Mahatma Gandhi

Az erkölcsiség vallása

Fordította és a bevezető tanulmányt írta Baktay Ervin

Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó

Tartalom

Mahatma Gandhi (Bevezető tanulmány)

Az Erkölcsiség vallása
Tűnjön el a régi, jöjjön az új
A Szatjágraha általános törvénye
A Szatjágraha - mozgalom
Az erőszaknélküliség
Sem szent, sem politikus
A szenvedés törvénye
A kard tana
Együttműködés és vallás
Az együtt-nemműködés lényege
Az Indiában élő angolokhoz (I. levél)
A kasztok
A tutjiküdtés bűne
Alázatosságra van szükségünk
Connaught hercegéhez
Társadalmi bojkott
Szatjágraha, Polgári engedetlenség. Passzív ellenállás. Együtt-nemműködés
Köd
Az elnyomott osztályok
Az érinthetetlenség eltűnőben
Hindu, légy béketűrő!
A költő aggodalma
Az Indiában élő angolokhoz (2. levél)
Nemzeti nevelés
A hinduizmus
Bérek és értékek
A haláltól való félelem
Önmegismerés
Az én állhatatlanságom
Szeretni, nem gyűlölni
Függetlenség
A böjtről
Az én utam
A tehén védelme
A forradalmár
Hahadév Dészai: Egy reggel Gandhi társaságában
Mahatma Gandhi

Mohandasz Karamcsand Gandhi

Már ötvenhat éves. Arcképét Romain Rolland néhány szóval megadja: Nyugalmas, sötét
szemek. Kicsiny, törékeny ember, sovány arc, nagy, elálló fülekkel... Tápláléka rizs és
gyümölcs, itala víz, keveset és a puszta földön fekve alszik, szüntelenül dolgozik... Első
tekintetre csupán a végtelen türelem és a nagy szeretet kifejezése kapja meg a szemlélőt...
- Rev. J. H. Holmes, a New York-i Community Church lelkipásztora, Gandhit „a mai világ
legnagyobb emberének” nevezte s így írt róla: „Midőn Gandhira gondolok, Jézus jut eszembe.
Gandhi az Ő életét éli, az ő szavait mondja; szenved, küzd, s egy napon talán dicső halált fog
halni országáért, mely e földön vagyon.” - Rabindranath Tagore pedig, - akit a tudatlanság
vagy a tendenciózus rosszakarat európai újságcikkecskékben, mint Gandhi szélsőséges
ellenlábasát igyekszik feltüntetni - így nyilatkozott az indiai mozgalom nagy vezéréről:
Gandhi művének sikere az ő dinamikus szellemi erejében és szakadatlan önfeláldozásában
gyökerezik. Élete egyetlen önfeláldozás. Nem áhít hatalmat, magas állást, vagyont, nevet
vagy világhírt. Ajánlanák fel bár neki India trónját, nem fogadná el, ha csak azért nem, hogy a
trón ékköveit eladja s a pénzt elossza a szűkölködők közt. Ha felajánlanák néki Amerika
minden kincsét, bizonnyal nem fogadná el, ha csak nem adhatná oda egészében valami olyan
célra, mely az egyetemes emberiség ügyét szolgálja. Lelke folyton-folyvást adni akar, de nem
vár viszonzást soha, még hálát sem. Ez nem túlzás, mert én jól ismerem őt. Önfeláldozásának
erejét még ellenállhatatlanabbá teszi páratlan, rendíthetetlen bátorsága. Császárok és
maharadzsák, ágyúk és szuronyok, bebörtönzés vagy kínzások, sérelmek és bántalmazások,
sőt még a halál sem ingathatják meg Gandhi szellemét. Fölszabadult lélek? Ha valaki engem
fojtogatna, segítségért kiáltanék; de ha Gandhit fojtogatnák, bizonyosan tudom, hogy némán
tűrné. Mosolyogva nézne gyilkosára és mosolyogva halna meg. Krisztusi lélek.
Ez a nagy ember arra hivatott, hogy a világ jövőjének formálásában kimagasló szerepet
játsszék. A világnak szüksége van Gandhi küldetésére, mely a szeretetet, szabadságot és
testvériséget hozza számára. A Kelet lelke méltó szimbólumát keltette létre Gandhiban; mert
az ő élete a legékesebben szóló bizonyíték arra, hogy az ember lényegileg spirituális, és
legmagasabb felemelkedését az erkölcsi és szellemi világban érheti el, ám teste-lelke el kell
hogy pusztuljon szörnyű bizonyossággal a gyűlölet és lőporfüst légkörében.
Ennek az embernek a küzdelme és hitvallása, mely Ázsia, Európa és Amerika legjobbjaiban
ujjongó visszhangot keltett, nem lehet közönyös a mi számunkra sem. Ügye, melyért él és
harcol, nem India magánügye, hanem az egész emberiségé.
Programja, eszközei és módszerei mindenütt a világon az igazság erejét hordozzák magukban
- csak szív, hit és bátorság kell alkalmazásukhoz.
Gandhi maga így beszél módszeréről: ...az Indiában alkalmazott eszközök, amelyeknek alapja
az erőszaknélküliség, hasonló körülmények közt általánosan alkalmazhatók - és ha mi az
erőszaknélküli eszközökkel kivívjuk igazi értelemben vett szabadságunkat, ez bizonyító
erővel fog hatni s a világ könnyebben hihet majd abban, hogy az erőszaknélküliség - az élet
minden útján legyőzhetetlen erő!
Gandhi jómódú család sarja s a hinduizmus Dzsaina-felekezetéhez tartozik. A Dzsaina-vallás
egyesíti magában az ősi hindu világnézetet a buddhizmus vallásbölcseleti eredményeivel.
Mindkettőnek alaptétele az ahimszá (minden élet kímélete, a mindennel szemben való
ártalmatlanság) és a maitri (a szeretet, amely nem csak az emberekre, hanem az élők egész
világára kiterjed).
Gandhi, miután középiskoláit Indiában elvégezte, Angliába ment, hogy jogi pályára készüljön.
Mint ügyvéd tért vissza Indiába - de később abbahagyta az ügyvédi gyakorlatot, mert arra a
meggyőződésre jutott, hogy „a törvénykezés oly módszer, amely erőszak alkalmazásával akar
igazságot tenni”. Az erőszakot pedig Gandhi is - mint Jézus - elvakult,
célra nem vezető ténykedésnek ismerte fel. Aki karddal öl, kard által vész el” - erőszak
erőszakot szül, az akció és reakció természeti törvényénél fogva. Az erőszak tehát nem
alkalmas arra, hogy nagy és nemes célokat végső diadalra juttathasson.
Ez az eszme - az erőszaknélküliség – melyet Gandhi mint az ind faj természetének megfelelő
elvet ismert meg s a „hinduság gyökerének” nevezett, vált az elnyomottak nagy
védelmezőjének alapvető hitvallásává.
Nyilvános szereplését 1893-ban kezdte meg.
Brit Dél-Afrikában. Natalban sok hindu munkás élt. Gyalázatos bánásmódban részesültek, de
a munka-konkurenciától szított gyűlölködés még ezzel sem elégedett meg, hanem odáig ment,
hogy a hindukat deportáltatni akarta. A dél-afrikai hinduk Gandhihoz folyamodtak s ő
nyomban segítségükre sietett. Natalban aztán felvette a harcot a kizárási törvény ellen, de nem
állt meg ennél, hanem azt a célt tűzte ki, hogy a hinduk teljes egyenjogúsítását és polgárjogaik
elismertetését keresztülvigye.
Az erőszaknélküli ellenállás elve volt az az alap, amelyre Gandhi a küzdelem akcióját
helyezte.
Durban közelében telepet létesített s oda gyűjtötte a dél-afrikai hinduk tömegét. Hogy a
hinduk igénytelenségét s ezzel az ellenálló erőt is fokozza, Gandhi szegénységi fogadalmat
tétetett híveivel, mint ahogy maga is már letette ezt a fogadalmat, miután vagyonát a telep
céljaira áldozta. Ezután kimondotta az együttműködés megszüntetését, ami abban különbözött
a sztrájk fogalmától, hogy nem bizonyos anyagi előnyöket akart kicsikarni vele, hanem a
hinduk jogos emberi méltóságának és szabadságának elismerését. Támadások, bántalmazások
és súlyos inzultusok egyre-másra érték Gandhit és híveit, de elhatározásukat nem ingathatták
meg; Gandhi kimondotta, hogy az erőszakoskodással nem szabad erőszakos módon
szembeszállni - s ő maga adott példát a végsőkig menő béketűrésre. Az igazsághoz
rendületlenül ragaszkodott és nem tűrte, hogy a nemes ügyet méltatlan eszközök
alkalmazásával szennyezzék be.
A cél nem szentesítheti az eszközöket - ez hitvallásának egyik fő alapelve. S ezt a
gyakorlatban is keresztülvitte: mikor 1899-ben kitört az angol-búr háború, legott véget vetett
az együtt-nemműködésnek (non cooperation). Azt tartotta, hogy nem szabad kihasználni az
ellenfél szorult helyzetét, mert ez olyan lenne, mintha orvul hátba támadná. A hinduk ezreiből
vöröskeresztes különítményeket alakított s ezek az ő vezetése alatt a háború folyamán
halálmegvető bátorsággal a legnagyobb tűzben is teljesítették önként vállalt nehéz
kötelességüket. A háború végeztével azonban ismét megszüntették az angolokkal az
együttműködést. 1904-ben Johannesburgban pestisjárvány tört ki; Gandhi azonnal
megszüntette a non-cooperationt és járványkórházat rendezett be a hindu telepen.
Hívei, mint ápolók és betegszállítók működtek, hogy a veszély elmúltával ismét
visszavonuljanak a közös tevékenység teréről. A zulu-lázadás alkalmával Gandhi megint
sebesülthordozó különítményeket alakított, majd ismét visszatért az együtt nem működéshez.
Ez évek folyamán Gandhi többször részesült a kormány legmagasabb elismerésében - és
többször került a közönséges gonosztevők börtönébe is, mikor ismételten kimondta az
együttműködés megszüntetését.
Közben több ízben megtámadták: nem egyszer hagyták vérbefagyva az útszélen heverni,
abban a hiszemben, hogy végeztek vele. Gandhi kezét sem emelte fel bántalmazóival
szemben, békésen, nyugodtan fogadta a csapásokat, amelyeket a merénylők halálosnak
szántak. Egyszer revolvergolyó terítette le: midőn a kórházban magához tért, első szavával
büntetlenséget kért a merény lő számára.
És végül mégis diadalmaskodott: húszévi rettentő megpróbáltatások és szenvedések után
teljes győzelem koronázta Gandhi művét. Birodalmi bizottság vette kezébe a dél-afrikai ügyet
- mindenben el kellett ismerni Gandhi igazát és 1913-ban törvénnyel garantáltatott a dél-
afrikai hinduk egyenlősége és polgárjoga. Gandhi bebizonyította, hogy az erőszakot egyedül
béketűréssel, a gyűlöletet csak szeretettel lehet legyőzni.
Gandhi ekkor visszatért Indiába, hol a szabadságmozgalom hívei vezérként fogadták. Ám alig
látott hozzá a szervezéshez, kitört a világháború.
Gandhi hű maradt elvéhez - hatalmas tekintélyének szavával intette India népeit, hogy nem
szabad visszaélniük Anglia súlyos helyzetével. Az indiaiak becsülettel álltak a brit birodalom
mellett és nagy szolgálatokat tettek az angoloknak a világháborúban. Maga Gandhi Londonba
sietett, hogy ismét hindu vöröskeresztes különítményeket szervezzen. A hinduk ígéreteket is
kaptak, hogy a háború múltával komolyan fontolóra veszik India követeléseit és lépéseket
tesznek az indiai autonómia (szvarádzs) megalkotására. A háború véget ért, de az ígéreteket
nem váltották be. Mi több, a Rowlatt-törvény még jobban megszorította India jogait és
elviselhetetlen járommá tette a birodalomtól való függést. Anglia bizalmatlansággal
viszonozta India lojális magatartását. Egész India felzúdult és egyedül Gandhinak és híveinek
köszönhető, hogy nem tört ki véres és borzalmas forradalom. A szabadságmozgalom első
jelenségeire az angolok - a régi nyugati recept szerint - tűzzel-vassal próbálták leszerelni India
megmozdulását. Az amritszári vérfürdő (1919), hol békés, fegyvertelen hindu férfiak, nők és
gyermekek tömegét kaszálták le a brit gépfegyverek, s a pandzsábi atrocitások (az
úgynevezett Guru-kabagh afférral kapcsolatban) a tébolyult hatalmi láz legégbekiáltóbb
példáit adták. De Gandhi s India hite erősebbnek bizonyult a gépfegyvereknél. A mozgalom
hatalmas arányokat öltött és vezérlő eszméivé azok az elvek váltak, amelyeknek Gandhi
szerényebb keretei közt már egyszer diadalt szerzett Dél-Afrikában. Az erőszaknélküliség
alapján álló együtt-nemműködés lett Gandhi s az indiai milliók kezében az a fegyver, amelyen
az acélból és bronzból készült durva anyagú fegyverek kicsorbultak. És Gandhi megvetette
alapjait a hindu- mohamedán egységnek, s ezzel csökkentette a kormányzat politikai
fegyverállományát is, mert hiszen az angolok elejétől fogva azzal érték el legnagyobb
sikereiket Indiában, hogy a hindukat és a mohamedánokat egymás ellen játszották ki.
Gandhi azonban, aki, gyakorlati idealistának nevezi magát, még anyagi eszközt is talált az
idegen elnyomatás gyöngítésére. Ez a rokka-mozgalom volt.
Gandhi kezdeményezésére egész Indiában lábra kapott a törekvés: visszatérni az ősi
foglalkozáshoz, a házi fonáshoz és szövéshez. Lancashire kelme-gyárai már a mozgalom első
éve után súlyos, milliókra rúgó veszteséget könyvelhettek el, az elszegényedett indiai
tömegek pedig becsületes kenyérkeresethez jutottak. Anglia mindig a civilizáció
vívmányaira” hivatkozott és azt hangoztatta, hogy India képtelen egzisztálni az angol
iparcikkek nélkül - Gandhi bebizonyította, hogy India elő tudja teremteni a maga
szükségleteit. És mikor már minden eszköz hiábavalónak bizonyult, Anglia a végsőhöz, a
hatalomnak megrögzött s a történelem évszázadain át okulás nélkül ismételt - de mindig
eredménytelennek bizonyult - eszközéhez nyúlt: börtönbe vetette Gandhit. Gandhi egész lelki
nagyságában nyilatkozott meg az elnyomó hatalom ítélőszéke előtt. Készséggel, nyugodtan
fogadta az ítéletet és kiáltvánnyal fordult India népéhez, hogy minden rendzavarást s a
felháborodás esetleges erőszakos kitöréseit eleve megakadályozza.
Ám hiába zárult be a börtön kapuja Gandhi mögött: a mozgalom egyre növekedett és haladt
tovább azon az úton, amelyet Gandhi kijelölt. S a brit hatalom végül is veszélytelenebbnek
ítélte szabadon bocsájtani Gandhit, mint továbbra nyújtani mártíromságát. A Macdonald-
kormány első tényeinek egyike volt, hogy Gandhi büntetésének hátralévő éveit elengedte. És
Gandhi ismét kezébe vette az indiai szabadságmozgalom irányítását. A rokka-mozgalom, s
vele az egész indiai akció hónapról-hónapra erősödik, még előkelő hindu férfiak és nők is
kötelességüknek tartják, hogy naponta bizonyos időt fonásra fordítsanak és időnként
meghatározott mennyiségű fonalat vagy kész khaddar-kelmét szolgáltassanak be a
központokba.
A közelmúltban megtartott nagy hindu-mohamedán kongresszus bebizonyította, mily
hatalmas mértékben talált talajra Indiában Gandhi gondolata. Gandhi maga nem vett részt a
kongresszuson, nem akarta személyes tekintélyének súlyával befolyásolni a gyülekezetet. De
elment Delhibe, hol a kongresszus ülésezett, és fogadalmat tett, hogy a kongresszus egész
tartalmának idején, tehát három hétig teljes böjtöt tart. Huszonegy napon át étel és ital nem
érintette Gandhi ajkát. Ezzel akarta a kongresszus tagjait a helyzet magasztos komolyságára
emlékeztetni és azt a vallásosan mély jelentőséget hangsúlyozni, mely a hinduk és
mohamedánok őszinte egységéhez fűződik. Mikor az orvosok aggódva figyelmeztették
Gandhit, hogy szervezete nem bírja majd elviselni a háromheti böjtöt, a Mahatma szelíden
mosolyogva így felelt: Uraim, önök megfeledkeznek a lélek erejéről.” - És valóban, Gandhi
megszokott energiájával folytatta irodalmi tevékenységét és naponta órákat szentelt
megszokott elmélyedésének. Csak az utolsó napokat töltötte fekhelyén pihenve, de szelleme
mindvégig friss és erős maradt. A kongresszus érezte a példa intő hatását: hinduk és
mohamedánok versenyeztek egymással abban, melyik fél adhat fel többet álláspontjából. A
megegyezés teljes és diadalmas volt. A keresztény templomokban éppúgy imádkoztak a
kongresszus sikeréért, mint a hindu szentélyekben vagy a mohamedán mecsetekben.
Meghatóan szép volt az az egyszerű szertartás, amellyel Gandhi környezete ünnepelte a böjt
befejezésének előestéjét. A keresztény lelkész zsoltárokat énekelt, a hindu bráhman és
Upanisadok magasztos részleteit olvasta fel, a mohamedán pap a Korán szúráit recitálta. A kis
gyülekezet néma áhítattal emelte föl szívét az egy igaz Istenhez, akit az emberiség nagy
családjai más és más módon, más és más nyelven tisztelnek.
India tömegei Gandhit Mahatma-nak, nagy léleknek, szentnek, megvilágosult szellemnek
nevezik, s egyéniségének nagysága mélyebb hatást tett az elnyomottak millióira, mint a brit
gépfegyverek és börtönök. Gandhi s az indiai mozgalom páratlan tanulság- az egész
emberiség számára - elnyomóknak és elnyomottaknak egyaránt. Láttuk, mit ér az erőszak, mit
ér az embergyilkolás - a világháború győzteseinek nincs egy nyugodt éjszakájuk: a jövendő
megtorlás fenyegető árnyai üvöltik fülükbe a walesi bárdok átkát. De az esetleg eljövendő
erőszakos megtorlás sem vezethet célra: nem vezethet az emberiség nagy békéjéhez, mert Aki
karddal öl, kard által vész el - ez a kérlelhetetlen törvény.
Jézus törvénye, melynek összefoglalása a Hegyi-beszéd s melynek felséges tanulságait
Mahatma Gandhi hitvallása gyakorlati valóságokként fogadta el, igen, ez a törvény az
egyedüli válasz a ma rettentő kérdéseire.
Gandhi nyíltan vallja, hogy az Evangélium mutatta meg számára a követendő utat. S egyben
bebizonyítja azt is, hogy nem elég a kereszténységre, mint intézményre hivatkozni: a szellem
a fontos. A keresztény Nyugat nem képviseli Jézus szellemét: törvénye nem a Hegyibeszéd,
hanem a macchiavellizmus materiális hasznot istenítő elve: a cél szentesíti az eszközöket. Ma,
a világháború után s a hiábavaló törekvések láttára, melyek a mondvacsinált békét akarják
megszilárdítani, vagy újabb boldogító rendszereket igyekeznek az emberiségre kényszeríteni,
Európa lelkiismeretében - néhány nagyszívű és tisztult elméjű gondolkodóban - feldereng az
eltemetett, megtagadott és meghamisított kereszténység újra kigyúló, biztató fénye és Jézus
feltámadásának örök ígérete. De hol vannak még a Nyugat nemzetei attól, hogy a durva,
öncélú materializmus vérgőzén át megpillantsák a fényt? Megérdemelt megszégyenülés
számunkra, hogy India és egy hindu, Gandhi, mutatnak rá az „Igazság és Élet” tiszta
törvényére, melyet a „keresztény” Nyugat megtagadott. Ezúttal is: fulgur exit ab oriente et
paret usque in occidentem!
Ha az indiai hindu napilapokat és folyóiratokat figyelemmel kísérjük, bámulattal tölthet el
bennünket az a mélységes meggyőződés, amellyel India gondolkodói az egyetemes emberi
megújhodást, a nagy „renaissance”-ot hirdetik: a Keleten újraszületett békés, mindent
átfogóan emberi gondolat - mely Gandhi hitvallása is - fogja megmutatni az egyetlen
lehetséges utat a kibontakozásra. Gandhi és hívei nem csak Indiát akarják felszabadítani,
hanem az emberiséget - mint ahogy Gandhi is azt hirdeti, hogy az elnyomottak felszabadulása
az elnyomót is megváltja. Éppen ezért az indiai mozgalom nem nacionalista akció.
India - mondja Tagore - egykor az árja hinduké lett, mert ezek odajöttek messze északról, ott
éltek, munkálkodtak, vérükkel öntözték a földet, születtek és meghaltak ott. De ezzel nem állt
meg a történelem. Jöttek a mohamedánok s India az övék is lett, mert szintén ott éltek,
küszködtek és véreztek - születtek és meghaltak. Ám jöttek az angolok s ugyanazon a jogon
India ma már az övék is. Is! - de nem csak az övék. Az új India Istené s az emberiségé - mint
maga a Föld. De éppen ezért Angliának meg kell értenie, hogy India nem lehet az ő
kizárólagos tulajdona, melyet kizsákmányolhat és kénye kedvére kormányozhat. Indiában
találkozott a Nyugat a Kelettel: ez volt korunk legnagyobb történelmi eseménye, mely
mérhetetlen kihatással lesz az emberiség jövendő alakulására. Itt kell megoldást nyerniük a
fajokat, nemzeteket és osztályokat elválasztó és egymással ellenségesen szembeállító
problémáknak. Itt kell megküzdeni az emberiség rákfenéjével, a politikai nacionalizmussal, a
nacionalista-kapitalista Molocchal, amely arra készteti a népeket, hogy önnön boldogulásukat
a többi nép rovására keressék. A nemzetek nagy összetalálkozásában minden nemzet
megóvhatja nemzeti, faji karakterét, amelyben minden értéke gyökerezik, de fel kell áldoznia
nemzeti voltának agresszív részét”.
Így ír Tagore és ezt a programot váltotta valóra Gandhi. És nem mondta az európai
ideológiával, hogy „kezdje a másik” (ad analogiam: „que messieurs les assassins
commencent!”), hanem legelsőbben is feláldozta az indiai nemzet rejlő erejének agresszív
részét. Innen ered az erőszaknélküliség elve, melyhez hasonlót nem mutathat fel a világtörté-
nelem az első keresztények békés, tűrő, de rendíthetetlen hitű s éppen ezért világot átformáló
lelki forradalma óta.
A gandhizmus elveinek határozottságában és hitének megalkuvást nem ismerő
egyenességében is az a bizonyos igazi középút, mely egyaránt távol áll a Nyugatnak máris
összeütközött vagy összeütközésre készülő két világprogramjától: a kapitalizmustól és a
kommunizmustól. Gandhi megtagadja a közösséget mindkettővel, jóllehet gyakorlati
céljaiban benne foglaltatnak a tisztult szocializmus törekvései is. De nem árulhat egy
gyékényen a két nagy irány egyikével sem – hiszen e kettő valóban csak irányában tér el
egymástól: szellemi platformjuk közös: a materializmus, mint ahogy közösek eszközeik is: az
erőszak és a macchiavellisztikus elv, mely nem válogatja módszereit és nem ismer erkölcsi
meggondolást, mikor céljait véli megvalósíthatni. A kapitalizmus görcsösen ragaszkodik a
materiális javak és az anyagi hatalom megtartásához, ellenfelének pedig első törekvése az,
hogy a materiális erőforrásokat erőszakos úton kiragadja a kapitalizmus kezéből. A
kommunizmus, midőn így akarja a beteg kapitalisztikus társadalmat reformálni,
veszedelmesen hasonlít az olyan orvoshoz, aki betegéhez fertőzött kézzel közelit és
eszközeihez ugyanazok a baktériumok tapadnak, mint amelyek a kórt okozták. Az
emberiséget nem lehet kívülről befelé reformálni: a külső körülmények nem változtatják meg
az ember belső mivoltát. A természeti igazság éppen megfordított úton jár: a belső embere
vetíti ki magából a materiális külső körülmények formáit.
Jézus - mint mindenben - ebben a kérdésben is kimondta a törvényt: Keressétek Isten országát
és minden egyéb megadatik nektek.” És ugyancsak Ő mondotta ki azt is, hogy Isten országa
bennetek vagyon” - tehát az Isten országát keresni annyit tesz, mint a belső embert átalakítani,
újjáformálni, megtisztítani és az univerzális igazsággal összhangba hozni: akkor aztán a külső
körülmények, létformák, politikai és társadalmi berendezkedések is szükségszerűen
megváltoznak. A materiális haladás emberei az ilyesmit kézlegyintéssel intézik el: Nem
akarunk ölbetett kézzel várakozni, míg valami csoda történik.” S ezzel bebizonyítják,
mennyire képtelenek felfogni a krisztusi gondolat igazságát és erejét: a belső átalakulás útja
nem ölbetett kézzel való várakozás, hanem a legnagyobb aktivitás, a leghatalmasabb
megvalósítás útja, mely kifelé is hat és szemmellátható, kézzelfogható materiális
eredményeket hoz létre.
Gandhi hitvallásának minden egyes pontja összhangban áll a Krisztusi törvénnyel. S ezért
Gandhi nem egzotikus, távoli valaki, hanem mindnyájunké, az egész emberiségé - az egyetlen
tiszta szándék, nyíltszemű útmutatás, biztató szózat és valóra váló bizonyosság sötét,
khaotikus elenünkben.
Az európai nemzetek - s ezeken belül az osztályok - gyilkos bosszúval néznek farkasszemet: a
legyőzöttek és elnyomottak arra várnak, hogy ugyanazt az igazságtalanságot követhessék el a
mostani győzteseken vagy elnyomókon, mint amit ezek rajtuk elkövettek. Ez nem vezet
békéhez, nem vezethet igaz emberi emelkedéshez sem - pedig a megrokkant Európának s az
egész emberiségnek békére, tisztulásra és felemelkedésre van szüksége.
Gandhi nem teoretikus utópista, mint a nyugati,”világmegváltók” - nem ölbetettkezű,
tehetetlen és bárgyú passzivitás hirdetője; az ő béketűrése és erőszaknélkülisége a legnagyobb
energia, melyre emberi lény képes. Annál, aki gyávaságból, meghunyászkodásból nem fog
gyilkos fegyvert az elnyomó ellen, ezerszerte többre becsülöm azt, aki a szabadságért fegyvert
ragad és öl; - de mindennél nagyobb az, aki fegyvertelenül, bátran, önfeláldozóan áll a
gyűlölet fegyvere elé, nem öl, de kész meghalni az igazságért – mondja Gandhi. Fegyverre
szólítaná Indiát, ha nem volna szilárd meggyőződése, hogy az erőszak sohasem lehet igazán
eredményes. De felismerte, mi az az erő, ami legyőzhetetlen és mindenkor biztos diadalt arat.
A szellemiség, a hitteljes meggyőződés és a szeretet ereje ez. És ahogy Jézus tanát igazán
valóra váltó ősi kereszténység is diadalmasan került ki az erőszakos hatalom minden
üldözéséből, úgy kell végtére győzedelmeskednie a gyűlöletnélküli szabadság s egyetemes
testvériség eszméjének is Indiában és az egész világon, ha a jóakaratú emberek megfogadják
Gandhi útmutatásának hatalmas tanulságait.
*
A jelen kötet Gandhi írásainak válogatott gyűjteményeit tartalmazza. A kiválogatásban az a
szempont vezetett, hogy lehetőleg csak olyan írásokat közöljek, amelyek általános érdekűek
és egyetemes vonatkozásúak, de amellett az indiai mozgalom egyes fázisaira is jellemzőek. A
magyar kiadás, eltérve az angol vagy a német gyűjteményektől, az írások sorát nem zárja le
Gandhi elítéltetésével, hanem olyan cikkeket is tartalmaz, amelyek a Mahatma szabadon
bocsáttatása óta jelentek meg Indiában, egészen a legutóbbi hónapokig.
Az írások eredetije angol, de Gandhi angolságán erősen érezhető, hogy nem anyanyelve.

Gandhi írásaiban a mondanivaló, a szellem és a kifejezés logikus tisztasága fontos - stílus-

művészetet ne is keressünk bennük. A fordítás híven követi az eredetit és ezért helyenként
talán kissé nehézkes is - de nyugodt vagyok felőle - s ez a lényeges - hogy Gandhi gondolatait
helyesen tolmácsolja.

Baktay Ervin
Az erkölcsiség vallása
(Nithi Dharma)

Bevezetés

Képmutatásnak és az őszinteség hiányának korában élünk. Bármely valláshoz tartoznak is, az

emberek csupán a vallás külsőségeivel törődnek, de annak alapvető elveire ügyet sem vetnek.
Telhetetlen mohósággal igyekeznek minél több anyagi javakat felhalmozni, s elfeledkeznek
arról, hogy ezzel másoknak ártanak vagy árthatnak. Rockefellerről, akit a világ leggazdagabb
emberének tartottak, köztudomású volt, hogy vagyongyűjtésében sohasem gátolták erkölcsi
meggondolások. Európában és Amerikában bizony igen sokan nyíltan szembehelyezkednek
minden vallással. Azzal érvelnek, hogy a romlottságnak és vétkeknek az a mérhetetlen
sokasága, mely az egész világon otthonos, nyilvánvaló bizonyítéka minden vallás téves
voltának. Ez kétségkívül teljesen hamis felfogás. Az igazság az, hogy - hasonlóan a rossz
munkáshoz, aki szerszámait szidja - ezek az emberek is a vallást teszik felelőssé a maguk
gonosz mesterkedéseiért és minden felelősségérzet nélkül élnek.

Néhányan, akiket a felelősségérzetnek ez a növekvő hiánya megdöbbentett, nyíltan felléptek

ellenében. Ezek joggal rettegnek attól, hogyha a vallás elveszti az emberi lelkekre gyakorolt
hatását, az egész világ szétzüllik és tönkrejut; s ezért hatalmas erőfeszítéssel munkálkodnak
azon, hogy az embereket az erkölcsiség ösvényére tereljék. Társaságot alakítottak, amely
részletes és beható vizsgálat tárgyává tette az összes vallások alapvető princípiumait és
kimutatta, hogy ezek mind egyaránt ugyanazon örökérvényű erkölcsi törvényeken épülnek
fel. Eszerint, bármily hitformában él is valaki, nem teheti túl magát az erkölcsi törvényeken,
és ha mégis megteszi, a saját veszélyére teszi. Az említett társaság célja: küzdeni ama
tiszteletlen magatartás ellen, amely a vallással (akármelyik vallással) szemben megnyilvánul,
s amely, szerencsétlenségünkre, oly általánossá vált korunkban. A társaság tagjainak feladata,
hogy az erkölcsiség alapvető elveit, amelyeken minden vallás épül, tanulmányozzák. Így
jutottak egy új hithez, amelyet az Erkölcsiség vallásának neveznek. E vallás tartalmát azok az
erkölcsi princípiumok adják, amelyek mindörökre kötelező erővel bírnak a világ minden
emberére - férfira és nőre - nézve. A következő fejezetekben megkíséreltem kifejteni ezeket az
irányelveket, amelyek szem előtt tartásától függ az emberiség jóléte.
E könyv olvasóihoz egyetlen kérésem csak az, hogy a benne letett elvek közül próbálják meg
a gyakorlatba átvinni mindazokat, amelyek mélyebb hatást tesznek reájuk. Ha csak ennyit is
megtesznek, akkor fáradozásom bőséges jutalmat nyert.

Az erkölcsiség kötelező volta

Az emberi szellem két ablakon át tekint ki a világra; az egyiken át úgy mutatkozik ez, mint
amilyen; a másikon úgy, mint amilyennek lennie kellene. Míg tehát a tudományok általában
úgy tekintik a világot, mint amilyen; addig az Etika tudománya úgy foglalkozik vele, mint
amilyennek lennie kellene.
Minden egyes emberi lénynek kötelessége, hogy figyelmesen tekintsen magába és úgy lássa
magát, mint amilyen; de nem szabad kímélnie semmi igyekezetet, hogy magát testben,
elmében és lélekben fejlessze és javítsa. Föl kell ismernie mindazt a rosszat és bajt, amelyet
az igazságtalanság, a romlottság, a hiúság és más hasonlók okoznak; és legjobb tehetsége
szerint küzdenie kell ezek ellen. Mint ahogy egy ház tervrajza csak annyiban lehet hasznos,
amennyiben megtudjuk belőle hogyan építsük föl a házat, ugyanúgy az Etika tanításai is csak
olymértékben válhatnak hasznunkra, amennyiben életünk gyakorlati ténykedéseit irányítják.
Az oly erkölcsi elvek, amelyeket a gyakorlatban nem követnek, haszontalan dolgok. Sok
olyan embert látunk, aki könyv nélkül tudja és nagy hangon emlegeti az erkölcsiség fő elveit,
de még csak eszébe sem jut, hogy azokat gyakorlatban is valóra váltsa. Mások megint azt
gondolják, hogy az erkölcsi szabályok egyedül arra szolgálnak, hogy egy eljövendő világ felé
vezessenek bennünket! De határozottan állíthatjuk, hogy aki nem hajlandó életét ellenvetés
nélkül az erkölcsiség törvényeihez szabni, az nem is nevezhető embernek a szó teljes
értelmében.
Mindnyájan képesek kell hogy legyünk boldogságunkat az igazságosságban és
egyetemességben találni, minden szenvedés vagy veszteség dacára, mely e világban esetleg
reánk vár.
Isten mindenható. Ő a tökéletesség megtestesülése. Senki sem szabhat határt az Ő
igazságosságának és kegyelmének. Akkor hát mi, kik híveinek valljuk magunkat, miként
merészeljük megszegni az erkölcsiség kötelező parancsát? Bizonnyal ne azért éljünk etikus
életet, mert jutalmat remélünk érte. A jó és helyes élet nem azért kötelességünk, mert jó
eredménnyel jár számunkra, hanem mert a Természet örök és megváltoztathatatlan
törvényében gyökerezik. A jócselekedetek valóban többet jelentenek reánk nézve, mint a
táplálék vagy a ruházat. Sokkal nagyobb hálát kell éreznünk azzal szemben, aki éhségünkben
táplál bennünket.
Az olyan embert, aki csak a hivalkodó látszatra ad, vagy akinek legfőbb igyekezete arra
irányul, hogy a világ szemében valakinek lássák, egyáltalán nem nevezhetjük valóban
erkölcsösnek. Az erkölcsiség nem áll sem a testi tisztaságban, sem a tudásban, sem az
igyekezetben. Ezek mindenesetre részei az erkölcsiségnek, de magukban még nem elegendők
ahhoz, hogy valakit erkölcsössé tegyenek. Az igazán erkölcsös ember erényes életet él - nem
azért, mert ez javára szolgál, hanem mert ez a létezésének törvénye, éltető lehelete. Röviden:
az erény önmagában nyeri jutalmát.

A legmagasabb rendű erkölcsiség

Az emberek fogalmai, melyeket manapság az erkölcsiségről alkotnak maguknak, nem

mondhatnánk egészségeseknek vagy mélyeknek. Némelyek például azt vélik, hogy az
embernek egyáltalán nincs szüksége erkölcsiségre. Mások azt állítják, hogy vallás és
erkölcsiség közt nincs is valóságos kapcsolat. De tény igaz, hogy vallás nem létezhetik
erkölcsiség nélkül. Azokat, akik az erkölcsiség törvényét önmagáért követik, valóban
vallásosaknak tekinthetjük. Azok, akik életüket készek feláldozni hazájuk javáért, igazán
emelkedetten erkölcsös emberek. Bentham Jeremiást például, aki kemény munkát végzett,
hogy a művelődés áldásait elterjessze a nép közt, aki fáradhatatlan volt erőfeszítéseiben, hogy
a rabok életét elviselhetőbbé tegye, és aki közvetlenül hozzájárult számos olyan törvény
létrejöttéhez, amelyek honfitársai javát szolgálják, méltán nevezhetjük magas erkölcsi fokon
álló embernek.
Az igazi erkölcsiség nem abban áll, hogy szépen a járt úton haladjunk, hanem abban, hogy
megtaláljuk magunk számára a helyes ösvényt és félelem nélkül járjunk azon. Valódi haladás
lehetetlen az Igazság ilyen fáradhatatlan keresése nélkül. Más szavakkal: a haladás és reform
mindig bensőségesen egybekapcsolódik az erkölcsiséggel.
Vágyaink és tetteink indítóokai két osztályba sorolhatók: - önzők vagy önzetlenek. Minden
önző vágy erkölcstelen, míg az a vágy, hogy magunkat jobbá tegyük azzal a céllal, hogy
másoknak jót tehessünk, valóban erkölcsös. Ámde, ha dicsekedni kezdünk másoknak tett
szolgálatainkkal, vagy akár csak büszkeséget érzünk ezek felett, akkor máris megszűntünk
erkölcsösek lenni. Az erényes cselekvés a jónak rendíthetetlen gyakorlásában áll, a
jócselekvésért magáért.
Ha az egyén vagy a család utat nyit az erkölcstelenség csíráinak, - haragnak, csalfaságnak,
egyenetlenségnek és hasonlóknak - menthetetlenül tönkrejut. Az erő, mely jó tettekre képesít
bennünket, nem kívülről jut hozzánk. Mindig bennünk lakik és mi feladatunk csak annyi,
hogy megfelelő eszközökkel kifejlesszük. A legmagasabb rendű erkölcsi törvény, mint láttuk,
az, hogy szakadatlanul az emberiség javára munkálkodjunk.
Ha egyszer ezt az életteljes igazságot megértettük, akkor az erkölcsiség minden más törvénye
magától föltárul előttünk.

Mi az erkölcsös cselekvés?

Mindennapi cselekedeteink legtöbbjében az erkölcsiség kérdése egyáltalán nem játszik

szerepet, minthogy legnagyobbrészt csupán a konvenciók teremtményei vagyunk.
Mindenesetre fontos, hogy sok dologban a konvenciót kövessük. Ha minden egyes ember a
maga külön útján járna, zűrzavarnál egyéb sem lenne a világon. Ám a megszokáshoz vagy a
konvenciókhoz való vak ragaszkodás harcban áll az erkölcsiséggel.
Az oly cselekvést, amely nem önként történik, sohasem nevezhetjük erkölcsösnek,
Mindaddig, míg gépek módjára cselekszünk, erkölcsiségről szó sem lehet. Ahhoz, hogy
valamely cselekvést erkölcsösnek mondhassunk, az szükséges, hogy öntudatosan tettek
légyen, mint kötelességszerű dolgot. A vak gépiesség és az öntudatos gépiesség közt
különbség van. A király, aki megbocsát egy vétkezőnek, evvel erkölcsös tettet visz véghez; de
a szolga, ki a király bocsánatának hírét viszi, nem egyéb puszta eszköznél. Ámde, ha ez a
szolga benső kötelességének érzi, hogy a király üzenetének vivője legyen, akkor megszűnik
puszta eszköz lenni és cselekvése erkölcsi jelentőséget nyer.
Az oly ember, aki vakon úszik az árral, anélkül, hogy tulajdon ítéletéhez folyamodnék,
sohasem tudhatja meg, mit jelent az erkölcsiség s az erény. A világ nagy hősei mindig azok
voltak, akik szembeszálltak a hagyományos megszokással és példát szolgáltattak, hogy jót
tegyenek a világnak.
Sohasem nevezhetjük erényesnek az olyan embert, aki nem félelem nélkül való a
véleményeinek megformálásában éppúgy, mint azok kifejezésében, s aki nem
engedelmeskedik tántoríthatatlanul a lelkiismerete sugallatának. Ez pedig mindaddig
lehetetlen, amíg föl nem ismeri, hogy a lelkiismeret szava Isten szava, és hogy a lelkiismeret
minden cselekvés és minden gondolat helyes vagy helytelen voltának végső bírája.
Továbbá, ha valamely cselekedet erkölcsös vagy erkölcstelen voltát akarjuk megítélni,
tekintetbe kell vennünk az indítóokokat is, amely a cselekvőt tettében ösztönözte. Egy s
ugyanaz a cselekedet erkölcsös vagy erkölcstelen lehet, aszerint, hogy milyen indítóok hozta
létre. Tegyük föl például, hogy két ember táplálékkal látja el a szegényeket; az egyik a
könyörületesség ösztönzésére, a másik viszont azzal a céllal teszi, hogy nevet szerezzen
magának, vagy fenntartsa már megszerzett hírnevét, vagy hogy más önző eredményt érjen el.
Jóllehet a cselekedet magában véve mindkét esetben ugyanaz, mégis, az egyik esetben
erkölcsös, a másikban pedig nyilván erkölcstelen. Eszerint csak akkor nevezhetünk valamely
cselekedetet erkölcsösnek, ha erkölcsös szándék volt az ösztönzője. A cél nem szentesítheti az
eszközt.
Igen gyakran úgy találjuk, hogy valamely erkölcsös cselekedet eredménye nem válik szemmel
láthatóvá, vagy nem is kedvező számunkra.
Mindamellett az már egyáltalán nem a mi dolgunk, hogy cselekedeteink eredményein törjük a
fejünket. Egyszerűen csak meg kell győződnünk arról, hogy szándékunk tiszta és hogy a
cselekedet magában véve jó, a többit bízzuk Istenre. Sándort, a macedón királyt Naggyá
avatták a történetírók: amerre csak járt, mindenütt meghonosította a görög műveltséget,
művészetet és tudományt, a görögök szokásait és csiszolt modorát; mindezt tagadhatatlanul
jótékony eredménnyel. De az indítóok, amely ösztönözte, az volt, hogy ezzel nevet szerezzen
magának. Hogyan mondhatnánk tehát, hogy cselekedetei erkölcsösek voltak? Nagy lehetett,
mint katona vagy mint uralkodó, de nem mondhatjuk, hogy nagy vagy erényes ember lett
volna.
A mondottakból következik, hogy valamely cselekedet, még ha magában véve jó is és jó
szándék indította, csak akkor nevezhető erkölcsösnek, ha teljesen önként történik. Semmi
erény sincs abban, hogy korán kelek fel reggel, ha azért teszem, mert félek, hogy elkésem a
hivatalomból és elvesztem az állásomat. Hasonlóképpen semmi erény sincs abban, ha
egyszerű módon élek, midőn ezt csak azért teszem, mert nem áll módomban fényűző életet
folytatnom. De ha szabad elhatározásomból gazdag létemre is az egyszerű életmódot
választom, abban a meggyőződésben, hogy bűn lenne élveznem azokat a javakat és
kellemességeket, amelyek meg vannak tagadva a körülöttünk élő szegényektől, akkor
cselekvésem erkölcsös.
Hasonlóképpen, ha csak azért adok magasabb bért személyzetemnek, mert félek, hogy
elveszíthetem szolgálatukat, nem nevezhetnek erkölcsös embernek; de ha azért teszem, mert
úgy érzem, hogy kötelességem azokat, kik tőlem függnek, jövedelmemből részesítenem,
akkor cselekvésem erkölcsössé válik. Így tehát minden cselekedet, melyet bárminő félelem
vagy kényszer ösztönöz, megszűnik erkölcsösnek lenni.
Ugyanígy még a legjobb cselekedet is megszűnik erkölcsösnek lenni, ha önzés tapad hozzá.
Természetesen nem minden önző cselekedetnek kell szükségképpen rossznak is lennie, de
azért az ilyet erkölcsösnek nevezni mégis az erkölcsiség egyenes megsértése lenne. A
becsületesség valóban a legjobb politika, de az oly embert, aki evvel a céllal becsületes, nem
nevezhetjük igazán becsületesnek.
A szeretet ugyancsak isteni erény, de megszűnik az lenni, ha önérdek az alapja; mint ahogy
Shakespeare oly szépen mondja:
A szerelem nem szerelem bizony,
Ha változik, mert változást talál.
Ezekből következik az is, hogy akármely jó cselekedet, ha túlvilági boldogság reménye
ösztönzi, szintén megszűnik erkölcsösnek lenni.
Egyedül az oly ember igazán erényes, aki helyeset tesz, „mert az a helyes”. Csak az az ember
lehet Istennek igaz híve, aki még álmában sem gondol odaadásának jutalmára. Eszerint az oly
embert, aki barátaihoz igaz, de ellenségeihez álnok, gyávának kell tartanunk.
Látjuk tehát, hogy valamely cselekedet erkölcsisége végeredményében annak az indítóoknak
mivoltától függ, amely ösztönzi. Miután sohasem láthatunk az emberek elméjébe és nem
ismerhetjük gondolataikat, mindig nehéz lesz ítéletet mondanunk cselekedeteikről. De
mindenkor ez a legmagasabb mérték vezessen bennünket, ha mégoly nehéz is a gyakorlati
alkalmazása.

A törvény, mely minden törvény felett áll

Midőn valamely cselekedet jó vagy rossz voltát megítéljük, ösztönszerűen erkölcsi mértéket
alkalmazunk. Mikor egy cselekedetet jónak vagy rossznak nevezünk, nem azt vesszük
figyelembe, jótékony vagy ártalmas hatású-e. Ítéletünk a jóságról vagy az ellenkezőjéről
bizonyos eszméken alapszik, eszméken, amelyeket öntudatlanul a múltból örököltünk. Ha
valaki rosszat tesz egy embertársának, mi elítéljük ezt, jóllehet személyesen nem is ért
bántalom bennünket. Némelykor még az is előfordulhat, hogy rokonszenvezünk a rossz tett
elkövetőjével, de azért mégsem tétovázunk, hogy cselekedetét elítéljük. Gyakran tévedünk
ítéleteinkben, hiszen nem láthatunk át minden cselekvés indítóokain. Mégis kivétel nélkül
rossznak tartjuk a rossz cselekedetet, ha mindjárt bizonyos fokig előnyünket is szolgálja.
Eszerint tehát nyilvánvaló, hogy valamely cselekedetnek erkölcsi értéke nem függ személyes
tetszésünktől vagy nemtetszésünktől. Bizony nagyon gyakran azt látjuk, hogy rokonszenveink
egyenesen ellentmondanak az igaz erkölcsiségnek.
A szeretet arra késztethet bennünket, hogy bizonyos dolgot odaadjunk a gyermekünknek; de
ha ez a gyermekre nézve ártalmas, akkor erkölcsileg rosszat teszünk, mikor mégis nekiadjuk.
A szeretet méreggé válhat, ha csak nem szorítják szigorú határok közé az erkölcsi
megfontolások.
Az erkölcsi törvénynek további jellemvonása, hogy örökre szóló és megváltoztathatatlan.
Nem ismer földrajzi viszonyokra vagy fajkülönbségre való tekintetet. A nap látható
számunkra, ha szemünk nyitva van; és láthatatlanná válik, midőn lehunyjuk szemünket. Ezzel
a nap nem szenvedet semminő változást, csupán a látásunk. Ugyanígy mindaddig, míg a
tudatlanság elvakít bennünket, nem bírjuk felismerni s valójában megérteni az erkölcsiség
törvényét; ám ha látásunk világossá vált, minden nehézség nélkül fölfoghatjuk. Minthogy a
legtöbb ember szellemi látását megrontotta az önösség, sokan összetévesztik az
erkölcstelenséget az erkölcsiséggel, a rosszat a jóval, a bűnt az erénnyel. De közeleg immár az
idő, midőn az emberek, félretéve minden önös célt, szemüket az erkölcsiség törvénye felé
irányítják. Az Etika tudománya még egészen kezdetleges fokon áll. Az embereket eddig a
külső világ jelenségeinek föltárása érdekelte főképpen. Az erkölcsiség világának számára
ezideig még nem akadtak rettenthetetlen kutatók. Az erkölcsiség igaz törvényeit csak akkor
lehet bebizonyítani és rendszerbe foglalni, mikor majd akadnak emberek, kik készek magukat
ugyanoly önérdeknélküli hévvel az erkölcsi törvények kutatásának szentelni, mint azt a
pozitív tudományok esetében látjuk.
Az erkölcsiség világának törvényei tehát tökéletesen függetlenek véleményeinktől és
érzéseinktől. E törvények nem időszakosak és mulandók, mint azok, amelyeket emberek
alkottak, hanem örök érvénnyel bírnak és így kötelességünk, hogy még szigorúbban
engedelmeskedjünk parancsuknak, mint az állam törvényeinek. Az ember esetleg elkerülheti,
hogy magára vonja az állam haragját, midőn törvényeit megsérti; de sohasem kerülheti el,
hogy kihívja Isten haragját, ha megsérti az erkölcsiség törvényeit. Valóban, az állam
törvényeivel szemben való engedetlenség föltétlen kötelességünkké válik, ha azok
összeütközésbe kerülnek Isten törvényével.
Az állami és erkölcsi törvény közt az a nagy különbség, hogy ez utóbbi minden egyes
embernek a lelkében lakozik. Az Igazság bennünk honol.
Mindnyájunkban megvan az a legbenső b központ, hol az Igazság teljes valójában trónol.
Minden gonosztevő tudja bensejében, hogy rosszat tesz; mert az igaztalanságot sohasem lehet
összetéveszteni az igazsággal. Még a legromlottabb emberek is, kik sohasem követik az
erkölcsi törvényt, avval büszkélkednek, hogy erényes és erkölcsös embereknek nevezik
magukat, mert még ezek is elismerik az erkölcsösség kötelező voltát. Valóban ebben áll az
erkölcsi törvény dicső nagysága.
Sohasem veszi tekintetbe a szokást, a konvenciót, vagy a népszerű felfogást. Bizony igen
gyakran előfordul, hogy a konvenciót aligha lehet összeegyeztetni az erkölcsiséggel.
Szókratész az Igazság vértanújaként halt meg, mert felfogása az Igazságról ellentmondott a
népszerű felfogásnak.
Ám az Igazság, amelyért ő feláldozta életét, mindenkor az Igazság volt és az is marad
mindörökre.
Igazság és Igazságosság - kell, hogy örökre ezek maradjanak a törvények Isten világában.
Sem egyén, sem nemzet soha büntetlenül meg nem sértheti az erkölcsi törvényt. A tolvaj
önmagát lopja meg, a csaló önmagát szedi rá. Az igazságtalanság esetleg győzedelmeskedhet
egy időre, de rettentő pusztulás vár reá előbb-utóbb. Az asszír vagy a babiloni birodalmat
igazságtalanság és helytelen cselekvés pusztította el. Midőn Görögország és Róma letértek az
erény ösvényéről, még legbölcsebb és legjobb férfiaik sem menthették meg a végromlástól. A
francia forradalom alapjában véve nem volt egyéb, mint lázadás a hosszas zsarnokság és
igazságtalanság ellen. Viszont az az ember, aki az erény útját járja, mindig magasra
emelkedik; a család vagy a közösség, mely így tesz, gyarapodik és virul; míg a Béke, a
Szabadság és a Boldogság áldása lészen jutalma minden bizonnyal annak a nemzetnek, mely
az Igazságosság törvényét követi.

Vallás és erkölcsiség

A közfelfogás a vallást általában az erkölcsiségtől valami egészen különböző dolognak tartja.

Ezt a különbséget azonban könyvem lapjain hiába keresnék. Meglehet, hogy ezért gáncsolni
fognak azok, akik a vallást nem tartják az erkölcsiség egyik elemének, sőt talán azok is, akik
szerint az erkölcsiség megállhat a vallás nélkül is. Ennek ellenére is minden erőmmel arra
fogok törekedni, hogy e két fogalom vitális erejű kapcsolatát kimutassam.
A népszerű felfogás szempontjából ítélve, úgy tetszik, mintha a vallás teljesen független volna
az erkölcsi törvénytől. Sok rossz emberrel találkozunk, akik vallásosságukkal kérkednek,
miközben a legerkölcstelenebb tetteket viszik végbe. Viszont olyan emberek is vannak, mint
amilyen például az elhunyt Mr. Bradlaugh volt, akik a legnagyobb mértékben erényesek és
erkölcsösek, de szinte büszkén emlegetik, hogy ők ateisták. Mindkét szempont hibás, de az
első csoportba tartozók veszélyt jelentenek a társadalomra nézve, mert gonoszságukat a vallás
köpönyege alá rejtik. A vallásnak és az erkölcsiségnek mindenkor karöltve kell haladnia.
A legrégibb időkben az embereket csupán társadalmi kötelékek tartották össze.
Más szavakkal: csupán a testi lét szükségletei és követelményei vezették őket, mint
közösséget.
Az idők folyamán aztán úgy találták, hogy végeredményben mindig az erény
győzedelmeskedett a bűn felett, s a gonosztevő végül is mindig pusztulást idézett önmagára. A
létfenntartás ösztöne így az erkölcsi ösztön kifejlődésére vezetett. De a vallásos gondolatok
rendszerint csak a szívünk küszöbén honolnak. Komolyan csak olyankor kezdünk foglalkozni
velük, amikor valami baj vagy veszedelem fenyeget bennünket. Csakhogy az olyan ájtatosság,
amelynek félelem a szülője, egyáltalán nem igazi ájtatosság. Mindamellett minden ember
életében előbb-utóbb elkövetkezik az idő, mikor választania kell Igazság és Hamisság között,
s akkor önként, szabad elhatározásából kell elfordulnia a rossztól és ragaszkodnia a jóhoz,
tekintet nélkül a következményekre. Csak ebben az esetben mondhatja, hogy az erkölcsiség
értelmét valóban felfogta. És ebből nyilvánvaló, hogy az ilyen erkölcsiség csak szégyenletes
hazugság lehet, ha nem válik egyértelművé a vallással.
Még ha valami önző célt érhetnénk is el azzal, hogy másoknak rosszat teszünk, nem szabad
megtennünk, mert a rossz cselekvésből számunkra eredő jó csak látszólagos, nem bír benső
valósággal.
„Mit használ az embernek az, ha elnyeri az egész világot, de elveszíti az ő lelkét?” Bismarck
sok rossz tettet vitt végbe, hogy Németországot materiális értelemben naggyá tegye. Ugyan
miképpen feledhette el azokat a finom erkölcsi irányelveket, amelyeket általában
hangoztatott, mikor az ifjúsághoz szólott? Miért nem gondolt arra, hogy gyakorlatban is
kövesse azt, amit szavakkal hirdetett? A kézenfekvő magyarázat az, hogy erkölcsisége nem
volt igazi erkölcsiség, mert különvált a vallástól. A vallás annyit jelent az erkölcsiség számára,
mint a víz a földbe vetett magnak. Mint ahogy a mag elszárad a földben, ha nem jut elegendő
vízhez, ugyanúgy az erkölcsiség is, amely a vallás termékenyítő behatását nélkülözi,
elsenyved, kiszárad és végül elpusztul. Nyilvánvaló tehát, hogy az igaz vallás és az igaz
erkölcsiség elválaszthatatlanok egymástól. Más szavakkal: a vallástól különválasztott
erkölcsiség puszta semmi.
Látjuk, hogy az emberi magatartásra és erkölcsiségre vonatkozó törvények a világ minden
vallásában alapjában véve ugyanazok. És minden nagy valláshirdető azt tanította, hogy a
vallás az erkölcsiség alapján épül. Mint ahogy a ház is romba dől, ha alapjai megrendülnek,
ugyanúgy minden vallásnak porba kell roskadnia, ha erkölcsi alapjait megbolygatják.
A mondottakból következik, hogy az igazi vallás valóban egyértelmű az erkölcsiséggel. Nincs
magasabb rendű vallás, mint az Igazság és Igazságosság. Ha bűnt követünk el Isten nevével
ajkunkon, hogyan remélhetnénk Isten kegyelmét elnyerni? Tegyük fel, hogy valaki elismeri
Isten létét, de helytelen és erkölcstelen életet él, míg egy másik ember még Isten nevét sem
ismeri, de igaz és erényes életet él. Lehet-e kétségünk afelől, hogy melyikük az igazán
vallásos és erkölcsös ember? Az aki csak szájjal szolgálja Istent, rosszabb az ateistánál, míg a
másikat mindenesetre derék és jámbor embernek kell tartanunk, miután Isten örök és
változtathatatlan rendeléseinek engedelmeskedve él. A vallás tehát egyértelmű az erkölcsi
törvénnyel, de bizonyos tekintetben alacsonyabb rendű nála.

Darwin és az erkölcsiség

Az igazi nemesség abban áll, ha a helyeset önként és határozottan tesszük. Csak az érdemli
meg az ember nevet, akit nem ingat meg minden múló impulzus vagy a szenvedély minden
hirtelen szélrohama, s akinek megvan az akarata s az ereje hozzá, hogy azon az úton haladjon,
amelyet helyesnek ismert meg. Tudjuk, hogy nem mindenben vagyunk a magunk urai.
Kénytelen-kelletlen alkalmazkodnunk kell környezetünkhöz. Már most az a kérdés, vajon a
környezetünkhöz való alkalmazkodás mellett ragaszkodnunk kell-e ugyanakkor az erkölcsiség
törvényéhez is; vagy pedig csupán a környezetünk és körülményeink merő teremtményei
volnánk?
Ebben a vonatkozásban meg kell vizsgálnunk a darwinizmus tantételének érvényét. Darwin
szerint a természet törvénye az, hogy „a legéletrevalóbb marad fölül.”„Vagyis az ember
éppúgy, mint az alsóbbrendű állatok, folytonos küzdelmet folytat léte fenntartásáért, amelynek
eredménye az, hogy a „legéletrevalóbbak” maradhatnak meg, míg az életre nem alkalmasak
könyörtelenül kipusztíttatnak.”
Ha ez az „életrevalóság”, amely a fennmaradásnak a feltétele, csupán fizikai vagy értelmi
rátermettséget jelentene, akkor az ember cselekvéseiben és számításaiban nem lehetne
egyáltalán helye az erkölcsiségnek. De vajon valóban így van-e? Maga Darwin mutat rá, hogy
az erkölcsiség és a külvilág közt életbevágó kapcsolat áll fenn.
Az ember fizikai erő dolgában nyilván alatta áll a medvének, a bölénynek és más állatoknak,
és ha puszta erőmérkőzésre kerül a sor ezekkel, egészen bizonyos, hogy ő marad alul. Ennek
dacára mégis uralmat vívott ki magának az állatok felett, mert értelmileg magasabban áll
náluk. Ugyanígy, ha az emberek egymással szállnak szembe, a győzelem biztosítására még
nem elég a számbeli fölény. Az a küzdőfél, amely nagyobb értelmi erővel rendelkezik,
könnyűszerrel legyőzheti a másikat, még hátrányos körülmények között is. Ebből láthatjuk,
hogy az értelmi erő tagadhatatlanul magasabb rendű a fizikai erőnél.
De mint Darwin is elismeri, az erkölcsi erő felülmúlja még az értelmi erőt is. Csak az
erkölcsileg életrevaló maradhat fenn véglegesen e világon. Némelyek abban a hitben élnek,
hogy Darwin csupán a fizikai törvények uralmát hirdette, s eszerint az erkölcsi törvénynek
nincs szerepe a világegyetem működésében. Csakhogy ez tökéletesen téves felfogás. A
világtörténelem tanulmányozása megtanít bennünket arra a nagy igazságra, hogy „az erkölcsi
törvény az örökkévalóság kőtábláin áll írva.” Egyedül az Igazság és az Igazságosság
maradnak fenn és élnek. A Csalárdság és az Igazságtalanság talán hosszú életűek lehetnek, de
az ítélet napja lesújt reájuk francia forradalmakban és más borzalmas formákban.”
A mindennapi életben is sok példát találhatunk az erkölcsi törvény uralmának igazolására.
Az alázatosság például lényeges erkölcsi erény. A gőgös és fennhéjázó ember egy időre sikert
arathat, de végeredményben meg kell szenvednie. A telhetetlenségtől és vétkektől való
tartózkodás szintén erkölcsi erény. A statisztikai kimutatásokból láthatjuk, hogy Angliában
azok, akik 30-35 éves korukban adják magukat ivásnak, általában legföljebb még 13-14 évig
élnek, míg azok, akik e vétektől tartózkodnak, átlagosan 70 esztendőt érnek meg. Továbbá a
nemi kicsapongás szintén komoly erkölcsi vétség, és azt látjuk, hogy akik ebbe a bűnbe esnek,
korai halállal múlnak ki. Ha gyermekeik vannak, ezek gyöngék és tehetetlenek, a vétkesek
maguk pedig az évek haladtával imbecillisekké válnak.
Különböző emberfajok példája is azt bizonyítja, mily tévedhetetlenül hat az erkölcsi törvény.
Például az Andaman-szigeteken a férfiak elhagyják asszonyaikat, miután ezek gyermeket
szültek.
Vagyis pusztán önző meggondolás vezeti őket s így megsértik az erkölcsi törvényt. Az
eredmény pedig, hogy fajuk rohamosan halad a kiveszés felé. Mint Darwin kimutatja, még az
alsóbbrendű állatok közt is megtaláljuk az erkölcsi ösztönt, amit az a tény igazol, hogy még a
legfélénkebb állat is rettenthetetlenül síkra száll a kicsinyeiért és a maga élete árán is
igyekszik megvédeni azokat. Úgy van, ha nem kötné az állatokat is az erkölcsi törvény,
minden élet kiveszne, s a világ pusztasággá változna. Az ember felsőbbrendűsége éppen azon
a tényen alapszik, hogy erkölcsi érzéke finomabb és fejlettebb, mint az alsóbbrendű állatoké,
és hogy képes feláldozni életét a családjáért, a közösségért, amelyben él, vagy a hazájáért.
Mindebből kitűnik, hogy még „a legéletrevalóbb fennmaradásá”-nak Darwini elve szerint is
az embert minden cselekvésében az erkölcsi meggondolásnak kell vezetnie. Az emberi
nagyság nem alapszik sem a felhalmozott kincsek tömegén, sem a pusztító fegyvereken,
hanem egyes-egyedül az igazságosságon és az egyenességen.

Az Erkölcsiség és az Egyetemes Jó

Az eddig elmondottakból következik, hogy az emberiség jóléte szervesen egybekapcsolódik

az erkölcsi törvény követésével. A nagy erkölcsi erények mind, aminők a szeretet,
könyörületesség, háládatosság és hazaszeretet, végső céljukban az emberiség javát szolgálják.
Tény és való, hogy egyetlenegy olyan erény sincs, amely csupán az egyén jólétére törekednék
vagy meg volna elégedve azzal. Viszont nincs egyetlenegy oly erkölcsi vétség, amely
közvetlenül vagy közvetetten nem ártana másoknak is a vétség elkövetőjén kívül. Ebből
következik, hogy az egyén jó vagy rossz mivolta nem kizárólag az ő magánügye, hanem
valósággal az egész közösségre, mi több, az egész világra nézve jelentőséggel bír.
Ha csak egyetlen ember is szakít azokkal a törvényekkel vagy hagyományokkal, amelyek az
emberek valamely közösségére kötelezők, és e közösségen kívül él, ennek a különválásnak a
hatásait embertársai is megérzik, Mert a gondolat birodalmának nincsenek határai. Ha valaki
meggyőződött arról, hogy valamely szokás helytelen, köteles szakítani vele, tekintet nélkül
arra, vajon nézetét mások is osztják vagy sem. Kötelessége elsősorban megszakítania minden
kapcsolatot azzal, ami rossz, aztán arra kell törekednie, hogy másokat is meggyőzzön
álláspontja helyességéről.
A nagy hősök bölcsek és próféták mind ilyen természetű emberek voltak és tökéletes
őszinteségüknek s az Igazság tántoríthatatlan követelésének erejével sok nagy változást
idéztek elő az emberek gondolkodás-módjában.
Az ember alábbvaló a baromnál, amíg önző és mások boldogulásával szemben közönyös.
Csak akkor emelkedik az oktalan állat színvonala fölé, ha családja jólétéért kezd
munkálkodni. Még magasabbra emelkedik, ha az egész közösségre, melyhez tartozik, úgy
tekint, mint tulajdon családjára. Még ennél is nagyobb, ha még az idegen vagy úgynevezett
barbár népfajokat is mintegy nagy családja tagjainak tekinti. Más szavakkal: az ember
nagysága abban a mértékben növekedik, amint embertársai jóllétéért fárad.
És mindaddig, míg nem érzünk rokonszenvet és szeretetet minden élőlény társunk iránt, nem
mondhatjuk, hogy megértettük az erkölcsiség törvényét. A legmagasabb rendű erkölcsiség
egyetemes. Minden lehető módon teljes odaadással kell szolgálnunk a világot, sohasem
feledkezve meg arról, hogy testvéreink mindegyike jogos igényt támaszthat
tevékenységünkre. Azok akik úgy vélik, hogy egyedül önmaguknak tartoznak felelősséggel,
sohasem lehetnek magasrendű, kiváló jellemű emberek. Minden bizonnyal felületes és
veszedelmes felfogás az, hogy az olyan embernek, aki nem védelmezi meg a maga érdekeit,
alul kell maradni a létért vívott küzdelemben. Isten sohasem hagyja el azokat, akik tiszta
szándékkal és egyedüli cél gyanánt mások szolgálatára szentelik magukat.
Az emberiség egyetlen egész, tekintve, hogy mindenki egyaránt alá van vetve az erkölcsi
törvénynek. Isten előtt minden ember egyenlő.
Természetesen vannak faji, módbeli és egyéb természetű különbségek, de minél jobb módnak
vagy rangnak örvend valaki, annál nagyobb felelősség nehezedik rá. Ha esetleg magasabb
állást töltünk be, nem szabad magunkat másoknál különbnek tartanunk és lenéznünk azokat,
akik alattunk állnak. El kell végeznünk munkánkat, mint ahogy azok is elvégzik a magukét.
És minden munkának egy közös cél felé kell irányulnia – az emberiség jóléte felé. Míg
másképpen gondolkodunk, nem tarthatjuk magunkat erkölcsös embereknek.
Ezekből az következik, hogy erkölcsileg rossz, ha valamely nemzet önző céljait követve
fennhatóságot gyakorol egy másik nemzet fölött. Ha egy magas fejlettségű nemzet
fennhatósága alatt esetleg egy kevésbé fejlett nép áll, az elsőnek elháríthatatlan kötelessége,
hogy eget-földet megmozdítva ugyanarra a színvonalra emelje alattvalóit, mint amelyen ő
maga áll. Továbbá, az erkölcsi törvény szerint a király sem tarthatja magát különbnek az
alattvalóinál; hiszen valójában csak népének szolgája. Azok, akiknek kezében hatalom van,
ezt embertársaik javára kötelesek felhasználni. Az olyan köztársaság, amelynek nem az
erkölcsi törvény az alapja, s amelynek tagjai nem önzetlenek, rosszabb bármely
önkényuralomnál.
Az erkölcsi törvény megköveteli azt is, hogy valamely közösség vagy nemzet erőslelkű férfiai
elsőrendű kötelességüknek tartsák a gyöngék és elnyomottak védelmezését. Ha mindenki
megértené a mások szolgálatának kötelező voltát, bűnnek érezné a vagyongyűjtést, s akkor
nem lenne vagyonbeli egyenlőtlenség, következésképpen ínség és éhezés sem. Azoknak, akik
az erény útját járják, nem szabad elveszíteniük bátorságukat arra a gondolatra, hogy az erény
oly ritka ezen a világon és hogy az erkölcsös emberek a kisebbséget alkotják. Kötelességük
egyszerűen azt tenni, ami helyes, a többit bízzák Istenre. Sohase gondoljanak tevékenységük
következményeire, hiszen a jól elvégzett munka egyedüli jutalma abban áll, hogy
elvégezhettük.

Végkövetkeztetés

Minden egyénnek megvannak a maga kötelességei és felelősségei. A csöndes kis hang

szünetlenül a fülébe suttog: „Ez a te munkád, ez a kötelességed. Egyedül te vagy felelős
sikeredért vagy sikertelenségedért; mert te egyedül vagy hasonló önmagadhoz. A Természet
sohasem hoz létre két teljesen egyforma valamit. Eszerint hát, ha te nem teszed meg a
kötelességedet, senki más meg nem teheti azt helyetted s így mindörökre megtétetlenül kell
hogy maradjon.”
Az ember kötelessége, mint láttuk, a mások önzetlen szolgálatában áll, s ezt a szolgálatot nem
azért kell vállalnia, hogy másoknak jót tegyen, hanem inkább azért, mert ez létezésének
törvénye.
Sokan azt gondolják, hogy jogunkban áll tetszésünk szerint cselekedni oly dolgokban,
amelyek egyedül reánk magunkra vonatkoznak, de valójában senki sem tehet semmi olyat a
világon, ami közvetlenül vagy közvetetten ne érintené embertársai jólétét.
Mindenkinek meg kell gondolnia, hogy legtitkosabb gondolatai is éppúgy kihatnak másokra,
mint őreá magára. Ezért tehát önuralmat kell gyakorolnia, hogy minden rossz gondolatot
kirekesszen elméjéből és csak a nemes és nagy gondolatokat fogadja magába. Testét éppoly
tisztán és szeplőtelenül kell megtartania, mint a szellemét. Az ember csupán a gondolatainak
műve, azzá lesz, amit gondol. Ezért a rossznak minden kísértését szilárdan le kell küzdenünk.
Aki nem vált érzékeinek és szenvedélyeinek tökéletes urává, sohasem érheti el az igazi Jót.
Az olyan embernek, aki szellemét már foltnélküli tisztaságban tudja tartani, tisztában kell
lennie életcélja felöl is. Aki pályafutását céljának határozott kitűzése nélkül kezdi, kénytelen-
kelletlen elfecsérli energiáit és végül menthetetlenül elvész, mint ahogy a kormánylapát
nélküli csónakot is erre-arra dobálják a hullámok, míg végtére el nem merül. Minden célok
legnemesebbike: Isten odaadó tisztelete. S az Istentisztelet legmagasabb formája abban áll,
hogy Isten művét végezzük, engedelmeskedve az erkölcsi törvénynek és érdek nélkül
szolgálva az emberiséget. Sok-sok gonosz és romlott ember veszi hiába Istennek nevét. Egy
papagájt is meg lehet tanítani, hogy Isten nevét ismételgesse; de vajon istenes és ájtatos lesz
ezzel?
Embertársait szolgálni minden embernek minden körülmények közt lehetséges. Az, aki ezt a
szolgálatot tekinti élete legfőbb céljának, akaratlanul is magas erkölcsi színvonalon áll; hiszen
mint láthattuk, a világ jóléte elválaszthatatlanul egybeforr az erkölcsi erények gyakorlásával.
Ha az emberek cselekedeteit megítéljük, mindig azt vegyük mértékül, vajon hozzájárulnak-e a
világ jólétéhez vagy sem. A kereskedő ne húzzon magának hasznot a vevői rovására. Az
ügyvéd és orvos inkább a klienseinek érdekeit tartsa szem előtt, mint a maga hasznát. Az anya
mindig gondosan ügyeljen, nehogy gyermekét helytelenül alkalmazott szeretetével elrontsa. A
szegény tanulatlan munkás hasonlíthatatlanul nagyobb és különb ember az okos kereskedőnél,
ügyvédnél vagy orvosnál, ha ez méltatlan utakon szerzi keresményét. Sohase feledjük el, hogy
még az is, aki közöttünk a legutolsó és legközönségesebb, képes arra, hogy életét a
fönnemlített elv vezetésére bízza. Aki köztünk a legalacsonyabban áll, az is fölülemelkedhet a
vagyon s a rang korlátain, hiszen az emberi nagyság alapja nem a vagyon vagy a társadalmi
állás, hanem egyedül az életmód és magatartás. Hogy valakinek a jellemét megítélhessük,
ismernünk kell, mi megy végbe szíve bensejében. Lehet, hogy valaki egy rúpiát 1 ad egy
koldusnak, hogy megszabaduljon tőle, míg egy másik ember csak négy annát 2 ad neki, de ezt
részvétből és emberszeretetből teszi. Nyilvánvaló, hogy az utóbbi a különb ember, jóllehet
sokkal kevesebbet adott, mint az első.
Összegezve tehát mindent, csak az olyan embert nevezhetjük valóban vallásosnak vagy
erkölcsösnek, akinek szellemét nem szennyezi gyűlölet vagy önzés, s aki tiszta életet élve, ezt
mások érdeknélküli szolgálatának szenteli; - és valóban gazdagnak vagy boldognak is csak az
ilyen ember nevezhető. Csak az ilyenek tehetnek jót az emberiségnek, mert az Igazság minden
jónak és nagynak az alapja. Az emberiség igazi szolgája előtt sohasem vetődhet fel a kérdés,
vajon milyen formában tehetné a legkiválóbb szolgálatot. Ha egyszer már megértettük s
átéltük az erkölcsi törvény felséges igazságát, akkor látni fogjuk, boldogságunk vagy
boldogtalanságunk mily kevéssé függ az egészségtől, sikertől, hírnévtől vagy más
hasonlóktól. Mint azt Emerson oly szépen mondja, a jó embereknek még a szenvedéseik és
gyötrelmeik is hozzájárulnak a boldogságukhoz, míg a rosszak még kincseikkel is,
hírnevükkel is csak nyomorúságot okoznak önmaguknak éppúgy, mint a világnak.
„Keressétek elsőben Isten országát és Isten igazságát, s akkor minden egyéb megadatik
néktek.”

1
Rúpia, indiai pénznem = körülbelül 2 aranykorona.
2
Tizenhatodrésze az anna.
Tűnjön el a régi, jöjjön az új
(1919. november 5.)

Nem könnyű feladat a múlt év egyenlegét felállítni. A háború véget ért. Ám a remények,
amelyeket a háború befejezéséhez fűztek, nem teljesedtek be. A béke, melynek tartósnak
kellett volna lennie, csak névszerint béke.
Egyre jobban kitűnik, hogy ez a háború, mely a Mahábháratan nagy háborúján is minden
tekintetben túltett, csak előjátéka egy még sokkal nagyobb háborúnak. Az elégedetlenség oly
nagy fokra hágott a háború után Franciaországban, Angliában és Amerikában, hogy szinte
mindenkire ránehezedik. Mindaz, amit a háború felvetett, mint valami szörnyű talány áll
előttünk.
Itt Indiában mindenütt kétségbeeséssel találkozunk. Őszinte bizakodással hitte mindenki,
hogy a háború vége valami kézzelfogható eredményt fog hozni Indiának, de csalatkoztunk
reményünkben. Különböző jelek arra mutatnak, hogy a megígért reformokat nem fogjuk
megkapni.
De még ha meg is kapnánk, most már értéktelenek lennének. A kongresszusi ligának s a
Delhi-i kongresszusnak s a későbbieknek indítványai ma már légvárak. Figyelnünk és
várnunk kell.
A Pandzsáb vérlázító események színhelye volt.
Ártatlan emberek vesztették el életüket és hallatlan rémuralom következett be. Az uralkodók s
az alattvalók közt még nagyobbá tágult a szakadék.
Ebben a helyzetben hibátlan egyenleget felállítani lehetetlen. Nyertünk-e valamit egyáltalán?
Van-e tartozásunk és mennyi? Nem volna egyáltalán semmi követelnivalónk és csupán adósok
volnánk?
Vajon a kétségbeesés fekete felhőjét nem szegélyezte-e mégis ezüstös fénysáv? Mint ahogy az
angol közmondás tartja: Every cloud has a silver lining. (Minden felhőt ezüst sáv szegélyez.)
Mindenesetre tény az, hogy április 6-án egész India számára felragyogott a Szatjágraha
napfénye. A sötét felhők szétfoszlottak s a nap ragyogón állt fölöttünk.
Ám Pandzsabban és Ahmedabadban mégis oly napfogyatkozás következett be, melynek
árnyai a mai napokra is ráterülnek. De a Szatjágraha napja, ha lassan is, azért ismét felvirrad
már a legtöbb ember szívében.
Október 1-én sokhelyütt a legtökéletesebb nyugalommal ment végbe India Hartal-ja. A hívők
ezt a napot böjtben és imádságban töltötték. A hinduk a mohamedánokkal együtt gyászoltak,
bíztatták reményeiket és megszilárdították a hindu-mohamedán egység kötelékeit. Most már
nehezen fog sikerülni újból széttépni ezeket...
Arra a kérdésre: Mi volt ez év legnagyobb eseménye?” - pillanatnyi tétovázás nélkül ezt
felelnénk: „A Szatjágraha tudatos vagy öntudatlan, ha mindjárt még félénk elfogadása és
elvállalása úgy az uralkodók, mint az alattvalók részéről.”
Bizonyítékul pedig október 17-ét hozhatnánk fel.
India minden reménysége a Szatjágraha-ban áll. Mi hát a Szatjágraha? - Sokszor magyarázták
már. De mint ahogy a napot sem lehet soha kielégítően leírni, ugyanúgy a Szatjágraha napját
sem lehet eléggé elmagyarázni. És mint ahogy a napot is mindig láthatjuk és mégis oly
keveset tudunk róla, ugyanúgy a Szatjágraha napját is állandóan látni véljük, pedig jóformán
mitsem tudunk felőle.
A Szatjágraha tevékenységének köre magába foglalja a Szvadési-t, a szociális reformot és a
politikai reformot is. Csak addig maradhat ezeknek fennállása biztosítva, míg a Szatjágrahán
alapulnak.
A Szatjágraha útját nehéz megtalálni, de azért könnyen meg lehet különböztetni a széles,
kitaposott általánosság útjától. Eddig még csak igen kevesen jártak rajta. A lábnyomok
elszórtak és alig láthatók. Ezért riadnak még vissza tőle sokan.
Mindamellett már vannak olyanok, akik reátértek, de persze eleinte még félénken tapodják.
Aki a Szatjágrahában csupán a polgári engedetlenséget (civil-desobedience) lát, az még nem
értette meg a Szatjágrahát, jóllehet a Szatjágraha szorosan vett fogalma magába foglalja a
polgári engedetlenséget. Csak aki a törvényeknek engedelmeskedni képes, lehet képes arra is,
hogy az engedelmességet megtagadja. Csak annak szabad rombolnia, aki építeni is tud.
„Az Igazság útja csak a bátraké lehet,
Gyávák lába nem érintheti” - mondja a költő.
A Szvadési: Szatjágraha. Gyávák nem gyakorolhatják a Szvadésit és mit sem tehetnek
terjesztése érdekében. Gyáva ember nem mozdíthatja elő a hindu-mohamedán egységet.
Gyáva mohamedánnál már bizony különb ember kell ahhoz, hogy egy hindu tőrdöfését
békésen eltűrje (vagy megfordítva), és mégis megőrizze belső nyugalmát. Ha mindkét fél
képes lenne erre a legmagasabb rendű önmegtagadásra, akkor a Szvarádzs egy szempillantás
alatt máris megvalósult volna. Senki sem zárhatja el előlünk a Szatjágraha ösvényeit. És
miután úgy a Szvadési, mint a hindu-mohamedán egység vallásos természetű, India, a
Szatjágraha útjára térve, vallásos cselekedetet vinne végbe.
Legyen hát imádságunk az új évre ez:
Uram, vezessed Indiát az Igazság ösvényére.
Tanítsad meg a Szvadési vallására.
Vonjad egyre szorosabbra az egység kötelékeit
hinduk, mohamedánok, párszik, keresztények és zsidók között,
akik együtt élnek Indiában.

A szatjágraha általános érvénye

(1919. október 2.)

Még soká fog tartani, míg a Szeretet törvénye alkalmazást nyerhet a nemzetközi ügyekben. Az
egész kormánygépezet gátlón áll a népek szívei közé. Mindamellett, ha nyílt szemmel
kísérjük a legutóbbi fejleményeket Európában és Kelet-Ázsiában, azt látjuk, hogy a világ
lassan-lassan tudatára ébred annak, hogy a nemzetek vagy az emberek közt felmerülő
konfliktusok megoldásában az erőszak csődöt mondott és hogy egy gazdasági szankció, mint
például az együtt-nemműködés, sokkal hatalmasabb és döntőbb erejű a hadseregeknél és
hajórajoknál.
Azok a népek, amelyek látszólag győztesen kerültek ki a háborúból, új terhek súlya alatt
görnyednek. Az élelemmel való ellátás és az ipar helyzete a legyőzött országokban súlyos
gondot okoz a győzteseknek és legyőzötteknek egyaránt.
A szövetségesek minden igyekezete arra irányul, hogy megmutassák - persze anélkül, hogy ez
befolyásolná presztízsüket - hogy igenis képesek a legyőzötteket fizetőképesekké, boldogokká
és munkára készekké tenni, hogy a világ fennakadás-nélküli menetét fenntartsák.
Az American Republican Party” nemzetközi programjáról szóló rövid jelentésből láthatjuk,
hogy távoli Nyugaton kezdenek már tisztába jönni azzal, hogy egy Népszövetség végső
eszköze nem lehet megint a fegyveres erőszak, hanem inkább a nemzetközi kiközösítésnek az
ereje: azaz: együtt-nemműködés. Innen a Szeretet törvényének teljes elismeréséig már csak
egy rövid lépés. A régi erőforrások képviselik az új erőt, amíg be nem kapcsolták és nem
indítja meg a kerekeket, csak teóriának, csak holmi keresztülvihetetlen, idealisztikus
képzelgésnek vagy más hasonlónak fogják nyilvánítani.
A mozdony feltalálóját egykor bizonyosan kigúnyolta a fuvarosgazda, míg csak nem látta,
hogy a vasút akár még lovakat is tud szállítani.
A gőzgépek építői viszont az elektromérnökön kacagtak, míg csak a villamoserő valóban nem
végzett munkateljesítményt.
Lehet, hogy még soká fog tartani, míg majd a nemzetközi vonatkozásokat a Szeretet
szabályozza.
Mégis, a nemzetközi együtt-nemműködés elismerése - mint azt az „American Republican
Party” programja kimondja - a folytonos háborúkkal szemben biztos jele a világproblémák
végleges és valóságos megoldása felé való haladásnak.

A Szatjágraha-mozgalom
(1919. november 5.)

Általános alapelvek. Az elmúlt harminc év folyamán magam is hirdettem és gyakoroltam a

Szatjágrahát. Alapelvei, mint azokat ma ismerem, fokozatos fejlődést mutatnak.
A Szatjágraha s a passzív ellenállás közt olyan különbség van, mint az északi és a déli sark
között.
A passzív ellenállás a gyöngék fegyvere és nem zárja ki a fizikai erő és erőszak alkalmazását
a cél elérésére. Ezzel szemben a Szatjágraha az erősek fegyvere és az erőszak minden módját
és formáját kizárja.
A Szatjágraha szót Dél-Afrikában találtam ki, hogy vele azt az erőt jelöljem, amelyet ott az
indusok nyolc teljes éven át kifejtettek. Éppen azzal a szándékkal formáltam, hogy a
mozgalmat a Nagy-Britanniában és Dél-Afrikában sokszor alkalmazott passzív ellenállástól
megkülönböztessem.
Szatjágraha tulajdonképpeni jelentése: ragaszkodás az Igazsághoz, tehát: az Igazság hatalma.
A lélek hatalma vagy a Szeretet hatalma kifejezésekkel is próbáltam már körülírni.
Mikor a Szatjágraha gyakorlásához láttam, hamarosan felfedeztem, hogy az Igazság követése
nem engedi meg az erőszak alkalmazását az ellenféllel szemben. Az ellenfelet inkább
türelemmel és szeretettel kell megnyernünk, Mert ami nekem igazságnak tetszik, az ellenfél
előtt a szenvedés vállalásával” egyértelmű. Tehát a tan megköveteli: Az Igazságot nem azzal
védelmezni, hogy az ellenfélnek szenvedést okozok, hanem azzal, hogy én magam szenvedést
vállalok.
Politikai téren a küzdelem a nép részéről abban áll, hogy ellenszegül annak a tévedésnek,
amelyet igazságtalan törvények akarnak ráerőszakolni. Ha nem sikerült a törvényhozóknak
ezt a tévedést petíciókkal vagy más hasonló eszközökkel visszautasítani, akkor, ha nem
akarjuk alávetni magunkat, csak két út marad hátra: vagy erőszakkal kell a törvényhozót
engedékenységre bírnunk, vagy pedig vállalnunk kell a törvény áthágásáért kijáró büntetést.
Ebből a szempontból látja a közvélemény a Szatjágrahában főként a polgári engedetlenséget.
Polgárinak (tisztességesnek) nevezhető ugyanis abban az értelemben, hogy nem kriminális
tény.
A bűnöző titokban hágja át a törvényt és igyekszik elkerülni a büntetést. Nem úgy a polgári
ellenállás gyakorlója. Ő nem azért engedelmeskedik a törvénynek, mert fél a büntetéstől,
hanem mert helyénvalónak találja a nép jólétét ezzel előmozdítani.
Mindamellett vannak esetek - általában ugyan ritkák - amelyekben valamely törvény annyira
igazságtalannak bizonyul, hogy szinte becstelenség volna engedelmeskedni neki. Az ilyen
esetekben a polgári ellenállás gyakorlója nyíltan hágja át a törvényt és készséggel szenvedi el
a büntetést. És hogy a törvényhozóval szemben tanúsított protestálásának még nagyobb
nyomatékot adjon, megvonhatja együttműködését (cooperation) az államtól, amennyiben más
törvényekkel szemben is megtagadja az engedelmességet, értve ez alatt olyan törvényeket,
amelyek áthágása nem jelent becstelenséget.
A Szatjágraha szépsége és hatásossága nézetem szerint oly nagy és tanítása oly egyszerű,
hogy még gyermekek számára is megérthetővé tehetjük. Ezer és ezer férfival, nővel és
gyermekkel - akiket pedig rendesen indus szolgalelkeknek szoktak nevezni - egész Indiában a
legjobb sikerrel ismertettem meg ezt a tant.
A Rowlatt-törvények: mikor a Rowlatt-törvények nyilvánosságra jutottak, az emberi
szabadság oly korlátozásának bizonyultak, hogy felfogásom szerint végsőkig menő harcra
kellett kihívniuk a népet. Az ellenállás rövid idő alatt egész Indiában általánossá vált. Azt
tartom, hogy semmiféle államnak, ha mégoly zsarnoki is volna, nem lehet joga oly
törvényeket hozni, melyek az egész nép rosszallásával találkoznak; még kevésbé lehet tehát
ez joga olyan kormánynak, amely, mint az indiai, alkotmányos hagyományokra szokott
hivatkozni.
Éreztem, hogy a meginduló mozgalmat határozott irányba kell terelni, hogy se össze ne
omoljon, se pedig erőszakoskodásokba ne fajuljon.

Április 6.: ezen az alapon mertem az országnak a Szatjágrahát indítványozni, s a polgári

ellenállást emeltem ki, mint a Szatjágraha értelmét. Miután tisztán belsőséges és tisztító
mozgalomról volt szó, indítványoztam, hogy tartsunk imával és mindennemű munka
szüneteltetésével kapcsolatos böjtnapot, még pedig április 6-án. Mihelyt ez a gondolat
megszületett, nyomban a nép tudomására adtuk.
Jóllehet még nem volt semmi szervezkedés és nem történt semmiféle előkészület, az egész
országban, sőt a legkisebb falvakban is lenyűgöző erejű helyesléssel fogadták a tervet. Április
6-án aztán sem erőszakoskodás, sem a rendőrséggel való említést érdemlő összeesküvés nem
fordult elő. A Hartal teljesen önként és spontán elhatározásból jött létre.

Az erőszaknélküliség
1920. március 9.)

Aki „erőszaknélküli” akar lenni, annak nem szabad haragot éreznie a megsértője iránt. Nem
szabad rosszat kívánnia neki. Nem szabad átkoznia.
Nem szabad testi sértést okozni neki. Nyugodtan el kell fogadnia minden rosszat, amit
üldözője alkalmaz vele szemben. Az erőszaknélküliség: teljes hiánya minden rosszakaratnak
bármi vagy bárki iránt, ami vagy aki csak él. Magába foglalja az emberinél alantasabb fokon
álló életet is, és még a vadállatokat és kártékony férgeket sem zárja ki.
Nem arra való, hogy pusztító indulatainkat táplálja. Ha ismernénk Teremtőnk szándékait, az
említett élőlények számára is felismernénk az őket megillető helyet a teremtés művében. Az
erőszaknélküliség tehát alkalmazásában nem egyéb, mint jóakarat minden élettel szemben.
Tiszta szeretet.
Fölleltem a hinduk szentírásaiban, a Bibliában és a Koránban.
Az erőszaknélküliség a tökélynek egyik állapota. Jelenti a célt, amely felé az emberiség
természettől fogva, ha talán öntudatlanul is halad. Az ember nem válik istenivé, ha eléri azt a
fokozatot, hogy hibátlanság megtestesítője lesz. Talán csak akkor válik igazán emberré. Azon
a fokon, amelyen ma állunk, részben emberek, részben állatok vagyunk és tudatlanságunkban
s önhittségünkben azt állítjuk, hogy mivoltunk céljának híven megfelelünk, ha az ütést ütéssel
viszonozzuk és az ehhez szükséges haragot forrni engedjük. Mi hitünknek valljuk, hogy a
megtorlás a lét törvénye, holott a szentírásokban azt találjuk, hogy a megtorlás soha sincs
előírva számunkra, legfeljebb megengedhető.
Önmagunk legyőzése: ez az előírás. Létünk törvénye az önmagunk legyőzésében áll. Enélkül
nem lehet elérni a tökély legmagasabb fokát. Eszerint a szenvedésben találjuk meg az emberi
faj legfőbb jellemző vonását.
A cél pedig egyre távolodik előlünk. Minél nagyobb a haladás, annál nagyobb mértékben
ismerjük meg fogyatékosságunkat. Az elégtétel a törekvésben rejlik, nem az elérésben. A
legnagyobb rendű törekvés jelenti a legnagyobb diadalt.
És ha világosabban mint valaha felismerem is, mily messze vagyok még a céltól, a tökéletes
szeretet törvénye akkor is létem törvénye marad. És minden ballépésnek csak annál erősebben
kell törekvésemet sarkalnia.
Ezt a legmagasabb törvény t azonban nem a kongresszus vagy a kalifátus-szervezet szócsövén
át hirdetem. Nagyon jól ismerem határaimat. Tudom, hogy minden ilyen kísérlet már eleve
kudarcra volna ítélve. Aki elvárná, hogy férfiak és nők sokasága egyszerre magáévá tegye s
kövesse ezt a törvényt, nem ismerné fel működésének tényét. De a törvényből származó
következtetéseket igenis hirdetem a kongresszus által. Amit a kongresszus és a kalifátus-
szervezet elfogadott, csupán egy töredéke ezeknek a következtetéseknek. Feltéve, hogy jó
munkatársak akadnak, a törvénynek ily korlátozott mértékben való alkalmazását még nagy
tömeg is rövid idő alatt megértheti és követheti. Ha meg akarja állni a helyét, akkor még
ennek a korlátozott megvalósításnak is ki kell állnia ugyanazokat a próbákat, amelyeknek az
egész alá volna vetve. Egyetlen csepp víznek a vegyelemzésben ugyanazt az eredményt kell
adnia, mint az egész tengernek.
Akármelyik felebarátommal szemben tanúsított erőszaknélküliségem nem lehet más
természetű, mint az általánosságban mindenkivel és mindennel szemben tanúsított
erőszaknélküliségem. Ha én a felebarátom iránt érzett szeretetemet kiterjesztem a nagy
Egészre, szeretetemnek akkor is ugyanazokat a próbákat kell kiállnia.
E törvény bizonyos alkalmazása politikává válik, ha térben és időben megvalósítják. A
legmagasabb rendű politika tehát legtökéletesebb megvalósításában állna. A becsületesség,
mint gyakorlati politika, alkalmazásának ideje alatt miben sem különbözik a benső
meggyőződésből fakadó becsületességhez, ugyanoly mértékkel mér s ugyanazt a minőséget
ugyanazon az áron adja, mint az a kereskedő, akinek szívében gyökerezik a becsületesség. A
különbség kettőjük közt az, hogy a politikából becsületes kereskedő felhagy a
becsületességgel, mihelyt ez nem hoz hasznot, míg a meggyőződésesen becsületes kitart
mellette akkor is, ha mindenét elveszítené is miatta.
Az együtt-nemműködés hívének politikai erőszaknélkülisége a legtöbb esetben nem állja ki
ezt a próbát. Ez a harc meghosszabbítását vonja maga után. Senkise tegye ezért az angolok
makacs, kevéssé engedékeny természetét felelőssé. A szeretet lángjaiban a legkeményebb
vasnak is meg kell olvadnia. Senki sem téríthet el engem ettől a meggyőződéstől, mert a
tapasztalás tanított meg rá.
Ha brit vagy bármely más jellembeli sajátság nem puhítható meg, akkor bizony a tűz nem
elég izzó, ha ugyan egyáltalán megvan ez a tűz. Erőszaknélküliségünk nem igényel erőt, de a
feltétlen őszinteséget és igazságosságot megköveteli. Még gondolatban sem szabad az
angoloknak vagy az együttműködéstől távol maradó honfitársainknak valami rosszat tennünk
vagy bántalmat okoznunk, ameddig „erőszaknélkülieknek” valljuk magunkat.
Pedig köztünk igen sokan forgattak hasonló gondolatokat fejükben, csak éppen visszariadtunk
attól, hogy a gondolatokat tettekre váltsuk, mert nem éreztünk elég erőt magunkban, vagy,
mert tudatlanságunkban azt hittük, hogy a kézzelfogható erőszakoskodástól való
tartózkodással már tökéletesen megfeleltünk kötelezettségeinknek. Ha az erőszaknélküliséget
valljuk, ez még a későbbi megtorlás lehetőségét is kizárja. Ám, sajnos, egyesek közöttünk,
úgy látszik, csak későbbre halasztották a bosszúállást.
Nem szeretném, ha félreértenének. Nem állítom, hogy az erőszaknélküliség politikája kizárja
a későbbi megtorlás lehetőségét, ha egyszer majd felhagynak ezzel a politikával. De a
legnagyobb határozottsággal kizárja a bosszú minden lehetőségét, ha a küzdelmet sikerrel
lehet befejezni. Mialatt tehát ezt a politikai elvet követjük, kötelesek vagyunk az angol
intézőséggel és híveivel szemben igazán barátságos érzéssel viselkedni. Szégyenkeztem,
amikor mondották nekem, hogy Indiának akárhány vidékén az angolok és híveik élete nincsen
biztonságban. Azok a rendkívül elszomorító jelenetek, amelyek nemrég Madraszban egy
gyűlés alkalmával lejátszódtak, tökéletes megtagadását jelentették az Erőszaknélküliségnek.
Azok, akik a gyűlés vezető elnökét lehurrogták, mert úgy vélték, hogy megsértett engem,
szennybe rántották magukat és az egész ügyet. És ugyanakkor mélyen megbántották
barátjukat és támogatójukat, Andrews urat. Ha már a gyűlés vezetőjének az volt a véleménye,
hogy én gazember vagyok, akkor tökéletesen jogában állott ezt ki is mondania. A tudatlanság
még nem kihívás. De az együttnemműködés tanítványának még a legsúlyosabb sértést is
nyugodtan kell fogadnia. Sértés és kihívás lenne, ha én valóban gazember módjára
cselekednék. Ez az együtt-nemműködés minden hívét feloldaná kötelezettsége alól és
feljogosítaná arra, hogy megöljön engem, amiért tévútra vezettem.
Meglehet, hogy még az ilyen korlátok közé szorított erőszaknélküliség gyakorlása is
általánosságban lehetetlen. Meglehet, hogy nem szabad megkívánnunk az emberektől, hogy
az ellenfélnek, akinek semmi rosszat nem tesznek, még ne is kívánjanak semmi rosszat. De
akkor a becsület megköveteli, hogy lemondjunk az erőszaknélküli” jelzőről, mint
harcmodorunk megjelöléséről. Ez nem jelenti, hogy azonnal az erőszak útjára kell lépni. De
akkor a népnek nem kell többé alávetnie magát annak az önfegyelmezésnek, amelyet az
erőszaknélküliség értelme megkövetel. S akkor az olyan ember, mint én, nem fogja
kötelességének érezni, hogy az olyan eseményekért, mint amik Csauri-Csaurában
végbementek, magára vegye a felelősséget. Akkor a korlátozott erőszaknélküliség híveinek
tábora továbbra is fenn fog állni ugyan, de nem fog többé ránehezedni az a rettentően súlyos
felelősség, amelyet ma visel.
Ám ha az erőszaknélküliség továbbra is a nemzet politikája marad, akkor dicső neve és az
emberi méltóság kötelességünkké teszi, hogy betű szerint és szelleme szerint hajtsuk végre.
És ha keresztül akarjuk vinni ezt a politikát, ha hiszünk ebben a politikában, akkor tétovázás
nélkül arra kell törekednünk, hogy az angolokkal és híveikkel megegyezésre jussunk. Ki kell
hogy állíthassák számunkra a bizonyítványt, hogy biztonságban érzik magukat köztünk és
barátaiknak tekinthetnek bennünket, jóllehet egészen más gondolatvilágban élünk és más
politikát követünk.
Politikai megbeszéléseinknél szívesen látott vendégek gyanánt kell megbecsülnünk őket.
Semleges területen mint bajtársakkal kell találkoznunk velük. És alkalmakat kell teremtenünk
erre.
Erőszaknélküliségünknek nem szabad sem erőszakot, sem gyűlöletet, sem rosszakaratot
előidéznie.
Mint minden halandónak, nekünk is el kell fogadnunk, hogy tetteink szerint ítéljenek meg
minket. A Homerule (önkormányzat) elérését célzó, erőszaknélküliségre alapozott program
eleve megköveteli azt a képességet, hogy ügyeinket az erőszaknélküliség szellemében tudjuk
vezetni. Ez viszont megkívánja, hogy az engedelmesség szelleme gyökeret verjen bennünk.
Churchillnek, aki csak az erőszak szellemét ismeri, egészen igaza van, mikor azt állítja, hogy
az írországi probléma gyökeresen különbözik India problémájától. Ezzel nem akar egyebet
mondani, mint azt, hogy az írek, minthogy önkormányzatukat erőszakkal vívták ki, ezt
szükség esetén képesek lesznek erőszakkal megvédelmezni is. Indiának azonban, ha
önkormányzatát csakugyan erőszak nélkül vívta ki, arra is képesnek kell lennie, hogy azt
lényegében erőszaknélküli eszközökkel védelmezze meg. Ezt persze Churchill nem tartja
lehetségesnek, míg India az elv meggyőző valóra váltásával be nem bizonyította
rátermettségét. Azonban az ilyen megvalósítás csak akkor lehetséges, ha az erőszaknélküliség
elve áthatja a népet, úgyhogy a közéletben, vagyis a politikai életében az
erőszaknélküliségnek megfelelő magatartást tanúsít, más szavakkal, hogy polgári hatóságok a
katonai hatóságok fölé kerekednek.
Az erőszaknélküli eszközökkel elért önkormányzat tehát nem jelent valami középállapotot a
káosz és az anarchia között. Sőt ellenkezőleg, az erőszaknélküliség útján elért önkormányzat
inkább valami lépésről-lépésre haladó, békés forradalom kell hogy legyen, amelyben a
hatalomnak egy zárt testület kezéből a nép képviselőinek kezébe való átmenetele oly
természetes módon megy végbe, mint ahogy az érett gyümölcs lehull az egészséges fáról.
Ismétlem, hogy talán egyáltalán nem is lehetséges ilyesmit elérni. De annyit tudok, hogy az
erőszaknélküliség nem követel kevesebbet ennél.
És ha a gondolat mai képviselői nem hisznek annak lehetőségében, hogy ilyen általános
erőszaknélküli hangulatot lehessen teremteni, akkor föl kell adniuk az erőszaknélküliség
programját és más programot kell alkotniuk, amely amattól teljesen különbözik. Ha azonban
azzal a titkos feltevéssel fogunk hozzá programunk megvalósításához, hogy végül is majd a
fegyverek erejével fogjuk kicsikarni a hatalmat az angoloktól, akkor ezzel megtagadjuk az
erőszaknélküliség mellett tett hitvallásunkat. Ám ha hiszünk a programunkban, akkor
kötelesek vagyunk abban is hinni, hogy az angol nép éppúgy hozzáférhető a szeretet hatalma,
mint a fegyveres erőszak számára. Azok azonban, akik erre a hitre képtelenek, a törvényhozó
tanácsok követelésekor jussanak arra a belátásra, hogy: vagy a nemzedékek egész során át
megaláztatásokat kell magunkra vennünk, vagy pedig rövid, de oly véres forradalom
következik be, minőt a világ még nem látott. Ilyen forradalomban nem kívánok részt venni,
elősegíteni sem akarom semmiféle módon. Nézetem szerint választanunk kell az együtt-
nemműködéssel mint szükséges kiegészítéssel kapcsolatos őszinte, mellékgondolat nélkül
való erőszaknélküliség, vagy a körülmények tekintetbe vételével való feltételes
együttműködés közt, amely szükség esetén obstrukcióba csaphat át.

Sem szent, sem politikus

(1920. május 12.)

Egy barátom szívességének köszönhetem, hogy kezemhez jutott az „East and West” áprilisi
füzetének következő cikke:
„Gandhit mindenütt szentnek tartják, de úgy látszik, a politikus jut túlsúlyra elhatározásaiban.
A hartalokat bőségesen felhasználta, és semmi kétség, hogy a hartalból az ő vezetése mellett
hatalmas politikai fegyver válik, valahányszor arról van szó, hogy a művelt és a műveletlen
rétegeket bizonyos napi kérdésekben egyesítsék. De a hartalnak megvannak a maga hátrányai
is. A hartal felhívás a határozott cselekvésre s éppen ez, ha mégoly hatásos is, befolyásolja az
összesség együtthaladását.
Vajon igazán bizonyos-e abban Gandhi, hogy az eljárásával az Ahimsza, az Erőszaknélküliség
legmagasabb rendű követelményének szolgál? Indítványa, hogy a Dzsallianvala-Bagh-beli
vérfürdő emlékezetét megünnepeljék, aligha lesz alkalmas egyetértés előmozdítására. Az
esemény, amelyre kormányunk ragadtatta ott magát, amúgy is elég tragikus. Mindamellett,
érdemes-e a következtében fakadt elkeseredés arra, hogy emlékezésünkben megőrizzük? Nem
ünnepelhetnénk meg a történtek emlékezetét avval, hogy egy béketemplomot emelünk, hogy
az ama napok folytán özvegységre és árvaságra jutottakat segítsük és imádkozzunk azokért,
akiknek ott meg kellett halniuk, anélkül, hogy tudták volna, miért? A világ hemzseg az apró
politikusoktól és jogkiforgatóktól, akik a haza nevében az emberek belső tisztaságát
megmérgezik: tevékenységük eredménye háború, fölkelés és gyalázatos mészárlás, amilyen
például az volt, amely a Dzsallianvala-Baghot vágóhíddá tette. Nem volna-e ideje szélesebb
alapokon nyugvó szimbiózist megkísérelni, mint azt Buddha és Krisztus tanították, hogy a
világ végre föllélegezhessen és fölviruljon?
Úgy látszott, Gandhi hivatva van arra, hogy így a mozgalom apostola legyen. De a
körülmények más útra terelik s arra kényszerítik, hogy pártokat alakítson és ellenállást
szervezzen. Inkább azt a nagyobb missziót vállalná, hogy a világot egyesítse.”
Az idézetet minden rövidítés nélkül közöltem.
Rendszerint nem szoktam törődni a személyemre vagy módszereimre vonatkozó kritikával.
Csak olyankor veszem figyelembe, ha arra vezet, hogy egyes hibákat belássak, vagy
ellenkezőleg, a megkritizált alapelveket azontúl még élesebben hangsúlyozzam. Kétszeresen
okom van rá, hogy a jelen kritikát taglaljam. Nem csupán azt remélem, hogy a nekem oly
becses alapelveket ismét kifejthetem, hanem azt is, hogy egyben tiszteletem adóját is
leróhatom kritikusommal szemben, akit jól ismerek és évek óta mint rendkívül tiszta jellemet
bámulok.
Sajnálattal szögezi le, hogy politikust kell fölismernie bennem, holott azt remélte, hogy
szentet találhat személyemben. Felfogásom szerint ezt a szót: „szent”,” nem volna szabad
bevonnunk földi életünk körébe. Maga a szó is túlontúl szent ahhoz, hogy bárkire alkalmazni
lehessen, legkevésbé pedig reám, aki csak az Igazság szerény keresője szeretnék lenni, ember,
aki jól ismeri korlátait és határait, aki hibákat követ el s ezeket mindenkor nyíltan megvallja
és fenntartás nélkül állítja, hogy csupán mint valami tudományos kutató kísérleteket végez az
élet „örök Igazságainak” némelyikére vonatkozóan, sőt aki még a tudományos kutató névre
sem támaszthat igényt, hiszen semmi kézzelfogható bizonyítékkal nem szolgálhat
módszereinek tudományos alaposságára nézve és kísérleteiben nem mutathat fel
kézzelfogható eredményeket, mint azt a modern tudomány megköveteli.
Mikor azonban egyrészt a szentség elhárításával csalódást kell okoznom kritikusomnak,
másrészt szeretném eloszlatni aggodalmait, rámutatva arra, hogy a politikus bennem sohasem
gyakorolt befolyást elhatározásaim bármelyikére is. Mert ha úgy is látszik, hogy részt veszek
a politikában, ez csak azért történik, mivel a politika manapság mindent és mindenkit úgy
átfog, mint valami kígyó tekergődző ölelése, melyből minden erőfeszítésünk dacára sem
bírunk szabadulni. De éppen ezért szeretnék küzdeni a kígyó ellen, amint azt több-kevesebb
sikerrel 1894 óta tudatosan teszem, de öntudatlanul - mint most látom - már azóta, hogy
kinőttem a gyermekruhát. Egészen önző módon - minthogy az a vágyam, hogy üvöltő viharok
közt nyugalmas békében éljek - megkíséreltem magamnál és barátaimnál a politikát a
vallással egybekapcsolni.
Valláson persze nem a hindukét értem, - amelyet ugyan mindenesetre minden modern
vallásnál magasabbra helyezek, - hanem azt, amely minden hinduizmuson túlemelkedik,
amely az embert lelke legmélyéig átalakítja, feloldhatatlan kötelékekkel az örök igazsághoz
fűzi s így szüntelenül tisztítja és nemesbíti. A vallás az a megingathatatlan valami az
emberben, amelynek számára semmilyen erőfeszítés nem túl nagy, hogy teljes kibontakozását
elérje, s amely nem hagyja nyugodni a lelket, míg ez rá nem talált önmagára, míg meg nem
ismerte Teremtőjét és a belső, igazi kapcsolatot közte és önmaga között. Ebből a vallásos
szellemből kiindulva jöttem arra a gondolatra, hogy hartalt szervezek.
Meg akartam mutatni, hogy nem a könyvekből merített tanúság az, amely Indiát önmaga
tudatára fogja ébreszteni s a művelteket egybefogásra késztetni képes. És a hartal 1919. április
6-án egész Indiát mintegy varázserővel világosította meg. És ha április 10-én nem következett
volna be a megszakítás, amelyet a Sátán okozott, amennyiben a helytelen és jogtalan
magatartásának tudatában lévő kormányt félelemmel töltötte el és dühre gerjesztette a népet,
amelynek haragja s a kormánnyal szemben érzett legnagyobbfokú bizalmatlansága nagyon is
közel járt már a kitöréshez, akkor India sohasem sejtett magaslatra emelkedett volna. A hartal,
amelyet a nép tömege igazi vallásos szellemben vállalt magára, különben is a kifejezett
cselekvések egész sorának első lépése lett volna. Kritikusom azonban egészen ellene van a
kifejezett, közvetlen cselekvésnek, mert, úgymond, „nem szolgálja az
egyetértést.”„ Etekintetben más a véleményem.
Ezen a földön még soha semmit sem értek el közvetlen cselekvés nélkül. Elvetettem a
„passzív ellenállás”„ kifejezést, éppen mert elégtelen és mert a gyöngék fegyverének tartható.
Dél-Afrikában egyedül a közvetlen cselekvés járt hatással, még pedig oly alapos hatással,
hogy Smuts tábornokot észretérítette. 1906-ban még az indus igények legdühösebb ellenzője
volt; 1914-ben büszke volt már arra, hogy az igazságot, ha késve is, győzedelmeskedni
engedte és hozzájárulhatott, hogy a Szövetség törvénykönyvéből egy szégyenletes
rendszabályt töröljenek, jóllehet 1909-ben úgy nyilatkozott Lord Morley előtt, hogy sohasem
engedné töröltetni, mert, - így vélekedett akkor - Dél-Afrika sohasem nyugodnék bele oly
rendszabály megszüntetésébe, mely két ízben nyerte meg Transvaal törvényhozóinak
helyeslését. S ami még jelentősebb: a nyolc éven át keresztülvitt egyenes, közvetlen akció
nemcsak semmi elkeseredést nem hagyott hátra, hanem ellenkezőleg, éppen az egység
előmozdítását szolgálta; ugyanazok az indiaiak, akik oly szívósan küzdöttek Smuts tábornok
ellen, 1915-ben zászlaja köré csoportosultak és parancsnoksága alatt harcoltak Kelet-
Afrikában. És megint csak a közvetlen cselekvés volt az, ami Csamparanban az éveken át
súlyosan érzett elnyomást leküzdötte. Ha az emberre oly nyomás nehezedik, amelytől örömest
szabadulna, akkor nem segíthet a gyengeségből eredő behódolás vagy az elnyomatásba való
beletörődés, ez nem csak nem segítené elő a megegyezést, hanem a gyöngébb félt még el is
keserítené, fellázítaná és az első alkalommal kitörésre késztetné. Midőn én a gyöngék mellé
állok és a közvetlen, határozott, de ártalmatlan cselekvést hirdetem nekik, akkor erejük
tudatára ébresztem és képessé teszem őket arra, hogy a külső erőszakkal dacolhassanak. Érzik
magukban a küzdelemhez szükséges erőt, ismét önbizalmat nyernek és miután tudják, hogy
üdvük csak önmaguktól származhat, nem látják többé végső menedéküket a bosszúállásban,
és megtanulják, miként elégedjenek meg azzal, hogy ismét jóra változtassák a rosszat, amely
miatt szenvednek.
Teljesen megfelel e fejtegetések szellemének az az indítványom, hogy a Dzsallianvala-Bagh
eseményeinek emlékművet állítsunk. Az „East and West” cikkírója azonban oly gondolatot
tulajdonít nekem, amely sohasem jutott még eszembe. Úgy véli, hogy én a Dzsallianvala-
Bagh-ban történt mészárlás emlékét óhajtom ünnepeltetni. Mi sem állt távolabb tőlem, mint
egy gonosztett emlékét fenntartani. Valószínű, hogy még mielőtt célunkat elértük volna, a
tragédia meg fog ismétlődni s én éppen erre akarom az országot előkészíteni, mikor az akkor
megölt ártatlanok emlékét megszenteltetni óhajtom. Az özvegyeken és árvákon már segítettek
és továbbra is még segíteni fognak, de Amritszárban (Pandzsáb) 1919. április 13-án a hinduk
vallásos jellegű gyűlést tartottak a Dzsallianvala-Bagh nevezetű térségen. Ostromállapot volt,
ami azonban nem mentheti Dyer tábornok embertelen eljárását: elállatta a térség egyetlen
kijáratát és a békés szándékkal egybegyűlt tömeget - asszonyokat és gyermekeket is - minden
megelőző felszólítás nélkül géppuskákkal lövette. Többszáz halott és többezer sebesült maradt
a téren. Ez esemény s az utána beálló állapotok késztették arra Rabindranath Tagorét is, hogy
angol kitüntetéseiről és Sir címéről az indiai alkirályhoz intézett emlékezetes levelében
lemondjon s ezzel minden közösséget megszakítson a hivatalos hatalommal.
nem imádkozhatunk azoknak a lelkeiért, akik ott meghaltak, anélkül hogy tudták volna miért,
ha az a földdarab, amelyet az ártatlanok kiontott vére megszentelt, nem a miénk és nem
állítunk rajta emlékművet. Amennyiben rajtam áll, nem szabad ennek egy gonosztett emlékét
megörökítenie, hanem inkább oly bátorító jelképet kell adnia a nemzetnek, amely arra inti,
hogy jobb védtelenül és fegyvertelenül meghalni és inkább áldozatnak lenni, semmint
zsarnoknak. Az eljövendő nemzedékekben élnie kell a tudatnak, hogy mi, kik ártatlan
honfitársaink halálának tanúi voltunk, nem voltunk oly hálátlanok, hogy emléküket
tiszteletben tartani elmulasztottuk volna. - Az emlékmű, mint azt Dzsinnah asszony, midőn
fillérkéjével a gyűjtéshez járult, oly helyesen megjegyezte, - legalább mentség lenne arra,
hogy mi magunk életben maradtunk. Mindenesetre az a szellem, amely az emlékművet emelni
fogja, dönti majd el jellegét is.
Milyen természetű volt hát az a szélesebb alapokon nyugvó, „szimbiózis”, amelyet Buddha és
Krisztus hirdetett? Buddha félelem nélkül, merészen bontotta ki zászlaját az ellenséges
táborban s az önhitt papságot térdre kényszeríttette; Krisztus korbáccsal űzte ki a templomból
a pénzváltókat és a kalmárokat és Isten átkával sújtotta a képmutatókat és a farizeusokat.
Mindketten a legközvetlenebb cselekvés megtestesítői voltak, de még mikor büntettek is,
tetteik alapja félreismerhetetlenül mindig a szeretet volt. Ujjukat sem emelték volna föl
ellenségeik ellen, sőt ellenkezőleg, szívesebben áldozták volna föl magukat, semhogy az
Igazságot, amelyért éltek, megtagadják. Buddha elbukott volna a papság ellen vívott
harcában, ha szeretetének hatalma nem bizonyult volna egyenrangúnak vállalt feladatával, a
papság legyőzésével.
Krisztus tövissel koszorúzva halt meg a keresztfán s ezzel egy egész világbirodalom hatalmán
győzedelmeskedett. És amidőn én erőszaknélküli ellenállást szervezek, akkor teljes
szerénységgel az emberiség ama nagy tanítóinak nyomdokaiban haladok, akire kritikusom
hivatkozott.
Végül még szememre veti a cikkíró, hogy én „pártokat alakítok” és kijelenti, hogy ő
szívesebben látná, ha én a nagyobb missziót, a világ egyesítését szolgálnám. Egyszer már
mondottam neki, hogy én valószínűleg inkább vagyok világpolgár, mint ő. Ezt fenn is tartom.
Ha nem formálok csoportokat, sohasem leszek képes egységbe hozni a világot.
Tolsztoj mondotta: elég, ha mi csupán a legközelebbi felebarátainknak bocsátunk meg, akkor
a világ minden további fáradság nélkül nyugodt lehetne felőlünk. Hiszen azzal, hogy mi
megszűnünk őket üldözni, az egység körei, melyek ilyképpen a helyes módon jönnének létre,
egyre jobban terjednének, míg végül az egész világot átgyűrűznék. Ennél többet egyetlen
ember sem érhet el, sőt meg sem próbálhat többet elérni. Mint egy maroknyi földdel, úgy áll a
dolog az egész világmindenséggel is.” Ez az ige ma is éppoly igaz, mint amilyen igaz volt
évszázadokkal ezelőtt, midőn egy ismeretlen risi először kimondta.

A szenvedés törvénye
(1920. június 16.)

Egyetlen ország sem küzdötte fel magát anélkül, hogy át nem ment volna a szenvedés
tisztítótüzén. Az anya megszenved gyermeke életéért. A gabonaszemnek el kell pusztulnia,
hogy a vetés kisarjadhasson. Az élet a halálból emelkedik ki. Hogyan akarhat hát India
föltámadni a szolgaságból anélkül, hogy a szenvedésben való megtisztulás örök törvényét
betöltené?
Ha azoknak lesz igaza, akik azt hiszik, hogy tanácsokat kell adniuk nekem, akkor India
minden erőfeszítés nélkül el fogja érni célját. Minden gondjuk csak arra irányul, hogy az 1919
áprilisi események megismétlődését elkerüljék. Félnek az együttműködéstől, mert ez sokakat
szenvedésre ítél. Hampden nem tagadta volna meg a hajóadó megfizetését, Vat Tylors nem
tűzte volna ki a fölkelés zászlaját, ha így okoskodtak volna. Anglia és Franciaország története
nem szegény oly férfiakban, akik tántoríthatatlanul törekedtek az igazság felé, anélkül, hogy
ügyet vetettek volna a szenvedésre, mely abból származott. A vezérek soha egy pillanatra sem
vették fontolóra, vajon helyes törekvésük szenvedést okoz-e a tudatlan népnek.
Miért hisszük hát mi, hogy történelmünket másképpen írhatjuk? Ha akarnánk, tanulhatnánk
elődeink hibáiból, de a szenvedés törvényét nem kapcsolhatjuk ki, lévén ez létünk egyik
alapvető feltétele. Csak annyit tanulhatunk, hogy részünkről lehetőleg elkerüljük az erőszakos
tényeket s ezáltal a haladást útját gyorsítsuk és a szenvedést megnemesítsük. Csak akarnunk
kell és könnyen megfékezhetjük türelmetlenségünket, amely az ellenfelet külső erőszakkal
akarja engedékenységre bírni, mint azt jelenleg a Sinn-Feinek teszik, vagy rákényszeríthetjük
módszerünket felebarátainkra, mint azt a múlt évben néhányan a mieink közül a hartal
rendezésével megkísérelték. A haladás mértéke a szenvedés, amelyet a szenvedő magára
vállal. Minél tisztább a szenvedés, annál nagyobb a haladás. Jézus önfeláldozása elegendő
volt ahhoz, hogy egy egész gyötrelmekben vívódó világot megválthasson. Előre törekvésében
nem mérlegelte a szenvedés súlyát, amelyet követőinek örökségül adott, akár önként, akár
kényszerülve vették is ezek magukra azt. Egy Hariscsandra szenvedése elég volt ahhoz, hogy
az igazság országát ismét felépítse. Tudnia kellett, hogy lemondása kénytelen-kelletlen
szenvedést fog okozni alattvalóinak. Nem törődött vele, hiszen másképpen nem követhette
volna az Igazság parancsát.
Mondottam már egyszer, hogy a DzsallianvalaBagh-beli vérfürdőt sem fájlalom oly mélyen,
mint azokat a gyilkosságokat és vagyonrongálásokat, amelyeket a mieink követtek el az
angolokkal szemben. Az amritszári rémtettek elterelték a közfigyelmet más rémtettekről,
amelyek nagyobbak voltak, ha lassabban hatottak is, a lahorei rémtettektől, ahol kísérlet
tétetett arra nézve, hogy a lakosságot lassú eljárással tegyék tönkre. De mielőtt messzebbre
jutnánk, még gyakran kell hasonló procedúrákon átesnünk, míg csak meg nem tanultuk
belőlük, hogy a szenvedést készségesen vállaljuk és boldogságunkat találjuk benne. Meg
vagyok győződve felőle, hogy Lahore lakói nem érdemelték meg azokat a kegyetlen
meggyaláztatásokat, amelyekben részesítették őket. Soha egyetlen angolnak sem vétettek,
soha egyetlen angol tulajdonát sem pusztították el. Ám egy makacs parancsnok eltökélte,
hogy egy nép férfias szellemét meggyalázza, éppen amikor ez a nép kísérletet tett arra, hogy
kínzó jármát lerázza magáról. És ha szememre vetik, hogy ezt én okoztam a Szatjágraha
kihirdetésével, úgy én erre utolsó lélegzetemig is a Szatjágraha egyre tisztultabb hirdetésével
fogok felelni. Odakiáltom a népnek, hogy a legközelebbi alkalommal O'Dwyer megalázó
intézkedéseit ne azzal viszonozza, hogy üzletek kinyitását erőszakkal kényszerítse ki,
kényszer-kiárusítással fenyegetőzve, hanem azzal, hogy engedje a zsarnokot, hadd hajtsa
végre gonosz művét és engedje a legyőzhetetlen lélek kivételével mindenét elrabolni. A múlt
idők bölcsei érzéketlenné tették testüket minden kínnal szemben, amellyel oly zsarnokok
sújthatták őket, akik akaratukat reájuk próbálták kényszeríteni. Ha India ezt az ősi
bölcsességet új értelemben a magáévá tenni és Európa hibáit elkerülni akarná, ha India az
Isten Országát e földön felépülve szeretné látni a Sátán Országának helyén, amely Európában
bekövetkezett, akkor fiainak azt óhajtanám a szívükre kötni, hogy ne hagyják magukat mézes
szavakkal megcsalatni, ne engedjék magukat megfogatni a rettentő fondorlatok által, amelyek
minden oldalról körülvesznek bennünket, ne engedjék mindezt megtörténni egyedül azért,
mert félnek a szenvedéstől, amely a hazára várakozik, hanem nézzék nyílt szemmel, mi
történik most Európában és tanulják meg belőle, hogy keresztül kell mennünk a szenvedésen,
mint ahogy Európának is keresztül kellett azon mennie, de ne tanulják meg azt, hogyan lehet
másokra szenvedést kényszeríteni. Németország uralma alá akarta hajtani Európát, mások
ugyanerre törekedtek, midőn Németországot eltaposták. Európa nem nyert semmit, jóllehet
Németország már elbukott. A Szövetségesek éppoly álnokoknak, kegyetleneknek,
telhetetleneknek és önzőknek bizonyultak, mint amilyen Németország volt vagy lehetett
volna. Németország legalább elkerülte azt az álszent humbugot, amellyel a Szövetségesek a
tetteiket szépítgették.
A balsiker, amelyről tavaly panaszkodnom kellett, nem állt összefüggésben a szenvedésekkel,
amelyeket a népre kényszerítettek, sőt inkább azoknak a hibáknak s azoknak az erőszakos
cselekedeteknek volt a folyománya, melyeket a nép követett el, mert nem jól értette meg a
Szatjágraha szózatát. Mert vajon mit jelent az együtt-nemműködés a szenvedés törvényének
értelmében? Készségesen magunkra kell vennünk a veszteségeket és bántalmakat, amelyek
reánk hárulnak, ha az akaratunk ellenére uralkodó kormánytól megvonjuk az
együttműködésünket. Thoreaui mondja valahol, hogy a jólét és gazdagság egy igazságtalan
kormány alatt nem egyéb gonosztettnél, de a szegénység ez esetben valóságos erény.
Meglehet, hogy mi ezekben az átmeneti időkben hibákat követünk el és oly szenvedéseket
okozunk, amelyek elkerülhetők lettek volna. Ám még ez is jobb, mint a nemzet megalázása.
Nem várhatunk arra, hogy az igazságtalanság majd orvoslásra talál, mikor a gonosztevő végre
igazságtalanságának tudatára ébred. Nem szabad, hogy továbbra is részünk legyen így
igazságtalanságban, csak azért, mert félünk a magunk szenvedésétől és mások szenvedésének
látásától. Le kell győznünk az igazságtalanságot, még pedig azzal, hogy a gonosztévőtől
megtagadjuk a közvetlen vagy közvetett támogatást.
Ha egy atya vétkes jogtalanságot követ el, a gyermekek kötelessége elhagyni az atyai házat.
Ha egy iskola elöljárója erkölcstelen elvek szerint vezeti intézetét, a tanulóknak el kell
hagyniuk az iskolát.
Ha egy egyesület elnöke korrupt, a tagoknak ki kell lépniük, hogy ezzel magukat a korrupció
vádja alól tisztára mossák. S ugyanígy az alattvalónak is, ha a kormány súlyos jogtalanságot
és igazságtalanságot követett el, meg kell attól vonnia együttműködését részben vagy
egészben, de mindenesetre oly megfelelő mértékben, hogy a kormányon lévőket
kigyógyíthassa gonoszságukból. E példák mindegyikében benne rejlik a szenvedés egy eleme,
legyen ez akár lelki, akár testi. Szabadságot szenvedés nélkül nem lehet kivívni.

A kard tana
(1920. augusztus 11.)

Korunkban, mely a nyers erő kora, szinte nem is tartanák lehetségesnek, hogy valaki
megmerje tagadni azt a hitet, hogy a brutális erőszak döntő győzelmet arathat. S így névtelen
leveleket kapok, amelyek azt tanácsolják nekem, hogy az együtt-nemműködés menetét még
akkor se tartóztassam fel, ha a nép részéről rendzavarásokra vezetne.
Mások azzal a feltevéssel fordulnak hozzám, hogy én titokban az erőszaknélküliség
köpönyege alatt erőszakos felkelést készítek elő, sőt azt is tudni vélik, mikor virrad fel az
örvendetes nap, amelyen a nyílt erőszakhoz fogok átpártolni. Erősítgetik, hogy az angolok
csak a nyílt vagy a rejtett erőszaknak engednének. Végül ismét mások engem – jól tudom - az
egész ország legelvetemültebb gazfickójának tartanak, amiért, szerintük, mindig elrejtem
igazi szándékaimat. Legkevésbé sem kétkednek abban, hogy én is, éppúgy mint mindenki
más, hiszek az erőszakban. Miután a kard tanának az emberek nagy részére nézve ilyen nagy
a hatalma, miután az együtt-nemműködés sikere főként minden erőszak elutasításától függ, és
miután az e dolgokra vonatkozó nézetem sok ember magatartását befolyásolja, nagyon
fontosnak tartom, hogy a kard tanát oly világosan, amint csak lehetséges, kifejtsem.
Hiszem, hogy oly esetben, amidőn csupán a gyávaság és az erőszak közti választás maradna
hátra, az erőszakot tanácsolnám. Mikor engem 1908-ban megtámadtak és kevés híján
megöltek, legidősebb fiam utólag azt kérdezte, mit kellett volna tennie, ha történetesen jelen
van a támadáskor: vajon el kellett volna szaladnia és messziről néznie, hogyan ölnek meg,
vagy pedig - amit szeretet volna tenni - tulajdon testével kellett volna megvédenie? Azt
feleltem neki, hogy kötelessége lett volna megvédelmeznie engem - még erőszak
alkalmazásával is. E megfontolás alapján vettem részt a búr-háborúban, az úgynevezett zulu-
lázadásban és a világháborúban. E megfontolás alapján tanácsolom mindazoknak, akik az
erőszakban hisznek, hogy magukat a fegyver használatában gyakorolják. Szívesebben látnám,
ha India a fegyverhez nyúlna, hogy becsületét védelmezze, semmint, hogy gyáva és tehetetlen
szemlélője maradjon tulajdon megbecstelenítésének.
Ezzel szemben hiszem, hogy az erőszaknélküliség magasan az erőszak felett áll.
Megbocsátani férfiasabb dolog, mint büntetni. A megbocsátás ad becsületet a harcosnak. De a
megbocsátás csak akkor jelent győzelmet önmagunkon, ha megvan a hatalmunk a büntetésre.
A megbocsátásnak nincs jelentősége, ha valamely védekezni képtelen lény látszólag teszi. Az
egér esetében aligha mondhatnók, hogy megbocsát a macskának, mikor magát ettől széttépni
engedi. Ezért nagyon jól meg tudom érteni azok érzelmét, akik Dyer tábornoknak s a hozzá
hasonlóknak igazságos megbüntetését kívánják. Ha tehetnék, darabokra tépnék ezeket.
Ugyancsak nem hiszem azt sem, hogy India magatehetetlen volna. Magamat sem tartom
tehetetlen és védtelen teremtménynek. Csak éppen nemesebb célra szeretném tartogatni India
erejét és a magamét.
Ne értsenek félre. Az erő nem testi képességekből ered. Az erő hajthatatlan akarat szülötte. A
zulu mindenesetre felülmúlja testi erő tekintetében az angolt. De azért elszalad még egy angol
fiú elől is, mert fél a revolvertől, amelyet a fiú vagy védelmében másvalaki használhatna. Fél
a haláltól s ezért hatalmas termetének ellenére is erőtlen. Mi indiaiak minden nehézség nélkül
elképzelhetjük, hogy háromszázmillió emberi lénynek nem kell félnie százezer angoltól. A
határozott megbocsátás tehát részünkről az erőnk határozott megismerését jelenti. A
megbocsátás megvilágosodásában hatalmas erőhullámnak kell felcsapnia bennünk, oly
erőnek, amely egy Dyert vagy egy Frank Johnsont megakadályozhatna abban, hogy
gyalázattal és szégyennel tetőzze Indiának önmegadón lehajtott fejét. Azzal nem törődöm
sokat, hogy pillanatnyilag nem érhetem el célomat. Még nagyon is eltaposottaknak érezzük
magunkat ahhoz, hogy ne támadjon bennünk harag és bosszúvágy. De nem szűnhetek meg
folyvást hangoztatni, hogy India csak nyerhet azzal, ha lemond a büntetés jogáról.
Nekünk különb a tennivalónk, nekünk nagyobb missziót kell teljesítenünk e világon.
Nem vagyok látnok. Azt állítom, hogy gyakorlati idealista vagyok. Az erőszaknélküliség
vallása nem csupán a risik és a szentek számára rendeltetett, hanem a közönséges nép számára
is. Az erőszaknélküliség törvénye felel meg mivoltunknak, mint ahogy az erőszak a vadállat
törvénye. A vadállatban szunnyad a szellem, úgyhogy nem ismerhet más törvényt, mint a
fizikai erőét. Az ember méltósága megköveteli, hogy egy magasabbrendű törvénynek - a
szellem törvényének hódoljon.
Ezért vállalkoztam arra, hogy Indiában ismét életbe hívom az önfeláldozás ősi törvényét.
Hiszen a Szatjágraha és társai: az együtt-nemműködés és a polgári ellenállás csupán új nevek
a szenvedés törvényére. A risik, akik az erőszaknélküliség törvényét az erőszak világának
közepette felfedezték, nagyobb lángelmék voltak Newtonnál. S ugyanakkor nagyobb
hadvezérek voltak, mint Wellington. Noha járatosak voltak a fegyverforgatásban, mégis
felismerték haszontalan voltát és a gyötrelmekben vergődő világnak azt tanították, hogy üdve
nem az erőszakban, hanem az erőszaknélküliségben rejlik.
Az erőszaknélküliség kihatásában tudatos szenvedést jelent. Nem jelent behódolást az
igaztalanság akaratával szemben, hanem az egész lelki erő latbavetésével egyértelmű a
zsarnokság ellenében. Amíg ez a törvény irányítja működését, addig minden egyes ember
képes lehet egy zsarnoki birodalom minden hatalmával szembeszállni, hogy becsületét,
vallását, lelkét megvédelmezze s ezáltal oly ütközővé váljék, amely ama birodalom
összeomlását vagy újjászületését idézi elő.
Eszerint tehát nem azért kívánom Indiától, hogy az erőszaknélküliséget alkalmazza, mert
gyönge. Azt kívánom, hogy erejének és hatalmának tudtában gyakorolja az
erőszaknélküliséget. Nincs szüksége semmiféle járatosságra a fegyverforgatásban ahhoz, hogy
ezt az erőt és hatalmat kifejthesse.
Csak azért tartjuk szükségesnek, mert úgy látszik, mi nem látunk egyebet magunkban, az
emberben, hústömegnél. Azt óhajtom, ismerje fel India, hogy lelke van, amely nem fog
alulmaradni, sőt inkább túl fog emelkedni minden testi nyomorúságon, és az egész világ
minden erőivel is dacolni képes.
Vajon mit jelent Rámal, ez a csupán emberi lény, aki majomhadával a tízfejű Rávan arcátlan
ereje ellen harcol, aki a tenger zajló hullámainak védőfalai közt a biztonság tévhitében él?
Nem a szellemi erő győzelmét jelképezi-e a fizikai erőn ez a hasonlat? De miután én mégis
gyakorlati ember vagyok, nem szeretnék várni, míg India belátja a szellemnek a politikában
való alkalmazhatóságát.
Érezze bár magát India gyöngének és védtelennek az angolok gépfegyvereivel, tankjaival és
repülőgépeivel szemben, fogadja bár el gyengeségének érzetében az együtt-nemműködést, az
együtt-nemműködés azért mégis ugyanúgy betölti célját: mindenesetre fölszabadítja az
országot az angol igazságtalanság pusztító súlya alól, ha megfelelő számú ember teszi
magáévá.
Az együtt-nemműködést megkülönböztetem a Sinn-Feinek elvétől is, mert eredeti elgondolási
formájában lehetetlen, hogy az erőszakkal karöltve haladjon útján előre. De mi több, még az
erőszak híveit is szeretném felszólítani, hogy tegyenek kísérletet a békés együtt-
nemműködéssel. Ha ez nem válnék be, annak oka nem a benne rejlő gyöngeség lenne, hanem
az, hogy nem csatlakoztak hozzá elegen. Akkor aztán mindenesetre elérkeznék a valóságos
veszély pillanata. Büszkelelkű férfiak, akik népük megaláztatását nem bírnák tovább elviselni,
szabadjára eresztenék a nép haragját.
Erőszakhoz folyamodnának. Amennyire láthatom a dolgokat, el kellene pusztulniuk, anélkül,
hogy magukat vagy hazájukat az elnyomatás alól felszabadíthatták volna. Ha India a kard
tanát fogadja el, talán kivívhat vele pillanatnyi sikert, de akkor megszűnik lelkem büszke
lenni. Feloldhatatlan kötelékek fűznek Indiához, hiszen mindent neki köszönhetek.
Rendületlenül hiszem, hogy hivatása van az egész világ számára. Nem szabad vakon
utánoznia Európát. Ha India a kard mellé szegődik, akkor számomra elérkezik a
megpróbáltatás nehéz órája. Remélem, nem fogom felmondani a szolgálatot. Vallásom nem
ismer országhatárokat. Ha a hit, élő valami bennem, akkor még hazaszeretetem is
diadalmaskodni fog. Életemet India szolgálatának szenteltem az erőszaknélküliség
hitvallásában, amely meggyőződésem szerint a hinduság gyökere.
Szeretném ma azokat, akik nem bíznak bennem, komolyan inteni, hogy a csak imént kezdett
harc nyugodt menetét ne zavarják meg az erőszakra való unszolással, abban a feltevésben,
hogy magam is erőszakot akarok. Undorodom a titkolódzástól és bűnnek tartom. Engedjék,
hogy az erőszaknélküli együttnemműködés elvégezze munkáját, akkor majd meglátják, hogy
nem rejtegetek mögötte semmiféle hátsó gondolatot.

Együtt-nemműködés és vallás
(1920. augusztus 25.)

Nagy küzdelmembe kerül, hogy oly nagytudású vezérrel, mint Sir Nárajan Csandavarkar,
vitába bocsátkozzam. De tekintettel arra a tényre, hogy megindítottam az együtt-nemműködés
mozgalmát, fájdalmas kötelességem nyilvánosságra hozni nézeteimet, még ha nem is
egyeznek meg a vezetőkéivel, kiket nagyra becsülök. Éppen malabári utazásaim idején
olvastam Sir Nárajan ellennyilatkozatát az én válaszomra, melyet az együtt-nemműködés
ellen kiadott bombayi manifesztumra adtam. Sajnálattal kell kijelentenem, hogy ez az
ellennyilatkozat nem tudott meggyőzni. Úgy látszik, mi ketten egymástól eltérő szempontból
olvassuk és magyarázzuk a Biblia, a Gítál és a Korán tanításait. Úgy látszik, eltérő módon
fogjuk fel az „ahimszá”, a „politika” és a „vallás” kifejezéseket. Megkísértem legjobb
erőmből, hogy kifejtsem felfogásomat e három fogalomról és a különböző vallásokról.
Mindjárt elsősorban biztosítanom kell Sir Nárajant afelől, hogy nem változtattam meg
felfogásomat az ahimszáról. Még mindig azt tartom, hogy az embernek, miután nem áll
hatalmában teremteni, nincs joga ahhoz, hogy akár a legkisebb élőlényt is elpusztítsa. A
megsemmisítés joga egyedül és kizárólag csak a minden élők Teremtőjét illeti meg. Szívesen
fogadom el az ahimszá oly magyarázatát, amely szerint az nemcsak valami negatív állapotot,
rossz tettre való képtelenséget jelent, hanem pozitív állapotot, amelyben szeretetet tanúsítunk
és jót teszünk meg a gonosztevővel szemben is. Ám ez nem jelenti azt, hogy a gonosztevőt az
ő helytelen művében támogassuk vagy hallgatólagos tűréssel magára bízzuk.
Ellenkezőleg, a szeretet, mint az ahimszá aktív kvalitása, megköveteli, hogy álljunk ellene a
gonosztevőnek, amennyiben megtagadjuk vele a közösséget, ha mindjárt ez őt megsérti, vagy
lelkileg vagy testileg érinti is. Például, ha a fiam szégyenletes életmódot folytat, nem szabad
ebben azzal támogatnom, hogy továbbra is gondoskodom róla. Ellenkezőleg, iránta érzett
szeretetem megköveteli, hogy minden támogatást megvonjak tőle, még ha ez halálát jelentené
is. Ugyanez a szeretet rója rám azt a kötelezettséget is, hogy ismét szívemre öleljem, mihelyt
megbánás ébred benne. De nem szabad a fiamat külső erőszak alkalmazásával
kényszerítenem arra, hogy jó legyen. Felfogásom szerint a tékozló fiú példázatának ez a
legmélyebb értelme.
Az együtt-nemműködés nem a passzivitás állapota. A legintenzívebb aktivitás állapota.
Sokkalta aktívabb, mint a külső ellenállás vagy az erőszak. A passzív rezisztencia hamis
megjelölés az együtt-nemműködésre. Az együtt-nemműködésnek, ahogy én értem,
erőszaknélküliségnek kell lennie, tehát a büntetés, megtorlás, rosszindulat vagy gyűlölet
minden gondolata nélkül kell gyakorolnunk.
Ebből következik, hogy részemről bűn lenne Dyer tábornokkal együttműködnöm és
parancsára ártatlan embereket agyonlőnöm. De ha valamely testi betegség leverné őt lábáról,
akkor számomra a megbocsátás és a szeretet gyakorlása lenne, ha ápolnám, míg vissza nem
nyeri egészségét. Az „együttműködés” szót ebben az összefüggésben nem használhatom, mint
azt Sir Nárajan valószínűleg tenné. Ezerszeresen együttműködnék a kormánnyal, ha arról
lenne szó, hogy eltérítsem a gonosztett útjáról, de egyetlenegyszer sem fogok együttműködni
vele, hogy ezen az úton támogassam. És hibát követnék el, ha elfogadnék tőle valamilyen
kitüntetést, ha megtartanék egy címet, amelyet a kormány adott, vagy helyesnek tartanám
szolgálatában maradni, vagy törvényszékeit és iskoláit továbbra is igénybe venni.”
Szívesebben venném a koldusbotot, mint a legdúsabb ajándékot azokból a kezekből,
amelyekhez a Dzsallianvalában megölt ártatlanok vére tapad. Szívesebben, sokkal
szívesebben fogadnék egy letartóztatási parancsot, mint a legmézédesebb szavakat azoktól,
akik hetvenmillió mohamedán testvérem vallásos érzületét készakarva megsértették.
Az én felfogásom a Gítá-ról merőben ellentétes Sir Nárajan felfogásával. Nem fogadhatom el,
hogy a Gítá megengedi az erőszak alkalmazását a jó elérésére. A Gítá mindenekelőtt annak a
viszálynak az ábrázolása, mely lelkünkben vívja meg tusáját. Az isteni tanító egy történelmi
eseményt használt fel arra, hogy szívünkbe vésse a tant, mely szerint teljesítenünk kell
kötelességünket még akkor is, ha ez életünket veszéllyel fenyegeti.
Lelkünkre köti, hogy kötelességünket teljesítsük tekintet nélkül a következményekre, hiszen
mi halandók, a mi korlátozottságunkban, csak a saját cselekedeteinknek vagyunk urai. A Gítá
megkülönböztetést tesz a Világosság és a Sötétség erői közt és kifejti ezek
összeegyeztethetetlen voltát.
Jézus az én szerény nézetem szerint minden politikus királya volt. Megadta a császárnak, ami
a császáré. Megadta a Sátánnak is a magáét. Mindig kitért előle és, mint olvassuk, sohasem
engedett sugallatainak. Kora azt a feladatott állította elébe, hogy a nép jóllétét azzal a
tanítással biztosítsa, hogy ne engedje magát a papok és farizeusok adományai által
megtéveszteni. Ezek voltak azok, akik akkoriban a nép életét ellenőrizték és alakították.
Manapság a kormányforma olyan körmönfont módon kidolgozott, hogy az élet minden
területére belényúl. Létünkben fenyeget bennünket. Ha tehát mi az Egésznek jólétét meg
akarjuk óvni, a legnagyobb komolysággal kell résztvennünk a kormányzók cselekedeteiben és
erkölcsi befolyást kell reájuk gyakorolnunk, amennyiben ragaszkodunk ahhoz, hogy ők is
alávessék magukat az erkölcsiség törvényeinek. Dyer tábornok erkölcsi hatást” gyakorolt
véres kegyetlenségének egy aktusával. Azok, akik részt vesznek az együtt-nemműködésben,
azt remélik, hogy erkölcsi hatást gyakorolhatnak az önmegtagadás, önfeláldozás, önmagunk
kiszolgáltatása és megtisztítása útján.
Meglepőnek találom, hogy Sir Nárajan Dyer tábornok tömeggyilkosságát az együtt-
nemműködés tettei közé sorolja. Becsülettel fáradoztam, hogy felfogásába behatoljak.
Sajnálom, ha ki kell jelentenem, hogy mégsem sikerült.
Az együtt-nemműködés lényege
(1920. szeptember 8.)

Szeretném a Young India olvasóinak figyelmébe ajánlani azt a gondolatokban gazdag levelet,
amelyet Miss Anne Marie Petersontól kaptam. Miss Peterson néhány év óta Indiában él s ez
idő alatt figyelemmel kísérte az indiai ügyeket. Arra készül, hogy felbontva kapcsolatát a
missziótársulattal, ezentúl egészen az igazán nemzeti szellemű nevelésnek szentelje magát.
A levelet csupán kivonatosan közöltem. A tisztán személyes vonatkozásokat mind kihagytam,
de a levél mondanivalóját ez egyáltalában nem befolyásolja. Nem a nyilvánosság számára
íródott.
Miss Peterson röviddel az én Vellore-ban tartott beszédem után írta meg. De minthogy
lényegesen fontos jelentőségű, engedélyt kértem küldőjétől, hogy közzétehessem, amit
készséggel meg is adott.
Annál szívesebben nyomatom le a levelet, mert alkalmat ad rámutatnom arra, hogy az együtt-
nemműködés mozgalma sem kereszténység-ellenes, sem angolellenes, sem Európa-ellenes. A
vallás és vallástalanság, a Világosság hatalma és a Sötétség hatalma közötti küzdelmet jelenti.
Szilárd meggyőződésem, hogy a mai Európa nem Isten vagy a kereszténység szellemét
testesíti meg, hanem a Sátánét. A Sátán pedig olyankor éri el legnagyobb sikereit, midőn ajkán
Isten nevével jelenik meg. Európa manapság csak névleg keresztény. Valójában a
Mammonnak hódol imádattal.
„Könnyebb egy tevének átbújnia a tű fokán, semmint egy gazdagnak a Mennyek Országába
jutnia.”
Ezek valóban Jézus szavai. Jézus úgynevezett követői anyagi birtokaikkal mértékelik erkölcsi
haladásukat. Már maga az angol nemzeti himnusz keresztényietlen. Jézus, aki azt kívánta
híveitől, hogy szeressék ellenségeiket, mint önmagukat, nem venné ajkára e verssorokat:
„Pusztítsad el ellenségeinket, hozzál szégyent gonosz terveikre!” Legújabb könyvében dr.
Wallace azt a határozott meggyőződését fejezi ki, hogy Európát a tudományoknak sokat
dicsőített haladása egy arasszal sem juttatta előbbre. S a legutóbbi háború minden egyébnél
világosabban bizonyította Európán jelenleg uralkodó civilizáció sátáni voltát. A győzők az
Igazságosság nevében minden erkölcsi törvényt megszegtek.
Semmiféle hazugság nem volt elég aljas ahhoz, hogy ne alkalmazzák. E gaztett indítóoka
azonban távolról sem vallásos vagy szellemi természetű, hanem durván materiális. Ezzel
szemben a mohamedánokat és a hindukat, akik a kormány ellen küzdenek, becsületük és
vallásuk ösztönzi. Még annak a kegyetlen gyilkosságnak is, amely alig az imént döbbentette
meg az országot, vallásos indítóokot tulajdonítanak. Bizonnyal szükséges a vallást
megtisztítani kinövéseitől, de éppígy szükséges megbélyegezni azokat is, akik igényeket
támasztanak az erkölcsiség látszatára, holott az anyagi előnyöket az erkölcsi nyereség fölé
helyezik. Egy tudatlan fanatikust könnyebben ki lehet gyógyítani tévedéséből, mint egy
gazembert a gazságából.
Mindamellett ez nem akar személyek vagy nemzetek ellen irányuló szemrehányás lenni. Ezer
meg ezer európai egyén túlemelkedik környezetén.
Én arról az európai szellemi irányzatról beszélek, amely a jelenlegi vezetőkben jut kifejezésre.
Anglia a vezető férfiainak tettein át a legszemérmetlenebbül erőszakot követ el India vallásos
és nemzeti érzelmein. Az önrendelkezési jog örve alatt Anglia azon igyekszik, hogy a
mezopotámiai olajmezőket kizsákmányolhassa. Franciaország a vezetőin keresztül odáig
süllyed, hogy emberevőket képez ki katonáknak, és mint Szíria védnöke rútul elárulja a beléje
vetett bizalmat, midőn a szíriaiak szellemét elnyomja. Wilson papírkosárba dobta tizennégy
értékes pontját.
A gonosz hatalmaknak ez a társulása az, amely ellen India végső céljában, az együtt-
nemműködés fegyverével küzd. S azok a keresztények és európaiak, akik Miss Petersonnal
együtt úgy érzik, hogy ezeket a tévedéseket ki kell küszöbölni, meg is tehetik azt, amennyiben
az együtt-nemműködés mozgalmához csatlakoznak.

Az Indiában élő angolokhoz.

(Első levél, 1920. október 27.)

Kedves barátaim!
Örömmel töltene el, ha ezt a felhívást minden angol elolvasná és elgondolkodna felette.
Engedjék meg, hogy elsőben is bemutatkozzam. Minden szerénységem mellett is nyugodtan
állíthatom, hogy nézetem szerint egyetlen más indus sem dolgozott annyira karöltve az angol
kormánnyal, mint én, a közéletben eltöltött huszonkilenc év alatt, még pedig oly körülmények
között, amelyek valószínűleg bárki mást lázadóvá tettek volna. Kérlek benneteket, higgyétek
el, hogy erre az együttmunkálkodásra nem a törvényeitek büntetésétől való félelem, vagy más
önző indítóok késztetett. Önkéntes együttmunkálkodás volt az, s azon a hiten alapult, hogy az
angol kormány tevékenysége egészében véve India jólétét szolgálja.
Négy ízben tettem kockára életemet a birodalom ügyéért: a búr-háború idején, midőn egy
egészségügyi csapattestet vezettem, amelynek teljesítményeit Buller tábornok jelentései is
megemlítették; a zulu-felkelés alatt Natalban, midőn ismét hasonló testület vezetője voltam; a
világháború kezdetén, amikor újból egészségügyi csapatot szerveztem és a nagy megerőltetés
folytán súlyos tüdőgyulladással megbetegedtem; végül mikor a Delhiben tartott háborús
konferencia alkalmával Lord Chelmsfordnak tett ígéretemet beváltva a Kaira-kerületben oly
eréllyel léptem fel a toborzás érdekében, hogy súlyos bélbajt kaptam, amely könnyen
végzetessé válhatott volna. Mindezt azzal a szilárd bizakodással tettem, hogy az oly
tevékenység, mint aminőt én végeztem, hazámnak meg fogja szerezni a birodalom más
részeivel való egyenjogúságot. Egészen a múlt év decemberéig minden erőmmel a bizalom
teljes együttmunkálkodásért fáradoztam. Rendíthetetlen volt a hitem, hogy Lloyd George
beváltja a mohamedánoknak tett ígéretét és hogy a pandzsábi rémtettekről lerántva a leplet,
elégtételt szolgáltatnak Pandzsáb népének. De Lloyd George árulása s az a helyeslés, amellyel
ez nálatok találkozott, valamint az elkövetett kegyetlenségek enyhe megítélése teljesen
megingatták bizalmamat a kormány jószándékaiban s abban a nemzetben, amely ennek a
kormánynak erőt ad.
De ha el is veszett a Ti becsületes szándékaitokba vetett hitem, a bátorságotokat azért még
mindig elismerem. És tudom, hogy azt, amit Ti az igazságosságtól és az észszerűségtől
megtagadtok, a bátorságnak örömmel megadjátok.
Hadd mondjam el hát nektek, mit jelent a brit uralom Indiára nézve:
Az indiai segélyforrások kizsákmányolását a birodalom javára.
Egyre növekvő kiadásokat a hadsereg s egy olyan közigazgatás részére, amely az egész világ
legköltségesebb polgári közigazgatása.
A kormányzat pénzpocsékolását a nép szegénységének tökéletes figyelmen kívül hagyása
mellett.
Egy egész nép lefegyverzését, tehát következetes lealázását az attól való félelemben, hogy
egy fölfegyverzett nép a köztünk élő néhány angol életét veszélyeztethetné.
Részegítő italokkal és mérges kábítószerekkel való kereskedést azzal a céllal, hogy egy fölfelé
egyre költségesebbé váló adminisztráció kiadásait fedezzék.
Törvényhozást, amely egyre határozottabb rendszabályokat hív életbe ama növekvő
mozgalom elnyomására, mely a nép kétségbeesésének akar kifejezést adni.
A domíniumokban élő indiaiakkal szemben tanúsított gyalázatos bánásmódot.
És azzal, hogy a pandzsábi közigazgatást határtalanul földicsértétek s a mohamedánok
érzelmeit mulattatóknak találtátok, mélyen megbántottátok érzésünket.
Tudom, hogy nem tagadnátok meg tőlünk a becsülést, ha harcra kelnénk és a jogart küzdelem
árán csavarnánk ki kezetekből. Tudjátok, hogy ez nincs hatalmunkban, hiszen ti fosztottatok
meg bennünket attól a lehetőségtől, hogy nyílt és becsületes csatában ütközhessünk meg
veletek. A harcmezőn, a csatákban való bátorság tanúsítása tehát nem áll módunkban. De a
lelki bátorságot nem vehettétek el tőlünk. Tudom, hogy ti ezzel a bátorsággal szemben is
fogékonyak vagytok. Egész törekvésem most arra irányul, hogy ezt a lelki bátorságot
fölkeltsem. Az együtt-nemműködés nem jelent egyebet, mint az önfeláldozásra való nevelést.
Miként dolgozhatnánk továbbra is együtt veletek, mikor tudjuk, hogy e nagy ország
közigazgatása napról-napra mélyebben taszít bennünket a rabszolgaságba. A visszhang,
amelyet felhívásom keltett, nem az én személyemet illeti. Nagyon örülnék, ha engem és az
Ali-fivéreket kihagynátok a játékból. Én, személyemre nézve, a legcsekélyebb visszhangot
sem kelthetném, ha oly balga lennék, hogy a mohamedánokkal szemben ellenséges indulatot
próbálnék szítani, valamint az Ali-fivérek varázserejű neve sem lenne képes a
mohamedánokat lángra gyújtani, ha oly oktalanok lennének, hogy a hinduk elleni harcra
tüzelnék testvéreiket. A nép ezrei özönlenek hozzánk, hogy meghallgathassanak bennünket,
mert mi ma már egy nemzet szószólói vagyunk, egy nemzetéi, mely elnyomóinak vassarka
alatt nyög. Az Ali-fivérek barátaitok, mint ahogy magam is barátotok voltam és még ma is az
vagyok. Vallásom tiltja, hogy veletek szemben akárminő rosszakaratot tápláljak. Még akkor
sem emelném föl kezemet ellenetek, ha ez hatalmamban állna. Az a reményem, hogy egyedül
és kizárólag a szenvedésemmel győzhetlek meg benneteket. Az Ali-fivérek, ha tehetnék,
bizonnyal kardot rántanának ellenetek, hogy vallásukat és hazájukat megvédelmezzék. Ám
most ők is, én is találkoztunk az indiai néppel abban az erőfeszítésben, hogy e nép
érzelmeinek hangot adhassunk és oly módot keressünk, amely szerencsétlen helyzetéből
megszabadíthatná.
Ti arra kerestek módot, hogy a nemzeti érzésnek ezt a fölbuzdulását elnyomjátok. Engedjétek
meg, hogy kijelentsem: ezt csak egyetlen módon érhetitek el: az okok kiküszöbölésével. Most
még ez hatalmatokban áll. Kényszeríthetitek Lloyd George-ot arra, hogy váltsa be ígéretét.
Biztosíthatlak titeket afelől, hogy Lloyd George nyitva hagyta maga számára a szükséges
hátsó ajtókat. Kényszeríthetitek az Alkirályt, hogy különben adja át a helyét;
megváltoztathatjátok nézeteiteket Sir Michael ODwyer-re és Dyer tábornokra vonatkozóan.
Kényszeríthetitek a kormányt, hogy hívja össze a nép elismert vezéreit - már amennyiben
ezeket kifogástalan módon választották meg és a közvélemény minden árnyalatát képviselik -
hívja össze a vezetőket konferenciára, hogy tanácskozva mérlegeljék azokat a lehetőségeket,
amelyek alapján a nép óhajaival egyetértve megvalósíthatnák a Szvarádzsot.
Mindezt megtehetitek, ha minden indiait tényleg és valósággal magatokkal egyenlőnek és
mint testvért tekintetek. Én nem kegyet vagy kegyelmet kérek. Mint őszinte barátotok éppen
csak rámutatok egy súlyos probléma becsületes megoldására. Másféle megoldás - vagyis az
elnyomás - szintén szabadon áll előttetek. De előre megmondhatom, meg fog hiúsulni. Már
hozzá is láttatok: a kormány máris börtönbe vetett két panipati derék férfiút, mert nézetüket
nyilvánosan kimondották és fenntartották. Egy másik ilyen férfiú ellen hasonló alapon éppen
most folyik Lahoreban a per. Az Oudh-kerületben egyet fogházra ítéltek, egy másik éppen az
elítéltetés előtt áll. Tudnotok kell, mi megy végbe a szemetek láttára. Mi azonban ügyünk
propagálásával elébe akarunk vágni az elnyomatásnak. Válasszátok a jobbik utat és
csatlakozzatok India népéhez, amelynek vendégszeretetét élvezitek. Aki a nép törekvései ellen
dolgozik, az nem viselkedik becsületesen az országgal szemben.

Továbbra is hű barátotok M. K. Gandhi.

A kasztok
(1920. december 8.)

Több ízben kaptam leveleket, amelyek írói nagy fölindulással foglaltak állást ama
megjegyzésekkel szemben, amelyeket a dekkani terület beutazásakor a kasztrendszerre
vonatkozólag tettem.
Nem hozom nyilvánosságra a leveleket, miután csaknem mindegyik csupán megrovást és
gáncsot tartalmaz. A szidalmakon kívül semmi rendjénvaló érvet nem hoznak fel. Készséggel
szóhoz juttatom a Young India hasábjain az eltérő véleményeket is, de arra kell kérnem a
levélírókat, fogják rövidre mondanivalójukat és maradjanak a tárgynál. A gyűlölködés nem
érv. Kénytelen vagyok előrebocsátani e megjegyzéseket, mert két levelet nyilvánosságra
hozhattam volna, ha nem kalandoztak volna szanaszét és nem lettek volna zavarosak a
kifejezésmódjukban. A levélíróktól eltekintve is, a kérdés magában véve már figyelmet és
választ érdemel. Azt állítják, hogy a kasztok fönntartása India pusztulását jelenti és hogy a
kasztok voltak azok, amelyek Indiát a rabszolgaságnak kiszolgáltatták. Felfogásom szerint
nem a kasztok tettek minket azzá, amivé lettünk. Önzésünk és a lényegbe ható erények
mellőzése juttattak minket rabszolgaságra. A kasztok ezzel szemben nézetem szerint
megóvták a hinduizmust a felbomlástól.
Ám, mint minden más berendezkedésnek, a kasztrendszernek is vannak kinövései. Csupán a
négy főkasztot tekintem alapvetőnek, természetesnek és lényegesnek. A számtalan alosztály
némelykor ugyan kényelmet, de gyakrabban akadályt jelent. Ismét egybe kellene olvadniuk,
minél előbb, annál jobb. Közbeeső kasztok hallgatólagos feloszlásai, majd rákövetkező
egyesülései a legrégibb időktől fogva mindig végbementek és a jövőben is végbe fognak
menni. Bízzuk a társadalmi szükségszerűségre és a közvéleményre, hogy e problémával
elkészüljön, én azonban ellene vagyok minden olyan kísérletnek, amely az eredeti osztályokat
meg akarja szűntetni. A kasztok nem az egyenlőség hiányán alapulnak. Az alsóbbrendűség
kérdése nem játszik szerepet ennél, ahol pedig mégis szerephez jut, mint például Madraszban
vagy Mahárástrában és más helyeken, ott e bajnak nyomban erélyesen elejét kellene venni. A
rendszerrel való visszaélésben azonban nem látok elegendő okot arra, hogy magát a rendszert
is megszüntessük. Könnyen meg lehet javítani. A demokrácia szelleme, mely egyre jobban
meghódítja Indiát és a világ minden részét, bizonnyal föl fogja szabadítani a kasztrendszert az
uralkodás és az alárendeltség szelleme alól.
A demokrácia nem valami pusztán mechanikus dolog és nem érhető el azzal, hogy egyszerűen
félretesszük a fennálló formákat. Belső átalakulást követel. Ha a kasztok e szellemnek
Indiában való elterjedését gátolják, akkor az itt fennálló öt vallásfelekezet: hinduizmus,
mohamedanizmus, kereszténység, parszizmus és zsidóság, szintén akadályt jelent. A
demokrácia szelleme megköveteli a testvériség szellemét. Nekem például egyáltalán nem esik
nehezemre, hogy egy keresztényben vagy egy mohamedánban valóságos testvéremet lássam.
S a hinduizmus, amely a kasztok tanát létrehozta, szívünkre kötötte a testvériség tanát is,
amely nemcsak az embereket foglalja magában, hanem mindent, ami csak él.
Az egyik levél azt indítványozza, hogy szüntessük meg a kasztokat és vegyük át helyettük az
európai osztályokat - ami valószínűleg azt érti, hogy a kasztokon belüli átöröklést el kell
vetnünk.
Én ahhoz a nézethez hajlok, hogy az átöröklés örökre szóló törvény és eszerint minden
kísérlet, amely ezt figyelmen kívül hagyja, csak még nagyobb zűrzavarra vezet, mint ahogy az
mindig történt is. Csak előnyöket látok abban, hogy a bráhman egész életében bráhman kell
hogy maradjon.
Ha nem viselkedik bráhmanhoz méltóan, elveszíti azt a megbecsülést, amely az igazi
bráhmant megilleti. Micsoda nehézségek merülnének fel, ha mindenki a bírói székben akarna
ülni, hogy büntetést és jutalmat, lealacsonyítást és fölmagasztalást osztogasson! A hinduk
azonban, akik vallásuk alapján az újjászületésben és a lélekvándorlásban hisznek, tudják,
hogy a Természet tévedhetetlen bizonyossággal helyreállítja az egyensúlyt, amennyiben a
bráhmant, aki méltatlannak bizonyult, arra ítéli, hogy alantasabb kasztban szülessen újra, míg
az olyan bráhmant, aki jelen inkarnációjában valóban bráhman módjára él, a következő
születésében is méltónak ítéli arra, hogy bráhman legyen.
Hogy a különböző kasztokhoz vagy osztályokhoz és vallásokhoz tartozók közösen üljenek
asztalhoz vagy egymással házasságra lépjenek, ezt nem tartom lényegesnek a demokrácia
szellemének előmozdítására. Igazán demokratikus állapot alatt semmiképpen sem azt értem,
hogy bizonyos étkezési, ivási vagy lakodalmi szokások egyetemesen és általánosan
érvényesek legyenek. A sokszerűségben kell az egységet keresnünk és én nem tudok bűnt
látni abban, ha egy ember nem óhajt egy másikkal közös asztalhoz ülni. A hinduizmus eltiltja
az unokatestvérek házasságra lépését. Ez a tilalom nem hat zavarólag a rokonok közti
szeretetteljes kapcsolatra, viszont nagyon valószínű, hogy a rokonság egészségére jó hatást
gyakorol. Ismerek a vaisnavák közt olyan anyákat, akik nem étkeztek a közös konyháról, nem
ittak ugyanabból a korsóból, amelyből a többiek, de azért ezzel nem zárkóztak el a többiektől,
sem önhittek, sem szeretetnélküliek nem voltak. Ezek önmegtartóztatási gyakorlatok, amelyek
magukban véve nem elvetendők. Ha túlságba hajtják, talán kárt okoznak. És ha e gyakorlatok
önhittségen és mások lebecsülésén alapulnak, akkor az önmegtartóztatás a hiúság
kielégítésévé, tehát átkossá válik. De miután az idő egyre halad előre, s egyre új és új
szükségszerűségek és lehetőségek mutatkoznak, a különböző osztályok és vallások ama
szokásainak, amelyek a közös asztalra vagy az egymással való házasodásra vonatkoznak, újra
s újra alkalmazkodniuk kell a megváltozott körülményekhez.
Ha tehát én hajlandóságot érzek is arra, hogy a hinduk kasztjainak védelmére keljek, azért –
mint már sokszor kifejtettem - az érinthetetlenséget mégis az emberiség ellen elkövetett
visszataszító bűnnek tartom. Ez nem az önuralom jele, hanem a magasabbrendűségre
támasztott dölyfös és önhitt igény. Az érinthetetlenség nem szolgált semmiféle hasznos célt és
- jóllehet a hinduizmus egyébként minden elnyomatást kizár - elnyomatást jelentett az
emberiség tagjainak nagy számára nézve, kik minden tekintetben nemcsak ugyanannyit érnek,
mint jómagunk, hanem sok különböző foglalkozási ágban fontos szolgálatokat tesznek az
országnak.
Bűn ez, és a hinduizmusnak meg kell szabadítania magát tőle, - minél előbb, annál jobb - ha
továbbra is azt akarja, hogy becsülésre méltó és magasan álló vallásnak tekinthessék. Semmi
indokát nem látom fenntartásának, és nem tétovázom elvetni az oly írások tekintélyét,
amelyek ezt a vétkes berendezkedést támogatni próbálják. Mi több, elvetnék általában minden
tekintélyt, ha az egészséges értelem és a szív parancsaival ellentmondásba kerülne. A tekintély
erősbíti és nemesbíti a gyöngét, ha az értelemnek a műve, de lealacsonyítja, ha pótolni akarja
az értelmet, amelyet a halk belső hang megszentelt.

A titkolózás bűne
(1920. december 22.)

A titkolódzás egyike ama hibáknak, amelyeket India rovására kell írni. Az esetleges
következményektől való félelmünkben csak suttogva beszélünk.
Sehol sem nehezedett reám annyira a titkolódzás, mint Bengálban. Ott mindenki
„négyszemközt” óhajtana beszélni az emberrel. Nagy szomorúságomra szolgált, amikor
látnom kellett, hogy ártalmatlan fiatalemberek, mielőtt kinyitnák szájukat, aggódva
tekintgetnek körül, vajon nem hallgatja-e ki valaki őket. Minden ismeretlen embert
titkosrendőrnek tartanak. Engem is óva intettek, hogy őrizkedjem az ismeretlenektől.
Szomorúságom elérte tetőfokát, mikor értésemre adták, hogy az az ismeretlen diák, aki a
diákgyűlést vezette, a titkos ellenőrző szervezet ügynöke. Megnevezhetnék két kimagasló
vezető férfiút, akiket a legmagasabb indiai körökben azzal gyanúsítanak, hogy kémszolgálatot
teljesítenek a kormány érdekében.
Hálát adok Istennek, amiért már évekkel ezelőtt oda jutottam, hogy a titkolódzást - különösen
politikai dolgokban - bűnnek tartsam. Ha minden ténykedésünkben és minden szavunk
tudatában lennénk Isten jelenvalóságának, akkor senki előtt sem volna rejtegetnivalónk.
Akkor Teremtőnk színe előtt nem táplálnánk tisztátalan gondolatokat, nem is szólva arról,
hogy azokat kinyilvánítsuk. Egyedül a tisztátalanság igyekszik a titokzatoskodásban és a
sötétben megbújni. Az ember természetében áll az a törekvés, hogy a piszkot elrejtse. Nem
szívesen látunk vagy érintünk szennyes dolgokat. Igyekszünk az ilyesmit eltávolítani látásunk
köréből. Így kellene lennie ennek szavainkkal is. Azt tartom, hogy olyan dolgokra, melyeket a
világ előtt rejtegetni akarunk, gondolnunk se volna szabad.
A titkolódzási kórság növelte nagyra bennünk a gyávaságot és a színlelést. Legjobban és
legkönnyebben úgy szabadulhatnánk meg ettől a bomlasztó és megalázó titokzatoskodástól,
ha minden igyekezetünkkel rászánnánk magunkat arra, hogy mindig hangosan
gondolkozzunk, soha sehol senkivel se beszéljünk négyszemközt - és szokjunk le a kémektől
való rettegésről. Egyszerűen ne vegyük tudomásul a kémek jelenlétét és bánjunk mindenkivel
úgy, mint barátunkkal, akinek joga van ahhoz, hogy gondolatainkat és terveinket ismerje.
Tudom, hogy éppen azzal értem el oly kielégítő eredményeket, hogy még a legmerészebb
terveimet is teljes nappali világosságban fejtettem ki. A meggyőződés, hogy detektívek
vesznek körül, soha egyetlen pillanatig sem nyugtalanított.
Indiában - aminek pedig nem volna szabad általánosan tudottnak lennie - állandóan vigyáztak
rám a detektívek. Ez nemcsak nem zavart engem, hanem még szívességeket is igénybe vettem
ez urak részéről. Néhányan bocsánatot kértek tőlem, amiért kénytelenek felügyelni rám. A
legtöbb esetben már előzőleg úgyis nyilvánosságra hoztuk azt, amit jelenlétükben beszéltem.
Eszerint egyáltalán ügyet sem vetettem többé ezekre az urakra, és nem is hinném, hogy a
kormány az én beszédeim és cselekvéseim titkos ellenőriztetése folytán valami sokat okult
volna. Szinte úgy gondolom, hogy az ügynökök már csak puszta megszokásból és a forma
kedvéért kísérgetnek.
Annyi bizonyos, hogy nem válnak terhemre.
Mennyire szeretném, ha a fiatalemberek Benálban és általában egész Indiában hasznukra
fordítanák ezt a tapasztalatomat. Ne higgye senki, hogy nem a nyíltságom, hanem a
nyilvánosság előtt elfoglalt pozícióm volt az, ami engem az alkalmatlankodó ellenőrzéstől
megóvott. Kézenfekvő dolog, hogy a kém jelenléte abban a pillanatban egészen közönyös
valami lesz számunkra, midőn megszűnünk félni tőle, vagy más szavakkal: midőn
megszűnünk őt kémnek tekinteni. Vagy a kormány fogja szégyellni, hogy a titkosrendőri
szolgálatot fenntartja; vagy a titkosrendőrség fogja megunni, hogy olyan ténykedést
folytasson, amely egészen haszontalannak bizonyul.
Az együtt-nemműködés lényegében tisztulási folyamat. Inkább az okkal, semmint a
tünetekkel foglalkozik. A titkos közbiztonsági szolgálat csak tünete egy mélyebben fekvő
oknak: a titkolódzásnak. A titkolódzás leküzdése minden további fáradozások nélkül maga
után fogja vonni a titkosrendőri szolgálat eltűnését. A sajtótörvény szintén csak kísérő tünete
egy másik hibának: a gyávaságnak. Ha nézeteinket nyíltan és fenntartás nélkül kimondanánk,
a sajtótörvény erejét vesztve pusztulna el. A legelsőknek persze még meg kell szenvedniük
arcátlanságukért”. Éppen az imént jutott tudomásomra, hogy a kalkuttai „Servant” című lapot
megintették, amiért olyan vakmerő volt, hogy leközölte a Young India”-nak azt a cikkét,
amely összefoglalóan ismertette Rádzsagópalócsari úr kitűnő utasításait a választók számára.
Azt is észrevettem, hogy a Kalkuttában tartott beszédem legfontosabb részleteit a
sajtóközleményekből kihagyták - világos, hogy ez csak a cenzúrától való félelemből történt.
Ha a szerkesztő a következményektől félve nem meri többé nyíltan kimondani véleményét,
vagy mások véleményeit nyilvánosságra hozni, akkor már jobb lenne, ha mindjárt be is
szüntetné lapja megjelentetését.
Ha az együtt-nemműködés szívesen fogadja is a sajtó támogatását és közreműködését,
lényegében azért mégis független a sajtótól és függetlennek is kell lennie. Semmi kétség:
minden egyes gondolat, amelyet kinyomtatunk, csak elnézés folytán lát napvilágot, vagy mert
szemet hunynak felette. Mihelyt a gondolat a nyilvánosság elé jut, a kormány a maga
létérdekében mindent elkövet, hogy elnyomja.
Nem kívánhatjuk a kormánytól, hogy öngyilkosságot kövessen el. Vagy át kell alakulnia, vagy
elnyomással kell élnie.
A despotikus kormányzatoknál általában az elnyomás szokta megelőzni az átalakulást. Ama
termékeny gondolatok terjedésének eltiltása, melyek a kormányzatot megdönthetik, vagy
átfordulásra kényszeríthetik, az elnyomás arzenáljában még a legenyhébb fegyverek közé
tartozik. Ezért tehát más módokat és utakat kell találnunk gondolataink terjesztésére addig,
míg az egész sajtó minden félelmet félretéve, magára nem vállalja a következményeket és
még a maga véleményétől eltérő gondolatokat is nyilvánosságra hozza, hogy ezzel éppen a
saját szabadságát is biztosítsa. A kiadó, akinek jó gondolata támad, vagy oly hatásos eszközt
talál, amely India üdvére válik, csak írja le nyugodtan: száz meg száz kéz áll készen, hogy
lemásolja írását és százan meg százan fogják a hallgatók számára felolvasni azt. Azt remélni
szeretném, hogy a szerkesztőségeket, legalább amennyiben az együtt-nemműködéshez
csatlakoznak, a sajtótörvény nem tartja vissza attól, hogy gondolataikat kinyilvánítsák. Bűn
lenne részükről a gondolataikat maguknak tartogatni, és erőpocsékolás lenne oly újságot
csinálni, mely gondolataikat megnyomorítja. Az olyan szerkesztő, ki legbecsesebb gondolatait
elnyomni kénytelen, nem felel meg hivatásának és megbízatásának.

Alázatosságra van szükségünk

(1921. január 12.)

Az erőszaknélküliség szelleme szükségképpen az alázatossághoz vezet. Az erőszaknélküliség

annyit tesz, mint istenben, az örök Megingathatatlanban bízni. Ám ha segítségét akarjuk
keresni, alázatos és megbánó szívvel kell közeledni Hozzá.
Az együtt-nemműködés híveinek nem szabad kevélykedniük a kongresszuson elért bámulatos
eredményekkel. Hasonlóknak kell lennünk a mangófához, amely meghajlik, mikor telve van
gyümölccsel. Nagysága éppen felséges alázatosságában rejlik. De az együtt-nemműködőkről
úgy hírlik, hogy önhittek és türelmetlenek azokkal szemben, akik nem osztják felfogásukat.
Tudom, hogy minden nagyságuk és minden dicsőségük veszendőbe megy, ha csak a
legcsekélyebb elbizakodottságot is tanúsítják. Ha mégannyira örvendünk is az eddig elért
eredményeknek, azért még nincs semmi okunk arra, hogy kevélyek legyünk. Még sokkal
többet kellene áldoznunk, mint amennyit eddig föláldoztunk, ha jogot akarunk szerezni arra,
hogy büszkék lehessünk, a fennhéjázásról nem is beszélve.
A kongresszus épületében egybegyűltek közül ugyan ezren és ezren helyeselték a programot,
de csak igen kevesen követték gyakorlatban is. Vajon hány szülő vette ki gyermekeit az
iskolákból? Az ügyvédekről ne is beszéljünk. Vajon azok közül, akik az együtt-
nemműködésre szavaztak, hányan nyúltak a rokkához vagy hányan mondtak le a külföldi
kelmék használatáról?
Az együtt-nemműködés nem ad alkalmat a kérkedésre és a blöffre. Az együtt-nemműködés a
mi őszinteségünk próbája. Eltökélt és csendes önfeláldozást kíván. Minden becsületes
érzésünket és képességünket igénybe veszi a nép egészségéért folytatott munkában. Oly
mozgalom, amely megköveteli, hogy a gondolatokat tettekre váltsuk. És minél többet teszünk,
annál inkább be fogjuk látni, hogy még sokkal többet kell tennünk, mint amennyire
számítottunk. Ám tökéletlen voltunknak ez a belátása szerényekké kell, hogy tegyen
bennünket.
Az együtt-nemműködés híve azon fáradozik, hogy figyelmet ébresszen és jó példát adjon - és
pedig nem erőszakosságával, hanem minden tolakodást kizáró alázatosságával. Tettei
beszélnek elveiről. Ereje abban a meggyőződésben rejlik, hogy igaz ügyért küzd. És
meggyőződése annál nagyobb hatást fog tenni az ellenfélre, minél kevesebbet beszél és minél
többet cselekszik. A beszéd, kivált a fennhéjázó beszéd, a bizakodás hiányáról tanúskodik és
arra készteti az ellenfelet, hogy a tevékenység őszinte voltában kételkedjék.
Ezért a gyors siker kulcsa az alázatosság. Remélem tehát, hogy az együtt-nemműködés
minden híve be fogja látni az alázatosság és az önkorlátozás szükségét. Éppen mert oly
kevésre van szükség s ez a kevés csupán tőlünk függ, hinni merem, hogy a szvarádzsot egy
éven belül ki lehet küzdeni.

Connaught hercegéhez
(1921. február 9.)

Királyi Fenséged bizonyára már sok mindent hallott az együtt-nemműködésről, e mozgalom

híveiről és módszereiről és talán rólam is, e mozgalom szerény megindítójáról. Félek
azonban, hogy a tájékoztatás, amelyben Fenséged részesült, szükségképpen egyoldalú volt. Ez
okból kötelességemnek tartom Önnel, barátaimmal és magammal szemben, hogy kifejtsem
Fenségednek, mi az, amit én az együtt-nemműködés céljának tekintek, mint azt velem együtt
legközelebbi munkatársaim - pl. Saukat Ali és Muhammed Ali - is felfogták. Számomra nem
öröm és nem kedvtelés, hogy részt kell vennem Királyi Fenséged látogatásának bojkottjában.
Harminc esztendőn át szinte megszakítás nélkül becsületesen és készséggel a kormány
rendelkezésére bocsátottam erőmet, abban a biztos hitben, hogy ezzel hazám
fölszabadításához hozzájárulhatok. Ezért tehát nem volt könnyű dolog rászánnom magam
arra, hogy honfitársaimnak azt az indítványt tegyem, tartsuk távol magunk a Királyi Fenséges
fogadtatásában való minden részvételtől. Senki sincs köztünk, aki Önre, mint magánemberre
és angolra a legcsekélyebb mértékben is neheztelne. Személye olyan szent nekünk, mint
legjobb barátunké. Egyetlen barátom sem tétováznék, hogy Fenséged személyét élete
kockáztatásával is megvédelmezze, ha veszély fenyegetné.
Mi nem viselünk háborút az angolok egyesei ellen.
Nem akarjuk elpusztítani az angolok életét. Mi csak azt a rendszert óhajtjuk megsemmisíteni,
mely hazánkat testben, szellemben és lélekben megalázta.
Eltökéltük, hogy minden erőnkkel küzdünk az angolság ama vonása ellen, amely a
Pandzsábban egy O'Dwyerizmust és Dyerizmust tett lehetővé és amely készakarva
megsértette az Iszlámot, azt a vallást, amelyhez hetvenmillió honfitársunk tartozik.
Önbecsülésünkkel összeegyeztethetetlennek tartjuk elviselni egy oly dölyfös uralom kitörését,
amely India háromszázmilliónyi ártatlan lakosának érzelmeit több életbevágóan fontos
kérdésben megvetően mellőzte és figyelmen kívül hagyta. Ez megalázó reánk nézve.
Lehetetlen, hogy Királyi Fenséged büszke legyen arra, hogy háromszázmillió indusnak
százezer angol miatt nap-nap után reszketnie kell az életéért, s ezért alá kell vetniük magukat
az utóbbiaknak.
Királyi fenséged most sem azért jött ide, hogy a rendszert, amelyet előbb jellemeztem,
kiküszöbölje, hanem azért, hogy megmentvén presztízsét, támogassa. Fenséged első
megnyilatkozása az volt, hogy Lord Willingtont dicsőítette. Szerencsés vagyok ismerni őt.
Becsületes, szeretetreméltó úrnak tartom, aki még a légynek sem ártana készakarva, de nem
tudta megállni helyét felelősségteljes állásában. Olyan emberektől engedte vezettetni magát,
akik csak a saját hatalmukat akarták növelni. Nem ismerik annak a földnek a szellemét,
amelynek elöljárója. Nem ismeri a dravida provincia szellemét. Itt Bengálban Fenséged egy
olyan kormányzó érdemeit fogja dicsőíteni, akiről a róla hallottak alapján szintén
elmondhatom, hogy becsületreméltó ember, de akinek Bengál lelkéről és óhajairól fogalma
sincs. Kalkutta még nem Bengál. A William-erőd és a kalkuttai paloták csak e szép tartomány
türelmes és a műveltség magas fokán álló parasztságának szemérmetlen kizsákmányolásáról
tesznek tanúságot.
Az együtt-nemműködők el vannak határozva, hogy egyrészt nem engedik magukat
megtéveszteni azoktól a reformoktól, amelyek India szerencsétlenségének és
megaláztatásának problémáját próbálják foltozgatni, másrészt viszont nem lesznek sem
türelmetlenek, sem haragosak. Nem szabad bekövetkeznie, hogy türelmetlen haragunkban az
ostoba erőszakhoz nyúljunk. Készséggel elismerjük, hogy a fennálló állapotokért való
felelősségnek ez megfelelő részét magunkra kell vállalnunk. Nem annyira az angol fegyverek
a felelősek a mi elnyomatásunkért, mint inkább a mi önkéntes együttműködésünk.
Ha tehát mi távol tartjuk magunkat Fenséged szíves fogadtatásától, ez semmiképpen sem
jelent tüntetést Fenséged magas személye ellen, hanem igenis tüntetést ama rendszer ellen,
amelyet Fenséged támogatni jött. Tudom, hogy egy-egy angol, még ha akarná se
változtathatná meg egyszerre az angolszellemet. Ha egyenrangúak akarunk lenni az
angolokkal, félre kell tennünk a félelmet. Meg kell tanulnunk, hogy önállóak legyünk és ne
függjünk az iskoláktól, törvényszékektől s attól a védelemtől és gyámkodástól, amelyet az a
kormányzat gyakorol fölöttünk, melyet le akarunk dönteni, ha nem hajlandó változást
teremteni.
Innen ered a mi erőszaknélküli együtt-nemműködésünk. Tudom, hogy eddig még sem szóban,
sem tettben nem váltunk egészen erőszaknélkülivé, de az eddig elért eredményeink is, erről
biztosíthatom királyi Fenségedet, bámulatosak.
A nép ma mélyebben ismeri fel az erőszaknélküliség titokzatos hatalmát és értékét, mint
valaha. Mindenki, aki tisztán igyekszik látni, láthatja, hogy vallásos és tisztító mozgalomról
van szó. Szakítunk az iszákossággal. Megkísértjük Indiát az érinthetetlenség átkától
megváltani.
Kísértjük levetni a talmi idegen pompát és azáltal, hogy ismét a rokkát vesszük elő, újra
feltámasztjuk az élet régi költészetét és egyszerűségét. Reméljük, hogy ily módon
hatástalanokká tehetjük a fennálló káros berendezkedéseket.
Arra kérem királyi Fenségedet, mint angolt, tanulmányozza a mozgalmat és a lehetőségeket,
amelyeket a birodalom és a világ számára magában rejt. Mi nem küzdünk a világon semmi
ellen, ami jó. Mikor az Iszlámot védelmezzük, akkor ez a védelem a gyakorlati keresztülvitel
folytán, ahogyan s amilyen módon tesszük, minden vallás védelmévé válik. Mikor mi India
becsületét védelmezzük, az emberiség becsületét védelmezzük. Mert az eszközök, amelyeket
alkalmazunk, senkit sem sérthetnek meg. Mi barátságban óhajtunk élni az angolokkal, de
ennek a barátságnak elméletben és gyakorlatban olyannak kell lennie, mint amilyet hasonlók a
hasonlókkal szemben táplálhatnak. És nincs számunkra egyéb hátra, mindaddig folytatni az
együtt-nemműködést, azaz tisztulásunk művét, míg el nem értük a célt. Kérve kérem királyi
Fenségedet és Fenséged útján minden angolt, hogy az együtt-nemműködést ebből a
szempontból nézzék.
Királyi Fenségednek alázatos híve

M. K. Gandhi
Társadalmi bojkott
(1921. február 16.)

Miután az együtt-nemműködés tisztulási folyamat, alkalmas arra, hogy minden

gyöngeségünket, de ugyanakkor erős oldalainknak minden kinövését is nyilvánvalóvá tegye...
A társadalmi bojkott ősrégi gyakorlat. Éppoly régi, mint a kasztok. A szörnyű megtorló
rendszabályok egyike és a legnagyobb sikerrel szokták alkalmazni. Azon a felfogáson alapul,
hogy valamely közösség nem érzi kötelességének a vendégszeretetét vagy szolgálatait a
köréből kitaszított egyénre is kiterjeszteni. Míg minden egyes falu magában zárt egység volt
és a lázadásra való alkalmak ritkán mutatkoztak, még is volt az értelme. De ma, mikor az
együtt-nemműködés használhatóságára nézve megoszlanak a vélemények, mikor ez elvnek új
értelemben való alkalmazása vétetik próbára, az egyszelűen kimondott bojkott, amely a
többség akaratát rá akarja kényszeríteni a kisebbségre, a megbocsáthatatlan erőszakoskodás
egy nemét jelenti. Ha így marad, a bojkott meg fogja semmisíteni a mozgalmat. A társadalmi
bojkott akkor alkalmazható és hatásos, ha azok, akik ellen irányul, nem érzik büntetésnek,
hanem inkább valami disciplináris rendszabálynak tekintik. Ezenfelül a bojkottnak, hogy
erőszaknélküli mozgalom is alkalmazhassa, mentesnek kell lennie az embertelenség
leghalványabb színezetétől is. Nemesebbé kell tennünk a bojkottot. Alkalmazóik kínosnak
kellene, hogy találják, ha azoknak, akik ellen alkalmazzák, kellemetlenségeket okoznak.
Például Dzsahansziban állítólag meg történt, hogy valakitől megtagadták az orvosi segélyt. Ez
embertelenség, amely az erkölcsi törvény értelmében gyilkossággal egyenértékű.
Legalábbis én nem látok különbséget a gyilkosság s a közt, hogy egy halálosan beteg
embertől megvonják az orvosi segélyt. Még a háború törvényei is megkövetelik, hogy az
ellenségnek megadják az orvosi segélyt, ha szüksége van rá. Azzal, hogy valakit eltiltunk a
falu egyetlen kútjától, arra intjük, hogy hagyja el a falut. Az együtt-nemműködés híveinek
nincs joguk ezt a szélsőséges rendszabályt alkalmazniuk valakivel szemben, aki nem tart
velük minden tekintetben. A türelmetlenség halálát jelenti e nagy mozgalomnak. Nem
akarhatjuk a népet erőszakkal megtisztítani. Még kevésbé szabad a népet erőszak
alkalmazásával kényszeríteni arra, hogy véleményünket a magáévá tegye. Ez teljességgel
ellentmond a demokrácia szellemének, amelyet pedig ápolni óhajtunk.
Kétségkívül komoly nehézségek várnak ránk.
A kísértés, hogy a társadalmi bojkott eszközéhez nyúljunk, ellenállhatatlanná válik, ha egy
vádlott, aki valamely magánjellegű választott bíróságnak alávetette magát, utóbb vonakodik
elismerni ennek ítéletét. És mégis könnyen beláthatjuk, hogy a társadalmi bojkott alkalmazása
megbénítja azt a bámulatos mozgalmat, melynek célja a peres ügyeknek magánjellegű
választott bíróságok elé való vitele. Ne feledjük el, hogy ez a törekvés nemcsak az együtt-
nemműködés egyik legerősebb fegyvere, hanem magába véve is nagy jótétemény az országra
nézve. A népnek idő kell, míg hozzászokik a választott magánbíróságokhoz. Éppen egyszerű
és olcsó volta fog sokat visszatartani tőle, mint ahogy a fűszerezett, erős eledelekhez szokott
íny is visszariad az egyszerű tápláléktól. Nem minden bírói döntés fog felülemelkedni a
minden kritikán. Ezért abban kell bíznunk, hogy a mozgalom ítéleteinek benső értéke és
igazságossága győzedelmeskedni fog.
Nagyon kívánatos lenne elérni a bíróságok teljes, de önkéntes bojkottját. Már ez maga
meghozhatja a Szvarádzsot. Mindamellett mi sohasem számítottunk arra, hogy az együtt-
nemműködés bármely különálló területét is a tökéletességig kifejleszthetjük. A közvélemény
már odáig jutott, hogy állami bíróságunkban nem a szabadságunk, hanem a szolgaságunk jelét
látja. Ez az ügyvédek számára is lehetetlenné tette, hogy foglalkozásukat űzzék s ugyanakkor
a nép vezéreinek neveztessék magukat.
Az együtt-nemműködés alaposan megingatta a bíróságok tekintélyét, s ezen át a kormányzat
tekintélyét is. Ez a folyamat lassan, de szüntelenül halad előre. Haladását azonban éppen az
tartóztatja fel, ha kísérlet történik arra nézve, hogy erőszakos eszközökkel siettessék.
Kormányzatunk állig felfegyverkezett, hogy az erőszakkal szembeszálljon és feltartóztassa.
Ám hogyan szállhatna szembe egy maroknyi angol oly önkéntes vélemény-
megnyilvánulással, amely háromszázmillió önkéntes önmegtagadására támaszkodik?
Ezért azt remélem, hogy az együtt-nemműködés keresztülvivői óvakodni fognak a társadalmi
bojkott csapdáitól. Aztán meg nemcsak a társadalmi bojkott és a társadalmi érintkezés
fenntartása között választhatunk. Az olyan ember, aki a világos és egyöntetű közvéleménynek
lényeges kérdésekben ellenszegül, nem tarthat jogos igényt a társadalmi kiváltságokra és
alkalmatosságokra. Nem kell részt vennünk a társadalmi, illetve társaséletbeli
ténykedésekben, minők például egy lakodalom stb., nem kell ajándékokat elfogadnunk a
társadalomtól. De nem szabad megtagadnunk tőle szociális szolgálatainkat. Az étkezéseken
vagy más hasonló ténykedéseken való részvétel azonban nem egyéb bizonyos
előzékenységnél, amelyet tetszésünk szerint korlátozhatunk vagy fokozhatunk. De az
ésszerűség parancsolja, hogy inkább szelídek legyünk s a fegyvert még abban a korlátozott
értelemben is, amelyet kifejtettem, csak ritka és nagyon megokolt esetekben alkalmazzuk. És
aki ezt a fegyvert alkalmazza, mindig a maga veszélyére teszi azt. Eddig semmiképpen sem
kötelességünk az alkalmazása. Senkinek sem áll jogában alkalmaznia, ha az a veszély
fenyeget, hogy ebből a mozgalomra nézve kár származhat.

Szatjágraha. Polgári engedetlenség. Passzív ellenállás. Együtt-nemműködés.

(1921. március 21.)

Szatjágraha szó szerint az Igazsághoz való ragaszkodást, tehát az Igazság hatalmát jelenti. Az
Igazság lélek vagy szellem. Eszerint így is mondhatnánk: a lélek hatalma. Az igazság kizárja
az erőszak alkalmazását, miután az ember nem képes felismerni az abszolút igazságot, s ezért
ahhoz sincs joga, hogy büntessen. A szó maga Dél-Afrikában keletkezett, hogy az indusok
erőszaknélküli ellenállását megkülönböztesse a suffragettek és mások egyidőben végbemenő
passzív ellenállásától.” Az erőszaknélküliség nem lehet a gyöngék fegyvere.
Passzív ellenállás. Ezt a szót közkeletű értelmében használjuk és megfelel úgy a suffragette -
mint a non-konformista mozgalomnak. A passzív ellenállás a gyengék fegyvere, annak is
tekintették mindig. Ha elkerüli is az erőszakot, miután a gyönge képtelen ennek kifejtésére,
azért nem zárja ki alkalmazását, ha a passzív ellenállók nézete szerint kedvező alkalom nyílik
felhasználására.
Mindamellett a passzív ellenállást mindenkor megkülönböztették a fegyveres ellenállástól és
régebben csupán a keresztény vértanúk gyakorolták.
A polgári engedetlenség az oly törvényes előírásokkal való szakítást jelenti, melyek erkölcsi
szempontból megtámadhatók. A kifejezés tudtommal Thoreau-tól ered. Ezzel jelölte a maga
ellenállását az Unió egyik déli államának rendeleteivel szemben, amelyben még fenntartották
a rabszolgaságot.
Mesteri tanulmányt írt a polgári engedetlenség kötelező voltáról. De Thoreau talán mégsem
volt az erőszaknélküliség meggyőződéses előharcosa.
Polgári engedetlensége valószínűleg csak az adótörvényekre szorítkozott, míg a mi 1919-beli
polgári engedetlenségünk minden erkölcstelen törvénnyel szemben érvényesítette tiltakozását.
A törvények mellőzése polgári (civil), azaz erőszaknélküli módon nyilvánult meg benne. Ez
pedig maga hívta ki a büntetést és készséggel vállalta a börtönt. A polgári engedetlenség a
Szatjágrahának egyik alkotórésze.
Az együtt-nemműködés (non-cooperation) az állammal való együttműködés megvonását
jelenti, mikor az állam az együtt-nemműködők szemében korrupttá vált; s a polgári
engedetlenség legszigorúbb formáját, minta föntebb kifejtettem, kizárja. Lényegében még
gyermekek is felfoghatják, a nagy tömegek pedig minden további nehézség nélkül
keresztülvihetik. A polgári engedetlenségnek ezzel szemben az a feltétele, hogy a
törvényeknek magáért a törvények kedvéért engedelmeskedjenek, nem pedig a büntetéstől
való félelem miatt; ezért csak kevés számú kiválasztott alkalmazhatja végső rendszabály
gyanánt; legalább kezdetben így van.
De azért az együtt-nemműködés, mint a polgári engedetlenség is, alkotórésze a
Szatjágrahának, amely az igazságért való erőszaknélküli ellenállás minden jelentőségét
magában foglalja.

Köd
(1921. április 20.)

Valahányszor úgy találom, hogy barátaim félreértenek, ismétlem magamban az ismert vers
sorait: „majd jobban megismerjük egymást, mihelyt szétfoszlott a köd.”„ Az imént kaptam
egy barátomtól a Servant of India” április 14-ik számát, amelyben megjegyzései vannak az
együtt-nemműködésre vonatkozóan. A legháládatlanabb feladat elhatározásokat és
indítóokokat magyarázgatni. Az év nemsokára letelik s akkor tetteink majd minden szónál
jobban igazolják az együtt-nemműködés jelentőségét.
Számomra az együtt-nemműködés nem szűnt meg és nem is szűnik meg soha, míg a
kormányzat meg nem tisztult az Indiával, a mohamedánokkal és a pandzsábiakkal szemben
elkövetett bűntények szennyétől, és míg a rendszer nem változott meg olyan értelemben, mely
a nemzet akaratának megfelel. Bizonnyal szükséges volt megszabadulni a címekre,
törvényszékekre, iskolákra s alkotmányozó tanácsokra vonatkozó téves képzetektől. Úgy
vélem, hogy a nacionalisták egészben véve nemes módon megfeleltek a vonatkozó
követelményeknek. Egyikük sem tartott meg valamilyen címet. Az együtt-nemműködés
mozgalma egyetlen olyan nacionalista ügyvédnek sem adott hivatalt, aki nem adta fel
praxisát. A népiskolákból és a magasabb iskolákból fiúk és leányok jöttek hozzánk, akik azzal
az áldozattal, amelyet hoztak, azt a reményt keltik, hogy a megpróbáltatások próbájában meg
fogják állni helyüket. Azok, akik megtagadták a tanácsokban való részvételt, az ügynek - mint
mindenki láthatja - oly szolgálatot tettek, aminőre nem nyílt volna alkalmunk a
tanácsüléseken. Azok a kevesek, akik lemondtak címeikről, utat mutattak a többieknek.
Mindezek kovászként hatnak a népesség tömegében. E külön osztályok sorai közt nincs
szükség többé a szavak propagandájára.
Azok magatartása és jelleme, kik lemondottak a címekről, iskolákról, bíróságokról és
tanácsokról, olyan propagandát jelent, amely minden beszédnél erősebb hatást fejt ki. A
nemzeti iskolák sokasodnak. Még mindig nagy számmal hagyják el a fiúk az iskolákat és
gimnáziumokat. A kormány statisztikái reménytelenül hamisak. Emlékszem, hogy a tanácsok
egy tagja azt mondta, hogy még háromezer tanuló sem hagyta el a nevelőintézeteket. De nem
vette figyelembe azokat az ezreket, akik a nemzeti iskolákat látogatják. Egyre növekszik
azoknak az ügyvédeknek a száma, kik feladják praxisukat. A címekről való lemondás is egy re
folyik. És mihelyt egyszer a félénkek és elővigyázatosak felismerik, hogy a mozgalmat olyan
komoly és vallásos erő viszi előre, mely a népet egyszer s mindenkorra hatalmába ejtette,
akkor ők is le fognak mondani.
Nem lepne meg, ha a dél-afrikai mozgalom története megismétlődne Indiában. Sőt inkább az
lepne meg, ha nem így történnék. A dél-afrikai mozgalom általános helyesléssel és
hozzájárulással kezdődött. Mikor első komoly fázisába lépett, a legtöbben ingadozni kezdtek.
Csak százötvenen álltak készen, hogy velem együtt börtönbe zárassák magukat. Ekkor
következett a kormánnyal való megegyezés, a kormány szószegése és a mozgalom új
föllendülése. Csak kevesen hitték, hogy a felhívásnak idejében meg fognak felelni. És az
utolsó fázist csupán tizenhat férfi és nő kezdte, kik magukra vállalták a fogságot. Ám ekkor
valóságos vihar tört ki. Az egész indiai közösség mint valami feltarajosodott hullám
ágaskodott fel. Szervezettség nélkül, felhívás nélkül, mind - közel negyvenezer ember - a
börtönt kereste. Vagy tízezret valóban be is zártak. A továbbiak ismeretesek. A közösség elért
mindent, amiért hosszú éveken át küzdött. Végtelen rendszerváltozást vívtunk ki, miután
kemény szenvedésnek vetettük alá magunkat, amelyet önként vállaltunk.
Vonakodom feltételezni, hogy India kevesebbre volna képes. Emlékeztetek Lord Canning
szavaira, hogy egy kis, tenyérnyi felhő, mely India kék és derűs egén megjelenik, bármely
pillanatban minden várakozás ellenére hatalmas kiterjedést ölthet, s akkor senki sem
mondhatja meg, mikor tör ki a vihar. Én sem mondhatom meg, mikor fog India egész
összességében felelni. De annyit tudok, hogy a művelt osztályok, amelyekhez a kongresszus
fordult, egy napon - és pedig még ez év folyamán - olyan feleletet fognak adni, mely méltó
lesz a nemzethez.
Ám akár valóban bekövetkezik ez, akár nem - a nemzet előretörését nem tartóztathatja fel
egyes személy vagy osztály. A műveletlen kézművesek, a nők, az utca emberei mind részt
vesznek a mozgalomban. A művelt osztályokhoz intézett felhívás tört utat számukra. A
bakokat el kell választani a juhoktól. A művelt osztályokat próbára kell tenni. A kezdetnek
tőlük s általuk kell kiindulnia. Az együtt-nemműködés idáig, hála Istennek, természetes úton
haladt előre.
A Szvadésiért folytatott propagandának a maga legsajátosabb és legkizárólagosabb
formájában be kellett következnie és be is következett egészen annak a rendje s módja szerint.
Az együtt-nemműködés programjának része volt és az is marad. És állítom, hogy a
legnagyobb, legbiztosabb és legmegbízhatóbb része. jelen formájában nem mutatkozhatott
előbb, mint most. Az országnak előbb tisztán kellett látnia maga előtt a rokkához vezető utat.
Előbb meg kellett váltani az országot a régi előítéletektől és babonáktól. Be kellett látnia, mily
haszontalan, ha csak egyszerűen bojkottálja az angol árukat, vagy akár minden idegen árut.
Fel kellett ismernie, hogy szabadságát vesztette el, mikor a Szvadésit a kelmékre vonatkozóan
feladta, és hogy csupán a kézzel font és szőtt kelmékkel nyerheti vissza. Be kellett látnia,
hogy elvesztette művészi érzékét és tehetségét, mikor ártatlan tudatlanságában abbahagyta a
kézi fonást és szövést. Rá kellett jönnie, hogy nem annyira a hadseregért hozott sok áldozat,
mint inkább ez ipari segédeszköz elvesztése volt az, ami India életerejét aláásta és oda
vezetett, hogy az országban szüntelenül éhínségek pusztítanak. Minden provinciában
férfiaknak kellett támadni, kik hittek a rokkában, s a népnek meg kellett ismernie a khaddari
szép és hasznos voltát.
Ma már mindez ténnyé vált. Tízmillió emberre és tízmillió rúpiára van hát most szükség,
hogy a nemzet dharmáját újra életre kelthessük.
Nem csak egynéhány csarkháról (rokka) van szó itt, hanem inkább arról, hogy a hatvanmillió
ház mindegyikébe bevigyük a rokkát. Arról van szó, hogy India egész ruhaszükségletét
előállítsuk s elosszuk. Ehhez tízmillió rúpia még nem elég. De ha India június 30-ig tízmillió
rúpiával adózik és tízmillió férfit és nőt összegyűjt s ehhez kétmillió csarkhát ugyanannyi
házban munkába helyez, akkor máris minden előkészület megtörtént a Szvarádzsra – mert
ezek az erőfeszítések a nemzet egészében felébresztik mindazokat a tulajdonságokat,
amelyekre szüksége van, hogy nagy jó és önálló lehessen. Ha a nemzet önkéntes
erőfeszítéssel keresztülviszi az idegen ruházat bojkottját - éretté válik a Szvarádzsra. Akkor -
ezt megígérhetem - az indiai városok erődítményei nem fenyegethetik többé arcátlanul az
indiai szabadságot, hanem India gyermekeinek játszótereivé válnak. Akkor a kapcsolatok
köztünk s az angolok közt meg fognak tisztulni.
Akkor Lancashire-nek sem lesz oka többé tiltakozásra. S az angolok, ha úgy akarják, mint
barátaink és velünk egyenjogú emberek Indiában fognak maradni az egyedüli céllal: Indiának
igazán segítségére és javára szolgálni. Az együtt-nemműködés oly mozgalom, amelynek célja
az angolokat felhívni, hogy velünk együtt dolgozzanak, vagy pedig hagyják el az országot.
Oly mozgalom, amelynek célja kapcsolatainkat jó alapokra helyezni s olyképpen
meghatározni, mint az a mi önbecsülésünkkel és méltóságunkkal összefér.
Miattam a mozgalmat más néven is felruházhatják. Nevezzék „Szvadési és mérséklet”-nek.
Érvényesítsék a felfogást, hogy ami idáig történt, csak erőfecsérlés volt. Fölhívom a kormányt
és a mérsékelteket, egyesüljenek a nemzettel abban a törekvésben, hogy a kézifonást
általánosan bevezessék és az ivást bűnnek bélyegezzék. A két párt egyikének sem kell sokat
fontolgatnia e két törekvés eredményeit. A fát majd a gyümölcséről fogják megismerni.

Az elnyomott osztályok
(1921. április 27.)

Nem tudom, hogyan győzzem meg azokat, akik a reformot ellenzik, afelől, hogy
állásfoglalásuk helytelen. Hogyan férkőzzem azok közelébe, kik az elnyomott osztályok
tagjaival való minden érintkezést beszennyezőnek tartják s a tisztátalanságtól csak az előírt
mosakodások útján vélnek szabadulhatni, s ezért a mosakodások mellőzését véteknek
tekintik? Nem tehetek mást, mint hogy kifejtem előttük legbensőbb meggyőződésemet.
Én az érinthetetlenséget a hinduizmus legnagyobb szégyenfoltjának tartom. Erre a
megismerésre nem csupán a dél-afrikai küzdelmek folyamán szerzett keserű tapasztalataim
vezettek. Onnan sem ered, hogy én egykor istentagadó voltam.
S éppoly helytelen feltevés, hogy én, mint sokan hiszik, nézeteimet a keresztény vallás
tanulmányozásából merítettem. Ezek a nézetek még abból az időből származnak, amidőn sem
a Bibliát, sem a későbbi keresztény irodalmat nem ismertem vagy becsültem.
Még nem voltam tizenkét éves, amikor erre a megismerésre jutottam. Egy Uka nevezetű
szemétkihordó, egy érinthetetlen, házunkba jött, hogy az árnyékszékeket kitisztítsa. Nem
egyszer szerettem volna megkérdezni anyámtól, vajon miért helytelen dolog megérinteni őt s
vajon miért tiltják meg nekem. Mikor véletlenül hozzáértem Ukához, rám parancsoltak, hogy
végezzem el a mosakodásokat és engedelmeskedtem is, azért mégis mosolyogva azt az
ellenvetést tettem, hogy a vallás nem helyesli az érinthetetlenséget; ez nem is volna
lehetséges.
Nagyon kötelességtudó és engedelmes gyermek voltam, de azért, amennyire a szüleim iránt
érzett tiszteletem megengedte, gyakran voltak nézeteltéréseim velük e tárgyra vonatkozóan.
Azt mondtam anyámnak, hogy tökéletes tévedés részéről, ha bűnnek tartja megérinteni azt az
embert.
Iskolai időm folyamán gyakran előfordult, hogy egy-egy érinthetetlent megérintettem. Nem
titkoltam ezt el a szüleim előtt s anyám azt mondta, hogy úgy tisztulhatok meg leggyorsabban
a beszennyező érintéstől, ha megérintek egy éppen arra haladó mohamedánt. Anyám iránt
érzett szeretetből gyakran meg is fogadtam ezt a tanácsot, de sohasem tettem azért, mintha
vallásos kötelességemnek tudtam volna tekinteni. Később Porbandarba költöztünk, ahol
először tettek elém szanszkrit írásokat. Még nem jártam angol iskolába. Bátyám és én egy
brahman felügyelete alá kerültünk, aki a Rámraksát és a visnu-Pundzsari-t tanította nekünk. E
szövegeket „Dzsalé visnuh, szthalé visnuh” (az Úr a vízben van, az Úr a földben van) azóta
sem felejtettem el soha. Egy barátságos öregasszony lakott a közelben. Akkoriban nagyon
ijedős voltam és mikor besötétedett vagy kialudt a lámpa, mindenütt szellemeket és manókat
láttam.
Az öregasszony le akart szoktatni a félelemről és azt mondta, hogy csak a Rámraksa igéit kell
mormolnom magamban s a gonosz szellemek nyomban eltűnnek. Úgy is tettem és amint
véltem, a legnagyobb sikerrel. Akkor nem hittem volna, hogy csak egy olyan sor is volna a
Rámraksában, amely egy érinthetetlen” megérintését bűnnek bélyegezné. Értelmét még
egyáltalán nem vagy csak nagyon tökéletlenül fogtam fel. De sohasem hittem, hogy a
Rámraksa, mely a gonosz szellemektől való minden rettegést el bírta oszlatni, azt taníthatná,
hogy valamely érinthetetlennek megérintésétől rettegni kell.
A Rámájanát otthonunkban rendszeresen olvasták. Egy Ladha Mahárádzs nevű brahman
szokta volt felolvasni. Poklos volt és azt hitte, hogy a Rámájana rendszeres olvasása
megszabadíthatja a kórságtól - és valóban meg is gyógyult. Hogyan is lehetne, gondoltam
magamban, hogy a Rámájana, melynek egy helye elbeszéli, miként vitte át Rámát
csónakjában a Gangeszen egy olyan ember, akit ma az érinthetetlenek osztályába sorolnának,
igen, hogy ez a Rámájana olyas gondolatokat fejezzen ki, amely szerint valamely emberi lényt
nem szabad megérinteni, mert a lelke tisztátalan? Az a tény, hogy Istent a „beszennyezettek
tisztítójának nevezzük, bizonyítja, hogy bűn bárkit is, aki a hinduizmus keretében született,
beszennyezettnek és érinthetetlennek tartani, - mi több egyenesen ördögi dolog így
cselekedni. Azóta nem szűntem meg soha ismételten hangsúlyozni, hogy ez nagy bűn. Nem
merném állítani, hogy ez a nézet már tizenkét éves koromban meggyőződéssé sűrűsödött
volna bennem, de állítom, hogy az érinthetetlenséget már akkor is bűnnek tartottam. Ezt a
történetet a Vaisnavák és az ortodox hindukra való tekintettel beszélem el.
Mindig igényt tartottam arra, hogy Szanátani hindu vagyok. Nem vagyok egészen járatlan az
Írásokban. Az bizonyos, hogy nem vagyok szanszkrit tudós. A Védákat s az Upanisadokat
csak fordításban olvastam. Eszerint az e könyvekkel kapcsolatos tanulmányaim nem
nevezhetők tudományos tanulmányoknak. De beléjük mélyedtem, mint az nekem, mint
hindunak kötelességem volt és merem állítani, hogy felfogtam igaz értelmüket.
Közben elértem a huszonegyedik évemet és már más vallásokat is megismertem.
Volt idő, mikor a hinduizmus és a kereszténység közt tétováztam. Midőn ismét visszanyertem
lelki egyensúlyomat, világosan tudatára ébredtem, hogy engem a magam személyében csak a
hinduizmus válthat meg és hitem e vallásban egyre mélyebb és megvilágosodottabb lett.
De akkor is kénytelen voltam megvallani magamnak, hogy az érinthetetlenség nem lehet a
hinduizmus alkotórésze, ám ha mégis az volna, akkor a hinduizmus nem nekem való.
Ismerjük el, hogy a hinduizmus nem tekinti bűnnek az érinthetetlenséget. Nem óhajtok a
sásztrák magyarázgatásába bocsátkozni. Nehéz lenne álláspontomat a Bhagavad-Gítából vagy
a Manuszmritiből vett idézetekkel támogatnom. De hiszem, hogy megértettem a hinduizmus
szellemét.
A hinduizmus vétkezett, mikor az érinthetetlenséget szankcionálta. Megfosztott minket
méltóságunktól s a birodalom páriáivá tett bennünket. A mohamedánoknak is meg kellett
szenvedniük ezért velünk együtt. És Dél-Afrikában, Kelet-Afrikában és Kanadában a
mohamedánokat éppúgy páriáknak tekintik, mint a hindukat. Mindez pedig az
érinthetetlenség következménye.
Szeretnék itt emlékeztetni felfogásomra: amíg a hinduk az érinthetetlenséget tudatosan
vallásuk alkatrészének tartják, amíg a hindu tömegek bűnnek tekintik honfitársaik egy részét
érinteni, addig a Szvarádzs elérhetetlen marad. Judhisthira nem ment volna be a Mennybe
kutyája nélkül. Hogyan remélhetnék hát eme Judhisthira leszármazottjai, hogy a Szvarádzsot
az érinthetetlenek nélkül elnyerhetik? Vajon akad-e oly gonosztett azok között, amelyeket a
kormányzat rovására írunk, amelyhez hasonlóval nem terheltük volna meg lelkiismeretünket
az érinthetetlenekkel szemben?
Vétkesek vagyunk abban, hogy testvéreinket elnyomtuk. Arra kényszerítjük őket, hogy hason
csúszkáljanak előttünk. Kényszerítjük őket, hogy arcukkal a földet súrolják. Haragban égő
szemekkel dobjuk ki őket a vasúti kocsikból, - vajon tett-e az angol kormányzat ennél
gonoszabbat? Ugyan emelhetnénk-e oly vádat Dyer vagy O'Dwyer ellen, amelyet mások, mi
több, tulajdon testvéreink nem emelhetnének mi ellenünk? Meg kell tisztulnunk ettől a
szennyfolttól. Haszontalan dolog a Szvarádzsról beszélni, míg akárcsak egyetlen Szvarádzs-
párti számára is lehetséges az, hogy bármely ember érzéseit megsértse. A Szvarádzs annyit
jelent, hogy egyetlen hindu vagy mohamedán nem nyomhat el bűntelenül, még egy pillanatra
sem, egy békés hindut vagy mohamedánt. Míg ezt az előfeltételt be nem váltottuk, a
Szvarádzsot még abban az esetben sem tarthatnánk fenn sokáig, ha ki is vívnánk előbb. Nem
vagyunk vadállatoknál különbek, amíg meg nem tisztultunk azoktól a bűnöktől, amelyeket
gyöngébb testvéreinkkel szemben elkövettünk.
De én még nem veszítettem el a bizalmamat.
Indiában tett vándorútjaim alkalmával arra a megismerésre jutottam, hogy a Jóság szelleme,
melyet Tuszidász, a költő, oly fenséges szavakkal énekelt meg s amely a Dzsaina- s a
Vaisnava-vallások sarkkövét jelenti, a Bhagavad-Gitának voltaképpeni tartalmát adja s e mű
minden verssorát áthatja - igen, hogy a jóság szelleme, a Szeretet, a Könyörületesség szelleme
lassan, de biztosan teret nyer hazánk embertömegeinek szívében.
Még mindig gyakran hallunk viszálykodásokról a hinduk és mohamedánok közt. Sokan
közülük nem csinálnak lelkiismereti kérdést abból, hogy életmódjukkal egymást
megbánthatják. Egészében véve azonban tudom, hogy a jóság és a könyörületesség
gyarapodott. A hinduk és a mohamedánok ismét félik Istent. Megszabadultunk a bíróságokba
s a kormány által fenntartott iskolákba vetett babonás hittől és már sok más hasonló babonás
képzelődésben sem szenvedünk többé. Azt is láttam, hogy éppen azok, akiket mi
műveletleneknek és tudatlanoknak tartunk, nagyon is érdemesek a nevelésre. Több kultúra
van bennük, mint bennünk, igazabb és jobb életet élnek, mint mi. Csak egy kicsit körbe kell
néznünk és figyelembe vennünk a nép mai lelkiállapotát, és rá fogunk jönni, hogy a
Szvarádzsnak az ország széltében-hosszában elterjedt közkeletű fogalma egyet jelent a
Rámrádzs-zsal, azaz az Igazság Országának a földön való megalapításával.
Ha ez nektek vigaszul szolgálhat, érinthetetlen testvéreim, azt mondanám, hogy ügyeteknek
már többé nem kell annyira nyugtalanítania bennünket, mint ezelőtt. Ezzel nem akarom azt
mondani, hogy elvárnám tőletek, hogy ezentúl teljes bizalommal kell viselkednetek a
hindukkal szemben. Hogyan is kívánhatnák, hogy ne legyetek többé bizalmatlanok velük
szemben, miután oly sokáig igazságtalan bánásmódban részesítettek titeket? Szvámi
Vivékánanda szokta volt mondani, hogy az érinthetetlenek nincsenek lealacsonyítva, hiszen a
hinduk azzal, hogy elnyomják őket, csak magukat nyomták el.
Ha jól emlékszem Nellore-ban történt, hogy április 6-án összejöttem az ottani
érinthetetlenekkel és aznap is azért imádkoztam, amiért ma is imádkozom. Vágyam: elérni a
Móksát. Nem szeretnék újjászületni többé. De ha mégis újra meg kell születnem, szeretnék
mint érinthetetlen születni, hogy ezeknek az embereknek minden gondját és szenvedését és
mindazt a bántalmat, amellyel őket illetik, megoszthassam velük s aztán megkísérthessem
magamat s őket e nyomorúságos állapotból megszabadítani. Azért imádkoztam tehát, hogy ha
ismét meg kell születnem, ne szülessek se brahmannak, se ksattrijának, se vaisjának vagy
sudrának, hanem atisudrának.
A mai nap, április 13., szentebb, mint a 6. volt. Az ártatlanok ezreinek lemészárlására való
visszaemlékezés szentelte meg.
S ezért imádkoztam ma azért is, hogy - ha meg kellene halnom, anélkül, hogy törekvéseim
valamelyikét célhoz vezettem volna, anélkül, hogy befejeztem volna szolgálatomat az
érinthetetlenekért, anélkül tehát, hogy hinduizmusomat tökélyre juttathattam volna - akkor az
érinthetetlenek közt szülessem újra, hogy hinduizmusomat betetőzhessem.
Szívesen söprök és tisztogatok. Asramomban egy tizennyolc éves brahman végzi ezt a
munkát, hogy az ásram takarítószemélyzetét tisztaságra tanítsa. A fiatalember nem tartozik az
újítók közé.
Ortodox környezetben született és nevelkedett. Naponta olvassa a Gítát és híven elvégzi a
szandhjavádanát. A szanszkrit strófák elmondásakor kevesebb hibát ejt, mint én. Ha ő vezeti
az imát, szavának szelíd és édes dallamossága mindenkiben vonzalmat ébreszt. És mégis
érezte, hogy nevelése nem lehet betetőzve, míg tökéletes Htisztogató” is nem válhat belőle, és
hogy jó példával kell előjárnia, ha azt akarja, hogy az ásram tisztogatói rendesen elvégezzék a
munkájukat.
Tudatában kell lennetek, hogy ti a hinduság társadalmának tisztogatói vagytok. Ezért hát a
tulajdon életeteket is meg kell tisztítanotok.
Gondot kell fordítanotok a külső tisztaságra, nehogy ujjal mutathassanak rátok. Használjatok
hamut és földet, ha szappanra nem telik. Egyesek közületek az iszákosság s a játékszenvedély
rabjai.
Talán a brahmanokra hivatkoznátok, s azt mondanátok, hogy közülük is sokan rabjai e
vétkeknek.
Csakhogy őket nem tartják tisztátalanoknak. Ne kívánjátok, hogy a hinduk kegyelemből
szabadítsanak fel benneteket. A hinduknak - ha egyáltalán akarják - ezt a maguk érdekében
kell megtenniük.
Ezért tehát meg kell szégyenítenetek őket belső és külső tisztaságotokkal. Hiszem, hogy a
legközelebbi öt hónap folyamán meg fogunk tisztulni. Ha várakozásaimban csalatkoznám, azt
fogom gondolni, hogy elszámítottam magam, jóllehet föltevéseim helyesek voltak. És
készségesen ismét meg fogom vallani, hogy számításaimban hibát ejtettem. Ti hinduk akartok
lenni. Ti a Bhagavad-Gítát olvassátok. Meg kell hát értenetek, hogy nem a hindu vallás az
oka, hogy a hinduk elnyomnak benneteket, hanem azok, akik magukat e vallás híveinek
nevezik.
Ha javítani akarjátok helyzeteteket, ha el akarjátok érni a Szvarádzsot, akkor bizalmat kell
ébresztenetek magatok iránt. Bombayban azt mondották nekem, hogy egyesek közületek az
együtt-nemműködést ellenzik és a szabadulást csak az angol kormányzattól remélik. De
higgyétek el, hogy sohasem éritek meg a jóvátételt, ha kikapcsoljátok a hindu vallást és egy
harmadiknak a kegyét keresitek.
Felszabadulásotok a tulajdon kezetekben van.
Nekem kapcsolataim vannak az érinthetetlenekkel mindenütt az országban. És észrevettem,
hogy oly mérhetetlen lehetőségekkel rendelkeznek, amelyekről sejtelmük sincs, s amelyeket a
többi hindu sem vesz észre. Szellemetek szűzien tiszta. Arra szeretnélek kérni benneteket,
tanuljatok fonni és szőni, hiszen ha ezt mesterségszerűen űzitek, távol tarthatjátok
kunyhóitoktól a szegénységet. Ami pedig a banghikkall szemben tanúsított magatartásotokra
vonatkozik, ismétlem azt, amit Gódhrában mondottam. Képtelen vagyok megérteni, miért
tartjátok fenn ti magatok a banghik és a dhédek közti megkülönböztetést. Nincs különbség
köztük.
Még normális időkben is éppoly tisztességes a foglalkozásuk, mint az ügyvédeké s a
kormányhivatalnokoké.
Mától fogva mondjatok le az asztalmaradékokról, ha még oly tisztán ajánlják is fel nektek.
Csak gabonát fogadjatok el, egészséges, jó gabonát, ne poshadtat, s azt is csak akkor, ha
barátságosan ajánlják fel. Ha mindazt megteszitek, amit most kívántam tőletek, el fogjátok
érni szabadságotokat, még pedig nem is öt hónap, hanem ugyanannyi nap alatt.
A hinduk természettől fogva nem vétkes hajlandóságúak. Csak elmerültek a tudatlanságban.
Az érinthetetlenségnek még ebben az évben el kell tűnnie. Két óhaj vált bennem hússá-vérré:
az érinthetetlenek felszabadításának óhaja, s a tehén védelmének óhaja. Mihelyt ez a két
óhajtás megvalósul, elértük a Szvarádzsot, megváltásom pedig a Szvarádzsban rejlik. Isten
adjon erőt nektek, hogy megváltásotokat kiküzdhessétek.
Az érinthetetlenség eltűnőben
(1921. április 27.)

Midőn Gudzserátot beutaztam, sok örvendetes tapasztalatra tehettem szert. De mi sem tett oly
boldoggá, mint az a bánásmód, amelyben az elnyomottakat” a többi hindu részesítette. Az e
tárgyra vonatkozó fejtegetéseimet mindenütt szívesen fogadták és nem ütközött meg rajtuk
senki. Kalolban egy gyűlésen az „érinthetetlenekhez kellett szólnom. Fölkértem a
mahádzsanokat, engednék meg, hogy ezt a gyűlést abban a sátorban tarthassuk, amelyet az
általános gyűlés céljaira emeltek. Némi tétovázás után beleegyeztek. A kitaszítottakat”
szállásaikról kellett odahívogatnom. Lakóhelyeik olyan messze voltak a padal-tól, hogy
lehetetlen volt mindnyájuknak odajönniük.
Végtelen örömömre szolgált látnom, hogy a kísérletemhez csatlakozott sok ortodox hindu,
minden tartózkodás nélkül a férfiak és nők közé vegyült, akik a páriák tanyáiról követtek
minket. A legnagyobb elégtételben azonban Sisódrában, ebben a Navszári melletti faluban
részesültem, ahol a nagyszámú dhéd-et, akik bizonyos távolságból hallgatták a gyűlést,
amelynek közepén álltam, a hinduk kifejezetten felszólították, hogy jöjjenek közelebb, a falu
magasabb kasztjainak számára fenntartott térségre. A környező falvakból is sok érinthetetlen
gyűlt egybe. Abban a tényben, hogy a gyűlés önként és ünnepélyesen befogadta a több száz
főnyi érinthetetlen férfit és nőt, biztos jelét látom mozgalmunk tisztán vallásos jellegének.
Hogy egészen megbizonyosodhassunk, Vallabhai Patél úr felszólította mindazokat, akik ezt az
eljárást helyeslik, hogy emeljék fel kezüket, és legott egész erdeje a kezeknek felemelkedett a
magasba. E kísérletet Bardoliban is megismételtük, ugyanolyan nagytömegű hallgatóság előtt,
s éppoly sikerrel. Semmi kétség: az érinthetetlenség eltűnőben van és eltűnésével a
Szvarádzshoz vezető út biztossá és könnyűvé válik.

Hindu, légy béketűrő!

(1921. május 18.)

Bihár az Ígéret Földje az együtt-nemműködési mozgalom számára. A hindu-mohamedán

egység közmondásossá vált Bihárban. Ezért mélyen fájlaltam, mikor látnom kellett, hogy ez
az egység oly megterhelésnek lett ítélve, mely csaknem túlontúl súlyosnak bizonyult. Úgy a
hinduk, mint a mohamedánok azon vezetői, kik leginkább vannak felelősségüknek tudatában,
oly férfiak, akiket nem könnyű kizökkenteni egyensúlyukból, mondották nekem, hogy minden
rendelkezésükre álló eszközt alkalmazni kénytelenek, hogy a hinduk és mohamedánok közti
viszonyt a megzavartatásoktól megóvhassák. Közölték velem, hogy bizonyos hinduk, mint
például B. Gangárám Sarma, Bhútanáth és Vidjánad, azt híresztelték a nép körében, hogy én
megtiltottam volna a hinduknak és a mohamedánoknak a húsevést, sőt mi több, túlbuzgó
vegetáriánusok erőszakkal is elvették volna a húst az emberektől. Tudom, hogy nevemmel
sokhelyütt visszaélnek, de ez igazán a legújabb módja a visszaélésnek. Általánosan ismert és
tudott dolog, hogy én meggyőződéses vegetáriánus és a táplálkozás reformjának egyik
leglelkesebb hirdetője vagyok. De kevesen tudják, hogy az ahimsza éppúgy áll az emberi
lényekre nézve, mint az állatokra, és hogy a legelfogulatlanabb módon szoktam húsevőkkel
érintkezni.
Nem ölnék meg egy emberi lényt, hogy egy tehenet megmenthessek, amint egy tehenet sem
ölnék meg, hogy egy emberi életet megmenthessek, ha mégoly becses élet is volna. Bizonyára
mondanom sem kell, hogy senkit sem hatalmaztam fel arra, hogy a vegetarianizmust az
együtt-nemműködés része gyanánt állítsák be. A fönnemlítetteket nem ismerem. Tudom, hogy
ügyünknek ártalmára válik, ha a propaganda bárminő erőszakossággal párosul. A hinduknak
nem szabad a mohamedánokat a húsevés feladására, különösen pedig a marhahúsról való
lemondásra kényszeríteniük. A vegetáriánusoknak a hinduk között nem szabad a többi hindut
arra kényszeríteniük, hogy a húsról, halról vagy szárnyasról lemondjanak. Nem szeretném
Indiát karddal téríteni a mértékletességre. Semmi sem süllyesztette le annyira a nép erkölcsi
állapotát, mint az erőszakoskodás. A félelem a nemzeti jelleg alkotórészévé vált. Az együtt-
nemműködők súlyos hibát követnének el, ha meg akarnák kísérelni, hogy a népet erőszakkal
nyerjék meg hitüknek. A kormányzatnak dolgoznak a kezére, ha hitvallásuk propagandáját
bármilyen néven nevezhető erőszakkal kapcsolják össze.
A tehén-kérdés fontos és nagy probléma, sőt a hinduk számára a legnagyobb. Ami a tehén
tiszteletét és megbecsülését illeti, e tekintetben nem maradok el senki mögött sem. A hinduk
nem teljesíthetik kötelességüket, amíg nem képesek arra, hogy a tehenet megoltalmazzák. Az
erre való képesség vagy a testi erőből vagy a lélek erejéből származhat. Arra törekedni, hogy a
tehenet erőszakkal védelmezzék meg, egyértelmű a hinduizmusnak satanizmussá való
lealacsonyításával s e vallásos szokás magasztos jelentőségének megbecstelenítésével. Egy
mohamedán barátom írja: A marhahúsevés, amely az Iszlámban csupán megengedett dolog,
legott kötelességükké válik a mohamedánoknak, mihelyt a hinduk a kényszerhez nyúlnak. A
hinduk csak azzal oltalmazhatják meg a tehenet, ha kifejlesztik magukban a képességet:
szenvedni és meghalni tudni. De a hinduknak csupán egy lehetőség áll rendelkezésükre; hogy
a tehenet Indiában a mészáros késétől megóvhassák: ez pedig abban áll, hogy az iszlámot
megmentik a fenyegető veszélytől és bizalommal várják el a mohamedánoktól, hogy nemes
érzéssel eltelve hálásaknak fognak bizonyulni, azaz önként fogják megkímélni a tehenet,
hindu honfitársaikra való tekintetből. A hinduknak gondosan őrizkedniük kell attól, hogy a
mohamedánokkal szemben akárminő erőszakot is alkalmazzanak. A szenvedés és a bizakodás
a lelki erő sajátosságai. Állítólag előfordult, hogy a vásárokon erőszakkal elrabolták a
mohamedánok teheneit vagy kecskéit. Aki igényt tart arra, hogy hindunak nevezzék és mégis
hasonló erőszakoskodásra vetemedik, valójában ellensége a tehénnek és a hinduizmusnak. A
kalifátus megvédelmezése - ez az egyetlen útja a tehén megoltalmazásának. Ezért hát
remélem, hogy minden együtt-nemműködő a legnagyobb igyekezettel arra fog törekedni,
hogy még a legcsekélyebb erőszakossági hajlandóságnak is, bármilyen formában jelentkeznék
ez, ellene fog szegülni, ha csupán arról is lenne szó, hogy a tehén vagy akármely más állat
megvédelmezéséért kell síkra szállnia.

A költő aggodalma
(1921. június 1.)

Ázsia költője, mint lord Hardnge dr. Tagorét nevezte, rövidesen a világ költője lesz, ha ugyan
máris nem az. A gyarapodó dicsőség egyre fokozódó felelősséget is rótt reá. A legnagyobb
szolgálat, amelyet Tagore Indiának tehet, abban áll, hogy Indiának a világhoz szóló üzenetét
költői formába önti. A költő ezért őszintén aggódik, nehogy hamis vagy gyöngehangú szózat
induljon útnak Indiából. Magától értetődik, hogy hazája jó hírén féltékenyen őrködik. Azt
mondja, a legnagyobb igyekezettel törekedett arra, hogy magát összhangba hozza a jelenlegi
mozgalommal. Bevallja, hogy ez nem sikerült neki. Nem képes semmi olyat kitalálni az
együtt-nemműködés zajában és forgatagában, ami lelkesíthetné. Három erőteljes levélben
adott kifejezést aggodalmainak és arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy az együtt-
nemműködés nem eléggé méltó látomásainak Indiájához és hogy az együtt-nemműködés a
tagadásnak és a kétségbeesésnek tana. Attól fél, hogy az együtt-nemműködés az
elkülönülésnek, az exkluzivitásnak, az elkorlátozásnak és a tagadásnak tana. Egyetlen indiai
sem érezhet büszkeségen kívül egyebet a nemes féltés láttára, mellyel a költő India becsületén
őrködik. Mily jó, hogy aggodalmait oly szépséges és világos nyelven közli velünk, mint
minden írását.
Szeretném a legnagyobb szerénységgel megkísérteni, hogy a költő kétségeire választ adjak.
Meglehet, hogy nem fog sikerülni meggyőznöm őt vagy az olvasót, akire ékesszólása mély
hatást tett, de azért mégis szeretném biztosítani a költőt és Indiát afelől, hogy az együtt-
nemműködés szándékaiban nyoma sincs mindannak, amitől retteg. És nincs oka
szégyenkeznie hazája miatt, amiért ez elfogadta az együtt-nemműködést. Ha ez a mozgalom
végül alkalmazásában kudarcot vallana is, ez akkor sem a tan hibája lenne, mint ahogy az
Igazságnak nem lehet rovására írni, ha azok, akik életükben alkalmazzák, esetleg nem érnek
el sikereket. Az együtt-nemműködés, meglehet, talán idő előtt következett be. Akkor hát
éppen csak még várnia kell Indiának és a világnak. Ám India számára nincs más választás,
mint az erőszak vagy az együtt-nemműködés.
A költőnek attól sem kell félnie, hogy az együtt-nemműködés arra volna hivatva, hogy kínai
falat emeljen India s a Nyugat között. Ellenkezőleg, az együtt-nemműködés arra van hivatva,
hogy kiépítse az utat az igazi, becsületes és önkéntes együttműködés számára, mely kölcsönös
megbecsülésen és kölcsönös bizalmon alapszik. A jelen küzdelem az erőszakos
együttműködés az egyoldalú kapcsolat és ama legújabb kizsákmányolási eljárások fegyveres
felerőszakolása ellen irányul, amelyek a civilizáció neve alá rejtőznek.
Az együtt-nemműködés: tiltakozás a Rosszban való öntudatlan és akaratlan részvétel ellen.
A költő azonfelül még különösen a diákok miatt aggódik. Nézete szerint nem lett volna
szabad felszólítani ezeket, hogy hagyják el a kormány által fenntartott iskolákat, míg más
iskolákat nem bocsáthatnak rendelkezésükre. Ebben nem járulhatok felfogásához. Sohasem
voltam képes a tudományos-literális nevelésből fétist csinálni. A tapasztalás a legnagyobb
elégtételemre bebizonyította, hogy a tudományos nevelés magában véve a legcsekélyebb
mértékben sem járul hozzá az erkölcsi nagysághoz, és hogy a jellem kialakulása teljesen
független a tudományos műveltségtől.
Szilárd meggyőződésem, hogy a kormány iskolái férfiatlanokká, tehetetlenekké és
istentelenekké tettek bennünket. Elégületlenséggel töltöttek el minket és miután az
elégületlenségre nem nyújtottak gyógyszert, bátortalanokká tettek bennünket.
Azzá tettek minket, amivé szándékuk szerint lennünk kellett: firkoncokká és
magyarázgatókká.
Minden kormányzat a kormányzottak látszólagos helyeslésére alapítja tekintélyét.
És ha helytelen dolog volt együttműködni azzal a kormánnyal, amely szolgaságban akart
tartani bennünket, akkor valóban kötelességünk volt az együtt-nemműködést elsősorban
azokkal a berendezkedésekkel szemben alkalmazni, melyekben kapcsolatunknak leginkább
önkéntes jellege volt.
Az ifjúság minden nemzet reménysége. Meggyőződésem, hogy vétkes dolog lenne
gyermekeinket vonatkozásba hozniuk a kormányzattal, mihelyt rájöttünk, hogy a kormányzati
rendszer egészében vagy lényegében rossz.
A tény, hogy a legtöbb diák, miután az első lelkesedés lelohadt, visszatért az iskolákba, nem
bizonyítja állításom helytelen voltát. A visszavonás inkább lealacsonyodásunk nagyságát
igazolja, mintsem eljárásunk helytelenségét. A tapasztalás azt mutatta, hogy a nemzeti iskolák
felállításával nem lehetett sokkal több diákot a kormányzati iskolák elhagyására bírni. A
diákság legszilárdabbjai és leghívebbjei kiléptek, anélkül, hogy maguk mögött érezték volna a
nemzeti iskolákat, én meg vagyok győződve róla, hogy éppen az ilyen kilépések teszik a
legnagyobb szolgálatot az ügynek.
Ám a költő tiltakozása a diáksághoz intézett felhívás ellen csupán következménye ellenséges
érzésének, amellyel az együtt-nemműködést tekinti. Ellenszenvet érez minden iránt, ami
csupán tagadást jelent. Egész lénye szinte föllázad a vallás negatív jellegű előírásai ellen. Az
ellenvetéseket az ő tulajdon, utánozhatatlan szavaival kell idéznem:
Egy barátom, hogy a jelen mozgalmat védelmezze, többször hangsúlyozta előttem, hogy az
elvetésre irányuló szenvedély kezdetben mindig erősebb, mint az eszmény megformálásának
vágya.
Jóllehet tudom, hogy ez tényleg találó, mégsem tartható igazságnak...
India brahmanizmusának célja a mukti (felszabadulás), míg a buddhizmus végcélja a nirvána
(kialvás, megszűnés).
A mukti figyelmünket az igazság pozitív, a nirvána pedig a negatív oldalára tereli. Ezért a
buddhizmus a fő hangsúlyt a dukhá-ra (nyomorúság, szenvedés) helyezi, hogy a negatívumot
elkerülje, míg a brahmanizmus kifejezetten az ánandá-ra (öröm, tiszta megismerés gyönyöre)
mutat rá, melynek elérése a fontos.” Ezekben és más hasonló mondatokban találhatja meg az
olvasó a költő gondolkodásmódjának kulcsát. Szerény nézetem szerint a megtagadás, az
elutasítás éppoly magasztos ideál lehet, mint az elfogadás. Éppoly szükséges megtagadni azt,
ami nem igazság, mint elfogadni az igazságot. Minden vallás azt tanítja, hogy két ellentétes
erő hat reánk és hogy az emberi törekvés örök elutasításban és örök elfogadásban áll. A
rosszal való együttműködés megtagadása éppoly feltétlen kötelesség, mint a jóval való
együttműködés. Azt hiszem, szabad kimondanom, hogy a költő, tudtán kívül, igazságtalan a
buddhizmussal szemben, mikor a nirvánát puszta negatívum gyanánt állítja be.
Merem állítni, hogy a mukti (felszabadulás) éppoly negatív állapot, mint a nirvána. A hús
kötelékei, vagyis a mulandóság alól való felszabadulás vezet az ánandához, a végtelen
örömhöz. Fejtegetéseim e részét azzal óhajtom befejezni, hogy rámutatok az Upanisadok
(Bráhmavidjá) utolsó szavaira: „”Ez nem.” Néti (na iti, „nem ez”): az Upanisadok megalkotói
e szót találták a legjobb magyarázatnak a Brahman (az Isteni Abszolutum) kifejezésére.
Ezért hiszem, hogy a költőt ok nélkül nyugtalanítja az együtt-nemműködés negatív látszata.
Elvesztettük az erőt, hogy nem-et tudjunk mondani. Illojális, szinte istenkáromlással
egyértelmű volt a kormányzatnak nem-mel felelni. Alaposan meggondolt vonatkozásunk az
együttműködéstől hasonló a szükséges gyomláláshoz, a gaz kiirtásához, amelyet a
földművelőnek el kell végeznie, mielőtt a vetéshez látna. A gyomlálás, az irtás éppoly
szükséges a mezőgazdaságban, mint a vetés.
Sőt, amikor már a termés növekedőben van, akkor is, mint azt minden gazda tudja, szinte
naponta használni kell a gyomláló szerszámot. Az együtt-nemműködéssel a nemzet arra hívja
fel a kormányt, hogy a nemzet saját feltételei alapján működjék együtt vele, mint ahogy ez
minden nemzetnek joga és minden kormánynak kötelessége. Az együtt-nemműködés a
nemzet kijelentése, hogy nem hajlandó többé gyámság alá állni. A nemzet az együtt-
nemműködés ártalmatlan és vallásos tanához nyúlt, az erőszak természetellenes és
vallástagadó tana helyett. És ha India valaha is eléri a költő szerinti Szvarádzsot, ez csak
erőszaknélküli együtt-nemműködés útján sikerülhet.
A költő adja hírül továbbra is békeszózatát a világnak és bízzék benne, hogy India az együtt-
nemműködés útján - amennyiben fogadalmához hű marad - példát fog szolgáltatni az ő
szózatára.
Az együtt-nemműködés kell, hogy megadja éppen azt a jelentőségét a patriotizmusnak,
amelyre a költő vágyódik. Mit sem jelenthet az emberiség számára, ha India leborul Európa
felfogásai előtt.
Ám egy fölébredt és szabad India a béke s a jóakarat üzenetét fogja hirdetni az egész vonagló,
hörgő világnak. Az együtt-nemműködés hivatása megteremteni azt a szószéket, amelyről
India ezt a szózatot világgá hirdetheti.
Az Indiában élő angolokhoz
(Második levél, 1921. Július 13.)

Kedves barátaim, immár másodízben fordulok hozzátok. Tudom, hogy túlnyomórészt

gyűlölettel viseltettek az együtt-nemműködés iránt. De mégis arra szeretnélek kérni
benneteket, amennyiben föltételezhetitek részemről a becsületességet, hogy két különböző
vállalkozásomat, mindegyiket önmagában és függetlenül a másiktól vegyétek figyelembe.
Becsületességemet nem tudom bebizonyítani, ha ti nem érzitek. Néhány indus barátom azzal
vádol, hogy fantomokkal viaskodom, mikor azt hirdetem, hogy ne gyűlöljük az angolokat,
hanem csak a rendszert, amit meghonosítottak. Szeretném megkísérelni, hogy meggyőzzem
őket arról, hogy az ember irtózhat testvérének rosszaságától, anélkül, hogy őt magát gyűlölné.
Jézus gonoszsággal vádolta az írástudókat és a farizeusokat, de azért nem gyűlölte őket.
Hanem a törvényt, hogy az embereket szeretnünk, ám az emberekben lakozó rosszat
gyűlölnünk kell, Jézus nem csak maga számára hirdette ki, hanem az egész világnak, hogy
általánosan alkalmaztassék. És valóban, ezt a törvényt föllelem a világ minden szentírásában.
Azt hiszem, szabad azt mondanom, hogy én az emberi lénynek a legnagyobb figyelmet
szenteltem és a magam hibáit a legszigorúbb vizsgálatnak vetem alá. S eközben rájöttem,
hogy az ember többet ér a rendszernél, amit kieszel. S így azt is tudom, hogy ti egyenként
véve összehasonlíthatatlanul jobbak és különbek vagytok a rendszernél, amelyet ti mint
összesség képviseltek. Honfitársaim mindegyike külön-külön Amritszárban, ama bizonyos
április 10-én, jobb volt a tömegnél, amelynél tagja volt.
Külön-külön mindegyik visszariadt volna az ártatlan angol bankigazgatók megölésétől.
Hanem a tömegben sokan elfeledkeztek magukról. Így van ez azzal az angollal is, aki mint
tisztviselő egészen más, mint magánemberi mivoltában. Ugyanígy az angliai angol is
különbözik az Indiában élő angoltól. Itt Indiában mindegyikük részét képezi egy olyan
rendszernek, amelyek aljassága leírhatatlan. Ezért tehát lehetséges, hogy a rendszert a
legélesebben elítéltem, anélkül, hogy titeket emiatt gonoszaknak tartanálak vagy minden
angolnak rossz szándékot tulajdonítanék. Ti magatok éppúgy rabszolgái vagytok a
rendszernek, mint mi. Ezért szeretném, ha ti is igazságosak lennétek irántam és nem
tulajdonítanátok nekem olyan szándékokat, amelyeket írásaimban nem találtok meg. Minden
szándékomat és indítékomat feltárom előttetek, mikor azt mondom, hogy türelmetlen vágyam
megjavítani vagy megszüntetni egy rendszert, amely egyrészt kiszolgáltatja Indiát egy
maroknyi angolnak, másrészt pedig oka annak, hogy az angolok csak erődítményeik
árnyékában érzik biztonságban magukat - és ez erődítmények Indiában igazán nem kerülhetik
el az ember figyelmét.
Ez reátok nézve éppoly megalázó színjáték, mint reánk nézve. Közéletünk kölcsönös
bizalmatlanságon és kölcsönös félelmen alapszik. El kell ismernetek, hogy ez nem méltó
férfiakhoz. A rendszer, amely az ilyen állapotért felelős, nem lehet más, csak ördögi. Abba a
helyzetbe kellene jutnotok, hogy az indiai nép része gyanánt élhessetek Indiában és nem
mindig csak mint idegen kizsákmányolók. Egy megölt angolért ezer meg ezer indusnak kell
meghalnia, - ez a legfeketébb kétségbeesés kijelentése és mégis, elhihetitek nekem, 1919-ben
éppen közületek a legmagasabban álló mondotta ki.
Szinte kísértésbe esem, hogy megkérjelek titeket, egyesüljetek velem egy oly rendszer
elpusztítására, mely lassan egyaránt tönkretesz titeket és minket. De ma még nem tehetem.
Még nem bizonyultunk elég komolyaknak, önfeláldozásra képeseknek és önuralommal
bíróknak ahhoz, hogy ily tökéletességre igényt támaszthatnánk.
De felkérlek benneteket, álljatok mellénk a külföldi kelmék bojkottálásában és az iszákosság
ellen vívott küzdelemben.
A lancashirei kelméket, mint az angol történészek kimutatták, ráerőszakolták Indiára s ezzel
India világhírű üzemeit megfontoltan és szisztematikusan tönkretették. Ezért most India
nemcsak Lancashiretől, hanem Japántól, Franciaországtól és Amerikától is függ. Vegyétek
csak egyszer szemügyre, mit jelent ez India számára. Évenként 600000000 rúpiát kell
külföldre küldenünk kelmékért. Elég gyapotot termelünk, hogy szükségletünket fedezhetnénk.
Hát nem tiszta őrültség kivinni Indiából a gyapotot, hogy a külföldön kelmének dolgozzák fel
és aztán behozzák Indiába?
Rendjén való dolog volt Indiát ilyen magatehetetlen állapotba dönteni?
Százötven évvel ezelőtt még minden kelmeszükségletünket magunk állítottuk elő. Nőink
odahaza kunyhóikban fonták a finom fonalat, s ezzel hozzájárultak a férfiak keresményéhez.
A falusi takácsok e fonalból kelmét szőttek. Ez nélkülözhetetlen része volt a közgazdaságnak
egy olyan földművelő országban, mint India.
Ez tette lehetővé számunkra, hogy szabad időnket hasznosítsuk. Manapság nőink elvesztették
már kézügyességüket s a milliók kényszerű tétlensége az ország elszegényedésére vezetett.
Sok takácsból utcaseprő lett. Mások kénytelenek voltak katonának állni. A műszövő takácsok
nemzetségei felerészben kihaltak, a megmaradtak pedig a finomabb, kézzel font fonal híján
importált fonalat dolgoznak fel.
Most talán már megértitek, mit jelent Indiára nézve a külföldi kelmék bojkottja. Nem
büntetésnek szántuk. Még ha a kormány helyrehozná is ma mindazt, amit a mohamedánoknak
és a Pandzsábnak vétett és Indiának azonnal megadná a Szvarádzsot, azért a bojkottot akkor is
tovább fenn kellene tartanunk. Hiszen a Szvarádzs legalábbis azt a lehetőséget jelenti India
számára, hogy fenntarthassa iparágait, amelyek gazdasági egzisztenciára nézve
elengedhetetlenek, és hogy megtilthassa a behozatalt, amely ezt az egzisztenciát fenyegeti. A
mezőgazdaság és a kézifonás, ez a mi nemzeti testünk két tüdeje. Mindkettőt minden
körülmények között meg kell óvnunk a megsemmisüléstől.
Ebben a tekintetben nem szabad tovább várakoznunk. A külföldi gyárosok és az indiai
importőrök érdekeinek nem lehet szavuk, midőn az egész nép szenved egy általánosan
hozzáférhető és jövedelmező foglalkozás híján, amely a mezőgazdaságot kiegészítheti.
Tévedés lenne, ha ti a mozgalmat minden külföldi áru bojkottja gyanánt fognátok fel. India
nem óhajt elzárkózni a nemzetközi kereskedelem elől. Egyéb gyártmányokat, mint a ruházat,
gyártmányokat, melyeket Indián kívül jobb minőségben állítanak elő, India bizonnyal
szívesen fogad olyan feltételek mellett, amelyek mindkét félre nézve előnyösek. Indiára
semmit sem lehet ráerőszakolni.
De most nem akarok a jövőbe tekinteni. Bizonyosra veszem, hogy India és Anglia számára
belátható időn belül lehetséges lesz egyenlő feltételek mellett együtt dolgozni egymással.
Akkor eljött az ideje, hogy a kereskedelmi kapcsolatokról beszéljünk. Ma támogatásotokat
kérem ama törekvésünkben, hogy a külföldi kelmék bojkottját keresztülvihessük.
Hasonló fontossággal bír az ivás elleni küzdelem. A pálinkásbutikok képében elviselhetetlen
átkot kényszeríttettek az országra. A nép még sohasem tanúsított annyi megértést e kérdésben,
mint ma. Elismerem, hogy e tekintetben az indiai miniszterek hathatósabban segíthetnének,
mint ti.
De örvendenék, ha világosan és érthetően nyilatkoznátok e kérdésre vonatkozóan. A nép
minden kormány alatt, amennyire én látom, ragaszkodni fog a teljes szesztilalomhoz. Az
erősödő mozgalmat azzal támogathatnátok, hogy befolyásotokat a nép javára
érvényesíthetitek.
Nemzeti nevelés
(1921. szeptember 1.)

Annyi furcsaságot mondtak már a nemzeti nevelés kérdéseivel kapcsolatban elfoglalt

álláspontomról, hogy talán helyénvaló lesz felfogásomat nyilvánosan kifejtenem.
Nézetem szerint a jelenlegi nevelési rendszer, eltekintve attól, hogy összeköttetésben áll ez
legnagyobb mértékben igazságtalan kormánnyal, három fontos pontban fogyatékos:
1. Idegen kultúrán alapszik és úgyszólván egészen kizárja a honi kultúrát.
2. Figyelmen kívül hagyja a szív és a kéz művelését és egyszerűen az értelem művelésére
szorítkozik.
3. Igazi nevelést nem lehet idegen nyelven nyújtani.
Vizsgáljuk meg alaposabban a három fogyatékosságot. Az iskolakönyvek még a kezdet
legelején sem oly tárgyakkal foglalkoznak, amelyeket a gyermek mindennapi környezetéből
ismer, hanem olyanokkal, amelyek tökéletesen ismeretlenek előtte. A kisfiú mit sem tanulhat
az iskolakönyvekből arra vonatkozólag, mi a helyes és mi a helytelen a mindennapi életben.
Sohasem mondják neki, hogy környezetére büszkének szabad lennie. És minél magasabbra
lép az iskolában, annál inkább eltávolítják otthonától, úgyhogy nevelése végén teljesen
elidegenedett attól és honától. Nem látja többé azt, ami hazája életében poétikus. Ami a
falujában végbemegy, számára pecséttel lezárt könyv. Tulajdonképpen kultúráját, mint
együgyű, barbár babonát és mint gyakorlati dolgokban hasznavehetetlent tűnteti fel előtte.
Nevelése arra irányul, hogy öröklött kultúrájától eltávolítsák. És az így nevelt gyermekek
többsége csak azért nem válik nemzetietlenné, mert az ősi kultúra oly mélyen bennünk
gyökerezik, hogy a hasonló nevelés ugyan gátolhatja kifejlődésében, de egészen nem irthatja
ki. Ha akaratom szerint cselekedhetném, a használatban lévő tankönyvek legnagyobb részét
elpusztítanám, és olyan tankönyveket íratnék, amelyek kapcsolatban állnak a honi élettel,
úgyhogy a nevelés és az otthon kölcsönösen hatnának egymásra.
Aztán meg, bármint álljon is a dolog más országokban, India számára, hol a népesség
nyolcvan százaléka mezőgazdasággal foglalkozik, további tíz százaléka pedig ipari
foglalkozásokat űz, valóságos bűn, ha a nevelésnek tisztán irodalmi jelleget adnak s ezzel a
fiúkat és leányokat a későbbi életben kézimunkára alkalmatlanokká teszik. Miután az a
helyzet, hogy életünk legnagyobb részét a mindennapi kenyérért való munkának kell
szentelnünk, azt tartom, hogy gyermekeinket apró koruktól kezdve az ilyen munka értékére és
méltóságára kell tanítani. Gyermekeinket nem szabad oly módon oktatni, hogy aztán később a
munkát lebecsüljék. Nem látom be, miért legyen egy parasztfiú, miután kijárta az iskolát,
hasznavehetetlen a mezei munkában, mint az ma oly gyakori. S szomorú dolog, hogy az
iskolába járó fiatalság a kézimunkára lenézéssel, ha ugyan nem megvetéssel tekint. Azonfelül,
ha azt akarnánk, hogy minden iskolaköteles korban lévő gyermek nyilvános iskolát
látogasson, nem állnának rendelkezésünkre az anyagi eszközök oly nevelési rendszer
fenntartására, mint amilyen a jelenlegi; a szülők milliói sem lennének képesek előteremteni
azt a tandíjat, amelyet ma megkövetelnek. A nevelés általános csak akkor lehet, ha ingyenes.
El tudom képzelni, hogy még egy ideális kormányzat esetében sem lennénk abban a
helyzetben, hogy előteremtsük azt a két milliárd rúpiát, amelyre szükség volna, hogy minden
iskolaköteles korban lévő gyermeket iskoláztatni lehessen. - Gyermekeinket tehát arra kell
szoktatnunk, hogy a nevelést, amelyben részesülnek, részben vagy egészben a saját testi
munkájukkal fizessék meg. Csupán egyfajta munka van, amely általánosan alkalmazható s
ugyanakkor jövedelmező is: a kézi fonás és szövés. De indítványaim szempontjából
lényegtelen, vajon a fonásra vagy másféle munkára esik-e a választás, fontos csak az, hogy
értékesíthető legyen. Ha közelebbről vizsgáljuk a kérdést, rövidesen rájövünk, hogy csak a
ruházati cikkek előállításával kapcsolatos foglalkozások azok, amelyek egyrészt hasznosak és
jövedelmezők, másrészt nagy arányokban vihetők keresztül, tehát alkalmasak arra, hogy egész
Indiában bevezettessenek az iskolákba.
A kézügyességre nevelő oktatás bevezetése oly szegény országban, mint a miénk, kettős célt
fog szolgálni. Először is fedezni fogja a nevelés költségeit, aztán meg oly foglalkozásra fogja
tanítani gyermekeinket, amelyhez később az életben, ha akarják, visszatérhetnek, hogy
kenyerüket megkeressék vele. Az ilyen rendszer önállókká tenné gyermekeinket. Mi sem
demoralizálhatná annyira a nemzetet, mint az, ha oda jutna, hogy a munkát megvesse.
Csupán egy szót a kedély neveléséről. Nem hiszem, hogy ezt könyvek útján el lehet érni.
Csak a tanítók eleven befolyása teheti lehetővé. Ám kik a népiskolák és magasabb
tanintézetek tanítói? Hittel eltelt, jellemszilárd férfiak és nők talán? Részesültek vajon maguk
is oly nevelésben, amely a kedélyre hat? Elvárják-e tőlük egyáltalán, hogy a reájuk bízott
gyermekekben lakozó isteni valamivel törődjenek? Vajon nem zárja-e ki a jellemességet már
annak módja és mikéntje, ahogyan az alsóbb fokozatok tanítóit alkalmazni szokták? Kapnak-e
a tanítók egyáltalában oly fizetést, melyből megélhetnek? Csak olyanok jelentkeznek erre a
pályára, akik nem bírnak más álláshoz jutni.
Végül még a tanítás nyelvéről. Erre vonatkozó nézeteim annyira közismertek, hogy
ismétlésük szinte fölösleges. Az idegen nyelv túlterhelte gyermekeink fejét és túlerőltette
idegeiket. A gyermekeket készakarva agyontömik és papagájokká teszik, úgyhogy
alkalmatlanokká válnak az önálló gondolkodásra és cselekvésre, s képtelenek arra, hogy
tudásukat odahaza és szélesebb körben továbbadják.
Az idegen nyelv gyermekeinkből idegeneket formált tulajdon hazájukban. Ez az uralkodó
rendszernek különösen gyászos oldala. Az idegen nyelv megakadályozta saját nyelveink
fejlődését. Ha egy despota hatalmával rendelkezném, az idegen nyelven való oktatást még ma
eltörölném, és minden tanítótól megkövetelném, hogy elbocsátás terhe alatt azonnal térjenek
át a saját anyanyelvükön való oktatásra. Nem várnék, míg új tankönyvek készülnek. Ezek
majd maguktól követnék a változást. Itt oly bajról van szó, melyen azonnal segíteni kell.
Az idegen nyelven való oktatással szemben érzett engesztelhetetlen ellenséges érzésem volt
az oka annak az alaptalan vádnak, hogy én ellenséges érzülettel viseltetem a külföldi kultúra s
az angol nyelv tanulása iránt. A „Young India” egyetlen olvasójának sem kerülhették el a
figyelmét azok a fejtegetések, amelyeket elég gyakran ismételtem arra vonatkozóan, hogy én
az angolt a nemzetközi érintkezés és a diplomácia nyelvének tekintem s ezért fontosnak
tartom, hogy közülünk sokan értsék és beszéljék. Miután az angol nyelvtudományos és
irodalmi vagy költői művekben rendkívül gazdag, alapos tanulmányozását mindenkinek,
akinek köztünk nyelvtehetsége van, ajánlani szeretném, hogy az említett szellemi kincseket
népünk javára lefordíthassák honi nyelveinkre.
Mi sem áll oly távol tőlem, mint az, hogy az országot a külvilágtól elzárjam és elválasztó
korlátokat állítsak fel. De azért mégis szeretnék rámutatni arra, hogy az idegen kultúrák
méltányolásának és megbecsülésének előfeltétele éppen a saját kultúra megbecsülése.
Határozott meggyőződésem, hogy egyetlen kultúra sem mutathat fel oly dús értékeket, mint a
mienk. Mi nem ismertük kultúránkat, mi több, odáig juttattak bennünket, hogy e kultúra
tanulmányozását figyelmen kívül hagyjuk és értékét lebecsüljük. Kevés híján föl is adtuk,
hogy kultúránk szellemében éljünk. Az oly kultúra birtoklása, mely pusztán akadémikus
marad és nem hatja át a nép tömegét, hasonló a bebalzsamozott holttesthez, amely talán
egészen tetszetős látványt nyújt, de sem lelkesíteni, sem nemesbíteni nem képes az embert.
Vallásom tiltja, hogy más kultúrákat lekicsinyeljek vagy megvessek, mint ahogy a nemzeti
öngyilkosság büntetésének terhe alatt arra kötelez, hogy saját kultúrámat magamba fogadjam
és szelleme szerint éljek.
A hinduizmus
(1921. október 6.)

Midőn a madraszi tartományban tett utazásom alatt átgondoltam az érinthetetlenség

problémáját, világosabban mint valaha tudatára ébredtem, hogy én valóban, mint azt
mindenkor állítottam, szanátani-hindu vagyok. És vannak mégis dolgok, amelyeket nem
ismerhetek el, még ha általánosan szokásosak is a hinduizmus nevében. A legcsekélyebb vágy
sem él bennem arra, hogy szanátani-hindunak nevezzenek, ha nem vagyok igazán az. És
egészen bizonyosan nem vágyódom arra, hogy valamely reformot vagy valamely téves
szokást az igazhitűség nevében próbáljak bevezetni.
Szükségét érzem ezért, hogy a szanátana-hinduizmusról alkotott felfogásomat
egyszersmindenkorra világosan körvonalazzam. A „szanátana” szót tulajdonképpeni
értelmében használom.
Szanátani-hindunak nevezem magam, mert
1. hiszek a Védákban, az Upanisadokban, a Puránákban és mindabban, ami a hinduk Szent
Könyveiben foglaltatik, tehát az avatárokban és az újjászületésben, örökreszóló (ortodox)
hindu.
Az avatárok alatt Visnu isteni személyének földi megtestesülései értendők. Mint ahogy a
kereszténység Jézust Isten földreszállott megtestesülésének vallja, ugyanúgy ismernek a
hinduk is ilyen isteni megtestesülést, azzal a különbséggel, hogy Isten nemcsak egyszer,
hanem többször öltött földi alakot a születésben, hogy az Igazságot kihirdesse vagy
megvédelmezze.
2. hiszek a Varnásrama Dharmá-ban, még pedig véleményem szerint szigorúan védikus, és
nem a ma szokásos külsőséges értelemben,
3. hiszek a tehén oltalmazásában, amelyek sokkal szélesebbkörű értelmet tulajdonítok, mint
általában szokásos,
4. nem ellenzem a képes ábrázolások tiszteletét.

Szeretném felhívni az olvasó figyelmét arra, hogy szándékosan kerültem a Védákkal és más
írásokkal kapcsolatban az isteni eredetű” kifejezés használatát. Ugyanis nem hiszem, hogy
csupán a Védák lennének isteni eredetűek. Ugyanúgy a Biblia, a Korán és a Zend Aveszta is
isteni sugallat eredményei. A hindu Írásokba vetett hitem nem kötelez arra, hogy minden szót
és minden verset isteni sugallatból származónak tartsak. Azt sem állítom, hogy ezeket a
csodálatos könyveket eredetijükben tanulmányoztam volna. Ezzel szemben azt hiszem,
szabad állítanom, hogy legfontosabb tanításaik lényegét megismertem és fölfogtam.
Nem vagyok hajlandó magamra nézve kötelező erejűnek elismerni az interpretációkat - ha
mégoly nagytudományúak is - mihelyt az értelemmel vagy az erkölcsi érzékkel
ellentmondásban állnak. És kiváltképpen visszautasítom a mi mai Sankarácsárjáink és
Sásztriink ama igényét (amennyiben ilyet támasztanak), hogy ők adják a hindu Írások helyes
és pontos értelmezését. Ellenkezőleg, azt hiszem, hogy ma csak egészen zavaros képzeteink
vannak ezekről a könyvekről.
Hitvallásomban benne foglaltatik az a hinduista tantétel, hogy senki sem ismerheti meg igazán
a Sásztrákat, ha nem jutott el a tökéletességhez az ártalmatlanságban (ahimszá), az igazságban
(szatja) és az önuralomban (brahmacsárja) és ha nem mond le minden birtokról vagy
jövedelemről. Én hiszek a gurukban, de manapság millióknak kell utat találniuk guru nélkül,
hiszen csaknem kizárt dolog oly emberre akadni, akiben a tökéletes tisztaság tökéletes
tudással párosul. Ám azért nem kell kétségbeesnünk, hogy sohasem foghatnánk fel valamely
vallás lényegét, hiszen a hinduizmus alaptételei, mint minden nagy valláséi, változatlanok és
könnyen megérthetők. Minden hindu hisz egy egyedülvaló Istenben, az újraszületésben és a
megváltásban. Ami azonban a hinduizmust minden más vallástól megkülönbözteti, az - sokkal
inkább, mint a Varnásrama - a tehén oltalmazása.
A Varnásrama, felfogásom szerint, születéstől fogva benne gyökerezik az emberi
természetben, s a hinduizmus nem tett egyebet, csak éppen rendszerré fejlesztette. A
Varnásramát a születés határozza meg. Az ember nem választhatja meg a varná-ját (Szó
szerint „szín”, a kasztot, az osztályt jelenti, amelybe az illető beleszületett.) saját tetszése
szerint. Nem ragaszkodni a varná-hoz annyit jelent, mint figyelmen kívül hagyni az
átöröklődés törvényét. Ezzel szemben a számtalan kasztra való felosztás nem egyéb, mint a
tannak semmivel sem igazolt szabados magyarázata. A négy osztály teljesen elegendő.
Nem hiszem, hogy valaki már azzal elveszthetné jogát az osztályhoz tartozni, melybe
született, ha más kaszthoz tartozóval köt házasságot, vagy közös asztalnál étkezik. A négy
osztály az ember hivatását írja körül, de egyáltalában nem határozza meg vagy korlátozza a
másokkal való érintkezést.
Az osztályok kötelességeket szabnak meg, de nem biztosítanak jogokat. Nézetem szerint tehát
a hinduizmus szellemével ellenkezik, ha valaki magasabb fokozatot igényel a maga számára,
vagy mást alantasabb fokozatra utal. Mindnyájan azért születtünk, hogy Isten világát
szolgáljuk, tudásával a brahman, védelmező hatalmával a ksattrija, kereskedelmi
rátermettségével a vaisja és testi munkájával a súdra. Ez azonban nem jelent annyit, hogy
például a brahman ne végezhessen testi munkát vagy ne tartsa kötelességének magát vagy
másokat megvédelmezni. A brahmant már születése elsősorban a tudományok emberévé
avatja, ki öröklött hajlamainál és nevelésénél fogva különösen alkalmas arra, hogy másokat
tudományára megtanítson. Mindamellett sehol sem találunk oly rendelkezéseket, amelyek egy
súdrát eltiltanának attól, hogy valamely tudományt elsajátítson, ha kedve tartja. Csak éppen
testi munkájával teheti a legjobb szolgálatot és egyáltalán nem kell másokat irigyelnie, amiért
azok más hivatalokra alkalmasabbak. Ám az olyan brahman, aki tudása alapján fölényes
igényeket támaszt, éppen ezzel adja bizonyítékát, hogy nem rendelkezik igaz tudással. S
ugyanígy áll a dolog a többivel is mint, akik különös képességeiknél fogva nagyra tartják
magukat. A Varnásrama önkorlátozásban s az erők épségben tartásában és kihasználásában áll.
Jóllehet a Varnásramát egyáltalán nem érinti, ha a különböző kasztokhoz tartozók egymással
házasságra lépnek, vagy együtt étkeznek, a hinduizmusban azért mégis megvan az a törekvés,
hogy ennek elejét vegye. A hinduizmusban legmagasabb fokát éri el az önkorlátozás.
Kétségkívül olyan vallás, amely a testiségre sokféle lemondást ró, hogy ezáltal a szellemet
szabaddá tegye. A hindu nem köteles együtt étkezni fiával. És mikor menyasszonya
választásakor csupán egy bizonyos körre szorítkozik, ezzel egészen ritka önkorlátozásnak a
tényét adja. A hinduizmus nem tartja lényegesnek a házasságot a megváltáshoz. A házasság,
mint a születés maga, voltaképpen aláhanyatlás”, ám a megváltás a születéstől, tehát a haláltól
való megszabadulást is jelenti. A vegyesházasság és a közös asztal tilalma lényeges a lélek
gyors kifejlődésének szempontjából. De ez az önmegtagadás még nem bizonyítéka a varná-
nak. Egy brahman még brahman maradhat attól, ha valamely súrda testvérével eszik, csak ne
hanyagolja el azt a kötelességét, hogy tudásával szolgáljon. Abból amit az imént mondottam,
következik, hogy a házasságra és a közös étkezésre vonatkozó korlátozás nem alapszik a
magasabbrendűség érzésén. A hindu, ki magasabbrendűségének érzetében vonakodik
másvalakivel egy asztalhoz ülni, hamisan igyekszik megvalósítani dharmáját.
Szerencsétlenségünkre ma valóban az a látszat, mintha a hinduizmus egyébből sem állna,
mint abból, hogy mit és hogyan eszik vagy nem eszik a hindu. Egy ájtatos hindu egy
alkalommal felháborodott, mert én egy mohamedán házában pirított kenyeret ettem. Már
előbb észrevettem, hogy mennyire rosszul esett látnia, mikor olyan pohárból ittam a tejet,
amelyet egy mohamedán barátom nyújtott át nekem. Aggodalma azonban határtalan volt,
mikor látta, hogy egy mohamedán kezéből kenyeret fogadtam el. A hinduizmust az a veszély
fenyegeti, hogy elveszti tartalmának lényegét, ha oly kiagyalt szabályokra aprózódik fel,
amelyek előírják, mit és kivel szabad ennie valakinek. A szeszesitaloktól, kábítószerektől és
különböző élelmiszerektől, különösen pedig a hústól való tartózkodás kétségkívül rendkívül
fontos a szellem fejlődésére nézve, de mindez csupán eszköz és nem önmagáért való cél.
Sokan, akik húst esznek és mindenkivel leülnek ugyanahhoz az asztalhoz, de Isten félelmében
élnek, közelebb állnak a felszabaduláshoz, mint esetleg olyanok, akik szigorúan tartózkodnak
a húsevéstől és más dolgoktól, de közben minden cselekedetükkel Istent káromolják.
A hinduizmus valóságos lényege a tehén oltalmazásában áll. A tehén védelme az én
szememben egyike a legcsodálatosabb jelenségeknek az emberiség fejlődésében. Túlvezeti az
embert fajtája határain. A tehén számomra az egész emberalatti világot jelenti. Az embert a
tehén védelme arra a felismerésre vezeti, hogy egynek és hasonlónak tudja magát mindennel,
ami él. Egészen világos előttem, miért éppen a tehenet választották e különös megbecsülés
tárgyául. Indiában mindenkor a tehén volt az ember leghívebb, legjobb társa.
Minden gazdagság kútforrása volt. Nemcsak tejet adott, hanem lehetővé tette a földművelést
is. A tehén a részvét valóságos költeménye. Részvét csillog e szelíd állat szeméből. Az indiai
emberek millióinak tápláló anyja. A tehén védelme Isten minden szótalan teremtményeinek
védelmét jelenti. Nyilvánvaló, hogy legősibb látnokaink is már ebben az értelemben tisztelték
a tehenet. A teremtés alsóbb rétegeinek hívása annál sürgetőbb, mivel szótalan marad. A tehén
védelme ajándék, amelyet a hinduizmus adott a világnak. S a hinduizmus fenn is fog állni,
míg hinduk élnek, akik a tehenet megvédelmezik.
Aki a tehenet meg akarja védelmezni, annak meghalni is tudnia kell érte. Ám a
hinduizmusnak s az ahimszá-nak megtagadása lenne, ha megölnénk egy emberi lényt, hogy a
tehenet megoltalmazhassuk. A hinduknak az a kötelességük, hogy a tehenet a
tapasztalatukkal, önnön tisztulásukkal és önfeláldozásukkal védelmezzék meg. Manapság a
tehén védelme a mohamedánokkal való szüntelen civódássá fajult, holott a tehén
megoltalmazása tulajdonképpen azt követelné, hogy a mohamedánokat szeretetünk erejével
nyerjük meg magunknak. Egy mohamedán barátom nemrég egy könyvet küldött nekem,
amely felsorolja mindazt az embertelenséget, melyet mi a tehénnel és szülötteivel
elkövettünk: miként tesszük tönkre azzal, hogy utolsó csepp tejéig kizsaroljuk, miként
hagyjuk szinte csontig soványodni, mily komiszul bánunk a borjaikkal, amelyeket
megfosztunk a számukra rendeltetett tejtől, mily kegyetlenül járunk el az ökrökkel, amelyeket
megfosztunk nemüktől, hogyan ütjük-verjük, terheljük túl őket. Ha szavuk volna,
tanúbizonyságot tennének ellenünkben, hogy a világ szeme-szája elállna. Minden
kegyetlenséggel, amelyet a szarvasmarháinkkal szemben elkövetünk, megtagadjuk Istent és a
hinduizmust. Nem hiszem, hogy a szarvasmarhának bárhol is a világon rosszabb sora volna,
mint a szerencsétlen Indiában. De nem szabad ezt az angolok rovására írnunk. Nem szabad
szegénységünkre hivatkoznunk. Bűnös hanyagság az egyedüli oka marhaállományunk
nyomorúságos állapotának. Pandzsrapúll-jaink ugyan részvétünkről és könyörületességünkről
beszélnek, ám egyben e részvét ügyetlen és magatehetetlen voltát is bizonyítják. Ahelyett,
hogy e telepeket mintaszerű tejgazdaságokká és hasznot hajtó nemzeti intézményekké
fejlesztettük volna, nem egyebek végelgyengülésben szenvedő szarvasmarhák
gyűjtőhelyeinél.
A hindut sem a tilak, sem a mantrák hibátlan éneklése, sem zarándoklásai, sem a kasztok
előírásainak pontos betartása alapján nem ítélik meg; az ítélet alapja az, hogy mily mértékben
képes megoltalmazni a tehenet. Míg mi a tehén védelmezésének vallását gyakoroljuk, addig a
tehén és leszármazottjai rabszolgasorsba süllyedtek, és velük együtt mi is rabszolgákká
lettünk.
Most már talán megértik, mit értek én a szanátani-hindu fogalma alatt. Ami a tehén
megoltalmazását illeti, nem maradok el senki mögött sem. Magamévá tettem a kalifátus
ügyét, mert beláttam, hogy ez ügy védelmezése a tehén tökéletes védelmét biztosíthatja. Nem
kívánom ugyan mohamedán barátaimtól, hogy a tehenet azokért a szolgálatokért kíméljék
meg, amelyeket nekik teszek. Imáim nap-nap után a Mindenhatóhoz szállnak, és azt kérem,
hogy szolgálataim, amelyeket egy olyan ügy érdekében teszek, amelyet igazságosnak tartok,
nyernék meg tetszését olyannyira, hogy változást hozna a mohamedánok szívébe, s részvéttel
töltené meg hinduista felebarátaik iránt, hogy megmenthessék azt az állatot, amely a hindunak
éppoly kedves, mint tulajdon élete.
Éppoly nehezemre esik leírnom, milyen érzelmek fűznek a hinduizmushoz, mint azt, milyen
érzés fűz a feleségemhez. Feleségem mélyebb hatást tesz rám minden más nőnél a világon.
Nem mintha nem volnának hibái. Merem állítani, hogy sokkal több a hibája, mint amennyit
magam látok benne. Hanem feloldhatatlan kapcsolat érzése köt hozzá. Ugyanez az érzésem a
hinduizmussal szemben is, tekintet nélkül hibáira és fogyatékosságaira.
Semmi sem bír annyira felemelni, mint a Gítázengő igéi, vagy Tulszidász Rámájanája - a
hinduizmusnak e két egyedüli könyve, melyekről mondani merem, hogy ismerem. Mikor
egyszer azt hittem, ütött halálom órája, a Gítában találtam menedékemet és megnyugvásomat.
Ismerem mindazt a tévedést, amely a hinduizmus templomaiban mindennapos, de azért, a
leírhatatlan tévelygésekre való minden tekintet nélkül, mégis szeretem e szentélyeket. Oly
szoros kapcsolat érzése fűz hozzájuk, aminőt semmi mással szemben nem táplálok.
Tetőtől talpig reformernek tudom magam; de buzgalmam nem megy odáig, hogy a
hinduizmusnak bármelyik lényeges tanát elvetném.
Mondottam, hogy nem vagyok a képtisztelet ellensége. Képek nem tudják kiváltani belőlem
semmiféle imádat érzését. De hiszem, hogy a képek tisztelete veleszületett az emberi
természettel.
Vágyódunk a szimbolizmus után. Különben miért nyílna ki jobban a szívünk a templomban,
mint másutt? A képek segítőeszközök az imádatban.
Egyetlen hindu sem véli magát Istent látni valamely képes ábrázolásban. Nem tudom a képet,
tiszteletet vétkes dolognak tartani.
Mindabból, amit elmondottam, nyilvánvalóan következik, hogy a hinduizmus nem exkluzív
vallás.
Teret nyit a föld minden prófétája tiszteletének.
Nem térítő vallás. Kétségtelen, hogy igen sok népfajt felvett magába, de ez a felvétel a
természetes fejlődés útján és észrevétlenül ment végbe. A hinduizmus mindenkire rábízza,
hogy Istent a maga hite vagy dharmája szerint imádja és ezért minden vallással békességben
él.
Mivel én így fogom fel a hinduizmust, sohasem volt lehetséges számomra, hogy az
érinthetetlenséggel kibéküljek. Mindig kinövésnek tekintettem. Az persze igaz, hogy sok
nemzedéken át, mint hagyomány szállt ránk, ámde sok más rossz intézménnyel mai napig is
ugyanígy áll a dolog. Szégyenkeznem kellene, ha azt hinném, hogy a hinduizmus valóban
megköveteli, hogy leányokat a prostitúciónak kell kiszolgáltatni. Pedig India több vidékén így
tesznek a hinduk. A Káli-nak bemutatott kecskeáldozatokat vallásellenes dolognak tartom és
úgy vélem, az ilyesmi nem alkotórésze a hinduizmusnak. Egész korszakok működtek a
hinduizmus létrejövetelén! Magát a „hinduizmus elnevezést is idegenek adták a hindusztáni
nép vallásának. Kétségkívül áldoztak időnként állatokat a vallás nevében. Ez azonban nem
vallás, legkevésbé pedig hindu vallás. S ezért hiszem azt is, hogy akkor, amidőn a tehén
védelme vallási tétellé lett, kizárták azokat, akik marhahúst ettek. A polgári kizárást igen nagy
szigorral vitték keresztül. A társadalmi bojkottal nemcsak az ellenszegülőket sújtották, hanem
ezek bűne még gyermekeikre is visszahatott. A szokás, amely eleinte jószándékon alapult,
megmerevedett és eldurvult, sőt még a szentkönyvekbe is oly mondásokat csempésztek be,
amelyek az eltorzult szokásnak tartósságot biztosítottak, holott ez teljesen jogosulatlan. Akár
helyes, akár helytelen a felfogásom, az érinthetetlenség mindenesetre sérti a józan
gondolkodást, a könyörületességre való törekvést, valamint a szeretet és a részvét érzelmeit.
Oly vallás, amely a tehén védelméért síkraszáll, bizonyára nem pártolhatja vagy követelheti
emberi lények könyörtelen és embertelen bojkottálását. És szívesebben darabokra engedném
tépetni magam, mintsem hogy az elnyomott osztályokat eltaszítsam. A hinduk nem fogják
addig sem kiérdemelni, sem elérni szabadságukat, amíg eltűrik, hogy nemes vallásukon az
érinthetetlenség szégyenfoltja éktelenkedjék. És mivel én a hinduizmust az életemnél is
többre becsülöm, ez a szégyenfolt elviselhetetlen teherré vált számomra. Nem szabad
megtagadnunk Istent, azzal, hogy honfítársaink egyötödétől megtagadjuk az egyenjogúságot.

Bérek és értékek

Nem az a célom, hogy a kapitalisták kötelességeit vessem vizsgálat alá. Ha csak egyedül a
munkás lenne is képes arra, hogy jogait és kötelezettségeit megismerje, és csupán ő jutna arra
az elhatározásra, hogy csak becsületes eszközöket alkalmazzon, már ezzel is mindkét félnek
nyernie kellene. Valóban, két dologra van szükség: úgy a követelés, amelynek egyedüli célja
az, hogy a kapitalisták helyzetéből a lehető legnagyobb hasznot húzza. Ám teljesen méltányos
az a követelés, amely annyi javadalmazást kíván a munkások számára, hogy ezek
megélhessenek, és gyermekeiket tisztességesen nevelhessék belőle. A méltányosságra
törekedni erőszak alkalmazása nélkül, döntőbíróságok útján a gyárosok belátására apellálni -
ezek a becsületes eszközök.
Hogy célt érhessetek, szervezeteket kell létesítenetek. Az első lépések erre vonatkozóan már
meg is történtek. Remélem, hogy a munkások szakmáik szerint egyesülésekbe tömörülnek, és
aztán pontosan betartják a szabályokat, amelyeket ezek az egyesületek elő fognak írni. E
szervezetek útján közeledhettek a gyárosokhoz. Ha határozataik nem elégítenek ki benneteket,
döntőbíróságot kérhettek. Megelégedéssel állapíthatjuk meg, hogy a döntőbírósági eljárást
mindkét fél elvben elfogadta.
Remélem, hogy az elv meg is fog valósulni, úgyhogy a sztrájkok mindörökre lehetetlenekké
válnak. Tudom, hogy minden munkásnak elvitathatatlan joga van sztrájkolni, hogy ezzel
igazságot szerezzen magának. Mihelyt azonban a kapitalisták elfogadják a döntőbíróságot, a
sztrájkot már gonosztettnek kell tekinteni. A metódusokat tökéletesíteni lehet, és minden
lehetőség megvan a folytonos javulásra. De aztán éppoly fontos az is, hogy a munkaidőt
csökkentsék. Úgy tudom, hogy a munkaidő tizenkét óra, sőt néha több is.
A gyárosok azt mondják, hogy a munkások lusták, nem szentelik egész munkaidejüket a
munkának, figyelmetlenek, másutt jár a fejük. Ami engem illet, nem kívánhatnék figyelmet és
szorgalmat oly munkástól, akinek naponta tizenkét órát kell dolgoznia; ellenben biztosra
veszem, hogy a munkások, mihelyt leszállítják a munkaidőt, jobban nekifekszenek a
munkának és tíz óra alatt csaknem ugyanannyit végeznek, mint tizenkettő alatt. A munkaidő
leszállításával Angliában igen kedvező eredményeket értek el. Ha a munkások eljutnak odáig,
hogy a gyárosok érdekeit a maguk érdekeinek tekintik, akkor jobban fognak boldogulni, és
velük együtt hazánk egész ipara is fel fog lendülni. Ezért a leghatározottabban arra szeretném
kérni a gyárosokat, szállítsák le a munkaidőt tíz órára; de éppoly határozottan azt tanácsolnám
a munkásoknak, hogy e tíz óra alatt ugyanannyit dolgozzanak, mint eddig tizenkét óra alatt.
Lássuk tehát, mihez kezdjünk a bértöbblettel és a szabadidő-nyereséggel. Csöbörből vödörbe
esnénk, ha a bértöbbletet az italmérésekbe hordanánk és a kiküzdött szabad órákat
játékbarlangokban töltenénk el. A pénztöbbletet természetes gyermekeink nevelésére, a
megnyert időt pedig a magunk nevelésére kellene fordítanunk.
Ehhez a gyártulajdonosok hatásos módon járulhatnak hozzá. A munkások számára olcsó
étkezőhelyiségeket létesíthetnének, ahol azok jó tejet és egészséges frissítőket kaphatnának.
Olvasótermeket nyithatnának, amelyekben ártatlan szórakozásokról és játékokról is
gondoskodva lenne. Az ilyen egészséges környezet azzal a hatással járna, hogy az iszákosság
és a játékszenvedély eltűnne. A szervezeteknek is hasonló intézmények létesítésére kellene
törekedniük. Okosabban használnák fel idejüket, ha benső nevelésre teremtenének
lehetőséget, mint ha a kapitalistákkal tusakodnak.
Nemzeti hanyatlás jele, ha kis gyermeket kivesznek az iskolából, hogy kenyérkeresetre
szorítsák őket. Egyetlen olyan nemzetnek, amely e névre érdemes, sem szabad ezt a
visszaélést tűrnie. A gyermekeknek legalább tizenhat éves korukig az iskolában kell
maradniuk. Férfi és nő, akik egymásnak igazán élettársai és kiegészítői, csak akkor láthatják
el helyesen a család gondjait, ha megosztják a munkát. A háztartás és a gyermeknevelés a jó
anya idejét és erejét teljes mértékben igénybe veszi.
Ahol azonban a férfinak és az asszonynak is keresnie kell a puszta létfenntartásért, ott a
nemzet útja lejtőre jutott. Annyit tesz ez, mint a tőkét fogyasztani, míg be nem áll a csőd.
Amennyire szükséges, hogy a munkások műveljék magukat és gyermekeiket neveljék,
ugyanannyira szükséges a gyermekek erkölcsi képességeit is kifejleszteni. Az erkölcsi
képességek fejlesztése egyben a vallásos érzés fejlesztését is jelenti. A világ nem támad
ellenségesen azokra, akiknek igazi hitük van Istenben, s akik megismerték a vallás igazi
értelmét. S ahol mégis így történnék, ott az ilyen emberek legyőzik ellenfeleik dühét a
jóindulatukkal. Ebben az értelemben a vallás nem csak a templomba járást vagy imádságot
jelenti, hanem önmagunk és Isten megismerését. Ám ahogyan senki sem lehet takács, ha nem
tanulja meg előbb a takácsmesterséget, ugyanúgy senkinek sem sikerülhet önmaga
megismerésére jutnia, ha nem szabja életét bizonyos szabályokhoz. Három ezek közül
általánosan kötelező.
Az első megkívánja, hogy az ember ragaszkodjék az igazsághoz. Aki nem tudja, mit jelent az
igazmondás, az éppoly értéktelen, akár a hamispénz. A második azt kívánja, hogy az ember ne
bántson meg másokat. Aki másokat megbánt, az irigykedik rájuk és nem alkalmas arra, hogy e
világban éljen. Mert a világ ellene fordul és neki állandóan rettegnie kell a világtól.
Mindnyájunkat egymáshoz láncol a szeretet köteléke. Mindenben valami vonzóerő hat. Ez erő
nélkül semmi sem létezhetne. A tudósok arra tanítanak minket, hogy az atomoknak,
amelyekből a földgolyó áll, szerte kellene hullaniuk és nekünk velük együtt el kellene
pusztulnunk, ha ez a vonzóerő nem tartaná össze őket. Ha tehát még a holt anyagban is ilyen
vonzóerő lakozik, mennyivel inkább jelen kell lennie az élőlényekben! Ama erőt pedig, amely
az élőket összetartja, szeretetnek nevezzük. Megtaláljuk az atya és a fiú, fivér és nővér, barát
és barát között. De meg kell tanulnunk, hogy ezzel az erővel mindent, ami csak él, átfogjunk;
s a szeretetnek ebben az alkalmazásában áll számunkra Isten megismerése.
Ahol szeretet van, ott az élet. A gyűlölet pusztulásra vezet. Remélem, Anaszujabhail megtanít
majd titeket a szeretet e nagy törvényére s arra szeretnélek kérni benneteket, hogy az ő
szeretetét - amennyiben képesek vagytok azt megérezni, - azzal viszonozzátok, hogy ugyanily
szeretetet tápláljatok az egész emberiség iránt.
A harmadik szabály azt kívánja, hogy uralkodjunk a szenvedélyeinken. Szanszkritul
brahmacsárjá-nak nevezik ezt. Én itt nem csak abban a korlátozott értelemben használom,
amelyet ma tulajdonítanak neki. Nem brahmacsári az, aki - éljen akár nőtlenül, akár mint férj,
tisztaságát megőrizve - minden más élvezetnek odaadja magát. Csak az képes megismerni
önmagát, aki szenvedélyein teljesen úrrá tud lenni. Aki az önuralmat a legszélesebb
értelemben gyakorolja, az brahmacsári - tökéletes bizalom embere, igazi hindu vagy igazi
mohamedán.
A brahmacsárja megsértése az, ha valaki kétes beszédet vagy illetlen dalokat hallgat. A nyelv
vétsége, ha valaki gonoszul beszél, ahelyett, hogy Isten nevét venné ajkára - s ugyanígy áll a
dolog a többi érzékkel is. Csak azt tarthatjuk őszinte embernek, aki minden szenvedélyét
leküzdötte és tökéletes önmegtartóztatásig jutott. Olyanok vagyunk, mint a lovas, aki nem tud
uralkodni lován s ezért az előbb-utóbb ledobja. De az, aki szilárd kézzel fogja a kantárszárat
és így uralkodik az állaton, bizonyára eléri célját. Csak az ilyen ember érett meg a
Szvarádzsra. Egyedül az ilyen ember az igazság keresője. Csak ő képes megismerni Istent.
A legkomolyabban szeretnélek kérni titeket, ne utasítsátok vissza megjegyzéseimet, mint
holmi szép szólásformákat. Higgyétek el nekem, kérlek benneteket, hogy sohasem fogunk
továbbjutni, míg ez előírások értékét be nem látjuk. Amit nektek elmondtam, tulajdon
tapasztalataimnak alkotórésze. Ha szolgálni igyekszem nektek, ez csak azért történik, mert
szeretlek titeket, ha pedig részt akarok venni bajaitokban, azért teszem, mert remélem, hogy
ezzel igazolhatom magam Teremtőm előtt. Ugyan mit érne, ha béreteket megnégyszereznék,
és munkaidőtöket egynegyedére szállítanánk le, de ti azért az igaz beszéd értékét nem
lennétek képesek belátni, a bennetek lakozó ráksasza másokat megbántana és szabadjára
eresztenétek szenvedélyeiteket? Magasabb bérekre és csökkentett munkaidőre igenis
szükségünk van, mert tiszta házat, tiszta testet, tiszta elmét és lelket akarunk, s abban a hitben
küzdünk a magasabb bérekért és a mérsékelt munkáért, hogy ezek elengedhetetlen
előfeltételei ama négyféle tisztaságnak. Ám ha nem erről lenne szó, ha mi nem ezt akarnánk
elérni, akkor bűn lenne magasabb bérekre és lecsökkentett munkaidőre törekedni.
Isten adjon erőt nektek és Anaszujábhainak, hogy a megkezdett művet befejezésre
juttathassátok.

A haláltól való félelem

(1921. október 13.)

A „Szvarádzs” fogalmára megfelelő magyarázatokat kerestem. Ezek egyikének így kellene

hangzania: a Szvarádzs a haláltól való félelem feladását jelenti. A nép, amely tűri hogy a
haláltól való félelem befolyásolja, nem érheti el a Szvarádzsot.
De megtartani sem képes ezt, amennyiben valahogyan sikerült volna szert tennie rá.
Az angolok szabad urai életüknek. Az arabok és afgánok apró jelentőségű dolognak tartják a
halált. Sohasem sírnak, ha egy-egy rokonuk meghal. A búr asszonyok egyáltalán nem ismerik
a haláltól való félelmet. A búr háborúban ezer meg ezer búr asszony vesztette el a férjét. Nem
gyászoltak emiatt. Mit jelentett az, ha a férj vagy a fiú elesett - mikor az ország becsületét
kellett megóvni? Mit segíthetett volna a férj, ha az ország szolgaságba süllyed? Jobb eltemetni
a fiú halandó maradványait és tiszteletben megőrizni halhatatlan emlékét, semmint szolgának
nevelni őt. Így hát a búr asszonyok megedzették szívüket és drága övéiket örömest adták oda
a halál angyalának.
Azok a népek, amelyeket megemlítettem, ölnek és megöletnek. Vajon tehát milyen
magatartást kell tanúsítani az oly népnek, amely nem akar ölni, de kész megöletni magát? Az
ilyen népet az egész világ tiszteli. Az ilyen nép a földnek sava.
Az angolok és a németek háborút viseltek egy-mással. Öltek és megölettek. Az eredmény a
kölcsönös keserűség fokozódása. Végét nem látni ennek a nyugtalanságnak és Európa jelen
állapota sajnálatraméltón nyomorúságos. Az álnokság még jobban erőre kapott és mindenki
azon igyekszik, hogy a többit rászedje.
Ám az a félelemnélküliség, amelyet mi mutatunk, nemesebb és tisztább természetű, s éppen
ezért reméljük, hogy rövid időn belül döntő győzelmet aratunk.
Ha elértük már a Szvarádzsot, ez annak lesz a bizonyítéka, hogy sokan közülünk legyőzték a
haláltól való félelmet - máskülönben sohasem érhettük volna el a Szvarádzsot. Eddig
főképpen fiatalemberek haltak meg ügyünkért. Azok, akik Aligarhban meghaltak, mind a
huszadik év alatt voltak. Senki sem tudja nevüket. Ha a kormány netán ismét fegyverhez
nyúlna, remélem, akkor legismertebb férfiaink számára fog alkalom nyílni, hogy a
legnagyobb áldozatot meghozhassák.
Miért zökkennénk ki sodrunkból, mikor gyermekek, fiatalok vagy öreg emberek meghalnak?
Egyetlen pillanat nem múlik el anélkül, hogy ne halna meg, vagy ne születnék valaki ezen a
világon. Végtére is be kellene már látnunk, mily balgaság annyira örvendeznünk valamely
születésnek s annyira keseregnünk valamely haláleset miatt. Akik hisznek a lélekben - és
melyik hindu, mohamedán vagy parszi nem hisz benne? – azok tudják, hogy a lélek nem
halhat meg. Az élők lelke ugyanolyan természetű, mint a holtaké. A teremtés és a pusztulás
körforgása szüntelenül halad a maga útján. Nincs ebben semmi, ami bennünket akár
örvendezésre, akár gyászra indíthatna. Ha rokonság fogalmát csak honfitársainkra
terjesztenők is ki és az országban történt minden születést úgy tekintenénk, mintha tulajdon
családunkban következett volna be, - ugyan hány születésnapot kellene akkor ünnepelnünk?
Ha hazánk minden egyes halottját meg akarnánk siratni, szemünkről sohasem száradhatna le a
könny. Ennek a gondolatmenetnek segítenie kellene bennünket abban, hogy minden
halálfélelmet leküzdjünk.
E sorokban a Bhagavad-Gítá (A Magasztos Éneke) szavai visszhangzanak:

Akinek elméje bölcsességgel telt el,

Nem gyászol az élőt, éppúgy halottat sem.
Tanuld meg: törhetetlen és elpusztíthatatlan
Az Élet, mely létet áraszt mindenekbe;
Nincsen arra mód sem, akárhol, akármint,
Hogy megfogyatkozzék, álljon, vagy változzék.
Csak a tovatűnő keret és foglalat,
Mit a halhatatlan és végtelen lélek
Alkot, ez veszhet el.
Mert a lélek soha-soha nem született,
Soha meg sem halhat, nem szűnik meg soha!
Nem volt idő, hogy a lélek ne lett volna,
A vég és a kezdet merő álom csupán.
Születést, halált és változást nem ismer,
Érintetlen marad örökre a lélek
A halál kezétől, bár a ház, hol lakott,
Tán halottnak tűnik.

Azt szokták mondani, hogy India a filozófusok nemzete. Szívesen el is fogadtuk ezt a hízelgő
véleményt. És mégsem válik talán egyetlen nép sem oly magatehetetlenné a halállal szemben,
mint mi. És az indiai közösségek közül egyik sem árulja el ennek a magatehetetlenségnek oly
magas fokát, mint éppen a hindu. Egyetlenegy születés már nevetséges örvendezésre késztet
minket, úgyhogy szinte egészen magunkon kívül vagyunk. Egyetlenegy haláleset a hangos
panasz és siránkozás valóságos orgiáira indít bennünket, úgyhogy senki sem alhat a
szomszédságban. Ha el akarjuk érni a Szvarádzsot és ha, miután elértük, valamit alkotni is
akarunk belőle, amire büszkék lehetünk, akkor ezt a helytelen és illetlen félelmet teljesen le
kell ráznunk magunkról.
Mit jelent a fogság az olyan ember számára, aki nem ismeri a halálfélelmet? Ha az olvasó egy
kissé elgondolkodik ezen, rá kell jönnie, hogy a Szvarádzs megvalósulását egyedül az
hátráltatja, hogy nem vagyunk készek nyugodtan fogadni a halált s azokat a
kellemetlenségeket, amelyek pedig a halálnál sokkal jelentéktelenebbek.
Ha a halált készségesen fogadó ártatlan emberek száma egyre nagyobb és nagyobb lesz, akkor
az ő önfeláldozásuk a többiek menekvésének hatalmas eszközévé fog válni és már csak a
szenvedés legcsekélyebb mértékére lesz szükség. A szenvedés, amelyet örömmel viselnek el,
megszűnik szenvedés lenni és kimondhatatlan örömmé változik. Az oly ember, aki megfut a
szenvedés elől, véget nem érő nyugtalanság áldozatává válik, mielőtt valahogy magára
eszmélhetne, és félholt, míg végre eljutott odáig. Aki azonban örömmel kész mindent, ami
csak érheti, elfogadni, mentes marad minden gyötrelemtől. Öröme úgy hat reá, mint valami
megnyugtató szex.
Az indított e sorok megírására, mert magunknak is szembe kell néznünk a halállal, ha még ez
évben el kell akarjuk érni a Szvarádzsot. Aki jól előkészült, sok balesetnek elejét veheti, s
meglehet, velünk is így áll a dolog. Meg vagyok győződve afelől, hogy a Szvadési ilyen
előkészülést jelent. Ha a Szvadési már sikert aratott, sem a kormányunk, sem bárki más nem
fogja többé szükségét érezni, hogy újabb próbáknak vessen alá minket.
Egyetlen lehetőséget sem szabad figyelmen kívül hagynunk. A hatalom birtokának az a
hatása, hogy az emberek süketekké és vakokká válnak.
Nem látják többé azt, ami az orruk előtt van, és nem hallják, ami a fülükben harsog. Nem
tudhatjuk tehát, mi mindent fog még tenni ez a hatalomittas kormányzat. S ezért szükségesnek
tartottam, hogy minden hazafi készüljön elő a fogságra, a halálra és minden hasonló
lehetőségre.
A bátrak ajkukon mosollyal lépnek a halál elé, de azért mégis óvatosak és ébren vigyáznak.
Ez az erőszaknélküli háború nem ad alkalmat vakmerőségekre. Senkit sem biztatunk arra,
hogy erőszakos cselekvéssel készakarva idézze magára a fogságot vagy a halált. A bitófát
azzal kell kiérdemelnünk, hogy a kormányzat elnyomó rendszabályaival a mi erőszaknélküli
ellenállásunkat szegezzük szembe.

Önmegismerés
(1921. november 17.)

Többen levelet írtak nekem és kérve-kértek, ne kövessek el öngyilkosságot, ha januárban még

nem érnénk el a Szvarádzsot és én még szabadlábon lennék. Látom, hogy a nyelv csak
elégtelenül fejezi ki a gondolatokat, különösen akkor, ha a gondolatok maguk is homályosak
és tökéletlenek.
Amit én a Navadzssivan-ban írtam, nézetem szerint eléggé világos volt. De most mégis úgy
látom, hogy a fordítást sokan félreértették. Még maga az eredeti szöveg sem kerülhette el ezt a
sorsot.
A félreértésnek egyik fontos oka abban rejlik, hogy engem úgyszólván tökéletes embernek
tartanak. Barátaim, akik ismerik, mily szenvedélyesen szeretem a Bhagavad-Gítát, megfelelő
sorokat kerestek ki belőle és kifejtették, mennyire ellentmond az a fenyegetés, hogy
öngyilkosságot akarok elkövetni, azoknak a tanoknak, amelyeket életemben követni
igyekszem. Ezek az én mentoraim, úgy látszik, mind-mind elfeledkeznek arról, hogy én csak
az Igazság keresője vagyok. Hiszem, hogy a helyes úton járok és szüntelenül fáradozom, hogy
megtaláljam az Igazságot. De elismerem, hogy eddig még nem találtam meg. Az Igazságot
megtalálni annyit tesz, mint önmagunkat megvalósítani, rendeltetésünket betölteni, más
szavakkal: tökéletessé válni. Fájdalmasan tudatában vagyok tökéletlenségeimnek, s ebben a
megismerésben rejlik minden erőm, amellyel csak rendelkezem, mert nagyon ritka az olyan
ember, aki képességeinek határaival tisztában van.
Ha tökéletes ember lennék, akkor - megvallom - nem érezném át annyira felebarátaim
szenvedését, mint ahogy ma átérzem. Mint tökéletes embernek, elég volna tudomásul vennem
a nyomorúságot, aztán máris előírhatnám az ellenszerét, amelynek elfogadását a bennem
lakozó kétségbevonhatatlan igazság erejével ki is kényszeríthetném. Ám én mind a mai napig
csak homályosan látok, mintha üvegen át néznék, s ezért lassú és fáradságos erőfeszítésekre
van szükségem, hogy másokat meggyőzhessek és még így sem sikerül ez mindig. És
minthogy így van, nem lennék méltó ember névre, ha az elhárítható nyomorúság, mely
hazánkat betölti, s a puszta csontvázzá aszott emberek láttára Isten felséges természetében
nem éreznék India némán szenvedő millióiért és millióival együtt. Az a remény tart fönn,
hogy ez a nyomorúság egyre csökken. De föltéve, hogy én, minden képességemmel, hogy a
szenvedést az örömet és fájdalmat, hideget és meleget érezzem, minden igyekezetemmel,
hogy a rokka üdvözítő szózatát a szívekbe oltsam, mindig csak a fülekig jutottam, de sohasem
értem el a szívekhez, feltéve, hogy az év végén az embereknél a mostani lehetőségre
vonatkozóan, hogy a Szvarádzsot a rokka békés forradalmával meg lehet valósítani, még
mindig éppoly hitetlenséggel találkozom, mint ma, továbbá feltéve, hogy az utóbbi tizenkét
hónap megindulása csupán nekilendülés és biztatás volt, de nem vált a programba vetett
biztos hitté, végül feltéve, hogy a békeszózat még mindig nem hatotta át az angolok szívét -
vajon nem kellene-e kételkednem a tapaszjám-ban és nem kellene-e belátnom, hogy nem
vagyok alkalmas a küzdelem vezetőjének szerepére? Mit tegyek hát, őszinte ember létemre?
Ne térdeljek tán le teljes alázatosságban Teremtőm előtt, hogy kérve kérjem, vegye el ezt a
haszontalan testet és formáljon belőlem jobb szerszámot az Ő szolgálatára?
Forma szerint a Szvarádzs a kormányzat változásában, a kormányzatnak a nép által való
tényleges ellenőrzésében áll. Tartalom szerint, amely után vágyódom, az új módszerek
határozott elfogadásában, tehát a nép gondolkodásmódjának teljes megváltozásában áll.
Biztos vagyok benne, hogy nincs szükség évszázadokra, míg a hinduk és a mohamedánok
félretesznek minden ellenségeskedést és szívbeli barátságot táplálnak egymás iránt, s ezt a
barátságot a nemzeti élet állandó alkatrészének érzik, míg mind együttvéve fölismerik a
rokkában azt az egyetemes eszközt, amely India gazdasági menekvését biztosíthatja, és
hisznek abban, hogy az erőszaknélküliség az India szabadságához vezető egyedüli út. Azt,
hogy a nemzet ezt a programot határozottan, belátás alapján és szabadon elfogadja,
szükségesnek tartom ahhoz, hogy a tartalmat is megvalósítsuk. A forma, a külső jel: a hatalom
átszármazása, bizonyosan elkövetkezik utána, éppúgy, mint ahogyan a fa kifejlődik a magból,
amelyet annak kellő rendje és módja szerint termő talajba ültettek.
Így hát felismerheti az olvasó, hogy az, amit én alkalomadtán barátaim előtt megjegyeztem –
első ízben Púnában - majd mások előtt megismételtem, nem volt egyéb tökéletlenségem
bevallásánál és ama érzésem kifejezésénél, hogy én méltatlan vagyok a nagy ügyhöz, amelyet
jelenleg látszólag én vezetek. Nem mondottam ki a kétségbeesésnek semmiféle doktrínáját.
Ellenkezőleg, még sohasem voltam oly bizakodó, mint most, mikor azt írom, hogy ebben az
évben el kell érnünk a Szvarádzsot, értve pedig ennek belső tartalmát. Mint gyakorlati
idealista, egyben azt is feltettem magamban, hogy soha többé nem fogom magam méltónak
tartani egy nagy ügy vezetésére, ha nem tételezhetem fel magamban a vezetéshez szükséges
erőt. Az oly tevékenység tana, mely önző vágyaktól és földi tekintetektől mentes, egyben az
igazság hajthatatlan követését jelenti és megköveteli, hogy az ember visszaforduljon és elölről
kezdje az utat, ha tudatára ébred valamely tévedésének, valamint megkívánja, hogy
sajnálkozás nélkül le tudjon mondani a vezetésről, miután felismerte önnön méltatlan voltát.
Csupán arra a vágyamra akartam rámutatni, hogy önmagamat az Örökkévalóban elveszítsem
és puszta agyagröggé váljak az Isteni Fazekas kezében, hogy megbízhatóbban szolgálhassak,
mert a bennem élő alantasabb én nem zavarja meg többé tetteimet.

Az én álhatatlanságom
(1921. november 17.)

Egy hozzám intézett levél a következő kérdéseket állítja elém:

„Mikor a zuluk felkeltek szabadságharcukban az angol hódítók ellen, Ön segítette az
angolokat az úgynevezett lázadás elnyomásában. Vajon lázadás-e az idegen járom lerázására
irányuló kísérlet? Jeanne d'Arc lázadó volt talán? George Washington lázadó volt? De-Valera
lázadó? Ön azt az ellenvetést tehetné, hogy a zuluk erőszakhoz nyúltak. Akkor hát kérdem: a
cél volt-e rossz, vagy az eszköz?
Lehet, hogy az eszközök rosszak voltak, de a cél nem volt rossz. Legyen hát olyan jó, fejtse
meg a rejtélyt. Mikor a legutóbbi háborúban a németek és az osztrákok oly vitézül harcoltak
egy egész világ ellen, Ön újoncokat toborzott az angolok számára, hogy azok ama népek ellen
harcoljanak, amelyek sohasem vétettek Indiának. Mikor két faj közt háború tör ki, mindkét
felet meg kell hallgatni, mielőtt az egyik fél mellé állnánk. A legutóbbi háborúban egyoldalú
értesüléseink voltak, még pedig oly nemzettől kaptuk értesüléseinket, amely kétségkívül nem
az igazmondásáról és becsületességéről ismeretes. Ön elejétől fogva a passzív ellenállás és
erőszaknélküliség előharcosa volt.
Miért beszélt hát rá embereket, hogy vegyenek részt egy háborúban, amelynek céljait Ön nem
ismerhette, s amely egy oly faj terjeszkedését szolgálta, amely reménytelenül az
imperializmus fertőjében hempereg? Ön ellenvethetné, hogy bízott az angol bürokráciában.
De bízhat-e még valaki egy idegen népben, amely minden cselekedetével nyilvánvalóan
meghazudtolja minden egyes ígéretét? Az Ön ismereteivel rendelkező ember nem tehetett
ilyet. Kérnem kell tehát, szíveskedjék erre a talányra is feleletet adni.
„Még egy más pontot is érinteni szeretnék. Ön az erőszaknélküliség előharcosa. A jelen
körülmények közt szigorúan az erőszaknélküliséghez kell tartanunk magunkat. De vajon, ha
majd India egyszer már szabad lesz, akkor is éppoly feltétlenül le kell-e mondanunk a
fegyverekről, még ha netán valamely idegen nemzet megtámadna is bennünket? Akkor is még
bojkottálni fogja Ön a vasutakat, a távírót és a gőzhajókat, mikor ezek már nem fogják többé
elősegíteni hazai termékeink kivitelét?”
Sokszor olvasok és hallok panaszokat, amelyek álhatatlansággal illetnek engem. De nem
felelek rájuk, miután senki mást nem érintenek rajtam kívül. Ám azok a kérdések, amelyeket
az idézett írás hoz fel, általános fontosságúak s ezért figyelmet érdemelnek. Távolról sem
vonatkoznak csupán rám. Számomra nem is újak. De nem hiszem, hogy már megfeleltem
volna rájuk a Young India-ban.
Én nemcsak a zulu-felkelés ideje alatt bocsátottam rendelkezésre szolgálataimat, hanem már
előbb, még a búr-háború idején, és nemcsak Indiában toboroztam katonákat a legutóbbi
háború folyamán, hanem 1914-ben betegápoló csapattestet is alakítottam Londonban. Ha
tehát vétkeztem, akkor vétkeim pohara színültig megtelt.
Egyetlen alkalmat sem mulasztottam el, hogy a kormányzatnak szolgálatot tegyek. Mindezen
válságok idején két kérdés állt elém: Mit kell tennem, mint az Alzimszá, az erőszaknélküliség
vallásosan meggyőződéses hívének?
Ma már tudom, hogy helytelenül cselekedtem, mikor a Birodalom polgárának tekintettem
magamat. De akkor, amaz események idején, őszintén hittem, hogy népem, tekintet nélkül
ama hiányokra, melyeket szenvednie kellett, a szabadság felé halad, és hogy a kormányzat
egészben véve a nép szempontjából mégsem egészen rossz, s a brit hivatalnokok becsületes
emberek, ha megközelíthetetlenek és korlátoltak is. Ebben a felfogásban elhatároztam, hogy
úgy cselekszem, mint ahogyan minden angol az adott körülmények közt cselekednék.
Nem volt meg a szükséges belátásom arra, hogy a miniszteri intézkedéseket egy törvényszék
ünnepélyességével vizsgálatnak vessem alá és megítéljem.
Nem tételeztem fel rosszindulatot a miniszterekben, sem a búr-háború, sem a zulu-felkelés,
sem a legutóbbi háború idején. Nem tartottam az angolokat különösebben gonoszoknak,
gonoszabbaknak más emberi lényeknél - és ezt ma sem teszem. Nagy, magasrendű
szándékokra és célokra éppúgy képeseknek tartottam akkor és tartom még most is őket, mint
bármely más népet, de éppúgy képeseknek tartottam őket arra is, hogy hibákat kövessenek el.
Ezért hát úgy éreztem, hogy kötelességemnek, mint férfi és mint polgár kellőképpen eleget
teszek, ha a birodalomnak a veszedelem óráiban - legyen ez a veszély akár lokális, akár
általános jelentőségű - szerény erőmet felajánlom.
Így kellene, ez a véleményem, minden indusnak hazájával szemben viselkednie, ha egyszer a
Szvarádzs eléréséért tesz. Mélyen fájlalnám, ha mindegyikünk minden elképzelhető
alkalommal önmagának csinálna törvényt és leendő nemzetgyűlésünk minden tettét
aranymérlegen akarná utána méretni és latolgatni. A legtöbb esetben a nemzet képviselőire
bíznám az ítéletemet, miután alapos meggondolással jártam el a képviselők megválasztásakor.
Demokratikus kormányzat másképpen egyetlen napig is aligha tarthatná magát.
Ma már megváltozott számomra az egész helyzet. Úgy hiszem, felnyíltak a szemeim. A
tapasztalás okosabbá tett. Nézetem szerint a jelenlegi kormányzati rendszer teljesen rossz, és
különös nemzeti erőfeszítésekre van szükség, hogy megdönthessük vagy megjavíthassuk.
Hiányzik belőle az a képesség, hogy önnön erejéből és akaratából megjavulhasson. Mit sem
változtat a dolgok állásán az, ha sok angol hivatalnokot még most is becsületesnek tartok,
mert nézetem szerint ezek is éppoly vakok és megcsaltak, mint amilyen én voltam
annakidején. Ezért nem lehetek többé büszke arra, hogy a Birodalmat az enyémnek nevezzem
vagy magamat a Birodalom polgárának tekintsem.
Sőt ellenkezőleg, belátom, hogy én a Birodalomnak csupán egy érinthetetlen páriája vagyok.
Ez arra késztet, hogy szüntelenül azért imádkozzam, bár alakulna át a Birodalom teljesen újjá,
vagy pusztuljon el egészen, mint ahogy minden hindu-páriának tökéletesen jogában állna a
hinduizmusra s a hindu társadalomra vonatkozóan így imádkozni.
A második kérdés, amely az ahimszá-ra vonatkozik, kevésbé világos. Felfogásom az
Ahimszá-ról mindenkor arra kényszerít, hogy magamat is külön válasszam minden
cselekvéstől, amelyben részes vagyok. Lelkem nem találhat megelégedést, amíg akár csak
egyetlenegy igazságtalanság vagy nyomorúság magatehetetlen tanújának kell lennie.
Ámde lehetetlen, hogy én, a gyönge, törékeny, nyomorúságos lény, minden igazságtalanságot
helyrehozzak, vagy hogy magamat ártatlannak tartsam mindabban az igazságtalanságban,
amelyet látok. A bennem élő szellem az egyik irányba hajt, a testi mivoltom az ellentétes irány
felé taszít. Van szabadulás e két hatalom alól, csakhogy ezt a szabadulást csak lassú és
fáradságos fokozatokon át lehet elérni. A felszabadulást nem érhetem el azzal, hogy külsőleg
megtagadom a részvételt valamely cselekvésben, hanem csak azzal, hogy belsőleg
elkülönítem magamat a cselekvéstől. Ez a küzdelem a testiség szakadatlan
keresztrefeszítéshez vezet, míg a szellem teljesen szabaddá nem válik.
Ugyancsak egyszerű közönséges polgár voltam és semmivel se bizonyultam okosabbnak
társaimnál, midőn én magam hittem az ahimszá-ban, míg a többiek a legcsekélyebb
mértékben sem hittek benne, sőt inkább arra engedték ragadtatni magukat haragjukban és
rosszakaratukban, hogy ne teljesítsék kötelességüket a kormányzattal szemben.
Tudatlanságból és gyöngeségből vonakodtak.
Mint a mozgalom egyik munkatársának, kötelességem volt őket a helyes útra terelni. Ezért
kifejtettem előttük, mi a kötelességük, megmagyaráztam nekik az ahimszá tanát, s azután
reájuk bíztam a választást. Nem bántam meg, hogy az akcióban az ahimszá-tól vezettettem
magam. De még a Szvarádzs uralma alatt sem tétováznék azt tanácsolni azoknak, akik
fegyvert akarnak fogni, hogy tegyék azt és küzdjenek hazájukért.

Szeretni, nem gyűlölni

(1921. december 8.)

Megpróbáltatásunk és diadalunk pillanatában szeretnék vallomást tenni hitemről. Hiszem,

hogy szeretnünk kell ellenségeinket. Hiszek az erőszaknélküliségben, mint az egyedüli
gyógyszerben, amely India hindui, mohamedánjai, szikhjei, parszijai, keresztényei és zsidói
számára hozzáférhető. Hiszem, hogy a szenvedésben oly erő rejlik, amely a legkeményebb
szíveket is képes meglágyítani. Az elsőnek említett három vallásnak kell a küzdelemben az
első összeütközést kiállítania. A másik három megrémült attól, hogy amazok szövetségre
léptek egymással. Becsületes magatartásunkkal kell meggyőznünk őket afelől, hogy
testvéreinket látjuk bennük. Magatartásunkkal kell minden angolt meggyőznünk arról, hogy
India legfélreesőbb zugában is éppoly biztonságban van, mint amilyen biztonságban a maguk
bevallása szerint a gépfegyverek mögött érzik magukat.
Iszlám, hinduizmus, szikhizmus, kereszténység, zoroastrizmus és zsidóság bizony mondom,
magának a vallás számára jött el a megpróbáltatás órája. Vagy hiszünk Istenben és az Ő
igazságosságában, vagy nem hiszünk. A mohamedánok legnemesebbjeivel való
összeköttetésem megtanított arra, hogy az Iszlám nem a kard hatalma, hanem a szentek és
fakírok szakadatlan sorának ájtatos szeretete folytán terjedt el. Az Iszlám megengedi a kard
használatát. De a megállapított feltételek oly szigorúak, hogy nem felelhet meg nekik akárki.
Hol van a tévedhetetlen vezér, akinek dzsihad-ot szabad parancsolnia? Hol található az a
szenvedés, szeretet és megtisztulás, amelynek meg kell előznie a szándékot, hogy az Iszlám
kardot vonjon? A hindukat hasonló előírások legalább annyira megkötik, mint az indiai
mohamedánokat. A szikhek büszke és dicső történelmük legújabb szakaszából tanulhatnak,
hogy a fegyverfogástól tartózkodniuk kell. Még nagyon tökéletlenek, tisztátalanok, önzők
vagyunk ahhoz, hogy Isten ügyének nevében háborút viselhessünk - ahogyan Saukat Ali
mondaná.
Vajon egyáltalán szükségét érezhetné-e valamely tisztultlelkű hindu annak, hogy kardot
húzzon?
S amit mi a múlt évben Kalkuttában elkezdtünk, az a leghatározottabb lelki tisztulás
folyamata volt.
Ha elkerülni nem is akarjuk a letartóztatást, azért mégsem szabad szükségtelen sértésekkel
egyenesen magunkra idéznünk.
A kongresszust, bármibe kerüljön is, fenn kell tartanunk, tekintet nélkül vezetőink
letartóztatására, míg a kormányzat erőszakkal nem oszlatja fel.
És ha mi sem el nem csüggedünk, sem erőszakra nem engedjük ingereltetni magunkat, hanem
képesek maradunk továbbra is arra, hogy nemzeti feladatainkat keresztül vigyük, akkor
bizonyosan elérjük a Szvarádzsot. Mert a világ semmiféle hatalma sem tartóztathatja föl egy
békés, elszánt és jóindulatú nép előrehaladását.

Függetlenség
(1922. január 5.)

Maulana Haszrat Mohani kétszer bátran síkraszállott a teljes függetlenségért, először a

kongresszuson, azután mint a mohamedán liga elnöke - és szerencsére mindkét ízben
vereséget szenvedett. Maulana felfogását nem lehet félreérteni. Meg akar szakítani minden
kapcsolatot a brit néppel, még akkor is, ha egyenrangúak kapcsolatáról lenne szó, és ha előbb
a kalifátus kérdés kielégítő módon meg is oldódott volna. Felesleges azzal érvelni előttem,
hogy a kalifátus ügyét csak teljes függetlenség esetén lehet megoldani. Itt nemcsak a kérdés
elméleti fejtegetéséről van szó.
Régi história, hogy a kalifátus kérdése csak a teljes függetlenség megvalósítása után oldható
meg, más szavakkal: nem marad egyéb hátra, mint a teljes függetlenséghez ragaszkodnunk, ha
az angolok továbbra is ellenséges magatartást tanúsítanak a mohamedánok igényeivel
szemben. India nincs abban a helyzetben, hogy az angoloknak akár csak erkölcsi támogatást is
nyújthasson és le kell mondania az angolok erkölcsi és anyagi támogatásáról, ha ezeket nem
lehet rábírni, hogy az Iszlám iránt barátságosaknak mutatkozzanak.
De föltéve, hogy Nagy-Britannia megváltoztatja magatartását, - amit tenni fog, ha India erős
marad - akkor helytelen lenne továbbra is mereven ragaszkodni a függetlenséghez. Ez
vakmerő és bosszúálló magatartás lenne, olyasvalami, mint Isten megtagadása - mert a
vonakodás akkor azon a feltevésen alapulna, hogy az angol nép nem képes engedelmeskedni
Istennek az emberben. De az ilyen állásfoglalás úgy a hívő mohamedán, mint a hívő hindu
számára is tarthatatlan.
India legnagyobb dicsősége nem abban áll, hogy az angolokban engesztelhetetlen ellenséget
lásson, akiket ki kell űzni az országból, hanem abban, hogy az angolokat barátaivá tegye a
nemzetek új szövetségének érdekében, hogy ez lépjen annak a birodalomnak a helyébe, mely
a Föld gyöngébb és fejletlenebb nemzeteinek és népfajainak kizsákmányolásán, tehát
végeredményben az erőszakon alapszik.
Tisztázzuk már egyszer, mit jelent ez: szvarádzs nem lehet az angol parlament önkéntes
ajándéka.
A szvarádzs India akaratának kinyilvánítása, hogy maga akarja kezébe venni sorsának
intézését. Hogy a parlamentnek határozatban kell kimondania a szvarádzsot, az persze
nyilvánvaló. Ám ez csak forma szerinti jóváhagyása lesz az indiai nemzetnek, mint ahogy az
volt a Dél-Afrikai Unió esetében is. Az alsóház még a legjelentéktelenebb szót sem
változtathatta meg az Unió esetében is. Az alsóház még a legjelentéktelenebb szót sem
változtathatta meg az Unió alkotmányában. A mi esetünkben egy oly szerződés ratifikálásáról
lesz szó, melyben az egyik fél Nagy-Britannia.
Ilyen szvarádzs bizonyára nem érhető el még ebben az évben, sőt talán még a jelenlegi
nemzedék sem érheti el. Csakhogy én nem is képzeltem el másképpen a dolgot. De mikor
majd a hatalom átruházására kerül a sor, akkor az angol parlament az indiai nép kívánságait
nem annyiban fogja ratifikálni, amennyiben az a bürokrácia révén, hanem amennyiben a
szabadon választott képviselők révén jut kifejezésre.
A szvarádzs sohasem lehet az egyik nép önkéntes ajándéka egy másik nép számára. Kincs az,
amelyet egy nemzet legnemesebb vérével kell kivívni. Nem tekinthetjük majd többé
ajándéknak, ha nagy árat fizettünk érte. Az alkirály nem tudta, mit mondott, mikor azt
állította, hogy a szvarádzsot a parlamentnek kell megadnia, ha csak nem karddal vívatnék ki.
Nem nagyon hízelgett hazájának, amidőn azt vetette fel a gyűlés előtt, hogy Anglia nem lenne
hajlandó engedni a szenvedés erkölcsi erejének, és megsértette a gyűlés értelmiségét, midőn
tudtára adta, hogy az angol parlament megadja a szvarádzsot, amikor meg akarja adni,
egészen függetlenül India kívánságaitól és igényeitől. Tény, hogy a szvarádzs csak
fáradhatatlan munka és minden mértéket meghaladó szenvedés gyümölcse lehet.
De Őnagyméltósága mégsem tud elképzelni semmit, ami a kardot pótolhatná s ezér-t
bizonyára felteszi, hogy debattáló képességünknek a törvényhozó tanácsokban való
gyakorlásával egy szép napon rávehetnénk az angol parlamentet, hogy megadja nekünk a
szvarádzsot. Hamarosan tapasztalni fogja, hogy van még egy jobb és hatásosabb pótléka is a
kardnak, és pedig a polgári engedetlenség. Napról-napra nyilvánvalóbb, hogy a polgári
engedelmesség megtagadása előkészíti majd a szenvedés útját, amelyet Indiának végig kell
járnia, mielőtt eljuthat önmagához.
Még mi nem érkeztünk el önmagunkhoz. Még mindig kölcsönös bizalmatlanság uralkodik a
hinduk és a mohamedánok közt. Az érinthetetlenek még mindeddig nem érezhették
közeledésünk melegét. A párszik és a keresztények még nem tudták biztosan, milyen sors vár
rájuk a szvarádzs alatt. Még mindig nem szereztük meg azt a képességet, sem
szükségszerűségét nem láttuk be annak, hogy a tulajdon törvényeinknek engedelmeskedjünk.
A rokka még nem foglalta el állandó helyét házunkban. A khaddar még nem nemzeti
ruhakelme. Más szavakkal: még nem ismertük fel az önsegély művészetét vagy feltételeit.
A közvélemény egy része - amely ugyan egyre fogyatkozik, de azért nem mellőzhető - azt
tartja, hogy csak erőszak hozhatja meg a szvarádzsot és hogy ezért meg kellene engedni az
erőszaknak, hogy karöltve haladjon az erőszaknélküliséggel, vagyis erőszaknélküliségünket
csak mint az erőszak előjátékát és előkészítését kellene tekintenünk.
Azok, akik ezt a nézetet képviselik, nem gondolják meg, hogy magatartásuk a világ
megcsalását jelenti. Amíg fogadalmunk köt bennünket, ez megkívánja, hogy higgyünk az
erőszaknélküliségnek ama képességében, hogy a leggyorsabb úton vezethet el minket a
célhoz. Mindnyájunk legszentebb kötelessége feladni a fogadalmat, mihelyt az a hitünk, hogy
a szvarádzsot nem az erőszaknélküliség, hanem csak az erőszak útján lehet elérni. Az
erőszaknélküliség: hit, hitvallás, amíg fennáll. Alkalmas eszköz, mert a tapasztaláson alapszik.
De amíg fenntartjuk fogadalmunkat, nemcsak az a kötelességünk, hogy higgyünk benne és
ragaszkodjunk az erőszaknélküliséghez, hanem az is, hogy másokat is az erőszaknélküliség
útjára tereljünk és elítéljük azokat, akik erőszakot alkalmaznak.
Erősebben, mint valaha, él bennem a meggyőződés, hogy célunkat csak azért nem értük el,
mert még közöttünk, azok közt is, akik a kongresszus programját aláírták, jóformán alig volt
olyan, aki szóban és tettben erőszaknélküli maradt és igazán arra törekedett volna, hogy
gondolatban vagy szándékokban erőszaknélküli legyen.

A böjtről
(1924. szeptember 22.)

Meg akarom értetni az olvasóval, hogy a böjtöt nem megfontolás nélkül határoztam el. Tény,
hogy életemet tettem fel a játékra már az együtt-nemműködés mozgalmának első pillanatától
fogva.
Nem ugrottam vakon a böjtbe. Bőven volt részem intelmekben a vele járó veszélyekre
vonatkozóan.
Egyetlen tettemet se viszem végbe imádság nélkül.
Az ember esendő lény, sohasem lehet biztos a léptei felöl. Amit esetleg az imádságra kapott
feleletnek tart, az talán csak önhittségének visszhangja.
Tévedhetetlen útmutatója csak az olyan embernek lehet, akinek szíve tökéletesen ártatlan és
minden rosszra képtelen. Erre én nem tarthatok igényt. Az én lelkem küzdő, törekvő,
tévelygő, tökéletlen lélek. De csak így emelhetem magasabbra, ha kísérleteket teszek
magammal és másokkal. Hiszek Isten abszolút egységében s ezért az emberiség egységében
is. Mit tesz az, ha sok is a test? A lelkünk csak egy. A napnak is sok sugara van, de forrása
mindnek egy s ugyanaz. Ezért tehát nem különíthetem el magam a leggonoszabb lélektől sem
(de nem tagadhatja meg tőlem sem a legerényesebb lélekkel való azonosságot sem).
Eszerint akár akarom, akár nem, kísérletembe bele kell foglalnom egész fajtámat. És kísérlet
nélkül sem juthatok tovább, hiszen az élet nem egyéb a kísérletek végtelen soránál.
Tudtam, hogy az együtt-nemműködés veszélyes kísérlet. Az együtt-nemműködés magában
véve természetellenes, vétkes és bűnös dolog. De erről meg vagyok győződve, az
erőszaknélküli együtt-nemműködés időnként szent kötelességünk lehet.
Sok esetben bebizonyítottam ezt. De nagy tömegeknél való alkalmazásában a tévedés és
elhibázás minden lehetősége meg volt. Csakhogy a kétségbeesett betegség kétségbeesett
orvosságot kíván. Az erőszaknélküli együtt-nemműködés volt az egyetlen alternatíva az
anarchiával vagy valami ennél is rosszabbal szemben. És miután erőszaknélkülinek kellett
lennie, éltemet kellett erre a mérlegre tennem.
Az a tény, hogy a hinduk és a mohamedánok, akik még két évvel ezelőtt látszólag jó barátok
gyanánt dolgoztak együtt, most egyes vidékeken kutya-macska módra marakodnak
egymással, végeredményben azt bizonyítja, hogy az együtt-nemműködés, amelyet
tanúsítottak, nem volt erőszaknélküli. A tüneteket láttam Bombayban, Csauri-Csaurában is,
kisebb incidensekben egy egész sereg helyen. Meg is volt a hatásuk pro tanto.
De ez a feszültség a hinduk és mohamedánok közt elképzelhetetlen volt. A kohati tragédia
híre tette elviselhetetlenné. Közvetlenül Szabarmatiból Delhibe való elutazásom előtt azt írta
nekem Száródzsini Dévi, hogy szónoklatok és békére való intelmek nem lesznek elegendők.
Hatásos gyógyszert kellett találnom. Igaza volt, amikor a felelősséget rám hárította. Nem én
voltam-e az eszköz, amely a nép hatalmas erejét életre hívta?
Meg kell találnom a gyógyszert, ha ez az erő pusztítóan fordul önmaga ellen. Megírtam neki,
hogy csak nagy nehézségek árán találhatom meg az ellenszert. A puszta imádság olyan,
mintha valaki réztányért vagy csörömpölő cimbalmot verne. Nem is sejtettem még akkor,
hogy a gyógyszer ez a hosszú böjt lesz. És mégis, tudom, hogy ez a böjt nem elég hosszú
ahhoz, hogy lelkem agóniáját lecsendesíthesse. Tévedtem talán, türelmetlen voltam, vagy
megalkudtam a rosszal? Lehet, hogy mindezt megtettem, de lehet, hogy egyet sem tettem meg
közülük. Csak azt tudom, amit magam előtt látok. Ha azok, akik ma harcban állnak
egymással, igazi erőszaknélküliséget és igazságosságot gyakoroltak volna, ez a gyilkos
viaskodás, amely most folyik, nem lett volna sohasem lehetséges.
Nyilvánvaló, hogy valahol itt rejlik a felelősségem.
Az első vészhírek megrendítettek. Mélységes szenvedésben gyötrődtem, de mégsem találtam
rá a gyógyszerre. A kóhati hír aztán lángra lobbantotta a lappangó zsarátnokot. Tenni kellett
valamit.
Két éjszakát nyugtalanul, szenvedve töltöttem.
Szerdán felismertem az orvosságot. Vezekelnem kell. A Szatjágrahásram-ban a reggeli ima
idején arra kértük Sívát, a Kegyelem Istenét, bocsássa meg bűneinket, amelyeket tudva vagy
tudatlanul követtünk el. Vezeklésem egy vérző szív imája, mely az akaratlanul, tudatlanul
elkövetett bűnök megbocsátásáért esdekel.
Intelmem ez a hinduk és mohamedánok számára, kik szeretetet mutattak irányomban. Ha
szeretetük őszinte volt és ha én valóban megérdemeltem szeretetüket, akkor velem együtt
fogják vállalni a vezeklést azért a súlyos bűnért, hogy megtagadták szívükben az Istent. Mert
Isten megtagadása az, ha valaki más ember vallását ócsárolja, meggondolatlan kijelentéseket
tesz, valótlant állít, ártatlanokat bántalmaz és megszentségteleníti a templomokat vagy
mecseteket. A világ figyelemmel kíséri - némelyek kaján kárörömmel, mások szomorodott
szívvel - azt az ebmarakodást, amely népünk sorai közt dúl. A Sátán szavára hallgattunk.
A vallás - bármely néven nevezzék is – komolyabb és súlyosabb dolog. A hinduk és
mohamedánok vezeklése nem böjtben, hanem abban álljon, hogy a helyes útra térjenek. A
muzulmán igaz vezeklése az, ha nem táplál szívében gonosz indulatot hindu testvére iránt és
hasonlóképpen, a hindu igaz vezeklése is az, ha nem él benne rosszindulat muzulmán testvére
iránt.
Nem kívánom egyetlen hindutól vagy muzulmántól sem, hogy akár csak egy jottát is feladjon
a maga vallásos elveiből. De győződjék meg afelől, hogy valóban vallásos kérdésről van-e
szó. Azt azonban megkívánom minden hindutól és muzulmántól, hogy ne földi előnyökért
vagy haszonért küzdjenek. Mélyen fájlalnám, ha böjtöm arra késztetné az egyik vagy a másik
vallásközösséget, hogy elvi kérdésben is feladja álláspontját. Böjtöm Isten s a magam ügye
csupán.
Nem kértem ki barátaim véleményét – még Hakim Szahibét sem - aki szerdán hosszabb ideig
tárgyalt velem - sőt Maulana Mahomed Aliét sem, akinek házában a vendégszeretet
kiváltságait élvezem. Midőn az ember számot akar adni Teremtőjének, nem kér tanácsot
másoktól. Nem is szabad megtennie. Persze, ha kétségei vannak, akkor köteles tanácsért
folyamodnia. De bennem árnyéka sem élt a kétségnek, hogy meg kell tennem ezt a lépést.
Barátaim kötelességüknek vélték volna, hogy elhatározásom végrehajtásától visszatartsanak.
Az ilyen kérdések felett nem lehet tanácskozni vagy érvelni. Az ilyesmi csupán az érzés
dolga.
Midőn Ráma elhatározta, hogy eleget tesz kötelezettségének, szándékától sem szeretett anyja,
sem tanítómestereinek intelmei, sem népének könyörgése, sőt még atyja halálának fenyegető
bizonyossága sem téríthették el. Mindezek múló dolgok. A hinduizmus nem lenne vallásnak
nevezhető, ha Ráma nem acélozta volna meg szívét minden kísértéssel szemben. Tudta, hogy
minden szenvedésen át kell küzdenie magát, ha az emberiséget akarja szolgálni és mintaképet
kíván adni a jövendő nemzedéknek.
De vajon helyes dolog-e, hogy böjtöm idején egy muzulmán házában tartózkodom?
Bizonyára helyes. A böjt nem születhet rosszindulatból. Az, hogy egy muzulmán házában
tartózkodom, nyilván bizonyítja, hogy nem fűzhetnek böjtömhöz ilyen magyarázatot. Sőt az
adott helyzetben egyenesen szükséges volt, hogy böjtömet egy muzulmán házában tartsam
meg.
És ki légyen Mahomed Ali? Csak két nappal a böjt előtt egy beszélgetésünk alkalmával azt
mondottam neki, hogy ami az enyém, az az övé is, és ami az övé, az az enyém. Hálám arra a
nyilvános kijelentésre kötelez, hogy sohasem részesülhettem melegebb fogadtatásban és
szívesebb bánásmódban, mint Mahomed Alinál, házanépének minden egyes tagja azon
igyekszik, hogy engem és az enyéimet boldoggá és életünket kellemessé tegye.
Anszári és Abdul Rahman doktorok felajánlották szolgálataikat, hogy orvosi tanácsadóim
legyenek.
Naponta megvizsgálnak. Sok boldog napom volt életemben, de az itt töltöttek a
legboldogabbak közé tartoznak. A kenyér még nem minden. Itt a legdúsabb szeretetben
részesülök. S ez számomra többet jelent a kenyérnél.
Olyasmit is suttogtak, hogy azzal, ha oly sokat időzöm muzulmán barátaim körében,
alkalmatlanná válok arra, hogy a hindu szellem ismerőjének tarthassanak. A hindu szellem én
magam vagyok.
Bizonnyal nem szükséges a hinduk közt élnem, hogy a hindu szellemet megismerjem, midőn
lényem minden paránya hindu. Az én hinduságom nagyon szegényes valami volna, ha nem
bontakozhatnék ki a legellentétesebb behatások közt is.
Ösztönösen tudom, mi szükséges a hinduság számára. Ellenben azon kell fáradoznom, hogy
megismerjem a muzulmán szellemet. Minél szorosabb kapcsolatot tartok fenn a muzulmánok
legjobbjaival, annál helyesebben és igazabbul alkothatok véleményt magamnak a
muzulmánokról és cselekedeteikről. Az a törekvésem, hogy a két vallásközösség közt a
legerősebb összetartó kapoccsá váljak. Az a vágyam, hogy ha kell, a véremmel forraszthassam
egybe a két vallásközösséget. De mielőtt ezt megtehetném, bizonyságát kell adnom, hogy
éppúgy szeretem a muzulmánokat, mint a hindukat. Vallásom arra tanít, hogy egyformán
szeressek mindenkit és mindent. Isten legyen segítőm, hogy így is tehessek. Böjtöm célja
többek közt az volt, hogy ez egyenlő és önzetlen szeretetre még nagyobb mértékben képessé
váljak.

Az én utam
(1924. december 21.)

Szerencsémnek és egyben szerencsétlenségemnek kell tartanom, hogy mostanában Európa és

Amerika figyelmet szentel munkásságomnak. Szerencsémnek nevezem, hogy küldetésem
szózatát nyugaton is tanulmányozzák és megértik. De szerencsétlenségem ez abban az
értelemben, hogy programomat akaratlanul is túlságba hajtják, másrészt készakarva
kiforgatják mivoltából. Minden igazság öntevékeny és benső erőt rejt magában. Ezért nem
zavar és nem ingat meg engem még az sem, ha azt látom, hogy egészen hamis módon
tolmácsolják nézeteimet. Egy jóakaró európai barátom levele arra int, hogy - amennyiben az
információ megfelel az igazságnak - Oroszországban vagy készakarva vagy véletlen folytán
félreértik szerepemet. Íme a levél:
„Az orosz külügyi népbiztos felszólította Kresztinszkit, a berlini orosz megbízottat, hogy
hivatalos minőségében üdvözölje Gandhit (?) és használja fel az alkalmat, hogy Gandhi hívei
közt a bolsevik propaganda terjesztése tevékenyen meginduljon. Ezenkívül Kresztinszkit
állítólag azzal is megbízták volna, hogy Gandhit meghívja Oroszországba, sőt arra is
felszólították, hogy lépéseket tegyen bolsevik propagandaírásoknak Ázsia elnyomott népei
közt való terjesztésére, továbbá tegyen alapítványt Gandhi nevében azon ázsiai diákok
támogatására, kik az orosz ideákat magukévá tették. E munka megszervezésével három hindut
akarnak megbízni. Mindez orosz napilapokban jelent meg, így például a Rul október 18-iki
számában.”
A levél azt a magyarázatot fűzi a hírhez, hogy szó volt arról, hogy engem meghívjanak
Németországba és Oroszországba. Felesleges kijelentenem, hogy egyáltalán nem kaptam
ilyen meghívást, de még legcsekélyebb mértékben sem vágyom arra, hogy ezeket az
országokat meglátogassam.
Tudatában vagyok a ténynek, hogy azt az igazságot, amelyért síkraszálltam, még India sem
fogadta el teljes egészében. Eddig még nem tudott teljes meggyőző erővel hatni. Indiai
munkám még a kísérleti stádiumban van. Ily körülmények közt minden külföldi vállalkozás
részemről végképpen idő előtti lenne. Teljes megelégedettségemre szolgálna, ha a kísérlet
meggyőző módon sikert érne el Indiában.
Utam tisztán és világosan áll előttem. Minden kísérlet, amely engem erőszakos célok
szolgálatába akar állítani, eleve arra ítéltetett, hogy megbukjék.
Nem ismerek titkos módszereket. Nem ismerek diplomáciát az igazságén kívül. Nincs egyéb
fegyverem, egyedül az erőszaknélküliség. Akaratlanul, tudtomon kívül helytelen utakra
tévedhetek, de csak rövid időre, sohasem tartósan vagy véglegesen. Eszerint igen világosan
meghatározott korlátok közt vagyok alkalmazható. Eddig is már nem egyszer történt kísérlet
arra nézve, hogy vétkes módon használhassanak fel, de tudomásom szerint minden ilyen
kísérlet eredménytelennek bizonyult.
Nem is tudom pontosan, mi légyen a bolsevizmus. Nem állt módomban tanulmányoznom.
Nem tudom, vajon Oroszországnak javára vagy kárára válik-e tartós alkalmazása. De annyit
tudok, hogy amennyiben az erőszakra és Isten megtagadására van alapítva, visszataszítónak
találom.
Bolsevik barátaimnak, akiknek figyelme felém fordul, meg kell érteniük, hogy bármennyire is
becsülésre méltóknak és rokonszenveseknek érzem céljaik közül azokat, amelyek erre
méltóak, megalkuvást nem ismerő ellenfele vagyok az erőszakos módszereknek, ha mindjárt a
legnemesebb ügyet szolgálják is.
Eszerint tehát nincs oly terület, amelyen az erőszak iskolája és én találkozhatnánk. Ám éppen
az erőszaknélküliségbe vetett hitem nem csak nem zárja ki számomra, de egyenesen arra
kényszerít, hogy akár anarchistákkal vagy az erőszak bármely hívével is kapcsolatba lépjek:
azonban ennek a kapcsolatnak egyedüli célja csak az lehet, hogy minden erőmmel eltérítsem
őket attól, amiben tévedésüket látjuk. A tapasztalás meggyőzött afelől, hogy tartósan jó
eredmény sohasem jöhet létre igazságtalanságból és erőszakból. És ha ez a hitem nem is volna
több tetszetős önámításnál, el kell ismerni, hogy lenyűgöző erő rejlik benne.

A tehén védelme
(1925. január 29.)

Tehénölés vagy emberölés véleményem szerint csak ugyanannak az éremnek két oldala. És az
orvoslása is mindkettőnek ugyanaz: fejlesztenünk kell az ahimszá elvét és szeretettel kell
megnyernünk ellenfeleinket. A szeretet próbája a tapaszjá (önmegtagadás), a tapaszjá pedig
szenvedést jelent. Készséggel vállalkoztam, hogy a muzulmánokkal megosszam
szenvedéseiket és tettem ezt nemcsak azért, mert meg akartam nyerni őket, hogy
együttműködjenek velünk a Szvarádzs kivívásában, hanem azért is, mert így a tehén
megóvását is keresztülvihetőnek tartottam. A Korán, amennyire megértettem, bűnnek
nyilvánítja, ha valaki ok nélkül elveszi bármely élőlény életét. Szeretném a muzulmánokat
meggyőzni afelől, hogy a tehén megölése gyakorlati szempontból szinte egyértelmű
honfitársaiknak és barátaiknak, a hinduknak elpusztításával. A Korán azt mondja, hogy nem
várhat a mennyország arra, aki ártatlan felebarátjának vérét ontja.
Ezért is igyekszem, hogy a muzulmánokkal a legjobb felebaráti kapcsolatokba lépjünk.
Gondosan elkerülök mindent, ami a muzulmánok érzelmeit sérthetné. Mi több, igyekszem
még előítéleteiket is becsülésben részesíteni. Ám ezt nem vásári üzlet szellemében teszem:
nem kérek érte viszonzást vagy jutalmat. Ezt egyedül Istentől remélem. A Bhagavad-Gítá
mondja nekem, hogy jó cselekvésnek sohasem lehet rossz eredménye. Eszerint hát a
kötelesség tiszta érzetében kell segítenem a muzulmánokat - anélkül, hogy feltételeket
szabnék elébük. Hiszen manapság az angolok céljaira több tehenet ölnek meg Indiában, mint
a muzulmánok szükségleteire. Az angolokat is szeretném jobb belátásra téríteni. Szeretném
meggyőzni őket arról, hogy míg közöttünk élnek, kötelességük letenni nyugati szokásaikról
oly mértékben, amennyiben ezek a mi szokásainkkal összeütközésbe kerülnek.
Ebből kitűnik, hogy még a magunk érdeke is megkívánja, hogy az ahimszá törvényét
betartsuk.
Az ahimszá segítségével megmenthetjük a tehenet és egyben megnyerhetjük az angolok
barátságát is.
Azt akarom, hogy mindenki barátságát önfeláldozással nyerjük meg. De ha mégsem
közeledem térden állva az angolokhoz, mint ahogyan a muzulmánok elé járulok, ennek oka
az, hogy az angolokat megrészegítette a hatalom. A muzulmán szenvedő társunk a rabságban.
Ezért úgy szólhatunk hozzá, mint baráthoz és bajtárshoz. Viszont az angol képtelen értékelni a
mi baráti közeledésünket. Megvetéssel fogadná ezt. Nem óhajtja a mi barátságunkat,
gyámkodni akar felettünk. Mi nem óhajtjuk sem a sértéseit, sem a gyámkodását. Ezért tehát
magára hagyjuk. Sásztráink arra tanítanak, hogy barátságban és tudományban csak azt kell
részesíteni, aki érdemes rá, vagyis óhajt részesülni benne. Így hát megelégszünk azzal, hogy
nem működünk együtt uralkodóinkkal - és ezt nem gyűlöletből, hanem szeretetből tesszük. És
mert a szeretet volt az együtt-nemműködés mögött rejlő mozgató erő, éppen ezért
tanácsoltam, hogy szüntessük be a polgári engedetlenséget, mikor Bombay-ban és Csauri-
Csaurában erőszakos zavargások törtek ki. Nyilvánvalóvá akartam tenni az angolok előtt,
hogy nem vérük ontásával akarom elérni a Szvarádzsot, hanem azzal, hogy tökéletesen
megnyugtatom őket személyes biztonságuk felől.
Ugyan miféle haszon származnék abból, ha sikerülne is megmentenem a haláltól néhány
tehenet, azzal, hogy erőszakot alkalmaznék oly emberekkel szemben, akik a tehén megölését
nem tekintik vétkes cselekedetnek? A tehén védelmét tehát csak az egyetemes baráti jóindulat,
vagyis az ahimszá gyakorlása útján lehet biztosítani. Most már megérthetitek, miért tekintem
én a tehén védelmét még a Szvarádzsnál is fontosabb kérdésnek.
A tény az, hogy az erő, amely képes lesz megvalósítani az előbbit, elegendőnek fog
bizonyulni az utóbbi cél elérésére is.
Az eddig mondottakban a tehén védelmének kézzelfoghatóbb és anyagiasabb szempontjából
szóltam, vagyis abból a szempontból, amely a tehenet csak mint állatot veszi figyelembe. De a
tehén védelmének van egy finomabb és szellemibb értelme is, amely minden élőlény
védelmére vonatkozik. Manapság a világ nem tudja teljes jelentőségében felfogni az ahimszá-
ban rejlő erőt és lehetőségeket. A keresztények, muzulmánok és hinduk szentírásait átitatja az
ahimszá tana. De nem ismerjük fel egész fontosságát. A régi risik szörnyű vezeklések és
önsanyargatások útján fedezték fel a szent szövegek értelmét. Ma legalábbis két értelmezését
ismerjük a gájátri-nak. Vajon melyik a helyes értelmezés, a szanátanáké vagy az Árja
Szamádzs híveié? Ki mondhatná meg? Ám a régi risik felfedezték azt a lenyűgöző tényt (s
ennek igazságáról napról-napra jobban és jobban meggyőződök), hogy a szent szövegek és
sugalmazott írások csak oly mértékben tárják fel számunkra belső igazságukat, amilyen fokot
mi az ahimszá s az igazság gyakorlásában elértünk. Minél nagyobb mértékben valósul meg az
igazság s az ahimszá, annál nagyobb a megvilágosulás. Ugyancsak a risik mondották ki, hogy
a hinduk legfőbb kötelessége megóvni a tehenet és ennek gyakorlása meghozza a hívő
számára a móksát, vagyis a felszabadulást. Én azonban nem hiszem, hogy a tehénnek, mint
állatfajtának puszta megvédelmezése az embert felszabadulásra vihetné. Hogy a móksát
elérhessük, tökéletesen meg kell szabadulnunk alsórendű érzéseinktől, aminők például az
anyagias dolgokhoz való ragaszkodás, gyűlölet, harag, irigység stb.
Ebből tehát az következik, hogy a tehén védelmének a móksával kapcsolatos értelmezése
sokkal tágabb és sokkal általánosabb gondolatot tartalmaz, semmint azt a legtöbben vélik.
Annak a tehénvédelemnek, amely a móksát eredményezheti, természeténél fogva magába kell
zárnia minden érző lény védelmét is. Ezért, véleményem szerint, az ahimszá elvének
legkisebb megsértése - például durva szóval megbántani valakit, akár férfit, akár nőt vagy
gyermeket, fájdalmat okozni akár a föld leggyengébb és legjelentéktelenebb teremtményének
is - a tehénvédelem elvének megsértésével egyértelmű és inkább csak fokozatban, mint
lényegben különbözik tőle. És ha így áll a dolog, akkor azt tartom, hogy addig, míg ártó
szenvedélyeinket szabadjára eresztjük, nem állíthatjuk, hogy a tehén védelmének elvét
követnénk.

A forradalmár
(1925. április 30.)

Bocsássa meg, hogy nem közlöm a levelét.

Örömmel leközölném, ha erre alkalmas volna. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy
levelének hangja ízléstelen vagy erőszakos, mert nem az. Sőt ellenkezőleg, ön igyekezett
méltányosan és nyugodtan írni. Hanem az érvelése mégis felületes és nélkülöz minden
meggyőző erőt. Ön tulajdonképpen azt akarta mondani, hogy a forradalmár nem követ el
erőszakot, mert amidőn ellenfelét megfosztja életétől, ezt csak ennek javára, azaz a lelke
javára teszi, ugyanúgy, mint ahogy az orvos is betege javát szolgálja, mikor fájdalmas és
kínos operációnak veti alá. Ön azzal érvel, hogy az ellenfél romlott test, amely megrontja a
lelket is és eszerint minél előbb elpusztítják, ez annál előnyösebb számára.
Nos, az orvos példázata helytelen, amennyiben csak a testre vonatkozhat. Az orvos a testen
végzi el az operációt, hogy a test javát szolgálja. Tudománya figyelmen kívül hagyhatja a
lelket. Ki tudja, hány testet reparáltak már a sebészek a lélek rovására? De a forradalmár - Ön
szerint - mikor elpusztítja az ellenfél testét, ezt az ellenfél lelkének hasznára véli tenni.
Elsősorban is: egyetlen forradalmárról sem tudok, aki valaha is törődött volna ellenfele
lelkével. A forradalmár kizárólagos célja mindig az volt, hogy hazáját szolgálja, ha az
ellenfélnek testestől-lelkestől el is kellene pusztulnia. Másodsorban: miután Ön hisz a Karma
törvényében, tudnia kell, hogy valamely test erőszakos elpusztítása csak útját egyengeti a
teremtés törvényének, hogy az elpusztított test lelke számára újabb, még ellenállóbb testet
alkosson. Hiszen az ember, akinek a testét elpusztították, vágyakozása szerint fog újabb testet
építeni magának. Felfogásom szerint ez a megmaradását jelenti a rossznak és azoknak a
bűnöknek, amelyek körülvesznek bennünket. Minél inkább büntetünk, annál ellenállóbbakká
válnak a bűnök. Talán színt változtatnak, de a lényeg ugyanaz marad. Ha az ellenfél lelkének
javát akarjuk, ennek egyetlen útja, ha lelkéhez fordulunk. Ez az út kizárja a destrukciót, de
járható az olyan törekvések számára, melyek a céllal valóban összhangban állnak. A lelkeknek
kell a lelkekre hatniuk. És miután az erőszaknélküliség kimondottan lelki kvalitás, a lelkekre
való eredményes hatás útja is csak az erőszaknélküliségen át vezethet. És vajon nem
jogtalanul tulajdonítunk-e magunknak tévedhetetlenséget, midőn ellenfeleink megbüntetésére
törekszünk?
Ne feledjük el, hogy ellenfeleink éppoly ártalmasnak tartanak minket a társadalomra nézve,
mint mi őket. Ön hiába veszi Isten nevét, mikor érvelésében Krisnára hivatkozik. Vagy
magának az igaz Istennek tartjuk őt, vagy sem. Ha annak tartjuk, akkor mindentudást és
mindenhatóságot tulajdonítunk neki. Mint ilyennek, nyilván hatalmában áll pusztítani is. Ám
mi hitvány kis teremtmények vagyunk, örökösen tévelygünk és újra meg újra átértékeljük
nézeteinket és véleményeinket. Nem utánozhatjuk majommódra Krisnát, a Gítá sugalmazóját,
büntetlenül. Ne feledje el, hogy a középkor úgynevezett keresztényei pontosan úgy
gondolkodtak, mint ahogy Ön szerint a forradalmárok gondolkodnak. Megégették az
eretnekeket, hogy az eretnekek lelkének javát szolgálják. Manapság kacagunk a középkor
amaz úgynevezett keresztényeinek kegyetlen és szörnyű balgaságán. Ma már tudjuk, hogy az
inkvizítorok tévedtek s áldozataik teljesen ártatlanok voltak.
Örvendek, hogy ön is forgatja a rokka kerekét.
A kerék csendes forgása békére fogja vezérelni önt és a szabadságot, amelyet szeret, közelebb
hozza majd önhöz, semmint gondolná. Nem kell visszariadnia attól, hogy az
erőszaknélküliség módszere lassú és hosszantartó processzus. A világ minden eddig
alkalmazott módszere közt az erőszaknélküliség a leggyorsabb, mert a legbiztosabb. Meglátja,
hogy az erőszaknélküliség maga mögött fogja hagyni a forradalmárokat, akiket én az ön
véleménye szerint helytelenül ítéltem meg. Ha valaki rámutat a tévedésekre, ez még nem
jelenti, hogy helytelenül ítél. Azért szentelek figyelmet a forradalmároknak, mert
fáradhatatlan energiájukat szeretném a helyes mederbe terelni.

Mahadév Dészai
Egy reggeli Gandhi társaságában

- Hogyan lehet az, kérdezte Rámacsandran, hogy kiváló és nagyon értelmes emberek, akik
kivétel nélkül szeretik és csodálják önt, azt állítják, hogy ön, tudatosan vagy öntudatlanul, a
művészetek kérdését teljesen kizárta a nemzeti újjászületés programjából?
- Elszomorít, felelt Gandhi, hogy ebben a kérdésben általánosan félreértettek. A dolgoknak két
szempontjuk van: külső és belső. A külsőnek nem lehet jelentősége, csak amennyiben a belsőt
támogatja. Ilyenformán minden igaz művészet a lélek kifejezése. A külső formáknak csak
annyiban van értékük, amennyiben az ember bensejében lakozó szellemnek a kifejezései.
Mahadév Dészai leírja azt a dialógust, amely Gandhi és egy Rámacsandran nevű sántinikétani
tanítvány között folyt le Delhiben, a böjt idején. Rámacsandrannak kételyei voltak Gandhi
dolgokra vonatkozó nézetei felől s ezért engedelmet kért, hogy azokat előadhassa. A
párbeszéd érdekesen jellemzi Gandhi világszemléletét. A fordításban csak a művészetre és a
gépekre vonatkozó részleteket közlöm, mert például Gandhinak a házasságra vonatkozó
nézetei a nyugati embert alaposan megzavarhatná - bár teljesen összhangban van Jézusnak
ugyanerről a kérdésről vallott felfogásával.
Rámacsandran ellenvetette:
- maguk a nagy művészek azt vallották, hogy a művészet a művész lelkében kifejezésre
törekvő keresésnek és nyugtalanságnak szavakba, színekbe és formákba való átöntése.
- Úgy van, válaszolt Gandhi, az ilyen művészet a lehető legnagyobb hatást teszi rám. De jól
tudom, hogy sokan vannak, akik művészeknek tartják magukat s akiket művészekül szokás
elismerni, holott műveikben nyoma sincs a lélek felfelé törekvő nyugtalanságának.
- Tudna erre példát mondani?
- Igen, szólt Gandhi. Itt van Oscar Wilde.
Beszélhetek róla, miután éppen abban az időben, mikor Angliában tartózkodtam, sokat
vitatkoztak felőle és gyakran emlegették.
- Úgy hallottam, szólt közbe Rámacsandran, hogy Oscar Wilde a modern idők egyik
legnagyobb íróművésze volt.
- Úgy van, s éppen ez okozza zavaromat.
Wilde a legmagasabb művészetet egyszerűen a külső formákban látta s ezért sikerült neki az
erkölcstelenséget szépséggel felruháznia. Minden igaz művészet feladata az, hogy belső
valónk megismerését elősegítse. Ami engem illet, azt találom, hogy semmiféle külső formára
sincs szükségem, hogy benső valómat megismerjem. Ezért állíthatom, hogy igazán elegendő
művészet van az életemben, jóllehet ön talán nem lát körülöttem olyasmit, amit művészi
alkotásnak nevezhetne.
Szobám falai fehérek, mi több, még a tetőt is szívesen nélkülözném, hogy feltekinthessek a
csillagos égboltra, mely a szépség végtelenségeibe terjed.
Mily öntudatos művészet adhatja meg nekem azt a látképet, amely feltárul előttem, amikor
felnézek az égre és ragyogó csillagaira? Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem ismerem
el ama műalkotások értékét, amelyeket általában ily remekül ismernek el, csak éppen úgy
érzem, hogy ezek nagyon alul maradnak, ha összehasonlítom őket a Természet szépségének
örök szimbólumaival. Ezek az emberi műalkotások csak annyiban jelentenek értéket,
amennyiben a lelket az önmegismerés és önmegvalósítás felé való törekedtében támogatják.
- De a művész azt vallja, hogy az Igazat a külső szépségen keresztül látja és találja meg,
mondotta Rámacsandran. Nem lehetséges ily módon meglátni és megtalálni az Igazságot?
- Én megfordítanám a sorrendet, felelte haladéktalanul Gandhi. Én a szépséget az Igazságban
vagy az Igazságon át látom és találom meg.
Mindenben, ami igaz, nemcsak igaz eszmékben, hanem igaz arcokban, igaz festményekben
vagy dalokban is fenséges szépség jut kifejezésre. Az emberek általában nem képesek
meglátni a szépséget az igazságban - a közönséges ember elfut előle és szeme vak marad a
benne rejlő szépség számára. Mikor az emberek a szépséget az Igazban kezdik látni, akkor
születik meg az igaz művészet.
Rámacsandran ezzel a kérdéssel fordult Gandhihoz:
- De vajon nem lehet-e a szépséget elválasztani az igazságtól, s az igazságot a szépségtől?
- Szeretném határozottan tudni, mi a Szépség, válaszolt Gandhi. Ha a szépség az, amit az
emberek általában e szó alatt értenek, akkor a vélemények nagyon eltérnek egymástól. Egy
nő, kinek szép vonásai vannak, szükségképpen szép is?
- Akkor is, kérdezte Gandhi, ha rút jellemű?
- Szép, felelt gondolkodás nélkül Rámacsandran.
Rámacsandran tétovázott, aztán így felelt:
Csakhogy ebben az esetben az arca sem lehet szép. Az arc mindig a mögötte rejlő lelket
mutatja. Az igazi művész, felfogásának géniuszával, a megfelelő kifejezést ragadja meg.
- Hiszen ön ezzel az egész kérdést visszavonja, válaszolt Gandhi. Most elismeri, hogy a
puszta külső forma még nem tesz széppé valamit.
Az igazi művész számára csak az az arc szép, amelyen - teljesen elvonatkoztatva külső
megjelenésétől - a lélekben lakozó igazság fénye világít.
Tehát, mint mondottam, nincs szépség igazság nélkül. Különben az igazság olyan formákban
is kifejezésre juthat, amelyek külsőre egyáltalán nem szépek. Szókratész, úgy tudjuk, korának
legigazibb embere volt, de arcvonásainál rútabbakat egész Görögországban nem lehetett látni.
Felfogásom szerint Szókratész szép volt, mert egész élete egyetlen törekvés volt az Igazság
után és jusson csak eszébe: Szókratész külseje egyáltalán nem akadályozta meg Pheidiászt
abban, hogy a bensejében lakozó szépséget meglássa és értékelje, pedig Pheidiász, mint
művész, megszokta, hogy a szépséget a külső formákban is meglássa.
- De hiszen, sietett megjegyezni Rámacsandran, a legszebb műveket sokszor oly emberek
alkották, akik élete nem volt szép.
- Ez csak azt bizonyítja, felelt Gandhi, hogy az igaz és a nem-igaz gyakran párosul; a jót és
rosszat sokszor együtt találhatjuk. A művészetben is gyakorta megfér egymás mellett a dolgok
helyes meglátása és helytelen felfogás. A valóban szép művek olyankor keletkeznek, mikor a
helyes meglátás működik. Amilyen ritkák az ily pillanatok az életben, éppoly ritkák a
művészetben is.
Rámacsandrant mindez erősen gondolkodóba ejtette.
- Ha csak az igaz vagy a jó lehet szép, akkor hogyan lehet szép olyasvalami, amiben nincs
erkölcsi kvalitás? mondotta, mintha önmagához szólt volna. Majd feltette a kérdést:
- Van-e igazság oly dolgokban, amelyek önmagukban véve sem erkölcstelenek, sem
erkölcsösek? Például: van-e igazság egy naplementében vagy a holdsarlóban, amely éjszaka a
csillagok közt ragyog?
- Bizony, felelt Gandhí, ezek a szépségek az igazsággal teljesek, amennyiben önkéntelenül a
mögöttük rejlő Teremtőre irányítják gondolataimat. Egyébként hogyan is lehetnének szépek -
ha nem az Igazság révén, amely a teremtés művének a középpontjában áll? Midőn a
naplemente vagy a hold szépségét csodálom, lelkem túlárad a Teremtő iránt érzett
hódolatomban. Őt és az Ő sok-sok kegyét igyekszem érezni a teremtés műveiben. De még a
naplementék és napkelték is csak zavaró akadályok lennének, ha nem késztetnének arra, hogy
Istenre gondoljak. Mindaz, ami a lélek szárnyalását akadályozza, csak ámítás és kelepce, mint
ahogy a test is az, midőn oly gyakran hátráltatja az embert a felszabadulás, az üdvösség
ösvényén.
Rámacsandran felkiáltott:
- Hálás vagyok, hogy az ön nézeteit a művészetről tudomásul vehettem: értem és elfogadom
felfogását. Nem lenne jó, ha mindezt leírná a fiatalabb nemzedék épülésére, hogy a helyes
útra vezesse az ifjúságot?
- Erre álmomban sem gondolok, felelt mosolyogva Gandhi, még pedig azon egyszerű oknál
fogva, mert arcátlanság lenne a részemről, ha előadásokat akarnék tartani a művészetről. Nem
írok vagy beszélek a művészetről, mert tudatában vagyok szellemi elhatároltságomnak. Ez a
tudat az én egyedüli erőm. Amit valaha életemben véghez bírtam vinni, az minden egyébnél
inkább képességeim határának felismeréséből született meg.
Az én tevékenységem más, mint a művészé és nem lenne helyes letérnem utamról, hogy az ő
álláspontját tegyem magamévá.
Rámacsandran most a következő kérdéssel állt elő:
- Elítéli Ön a gépeket általában?
- Hogyan ítélhetném el, felelt Gandhi mosolyogva, mikor tudom, hogy még a testünk is gép, a
legfinomabb szerkezetű gépezet? A rokka maga is gépezet, a közönséges fogpiszkáló is gép.
Amit elítélek, az a gép őrülete, nem pedig maga a gép, mint olyan. A gép őrülete az
úgynevezett munkamegtakarító” gépeknél kezdődik. Az emberek nagy igyekezettel
takarítanak meg munkát”, míg ezrek munka nélkül maradnak és az ínség vagy éhhalál
prédáivá válnak. Az én célom is az, hogy időt és munkát takarítsak meg, de nem csupán az
emberiség töredéke, hanem az egész emberiség számára.
Kívánom a vagyon koncentrálását, de nem bizonyos kevesek, hanem az összesség kezében.
Manapság a gépek csak arra valók, hogy néhány embert milliók nyakára ültetni segítsenek. Az
egésznek mozgató ereje nem a munkamegtakarítás emberbaráti törekvése, hanem a mohó
kapzsiság. A dolgoknak ezen állapota ellen küzdök én egész erőmmel.
- Eszerint, sietett közbevágni Rámacsandran, ön voltaképpen nem a gépek ellen küzd, hanem
a géppel való visszaélések ellen, amelyeknek manapság oly sok példáját láthatjuk?
- Habozás nélkül igennel felelnék, de hozzá kell még tennem, hogy a tudományos
igazságoknak és felfedezéseknek mindenekelőtt meg kell szűnniük puszta eszközök gyanánt
szolgálni a kapzsiságot. Akkor a munkásokat nem fogják túlterhelni, a gépek, ahelyett hogy
akadályok lennének, segítőtársainkká fognak válni. Törekvésem nem a gépek
megsemmisítése, hanem korlátok közé szorítása.
Rámacsandran szólt:
- Ha ezt logikusan tovább fejtegetjük, akkor az ön elve magában kell, hogy foglalja minden
erőművel üzemben tartott gép megsemmisítését.
- Ez nem lenne nagy baj, ismerte el Gandhi, de egy szempontot tisztázni szeretnék. A legfőbb
szempont az ember. A gépnek nem szabad arra törekednie, hogy az emberi tagokat megfossza
rendeltetésüktől. Hogy példát említsek, a gépek dolgában ésszerű kivételeket tennék. Nézzük
a varrógépet. Ez egyike a leghasznosabb dolgoknak, amelyeket valaha is kitaláltak.
Létrejöttéhez is romantika fűződik. Singer látta, milyen fáradságos munkát végez a felesége,
mikor vart. A szeretet indította arra, hogy varrógépet eszeljen ki s ezzel a feleségét
megkímélje a felesleges fáradalmaktól.
Ám ezzel nem csak a felesége számára takarított meg munkát, hanem mindenki számára,
akinek módjában áll varrógépet beszereznie.
- Csakhogy ebben az esetben, felelt Rámacsandran, szükséges, hogy gyár is legyen, ahol a
Singer-féle varrógépeket készítik, a gyárban pedig szükségképpen a megszokott erőműves
gépeknek is alkalmazást kell találniuk.
- Úgy van, válaszolt Gandhi mosolyogva Rámacsandran sietős ellenvetésén. De ahhoz eléggé
szocialista vagyok, hogy kijelentsem: az ilyen gyárakat nacionalizálni vagy állami ellenőrzés
alá kell helyezni. Az ilyen gyáraknak a legvonzóbb és legeszményibb feltételek mellett kell
dolgozniuk, nem a haszonért, hanem az emberiség javáért, amennyiben a kapzsiság helyét a
szeretet foglalná el mozgató erő gyanánt. Amit óhajtok, az a munkafeltételek megváltoztatása.
A vagyonszerzésre irányuló őrült hajszának meg kell szűnnie s a munkás számára nemcsak a
megélhetéshez elegendő bért, hanem olyan napi munkafeladatokat is biztosítani, mely nem
puszta robot. Ily feltételek mellett a gép ugyanúgy segítségére fog szolgálni a melléje állított
munkásnak, mint az államnak vagy a gép tulajdonosának. A mostani eszeveszett hajsza meg
fog szűnni és a munkás, mint mondottam, vonzó és ideális feltételek mellett fog dolgozni. Ám
ez csak egyike azoknak a kivételeknek, amelyre gondolok. A varrógép gondolata mögött a
szeretet áll. Az egyén a legfőbb szempont. Az egyéni munkamegtakarítás, kell, hogy célunk
legyen, a mozgatóerőt pedig becsületes és emberséges megoldások adják, ne a kapzsiság.
Eszerint a kapzsiságot szeretettel kell helyettesíteni s akkor minden jóra fordul.
Mint látjuk, Gandhi szocializmusa nem tartja feltétlenül szükségesnek a magántulajdon
erőszakos megszüntetését, jóllehet áldásosnak tudja a magántulajdonról való önkéntes
lemondást. E tekintetben is Krisztus tanításához áll közelebb, mint a Marxizmushoz vagy a
Leninizmushoz. És mindez nála nem írott malaszt, hanem gyakorlati cél, mert az emberek
benső reformálásával és a helyesen értelmezett önrendelkezésre való alkalmassággal oly
jövendő államrendet alapoz meg, amelyben a szociális reformok kényszernélküli
megvalósítása természetszerűleg be kell hogy következzék.

Vége!