyal”.
Amikor hatalmát már senki sem kérdőjelezhette meg, Nakamura
engedélyezte a társainak, hogy próbálkozzanak a prostitúcióval és a
kábítószerekkel, melyek egyike sem számított törvényellenesnek az Új Éden
társadalmában. Vatanabe kormányzási ciklusának vége felé, amikor a kormány
politikája egyre inkább ütközött a személyes törekvéseivel, Nakamura úgy
határozott, hogy a kormányt is az uralma alá kell hajtania. Az unalmas poszttal
járó terhekre viszont nem vágyott. Egy balekra volt szüksége. Ezért maga
mellé állította Ian Macmillant, a Pinta balsorsú exparancsnokát, aki a futottak
még kategóriában végzett a Kendzsi Vatanabe által megnyert kormányzói
választáson. Nakamura a kormányzóságot ajánlotta fel a skót férfi hűségéért
cserébe.
Az egész kolóniában nem akadt Vegashoz fogható hely. Az Új Éden
eredeti épületeit, melyeket még Wakefieldék és a Sas terveztek, kivétel nélkül
a letisztultság és a végletekig vitt funkcionalitás jellemezte. Vegas minden
elemében eltúlzott, rikító és összevissza volt – az építészeti stílusok kusza
keveréke. Ugyanakkor tagadhatatlanul izgalmas, és az ifjú Patrick O’Toole
láthatóan ámuldozott, amikor Max Puckettel beléptek az épületegyüttes külső
kapuján.
– Hűha! – mondta, ahogy a díszkapu felett villogó hatalmas feliratot
bámulta.
– Cseppet sem szeretném lehűteni a lelkesedésedet, fiam – jegyezte meg
Max, miközben rágyújtott –, de az az energiamennyiség, ami ennek a
feliratnak a működtetéséhez szükséges, majdnem egy négyzetkilométernyi
GáCsE áramellátását tudná biztosítani.
– Mintha a szüléimet hallanám – felelte Patrick.
Mielőtt bementek volna a kaszinóba vagy valamelyik klubba,
mindenkinek be kellett jelentkeznie a központi nyilvántartásba. Nakamura
egyetlen tétet sem szalasztott el. Pontos nyilvántartással rendelkezett arról,
mivel töltötték az idejüket a Vegasba látogatók, valahányszor betértek
valahova. Ekképp Nakamura tudta, az üzlet mely ágazatait kell fejlesztenie, és
ami még ennél is fontosabbnak számított, minden egyes vendégének ismerte a
legfőbb és kedvenc szenvedélyét (vagy szenvedélyeit).
 Max és Patrick bementek a kaszinóba. Miközben a két kockaasztal
egyikénél ácsorogtak, Max megpróbálta elmagyarázni Patricknek a játék
szabályait. Patrik azonban egyszerűen nem tudta levenni a szemét a lenge
öltözetű italoslányokról.
– Lefektettek már, fiam? – kérdezte Max.
– Tessék, uram? – válaszolta Patrick.
– Megismerted már a szexet? Közösültél már nővel?
– Még nem, uram – felelte a fiatalember.
Valami azt súgta Maxnek, hogy nem az ő dolga lenne bevezetni az ifjút a
gyönyör világába. Ugyanez a hang arra is emlékeztette őt, hogy ez itt az Új
Éden, és nem Arkansas, máskülönben átvitte volna Patricket a Xanaduba, és
befizette volna élete első menetére.
Több mint százan szórakoztak a kaszinóban, ami a kolónia méreteihez
képest hatalmas tömegnek számított, és úgy tűnt, mindenki jól érzi magát. A
pincérnők valóban ingyen italokat osztogattak – Max elvett egy margaritát, és
átnyújtotta Patricknek.
– Egyetlen biotot sem látok – jegyezte meg Patrick.
– A kaszinóban egy sincs – válaszolta Max. – Még a krupiék között sem,
pedig az asztaloknál sokkal hatékonyabbak lennének az embereknél. A japcsi
király szerint a jelenlétük gátolja a szerencsejátékosi ösztönöket. Az
éttermekben viszont kizárólag őket alkalmazza.
– Max Puckett. Ez ám a meglepetés!
Max és Patrick hátrafordultak. Finom rózsaszín ruhás, gyönyörű nő
tartott feléjük. – Hónapok óta nem láttalak – mondta.
– Szia, Samantha! – felelte Max rá nem jellemző több másodperces
hallgatás után.
– És ebben a jóképű fiatalemberben kit tisztelhetek? – érdeklődött
Samantha Patrickre tekintve, hosszú szempilláit rebegtetve.
– Bemutatom Patrick O’Toole–t – válaszolta Max. – Ő a...
– Ez hihetetlen! – kiáltott fel Samantha. – Még sosem találkoztam az e–
re–de–ti telepesek egyikével sem. – Alaposan szemügyre vette Patricket,
mielőtt folytatta. – Árulja el, Mr. O’Toole – szólalt meg végül –, valóban igaz,
hogy több évet átaludt?
Patrick félénken bólintott.
– Goldie barátném szerint az egész történet kitaláció, és maga meg a
családja az NHH ügynökei. Még abban sem hisz, hogy elhagytuk a Mars
körüli pályát. Goldie szerint a tartályokban töltött sok iszonyú óra is csak az
átejtés része volt.
– Biztosíthatom róla, hölgyem – válaszolta udvariasan Patrick hogy a
családom valóban több évet átaludt. Én még csak hatéves voltam, amikor a
szüleim beraktak a zártágyba. Aztán amikor felébredtem, már majdnem úgy
néztem ki, mint most.
– Hát ez el–ké–pesz–tő, még akkor is, ha fogalmam sincs, mire véljem...
Szóval, Max, mi járatban vagy errefelé? És ha már itt tartunk, hivatalosan is
összeismertetsz minket?
– Elnézést, Patrick, bemutatom Miss Samantha Portert, a hatalmas
Mississippi államból. A Xanaduban dolgozik...
– Prostituált vagyok, Mr. O’Toole. Az egyik legjobb... Találkozott már
prostituálttal?
Patrick fülig pirult. – Még nem, hölgyem – felelte.
Samantha az állához emelte a mutatóujját. – Milyen aranyos – mondta
Max–nek. – Hozd át! Ha még szűz, ingyen is elvállalom. – Finoman szájon
csókolta Patricket, majd megperdült, és továbbállt.
Maxnek semmi értelmes nem jutott az eszébe, miután Samantha távozott.
Eszébe jutott, hogy elnézést kérhetne, de úgy döntött, felesleges. Átkarolta
Patrick vállát, és kettesben megindultak a kaszinó hátsó részébe, ahol magas
tétekben játszottak az elkerített asztaloknál.
– Akkor gyerünk, yo! – harsogta egy fiatal nő, háttal nekik. – Öt meg hat
egy yo.
Patrick meglepődve pillantott Maxre. – Az ott Katie – mondta, és
megszaporázta a lépteit.
Katie teljesen belemerült a játékba. Gyorsan beleszívott a cigarettájába,
egy hajtásra lehúzta az italt, amit a jobbján álló sötét képű férfi nyújtott át
neki, aztán magasan a feje fölé emelte a kockákat. – Minden szám – mondta,
és átadta a krupiénak a zsetonokat. – Tessék, huszonhat... plusz ötöt a kemény
nyolcasra... Szóval, be kell jönnöd, negyvennégy – mondta, és egyetlen gyors
csuklómozdulattal az asztal túlsó végébe hajította a kockákat.
– Negyvennégy! – kiáltotta egyszerre az asztalt körülálló tömeg.
Katie fel–le ugrált, átölelte a férfit, akivel érkezett, lehajtott még egy
italt, majd hosszan, bágyadtan beleszívott a cigarettájába.
– Katie – szólalt meg Patrick, épp amikor Katie ismét eldobta volna a
kockát.
A lány félúton megállt, majd kíváncsian hátrapillantott. – Hát ezt nem
hiszem el! – mondta. – A kisöcsém az.
Katie odatámolygott hozzá, hogy üdvözölje, miközben a krupiék és a
többi játékos az asztalánál utánakiáltottak, hogy folytassa a játékot.
– Részeg vagy, Katie – súgta oda neki halkan Patrick, ahogy átölelte a
nővérét.
– Nem, Patrick – felelte Katie, és kitépte magát öccse karjából, hátra, az
asztal felé. – Repülök. A saját különbejáratú űrkompomon száguldók a
csillagok felé.
Ismét a kockaasztal felé fordult, és a magasba emelte kezét. – Akkor
gyerünk, yo! Odabent vagy, yo? – kiáltotta.
 2
Az álmok ismét hajnalban törtek rá. Nicole felriadt, és megpróbált
visszaemlékezni arra, amit álmodott, ám mindössze néhány elszigetelt képet
tudott felidézni. Az egyik álomban Omeh testetlen arca jelent meg. Szenufo
dédapja figyelmeztetni próbálta őt, de Nicole sehogy sem értette, mit akar
mondani neki. Egy másik álomban Nicole azt nézte végig, ahogy Richard épp
azelőtt gázol bele a nyugodt vizű óceánba, hogy egy pusztító erejű hullám
sebesen közeledik a part felé.
Nicole megdörgölte a szemét, és az órára pillantott. Pár perccel négy óra
előtt járt az idő. „Ezen a héten szinte minden reggel ugyanakkor – állapította
meg magában. – Vajon mit jelenthetnek?” Felállt és kiment a mosdóba.
Nem sokkal később már az edzőruhájában állt a konyhában. Megivott
egy pohár vizet. Egy Abraham Lincoln biot, aki addig a konyhapult végében
állt mozdulatlanul, a konyha falához simulva, aktiválódott és odalépett
Nicole–hoz.
– Kér egy kis kávét, Mrs. Wakefield? – érdeklődött a biot, miközben
elvette az üres vizespoharat.
– Nem, Line – felelte Nicole. – Most kimegyek. Ha bárki felébredne,
mielőtt visszaérek, mondd meg nekik, hogy hatra itthon leszek!
Nicole megindult a bejárati ajtó felé. Mielőtt kiért volna a házból,
elhaladt az előszobából balra nyíló dolgozószoba előtt. Richard íróasztalán
papírok hevertek szanaszét a saját maga által tervezett és összeállított
számítógép tetején és mellette. Richard rendkívül büszke volt az új
számítógépére, aminek a megépítésére Nicole vette rá, habár valószínűtlennek
tűnt, hogy valaha is teljesen átvehetné kedvenc játékának, a NÜB standard
kézi komputerének a helyét. Richard a Newton kilövésének előkészítése óta
szinte vallásos ragaszkodással mindenhova magával vitte a kis hordozható
gépet.
Némelyik papírlapon Nicole Richard kézírását ismerte fel, ám a
szimbólumokkal teli számítógépes nyelvet nem tudta értelmezni. „Mostanában
rengeteg időt eltöltött itt – gondolta Nicole, és beléhasított a bűntudat. –
Annak ellenére, hogy úgy hiszi, helytelenül cselekszik.”
Eleinte Richard megtagadta, hogy részt vegyen az Új Éden időjárását
szabályozó algoritmus dekódolását célzó tevékenységekben. Nicole pontosan
fel tudta idézni a beszélgetésüket.
 – Megállapodtunk abban, hogy elfogadjuk ennek a demokráciának a
szabályait – érvelt Nicole. – Ha te meg én úgy döntünk, hogy semmibe
vesszük a törvényeit, akkor veszélyes példát mutatunk a többieknek...
– Ez nem törvény – szakította félbe Richard. – Csak egy határozat. És te
is ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy hihetetlenül ostoba ötlet. Kendzsivel
együtt te is küzdöttél az elfogadása ellen. Ráadásul nem te voltál az, aki
egyszer kijelentette, hogy kötelességünk tiltakozni a többség butasága ellen?
– Kérlek, Richard – válaszolta Nicole. – Természetesen mindenkinek
elmagyarázhatod, miért tartod helytelennek a határozatot. De ez az algoritmus
ügy mostanra kampánykérdés lett. Minden telepes pontosan tudja, hogy jó a
kapcsolatunk Vatanabéékkal. Ha semmibe veszed a határozatot, úgy tűnhet fel,
hogy Kendzsi szándékosan alá akarja ásni...
Miközben Nicole e korábbi beszélgetésükön morfondírozott, tekintetét
körbejártatta a szobán. Némileg meglepődött, amikor ismét a jelenre
összpontosítva felfedezte, hogy Richard polcán három apró alakot lát maga
előtt. „Hal herceg, Falstaff és a Bárd – állapította meg magában. – Milyen
régóta nem szórakoztatott minket veletek Richard!”
Nicole visszagondolt azokra a hosszú és egyhangú hetekre, melyeket a
többéves álomból felébredve töltött a családjával. Amíg a telepesek érkezésére
vártak, Richard robotjai jelentették a szórakozás elsődleges forrását.
Emlékeiben még mindig ott élt a gyerekek vidám kacagása, lelki szemeivel az
elragadtatottan mosolygó Richardot látta maga előtt. „Azok még egyszerűbb,
könnyebb napok voltak – mondta magának. Becsukta a dolgozószoba ajtaját,
aztán továbbhaladt az előszobában. – Mielőtt az élet túlságosan bonyolulttá
vált volna a játékhoz. Kis barátaid most némán pihennek a polcodon.”
Odakint a sétányon, az utcai lámpa alatt Nicole megállt egy pillanatra a
biciklitároló mellett. Tétovázott, a kerékpárjára nézett, majd megfordult és
megindult a hátsó udvar felé. Egy perccel később már keresztülment a ház
mögötti területen, és rátért az Olümposz hegyen kanyargó kaptatóra.
Nicole fürge léptekkel haladt. Mélyen elmerült a gondolataiban. Hosszú
ideig nem is figyelt a környezetére. Elméje egyik témáról a másikra ugrált az
Új Édent szorongató gondoktól a mostanában jellemzővé vált furcsa álmokig
és a gyerekeivel, mindenekelőtt Katie–vel kapcsolatos aggodalmáig.
Egy útelágazáshoz ért. Egy kisméretű, ízléses táblán az állt, hogy a bal
oldali ösvény a nyolcvan méterre lévő libegőállomáshoz vezet, amivel az
utasok feljuthatnak az Olümposz–hegy csúcsára. Nicole jelenlétét elektronikus
érzékelők jelezték az egyik Garcíának, aki rögtön megindult felé a libegő
irányából.
– Ne fáradj! – kiáltotta oda neki Nicole. – Gyalog megyek fel.
A kilátás egyre lenyűgözőbbé vált, ahogy a kanyargó út fokozatosan
feljebb kúszott a kolóniára néző hegyoldalon. Ötszáz méter magasan, és
gyalogosan közel három kilométerre a Wakefield család otthonától, Nicole
megállt az egyik kilátóban, és szemügyre vette az Új Édent. Tiszta éjszaka
volt, semmi vagy legfeljebb elhanyagolható mennyiségű pára a levegőben.
„Ma nem fog esni” – állapította meg Nicole, és felidézte magában, hogy
a reggeleket mindig vízpárától nyirkosnak érezte a záporok napján.
Közvetlenül alatta Beauvois terült el – az új bútorgyár fényeinél még ebből a
távolságból is könnyedén felismerte a környék ismerős épületeit. Északon San
Miguel rejtőzött a kiterjedt hegy mögött. A kolónia túlsó végében, az ilyenkor
sötétbe burkolózó Középváros mögött Nicole látta a távolban Nakamura
Vegasának rikító fényeit.
Nicole nyomban elkomorodott. „Az az átkozott hely egész éjjel nyitva
van – morgott magában –, közben pedig létfontosságú energiaforrásokat
használ, és gusztustalan élvezeteket kínál.”
Lehetetlen lett volna nem gondolnia Katie–re, amikor csak Vegasra
pillantott. „Micsoda természetes tehetség!” – jegyezte meg Nicole magának,
leánya arcának felvillanását pedig tompa fejfájás kísérte. Nem tudta megállni,
hogy el ne tűnődjön: vajon Katie még mindig ébren lehet–e a telep túlsó
végének csillogó fantáziavilágában. „És micsoda értelmetlen pocsékolás!” –
gondolta a fejét csóválva.
Richarddal már sokszor elbeszélgettek Katie–ről. Mindössze két témát
illetően vitatkoztak: Katie–vel és az Új Éden–i politikával kapcsolatban. És
még csak nem is lett volna pontos úgy fogalmaznia, hogy vitatkoztak a
politikáról. Richard alapvetően úgy ítélte meg, hogy Nicole és esetleg még
Kendzsi Vatanabe kivételével minden politikus lényegében semmibe veszi az
erkölcsi értékeket. Az eszmecserék során rendszerint általánosító
megjegyzéseket tett a szenátusban vagy akár a Nicole bíróságán folyó
teszetoszáskodásra, aztán pedig nem volt halandó foglalkozni tovább a
témával.
Katie más kérdés volt. Richard kezdettől fogva úgy vélte, hogy Nicole
túlságosan keményen bánt a lányával. „Engem is hibáztat – morfondírozott
Nicole, ahogy a távoli fényeket bámulta –, amiért nem töltök elég időt Katie–
vel. Szerinte azzal, hogy belevetettem magam a politikába, részmunkaidős
anyává lettem a gyerekek felnőtté érésének legkényesebb szakaszában.”
Katie immár szinte sohasem járt haza. Még mindig megvolt a saját
szobája Wakefieldék házában, az estéi nagy részét azonban azoknak a puccos
lakásoknak valamelyikében töltötte, melyeket Nakamura húzatott fel a vegasi
épületkomplexumon belül.
– Miből fizeted a lakbért? – kérdezte egyik este Nicole, nem sokkal a
szokásos kellemetlen pillanatok előtt.
 – Szerinted mégis miből? – kérdezett vissza ellenségesen Katie. –
Dolgozom. Rengeteg az időm. Csak három kurzusra járok az egyetemen.
– Miféle munkáról van szó? – kérdezte Nicole.
– Hosztesz vagyok, szórakoztató... tudod, amire épp szükség van – adott
homályos választ Katie.
Nicole elfordította a tekintetét Vegas fényeitől. „Hát persze – állapította
meg magában teljesen érthető, hogy Katie ennyire összezavarodott. Kimaradt
a kamaszkora. És mégis, mintha semmit sem javulna a helyzet...” Nicole fürge
léptekkel ismét megindult felfelé a hegyen, próbált felülkerekedni egyre
növekvő komorságán.
Ötszáz és ezer méter magasság között a hegyet sűrűn borították a
mostanra csaknem ötméteresre nőtt fák. A hegycsúcsra vezető út itt a hegy és a
kolónia külső fala között futott egy rendkívül sötét, több mint egy kilométeres
szakaszon. Egyetlen ponton szakadt meg a sötétség, nem messze az út végétől,
egy északra néző kilátónál.
Nicole elért a legmagasabb pontra. Megállt a kilátónál, és átbámult San
Miguel felé. „Ott a bizonyíték – gondolta a fejét ingatva –, hogy kudarcot
vallottunk itt, az Új Édenben. Hiába volt minden, mégis létezik szegénység és
reményvesztettség a Paradicsomban.”
Már régóta látta a közelgő vészt, ideiglenes kormányzóként egyéves
mandátuma lejárta előtt pontosan meg is jósolta azt. Ironikus módon a
folyamat, amely San Miguel létrejöttéhez vezetett – ahol az életszínvonal
csupán fele olyan magas volt, mint a másik három településen –, nem sokkal a
Pinta megérkezése után elkezdődött. A telepesek első csoportja zömében a
délkeleti faluba, a későbbi Beauvois–ba költözött be, és ezzel precedenst
teremtettek, ami a Nina megérkezésekor még hangsúlyosabbá vált. Miután
bevezették a szabad letelepedési modellt, szinte minden távol–keleti úgy
döntött, hogy együtt akarnak lakni Hakonéban; az európaiak, az amerikai
fehérek, a közép–ázsiaiak vagy Positanót választották, vagy azt, ami még
Beauvois–ból maradt. A mexikóiak és más latin ajkúak, az amerikai feketék és
az afrikaiak mind San Miguelben csoportosultak.
Kormányzóként Nicole egy olyan utópikus áttelepítési tervvel kísérelte
meg megszüntetni a kolóniabeli de facto szegregációt, amely a négy
településben a kolónia egészének arányait tükröző etnikai kvótákat írt volna
elő. Indítványát a kolónia történetének első időszakában talán el is fogadták
volna, különösen a közvetlenül a szomnáriumot követő napokban, amikor a
telepesek többsége még egyfajta istennőként tekintett rá. Ám több mint egy év
elteltével már elkésett vele. A szabad verseny addigra komoly különbségeket
hozott létre mind a személyes vagyon, mind az ingatlanok értéke tekintetében.
Ezen a ponton már Nicole leghűségesebb hívei is belátták, hogy az áttelepítési
terv megvalósíthatatlan.
Miután Nicole kormányzói ciklusa véget ért, a szenátus egyhangúlag
támogatta Kendzsi javaslatát, hogy Nicole töltse be az Új Éden öt állandó bírói
posztjának egyikét. Hírnevét ennek ellenére megtépázta, amikor széles körben
nyilvánosságra kerültek a meghiúsult áttelepítési terv védelmében tett
megjegyzései. Nicole amellett érvelt, hogy a telepeseknek kisebb, szorosan
együttműködő csoportokban kell élniük, hogy valóban megérthessék a faji és
kulturális különbségeket. Kritikusai úgy vélték, hogy nézetei „reménytelenül
naivak”.
Nicole még percekig bámulta San Miguel pislákoló fényeit, miközben
kifújta magát a megerőltető hegymenet után. Épp mielőtt megfordult volna,
hogy visszainduljon Beauvois–ba, hirtelen eszébe jutottak egy másik város, a
svájci Davos fényei, melyeket még a Földön látott. Nicole utolsó téli
vakációjakor, a lányával, Geneviève–vel a Davos feletti hegyi fogadóban
vacsoráztak, evés után pedig egymás kezét fogva kiálltak az étterem erkélyére
a dermesztő hidegben. Davos fényei parányi ékkövekként tündököltek odalent,
több kilométerrel alattuk. Könnyek szöktek Nicole szemébe, ahogy felidézte
magában oly sok éve nem látott elsőszülött leánya kecsességét és humorát. –
Még egyszer köszönöm, Kendzsi – mormolta maga elé, ahogy megindult, és
eszébe jutottak a képek, melyeket barátja hozott a Földről –, hogy
megosztottad velem a Geneviève–nél tett látogatásod emlékeit.
Körötte mindenfelé sötétség honolt, miközben Nicole kanyarogva
lejutott a hegy oldalán. A kolónia külső fala most tőle balra magasodott.
Továbbra is az Új Éden élete járt a fejében. „Most különösen nagy szükségünk
lesz bátorságra – mondta magában. – Bátorságra, értékekre és eszményekre.”
Lelke mélyén azonban attól rettegett, hogy a legrosszabb még hátravan a
telepesek számára. „Sajnos – tűnődött el komoran –, Richard meg én, de még a
gyerekek is, minden igyekezetünk ellenére kívülállók maradtunk.
Valószínűtlen, hogy komoly változást tudnánk elérni.”

♦♦♦♦

Richard megbizonyosodott róla, hogy a három Einstein biot megfelelően

másolta át a dolgozószobája számtalan monitorján megjelenő műveleteket és
adatokat. Ahogy négyesben elindultak a házból, Nicole megcsókolta a férjét.
– Csodálatos ember vagy, Richard Wakefield – mondta.
– Rajtad kívül senki más nem vélekedik így – felelte Richard, és mosolyt
erőltetett az arcára.
– Rajtam kívül senki más nem tudja – válaszolta Nicole. Egy pillanatot
kivárt. – Komolyan, kedves – folytatta –, valóban nagyra értékelem azt, amit
csinálsz. Tudom...
– Nem maradok el túl sokáig – vágott közbe Richard. – Mostanra csupán
két alapkoncepció maradt, amit a három MI–vel ki kell próbálnunk... Ha ma
nem érünk el sikert, feladjuk...
Richard a három Einsteinnel szorosan a nyomában végigsietett az úton a
beauvois–i állomásra, és felszállt a Positanóba induló szerelvényre. A vonat
rövid időre megállt a Shakespeare–tó melletti nagy parknál, ahol két hónappal
korábban a letelepedésnapi pikniket rendezték. Richard és biot kísérői
percekkel később kiszálltak Positanóban, aztán átvágtak a településen a
kolónia délnyugati sarkához. Ott, miután igazoltatta őket egy ember és két
García, engedélyt kaptak, hogy kilépjenek a külső gyűrűbe, amely körbefutotta
az Új Édent. Még egy rövid elektronikus ellenőrzésre került sor, mielőtt az
élőhelyet körülvevő vastag külső falba vágott egyetlen ajtóhoz értek. Az ajtó
kitárult, Richard pedig a biotok élén belépett magába a Rámába.
Richardnak komoly kétségei támadtak, amikor tizennyolc hónappal
ezelőtt a szenátus megszavazta, hogy egy áthatoló szonda alkalmazásával
ellenőrizzék a Ráma környezeti viszonyait, közvetlenül a moduljukon kívül.
Richard annak a bizottságnak a tagjaként tevékenykedett, amely felülvizsgálta
a szonda gépészeti terveit; attól félt, hogy a külső környezet rendkívül
barátságtalan lehet, a szonda szerkezete pedig nem tudja megfelelően védeni
az élőhelyük sértetlenségét. Rengeteg időt és energiát fektettek abba, hogy az
Új Éden határait hermetikusan lezárják a művelet teljes idejére, még aközben
is, amikor a szonda a falon át araszolt előre.
Richard gyakorlatilag elvesztette a hitelét, amikor kiderült, hogy a külső
környezet nem tér el jelentősen az Új Édenen belüli viszonyoktól. Odakint
állandó sötétség uralkodott, és ugyan csekély mértékű periodikus változásokat
lehetett észlelni mind a légnyomásban, mind a levegő összetételében, ám a
külső rámai környezet olyannyira hasonlított a kolóniáéra, hogy a
felfedezőknek még űrruhára sem volt szükségük. Alig két héttel azután, hogy
az első szonda hírt adott a Ráma belélegezhető levegőjéről, a telepesek már fel
is térképezték a Középső–alföldet, ahová mostantól fogva bármikor
kijuthattak.
Az Új Édent és tőle délre egy szinte ugyanolyan, négyszög alapú
szerkezetet, melyről Richard és Nicole úgy vélte, hogy egy másik életforma
élőhelye lehet, egy nagyobb, szintén négyszög alapú terület foglalta magában,
amit rendkívül magas, fémesen szürke falak választottak el a Ráma többi
részétől. A nagyobb terület északi és déli oldalának falai közvetlenül az
élőhelyek falainak meghosszabbításai voltak. A két lezárt élőhely keleti és
nyugati oldalán azonban nagyjából két kilométeres nyílt tér maradt.
A külső négyszög négy sarkát egy–egy masszív, hengeres szerkezet zárta
le. Richard és a kolónia többi technológiai alkalmazottja arra a megállapításra
jutott, hogy a sarokhengerekben azok a folyadékok és pumpáló
mechanizmusok rejtőztek, melyek révén az élőhelyek környezeti viszonyait
szabályozták.
Az új külső régió, melyet a Ráma túloldalán kívül nem fedett mennyezet,
az űrjármű Északi Félhengerének nagy részét tette ki. Egy jégkunyhóra
emlékeztető hatalmas fémbarakk kivételével más épület nem állt a Középső–
alföldön a két élőhely között. Ebben a barakkban működött az Új Éden
vezérlőközpontja, az építmény pedig a kolóniától nagyjából két kilométerre
délre helyezkedett el.
Amikor kiléptek az Új Édenből, Richard és a három Einstein megindult a
vezérlőközpont felé, ahol ekkor már két hete munkálkodtak azon, hogy
betörhessenek az Új Éden időjárását szabályozó fő logikai vezérlőprogramba.
Kendzsi Vatanabe tiltakozása ellenére a szenátus már korábban komoly
összeget különített el egy „átfogó erőfeszítésre” a kolónia „legjobb
mérnökeinek” bevonásával, hogy módosítsanak az idegenek algoritmusán. A
rendeletet azután hirdették ki, hogy meghallgatták japán tudósok egy
csoportjának hivatalos nyilatkozatát, akik úgy vélekedtek, hogy a széndioxid
és korom megnövekedett légköri szintje ellenére is lehetséges stabil időjárási
viszonyokat fenntartani az Új Édenen belül.
A politikusok számára vonzónak tűnt a megállapítás. Ha esetleg sem a
faégetés tiltására, sem az újra összeállított GáCsE–hálózat alkalmazására nincs
szükség, és mindössze néhány paramétert kellene megváltoztatni az idegenek
algoritmusában, amit végtére is olyan feltételezett értékeket alapul véve
alkottak meg, amelyek immár nem érvényesek, nos, akkor...
Richard gyűlölte az efféle okoskodást. Szerinte ezzel csak a problémával
való szembenézést odázták el, ameddig lehetett. Ennek dacára, részben Nicole
kérésére, részben pedig azért, mert a kolónia többi mérnöke totális kudarcot
vallott az időjárás–szabályozás bármely vetületének megértésében, Richard
beleegyezett, hogy megpróbál megbirkózni a feladattal. Ahhoz azonban
ragaszkodott, hogy lényegében egyedül dolgozzon, és csupán az Einsteinek
segédkezzenek neki.
Aznap, amikor Richard az utolsó kísérletre készült, hogy dekódolja az Új
Éden időjárási algoritmusát, a biotokkal együtt megállt a kolóniától egy
kilométerre fekvő építési terület közelében. A hatalmas reflektorok alatt
Richard látta, ahogy építészek és mérnökök dolgoznak egy hosszú asztalnál
ülve.
– A csatornát nem lesz nehéz megépíteni, mivel a talaj rendkívül puha.
– De mi lesz a szennyvízzel? Ássunk derítőket, vagy a hulladékanyagot
szállítsuk vissza újrahasznosításra az Új Édenbe?
 – A település energiaigénye tetemes lesz. Nem csupán a sötét környezet
miatt szükséges világításé, hanem mindenféle elektromos eszközöké is.
Ráadásul kellően messze vagyunk az Új Édentől ahhoz, hogy jelentős
veszteségekkel számoljunk a vezetékekben... A legjobb szupravezető
anyagaink túlságosan is nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy ilyesmire fecséreljük
el azokat.
Richard undorral elegy dühvel hallgatta a beszélgetést. Az építészek és
mérnökök egy olyan külső falu megvalósíthatósági tanulmányával
foglalkoztak, ahová az RV–41–gyel fertőzötteket gyűjthetnék egybe. A
projekt, amely az Avalon nevet kapta, a Vatanabe kormányzó és ellenzéke
közötti kényes politikai kompromisszum részét képezte. Kendzsi engedélyt
adott a tanulmány finanszírozására, hogy ezzel bizonyítsa „nyitottságát” az
RV–41 problémájának megoldására.
Richard és a három Einstein déli irányban továbbindultak a
gyalogösvényen. Nem messze északra a vezérlőközponttól utolértek egy
emberekből és biotokból álló csoportot, akik a második élőhely
megfigyelőállomása felé tartottak, tekintélyes felszereléssel.
– Szia, Richard – üdvözölte Marilyn Blackstone, brit honfitársa, akit épp
Richard ajánlott a szondázási vállalkozás élére. Marilyn a Somerset megyei
Tauntonból származott. Mérnöki diplomáját 2232–ben, Cambridge–ben
szerezte, és rendkívül jól értett a szakmájához.
– Hogy halad a munka? – kérdezte Richard.
– Ha van egy perced, átjöhetnél megnézni – javasolta Marilyn.
Richard magára hagyta a három Einsteint, majd a Középső–alföldön
átvágva elkísérte Marilynt és csapatát a második élőhelyig. Gyaloglás közben
eszébe jutott a Kendzsi Vatanabéval és Dmitrij Ulanovval a kormányzói
hivatalban nem sokkal a terv hivatalos jóváhagyása előtt folytatott
beszélgetése.
– Szeretném egyértelművé tenni – jelentette ki Richard hogy
határozottan ellenzek minden olyan tervet, amely a másik élőhely
szentségének és érinthetetlenségének megsértésére irányul. Nicole–lal együtt
lényegében biztosak vagyunk abban, hogy egy másik létforma él benne.
Semmiféle kényszerítő erejű érv nem indokolja, hogy behatoljunk oda.
– Tételezzük fel, hogy üres – válaszolta Dmitrij. – Tételezzük fel, hogy
az élőhelyet nekünk készítették abban a meggyőződésben, hogy kellően
okosak vagyunk a használatba vételéhez.
– Dmitrij! – Richard szinte ordított. – Odafigyeltél bármire is, amit
Nicole–lal mindeddig elmondtunk? Még mindig egy abszurd, emberközpontú
felfogáshoz ragaszkodsz a világmindenségben betöltött helyünket illetően.
Csak azért, mert a Földön mi vagyunk az uralkodó faj, magasabb rendűnek
vélsz minket. Nem vagyunk azok. Bizonyosan több száz...
– Richard – szakította félbe visszafogott hangon Kendzsi –, jól tudjuk,
hogyan vélekedsz a témáról. Az Új Éden telepesei viszont nem osztják a
nézeteidet. Ők sosem találkoztak a Sassal, a polipókokkal vagy bármely más
csodás lénnyel, akikről meséltetek. Ők azt szeretnék kideríteni, találhatunk–e
helyet a terjeszkedésre...
„Kendzsi már akkor félt – gondolta magában Richard, ahogy a felderítő–
csapattal együtt lassan odaért a második élőhelyhez. – Még mindig attól retteg,
hogy Macmillan legyőzi Ulanovot a választáson, és Nakamura kezére játssza a
kolóniát.”
Két Einstein biot rögtön munkához látott, amint a csapat a szondázás
helyszínéhez ért. Gondosan odaillesztették a kisméretű lézerfúrógépet ahhoz a
ponthoz, ahol korábban már kisebb lyukat fúrtak a falba. A fúró perceken belül
fokozatosan kiszélesítette a fémbe vájt mélyedést.
– Eddig milyen mélyre hatoltatok? – érdeklődött Richard.
– Mindössze nagyjából harmincöt centiméterre – felelte Marilyn. –
Nagyon óvatosan járunk el. Ha a fal ugyanolyan vastag, mint a miénk, akkor
még három vagy négy hétre lesz szükség ahhoz, hogy teljesen átérjünk...
Mellékesen a spektrográfjai elemzés azt mutatja, hogy a fal a mienkével
azonos anyagból készült.
– És miután bejutottatok a belsejébe?
Marilyn elnevette magát. – Ne aggódj, Richard! Pontosan követjük az
ajánlásaidat. Legalább kéthetes passzív megfigyelés következik, mielőtt
rátérnénk a következő fázisra. Mindenképp lehetőséget biztosítunk nekik,
hogy reagáljanak... amennyiben van bárki odabent.
Szavaiból egyértelmű kétkedés csendült ki. – Ne kezdd te is, Marilyn! –
mondta Richard. – Mégis mi lelt itt mindenkit? Szerintetek Nicole–lal meg a
gyerekekkel csak kitaláltuk azokat a történeteket?
– A rendkívüli állítások igazolásához rendkívüli bizonyítékok
szükségesek – válaszolta a nő.
Richard a fejét ingatta. Szívesen vitába szállt volna Marilynnel, de rájött,
hogy ennél fontosabb dolga is akad. Pár percnyi udvarias mérnöki eszmecsere
után megindult vissza a vezérlőközpont felé, ahol az Einsteinjei várakoztak rá.

♦♦♦♦

Richard leginkább azért dolgozott szívesen az Einsteinnekkel, mert velük

egyszerre több mindent kipróbálhatott. Valahányszor eszébe jutott egy új
megoldás, egyszerűen felvázolhatta az egyik biotnak, és teljesen nyugodt
lehetett afelől, hogy megfelelőképp megvalósítják az elképzelést. Az
Einsteinek sosem javasoltak saját megoldásokat; azonban tökéletes adattároló
eszközként funkcionáltak, és azonnal figyelmeztették Richardot, ha
valamelyik új ötlete egy korábban már kudarcot vallott technikára
emlékeztetett.
Az összes mérnök, aki előtte megkísérelte módosítani az időjárás–
szabályozás algoritmusát, először is a vezérlőközpont közepén elhelyezett
idegen szuperszámítógép működésének belső logikáját igyekezett megérteni.
Ezzel követték el az alapvető hibát. Richard, aki eleve tudta, hogy a
szuperszámítógép rendszere számára megkülönböztethetetlen lenne a
varázslattól, ehelyett a hatalmas processzorból származó kimeneti jelekre
összpontosított. Végtére is – érvelt magában –, a folyamat alapstruktúrájának
egyszerűnek kell lennie. Bármely időpontban bizonyos értékek együttesének
kell meghatároznia az Új Édenben uralkodó viszonyokat. Az idegenek
algoritmusa bizonyosan ezeket az értékeket használja, hogy kiszámolja a
parancsokat, amelyeket valamiképp eljuttatnak a hatalmas hengeres
szerkezetekhez, ahol az élőhelyen belüli légkör alakításának tényleges fizikai
folyamata zajlik.
Nem kellett hozzá sok idő, hogy Richard felvázolja a rendszer működési
folyamatábráját. Mivel a vezérlőközpontot és a hengereket nem kötötte
egymáshoz elektromos kapcsolat, nyilvánvalónak tűnt, hogy a két egység
között valamiféle elektromágneses kommunikáció folyik. No de miféle?
Amikor Richard végigpásztázta a teljes spektrumot, hogy rátaláljon a
hullámhosszokra, amelyeken a kapcsolattartás végbemegy, több lehetséges
árulkodó jelre akadt.
E hullámhosszok elemzése és értelmezése leginkább arra emlékeztetett,
mintha egy tűt próbált volna megtalálni egy szénakazalban. Az Einstein biotok
segítségével Richard végül megállapította, hogy a leggyakoribb adatváltásokra
a mikrohullámú frekvenciatartományban kerül sor. Az Einsteinekkel egy héten
át katalogizálta a mikrohullámú üzenetváltásokat, és mind előtte, mind utána
megvizsgálta az Új Éden belsejében tapasztalható időjárási viszonyokat, majd
megpróbálta pontosan meghatározni azt a paramétercsoportot, amely az
interfész hengerszerkezeti oldalán módosította a reakció erejét. Ezzel
párhuzamosan Richard letesztelt és bekalibrált egy hordozható mikrohullámú
jeladót, amit az Einsteinekkel közösen állítottak össze. A célja az volt, hogy
olyan parancsjelet hozzon létre, amely látszatra mintha a vezérlő–központból
érkezne.
Az utolsó nap első komoly kísérlete teljes kudarcnak bizonyult. Mivel
arra tippelt, hogy az adás időzítésével lehetett gond, Richard és az Einsteinek
egy sorrendvezérlő alprogramot készítettek, amely lehetővé tette számukra,
hogy femtoszekundumos pontossággal küldjék el a jelet, aminek köszönhetően
a hengerek rendkívül parányi időintervallumba sűrítve kapják meg az adatokat.
Egy pillanattal azután, hogy Richard elküldte a hengerekbe, amit az új
paraméterek sorának vélt, hangos vészsziréna vijjogott fel a
vezérlőközpontban.
Másodpercekkel később a Sas szellemszerű alakja jelent meg Richard és
a biotok előtt a levegőben.
– Emberek – szólalt meg a Sas holografikus képe nagyon óvatosan
járjatok el! Rengeteg gonddal és tudással tervezték meg az élőhelyetek kényes
egyensúlyát. Ne változtassatok ezeken az alapvető algoritmusokon, hacsak
valóban komoly vészhelyzet nem állt elő!
Habár megdöbbent, Richard tüstént cselekedett, és utasította az
Einsteineket, hogy rögzítsék, amit látnak. A Sas még egyszer elismételte a
figyelmeztetést, aztán szertefoszlott, ám a biotok videorögzítő alrendszerei
tárolták az egész jelenetet.
 3
– Most már örökké búskomor leszel? – kérdezte Nicole az asztalnál vele
szemben ülő férjét figyelve. – Ráadásul eddig semmiféle szörnyűség nem
történt. Kifejezetten jó az idő.
– Szerintem még jobb is, mint régen, Richard bácsi – jegyezte meg
Patrick. – Az egyetemen hősnek tartanak... még akkor is, ha a gyerekek egy
része úgy gondolja, hogy félig földönkívüli lehetsz.
Richardnak sikerült elmosolyodnia. – A kormány nem veszi figyelembe
a javaslataimat – szólalt meg halkan Richard –, és egyáltalán nem szívleli meg
a Sas figyelmeztetését. A mérnöki hivatalban még olyanok is akadnak, akik
szerint én magam készítettem a Sas hologramját. El tudod hinni ezt?
– Kendzsi elhiszi, amit mondtál neki, kedves.
– Akkor miért hagyja, hogy az időjárással foglalkozók folyton növeljék
az elrendelt válasz erejét? Képtelenség, hogy előre lássák a hosszú távú
hatásokat.
– Mi aggaszt ennyire, apa? – kérdezte egy pillanattal később Ellie.
– Ilyen óriási térfogatú gázzal bánni rendkívül összetett folyamat, Ellie,
és rettenetesen tisztelem ezért azokat a földönkívülieket, akik eredetileg
megtervezték az Új Éden infrastruktúráját. Ők ragaszkodtak ahhoz, hogy a
széndioxid és a porrészecskék koncentrációja meghatározott szintek alatt
maradjon. Biztosan tudtak valamit.
Patrick és Ellie befejezték a reggelit, és magukra hagyták a szüleiket. Pár
perccel később, amikor a gyerekek már elmentek otthonról, Nicole átsétált az
asztal túloldalára, és Richard vállára helyezte a két kezét. – Emlékszel még
arra az estére, amikor Patrickkel és Ellie–vel beszélgettünk Albert Eisteinről?
Richard a homlokát ráncolva felpillantott Nicole–ra.
– Aznap éjjel, amikor már lefeküdtünk, megjegyeztem, hogy Einstein
felfedezése az anyag és az energia kapcsolatáról „iszonyatos” volt, mivel
ennek köszönhető az atomfegyverek léte... Emlékszel a válaszodra?
Richard a fejét rázta.
– Azt felelted, hogy Einstein tudós volt, aki a tudás és az igazság
keresésének szentelte az életét. „Nincs iszonyatos tudás”, mondtad.
„Legfeljebb azt lehet iszonyatosnak nevezni, amit ezzel a tudással mások
művelnek.”
Richard elmosolyodott. – Most megpróbálsz felmenteni az időjárást
illető felelősségem alól?
– Talán – válaszolta Nicole. Lehajolt és szájon csókolta a férjét. –
Tudom, hogy az egyik legokosabb, legkreatívabb ember vagy, aki valaha élt,
és nem tetszik, hogy a válladra veszed az egész kolónia minden terhét.
Richard nem kevés szenvedéllyel csókolta vissza Nicole–t. – Szerinted
végzünk, mielőtt Benjy felébredne? – súgta. – Ma nincsenek órái, és tegnap
későig fennmaradt.
– Talán – felelte kacér mosollyal Nicole. – Mindenesetre
megpróbálhatjuk. Tízig nincs beütemezve egyetlen ügyem sem.

♦♦♦♦

Eponine végzősöknek tartott órája a Központi Gimnáziumban

egyszerűen a „Művészet és irodalom” címet kapta, és annak a kultúrának több
aspektusát tárgyalta meg, amelyet a telepesek – legalábbis ideiglenesen –
hátrahagytak. A kurzus alapját adó tananyagba Eponine multikulturális,
eklektikus forrásokat válogatott, és arra ösztönözte a gyerekeket, hogy egyéni
tanulmányok révén mélyüljenek el bármely olyan részterületben, amit
érdekesnek találnak. Habár mindig használt óravázlatokat, és követte a
tanmenetet, Eponine azok közé a tanárok közé tartozott, akik mindig a diákjai
igényeihez igazították az órákat.
Eponine személy szerint Victor Hugo Nyomorultakját tartotta minden
idők legnagyszerűbb regényének, a szülővárosából, Limogesból származó
tizenkilencedik századi impresszionista festőt, Pierre–August Renoirt pedig a
valaha élt legkiválóbb festőnek. A tananyagba mindkét honfitársának műveit
belevette, ám a forrásanyagot gondosan úgy állította össze, hogy abban más
nemzetek és kultúrák is kellő mértékben képviseltetve legyenek.
Mivel minden évben a Kavabata biotok segítettek neki színre vinni az
osztálydarabot, természetesnek érezte, hogy az igazi Kavabata két regényét, Az
ezerdaru–mintát és a Hóországot használja a japán irodalom szemléltetésére.
A költészetnek szánt három hét anyaga Frosttól Rilkén át Omár Kájjámig
számos költőt tartalmazott. Elsődlegesen mégis Benita García verseire
összpontosított, és nem csupán azért, mert az Új Édenben mindenfelé García
biotokkal lehetett találkozni, hanem azért is, mert Benita költészete és
élettörténete általában megfogta a fiatalokat.
Eponine végzős osztályába mindössze tizenegyen jártak abban az évben,
amikor a vörös karszalag viselésére kötelezték, mivel a vérében RV–41
antitesteket találtak. A vérvizsgálat eredménye komoly dilemma elé állította az
iskola vezetését. Jóllehet az iskolafelügyelő bátran ellenállt a többnyire
hakonei szülőkből verbuválódott lármás csoport próbálkozásainak, akik azt
követelték tőle, hogy Eponine–t „bocsássa el” az iskolából, ő és a tantestület
mégis némi engedményt tett a kolóniában kitört hisztéria miatt, amikor
választhatóként hirdette meg Eponine végzős óráját. Ennek következtében az
osztály létszáma jelentősen lecsökkent az előző két évhez képest.
Ellie Wakefield volt Eponine kedvenc tanítványa. Dacára a lány
tudásában – a Csomóponttól a Naprendszerig tartó több éves, átaludt út miatt –
keletkezett hatalmas hézagoknak, természetes intelligenciájának és
tudásszomjának köszönhetően Ellie–t élvezet volt tanítani. Eponine gyakran
kérte meg Ellie–t különleges feladatokra. Aznap délelőtt, amikor az osztály
Benita Garcíát olvasta, amire mellékesen ugyanazon a napon került sor,
melyen Richard Wakefield megbeszélte a lányával a kolónia időjárás–
szabályozó tevékenységével kapcsolatos aggodalmait, Ellie–t arra kérték, hogy
kívülről tanuljon meg egy verset Benita García első kötetéből, az Egy mexikói
lány álmaiból, amit a mexikói költőnő még tizenéves korában írt. Mielőtt
azonban Ellie elszavalta volna a költeményt, Eponine egy Benita életéről szóló
rövid kiselőadással próbálta felcsigázni a fiatalok érdeklődését.
– Az igazi Benita García minden idők egyik legbámulatosabb asszonya
volt – fogott hozzá Eponine, és fejével a sarokban szenvtelenül álló García
biot felé bökött, aki a tanítás rutinfeladatainak elvégzésében segédkezett. –
Költő, kozmonauta, politikai vezető, misztikus: élete éppúgy tekinthető a
történelem tükrének, mint bárki számára erőt adó példának.
Édesapja a mexikói Yucatán állam egyik nagy földbirtokosaként az
ország művészeti és politikai központjától távol élt. Benita maja édesanyja és
jóval idősebb édesapja egyszülött leányaként jött a világra. Gyermekkora nagy
részét egyedül töltötte a család ültetvényén, mely a varázslatos uxmali puuc
maja romokkal volt határos. Kislányként Benita gyakran játszott a több ezer
éves szertartási központ piramisai és épületei között.
Kezdettől fogva tehetséges diáknak bizonyult, de leginkább képzelőereje
és lendületessége emelte ki őt a társai közül. Benita kilencévesen írta meg az
első versét, tizenöt éves korára pedig, amikor épp Yucatán fővárosának,
Méridának egyik katolikus bentlakásos iskolájába járt, két költeménye is
megjelent a rangos Diario de Mexicóban.
A középiskola elvégzése után Benita azzal a bejelentéssel lepte meg
szüleit és tanárait, hogy kozmonauta szeretne lenni. 2129–ben, a mexikói nők
közül elsőként felvételt nyert a Coloradói Urakadémiára. Amikor négy évvel
később lediplomázott, már megkezdődött az űrkutatásra szánt összegek súlyos
visszanyesése. A 2134–es összeomlást követően a világ a Nagy Káoszként
ismert hosszú gazdasági hanyatlás korszakába zuhant, és lényegében minden
űrkutatási tevékenységet leállítottak. A NÜB 2137–ben elbocsátotta Benitát,
aki úgy vélte, hogy űrhajósi pályafutása ezzel véget ért.
 2144–ben az egyik utolsó bolygóközi nagy szállítóhajó, a James Martin a
Marsról vánszorgott vissza a Földre, fedélzetén főként a marsi kolóniáról
származó telepesekkel. Az űrhajónak épphogy csak sikerült eljutnia a Föld
körüli pályáig, és úgy tűnt, hogy az utasok java része a halálán van. Benita
García és három társa a kozmonauta alakulatból sebtében felszereltek egy
mentőjárművet, és minden idők leglátványosabb űrküldetése során sikeresen
megmentették huszonnégy utas életét...
Ellie gondolatai elkalandoztak Eponine történetétől, és a lány elképzelte,
mennyire felemelő lehetett részt venni a mentőakcióban. Benita kézi
vezérléssel vezette az űrhajóját, nem állt kapcsolatban a földi
irányítóközponttal, és a saját életét kockáztatta azért, hogy megmentse
másokét. Létezik vajon ennél nagyobb áldozat, amit embertársainkért
meghozhatunk?
Benita García önzetlenségén merengve édesanyja alakja jelent meg Ellie
lelki szemei előtt. Ezt képek gyorsan pergő montázsa követte. Ellie előbb bírói
talárjában látta édesanyját, ahogy a szenátus előtt beszél. Aztán Nicole Ellie
édesapjának vállát masszírozta késő este a dolgozószobában, nap mint nap
türelmesen olvasni tanítgatta Benjyt, a biciklijén ülő Patrick mellett kerekezett,
útban a parkban tartott teniszmeccsre, vagy Lincnek magyarázta el, mi legyen
vacsorára. Az utolsó képen Nicole Ellie ágyán ült késő éjszaka, és az életről
meg a szerelemről feltett kérdésekre válaszolgatott. „Az édesanyám
ugyanilyen hős – döbbent rá hirtelen Ellie. – Épp olyan önzetlen, mint Benita
García.”
– ...Képzeljetek csak el egy tizenhat éves mexikói lányt, aki a vakáció
idejére épp hazatért a bentlakásos iskolából, ahogy lassan lépdel felfelé
Uxmalban a varázsló piramisának lépcsőjén. Alatta a kellemes tavaszi délelőtt
melegében leguánok játszadoztak a kövek és a romok között.
Eponine biccentéssel jelzett Ellie–nek. Ideje volt elmondania a verset. A
lány felállt a helyén, és belekezdett a szavalatba:

Te mindent láttál már, vén gyík,

Láttad örömünket, és láttad könnyeinket,
És álmokkal és rettenetes Vágyakkal teli lelkünket is.
S ez vajon sosem változik?
Indián édesanyám édesanyja Ugyanezeken a lépcsőkön ült
Egyezer évvel ezelőtt,
És mesélt neked a szenvedélyről,
Amit senki mással nem osztott, nem oszthatott meg?
Éjjelente felnézek a csillagokra,
És magamat merem megpillantani köztük.
 Lelkem magasan e piramisok felett repül,
Szabadon szárnyal a bármi–lehetségesben.
Igen, Benita, felelik a leguánok,
Jól látod, és így volt édesanyád édesanyjával is,
Akinek sok évvel ezelőtti sóvár álmai,
Most általad fognak kiteljesedni.

Amikor Ellie befejezte, arca csillogott csendben lecsorgó könnyeitől.

Tanára és a többi diák vélhetően mind azt gondolták, hogy mélyen meghatotta
őt a költemény és a Benita Garcíáról szóló kiselőadás. Nem érthették, hogy
Ellie épp az imént élt meg egy érzelmi epifániát, hogy épp most döbbent rá,
valójában mennyire mélységesen szereti és tiszteli az édesanyját.

♦♦♦♦

Az iskolai színdarab próbáinak utolsó hetében jártak. Eponine egy régi

művet, a huszadik századi Nobel–díjas író, Samuel Beckett Godot–ra várva
című művét választotta, mivel a darab témája oly sok szinten kapcsolható volt
az
Új Éden életéhez. A két főszereplőt, akik mindvégig rongyokat hordtak,
Ellie Wakefield és Pedro Martinez alakította: a jóképű tizenkilenc éves fiú
egyike volt azoknak a „problémás” kamaszoknak, akiket az űrhajó indítása
előtti utolsó hónapokban csaptak hozzá a telepesek kontingenséhez.
Eponine nem tudta volna színre vinni a darabot a Kavabaták segítsége
nélkül. A biotok tervezték meg a díszleteket és a jelmezeket, kezelték a
világítást, sőt még próbákat is tartottak, amikor Eponine–nak más elfoglaltsága
akadt. Az iskola összesen négy Kavabatát alkalmazott, és a színdarab
bemutatója előtti hat hónapban közülük három Eponine rendelkezésére állt.
– Ügyesek voltatok! – kiáltotta oda Eponine a tanítványainak, és
megindult a színpad felé. – Mára ennyi elég lesz.
– Miss Wakefield – szólalt meg a 052–es számú Kavabata –, a szövege
három helyen eltért az eredetitől. Abban a monológban, amely úgy kezdődik...
– Ezt holnap mondd el neki! – vágott a szavába Eponine, és kedvesen
félretessékelte a biotot. – Akkor jóval többet fog jelenteni neki. – A kis számú
szereplőgárdához fordult. – Van kérdésetek?
– Tudom, hogy egyszer már megtárgyaltuk ezt, Eponine tanárnő –
válaszolta félénken Pedro Martinez –, de sokat segítene, ha még egyszer
megbeszélhetnénk... Azt mondta, hogy Godot nem valós személy, hogy
voltaképp csak egy fogalom, egy kitaláció... hogy mindannyian várunk
valamire... Sajnálom, de nem igazán értem, pontosan mire...
 – Alapvetően az egész darab az élet abszurditására adott reakció... –
felelte pár pillanatnyi habozás után Eponine. – Azért nevetünk, mert
önmagunkra ismerünk rá azokban a csavargókban a színpadon, és a saját
szavainkat halljuk vissza, amikor megszólalnak. Beckettnek az emberi lélek
lényegéből fakadó vágyakozást sikerült elkapnia. Bárki is legyen Godot,
mindent jóra fordít. Valamiképp meg fogja változtatni az életünket, és
boldoggá tesz minket.
– Nem lehet, hogy Godot maga az Isten? – érdeklődött Pedro.
– Dehogynem – felelte Eponine. – De lehet akár az a szuperfejlett
földönkívüli is, aki a Ráma űrhajót megépítette, és a Csomópontot felügyelte,
ahol Ellie és a családja élt egy ideig. Bármely hatalom vagy erő, amely
általános gyógyírt nyújt a világ bajaira, lehet Godot. Emiatt egyetemes ez a
darab.
– Pedro! – kiáltotta a kisméretű nézőtér végéből egy követelőző hang.
– Jössz már?
– Egy pillanat, Mariko – válaszolta a fiú. – Épp érdekes dolgokról
beszélgetünk. Mi lenne, ha te is idejönnél?
A japán lány az ajtóban maradt. – Nem – jelentette ki nyersen. – Nincs
kedvem hozzá... most menjünk!
Eponine útjukra bocsátotta a szereplőket, Pedro pedig leugrott a
színpadról. Ellie odalépett tanára mellé, miközben a fiú sietve megindult a
kijárat felé.
– Miért hagyja, hogy így bánjon vele? – merengett fennhangon Ellie.
– Ezt ne tőlem kérdezd! – válaszolta egy vállrándítás kíséretében
Eponine.
– Egyértelműen nem számítok szakértőnek a párkapcsolatok terén.
„Azzal a Kobajasi lánnyal még sok baj lesz – gondolta magában
Eponine, amikor eszébe jutott, hogyan bánt vele és Ellie–vel Mariko egyik
este a próba után. – A férfiak néha annyira ostobák.”
– Eponine, zavarna, ha a szüleim eljönnének a főpróbára? – kérdezte
Ellie.
– Beckett édesapám egyik kedvenc drámaírója, és...
–Jöjjenek csak! – felelte Eponine. – Bármikor szívesen látom őket.
Ráadásul szeretném megköszönni nekik...
– Eponine tanárnő! – harsant fel egy ifjú hang a terem túlsó végéből.
Derek Brewer volt az, Eponine egyik tanítványa, aki szinte istenítve szerette
őt. Derek pár lépést szaladt felé, aztán ismét odakiáltott. – Hallotta a híreket?
Eponine a fejét csóválta. Dereket láthatóan rettenetesen felizgatta a
dolog.
– Miskin bíró alkotmányellenesnek nyilvánította a karszalagot!
 Pár pillanatba telt, míg Eponine felfogta, amit hallott. Addigra Derek már
mellette állt, és örült, hogy ő hozhatta meg neki a hírt.
– Ez... ez biztos? – kérdezte Eponine.
– Most mondta be a rádió.
Eponine odanyúlt a karjához és a gyűlölt karszalaghoz. Egy pillantást
vetett Derekre és Ellie–re, aztán egyetlen hirtelen mozdulattal letépte és a
levegőbe hajította a szalagot. Ahogy a jelkép röptének ívét figyelte, szeme
könnyekkel telt meg.
– Köszönöm, Derek – mondta.
A következő pillanatban már két fiatal ölelő karjait érezte maga körül. –
Gratulálok! – súgta oda Ellie.
 4
A középvárosi hamburgeres bódéban minden munkát a biotok végeztek.
Két Lincoln vezette a nagy forgalmú éttermet, és négy García szolgálta ki a
vendégeket. Az ételeket két Einstein készítette, az asztalokat és környéküket
pedig egyetlen Tiasso tartotta makulátlanul tisztán. A bódéból hatalmas
hasznot húzott a tulajdonosa, mivel a kezdeti átalakításon és a nyersanyagokon
kívül nem merültek fel költségek.
Csütörtök esténként, amikor a helyi kórházban önkénteskedett, Ellie
mindig ott evett. A később a Miskin–bejelentés napjaként emlegetett
csütörtökön az immár karszalagjától megszabadult tanára, Eponine is Ellie–vel
evett a hamburgeresnél.
– Nem is tudom, eddig miért nem találkoztunk a kórházban – jegyezte
meg Eponine két harapás hasábburgonya között. – Különben is, mivel
foglalkozol ott?
– Többnyire a beteg gyerekekkel beszélgetek – válaszolta Ellie. – Négy–
öt közülük súlyos beteg, az egyik kisfiú egyenesen RV–41–gyel fertőzött, és
nagyra értékelik, ha emberi szót hallanak. A Tiasso biotok rendkívül
hatékonyan működtetik a kórházat és látják el a szükséges feladatokat, de nem
túl együttérzőek.
– Remélem, nem érzed tolakodónak a kérdésemet – szólalt meg Eponine,
miután megrágta és lenyelte a következő falat hamburgert –, de miért
csinálod? Fiatal vagy, szép és egészséges. Ezernyi izgalmasabb elfoglaltságot
találhatnál.
– Nem igazán – válaszolta Ellie. – Anya, ahogy te is tudod, kifejezetten
közösségi ember, és miután a gyerekekkel beszélgetek, én is úgy érzem, hogy
értékesen telt az időm. – Pár pillanatig habozott. – Ráadásul nem találom fel
magam társaságban... testi érettség szempontjából hiába vagyok tizenkilenc–
húsz éves, vagyis elég idős ahhoz, hogy gimnáziumba járjak, lényegében
semmiféle társasági tapasztalatot nem szereztem. – Ellie elpirult. – A suliban
az egyik barátnőm szerint a fiúknak meggyőződésük, hogy földönkívüli
vagyok.
Eponine védencére mosolygott. „Még földönkívülinek is jobb lenni, mint
hogy RV–41–fertőzött legyél – gondolta magában. – A fiúk viszont sokat
veszítenek, ha így elmennek melletted.”
A két ifjú hölgy végzett a vacsorával, és kilépett a kis étteremből.
Középváros főterén sétáltak tovább. A tér közepén találóan egy henger alakú
szobor állt, amely az első letelepedésnapi ünnepségnek állított emléket. A
szobor összességében két és fél méterre emelkedett ki a földből.
Szemmagasságban egy ötven centiméter átmérőjű átlátszó gömb függött
benne. A gömb közepén lévő kis fényforrás a Napot jelképezte, a talajjal
párhuzamos felület a Föld és a Naprendszerben keringő többi bolygó Nap
körüli pályája síkjának felelt meg, a gömbben szétszórt fények pedig a Nap
húsz fényéves körzetében található csillagok pontos relatív helyzetét mutatták.
A Napot és a Szíriuszt fénycsík kötötte össze, ami Wakefieldék korábban
megtett útvonalát követte a Csomópontra és onnan vissza. Egy másik apró
fényvonal azon a pályán vezetett ki a Naprendszerből, amelyet a Ráma III
azóta tett meg, hogy a Marsnál felvette a Földről származó telepeseket. A
kolóniának otthont adó űrjármű, melyet egy nagyobb, villogó vörös fénypont
jelképezett, jelenleg a Nap és a Tau Ceti közötti út harmadánál járt.
– Úgy tudom, az emlékmű ötlete eredetileg az édesapádtól származott –
szólalt meg Eponine, ahogy a csillaggömb mellett álltak.
– Igen – felelte Ellie. – Apa tényleg rendkívül találékony, ha
tudományról és elektronikáról van szó.
Eponine a viliódzó vörös fényt bámulta. – Cseppet sem zavarja, hogy
pontosan az ellenkező irányban haladunk, és nem a Szíriusz meg a Csomópont
felé?
Ellie vállat vont. – Nem hiszem – válaszolta. – Nem sokat beszélünk
erről... Egyszer azt mondta, hogy egyikünk sem képes felfogni, egyáltalán mit
akarnak elérni a földönkívüliek.
Eponine körbepillantott a téren. – Nézd a sok embert, ahogy ide–oda
sietnek. A legtöbbjük még csak meg sem áll itt, ahol most vagyunk... Én
legalább hetente egyszer megnézem, hogy merre járunk. – Hirtelen
elkomolyodott. – Amióta RV–41–gyel diagnosztizáltak, kényszeresen vágyom
arra, hogy ismerjem a helyzetemet a világmindenségben... Nem tudom, talán a
halálfélelmem lehet az oka.
Hosszú hallgatás után Eponine átkarolta Ellie vállát. – Faggattátok
valaha is a Sast a halálról? – kérdezte végül.
– Nem – válaszolta halkan Ellie. – De még csak négyéves voltam,
amikor eljöttünk a Csomópontról. Fogalmam sem volt a halálról.
– Gyerekkoromban gyerekként gondolkodtam – mormolta maga elé
Eponine. Aztán felkacagott. – Akkor miről beszélgettetek a Sassal?
– Nem emlékszem pontosan – felelte Ellie. – Patrick azt mesélte, hogy a
Sas különösen szerette nézni, ahogy a játékainkkal játszunk.
– Tényleg? – csodálkozott Eponine. – Ez meglepő. Abból ítélve, amit az
édesanyád mesélt róla, a Sast túlságosan komolynak képzeltem ahhoz, hogy a
játék érdekelje.
– Még mindig magam előtt látom – mondta Ellie pedig nagyon kicsi
voltam még. A hangjára viszont nem emlékszem.
– Álmodtál már róla? – kérdezte pár pillanattal később Eponine.
– Hát persze. Többször is. Egyszer egy hatalmas fa tetején állt, és a
felhők közül nézett le rám.
Eponine megint elnevette magát. Aztán gyorsan az órájára pillantott. –
Ajaj! – mondta. – El fogok késni az orvostól. Neked mikor kell odaérned a
kórházba?
– Hétkor – felelte Ellie.
– Akkor jobb, ha most indulunk.
Amikor Eponine jelentkezett dr. Turner rendelőjében a szokásos kétheti
vizsgálatra, az ügyeletes Tiasso átkísérte az egyik laborba, vér– és
vizeletmintát vett tőle, majd megkérte, hogy foglaljon helyet. A biot közölte
Eponine–nal, hogy az orvos „késésben van”.
A váróban rajta kívül egy átható tekintetű és barátságos mosolyú, sötét
bőrű férfi ült. – Helló – szólalt meg, amikor találkozott a tekintetük –, Amadou
Diabának hívnak. Gyógyszerész vagyok.
Eponine is bemutatkozott, és úgy tűnt neki, mintha a férfit már látta
volna valahol.
– Nagy nap ez a mai, mi? – kérdezte a férfi rövid hallgatás után. –
Micsoda megkönnyebbülés volt levetni azt az átkozott karszalagot.
Eponine most már emlékezett Amadou–ra. Az RV–41 fertőzöttek
csoportösszejövetelén találkozott vele párszor. Valaki azt mesélte Eponine–
nak, hogy Amadou a kolónia első napjaiban egy vérátömlesztés során
fertőződött meg a retrovírussal. „Vajon összesen hányan lehetünk? – tűnődött
el Eponine. – Kilencvenhárman. Vagy kilencvennégyen? Akik közül öt
vérátömlesztéssel kapta meg a betegséget...”
– Úgy tűnik, a fontos hírek mindig párosával jönnek – folytatta Amadou.
– Miskin alig pár órával korábban jelentette be a határozatot, mielőtt
először látták a lábas izéket.
Eponine értetlenül meredt rá. – Miről beszél? – kérdezte.
– Még nem is hallott a lábaskákról? – kérdezett vissza nevetgélve
Amadou.
– Hol a csudában járt?
Amadou kivárt egy keveset, mielőtt belefogott a magyarázatba. – A
másik élőhelynél dolgozó felfedezőcsapat napok óta azon dolgozott, hogy
kiszélesítse a behatolási pontot. Ma egyszer csak hat furcsa lény mászott elő a
lyukból, amit a falba fúrtak. Ezek a lábaskák, ahogy a tévériporter nevezte
őket, minden jel szerint a másik élőhelyen laknak. Szőrős golflabdákra
emlékeztetnek, amihez hat hatalmas, ízelt láb kapcsolódik, és iszonyatosan
gyorsan mozognak... Úgy egy órán át összevissza mászkáltak az embereken, a
biotokon és a felszerelésen. Aztán visszaiszkoltak a behatolási ponton át.
Eponine épp kérdezni akart a lábaskákról, amikor dr. Turner kilépett a
rendelőből. – Diaba úr, Eponine kisasszony – szólalt meg –, mindkettejük
számára részletes eredményekkel szolgálhatok. Ki óhajt elsőként bejönni?
Az orvos szeme még mindig a legfenségesebb kék színben ragyogott. –
Mr. Diaba előttem érkezett – felelte Eponine. – Szóval...
– Mindig a hölgyeké az elsőbbség – vágott közbe Amadou. – Még az Új
Édenben is.
Eponine bement dr. Turner belső rendelőjébe. – Eddig rendben – közölte
vele az orvos, amikor kettesben maradtak. – A vírus egyértelműen
megtalálható a szervezetében, szívizom–elhalásnak azonban még semmi jele.
Pontosan nem tudom megmondani, miért, de úgy tűnik, hogy a betegség
egyeseknél határozottan gyorsabban fejlődik ki, mint másoknál.
„Hogy lehetséges, jóképű doktorom – gondolta magában Eponine –,
hogy ennyire alaposan számon tartod az egészségi állapotomat illető minden
adatot, és még egyszer sem vetted észre, miféle pillantásokat vetek rád?”
– A megszokott immunrendszer–erősítőkön tartjuk. A kezelésnek
nincsenek súlyos mellékhatásai, és részben talán ez az oka, hogy nem
tapasztaljuk a vírus romboló hatásának jeleit... Máskülönben jól érzi magát?
Együtt indultak vissza a váróba. Dr. Turner újból elmondta Eponine–nak
a tüneteket, amelyek jelzik, ha a vírus a következő fejlődési szakaszba lépett.
Még beszélgettek, amikor kinyílt az ajtó, és Ellie Wakefield lépett be a
rendelőszobába. Dr. Turner először ügyet sem vetett rá, majd pár pillanattal
később nyilvánvalóan eltúlozva reagált.
– Segíthetek valamiben, kisasszony? – szólította meg Ellie–t.
– Eponine–tól szeretnék kérdezni valamit. – válaszolta tiszteletteljesen
Ellie. – Ha zavarok, megvárhatom odakint.
Dr. Turner tagadóan intett a fejével, aztán meglepően zavartan adott még
néhány utolsó tanácsot. Eponine először nem értette, mi történhetett. Ám
amikor elindult kifelé Ellie–vel, meglátta, hogyan bámulja az orvos a
tanítványát. „Három éven át vártam rá, hogy ilyennek lássam a tekintetét –
gondolta Eponine. – Nem hittem, hogy képes lenne rá. Ellie pedig,
szegénykém, még csak észre sem vette.”
A hosszú és fárasztó nap végén Eponine teljesen kimerültén gyalogolt
hakonei otthona felé az állomásról. A felszabadultság, amit a karszalag
levétele miatt érzett, mostanra elmúlt. Inkább levertnek érezte magát. Ráadásul
az Ellie Wakefield iránti féltékenységével is meg kellett küzdenie.
Megállt a lakása előtt. Az ajtaján látható széles vörös csík mindenkit arra
figyelmeztetett, hogy odabent az RV–41 hordozója él. Eponine magában ismét
köszönetét mondott Miskin bírónak, és óvatosan lehúzta a ragasztócsíkot. A
körvonala mégis ott maradt az ajtón. „Holnap majd átfestem” – határozta el
magában Eponine.
Amint belépett a lakásba, lehuppant párnás székére, és cigiért nyúlt.
Ahogy a szájába helyezte a cigarettát, Eponine érezte, ahogy szétárad benne a
közelgő élvezet miatti megelégedettség. „Az iskolában, a tanítványaim előtt
sosem dohányzom – magyarázkodott önmagának. – Nem mutatok rossz példát
nekik. Csak itthon cigizem. A lakásban. Amikor egyedül vagyok.”
Esténként Eponine csak nagy ritkán járt el otthonról. A hakoneiek
egészen egyértelművé tették számára, hogy nem szívesen látják őt a körükben;
két külön küldöttség is megkérte őt, hogy költözzön el a településről, és
többször várta már trágár üzenet az ajtajában. Eponine azonban makacsul
kitartott amellett, hogy marad. Mivel Kimberley Henderson szinte sosem volt
otthon, sokkal tágasabb lakótér állt Eponine rendelkezésére, mint amit rendes
körülmények között megengedhetett volna magának. Azt is jól tudta, hogy egy
RV–41–hordozót a kolónia egyetlen más részében sem fogadnának szívesen.
Eponine elaludt a székben, és sárga virágokkal teli mezőkről álmodott.
Kis híján meg sem hallotta a kopogást, bármennyire hangosan zörgettek is.
Rápillantott az órájára: tizenegyet mutatott. Amikor Eponine ajtót nyitott,
Kimberley Henderson lépett be a lakásba.
– Ó, Ep – szólalt meg. – Annyira örülök, hogy itthon talállak.
Mindenképp beszélnem kell valakivel. Olyasvalakivel, akiben megbízhatok.
Kimberley ideges mozdulattal rágyújtott, és azonmód szakadozott
monológba kezdett. – Igen, igen, tudom – mondta Eponine rosszalló tekintete
láttán.
– Igazad van. Kiütöttem magam... De nagyon kellett... A jó öreg
kokomó... A magabiztosság illúziója sokkal jobb, mint ha egy szardarabnak
éreznéd magad.
Mohón beleszívott a cigarettába, aztán apró, rövid gomolyokban fújta ki
a füstöt. – Az a seggfej most tényleg megcsinálta, Ep... végleg elegem lett
belőle... Ez a beképzelt fasz azt hiszi, hogy bármit megtehet... Elnéztem neki a
viszonyait, sőt néha még azt is hagytam, hogy a fiatalabb csajok beszálljanak:
az édeshármasok elűzték az unalmat... de mindig én voltam az icsiban, a
numero unó, legalábbis ebben a hitben ringattam magam...
Kimberley elnyomta a cigarettáját, és elkezdte tördelni a kezét. A
könnyeivel küszködött. – Erre ma este bejelenti, hogy költözöm... „Hogy
mi?”, kérdeztem. „Mi van?”... „Költözöl”, mondja... Se mosoly, se
magyarázat... „Pakolj össze!”, mondja. „Kapsz egy lakást Xanadu mögött.”
„Ott a prostik laknak”, mondom... Kicsit elmosolyodik, de semmit se
mond... „Szóval ennyi, elzavarsz”, mondom... Dühömben tombolni kezdtem...
„Ezt nem teheted meg”, mondom... Próbáltam megütni, de elkapta a kezem, és
lekevert egy hatalmas pofont... „Azt teszed, amit parancsolok”, mondja... „Én
aztán nem, te pöcs!”... Felkaptam a vázát, és elhajítottam. Nekicsapódott egy
asztalnak, és darabokra tört. Egy perc se kellett, és két gorilla hátracsavarta a
karom... „Vigyétek innen!”, ordította a japcsi király.
Elvittek az új lakásomba. Kellemes kis kecó. Az öltözőben egy hatalmas
doboz sodrott kokomó várt... Elszívtam egypárat, és úgy éreztem, repülök...
„Hé”, gondoltam magamban, „ez nem is annyira rossz. Legalább nem Tosio
bizarr szexuális vágyait kell kielégítenem”... Átmentem a kaszinóba, és jól
éreztem magam, teljesen fel voltam dobódva, amíg meg nem láttam őket...
nyíltan, mindenki szeme láttára enyelegtek... Bevadultam: üvöltöttem,
sikítoztam, káromkodtam... még neki is mentem a lánynak... Valaki fejbe
vert... a kaszinó padlóján feküdtem, Tosió pedig fölém hajolt... „Ha még
egyszer ilyet csinálsz”, sziszegte, „Marcello Danni mellé kerülsz a földbe.”
Kimberley a kezébe temette az arcát, és elsírta magát. – Ó, Ep – zokogta.
– Annyira kiszolgáltatottnak érzem magam. Senkihez sem fordulhatok.
Most mit tegyek?
Mielőtt Eponine bármit felelhetett volna, Kimberley ismét belekezdett.
– Tudom, tudom – mondta. – Visszamehetnék a kórházba. Még mindig
szükségük van ápolókra, igaziakra... Ha már itt tartunk, hol a Lincolnod?
Eponine elmosolyodott, és a kamra fele bökött.
– Jó neked – kacagott fel Kimberley. – A robot csak ne lásson semmit.
Fürdőszobát takarítani, mosogatni és főzni előjöhet. Aztán rögtön
visszatessékeled a kamrába... – Magában kuncogott. – A farkuk nem működik,
tudod. Úgy értem, van nekik, vagy legalábbis valami hasonló, ami
anatómiailag végtére is tökéletes, épp csak nem áll fel. Egyik este, amikor
teljesen betéptem, az egyikkel meghágattam magam, de fogalma sem volt róla,
mit akarok tőle, amikor megkértem, hogy „döfje mélyre”... Mint némelyik
férfi, akivel dolgom volt.
Kimberley felpattant és járkálni kezdett a szobában. – Nem igazán
tudom, miért jöttem ide – mondta, és megint rágyújtott. – Azt hittem, talán te
meg én... Úgy értem, egy ideig barátok voltunk... – A hangja elcsuklott. –
Lassan elmúlik a kokomó hatása, és egyre nyomorultabbul érzem magam. Ez
szörnyű, rettenetes. Nem bírom elviselni. Fogalmam sincs, mire számítottam,
de neked itt a saját életed... Jobb, ha most elmegyek.
Kimberley átment a szoba túloldalára, és közönyösen átölelte Eponine–t.
– Vigyázz magadra, jó? – mondta Kimberley. – Miattam ne aggódj,
megleszek valahogy.
Az ajtó bezárult, és Kimberley már rég messze járt, amikor Eponine–ban
tudatosodott, hogy egyetlen szót sem szólt, amíg egykori barátnője vele volt a
szobában. Eponine biztosra vette, hogy Kimberleyt sosem látja már.
 5
A szenátus nyílt ülést tartott, melyen a kolónia lakói közül bárki részt
vehetett. Az erkélyen mindössze háromszáz széket helyeztek el, és
mindegyiken ült valaki. Még százan a falak mellett álltak és a széksorok
között telepedtek le. Az ülésteremben az Új Éden törvényhozó testületének
huszonnégy tagja előtt az elnöklő hivatalnok, Kendzsi Vatanabe kormányzó
nyitotta meg az ülést.
– Ma folytatódnak a költségvetési viták – jelentette ki Kendzsi, miután
többször koppantott fakalapácsával, hogy elcsendesítse a közönséget –,
elsőként pedig az Új Éden Kórház igazgatójának, dr. Robert Turnernek a
beszámolóját hallgatjuk meg. Összefoglalja, mit sikerült elérnünk az elmúlt év
egészségügyi költségvetéséből, és előadja a következő évre vonatkozó
kéréseit.
Dr. Turner a pódiumhoz vonult, és intett az addig mellette várakozó két
Tiassónak. A biotok gyorsan felállítottak egy kivetítőt és egy felfüggesztett
kockaképernyőt, amin a dr. Turner mondandóját alátámasztó ábrák fognak
megjelenni.
– Az elmúlt évben hatalmas lépéseket tettünk előre – kezdte a beszédét
dr. Turner –, mind a megbízható gyógyászati környezet megteremtése, mind
nemezisünk, az RV–41 retrovirus megértése terén, mely utóbbi továbbra is
újra meg újra felbukkan a népesség körében. Az elmúlt tizenkét hónap során
nem csupán ennek a rendkívül bonyolult organizmusnak a teljes életciklusát
térképeztük fel, hanem egy megbízható szűrési módszert is kifejlesztettünk,
amely pontosan azonosítja mindazokat, akik a betegség hordozói.
Az Új Éden minden lakóját megvizsgáltuk a hét hónappal ezelőtt véget
ért háromhetes időszak alatt. Akkor kilencvenhat egyénről állapítottuk meg,
hogy megfertőződtek a retro vírussal. A vizsgálatok lezárulta óta mindössze
egy új hordozót azonosítottunk. Az eltelt időszakban három halálesetet okozott
az RV–41, így a fertőzöttek száma jelenleg kilencvennégy.
Az RV–41 egy halálos retrovirus, mely a szív izmait támadja, és
visszafordíthatatlan elsorvadásukhoz vezet. Az emberi vírushordozó végül
meghal. Nincs ismert gyógymód. Több különböző technikával kísérletezünk,
hogy hátráltassuk a betegség kifejlődését, és az utóbbi időben elszórt, ám
egyelőre nem meggyőző sikereket értünk el. E pillanatban, amíg jelentős
áttörésre nem kerül sor, azt kell feltételeznünk, hogy a retrovírussal fertőzöttek
végül mind a rendkívüli virulencia áldozatául fognak esni.
A táblázat, amit hamarosan megjelenítek a kivetítőkockában, a betegség
különböző fázisait mutatja. A retrovirus a testnedvek cseréje révén kerül át az
egyik egyedből a másikba, a vér és az ondó bármely kombinációjával. Nem
tapasztaltuk jelét, hogy bármely más módon is terjedne. Elismétlem – mondta
dr. Turner, immár túlharsogva az erkély felől hallható hangzavart –, igazoltuk,
hogy a betegség kizárólag vér vagy ondó jelenlétében terjed. Kategorikusan
nem zárhatjuk ki, hogy más testnedvek, például izzadság, nyálka, könnyek,
nyál vagy húgy nem játszhatnak szerepet az átadásban, de az eddig
összegyűjtött adatokból arra következtethetünk, hogy az RV–41 ezekkel a
testnedvekkel nem terjed.
Az erkélyen immár mindenfelé hangosan beszélgettek. Vatanabe
kormányzó többször is koppantott a fakalapáccsal, hogy csendet teremtsen a
teremben. Robert Turner megköszörülte a torkát, aztán folytatta. – Ez a
bizonyos retrovirus különösen ügyes, ha szabad ezt a kifejezést használnom, és
különösen jól alkalmazkodik az emberi hordozókhoz. Amint az ábrán
láthatják, viszonylag jóindulatúnak mutatkozik az első két fázisban, amikor
lényegében csupán megtelepszik a vértestek vagy az ondósejtek között, és
semmiféle kárt nem okoz. Elképzelhető, hogy már ebben a szakaszban
megkezdi az immunrendszer elleni támadását. Ezt nem tudhatjuk biztosan,
mivel ebben az időszakban minden diagnosztikai adat arra utal, hogy az
immunrendszer még egészséges.
Azt sem tudjuk, mi indítja be az immunrendszer gyors leépülését. A
testünkben végbemenő valamely megmagyarázhatatlan folyamat, és ezen a
területen lenne szükség behatóbb kutatásokra, egyszer csak jelez az RV–41
vírusnak, hogy az immunrendszerünk sebezhető, és ekkor megkezdődik az
átfogó támadás. A vírus sűrűsége a vérben vagy az ondóban hirtelen több
nagyságrenddel növekszik. A betegség ilyenkor a legragályosabb, és az
immun–rendszert is leginkább ilyenkor terheli le.
Dr. Turner szünetet tartott. Mielőtt folytatta, átrendezte a papírokat,
amelyekből felolvasott. – Furcsa, hogy az immunrendszer sosem éli túl a
támadást. Az RV–41 valamiképp tudja, mikor győzhet, és nem kezd
szaporodni, mielőtt a sérülékenység feltételei adottá nem válnak. Amint az
immunrendszer megsemmisül, megkezdődik a szívizmok sorvadása, ezután
pedig menetrendszerűen bekövetkezik a halál.
A betegség végső stádiumaiban az RV–41 retrovirus teljesen eltűnik a
vérből és az ondóból. Nem nehéz elképzelni, hogy ez teljesen összezavarja a
diagnosztikai folyamatot. Hová tűnhet? „Elbújik” valamiképp, vagy olyasmivé
alakul, amit eddig nem tudtunk azonosítani? Ez irányíthatja a szívizom
fokozatos elhalását, vagy az atrófia csupán az immunrendszer elleni korábbi
támadás mellékhatása? Ezekre a kérdésekre jelenleg még nem ismerjük a
választ.
Az orvos itt kis időre megállt, hogy igyon egy korty vizet.
– Az elmúlt évben az egyik fontos feladatunk a betegség eredetének
kiderítése volt – mondta aztán. – Sokfelé suttogták, hogy az RV–41 esetleg az
Új Édenben honos létforma, amit valamiféle ördögi földön kívüli kísérlet
részeként telepítettek ide. Ez teljes képtelenség. Egyértelműen a Földről
hurcoltuk be ide a retrovírust. A Santa Maria két utasa három hónap
különbséggel halt bele az RV–41 fertőzésbe, az első még a Föld és a Mars
között. Biztosak lehetünk benne, habár ez nem sok vigaszt nyújt nekünk, hogy
földi kollégáink ugyanígy küzdenek ezzel a gonosz betegséggel.
Ami az RV–41 eredetét illeti, ezzel kapcsolatban csak találgatni tudok.
Ha az orvosi adatbázis, amit a Földről magunkkal hoztunk, egy
nagyságrenddel bővebb lenne, elképzelhető, hogy találgatás nélkül tudnám
azonosítani az eredetét... Mindazonáltal meg kell jegyeznem, hogy a szóban
forgó RV–41 retrovirus genomja meghökkentő hasonlóságot mutat a
huszonegyedik század elején lefolytatott egyik vakcinaburok–kísérlet
részeként, génmanipulációval létrehozott kórokozóval.
Hadd magyarázzam el részletesebben! Miután sikeresen kifejlesztették a
huszadik század utolsó két évtizedében rettenetes pusztítást végző AIDS
retrovirus elleni védőoltást, az orvostudomány arra használta fel a biomérnöki
eszközöket, hogy bővítse a rendelkezésre álló vakcinák skáláját. A biológusok
és az orvosok szándékosan új és egyre halálosabb retrovírusokat és
baktériumokat állítottak elő annak bizonyítására, hogy egy adott vakcinafajta
széles körben sikeresen alkalmazható. Természetesen minden ilyen kísérletet
szigorú ellenőrzés mellett végeztek, és egyáltalán nem veszélyeztették a
lakosságot.
A Nagy Káosz idején azonban jelentősen csökkentették a tudományos
kutatásra szánt pénzösszegeket, és számos orvosi laboratóriumot sorsára
hagytak. A világ különböző pontjain tárolt veszélyes kórokozókat
feltételezhetően mind elpusztították. Hacsak nem... és magyarázatomban itt
térek át a spekulációra.
Az a retrovirus, amely sokakat megtámadott itt, az Új Édenben,
meglepően hasonlít a 2107–ben, a szenegáli Laffont Orvosi Laboratóriumban
génmanipulációval létrehozott AQT19 retrovírusra. Elismerem, lehetséges,
hogy egy természetben előforduló kórokozó genomja emlékeztessen az
AQT19–ére, épp ezért elképzelhető, hogy a feltételezéseim tévesek.
Ugyanakkor úgy hiszem, hogy az elhagyott szenegáli laborban tárolt AQT19–
et nem semmisítették meg. Meggyőződésem, hogy a szóban forgó retrovirus,
talán vírushordozó majmok testében, fennmaradt és némileg mutálódott a
rákövetkező század során, és végül valamiképp átkerült az emberekbe. Ebben
az esetben alapvetően mi magunk hoztuk létre a betegséget, amely pusztít
közöttünk.
Az erkélyről felháborodott zúgolódást lehetett hallani. Vatanabe
kormányzónak ismét le kellett csendesítenie a hallgatóságot, és jobban örült
volna annak, ha dr. Turner nem hozakodik elő a találgatásaival. Ekkor a
kórházigazgató taglalni kezdte, miféle támogatásra lesz szüksége az
elkövetkező esztendőben. Dr. Turner az előző évi keret duplájának megítélését
kérte a kórházi osztálya számára. A szenátus üléstermében félreérthetetlen
morgás hallatszott.

♦♦♦♦

A közvetlenül Robert Turner után felszólalók voltaképp csak kirakatnak

számítottak. Mindenki tisztában volt vele, hogy a nap másik fontos beszédét
Ian Macmillan, a három hónappal később esedékes választások ellenzéki
kormányzójelöltje fogja elmondani. Köztudott volt, hogy Kendzsi Vatanabe és
politikai pártjának választottja, Dmitrij Ulanov egyaránt az egészségügyi
költségvetés jelentős növelése mellett kötelezte el magát, még akkor is, ha
ennek finanszírozásához új adókat kellene kivetni. Macmillan állítólag
dr. Turner pénzforrásainak legkisebb mértékű növelését is ellenezte.
lan Macmillant egykor nagy fölénnyel győzte le Kendzsi Vatanabe a
kolóniában megrendezett első választásokon. Azóta Mr. Macmillan Beauvois–
ból Hakonéba helyezte át lakóhelyét, a vegasi kerületből beválasztották a
szenátusba, és jövedelmező pozíciót kapott Tosio Nakamura terjeszkedő üzleti
birodalmában. A frigy tökéletesnek bizonyult. Nakamurának olyan
„elfogadható” személyre volt szüksége, aki helyette kormányozhatja a
kolóniát, Macmillan pedig, akinek az ambíciói nem jártak együtt határozott
értékrenddel és elvekkel, kormányzó szeretett volna lenni.
– Túl egyszerű meghallgatni dr. Turnert – kezdte a beszédét –, majd
megnyitni számára a szívünket és a pénztárcánkat, és a kért támogatásokat
elkülöníteni neki. Ez a probléma ezekkel a költségvetési vitákkal. Minden
részleg vezetője komoly érvekkel támaszthatja alá a javaslatait. Ám azzal,
hogy külön–külön hallgatjuk meg az előterjesztéseket, szemelől tévesztjük az
átfogóbb célokat. Eszemben sincs azt sugallni, hogy dr. Turner programja ne
lenne abszolút dicséretes. Ugyanakkor úgy vélem, hogy ezúttal érdemes lenne
megvitatni a prioritásokat.
Macmillan előadói stílusa nagymértékben javult, mióta Hakonéba
költözött. Nyilvánvalóan alaposan felkészítették. Ugyanakkor nem született
szónoknak, így némelyik előre begyakorolt gesztusa szinte már komikusnak
hatott. Első érvként azt hozta fel, hogy az RV–41–gyel fertőzöttek az Új Éden
lakosságának mindössze öt százalékát tették ki, az orvosi ellátásuk azonban
hihetetlenül komoly költségekkel járt.
– Miért kellene a kolónia többi tagjának nélkülöznie egy ennyire kicsiny
csoport kedvéért? – kérdezte. – Ráadásul – tette hozzá más, égetőbb
problémák is magasabb ráfordítást igényelnek, olyan problémák, melyek
minden egyes telepest érintenek, és valószínűleg a fennmaradásunk függ a
megoldásuktól.
Amikor Macmillan saját „értelmezésében” előadta a lábaskák történetét,
akik „előrontottak” a szomszédos rámai modulból, és „ráijesztettek” a kolónia
felderítőcsapatára, szavaiból azt a következtetést lehetett levonni, hogy
„támadásuk” egy tervezett, fajok közti háború első betörési kísérlete volt.
Macmillan azzal rémisztgetett, hogy a lábaskákat „félelmetesebb lények”
fogják követni, melyek rettegésben tartják majd a telepeseket, különösen a
nőket és a gyerekeket. – A védelemre fordított pénz – jelentette ki –,
mindannyiunk hasznára van.
Macmillan kormányzójelölt emellett arra is utalt, hogy a környezeti
kutatás szintén azon tevékenységek közé tartozik, melyek „sokkal fontosabbak
a kolónia általános jóléte szempontjából”, mint a dr. Turner által felvázolt
egészségügyi program. Magasztalta az időjárás szabályozására irányuló
munkát, és egy olyan jövőt vizionált, melyben a telepesek pontosan tudni
fogják, milyen idő várható.
Beszédét többször is az erkélyen felzúgó taps szakította meg. Amikor
végül rátért az RV–41–gyel fertőzöttekre, Mr. Macmillan egy „sokkal
költséghatékonyabb” megoldást ajánlott „tragikus problémájukra”.
– Új települést létesítünk a számukra – zendített rá –, az Új Éden határain
kívül, ahol békében élhetik le hátralévő napjaikat. Véleményem szerint az
RV–41–et illető egészségügyi intézkedéseket mostantól azoknak a
mechanizmusoknak az izolálására és azonosítására kell korlátozni, amelyek
révén ez a csapás egyedről egyedre terjed. Amíg ezeket a kutatásokat nem
végezték el, addig a kolóniában mindenkinek, még a betegségben szenvedő
szerencsétleneknek is az a legelemibb érdeke, hogy a vírushordozókat
elkülönítsük, és így megelőzzük a véletlen fertőzéseket.
Nicole és a családja az erkélyről figyelték az eseményeket. Richardot is
rávették, hogy jöjjön el, bármennyire ódzkodott is a politikai
összejövetelektől. Richardot felháborította Macmillan beszéde. Nicole–t
ellenben félelem töltötte el. Úgy tűnt, a férfi álláspontjával viszonylag könnyű
azonosulni. „Vajon ki írhatja a szövegeit?” – tűnődött el magában Nicole, a
beszéd végeztével. Korholta magát, amiért alábecsülte Nakamurát.
Macmillan szónoklatának vége felé Ellie Wakefield csendben távozott az
erkélyről. Szülei nem sokkal később elképedve látták, hogy a szenátus
üléstermében a pódium felé tart. Sorra felálltak és szintén távozni készültek az
erkélyen helyet foglalók, akik azt hitték, hogy Ian Macmillan mond utolsóként
beszédet. A legtöbben mégis visszaültek, amikor Kendzsi Vatanabe bemutatta
Ellie–t.
– A gimnáziumi állampolgári ismeretek órán tanultunk a kolónia
alkotmányáról és a szenátus eljárásrendjéről – vágott bele a lány, izgalomtól
remegő hangon. – Kevéssé köztudott tény, hogy az Új Éden bármely polgára
felszólalhat ezeken a nyilvános vitákon...
Ellie mély lélegzetet vett, mielőtt folytatta. Az erkélyen édesanyja és
Eponine is előrehajolt, és megragadta maga előtt a korlátot. – Ma azért kértem
szót – jelentette ki erélyesen Ellie mert úgy hiszem, hogy egyedi szemszögből
közelíthetek az RV–41–ben szenvedők kérdéséhez. Először is, fiatal vagyok,
másodszor pedig három évvel ezelőttig nem részesültem abban a kiváltságban,
hogy a családom tagjain kívül más emberekkel létesítsek kapcsolatot.
Mindkét ok miatt kincsként kezelem az emberi életet. Nem véletlenül
használtam ezt a szót. A kincs olyasvalami, amit rendívül értékesnek tartunk.
Ez a férfi, ez az orvos, aki egész álló nap és néha éjszaka is azért dolgozik,
hogy egészségesek maradhassunk, kétségkívül szintén kincsként kezeli az
életet.
Amikor az imént beszélt, dr. Turner azt nem árulta el önöknek, miért
kellene anyagilag támogatnunk a programját, csupán arról beszélt, mi ez a
betegség, és hogyan próbálja leküzdeni. Azt feltételezte, hogy önök
mindannyian értik, miért. Miután meghallgattam Mr. Macmillan beszédét –
mondta Ellie, és az előtte felszólalóra pillantott –, kétségeim támadtak efelől.
Továbbra is tanulmányoznunk kell ezt a rettenetes betegséget, amíg meg
nem fékezzük és úrrá nem leszünk rajta, mert az emberi élet értékes ajándék.
Minden egyes élet egyedi csoda, bonyolult vegyületek, különleges
képességek, álmok és élmények varázslatos kombinációja. Semmi más nem
lehet fontosabb a kolónia egészének, mint egy olyan tevékenység, melynek
célja az emberi élet megóvása.
A mai vitából egyértelmű számomra, hogy dr. Turner programja
költséges. Ha emiatt emelni kell az adókat, akkor talán mindannyian
lemondhatunk valamiről, amire vágytunk. Nem nagy áldozat ez azért, hogy
egy másik emberi lény társaságát élvezhessük.
A családom és a barátaim időnként megjegyzik nekem, hogy
reménytelenül naiv vagyok. Talán igazuk van. Ám nem kizárt, hogy a
romlatlanságom miatt másoknál tisztábban látom a dolgokat. Ebben az
esetben, úgy vélem, csupán egyetlen kérdést kell feltenni. Ha önökről vagy
bármely családtagjukról kiderülne, hogy RV–41–gyel fertőzöttek, támogatnák
dr. Turner programját?... Köszönöm a lehetőséget.
A teremre síri csend telepedett, amint Ellie ellépett a pódium mögül.
Aztán a hallgatóság orkánszerű tapsban tört ki. Nicole és Eponine arca is
könnyben ázott. Az ülésteremben dr. Turner két kezét nyújtotta Ellie–nek.
 6
Amikor Nicole kinyitotta a szemét, Richard ült mellette az ágyon. A
kezében egy csésze kávét tartott. – Arra kértél minket, hogy hétkor keltsünk
fel.
Nicole felült, és elvette férjétől a csészét. – Köszönöm, kedves – mondta.
– De miért nem Linckel...
– Úgy döntöttem, hogy magam hozom be a kávédat... Újabb hír érkezett
a Középső–alföldről. Szerettem volna megbeszélni veled, bármennyire is
utálod, ha már kora reggel teletömik a fejedet.
Nicole hosszan, lassan kortyolt a kávéból. Aztán rámosolygott a férjére.
– Miféle hír? – kérdezte.
– Tegnap este két újabb incidensre került sor a lábaskákkal. Ez már a
tizenkettedik a héten. A védelmi erőink állítólag megsemmisítettek három
lábaskát, akik „zaklatták” a mérnökök csapatát.
– A lábaskák tanúsítottak bármiféle ellenállást?
– Nem. A géppuskaropogás hallatán azonnal visszaiszkoltak a másik
élőhelybe vezető lyukba... A legtöbben megmenekültek, akárcsak tegnapelőtt.
– És te még mindig úgy gondolod, hogy távoli megfigyelők, olyanok,
mint a pók biotok voltak a Ráma I–en és II–n?
Richard bólintott. – És elképzelheted, miféle képet alakítanak ki rólunk
ezek. Anélkül kezdünk lőni fegyvertelen lényekre, hogy provokáltak volna
minket... ellenségesen reagálunk egy nyilvánvaló kapcsolatteremtési
kísérletre...
– Nekem sem tetszik a dolog – jegyezte meg halkan Nicole. – De mit
tehetnénk? A szenátus határozottan felhatalmazta a felderítő csapatokat, hogy
fegyverrel védjék meg magukat.
Richard épp válaszolni készült, amikor észrevette, hogy Benjy áll az
ajtóban. A fiú arcán széles mosoly ragyogott. – Bejöhetek, anya? – kérdezte.
– Hát persze, kedves – válaszolta Nicole. Széttárta a karját. – Gyere,
hadd öleljelek meg a szülinapod alkalmából!
– Boldog születésnapot, Benjy! – mondta Richard, miközben a fiú, aki a
legtöbb férfinál nagyobbra nőtt, feltérdelt az ágyra, és átkarolta az édesanyját.
– Köszönöm, Richard bácsi.
– Még mindig áll, hogy ma piknikezni fogunk a Sherwoodi erdőben? –
kérdezte a szavakat elhúzva Benjy.
 – Bizony – felelte az édesanyja. – Este pedig hatalmas bulit csapunk.
– Hurrá! – lelkendezett Benjy.
Szombat lévén Patrick és Ellie aludtak még, mivel nem kellett iskolába
menniük. Miközben a felnőttek a híreket nézték a tévében, Linc behozta a
reggelit Richardnak, Nicole–nak és Benjynek. Rövid filmet mutattak a másik
élőhely közelében lezajlott legutóbbi „összetűzésről a lábaskákkal”, amit a két
kormányzójelölt ezzel kapcsolatos nyilatkozatai követtek.
– Amint azt hetek óta hangoztatom – magyarázta Ian Macmillan a
riporternek jelentősen fel kell gyorsítanunk a védelmi előkészületeinket.
Mostanra fejlettebb fegyverzetet biztosítottunk a haderőinknek, de
határozottabb lépésekre kell elszánni magunkat ezen a területen.
A reggeli hírek az időjárási igazgatóval készített interjúval zárultak. Az
igazgató asszony elmagyarázta, hogy az utóbbi időben tapasztalt szokatlanul
száraz és szeles idő a számítógépes szimulációba került „modellezési hibának”
tudható be. – Egész héten hiába igyekeztünk esőt létrehozni – mondta. – Most
viszont a hétvégére természetesen napsütést programoztunk be... De
megígérhetjük, hogy a jövő héten már esni fog.
– Halvány fogalmuk sincs róla, hogy mit csinálnak – morgott Richard, és
kikapcsolta a televíziót. – Felülírják a rendszer utasításait, és teljes káoszt
teremtenek.
– Mi az a káosz, Richard bácsi? – kérdezte Benjy.
Richard egy pillanatig habozott. – Azt hiszem, hogy a legegyszerűbben a
rend hiányaként lehetne meghatározni. A matematikában viszont sokkal
precízebb jelentést hordoz. A kisebb zavarokra adott nem korlátozott
reakciókat írják le vele. – Richard felnevetett. – Ne haragudj, Benjy. Időnként
ilyen tudományos halandzsával jövök.
Benjy elmosolyodott. – Szeretem, amikor úgy beszélsz velem, mintha
normális lennék – felelte szinte szótagolva a fiú. – És néha mintha meg is
értenék belőle egy kicsit.
Nicole látszólag a gondolataiba merült, miközben a reggeli végeztével
Linc leszedte az asztalt. Amikor Benjy kiment, hogy fogat mosson, Nicole
közelebb hajolt a férjéhez. – Beszéltél Katie–vel? – kérdezte. – Tegnap délután
óta nem veszi fel a telefont.
Richard a fejét csóválta.
– Benjy teljesen maga alatt lesz, ha Katie nem jön el a születésnapi
bulijára. Délelőtt elküldöm Patricket, hogy keresse meg.
Richard felállt a székéről, és átment az asztal túloldalára. Kinyújtotta a
kezét, és Nicole ujjaiba csúsztatta az ujjait. – Na és te, Mrs. Wakefield?
Beiktattál egy kevés pihenést és feltöltődést a zsúfolt programodba? Végtére is
hétvége van.
 – Beugrom a kórházba, hogy segítsek betanítani a két új orvossegédet.
Aztán tízkor Ellie–vel elvisszük valahová Benjyt. Hazafelé benézek a
bíróságra: még el sem olvastam a hétfői ügyek összefoglalóit. Fél háromkor
rövid megbeszélésem lesz Kendzsivel, háromkor pedig kezdődik a patológia
előadásom... Ha semmi nem jön közbe, fél ötre itthon leszek.
– Ami épp arra lesz csak elég, hogy előkészítsd Benjy ünnepségét.
Komolyan, kedves, vissza kellene fognod a tempóból. Végtére is nem biot
vagy.
Nicole megcsókolta a férjét. – Ezt pont te mondod nekem. Mintha nem te
dolgoznál egyfolytában húsz–harminc órákat, amikor beleveted magad egy
izgalmas feladatba. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán komolyabb
hangnemben folytatta. – Ezek mind fontosak, kedves... Úgy érzem, hogy
fordulóponthoz érkeztünk a kolónia életében, és hogy tényleg befolyásolhatom
az eseményeket.
– Ez nem is kérdéses, Nicole. Egyértelműen komoly hatással vagy a
dolgok alakulására. Magadra viszont sosem marad időd.
– Ez olyan luxus – válaszolta Nicole, miközben benyitott Patrick
szobájába –, amit majd öregkoromban élvezhetek.

♦♦♦♦

Amikor a fák közül kiértek a széles tisztásra, nyulak és mókusok

rebbentek szét előttük. A rét túloldalán egy fiatal szarvasbika legelészett
csendesen, magas szárú lila virágoktól körülvéve. Frissen kinőtt szarvakkal
ékesített fejét Nicole, Ellie és Benjy irányába fordította, ahogy a kis csapat
közelgett felé, aztán néhány szökkenéssel belevetette magát az erdő sűrűjébe.
Nicole elővette a térképét. – Kellene lennie néhány fapadnak és asztalnak
errefelé, közvetlenül a tisztás közelében.
Benjy letérdelt a méhektől hemzsegő sárga virágokhoz. – Méz – szólalt
meg. – A méhek mézet készítenek a kaptáraikban.
Pár percnyi kutatás után rátaláltak a piknikasztalokra, és az egyikre
abroszt terítettek. Linc még otthon szendvicseket pakolt nekik – Benjy
leginkább a mogyoróvajasat és a lekvárosat szerette –, ráadásként pedig
néhány San Miguel gyümölcsöseiben termett friss narancsot és grapefruitot
tett melléjük. Miközben falatoztak, egy másik család vánszorgott elő az
erdőből a tisztás túloldalán. Benjy intett nekik.
– Ők nem tudják, hogy ma van a születésnapom – mondta.
– Mi ellenben igen – válaszolta Ellie, és felemelte az üdítős poharát,
hogy köszöntőt mondjon. – Isten éltessen, testvérkém!
Épp mielőtt befejezték volna az evést, egy kisebb felhő úszott föléjük az
égen, és átmenetileg letompította a rét élénk színeit. – Szokatlanul sötét az a
felhő – jegyezte meg Ellie–nek Nicole. Pár pillanattal később már tovább is
szállt, a füvek és virágok pedig újra napfényben fürödtek.
– Most kéred a desszertedet? – kérdezte Benjytől Nicole. – Vagy inkább
várjunk még vele?
– Először játsszunk! – felelte Benjy. A kirándulótáskából kivette a
baseball–felszerelését, és odanyújtotta Ellie–nek a kesztyűt. – Menjünk! –
mondta, és kiszaladt a tisztásra.
Míg két gyermeke egymásnak dobálta a baseball–labdát, Nicole
eltakarította az ebéd maradékát. Épp beszállt volna Ellie és Benjy játékába,
amikor csuklórádióján megszólalt a hívásjelző. Megnyomta a vétel gombot, és
a digitális időmérő helyén egy parányi televízió képernyője jelent meg. Nicole
felhangosította, hogy jól hallhassa, amit Kendzsi Vatanabe közölni akart vele.
– Ne haragudj, hogy ilyenkor zavarlak, Nicole – szólalt meg Kendzsi –,
de vészhelyzet állt elő. Nemi erőszakot jelentettek be, és a család ragaszkodik
az azonnali vádemeléshez. Kényes ügy, a te hatáskörödbe tartozik, és úgy
vélem, haladéktalanul intézkedni kellene... A nyilvános vonalon többet nem
szeretnék mondani.
– Fél óra múlva ott leszek – válaszolta Nicole.
Benjy először teljesen elszontyolodott, amiért hamarabb véget kell
vetniük a kirándulásnak. Ellie azonban meggyőzte édesanyját, hogy még pár
órára nyugodtan otthagyhatja őt Benjyvel az erdőben. Mielőtt visszaindult
volna a rétről, Nicole odaadta Ellie–nek a Sherwoodi erdő térképét. Ebben a
pillanatban egy nagyobb felhő takarta el hirtelen az Új Éden mesterséges
napját.

♦♦♦♦

Katie lakásában életnek semmi jele nem mutatkozott. Patrick először

elképzelni sem tudta, mit tegyen. Hol keresse Katie–t? Egyetemista társai
közül egy sem élt Vegasban, ezért azt sem tudta, hol kezdje.
Egy nyilvános telefonfülkéből felhívta Max Puckettet. Max megadta
neki három vegasi ismerőse nevét, címét és telefonszámát. – Egyikük sem az a
fajta, akit meghívnál vacsorára a szüléidhez, ha érted, mire célzok –
magyarázta nevetve Max –, de mindannyian jószívűek, és biztosan segíteni
fognak neked, hogy megtaláld a nővéredet.
Patrick egyedül Samantha Porter nevére ismert rá, akinek a lakása alig
pár száz méterre volt a telefonfülkétől. Habár már jóval elmúlt dél, Samantha
hálóköntösben fogadta őt, amikor végre ajtót nyitott. – Amikor ránéztem a
monitorra, sejtettem, hogy te vagy az – mondta csábos mosollyal. – Patrick
O’Toole–hoz van szerencsém, ugye?
Patrick bólintott, és sokáig egy szót sem szólva, zavartan előre–hátra
húzogatta a cipője orrát. – Miss Porter – szólalt meg végül –, van egy
problémám...
– Túl fiatal vagy még ahhoz, hogy problémád legyen – szakította félbe
Samantha. Kedélyesen felnevetett. – Mi lenne, ha bejönnél, és
megbeszélnénk?
Patrick a füle tövéig elpirult. – Nem, asszonyom – bökte ki –, nem olyan
problémáról van szó... Csak nem találom Katie nővéremet, és azt reméltem,
tud nekem segíteni.
Samantha, aki már félig megfordult, hogy beljebb tessékelje Patricket a
lakásba, hátrakapta a fejét, és a fiúra meredt. – Ezért kerestél fel? – kérdezte. A
fejét ingatta, és ismét felkacagott. – Most hatalmasat csalódtam! Azt hittem,
azért jöttél, hogy szórakozzunk egy keveset. Akkor egyszer és mindenkorra
tisztázhatnám mindenki előtt, hogy földönkívüli vagy–e vagy sem.
Patrick tovább téblábolt az ajtóban. Pár pillanattal később Samantha
vállalt vont. – Úgy hallottam, hogy Katie az ideje nagy részét a palotában tölti
– mondta. – Menj el a kaszinóba, és keresd Sherryt! Ő tudni fogja, hol találod
meg a nővéredet.

♦♦♦♦

– Igen, Mr. Kobajasi, értem. Vakarimaszu – mondta Nicole a japán

férfinak az irodájában. – Megértem, hogy mit érezhet. Biztosra veheti, hogy
igazságot fogunk tenni.
Bekísérte a férfit az előszobába, ahol a felesége várt rá. Mrs. Kobajasi
szeme teljesen feldagadt a sírástól. Tizenhat éves lányukat, Marikót az Új
Éden Kórházba szállították, ahol épp teljes körű vizsgálatot végeztek rajta.
Csúnyán összeverték, de nem ez számított a legsúlyosabb traumának.
Nicole tüstént felhívta dr. Turnert, miután elköszönt Kobajasiéktól. –
Friss ondót találtunk a lány vaginájában – közölte az orvos és testének
gyakorlatilag minden négyzetcentiméterét zúzódások fedik. Idegileg is teljesen
összeomlott: kétségkívül elképzelhető, hogy megerőszakolták.
Nicole felsóhajtott. Mariko Kobajasi azt a Pedro Martinezt nevezte meg
elkövetőként, aki nem sokkal korábban Ellie–vel együtt játszotta a darab
főszerepét. Lehetséges ez? Nicole átgördítette székét az iroda túlsó végébe, és
a számítógépén megnyitotta a kolónia személyi adatbázisát.

MARTINEZ, PEDRO ESCOBAR... SZÜLETETT 2228. MÁJUS 26–ÁN A

NICARAGUAI MANAGUÁBAN... ÉDESANYJA, MARIA ESCOBAR EGYEDÜLÁLLÓ,
CSELÉD, TAKARÍTÓ, GYAKRAN MUNKANÉLKÜLI... ÉDESAPJA FELTEHETŐEN
RAMON MARTINEZ, HAITIBŐL SZÁRMAZÓ FEKETE DOKKMUNKÁS... HAT
FÉLTESTVÉR, MINDANNYIAN FIATALABBAK NÁLA... ELÍTÉLVE KOKOMÓ
TERJESZTÉSÉRT: 2241, 2242... NEMI ERŐSZAKÉRT: 2243... NYOLC HÓNAPOT
TÖLTÖTT A MANAGUAI JAVÍTÓINTÉZETBEN... PÉLDÁS MAGAVISELETŰ
FEGYENC... 2244–BEN ÁTSZÁLLÍTOTTÁK A MEXIKÓVÁROSI
NEVELŐOTTHONBA... IE: 1,86, SC: 52.

Nicole kétszer elolvasta a rövid bejegyzést, mielőtt behívta Pedrót az

irodájába. A fiú leült, ahogy Nicole tanácsolta, aztán a padlóra szegezte a
tekintetét. A beszélgetés alatt mindvégig egy Lincoln biot állt a sarokban, és
rögzítette minden szavukat.
– Pedro! – szólalt meg halkan Nicole. Semmi válasz. A fiú még csak fel
sem nézett. – Pedro Martinez! – hangzott el, immár határozottabb
hangnemben.
– Tisztában van vele, hogy feljelentették, amiért tegnap este
megerőszakolta Mariko Kobajasit? Biztosra veszem, hogy nem kell
hangsúlyoznom, menynyire súlyos vétséggel vádolják... Most esélyt kap arra,
hogy válaszoljon a lány vádjaira.
Pedro még mindig nem szólt egy szót sem. – Az Új Édenben – folytatta
végül Nicole –, olyan jogi rendszer működik, amely valószínűleg különbözik a
nicaraguaitól. A feljelentések itt nem vezetnek vádemeléshez, hacsak az ügyet
vizsgáló bíró úgy nem találja, hogy kellően indokolt vádat emelni a
gyanúsított ellen. Ezért beszélgetek most itt önnel.
A fiatalember hosszú hallgatás után, anélkül hogy felnézett volna,
érthetetlenül motyogott valamit.
– Tessék? – kérdezte Nicole.
– Hazudik – felelte Pedro, most már hangosabban. – Nem tudom, miért,
de Mariko hazudik.
– Elmesélné, ön szerint mi történt tegnap este?
– Mi értelme lenne? Nekem úgysem fog hinni senki sem.
– Figyelj rám, Pedro. Ha az előzetes nyomozási eredmények alapján a
bíróság úgy határoz, hogy nincs elég indok a vádeljárás megindításához, az
ügyedet lezárhatjuk. A vád súlyossága miatt természetesen alapos vizsgálatra
lesz szükség, ami azt jelenti, hogy részletes vallomást kell írnod, és ki kell
vallatnunk téged.
Pedro Martinez felemelte a tekintetét, és szomorú szemekkel bámult
Nicole–ra. – Wakefield bírónő – felelte csendesen –, Marikóval valóban
szeretkeztünk tegnap este... de az ő ötlete volt. Úgy gondolta, izgalmas lenne
kimenni az erdőbe... – A fiú elhallgatott, és ismét leszegte a fejét.
 – Korábban is közösültél már Marikóval? – kérdezte pár másodperccel
később Nicole.
– Csak egyszer... úgy tíz nappal ezelőtt – felelte Pedro.
– Pedro, a tegnap esti szeretkezés... meglehetősen durvára sikerült?
Könnyek buggyantak ki Pedro szeméből, és végigcsordultak az arcán. –
Nem vertem meg – válaszolta szenvedélyesen. – Sohasem bántanám!
Ahogy kimondta ezt, furcsa zajt lehetett hallani a háttérben, mint egy
ostorcsapás, csak sokkal mélyebben szólt.
– Hát ez meg mi volt? – tűnődött el fennhangon Nicole.
– Mintha mennydörgött volna – jegyezte meg Pedro.

♦♦♦♦

A mennydörgést Hakonéban is hallani lehetett, ahol Patrick Nakamura

palotájának egyik fényűző lakosztályában ült, és Katie–vel beszélgetett.
Nővére drága kék selyem háziköntöst viselt.
Patrick ügyet sem vetett a megmagyarázhatatlan hangra. Dühös volt. –
Azt akarod mondani, hogy meg sem próbálsz eljönni Benjy születésnapi
ünnepségére? Mégis mit mondjak anyának?
– Mondj, amit csak akarsz! – felelte Katie. A tárcájából előhúzott egy
cigarettát, és a szájához emelte. – Mondd azt, hogy nem találtál meg. – Egy
arany öngyújtóval rágyújtott, majd a fivérére fújta a füstöt. Patrick a kezével
próbálta ellegyezni.
– Ne csináld ezt, öcsi! – kacagta el magát Katie. – Nem fogsz belehalni.
– Legalábbis nem azonnal – válaszolta Patrick.
– Nézd, Patrick! – mondta Katie, majd felállt, és elkezdett járkálni a
szobában. – Benjy szellemi fogyatékos, idióta. Sosem kerültünk közel
egymáshoz. Észre sem fogja venni, hogy nem vagyok ott, hacsak valaki meg
nem említi neki.
– Tévedsz, Katie. Sokkal intelligensebb, mint gondolnád. Folyton felőled
érdeklődik.
– Badarság, öcsi – válaszolta Katie. – Csak azért mondod, hogy
bűntudatot keltsél bennem... Nézd, nem megyek el. Úgy értem,
meggondolnám, ha csak rólad, Benjyről meg Ellie–ről lenne szó, habár a
„csodálatos” felszólalása óta épp eleget fájt miatta a fejem. De tudod, milyen
együtt lennem anyával. Állandóan az én ügyemmel foglalkozna.
– Aggódik miattad, Katie.
Katie idegesen elnevette magát, és hosszan még egy utolsó slukkot
szívott a cigarettájából. – Ó, persze, Patrick. Kizárólag amiatt aggódik, nehogy
szégyent hozzak a családra.
 Patrick felállt, hogy induljon. – Még nem kell menned – marasztalta
Katie. – Maradhatnál egy keveset. Felkapok magamra valamit, és lemegyünk a
kaszinóba. Emlékszel még, annak idején menyit szórakoztunk együtt?
Katie megindult a fürdőszoba felé. – Te drogozol? – kérdezte váratlanul
Patrick.
Katie megtorpant, és a fivérére szegezte a tekintetét. – Ki akarja tudni? –
kérdezte dacosan Katie. – Te, vagy madame dr. Nicole des Jardins Wakefield
kozmonauta kormányzóasszony bírónő?
– Én szeretném tudni – felelte halkan Patrick.
Katie visszament, és a tenyerébe fogta az öccse arcát. – A nővéred
vagyok, és szeretlek – mondta. – Semmi más nem számít.

♦♦♦♦

A sötét fellegek mind a Sherwoodi erdő lankái fölött gyülekeztek. Szél

zúgott a fák között, hátrafújta Ellie haját. Villám hasított át a mennybolton, és
szinte azonnal megdördült az ég.
Benjy visszarettent, Ellie pedig magához húzta őt. – A térkép szerint –
mondta – mindössze egy kilométerre járunk az erdő szélétől.
– Az milyen messze van? – kérdezte Benjy.
– Ha belehúzunk – kiabálta túl Ellie a süvítő szelet –, akkor nagyjából tíz
perc alatt odaérhetünk! – Megragadta Benjy kezét, és maga után húzta bátyját
a gyalogösvényen.
Egy szemvillanással később közvetlenül mellettük villám hasította ketté
az egyik fát, és egy vastag ág zuhant az ösvényre. Az ág Benjy hátát találta el,
és leterítette őt. A fiú a gyalogúira esett, a feje azonban az erdő fáinak tövében
zöldellő növények és repkény közé csapódott. A mennydörgés csaknem
megsüketítette.
Hosszú másodpercekig hevert az aljnövényzetben, próbálta megérteni,
mi történhetett körülötte. Végül sikerült feltápászkodnia. – Ellie – szólalt meg,
amikor az ösvény túloldalán, a földön elterült húgára pillantott. A lány csukott
szemmel feküdt.
– Ellie! – Benjy most már üvöltött, félig négykézláb mászva odasietett
hozzá. Megfogta Ellie vállát, és gyengéden megrázta őt. A lány nem nyitotta
ki a szemét. A homlokán, a jobb szeme feletti duzzanat mérete addigra egy
nagyobb narancséval vetekedett.
– Most mit tegyek? – tépelődött fennhangon Benjy. Füstszagot érzett, és
szinte ugyanabban a pillanatban felpillantott. A szélfútta lángnyelvek ágról
ágra terjedtek. Újabb villám csapott le, és ismét megdördült az ég. Előtte az
ösvényen, abban az irányban, amerre eredetileg Ellie–vel tartott, még
hatalmasabb tüzet látott tombolni az út mindkét oldalán. Benjy lassan pánikba
esett.
Karjába vette a húgát, és finoman pofozgatni kezdte. – Ellie – mondta –,
kérlek, kérlek, ébredj fel! – A lány továbbra sem moccant. A tűz ijesztő
gyorsasággal terjedt körülöttük. A fiú látta, hogy az erdőnek ez a része
hamarosan lángoló pokollá változik.
Benjy megrémült. Megpróbálta felemelni Ellie–t, de közben megbotlott.
– Nem, nem, nem! – ordította, miközben megint felállt, és a vállára vette
Ellie–t. Egyre sűrűbbé vált a füst. Benjy szapora léptekkel megindult az
ösvényen, hogy hátán Ellie–vel minél távolabb kerüljön a tűztől.
Benjy teljesen kimerült, mire a rétre ért. Óvatosan az egyik betonasztalra
fektette Ellie–t, ő pedig letelepedett mellé a padra. A tisztástól északra
fékezhetetlenül tombolt a tűz. „Most mit tegyek?” – tanakodott Benjy.
Tekintete az Ellie blúzának zsebéből kikandikáló térképre esett. „Ez segíthet.”
Megragadta a térképet, és ránézett. Először semmit nem értett belőle, és ismét
úrrá lett rajta a pánik.
„Nyugodj meg, Benjy! – hallotta édesanyja nyugtató hangját. – Egy
kicsit nehéz lesz, de meg tudod csinálni. A térképek nagyon fontosak.
Megmondják, merre kell mennünk... Először is mindig úgy kell fordítanod a
térképet, hogy el tudd olvasni az írást. Nézd csak! Helyes. Általában felfelé
van észak. Remek. Ez itt a Sherwoodi erdő térképe...”
Benjy addig forgatta kezében a térképet, amíg a betűk megfelelően
álltak. Továbbra is villámlott és mennydörgött. Egy hirtelen szélirányváltozás
füstöt fújt felé, amitől köhögnie kellett. Próbálta elolvasni a szavakat a
térképen.
Újra édesanyja hangját hallotta a fejében. „Ha először nem ismered fel a
szót, akkor olvasd el betűnként, és lassan mindegyiket mondd ki hangosan!
Aztán hagyd, hogy a hangok összeálljanak egy olyan szóvá, amit megértesz!”
Benjy az asztalon fekvő Ellie–re pillantott. – Ébredj fel, ó, kérlek, ébredj
fel, Ellie! – könyörgött. – Segítened kell nekem. – A lány továbbra sem
mozdult.
Benjy a térkép fölé hajolt, és minden erejével összpontosítani igyekezett.
Megfeszített koncentrációval sorra kimondta a betűket, újra meg újra, amíg
meg nem győzte önmagát, hogy a térképen látható zöld folt az a tisztás, ahol
épp a pádon ül. „A fehér vonalak a gyalogösvények – magyarázta magában.
– Három fehér vonal fut bele a zöld foltba.”
Benjy felpillantott a térképből, sorra vette a rétről kivezető három
útvonalat, és hirtelen önbizalom töltötte el. Pár pillanattal később azonban egy
kisebb széllökés átsodorta a parazsat a tisztáson, amitől a déli oldalon álló fák
is tüzet fogtak. Benjy azonnal reagált. – Indulnom kell! – mondta, és megint a
vállára vette Ellie–t.
Most már tudta, hogy a tűz a térkép északi részén tombolt, Hakone
település irányában. Benjy a kezében szorongatott térképre meredt. „Tehát az
alsó fehér vonalakon kell maradnom” – állapította meg magában.
A fiú nehézkesen megindult az ösvényen, miközben újabb fa lobbant
hirtelen lángra a feje felett. Húga ernyedt teste a vállán átvetve csüngött le, az
életmentő térképet pedig a bal kezében tartotta. Benjy tízlépésenként megállt,
hogy megnézze a térképet, és minden alkalommal megbizonyosodott róla,
hogy még mindig jó irányban halad. Amikor végre elért egy nagyobb
útkereszteződéshez, Benjy óvatosan lerakta a földre Ellie–t, és az ujjával
követte végig a fehér vonalakat. Pár pillanattal később szélesen elmosolyodott,
újra a vállára vette a húgát, és megindult a Positano felé vezető úton. Ismét
villám cikázott át az égen, hangosan megdördült az ég, és hatalmas
felhőszakadás zúdult a Sherwoodi erdőre.
 7
Öt órával később Benjy már mélyen aludt a szobájában. Eközben a
kolónia közepén álló Új Éden Kórház őrültekházára emlékeztetett. Mindenfelé
emberek és biotok rohangáltak, a folyosókon emberek hevertek a kerekes
hordásakon, a betegek üvöltöttek fájdalmukban. Nicole épp Kendzsi
Vatanabéval beszélt telefonon. – A kolónia összes Tiassóját a lehető
leggyorsabban ide kell küldeni. Azokat, akik idősek vagy újszülöttek mellett
teljesítenek szolgálatot, próbáld Gardákkal, vagy akár Einsteinekkel
helyettesíteni! A település klinikáira hívass be embereket, hogy ellássák a
feladatokat! Igen súlyos a helyzet.
A kórház zajától alig hallotta Kendzsi válaszát. – Súlyos, valóban súlyos
– reagált Nicole a férfi kérdésére. – Eddig huszonhét sérültet szállítottak be, és
négy halottról tudunk. Elpusztult az egész narai terület, a japán stílusú faházak
Vegas mögötti telepe az erdő mellett. Túl gyorsan keletkezett a tűz. Az
emberek pánikba estek.
– Dr. Wakefield, dr. Wakefield, kérem, azonnal fáradjon a
kettőszáznégyes kórterembe! – Nicole bontotta a vonalat, és végigrohant a
folyosón. Aztán felszaladt a lépcsőn az emeletre. A 204–esben egyik régi
ismerőse, a koreai Kim Lee haldokolt, aki Nicole és a hakonei közösség között
tartotta a kapcsolatot, amikor Nicole ideiglenes kormányzóként
tevékenykedett.
Mr. Kim még az elsők között épített új otthont magának Narában. A
tűzvész alatt berontott az égő házba, hogy kimentse onnan a hétéves fiát. A fiú
életben fog maradni, mivel Mr. Kim mindvégig óvta őt, miközben átvágott a
lángokon. Ám Mr. Kim testének jelentős részén harmadfokú égéseket
szenvedett.
A folyosón dr. Turner jött szembe Nicole–lal. – Nem hiszem, hogy sokat
tehetnénk a barátjáért a kétszáznégyesben – mondta. – A véleményét
szeretném kikérni. Keressen meg odalent a sürgősségiben! Újabb életveszélyes
sérültet hoztak be, aki a házában rekedt.
Nicole mély lélegzetet vett, és lassan benyitott a kórterembe. A sarokban
Mr. Kim felesége, egy csinos harmincas koreai asszony ült némán. Nicole
odalépett hozzá és átölelte. Miközben ő Mrs. Kimet vigasztalta, a Mr. Kim
életfunkcióit szemmel tartó Tiasso odavitte neki a kórlapot. A férfi állapota
valóban reménytelen volt. Amikor Nicole felpillantott a kórlapról, legnagyobb
meglepetésére Ellie lányát pillantotta meg Mr. Kim ágya mellett állva. Ellie a
haldokló férfi kezét szorongatta.
–Nicole – suttogta gyötrelmek közt Mr. Kim, amint felismerte őt. Arca
helyén csak elszenesedett bőr maradt. Egyetlen szót kimondani is nehezére
esett. – Meg akarok halni – mondta a férfi, és a felesége felé biccentett.
Mrs. Kim felállt, és megindult Nicole felé. – A férjem azt szeretné, ha
aláírnám az eutanáziát engedélyező papírokat – mondta. – De nem szívesen
teszem meg, hacsak nem mondja azt nekem, hogy abszolút semmi esély nem
maradt arra, hogy valaha is boldog legyen. – Elsírta magát, de rögtön abba is
hagyta.
Nicole egy pillanatig habozott. – Ilyesmit nem mondhatok, Mrs. Kim –
válaszolta komoran Nicole. Tekintete ide–oda járt a megégett férfi és a
felesége között. – Annyit azonban kijelenthetek, hogy minden valószínűség
szerint az elkövetkező huszonnégy órán belül meg fog halni, és a halála
pillanatáig rettenetes fájdalmakat kell átélnie. Amennyiben valamilyen orvosi
csoda folytán életben marad, torzan és súlyosan fogyatékosan kell leélnie a
hátralévő éveit.
– Most akarok meghalni – préselte ki magából Mr. Kim.
Nicole elküldte a Tiassót az eutanázia–papírokért. Az engedélyt a
kezelőorvosnak, a házastársnak, és ha az orvos úgy ítélte meg, hogy a beteg
képes átgondolt döntéseket hozni, magának a páciensnek is alá kellett írnia.
Amint a Tiasso távozott, Nicole intett Ellie–nek, hogy menjen ki vele a
folyosóra.
– Te mit keresel itt? – kérdezte Nicole lehalkított hangon Ellie–től, amint
hallótávolon kívül értek. – Megmondtam, hogy maradj otthon és pihenj!
Komoly agyrázkódásod volt.
– Semmi bajom, anya – válaszolta Ellie. – Ráadásul, amikor
meghallottam, hogy Mr. Kim súlyosan megégett, tenni akartam valamit,
amivel segíthetek. Az első időszakban annyira jó barátnak bizonyult.
– Rettenetes állapotban van – mondta a fejét ingatva Nicole. – El sem
tudom hinni, hogy még mindig él.
Ellie édesanyja karjára helyezte a kezét. – Azt szeretné, ha értelme lenne
a halálának – mondta. – Mrs. Kim mondta el ezt nekem. Már elküldettem
Amadou–ért, de beszélned kellene dr. Turnerrel.
Nicole értetlenül meredt a lányára. – Mégis, mi a csudáról beszélsz?
– Nem emlékszel Amadou Diabára? Ő Eponine nigériai gyógyszerész
barátja, akinek szenufo a nagymamája. Ő fertőződött meg az RV–41–gyel egy
vérátömlesztés során... A lényeg, hogy Eponine mesélte, mennyire gyorsan
romlik Amadou szívének állapota.
Nicole hosszú másodpercekig hallgatott. Nem akart hinni a fülének. –
Azt szeretnéd – kérdezte végül –, hogy arra kérjem dr. Turnert, egy ilyen
válság–helyzet közepette hajtson végre egy manuális szívátültetést?
– Ha most emellett dönt, ma este még megcsinálhatja, vagy nem? Mr.
Kim szívét ennyi ideig biztosan épen lehet tartani.
– Nézd, Ellie – válaszolta erre Nicole. – Még azt sem tudjuk...
– Már utánanéztem – vágott közbe Ellie. – Az egyik Tiasso
megállapította, hogy Mr. Kim alkalmas donor.
Nicole ismét a fejét ingatta. – Jó van, rendben – mondta. –
Meggondolom. Addig is, azt szeretném, ha lefeküdnél és pihennél. Az
agyrázkódással nem szabad viccelni.

♦♦♦♦

– Hogy mire akar megkérni? – kérdezte Nicole–tól hitetlenkedve

dr. Turner.
– Nos, dr. Turner – szólalt meg jellegzetes brit akcentussal Amadou –,
valójában nem dr. Wakefield kérése ez, hanem az enyém. Könyörgöm,
végezze el az operációt! És kérem, ne tekintse kockázatosnak! Épp ön mondta,
hogy nem élhetek tovább három hónapnál. Tisztában vagyok vele, hogy akár
meg is halhatok a műtőasztalon. Ám ha megmaradok, a statisztika szerint, amit
ön mutatott nekem, ötven százalék eséllyel még nyolc évig elélhetek. Akár
meg is nősülhetek, és gyerekem is lehet.
Dr. Turner hirtelen hátrafordult, és a rendelője falán lévő órára pillantott.
– Egy pillanatra felejtse el, Mr. Diaba, hogy éjfél is elmúlt, és
egyfolytában több mint kilenc órája látom el az égési sérülteket! Gondolja át,
mit kér tőlem! Már öt éve nem végeztem szívátültetést. És soha, soha nem
dolgoztam még a legkiválóbb földi kardiológiai személyzet és felszerelés
nélkül. A tényleges műtéti beavatkozást mindig robotok végezték el.
– Mindezt megértem, dr. Turner. De nem igazán lényeges. A műtét
nélkül egészen biztosan meghalok. A közeljövőben biztosan nem lesz újabb
donor. Ezenkívül Ellie elárulta nekem, hogy az új felszerelés igényléséhez
szükséges költségvetés elkészítésekor nemrégiben ismét áttanulmányozta a
szívátültetési eljárás minden elemét...
Dr. Turner kérdő pillantást vetett Ellie–re. – Édesanyám mesélte,
mennyire alapos munkát végzett, dr. Turner. Remélem, nem zavarja, hogy
beszéltem erről Amadou–nak.
– Szívesen segítek, amiben csak tudok – tette hozzá Nicole. – Jóllehet
szívműtétet sosem végeztem még, rezidensként egy kardiológiai intézetben
gyakornokoskodtam.
Dr. Turner körbejártatta a tekintetét a szobán, először Ellie–re nézett,
majd Amadou–ra és Nicole–ra. – Akkor, azt hiszem, el is dőlt a kérdés. Nem
igazán hagytak választási lehetőséget.
– Szóval megteszi? – kiáltott fel Ellie fiatalos lelkesedéssel.
– Megpróbálom – felelte az orvos. Odament Amadou Diabához, és
odanyújtotta neki mindkét kezét. – Tudja, ugye, hogy rendkívül kicsi az esélye
annak, hogy végül felébredjen?
– Igen, dr. Turner. De a rendkívül kicsi is sokkal több a semminél...
Köszönöm.
Dr. Turner Nicole–hoz fordult. – Negyedóra múlva várom az irodámban,
hogy átnézzük az eljárást. És megtenné, hogy az egyik Tiassóval hozat egy
kanna frissen lefőzött kávét?
A szervátültetésre való felkészülés olyan emlékeket hívott elő, melyeket
dr. Robert Turner már régen elméje legmélyebben rejlő zugaiba temetett.
Egypárszor azt képzelte, hogy visszakerült a Dallasi Klinikára. Eszébe jutott,
általában mennyire boldognak erezte magát azokban a régmúlt napokban azon
a másik bolygón. Szerette a munkáját; szerette a családját. Élete csaknem
tökéletes volt.
Dr. Turner és dr. Wakefield részletesen felírta az operáció megkezdése
előtti pontos teendőket. Aztán a műtét alatt minden nehezebb szakasz
végrehajtása után rövid szünetet tartottak, hogy egyeztessenek. A beavatkozás
során nem lépett fel komplikáció. Amikor dr. Turner kiemelte Amadou szívét,
átfordította, hogy Nicole és Ellie (a lány mindenképp maradni akart, hogy
szükség esetén segíthessen) láthassák a súlyosan elsorvadt izmokat. A férfi
szíve katasztrofális állapotban volt. Amadou valószínűleg egy hónapnál nem
élhetett volna tovább.
A vérkeringés folyamatosságát automata pumpa biztosította, amíg az új
szívet „rákapcsolták” a fő artériákra és vénákra. Ez számított az operáció
legnehezebb és legveszélyesebb fázisának. Dr. Turner tapasztalatai szerint ezt
a műveletet sosem végezték emberi kezek.
Dr. Turner sebészi készségeit tökéletesre csiszolta az Új Éden–beli
három év folyamán elvégzett számos manuális műtét. Még maga is
meglepődött azon, milyen könnyen összekötötte Amadou új szívét a
létfontosságú erekkel.
A beavatkozás vége felé, amikor már túl voltak az összes veszélyes
szakaszon, Nicole felajánlotta, hogy elvégzi a még hátralévő néhány feladatot.
Dr. Turner azonban a fejét csóválta. Dacára annak, hogy lassan pirkadni
kezdett a kolóniában, eltökélte magát, hogy egyedül fejezi be az operációt.
Vajon a kimerültség miatt káprázott dr. Turner szeme a műtét utolsó
perceiben? Vagy az adrenalinlöket lehetett az oka, amikor megérezte, hogy
sikeres lesz a beavatkozás? Bárhogyan történt is, az operáció lezárásához
közeledve Robert Turner időről időre jelentős változásokat vélt felfedezni
Amadou Diaba arcán. Páciense ábrázata többször is lassan átalakult, vonásai
Carl Tysonéhoz hasonultak, ahhoz a fiatal fekete férfiéhoz, akit dr. Turner
egykor meggyilkolt Dallasban. Egyszer, az egyik öltés után, dr. Turner
rápillantott Amadou–ra, és Carl Tyson pimasz vigyora rémítette meg. Az
orvos pislogott egyet, és újra lenézett, de csak Amadou Diaba feküdt előtte a
műtőasztalon.
Miután a jelenség többször megismétlődött, dr. Turner megérdeklődte
Nicole–tól, hogy észrevett–e valami furcsát Amadou arcán. – Semmit, a
mosolyát kivéve – felelte Nicole. – Még sosem láttam senkit így mosolyogni
altatás közben.
Amikor véget ért a műtét, és a Tiassók jelentették, hogy a beteg minden
életfunkciója tökéletes, dr. Turner, Nicole és Ellie kimerültségük ellenére
diadalmámorban úsztak. Az orvos behívta a két nőt az irodájába, hogy egy
utolsó kávéval ünnepeljék meg a sikert. Ebben a pillanatban még nem tudta,
hogy pár perccel később megkéri Ellie kezét.

♦♦♦♦

Ellie szólni sem tudott a döbbenettől. Csak bámult az orvosra. Dr. Turner
Nicole–ra pillantott, aztán ismét Ellie felé fordult. – Tudom, hogy hirtelen jött
– mondta. – De semmi kétségem sincs. Épp eleget láttam már, és szeretlek.
Feleségül akarlak venni. Minél előbb, annál jobb.
Egy hosszú percen át teljes csend borult a szobára. Míg hallgattak, az
orvos odalépett az iroda ajtajához, és kulcsra zárta azt. Még a telefonját is
kikapcsolta. Ellie nyitotta szóra a száját. – Ne! – mondta szenvedélyesen
dr. Turner. – Még ne válaszolj semmit! Előbb még meg kell tennem valamit.
Leült a székére, és mély lélegzetet vett. – Valamit, amit már régen meg
kellett volna tennem – mondta halkan. – Ráadásul, mindketten megérdemlik,
hogy tudják rólam a teljes igazságot.
Könnyek szöktek dr. Turner szemébe, még mielőtt belekezdett volna a
történetbe. Amikor megszólalt, elcsuklott a hangja, aztán mégis összeszedte
magát, és mesélni kezdett.
– Harminchárom éves voltam és mámorosan, vérlázítóan boldog. Ekkor
már Amerika legkiválóbb szívsebészei között tartottak számon, és gyönyörű
feleségemmel és három– és kétéves két kislányommal éltem együtt. Egy
hatalmas, úszómedencés házban laktunk egy sportpályákkal teli társas
lakóparkban, nagyjából negyven kilométerre északra a texasi Dallastól.
Egyik este, amikor hazaértem a kórházból... meglehetősen későre járt,
mivel egy szokatlanul nagy odafigyelést igénylő szívműtétet kellett
levezetnem... a biztonsági őrök megállítottak a lakópark bejáratánál. Zavartnak
tűntek, mintha nem tudták volna, mit tegyenek, de egy gyors telefonhívás és
néhány különös pillantás után intettek, hogy bemehetek.
A házunk előtt két rendőrautó és egy mentő állt. A rögtön mögötte lévő
zsákutcában három mobil televíziós közvetítőkocsi parkolt. Amikor
berohantam a feljáróra, az egyik rendőr feltartóztatott. A rendőr a pásztázó
elemlámpák között és a televíziósok reflektorainak vakító fényében bekísért a
házamba.
A feleségem egy lepedővel leterítve hevert egy kempingágyon az emeleti
lépcső mellett a hallban. A torkát elmetszették. Odafentről beszélgetés zajait
hallottam leszűrődni, és felrohantam, hogy megnézzem a kislányaimat. A
lányok még mindig ott feküdtek, ahol megölték őket: Christie a
fürdőszobapadlón, Amanda pedig az ágyában. Az a szemétláda az ő torkukat
is elvágta.
A feltörő keserves könnyek elszorították dr. Turner torkát. – Sosem
fogom elfelejteni azt a szörnyű látványt. Amandát valószínűleg álmában ölték
meg, mivel a vágáson kívül más sérülés nyomát nem láttam rajta... Miféle
ember képes meggyilkolni ilyen ártatlan gyermekeket?
Dr. Turner könnyei patakokban folytak végig az arcán. Mellkasa vadul
hullámzott. Hosszú pillanatokig megszólalni sem tudott. Ellie csendesen
odament hozzá, leült elé a földre, és megfogta a kezét.
– A következő öt hónapot teljes fásultságban töltöttem. Dolgozni sem
voltam képes. Próbáltak segíteni rajtam: barátok, pszichiáterek, más orvosok,
de abszolút szétestem. Egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy a feleségemet
és a kislányaimat meggyilkolták.
A rendőrség alig egy hét alatt talált egy gyanúsítottat. Carl Tysonnak
hívták. Fiatal fekete férfi volt, huszonhárom éves, aki a közeli
szupermarketből szállította házhoz az árut. A feleségem mindig a televíziót
használta a vásárláshoz. Carl Tyson már többször is járt nálunk, emlékeztem
rá, hogy magam is láttam őt odahaza pár alkalommal, és egyértelműen tudta,
mit merre talál a lakásban.
Bármennyire kába voltam is abban az időszakban, figyelemmel
követtem, hogyan halad a Linda gyilkosa utáni nyomozás. Eleinte minden
egyszerűnek tűnt. A házban megtalálták Carl Tyson friss ujjlenyomatait.
Aznap délután, amikor árut szállított ki, járt a lakópark területén. Linda
legtöbb ékszere eltűnt, ezért a rablás tűnt a nyilvánvaló indítéknak. Arra
számítottam, hogy a gyanúsítottat végül elítélik és kivégzik.
A kérdés azonban csakhamar zavarossá vált. Az ékszerek közül egyre
sem találtak rá. A biztonsági őrök feljegyezték, Carl Tyson mikor lépett be a
lakóparkba, és mikor távozott onnan, de kiderült, hogy mindössze huszonkét
percet töltött Greenbriarban, ami aligha lett volna elegendő ahhoz, hogy
kiszállítsa az árut és kiraboljon egy házat, plusz megöljön három embert.
Ráadásul, miután egy híres ügyvéd úgy döntött, hogy elvállalja Tyson
védelmét, majd segített neki felkészülni az eskü alatti tanúvallomásra, Tyson
kijelentette, hogy aznap délután Linda kérésére tolt odébb néhány bútort. Ez
tökéletes magyarázatot adott a lakásban található ujjlenyomatokra...
Dr. Turner szünetet tartott és elgondolkodott, arcára kiült a fájdalom.
Ellie gyengéden megszorította a kezét, az orvos pedig folytatta.
– Amikor végre sor került a tárgyalásra, a vád azzal érvelt, hogy Tyson
délután kiszállította a házba a vásárolt ételeket, és Lindával szóba elegyedve
kiderítette, hogy aznap későig műteni fogok. Mivel a feleségem jóindulatúan
és bizalommal közeledett az emberekhez, nem tűnt valószerűtlennek, hogy
elbeszélgetett a kihordófiúval, és megemlítette, hogy aznap későn érek haza...
Mindenesetre a vád szerint Tyson visszament, miután végzett a munkával a
szupermarketben. Átmászott a lakóparkot körbekerítő kőkerítésen, és átvágott
a golfpályán. Aztán behatolt a házba, hogy ellopja Linda ékszereit, és nyilván
arra számított, hogy az egész család lefeküdt már. Úgy tűnt, a feleségem
meglephette őt, Tyson pedig pánikba esett, és először Lindát ölte meg, aztán a
gyerekeket, hogy egyetlen szemtanú se maradjon.
Annak dacára, hogy senki sem látta Tysont a környéken, úgy véltem,
hogy a vád érvelése rendkívül meggyőző, és a férfit minden nehézség nélkül
elítélik. Végtére is semmiféle alibije nem volt arra az időszakra, amikor a
bűntényt elkövették. A Tyson cipőjén talált sár pontosan megegyezett annak a
pataknak a sarával, amin át kellett gázolnia, hogy hátulról megközelíthesse a
házat. A gyilkosságok után két napig nem ment be dolgozni sem. Ezenkívül
amikor Tysont letartóztatták, jelentős összegű készpénzt találtak nála, amiről
azt állította, hogy pókeren nyerte.
Amikor a védelem kapott szót a tárgyaláson, komolyan megrendült a
bizalmam az amerikai jogrendszerben. Az ügyvédje faji kérdésként kezelte az
ügyet, és szegény, szerencsétlen feketeként állította be Carl Tysont, akit
közvetett bizonyítékok alapján akarnak rács mögé juttatni. Az ügyvédje
határozottan állította, hogy Tyson azon az októberi délutánon csupán a
megrendelt árut szállította ki. Szerinte valaki más, egy ismeretlen megszállott
mászott át a Greenbriar kerítésén, lopta el az ékszereket, majd gyilkolta meg
Lindát és a gyerekeket.
A tárgyalás utolsó két napján már biztosra vettem, méghozzá leginkább
az esküdtek testbeszédéből ítélve, hogy Tysont fel fogják menteni. Jogos
felháborodásomban teljesen megtébolyodtam. Kétségem sem volt afelől, hogy
a fiatal férfi követte el a bűntényt. Elviselhetetlennek tartottam a gondolatot,
hogy esetleg szabadon engedik.
 A tárgyalás idején, ami nagyjából hat hétig tartott, mindennap egy kis
orvosi táskával mentem be a bíróságra. A biztonsági őrök eleinte minden
alkalommal átkutatták a táskát, mielőtt beléphettem, ám kis idő elteltével,
főképp, mivel átérezték a gyötrelmemet, egyszerűen átengedtek.
A tárgyalás lezárása előtti hétvégén Kaliforniába repültem azzal az
ürüggyel, hogy egy orvosi konferencián veszek részt, valójában azért, hogy a
feketepiacról beszerezzek magamnak egy vadászpuskát, ami belefér az orvosi
táskámba. Ahogy arra számítottam, a biztonsági őrök az ítélet kihirdetésének
napján sem nyittatják ki velem a táskát.
Amikor kihirdették, hogy a vádlottat felmentették, az egész terem
felbolydult. Az erkélyen éljenezni kezdett az összes fekete. Carl Tyson és
Irving Bernstein nevű zsidó védőügyvédje átölelték egymást. Azonnal
cselekedtem. Kinyitottam az orvosi táskámat, gyorsan összeszereltem a
vadászpuskát, átugrottam a korláton, és egy–egy lövedékkel mindkettőt
agyonlőttem.
Dr. Turner mélyet sóhajtott, és kivárt. – Eddig sosem ismertem el, még
magam előtt sem, hogy amit tettem, helytelen volt. Ám miközben Mr. Diabát
műtöttem, tökéletesen megvilágosodott előttem, hogy kínzó felháborodásom
az évek során mennyire megmérgezte a lelkemet... A gyilkos bosszú nem adta
vissza nekem sem a feleségemet, sem a kislányaimat. Még csak boldoggá sem
tett attól az állati örömtől eltekintve, amit abban a pillanatban éreztem, amikor
tudtam, hogy Tyson és az ügyvédje pillanatokon belül meghal.
Dr. Turner szemei a vezeklés könnyeivel teltek meg. Az orvos Ellie–re
pillantott. – Lehet, hogy nem vagyok méltó hozzád, de teljes szívemből
szeretlek, Ellie Wakefield, és leghőbb vágyam, hogy feleségül vehesselek.
Remélem, hogy meg tudod bocsátani nekem, amit évekkel ezelőtt elkövettem.
Ellie dr. Turnerre emelte a tekintetét, és ismét megszorította a férfi kezét.
– Nem sokat tudok a szerelemről – mondta megfontoltan –, hiszen még
sosem lehetett benne részem. Azt azonban tudom, hogy amit olyankor érzek,
amikor önre gondolok, egészen nagyszerű. Csodálom, tisztelem, talán
szeretem is. Természetesen szeretném megbeszélni ezt a szüleimmel... de igen,
dr. Turner, ha nem ellenzik a dolgot, örömmel leszek a felesége.
 8
Nicole a mosdótál fölött az arcát bámulta a tükörben. Ujjait végigfuttatta
a szeme alatti ráncokon, és lesimította őszülő hajfürtjeit. „Már egészen
öregnek tűnsz” – állapította meg magában. Aztán elmosolyodott. – Nemsokára
vén csoroszlya leszek, vénasszonyként felhajtott nadrágot viselek – mondta
fennhangon.
Nicole felkacagott, és a tükörtől ellépve megfordult, hogy hátulról is
megnézhesse magát. A fűzöld ruha, amit Ellie esküvőjére akart felvenni,
tökéletesen rásimult a testére, mely még mindig, ennyi év után is csinos és
sportos maradt. „Nem rossz – gondolta magában elismerően Nicole. –
Legalább nem kell kínosan éreznie magát miattam Ellie–nek.”
Az ágy végében lévő asztalkán Geneviève és a férje egy–egy fényképét
tartotta, melyeket Kendzsi Vatanabétól kapott. Miután Nicole visszament a
hálószobába, felemelte és hosszasan nézte a fotókat. „Nem lehettem jelen az
esküvődön, Geneviève – jutott eszébe, és hirtelen rátört a szomorúság. – Nem
is találkoztam a férjeddel.”
Nicole érzelmeivel küszködve gyorsan átment a hálószoba túlsó végébe.
Majdnem egy álló percig Simone és Michael O’Toole csomóponti esküvőjük
napján készült fényképét bámulta. „Én meg alig egy héttel azután, hogy
összeházasodtatok, elhagytalak benneteket... Annyira fiatal voltál még,
Simone – kesergett magában Nicole –, sok tekintetben mégis jóval érettebb,
mint most Ellie...”
Nicole lelki szemei előtt Ellie–ről őrzött emlékképek montázsa pergett
le. Ismét látta a Ráma II–n maga mellett feküdni a félénk csecsemőt, Ellie
ámulatba esett kislány–tekintetét, amikor az űrkomp megközelítette a
Csomópontot, ismeretlen kamaszvonásait, amikor felocsúdott a hosszú
álomból, és végül Ellie bátor és eltökélt arcát, ahogy az Új Éden polgárai előtt
beszél Dr. Turner programjának védelmében. A múltba tett kirándulás
alaposan felkavarta Nicole érzelmeit.
Visszaakasztotta Ellie képét a falra, és nekiállt levetkőzni. Épp
beakasztotta ruháját a szekrénybe, amikor furcsa neszre lett figyelmes, mintha
valaki alig hallhatóan sírt volna. „Mi lehetett ez?” – tűnődött magában. Nicole
percekig némán ült, de más zajt nem hallott. Amikor azonban felállt, az a
hátborzongató érzése támadt, hogy Geneviève és Simone vele vannak a
szobában. Nicole gyorsan körbepillantott, de továbbra is egyedül volt.
 „Mi történik velem? – tette fel a kérdést önmagának. – Talán
túlhajtottam magam? A Martinez–ügy és az esküvő együttesen túl soknak
bizonyult, és megtébolyodtam? Vagy csak újabb látomásom támadt?”
Nicole lassú és mély lélegzetvételekkel próbálta megnyugtatni magát.
Ám nem tudta elhessegetni magától az érzést, hogy Geneviève és Simone
valóban ott vannak vele a szobában. A jelenlétüket olyan erősen érezte maga
mellett, alig tudta megállni, hogy ne szóljon hozzájuk.
Tisztán emlékezett a beszélgetésekre, melyeket Simone–nal folytatott
közvetlenül az előtt, hogy a lány feleségül ment Michael O’Toole–hoz. „Talán
ezért vannak itt – gondolta magában Nicole. – Emlékeztetni szeretnének, hogy
mostanában annyira lekötött a munkám, el sem beszélgettem a közelgő
házasságról Ellie–vel.” Nicole idegesen felnevetett, de a karja libabőrös
maradt.
„Bocsássatok meg, kedveseim! – szólította meg magában Nicole
egyszerre Ellie fényképét és Geneviève–nek meg Simone–nak a szobában
tartózkodó szellemét. „ígérem, hogy holnap...”
Ezúttal egyértelműen visított valaki. Nicole megdermedt, szervezetét
elöntötte az adrenalin. Pár pillanattal később már Richard dolgozószobája felé
rohant a házon keresztül...
– Richard – mondta, épp mielőtt a dolgozószoba ajtajához ért volna. – Te
is hallottad...
Félbehagyta a mondatot. A dolgozószobában minden szanaszét hevert,
Richard a földön feküdt két monitortól és elektromos felszerelések kusza
halmazától körülvéve. Egyik kezében Hal herceget tartotta, a másikban a
Newtonból kimentett értékes hordozható számítógépet. Richard fölé három
biot – két García és egy részlegesen szétszerelt Einstein – hajolt.
– Szia, drágám! – vetette oda hanyagul Richard. – Te mit keresel itt? Azt
hittem, hogy már rég alszol.
– Richard, biztosra veszem, hogy egy madár vijjogását hallottam. Alig
egy perccel ezelőtt. Egészen közelről. – Nicole tétovázott, nem tudta eldönteni,
megemlítse–e Geneviève és Simone látogatását.
Richard homloka ráncokba gyűrődött. – Én semmit nem hallottam –
válaszolta. – No és ti? – kérdezte a biotoktól. Mindegyikük nemet intett a
fejével, még a felnyitott mellkasú Einstein is, akiből kábelek vezettek a két
monitorba.
– Tudom, hogy hallottam valamit – erősködött Nicole. Egy pillanatra
elhallgatott. „Vajon a túlhajszoltság végső stádiuma lenne ez?” – kérdezte
önmagától. Nicole szemügyre vette a szobában uralkodó zűrzavart. –
Mellékesen, kedves, min ügyködsz épp?
– Hogy ez? – kérdezte Richard, és hanyagul körbelendítette a karját. – Ó,
semmi különös. Csak egy újabb kísérlet.
– Richard Wakefield – vágta rá erre Nicole –, nem mondod el nekem az
gazságot. Ez a sok minden, ami itt szanaszét hever a padlón, nem lehet „semmi
különös ... Ennél jobban ismerlek már. Áruld csak el, mi ennyire titkos...
Ríchard mostanra mindhárom bekapcsolt monitorja képén változtatott, és
hevesen rázta a fejét. – Egyáltalán nem tetszik ez nekem – motyogta. –
Egyáltalán nem. – Felpillantott Nicole–ra. – Nem hívtad le véletlenül a
legfrissebb személyes adatfájljaimat a központi szuperszámítógépről? Akár
akaratlanul is?
– Nyilván nem. Még csak a belépési kódodat sem ismerem... De nem
erről akartam beszélni veled...
– Valaki pedig megtette. – Richard gyorsan bebillentyűzött egy
diagnosztikai biztonsági alprogramot, és tanulmányozni kezdte az egyik
monitort. – Az elmúlt három hét alatt legalább öt alkalommal. Biztos, hogy
nem te voltál az?
– Igen, Richard – felelte nyomatékosan Nicole. – De még mindig
mellébeszélsz. Szeretném, ha elmondanád, mi ez, amivel most foglalkozol?
Richard letette maga elé a földre Hal herceget, és felnézett Nicole–ra. –
Még nem árulhatom el, kedves – mondta némi tanakodás után. – Kérlek, adj
még néhány napot!
Nicole nem értette a helyzetet. Végül azonban felderült az arca. –
Rendben, kedves. Ha Ellie nászajándéka lesz, örömmel kivárom.
Richard folytatta a munkáját. Nicole lehuppant az egyetlen olyan székbe
a szobában, melyen nem álltak egymás hegyén–hátán mindenféle alkatrészek.
Miközben a férjét figyelte, rádöbbent, mennyire fáradt. Meggyőzte magát,
hogy biztosan a kimerültség miatt vélte hallani a visítást, és érezte Simone és
Geneviève látogatását.
– Kedves – szólt pár perccel később halkan a férjéhez.
– Tessék – válaszolta Richard, és felpillantott a padlóról.
– Belegondoltál már, mi folyik valójában itt, az Új Édenben? Úgy értem,
miért hagytak ennyire magunkra minket a Ráma megalkotói? A legtöbb
telepes nyugodtan éli az életét, és gyakorlatilag bele sem gondol, hogy egy
olyan csillagközi űrhajón utazunk, melyet földön kívüli idegenek
szerkesztettek. Hogy lehetséges ez? Miért nem jelenik meg nekünk váratlanul
a Sas vagy a felsőbbrendű idegen technológiájuk valamilyen más, hasonlóképp
csodálatos manifesztációja? Akkor talán a kicsinyes problémáink...
Nicole elhallgatott, amikor Richard elnevette magát. – Mi az? – kérdezte.
– Egy Michael O’Toole–lal folytatott régi beszélgetés jutott eszembe
erről. Teljesen elkeserítette, hogy nem vagyok hajlandó hitelesnek elfogadni
az apostolok szemtanúi beszámolóit. Azt mondta, Istennek ismernie kellett
volna minket annyira, hogy tudja: mindenben hitetlen Tamásként viselkedünk,
és a feltámadott Krisztusnak gyakrabban el kellene látogatnia hozzánk.
– De az egy teljesen más helyzet volt – vetette ellen Nicole.
– Tényleg? – kérdezett vissza Richard. – Azt, amit a korai keresztények
meséltek Jézusról, semmivel sem volt nehezebb elhinni, mint a mi
beszámolóinkat a Csomópontról és a hosszú, semmihez sem viszonyítható
sebességekkel megtett, időtágító utazásunkról... A többi telepes számára
sokkal megnyugtatóbb azt hinni, hogy ezt az űrhajót a NÜB egyik kísérletéhez
készítették. Alig néhányan értenek annyira a tudományokhoz, hogy felfogják,
milyen mérhetetlenül meghaladja a Ráma a saját technológiánk fejlettségi
szintjét.
Nicole egy pillanatra elhallgatott. – Akkor semmi sincs, amivel
meggyőzhetnénk őket...
Hármas rezgőhang szakította félbe, mely azt jelezte, hogy sürgősen el
akarják érni. Nicole átbotladozott a földön heverő felszerelésen, hogy fogadja
a hívást. A monitoron Max Puckett aggódó arca jelent meg.
– Veszélyes helyzet alakult ki idekint, a fegyintézetnél – mondta. –
Feldühödött tömeg gyűlt össze az épület előtt, nagyjából hetvenen vagy
nyolcvanan, és többségében hakoneiek. Be akarnak jutni Martinezhez. Két
García biotot már működésképtelenné tettek, és még háromra rátámadtak.
Miskin bíró megpróbál szót érteni velük, de vérszomjas a hangulat. Úgy tűnik,
Mariko Kobajasi pár órával ezelőtt öngyilkos lett. Az egész családja eljött ide,
köztük az apja is.

♦♦♦♦

Nicole kevesebb mint egy perc alatt magára kapta a melegítőjét. Richard
hiába próbált vitatkozni vele. – Az én döntésem volt – felelte Nicole,
miközben felült a biciklijére. – Nekem kell foglalkoznom a
következményeivel.
Óvatosan elhajtott a fő kerékpárútig, aztán észvesztő tempóban pedálozni
kezdett. Ha mindent belead, négy vagy öt perc alatt odaérhet a hivatali
központhoz, ami kevesebb, mint fele annak, amennyi ideig ilyenkor éjjel a
vonatút tartana. „Kendzsi tévedett – állapította meg magában Nicole. –
Délelőtt sajtóértekezletet kellett volna tartanunk. Akkor elmagyarázhattam
volna, miért döntöttem így.”
Közel száz telepes gyűlt össze Középváros főterén. Az Új Éden
fegyintézete előtt tülekedtek, ahol Pedro Martinezt tartották fogva, amióta
vádat emeltek ellene Mariko Kobajasi megerőszakolásának gyanújával.
Miskin bíró a fegyintézet lépcsőjének tetején állt. Egy megafonnal harsogta túl
a dühöngő tömeget. Miskin bíró előtt húsz biot – többségében Garcíák, itt–ott
egy Lincolnnal és Tiassóval kiegészülve – élő kordont alkotott, és igyekezett
meggátolni a tömeget, hogy felnyomuljon a lépcsőn a bíróhoz.
– Emberek! – mondta épp az ősz hajú orosz. – Ha Pedro Martinez
valóban bűnös, akkor el fogják ítélni őt. Az alkotmányunk viszont
mindenkinek garantálja az igazságos tárgyalást...
– Pofa be, öreg! – kiáltotta oda valaki a tömegből.
– Martinezt akarjuk! – hangzott fel máshonnan.
Balra, a színház előtt hat fiatal távol–keleti állított fel egy hevenyészett
akasztófát. A tömeg éljenezni kezdett, amikor az egyikük hurokban végződő
vastag kötelet vetett át a keresztgerendán. Zömök, húszas éveiben járó japán
férfi nyomakodott a tömeg elé. – Állj félre az útból, öreg! – mondta. – És vidd
magaddal ezeket a mafla gépeket is! Azért jöttünk, hogy igazságot
szolgáltassunk a Kobajasi családnak.
– Emlékezzetek Marikóra! – kiáltotta egy fiatal nő. Hatalmas csattanás
hallatszott, ahogy egy vörös hajú fiú egy alumínium baseball ütővel az egyik
García arcába csapott. A megsemmisült szemű, felismerhetetlenségig eltorzult
arcú García nem reagált, ugyanakkor a helyéről sem mozdult el.
– A biotok nem fognak visszaütni – mondta a megafonon keresztül
Miskin bíró. – Erőszakmentességre programozták be őket. Azzal, hogy
tönkreteszik őket, semmit nem érnek el. Csak értelmetlenül, ostobán
pusztítanak.
Hakone felől két férfi érkezett futva a térre, és a tömeg figyelme
átmenetileg rájuk terelődött. Alig egy perccel később a sokaság éljenezve
fogadta a két hatalmas farönköt, melyeket egyenként tucatnyi fiatal cipelt. –
Most eltüntetjük innen a gyilkos Martinezt védelmező biotokat – jelentette ki a
japánok szószólója. – Még egy utolsó lehetőséget kapsz, öreg. Állj el az
utunkból, mielőtt bajod esik!
Többen is odaszaladtak, hogy megragadják a farönköket, melyeket
faltörő kosként szándékoztak bevetni. Ebben a pillanatban érkezett meg a térre
biciklijén Nicole Wakefield.
Gyorsan leugrott, átvágott a kordonon, felszaladt a lépcsőn, és megállt
Miskin bíró mellett. – Hiro Kobajasi! – kiáltotta a megafonba, mielőtt a tömeg
felismerhette volna őt. – Azért jöttem, hogy elmagyarázzam, miért nem lesz
esküdtszék előtti tárgyalás Pedro Martinez ügyében. Előrelépne, hogy
láthassam?
Az idősebb Kobajasi, aki addig félrehúzódott a tér szélén, lassan
odasétált a lépcsőhöz Nicole elé.
– Kobajasi–szan – szólalt meg Nicole japánul –, sajnálattal értesültem a
lánya haláláról...
 – Kétszínű! – kiáltotta valaki angolul, a sokaság pedig zúgolódni kezdett.
– ...Hiszen magam is szülő vagyok – folytatta japánul Nicole. – El tudom
képzelni, mennyire szörnyű lehet átélni, hogy elveszítjük a gyermekünket.
Aztán angolra váltott és a tömeghez fordult. – Most pedig hadd
magyarázzam el mindannyiuknak a mai döntésemet. Az Új Éden alkotmánya
kimondja, hogy minden polgárának joga van az „igazságos tárgyalásra”. Mióta
létrejött a kolónia, a bűnvádi eljárás minden más esetben esküdtszék előtti
tárgyaláshoz vezetett. Mr. Martinez ügyében azonban meggyőződésem, hogy a
hatalmas hírverés miatt nem állíthatnánk össze pártatlan esküdtszéket.
Rövid időre füttyögés és pfujolás szakította félbe Nicole–t. – Az
alkotmány nem határozza meg pontosan – folytatta végül –, mit kell tenni
azért, hogy biztosítsuk az „igazságos tárgyalást”, ha más polgárokból álló
esküdtszék nincs jelen. A bíróinkat azonban feltételezhetően úgy választottuk
ki, hogy érvényesítsék a törvényt, és olyan képzésben részesültek, amely
lehetővé teszi számukra, hogy a bizonyítékok alapján döntésre juthassanak.
Ezért utaltam a Martinez vádeljárás lefolytatását az Új Éden rendkívüli
bíróságának hatáskörébe. Ott minden bizonyítékot, melynek egy részét ez
idáig nem hoztuk nyilvánosságra, gondosan mérlegelni fognak.
– De mind tudjuk, hogy a Martinez fiú bűnös! – kiáltotta kétségbeesetten
Mr. Kobajasi. – Még azt is elismerte, hogy lefeküdt a lányommal. És azt is
tudjuk, hogy még a Földön, Nicaraguában megerőszakolt egy lányt... Miért
védelmezi őt? Hogyan fognak igazságot szolgáltatni a családomnak?
– Azért, mert a törvény... – fogott bele a válaszába Nicole, de a
körülállók zúgása elnyomta a hangját.
– Martinezt akarjuk! Martinezt akarjuk! – harsogott együtt skandálva a
tömeg, miközben a hatalmas farönköket, melyeket nem sokkal Nicole érkezése
után a földre helyeztek, ismét megragadták a téren várakozók. Ahogy a
szedett–vedett sokaság küszködve igyekezett felemelni a faltörő kosokat, az
egyik farönk véletlenül belecsapódott a Ráma égi helyzetét jelző emlékműbe.
A gömb apró darabokra tört, az elektromos alkatrészek pedig, melyek a közeli
csillagokat jelenítették meg, szétszóródtak a kövezeten. Az apró, villogó
lámpa, amely magát a Rámát szimbolizálta, több száz szilánkra tört.
– Új Éden polgárai! – ordította Nicole a megafonba. – Hallgassatok
végig! Felmerült valami az ügy kapcsán, amiről egyikőtök sem tud. Ha
hajlandók lennétek meghallgatni...
– Öljétek meg a néger ribancot! – kiáltotta a vörös hajú fiú, aki nem
sokkal azelőtt a baseballütővel bezúzta a García arcát.
Nicole ádáz tekintettel meredt az ifjúra. – Mit mondtál? – mennydörögte.
A skandálás hirtelen abbamaradt. A fiú elszigetelődött. A kölyök
körbepillantott és szélesen elmosolyodott. – Öljétek meg a néger ribancot! –
ismételte el.
Nicole egy pillanat alatt lent termett a lépcső alján. A tömeg utat nyitott a
vörös hajú fiú felé tartó Nicole előtt. – Mondd csak ki még egyszer! –
sziszegte Nicole kitágult orrlyukakkal, amikor már kevesebb mint egy méter
választotta el ellenfelétől.
– Öljétek... – szólalt meg a fiú.
Nicole nyitott tenyérrel hatalmas pofont kevert le neki. A csattanást
visszaverték a tér falai. Nicole hirtelen sarkon fordult, és megindult visszafelé
a lépcsőhöz, de minden oldalról megragadták. A döbbent fiú ökölbe szorította
a kezét...
Ebben a pillanatban két hangos detonáció rázta meg a teret. Miközben
mindenki azt próbálta kideríteni, hogy mi történhetett, két újabb lövés dörrent
a levegőbe a tömeg fölé. – Csak én voltam, meg a vadászpuskám – szólt bele
Max Puckett a megafonba. – És most, ha lennétek kedvesek átengedni a
bírónőt... tessék, így már jobb... aztán ha szépen hazaerednétek, mindenki
jobban járna.
Nicole kitépte magát a kezek szorításából, de a tömeg nem oszlott szét.
Max a vállához emelte a puskáját, megcélozta a hevenyészett akasztófáról
lecsüngő kötélre kötött vastag csomót, és újra tüzelt. A lövedék darabokra
szaggatta a kötelet, melynek foszlányai a tömeg közé repültek.
– Tudják, emberek mondta Max én sokkal hétköznapibb fickó vagyok
ám, mint ezek a bírófélék. s bíztosra vehetem, hogy el fogok tölteni egy kevés
időt idebent, mert megszegtem a kolónia fegyvertartási törvényeit. Nagyon
nem örülnék neki, ha közületek is le kellene lőnöm néhányat.
Max a tömegre emelte puskáját. Mindenki ösztönösen lehúzta a fejét.
Max vaktöltényeket lőtt ki föléjük, és hangosan elnevette magát, amikor a
sokaság iszkolni kezdett a térről.

♦♦♦♦

Nicole nem tudott aludni. Fejében újra meg újra végigjátszotta ugyanazt
a jelenetet. Egyre csak önmagát látta, ahogy besétál a tömeg közé, és
megpofozza a vörös hajú fiút. „így aztán semmivel sem vagyok jobb nála” –
morfondírozott magában.
– Még mindig ébren vagy, ugye? – kérdezte Richard.
– Aha.
– Jól vagy?
Nicole kivárt a válasszal. – Nem, Richard – felelte végül. – Nem vagyok
jól... Roppant ideges vagyok magamra, megütöttem azt a fiút.
– Hé, ne csináld már! – mondta Richard. – Ne ostorozd magad!
Megérdemelte. A lehető legdurvább módon megsértett téged. Az effélék
kizárólag az erőből értenek.
Richard odafordult Nicole–hoz, és masszírozni kezdte a hátát. – Atyaég!
–mondta. – Még sosem láttalak ennyire feszültnek. Az egész tested csupa
görcs.
– Aggódom – válaszolta Nicole. – Az a rettenetes érzésem támadt, hogy
az Új Éden–beli életünk hamarosan a feje tetejére áll... És bármit tettem eddig,
vagy teszek most, teljesen haszontalan.
– Minden tőled telhetőt megtettél, kedves. Be kell vallanom, hogy csak
ámulni tudok, mennyire igyekeztél. – Richard gyengéden tovább masszírozta
Nicole hátát. – De nem szabad elfelejtened, hogy emberekkel van dolgod.
Elviheted őket egy másik égitestre, és felkínálhatod nekik a Paradicsomot, de
oda is magukkal hozzák a félelmeiket, a szorongásaikat és a kulturális
előítéleteiket. Az új világ csak akkor lehetne valóban új, ha a benne lévő
emberek mind üres elmével érkeznének, mint a programok és operációs
rendszer nélküli új számítógépek, melyekben még csak rengeteg kiaknázatlan
lehetőség rejlik.
Nicole nagy nehezen elmosolyodott. – Nem tűnsz túlzottan optimistának,
kedves.
– Miért lennék az? Abból, amit az Új Édenben és a Földön
megtapasztaltam, semmi nem utal arra, hogy az emberiség képes lenne
harmóniában élni önmagával, más élőlényekkel pedig végképp nem. Időnként
akad néhány egyén vagy akár csoport, akik képesek felülemelkedni a faj
alapvető genetikai és a környezet által kialakított hibáin... Ám ők inkább
csodának, nem pedig normának tekinthetők.
– Nem tudok egyetérteni veled – válaszolta halkan Nicole. – Túlságosan
borúlátóan látod a dolgokat. Én úgy hiszem, hogy a legtöbben mindenképp
szeretnék elérni ezt a harmóniát. Csupán azt nem tudjuk, hogyan csináljuk.
Ezért van szükségünk még több oktatásra. És még több jó példára.
– Még annak a vörös hajú fiúnak is? Valóban elhiszed, hogy kinevelhető
belőle az intolerancia?
– Ezt kell hinnem, kedves – felelte Nicole. – Máskülönben... Attól félek,
egyszerűen feladnám.
Richard valami, a köhögés és a nevetés közötti hangot adott ki.
– Mi az? – kérdezte Nicole.
– Csak eltűnődtem – válaszolta Richard –, vajon Sziszüphosz valaha is
áltatta–e azzal magát, hogy a kőszikla legközelebb nem gurul vissza.
Nicole elmosolyodott. – El kellett hinnie, hogy a sziklatömb egyszer
mégiscsak a csúcson maradhat, egyébként nem erőlködött volna annyit... Én
legalábbis így gondolom.
 9
Amikor Kendzsi Vatanabe Hakonéban leszállt a vonatról, képtelen volt
nem felidézni egy másik, évekkel korábban és egy tőlük több milliárd
kilométerre keringő bolygón lezajlott találkozást Tosio Nakamurával. „Akkor
is telefonon hívott – gondolta Kendzsi. – Azt mondta, hogy feltétlenül
beszélnünk kell Keikóról.”
Kendzsi megállt egy bolti kirakat előtt, és megigazította a nyakkendőjét.
A torz tükörképbe könnyedén beleképzelte a riválisával való találkozóra
induló idealista kiotói kamaszfiút. „De ez régen történt – gondolta magában
Kendzsi –, és az egónkon kívül semmi más nem forgott kockán. Most viszont
az itteni kis világunk egész sorsa...”
Feleségének, Nainak egyáltalán nem tetszett az ötlet, hogy találkozzon
Nakamurával. Arra biztatta Kendzsit, hogy előbb hívja fel Nicole–t, és kérje ki
az ő véleményét is. Nicole szintén ellenzett a kormányzó és Tosio Nakamura
közötti bármiféle megbeszélést. – Egy hazug, hatalomvágyó megalomániás –
mondta akkor Nicole. – Semmi jó nem származhat a találkozóból. Csak a
gyengeségeidet akarja kideríteni.
– De azt mondta, hogy csökkenteni tudja a kolónián belül kialakult
feszültségeket.
– És milyen áron, Kendzsi? Vigyázz a feltételeivel! Az az ember sosem
ajánl fel semmit úgy, hogy valamit ne kérne cserébe.
„Akkor miért jöttél el mégis?” – kérdezte egy belső hang, miközben
Kendzsi a hatalmas palotát bámulta, melyet ifjúkori társa épített magának.
„Nem tudom pontosan – felelte egy másik hang. – Talán becsületből. Vagy
önbecsülésből. Vagy a belém ivódott hagyományok miatt.”
Nakamura palotája és a környező házak a klasszikus kiotói stílusban,
fából épültek. Kék tetőcserepek, gondosan ápolt kertek, védelmet nyújtó fák,
makulátlanul tiszta gyalogutak – még a virágok illata is a távoli bolygón lévő
otthonára emlékeztette Kendzsit.
Az ajtóban egy csinos, papucsot és kimonót viselő lány fogadta, aki mély
meghajlással és a hivatalos „Ohairi kudaszaj” japán köszöntéssel üdvözölte.
Kendzsi a kereten hagyta a cipőjét, és maga is papucsot húzott. A lány
mindvégig a padlóra szegezte a tekintetét, miközben keresztülvezette Kendzsit
a palota néhány nyugati jellegű szobáján a tatamival borított terembe, ahol a
szóbeszéd szerint Nakamura szabadideje nagy részét töltötte ágyasaival
játszadozva.
Pár lépés után a lány megállt, és félrehúzott egy repülő darvakkal
megfestett papírfüggönyt. – Dozo – mondta, és befelé intett. Kendzsi belépett
a hat tatamival fedett helyiségbe, majd keresztbe tett lábbal leült az egyik
párnára a ragyogó fekete lakkasztal előtt. „Késni fog – gondolta magában
Kendzsi. – Ez is része a stratégiának.”
Egy másik, szintén csinos és illedelmes, gyönyörű kimonót viselő fiatal
lány lépett be zajtalanul a szobába, kezében vízzel és japán teával. Kendzsi
lassan kortyolgatta a teát, miközben tekintetét végigjártatta a helyiségen. Az
egyik sarokban négytáblás fa térelválasztó állt. Kendzsi pár méterről könnyen
megállapíthatta, hogy míves faragások díszítették. Felkelt a párnáról, hogy
közelebbről is megvizsgálja.
A felé fordított oldal Japán szépségét mutatta be, minden táblán egy–egy
évszakkal. A téli kép síparadicsomot ábrázolt a japán Alpokban, amit több
méteres hó borított; a tavaszi táblán a kiotói Kama folyó mellett virágzó
cseresznyefákat lehetett látni. A nyarat felhőtlen égbolt jelenítette meg, ahol a
Fudzsi–hegy hófedte csúcsa magasodott a zöldellő vidék előtt. Az őszi tábla
színektől tobzódó lombokat ábrázolt a Tokugava család nikkói szentélye és
mauzóleuma közelében.
„Ez a rengeteg bámulatos szépség – gondolta Kendzsi, és hirtelen
mélységes honvágyat érzett. – Megkísérelte újjáteremteni azt a világot, amit
elhagytunk. De miért? Miért költi a mocskos pénzét ilyen fenséges
művészetre? Furcsa, ellentmondásokkal teli egyéniség.”
A térelválasztó túloldalának négy táblája egy egészen más Japánról
mesélt. A buja színek Oszaka várának ostromát ábrázolták a 17. századból,
ami után Tokugava Iejaszu gyakorlatilag Japán teljhatalmú sógunja lett. A
képen szamuráj harcosok csata közben, az udvar különféle tagjai a várkastély
parkjában, még maga Tokugava Iejaszu is, mindenki másnál nagyobb, és a
győzelmével felettébb elégedett. Kendzsi némi derültséggel nyugtázta, hogy a
kifaragott sógun vonásai több mint halványan emlékeztettek Nakamurára.
Kendzsi épp visszaülni készült a párnára, amikor szétnyílt a
térelválasztó, és belépett ellenlábasa. – Omacsido szama desitá – szólalt meg
Nakamura, és enyhe meghajlással üdvözölte őt.
Válaszként Kendzsi is meghajolt, kissé sután, mivel nem tudta levenni a
szemét honfitársáról. Tosio Nakamura teljes szamuráj öltözéket viselt, karddal
és tőrrel kiegészítve! „Ez valami lélektani trükk része lehet – állapította meg
magában Kendzsi. – Az a célja, hogy összezavarjon vagy megrémítsen.”
– Ano, hadzsememasoka – mondta Nakamura, és leült a Kendzsivel
szemben lévő párnára. – Kocsa ga, oisii deszu, ne?
– Totemo oisii deszu – felelte Kendzsi, és még egy kortyot ivott. A tea
valóban kiváló volt. „De ő nem az én sógunom – gondolta Kendzsi. –
Változtatnom kell ezen a légkörön, mielőtt komolyra fordítjuk a beszélgetést.”
– Nakamura–szan, mindketten elfoglalt emberek vagyunk – váltott át
angolra Vatanabe kormányzó. – Fontosnak tartom, hogy mellőzzük a
formaságokat, és rögtön a lényegre térjünk. A képviselői azt közölték velem
ma délelőtt telefonon, hogy ön „aggasztónak tartja az elmúlt huszonnégy óra
történéseit, és „előremutató javaslatai lennének az Új Édenben kialakult
feszültség csökkentésére. Ezért jöttem el erre a megbeszélésre.
Nakamura arckifejezése semmit sem árult el; az enyhe sziszegés azonban
ahogyan a szavait ejtette, arra utalt, hogy nem tetszik neki Kendzsi mindenféle
köntörfalazást mellőző stílusa. – Elfeledkeztél a japán illemszabályokról,
Vatanabe–szan. Megbocsáthatatlanul udvariatlan anélkül belevágni egy üzleti
megbeszélésbe, hogy előtte ne dicsérted volna meg a vendéglátód otthonát, és
ne érdeklődtél volna a hogyléte felől. Az efféle illetlenség szinte mindig
nézeteltérésekhez vezet, amelyek elkerülhetők lennének...
– Ne haragudj – szakította félbe kissé türelmetlenül Kendzsi de nincs
szükségem rá, hogy épp te oktass ki a jómodorról. Ráadásul nem Japánban
vagyunk, sőt még csak nem is a Földön, ezért aztán az ősi japán szokásaink
épp annyira illenek az adott helyzethez, mint a vértezet, amit viselsz...
Kendzsinek nem állt szándékában megsérteni Nakamurát, de okosabbat
nem tudott kitalálni ahhoz, hogy színvallásra késztesse ellenfelét. A mágnás
hirtelen talpra ugrott. A kormányzó egy pillanatig azt hitte, hogy Nakamura
előrántja szamuráj kardját.
– Rendben – mondta Nakamura engesztelhetetlen haraggal a tekintetében
úgy intézzük el, ahogy te akarod... Vatanabe, elveszítetted az uralmadat a
kolónia felett. A polgárok elégedetlenek a kormányzásoddal, az embereimtől
pedig azt hallom, hogy mindenfelé a felelősségre vonásról és/vagy felkelésről
sugdolóznak. Alkalmatlannak bizonyultál a környezetszabályozás és az RV–
41 kérdésének megoldására, most pedig a fekete bírónő barátod többszöri
halasztás után bejelentette, hogy a niggert, aki megerőszakolt egy nőt, nem
állítják esküdtszék elé. A meggondoltabb telepesek közül néhányan, akiknek
tudomása van a közös hátterünkről, megkértek, hogy járjak közben nálad,
hogy próbáljalak rávenni a lemondásra, még mielőtt általános káoszba és
vérontásba torkollnak az események.
„Ez hihetetlen – gondolta Kendzsi, miközben Nakamurát hallgatta. –
Teljesen elment az esze.” A kormányzó eltökélte, hogy alig valamit mond csak
a beszélgetés alatt.
– Szóval úgy véled, hogy le kellene mondanom? – kérdezte Kendzsi
hosszas hallgatás után.
– Igen – válaszolta Nakamura most már erélyesebb hangon. – De nem
azonnal. Holnapig nem. Ma még élned kell végrehajtói előjogoddal, hogy
kivedd a Martinez–ügyet Nicole des Jardins Wakefield hatásköréből. A nő
nyilvánvalóan nem pártatlan. Akár Ianella, akár Rodriguez bíró jobban
megfelelne. Hangsúlyozom – mondta erőltetetett mosollyal –, nem azt
javaslom, hogy Nisimura bíróságának kellene tárgyalnia az ügyet.
– Van még valami? – kérdezte Kendzsi.
– Már csak egy dolog. Mondd meg Ulanovnak, hogy vonja vissza
jelöltségét a választásokon! Esélye sincs nyerni, és ha folytatja a megosztó
kampányát, csupán még inkább megnehezíti, hogy együttműködjünk
Macmillan győzelme után. Egységre van szükségünk. Úgy látom, hogy a
kolóniát komoly veszély fenyegeti a másik élőhely felől, bárki legyen is az ott
lakó ellenség. A lábaskák, akikről úgy tartod, hogy „ártalmatlan megfigyelők”,
csak a felderítést végző előőrseik...
Kendzsit megdöbbentette, amit hall. Hogyan hibbanhatott meg ennyire
Nakamura? Vagy mindig is ilyen lehetett?
– ...hangsúlyoznom kell, hogy rendkívül fontos a gyorsaság – folytatta
Nakamura –, különösen a Martinez–ügyet és a lemondásodat illetően.
Megkértem Kobajasi–szant és az ázsiai közösség többi tagját, hogy ne
hamarkodják el a lépéseiket, de a tegnap este történtek után nem biztos, hogy
meg tudnám fékezni őket. A lánya szép és tehetséges fiatal nő volt. A
búcsúlevelében egyértelműen kimondja, hogy nem volt képes együtt élni a
szégyennel, amit a megerőszakolója perének folytonos halogatása miatt érzett.
Mindenütt jogos felháborodás...
Vatanabe kormányzó egy pillanatra megfeledkezett elhatározásáról, hogy
csendben marad. – Tisztában vagy vele – mondta, és ő is felállt hogy két
különböző egyén ondóját is megtalálták Mariko Kobajasiban azután, hogy
állítólagosán megerőszakolták őt? És hogy Mariko és Pedro Martinez is
többször kijelentette, hogy egész este kettesben voltak? A lány még azután is
kitartott a története mellett, hogy Nicole utalást tett a további közösülések
tényére.
Nakamura egy pillanatra elveszítette lélekjelenlétét. Kifejezéstelenül
meredt Kendzsi Vatanabéra.
– Nem sikerült azonosítanunk a másik felet – folytatta Kendzsi. – Az
ondóminták titokzatos módon eltűntek a kórház laboratóriumából, mielőtt
elvégezhették volna a teljes DNS–vizsgálatot. Kizárólag az eredeti vizsgálat
eredményével rendelkezünk.
– Lehetséges, hogy téves volt az eredmény – jelentette ki Nakamura
immár magabiztosabban.
– Ez erősen kétséges. Mindenesetre most már megértheted Wakefield
bíró dilemmáját. A kolóniában mindenki eldöntötte már, hogy Pedro bűnös. A
bírónő nem szerette volna, ha ártatlanul ítélik el.
Sokáig egyikük sem szólt. A kormányzó indulni készült. – Meglep a
viselkedésed, Vatanabe – szólalt meg végül Nakamura. – Egyáltalán nem
fogtad fel a mai találkozónk lényegét. Az, hogy az a szurkosképű Martinez
megerőszakolta–e Mariko Kobajasit, nem annyira lényeges. Megígértem az
édesapjának, hogy a nicaraguai fiút megbüntetik. És kizárólag ez számít.
Kendzsi Vatanabe undorodva meredt egykori iskolatársára. – Most
elmegyek – mondta –, mielőtt tényleg feldühödnék.
– Nem kapsz még egy esélyt – válaszolta Nakamura, akinek a tekintete
ismét gyűlölettel telt meg. – Ez volt az első és utolsó ajánlatom.
Kendzsi a fejét csóválta, maga húzta el a papír elválasztófalat, és kisétált
a folyosóra.

♦♦♦♦

Nicole az egyik strandon sétálgatott a pompás napsütésben. Nagyjából

ötven méterrel előtte Ellie állt Dr. Turner mellett. Menyasszonyi ruháját
viselte, vőlegénye viszont fürdőnadrágban volt. A szertartást Nicole ükapja,
Omeh vezette le hosszú, zöld törzsi ruhájában.
Omeh Dr. Turner kezébe helyezte Ellie kezét, és belekezdett egy szenufo
rituális énekbe. Az égre emelte a tekintetét. Fejük felett magányos madár
körözött, és az esküvői ének ritmusában vijjogott. Ahogy Nicole a feje fölött
átrepülő szárnyas lényt figyelte, elsötétült az ég. Pillanatok alatt viharfelhők
borították el a kéklő mennyboltozatot.
Az óceán háborogni kezdett, és feltámadt a szél. Nicole immár teljesen
megőszült haja a háta mögött lobogott. Az esküvői vendégsereg szétzilálódott.
Mindenki futásnak eredt a szárazföld belseje felé, hogy elmeneküljön a
közelgő vihar elől. Nicole moccanni sem tudott. Tekintetét a hullámokon
hány–kódó hatalmas tárgyra szegezte.
A víz egy óriási zöld zsákot sodort, ami a huszonegyedik században
használatos kerti szemeteszsákokra emlékeztetett. A zsák tele volt, és egyre
közelebb került a parthoz. Nicole szívesen megpróbálta volna elkapni, de félt a
háborgó tengertől. A zsákra mutatott. Segítségért kiáltott.
Alomképernyőjének bal felső sarkában egy hosszú kenut pillantott meg.
Ahogy a kenu közelebb ért hozzá, Nicole rájött, hogy annak nyolc utasa
földönkívüli: narancsszínű, az embereknél kisebb lény. Úgy néztek ki, mintha
kenyértésztából gyúrták volna őket. Volt szemük és arcuk, de testüket sehol
sem borította szőr. Az idegen lények a nagy zöld zsákhoz eveztek, és
begyűjtötték.
A narancsszínű földönkívüliek kitették a partra a zsákot. Nicole nem
merészkedett közelebb, amíg vissza nem másztak a kenuba, és újra meg nem
indultak a nyílt óceán felé. Búcsúzóul intett nekik, aztán odament a zsákhoz.
Egy cipzárat fedezett fel rajta, amit óvatosan lehúzott. Szétnyitotta a zsák felső
végét, és Kendzsi Vatanabe halott arca bámult vissza rá.
Nicole megborzongott, felsikoltott, aztán felült az ágyában. Oldalra nyúlt
Richard felé, de üresen találta az ágyat. Az éjjeliszekrényen álló digitális óra
hajnali 2.48–at mutatott. Nicole próbálta lelassítani a légzését, és kiverni a
fejéből a szörnyű álmot.
Gondolatait még mindig–a halott Kendzsi Vatanabe életszerű vonásai
töltötték meg. Miközben kibotorkált a fürdőszobába, Nicole–nak eszébe jutott
az édesanyja halálát megjósoló álma, amit még alig tízévesen látott. „Mi van,
ha Kendzsi valóban meg fog halni?” – gondolta, és érezte, hogy lassan
eluralkodik rajta a páni félelem. Kényszerítette magát, hogy másra gondoljon.
„Mégis merre járhat Richard ilyenkor, éjnek évadján?” – tűnődött el. Nicole
összehúzta magán a köpenyét, és megindult kifelé a hálószobák közül.
Zajtalanul elsétált a gyerekek szobái mellett, a bejárati rész felé. Benjy
szokás szerint horkolt. A dolgozószobában égett a lámpa, de Richardnak
nyoma sem volt. Két új biot és Hal herceg szintén eltűnt. Richard
munkaasztalának egyik monitorja még mindig működött.
Nicole elmosolyodott magában, és eszébe jutott a megegyezésük.
Bebillentyűzte a nicole szót, és a kijelző rögtön megváltozott.

DRÁGA NICOLE – kezdődött az üzenet. – HA FELÉBREDNÉL, MIELŐTT

VISSZATÉREK, NE AGGÓDJ! ÚGY TERVEZEM, HOGY HAJNALRA, DE LEGKÉSŐBB
HOLNAP REGGEL NYOLCRA OTTHON LESZEK. EGY IDEJE DOLGOZOM A 300–AS
SZÉRIÁJÚ BIOTOKKAL – TUDOD, AZOKKAL, AMELYIKEKNEK NEM TELJES A
FÖRMVERES PROGRAMOZÁSUK, EZÉRT SPECIÁLIS FELADATOK ELLÁTÁSÁRA IS
ÁTALAKÍTHATÓK –, ÉS OKOM VAN AZT FELTÉTELEZNI HOGY VALAKI TITOKBAN
FIGYELEMMEL KÖVETTE A MUNKÁMAT. ÉPP EZÉRT AMILYEN GYORSAN TUDTAM,
BEFEJEZTEM A JELENLEGI FELADATOT, ÉS EGY UTOLSÓ ELLENŐRZÉS
ELVÉGZÉSÉHEZ ELHAGYTAM AZ ÚJ ÉDEN TERÜLETÉT. SZERETLEK. RICHARD

Sötét és hideg volt odakint, a Középső–alföldön. Richard igyekezett

türelmes maradni. A feljavított Einsteint (amit Szuper–A1–nek nevezett) és a
325–ös számú Gardát korábban előreküldte a másik élőhely
megfigyelőállomásához. Elmagyarázták az éjjeliőrnek, egy hagyományos
Gardának, hogy változtattak az előre kiadott kísérleti ütemterven, és
hamarosan különleges vizsgálatot indítanak. A Szuper–A1 még Richard
távollétében kihúzott minden felszerelést a másik élőhelybe vájt lyukból, és a
földre helyezte az eszközöket. A folyamat közel egy órát emésztett fel értékes
idejükből. Most, hogy Szuper–A1 végzett, jelzett Richardnak, hogy odamehet.
García 325 ügyesen az állomás egy másik pontjára vitte a biot őrszemet, hogy
az ne láthassa meg a férfit.
Richard egyetlen pillanatot sem vesztegetett el. Zsebéből előhúzta Hal
herceget, és betette a nyílásba. – Eredj! – mondta Richard, és az átjáró
padlóján felállította kisméretű képernyőjét. Az elmúlt hetek során fokozatosan
kiszélesítették a másik élőhelybe vezető átjárót, úgyhogy mostanra nagyjából
nyolcvan centiméteres oldalú négyzetes nyílás tátongott a falán. Az apró robot
könnyedén elfért benne.
Hal herceg átsietett a túloldalra. A nyílás szája körülbelül egy méterrel a
talajszint felett helyezkedett el. Az apró robot ügyesen hozzáerősített egy
vékony sodronykötelet a gyámfához, amit nem sokkal azelőtt az átjáró
padlójához ragasztott, majd leereszkedett. Richard Hal minden mozdulatát
szemmel követte a kis monitoron, és rádión keresztül utasításokat adott.
Richard arra számított, hogy a másik élőhelyet egy azt körbefutó külső
fal védi. Feltételezése helyesnek bizonyult. „A két élőhely alapkonstrukciója
tehát hasonló” – állapította meg magában. Richard azt is valószínűnek tartotta,
hogy valamiféle nyílást talál a belső falon, egy ajtót vagy kaput, amelyen át a
lábaskák ki és be közlekedhetnek, Hal herceg pedig kellően kicsi ahhoz, hogy
ugyanezen az átjárón keresztül bejusson az élőhely belsejébe.
Nem kellett hozzá sok idő, hogy Hal rátaláljon az élőhely fő részének
bejáratára. Ám a nyílás, amely kétségkívül kapuként működött, több mint húsz
méterrel a külső gyűrű talajának szintje felett helyezkedett el. Miután videón
végignézte, a lábaskák mennyire könnyedén másznak fel az Avalon területén
dolgozó bulldózer biotok függőleges felületein, Richard erre az eshetőségre is
felkészült.
– Mássz fel! – utasította Hal herceget, miután ideges pillantást vetett a
karórájára. Már majdnem hat óra volt. Hamarosan pirkadni kezd az Új
Édenben. Nem sokkal később visszatérnek a helyszínre az ott dolgozó tudósok
és mérnökök.
Az élőhely bejáratához Hal hercegnek saját magassága százszorosát
kellett megtennie felfelé. A robotnak arányosan annyit kellett volna másznia,
mintha egy ember egy hatvanemeletes épület tetejére akart volna feljutni.
Odahaza Richard úgy készítette fel erre az apró robotot, hogy a ház oldalán
kellett felmásznia, ő azonban mindig mellette volt. Vajon lehettek vájatok
vagy kapaszkodók a falon, amit Halnék meg kellene másznia? A monitorról
Richard ezt nem tudta megállapítani. Vajon minden megfelelő egyenletet
betáplált Hal herceg gépészeti segédprocesszorába? „Nemsokára kiderül” –
gondolta Richard, ahogy kedvenc tanítványa mászni kezdett.
Hal herceg egyszer megcsúszott, és a kezével kellett megkapaszkodnia,
ám végül sikerült feljutnia. A fal megmászása azonban újabb harminc percbe
telt. Richard tudta, hogy fogytán az ideje. Amikor Hal felhúzta magát egy
kerek nyílás párkányára, Richard látta, hogy a robot bejutását az élőhelybe egy
hálós rács akadályozza meg. A halvány fényben viszont már látni lehetett az
élőhely belsejének egy kis részletét. Richard gondosan úgy állította be Hal
kameráját, hogy átlásson a rácsozaton.
– Az őrszem erősködik, hogy vissza kell térnie az őrhelyére – jelentette
rádión Richardnak García 325. – 0630–kor mindennap jelentést kell tennie.
„A francba! – bosszankodott magában Richard. – Az már csak hat perc.”
Halt lassan végigjártatta a nyílás peremén, hátha felismer néhány objektumot
az élőhely belsejében. Richard semmi különöset nem észlelt. – Vijjogj! – adta
ki ekkor az utasítást Richard, és a robot hangerejét a maximumra kapcsolta. –
Vijjogj, amíg nem szólok, hogy elég!
Richard még nem próbálta ki a Hal hercegbe újonnan beszerelt erősítő
maximális teljesítményét. Épp ezért teljesen megdöbbentette a herceg
madarakét utánzó rikoltásának hangereje. A vijjogástól zengett az átjáró,
Richard pedig hátrahőkölt. „Átkozottul ügyes – állapította meg magában
Richard, miután összeszedte magát. – Legalábbis, ha nem csal az
emlékezetem.”
A biot őrszem pillanatok alatt ott termett Richard előtt, és az előre
beprogramozott utasításokat követve elkérte az azonosító papírjait, és
magyarázatot követelt arra, mi dolga ott. Szuper–A1 és García 325
megpróbálta összezavarni az őrszemet, de amikor nem sikerült
együttműködésre bírnia Richardot, a biot mindenáron vészjelentést akart
leadni. A monitort figyelve Richard látta, hogy hirtelen kitárul a rács, és hat
lábaska lepi el Hal herceget. A robot tovább vijjogott.
A García őrszem leadta a vészjelentést. Richard tudta, hogy alig néhány
perce maradt, mielőtt eltávolítják a helyszínről. „Gyertek, a pokolba is, gyertek
már!” – mondta magában, miközben a képernyőt figyelte, és időnként lopva
hátrapillantott a Középső–alföld irányába. Egyelőre nem közelítettek felé
fények a távolból, a kolónia felől.
Richard először azt hitte, képzelődik. Aztán megismétlődött; hatalmas,
csapkodó szárnyak hangját hallotta. Az egyik lábaska részben eltakarta előle a
kilátást, ám pillanatokkal később Richard határozottan látta a Hal hercegért
nyúló ismerős karmokat. A vijjogás, ami ezt követte, megerősítette a
látottakat. A monitor képe életlenné vált.
– Ha lehetőséged nyílik rá – ordította Richard a rádió adó–vevőbe –,
próbálj visszatérni az átjáróhoz! Később visszajövök érted.
Megfordult, és gyorsan elcsomagolta a monitort a táskájába. – Gyerünk!
–mondta Richard két biot társának. Futva megindultak az Új Éden irányába.
 Richard örvendezve sietett hazafelé. „Nem csalt a megérzésem –
állapította meg magában diadalittasan. – Ez alapjaiban változtat a helyzeten...
Most már feleségül adhatom a lányomat.”
 10
Az esküvőt este hét órára hirdették meg a Központi Gimnázium
aulájában. A még több meghívott számára rendezett lakodalomhoz a
tornatermet, az alig húsz méterre lévő, szomszédos épületet bérelték ki. Nicole
egész nap az utolsó simításokkal küszködött, és az előkészületek során
lehetséges egyik katasztrófát a másik után hárította el.
Nem volt ideje elmerengeni Richard felfedezésének jelentőségén. Férje
izgatottan tért haza, beszélni szeretett volna vele a madarakról, Nicole azonban
egyszerűen képtelen volt bármi másra koncentrálni az esküvőn kívül.
Megállapodtak, hogy senki másnak nem említik a szárnyas lényeket, amíg
alkalmuk nem nyílt alaposan megtárgyalni a helyzetet.
Nicole reggel sétálni vitte Ellie–t a parkba. Egy órán át beszélgettek
házasságról, szerelemről és szexről, de Ellie annyira izgatott volt az esküvő
miatt, hogy nem igazán tudott odafigyelni arra, amit édesanyja magyarázott
neki. A séta vége felé Nicole megállt egy fa alatt, és összefoglalta, amit
mondani akart.
– Legalább erre az egy dologra emlékezz, Ellie! – magyarázta Nicole,
lánya mindkét kezét a kezében tartva. – A szex a házasság fontos része, de
nem a legfontosabb. Mivel tapasztalatlan vagy, nem valószínű, hogy eleinte
különösebben élvezni fogod. Ha viszont Roberttel szeretitek egymást, és
mindketten azon igyekeztek, hogy gyönyört adjatok és kapjatok, az évek
múlásával egyre jobban összeszoktok az ágyban.
Két órával a szertartás kezdete előtt Nicole, Nai és Ellie együtt érkeztek
meg az iskolába. Eponine már ott várta őket. – Izgulsz? – kérdezte a tanárnő
széles mosollyal. Ellie biccentett. – Én halálosan rettegek – tette hozzá
Eponine –, és én csak az egyik koszorúslány vagyok.
Ellie az édesanyját kérte fel, hogy adja ki őt az esküvőn. Nai Vatanabe,
Eponine és Katie vállalták a koszorúslányok szerepét. Dr. Edward Stafford,
aki Robert Turnerhez hasonló szenvedéllyel tanulmányozta a gyógyászat
történetét, vőfélyként segédkezett. Mivel a kórházban dolgozó biotokon kívül
nem akadt más közeli munkatársa, Robert a Wakefield család tagjai közül
választotta ki a többi segítőjét. Kendzsi Vatanabe, Patrick és Benjy lettek a
násznagyai.
– Anya, émelyeg a gyomrom – szólalt meg Ellie nem sokkal azután,
hogy mind összegyűltek az öltöztetőszobában. – Annyira kínos lenne, ha
lehánynám az esküvői ruhámat. Szerinted egyek valamit? – Nicole felkészült
erre a problémára. Egy banánt és egy kevés joghurtot adott Ellie–nek, és
megnyugtatta lányát, hogy a hányinger teljesen normális egy ilyen nagy
esemény előtt. „
Nicole egyre nyugtalanabba vált, ahogy múlt az idő, Katie pedig még
mindig nem érkezett meg. Mivel úgy látta, a menyasszony öltöztetése rendben
folyik, úgy döntött, hogy átmegy a másik szobába, és beszél Patrickkel. A
férfiak már elkészültek, amikor Nicole kopogott az ajtajukon.
– Hogy érzi magát a menyasszony édesanyja? – érdeklődött Miskin bíró,
amikor Nicole belépett. A nagyszerű idős bírót bízták meg az esküvői
szertartás lebonyolításával.
– Egy kicsit izgulok – válaszolta Nicole halvány mosollyal. Patrick a
szoba hátsó sarkában igazgatta Benjy öltözékét.
– Hogy festek? – kérdezte hozzá lépő édesanyjától Benjy.
– Nagyon–nagyon fess vagy – felelte boldogságtól ragyogó tekintetű
fiának Nicole. Aztán Patrickhez fordult: – Beszéltél ma délelőtt Katie–vel?
– Nem – válaszolta a fiú. – De tegnap este még egyszer egyeztettem vele
az időpontot, ahogy kérted... Még mindig nincs itt?
Nicole tagadóan ingatta a fejét. Már negyedórával elmúlt hét, mindössze
negyvenöt percük maradt a szertartás kezdetéig. Nicole kiment az előszobába,
hogy telefonáljon, de a cigarettafüst szaga elárulta, hogy Katie közben
megérkezett.
– Gondolj csak bele, hugi – harsogta Katie, miközben Nicole átment a
menyasszony öltöztetőszobájába ma éjjel megismered a szexet. Uííí! Fogadok,
hogy a puszta gondolatba beleborzong a csodás tested.
– Katie – szólt közbe Eponine nem hinném, hogy igazán illendő
ilyesmiről...
Nicole belépett a szobába, Eponine pedig elhallgatott. – Ni csak, anya –
fogadta Katie –, mennyire szép vagy ma! Már elfelejtettem, hogy egy valódi
nőt rejt az a szigorú bírói talár.
Katie kifújta a füstöt és meghúzta a pezsgősüveget, ami a mellette lévő
pulton állt. – Szóval összejöttünk – mondta –, hogy végignézzük a kishúgom
esküvőjét...
– Elég volt, Katie, már épp eleget ittál! – szólt rá hidegen és keményen
Nicole. Elvette a pezsgőt és Katie cigarettásdobozát. – Öltözz át, és fejezd be a
bohóckodást! A szertartás után majd visszakapod ezeket.
– Rendben, bírónő... ahogy óhajtja – válaszolta Katie, majd mélyen
beszívta és karikákban kifújta a füstöt. Széles mosolyt villantott a többi
hölgyre. Aztán, ahogy a szemetesért nyúlt, hogy belepöccintse a hamut, Katie
elveszítette az egyensúlyát. Fájdalmasan nekiesett a pultnak, és több sminkes
tégelyt levert, mielőtt szétvetett végtagokkal elterült a padlón. Eponine és Ellie
egyszerre rohantak oda hozzá, hogy felsegítsék.
– Nem esett bajod? – kérdezte Ellie.
– Vigyázz a ruhádra, Ellie! – mondta Nicole, ahogy helytelenítőn nézte a
földön tehetetlenül heverő Katie–t. Felkapott néhány papír törölközőt, és
elkezdte felitatni, amit Katie kiborított.
– Ja, ja, Ellie – szólalt meg gúnyosan pár pillanattal később Katie is,
miután nagy nehezen felállt. – Ügyelj arra a ruhára! Abszolút makulátlannak
kell kinézned, amikor hozzámész a kettős gyilkosodhoz.
A szobában megállt a levegő. Nicole elkékült a dühtől. Odament Katie–
hez, és alig pár centire tőle megállt. – Kérj elnézést a húgodtól! – utasította.
– Én aztán nem – felelte Katie kihívóan, mielőtt Nicole tenyere
hatalmasat csattant az arcán. Könnyek szöktek Katie szemébe. – Áh–háh –
mondta, ahogy az arcát dörgölte –, Új Éden leghíresebb pofozkodója. Még két
napja sincs, hogy fizikai bántalmazáshoz folyamodott Középváros főterén, és
most a saját lányát üti meg, amikor megismétli legnevezetesebb tettét...
– Anya, ne... kérlek! – vágott közbe Ellie, mivel attól tartott, hogy Nicole
újabb pofont ken le Katie–nek.
Nicole megfordult, és a kétségbeesett menyasszonyra nézett. – Sajnálom
–motyogta.
– Hát persze – fortyant fel Katie. – Kérj csak tőle bocsánatot! Engem
ütött meg, bírónő! Emlékszik még rám? Az idősebb, hajadon lányára? Akit
tegnaphoz három hete „undorítónak” nevezett... Azt mondtad, hogy a barátaim
„mocskosak és erkölcstelenek”... pontosan idéztem a szavaid?... A drága
Ellie–det, a tisztaság mintaképét bezzeg hozzáadod egy kettős gyilkoshoz...
ráadásul koszorúslánynak is felkértél egy gyilkost.
A nők szinte egyszerre jöttek rá, hogy Katie nem egyszerűen részeg volt,
és mindenkinek nekiment. Mélységesen zavartnak tűnt. Vad tekintetét elítélőn
emelte mindannyiukra, miközben folytatta a kirohanását.
„Fuldoklik – állapította meg Nicole –, és kétségbeesetten segítségért
kiált. Nemcsak hogy nem figyeltem oda a segélykiáltásaira, hanem még
mélyebbre is taszítottam a vízbe.”
– Katie – mondta halkan Nicole –, nagyon sajnálom. Ostobán és
meggondolatlanul viselkedtem. – Kitárt karokkal megindult a lánya felé.
– Ne – válaszolta Katie, és ellökte magától az édesanyja kezét. – Ne, ne,
ne... nincs szükségem a szánalmadra. – Megindult vissza az ajtó felé. –
Valójában nem is akarok részt venni ezen az istenverte esküvőn... Nem
tartozom ide. Minden jót, hugi! Egyszer majd meséld el, hogy teljesít a jóképű
doki az ágyban!
Katie hátat fordított nekik, és kitámolygott az ajtón. Ellie és Nicole is
némán sírt, ahogy otthagyta őket. –

♦♦♦♦

Nicole próbált az esküvőre összpontosítani, de szívét elnehezítette a

kínos jelenet Katie–vel. Segített ismét kisminkelni Ellie–t, és újra meg újra
azért korholta magát, mert dühösen nekiment Katie–nek.
Közvetlenül a szertartás kezdete előtt Nicole visszament a férfiak
öltözőszobájába, és közölte velük, hogy Katie úgy döntött, nem vesz részt az
esküvőn. Aztán kikukkantott a gyülekező násznépre, és felfigyelt rá, hogy
nagyjából egy tucat biot már helyet is foglalt. „Jóságos ég! – gondolta
magában Nicole. – Nem fogalmaztuk meg kellően pontosan a meghívókat.”
Nem számított ritkaságnak, hogy a telepesek, mindenekelőtt a gyerekesek
magukkal vitték Lincolnjaikat vagy Tiassóikat a különleges összejövetelekre.
Mielőtt visszatért a menyasszony szobájába, Nicole amiatt idegeskedhetett,
lesz–e elég ülőhely mindenkinek.
Alig pár pillanattal később, legalábbis így tűnt, a menyasszony kísérői
Miskin bíró köré gyűltek a színpadon, és nászinduló jelezte a leendő ara
érkezését. A többiekkel együtt Nicole is odafordult a színház hátsó sorai felé.
Ott állt az ő gyönyörű legkisebb lánya, tündökölt a vörös szegélyű, hófehér
ruhában, és Richard karján megindult előre a széksorok között. Nicole a
könnyeivel küszködött, de amikor meglátta a menyasszony arcán legördülő
hatalmas cseppeket, már nem tudott tovább uralkodni magán. „Szeretlek,
drága kis Ellie–m – gondolta magában. – Remélem, hogy nagyon boldog
leszel.”
A pár kérésének megfelelően Miskin bíró eklektikus szertartást készített
elő, és arról beszélt, mennyire fontos a kettejük közti kötelék a megfelelő
családalapításban. Toleranciára, türelemre és önzetlenségre buzdított.
Elmondott egy tételes valláshoz nem köthető imát, és arra kérte Istent, hogy
„az emberi fajt megnemesítő könyörület és megértés forrását fakassza” az ifjú
párban.
A szertartás rövid volt, de elegáns.
Dr. Turner és Ellie felhúzták egymás ujjára a gyűrűket, és erős,
határozott hangon elismételték az esküvői fogadalmat. Aztán Miskin bíró felé
fordultak, aki egymásra helyezte a kezüket. – Az Új Éden kolónia által rám
ruházott hatalmamnál fogva ezennel házastársakká nyilvánítalak benneteket,
Robert Turner és Eleanor Wakefield.
Ahogy Dr. Turner gyengéden felemelte Ellie fátylát, hogy a hagyomány
szerint megcsókolja őt, lövés dörrent el, amit egy szemvillanással később
újabb követett. Miskin bíró rádőlt az ifjú párra, homlokából vér buggyant elő.
Kendzsi Vatanabe szintén összerogyott mellette. Eponine az ifjú pár és a
násznép közé vetette magát, miközben egy harmadik és negyedik lövést
lehetett hallani. Mindenki sikoltozni kezdett. Káosz uralkodott el a
színházteremben.
Gyors egymásutánban még két lövés következett. A harmadik sorban
Max Puckett végre lefegyverezte a lövöldöző Lincoln biotot. Max azonnal
megfordult, amint meghallotta az első lövést, és pillanatok alatt átgázolt a
széksorokon. Ám a Lincoln biot, mely a házastársakká szó hallatán tüstént
felállt, összesen hatszor elsütötte a puskáját, mielőtt Max legyűrte őt.
A színpadot mindenfelé vér borította. Nicole odakúszott, és megvizsgálta
Vatanabe kormányzót. Kendzsi már halott volt. Dr. Turner a karjai közt
tartotta Miskin bíró fejét, amikor a jóindulatú aggastyán utoljára lehunyta a
szemét. A harmadik golyót láthatóan Dr. Turnernek szánták, de Eponine
oldalába fúródott bele, miután a lány kétségbeesetten közéjük vetette magát,
hogy megóvja az ifjú pár életét.
Nicole a kezébe vette a mikrofont, amely Miskin bíróval együtt a földre
esett. – Hölgyeim és uraim. Rettenetes, rettenetes tragédia történt. Kérem ne
essenek pánikba! Úgy vélem el múlt a veszély. Kérem, maradjanak a
helyükön, amíg ellátjuk a sérülteket. A négy utolsó golyó nem tett különösebb
kárt senkiben. Eponine vérzett, de az állapotát nem lehetett súlyosnak nevezni.
Maxnek sikerült leütnie a biotot, mielőtt negyedszer is tüzelhetett volna, és
ezzel szinte bizonyosan Nicole életét mentette meg, mivel az a golyó alig
néhány centivel süvített csak el a feje mellett. Két vendéget horzsolt az utolsó
két golyó, amit a Lincoln már estében lőtt ki.
Richard odasietett Maxhez és Patrickhez, akik a gyilkos biotot
igyekeztek megfékezni. – Egyetlen istenverte kérdésre sem hajlandó felelni –
átkozódott Max.
Richard egy pillantást vetett a Lincoln vállára. A 333–as számú volt. –
Vigyétek hátra! – mondta Richard. – Később még meg szeretném vizsgálni.
A színpadon Nai Vatanabe ült térdelve, szeretett Kendzsije fejével az
ölében. Testét mélyről jövő, elkeseredett zokogás rázta. Mellette az ikrei,
Galileo és Kepler jajveszékeltek rémülten. Ellie csupa vér esküvői ruhájában
próbálta vigasztalni a kisfiúkat.
Dr. Turner Eponine–t látta el. – Pár perc múlva meg kell érkeznie a
mentőkocsinak – mondta, miután bekötözte a sebet. Megcsókolta a lány
homlokát. – Ellie és én soha nem fogjuk elfelejteni, amit értünk tettél.
Nicole lement a násznéphez, és megbizonyosodott róla, hogy a két
meglőtt vendég egyike sem sérült meg súlyosan. Épp visszaindult volna a
színpadra, hogy közölje a vendégekkel, most már elmehetnek, amikor egy
felzaklatott telepes rontott be a színházterembe.
 – Az egyik Einstein megtébolyodott – kiáltotta, mielőtt eljutott volna a
tudatáig, miféle látvány fogadja őt. – Ulanov és Ianella bíró is halott.

♦♦♦♦

– Mindkettőnknek el kell mennünk innen. Most rögtön – jelentette ki

Richard. – De még ha te nem is akarsz, Nicole, én elmegyek. Túl sokat tudok a
háromszázas sorozatú biotokról... és hogy Nakamura emberei mit tettek velük,
hogy átprogramozzák őket. Ma este vagy holnap reggel megindítják a hajszát
ellenem.
– Rendben, kedves – válaszolta Nicole. – Megértem. Én viszont nem
mehetek. Valakinek maradnia kell, hogy gondoskodjon a családról. És hogy
szembeszálljon Nakamurával. Még akkor is, ha reménytelen. Nem
hódolhatunk be az ilyen zsarnokságnak.
Három óra telt el Ellie félbeszakadt esküvője óta. A kolóniában
fokozatosan eluralkodott a pánik. A televízió hírül adta, hogy öt–hat biot
egyszerre tébolyodon meg, és hogy az Új Éden legkiválóbb polgárai közül
nem kevesebb, mint tizenegy életét vesztette. Szerencsére a vegasi
hangversenyen fellépő Kavabata biot Ian Macmillan kormányzójelölt és Tosio
Nakamura iparmágnás elleni merényletkísérlete meghiúsult.
– Baromság – fortyant fel Richard, ahogy a híreket nézte. – Ez is része
volt a tervüknek.
Biztosra vette, hogy az egész merényletsorozatot a Nakamura klán
tervelte ki és hangolta össze. Ráadásul Richardnak afelől sem volt kétsége,
hogy Nicole–lal együtt ő is a kiszemelt célpontok közé tartozott. Úgy ítélte
meg, hogy a nap eseményei egy teljesen átalakult Új Edenhez vezetnek majd,
ahol Nakamura fog irányítani, és Ian Macmillan az ő bábjaként fog
kormányozni.
– El sem köszönsz Patricktől és Benjytől? – kérdezte Nicole.
– Jobb, ha nem teszem – felelte Richard. – Nem azért, mert nem
szeretem őket, hanem mert attól félek, meggondolnám magam...
– A vészkijáratot fogod használni?
Richard bólintott. – A főbejáraton ki sem engednének.
Miközben férje a búvárfelszerelését ellenőrizte, Nicole belépett a
dolgozószobájába. – Most olvasták fel a hírekben, hogy az emberek
kolóniaszerte szétverik a biotjaikat. Az egyik telepes szerint, akit
megkérdeztek, az egész tömeggyilkosság egy idegen összeesküvés része volt.
– Nagyszerű – nyugtázta komoran Richard. – Már megkezdődött a
propagandahadjárat.
Annyi élelmet és vizet csomagolt el, amennyit kényelmesen magával
vihetett. Amikor elkészült, jó egy percig magához szorította Nicole–t.
Mindkettejük szeme könnyekkel telt meg, amikor útnak indult.
– Tudod, hová mész? – kérdezte halkan Nicole.
– Nagyjából – felelte Richard a hátsó ajtóban állva. – Természetesen
nem árulom el, nehogy belekeverjelek... Kérlek, köszönj el helyettem a
gyerekektől!
– Vigyázz magadra! – válaszolta Nicole. Mindketten neszezést hallottak
a bejárat felől, Richard pedig kirohant a hátsó udvarba.
A Shakespeare–tavi vonat nem járt. A Garcíát, mely az ugyanezen a
vágányon közlekedő előző szerelvényt útnak indította, feldühödött telepesek
csoportja tette végleg működésképtelenné, és az egész rendszer leállt. Richard
gyalog indult meg a Shakespeare–tó keleti partja felé.
Ahogy a nehéz búvárfelszereléssel és a hátizsákkal megpakolva
bandukolt, olyan érzése támadt, mintha követnék. Kétszer is úgy vélte,
észrevett valakit a szeme sarkából, de amikor megállt, és körbenézett, semmit
sem látott. Végül a tóhoz ért. Már éjfél is elmúlt. Még egy utolsó pillantást
vetett a kolónia fényei irányába, és nekilátott, hogy felvegye a
búvárfelszerelését. Richard ereiben megfagyott a vér, amikor egy García lépett
ki a bokrok közül, miközben ő vetkőzött.
Arra számított, hogy végeznek vele. Pár hosszú másodperc elteltével a
García megszólalt. – Richard Wakefieldhez van szerencsém? – kérdezte.
Richard nem mozdult és egy szót sem szólt. – A feleségétől jövök. Azt
üzeni, hogy szereti önt, és jó utat kíván.
Richard mély lélegzetet vett. – Azt üzenem neki, hogy én is szeretem őt
– mondta.
A TÁRGYALÁS
 1
A Shakespeare–tó legmélyebb részéről bejárat nyílt egy hosszú víz alatti
csatornába, amely Beauvois és az élőhely fala alatt is átvezetett. Az Új Éden
tervezésekor Richard, aki addigra komoly tapasztalatokat szerzett a
vészhelyzetekre való felkészülés mérnöki tervezése terén, hangsúlyozta a
kolóniából kivezető vészkijárat fontosságát.
– De miért lenne szükség ilyesmire? – érdeklődött akkor a Sas.
– Nem tudhatom – felelte Richard. – De az életben számtalan előre nem
látott körülmény felmerülhet. Biztonságos tervek készítésekor mindig be kell
építeni valamiféle védelmet vészhelyzetek esetére.
Richard óvatosan végigúszott az alagúton, pár percenként megállt, hogy
ellenőrizze a levegőjét. Amikor a csatorna végére ért, zsilipek során kellett
átmennie, melyektől száraz föld alatti átjáró vezetett tovább. Nagyjából száz
métert haladt még, mielőtt levetette és az alagút oldalán biztonságba helyezte a
búvárfelszerelését. Amikor a kijárathoz ért, amely a Ráma Északi
Félhengerének mindkét élőhelyét magában foglaló terület keleti peremén
helyezkedett el, Richard előhúzta hőszigetelő dzsekijét a vízhatlan hátizsákból.
Habár tisztában volt vele, hogy senki sem sejthette, merre jár, Richard
rendkívül óvatosan nyitotta ki az átjáró kerek ajtaját. Aztán kióvakodott a
Középső–alföldre. „Eddig simán ment – állapította meg magában, és
megkönnyebbülten sóhajtott. – Most jöhet a B–terv.”
Richard négy napig az alföld keleti oldalán maradt. Kiváló kisméretű
távcsövével látta a vezérlőközpont, az Avalon–régió és a másik élőhely
megfigyelőállomása körüli tevékenységről árulkodó fényeket. Ahogy
számított rá, néhány nap óta felderítők kutatták át az élőhelyek közti területet,
de csupán egy csoport indult el az ő irányába, őket pedig könnyűszerrel
kikerülte.
Szeme hamar hozzászokott az először teljesnek hitt sötétséghez, amibe a
Középső–alföld burkolózott. Valójában a Ráma felületeiről visszaverődő
sugarak miatt némi háttérfény segítette a tájékozódásban. Richard úgy
okoskodott, hogy a fény a Déli Félhengerből származhat, a második élőhely
túlsó fala mögül.
Sajnálta, hogy nincsenek szárnyai, és így nem repülhet át a falak felett,
és nem mozoghat szabadon a hengeres világ roppant tereiben. A visszavert
fények rendkívül alacsony szintje felcsigázta az érdeklődését a Ráma többi
része iránt. A határfaltól délre vajon még mindig ott hömpölygött a Szalag–
tenger? New York vajon még mindig szigetként emelkedik ki a tenger
közepén? És mi lehetett, ha volt egyáltalán bármi is, a Déli Félhengerben, ami
még a két északi élőhelyet magában foglalónál is kiterjedtebb régió?
A szökését követő ötödik napon Richard az édesapjáról szóló, különösen
nyugtalanító álomból ébredt, és megindult az élőhely felé, amit immár a
madarakénak tulajdonított. Alvásciklusát úgy módosította, hogy éppen az
ellentéte legyen az Új Éden napi ritmusának, így a kolóniában most este hét
óra felé járt az idő. Úgy okoskodott, hogy a megfigyelőállomáson dolgozó
emberek mostanra végeztek a napi munkával.
Amikor fél kilométerre megközelítette a madarak élőhelyén kialakított
nyílást, Richard megállt, és a távcsövével ellenőrizte feltevése helyességét,
miszerint már senki sem tartózkodik a környéken. Aztán előreküldte
Falstaffot, hogy csalja el az őrszem biotot.
Richard nem tudta biztosan, mennyire lehet egyenletes a második
élőhelybe vezető átjáró. Korábban, még a dolgozószobája padlójára felrajzolt
egy nyolcvanszor nyolcvan centiméteres négyzetet, és meggyőzte magát, hogy
keresztül tud mászni rajta. Ám mi a helyzet akkor, ha az átjáró
keresztmetszetének mérete nem egyenletes? „Hamarosan kiderül” – gondolta
magában, ahogy az állomáshoz közeledett.
Eddig mindössze egy kábelköteget és műszercsoportot helyeztek be az
átjáróba, ezért Richard könnyűszerrel szabaddá tudta tenni az utat. Falstaff
ugyancsak sikerrel járt: Richard nem hallotta és nem is látta az őrszem biotot.
Hátizsákját behajította a nyílásba, aztán maga is megpróbált utánamászni. Az
átjutás lehetetlennek bizonyult. Előbb a dzsekijét vetette le, aztán az inge, a
nadrágja és a cipője következett. Csupán alsónadrágban és zokniban épp hogy
befért. Nyalábba kötötte és a hátizsák oldalához rögzítette a ruháit, majd az
egészet a nyílásba préselte.
Nagyon lassan haladt. Hason fekve, a kezét és könyökét használva
araszolt előre, és tolta maga előtt a csomagját. Teste újra meg újra az átjáró
falát és tetejét súrolta. Megállt, izmai már most kezdtek kifáradni, amikor még
mindössze tizenöt métert jutott előre az alagútban. A túlsó végétől még
negyven méter választotta el.
Amíg kifújta magát, Richard rájött, hogy már most véresre horzsolta a
könyökét, a térdét, sőt még kopaszodó feje tetejét is. Meg sem fordult a
fejében, hogy ragtapaszt vegyen elő a hátizsákból; már az hatalmas erőkifejtést
igényelt, hogy a szűk járatban a hátára forduljon, és egy pillantást vessen maga
mögé.
Arra is ráébredt, hogy rettenetesen fázik. Amíg mászott, az
előrehaladáshoz szükséges energia melegen tartotta őt. Ám amint megállt,
fedetlen teste gyorsan kihűlt. Az sem segített, hogy a teste olyan nagy felületen
érintkezett hideg fémfelületekkel. Vacogni kezdett a foga.
Richard lassan, fájdalmasan újabb tizenöt métert nyomakodott előre.
Ekkor azonban begörcsölt a jobb csípője, a teste önkéntelen összehúzódása
miatt pedig beverte a fejét az átjáró mennyezetébe. Az ütéstől kissé elkábulva
riadtan vette észre, hogy vér csorog le a fejéből.
Nem látott fényt maga előtt. A gyenge megvilágítás, amely korábban
lehetővé tette, hogy nyomon kövesse Hal herceg útját, mostanra megszűnt.
Kínkeservesen megfordult és hátranézett. Mindent sötétség borított, ő pedig
ismét fázni kezdett. Megtapogatta a fejét, és megpróbálta megállapítani,
mennyíre súlyos a sérülése. Pánikba akkor esett, amikor rájött, hogy még
mindig nem állt el a vérzés.
Addig a pillanatig nem gyötörte klausztrofóbia. Most viszont, a sötét
átjáróba préselődve Richard hirtelen minden oldalról szorítást érzékelt, és úgy
érezte, lélegezni sem bír. A falak mintha összenyomták volna. Nem tudott
uralkodni magán. Felordított.
Egy perc sem kellett hozzá, és valamiféle fény villant fel mögötte az
alagútban. Hallotta a García biot furcsa angolságát, azt azonban nem értette,
mit mond neki. „Szinte biztos – gondolta hogy vészjelentést ad le. Jobb, ha
igyekszem.”
Újra mászni kezdett, nem törődött a kimerültséggel, a vérző fejével,
lehorzsolt bőrű térdével és könyökével. Úgy becsülte, hogy még tíz, legfeljebb
tizenöt métert kell előrejutnia, amikor az átjáró mintha hirtelen összeszűkült
volna. Nem tudott átjutni rajta! Minden izmát megfeszítette, ám hasztalanul.
Egyértelműen megakadt. Miközben kedvezőbb mászópozíciót igyekezett
felvenni, halk kaparászásra lett figyelmes a madarak élőhelye felől.
Pár pillanattal később már el is lepték. Richard öt másodpercig teljesen
megrémült, amíg rá nem jött, hogy az egész testét csiklandozó érzésért a
lábaskák voltak a felelősek. Eszébe jutott, amikor a televízióban látta őket:
nagyjából két centiméter átmérőjű, gömbszerű testükhöz körszimmetrikusan
hat, többszörösen ízelt, kinyújtott állapotban tíz centiméter hosszú láb
csatlakozott.
Az egyik egyenesen az arcán állapodott meg, és a lábait szétterpesztette
Richard orra és szája felett. Richard fészkelődni kezdett, hogy lerázza magáról
a lábaskákat, és valamiképp sikerült előbbre jutnia. Testét továbbra is ellepték
a lábaskák, miközben megtette az utolsó métereket a kijáratig.
A külső gyűrűfalat épp akkor érte el, amikor emberi hangot hallott meg
maga mögött. – Helló, van valaki odabent? – kérdezte. – Bárki legyen is,
azonosítsa magát! Azért jöttünk, hogy segítsünk. – Erős keresőfény világított
be az átjáróba.
 Richard ekkor rájött, hogy még egy problémával kell szembesülnie. A
kijárat egy méterrel a külső gyűrű felett helyezkedett el. „Hátrafelé kellett
volna másznom – állapította meg magában – és magam után kellett volna
húznom a ruhámat és a hátizsákomat. Úgy sokkal könnyebb lett volna.”
Persze, elkésett ezzel. Mivel a zsákja és a ruhája egy méterrel lejjebb
hevert a földön, hátulról pedig egy újabb hang szólongatta őt, Richard tovább
mászott, amíg a fél testével ki nem jutott az alagútból. Amikor érezte, hogy
zuhanni kezd, a feje mögé kapta a kezét, az állát a mellkasához szorította, és
megpróbált összegömbölyödni. Aztán visszapattant és előregurult a madarak
élőhelyének külső gyűrűjében. Miközben zuhant, a lábaskák leugrottak róla, és
eltűntek a sötétben.
A fények, melyekkel az emberek pásztázták az átjárót, visszatükröződtek
a gyűrű belső faláról. Miután előbb meggyőződött róla, hogy nem sebesült
meg, és a feje sem vérzik már veszélyesen, Richard felszedte a holmiját, és
kétszáz métert bicegett balra. Megállt pontosan az alatt a nyílás alatt, ahol Hal
herceget felkapta a szárnyas lény.

♦♦♦♦

Bármennyire is kimerült, Richard nem akart várni a mászással. Amint

végzett az öltözködéssel, és ellátta a sebeit, megindult felfelé a falon. Biztosra
vette, hogy hamarosan mozgókamerát juttatnak a külső gyűrűbe, hogy
felkutassák.
Szerencsére vékony párkány húzódott a nyílás előtt, amely kellően
nagynak bizonyult ahhoz, hogy Richard elférjen rajta. Arra ült rá, amíg
átvágta, majd félretolta a hálós rácsozatot. Úgy számította, hogy a lábaskák
bármelyik pillanatban megjelenhetnek, ám egyedül maradt. Richard semmit
sem hallott vagy látott az élőhely belsejében. Habár kétszer is megpróbálta
rádió adóvevőjén odahívni magához Hal herceget, nem érkezett válasz az
üzenetre.
Richard megindult a madarak élőhelyének vaksötétjében. „Mi lehet
idebent?” – tűnődött el. A belső rész légkörének meg kell egyeznie a külső
gyűrűével, okoskodott, hiszen a levegő szabadon áramlik ki és be a kettő
között. Richard épp eldöntötte, hogy előveszi a zseblámpáját, hogy szemügyre
vehesse az élőhelyet, amikor alulról és oldalról hangokra lett figyelmes. Pár
másodperccel később a külső gyűrű padlójáról felé irányuló fénypászmát
pillantott meg.
Amennyire csak mert, beljebb préselődött az élőhely belseje felé, hogy
kitérjen a fénysugár elől, és figyelmesen hallgatta a neszeket. „A
mozgókamera ért ide – gondolta magában. – De korlátozott hatókörű. Az
összekötőkábel nélkül nem működik.”
Richard nem moccant. „Most mit tegyek? – tanakodott magában, amikor
egyértelművé vált, hogy a kamerához csatolt reflektor folyamatosan pásztázza
a nyílás alatti területet. – Bizonyára megláttak valamit. Ha felkapcsolom a
zseblámpámat, és megpillantják a visszaverődő fényt, tudni fogják, hogy hol
vagyok.”
A hátizsákjából ledobott egy kisebb tárgyat az élőhely belsejébe, hogy
ellenőrizze, a padló szintje ugyanott húzódik–e, ahol a külső gyűrűben.
Semmit sem hallott. Még egyszer próbálkozott, egy valamivel nagyobb
tárggyal, de ezúttal sem hallott koppanást a talajon.
Szíve hevesebben kezdett verni, amikor racionális elméje közölte vele,
hogy az élőhely belsejének talajszintje sokkal mélyebb lehet, mint a külső
gyűrűé. Felidézte magában a Ráma szerkezeti alapfelépítését a vastag külső
burokkal, és rájött, hogy az élőhely alja akár több száz méterrel lejjebb is lehet
annál, ahol most ül. Richard előrehajolt, és belebámult a semmibe.
A mozgókamera hirtelen abbahagyta a pásztázási, fénye a külső gyűrű
egy adott pontjára vetült. Richard feltételezte, hogy valami kieshetett a
hátizsákjából, miközben sietve elsántikált az átjárótól a nyílás alatti területig.
Tudta, hogy hamarosan újabb lámpák és kamerák érkeznek majd. Lelki
szemeivel már látta, ahogy elkapják, és visszatoloncolják őt az Új Édenbe.
Nem tudta, a kolónia pontosan mely törvényeit szegte meg, afelől azonban
kétsége sem volt, hogy számos szabályt megsértett. Mélységes megbánás
kerítette hatalmába, ahogy elképzelte, hogy hónapokat, vagy talán éveket fog
elzárva tölteni. „Semmilyen körülmények között nem fogom engedni –
határozta el magában –, hogy ez megtörténjen.”
Kezével megvizsgálta az élőhely belső falát, hogy megállapítsa, kellően
szabálytalan–e ahhoz, hogy támasztékot és fogást találjon rajta. Miután
kiderült, hogy mégsem lehetetlen leereszkedni rajta, matatva megkereste
hátizsákjában a mászókötelét, és az egyik végét a hálós rácsot tartó
forgópántokhoz erősítette. „Ha véletlenül megcsúsznék” – nyugtatgatta magát.
Alatta már egy második lámpát is bejuttattak a külső gyűrűbe. Richard a
szorosan a dereka köré kötött pányvával óvatosan becsúszott az élőhely
belsejébe. Nem a kötélen ereszkedett le, időnként azonban azzal biztosította
magát, amikor a sötétben fogást keresett a falon. Technikailag nem jelentett
nagy kihívást a lemászás; mindenfelé kisebb kiszögelléseket talált, melyeken
megtámaszthatta a lábát.
Egyre lejjebb jutott. Amikor úgy becsülte, hogy már legalább hatvan–
hetven métert ereszkedhetett, úgy döntött, hogy megpihen, és előkeresi a
zseblámpát a hátizsákból. Egyáltalán nem nyugodott meg, amikor lefelé
irányította a lámpa pászmáját. Még mindig nem látta a talajt. Amit látott,
nagyjából ötven méterrel a lába alatt, roppant diffúznak tűnt, mintha felhő,
esetleg ködpára lett volna. „Remek – állapította meg magában gúnyosan
Richard –, ez tényleg remek!”
Még harminc métert ereszkedett, aztán a hegymászó kötél végére ért.
Már érezte a ködből áradó nedvességet. Mostanra azonban rendkívüli
mértékben kimerült. Mivel nem akart lemondani a pányva nyújtotta
biztonságról, visszamászott pár méterrel magasabbra, többször maga köré
tekerte a kötelet, majd a falhoz szorított testtel elaludt.
 2
Roppant furcsák voltak az álmai. Gyakran álmodta, hogy zuhan, fejjel
lefelé, egyre lejjebb, de sosem érkezett le. Az utolsó álomban, melyből
Richard felriadt, Tosio Nakamura és két keleti keményfiú vallatta őt egy fehér
falú kis szobában.
Amikor felocsúdott, Richardnak sokáig fogalma sem volt arról, hol lehet.
Első mozdulatával elhúzta az arcát a fal fémes felületétől. Pár másodperccel
később, amikor eszébe jutott, hogy függőleges helyzetben aludt el a madarak
élőhelyének belsejében, felkapcsolta a zseblámpáját, és lepillantott. Szíve egy
másodpercre félrevert, amikor látta, hogy mostanra eloszlott a köd. Ehelyett a
messzi mélybe lenyúló falat látta, amely minden jel szerint valamiféle
vízfelületnél ért véget.
Hátrafeszítette a fejét, és felbámult. Mivel tudta, hogy nagyjából
kilencven méterrel a nyílás alatt lehet (a pányva száz méter hosszú volt), úgy
becsülte, hogy a víz további kétszázötven méterrel lejjebb lehetett. Térdéből
kiszállt az erő, amikor felfogta, mennyire szorult helyzetbe került. Lassan
elkezdte kiszabadítani magát a pányva hurkaiból, melyeket elalvás előtt tekert
maga köré, és észrevette, hogy a karja és a keze is remeg.
Rettenetesen szeretett volna elmenekülni, visszamászni a nyíláshoz,
aztán végleg elhagyni ezt az idegen világot. „Nem – küzdött ösztönös
reakciójával Richard. – Még nem. Csak akkor, ha végképp nincs más
lehetőség.”
Úgy határozott, hogy mindenekelőtt eszik valamit. Letekerte magáról a
pányva egy részét, majd némi ételt és italt vett elő a hátizsákból. Ezután félig
megfordult, és az élőhely belseje felé irányította zseblámpája fénypászmáját.
Mintha alakokat és körvonalakat látott volna a messzeségben, de nem lehetett
biztos benne, hogy nem a szeme káprázik–e. „Lehet, hogy csak képzelődöm” –
gondolta.
Amikor végzett az evéssel, ellenőrizte étel– és vízkészleteit, aztán
átgondolta az eshetőségeket. „Egyszerű az egész – állapította meg magában
ideges kacagás kíséretében. – Visszatérhetek az Új Édenbe, ahol elítélt leszek.
Vagy talán hulla. Vagy lemondhatok a pányva nyújtotta biztonságról, és
tovább mászhatok lefelé a falon.” Egy pillanatra elgondolkodott, előbb felfelé,
majd lefelé fordította a tekintetét. „Vagy itt is maradhatok abban a reményben,
hogy csoda történik.”
 Eszébe jutott, hogy Hal herceg vijjogására szinte azonnal megjelent egy
madár. Richard elkiáltotta magát. Két–három perc elteltével abbahagyta a
kiabálást, és énekelni kezdett. Majdnem egy kerek órán át megállás nélkül
énekelt. A Cambridge–i egyetemen tanult dalokkal indított, aztán áttért
magányos kamaszkorának legnépszerűbb slágereire. Megdöbbent, mennyire
jól emlékszik a szövegekre. „Az emlékezet bámulatos szerkezet – merengett
magában. – Mi lehet az oka, hogy csak részlegesen megbízható? Vajon miért
emlékszem pontosan ezeknek a tizenévesen hallott bugyuta daloknak a soraira,
és gyakorlatilag semmire abból, ami a rámai bolyongásaim során történt?”
Benyúlt a hátizsákjába még egy palack vízért, amikor hirtelen
kivilágosodott az élőhelyen. Annyira megijedt, hogy a lába lecsúszott a falról,
és pár másodpercig teljes súlyát a pányvának kellett megtartania. A fény nem
vakított, arra emlékeztetett, amikor a székliftben köszöntött rá a pirkadat a
Ráma II–ben; mindenesetre fény derengett fel. Amint Richard ismét
biztonságban tudhatta magát, végigjártatta tekintetét az előtte feltáruló világon.
A fény egy hatalmas, félig beburkolt gömbből áradt, mely az élőhely
mennyezetéről csüngött alá. Richard úgy becsülte, hogy a gömb körülbelül
négy kilométerre lehetett tőle, és közvetlenül a látómezejében legmagasabbra
nyúló építmény felett lebegett, attól nagyjából egy kilométer távolságban. A
nem átlátszó kámzsa a gömb felső háromnegyedét borította be, így a fény
jórészt lefelé irányult.
Az élőhely belsejének alapfelépítése körszimmetriát mutatott. Középen
állt a függőleges barna henger, melyet – a külsejéből ítélve – mintha földből
készítettek volna, és a tetejétől a talapzatáig mérve másfél kilométer magas
lehetett. Richard természetesen csupán a szerkezet egyik oldalát láthatta, de a
görbülete alapján úgy becsülte, hogy az átmérője két–három kilométer lehet.
A henger külső felén nem voltak ajtók, sem ablakok. Belülről nem
szűrődött ki fény. Az egyedüli mintázat, amit fel lehetett fedezni az építmény
oldalán, egymástól távol eső görbe vonalak sora volt, melyek mindegyike a
tetőnél eredt, végigfutott a henger falán, és a kiindulási pont alatt érte el a
talapzatot. A henger egy kiemelkedő fennsíkon állt, nagyjából ugyanabban a
magasságban, ahol a bejárati nyílás, melyen át Richard bejutott.
A henger körül kisebb építmények sorakoztak, hozzávetőlegesen
háromszáz méter átmérőjű kört alkotva. A kör két északi negyedének
felépítése (Richard az északi nyíláson át hatolt be az élőhelyre) megegyezett;
mindegyik kvadránsban ötven–hatvan épület helyezkedett el egyforma
elrendezésben. A szimmetriából Richard arra következtetett, hogy a másik két
negyed szintén ugyanezt a mintázatot követheti.
Vékony, talán hetven–nyolcvan méter széles körcsatorna övezte az
építmények gyűrűjét. A csatorna és az épületek is ugyanolyan magasságban
helyezkedtek el a fennsíkon, mint a henger talapzata. A csatornán kívül
azonban zömében zöld színű növényszerűségek kiterjedt sávja foglalta el az
élőhely fennmaradó részét. A zöld terület egyenletesen lejtett a csatornától a
belső körfallal határos, négyszáz méter széles vizesárok partja felé. A zöld
terület látszólag egyforma negyedének mindegyikét további négy szakaszra
osztották fel, melyeket Richard földi analógiák alapján dzsungelnek, erdőnek,
szavannának és sivatagnak nevezett el.
Richard úgy tíz percen át bámulta a fenséges panorámát. Mivel a
megvilágítás erőssége a hengertől való távolsággal egyenes arányban csökkent
a közelebbi területeket semmivel sem tudta élesebben kivenni, mint a
távoliakat.
A részleteket ennek ellenére lenyűgözőnek találta. Minél tovább
szemlélődött, annál több mindent fedezett fel. A zöld területet kisebb tavak és
patakok tették változatosabbá, a vizesárokból apró szigetek emelkedtek ki, a
fehér épületek között pedig mintha utak futottak volna. „Hát persze –
gondolta. – Miért számíthattam volna másra? Az Új Éden a Föld kicsinyített
megfelelője. Ez valamilyen formában nyilvánvalóan a madarak szülőbolygóját
jeleníti meg.”
Erről eszébe jutott, hogy Nicole–nak és neki is meggyőződése volt, hogy
a szárnyas lények immár nem tartoztak (ha egyáltalán valaha annak
számítottak) a fejlett technológiával rendelkező, űrjáró fajok közé. Richard
előhúzta a távcsövét, és alaposabban szemügyre vette a távolban magasodó
barna hengert. „Vajon miféle titkokat rejtegetsz?” – tűnődött el, és átmenetileg
felvillanyozta a felfedezés és a kaland lehetősége.
Richard ezután az eget kezdte fürkészni, hátha sikerül felfedeznie
valamit, ami a madarak jelenlétét sejteti. Csalódnia kellett. Egyszer–kétszer
úgy vélte, hogy repülő lényeket pillantott meg a barna henger teteje körül, de a
foltok olyan gyorsan villantak fel és tűntek el távcsöve látómezejében, hogy
nem lehetett abszolút biztos ebben. Bármely más irányba nézett – a zöld
terület akármelyik része, a fehér épületek környéke, vagy akár a vizesárok felé
–, mozgásnak semmi jelét nem látta. Semmi nem utalt arra, hogy bármiféle
élet lenne a madarak élőhelyén.
Négy óra elteltével kihunyt a fény, Richard pedig ismét a sötétben
maradt, a függőleges fal közepén. Ellenőrizte a hőmérője állását és a
visszamenőleges adatokat. A hőmérséklet fél foknál többel nem tért el a 26
°C–tól, mióta behatolt az élőhelyre. „Lenyűgözően hatásos hőfokszabályozás
– állapította meg magában Richard. – De miért ennyire szűk határok között?
Mi értelme ennyi energiát fektetni abba, hogy adott szinten tartsák a
hőmérsékletet?”
A sötétség hosszú órákig tartott, és Richard türelmetlenkedni kezdett.
Annak ellenére, hogy a kötélen különféle helyzetekben függeszkedve
rendszeresen pihentette minden izomcsoportját, teste fokozatosan kifáradt.
Ideje volt fontolóra vennie, hogy tegyen valamit. Vonakodva, de elismerte
önmaga előtt, hogy meggondolatlanság lenne lecsatolnia magát a kötélről, és
anélkül lemásznia a vizesárokig. „Egyébként is, mihez kezdenék, amikor
leértem? – gondolta. – Átúsznám? És azután? Még így is vissza kellene
fordulnom, ha azonnal nem jutok ételhez.”
Lassan elkezdett visszamászni a nyíláshoz. Miközben félúton a kijárat
felé megpihent, jobbról halk neszezésre lett figyelmes. Megállt, és a
hátizsákból elővette a hangérzékelő készülékét. A lehető legkevesebb
mozgással teljesen feltekerte a hangerőt, és a fülébe helyezte a fülhallgatót.
Először semmit sem hallott. Néhány perc elteltével azonban hangokat észlelt a
vizesárok irányából. Nem lehetett eldönteni, vajon mit hallhat – a vízen haladó
csónakok is kiadhattak efféle zajokat annyi azonban kétségtelennek tűnt, hogy
valami történik odalent.
Elképzelhető, hogy ugyancsak jobbról halk szárnysuhogás is vegyült a
többi nesz közé? Richard váratlanul teljes tüdőből ordítani kezdett, majd
hirtelen abbahagyta a kiáltozást. Az izgatott szárnycsapkodás gyorsan
abbamaradt, de néhány másodpercig határozottan kivehető volt.
Richard szinte ujjongott örömében. – Tudom, hogy ott vagytok! –
kiáltotta vidáman. – Tudom, hogy figyeltek engem!

♦♦♦♦

Kieszelt egy tervet. Tagadhatatlanul kevés esély volt rá, hogy sikerüljön,
de határozottan jobbnak tűnt a semminél. Ellenőrizte, mennyi étele és itala
maradt még, meggyőződött róla, hogy mindkettő épp hogy, de elég, aztán
mély lélegzetet vett. „Most vagy soha” – gondolta.
Megindult lefelé, és lassan hozzászoktatta magát, hogy a pányva
biztosítása nélkül másszon. Emiatt nehezebben haladt, de képesnek bizonyult
rá. Amikor megfeszült a kötél, Richard lecsatolta magát, és a falon lefelé
irányította a lámpáját. Legalább a mostanra újraképződött köd szintjéig
rengeteg támaszként használható kiszögellést látott. Óvatosan tovább
ereszkedett, és be kellett vallania önmagának, hogy fél. Több alkalommal úgy
érezte, saját szívét hallja lüktetni a fülhallgatóban.
„Most, ha igazam van – gondolta, miközben beleereszkedett a ködbe –
ide–lent hamarosan társaságom akad.” A nedvesség kétszeresen
megnehezítette a lefelé haladást. Egyszer megcsúszott, és kis híján lezuhant,
de sikerült megkapaszkodnia. Megpihent egy olyan pontnál, ahol mind a
kitámasztás, mind a kapaszkodó szokatlanul stabilnak bizonyult. Úgy becsülte,
hogy nagyjából ötven méterrel a vizesárok felett járhat. „Itt kivárom, amíg
meghallok valamit. A ködben közelebb kell jönniük.”
Kis idő múlva ismét meghallotta a szárnysuhogást. Ezúttal úgy hangzott,
mintha két madár lenne. Richard egy álló órán át egy helyben maradt, mígnem
oszlani kezdett a köd. Közben többször is hallotta megfigyelőinek
szárnycsapkodását.
Eredetileg úgy tervezte, hogy kivárja, amíg újra világos lesz, és csak
azután ereszkedik tovább. Ám miután felszállt a köd, és még mindig nem látott
fényt, aggódni kezdett az idő miatt. A sötétben indult meg lefelé a falon.
Amikor hozzávetőlegesen tíz méterrel járt a vizesárok fölött, hallotta, hogy
megfigyelői elrepülnek. Két perccel később ismét kivilágosodott a madarak
élőhelyének belsejében.
Richard nem vesztegette az idejét. Terve egyszerű volt. A csónakéra
emlékeztető hangokból, melyeket a sötétben hallott, arra következtetett, hogy
olyasmi történhet a vizesárokban, ami valamiért létfontosságú a madarak
számára, vagy bárki is lakjon a barna hengerben. Ha nem így lenne, érvelt
magában, miért folytatták volna annak ellenére is, hogy hallja őket? Ha akár
néhány órával elhalasztották volna, ő már egyértelműen messze járna az
élőhelyüktől.
Richard arra készült, hogy beleereszkedik a vizesárokba. „Ha a madarak
bármilyen módon veszélyben érzik magukat – okoskodott tenni fognak
valamit. Ha nem, haladéktalanul elindulok felfelé, és lesz, ami lesz,
visszatérek az Új Édenbe.”
Közvetlenül mielőtt óvatosan beleereszkedett volna a vízbe, Richard
levette a cipőjét, és némi nehézség árán elrakta vízhatlan hátizsákjába.
Legalább nem lesznek vizesek, ha mégis ki kell másznia. Pár másodperccel
később, amint teljesen belemerült a vízbe, két madár indult meg felé a zöld
területről, ahol a vizesárok túloldalán elrejtőztek.
Mintha az eszüket vesztették volna. Vijjogtak és rikácsoltak, és úgy
tettek, mintha szét akarnák tépni őt a karmukkal. Richard annyira önfeledten
örült annak, hogy a terve bevált, hogy lényegében ügyet sem vetett a fenyegető
magatartásra. A madarak felette lebegtek, és igyekeztek visszaterelni őt a falra.
Richard a vizet taposta, és alaposan szemügyre vette a szárnyas lényeket.
A pár valamelyest különbözött azoktól, akikkel ő és Nicole a Ráma II–n
találkozott. Az ő testüket is bársonyos külső réteg borította, mint a többiekét,
ám azokétól eltérően lila színű. A nyakukat egyetlen fekete gyűrű övezte.
Ezenkívül kisebbek is voltak („Talán fiatalabbak” – állapította meg magában
Richard), mint a korábban látott szárnyas idegenek, és sokkal idegesebben
viselkedtek. Egyikük ténylegesen megérintette Richard arcát a karmával,
amikor a férfi nem igyekezett elég gyorsan vissza a falhoz.
 Richard végül visszakapaszkodott, és felmászott közvetlenül a víz szintje
fölé, de ez láthatóan nem nyugtatta meg a madarakat. A két hatalmas szárnyas
lény szinte azonnal elkezdett felváltva kis köröket leírni a levegőben, hogy
megértessék Richarddal: azt szeretnék, ha feljebb mászna. Mivel Richard nem
mozdult, egyre idegesebbekké váltak.
– Veletek akarok menni – mondta Richard, és a barna hengerre mutatott
a távolban. Valahányszor megismételte a mozdulatot, a hatalmas lények
visítozni és rikácsolni kezdtek, és felröppentek a nyílás irányába.
A madarak fokozatosan elveszítették a türelmüket, és Richard attól félt,
hogy esetleg rátámadnak. Hirtelen zseniális ötlete támadt. „No, de vajon
emlékszem a belépési kódra? – kérdezte izgatottan önmagától. – Oly sok év
eltelt már azóta.”
Amikor benyúlt a hátizsákjába, a madarak tüstént odébb röppentek. – Ez
azt bizonyítja – mondta fennhangon Richard, miközben bekapcsolta imádott
hordozható számítógépét hogy a lábaskák valóban az elektronikus
felderítőitek. Máskülönben honnan tudhattátok volna, hogy az emberek
fegyvereket tarthatnak az ilyen zsákokban?
A billentyűzeten beütött öt betűt, majd szélesen elmosolyodott, amikor
aktiválódott a kijelző. – Gyertek ide! – mondta Richard, és intett a két
madárnak, akik időközben szinte a vizesárok túlsó partjáig hátráltak. – Gyertek
ide! – ismételte el. – Szeretnék mutatni nektek valamit.
Feltartotta a monitort, és eléjük tárta a bonyolult számítógépes grafikát,
amivel évekkel ezelőtt a Ráma II–n rávette a lényeket, hogy vigyék át őt és
Nicole–t a Szalag–tengeren. A finoman megformált kép három madarat
ábrázolt, ahogy egy heveder segítségével két emberi alakot szállítanak
valamiféle víztömeg felett. A két hatalmas madár óvatosan közelebb
merészkedett. „Ez az – gondolta izgatottan Richard. – Gyertek ide, és nézzétek
meg jól!”
 3
Richard nem tudta, mennyi időt töltött a félhomályos szobában. Nem
sokkal azután, hogy elkobozták tőle a hátizsákját, elveszítette minden
időérzékét. Minden nap egyformán telt. A szoba sarkában aludt. Valahányszor
felébredt, ha rövid szendergésből, ha hosszabb alvás után, két madár lépett be
a szobába a folyosóról, és mannadinnyével kínálta. Tudta, hogy a folyosóról
nyíló, lezárt ajtón jutottak be, de ha az ajtó közelében próbált aludni,
egyszerűen megtagadták tőle az ételt. Richard gyorsan megtanulta a leckét.
Nagyjából minden másnap két másik madár jött be a szobába, és
eltakarította a szemetet. A ruhája bűzlött, és Richard tudta, hogy
elviselhetetlenül koszos, azt azonban nem tudta közölni fogva tartóival, hogy
fürödni szeretne.
Először megmámorosodott a sikertől. Amikor a két fiatal madár végül
elég közel merészkedett, hogy szemügyre vehessék a rajzot, és pár perccel
később először tettek kísérletet arra, hogy elvegyék tőle a számítógépet,
Richard úgy határozott, hogy folyamatos ismétlésre állítja be a monitort.
Egy óra sem telt el, és a két fiatal a legnagyobb madárral tért vissza, akit
Richard valaha látott – szürke bársonnyal borított nyakán három
cseresznyepiros gyűrűvel –, aztán hárman közös erővel megmarkolták őt.
Átrepítették a vizesárkon, rövid időre letették a sivatagos területen, aztán rövid
rikácsolás után, melynek során a legcélszerűbb szállítási módról
egyeztethettek, újra a magasba emelték Richardot.
Lélegzetelállító repülés volt. Az élőhelybeli táj látványa, amely Richard
elé tárult, arra a hőlégballonos utazásra emlékeztette, amelyen egykor Dél–
Franciaországban vett részt. A madarak egészen a barna henger tetejéig vitték
karmaikban Richardot, és közvetlenül a fényes, félig beburkolt gömb alatt
tették le. Ott további fél tucat madár várta őket, egyikük Richard számítógépét
tartotta a karmai közt, amely még mindig ugyanazt az animációt játszotta
vissza újra meg újra. Később a széles függőleges folyosón lekísérték őket a
henger belsejébe.
Ebben az első, nagyjából tizenöt órában Richardot a madarak egyik
nagyobb csoportjától a másikhoz vitték. Azt hitte, hogy vendéglátói csupán
sorra bemutatják őt madárföld polgárainak. Abból a feltételezésből kiindulva,
hogy nem túl sok madár vehetett részt egynél több rikácsoló és vijjogó
tanácskozáson, Richard úgy becsülte, hogy a madarak létszáma nagyjából
hétszázra rúghatott.
Miután végigvonult a madarak birodalmának gyűléstermein, Richardot
egy kisebb szobába vitték, ahol a háromgyűrűs madár és két társa – ugyancsak
termetes egyedek, szintén három–három vörös nyakgyűrűvel – körülbelül egy
héten át állandó megfigyelés alatt tartották őt. Ebben az időszakban Richard a
számítógépét és a hátizsákjában lévő minden más felszerelését egyaránt
szabadon használhatta. A megfigyelési szakasz után azonban minden holmiját
elvették tőle, és átköltöztették a börtönébe.
„Ez három hónapja lehetett, plusz–mínusz egy hét eltéréssel” –
morfondírozott egyik nap Richard, amikor hozzáfogott napi kétszeri sétájához,
mely rendszeres testmozgást biztosította. A cellájából nyíló folyosó
hozzávetőlegesen kétszáz méter hosszú lehetett. Általában nyolc teljes kört tett
meg oda–vissza, a folyosó végén lévő ajtótól a közvetlenül a cellája melletti
kőfalig.
„És egész idő alatt egyetlen alkalommal sem látogattak el ide a vezetőik,
így a megfigyelési időszak nyilván a tárgyalásom lehetett – legalábbis annak a
madaraknál szokásos megfelelője... És vajon bűnösnek találtak valamiben?
Ezért zártak be ebbe a nyomorúságos cellába?”
Richard cipője lassan elkopott, ruhái már most rongyokban lógtak. Mivel
a hőmérséklet kellemes maradt (úgy sejtette, hogy a madarak élőhelyében
mindenütt egyformán huszonhat Celsius fok lehetett), amiatt nem aggódott,
hogy fázni fog. Ugyanakkor több okból sem örült neki, hogy mindvégig
meztelenül kell majd tevékenykednie, miután végleg szétmállottak a ruhái.
Elmosolyodott magában, amikor eszébe jutott, mennyire szégyenlősen
viselkedett a megfigyelési időszakban. „Egyértelműen nem könnyű úgy
elvégezni a nagydolgodat, ha közben három óriási madár lesi minden
mozdulatodat.”
Beleunt abba is, hogy minden étkezéskor mannadinnyét kellett ennie, de
legalább tápláló volt. A közepén lévő folyadék felfrissítette, lédús húsának ízét
pedig kellemesnek találta. De Richard másfajta ételre vágyott. „Még a Ráma II
szintetikus ételei is változatosságot jelentenének ehhez képest” – fordult meg a
fejében többször is.
Az egyedüllétben szellemi frissességének fenntartása jelentette a
legnagyobb kihívást Richard számára. Eleinte matematikai feladványokat
oldott meg fejben. Az utóbbi időben viszont, mivel amiatt aggódott, hogy
emlékezőképessége a korral jelentősen megkopott már, azzal múlatta az idejét,
hogy fontos eseményeket, vagy akár élete legfontosabb szakaszait próbálta
rekonstruálni magában.
Az emlékezetgyakorlatok közben különös figyelmet szentelt a Földtől a
Csomópontig tartó út során a Ráma II–ben tett bolyongásaival kapcsolatos
óriási hézagoknak. Habár csak nehezen tudott konkrét részleteket felidézni a
kóborlásokból, a mannadinnye íze felvillanó töredékeket hívott elő az útja
során a madarak vendégeként eltöltött hosszú időszakkal kapcsolatban.
Az egyik étkezést követően hirtelen eszébe jutott egy nagyszabású
ünnepség, amelyen számos madár részt vett. Emlékezett a kupolaszerű
építményben gyújtott tűzre és a rengeteg madárra, akik összhangban siratták a
kihunyt tüzet. Richard nem értette a dolgot. Képtelen volt kontextusba
helyezni az emlékképet. „Vajon hol történhetett? Közvetlenül azelőtt lehetett,
hogy foglyul ejtettek a polipókok?” – töprengett. Ám amikor megkísérelte
felidézni a polipókokkal kapcsolatos eseményeket, szokás szerint szaggató
fejfájás tört rá
Richard éppen korábbi kóborlásait igyekezett feleleveníteni megint,
amikor a napi utolsó körét róva elhaladt a folyosó egyetlen fényforrása alatt.
Előrenézett, és látta, hogy cellája ajtaja nyitva áll. „Na tessék – gondolta
magában végül mégiscsak megtébolyodtam. Most már hallucinálok.”
Az ajtó azonban nyitva maradt, ahogy közeledett felé. Richard kisétált
rajta, és megérintette a nyitott ajtót, hogy megbizonyosodjon épelméjűségéről.
Még két fényforrás alatt haladt el, mielőtt jobbra tőle egy nyitott kis raktár–
helyiséghez ért. A polcokon nyolc–kilenc mannadinnye sorakozott gondosan
egymás mellé helyezve. „Aha – gondolta magában Richard. – Már értem.
Kibővítették a börtönömet. Mostantól magam jöhetek el az ételért. Ha még
egy mellékhelyiséget is találnék...”
A folyosón tovább, baloldalt valóban talált egy folyó vízzel felszerelt kis
helyiséget. Richard bőségesen ivott a vízből, megmosta az arcát, és még arra is
kísértést érzett, hogy megfürödjön. A kíváncsisága azonban erősebbnek
bizonyult. Meg akarta tudni, meddig terjed az új birodalma.
A folyosó egy rá merőleges keresztelágazásban végződött. Richard
mindkét irányban továbbmehetett. Úgy hitte, valamiféle útvesztővel akarják
próbára tenni szellemi képességeit, ezért a kereszteződésben ledobta az ingét,
és megindult jobbra. Abban az irányban határozottan több fényforrást látott.
Miután jó húsz métert haladt, a távolban két madarat pillantott meg
közeledni felé. Valójában előbb a rikácsolásukat hallotta meg, mivel
észrevehetően heves vitába keveredtek. Richard alig öt méterre tőlük megállt.
A két madár egyetlen pillantást vetett rá, a korábbitól eltérő rövid rikkantással
üdvözölte őt, majd továbbsétált a folyosón.
Legközelebb három madárral találkozott, akik ugyanígy reagáltak. „Mi
folyik itt? – tűnődött, ahogy továbbhaladt. – Talán már nem vagyok fogoly?”
Az első tágasabb helyiségben, mely mellett elhaladt, négy madár ült körben, és
folyamatos rikácsolás kíséretében simára csiszolt botokat adogattak oda–
vissza egymásnak. Később, közvetlenül mielőtt a folyosó nagyobb
tanácsteremmé szélesedett volna, Richard megállt egy másik szoba ajtajában,
és lenyűgözve figyelte, amint két lábaska fekvőtámaszra emlékeztető
gyakorlatokat végez egy négyzetes asztalon. A lábaskák tevékenységét fél
tucat madár bámulta megfeszített figyelemmel.
A tanácsteremben húsz szárnyas lény tartózkodott. Mindannyian egy
asztal köré gyűltek, és az előttük kiterített papírszerű dokumentumot bámulták.
Az egyik madár mutatópálcát tartott a karmai között, és azzal bökött rá az
okmány bizonyos részleteire. A papírt furcsa krikszkrakszok fedték, melyek
teljesen érthetetlennek tűntek, de Richard meggyőzte magát, hogy egy térképet
tanulmányoznak.
Amikor Richard közelebb lépett az asztalhoz, hogy jobban szemügyre
vehesse a dokumentumot, a madarak udvariasan utat nyitottak neki. Az ezt
követő vita során Richard egy alkalommal arra következtetett a testbeszédből,
hogy az egyik kérdést egyenesen hozzá intézték. „Valóban kezd elmenni az
eszem” – állapította meg magában a fejét csóválva.
„De még mindig nem tudom mire vélni ezt a nagy szabadságot” –
merengett el Richard a szobájában, miközben a mannadinnyéjéből falatozott.
Hat hét telt el azóta, hogy börtöne ajtaját nyitva találta. Cellájában sok mindent
megváltoztattak. A falra két lámpaszerű világítótestet szereltek, fekvőhely
gyanánt pedig valamiféle szalmára emlékeztető anyagot terítettek le neki.
Szobája sarkában immár egy állandóan friss vízzel teli edény is állt.
Amikor hirtelen megszüntették a korlátozásokat, Richard biztosra vette,
hogy órák, legfeljebb egy–két nap kérdése, hogy valamiféle jelentős esemény
történjen. Bizonyos értelemben nem tévedett, hiszen rögtön másnap két fiatal
madár ébresztette fel, hogy a madarak nyelvére kezdjék tanítani. Köznapi
dolgokkal kezdték, mint amilyen a mannadinnye, a víz, vagy Richard maga,
amikor is egyszerűen rámutattak valamire, majd elismételtek egy hangsort,
mely kétségkívül az azt megnevező rikácsszó volt. Richard komoly erőfeszítés
árán sok alapkifejezést megtanult, habár nehezen tudta megkülönböztetni az
egymástól alig eltérő rikkantásokat és vijjogásokat. Az pedig, hogy ő adja ki
ugyanezeket a hangokat, végképp reménytelennek bizonyult. Egyszerűen nem
rendelkezett azokkal a hangképző szervekkel, melyek lehetővé tették volna
számára, hogy a madarak nyelvén beszéljen.
Richard mindezek ellenére arra számított, hogy jobb rálátása lesz a
helyzetre, ám csalódnia kellett. A madarak egyértelműen igyekeztek tanítani
őt, és megengedték neki, hogy bárhol kedvére kószáljon a hengerükben – néha
még együtt is evett velük, amikor épp közöttük tartózkodott a mannadinnyék
felbukkanásakor –, de miféle céllal történt mindez? Abból, ahogyan ránéztek,
különösen a vezetők, Richard arra következtetett, hogy valamiféle reakciót
várnak tőle. „De milyen reakciót?” – kérdezte önmagától Richard immár
századjára is, ahogy az utolsó falatokat nyelte le a mannadinnyéjéből.
Amennyire meg tudta állapítani, a madarak nem rendelkeztek
írásbeliséggel. Nem látott könyveket, és soha egyetlen madarat sem látott írni.
Voltak azok a furcsa, térképszerű dokumentumok, melyeket időnként
tanulmányozni kezdtek, Richard legalábbis ekként értelmezte a
tevékenységüket, de sosem készítettek ilyeneket... vagy jelöltek meg rajtuk
bármit is. Érthetetlennek tűnt a dolog.
No és a lábaskák? Richard hetente két–három alkalommal találkozott
össze velük, egy alkalommal pedig kettő közülük órákat töltött a szobájában,
de egyetlen pillanatra sem pihentek meg, hogy Richard jobban szemügyre
vehesse egyiküket. Egyszer, amikor megpróbálta elkapni az egyik lábaskát,
hirtelen durván megcsapta valami, ami minden bizonnyal áram lehetett, és
emiatt azonnal el kellett eresztenie a lényt.
Richard elméje egyik emlékképről a másikra váltott, miközben
megpróbált logikus rendszert keresni madárbirodalombeli életében. Végtelenül
frusztráltnak érezte magát, mégsem tudta elfogadni egyetlen percig sem, hogy
elfogásának és későbbi szabadon engedésének ne lett volna semmiféle célja. A
madarak birodalmában átélt események felülvizsgálatával tovább kereste a
választ.
Richard a madarak szállásának egyetlen fontosabb területét nem
közelíthette meg, ám oda valószínűleg egyébként sem juthatott volna el, mivel
repülni nem tudott. Időnként látta, hogy néhány madár megindul lefelé a
hatalmas függőleges folyosón, és leereszkedik azokra a szintekre, melyek
jóval az általa ismertek alatt helyezkednek el. Richard egyszer még két frissen
kikelt, az emberi ökölnél alig nagyobb madarat is látott, amint felhozzák őket
az alanti sötétségből. Egy másik alkalommal Richard lefelé mutatott, mire
madár kísérője a fejét rázta. A lények többsége gyorsan megtanulta az igent és
nemet jelző egyszerű emberi fejmozdulatokat.
„Valahol viszont mégiscsak kell lennie még információnak –
morfondírozott Richard. – Nyilván nem veszek észre bizonyos jeleket.”
Megfogadta, hogy alaposan felderíti a madarak teljes lakóhelyét, és nemcsak a
függőleges folyosó túloldalán sűrűn elhelyezkedő lakásokat, ahol többnyire
betolakodónak érezte magát, hanem a legalsó szinteken található
mannadinnye–raktárakat is. „Részletes térképet készítek – döntötte el magában
–, hogy megtudjam, nem kerülte–e el egy lényeges részlet a figyelmemet.”

♦♦♦♦

Amint Richard elkészült a madarak lakóhelyét ábrázoló háromdimenziós

grafikával, rájött, korábban mit nem vett észre. A hengeren belüli, gyakran
rendszertelen átjárókat, beleértve a vízszintes folyosókat és függőleges
alagutakat is, még sosem rendezte össze egyetlen képbe. „Hát persze –
állapította meg magában, miközben különböző nézőpontokból jelenítette meg
monitorján a bonyolult térképet. – Hogy lehettem ennyire ostoba? A henger
több mint hetven százalékáról semmit sem tudok.”
Richard elhatározta, hogy számítógépes ábráival felkeresi a madarak
egyik vezetőjét, és valahogy engedélyt kér tőle, hogy megtekinthesse a henger
fennmaradó részét. A feladat nem ígérkezett könnyűnek. Aznap valamiféle
válsághelyzet borzolta fel a madarak kedélyét, mivel a folyosók rikácsolástól
és vijjogástól visszhangoztak, miközben a madarak fel–le rohangáltak. Richard
végignézte, ahogy a lények legnagyobb termetű képviselői közül harminc–
negyven repül elő a függőleges folyosóból, és hagyja el a hengert, egyfajta
szervezett formációban.
Richardnak végül sikerült magára vonnia az egyik háromgyűrűs óriás
figyelmét. A lényt lenyűgözte a képernyőn megjelenő kép részletessége és
otthonának többféle geometriai vetülete. Richardnak azonban nem sikerült
közölnie vele a leglényegesebbet: hogy látni szeretné a henger többi részét.
A vezető odahívta néhány kollégáját, hogy végignézzék a bemutatót,
Richardot pedig elismerő rikácsolással jutalmazták. Rögtön elküldték azonban,
amikor egy újabb madár szakította félbe beszélgetésüket, aki minden
bizonnyal fontos híreket hozott a fennálló válsággal kapcsolatban.
Richard visszatért a cellájába. Teljesen elkeseredett. Leheveredett a
fekvőszőnyegre, és a családjára gondolt, akiket az Új Édenben hagyott. „Talán
ideje lenne távoznom” – gondolta, és eltűnődött, vajon mi a módja annak,
hogy madárföld elhagyására engedélyt szerezzen. Miközben ott feküdt,
látogató lépett be a szobájába.
Korábban még sosem látta ezt a madarat. Nyakát négy kobaltkék gyűrű
övezte, testét pedig mélyfekete bársony borította, helyenként fehér
pamacsokkal. Tekintete megdöbbentően tiszta és – Richard legalábbis úgy
vélte – szörnyen szomorú volt. A madár megvárta, hogy Richard felálljon,
aztán nagyon lassan beszélni kezdett. Richard megértette némelyik szót,
mindenekelőtt a gyakran ismétlődő „jöjjön utánam” összetételt.
Cellája ajtaja előtt három másik madár várakozott tiszteletteljesen. Aztán
megindultak Richard és fontos látogatója mögött. A csoport elhagyta a
Richard celláját magában foglaló területet, átsétált a hatalmas függőleges
folyosót átívelő egyetlen hídon, majd bement a hengernek abba a
szegmensébe, ahol a mannadinnyéket tárolták.
Az egyik mannadinnye–raktár hátsó falán Richard rovátkákat fedezett
fel, melyek a korábbi felderítő körútja során elkerülték a figyelmét. Amikor
Richard és a madarak néhány méterre megközelítették a bemetszéseket, a fal
oldalra siklott, mögötte pedig egy lifthez hasonló szerkezet tűnt fel. A madarak
fővezére intett neki, hogy lépjen be.
Amint átlépte a szerkezet küszöbét, a négy madár rikácsolva sorra
elköszönt tőle, majd kört alkotva egy teljes körbefordulással és meghajlással
ünnepélyesen elbúcsúztak tőle. Richard igyekezett utánozni a
búcsúvijjogásukat, majd meghajolt, és behátrált a felvonóba. Pár másodperccel
később bezárult a fal.
 4
A lift fájdalmas lassúsággal ereszkedett lefelé. A gigantikus fülke
nagyjából hússzor húsz méteres alapterületű lehetett, a mennyezet pedig
nyolc–tíz méterrel Richard feje felett helyezkedett el. A fülke padlója
egyenletesen sima volt, eltekintve két pár párhuzamos vájattól Richard
mindkét oldalán, melyek az ajtótól a fülke hátuljáig futottak. „Nyilván
hatalmas terheket szállítanak ebben” – gondolta magában, miközben a
magasan a feje felett lévő mennyezetet bámulta.
Próbálta megbecsülni a felvonó ereszkedési sebességét, de lehetetlennek
bizonyult. Nem rendelkezett viszonyítási alappal. A hengerről készített térképe
szerint a mannadinnye–raktár körülbelül ezeregyszáz méterrel lehetett a
talapzat szintje felett. „Tehát ha lemegyünk egészen az aljáig, akkor – a földi
liftek megszokott sebességéből kiindulva – az út akár több percbe is
beletelhet.”
Élete leghosszabb három percének érezte ezt. Elképzelni sem tudta, mi
fogja várni, amikor kinyílik a felvonó ajtaja. „Talán kijuttatnak innen” – ötlött
fel benne hirtelen. – Talán a fehér építményekkel teli terület peremére
kerülök... Lehetséges, hogy hazaküldenek?”
Már épp azon kezdett tanakodni, hogyan változhatott meg az élet az Új
Édenben, amikor a lift végül megállapodott. Az óriási ajtók kinyíltak, Richard
pedig hosszú másodpercekig úgy érezte, hogy a szíve rögtön kiugrik a
helyéből. Közvetlenül előtte, összes szemüket egyértelműen felé fordítva, két
olyan lény állt, melyekhez foghatóan furcsát elképzelni sem tudott volna.
Moccanni sem tudott. Amit látott, olyannyira hihetetlennek tűnt, hogy
teste teljesen megbénult, miközben elméje megpróbált megbirkózni az
érzékszervein keresztül érkező bizarr ingerekkel. Az előtte álló lények „fején”
egyenként négy szemet látott. A tejfehér oválisok mellett, melyek a fejet
kettéosztó láthatatlan szimmetriatengely két oldalán helyezkedtek el, mindkét
lény további két, kocsányon ülő szemmel rendelkezett, melyek tíz–tizenkét
centivel nyúltak a homlokuk felső pereme fölé. A hatalmas fej mögött testük
három szelvényre oszlott, melyek mindegyikéhez egy pár végtag kapcsolódott,
így összesen hat lábuk volt. Az idegenek kiegyenesedve álltak hátsó lábaikon,
elülső végtagjaikat sima, vajszínű hasukhoz szorították.
Megindultak felé a liftben, Richard pedig rémülten hátrálni kezdett. A
két lény egymás felé fordult, és a két ovális alatti kerek szájnyílásból jövő
magas frekvenciájú hangjelekkel eszmét cserélt. Richard pislogni kezdett,
elszédült, és egyik térdére ereszkedve igyekezett megtartani az egyensúlyát.
Szíve még mindig hevesen kalapált.
Az idegenek is változtattak a testtartásukon, és a középső pár lábukkal is
megtámaszkodtak a földön. Gigantikus hangyákra emlékeztettek, két elülső
lábukkal a levegőben, és magasra emelt fejjel. A kocsányon ülő szempár egész
idő alatt forgott, és százhatvan fokos szögben pásztázta a környezetüket, a
sötétbarna oválisokban lévő tejszerű anyag pedig jobbra–balra mozgott.
Percekig többé–kevésbé mozdulatlanul ültek, mintha arra biztatnák
Richardot, hogy kedvére vizsgálódjon. Bénító félelme ellenére próbálta
tárgyilagosan, tudományosan tanulmányozni őket. A lények nagyjából egy
közepes termetű kutyához hasonlítottak, de egyértelműen jóval kevesebbet
nyomtak. Testük vékonynak és meglehetősen soványnak látszott. Az elülső és
hátulsó szelvények nagyobbak voltak a középsőnél, és mindhárom tetejét
fényes páncél fedte, amely látszólag valamiféle kemény anyagból készülhetett.
Richard különösen nagy rovarokként kategorizálta volna őket, ha eltekint
rendkívüli végtagjaiktól, melyek vastagok, valószínűleg izmosak voltak, és
rövid, sűrű, fekete–fehér csíkos „szőr” borította mindegyiket, amitől úgy tűnt,
mintha a lények harisnyát viselnének. A kezük, ha ez a helyes kifejezés,
szőrtelen volt, és mindegyik négy ujjban végződött, az elülső páron egy–egy
visszahajló hüvelykujjal.
Richard épp összeszedte a bátorságát, hogy újra ránézzen a hihetetlen
fejekre, amikor magas, szirénaszerű hang harsant fel a két idegen mögött. A
lények hátrafordultak. Richard felállt, és egy harmadik idegent pillantott meg,
aki nagy iramban tartott feléjük. Mozgása bámulatosnak hatott. Úgy futott,
akár egy hatlábú macska, teste a földdel párhuzamosan elnyúlt, és minden
egyes ütemnél egy másik pár lábbal lökte tovább magát.
Hármasban gyorsan megvitattak valamit, aztán az újonnan érkezett
felemelte a fejét és két mellső lábát, és félreérthetetlenül jelzett Richardnak,
hogy szálljon ki a felvonóból. Richard a három lényt követve egy tágas
terembe lépett.
A csarnokot szintén mannadinnye–tárolónak alakították ki, ám
mindössze ennyiben hasonlított a henger madarak lakta részéhez. Mindenütt
fejlett technológiát és automata szerkezeteket lehetett látni. A tíz méter magas
mennyezeten mechanikus kosaras daru haladt előre egy sínrendszeren.
Egyenként leszedte, majd a terem végi vájatokban futó tehervagonokba rakta a
mannadinnyéket. Miközben Richard és vendéglátói a folyamatot figyelték, a
tehervonat megindult a sínek mentén, és megállt a felvonóban.
A lények sietve befordultak a csarnok egyik átjárójába, Richard pedig
utánuk eredt. Az ajtóban bevárták őt, aztán meglódultak balra, és időnként
hátrapillantottak, hogy ellenőrizzék, Richard még mindig követi őket. Richard
közel két percen át szaladt utánuk, amíg egy nyitott, több méter magas
átriumba nem értek, amelynek közepén valamiféle közlekedési eszköz állt.
A szerkezet a mozgólépcső távoli rokona volt. Valójában két szerkezet
volt: az egyik felfelé, egy másik lefelé haladt csigavonalban az átrium közepén
magasodó, két vastag oszlop körül. A mozgólépcsők rendkívül gyorsan és
meredek szögben haladtak. Nagyjából ötméterenként elérték a következő
szintet, vagy emeletet, és az utasok egy méterrel odébb mentek a másik oszlop
körül csigavonalban futó mozgólépcsőhöz. A szélén egy mindössze harminc
centiméter magas karfa szolgált afféle védőkorlátként. Az idegen lények
vízszintesen fekve, mind a hat lábukat a mozgó rámpán nyugtatva utaztak
rajta. Richard, aki állva lépett rá, tüstént négykézlábra ereszkedett, hogy ki ne
essen.
Útközben tucatnyi lefelé haladó, fantasztikus arcú idegen haladt el
Richard mellett, és fordult felé érdeklődőn. „De hogyan ehetnek?” –
tanakodott Richard, aki addigra megállapította, hogy a társalgáshoz használt
kerek nyíláson egyértelműen nem sok étel fér be. Más nyílást nem fedezett fel
a fejükön, habár észrevett kisebb dudorokat és ráncokat, melyeknek
rendeltetése egyelőre titok maradt előtte.
A hely, ahová Richardot vitték, a nyolcadik vagy kilencedik szinten volt.
Mindhárom lény kivárta, amíg a kijelölt emeletre ér. Richardot egy hatszög
alapú épületbe vezették, a bejárati falon élénkpiros jelekkel. „Furcsa –
morfondírozott Richard, ahogy a furcsa krikszkrakszokat vizsgálta. – Láttam
már efféle írást... Hát persze, a térképen, vagy bármiféle dokumentumot
olvasgattak is a madarak.”
Richardot egy jól megvilágított és fekete–fehér mértani alakzatokkal
ízlésesen díszített teremben helyezték el. Különféle méretű és alakú tárgyak
vették körül, de Richardnak fogalma sem volt róla, mire valók. Az idegenek
jelbeszéddel közölték vele, hogy itt kell maradnia. Aztán távoztak. A kimerült
Richard szemügyre vette a bútorokat, megpróbálta megállapítani, melyik lehet
az ágy, aztán elnyújtózott a padlón, hogy aludjon egyet.

♦♦♦♦

„Myrmimacska. így fogom hívni őket” – Richard négy óra alvás után
ébredt fel, és nem tudta kiverni a fejéből az idegen lényeket. Kifejező nevet
akart adni nekik. Miután elvetette a macskahangyát és a macskarovart is,
eszébe jutott, hogy a hangyákkal foglalkozó tudósokat görög eredetű szóval
myrmekológusnak nevezik. Azért döntött a myrmimacska mellett, mert ahogy
elképzelte maga előtt a szót, i–vel sokkal jobban mutatott, mint e–vel.
 Körülnézett. Bármerre járt eddig a myrmimacskák élőhelyén, minden
helyiséget jól megvilágítottak, ami éles ellentétben állt a barna henger felső
részeinek sötét, katakombaszerű folyosóival. „Amióta lejöttem a lifttel,
egyetlen madarat sem láttam – állapította meg magában Richard. – Tehát a két
faj minden jel szerint nem él együtt. Legalábbis nem teljesen. De mindkettő
mannadinnyét használ... Pontosan mi lehet a kettő között a kapcsolat?”
Két myrmimacska rontott be az ajtón, tett le egy felszeletelt
mannadinnyét és egy csésze vizet Richard elé, aztán eltűntek. Richard éhesnek
és szomjasnak is érezte magát. Másodpercekkel azután, hogy végzett a
reggelijével, a két lény visszatért. Mellső végtagjuk ujjaival jelezték neki,
hogy álljon fel. Richard rájuk bámult. „Vajon a tegnapi lények lehetnek? –
tűnődött el. – És ugyanazok, mint akik az előbb behozták a mannadinnyét és a
vizet?” Megpróbálta felidézni magában az összes myrmimacskát, akikkel
eddig találkozott, beleértve a mozgólépcsőn szembejövőket is. Egyetlen
megkülönböztető vagy azonosító vonásra sem sikerült emlékeznie. „Szóval
mindegyik egyformán néz ki? – gondolta. – Akkor hogyan tudják
megkülönböztetni egymást?”
A myrmimacskák kivezették őt a folyosóra, majd elrohantak jobbra. „Ez
nagyszerű! – füstölgött magában Richard, majd miután pár másodpercig a
lények futásában gyönyörködött, maga is utánuk iramodott. – Biztosan azt
hiszik, hogy az emberek egytől egyig élsportolók.” Az egyik myrmimacska
úgy negyven méterrel előtte megállt. Nem fordult hátra, de Richard látta, hogy
figyeli őt, mivel mindkét kocsányszeme feléje fordult. – Jövök! – kiáltott
Richard. – De gyorsabban nem tudok futni.
Nem telt sok időbe, hogy Richard rájöjjön: a két idegen lény a
myrmimacskák területén vezette őt végig. A körutat rendkívül ésszerűen
tervezték meg. Az első állomás, ahol csupán egészen rövid időre álltak meg,
egy mannadinnye–raktár volt. Richard végignézte, ahogy két,
mannadinnyékkel megrakott tehervagon siklik be síneken egy hasonló liftbe
(vagy éppen ugyanabba), mint amelyik az előző nap lehozta ide őt.
Újabb ötperces kocogás után Richard a myrmimacskák barlangjának egy
egészen más jellegű szakaszába jutott. Míg az előbbi terület falai az ő szobáját
kivéve többnyire fémesen szürkék vagy fehérek voltak, az itteni szobákat és
folyosókat bőségesen kidíszítették, vagy színekkel, vagy mértani alakzatokkal,
vagy mindkettővel. Az egyik hatalmas csarnok mérete nagyjából egy
színházénak felelt meg, a padlójába pedig három, folyadékot tartalmazó
medence mélyedt bele. Körülbelül száz myrmimacska tartózkodott a teremben,
akiknek a fele minden jel szerint a medencékben úszkált (mindössze kocsány–
szemük és a páncéljuk teteje emelkedett a víz szintje fölé), míg a többi a
három medencét egymástól elválasztó gerinceken pihent, vagy a terem
végében álló furcsa épületben nyüzsgött.
De vajon valóban úsztak? Miután alaposabban megfigyelte őket, Richard
észrevette, hogy a lények nem változtatják a helyüket a medencében; pusztán
alámerültek egy adott helyen, és több percen át a víz alatt maradtak. A
medencék közül kettőben meglehetősen sűrűnek tűnt a folyadék, állaga
nagyjából egy tömény, krémes földi leveséhez hasonlított, a harmadik
medencét megtöltő áttetsző folyadék viszont szinte bizonyosan víz lehetett.
Richard kiszemelte az egyik myrmimacskát, és végignézte, ahogy az egyik
sűrűbb medencéből átmegy a vizesbe, onnan pedig a másik sűrű folyadékkal
telibe. „Vajon mit csinálhatnak? – tanakodott Richard. – És miért hoztak ide
engem?” Mintha végszóra tette volna, az egyik myrmimacska ekkor
megérintette Richard vállát. Előbb Richardra mutatott, majd a medencékre,
majd Richard szájára. A férfinek fogalma sem volt, mit próbál közölni vele.
Az idegenvezető myrmimacska ekkor lesétált a lejtőn a medencék felé, és
alámerült az egyikben. Amikor visszatért, a hátsó lábára állt, és a lágy,
vajszínű hasának szelvényei közötti redőkre mutatott.
A myrmimacskák nyilvánvalóan fontosnak tartották, hogy Richard
megértse, mi történik a medencékben. A következő állomásnál Richard azt
figyelhette meg, ahogy külöböző myrmimacskák és fejlett technológiájú gépek
valamiféle rostos anyagot őrölnek meg, aztán vízzel és más folyadékkal
keverik össze, hogy híg iszapot hozzanak létre, amely az egyik medence
tartalmára emlékeztetett. Kisvártatva az egyik idegen az iszapba mártotta az
ujját, majd Richard ajkához érintette az anyagot. „Azt akarják közölni velem,
hogy a medencékben táplálkoznak – állapította meg magában Richard. –
Akkor mégsem mannadinnyét esznek? Vagy legalábbis változatosabb étrenden
élnek? Káprázatos!”
Nem sokkal később ismét megiramodtak a barlang egy másik távoli zuga
felé. Richard itt harminc–negyven kisebb lényt látott, nyilvánvalóan gyermek
myrmimacskákat, ahogy felnőttek felügyelete mellett tevékenykednek.
Külsőre a kicsik a felnőttek másai voltak, egyetlen komoly eltéréssel: nem volt
páncéljuk. Richard arra a következtetésre jutott, hogy a kemény felső borítást
valószínűleg addig nem választották ki a testükből, amíg teljesen ki nem
fejlődtek. Richard ugyan úgy képzelte, hogy ami itt a fiatal példányokkal
történt, az nagyjából az iskolának, vagy talán egy bölcsődének felel meg, de
természetesen nem tudhatta biztosan. Egy ponton azonban egészen
egyértelműen azt hallotta, hogy a kicsik egyszerre ismételnek el egy hangsort,
amit egy felnőtt myrmimacska mondott elő nekik.
Richard és két idegenvezetője ezután ismét mozgólépcsőre szállt.
Nagyjából a tizenkettedik szinten a lények maguk mögött hagyták a
szállítóeszközt és az átriumot, és végigrohantak egy hosszú folyosón, amely
eltérő feladatok figyelemreméltóan széles skáláját végző myrmimacskákkal és
gépekkel teli, óriási üzemcsarnokhoz vezetett. Úgy tűnt, mintha a vezetői
állandóan sietnének, Richard ezért nem tudott alaposabban tanulmányozni
egyetlen adott tevékenységet sem. Az üzem a földi gépgyárakra emlékeztetett.
Mindenféle zajokat lehetett hallani, vegyszerek és fém szaga, valamint az
egymással társalgó myrmimacskák nyüszítése töltötte meg a csarnokot. Az
egyik helyen Richard megfigyelhette, ahogy két myrmimacska egy ahhoz
hasonló kosaras darut javít, mint amilyet az előző nap a mannadinnye–
raktárban látott működés közben.
Az üzem egyik sarkában egy speciális szakaszt különítettek el a
munkafolyamat többi fázisától. Habár kalauzai nem arrafelé vezették, Richard
mindenáron látni szerette volna, mi történik ott. Senki sem állította meg,
amikor átlépte a fülke küszöbét. A tágas kamra belsejében egy myrmimacska
kezelő felügyelt valamiféle automatizált gyártási folyamatot.
Az egyik oldalról hosszú, vékony, tagolt könnyűfém– vagy
műanyagdarabok érkeztek a helyiségbe szállítószalagon. Egy másikon
nagyjából két centiméter átmérőjű apró gömböket küldtek át a szomszédos
fülkéből. Ahol a két szalag találkozott, a mennyezetről függő házba szerelt
nagy, szögletes gép ereszkedett rá az alkatrészekre sajátos, szippantásra
emlékeztető hang kíséretében. Harminc másodperccel később a myrmimacska
feljebb húzta a szerkezetet, és két lábaska szaladt le a szalagról, hajtotta maga
köré hosszú lábait, és ugrott be a helyére, egy gigászi tojástartóhoz hasonló
dobozba.
Richard többször végignézte a folyamatot. Teljesen lenyűgözte a látvány.
Ugyanakkor zavarba is jött. „Ezek szerint a myrmimacskák állítják elő a
lábaskákat. És a térképeket. És valószínűleg az űrhajókat is, bárhonnan
származnak is ők és a madarak. Tehát mi lehet ez? Valamiféle fejlett
szimbiózis?” A fejét csóválva figyelte tovább a lábaskák összeszerelését. Pár
pillanattal később egy myrmimacska hangját hallotta a háta mögül.
Megfordult. Egyik idegenvezetője egy szelet mannadinnyét nyújtott oda neki.

♦♦♦♦

Richard kezdett kimerülni. Fogalma sem volt, mennyi ideje járják a

barlangot, de úgy érezte, hosszú–hosszú órák óta.
Képtelenség lett volna egységes képpé összeraknia mindazt, amit látott.
Miután a kisebb mozgólépcsőn felmentek a myrmimacskák felségterületének
felsőbb szintjeire, ahol Richard nemcsak egy madárkórházat látogathatott meg
– melyben myrmimacskák látták el a gyógyászati és szervezési feladatokat
hanem annak is szemtanúja lehetett, ahogy myrmimacska orvosaik
gondoskodó felügyelete mellett a madarak kikelnek barna, bőrszerű héjú
tojásaikból. Richard biztosra vette, hogy a két faj bonyolult szimbiózisban él.
„No de miért? – tűnődött el, miközben idegenvezetői megengedték, hogy a
mozgólépcső tetejére érve egy kicsit kifújja magát. – A madaraknak
egyértelműen hasznára vannak a myrmimacskák. De mit kaphatnak ezek az
óriási hangyamacskák a madaraktól?”
Kalauzai ezután egy széles folyosón vezették végig, a tőlük több száz
méterre nyíló hatalmas ajtó felé. Ezúttal kivételesen nem szaladtak. Amikor
közelebb értek, kisebb oldalfolyosókból előlépő újabb három myrmimacska
csatlakozott hozzájuk, és a lények beszélgetni kezdtek sipító nyelvükön. Egy
alkalommal mind az öt megtorpant, és Richard úgy vélte, valószínűleg
vitatkozhatnak valamin. Alaposan szemügyre vette őket, ahogy beszélgettek,
különösen az arcukat. Még a hangkeltő szájnyílás és az ovális szemek körüli
ráncok és redők is teljesen egyformának tűntek mindegyik lényen.
Képtelenségnek tűnt megkülönböztetni egyik myrmimacskát a másiktól.
Végül az egész csoport ismét megindult az ajtó felé, aminek a távolból
Richard alábecsülte a méretét. Ahogy közelebb ért, látta, hogy tizenkét–tizenöt
méter magas és több mint három méter széles lehet. Felületét tekervényes,
fenséges faragások díszítették, középen, a legfeltűnőbb pontján négyzetes,
négy táblás képpel: a bal felső negyed egy repülő madarat, a jobb felső egy
mannadinnyét, a bal alsó egy szaladó myrmimacskát, a jobb alsó pedig itt–ott
sűrűn, rögösen összecsomósodott vattacukorra emlékeztető anyagot ábrázolt.
Richard megállt, hogy megcsodálja a műremeket. Először az a
megfoghatatlan érzése támadt, hogy valahol látta már ezt az ajtót, legalábbis a
rajta lévő mintázatot, de meggyőzte magát, hogy ez nem lehetséges. Amikor
azonban végigfuttatta az ujját a myrmimacskát ábrázoló faragott képen,
hirtelen mindenden az eszébe jutott. „Hát persze – gondolta izgatottan igen. A
madarak barlangjának végében, a Ráma II–n. Itt keletkezett a tűz.”
Pár pillanattal később kitárult az ajtó, Richardot pedig bekísérték a
hatalmas föld alatti katedrálisra emlékeztető hely belsejébe. A terem, ahová
belépett, több mint ötven méter magas volt. Alaprajza alapvetően kört
formázott, nagyjából harminc méteres átmérővel, oldalra pedig hat különálló
mellékhajó indult ki a peremén. A falak elkápráztatták. Gyakorlatilag minden
négyzetcentiméterét gondosan kidolgozott, részletgazdag szobrok vagy
freskók borították. Lélegzetelállítóan szépnek hatott.
A katedrális közepén pódium emelkedett, melyen egy myrmimacska állt
és szónokolt. Előtte tucatnyi társa ült hátsó két pár lábán, és hallgatta
elragadtatva őt.
Miközben Richard körbejárt a teremben, rájött, hogy a fal
díszítményeinek egyméternyi széles sávja, amely nagyjából nyolcvan
centiméterrel a föld felett futott, szabályos történetet mesélt el. Richard
csendben végigkövette a műalkotást, amíg a kezdetének vélt szakaszhoz nem
ért. Az első faragott kép egy mannadinnyét ábrázolt. A következő három
táblán azt látta, hogy valami növekszik a mannadinnyében. Bármi volt is az, a
második képen még egészen aprónak tűnt, míg a negyediken szinte teljesen
kitöltötte a dinnye belsejét.
Az ötödik táblán a mannadinnyéből egy apró fej kandikált ki, rajta
tejfehér, ovális szemek, kocsánykezdemények, a szemek alatt pedig kis kerek
szájnyílás. A hatodik faragványon ábrázolt gyermek myrmimacska igencsak
hasonlított azokhoz, amelyeket Richard nem sokkal korábban látott, és
megerősítette a gyanúját, ami a díszítmények tanulmányozása közben támadt
benne. „Szentséges ég! – képedt el. – A mannadinnye ezek szerint
myrmimacska–tojás!” Gondolatai előreszaladtak. „De ennek semmi értelme. A
madarak a dinnyével táplálkoznak... Valójában még nekem is azt adnak enni...
Mi a fene folyik itt?”
Richardot annyira megdöbbentette, amit felfedezett (és annyira
belefáradt már a szaladgálásba), hogy leült a gyermek myrmimacskát ábrázoló
szobor elé. Próbálta kideríteni, miféle kapcsolat lehet a myrmimacskák és a
madarak között. Nem jutott eszébe ehhez hasonló földi szimbiózis, habár
tisztában volt vele, hogy különböző fajok gyakran működnek együtt, hogy
növeljék egymás túlélési esélyeit. No de hogyan tarthat fenn egy olyan faj
baráti viszonyt egy másikkal, melynek kizárólagos táplálékforrását az
előbbinek a tojásai jelentették? Arra a következtetésre jutott, hogy amit ő
alapvető biológiai tételnek gondolt, nem alkalmazható a madarak és a
myrmimacskák esetében.
Miközben Richard a frissen szerzett ismeretek felett elmélkedett, egy
csoport myrmimacska gyűlt köré. Mind jeleztek neki, hogy álljon fel. Egy
perccel később már a terem túloldalán futó, kanyargó lejárón haladt utánuk,
ami a katedrális alagsorában lévő különleges kriptába vezetett.
Amióta Richard a barlangba lépett, először tapasztalt félhomályt. A
mellette haladó myrmimacskák lassan, már–már tiszteletteljesen lépkedtek
lefelé a széles, boltíves tetejű átjáróban. A folyosó túlsó végében kétszárnyú
ajtó vezetett egy tágas terembe, melyet puha fehér anyag töltött meg. Habár az
anyag, amely messziről vattának hatott, sűrű szövésűnek látszott, az egyes
szálak többnyire rendkívül vékonyak voltak, kivéve ott, ahol csomókba, vagy
idegdúcokba álltak össze, melyek meghatározhatatlan mintázatban,
szétszóródva helyezkedtek el a fehér tömegen belül.
Richard és a myrmimacskák megálltak a bejáratban, nagyjából egy
méterre attól, ahol az anyag kezdődött. A vattaszerű hálózat minden irányban
kiterjedt, ameddig be lehetett látni a terembe. Miközben Richard a bonyolult
fonadék szerkezetét tanulmányozta, az anyag elemei lassan széthúzódtak, hogy
utat nyissanak a hálózat belsejébe. „Ez él!” – eszmélt rá Richard, és hirtelen
szaporábban vert a szíve, miközben egyszerre elragadtatva és rettegve figyelt.
Öt perccel később átjáró nyílt, amelyen Richard épp befért, hogy tíz
méterrel beljebb hatolhasson az anyagban. A körötte álló myrmimacskák mind
a vattaszerű fonadékra mutattak. Richard a fejét csóválta. „Sajnálom, fiúk –
mondta volna nekik –, de van valami ebben a helyzetben, ami cseppet sem
tetszik nekem. Szóval, ha nincs ellenetekre, inkább kihagynám a városnéző
körútnak ezt az állomását.”
A myrmimacskák egyre csak előremutattak. Richardnak nem volt
választása, és ő pontosan tudta ezt. „Vajon mit fog tenni velem? – kérdezte
magától, miközben megtette az első lépést előre. – Meg fog enni? Erre megy
ki ez az egész? Ennek semmi értelme nem lenne.”
Hátrafordult. A myrmimacskák nem mozdultak a helyükről. Richard
mély lélegzetet vett, aztán a tízméteres átjáró végéig sétált, addig a pontig,
ahol előrenyúlhatott, hogy megérintse az eleven fonadék egyik furcsa
idegdúcát. Ahogy az idegdúcot tanulmányozta, ismét megmozdult körötte az
anyag. Richard megperdült a tengelye körül, és látta, hogy mögötte bezárul az
átjáró. Pillanatnyi rémületében megpróbált futásnak eredni, vissza, amerről
jött, de a kísérlet felesleges energiapocsékolásnak bizonyult. A hálózat elkapta,
ő pedig megadta magát, bármi történjék is most vele.
Richard mozdulatlanul állt, miközben a háló körbefonta őt. A parányi,
szálakra emlékeztető elemek nagyjából egy milliméter vastagok lehettek.
Lassan, fokozatosan befedték az egész testét. „Várj! – gondolta Richard. –
Várj! így meg fogsz fojtani.” Ám annak ellenére, hogy már több száz rost lepte
be a fejét és az arcát, a levegővétel nem okozott gondot.
Mielőtt mozdítani sem tudta volna a kezét, Richard megpróbálta letépni a
karjáról az egyik apró szálat. Szinte lehetetlennek bizonyult. Miközben
beburkolták, a szálak sorra átszúrták a bőrét. Hosszas rángatás után végül
sikerült kitépnie alkarja tenyérnyi darabjáról a fehér szálakat, de a szabaddá
tett terület vérezni kezdett. Richard szemügyre vette a testét, és úgy becsülte,
hogy mostanra valószínűleg az eleven fonadék milliónyi szála hatolt a bőre
alá. Megborzongott.
Még mindig azon csodálkozott, hogy nem fulladt meg. Ahogy azon
kezdett tűnődni, hogyan jutott el hozzá a levegő a fonadékon keresztül, egy
másik gondolat szólalt meg a fejében. „Ne próbálj mindent kielemezni! –
mondta. – Úgysem fogod megérteni soha. Ez egyszer próbáld egyszerűen
átélni ezt a hihetetlen kalandot!”
 5
Richard ismét elveszítette az időérzékét. A napok (vagy tán hetek?)
során, amíg az idegen fonadék belsejében élt, többször változtatott a
testhelyzetén. Hosszú szendergései során a ruhájától szintén megfosztották őt a
vendéglátói. Richard most a hátán feküdt, a testét körülvevő finom hálózat egy
rendkívül sűrű szakasza tartotta meg őt.
Elméje immár nem tanakodott azon, vajon miképp maradhatott életben.
Valahányszor megéhezett vagy szomjúságot érzett, igényeit valamilyen módon
rögtön kielégítették. Az edény, amit kiürített, pillanatokon belül eltűnt.
Könnyen lélegzett, noha teljesen körbevette őt az eleven fonadék.
Amikor a tudatánál volt, Richard hosszú órákat töltött a testét beburkoló
lény tanulmányozásával. Ha jobban odafigyelt, látta, hogy az apró elemek
folyamatos mozgásban vannak. A hálózat mintázatai rendkívül lassan
változtak, ám határozottan átalakultak. Richard a fejében feltérképezte a
látóterébe eső idegdúcok mozgásának pályáit. Egy alkalommal három
különböző idegdúc vándorolt oda hozzá, és rendeződött el háromszög alakban
a feje előtt.
A háló kiszámítható ciklusossággal lépett kapcsolatba Richarddal.
Milliónyi szálával alkalmanként tizenöt–húsz órán át kapcsolódott a férfi
testéhez, aztán órákra teljesen szabadon hagyta. Valahányszor levált a
fonadékról, Richard álomtalanul aludt. Ha úgy alakult, hogy ilyenkor
felocsúdott, enerváltnak és kedvetlennek érezte magát. Ám valahányszor újra
köré tekeredtek a szálak, megújult energia áramlott át rajta.
Álmai tevékenyek és elevenek voltak, ha az idegen fonadékhoz
kapcsolódva aludt. Korábban Richard nem sokat álmodott, és mindig kinevette
Nicole–t, amiért annyira komolyan vette az álmait. Ám ahogy az alvás közben
látott képek egyre bonyolultabbakká, sőt alkalmanként egyre bizarrabbá
váltak, lassan megértette, Nicole miért szentelt oly sok figyelmet nekik. Egyik
éjjel azt álmodta, hogy újra tizenéves, és az Ahogy tetszik színházi előadását
nézi a szülővárosában, Stratford–on–Avonben. A szépséges szőke lány, aki
Rosalindot alakította, lejött hozzá a színpadról, és a fülébe súgott.
– Te vagy Richard Wakefield? – kérdezte az álombéli lány.
– Igen – válaszolta Richard.
A lány csókolni kezdte őt, előbb finoman, aztán szenvedélyesebben,
nyelve élénken, csiklandozva kalandozott Richard szájában. Richardot
egyszerre teljesen letaglózta a vágy, majd hirtelen felriadt, és furcsán, kínban
érezte magát mind meztelensége, mind az erekciója miatt. „Vajon mit jelenthet
ez?” –tűnődött el a Nicole–tól gyakran hallott kifejezést ismételve.
Fogságának egy pontján a Nicole–ról előhívott emlékképei élesebbekké,
részletesebbekké váltak. Maga is meglepődött azon, hogy más ingerek
hiányában – ha jobban összpontosított –, Nicole–lal folytatott hosszú
beszélgetéseket fel tudott idézni, és még a mondandóját központozó
arckifejezésekre is emlékezett. A hálóban eltöltött idő tartós magányában
Richardot időnként elfogta a társak utáni vágy, az élénk emlékek miatt pedig
még jobban hiányzott neki imádott felesége.
A gyerekekről őrzött emlékképek hasonlóan élesnek bizonyultak. Ők is
hiányoztak neki, különösen Katie. Eszébe jutott utolsó beszélgetése kedvenc
lányával, amelyre napokkal az esküvő előtt került sor, amikor hazaugrott
néhány ruhájáért. Katie búskomornak tűnt, és lelki támaszra lett volna
szüksége, de Richard nem tudott segíteni neki. „Egyszerűen hiányzott a
kettőnk közötti kapcsolat” – gondolt vissza az esetre Richard. A Katie–ről
szexis ifjú hölgyként őrzött emlékeket a New York terein hanyagul csellengő
tízéves kislány képe váltotta fel. A kettő közötti kontraszt mélységes
veszteségérzettel töltötte el Richardot. „Nem tudtam mit kezdeni Katie–vel,
miután felébredt – ismerte fel egy sóhaj kíséretében. – Még mindig a kicsi
lányomat szerettem volna látni.”
A Nicole–ról és Katie–ről őrzött emlékképek tisztasága meggyőzte
Richardot arról, hogy rendkívüli dolog történik a memóriájával. Azt is
felfedezte, hogy pontosan fel tudja idézni a labdarúgó világbajnokságok 2174
és 2190 közötti negyeddöntőinek, elődöntőinek és döntőinek pontos
eredményeit. Fiatalemberként Richard fejben tartotta ezt a rengeteg
haszontalan információt, mivel rajongott a futballért. A Newton útnak indítása
előtt azonban, amikor oly sok új adatot kellett belezsúfolnia az agyába,
gyakran még arra is képtelennek mutatkozott, hogy amikor a fociról
beszélgettek, a legfontosabb világbajnoki mérkőzések résztvevőit felidézze.
Ahogy az emlékezetéből előhívott képek folyamatosan élesedtek,
kiderült, hogy Richard a látványhoz kapcsolódó érzelmeket is fel tudja idézni.
Úgy érezte, mintha ténylegesen újra átélné az eseményeket. Az egyik hosszú
visszaemlékezés során nemcsak az jutott eszébe, miféle ellenállhatatlan
szerelmet és csodálatot érzett Sarah Tydings iránt, amikor először látta őt
játszani a színpadon, hanem az udvarlás izgalma és mámora, mi több, az első
szerelemes éjszaka zabolátlan szenvedélye is. Akkor szóhoz sem tudott jutni a
gyönyörtől, most pedig, évekkel később, egy ideghálózatra emlékeztető idegen
lénytől körülfonva, hasonlóképp letaglózóan hatott az élmény.
Nem sokkal ezután úgy tűnt, Richard már nem képes befolyásolni, mely
emlékeket aktiválja az agyában. Eleinte – ő legalábbis úgy vélte – szándékosan
Nicole–ra, a gyerekeire, vagy akár a fiatal Sarah Tydingsszal való kapcsolatára
gondolt, hogy felvidítsa önmagát. „Most – jelentette ki egyik nap a tapadó
fonadékkal folytatott képzeletbeli beszélgetés során –, miután felelevenítette
az emlékeimet, Isten tudja, milyen célból, úgy érzem, mintha mindent
áttöltene.”
Richard órákon át élvezte az erőltetett memóriaáttöltést, különösen
azokat a részeket, melyek a Cambridge–ben és az Űrakadémián eltöltött
éveket elevenítették fel, amikor az életét az újonnan szerzett tudás folytonos
öröme tette élvezetesebbé. A kvantumfizika, a kambriumi robbanás, a
valószínűség–számítás és a statisztika, még a németórákon tanult, rég
elfeledett szavak is arra emlékeztették, életében mennyi örömet szerzett neki a
tanulás izgalma. Egy másik különösen kellemes visszaemlékezés során elméje
egyik színdarabról a másikra váltott, és Shakespeare drámainak tíz és tizenhét
éves kora között megtekintett összes színpadi előadását felidézte.
„Mindenkinek szüksége van példaképre – gondolkodott el Richard az
emlékmontázs végeztével –, valamiféle ösztönző erőre, mely kihozza belőle a
legjobbat. Az én példaképem egyértelműen William Shakespeare volt.”
Időnként fájdalmas is akadt az emlékek, különösen a gyermekkorából
megmaradtak között. Az egyikben Richard újra nyolcévesen üldögélt a családi
étkező kis asztalának padján. Feszült hangulat uralkodott az asztalnál. Részeg
és a világra dühös édesapja haragos tekintettel bámulta őket, ahogy ettek.
Richard véletlenül kilöttyintett egy keveset a leveséből, és apja visszakézből
pofon ütötte őt, amitől a pádról egészen az egyik sarokig repült, ahol a
félelemtől és a döbbenettől reszketve összekuporodott. Évekig eszébe sem
jutott az incidens. Nem tudta visszatartani előtörő könnyeit, amikor felidézte,
mennyire tehetetlennek és rémültnek érezte magát neurotikus, agresszív apja
mellett.
Egy nap aztán Richard emlékezni kezdett hosszú Ráma II–beli
barangolásának részleteire, és a hirtelen rátörő fejfájás kis híján megvakította.
Egy különös helyiségben látta magát, ahogy a földön fekszik három–négy
polipoktól körülvéve. Több tucat szondát és egyéb műszert erősítettek a
testére, és láthatóan valamiféle vizsgálat folyt.
– Elég, elég! – ordította Richard, és teljesen felzaklatott állapotában
próbálta elhessegetni magától az emléket. – Iszonyatosan hasogat a fejem.
A fejfájás varázslatos módon csillapodott, és elméjében ismét a
polipókok körében találta magát. Felidézte a hosszú napokon át rajta végzett
vizsgálatokat, és az apró élőlényeket, amelyeket a testébe juttattak. Ezenkívül
eszébe jutottak a furcsa szexuális kísérletek, melyek során különféle külső
ingereknek tették ki, és megjutalmazták, ha ejakulált.
 Richard megriadt az új emlékektől, melyeket korábban soha, egyetlen
alkalommal sem tudott előhívni, amióta felébredt a kómából, amiben a
családja rátalált New Yorkban. „Most már másra is emlékszem a polipókokkal
kapcsolatban – gondolta izgatottan. – A fejükön körbefutó színek révén
beszélgettek egymással. Alapvetően barátságosan viselkedtek, de amit csak
lehetett, meg szerettek volna tudni rólam. Még...”
A felidézett kép eltűnt, helyét a fejfájás vette át megint. A fonadék szálai
lekapcsolódtak róla. Richard teljesen kimerültnek érezte magát, és hamar
elaludt.

♦♦♦♦

A több napon át egymást követő emlékképek után az áttöltés hirtelen

megszakadt. Richard elméjét immár nem egy külső kényszerítő erő hajtotta. A
háló szálai hosszú időszakokra leválasztva maradtak.
Egy hét telt el eseménytelenül. A második héten azonban egy szokatlan,
az eleven fonadék többi összecsomósodásánál jóval nagyobb és jóval sűrűbb,
gömbszerű idegdúc fejlődött ki alig húsz centiméterre Richard fejétől. Az
idegdúc egyre növekedett, míg kosárlabda méretűvé nem terebélyesedett. Nem
sokkal ezután az óriásszövedék több száz szálat eresztett ki magából, melyek
Richard koponyájának kerülete mentén behatoltak a bőre alá. „Végre –
gondolta magában Richard, és ügyet sem vetett a fájdalomra, amit agyának
megszállása okozott –, most meglátjuk, mi volt a célja ennek az egésznek.”
Ezután rögtön valamiféle képek kezdtek peregni előtte, habár annyira
elmosódottnak hatottak, hogy konkrétan semmit nem látott. Az elméjében
sorjázó képek minősége azonban gyorsan javult, mivel Richard ügyesen
kidolgozta a módját, hogyan folytasson alapszintű kommunikációt a
fonadékkal. Amint elméjében megjelent az első kép, Richard arra a
következtetésre jutott, hogy a háló, amely napokon keresztül az emlékeit
olvasta le, most írni igyekszik az agyába. A fonadéknak viszont nyilvánvalóan
nem állt módjában kalibrálni a Richard által fogadott képek minőségét. Miután
eszébe jutott, hogy amikor kisfiúként szemészhez járt, milyen kommunikációs
rendszert használtak a megfelelő szemüveg jellemzőinek megállapításához,
Richard fel–és lefordította a hüvelykujját, és ezzel jelezte a fonadéknak, hogy
az adásban végbement változások élesebbé vagy homályosabbá tették–e a
képet. Ily módon Richard hamarosan „végignézhette”, amit az idegen lény
megmutatni igyekezett neki.
Először egy űrhajóból szemlélt bolygó képei rajzolódtak ki előtte. A
felhőkkel takart égitest a két kisebbfajta holdjával és távoli, magányos sárga
csillagával nyilvánvalóan a tapadó fonadékok szülőbolygója lehetett. Az ezt
követő képek sora különféle tájakat mutatott Richardnak a bolygóról.
A fonadékok szülőbolygóját mindenfelé köd borította. A páraréteg alatt
legtöbbször barna, meddő felszínt látott. Életnek bármiféle jelét kizárólag a
partokon lehetett felfedezni, ahol a kopár föld a zöld tavakkal és tengerekkel
találkozott. Az egyik ilyen oázisban Richard nemcsak madarakat fedezett fel,
hanem különféle élőlények lenyűgöző sokaságát is. Akár napokig is szívesen
elidőzött volna egy–egy kép felett, de nem ő irányította a váltások sebességét.
A fonadék határozott céllal akart közölni valamit vele, efelől Richardnak
kétsége sem lehetett, és az első képsorok csupán bevezetőül szolgáltak.
A további képek vagy egy madarat, mannadinnyét, myrmimacskát,
tapadó fonadékot, vagy a négy faj valamiféle kombinációját ábrázolták. A
jelenetekről Richard úgy vélte, hogy azok a szülőbolygójuk „megszokott
életét’ mutatták be, és a fajok közötti szimbiózis általános témáját fejtették ki.
Számos képen azt lehetett látni, ahogy az idegenek a myrmimacskák vagy a
tapadó fonadékok föld alatti telepeit védelmezik apró állatok vagy növények
behatolásával szemben. Más képek frissen kikelt madarakat gondozó vagy a
madarak dombjához nagy mennyiségű mannadinnyét szállító myrmimacskákat
ábrázoltak.
Richard teljesen összezavarodott, amikor több képen is a tapadó
fonadéklényekbe ágyazott apró mannadinnyéket pillantott meg. „Miért ide
tojják a tojásaikat a myrmimacskák? – tűnődött el. – Hogy megvédjék azokat?
Vagy ezek a furcsa hálók valamiféle gondolkodó méhlepények lehetnek?”
A képeket nézve Richardnak az a határozott benyomása támadt, hogy a
három közül a tapadó fonadék a domináns faj. A képek egyértelműen azt
sugallták, hogy mind a myrmimacskák, mind a madarak tisztelettel adóztak a
vattahálószerű lények előtt. „Ezek szerint valamiképp a fonadékok hozzák
meg a fontos döntéseket a madarak és a myrmimacskák helyett is? – tette fel
önmagának a kérdést Richard. – Micsoda hihetetlen szimbiotikus kapcsolat...
Hogy a csudába fejlődhettek ilyenné?”
A képsor összességében több ezer kockából állt. Miután kétszer
végigperegtek a képek, a szálak leváltak Richardról, és visszahúzódtak az
óriási idegdúcba. A rákövetkező napokban Richardot lényegében békén
hagyták, a befogadó szervezet nyúlványainak tevékenysége kizárólag a
létfenntartáshoz szükséges funkciókra korlátozódott.

♦♦♦♦

Amikor átjáró formálódott a fonadékban, és Richard megpillantotta a

bejáratot, ahol hetekkel korábban belépett, úgy hitte, hamarosan kiengedik.
Pillanatnyi lelkesedését azonban gyorsan lehűtötték. Amint mozdulni próbált,
a tapadó fonadék tüstént erősebben szorította testének minden részét.
„Akkor mi végre az átjáró?” Miközben Richard figyelt, három
myrmimacska lépett be a folyosóba. A középső példány két lába eltörött, hátsó
szelvényét bezúzta valami, mintha egy nehéz gépkocsi vagy teherautó hajtott
volna át rajta. Két társa bevitte a sérült myrmimacskát a fonadék belsejébe,
aztán távoztak. A tapadó fonadék pár másodperccel később egyre szorosabban
behálózta az újonnan érkezőt.
Richard úgy két méterre állt a megrokkant myrmimacskától. A sebesült
lény és őközte lévő területről eltűnt minden szál és csomó. Richard korábban
még sosem látott ekkora hézagot a fonadék belsejében. „Tehát folytatódik a
tanításom – merengett. – Vajon most mit kell megtanulnom? A fonadék
ugyanúgy gyógyítja a myrmimacskákat, mint ahogy a myrmimacskák
gyógyítják a madarakat?”
A fonadék nem korlátozta figyelmét a myrmimacska sérült testrészeire.
Valójában a hosszú ébrenlét alatt Richard megfigyelhette, ahogy a háló
szorosan rásimuló gubó módjára teljesen befedi a lényt. Ezzel egy időben a
hatalmas idegdúc Richard közvetlen közeléből a gubóhoz vándorolt.
Később, rövid szendergés után Richard észrevette, hogy az idegdúc
addigra visszatért hozzá. A hézag túloldalán a gubó már majdnem teljesen
lefejlett a testről. Richard szíve hirtelen hevesen kalapálni kezdett, amikor a
gubó végleg eltűnt, alatta pedig nyoma sem volt a myrmimacskának.
Richardnak nem maradt sok ideje eltűnődni a lény sorsa felett. Pár perc
múlva az óriás idegdúc nyúlványai ismét a koponyájához kapcsolódtak, és
újabb képsor pergett le a fejében. Az elsőként felvillanó képen Richard öt
katonát látott a madarak élőhelyében, a vizesárok partján táborozni. Mellettük
félelmetes fegyverarzenál, köztük két nehézgéppuska hevert.
Az ezt követő képek az élőhelyen belül mindenfelé támadó embereket
mutattak. Két jelenet kifejezetten hátborzongató volt. Az egyiken egy gyermek
madarat fejeztek le reptében, aztán a lény élettelenül zuhant a földre. A kép bal
alsó sarkában két elégedett katona gratulált egymásnak. A második képen egy
hatalmas szögletes lyuk tátongott a zöld terület füves részén. A mélyedés több
halott madár maradványait rejtette magában. Balról talicskán két újabb madár
tetemét toló férfi közeledett.
Richardot megdöbbentette, amit látott. „Egyébként is, mik ezek a
képsorok? – tűnődött el. – És most miért mutatják meg ezt nekem?” Gyorsan
átgondolta a fonadék világában átélteket, és arra a megrázó következtetésre
jutott, hogy a megnyomorított myrmimacska valószínűleg a saját szemével
látta mindazt, amit Richardnak megmutattak, a vattaszerű lény pedig
valamiképp kivonta az emlékképeket a myrmimacska elméjéből, és átmásolta
azokat Richard agyába.
 Amint megértette, mit lát, Richard jobban odafigyelt magukra a képekre.
Teljességgel felháborította a szeme előtt kibontakozó invázió és mészárlás. Az
utolsó képek egyikén három katonát látott, akik épp lerohanták a madarak
egyik lakólétesítményét a barna hengeren belül. Túlélő nem maradt.
„A szerencsétlenek sorsa megpecsételődött – állapította meg magában
Richard és ezt bizonyára ők is tudják...”
Hirtelen könnyek szöktek Richard szemébe, és mélységes szomorúság
töltötte el, amihez hasonlót még sohasem tapasztalt, és amit az a felismerés
kísért, hogy saját fajának tagjai szisztematikusan kiirtják a madarakat. „Ne, ne!
– kiáltotta némán. – Hagyjátok abba, kérlek benneteket, hagyjátok abba! Hát
nem értitek, mit műveltek? Ezek a madarak szintén az öntudatra ébredt
vegyületek csodáját hirdetik. Olyanok, mint mi. A testvéreink.”
Az ezt követő pillanatokban előtörtek Richard emlékei a madárra
emlékeztető lényekkel való rengeteg találkozásról, és elfoglalták a beültetett
képek helyét. „Megmentették az életemet – gondolta magában, és eszébe
jutott, ahogy egykor régen átrepülték vele a Szalag–tengert. – Miközben ebből
nekik semmi hasznuk nem származott. Vajon hány ember tett volna meg
hasonlót – kérdezte önmagától keserűen – egy madárért?”
Richard ritkán sírt életében. A madarak iránti gyásza azonban legyűrte
őt. Miközben zokogott, lepörgött előtte mindaz, amit a madarak élőhelyébe
jutása óta átélt. Richard különösen arra emlékezett élesen, amikor váratlanul
másként kezdtek bánni vele, majd átszállították őt a myrmimacskák felség–
területére. „Ezután következett az idegenvezetés, végül pedig az ide
helyezésem... Nyilvánvaló, hogy kommunikálni próbáltak velem. No de
miért?”
Ebben a pillanatban olyan erővel világosodott meg, hogy ismét sírva
fakadt. „Mivel fogalmuk sincs, mit tegyenek – felelt önmagának. – Azért
könyörögnek, hogy segítsek nekik.”
 6
Ismét hatalmas űr alakult ki a fonadék belsejében. Richard óvatosan
figyelte, ahogy harminc apró idegdúc nagyjából ötven centiméter átmérőjű
gömbbé áll össze a nyílás túloldalán. Az idegdúcokat egy szokatlanul vastag
nyúlvány kapcsolta össze a gömb középpontjával. Richard eleinte semmit sem
észlelt a gömb belsejében. Amikor azonban az idegdúc helyet változtatott, a
gömb helyén egy apró zöld tárgyat fedezett fel, amely több száz parányi szállal
kötődött a vattaháló többi részéhez.
Nagyon lassan növekedett. Az idegdúc már háromszor újabb helyre
vándorolt át, és minden alkalommal ismét gömbbé állt össze, mielőtt Richard
rájött, hogy a tapadó fonadékban növekvő tárgy mannadinnye. Szinte
megkövült döbbenetében. Elképzelni sem tudta, hogy az eltűnt myrmimacska
miképp hagyhatott hátra maga után tojásokat, melyeknek oly sok időbe telt
kicsírázniuk. „És akkor még csupán néhány sejtből állhattak. Valahogyan
egészen apró embriók nevelkedtek itt...”
Gondolatmenetét az a felismerés szakította meg, hogy az új
mannadinnyék a fonadéknak olyan részeiben növekedtek, melyek közel húsz
méterre helyezkedtek el a begubózott myrmimacskától. „Ezek szerint a
vattaháló egyik helyről a másikra szállította át a tojásokat? Aztán heteken át
őrizte azokat?” Richard racionális elméje hamarosan elvetette az elvi
lehetőségét annak, hogy az eltűnt myrmimacska bármiféle tojásokat rakott
volna. Lassan de biztosan alternatív magyarázat alakult ki benne, mivel
mindaz, aminek szemtanúja lehetett, sokkal bonyolultabb biológiát sugallt,
mint amivel a Földön valaha is találkozott. „Mi van – tette fel a kérdést
magának –, ha a mannadinnyék, a myrmimacskák és ez a tapadó fonadék
egyazon faj különféle megjelenési formái?”
Richard, akit letaglóztak az ebből az egyszerű gondolatból szerteágazó
lehetséges következtetések, két ébrenléti időszakot is a másik élőhelyen ez
idáig látottak átgondolásával töltött. Miközben az átjáró túloldalán növekedő
mannadinnyéket figyelte, elképzelt egy olyan teljes átalakulási ciklust,
melynek során a mannadinnyékből megszülettek a myrmimacskák, akik aztán
ide jöttek el meghalni, hogy friss alapanyaggal szolgáljanak a tapadó fonadék
számára, amelyben aztán kifejlődtek a folyamatot újraindító mannadinnye–
tojások. Abból, amit eddig megtapasztalt, semmi sem mondott ellent ennek a
hipotézisnek. Richard agyában azonban ezernyi kérdés vetődött fel, nem
csupán azzal kapcsolatban, hogyan megy végbe ez a bonyolult teljes
átalakulás, hanem azt illetően is, miért fejlődött eleve ennyire összetett lénnyé
a faj.
Annak idején Richard tanulmányai többnyire olyasmiből álltak össze,
amit ő büszkén „kemény tudománynak” nevezett. Elsősorban a matematika és
a fizika képezte megszerzett tudásának alapját. Miközben küszködve
igyekezett felfogni annak a lénynek az életciklusát, melynek belsejében már
hetek óta él, Richard elámult saját tudatlanságán. Már sajnálta, hogy egykor
nem tanult több biológiát. „Hiszen hogyan segíthetnék nekik? – kérdezte
magától. – Fogalmam sincs, hol kezdjem el.”
Jóval később Richard eltűnődött, hogy miután oly sok időt eltöltött már a
fonadékban, a lény vajon nemcsak azt a képességet sajátította el, hogy a
memóriájában olvasson, hanem azt is, hogy értelmezze a gondolatait.
A látogatói pár nappal ezután jöttek el hozzá. Ismét átjáró alakult ki
Richard helye és az eredeti bejárat között. Négy egyforma myrmimacska sétált
be a folyosón, és intett Richardnak, hogy kövesse őket. Elhozták a ruháit.
Amikor Richard mozogni próbált, az idegen gazdalény nem próbálta
visszatartani őt. A járása ugyan még bizonytalan volt, de miután felöltözött,
Richardnak sikerült a myrmimacskákkal tartania a barna henger mélyén
húzódó folyosóba.

♦♦♦♦

A tágas csarnokot nyilvánvalóan nemrégiben alakították át. A falait

díszítő hatalmas freskó még nem készült el teljesen. Valójában miközben
Richard myrmimacska tanára sorra a kép már megfestett részleteire mutatott, a
myrmimacska művészek még szorgosan dolgoztak a freskó fennmaradó
részén. A teremben töltött első látogatások során legalább egy tucat lény
vázolta fel vagy festette ki a még készülő szakaszokat.
A csarnokban tett egyetlen látogatás elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy
Richard kiderítse a rendeltetését. Az egész helyiséget abból a célból hozták
létre, hogy szemléltessék neki, miképpen tud segíteni az idegen lényeknek,
hogy azok életben maradhassanak. Az idegen lények kétségkívül pontosan
tudták, hogy az emberek le fogják rohanni és el fogják pusztítani őket. A terem
festményeivel arra tettek kísérletet, hogy Richardot ellássák a
megmentésükhöz szükséges adatokkal. No de eleget megtudhat pusztán a
képekből?
A művészi munka a legmagasabb színvonalat képviselte. Richard bal
agyféltekéje időről időre felfüggesztette értelmező tevékenységét, hogy a jobb
agyfélteke elgyönyörködhessen a myrmimacska festőművészek tehetségében.
A lények felegyenesedve dolgoztak, hátsó lábukon állva, az első két pár
lábukkal készítették a vázlatokat vagy a festményeket. Munka közben
beszélgettek, láthatóan kérdéseket tettek fel egymásnak, de annyi zajt nem
csaptak, hogy azzal megzavarták volna Richardot.
A freskó felét az idegenek biológiájának tankönyveként lehetett felfogni.
Azt bizonyította, hogy Richardnak a furcsa lényről alkotott alapvető
feltételezései helyesek voltak. A központi képsor körülbelül száz önálló
festményből állt, melyekből két tucat myrmimacska magzat fejlődésének
különböző szakaszait ismertette, amivel jelentős mértékben kibővültek
Richardnak a myrmimacskák katedrálisában összegyűjtött ismeretei . Az
embrionális fejlődést bemutató fő táblák egyenes, vonalban követték egymást
a falon. Az elsődleges sorozat alatt és felett kiegészítő vagy magyarázó képek
helyezkedtek el, melyeknek többsége felfoghatatlannak tűnt Richard számára.
Például négy összetartozó magyarázó festményt rendeztek el a tapadó
fonadékból nemrégiben eltávolított, ám a belsejében kifejlődő myrmimacskára
utaló jelektől még mentes mannadinnye képe köré. Richard biztosra vette,
hogy a csírázási folyamat megindulásához szükséges külső feltételekre
utalnak. A myrmimacska művész azonban szülőbolygójáról vett jelenetekkel
illusztrálta a szükséges körülményeket, ködökkel és tavakkal, a világukban
honos flórával és faunával igyekezett közölni az adatokat. Richard csak a fejét
ingatta, amikor myrmimacska tanára ezekre a képekre mutatott.
A fő képsor feletti ábra napokat és holdakat használt az időszakok
hosszának szemléltetésére. Az ábrából Richard azt szűrte le, hogy a
myrmimacskák élettartama a tapadó fonadékkal összevetve egészen rövid.
Ezenkívül azonban semmit nem sikerült felfognia abból, amit az ábrával
közölni igyekeztek neki.
Richardnak a faj különböző megjelenési formái közötti számbeli
viszonyt sem sikerült pontosan megértenie. Egyértelműnek tűnt, hogy minden
egyes mannadinnye egyetlen myrmimacskát eredményez (ikreket egyetlen kép
sem mutatott), és hogy a fonadékokban számos mannadinnye fejlődik ki. Ám
vajon mi lehetett a myrmimacskák és a fonadékok aránya? Az egyik tábla egy
hatalmas fonadékot ábrázolt tucatnyi myrmimacskával a belsejében, melyek
mindegyike a gubózódás eltérő szakaszaiba jutott. Ezt vajon hogyan kellett
volna értelmeznie?
Richard nem messze a freskóval fedett csarnoktól, egy kis szobában
aludt. A tanórák alkalmanként három–négy órán át tartottak, és mindegyik
után enni kapott, vagy aludhatott. Néha, amikor belépett a terembe, rápillantott
a freskó másik felét kitevő, részben még befejezetlen festményekre.
Valahányszor ez megtörtént, a terem fényforrásai tüstént kialudtak. A
myrmimacskák biztosak akartak lenni, hogy Richard előbb az élettani
ismereteket szerzi meg.
Nagyjából tíz nap elteltével elkészült a freskó másik fele. Richard
teljesen megdöbbent, amikor végre megengedték neki, hogy szemügyre vegye.
A számos ember– és madárábrázolás rendkívül pontos volt. Maga Richard fél
tucatszor jelent meg a képeken. Mostanra jobbára megőszült hosszú hajával és
szakállával alig ismert magára. „Ezeken a képeken akár Jézusnak is elmennék”
– viccelődött magában, ahogy bebarangolta a csarnokot.
A freskó fennmaradó hányada az idegen élőhely emberek általi
lerohanásának történeti beszámolója volt. Részletesebben taglalta az
eseményeket, mint a fonadék belsejében látott emlékképek sora, de jelentősen
többet nem tudott meg belőlük. Érzelmileg azonban ismét szörnyen
felkavarták a folyamatos vérontás hátborzongató jelenetei.
A képek láttán érdekes kérdés vetődött fel benne. A freskó
mondanivalóját vajon miért nem közvetlenül a fonadék közvetítette neki,
amivel megkímélhette volna a myrmimacska művészeket a fáradságos
munkától. „Elképzelhető – morfondírozott Richard hogy a fonadék csupán
rögzítő eszköz, és nem képes önálló gondolkodásra. Talán csak azt tudja
megmutatni nekem, ami valamelyik myrmimacska emlékeiben megőrződött.”
A freskó többi része egyértelműen meghatározta, hogy a
myrmimacska/fonadék lények mit kérnek Richardtól. Mindegyik portréján egy
nagy kék zsákmellényt cipelt a vállán. A mellény elöl és hátul is két–két nagy
zsebbel rendelkezett, melyek mindegyike egy mannadinnyét tartalmazott. A
mellény mindkét oldalán kisebb pluszzseb dudorodott. Az egyikbe egy
nagyjából tizenöt centiméteres hengeres ezüstcsövet, a másikba két kicsi,
bőrhéjú madártojást helyeztek el.
A freskó sorba rendezve mutatta meg, mit kellene megtennie
Richardnak. Először a talajszint alatti kijáraton fogja elhagyni a barna hengert,
majd a fehér épületeken és a keskeny csatornán túli zöld területen lép ki a
felszínre. Ott két madár vezetésével lemegy a vizesárok partjára, ahonnan egy
kicsi tengeralattjárón folytatja útját. A tengeralattjáró lemerül a modul fala alá,
továbbhalad egy kiterjedt víztömegben, és egy felhőkarcolókkal teli sziget
partján bukkan fel ismét.
Richard elmosolyodott, ahogy a freskót tanulmányozta. „Ezek szerint a
Szalag–tenger és New York is létezik még – állapította meg magában. Eszébe
jutott, mit mondott a Sas arról, hogy kerülik a felesleges változtatásokat. –
Ami azt jelenti, hogy akár a barlangunk is ott lehet.”
A menekülési útvonalát részletező képsor mellett Richard számos
további ábrát látott, melyek némelyike a zöld terület növény– és állatvilágát
ismertette, míg mások a tengeralattjáró működtetését magyarázták el. Amikor
Richard a Newtonból származó hordozható számítógépébe akarta bemásolni a
legfontosabb információkat, a myrmimacska tanár hirtelen türelmetlenkedni
kezdett. Richard úgy vélte, talán a válsághelyzet súlyosbodhatott.
Másnap, egy kiadós alvás után, vendéglátói ráadták Richardra a
mellényt, majd bekísérték őt a fonadékkamrába. Ott a négy mannadinnyét,
melyeket két héttel korábban látott létrejönni, a myrmimacskák eltávolították a
vattahálóból, és Richard mellényének zsebeibe helyezték. Meglehetősen
nehéznek bizonyultak. Úgy becsülte, hogy összesen húsz kilogrammot
nyomhatnak. Egy másik myrmimacska ekkor egy ollóra emlékeztető
szerkezettel hengernyi darabot vágott ki a tapadó fonadékból, benne négy
idegdúccal és a hozzájuk tartozó szálakkal. A fonadékot az ezüsthengerbe
helyezték, majd becsúsztatták Richard egyik oldalzsebébe. Utolsóként a
madártojásokat rakták be a helyükre.
Richard mély lélegzetet vett. „Akkor most nyilván búcsúzunk” –
gondolta, amikor a myrmimacskák a folyosó belseje felé mutattak. Richardnak
valamiért eszébe jutott, hogy Nai Vatanabe szerint a wai–nak nevezett thai
üdvözlés, amikor a mellünk előtt egymáshoz érintett kézzel enyhén
meghajolunk, a tisztelet egyetemes kifejezése. Richard magában mosolyogva
wai–jal búcsúzott el az őt körülvevő fél tucat myrmimacskától. Legnagyobb
meglepetésére mindegyikük egymáshoz érintette maga előtt mindkét pár
mellső lábát, és kissé meghajoltak felé.

♦♦♦♦

A barna henger mély alagsorában nyilvánvalóan senki sem élt. Miután

kiléptek a fonadék kamrájából, Richard és vezetője előbb myrmimacskák
népes csoportjai előtt haladt el, különösen a csarnok környékén voltak sokan.
Ám amint az alagsorba vivő lejáróra léptek, többé egyetlen myrmimacskával
sem találkoztak.
Richard vezetője egy lábaskát küldött be maguk elé. Az végigszaladt az
utolsó, szűk folyosón, át a boltívszerű vészkijáraton, majd ki a zöld területre.
Amikor a lábaska visszatért, hosszú másodpercekre a myrmimacska hátára ült,
majd visszairamodott a földre. A vezető intett Richardnak, hogy induljon el a
folyosón.
Odakint, a zöld területen két hatalmas madár várta Richardot, akik
azonnal a levegőbe emelkedtek. Egyikük szárnyán ronda sebesülés
éktelenkedett, mintha golyósorozat érte volna. Richard egy közepesen sűrű
erdőben haladt tovább, ahol a növényzet három–négy méter magasra nyúlt
körülötte. Habár az élőhelyen félhomály uralkodott, Richard könnyedén
rátalált az ösvényre, és követte a felette repülő madarakat. Időnként lövéseket
hallott a távolból.
 Az első negyedóra eseménytelenül telt. Az erdő növényzete fokozatosan
ritkult. Richard épp kiszámította, hogy tíz perc múlva odaér a vizesároknál
kijelölt találkozási ponthoz, amikor nagyjából száz méterről, előzetes
figyelmeztetés nélkül, géppuskával kezdtek tüzelni. Egyik kísérője a földre
zuhant. A másik madárnak nyoma veszett. Richard elbújt a sötét bozótosban,
amikor két katonát hallott meg közeledni felé.
– Egészen biztosan kétgyűrűs – szólalt meg az egyik. – Talán három is.
Ezzel együtt húsz gyűrűt gyűjtöttem be csak ezen a héten.
– A fenébe is, haver, ez így nem ér. Még csak nem is szabadna
beszámítani. Az az átkozott madár azt sem tudta, hogy ott vagy.
– Ez az ő baja, nem az enyém. Akkor is be fogom számítani a gyűrűit. Á,
itt is van... A francba, csak kettő van neki.
A két férfi mindössze tizenöt méterre állt Richardtól, aki több mint öt
percen át mozdulatlanul állt, és moccanni sem mert. A katonák közben a
madár teteme mellett maradtak, dohányoztak, és a háborúról diskuráltak.
Richard nem tudott elfutni. Még ha lett volna is menekülőút, a teher,
amit cipelt, könnyű prédává tette volna a katonák számára. Egy perc sem
kellett hozzá, hogy az egyik katona felkiáltson: – Odanézz, Bruce, szerintem
van valami ebben a bozótosban!
A férfi Richard irányába célzott a fegyverével. – Ne lőjenek! – szólalt
meg Richard. – Ember vagyok.
A második katona épp akkor lépett bajtársa mellé. – Mi a picsát keres itt
egymagában?
– Kirándulok – válaszolta Richard.
– Maga megőrült? – kérdezte az első katona. – Jöjjön csak ki, hadd
nézzük meg jobban!
Richard lassan kisétált a bokrok közül. Még a félhomályban is
döbbenetes látványt nyújthatott hosszú hajával meg szakállával, és a teletömött
kék hátizsákkal.
– Jézus Máriám! Ki a fene maga? Hol állomásozik az egysége?
– Ez kurvára nem katona – vetette oda a másik, miközben még mindig
hitetlenkedve bámulta Richardot. – Hanem dilinyós. Biztosan az avaloni
intézetből szökött meg, és véletlenül tévedt ide... Hé, seggfej, nem tudja, hogy
ez itt veszélyes terület? Meg is ölhetnék...
– Nézd a zsebeit! – szakította félbe az első katona. – Négy kurva nagy
dinnyét cipel...
Hirtelen támadtak rájuk a magasból. Összesen egy tucat madár csapott le
őrjöngő dühtől hajtva és vijjogva. A két katonát a földre döntötték. Az egyik
madár az első katona arcán landolt, és nekiállt széttépni a karmaival. Lövések
dördültek, ahogy a közelben tartózkodó katonák meghallották az összetűzés
zaját, és az őrszemek segítségére siettek.
Richardnak fogalma sem volt, hogy fogja megtalálni a tengeralattjárót.
Amilyen gyorsan csak a lába bírta és a terhe engedte, rohant lefelé a
domboldalon. Mögötte egyre erősödött a puskaropogás. Hallotta a katonák
fájdalmas kiáltásait és a haldokló madarak visítását.
Odaért a vizesárokhoz, a tengeralattjárónak azonban nyomát sem látta. A
lankák felől emberi hangokat hallott közeledni. Már majdnem pánikba esett,
amikor jobbra tőle, az egyik nagy bokorban, röviden felrikoltott egy madár. A
madarak négy kobaltkék gyűrűvel övezett nyakú vezére repült el a feje felett,
nem messze a földtől, aztán továbbhaladt balra a vizesárok partja mentén.
Három perc alatt sikerült meglelniük a tengeralattjárót. A hajó már
lemerült, mire üldözőik a fáktól mentes területre értek. Odabent Richard
levette, majd a háta mögötti vezérlőkabinba helyezte a hátizsákját. Madár
társára pillantott, és megpróbálkozott néhány egyszerű rikácsoló kifejezéssel.
Válaszként a madárvezér rendkívül lassan, rendkívül artikuláltan annyit
mondott neki a saját nyelvén, hogy: „Mindannyian roppant hálásak vagyunk”.
Az utazás valamivel több, mint egy óráig tartott. Richard és a madár alig
szóltak egymáshoz. Az út elején Richard alaposan megfigyelte, hogyan kezeli
a madárvezér a tengeralattjárót. Szorgosan jegyzetelt a számítógépén, aztán az
út második felében egy rövid időre át is vette az irányítást. Amikor épp nem
kötötte le túl sok minden a figyelmét, Richard elmerengett mindazon, amit a
második élőhelyen tapasztalt. Mindenekelőtt azt szerette volna tudni, miért
épp ő, és nem az egyik myrmimacska utazott a tengeralattjárón a
mannadinnyékkel, a madártojásokkal és a tapadó fonadék egy darabjával.
„Valamit biztosan nem vettem észre” – tűnődött magában.
Nem sokkal ezután a tengeralattjáró felúszott a felszínre, Richard pedig
ismerős környezetben találta magát. New York felhőkarcolói magasodtak fölé.
– Halleluja! – mondta fennhangon Richard, majd a teli hátizsákkal
kilépett a szigetre.
A madarak vezére nem messze a parttól lehorgonyozta a tengeralattjárót,
és indulni készült. Körbefordult a tengelye körül, biccentett Richard felé, aztán
elrepült északnak. Miközben a távozó szárnyas lényt figyelte, Richard rájött,
hogy pontosan azon a helyen áll, ahol sok–sok évvel azelőtt, a Ráma II–n
Nicole–lal várakoztak a három madárra, hogy azok átvigyék őket a Szalag–
tengeren, a szabadságba.
 7
Az azt követő első másodpercben, hogy Richard New York felszínére
lépett, száztrillió adategységet gyűjtöttek be az óriási hengeres űrhajóban
szétszórtan elhelyezett, szabad szemmel nem látható rámai érzékelők. Az
információkat valós időben továbbították az ugyancsak mikroszkopikus
méretű helyi adatkezelő központokba, ahol mindaddig tárolták azokat, amíg el
nem érkezett az ideje, hogy a jeleket továbbküldjék a Déli Féltekében
eltemetett központi távközlési processzorba.
A Ráma érzékelői minden nap minden órájának minden másodpercében
összegyűjtik a száztrillió adategységet. A távközlési processzor felcímkézi,
átrostálja, kielemzi, tömöríti és elraktározza az adatokat azokban a
felvevőszerkezetekben, melyeknek önálló alkotóelemei kisebbek az atomnál.
Az elraktározást követően az információt a több tucatnyi elosztott processzor
hívja le, melyek mindegyike egyedi feladatot lát el, és együttesen vezérlik a
Ráma űrhajót. Több ezer algoritmus fut át a processzorokon, és dolgozza fel az
adatokat, szűri ki a tendenciákat jelző és összegző információt, hogy
előkészítse a küldetés pillanatnyi helyzetéről a Csomóponti Intelligenciának
rendszeres időközönként elküldött adatcsomagokat.
Az adatcsomagok nyers, tömörített és feldolgozott adatok elegyét
tartalmazzák a különböző processzorok által kiválasztott pontos
formátumoktól függően. Minden csomag legfontosabb része az elbeszélő
jelentés, melyben a Rámán szétszórtan jelen lévő intelligencia előadja a
küldetés alakulásának fontossági sorrendbe rendezett összegzését. A csomag
fennmaradó része alapvetően kiegészítő információ, olyan képek, mérési
adatok vagy érzékelők kimeneti jelei, melyek vagy további háttéradatokkal
szolgálnak, vagy közvetlenül alátámasztják az összegzésben levont
következtetéseket.
Az elbeszélő összegzésekben használt nyelv szerkezetét tekintve
matematikai jellegű, meghatározásaiban pontos, és nagymértékben kódolt.
Ezenkívül gazdagon lábjegyzeteit, ahol a közlés struktúrájából következően
minden egyenértékű kifejezés vagy mondat utalásokat tartalmaz az adott
állítást alátámasztó tényleges adatokra. A jelentést a szó legszorosabb
értelmében lehetetlenség lenne lefordítani bármely, az emberi beszédhez
hasonlóan primitív nyelvre. Az alábbiakat ennek ellenére annak az összegző
jelentésnek a hozzávetőleges fordításaként értelmezhetjük, amelyet a
Csomópontbeli Intelligencia a Rámától kapott, nem sokkal Richard New
Yorkba érkezése után.

298. JELENTÉS

AZ ADÁS IDŐPONTJA: 156 307 872 491.5116

AZ ELSŐ SZINTŰ RIASZTÁS ÓTA ELTELT IDŐ: 29.2873
HIVATKOZÁSOK:
CSOMÓPONT 23–419
ŰRHAJÓ 947
ŰRJÁRÓ FAJOK 47 249 (A & B); 32 806; 2 666

Az elmúlt időszakban az emberek (a 32 806 számú űrjáró faj) továbbra is

sikeres hadjáratot folytatnak a madár/fonadék szimbiotikus fajpár (47 249 –
A & B) ellen. Az emberek mostanra uralmuk alá hajtották a
madarak/fonadékok élőhelyének belsejét, benne a barna henger felső hányadát,
ahol korábban a madarak éltek. A madarak bátor, de hiábavaló küzdelmet
folytattak az őket lerohanó emberek ellen. Kegyetlenül lemészárolták őket, és
mostanra kevesebb mint százan maradtak.
Az emberek egyelőre nem hatoltak be a fonadékok felségterületére.
Ugyanakkor megtalálták a barna henger alsó szintjeihez vivő liftaknákat. Az
emberek jelenleg a fonadékok barlangja elleni támadást készítik elő.
A fonadékok faja teljesen védtelen. A barlangban semmiféle fegyver
nem található. Még mozgó alakváltozatuk is, amely kellő kézügyességgel
rendelkezik a fegyverek használatához, alapvetően erőszakmentes. Ahhoz,
hogy az elkerülhetetlennek tetsző invázióval szemben megvédjék magukat, a
fonadékok arra utasították a mozgásra képes myrmimacskákat, hogy
erődítmények megépítésével bástyázzák körül a faj négy legidősebb és
legfejlettebb tagját. Eközben nem csírázhatnak új mannadinnyék, azok a
myrmimacskák pedig, akik közvetlenül nem vesznek részt az építkezésben,
idő előtt begubózódnak. Ha az emberek, amint az feltételezhető, még több
időszakon át halogatják a támadás megindítását, valószínű, hogy mindössze
néhány myrmimacskával fogják szembetalálni magukat az invázió során.
Az emberek élőhelyét változatlanul olyan egyének uralják, akiknek a
személyisége határozottan eltér a Ráma II–n és a Csomóponton
megfigyeltekétől. Az emberek jelenlegi vezetői kizárólag a személyes hatalom
megtartására összpontosítanak, figyelmen kívül hagyva a kolónia egészének
boldogulását. Minden jel arra mutat, hogy a vezetők a videoüzenet és a
csoportjukhoz tartozó hírvivők figyelmeztetése ellenére nem hiszik el, hogy
valóban megfigyelik őket, mivel viselkedésük semmilyen módon nem tükrözi
olyan értékrend vagy erkölcsi kód jelenlétét, amely felülírhatja a saját
uralmukat.
Az emberek elsősorban azért folytatják a madarak/fonadékok elleni
háborút, hogy eltereljék a figyelmet a kolóniájukban jelentkező egyéb
problémákról, mindenekelőtt az általuk előidézett környezetrombolásról és az
életszínvonal meredek zuhanásáról. Az emberek vezetői, valójában a telepesek
többsége, láthatóan semmiféle megbánást nem érez a madarak tömeges
lemészárlása miatt.
A családnak, mely több mint egy évet töltött a Csomóponton, immár
nincs komoly beleszólása a kolónia ügyeibe. Az elsődleges üzenetközvetítő
nőt továbbra is börtönben tartják, alapvetően azért, mert ellenzi a jelenlegi
vezetők tevékenységét, és fennáll a veszélye, hogy kivégzik. Férje egy ideje a
madarak és fonadékok körében él, és az emberek támadásának túléléséért
folytatott küzdelem egyik kulcsszereplője. A gyerekek még nem elég érettek
ahhoz, hogy jelentős befolyással legyenek az emberi kolóniára.
A férj nemrégiben a fonadékok felségterületéről az űrhajó közepén
elhelyezkedő szigetre menekült. Mind a madarak, mind a fonadék embrióiból
vitt magával. Jelenleg számára ismerős környezetben tartózkodik, ezért
egyaránt képes lesz életben maradni, és felnevelni a fiatal idegen lényeket is.
Sikeres menekülése részben az első szintű riadó utáni behatolásmentes
beavatkozásnak köszönhető. A közbenjáró jelzések szinte bizonyosan szerepet
játszottak abban, hogy a fonadékok egy emberi lényre bízták az embrióikat.
Arra azonban semmi nem utal, hogy a közbenjáró jelzések bármiféle
hatással lettek volna az emberek viselkedésére. A fonadékok számára
elsődlegesnek számít az információfeldolgozás, épp ezért nem meglepő, hogy
befolyásolták őket a közbenjáró sugallatok. Az embereket, különösen a
vezetőiket ezzel szemben olyannyira leköti a tevékenységük, hogy csupán
kevés vagy egyáltalán semmi idejük nem marad az elmélkedésre.
Egy további probléma is felmerül az emberekkel és a behatolásmentes
közbeavatkozással kapcsolatban. Fajként olyannyira eltérőek egymástól az
egyedeik, hogy nem lehetséges széleskörűen alkalmazható jelcsomagot
összeállítani. A jelzések bármely olyan kombinációja, amely egy adott egyed
viselkedésének pozitív módosulását eredményezi, szinte bizonyosan nem hat
senki másra. Jelenleg több különböző beavatkozási eljárással kísérletezünk,
ám könnyen elképzelhető, hogy az emberek azon kevés űrjáró faj közé
tartoznak, melyekre nincs hatással a behatolásmentes beavatkozás.
Az űrhajó Déli Félhengerében a polipókok (a 2 666 számú faj) továbbra
is bőségben élnek a kolóniában, mely szinte megkülönböztethetetlen az űrben
elszigetelten működő többi telepüktől. Az élettani megnyilvánulások teljes
spektruma egyelőre látens marad, elsősorban a korlátozott területi lehetőségek
és a valódi versengés teljes hiánya miatt. Ugyanakkor megvan bennük az a
terjeszkedésre való hajlam, amelynek köszönhetően eddig sikeresen jutottak el
az egyik csillagrendszerből a másikba.
Míg az emberek át nem fúrták a saját élőhelyük falát, és meg nem
bontották zárt területük szigetelését, a polipókok kevés figyelmet szenteltek az
űrhajóban utazó másik két fajnak. Amióta azonban az emberek hozzáfogtak a
felderítéshez, a polipókok egyre növekvő érdeklődéssel figyelik az
eseményeket. Az emberek jelenleg még nem tudnak a létezésükről, a
polipókok azonban már nekiláttak, hogy kidolgozzanak egy
vészforgatókönyvet egy esetleges összetűzésre agresszív szomszédaikkal.
A teljes madár/fonadék közösség lehetséges megsemmisülése jelentősen
csökkenti a küldetés értékét. Elképzelhető, hogy a madarak és fonadékok
közül kizárólag a polipókok kis állatkertjében tartott, és talán a szigeten az
emberi egyed által felnevelt példányok maradnak életben. Még egy teljes faj
visszavonhatatlan pusztulása sem indokolja a kettes szintű riadót; az emberek
jelenlegi vezetőinek folyamatosan kiszámíthatatlan és életromboló viselkedése
egyértelműen azzal fenyeget, hogy a küldetést újabb veszteségek érik. A
közbenjáró tevékenység ezentúl kizárólagosan azokra az egyedekre fog
irányulni, akik egyrészt a jelenlegi vezetők ellenzékét képviselik, másrészt
viselkedésükkel a territorialitáson és agresszión túlmutató fejlettségről tettek
bizonyságot.
 8
– A szülőhazámat Thaiföldnek hívták. Volt egy királya, akit Rámának
hívtak, akárcsak az űrhajónkat. A ti nagyszüleitek, vagyis az én anyukám és
apukám valószínűleg még mindig ott élnek, egy Lamphun nevű településen...
Nézzétek!
Nai a kopott térkép egyik pontjára mutatott. A fiúk figyelme kezdett
elkalandozni. „Még mindig túl fiatalok – állapította meg magában Nai. – Még
kivételesen okos gyerekektől sem lehet ilyesmit elvárni, amikor még csak
négyévesek.”
–Jól van – mondta, és összehajtotta a térképet –, most menjetek ki
játszani!
Galileo és Kepler felvették vastag dzsekijüket, fogtak egy labdát, és
kirohantak az utcára. Pillanatokon belül már vidáman egy az egy ellen
fociztak. „Ó, Kendzsi – merengett el az ajtóban állva Nai. – Mennyire
hiányzol nekik! Egy szülő egyszerűen képtelen apa és anya is lenni.”
A földrajzfoglalkozást, mint mindig, most is azzal indította, hogy
emlékeztette a fiúkat arra: eredetileg az összes telepes egy Föld nevű
bolygóról származott. Nai ezután megmutatta nekik szülőbolygójuk
világtérképét, majd előbb elmagyarázta a földrészek és óceánok mibenlétét,
aztán megkereste nekik Japánt, édesapjuk egykori hazáját. Mindez egyszerre
honvágyat és magányérzetet ébresztett Naiban.
„Ezek a foglalkozások talán nem is nektek szólnak – gondolta magában,
miközben tovább figyelte Avalon utcai lámpáinak halovány fényében folyó
mérkőzést. Galileo kicselezte Keplert, aztán rábombázott a képzeletbeli
kapura. – Hanem sokkal inkább nekem.”
Eponine közelgett feléjük az utcán. Felszedte a labdát, és visszadobta a
fiúknak. Nai a barátjára mosolygott. – Mennyire örülök, hogy látlak! –
mondta.
– Ma nagyon kell, hogy egy vidám arcot lássak errefelé.
A két nő bement a házba. – És egyértelmű, hogy nem az
életkörülményeid keserítenek el. – Eponine széles gesztussal a szobára
mutatott. – Végtére is egy egészen nagy szoba, egy fél vécé és egy öt családdal
közös fürdőszoba áll hármatok rendelkezésére. Mi másra lehetne még
szükségetek?
Nai elnevette magát, és átölelte Eponine–t. – Rengeteget segítesz –
mondta.
– Anya, anya – állt meg egy pillanattal később a bejáratban Kepler. –
Visszajött... és Galileóval beszélget.
Nai és Eponine újra kiléptek az ajtón. Egy szörnyen eltorzult arcú férfi
térdepelt Galileo mellett a földön. A kisfiút láthatóan megrémítette. A férfi egy
papírlapot tartott kesztyűs kezében. Egy hosszú hajú és nagy szakállú férfi
arcát rajzolták rá aprólékos gonddal.
– Ismered ezt az arcot ugye? Kérdezte nyomatékosan a férfi – Mr
Richard Wakefield az, ugye?
Nai és Eponine óvatosan közelebb mentek hozzá. – Legutóbb már
megkértük rá – szólalt meg határozottan Nai hogy többet ne zargassa a fiúkat.
Most menjen vissza a kórterembe, különben kihívjuk a rendőrséget!
A férfi tekintetéből megszállottság sugárzott. – Tegnap éjjel megint
láttam őt – mondta. – Jézusra emlékeztetett, de egészen biztosan Richard
Wakefield volt az. Tüzelni kezdtem rá, de megtámadtak. Öten voltak.
Széttépték az arcomat... – A férfi elsírta magát.
Egy ápoló szaladt feléjük az utcán. Megragadta a férfit. – Láttam őt! –
ordította mániákusan a férfi. – Tudom, hogy ő volt. Higgyenek nekem!
Galileo zokogott. Nai odahajolt hozzá, hogy megnyugtassa a kisfiát. –
Mama – szólalt meg a fiú –, szerinted a bácsi tényleg látta Mr. Wakefieldet?
– Nem tudom – felelte Nai. Eponine–ra pillantott. – De néhányan
örülnénk neki, ha így lett volna.

♦♦♦♦

A fiúk végre elaludtak a sarokban álló ágyukon. Nai és Eponine egymás

mellett ült a két széken. – Azt rebesgetik, hogy nagyon beteg – mondta halkan
Eponine. – Alig adnak neki enni. Amivel csak tudnak, szenvedést okoznak
neki.
– Nicole sosem fogja feladni – válaszolta büszkén Nai. – Bárcsak
bennem is lenne ennyi erő és bátorság!
– Már több mint hat hónapja sem Ellie–t, sem Robertet nem engedik a
közelébe... Nicole még csak azt sem tudja, hogy unokája született.
– Ellie a múlt héten mesélte, hogy újabb kérelmet adott be Nakamurának,
hogy meglátogathassa az édesanyját – mesélte Nai. – Aggódom Ellie miatt.
Nagyon, de nagyon keményen küzd.
Eponine elmosolyodott. – Ellie annyira csodálatos, még akkor is, ha
hihetetlenül naiv. Kitart amellett, hogy ha betartja a kolónia minden törvényét,
Nakamura békén fogja hagyni őt.
– Ez meglepő... különösen, ha számításba vesszük, hogy Ellie még
mindig úgy hiszi: az édesapja életben van – válaszolta Nai. – Mindenkivel
elbeszélgetett, aki azt állítja, hogy az eltűnése óta látta Richardot.
– A Richardról szóló történetek reménnyel töltik el – mondta Eponine.
– Időről időre mindnyájunknak elkel egy kis remény...
Egy pillanatra mindketten elcsendesedtek. – Na és veled mi a helyzet,
Eponine? – érdeklődött Nai. – Magad is...
– Nem – vágott barátnője szavába Eponine. – Mindig őszinte vagyok
magammal. Nemsoká meghalok. Csak azt nem tudom, mikor. Ráadásul mi
értelme lenne küzdenem azért, hogy életben maradjak? Avalonban sokkal
rosszabbak a körülmények, mint annak idején a bourges–i fegyintézetben
voltak. Ha nem lenne az a néhány gyerek az iskolában...
Mindketten egyszerre hallották meg a zajt az ajtó felől. Nai és Eponine
dermedten ült. Ha a beszélgetésüket rögzítette Nakamura valamelyik kószáló
biotja, akkor...
Hirtelen kitárult az ajtó. A két nőt kis híján kitörte a frász. Max Puckett
botorkált be, arcán széles mosollyal. – Letartóztatom magukat – mondta –
lázító beszélgetés vádjával.
Max egy nagy faládát cipelt. A két nő segített neki betenni a sarokba.
Max levetette vastag dzsekijét. – Sajnálom, hogy ilyen későn törtem rátok,
hölgyeim, de kénytelen voltam benézni.
– Újabb ételszállítmány a csapatoknak? – kérdezte halkan Nai. Az alvó
ikrek felé bökött.
Max biccentett. – A japcsi király folyton emlékeztet rá – felelte
lehalkított hangon –, hogy a hadsereg csak teli gyomorral törhet előre.
– Ez Napóleon alapelveinek egyike volt. – Eponine gúnyos mosollyal
Max felé fordította a tekintetét. – Gondolom, Arkansasban nem sokat
emlegették őt.
– Ajaj – felelte Max. – A kedves tanárnő okoskodó kedvében van ma
este.
– Inge zsebéből előhúzott egy kibontatlan csomag cigarettát. – Talán
jobban tenném, ha megtartanám magamnak a neki szánt ajándékot.
Eponine elnevette magát, és felugrott, hogy kikapja a férfi kezéből a
dobozt. Némi tettetett viaskodás után Max odaadta neki a cigarettát. –
Köszönöm, Max – mondta Eponine őszinte hálával. – Nem sok örömünk
maradt nekünk, akiket...
– Álljon meg a menet! – mondta még mindig mosolyogva Max. – Nem
azért jöttem el, hogy végighallgassam a panaszkodásodat. Azért néztem be
Avalonba, hogy a gyönyörű arcod látványából merítsek erőt. Ha most itt
búsongani kezdesz, akkor fogom a kukoricát meg a paradicsomot...
– Kukorica és paradicsom! – kiáltott fel egyszerre Nai és Eponine. A két
nő odaszaladt a ládához. – A gyerekek hetek óta nem ettek frissen betakarított
ételt – mondta izgatottan Nai, miközben Max egy feszítővassal felnyitotta
nekik a láda tetejét.
– Legyetek rendkívül óvatosak! – mondta komolyan Max. – Tudjátok,
hogy amit teszek, abszolút törvényellenes. A hadseregnek és a kormányzati
vezetőknek is alig jut elég friss termény. De úgy éreztem, hogy többet
érdemeltek egy kis maradék rizsnél.
Eponine megölelte Maxet. – Köszönöm.
– A fiúkkal együtt tudjuk, mennyit köszönhetünk neked, Max – mondta
Nai. – Fogalmam sincs, hogyan hálálhatjuk meg ezt valaha is.
– Majd kiötlők valamit – válaszolta Max.
A két nő visszaült a székre, Max pedig letelepedett közéjük a padlóra. –
Mellékesen – mondta –, a második élőhelyen összefutottam Patrick O’Toole–
lal. Mindkettőtöket üdvözöl.
– Hogy van? – érdeklődött Eponine.
– Gondterheltnek mondanám – felelte Max. – Amikor besorozták,
hagyta, hogy Katie rábeszélje őt a katonai szolgálatra, amire meggyőződésem
szerint sosem kerülhetett volna sor, ha Nicole–nak vagy Richardnak egyszer is
alkalma lett volna elbeszélgetni vele, és úgy látom, hogy mostanra felismerte,
mekkora hibát követett el. Semmit sem mondott, de éreztem rajta a
csüggedtséget. Nicole miatt Nakamura állandóan a frontvonalban tartja őt.
– Közel már a háború vége? – kérdezte Eponine.
– Azt hiszem, igen – mondta Max. – De nem egyértelmű, hogy a japcsi
király tényleg le akarja–e zárni. Abból ítélve, amit a katonáktól hallottam, alig
tapasztalnak ellenállást. Főként a barna henger belsejében tisztogatnak.
Nai közelebb hajolt hozzá. – Azt suttogják, hogy egy másik intelligens
faj is él a hengerben, amelyik teljességgel különbözik a madaraktól.
Max elnevette magát. – Ki tudja, mit higgyünk? A televízió és az
újságok azt szajkózzák, amit Nakamura mond nekik, és mindenki tisztában
van ezzel. Folyton százféle pletyka terjed. Magam is láttam néhány bizarr
növényt és állatot az élőhely belsejében, így aztán semmi sem lepne meg.
Nai elfojtott egy ásítást.
– Jobb, ha most indulok – jelentette ki Max, és felállt –, és hagyom, hogy
a ház asszonya nyugovóra térjen. – Egy pillantást vetett Eponine–ra. –
Szeretnéd, hogy hazakísérjen valaki?
– Az attól függ, ki az a valaki – felelte mosolyogva Eponine.
Pár perccel később Max és a lány Eponine házához ért, amely Avalon
egyik mellékutcájában állt. Max ledobta a közösen elszívott cigarettát, és a
lábával elnyomta a csikket. – Szeretnéd, ha valaki... – fogott bele a kérdésbe.
– Igen, Max, természetesen szeretném – felelte Eponine egy sóhaj
kíséretében. – És ha az a valaki bárki lehetne, akkor egyértelműen te lennél az.
– Egyenesen a férfi szemébe nézett. – De ha akár egyszer is
megosztanám veled az ágyam, akkor többet kívánnék. És ha valamilyen
szörnyű balszerencse folytán, bármennyire vigyázunk is, mégis, mégis
kiderülne egy vizsgálat során, hogy RV–41 pozitív vagy, azt soha nem tudnám
megbocsátani magamnak.
Eponine a férfihoz simult, hogy elrejtse a könnyeit. – Mindent köszönök
–mondta. – Jó ember vagy, Max Puckett, talán az egyetlen, aki ebben az őrült
világban az maradt.

♦♦♦♦

Eponine egy műremekekkel teli párizsi múzeumban nézelődött. Egy

nagyobb turistacsoport rohant át a termeken. Összesen negyvenöt másodpercet
töltöttek Renoir és Monet öt pompás festménye előtt. – Álljanak meg! –
ordított rájuk az álmában Eponine. – Kizárt, hogy látták a képeket.
Hangos kopogtatás űzte el az álmát. – Mi vagyunk azok, Eponine –
hallotta Ellie hangját. – Ha túl korán lenne még, visszajöhetünk később,
mielőtt elindulsz az iskolába. Robert attól félt, hogy ott ragadunk a
pszichiátriai osztályon.
Eponine áthajolt, és megragadta a szoba egyetlen székére terített
köpenyét.
– Egy pillanat – válaszolta –, mindjárt megyek.
Kinyitotta az ajtót, hogy beengedje a barátait. Ellie a nővérköpenyét
viselte, a kis Nicole–t egy hevenyészett kenguruban cipelte a hátán. Az alvó
kisbabát ügyesen pamutkendőbe bugyolálták, hogy megvédjék a hidegtől.
– Bejöhetünk?
– Hát persze – felelte Eponine. – Elnézést, biztosan nem hallottalak meg
benneteket.
– Tudom, nevetséges, hogy ilyen korán zargatunk – magyarázkodott
Ellie –, de a rengeteg kórházi teendő miatt, ha most nem jövünk, akkor sosem
jutottunk volna el ide.
– Hogy érzed mostanában magad? – kérdezte némi szünet után
Dr. Turner. Egy letapogatót tartott Eponine elé, és az adatok már meg is
jelentek a hordozható számítógép képernyőjén.
– Egy kicsit fáradtan – felelte Eponine. – De lehet, hogy pszichés eredetű
a dolog. Amióta két hónappal ezelőtt elárultad, hogy a szívem a sorvadás
bizonyos jeleit mutatja, legalább naponta egyszer azt képzelem, hogy épp
szív–infarktust kapok.
Vizsgálat közben Ellie kezelte a monitorral összekötött billentyűzetet.
Gondoskodott róla, hogy az ellenőrzés során észlelt legfontosabb
információkat rögzítse a gép. Eponine a nyakát nyújtogatta, hogy egy
pillantást vethessen a képernyőre. – Mennyire vált be új rendszer, Robert?
– A szondák több alkalommal is meghibásodtak – válaszolta a férfi. – Ed
Stafford szerint erre számítani lehetett, mivel nem volt elég időnk a tesztelésre.
És az adatkezelő rendszerünk sem tökéletes, de összességében elégedettek
vagyunk az eredménnyel.
– Megváltást hozott, Eponine – vetette közbe Ellie, anélkül hogy egy
pillanatra is levette volna a szemét a billentyűzetről. – A korlátozott pénzügyi
lehetőségeink és a rengeteg háborús sérült mellett, efféle automatizálás híján
aligha tudtuk volna naprakészen tartani az RV–41 adatállományokat.
– Csak azt sajnálom, hogy a prototípus megtervezésekor még nem igazán
vettük igénybe Nicole szakértelmét – mondta Robert Turner. – Eszembe sem
jutott, hogy ennyire ért a belső megfigyelő rendszerekhez. – Az orvos valami
furcsaságot vett észre a képernyőn megjelenő ábrán. – Ezt kinyomtatnád
nekem, drágám? Szeretném megmutatni Ednek.
– Van valami hír az édesanyádról? – kérdezte Ellie–től Eponine, ahogy
lassan véget ért a vizsgálat.
– Két napja találkoztunk Katie–vel – felelte némi habozás után Ellie. –
Nehéz esténk volt. Újabb „ajánlatot” kapott Nakamurától és Macmillantől,
amit meg akart beszélni velünk... – Hangja elcsuklott. – A lényeg, hogy Katie
szerint még a Letelepedés Napja előtt mindenkepp sor fog kerülni a
tárgyalásra
– Találkozott Nicole–lal?
– Nem – felelte Ellie. – Tudomásunk szerint senkit nem engednek be
hozzá. Az ételt egy García viszi be, a havonkénti egészségügyi vizsgálat pedig
egy Tiasso reszortja.
A kis Nicole mocorogni és nyafogni kezdett édesanyja hátán. Eponine
megsimogatta a kisbaba arcának fedetlen részét. – Annyira hihetetlenül finom
a bőrük – mondta. A kislány ebben a pillanatban felnyitotta a szemét, és elsírta
magát.
– Van annyi időnk, hogy megszoptassam, Robert? – kérdezte Ellie.
Dr. Turner az órájára pillantott. – Rendben – válaszolta. – Itt lényegében
végeztünk. Mivel Wilma Margolin és Bill Tucker is a következő tömbben
lakik, mit szólnál hozzá, ha egyedül mennék át hozzájuk, aztán visszajönnék
ide?
– Nélkülem is elboldogulsz?
– Nehezen – felelte komoran a férfi. – Különösen szegény Tuckerrel.
– Bili Tuckernél rendkívüli módon elhúzódik az utolsó stádium – mondta
magyarázatként Eponine–nak Ellie. – Magányos és rettenetes fájdalmai
vannak. Ám mivel a kormány törvényt hozott az eutanázia ellen, semmit sem
tehetünk.
– Az adataid nem mutatnak további sorvadást – mondta pár pillanattal
később Eponine–nak Dr. Turner. – Azt hiszem, hálásak lehetünk ezért.
Eponine nem hallotta őt. Lelki szemei előtt felrémlett a saját lassú és
fájdalmas halála. „Nem fogom hagyni, hogy velem is ez történjen – határozta
el magában. – Soha. Amint többé senki sem veheti hasznomat... Max hoz majd
nekem egy pisztolyt.”
– Ne haragudj, Robert – mondta. – Attól tartok, álmosabb vagyok, mint
gondoltam. Mit mondtál az előbb?
– Nem romlott az állapotod. – Robert arcon csókolta Eponine–t, aztán
megindult a kijárat felé. – Úgy húsz perc múlva itt leszek – szólt oda Ellie–
nek.
– Robert szörnyen kimerültnek tűnik – jegyezte meg Eponine, miután a
férfi kilépett az ajtón.
– Az is – válaszolta Ellie. – Még mindig éjt nappallá téve dolgozik...
amikor pedig nem, akkor idegeskedik. – Ellie háttal a kunyhó falának dőlve a
parkettázatlan padlón ült. Nicole a karjai közt szopott, és időnként
felgügyögött.
– Kellemes lehet – jegyezte meg Eponine.
– Abból, amit eddig az életben megtapasztaltam, semmi sem érhet fel
ehhez. Leírhatatlan gyönyörűség.
„De nekem nem lesz benne részem – szólalt meg egy belső hang
Eponine fejében. – Sem most, sem később.” Egy futó pillanatra eszébe jutott
az a szenvedélyes éjszaka, amikor kis híján nem mondott nemet Max
Puckettnek. Mélységes keserűség töltötte el. Erejét megfeszítve próbálta
leküzdeni.
– Tegnap egy jót sétáltunk Benjyvel – váltott témát.
– Biztosra veszem, hogy ma délelőtt részletesen elmesél mindent –
válaszolta Ellie. – Imádja a vasárnapi sétáitokat. Már csak ez maradt neki azon
kívül, hogy elvétve meglátogatom... Tudod, hogy rettenetesen hálás vagyok
ezért neked.
– Felejtsd el! Kedvelem Benjyt. Ráadásul fontos azt éreznem, hogy
másnak is szüksége van rám, ha érted, mire gondolok... Benjy valójában
meglepően jól beilleszkedett. Közel sem panaszkodik annyit, mint a
negyvenegyesek, azokhoz képest pedig, akiket munkára osztottak be az itteni
fegyvergyárba, végképp nem.
– Elrejti a fájdalmát – felelte Ellie. – Benjy sokkal okosabb, mint
amilyennek a legtöbben hiszik. Egyáltalán nem tetszik neki a kórházi osztály,
de tudja, hogy nem tudna gondoskodni önmagáról. És nem szeretne bárki
terhére lenni...
Hirtelen könnyek szöktek Ellie szemébe, teste pedig enyhén
megremegett. A kis Nicole abbahagyta a szopást, és édesanyjára emelte a
tekintetét.
– Minden rendben? – kérdezte Eponine.
Ellie igenlően bólogatott, és megtörölte a szemét a pamutdarabbal, amit
addig a melléhez tartott, hogy felfogja a túlcsorduló tejet. Nicole tovább
szopott. – Épp elég fájdalmas végignézni a szenvedést – mondta Ellie. – A
szükségtelen szenvedés láttán pedig megszakad az ember szíve.

♦♦♦♦

Az őr gondosan megvizsgálta, aztán hátraadta az igazolványaikat a

mögötte számítógéppel a kezében álló másik egyenruhásnak. Társa beütötte az
adatokat a gépbe, majd visszaadta az őrnek a papírokat.
– Miért bámulja meg az az ember mindennap a fényképünket? – kérdezte
Ellie, amikor hallótávolságon kívülre értek. – Az elmúlt hónapban legalább
tucatszor engedett át személyesen minket ezen az ellenőrzési ponton.
A modul kijáratától Positanóba vezető gyalogúton haladtak. – Ez a
feladata – felelte Robert és szereti fontosnak érezni magát. Ha nem végzi el
minden alkalommal ezt a szertartást, könnyen elfelejthetjük, miféle
hatalommal bír felettünk.
– Minden sokkal simábban ment, amíg a biotok őrizték a bejáratot.
– Azokra, amelyek még működőképesek, túlságosan nagy szükség van a
háborúban. Ráadásul Nakamura attól fél, hogy egyszer csak megjelenik
Richard Wakefield szelleme, és valahogyan összezavarja a biotokat.
Egy darabig szótlanul sétáltak tovább. – Nem hiszel benne, hogy az
édesapám még életben van, ugye, drágám?
– Nem, kedves – felelte némi habozás után Robert. Meglepte a kérdés
egyenessége. – Ám annak ellenére, hogy nem hiszek benne, igenis remélem,
hogy így van.
Robert és Ellie végre Positano határába értek. Néhány európai stílusú,
újonnan épült ház szegélyezte az enyhe lejtőn a település központjába vezető
utcát. – Ha már itt tartunk, Ellie – mondta Robert most hogy szóba került az
édesapád, eszembe jutott valami, amit már régóta meg szerettem volna
kérdezni tőled... Emlékszel még arra a projektre, amit említettem neked tudod,
amelyiken Ed Stafford dolgozik?
Ellie tagadólag ingatta a fejét.
– Az általános genetikai csoportok alapján igyekszik osztályozni és
rendszerbe szedni az egész kolóniát. Úgy véli, hogy az efféle osztályozás,
bármenynyire önkényes legyen is, segíthet előre jelezni, melyik egyén miféle
betegségekre hajlamos. Nem teljesen értek egyet a megfontolásaival, mivel
nekem túlságosan erőltetettnek és számalapúnak tűnnek orvosi helyett, de
hasonló kísérleteket végeztek a Földön is, és arra az eredményre jutottak, hogy
az azonos génekkel rendelkező személyek valóban azonos tendenciákat
mutatnak a megbetegedések terén.
Ellie megtorpant, és kérdőn a férjére nézett. – És miért szeretnél beszélni
erről velem?
Robert felnevetett. – Várj még! – felelte. – Mindjárt rátérek erre is... A
lényeg, hogy Ed kidolgozott egy mérési rendszert, amely számszerűen
meghatározza, bármely két egyed mennyire tér el egymástól abban a
tekintetben, hogy a négy alapvető aminosav hogyan rendeződik el a
genomjukban, aztán próbaképp csoportokba rendezte az Új Éden összes
polgárát. A mérési rendszer tulajdonképp érdektelen volt...
– Robert Turner – szakította félbe Ellie. Már hangosan kacagott. –
Megtennéd, hogy a lényegre térsz? Mit akarsz elmondani nekem?
– Nos, elég fura – felelte a férje. – Nem igazán tudjuk, mire véljük a
dolgot. Amikor Ed először elvégezte az osztályokba rendezést, a megvizsgált
emberek közül ketten egyetlen kategóriába sem illettek bele. A kategóriák
meghatározásával való némi trükközéssel végül sikerült meghatároznia egy
olyan mennyiségi eloszlást, amelyik ráillett az egyikükre. Az utolsóként
megmaradt személy aminosav–kapcsolódási szerkezete azonban oly
mértékben eltért mindenki másétól itt, az Új Édenben, hogy egyetlen csoportba
sem lehetett őt besorolni...
Ellie úgy bámult Robertre, mintha annak elment volna az esze.
– A két szóban forgó egyén Benjy fivéred és te vagy – fejezte be
félszegen mondandóját Robert. – És te nem illesz bele egyetlen csoportba sem.
– Aggódnom kellene emiatt? – kérdezte Ellie, miután még harminc
métert mentek szótlanul.
– Nem hiszem – válaszolta nyugodtan Richard. – Valószínűleg csak az
Ed által kiválasztott mérési rendszer tréfált meg minket. Vagy talán hiba
történt... Viszont egészen izgalmas lenne, ha esetleg a kozmikus sugárzás
változtatta volna meg valamiképp a génszerkezeteteket a magzati fejlődésetek
idején.
Időközben Positano főterére értek. Ellie közelebb hajolt, és megcsókolta
a férjét. – Ez roppant érdekes volt, kedves – mondta, hogy egy kicsit cukkolja
őt –, de be kell vallanom, hogy még mindig nem tudom, mire szerettél volna
kilyukadni ezzel.
A tér nagyobb részét egy kerékpártartó keret foglalta el. A parkolóhelyek
két tucat sorban és ugyanennyi oszlopban fedték be a területet az egykori
vasútállomás előtt. Mostanra az elektromos autókat használó vezetők
kivételével minden telepes biciklivel járt.
Az Új Éden vasúti közlekedése nem sokkal a háború megkezdése után
leállt. A vonatokat eredetileg azokból a különlegesen könnyű és erős
anyagokból készítették a földönkívüliek, melyeket az emberek gyáraiban azóta
sem sikerült előállítani. Az ötvözetek rendkívül értékesnek bizonyultak a
különféle hadieszközökben. Mire a háború a középső szakaszába ért, a
védelmi hivatal épp ezért minden vasúti kocsit hadi célokra foglalt le.
Ellie és Robert egymás mellett hajtották kerékpárjukat a Shakespeare–tó
partján. A kis Nicole is felébredt, és csendben szemlélte maga körül a tájat.
Elhaladtak a park mellett, ahol a letelepedésnapi pikniket szokták megtartani
minden évben, majd északnak fordultak.
– Robert – szólalt meg most már komolyan Ellie –, gondolkoztál a
tegnap esti hosszú beszélgetésünkön?
– Nakamuráról és a politikáról?
– Igen. Még mindig úgy vélem, hogy mindkettőnknek fel kellene
emelnünk a szavunkat a választásokat a háború végéig felfüggesztő rendelete
ellen... Komoly tekintéllyel bírsz a kolóniában. Az egészségügyiek többsége a
te iránymutatásodat fogja követni. Nai szerint emellett még az avaloni gyári
munkások sztrájkja sem kizárható.
– Nem tehetem meg – válaszolta hosszú hallgatás után Robert.
– Miért nem, drágám? – érdeklődött Ellie.
– Mert nem hiszem, hogy bármit elérnék vele. A te idealista világképed
szerint az emberek bizonyos alapelvek és értékrendek melletti
elkötelezettségből cselekszenek. A valóságban egyáltalán nem így
viselkednek. Ha szembeszállnánk Nakamurával, minden valószínűség szerint
csak azt érnénk el, hogy mindkettőnket börtönbe záratna. Mi lenne akkor a
kislányoddal? Emellett az RV–41–gyel kapcsolatos mindenféle munkától
elvonnák a forrásokat, azok a szerencsétlenek pedig még a mostaninál is
elkeserítőbb helyzetbe kerülnének. A kórházakban még jobban nőne a
munkaerőhiány... Sokan szenvednének a mi idealizmusunk miatt. Orvosként
elfogadhatatlannak tartom ezeket a lehetőségeket.
Ellie lehajtott a Középváros első épületeitől alig ötszáz méterre lévő kis
parkba.
– Miért állunk meg itt? – kérdezte Robert. – Várnak minket a kórházban.
– Szükségem van öt percre, hogy megnézzem a fákat, megszagoljam a
virágokat, és megöleljem Nicole–t.
Miután Ellie leszállt a kerékpárról, Robert segített neki lecsatolni a
hátáról a kengurut. Aztán Ellie, ölében a kislányával letelepedett a fűbe. Egyik
felnőtt sem szólalt meg, miközben a pufók ujjai közt tartott három fűszálat
tanulmányozó Nicole–t figyelték.
Kis idő után Ellie leterített egy pokrócot, és gyengéden ráfektette a
kislányát. Aztán odament a férjéhez, és átkarolta a nyakát. – Nagyon–nagyon
szeretek, Robert – mondta –, de be kell vallanom hogy időnként egyáltalán
nem értek egyet veled.
 9
A cella egyetlen ablakán beszűrődő fény mintát rajzolt a Nicole ágyával
szemközti salakfalra. Az ablak rácsainak árnyéka amőbatáblát, egy szinte
tökéletes háromszor hármas mátrixot adott ki. A beáramló fény azt jelezte
Nicole–nak, hogy ideje felkelnie. A faágytól, melyen aludt, átment a helyiség
túloldalára, és megmosakodott a lavórban. Aztán mély lélegzetet vett, és
próbálta összeszedni az erejét, hogy átvészelje az előtte álló újabb napot.
Nicole egészen biztosra vette, hogy mostani börtöne, ahol már nagyjából
öt hónapja raboskodott, valahol a Hakone és San Miguel közötti
mezőgazdasági övezetben lehet. Amikor áthozták oda, bekötötték a szemét.
Nicole azonban arra a következtetésre jutott, hogy falusi környezetben lehet.
Időnként erős állatszagot sodort be cellájába a szél a közvetlenül a mennyezet
alatt elhelyezkedő, negyvenszer negyven centiméteres ablakon. Ezenkívül
Nicole semmiféle visszavert fényt nem látott, amikor leszállt az éj az Új
Édenben.
„Az elmúlt pár hónap volt a legrosszabb – merengett Nicole, miközben
lábujjhegyre állva kiszórt néhány gramm ízesített rizst az ablakon. – Se
beszélgetés, se olvasnivaló, se testgyakorlás. Naponta kétszer kapok rizst és
vizet.” A kis vörös mókus, aki minden reggel ellátogatott hozzá, megjelent az
ablak előtt. Nicole hallotta a neszezését. Behátrált a cellába, hogy
megnézhesse, ahogy eszik.
– Te vagy az én egyetlen társam, fess kis barátom – szólalt meg
fennhangon Nicole. A mókus abbahagyta az evést, és fülelt, éberen figyelt
minden lehetséges veszélyre. – És egyetlen szót sem értettél abból, amit
mondtam neked.
A mókus nem maradt ott sokáig. Amikor végzett a rizsadagjával, elment,
és magára hagyta Nicole–t. Nicole még sokáig bámult ki az ablakon, nézte a
helyet, ahol nemrég még a mókus lakmározott, és azon tűnődött, vajon mi
lehet a családjával.
Hat hónappal ezelőttig, amikor az utolsó pillanatban „meghatározatlan
időre” elhalasztották a lázítás miatti tárgyalást, Nicole hetente egy látogatót
fogadhatott, alkalmanként egy órára. Jóllehet a beszélgetéseket őr felügyelte,
és szigorúan tilos volt politikáról vagy aktuális kérdésekről eszmét cserélnie,
mindig alig várta Ellie vagy Patrick hetenkénti látogatását. Általában Ellie jött
el hozzá. A két gyerek óvatosan megfogalmazott utalásaiból Nicole azt szűrte
le, hogy Patrick valamiféle kormányzati munkát végez, és korlátozottan
rendelkezett az idejével.
Nicole előbb feldühödött, majd teljesen búskomorrá vált, amikor
megtudta, hogy Benjyt egy intézetben helyezték el, és nem engedik neki, hogy
eljöjjön hozzá. Ellie próbálta megnyugtatni az édesanyját, hogy a
körülményekhez képest Benjyvel minden rendben van. Katie–ről csak keveset
beszéltek. Sem, Patrick, sem Ellie nem tudta, hogyan magyarázza el Nicole–
nak, hogy nővérük nem is óhajtja meglátogatni édesanyját.
Az első látogatások idején Ellie terhessége biztonságos társalgási
témának bizonyult. Nicole mindig fellelkesedett, amikor megérinthette leánya
pocakját, vagy a leendő anyuka érzéseiről beszélhetett. Ha Ellie megemlítette,
menynyire aktív a baba, Nicole megosztotta vele a saját élményeit („Amikor
Patrickkel voltam terhes – mesélte egyszer –, sosem éreztem fáradtnak
magam. Te viszont az édesanyák rémálmaként viselkedtél; folyton rugdalóztál
éjnek évadján, amikor aludni szerettem volna.”); ha Ellie nem érezte jól magát,
Nicole tanácsokat adott, mit egyen vagy milyen gyakorlatokat végezzen,
amelyek annak idején, amikor hasonló gondokkal küzdött, segítettek neki.
Ellie utolsó látogatására a kisbaba várható születése előtt két hónappal
került sor. Nicole–t az ezt követő héten költöztették át új cellájába, és azóta
nem beszélt egyetlen emberi lénnyel sem. A néma biotok, akik Nicole–ról
gondoskodtak, még annak sem mutatták jelét, hogy egyáltalán hallották volna
a kérdéseit. Egy alkalommal Nicole frusztrált dühében ráordított a Tiassóra,
aki hetente megfürdette őt. – Hát nem érted? – üvöltötte. – Úgy volt, hogy a
lányom valamikor az elmúlt héten szül, hozza világra az unokámat. Tudnom
kell, jól vannak–e.
Korábbi celláiban Nicole–nak mindenhol megengedték, hogy olvasson.
Új könyvlemezt hoztak neki a könyvtárból, valahányszor csak kérte, így a
látogatások közötti napok viszonylag gyorsan teltek. Nicole újraolvasta
édesapja szinte minden történelmi regényét, több verseskötetet,
történelemkönyveket és néhányat kedvenc orvosi szakkönyveiből. Nicole–t
különösen lenyűgözték a párhuzamok a saját és két példaképe, Jeanne d’Arc és
Aquitániai Eleonóra élete között. Nicole abból a tudatból merített erőt a
kitartáshoz, hogy a börtönben eltöltött hosszú és kemény időszakok ellenére a
két nő egyike sem változtatott az alapelvein.
Amikor közvetlenül az átköltöztetés után a hozzá bejáró García nem
hozta be neki az elektronikus olvasóját, Nicole azt hitte, egyszerű tévedés
történt. Ám miután többször is megismételte kérését, és még mindig semmi
sem történt, rájött, hogy mostantól megtagadják tőle az olvasás örömét.
Az új cellában rettenetesen lassan vánszorgott az idő. Nicole mindennap
több órán át tudatosan fel–alá sétálgatott, próbálta karbantartani testét és
elméjét. Faltól falig sétáit igyekezett úgy alakítani, hogy a gondolatai ne a
családja körül forogjanak, akiknek emléke elkerülhetetlenül fokozta a
magányérzetét és a levertségét, ehelyett általánosabb filozófiai eszméken és
elképzeléseken tűnődött. A séta végeztével gyakran élete egyik múltbeli
eseményére összpontosított, és próbált valamiféle új vagy hasznos
következtetést levonni belőle.
Az egyik ilyen séta során Nicole pontosan felidézett egy olyan
eseménysort, amely tizenöt éves korában történt vele. Addigra édesapjával
kényelmesen berendezkedtek Beauvois–ban, Nicole pedig kiválóan teljesített
az iskolában. Jelentkezett arra az országos versenyre, amely a szűz
vértanúságának 750. évfordulójáról megemlékező látványos rouen–i
előadáshoz választotta ki a Jeanne d’Arcot alakító három lányt. Nicole olyan
szenvedéllyel és eltökéltséggel vetette bele magát a versenybe, ami édesapját
egyszerre lelkesítette és aggasztotta is. Miután Nicole Tours–ban megnyerte a
helyi fordulót, Pierre hat hétre még a regényírást is félretette, hogy lányának
segítsen felkészülni a rouen–i országos döntőre.
Nicole egyaránt első helyen végzett a sport– és szellemi versenyben is.
Még a színészi teljesítményét is magasra értékelték. Édesapjával együtt
biztosra vették, hogy ki fogják választani. Ám amikor kihirdették a
győzteseket, Nicole csupán a harmadik helyet kapta meg.
„Éveken át úgy hittem, kudarcot vallottam – gondolta magában Nicole,
ahogy fel–alá járkált a cellában. – Amit édesapám mondott arról, hogy
Franciaország még nem áll készen arra, hogy elfogadjon egy rézvörös bőrű
Jeanne d’Arcot, mit sem számított. Csődtömegnek láttam magam. Teljesen
elkeseredtem. Egészen az olimpiáig nem nyertem vissza az önbecsülésemet, és
utána csupán pár nap kellett hozzá, hogy Henrik ismét a mélybe lökjön.”
„Rettenetes árat fizettem – töprengett tovább Nicole. – Évekig csak
magammal voltam elfoglalva a teljes önbizalomhiány miatt. Csak sokkal
később békültem ki önmagammal. És csak ezután voltam képes másoknak is
adni valamit.” Egy pillanatra megállt. „Vajon mi az oka, hogy ilyen sokan
átéljük ugyanezt? Miért vagyunk ennyire önzőek fiatalon, és miért kell előbb
önmagunkra találnunk ahhoz, hogy rájöjjünk, mennyivel több van ennél az
életben.”

♦♦♦♦

Amikor a García, aki az ételét szokta behozni, némi friss kenyeret és pár
nyers répát is hozzátett a vacsorájához, Nicole sejtette, hogy valami változni
fog a körülményeiben. Két nappal később a Tiasso egy hordozható
fürdőkáddal, hajkefével, sminkkészlettel, tükörrel, mi több, egy kis üveg
parfümmel lépett be a cellába. Nicole hosszasan, élvezettel fürdött, és hónapok
óta először sikerült felfrissülnie. Mielőtt a biot megmarkolta a fadézsát, hogy
távozzon, egy üzenetet nyújtott át neki. „Holnap délelőtt látogatója érkezik” –
állt a cédulán.
Éjjel nem jött álom Nicole szemére. Reggel kislányosan elcsevegett
barátjával, a mókussal, elmesélte neki, miben reménykedik és mitől fél a
közelgő találkozással kapcsolatban. Hosszasan piszmogott a hajával és az
arcával, aztán kijelentette, hogy mindkettő reménytelenül katasztrofális.
Rendkívül lassan telt az idő.
Nagy sokára, nem sokkal dél előtt, emberi lépteket hallott közeledni a
cellájához. Nicole reményteljesen rohant előre. – Katie! – kiáltotta, amikor
meglátta, hogy a lánya jön felé az utolsó folyosószakaszon.
– Szia, anya! – köszöntötte Katie, aztán kinyitotta a cella ajtaját, és
belépett. Hosszasan ölelték egymást. Nicole meg sem próbálta visszatartani a
szeméből ömlő könnyeket.
Leültek Nicole ágyára, a cellában lévő egyetlen bútordarabra, és hosszú
perceken át szívélyesen elbeszélgettek a családról. Katie elmondta Nicole–nak,
hogy kislány unokája született („Nicole des Jardins Turnernek hívják – mondta
és nagyon büszke lehetsz rá”), aztán a kézitáskájából előhúzott körülbelül húsz
fényképet. A nemrégiben készült pillanatfelvételek a kisbabát és szüleit
mutatták, Benjyt és Ellie–t valahol egy parkban, Patricket egyenruhában, sőt
még Katie is rajta volt egypáron, elegáns estélyi ruhában. Nicole mindegyik
felett elidőzött, szeme újra meg újra könnyekkel telt meg. – Ó, Katie! – kiáltott
fel fájdalmasan több alkalommal is.
Amikor végignézte az összeset, Nicole hálásan megköszönte lányának,
hogy behozta a képeket. – Nálad maradhatnak, anya – jelentette ki Katie, aztán
felállt és az ablakhoz ment. Kinyitotta a retiküljét, cigarettát és öngyújtót vett
elő.
– Kedves – szólalt meg tétován Nicole –, megtennéd, hogy idebent nem
dohányzol? Rettenetes a szellőzés. Hetekig érezném a cigaretta szagát.
Katie hosszú másodpercekig édesanyjára meredt, aztán visszatette
retiküljébe a cigarettát és az öngyújtót. Ebben a pillanatban két García jelent
meg a cella ajtajában egy asztallal és két székkel.
– Mire véljem ezt? – kérdezte Nicole.
Katie elmosolyodott. – Együtt fogunk ebédelni – felelte. – Valami
különlegeset készíttettem az alkalomra: gombás–fehérboros csirkét.
A mennyeien illatozó ételt nem sokkal később be is hozta és a finom
porcelánnal és ezüst evőeszközökkel megterített asztalra helyezte egy
harmadik García. Két kristálypohárral együtt még egy palack bor is az asztalra
került.
 Nicole–nak nehezére esett visszafognia magát. A csirke annyira ízletes, a
gomba annyira puha volt, hogy Nicole szinte mindvégig némán fogyasztotta el
az ételét. Időnként, amikor belekortyolt a borba, megjegyezte: – Hmmm, ez
fantasztikus –, ám ettől eltekintve lényegében egyetlen szót sem szólt, amíg
mindent meg nem evett a tányérjáról.
Katie, aki időközben megszokta, hogy keveset egyen, csak csipegetett, és
közben édesanyját figyelte. Amikor Nicole végzett, Katie behívott egy Gardát,
hogy szedje le az asztalt, és szolgálja fel a kávét. Nicole immár közel két éve
nem kávézhatott.
– Szóval, Katie – szólalt meg Nicole széles mosollyal, miután
megköszönte lányának az ebédet –, mi van veled? Mivel foglalkozol
mostanában?
Katie nyersen elnevette magát. – Ugyanazzal a szarral – válaszolta. –
Most már az egész vegasi szórakoztató központ igazgatója vagyok... Én
szerződtetem le az előadókat a klubokba... Jól megy az üzlet, habár... – Katie
elharapta a mondatot, mert eszébe jutott, hogy édesanyja semmit sem tud a
másik élőhelyen folyó háborúról.
– Találtál már magadnak olyan férfit, aki értékelni képes minden
tulajdonságodat? – érdeklődött tapintatosan Nicole.
– Olyat nem, aki velem is marad – Katie feszengve válaszolt, és hirtelen
ingerültté vált. – Nézd anya – mondta és az asztal fölé hajolt. – Nem azért
jöttem ide, hogy a szerelmi életemről csevegjünk… ajánlatom van a számodra:
pontosabban a családnak van egy olyan ajánlata, amit mindannyian
támogatunk.
A meghökkent Nicole a homlokát ráncolva meredt a lányára. Most vette
csak észre, hogy Katie jócskán megöregedett az alatt a két esztendő alatt,
amióta nem látták egymást. – Nem értem – szólalt meg végül. – Miféle
ajánlatról beszélsz?
– Nos, ahogy talán te is tudod, a kormány jó ideje gyűjti rólad a terhelő
bizonyítékokat. Most készek megindítani a pert. A vád természetesen lázítás,
ami kötelező halálbüntetést von maga után. Az ügyész elárulta nekünk, hogy
az ellened összegyűlt anyag egyértelműen bizonyítja a bűnösségedet, és
nyilvánvalóan el fognak ítélni. Ám a kolónia érdekében tett korábbi
szolgálataid fejében, ha bűnösnek vallod magad a kisebb súlyú szándékolatlan
lázítás vádjában, elejtik...
– De semmiben nem vagyok bűnös – válaszolta határozottan Nicole.
– Tudom, anya – felelte Katie némi türelmetlenséggel a hangjában. – Mi,
Ellie, Patrick meg én viszont egyértelműen úgy látjuk, hogy szinte biztosan el
fognak ítélni. Az ügyész megígérte, hogy ha egyszerűen bűnösnek vallód
magad a kisebb vétség vádjában, azonnal kellemesebb körülmények közé
kerülsz, és engedélyt kapsz rá, hogy meglátogathasson a családod, az újszülött
unokádat is beleértve... Ezenkívül utalást tett rá, hogy közbenjárhat azért, hogy
Benjy Robertnél és Ellie–nél lakhasson...
Nicole teljesen összezavarodott. – És mindannyian úgy gondoljátok,
hogy ezért cserébe tegyek beismerő vallomást, annak ellenére is, hogy a
letartóztatásom pillanatától fogva határozottan kitartottam az ártatlanságom
mellett?
Katie biccentett. – Nem akarjuk, hogy meghalj – felelte. – Különösen ok
nélkül nem.
– Ok nélkül. – Nicole tekintete hirtelen haragosan megvillant. –
Szerinted ok nélkül halnék meg! – Székét ellökte az asztaltól, felállt, és
járkálni kezdett a cellában. – Az igazságért halnék meg – magyarázta inkább
magának, mint Katie–nek –, legalábbis szerintem, még ha egyetlen lélek sem
akad a világmindenségben, aki ezt megértené.
– De anya – vetette ellen Katie milyen célt szolgálna ez? A gyerekeidet
és az unokáidat örökre megfosztanád a társaságodtól, Benjy abban a koszos
intézetben maradna...
– Egyszóval ebbe menjek bele – szakította félbe Nicole, most már
dühösebb hangnemben –, Faustnak az ördöggel kötött szerződése egy még
alattomosabb változatába... Add fel az elveidet, Nicole, és ismerd el a
bűnösségedet, még ha egyáltalán nem is vétkeztél! És ne holmi földi
jutalomért add el a lelkedet! Nem, ezt túl könnyű lenne elutasítani... Azért
kérjük, hogy megkösd az egyezséget, mert az a családod hasznára lesz.
Létezhet olyan érv, amivel ennél könnyebben meg lehetne ingatni egy anyát?
Nicole szeme szikrákat lövellt. Katie a retiküljébe nyúlt, előhúzott egy
cigarettát, és rágyújtott.
– Na és ki keres meg engem egy ilyen ajánlattal? – folytatta Nicole.
Immár ordított. – Ki hoz nekem ízletes ételt és bort és fotókat a családomról,
hogy előkészítsen a saját kezemmel végrehajtandó döféshez, amely
nyilvánvalóan még több fájdalom közt ölne meg, mint a villamosszék? Naná,
hogy a saját lányom, méhemnek hőn szeretett gyümölcse!
Nicole hirtelen közelebb lépett, és megragadta Katie–t. – Ne játssz
Júdásként a kezükre, Katie! – ordította Nicole, és megrázta rémült lányát. –
Ennél sokkal többet érsz. Idővel, ha elítélnek és kivégeznek a koholt vádak
miatt, értékelni fogod, amit tettem.
Katie kitépte magát édesanyja kezéből, és hátratántorodott. Beleszívott a
cigarettájába. – Baromságokat beszélsz, anya – mondta egy pillanattal később.
– Totál baromságokat. Csak a szokásos álszent önmagadat adod... Nézd,
azért jöttem, hogy segítsek neked, hogy esélyt kínáljak neked az életre. Miért
nem vagy képes egyszer a kibaszott életben hallgatni valakire?
 Nicole hosszú másodpercekig meredt Katie–re. Hangja gyengédebbé
vált, amikor újra megszólalt. – Végighallgattalak, Katie, és nem tetszik, amit
hallottam. Figyeltelek is... Egy pillanatig sem hiszem el, hogy nekem akartál
ezzel segíteni. Ez teljesen ellentmondana mindannak, ahogyan az elmúlt pár
évben viselkedtél. Valamiképp te húznál hasznot ebből.
Azt sem hiszem el, hogy bármilyen módon Ellie–t és Patricket
képviselnéd. Ha ez lenne a helyzet, maguk is eljöttek volna veled. Be kell
vallanom, hogy a beszélgetésünk alatt egy rövid időre összezavarodtam, és
úgy éreztem, talán valóban minden gyermekemnek túl sok fájdalmat okozok.
De az elmúlt néhány percben egészen tisztán láttam, mi folyik itt... Katie,
drága Katie–m...
– Ne érj többet hozzám! – üvöltötte Katie, amikor Nicole közelebb
lépett. Katie szeme megtelt könnyel. – És kímélj meg az álszent sajnálatodtól!
A cellára egy pillanatig teljes csend borult. Katie elszívta a cigarettáját,
majd megpróbálta összeszedni magát. – Nézd – mondta végül –, leszarom,
hogy mit érzel irántam, ez egyáltalán nem érdekes, de miért, mondd meg
nekem, miért nem vagy képes Patrickre és Ellie–re és a kis Nicole–ra is
gondolni? Annyira fontos neked, hogy szent legyél, hogy emiatt nekik is
szenvedniük kell?
– Idővel – felelte Nicole – meg fogják érteni.
– Idővel – válaszolta mérgesen Katie – halott leszel. Méghozzá
nemsokára... Hát nem érted? Abban a pillanatban, hogy kisétálok innen, és
közlöm Nakamurával, hogy nincs egyezség, kitűzik a tárgyalásod napját? És
hogy semmi, abszolút és kurvára semmi esélyed sincs?
– Nem tudsz megijeszteni, Katie.
– Nem tudlak megijeszteni, nem tudlak meghatni, még csak a józan
ítélőképességedre sem apellálhatok. Mint minden igaz szent, kizárólag a saját
belső hangjaidra hallgatsz.
Katie mélyet sóhajtott – Akkor, azt hiszem, ennyi... Viszlát, anya! –
Bármennyire igyekezett uralkodni magán, Katie szeme könnyel telt meg
Nicole szégyen nélkül elsírta magát. – Viszlát, Katie – mondta. –
Szeretlek.
 10
– Most a védelem záróbeszéde következik.
Nicole felkelt a székből, és megkerülte az asztalt. Meglepte, mennyire
kimerült. A börtönben eltöltött két év egyértelműen csökkentette legendás
állóképességét.
Lassan odament a négy férfiból és két nőből álló esküdtszékhez. Az első
sorban ülő asszony, Karen Stolz eredetileg Svájcból származott. Nicole jól
ismerte őt abból az időből, amikor Mrs. Stolz és a férje egy utcányira
Wakefieldék beauvois–i otthonától pékséget vezetett.
– Jó újra látni téged, Karen – szólalt meg halkan Nicole, és közvetlenül
az esküdtekkel szemben megállt. Két, egyenként három székből álló sorban
ültek egymás mögött. – Hogy van John és Marie? Most már kamaszok
lehetnek.
Mrs. Stolz kényelmetlenül fészkelődött a székén. – Jól vannak, Nicole –
felelte alig hallhatóan.
Nicole elmosolyodott. – És vasárnap délelőttönként még mindig olyan
fenséges fahéjas csigákat készítesz?
A fakalapács visszhangozva koppant a bíró asztalán. – Mrs. Wakefield –
vágott közbe Nakamura bíró –, aligha helyénvaló most a baráti csevegés. A
záróbeszédre öt percet kapott, és már jár az óra.
Nicole ügyet sem vetett a bíróra. Áthajolt az esküdteket tőle elválasztó
korláton, tekintetét a Karen Stolz nyakát díszítő pompás láncra szegezte. –
Csodálatos ékszerek – súgta oda neki –, de sokkal, sokkal többet is fizettek
volna.
A fakalapács ismét koppant az asztalon. Két őr sietett oda Nicole–hoz, de
ő már elhátrált Mrs. Stolztól. – Tisztelt esküdtszék – kezdett bele Nicole –,
egész héten azt hallhatták az ügyésztől, hogy újra meg újra azt hangoztatja:
ellenállásra buzdítottam az Új Éden törvényes kormánya ellen. Vélt
cselekedeteim miatt lázítással vádolnak. Önöknek most a tárgyalás során önök
elé tárt bizonyítékok alapján a bűnösségemről kell dönteniük. Kérem, a
tanácskozás közben ne feledjék, hogy a lázítás főbenjáró bűn, és akit bűnösnek
nyilvánítanak, kötelező érvénnyel halálra kell ítélni.
Záróbeszédemben szeretném alaposan megvizsgálni az ügyész
vádbeszédének szerkezetét. Az első napon elhangzott tanúvallomás, amely
semmilyen relevanciával nem bírt az ellenem felhozott vádakat illetően, és
Nakamura bíró, meggyőződésem szerint a főbenjáró bűnök tárgyalására
vonatkozó záradékokat egyértelműen megsértve engedélyezett...
– Mrs. Wakefield – szakította félbe dühösen Nakamura bíró –, amint azt
a héten már nyomatékosítottam, nem tűrhetek efféle tiszteletlen
megjegyzéseket a tárgyalóteremben. Még egy hasonló kijelentés, és nemcsak a
bíróság megsértéséért fogom felelősségre vonni, hanem a záróbeszédének is
végleg véget vetek.
– Az ügyész egész nap azt igyekezett bizonyítani, hogy szexuális téren
megkérdőjelezhető az erkölcsösségem, épp ezért valamiképp valószínűsíthető,
hogy politikai összeesküvésben veszek részt – folytatta Nicole, anélkül hogy
akár egyetlen pillantást vetett volna a bíróra. – Hölgyeim és uraim,
négyszemközt szívesen elbeszélgetnék önökkel azokról a rendkívüli
körülményekről, melyek között hat gyermekem fogant. A szexuális életem,
legyen szó a múltbeli, jelenbeli, vagy akár a jövőbeli viselkedésemről,
semmilyen módon nem vonatkoztatható a jelen eljárásra. A szórakoztatástól
eltekintve az első tárgyalási nap teljességgel hasztalan volt.
Néhányan kuncogni kezdtek a zsúfolásig megtelt galérián, ám az őrök
hamar lecsitították a tömeget. – Az ügyész beidézett tanúi – folytatta Nicole –
órákat töltöttek azzal, hogy a férjemet lázító tevékenység gyanújába keverjék.
Nyíltan elismerem, hogy Richard Wakefield házastársa vagyok. Ám az ő
bűnössége, vagy épp ártatlansága, ugyancsak lényegtelen a jelen ügyet
illetően. Kizárólag az én bűnösségemre utaló bizonyíték tartozik az itt
meghozandó ítélethez.
Az ügyész azt sugallta, hogy lázító tevékenységem a kolónia létrehozását
eredményező videoüzenetben való szereplésemből eredeztethető. Elismerem,
hogy valóban segítettem elkészíteni a Rámából a Földre sugárzott videót, azt
azonban kategorikusan tagadom, hogy kezdettől fogva összeesküdtem volna
az idegen lényekkel, vagy az embertársaim elleni bármiféle cselszövésben
vettem volna részt az űrhajót megépítő földönkívüliekkel.
Amint arra tegnap már utaltam, amikor az ügyész keresztkérdéseket
tehetett fel nekem, azért vettem részt a video elkészítésében, mert úgy éreztem,
nincs más választásom. A családommal együtt egy olyan intelligenciának és
hatalomnak voltunk kiszolgáltatva, amely túlszárnyal mindent, amit
bármelyikünk valaha elképzelhetett. Komolyan tartani lehetett attól, hogy
amennyiben megtagadom az együttműködést, ellenállásom megtorláshoz
vezet.
Nicole rövid időre visszament a védelem asztalához, és ivott egy kevés
vizet. Aztán ismét az esküdtek felé fordult. – így a lázítás tényleges
bizonyítására mindössze két forrás maradt: Katie nevű lányom tanúvallomása
és az a különös hangfelvétel, amit a bebörtönzésem után a családom tagjainak
összefüggéstelen megjegyzéseiből állítottak össze, és amit önök tegnap
hallgattak meg.
Mindannyian jól tudják, mennyire könnyű manipulálni az ehhez hasonló
felvételeket. A tanúk padján tegnap mindkét hangtechnikus elismerte, hogy
több száz órányi beszélgetést hallgattak meg a gyermekeim és köztem, mielőtt
sikerült összevágniuk a félórányi „terhelő bizonyítékot”, melynek legfeljebb
tizennyolc másodperces szakaszai származnak egyetlen beszélgetésből. Ha azt
állítanánk, hogy a felvételen hallható megjegyzések szövegkörnyezetükből
kiragadva hangzanak el, még enyhén fogalmaznánk.
Leányom, Katie Wakefield tanúvallomásával kapcsolatban a legnagyobb
bánatomra mindössze annyi mondhatok, hogy eredeti nyilatkozatában többször
is hazudott. Soha nem volt tudomásom férjem, Richard feltételezett illegális
tevékenységéről, és egyértelműen soha nem támogattam őt ilyesmiben.
Emlékeznek rá, hogy amikor Katie–nek keresztkérdéseket tettem fel,
összezavarta a tényeket, végül pedig visszavonta az eredeti vallomását, mielőtt
a tanúk padján összeesett. A bíró közölte önökkel, hogy leányom lelki
egészsége az utóbbi időben ingatagnak bizonyult, épp ezért nem szabad
figyelembe venniük azokat a válaszokat, melyeket a keresztkérdésekre –
komoly érzelmi nyomás alatt – adott. Kérem önöket, hogy idézzék fel Katie
minden szavát, nemcsak azokat, amelyek az ügyész keresztkérdéseikor
elhangzottak, hanem azokat is, amelyeket akkor hallhattak tőle, amikor a
nekem tulajdonított lázító cselekedetek pontos időpontjáról és helyéről
faggattam őt.
Nicole még egyszer utoljára odalépett az esküdtek elé, és sorra
mindegyikkel szemkontaktust teremtett. – Végső soron önöknek kell
megítélniük, mi az igazság ebben az ügyben. Nehéz szívvel állok önök elé,
hiszen még itt is hihetetlennek tűnnek számomra azok az események, melyek
elvezettek odáig, hogy ezekkel a súlyos vádakkal illessenek. Odaadóan
szolgáltam mind a kolóniát, mind az emberiséget. Egyetlen ellenem felhozott
vádpontban sem vagyok bűnös. Bármiféle felsőbb hatalom vagy intelligencia
létezik is ebben a csodálatos világmindenségben, e tárgyalás kimenetelétől
függetlenül fel fogja ismerni ezt a tényt.

♦♦♦♦

A kinti fény gyorsan halványult. Nicole elgondolkodva dőlt neki cellája

falának, azon tűnődött, vajon ez lesz–e életének utolsó éjszakája. Önkéntelenül
is megborzongott. Amióta kihirdették az ítéletet, Nicole minden este úgy aludt
el, hogy másnap akár ki is végezhetik.
Nem sokkal sötétedés után a García behozta a vacsoráját. Az elmúlt
néhány napon javult az étel minősége. Miközben a roston sült halat eszegette,
Nicole mérlegre tette a Pinta első felderítőcsapatának megérkezése óta eltelt öt
évet. „Mi siklott félre? – kérdezte önmagától Nicole. – Hol hibáztuk el
alapjaiban?”
Richard hangját hallotta a fejében. Folyton cinikus, az emberi
természetben cseppet sem bízó férje már az első év elteltével megjegyezte,
hogy az Új Éden túlságosan tökéletes az emberiségnek. – Végül tönkre fogjuk
tenni, ahogy a Földdel is megtettük – mondta. – A megörökölt génállomány,
tudod, a territorialitás, az agresszió és a hüllőszerű viselkedés túlságosan
domináns ahhoz, hogy a tanulás és felvilágosult eszmék felülírhassák. Gondolj
csak O’Toole példaképeire, Jézusra meg arra az ifjú olaszra, Sienai Szent
Mihályra! Elpusztították őket, mert azt hirdették: az embereknek azon kell
igyekeznie, hogy többek legyenek okos csimpánzoknál.
„De itt, az Új Édenben – tűnődött el Nicole –, minden lehetőség megvolt
egy jobb világ létrehozására. Adottak voltak az élethez szükséges
alapfeltételek. Annak kétségbevonhatatlan bizonyítéka vett körül minket, hogy
létezik a sajátunkat messze meghaladó értelem. Ennek olyan körülményeket
kellett volna eredményeznie, melyekben...”
Végzett a hallal, majd maga elé húzta a kis adag csokoládépudingot.
Elmosolyodott magában, mivel eszébe jutott, Richard mennyire szerette a
csokoládét. „Annyira hiányzik – gondolta. – Különösen a vele folytatott
beszélgetések és a meglátásai.”
Nicole–t a cellája felé tartó léptek riasztották fel merengéséből.
Dermesztő félelem járta át az egész testét. Két fiatalember látogatta meg, és
mindketten lámpást hoztak magukkal. Nakamura különleges rendőrosztagának
egyenruháját viselték.
A két férfi hivataloskodón lépett a cellába. Be sem mutatkoztak. Az
idősebb, aki ránézésre harmincas lehetett, habozás nélkül előhúzott egy iratot,
hogy felolvassa: – Nicole des Jardins Wakefield – kezdte lázadás bűnében
vétkesnek találtatott, a kivégzésére pedig holnap reggel 0800 órakor fog sor
kerülni. A reggelijét 0630–kor szolgálják fel, tíz perccel napkelte után, majd
0730–kor eljövünk önért, hogy a kivégzőkamrába kísérjük. 0758–kor egy
villamosszékhez szíjazzák, amire pontosan két perccel később rákapcsolják az
áramot... Van kérdése?
Nicole szíve oly szaporán vert, hogy levegőt venni is alig tudott. Minden
erejével próbálta megnyugtatni magát.
– Van kérdése? – ismételte el a rendőr.
– Magát hogy hívják, fiatalember? – kérdezte elcsukló hangon Nicole.
– Franz – felelte némi tétovázás után a férfi.
– Franz mi? – kérdezte Nicole.
 – Franz Bauer.
– Nos, Franz Bauer – mondta Nicole, és mosolyt próbált erőltetni az
arcára. – Meg tudná mondani, kérem, mennyi időbe telik majd, míg
meghalok? Természetesen attól számítva, hogy rákapcsolják a villamosszékre
az áramot.
– Nem tudom pontosan – felelte kissé zavartan a férfi. – Szinte azonnal,
alig pár másodperc alatt elveszíti majd az öntudatát. Azt azonban nem tudom,
mennyi ideig...
– Köszönöm – válaszolta Nicole, és hirtelen úgy érezte, az ájulás
kerülgeti. – Most távoznának, kérem? Szeretnék magamra maradni. – A két
férfi kinyitotta a cella ajtaját. – Ó, még valami – tette hozzá Nicole –, itt
hagynák az egyik lámpát? És esetleg még egy tollat és papírt, netán egy
elektronikus jegyzettáblát?
Franz Bauer tagadóan ingatta a fejét. – Sajnálom – mondta –, nem
tehetjük.
Nicole intett neki, hogy menjen, aztán átment a cella túloldalára. „Két
levél – mondta magában, és mélyeket lélegzett, hogy összeszedje az erejét. –
Csak két levelet szerettem volna írni. Az egyiket Katie–nek, a másikat
Richardnak. Mindenki mással rendeztem már a dolgaimat.”
Miután a rendőrök távoztak, Nicole felidézte a Ráma II–n, a veremben
töltött hosszú órákat, amikor felkészült rá, hogy éhen hal. Akkor úgy hitte
utolsó napjait éli, és felidézte élete legboldogabb pillanatait. „Erre most semmi
szükség – gondolta. – A múltamból egyetlen olyan esemény sem maradt, amit
ne vizsgáltam volna meg alaposan. Ez az előnye a kétévnyi börtönnek.”
Nicole–t meglepte, mennyire dühíti, hogy nem írhatja meg azt a két
utolsó levelet. „Reggel ismét megemlítem a dolgot. Ha kellően nagy patáliát
csapok, meg fogják engedni, hogy megírjam a leveleket.” Szorult helyzete
ellenére elmosolyodott. – „Csöndben ne lépj...”4 – idézte fennhangon.
Hirtelen azt érezte, hogy újra szaporábban ver a szíve. Lelki szemei előtt
látta a villamosszéket egy sötét szobában. Benne ült; furcsa sisakot helyeztek a
fejére. A sisak izzani kezdett, Nicole pedig látta önmagát, ahogy előreroskad.
„Kedves Istenem – gondolta bárhol és bármi is legyél, kérlek, most adj
erőt nekem! Szörnyen félek.”
Cellája sötétjében Nicole leült az ágyára. Pár perc múlva már jobban,
majdhogynem nyugodtnak érezte magát. Önkéntelenül eltűnődött azon, milyen
lesz a halál pillanata. „Mintha csak elaludnék, aztán minden megszűnik? Vagy

4
Dylan Thomas
történik valami különleges abban a pillanatban, olyasvalami, amit élő ember
nem tudhat?”

♦♦♦♦

A távolból egy hang szólította őt. Nicole megmozdult, de nem ébredt fel
teljesen. – Mrs. Wakefield! – szólította újból a hang.
Nicole hirtelen felült az ágyában, azt hitte, eljött a reggel. Elöntötte a
félelem, amikor elméje közölte vele, hogy már csupán két órája maradt. – Mrs.
Wakefield – mondta a hang idefent, a cellája előtt... Amadou Diaba vagyok.
Nicole megdörgölte a szemét, próbálta kivenni a sötét alakot az ajtója
mellett. – Kicsoda? – kérdezte, és lassan átsétált a cella másik végébe.
– Amadou Diaba. Két évvel ezelőtt segített Dr. Turnernek, hogy
szívátültetést hajtson végre rajtam.
– Mit keres itt, Amadou? És hogyan jutott be ide?
– Azért jöttem, hogy átadjak önnek valamit. Mindenkit
megvesztegettem, akit szükséges volt. Találkoznom kellett önnel.
Jóllehet a férfi alig öt méterre állt tőle, Nicole előtt mindössze egy
halvány körvonal rajzolódott ki a sötétben. Ráadásul fáradt szeme is káprázott.
Egy pillanatra, amikor különösen erősen összpontosított, úgy tűnt neki, mintha
dédapja, Omeh jött volna el hozzá. Ereiben szinte megfagyott a vér.
– Jól van, Amadou – szólalt meg nagy sokára Nicole. – Mégis mit hozott
nekem?
– Előbb el kell magyaráznom a dolgot – felelte a férfi. – És talán még
akkor sem lesz semmi értelme... Magam sem értem teljesen. Csak azt tudom,
hogy ma éjjel el kellett hoznom önnek.
Amadou egy pillanatig kivárt. Amikor Nicole semmit sem felelt,
gyorsan elhadarta a történetét. – Egy nappal azután, hogy kiválasztottak a
Lowell–kolóniába, még Lagosban, furcsa üzenetet kaptam szenufo
nagyanyámtól, melyben az állt, hogy feltétlenül meg kell látogatnom őt. Az
első adandó alkalommal elmentem hozzá, vagyis két héttel később, miután
újabb üzenetet kaptam tőle, melyben a nagyanyám nyomatékosan elismételte,
hogy élet–halál kérdése, hogy meglátogassam.
Amikor megérkeztem az elefántcsontparti falujába, egészen későre járt
már. A nagyanyám tüstént felkelt és felöltözött. A törzs vajákos emberének
kíséretében azon az éjjelen hosszú utat tettünk meg a szavannán keresztül.
Mire elértük az úti célunkat, egy Nidougou nevű kis falut, teljesen kimerültem.
– Nidougou? – vágott közbe Nicole.
– Igen – felelte Amadou. – A lényeg, hogy volt ott egy különös,
töpörödött öregember, aki valamiféle szupersámán lehetett. A nagyanyám és a
törzs vajákos embere Nidougou–ban maradt, amíg én meg az öregember
felkapaszkodtunk a közeli hegy csupasz és meredek lejtőjén egy kis tóhoz.
Nem sokkal napkelte előtt értünk oda. »Nézd!« szólalt meg az öreg, amikor a
nap első sugarai megérintették a tó felszínét. »Nézz bele a Bölcsesség Tavába!
Mit látsz benne?«
Azt feleltem, hogy harminc–negyven dinnyére emlékeztető tárgyat látok
heverni a tó fenekén. »Jó«, felelte mosolyogva. »Valóban te vagy az.«
»Én vagyok a kicsoda?« kérdeztem
Az öreg nem felelt. Megkerültük a tavat, közelebb mentünk ahhoz a
helyhez, ahol a dinnyék elsüllyedtek... már egyet sem láttunk, ahogy a nap
egyre magasabbra hágott az égen... aztán a szupersámán egy kis üvegcsét vett
elő. Belemerítette a vízbe, bedugaszolta, majd átnyújtotta nekem. Egy kavicsot
is adott, amelyik a tó fenekén lévő dinnyeszerű tárgyakra emlékeztetett.
»Ezeknél fontosabb ajándékot sosem fogsz kapni életedben«, mondta.
»Miért?« kérdeztem.
Pár pillanattal később a szeme teljesen elfehéredett, az öreg transzba
esett, és szenufo nyelven ritmikusan kántálni kezdett. Perceken át táncolt,
majd váratlanul beugrott a tó hideg vizébe, hogy ússzon egyet.
»Várj még!« kiáltottam. »Mihez kezdjek az ajándékaiddal?«
»Mindenhová vidd magaddal mindkettőt!« válaszolta. »Tudni fogod,
mikor kell majd használnod őket.«
Nicole úgy érezte, szíve annyira hangosan dobog, hogy még Amadou is
hallja. Kinyúlt a rácsok között, és megérintette a férfi vállát. – Tegnap éjjel
pedig – szólalt meg –, egy álombéli hang, vagy talán nem is álom lehetett, azt
mondta önnek, hogy ma éjjel hozza el nekem az üvegcsét és a követ.
– Pontosan – válaszolta Amadou. Kivárt egy keveset. – Honnan tudta?
Nicole nem válaszolt. Megszólalni sem tudott. Minden porcikája
remegett. Pár pillanattal később, amikor Nicole már a kezében tartotta a két
tárgyat, térde annyira rogyadozott, hogy azt hitte, rögtön összeesik. Kétszer is
köszönetét mondott Amadou–nak, és sürgette, hogy menjen el, mielőtt
felfedeznék.
Aztán lassan visszasétált az ágyához. „Lehetséges ez? Hogyan
lehetséges? Kezdettől fogva mindvégig tudták? Mannadinnyék a Földön?”
Nicole elméje képtelen volt feldolgozni a rázúdult információt. „Elveszítettem
az uralmamat önmagam felett – gondolta –, pedig még nem is ittam az
üvegcséből.”
A puszta tudat, hogy kezében tartja az üvegcsét és a kavicsot, arra a
hihetetlen látomásra emlékeztette Nicole–t, amit a Ráma II–n, a veremben
látott. Nicole kinyitotta az üvegcsét. Kétszer mély lélegzetet vett, majd sietve
lenyelte a tartalmát.
 Először úgy tűnt neki, mintha semmi sem történne. A körötte sötétlő
feketeség semmit sem változott. Majd hirtelen egy narancssárga gömb
keletkezett a cella közepén. Szétrobbant, és a szín szétterjedt a sötétben. Egy
vörös gömb követte, aztán egy lila. Amikor Nicole hátrahőkölt a lila robbanás
ragyogásától, nevetést hallott az ablakon kívülről. Odapillantott. A cella eltűnt.
Nicole a kinti mezőn állt.
Sötét volt, ennek ellenére látta a tárgyak körvonalait. A távolból ismét
felcsendült a nevetés. „Amadou” – szólította meg gondolatban. Nicole
kápráztató sebességgel átszáguldott a mezőn. Lassan utolérte a férfit. Ahogy
közeledett, a férfi vonásai megváltoztak. Egyáltalán nem hasonlított Amadou–
ra. Omeh volt az.
A férfi ismét felnevetett, Nicole pedig megállt. „Ronata” – szólt hozzá a
férfi. Arca megnőtt. Egyre nagyobb lett, előbb akkora, mint egy autó, majd
akkora, mint egy épület. Nevetése fülsiketítő robajjá erősödött. Omeh arca
óriási léggömbként emelkedett egyre magasabbra a sötét éjszakában. Ismét
felnevetett, a léggömbarc szétrobbant, és vizet zúdított Nicole–ra.
Nicole csuromvizes lett. Alámerült, és a víz alatt úszott. Amikor a
felszínre bukott, az elefántcsontparti oázis tavában találta magát, ahol a Porója
részeként hétévesen szembeszállt a nőstényoroszlánnal. Most ugyanez az
oroszlán portyázott a tó partján. Nicole ismét kislánnyá változott. Rettenetesen
félt.
„Az édesanyámat akarom!” – gondolta magában Nicole. „Édes álmot, jó
éjt, Amit kis szíved kért”5 – énekelte. Kikászálódott a vízből. A
nőstényoroszlán nem bántotta őt. Nicole ismét az állatra pillantott, és az
oroszlán arca az édesanyjáévá alakult át. Nicole odaszaladt hozzá, hogy
átkarolja őt. Ám ehelyett maga változott oroszlánná, és zsákmányt keresve
járni kezdte az oázis tavának partját az afrikai szavanna közepén.
Mostanra már hatan úszkáltak a tóban, mindannyian gyerekek.
Miközben a nőstényoroszlán Nicole tovább dúdolta Brahms Bölcsődalát, a
gyerekek sorra kijöttek a vízből. Elsőként Geneviève, aztán Simone, Katie,
Benjy, Patrick és Ellie. Mindegyik elsétált mellette, és megindult a szavanna
felé. Nicole utánuk eredt.
Egy zsúfolásig megtelt stadion belső pályáján futott. Nicole ismét ember
volt, fiatal és sportos. Felkonferálták az utolsó ugrását. Ahogy a hármasugrás
elugrógerendájához közeledett, egy japán bíró lépett oda hozzá. Tosio
Nakamura. „Rontani fog” – jegyezte meg gúnyos mosollyal.
A nekifutón vágtázó Nicole úgy érezte, repül. Tökéletes ütemben lépett

5
Johannes Brahms
rá a deszkára, a levegőbe lendült az elugráskor, kiegyensúlyozva hajtotta végre
a lépést, az erőteljes ugrásból pedig messze a homok végébe érkezett le. Tudta,
hogy kiválóan sikerült. Édesapja és Henrik is odamentek hozzá, hogy
átöleljék. „Ügyes voltál – mondták egyszerre. – Nagyon ügyes.”
Szent Johanna lépett a győzelmi dobogóhoz, és akasztotta az aranyérmet
Nicole nyakába. Aquitániai Eleonóra egy tucat rózsát adott neki. Kendzsi
Vatanabe és Miskin bíró megálltak mellette és gratuláltak neki. A
hangosbeszélő közölte, hogy az ugrásával új világrekordot ért el. A közönség
állva tapsolt neki. Nicole végigjártatta tekintetét a tengernyi arcon, és látta,
hogy a nézősereg nem kizárólag emberekből áll. Egy külön páholyban ott ült a
Sas, mellette pedig egy egész szektornyi polipók. Mindenki őt üdvözölte, még
a madarak és a pókfonállábú gömblények is, sőt tucatnyi köpönyeges angolna
is odapréselődött egy hatalmas zárt akvárium falához. Nicole mindnek
integetett.
Karja szárnnyá változott, Nicole pedig a magasba emelkedett.
Sólyomként repült az Új Éden mezőgazdasági övezete felett. Lepillantott az
épületre, ahová rabként bezárták. Nyugatnak fordult, és megkereste Max
Puckett farmját. Habár éjfél is elmúlt már, Max odakint dolgozott, minden jel
szerint az egyik gazdasági épület kibővítésén.
Nicole tovább repült nyugatnak, Vegas ragyogó fényei felé. Amikor az
épületegyütteshez ért, lejjebb ereszkedett, sorra elrepült a nagy éjszakai
mulatók mögött. Katie az egyik ház hátsó lépcsőjén ücsörgött egymagában.
Arcát a kezébe temette, teste hevesen rázkódott. Nicole próbálta
megvigasztalni őt, de csak sólyomvijjogás törte meg az éjszaka csendjét. Katie
zavartan az égre emelte a tekintetét.
Nicole átrepült Positano felett, nem messze az élőhely kijáratától, és
megvárta, amíg kinyílik a külső kapu. Sólyom Nicole megijesztette az
őrszemet, és kiröppent az Új Édenből. Alig egy perc alatt odaért Avalonba.
Robert, Ellie, a kis Nicole, sőt még egy ápoló is Benjyvel üldögélt a kórházi
osztály társalgójában. Nicole odakiáltott nekik. Benjy az ablakhoz lépett, és
kibámult a sötétbe.
Nicole hallotta, hogy egy hang szólítja őt. Halkan, a messzi délről.
Sietve a második élőhelyhez repült, és beszállt a hatalmas lyukon, amit az
emberek vágtak a külső falba. Végigsuhant a körgyűrű mentén, majd amikor
bejárati nyílást talált, a magasba emelkedett a berni zöld terület felett. Immár
nem hallotta a hangot. Ám Nicole látta, hogy Patrick fia a katonákkal együtt a
barna hengerben levő bázistól nem messze állomásozik.
A négy kobaltkék gyűrűtől övezett nyakú madár a levegőben fogadta őt.
„Már nincs itt – közölte. Inkább New Yorkban próbálkozz!” Nicole gyorsan
kirepült a második élőhelyről, és visszatért a Középső–alföldre. Újra
meghallotta a hangot. Feljebb, egyre feljebb repült. Sólyom Nicole levegőt is
alig kapott.
Délnek repült az Északi Félhengert magában foglaló peremfal felett.
Alatta a Szalag–tenger terült el. Most már határozottabban ki tudta venni a
hangot. Richard szólította őt. Nicole sólyomszíve tébolyultan zakatolt.
Richard a parton állt, a felhőkarcolók előtt, és Nicole–nak integetett.
„Gyere ide hozzám, Nicole!” – hívta a hang. Nicole még a sötétben is jól látta
Richard szemét. Leszállt, és férje vállára telepedett.
Sötétség vette körül. Nicole ismét a cellában találta magát. Vajon egy
madarat hallott elröppenni odakint az ablaka előtt? Szíve még mindig
összevissza kalapált.
Átsétált a szűk helyiség túloldalára. „Köszönöm, Amadou – mondta
magában. – Vagy Omeh.” Elmosolyodott. „Vagy Isten.”
Nicole elnyújtózott az ágyán. Pár pillanattal később elszenderedett.
 A Ráma–univerzum
Kronológiája
2012
Űrszonda száll le a Titánon. [Ráma II.]

2016
Bőse (a Mars leendő nagykövete) születése. [Randevú a Rámával]

2057
Az Űrszerződés megkötése. [Randevú a Rámával]

2077. szeptember 11.

Egy meteor a Földközi–tengerbe csapódik, hatalmas károkat okozva.
[Randevú a Rámával]

2077, később
A további meteorkatasztrófák elkerülése végett létrehozzák az Űrvédelmet.
William Tsien Norton születése. [Randevú a Rámával]

2115
Michael Balatresi születése. [Ráma II.]

2129
Benita Garciát felveszik a Coloradói Űrakadémiára. [A Ráma kertje]

2131–32
Az Űrvédelem távcsövei felfedeznek egy idegen űrhajót, a Rámát, mely a Nap
felé tart. Az Endeavour űrhajó randevúzik a Rámával. A hajó belsejének
felderítése során semmit sem tudnak meg a hajó eredetéről és építőiről, csak
azt, hogy mindenből hármat készítettek. A Naphoz közeledve az expedíció
elhagyja a Rámát, mely a Napból energiát elnyelve felgyorsul, és elhagyja a
Naprendszert. [Randevú a Rámával]
2132
A rámaiak gondolkodásának vezérelvét (a triplicitást) ismerve a Föld további
két űrhajó érkezését várja. Megépítenek egy óriásradart, az Excaliburt, mely
csillagközi távolságokból képes felfedezni egy Ráma méretű objektumot.
[Ráma II.]

2133
Pierre des Jardins születése. [Ráma II.]

2134–től
A földi gazdaság összeomlásával megkezdődik a Nagy Káosz. [Ráma II.]

2138
Michael Balatresi keresztény prédikátor felbukkanása. [Ráma II.]

2138. június 28.

Michael Balatresi mártírhalála. [Ráma II.]

2139
IV. János Pál kerül a római katolikus egyház élére. [Ráma II.]

2140–től
Az űrkolóniák fokozatosan kiürülnek a gazdaság hanyatlása miatt. [Ráma II.]

2141
Az Egyesült Bolygók Szervezete megszűnik. [Ráma II.]

2142. március 29.

Michael Ryan O’Toole születése. [Ráma II.]

2144
Benita Garcia mentőakciót szervez a marsi kolóniáról hazatérő utolsó csoport
megmentésére. [Ráma II.]

2146
A Föld lassan úrrá lesz a Nagy Káoszon, megindul a gazdasági fellendülés.
[Ráma II.]

2148
Megalakul a Kormányok Tanácsa. [Ráma II.]
2150
David Brown születése. [Ráma II.]

2159
Tábori János születése. [Ráma II.]

2164. január 6.
Nicole des Jardins születése. [Ráma II.]

2166
Richard Wakefield születése. [Ráma II.]

2166. június 13.

Michael O’Toole és Kathleen Murphy összeházasodik. [A Ráma kertje]

2169. január 30.

Thomas O’Toole születése. [A Ráma kertje]

2170
Az ember ismét kezdi birtokba venni a Naprendszert. Francesca Sabatini
születése. [Ráma II.]

2170. április 13.

Colleen O’Toole születése. [A Ráma kertje]

2171
Nicole des Jardins részt vesz a Poró szertartáson. [Ráma II.]

2171. december 27.

Stephen O’Toole születése. [A Ráma kertje]

2174
Anawi Tiasso halála. [Ráma II.]

2181
Pierre des Jardins Mary Renault–díjat kap. [Ráma II.]

2184. nyár
Henry (a későbbi XI. Henrik) és Nicole des Jardins rövid szerelmi kapcsolata.
[Ráma II.]
2184. december
Angela Brown születése. [Ráma II.]

2185
IV. János Pál pápa halála. V. János Pál lesz az utódja. Geneviève des Jardins
(Nicole és Henry lánya) születése. [Ráma II.]

2188
Az Űrakadémia megalapítása. Michael Balatresi szentté avatása Sienai Szent
Mihály néven. [Ráma II.]

2192
Courtney Bothwell születése. [Ráma II.]

2192.február 14.
Thomas O’Toole halála. [A Ráma kertje]

2193. január
XI. Henrik lesz Anglia királya. [Ráma II.]

2196
Az Excalibur felfedez egy Ráma méretű tárgyat a Naprendszer peremén.
Sherman Bothwell lesz az USA elnöke. [Ráma II.]

2197
Az Excalibur által felfedezett objektumot a Ráma II–ként azonosítják. [Ráma
II.]

2200. februártól
A Newton űrhajó randevúzik a Ráma II–vel. A Ráma pályamódosítást hajt
végre, és célba veszi a Földet. A földiek pánikba esnek, és a Ráma
felrobbantását tervezik. Az expedíció elhagyja a Rámát, de Richard Wakefield,
Michael Ryan O’Toole és Nicole des Jardins – akik időközben intelligens
idegen lényekkel találkoztak – a csillaghajón rekednek. A Föld rakétákat küld
a Ráma ellen. Richard a Ráma tudtára adja a közelgő veszélyt. A csillaghajó
megsemmisíti a rakétákat, és fedélzetén a három emberrel elhagyja a
Naprendszert. [Ráma II.]
2200 után
A Föld országait fokozatosan a Kormányok Tanácsa kezdi irányítani. [A Ráma
kertje]

2200. december 29.

Simone Tiasso Wakefield születése. [A Ráma kertje]

2201. május 30 –július 22. (Ráma II–hajóidő)

A Ráma relativisztikus sebességre gyorsít. [A Ráma kertje]

2203. március 13. (Ráma II–hajóidő)

Catherine Colin Wakefield születése. [A Ráma kertje]

2205. május 7. (Ráma II–hajóidő)

Richard elhagyja a családját. [A Ráma kertje]

2206. augusztus 30. (Ráma II–hajóidő)

Benjamin Ryan O’Toole születése. [A Ráma kertje]

2208
David Brown halála. [A Ráma kertje]

2208. március 8. (Ráma II–hajóidő)

Patrick Erin O’Toole születése. [A Ráma kertje]

2209. február 4. (Ráma II–hajóidő)

Richard visszatér családjához. [A Ráma kertje]

2211
Irina Turgenyev halála. Korea föderációban egyesül Kínával. [A Ráma kertje]

2211–2212
A Kormányok Tanácsának ügynökei polgárháborút szítanak Koreában, hogy
meggyengítsék a Kínával való szövetséget, sikertelenül. [A Ráma kertje]

2210 (Ráma II–hajóidő)

Eleanor Joan Wakefield születése. [A Ráma kertje]

2213
Kendzsi Vatanabe születése. [A Ráma kertje]
2214
Ottó Heilmann halála. [A Ráma kertje]

2213. július 4 – augusztus 20. (Ráma II–hajóidő)

A Ráma II. normál sebességre lassít, majd megérkezik a Szíriusz
szomszédságában lévő Csomóponthoz. A Csomóponton az utasok számos
vizsgálaton esnek át, majd a Sas irányításával segítenek megtervezni egy
kétezer ember befogadására képes lakóteret, a Földhöz visszatérni készülő
Ráma III–ban. Michael és Simone összeházasodik. [A Ráma kertje]

Kb. 2218 = 2215. január 13. (Ráma II–hajóidő = Ráma III–hajóidő)

A Csomóponton maradó Michaelt és Simonét kivéve az utasok a Ráma III–
mal relativisztikus sebességgel útnak indulnak a polipókok, majd a
madarak/fonadékok bolygója, végül a Föld felé. [A Ráma kertje]
Joao Pereira tábornok lesz Brazília vezetője. Brazília kilép a Kormányok
Tanácsából, majd a dél–amerikai államok egymás után követik. [A Ráma
kertje]

2219
Nai Buatong születése. [A Ráma kertje]

2220
Eponine születése. [A Ráma kertje]

2221
Kimberley Henderson születése. [A Ráma kertje]

2225
Brian Walsh születése. Jukiko Vatanabe születése. [A Ráma kertje]

2228
Pedro Martinez születése. [A Ráma kertje]

2241
Megérkezik a Földre a Ráma III. előreküldött rádióüzenete, melyben
felszólítja a Földet, hogy állítson össze egy kétezer emberből álló csoportot,
akik majd a Ráma lakóterébe költöznek. [A Ráma kertje]
2245 = 2234 (Ráma III–hajóidő)
A Ráma III. normál sebességre lassít, és a Marshoz érkezik. A kétezer ember
beköltözik a Ráma többi részétől elzárt emberi lakótérbe, Új Édenbe. A Ráma
III–hajóidő a hivatalos földi időhöz igazodik. A Ráma relativisztikus
sebességre gyorsít, és elhagyja a Naprendszert. [A Ráma kertje]

2246 (Ráma III–hajóidő)

Kepler és Galileo Vatanabe születése. [A Ráma kertje]

2248 (Ráma III–hajóidő)

Robert Turner és Eleanor Wakefield összeházasodik. A Kendzsi Vatanabe
kormányzó ellen elkövetett merénylet után Toshio Nakamura, az alvilág
vezetője jut hatalomra Új Édenben. Az emberek a tiltás ellenére kilépnek az
emberi lakótér falain túlra, majd háborút indítanak a szomszédos lakótér
madár/fonadék kolóniája ellen, majdnem teljesen kiirtva őket. [A Ráma kertje]

2249 (Ráma III–hajóidő)

Nicole Turner születése. [A Ráma kertje]

2250 (Ráma III–hajóidő)

A Nakamura hatalmát ellenző Richard Wakefield, családja és barátaik
megszöknek az emberi lakótérből, és New York szigetére költöznek [A Ráma
kertje]