John Milton - Az Elveszett Paradicsom PDF

A Versről
A vers mértéke az Angol Hősi Vers, Rím nélküli, miként a Homgrosé a Görögben és a Vergiliusé
a Latinban, lévén hogy a Rím sem szükséges tartozéka, sem valódi dísze a Költeménynek avagy a
Versezetnek, különösképp a hosszabb Művekben, hanem barbár Korszak találmánya, mi csak
arra szolgál, hogy feledtesse á hitvány Tárgyat s a gyatra Mértéket. Időközben valamelyest
megcsinosította ugyan némely híres újabb Költők gyakorlata, és székiben elterjesztette a Szokás,
de ezt is csak használói nagyobb gyötrelmére és korlátoztatására, kik ily módon kényszerítettek,
hogy sok dolgot másképpen formáljanak meg, s nagyobbrészt rosszabbul, mint ahogy különben
meg tudták volna formálni. Nem ok nélkül való, hogy a költők elsői, mind Olaszok, mind
Spanyolok, elvetették a Rímet mind hosszabb, mind pedig rövidebb Műveikben, akárcsak régtől
fogva a legjobb Angol Tragédiák, mint olyan dolgot, mely, minden szakértő fül tanúsága szerint,
önmagában közönséges, és nem szerezhet valódi zenei élvezetet; mit is csupán a megfelelő Szám
és a Szótagok kellő mennyisége biztosít, valamint az, hogy az Értelem változatosan húzódik át
egyik Versből a másikba, nem pedig a hasonló végződések csilingelő hangzata, mely hibát
gonddal elkerülték a tudós Régiek, mind a költészetben, mind a jó Szónoklatban. A Rím ilyetén
elhagyása tehát oly kevéssé számít hiánynak, ha annak tetszik is a tanulatlan Olvasó előtt, hogy
inkább Mintának tekinthető, mely az Angolban elsőnek adja példáját az antik Szabadságnak, mit
végre visszanyert a Hősi Vers, kiszabadulván a Rím gyötrelmes újabb kötelékéből.
1668
John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 2

I. könyv
Summázat
Az első könyv röviden ismerteti a Mű témáját: az Ember engedetlenségét, s hogy ennek
következményeképp miként veszítette el a Paradicsomot, ahová Isten őt helyezte. Ezek után
érinti Bukásának első okát: a Kígyót, vagyis inkább a Kígyóban Sátánt, ki Isten ellen föllázadott,
és pártjára vonta az Angyalok számos légióját, majd Isten parancsára kiűzetett az Égből
hordájával együtt, a feneketlen Mélységbe. Mindezek végeztével a Költemény mindjárt a dolgok
kellős közepébe vág, és megjeleníti a lebukott Sátánt és Angyalait a Pokolban, amelyet itt nem
úgy ír le, mintha az a Mindenség középpontjában lenne (mert föltételezhető, hogy az Ég és Föld
akkor még nem volt megteremtve, s biztosra vehető, hogy nem volt rajta átok), hanem a végső
sötétség helyén, aminek a legtalálóbb neve: Kháosz. Itt hánykódik Sátán Angyalaival együtt a
lángoló tavon, villámtól sújtva, aléltan. Idő múltán fölocsúdik, mintegy kavargó álomból, és
szólongatja azt, aki rendre és méltóságra nézve őutána következik, s ott fekszik mellette.
Megtárgyalják nyomorú bukásukat. Sátán fölriasztja minden légióit, melyek szanaszét hevernek
hasonló kábulatban. Most fölserkennek; számuk, hadrendjük elősoroltatik, fővezéreik megne-
veztetnek mindama Bálványok neveivel, melyek később Kánaánban és környékén ismeretessé
váltak. Ezekhez intézi beszédét a Sátán: vigasztalja őket, s reménnyel kecsegteti, hogy az Eget
még visszanyerhetik; végül pedig szól nekik egy új világról és egy újfajta teremtményről, mely
még csak ezután lesz megteremtendő egy ősi Jóslat, illetve égi Híradás szerint. Számos régi
egyházatya véli ugyanis, hogy jóval e látható teremtés előtt már léteztek Angyalok. Sátán
egybehívja a teljes Nagytanácsot, hogy megvitassák, mi az igazság e Jövendölést illetően, és
ennek alapján miként határozzanak. Vajon mit szándékoznak tenni cinkostársai? A Mélységből
hirtelen előtámad a Pandemonium, Sátán palotája. A Pokol fejedelmei ott tartják gyűlésüket.
[10]
Az ember legelső bűnét, s a tiltott

fa gyümölcséből-kóstolást, amely
halált hozott e földre, kínt reánk,
s kivert az Édenből, míg egy különb
Ember megváltott, s visszahozta üdvünk,
zengd, Múzsa, ki a Hóreb, Sinai
titok-csucsán a Pásztort ihletéd, ki
tanította a Választott Magot,
mint lőn Ég, Föld a Zűrből; vagy ha Síon
hegy bűvöl és az Isten jóshelyénél
csörgedező Siloa habja, onnan
hívlak segélyemül merész dalomhoz,
mely épp nem átlag-szárnyalással indul
Áón-csúcsra, midőn prózába, rímbe
nem kísérlett vállalkozást kisért.
S te, Lélek, főleg Te taníts, ki jobban
becsűlöd minden templomnál a szűz,
igaz szivet, jelen voltál az első
időktől, s izmos szárnyadat kitárva
galambként kotlottál az Űr felett,
s termékenyítetted - világosítsd
elmém ködét, elestemből emelj,
védj, hogy a téma fenségéhez illőn
hirdessem az örök Gondviselést,
s embernek igazoljam Isten útját.
Mondd el először is - ha már előtted

nincs titka Égnek, Pokol-mélynek -, Ég-
kegyelte: boldog létükben mi vitte
ős-szüleinket rá, hogy Alkotójuk
elárulják, és megszegjék tilalmát,
melyen túl fői voltak a Világnak?
Ki űzte őket undok pártütésre?
Pokol kigyója! Ő, ki álnokul
és sanda bosszuból az ember anyját
elcsábitotta, miután az Égből
gőgje lelökte őt s egész hadát:
az angyal-pártütőket, kiknek útján 11 (1-37)
kivánt kerülni dicsben társai
fölé, hogy az Úrral egyenlő legyen,
dacolva; törtetéssel felszitott
Isten egyeduralma, trónja ellen
álnok tusát az Égben, büszke, harcot.
Hiú merénylet! A Mindenható
leszórta őt fejest a légi égből,
perzselve lánggal, szörnyü pusztulással
feneketlen romlásba: lakjon ott
acél-láncban, a büntetés tüzén,
ki a nagy Istent harcra hívta ki.
Mely mér a halandóknak éjt, napot:
a tér kilenc ízben gördült, mióta
ő verve fetrengett a Zűr tüzén,
veszett hadával; bárha halhatatlan -
letörve most, ám szörnyebb szenvedés
van szabva rá, hisz gyötri őt a tűnt
boldogság és az örök kíntudat:
forgatja csak baljóslatú szemét,
mely gőggel és makacs dühvel kevert
rémületet s gyötrelmet árul el.
Áttekinti - csak angyal képes erre! -
egész kietlen, szörnyű helyzetét.
Körül börtön: miként tüzes kemence
lángol, lobog - e lángokból viszont
nem fény, hanem vak éj szüremlik át -,
csakhogy a kín látványait mutassa,
gondok hazáját, gyászos árnyakat,
hol béke s csönd sosem honolhat, és a
mindent fölkereső remény se jár,
csak szüntelen kínzás csikorg, örök-
égő, kénkő-táplálta lángözön.
Az Örök Igazság ilyen helyet

szerzett e lázadóknak, börtönükké
tette a vég-sötétet, s részüket
itt adta ki, oly messze az égi Fénytől, 12 (38-73)
mint háromszor a központ a peremtől.
Míly más e hely, mint honnan estek ők!
Itt bukott cimboráit elborítja
a tűzorkán sürű forgószele!
Látja köztük fetrengni oldalánál

erőben-bűnben fő hatalmi társát –
Palesztinában ismerik, s neve:
Belzebub. Akkor szól a Főgonosz,
kit Sátánnak neveznek égiek,
megtörve csöndet vakmerő szavakkal:
"Te vagy?... Jaj, bukva, mint különbözöl
attól, ki Fény boldog honában izzó,
túlvilági ruhádban túlragyogtad
a fénylő miriádokat! Ha az vagy,
kit egykor vélem egy kötés kötött,
egy eszme, egy terv, dicső vállalás
iker reménye és kockázata,
s társam valál - most társam vagy közös
romlásban! -: amily szakadékba estél
amíly magasbul, ő annál vadabb
lett mennydörgésivel! E szörnyű kar
erejét ki tudta? Ám sem ezt, sem azt,
mit zord legyőzőnk mérhet ránk dühében,
nem szánom-bánom, mitse változom,
bár külső fényem változott, maradt
szilárd hitem, s a sértett érdem-érzet
kemény daca, mely föltüzelt az Úr
ellen csatázni, s harcra hívta a
fegyveres szellemek tömött hadát,
mely merte nem imádni trónusát,
s engem kedvelt, kockázatos tusán
az Ég terén erő ellen erőt
szegzett, s trónját megrázta. Veszve harcunk?
Nincs veszve minden! Él a győzhetetlen
szándék, bosszú-hév, örök gyűlölet
és mersz: sosem hódolni, meghajolni -
törhetetlen erény mi másbul áll? 13 (74 - 110)
E dicsőséget dühe, vagy hatalma
tőlem ki nem csikarja! Leborulni,
kegyéért rimánkodni térdre esve,
s hatalmát istenítni, bár a trónját
féltette rém-karomtól - ez lehetne
szégyen, gyalázat, és nagyobb mocsok
bukásunknál is! Mert a végzet az,
hogy nem enyészhet szikra-lényegünk,
isten-erőnk; s e nagy tusán tanulva
előrelátásunk öregbedett,
karunk se lankadt, sőt nagyobb reménnyel
szánhatjuk rá magunk örök tusára:
vad kényre, cselre - ellenünk iránt
békélhetetlenül, ki égi zsarnok,
győzelmi mámorban kevélykedik!"
Kínokban égve szólt a pártos angyal,
kérkedve, bár szaggatta mély iszony.
Vakmerő cimborája így felelt:
„Herceg! Sok trónusú Erők feje,

kik harcba vittek annyi sok szeráfot
vezérleteddel; vad merényletekben,
nem félve vészbe vertük az Ég örök
Urát, próbára téve, vajh mi őrzi
trónját: a kény, véletlen, vagy a Sors;
jól látom, s bánom is a szörnyü tényt,
mellyel számunkra elveszett a Menny:
legyőzve, verve hős hadunk bukott
íly mélyre, íly goromba pusztulásba -
már amennyire pusztul égi lény
és isten: mert a szellem és a lélek
legyőzhetetlen, visszatér erőnk,
kioltva bár dicsünk, s határtalan
nyomorba döntve boldog életünk.
De hátha győzőnk (kinek végtelen,
hiszem, hatalma: dehogy tudna másképp
ily zord erőt, mint a miénk, legyőzni!), 14 (111-146)
azért hagyá meg szellemünk, erőnk,
hogy még kutyábbul tűrjük így a kínt,
hogy így lakassuk jól a bosszuját,
vagy, harc-jogán-szolgái, még különbül
tegyük, amit kiván: Pokol szivében
gürcöljünk néki lángban, vagy tegyük
e mély borúban is parancsait.
Mi haszna, hogy érezzük így: erőnk
meg nem fogyott s a lényegünk örök,
ha végzetünk: örökkön-szenvedés?"
Szaporán válaszolt a Főgonosz:
„Bukott kherúb! A tettben, szenvedésben
legundokabb a gyenge! Biztosítlak:
dolgunk nem lesz sosem a jó-tevés,
de egyetlen élvünk a gonosz-tevés,
lévén magas kényének ellene,
mivel mi dacolunk. Gondviselése
ha az, hogy gaztettünkből jót csiholjon,
feladatunk: célját csikarni és
a jóból is kilelni eszközét
a rossznak. Ez gyakorta sikerülhet,
s ha nem csalódom, tán boszantjuk és
zavarva semmisítjük szándokát.
De nézd! A mérges győztes visszahívta
bosszú- és üldöző-szolgáit a
Mennykapukig, s a nyomdokunkba lőtt
kénkővihar elfútta már a tűz-
hullámot, mely benyelt bennünket, az
éjszakadékba hullókat, s a dörgés -
vér-villámmal, vad dühvel szárnyazott -
tán már kiszórta nyilait, kihunyt
bőgése már a végtelen, vak űrben.
Ne múlasszunk alkalmat, mit megád
az ellen gőgje, jóllakott dühe.
Nézd azt az elvadult, kopár sikot,

az iszonyat helyét, mi fénytelen -
kivéve merre kékes lángsziporka 15 (147-183)
szór sáppadt, szörnyü fényt. Gyerünk oda
e hánykodó tüzárból - nyughatunk ott,
ha nyugovás van itt egyáltalán.
Szétszórt erőink szedjük össze ott,
s főzzük ki, mint sérthetjük legkivált
ellenfelünk,bukásunk mint javítsuk,
e szörnyüségen urrá mint legyünk;
mi bátorítást adhat a remény,
s ha nem: mi elhatározást a kín?
Legközelibb társához így beszélt,

a hullámból fejét emelve, szikra-
szóró szemét; a többi tagja hosszan
a habokon feküdt lebegve tágan,
nagy téresen. Oly behemót tömeg,
mint a mesék legendás rémei:
Zeusszal tusázó föld-fiak, titánok,
Briareus, Typhón, a tarsusi
barlanglakó s a tenger-bestia
Leviathán, kit Isten legnagyobb
müvének alkotott, mely óceánon
lebeg; ki a norvég tajtékban alszik,
s ha megfeneklik éjjel rajt hajós:
szigetnek véli - mondják tengerészek -,
s horgonyt vet pikkelyes bőrébe, ott
időzik szélvédette oldalánál,
míg tengert éj föd, s várt hajnalt halaszt.
Így nyujtózván feküdt a Főgonosz
tűz-tóra láncolva, miből soha
nem kelne, fejét sem szegné föl ő,
ha a Minden-úr, az Ég nagy engedelme,
s kénye nem adná át vak szándokának,
hogy bűnre bűnt tetézve, enfejére
gyűjtsön itéletet, keresve másnak
gonoszt, s dühöngve lássa: gaz műve
csak végtelen irgalmat, jót hozott
az emberre, akit eláltatott,
rá pedig hármas zűrt, dühöt, boszút. 16 (184-220)
Emeli roppant tetemét a tóból;
mindkét felől a lángok elhajolnak,
lesunyva csúcsaikkal, fodrozódva,
s szörnyű völgyet hagynak középen ott.
Majd tárva szárnyát röpte fölszökik,
roppant súlyát nyögi a szürke lég,
hogy rájafekszik, míg partot nem ér
a szárazon, ha föld az, mely szilárd
lánggal lobog, miként a tó folyóssal.
Olyan szinű, milyen a szirt, melyet
Pelorusról szakaszt a földalatti
szél mérge, vagy a dörgő Etna-hegy
bezúzott oldala, minek gyulékony

bele ha lángralobban, láva-dühvel
csak fellövell, segíti a szelet,
s elperzselt földet hágy nyomán, borítva
fűsttel-bűzzel. Íly nyughelyet talált
a kínzott láb. Követte cimborája.
Mindkettő dölyföl, hogy a styxi árt
istenként önként hagyta ott ujult,
saját erővel, s nem mert tűrte Isten.
„Ez hát a táj, az éghajlat, a föld -
szólt a bukott főangyal -, mit cserébe
nyertünk a Mennyért, borongó homályt
égi sugár helyett?! Legyen, ha Az,
ki most a »Fenség«, rendel és parancsol,
mint kedve támad. Annál jobb, minél
messzebb tőle, ki ész szerint egyenlő,
csak kénye dobta egyenlők fölé.
Búcsúzunk, ó, örök öröm-mezők!
Üdv, Alvilág! Iszony s te Vég-Pokol!
Fogadd be új urad, kinek szivét
nem változtatja meg hely és idő.
E szív önnön helye, és benne támaszt
Pokolból Mennyet és Mennyből Pokolt.
Mit számit, hol, ha ugyanaz vagyok?
Legyek akármi, de kisebb Nála nem, 17 (221-257)
kit nagyobbá csupán villáma tett.
Itt végre szabadok leszünk. Az Úr itt
mit plántált, nem irigyli meg - nem űz el.
Uralmunk biztos itt, s az uralom
megéri, mégha a Pokolban is!
Inkább Pokolban úr, mint szolga Égben...
De mért hagynánk hites barátainkat,
bukásunk cimboráit így heverni
merülve Feledés tavába, mért
ne hívjuk őket, s osszuk meg velük
e nyomorú lakot, vagy újra még
tegyünk próbát, mit nyerhetünk a Mennyben
új fegyverrel, s mit veszthetünk Pokolban ?"
Szólt Sátán. Felelt néki Belzebub:

„Fényes hadak vezére, melyeket
leverni csak az Úr tudott, ha egyszer
meghallják szózatod: félszben, veszélyben
reményük kedves zálogát, amit
a végső vészben hallottak, csaták
dühödt kockázatán, a támadásban
legbiztosabb jelükként - új erőre,
merszre kapnak megint, feküdjenek bár
lesúnyva, elterülve ott a tűz-
tóban, hol bódultan elébb mi is...
Nem is csuda, ha íly magasbul estek!"

Alig némult, indult a part felé
a legfőbb Ellen, a hátára dobva
nehéz, kerek, nagy égi-acélu pajzsát:
roppant keréke ugy csüngött a vállán,
mint Hold, melynek körét a távcsövében
szemlélte este a toszkán tudós
Val d'Arnóban, Fiesole csucsán,
foltos körén új földeket, folyót,
hegységet hátha fölfedezne. Nyársán
- órjáshajó fő árbocául a
norvég hegyen levágott legnagyobb 18 (258-293)
fenyő e mellett könnyü pálca volna! –
támaszkodott Sátán a lángoló
márgán botolva (hej, nem így haladt
az Ég azúrján!); kínnal gyötri még
a tűzzel boltozott, aszaló idő.
Mégis kitart, míg ott nem áll az égő
tó partján, s megkiáltja légióit:
angyalokat, kik fekszenek büvölten,
sürűn egymáson, mint az őszi lomb
vallombrosai csermelyen, hol etruszk
lombok borulnak össze árny-lugasba;
vagy árba szórva sás, ha Orion
veri a Vörös-tengert tűzviharral,
hol hullám ölte Busirist, s a memphis-
vitézeket, hogy álnokul megűzték
Gósen lakóit, kik az oltalom-
partról nézték hulláik hánykodását
s tört hadszekér-kerékűk. Íly sűrűn
feküsznek ők az áradást borítva,
némulva szörnyű változásukon.
Kiált, s a Pokol kongó mélye vissza-
csöngi szavát: "Hatalmak, hercegek,
virágai az Égnek, mely tiétek
volt egykor, s most veszett! Íly döbbenet
megrázhat örök lényeket? Vagy e
helyet szemeltétek ki harc nyügén
s nem égi völgyben? Esküt tettetek
tán, hogy imádjátok ilyen nyomorban
a Győztest, őt, ki nézi most, miképp
fetreng az árban kherub és szeráf
szórt zászlóval, fegyverrel, míg az Ég-
kapukból gyors kopói észbevéve
előnyüket, leszállnak, eltapodnak
minket, így hervadókat, vagy nyaláb
villámokkal löknek az Ár alá... ?
Ocsúdjatok, vagy bukjatok örökre!" 19 (294-330)
Hallották, röstelkedtek, szárnyra keltek,
mint őrködők, kiket a rettegett
vezér alúva lel, riadnak és
még félig alva nyüzsgenek. Cudar
helyzetüket fölötte észlelik,

tűz-kínjuk érzik; mégis hadnagyuk
szavának enged számtalan haduk.
Mint Amrám-sarja csudavesszeje
Egyiptom vész-napján a part körül
szurokszín sáska-felleget zilál
elő kelet szelén, hogy a gonosz
fáraó földeit borítsa éjbe,
s a Nílus tájait sötétbe vonja -
oly számtalan bukott angyal kering
szárnyon a tág Pokol boltján alant-
felül-középen lángba veszve, míg
felhányja nagy szultánuk fegyverét
jelt adva, hogy vezesse röptüket:
leszállnak a szilárd kénkőre, és
betöltik a lapályt. Olyan tömeg,
milyent a népes Észak még nem öntött
jég-méhiből a Rajnán, a Dunán át,
midőn özön-hordái délnek estek
túl Gibraltáron sívó Líbiáig.
Minden svadronból, ezredből a fők
szaladnak arra, hol vitéz vezérük
áll; embernél különb, istenszerű
lények, herceg-méltóságok, erők:
az Égben trónon ültek egykor, ám
nevük az égi krónikában immár
nem áll, az Élet-könyvéből törölve
lázadásuk miatt. Ujabb nevük sem
volt még nekik, hisz Éva sarjai
között még nem bolyongtak lenn a Földön;
midőn eltűrte Isten, hogy az embert
próbálva megrontsák nagyobb felét
hamis hazugsággal, hogy álljon el
urától és nem látott isteni 20 (331-368)
dicsét állati képre váltsa föl,
hogy aranyhímü víg relígiókkal
isten helyett imádjon ördögöt -
bálványalakjuk, annyi sok nevük
ekkor lőn ismert a pogány világban.
Mondd, Muzsa, vajh ki kelt ismertnevű –
először, utószor - tűz-ágy-szunnyadásból,
s jött nagy királyi szóra rang szerint,
egyenként a sivó párthoz, hol ő állt,
míg messzebb megtolult a zagyva nép?
A fők azok voltak, kik űr Pokolból
följöttek, a Földön keresni zsákmányt,
s merték helyük az Úréhoz emelni,
oltárához oltárukat; imádták
istennek őket népek, míg a Sionból
mennydörgő s kherubok között ülő
Jahve mellé pimaszkodtak, bevitték
szentélyibe undok szentségeik,
átok-förtelmeikkel fertezék
szent rítusát és ünnepét, S merészelt

fényével versenyezni éjködük!
Első: Moloch az emberáldozat-
vérrel s szülői könnyel fertezett
király - bár nem hallják szülők dob és kürt-
zajban fiúk jaját, kik tűzön át
mennek a bálványhoz. Ammoniták
imádták Rabbában s vizes lapályán,
Argobban, Básánban, a távoli
Arnon folyóig. Nem elég neki
e pimasz nép, Salamon bölcs szivét is
megejti: szembe Jahve templomával
szentélyt rakat vele a Szenny-hegyen,
s Hinnom kies völgyében berke lőn:
"Éj-gyehenna" -, "Tofet"-nevű Pokol-hely. 21 (369-402)
Chemos, Moáb fiának buja szörnye
jött, Aroartól Neboig s le délre
vad Abarimig és Horonaimban,
Hesebonban, Seon-honban, a Sibma
szőllős-virágos völgyén túl király,
Eleáléig, a szurok-mocsárig.
Más neve volt: Peor, hogy Izraelt
a Nílustól-vonultában Sittimben
bujaságra kapatta rá, miért
jajjal fizet. Ám orgiái mégis
elértek a Botrány-hegyig, a gyilkos
Moloch berkével szembe, hol együtt
kéj és iszony, míg jámbor Jósiás
Pokolra nem vetette onnan őket.
Jönnek velük, kiket ős Euphratestől
a szír, egyiptomi határfolyóig
Baalim és Astaroth közös neven
ismernek; amaz férfiú, ez asszony.
Lelkek, ha tetszik, egy- vagy kétneműek,
oly finom, össze nem tett tiszta lényük,
izűlettel, taggal le nem bilincselt,
törékeny csonti vázra sem rakott,
mint akadék hús; bármily alakot
válasszanak - tágat, sürűt, sugárost,
ködöst -, betöltik légi tervüket,
gyűlölet vagy szeretet műveit.
Gyakran elhagyta értük Izrael
nagy élő Támaszát, s igazhitű
oltárait, hogy állatisteneknek
földig hajoljon, mért is ugyanoly
mélyen hajtják fejük az undok ellen
vasa előtt. Jött vélük egy csapatban
Astoreth, kit Astarténak neveznek
a phoinixok, Égkirálynő, növő
szarvval; sugár képénél holdsütésben
szidón szüzek dallal fogadnak esküt –
Sionban is dalolnak néki, hol 22 (403-439)
szentélye áll a Bűn hegyén, amit

a nőbolond király emelt... szive,
bár nagy, szép bálvány-nőktől elcsalatva
bálványozásba hullt.
Jön Thammuz is, ki
seb-ünnepére csalja Libanonba
a szír leányokat, hogy ott sirassák
sorsát szerelmi dallal egy nyárnapon:
mint fut szelíd Adónis az őt szülő
szirtről tengerbe... véresen - hiszik -
Thammuz évente újuló sebétől.
E szív-mesére gyúlt Sion leánya;
a szent csarnokban látta kéjüket
Ezékiel, látnok-szeme figyelte
hűtlen Juda bálványozásait.
Majd jött, ki méltán gyászolt, mert a rab
frigyláda összezúzta szörny-alakját:
en-templomában nyeste el fejét,
s kezét a küszöb-élen, mint lehullt
hivőit meggyalázva. Neve: Dágon,
tengerszörny - lent hal, fent ember -, s kevély
házát Azótusban, Palesztina,
Gath, Ascalon partján és Accaronban
rettegték messze Gáza széléig.
Követte Rimmon. Ennek szép Damaskus
volt tünde széke: Pharphar, Abbana,
a két üveg folyó dús partjain.
Ő is föltámadt Isten háza ellen:
leprást veszített, s nyert bolond királyt:
Akházt (ki őt legyőzte), léprecsalta:
rontsa az Úr oltárát, és emeljen
helyébe szír divatra mást, s azon
hamvassza néki ronda áldozatját,
s imádjon istent, kit elébb levert.
Majd jött régtől hires nevű csoport:
Osiris, Isis, Horus s híveik;
ők szörnyalakjukkal meg bájolással
rászedték vakbuzgó Egyiptomot 23 (440-476)
s papjaikat, hogy kóbor isteneik
inkább barmok álcáiban keressék,
mint emberében. Izrael se volt ment
e mételytől, midőn kölcsön-aranyból
borjat csinált a Hóreben. Tetézte
Bethelben, Dánban e bűnt a pártütő
király, füvellő bikaként imádva
ennen Urát, ki egy éjjel, midőn
vonult Egyiptomból, első szülöttét
lecsapta egy csapással, s bégető
bálványukat.
Jött végre Béliál,
kinél bujább szellem nem hullt az Égből,
s romlottabb: bűnt szeretni önmagáért;
szentélye nincs, oltára sem tüzel,

de kéjjel, kénnyel vajh ki fertezett
nála többször Isten-szentélyt, midőn
pap lett istentelen, mint Éli sarja?
Palotákban is ő az úr, buja
városban, hol tivornya, bűn, erőszak
zaja a legmagasabb torony fölé csap.
Ha elsötétül utca, útrakelnek
Beliál pimasz, részeg fattyai;
tanúk Sodomában az utcák s Gibeában
az éj, midőn a házigazda ott
nőt tett ki, hogy nagyobb gonoszt kerüljön.
Ezek voltak a főfő bajnokok.
Sok szót kiván a többi: ismerősök;
jón istenek - Javan-fiak szerint
istenek, bár bevallották, ifjabbak
Föld-Ég-szüléiknél. Első szülöttjük:
Ég-fi Titán szörny-sarjával, kit öccse,
Saturnus jussából kiüt, mig ezt
Rheától szült fia, a bajnokabb
Juppiter ugyanígy... s ő lesz bitorló.
Elébb Idán, Krétán, majd a havas 24 (477-511)
Olympuson uralkodtak a köztes
légben, felsőbb Egükben, Delphi-szirten,
vagy Dódonában, dórok tájain.
Mások Saturnusszal az Adrián át
Hesperiába szöktek, kelta tájra a végszigetekig.
Ezek rajokban
csak jöttek sanda, leszegett szemekkel,
de benne némi örömvillanással:
csüggedetlen lelték vezérüket,
és lám, a vészben ők se vesztek el!
Sátán arcát kétely fakítja, de
akart gőgjét felölti, nagy szavakkal -
csak színleg szépek, semmi lényegük –
űzi félszük, csüggedt merszük csigázza.
Gyorsan parancsol: kürtök, trombiták
harcos szavára lendítsék magasra
nagy zászlaját; Azazel, egy sudár
kherúb igényelte e büszke tisztet;
szikrás nyeléről a királyi zászlót
leoldja, fel magasba lengve az
mint üstökös ragyog, s a szélben úszik;
arannyal, drágakővel ékesítve
ragyog szeráfi fegyver, trófea,
érc harsonák csöndítnek indulót,
mire a teljes tábor fölkiált,
hogy Pokol boltja megriad belé,
s túl megborzong a Zűr-hon, ősi Éj.
Egy pillanat, s a ködben földereng
tizezer zászló föl a légbe lökve,
hajnal-szinekbe lengve. Lándzsaerdő
lendül velük föl és ezer sisak

sziporkáz, végtelen mélységbe pajzsok
sürű sora, s vonulnak zárt phalanxban
flóták, sipok dór dallamára - hajdan
ez buzditotta harc nemes hevére
a hősöket, nem dühre gyújtva föl,
de eltökélt erélyre, hogy Halál 25 (512-548)
se űzze őket gyáva megfutásra;
és van hatalma elcsitítani
ünnep-szóval zavart, elűzni gondot,
kételyt, félszet, kínt, rettegést halandók
és égiek szivéből. Egy erő,
egy gondolat hevíti őket, enyhe
sipszóra csöndbe mennek, az csitítja
sajgó léptük a láng-földön. Közelgőn
most szembe állnak, csilla fegyverű
iszonyu hosszu sor: pajzzsal, dzsidával,
ős harcosok mezében, hős vezérük
parancsát várva. Tapasztalt szeme
átdöf a fegyveres brigádon, érti
rögtön, szabályszerűen állnak-e,
látja isten-hasonmás-arcukat,
s számlálja őket. Szíve fölfuvódik
gőgtől, hatalmában feszeng, fölujjong:
mióta ember lőn, nem testesült meg
íly had, mihez képest minden egyéb had:
darvakkal küszködő törpék. Habár
Phlegra titánja lépne frigyre Théba,
Trója hőseivel, s mindkét felől
segítenének istenek, s akikről
Uther fia regéje zeng, a híres
brit és armoric vitézek, majd utóbb
keresztények, pogányok, Aspremontban
kik hadba szálltak, Montalbanban és
Damaskusban, Marocco-, s Trebisondban,
vagy kit Biserta küldött Afrikából,
midőn Nagy Károly Fontarabbiában
s főfői vesztek: semmi volna nékik
halandó virtus, ám vakon követték
szörnyű vezérüket. Viselkedésben,
alakban büszkén kivált közűlük
miként torony, ős fénye nem veszett
egészen, kisebbnek se tűnt, csupán
bukott arkangyalnak, dicsfénye csak
tüzével halkult, mint midőn a Nap kél 26 (549-586)
ködülte látkörön sugára-nyesve,
vagy mint midőn a Hold mögé kerül:
fogyatkozása szörnyü félhomályt
terít a félvilágra, s változással
rémít királyokat. Fakulva is
túlfényli ő arkangyaltársait, bár
arcán villámhasgatta heg, s a gond
sáppasztja el, mégis szilárd merészség
szúr szemölde alól s boszúra vágyó

elszánt kevélység, vérmohó szemében
önvád és szánalom, hogy így leli
bűntársait, kik öt a bűnbe követték
(be másnak tűntek az üdvben!): elitélve
örökre most a gyötrelemre, Égből
kiűzve őmiatta, szellemek
milljói az örök Fényből kivetve
lázadása miatt! Míly hittel állnak
fakult dicsükben! Mint mennykő-ütött
tölgyek, hegyi fenyők kevélyen állnak,
bár perzselt fővel, meztelen a tarlott
pusztán. Beszélni készül. Dupla sor,
ivelve szárnytól szárnyig, körbefogja
a hadnagyokkal őt; némán fülelnek.
Háromszor szólal, háromszor kibuggyan
könnye - kevély bár -, már ha sírhat angyal,
míg útat lel sóhajjal szőtt szava.
„Millió örök Szellem! Ó, Hatalmak!
Nincs párotok, csak a Mindenható,
nem volt csatátok dicstelen, ha vége
szörnyű is, mint e hely s e változás
tanú... Gyűlölt beszélni róla! Ám
mely múlt, jelen tudása mélyiből
kélt jóslat, észerő riogtatott
volna, hogy istenek ily egyesült
hadát, mely íly erős, leverhetik?
S ki hihetné, habár kudarc után, hogy
e hős hadak - mióta száműzettek, 27 (587-623)
a Menny üres! - ne tudnák visszavenni,
ocsúdva új rohammal, otthonuk?
Tanúul hívom mind a Menny hadát:
vajon azon vesztek reményeink, hogy
bal volt a terv, vagy féltük a veszélyt? Nem!
Az Ég-monarcha, míg a trónusán
ült bizton - támogatta ősi hír,
megegyezés, szokás -, királyi fényét
kitárta, ám titkolta erejét:
így csalt ki támadásra, s buktatott.
De most, ismervén erejét s erőnket,
nem féljük harcba hívni, s azt se, ha
ő hív ki minket. Jobb nekünk, ha titkon
munkálkodunk, s ármánnyal érjük el,
mit kény nem ér el. Végre értse meg:
csak félig győz a győztes nyerserő!
Tér szülhet új világokat. Az Égben
már híre kelt, hogy készül épp ujat
alkotni, és plántál belé ujabb
utódokat, kiket az Égfiakkal
egyenlő keggyel halmoz el szeszélye.
Első csatánkat - bárha kémlelőre -
ide vigyük, vagy máshová, hiszen
nem tarthat fogva égi szellemet

e Pokol-űr örökre, sem sötéttel
e szakadék. Hanem e terveket
érlelje meg teljes gyűlés. A béke
reménytelen - ki gondol hódolatra?
Nyilt, vagy lopakvó harc a szándokunk!"
Helyeslésül szavára millió

lángkard szökellt föl a vitéz kherúbok
combja mellől kihúzva; villanásuk
Pokolra fényt derített. Szitkokat
szórtak az Ég urára, fegyverükkel
vertek a bongó pajzson harcizajt,
hányván dacuk az égi boltra fel. 28 (624-659)
Nem messze domb áll, szörnyü csúcsa lángot
és füstgomolyt pöfékel; többi része
sugáros varral villog, jelzi bizton,
hogy méhe ércet rejt, a müvét.
Sebes szárnyon népes brigád röpült
e helyre, mint midőn utászcsapat
kapával, csákánnyal előrohan
királyi had elé, hogy árkot ásson,
bástyát emeljen. Mammon volt fejük,
az Égből hullottak közül legalsóbb
szellem, mert még az Égben is alant
csüngött szeme s esze, csudálva inkább
az Égi vertarany padlat diszét,
mint gyönyörködött volna üdvözítő,
szent égi látomásban. Ő sugallta
embernek, hogy a központot kifossza,
s rabolja ki szentségtelen kezekkel
a Földanya belét oly kincsekért, mik
maradtak volna rejtve! Tág sebet
nyit a sereg a dombon és megássa
arany bordáit. Ne csudálja senki,
hogy kincs terem Pokolban; íly talajnak
dukál a drága méreg. S kik halandók
dolgával hetvenkednek, és csodálják
Bábel s Memphis királyi műveit,
vegyék csak észbe: játszva főzi le -
ha kárhozott is - bármely szellem a
művészet és erő hires csodáit,
s mit egy korszak szünetlen gürcölése
s számtalan kéz gyötrődve végez, ők egy
óra alatt... A síkon sok rekeszt
vágnak, s alul folyékony érc folyik,
amit a tóból szűrtek; más csoport
csodás fortéllyal ércet önt, fajonként
választva szét, salakhabot fölöz;
ujabb csoport öntőformát csinál
a földbe és a bugyborgó rekeszből
különös átvitellel tölti be 29 (660-697)
az űrt: mint orgonában egy fujás
a rezonátorból sipok sorát

csöndíti. Órjás szerzet kél a földből,
mint gőzköd, szép összhangra, bűvdalokra,
mint templom, rajt körül pilaszterek,
dór oszlopok - arany gerenda rajtuk -,
párkányok, frízek sem hiányzanak
kivésett domborművei; vert arany
a mennyezet. Sem Babilon, se nagy
Kairó nem fogható e nagyszerű
műhöz fenségükben, midőn lakot
emeltek istenüknek, Serapisnak,
Belusnak, trónt királyuknak, midőn
versengtek kincsben, élvben: Assziria
s Egyiptom. Orma nagy magasba szállt,
bronz szárnyaik kitárták díszkapuk,
hogy lásson téres termeket belül a szem,
sík, sima padlón. Függ a boltivekről
finom fortély-kötötte, csillagos
sok lámpa-sor, szikrás korona-csillár,
amelyben nafta lángol égi fényt
lövellve szét. A nagy szeles tömeg
ámulva fut be, némelyek dicsérik
a művet, más az építészt: kezét
az Égben ismerték a sok toronyról,
hol jogaros angyalok lakoztak, ülvén
mint hercegek, kiket a Főkirály
emelt föl, és nékik rendelt alá
rangsor szerint sok fényes Rendeket;
ismerték és magasztalták nevét
az ó Hellasban is; Ausoniában
Mulcibemek nevezték, s azt regélték:
az Égből hullt, amint a rá dühödt
Zeus átdobta a kristály-falormon,
s reggeltől délig hullt egy nyárnapon
és déltől harmat-estig, míg kihúnyt
a nyugvó Nappal - kósza csillag - Aegea
szigetjén, Lémnoson; nos így mesélik, 30 (698-735)
de téveteg: e csürhe pártütőkkel
sokkal elébb bukott, mentsége nem lett
az égi tornyok épitése, sem
más annyi műve, lám fejest zuhant:
munkásrajával építsen Pokolban!
Közben szárnyas heroldok hercegük
rendeletére, trombiták szavára
félelmes szertartással a seregben
gyűlést kiáltnak a Pandemóniumba,
Sátán s előkelői székhelyébe.
Mindegyik ezredből meghívatott
és svadronból a legkülönb vitéz,
rang s választás szerint. Szaladnak is
százával, ezerével, csődületben
tolongva. Hirtelen benépesül
kapu, előcsarnok s a nagyterem

(mint födött tornatér, ahol vitézek
versengnek fegyverben szultáni szék
előtt, kihíva pogány bajnokok
dicsőit kopjatörésre vagy halálra);
tolongnak földön, légben, hussanó
szárnyaktól simogatva. Mint a méhek
tavasszal, hogy a Nap fut a Bikában,
fürtökben öntik szét a kas körül
zsengéiket, s friss, harmatos virágok
közt bonganak, szalmából szőtt erődjük
előterében, a balzsammal sikosra
súrolt padon bozsognak, állami
ügyeik űzve - így tolonganak
a légi szellemek, míg jelt nem adnak...
Hanem csoda! Látszatra még elébb
fölülmúlták a Föld titánjait,
most törpénél kisebbek és parány
teren szorulnak össze, mint a pigmeus
faj túl a hindu bérceken, vagy édes
tündérek, kiknek éj-vigalmait
látja az elkésett paraszt pataknál, 31 (736-772)
erdőszélen, vagy álmodja, midőn
feje fölött a Hold ül, égi bíró,
és földközelbe kormányozza halvány
útját, s azok csak ringanak örömbe
merülve, vig zenével bűvölik,
hogy szíve kéjben, félszben imbolyog.
Így vonták össze Szellemek parányra
roppant alakjukat, hogy számtalan bár
számuk, mégis megférnek tágasan
Pokol várában. Ültek messze benn
valódi nagyságukban, méretükben
a nagy szeráf urak s a kherubok,
titkos gyülésben, zárt tanácskozásban –
ezer félisten arany trónuson -,
zsufoltan. Kurta csönd. A meghivást
olvassák, s indul már a Nagytanács. 32 (773-788)

II. könyv
Summázat
Megnyitják a Tanácskozást; Sátán vitát kezdeményez: vajon csatába merészkedjenek-e még
egyszer az Ég visszanyerésére. Egyesek javasolják ezt, mások nem; végül harmadik indítványt
fogadnak el, melyet már előbb is említett a Sátán: ki kell deríteni, igaz-e a mennybeli Jóslat
avagy Hagyomány, miszerint egy másik világ s egy másfajta teremtmény - velük egyenlő vagy
nem sokkal alábbvaló - van születőben épp ez idő tájt. Zavar támad: kit bízzanak meg e nehéz
kémfeladattal? Fejük, a Sátán vállalkozik rá, hogy egymagában nekivág az útnak; tisztelik érte és
megtapsolják. Gyűlés végeztével a visszamaradók szétszélednek különböző irányba, különféle
foglalatosságra - kinek mit sugall hajlama -, hogy elüssék az időt, míg Sátán visszatér. Ő maga
útra kel a Pokol kapui felé, de zárva találja azokat, őreiket pedig előttük ülve. Ezek nagy sokára
kinyitják a kaput, és a kilépőnek tudtára adják, mily feneketlen szakadék tátong Pokol és Ég
között. Sátán nagy üggyel-bajjal átevickél rajta - Kháosz segítségével, ki e hely hatalmassága s
így végre megpillantja a keresett új világot. [34]
Ült Sátán fönt királyi trónusán,

mely messze túlragyogta India,
Ormus kincsét, s hol dúsan hinti szét
pompás kelet barbár királyira
gyöngyét, aranyát; méltán emelkedett
e bal kitüntetésre, vágyait
reménytelenségében túlcsigázva
reményen túl: örök-mohón feszeng
hiú hadat viselni Isten ellen,
s mit sem tanulva gőgje képzeleg:
„Érők, Hatalmak, Égi istenek,
ha a Mély üdv-ölébe nem temethet
örök erőt, így bukva, elcsigázva
sem mondok le a Mennyről! Ég-erény
estéből fölszökellve még dicsőbb lesz
s félelmesebb, mikéntha nem bukott
volna, s bízik; már nincs mit félnie
új végzettől. Bár engem Égi törvény
s jog tett vezéretekké, majd szabad
választás s hozzá még, mi érdemet
harcban, tanácsban gyüjtöttem, e vész
jóvátevése még szilárditotta
kitől se irigyelt, nagy egyetértés-
szerzette trónomat. Egy boldogabb sors,
mi Mennyben méltósággal jár, iriggyé
tehet szolgát, de azt ki irigyelné,
kit fő rangja elsőnek tesz ki a
Dörgő nyilának - Tornyotokat! -, s kinek
főrésze végtelen kin. Ott, ahol nincs
elérhető előny, nincs is miért
széthúzni. Rangot vajh ki kér Pokolban?
S kinek jutott kevés e gyötrelemből,
hogy még többet kivánna törtetése?
Ez egység, egyetértés, és hüség
fölényével, mi több itt, mint az Égben,
most indulunk pörölni ősi jussunk,

biztosabb sikert várva, mint amit
sikerünk adott volna. Azt vitassuk, 35 (1-38)
mi a jobb út: nyilt harc, vagy titkos ármány.
Ki jó tanácsot adhat, szóljon az!"
Szólt, és fölállt a jogaros király,

Moloch, a legerősebb-bajnokabb
Ég-harcosok közül; kétségbeesésben
most még vadabb; hogy egyenlő erős
az Úrral, ebben bízik, s kész kihúnyni,
ha gyöngébbnek tűnik. Ez eszme félszét
elvette: Ég, Pokol, s mi még kinosb -
mi gondja rá! E szókat szólta most:
"Én nyilt csatára voksolok! Nem értek

cselhez - ezzel nem kérkedem; agyalják,
kik rászorulnak, és ha rászorulnak!
Ám most ne! Míg cselen kotolnak ők,
henyéljen a többi harcrakész, rohamra
jelet leső vitéz, Mennyből szököttek,
érjék be lakhelyül e szenny-odúval,
Annak tyranni szégyen-börtönével,
ki csak, mert lebzselünk, király?! Ne így!
De pokollánggal, haraggal fegyverezve
törjünk szabad utat az Ég-toronyba,
csürvén kínunkból iszonyú dzsidát
Gyötrőnk ellen, hogy így mindenható
gépe zajára alvilági dörgést
halljon viszont, és lássa, mint a villám,
oly dühvel csördít angyalai közzé
iszony s fekete láng; trónját s magát
is lássa elborítva furcsa tűzzel
pokol-kénkővel, önmaga-eszelte
kínnal! Ki tán ugy érzi, nyaktörő út,
ha fönn az Ellen, s úgy kell rájacsapni
függélyes szárnyalással, vegye észbe,
ha e feledtető tó mákonya
nem bódította el, hogy minket így
önmozgásunk emel szülőhonunkba.
Ellenszenves nekünk leszállni, esni! 36 (39-74)
Ki nem látta, midőn utóhadunk
sarkába járt vad ellenünk kevélyen:
s hajszolt a Mélyen át mily kínkeservvel
szálltunk alá! Felszállni könnyű épp!
Avagy riaszt a vég? Kihívjuk ismét
a Bajnokabbat? Dühe lel ujabb, még
rosszabb utat bajunkra? - Félhetünk
Pokolban még gyötrőbb nyomort? Mi rosszabb,
mint az üdvből kiűzve itt lakozni
végkínra ítéltetve szörnyü Mélyben,
hol olthatatlan láng gyötrelme rág
minket, dühe jobbágyait, a vég
reménye nélkül, most, hogy bűnhödésre

hív bosszuló korbácsa és a kínpad
órája? Ennél jobban összetörni
csak végromlásunk bír, Halál! Miért
féljünk? Mért habozunk kihívni végső
dühét, amely magasba föllobogva
vagy elemészt, s valónkat semmivé
sorvasztja (nékünk kedvesebb e sors, mint
szánalmasan örökre tengeni!),
vagy ha valónk valóban isteni,
s nem oltható ki, úgy e részt mi érhet
rosszabb? Tapasztaltuk, erőnk elég,
hogy Mennyét ingereljük és riasszuk
fatális trónusát örök-rohammal,
bár el nem érhető nekünk... Ha épp nem
diadal ez, de bosszu akkor is!"
Szólt zordonan. Szeme hiú boszúról

árulkodott, harcról, mely isteneknél
kisebbeknek veszélyes. Szemben áll már
az emberibb, csinosabb Béliál -
az Égből nála nem veszett kecsesebb
személy, ki színleg méltóságra termett,
s hőstettre; ám egészében csalárd űr;
bár manna hull a nyelvéről, de érti
jóvá mint fessen át gonoszt, miként 37 (75-111)
csavarjon, öljön el okos tanácsot;
elméje aljas, csak gonoszra fürge,
nemes tettekre gyáva, rest a fülnek
kedves-szavú, s behízelgőn eképp szól:
"Nyilt harcra voksolnék, Urak, hasonló

gyűlölettel magam is, ha az ok,
mivel a gyors csatát javallta ő,
nem látszanék fő ellenérvnek is,
siker-reményt aligha-sejtetőnek.
Ki kardra, tettre a legbajnokabb,
lám abban, mit javall, miben legelső,
maga sem hisz, s merszét kétségbeesésre
építi, végleges veszésre, végső
nagy céljaként, kemény boszú után!
Minő boszú? Az Ég bástyái rakva
fegyveres őrökkel, kik áttörést
kivédnek, és a Mély határain
vizslatnak hadaik, s köd-szárnyakon
fürkészik át az Éj honát, kizárva
rajtukcsapást. Erővel ha betörnénk,
vagy sarkunkban egész Pokol tolongna
fekete fölkelésben, hogy a Menny
szűz fényét béfertezze - győzhetetlen
s szeplőtelen csak ülne trónusán
nagy Ellenünk: a mocskot nem türő
étheranyag a kárt hamar kiűzné,
s az alja-lángot győztesen kioltná.

Így visszaverve a kétségbeesés
a végreményünk. Bőszítsük tovább
a győztes Istent, ontsa ránk dühét,
s veszítsen el - ez volna gyógyulásunk,
hogy ne legyünk? Bús kúra! Ki szeretné
eldobni ész-valóját, még ha telve
is kínnal; öröklétet átbolyongó
eszméit vesztve elnyeletni-halni
a nemteremtett Éj űr-méhiben
mozgás-, érzéstelen? S ki tudja, ha 38 (112-148)
ez volna jó, bősz Ellenünk tehetné
velünk? Akarná tenni? Hogy tehetné,
kétséges; biztos az, hogy nem akarja.
Íly Bölcs megoldja tán haragja fékét -
oktalanul avagy óvatlanul -,
hogy ellenei óhaját tegye,
s azt rontja bőszen, kit örök boszúra
tartogatott a mérge? »Mért halasszuk?« -
így szól a harci párt. - »Örök kinokra
tart élve úgyis, arra büntetett!
Bármit teszünk, mi többet tűrhetünk, -
mit még különbet?« Ez a legkülönb rossz,
hogy fegyveresen így tanácskozunk?
Lám, mint szöktünk hanyatt-homlok üzetve,
gyötrő mennykő-paskolva, és a Mélynek
mint esengtünk, hogy nyeljen el! Sebünkre
mentsvárnak tűnt Pokol! S midőn hevertünk
tüzes tóra béklyózva... Az kutyább volt!
S ha e szörny-lángot gyujtó lehelet
föléled, s hétszeres haragra szítva
minket tüzébe fullaszt? Vagy fölülről
a szűnt boszú megint fegyverzi véres
jobbját, hogy minket nyúzzon? Tárait
Pokol ha újra nyitja, s boltíve
tüzet okád reánk, fenyegető
vészt, mely egy szép napon lehull fejűnkre,
s míg lelkesedve tervezünk dicső
hadat, tüz-orkán ragad föl, levág,
szirthez szögez mindegyikünket, hogy
gyötrő forgószelek kéj-martaléka
legyünk; vagy a bugyborgó óceánba
merít örökre, láncra verve, hogy
ott társalogjunk örök jajszavakkal,
kiknek nem jár halasztás, irgalom,
hiú öröklétben? Ez még különb rossz!
A nyílt, vagy rejtett háborút azért
én nem javallom. Kény, erő, csalás
vele szemben mit ér? Eszén ki jár túl, 39 (149-186)
hiszen szeme mindent lát! Az Ég-tetőről
látja s kacagja minden moccanásunk;
nem kevésbé mindenható: erőnkkel
dacolni, mint bölcs: hiusítni terünk,
cselünk. Ily csúful éljünk hát mi, Ég

faja, így űzve, eltiporva tűrjünk
kínt, láncot? Jobb e-sors szerintem itt,
mint még különb kínban... ha már legyűrt
háríthatatlan Sors, mindenható
döntés, a győztes kény. Kik tenni tudnánk,
tudjunk most tűrni; nem törvénytelen
ez a parancs - ha lettünk volna bölcsek,
így határoztunk volna, nemhogy íly nagy
Ellent kihívjunk, íly kockázatot
vállalva. Nevetem, ki fegyverében
bízva oly kérkedő, s ha veszti azt,
remegi - bár tudhatta jól a bosszút -,
hogy tűrni kell kiűzetést, nyomort,
gyalázatot, a győztes büntetését.
Ez hát sorunk, amit ha szenvedünk,
Ellenfelünk haragja megcsitul tán,
ha tőlünk messze van, s nem sértjük őt,
feled minket, elégli büntetésünk,
s ez őrjöngő tűz is lohad, ha lángját
nem szítja torka. Tisztább lényegünk
tűri mérges lehét; nem érzi, edzve,
vagy változik: megszokva új helyén,
a hőt, lángját rokonnak érzi, már nem
gyötrődik; így szelíddé lesz e rém,
s fénnyé az éj; hozhat reményt Jövő
örök foIyása, véletlen, csere,
mit várni érdemes, mivel mai sorsunk –
boldognak rossz, de rossznak nem a végső,
ha magunk nem hozunk fejünkre több bajt."
Okosnak álcázott szavakkal így
javall rohadt nyugalmat Béliál;
nem békét; tespedést. Szólt erre Mammon: 40 (187-223)
"Ha harcolunk, ha jobb a kard, a célunk:
az Ég urát a trónról eltaszítni,
vagy nyerni jussunk. Csakis úgy hihetjük
estét, ha a vak véletlennek enged
az örök Sors, s a Kháosz dönt a harcban.
Hiú remény az egyik, mind a másik.
S a Mennyben hol marad számunkra hely,
ha meg nem győzzük őt, a Menny urát?
Tegyük föl, megszelídül és kegyelmet
hirdet nekünk ujabb alázkodás
igéretére - míly szemekkel állunk
színe elé, s fogadjuk ránkszabott,
kemény törvényeit hajbókolón:
zengjük trónját csicsergő himnuszokkal,
isten-voltát kényszer-alellujákkal,
míg ő Úrként feszít, gyülölt királyunk
s oltára bűv-virággal illatoz,
szolga-ajándokunkkal? Ez legyen
tisztünk az Égben, gyönyörünk? Unalmas
öröklét ez annak imádatával

fecséllve, kit utálunk! Ne akarjuk
erővel a lehetetlent, mi ingyen
se kéne - bár Mennyben, a csillogó
rablétet ám inkább keressük üdvünk
önnönmagunkban, és magunknak éljünk
csak a miénkből, bár e zord magányban,
szabadon, senkitől se függve, érc-
szabadságunk szeretve szolga pompa
könnyü járma helyett. Abban tünik ki
nagyságunk, hogyha mi magunk teremtünk
nagyot kicsinyből, rosszból hasznosat,
a bajból jót, s - bármily helyen - virúlunk
a vészben is, a kínból enyhülést
orzunk munkás kitartással. Viszolygunk
az éji mély világtól? Ám az Ég
mindenható Ura hányszor mulat
korom felhők között, s nem húny dicse,
mig éj fenségével borítja trónját, 41 (224-261)
honnan mérgük begyüjtve dörgenek
villámok, hogy a Menny Pokolt hasonlít.
Ha ő sötétünket - fényét ne tudnánk
másolni mink, ha teszik? E sivár táj
tele rejtett arannyal, drágakővel.
Él bennünk csín, müvészet, hogy dicsőt
alkossunk - itt miben különb az Ég?
Idővel kínjaink rokon-közeggé
válhatnak, és a döfködő sütés
oly kellemessé, mint amily cudar most;
hőnk majd hevéhez hasonul, a kín-
érzést csitítva így. Békét tanácsol
minden körülmény, rend nyugodt terét.
Gondoljuk meg, miként rendezzük el
biztonságban jelen bajunk, ügyelve:
hol s mik vagyunk, föladva mind a harc
nagy terveit. Tehát, tanácsom ez."
Alighogy némult, oly öröm morajlott
gyülésükön, mikéntha szirtüreg
fogná fel szél zaját, mi teljes éjjel
a tengert verte, s most rekedt danával
ringatja az alélt hajóst, kinek
bárkája szirtöbölben horgonyoz le
véletlenül, vihar után. Ilyen taps
csöndült Mammon szaván; békét ajánló
tanácsa tetszett; ujabb ütközettől
Pokolnál jobban féltek - úgy szüköltek
Mihály kardjátul, mennykövétül, úgy
sóvárogtak fundálni lent hazát,
amely idővel majd vetélkedik
bölcs kormányzatban még a Mennyel is.
Ezt észrevette Belzebub, aki
Sátánt kivéve mindnél rangosabb;
méltósággal fölállt, hogy őt hihetnéd

az állam oszlopának: homlokán
sok mély barázdában megfontolás,
az állam gondja; roncsban is magasztos 42 (262-298)
arcán fejedelmi bölcseség ragyog,
a legnagyobb monarchiák nyügét
Atlas-vállán tudná viselni. Arca
figyelmet követel s csöndet, milyen csak
éjjel honol, vagy nyári délben. így szólt:
„Trónok, hatalmak, Ég szülöttei,
éther-erények! Vagy e címeket
el kell vetnünk, s rangot cserélve Poklok
hercegei legyünk? Hisz erre hajlik
zömünk, hogy itt lakjunk, és itt emeljünk
növő országot - ez kétségtelen.
Álmodozunk, s feledjük: Ég királya
e zúgot börtönünknek szánta: nem
hogy ment legyünk az Ég itéletétől,
s szövetkezzünk a trónja ellen - épp, hogy
béklyóban éljünk, tőle messze, mégis
téphetetlen zablázva, jól vigyázott
rabcsordaként. Biztos lehetsz, hogy ő
magasban, mélyben Kezdet és a Vég
királya vágyik lenni, s pártütésünk
országából mitsem hasít le, Poklon
is túlhatol uralma, s minket itt
vasvesszővel terel, miként a Mennyet
arannyal. Mért töprengünk: háború
vagy béke? A háború rabságba vitt,
s buktunk javíthatatlan. Nem kináltak
békét, s mi sem kértünk. Rabok, milyen
békét nyernénk, ha nem zord tömlöcöt,
korbácsot és önkényes büntetést?
S míly békét adhatunk, ha nem ami
tőlünk telik: gyülölséget, csatát,
nem törhető dacot, alattomos
folyton-főzött bosszút, hogy legkevésbé
arasson győzőnk diadalt, s ne hízzék
tettén, amit mi kínjainkban érzünk?
Lesz alkalom reá, s nem kell nekünk
kockázatos kalanddal megrohannunk 43 (299-335)
a Mennyet, melynek ormai a mélyből
csatának, cselnek ellenállanak.
És ha valami könnyü módra lelnénk?
Mert van egy hely (ha nem csal ősi jóslat),
másik világ, új faj boldog hona -
a neve ember, ezidőtt teremti
az Úr: hozzánk hasonló, bár erőben
gyarlóbb s erényben, ám a fenti Úrnál
nagyobb kegyben leend. Az istenek közt
így adta szándokát nagy esküvel
lezárva, melytől megzendült az Ég-gömb.
Minden gondunk ezen legyen: kilesni,

míly lények laknak ott, minő alakjuk
és állaguk, tehetségük, hatalmuk,
mi gyöngéjük, erővel mint kisértsük,
vagy csellel. Zárva bár az Ég, s birája
önerejében bizton ül, e hely,
mint országának vég-határa, jól
kitárt, lakói védelmére bizva.
Kisérhetünk talán kalandot itt
vad rajtütéssel: vagy Pokol tüzével
elperzseljük egész müvét, avagy
bírjuk magunknak és kiűzzük apró
lakossát, mint minket az Úr, s ha mégse,
elcsábítjuk, hogy légyen ellénévé
Isten, s müvét megbánva, enkezével
törölje el. Közönséges boszúnál
több lenne ez, megrontaná bajunkon
érzett kéjét, s örömünket csiholná
az ő keserve, ha kegyelt fia
bajunkban osztoznék fejest zuhanva
s hamar lehervadt üdvét, gyönge létét
átkozva. Mondd, mi jobb: e támadást
kisérlenünk, vagy éjben itt kotolnunk
országunkat hiába álmodón?" 44 (336-370)
Ördög-tervvel igy érvelt Belzebub -

Sátán eszelte, s lopva súgta néki.
Íly mély gonosz kitől telik, ha nem
minden rossz kútfejétül: egy gyökérben
rontson meg embert, s Poklot elvegyítsen
Földdel, nagy Alkotónk gyalázatára?
De gúnyuk csak dicsőségét növeszti.
Pokolfőknek tetszett e vakmerő terv.
Örömszikrás szemek! Egyhanguan
meg is szavazták. Így beszél tovább ő:
„Istenzsinat! Méltón itéltetek

hosszú vitán. Méltóan lényetekhez,
nagyot döntöttetek, mi még ezegyszer
legmélyebb Mélyből minket földob a
Sorssal dacolva volt lakunk elébe,
e fényhatárok látkörébe, honnan
a Mennybe fölvihet szomszédi fegyver,
ügyes roham, vagy élhetünk szelíd
égövben gondtalan, hol égi fény jár,
s Hajnal kelő sugára űzi el
e bús homályt, és édes enyhe szél
lehelli balzsamát, e roncsoló tűz
sebét hegesztve. Ámde kit bocsássunk,
hogy kifürkéssze ezt az új világot,
ki képes erre? Ki merészeli
a vándorlást a feneketlen éji
Űrben: hogy tapogatva úttalan
utat leljen vagy légben átrepüljön

fáradhatatlan szárnyakon a sivár
Örvényen, mígnem jut a boldogok
szigetéig? Minő fortély, erő
képes kiútat lelni körbe sűrün
figyelő angyal-őrszemek között?
Óvatos kell legyen, s mi is: vajon kit
válasszunk. Kit kiküldünk, most azon
áll, vagy bukik minden: a végreményünk!" 45 (371-406)
Így szól, s leül. Feszült várakozás
villan szemén: ki bukkan föl - helyeslő,
ellenző -, vagy ki vállalja e vészes
merényletet; de mind kukán lapul,
mérlegelvén a vészt, tünődve; mind
a másik arcáról olvassa le
önnön riadt félszét. E kiszemelt,
Mennyel tusázó bajnokok között
egy sincs, aki egyszál-magát ajánlná,
vagy vállaná e szörny-utat. Akit most
túlvilág-fény a társai fölé
emelt, Sátán végül királyi gőggel,
legfőbb becse hitében szól szilárdan:
„Ó, Menny-szülöttek, Égi Trónok! Íly mély
csönd, habozás méltán nyügöz le most
minket, bár nem riaszt. Nagy út vezet
s nehéz a Poklokból a fénybe. Biztos
e tömlöcünk, kilencszer zár körül
mohón-nyelő iszonyu tűzburok,
s zárt tűz-acél-kapuk szegik kiútunk.
Ki ezen áthatol (ha tud!), fogadja
velőtlen éj nagy ásitó üre,
minek ha idétlent szülő belébe
merül, riasztja léte vesztivel.
Innen ha bármelyik világba fut,
nem ismert tájra, ott mi vár reá?
Nem ismert vész, reménytelen szökés.
De nem érdemleném e trónt, Urak,
előnnyel, hatalommal ékesített
királyi fönséget, ha elriasztna
valami is annak kisérletétől,
mi terv közjót szolgálni itéltetik,
habár nehéz, veszélyes. Mért fogadtam
el a királyi trónt, nem útasítva
vissza, ha most nem vállalnék veszélyből
is annyit, mint a fényből - mindakettő
dukál a legfőbb Főnek, annyival több 46 (407-443)
a kockázatból, mennél biztosabban
ül társai fölött. Erős vitézek,
még bukva is a Mennyek rémei,
itthon (míg ez honunk) ti döntsetek,
mint enyhítsétek a jelen nyomort,
s a Poklot türhetőbbé mint tegyétek,
ha van ír vagy varázslat e gonosz lak

kínját halasztó, bájoló, csaló...
Ne szűnjetek vigyázni innen az éber
ellent, mig én e zordon pusztulás
mesgyéin túl fürkészek messze néktek
szabadulást. Velem e vad kalandra
ne jöjjön senki!"
És a nagy Király
fölállt, szerét szegvén ujabb beszédnek,
bölcsen, nehogy tervétől föltüzelve
más urak is ajánlkozhassanak,
mitől előbb remegtek (tudva, hogy
elháríttatnak); így a többiek
vetélytársnak hihetnék, s nagy nevet
nyernének olcsón, míg ő nagy veszélyt
kockáztat. Ám tiltó szavát azok
éppúgy remegték, mint a zord kalandot.
Vele fölálltak - dördült, mint a messze

dörgés -, hajoltak szörnyü tisztelettel,
s magasztalták istennek, Ég urával
egyenlőnek, fönnen dicsérve, hogy
lenézte a közjóért en-javát -
hisz bukott szellemek se vesztik el
minden erényüket: az álnok ember
ne kérkedjék dicső tetteivel,
miket dicsvágy sugall, vagy nagyravágyás
titkon lakkoz be hévvel. Így örülve
páratlan Főjüknek, zárják a kétes,
sötét tanácsot: mikéntha a csúcsról
északszél múltán barna fellegek
lövellnek fel, lepvén az ég derült 47 (444-479)
arcát, s a zúduló elem a dúlt
tájékra záporoz esőt, havat,
mígnem a Nap rá méz bucsúval esti
sugárát tárja, s éled mind a rét,
madarak hangolják daluk, repes
bégetve nyáj, ekhózza völgy, halom.
Szégyen, ó ember! Ördög kárhozott
ördöggel egyetért erős kötéssel,
észlények közt csak az ember verekszik
egymással, bár az Ég kegyét reméli.
Isten békét parancsol, mégis ők
gyülölségben csatáznak, ontanak
vért vad tusákban, s földet rontanak, hogy
egymást kiirtsák - mintha (bár vezetne
összhangra ez!) nem volna elég Pokol-
ellenfelük, ki vesztük várja éjt-nap.
Szétment a styxi gyűlés, elvonulnak

Pokol hadfői sorban, köztűk ott
erős vezérük, mintha egymaga
volna az Égnek ellene, csak úgy
mint Pokolnak rettegett császára, kit

istent-utánzó udvar vesz körül
s nagy pompa: tűz-szeráfok gyűrűje
láng-címerekkel, szörnyü fegyverekkel,
s lőn rendelés: hirdessék meg királyi
harsonákkal, a gyűlés mire végzett.
Négy gyors kherúb négy szél felé teszi
ajkára a riongó ércet, és
hírnök kiáltja, hallja puszta örvény
nagy messze, s fülsiketitő zsivajjal
ismétli a Pokol egész hada.
Könnyült elemével, öncsaló reménnyel
rebbennek szét a rendezett erők,
s kiki tétován saját útjára tér,
amerre hajlam, választás viszi,
hol nyugtot lel zilált eszméire,
s az undor óráit előrli, míg 48 (480-516)
királyuk visszatér. Egy rész a síkon,
vagy égi légben verseng szárnyakon,
futásban, mint Olympiában és
Delphiben szoktak. Más tüzes csikóit
vezérli, gyors kerékkel célt kerül,
vagy harci rendet alkot. Mint mikor
kevély városoknak intő jelül
kavargó égen indul harc: hadak
rohamoznak felhőben, mind a két
szárnyról lég-lovagok dzsidát szegeznek,
míg a két főhad összecsap; az égbolt
egésze hősi tettektől lobog.
Más zord Typhón-dühtől kergült vadabbak
sziklát, hegyet hasítnak, lovagolnak
forgószelen; vad tombolásukat
Pokol se bírja ki: mint Oichaliában
a győztes-koszorús Alcides érzi,
a köntös mérgezett, s gyötrődve tép ki
gyökerestül thessáli fenyveket,
s az Oetáról Euboea tengerébe
szórja Lichast. Más szelidebbek egy
halk völgyben húzzák meg maguk, dalolják
sok hárfa-szóra, angyal-énekekkel
hőstetteik, hadiszerencse-hozta
bukásuk; panaszolva végzetük, hogy
szabad erényt vaksorsnak, kénynek ád
rabul - daluk bár pártos, összecseng,
(össze, hisz halhatatlanok dala),
s elzsongatja a Poklot, bűvöli
sok hallgatóit. Édesebb beszédben
(dal érzéket, szép szó lelket büvöl)
ott távoli hegyen ül egy csoport,
magasztosabb eszmékben azt bogozva:
mi a gondviselés, előrelátás,
szándék és végzet, szabad akarat,
teljes előtudás - s e végtelen
útvesztőben ragadnak. Azt kutatják:

mi jó, rossz, szégyen, szenvedély, közöny, dics, 49 (517-554)
üdv, végnyomor - hamis, hiú tudás ez,
de langy boszorkasággal bűvöl el
csekély időre kínt, aggályt, s csihol
csaló reményt, vértez konok szivet
dacos tűréssel, háromrét acéllal.
Más részük nagy hadakban, ezredekben
fürkészni megy merész kalanddal oly
helyet e szörnyvilágban, hol szelídebb
éghajlat könnyebb lakhatást ajánl;
négyfele száll a négy Pokol-folyó
partja hosszán, mik méreg-fodraik
köpik a lángoló mocsárba. Szörny Styx:
halálos gyűlölet folyója; gyászos,
bus Acheron a gondé: mély sötét;
a ködgomoIyból szüremlő sirásról
nevezett Cocytus; tűz-Phlegeton -
láng habja dühben őrjöng. És ezektől
távol egy lassu, nesztelen patak
hömpölyg, a Léthe, feledés folyója:
ki útvesztő habjaiból iszik,
felejti helyzetét, előbbi létét,
kínját, kéjét, örömét, bánatát.
Túl rajta dermedt szárazföld terül
korom-vadul, veri örök vihar
örvénye, jég, mi sosem olvad el
a földön, gyűl halomba, s óriás
romnak tetszik. A többi csupa jég, hó,
mély bugyor, mint a serboni mocsár
ős Casius-hegy s Damiat között, hol
egész hadak merültek el; a torpadt
lég fagyban ég, s mint tűz süt a hideg.
A hárpialábu fúriák ide
vonsszák a kárhozottakat szabott
forgással, ezek érzik végletek
gyötrő cseréit, melyek váltakozva
még kínosabbak: dühödött tüzágyból
jégben fagyatni légi lágy hevük,
vergődni leszögezve, moccanatlan 50 (555-592)
befagyva időközönként, s vissza tűzbe...
Átkelnek a Léthén menet-jövet, hogy
szorongásuk fokozza, kelve küzdnek,
sóvárogván a csábitó folyóra,
hogy csöppnyi cseppel édes feledésbe
fojtsák a kínt, a jajt egy percre csak:
a széle oly közel... de tiltja Végzet,
s hogy elrekkentse óhajuk, Medúsa
Gorgó-iszonnyal őrzi átkelésük -
ha élő érintné: a víz kitér,
mint Tantalustól egykor. Így bolyongva,
elveszve zűrben, a kalandorok
sáppatag-borzadón, riadtszeműn,
most látják szörnyü sorsuk, és nyugalmat

nem lelnek; így vonulnak sok kopár
éj-völgyön át, sok gyász-vidéken át,
sok jeges, lángos Alpon, szirteken,
barlangon, tavakon, lápon, Halál-
árnyon... Halál országa ez, mit Isten
átkával rossznak alkotott, ami
csak rosszra jó, hol élet hal, halál él,
s a Természet fiall viszás, bolond,
csodás, mondhatlan, átkos torzakat, s
zömyebbeket mesék iszony-fialta,
képzelt rémképeinél, borzadály
Chimaeráknál, Hydráknál, Gorgonoknál.
Közben Isten, s az ember ellene,

Sátán, hatalmas tervektől tüzelve,
gyors szárnyra kap, s Pokolkapuk felé
veszi magános röptét. Söpri hol
a jobb, hol a balpartot, átsuhan
tárt szárnnyal a vak űrön, fölszökell
a homorú, tüzes magasba. Mint a
távol vizen hajóhad függni látszik
felhőkön, amint napéj-egyen-szelekkel
hajóz Bengáliából, vagy a Ternat
s Tidor-szigetről, honnan füveik 51 (593-629)
hozzák kereskedők az etióp
kalmár-uton lavirozva éjjel a
Fokhoz, a Pólusnak feszülve: a távol
Sátán ilyennek tetszett. A Pokol
határa látszott már magas tetőig,
három hármas-kapu: három része réz,
három vas, három gyémánt - áthatolni
min nem lehet -, s körül nem lankadó tűz.
A kapu két szögén egy-egy iszony-lény:
derékig bájos nőszerű az egyik,
ám lent sokágu, pikkelyes, tömérdek
tekergő kigyóteste van, halálos
fullánkkal végükön. Csipőinél
pokolkutyák ugatnak szüntelen,
Cerberus-torkukat kitátva, szörnyű
vonítással, s ha kedvük tartja, vagy
neszük zavarják, visszamásznak anyjuk
méhébe; ott kucorogva láthatatlan
vonítnak benn. Nem íly iszony-kutyák
üzték Scyllát, midőn a Calabria,
s érdes Trinacria közötti vízben
fürdött; nem undokabb had üldözi
az éj-banyát, titkos hivásra ki
lég-lovagolva jön, büvölve kisded
vére szagától, hogy a lapp boszorkány-
haddal táncoljon, míg varázslatukra
kihuny a Hold. Másik alak - ha épp
alaknak hivható, melyen tagot,

izűletet se látni, vagy valónak,
mi árnynak tetszik (ilyennek is, olyannak
is látszik) - éj-sötéten áll, miként tíz
fúria; mérges, szörnyü, mint Pokol; ráz
iszony-dzsidát, s fejszerü dudorán
királykoronafélét hord. A Sátán
ott áll: ültéből fölszökell a Szörny,
s vad léptekkel rohan reá; Pokol
belérendül. A rettenetlen Ellen 52 (630-666)
csak ámul: ez mi? Ámul, nem riad;
teremtett lényt, Istent, s Fiát kivéve
nem fél, kutyába sem vesz. Megvető
szemekkel végigméri, s így rivall rá:
"Honnan, mi faj vagy, átkozott alak, hogy
utamba merted vetni torz fejed,
bár undok, bősz az, a kapú elé,
min át kivánok törni; légy nyugodt,
nem kérem engedelmed, tűnj, vagy élvezd
bolondságod gyümölcseit; tanuld meg,
Pokolfaj: égi szellemmel ne küzdj!"
Dühvel tele az Álnok így felel:

„Te vagy az áruló kherúb, aki
először tört békét, hitet az Égben,
mit meg nem törtek még, s az Égfiak
harmadját lázadó fegyverbe hívtad
az Isten ellen, mért is téged ő
és csürhédet kiebrudalt, s ide
számkivetett: örök tűz-kínban élni?
Ég-szellemnek hiszed magad, Pokolra-
itélt, és itt dacot meg gúnyt lihegsz,
hol én vagyok király - hogy még dühösb légy! -,
Urad királyod? Vissza börtönödbe,
csalárd szökevény, s kotródásodnak adj
szárnyat, nehogy késésed skorpió-
korbáccsal űzzem, és dzsidám suhintva
még meg nem élt kínt szállassak reád!"
Így szólt a szörnyü Rém, s alakja, míg szólt

s riongatott, tízszer ormótlanabb,
iszonyu lett. Állt szembe véle Sátán
haragra gyúlva, rettenetlenül
tüzelt mint üstökös, mely az észak-égen
a nagy Sárkánykigyó hosszán sziporkáz,
s szörnyű sörényéről ragályt, csatát ráz.
Egymás fejét célozták meg halálos 53 (667-701)
csapással, ámde végzetinditó
kezük nem vágyott adni új csapást,
csak vártak és sötét farkasszemet
úgy néztek, mintha két fekete felhő -
Ég-ágyúkkal rakott - dörögve száguld
a Káspi-tengeren, s mi szembe áll,

haboz, amíg jelt trombitál a szél
a légközépen zord, sötét csatára;
egymásra így meredt a két tusázó,
mig éjebb lett Pokol; párjukra leltek,
mert soha, csak egyszer találkozott
két ily vetélytárs. Estek volna oly nagy
tettek, hogy megrendül belé Pokol, ha
az Alvilág kapuinál ülő,
Végzet-kulcs-őriző, kigyó-boszorkány
szörnyű sikollyal nem szalad közéjük.
"Apám, miért veted kezed - kiált -

egyetlen magzatodra, és mi düh szállt
meg, sarjam, hogy halál-dzsidád saját
apád fejére szegzed?! És kiért?
Ki fennen ül, s kacag rajtad, kit Ő
rabszolgájának rendelt, hogy betöltsd, mit
igazságnak csufolt dühe parancsol,
dühe, mi majd kettőtöket megöl."
Szavára a Pokol-pestis magát

megvonta. Sátán így fordult a nőhöz:
"Sikolyod furcsa, és szavad, amit
közénkdobtál, hogy hirtelen kezem
állatva késik kibeszélni tettel
a szándékát; elébb hadd tudjam azt,
ki vagy, te dupla-forma, s most, hogy itt e
Pokol-völgyben találkozunk, miért hívsz
apádnak engem s ez Iszonyt fiamnak?
Nem ismerek, nem láttam én soha
nálad és nála szörnyebb látományt!" 54 (702-736)
A Pokol-őr-boszorka így felelt:
„Felejtettél? Szemedben oly csunyának
tetszem ma? Én, kit hajdan ott az Égben
oly szépnek láttál, midőn a gyülésben
a Menny királya ellen konspiráló
minden szeráf láttára oly veszett kin
fogott el hirtelen, szemed sötétült,
s káprázatban uszott, míg sűrü lángot
lövelt fejed, s baloldalán nagy űr nyílt,
honnan kiszöktem én, sugáros arcú
alakban önnön másod, égi tündér,
fegyveres istennő. A teljes Ég-had
ámulva megriadt, szükölve vissza-
hőkölt, Bűnnek hivott, s baljóslatú
jelnek itélt; de rokonnak szokva meg,
tetszettem, és bájam megnyerte még
a legfőbb zsémbelőket is, kivált
Téged, ki bennem legtökéletesebb
képmásod lelve meg, belémszerettél,
s doromboltál velem titokba, míg
méhem növő terhet fogant. Kitört harc,

csatákat vívtak Égben, és ki nyert?
Ki más: Mindenható nagy ellenünk;
pártunk veszett, s utunk az Empyreumon
fut át. Buktak a pártütők az égi
csúcsról a Mélybe, s a teljes bukásban
én is; ekkor adták kezembe ezt a
roppant kulcsot, megbízva, hogy örökre
tartsam becsukva e kaput, ne lépjen
át rajta senki, csak ha én nyitom.
Busongva ültem ott, de nem soká:
tetőled-vemhes méhem egyre nőtt;
érzem, furcsán görcsöl, gyötrőn vajúdik.
S végül kit látsz? E ronda magzat, e
tőled fogant, vadul utat szakított
belemen át, hogy kín és félsz facsarta
egész altestemet, s így változott
ilyen torzzá! En-méhem-szülte gyötrőm 55 (737-774)
kibújt, forgatva végzetes, ölésre-
készült vasát. Sirtam, szökvén: Halál!
Az undok névre megremeg Pokol,
s bugyraiból ekhózza csak: Halál!
Futok, ez üldöz (jobbadán gyönyörtől,
mint dühtől látszott lángragyúlva), gyorsabb:
utól is ér - iszony-nyügözte anyját -,
s undok, erőszakolt ölelkezéssel,
rút, rablott kéjéből foganta bennem
e bőgő szörnyeket, mik szüntelen
környékeznek, hisz láttad, óraszám
fogamzom, szülöm őket végtelen
kinomra; mert ha tetszik, visszabújnak
méhembe, mely viselte őket, és
üvöltnek, rágva bélem, édes étkük.
Kitörnek újra s készakarva ölnek-
nyúznak, hogy tőlük soha sincs nyugalmam.
Szemem előtt ül szembe rém Halál,
fiam s ellenfelem: uszítva őket;
zsákmánya híján engem is benyelne,
anyját hamar, de tudja, hogy velem
náci is vége volna; jó keserves
falatja volnék, mérgezője, ha
rám vetemednék - így akarja Végzet.
De téged óvlak, jó Atyám, kerüld
Halál nyilát! Hiún ne hidd, sugár
páncélzatodban seb nem érhet, ámbár
a Mennyben edzették. Nem állhat ellen
Halál döfésének csak az Ég ura!"
Így zárta. Leckéjét hamar tanulta
az álnok Ellen; meghunyászkodott, s szólt:
„Lányom, édes, ha igényelsz apádnak,
s mutatod szép fiam, méz zálogát
Menny-élveinknek - akkor édes, ám most
a nemvélt, nemvárt változás miatt bús-

emlékü örömünknek -, nem jövök, mint
ellen, tudd meg, de hogy a kín e rémes 56 (775-811)
fekete házából megváltsalak
kettőtöket, s az égi szellemek
egész hadát, akik igaz jogunkért
fogtak fegyvert, s buktak velünk. Helyettük
megyek magám e durva küldetésben,
mindért magam kitéve, hogy magamban
tapodjam a létlen Mélyet, s át a roppant
Ürön vándor-fürkészve megkeressem
a megjósolt helyet, jelek szerint mely
alkotva már: nagy Gömb, az üdv hona,
az Ég szegélyén - új lakók raja
plántáltatott beléje megürült
helyünket pótlandó - messzébb helyezve,
nehogy az Ég megrakva nagy tömeggel
lázadástól bolyduljon. Ez a terv
vagy még titokzatosabb - sietek
megtudni, és ha látom, visszatérek,
s elviszlek Téged és Halált oda,
hogy élvben éljetek, s a busa légben
illatbalzsamban ringjatok titokban,
halkan; lesz ott mit ennetek dugig,
véghetetlen: minden zsákmányotok lesz!"
Szólt. Mindkettő örült; Halál vicsorgott
kisérteties vigyorral, azt fülelvén,
mint szűnik éhe, fente már fogát
a pompás lakomára; nem kevésbé
örült a rossz anya, s apjához így szólt:
"Ez alvilági kulcsot jog szerint

s a mindenható Ég-király parancsa
szerint én őrzöm; tiltva van kinyitnom
e páncél ajtót: készen áll Halál, hogy
erő ellen dzsidáját közbevesse,
s nem fél, hogy rajta győz élő erő.
De mért beszéljem én Annak parancsát,
aki gyülöl, s aládobott a mély
Tartarus éjjelébe, hogy üljek itt 57 (812-847)
gyülölt tisztembe börtönözve - Ég
lakója, menny-szülött -, örök kinokban,
iszonyban, környékezve rettenettel,
zajjal belem-evő önnön fajomtól?
Te vagy apám, nemzőm, a létemet
te adtad; kinek engedjek, ha nem
neked? Kit szolgáljak? Viszel hamar
amaz uj üdv-sugárvilágba, kéjenc,
víg istenek közé, hol én leszek
királynő jobbodon, buján örökkön,
mint lányodhoz, mint kedvesedhez illik."
Szólt, s oldaláról húzta már a Végzet
kulcsát, minden jajunk bús eszközét,

s gördült vadállat-farkon a kapukhoz,
s a szörnyü csapórácsot vonta föl, mit
nem mozdíthat a Styx minden hatalma,
csak ő; a bonyolult reteszt a zárban
fordítja, hogy minden tömör acél-,
vagy szikla-zár, pecek hull könnyedén,
s hogy mérges lendülettel és csikorgón
a Pokol-ajtószárnyak szétcsapódnak,
a sarkokon csikorgnak szörny dörejként,
s fenekestül megrendül Erebus.
Nyitja, de zárni nincs hatalma már:
a kapu nyitva áll, hogy rajt kitárt
szárnnyal egész sereg vonulhat át,
zászlót lengetve, lovakkal, kocsikkal,
laza sorokban. Mint kemenceszáj áll
tárva, s okád vér-lángot, füstgomolyt.
Szemük előtt kitárul hirtelen
a szürke Mélység titka: mérhetetlen,
határ-, iránytalan vak óceán,
hol hossz, magasság, szélesség, idő, hely
kihunyt, s Természet őse: Éj, Khaosz
örök fejetlenségben, szüntelen harc
zajában, zűrben országol. Hideg,
Hő, Nedv, Száraz - e négy merész vitéz 58 (848-884)
uralomért tusáz, csatába híva
magzat-atomjaik; mind pártjaik
zászlói körül zsibong csoportjaikban:
könnyű s nehéz fegyverzetű, kemény, lágy,
gyors, lassu had, oly számos, mint Cyrene
s Barka sivó tüzes homokja, mit
fölkapnak a tusázó vad szelek, hogy
terheljék könnyü szárnyuk. Percig az
az úr, kihez legtöbb csapódik. Ül mint
bíró, a Zűr, s döntvén csak szítja még
a vak Viszályt, melyen király; fölötte
ül még a Véletlen, a Minden-úr.
Természet méhe ez (vagy sírja tán?), e
szörny űr, hol nincs tenger, part, tűz, se lég,
de mind vemhes csiráiban kavartan
gomolyg, és így tusázna, mígnem a
mindenható Teremtő - több világot
szerzendő - nem rendelkezik sötét
anyagjukkal. Ravasz Sátán e vad
űrbe kinézve áll Pokol szegélyén,
s útján tűnődik: nem kicsinyke öblön
kell áthatolni most. Füle nem kevésbé
zúg romboló dörejtől - hogy nagyot
hasonlítsak kicsinyhez -, mint mikor
Bellona zajg, s minden ostromszerével
készül egy fővárost lerontani;
vagy mintha a Menny-bolt szakadna le,
s a zendülő elemek tengelyéről
letépnék a szilárd Földet. Vitorla-

szárnyát repülni tárja, s a felúszó
füsttől emelve fölrugaszkodik.
Mint felhőszéken, száll mérföldeken föl
merészen; széke foszlik, s ő a szörny
ürben lebeg csak; értetlen csapong
hiú tollával, ólomként bukik
tizezerölnyi mélyre, s esne még, ha
bal véletlenből ím egy fölgomolygó
kénkő-tüzes felhő ellenlökése 59 (885-922)
annyi mérföld magasba föl nem űzné;
megáll dühe, kioltotta a szittyós
Syrtis: se tó, se föld; belémerülve
csápoz a cuppogósba, hol repülve,
hol lábon; most vitorla kell neki,
most evező, Mint Griff a vadonban űzi
szökő szárnyán hegyen-mocsáron át az
arimaspit, ki - őre bármily éber -
elcsente őrzött aranyát: az Ellen
így jár fürgén szittyón, sziken, sikon,
bércen, sűrűn, tarlón; fejjel, kezével,
szárnyon, lábon utat keres, kuszik,
lábol, uszik, merül, röpül. Utóbb
kábító hangok zagyva zűrszava
tör át az űr-sötéten és fülét
támadja hars rohammal; arra fordul
nagy rettenetlen: Mélyek Mélye bármi
szelleme lakja bent e hangzavart,
megkérdi, merre a legközelebb a
Homály fénnyel határos partja; íme
előtte Kháosz trónja, a szörnyű Mélyen
fölvont sötét, nagy sátra; oldalán ül
cobolyruhás vak Éj, a Vének Véne,
uralma társa, és előttük áll
Orcus, Hades s az Iszonyat nevű
Demogorgon, Hír, Véletlen, kavargó
Zavar, s a Zendülés, Viszály ezer
különböző torkával.
Vakmerőn
fordul Sátán feléjük: „E legalsó
Űr szellem Őserői: Zűr, s te ős Éj!
Nem kémnek jöttem, hogy országotok
titkát kilessem, vagy zavarjam; e
sötét vadont bejárni kényszer űz;
utam téres hazátokon vezet
a Fényhez, vezetőtlen egymagamban
kóválygok: azt fürkészem, merre visz
gyors út borús hazátok és a Menny 60 (923-959)
határához, vagy ama helyre, melyet
országtokból hasított el a Légi
király, s nemrég övé - hogy oda jussak,
járom e Mélyet. Ó vezessetek!
A viszonzás se lesz mindennapi -
ha a Bitorlót innen elverem:

a vesztett tájat visszacsatolom
eredendő éjébe, trónotok
elé (utamnak célja ez!), s az ősi
Éj zászlaját ismét kitűzöm ott !
Tiétek a haszon, enyém a bosszú!"
Szólt Sátán. És az ősi Zűr felelt,
gyötört arccal dadogva: „Idegen,
tudom, ki vagy: a hős Angyal-vezér,
ki csak nemrég emelte föl fejét
a Menny-király ellen, s bukott, hiszen
láttam, hallottam is - ily óriás had
nem nesztelen zuhan a megriadt
Mélységbe, de romra rom, romlásra romlás,
zajgó zavarban, és az Ég-kapuk
milliószám köpték a kergető,
győztes hadat. Önnön határomon
ütöttem itt tanyát, ha védhetem
erőmmel a csekélyet, mely maradt,
s mit belviszálytok még összébb szorít,
rontva az ősi Éj-jogart. Először
tömlöctök, a Pokol szakadt le szét-
terülve lent, utóbb az Ég, a Föld,
ez új világ fölöttem, mit aranylánc
kötöz az Ég-oldalhoz, légiód
bukáshelyéhez. Arra-útad épp nincs
távol, csakhogy veszélyes ám! Siess!
Halál, romlás, veszés, nekem haszon csak!"
Végezte. Nem időz felelni Sátán.

Boldog, hogy tengerén e partra lelt;
ujult erővel, üde fürgeséggel 61 (960-995)
tűzpiramis gyanánt szökik fel a
vak Űrbe, és a harcos elemek
tusája közbe útat tör kerítve
mindenfelől veszéllyel, többel is, mint
mikor a Bosporuson áthatolt az
Argó az ütköző sziklák között,
vagy Ulysses, hogy balról elkerülve
Charybdist, örvénynek jobbról hajózott.
Haladt sok nyűggel, bajjal, gürcöléssel;
ő még csak, nyüggel-bajjal, ám hogy egyszer
átkelt, hamar, midőn bukott az ember -
mi furcsa változás! -, Bűn és Halál
járt nyomdokán (az Ég akarta így!),
s készített nagy, sokat tiport utat
az éji Mély fölé; Mély fortyogó
örvénye tűri az új, hosszú hidat,
bár ez Pokoltól a szerény világ
szélső gömbjéig ér, és rajta álnok
lelkek vonulnak könnyedén ide-
oda, hogy büntessék, avagy kisértsék
az embert, csak nem azt, kit Isten őriz,

külön kegyelme, őrző angyala.
Most végre Fénynek szent hatása villan,
s az Ég faláról a vak Éj ölébe
szikrás hajnalt lövell. A nagy Tenyészet
határa itt van, itt hátrál a Zűr,
előretolt sáncából, mint levert had,
mind kevesebb tusával, harci zajjal:
lám Sátán kisebb gürccel, könnyedén
lebeg derengő fényben a csitult
habon, s vonul viharcibált hajóként
a révbe vígan, bár szakadt kötéllel,
vitorlával, avagy a légszerű
űrben kitárt szárnyon lebeg, s tekinti
kedvére a körbe messze elnyúló
(négyszögletes, vagy gömbölyű?) Eget, sok
opáltornyát, élő zafirral ékes 62 (996-1032)
bástyáit, egykoron szülőhelyét;
s mellette - arany láncon fűzve hozzá -
a rajt csüngő világot, Hold-közeiben
a legparányabb rendü csillagot.
Álnok bosszú terhével, átkozott

órán ide siet az Átkozott. 63 (1033-1038)

III. könyv
Summázat
Trónjáról Isten látja a Sátánt, amint az újonnan teremtett világ felé röpül; mutatja Fiának, aki
jobbja felől ül; jövendöli, hogy Sátánnak sikerülni fog az emberfaj megrontása; kimutatja önnön
igazságos és bölcs voltát minden vád ellenében, mivel Ő szabadnak teremtette az Embert, s elég
erősnek, hogy dacoljon kísértőjével; kimondja mindazonáltal, hogy kegyelmében szándékszik
tartani az Embert, lévén hogy ez nem saját rosszaságából bukott el, mint Sátán, hanem amannak
csábítására Isten Fia magasztalja Atyját, amiért kinyilatkoztatta kegyelmét az Ember iránt. Isten
azonban azt is kimondja, hogy az Ember csak akkor nyerhet kegyelmet, ha ugyanakkor eleget
tesznek az isteni Igazságnak is: az Ember megsértette Isten fenségét, amikor kinyújtotta kezét az
Istenség után, s ezért minden leszármazottjával egyetemben halálra van ítélve; meg kell halnia,
hacsak nem akad valaki, aki kellő elégtételt ad e sértésért, és bűnhődik az Ember bűnéért. Isten
Fia ajánlkozik fel, váltságul az Emberért. Atyja elfogadja őt, elrendeli inkarnációját, és
megjelenti, hogy szülötte felemeltetik minden égi és földi név fölé; megparancsolja összes
Angyalainak, hogy imádják Fiát. Ezek engedelmeskednek, és teljes kórusuk hárfákon kísért
himnusszal magasztalja az Atyát és a Fiút. Sátán ezenközben leszáll a Világ legkülső
gömbhéjának kopár domborulatára; itt körbejárva megtalálja a helyet, amelyet azóta a Hiúság
Limbusának hívnak. Számba vétetik, miféle dolgok és személyek jutnak ide. Sátán most már a
Menny kapujához érkezik - le van írva, milyen lépcsők vezetnek föl ehhez, és milyen levegőég-
fölötti vizek folyják körül -, majd útját innen a Napgömb felé veszi, ahol is összetalálkozik
Uriellel, a Gömb kormányzójával; előbb azonban egy alantasabb Angyal alakját ölti fel, és buzgó
vágyakozást színlel: szeretné látni az újonnan teremtett világot és akit Isten helyezett belé - az
Embert; tudakozik róla és lakhelyéről; Uriel útbaigazítja; Sátán először a Niphates hegyére
ereszkedik le. [66]
Szent Fény, Ég elsőszülött sarja, üdv!

Az Örökkévalóval egy-örök tűz,
zenghetlek bűntelen? Hisz fény az Isten,
s öröktől fogva csak elérhetetlen
fényben lakott, tehát benned lakott,
nemteremtett fény-lényeg fénysugára.
Vagy szebb fülednek: tiszta légi áram,
minek nem tudni kútfejét? Te voltál
előbb Napnál, Égnél; Isten szavára
mintegy köpennyel födözted be a
mély, tiszta vizek támadó világát,
mely lett üres, ormótlan végtelenből.
Még vakmerőbb szárnyakkal fölkereslek,
styxi lápból szökvén, bár fogva voltam
e homály-honban, míg röptömben az
alsó s közép-sötéten át nyomulva -
be más dallal, mint hajdan Orpheus -
zengtem Khaoszról, örök éjszakáról;
megtanitott az Égi Múzsa, mint
merjek leszállni éjbe, bár az út
zord, s visszatérni: újra fölkereslek
bizton, s érzem királyi élet-mécsed,
habár te nem keresed föl szemem,
mely hasztalan forog, hogy megtalálja
szurós sugárod, pirkadatra nem lel:
gömbjeit kioltotta ragyogó

vakság, vagy hályog fátyolozta be.
Ám szüntelen bolyongok ott, hol a
muzsák időznek tiszta csermely, árnyas
berek ölén, napszőtte dombokon
szent dal-szerelme-babonázva; főleg
téged kereslek éjelente, Síon
s virágos csermelyeid, mik dicső
lábad mossák csörgőn, s eszembe jut
a kettő, ki sorsomban osztozott -
bár osztoznék a hímevükben is! -
vak Thamyris, világtalan Homeros,
s két ős-látnok: Phineus, Teiresias; 67 (1-38)
eszméket őrlök, mik önkéntelen
összhangba lüktetődnek - mint madár
ébren zeng estelente, s éj-dalát
árnyas zugolyba rejti. így az évvel
négy évszak visszatér, de vissza nem tér
hozzám a nappal, este-reggel édes
közelgése, tavasz-virág varázsa,
nyár rózsája, nyáj, ember isten-arca);
helyettük köd, s örök-sötét borult
reám, s zárva vagyok az emberek
vidám körétől, és a tudomány
szép könyve nékem fehér lap csupán:
természet művei lemosva róla,
tudás ez egy kapúja zárva nékem.
Annál inkább bensőmben, Égi fény,
te fényeskedj, s eszem minden hatalmát
te ragyogd bé, ültess szemet belé,
söpörd ki szennyét, látva hogy kitárjak
halandó-szem-nem-látta dolgokat!
Most föntről a Mindenható atya,

hol trónol minden magasság fölött,
a kristály Empyreumból, hol ül,
alátekint, hogy lássa alkotását,
s teremtményeiét. Körötte állnak,
sürűn mint csillagok, az Égi szentek,
őt látva véghetetlen boldogan.
Jobbján dicső sugár-képmása ült.
Egyszülötte. A földön lenn először
ősszüleinket pillantotta meg,
az embernem két zsengéjét az Üdv
kertjébe plántáltatva, szerelem
s öröm örök gyümölcseit szakasztva
vetélytárstalan szerelemben és
örök örömben, üdv-magányban. Aztán
átfürkészi a Poklot és a köztes
űr-szakadékot, s látja, ím a Sátán
az Ég-falnál surran a barna légben 68 (39-75)
az éj ezoldalán, s leszállni készül
fáradt szárnnyal, enyh-sóvárgó bokákkal
e világ túl-kietlenén, amely

úgy rémlik, ég nélkül való szilárd föld;
légben, tengerben áll? - bizonytalan.
Őt nézi Isten fönti őrhelyéről,
honnan figyel multat, jelent, jövőt.
Jövőbelátva mondja Egy-fiának:
„Egyszülöttem, nézd csak, ellenfelünk
miképp dühöng! Sem a szabott határ,
sem a Pokol korláta, rárakott
sok lánc, sem az ásitó szakadék
nem fogja vissza: úgy csigázza őt
veszekedett bosszú, mi pártütő
fejére száll utóbb! Minden sorompót
szétzúzva íme szárnyal útjain
Menny-közeiben, a fény határain
az épp megalkotott Világ felé,
a beleplántált emberhez, hogy azt,
ha tudja: kénnyel, vagy mi még gonoszb:
fortéllyel rontsa meg - kiveszti őt,
mert csábszavára fület hajt az ember,
s az egy-parancsot könnyen megszegi,
hüségének egyetlen zálogát;
így ő, s hitetlen sarjadéka vész!
Ki lesz a vétkes ebben? Csak maga.
Hálátlan. tőlem mindent megkapott,
mit kaphatott! Igazzá tettem őt,
képessé, hogy megálljon, bár szabaddá,
hogy bukjon. Minden égi lényt ilyennek
alkottam, ki megállt, ki elbukott.
Önként megáll, ki áll, s ki nem: bukik!
Nem-szabadok tanújelét hogy adják
szerelmüknek, igaz-szilárd hitüknek,
ha csak azt tehetik, mit tenniük kell,
s nem, mit akarnak? Mi az érdemük?
Ily engedelmességből míly gyönyört 69 (76-112)
szakajtok, ha az akarat s az ész
(az ész is választás!) üres-hiún,
szabadságtól megfosztva, tétlenül
csak a szükségnek szolgál, nem nekem?
Ők az Igazság szent törvénye folytán
alkottattak meg így, joggal sosem
vádolhatják meg alkotójukat:
sorsukat, "mintha eleve-rendelés
irányitná s szándékuk abszolút
parancs kénye avagy előrelátás.
Maguk tervelték pártütésüket,
nem én! Ha láttam is előre, az még
nem ösztökélte bűnüket, ami
ha előre nem is tudom, csak úgy
betölt volna. Kényszer-vaksors-kizárva,
előre-tudásomtól függetlenül,
maguktól vétkeznek, megtéve azt,
Őket szabadnak alkottam bizony,

s szabadnak kell maradniuk, amíg
maguk magukat rabbá nem teszik;
különben meg kéne természetük
változtatnom, s a magas, végleges
örök végzést törölnöm, mely nekik
szabadságot szabott. Magukra vesztük
maguk szabták! Az első pártütők
önként buktak maguk-kisértve-rontva!
Az embert ezek tőre csalja el:
ezért az ember irgalomra lel.
De nem azok! Dicsfényem Földön, Égen
ragyogjon igazságban, irgalomban!
De kezdet és vég: irgalmam tüze!"
Az Úr szavára ambrozia-illat
felhőz Eget, s a választottakat
mondhatatlan uj öröm szállja meg:
Isten egyetlen sarja tűnt dicsőn föl,
Kiben Atyjának lénye tündökölt. 70 (113-149)
Isteni érzés látható az arcán:
határtalan szerelem s irgalom,
ez nyilvánul ki apjához-szavában:
"Atyám, a szó kegyes volt, mely királyi

Igéd zárta: embernek irgalom.
Ezért Föld, Ég fennen magasztaland,
zenék, zsoltárok számtalan szavával
trónod körül örökkön áldanak.
Ám az embernek veszni kell vajon,
a kedvencednek, legkisebb fiadnak?
Bukik fortély s az ahhoz társuló
bolondsága miatt? Atyám, legyen
ez távol tőled, aki mindenek
birája vagy, s csak igazul itélsz!
Vagy lelje célját, s hiusítsa terved
ellenfeled?! Ártó cselét betöltse,
s jóságodat sorvassza semmivé?!
Gőggel térjen bár szörnyü büntetésre,
mégis bosszúja-téve, s a Pokolba
vonssza magával a megmételyezett
egész embernemet?! Magad kivánod
kiveszteni egész müved miatta,
amit dicsőségedre alkotál?
Kétségbe vonhatják jóságod így,
nagyságod is, s mentséged nincs reá!"
A Nagy Teremtő így felelt neki:

„Fiam, kiben lelkem gyönyörködik,
Szivem fia, ki magad vagy Igém,
tudásom s cselekvő hatalmam - ezzel
kimondtad ennen gondolatomat,
mit rendelt örök Végezésem is.
Minden ember ne vesszen el: aki

akar, megváltassék, nem érdeméből,
de szívem szabad irgalmábul, így
még egyszer újitom bukott erőit,
bár egyszer már elcsábitotta bűn 71 (150-185)
szertelen, szennyes vágyakat szakasztni;
segélyemmel még egyszer harcot állhat
egyenlőként halálos ellenével!
Segélyemmel, hogy értse, míly esendő
bukott lénye, s szabadultát nekem
köszönheti, egyedül csak nekem!
Egyeseket a többiek közül
kiválasztottam különös kegyemmel;
így akartam: a többi hallja meg
hivó szavam, bünös voltán okuljon,
s idején megjuházza a haragvó
Istent, mig hív a kínált kegyelem.
Beragyogom érzékeik sötétjét
eléggé, s megpuhítom kőszivük
imára, megtérésre és hüségre.
Ima, megtérés, köteles hüség
előtt, ha igaz szándok szítja azt,
fülem nem lesz süket, szemem se zárt.
Beléjük plántálom vezérükül
birámat, a Lelkiismeret szavát;
ha jól használják, fülelnek reá:
fényt fényre lelnek, s hittel üdvözülnek.
Hosszútürésem, irgalom-napom
ki megveti, soha nem ízleli:
a zord még zordabb lesz, vak még vakabb, hogy
botoljanak, mélyebbre essenek -
csak ezek nem nyerik kegyelmemet.
Ezzel nincs vége: az ember engedetlen,
megtöri en-hűségét, vétkezik
az Egek felsőbbsége ellen, amint
istenné lenni tör, s mindent veszít...
Így semmije se marad hitszegését
engesztelni - veszni szemeltetett! -,
halnia kell magának és nemének!
Haljon ő vagy az igazság! Hacsak
nem akad más, ki őhelyette önként
váltságot adna - halálért halált...
De hol van íly szeretet, Égiek ? 72 (186-223)
Mellyőtök lesz halandó, hogy az ember
bünét megváltsa, és ártatlanul
mentse a bűnöst? Ily önáldozó
jóság a Mennyekben kinél lakik?"
Kérdezte. Álltak néma angyalok.

Csönd lett az Égben. Nem akadt az ember
mentésére szószóló, még kevésbé,
aki merné a fejére venni a
halált, s váltságot adni emberért.
Így hát az embernem el kéne vesszen,

megváltatlan Pokolra és halálra
itélve, ha az Istennek Fia,
kiben a szeretetnek telje él,
közbenjárását nem ujítja így:
„Igéd itélt: embernek irgalom;

ne lelne hát eszközt az irgalom,
szárnyas szolgáid közt e legsebesb,
mely megleli minden müvedhez útját,
eljő váratlanul, kéretlenül?
Áldás emberre, hogy eképp jön: az
segélyét nem keresheti, hiszen
meghalt immár a bűnben, elveszett;
nem áldozhat magáért, nem vezekelhet,
adós lévén... Itt vagyok íme, én!
Magam ajánlom érte föl magam:
életért életet! Szálljon rám dühöd!
Tekints embernek! Itthagyom érte kebled,
s önként hagyom az Utánad Második
dicsőségét: érte halok vidáman,
Halál a mérgét rajtam töltse ki!
Komor kénye alatt hisz nem soká
fekszem legyőzve; te adtad nekem
az öröklétet: általad vagyok!
Halálnak most alávetem magam,
s halandó voltommal adósa lészek;
ám ha a tartozás fizetve: nem hágysz 73 (224-259)
zsákmányaul undok sirom zugán,
szeplőtlen lelkem örök rothadásban-
lakozását nem tűröd - győztesen
föltámadok, s talpam alá vetem
legyőzőmet, ragadmányát ragadva.
Halál megkapja még halál-sebét:
gazul görnyed, ölő fullánkja-vesztve.
A tág Egekbe diadalmenettel
rabul vonszom a Poklot, s láttatom
bilincsben a sötét Erőt! Gyönyörködsz
ezt látva majd, Mennyből alátekintve,
nevetsz, s én föltámasztva általad,
eltapodom minden ellenfelem
s a Halált, tetemét a sírba tömvén;
majd a megváltott sokasággal Égbe
szállok sok távollét után, Atyám,
hogy lássam arcodat, melyen harag
felhője sem maradt, csak szűntelen
béke s engesztelés; méreg se lesz több,
csak szent szined előtt egész öröm!"
Szava elhalt, de hangtalan beszélt

szelíd arca, s örök szerelme áradt
az emberre, minél jobban fiúi
alázata fényeskedett csupán.

S várta, mint halni-boldog áldozat,
Atyja szavát. Az Égen ámulat
rezgett: „Mi hát a célja? Mit jelent ez?"
Rá a Mindenható mindjárt felelt:
„Harag alá vetett emberi nemnek
Egen-Földön egyetlen béke-zsoldja!
Szivem vigasza, hisz tudod, mi drága
minden müvem nekem, s nem legkevésbé
a végső mű: az ember. Érte hiányol
téged keblem és jobbom egy időre,
hogy így megmentsem elveszett faját,
akiket csak te tudsz megváltani: 74 (260-295)
kösd össze lényegeddel lényegük,
és légy ember az emberek között,
s ha az idő betelt, a Szűz ölében
támadj hussá csodásan; légy az első
ember Ádám helyett, Ádám fia!
S mint benne minden ember elbukik,
üdvözüljön benned, másod gyökérben.
Ki váltságot lel, általad nyeri:
Ádám bűne bünössé tette minden
sarját - a te érdemed föloldja azt;
ki ennen jó s esendő tetteit
megtagadja, s beléd plántálva él,
új létet tőled nyer. Méltó, hogy ember
bűnhődjék emberért, itélve légyen,
haljon és föltámadjon, és vele
támadjanak föl egytestvérei,
megmentve önnön drága életével.
Pokol-düht győzzön égi szeretet,
meghalván váltsa meg (drágán!), amit
Pokol-gőg oly könnyed szívvel kivesztett,
s kiveszt bennük, ha kegyem ellökik.
Ne hidd: ha majd leszállasz, lényedet
az ember-természet lealjasítja.
Mert ki Istennel egyenlő vagy, és a
legfölsőbb trónon élvezted vele
együtt az Ég-gyönyört, de hagytad ezt,
hogy a Világot mentsd a pusztulástól,
s igy érdemből inkább, mint születés
által lettél fiammá: sokkal inkább
jó voltál, mint fenséges, benned a
szeretet csordult túl, nem a dicsőség –
alázatod felemeli magaddal
igy embervoltodat e trónusig;
itt ülsz majd testetöltve, léssz király:
Isten s ember; Isten s ember fia,
mindeneknek fölkent királya. Minden
hatalmat átadok; örök király légy!
Éld érdemed! Alád vetem ma az 75 (296-333)
Erőket, Uralmakat, Trónokat:
hajtson térdet előtted mind, ki a
Mennyben, Földön, s a Föld alatt lakik.

Ha majd az Égből megjelensz dicsőn,
s az angyalfőket szétbocsátod ott,
hogy meghirdessék rém-itéleted -
a négy szelek felől jönnek, kik élnek,
s minden kor fölriasztott holtai
szaladnak össze végitéletükre:
oly zendülés üzi el álmukat -,
akkor minden szentek körében ítélsz
ádáz embert, angyalt, s itéleted
nyomán alámerülnek; bételik
Pokol, s örökre zárul; ezalatt
elhamvad a Világ, s a hamvakon
támad új Menny, új Föld, hol mind a jók
laknak, s látnak sok szenvedés után
arany napokat, arany tetteik
gyümölcseként; igazság, szeretet,
s öröm győz; elteszed királyi pálcád,
mert nincs szükség többé király-jogarra:
Isten lesz minden mindenekben. Azt ki
meghal, hogy ezt betöltse, szellemek,
imádjátok, mint engem, a Fiút!"
Elhallgatott a nagy Mindenható,

rá az angyalsereg, mint számtalan szám
népek zaja, fönnhangon s édesen,
mint áldó szó: örömbe csönditette
a Mennyet, s az örök teret hozsanna-
dallal töltötte be; alázatosan
meghajlottak a két trónszék előtt,
s imádattal dobták le szép arannyal
s amaranttal szőtt koszorújukat.
A halhatatlan amarant virág:
egykor az Éden életfája mellett
szökkent szirmokba, ám az Égbe vitték
az emberbűn miatt, hol nőtt először; 76 (334-370)
ott fönn virul, az Élet kútfejét
beárnyalva, hol az Áldásfolyam
hömpölygeti mennybéli szirmokon,
az Ég közepén áttetsző habjait;
e sose hervadókat tűzdelik
sugárkoszorus, tünde fürtjeikbe
a választottak. E szép szirmok sürűn
hevernek most az Ég sugárporondján,
mely mint egy jáspis-tenger tündököl,
s mosolyg mennyei rózsák biborában.
Majd véve s újra-koszorúzva mindig-
fölhangolt aranylantjuk, mely tegezként
csüng oldalukon csillagozva, édes
összhangzatokkal vezetik be a
szent zsoltárt, s fenséges gyönyört csiholnak.
Nincs külön hang, amely ne csatlakoznék
hozzá - az Égben íly összhang honol.

Így zengenek: „Atyánk, Mindenható!
Végleges, halhatatlan, végtelen,
örök Király, Mindennek Alkotója,
Fény Forrása - dicsfényed szemvakító:
nem közelíthet senki trónusodhoz,
hacsak teljes tüzed nem árnyalod be,
s szentségtartóként nem borítsz magadra
felhőt, sugár özönében ruhád
sötétnek tetszik, ám igy is vakul
a Menny: a legfénylőbb szeráfok is
eléd csak szárnyuk-födte szemmel állnak!"
Majd így dalolnak: „Te, Első Teremtett!
Istennek mása, Egyszülött Fiú,
kinek sugár-arcában látható lett
felhőtlen a Mindenható tüze,
mit nem nézhet teremtett lény: Reád
lenyomva glóriája csillaga,
rajtad pihen átöntve szelleme.
Egek egét általad hozta létre,
s hatalmait; általad verte le 77 (371-407)
a nagyravágyó Főket: ama nap
nem fukarkodtál Atyád mennykövével,
lángkocsid kerekét nem fékezéd,
mi az örök Menny-vázat renditette,
míg a vert angyalok nyakára nem
gördült; az üldözésbül visszatérve
csak téged kiáltottak meg tieid,
az atyai Erő fiát, ki ádáz
bosszút állt atyja ellenein, de nem
az emberen kit ármányuk veszejtett.
Ő, kegy s irgalom Atyja! Zordonul
nem ítéltél, de irgalomra hajlón!
Fiad, amint fölfogta szándokod,
hogy nem itéled el a gyönge embert,
de szánalomra hajlasz: hogy dühöd
csitítsa, s végét szegje az igazság
s irgalom harcának, mit észrevett
orcádon, bár Utánad Második,
rangját feledve halni szánta lelkét
emberbünért! Példátlan szeretet,
amely csak Istenben található!
Isten fia, Megváltó, üdv! Neved
legyen dalom bőséges tárgya, szívem
ne feledje dicséretét soha,
s atyádétól ne különítse el!"
Mig ők az Égben a Csillaggömb fölött

boldog dallal mulatják idejük,
e körvilág át nem látszó, szilárd
gömbjén - melynek első domborzata
elválasztja az alatta bezárt
fényvilágot a Zűrtöl, az Ős-sötét
rohamától - Sátán leszállva lépked.

Messziről gömbnek látszik, végtelen
sötét kietlen földnek most, kitéve
éj csillagtalan, zord tekintetének,
s a körül zúgó Zűr fenyegető
orkánainak - szörny égtáj! -; csak ott 78 (408-444)
azoldalt, hol a Menny távol faláról
a sziporkázó légtől némi vissza-
vert fényt kap, ott csitul kissé az orkán.
Az Ellen ott járkált e tág mezőkön.
Mint saskesely, mit az Imaus nevelt -
hol a bolygó tatárt havas csucsok
zárják elszáll sovány prédát kináló
tájról, hogy falja juhok, gidák husát,
s legelő nyáj fölött röpül az Indus
Ganges, Hydaspes forrásfőihez,
vagy száll a Sericana-sivatagba,
hol kínaiak űzetik a széllel
vitorlás könnyü nádszekérüket:
aképp sétált a Sátán e viharvert
tengerparton magában préda-lesve.
Maga, hisz itt más lény nem kóborolt
élő, élettelen; még nem - de majd
fölszáll a földből, mint a gőz, csomó
percéltü űr-jelenség, ha a bűn
ember müvét hivsággal rakja meg:
minden hivság, és ők is, kik hiú
dicsben, hírben vetik reményüket,
mennybéli-földi boldogságukat;
mind ki zsoldját e Földön elveszi,
babona, kín, vakbuzgalom gyümölcsét,
hajhászva csak embermagasztalást...
Jutalmuk, mint a tetteik: üresség.
A Természetkéz talmi művei -
elvetéltek, idétlenül vegyültek,
a földön szétesettek - mind ide
hussannak, s végső rohadásukig
itt bolygnak, s nem mint egyesek hiszik:
a szomszéd Holdban. Ezüst Hold-mezőkön
átplántált szentek, köztes szellemek
laknak az angyal- s emberfaj között.
Ide jöttek órjások, kik az őskor
lányaitól, legényeitől balul
születtek akkor sok hires kalandra: 79 (445-482)
kik Bábelt rakták föl Sennaar-mezőin,
s most is raknának új Bábeleket,
ha tudnának miből. Mások viszont
magukban jöttek: az, ki boldogan
dőlt Etna-lángba hitetve, isten ő,
Empedocles; s Cleombrotus, aki
tengerbe ugrott, vágyva üdvhonát
Platón Elysiumában; s még sokan:
embriók, balgák, remeték, fráterek -
szürkék, fehérek, feketék, kacattal;

zarándokok, kik Golgotán halottan
vágyták Azt látni, ki a Mennyben él;
s kik az égbejutás bizony hitével
felöltötték Domonkos gönceit, vagy
üdvük ferences álcában remélték -
a hét bolygó, s az állócsillag szférán
vonulnak s a kristályövön, amely
ama rezgést s az Első mozgatót
kelti. Hitték, az Ég bejáratánál
kulcsával most Szent Péter várja őket,
s már a küszöbre szegzik lábukat,
de íme: vad forgószél fujja el
mindet vagy tízezer mérföldre az
útvesztő légbe! Nézzétek csak: ott
kámzsák, csuklyák, gunyák és viselőik
lebegnek rongyként, olvasók, ereklyék,
bullák, bucsú- s föloldó levelek!
Szelek játéka: örvénylőn csapongnak
Világ hátsó felére, tágas, öblös
limbusba, mit Bolondok Édenének
hívnak, s amit jóval utóbb sokan
laknak - ma még lakatlan, nem tiport.
Ez éji gömbre bukkant rá a Sátán,
ki hosszan bolygott, míg hajnalsugár
megszalasztotta fáradt lépteit,
idefordítva. Messze mit vesz észre?!
Fokonként nyúlik föl az Ég faláig
nagyszerü lépcsőszerkezet, s a csúcsán 80 (483-520)
király-kastélyokénál gazdagabb
müvű kapú, homlokzatán arany
s gyémánt ciráda, ívén csillogó
kövek szikráznak - nincs oly földi kéz,
amely utánozná, lefestené.
Olyan e lépcső, mílyet Jákob látott:
angyalok jártak föl-le rajta, fénylő
őrseregek, hogy Ézsau elől
futott Pandan-Arámba Lúz mezőin,
s elszunnyadt éjjel szabad ég alatt,
majd fölriadt, s kiáltott: Menny kapuja!...
Minden fokának titkos célja volt,
s nem állt ott mindig: néha észrevétlen
a Mennybe húzták; s lenn jáspis-sugár tó,
folyékony gyöngy tó fodrozott, azon
vitorláztak a Földről-érkezők,
angyaloktól libbentve, vagy tüzes
mének-vonta szekérre fölragadva.
A lépcső épp le volt eresztve, tán hogy
biztassa a Gonoszt könnyű rohamra,
vagy hogy az áldásból-kizáratásán
csak még busuljon. Út tárult ki innen,
éppen az áldott Édenkert fölött,
Föld fele ösvény, sokkal téresebb, mint
utóbb a Sion-hegyre fölvivő;

ígéret-föld útjánál kedvesebb
Istennek, min a boldog törzseket
látogatandó, angyalok vonultak
fölsőbb parancsra föl-le szüntelen,
s kedvvel szemlélte ezt az Úr, a Jordán
forrásától, Paneastól egész
Beersebáig, hol a Szentföld határos
Egyiptommal s az arab partvidékkel:
oly tágnak tűnt a nyílás, hol határ
szabódott a sötétnek, mint a tenger
habjainak.
Innen bámult le Sátán
a Menny-kapúba vezető arany 81 (521-557)
lépcsőfokokra és a hirtelen
kitáruló világra. Mint a kém, ki
bolyong kietlen éjben, száz veszély
torkában, majd derűs hajnalhasadtán
fölér egy fölszökő halom csucsára,
s onnan szeme mit lát váratlanul:
először szemlélt idegen vidék
ujdon fővárosát, gyönyörü tájat
sugár torony-tűkkel, csillám tetőkkel,
miken im a kelő Nap lángja szikráz -
bár látta már a Mennyeket, elámult
a Sátán, vagy irigység fogta el,
megpillantván e bűvölet-világot.
Körülkémlelt (tehette, hisz magasan
állott az éj tág árnya forduló-
boltja fölött) a Mérleg napkelet-
pontjátul a Kos felé, mi Andromédát
vonszolja az Atlanti tengeren
a látkörön túl; majd les széltiben
saroktól sarkig; majd nem késlekedve
az első Világ-tájra száll alá
fejest cikázva: könnyedén teszi
haránt-röptét a márvány-tiszta légben
tenger csillag közt, mely csillag gyanánt ég
messzünnen, ám közel: egy-egy világ;
más-más világ mind! Boldog Üdv-sziget,
miként a rég hires Hespéri-kert,
boldog mező, virágos völgy, berek.
Háromszor boldogak... De most: ki él
itt boldogan? - dehogy kutatta! Fönt
az arany Nap - a Mennyhez leghasonlóbb –
büvölte szemét: a néma légkörön
a Nap fele hussan (fel-le? vagy középpont
felé? vagy attól el? hosszant? - ki tudja),
honnét sugároz fényt a nagy Sugárzás
föntről, magasról a köz csillagokra,
mik illő távol vannak úr-szemétől,
s ütemesen táncolva csillagtáncuk - 82 (558-595)
napot, hónapot, évet megjelentőt -,
szállnak mindent vidító mécsese

felé fordulva, vagy delejsugára
forgatja őket, mely melengeti
a Mindenséget, behatolva minden
legbensejébe láthatatlanul,
s a Mélybe láthatlan erényt lövell:
fénylő tisztét íly mesterin teszi!
A Sátán itt szállt partra, oly helyen, mit

a Nap sugárzó gömbjén csillagász
látcsövével sosem látott. E hely
mondhatlanul sugáros volt a Föld
ásványához, ércéhez viszonyítva.
Más-más formáju részeit vakító
fény hatja át, mint tűz izzó vasát;
ha érc: emitt arany, amott ezüst;
ha kő: kárbunkulus vagy chrysolit,
rubin, topáz vagy minő tündökölt
tizenkettő Áron mellén, s egy ollyan,
milyet nem is láttunk, csak álmodunk.
Maga a Kő ez, vagy ahoz hasonló,
mit Bölcsek oly régóta csak keresnek;
hiába! - bár megköti röpke Hermest
müvészetük, s vén Proteust oldva vonssza
ki tengerből száz változó alakban,
s lombikban ős mivoltában kicsapja.
Csuda-e, hogyha itt tájak, mezők
szin elixirt lehelnek, és folyók
aranyat hordnak, ha a Fővegyész,
a Nap teremt hatalmas illetéssel,
bár messze van, vegyítve földi nedvből
itt a sötétben sok dicső szinű
dolgot, sok ritka és csodás hatást?
A Sátán szeme új tárgyakra bukkant,
de nem ámult: közel-távol parancsolt
tekintete, mely nem lelt akadályra,
sem árnyra, csak sugárra, mit a Nap 83 (596-632)
az Egyenlítőn függőlegesen
hullat, hogy nemátlátszó test nem vet árnyat;
a tiszta lég kifente szemsugárát,
hogy lásson messze tárgyakat. Hamar
megpillantott egy angyalt: áll dicsőn,
kit János is látott a Napban egykor.
Épp háttal állt, de nem volt rejtve fénye;
napláng-arany tiara tündökölt
fején, mögötte szintén lángoló
fürtjei fodrozódtak szárnyazott
vállán; úgy tetszett, elmerülve méláz
valami nagy eszmén avagy parancson.
A Sátán boldog volt, remélve, hogy
lélekre lelt, ki megmutatja bolygó
szálltán az Édent, ember üdvhelyét,
útja célját, gyötrelmünk kútfejét.

Először is elálcázta alakját,
mely rá veszélyt hozhat vagy késedelmet.
Most szép suhanc-kherúbként állt elő:
nem főrangu, de arcán mennyei
kamaszmosoly derengett, s tagjain
illő báj ömlött szét - jól szinlel ő!
Kis koszorú alatt hajfürtei
szállón csapongtak arcán; sokszinű
volt szárnya tolla, arannyal behintett;
köntöse felövezve, gyors utasnak;
vezérli bájos lépteit ezüst bot.
Nem ért föl észrevétlen: ím az Angyal
sugár arcát feléje forditotta,
zajtól-ríasztva. Ráismert a Sátán:
Uriel arkangyal, ki egy az Isten
trónja előtt álló, parancsrakész
hét Őr közül; Isten szemei ők,
kik befutják a Mennyet, s lenn a Földet,
s viszik parancsát szárazon, vizen.
Urielt így szólítja meg a Sátán: 84 (633-668)
"Uriel, ki az Isten trónusánál
álló sugáros hét szellem közül,
elsőnek szoktad hites Szándokát
tolmácsként vinni szét a tágas Égbe,
hol fiai követséged lesik;
s ki itt is - legméltóbb - szives paranccsal
nyerted tiszted, hogy mint az Úr szeme,
vigyázva őrizd újabb alkotását.
Ide kimondhatatlan vágy hozott,
hogy lássam, ismerjem csodás müvét,
főként az embert, szíve gyöngyszemét
s kedvencét - kinek kedvéért teremté
minde csodás müvét; ezért bolyongtam
ide a kherabházból egymagam.
E fénylő gömbök közzül - ó sugár
szeráf! - melyik rendeltetett neki
állandó székül, vagy kedve szerint
váltogatván lakja e gömböket?
Mondd, hogy fölleljem őt, s titkos avagy nyílt
csodálattal szemléljem azt, kire
nagy Alkotónk világokat bizott,
s kiárasztotta rá e sok kegyet, hogy
az emberben s mindenben, ahogy illik,
dicsérjük Mindeneknek Alkotóját,
ki méltán űzte Poklok mélyire
lázadó ellenségeit, s hiányuk
pótlandó: alkotá a boldog embert
különb szolgául. Minden útja bölcs!"
Így szólt az Álnok észrevétlenül,
mert sem ember, sem angyal nem veszi
észre a színlelést, ez egy gonoszt, mely
lappangva áltat mindent, csak nem Istent,

ki Földön-Égen lenni engedé.
Gyakran, bár éber az ész, a gyanú pihen
tudás kapúinál, átadva tisztét
hiszékenységnek - jóság nem gyanakszik,
hol nem lát bűnt: ez vitte lépre most 85 (669-705)
Urielt, bár a Nap vezére ő,
az Ég leglátóbb szemü szelleme,
ki e csaló gonosznak is botor
becsületes voltában válaszolt.
"Szép angyal! Vágyol Isten műveit

megismerni, hogy így dicsérd a nagy
Alkotómestert - ez nem gáncsolandó
túlzás, hanem inkább dicséretes,
mennél inkább túlzásnak tetszik az, mi
az Ég-lakból magadban erre űzött,
hogy enszemeddel látva tanusítsd,
míg másoknak elég a hír az Égben:
mert valóban csodásak művei,
ismerni-jók, és még a legsilányabb
is boldog, ha emlékezik reájuk.
De mely teremtett elme fogja föl
számukat vagy a végtelen tudást,
mely szerzé őket, elrejtvén okuk?
Láttam, amint szavára a Kháosz,
világ anyaga masszává sürült,
szavát hallá a Zűr, s a zord üvöltés
alázkodott: a határolt Végtelen;
másod parancsszavára elfoszolt
az éj, fény támadt s rend a zűrgubancból:
a terhes elemek vakon rohantak -
föld, víz, lég, tűz - különböző helyükre;
s az Ég étheri quintessentiája
fölszáll ezer alakba lelkesülve,
mint gömb kereng, csillaggá létesül,
számtalanná - hisz látod, mint vonulnak:
mindnek kiszabva pályája s helye,
mig a többi a Mindent körülkeringi.
Nézz le a Gömbre, mely innen-felén
innen nyert - visszavert - fényben ragyog:
ez hát a Föld, az ember lakhelye,
s Napja: a fény mely nélkül, mint a túl-
felén, éj födné, ám a Hold, a szomszéd 86 (706-742)
(így hívják szemben azt a csillagot)
időnként megsegíti, és havi
körútja végét szegi és megújul;
három arcát kölcsön-fénnyel telíti-
fogyatja, s így derít a Földre fényt,
így mérsékli az éjt sáppadt uralma.
Nézd, mutatom: az ott az Éden, Ádám
helye, s ama fenkölt árny: kunyhaja.
De hív utam! Utad nem véted el!"

Így szólt, s megfordult. Mélyen meghajolt
Sátán, mint illik fensőbb lény előtt
az Égben, hol senki se véti el
a tiszteletadást. Bucsút vesz, és az
Állatövről a Föld felé suhan;
siker reményében pimasz-csapongva
köröz, buckóz a légben, s nem nyugodhat,
míg ki nem köt a Niphates csucsán. 87 (743-759)

IV. könyv
Summázat
Sátán, amint alátekint az Édenre, közelében ama helynek, ahol most meg kell kísértenie
vakmerő kalandját, amelyet egymaga vállalt föl Isten és Ember ellen, nagy sok kétségekkel
viaskodik és nagy sok szenvedélyekkel, félelemmel, irigységgel, csüggedéssel; végül azonban
megacélozza magát a rosszra, s továbbvonul a Paradicsom felé - minek külső helyzete és fekvése
rendben leíratik -, majd átszökvén annak határain, Kormorán képében rátelepszik az Élet Fájára,
vagyis a Kert legmagasabb helyére, hogy onnan körülvigyázzon. Következik a Kert leírása, s hogy
Sátán miként pillantotta meg először Ádámot és Évát, mint csodálta gyönyörű alakjukat és
boldog állapotukat, mindazonáltal eltökélve magában, hogy bukásukat kimesterkedi;
kihallgatván beszélgetésüket, megtudja, hogy tilos enniök a Tudás Fájának gyümölcséből, s
halállal lakolnak, ha e tilalmat megtörik; ezt szárija a kísértés fundamentumául, nevezetesen:
hogy rávegye őket a parancsszegésre; ennek utána darab időre eltávozik közelükből, hogy más
utakon-módokon további értesüléseket szerezzen helyzetükről. Ezenközben Uriel, egy
napsugáron alábocsátkozva, figyelmezteti Gábrielt, kinek feladata a Paradicsom kapujának
őrzése, hogy igencsak valamely gonosz Szellem szökött föl a Mélyből, s haladt el déltájban - egy
jó Angyal álcáját viselve - az őreá bízott Gömb mellett, útban a Paradicsom felé, amint ez
kitetszett a Hegytetőn mutatott ádáz gesztusaiból. Gábriel megígéri, hogy még hajnal előtt föl
fogja kutatni a betolakodót. Éj közeledtén, Ádám és Éva arról társalog, hogy ideje volna
nyugovóra térniök: következik Lugasuk leírása, esti Fohászuk. Gábriel, kiküldvén őrcsapatait,
hogy járják körűl a Paradicsomot, két erős Angyalt rendel Ádám Lugasához, nehogy a gonosz
Szellem ott elrejtőzzék, s amíg alusznak, az Emberpár ártalmára legyen; legott rá is bukkannak
Sátánra Éva füle mellett, amint épp álommal kísérti az asszonyt, s minden vonakodása ellenére
Gábriel elé vezetik, ki által faggattatván Sátán megvetően felelget, ellenállásra készül, de Égi
jeltől megintetvén kiröpüI a Paradicsomból. [90]
Az óvó szó, az Égből csendülő, mit

hallott a Jelenések látnoka,
midőn a dühödt ördög megveretve
másodszor jött, hogy az emberen boszút
vegyen - „Jaj lesz a Föld lakóinak!" -,
miért nem inti most, még jóidőben
ősszüleinket? Titkos ellenük jön,
halálos csapdáját ugy elkerülnék!
Sátán bőszen dühtől lobogva jött le,
embert kisértő, majdan vádoló, hogy
bosszút vegyen a gyönge emberen
csatáiért pokolba-röpteért.
Sebességében nincs öröme, bár
rettenetlen merész; kérkedni sincs min -
így indul szörny merényletére, mely
alig-szülötten most fortyogva forr
földult szivében, s mint ördögmotolla
magára üt vissza; kétség s iszony
őrjíti zűr-eszméit, és Pokol
őröl szivében: Poklot hord magában,
maga körül, és helyváltoztatással
nem futhat el - csakúgy mint önmagától -
e Poklából! A lelkiismeret
fölkelti szunnyadó kétségbeesését
gyötrő emlékét, hogy egykor ki volt,

ki most, s mivé kell aljasulnia -
rossz tetteket még rosszabb kín követ.
Gyötrött szemét az Édenkertre szegzi,
mi ott virít előtte bűvösen,
olykor az Égre, majd a Napra, mely
a dél tornyán, a Zenitben tüzel,
majd fölsóhajtva ekkép háborog:
„Felsőbb dicsőség koronása, Nap,
ki szétnézel országodon, miként
ez új világ királya! Csillagok
láttadra elrejtik parány fejük.
Téged hívlak, de nem baráti szóval, 91 (1-37)
néven nevezve. Tudd meg: gyűlölöm
sugárodat, mely fölidézi, míly
hatáskörből zuhantam, mely dicsőbb volt,
mint a tiéd; míg gőg és törtetés
le nem taszított Mennyekből, az Ég
királya ellen lázadót. De mért?
Nem érdemelte tőlem ezt, hiszen
ő emelt íly magasztos polcra, és e
jótettét sose hánytorgatta föl.
Tisztem se volt nehéz. Mi volna könnyebb:
viszonoznom magasztalással és
hálával? Ám jó volta ingerelt,
s gonoszra sarkallt. Fő vezérül is
gyülöltem szolgasort; hittem, ha egyet
lépek, a legfölsőbb leszek, s lerovom
a hála nagy adóját perc alatt.
Teher fizetni csak, s tartozni még;
feledtem hát, mit kaptam tőle, és
nem értettem: a hálás elme, bár
adós, nem is adós, azért fizet; lekötve
egyszerre és szabad. Ez volt teher?
Bár súlyos rendelése alantasabb
angyalnak küldött volna ! Boldogan
hív lettem volna, féktelen remény
nem hajszolt volna törtetésre! Mért ne?
És ha nagyobb hatalmu lázad, és
elcsábít, zsoldost? Ám a többi Nagy
el nem bukott, de megmaradt szilárdnak
külső s belső kisértés ellen is.
Volt ily szabad akaratod megállni?
Volt. Vádolnod kit vagy mit van jogod?
Csak Isten egyenlőn osztott szerelmét,
mely átkozott legyen!... Jóság, gyülölség –
nekem mindegy, örök gyötrelmet oszt!
Légy átkozott magad, ha ellenére
szabadon választád, mi most gyötör -
méltán! Nyomorult! Merre fussak el
a végtelen düh és kétség elől? 92 (38-75)
Menekvésem: Pokol! Magam vagyok
a Pokol! Legbelül vadabb üresség

riaszt, s engem benyelni tátja torkát.
Gyötrelmeimhez képest a Pokol
Mennynek dereng! Ó, szűnj! Számomra nincs
helye a megbánásnak, irgalomnak?
Csak megalázkodással! Ezt a szót
eltiltja gőgöm, és irtózatom
a szégyentől, mely lenti szellemek
előtt gyötörne, hisz be mást igérve,
más hetykeséggel csábitottam őket,
nem szolgasággal: kérkedvén, hogy a
Mindenhatót talpam alá vetem.
Mig ők Pokol királyaul imádnak,
nem is sejtik, míly sarcot adtam e
hiú dölyfért, s míly belső kín gyötör!
Minél följebb emelt a korona,
jogar, annál mélyebbre bukva végső
nyomorban égek: ím a törtetés
zsoldja! - S ha bánnám bűnöm, s visszanyerném
kegyelemből előbbi polcomat?
Ez újra fölcsiholná dölyfömet,
és megtagadnám szolga-eskümet!
Kínban tett esküt könnyü visszavonni,
mint talmi kényszert. - Nincs kibékülés,
halálos gyűlölet hol mély sebet szúrt;
szörnyebb visszaesésbe, vészbe vinne,
s drágán fizetném meg, kettős kinokkal
e rövid felvonásközt. Tudja ezt
Számonkérőm is, és dehogy ajánl
békét nekem, de én se koldulok!
Remény tehát nincs, hisz helyünkbe, kik
átok alá estünk, alkotta ujabb
kegyencét: az embert s az ő világát.
Isten hozzád remény és rettegés,
szív-furdalás! Minden jó veszve nékem!
Rossz, légy te üdvöm! Általad osztozom
az Ég királyával országain, 93 (76-113)
s felénél többön úr leszek talán!
Megtudja még az ember, s új világa!"
Mig így beszélt, háromszor vonta be
arcát irigység, düh s kétség köde,
mi fölvett orcáját lerontja, lényét
elárulja - ha látta volna szem -,
hisz égi lélek" tiszta a szenvedély
mocskától. Ám magához tért hamar,
s szinlelt békével elfojtotta mérgét,
Ármány müvésze! Első volt, ki szentes
álca mögött cselen fondorkodott,
hogy rejtse lesben álló bosszuját.
Mégsem volt oly ügyes, hogy a vigyázó
Urielt rászedje; szeme követte
útját, s figyelte, amint asszír hegyen
kikelt magából, mert nem tesznek így

a boldog szellemek; figyelte ádáz
gesztusait, eszelős csapkodását,
míg hitte: senki nem láthatja őt.
Így ért az Éden széléhez, az édes
Paradicsomhoz. Úgy övedzi azt
a zöld sövény, miként mezői nyék a
meredek erdő fennsíkját, minek
groteszk bozóttal sűrü oldala
nem enged bejutást. Elérhetetlen
magasra nő a cédrus és fenyő,
sokágu pálma, árnyékot terít,
s fokonként - árny az árny fölött - magasztos
kilátás erdei szinháza tárul.
E fák fölé magaslik ott az Üdvhon
zöld fala, melyről ősszülénk lelát
a környező mélyföldre, és e falnál
még följebb nyúlik benn a sok gyümölcstől
roskadó fák köre - aranyszirom
virág, gyümölcs egyszerre él vegyülve
zománcosfényü lombbal, melyre a Nap 94 (114-149)
boldogabban hinti sugárait,
mint estfelhőre, harmatos szivárvány-
ívre, ha Isten esőt permetez.
Íly bájos volt e táj, és egyre tisztább
a lég, s a szívben szent tavasz-gyönyört
csiholt, amely elűz minden borút,
csak a kétséget nem! Most enyhe szellők
csapdossák illatos szárnyuk, virágok
jóillatát felhőzik, elsusogván,
honnan csenik balzsam-zsákmányukat.
Mint ki a Jóremény-foknál hajóz,
s Mozambique-ot elhagyva, amint az észak-
keleti szél sabai illatot
libbent boldog Arábia füves
partjairól, megcsöndesíti útját,
míg sok mérföldön át finom szagoktól
vidulva a vén óceán mosolyg -
így szítta be az illatot a Sátán,
bár rontásukra jött, szürcsölte jobban,
mint Asmodeus a hal füstjét, amely,
szerelmest, messze űzte őt a Tóbit
fiától s mátkájától, míg sietve
Egyiptomba - bilincsbe! - küldetett.
A meredek hegy hajlatán tünődve
lassan vonul a Sátán, ám tovább
nem visz csapás - gubancos sűrűség,
bokor, bozót szegi az arrajáró
ember vagy állat útját. Csak keletre
a túloldalra tárul egy kapu.
Azt látván, megveti a Főgonosz
a törvényes belépést: átszökell, hol
legmagasabb a fal, s belül merészen

talpára ugrik. Mint éhség-üzött,
kóbor farkas, ha új zsákmányt keres,
fürkészve, este hol csukják karámba
nyájuk biztos mezőn a pásztorok,
s akol-sövényen könnyen átszökell; 95 (150-186)
vagy mintha tolvaj oson a gazdag úr
tárát kifosztni, melynek ajtaját
keresztpánt, retesz zárja - biztosan! -,
ám a csibész az ablakon bemászik,
vagy a tetőn: az Őstolvaj eképp tör
(mint majdan Egyházába gazok!) az Úr
aklába. Innen az Élet-fára száll -
középen az minden fánál nagyobb -,
s leül, mint kormorán". Bizony e fától
nem nyert uj életet, zord halált
szőtt élőknek! Dehogy gondolt az élet-
adó fa erényére - láthelyül
használta csak, pedig jól véve hasznát
halál ellen lett volna. A kincs becsét
csak Isten ismeri, mindenki más
csak visszaél a legjobb szerrel is,
s fordítja rosszra, sőt bitang gonoszra.
Most - új csoda! - alant szemlélheti
kiteritve az érzékeknek élvül
Természet minden kincsét kis helyen:
a földi Mennyet - szent Paradicsom volt
e kert, mit az Éden kelet-felén
plántált az Úr, hisz Aurantól keletre
feküdt az Éden, nagy Seleucia
görög királyok-épitette tornyai
felé, vagy hol Éden fiai hajdan
laktak Tel-assarban: e szép vidéknél
is szebb kertjét ide helyezte Isten.
Dús televényből mindenféle színű,
szagú, izű nemes fát ültetett:
köztük az Élet fája legsudárabb;
növény-arany, ambróziás gyümölcsét
termette... Lám, a közelébe nőtt fel
halálunk: a Tudás-fa. A jó tudását -
rosszat tanulva - drágán nyertük el.
Délnek az Édent folyó szelte át:
irányt se váltva szállt a föld alá,
bozontos domb alá, mit rádobott 96 (187-224)
Isten, midőn magas szegélyt emelt
kertjének, a gyors folyóra, mely beszíva
e laza föld szomjú vénáiba,
friss forrásként buggyant elő, a kertet
sok érrel öntve el; s alázuhanva
lejtőn, a lenti árral egyesült,
mely éji ágyából most jő elő,
s négy főfolyamra oszlik, úgy bolyong
sok hírneves vidéken át, amelyet
nem óhajtok előszámlálni most.

Inkább hadd mondjam el - ha ihlet épp
képes reá! -, mint csörgedeznek e
zafir forrásokból aranyfövényen,
gyöngyökön fodrozó folyók lecsüngő
árnyak alatt, kanyargó útakon;
nektárral minden plántát fölkeresnek,
s Édenhez méltó szirmokat nevelnek,
miket nem mű-kertészet rendez itt el,
de jó Természet önt halomra, síkra,
hol hajnal-nap puhán melengeti
a tág mezőt, s hol áthatolhatatlan
mélybarna árny borul a déllugasra -
ilyen e pásztor-táj, csodás kilátás!
Dús fák szagos gyantát és balzsamot
sírnak, más fákrul tűz-arany gyümölcs
csüng ínyet-bűvölőn. (A Hesperidák
kertje, ha tényleg van, csak itt lehet!)
Közbül pázsit, lankák s az enyhe fűvet
legelő nyájak, pálmafás helyek;
harmatos völgy virágbaszőtt öle
kitárja kincseit: tüskételen
rózsákat és minden szinárnyu szirmot.
Másfelől árnyas barlangok, hüvös
rejtek-oduk, fölöttük fölfutó
szőlő érleli bíbor fürtjeit
s buján kanyarog. A lankán csermelyek
csörgedeznek: szétválnak, egyesülnek
a tóban, mely a mirtuszkoszorús 97 (225-262)
partnak kristály tükröt tár. Énekük
csöndítik szárnyasok. Tavaszfuvalmak
lehellik a mezők, berkek szagát,
és hangolják a rezge lombokat,
míg a nagy Pán, a Gráciák, a Hórák
örök tavaszba ringnak. Sem az Enna
büvös rétje, hol Proserpina gyüjtött
virágot (maga a legkülönb virág:
leszakasztotta éji Dis, s a kislány
anyjának evvel szívét szaggatá,
hogy most keresi szerteszét!) - sem ez,
sem Orontesnél Daphne édes berke,
sem Castalia ihletkútfeje
nem vetekedhet e Paradicsommal,
sem a Triton-övezte nysai
sziget, hol a vén Khám (kit a pogányok
Ammonnak hivnak, libiai Zeusnak)
elrejtette Amaltheát, s virágzó
fiát, Bacchust a mostohája, Rhéa
elől, sem hol az abesszin királyok
őrzik fiuk, az Amara-hegy se, bár itt
sejtik a Paradicsomot némelyek
a Nilus-forrásnál, bezárva szikrás
szirtek közé, egynapi-út-magasban,
távol az asszir kerttől, hol a Sátán

gyötrődve szemlélte a sok gyönyört:
újarcu, furcsa élőlényeket.
Köztük két nemesebb sudár-magas lény –

miként az Úr: sudár - mezítlen is
természetes fenségében uruknak
tetszett, és joggal: égi képükön
szent Alkotójuk arca átsugárzott;
tudás, igazság, tiszta és kemény
szentség (kemény, de gyermeki szabadság) –
embernek minden tekintélyt ez ád;
ám nem egyenlők, mint nemük sem az:
a férfi erőre, eszmélésre termett, 98 (263-299)
szelídségre a nő, csinos varázsra.
A férfi Istené, a nőnek ő
az Istene; nagy tiszta homloka,
magasztos szeme uralomra vall;
választott üstökén jácintosan
alágyürűztek játszi fürtjei,
de csak erős válláig értek el.
A nőnek dísztelen arany haja,
mint fátyol, karcsu derekáig omlott,
s borzas csigákban hullámzott alá,
mint szőlő kaccsa kunkorul - e kép
alávetést sugall, melyet azért
gyengéd parancsra ád a nő, s a férfi
hálával vesz; szemérmes alázkodás,
szerény önérzet, édes és dacos
huzódozás. A rejtett részeket
még nem takarták. Bűnös szégyenérzést
nem ismertek, Természet művein
botor szégyenkezést. Ó, becstelen becs!
Bűn-táp! Tisztaság-látszat-kelletéssel
hogy megzavartad az embememet,
s legszebb üdvét száműzted életéből:
ártatlan, szűzi, édes tisztaságát!
Mezítlen jártak; bánták is ha látja
Isten vagy angyal, nem gondolva rosszra,
járkáltak kéz a kézbe, drága pár:
szépségben hozzá fogható sosem
ölelkezett szeretve. Íme Ádám:
szebb, mint sarjai közt akárki férfi;
és Éva: szebb, mint bárki lány azóta.
Susogó árny-lugas alatt a zöldben
üde forrásnál csak leültek, és
az édes kerti munkából elég volt
annyi, hogy élvezzék a hűs zefirt
s a pihenést, és ízesebb legyen
étel, ital: a gyümölcs-vacsora -
nektár-gyümölcs, amit sok engedékeny
ág nyujtott nékik; oldalvást feküdtek 99 (300-337)
virágokkal teleszőtt, enyhe lankán;
gyümölcshúst ettek, és ha szomjuhoztak,

a héjával mertek a dús folyóból.
Folyt nyájas szó, kedveskedő mosoly,
kamaszos kelletés, amint az illik
hitvesi nászban egybekelt, magános
párhoz.
Köröttük ugrándozva játszott
az összes állat (azóta elvadultak -
nyéket, vadont, erdőt, odút lakók).
Az oroszlán mókázva szökken, és a
gidát ringatja mancsában, s a medve,
tigris, párduc előttük mórikázik,
ormótlan elefánt nagy buzgalommal,
hogy mulattassa őket, ruganyos
ormányát tekeri; fondor kigyó
közel lopózik, s Gordius-csomót
köt paszomány-farkára, evvel is
bizonyságát adván önkéntelen
fatális fortélyának. A füvön
hevertek mások jóllakottan és
kérőztek, szúnytak - mert leáldozóban
csuszott a Nap az Óceán-szigethez
gyorsult eséssel, és az égi Mérleg
karján fölszálltak már a csillagok, kik
az éjt vezérlik. Ámult, állt a Sátán,
s nagynehezen magához térve így szólt:
„Pokol! Mit látnak szemeim borúsan?

Helyünkbe ilyen üdvezült magasra
az Úr másfajta lényeket teremtett:
föld sarjai, nem szellemek, de mégis
alig alábbvalók az Égieknél.
Ámulva nézem őket: tán szeretni
is tudnám ... Arcukon az Isten arca
élőn sugárzik, s oly sok bájt szitált
rájuk az Alkotó keze. Nemes pár!
Nem is sejted, milyen közel vagyon 100 (338-373)
színváltozásod, mikor mind e szépség
vész- s búra válik; annál több nyomorra,
kéjed most mennél jobban szürcsölöd.
Boldog vagy! Ám üdvöd nincs biztosítva,
hogy hosszan élj eképp, s nagy égi kerted
rosszul kerítve nem tart vissza oly
ellent, ki most belépett. Ám nem esküdt
ellenséged, hisz szánlak veszve is,
bár engem nem szán senki. Nagy kötést
keresek véled s kölcsönös, szoros
barátságot, hogy együtt kell velem
laknod, noha nem lesz oly élvezet
az én tanyám, mint e Paradicsom,
de Alkotód műve az: ő adta nékem,
mint én most szívből néked. A Pokol
kitárja majd legtágabb ajtaját
előttetek, s főit küldi elétek.

Lesz téretek, több mint e szűk helyen,
hogy béfogadja sok utódotok.
Rosszabb hely? Köszönjétek Néki, ő
szorít, hogy - bár nem szívesen - boszút
vegyek tirajtatok, kik nem gyötörtök,
csak ő! ...Szánnám ártatlan voltotok,
mint szánom is, de közérdek, dicsőség
s uralom, mit a bosszu sokszoroz
ez új világ megvételével - ez hajt
hogy, kárhozott, tegyem, min borzadok!"
Így szólt az Ellen, mint a zsarnokok:

ördög-tettét szükséggel mentegetve.
Kémlőhelyéről, nagy fáról leröppent
a szökdelő négylábuak közé,
hol egyik, hol másik szinét felöltvén,
mint céljának segít, hogy közelébb
férkőzve lesse martalékait,
s orvul kitudja tettükből, szavukból
természetük. Vad, villogó szemekkel
oroszlánként ólálkodott köröttük, 101 (374-410)
tigrisként egy tisztáson kileste,
mint enyeleg két büszke őz, s kinyúlva
lapul, fölugrik, lapul itt is, ott is,
mérlegelvén, honnan csaphat le mancsa
rájuk - midőn az első ember, Ádám
Évához fordult, nők legelsejéhez.
Sátán ez új beszédre csupa fül lett!
"Egyetlen társam mind e sok gyönyörben!
Drágább, mint minden! Az Erő, amely
teremtett minket s nékünk ez Világot,
végtelen jó és jóvoltában oly
szabad és bőkezü, mint végtelen.
Porból teremtett minket, s ideplántált
e boldogságba, bárha érdemünk
semmi, s mitsem csinálhatunk, mire
szüksége volna. Néki, ki nem kivánt
mást tőlünk, csak: tegyük szerény egyetlen
parancsát, hogy az Éden mindenik
ízes-gyümölcsü fájáról vegyünk,
csak a Tudás fájáról nem, az Élet
fája előtt. Ilyen közel Halál
az Élethez! A Halál, bármi légyen,
szörnyű lehet! Hisz tudod, mondta Isten:
halállal halsz, ha eszel ez gyümölcsből!
Ez egy, miben engednünk kell neki,
ki az uralom annyi más jelét
ruházta ránk, s kezünkbe adta a
többi lényt földön, légben, tengeren.
Ne tartsuk zordnak ezt az egy tilalmat:
minden másban szabadságunk vagyon,
s választhatunk tenger gyönyör között!
Őt magasztaljuk, bőkezű mivoltát,

s tegyük gyönyörü munkánk: nyessük a
dús sarjakat, óvjuk virágainkat,
mi ha nehéz is volna, véled édes!"
Felel rá Éva: „Te, kiért s kiből

alkottak: hús husodból, nélküled 102 (411-447)
nem volna célom. Őrizőm, uram!
Amit szóltál, igaz, helyes, hisz Istent
hálával magasztalni tartozunk
naponta, én kivált, ki a boldogabb
részt élvezem, téged bírván, ki nálam
százszor különb vagy, míg te énvelem
magadhoz méltó társra nem találsz.
A napra sokszor emlékszem, midőn
ocsúdtam álmomból, s árnyékban a
virág-ágyon kerestem ámulón, ki
vagyok, s ide honnan, hogyan kerültem.
Nem messze egy barlangból zümmögő
víz csordogált, majd egy mezőn megállt
tóvá terülve mozdulatlanul,
tisztán, miként az Égbolt. Arra mentem
gyanútlanul, a zöld parton ledőltem,
s belépillantottam a tiszta, bársony
tóba, mely másik Égnek nyílt nekem.
Amint ráhajlom, a szikrás vizen
szemből másik alak hajol felém
s rám bámul. Visszahőkölök. Az is.
Hogy mosolyogva visszatérek, ő is
jő mosolyogva kérdező szemekkel,
szerető rokonszenvvel. Rá szögezném
mind mostanig szemem, s hiún epedve
bámulnám, ha nem intett volna szó:
»Magad vagy az, mit látsz ott, szép teremtmény.
Veled jön, s tűnik. Ám kövess, vezetlek
oda, hol nemcsak árnyék várja jöttöd
s szived - de az, kinek képmása vagy:
benne, ki elválaszthatatlanul
tiéd, lelsz élvet, s néki szülsz magadhoz
hasonlókat, sokat, ezért neveznek
Emberfaj anyjának.« - Mit is tehetnék?
Láthatatlan vezéremet követem,
míg meg nem látlak egy platán alatt.
Szép és sudár vagy, ámde mégsem oly szép,
oly lágyidomu, oly kecses-szelíd, 103 (448-485)
mint az a bársony vízi kép. Futok
vissza, követsz te, rámkiáltasz: »Éva!
Térj vissza! Kitől szöksz? Belőle vagy:
húsa-csontja! Hogy élj, az oldalamból,
szivem mellől kölcsönöztem neked
élet-létet, hogy itten, oldalamnál
légy édes vigaszom: csak az enyém!
Kereslek, lelkem része! Jussom is van
másik felemhez!« - S gyöngéd kézzel ekkor

megfogtál, engedek, azóta érzem:
különb a szépségnél a férfi-kellem
s a bölcsesség, az szép csak igazán!"
Szólt ősanyánk, s szemében tiszta lángu

hitvesi vonzalom csillant, szelíd
ragaszkodás, míg félig átkarolva
simult Atyánkhoz; záporzó laza
aranyhajától elborítva keble
pőrén tapadt a férfiéhoz; az
szépségétől s bájos alázatától
büvölten mosolygott szives fölénnyel
Évára, mint Hérára Zeus, midőn a
május-virág-ontó fellegeket
termékenyíti: anya-ajkait
szűz csókkal zárta. Elfordult a Sátán,
titkon, féltékenyen bandzsítva rájuk
sandán, s magában így panaszkodott:
„Gyötrő, gyülölt látvány! Egymást ölelve

Édenre lelt e kettő: boldog Éden
az üdv teljével tölti kéjüket,
mig én Poklokra vesztve, hol gyönyör
s szerelem nincs, csak hasgató sovárgás -
nem legkisebb gyötrelmeink közül -
gyötör örök betelhetetlenül.
De ne felejtsem, mit nyerék saját
szájukból! Nincs is minden a kezükben!
Egy végzetes fa van - Tudás nevű -, 104 (486-521)
melyhez nem érhetnek. Tudás tilos?
Gyanús, mert oktalan. Miért irigyli
uruk tőlük? Tudás - bűn volna hát?
S halál? S csak íly tudatlanság a létük
feltétele? Ez üdvük nyitja, és
bizonysága alázatos hitüknek?
Ó szép alap: reá építhető
bukásuk. Innen támasztok szivükben
még forróbb vágyat a tudás iránt, s hogy
gyűlölt parancsát szegjék, mit azért
eszelt ki, hogy alant tartsa, kiket
a tudás felszállathat istenekkel
egyenlővé. Ilyenné lenni vágyva
esznek s halnak - mi más valószinűbb?
Most indulok, s kifürkészem e kert
minden zugát. Véletlenül talán
egy vándor angyallal is összebotlom
forrás szegén, vagy sűrű árny alatt,
s mit tudnom kell még, megtudom. Mig élhetsz,
élj, boldog pár! Szíjj visszajöttömig
rövidke kéjt... hisz vár rád hosszu kín!"
Így szól, s léptét fordítja gőgösen,

körülpillant sunyin, s bolyongni kezd

erdőn, dombon, sikon, völgyön. Eközben -
hol ég, föld, óceán találkozik -
a végső távolban nyugodni száll
a Nap, s az Éden kelet-kapujának
célozza estsugárát. Alabástrom,
felhőbe torló, messze látható
szirt ez, s a Föld felől egyetlen út
kanyarog föl magas bejáratához;
tovább mindenfelé előrehajló
vad sziklafal, megmászni képtelenség!
Ott ült e szikla-oszlopok között
éjt múlatván, angyal-fő, Gábriel.
Körülte bajnok-tornát vítt a Menny
ifjusága, fegyvertelen, de kéznél 105 (522-558)
volt égi pajzsa, fegyvere, sisakja:
gyémánttal és arannyal lángoló.
Ide hussant le Uriel egy alkony-
sugáron - mintha őszi éjszakán
suhan le csillag, míg a tág leget
tüzes ködök töltik be, a hajósnak
jelezvén, mely égtájról várható
orkán, vihar -, s szaporán így beszélt:
„Ó Gábriel! Rád bízatott az őrség,

hogy éberen vigyázd, ez üdvzugolyhoz
gonosz ne közelítsen. Ám ma is
délben egy szellem jött csillagkörömhöz,
színre perzselte vágy, hogy lássa, értse
a Mindenható műveit s az embert,
végső mását; mutattam az utat,
ráröppent, láttam: röpte-égi volt;
de ott az Édentől északra lévő
hegyen, amerre elszállt, észrevettem:
lénye nem égi, aljas szenvedély
homályosítja. Szemem követte, mígnem
árny vonta bé: egy volt a számüzött
bandából. Félek, felszökött a Mélyből,
hogy szítson új viszályt. Vigyázz! Keresd meg!"
Néki a szárnyas harcos így felelt:
„Nem csodálom, hogy sas-szemű vagy Uriel,
s hol ülsz, a Nap sugárköréből ellátsz
távolba; itt e kapun át nem enged
senkit az ide rendelt őr; csak azt,
kit ismer: égből jött. De senki nem jött
déltől ilyen. Ha meg másfajta szellem
más céllal surrant át e földi gáton,
tudod, nehéz távoltartani testi
korláttal légi szellemet. De ha
e sétaútak körzetében az
bujkál bármily alakban, akiről
szóltál, holnap hajnalra meglelem!" 106 (559-594)
Igérte. Visszatért posztjára Uriel,

lejtősen a már felszökkent sugáron
le a Napba, mely már az Azorok
mögé bukott; mert vagy a Nap gurul
hihetetlen gyorsan naponta körbe,
vagy e lassúbb Föld, kurtább, kelet felé
röptével száll a Nap körül, bevonva
a Nap nyugat-trónját körülvevő
felhőket arany s bíbor tükrözéssel.
Beköszöntött az est, s a szürkület
mindent bevont egyforma jelmezével.
Csönd járt vele: nyugodni tért az állat
füágyára, fészkére a madár,
csupán az éber csalogány dalolta
egész éjjel szerelmi énekét
csendet büvölve; lángra gyúlt az ég
élő zafirral. Hesperus vezette
e csillagtábort, legszebben tüzelt,
mígnem felhő-fenségben ím a Hold
föltámadt, fénykirályné, föltakarta
páratlan fényét, és az éjre dobta
ezüst talárát.
Szólt Évához Ádám:
„Szép párom, Éva, itt az éji óra,
minden pihen, és ez bennünket is
könnyű álomra hí; fölváltva rendelt
nekünk az Úr munkát, nyugvást, miként
éjt és napot; s az álom harmata
szender-sulyával szempillánkra csöppen
puhán; más állat naphosszat bolyong
tétlen, kevésbé vágyik elpihenni,
csak ember tölti testi, szellemi
munkában napját - méltósága ez,
s hogy Isten arca őrzi útait.
A többi lény dologtalan kereng,
Isten nem veszi számba tetteik.
Holnap, mihelyt hajnalsugár csikozza 107 (595-630)
kelet egét, fölserkenünk, s legott
munkához látunk, ott virágos fákat
nyesünk, emitt a zöldelő fasort,
déli sétánk helyét. Lombbal benőtt most,
csekély trágyázásunkat megcsufolja,
burjánzását lenyesni kéne több kéz...
Szedjünk bimbókat, mézgát, mely aszódva,
ösvényt csufítva szanaszét hever;
hogy könnyen lépjünk: el kell tünniük!
Természet útján elnyugoszt az éj."
Felelt hibátlan szépségében Éva:

„Uram, parancsolóm, amit kivánsz,
teszem tüstént, mert így akarta Isten.
Ő a Törvény Neked, nekem te vagy!
Nem tudni többet - ez a nő legüdvösb

tudománya, disze. Veled csevegve
időt felejtek. Évszakok s mulásuk
mind kedves. Édes a hajnal fuvalma,
kora madárdal bája, szép a Nap, ha
e bűvös tájon hinti szét kelő
sugárait harmatszikrás virágra,
fű-fára, míg bársony futóesők
után a dús föld illatoz, be édes
a szelid est beköszöntése, halk éj
fenkölt madárdalával, anda hold,
s az Ég gemmái: csillagtábora;
de sem a pitymalló hajnal lehe,
kora madárdal bája, sem e kéjes
tájon kelő nap, sem harmatsziporkás
gyümölcs, virág, fű, sem esők utáni
illat, se méz-szelíd est, néma éj
fenkölt madárdalával, holdsugáros,
csillagos séta nélküled nem édes!
De éjjel mért ragyognak? Vajh kiért
e büszke kép, ha álom zár szemet?" 108 (631-665)
Évának első ősünk így felelt:
"Isten, s ember tökéletes leánya!
Járniuk kell utuk a Föld körül
reggel és este, helyről helyre rendben,
hogy a még nem született nemzeteknek
fénnyel szolgáljanak: kelnek, letűnnek,
különben éjjel a Sötét sötéte
ős uralmához jutna, és kivesztné
az életet, mindent, minek e langy
tüzek nemcsak fényt adnak - sokhatású
kedves hevükkel még kelesztik őket,
táplálják, fűtik is, avagy ha csillag-
erényük hatja át a földi sarjat,
az még fogékonyabbá lesz a Nap
még erősebb sugárai iránt.
Ezek, bár éjt nem nézi senki őket,
nem hiába fénylenek; s ne hidd, ha ember
nem volna, úgy nem volna bámulója
az Égnek s Istennek magasztalója.
Millió szellemlény bolyong a Földön
láttatlanul, ha ébredünk, ha alszunk,
szemlélik müveit magasztalással
éjt-nappal. Visszhangzó dombok csucsáról,
bozótból hányszor hallottunk ugy éjfél
körül varázsos hangokat, magányban,
vagy felelgetve egymásnak, dicsérvén
a nagy Teremtőt; vagy csoportosan
mig őrt állnak, vagy éjjel körbejárnak,
égi kéz érintette hangszerük
zenéje zárt összhangba csöng fölosztva
az éjt, s szivünket fölemelve Égbe."
Így szóltak, s kéz a kézben eljutottak

üdv-lugasukba, minek helyét maga
a fenséges Kertész szemelte ki,
midőn az ember gyönyörére rendelt
mindent. Tetője szőve dús babérral,
mirtusszal és feljebb növő szagos, 109 (666-702)
erős levéllel; minden oldalán
akantusz s más zöld, illatos bokor
tornyozta zöld palánkját, gyöngyvirág,
sokszínü írisz, jázmin, rózsa dugta
csudás fejét föl tarka mozaikként,
alattuk jácint, sáfrány, ibolya,
a legdrágább köveknél színesebb
intarziával hímezték ki földjét.
Más állat, rovar, szárnyas ide nem mert
belépni, embert félve. Árnyasabb,
magánosabb lugasban nem tanyázott
még mesében se Pán, Silvanus, nimfa,
se faun. Ez eldugott helyen vetette
meg nászi ágyát a menyasszony Éva
virágfüzérrel, illatos füvekkel,
és nászi himnuszt égi kar dalolt,
midőn a nászi angyal ősapánkhoz
vezette tündeszép-mezítlenül,
hogy szebb volt, mint Pandora, kire mindent
ajándékul halmoztak istenek,
de átkuk is, midőn Jáfet bolond
sarjának vitte Hermes, és a nő
szép arcával az embert tőrbe csalta,
hogy bosszut álljon Zeus a Tűzcsenőn.
Megálltak árnyas kunyhójukhoz érve,
megfordultak, s a szabad ég alatt
imádták Istent, ki alkotta mind, mit
láttak: eget, földet, leget s a szikrás
holdat, csillagpólust: „Te műved, ó
Mindenható, az éj s a nap s amit
kiszabott munkánkkal bevégezénk
egymást segítve boldogan, szeretve -
ezt adtad üdvünk koronájaként -,
s műved e tér, mely még nagy is nekünk,
bőkezűséged nem lel élvezőkre,
s szedetlen hull a földre. Megigérted:
betölti földünk kettőnk sarjadéka, 110 (703-739)
jóságod kik velünk dicsérik ébren,
vagy- mint mi most: álomzsoldod keresve."
Mondták egyszívvel, s minden más ritus
nélkül, tiszta imádattal, mit Isten
legjobban kedvel; kunyhajukba léptek
csak kéz a kézben, s nem bujtak ki sok
kinos göncből, miképp mi vetkezünk.
Egymás mellé simultak - gondolom,
nem fordult el szép asszonyátul Ádám,
s a nász titkától Éva sem riadt meg...

Képmutatók papoljanak akármit
ártatlanságról, szűziségrül, és
szidják tisztátalannak, mit az Úr
tisztának mond, parancsol egyeseknek,
s megenged mindeneknek. Sarjadást
rendelt urunk. Ki más kiván, ha nem
Isten s ember rontója magtalan
létet? Üdv, tiszta nász! Titok-Szabály:
embersarjadzás forrása, a köz-
tulajdon-Éden egyetlen magán-
tulajdona. Te távoztattad az
emberről nyájra a bujálkodást.
Te ismertetted meg az észre fundált
tisztes, igaz kötést, apa-fiú-
s testvér-viszony báját. Távol legyen,
hogy bűnösnek itéljelek s a végső
szent helyhez méltatlannak: a családi
édességek örök forrása vagy,
amelynek ágya szent szent az Úr előtt -
szentek feküdtek itt, Egyházatyák.
Szerelem itt sebez arany-nyilakkal,
örök sugára, bíbor szárnya itt leng,
vezet s mulat; nem szajhák vett mosolyában,
szerelmetlen, örömtelen, rideg,
véletlen kéjben, udvari szerelmek
ledér táncában, kéjenc maszkabálban
éjfélkor, szerenádban, mit a senyvedt 111 (740-776)
szerelmes zeng kevély hölgyének, aki
csak arra méltó: dobja, vesse meg!
Egymást ölelve csalogány dalára
szúnyt el a kettő: a virágtető
csupasz idomaikra hullatott
rózsákat, melyek reggel újra nyíltak.
Aludj, szép pár, ne törj még boldogabb
létre, tanuld meg, hogy többet ne tudj!"
Az éj árnyék-kupjával a holdalatti
boltozatot lemérte félutig.
Elefántcsont kapujából kherubok
a szokott órán fegyverben kiléptek
éj-őrségre parádés-harcrakészen,
s szólt Gábriel közvetlen alantasának:
„Uzziel, csak felét vezesd ki délnek

portyára, míg északra tér a más fél,
s e körútuk majd nyugatnál egyesül."
Mint láng cikáztak: egy a pajzs iránt, a
dzsida iránt a másik. Két erős,
eszes szellem íly rendelést kapott:
„Ithuriel s Zephon! Ti szárnyra kelve

lessétek ki e kert minden zugát,
főleg, ahol a két kedvenc lakik,

s most ártalmat nem sejtve álmodik.
Ez éjt nyugatról angyal érkezett,
s szólt egy pokoli szellemről, aki
(ki gondolná?!) Pokol korlátait
áttörte, s rosszban sántikálva jött.
Rálelvén, fogva hozzátok nekem!"
Így szólt, s vezette Hold-homályosító

lángsorait; a kunyhónak repültek,
s a szellemet keresték. Ott találták:
Éva fülénél gunnyadt mint varangy,
s próbálta ördögi müvészetével 112 (777-810)
megtámadni a nő képzeletét,
mutogatni benne álomképeket,
vagy mérget hintve rá belopni szennyel
az élő lelket, mely a tiszta vérből
támad, mint pára kristályos folyókból,
hogy szélsőséges, lázadó igéket,
üres reményt, üres célt, sanda vágyat
támasszon ott, kevélység-szülte gőgöt.
Ithuriel az ebben sántikálót
dzsidával érintette könnyedén,
s mert égi érintést nem bír ki álság:
önlényegére visszaváltozik.
Ugrott meglepve, fölfedezve Sátán.
Midőn a sejtett háborúra tárolt
nitrát-por halmán szikra cikkan át,
és lángra lobban a fekete mag,
fölgyujtván a leget - az Ellen akként
lobbant saját ábrázatába át.
A rémkirályt meglátva hirtelen
riadt a két sugáros angyal, ámult,
majd rendületlen így beszélt vele:
„Melyik pokolraítélt, lázadó
szellem, szöktél fogdádbul? És miért ülsz
lesben magad álcázva, mint az ellen,
várakozván a szunnyadók felett?"
"Nem ismersz meg?!" - agyarkodott a Sátán.

„Egykor ismertetek: nem mint komátok
ültem, hová ti nem szánhattatok.
Nem ismertek? E nemtudástok annak
jele, hogy csürhétek legalja vagytok.
Vagy ismertek? Mért faggattok? E kérdés,
mint küldetéstek célja: hasztalan."
Gúnyért fizetve gúnnyal szól Zephon:

„Lázadt szellem! ne hidd, hogy termeted
ugyanaz, mint volt, s fényed oly sugárzó, 113 (811-845)
mint mikor tisztán álltál fönn az Égben!
Dicsfényed, hogy nem vagy többé nemes, jó,
eltűnt. Most csak bünödhöz vagy hasonló,

s bünhődésed helyéhez: csúf, homályos.
De jöjj, biztos lehetsz, hogy számot adsz
küldőnknek, kinek tiszte: védeni
minden bajtól e szent helyet s az embert."
Szólt a kherúb, és korholó szidalma
íly kedves ifjunak legyőzhetetlen
bájt kölcsönzött; zavartan állt a Sátán,
érezte: hátborzongató a jóság,
s alakot öltve az erény mi kedves,
mardalta veszte, meg hogy észrevették
sugára csökkenését; adta mégis
a rettenetlent:
„Vívjak hát, ha kell,
hős a hőssel, a küldővel, s nem a
küldönccel, vagy egyszerre minddel, így
több fény enyém, vagy kisebb veszteségem."
Merész Zephon szól: „Félszed megkimél,

hogy megmutassuk: a csöpp is míly erős
veled szemben, ki álnok s gyenge vagy!"
Sátán dühtől fulladva nem felelt.

Mint gőgös mén, berzenkedett harapva
zabláját, céltalannak vélte a
rugódozást, futást; a félsz kilelte
máskor oly vakmerő szivét. Nyugatra
érkeztek, hol a két félkört futó
svadron találkozott, és közrefogták
parancsra várva. Gábriel, vezérük
az élről így rikoltott vissza nékik:
„Barátaim, Ithuriel s Zephon

könnyű léptét sejtem, az árnyon át
látom már őket s harmadiknak egy 114 (846-878)
királyi mozgású, de megfakult lényt:
ádáz szeme s zord lépte a Pokol
urára vall, nem fut harc nélkül innét.
Vigyázzatok! Gőg súny elszánt szemében."
Szava nyomán Ithuriel s Zephon

elmondta: kit vezetnek, hol találták;
minő helyzetben, min fondorkodott.
Zord szemmel így szólt hozzá Gábriel:

„Bünöd korlátait mért törted át,
Sátán, s mások szolgálatát miért
sértetted, kik a példádon tanulva
vétkezni nem kivánnak, s van hatalmuk:
számonkérni e helyre léptedet?
Miért akartad álmukat zavarni,
kiknek Isten itt adta üdvhelyét?"

Így felelt rá Sátán gőgös szemölddel:
„Gábriel! Az Égben bölcsnek tartanak,
magam is annak hittelek, de most
kétely fog el. A kín kinek gyönyör?
Ki nem szeretne szökni a Pokolból,
kit oda zárt itélet? Magad is
vágynál kitörni bárhová a kínból,
hol csak remélheted gyötrelmeid
szüntét és kínjaid gyönyörre-váltát!
Hisz ezt óhajtom itt! Te ezt nem érted:
csak jót ismersz, sosem próbáltad a
gonoszt, és fölhozod annak parancsát,
ki minket láncra vert. Hát csukja be
vaskapuját jobban, ha azt akarja:
vak fogdánkban maradjunk. Ím a válasz!
A többi tény: hol mondták, ott találtak,
de ez még nem jelent erőszakot!"
Szól lenézéssel. Rá a bajnok angyal

félig mosolygva, gúnnyal így felel: 115 (879-912)
"Míly veszteség! Égben ki bölcs, ki tudná,
mióta Sátán elbukott bolondul?
Börtönből szökve visszatért ime,
és kétség gyötri: bölcsnek tartsa-e
vagy sem, ki számon kéri: mily merészség
sarkallta e helyre a Pokol előírt
láncából Isten engedélye nélkül,
íly bölcsnek véli a kíntól, büntetéstől
szökést! ítélj csak így te, vakmerő,
míg a szökéseddel fejedre vont
harag nem sujtja rögtön hétszeresen.
Pokolba korbácsolva bölcseseged,
mi nem tanított arra, hogy nem ér föl
kin a kiváltott végtelen dühvel!
De mért jöttél magad? Egész Pokol
ki mért nem tört veled? A kin nekik
kevésbé kín, kevésbé kerülendő?
Vagy te kevésbé tűröd, hős vezér?
Első kíntól-futó! Ha híveidnek
szökésed így mentetted volna, biztos
nem egyedül szaladtál volna föl!"
Mogorva szemmel mordult rá az Ellen:
„Nem mert finnyásan borzadok a kíntól,
jöttem, kihívó angyal, jól tudod, hogy
álltam a harcot, míg neked segélyül
a robbanó villám jött, s támogatta
különben nem félelmetes dzsidádat.
Mégis vaktába szólt szavad mutatja,
hogy nem tudod, mi illik jó vezérhez:
kemény tusák s hiúsult harc után
nem kockáztatja híveit, de útat
kémlel, bőrét veszélynek téve ki.

Így egy magam próbáltam átrepülni
a puszta örvényt, hogy kikémlelem
ez új világot, melyről a Pokolban
is hallani, s remélvén itt különb
hajlékot, vert hatalmaim ehelyt 116 (913-949)
letelepítem, vagy a légbe ... bárha
birtokáért megint próbát kisértek:
csak állj ki vélem te s vidám hadad,
kinek könnyebb szolgálni az Urat
az Égben, himnusszal dicsérni trónját,
s hajbóklón távolságot tartani!"
Hamar felelt reá a harcos angyal:
„Állítni, s rá tagadni, bölcsnek vélni
a kínoktól-futást, majd tetszelegni
kémszerepben - ez nem vezérre vall,
de póruljárt hazugra, s még te mondod
magad hűnek?! Bemocskolt név, hüség?
Kihez vagy hű? Tán pártütő hadadhoz?
Ördögsereg! A Főt megillető test.
Ez néktek fegyelem, vállalt hüség,
katona-függelem, hogy a Vezérhez,
s Törvényhez vagytok engedetlenek?!
S te fondor tettető, te kérkedel most
a szabadság védőjeként, aki
egykor hajbókló szolgaként imádtad
az Ég erős urát?! Miért, ha nem
remélve, hogy megdöntöd őt, s király léssz!?
De halld, mit rendelek! Hordd el magad
oda, honnan szöktél! Ha ezután
e megszentelt honhoz ólálkodol,
én vonszlak vissza láncban a Pokolba,
s bezárlak: majd többé nem gúnyolódhatsz,
hogy könnyű zárra nyílik a Pokol!"
Sátán e szóra rá se hederít,

mind burjánzóbb dühében így felel:
„Ha láncolt foglyod lettem, úgy beszélj,
kevély portás-kherúb! De addig oly nehéz
terűt akaszt nyakadba vitéz karom,
hogy majd megérzed, bár a Menny ura
gunyasszon szárnyadon, s te és igába- 117 (950-984)
tört cimboráid győztes szekerét
vonjátok Ég csillagkövezte útján!"
Az angyal-svadron erre tűzpiros lett,

holdszarvba vonták meg phalanxukat,
s kezdték a Sátánt bekeríteni
nekiszegzett dzsidákkal, oly sűrűn,
mint Ceres ringó, aratásra érett,
szakállas kalász-erdei csapongnak,
merre szél dönti őket - gondban áll a
földműves, fél, talán az ért kalász

töreket ád, reményét megcsufolva.
Másfelől meg a Sátán gyürközik:
erőit gyűjti, felmered, miként
Tenerif, Atlas mozdulatlanul.
Alakja égig ér, tollas iszony
ül sisakján, kezében fegyvere,
mi rémlik pajzsnak is, dzsidának is.
Most támadhattak volna szörnyü tettek:
kavargásukban nem csupán az Éden,
de az egész Ég csillagdómja is tán
s az elemek mind veszve vesztek volna
a harc erőszakától megzavarva,
megszaggatva, ha az Örök e zűrt nem
előzte volna meg: az Égre fel
kifüggesztvén nagy arany Mérlegét,
mit az Astrea s Skorpió között
ma is ott látni, min minden teremtményt
megmért egykor, e függő Földet is
a léggel: ellensúlyával, s ma is
ezen mér minden történést, csatát.
Most ráteszi a Megfutást s a Harcot;
utóbbi föllódul, s a rúdba csap.
Sátánhoz erre így szól Gábriel:

"Erőmet ismered, én is tiédet.
Nem a miénk, úgy kaptuk. Míly bolondság
kérkedni fegyverünkkel, hisz a tiéd is 118 (985-1020)
csak annyit bír, mint Isten engedi,
enyém is, ám most kéterős: a sárba
tapodlak ím! Nézz föl, s az égi jelben
lásd sorsodat! Megméretett: mi könnyű,
gyönge, ha ellenállsz!"
Meglátta Sátán:
fellódult serpenyője; morgolódva
odébbállt, s véle tűnt az éji árny. 119 (1021-1027)

V. könyv
Summázat
Reggel közeledtén Éva beszámol gyötrelmes álmáról Ádámnak, ki e dolgot nemtetszéssel
fogadja, mindazáltal vigasztalni igyekszik asszonyát. Napi munkájuk után indulnak; reggeli
Himnuszuk a Lugas kapujában. Isten, az Ember mentségét eleve kizárandó, Rafaelt küldi el, hogy
figyelmeztesse őt köteles engedelmességre, szabad mivoltára és közelében lapuló Ellenségére;
föltárván előtte ennek kilétét, ellenséges szándékának indítóokát és minden más dolgokat,
miknek tudása Ádámnak hasznára lehet. Rafael alászáll a Paradicsomba, ahol is külső alakja
leíratik; Ádám, a Lugas kapujában ülve, már messziről észreveszi az Angyal jövetelét, elébe
megy, hajlékába vezeti, és Paradicsom-beli gyümölcsökkel kínálja, a legkülönbekkel, miket csak
Éva összeszedhetett. Társalkodásuk az asztalnál: Rafael eleget tesz küldetésének, intve Ádámot,
hogy vegye észbe helyzetét és Ellenségét; majd Ádám unszolására elmondja, ki légyen amaz
Ellenség, s miképp lett azzá, kezdvén a történetet az első mennybeli lázadástól és annak okától:
hogyan vonult el légióival Észak vidékére, s bujtotta föl őket, hogy vele együtt pártot üssenek,
csábításával behálózva valamennyiüket, az egy Abdiel szeráfot kivéve, aki vitába szállva dacolt
vele, s végül elhagyta őt. [122]
Közelg a hajnal rózsalépteken,

a földet fényes-gyönggyel szórja be.
Ádám, mint szokta, fölriadt. Szunyása
lég-könnyü volt, táplálta jó emésztés,
lágy, nyájas köd, szétlebbentette könnyen
levélzörej, ködlő patak zaja
(pitymallat legyezője) s minden ágon
madarak éles hajnaléneke.
Annál jobban csodálja: Éva még
alszik, haja kuszált, az arca izzik,
mintha rossz álma volna. Oldalára
fordul Ádám, tápászkodik, szerelmes
pillantásával csüng a kedvese
báján, amely ha ébren van, ha alszik,
megbabonázza; majd puhán kezét
érintve, mintha Flórára Zephír
lehelne, halkan ezt susogja: „Ébredj,
bűvös menyasszonyom, utóbb talált
kincsem, utolsó Ég-ajándok, első
vigalmam! Ím Hajnal ragyog, s a friss föld
hív minket: elszalasztjuk megfigyelni,
hogy mennyit nőttek ültetvényeink,
citromliget mint illatoz, a mirha
mit csöppent, mit a balzsamnád, miképp
fest a természet színeket, s miképp ül
virágon méh, mint szíjja méz-levét."
E suttogásra ébred Éva, párját

karolja rémült szemmel nézve, szól:
„Egyetlenem, ki gondom elcsitítod,
fényem, tökélyem, látnom arcodat
s az új reggelt míly boldogság! Ez éjjel
(nem értem még ily éjet!) álmot láttam,
nem milyet szoktam rólad, múlt napunk

szorgalmáról, s hogy holnap mit teszünk,
de bajról, sérelemről, mit e szörny
éjjel előtt nem vélt eszem. Mikéntha
fülembe sustorogna, valaki 123 (1-37)
sétára hívott nyájasan. Te vagy,
gondoltam. Így szólt: »Mért is alszol, Éva?
Míly bűvös most az óra, hűs a csönd,
ha nem csapong a csalogány dala -
az most van ébren, s vágya énekét
édes-gyötrődve zengi, most király
a telehold, sugára kedvesebbé
árnyal mindent. Hiába, hogyha senki
nem nézi! Kél az ég ezer szemével.
Kit nézzen, ha nem téged, a természet
sóvárgottját? Láttadra minden ujjong.
Bájodtól elbüvölve nézni vágyik.«
Szavadra keltem, s nem leltem reád.
Elindultam, hogy megtaláljalak,
s róttam - azt hittem, egyedül - utam, mely
az eltiltott Tudás-fához vezérelt.
Képzeletemnek még bübájosabb volt,
mint nappal. Mialatt csodálva néztem,
mellém került egy szépformáju, szárnyas
alak, olyan, milyennek látni szoktuk
az Égből szálltakat. Gyöngyharmatos
fürtjéről ambrozia hulldogált.
A fára pillantott: »Csodás növény!
Gyümölcstől roskadó! Senki se méltat,
hogy megkönnyítse terhed, isten, ember,
s ízlelje mézed? A tudás ilyen
lenézett? Vagy irigység, vagy mi tiltja
megkóstolásod? Tiltsa bárki, nem
tart vissza engem fölkinált javadtól!
Mi másért ültettek?« -, s nem nyughatott,
szakított róla vakmerő kezekkel,
s ette! Jég-borzadás nyilait belém:
ilyen pimasz tettel kisért pimasz
beszéd! Az fölujongva - »Ég gyümölcse!
Édes magába, még édesb szakítva!
Tiltott gyümölcs, mintha csak isteneknek
volnál fönntartva - képes vagy az embert
istenné tenni! És miért ne? Minnél 124 (38-75)
többeknek jut annál dúsabb a jó.
Szerzője sem veszt rajt, de tisztelendőbb
lesz így! Tündér teremtmény, angyal Éva!
Egyél te is! Bár boldog vagy, lehetsz
még boldogabb, de persze nem különb:
istennő léssz az istenek között,
többé nem földre bilincselve, de
a Jégben néha, mint mi; néha meg
szállj föl a Mennybe érdemed nyomán, s lásd,
mint élnek istenek, s ugy élj te is!« -
így szólt, felém szaladt, s amit szakasztott,

annak darabját ajkamhoz tevé.
Étvágyamat az édes, ízes illat
úgy fölcsigázta, hogy nem álltam ellen,
megízleltem. Ugy rémlett, fellegekbe
szálltam vele, s megpillantottam ott lenn
az órjás földi tájat: tarka, tágas
kilátást. Megcsodálva röptömet
s a magasztos átváltozást, vezérem
elillant; úgy éreztem, süllyedek,
s elszunnyadok. Fölébredvén, de boldog
vagyok, hogy mindez álom..."
- így mesélte
Éva, s Ádám borúsan válaszolt:
„Legszebb képmásom, édes egyfelem!
Nekem is épp úgy fáj az éji álmod
kuszált eszméje, én se szívlelem
a zűr-álmot: gonosztól jön, gyanítom.
Honnan e rossz? Nem fészkelhet tebenned,
tisztán teremtettben! Tudd meg tehát:
a lélekben sok rossz hajlam lakik
melyek ura az ész. Első közűllük
a képzelet; minden külső dologból
mit öt figyelmes érzékünk vetít,
ez képzelmeket, légi árnyakat
formáz, mit az ész lebont, vagy összekapcsol,
s mind képzi, mit állítunk, tagadunk,
tudást, hiedelmet, s ha a test pihen, 125 (76-112)
magasztos cellájába visszatér.
Távoztával a mímes képzelet
majmolni kezdi, ám az árnyait
torzul társítja, támaszt vad kavarcsot
álmainkban kivált, csak összezagyvál
régi és friss élményeket, beszédet.
Hasonlóságot érzek tegnap esti
szavaink és álmod között, de furcsa
ráadással - ne búslakodj azért!
Isten s ember eszébe a gonosz
jöhet, tűnhet, ha megtagadjuk, úgy
nem hágy szennyet, nyomot; ez ád reményt,
hogy amitől álmodban megriadtál,
azt ébren sem helyesled, nem teszed.
Ne csüggedj hát, felhő ne födje arcod,
mely csillogóbb szokott lenni s mosolygóbb,
mint szép Hajnal-mosoly, mi a földre tűz.
Lássunk tehát újdonsült dolgainknak,
ligetben, forrásnál, virágözönben,
melyek tárják keblükből illatuk:
az éj elől tenéked rejtegették!"
Így vigasztalta bájos kedvesét.
Az megcsitult, de egy-egy könny gurult
szeméből, és hajával eltörölte.
Ám készen állt két újabb könny szeme

kristályzsilipjén: mielőtt lecsöppent,
lecsókolgatta Ádám szeretet
s szelid önvád jeléül, hátha sértett.
Így minden földerült. A rétre szöktek.
De ím az árnyas lombtető alól
kiléptek a hajnal s az épp kelő
Nap táruló képébe: gömbje még
az óceán szinén siklott, a földdel
egyszintben vetve harmatos sugárát,
s a térbe tárta a Paradicsom
kelet-felét és Éden üdv-mezőit;
imádva leborultak, és fohászuk 126 (113-149)
kezdték, mit minden reggelen leróttak
más-más formában, mert sosem hiányzott
a más-más forma, sem a szent varázs, hogy
magasztalják szerzőjük ékesen,
önkéntelen dalban vagy szóban: ösztön
sugallt delej folyt vers- s szabad szavukban
ajkukról oly csodás zenébe: hárfa,
és lant se kell, hogy édesebb legyen.
"Jó Atyja, dicső műved mindez itt,
Mindenható! E Mindenség tiéd,
e csudaszép! S milyen csudás lehetsz te,
Kimondhatatlan! - Ülsz az Ég fölött,
s nem láthatunk, csak így homályosan,
legkisebb műveidben; mégis ők
jóságod és hatalmad hirdetik.
Kik szólni hivatottak: valljatok, fény-
szülöttek, angyalok! Látjátok őt,
s összhangzó zsolozsmákkal zengitek
örök napban trónja körül ujongva;
hozzátok társulnak a földi lények,
először és utószor, szüntelen
dicsérni őt. Legszebb csillag, te, végső
az éj kiséretében - vagy talán
a hajnalé vagy, nappal záloga? -,
ki a mosolygó reggelt glóriába
vonod, magasztald őt körödben a
pitymallat édes idején! S te Nap,
e tág Világnak Szeme, Szelleme,
ismerd el őt nagyobbnak, és magasztald,
örök futásodon ha fölfelé mégy,
ha a Zeniten állsz, ha elmerülsz!
S Hold, ki Napot közelgetsz, tőle futsz
a forgó boltra szegzett csillagokkal,
s ti öt dalos, misztikus táncra járó,
bolyongó láng - magasztaljátok őt,
ki a sötétből fényt csiholt elő!
Lég, Elemek, Természet méhe első 127 (150-186)
szülöttei, kik négyen itt örök kört
futtok, formát válttok, s a dolgokat
kavarva tápláljátok: örök futástok

hirdesse új magasztalással Istent!
Dombról páráló, tóról fölszitáló
ködök, kigőzölgések, szürke-tompák,
míg arannyal nem festi bodrotok
a Nap, serkenjetek Alkotónk dicsére,
befelhőzvén a színtelen eget,
hintvén a szomju földet záporokkal,
kelvén-esvén, magasztaljátok őt!
Dicsélje őt a négy zugból fuvó
szelek, bőgése, suttogása! Főtök
ingassátok, fenyvek s ti más növények
imádattok jeléül! Dallamos,
csicsergő források, dicséretét
zsongjátok! Élők, együtt zengjetek!
S ti szárnyasok, kik dallal égbe szálltok,
szárnyatokon dicséretét vigyétek!
S ti kik vizekben siklotok, s a földön
sétáltok délcegen, vagy csúszva-mászva,
tanúzzatok, vajh néma voltam-é
éjt-nap? Dombnak, forrásnak, völgynek, árnynak
zengőn tanítottam magasztalását.
Üdv, Mindenség ura! Légy bőkezű,
csak jót adj nékünk, és ha valami
gonoszt fogant az éj vagy rejteget:
szórd szét, mint szórja szét a fény az éjt!"
Ártatlan így fohászkodtak; nyugalmuk
s a vágyott béke visszatért eszükbe.
Reggeli kerti munkájukra tértek
méz-harmatú virágok közt; gyümölcsfa-
sor hol túlmessze nyújtja már busa
ágait, és kéz kéne, mely a meddő
ölelést bontsa, vagy szilfára szőlőt
uttatna, hogy miként hű mátka, zárja
köré nász-szomju karját, s hozományul 128 (187-223)
hozza a vendég-fürtöket, diszéül
a száradt lombu szilnek. Szánalommal
nézi buzgalmukat az Ég királya,
s hívja Rafaelt, a társas szellemet, ki
Tóbiással bolygott, szerezve nászt
neki a hétszer eljegyzett arával.
„Rafael, hallod, az éji szakadékból
szökött Sátán a földön mily zavart
támasztott, és az emberpár szunyását
mint riogatta, s bennük mint törekszik
kiveszteni egész embernemük!
Menj hát, s fél napon át, barát baráttal,
beszélgess Ádámmal, bárhol leled:
árnylugasán, ha fut a déli hőtől,
s munkáját megszakítja délebéddel
vagy nyugvással, s így szőjj beszélgetést:
emlékeztessed boldog helyzetére,
ez hatalmában hagyta meg saját

szabad akaratát, mely bár szabad,
de változékony. Intsed őt: ne térjen
tévútra magabiztosan; mi les rá,
minő veszély, s kitől, míly ellen az,
ki lebukván az Égből most a mások
boldogságból-bukásán sántikál.
Erőszakkal? Nem. Van, ki visszanyomja!
Csellel, csalással. Tudia meg, nehogy
akarva vétkezvén, azt hozza föl, hogy
nem intették, s gyanútlanul bukott!"
Így szólt minden igazságot betöltvén

Örök Atyánk. Megértve megbízását,
a szárnyas szent nem múlatott időt;
az ezer égi fény közül, hol állt
sziporkázó szárnnyal lefátyolozva,
szökik, s lebegve száll az Égközépen.
Az angyalhadak mindkét oldalon
szétválva röptinek teret nyitottak 129 (224-259)
az Empyreum teljes útain,
amíg az Ég-kapúig ért, amely
aranysarkán fordul: nyilik magától,
úgy alkotta az Égi Épitész.
Innentől látkörét nem fogta el
felhő, csillag: megpillantá a Földet -
a többi fénygömbhöz hasonlatos,
bármily parány! - s a cédruskoszorús
Istenkertet a csúcson. Galilei,
távcsöve nem fürkészi éjjel íly
tüzetesen a képzelt holdi tájat,
vagy a hajós a Cycladok között
felhőként felködlő Delost, Samost.
Függélyes lecsapással erre hussan,
tág étheren vitorláz át világok
között erős szárnyon; kanyarg a sarkhoz,
s gyors csapdosással a sürű leget
szitálja, meddig föllibeg a sas;
ott száll: phoenixnek nézi mind a szárnyas,
az egyetlen madárnak, mely Egyiptom
Thébájába röpül, hogy hamvait
a Nap lángtemplomába rejtse el.
Az Éden kelet-sziklájára száll, hol
saját képére visszaváltozik:
szárnyas szeráffá - van hat szárnya, hogy
beárnyékolja égi termetét;
kettő dalia-vállát rejti el,
s királyi köntösként mellét födi;
kettő mint csillagöv veszi körül
derekát s ágyékát, combját takarja
égbe mártott színnel, aranypíhével;
harmadik pár árnyalja lábait
tollpáncélzattal, égbevont szemekkel.
Mint Máia fia állt, s rezgette szárnyát,

mely égi illatot terjengetett.
Rögtön fölismerték az angyalőr-
hadak és rangja, égi küldetése
szerint fölállva tisztelték, gyanítván, 130 (260-297)
hogy magas küldetéssel érkezett.
Szikrázó sátraik közt elvonult
az üdv-mezőkre, mirha-berkek és
virágzó balzsam, nárdus, cassiák közt.
Mézillatár-vadon! Természet itt
víg kamaszként hancúrozott, szüzi
képzelete kényére féktelen
árasztva bőszet, édest, tenger üdvöt.
Közeledtét a fűszeres vadonban
meglátta Ádám, bűvös kunyhaja
kapújában pihenve, mert a Nap
a Zenithről lövellte tűzsugárát,
hogy jobban fűtse a Föld belét, miként
Ádám kivánná. Éva benn időben
ízes gyümölcs-ebédet készitett
inyencségül, és szomjat oltani
nektárt a málna s szőlő tejszerű
levéből. Ádám így fordult felé:
„Siess ki, Éva, látnod érdemes,

kelet felől a fák közt míly dicső
alak közelg, úgy tetszik, délidőn
új hajnal kélne; hoz talán az Égből
parancsot nékünk, és kegyeskedik
e nap vendégünk lenni. Menj, siess,
és minden készletünket hozd elő,
s tetézd meg jól, hogy méltóan fogadjuk
szent vendégünk! Hadd kapják vissza tőlünk
táplálóink saját ajándokuk,
s a bőségből juttassunk bőkezűen,
hol termését Természet sokszorozza:
ha szedjük, jobban burjánzik, s ez int,
ne zsugorgassunk!"
Erre Éva: „Ádám, Isten-formálta, lelkes föld-röge!
Elég a kész, hol minden évszakon
evésre készen, száron függ a tár! 131 (298-332)
Azt kell leszedni csak, mi tárolással
táperőt nyer, s fölös nedvet veszit.
De szaladok, s indáról ág-, bokorról
gyümölcseik szinét-javát szakasztom,
hogy vendégünk tetézve lássam el,
hadd vallja majd, hogy úr-kegyét az Isten
éppúgy ontotta a Földre, mint az Égre."
Szólt, s fürge szemmel körbenézve, gyorsan
megfordult háziasszony-gond-teli:
mit adjon föl, mi legkülönb inyencség,
s úgy elrendezze, hogy izlést ne sértsen
rosszul társítva, otrombán - de legszebb

választékában jöjjön ízre íz.
Indul s szakasztgat minden zsenge szárról,
mit csak a mindent-termő Földanya
érlel Kelet- és Nyugat-Indiában,
Pontusban és a pún parton, vagy épp
hol Alcinous uralkodott: megannyi
fajú, érdes-, sima-héjjú, szakállas
kopáncsu, vagy kagylós gyümölcsöt; íly
dús ajándékot halmoz bőkezűen
az asztalra. Szőlő levét facsarja
italnak, ízes ártatlan levet,
édes magokból s tarka sok bogyóból
sajtolt méz-szörpöt - van hozzája tiszta
edénye, s a talajt szagos bokorról
tört balzsammal, rózsával szórja meg.
Nagy ősatyánk az istenhez hasonló

vendég elé vonul, de nincs egyéb
kisérete, csupán tökéletes
erénye; dísze magában van, különb
fenségü, mint a sok királyt kisérő
unalmas dísz, midőn lovak sorát
hajtó lovászokat s aranyhimes
csatlósokat bámul szájtáti csürhe.
Előtte Ádám nem hunyászkodással,
de szép szelíd tisztelkedéssel, úgy mint 132 (333-369)
az fensőbb lényt megillet, meghajol,
s így szól:
„Ó, égi Sarj, hisz Ég lehet csak
hazája íly magasztosnak. Ha már
leszálltál égi trónodról, s e boldog
helyet jelenlétedre méltatod,
úgy méltóztass velünk - ha már nekünk
adta királyi kegy e tág teret -
e lugas árnyán megpihenni, és
megízlelni e kert gyümölcsei
javát, s megülni, míg a Dél heve
szünik, s a nyugvó nap hüvösre vált."
Szelíden szólt az angyali Erény:

„Ádám, ezért jövök, hisz nem vagy úgy
teremtve, s lakhelyed nem oly vidék,
hogy égi lelkeket ne vonzana;
hol van árnyas kunyhód, vezess oda!
Egészen estig most szabad vagyok."
Majd a Pomona fájaként mosolygó

lugashoz tértek, melyet elborított
virág s nagy illat. Éva meztelen –
varázsával még bájos-édesebb,
mint az erdők nimfája, vagy a legszebb
a három istennő közül, kik az

Ida ormán vetélkedtek mezítlen -
most égi vendégét szolgálta ki.
Erénye szikla: nem kell néki fátyol,
nem is pirult el kancsal gondolattól.
Szent üdvözlettel illeté az angyal,
csakúgy, mint második Évául egyszer
Szűz Máriát:
„Embernem anyja, üdv!
Kinek gyümölcsös méhe majd á Földet
még több fiúval tölti, mint amennyi
gyümölccsel Isten fái ezt az asztalt
elhalmozták." 133 (370-403)
Magas gyeptégla volt
az asztaluk, és székeik mohából,
s a téres asztalon az ősz varázsa -
bár kéz a kézben táncoltak ehelyt
ősz és tavasz. Egy kicsinyég csevegtek,
nem félve, hogy kihűl ebédjük; ősünk
így kezdte:
„Ó, kóstold meg, Égi vándor,
a jót, mit Tápadónk nagylelkűsége -
kitől méretlen száll minden kiváló
javunk - adat nekünk a Földanyával
étkül s élvül; talán a szellemeknek
ízetlen étek; én csak azt tudom:
mindünknek adja egyetlen Atyánk."
Felelt az angyal: „Ha mit ő (aki

örökkön áldassék!) a félig szellem-
embernek ád, nem lehet megvetendő
színtiszta szellemnek, hisz ennek is
kell táplálék, mint magadfajta földi
embernek; mindkettőben adva vannak
alantas érzékszervek, melyek által
látnak, halinak, tapintanak, szagolnak,
ízlelnek, és emésztenek a testi
valót átalakítva testtelenné.
Hisz tudd meg, ami csak teremtetett,
táplálni kell azt. A durvább elemből
táplálkozik a tisztább: víz a földből,
a vízből lég, a légből ím az éther
tűzgarmadái, legalant a Hold -
innen vannak kerek arcán a foltok,
lényébe föl nem szítt mocsok-ködök.
Viszont a Hold meg nyirkos állagából
felsőbb gömböknek párolog ki tápot.
Mindennek fényt adó, a Nap jutalmul
nedves kigőzölgést nyer, s estelente
vacsoráz a tengerrel. Bár az Égben
az életfák ambroziát teremnek, 134 (403-438)
szőlő nektárt, s a lombról hajnalonta
mézharmatot söprünk, s a talaj telítve
gyöngyszemmel, mégis itt ajándokához

az Isten annyi új gyönyört vegyít,
hogy vetekszik a Mennyel, hát ne hidd,
hogy átallom a kóstolót."
Leülnek,
s evéshez látnak; az angyal sem tettetve
avagy köd-látomásként, mint beszéli
a legtöbb hittudós, hanem való
jóétvággyal emésztve, lényegébe
átlényegítve: a fölösleget
kilehelli a szellem könnyedén.
Nem is csoda, ha alkimista szén-
szitotta tűzben nyersvasat arannyá
változtat át, vagy képes, azt hiszi.
Az asztalnál Éva mezítlenül

szolgált, csordultig töltve meg habos
kupáikat nektárral. Tisztaság:
méltó az Édenhez! Ha valaha
mentsége volna Isten sok fiának,
hogy megpillantva nőt, belészeret -
úgy most lehetne!... Ám az ő szivükben
nem úr a szenvedély, nem ismerik
poklát a megcsalt féltékeny sziveknek.
Ettek-ittak, amennyi jólesett,

túl sem terhelve gyomruk. Mi jutott
Ádám eszébe? Ne szalassza el
az alkalmat, mit együttlét kinál,
s megtudjon egyet-mást az églakók
felsőbbrendű létéről is, kiket
magánál annyival különbnek érez!
Fényformáik: az Úr tükör-sugára,
s erőjükhöz képest az emberé
semmi. Az Ég-követhez félve így szólt: 135 (439-472)
"Ó, Ég-lakó! Kegyelmed érzem abban,
ahogy megtiszteléd emberfajunk:
méltóztattál szerény lakába lépni,
s megízlelni e föld gyümölcseit,
habár nem angyal étke, úgy fogadtad,
mintha jobban az égi tor sem ízlett
volna neked, pedig minő különbség..."
A szárnyas herceg így felelt neki:
"Egy a Mindenható, kiből kiáradt
minden dolog, s kihez majd visszatér, ha
el nem fajult. Egyetlen ősanyagból
mind íly tökéletesnek létesült
más-más formát felöltve, létfokot,
vagy élőknél az élet más fokát.
Valami annál tisztább, szellemibb,
minél közelebb Istenhez, vagy épp tör
felé a rá kimért szerep szerint,
míg szellemé nem küzdi magát a test

saját faja határain belül.
Gyökérből így a könnyebb szár fakad,
szárból a még légibb levél, utóbb a
pompás, fénylő virág már illat-lelket
leheli; virág s gyümölcse ím az ember
étke - fokonként vágyik finomulni
életté: állattá, értelmi lénnyé,
s származik élet, érzék, képzelet
és értelem. Innen nyer észt a lélek,
ész lesz a lényege: okosodás
s lényegre-látás - ez a mi sajátunk,
az tiétek; fokuk szerint elütnek,
de lényegükben egyek. Így ne ámulj,
ha mit Isten jónak itélt neked,
nem lököm vissza, de átlényegítem
sajátommá. Jöhet még oly idő,
midőn az ember angyalokkal együtt
eszik, s nem érzi étkük léginek.
E testi tápláléktól testetek 136 (473-509)
talán egyszer átszellemül, s idővel
megjobbul, szárnyasan a légbe röppen,
mint mi, és kénye-kedve szerint lakik
itt, vagy az égi szent Paradicsomban:
ha engedelmesek maradtok és
annak szerelmében hivek, kinek
családja vagytok. Örvendezzetek
a teljes üdvnek, mit jelen valótok
fölfoghat, mert még többre képtelen."
Az emberiség őse így felelt:

„Kegyelmes szellem-vendég, jól mutattad,
tudásunk útja merre tartson, és hol
vezet a központtól a szélekig
a Természet lépcsője, merre a
teremtett dolgokat szemlélve hágunk
fokról-fokra az Istenig. De mondd,
ez óvásod: »Ha engedelmesek
maradtok« - mit jelent? Dacolhatunk mi
Ővéle, elveszítve kedvezését,
ki minket porból gyúrt, s e helyre plántált,
az üdv teljességébe, mit csak ember-
sóvárgás fölfoghat és fölkutathat?"
Az angyal szólt: „Ég s Föld fia, jegyezd meg!
Boldog vagy? - Istennek köszönheted.
Ám magadnak köszönd, ha az maradsz,
engedelmességednek. Erre int
óvásom! Szívleld meg! Tökéletesnek
teremtett Isten, ám változhatónak.
Jónak, de úgy, hogy csak terajtad áll,
hogy jó maradj. Természettől szabadnak
szerzé akaratod hogy puszta kényszer
s örök végzet szolgája ne legyen!

Önkéntes hódolat: ez óhaja,
nem kényszermunka - ezt nem kedveli,
s nem is kedvelheti! Hisz szolgaszívet
miképp tegyen ki próbának: vajon 137 (510-545)
önként szolgál, vagy csak mivel a kényszer
űzi, s nincs módja mást választani?
Mi, angyalok, kik színről színre látjuk,
szerencsénkben csak úgy maradhatunk meg
mi is, ha mint ti, tesszük rendelését -
ez biztosítja létünk. Szabadon
szolgáljuk, mert szabadokként szeretjük.
Szeretjük, vagy se, tőlünk függ. Ez éltet
vagy ront. Vannak, kik engedetlenül
lebuktak már az Égből a Pokolba.
Mily végső üdvből míly kínokba estek!"
Nagy ősünk szólt: „Igéd figyelmesen
hallgattam, égi hírnök, élvezőbb
fülekkel, mintha a közel hegyekből
kherúbok égi hangja szólna éjjel.
Hisz jól tudom, szabadnak alkotá
akaratunkat s tetteinket Isten.
Szilárd szándékom volt, és az ma is, hogy
Teremtőnket sosem feledjük és
szavát tegyük - ez egy parancsa is
igazságos. A Mennyben lett viszály,
miről szóltál, kétséget önt belém;
annál inkább szeretnék hallani
mindent, ha jónak látod. Furcsa téma!
Csöndben fülelnem érdemes! A nap
hosszú, hisz még csak félbe járta meg
útját a Nap, előtte még a fél ég."
Ezt kérte Ádám. Rövid hallgatás
után Rafael egyetértve így szólt:
„Nagy dolgot kérsz, emberfaj őse, tőlem!

Szomoru és nehéz, mint mondjam el
embernek itt a küzdő szellemek
nem látható tusáit bútalan;
egykor, még híven, oly tökéletes
nagyságok vesztét... Mint fedjem föl egy más
világ titkát, amit talán nem is 138 (546-581)
jogos kitárnom? Ám ha javadra végzem,
elnézi Isten; s mi az emberi
érzéket meghaladja, festem azt,
ahogy tudom, a lelki dolgokat
példázva testiekkel, mert a Föld
csak árnyképe a Mennynek, s dolgaik
hasonlóbbak, mint földiek hiszik.
Nem volt világ. A Zűr uralkodott,

hol most az Ég forog, s a Föld pihen
középpontjára téve; egy napon,

(mert az idő az öröklétben is
mozgás útján méri a tartamot,
múlt-jelen- és jövővel) - egy napon,
minőt a Menny nagy éve hoz, az angyal-
hadakat egybehívta királyi szó,
és megjelentek számtalan sokan
az Isten trónjánál a négy világtáj
felől fény-rendekben vezéreikkel.
Tízezerszer ezer jelvény röpült fenn,
zászlók előhad és hátvéd között
légben lobogva, hogy külön mutassák
a rangokat, erőket, rendeket;
kihímezve szikrázó szőttesen -
szeretet s buzgalom megannyi szent
emlékjele. Ott álltak kör a körben
végtelen számban; a végtelen Atya,
ki mellett üdv-ölében ült fia -
mintha tüzes hegyről beszélne, melynek
csúcsa vakít: nem látható -, eképp szólt:
»Halljátok, sugárszülte angyalok,

trónok, hatalmak, országok s erények
örökérvényü végezésemet!
E nap teremtettem, kit Egyszülött
Fiamnak nyilvánítok ím e szent
hegyen fölkenve; őt, kit jobbomon
itt láttok, állitom vezéretekké, 139 (582-617)
s magamra esküszöm, hogy meghajol
neki a Mennyben minden térd, s királynak
vallja! Helyettes-országlása közben
nem-osztható lélekké egyesülve
örökre üdvben lakjatok. Ki nem hajt
szavára, ellenem dacol, s kötést tör:
Isten-látásból mélybe vettetik,
a legkülső sötétre hull, s helye
ott lesz örökre meg nem válthatóan!«
Szólt a Mindenható, s az összes angyal
látszólag egyetért - nem mind valóban.
E napot mint más ünnepet daloknak
és táncnak szentelték a szent hegyen,
titokzatos táncnak, mi legkivált
az álló- s bolygó-csillag-forduláshoz
hasonlatos: egymást áthatva-szőve
kavarognak, mégis szabályosan, ha
a legszabálytalanabbnak tűnnek is,
s forgásukban oly összhangzat zenél, hogy
gyönyörrel hallgat rá az Isten is!
Közelg az est (mert van nekünk is esténk,
reggelünk, kedves, bár nem sors-szerű
változásként), megéhezvén a táncban
evéshez látnak: körben, ahogy álltak,
asztal terül tüstént megrakva angyal-

étkekkel, és rubin nektár folyik
gyöngy- és gyémánt- s nehéz aranykehelybe,
Mennyben termett pompás borág gyümölcse.
Füzérkoszorúsan virágra dőlve
ők ettek-ittak, közös-édesen
kortyoltak halhatatlanságot, élvet.
Csömörtelen mérséklet védte őket
túlzástól a Bőség-király előtt, ki
kegyét önti, derűjükön derülve.
Följött az illat-éj a fellegekkel,

miket az Isten-csúcs lehelt ki, honnan 140 (618-653)
fény, árny szökik, s a Menny sugáros arcát
mely tágabb, mintha Föld terülne síkká
(ily téres Isten udvara!), az angyal-
sereg rajokra tört, s letáboroztak
életfáknál, élő folyók előtt:
támadt ott milliónyi égi sátor,
s ők hűs szelek-suhintva ott aludtak,
kivéve akik sor szerint az Úr
trónja előtt egész éjjel daloltak.
Sátán nem így viraszt - eképp nevezzük,
mert régi neve nem csöndül az Égben.
Első főangyalok közül való,
ha épp nem első kegyben, hatalomban,
kiválóságban, mégis telve dühvel
Isten Fia ellen, mióta Atyja
tisztelte és fölkente Messiásnak.
Nem szenvedhette ezt sátáni dölyf,
s magát kisemmizettnek vélte csak.
Gonosz bűnt, megvetést fogant szivében,
s amint az éjfél csöndnek, szunnyadásnak
árnyas szakát meghozta, eltökélte,
hogy elvonul hadával és a legfőbb
trónt nem imádva, engedetlenül
elhagyja megvetéssel. Fölriasztván
helyettesét, tölté fülét titokban:
»Alszol, pajtásom? Hogy zárhatja le

álom pilláidat, vagy elfeledted
a döntést, mely tegnap szaladt ki a
Mindenható ajkán? Közölted eddig
velem eszméidet, s közöltem én is.
Kik ébren egyek voltunk, mint szakíthat
most álom szét? Új törvényt tett az Úr. 141 (654-689)
Új törvény, új az úr, új vélemények
támadhatnak bennünk, szolgáiban,
s vitathatjuk: ebből mi lesz, mi kétség.
Több szót kovácsolnunk itt nem tanácsos.
Tizezreink főit gyűjtsd egybe most,
s közöld: parancs, hogy mielőtt az éj
szabadul árnyfelhőitől, haza

kell szállnom, s kik alattvalóimul
lengetik zászlaik, kisérjenek
északra, birtokunkba, hogy fogadjuk
méltán királyunkat, a Messiást,
s vegyük parancsát - hódoltatni tör
minden hatalmat, s új törvényt szerez.«
Így szólt az álnok angyalfő, s barátja
gyanútlan keblibe gonosz varázst
csöpögtetett. Alantas főit ez
most összehívja (némelyeket külön),
s elmondja, mire oktatták - a Legfőbb
parancsa: mielőtt az éj köde
elszáll az égről, megindul a szent
zászló tudatja a sugallt okot,
talányos szavakat sző közbe, hogy
helytállásuk fürkéssze, foltosítsa.
De mind követték indulásjelét,
fölényes nagy tekintélyét, hiszen
neve s rangja magasztos volt az Égben.
Arculata ugy csábitotta őket,
mint hajnalcsillag a csillaghadat,
s álnoksággal magával vonta az
Ég harmadát.
Az Örök Szem, mely a
legtitkosabb eszmébe is bepillant
szent bérciről, arany mécsek mögül,
mik ott előtte égnek éjszaka,
jól látta fényük nélkül is, miként
támad föl zendülés, kitől ered,
mint terjed szét Hajnal-fiak között, 142 (690-725)
s magas parancsa ellen míly tömeg kélt;
mosolygva egyetlen Fiához így szólt:
»Fiam, erőm örököse, kiben

teljes dicsfényem tükrét nézhetem,
most szinte aggaszt, hogy mindenható
voltunk mint biztosítsuk, míly paizzsal
tartsuk fenn ős úr-istenség-igényünk.
Oly ellen kelt föl, mely trónját velünk
egyenlővé emelné északon.
S ez nem elég! Mert abban sántikál, hogy
csatán tegye próbára erőnk, jogunk!
Tartsunk tanácsot, s vonjuk össze gyorsan
a kockázatra megmaradt hadunk.
Védjük magunk, nehogy óvatlanul
veszítsük szentélyünk e szent hegyen!«
Felelt a Fiú csöndes, tiszta arccal,

Isten-villám, határtalan derűvel:
»Méltán kacagod ellenségedet,
erős Atyám, bizton nevetsz hiú
szándékukon és zendülésükön.

Gyűlöletük csak fényemet fokozza,
ha majd látják: megadatott nekem
a királyerő, hogy gőgjüket letörjem,
s megtudják: vagy megrontom lázadóid,
vagy a Mennyben a legkisebb vagyok!«
Szólt a Fiú.
Sátán erőivel
szárnyon már messze száguldott. E had
számtalan, mint az éj s a pirkadat
csillámai, a harmat, mit a Nap
csillogtat lombokon, virágokon.
Tájakat hagytak el, trónok, hatalmak,
szeráfok hármas fokozatra osztott
birodalmát, mihez képest a te
országod, Ádám, nem több, mint e kert
a tengereivel lappá terített 143 (726-760)
földgömbhöz képest, s végül eljutottak
észak-szélre; Sátán trónjára szállt:
ez messzefénylő szirten áll - hegy hegyre
tornyozva -, gyémánthalmazból, aranyból
kimetszett sok toronnyal, piramissal;
Széke a Fényhozónak (emberek
nyelvén így nevezték ez alkotást),
amit Sátán utóbb Gyülekezet
Hegyének hívott, Istennel egyenlő
rangot áhítva, majmolván a Szent
hegyet, melyen a Messiás király lett
az Ég láttára. Ide vonta össze
hadait oly ürüggyel, hogy parancsot
kapott: hányják-vessék meg, mint fogadják
királyukat, s igazságot tettetve
fülüket így töltötte rágalommal:
»Trónok, erények, uralmak, és hatalmak,
ha csak nem puszta címek e magasztos
rangok immár, mióta új parancs
szerint, mellőzve minket, más nyeré el
a főhatalmat fölszentelt király
nevén. Miatta volt ez éjeli
nagy szaladás, hamar-tanácskozás,
hogy megvitassuk, mint fogadjuk őt
új hódolattal, ha jön, hogy vegyen
tőlünk térdrebukás-adót, mi nem volt
eddig, hitvány hajbókolást, mi egynek
is sok! Hogy tűrjük most kettőnek adva?!
Istennek s másának, kit most kreált.
De hátha jobb tanács csigázza föl
elménk, s igánk lerázni ösztökél?
Vagy nyakatok lesúnnyjátok, s kivántok
térdelni inkább? Nem! Ha mint remélem,
jól ismerem valótok, és ti is
ismeritek! Ég-szülte ős fiak
vagytok, akik nem voltak senkié,

s ha nem is egyenlők, de szabadok, 144 (761-797)
egyenlőn szabadok - rend, rang nem ellen
a szabadsággal, szépen összefér.
Egyeduralmat ki vehet magára
ésszel vagy joggal az egyenjogúak
fölött, mégha ezek fényben s erőben
kisebbek is, de egyként szabadok?
És ki szabhat törvényt nekünk, akik
törvény nélkül se vétkezünk? S mi több,
urunk legyen, s imádatot kivánjon
király cimünket megcsufolva, mely
uralomra, nem szolgaságra rendelt?«
Merész szavára eddig cáfolatlan
füleltek, ám most Abdiel szeráf,
kinél buzgóbb hévvel egy sem imádta
Istent, s követte rendeléseit,
fölállt, s zordon hevében mérge árját
kiontotta:
»Gaz, káromló hazugság!
Szavak, miket egy fül se várt az Égben,
legkevésbé tőled, hálátalan,
kit oly magasra társaid fölé
plántált! Gyalázhatod bitang szitokkal
Isten méltányos döntését, mire
esküt tett, hogy joggal, jogarral ékes
Fiának térdet hajtson itt az Égben
minden lélek, s köteles tisztelettel
vallja jogos királyának? Szerinted
jogtalan, hogy törvénnyel kösse meg
valaki azt, ki szabad, és egyenlők
fölött uralkodjék egy mind fölött
örökjogon? Te szabsz törvényt az Úrnak?
És a szabadság pontjait vele
épp te vitatod meg, kinek személyét
Ő gyúrta s mind az Ég hatalmait
szabad kedvére, és kiszabta lényük?
Tapasztalatból tudjuk, Ő milyen jó,
méltóságunkra mint munkál s javunkra: 145 (798-833)
szándéka nem, hogy kisebbé tegyen
bennünket, inkább szeretné emelni
szerencsénket, még jobban egyesítve
egy fő alatt. De mondjuk: jogtalan,
ha egyenlőkön egyenlő az úr.
Egyenlőnek becsülheted magad -
bármily nagy és dicső vagy - s minden angyalt
együtt Isten Fiával? Általa
teremtett a Mindenható Atya,
s igéjével mindent... de téged is, mint
az égi lelkeket fény- s rangsorukban,
sőt dicsőséggel koszorúzta őket,
s trónok, uralmak, erények és hatalmak
nevét adá nekik. Hatalma nem

vont bennünket homályba, de sugárba,
s mióta főnk: közénk számláltatik!
Törvénye törvényünk, s ránk visszaszáll,
ha tiszteljük. Fojtsd el gonosz dühöd!
Ezeket ne kisértsd! A dühre gerjedt
Atyát s Fiát siess megcsöndesítni,
míg - időben - irgalmuk nyerheted!«
Szólt a buzgó angyal, de nem követték
hevét, időszerűtlennek itélték
s hebehurgyának. Erre fölvidult
a büszke pártütő, s szólt gőgösen:
»Teremtmények vagyunk - mondtad -, s mi több:

másodkéz művei? Hisz átruházta
fiára ezt a munkát az Atya?
Bolond újság! No halljuk, hol tanultad?
S ki látta, mikor volt? Emlékszel-é
teremtésedre, mikor gyúrt a Mester?
Mi nem tudunk időt, mikor nem éltünk.
Nem tudunk senkiről, mi volt előttünk.
Magunkból sarjasztott önéltető
erőnk, midőn a Sors teljes köre
bezárult, ős-szülénk, az Ég megérett 146 (834-869)
magzatjaként, éter-fiakat. Hatalmunk
magunkban van, en-jobbkarunk tanít
dicső tettekre, hogy próbát tegyünk:
ki egyenlő velünk? Meglátod akkor,
vajon rimánkodón alázkodunk-e,
s az Úr trónját nagy-esdeklőn övezve
ostromoljuk?! Vidd a Fölkent Királynak
e szónk, s kotródj, míg röptöd bajtalan!«
Szólt, s mint a mély vizek zugása, zord

morgás visszhangzott rá: a végtelen
had ujjongása. Vissza mégse hőkölt –
bár magára maradt - a láng szeráf;
ellenségtől kerítve bátran így szólt:
»Istentől pártolt szellem, átkozott,

minden jóból kizárt! Bukásodat
már elvégezve látom, és veszését
nyomorult bandádnak, kiket bevontál
árulásodba. Bűnöd, büntetésed
ragályos. Ne legyen gondod, miként
rázd le a Messiás-igát! Szelíd
törvényére nem vagy méltó. Fejedre
kimondatott már más határozat,
másíthatlanul. Mit megvetettél,
arany jogarja vasvesszőre vált,
hogy pártütésedet letörje, rontsa!
Jól intettél! De nem rémítgetésre
repülök el ez átok-sátoroktól,
de hogy a tüstént lángba buggyanó düh

nehogy itt érjen, mely nem válogat.
Fejedre várhatod villámai
nyelő tüzét, s jajongva megtudod,
ki teremtett - s ki az, ki el veszíthet!«
Szólt Abdiel, hitetlenek között ki

egyedül hű, a számtalan hamis közt
rettenetlen, csábíthatatlanul 147 (870-904)
szilárd. Megőrzé buzgalmát, hűségét,
szeretetét, bár egymagában állt,
nem téritette el se szám, se példa
az Igaztól, és nem ingatta meg
szilárd hitét. Közöttük elvonult,
bár rázudult az ellen gúnya, mit
fölénnyel tűrt, s harctól se rettegett.
Gúnnyal felelve hátat forditott
a vészre itélt, hetvenkedő Toronynak." 148 (905-913)

VI. könyv
Summázat
Rafael folytatja elbeszélését: hogyan küldte ki az Úr Michaelt és Gábrielt harcra Sátán és

Angyalai ellen. Az első csata leírása; Sátán és Hatalmasságai éjjel visszahúzódnak; ez tanácsot
tart, és ördögi gépeket eszel ki, amelyek másnap némi zavart támasztanak Michael és Angyalai
soraiban, kik is utóbb fölszaggatják a hegyeket, s azokkal borítják be a Sátán seregét és gépeit; a
kavarodás mindazonáltal meg nem szűnvén, harmadnapra Isten az Ő Fiát, a Messiást küldi el,
mert neki tartogatta a Győzelem dicsőségét. A Messiás, Atyja hatalmával felruházva, megjelenik
a tett helyén, s elrendeli légióinak, hogy kétoldalt nyugton álljanak, míg ő maga Harckocsijával és
Mennykövével beront az Ellenség sűrűjébe; azok szembeszegülni képtelenül űzetnek vissza a
Menny faláig, mely hirtelen kitárulván, rémülten és megzavarodottan hullanak alá a Mélységbe,
a nekik megkészített Büntetés helyére. A Messiás diadallal tér meg Atyjához.[150]
Egész éjt szállt a rettenetlen angyal

üldözetlen az Ég mezőin át,
míg a forgó órák-keltette hajnal
rózsás ujjal nem tárt sugárkaput.
Az Isten dombján, székihez közel
barlang van: örök váltakozva fény s éj
tenyész abban, s derűs cserélgetést
támaszt az Égben ez, mint itt nap, éj.
Egyik kapun fény száll ki, másikán
belép nyomában az éj, ha tiszte jő,
hogy az eget fátylazza, bár e földön
ez az éj derengés volna. Jött a reggel
lég-arany-díszben, s eltakarodott a
kelő-sugár-nyilazta éj előle.
Betölti a síkot sok csatárakész
had: villogó fegyverzet, harckocsi,
vad mén; fény fényt ver vissza - látta Abdiel,
harc készül itt, s tudják, minek hirét
újságnak vélte hozni. Boldogan
vegyült barát-erők közé, s azok
örömrepesve fogadták, hisz ő,
bár buktak annyi milliók, maga
híven tért vissza. Magasztalva őt,
a szent hegyre, a végső trón elé
vezették, s onnan aranyfellegekből
kegyelmes szózat üdvözölte így:
„Jól cselekedtél, hívem! Híven álltad
a jó tusát, s egymagad pártütők
sokasága ellen a szent igazság
ügye mellett kiálltál, bajnokabb
szóban, mint ők fegyverrel; igazat
tanúzva, általános megvetést
szenvedtél, mit szenvedni bántalomnál
is kínosb. Ám gondod egy volt: megállj
Isten szine előtt, habár világok
itéltek bárgyunak. Könnyebb csata
vár rád immár, mert társaid hada 151 (1-37)

segít, és ellenedhez most dicsőbben
térsz vissza, mint jöttél megvetve, hogy
legyőzd, kik törvényüknek nem fogadták
az igaz észt, s a Messiást királynak,
ki jog s érdem szerint uralkodik.
Menj, Michaél, Menny-hadak hercege,
s ki bajnokságban első őutána,
te Gábriel: e sok fiamat ma győztes
harcra vigyétek, hősi szenteket!
Ezerek, milliók hadsorban állnak,
az istentelen lázadó csapattal
egyenlők számban. Csapjatok reájuk
tűzzel, dzsidával bátran, és az Ég
partjáig űzzétek ki őket, üdvtől,
Istentől el a büntetés helyére,
a Tartarosba, mely kitátja torkát,
a Zűrt, és bényeli bukásukat!"
Szólt a Felséges hangja, sűrü felhő
árnyalta el a dombot, füstgomoly szállt
zord körökben s küzdő lángok, jeléül
a föltámadt haragnak. Íly riasztón
csöndült föntről az égi trombita.
Parancs-szavára mind a Mennyeket
védő vitézek ellenállhatatlan
egység-négyszögbe álltak, s légióik
tüzes-némán indultak egybecsengő
hangszereik szavára, mik vitézi
hevet sugalltak, hősi vállalatra
istenképmás-vezéreik nyomán, hogy
győzzön az Úr s a Messiás. Vonultak
bonthatatlan-elszántan; el nem állta
pontos hadrendüket se hegy, se szurdék,
erdő, folyó; mert föld felett haladtak,
hisz lenge léptük fönntartotta a
türelmes lég; midőn Édenbe hívták
a madarak minden faját, hogy itt
nevet adj nékik, szállva, zárt sorokban 152 (38-74)
ők jöttek így. A Mennyek tájain
mentek, országokon, mik földieknél
tízszer nagyobbak. ím észak felé
a látkörön tüzes táj tűnt elő
egy széltől másig, harci tünemény
terjengett szét, s mind közelebb került:
dárdák sugára szegződött élőre
számtalanul, tömeg sisak, paizs,
rajtuk dölyffel hivalgó címerek.
Sátán fölkelt bandái közeledtek
dühödt tusára; titkon azt remélték:
még ez nap harccal, avagy rajtütéssel
beveszik Isten szent hegyét, s uralma
irigyét ültetik trónjára, a dölyfös
trónigénylőt. De már a féluton

meghiusult ügyük; s habár először
furcsállottuk, hogy angyal angyal ellen
küzdjön, s harcban találkozzék, mikor
öröm s szeretet ünnepére szoktak
mind egybegyülni, hogy dallal dicsérjék
az Úr fiai Atyjukat - ime,
harclárma zeng, és minden nyájasabb
érzést kiolt a támadás-robaj.
Középen istenként magasztosulva
trónolt napszekerén a Pártütő,
istenfölség bálványa - lángoló
kherúbok és arany pajzsok körötte.
Dics-trónjáról leszállt, mert ellen és
ellen között szükössé vált a tér -
iszonyu köz! Nézett farkasszemet
arcél arcéllel, szörnyű hosszuságú
vész-hadrendben. Mielőtt összecsapnak,
zord csata-éhe, felleg-szél elé
kilép kevély nagy léptekkel a Sátán
acél s arany fegyverzetben toronyként.
E látványt nem tűrhette Abdiel, ki 153 (75-110)
ott állt a fők közt, s tettre szánva lelkét,
rettenetlen szivét igy önti ki:
„Ó, Ég! Az Istenhez ilyen hasonló

hogy maradhat, kiben hit nem maradt
s valóság? Ott miért nem vész erő,
hol bukott az erény, s a pimasz silánynak
mért nem bizonyul, bár szemre győzhetetlen?
Örök Atyámban bízva megkisértem
hatalmát; ha eszét próbára tettem,
s csalárdnak láttam: nincs-e rá jogom,
hogy azt, kit igazság-tusán legyőztem,
fegyverrel is lerontsam, én, a kétszer
győztes? Bár undok, durva küzdelem,
ha ész csatáz erővel, ésszerű
mégis csak az, ha az ész kerül felül."
Így füstölgött, s fegyveres társai

közül előronhanva féluton
szembeállt bátor ellenével; ettől
ádáz haragra gyúlt a Pártütő,
ám így korholta bátran Abdiel:
„Hát rádleltünk, pimasz?! Hát azt remélted,

ellenállás nélkül elérheted
Isten trónját őrzetlen, mert övéi
elálltak tőle, rettegvén erődtől
s vad nyelvedtől? Bolond! Nem vetted észbe,
hogy céltalan fogsz fegyvert Isten ellen,
ki semmiből is képes új hadat
támasztani, hogy gőgöd porba verje,

vagy puszta kézzel, mely határtalan
mindenhová elér, téged lesújthat
egymaga játszva, és örök sötétbe
merítheti légióidat. De látod:
nem cinkosod mindenki, sok megállott
hitben, istenhüségben, mégha úgy is
tetszett - hamisan -, hogy én különbözöm 154 (111-145)
csupán világodban mindenkitől.
Nézd társaim! S - habár későn - tanuld meg:
a kevés okos, hol ezrek tévelyegnek."
Megvetve méri végig őt a Sátán:

„Úgyis kerestelek, balvégzetedre
térsz meg futásodból az általam
kivánt órán bosszúmra, lázadó,
hogy elnyerd érdemelt jutalmadat,
kihívott jobbom első támadását.
Elsőként tornásztattad nyelvedet
vad gáncsra serkenvén az istenek
harmada ellen, kik zsinatba gyűltek
istenségük védendő: isteni
erőt míg éreznek magukban, azt
senkihez nem alázzák! Társaidnak
jó hogy elébevágsz, kivánva nyerni
pár tollacskát tőlem, hogy sikered
a többiek vesztét mutassa; most e
szünetben (hogy választalan ne kérkedj)
tudd: azt hittem elébb, hogy ég s szabadság
egyenlőn jár minden mennybélinek.
Most látom, leggtöbb lomha: szolga inkább,
dallal edzvén magát s lakmározással.
Őket övezted föl, menybéli dalárdát,
hogy vívjon szabadsággal szolgaság.
Ma lesz a döntő nap! Beszél a tett!"
Felelt szilárdan Abdiel neki:

„Hitehagyott, tévedsz, és tévedésed
határtalan, hisz az igaz csapásról
letértél. Balul tartod szolgaságnak,
ha szolgáljuk, akit Isten vagy a
Természet rendelt, hisz egyet parancsol
a kettő, hogyha a legnagyobb a Fő, ki
különb alattvalóinál. Az a
rabszolgaság, ha félik a bolondot,
vagy a jobb ellen lázadót, miként 155 (146-181)
tiéid téged szolgálnak, ki nem vagy
szabad, csak önmagadba háborult; s még
te mered hűségünk szemünkre hányni!
Királykodj a Pokolban, s hadd az Égben
szolgálnom örök-áldott Istenünket,
s tegyem szavát, mert hódolatra méltó.
Pokolban nem trón - bilincs vár reád,
de addig is »szöktömből« visszatérve

köszöntésem fogadja gaz fejed!"
Szólt, s lendült óriás csapásra, mely

nem függött fönn, de mint a gyors vihar
zuhant a gőgös Sátánfőre, hogy
se pillantás, se gondolat, se pajzs
meg nem tarthatta. Visszatántorog
a Sátán tíz lépést, majd térdre roskad,
dzsidája tartja fönn csak - mint mikor
a földbezárt szelek, avagy vizek
oldalt kitörve hegyet löknek el, hogy
fenyőivel megsüllyed. Ámulat
nyügözte le a főfő pártütőket
vagy inkább düh, hogy látták ingani
vezérüket. Örvendezett hadunk
győzelmet sejtve, vágyva vad tusára.
Michael megfuvatta erre az
arkangyal-trombitát; a tág egen
általcsöndült, s a hívő had hozsannát
zengett az Úrnak. Nem tátotta száját
az ellenhad, éppoly iszonytatón
csaptak rohamra. Örjöngés-vihar
támadt, s amilyet nem hallottak Égben,
olyan dörej. Fegyver fegyverre csattan,
bősz hangzavar, érc-harckocsik dühöngő
kereke tombol, szörnyü már a harc-zaj.
Tüzes viharban a fejek fölött
dárdák sikongnak, a két sereg fölé
lángboltozatot vonva. Így rohan
a két sereg e tüztető alatt 156 (182-218)
egymásnak vészthozó rohammal és
olthatatlan dühvel. Visszhangba csap
az Ég, s ha akkor meglett volna a
Föld, központjáig rendült volna meg -
csoda-é, ha küzdő angyalmilliók
tusáznak mindkét oldalt, kik közül
a legkisebb is győzne a világ
négy elemén, s magát fegyverzené
minden égöv erőivel? S hatalmuk
hányszor több most, mikor farkasszemet két
roppant had néz - elég hogy szörnyü égést
támasszon, mely, bár nem emészti el
boldog szülőhonuk, de megzavarja:
ha erőiket az örök Király
nem korlátozta és vezette volna
a Menny tornyából. Mindegyik megosztott
légió itt látszott csudás seregnek,
s mindegyik fegyveres kéz légiónak,
harcba vezényeltetve minden egyes
bajnok vezérnek tünt, ki érti jól,
mikor támadjon, álljon, és a harc
lendületét mikor fordítsa el,
hadsort miként zárjon, nyisson. Futás

nem járt eszükben, gyáva tett, amely
félszből fakad. Bizalmát mind magába
veté, mintha csak rajta állna-buknék
a győzelem. Örök nagyhírü tettek
tétettek számtalan, mert végtelenbe
terjedt e háború: gyalogtusa
szilárd talajon... majd szárnyra kelve a
leget gyötörték; úgy tetszett, a lég
küzdő tűzzé lett. Hosszan folyt a harc
döntetlenül, mígnem Sátán, ki ma
csodát művelt, s még nem talált
egyenlő vetélytársra, a megzavart szeráfok
rendjén áttört, s megpillantotta végre
Michael kardja hol suhog, rakásra
terítve ezredeket; kétkézre kapta 157 (219-256)
Michael kardját, s az rontó csapással
zuhant alá. Utjába szállt Sátán
e vésznek, és alátartotta tízrét
acél pajzsát, ez óriás korongot.
Jöttére Michael beszünteti
a harcot és örül, remélve, hogy
végét szegi az Ég-belháborúnak,
s lerontja a Gonoszt, vagy láncra verve
foglyul vonssza; haragtól villogó
szemmel, láng-arccal így szólítja meg:
„Szerzője pártütésedig nem ismert
bűnnek, az Égben névtelennek - látod
e bősz viszályt? Burjánzik most, gyülölt
mindennek, bár méltán legvészthozóbb
rád s társaidra. Ég áldott nyugalmát
hogy földúltad, s a Természetbe míly
nyomort hoztál, mi pártütésedig
nem létezett! Ezrek szivébe mint
csöpögtetted mérged, kik hajdanán
hivek voltak, most álnokok! Ne hidd, szent
békénk földúlhatod! Az Ég kivet
mesgyéiről; az Ég, az üdv helye
nem tűri harc, erőszak műveit!
Pusztulj innét, te és a bűn - szülötted! -
a Rossz helyére, Poklokra, s veled
hitvány bandád! Addig támassz viszályt,
míg bosszuló szablyám meg nem lakoltat,
vagy nem csap szárnyon rád vadabb boszú
Istentől, megnövelve kínjaid."
Így szólt az angyalherceg. Ellene

felelt: „Ne hidd, üres fenyegetés
szelével megriasztasz engemet, kit
tettel se tudsz! Vagy megkergetted-é
ezek legkisebbjét? Ha épp elestek,
nem támadtak föl győzhetetlenűl?
Hogy velem könnyebb elbánnod paranccsal, 158 (257-292)

s hogy fenyegetéssel innen elriasztasz,
tán azt reméled? Nos, magad ne áltasd,
hogy így szűnik a harc, amit te bűnnek
tartasz, mi glóriának. Nyerjük ezt,
vagy az Eget forgatjuk át Pokollá,
miről regélsz. Ott szabadon lakunk,
ha nem is uralkodunk. Erőd keményítsd,
szaladj segélyért a Mindenhatódhoz!
Én nem futok! Téged kerestelek!"
Így szóltak, s mondhatatlan ütközetre
gyürkőztek. Ki tudná idézni, bárha
angyalnyelvvel, vagy földön látható
dolgokhoz hasonlítva, hogy az ember
képzelete az isteni erő
íly magasába szálljon? Isteneknek
látszottak állva, szállva, termetűkre,
s fegyverre nézve: méltán döntik el most,
ki úr az Égben? Lóbált kardjuk a légben
szörnyű kört írt, és pajzsaik napokként
sugároztak; dermedve várt-lesett
az iszonyat, mindkét felől rohanva
tágult az angyalhad, hol legsürűbben
tombolt a harc, teret tárt - úgyse bírta
volna íly vész szelét. Nagy dolgokat
hogy paránnyal szemléltessek: mikéntha
természet csöndje bomlott volna meg,
csillagok hadra kelnek, s két gonosz
bolygó az égközépen iszonyú
párharcba robban, és recsegve csap
szférájuk össze. Fenygetőn emelték
föl szinte győzhetetlen karjukat
csapásra, mely eldönti harcukat,
s ujítni sem kell, mint amely nem ért célt.
Nyilvávaló: egy sem marad alul
erőben, fürgeségben. Ám Michael
szablyája Isten tárából való,
úgy edzve, hogy sem éles, sem szilárd tárgy 159 (293-329)
nem áll ellen neki. Reá találván,
Sátán kardját megvágja szörny erővel,
s kettényesi, majd ismét visszacsapva
gyors pördüléssel mély sebet hasít
jobb oldalán. Kínt most érzett először
Sátán: vergődött hánykolódva, oly mély
sebet szabott a forgó kard belé.
Az éther-test beforrt, nem tátogott
sokáig, ám nektári nedv ömölt
a szebből, mint véreznek égiek,
s beszennyezé sugár fegyverzetét.
Segédletére sokfelől szalad
sok angyal, és védőn körülveszi,
míg mások pajzsra emelik, s viszik
kocsijához, mi a háttérben állt,

távol a hadirendektől, oda
ráfektetik. Szégyen-, düh-, megvetés-
emésztve csikorgatja ott fogát,
mert harc-párjára lelt, és dölyfe íly nagy
aláztatásra: megcsufoltatott
hite, hogy Istennel erőben egy.
De meggyógyult hamar, mivel a lelkek
élők minden izükben (nem miként
a gyönge ember: fejben, szívben és
belekben-májban), s csak megsemmisítve
halhatnak; nedv-szövetben ő halálos
sebet nem kaphat, mint a lég se. Lényük
csupa szív, szem, fül, fej, érzék, értelem
s testet öltnek, amint tetszik nekik,
színt, formát váltanak: ritkát, sürűt.
Más tájon is emlékezésre méltó
hős dolgok estek: Gábriel csatázott
s az őrjöngő Molochnak törte át
mély rendjeit, ki szembeszállt vele,
fenyegetvén, hogy megkötözve vonssza
kocsikeréken, s még az Ég urát se
kimélte nyelve szitka; ám derékig 160 (330-366)
szétnyesve, tört fegyverrel, durva kíntól
gyötörve, bőgve menekült. A két
szárnyon győzött Uriel s Rafael:
az órjás gyémántszikla-fegyverű
Adramelek s hencegő Asmadai
Istennél kisebb voltuk szégyenelték,
futásukban alázkodást tanultak,
vérten, páncélon át szörnyű sebekkel
marcangoltan. Abdiel sem feledte
bosszantni az istentelen hadat;
kettőztetvén csapását, Arielt,
Ariokot és az ádáz Ramielt
perzselte-zúzta. Ezrekről mesélnék,
e földön örökítve hírüket, de
angyalnak elég az Ég dicsérete,
nem vágynak emberére, s a bukottak,
bár erőben, vitézségben, csodásak,
s dics-szomjasak - dicső emléküket
az Égben eltörölte zord ítélet:
névtelen feledségben lakjanak.
Igazsággal meghasonlott erő
csak dicstelen lenézést érdemel,
bár hiu dicsőségre törtet, és
gyalázatban hajhássza hírnevét.
Légyen itéletük örök feledség!
Leverve főik, elcsitult a harc,
soruk sokhelyt betörve. Fejveszettség
támadt, vad zűr. Az Ég-talaj terítve
tört fegyverrel, halomba harckocsik,
kocsihajtók gomolyban és dühödt,

tajtékzó paripák. Ki állt, a Sátán,
hadán át visszatántorgott, amely már
alig küzdött, riadtság szállt belé,
lenyűgözve a félsz s kín érzetétől,
gyalázatban futott. Íly vészt hozott
fejükre a dac bűne, bár eleddig
nem ismerték a félszet, kínt, futást. 161 (367-403)
Másképp a sérthetetlen angyalok:
négyzet-phalanxban egy testként vonultak,
győzhetetlen fegyverrel, sérthetetlen:
ártatlanságuk ily erős előnyt
szerzett nekik, nem lévén engedetlen
bűnbe bukottak, csüggedetlenül
megálltak, sebbel nem törődve, bárha
helyükből a kényszer kinyomta őket.
Útját kezdé az éj, homályt borítva

az Égre, szerzett áldott nyúgovást,
s csöndet a gyűlölt harcizaj nyomán.
És felleg-rejtekébe tért a győztes
és a vesztes. Tanyát a harcmezőn
Michael győztes angyalai vertek,
kiküldve körbe őröket, kherúbi
lobogó lángokat. Másik szeren
eltünt a Sátán pártütőivel
vak éjbe, és nyugodni képtelen,
még ez éjjel gyűlésbe hívta főit,
s szólott közöttük rettenetlenül:
„Vészben megedzett, drága társaim,

megmutattátok: kard nem győz le; méltók
nem csak a szabadságra vagytok - ez
csekély óhaj -, de mit inkább áhítunk:
dicsőségre, uralkodásra is.
Kétes tusán egy nap megálltatok
(s ha egy napig, miért ne mindörökre?)
fő-bajnokok ellen, akiket a trónja
mellől küldött reánk a Menny ura,
vélvén, elég lesz ez betömi minket
kényigájába, ámde tévedett!
Tévedhetetlennek nem hisszük őt
a jövőben - eddig Mindentudónak
hittük. Esendőbb fegyverekkel egy kis
kudarcot vallottunk: eddig nem élt
kín hasgatott; ismerve megtanultuk 162 (404-439)
megvetni, megtudván, nem ér halált
romolhatatlan lég-valónk, ha száz seb
lyuggatja is: magát sarjasztva zárul.
Amíly kicsi a baj, a gyógyszerét is
könnyen leljük, tán jobb, hatékonyabb
fegyverek jobban szolgálnak, ha újra
összecsapunk, s őket jobban törik,
vagy hátrányunkat szüntetik, mi nincs

természettől... vagy épp ha más titokból
fakadt fölényük, míg eszünk virul,
s töretlen értelmünk, tanácskozás
s bölcs kémkedés e titkot fölfedi!"
Leült. A gyűlésben fölállt utána
Nisrok, az első főnök, állt, amint
véres csatából épp mentette bőrét,
gyötörten - összezúzva fegyvere.
Befelhőzött orcával így felelt:
„Új zsarnokoktól-mentőnk, ím te adtad,

hogy élvezzük isten-valónk jogát,
de isteneknek is nehéz e mű:
egyenlőtlen fegyverrel harcot állni,
gyötrődve, szembe kínt nem ismerőkkel.
Romlást hoz ránk e baj: mit ér vitézség,
verhetetlen erő, ha fojtja kín,
mely letapod mindent, s a legvitézebb
kezét töri? Megvonhatnánk magunkat,
nélkülözvén gyönyört, nem zúgolódván,
elégedetten - mely a legnyugalmasb
élet, viszont a kín a végnyomor,
a végső rossz, amely ha szertelen nő,
kibírhatatlan. Volna csak valaki,
ki föllelné, mi bőszebb eszközökkel
sérthetnénk sérthetetlen ellenünk,
vagy helytállhatnánk egyenranguként:
szabaditónkkal is fölérne az!" 163 (440-474)
Nyugodt pillantással felelt a Sátán:
"Mit sikerünkhöz fontosnak gyanítasz,
föl van találva, itt hozom! Van-e
köztünk olyan, ki látva az étheri
anyag sugárzó fölszinét, melyen
állunk, az Ég e szárazát diszítve
ambrózia-virággal, drágakővel,
arannyal - oly futólag nézi végig,
hogy rá se jön: vajh honnan is fakadtak
ezek? A föld alól. Alaktalan
szellemtajték-anyag, ha Ég sugára
nyilall belé, áthatja, fölszökell,
s szépségében a fényre szirmosul.
Ez anyagot sötét szülőhelyén a
Pokolláng-méhü mély nekünk szüli:
ha hosszu henger-szerkezetbe tömjük,
s érintjük tűzzel, a lyukon kiterjed,
és távol ellenünkre vad dühe
vész-töltést böffent mennydörej-robajjal -
darabbá tör, leront utjába mindent,
hogy rémülten hiszik, most elragadtuk
a Mennydörgőtől egyetlen riasztó
nyilát. Nincs sok dolgunk; mire megpitymallik,
siker koronázza óhajunk. Ocsúdj föl!

Ne félj! Hol bölcseség s erő együtt van,
ott semmi sem reménytelen nehéz!"
E szava lángra lobbantotta kedvük,
s csüggedt reményük újraéledett.
Találmányát csodálták s azt, hogy ők
nem jöttek rá - most már oly egyszerűnek
tetszett a nyitja, mit föl nem találva
mind képtelennek hitt. Eztán az ember
is föltalálhat - ha a bűn elárad -
gaz szándékból, ördög sugallatára
hasonló gépet bűnre bosszuként
társa ellen, egymást-ölésre, harcra
horgadva... A gyülés után röpültek 164 (475-511)
munkára: tétlen egy sem állt, mohón kész
számtalan kéz, egy perc alatt az égi
talajt forgatva meglátják alant a
Természet őselemeit goromba
fogantatásukban; kén-, nitrogén-
habra lelnek, vegyitik, fondoran
főzik, mossák, szikkasztják éjsötét
maggá, s halomba gyüjtik; más csoportjuk
fölássa érc és kő rejtett erét
(a földmély is ilyen!), hogy abbul öntsék
vész-szállató golyóik, gépeik;
mások előszereznek nádbugát,
mely érintésre lángba csap. Pitymallat
előtt (csak az éj figyelte!) rendbeszedtek
mindent bölcs-néma-észrevétlenül.
Amint szép hajnal pirkadott az égen,

keltek a győztes angyalok, s a hajnal
kürtje fegyverbe hítt: arany himű
teljes fegyverbe gyűlt a fénysereg.
Mások a hajnal-szőtte dombokon
kémlelődtek, s mindenfelé körül-
portyáztak könnyü fegyverben, hogy a messzi
ellenre leljenek: hol van tanyája,
merre szökött, harcra ólálkodik,
áll-é vagy mozdul. Meglelik hamar:
kibontott zászlókkal közelg nem épp gyors,
de zárt menetben. Villám röppenéssel
visszaszáll a legfürgébb szárnyu angyal,
Zophiel, és a légből így kiált:
„Fegyverbe, harcra! Itt közelg az ellen.

Kit szökni véltünk, megkimél a hosszú
üldözéstől, ne félj, nem illan el.
Felhő-sürűn jön, s látok arcukon
zord fene-bánja-elszánást. Övezze
acél mellvértjét jól föl mindegyik,
sisakját jól, s markolja meg kerek 165 (512-547)
pajzsát mellén, vagy fönt. Ha jól gyanítom,

e nap nem enyhe permetet szitál,
de tűz-szakállu nyilak csattogását."
Vigyázatra eképp intette őket;

már málha nélkül sorban állanak,
riadóra pattannak zavartalan,
s csatára indulnak. De íme, nézd,
nem messze már a súlyosléptü ellen
zordan közelg; vonszolja ördögi
gépét kivájt hengerben, elfedezve
mindenfelé sok árnyaló csapattal,
cselét hogy rejtse. Most farkasszemet
néznek darab időig. Majd az élre
hussan a Sátán, s íly parancsot ád:
„Nyílj szét, előhad! Jobbra, balra tágulj,

hogy gyűlölőink lássák, mennyire
keressük a megbékülést, s nyitott
mellel fogadjuk őket, ha nyitányunk
kedves nekik, s bőszen hátat nem adnak.
Bár ezt nem hinném. Ég, te légy tanúm,
hogy még ma mellünket szabad-ra tárjuk,
s ti kiszemeltek, tegyétek szabott
megbizatástok, és ajánlatunkat
vegyétek hangosan, hogy hallja mind!"
Fondorlatosan így csufolkodott.

Alig végzé, szétvált az arcvonal
bal és jobb szárnyra; új és furcsa látvány
bökkent szemünkbe: kereken futó
kő, bronz, vas-oszlopok hármas sora
(oszlopnak látszottak, erdőn, hegyen
kivágott, majd legallyazott s kifúrt
fenyő, vagy tölgysudárnak) - hogyha nem
tátongna szájuk iszonyú üreggel -,
reánk üres békét jövendölők.
Mind mögött állt egy-egy szeráf, s kezében 166 (548-582)
tűzbe dugott nádszálat lengetett,
mi meg tanácstalan tünődve vártunk.
Nem hosszan. Gyorsan nádbugájukat
egy szűk nyilásba mártották ügyes
érintéssel: láng villant az egen,
majd füst felhőzte el, amit e mély-
torkú gépek ökrendtek; bömbölésük
a leget kibelezte szörny dörejjel,
s kiszaggatván belét, csunyán okádta
sátáni étkét: láncos vasgolyók
mennyköveit, jegét - ez most a győztes
seregre dőlt, s olyan dühvel püfölte,
hogy akit ért, lábon nem állhatott,
mégha szirtként is állt: alázuhant
ezer angyal, arkangyal hömbölögve -
ezek még inkább fegyverük miatt:

fegyvertelen könnyebb lett volna vissza-
huzódni szellem módra, tűnni-futni.
Következett a fejveszett futás,
hiába hagyták el zsufolt soruk.
Mit tegyenek? Ha támadnak megint,
csak visszaűzetnek, kettőzik a
szégyen-futást, gyalázatuk tetézik;
velük a pártütők újabb sora,
hogy robbantson új dörgés-töltetet,
s még jobban borzadnak a fejveszett
futástól. Látja zavarunk a Sátán,
s gúnyosan mondja cimboráinak:
„Mért nem jönnek e büszke győztesek?

Elébb kérkedve jöttek. És ha most
nyílt szívvel, homlokkal fogadjuk őket
(többet mit tehetnénk?), s elébük adjuk
békefeltételünk, ime mást akarnak,
bolond bakugrásokkal elszaladnak.
Táncolni szottyant kedvük? Táncnak ez
bohócos kissé s túl vad is. Talán a
kínált békén ujongnak? Azt gyanítom, 167 (583-619)
ha ismét hallanák javaslatunk,
az őket gyors döntésre ösztökélné."
Mókázva licitált rá Béliál:

„Nyomósak voltak békepontjaink,
vezér, és hathatósak, magvasak.
Mint észlelhetjük: mind tünődik és sok
megtántorult. Ki komolyan veszi,
kell, hogy tetőtől talpig értse is.
Ha meg nem érti, ott a ráadás,
mutatja majd: tótágast áll az ellen."
Így szórakoztak csúfolódva ők.

Nem volt szemernyi kételyük sem a
sikerben. Úgy remélték, könnyü már
az Örök Úrral harcot állniuk,
mennydörgését gunyolták és nevették
hadseregét. Ez tétovázva állt.
De nem sokáig. Vad düh szállt beléjük,
fegyvert szerzett nekik, hogy e pokol
gazsággal szembeszálljanak. Legott
(ime Isten minő erényt, erőt
plántált angyalhadába!) elhajítva
fegyverüket, röpültek a hegyekre
(a bércek, völgyek édes változása
a Földön itt: a Menny utánzata!),
libbentek, mint a ménküvillanás,
s alapjaiktól ellazítva, döntve,
a hegyeket föltépték terheikkel:
vadont, ormot bozontjánál emelve,
szirtet, vizet kezükben vonszva mind...

Ámulat rázta meg a lázadókat,
és rémület, mert látták: jön feléjük
borzalmasan a fölfordult hegyek
alapja. S látták, mint borítja el
az átkozott gépek hármas sorát,
minden reményüket a hegykolonc.
Rájuk került sor: teljes szirtfokok 168 (620-655)
szálltak fejüknek, mély sötétbe vonva
egük, s egész hadakat temettek el.
Romlásukat növelte fegyverük:
összehúzódva tagjaikba szúrt,
enyhíthetetlen kínt és jajt facsarva.
Hosszan vergődtek lenn a föld alatt, míg
kikecmeregtek börtönükbül ők,
fény-tiszta szellemek (csak hajdanán
voltak tiszták - most bűnbe súlyosultak).
A példát utánozva maradékuk
a dombokat szaggatja. így a légben
hegy hegynek csattan innen, onnan is
egymásra szórva szörnyű lendülettel;
csatáznak árny-sötétben föld alatt.
Pokoli zaj! Játék a háború
e vészhez képest! Iszonyú kavargás
kél kavargásra halmozódva. Ronccsá
lett volna mind a Menny, rommal borítva,
ha a Mindenható, ki fenn az Égben
a szentélyében ül, nem látta volna –
mérlegelvén a dolgok összeségét -
e zűrt előre, és nem hagyta volna,
így töltve bé magasztos szándokát,
hogy Fölkent Sarja, ő vegyen boszút
ellenein, s nyilvánvaló legyen:
minden Erő fiára szállt. Fiához,
trónja örököséhez így beszélt:
„Dicsőségem tükörmása, szerelmes
fiam, kinek orcáin látható
a láthatatlan: isten-lényegem,
s kinek kezével terveim betöltöm.
Másod-mindenható! Két napja múlt,
kettő - mint számitunk Mennyben napot -,
mióta Michael s erői mentek
megtörni a lázadót. Nyilván kemény
volt harcuk, hogyha két íly fegyveres 169 (656-691)
csap össze, mert magukra hagytam őket.
Tudod, mindet egyenlőnek szereztem,
kivéve, mit változtatott a bűn,
de felfüggesztve még itéletem
nem hat, s örökre dúlna háborújuk.
Így nem születne döntés. Az emésztő
háboru véghez vitte, mit tehet,
és őrjöngésig féket engedett,
és fegyverül hegyet dobált, az Égben

barbár romlást hozott mindenkire.
Elmúlt a két nap. Harmadik tiéd!
Neked rendeltem; ezért tűrtem eddig,
hogy e harcnak te szegj véget, hiszen
csak te vagy képes rá, s legyen tiéd a
dicsőség! Benned oly erényt, kegyet
plántáltam, hogy Pokolban, Égben is
mindenki vallja: példátlan hatalmad.
S úgy kormányoztam e veszett tusát,
a vak is lássa: legméltóbb te vagy
hogy mindeneknek örökösse légy,
felkent királya érdem, jog szerint.
Atyád hatalmában te legerősebb,
szállj szekerembe, s úgy hajtsd tűzkerekét
hogy rendüljön a Menny; vidd íjamat,
mennykövemet, mindenható erőmet,
övezd erős csipődre kardomat.
A Sötét sarjait kergesd ki a
mennyei tájakról a lenti Mélybe!
Ha tetszik, ott tanulják meg gyülölni
Istent, és fölkentjét, a Messiást!"
Szólt és fiára árasztotta teljes
fényét, és ő arcán fölfogta Atyja
teljességét kimondhatatlanul.
És a fiú-Istenfő így felelt:
„Égi trónok Legfőbbje, ó, Atyám!

Legszentebb, legjobb, Te! Mindig fiad 170 (692-727)
dicsőségét kerested, s én tiédet.
Méltán dicsőségemnek azt tekintem,
felmagasztaltatásomnak, gyönyörnek,
ha örömödre teljesülve látod
bennem kivánságod - hisz üdvöm ez.
A kormánypálcát tőled átveszem,
s boldogan nyújtom vissza végül is, ha
minden leszel mindenben, én tebenned
örökre, s bennem mind, kiket szeretsz.
De kit gyűlölsz, azt gyűlölöm; dühöd
felölthetem, mint enyheséged is,
hisz mindenben másod vagyok; erőddel
fölfegyverezve a Mennyet megveszem
e pártütőktül, és leűzöm őket
megkészitett gonosz lakukba, az Éj
s a nem haló Féreg láncára, mert
méltatlan lázadtak föl ellened,
kinek szavát követni teljes üdv.
Akkor majd szentjeid elkülönülve
tisztátlantól, övezve szent hegyed,
szívből jövő zsoltárt zengnek Neked,
s velük vezérük, én, magasztalást!"
Szólt, s jogarára ráhajolva fölkelt
a Magasztos jobbja mellől, hol pihent.

A harmadik szentelt nap fölpitymallott
a hajnalégen... Forgószél-dörejjel
száguld elő az Atyja hintaja,
lángot lövell kerék kerékbe, senki
nem vonssza: űzi önnön szelleme;
négy-csuda-arcu négy kherúb kiséri,
testüket, szárnyukat csillag-szemek
lepik be sűrün, és berill szemek
a kerekeket, s köztük futótüzek;
fejük fölött kristály-ívboltozat,
rajt zafír trónus, min szines szivárvány-
s borostyánkő-intarzia ragyog.
Fölszökken rá isteni alkotásu 171 (728-764)
sugár Urim -, teljes fegyverzetében,
jobbján ül a sas-szárnyu Győzelem,
íja mellette csüng s tegezze, mely
megrakva hármas-nyílu mennykövekkel,
körötte vad füstfelleg gomolyog,
marakvó lángnyelvek, szörnyű sziporkák.
Mögötte jár ezerszer tízezer szent,
jötte messze sugárzik, húszezer
harckocsija Istennek (számukat
így hallottam) kiséri kétfelől.
Kherúbszámyon vonul magasztosan
a kristály égen, zafir trónusán;
messze ragyog: először is övéi
látják meg nemvárt örömtől lepetten,
és fölvillan a Messiási címer,
az égi jel, emelve angyaloktól.
Vezérletével Michael összeszedte
mindkét szárnyon övéit, összevonva
egy testbe fővezérlete alá.
Megkészitette útjuk isteni
erő, parancsszavára helyükre tértek
a kitépett hegyek: szavát fogadták.
Az Ég szokott orcája földerült,
s kacag üde virággal völgy, halom.
Látja az ellen, konokul csak áll,
erőit lázadó csatára gyűjti -
bolond: csalódásból csihol reményt.
Lakozhat égi lényben íly hiú dac?
Mi jel hasznos meggyőzni a kevélyt,
vagy dacost elcsitítni míly csoda?
Mi mást meggyőzne, őket megveszíti,
látván az Úr dicsőségét, borúsan
csak irigylik, s magas tisztére vágyva
fölállnak ütközetre, sikert remélve
erőszakkal, csalással, hogy az Istent
s a Messiást legyűrik, vagy lebuknak
a Mindenség romjába; most a végső
harcba vonulnak, megvetvén a gyáva 172 (765-802)
menekülést, futást. Isten Fia
két kéz felől álló hadának így szól:

"Álljatok, szentek, fénysorokban itt,
fegyveresek! E nap ne küzdjetek!
Hivek voltatok harcotokban, Isten
szerettei, nem gyávák szent ügyében.
Amint a szót vettétek: győzhetetlen
úgy víttatok, de más kezekre vár
ez átok-csürhe büntetése. Az
az Istené, vagy akire átruházza:
e nap müvéhez nem rendeltetett
szám, sokaság. Csak álljatok figyelve,
Isten dühét miként árasztja ki
általam e gazokra. Engemet,
nem titeket néztek le ők irigyen;
mérgük ellenem kelt föl, mert Atyám,
kié a Mennyben hatalom, dicsőség,
fölmagasztalt akarata szerint -
ezért rám bízta büntetésüket:
kapják meg, mire vágytak, hogy velem
csatát kisértsenek, s hogy ki erősebb,
megtudják: mind-e ők, vagy én magamban.
Erővel mérnek mindent, más erényben
nem is vetélkednek, bánják is ők, ki
különb náluk; én sem alázkodom le,
hogy másban küzdjek vélük, mint erőben."
Így szólt és arca iszonyúra vált,

zordabbra, semhogy rá lehetne nézni.
Ellenségére robban mérgesen.
A négy kitárja rémes árnyu-, össze-
függő csillagos szárnyait, robognak
a zord szekér kerékei, miként ár
zubogó zajja, vagy sereg. Rohan
egyenest istentelen ellenére
éjkomoran. A lángkerék alatt
a szilárd mennybolt is beléremeg, 173 (803-838)
csak Isten trónja nem. Beront közéjük,
jobbján fogja tizezer mennykövét,
velük előre csördít, lelküket
hogy megsebezze. Ámulatba esnek,
ellenállásuk, merszük odalett,
esik-potyog hiába-fegyverük.
Átszáguld a leteritett szeráfok
pajzsán, sisakján, sisakos fején,
kik óhajtják: bár hullnának hegyek
rájuk megint, rejtvén őket dühétől.
Épp íly orkánzón hullnak kétfelől
nyilai most a négyarcú szemekkel
hintett négytől s az élő, számtalan
csillagszem-csillagozta négy keréktől.
Egy szellem hajtja őket, s mindegyik szem
villámot szikráz és veszett tüzet
az átkosakra, apasztva izmukat,
szokott merszük kiszíva. Otthagyattak

esett-, kimerült-, vert-lélektelen.
Fél-erejét se árasztotta rájuk,
félúton fogta vissza mennykövét,
nem vágyva ölni őket, csak a Mennyből
kiirtani. Az eltiportakat
föltámogatja, s összeűzi őket,
mint riadt kecske, juhnyájat: maga
előtt terelve, űzi fúriákkal,
az Ég határához s kristályfalához -
az begördülve tágra tárul, és
a puszta űrbe mély kutat bocsát le.
E látványtól iszonnyal visszahőköl
mind. Hátulról még szörnyebb űzi őket:
le az Égből hanyatt-homlok bukóznak,
le a mélyig - örök düh ég utánuk.
Pokol hall szörnyü zajt és látja, hogy

Ég szakad romba Égtől - futna már
elszörnyedten, ha sötét alapjait
Sors nem fundálta volna mélyre, túl zord 174 (839-875)
láncra vervén. Kilenc nap esnek ők; a
tátongó Zűr üvölt, és tízszeres
zavart érez, amint zuhannak örvény
fejetlenségen át, esésük úgy
betölti rommal. Ásitó Pokol
benyeli őket és rájuk borul.
Pokol méltó lakuk, kiolthatatlan
tüzével rakva, kín és jaj hóna.
A megkönnyebbült Ég ujong, fala
helyére gördülvén bezárja rését.
Ellen üzéséből, egyedüli győztes,

szekerével megtért a Messiás.
Nagyságos tetteinek szemtanúi,
kik eddig szótlan álltak, szentjei
köszöntendő ujongva közelednek
pálmaágak árnyában, mind a Rendek
zsolozsmával zengik királyukat,
a győztes Örököst, Fiút, kinek
adatott minden uralom, hiszen
legméltóbb rá. Ő diadalmenetben
száll a Mennyben a fennen trónoló
szent Atya udvarába, templomába,
hol dicsőségbe Isten béfogadja,
s az üdvösség jobbján pihen dicsőn.
Földi dolgokhoz mérve mennybelit -
mert kérted, hogy tanulj abból, mi elmult -,
kinyilatkoztattam mindazt, mely különben
rejtve maradott volna embereknek:
a zord viszályt, a háborút az Égben
angyalok közt s a túlmagasba vágyók
mélybe-hulltát, kik föltámadtak a
Sátánnal. Ő irigyli helyzeted most,

s fondorkodik, miképp hajlítson el
az engedelmességtől, hogy megosszd
az Üdvtől megrabolva büntetését
vele, az örök szenvedést. Neki
ez volna minden vígasza, boszúja, 175 (876-912)
a legmagasb Király iránt kihívás,
hogy átruházza rád gyötrelmeit.
De csábitásának ne hajts fület!
Intsd az esendőbbet! Fordítsd javadra,
hogy hallottad, mi szörnyü a lázadás
gyümölcse. Ők állhattak volna híven,
s elestek. Emlékezz, s remegd a bűnt! 176 (913-919)

VII. könyv
Summázat
Rafael Ádám kérésére elmondja, miképpen és miért teremtődött kezdetben e Világ: Isten,
miután a Sátánt és Angyalait kiűzte az Égből, kinyilatkoztatja, hogy örömest teremt egy új
Világot és másfajta teremtményeket, kik abban laknának; kiküldi Fiát dicsőségben és angyali
kísérettel, hogy Ő vigye végbe a teremtés művét hat nap alatt; minek beteljesülését
himnuszokkal ünneplik az Angyalok, és a Fiú újra fölszáll a Mennyekbe. [178]
Jövel Mennyből Uránia, ha e

neven méltán hívlak, kinek isteni
szavát hallván az Olympus felé
Pegasusnál is magasabbra szállok.
Nem a nevet - jelentését hivom.
Nem vagy a kilenc múzsa egyike,
s nem laksz az Olympos csucsán, de Égben
előbb születtél, mielőtt hegyek
lettek volna, s kibuggyant volna forrás;
az örök Bölcseséggel társalogtál -
nénéd ő -, s véle a Mindenható
Atyának zengtél, s az gyönyörködött
mennybéli énekedben. Általad
merészkedtem föl az Egek egébe,
földi vendég, s szíttam az Ég tetőled
szelíditett lehét: szülőhazámba
biztonságban te vezess vissza most,
szálló ménem nehogy zablátlanul -
mint Bellerophont, bár nem ilyen magasból –
ledobjon, és az alae-i rétre essek,
és elfeledve kódorogjak ott.
Témám felét még nem daloltam, ám a
látható szféra szűk határain,
sark fölé nem ragadva, földön állva,
halandó hangon biztosabb dalom; nem
lett néma, bár sok rossz napot megértem,
sok rossz nap buktattatott el és gonosz nyelv,
éjben, midőn körülvett száz veszély,
magánosan - de mégse: álmaimban
éjjel te látogatsz meg, vagy ha reggel
vöröslik keleten. Vezesd dalom,
Uránia: bár kevesen, de hallják!
Távoztasd tőlem Bacchus s cimborái
barbár zsivaját s a csordát is, amely
a thrák költőt széttépte Rhodopén,
hol erdő, szirt fülelt büvös dalára,
míg hárfaszó, dal dáridóba fúlt, s nem
oltalmazhatta meg fiát a Múzsa. 179 (1-38)
Te így ne hagyd el, ki hozzád eseng
te égi lény vagy - a Múzsa légi álom.
Mondd, istennő, mi lett, hogy Rafael,
a jó arkangyal Ádámot meginté

az árulók estével: óvakodjék
az árulástól, nehogy az legyen
vele s fajával, ami végbement
az Égben a pártütőkkel; óva inté:
a tiltott fa gyümölcséhez ne érjen,
s ne szegjék meg az egyetlen parancsot,
mit teljesítni könnyü, hisz szabad
a választás oly sok gyümölcs között, min –
bármily csapongó étvágyuk - vigadhat.
E szóra Évával együtt fülelt
csodálattal, mélyen tünődve, hallván
furcsa, fenséges dolgokról, melyek
fölfoghatatlanok: mint gyűlölet
a Mennyben, harcok oly közel az Úr
békéjéhez, viszály! De a Rossz hamar
visszaüzetve most azokra zúdul,
mint ár, kiktől fakadt, hisz képtelen
az üdvvel összeférni. Így szivéből
Ádám a kétkedést kiűzte. Vágyott -
még bűntelen -, hogy tudja mind, ami
rá tartozik: a látható világ,
Föld, Ég mint lőn, mikor, miért, mi okból;
az Édenen belül, kivül mi történt,
mire nem emlékezhet még - miként az,
ki alig csillapítva szomjuságát,
csermelyt keres, s hogy hallja csobbanását,
megint szomjas. Vendégét kérdezi:
„Fülnek csodás, magasztos dolgokat

tártál föl, mik világunktól elütnek,
égi Tolmács! Isten kegyelme küldött
az Empyreumból, hogy még időben
óvjon attól, mi vesztünk hozza, ha 180 (39-74)
nem ismerjük, s mit emberész nem ér föl;
miért az örök Jónak halhatatlan
hálával tartozunk, és megfogadjuk
intését ünnepélyesen: magasztos
parancsát tartjuk, hisz avégre lettünk.
De már ha méltóztttál nyájasan
okulságunkra részeltetni minket
oly tárgyban, mit nem ér föl emberész,
s mit tudatni a legfőbb Bölcseségnek
tetszett - méltóztassál leszállni lejjebb,
s elmondani, mit tudni nem kevésbé
hasznunkra lesz: mint támadott az Ég,
mit oly magasban látunk, s számtalan
mozgó tüzekkel ékes, és a lég, mely
minden teret betölt, és messze árad
a szirmos Földet átölelve; míly ok
serkenté Alkotónkat szent, örök
nyugalmában, hogy épitkezzen így a
Zűrben utólag - s míly hamar bevégzé
kezdett müvét! -, ha nem tilos kitárnod,

mit kérdezünk, nem hogy az ő örök
uralma titkait kutassuk, ám így
értvén, szebben magasztaljuk müvét.
S bár már a Nap alábocsátkozóban:
sok útja van, hisz még fenn jár az Égen
szavadtól visszatartva, mit ha hall, még
tovább is fönn időz, hogy értse tőled
keletkeztét, s hogy a Természet miként
támadt a láthatatlan mélybül, és ha
a Hold meg az esti csillag fut korán, hogy
szavad fülelje - csöndet hint az est,
s fülét hajtja feléd az álom ébren,
vagy ha nem, elparancsoljuk, dalod míg
be nem végzed, s hajnalra elbocsátunk."
Magas vendégét így kérlelte Ádám,
s az istenképmás-angyal így felelt: 181 (75-110)
„Vigyázva tett kérésed teljesüljön!
Ámbár elmondani mindenható
müvét angyal szava, nyelve képes-e,
s felfogni emberszív? De mit fölérhetsz,
s javadra munkál, hogy dicsérd a Mestert,
s boldogabbá tegyen, nem lesz füledtől
megvonva. Mert Istentől oly parancsot
vettem: tudás-szomjadnak megfeleljek
korlátok közt, miken fölül ne kérdezz,
s abban se sántikálj, hogy önerődből
föltársz oly titkot, mit a láthatatlan
Mindentudó király vak éjbe vont,
hogy meg ne tudja senki Földön, Égen -
marad elég kutatni érdemes tárgy.
Tudás is, mint az étel, azt kivánja:
az étvágynak szabjunk határt, s a mércét
tudjuk, mit bír fölfogni ész - a bőség
túlterheli: a bölcsesség leszen
bolondsággá, s mint étel, szélbeszáll.
Tudd, miután az Égből Lucifer
(mert így nevezd - az angyalok karában
legfénylőbb csillag volt a csillagok közt)
lángoló légióival lehullt
helyére, s visszatért a nagy Fiú
szentjeivel, győzvén - figyelte trónján
ülvén az örök Mindenható Atya
sokadalmukat, s fiához így beszélt:
»Végül is a gyülölt Ellen leomlott.

Hitte: mindenki föllázad vele
s velük megkaparintja itt a végső
Isten elérhetetlen székhelyét,
kiűzve onnan minket; árulásba
kergített sokakat, kiknek helye
nincs itt többé, de sokkal számosabban
kitartottak. Népes maradt az Ég,

maradt sok birtokossa tág honának, 182 (111-146)
s betöltik magas templomát magasztos
zertartásban, köteles tisztelettel.
Habár bajt tőn, ne kérkedjék szive,
hogy megfogyatta már az Ég lakóit,
mit ő káromnak vélt bolondul, ám én
megorvosolhatom - ha veszteség,
mit szándékkal veszítek -: perc alatt
szerzek másik világot s rajt lakónak
egy emberből temérdekek faját,
mígnem fölhágva érdem lépcsein,
maguknak nyitnak ide útat ők,
az engedelmesség-próbát kiállva,
s a Föld Éggé lesz, Földdé lesz az Ég,
egy királyság, egy végtelen vidámság.
Itt, Ég-erők, lakozzatok vigan, s te,
Igém, egyszülött sarjam - általad
teremtem ezt! - csak szólj, s betöltetik;
imé veled adom beárnyaló
szellememet s erőmet, menj, parancsold
a Mélynek: légyen Ég és Föld szabott
határok közt. A Mély határtalan,
mert én töltöm be azt, s nem űr a tér.
Magam nem korlátozva, meghuzódom,
s nem öntöm szét szivem, amely szabad,
hogy hasson, vagy se; mert rajtam nem úr
Szükség, és Sors! Akaratom a Végzet!«
Szólt a Mindenható, s amit beszélt,

betölti az Istenfiú-Ige.
Hirtelenebbek Isten művei
mozgásnál és időnél, ám az ember
fülének csak beszéddel mondhatók,
s csak úgy, hogy fölfoghassa földi ész.
Az Églakók örültek diadallal,
hallván a nagy Mindenható parancsát.
Zengték: »Dicsőség Istennek, s a leendő
embernek jószándék, s lakának Béke!
Dicsőség Néki, kinek jogos boszúja 183 (147-183)
elűzte a Gonoszt szine elől
s az igazak tanyáiból. Dicséret
legyen Neki, hisz bölcsesége ím
gonoszból jót szerzett, s különb nemet
hozand az álnok szellemek üres
helyébe, s onnan záporozza minden
világra, korra végtelen szerelmét!«
A Rendek így daloltak. A Fiú

a nagy vállalkozásra megjelent,
felövezve minden hatalommal és
istenfenség-sugárral ékesen:
fényeskedett orcáján végtelen
szeretet, bölcseség - az Atyja képe.

Kocsiját kiséri számtalan kherúb,
szeráf, hatalom, trónus és erény,
és szárnyas szellemek, szárnyas kocsik
Isten szertárából, hol miriádszám
két érchegy közt régóta készen álltak
ünnepre fölszerelve, sok égi jármű,
ha kell. Maguktól jöttek most elő:
uruk hasznára bennük lélek élt.
Az Ég kitárta arany sarkokon
zenélve forgó ajtait, hogy a
győztes Királyt kiküldje, és erős
igéivel teremtsen új világot.
Az Ég-porondon álltak és a partról
nézték a mérhetetlen űrt, amely
tombolt, miként a tenger, zord sötét volt,
fenekestül fölforgatták dühödt
szelek s Eget-vivó hullámhegyek,hogy
a központtal a sarkot egybemossák.
»Csönd, háborgó hullám, légy veszteg, Űr!« - szólt

a Mindent-szerző Szó. - »Szünjék viszálytok!«
S nem állt, de a kherúbok szárnyain
Isten-fenség-övezve szállt belé
a Zűrbe és a nem fogant világba. 184 (184-219)
Hallá szavát a Zűr, s követte őt
egész sugár-uszálya, hogy figyelje
az alkotást, hatalma szent csodáit.
A lángkerekek megálltak, ő kezébe
vevé az arany kompasszt, mely az Úr
örök tárában készen állt, hogy e
Mindent s a teremtményeket megírja.
Egyik szárát a középpontba döfte,
másikát körűlforgatá a zord köd-
űrön, s beszélt: »Eddig terjed határod,
itt van, Világ, legyen ez kerűleted!«
Mennyet, Földet eképp szerzett az Úr,
üres, formátlan anyagot: vak éj volt
a Mélységnek színén, de Szelleme
kiterjeszté a vízi csönd fölé
szülő szárnyát, és éltető erényt
s meleget öntött a folyó anyagba,
s leszállatá az életellenes
hideg, korom, pokoli salakot;
öntött, csatolt hasonlóhoz hasonlót,
más helyre küldve a többit, szőtt leget
közéjük, és kifüggeszté középre
a Földet, a magát egyensulyozót.
»Legyen Fény!« - Isten szólt, s szökellt a Mélyből
étheri fény, első dolog, szűzi
őslényeg, keleti szülőhelyéről
kezdett vonulni izzó ködgolyóban
a léghomályon át (nem volt a Nap még!),

s felhősátorban múlatott időt.
És látta Isten: jó a fény, s e fényt
egy félgömbbel leválasztotta a
sötéttül, és nevezte napnak és a
sötétet éjnek. S lőn az este, reggel:
első nap. Zsoltár, ünnep nélkül ezt
nem hagyta az égi Kar, mely látta, fény
támadt gomolyként a sötét öléből.
Ég s Föld születésenapja! Szent örömszó 185 (220-256)
töltötte bé a Minden gömb-ürét;
s dicsérték arany hárfapöngetéssel
Istent s müvét. Dicsérték Alkotónak,
hogy első hajnal, első este volt.
»Kiterjesztett erősség légyen a

vizek között« - szólt - »és rekessze el
vizektől a vizet!« S csinált az Isten
boltozatot, eszményi tiszta, tág
és áttetsző leget, mely körben ömlik
a nagy gömb végső homorúlatáig,
erős, biztos határt, mely elrekeszti
a fölszini s alanti vizeket.
Mert a Világot, mint a Földet is,
csöndes, körülfolyó vizek közé
plántálta kristály óceánba; messze
távoztatá a Zűr zengő kavarcsát,
hogy szélsőségei a Mű egészét
ne rontsák, és e boltot hívta Égnek.
Est-hajnal kar dalolt e másnapon.
Megkészült már a Föld, de a vizek

méhében gubbasztott, mint zsenge magzat;
nem látszott még; arcán sík óceán
honolt, nem lomha, hisz cirógatá
gömbjét meleg, fogantató nyirokkal,
foganni serkentvén az Ősanyát,
s betöltve élet-nedvvel; szólt az Úr:
»Gyűljetek egybe. Ég alatti vizek,
egy helyre, hogy megtessék mind a száraz!«
Megtetszenek legott roppant hegyek:
széles, csupasz hátuk kipúpozódik
fellegekig, a csúcsuk égre száll,
s ahogy dagadnak, épp oly mélyre süllyed
a széles, mély, üres talaj, vizek
fogadó ágya - abba csorg a víz
vigan rohanva, hömbölögve, mint
száraz porban, cseppek golyók gyanánt, 186 (257-292)
más részük kristály-fallá, szirtgerinccé
áll föl röptében; tenni a nagy parancsot
így szállt az ár, mint trombiták szavára
hadak (hadakról hallottál elébb)
futnak a zászlajukhoz - így a vizek
bandái: hullám görg hullámra, merre

utat lel: meredélyről zengve-rontva,
sikon csöndben; nem áll ellen neki
szirt, domb, mert föld alatt, avagy kigyózva
órjás kanyarral útjait leli,
porhanyó sárba medret ásva könnyen,
míg nem parancsolt száradást a földnek
Isten, csak ott nem, hol ma folynak a
folyók, vonszolva víz-uszályukat.
A szárazt hívta földnek, a vizek
gyűlt sokaságát tengernek, s midőn
látta, hogy jó, mondá: »Hozzon a föld
zöldellő fűvet, maghozó növényt,
fákat, fajuk szerint gyümölcshozókat,
mikben legyen az ő magvuk a földön.«
Alig kimondta, ím a puszta föld -

eddig kopár, csupasz, vad, éktelen –
zsenge füvet hoz, melynek zöld haja
orcáját bájos zölddel vonja be.
Sokfajta lomb-növényi hoz, mik legott
virágba tárják tarka színeik,
s a föld jó illatú keblét vidítják;
alig nyíltak, fürtös borág virágzik
szagos tök kúszik, csatasorba áll
a búzaszár s az alacsony bokor,
s cserje göndör hajukkal egybeszőve;
táncra kelnek magasztos fák, gyümölcstől
roskadó vagy virággal gyöngyözött
ágaik föllökik; erdő koszorúzza
a dombot, cserjekóc a völgyet és
forrást, folyót szegélyezi, s a Föld most
Égnek tünik: lakhatnák istenek - 187 (293-329)
bolyongnának időzve boldogan
szent árny-ligetjein, habár az Úr még
nem szórt esőt a földre, nem kapálta
ember - nem volt. A földből pára szállt,
beharmatozva a talajt s a rét
minden füvét, amit az Úr teremtett,
s minden növényt, mielőtt kinőtt a földből
zöld szárán. Jó ez - látta Isten és
lőn reggel, este harmadik napon.
És szólt az Úr: »Legyenek világosító
testek az Égbolton, hogy elrekesszék
napot az éjtül, s légyenek jeléül
az éveknek, napoknak, évszakoknak,
és fényeskedjenek, mint rendelem
szolgálatuk az Ég ivén: a Földnek
fényt hintsenek!« Ez is beteljesült.
És szerze Isten két világosítót
ember hasznára - óriást, a nagyobbat
hogy nappal fénylenék, s fölváltva éjjel
a kisebb; csillagokat is csinált,

majd tette mind az égi gömbre, hogy
világítsák a Földet, s váltakozva
vezérei lennének napnak, éjnek,
s a sötéttől leválasszák a fényt.
Művét szemlélve Isten látta: jó.
Az égi testek közzül a Napot,
az órjás gömböt alkotá először:
bár éther-test, elébb még fénytelen volt;
aztán a Holdat és a csillagok
minden rendjét, s a Mennyet bévetette
velük földként; a fény nagyobb felét
fellegsátrábul áttevé a Nap
gömbjébe, mely szivacsos volt, hogy a
híg fényt fölszívja, s hogy magábazárja
a gyűlt tüzet, szilárd - kastélya fénynek.
Mint kúthoz, hozzá gyűlnek csillagok,
s arany vödörrel fényt merítenek - 188 (330-366)
itt aranyozza szarvait Venus -,
saját kicsiny fényük növelgetik
mártódva benne, őt tükrözve; távol
ember szemétül, látszanak paránynak.
Keleten tünt föl a nappal királya,
a győztes lámpa, és sugárba vonta
a látókört, vigan befutva útját
az Ég magas ösvényein; előtte
táncolt a szürke Hajnal s a Pleiasok
édes sugárzással. Kisebb tüzű
Hold, a Nap tükre, tűnt föl átellenben
nyugaton; tőle kölcsönözte fényét
telt arca - más sugárt e helyzete
nem kér, a távot tartja mégis estig,
majd megpördül az Ég-tengely körül,
és keleten ragyog fel, és uralmát
megosztja csöndesebb ezernyi fénnyel,
ezernyi csillaggal, mik a fél egen
látszódnak csillogón; kelő, tünő
szikrákkal most először koronázta
gyöngy reggel, est a negyedik napot.
És Isten szólt: »A vizek hozzanak

dús ikrából tömeg, lelkes halat;
madarak szálljanak a föld felett,
nyílt égbolton szárnyuk-fitogtatók!«
S teremte Isten cetet, minden élő
lelket, hüllőt, mik fajaik szerint
benyüzsgik a vizet, s fajuk szerint
minden szárnyast, és látván: jók ezek,
megáldta őket: »Sokasodjatok,
töltsetek bé tengert, tavat, vizet!
Támadjanak sok repdesők a földön!«
Tavakban, tenger öblein, szorosban
nyüzsög halaknak számtalan raja:
uszonyokkal, csillámló pikkelyekkel

áthussan zöld hullám alatt, a tengert
zátonyosítva; párban, egyedül 189 (367-403)
legelik a hinárt, bolyonganak
korall-ág-ligetekben, villanón
cikázva a napnak mutatják arannyal
beszőtt ruhájukat, s pihenve gyöngy-
kagylóban nyirkos tápukat lesik, vagy
vadásznak szirt alatt páncélosan.
Sima vizen cicáz a fóka és a
görbedt delfin, tohonya testesek
fetrengnek, s szörny mozgásuk fölkavarja
az óceánt; az élők legnagyobbja:
Leviathán mint szirtfok úgy magaslik
elő a mélyből - alszik épp vagy úszik? -,
szárazföldnek tünik, kopoltyuin
tengert benyel, s kilövelli orrlukán.
Kikölti már a langy mocsár-odú
számtalan magzatát a sok tojásból,
mely finoman fölpattan és kibúj
a pőre fióka; tollasul hamar,
tollát simítja, fölrepül magasba,
víjog s a földet megveti - csapatja
úgy vész felhőbe. Szirt-, cédrus-csucsokra
rakja fészkét a gólya és a sas.
Ezek szállnak magukban, míg azok
bölcsen csoportban ékalakba' szállnak,
s az évszakokat értve végezik
lég-vonulásukat tenger fölött
repülve, szálltuk - szárnyuk-váltogatva –
könnyítik. Így hajóz a bölcs daru
széltől vitetve évi vándorútján.
Számtalan szárny-legyezve leng a lég.
Ágról ágra szökik a csöpp madár,
erdőt dallal zsondítva, tarka szárnyát
kitárva estig; ünnep csalogánya
nem szűnik csatinázni, zengi édes
dalát egész éjt. Mások ezüst tavon,
folyókon fürdetik pihés bögyük.
Nyakát tekerve, hószin szárnyai
burkában gőgösen hajóz a hattyú, 190 (404-441)
fenséggel evez lába; a tavat
elhagyja néha, szétmeresztve tollát
toronylón égbe száll. Mások a földön
sétálnak bizton: tarajos kakas, mely
órát csöndít a csöndbe harsonáján,
s a páva, melynek éke szép szivárvány-
szinű, csillagszemű uszálya. Megtelt
halakkal a víz, a lég is szárnyasokkal.
Ötödik nap - ünnepli este, reggel.
A Teremtés hatodik és utolsó

napja fölvirradt esti-reggeli
hárfaszóval: »A föld teremjen élő

lelket, barmot az ő nemük szerint
s csuszómászókat!« Engedett a föld,
dús méhét megnyitá, s szült számtalan
tökéletes formájú és tagú
felnőtt élőlényt; földből fölszökell
mint vackáról, hol megbuvik, a vad:
erdőn, bozót-, páfrány alatt, odúban
párban kel, és a fák között bolyong
zöld réteken, mezőkőn a barom;
ez ritka és magányos, az csoportban
legel és csordaszám szökik elő.
Füves göröngy szülötte: rőt oroszlán
félig kibújt - farát hogy szabadítsa,
nyujtózik, s mint ki láncát törte, ugrik,
foltos sörényét rázza már. Az onka,
párduc, tigris emelkedik vakondként,
s kupacba szórja föl a földrögöt;
emeli föl a föld alól agancsos
fejét a szarvas; nagy nehezen tolakszik
elő a behemót, a föld legórjásb
szülötte a sárból otrombán; növényként
bújnak ki gyapjas, bégető barik;
föld s tenger közt nem tud választani
pikkelyes krokodil és víziló.
Minden csuszómászó egyszerre támad, 191 (442-478)
kukac, bogár: szárnyként lebegtetik
legyezőik ezek, s bár csöpp, de arányos
tagjaikat a nyár arany-biborral,
kékkel, zölddel beszőtt egyenruhája
födi; azok hosszuk vonszák fonálként,
beírják a földet kanyarjaikkal -
nem mind kicsik: vannak kigyók, csodás
nagy hosszu testesek, gyürűkbe fontak
és szárnyasak. Elébb a zsugori
kis hangya bújt ki, mely gondoskodik
jövőről, és kis testben nagy szivet hord:
jövő egyenlőségre példakép tán:
köznép tömegjét egyesíti. Rajban
a nőstényméh bozsong, etetve dúsan
here-himét; viasz-cellákat épít
betöltve mézzel. A többi számtalan,
természetük tudod, hiszen te adtál
nevet nekik - ismételnem minek!
Ismered a kigyót, legfondorabb
lényét a rétnek: néha óriás,
réz-szeme és bozontja iszonyat.
Neked nem árt, szavadnak engedelmes.
Dicsőségben sugározott az Ég,
s forgott, amint az Első mozditó
elsőt pördített rajta. A Föld csodás
kész köntösében édesen kacag.
Légben, földön, vízen nyüzsög madár, hal,

vad, és a hatod napnak híja van még.
A mestermű hiányzik, mindezek
végcélja: lény, amely nem görnyedő
s botor, mint más teremtmény, ám az Ész
szentségével megáldva, termetét
fölegyenesítheti, s derűs szemével,
magát ismerve, délcegen a többit
vezetheti. Nagylelkü, szól az Éggel,
de vallja hálásan: a jó reá
onnét zuhog. Szivét, szavát, szemét 192 (479-515)
jámborul oda szegzi, hogy imádja
Istent, a legfőbbet, ki főmüvéül
alkotta őt. Im a Mindenható
örök Atya (hol nincsen ő jelen?)
Fiához hallhatóan így beszélt:
»Teremtsünk most embert ábrázatunkra,

s hasonlatosságunkra! Légyen úr
a lég madárain, tenger halán,
mezők barmán, az egész földön és
minden porban csuszó-mászón.« E szóval
teremtett téged, ember, föld pora,
ó Ádám, és orrodba bélehelte
élet-léhelletét. Szerzett saját
ábrázatára - Isten képe mása
így lettél, élő szellem. Férfinak
szerzett téged, míg nőnek asszonyod:
fajtád miatt. S embernemed megáldá:
»Nőj, sokasodj, és töltsd be mind a Földet,
vessed lábad alá, s legyél király
a lég madárain, tenger halán
s mindenen, mi a Földön él, mozog!«
Bárhol is alkotott, hisz a helyeknek

nem adatott nevük, tudod: ide
hozott e szép ligetbe, kertbe, melyet
az Úr izlésre, szemre bűvölő
fáival teleültetett. Neked
engedte étekül minden gyümölcsük:
minden van itt, amit a föld terem,
végtelen változatban, ám a fáról
ne tépj, amelynek ízlelése jónak
s rossznak tudását szerzi! Mely napon
eszel abból, meghalsz! - Ez a zsoldja! Vigyázz!!
Étvágyad kormányozd, nehogy a bűn
meglepjen s éji társa a Halál! 193 (516-549)
Bevégezvén, végigszemlélte művét,
és látta, hogy tökéletes. Lezárult
a hatodik nap, reggel, este. Mégse,
mig a Mester be nem fejezte dolgát,
s bár fáradatlanul, nem szállt az Egek
Egébe, fönti házába, hogy onnan
nézze az újonnan szerzett világot,

uralma gyarapodtát, trónusáról
milyennek fest: jónak, szépnek, magasztos
eszméjéhez illőnek. Fölvonult
ujjongás közepette, angyali
összhangba zengő tízezernyi hárfa
hangjára, mit visszhangoz a föld, a lég
(emlékszel rá, hisz hallhattad te is!)
csendült az Ég, zenélt a csillagállás,
megálltak a bolygók fülelve mind,
míg ujjongón fölszállt a fénymenet.
»Nyíljatok meg, élő, örök kapuk!
Egek, bocsássátok be nagy Teremtőnk,
midőn megtért dicsőn a hatnapi,
világot alkotó munkáiból!
Nyíljatok majd sűrűn: méltóztatik
örömmel fölkeresni az igaz
ember lakát, s szárnyas követjeit
társalkodásra gyakran küldi el égi
üdvösség közlésére!« Így dalolt
fölszállva a dicső menet; az Égen
át, mely kitárta fényes ajtait, ment
az Úr örök lakába egyenest.
Tág, széles út, pora arany, kövezetje
csillag, milyennek látszanak neked
a Tejút csillagai, mely Tejutat
miriád porszem-csillaggal behintett
övnek szemlélsz. Leszállt a Földre a
hetedik est, a Nap leáldozott,
s kelet felől Éj fullajtárjaként jött
a szürkület. Ekkor a szent tetőre 194 (550-586)
Isten Atyánk királyi trónusához
(mely biztos, örök-mozdulatlan) ért a
Fiú-Erő, s leült nagy Atyja mellé.
Távol volt ő is láthatatlanul,
bár ottmaradt (a Mindenütt-jelenlét
előjoga ez!), a munkát ő vezette;
Mindennek célja, alkotója, most
a munkájára megpihent, s megáldta
a hetedik napot, hogy megpihent.
Nem csöndben ülték meg, serénykedett
a hárfa, nem csitult az ünnepélyes
síp, cimbalom, mézhangu orgonák,
kápán, arany huron ezernyi hang
lágyan hangolva, elegyítve karral
vagy szólóval. Bevonja a hegyet
tömjénfelhővel arany füstölő.
Hat nap csodáit zengik - a Teremtést:
»Nagyok munkáid, Isten! Végtelen
erőd! Mi eszme fogna föl, mi nyelv
jelezne? Most nagyobb vagy, mint midőn
angyaloktól tértél meg. Az napon
mennyköveid dicsértek. Ám különb

alkotni, mint rombolni alkotást.
Ki mérkőz véled, nagy Király, ki szabhat
hatalmadnak határt? Könnyen leverted
a pártütők gőgös kisérletét,
megdöntvén terveik, hogy álnokul
hittek gyöngíteni alattvalóid
elcsábitásával! Ki téged óhajt
gyöngíteni, szándéka ellenére
hatalmadat csak még nyilvánvalóbbnak
mutatja. Fölhasználod bűneit,
s még több üdvöt csiholsz belőle. Ím,
tanú ez az új világ, az Ég-kapuktól
nem messze, a másik Ég, kristályüveg
tavon fundálva, szinte végtelen
térességű, sűrű csillaggal ékes, 195 (587-623)
s mindegyik csillag egy lakásra szánt
világ talán - évszakjaik csupán te
tudod -, s közöttük ott a Föld, az ember
helye, mit az alsó óceán folyik
körül - szép lakhelyük. Háromszor is
boldog ember s utódja, kit az Úr így
kitüntetett: képére alkotott,
hogy itt lakjék, imádva őt, s viszontag
uralkodjék a földön művein,
vizen, legen, imádói igaz, szent
faját sokasítva. S boldogabb, ha tudja
üdvét, s az igazságban megmarad!«
Így énekeltek, s az Empyreum
zendült halelujába. A szombat ez volt.
Kérésed teljesült. Azt kérdezéd,
mint lett meg ez világ s a dolgok arca,
s mi történt kezdettől, amelyre nem
emlékezhetsz, hogy elmeséld tovább
utódaidnak. Ha egyebet kivánsz
még tudni, mit ember tudhat, beszélj!" 196 (624-643)

VIII. könyv
Summázat
Ádám az Égitestek mozgása felől tudakozik; rejtélyes választ kap, s intelmet, hogy inkább
egyéb, tudásra érdemesebb tárgyak után kutasson; Ádám hajlik a szóra, s mivel továbbra is
tartóztatni szeretné még Rafaelt, elmeséli neki, amire csak teremtése óta visszaemlékezik:
hogyan helyeztetett a Paradicsomba, miképpen folyt beszélgetése Istennel a magányról és az illő
társaságról, mint lőn találkozása és egybekelése Évával; e dolgokról társalognak az Angyallal, ki
végül intelmét megismételve távozik.[198]
Elhallgatott az angyal, ám a hangja

Ádám fülében édesen dorombolt,
hogy még tovább beszélni hitte, s állt
fülelve, majd hálás-ocsúdva szólt:
„Köszönetül minő szolgálatot

tehetnék néked egyenlőt, te égi
történész, ki oly bőkezűn csitítod
tudományszomjamat, s méltóztatol
barátian hozzám leszállni és
velem tudatni kifürkészhetetlen
sok dolgot, mit csodálkozó örömmel
veszek fülembe. Alkotónknak illő
dicséret érte! De némi kételyem
maradt, amit csupán te oldanál meg.
E szép müvet, ha nézem, a Világot
(Eget, Földet), s arányaik felől
becslést teszek: porszem magocska csak,
atom a Föld az Égbolthoz s temérdek
csillagához képest, mik érthetetlen
tereken át (távuk mutatja s gyors
napi megtértük!) kerengni látszanak,
csak hogy a Föld, e pici pötty körül
derítsenek sugárt, nap-éjt, s különben
- bármily nagyok - létük haszontalan;
eszmélkedvén, azon csudálkozom, hogy
a bölcs, fukar Természet az arányt
itt hogy vétette el: hogy tékozolva
oly sok nemesebb testet alkotott,
sokszor nagyobbakat csupán e célra,
úgy tetszik, s pályagömbjeikre nap-nap
ismétlődő, veszett forgást szabott;
közben a nyugvó Föld, mely könnyedebben
járhatna kisebb úton, önmagánál
nemesebbtől szolgálva, moccanatlan
betölti célját, s kapja végtelen
gyors légi útjuk fény- és hő-adóját,
oly rohamét, mit szám már nem jelöl." 199 (1-37)
Szólt ősatyánk, de arca megmutatta:
nagy titkokon tünődik. Észrevette
ezt Éva - ki közelükben ült külön -,
s fenséges bájjal ültéből fölállt, majd

kecsesen (ki látja vágyik rá: maradjon!)
gyümölcsei, virágai közé ment,
hogy nézze, mint dagad bimbó, szirom -
a kedves kert! Jöttére fölfakadtak,
s gondozására nőttek boldogan.
Nem azért ment, mintha nem volna boldog
íly társalgást követve, vagy fülének
túlmagas volna... Arra tartogatta
e kéjt, ha Ádám szól, s ő hallja csak;
férje beszédeit az angyalénál
inkább szerette, vagy ha tőle kérdez:
tudta, Ádám ilyenkor közbeiktat
kedves kitérőket, magas vitát
férji cirógatással oldva meg;
száját nem csak szavaiért szerette.
Hol lelünk íly szerelemben, tiszteletben
eggyé lett párra ma?! Istennő-varázzsal
vonult kiséretével: mint királynőt,
állták körül a győztes gráciák,
s minden szemekbe vágy-nyilak röpültek
körüle: mind kivánták látni csak!
Most Ádám kétségére Rafael
jóakarattal, könnyedén felelt:
"Nem feddelek, hogy így faggatsz, kutatsz.
Az Ég Isten eléd tett könyve, benne
olvasd csodás müvét, évszakjait,
óráit, napjait, éveit tanuld!
Hogy ezt elérd, mit számít, vajh az Ég
vagy a Föld mozog, ha jól számítsz.
A többit elrejté bölcsen a nagy Épitész
ember, angyal elől, nem tárta föl
titkát, hogy ne kutassa az, kinek
csodálni illik. Ám ha épp akarják, 200 (38-74)
fürkészhetik az Ég szerkezetét:
vitára hagyta, tán csak, hogy mulasson
fura eszméiken, midőn a Menny
modelljét szerkesztik, s a csillagok
útját kiszámítják, hogy e roppant gépet
mint forgassák. Fölépitik, cserélik,
csűrik, csavarják, védve látszatot:
centrikus és excentrikus körökkel,
epiciklusokkal róják gömbjeik -
gömb gömbben... Eszméidből azt gyanítom,
utódaid követnek majd, s hiszed:
nem szolgálhatnak fényesebb, nagyobb
testek sötét kicsiknek. Ég se futhat
ily útat, míg a Föld pihen, s csak ő
élvez előnyt. Vedd észbe, ami nagy
vagy fényes, az nem mind nemes. A Föld,
habár az Éghez képest csöpp, sötét,
bővelkedhet igaz javakban inkább,
mint a szikkasztón perzselő Nap. Ennek

erénye önmagában hasztalan,
csak a földben gyümölcsöző, mi meddő
sugárait fogadva fölvirul.
Mégsem a Föld szolgái mind e fények,
hanem a Föld lakossának, neked.
Nagy az Ég tére? Hadd beszélje néked
Mestere fenségét, ki íly teret
alkot, s határait íly messze vonta,
hogy értsd ember: nemcsak honodban élsz, de
épületben, mi túl nagy hogy betöltsed;
kis hajlékban lakol, s a többi tér
az Alkotó céljára van, mit Ő tud.
E számtalan körök sebes futását
mindenható voltábul értsd, amely
testi lénynek is szellemgyorsaságot
adhat. Engem nem nézel lassunak, ki
reggeltől épp hogy Délig az Úr lakából,
a Mennyekből az Édenig röpültem,
neves számmal ki nem fejezhető 201 (75-112)
nagy távot. Ezt azért erősgetem,
hogy lásd be, kételyed oktalan. Forog
az Ég? - ezt rád hagyom, eszembe sincs
állítani, mégha a földlakónak,
neked látszatra úgy is van. Az Úr,
hogy rejtse útját emberek szemétől,
oly messze tette Földtől az Eget,
hogy íly magas valókban földi szem
tévelyegjen, s ne érjen el sikert. És
ha a Világ központja a Nap, s a Nap
valamint egymás vonzása-hajtva a bolygók
körötte táncolnak más-más körökben?
Vándorfutásuk föl, le, rejtekezve,
előre-, visszafutva vagy megállva -
haton már láthatod. S ha épp a Föld
a hetedik, ha állni látszik is,
s három mozgást fut észrevétlenül?
Mindezt vagy a szférák müvének értsd,
mik rézsút, egymás ellen forganak, vagy
vitasd el a mozgást a Naptul és
a csillagok fölött ama láthatatlan,
éjjel-nappal vadul pörögni képzelt
éj-nap-gömbhéjt - amit hinned nem is kell,
ha a Föld forog, vagyis keleten maga
pördül nappalra, s napsugár-nem-érte
oldalán éjre, míg másik felét
a Nap süti. S ha épp a Föld bocsát fényt
áttetsző légen át a földi holdra,
csillagként nappal megvilágosítva,
mint éjjel őt a Hold? S ha föld van a Holdban,
mezők, lakósok? Foltjait hihetnéd
felhőknek, s felhőből eső esik,
s eső termést sarjaszt a lanyha földből
az ottlakóknak étkül? Fölfedezhetsz

egyéb Napokat Holdakkal, vegyítvén
férfi- s nő-fényt - e két nem élteti
a Világot, s minden bolygón ott lehet
élettel együtt. Mert vitatható, hogy 202 (113-150)
a Természetben íly nagy tér leledzék
élő lélek nélkül, kihalt, kopár,
s csak fénylenek, csak épp, hogy mindegyik gömb
szemer sugárt küldjön e lakható
Földre oly messziről, s visszaverődjék
hozzá e fény... így van, avagy nem így...
Avagy a Nap, az ég királya kel föl
a Földön, vagy a Föld kel a Napon?
Kezdi a Nap sugár-útját keletről
vagy nyugatról csöndes körét a Föld, mely
dorombolón szúny, s ártatlan forog
tengelye körül, s lép egyenletesen,
s az enyhe léggel téged is cipel:
íly titkokkal elméd ne ingereld,
hagyd Istenre, féldd őt, szolgálj neki!
Más teremtményeivel, mint néki tetszik,
hagyd, bárhol bármit hadd tegyen! Örülj
annak, mit néked itt adott: e Kertnek
s szép Évádnak! A Menny magas neked, hogy
megtudd, mi megy ott végbe. Légy szerényén
bölcs, és csupán a dolgoddal törődj;
ne álmodj más világokról: mi lények,
míly helyzetben, rangban lakoznak ott!
Érd be avval, mi föltárult neked:
nemcsak a Föld - a legmagasztosabb Ég!"
Felelt Ádám ocsúdva kételyéből:
„Elégtételt adtál, tökéletest,
szűz égi Értelem, sugáros Angyal!
Bonyodalmam oldva élni oktatál
egyszerüen: kanyargós gondolattal
ne törjem meg az édes életet,
amelytől Isten parancsolta távol
a gondot, hogy ne kínozzon, ha csak nem
magunk keressük hiu kiváncsisággal
s messzebolygó eszmékkel. Mert bolyongni
hajlik az ész, a képzelet szünetlen,
mig intésföl avagy tapasztalásból 203 (151-187)
nem higgad: hogy nem messzi és ködös,
gyakorlat-távol dolgoknak tudása
a bölcseség, de köznapi dolgoké,
s mi túlcsapong ezen - köd és üresség,
vagy szemtelenség, s a legfontosabb
dolgainkban, miket kutatni kell,
ez tesz ügyetlenekké. Nos, gyerünk le
e csúcsról, és alantas szárnyalással
beszéljünk a hasznos, kéznél levő
dolgokról - szóba esik tán olyan, mit
türelmedtől kérdnem nem oktalan,

s mire méltat szokott kegyed. Tudattad
mint lőn, mire nem emlékezhetem -
most halld tőlem históriám, amit
talán nem ismersz. Fenn jár még a Nap; lásd,
mit eszeltem ki, csak hogy itt maradj,
megkérve: vedd füledbe, mit mesélek;
s remélve válaszod; mig itt ülök
veled, ugy érzem, mintha Mennybe volnék,
beszélgetésed édesebb fülemnek,
mint pálmagyümölcs, mi éhet-szomjat olt
munka után, édes nyugvás-időn -
azzal hamar eltöltekezhetünk, de
mézéhez nem fogható isteni
igéid bájából soha nem lakunk jól."
Égi szelíden Rafael felelt:
„Emberek őse, bájjal telve ajkad,
ékesszólással nyelved; bőkezűen
hintette, szép hasonmására, rád
az Úr külső, belső kegyelmeit:
szólsz vagy hallgatsz - varázs és báj kisér,
s formálja minden szavad, moccanásod.
Úgy érezzük: te földi szolgatársunk
vagy, s égiek, mi boldogan kutatjuk
az ember Isten-szabta útjait,
hisz látjuk: méltat Isten, és velünk
egyenlően szeret. Beszéld tehát el, 204 (188-224)
mert távol voltam aznapon ködös,
és furcsa küldetésben, a Pokol-
kapukhoz útban, harcinégyszögű
légióban - ez volt parancs: vigyázzunk,
ne szökjön onnan ellenség, spion,
mig Isten alkot; nehogy íly merész
kitörésen haragra gyúljon, és
elegyitsen teremtést, rombolást.
Nem mintha mernének dacolni véle,
de mint szuverén király azért bocsát szét
magas paranccsal minket, hogy fegyelmet
edzzen belénk. Eltorlaszolva leltük
a rémes kapukat, s lezárva szörnyen;
távolból is hallottuk már a zajt:
nem tánc, vagy ének hangjait, de kínét,
jajét, vad őrjöngését, panaszét.
Boldogan tértünk hát a fényre vissza
még szombatest előtt - ez volt parancsban.
De most beszélj te! Nem kisebb örömmel
fülelek szódra, mint az enyémre te!"
Szólt az istenképmás szavára ősünk

„Mint kezdődött az ember élete? –
nehéz mesélnem. Kezdetét ki tudja
önmaga? Mégis vágyom, hogy veled
tovább csevegjek. Mintha bódulatból

ocsúdnék: halk virágokon hevertem
balzsamos izzadásban, mit a Nap
fölszikkasztott páráival betelve.
Mennybe forgattam ámuló szemem,
s bámultam csak a tág eget. Sebes
ösztönös mozdulattal fölszökelltem,
mintha oda indulnék; lábra álltam.
Köröttem láttam völgyet és hegyet,
árnyas erdőt, napszőtte síkokat,
zsongó vizek áttetsző szökdelését:
itt lények éltek, álltak, vagy röpültek,
ágon madár csatinázott, mosolygott 205 (225-261)
minden; szivemben illat és öröm!
Magam kézdtem fürkészni - tagjaim:
nekilendültem, nekifutamodtam
rugós izületekkel, friss irammal.
Nem tudtam még: ki volnék, hol, mi okból.
Próbáltam szólni, s szóltam: íme nyelvem
követte óhajom. Nevén neveztem,
mit láttam, könnyedén. Mondtam: »Te Nap –
gyöngy fény. Sugáros Föld: vidám, üde.
Dombok, völgyek, erdők, folyók, sikok...
Szép élő, mozgó lények, szóljatok,
ha láttátok, ide miképp kerültem.
Nem magamtól, egy órjás Alkotótól,
ki jóságban s erőben legkülönb.
Mondjátok, mint ismerjem őt, imádjam,
kinek köszönhetem, hogy mozgok, élek,
s magam vigabbnak érzem, mint tudom.«
Mig így ujongtam, jártam, azt se tudtam,
honnan szíttam első lehelletem,
s láttam ez üdvös fényt - de semmi válasz;
virággal szőtt, zöld árnyas partra dőltem
tünődve; nyájas álom szállt reám,
és gyöngéden elnyomta szunnyadó
érzékeim, félszem zsibbasztva. Hittem:
önkéntelen előbbi helyzetembe
zuhantam vissza, semmivé fakultam.
Fejemnél hirtelen álomjelenség
állt meg, kinek belső feltünte szendén
meggyőzte képzelésem, hogy vagyok,
még élek. Úgy gondoltam, égi lény, ki
így szólt:
»Lakásod vár, serkenj föl, Ádám,
első ember, ki számtalan tömegnek
lettél ősatyja. Hívtál, itt vagyok, hogy
helyedre az Üdv-kertbe vigyelek.« 206 (262-295)
Ezt mondva fölemelt, s kézen fogott,
simán, szinte suhanva, szinte légben,
nem lépkedve vitt át vizen, mezőn egy
erdős oromra - tág fensík a csúcsán;
zárt, tág körében áldott fák virultak

sétányokkal, lugassal, hogy sivárnak
tetszett az imént látott föld. A fák
gyümölcstől roskadozva, szemeim
kisértették: étvágyam gerjedett,
hogy szakasszak, s egyek. Ocsúdva mindent
valónak láttam, mit oly elevennek
árnyalt az álom; kezdtem volna újra
bolyongásom, ha nem tünt volna föl
kalauzom isteni tüneményként
a fák között. Örömmel, félelemmel,
s imádattal a lábához borultam;
ő fölemelt:
»Én vagyok, kit keressz« -
szólt nyájasan. - »Mindennek alkotója,
amit magad körül, alul, fölül látsz.
Neked adom ez Édent, tudd tiédnek!
Gondozd, müveid, és edd gyümölcseit!
E kert minden fájáról szabadon,
boldog szívvel ehetsz, ne félj hiánytól,
ám amelynek gyümölcse-ízlelése
a jó és rossz tudását hozza meg,
mit engedelmességed zálogául
ültettem itt az Élet fája mellé,
emlékezz, mire intelek: ne ízleld,
irtózz keserves zsoldjától, eszedbe
vésd: mely napon parancsomat szeged,
s eszel róla, halállal halsz legott!
Halandó léssz e naptól, elveszíted
e boldog léted, és kiűzetel
gond- és nyomor-világba!«
Zordonul hirdette ki ez iszonyú tilalmát;
még rémesen visszhangozik fülembe, 207 (296-331)
bár rajtam áll kerülni. Ekkor újra
földerült arca, s újra biztatott:
»Neked s utódaidnak nemcsak e

kertet adom - az egész Földet is;
bírd mint ura, s mindazt, mi rajta él:
légben, vízben, szárnyast, vadat, halat!
Jeléül ennek minden állatot
eléd bocsátok: adj nevet nekik,
és vedd ki tőlük hűség-esküjük
jobbágy-sorukban. Értem ugyanezt
vizilakukban a halakra is,
bár őket ide nem vezethetem,
mert elemüket nem cserélhetik föl
a hígabb léggel.«
Kettenként ime
elém járult minden vad és madár;
azok lesunyták hizelgőn fejük,
ezek szárnyuk... S adtam nevet nekik,
alkatuk megismerve istenadta
villám-eszemmel. Gyorsan észrevettem:

nincs köztük az, kit vágyva várok, és
így mértem szólni az égi Látomáshoz:
»Minek nevezzelek, ki mindeneknek,

embereknek s ember fölött való
lényeknek is fölötte vagy? Miképp
imádjalak, Szerzője mind e Létnek
és ennyi jónak, mellyel ím az embert
oly bőkezűen, oly nagylelküen
elhalmozod? De senki sincs, kivel
megosztanám! Mi boldogságot ád
e nagy magány? Ki élvez egymaga?
Míly kielégülést nyer íly gyönyörből?«
Szóltam merészen. A fényes Látomás

még sugárzóbb mosollyal válaszolt:
»Mit hívsz magánynak? Nincs a Föld s az Ég 208 (332-365)
tele élő teremtményekkel, és nem
parancsodra járulnak mind eléd
és játszadoznak? Nyelvük, útjaik
nem ismered? Ismernek téged ők,
s ne vesd meg értelmük! Mulass velük,
s vezesd őket! Országod épp elég tág!«
Így szólt az Úr - ez volt a rendelése,

úgy látszik. Szóra kértem engedelmet,
s alázatos könyörgéssel feleltem:
»Szavam ne sértsen, égi szent Erő!
Teremtőm, keggyel hajtsd füled szavamra!
Nem tettél meg helyettesednek itt,
s talpam alá nem lökted mélyen őket?
Íly egyenlőtlenek közt míly közösség
lehet, míly összhang, míly igaz gyönyör,
mely kölcsönös kell légyen adva, véve
kellő arány szerint? A nem hasonlók,
ha egyik lomha, túlfeszült a másik,
nem férnek össze, egymást csakhamar
megutálják. Társas viszonyra vágyom:
részt kapni minden ésszerű gyönyörben;
nem lehet cimborája a barom
embernek: ők mind a maguk fajával
boldogok - nőstényével az oroszlán -,
mint összeszerkesztetted párba őket.
Nem társulhat barommal a madár,
vagy hal madárral, ökörrel majom,
legkevésbé az állattal az ember!«
Mindenhatónk türelmesen felelt:

»Látom, Ádám, kényes, finom szerencsét
kivánsz magadnak, kiszemelve társad,
s gyönyört szakítni nem kivánsz magadban.
Mit gondolsz hát felőlem s helyzetemről?
Úgy látod, én elég boldog vagyok

örök magányomban? Társat magamhoz
méltót nem lelek, egyenlőt mégkevésbé. 209 (366-401)
Kit leljek csevegőtársnak, ha csak nem
egy-egy lényt alkotásaim közül,
kik nálam végtelen alábbvalóbbak,
mint hozzád képest többi műveim.«
Elhallgatott. Alázattal feleltem.

»Mélységét s csúcsait örök utadnak
reménytelen fölfogni emberésznek,
Lények Lénye! Magad vagy a Tökély:
folttalan. Nem az ember! Az korlátolt,
s hasonmásával-szóltával szeretne
segíteni fogyatkozásain.
Sokasítanod sem kell magad, aki
végtelen vagy, számok fölött az Egy!
Esendőségét az ember csupán
nagy számával kendőzi, és magához
hasonlót szül - így sokszorozza képét,
mely önmagában gyarló, és ezért kér
viszontszerelmet, édes társulást.
Te legjobb társat lelsz titok-valódban,
magányodban nem vágyol párra, és
ha tetszik, művedet bármily magasba
emelheted, kivánságod szerint,
s egyesülvén megistenítheted!
Én társalogva nem emelhetem föl
őket, s utunkban kedvem sem lelem.«
Így bátorkodtam szóra, élve az
adott szabadsággal, s kegyes fülekre
leltem - az Isten nyájasan felelt:
»Tetszett nekem, hogy megkisértselek,
s látom, ismered nem csupán a barmok
természetét, helyes nevén nevezve,
de magad is, tükrözve szellemed:
orcámat, mit nem plántáham vadakba –
társaságuk nem is méltó valódhoz,
okod van rá, hogy ne tessék neked;
gondolkozz mindig így! Előbb szavadnál 210 (402-437)
tudtam, nem jó az embernek magában,
s kiket itt látsz: nem ilyen társakát
szántam neked; mindez csak próba volt,
hogy lássam, mint itélsz jóról, helyesről.
Kit most eléd hozok, tetszik bizonnyal;
másik éned, hasonmásod, segéded,
s szived vágyát betölti teljesen.«
Elnémult, vagy nem hallottam, mivel
legyőzte égi volta földi énem,
amely sokáig állta - túlfeszítve
erőit - az isten-párbeszédet, ám most,
mintha egy tárgy az érzék felfogó
készségét meghaladná: összeroskadt;

az álomban kerestem enyhülést,
amely a lét segélyszavára hullt rám,
s szemem lezárta. De nyitva hagyta benső
látásom képzelet-szemét, amellyel
szinte önkívületben láttam alva,
hol fekszem, s láttam a fénysugár-Dicsőt,
ki előtt ébren álltam. Ő fölém
görnyedve oldalam nyitotta, és
kivett egy szív-hevétől még meleg
bordát, még élet-vértől lüktetőt.
Nagy volt a seb, de hirtelen betöltvén
hússal, begyógyította, két kezével
bordámat gyúrva. Alkotó keze
alatt teremtmény támadt: mint a férfi
olyan, de másnemű, s tündéri szép,
hogy mind, mi szépnek tetszett ez világban,
most csúfnak tűnt, vagy összegződve benne
foglaltatott, tekintetébe', mely
szivembe ismeretlen mézitalt
csöpögtetett, s lényéből mindenekre
szerelemnek s gyönyörnek lelke szállt.
Eltünt, sötétben hagyva. Fölriadtam,
hogy megtaláljam, vagy tüntét örökre
sirassam, és lemondjak minden élvről. 211 (438-474)
Reményem vesztve már, megláttam őt
nem messze, mint álmomban, földiszítve
mindennel, mivel csak a Föld s az Ég
imádottá tehetné, ő vezette,
az égi Mester: láthatatlanul,
kalauzolta hangjával, tanítva
szentségi nászra, házasság-szokásra.
Szeme az Ég; bájjal büvölt a lépte;
mozdulata: tisztesség, szerelem.
Túláradó örömmel fölkiáltok:
»Ez mindent jóra vált! Szavad, Teremtő,
betöltötted, jóságos, bőkezű
adója minden szépnek! Ám a legszebb
ajándok: ő! Tőlem ne vóndd el! Érzem:
csont csontomból, husomból hús, magam
lelem meg benne; mert a férfiból nőtt:
nő a neve! Ezért a férfi hagyja
el szüleit, s ragaszkodjék nejéhez,
s lesznek egy hús, egy lélek, érzelem!«
Ő figyelt rám, s bár nékem adta Isten,

ártatlansága, szűzi tisztasága,
erénye, értékének érzete
(hogy hódolón vigyék el, nem csak úgy
útfélről) magát nem kinálta: vissza-
huzódott, hogy sóvárgottabb legyen;
e bűntől-szűz természet tette, hogy
engem meglátva megfordult, de én

követtem, s ekkor tisztességtudóan,
alázatos fenséggel engedett
érveimnek. Mint hajnal úgy pirult el,
s követett nászkunyhónkhoz. Fönn az Ég
s a csillagok állása csak szerencsét
sugárzott most; a Föld és mind a hegy
üdvözletét jelezte; fölrepestek
a szárnyasok; szelek, fuvallatok
susogtak a vadonnak; szárnyaikról 212 (475-510)
rózsa szitált, balzsam-bokorrul illat;
míg nászdalt a szerelmes éjmadár
nem csönditett, a dombra küldve az
estcsillagot: gyujtsa a nászi lámpást.
Elmondtam helyzetem, s mesém a földi

boldogság zenitéhez ért, miben
gyönyörködöm, s bevallom, élvezek
mindent köröttem, de csak úgy, ha megvan;
ha nincs: bennem nem támaszt változást,
gyötrő sóvárgást - íly gyönyörnek érzem
az ízlelést, látást, szaglást, gyümölcsöt,
virágot, sétát, madarak dalát...
Ám ő egészen más! Imádva nézem,
cirógatom, itt éltem át először
a furcsa szenvedélyt, megrendülést,
hisz ura voltam más minden gyönyörnek
rendíthetetlen - itt tudom magam csak
esendőnek a Báj szemembe tűnő
Varázsától nyügözve. Vagy silánynak
teremtődtem, ki nem tud ellenállni
íly támadásnak, vagy az oldalámból
a kelleténél többet vett ki Isten.
Túl széppé tette! Még nagyobb tökéllyé
kivül, mint bévül. Persze, értem én, hogy
a Természet szándéka szerint a Nő
észben csekélyebb rendű és a fő
lelki tulajdonokban is; alakja
kevésbé adja vissza Alkotónk
képét, s nem oly fönségesen mutatja
úr-voltunkat, mit a többi lény felett
nyertünk. De ha bájához járulok,
magában az olyan tökéletesnek
tetszik, ön-lényét híven ismerőnek,
hogy amit mond, csinál: hiszem leginkább
illőnek, bölcsnek, erényesnek. Ha ő
jelen van, omlik a magas tudás
lefokozódva, és vele vitázva, 213 (511-547)
elgyávul, és bolondságnak tünik.
Tekintély, ész neki hódol, mikéntha
elsőnek őt szerezték volna, nem csak
utóbb, alkalmasint. Egyszóval: az ész
s a nemesség nagysága benne vett
bájos lakást, s a fenség bűvkörét

vonja köré vigyázó angyalul."
Szemöldökét ráncolta Rafael:
„Ne vádold a Természetet! Müvét
megtette. Tedd te is, s a bölcseséghez
ne légy bizalmatlan - nem is hagy el,
ha őt te nem, bár rá lennél utalva,
túlbecsülvén esendő lényeket,
miknél magad különbnek tudhatod.
Miért csodálod, mivel bűvöl el?
Külsejével? Igaz, hogy szemre szép,
méltó rá, hogy becézd, tiszteld, szeresd!
De ne légy rabja! Mérd magadhoz őt,
s itélj! Néha mindennél hasznosabb
az önbecslés, ha színvalóra épül.
E tudományt mennél jobban tudod,
annál inkább elismer majd urának,
és a valóhoz méri küllemét.
Díszt nyert, hogy benne több gyönyörre lelj,
fenséget, hogy szeresd, becsüld meg őt, ki
lát akkor is, ha nem mutatkozol
bölcsnek. S ha az emberfaj tenyészetét
célzó viszony varázsát mindenen túl
gyönyörnek érzed, vésd eszedbe jól:
megadatott ez mindegyik baromnak,
s nem volna részük benne, ha élvezése
méltó volna, hogy rabbá ejtse az
ember szivét, s ott szenvedélyt csiholjon.
Ha társaságában olyanra lelsz,
mi magasabb, vonzóbb, értelmesebb:
szeresd! Csupán a szenvedélyt kerüld:
nem igaz szerelem. Az megcsiszolja 214 (548- 584)
az észt, a szívet gazdagítja, széke
az értelem, bölcsen itél, hisz ő
a létra, melyen égi szerelemhez
magasztosulsz, ha testi kéjbe nem hullsz!
Párod ezért nem lehetett barom."
Rá Ádám kissé pironkodva szólt:

„Se bármi szépnek alkotott alakja,
se a nemzés, mi minden faj sajátja
(habár a nászi ágyat többre tartom,
s titokzatos érzéssel tisztelem!)
nem gyönyörködtet úgy, mint kelleme,
ezernyi bája, mely naponta száll
minden szavából-tettéből, vegyítve
szerelemmel s az ész nem tettetett
egységéből fakadt szép szófogadással -
hisz lelkünk egy! A hitvesek közötti
összhang drágább szememnek, mint fülemnek
zenei hang. De nem nyügöz le mindez.
Érzésemet föltártam néked. Lépre
azért nem visz. Érzékeimbe botlik

ezer különböző dolog, de mégis
szabad vagyok. Az üdvöset helyeslem,
s követem is. Szerelmemért te nem
szidhatsz, hisz magad mondtad, Égbe visz
a szerelem - egyszerre út s vezér.
Ha jogos az, mit kérdezek, felelj!
Szeretnek égi szellemek? S szerelmük
mint élik át? Csak nézéssel? Sugárban?
Ölelkezésük képzelt vagy valós?"
Szerelem égi rózsaszín szinében

piros mosollyal válaszolt az angyal:
„Érd be azzal, hogy boldognak hihetsz
minket, s szerelem nélkül nincsen üdv.
Mi tiszta kéjt te testben élvezel
(tisztának alkottak!), éljük mi is
kiválóbban: korlátra nem lelünk 215 (585-620)
hártyában, ízben, tagban. Ha ölelnek
szellemek, lengébben mint lég a léggel
vegyülnek egymással; tiszták, kivánva
tisztákat; nincs korlátolt kapcsolásra s
zükségük, mint mikor a hús a hússal,
lélek lélekkel egyesül. Ne többet!
Leszállt a Nap a Zöld-fokon s az Est
smaragd szigetjén: távozásra int.
Erős légy, üdvben élj, s szeresd először,
kit úgy szeretsz, ha megteszed szavát.
Kövesd parancsát! Zabolázza meg
elméd a szenvedélyt, ne tégy olyat, mit
nem tűrne szabad akarat! Tebenned
dől el magad s minden fiad üdve, veszte!
Jóhoz-hüségedben gyönyörködöm
én s mind a szentek. Tarts ki! Üdvöd és
veszted szabad szándékodban van adva.
Bévül teljes, ne várj külső segélyre!
Kisértő bűnnel állj csatát magad!"
Igy szólt, s fölkelt. Ádám követte és

elbúcsuzott: „Ha válni kell, eredj,
égi Vendég, szellemkövetje annak,
kinek királyi szent kegyét imádom.
Hozzám leszállásod nyájas, kegyes volt,
hálás emlékezéssel tisztelem.
Légy jó emberfajunkhoz, jöjj gyakorta!"
Elváltak. A sürű árnyból az angyal

fölment az Égbe, kunyhajába Ádám. 216 (621-648)

IX. könyv
Summázat
Sátán, minekutána körüljárta a Földet, s kitervelte a cselt, éjjel visszatér a Paradicsomba, majd
belébújik az alvó Kígyóba. Reggel Ádám és Éva munkájára indul; Éva javasolja, hogy osszák meg
egymás közt a tennivalót, s ki-ki dolgozzék külön, más-más helyeken. Ádám ellenkezik: fölemlíti
a veszedelmet, hogy az Angyaltól megjelentett Ellenség bizonnyal kísérteni fogja az asszonyt, ha
egyedül találja. Éva fájlalja, hogy férje nem tartja őt elég körülte- kintőnek és szilárdnak;
követeli, hogy külön mehessen, annál inkább vágyakozva, hogy erejét próbára tegye. A Kígyó
egyedül találja az asszonyt; ravaszul közeledik: előbb körülkémlel, s csak azután szólal meg;
szertelen hízelkedésében Évát minden teremtmények fölött magasztalja. Éva, elámulván, hogy
beszélni hallja a Kígyót, megkérdezi tőle, honnan nyerte az emberi szó tudományát s az értelmet,
amiben eddig nem volt része. A Kígyó azt feleli, hogy megízlelte a Kert egyik Fájának gyümölcsét,
az késztette beszédre és eszméletre, mely két adománytól pedig mindeddig meg volt fosztva.
Éva megkéri, hogy vezesse el ahhoz a Fához, mely - mint látja már - a tiltott Tudás Fája. A Kígyó,
most fölbátorodván, sokféle praktikákkal és unszolásokkal végül is rábírja az asszonyt, hogy
egyék a Fáról; Évának ízlik a Gyümölcs; elébb tűnődik, hogy megossza-e Ádámmal, vagy sem; de
azután mégis felkínálja neki az Almát, és elmondja, mi késztette rá, hogy egyék belőle. Ádám
először elszörnyed, majd amikor belátja, hogy Éva már elveszett, heves szerelmében úgy
határoz, hogyő is vele kárhozik; lekicsinyli a bűnt, és eszik a Gyümölcsből. Ennek hatása
mindkettőjükre; igyekeznek elfödözni mezítelenségüket; majd viszály támad közöttük és
kölcsönös vádaskodás. [218]
Már szót se róla, mit beszélt az Isten

vagy angyal az emberrel, mint baráttal,
midőn leült családi-nyájasan,
s egyszerü étke mellett bűntelen
és megbocsátható beszélgetést
engedett néki. Át kell váltanom most
tragikus tárgya - álnok hitszegés
az embertől, gyanakvás, lázadás,
dac; míg az elfordult Egek felől
elidegenülés, undor, harag,
méltó szidás s itélet, mely e Földre
a baj világát hozta és a bűnt
s árnyát, a Halált és annak hírnökét,
a kínt; bús tárgy, de hősi, nem kevésbé,
mint zord Achilles mérge, ki ellenét
Trója körül háromszor űzte, vagy
Turnus haragja, mikor elrabolták,
Laviniát, vagy Neptuné, Junóé,
ki a görögöt s Cytherea fiát
gyakorta verte -, Égi Védnököm ha
méltó módra tanít, ki látogat
éjente kéretlen, s ki szenderemben
diktál nekem, s sugallja nem kigondolt,
önkéntelen dalom; mert hősinek
e tárgy tetszett, sokáig válogattam,
és későn kezdtem el: természetem
nem hajlott rá, hogy zengjek háborút,
amit eddig egyetlen hősi tárgynak

véltek (mondván, akkor lesz jó a költő,
ha agyalt csatákon költött hősöket
vágat le únos-úntig), s nem dalolták
türelem szebb vitézségét s a hős
mártírokat, csak versenyt, bajvivást,
tornafegyvert, magasztos pajzsot és
ódon cimert, csótáros méneket,
aranyhimű szerszámot, töltözést,
mit fölszolgál udvarmester, lakáj -
ez tán gyakorlott mesterségre vall, 219 (1-38)
de méltán hős-nevet mégsem szerez
személynek, költeménynek. Nem vagyok
ebben ügyes, buzgó se, mert különb
tárgy érdekel, mely egymagában ád
íly hímevet, hacsak vénkor, hideg
éghajlat, év nem szegi szárnyamat,
s szeghetné is dalom, ha volna tőlem,
s nem Tőle, ki fülembe súgja éjjel.
Letűnt a Nap, utána Hesperus -

amelynek tiszte volt, hogy esthomályt
hozzon a földre, kurta békitőt
nap-éj között -, s peremtől peremig
a látkört fátyolozta éji félgömb.
Sátán, kit Édenből kikergetett
Gábriel zord szidalma, most erőre
kapott, s cselét kitervelvén, csalásban -
az ember rontásában sántikált: a
rá leskelő csapások ellenére
ím visszafordult rettenetlenül.
Éjjel szökött. Éjfélre visszatért
kerülve Földet, Naptól óvakodva,
mert a Nap ura Uriel észrevette
jöttét, s inté az őrkherúbokat.
Dühtől sarkallva rótta a teret

hét hosszu éjen a vaksötéttel ő,
háromszor is megtette a nap-éj-
egyen körét, négyszer az éj szekérét
keresztezé sarktól sarkig s a négy
negyedgömböt, míg nyolcadnapra a
kherúbi őrhellyel átellenes
határon surrant át. Ma nincs e hely,
nem az idő - a bűn törölte el:
ott volt, hol a Tigris a Kert tövében
búvik földmélyi szakadékba... része
az Életfánál mint forrás fakadt fel.
Sátán e folyóval merül, s vele 220 (39-74)
bukkan föl ködbe bugyolálva, nézi,
hol rejtőzzék, fürkész földet, vizet
Édentől Pontusig, Meótisig
az Ob folyón is túl s a déli sarkig,
Orontestől nyugatra az Óceánt-

rekesztő Darienig, majd arra, hol
Ganges, Indus folyik; bejárja így
fürkészve a Földgömböt, megfigyel
minden teremtményt, vajh melyik legyen
cselének alkalmas szolgája; végül
úgy látja, legfortélyosabb a kígyó.
Tépelődik sokat tanácstalan
vergődve, míg dönt: végül őt itéli
ármánya legkiválóbb eszközéül,
hogy belebújva rejtse éji tervét
a legsasabb szem elől, hiszen az ármány
a fondor kígyóban nem üt gyanút,
saját eszének, veleszületett
fortélyának hiszik - egyéb baromban
kétséget keltene: Sátán-erő
sugárzik benne túl vadóc eszén.
Így dönt, de robbanó vad szenvedélyét,
benső kinját panaszba önti így:
"Ó, Föld, az Éghez míly hasonlatos, ha

nem szebb... Különb hely isteneknek is,
mert a régit javító második
eszmére épült. Jobb után mely isten
alkotna rosszabbat? Ő, földi Menny,
más mennyek táncolnak körül, sugárzók,
gyujtják szolgáló mécseik csak érted,
fényt fényre, mintha csak beléd lövellnék
küllősen drága, szenthatalmu láng-
dárdáik. Mert miképp az Égben Isten
a központ, minden mindenekben, úgy te
központként nyersz minden gömbből erényt.
Benned, nem bennük nyilvánul teremtő
erényük: fűben, fában és különb 221 (75-111)
vadállatokban létfokuk szerint:
növés, érzék, ész - s összegezve mind
az emberben. Tebenned míly gyönyörrel
sétálhatnék, ha tudnék még örülni!
Édes-felváltva völgy, halom, folyó,
erdő, sík, tenger és vadon-övezte
part, szirt, barlang - be szép! De egyikükben
sem lelem nyughelyem, s magam körül
minél több szépet látok, antul inkább
emészt a kin belül, ellenkezések
gyülölt csatájaként; minden gyötör,
mi jó; s Mennyben még rosszabb volna sorsom.
De lakni nem vágyom sem itt, sem Égben,
mígnem a Menny csucsán úr nem leszek!
Bár nem hiszem, hogy tervem sikere
kihúz a bajból, azt azért remélem,
hogy mást is olyanná teszek, mint magam,
ha még több bajt hozok is fejemre így.
Csak rontásban találok enyhülést
kétségeimre: ha veszve látom az embert,

s ráveszem arra, mi végzetére munkál,
s mi érte lett: a Föld is véle vész,
mert jóban-rosszban hozzá köttetett;
rosszban: hogy a romlás mindent betöltsön!
Pokol erői közt enyém lesz az
érdem, hogy egy nap elveszítem azt,
mit hat nap-éjt egyvégtiben csinált
az úgynevezett Mindenható, s ki tudja,
míly rég kotolt tervén, tán épp azóta,
hogy nemtelen rabságából az angyal-
nemnek szabaddá tettem egy éjszaka
majdnem felét, s hajbókolói nyája
megcsappant. Ő, hogy bosszut álljon és
pótolja csökkent számukat - vajon
régi angyal-teremtő ereje
kihunyt (egyáltalán ha ő teremtett
angyalt!), avagy hogy minket még boszantson? –
úgy döntött, hogy földből-csinált teremtményt 222 (112-149)
plántál helyünkbe, s fölruházza, régi
alacsony helyzetéből fölemelve,
égadománnyal, mit tőlünk rabolt.
Tervét be is tölté: embert csinált,
pompás világot néki, székeül
a Földet, s őt urának tette (szégyen!),
majd lángszolgákat, angyalszárnyakat
alázott őreiül, a földi dolgok
gondviselőiül. Az angyalok
vigyázását félem, de hogy kijátsszam:
éjfél-gőz-ködbe burkolózva csúszom,
leskelve kúszom minden egy bokorba:
föllelni ott a szunnyadó kigyót, hogy
rejtsem magam gyűrött gyürűibe
A Versről ....................................................... 2
Szűz Máriát:.................................................... 85
„Embernem anyja, üdv! ................................. 85
Kinek gyümölcsös méhe majd á Földet ........ 85
még több fiúval tölti, mint amennyi ............. 85
gyümölccsel Isten fái ezt az asztalt ............... 85
elhalmozták." 133 (370-403) ................ 85
Milton Agonistes ............................................ 221
Magyar Milton-fordítások ............................. 250
Milton börtönében ...................................... 257
szoríttatom, nyálkájával borítva,

hogy lényem testet öltsön egy baromban -
én, ki az Úr helyébe törtem egykor!
De mibe nem alázkodnék boszú
és törtetés! Ki nagyra vágyik, oly
mélyre bukjék, milyen magasra szállt,
s fanyalodjék a legrútabbra is!
Bosszú - először édes, majd keservvel
csap vissza önmagára! Légyen! Eh,
mi gondom rá, csak nyerjem célomat
ha a különbtül elestem, azt találjam,
akit irígylek: ez új mennyei

kedvencet, a porembert,megvetés
fiát, kit hogy minket csak még alázzon,
porból gyúrt Mestere! Bosszú bosszút kiván."
Szólt, s bokron, nyirkon, szárazon keresztül
csúszott miként korom köd alant, s csak egyre
fürkészte éjfelen, hogy hol leli
a kígyót; meg is lelte: ott aludt
maga körül tekert labirintusában - 223 (150-186)
feje középütt - csellel megtetézve,
de még nem iszony-barlangban, rémes árnyban,
ártatlanul még ott aludt a fűben;
nem félt s nem féltek tőle sem. Bebújt
szájába a Gonosz, s birtokba vette,
fejében, keblében vak ösztönét
értelmi tettre szellemítve át.
Álmát nem törte, pitymallatra várt.
Akkor, mihelyt pirult a szent sugár

a hajnal-illat-szóra, harmatos
virágokon - midőn, mi lélegez,
a Föld nagy oltáráról néma dalt küld
föl Mesteréhez, s tölti orrlikát
jóillattal -, az emberpár előjött,
s belészőtték hangos imádatuk
az alkotottak szótalan dalába.
Az első órát élvezték, szelek-
szagok legédesebbjét, s megbeszélték,
mint végzik eznap torló dolgukat:
kinőtt kezükből, túlsok kettejüknek
a kert. Urához Éva így beszélt:
„Ádám, művelhetjük e kertet itt,

gondozhatjuk virágait, füvét
kedves munkánk során, míg nem segít
több kéz, e munka téve egyre nő,
ha irtjuk, minden csak bujább! Mit egy nap
lemetszünk, vagy karózunk, megkötünk,
pár napra már bozóttá nőve gúnyol,
vaddá burjánzik. Adj tanácsot, avagy
hallgasd meg, mi jutott eszembe épp!
Dolgunkat osszuk el! Te menj oda,
hová tetszik, vagy hol nagyobb a szükség,
kötözz loncot fatörzs köré, irányítsd
a nyujtózó borostyánt; én pedig
amott a mirtuszlomb közé fonódott
rózsát fejtem ki - délig tán bevégzem... 224 (187-222)
Mert míg mindennap így együtt fogunk
dologhoz, vajh csodar, ha íly közel
egymást lessük, mosolygunk csak, vagy új tárgy
csak úgy csevegni hív, s halasztva már
napi munkánk: ha kezdjük is korán,
meddő marad, s vacsoránk nem érdemeljük!"

Ádám szelíden válaszolt neki:
„Egyetlen társam, minden földi élő
közül legkedvesebbem, Éva, jól
intettél, jól eszmélkedél, miképp
töltsük be dolgunk, mit elénkszabott
Isten; meg is dicsérlek érte: semmi
sem kedvesebb a nőben, mintha buzgó
a háztartásban, s ösztökéli férjét
jó tettre. Ám Urunk nem rótta ránk
dolgunk oly zordonul, hogy elrekesszen
a kellő üdüléstől, étkezéstől
s beszédtől, mely az észnek étke, és
az édes pillantás- s mosolycserétől.
Mosoly az észből csordul; nem mosolyg
az állat! A szerelem étke az!
S nem épp utolsó célja életünknek
a szerelem: Isten nem gürcölésre
szerzett, de ésszel párosult gyönyörre.
E lugast, útat egyesült kezünk
a burjánzástól könnyedén megóvja,
amint sétánk igényli, míg gyerek-
kéz nem segít. Hanem ha már unod
a sok beszédet , ám legyünk külön.
Olykor magány a legjobb társaság.
Kis távollét - édes találkozás.
Más kételyem van: féltelek, nehogy
baj érjen épp, ha válunk. Hisz tudod,
mitől óvtak: hogy ádáz ellenünk
üdvünk irígyli, és kétségbeesve
envégzetén, azon fondorkodik,
hogy bajt, szégyent szállasson ránk, s bizonnyal 225 (223-259)
közelünkben orozkodik, hivén,
minket szétválva lel - hisz ezt reményli
hasznául, mert együtt nem csalhat el,
ha társ a társnak adna gyors segélyt.
Vagy az a terve, hogy törjük meg az
Istennek tett eskünket, vagy lerontsa
hitves-szerelmünket, mit legkivált
irigyel a nekünk adott gyönyörből.
Akárhogy... Tarts ki férjed oldalán,
ki léted adta, s most is véd, beárnyal.
A nő - ha vész és szégyen les reá -
legjobb oltalmat ott lel férje mellett,
ki őrzi, vagy vele kiáll pokolt!"
Szűz méltósággal Éva, mint aki
szeret, de megsértették, édesen,
mégis durcás fenséggel így felel:
„Ég-föld szülötte, teljes Föld ura!

Van ellenünk, ki rontásunkra tör -
ezt hallottam kettőtől: tőled is

s a távozó angyaltól ia; füleltem
az árny-zugolyban, hol mögötte álltam,
midőn az esti virágzáruláskor
megjöttem. Ám hogy férjem és az Úr
iránti hűségem kétségbevond,
mert ellenünk kisérthet - hallani
nem vártam ezt! Erőszaktól remegnél?
Íly lények mint mi nem fogékonyak
halálra, kínra, mert vagy nem gyötörhet
kín, vagy elűzhetjük. Csupán cselétől
félhetsz s attól, hogy az szerelmemet
s szilárd hitemet elorozza. Íly gond
szivedbe hogy hatolhatott be, Ádám,
kedvesedről ilyen komisz gyanú?!"
Felelt Ádám sebgyógyitó szava:

„Isten és ember lánya, halhatatlan 226 (260-294)
Éva, ki ment vagy bűntől és mocsoktól!
Nem bizalmatlanságból ellenezném
szemem-elől-tűntöd, de hogy kerüld
a kísértést magát s ravasz ellenünket.
Mert ki kisért - hiába is behinti
kit megkisértett, szennyel, azt gyanítva,
hogy hite nem szilárd, s nem áll meg a
kisértésben. Magad is megvetéssel,
s dühvel fogadnád, ha e szégyen ér,
bár el nem tántorít. Ne vedd zokon,
ha egymagadtól ezt a támadást
igyekszem távolítni, mit ellenünk
kettőnkre mégse merne mérni, vagy,
ha mer, először rám csapjon! Ne nézd le
ravaszságát, cselét, hisz agyafúrtnak
kell lennie, ha még kherúbokat
is rászedett. Ne nézd le más segélyét.
Tekinteted varázsától nyerek
erőt minden erényre;hogyha nézel,
bölcsebb, vigyázóbb, bajnokabb vagyok,
ha kell erő; s a szégyen, hogy szemed
előtt legyőznek, vagy kijátszanak,
végső tüzet gyújt bennem, egyesíti
erőim. Mért ne éreznél te is így,
szemem előtt ha megkisértetést
velem vállalsz, erényed tanujával?!"
Hitves-szeretetével így beszélt

Ádám szorongva. Éva azt hivén,
hogy őszinte hitét lenézik, így
felelt megint édes hizelkedéssel:
„Ha az a végzetünk, hogy egyrakáson

szorongjunk, mert orozkodik a Gaz,
ki oly ravasz vagy durva, hogy egyenként
nem is tudunk, ha ránkcsap, védekezni –

lehetnénk vész-remegve boldogok?!
Veszély nyomán nem jár a bűn. Kisértve 227 (295-330)
csak sért a Rém, balul itélve meg
függetlenségünk, tévedése nem
süt bélyeget fejünkre, csak reá
hoz szégyent: mért féljük alázkodón?
Hiszen kettős becsültetést nyerünk
hiúsult tervein: békél belül
s az Ég kegyét - tanúja lesz hitünknek;
erény, hit, szeretet mit ér maga
próbálatlan, ha csak külső segély
támasztja? Jaj ne hidd: a bölcs Teremtő
üdvünket oly silánynak alkotá,
hogy együtt vagy külön nem állhatunk meg.
Ez így ha volna, gyönge volna üdvünk,
s Éden se volna Éden íly veszéllyel."
Ádám felelt rá szenvedélyesen:
„Ó, asszony! Minden úgy jó, mint az Úr
rendelte, mit csak alkotó keze
szerzett, abból tökéletlen-silánynak
nem hagyott semmit; embert legkevésbé,
hogy üdvét meg ne tudná tartani
külkényszertől. Önönmagában fészkel
veszedelme, de a hatalma is.
Ha nem akarja, nem árt néki semmi!
Akaratát szabadnak hagyta Isten:
mi észnek enged, szabad. És az észt
szerzé igaznak, intve: jól vigyázzon,
szépnek látszó javaktól megcsalatva
hamist ne súgjon, a szándékot kijátszva,
hogy azt tegye mit keményen tilt az Úr.
Nem bizalomhiány, de szeretet
serkent, hogy gyakran intselek s te engem.
Fennen állunk, de megtévedhetünk,
eszünk könnyen botolhat oly megejtő
tárgyba, mivel az Ellen bűnre készt,
s önkéntelen csapdába hull, ha nem
vigyáz keményen, melyre intetett.
Kisértést ne keress! Kerülni jobb, 228 (331-367)
s elkerülöd, ha tőlem nem szaladsz.
Jön a kisértés nemkeresve is.
Szilárdságod kivánod megmutatni?
Mutasd meg engedelmes voltodat!
Ki lesz tanúd, ha megkisértetésed
nem látja senki? Ám ha azt hiszed, hogy
nem várt próbán szilárdabbak leszünk, mint
ahogy terólad intő szózatommal
feltételeztem, menj! Ha nem maradsz
önként - az távolít. Menj eredendő
ártatlan voltodban! Erényeidben
bízzál, s csak hívd segélyedül! Az Úr
megtett érted mindent! Most tégy te is..."

Így szólt az ember-ős. Alázatosan,
de makacsul felelt utószor Éva:
„Engedelmeddel, így megintve, s főleg -

mire csak célozott okos szavad -
mivel a kísértés, ha nem keressük,
minket csak készületlenebbül ér:
meg vígabban megyek. Bár nem hiszem, hogy
a Gőgös elsőbb rám, gyengébbre les...
Mégis? Annál nagyobb szégyen bukása!"
Szólt, ura kezéből kezét puhán
kihúzva, és mint lenge bérci tündér,
erdők nemtője, társa Déliának,
eltünt a berkek árnyán. Fürge lépte,
isten-bája legyőzi Déliát,
bár annak íja, tegze nincs vele,
csak kert-szerek, miket együgyű müvészet
tűztől-szüzen formált, angyal hozott.
Íly díszben ő Palest formázta és
Vertumnustól menekvő Pomonát,
vagy tán a szűz Cerest, mikor Zeustól
Proserpinát még nem foganta zsengén.
Soká követte Ádám lángszeme 229 (368-402)
örömmel; innkább vágyta: bár maradna;
kérlelte, jöjjön vissza csakhamar.
Éva megannyiszor fogadta, délre
megtér lugasukba, hogy ebédre mindent
illőn megkészítsen s a délutáni
nyugváshoz.
Ó, nyomorult, rászedett,
megtértedben hiún hivő, esendő
Éva! Ó, sanda vég! Te már soha
nem lelsz az Édenben se édes étket,
se mély szunyást! Édes virágok, árnyak
közt pokol gyűlölet les rád: hogy útad
szegje, vagy visszaküldjön elrabolva
hitedet és ártatlan üdvödet.
Mert már hajnal hasadtán jött az Ellen,

látszatra csak kigyó, keresve, hol
lelné a most még árva párt, de bennük
csirában mind egész fajukat: remélt
ragadmányát. Kunyhón, mezőn kereste,
nyájas liget-sürűsben, kertben, ahol
ültetvényük virul, vagy enyh-helyük
forrás, árnyas patak zugán. Kutatta
kettejüket, bár jobb szerette volna,
ha csak Évára lel; dehogy remélt
íly ritka véletlent! De óhajára,
mit nem remélt: meglátja egymagát
Évát nagy illat-felleg-fátylasan.

Félig láthatta csak - hol állt, körül
oly sűrün burjánzott-tüzelt a rózsa.
Le-legörnyedt, hogy a rózsa gyönge szárát
föltámogassa, mert azúr, bibor,
aranypettyes vidám feje lecsüng
támasztalan. Mind megkötözte mirtusz-
kötéllel bájosan, magát feledve,
ki legtündébb, támasztalan virág -
oly messze gyámola, s a vész közel!
Sátán lopózik cédrus, pálma, fenyves 230 (403-438)
árnyában, majd oson röpkén, merészen
rejtőzve-láthatón az út szegélye,
bokor s virág között, mit a Nő keze
szebbé formált, mint mind ama kert, ahol
lakott Adonis vagy híres Alcinous,
ki vendégelte Odysseust, vagy a nem-
költött liget, ahol a bölcs király
egyiptomi mátkájával enyelgett.
Csodálta a helyet, de legkivált
a nőt. Mint ki városba zárva él,
ahol zsufolt házak, sürű csatornák
döglesztik a leget, s kiszabadul
nyár-reggel, hogy szép faluban, tanyán
fellélegezzen... szín gyönyörre lel:
kéj a vetés-, tehén-, petrence-, tej-szag,
minden falusi kép, falusi hang;
s ha nimfa-léptű szép szűz csöppen arra:
mi szépnek látszott, még szebb lesz neki,
főleg a lány, kiben minden gyönyör
összpontosul - íly kéj nyügözte le
Sátánt e virágkert, Éva zúga láttán.
Íly korán, egyedül! Alakja égi,
de agyalnál gyöngédebb nőies;
ártatlan bája, minden moccanása,
nyilvánulása megbűvölte a Kígyó
ármányát, s édes elragadtatás
rabolta el dühét, vad szándokát.
Gázságától a Gaz megfosztva állt,
s egy ideig bárgyúan jó maradt
fullánkját-vesztve, ártalmat, dühöt,
gyülölséget, bosszút feledve, ám
a tűz Pokol, mi mindig benne ég,
még az Egekben is, végét szegi
kéjének, s annál jobban gyötri, minél több
kéjt lát, mi mind nem néki osztatott.
Rádöbben bosszujára, ártalom-
eszméire, s így gyújtja föl dühét: 231 (439-475)
"Eszmék, hová ragadtatok?! Mi báj

igéz, hogy elfeledtem, mi hozott
ide? Ármány, s nem szeretet, sem az
Éden reménye: Pokol helyett, hogy itt
gyönyört ízlelhetek... Gyönyör nekem

csupán a rontás, más öröm nekem
mind veszve már! Nem hagyhatom szaladni
a rám mosolygó alkalmat! Magában
a nő, kiszolgáltatva támadásnak!
Messze látok körül: nincs itt ura,
kinek inkább félem különb eszét,
izmát, vitéz-merszét, dalia testét,
bár földi anyagból gyúrták, azért
nem gyatra ellenfél: sebezhetetlen,
mig én nem; régi égi lényemet
oly gyöngévé alázta kín, Pokol!
Szép nő. Isteni szerelemre méltó!
Nem félelmes, bár szépség, szerelem
félelmet kelt, ha erősebb gyűlölet
nem illeti. Szeretettel eltakart
ármány - vesztére most eképp török!"
Szólt az ember kigyóba bújt, gonosz

ellenfele, és Évához suhant;
nem mint most: földön tekergőzve hasmánt,
de hátsóján spirálba tornyosult
tekervényen tekervény, míg fejét
taraj tetőzte, és parázs szeme:
kárbunkulus. Zöld-arany csillagos
nyaka fölnyúlt a körtekercseken,
mik a fűben kigyóztak számosan.
Alakja tetszetős; azóta sincs
csodásabb kígyó - nem volt szebb az az illir,
mellyé vált Cadmus és Hermione,
sem Epidaurus istene, se mellyé
Ammon Zeus lett, sem a Capitoliumi.
Az Olympiásszal párzott, ez a hölggyel,
ki Scipiót szülte, Róma nagy diszét. 232 (476-512)
Ferde tartással, mint ki közeledni
óhajt, de fél, hogy rosszkor érkezik:
útját oldalt veszi. Miként hajó, mit
ügyes hajós kormányoz torkolat,
hegyfok előtt, s szél-fordultán vitorlát
vált - így tekerg, s farkát csavarja csak
(a Hölgy láttára) kackiás tekerccsé,
hogy elbüvölje. Munkájában Éva
hallotta, lomb zörög, de nem figyelt;
megszokta már, előtte a mezőn
játszik a sok barom: szavát lesi
inkább, mint Circéét a változott nyáj.
Szivet vesz a kigyó, elébe áll
hivatlan, ám csodálva, hajtogatja
taraj-tornyát, zománc-sikos nyakát,
hajbókol, nyalja Éva lábnyomát.
Szép néma hízelgése végre is
a nő szemét magára vonja;
boldog figyelme-nyervén, és saját kigyó-
nyelvével, vagy a levegőt magát

hangzásra bírva, kezdi a kisértést:
„Ne ámulj, ha ámulni tudsz, királynő!

Hisz csak te vagy csoda! Ne fegyverezd
szelíd szép Mennyed: szemed megvetéssel,
hogy így közelgek hozzád, és mohón
bámullak egyedül, s nem ijedek
szemöldököd láttán, mely így felajzva
még zordabb! Legszebb mása alkotódnak!
Rád bámul minden élő, kik neked
adattak, s égi bájaid imádják
révületben. Méltón ott látszanál,
hol mindenek csodálnak! Ám e vad,
zárt térben, barmok közt, kik oktalan
szemlélőid, s félig se képesek
meglátni, mi benned szép - kivéve egy
férfit... (de egy: mi az ! ) - , ki lát? Pedig
istennőt istenek közt kéne látni, 233 (513-549)
imádni kéne számtalan angyaloknak,
szolgálva néked kísérőidül."
Előszavát így kezdte a Kísértő.

Éva szivébe szúrtak mind e szók,
bár ámult szóval mint beszél kígyó.
Megzavarodva így felelt neki:
„Ez mit jelentsen? Emberek szavával

szól állat, emberi érzéseket!
A nyelven-szólást, hittem, megtagadta
Isten az állattól, kit alkotása
napján beszédre némának teremtett.
Lehet érzése - sejtem, hisz szemükben,
tettükben gyakran csillan értelem.
Tudtam, te vagy, kigyó, a legravaszabb
állat, de nem, hogy emberszót beszélsz!
Ismételd e csodát, és mondd, hogyan
lettél némából szólóvá, s irántam
kedvesebb, mint a többi állat, amelyet
naponta látok? Tőlem íly csoda
odaadó figyelmet érdemel."
Mire a gaz Kisértő így felel:

„E szép Föld császárnője, Éva, Fénylő!
Könnyű neked kimondanom, amit
kivánsz. Méltó, hogy engedjek neked.
Miként a többi fűevő barom,
elsőbb én is alantaslelkü voltam,
étkem szerint: csak páromat, étkemet
ismertem, semmi más magasztosat.
Ám egy nap a mezőn bolyongva, messze
csodás fa tűnt szemembe, rakva szép
vegyes-színű, píros s arany gyümölccsel;
közelebbről szemléltem, édes illat

csapott meg a lombokról, édes az
étvágynak, még vonzóbb érzékeimnek,
mint mézízű kömény-szag, vagy juhemlő, 234 (550-584)
estére tejtől duzzadt kecskecsöcs, mit
nem szítt ki játékon kapó gida.
Hogy tüzes vágyam oltsam, eltökéltem,
a szép almát tüstént megízlelem;
éh, szomj - nagy rábeszélők - ösztökéltek,
s a bájoló gyümölcs-szag ingerelt.
Hamar a mohos törzsre csavarultam,
mert a földről csupán te éred el
az ágat és Ádám. A többi vad
a fa körül csak nézte, vágyva szintén,
sóvár-irígyen, ám nem érte el.
Fölkúsztam hát, hol a gyümölcs közel
garmadában kísértett, hogy szakajtsak -
hamar belaktam, mert ilyen gyönyört
étel-italban eddig nem lelék.
Jóllakva végre furcsa változást
vettem magamban észre: szellemem
az ész fokát elérte, és legott
beszéltem is, de formám ez maradt.
Mély és magas eszmélkedésbe kezdtem,
és szemléltem immár fogékony ésszel
Égen, Földön, Középen mind megannyi
látható dolgot, szépet, jót, de minde
szépet és jót im egyesülve látom
isteni jelenésed s bájaid
menny-sugarában; mása kellemednek
nem akad egy se, és ez ösztökélt,
hogy bár talán terhedre, erre térjek,
s bámuljalak, imádjalak, ki méltán
vagy királynője minden alkotottnak!"
Így szólt a lelkesült, ravasz kigyó,

könnyelmü Éva egyre jobban ámult.
,,Túlzó dicséreted kétséget ébres
a gyümölcs erénye felől, amít először
te próbáltál ki. De mondd, hol nőtt e fa,
míly messze? Istennek sok fája nőtt
az Édenben, sokféle, ismeretlen 235 (585-621)
nekünk, oly bőségből szemelhetünk,
hogy érintetlenül hagyjuk zömét,
s az csüng romlatlanul, mig emberek
nem nőnek gondozásukért, s segítnek,
hogy a Tenyészet szórja vemheit."
Az álnok vipera vigan felel:

„Itt van, királynő, nem hosszú az út.
A mirtusz-sor mögött van egy lapály,
forrás mellett, tul egy kicsiny, virágzó
balzsambozóton. Ha vezérletem
meg nem veted, hozzá viszlek hamar."

„Vezess!" - szólt Éva.
Gyorsan tekereg
gubancban a kigyó, hogy egyenesnek
tessék gubanca; cselvetésre gyors.
Taraját gyújtja már öröm s remény;
mint bolygó tűz, mit ugy sűrít be zsíros
gőzből az éj meg a környező hideg,
majd lángragyujt a mozgás, s mit - beszélik –
gonosz szellem vezet; cikáz, ragyog,
s álnok fénnyel tévútra csalja az
ámuló éji vándort - ingoványba,
szittyóba, lápba, tóba, hogy segélytől
távol csak elnyelődik, elveszik:
így villogott a zord kígyó, a nőt
csapdába víve, hiszékeny ősanyánkat,
tilalom-fához, jajjaink gyökéhez.
Azt látva Éva gyámolához így szólt:
"Kár volt a fáradás, hiába-út,

kigyó! E fa nekem gyümölcstelen,
bármíly dusan terem. Erényei
hite maradjon így csupán veled!
Csodás, ha így hat. Ám e fát mi nem
érinthetjük - az Úr parancsolá! 236 (622-654)
Egyetlen lányául hagyá szavának,
másban urak vagyunk, s eszünk a Törvény."
Rá a Kisértő fondoran felelt:

„Azt mondta hát az Isten, hogy e Kert
egy fájának gyümölcséből se égy,
s föld, lég urának tett kettőtöket?"
Éva még bűntelen felelt: „A kertben

minden fának gyümölcséből ehetsz,
hanem a kertközépi tetszetős
fának gyümölcséből ne égy - az Úr szóit -,
ingyen se illesd, hogy belé ne halj!"
Kurtán alig végezte, a Ravasz,
orcátlanabbul még uj szerepet
vett föl: színlelte lámcsak, ő az ember
sérelmén háborog, szeretve, érte
égve, s mint dúlja szenvedély, vadul
kígyózik erre, arra, azért nemes
emelkedetten, mint ki nagyba kezd.
Mint mikor Athénben, vagy a szabad
Rómában, hol a szónoklat virult
(azóta néma!), híres régi szónok
nagy ügyben szólni kezd: csak áll magába
merülve, s már az állta, moccanása
lebűvöl minden hallgatót, mielőtt
szólalna, és legott a tárgyra tér,
mintha igazságért-izzó heve

nem tűrne bevezetést - igy áll, mozog
magasztos szenvedéllyel a Kisértő:
"Ó, szent, ó, bölcseségadó növény,

tudásnak anyja, most érzem hatalmad
igazán bennem, nem csak értve a
dolgok okát, de kiszimatolva mind a
bölcsnek ítélt Hatalmak útait.
Mindenség Királynője! Ó, ne higgy 37 (655-688)
halálriasztásnak! Nem lész halott!
Mitől is? A gyümölcstől? A tudás
életet ád. A Tiltótól? Tekints rám!
Én érintettem, ettem, s élek ím,
sőt különb létet nyertem tőle, mint
amit kirótt a Végzet, még magasabbra
merészkedtem. Embernek zárva van,
mi nincs baromnak? Isten íly kicsiny
botláson dühre gyúl? Vagy nem dicséri
épp hős erényetek, ha - bármi légyen
a halál - beígért kínja nem riaszt
a tettől, mely különb életre visz:
jó- s rossz-tudásra. A jóéra? Nem
méltányos ez? Rosszéra? Ha való
a rossz, miért ne ismernők, hisz akkor
könnyebb kerülni? Ezért nem verhet Isten,
ha ő igaz! S ha nem: nem isten úgy.
Nem követendő; félendő. Halál-
iszonytok az iszonyt elűzi épp.
Mért tiltja hát? Hogy megriasszon, és
alantas és tudatlan állapotban
tartson szolgáinak? Hisz tudja, mely nap
ízlelitek, látónak hitt, de mégis
vak szemetek megnyílik teljesen,
s lát élesen, és lesztek istenekkel
egyenlőkké: jó s rossz tudóivá,
mint ők! Ti istenekké, hogyha én
belül emberré lettem - így arányos,
én állatból emberré, emberekből
ti istenné, s így haltok meg talán: az
embert levetkezvén, felöltitek
az istent - e halál kivánatos,
bár tiltva... a jelennél ez se rosszabb!
S ha ember isten ételét eszi,
mért ne lehetne istenné? Hogy ők
előbb voltak? Szeretnék elhitetni
ezzel, hogy minden tőlük származik.
Én kétlem. Hisz azt látom, hogy a Nap 238 (689-726)
melengeti a Földet, és teremt
mindent, ők semmit. Vagy ha ők csináltak
mindent: ki zárta a jó és rossz tudását
e fába, hogy ki ízleli, engedelmük
nélkül tudóssá lesz? S mért bűn, ha az
ember eképp tudást nyer? És mit árt

az Istennek tudástok, és e fa
mit adhat néktek ellenére, ha
minden övé? Vagy tán irígy? Lakozhat
irigység Istenben? Ez s még nagyobb
okok mutatják: szükségtek van e
gyümölcsre. Ember-istennő! Szakajtsd le!"
Szólt, és a nő szivébe cselvető

szavai könnyü útra leltek. Éva
rábámult a gyümölcsre - már a képe
is kísértő, s hozzá fülébe csöng még
a Csábitó szava: oly ésszerűnek,
igaznak tetszik. És közelg a Dél,
s gerjeszt vad étvágyat, mit még fokoz
az édes alma-szag, sóvár szemét
vággyal igézve, mely már arra hajlik,
hogy érintse vagy megkóstolja azt.
Szabódik még, s magában így borong:
„Erényed nagy, ó legkülönb gyümölcs,

bár tiltva embernek, méltán csodált,
melynek soká nem élvezett evése
némát tett szólóvá, s beszédre nem
hangolt nyelvet is szólni oktatott,
hogy dicsérjen. Ki tiltja élvezésed,
ő sem tagadja érdemed, hiszen
jó- s rossz-tudása fájának nevez.
Ízlelnünk tilt, de épp tiltása téged
inkább ajánl, mert bizonyitja a
jót, amit adsz, s amit hiányolunk.
Nem ismert jó nem a miénk, s ha bírjuk
tudatlanul: mintha mienk se volna. 239 (727-762)
Szóval mit is tilt? A tudást, a jót,
és hogy bölcsek legyünk! Íly tilalom
nem köthet! Ám ha a Halál utóbb
csak úr lesz rajtunk, mit segít e benső
szabadságunk? Amely napon eszünk
e gyümölcsből, az ítélet szerint
halállal bűnhődünk. Halott a kígyó?
Evett és él. Tud, érvel és ítél, ki
eleddig balga volt. Vagy csak nekünk
fundálták a halált? Csak épp nekünk
tiltott ez állatoknak visszatartott
szellemi étek. Csak nekik. E kígyó
ki először ette, mégsem irigy: örömmel
ajánlja föl a nyert előnyt nekünk;
álnok gyanútól ment emberbarát.
Mit féljek én? Hogy is tudnám, mitől
féljek, ha nem tudom, mi a jó, a rossz,
Isten, Halál, törvény, vagy büntetés?
Itt nől az ír, az isteni gyümölcs -
szemnek gyönyör, elmének bölcs erény -,
s harapni ingerel! Ugyan mi gátol,

hogy tápláljam testem s eszem vele?"
Így szól, s e bal időn kezét kinyujtja

az almáért, letépi és eszi.
Sebét a Föld megérzi, és a Tenyészet
szivéből felsóhajt minden müve,
és följajong, hogy minden elveszett.
Bozótba búvik a bünös kigyó.
Tehette: Éva teljesen elmerült
az almaevésbe, másra nem figyelt.
Úgy tetszett, íly gyönyört gyümölcsbe' még
nem élvezett - igaz vagy vélt gyönyört
magas tudás reményében, hivén
istenné lételét. Mohón csak ette,
nem tudva, hogy halált nyel. Végül eltölt,
mint borba részegült: boldog-vigan,
s nagy élvezettel így beszélt magában: 240 (763-799)
"Királyi fa! Az Éden fái közt
te legkülönb! Tudásra elvezérlő,
eddig rágalmazott, homályba vont!
Mint céltalant, gyümölcsöd csüngni hagyták.
Mától fogva legfőbb ügyem nekem,
hogy minden reggel én gondozzalak
méltó dalos magasztalással, és
megkönnyítsem tenyésző terhedet,
mely bárkinek terítve, míg tetőled
táplálva érett bölcs leszek, miként a
mindentudó nagy istenek; noha
mástól irigylik, mit nem értnek adni,
mivel ha ők adnák, nem nőne így!
Tapasztalás, legjobb vezér! Adósod
eztán neked vagyok: ha nem követlek,
maradok balga! Bölcseséghez útat
te nyitsz, s bár rejtezik, felé vezetsz.
S tán én is rejtezem. Az Ég magas,
tágabb, hogysem minden dolgát e Földnek
látnák onnan, s talán Tiltónk örök
fürkész-figyelmét más ügyek kötik le,
s bizton van ő, hisz annyi kém nyüzsög
körötte. Ámde mint kerüljek Ádám
szeme elé? Áruljam el neki
változásom, és béavassam őt
üdvöm teljébe, vagy ne? Bölcseségem
előnyeit megtartsam en-kezemben,
társ nélkül: így pótoljam nő-nemem
hiányait, s szerelmét fölcsigázva
legyek vele egyenlővé - utóbb tán
(mit úgy óhajtok) felsőbbrendüvé?
Alsóbbrendű miképp lehet szabad?
Ez szép - de hátha észrevett az Úr,
s zsoldom: halál? Én többé nem leszek,
Ádám elvesz más Évát, s él vele
boldog gyönyörben, hogyha már kihúnytam.

Halálos gondolat! Nos eltökéltem,
osszon meg Ádám kínt, gyönyört velem! 241 (800-837)
úgy szeretem: vele minden halált
kibírok, s nélküle nem kell a Lét!"
Így szól, s a fától elfordítja léptét,

de előbb mélyen meghajol a benne
lakó erő előtt, mely a növénybe
tudás-nedvet lövellt, mi az istenek
italából, nektárból származott.
Ádám sóváran leste visszatértét;

szemelt legszebb virágokból füzért font,
haját koszorúzni, réti fáradalmát,
mint aratás királynőjét kaszások.
Nagy örömet remélt, vigasztalást
soká késő jöttéből, majd szive
valami bajt gyanítva el-elszorult,
verése el-elakadt; szaladt keresni
az úton, merre ment, hogy elszakadtak
reggel. A Tudás-fához érkezett,
ott lelte Évát: épp indult a fától,
kezében ág, rajt gyönyörű gyümölcs,
frissen letörve hamvasan mosolyg,
s ambróziától illatoz. A nő
siet felé, arcán szabadkozás,
hamar-kész védbeszéd előszava,
s hizelgő szókkal így kisérti meg:
„Nem ámultál, miért maradtam el?

Megválva tőled, távollétem oly
hosszúnak tűnt; íly nagy szerelmi kínt
nem éreztem, s többé nem is fogok!
Mert mit tapasztalatlanul kerestem,
többé meg nem kisértem: azt a kínt,
hogy nem látlak. Különös volt az ok,
s csodálatos a hallomása - mert
nem igaz, mi mondatott nekünk: veszélyes
a fát érintenünk, nem is nyit útat
még nem tudott gonosznak, hanem épp 242 (838-872)
erénye égi, mert szemünk kinyitja,
s istenné teszi azt, ki ízleli.
Ma megtörtént ez, mert a bölcs kigyó -
vagy el nem tiltva, mint mi, vagy dacolva –
evett az almából, s nem lett halott,
mint riogattak minket, sőt azóta
emberi nyelven szól és bölcseséggel
s csodásan érvel, győzve rábeszélt,
és ettem és valónak éltem át
hatását: volt ködös szemem kinyílt,
szivem kitágult, szellemem sugárzik,
s istenné nőttem, mind csupán teérted!
Ingyen se kéne nélküled! Csak úgy

üdvöm, ha megosztom veled - ha nem,
csak unalom, utálkozás. Egyél,
hogy egyenlő sors kössön össze minket,
egyenlő szerelem, gyönyör! Különben
ha nem eszel, más és más fokozat
rekeszt el minket, s isten-voltomat
el kéne dobnom érted - ámde már
késő: a Végzet ezt nem engedi!"
Élményeit vidáman így mesélte,

de arcán dúlt pirosság villogott.
Ádám meg, hogy fülébe vette: Éva
végzetes bűnre vetemült, csak ámul,
fakón, döbbenten áll csak, jég-iszony
fut ereiben, lazul izűlete,
az Évának font koszorút keze
kiejti, s szerte szórja megfakult
rózsáit. Néma-sápatag csak áll,
s benső csöndjét így töri meg magában:
„Isten legjobb, legszebb végalkotása,

tökélye mindannak, mi gondolatba,
látványba önthető: mi istenes,
szent, jó, édes, imádandó - miképp
buktál el, íly hamar-romlásba, arcod, 243 (873-908)
virágod vesztve, most halálra szánt!?
Hogy szeghetted meg a kemény tilalmat,
beszeplőzvén a tiltott szent gyümölcsöt?
Egy ismeretlen ellenség csele
csalt csapdába, s magaddal engem is
romlásba vert, mert szikla-szándokom,
hogy veled haljak! Nélküled hogy is
élhetnék? Édes társaságodat
hogy nélkülözném, egybekelt frigyünket?
Hogy élnék e vadonban egymagam?
Isten talán teremtne másik Évát
ujabb bordámból, ám hiányodat
szivem sosem tudná feledni! Nem!
Érzem: a természet bilincse von;
csont a csontomból, hús husomból - ez vagy!
Érjen üdv,kín, tőled nem válhatok!"
Így szólt, s komor iszonya csillapult,

örvénylő gondokból ocsúdva - annak,
mire nincsen ír, magát megadta, és
nagy békével Évának így felelt:
„Könnyelmü Éva, vakmerő kalandra

vetemedtél, nagy vészre, mert mire bűn
csak szemmel vágyni is: a tilalomra-
szentelt gyümölcsöt etted, bár evése
még inkább tiltva volt! De ki tehetné
meg nem tetté a tettet, és a múltat

jelenné? Nincs oly Sors, és nincs olyan
Mindenható. Bár meglehet, nem is
halsz meg, s a tett sem oly gonosz, hisz az almát
előbb ki ette, szeplőztette, és
tette alantassá, szentségtelenné -
a kígyó mégse halt meg, él, te mondtad,
s a lét felsőbb fokára jutva él, mint
ember. Ez minket ösztökél, hogy így
mi is együnk belőle, és arányos
emelkedésre jussunk, mely csak isten 244 (909-944)
s angyal része lehet, félistené.
Nem hiszem, hogy a bölcs nagy Alkotó,
bár fenyeget, valóban elsöpörne
minket, kiket oly nagyra méltatott,
minden müve fölé, mik - hogyha vesznénk –
értünk teremtve vesznének velünk,
tőlünk függvén. Így alkotásait
hiún törölné, tenné semmivé
müvét. Istenről ezt dehogy hiszem;
bár képes volna ujólag teremtni,
szabódna minket elveszitni, hisz
fejére olvasná ellenfele:
»Isten legfőbb kegyence sorsa míly
esendő! Vajh ki tetszhet néki? Engem
rontott elébb, az embert most? Ki jön még?«
Sátánnak gúnyra íly okot nem adhat.
Mindegy. Hozzád kötöttem sorsomat.
Itéletedben osztozom. Ha meghalsz,
halok veled! Halál lesz nékem élet!
Szivemben érzem: oly erős bilinccsel
köt a természet ahhoz, ki enyém.
Te vagy enyém - ahogy vagy, úgy enyém;
létünk nem vágható szét: egy vagyunk.
Téged veszítve veszteném magam!"
Így szólt Ádám. Rá Éva így felelt:

"Legfőbb szerelmem dicspróbája, tűz-
bizonyság, ékes példa! Ösztökél
vetélkedésre, ám hogy érjem el, hisz
nálad sokkal gyarlóbb vagyok, habár
bordádból nőttem, ezzel kérkedem.
Egybekelésünkről oly boldogan
hallom szavad: bennünk egy a szív, a lélek!
Mire bizonyságot hozott e nap,
mert kimondtad: inkább hogysem Halál
vagy annál szörnyebb minket elszakítson –
íly drága szerelemben egyeket -,
kész vagy velem egy vétket elkövetni, 245 (945-981)
egy bűnt - ha az almából enni bűn,
melynek erénye (jóból jó csirázik
rögtön avagy utóbb) adá szerelmed
e boldog példáját, amely különben
íly nagyszerűn nem tárult volna föl.

Ha gondolnám, hogy e merényletemnek
halál a zsoldja, úgy csak egymagam
tűrném a legszörnyebbet, s tégedet
nem bújtanálak: haljak elhagyatva,
mintsem oly tettre bírjalak, mi téged
megrontana, ki példanélküli
hív szerelmednek íly csodás jelét
mutattad. Ám ugy érzem én, egész más
sarjad belőle: nem halál, de fölsőbb
élet, nyíltabb szem, új öröm, remény
s oly isteni íz, mihez képest az eddig
érzékelt minden édesség nekem
silánynak tűnt. Kövesd példámat, Ádám!
Egyél, szórd szélbe halálfélelmedet!"
Szólt, átölelte, s örömében édes-

gyöngéden sírt, hogy szerelmében Ádám
ilyen nemes lett: kész az Úr dühét
fölvenni érte s a halált. Jutalmul
(íly rossz kedveskedés különb jutalmat
nem érdemel!) szakaszt az ágrul Éva
szép csábos almát, s nyújtja bőkezűn.
Ádám se tétováz, noha tudja jól:
tilos, harapja, nem csalatva, de
asszonyi bájtól elbűvölve báván.
Ismét belérendül a föld bele
gyötrődve, s a Természet újra nyög.
Borong az Ég, megdördül, és nehány
bús könnyet sír a gyilkos eredendő
vétek betöltén. Ádám nem haboz:
töltekezik, a nő se fél elébbi
bünét újrázni, hogy nagy hízelegve
biztassa férjét. Mindaketten úsznak 246 (982-1018)
mintegy új bortól részegülve: kéjben,
kábulatban. Hiszik, hogy istenülve
szárnyuk fakad, s a Földet megvetik.
Be más hatást csiholt a rossz gyümölcs:
lobogó testi vágyat. Rámered
a férj a nőre féktelen-szeműn,
s az meg buján viszont. Gyönyörben égnek.
Évát igy hívja révületbe Ádám:
"Látom, tökéletes ízlésű vagy

s finom - bölcsességből ez nem csekély rész,
mióta értelemmel ízlelünk,
s inyünk értőnek hívjuk. Megdicsérlek,
hogy oly jól rendezted meg e napot.
E bűvös almát nem kóstolva, sok
gyönyörtől estünk máris el, az étel
kéjét nem ismerők! Ha íly gyönyört
szerez mi tiltva van, óhajtanánk,
bár egy fa helyébe volna tiltva száz!
De jöjj, így felüdülve hadd cicázzunk,

mint illik íly inyenc ebéd után,
mert az naptól, mikor megláttalak
és eljegyeztelek, tökéletes
szépséged nem gyújtá érzékemet
íly lángra, hogy így kivánjalak, ki szebb vagy,
mint valaha e fa varázsa által!"
Szólt, és szerelmi szándékkal vadul

meredt rá s közben simogatta; Éva
értette már: tüzet lövellt szeme.
Őt kézen fogta férje, és vezette
árnyas parthoz, zöld lombba vont lugasba.
Nem duzzog Éva. Ágyuk sok virág:
jácint, ibolya, asphodelos és
árvácska a föld selymes, friss ölén.
Szerelemmel beteltek ott, hevük
teljét szakasztva, kölcsönös bűnük 247 (1019-1053)
pecsétjét s vigaszát, míg torpadás
nem hullt reájuk, kábult, harmat-álom.
Amint az álnok alma hatása - mely

vidító köddel szellemük bevonta,
játszott velük, s benső erőiket
rontotta -, a természetellenes
gőzökből szívott, lelkük-vádoló
álom elhagyta őket, fölszökelltek
vergődésükből, társ a társra nézett,
szemük nyílt, úgy érezték, és eszük
elfeketült. A tisztaság, mi eddig
a rossz tudását fátyolozta, eltűnt,
bizalmuk, ős igazságérzetük,
becsületük lehullt, s pőrén maradtak
bünös szégyenre, melynek leple még
pőrébbé tette őket. Így szökött
Delila kéjelgő öléből egykor
a herculesi Sámson, így ocsúdott
ereje-nyírva. Szent erényeiktől
csupasz-lefosztva szótlan, hosszan ültek
némává torpadtan, iszonyban arcuk...
Mint Éva, épp oly szégyenült-sután,
kényszeredetten Ádám így sírámol:
„Éva, mért hallgattál ez átok-órán

e gaz kígyóra, bárki légyen is,
kitől emberhangot tanult mimelni!
Bukunk - igaz lett! Fölnövünk? - hazugság!
Kinyílt szemünk, tudjuk, mi jó, mi rossz.
Veszett a jó, nyakunkban a gonosz;
tudás gonosz gyümölcse, hogyha ezt kell
tudnunk, mi lecsupaszít, becsületünktől
megfoszt, ártatlanságunktól, hitünktől,
hajdani díszünktől, mi már mocsok!
És arcunkon a rút sóvár gyönyör

nyilván jele, honnan a bűn zudul
s bűn vége, szégyen! Buktunkról tehát 248 (1054-1089)
biztos lehetsz már. Mint viseljem el
eztán Isten orcáját, angyalét,
mit eddig néztem elragadtatással?
Az égiek por-testem elvakítják
tűrhetetlen káprázatukkal. Ó,
bár élhetnék vadul magamban itt,
homály-erdőn, hol óriási fák
vetik árnyuk, min csillag-napsugár
át nem hatol: mint est, oly barna árnyuk.
Rejtsetek el, fenyők, ezernyi ágú
cédrusfák, hogy többé ne lássam őket!
Most azt eszeljük ki: gyalázatunkban
egymás elől illetlen részeinket
hogy rejtsük el, miket szemlélni szégyen,
mert csúfak! Tán akad nehány fa, melynek
nagy, puha lombjait egymásba fűzve
felövezzük csípőnket; elfedik
e részeket, hogy a szégyen ott ne üljön,
ez új jövevény, s ne tárjon fel csunyát."
Ezt tanácsolta; a vadon-sűrűsbe
együtt mentek, s kiszemelték hamar
a fügefát - nem a hires gyümölcsűt,
de azt, amely ma tárja Indiában,
Malabarban, Deccanban ágait
oly messzire, hogy bókló vesszei
gyökeret vernek a földbe, sarjai
körülveszik az anyafát: magas
boltozatú pilléres árny - alatta
visszhangos járatok. Ott hűsöl a
hévtől futó juhász, s legelteti
nyáját, az éjsötét lombon nyesett
lyukból vigyázva; amazoni pajzs-
széles leveleit e fának ők
letépik, és ügyesen összeöltik
ágyékövül. Hiu álca - úgyse rejti
irtózott szégyenüket, bűnüket!
Míly más volt első dicső pőreségük! 249 (1090-1126)
Ilyennek lelte nemrégen Columbus
az indiánokat: csak tollas öv
övezte pőre testüket a fák közt,
szigeteken és erdős partokon.
Ezzel gondolták - ha csak részben is –
szégyenük rejteni... Nem csitult szivük.
Leültek sírni; nem csak könnyeket
záporozott szemük - veszett vihar
támadt bennük: düh, gyűlölet, gyanú,
bizalmatlanság: vad viszály sebezte
lelkük legbensejét, hajdan nyugodt
tájékot, mely ma zaklatott, zavart,
mert nem vezérli értelem, szavára

akarat nem fülel: alávetettek
érzéki étvágynak, amely a fő
uralmat bitorolja a király-
elmén. A férfi háborgó kebellel,
idegenült nézéssel, változott
hangon megtörte végre hallgatását:
„Hallgattál volna szavaimra, és

maradtál volna velem - Hogy kértelek! -,
midőn ama nyomorult reggelen
rádjött a furcsa vándor-vágy, ki tudja,
honnan! Maradtunk volna boldogok,
nem mint most: jótól fosztva, pőre, átok-
szégyenkezők! Nos, senki se keressen
hiú alkalmat, hogy köteles hüségét
bizonyítsa! És ha valóban azt keresné,
ocsúdjék föl: bukás útjára tért!"
Elevenén találva mondja Éva:

„Mi szó szállt ajkadról, ó, zordon Ádám?
Hibámnak tartod, vándorlási vágynak,
mint mondtad... és ha maradok veled,
ki tudja, vajh nem esett volna meg
előtted is, vagy épp veled? Ha ott vagy,
vagy itt ront rád a kígyó, hátha te 250 (1127-1162)
sem gyanitottál volna cselt, ha úgy
szól, mint beszélt?! Köztünk gyülölködésre
nem volt ok, mért hihettem volna, hogy
károm kivánja? Ám ha oldaladtól
sosem tágítok, jobb lett volna, ha
bordád maradtam volna! S ha az vagyok,
aki vagyok, mint főm, határozottan
mért nem parancsoltad: ne menjek el
veszélybe úgy, mint mondtad?! Akkor ám
nem sokat tiltottál, de engedelmet
adtál, helyeslőn küldtél, kedvesen!
Ha tiltásodban sziklaszilárd maradsz,
nem buktam volna el, s te sem velem!"
Ádám haragra gyúlva így felel:

„Ez a szerelmed? Zsoldja az enyémnek,
hálátlan Éva, mit hüségesen
kimutattam, mikor te veszve voltál,
s én nem! Élhettem volna halhatatlan
üdvben, de veled vállaltam a halált!
Önként! S most engem állitasz bünöd
okául! Nem eléggé zordonul
tiltottalak... Többet mit is tehettem?
Intettelek, megjósoltam előre
a veszedelmet, a leselkedő
ellenséget; ezen fölül erőszak
lett volna hátra. Szabad akaratnál
nincs helye annak. Fölfuvalkodás

hajszolt, s azt hitted: mit neked veszély!
Dicső próbára nyílik alkalom.
S tán én is tévedtem, hogy úgy csodáltam
látszat-tökélyed, s hittem: nem kisérthet
téged gonosz. Most bánom tévedésem,
mely lett bünömmé, és te vádolómmá!
Így jár, aki fejére hagyja nőni
a nőt, értékét túlbecsülve... a nő
nem tűr korlátot, és magára hagyva
ha vész, okolja férje gyönge voltát!" 251 (1163-1199)
Vádolja csak egyik a másikát
sok meddő órán, önmagát egyik sem
itéli el - s nincs vége hiú pörüknek. 252 (1200-1202)

X. könyv
Summázat
Az Ember vétke kitudódván, az Őrző Angyalok elhagyják a Paradicsomot, és visszatérnek az

Égbe, hogy bizonyságot tegyenek vigyázatukról; éberségük bizonyságot nyer, midőn Isten
kinyilatkoztatja, hogy az őrzők nem akadályozhatták meg Sátán betörését. Kiküldi Fiát, hogy
ítélje meg a törvényszegőket: a Fiú alászáll, és ezenképpen ítélkezik; megkönyörülvén azonban a
bűnösökön, felruházza őket, majd visszavonul a Mennyekbe. Bűn és Halál, kik mindeddig a Pokol
kapui előtt ültek, csodálatos együttérzéstől sugallva megsejtik, hogy Sátán sikerrel járt az új
Világban, és az Ember bűnbe esett; úgy döntenek, hogy ők sem szoronganak tovább a Pokolban,
hanem követik atyjukat, Sátánt, egészen az Ember lakóhelyéig. Hogy megkönnyítsék az átjárást a
Pokol és a földi Világ között, széles országutat és hidat építenek a Zűr föle, azon a nyomon,
amelyet Sátán első útjában taposott; a Földhöz közeledvén, szembetalálkoznak a Főgonosszal, ki
diadalittasan készül megtérni a Pokolba; köszöntik egymást. Sátán megérkezik a
Pandemoniumba, hogy a teljes Nagytanács előtt eldicsekedjék az Emberen vett győzelmével;
taps helyett azonban a hallgatóság általános sziszegéssel fogadja, miközben vele együtt mind
kígyókká változnak, a Paradicsomban kimondott Ítélet szerint; ekkor megjelenik előttük a tiltott
Fa tündér-képe, s ők megcsalatva mohón a Gyümölcs után vetik magukat, de helyette csak port
és keserű hamut rágnak. Következnek a Bűn és Halál művei. Isten megjövendöIi Fiának végső
diadalmát e kettőn, és mindeneknek megújulását; a jelenre nézve mindazonáltal rendelést tesz
Angyalainak, hogy némely dolgokat változtassanak meg az Égben és az Elemekben. Ádám,
mindinkább belátva kárhozott voltát, fölötte igen búslakodik; elutasítja Éva vigasztalását, ám az
asszony állhatatos igyekezete végül is kiengeszteli. Hogy a biztos átkot eltávoztassák utódaik
fejéről, Éva kegyetlen eszközöket ajánl Ádámnak; a férfi ellenkezik, s jobbat remélve emlékezteti
Évát az előbbeni Ígéretre, hogy az Asszony Magva majd bosszút áll a Kígyón; buzdítja őt, hogy
vele együtt keressen megbékélést a sértett Istenséggel, bűnbánát és könyörgés által. [254]
Sátán Édenben tett gyalázatos

galád müve - midőn kigyóba bújt,
elcsábítván Évát s az ő urát, hogy
egyék a végzet-almából - az Égben
kitudódott, hiszen ki bújhat el
a mindent látó Úr elől, s szivét,
mely mindent tud, ki tévelyítheti?
Sátánt az Úr, ki mindenekben oly bölcs,
és igazságos, nem kötötte meg
hogy ne kisértse emberek szivét,
mit hatalommal, szabad akarattal
fegyverzett föl, erőssé, hogy az ál-
barát Gonosz csapdáját fölfedezze,
s hárítsa. Tudták, kellett tudniuk
a szent parancsot: bárki is kisért,
ne izleljék az almát, mit ha meg-
szegnek, jön a büntetés (mi más jöhet?).
Sokszoros bűnösek, bukásra méltók!
Az angyalőrök Édenből az Égbe

siettek csöndesen, az emberért
bánkódva, amint neszét vették bajának;
ámultak, mint tudott a fondor ellen
besettenkedni. Midőn a szörnyü újság
a Mennykapúhoz ért, elbúslakodtak,

kik hallották. Magasztos arcukat
nem kímélte sötét ború, vegyülve
részvéttel, ámde üdvük ép maradt.
Fut az ujonnan érkeztek köré
sokaságban az égi nép fülelni,
miként esett. Azok az égi trónhoz
járulnak, hogy méltányos védbeszéddel
mentsék magukat, hisz éberen vigyáztak!
Könnyen bizonyítják; a Mennyei
örök Atya titok-felhőiből
dörgésben így nyilvánitá szavát: 255 (1-35)
„Egybegyűlt angyalok! Ti, meghiúsult

küldetésből megtért Erők, e földi
újság miatt ne búslakodjatok,
mit nem háríthatott hív őrködéstek -
előre megmondtam, mi lesz, midőn
átkelt a Pokol-űrön a Kisértő,
hogy gyors sikerre lel bal-küldetése,
hizelgéssel az embert megveszi
csalfán: hazug szavaknak lépre megy
Mestere ellen! Külön végezésem
nem rendelé bukását végzetül;
szemernyit sem kötöttem meg szabad
akaratát: a mérlegserpenyőket
egyensúlyban hagytam rá hajlamára.
Bukott. S mi más van hátra? Lássa bűne
halálitéletét; kimondatott
aznap, habár hivé üres beszédnek,
mert nem azonnal szállt fejére, mint
rettegte ő. Nem múlik még e nap
s megtudja: tűrés nem feloldozás!
Nem szenved gúnyt igazság, mint a jóság.
De kit küldjek itéletére? Téged,
fiam-helyettesem. Reád ruháztam
Ég-Föld-Pokol minden itéletét.
Értsék hamar: szándékom az, hogy az
igazsággal irgalmat társitok.
Téged küldlek, közbenjáró-barátjuk,
váltságuk, önként-megváltójuk - ím
emberré kell lenned, hogy rajtuk ítélj!"
Szólt az Atya, s kitárva jobbkeze

felé sugárait, Fiára szórta
felhőtlen istenségét. Az kimetszett
tüköreként hiven vetíti Atyját,
s isten-szelíden így felel neki:
„Örök Atyám, tiéd a rendelés,
enyém, hogy Égen-Földön megtegyem 256 (36-71)
végső parancsod, hogy rajtam, szerelmes
fiadon lelked boldogan nyugodjék.
Megyek, megítélem törvényszegőid,

ám tudod, bármi légyen az itélet,
vállalnom kell a legszörnyűbbet - így
fogadtam ezt előtted, meg se bántam.
Így jogot nyertem, hogy magamra véve,
enyhítsem büntetésük irgalommal,
az igazságot úgy vegyítve, hogy ők is
kielégüljenek, s te is megenyhülj.
Kiséret nem kell, hogy ne lássa senki
itéletük - a harmadik, ki messze
jár: átkozott már, elitéltetett,
s ki minden törvény ellen lázadott:
a kígyót itélet nem illeti."
Szólt, s isten-társi fényes trónusáról

fölállt; szolgáltak néki trónusok,
hatalmak és uralmak: elkisérték
a Mennykapúig, honnan látható
az Éden és a Föld. Legott leszállt.
Az istenek sebességét a leg-
gyorsabb minutákkal szárnyaló idő
se méri. Nyugat hajlatán a Nap
lecsúszva már, föltámad enyhe szél
(illő ez órához), a földre libben,
s hozza az est hüsét. Még hűvösebb
a dühtől mentes Bíró s Közbejáró,
ki jön, hogy itélkezzék emberen.
Hallotta már Isten szavát a kettő,
fülükbe hozta esti enyhe szél:
elrejtezett a férfi, nő előle,
hol a legsürűbb a lomb, amíg csak Isten
közeledve így Ádámért nem kiáltott:
"Ádám, hol vagy? Ki máskor messziről

futottál már, hogy láss! Nem tetszel így
magányba bujdokolva. Máskor a 257 (72-107)
kész kötelesség keresetlenül
előhozott. Nem veszel észre ma?
Mi változás tart távol? Jöjj elő!"
Jött s véle Éva még kelletlenebbül,

bár első volt a bűnben. Döbbenet,
félsz ült rajtuk. Szeretet Isten és
egymás iránt nem volt szemükbe', de nyílt
bűn, szégyen, gyűlölet, dac, árulás.
Ádám nagy tétovázva így felelt:

"Hallgattalak a kertben, és szavadtól
megfélemlék, mivel mezítelen
vagyok."
Nem szidja a kegyes biró:
„Szavam gyakran hallhattad, s nem riadtál –
örültél néki! Most egyszerre mint
lett szörnyüvé? Ki mondta, hogy mezítlen

vagy? Ettél tán a fáról, a gyümölcsből,
amelytől eltiltottalak: ne edd?"
Ádám most nagy szorongva válaszolt:

„Ó Ég! Szorongatottságban vagyok
birám előtt: vagy vállalom a teljes
bűnt, vagy lelkem felét vádolhatom,
kinek vesztét, mert hozzám hű maradt,
kendőznöm kéne, s nem panaszkodón
szégyenbe mártanom! De rászorít a
szigoru szükség s a csapás nyüge,
hogy a kibírhatatlan vétek és
a büntetés ne csak az én fejemre
szálljon. De ha takargatnám előled,
te akkor is kitudnád könnyedén.
E nő, kit alkotál segélyemül,
oly szép, tökéletes, kivánatos
Ég-ádománya volt, hogy semmi rosszra
nem gyanakodtam tőle. Bármi tette 258 (108-140)
már önmagában igazolni látszott,
amit tett. Ő szakajtott, s ettem én!"
A fenséges Jelenlét így felelt:

"Hát ő volt istened, hogy az én igémet
mellőzve őt követted? Mesteredül
teremtetett, különbnek, vagy veled
egyrangunak, hogy férfivoltodat
reáruházd s a posztot, melyre Isten
fölébe helyezett, hisz őt belőled
gyúrta, kinek tökélye nála sokszor
különb minden erényben? Ő valóban
szép volt és bájos, hogy előidézze
szerelmedet, de nem rablétedet.
Erényei parancs alatt ragyogtak,
méltatlanok úr-létre, mely a te
tiszted lett volna, ha ismered magad!"
Majd Évához fordult fukarszavúan:

„Mit cselekedtél, asszony, mondd csak el?"
Szégyentől fojtogatva Éva gyorsan

mindent bevall, de Bírája előtt
most nem merész, beszédes - szól zavartan:
„A kígyó áltatott el. Ettem én!"
Hallván az Úr, haladék nélkül a

vádlott kigyón itélkezik, habár
barom nem tud átvinni arra bűnt,
ki tette őt a rossznak eszközévé,
s teremtése célját beszennyezé;
most lényében szeplőztetvén jogosan
lőn átkozott. Nem ember dolga már,

hogy többet tudjon (mert nem is tudott),
s vétkén se változtat, ha tud. Az Úr
elsőnek a Gonoszt itélte meg 259 (141-172)
titokzatos szavakkal, úgy ahogy akkor
legjobbnak vélte. Elátkozá a kígyót:
„Mert ezt tetted, légy átkozott e Föld

összes barma közül te egymagad!
Csússz hasadon, s vak élted napjain
egyed a port! Teközted és e nő közt
ellenkezést szerzek, közötted és
sárja között! Ez rontja fejedet,
s te sarkát mardosod!"
Ítélt a jóslat;
beteljesült, midőn a második
Évának, Máriának fia, Jézus
Mennyekből a Sátánt lebukni látta,
Lég hercegét, mint villanást, s a sírból
kikelvén megrontott Uralmakat,
Erőket, s nyílt látványossággal ült
győzelmet, és fogságot fogva vitt
a légben ragyogó föltámadással:
Sátán soká bitorlott trónusát.
Ezt láb alá majd Az tiporja, ki
most ím a romlását jövendölé.
Az asszonyon meg így itélkezett:
„Megsokasítom szenvedésedet,
méhed kínját: szüld fájdalomban a
magzatjaid, s legyél alávetett
urad kényének; ő legyen királyod!"
Végül Ádám fejére szólt szava:

„Mivel az asszonyod szavát követted,
és ettél a gyümölcsből, melytől én
tiltottalak: ne égy! - legyen miattad
átok alatt e Föld, s te buslakodva
egyed annak gyümölcsét, életed
minden napján: tövisset és bogáncsot
teremjen néked, edd a rét füvét!
Arcod verítékével edd kenyered, 260 (173-206)
míg földdé léssz, mert abból vétetél;
ismerd meg születésed: por vagy és
porrá kell lenned itt!"
Ítélt a küldött
Biró s egyben Megváltó, az e napra
igért halált halasztva. Szánta őket,
amint pőrén előtte álltak ott a
levegőn, mely igen megváltozott,
és azt sem átalotta, hogy felöltse
a szolga formáját, miként midőn
szolgái lábát mosta: mostan is mint
családapa takarta pőreségük

leölt vagy kígyó-módra ifju bőrt
váltó állat bőrével. Nem viszolygott
hogy ellenét ruházza; nemcsak a
külső csupaszságot vadbőrrel, ám
a lélekét is, mely még csúfosabb,
igazság palástjával ékesítvén,
az Úr szemétől rejti.
Visszatért
Atyjához gyorsan, s áldott kebelére
fogadván nála megpihent időtlen
fényében, s néki, bár mindentudó,
beszámolt az emberről, érte esengve.
A földi bűn és ítélet előtt

egymással szemben ült Bűn és Halál
a Pokol kapujában. Nyitva áll az,
mióta a Sátán előtt a Bűn
kitárta, és böfögve szörnyü lángot
okád a Zűrbe. Szólt Bűn a Halálhoz:
„Fiam, egymásra nézve mért ülünk

henyén, míg Sátán, nagy Szerzőnk, vesződik
más tájakon, s készíti üdvhelyünket,
lévén mi édes sarja. Biztosan
sikerrel jár; ha balszerencse éri, 261 (207-239)
visszatért volna, bosszulóitól
kergetve már, hisz nincs különb vidék,
hol bosszújuk vennék, s bünhődne ő.
De érzem, bennem új erő feszeng,
és szárnyam nő, mikéntha túl ez Űrön
tág tér adatna nékem. Bármi húz:
együttérzés, vagy ősi hajlamom,
képes, hogy egyesítse végtelen
távol titok-varázzsal a hasonló
erőket titkos úton. Válhatatlan
árnyam! Kövess engem, hisz nincs erő,
mi elszakítsa Bűntől a Halált,
de nehogy ez átkelhetetlen Űrön
valami akadály a visszaútját
gátolja, fogjunk vakmerő dologba,
mi néked s nékem nem is oly nehéz:
verjünk hidat Pokoltól Édenig,
hol most Sátán az úr - ez érdemünk
emléke lesz az alvilági had közt,
könnyíti nékik az átjárás avagy
átköltözés módját, mint Sorsuk adja.
Nem véthetem el útam, úgy von ez
ujonnan érzett ösztön-vonzerő!"
Az ösztövér Árny így felelt neki

„Menj, hová végzeted s vad ösztönöd
vezet, tőled nem tágitok, s az útat
sem vétem el, ha vonsz; hisz számtalan

ölés, zsákmány szagát szivom, s Halál
izét érzem mindenben, ami él.
Merész kalandodban nem hagylak el,
fej-fej mellett hiven segítelek!"
Így szólt, s gyönyörrel szívta bé a Föld

halandó változása illatát.
Mind midőn éhes hollónyáj röpül
sok mérföldről csata előtti nap
a rétre, hol seregek táboroznak - 262 (240-275)
csábítja az élő hullák szaga,
kikre másnap véres csatán halál vár -,
úgy szimatol a szörny, az éjbe fúrva
orrát: már érzi koncát messziről.
Pokolkapuból most a Zűr sötét
köd-örvényébe szállnak ketten, ám
külön uton, s hatalmukkal (nagy az!)
lebegnek a vizek felett, s amit csak
lelnek, szilárdat, iszapost, lökik
kétfelől egy gomolyba a Pokol
szája felé; mint szembefújva két
vad sarki szél a Croni-tengeren
jéghegyeket ver össze, mik a képzelt
utat kelet felé a Pecsorán
túl dús Cathaia felé eltömik -
a gyűjtött földet a Halál kövesztő
jogarával, mint tridensszel megveri
jég-szárazzá, s megáll az, mint a hajdan
ringó Delos, a többit megköti
Gorgó-iszony pillantással merevvé;
kátránnyal most a kapu széltiben
a gyűjtött partot a Pokol gyökéhez
erősgetik, s fölívelik a roppant
töltést a habzó Mély fölé: csodás
hosszú hídként, e mostan védtelen
világ - Halál prédája - moccanatlan
falához, innen bizton járható
könnyű ivet iveinek Pokolig.
Ha nagy kicsinnyel összevethető,
így jött Xerxes, hogy leigázza a
szabad helléneket a memnoni
kastélyból Susából a tengerekhez,
s Európát Ázsiával összekötve,
nagy hidat vert a Hellespontuson,
a bosszus habokat megostorozva.
Így vitték végbe csuda hídverő
szorgalmukat riongó űr fölött: 263 (276-312)
egy függő szirttarajt - követve Sátán
nyomát oda, hol szárnyait először
lelibbentette, s biztosan leszállt
a Zűrből - e kerek világ kopár
héjjáig. Megkövesztették acél-

szögel-lánccal már szinte túlszilárddá;
így hát egy kis helyen most összeér
az Empyreum-ég s a Föld határa,
és balra messze tőle a Pokol.
E három helyhez három út vezet,
s már kémlelik a Földhöz-útjukat,
Édenhez igyekezve...
Íme, Sátán
tünik föl, mint tűz-angyal, a Skorpió
s Kentaur között Zenithje felé evezve,
míg a Kosban a Nap kel. Álalakban
jön, ámde drága sarjai azonnal
felismerik az apjukat. Midőn
Évát elbocsátotta, észrevétlen
a vadonba surrant, s álruhát cserélt,
hogy lássa, mi történik, Éva mint
ragasztja át urára tudta nélkül
saját bünét, s gyalázatuk miként
keres hiú fedőt. De látva, hogy
Isten Fia leszállt itéletükre,
borzadva fut. Bár nem remél szökést,
vágyik kitérni, fél, ne sujtsa Isten
dühe, furdalja bűntudat. A vész
elmúlt, s ő éjre visszatér, fülel,
a nyomoru pár mit beszél, jajong,
így tudja meg saját itéletét:
halasztva az, jövőre szól. Vigan,
hirekkel rakva tér Pokolba. Zűr
partján, az új csodás hídhoz közel
váratlanul sarjába ütközik,
ki jött elé. Lett ám parázs öröm,
s a csuda-híd láttára még nagyobb. 264 (313-348)
Ámulva állt soká, míg végre lánya
a bűvös Bűn a csöndet megtöri:
„Szülőm, a te magasztos tetted ez,
te trófeád, ha nem is hiszed tiédnek!
Te vagy szerzője, első mérnöke,
mert én, mihelyt megsejtettem szivemben –
mely titkos összhangban ver a tiéddel
együtt, csodássan összekötve -, hogy
győztél a Földön (bizonyítja most
megjelenésed is), habár világok
zártak tetőled el, mégis legott
éreztem, mennem kell utánad e
fiaddal - háromunkat oly szoros
végzet köt össze. Láncában Pokol
nem tarthat vissza, sem ez úttalan
éj-űr, hogy ne legyünk sugár-nyomodban.
Szabadságunk kivívtad, mit Pokol
kapuja zárt idáig, általad
sápadt erőnk, hogy íly erős hidat
verjünk az égi szakadék fölé.
Mindez világ tiéd most. Elnyeré

merész erőd, mit kezed nem teremtett.
Mi elveszett csatán, azt megszerezte
eszed, bosszúlva van Mennyből-bukásunk!
Ott nem lehettél - itt király lehetsz.
Uralkodjék csak ő amott, kit a harc
győztesnek tett, s magát ez új világból
épp maga távoztatta el. Hatalmát
hát ossza meg veled: mindent, amit
határol az Empyreum; tiéd
a gömb, övé a négyszög. S tudja meg,
trónját ma tőled jobban féltheti !"
Az Éji-herceg boldogan felelt:
"Szép lányom, és te unokám-fiam!
Bizonyságát adtátok, hogy a Sátán
faja vagytok (e névvel kérkedem 265 (349-384)
a Mindenható ellenségeként!).
Nagy-nagy hálára köteleztek
engem s a Poklot, hogy az Ég-kapúhoz
íly közel győzelemre győzelemmel
feleltetek, dicső müvei müvemre,
s a Poklot, Földet könnyen járható
egyetlen szárazfölddé, tartománnyá
kovácsoltátok. Most az éjen át
hidatokon míg könnyedén leszállok
társult hatalmaimhoz, hogy tudassam
vívmányaim, s velük együtt vigadjak,
ti addig e hidon a számtalan
gömb közt (mely mind tiétek) szálljatok
a Paradicsomba, s királykodjatok
nagy üdvben ott, a Földön és a Légben
s főképp az emberen, ki mindenek
urának mondatott. Elébb tegyétek
rabbá, aztán öljétek meg! A Földre
teljhatalmú helyettesül bocsátlak
benneteket, nem rontható hatalmam
belétek öntve! Egyesült erőtök
megtartja most nekem ez új uralmat,
mit Bűn Halálnak ád merényletem
nyomán. Ha győztök együtt, a Pokol
dolgát ne féltsük! Menjetek vitézül!"
Így szólt, s kiküldte őket. Ők rohantak

csillagvilágok fénysürűin át,
köpdösve mérgüket. A csillagok
szennytől fakulnak, és bolygóra bolygó
koccan, s kihúny valóban.
Ment a Sátán alá a gáton a Pokol-kapúhoz.
Kétoldalról a kettészelt, hidalt
Zűr bőg, s a gátat fölszökő csapással
támadja. Mérgét csak gunyolja ő,
s az őrizetlen nyílt kapun bemegy.
Lelket se lel sehol. Kiket vigyázni 266 (385-420)
rendelt ahelyt, elhagyták őrhelyük,

s a Földvilágra szálltak. A többi mind
behúzódott a Pandemónium
fala köré a mélybe. Lucifer
gőgös székvárosa volt az - így nevezték
a hozzá hasonló csillag nyomán.
A Légiók őrködtek, míg a Bölcsek
zsinatban ültek, aggódván, mi baj,
miért késik küldött királyuk - így
tett rendelést távozva, s ők követték.
Mint Astrachán körül a hómezőn
fut az orosz elől tatár, avagy
Baktria sahja a növő török hold
elől mindent pusztán hagy Aladul
országán túl futtában Tauris és
Casbin felé - az Égből számüzött had
így hagyta lakatlan Pokol szegélyét
sok éj mérföldnyire; fővárosuk
köré huzódtak, s éberen vigyázva
várták, mint tér meg nagy kalandoruk
idegen-világokat-fürkésztiből.
Átkel közöttük észrevétlenül,
magát mutatva angyal-közlegénynek,
s a Plutó-csarnok ajtajábul órjás
trónjára lépked láthatatlanul,
mely dús szövésü mennyezet alatt
a felső végen áll királyi díszben.
Darab időig ül, láthatlanul
fürkész, s - fellegből szinte - láng-feje,
csillagnál fényesebb csillám-alakja
föltűnik este után még megmaradt
dicsfénnyel, ál-sziporkával. Csodálja
a styxi csürhe e hirtelen sugárzást,
s arcát lehajtja. Ő, kit látni vágytak,
megtért: erős vezérük. Nagy vivát.
A fő tanácskozók előrohannak
sötét divánjukból serkenve. Vígan 267 (421-457)
üdvözlik őt, mig ő kezével ott
rendet teremt, s szavával ámulást:
„Trónok, hatalmak, hercegségek, erények,

erők! Nemcsak jogunk, de birtokunk
szerint nevezlek így - nem is remélt
sikerrel térve meg, hogy győztesen
tovább vezesselek ez átkozott
pokol-lyukból, jajok helyéről,
hol kényurunk tömlöcben tart. Urakként
bírjátok most e tág világot, a
szülő-Égnél alig alantasabbat,
mit hős vállalkozásom zord veszélyben
szerzett. Be hosszu volna elbeszélnem,
mit tettem, mit szenvedtem el, mi kínnal
jártam a szörnyü Zűr-vidék kopár
korlátlan, nem-valós örvényein,

melyek fölött a Bűn, Halál ma tág
hidat csinált, hogy így segítse győztes
vonulástok, magamnak zord utat mint
törtem, megnyergelvén az engedetlen
örvényt, s az örök Éj, a vad Khaosz
méhébe szállva - féltve titkaik
föltámadtak különös utam ellen,
bömbölve a Végzettel szembeszálltak -,
s mint leltem az uj-alkotott Világra,
mit régtől jósolt Mennyben hír. Csodás,
tökéletes! Beléhelyeztetett
kertjébe az ember, ki elűzetésünk
árán lett boldog. Mesterétül őt
elcsábitottam csellel - hogy fokozzam
csodálkozástok: egy almával! Isten
ezen megorrolván (kacagjatok csak!)
átadta kedves emberét s világát
prédául a Halálnak, Bűnnek - így
nekünk, hogy kockázat, törettetés
nélkül bírván meglakjuk, és urak
legyünk az emberen, amint neki 268 (458-494)
kellett volna úrkodni mindenen.
Igaz, megítélt engem is, vagy inkább
nem is engem, de a kigyót, kinek
álcájában áltattam el az embert.
Gyülölködést szerez közöttem és az
ember között; sarkát marom meg én,
utóda meg fejem bezúzza (nincs
kimondva, hogy mikor). Ki nem szerezne
fejbezuzás árán egész világot,
vagy akár nagyobb kín árán? Összegeztem,
mit tettem. Mi van hátra, istenek?
A teljes üdvbe lépjetek be! Föl!"
Szólt, s egy időig állt, azt várva, hogy
mind fölkiáltanak, s orkáni tapssal
töltik fülét . Hanem mindenfelől
mit hall? Töménytelen sok nyelv gonosz,
undok sziszegését, közmegvetés
zaját. Csodálkozik, de nem soká,
jobban elámul önmagán; ugy érzi,
arca keszeg-hegyessé keskenyül,
karja tapad bordáihoz, s a két
combja eggyéfonódik, míg zuhan,
s hasán csuszik: szörnyű kigyó. Habár
fel-felszökik - hiába: főbb erő
lett úr fölötte már, s olyan alakkal
bosszúlja, melyben vétkezett, itélet-
képpen. Szeretne szólni: villa-nyelve
villa-nyelv-szisszenésre szisszenést
felel. Már mind átváltozott kigyóvá -
egyként, mint cinkosai vakmerő
merényletének. Szörnyű a teremben

a sziszegés, fejjel-farokkal egybe-
nőtt szörnyek vad nyüzsgése: skorpió
és áspis, ádáz amphisbéna, szarvas
cerastes, hydrus-szörny, dipsas, ellops -
a rég Gorgóvér-permetezte föld
így meg nem bolydult, Ophiusa-sziget. 269 (495-531)
Sárkánnyá nőtt; ő volt a legnagyobb
köztük, nagyobb, mint kit nemzett a Nap
pythói völgy-mocsárba, zord Python,
s úgy látszik, izma is nagyobb maradt
a társaiénál. Mind követte őt
a nyílt mezőre, hol a többi lázadt
vad horda állt, Mennyből bukván, „pihenj"-ben,
vagy zárt sorban, ujongva várva, hogy
lássák dicső uruk diadalát.
Látták, de míly látvány! Utált kigyók
falkája; rájuk rémület riad,
s szörnyű rokonszenv: amit látnak, érzik,
maguk is azzá változnak, lehull
karjuk, dzsidájuk, pajzsuk, esnek ők is,
s fölzúg új szisszenés, terjed ragályként
ocsmány alakjuk - egyenlők a bűnben
s a büntetésben is. Vad pisszegéssé
így vált akart tapsuk, s a győzelem
en-szájukból magukra szórt szitokká.
Míly változás! Ott lenn liget fakad -

a fönti Úr akarta, hogy fokozza
bünhődtüket -, megrakva sok gyümölccsel,
akár az édeni alma, mellyel a Sátán
Évát elcsábitotta; zord szemük
e furcsa képre szegződik, hivén, hogy
egy tiltott fa helyébe számtalan
támadt, új szégyent, jajt-hozó nekik.
Csalatkozásra küldve bár, erős
éhség", szikkasztó szomjuság-sepesztve
nem állnak ellent, csimbókban tekergve
másznak a fákra, sűrűbben beűlik,
mint Megaera kigyózó fürtjei.
A tetszetős almát mohón szedik,
olyant, milyen Sodoma szurok-tavánál
nőtt, bár ez - ízre, nem fogásra - még
csalfább! Mohón remélve oltani
étvágyukat, rágnak gyümölcs helyett 270 (532-568)
fanyar hamut, mit sértett ízlelésük
kitüszköl. Éhség-, szomjuság kinozva
próbát kisértnek újra: mérgeződve,
állkapcsuk átok-undorral vonaglik
hamvval-korommal töltve. Így csalódtak
sokszor - nem egyszer, mint ember, kinek
estén úgy fennhéjáztak; így gyötörte
őket éhség, szünetlen szisszenés,
míg föl nem öltik újra tünt alakjuk.

Mondják, évente több jeles napon
így megaláztatnak, hogy összetörjön
gőgjük, s ember bukásán örömük.
Pogányok közt széthintették a hírt ők,
hogy nyertek, és mesélték: Ophion -
így hívták a kigyót - Eurynoméval
(ki tán Évával egy, a hitszegővel)
a nagy Olympuson királykodott,
mígnem Saturnus s Ops elűzte őket,
s csak eztán lőn dictae-i Juppiter.
Közben a Pokol-pár Édenbe ért

hamar: a Bűn, ki mint erő előbb is
ott működött, most testben is, hogy ott
lakozzék állandóan, s a Halál
nyomon követte őt, de még nem ült
fakó lován. Így szólt hozzá a Bűn:
„Sátán másod"Szülötte, mindenen
győztes Halál! Mit szólsz újabb honunkhoz?
Bár súlyos gürcöléssel nyertük el,
nem jobb, mint az őrségben-gunnyadás
Pokol küszöbjén, nem tisztelve, félve,
névtelenül, félholtra éhezetten?"
Rá a Bűn-szülte Szörny hamar felelt:

„Nekem, akit örök éhség gyötör,
mindegy, ha Pokol, Paradicsom, Ég.
Legjobb, ahol legtöbb a martalékom. 271 (569-603)
Ez dús hely, ám szegényes, hogy bögyöm
megtömjem, telhetetlen potrohom."
Rá vérfertőző anyja így felelt:

„Faljál előbb virágot, fát, gyümölcsöt,
aztán vadat, madarat és halat!
Nem gyatra morzsa; mit csak az Idő
kaszája vág le, ne kiméld, emészd
amígcsak én emberben lakva, faját
nem rontom, lelkét, tetteit, szemét,
megfűszerezve vég-inyenc-falatnak."
Így szóltak, s külön útjaikra tértek,

hogy irtsák és halandóvá tegyék,
veszésre éretté előbb-utóbb
mind, ami van.
Látván e bajt az Úr,
fény-trónusáról, szentjei közül
a láng-rendeknek így nyilatkozik:
„Nézzétek, a Pokol-kutyák miként

futnak, hogy megrontsák a Föld terét,
mit én oly szépnek, jónak alkoték,
s meg is tartottam volna, ha az ember
bolondsága nem hozta volna rá

e furiákat, kik engem is bolondnak
vélnek - Pokol királya s cimborái -,
mert elnézem, hogy íme könnyedén
bejussanak, s bírják ez égi tájat.
Türelmemet ajándéknak tekintik
elbízott elleneim kacagva, mintha
gyors szenvedély lázától elragadva
vaktában én adtam volna garázda
kényük-kedvükre mindent. Nem gyanítják:
azért hívtam Pokol-kutyáimat,
hogy nyalják föl a szennyet, mit az ember
miazma-bűne szórt mindenre, mi
még tiszta volt, mígnem a pukkadásig 272 (604-637)
eltöltekeznek zabált rothadékkal,
s győztes karod egy lendülése, drága
Fiam, a Bűnt, Halált, az ásitó Sírt
a Zűrön át zavarva végül is
Pokol torkába zárja mindörökre,
s mohó állkapcsát bepecsételi.
Föld, s Menny megtisztul szép-ujulva majd
szeplőtlen szentté. Addig is kimondott
átkom kisérje mindkettőjüket!"
Szólt és reá az égi hallgatóság

fölujjongott, miként az Óceán zúg.
Zúg a tömeg: „Igazak útjaid,
s méltányosak minden müved fölött tett
itéleteid. Ki dacolna véled?"
S a Fiuhoz: "Ó ember kiszemelt
megváltója, tőled ujul az Időkben
Ég s Föld, avagy a Mennyből száll alá."
Majd a Teremtő hívja név szerint

erős angyalait, s különböző -
a változott helyzethez éppen illő -
parancsot ád nekik. A Nap úgy mozogjon,
süssön, hogy a Földet alig tűrhető
hév s fagy epessze, és az agg Telet
hozza meg Északról s a vad Nyarat
a déli Téritőrül. A csilla Holdnak
tisztét rendelte, és a többi öt
bolygónak minden útját, helyzetét,
sextilis-, quadratus-, trigonus-állást
ártó ellenkezésben; és mikor
jöjjenek össze károsan; az állók
mikor hintsék rontó hatásukat,
s melyik jósol a Nappal kelve-esve
vihart. A szeleknek kirendelé
kuckóikat, mikor kavarjanak föl
tengert, partot, leget. Dörgés ijesztőn
guruljon a barna égi csarnokon. 273 (638-673)
Mondják, az angyaloknak így parancsolt:
döntsék a Földnek sarkait a Nap

tengelyétől több mint húsz fokra! Ők
ferdére lökték a közép-golyót
nyűggel-bajjal. Mások szerint parancsolt
a Napnak, hogy fordítsa gyeplejét
egyenlő távra a Nap-éj-egyen-úttól,
Bika, hét Atlas-nővér, spártai
Ikrek felé, föl a parázsos Rákhoz,
majd le az Oroszlán, Szűz és a Mérleg
felé egész a Bakig, hogy hozza meg
az évszakváltozást. Örök tavasz
mosolygana a Földre sok virággal,
egyenlő nappal-éjjel, a sarkövet
kivéve; ott sugároznék a Nap
éj nélkül, mert ha a Nap alant körözne,
hogy távolságát egyenlítve mindig
szemünk előtt volna a látkörön,
kelet-nyugat se volna, óvva volna
hótól hideg Estoti-föld s a déli
Magellán-fok - az almaízlelés
nyomán azonban elfordult a Nap
rendelt körútjáról, miként Thyestes
ebédjétől. Mert ez történt - különben
el nem kerülte volna a bűntelen Föld,
jobban mint most, a tikkasztó hevet
s szurós fagyot.
Ez égi változások
változást hoztak Földön és vizen
lassan: gőz-ködöt, csillagrobbanást,
dögvészt hozó forró gőzt. Északi
Norumbegából, szamojédi partról,
szétvetve réz-fogdájuk, fegyverezve
hóval-jéggel, orkánnal: Boreas,
Caecias, vad Argestes, Thrascias
erdőt szakít, tengert kavar. Velük
szemközt délről csatáz ellenrobajjal
Notus, sötét Afer, Serraliona 274 (674-710)
dörgő felhőivel; haránt rohan
rájuk Levant, Ponent orkána, Eurus
s Zephir, oldalt tőlük Libecchio,
Sirocco. Így támadt élettelen
dolgokból az erőszak; s Bűn leánya,
Viszály hozott az oktalan állatok
közé Halált vad ellenszenven, át.
Hal hallal kezd tusát, madár madárral,
barom barommal, hagyva fűevést
egymást nyeli mind. Nem tisztelik az embert
többé, szaladnak tőle, vagy boszús
szemmel merednek rá, az elmenőre.
E kivülről növő bajt látja részben
Ádám, habár a gond elől sűrű
árnyékba bújt; kutyábbat él belül,
s hánykódó szenvedély bősz tengerén
bús panaszában keres enyhülést:

„Üdvből nyomorba hulltam! Ez tehát
az új dicső világnak vége, s én -
e dics dicsősége - az üdvözültből
megátkozottá lettem! Rejtsetek
az Úr orcájától, kit látni akkor
üdvöm csúcspontja volt! Ha véget érne
itt nyomorom... megszolgáltam, tehát
elszenvedném. De mindez nem segít!
Amit eszem, iszom, mit szaporítok,
csak továbbplántált átok! Egykoron
oly élvvel hallott hang: »Sokasodjatok!« -
halálos hallomás ma. Így ugyan
mit szaporítsak? Átkot enfejemre!
Érezve a tőlem rá háruló
gonoszt, jövő idők mely sarja nem
átkozza főm: »Vesszen tisztátlan ősünk!
Ádám, neked köszönhetjük...« De e
köszönet átok! Így a főmre szálló
rosszon túl - tőlem eredve - mind a többi
rossz vissza rám zuhog hatalmas árral, 275 (711-747)
mint természetes centrumára, súllyal
rám hull, ha még az ő helyükre is.
Drágán, örök jajjal vett édeni
tünő vigalmak! Kértelek, Teremtő,
hogy sárból emberré gyúrj? Esdekeltem,
hogy a sötétből hívj elő, s e bájos
kertbe helyezz? Ha már akaratom
nem hagyta jóvá létemet, jogos
volna, ha visszatüntetnél a porba,
ki lemondani vágyom, visszaadni
amit kaptam, nem tudva teljesítni
a túlkemény feltételt, mellyel itt
meg kellett volna tartanom a jót,
mit nem kerestem. Elvesztén elég
e büntetés ! Mért adtad ráadásnak
örök kín érzetét? Megérthetetlen
igazságod. Az igazat bevallva
későn tusázom véle. Visszalöknöm
feltételeit akkor kellett volna,
amikor adta. - Elfogadtad. Így,
ha élvezted, miért ócsárolod
feltételeit? Kéretlenül teremtett.
De ha fiad parancsod megszegi,
s hogy számonkéred, visszavág: »Miért
nemzettél? Nem kivántam!« -
e pimasz mentségét talán lenyelnéd?
Habár nem akarásod szülte őt,
de természeti kényszer. Ám az Úr
téged választottként fogant, hogy őt
szolgáld; kegyéből kélt jutalmad is -
méltó, hogy kénye zsoldja büntetésed.
Elismerem: igaz itélete,
hogy por vagyok, s a porba visszatérek.

Bármint jön, boldog óra. Mért halasztja
keze, mit mára tűzött rendelése?
Mért élek még, miért gunyol halállal,
és nyújtja kínomat? Míly boldogan
fogadnám el halál-itéletem, 276 (748-785)
s lennék érzéktelen por, és nyugodnék
mintegy anyám ölében. Ott pihennék,
szunynék nyugodtan! Szörnyü hangja nem
dörögne a fülembe. Nem gyötörne
a félsz kinos szorongással: mi rosszabb
jön rám, s magomra... Még riogtat egy
nagy kétely: hátha meg se halhatok
egészen - az élet-szellem, melyet
Isten lehellt belém, talán nem oszlik
el e testi röggel. Vajh ki tudja, sírban,
vagy más szörnyű helyen nem kell-e halnom
élő halált ? Borzalmas gondolat,
ha épp igaz. De mért? Ő vétkezett, az
élet-lehellet, s az romol, kié
élet, s a bűn! A testé ez sem, az sem.
Egészen meghalok. Ez csillapítsa
kétségemet, ha már többet nem értek.
A Minden ura végtelen, tehát
dühe is az? Legyen! Nem úgy az ember:
halni itéltetett. Örök dühét
hogy önthetné emberre, kit Halál öl?
Adhat haláltalan halált? Bolond
ellentmondás, mi róla tarthatatlan,
hisz gyöngesége érve volna, nem
hatalmáé. Vagy mérge kedveért
kinyújtaná a végest végtelenné,
hogy szigorát betöltse büntetőn,
mit nem lehet? Itéletét a síron
túl nyújtaná s a természet szabályán,
amely szerint minden egyéb ok az
anyag befogadókészsége szerint hat,
nem ön-hatásköre szerint. Tegyük fel:
a Halál nem egy ütés, de végtelen
nyomor, mit e naptól fogva itt belül
bennem s kívül érezni kezdtem, és
örökre így lesz. Jaj, e rettegés
egy szörnyü fordulattal visszahull
dörögve védtelen fejemre. Én 277 (786-823)
s a Halál örökké egy testben leledzünk
Nem egymagam, de minden nemzedék
átkozva bennem! Sarjaim, be szép
örökséget kell hagyni rátok!Ó bár
tékozolnám magam, s nem kéne rátok
hagynom! Örökség nélkül áldanátok,
s nem mint most, átkoztok. Vajon miért kell
egy ember bűneiért egész fajának
ártatlanul bűnhődni? - ha ugyan
ártatlan. Tőlem vajh mi tellenék?

Csak romlottság: elmém, akaratom
elfajzott, így nem csak cselekszi, de
kivánja, mit én? Hogy állhatnak meg ők
Isten előtt igaznak? Annyi érv
után az Istent föl kell mentenem.
Mentségeim hiúk, okoskodásom
sok útvesztőn is egy felé vezet:
hogy magam elitéljem - én vagyok
első, végső forrása mind e bűnnek,
s bukásom érdemelt. Emésszen el düh!
Botor kivánság. Elbírnál-e, Földnél,
s egész világnál súlyosabb nyügöt
megosztva ez átok nővel? Mire vágyol,
s mitől riadsz: egyként lerontja üdvöd
minden reményét, múlt s jövő időre
példátlan átkossá itél, ki csak
a Sátánhoz hasonló bűnben és
ítéletben! Ó lelkiismeret!
Míly szörnyüség-örvénybe tántorítsz!
Jaj, nincs kiút! Mind mélyebb mélybe hullok!"
Ádám magában így siránkozott
a néma éjben, mely már nem olyan, mint
a bűnbeesés előtt: cirógató, hűs,
hanem sötét, ködös iszony-homály,
amely a vétkes lelkiismeretnek
minden valót kettős rémként mutat.
Elnyúlva fekszik a hideg kövön, 278 (824-860)
átkozva létrejöttét annyiszor,
s vádolva épp oly gyakran a Halált,
mért késik, bárha jövendölve volt
vétke napjára:
„Mért nem jössz, Halál,
hogy egy - de háromszor kivánt - csapással
végezz velem? Nem tartja meg szavát a
Hüség? Ég-igazság mért nem siet
igaztevésre? Halál hivásra nem jön!
Az Ég-igazság nem sietteti
imámra lomha lépteit. Vadon,
forrás, domb, völgy, kunyhó! Be más echóval
tanítottam minap felelni árnyad,
más dalt visszhangzani!"
Az így kesergőt
keserves ültéből figyelte Éva;
közeledett, s próbálta lágy szavakkal
vad szenvedélyét elcsitítani,
de Ádám zordan űzte vissza őt:
„Kigyó, te! El szemem elől! E név

illik rád legkivált, osztályosára!
Hamis, gyülölt. Kívánom, bárha hozzá
hasonló termet és kígyó szine
mutatná meg csalárd szived, hogy így

minden teremtmény óvakodna tőled,
nehogy nagyon is égi termeted,
mély ördögi hamisságot takar,
csapdába ejtse őket! Én bizony
nélküled boldog lettem volna, ha
gőgöd s hiú nagyzási vágyad - épp a
legfőbb veszély idején - meg nem veti
intő szavam, méltatlannak találva
kétségeimet. Te páváskodni akartál
Sátán előtt, nagy fölfuvalkodottan
rászedni őt, de midőn eléd került
a kígyó, ő szedett rá, és te engem.
Hogy bíztam benned, távol oldalamtól 279 (861-895)
bölcsnek, szilárdnak hittelek, ki minden
próbát kiáll, s nem tudtam: ez csupán
látszat, s nem szirt-erény, egy borda csak,
természetétől kajla, mint kitünt most:
belőlem húzva balra görbülő!
Bár mint fölöslegest kiszórtalak
volna, számon fölül valót! Az Úr,
a bölcs Teremtő, ki az Ég csucsát
sürűn megrakta férfi-szellemekkel,
e Turcsaságot vajon mért teremté,
ki a Természet tünde tévedése?
Mért nem töltötte meg - mint angyaloknál -
a Földet férfiakkal nők helyett, más
utat lelvén, hogy embert sokszorozzon?
Úgy nem lett volna e csapás s a többi,
mi még leend, a földi számtalan
búbaj, mivel még vár a női csapda
s bármily viszony e nemmel. Mert a férfi
vagy nem lel méltó női társra, csak
olyanra, kit balsors vet néki vagy
ballépés; vagy akit kiván, igen
ritkán nyeri el, mert oly makacs, s a szerelmes
láthatja: szerelme silányabbhoz csapódik!
S ha a lány szeret - szülői visszatartják,
vagy a férfi későn leli meg legillőbb
társát, hogy összeboronáltatott már
gyülölt, zord ellenével, szégyenével.
Az ember életére számtalan
csapást hoz ez - rontván a házi békét!"
Nem szólt többé, s elfordult tőle. Éva

nem tágít: könnyét szüntelen folyatva
kuszált hajjal lába elé borul
alázattal, s karolja, így eseng
békéért. Hosszan így panaszkodik:
„Ne hagyj el, ó Ádám! Tanum az Ég,

mily őszinte szerelmes tisztelet 280 (896-931)
ég szívemben irántad, s akaratlan
vétettem csúful rászedetve. Kérlek

esdőn, a térded kulcsolom, ne fossz meg
miért élek - kedves tekintetedtől,
segélyedtől, tanácsodtól e végső
inségben, egyetlen valóm, erőm!
Ha eldobsz, hova menjek, hol leleddzek?
Mig élünk - futamat-órát talán -,
legyünk békével együtt, egyesülve,
egyek lévén a bajban, úgy a harcban
is ítélet-kiszabta ellenünk,
a kígyó ellen! Gyűlölségedet
ne áraszd rám e nyomoruság miatt,
ki teljesen elvesztem, s nálad is
nyomorultabb vagyok: ketten hibáztunk,
te Isten ellen, én az Isten és
teellened ! Az ítélet helyére
megtérek és ostromlom az Eget:
a bosszut távoztassa el fejedről,
s terhelje rám, e jaj egyszál-okára,
egyedül rám, kire méltán dühöng!"
Elnémul sírva, alázatos helyét

megtartja moccanatlan, míg föloldást
nem nyer fölismert, szívből bánt bünére.
Megszánta Ádám, szíve hamar megenyhült
iránta, ki előbb egyetlen élve,
élete volt; most, hogy kétségbeesve
lábánál görnyedj, s békülést keres
e bájos lány, s tanácsot tőle, kit
megbántott, és segélyt... lefegyverezve
Ádám enyhül, s karolja béke-szóval:
„Óvatlan, mint előbb, olyanra vágyol

tulzón, amit nem ismersz: enfejedre
óhajtasz minden büntetést? Viseld el
a magadét előbb; egész dühét
hogy bírnád, hisz szilánkját élted át csak, 281 (932-967)
s nemtetszésem se tűröd? Ha magasztos
parancsán ima módosíthat, úgy
előbb futnék a helyre, s hangosabban
kérném, szálljon minden csapás reám,
s bocsásson meg gyarló gyöngébb nemednek,
mit rám bizott. Kitettelek veszélynek...
De jöjj, egymást ne vádoljuk, ne marjuk,
ugyis vádolnak már - a szeretet
szolgálatán serénykedjünk: miként
könnyítsük egymás terheit, bajunkat
megosztva, mert e napra rótt halál
nem jön hamar; mint lassu léptü baj jön,
egy hosszu nap halála, hogy növelje
kinunk, s átszáll szegény fajunkra is."
Éva fölbátorodva így felel:

„Fájó tapasztalatból jól tudom,
nálad míly kis hitele van szavamnak -
igaz, hamisak voltak, végzetes
következményüek -, de ha már, silányt,
visszavettél kegyedbe, s így remélem,
visszanyerem szerelmedet, szivem
egyetlen üdvét, tőled élve-halva
nem rejtem el, hogy nyugtalan szivemben
mi eszme támadt, tán e végnyomorban
segít, vagy végét szegi... ez keserves,
de türhetőbb bajunknál, s nem nehéz
a választása. Ha utódaink
gondja öl legkivált, kiknek születni
biztos nyomorra kell, s végül halál
nyeli el őket, s ha utálat az,
hogy okai legyünk a más bajának,
ki magzatunk, s ágyékunkból fakad
ez átkozott világba, szörnyü sarj,
mely gyatra életét lenyűve végül
íly undok Rémnek étke lesz - ime
hatalmadban van még fogantatása,
születése előtt kiveszteni 282 (968-1004)
ez átok-fajt: maradj gyerektelen,
mint most vagy, így megcsalatik Halál
ragadmányával, s kénytelen velünk
kettőnkkel vad-mohó belét betömni.
De ha nehéznek véled, gyötrelemnek,
hogy társalogva, vágyva, nézve egymást,
lemondj szerelem szertartásiról,
oly édes nász-ölelésről, s vágyakozva
csak epekedj reménytelen, velem
szemközt, ki épp oly vágyban senyvedek,
s ez kínzóbb kín, mint melytől rettegünk -
úgy (hogy magunkat, sarjunkat szabaddá
váltsuk e félelemtől) röviden
tegyünk pontot: keressük a Halált, vagy
ha nem találjuk, hajtsuk végre tisztét
önnön kezünkkel. Így miért kucorgunk
borzongva rettegésben, mely csak a
halállal szűnik? Rajtunk áll: Halál
sok útja közt a legkurtább utat
járjuk - romlást rontással rontva el."
Végezte, vagy vad elkeseredés

fojtotta belé a szót? Az arca színe
elhalt, annyit tünődött a halálon.
De Ádám íly tanáccsal mitse gondolt –
figyelmesebb esze különb reményre
vergődött, s Évának eképp felelt:
„Hogy megveted az életet, gyönyört,

ez benned szebb-magasztosabbra vall,
mint mit elméd lenéz. De hogy magad

megölni vágyod, e benned fészkelő
magasztosságnak ellene szól, jelenti:
nem hogy lenézed, épp gyötrelmet érzel
a drága élet és gyönyör veszésén.
Ha a halált hajhászod, és e kín
szüntét, s úgy véled, a kimért boszútól
így szabadulsz, kétséged ne legyen: 283 (1005-1040)
bölcsebben fegyverezte bosszuló
dühét az Úr, semhogy kijátszd. De jobban
félek: az így előhivott halál
nem ment meg az itélet-ránk-kirótta
kíntól, hanem az íly dacoskodás
csak felbőszíti őt, hogy a halált
élővé váltsa bennünk. Hadd keressünk
bölcsebb döntést! Már rémlik is! Eszembe
jutott itéletünk egy része, hogy
sarjad tapod majd a kigyó fejére.
Sanyar vigasz - hacsaknem, mint gyanítom,
ős ellenünket érti, őt, a Sátánt,
ki kígyó képében vitt lépre minket.
Fején tapodni méltó bosszu volna,
ezt tennénk semmivé, ha önmagunkat
ölnénk, vagy maradnánk gyerektelen,
mint javasoltad: ellenünk a rámért
itéletből kisiklanék, mi meg
kettőztetnénk fejünkre a magunkét.
Öngyilkosság, önkéntes magtalanság
ne jöjjön szóba! - Ez kizár reményt,
s csak haragot, gőgöt sugall, az Úr
ellen, fejetlen büszke lázadást
vállunkra tett igájá ellen. Ő
- emlékezz! - míly szelíden, kedvesen
hallgatott meg, s itélt, düh, gáncsolás
nélkül; mi vártunk hirtelen halált,
vélvén, igy érti: »meghalsz az napon« -
és lám, neked azt mondta: »magzatod
hordd kínban és neveld« - mi csakhamar
örömmel kárpótol, méhed rügyével.
Rólam meg átka csúszva földre pattant.
Munkával nyerjem kenyerem! Baj ez?
Tunyaság rosszabb volna. Művem éltet.
Hogy hő vagy fagy ne bántson, ő előre
kéretlenül gondot viselt reánk:
keze ruházott, bár nem érdemeltük,
büntetve inkákább szánt... Ha imádkozunk, 284 (1041-1078)
mennyivel inkább nyitva lesz füle,
s hajlik szive irgalomra, megtanít,
mi lészen oltalmunkra zordon évszak,
eső, hó, jég ellen, miket az Ég
szeszélyes arca kezd mutatni már
a bérceken; metszőn fújnak szelek,
rázzák széplombu fák báj-fürtjeit:
mindez keresni űz meleg helyet,

meggémbedt tagjaink-babusgatót,
mielőtt hűvös éjt hagy itt a nappal-
csillag; begyüjtve visszavert sugára
száraz anyaggal föllobbantható,
avagy ha két fa dörzsölődik, a
leget tűzzé őrölhetnénk. Minap
széllel csatázó felleghad vadul
összeütődve villámmal cikázott,
s a rézsut lecsapó láng a fenyő
gyantáját fölgyujtotta, s messziről
jóleső hőséget hozott, amely
napot pótol - ő megtanít, miképp
éljünk e tűzzel, és gyógyírja mi
a bajnak, mit bűnünk hozott fejünkre,
hogyha imádkozunk, s fohászkodunk
irgalmáért, félsz nélkül, kellemesen
mint éljük életünk, mit sok vigasszal
tart fenn maga, mígnem a porba' leljük
vég-nyugalmunk, szülői otthonunk.
Mi jobbat tehetnénk? Ha visszamennénk
az ítélet helyére, s leborulnánk
előtte hódolón, s bevallánánk
alázattal bününket, és kegyelmet
kérnénk, a földet könnyel öntve, jajjal
töltve be a leget bánó szivünkből,
őszinte bűnbánat s szelíd alázat
jeléül - ő megenyhül, s bosszusága
elfordul tőlünk, hisz derült szemében,
még mikor zordnak véltük is, komornak,
csak kegyes irgalom fényeskedett." 285 (1079-1116)
Szólt bűnbánó atyánk. De Éva is
bánta bűnét búsan. Hát visszamentek
az ítélet helyére, s leborultak
előtte hódolón, megvallva nagy
alázattal bünük, s bocsánatot
kértek, a földet könnyel öntve, jajjal
töltve be a leget bánó szivükből,
jeléül bús, igaz alázatuknak. 286 (1117-1124)

XI. könyv
Sommázat
Isten Fia bemutatja Atyjának ősszüleink imádságát, mi most már bűnbánatra vall, és közbenjár
érettük; elfogadást nyernek Isten előtt, de kimondatik, hogy nem lakhatnak tovább a
Paradicsomban; az Úr elküldi ezért Mihályt s vele Kherúbok csapatját, hogy tiltsa ki őket, de
elébb még fedje föl Ádámnak az eljövendő dolgokat. Mihály alászáll. Ádám baljós jelekre
figyelmezteti Évát; meglátja a közelgő Mihályt, s elébe járul; az Angyal megjelenti kiűzetésüket.
Éva kesereg, Ádám rimánkodik, majd megbékél; az Angyal fölvezeti őt egy magas Hegyre, és
látomásban tárja elé, mi történik majd a Vízözönig. [288]
Álltak s imádkoztak alázkodó-

bűnbánón. Mert föntről az irgalom-
trónról leszállva szívükről levette
a követ az Előkegy és helyébe
új húst teremtett, és az mondhatatlan
sóhajt lehelt, Imaszellem-ihletettet,
mi gyorsabb szárnyon száll az Égbe, mint
legércesebb szónoklat; helyzetük
nem rongy rimánkodóké, s nem kevésbbé
tetszett e fohász fontosnak, mind midőn
a mesék ősi párja - tőlük ifjabb -
Deucalion könyörgött s tiszta Pyrrha
Themis szentélyinéi, hogy ujítsa meg
a vízbefúlt emberfajt. Égbe száll
imájuk, és utat se vét, nem űzi
le kósza szembeszél, anyagtalan
kel át az Ég-kapun, tömjénbe vonva
hol füstöl az arany oltár, s a nagy
Közbenjáró, az atyai trón elé
segíti, hogy eként mutatva be,
boldog Fiú, elkezdje pártfogását:
„Nézd, ó Atyám, mi zsengét hajt a Föld

emberbe plántált irgalmadból! Ez
ima-sóhaj, mit arany füstölőmben
tömjénnel én, papod, eléd hozok,
drágább izű gyümölcs - hisz ezt szivébe
megbánással te ültetted -, különb
Éden minden kezed-gondozta fa
gyümölcseinél, melyek a bűneset
előtt lettek. Könyörgésére hajtsd most
füled, halld - bárha néma - sóhaját!
Nem tudja, míly szavakkal esdekeljen,
engedd, legyek tolmácsa, védnöke,
s engesztelője; tetteit ruházd rám:
a rosszat, jót - ezt érdemem teszi
teljessé, míg azért fizet halálom.
Fogadj el engem s tőlük általam 289 (1-37)

az ember iránti béke illatát.
Engesztelődj, szined előtt hadd élje
számlált, bár bús időit, míg Halál,
itélet (mit enyhítni, nem törölni
kérek) jobb létet ád neki, hol velem
él minden megváltottam üdvben, élvben;
egyek velem, mint én s te egy vagyunk!"
Atyja felelt fellegtelen-derűsen:

"Mit kérsz, legyen, Szerelmetes Fiam!
Minden, mit kérsz, parancsom volt, de ők
nem élhetnek az Édenben tovább:
tiltja a Természetre rótt szabályom.
E tiszta, halhatatlan elemek
nem tűrnek vegyülést, összhangtalant,
durvát: kivetik őt, a szennyezettet,
mint miazmást, durvát a durva légre
s halandó tápra, az vezesse őt
bűnből a végbomlásra, mert a bűn
fertőzött meg minden romolhatatlant
romlásra. Én az embert két derék
adománnyal öveztem: üdvvel és
örökléttel; azt elvesztette, s így
ez csak örökre nyujtaná a kínját,
ha nem hoznék halált rá. A halál így
vég-írja lesz, mig annyi sok csapással
próbált élet nyomán hittel s a hit
műveivel mosódva, második
életre keltve, midőn az Igaz megújul,
válik Haláltól Ég-Föld-újulásban.
De hívjuk most a szenteket zsinatba
az Ég-határokról. Nem rejtem el
tőlük embert sujtó itéletem -
hisz látták, mint bünhődtek angyalok,
s bár hívek, még hivebbé lettek így."
Szólt, s a Fiu magasztos jelt adott

a fényes őrszolgának; harsonáját 290 (38-73)
megfújta az - utóbb a Hóreben
szól így az Úr leszálltán és talán majd
a Végitéleten. Minden helyet
bezeng az angyal-trombita - örökárnyú
üdvlugasokból, források, kutak,
életvizek mellől, hol ültek boldog
közösségben a fény-fiak, parancsra
futottak és leültek. Most az Úr
magas trónjáról így tett rendelést:
„Ó, fiaim! Az ember jó s gonosz

tudója lőn, miként magunk, mióta
tiltott gyümölcsöt ízlelt. Dicsekedjék:
tudja a vesztett jót, a nyert gonoszt!
Úgy boldogabb lett volna, ha beéri

a maga-élte jóval, a gonoszt
nem tudva. Most borong, imádkozik
töredelmesen: sugallatunkra. De én,
ki ismerem, tudom jól: ingatag,
hiú szivű magára hagyva. Most
nehogy még vakmerőbb kezét tegye
az Életfára, és egyék, s örökre
éljen, vagy azt remélje, él örökre;
kiűzöm őt a kertből, hogy kotorja
a földet, melyből lett. Hozzá ez illik!"
„Mihály, hajtsd végre megbizásomat!

Válassz a kherubok közül nehány
lobogó-láng vitézt, nehogy az ellen
embert segítve, vagy betörve az
üres birtokba keltsen új zavart.
Siess, és hajtsd ki Isten Édenéből
a bűnös párt kimélet nélkül, a
szentelt helyről e két szentségtelent;
hirdess nekik s utódaiknak örök
száműzetést! Hogy meg ne törje őket
e bús parancsom zordonul betöltve
(mert látom, megpuhultak és könyűkkel 291 (74-109)
siratják vétkük!), rejtsd a rém-valót!
Ha fogadják szavad türelmesen,
vigasztalan ne űzd el őket! Ádám
tőled csak tudja meg, mi eljövend,
mint néked megvilágitom. Közöld
velük: szövetségem megújitom
a nő magvával. Búsan űzd ki őket,
de békével! A kert kelet-felére,
hol könnyü a besurranás, helyezz
kherúbstrázsát s kard messzevillanó
lángját: minden közelgést elriasszon,
vigyázzon minden Életfához-útat,
nehogy az Éden bételjen bünös
lelkekkel, s fosztogatva fáimat,
lopott gyümölccsel csaljanak meg embert!"
Így szólt. Készült az arkangyal sebes

leszálláshoz, szólítva kherúbok éber
lángosztagát: négyarcu mindegyik,
kettős Janusként, s mind egész alakjuk
szemekkel hintve, Arguséinál
számosabbal, álmatlan éberebbel,
semhogy árkád síp, hermesi pásztori
nád, vagy varázs-bot elzsondítaná.
Szent fénnyel hogy köszöntse a világot,
kél Leucothea, hinti harmat-írral
a földet. Ádám s Éva ősanyánk
fohászukat zárták, s fentről erőt
nyertek, a csüggedésre új reményt
s örömet, bár elvegyítve rettegéssel.

A férj szava most erőt ujít a nőben:
„Könnyű elhinni, Éva: mind a jó,

mit élvezünk, az Égből száll alá;
annál bajosabb hinni, hogy mitőlünk
mi Égbe száll, erős az Úr szivét
meghatni, vagy akaratát juházni.
Mégis ez az, mit megkisért imánk, 292 (110-145)
vagyis a lélek kurta sóhaja,
mi fölhat Isten székeig. Mióta
imával sürgetem csitítani
a sértett Istent térden és előtte
bensőm alázva, úgy hiszem, szelíden
hajtja hozzám fülét; már bízóm abban,
hogy kegyesen meghallgat; visszatért
keblembe béke; és igérete
elmémbe: utódod ellenünk fejére
tipor - félszemben erre nem figyeltem,
de most már biztosít: a Halál keserve
elmúlt, s mi élni fogunk. Üdv néked, Éva,
kit joggal hívnak így, embernem anyja!
Minden élőnek anyja: általad
él az ember s az emberért a többi!"
Éva szelíd-borongósan felel:

„E névre méltó nem vagyok, hiszen
vétkeztem én, akit segélyedül
rendeltek, lettem hálód; szidalom,
gáncs, gyanu illet inkább! Végtelen
kegyelmes volt Birám, hogy engem ítélt
az Élet kútfejének, ki halált
hoztam mindenre; jó valál te is:
méltóztattál ily magasztos neven
hívni kit más név illet. Ám a rét hív
verítékes dologra, bár az éjt
álmatlan éltük át. Mert lásd, a reggel
esettségünk nem nézi, kezdi rózsás
mosolyröptét. Gyerünk! De oldaladtól
sosem bolyongok el, akármi messze
legyen napi munkánk, napszállatig
kiszabva kínosnak. Mig itt lakunk,
mi lehet kínos íly derűs ligetben?
Itt éljünk - bukva bár - elégedetten!"
Sokat alázott Éva így esengett.

Nem hagyta a Sors: Természet jelt adott 293 (146-181)
léggel, vaddal, madárral. Elborult
a lég rövid pitymallat-pír után,
s Zeus sassa légi röptiből lecsapva
két tarka tollú szárnyast űz. Lefut
a dombról az erdők királya - első
ízben vadászik vérre: üldöz egy
nemes szarvas-párt, erdeink diszét:

rebbennek a kelet-kapu felé.
Követi Ádám e vadászatot
riadt szemmel, s Évához így beszél:
"Éva, közelg egy újabb változás!

E néma jellel azt mutatja az Ég
célja heroldjaként, hogy el ne bízzuk
magunkat, mintha már a büntetés
feledve volna, mert nehány napot
késik a Vég. Ki tudja, meddig élünk,
mit élünk azon túl, hogy por vagyunk,
s porrá kell lennünk, s nem leszünk tovább?
Vagy mit jelent e kettős látomás,
röptén üzetve légben s földön, egy
órában egy felé? Miért ez az éj
kelet felé, ha dél se volt, s nyugat-
felhőn hajnalsugár, amely a kék
bolton mint villanás fut, s csöndesen
leszáll, mikéntha vonná égi súly?"
Nem tévedett: a mennyei sereg

leszállt a jáspis fényü égbül az
Édenbe, és megállt egy dombon ott.
Dicső kép volna, ha kétség, testi félsz
Ádám szemét nem fátyolozza aznap.
Nem volt dicsőbb Jákób találkozása
az angyalokkal Mahanaimban, hol a rétet
fény-őrök számos sátra lepte el;
sem az, mi Dothánban a lánghegyen
lobbant föl, s száz tűz-tábort szállatott
a szír királyra, ki orgyilkos gyanánt 294 (182-217)
támasztott háborút egy férfi ellen
hadüzenettelen. A herceg-angyal
tűz-harcirendben hagyta ott hadát, hogy
a kertet elfoglalja, egymaga
indult, hogy Ádám rejtekére leljen -
de Ádám látta őt, s a jövevény
közéledtére Évához beszélt:
„Ó, Éva, várj nagy hírt, mi tán felőlünk

atároz, vagy ujabb parancsokat
ró ránk, hogy úgy tegyünk. A dombon ott
fátylazó tűzfelhőbül - úgy veszem ki -
egy égi vendég jő, nem is alantas,
járásából itélve: hatalom,
a Trónok közzül egy, olyan tekintély
övedzi jöttét... mégse, nem riasztó,
hogy rettegjem, de nem is oly baráti,
mint Rafael, hogy bízva bízhatok...
Ünnepélyes, fenséges... Hogy ne sértsem,
alázattal elémegyek. Te menj el!"
Elhallgatott. Az arkangyal közelg,

nem égi formában, de mint ki ember-
köntösben jő emberhez: harci ing
láng fegyvere fölött, biborba mártott,
lángolóbb mint a Meliboea, Sarra
magvából festett, mit antik királyok
viseltek békében: szinezte Iris.
Csillagszikrás nyitott sisakja báját
láttatja: mint ifju, ki Férfivá most
zsendül... Csipőin, csilla égövön,
függ kardja. Sátán réme, lándzsa kezében.
Ádám legörnyed, az angyal nem hajol meg –
királyi rang! -, s eképp okolja jöttét:
„Bevezetésre nem szorul az Ég

parancsa; elég az, hogy fülébe vette
az Úr imád, s bünöd nyomán a méltó 295 (218-252)
bosszú - a halál - elesik zálogától.
Kegyelemből sok nap van adva néked,
hogy térj meg, és tedd jóvá egy bünöd
sok jótettel. Lehet, hogy megcsitul
Urad s megvált Halál rabló jogától.
De az Édenben te nem lakhatsz tovább.
Nem tűri. Jöttem, és kitiltalak
a kertből, hogy - amelyből vétetél -
a földet túrd, hozzád illőbb talajt!"
Többet se szólt. E hírre szíven ütve

Ádám csak állt, jeges szorongatástól
érzéke bénult. Éva rejtezőn
mindent fülébe vett, s zajos sirással
rejtekhelyét kimutatta csakhamar.
"Nemvárt csapás, halálnál is borúsabb!

Éden, el kell, hogy hagyjalak, szülő-
földem - boldog séták, árnyak, melyek
Istennek illenek lakul? Reméltem,
nyugodtan - bár busan - itt élem éltem
a kettőnkre kimért halál-napig.
Virágok, mik nem nyiltok máshelyütt,
kiket korán először látogattam,
s utószor este, neveltem zsenge kézzel
első nyiló bimbóból, s elneveztem...
ki fordít napnak bennetek, soroz
fajok szerint, s öntöz ambrózía-kútból?
S végül, te nászlugas, mit ékitettem
minden szagolni-, látni-jó csudával,
hogy váljak tőled, mint vetődjek el
ehez képest ködös vadabb világba?
Mi, kik szoktunk halhatatlan gyümölcshöz,
tisztátlanabb leget miként szivunk?"
Az angyal szeliden szavát szegi:

"Éva, ne sírj, de tűrve mondj le arról,

mit jogosan-vesztettél el, s ne kösd 296 (253-287)
szived balgán ahhoz, mi nem tiéd!
Nem egymagad mégy, véled jár urad;
hisz kötelezve vagy követni őt.
Ott van szülőhelyed, hol ő lakik."
Fölocsudott Ádám a torpadásból,

kalandozó figyelmét összeszedte,
s alázattal Mihályhoz így beszélt:
„Ó, Égi lény! Egyik Trónus, ha nem

épp a legfőbb! Mert íly alakja csak
hercegek hercegének van. Szelíden
közölted küldetésedet, mi máskép
elmondva sértne, végrehajtva ölne.
Mi bút, megvettetést viselni képes
esendőségünk - meghozá hired:
el kell hagyjuk ez üdvhelyet, derűs
oltalmunkat, egyetlen ismerős
jó vigaszát szemünknek; a többi más
hely mind kietlen, barátságtalan,
nekünk éppoly idegen, mint néki mi,
Ha szüntelen imámmal módosítnám
akaratát, aki Mindenható,
ha ezt remélhetném - meg nem szünök
zaklatni szüntelen sirámolással.
De imánk szilárd döntése ellenében
nem ér többet, mint szélre ráfuvás:
a szél a fúvót fojtva visszafúj.
Parancsának alávetem magam.
Az fáj leginkább, hogy kimenve innét
rejtve lesz tőlem arca, tiltva-zárva
áldott alakja - itt imádva sorra
bejárhattam a helyeket, hol engem
jelenlétére méltatott, s fiamnak
mesélhetném: e bércen megjelent,
láttam e fa alatt, fenyvek közül
vettem szavát, e kútnál társalogtam
vele... Hálaoltárokat emelnék 297 (288-323)
gyep-földből, s tornyolnék csillámkövet
a patakból késő utókoroknak
emlékül, és azon ajánlanék föl
édes szagos gyantát, kalászt, virágot.
Amaz alsóbb világban hol keressem
sugár előtünését, lábnyomát?
Dühe elől futottam én, de mert
életre visszahítt, igért fiat:
vigan szemlélem legkisebb szegélyét
dicsének és imádom messzi-léptét!"
Kegyes arccal felel reá Mihály:

„Ádám, tudod, övé az Ég s. a Föld,
nem csak e szirt, ő mindenütt betölt

talajt, leget, tengert: mindent, mi él,
s mit benne lappangó hatalma fűt.
Országodul a teljes Földet adta,
nem megvetendő adományt. Ne hidd,
jelenlétét az Éden szűk határa
magába zárja: ez lett volna tán
fő-székhelyed, honnan szét szélledett
volna fi-sarjad, s hova visszatért
volna a Föld széléről ünnepelni,
s tisztelni nagy-nagy ősüket. De most
veszett e kiváltságod, és lebuktál,
hogy saljaiddal, így egyszinten élj.
De emlékezz rá: völgyön és síkon
jelen van Isten, mint itt, megleled
és jelenléte sok jellel követ,
jó Atya-szeretettel vesz körül,
s földereng arca, égi lábnyoma.
Hogy hidd ezt, s légy szilárd: előbb, hogy innen
elmégy, tudd meg jövőd, mi vár reád s
utódaidra. Várj megtudni rosszat
s jót egybe, Égi irgalmat, amint küzd
az ember-bűnnel, hogy tanulj igaz
tűrést, s vegyíts örömmel rettegést,
jámbor vigyázást: tűrd el egyaránt 298 (324-360)
mérséklettel jó és balsorsodat.
Legbiztosabban így rovod le élted,
legkészebben így bírod el, ha jön
halálod. Szállj e dombra föl! A nőt,
kinek szemét beszőttem, hagyd aludni,
míg látomásra ébredsz, mint
ahogy szunytál, midőn ő kapta életét."
Mihálynak Ádám hálásan felelt:

„Szállj föl, követlek, bárhová vezetsz,
biztos vezér, alávetem magam
az Ég kezének: sújtson! Keblemet
a Gonosznak fordítom, fegyverezve
győztes türéssel, nyerjek jó nyugalmat
munkával, hogyha így lehet!"
Vonultak
isteni látomásra Paradicsom
legmagasabb hegyére, mely csucsáról
a Föld félgömbje látva látható
legtávolabbi széleig. Nagyobb az
a hegy se volt, tágabb látóhatárú,
hová - ha más okból is - a Kisérő
küldé a pusztába a második
Ádámot, hogy mutassa néki a
Föld tájait s dicsét. Körültekintett
Ádám szeme az ős s ujabbhirű
sok városon, országon: Cambalu
míves falán, Cathaía kánja székén,
Temir trónján, oxusi Samarkandon,

Kina-császár Pekingjéig, a nagy
Mogul Lahoréjáig, Agráig és
le arany Chersonesosig, s hol a
perzsa sah ült Ekbatanáig és
Hispahanon, Moszkván a szent orosz
cár városán, a turkesztáni szultán
Bizáncán; szeme látva látja a
négus honát a messze kikötőig,
Ercocoig, s a parti kis királyok 299 (361-396)
Mombazáját, Melindjét, Quiloát,
Ophirnak vélt Sofalát s Angolát,
Kongót a legdélebbre; a Niger
folyótól Atlas-bércig Almansor
országait: Fezt és Susát, Marokkót
Algériát, Tremisent, odébb Európát,
hol a Világ hatalma Róma volt;
szellemszeme tán gazdag Mexicót
is látta, hol Montezuma király volt,
s Peruban Cuscot, Atabalipa
dusabb székét s a még ki nem rabolt
Guyanát - Eldoradonak nevezték
fővárosát a Geryon-fiak.
Nemesebb látomásra elvevé
Mihály Ádám szemének hályogát,
mit a tisztább látást igért gyümölcs
vont rá; a látó ideget rutával
megorvosolta - volt mit néznie! -, és
három csöpp Élet-vízzel meglocsolta;
oly mélyen áthatották e szerek
a szellem-látás legbelső-helyét,
hogy Ádám kényszerült szemét lezárni,
leomlott, s lelke révületbe szállt.
De kézen fogta őt a nyájas angyal,
s emelte föl, így hívva föl figyelmét:
"Ádám, nyisd föl szemed, s szemléld,

mit is terem utóbb eredendő bünöd
sarjadban, ki hozzá sem ér a tiltott
fához, s kigyóval sem szövetkezik,
s vétked se véti, mégis száll bünödből
rá romlás; hogy még zordabb bűnt tegyen!"
Szeme kinyílt, szemlélte a mezőt:

részben szántót, hol újonnan kaszált
kévék voltak, részben legelőt, juhaklot;
köztük miként határkő egy gyepoltár,
paraszti mű. Egy veritékező 300(397-432)
arató hozza földjéről az első
zsengéit: zöld kalászt, arany kalangyát
szemeletlen, ahogy kezére jött.
Jön a pásztor - szelidebb -, birkái első,
gonddal szemelt fajzásival, s megáldoz:
jonhuk kövérét tömjénnel behintve

hasított fára rakja mint szokás.
Melyre kegyes tüzet bocsát az Ég,
s emészti fürge fénnyel, hála-füsttel;
a másikét nem, mert őszinte nem volt.
Ezen az dühre gerjed - szóra szó! -,
s mellen veri öccsét egy kővel, és
éltét kioltja. Holtsáppadtan az
bukik, ökrendi lelkét, dől a vér.
Ezt látva Ádám megriad szivében,
s hirtelen az angyalnak így kiált:
„Tanítóm! E szelíd embert, aki

jól áldozott, gyalázat érte! Hűség
íly zsoldot nyerne s szent ragaszkodás?"
Szintén megindultan felel Mihály:

„Ágyékodból fakadt fivér e kettő,
Ádám, s igazat ölt igaztalan -
irígységből, mert öccse ájándokát
tetszéssel vette az Ég; ám bosszu száll
e véres tettre, és annak hite
jutalmat nyer, habár meghalni látod
görgődve porba-vérbe."
Ősapánk szól:
„Jaj, szörnyü tett, jaj, szörnyű volt oka!
Most láttam a halált? Szülő poromba
így kell majd visszatérnem? Isszonyat-
látvány! Szemlélni: undok förtelem,
gondolni: rém, érezni: borzalom!"
Felel Mihály: „A halált láttad itt

első alakjában ez emberen. 301 (433-466)
De sok alakja, számos útja van
bősz barlangjába: mind iszony, de szörnyebb
bejárata, mint mélye. Egyesek,
láttad, erő-csapástul esnek el,
tűz-víztől, éhezéstől. Többeket
ital-hús-habzsolás visz el, mi támaszt
nyavalyákat. Ebből egy rém-csapat
szemed elé tünik, hogy tudd, minő vészt
hoz az emberre Éva kapzsisága."
Látott kórházat: fertőzött, komor,
Benne sürűdött számtalan beteg:
kisértetes görcs, kínpad-kín, szivet-
törő agónia, megannyi láz,
vonaglás, vad hurut, epilepszia,
bélgörcs, fekély, vesekő, ördögi
önkívület, fekete búskomorság,
holdkóros elme, végelgyengülés,
gyötrő aszkór, pusztító pestis és
vízkór, izület", rheuma-, aszthma-kór.
Szörnyű e rángás, fulladás! Iszony

ápolta őket: ágyról ágyra járt,
s fölöttük rázta győztesen Halál
dzsidáját: ütni késik, bár be sokszor
esengtek érte, végreményűkért!
Íly rém-képet száraz szemmel ki néz,
mely szikla-szív? Ádám - nem tudva mást - sírt,
habár nem szülte nő. De legkülönb
férfi-lelkét gyötörte szánalom,
és könnyre bírta, mígnem fojtja kínját
a hit, s keresve szót, panaszba kezd:
„Ó nyomorú ember, milyen bukásba

aljasodtál? Mi vár reád, mi szörny-sors?
Jobb volna nem születni. Mért az élet,
ha tőlünk elfacsarják? Vagy miért
rótta reánk? Ha tudtuk volna, hogy
mit is kapunk, nem vettük volna el, 302 (467-502)
vagy - vegye vissza! - kértük volna tüstént,
örülve, hogy békében elbocsát.
Ily vég-kinokra mint alázható le
emberben Isten képe - hajdanán mely
jónak, magasztosnak teremtetett,
bár megromolt utóbb -, e csúf nyomorra?
Íly torzulásoktól mért nem lehet
szabad az ember, aki még az Úr
hasonlatosságábul őriz egy részt,
Mestere képe kedveért szabad?"
A Versről ....................................................... 2
Szűz Máriát:.................................................... 85
elhalmozták." 133 (370-403) ................ 85
benne és nem nyalánk gyönyört, amíg

fejed fölött sok év röpül. Így élhetsz,
mígnem miként érett gyümölcs, lehullsz
Anyád ölébe, vagy könnyen begyüjt –
érett kalászt - Halál, s nem tép le durván.
Az aggkor ez - de most meg elveszíted 303 (503-537)
ifjú erőd, szépséged, mely lehervad,
s lesz gyönge, ősz. Lohadt érzékeid
gyönyör izét nem érzik, mit ma jócskán,
s az ifjuság reménylő, víg heve
helyett eredben aszott, nyomott, hideg
búskomorság kering, s a szellemet
lenyomja, léted balzsamát föléli."
Szólt erre ősünk: „Nem futok haláltól,

s nem vágyom létem húzni, azon leszek:

e terhes nyűgöt mint tegyem le könnyen,
mit vinnem kell, míg vissza nem adatja
szabott nap, s vámom kell türelmesen
halálomat."
Így válaszol Mihály:
„Ne szeresd léted, ne gyülöld, de míg
élsz, szépen élj! Hogy meddig? Bízd az Égre!
Mosd készítsd magad újabb látomásra!"
Látott Ádám téres teret, különb-

különb-szín sátrakat. Olyik körül
füvellő nyájak. Másból hangszerek
zenéje hallatszott ki: orgona, hárfa,
s látszott: ki játszott rajtuk, röpke ujja
ihletre szállt magas, mély hangokon,
űzvén dalos fugát. Tuloldalon
kovácsmühelyben férfi dolgozott:
olvaszt vas-, réz-rudat (ott lelt reá
hegyen-völgyben, hol erdőt égetett
véletlen tűz, le a föld eréig, onnan
buggyant föl izzón egy barlangba, vagy
földből vízár kimosta) - a folyó
ércet beönti kész formákba, így
szerzi elébb szerszámait, s utóbb mit
fémből önthet-kovácsolhat. A szomszéd
hegyekből, fészkükből másfajta nép
bocsátkozott a síkra: színre ez
igaznak látszott, veszkődött, miként 304 (538-572)
imádja Istent helyesen, s megértse
nem rejtett műveit, s mi biztosít
szabadságot, békét neki - a síkon
nem lépkedett soká, midőn kijött
a sátrakból víg, bájos nőcsapat
buja ékszer-ruhákban, s hárfaszóra
dalolt szerelmi bűvdalt, táncra kélt.
A tekintélyes férfiak szeme
rajtuk bolyong zablátlan, míg szerelmes
hálóba fogva nem szeretnek, és
választják kedvesük, s vele a vágyról
csevegnek, mígnem kél az esti csillag,
szerelmi hírnök, s ők fölizzva már
gyújtják a nászi fáklyát és Hyment
köszöntik, kit most hívnak esküvőre
először. Zeng zenével mind a sátor.
E boldog együttlét, szerelmi élmény,
ifjúság, dal, virágok, koszorúk s az
édes összhang Ádám szivét megejti –
természettől amúgy is hajlamos
az élvezésre; így nyilatkozik:
„Szent arkangyal, szemem igaz nyitója!

Be szép e kép: csihol nyugodt napokra
különb reményt, mint két előbbi mása

gyülöletnek, halálnak, szörnyű kínnak.
Ez itt: természet célja-teljesülte!"
Mihály felel: "A legjobbat ne mérd

gyönyörrel, bárha illőnek hiszed
a Természethez, mert jobb célra vagy te:
szent, tiszta Istenarc után teremtve.
E szépnek tetsző sátrak a Gonosz
tanyái, mikben a Testvérölő
faja lakik - a létet szépitő
müvészetben serények, ritkaságok
szerzői, de Alkotójukat felejtik,
s bár lelkétől okultak, megvetik 305 (573-608)
ajándokát. Ám szép nemet nevelnek.
Szépek e nők, istennőknek hihetnéd,
kiket láttál: vidámak, bájosak,
de híjjával a jóknak, mik a nő
házi erénye, s fő illem-disze.
Ezeket csak a kéjvágyó közízlés
nevelte táncra, dalra, cicomára,
nyelv-pergetésre és szemforgatásra.
Az ember józan faja - kit hivő
élte istenfi-névre jogosítna -
elszórja erkölcsét, hirét ebül
e szép istentagadó tündérekért
s mosolyukért: most kéjben úszik, ám
hamarosan vízárban - és kacag,
miért a Világ könnyei-jajjal fizet!"
Rövid örömtől fosztva szólal Ádám:

„Ó, szégyen, szánalom! Kik éltüket
oly szépen kezdték, ím bal útra tértek,
vagy féluton aléltak. Látom én:
egyenlő hévvel tart tovább az ember
kínja, s oka utóbb is épp a nő!"
„Oka a férfi nőies, puhány

volta" - az angyal szól. - „Ha állaná
helyét a fölsőbb adomány s okosság
szerint... De készülj újabb látomásra!"
Nézte. Előtte széles tartomány

terül el: falvak és közükbe rétek,
magas kapuk, soktornyu városok.
Fegyveres csődület, vadarcu, harcos,
nagy-vakmerő órjások, csontosak.
Ez kardot forgat, tajtékzó lovát
zablázza az: hadsorban vagy magán,
lovas, gyalog - nem étlen szemle ez!
Nyájból szakítva hajt el egy csoport
marhákat: hímes ökröt, tehenet 306 (609-643)
kövér mezőről, vagy juhnyájt: anyát,
bégető barikákat prédaként

a síkon. A pásztor épp csak menti bőrét,
kiált segélyért... Öldöklő viszály!
Seregek sötét fegyverbe összefutnak.
Nem rég barom legelt - terítve most
e vérmezőn halottak, fegyverek
bús-elhagyatva. Mások egy vár köré
táborba szállnak, támadják üteggel,
létrával, aknával. A falakon
védekeznek kővel, kénnel, dzsidával.
Mindkét részről hőstettek, gyilkolás.
Máshol jogaros hírnökök a város
kapujához hívnak gyülést, im ott
harcosokkal vegyülve ősz, komoly
aggok gyülnek: szónok-dagály, hamar
pártvillongás - mig egy középkorú,
kiváló férfi föl nem áll okos
méltósággal, s beszél: mi jó, mi rossz,
igazság, vallás, béke, jog s itélet
az Égből... ráhorgadna ifju, agg,
s erőszakos kézzel tépnék, ha nem
kapná föl egy leszálló felleg a
tömegből láthatatlanul Erőszak
burjánzik és ököljog, elnyomás
a síkon bárhol - oltalom sehol!
Könnyek között fordul kalauzához

Ádám, és nagy busan jajong: „Kik ők?
Halál szolgái, nem emberek, kik íly
bőszen hoznak halált emberre, és
a testvérgyilkos vétket sokszorozzák
tizezerszeressé - hisz kit ölnek ők?
Ember embert, testvérüket! De ki az
a jó, kit ha nem óvotz volna az Ég,
igazságában öltek volna meg?" 307 (644-678)
Felel Mihály: „Ez a viszás, bolond
házasságok gyümölcse. Láttad, itt
jó rosszal egyesül, bár viszolyog
ettől. Ha balgán mégis egybekel,
szüli test, lélek szörnyszülötteit.
Ezek: órjások, híres emberek;
ezidőtájt csak az erőt csodálják,
nevezvén bátorságnak, hős-erénynek;
győzni csatán, igázni népeket,
végtelen öldökléssel préda-tépni:
szemükben ez az emberi dicsőség
tetőfoka, dicsőségül triumfust
ülnek, s hívják őket nagy hóditóknak,
emberrel-jótevőknek, isteneknek,
istenfiaknak. Jobb nevük: »Kivesztő,
embergyötrő!« Hírt Földön így szereznek,
s ki legtöbb hírre méltó, feledik!
Ki az, kit láttál? Hetedik utódod:
romlott világban egyedül derék,

ezért gyülölt, ellenséggel kerített,
mert jó merészelt lenni egymaga,
gyülölt igaz szót szólva: »Isten eljő
szentjeivel, s itél!« A Magasztos őt
balzsam-felhőbe fölragadta szárnyas
méneivel, s látod, mit nyert: az Úrral
járhat megváltottságban, üdvidőn,
haláltól mentve, hogy te lásd, milyen
zsold vár a jóra, a rosszra míly boszú,
amelyre most fordítsd szemed, s figyeld!"
Látta: a dolgok arca változott.

A háboru érctorka hallgatott már,
helyette támadt víg tivornya, játék,
kicsapongások, ünnep, tánc, ahogy jött:
házasság, buja házasságtörés,
erőszak - hol szép szajha járt kisértve,
pohár nyomán lett véres belviszály.
Végül egy tisztes férfi jött közéjük, 308 (679-715)
üzelmeiken megbotránkozott,
s éltük ellen tanúskodott. Gyakorta
ellátogatott gyülésük-, ünnepük-,
s triumfusukra, hirdetvén nekik
a megtérést, bünbánatot, miként
börtönlakóknak, kik fején itélet.
Hiába minden. Hogy belátta, megszűnt
győzködni: sátrát messzi viszi onnan,
szálfákat vág a bércen - óriás
hajót barkácsol, és kiméri jól
hosszát, széltét, magasságát, s keni
szurokkal és az oldalán kaput
szerkeszt, s fölössen tölti ember, állat
étkével. Íme! Ily csodát! Barom,
madár, rovar minden fajtája jön
párjával, hetesével, és belép
adott parancs szerint; utóbb maga,
három fia s négyük négy asszonya,
s az Isten ajtót zár. Föltámad a
dél-szél, s korom szárnyával messze lengve
az Ég alatti térről mind a felhőt
egybesöpri. Tetézve ezt a dombok
bocsátanak nyirkot, homályt, ködöt
vadul. Az ég vastag fekete boltív.
Őrjöngve hull a zápor, s nem szünik,
mig a föld látható. Emelkedik,
lebeg a bárka, úszik. Imbolyogva
szeli orr-csőre a hullámokat.
Minden lakást vizár föd. Hömpölyög
mélyen a víz alatt a fényüzésük.
Parttalan tenger föd tengert, s a kastély,
hol egykor kéj pompázott, tengeri szörnyek
kölykedző háza. S a hajdan oly sok ember
maradványa hajózugban szorong.

Hogy bánkódtál, Ádám, szemlélve az
egész fajod veszését, pusztulását!
Eláraszt téged is, alámerít, 309 (716-752)
mint sarjadat, de más özön: a búé,
a könnyeké, mígnem szelíden az
angyal fölállít, lábaidra állsz
vigasztalan bár; apa sarjait
gyászolja így, szeme előtt veszőket.
Alig bírsz hangot adni jajjaidnak:
„Ó, gyász: előre látni ezt! Be jobban

élnék jövő-tudatlan: tűrve csak
a bajból a magam zsoldját. Elég az
egyes napok nyüge. Mi nagy korokra
szétosztatott, a súly egyszerre zökken
most rám, hogy így előre tudva érjen
koraszülést, s gyötörjön létrejötte
előtt a gondolattal: eljön ez!
Ne fürkéssze eztán ember, mi lesz
vele és gyermekével - végzetes rossz,
mit ha előre tud, nem űzhet el,
sőt a jövő csapás előre sejtve
a meglevőnél nem gyötör kevésbé.
E gond fölösleges. Hogy óva intsem,
nincs ember. Azt a párat, ki maradt,
éh, rémület emészti el, midőn
bolyong e láp kietlenén. Reméltem:
ha szűnik az erőszak, harc a Földön,
majd minden jóra válik, és az embert
sok boldog nappal koronázza béke.
Csalódtam. íme látom, nem kevésbé
ront béke mint harc. Ez hogyan lehet –
világosíts fel, égi mesterem -,
s vajon az embernemnek vége lesz most?"
Felelt Mihály: „Kiket láttál elébb

triumfusban és buja dőzsölésben,
azok, kik elsőbb híres bajnokok
és hősök voltak, ám igaz erény,
nélkül; sok vért ontottak, dúltak és
igáztak népeket, s eképp szereztek 310 (753-788)
nevet a nagyvilágban, címeket,
dús prédát; majd az élvezésre adták,
fejük, s lett béke, bujaság, csömör
mig a kéj meg a dölyf viszályt szitott barátok
közt békében. Kiket pedig legyőztek,
lettek rabok, S szabadsággal veszítik
erényük, elhagyván Istent, kitől
ál-jámborságuk nem lelt oltalomra
a vad csatákban; buzgalmuk kihűl,
s céljuk csak az, hogy éljenek nyugodtan,
könnyű-buján, mint uruk hagyja nékik,

hisz bő termésből jut nekik, s eképp
a birka-tűrést megkisérthetik.
Így mind elfajzik és feled jogot,
mérsékletet, igazságot, hitet; csak
egy férfi nem, ez éji korban a
Fény egyetlen fia, ki jó maradt,
csáb-példa, szokás s a bünöző világ
dacára. Gúny, szitok, erőszak őt
nem rettenti, gaz útjukért meginti
őket, s elébük tárja az Igazság
ösvényeit: mennyire biztosabbak,
békésebbek, mert eljön - hirdeti -,
rájuk, ha meg nem térnek, a Harag!
Tőlük gunyolva tér meg. Látja ám
az egy igaz embert az Úr. Parancsol:
csodás hajót alkosson - láttad azt! -,
hogy magát mentse és övéit a
végső hajótörésre szánt világból.
Alighogy ő s az élni kiszemelt
ember, barom oltalmat és lakást lelt
a bárkában, megnyílnak ím az Ég
csatornái, s a földre nappal-éjjel
záporzanak. A Mély forrásai
föltörnek mind, s az óceánt dagasztják
korlátain túl, míg az áradás
a legnagyobb hegyeket ellepi.
Helyébül elmozdítja még az Éden 311 (789-826)
hegyét is az ár: szarvas habok lökik,
s zöldjétől-fosztva fáit mind lehordja
a nagy folyó a tátó torkolatba,
ott támad majd egy sós, kopár sziget,
fókák, cetek, siró sirály tanyája,
hogy megtanítson: nem tulajdonít
szentséget helynek Isten - az ott lakó
vagy járó népek szentelik meg azt.
És most szemléld, mi történik tovább!"
És látja, mint leng a hajó az árban,
mely már apad. Elszálltak már a felhők,
űzi nyers észak-szél, mi szárazon fúj,
s fodrozza a sekélyülő özönt;
víz végtelen üvegjén tűz a nap,
s a friss hullámokból nagy kortyokat szí
szomjún; álló tóból igy zsugorul
az ár tipegő apállyá, mely szelíd
lábbal a mély felé lopózik; az
zsilipjét zárja, s ablakát az Ég.
Nem ring a bárka, már talajra ült
magas hegyormon moccanatlanul,
s feltetszenek mint szirtek a hegyek.
Gyors áramlások zajjal öntik az
apadó tengerbe dühödt özönjük.
A bárkából egy holló elröpül,

majd egy galamb, a biztosabb követ,
kiküldve újra, hogy keressen egy
zöld ágat, földet - lába-nyugtatót.
Másodszor is megtér: csőrében egy
olajlevéllel, béke hírnökével.
Hogy szárazföldet lát, az ősatya
kiszáll kiséretével a hajóból.
Midőn kezét, s alázatos szemét
hálásan égre tárja, lát feje
fölött egy harmatos felhőt, s azon
szivárványt, mely háromszinűn ragyog.
Ez béke s új szövetséget jelent! 312 (827-863)
Min Ádámnak elébb oly bús szive
örvendezik, s ujongva így kiált:
„Ki jövő dolgokat teszel jelenné,

ó, égi kalauz! E látomásra
megéledek, bízván, megél az ember,
a sok teremtmény, s magjuk fönnmarad.
Kevésbé sírok egy egész világért,
mit gaz fiak vesztettek, mint ujongok,
hogy egy ember találtatott igaznak,
s hogy Istennek méltóztatik miatta
alkotni megcsitulva új világot.
De mondd, az égen mit jelent e szín-ív?
Mint Isten megcsitult szemöldöke,
avagy virágfüzér, mely elköti
a nyírkos felhő harmat-széleit,
nehogy oldódván a földre záporozzon?"
A főangyal felelt: „Ezt jól gyanítod.

Az Úr dühét szívesen szünteti,
mert bánta, hogy az ember elfajult,
busult szive, hogy letekintve látta:
telve a Föld erőszakkal, s lerontja
útját minden test. Ám hogy ez letűnt,
szemében oly sokat ér az egy igaz,
hogy békül s az embert nem irtja ki,
és megfogadja, újra nem veszíti
el e Földet özönnel, és nem engedi
a tengert túl határain, eső se
mosson el embert, állatot, s ha felhőt
von fel a földre, háromszín ivét
teríti rá: lássák, s eszükbe jusson
a szövetsége. Éj és nap, vetés és
aratás, nyár és deres fagy váltakozzék,
mig mindent tűz tisztít meg és megújít
Eget, Földet, hol majd az igáz lakik." 313 (864-897)

XII. könyv
Summázat
Mihály Arkangyal folytatja elbeszélését: mi következik még a Vízözön után. Továbbmenvén

megemlékezik Ábrahámról, s fokon- ként előrehaladva rátér a magyarázatra: ki lészen amaz
Asszony Magva, akit a Bűnbeeséskor ígért Isten Ádámnak és Évának. Elő- adatik ennek
megtestesülése, halála, föltámadása, mennybemenetele, valamint az Egyház állapota a Második
Eljövetelig. Ádám igen megörvendez és megvigasztalódik mindeme elbeszélések és ígéretek
hallatára; az Angyalt követve leereszkedik a Hegyről, s fölébreszti Évát, aki a közbeeső időt
átaludta, míg kedves álmok által lelkébe nyugalom szállt és engedelmesség. Mihály kézen fogva
kivezeti őket a Paradicsomból; mögöttük tüzes kardok suhognak, és a Kherúbok elfoglalják
őrhelyüket. [316]
Mint aki délben útain pihen,

sietne bár, az arkangyal megállt
a romlott és ujult világ között,
hogy hátha Ádám kérdést tesz föl; aztán
szép átmenettel új beszédbe kezd.
„Láttad keltét s enyésztét egy világnak,
s hogy e másod kasból mint rajzik ki ember.
Még sokat kéne látnod, ám megértem:
halandó szemed fárad - égi tárgy
emberérzéknek szükségképpen árt;
fárasztja így a jövőt csak mesélem,
te meg illőn füledbe vedd, s figyelj.
A második rajból szülöttek - amíg
kevesen voltak, és amíg a múlt
itélet szörny-emléke szivükben élt -
az Istent félik, s éltüket vezérlik
a jóra és igazra; számosodnak,
törvén talajt aratnak bő magot,
bort, rozsot, olajat; a nyájaikból
áldozva bárányt, gödölyét, bikát
bort bőven öntve, ülve ünnepet,
igy élik éltük ártatlan gyönyörben,
békében nagy időn törzsek, családok
atya-vezér alatt. Míg támad egy
törtető dölyf-szivű, ki nem elégszik
szép egyenlőséggel, testvériséggel,
érdemtelen uralmat követel
testvérein, és kész kiveszteni
a földről békét, természet-jogot;
prédán (zsákmánya ember és nem állat!),
kiirtja harccal, cselvetéssel azt,
ki zsarnokságnak nem alázkodik.
A nagy Vadász - az Úr előtt, neve
ez lesz, mivel dacol az Éggel, avagy
az Égtül óhajt második hatalmat;
neve a lázadástól származik, bár

ő vádol lázadással másokat. 317 (1-37)
Ez népet gyűjt, mit fűt hasonló becsvágy –

hogy vele, vagy alatta másokat
igázzon -, s Édentől nyugatra térvén,
lapályra lel, hol fekete szurok
bugyog a földből, a Pokol-torokból;
téglából s ebből vágynak várat és
egetverő tornyot emelni, mely
nevet szerez, s emlékük őrzi, hogyha
már szétszaladtak idegen hazákba -
de mit bánják, jó vagy cudar nevet.
Isten, ki láthatatlanul az embert
meglátogatja, járja házait,
figyelve művét, látja ezt hamar,
leszáll várossuk nézni mielőtt
tornyuk éggel tusáz, s csúfságukul
nyelvükre más-más szellemet bocsát,
rontván tanult beszédüket, s helyette
nemérthető szavak zaját kelesztve
az épitők közt; szörnyü gajdolás
támad, hogy hívja egy a másikát
értetlenül, míg berekedve dúlnak,
hivén, társuk őket csufolja... Az Égben
lőn nagy kacaj, mint nézik e fura
zsivajt, s hallják a zajt; így gúnyba
fúlva maradt az épités, s neve lőn: Zavar."
Ádám atyai szíve fölsajog:

"Ó, átkozott fiú! Legyőzni vágyod
testvéredet és bitorolt tekintélyt
képzelsz magadnak, mit Isten nem ád!
Uralmat ő barmon, halon, madáron
adott csak nékünk, ajándékaként
e jogot nyertük, ám az emberen
embert nem tőn urrá, e kényt magának
tartotta - ember embertől szabad!
E bitor gőg nem is csak emberi
jogot tipor: e toronnyal az Isten
lerontására tör! A kárhozott! 318 (38-74)
Mi étket hordhat föl, hogy önmagát

fönntartsa s kapkodó hadát, ahol
felhő fölött a lég kikezdi földi
belét, s kenyértől, légtől étlen elvész."
Felel Mihály: „Méltán borzaszt e fiú,

ki az ember nyugtára íly nyomort
hozott, vágyván letörni az ésszerű
szabadságot, de tudd meg: amióta
buktál, az igaz szabadság veszett, mely
mindég a józan ésszel párosul
ikerként, s tőle külön léte nincs.

Mihelyt az ész az emberben ködös lesz,
s nem úr, a zagyva vágyak, szenvedélyek
elorozzák az észtül a jogart,
s rabbá teszik, ki szabad volt, az embert.
Így hát, mivel eltűri, hogy szivében
úrkodjanak silány erők az ész
fölött, az Úr igaz itélete
aláveti a kinti kényuraknak,
kik jogtalanul tőle elragadják
külső szabadságát. Szükségszerű
a zsarnok. Bár zsarnoknak nincs bocsánat!
Ám népek néha úgy eltévelyednek
az ész-erénytől, hogy nem sérelem,
de az igazság s végzetes nagy átok
rabolja kinti szabadságukat,
ha a belső veszett - minek tanúja
a bárkaépitő bünös fia,
ki az apjával tett gyalázatért
hallá az átkot: »Szolga légy fiastul!«
Így hát ez új világ - akár a régi –

mind gonoszabb leend, amíg az Úr,
bősz voltuk megutálva, visszavonja
magát körükből, elfordítja szent
szemét, és hagyja, járjanak tovább
a saját mocskos útjukon. Magának 319 (75-110)
a többiből különb népet szemel ki,
mely Őt imádja, s lőn hivő apától.
Ez még az Euphratesen innen él,
bálványimádásban nevelve. (Hinnéd,
hogy emberek lehetnek oly bolondok,
mig élt az Árból menekült Ősatya:
hagyván az élő Istent, bukjanak,
csakhogy kezük fa-, kő-művét imádják
istennek?) - Isten őt kegyeskedik
kihívni mégis látomásban atyja
házából társai, s bálványaik
közül a Földre, mit mutat neki,
támaszt belőle büszke nemzetet,
s kegyét kiönti rá: a nemzetek
megáldatnak magvában. Enged ő,
megy, nem tudván, hová, de hisz szilárdan.
Látom (te nem!), míly hittel hagyja el
bálványait, szülőföldjét, övéit,
a káldus Urt, s ím átkel most a Hárán-
gázlón, nyomán a számos nyáj, gulya,
sok szolga. Nem szegényen vándorol,
de mindenét Istenre bízza, ki
egy ismeretlen földre hívta. Kánaánt
eléri. Látom: állnak sátrai.
Sikhem s a szomszéd Moreh-sík körül;
igéretből nyeré ajándokul
sarjának - északon határa Hamath

s a sívó puszta dél felől. (Nevük
mondom, bár nincs nevük se még.)
Keletre Hermontól a nyugati tengerig:
Hermon-hegy... ott a tenger... nézd, amint
a tájat mutatom. A parton a
Karmel-hegy. Itt a két forrásu Jordán
folyó, keletre hív határ; de sarja
lakja Senirt, e dombgerincet is.
Vedd észbe: minden nemzete a Földnek
magjában áldva lesz. E mag a nagy
Szabadító lesz, ki eltapodja a 320 (111-148)
kigyó fejét; mit néked megjelentek
világosabban. Ez áldott Ősatya,
kit hívnak majdan hívő Ábrahámnak,
fiat hagy és fiától unokát,
hírben, tudásban őhozzá hasonlót.
Ez sokasodva tízenkét fiúval
Kánaánból megy az egykor majd Egyiptom
nevű vidékre, mit a Nilus oszt meg.
Nézd, ott folyik, hét ágra szétszakadva
a tengerbe. Eljön, hogy itt lakozzék:
éhinség idejére hívta meg
ifjabb fia, kit tettei emeltek
a Fáraó honában a második
fenségre. Meghal, itt hagyván faját
nemzetté nőni. Ez egy következő
királyt iríggyé tesz: sokasodásuk
szüntetni tör: a vendég bennszülöttek
már túlsokan vannak! Kegyetlenül
rabbá teszi vendégeit, kiveszti
fisarjaikat, míg Isten két fivért küld
(a nevük: Mózes, Áron), hogy kiváltsák
népét a szolgaságból. Visszatérnek
zsákmánnyal, diccsel az igért hazába.
A törvénytipró zsarnokot, ki Istent
tagadja és heroldjait, jelekkel
kell kényszerítni, majd kemény csapással:
ontatlan vérré változzék folyó,
kastélyát lepje béka, sáska, bőgöly
undok rohammal, mind egész honát;
marháját rontsa dögvész, rothadás;
kelevény, gomba domborítsa húsát
s népéét is; dörgés vegyítve jéggel,
jég tűzzel, Egyiptom egét hasítsa,
s hol a földön gurul, mindent benyeljen;
s mit nem nyel el: füvet, magot, gyümölcsöt
lerajzó sáskák tinta fellege
eméssze el, s ne hagyjon semmi zöldet;
határait tapintható sötét 321 (149-186)
árnyalja, és három napot kioltson;
s holtan heverjen egy éjfél-ütésre
Egyiptomnak minden elsőszülötte.
Tíz sebbel verve szelidül a folyó-

sárkány, vendégeit kivonulni hagyja,
makacs szivét gyakran alázza, ám mint
jég olvadás után, csak még konokabb
dühe; kit elbocsátott, üldözőbe
venné, de hadával tengerár nyeli,
amazt meg szárazon bocsátja át:
két kristály fal közt moccanatlan áll
szétosztva Mózes vesszejével ott, míg
partot nem ér a szabadult csapat.
Szentjének Isten íly csodás erőt ád,
bár angyalában ő is ott van, az jár
előttük, mint felhő s tüzoszlop (éjjel
tüzoszlop, nappal felleg), hogy vezesse
útjukban őket, s tartsa vissza hátul
a konok, üldöző királyt. Egész éjt
üldözni vágyik az, de közeledtét
sötét rekeszti hajnal-őrködésig.
Tüzoszlop s felleg közt lenézve Isten
hadát zavarja, s zúzza hadszekér-
kerékeit, midőn parancsra Mózes
hatalmas vesszejét kinyútja újra
tenger fölé, s az enged vesszejének:
a hullám visszatér a harcrakész
ellenséges sorokra, s elveszíti.
A választott faj Kánaán felé
bizton vonul a parttól a sivár
pusztán, nem a rövid uton, nehogy
belépve Kánaánba, az ottani
nép, háborodva, Egyiptomba űzze
a harcban járatlant, s a háborútól
rémítse, hogy inkább a dicstelen
szolgaigát válassza. Mert nemesnek,
nemtelennek az élet édesebb,
ha harcra, hősi hévre nem nevelték. 322 (187-224)
Soká időzve sívó pusztaságban
ezt az előnyt nyerik: ott föltalálják
kormányuk, s megválasztják nagy tanácsuk
a tizenkét törzsből, hogy az vezessen
rendelt törvény szerint. Az Isten a
Sínai-hegyről, amelynek szürke orma
megreszket, míg az Úr leszáll reá,
dörgés, villám közt s trombiták szavával
maga rendel törvényeket nekik,
amelyek egyrészt az ember-jogát
írják elő, másrészt az áldozat
szent ritusát; közli sugallatokkal,
árnyképekkel, ki lesz a Kiszemelt Mag,
ki a Kigyó nyakára hág, s az embert
mint váltja meg. Mivel az Isten-ige
iszony az emberfülnek - esdekelnek,
hogy Mózes közvetítse nékik Isten
akaratát, szüntesse félszüket.
Kérésük tölti Mózes és tanítja:

Istenhez közeledni nem lehet
közbenjáró nélkül, kinek magas
tisztét most Mózes testesíti meg,
s Nagyobbat bévezet, kiről jövendől
ő s mind a próféták: a Messiás
korát dalolják a maguk korában.
E törvényeket létesítve Isten
olyan gyönyört talál az engedelmes
emberben, hogy méltóztatik közéjük
plántálni frigyszekrényét, hogy a Szent Egy
lakjék együtt halandókkal. Parancsa
szerint emelnek templomot arannyal
bevont cédrusból, benne láda, abban
Szent Meghagyása, frigye záloga,
arany kegytrónus rajta, két sugár
kherúbnak szárnya közt. Hét lámpa lángol
előtte, mint az állatövben, égi
tüzeket képviselve; fönn a sátor
fölött nappal mint felleg leng az Úr, 323 (225-262)
tűzködben éjidőn - kivéve, ha épp
vonulnak. Angyala vezérletével
végül az Ábrahámnak és fajának
igért vidékre érnek. Hosszu volna
szólni egyébről: hány csatát csatáznak,
hány királyságot nyernek, hány királyt
buktatnak el; hogyan áll meg égközépen
a Nap egész nap, s éj szabott futását
halasztja emberszóra: »Gibeonban,
Nap, állj meg, s Hold, az Ajaloni völgyben,
mig győz Izráel!« Neve ez Ábrahám
unokájának, Izsák fiának, s róla
sarjainak, kik Kánaánt nyerik."
Megszólal Ádám: „Égi Hírnök, éjem

világitója, drága dolgokat
tártál elém, főképp, mi Ábrahámra,
s magjára szól; csak most tudom szemem
kinyitni, szívem elcsitítni, eddig
zavart a gondolat, mi lesz belőlem,
s az emberekből; ám ma látom én
Annak napját, kiben megáldatik
minden nemzet - tőlem nem érdemelt kegy,
ki tiltott-mód tilos tudást kerestem!
Csak azt nem értem, kik között kegyes lesz
a Földön lakni Isten: nékik oly sok,
s különböző törvényt miért adott?
A sok törvény sok bűnre vall közöttük;
ilyenekkel az Úr miképp lakozhat?"
Mihály felel: „Ne kételkedj: a bűn,

mi tőled lett, uralkodik fölöttük;
törvény azért adódik, hogy mutassa
természetes gazságukat, fölűzve

a bűnt a törvény ellen. Látja ember:
a bűnt a törvény fölfedi, de el nem
törli, hacsak nem oly homályos árny-
engesztelés ritusként, mint a kecske 324 (263-298)
és bika vére; így megértheti:
drágább vért kell fizetni emberért,
gazért igazat, hogy e jogszolgáltatásban,
mit a hit biztosít, az ember Isten
előtt engesztelést találjon és
lelkiismeretében tiszta békét,
amit szertartásokkal meg nem adhat
a törvény, s nem tölthet be ember az
erénnyel, és nem töltve bé nem élhet.
Tökéletlen a törvény így, csak arra
való, hogy megtarthasson az Idők
betöltében jobb szövetségre; megedzve
árnylétből Igazságra, tompa húsból
szellemmé; a kemény törvény-Igából
irgalma szabad vételére; szolga-
félszből fiúira; törvény müvéből
a hit müvére. Ezért bármint szerette
Mózes az Úr - törvény szolgája lévén
nem ő viszi a népet Kánaánba,
de Jósua, kit Jézusnak hív a
pogány, Annak tisztét-nevét viselve,
ki megtöri az ellenfél-kigyót, s a
Világ-vadonban oly soká bolyongó
embert hazavezérli az örök
Éden-nyughelyre. Földi Kánaánba
helyezve ott soká virulnak, ám ha
nemzeti bűneik a köznyugalmat
szegik, a bosszus Úr bocsát fejükre
ellent, de ha bánják bünük, kimenti
őket. Először bírák, majd királyok
alatt élnek; a második király
hires vitéz lesz és kegyes szivű,
másíthatatlanul igéretet nyer:
király-trónja örökre fönnmarad.
Minden próféta zengi ugyanazt: hogy
Dávidnak (a király neve) királyi
törzséből fiu kél - egy nő fia,
akit néked jósoltak s Ábrahámnak; 325 (299-336)
őbenne bizakodnak majd a népek;
királyoknak jövendölt és utolsó
király: uralma nem szünik soha.
De előbb királyok hosszu rendje támad,
s Dávid fia - hires gazdag, tudós -
Istennek eddig sátorban bolyongó,
felhős szekrényét zárja majd dicső
templomba. Követik lajstromba véve
jó s rossz királyok, ám hosszabb tekercs
a rosszaké, kiknek bálványozása
s más vétkei a nép bünét tetézve

Istent haragra ingerlik, hogy Isten
eláll tőlök, s honukat, várukat,
sőt templomát, a frigyszekrényt, az összes
szent tárgyakat gyalázatul veti
a gőgös városnak, melynek magas
bástyáit láttad romban: Babilonnak.
Fogságban hagyja őket hetven évig,
majd fölhozza, megemlékezve nagy
irgalmáról s Dávidnak esküdött
szövetségről, mi mint az Ég, örök.
Babilon Istentől szemelt királyi
elküldik őket; hazatérnek. Elsőbb
az Úr házát rakják föl, egyszerűen
élnek, mértékletesen egyidőig,
majd számban, kincsben gyarapodva, kezdnek
viszályt először a papok, az oltár
szolgái, kikhez főleg illenék
a béke: harcukkal a templomot
magát befertezik, s kijátszva Dávid
fiait, végül a jogart magukhoz
lopják, majd elveszítik idegennek,
hogy az igaz felkent, a Messiás
jogfosztottan szülessék. Születését
eleddig nem ismert csillag jelenti
az Égen, Kelet bölcseit vezérli,
kik kérdezik helyét, hogy Néki tömjént,
aranyat, mirhát adjanak. Helyét 326 (337-374)
fenséges angyal hirdeti a jámbor
éjjel vigyázó pásztoroknak; ők
boldogan odafutnak: hallani
angyalhadak karácsonyénekét.
Anyja: egy szűz, s ki beárnyalja azt:
Isten hatalma. Fia száll öröklött
trónjára: birodalmának határa
a Földegész, s dicsének mind a Menny."
Elnémult, s látta, a férfit oly öröm

nyügözi le, mely mint kín harmatozza
könnyét; szó szele nélkül ezt lehelte:
„Jó hírek jósa, vég-reményt betöltő!

Már értem, mit hiába keresett
rendűletlen agyam: hogy nagy Reményünk
Asszony magvának mért neveztetik.
Légy üdvöz, Szűzanya! Szent vagy az Ég
szerelmében! Mégis az én magomból
támadsz elő, s te méhedből a Legfőbb
Istenfi!Emberrel igy egyesül
Isten! Várhatja már feje-betörtét
halál kínban a Kígyó! Mondd, mikor, hol
csatáznak, s a győztes sarkát mi zúzza!"
Felel Mihály: „Csatájukat ne hidd

párbajnak fej-, sarok-sebekkel: Ő
nem azért egyesít embernemet
istenivel, hogy még nagyobb szigorral
rontsa a Sátánt - győzni rajt nem így kell!
Égből-este halálosabb veszés volt,
mégis halál-sebet tudott terajtad
ütni, mit Ő, a Megváltó hegeszt be,
lerontva nem az Ördögöt, de művét
benned s magodban. Máshogy nem lehet,
csak ha betölti engedelmesen
Isten törvényét, mit te megszegél;
Halállal bűnhődik, ki megszegi! - 327 (375-409)
s Ő hal halált, méltó zsoldját bünödnek
és ivadékaid bünének: így
fizethető csak a magas Igazság.
Az Isten törvényét betölti végleg
szófogadásban, szeretetben (ámbár
az egy Szeretet magában is betölti!);
ő szenvedi el büntetésedet
azzal, hogy testet öltve megvetett
életre és átok-halálra jut;
s mindenkinek igér uj életet, ki
megváltásában hisz: szófogadása
hit által őnekik számíttatik be;
érdeme menti őket, nem saját - bár
törvényes - tetteik. Ezért gyülölt lesz,
káromlott: megragadják nyers erővel,
viszik törvénybe, itélik gyalázat-
s átokhalálra, és keresztre szegzi
en-nemzete! Ölik, mert életet
adott. Keresztre mégis Ő feszíti
elleneid, s a téged vádoló
törvény, az embemem minden büne
vele feszíttetik meg, hogy ne ártson
annak, ki az ő elégtételében
bízik. Meghal, de föltámad hamar;
nem bitorol rajt a Halál soká
hatalmat: még a harmadik napkelte
előtt a csillag föltámadni látja
sírjából hajnalfény-üdén; fizette
váltságod emberért-halála, s ez
megment haláltól, ha meg nem veted
a felajánlott életet, s e jót
elfogadod tettektől nem üres
hittel. Nagy Isten-tette semmisíti
itéletedet, a halált, mivel
meg kéne halnod bűnben, éltedet
örökre vesztve; e tett tiporja szét
Sátán fejét, hatalmát, győzve bűnön
s halálon, két fő fegyverén. Eképp 328 (410-447)
mélyebb szurással fúrja át fejét, mint
amennyire az átmenet-halál
a győztes és megváltott hívei

sarkát sebezni képes; álmodás-
halál: az örökléthez enyhe út.
Föltámadás után csak addig él
a Földön, míg párszor övéinek
föltünik, kik köyették életében.
Meghagyja nékik: minden nemzetet
tanítsanak meg arra, mit tanultak
Őtőle - megváltásra -, s a hivőket
merítsék bé szabad-folyó folyamba;
jeléül, hogy a bűntől megmosódtak
tisztultabb létre; készen álljanak;
ha kell, olyan halálra, mellyel Ő halt;
minden népet tanítsanak e naptól,
ne csak Ábrahám ágyéka sarjainak
hirdetve megváltást, de mindazoknak,
kik üdvöt nyernek Ábrahám hitétől
a tág világon. Igy leszen megáldva
minden nép Ábrahám magvában. Eztán
az Égbe száll, legyőzve ellenét és
ellenedet. Lég Hercegét, a Kígyót
ott megragadja, láncon vonssza végig
országain, s megszégyenítve hagyja.
Belép dicsébe, visszaszerzi trónját
A Versről ....................................................... 2
Szűz Máriát:.................................................... 85
elhalmozták." 133 (370-403) ................ 85
hitetlen holtat, jutalomra hívőt

és üdvre Mennyekben vagy e Földön. Akkor
Paradicsom lesz a Föld e mostani
Édennél üdvösebb hely, szebb napokkal!" 329 (448-482)
Szólt Arkangyal Mihály, és megpihent

mintegy a Világ nagy alkonyán; Atyánk
örömmel, ámulattal így felelt:
"Ó, végtelen Jóság, határtalan!

Mely mind e jót csiholta a gonoszból,
s jóvá fordít gonoszt; sokkal csodásabb,
mint mely a teremtéskor fényt hozott föl
először a Sötétből. Kételyem
támad: busuljak vajh az általam
tett és okozott bűnön, vagy viduljak
jobban, hogy annyi jó ered belőle –
istennek több dicsőség, embereknek
több égi jóság s bővebb kegy a dühnél.
De mondd, ha Megváltónk az Égbe száll,
mi lesz kevés hivével a hitetlen

nagy nyáj, Igazság ellenségei
zömében? Nemzetét ki őrzi, Nála
is sanyarúbb sorsot nem érnek így?"
„Bizonnyal" - szólt az angyal. - „Ámde Égből

küld Ő övéinek Vigasztalót,
Atyánk igéretét, hogy lakozik majd
a Lelke bennük, és szivükbe írja
majd a szeretet által működő
hit törvényét, s igazságban vezérli
őket, fegyverzi szellemi dzsidákkal,
hogy ellenállni bírjanak a Sátán
harcának és tüzes nyilát kioltsák.
Nem rettegik, mit tenne vélük ember,
nem a Halált: megkínzatásukat
jóváteszi a lélek vigasza,
s így támogatva bámulatba ejtik
leggőgösebb hóhéraik. A Lélek
először az apostolokra ömlik,
kiket bocsát térítni népeket,
majd minden megkeresztelt főre, hogy
csodás adománnyal szólnak nyelveket, 330 (483-518)
s tesznek csodákat, mint az Úr előttük.
Sok népeket megnyernek, kik örömmel
veszik a Hírt az Égből; végül is
betöltve tisztüket, pályájukat
megfutva, tanaik, történetük
megírva halnak. Ám helyükbe, mint
megjósolták, tanítani ordasok
jönnek, akik az Ég szent titkait
fecsérelik silány javakra, hasznuk-
s törtetésükre, és befertezik
babonákkal, konvenciókkal az
igaz tant, mely írott emlékbe hagyva
csak Lélek által érthető. Cimet,
polcot, nevet hajhásznak és velük
társítni Föld-hatalmat; mímelik bár,
hogy tettüket Lélek sugallja, Isten
Lelkét bitorolják saját maguknak,
mit Isten minden hívőnek igért
s adott; ez ürüggyel oly lelki törvényt
erőszakolnak testi hatalommal
a lelkiismeretre, sanda parancsot,
amely nincs írva Bibliába, melyet
nem vés a szívbe Lélek. Mást ugyan mit
vágynak, mint kényszerítni Kegyelem
Lelkét s a Szabadságot - hitvesét –
béklyózni, dúlni élő templomait,
mik hitből állnak s épültek, egyéni
hitből, nem a máséból? Mert a Földön
ki szólhat csalhatatlanul a hit s a
lelkiismeret ellen? Erre sok
merészkedik, igy a Lélek és Igazság

imádatában megkapaszkodók
vad üldözése támad. Ám a többség
fényes formákban, külső rítusokban
véli a vallást élni. Rágalom
nyilátul ütve megfut az Igazság,
s ritkul a hit müve. Eképp halad
a Vakvilág; jóhoz gonosz, gonoszhoz 331 (519-556)
jó lesz, leroskad önnön terhe alatt,
mig a föllélegzésnek napja jő az
igazra, bosszué a gazra; vissza-
tér majd az üdvödül ígért, az Asszony
szülötte; előbb csak homályosan
jósolt, most már bővebben ismerős:
üdvözítő Urad, ki végül eljő
a fellegekben, Atyja szent dicsében,
hogy rontson Ördögöt s bitang világát;
tisztulva-edzve a tüzes kavarcsból
támad uj Ég, uj Föld, időtelen Kor,
igazságra, békére, szeretetre
fundált - s gyümölcse: örök üdv, öröm."
Végezte. Ádám végül így felel:

"Jóslásod, áldott Jós, milyen hamar
megmérte a muló Világot, Évek
pályáját, mígnem az idő megáll.
Rajt túl az Úr, Öröklét, szem se látja
végét. Nagyon okulva elmegyek:
elmém nagy békességgel, sok tudással
teljes, amennyi íly edénybe férhet;
bolondság hajtott ennél többre vágyni.
Okultam immár: szót fogadni legjobb,
az Egy-Istent szeretni, félni, járni
előtte, gondviselését örökkön
fürkészni, és csak rajta csüggeni,
ki minden művében kegyes, s a jóval
legyőzi a gonoszt, kis tények által
nagyot cselekszik, könnyünek itélt
eszközzel forgat föl világerőt,
világi bölcset együgyű szelíddel;
hogy igazságért-szenvedés a legfőbb
győzelmi erő, s a halál hivőnek élet
kapuja. Annak példáján tanultam,
kit örök Megváltómnak ismerek." 332 (557-591)
Az Angyal végül így felel neki:

"Ha ezt tudod, a tudomány egészét
érted; ne hajhássz többet, bárha ismerj
névről minden csillagot, Ég-erőt is,
minden titkát a Mélynek, a Tenyészet
s Isten minden müvét; Földön, vizen
légben s Mennyben a Föld minden javát
élvezd, minden királyságát, hatalmát -
csak adj tudásodhoz megillető

tettet s hitet, erényt, mérsékletet,
türést, szeretetet, minek neve
lesz charitas, erények lelke - akkor
ez Édent itthagynod nem lesz gyülölt:
sokkal derűsebb Édent lelsz magadban.
Szemlélődéseink csucsáról immár
szálljunk le, mert a pontos óra most
bucsúra int, s figyeld: amit az alsó
dombon helyeztem el, ott várja már
az őrség indulását, lángoló kard
cikáz körül soruk előtt a válás
jeléül. Nincs időnk. Menj, keltsd föl Évát!
Méz-álmokkal, üdvöt jövendölőkkel
nyugtattam el, s szelíd alázkodásra
öveztem föl szivét; kellő időben,
mit tőlem hallottál, tudasd vele,
főleg, amit kell hogy hitéről értsen,
s a nagy szabadulást, mit Magja hoz majd
az embernemre (Asszony magva), hogy
élhessetek sok-sok napig, egyetlen
hitben egylelküek, a mult bajok
miatt borúban, mégis lelve vigaszt
a boldog-végezetre-gondolásban."
Végezte és a dombrul ők leszálltak.
Futott előbb Ádám a lomblugasba,
hol Éva szúnyt, de ébren lelte. Éva
őt nem borús szavakkal így fogadta: 333 (592-627)
„Tudom, hogy honnan jössz, hová igyekszel;
alvásban is jelen az Úr - sugallt
álmot, nagy-kedvezőt, mi nagy-nagy üdvöt
jövendölt, miután szorongva, szívem
kínjába kimerülve szunytam el.
De most vezess! Miattam el ne késsünk!
Veled megyek - így mintha itt maradnék;
nélküled itt: kiűzetéssel egy!
Ég alatt mindenem te vagy, te minden
hely, kit imént az én bünöm miatt
száműztek. Ez erős vigaszt viszem
magammal, bár miattam veszve minden:
rám szállt az Úr irgalma, méltatlanra,
hogy általam hoz üdvöt az ígért Mag!"
Éva anyánk így szólt. Ádám örömmel
hallgatta, bár nem is felelt: közel volt
immár az Arkangyal, s a más halomról
leszálltak a kherúbok kijelölt
helyükre - megannyi csillag fénysorokban;
siklottak a földön, mint esti köd, mely
folyóból imbolyog föl, húz a lápon,
s a hazatérő pór-sarok nyomába
lapul. Soruk előtt szikráz az Úr
suhintó kardja fennen üstökösként,

melynek tüzes heve Libia lángoló
levegőjeként perzselni kezdi e
szelíd éghajlatot; hamar az angyal
most kézen fogja két riadt szülőnket
és úgy vezérli őket egyenest
a kelet-kapúhoz, majd sietve le
a szirten a síkra, s eltűnik. A kettő
még visszanéz, és a Paradicsom
kelet-partját szemléli: üdvhazájuk
volt még előbb! Fölötte imbolyog
a lángoló kard, s zordon arctömeggel
tömött kapú, a vad tüzes dzsidák.
Önkéntelen könnyük pereg, de törlik. 334 (628-664)
Előttük a Világ, hol nyughelyet
lelnek, s vezérük lesz a Gondviselés.
Kéz kézbe, lassu vándorlépteik
magányban az Édenen át vezetnek. 335 (665-668)
Utószó
Milton Agonistes
A harcos Milton
Három évszázad telt el azóta, hogy az újkor legnagyobb vallásos eposza, az Elveszett
Paradicsom megjelent, de Milton egyénisége és életműve körül ma sem ültek el a viták. Hatása
megnyilvánul az angol költői fejlődés minden fordulópontján : ő ihlette James Thomson
preromantikus természetköltészetét; Blake a szenvedélyes látnokot dicsőítette benne, és Miltont
tette meg egyik prófétai könyve hősévé. Wordsworth és Shelley mesterének vallotta; Keats a
Hyperion-ban került a miltoni költészet bűvölete alá, de fel is lázadt ellene, és befejezetlenül
hagyta antik mitológiai tárgyú hőskölteményét. Századunkban T. S. Eliot, a költő egyik
legélesebb bírálója, a miltoni hatás elől menekülve próbálta Donne és a „metafizikus" költők
forrásánál megújítani az angol nyelvű költészetet.
Az irodalom aktív művelői mellett a kritikusok is állandóan foglalkozni kényszerülnek
Miltonnal; számtalan, gyakran egymással homlokegyenest ellenkező véleményt olvashatunk a
miltoni életmű természetéről és jelentőségéről. Az értelmezésnek ez a sokfélesége részint a
közízlés változásaiból ered, részint Milton harcos, meg nem alkuvó egyéniségéből, amely
bírálóit is nyílt állásfoglalásra készteti, részint pedig abból az ellentmondásos gazdagságból,
amelyet Milton költői alkotásaiban művészi egésszé formál, de amelyből a kritikusok gyakran
csak egy-egy mozzanatot ragadnak ki, és ennek alapján mondanak egyoldalú ítéletet egyé-
niségéről, világnézetéről, művészetéről.
Ha Milton emberi és költői fejlődését vizsgáljuk, azonnal megragad ennek a fejlődésnek
céltudatossága, egyenes vonala. A kompozíció biztonsága, a miltoni alkotások legjellemzőbb
vonása a költő életét is jellemzi. Élet és életmű talán egy költőnél sem forrott oly szervesen
össze, mint Miltonnál, s hogy ez nem a puszta véletlen műve, arról egyik vallomása tanúskodik:
„Aki nem akar csalatkozni abban a reményében, hogy jól írjon dicsérendő dolgokról, annak
magának is igazi költeménynek kell lennie, vagyis [339] a legjobb, legtiszteletreméltóbb dolgok
foglalatának és mintájának."
1608. december 9.-én született. Londonban. Apja fiatal korában hagyta el ősei hitét, és tért át
az anglikán vallásra; a földbirtokos család kitagadta, s az idősebb John Milton mint jegyző és
magánbankár szerzett vagyont. Fia tőle örökölhette a zene és az irodalom szeretetét. Maga

mondja el, hogy gyermekkorától írónak szánták, és tudásszomja oly mohó volt, hogy tizenkét
éves korától fogva ritkán hagyta abba tanulmányait és ment aludni éjfél előtt. „Ez volt a főok,
amiért elvesztettem a szemem világát" - teszi hozzá.
Iskolai tanulmányait a londoni St. Paul's School-ban kezdte, de mélyebb hatást gyakorolt
fejlődésére Thomas Young, a skót presbiteriánus lelkész, aki az atyai háznál oktatta az ifjút. A
latin és a görög mellett valószínűleg már ezekben az években megvetette a francia, olasz és
héber nyelvekben való jártassága alapjait. Tizenhat éves korában iratkozik be a cambridge-i
egyetemre, a Christ's College-ba, diáktársai „Krisztus kisasszonyának" (Lady of Christ's)
csúfolják, ifjúi szépsége és szűzies természete miatt. Cambridge-ben megszerzi a szokásos
baccalaureusi és magisteri fokozatot, de egyetemi éveire később nem emlékezik szívesen vissza.
Egyik tanárával hamarosan összezördült, még kevésbé volt ínyére az egyetemen uralkodó
skolasztikus filozófia s ennek következtében a természettudományok, matematika, történelem
kirekesztése a tantárgyak köréből. Az ifjú Milton a baconi filozófia ismeretével felvértezve került
az egyetemre, a tanárok és hallgatók előtt elmondott egyik latin „prolusio"-jában élesen támadta
a skolasztikus szőrszálhasogatást. Haladó nézeteiről tanúskodik egy latin hexameterben írt
költeménye is, amelyben szembeszáll a kor divatos „spengleriánus" világvég-hangulatával, és a
természet egyre megújuló, örökifjú energiáját dicsőíti.
Érdekes módon a fiatal Milton egyéniségének egyes oldalai latin verseiben nyilatkoznak meg
legkevesebb gátlással. Részben a római szerelmi költők hatása alatt, de saját lelkének ifjú vágyait
is kifejezve írja meg húszéves korában tavaszváró ötödik elégiáját (In adventum veris), amelyet
át- meg átszőnek az antik mitológia erotikus képei.
Nyolc hónappal később, 1629 karácsonyán készült első nagy angol költeménye, ünnepi óda
Krisztus születésére. Ovidius és [340] a „sima latin elégikus költők" ihletését Dante és Petrarca
hatása váltotta fel, tőlük tanulta a fiatal költő a biztos kompozíciós érzékkel párosuló ódai
szárnyalást. A költeményben felcsillan a korai XVII. századi angol manierizmus, Giles Fletcher és
társainak intellektuális játékossága, meglepő, néha kiagyaltnak ható hasonlatrendszere. Egészen
egyéni és miltoni viszont a nyolcsoros versszak mesterien zenei kezelése, a képsorok művészi
összefűzése a természet békéjét hirdető kezdő strófáktól a betlehemi pásztorokat megjelenítő
idillen keresztül a Megváltó születését ünneplő kozmikus szimfóniáig, majd a pogány istenek
bukásának az Elveszett Paradicsom híres passzusát előrevetítő leírásáig. A huszonegy éves
Milton bizakodó optimizmusára jellemző, hogy Krisztus születésétől az aranykor visszatértét
várja, amikor a "leprás bűn" leolvad a földi formákról, és maga a Pokol is elmúlik.
Két évvel később, huszonharmadik születésnapjára írt szonettje keserű panasz, amiért késői
tavasza még nem borult virágba: az elhivatott költő nagyobb teljesítményeket várt önmagától,
de azzal vigasztalódik, hogy sorsa az Ég akaratától függ. Ez lesz majd „a vak szonettjének" és az
utolsó korszak nagy költői alkotásainak végső kicsengése is.
De az isteni akaratban való megnyugvás Miltonnál mindig az egyéni akarat teljes
megfeszítésével, nagy célok felé való törekvéssel jár együtt. Az egyetemi tanulmányok elvégzése
után még öt évet szentel annak, hogy elmélyedjen a görög és latin klasszikusokban. Ezt az időt
apja birtokán, először Hammersmithben, később Hortonban tölti, tudatosan készülve nagy
feladatára. A fővárosba csak néha rándul fel, hogy könyveket szerezzen be, figyelemmel kísérje
az újabb matematikai kutatásokat, és zenét hallgasson. A zene szenvedélyes szeretetéről
nemcsak egész költészetének jellege tanúskodik (T. S. Eliot hiányolja Miltonban a vizuális, de
annál jobban kiemeli az auditív képzeletet), hanem közvetlenül a muzsikáról szóló számtalan
passzusa, így a lágy líd dalok és az ünnepélyes orgonaszóval kísért egyházi énekek dicsérete és
költői eszközökkel való visszaadása: az ellentétes lelki alkatokat megjelenítő költeménypár, a
L'Allegro és az Il Penseroso záróakkordjai. A fiatal Milton költészetének bája, könnyed
játékossága itt nyilvánul meg legvonzóbb formában; a jambikus és trochaikus lejtés között
táncoló, négyütemes, párrímes verssor (Chaucer és [341] Shakespeare kedvelt metruma) a
falusi élet képeit, a pacsirta és a fülemüle dalát, a klasszikus mitológia történeteit foglalja élő
keretbe, dicsérettel emlékezve meg olyan költőkről is, mint Chaucer, Spenser, Shakespeare és
Ben Jonson.

Jonson kedvelt műfaját, a maszk (masque) néven ismert zenés, látványos drámai játékot
fejleszti tovább és tölti meg jellegzetesen miltoni tartalommal az 1634-ben, Ludlow várában
előadott pásztorjáték. Milton itt használja először Shakespeare és az angol reneszánsz dráma
versmértékét, a rímtelen ötös jambust. A cselekmény középpontjában a szűziesség és az
érzékiség képviselőinek, a Kisasszonynak és Comusnak, Bacchus és Circe fiának drámai
konfliktusa és vitája áll. A költemény igen szép gondolatokat tartalmaz az erény
sérthetetlenségéről, az egyszerű pásztori élet dicséretéről, az „isteni filozófia" szépségéről - de
tagadhatatlan, hogy drámailag a legerőteljesebb és legmeggyőzőbb Comus alakja, különösen,
amikor a Természet pompáját, túláradó gazdagságát magasztalja. A konfliktusban Comus, a
kísértő, kudarcra van ítélve, de jellemző, hogy Milton ezt a negatív jellemet - mint később az
Elveszett Paradicsom-ban Sátánt - ruházza fel a legdinamikusabb vonásokkal. Az ellentétek
egybevetítése, az ambiguitás már a "huszonhat éves költő drámai zsengéjében is megnyilvánul.
Comus érvelésének pozitív háttere az a miltoni gondolat, hogy a Természet Istentől ered, az
ösztönélet nem gonosz, a test szellemmé emelkedhet. A Hölgy harcos szűziessége több modern
kritikusban visszatetszést keltett, bár itt szintén egy alapvető miltoni gondolat jelenik meg,
kiélezett formában: a tisztaság, szűziesség elvont eszményképe később - így az Elveszett
Paradicsom IV. könyvének gyönyörű passzusában - a hitvesi szerelem dicséretévé mélyül.
Milton korai költészetét egy remekbe készült elégia zárja le, amely az antik bukolikus költészet
pásztorának, Lycidasnak a nevét viseli. Megírására a közvetlen okot az szolgáltatta, hogy Milton
volt cambridge-i diáktársa, Edward King, lelkész és maga is költő, 1637 augusztusában az Ír-
tengerbe fulladt. Barátai latin, görög és angol versekkel adóztak emlékének, ebben a
gyűjteményben jelent meg Milton költeménye is. Értékéről a legellentétesebb vélemények
hangzottak el. Dr. Johnson igen rossz, mesterkélt versnek tartotta, mert szerinte a
pásztorköltészet elavult konvencióit [342] használja, nincs benne őszinteség, a vallás igazságait
antik mitológiai játékkal keveri, stílusában, verselésében is darabos és bizonytalan. Ezzel
szemben a költő egyik későbbi életrajzírója, Mark Pattison szerint az angol költészet és Milton
saját életműve ebben a költeményben éri el a legmagasabb szintet; legújabban Lionel Trilling
neves amerikai kritikus utalt arra az elterjedt véleményre, hogy a Lycidas a legnagyobb lírai vers
az angol nyelvű irodalmakban.
A költemény részletes elemzésére itt nem vállalkozhatunk, bár ez fényt deríthetne Milton
alkotó módszereire, mint ahogy tanulságosak a Lycidas fennmaradt kéziratán eszközölt szerzői
változtatások is. Annyit mégis meg kell jegyeznünk, hogy a pásztorköltészet antik és reneszánsz
hagyományai még a XIX. században is olyan remekműveket ihlettek, mint Shelley Adonais és
Matthew Arnold Thyrsis című költeményei; s hogy a klasszikus mitológia és a keresztény tanítás,
a kétféle kulturális örökség szintézise a reneszánsz és a barokk művészet és irodalom egyik
alapvető, törekvése volt, s egyben egyik legfőbb forrása a miltoni alkotásban feszülő dinamikus
ellentétnek.
A vad, barbár tombolás által ízekre szaggatott Orpheus alakja, akiben a költészet civilizáló
hatását hirdető Milton saját előképét látta; a személyes hangú elmélkedés a hírnév
természetéről; a Spensert felidéző keserű támadás a Krisztus nyáját fenyegető farkasok és
haszonleső pásztorok ellen; ezt követően a Téli rege híres passzusának méltó párja, a gyöngéd
színekkel festett virágkatalógus; s végül az üdvözülés motívuma, a transzcendens vigasztalás
hangja, amelybe a pásztori gyászének hagyományát követve, Spenser Dido-elégiája és Shelley
Adonais-a is torkollik - íme néhány azok közül a szólamok közül, amelyek a Lycidas-ban hatalmas
polifon kompozícióvá bonyolódnak. Az emelkedett, szinte eksztatikus hang a költemény végén a
köznapok szintjére száll le: a pásztor-költő befejezte a siratást, és bejelenti, hogy másnap új
erdőkbe, új legelőkre vonul, új költői feladatoknak fog neki.
Ezt az ígéretét Milton két évtizeden át nem teljesíthette. Közbejött az itáliai utazás, majd az
angol polgári forradalom, s a forradalom szolgálata Milton idejét és energiáját húsz éven át
szinte maradéktalanul igénybe vette.
Olaszországba, a humanisták Mekkájába 1638 tavaszán indult [343] el, Párizson keresztül.
Párizsban megismerkedett Hugo Grotius-szal, a bűnbeesést tárgyaló latin dráma, az Adamus Exul
szerzőjével, aki ebben az időben a svéd királynőt képviselte a francia udvarnál. Több olasz város

érintése után Milton két hónapot töltött Firenzében, majd Siena érintésével Rómába utazott,
szintén kb. kéthónapt tartózkodásra. A római látogatás egyik pikantériája, hogy a buzgó
protestáns költő inasával együtt vacsoravendége volt az angol jezsuitakollégiumnak. Milton
nyilván jól érezte magát a katolicizmus fellegvárában; megtekintette a Vatikán kéziratgyűj-
teményét, barátságot kötött olasz humanistákkal, akadémiákat látogatott, majd Nápolyba
utazott, ahol Tasso és Marini pártfogója, az idős Giovanni Battista Manso vendégszeretetét
élvezte; hozzá intézte latin hexameterben írt költeményét, melyben beszámol egy Arthur
királlyal foglalkozó hősi eposz tervéről.
Távolabbi utazását egy hazai esemény szakítja félbe, a skót felkelés I. Károly ellen, az angol
polgári forradalom nyitánya. Milton maga így számol be megváltozott tervéről. „Éppen Szicíliába
és Görögországba készültem hajózni, amikor az angliai bonyodalmak szomorú híre eltérített
szándékomtól, mert aljas dolognak tartottam külföldön kedvtelésből utazni, amikor
honfitársaim otthon a szabadságért harcolnak." Rómába visszatérve, meglátogatta Galileit, aki
betegen, vakon az inkvizíció felügyelete alatt élt. Milton büszkén megjegyzi, hogy két hónapon át
ismét a reformáció ügyét védelmezte a pápista világ fővárosában. Észak-olasz körutazás után
Genfbe érkezett, ahol személves kapcsolatot teremtett a svájci reformáció vezető alakjaival,
majd Franciaországon keresztül visszatért hazájába, egy és negyedévi távollét után. Hazatérése
után írja meg a Lycidas latin párját, az Epitaphium Damonis című pásztori elégiát, melyben régi
iskolatársának, egyetlen benső barátjának halálát siratja, egyben búcsút mond a latin nyelvű
humanista költészetnek, és ismét angol tárgyú hősköltemény tervéről beszél.
A regényes történeti témát azonban hamarosan bibliai tárgyak, az eposzt drámai forma váltja
fel Milton költői terveiben, nagyrészt nyilván az angol életet felrázó drámai események, a forra-
dalom kibontakozása következtében. A hagyomány szerint 1642 táján próbálta először tragédia
formájába önteni a bűnbeesés történetét, ebből maradt ránk a Sátán „naphimnusza", amely az
[344] Elveszett Paradicsom IV. könyvének elején a belső vívódás shakespeare-i erejű rajzát
bevezeti. Az eposz végső formájában is sok a drámai mozzanat, Milton azonban csak másfél
évtized múltán tért vissza a témához, addig a forradalom eszményeinek aktív szolgálatába
állította tollát: vitairatokban fejtette ki, és védelmezte a szabadság ügyét.
Olaszországból hazatérve Londonban vett ki lakást, és elvállalta két unokaöccse oktatását
(egyikük később a költő első életrajzírója lett). A konzervatív meggyőződésű Dr. Johnson
gúnyosan jegyzi meg, hogy Milton azért sietett haza a szabadság védelmére, hogy
magániskolában, házitanítóként vezesse le hazafiúi lelkesedését. Tanítványai elé magas
követelményeket állított, nevelési elveit a reneszánsz sokoldalú embereszménye szellemében
fogalmazta meg, amelybe azonban már belevegyült a puritán ideológia is: A tudás célja kijavítani
az ősszülők okozta romlást, visszanyerni Isten helyes ismeretét, s ennek alapján szeretni,
utánozni Őt, hasonlóvá válni Istenhez." Az 1644-ben megjelent értekezés (On Education)
tartalmazza a miltoni poétika lényegére világító, de gyakran figyelmen kívül hagyott
megjegyzést, hogy a szónoklathoz viszonyítva a költészet „egyszerűbb, érzékletesebb és szenve-
délyesebb".
Két évtizeden át, 1640 és 1660 között Milton közvetlenül is az angol polgári forradalom tükre,
eszményeinek megszólaltatója, politikájának védelmezője. Ekkor válik igazán elkötelezett íróvá;
T. S. Eliot joggal jegyzi meg róla, hogy nincs még egy angol költő, még Wordsworth és Shelley
sem, aki olyan döntő események idején élt és foglalt volna állást, mint Milton. Az angol
forradalom osztálytartalma Christopher Hill mélyreható elemzései után világosan áll előttünk.
Milton maga a szabadság védelmében látta pamfletírói harci feladatát, s a szabadság három
válfaját különböztette meg - a vallási, polgári és politikai szabadságot (religious, domestic and
civil liberty) -, amelyek együtt szükségesek a társadalom boldogságához.
Első támadásait, a forradalom eseménytörténetének, vallási szimbolikájának megfelelően, a
hűbéri államrend leghívebb kiszolgálói, az államegyház vezetői, a püspökök ellen intézte, akik -
Ch. Hill szavaival - magúk is álam! és közigazgatási tisztviselők voltak, a legfelsőbb egyházi
testület pedig a királyi bürokrácia [345]
szerve. Laud érsek perbe fogásával, Strafford kivégzésével egy- időben jelennek meg Milton
prelátusellenes vitairatai, elsőnek az angol reformáció történetét és korabeli problémáit

tárgyaló értekezése ( O f Reformation in England, 1641) Minden polemikus szándéknál
figyelemreméltóbb benne a lírai szenvedély: a nemzeti büszkeség, hogy Isten kegyelméből
Anglia emelte fel először a lobogót az elveszett igazság visszaszerzésére, és most is a nagy
megújulás színhelye, ő maga pedig az új korszak dalnoka. Az „ötödik monarchisták"
demokratikus vallási csoportjának szellemében Krisztus földi királyságának közeli eljövetelét
várja, azt a napot, amikor „Te, örök és hamarosan várt Király, megnyitod a felhőket, hogy ítéletet
mondj a világ minden királyságai felett... véget vess minden földi zsarnokságnak, kihirdetve
egyetemes és szelíd uralmadat mennyben és földön." „Jer elő királyi lakodból, a Föld valamennyi
királyának fejedelme - írja egy másik pamfletjében -,mert menyasszonyod hangja hív, és minden
teremtmény megújulásra sóvárog."
Ezt a csodaváró, szenvedélyes optimizmust hamarosan józanabb, kiábrándultabb hangulat
váltja fel. 1642-ben kitör a polgárháború; a költő első házassága kudarcba fullad; a
presbiteriánus kormányzat újra bevezeti a cenzúrát. Két év leforgása alatt Milton négy röpiratot
ír a házastársi köteléket megszüntető válás joga mellett, amit a polgári szabadság fontos
követelményének tart. Ezzel és talán még inkább a szólás- és sajtószabadságot védelmező
iratával (Areopagitica, 1644) kivívta a presbiteriánusok ádáz ellenszenvét, és az angol
forradalom balszárnyán foglalt helyet.
Az angol törvényhozó testülethez, az Areopagoshoz intézett szónoki értekezés Milton
legismertebb és legnagyobb hatású prózai műve. Egyes gondolatai, tökéletes szavakba öntve, a
századokon át visszhangzanak, s amint erre Ch. Hill rámutat, hozzájárultak az amerikai és a
francia forradalom előkészítéséhez is. „Adjátok meg nekem mindenekelőtt azt a szabadságot -
kiált fel Milton -, hogy szabadon, lelkiismeretem szerint tapasztaljak, szóljak és érveljek... Az
igazság erős, legközelebb áll a Mindenhatóhoz: sem cselszövésre, sem fortélyra, sem engedélyre
nincs szüksége ahhoz, hogy győzedelmeskedjen; ilyesmit csak a hamisság használ kibúvóul és
védelmül az igazság hatalma ellen." A marxista kritikus idézeteit szinte vég nélkül
folytathatnánk; az érvelés erejéből [346] mit sem von le az eseményeknek az az iróniája, hogy az
engedélyhez nem kötött nyomtatás szószólója Cromwell protektorátusa alatt egy ideig maga
látta el a köztársaság hivatalos lapja, a Mercurius Politicus cenzori tisztét.
Az Areopagitica egyik fő témája ismét az angol nemzet történeti hivatása: a jelek arra
mutatnak, hogy Isten egyházának új korszakát, magának a reformációnak a reformációját
határozta el; ezért nyilvánítja ki szándékát szolgáinak, s szokása szerint először az angoloknak.
Bennünket különösen közelről érint az utalás a komoly és takarékos erdélyiekre, akik évente
küldik ki Angliába, nem is ifjaikat, hanem a meglett férfiakat, hogy az angol nyelvet és
hittudományt tanulmányozzák.
Számos passzus Milton aktív, harcos egyéniségét világítja meg: korholja a félénk, kolostorba
vonuló erényt, amely nem tör ki és keresi az ellenfelet, hanem kisomfordál a pályáról, ahol az
örökkévaló babérért futnak versenyt. Milton most foglal végleg állást a szabad akarat tana
mellett, elvetve az eleve elrendelés kálvinista, presbiteriánus elméletét. Több fontos részlet az
Elveszett Paradicsom alapgondolatait fogalmazza meg első ízben: egy alma ízleléséből tört a
világra a jó és a rossz tudása; a világba nem ártatlanságot hozunk magunkkal, sokkal inkább
tisztátalanságot - a megpróbáltatás tisztít meg bennünket, próbálni pedig csak az ellenkezővel
lehet; az isteni Gondviselés nem hibáztatható azért, mert megengedte Ádám bűnbeesését: Isten
értelmet adott az embernek, és ezzel szabadságot a választásra, hiszen az értelem nem egyéb,
mint választás. Ezek a gondolatok arra mutatnak, hogy Milton a vallási, politikai, fegyveres
harcok közepette is egyre jobban belemélyed abba az eszmevilágba, amelyet majd utolsó
korszakának nagy költői alkotásaiban testesít meg.
Az 1645-1648 közötti időben a forradalom ügye katonailag és politikailag diadalmaskodik.
Cromwell hadserege döntő csapásokat mér a király csapataira, magát az uralkodót is elfogják, de
Károly megszökik, és a második polgárháborúban a királypártiak és presbiteriánusok egyesült
seregeinek élére áll. Cromwell ezt a koalíciót is leveri, 1648 decemberében kiűzi a
presbiteriánusokat a parlamentből, és bíróság elé állíttatja a királyt.
Ebben az időszakban a fegyverek beszéltek, Milton tollára nem [347] volt szüksége a
forradalomnak. Belefogott egy angol történelem írásába és egy hosszú, latin nyelvű értekezésbe

(De Doctrina Chris- tiana), amelyben a keresztény tanításnak sajátos, egyéni értelmezését adja.
Miltonnak ez a műve 1825-ben jelent meg először, a megjelenés alkalmából írta a fiatal Macaulay
híres Milton-tanulmányát. A mai Milton-kutatót a hittudományi értekezés főleg azért érdekli,
mert részletesen kifejt egyes gondolatokat, tételeket, melyek a késői nagy költeményekben is
lényeges elemei az eszmei tartalomnak, de ott csak utalásszerűen jelennek meg.
A viszonylagos nyugalom éveinek a király kivégzése vetett véget, 1649 januárjában. Két héttel
később jelenik meg Milton első politikai röpirata (The Tenure of Kings and Magistrates), amely
viszonylag mérsékelt hangnemben, bibliai idézetekkel igyekszik igazolni azt a tételt, hogy a
nemzetnek joga van felelősségre vonni és halálbűntetéssel sújtani a zsarnokot vagy a gonosz
királyt. Az érvelés az ember eredeti, természetes szabadságának elvéből indul ki, felvillantja a
társadalmi szerződés gondolatát, bizonyos pontokon osztja a korabeli forradalmi „leveller"
mozgalom nézeteit, előrevetíti Locke politikai filozófiájának egyes elveit - de a maga korában a
pamflet legfőbb hatása az volt, hogy Miltont tette meg a forradalmi balszárny és a
királygyilkosok szószólójává.
A következő hónapban latin titkárává nevezte ki az Államtanács, és a Whitehallban ad
Miltonnak lakást és hivatalt. Ebben a minőségben intézte később a köztársaság diplomáciai
levelezését; 1655 márciusában például az erdélyi fejedelemnek ír, Cromwell nevében, baráti
hangú levelet.
Sürgetőbb feladata volt azonban a forradalom és a fiatal köztársaság védelme. A felkent
király kivégzése a tömegek széles rétegeit a királygyilkosok ellen hangolta; s ezt a hangulatot
használta ki igen ügyesen egy 1649 februárjában megjelent röpirat, az Eikon Basilike, "Ő Szent
Felségének képmása magányában és szenvedéseiben". Az írás szerzője, Gauden püspök,
magának I. Károlynak a szájába adta kegyes elmélkedéseit, szinte krisztusi alaknak állítva be a
királyt, aki megbocsát ellenségeinek, és imádkozik értük. Ezt a veszélyes, szentimentális
legendát zúzta szét Milton következő pamfletje, a Képromboló (Eikonoklastes, 1649 októbere). A
hangnem itt élesebbé, személyesebbé válik; Milton meg is jegyzi egyik későbbi művében, hogy
az iratot a parlament utasítására [348] készítette, s nem a bukott felség felett kívánt kérkedni,
hanem egy hamis képet akart szétfoszlatni, mert Igazság királynőt többre tartotta Károly
királynál.
A vita időközben európai méretűvé szélesedett. kivégzett király fia, aki felvette a II. Károly
címet, egy Claude Saumaise (Salmasius) nevű ismert francia humanista tudóst bízott meg azzal,
hogy latin nyelvű vádiratban leplezze le a királygyilkosokat. A Defensio Regia 1649 októberében
jelent meg; Milton válasza, a Pro Populo Anglicano Defensio, 1651 márciusában. Az angol nép és
köztársaság védelmezője maró gúnnyal válaszolt Salmasius vádjaira, s a történeti és erkölcsi
érvek mellett a szidalmazás özönét zúdította ellenfelére, kigúnyolva jellemét, tudományos
felkészültségét, latin nyelvkészségét. A szerencsétlen Salmasius kegyvesztetten hagyta ott
Krisztina svéd királynő udvarát, és nemsokára meg is halt.
A vita következő szakaszát egy névtelen röpirat indította el, amely a kiontott királyi vérért
esdekelt az Éghez, bosszúért az angol királygyilkosok ellen (Regii Sanguinis Clamor ad Coelum,
adversus Parricidas Anglicanos, 1652). Milton, aki az első Defensio megírása után mindkét
szemére megvakult, most elkészíti második védőiratát (Pro Populo Anglicano Defensio Secunda,
1654). Számos kritikus, így E. M. W. Tillyard is, ebben a műben látja Milton legnagyobb prózai
alkotását. Az angol forradalmár hivatástudata, büszkesége sehol sem nyilatkozik meg
ékesszólóbban. Istentől ihletett szónoknak érzi magát, az ámuló Európa előtt, melynek népei
visszanyerik régen elvesztett szabadságukat. A Defensio Secunda tartalmazza Milton
egyéniségének és működésének méltóságteljes önigazolását, válaszát vádlóinak, akik vakságát
Isten büntetésének tulajdonították. „Ha választani kell, inkább az én vakságomat választom, mint
a tiéteket; a tiétek a lélekre boruló felhő, mely az értelem és a lelkiismeret világát egyaránt
elhomályosítja; az enyém csak a tárgyak színes felszínét tartja tőlem távol, de szabadon hagyja
az erény és az igazság szépségének, állandóságának szemlélését... Vakságomban nem csekély
támasz az Istenség kegyelme, aki annál több gyöngédséggel és részvéttel tekint reám, mivel mást
nem láthatok, csak Őt."

A perorációban Milton az angol forradalom vezéreit, elsősorban Cromwellt dicsőíti: a haza
megmentőjeként ünnepli, benne [349] látja az ország szabadságjogainak szerzőjét, védnökét és
megőrzőjét, azt az embert, aki nemcsak az angol királyok, hanem a legendás nemzeti hősök
történetét is homályba borította tetteivel.
Cromwellnek ilyen dicséretét Dr. Johnson durva hízelgésnek minősítette, megjegyezve, hogy a
lázadás természetszerűleg torkollik szolgaságba, a királygyilkosság igazolása
meghunyászkodásba a zsarnok előtt. Más oldalról mutat rá a cromwelli politika hiányosságaira,
baljós fordulataira a marxista Christopher Hill. Cromwell lényegileg a vagyonos osztályok
érdekeit képviselte; a forradalom már 1649 májusában nyíltan konzervatív irányba fordult,
amikor Cromwell leverte a levelierek nagyarányú lázadását, és a demokratikus mozgalom
vezetőit Burfordban agyonlövette. A nagypolgárságot és középnemességet képviselő Cromwell
szakítása a népi erőkkel végeredményben elkerülhetetlenné tette a királyság visszaállítását. A
Lordprotektor mindvégig a hadseregre támaszkodott, melynek egyik első feladata Írország
meghódítása, parasztságának kifosztása volt - Ch. Hill szavaival az angol imperializmus első nagy
győzelme és az angol demokrácia első nagy veresége.
Milton minden lelkesedése ellenére nyilván maga is érezte, hogy az 1653-ban protektorrá
kikiáltott Cromwell pályája a nép szempontjából veszélyessé válhat: ezért buzdítja, hogy
haladjon a nagy lelkéhez méltó, megkezdett úton, és ne tűrje, akár tőle, akár másoktól, bármi
korlátozást szenvedjen. Műve végén pedig a nemzethez fordul, komoly figyelmeztetéssel: ha a
forradalomban tanúsított bátorság és erély után honfitársai hitványul elhagyják az erény útját,
és méltatlanná válnak önmagukhoz, akkor az utókor fog felettük törvényt ülni, mert a dicső
kezdet után nem találtattak olyannak, akik be is fejezik az építés művét.
A politikus latin pamfletek sorát Milton 1655-ben kiadott önigazolása zárja le (Defensio pro Se).
A mai olvasót jobban megragadják Milton költői alkotásai, azok a szonettek, amelyeket a
forradalom és polgárháború évtizedeiben írt. Ezek az erőteljes, férfias versek szakítanak a késői
Erzsébet-kor és a Jakab-kor döngicsélésbe fulladó, egyhúrú szerelmi hagyományával, melynek
nyomai Milton saját korai, olasz nyelvű szonettjeiben is fellelhetők, s helyette a témák és
érzelmek széles skáláját öntik a petrarcai szonett szigorú formáiba. Van [350] közöttük baráti
ebédmeghívás, dicsérő vers a kor egyik kedvelt zeneszerzőjéhez, két halotti szonett (egyikük a
költő elhunyt feleségének emlékét örökíti meg), végül két remekbe készült költemény saját
vakságáról. A kor eseményeit közvetlenül tükröző versek sorát az 1642 novemberében írt
szonett nyitja meg, amikor Londont királypárti ostrom fenyegette; két évvel később saját válási
röpiratait védelmezi, hangot adva kezdődő kiábrándultságának is, amely csakhamar éles
támadásba csap át a „hosszú parlament" többsége ellen: Milton a lelkiismereti szabadság
eltipróit látja bennük, szerinte az új presbiter csak a régi pap nagybetűs változata. Hősi
hangnemet üt meg a forradalom három vezérének, Cromwellnek, Fairfax generálisnak és a
restauráció után nyilvánosan kivégzett Sir Henry Vane-nek a dicsérete. Milton a polgárháború
vérontásán túl a béke műveire áhítozik, az igazságot és jogot meg akarja tisztítani az erőszaktól,
s ezért Cromwellt - a Lycidas-ban szereplő képet visszaidézve - arra buzdítja, segítsen
megmenteni a szabad lelkiismeretet a bérenc farkasoktól, kiknek evangéliuma a karom és a
bendő. Milton protestáns vallásosságának, erkölcsi felháborodásának legköltőibb kifejezése az a
szonett, amelyet a piemonti mészárlás alkalmából írt (On the late Massacher in Piemont, 1655).
A véres tettet a savoyai herceg alattvalói követték el a valdensek ellen, akikben az új hit hívei a
legrégibb protestánsokat, az igaz kereszténység patriarchális egyszerűségű képviselőit
tisztelték. Az érzelem intenzitása Milton szonettjében a kifejezés és a forma fegyelmével párosul.
Ugyanebből az időből származnak Cromwell nevében írt hivatalos levelei az erdélyi
fejedelemhez, a francia, svéd, dán királyhoz, Németalföld rendjeihez, Genf elöljáróihoz, Svájc
protestáns kantonjaihoz, amelyben az európai vezetők lelkiismeretét igyekszik felrázni a barbár
öldöklés ellen. A kor vallási szenvedélyeinek hevességére jellemző, hogy Milton, a lelkiismereti
és szólásszabadság bajnoka, még halála előtt egy évvel, 1673-ban kiadott röpiratában sem volt
hajlandó a türelmet kiterjeszteni a katolikus vallásra, amelyet nem is tartott igazi keresztény
hitnek, hanem a késő-római állameszmény, a cezarizmus egyenes folytatójának és
felélesztésének.

Időközben Milton forradalmi reményeit mindinkább szétoszlatta az események kijózanító
menete. Oliver Cromwell halála után [351] (1658 szeptember) fia, Richard veszi át a hatalmat,
de már a következő év májusában lemond államfői, protektori tisztségéről. Egy éven át a
visszaállított csonka parlament, a katonai uralom, majd a kizárt tagokkal kiegészített csonka
parlament küzd egymással a főhatalomért, amíg végül Monk tábornok seregei 1660 márci-
usában elfoglalják Londont, és az április-májusban ülésező „konvent" parlament visszahívja a
Stuart uralkodót, II. Károlyt. Milton politikai hattyúdala, The Ready and Easy Way to Establish a
Free Commonwealth, 1660 februárjában vagy márciusában jelent meg, amikor Monk tábornok, a
későbbi Albemarle herceg csapatai már a főváros előtt álltak. Az erőviszonyok teljes
negligálásával a vak forradalmár szót emel az elvetett, gyűlölt királyi rabság visszaállítása ellen,
bibliai és ókori mintaképek után egy arisztokratikus jellegű államtanács által irányított szabad
köztársaság bevezetését sürgeti, melynek fő feladata a szellemi és politikai szabadság
biztosítása, a köztársaság védelme. 1660 áprilisában kiadja a röpirat bővített változatát,
felismerve, hogy ez talán már „a kihunyó szabadság utolsó szava", de annál komolyabban intve a
népet a közös ellenség leplezetlen, korlátlan arcátlanságára és dühére, közben felhíva a
figyelmet, „milyen rontó szakadékba döntene mindnyájunkat a ragályos őrület özöne, a
félrevezetett, megcsalt tömeg általános elpártolása következtében".
A Stuart-dinasztia restaurálásával Milton minden politikai reménye romba dőlt; a forradalmi
korszakot az udvar léha, élvhajhász szelleme váltotta fel. A királygyilkosság védelmezője
bujdosni kényszerül, két vitairatának példányait nyilvánosan elégette a hóhér. Milton feje felől
csak az amnesztiarendelet kibocsátása után vonult el a közvetlen veszély. Vakon, magányosan
most ér el a költészet legmagasabb csúcsaira, ekkor mond ítéletet saját élete és kora felett,
beállítva azt az emberi és a kozmikus fejlődés távlataiba.
Az utolsó költői művek központi problémája a bűn és a megváltás. Milton szilárdan hisz az
isteni jóságban és igazságosságban, ezért a természetben és megnyilvánuló rosszat az Isten
ellen lázadó akaratnak tulajdonítja, a megváltás útját pedig a kísértések legyőzésében, az isteni
akarat előtti meghajlásban jelöli meg. A puritán forradalom költője ebben a döntő kérdésben
ugyanazt vallja, mint Dante üdvözült szüzei: „la sua [352] voluntade é nostra pace" - „a Király
akaratja: békénk". Hogy ezt az azonos központi tanítást egymástól annyira eltérő művészi for-
mában jelenítik meg, annak oka a nemzeti és egyéni, temperamentumbeli különbözőségek
mellett a két költő működését elválasztó negyedfél évszázad történelmi tapasztalata, társadalmi,
világnézeti, ízlésbeli változásai.
A miltoni életmű csúcsát jelző triptychon leghatalmasabb része, az Elveszett Paradicsom, 1667-
ben jelent meg, tíz könyvre, tagolva. Hét évvel később, Milton halála évében látott napvilágot a
második kiadás; a VII. és X. könyvet ebben két-két részre osztotta, így a költemény végleges
formájában nem az olasz neoklasszicisták ötlelvonásos eposzát, hanem az Aeneis tizenkét énekes
szerkezetét követi. Az Elveszett Paradicsom két kiadása között, 1671-ben jelent meg a
Visszanyert Paradicsom és a Samson Agonistes, a Harcos Sámson tragédiája.
Láttuk, hogy Miltont Olaszországból való hazatérése óta foglalkoztatta a bűnbeesést tárgyaló
vallásos költemény terve, melyet először drámai formába kívánt önteni. Feltehetőleg az angol
forradalom széles panorámája, sorsdöntő jelentősége késztette arra, hogy végül is a nemzetek
összecsapását, népek sorsát ábrázoló hősi eposz, Homérosz és Vergilius műfaja mellett döntsön,
és azt emelje kozmikus méretűvé a Jó és a Gonosz örök küzdelmének illusztrálásával, az emberi
élet értelmének mélyreható kutatásával.
A hagyomány szerint Milton 1658 és 1663 között, vagyis a forradalom bukásának és az
ellenforradalmi restauráció győzelmének kritikus éveiben írta az Elveszett Paradicsom-ot. Ha
ezeknek a történelmi eseményeknek és a csalódott forradalmár lelkivilágának fényében
közelítjük meg a költeményt, könnyen áldozatul eshetünk egy optikai csalódásnak. Az Elveszett
Paradicsom előcsarnokát, első két könyvét Sátán hősi alakja dominálja: a bukott-angyalé, aki égi
hadaival a Mindenható önkénye ellen támadt, vereséget szenvedett, de büszkeségét a Pokol és
kárhozat sem tudta megtörni, s most hűséges társaival együtt más eszközökkel folytatja az en-
gesztelhetetlen harcot az égi zsarnok ellen.

A miltoni Sátán fenséges alakja előtt a romantika borult le, és tette meg az eposz hősévé. A
történelmi azonosítást Chateaubriand végezte el: szerinte Cromwell és az angol forradalom
vezetői [353] voltak Sátán és a lázadó angyalok élő mintaképei. Blake a költői képzelet erejét,
szabad szárnyalását emelte ki Sátán rajzában, s ezt annak tulajdonította, hogy Milton
öntudatlanul az ördög, a teremtő energia pártján volt. Hasonló nézetet vallott Belinszkij is:
Milton maga nem is sejtette, hogy a büszke, komor Sátán személyében a tekintély elleni lázadás
apoteózisát írta meg. A romantikusok satanista, ördögimádó szemléletét követi, és ezt Milton
helyzetével, jellemével kapcsolja össze John Wain, a neves mai angol író és kritikus. Szerinte
Sátán első fellépésekor felejthetetlenül szép és heroikus. Csak egy büszke ember rajzolhatta
ilyennek, olyan költő, aki tudta, mi az üldöztetés, és büszkén fordult szembe üldözőivel, aki látta
reményei romba dőltét, és mégis büszke maradt.
Ennek az értelmezésnek alapvető fogyatékossága, hogy a költeményben képviselt
összigazságból egyetlen részigazságot, a hatalmas épületből egyetlen pillért ragad ki, és ezzel
eltorzítja a költő szándékát: Isten útjainak igazolása helyett az ördög útjainak igazolásában látja
a mű értelmét, kétségbe vonja a művész tudatosságát, a konkrét műalkotás helyett az alkotónak
tulajdonított öntudatlan eszmék alapján ítél.
Egy háromszázéves költemény helyes megítéléséhez elengedhetetlen követelmény a történeti
képzelet: bele kell magunkat helyezni a költő eszmevilágába, a kor ízléskategóriáiba; az alkotás
egészének fényében kell szemlélni az egyes mozzanatokat, mielőtt annak a kérdésnek a
vizsgálatába fognánk, milyen értéket jelent a mű a mai ember számára.
Az Elveszett Paradicsom tengelyében, amint ezt az eposz címe és kezdő sorai is mutatják, a
bűnbeesés, az ősi boldogság elvesztése áll; minden mozzanat, a cselekmény minden szála a IX.
könyv kettős tragikus tette felé mutat, amikor az első emberpár az Ég akarata ellenére megízleli
a Tudás fájának tiltott gyümölcsét. E központi téma köré szerkeszti Milton, a középkori vallásos
drámaciklusok mintájára, a kozmikus történelem bibliai szemléjét, a világ teremtésétől és az
angyalok lázadásától Krisztus eljöveteléig és addig a drámai pillanatig, amikor Sátán
megsemmisül és romlott világának hamvaiból Isten új Eget, új Földet teremt, az igazságosság,
béke és szeretet világát.
A természettudományos világnézetű mai embertől idegen ez a világkép, de ez nem
akadályozhatja a miltoni alkotások esztétikai [354] és erkölcsi értékelését, mint ahogy a görög
mitológiában sem kell hinnünk, hogy Homérosz eposzait vagy a görög drámákat élvezzük.
Milton maga költői nyersanyagként kezeli a bibliai történeteket; a kérdés csak az, hogy ez a
mitikus jellegű cselekményszövedék és a benne ábrázolt jellemek mennyiben képesek egy nagy
korforduló intenzíven átélt élményanyagát művészileg adekvát módon kifejezni.
A cselekmény felépítésében Milton példaképei az antik eposzok, elsősorban az Odüsszeia és az
Aeneis. A téma megjelölése és az Égi Múzsához intézett ima in medias res ragadja az olvasót,
Sátán és a kárhozott angyalok társaságába, amint a vesztett háború után a Pokolba zuhanva
lassan magukhoz térnek, palotát építenek, és szabályos parlamenti vita után elhatározzák, hogy
az újonnan teremtett ember megrontásával keresztezik a Mindenható szándékait. A feladat
elvégzésére maga Sátán vállalkozik; a káoszon keresztül a derengő égi fény és az aranyláncon
függő világ felé vezető útjának leírása a határtalanban gyönyörködő miltoni képzelet egyik
lenyűgöző szépségű megnyilvánulása. A III. könyv tartalmazza a költemény teológiai magvát, az
Atyaés a Fiú, a két isteni személy párbeszédét; az Igazságosság és az Irgalom örök vitájában a
Fiú, mintegy a Pokolban lezajlott tanácskozás párhuzama- és ellenképeként, saját életét ajánlja
fel váltságként az elkövetendő bűn miatt kárhozatra ítélt emberért. Sátán, aki időközben a Földre
szállt, a IV. könyv elején tárja fel lelkének gyötrelmeit, a benne lakozó Poklot a már említett
megrázó drámai monológban. Ezután mutatja be a költő, a kontraszthatások mestere, a
Paradicsom varázslatos szépségét s benne az első emberpárt; ártatlanságuk egy pillanatra még a
Sátán ártó szándékát is megingatja. Az V-VIII. könyv alkotja a költemény leghosszabb, de a mű
tervében nélkülözhetetlen epizódját. Isten egyik angyalát, Rafaelt küldi Ádámhoz, hogy
figyelmeztesse a reá leselkedő veszélyre. Az angyal elbeszéli Sátán és híveinek lázadását, az
Égben három napig dúló háborút, melyet a második isteni személy, a Messiás közbelépése juttat
győzelmes befejezéshez. A VII. könyv prológusában jelenti be a költő, hogy az égi események

után visszatér a Földre; Rafael szavaival elbeszéli a világ teremtését (egy modem kritikus ezt
nevezi az eposz legderűsebb, legboldogabb részének). A VIII. könyv a Föld- és Napközpontú, a
ptolemaiosi [355] és kopernikusi rendszerek híres szembeállításával kezdődik; ezt követően
Ádám beszámol az angyalnak első emlékképeiről, a Paradicsomba való helyezéséről, majd arról,
mint panaszkodott Istennek kínzó magányossága miatt, aki évődve, mosolyogva adta neki
legszebb ajándékát, Évát. A nőiesség elragadtatott dicséretét Rafael kijózanító kommentárja hűti
le: Ádámot felsőbbrendűségére emlékezteti, és közli vele azt a jellegzetesen miltoni tanítást,
amely a szenvedélyt az észnek és az általa irányított szeretetnek rendeli alá. Amikor Adám
viszonzásul az égi szellemek szerelmi élete iránt érdeklődik, az angyal elpirul, és sietve
elbúcsúzik, de még egyszer inti Ádámot, nehogy a szenvedély eltérítse ítélőerejét, s olyan tettre
csábítsa, melyet szabad akarata nem helyesel. Az intelem hiábavalónak bizonyul; a IX. könyv
elbeszéli, hogy az égi őrök éberségét kijátszó Sátán csúszó-mászó kígyó alakjában kísérti meg
Évát, s hízelgéssel, álokoskodással veszi rá, hogy egyék a Tudás fájának gyümölcséből; példáját
Ádám is követi, jobb tudása ellenére - hangsúlyozza a költő -, „nem csalatva, de asszonyi bájtól
elbűvölve báván". A bűnbeesést heves kéjvágy, a szellemi képességek elborulása, az emberpár
első civakodása követi, majd Ádám kétségbeesett panasza a nemiség ténye ellen, melyet Éva
szívszakasztó bűnbánata szelídít kibéküléssé a X. könyv egyik legemberibb, legszebb
passzusában. Az eredeti bűnt időközben az égi és pokoli hatalmak újabb tanácskozása és
kozmikus változások követik: a Föld tengelye elferdül, az örök tavaszt dermesztő jég és aszályos
hőség, viharos szélvészek tombolása váltja fel, az állatvilágban megkezdődik a vérengzés és halál
uralma. A szenvedélyes Éva rettenetében véget kíván vetni az emberi fajnak, de Ádám
imádságra, bűnbánatra, megalázkodásra buzdítja Isten akarata előtt. Könyörgésük
meghallgatásra talál: egy újabb égi jelenetben, a Fiú közbenjárására, az Atya megbocsát az
emberpárnak, de kijelenti, hogy a Paradicsomban nincs többé helyük. Elhatározását Mihály
arkangyal közli az ősszülőkkel, majd a Paradicsom legmagasabb hegyére vezeti Ádámot, és
először látomásokban mutatja be az emberiség történetét a vízözönig, aztán elbeszélésben
jeleníti meg előtte a későbbi eseményeket. Ebben a történelmi panorámában, amely az utolsó két
könyv nagyobb részét kitölti, a komor színek uralkodnak, a bűn gyümölcsei: Ábel megöletése a
testet pusztító betegségek, a kicsapongás képei, az erőszak [356] uralma (Milton itt is, mint a
Visszanyert Paradicsom III. könyvében, éles szavakkal ostorozza a hódító háborút). Velük
szemben vigaszként csupán Noé alakja áll; ő a sötét korban a fény egyetlen fia. A vízözön utáni
újabb elfajulást Nimród, a "nagy Vadász", Sátán földi mása indítja el, a büszke, becsvágyó lélek,
aki feldúlja a béke és a természeti törvény, az egyenlő és testvéri állapot uralmát a Földön, és
embertársai felett érdemtelenül szerez magának hatalmat. Ezt követi az égi hahotától kísért
bábeli zűrzavar felidézése, majd a bálványimádó nemzetek közül Isten népének kiválása, az Úr
törvényhozása a Sinai-hegyen és az Újszövetség ígérete, amely a Testtől a Szellemhez, a
Törvények szigorától a Kegyelem szabad elfogadása felé vezet. A megváltás útját Krisztus
kereszthalála és második eljövetelének, Ég és Föld megújulásának eksztatikus látomása jelzi.
A megjelenített történelem és a költemény tanulságát Ádám vonja le: tanulság megnyugvás
Isten akaratában, ki jósággal legyőzi a gonoszt, kis tettekkel ér el nagy eredményt, a gyöngének
látszókkal dönti meg a világ hatalmasait. Az Igazságért vállalt szenvedés - hirdeti a költő Ádám
ajkán bátor tűrés vezet a végső győzelemhez. Az elbukott forradalmár szilárdan hisz elvei
eljövendő diadalában. Isten akaratát a történelem folyamatával, kérlelhetetlen logikájával
azonosítja.
Ez a bizakodás szólal meg az eposz végső kicsengésében is. Éva nemesen egyszerű szavai után,
melyek mély hitvesi szerelmét fejezik ki, még egyszer felragyog a miltoni költészet egész
pompája, a kiűzetést végrehajtó angyali sereg és a lángoló kard fényes képeiben; ezt követi a
tompított hangulatú, mégis varázslatos öt befejező sor: az elveszett boldogságért könnyező, az
isteni Gondviselésben bizakodó első emberpár lassú, magányos léptei az ismeretlen Világ felé.
Milton költői szándékát, a mű eszmei mondanivalóját némileg érzékelteti talán a
cselekménynek ez a vázlatos áttekintése és a Gonosz örök küzdelmének vagyunk tanúi, a
bűnbeesés bibliai történetének kapcsán. Számos kritikus kétségbe vonta, vajon a történet
alkalmas-e az eszmei tartalom kifejezésére, Isten útjainak igazolására az emberek előtt. A

legfőbb nehézség az isteni hatalom és az emberi akarat viszonya. Egy végtelenül jó, bölcs és
mindenható Isten - így írja le a cselekmény döntő mozzanatait egy modern [357] kritikus - eltűri,
hogy az Égben lázadás törjön ki, az angyali seregek egyharmadának részvételével. Ezután világot
teremt, közepében kerttel; a tiltott fa közelébe helyezi az első emberpárt, tudva, hogy a tilalmat
meg fogják szegni, és eltűrve azt is, hogy a levert lázadás vezére behatoljon a kertbe, és
engedetlenségre csábítsa a tapasztalatlan ősszülőket. Vétkükért halál jár és az egész mindenség
romlása; az Isten Fia magára vállalja a büntetést, de az emberiségnek csak egy töredékét sikerül
megmentenie, a többiekre, a pártütő angyalokkal együtt, örök kárhozat vár, mialatt az új Föld és
Ég lakói hálaénekekkel dicsőítik Isten bölcsességét és jóságát.
Kétségtelen, hogy az Elveszett Paradicsom cselekménye, egy kis malíciával, így is jellemezhető,
ugyanúgy, ahogyan a neoklasszicista Thomas Rymer szemében Othello tragédiája nem egyéb
véres bohózatnál. A költői ambiguitások modern szerelmese, William Empson a vázolt nézetnél
jóval tovább megy: szerinte az eposzban a gonosz legfőbb forrása maga az Atya, a kegyetlen
szadista Isten, vérfagylaló tréfák mestere, aki a Rafaelre bízott üzenettel is csak színleg óvja az
emberpárt a bűntől, valójában buzdítja Évát a veszélyes tettre. Empson szemében Milton
költeménye azért olyan jó, mert Istent oly gonosznak ábrázolja.
Az eposz totális tervéhez az ilyen kifogások, bírálatok nem érnek fel, de hasznos
figyelmeztetők Milton teológiai szemléletének történeti korlátaira, belső ellentmondásaira
nézve. A költemény II. könyvében a bukott angyalok egy filozofikus hajlamú csoportja lankás
domboldalon vitatkozik a Gondviselés, Végzet, szabad akarat végső kérdéseiről, beleveszve a
gondolatok tévelygő labirintusába - jegyzi meg a költő. A következő könyv égi párbeszéde azon-
ban ugyanezen kérdések körül forog, s az Atya - Pope híres szavaival - skolasztikus filozófusként
érvel, néha nyilvánvaló paralogizmusokkal és szofizmákkal.
Mindez arra vall, hogy a költeménynek hittudományi rétege, benne a kiválasztottakról szóló
puritán tanítással (ezen majd Burns fog gúnyolódni) és a megváltásnak tisztán legalisztikus,
szinte pénzügyletnek ható felfogásával, leginkább Milton saját korához kötött, leginkább
sebezhető eszmei része. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy Milton megoldhatatlan feladatra
vállalkozott, amikor az Istent tette meg az eposz pozitív hősévé. A keresztény tanítást [358]
elemző értekezésében kifejti, hogy Isten messze túlhaladja az ember megismerő képességeit:
csak az első teremtményen, a Fiún keresztül nyilvánul meg; természetéről, működéséről a
Szentírás ad az ember felfogó képességéhez alkalmazkodó képet. Az Elveszett Paradicsom
alapvető paradoxona az, hogy ezt a transzcendens istenséget, amely hol a neoplatonizmus léten
túli ősegységére, hol a későbbi idealista rendszerek abszolút létezőjére emlékeztet, Milton
konkrét döntéseket hozó, tanácskozó, cselekvő büntető, megbocsátást gyakorló személynek a
bibliai szövegben nyugvó cselekménykeretnek megfelelően.
Az Elveszett Paradicsom-nak, mint minden történést ábrázoló, epikus vagy drámai alkotásnak
helyes értékeléséhez az az arisztotelészi elv vezet, amely a cselekmény primátusát hirdeti a
jellemábrázolás, költői kifejezés és egyéb járulékos mozzanatok felett. A történet olyan lényeges
elemei, mint például Sátán és angyalainak lázadása és bukása, az első emberpár bűnbeesése,
kiűzetése a Paradicsomból és végső megváltása, a keresztény vallás központi tanításai közé
tartoznak, rajtuk a költő akarva sem változtathatott volna. Az eposzban ezeket a mozzanatokat
tette meg a központi építmény tartó pilléreivé, hozzájuk emelt falakat, boltíveket,
szárnyépületeket, majd feldíszítette az épületcsoportot oszlopokkal, szobrokkal,
domborművekkel, mindig ügyelve arra, hogy a kivitelben a részletek gazdagsága a kompozíció
egységét szolgálja, az összhatást fokozza.
Ha ezt az építészeti analógiát, mint általános szerkesztési elvet, Milton eposzára alkalmazzuk,
akkor a költő alkotó módszerét, a költemény sajátos természetét és nagyságát leginkább a benne
foglalt rendkívül éles ellentétek összebékítésében, az egymásnak látszólag ellentmondó
dinamikus mozzanatok egységes műalkotássá való komponálásában jelölhetjük meg.
Az ellentétek egybevetítése. a dialektikus alkotói módszer az Elveszett Paradicsom valamennyi
szintjét, minden ízét-porcikáját áthatja. A cselekmény tengelyében a bűnbeesés áll, de kozmikus
összefüggésekbe ágyazva, mint a Jó és a Rossz örök harcának az egész emberi nem sorsát
meghatározó konkrét megjelenése. A viszonylag egyszerű mesét Milton a szervesen csatlakozó

epizódok révén a lét egészének tapasztalataival, élményeivel gazdagítja, a világtörténelem
enciklopédiájává fejleszti. A tartalmi gazdagodásnak [359] szerkezeti síkon a drámai
koncentráció és az epikus bőség elveinek összebékítése felel meg. Az ellentétek egységének s az
ebből fakadó belső feszültségnek egyéb jellegzetes példái: az állandó lebegés a határozott és a
határozatlan, a precíz körvonalak és az „imbolygó fantazmagória" között; a személytelen témát
kísérő és látható személyes érzés, a költő szakadatlan jelenléte a költeményben, a cselekményt,
tetteket kísérő kommentárjai; a forradalmi energia és az intellektuális-erkölcsi fegyelem
együttes jelentkezése, a szenvedély és az ész jogai között dúló vita; a nő elragadtatott dicsérete
és alsóbbrendűségének tana; kísérlet a pogány klasszikus mitológia és a puritán keresztény
hitvilág művészi harmonizálására; a Pokolnak hol fizikai helyként, hol lelkiállapotként történő
beállítása; ambiguitás az idő és a tér kezelésében, eldöntetlen vita a Föld- és a Napközpontú
rendszerek között; a cselekmény ironikus sorsfordulatai (Sátán gonosz terve jóra fordul; az
ősszülők magasabb rendű létet remélnek a gyümölcs ízlelésétől, de mélyebbre süllyednek;
amikor megalázzák magukat és töredelmesen bevallják bűnüket, tudtuk nélkül akkor lépnek a
megigazulás útjára). Az ilyen tartalmi és formai-szerkezeti feszültségeket kíséri nyomon és
jeleníti meg érzéki alakban Milton páratlan nyelvi és metrikai művészete. Az Elveszett
Paradicsom hatalmas lélegzetű, számos sorra terjedő rímtelen jambikus verstömbjei tökéletes
összhangban egyesítik a metrikai fegyelem és szabadság látszólag ellentétes elveit.
A miltoni univerzumban a személyek is dinamikusak, állandó mozgásban vannak, más-más
funkciót töltenek be, nem szoríthatók egy klasszicista módon „következetes" jellem merev
korlátai közé. A többértelműség az égi, pokoli és földi szereplők rajzában egyaránt
megfigyelhető. Mivel kozmikus szinten a téma a Jó és a Gonosz késhegyig menő harca, Milton az
egymás ellen szegülő akaratokat állítja az ábrázolás tengelyébe: az Atya nála elsősorban az Ég
Királya, akinek mindenhatósága ellen Sátán hiába küzd, s aki a változtathatatlan törvény
szigorát fordítja a lázadók ellen. Az Atya királyi hatalma despotikus vonásokkal párosul;
jellemző erre az V. könyv utolsó harmada, melyben az Atya az egybegyűlt angyali seregek előtt
bejelenti, hogy aznap (!) nemzette egyetlen fiát, aki előtt feltétlen meghódolást követel, az
engedetlenkedőket pedig örök kárhozattal fenyegeti. Ez a jogfosztónak érzett döntés [360]
indítja Sátánt lázadásra és az angyalok egyharmadát pártütésre a szabadság nevében, az Atya
fölényes gúnyolódásától kísérve. Az angyalok lázadása, amint ezt a modern kritika felismerte,
teljesen politikai és katonai jellegű, az általuk zsarnokinak tekintett égi hatalom megdöntésére
irányul. Az égben dúló háború leírásában óhatatlanul az ószövetségi antropomorf Isten dominál:
a Seregek Urának jellemvonásai kerülnek előtérbe. A konfliktus tisztán hatalmi, erőviszonyokat
kifejező jellegét csak némileg módosítja az a körülmény, hogy Milton szemében az Istenség
ugyanakkor az alkotó, teremtő elv, az égi Fény, a recta ratio, az értelem világának megtestesítője.
A puritán forradalom eszmevilágának tulajdonítható, hogy Milton az Istenség első személyében
főleg az ellenségein diadalmaskodó hatalmat, nem pedig a teremtés felé áradó szeretetet
ábrázolja és emeli ki.
Az atya kérlelhetetlen igazságosságával, mindenhatóságával ellentétben a Fiú képviseli az
önmagát feláldozni kész isteni szeretetet. De a költemény tervének, a cselekmény menetének
megfelelően, a Fiú igen különböző, egymással nehezen összeegyeztethető funkciókat tölt be: ő
Isten helytartója, az égi seregek vezére, a világ teremtője, az ember szószólója a bűnbeesés előtt
és után, a bűnösök bírája, az áldozati Bárány, a Megváltó, majd végül Sátán világának
megsemmisítője.
A bibliai képek mellett más asszociációk is gazdagítják a Fiú ábrázolását. A teremtés leírásánál
kétségtelenül közrejátszik a platoni Timaiosz emléke, a démiurgosz alakja, aki nem semmiből
teremt, hanem a kaotikus ősanyagra üti a rend bélyegét. Ez különben a miltoni
materializmusnak, az anyag örökkévalóságát hirdető tanításnak, az orthodox keresztény
dogmától való legfontosabb eltérésének forrása. A legdöbbenetesebb átalakulás azonban az,
amikor a Bárány a VI. könyv végén hadvezérré lesz, könyörtelen bosszuállóvá, aki egymaga
zúzza szét Sátán lázadó seregeit. A véres és szörnyű Messiás komor erejű képében, aki
diadalmasán száguld legyőzött ellenfelei tetemén, a költő kiváló szovjet kritikusa, R. M. Szamarin
annak a puritán istenségnek a megtestesítőjét látja, kinek nevében Cromwell vértesei Naseby

után lemészárolták a király fegyvertelen híveit, majd az ír háború idején tízezerszámra irtották a
katolikusokat. Mindez arra is figyelmeztet, hogy a forradalom tüzében „Krisztus kisasszonyának"
jelleme acélossá [361] edződött, ádáz vonások fejlődtek ki benne, amelyek minden eddiginél
nagyobb erőt, masszivitást kölcsönöznek a késői műveinek.
A Fiú alakjának sokrétűsége, ellentmondásossága nyilvánvaló; egy modern kritikus szerint
Milton úgy biztosítja a jellem lélektani valószínűségét, hogy a tettek motivációját egy fokkal
előbbre, az Atyára hárítja, a Fiúban az isteni akarat végrehajtóját jeleníti meg. Ezt a megoldást a
költő arianizmusa teszi lehetővé: az ő rendszerében a Fiú az első teremtmény, kevesebb az
Atyánál.
A két isteni személy ábrázolásában mutatkozó ellentmondások eltörpülnek a Sátán alakjának
bonyolultsága, ambiguitása mellett.
Jellemének vonásai két ellentétes pólus mágneses terében helyezkednek el: egyrészt a Gonosz
megtestesítője, aki megrontja a mindenség szépségét, ragyogását; másrészt fenséges lázadó,
prométheuszi jellem, aki a tudás fájának gyümölcsét kínálja, és meg akarja szabadítani önmagát,
közvetítőit és az emberiséget az Ég értelmetlen tilalmaitól, az isteni hatalom önkényétől. A
miltoni művészet gazdagságára, összetettségére vall, hogy a költő Sátán alakjának ellentétes
vonásait egyaránt meggyőzővé tudta tenni. A nagy lázadónak a romantikus képzeletet
lenyűgöző vonásai elsősorban a Clarendon által is „nagy lázadásnak" nevezett forradalmi
évtizedek tapasztalataira utalnak, de tetten érhető bennük a reneszánsz egész haladó
eszmevilága is, amely ledöntötte a hűbéri rend korlátait, s az ember és a mindenség teljes
megismerésére, a természet feletti hatalomra tört. Ebben a vonatkozásban a miltoni Sátán
nemcsak a tiltott tudásra szomjazó Faustnak, hanem az angol reneszánsz dráma merész,
gonosztettektől vissza nem riadó individualista hőseinek, III. Richárdnak, Macbethnek,
Edmundnak is édestestvére. A jellem társadalmi gyökereit s egyúttal elfajulásának okait
Szamarin finom elemzéssel mutatja ki. A középkori feudális hagyományok ledöntésével a dráma
dinamikus jellemei a polgárság forradalmi történeti szerepét fejezik ki; a miltoni Sátánban a
szovjet kritikus a machiavellista reneszánsz ember korlátokat nem ismerő, harcos
individualizmusát fedezi fel, A miltoni ábrázolás azonban egyúttal a polgári individualizmus
bírálata is; a Pokol, melyet Sátán önmagában hordoz - írja Szamarin -, az örökös elégedetlenség
káosza, az önző szeszélyek törvénytelensége, amellyel Milton pamfletjeiben is a szellem
fegyelmét állítja szembe.
Sátán csodálatot ébresztő vonásai így csapnak át saját [362] ellentétükbe. A II. könyv kezdő
soraiban már mint keleti kényúr jelenik meg, majd mint zsarnok, kinek lelkében a szenvedélyek
zűrzavara, a gonosz kaotikus világa uralkodik. Láttuk, hogy a XII. könyv elején Milton
párhuzamot von Nimród és Sátán lázadása között: mindketten az ősi béke boldogságát és
összhangját dúlják fel esztelen becsvágyukban. Ez indította Coleridge-ot arra, hogy Sátán földi
képmásait a történelem nagy hódítóiban, az emberiség "nagy vadászaiban" keresse, Nimródtól
Napóleonig. Az angol költőkritikus a féktelen önzésben, az "önösség mérgében" látta a sátáni
jellem lényegét (joggal jegyezték meg, hogy Sátán képtelen másokat szeretni),de kiemelte, az
elhomályosult ragyogás glóriáját fonta Sátán alakja köré, és ezzel a költői fenség csúcsaira
emelte.
Nem szükséges nyomon kísérni Sátán elfajulását az első könyvek hősi alakjától az Évát kísértő
csúszó-mászó kígyóig, majd a X. könyv pokoli humorú jelenetéig, amely a csábítás sikerével
kérkedő Sátánt és egybegyűlt kísérőit sziszegő, keserű hamut faló kígyókká változtatja. Ezt az
elfajulást az egész mű terve, a cselekmény menete írja elő, nem pedig Milton költői erejének
hanyatlása, amit egyes kritikusok, szerintünk alaptalanul, a későbbi könyvekben felfedezni
vélnek. Szólnunk kell azonban Sátán alakjának drámai, emberi vonásairól, arról a megkapó erejű
egyénített ábrázolásról, amely a Gonosz képviselőjét kiemeli a vallási-filozófiai vagy akár
társadalmi elvontságok szintjéről, és az angol reneszánsz dráma meghasonlott lelkű tragikus
hőseivel rokonítja. Helen Gardner, a költő egyik legjobb modern kritikusa, részletesen tárgyalja
az Elveszett Paradicsom előadásmódjának drámai vonásait, a monológok lélekelemző,
jellemfeltáró szerepét (Sátánnak öt nagy monológ jut, alig kevesebb, mint Hamletnek), és
rámutat arra, hogy a miltoni Sátánban megvan a drámai jellem minden objektivitása. Hasonló

eredményre jut a szovjet Szamarin is: Milton Sátánja nemcsak dicső harcos, prométheuszi alak,
Isten fejedelmi ellenfele, hanem egyúttal meghasonlott ember, akinek gyötrődését a költő
drámai erővel ábrázolja - hogy csak egy példát említsünk: a IV. könyv elejének többször említett
monológjában.
A jellemek dialektikus mozgása, átalakulása a cselekmény menetének és az összbenyomás
követelményeinek megfelelően Ádám és Éva esetéhen is világosan kirajzolódik. Első
megjelenésükkor, [363] a IV. könyvben, méltóságteljes, szoborszerű lények, semmi esetre sem
„tipikus jellemek tipikus körülmények között", hanem őstípusok, olyan körülmények között,
amelyek közé utódaik soha nem kerülhetnek. Az emberi ártatlanság és a romlatlan természet
összhangját Milton a teremtő képzelet utánozhatatlan erejével jeleníti meg. A cselekmény
folyamán az emberi alakok valószerűsége egyre növekszik, és a bűnbeesés jelenetében éri el
tetőpontját. Éva hiszékenysége és hiúsága miatt bukik el, Ádám azonban jobb tudása ellenére,
"asszonyi bájtól elbűvölve báván" követi példáját, és szegi meg Isten parancsát. A költemény
tervében és Milton gondolatrendszerében a helyzet egyértelmű: az alsóbbrendű nő engedett a
csábításnak, Ádámban pedig a Szenvedély diadalmaskodott az Értelmen: a Természet szavát
követve engedetlenségével kiérdemelte az igazságos Isten büntetését. És ez az a pont, ahol a mo-
dern érzékenység leginkább fellázad a keresztény tanítás erkölcsi kategóriái ellen, mint ahogy
Dante is kétségbe vonja egy helyütt Isten irgalmát: szánalmat érez, sőt elájul Paolo és Francesca
történetének hallatára. Egy csodálatos belső monológban Ádám inkább a halált választja Évával,
mint a Paradicsomot nélküle; Éva a döntést a túláradó Szerelem dicsőséges próbájának nevezi, s
a mai olvasóban a jelenet hasonló reakciót kelt. Milton egyik jelentős modern kritikusa, A. J. A.
Waldock szerint a költemény ezen a ponton derékba törik, mert minden emberi ösztön és
erkölcsi érzés Ádám pártját fogja. A válasz erre az, hogy a költemény koncepciójában és Milton
értékrendszerében az adott megoldás elkerülhetetlen: Isten igazságossága már a III. könyv
vitájában teológiai igazolást nyert, Ádám pedig azért vétkezett, mert az emberi szerelmet fölébe
helyezte az Isten iránti szeretetnek és engedelmességnek: a teremtményt többre becsülte a
Teremtőnél.
A koncepció merevségét azonban a költő a kidolgozásban állandóan módosítja, és ezzel a
jellemek és események megítélését közelebb hozza emberi értékrendszerünkhöz. Jó példa erre
Ádám és Éva egymáshoz való viszonya. A miltoni pszichológia szerint az érzelmi életet képviselő
nő alacsonyabb rendű az értelemre, elmélkedésre, bátorságra termett férfinál; ez az értékelés,
amint erre Helen Gardner is figyelmeztet, a XVII. században megfelelt a nő tényleges
alárendeltségének, a gazdasági és társadalmi tényeknek. Az oxfordi professzornő véleménye
szerint azonban az emberpár [364] ábrázolása során Éva mutat magasabb rendű erkölcsi és
szellemi tulajdonságokat, önzetlen szeretetet és alázatot. Már a X. könyv kibékülési jelenetében
azért könyörög, hogy az Ég haragja egyedül őt sújtsa, hiszen ő az oka minden
szerencsétlenségüknek, a XII. könyvben pedig, végső szavaival, férje iránti szerelmének ad meg-
ragadó egyszerűségű kifejezést.
Évának ezek az utolsó szavai arra is emlékeztetnek, hogy Milton távolról sem csupán a
fennkölt stílus, a zengő összhangzatok mestere, hanem a költői nyelv olyan erőforrásaival,
hajlékonyságával is rendelkezik, amely alkalmas minden gondolati és érzelmi árnyalat
kifejezésére. Stílusa, nyelvhasználata mindig az adott helyzethez idomul, skálája a kozmikus és
az emberi témának megfelelően rendkívül széles. „Hangod, mint a tengerzúgás, tiszta mint a
felhőtlen ég, fenséges, szabad" - írta róla legnagyobb tanítványa, Wordsworth, de az ünnepélyes
alaphangot hol szenvedélyes retorika, hol lírai báj váltja fel, itt-ott a humor is átcsillan rajta.
Nyelvteremtő erőben Milton a reneszánsz nagy költőivel, elsősorban Shakespeare-rel osztozik.
Kritikusai közül Dr. Johnson a klasszicista csiszoltságot, T. S. Eliot a beszélt nyelvhez való közel-
séget hiányolta: a miltoni költészet szerinte a lehető legtávolabb esik a prózától. Az ilyen
általánosítások figyelmen kívül hagyják az Elveszett Paradicsom nyelvi szerkezetének rendkívüli
összetettségét, változatosságát, a nyelvhasználatban is megnyilvánuló dialektikus jelleget: a
bonyolultság és egyszerűség elveinek össze- békítését, az ellentétek mesteri kiaknázását. T. S.
Eliot nem titkolta ellenszenvét Milton egyéniségével, forradalmi nézeteivel szemben - azt
azonban ő is elismeri, hogy az angol költészetben Milton a legnagyobb mestere a forma

fegyelmével párosuló szabadságnak, s hogy nagyobb zenei egységekkel dolgozik, mint bármely
más költő. Ez a hatalmas lélegzet, a szilárd szerkezet, a nagy cselekménytömböket egybefoglaló
architektonikus erő, az életadó belső feszültség, az emberi és kozmikus témák polifon kezelése
rokonítja az Elveszett Paradicsomot a barokk művészet legnagyobb alkotásaival, Bernini Szent
Péter-székesegyházával, Bach zenéjével.
Milton eposza a puritán forradalom eszmevilágát és a költő belső vívódásait nagyszabású
szintézisben avatja az elkötelezett költészet remekművévé. Milton egész munkásságában a nagy
[365] hídverő szerepét tölti be: a klasszikus és a keresztény kultúra örököse, a forradalmi
humanizmus aktív harcosa, a felvilágosodás eszmevilágának előfutára. Ezek az összetevők
életének különböző szakaszain más-más hangsúllyal jelentkeznek. Korai költészetében a
reneszánsz evilági szelleme, játékossága dominál; az Elveszett Paradicsom pedig költői
munkásságáriák csúcspontját jelzi, az alkotóelemek legteljesebb szintézisét. Az 1671-ben
megjelent kis- eposz, a Visszanyert Paradicsom és a drámai formába öntött bibliai Sámson-
történet a miltoni géniusz körülhatároltabb tartományait fejezik ki új költői eszközökkel.
A hagyomány szerint Milton a fiatal kvéker, Thomas Ellwood sugalmazására írta négy könyvre
osztott, kb. kétezer sor terjedelmű kis eposzát, mely a Jób Könyvének mintáját követi. Az eposz
tárgya Jézus megkísértése a pusztában; jellemző, hogy Milton a paradicsomi boldogság
visszanyerését a világi kísértések leküzdésében keresi, és mindjárt a kezdő sorokban
párhuzamot von az első ember romlást okozó engedetlensége és a „nagyobb ember" megváltó
engedelmessége között. A költemény Jézus megkeresztelésével kezdődik, ezt követi a pokoli és
égi tanácskozás. Sátán és az Atya beszéde, amely a két ellentétes elv újabb küzdelmét indítja el. A
kísértések rendjében a költő Lukács evangéliumát követi, saját hozzáadásaival; így például az
Elveszett Paradicsom-ból ismert Beliál, az érzékiség és kicsapongás szelleme, csábító női
szépséggel akarja Jézust eltéríteni hivatásától, de javaslatát Sátán elveti, és férfiasabb célokkal
teszi próbára Isten fiának állhatatosságát. Ezek közé tartozik a hadi dicsőség, amelyet Milton,
illetve a Megváltó, a hódító háborúk erőteljes megbélyegzésével vet el. A költemény a IV.
könyvben a régi Róma és Athén látomásával éri el tetőpontját. Milton költészetének egész
pompájával idézi fel először a hatalom, majd az antik irodalom és filozófia igézetét, mint sátáni
kísértést, amelyet Jézus megvetéssel utasít el: a tudás egyedüli forrása az égi fény, a görög
költészet remekeit homályba borítják Sionnak Istentől ihletett dalai. Milton itt saját humanista
műveltsége felett mond ítéletet, és Blake véleményét vetíti előre, aki a fenség forrását nem az
ókori klasszikusok „lopott és pervertált" műveiben, hanem a Biblia költészetében találta meg.
Jézus jellemének sztoikus, szinte obszkurantista vonásai a cselekmény természetéből
fakadnak; ennek lényege a világi [366] törekvések hiúságának bemutatása, az isteni akarat
maradéktalan érvényesülése. Az előadásmód ehhez mérten a korábbinál jóval egyszerűbb,
tompítottabb; Sátán úgy jelenik meg Jézusnak, mint falusias öltözékű koros férfi, aki elkóborolt
juhot keres, vagy száraz gallyat gyűjt télire, amikor majd fagyos szél fúj, hogy este a
szántóföldről hazatérve melengesse magát. Milton maga többre becsülte múzsájának ezt a késői
gyermekét az Elveszett Paradicsom széles távlatainál, merész ragyogásánál. Coleridge és
Wordsworth mellett ezt a nézetet nem sok kritikus osztotta; kétségtelen azonban, hogy a
Visszanyert Paradicsom az angol nyelvű irodalmak utolsó tökéletes elbeszélő költeménye.
A bibliai Sámson története hosszú időn át foglalkoztatta Milton képzeletét, de a mű megírását
a forradalom bukása, a restauráció után kialakult politikai helyzet tette aktuálissá. A rabságba
döntött, vak hős alakjában Milton egyrészt az ujabb királyi önkénynek alávetett angol népet,
másrészt saját helyzetét, lelkiállapotát jeleníti meg, forradalmi reményeinek elhamvadása után.
A politikai és a személyes téma sokkal világosabban, egymással szervesebben összefonódva
jelenik meg itt, mint Milton bármely más költői művében.
A bibliai tárgyat a költő az antik tragédia formájában dolgozta fel: a konfliktust tükröző
párbeszédes jeleneteket lírai versformában írt kardalok kötik össze, állandó kommentárral
kísérve a cselekményt. Gerald Manley Hopkins, az angol jezsuita költő, ezekben a kardalokban
látta a miltoni költészet csúcspontját, a görög drámai művészet méltó párját.
Milton tragédiája lélektani természetű, belső történések sorozata. A drámai költeményt az
elárult, Istentől elhagyott, az ellenségnek leláncoltan szolgai munkát végző vak Sámson szívet

tépő monológja vezeti be; a ráfelelő kórus is csak egykori dicsőségét tudja összehasonlítani
mostani nyomorult állapotával. Válaszában Sámson romlott népe sorsát panaszolja, mely a
kényelmes szolgaságot választotta a szabadság helyett. A következő jelenetet Sámsonnak
atyjával, Manoával folytatott párbeszéde tölti ki; Sámson saját dicső, majd dicstelen pályafutását
már bevégzettnek érzi, a küzdelem most már Isten és Dágon, a filiszteusok bálványa között
folyik. Az első éles összecsapás a vak hős és hitszegő felesége, Delila között tör ki; a jelenet
alkalmat ad a költőnek arra, hogy [367] Sámson és a kórus szavaival minden előbbinél
határozottabban fogalmazza meg tanítását a nőiség csábító veszélyéről: arról, hogy a nőt a férfi
csak az istentől adott despotikus hatalommal kényszerítheti engedelmességre. A következő
jelenetben Sámson a gathi óriás, Harapha durva fenyegetéseivel szegezi szembe a szellem erejét;
bátorsága elragadtatott dicséretre készteti a kórust. A szabadítót ünneplik, aki egyszerű, hősi
lélekkel és égi erővel felvértezve legyőzi a Föld hatalmasait, az állati, vad erőszakot. A
cselekmény ettől kezdve felfelé ível. Sámson először megvetéssel utasítja vissza a felszólítást,
hogy Dágon ünnepén adja bizonyságát rendkívüli erejének; a második felhívásra azonban követi
ellenségeinek küldöttét, mert érzi, hogy Isten ismét nagy tettre szemelte ki. Most Manoa jelenik
meg, s közli az örömhírt, hogy a filiszteus vezetők hajlandók váltságdíjat elfogadni fiáért. A
bizakodó hangulatot roppant zaj zavarja meg, mintha az egész világ összeomlana. A zaj okáról a
görög tragédiák technikája szerint hírnök tudósít: a pogányok ünneplő sokasága hatalmas
színházban gyűlt egybe, Sámson előttük mutatta be erőpróbáit, majd a két tartó oszlophoz
támaszkodva és azokat kidöntve az óriási boltozat alá temette a filiszteusok főembereit és velük
önmagát.
Sámsonnak ez az utolsó hőstette sok fejtörést okozott a teológusoknak, éppúgy, mint az
irodalomkritikusoknak. Szent Ágoston azzal próbálta az öngyilkosság vádja alól menteni, hogy
Sámson tettét isteni sugallatra követte el, és ezért a szokásos erkölcsi normák nem vonatkoznak
rá. John Middleton Murry viszont azon háborodott fel, hogy Milton költői pályafutása végén,
képzeletben ilyen vérszomjas bosszút áll ellenségein. Láttuk azonban, hogy Milton a
polgárháború idején nem riadt vissza a forradalmi erőszaktól, s ezt a benyomást erősítik az
Elveszett Paradicsom egyes lényeges passzusai, így az Égben vívott háború és különösen a
Messiás haditettei a VI. könyv végén. A Sámson-történet alkalmat adott a költőnek, hogy
megkapó képben mutassa be Isten és a forradalom ellenségeinek csúfos kudarcát, mielőtt
Manoa és a kórus végső szavaival Sámson nemes halálának és Isten kifürkészhetetlen
bölcsességének adóznék.
Milton egy „fájdalmas, nagy élet jussán" emelkedett fel az angol költészet legmagasabb
csúcsára, Shakespeare mellé. Kettőjük alkati különbségét az angol kritikusok fejedelme,
Coleridge [368] fogalmazta meg legtömörebben. "Shakespeare önmagát sugározza szét, s felölti
az emberi jellem és szenvedély minden alakját... Milton viszont minden formát és dolgot
önmagában, saját eszményének egységébe olvaszt." A shakespeare-i drámába az objektív
valóság határtalan, óceánszerű tükröződése ragadja el a nézőt és az olvasót; a miltoni életmű
legfőbb érdekessége, hogyan önti a költészet és a próza formáiban állásfoglalását egy
forradalmas korszak eseményeivel szemben az európai kultúra egyik legnagyobb szintetizálója,
egy rendkívül fogékony, egyre fejlődő, nagy erkölcsi és művészi egyéniség. Utolsó korszakának
költői alkotásait Coleridge így jellemzi: „Mint minden nagy költő, aki valaha élt, Milton is jó
ember volt; de mikor látta, hogy törekvéseit nem tudja megvalósítani sem a vallásban, sem a
politikában, sem a társadalomban, a lelkében lakozó élő szellemnek és fénynek adta át magát, s
azzal állt bosszút a világon, hogy saját transzcendens eszményének foglalatát adta a világnak
ajándékba."
Szenczi Miklós

Jegyzetek
I. könyv
11. old. Hóreb, Sinai - Hóreb az egész hegylánc neve, Sinai az alacsonyabb vonulaté.
Siloa habja - a Mindenható templománál fakadt, mint a klasszikus Múzsák kedvelt tartózkodási
helye, Aganippe forrása, Zeus oltáránál.
Áón-csúcs - a Múzsáknak szentelt Helikon, Boiotiában.
12. old. Oly messze az égi Fénytől... a központ a peremtől - vö. Iliász, VIII. 16. és Aeneis, VI. 578.
13. old. Belzebub - Baal-Zebub „a legyek ura", a filiszteusok nap istene, a nagy Baal-istenség egyik
helyi megtestesülése. Sátán - „az ellen", lázadása után kapta ezt a nevet.
14. old. Szeráf - hatszárnyú főangyal, Isten trónja körül teljesít szolgálatot.
15. old. Kherúb - négyarcú főangyal, a Paradicsom őre.
16. old. Typhon - százfejű szörny; emberek és istenek feletti uralomra tört, míg Zeus halálra nem
sújtotta villámával.
Tarsusi barlanglakó - Tarsus Cilicia fővárosa. Milton itt Pindarost és Aischylost követi, akik egy
ciliciai barlangban jelölték meg Typhon tanyáját.
Leviathán - a héber szó eredeti jelentése „összetekeredett"; a bibliában kígyót, krokodilust vagy
cethalat jelöl.
17. old. Pelorus - Szicília északkeleti hegyfoka, mai neve Punta del Faro.
Styxi á r - a Styx alvilági folyó az antik mitológiában.
18. old. A toszkán tudós - Galileo Galilei, akit Milton olasz országi útja során meglátogatott.
Val d'Arno - az Arno folyó völgye, ahol Firenze fekszik. Tőle kb. 5 km-re van Fiesole dombja,
Galilei későbbi lakóhelyével.
19. old. Vallombrosa - „Árnyas völgy", kb. 30 km-re Firenzétől. A völgyet szegélyező domb
tetején kolostor áll, melyben a hagyomány szerint Milton néhány napot töltött, a kápolna
orgonáján játszott is.
Árba szórva sás - a Vörös-tenger héber neve Sástengert jelent, a benne levő sok vízinövénytől.
[373]
19. old. Az Orion-csillagkép felemelkedését nyár közepén és lehanyatlását november elején
viharok kísérik.
Busiris - késői görög forrásokban említett egyiptomi király, akit Milton a Vörös-tengerbe veszett
fáraóval azonosít. Memphis-vitézek - egyiptomi lovaskatonák. Vö. Mózes II. könyve, 14. 5-29.
Gósen lakói - az Alsó- Egyiptomban letelepedett izraeliták. Vö. Mózes I. könyve, 46.28-37.
20. old. Amrám-sarja - Mózes. Az egyiptomi sáskajárást Mózes II. könyve írja le, 10.12-15.
A népes Észak... özön-hordái délnek estek - a gótok, vandálok, hunok támadásai a római
birodalom ellen.
21. old. Jahve - Izrael ősi istenének „tulajdonneve". Vö. Mózes I. könyve, 4. 15.
Moloch - pusztító hatalmú napisten, emberáldozattal engesztelték. A név helyes formája Molech,
jelentése „király".
Rabba - az ammoniták fővárosa; Arnon - határfolyó Moab és az amoriták között. Milton itt és
egyebütt George Sandys 1615-ben megjelent palesztinai útinaplóját használja forrásul.
Szenny-hegy - az Olajfák hegye, ahol Salamon király feleségei rábeszélésére templomot emelt
Moloch, Chemos és Astarte istenségének. Vö. Királyok I. könyve, 11. 5-7.
Hinnom kies völgye Jeruzsálemtől délre, délnyugatra fekszik; gyehenna = „pokol", a Ge Hinnom
(H. völgye) kifejezésből.
22. old. Chemos - a moabiták istensége, alig különböztethető meg Molochtól. A felsorolt
helységeket, a Holt-tenger keleti partján, Nebo hegye és az Arnon folyó között, Ruben törzse
lakta.
Botrány-hegy - az imént említett Szenny-hegy, pogány templomokkal.
A jámbor Jósiás tisztogató műveleteiről a Királyok II. könyve, 23. rész szól.
Baal - a föníciaiak és kanaaniták napistene, a legfőbb férfiistenség, akit különféle
megnyilvánulásaiban (Baal- Zebub, Baal-Peor stb.) imádtak. Baalim ezen istenek [374] többes

számú, kollektív neve, mint ahogy az Astaroth név Astoreth hold-istennő különféle
megnyilvánulásait foglalja össze. Az utóbbit az asszír Istar és a görög Aphrodité istennővel
azonosították.
23. old. Thammuz - a legenda szerint a byblusi (Fönícia) király fia, akit Libanonban egy vadkan
halálra sebzett. Vére minden évben megeredt, s Thammuz, „az Élet napja" évenként életre kelt. A
föníciai királyfit a görög Adonisszal azonosították; a legenda földrajzi magvának azt tartják, hogy
az Adonisz folyó vizét minden tavasszal vörösre festette a libanoni hegyekről lezúduló agyagos
áradat. Thammuz izraeli siratására 1. Ezékiel, 8. 14.
Dágon - a filiszteusok nemzeti istene. Szégyenletes pusztulását Sámuel I. könyve (5. 4.) beszéli el.
Milton a filiszteusok öt legfontosabb városát sorolja fel. Rimmon - szíriai istenség. Damascus
városában imádták, az Abbana és Pharphar folyók között. Vö. Királyok II. könyve, 5.12. és 18.
A leprás Naaman történetére l. Királyok II. könyve, 5.;Aház szíriai oltárára l. uo., 16.
Osiris - az egyiptomiak fő istensége, az Apis-bika képében imádták. Isis - a Föld istennője, szobor-
képmásain tehénszarvú asszonyként jelenik meg. Horus - az egyiptomiak napistene.
24. old. Az arany borjúval való bálványozást Mózes II. könyve,
32. beszéli el.
A pártütő király - Jeroboám, két aranyborjút öntetett, egyiket Bethelben, másikat Dánban
állította fel. L. Királyok I. könyve, 12. 28-29.
Első szülöttét lecsapta stb. - a tizedik csapásról 1. Mózes II. könyve, 12. A bégető bálványukat -
Rammont, akit kos képében imádtak.
Béliál - a bujaság és kicsapongás megtestesítője, a legnagyobb szálka Milton szemében.
Midőn pap lett istentelen - 1. Sámuel I. könyve, 2. 12-17.
Éli - főpap Silóban, az ősrégi izraelita szent helyen, s egyúttal Izrael népének 40 éven keresztül
bírája. Vö. Sámuel I. könyve, 1. 4. [375 ]
Palotákban is ő az úr... Beliál pimasz, részeg fattyai - Milton megvető sorai a restaurációs kor
aranyifjúságáról.
Sodoma s Gibea lakóinak paráznaságáról 1. Mózes I. könyve, 19. és Bírák könyve, 19.
Javan - Jáfet fia, leszármazottai a görögök.
Föld-Ég-szüléik - Uranos és Gaia, fiaik a Titánok.
25. old. Delphi-szirt - a Parnassos déli lejtőjén, Apollón híres jóshelyével. Végszigetek - Britannia
és Thule szigete.
26. old. A darvak és a pygmaeus nép (törpék) harcáról Homérosz beszél, Iliász, 3. 3-6.
Phlegra - makedón félsziget. A monda szerint itt születtek a Titánok, s itt estek el az istenekkel
vívott harcban. Milton sorra veszi a görög, brit, középkori mondaköröket, s hőseiket
alacsonyabb rendűnek ítéli Sátán bukott angyalainál. Uther fia - Arthur király, a kerekasztal
lovagjainak feje. Armorica - Bretagne régi neve. Aspre- mont, Montalban... Trebisond - Pulci,
Boiardo, Ariosto, Tasso költeményeiben, Milton kedvenc olvasmányaiban szereplő
helységnevek, ahol keresztény vitézek csatáztak a szaracénokkal. Fontarabbia - határ menti
város, sok véres összecsapás színhelye franciák és spanyolok között.
29. old. Mammon - arameus vagy pun jövevényszó a héber nyelvben jelentése: gazdagság.
30. old. Serapis - eredetileg Osiris, az egyiptomiak istene.
I. Ptolemaios görög istenektől (Zeus, Hades, Asklepios) kölcsönzött vonásokkal ruházta fel, s
Alexandriában a Serapeum nevű templomot emelte tiszteletére, hogy görögök és egyiptomiak
közösen imádják, de az egyiptomiak nem fogadták el istenüknek. A Sandys említette Belus
Priscust az asszírok Bel, a zsidók Baal néven ismerték; babiloni híres templomát a hagyomány
szerint Semiramis építtette.
Ausonia - Itália, mert nyugati partját a római hódítás előtt az ausonok régi latin népe lakta.
Mulciber - görög neve Héphaistos; az Égből való lehajításának történetét Homérosz beszélte el,
Iliász, l. 591. skv.
31. old. Pandemónium - miltoni szóalkotás, „valamennyi ördög lakóhelye". [376]
II. könyv

35. old. Ormus - város a Perzsa-öböl torkolatánál, híres volt gyöngy- és ékszerkereskedelméről.
43. old. Atlas - a Titánok egyike, Zeus elleni lázadásáért az égboltot kellett vállán viselnie.
49. old. Az olympiai ünnepségeket ötévenként tartották Élis
tartományban, Zeus tiszteletére. Minden olimpiász harmadik évében megünnepelték Delphiben
Apollón győzelmét a Pythón-kigyó felett.
Typhon - szörnyeteg; vö. I. könyv 200. sor jegyzete.
Alcides - Herakles, aki Oichaliából (Thessalia) győztesen hazatérőben magára öltötte a mérgezett
köntöst, melyet felesége, Deianeira küldött neki Lichasszal, abban a hiszemben, hogy ezzel
biztosítja férje szerelmét. A történetet Sophokles (Trachisi nők) és Ovidius is (Metamorphoses,
9.) elbeszéli. Oeta - hegy Thessaliában.
50. old. A Serbonis-tó, illetve mocsár az egyiptomi tengerpartnál feküdt, a Casius-hegy
közelében, Damiat (Damietta) a Nílus keleti torkolatánál.
A fúriák a klasszikus mitológiában a bosszúállás istennői, főleg a rokoni kötelék megsértőit
üldözik. A Hárpiák asszonyfejű, madártestű szörnyek, horgas karmokkal.
51. old. Medúsa - a három Gorgó-nővér egyike, haját Athéné istennő változtatta kígyókká;
pillantásától minden élő kővé meredt.
Tantalust az alvilágban bűnei miatt kínzó szomjúsággal büntették az istenek, tóba állították, de a
víz mindig kitért szájától, valahányszor inni akart belőle.
A lernai Hydrát, a kilencfejű, öldöklő sárkányt Herakles pusztította el. A Chimaera tűzokádó
szörny volt, elöl oroszlán, középen sárkány, hátul kecske. Vö. Iliász, 6. 181. és Aeneis 6.287-89.
Ternat és Tidor - két ún. Fűszer-sziget a maláji szigettengerben.
52. old. A Fokon Milton a Jóreménység-fokot érti, az Etióp kalmár-úton az Indiai-óceánt, a
Póluson a Déli-sarkot. [377]
52. old. Cerberus - a sokfejű kutya, a klasszikus alvilág, a Hades bejáratát őrizte.
Scyllát Circe varázsolta el füveivel, mikor Szicília (Tri- nacria) partján fürdött.
A lappok földje boszorkányairól volt híres a reneszánsz korában; Shakespeare is szól róluk a
Tévedések vígjátékában.
55. old. Empyreum - a tűz eleméből épült Menny, Isten és angyalainak lakóhelye.
57. old. Tartarus - a görög mitológiában az alvilágnak az a része, ahol a gonoszok lakolnak
bűneikért.
58. old. Erebus - az ősi sötétség.
59. old. Cyrene s Barka - a homokviharairól nevezetes észak-afrikai Cyrenaica városai.
Bellona - a háború istennője.
60. old. Syrtis - eredetileg homokzátony Észak-Afrika tenger partján, később bármilyen
futóhomok vagy zátony.
Az arimaspi nép a monda szerint a szkíták mellett élt, és az Ural aranyáért harcolt a griffekkel.
Orcus, Hades - az alvilág istenének latin és görög neve.
Demogorgon nevét először Lactantius említi a IV. sz.-ban, később olasz reneszánsz íróknál
(Boccaccio, Boiardo, Tasso, Ariosto) és Spensernél, majd Shelley Prometheus-ában szerepel.
Állítólag a „démiurgosz" szó (Piatonnái a világ teremtője) elferdítése. Az alkimisták
védnökükként tisztelték.
61. old. Argo - a hajó, melyen Jason és az ötven argonauta Colchisba vitorlázott az
aranygyapjúért.
Charybdis - szikla a messinai tengerszorosban szemközt a Scylla szirttel Itália és Szicília között;
örvényeit nehezen kerülte ki a hajós. Ulysses (Odysseus), a tapasztalt tengerjáró, balra, a Scylla
felé kormányozta hajóját, így kerülte el jobbján a másik szirtet.[378]
III. könyv
67. old. A mitológiai dalnok Orpheus-nak tulajdonítottak egy ismeretlen szerzőségű Himnuszt az
Éjhez.
Thamyris - Homéros szerint (Iliász, 2. 595-600.) thrák dalnok, aki dicsekedve fogadta, hogy a
Múzsákat legyőzi dalban. Büntetésül elvették szeme világát és énektudományát.

Phineus - a thrákiai Salmydessus királya; a hárpiák kínzásától két argonauta mentette meg. Vö.
Aeneis, 3. 211. skv.
Teiresias - vak thébai jós. Sophokles Oedipus királyában szerepel.
77. old. Te, Első Teremtett!... Egyszülött Fiú!- vö. a De Doctrina Christiana 5. fejezetét („Az Isten
Fiáról"), ahol Milton ariánus nézetei nyilvánvalóak, így a következő tételben: „A Fiú kezdetben
létezett, logosz vagy Ige neve alatt, és az elsője volt minden teremtménynek."
78. old. E körvilág... első domborzata - a tizedik szféra vagy Primum mobile, amely Milton
ptolemaiosi jellegű világképében a benne foglalt kilenc szférát elválasztja a Kháosztól.
79. old. Imaus - a szanszkrit himawat „havas" tőből; származéka Himalája „hideg övezet", a
Ganges és Hydaspes forrásvidékével.
Sericana sivatag - Milton korának útleírásai szerint Kína földje annyira sík, hogy a könnyű
kocsikat vitorla hajtja.
80. old. Sennaar - Babilónia régi neve, Sineárként szerepel Mózes I. könyvében. Sineár síkságán
emelték az „égig érő" bábeli tornyot, melynek építését Milton a XII. könyvben (38-62. sor) írja le.
Empedocles - agrigentumi (Szicília) görög filozófus, az i. e. V. sz.-ban élt.
Cleombrotus - Ambracia (Epirus) szülötte. A monda szerint Platón Phaidón-nának olvasása után
a tengerbe ölte magát, hogy minél előbb megízlelje a síron túli boldogságot az elysiumi mezőkön.
[379]
Szürkék, fehérek, feketék - a karmeliták, dominikánusok és ferencesek kolduló rendje,
kámzsájuk színe után.
A hét bolygó stb. - Milton ptolemaiosi világképében a mozdulatlan Föld a mindenség
középpontja, körülötte forog a hét bolygó (Hold, Merkur, Venus, Nap, Mars, Jupiter és Saturnus)
szférája, ezen túl a Caelum Stellatum, vagyis az állócsillagok égboltja; a kilencedik szféra a
kristályöv, a tizedik a Primum mobile, amely a neki adott mozgást továbbítja a kilenc belső
szférának. Az utolsó két szférát középkori csillagászok tették hozzá Ptolemaios eredeti
rendszeréhez, hogy megmagyarázzanak bizonyos jelenségeket, így pl. a kristályöv rezgésével a
napéjegyenlőség eltolódását.
81. old. Milyet Jákob látott - vö. Mózes I. könyve, 28. 11-17.
Paneas - Dán későbbi görög neve, Hermon hegyétől délre; a hegy lábánál van a Jordán folyó fő
forrása.
82. old. Mérleg, Kos, Androméda - csillagképek.
Hespéri-kert - a benne termő aranyalmákat Hesperus leányai és Ladon sárkány őrizték.
83. old. Áron papi öltözetéről és drágaköveiről 1. Mózes II.könyve, 28.
Megköti röpke Hermest - megszilárdítja a higanyt.
Proteus - a görög mondák alakváltoztató-képességéről híres, ravasz tengeri istensége; itt: a
változékony anyag megszemélyesítője.
84. old. Kit János is látott a Napban - vö. Jelenések könyve, 19. 17.
Az Isten hét szeméről 1. Zakariás, 4. 10.
86. old. Étheri quintessentia - Aristotelés természetfilozófiájában az égi tereket kitöltő éther
fontosságban az első, az érzéki észrevevés rendjében a legmagasabb, az ötödik elem (quinta
essentia); az étherből keletkeztek a szférák és a csillagok.
87. old. A Hold három arca az égitest növő, teljes és fogyó fázisára utal, de egyúttal hármas
megnyilatkozására a klasszikus mitológiában, mint Luna, Diana és Hecate.
Niphates - "a havas hegyvonulat", más néven Taurus, Örményországot választja el Asszíriától.
[380]
IV. könyv
91. old. A dühödt ördög, Sátán második veresége az volt, amikor az embert megváltotta a Bárány
vére. L. Jelenések könyve, 12. 10-14.
Poklot hord magában, maga körül. Vö. Marlowe Doktor Faustus-át:
Faustus:
Hol az a hely, mit úgy hívnak: pokol?

................................................. .....
Mephistophilis:
Magukba zárják azt az elemek.
Mikben gyötrődünk mint örök rabok:
Nincsen határa, helyhez kötve sincs;
Ahol mi vagyunk, ott van a pokol,
S hol a pokol, ott kell lennünk örökre.
(Kálnoky László fordítása)
Felsőbb dicsőség koronása, Nap - a hagyomány szerint Milton Sátán naphimnuszával kezdte azt a
drámai kísérletét, amelyet 1642 táján a bűnbeesés témájáról írt.
94. old. Éden... Paradicsom - az Éden a hagyomány szerint az a
nyugat-ázsiai terület, melyet a Teremtő az ember lakóhelyéül jelölt ki; a Paradicsom a Boldogság
kertje, az Éden keleti határán.
95. old. Sabai illat - Sába v. Séba. Boldog Arábia nagyobb részét foglalta magába.
Asmodeus... Tóbit - Tóbiás és Asmodeus történetét az apokrif Tóbit könyve beszéli el. Tóbiást
atyja, Tóbit, Médiába küldte, hogy behajtson egy tíz ezüsttalentumnyi tartozást. Rafael angyal
emberi alakot öltve Tóbiás vezetője lett, és rábeszélte az ifjút, hogy vegyen feleségül egy Sára
nevű zsidó leányzót. Sára hét férjét egymás után elpusztította Asmodeus, a gonosz szellem, aki
szerelmes volt a leányba. Rafael tanácsára Tóbiás elégette egy hal szívét és máját, hogy füstjével
elűzze a szellemet. A terv sikerült, Asmodeus Egyiptomba menekült, ahol az angyal bilincsbe
verte. [381]
96. old. Kormorán - ragadozó tengeri madár.
Auran v. Hauran - szíriai körzet, Damaszkusztól délre. Ezékiel (47. 16-18.) úgy említi, mint
Palesztina keleti határát.
Seleucia - hosszú ideig Nyugat-Ázsia fővárosa volt; a Tigris jobb partján feküdt, a mai Bagdadtól
délkeletre.
Telassar a Királyok II. könyve szerint (19. 12.) az Éden fiainak lakóhelye. Milton leírása alapján az
Édent Szíriában, főleg pedig Mezopotámiában kell keresnünk.
97. old. Hesperidák - az Alkony Leányai, a görög mitológia szerint távol nyugaton, az Atlas-
hegység közelében éltek, s kertjükben az aranyalmát termő fát őrizték, melyet a Földanya adott
Hérának, amikor Zeus az istennőt feleségül vette. (Vö. III. könyv 584. sor jegyzete: Hespéri kert.)
98. old. A nagy Pán a Természet görög istene, a Gráciák - az élet kifinomult szépségeit, a Hórák -
az évszakokat jelképezték. Enna... rétje - Szicíliában volt; a klasszikus legenda szerint itt rabolta
el Proserpinát Pluto (más néven Dis), az alvilág királya, hogy feleségévé tegye. Ceres - a földmű-
velés istennője, a Földanya (Déméter), aki hasztalan kereste leányát az egész világon. A monda
szerint Eleusisban ő honosította meg bolyongásai közben az eleusisi misztériumokat. Az Orontes
folyó mellett, Antiochia közelében volt Daphne berke, Apollo templomával és jóshelyével; itt
fakadt az a forrás, mely a Delphi melletti párja (a költészet istenének és a Múzsáknak szentelt
forrás) mintájára ugyancsak „castaliai" néven volt ismeretes.
A Triton-övezte nysai sziget stb. - Bacchus (Dionysus) születésének mondáját Milton Diodorus
Siculusból (3. 67-70.) merítette. Ammon líbiai király feleségül vette Rheát, Uranus isten leányát.
Mikor a királynak fia született Amaltheától, az anyát és fiát Nysa szigetén rejtette el (innen
származtatták Dio-nysus nevét), hogy megvédje őket Rhea féltékenységétől. A gyermek a Triton
folyó övezte gyönyörű szigeten nőtt fel, Athene istennő védelme alatt. Ammont Milton a görög
Zeus Ammonnal [382] azonosítja; Khám a bibliai Hám, Noé egyik fia. Milton valószínűleg a
patrisztikus hagyomány nyomán azonosítja a pogány Ammon vagy Hammon istenséggel; az
azonosítás alapja, a hasonló hangzás mellett, az a zsoltárokra visszanyúló hagyomány, hogy
Egyiptomot Hám fiai, a hamiták népesítették be.
Az Amam-hegy - Milton itt Heylin Cosmogmphy c. művéből merít. A hegy „egynapi-út-magasan"
fekszik, 34 palotájában az abesszin császár ifjabb fiait őrzik a lázadás veszélye ellen. A hegytetőt
édes levegője miatt (tévesen) a Paradicsommal azonosították, jegyzi meg Heylin.
105. old. Gábriel - „Isten embere", egyike a hét főangyalnak, „Isten hét szemének".
107. old. Az Azorok - nyugatra legtávolabb fekvő szigetcsoport.

Vagy a Nap gurul... vagy e lassúbb Föld száll - Milton lehetőségként felveti mind Ptolemaios
földközpontú, mind Kopernikus napközpontú magyarázatát, de maga nem foglal állást.
110. old. Sylvanus - a mezők és erdők római istene; Faunus - a mezők és pásztorok istene.
A nimfák a görög mitológiában a természeti jelenségek, folyók, fák, hegyek, szép fiatal
leányokkal ábrázolt megszemélyesítői.
Pandora... Hermes... a Tűzcsenő - Prometheus az ember javára ellopta a tüzet Zeustól. Az istenek
atyja bosszúból Hephaistosszal földből nőt gyúratott, hogy bajt hozzon az emberiségre. A
teremtmény a Pandora nevet kapta, mert mindegyik isten az emberre végzetes adománnyal
ruházta fel. Hermes, az istenek hírnöke vezette őt Epimetheushoz, a „bolond sarjhoz", aki bátyja,
Prometheus tanácsa ellenére feleségül vette a leányt. Pandora szelencéjéből áradt minden baj az
emberiségre.
118. old. Tenerif - sziklás sziget a Kanári-csoportban. - líbiai hegy, a görög monda szerint rajta
nyugszik az égbolt. Arany Mérleg - a csaták sorsát előrevetítő isteni mérleg része az epikus
hagyománynak. Vö. Iliász, 8. 69-72. és 22.209-213.; Aeneis, 12. 725-727.
Astrea - a Szűz csillagképe. [383]
V. könyv
123. old. Zephír (Zephirus) - a görög mitológiában a nyugati szelet személyesíti meg. Flóra - a
termékenység, a virágok latin istennője.
127. old. Legszebb csillag - a Venus bolygó. Mikor nyugatra van a Naptól, előtte kel fel és
nyugszik le, mint hajnalcsillag, Lucifer; mikor keletre, a Nap után kel fel és nyugszik le, mint az
est csillaga, Hesperus.
Öt dalos... bolyongó láng - a bolygók. „Dalos" a szférák zenéjére utal; 1. Er mítoszát Platón Állam-
ának 10. könyvében.
Négy elem - az antik természetfilozófia a föld, víz, levegő és tűz keveredéséből és szétválásából
próbálta magyarázni a természeti jelenségeket.
129. old. Tóbiás és hétszer eljegyzett ara történetére 1. a IV. könyv
168-171. sorához írt jegyzetet.
130. old. Galilei távcsöve - vö. az I. könyv 287-291. sorának utalását a toszkán tudósra.
Cycladok - az Égei-tenger szigetcsoportja.
Phoenix (főnix) - az arab erdők mesebeli, csodás tollazatú, magányos madara. Félévezredes lét
után illatos fészkében hamvába hal; földi maradványait a poraiból újjáéledő fiatal madár viszi a
Napisten egyiptomi templomába. Vö. Ovidius, Átváltozások, 15. 395. és Plinius, Naturalis historia,
10. 2.
Máia fia - Hermes vagy Mercurius, az istenek követe.
132. old. Pontus - Kisázsia északkeleti tartománya, a Fekete-tenger partján, gyümölcsfáiról volt
nevezetes. A pún part - Karthago földje híres volt fügéjéről. Alcinous (Alkinoos), a phaiakok
királya Odysseust látta vendégül.
133. old. Pomona - a gyümölcsfák római istennője.
A három istennő - Hera, Athena és Aphrodite vetélkedését Paris pásztor döntötte el Aphrodite
javára; jutalmul Helenát, Menelaos spártai király világszép feleségét kapta, s ezzel elindítója lett
a görög-trójai háborúnak.
139. old. Rangok, erők, rendek - Milton az égi lények középkori rangsorolását követi. Az angyalok
három karra, [384] hierarchiára oszlanak, mindegyik hierarchia („szent uralom") három rendre.
A szeráfok, kherubok és trónok rendje alkotja az első hierarchiát; az országok, erények és hatal-
mak rendje a másodikat; az uralmak, arkangyalok és angyalok rendje a harmadikat.
142. old. Hajnalcsillag - Lucifer, utalás a lázadó angyal későbbi nevére.
144. old. Fényhozó - latinul Lucifer.
145. old. Abdiel - „Isten szolgája".
VI. könyv

150. old. Michael (Mihály) - „Istenhez hasonló", a főangyalok egyike.
152. old. Tartaros - a klasszikus íróknál az alvilágot jelöli, mint a Hades szó is; Miltonnál a Pokol
neve.
161. old. Adramelek - "a király pompája", a Napisten egyik megnyilatkozása. Imádását Safárváim
lakói hozták Szamáriába. L. Királyok II. könyve, 17. 31. Asmadai = Asmodeus. Vö. IV. könyv, 169.
sor jegyzetével.
Ariel - „Isten oroszlánja". Ariok - „oroszlánhoz hasonló".
Ramiel - „Isten felmagasztalása". Mint Tennyson megjegyzi, Milton gyakran zengő hangzásuk
miatt választja ki tulajdonneveit.
163. old. Nisrok - asszír istenség; templomában gyilkolták meg Sénakherib királyt fiai. L. Királyok
könyve, 19. 37.
165. old. Zophiel - "Isten kémje".
171. old. Isten harci szekerének és trónusának leírásában Milton
Ezékiel könyvének 1. fejezetét követi.
Berill (beryllus) - drágakő; változatai a smaragd és az aquamarin.
172. old. Urim - a főpapi öltözeten az ítéletet jelképező drága kövek. L. Mózes II. könyve, 28. 30.
174. old. Hullnának hegyek rájuk - vö. a Jelenések könyvét, 6. 16. és Marlowe Faustus-ának végső
monológját: [385]
Hegyek s dombok, zuhanjatok reám,
Rejtsetek Isten haragja elől!
(Kálnoky László fordítása)
175. old. Kilenc nap esnek ők - mint a Titánok, Hésiodos szerint (Theogonia, 722.).
VII. könyv
179. old. Uránia - a görög mitológiában a kilenc múzsa egyike, a csillagászat istennője. Miltonnál
a vallásos költészet ihletője, öröktől létező isteni hatalom.
Pegasus - az ókori mitológia szárnyas ménje, amely az égbe szállt, az istenekhez, majd Zeus
mennykövét és villámát hordozta.
Nem a nevet - jelentését hivom - Uránia a mitológiában az egyik Múzsa neve, a szó jelentése
„Isteni hatalom".
Bellerophon a Pegasus hátán próbált az égbe szállni, de a haragvó istenek a földre dobták, s ő ott
bolyongott, egyedül, Alea síkján (a görög "alé" = kóborlás, vándorlás). Vö. Iliász, 6.200-202.
A thrák költő, Orpheus, dalával elbűvölte a holt természetet is. A legenda szerint thrák asszonyok
tépték ízekre egy bacchusi orgia során, Rhodopé hegyén, s fejét a Hebrus folyóba dobták. Anyja,
Kalliopé, az epikus költészet Múzsája nem tudta megmenteni a dalnokot az erőszakos haláltól.
Milton, a csőcseléktől irtózó, arisztokratikus forradalmár, Orpheusban látta saját költői
egyéniségének őstípusát. Vö. Lycidas, 58-63.
182. old. Lucifer - eredetileg a „fényhozó" hajnalcsillag latin neve. Sátánra az egyházatyák
alkalmazták, valószínűleg személyének eredeti fényessége miatt.
189. old. A Pleiasok csillagzata a tavaszi napéjegyenlőség táján
emelkedik a horizont fölé; a hagyomány szerint Isten tavasszal teremtette a világot.
190. old. Leviathán - cethal, tengeri szörny; vö. I. könyv 202. sor
jegyzetével.
191. old. Behemót - elefánt. [386]
192. old. Kigyók... szárnyasak - a mesék szárnyas kígyói, a sárkányok.
A kígyó... bozontja iszonyat - Milton nyilván a Laokoont és fiait elpusztító kígyók vérszínű
taréjára emlékezik (Aeneis, 2. 206-7.).
VIII. könyv
201. old. Centrikus és excentrikus körök, epiciklusok – Ptolemaios geocentrikus rendszere ilyen
bonyolult pályákon mozgatta az égitesteket.

202. old. A hat bolygó Milton szerint a Hold, Merkur, Venus, Mars, Jupiter és Saturnus. A hetedik
bolygó Ptolemaios rendszerében a Nap, a kopernikusiban a Föld. A három mozgás a kopemikusi
rendszerben 1. a Föld napi forgása saját tengelye körül, 2. évi keringése a Nap körül, 3. az ún.
„libratio" v. "precessio", a Föld tengelyének mozgása a földpálya (ekliptika) síkjához viszonyítva.
Ez a napközpontú magyarázat feleslegessé teszi az egymás ellen forgó szférák és az "éjjel-nappal
vadul pörögni képzelt éj-nap-gömbhéj", a Primum Mobile feltételezését. A humanista Milton
nyilvánvalóan az egyszerűbb égi mechanikát feltételező kopernikusi elmélet felé hajlik.
203. Férfi- s nő-fény - az előbbi eredeti, közvetlen, az utóbbi visszavert, közvetett fény.
205. old. Távol voltam aznapon - a teremtés hatodik napján.
209. old. Boldog vagyok örök magányomban? - az ariánus költő nem vallja az egy lényegű, de
három személyű istenség ortodox tanát.
216. old. Zöld-fok - Afrika legnyugatibb pontja, ahol ma Dakar kikötője fekszik. Az est smaragd
szigetje - a zöld-foki szigetcsoport, melyet a klasszikus mitológia hesperiai szigeteivel szoktak
azonosítani. [387]
IX. könyv
219. old. Zord Achilles mérge stb. - Milton három klasszikus eposz tárgyát említi: 1. az Iliász
szerint Achilles háromszor űzte ellenét, Hektort, Trója falai körül kettőjük végső párviadalában;
2. Odysseust, a görögöt Neptun (Poseidon) haragja tartotta távol hazájától, és kényszerítette
tízéves bolyongásra; 3. Aeneast, Venus istennő (Cytherea) fiát Juno üldözte; a trójai hős, Róma
alapítója Laviniát, a latiumi király leányát vette feleségül, aki előzőleg Turnus mátkája volt.
Égi Védnök - az Égi Múzsa, Urania, kinek ihletését a költő az I. és a VII. könyv kezdetén is kérte.
221. old. Édentől Pontusig - Sátán útja először észak felé, a Fekete-tengerhez (Pontus Euxinus) és
a Meótis ingová- nyaihoz (Azóvi-kis-tenger), onnan a szibériai Ob folyótól az északi-sarkig, majd
a Föld másik oldalán a déli-sarkig vezet. Földrajzi szélességben a szíriai Orontes folyótól a
közép-amerikai Darien (Panama) földszoroshoz repül, s onnan nyugat felé továbbhaladva a
Ganges és az Indus vidékén át tér vissza az Édenbe.
228. old. Éden se volna Éden - a szó jelentése „öröm", „gyönyör".
229. old. Délia - Artemis vagy Diana, a vadászat szűz istennője, Délos szigetén született.
Pales - a nyájak és pásztorok római istene; Pomona - a gyümölcsök istennője; menekülését
Vertumnus isten szerelmes közeledése elől Ovidius beszéli el (Átváltozások, 14. 623. skv.). Ceres
(görögben Démétér, a Földanya) - a földművelés istennője.
231. old. Adonis és Alcinous kertjét együtt említi Plinius (Nat. Hist.
19. 4.). Adonis kertjének legszebb, filozófiai mélységű leírása Spensernél található (The Faerie
Queene, 3. 6., 29-49.). Laertes fia, Odysseus, Alcinous (Alkinoos) udvarában számolt be
bolyongásairól (Odüsszeia, 7-12. ének). A bölcs király, Salamon egyiptomi mátkájáról a Királyok I.
könyve (3.1.) szól.
232. old. Cadmus - thébai király és felesége, Hermione (Harmonia) történetét, akik Illyriában
kígyókká változtak, Ovidius [388] beszéli el (Átváltozások, 4. 562-603). Epidaurus istene -
Aesculapius, a gyógyító isten. A pestisjárvány idején a rómaiak követeket küldtek hozzá; az isten
kígyó képében kísérte vissza a követeket Rómába, megfékezte a járványt, s a rómaiak attól
kezdve megmentőjükként imádták. Vö. Átváltozások, 15. 622-744. A monda szerint Jupiter
Ammon kígyó képében párzott Olympiasszal, Fülöp makedon király feleségével, és Nagy Sándort
nemzette, Jupiter Capitolinus pedig Scipio Africanust, Hannibal legyőzőjét.
233. old. Circe - a varázslónő előbb elkábította áldozatait, majd pálcájával állatokká változtatta
őket, hogy neki szolgáljanak. Vö. Odüsszeia, 10. ének.
237. old. Lányául... szavának - héberből fordított kifejezés, értelme: Égi szó.
248. old. Sámson történetét a Bírák könyve, 16. 4-31. és Milton Sámson-drámája dolgozza fel.
249. old. A fügefát... Indiában, Malabarban, Deccanban - az indiai fügefának ez a költői szépségű
leírása, az „amazoni pajzs-széles levelekkel" együtt Gerard 1597-ben megjelent füvészkönyvének
közvetítésével Plinius szövegére (Hist. Nat., 12. 5.) vezethető vissza.

X. könyv
255. old. Sokszoros bűnösek - az egyházatyák szerint a tiltott gyümölcs ízlelése olyan bűnöket
foglalt magába, mint a büszkeség, engedetlenség, gonosz kíváncsiság, hitvesimádat, hűtlenség.
256. old. Nem szenved gúnyt igazság, mint a jóság - az ember azzal űzött gúnyt Alkotója jóságából,
hogy adományain túl tiltott dolgokat is kívánt.
259. old. Nem tud átvinni arra bűnt - Sátánra.
Hogy többet tudjon - azt, hogy a kígyó csak Sátán eszköze volt.
260. old. E nő... sarja - az Ember fia, Jézus.
261. 1. old. Szolgái lábát mosta - vö. János evangéliuma, 13. 5. [389]
Ellenét ruházza - az ember bűnbeesése által lett Isten ellensége.
263. old. Croni-tenger - az Északi-sarktenger, Pliniusnál Cronium Mare.
A képzelt út - az északkeleti átjáró India és a Távol-Kelet felé, a reneszánsz korában sok felfedező
út célja. Pecsora - a Sarktengerbe ömlő szibériai folyó. Cathaia - Kína; más magyarázat szerint a
Kínától északra, a Sarktengerig terjedő kelet-szibériai terület.
Tridens - háromágú szigony. Delos - az Égei-tenger szigete. A monda szerint Neptunus isten
(Poseidon) varázsolta a tenger mélyéből (talán utalás a sziget vulkáni eredetére!), de mindaddig
a víz színén lebegett, amíg Zeus acéllánccal a tenger fenekéhez nem kovácsolta, hogy Latona
megpihenjen rajta, és megszülje Apollónt és Artemist. A Gorgók pillantása kővé változtatta az
embert.
Xerxes - perzsa király i. e. 480-ban indult Görögország leigázására. Susa a perzsa királyok
székhelye volt. A monda szerint Tithonus, Memnon apja alapította a várost, a fellegvárat pedig
Memnon építtette. Xerxes első hídverési kísérlete nem sikerült, mire a bosszús király háromszáz
korbácsütést méretett a tengerre, és egy pár bilincset dobatott belé; vö. Hérodotos, 7. 35.
264. old. Sátán a Skorpió s Kentaur között repül, messze a Kos csillagzatától, melyben a Nap kél,
mert nem akarja ismét magára vonni Uriel figyelmét. Vö. IV. 569. skv.
265. old. Tiéd a gömb, övé a négyszög - az Empyreum-Ég alapját itt Milton a Jelenések könyve után
(21. 16), a Mennyei Jeruzsálemhez hasonlóan négyszegletűnek írja le; előzőleg (II. 1048.) nyitva
hagyta a kérdést, vajon az alaprajz kerek vagy négyzetes.
267. old. Baktria - a perzsa birodalom egyik tartománya. Aladul - az örmények utolsó királya, I.
Szelim török szultán ölte meg csatában. Tauris - a mai Tabriz, Észak-Perzsiában, közel az örmény
határhoz. Casbin - mai neve Kazvin, Teherántól északra. A földrajzi nevek nagy részét Milton
valószínűleg Mercator atlaszának 1636-os angol kiadásából vette. [390]
Pluto - a klasszikus mitológiában az alvilág királya.
Styx - alvilági folyó. A Pokol és lakóinak leírásában Milton gyakran használja az ókori mitológia
neveit és képzeteit, az ördögöket sokszor törökből vett metaforákkal írja le. Sátán az ördögök
„szultánja" (I. 348.), tanácskozásuk itt a „díván" nevet kapja.
269. old. Amphisbéna - mesebeli kígyó, fejjel mindkét végén, előre
és hátra is tud csúszni. Cerastes - szarvas kígyó. Hydrus - vízi kígyó. Dipsas - marásával égető
szomjúságot okozó kígyó. Ellops - a görög szó jelentése „néma"; először bizonyos tengeri
halfajtákra, később kígyókra is alkalmazták. A Gorgóvér-permetezte föld - Líbia. A legenda szerint
Perseus itt vitte át Medusa, az egyik Gorgó-nővér levágott fejét, melyet haj helyett sziszegő
kígyók borítottak. A lehulló vércseppekből kígyók keltek ki, és ellepték az országot. Ophiusa -
„kígyósziget" a Földközi-tenger baleári szigetcsoportjában, mai neve Formentera.
270. old. Python - sárkány születését a föld iszapjából a vízözön után Ovidius beszéli el
(Átváltozások, l. 434. skv.).
Megaera - egyike a kígyó-hajfürtű Fúriáknak. Sodoma szurok-tava - a Holt-tenger.
271. old. Ophion és Eurynome nevét költőnk Apollonios Rhodios
Argonautika c. eposzából vette; a patrisztikus és középkori hagyomány szellemében azonosítja a
kígyóalakot öltő Sátánt Ophionnal, a Titánok egyikével, az Olympos első uralkodójával, Évát
pedig Eurynome istennővel, Okeanos leányával, akit Ophion vett feleségül. Ops a mitológiában
Saturnus felesége. Dictae - hegy Kréta szigetén, itt nevelkedett Zeus (Jupiter).

A Bűn, ki mint erő csábította Évát engedetlenségre. A Halál sárga színű, fakó lovát a Jelenések
könyve (6. 8.) említi.
273. old. A többi öt bolygónak minden útját, helyzetét - a leírás Blebelius De Sphaera c.
asztronómiai kézikönyvéből (1582) meríti. A könyv szerint a bolygók és csillagok kölcsön-
hatását s a hatás természetét egymáshoz viszonyított helyzetük határozza meg. A jelentős
helyzet ötféle lehet: 1. conjunctio v. synodus, amikor két égitestet egyenes vonal köt össze; 2.
sextilis aspectus esetén az égitestek [391] a zodiacus (állatöv) egyhatod távolságában, a körpálya
60°-ára vannak egymástól; 3. quadratus aspectus akkor áll be, amikor az égitestek a körpálya
egynegyedén, 90°-os szögben tekintenek egymásra; 4. trigonus aspectus az a viszony, amikor az
égitestek a kör egyharmadán, 120°-nyira vannak egymástól; 5. diametralis aspectus v. oppositio
esetén az égitestek egymással szemben, a körpálya ellentétes felén, 180°-ra helyezkednek el. A
helyzetek közül kedvező a sextilis és a trigonus, kedvezőtlen a conjunctio, a quadratus aspectus és
az oppositio.
274. old. Döntsék a Földnek sarkait - Milton szerint a bűnbeesés előtt a Nap-pálya síkja, az
ekliptika egybeesett az egyenlítő síkjával. A mai 23,5°-nyi eltérés a két sík között kétféleképp
magyarázható: 1. vagy a Föld tengelye ferdült el, változatlanul hagyva a Nap pályáját; 2. vagy a
Föld maradt meg pályáján, s a Nap tért el a „napéj-egyen-úttól", vagyis az egyenlítő körüli
keringéstől. Az utóbbi esetben a Nap pályája észak felé emelkedik, a Bika, a Pleiasok (a „hét
Atlas-nővér"), a „spártai Ikrek" (Castor és Pollux) csillagképein keresztül a Rák csillagzatáig,
amikor legmesszebb tér el északra az egyenlítőtől; innen az Oroszlán és a Szűz csillagzatán át tér
vissza délnek, a Mérlegnél érinti újból az egyenlítőt és folytatja útját a legdélibb pontig, a
Baktérítőnél.
Estoti-föld - az észak-amerikai kontinensnek a Baffin- öböl és a Hudson-öböl közé eső része. A
név Hexham 1636-os Mercator-atlaszában fordul elő, a Norumbega (l. alább) névvel együtt,
amely Dél-Kanadát és Amerika északi részét jelöli.
Thyestes ebédje - a görög mitológiában Atreus, Mykéné királya úgy állt bosszút öccsén, a
száműzött Thyestesen, hogy színleg kibékült vele, hazahívatta Mykénébe, de a lakomán Thyestes
megölt fiainak húsát tálaltatta fel a mit sem sejtő apának.
A szamojédi part - Északkelet-Szibériában fekszik, ahol az Ob folyó ömlik az Északi-Jeges-
tengerbe. A Boreas - északról, a Caecias - északkeletről, az Argestes - északnyugatról, a Thrascias
- észak-északnyugatról (a [392] görögöknek thrák földről) fúj; délről a Notus, délnyugatról az
Afer, az „afrikai szél".
Serraliona - Sierra Leone, a „Nőstényoroszlán-hegység", Afrika nyugati partja mentén.
275. old. Levant, Ponent orkána - napkeletről és napnyugatról támadó szél. Az Eurus keletről, a
Zephyrus nyugatról, a Sirocco délkeletről, a Libecchio délnyugatról fúj. Az utolsó két név olasz, a
többi klasszikus eredetű.
280. old. Bár mint fölöslegest - a hagyomány szerint Ádámnak eredetileg tizenhárom bordája
volt bal oldalán, a fölösleges bordából formálta Isten Évát.
XI. könyv
289. old. Előkegy - „Prevenient Grace", Isten irgalma, amely lehetővé teszi a vétkesek
bűnbánatát.
Deucalion és Pyrrha - a klasszikus monda szerint egyedül élték túl a vízözönt. A katasztrófa után
Themis, a jog és igazság istennőjének szentélyétől kértek tanácsot, hogyan újítsák meg az
emberfajt. Vö. Ovidius, Átváltozások, l. 37. skv.
291. old. A Hóreben szól így - amikor az Úr Mózessel közölte a tízparancsolatot. Vö. I. könyv, 6-7.
292. old. Szövetségem megújitom a nő magvával - 1. Mózes I. könyve, 3. 15.
Janust - a rómaiak istenét rendszerint kétarcúnak ábrázolták; vö. Vergilius Aeneis, 7. 180. -
Argust - a százszemű pásztort Héra istennő bízta meg, hogy Ióra vigyázzon, de Hermés zenével
álomba andalította, megölte, majd szemeivel Héra díszítette a páva farktollait. Az árkád síp,
pásztori nád - a lanttal együtt Hermés találmánya; varázsbotjával bárkit el tudott altatni.
Leucothea - a hajnal fényes, „fehér istennője".

293. old. Éva, kit joggal hívnak így - a név jelentése „élet".
294. old. Zeus sassa - vö. Aeneis, 12. 246-56., ahol a sas, Jupiter madara, hattyút visz a magasba s
onnan leejti. A klasszikus írók gyakran szerepeltetnek baljóslatú ómeneket. [393]
Jákób találkozása az angyalokkal - vö. Mózes I. könyve, 32. 1-2. A szír király háborújáról Elizeus
próféta ellen Dótánban a Királyok II. könyve, 6. 13-18. tudósít.
295. old. Meliboea - Thessalia partján és Sarra (Tyrus régi neve) bíboráról volt híres. Iris - a
szivárvány ókori istennője.
299. old. A Kisértő küldé a pusztába a második Ádámot – Krisztus megkísértéséről 1. Lukács
evangéliumának 4. fejezetét és Milton Visszanyert Paradicsom-át.
Cambalu(c) városát Kublai Khán építtette, ez volt Kína mongol császárainak székhelye 1264-
1368 között; a mongol Kaan-Bakigh, "a khán városa" kifejezésből származtatják. Voltaképpen
azonos Pekinggel, de a XVII. századi térképészek gyakorlatát követve Milton különbséget tesz
Kína és a tőle északra fekvő Cathaia - (Kitai) és fővárosaik, Peking és Cambalu(c) között. Temir -
Timur V. Tamerlán (Timur i Leng, "a sánta Timur"), a keleti hódító (1336-1405), Marlowe
kétrészes tragédiájának hőse. Timur székhelye a közép-ázsiai Samarkand volt, kb. 150 km-re az
Oxus folyótól, sírja is itt látható.
Lahore és Agra - indiai tartományok székhelyei. A Mogul szó az arab Mughal formán keresztül a
mongol szóból származik. Az indiai Mughal birodalom alapítója. Nagy Akbar (meghalt 1603-ban,
Angliai Erzsébettel egy évben) Agrát tette székhelyévé, Lahore később lett a főváros. Az arany
Chersonesos - a Malacca-félsziget, Délnyugat- Ázsiában. Ekbatana - a régi Médiában a perzsa
királyok nyári székhelye volt, egészen a görög hódításig (i. e. kb. 330). (H)ispahan Nagy Abbás
sah uralma alatt (1586- 1628) lett Perzsia fővárosa. A Bizáncot elfoglaló szultánt azért nevezi
Milton turkesztáninak, mert az ottomán birodalom alapítóit Közép-Ázsiából szorították ki a
mongolok a XIII. század elején. A négus hona - Abesszínia; Ercoco - (Arkeeko) vörös-tengeri
kikötő, az ország északi csücskében.
300. old. Mombaza, Melind, Quiloa - Afrika keleti partján, főleg a portugálokkal kereskedtek.
Sofala délre esik ezektől a kis királyságoktól; Portugália 1505-ben hódította meg, ma is része
Mozambique portugál [394] gyarmatnak. Ophir-ból Salamon király hajói hoztak aranyat és
drágaköveket; vö. Királyok I. könyve, 9. 28. és 10, 11. Angola és Kongó, Afrika nyugati partján, a
XVII. sz.-ban kerültek portugál uralom alá. Almansor - "a győzedelmes", 754-775 között volt
Bagdad kalifája; hódításai egész Észak-Afrikára kiterjedtek. Montezuma - mexikói császár,
birodalmát a spanyol Cortez hódította meg, 1519-20-ban. Cusco - Peru közepén (a szó jelentése
„közép"), az inka birodalom fővárosa volt; utolsó uralkodója, Atahualpa (Atabalipa a név spanyol
változata), Pizarro hódításának (1532-33) esett áldozatául. Guyana - az Amazon és Orinoco
folyók között, a mai Brazília és Venezuela területén. Eldorado - az „arany" vidék a XVI- XVII.
századi emberek képzeletében Dél-Amerika északnyugati partján terült el. Ezt kereste Sir
Walter Raleigh, amikor 1585-ben felhajózott az Orinocón. A Geryon-fiak - a spanyolok: Geryon
volt a hispániai király, akinek ökreit Hercules elhajtotta; vö. Aeneis, 8. 202-3.
Egy verítékező arató... a pásztor - Káin és Ábel történetét Mózes I. könyve, 4. 2-8. beszéli el.
303. old. Semmi-tulzás - a görög „méden agan", a latin „ne quid nimis" klasszikus aranyszabályát
Milton a mértékletes élet dicséretére alkalmazza.
304. old. Kijátszott rajtuk - Jubal, a hárfa és az orgona művészeté
nek atyja; vö. Mózes I. könyve, 4. 21. A kovácsműhelyben dolgozó férfi Tubái-Káin, „ki tanítá az
ércből és vasból való mívnek mesterségét" (uo. 4. 22.). A Paradicsom melletti hegyekben Seth
ivadéka lakott; róluk Josephus és más írók feljegyezték, hogy a fizikának és csillagászatnak
voltak mesterei.
305. old. Hymen - a házasság istene a klasszikus mitológiában.
307. old. Egy középkorú, kiváló férfi, - akit ellenségei elől Isten
Égbe ragad, Enoch, „az emberélet útjának felén", 365 éves korában tűnt el a Földről. Vö. Mózes I.
könyve, 5. 21-24.
308. old. Egy tisztes férfi - Noé.
312. old. Fáit mind lehordja a nagy folyó - nyilván az Euphrates. [395]

XII. könyv
317. old. Egy törtető dölyf-szivü... A nagy Vadász - Nimród, a republikánus Milton szemében a
zsarnoki monarchia megteremtője; vö. Mózes I. könyve, 10. 9. Milton a bibliai utalást Josephus
jellemzésével egészíti ki: „a kormányzást zsarnoksággá változtatta, mert az embereket csak úgy
tudta eltéríteni Isten félelmétől, hogy saját hatalma alá hajtotta őket" (A zsidók korai története, I.,
4. 2.). Neve a lázadástól származik - a Nimród név téves származtatása a héber "márad = lázadni"
tőből; a név valószínűleg asszír eredetű. Jellemző, hogy a republikánus Milton a zsarnoki
egyeduralmat tekinti a békés isteni rend, az egyenlőség és testvériség elleni lázadásnak.
318. old. Várat és egetverő tornyot emelni - a bábeli torony építéséről Mózes I. könyve, 11. 2-9.
szól. Milton ismét Josephust követi, amikor a torony építését Nimródnak tulajdonítja. Ezt az
utóbbi hagyományt őrzi a Birs-Nimrud néven ismert hatalmas templomtorony, Babilon
közelében.
Neve lőn: Zavar - Josephus szerint (I. 4. 3.) „a hely neve, hol a tornyot építették, ma Babilon, a
nyelv összezavarása miatt, melyet előbb könnyen megértettek, mert héber nyelven a Babel szó
»zavart« jelent". Valószínűbb, hogy Bab-il eredeti jelentése „Isten kapuja".
319. old. A bárkaépitő bünös fia - Khám, Kánaán atyja. Vö. Mózes I. könyve, 9. 21-25.
320. old. Különb népet - a zsidókat, akik hivő apától, Ábrahámtól származtak. Bálványimádásban
nevelve - Ábrahám atyja még idegen isteneknek szolgált; vö. Jósua könyve, 24. 2.
Az Árból menekült Ősatya - Noé. A káldus Ur, - Dél-Kal- dea fővárosa, fontos kereskedelmi
központ, az Euphrates torkolata közelében feküdt. A Hárán-gázló - említése arra vall, hogy
Milton, korának pontatlan földrajzi ismereteinek megfelelően, Urt az Észak-Mezopotámiában
fekvő Orfah városa, görög nevén Edesszával azonosította.
Hárán - a pártusok győzelméről nevezetes Carrae. [396]
320. old. Kánaán - az ígéret Földjének határai észak felé a szíriai Hameth városa és vidéke, délen
a Zin-sivatag, keleten a Hermon-hegy, nyugaton a Földközi-tenger; a partvidéket itt a Karmel-
hegy szakítja meg. A Jordán szót a héber „lefolyni" jelentésű tőből szokták származtatni; a két
forrás elméletét Milton George Sandys 1615-ben megjelent útleírásából merítette, aki a Jor és a
Dan nevű patakok összefolyásáról beszél. Keletre hív határ - Mózes IV. könyve, 34. 12. szerint a
Jordán folyó Kánaán keleti határa; az izraeliták kilenc és fél törzse lakott a folyótól nyugatra, két
és fél törzs a keleti parton. Senir hosszú dombgerincét Manasszé ivadéka lakta.
321. old. Fiat hagy és fiától unokát - az unoka Jákob, akit fia, József Egyiptomba hívatott minden
házanépével együtt. Vö. Mózes I. könyve, 45-46. rész.
Egy következő királyt iriggyé tesz - Izrael fiainak sanyar- gattatásáról Egyiptomban Mózes II.
könyvének 1. része szól, a tíz csapásról a 7-11. rész.
322. old. A folyó-sárkány - az egyiptomi fáraó. Vö. Ezékiel, 29. 3.
324. old. Gibeonban, Nap, állj meg, s Hold, az Ajaloni völgyben - 1.
Jósua könyve, 10. 12-13. - Izráel jelentése „Isten harcosa"; ezt a nevet elsőnek Jákob kapta; 1.
Mózes I. könyve, 32. 28.
Törvény azért adódik stb. - Milton ebben a teológiai passzusban nagyrészt Pál apostol érvelését
követi, a maga sajátos értelmezésében.
325. old. Mózes... nem ő viszi a népet Kánaánba - Mózes V. köny-
vének 34. fejezete szerint a zsidó nép vezére Moáb földjén halt meg, miután az Úr megmutatta
néki az ígéret földjét. A honfoglalást Jósua könyve beszéli el. Az új vezér nevének jelentése
„Megváltó", mint a Jézus névé is. Jósuát az újszövetségi könyvek szerzői Krisztus előképének
tekintették.
A második király - Dávid; Isten ígéretét Nátán közölte vele. Vö. Sámuel II. könyve, 7.16.
326. old. Dávid fia - Salamon király, a templomépítő. Vö. Királyok I. könyve, 5-7. rész és Krónika
II. könyve, 3-4. rész. [397]
326. old. Fogságban hagyja őket hetven évig - a babiloni fogság, melyet Jeremiás próféta megjövendölt
(25. 11-12.) i. e. 606-tól 536-ig tartott. Babilon Istentől szemelt királyi - Cyrus, aki elsőnek adott
parancsot a templom újjáépítésére, és utódai, Artaxerxes és Darius. Az újjáépítés ideje i. e. 536-
515. A zsidó történelemnek erről a szakaszáról Esdrás könyve számol be.

Kezdnek viszályt először a papok - az i. e. II. században, a görög befolyás csúcspontján, amikor
Jósua és Onias versengett a főpapi tisztért, Jason és Menelaus néven. Antiochus Epiphanes szír
király előbb Jasonnak, majd Menelausnak juttatta a főpapságot, de a viszály alkalmat adott neki,
hogy i. e. 170-ben feldúlja Jeruzsálemet, és kirabolja a templomot. Két évvel később a szír
csapatok újból elfoglalták a várost, a templomot „befertezték", bálványaiknak állítottak benne
oltárt, a zsidóknak megtiltották saját vallásuk gyakorlását. Ezekről az eseményekről a
Makkabeusok könyve és Josephus tudósít.
A jogart magukhoz lopják - az Asmoneus család tagjai i. e. 153-35 között tartották kezükben a
főpapi hivatalt, elsőnek Aristobulus vette fel közülük a királyi címet, 107-ben. A család
uralmának Pompejus vetett véget, amikor i. e. 63-ban elfoglalta Jeruzsálemet. Elveszítik
idegennek - az edomita Antipaternek, akit Pompejus 61-ben Jeruzsálem kormányzójává nevezett
ki. Antipater második fia volt Nagy Heródes, őt proklamálta Judea királyának a római szenátus
38-ban. Heródes királysága idején született Jézus.
329. old. Lég Hercegét - vö. Pál apostol Ephesusba írt levelét, 2.2
331. old. A Lélek és Igazság imádata - „Az Isten Lélek, és akik Őt imádják, szükséges, hogy
lélekben és igazságban imádják." János evangéliuma, 4. 24.
Összeállította: Szenczi Miklós [398]

A fordításról
Magyar Milton-fordítások
Jánosi Gusztáv
A múlt század második felében a Shakespeare-fordításokkal egyidőben nagyon sok
versfordítás készült. Igazán maradandó becsű ezek közül csak Arany János munkája és Bérczy
Anyegin-je. Azt hiszem, Arany mindmáig, de akár az Idők végezetéig is a magyar műfordítási
művészet elérhetetlen csúcspontja. Shakespeare- és Aristophanes-fordításaiban nem tudjuk, mit
csodáljunk jobban: a filológiai hűséget, avagy a költő erőt. Arany úgyszólván minden sora:
telitalálat. Persze, a szalontai nyelvi őstelevény... De ne üssük el evvel; e csodához egyedül a
népnyelv még nem lett volna elég. Arany tudatosan gyűjtötte az egész magyar nyelv szóláskin-
csét, nemcsak a tájnyelvből, hanem a letűnt századok íróitól is tanult, például Károlitól.
Sajnos, műfordító kortársai nem az ő útján jártak. Már nyelvükben sem. Inkább a nyelvújítás
korában kialakított lombik-műnyelvet használták, mikor azt a tucatirodalom és a színpad már
tökéletesen elkoptatta. így aztán nem csodálható, hogy ezek a fordítások ma ásatagnak hatnak,
holott Petőfi verseinek vagy még inkább prózájának nyelvét szinte mai nyelvnek érezzük.
E téren Jánosi Gusztáv Milton-fordítása sem kivétel. Azért becsületére legyen mondva, a
nyelvújítási műnyelv legjellegzetesebb szóvirágait nem koptatta tovább. Nyelve, ha költői
erőben messze elmarad is az Aranyétól, mégsem hat kellemetlenül, eléggé sima, természetes.
Külön ki kell emelni szöveghűségét, amely ugyan szintén nem vetekszik az Aranyéval, de messze
megelőzi Babitsét, Tóth Árpádét (Kosztolányit ne is említsük!). Persze e szöveghűséget azon az
áron éri el, hogy állandóan szaporítja a sorszámot (ez a Shakespeare-drámák fordításánál akkor
bevett szokás volt!), és ezzel az amúgy is bőbeszédű Milton a magyarban már szinte kelle-
metlenül terjengőssé lett. Ez még jobban kitűnik, ha szövegét Az ember tragédiája mellé tesszük,
ugyanis az igen közeli rokona [401] nemcsak szerkezetében, gondolataiban, de indulatában,
stílusában is Milton remekének. A Tragédia ősforrása nem a Faust, hanem az Elveszett
paradicsom!
Jánosi fordítása mindezen túl igen érdemes, maradandó értékű munka, a maga korában a
harmadik helyen áll Arany és Bérczy fordításai után.
Sokkal nemesb két, nagy s magas alak,
Istenileg magas, mezételen
Fenségbe', szűz méltósággal ruházva
Látszott Ur lenni mindannyi fölött,
S méltóknak is látszottak; isteni
Tekintetökben dicső Alkotójok
Képe tündöklött, bölcseség, igazság,
Szigoru, tiszta szentség, szigoru, de
Hű fiui szabadságban helyezve;
Honnet emberben a való tekintély;
De látszott, hogy nem egyenlők, a mint
Nem egyenlő nemök: a férfiu
Gondolkodás- s erőre alkotott,
Gyengédség-, vonzó, kedves bájra a nő;
Az Istenért csak, Istenért ez abban.
Annak szép széles homloka s kevély
Szeme uralkodást jelente; jácint
Haja középen elválasztva férfi-
Mód' fürtösen omolt alá, de csak
Széles válláig; mint fátyolt emez

Karcsu derékig leeresztve hordá
Nem cicomázott, szétomló arany
Haját, de mint szőllő göndör kacsát,
Pajzán gyürükben; s ez alávetést
Jelente, de gyengéd joggal kivánt
Önként adott, hálásan fogadott,
Hű hódolattal, szende büszkeséggel,
Édes, szerelmes, kötődő negéddel
Nyujtott alávetést. Nem voltak akkor
Elrejtve még a titokteljes részek;
Nem volt bünös, szégyen, gyalázatos [402]
Szégyen Természet művei miatt;
Oh becstelen becs! Bünfajzat az ember-
Nemet, hogy megzavartad látszatokkal,
A tisztaságnak puszta látszatával,
Legboldogabb életét életéből
Száműzted: a gyermekded szívet, a
Szeplőtelen ártatlanságot! - Igy
Jártak mezétlen' Isten s angyala
Szemeitől nem félve, mert gonoszt
Nem gondolának. Kéz a kézben igy
Jártak, a legszebb pár, mely valaha
A szerelem karjában egyesült;
Ádám a legjobb fiai között,
A kik utóbb születtek és a legszebb
Leányai közt Éva. Hűs pataknál,
Zöld pázsiton, suttogó lombok árnya
Alatt leültek; s kedves kerti munka
Terhét csak annyit érezvén, hogy a
Szellő hüsebb, a nyugvás nyugtatóbb,
Édesb a szomj, étvágy jobb általa,
Esti gyümölcseikhez ültek, nektar-
Gyümölcs, melyet a hajló ág oda
Nyujtott, amint oldalra dőlve ültek
Virágos gyeppad gyenge, puha selymén.
Ették ízes belét s ha szomjasak
Voltak, héjával mertek a patakból;
Nyájas beszéd, kedveskedő mosoly se
Hiányza, se vidám enyelgés, mint egy
Szép párhoz illik, amely egybefűzve
Hitesi boldog frigyben s egyedül van,
Mint ők. Szökdelve játsztak körülök
A föld - ma már vad - állatai minden
Neme, odúk, erdők, puszták lakói.
Két lábra állt enyelgve az oroszlán
S karmai közt ringatta a gödöllét;
A medve, tigris, párduc, onka szökdelt
Előttök; az ügyetlen elefánt
Erőködött miként mulassa őket [403]
S csavarta fürge ormányát; közel
Simulva a ravasz kigyó gyürüs
Farkára kunkötést font s végzetes
Ravaszságának észrevétlenül

Próbáját adta; mások a gyepen
Feküdtek és jóllakva néztek avagy
Kérődzve szundikáltak; mert a nap
Völgynek szalad már, le az Oceán
Szigeteire és az égi mérleg
Emelkedő karján az est vezéri
Feltünnek már a csillagok. A sátán
Bámulva még egy helyben áll s alig
bir Magához térni, végre szól busan:
„Oh Pokol! Mily kinos látvány! Helyünkben,
Az üdvhazában mily nemes, dicső.
Más alkotásu, tán földszülte lények,
Nem Szellemek, de csak kissé alább
Valók az égi, fényes Szellemeknél;
Gondolatim csodálattal kisérik
S szeretni tudnám őket, oly hiven
Ragyog rajtok az isteni hasonlat.
És annyi bájt hintett az Alkotó
Keze reájok. Oh gyönyörü pár!
Nem is gyanítod mily közel bukásod.
Midőn ez üdv mind eltün s búra vál,
Annál nagyobb búra, minél nagyobb most
Örömöd íze. Boldog! Boldogabb
Hogy sem sokáig az lehess; s dicső
Hazád, Mennyed rosszabbul van keritve,
Hogy sem kizárjon oly ellent, minő most
Belépe; de nem esküdt ellened
Neked, kit igy elveszve szánni tud.
Bár őt nem szánja senki. Veled én
Szövetséget óhajtok s kölcsönös
Barátságot, szorosat és erőst, hogy
Velem kell laknod, vagy nekem veled
Eztán. Lakásom nem lesz tán neked [404]
Oly kedves, mint e szép Paradicsom;
De vedd, a mint van. Alkotód müvét;
Ő adta s én ép oly szívből adom:
Pokol ki fogja tárni legnagyobb
Kapuit, hogy fogadjon titeket;
Királyait elétek küldi mind;
Lesz ott hely, több mint e szük házban itt,
Hogy béfogadja számos sarjadéktok':
Hogy nem jobb a hely, köszönjétek annak,
Ki ellenemre bosszut állni késztet
Ti rajtatok, kik nem bántottatok,
Helyette, ki megbánta. S szánalomra
Olvasztna bár, a mint hogy szánom is,
Ártatlan jámbor voltotok': a közjó,
Dicsvágy, bosszu, hatalom, mely öregbül
Ez uj világ ha meghóditva lesz,
Késztet megtenni most, amit különben,
Bár kárhozott, borzadnék végbevinni."
(IV. könyv, 288-392. sor)

Szabó Lőrinc
Szabó Lőrinc költészete, Illyés Gyula kitűnő meghatározása szerint: élveboncolás.
Perspektívája: a mindenfajta mitológiából, idealizmusból - az erkölcsiből is - kiábrándult
nagyvárosi ember biológiai naturalizmusa. Szemében csak elszigetelt individuumok vannak, és
az egocentrikus Egyéniség egyetlen célja: a vágykielégítés, hogy a benne éhes fenevadakként
ketrecbe zárt ösztönök mindennap megkapják húsadagjukat. Ezért kell az embernek robotolnia!
Szabó Lőrinc értelmével csak ezt a törvényt ismerte el, és heroikusan vállalta.
De a modern ember kifejlesztett magában egy idegen, más intellektust is, amely teljesen
elválva tőle tudatos megfigyelőként szemléli az egész biológiai folyamatot, és iparkodik a lehető
legtökéletesebben megfigyelni, szétboncolni és leírni. Ez a másik Én a vivi- szekciót végző tudós
könyörtelenségével boncolja szét saját élményeit és azokét is, akik vele személyes közelségbe
kerülnek. [405]
Szabó Lőrinc tudatosan utasít el magától minden hangulatromantikát, költői varázslatot, és
alakítja ki - a kísérletező természettudóst véve mintaképül - a legprózaibb nagyvárosi köznyelv-
ből a maga szédületesen precíz, ökonomikus nyelvét, amelynek tökéletessége épp abban rejlik,
hogy a boncolt élményt a lehető legobjektívabban - nüanszírozottabban írja le. Naturalizmusa
szinte végső ellenpontja minden romantikának, erkölcsi idealizmusnak, prófétizmusnak. Annál
érdekesebb: hogyan gyürkőzik Milton fordításával.
Amint tőle várható: meg sem próbálja beleélni magát Milton lelkialkatába - ez úgyis
reménytelen volna! -, és a sajátos miltoni stílust, miltoni varázslatot utánozni fordításában.
Következetes magához, és a maga képére és hasonlatosságára gyúrja át a szöveget. Ugyanakkor -
és ez is jellemző rá - precíz tudományos szöveg- hűségre törekszik, legföljebb csak annyi vész el
az eredetiből, amennyi végleg elkerülhetetlen, ha a sorszámot tartani akarja. Szövegéből zikrázik
a magasfeszültségű intellektualitás - és mi lélegzet-visszafojtva figyeljük a két nagy szellem
párbaját.
Különben is, a Sátán alakja és lázadása egyáltalán nem idegen Szabó Lőrinctől. A Sátán
lázadását az abszolút Egyén heroikus lázadásának értelmezte, melyet egyénisége teljes
kibontakoztatásáért és uralmáért vív, így a Sátánban önmagát, önmaga lázadását élhette át.
Szövege ennyiben lenyűgöző, igazi Szabó Lőrinc-vers.
„Bukott Kherub, hitvány az, aki gyenge,
ha tettben, ha tűrésben; biztosítlak:
jót tenni sose lesz feladatunk, de
mindig rosszat: egyetlen gyönyörünk; mert
ez dacol magas szándékával Annak,
akinek ellenállunk. Bölcsesége -
ha gazságunkból jót próbál kihozni,
a mi dolgunk: hogy célját rontsuk és
még a jóból is gonoszat csiholjunk;
ez sokszor sikerülhet, és talán,
ha nem tévedek, fáj majd Neki, mert
elhajlítja céljuktól terveit.
De nézd: dühös legyőzőnk visszahivta
a bosszú és megtorlás hadait [406]
a Menny kapuihoz; a kén utánunk
lőtt jégvihara lecsöndesitette
a tűz-árt, melyre, az Égből zuhanva,
idehulltunk; s a rőt villámmal és
vad dühvel szárnyas mennykő bizonyára
elszórta minden nyilát s nem üvölt
többé a tág, végtelen űrön át.
Használjuk az alkalmat, adja bár gőg
vagy ellenfelünk jóllakott haragja.

Látod azt a zord, kietlen vadont,
a szomoruság fény-üres világát,
melyet csak e sok fakó láng remeg be
rémesen, és sápadtan? Igyekezzünk
e tolongó tűz-árból oda? ott
pihenünk, ha lehet itt pihenés;
és, szétszórt seregeink összegyűjtve,
nézzük meg: Ellenfelünk ezután hogy
zaklathatjuk leginkább, veszteségünk
hogy pótolhatjuk, hogy törünk ki szörnyű
helyzetünkből, mit segít a remény; s ha
nem, mit sugall a kétségbeesés."
Szomszéd társához Sátán így beszélt,
fejét s szikrázó szemeit magasra
emelve a hullámból; többi része
messze nyúlt, víz-szint, hosszan s szélesen
lebegve, sok lánc földként, óriásként,
mint a regék nagy rémei, Titán, vagy
a Föld Fiai, akik Zeusra törtek,
Briareos, vagy Typhon, kit az ősi
Tarsusnál rejt barlangja, s Leviáthán,
a vízi barom, kit Isten a tenger
úszói közt legnagyobbnak teremtett:
ezt, míg a norvég habon szendereg,
olykor szigetnek nézi valamely
éj-lepte sajkás, s - matróz-száj szerint –
horgonyát a pikkelyeibe ütve
szélmentes oldalán tanyáz, mig a
tengert éj lepi s feltartja a várt fényt. [407]
Hosszan így nyult el a Fő-Gonosz, az
égő tóra láncolva; ám se kelni,
de még fölnézni sem bírt volna, ha
a mindent-kormányzó Ég engedelme
rá nem hagyja sötét terveire,
hogy újított bűneivel maga
gyűjtse fejére a kárhozatot, míg
másokat rontani tör, s hogy dühöngve
lássa: minden gaz terve mennyire
csak végtelen jót s üdvöt szül s kegyelmet
az Embernek, kit megcsalt; rá pedig
hármas szégyent hoz, bosszút s haragot.
Roppant testével ki is kél azonnal
a tóból; a láng, kettécsapva, ejti
szúró nyelveit, s hullámmá simúlva
iszonyú völgyet hagy a közepén.
Ő meg, szárnyát bontva magasba csap,
rádől a szürke levegőre, mely
érzi szokatlan terhét: majd leszáll a
száraz földön, - ha föld az, ami folyton
ég, szilárd tűzzel, ahogy cseppfolyóssal
a tó; és színre olyan, mint mikor
Pelorusról sziklát csavar le és visz
a földalatti szél;vagy mint bezúzott

oldalával a dörgő Aetna, melynek
gyúlékony bele, tüzet fogva, lávás
dühvel fölcsap, segíti a szelet
s füsttel s bűzzel lepi végig a perzselt
tájat: talpát ily nyugvóhelyre tette
a boldogtalan láb. Társa követte,
s dicsekedtek, hogy istenek gyanánt
hagyták el Styxet, saját erejükből,
s nem, mert tűrte a Legfőbb Hatalom.
„Ez hát a táj, a föld, a klima", mondta
a bukott Arkangyal, „ez az a székhely,
melyre Egünk cserélnünk kell, e gyászra
az égi fényt? Legyen; hisz aki most
Önkényur lett, kedvére dönt, mi hogy [408]
lesz jó: legjobb legmesszibb Tőle, kit
ész Társaival egy szintre s erőszak
még feljebb vitt. Búcsúzom, Szent Mezők
örök öröme! Üdv, borzalmak! üdv,
szörny Alvilág! s te, legmélyebb Pokol,
fogadd be uj gazdádat; szellemén
tér és idő nem hozhat változást.
Saját világa a szív, önmagában
Eget Pokollá tehet s Poklot Éggé,
mit számít, hogy: hol, ha én én vagyok,
s mit, hogy mi, ha nem kisebb Nála, kit
mennyköve megnövelt? Itt legalább
szabadok leszünk; itt nem épitett
irigy Mindenható, s nem űz ki: itt
biztos hazánk lesz, s uralkodni, ugy
vélem, méltó cél a Pokolban is:
jobb itt a trón, mint a rabság a Mennyben.
De hát mért hagyjuk hű barátainkat,
bukásunk társait s részeseit,
kábultan ott a feledés taván,
s mért nem hívjuk, hogy osszák meg velünk bús
lakunkat, vagy hogy lássák: uj, közös
harc árán mit ad vissza még a Menny, vagy
mit veszthetünk még többet a Pokolban?"
(I. könyv, 157-270. sor)
Kálnoky László
Kálnoky László egyik legjobb műfordítónk. A ma élők közül mindenesetre kiválik
hajlékonyságával, virtuozitásával. Mintha nem ismerne lehetetlent. Fő erőssége a
beleérzőképesség. Minden emberi helyzetbe, jellembe tökéletesen bele tudja élni magát.
A Kálnoky-fordítások utolérhetetlen tökéletességének a titkát verseiből kell megfejtenünk.
Finom, végtelen érzékeny és nagyon megkínzott lélek süt ki belőlük. Irodalmunkban senki még
ilyen megrázóan nem ábrázolta a betegség és a halál misztériumát. Pedig akadtak elődei:
Csokonai, Reviczky, Tóth Árpád, Dzsida. Ő [409] ugyanis illúziók nélkül, valami végső sztoikus
tisztánlátással és némi öngúnnyal néz farkasszemet a tényekkel.
Nos, ez a túlérzékeny lélek kamatozik a műfordításban. (Az egész folyamatot megrendítően
leírta a Műfordító halála c. versében.) Milton-fordításaira is jellemző ez a túlérzékenység. Az

eredeti minden hangulati point-jére fölfigyel, és rögtön jelzi megoldásában. Fordítása lágy,
simulékony, dallamos. Ha Szabó Lőrinc dúrban énekel, ő mollban, ebben is Tóth Árpád rokona.
Veled vagyok, s megszűnik az idő
s változó évszak: mind egyforma szép.
Édes a hajnal friss lehellete
s a korai madárdal; szép a nap,
ha e gyönyörű tájon hinti szét
fénykévéit, s fű, fa, gyümölcs, virág
harmattól csillog; illatos a dús föld
könnyű zápor után; s édes, ha jő
a szelíd este, majd a csöndes éj
komoly madárdallal, s a tiszta hold
s kísérete, az égi ékkövek.
De sem a hajnal friss lehellete,
se korai madárdal, se kelő nap
e gyönyörű tájon, se harmatos
fű, fa, virág, sem zápor hozta illat,
sem a szelíd est, se komoly madárdal
csöndes éjjel, sem séta holdas úton,
se csillagfény nem édes nélküled.
(IV. könyv, 639-656. sor)
Így szólt a hűségesnek bizonyult

Abdiel szeráf, ama hűtlenek
seregében ki hű volt egymaga;
a sok hamis közt a rendíthetetlen,
csábíthatatlan és rettenthetetlen
megóvta hű szeretetét s hevét;
tömeg s rossz példa el nem vonta őt
az igazságtól, döntése szilárd volt [410]
egyedül is. Kivált közülük, és
ment ellenséges gúny közt, mit kibirt
fölényesen, erőszaktői se félt,
s viszongúnnyal a gyors romlásra ítélt
kevély tornyoknak hátat forditott.
(V. könyv, 893-904. sor)
Mától tudom, hogy legjobb szót fogadni,

s az egy Istent szeretni félve, mintegy
jelenlétében járni, megfigyelni
gondviselését, tőle függve, ki
alkotásai irgalmas ura,
jóval legyőz gonoszt, s kis eszköz által
művel nagy dolgokat, erőtlenekkel
töri meg a föld hatalmasait,
és jámborokkal a föld bölcseit;
s hogy az igazságért tűrt szenvedés
erő, mely büszke győzelemre visz.
(XII. könyv, 561-570. sor)
Összeállította: Jánosy István [411]

Milton börtönében
Műfordítás-kötetek címei: Pávatollak, Orpheus nyomában, Örök barátaink, A lélek idézése,

Zsákmány - mind arról vallanak, hogy a költő-fordító tallózgat a világirodalomban, és azokat a
verseket, melyeket különösképpen megszeretett, amelyekből a legtöbbet tanult, amelyeket a
legszívesebben tekintene saját verseinek, a fordításával valóban a magáénak zsákmányolja, akár
hogy azokkal mint pávatollakkal büszkélkedjék, akár hogy mintegy örök barátaival vegye körül
magát. Ez tehát a műfordítás műveletének, vagy ha úgy tetszik: szenvedélyének belső
mechanizmusa.
De mindez főleg lírai alkotásokra, rövidebb versekre vagy nagyobb művek kiszemelt
részleteire érvényes. Elképzelhetetlen, hogy a lelkesedés ilyen izzásával fordítsa valaki,
mondjuk, a Rámájana vagy a Mahábhárata egészét. Nemcsak amiatt, hogy ilyen nagy terjedelmű
művekben bőven akadhatnak unalmas, vagy érdektelen részek: „Etiam Homerus dormitat
aliquando", hanem mert az ilyen nagy munka éveket rabol el a fordító életéből, éspedig nem
napi 3-4 órákat, hanem évek során át napi 10-14 órát. Mert csak így juthat a munka végére.
Ez viszont kihat a fordító egész pszichikumára, mégpedig leírhatatlan mélyen. Mert hiszen mit
jelent ez a teljes napi robot? Azt, hogy az illetőnek le kell mondania úgyszólván egész
magánéletéről, és ideje egy rideg börtönben morzsolódik le: börtönőre pedig a fordított mű.
„Mennyi élmény és mind a másé, nekem pedig itt kell ülnöm, és törnöm a fejemet az adott sorok
lehető legtalálóbb kifejezésén. Közben meg mások utaznak, sportolnak, futó kalandokat
keresnek, és ha írók: figyelik az embereket. A fordító meg ott kotlik börtönében kedvetlenül,
néha undorral, rabsága tudatában. Hányszor elmondja Fausttal: »Und thue nicht mit Worten
kramen!«"
Persze az is lehet, hogy épp ez a nyomott, zilált lelkiállapota sarkallja arra, hogy magát
fölülmúlja. Az élet tele van paradoxonokkal. Az olvasók talán majd élvezettel és lelkendezéssel
olvassák a [412] munkáját, de bizony fordítás közben ő egész mást gondolt magában.
Másfél évtized óta forgódom ebben a taposómalomban. Nexö Ditté-je, Aischylos öt tragédiája,
Platón Állam-a, Keller Zöld Henrik-je és kb. kilencezer sor Rámájana- és Mahábhárata-részlet
voltak börtönőreim ez idő alatt. Most meg Milton. Amit most el akarok mondani: börtönnaplóm
lesz.
Már az első ismerkedés kedvezőtlenül indult. Mikor irodalmár barátaimmal összebotlottam, s
megkérdezték, mit csinálok most, feleltem: épp most kezdem fordítani Miltont. Ők őszinte
sajnálatukat fejezték ki: „Meg fogsz halni az unalomtól." „Te jó Isten, ki fogja azt elolvasni!" A
bennfentesek még Eliot elutasító véleményét is idézték.
Elővettem Szabó Lőrinc fordítását. Elolvastam az első két könyvet. Tetszett, különösen a Sátán
fortyogása, de a fordítást mégsem mertem elkezdeni az I. könyvnél, nehogy önkéntelenül is
Szabó Lőrinc hatása alá kerüljek. Előbb ki kell alakítanom egyéni elképzelésemet, hogyan adjam
vissza magyarul Milton sajátos angol nyelvezetét. Kísérletképpen a III. könyvet kezdtem
fordítani.
Hamar rájöttem, hogy más úton kell járnom, mint Szabó Lőrinc. Ő a maga sajátos, modern
költői nyelvén fordít minden szerzőt, tekintet nélkül arra, milyen az eredeti nyelv különleges
verete. Én viszont úgy éreztem, valahogy vissza kell adnom fordításomban a mű egész sajátos
egyéni nyelvezetét, amivel Milton annyira kiválik a többi angol szerző közül. Rögtön
észrevettem, hogy Milton nyelvének fundamentuma a Királyi Biblia-fordítás nyelve. Ebből
magától adódott, hogy én meg a Károli-fordítás nyelvét válasszam alapnyelvül, különösen ott,
ahol a Biblia és a miltoni mű párhuzamosan halad. Természetesen nem tartom meg a XVI. szá-
zadi nyelv ódon nyelvtani formáit, hanem csak ízes szavait, szókapcsolatait. Másik sajátossága
Milton nyelvének, hogy maximálisan telítve van latin eredetű szavakkal - épp emiatt a
műveletlen angol olvasónak talán nem is lehet olyan könnyű olvasmány. Ezt persze nem
adhattam vissza, mert a magyar nyelv purizmusa nem engedi meg a latin szavak gyakori
2010
használatát, inkább a szöveg klasszikus-antik veretével próbáltam érzékeltetni, azzal a végső
szellemi tisztasággal, áttetszőséggel, ami a Földközi-tenger éles [413] rajzú, kristályos
atmoszférájában élő népek szemléletére oly jellemző, és a magyar néptől sem idegen.
Ilyen meggondolásokkal fogtam a szövegezéshez. Sajnos, rögtön egy rendkívül száraz és
lankasztó epizódba csöppentem bele. A mennyei minisztertanácsról van szó, amelyen dönteni
kellett, mi lesz a további teendő az angyalpártütés után. Az Atyaisten mindjárt nagy theodiceát
mond. Igyekszik elhárítani magától a felelősséget az angyallázadás kínos incidensében. Ő
minden lényt szabad akaratúnak teremtett, és ennek mindentudása sem mond ellent, hisz a
mindent előre tudás még nem eleve elrendelés. Az angyalok szabadon választhattak jó és rossz,
lázadás és lojalitás között. Ugyanígy választhat az ember is...
Ami leginkább kiváltotta ellenkezésemet: az egész mennyei Misztériumnak a száraz,
fantáziátlan, jogi értelmezése. Tudom, hogy ez a protestáns ortodoxia sajátossága, amely
túlságosan is előtérbe állította az Ószövetség istenfelfogását, s az erkölcsi szemlélet helyett ezt a
merőben jogi szemléletet érvényesíti, amely a szerződéskötés aktusában kulminál, vagyis hogy a
két fél közti tartozik-követel-viszony szinte pontokba foglalt tételekben fejeződik ki. Annál
sajnálatosabb, hogy egy költő, akinek alkotóeszköze a fantázia, a révület - áldozatul esik e száraz,
borzasztóan alantjáró szemléletmódnak!
Sajnos, Milton azon buzgólkodott, hogy Isten és ember viszonyának ezt a merőben jogi
felfogását igazolja. S ez, ráadásul nem is sikerült neki. Sőt! Racionális érvelésével még
kirívóbbakká váltak e felfogás belső ellentmondásai, és bizony a fordító sok száz soron keresztül
alig tudta elnyomni ásítását.
E jogi szemlélettel függ össze az is, hogy bántóan fölerősödnek Miltonnál az ószövetségi Isten
militarista-despotikus vonásai. Istene valójában egy hellenisztikus-bizánci császár-despota,
akivel szemben csak egyetlen magatartás lehetséges: a hétrétgörnyedés, hajbókolás,
magasztalás. Alakja még ellenszenvesebbé válik, mikor kegyetlen, önkényes döntéseit jogi
meggondolásokba próbálja csomagolni. Ez aztán igazi nérói, domitianusi logika. így még ál-
szentnek, hazudozónak is bizonyul!
Mindezek az ellentmondások abból adódnak, hogy Milton Istent és udvartartását teljesen
emberi módon ábrázolta, emberi szokásokkal, indulatokkal, mégpedig csupa alantas indulattal,
mint [414] például a mérhetetlen bosszúszomj, hatalmi gőg, hiúság stb. A sok miltoni rejtély
közül talán ez okozta nekem a legtöbb fejtörést: ez a kora legmagasabb szellemi műveltségével
fölékesített, fölényes elme hogyan lehet ugyanakkor ilyen naiv, hogy Istent ilyen primitív,
antropomorf formában képzeli el, mikor több mint kétezer évvel őelőtte már Xenophanész rájött
az antropomorf istenfogalom nevetséges voltára!
Nem nyerték meg tetszésemet az angyalok sem, ezek az állandóan mindenre igent bégető,
hajbókoló küldöncök, udvaroncok, Isten élettelen robotgépei. Ők a bürokratizmus végső
torzképe. így aztán nem csoda, ha minden rokonszenvünket a Sátán köti le, aki föllázadt ez ellen
a bürokratikus masinéria ellen. Nem csodálhatjuk, ha éppen ez a Sátán vált a világirodalomnak
talán legnagyobb hatású jellemportréjává, különösen a XVIII-XIX. századi szabad-
ságmozgalmakban, polgári forradalmakban. E Sátán „köpenye alól bújtak ki" olyan történelmi
alakok, mint egy Washington, Robespierre, Danton, Byron, sőt a leggrandiózusabb titán: Napó-
leon, és olyan költők és szellemek, mint Blake, Shelley, Hugo, Baudelaire, Stendhal,
Dosztojevszkij, Heine, Petőfi és Madách!
Pedig, ha jobban szemügyre vesszük a Sátán alakját, tulajdonképpen nem is olyan
rokonszenves jellem. Igaz, imponál, ahogy föllázad a Zsarnok ellen, dacol vele a vereség
mérhetetlen gyötrelmei közepette, szolidáris társaival, maga vállal minden kockázatot, az Úr
despotizmusához viszonyítva liberális, kupaktanácsában megszólalhat az ellenvélemény is (bár
ez vajmi keveset változtat szándékán), kétségbeejtő helyzetében sem adja föl a harcot -
ugyanakkor viszont nem morális jellem ő sem, mert célja elérésében nem riad vissza olyan
végső aljasságtól sem, mint az ember elcsábítása és vesztébe taszítása, holott az ember neki nem
ártott, és gyanútlan tapasztalatlanságában szánalmasan ki van szolgáltatva e majdhogynem
mindentudó condottierének. Nyomorúságosan aljas jellemre vall az ilyen sportszerűtlen helyzet
kihasználása! Ha netán uralomra jut, ugyanolyan zsarnok lesz belőle, mint ellenlábasából.

Nagy önuralmat kívánt az angyalháború fordítása is. Egyébként sem lelkesedem az eposzok
csatajeleneteiért. A homéroszi és mahábhárata-hősök nagy mészárlásai az undoron kívül más
érzelmeket nem váltanak ki belőlem, ha még oly jól vannak is megírva. [415] Mindenen átsüt az,
amit magam is láttam és átéltem: a második világháború szörnyűségei. Hát ilyen reménytelenül
vadállat az ember? „Midőn azt hinnők, hogy tanul, nagyobb bűnt forral álnokul!"
Hát még ha angyalok csapnak össze emberhez méltó brutalitással! És még az a heroikus
távlatuk sincs adva, ami az embernek: hogy valóban meghalhatnak, hogy az életüket viszik
vásárra. Az angyalok nem halhatnak meg. Akkor mi hát az ő nagy tülekedésük? Farsangi
maskara? Grandiózus kakasviadal? Megvallom, a Miltontól oly káprázatos barokk nyelvezettel,
oly lelkesen ábrázolt nekiszánásukat, vitézkedésüket én inkább komikusnak éreztem: miért ez a
nagy parádé, ha senki sem halhat meg? Miért oly nagy hős a Sátán? Švejk, a vitéz katona
nagyobb hős nála! Mert Švejk bármily gyáva, még belesodródhatik a bajba, és ott is veszhet.
Pedig a szöveg nagyon szép. Fölülmúlja Homéroszt.
Akkor aztán végleg elhagyott a türelmem, mikor a csatát végül is a Messiás dönti el. Hogy
kerül ez ide? A „szeressétek ellenségeteket" hirdető, a rossz nőknek megbocsátó szelíd moralista
hogyan válhatik ellenségei letiprásán ujjongó zsoldosvezérré?!
És még sorjázhatnám árkus-számra ellenérzéseimet, ellenvetéseimet. És mégis: ahogy
fordítom, ahogy szaporulnak a végeláthatatlan oldalak, ahogy szinte elzsongít a fenséges
zümmögés, azon kapom magamat, hogy egyre jobban átforrósul a szívem, egyre nagyobb
szeretettel, sőt szenvedéllyel rovom a sorokat. És ha abbahagyom, alig várom, hogy
visszabújhassak börtönömbe. Miért? Mert az a titokzatos zene, amely ezekből a fenségesen
egyszerű sorokból árad, egyenesen a szivembe folyik be, és azt forrósítja föl. Mint Beethoven
egyik-másik vonósnégyese az utolsó öt közül. Mondjuk a cisz-moll vagy az F-dúr. ,,Es muss sein!"
Igen, búcsút kell venni az élettől, de előtte még el kell dalolni mindent, ami egy sokat csalódott
és kimondhatatlan sokat szenvedett lélekben feszeng. Amely csalódottságában ugyan
kétségbeesett, és lázad, eget- földet egymásba döntve, mint a Sátán vagy Sámson, és mégis hisz.
Ifjúsága eszményeiben: Istenben, a szerelemben, a forradalomban. Mikor már végleg nem divat
hinni ilyesmikben.
Ha az ember sokat foglalkozik Miltonnal, lassan hozzáedződik ahhoz a különös világhoz,
amelyben először oly nagyon furcsán érzi magát. E világ legsajátosabb vonása: szélsőséges
ellentmondás [416] értelem és érzelem között. Olyan ez, mintha a Niagara fölé igen labilis,
nyaktörő hidat feszítenének, és azon kéne járkálnunk, állandó végső szorongással érezve
magunk alatt a feneketlen mélységet és az örvényt. A labilis híd: Milton intellektuális világa, az a
vallásos konstrukció, amely az eposz külső szerkezetéül, mondanivalójául szolgál. Ez azért
labilis, mert, mint láttuk, önmagában is tele van ellentmondással. Ugyanakkor meg állandó
ellentmondásban van azzal a feneketlen mély érzelmi örvénnyel, amely alatta kavarog.
A legkirívóbb példa erre: a Sátán alakja. A „híd", az észkonstrukció szerint: szerepe
egyértelműen elítélendő: ő az Isten ellenlábasa, aki lázadásával behozta a Mindenségbe a Bűnt
és a Halált. Gyűlöletes alak: minden átoknak, bűnnek, rossznak forrása. Legyőzetésének az
ember szükségképpen örül: fő ellenségétől szabadult meg.
Ugyanakkor meg Milton szándéka ellenére olyan érzelmi erővel elevenítette meg a Sátán
alakját, hogy nem szabadulhatunk a varázsától: hatalmába kerít, megbűvöl. Miért? Úgy
gondolom, azért, mert önkéntelenül a saját portréját rajzolta meg benne: a bukott forradalmárét,
aki gyűlölettel lázong a visszaállított királyság ellen, nem hajt térdet-fejet, hanem a végsőkig
dacol. Ő nem akarta ilyennek rajzolni a Sátánt, de az indulat benne forrt olyan Niagaraerővel,
hogy föltétlenül ki kellett törnie: ha a nyilvános életben nem törhetett ki, hát akkor a Sátán
alakjában!
Ugyanez a helyzet Évával. Az értelmi koncepció világos: hosszú értekezésekben kifejtve
olvashatjuk: a nő alsóbbrendű lény, és aminthogy a férfi célja az, hogy szolgáljon Istennek,
azonképpen a nő a férfinak. A nő istene a férfi. Nem is való másra, hiszen csupa gyarló vonásai
vannak: megbízhatatlan, alamuszi, nem értelmi lény. És Milton tudatosan mindent el is követett,
hogy Évát ilyen alsóbbrendű, megvetendő teremtésnek ábrázolja. S közben szándéka ellenére
egy felejthetetlenül bűbájos nőalakot teremtett, a világirodalomnak talán a legszebb nőalakját,

akihez csak Tolsztoj Natasája fogható. Mi meg mosolygunk magunkban: aki ilyen tündéri
nőalakot rajzolt, az - ha nem vallotta is be magának - lángolóan szerelmes volt a nőbe,
szerelmesebb, mint Dante Beatricé-be, Petrarca Laurába!
Most már hadd valljam ki a lényeget: amennyire idegen [417] számomra Milton manifeszt
tudata: ószövetségi vagy antik-görög atyajogú világa, zsarnok istene, hajbókoló angyalai,
akarnok ész- uralmának hideg klasszicizmusa, annál jobban elbűvöl, elvarázsol, eksztázisba ejt
az, ami mindezek mögött mint egy felejthetetlen Beethoven-dallam zsong halk csellóbúgással:
tudattalan érzelmeinek, indulatainak hatalmas vulkáni mélyvilága: a miltoni romantika.
Ugyanilyen csudálatosak Milton természeti képei: a reggel, az alkony, az est hangulata, az
ártatlan állatok ugrabugrálása, ahogy hízelegnek az első emberpárnak, mókásan bemutatják, mit
tudnak ők. Azt hiszem, az Éva-jelenetek mellett ezek az eposz legbensőségesebb, legmeghatóbb
epizódjai. Az egész paradicsomi világ gyermeki egyszerűsége, nagyvonalú természetessége. Aki
olvassa, lehetetlen, hogy megbabonázva ne érezze: igen, ez a világ, amit elvesztettünk, és ahová
visszavágyunk legkedvesebb álmainkban. Vissza a természetbe, vissza az egyszerűségbe, az ős-
ártatlanságba - ezt ugyan Rousseau mondta ki, de magát a célt, ahová visszavágyunk, Rousseau-
nál is szebben ábrázolta Milton. Mert ő a világ legnagyobb bukolikus költője.
Tulajdonképpen hogyan és mikor keletkezik a bukolikus költészet? Akkor, amikor a civilizáció
túlságosan eltávolodik a természettől, és e mesterséges környezet követelményeinek az ember
ösztönélete, idegrendszere már nehezen vagy egyáltalán nem képes megfelelni, emiatt szorong:
mindenen túl fokozódik félelme, rossz közérzete. Az ember ugyanis éppoly természeti lény, mint
az állat, és ugyanaz az erdő vagy ligetség a természetes környezete. Nem véletlen, hogy a
bukolikus költők mind városlakók voltak. Theokritos az alexandriai könyvtárban írta
pásztoridilljeit, Rousseau Párizs kőrengetegében álmodta meg a természetes szerelmet és a
természetes nevelést, és a mi Bartókunk is a 6-8 órás gyakorlás, a hangversenydobogók
robotjából menekült el a székely és a szlovák hegyekbe népdalt gyűjteni. Megrendítően tárja föl
az egész pszichés folyamatot a Cantata profaná-ban.
Igen, mire eljutottam a VIII. könyvben Éva teremtésének történetéig, feladtam minden
ellenkezést, Milton lelke teljesen úrrá lett rajtam. Most már beláttam, hogy ez a mű a
világirodalom legelső alkotásai közé tartozik. És Chaucer és Shakespeare mellett az angol
irodalom harmadik tartóoszlopa: Milton. [418]
Kétségtelen, hogy a XVIII. század végi és a XIX. századi Európa fölött Milton Sátánjának
szelleme uralkodott. De vajon aktuális-e Milton a XX. században is?
Angliában ezt kétségbe vonták: azok, akik szembefordultak az epigonjaiban hosszan továbbélő
utóromantika öncélú pátosza, retorikája, a mai élettől teljesen eltávolodott ásatag nyelve és
témái ellen, és azt a célt tűzték maguk elé, hogy a modern nagyvárosi életet a maga
bonyolultságában valódi problémáival, csontig lemeztelenítve, a tényleg beszélt hétköznapi
nyelven ábrázolják - szóval e „modernek" romantikaellenes harcukban hamarosan tengelyt
akasztottak „a romantika atyjával". így érthető pl. Eliot elutasító Milton-értékelése.
De ma már azt is látjuk, hogy ez a kritika csak a felszínen mozgott. Elutasította Milton ásatag
teológiai spekulációit, retorikusan fölépített nagy beszédeit, káprázatosan csillogó művi nyelvét,
amely bizony ég-föld távolságra van nemcsak a modern nagyvárosi nyelvtől, de Milton korának
beszélt nyelvétől is. Nem vették azonban észre, hogy a mű mélyrétegeiben ugyanazok a lefojtott
ösztönök, érzések örvénylenek, amit éppen a „modern" pszichoanalízis tár föl a nagyvárosi
ember tudatalattijában. Szerencsére Eliot csak irodalomelméleti fejtegetéseiben számolt le
Miltonnal, mint költő, „vizet prédikált, és bort ivott", vagyis éppen ő írta meg a korszak
"legmiltonibb" remekművét, az Átokföldjé-t.
És persze az idők tovább változtak és a nézőpontok is. A technikai racionalizmus keveset
váltott be a hozzáfűzött reményekből: a gépek éppen nemcsak kényelmes otthont teremtettek a
nagyvárosi embernek, hanem repülőgépeket, ágyúkat is, minden eddiginél nagyobb öldöklést és
olyan fölgyorsult életritmust, tülekedést, amihez idegrendszerünk egyre kevésbé képes
alkalmazkodni, és ezért szorongása az elviselhetetlenig fokozódott. Egyre jobban el kellett
fojtania természetes ösztöneit. Nem váratott magára sokáig a visszahatás: az új rousseau-i
szellemű romantika. „Vissza a természethez" - értve úgy is, hogy a természeti élethez (víkend-

karavánok), és úgy is, hogy természetes ösztöneinkhez. Milton paradicsomi világa egyenesen a
Nagy Nosztalgia fókuszába került.
Milton föléledt tetszhalálából. Ma ő a jövő költője! [419]
Jánosy István
Tartalom
A Versről ..................................................................... 7
I. könyv ...................................................................... 9
II. könyv ..................................................................... 33
III. könyv ..................................................................... 65
IV. könyv ..................................................................... 89
V. könyv ...................................................................... 121
VI. könyv .................................................................... 149
VII. könyv ..................................................................... 177
VIII. könyv ..................................................................... 197
IX. könyv ................................................................... 217
X. könyv ................................................................... 253
XI. könyv ................................................................... 287
XII. könyv ................................................................... 315
Utószó Milton Agonistes (Szenczi Miklós)............ 339
Jegyzetek (Szenczi Miklós) ................................... 371
A fordításról
Magyar Milton-fordítások (Jánosy István) ......... 401
Milton börtönében (Jánosy István) ......................... 412

John Milton - Az Elveszett Paradicsom PDF

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

John Milton - Az Elveszett Paradicsom PDF

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

A Versről

John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 2

Az ember legelső bűnét, s a tiltott

John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 3

Az Örök Igazság ilyen helyet

John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 4

„Herceg! Sok trónusú Erők feje,

John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 5

John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 6

Legközelibb társához így beszélt,

John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 7

Szólt Sátán. Felelt néki Belzebub:

John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 8

John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 9

John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 10

John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 11

John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 12

John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 13

John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 14

John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 15

Helyeslésül szavára millió

John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 16

John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 17

John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 18

Ült Sátán fönt királyi trónusán,

John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 19

Szólt, és fölállt a jogaros király,

"Én nyilt csatára voksolok! Nem értek

John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 20

Szólt zordonan. Szeme hiú boszúról

"Nyilt harcra voksolnék, Urak, hasonló

John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 21

John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 22

John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 23

John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 24

John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 25

Ördög-tervvel igy érvelt Belzebub -

„Istenzsinat! Méltón itéltetek

John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 26

John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 27

Vele fölálltak - dördült, mint a messze

Szétment a styxi gyűlés, elvonulnak

John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 28

John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 29

John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 30

Közben Isten, s az ember ellene,

John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 31

Dühvel tele az Álnok így felel:

Így szólt a szörnyü Rém, s alakja, míg szólt

John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 32

"Apám, miért veted kezed - kiált -

Szavára a Pokol-pestis magát

John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 33

John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 34

"Ez alvilági kulcsot jog szerint

John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 35

John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 36

John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 37

Végezte. Nem időz felelni Sátán.

John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 38

Álnok bosszú terhével, átkozott

John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 39

Szent Fény, Ég elsőszülött sarja, üdv!