Lorenzo

Carcaterra
POKOLI
LECKE

GABO
A mű eredeti címe:

Lorenzo Carcaterra: Sleepers

Fordította: Szőnyi Péter

Szerkesztette: Kővári Fruzsina

A könyvet tervezte: MALUM Stúdió

© 1995 Lorenzo Carcaterra

Hungarian translation © Szőnyi Péter, 2005

Copyright © GABO Kiadó, 2005
A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes
hozzájárulása szükséges.

Kiadja a GABO Könyvkiadó

1054 Budapest, Vadász u. 29.
www.gabo.hu
Felelős kiadó: Földes Tamás
Felelős szerkesztő: Solymosi Éva

ISBN 963 7318 66 6

Készült a Borsodi Nyomda Kft.-ben

Felelős vezető: Ducsai György igazgató
Valamennyi sleepernek
 Köszönetnyilvánítás

Ez a könyv nem születhetett volna meg a Pokol Konyhája néma pol-

gárainak támogatása nélkül. Tiszteletben tartom azon kérésüket,
hogy a névtelenség homályában maradhassanak, és soha nem felej-
tem el a segítségüket.
Az évek során számos szerkesztővel volt szerencsém együtt dol-
gozni, akik segítettek pályám bizonyos állomásain. Egyikük sem bí-
zott jobban a képességeimben, mint Peter Gethers. Ezzel a könyv-
vel olyan bátor lépést tett, amelyet kevés szerkesztő merne meg-
kockáztatni. Úgy irányította, formálta és szerkesztette ezt a mun-
kát, ahogyan csak kevesen tudnák; azonkívül vég nélkül ontotta a
vicceket, amivel megkönnyítette a munkát a fájdalmasabb részek-
nél. Egyetlen írónak sem lehet jobb társa nála.
Minden író kiváló ügynököt szeretne. Nekem három ilyen van:
Loretta Fidel, aki mindig ott volt, mindig meghallgatott, mindig
odafigyelt, amikor kellett, Amy Schiffman és Adam Berkowitz pe-
dig legalább annyira hitt bennem, mint a könyvben. Ők közösen lát-
tak el minden szükségessel, és közreműködtek abban, hogy a re-
gény a figyelem középpontjába kerüljön.
Clare Ferraro a szívében és Ballantine-polcán csinált helyet első
könyvemnek, majd egy fantasztikus ebéd során beleszeretett a má-
sodikba. Azután csak várt és várt. Végig türelmes volt, barátságot
és sok bátorítást kaptam tőle. Szeretnék köszönetet mondani Steve
Golinnak és a Propaganda Films munkatársainak, Barry Levinson-
nak, Peter Giulianónak, a filmben szereplő valamennyi színésznek
és a stábnak, amiért életre keltették ezt a sok kínt és szenvedés
továbbá dr. Paul Chrzanowskinak, dr. Nancy Nealonnak, valamint
legjobb emberemnek, a Rusk Institute-ban dolgozó David Malamud-
nak minden segítségükért, s nem utolsósorban a rendőröknek
Steve Collurának a kedves szavakért; Joe Lisinek a nevetésért és
törődésért, s legfőképpen Sonny Grossónak mindenért, amit tőle
kaptam több évtizedes barátságunk alatt.
Köszönetet mondok telefonos barátaimnak is – Hank Gallónal
Carlo Cutolónak, Mr. G.-nek, Marc Lichternek, Leah Rozennek és
Keith Johnsonnak –, amiért meghallgattak; Liz Wagnernak a neveté
sekért, s Bill Diehlnek a bölcsességekért és az odafigyelésért.
Nagyon sokkal tartozom a feleségemnek, Susan Toepfernek
Mindig tiszteltem őt, mindig szeretni fogom, s mindig a baráton
marad.
Fiamnak, Nicknek köszönöm a mosolyokat és a lehetőséget
hogy mellette kis időre meg tudtam feledkezni a munkáról. Kate lá-
nyomnak köszönöm, hogy megmutatta, milyen meleg szív dobog
egy bájos arcú gyermekben.
És köszönet a bűnözők csapatának – Daginak, Bobby C-nek
Bam-Bamnak, Carmine-nek, Dokinak, Big D.-nek, Mike Sevennek
és Sammy Weightsnek. Mindig ott voltatok, ahol lennetek kellett.
És ezt el is vártam.
 Sleeper (köznyelvi):
1. Nem helyi bérgyilkos, aki a megbízás teljesítése után az éjsza-
kát még a városban tölti.
2. Fiatalkorú bűnöző, akit kilenc hónapnál hosszabb, valamely
állami büntetés-végrehajtási intézetben letöltendő szabadságvesz-
tésre ítéltek.
 „Mondjunk imát egy fiúért,
aki nem tudott olyan gyorsan futni, mint én.”

(Pat O'Brien a Dead End Kids nevű bandának

a. Mocskos arcú angyalok című filmben)
Prológus
1993 tele
Az asztal túloldalán ültem, szemben azzal a férfival, aki kínzott, vert
és megalázott csaknem harminc évvel ezelőtt. Azt hittem, már a hat-
vanas éveiben járhat – annak idején jóval idősebbnek látszott ná-
lunk –, pedig csak a negyvenes évei végét taposta, s kevesebb mint
tíz évvel számlálhatott többet nálam. Ritkuló haját egyenesen hátra-
fésülte. Hamufehér jobb kezében egy filteres cigaretta remegett, bal-
jával egy pohár jeges vizet markolt. Fekete keretes szemüveg mö-
gül nézett rám, barna szeme nedvesen fénylett, folyt az orra, a tövé-
nél kipirosodott és hámlott a bőr.
– Nem tudom, mit akar hallani – a hangjában nyoma sem volt az
egykori erőnek. – Nem tudom, hol kezdjem.
Emlékeimben magas, izmos, arrogáns és hirtelen haragú férfi-
ként élt, aki élvezettel kínozta a hatalmába került elítélteket abban
a nevelőintézetben, ahol tizenhárom éves koromban magam is el-
töltöttem kilenc hónapot. A valóságban esendő volt és rémült, hom-
lokán hideg veríték gyöngyözött.
– Szükségem van erre az állásra – esdekelt nyöszörögve. – Nem
veszíthetem el. Ha valamelyik főnököm megtudja, ha bárki megtud-
ja, végem van.
 Fel akartam állni, hogy a kávé és a cigi fölött átnyúlva megra
gadjam, s addig verjem, amíg vérezni kezd. Ehelyett csak ültem,
visszaemlékeztem mindarra, amit oly sok éven keresztül próbáltam
elfelejteni. A néma éjszakát szétszabdaló, fájdalmas sikolyokra. Egy
öv csattanására a bőrömön. Büdös leheletre a tarkómon. Hangos
röhögésre és elfojtott könnyekre.
Nagyon régóta vártam ezt a találkozást, rengeteg pénzt és ide
áldoztam arra, hogy megtaláljam azt a férfit, aki oly sok kérdésen
re tudta a választ. De most, amikor itt volt, semmit nem tudtam
mondani, semmit nem tudtam kérdezni. Alig figyeltem oda, miköz-
ben két tönkrement házasságáról és anyagi csődjéről beszélt, s as
emlegette, hogyan kísértik gonosz tettei mindmáig. Szavai gyáva
és üresen hangzottak, és semmi késztetést nem éreztem, hogy vi-
laszt adjak rájuk.
Ő és az a társaság, amelynek tagja volt, örökre megbélyegezte
helyrehozhatatlanul tönkretette négy fiú jövőjét. Egykoron akkor
is megdermedtünk, ha csak közeledni hallottuk őt. Nevetése, az
halk, hátborzongató nevetés mindig a kínzások kezdetét jelentette.
Most, ahogy szemközt ültem vele, s remegő száját, reszkető kezét,
figyeltem, azt kívántam, bárcsak ne féltem volna annyira, bárcsak
lett volna elég bátorságom, hogy szembeszálljak vele. Annyi év
másképp alakulhatott volna, ha megteszem!
– Nem úgy gondoltuk, nem akartuk megtenni azokat a dolgok;
– suttogta közelebb hajolva. – Egyikőnk sem akarta.
– Nincs szükségem a bocsánatkérésére – feleltem. – Az nem he
rendbe semmit.
– Könyörgöm – mondta elcsuklott hanggal. – Próbáljon megbo-
csátani. Kérem. Próbálja meg.
– Tanuljon meg együtt élni vele – mondtam, s felálltam az asz-
taltól.
– Nem tudok. Már nem megy.
– Akkor haljon meg vele együtt – néztem rá keményen. – Mint
barátaim.
 A szemében tükröződő fájdalomteli megadás láttán összeszorult
a torkom, s felszállt az évtizedes sötétség.

***

Bárcsak a barátaim is ott lehettek volna velem!

Ez az igaz történet olyan barátságról szól, amely erősebb volt a vér
kötelékénél is. Hogy a szereplők identitását megóvjam, sok nevet,
dátumot, helyszínt, valamint az emberek és az intézmények minden
olyan jellemzőjét megváltoztattam, amelyről azok felismerhetők.
Például megváltoztattam a bírósági tárgyalás helyszínét, amelyre
valójában nem Manhattanben került sor. Az emberek lakó- és mun-
kahelyét is megváltoztattam, s így gyakran a valóságosnál szebb ké-
pet festettem róluk. A regény megírása két évet és két évtizednyi
kutatómunkát vett igénybe, s ennek során a szereplőkben olyan
emlékeket ébresztettem fel, amelyeket jobb szerettek volna elfelej-
teni. Az emlékezésben sok barát és néhány ellenség volt segítsé-
gemre, akik pusztán a névtelenséget kérték cserébe. Ezért, bár min-
den tettüket pontosan feljegyeztem, a valódi nevük – hősöké és go-
nosztevőké egyaránt – titokban marad.
Bármennyire elhallgatom azonban a szereplők kilétét, ez akkor
is az én történetem marad, és azé a három barátomé, akik igazán
fontosak voltak az életemben. Közülük ketten gyilkosok voltak, akik
nem érték meg harminchatodik életévüket. A harmadik ügyész, aki
nem praktizál, a múlt fájdalmában él: fél felengedni, s megnyugvást
talál benne, ahelyett hogy szembeszállna a rettenettel. Így én va-
gyok az egyetlen, aki beszélhet helyettük és a gyermekek helyett,
akik egykor voltunk.
 Első könyv
„Rossz fiú pedig nincsen – ezt az egyet biztosan tudom.”
(Spencer Tracy Eddie Flanagan atya szerepében
a Fiúk városa című filmben)
1963 nyara

1
A Manhattan közepén elterülő Pokol Konyhájának utcáin a munka
ünnepét követő hétvége mindig egyet jelentett az éves gokartver-
sennyel. Ezen a környéken születtem 1954-ben, s 1969-ig itt is éltem.
Augusztus utolsó két hetében kezdtünk készülni a versenyre.
Három barátommal elvonultunk alagsori klubhelyiségünkbe, ame-
lyet egy lerobbant bérház legtávolabbi sarkában rendeztünk be, a
Negyvenkilencedik utcában. Ott szereltük, festettük az elcsórt fá-
ból és megpattintott alkatrészekből álló gokartunkat, miközben va-
lami poénos elnevezésen törtük a fejünket. A munka ünnepe regge-
lén tucatnyi kocsi indul majd az Ötvenedik utca és a Tizedik sugár-
út sarkáról, hogy begyűjtse a tizenöt dolláros díjat, amelyet egy he-
lyi uzsorás ad át a győztes csapatnak.
A Pokol Konyhája hagyományai szerint a versenyben nem létez-
tek szabályok.
Húsz percnél sosem tartott tovább. Négy mellékutcát és két su-
gárutat érintett, s a Nyugati Autópálya Tizenkettedik sugárút felőli
végénél fejeződött be. Mindegyik kocsihoz egy négytagú csapat tar-
tozott, egy ember ült a kocsiban, a másik három kívülről segített:
addig és olyan erősen tolták a gokartot, ahogy csak bírták, miköz-
ben megpróbálták elhárítani a közel került ellenfelek ütéseit és vá-
 gásait. Az Ötvenedik utcában a domb tetején elengedték a kocsit, s
onnantól a vezetőn múlt a verseny. Győztesek és vesztesek halad-
tak át a célvonalon, összehorzsolva, véresen; a kocsik gyakran da-
rabokban értek célba, a vezetők kezeit megégette a kötelek súrló-
dásától. Csak néhányunk viselt kesztyűt és sisakot, térd– és kö-
nyökvédőre pedig sohasem telt. Műanyag vizespalackokat kötöt-
tünk a kocsik oldalaira, így lehetett leggyorsabban lehuteni a forró
lábakat és a felhevült kerekeket.
Csapatomból a legkisebbként mindig én vezettem.
***
John Reilly és Tommy Marcano fekete festéket kent a vaskos,
mocskos falemezekre.
John tizenegy éves volt, sötét hajú és szemű fiú, aki az írek hajlé-
konyságával vett részt a szócsatákban. Tiszta gyermekarcán a jobb
szeme fölött tízcentis forradás éktelenkedett, meg egy kisebb, fél-
hold alakú az álla vonalán. Mindkettő játszótéri esések és otthoni öl-
tések eredménye volt. John szája szüntelenül mosolyra állt, s a bará-
taim közül mindig elsőként mesélte el az utcán hallott legújabb vic-
cet. Rossz tanuló volt, de falta a könyveket, sportolónak csak köze-
pes, de fejből tudta még a legismeretlenebb játékos ütési statisztikáit
is. Szerette a Marx testvéreket meg az Abbott– és Costello-filmeket,
s megnézett minden, a környéken játszott westernt. Ha megfelelő
hangulatban volt, a Pokol Konyhájának utcáin portyázott, úgy járt-
kelt, mintha ő lenne Ralph Kramden a Nászutasokból, s hangos „hel-
lo, pajti”-val üdvözölte a környékbeli árusokat. Az előadásért cseré-
be olykor ingyen gyümölcsöt kaptunk az árusoktól. Egy apró lyukkal
a szívében született, s rendszeresen gyógyszert kellett volna szednie,
amelyet azonban az anyja gyakran nem tudott megfizetni. Betegsége
és gyenge testalkata miatt szinte tapinthatóan sebezhetőnek tűnt.
Tommy Marcano szintén tizenegy éves volt, alkatát tekintve
John tökéletes ellentéte. ír anyja répavörös haját és délolasz apja
pirospozsgás arcszínét örökölte. Dereka és lábai rövidsége és pety-
hüdtsége ellenére Tommy imádta a sportot, s az akciófilmeket, a
Marvel-képregényeket és a kalandregényeket is szerette. Mindenek-
előtt azonban enni szeretett – húsgombócot, vajas zsemlét, cseresz-
nyeízű cukorkát. Baseballkártyákat gyűjtött és csereberélt: minden
évben a csapatok sorrendjében összeszedte őket, s féltucatnyi, gu-
miszalagokkal lezárt Kinney-cipősdobozban tárolta őket. Természe-
tes érzéke volt a matematikához, s nagy ügyességgel és türelemmel
épített fából hajó- és repülőmodelleket. Érzékeny volt, együtt érzett
a gyengékkel, mindig a vesztésre álló csapatoknak és sportolóknak
szurkolt. Mindig elsőként nevetett, s komolyan ösztökélni kellett,
hogy ellazuljon. Egy kontár gyermekkori orvosi beavatkozás miatt
időnként merevítőt és lábszárvédőt kellett hordania a jobb lábán.
Azokon a napokon Tommy egy fekete tapaszt tett a szemére és a fe-
jére vörös kendőt kötött.
Michael Sullivan, aki tizenkét évével a legidősebb volt a csapat-
ban, csendben szögeket kalapált egy szétfűrészelt Dr. Brown-üdí-
tősládába. Ő volt köztünk a legjobb tanuló, finoman keveredett
benne a könyvekből nyert műveltség és az utcáról felszedett tudás.
Fekete, ír szemei szinte lyukat égettek bármin, amire ránézett, ám
modorát nagyban finomította széles, kifejező mosolya. Vastag szá-
lú, sötét haját oldalt rövidre vágatta, a tetején hosszúra hagyta. Ál-
landóan rágózott, elolvasta az összes bulvárlapot, s velünk ellentét-
ben nem csak a sporthíreket. Mindig volt nála valami könyv, rendsze-
rint egy gyűrött, puha fedeles regény, amelyet a farmerja hátsó zse-
bébe gyömöszölt. Amíg mi Alexandre Dumas, Jack London és Ro-
bert Louis Stevenson történeteiért rajongtunk, Michael továbblé-
pett Edgar Allan Poe sötétebb bugyraiba és Sir Walter Scott regé-
nyes, lovagias világába. Ő eszelte ki a legtöbb csínyünket; humora
pengeként vágott, de a bölcs emberek ösztönös igazságérzetével
párosult. Kimondatlanul is ő volt a vezérünk, s ezt a pozíciót érté-
kelte, de sosem fitogtatta. Posztjával járt képregénygyűjteményünk
felügyelete is.
 Éppen biciklizsírt kentem a kerekekre, amelyeket egy gazdátlan
babakocsiról szereztem a Tizenkettedik sugárúton.
– Idén valami jobb név kell – mondtam. – Valami olyan, amit
nem felejtenek el az emberek.
– Mi is volt tavaly? – kérdezte Tommy. – Kiment a fejemből.
– Tengeri Sólyom – emlékeztettem. – Tudod, mint a film.
– Tengeri Moszat jobb lett volna – szólt Michael, eszünkbe jut-
tatva, hogy az előző versenyen nem szerepeltünk valami jól, csak az
utolsó előtti helyen végeztünk.
– Nevezzük el Monte Cristo grófjáról – mondta John.
– Ne – ráztam a fejem –, inkább az egyik muskétásról.
– Melyikről? – kérdezte Tommy.
– D'Artagnanról – válaszoltam kapásból.
– Ő nem is igazi muskétás – vetett ellent Michael –, csak folyton
velük lóg.
– És csak azért jó fej, mert a másik három mindig vele van – ma-
gyarázta Tommy. – Mint te. Egyedül halott lenne. Mint te. Arról
nem is beszélve, hogy csak a mi kocsink oldalán lenne egy francia
fickó neve.
– Ez már önmagában elég, hogy valaki szétrúgja a seggünket. –
Michael körültekintése most is lenyűgöző volt.
– Válasszuk a grófot – kardoskodott John. – Ő az én hősöm.
– Wolf Larsen meg az enyém – mondta Tommy –, mégsem ve-
rem a seggem a földhöz, hogy az ő neve legyen a gokarton.
– Wolf Larsen A tengeri farkasból? – kérdeztem. – Ő neked hős?
– Aha – így Tommy –, szerintem igazán belevaló fickó.
– Az egy szemétláda. – Michael hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Úgy bánik az emberekkel, mintha szarból lennének.
– Ugyan már, csak mert különben nem lenne esélye. – Tommy
nem hagyta annyiban. – Nézzétek már meg, milyenek az ellenfelei!?
– Akár szemétláda, akár nem, az ő neve jobban mutatna a ko-
csin – mondta Michael.
 – Azt fogják hinni, hogy a kutyánkról neveztük el azt a rohadt
kocsit – suttogta John.
– De hát nincs is kutyánk – mondta Tommy.
– Oké, megvan – szólaltam meg én is. – Farkasnak fogjuk hívni.
Szerintem szerencsét fog hozni.
– A szerencsénél több kell, hogy le tudjuk győzni Russell csapa-
tát – mondta John, s ebben igaza volt.
– Lehet, hogy elveszítjük a versenyt – szólt Michael –, de Russell
nem fog minket megelőzni.
– A végére mindig előkerül – mondtam.
– Mert mindig csak a végén próbáljuk megállítani. Ez a mi hi-
bánk.
– Mert addig távol marad – mondta Tommy. – Ő se hülye. Tudja,
mit csinál.
– Lehet – szólalt meg újra Michael –, lehet, de ezúttal még az ele-
jén kiütjük a versenyből. Ha ő nincs ott, másnak esélye sincs elle-
nünk.
– Mennyire az elején? – kérdeztem.
– Azonnal, amint Tony Lungs leengedi a zászlót. Közel a domb-
hoz.
– Hogyan?
– Ne aggódj – nyugtatott Michael. – Van egy tervem.
– Ha ezt mondod, mindig piszok ideges leszek – feleltem.
– Nyugi – Tommy már az utolsó ecsetvonásokat végezte a ko-
csin. – Mi rossz történhet?
***
Tucatnyi gokart állt starthoz, soronként négy. Alattam a Farkas bi-
zonytalan kerekei; az első sorban voltam, mellettem Russel Topaz
kocsma, a Pokoli Fájdalom. Sok embert kicsalt az erős szeptemberi
napsütés, több néző gyűlt össze, mint évek óta bármikor. Az embe-
rek egyméteres sávban álldogáltak a tilosban parkoló autók sora
mögött. Vastag karú, fehér pólós férfiak emelték vállukra a gyere-
keiket, mellettük feleségeik és barátnőik, lábuknál sörrel és üdítős-
dobozokkal teli hűtőtáskáik. A bérlakások tágra nyitott ablakaiban
öregasszonyok támasztották csontos könyöküket az összehajtott
törölközőkre, mögöttük apró ventillátorok kavarták a meleg levegőt.
Átnéztem Russellra, bólintottam, s olyan barátságosan moso-
lyogtam rá, ahogyan csak tudtam.
– Hello, Russell!
– Egyél szart, zsírdisznó!
Nem sokat tudtunk Russellról, sem a három társáról, akik állan-
dóan vele lógtak, s ugyanolyan mogorvák voltak, mint a vezérük.
Tudtuk, hogy a Szent Ágnesba jár, vagyis térdnadrágot kellett hor-
dania, ami elég volt ahhoz, hogy folyamatosan rosszkedvű legyen.
Nevelőszüleivel a Nyugati Ötvenkettedik utcában élt, s a házukat
egy német juhász őrizte. Két másik örökbe fogadott gyerek is velük
lakott: egy fiatalabb fiú és egy idősebb lány, de velük is ugyanolyan
piszok módon viselkedett, mint mindenki mással.
Szeretett olvasni. Sokszor láttam a Nyugati Ötvenedik utcai köz-
könyvtár egyik hátsó termében, ahogy beletemetkezik egy-egy, a
nyílt tengeren zsákmányra leső kalózokról szóló könyvbe. Ha a ját-
szótéren kosarazott, a zsebpénzét tette fel a győzelemre, s a szájá-
ban mindig cigaretta füstölt. Nem volt barátnője, mindig egy barna
bőringben járt, s utálta a baseballt.
Csak bámultam a kocsiját. Frissen vágott fából készült, nem volt
rajta festék, csak a nevet írták fel rá stencillel mind a két oldalon.
A hátsó kerekek vastagok voltak és vadonatújak, a féket pedig igazi
gumiból csinálták, nem pedig táblatörlőszivacsból, mint mi. A ka-
binja ki volt bélelve és finomra csiszolva. Russell fekete kesztyűt vi-
selt és a Chicago Bears jele volt a sisakján. Három csapattársa rö-
vidnadrágban és tornacipőben volt, kendőt kötöttek a fejükre, ke-
zükön szintén kesztyű.
 – Bears-drukker vagy? – kérdeztem, várva, hogy lehulljon
a startzászló.
– Nem, seggfej – felelte –, nem vagyok.
Russell dundi volt, kerek arcú, puha, kövérkés kezű és gyakor-
lott gúnyolódó. Egy kis sebhely éktelenkedett jobb szemöldöke fö-
lött, és sosem mosolygott, akkor se, ha győzött.
– Klassz edzőjük van – mondtam. – Apám szerint ő a legjobb
edző az egész világon.
– Ki nem szarja le? – jött a csupaszív válasz.
– Na, mi van? – kérdezte Michael mellém hajolva.
– Csak szerencsét kívántunk egymásnak – magyaráztam.
– Ne azzal foglalkozz! – Majd lehalkította a hangját: – Tudod, mit
kell csinálnod?
– Nem.
– Emlékezz, a dombnál. Ne ívben fordulj, hanem menj neki. Ak-
kor kibillen az egyensúlyából.
– És ha nem?
– Akkor csak magadra számíthatsz.

Tony Lungs, a helyi uzsorás és az idei verseny pártfogója előlépett,

megállt a kocsikkal szemközt, s megtörölte homlokát a startzászló-
val. Kockás rövidnadrágot viselt és papucscipőt, zokni nélkül. Inget
sem vett fel. Úszógumija rálógott a rikító nadrág ráncaira. Egyik ke-
zével végigsimított homlokán, miközben a tömeget fürkészte: – Na,
mit szóltok, elkezdjük? – Magasba emelte jobb karját, hogy minden-
ki láthassa a startzászlót. Az indulásra várakozó tömeg kiabálni és
éjjenezni kezdett. Néhány centivel előrébb toltam a gokartot, így
Russell és köztem csak könyéknyi hely maradt. Michael a fülembe
súgta:
– El ne felejtsd! A dombnál levágod a kanyart. A többi tisztán
verseny.
 Tony Lungs balról jobbra végignézte a kocsikat, hogy megfelelő-e
a rajtpozíció.
– Elkészülni! – kiáltotta. – Vigyázz! Tudjátok, ha valamelyik pöcs
átmegy a lábamon, szét lesz rúgva a segge! Rajt!
Áthaladtam a zászló alatt, ahogy Tommy, Michael és John tolni
kezdték a kocsit.
– Jók a pedálok? – kérdezte Tommy, az erőlködéstől kivörösödve.
– Jók – feleltem.
– Vigyázz magadra! – figyelmeztetett John, a többi kocsit figyel-
ve. – Már három embernél láttam csúzlit, s tudod, hogy Russell is
rejteget valamit a kocsijában.
– Lazíts! – mondta Michael. – Juss el a dombig!

A tömeg egyre hangosabban zajongott, ahogy a kocsik elhaladtak

Kövér Mancho édességboltja előtt, ahol a fogadás zajlott. A Pokol
Konyhájának lakói bármire fogadtak, s a gokartverseny sem volt ki-
vétel. A környéken dolgozó szegény munkások körében a szeren-
csejátéknak éppúgy hagyománya volt, mint a vasárnapi misének,
a péntek esti bokszmeccseknek vagy az esküvőknek.
A Kövér Mancho boltja előtt álló tábla szerint a Pokoli Fájdalom-
ra, három az egyhez arányban lehetett fogadni, míg a Farkas a má-
sodik helyre szorult, öt az egyhez fizetett. Freddie Radman gokart-
jánál, a Sas Haragjánál szakadt le a mezőny, harmincöt az egyhez
volt az arány. Ez főleg azért alakult így, mert abban a három évben,
amikor Radman vette a fáradságot, hogy rajthoz álljon, általában
a táv felénél kiszállt, otthagyta a gokartját és egyszerűen elsétált.
– Csak az idejit vesztegeti, aki Radmanre fogad – mondogatta
Kövér Mancho. – Akkor mán föl is gyújthassa a pénzit.
***
 Már majdnem felértünk a dombtetőre. Tommy, Michael és John le-
izzadtak a hajtásban, s alig kaptak levegőt. Az élboly közepén vol-
tunk, Russell tőlünk balra, jobbra pedig egy Chelsea-ből érkezett
Puerto Ricó-i csapat hajtott egy rózsaszín gokartot.
– Gyorsabban! – mondtam a srácoknak. – Nem érünk oda elég
nagy sebességgel.
– Nyugi – mondta Michael, megőrizve hidegvérét. – Pontosan ott
vagyunk, ahol lennünk kell.
– Ha ennél gyorsabban kell tolnunk, szívrohamot kapok – lihe-
gett John.
A fékbetétek kioldódtak a lábamnál és a kocsi oldalának csa-
pódtak, mire az egyik első kerék lötyögni kezdett.
– Nem tudom, kitartanak-e a fékek – szóltam a többieknek.
– Ne a fékre figyelj, hanem a sebességre! – sziszegte Michael.
– De hogyan fogok megállni? – kérdeztem kissé bepánikolva.
– Majd nekimész valaminek. Nyugalom.
– Ezt szeretem benned, Mikey. Hogy mindenre gondolsz...

A domb tetején egyedül maradtam, egyméternyire Russell kocsmá-

tól. Egymásra pillantottunk, láttam a gúnyos vigyort az arcán. Szo-
rosan mellé kerültem, a kerekeim a kocsiját súrolták, amikor meg-
próbáltam nekinyomni a járdaszegélynek.
– Ne csináld, ember! – kiáltott rám. – Ki fog esni az egyik kereked!
Mögöttem is volt egy kocsi, egy himlőhelyes arcú, vörös hajú fiú
vezette, s még jobban rátolt Russellra. A kezem vérzett, a lábaim el-
merevedtek. Gyorsan robogtunk lefelé, a gokartok mind egy csomó-
ban, s az első kerék minden bizonytalan fordulatával csökkent a re-
mény, hogy Russellt kiüthetem a versenyből.
A Tizenegyedik sugárút déli végénél, néhány méternyire egy Mo-
bil benzinkúttól, ahol nézők tömege gyűlt össze, a kerék végül en-
gedett, s egy csattanással levált. A kocsi megbillent, kiesett Russell
ritmusából, apró szikrák pattogtak a járdán.
– Lesheted a tolószékedet! – üvöltötte Russell, elhúzva mellet-
tem a letörölhetetlen vigyorával; egy csepp szánalom sem volt a
hangjában.
Egy járdasziget felé rohantam, s a szivacsfékek, amelyeket vadul
pumpáltam, ugyanolyan haszontalannak bizonyultak, mint az egész
kocsi. A többi gokart egyenesen száguldott lefelé a Tizenkettedik
sugárút irányába. A kezemen felrepedt a bőr, s apró vérpatakok
csordogáltak az ujjaim között. Úgy szorítottam a köteleket, ahogy
csak tudtam, miközben egész testsúlyommal próbáltam a gokartot
a járdasziget mellett elkormányozni.
A kocsi végre veszíteni kezdett sebességéből, de még mindig
elég gyorsan ment ahhoz, hogy bármiben kárt tegyen. A karom elfá-
radt, nem tudtam tovább tartani a köteleket: a nejlonszálak túl mé-
lyen a tenyerembe vágtak. Elengedtem a zsinórt, s ahogy csak tud-
tam, kitámasztottam magam a Dr. Brown-ládában. A kocsi vadul
kanyargott jobbra-balra, átugrált a Tizenegyedik sugárúton, elha-
ladt egy lakókocsi mellett, átpattant a járdaszegélyen, s egy sarki
postaláda oldalának vágódva megállt.
Kikászálódtam, dühösen felrúgtam a gokartot, s leültem egy ott
parkoló Chevy sárvédőjére. Arcomat a napra emeltem, könyököm-
mel megtámaszkodtam a motorháztetőn, s vártam, hogy Michael,
Thomas és John leérjenek hozzám a dombról.
– Jól vagy? – kérdezte John vérző kezeimre mutatva
– Mi történt? – ért oda Michael is. – Láttuk, hogy ráragadtál Rus-
sellra, aztán szem elől veszítettünk a tömegben.
– Egy buldózer kellett volna, hogy felborítsuk Russell kocsiját –
feleltem.
– Jövőre majd jobb fát lopunk – mondta Tommy –, s talán jobb
kerekeket is szerzünk majd.
– Bocs, srácok. Azt hittem, jobban megy majd.
 – Semmi baj – mondta Michael. – Nem a te hibád. Szarul vezetsz,
ennyi az egész.
– Mikeynek igaza van – kezdte John is. – Nem vagy éppen egy
Andretti.
– Kiesett az egyik kerék – védekeztem. – És Andrettinek van fék
is a kocsijában.
– Ez semmiség – szólt Michael szomorúan. – Semmiségeken
akadsz fenn.
– Utállak benneteket.
– Jövőre szerzünk egy ejtőernyőt neked – John a vállamat vere-
gette –, hogy könnyebb legyen kiszállnod.
– Meg kesztyűt – tette hozzá Tommy. – Feketét. Mint az igazi
versenyzőknek.
– Rohadtul utállak benneteket.
Együtt mentünk vissza a Tizedik sugarúira, onnan pedig Kövér
Mancho boltjához, hogy jeget és tiszta ruhát keressünk a véres ke-
zemre.
 2
Elválaszthatatlanok voltunk mi négyen, boldogan és elégedetten él-
tünk a Pokol Konyhájának zárt világában. A manhattani West Side
utcáin volt a játszóterünk, s ebben a betonból épült királyságban
teljhatalmú uralkodóknak éreztük magunkat. Itt nem volt takarodó,
amely ellen küzdenünk kellett volna, nem volt megszabva, hová
mehetünk, miként az sem, hogy mit csinálhatunk. Addig nem, míg
el nem hagytuk a környéket.
A Pokol Konyhája olyan hely volt, ahol mindenki mindenkiről
mindent tudott, s mindenkire lehetett számítani. Titkok születtek és
haltak meg az utcákon, a Nyugati Harmincötödiktől a Nyugati Öt-
venhatodikig; a birodalmat az egyik oldalon a Hudson folyó, a mási-
kon a Broadway mozi- és színháznegyede határolta. A lakosság ír,
olasz, Puerto Ricó-i és kelet-európai munkásokból állt, kemény fic-
kók éltek kemény életet, gyakran a saját útjukat járva.
Vasúti szolgálati lakásokban laktunk, nagy, vörös téglás bérhá-
zakban. Egy átlagos hatszobás lakás bérleti díja, a rezsit leszámítva,
harmincnyolc dollár volt, s készpénzben kellett fizetni. Kevés asz-
szony dolgozott, s mindnek nehéz élete volt a férje mellett. A csalá-
don belüli erőszak megszokott dolognak számított. Mégsem váltak
el az emberek, s külön is csak kevesen költöztek, mert a Pokol
konyhájában az egyház akarata legalább akkora erőt képviselt,
mint a férj elvárásai. Ahhoz, hogy egy házasság véget érjen, az egyik
félnek meg kellett halnia.
Mi nem tudtuk megakadályozni a lakásajtónk mögötti erősza-
kot. Láttuk, hogy anyáinkat megverik, s nem tehettünk egyebet,
csak elláttuk a sebeit. Láttuk, hogy apáink más nők után járnak, ali-
biként gyakran magukkal hurcolva bennünket is. Velünk is brutáli-
san jártak el, ha haragjuk ellenünk fordult. Sok reggel kezdődött
úgy, hogy a barátaimmal összehasonlítottuk a friss horzsolásokat,
duzzanatokat és öltéseket, az előző esti veréssel büszkélkedve.
A legtöbb férfi ivott is, alkohollal táplálták erőszakos vágyaikat.
Sokan űztek szerencsejátékokat, s az egyesületi fizetés nagy része
az illegális fogadásszervezők zsebébe vándorolt. Ezért sosem volt
elég a konyhapénz, ami még feszültebbé tette a napokat.
Jóllehet kemény volt az élet, kevés más környék nyújtott akkora
biztonságot az utcáin felnövő gyerekeknek, mint a Pokol Konyhája.
Mindennapos csínytevéseink olyan kalandokból és játékokból álltak,
amelyeknek csak a képzelet és a fizikai erő szabott határt. Bármivel
próbálkozhattunk, semmi sem állt a móka és nevetés útjába. Bár ren-
geteg félelmetes dolgot tapasztaltunk, életünk mégis örömteli volt.
A nyári hónapokban a barátaim és én végigpróbáltuk a korai
hatvanas évek játékainak egész skáláját: kanálistól kanálisig ütöt-
tük a labdát, az ütőt lefűrészelt seprűnyél, a büntetővonalat parkoló
autók helyettesítették. Tizennyolc mezős kupakbajnokságokat ren-
deztünk, ilyenkor a viasszal megtöltött kupakot kézzel kellett vala-
melyik számozott mezőbe dobni; kicsi a rakást játszottunk, pókfo-
ciztunk és kiütőztünk, hokiztunk és érméket pöcköltünk. Estén-
ként pedig, levágott ujjú pólóinkban és sortjainkban egy-egy nyitott
utcai tűzcsap alá álltunk, hogy lemossuk az egész nap hevét.
Ősszel a görkoris hoki és a sörösdobozfoci zaja uralta az utcá-
kat, telente pedig kartondobozokból és faládákból készített szánkó-
inkon suhantunk lefelé a Tizenegyedik és a Tizenkettedik sugárút
jeges lejtőin.
 Egész évben gyűjtöttük és halmoztuk a baseballkártyákat meg a
képregényeket, hétfő és péntek este pedig lesétáltunk a két sarokra
levő Madison Square Gardenbe, s annyi birkózó– és bokszmeccset
néztünk, ahányra csak jegy nélkül be tudtunk lopózni. Ártatlanul
és meggyőződéssel hittük, hogy mindkét sport ugyanolyan pro-
fesszionális: Bruno Sammartinót és Sonny Listont egyenrangúnak
tekintettük.
Galambokat kergettünk a házak tetején, s a Tizenkettedik sugár-
út gátjáról ugráltunk a Hudson folyóba, ugródeszkának használva
a régi vasmólókat. Sam Cooke-ot, Bobby Darint, Frank Valiit és a
Four Seasonst hallgattuk hordozható rádiónkon, s az utcasarkokon
utánoztuk őket, amíg leszállt az éj. Lassanként, ahogy az idősebb
srácoktól kapott olcsó szexújságok beindították a hormonjainkat,
elkezdtünk lányokról beszélgetni és gondolkodni. Hetente egyszer
moziba mentünk, s megnéztük valamelyik szerda délelőtti Broad-
way-előadást a második résztől, mert a jegyszedőnők, akik a szom-
szédaink voltak, ingyen beengedtek bennünket. Ott álltunk hátul
azokban a díszes és sötét termekben, vagy az erkélyek legfelső lép-
csőin ültünk, s együtt nevettünk Neil Simon korai komédiáin, töp-
rengtünk a Pillantás a hídról igazságán, vagy élveztük a My Fair
Lady vidám hangulatát. A West Side Story volt az egyetlen film,
amelyet kerültünk, mert bántóan pontatlannak éreztük a képet,
amelyet vélt életünkről festett.
Ezenkívül folyamatos versengés volt közöttünk, hogy melyikőnk
találja ki a legjobb és legravaszabb csínyt.
Tommy legnagyobb csínytevése az volt, amikor egy visszavonu-
ló szerzetesnővér tiszteletére tartott szombati misén szétengedett
egy zacskonyi egeret. Az állatkák látványára a szertartáson részt ve-
vő mintegy két tucat apáca egyszerre kezdett a Szent Szív-templom
főkapuja felé rohanni.
Michael akkor talált telibe, amikor néhány idősebb fiú segítségé-
vel kicserélte a nappalik bútorzatát két fickó lakásában, akik már
évek óta viszálykodtak egymással.
 Egy forró nyári délután John kétemeletnyit mászott egy tűzlép-
csőn, hogy elérje a környék legzsémbesebb hölgye, Mrs. Evelyn
McWilliams ruhákkal megpakolt szárítókötelét. Meztelen felsőtest-
tel lógott a magasban, lábait a vékony vasoszlopok köré fonta, le-
szedte a mosott ruhát, összehajtogatta, amilyen szépen csak tudta,
berakta egy üres borosládába és a Szent Szív konvent nővéreinek
adományozta, hogy osszák szét a szegények között.
Az én csínyeim sokáig nem értek fel barátaim tréfáival. Aztán az
1963-as tanév második hetében megtaláltam egy szerzetesnővér ke-
replőjét a folyosón... S készen álltam a versenyre.
***
A lányok a templom bal oldalán ültek, míg a fiúk a jobbon, s egy
újabb unalmas prédikációt hallgattunk a bérmálás szentségéről.
A lányok négy sort foglaltak el, mögöttük három nővér, fehér habi-
tusban. A fiúk mögött egy pap ült, Robert Carillo atya. Kora délután
volt, de a nagy templomban félhomály uralkodott, fogadalmi gyer-
tyák vetettek árnyakat a Krisztus keresztútját bemutató szobrokra.
Én az utolsó sorban ültem, bal kezemmel a padsor szélén tá-
maszkodtam, jobb kezemet a kabátom zsebébe rejtve szorítottam
a kereplőt. Egy apáca kezében a kereplő olyan volt, mint egy start-
pisztoly vagy rendőrsíp. A templomban arra használták, hogy a lá-
nyoknak jelezzék, mikor kell leülni, felállni, térdelni vagy meghajol-
ni, attól függően, hányszor kerepeltek vele. Egy nővér kezében a fe-
gyelem eszköze volt. Az enyémben a káoszé.
Megvártam, míg az ősz hajú, hajlott vállú pap összekulcsolja a
kezét, s némán imádkozva meghajtja a fejét, majd kétszer kerepel-
tem. Ez volt a jel a lányoknak, hogy álljanak fel. Timothy Morris nő-
vér, aki túlsúlyos volt, ferdén mosolygott, s mindig kátrányfoltos
volt az ujja, úgy húzta ki magát ültében, mint akibe villám csapott.
Gyorsan kerepelt egyet, hogy visszaültesse az összezavarodott lá-
nyokat. Négyet forgattam a kereplőn, mire a lányok meghajoltak.
 Timothy nővér újra kerepelt, a lányok felegyenesedtek, az apáca
pedig szúrós szemmel vizslatta a fiúk padsorait.
Hármat forgattam a kereplőn, mire a lányok ismét felálltak. A pap
abbahagyta az imát az oltárnál, a gyülekezetre tekintett, miközben
a nagy térben visszhangzó kereplők párbaját figyelte. A fiúk az ol-
tárra szegezték tekintetüket, próbálták visszafojtani a nevetést. Ti-
mothy nővér vörös arccal, összeszorított szájjal ültette vissza a lá–
nyokat.
Carillo atya lépett mellém a padsorban, s megfogta a bal könyö-
kömet.
– Kérem a kereplőt – mondta, de nem fordult felém.
– Milyen kereplőt? – kérdeztem. Én sem mozdultam.
– Most – mondta az atya.
Kihúztam kezem a kabátzsebemből, s két térdem között Carillo
atya kezébe csúsztattam zsákmányomat. Egy apró mozdulattal át-
vette tőlem, s mindketten Timothy nővér felé sandítottunk, remél-
ve, hogy nem vette észre a gyors passzolást.
A pap széttárta a karját, s kérte a híveket, hogy álljanak fel. Ti-
mothy nővér háromszor megnyomta a kereplőt, látta, hogy a lányok
egy emberként felállnak, s elégedetten bólintott a bal oldalán álló
nővéreknek.
– Könyörögjünk – mondta a pap.
Carillo atya egyenes háttal állt, szemét az oltárra szegezte, arcán
nem látszott semmi érzelem. Aztán megforgatta a kereplőt.
A lányok visszaültek. Timothy nővér lerogyott a padba. A pap az
oltárnál lehunyta a szemét, s megrázta a fejét. Tátott szájjal néztem
Bobby atyára, képtelen voltam elrejteni a szememben tükröződő
megdöbbenést.
– A nővérek könnyű célpontok – súgta Bobby atya, majd rám
kacsintott és elmosolyodott.
***
 A Pokol Konyhájában a viselkedésnek íratlan szabályai voltak,
amelyeket akár erőszakkal is betartattak. A hierarchia az ír és olasz
tömegek helyi tagjaitól haladt lefelé a Puerto Ricó-i illegális foga-
dásszervezők és helyi uzsorások laza szövetségéig, illetve a szer-
vezett bandák csoportjaiig, amelyeket pénzbeszedésre vagy lopott
áru átvételére béreltek fel. A barátaim és én a létra legalsó fokán
álltunk, szabadon kószálhattunk és játszhattunk a környéken, csak
a szabályokat kellett betartanunk. Alkalmanként felbéreltek minket
is egyszerűbb feladatokra, általában pénzt kellett elvinnünk egyik
helyről a másikra.
A személy elleni erőszak tilos volt a környéken, s amikor nagy
ritkán mégis megtörtént, a kiszabott büntetés súlyos volt, sőt ese-
tenként végzetes. Az idősebbeket segíteni kellett, nem bántani.
A környék támogatásra szorult, nem fosztogatásra, A bandák nem
kényszeríthették belépésre azt, aki nem akart csatlakozni. A drogot
nem nézték jó szemmel, a függőket kiközösítették, s egyöntetűen
kerülendő veszteseknek kiáltották ki őket.
Annak ellenére, hogy az itt élők gyakran aggresszívan viselked-
tek, a Pokol Konyhája New York egyik legbiztonságosabb környéke
volt. Az idegenek félelem nélkül jártak az utcán, fiatal párok sétál-
tak nyugodtan a West Side mólóin, s az unokáikkal sétáló nagy-
apáknak sosem kellett a hátuk mögé pillantaniuk.
Az ártatlanság lakott itt, s a korrupció irányított. Nem volt utcai
lövöldözés, sem gyilkosság – legalábbis ok nélkül. Azok a férfiak,
akiknek fegyverük volt, túlságosan is tudatában voltak hatalmuknak.
A crack még nem ütött be, kokainra pedig nem volt pénz. Gyermek-
koromban a heroin volt a leggyakoribb szer, s a néhány fiatal és ta-
nulékony kemény függő leginkább készpénzből és piti tolvajlásból
fedezte szükségleteit. A drogot nem a kerületben vették meg, mert
a dílereket nem látták szívesen a Pokol Konyhájában. Akik nem
vették komolyan a szóbeli figyelmeztetést, s azt kövér vénemberek
morgásának tulajdonították, az életükkel fizettek.
Az egyik legélénkebb gyermekkori emlékem, hogy egy esős éj-
szakán egy utcai lámpa alatt állok, fogom apám kezét, s nézek felfe-
lé egy halott arcára. Egy kötélen lógott, az arca felpuffadt, kezét hár
tul összekötözték. Egy felsőbb kerületből származó díler volt, hero-
int osztott a Pokol Konyhájában. Egy csomag megölte egy Puerto
Ricó-i szerencsejátékos tizenkét éves fiát. Az volt a díler utolsó cso-
magja
***
A barátság a környéken éppoly fontos volt, mint a lojalitás. A bará-
tok magabiztosságot és a valakikhez való tartozás érzését nyújtották
A barátokban jobban meg lehetett bízni, mint a családban. A Pokol
Konyhájában a gyerekek otthoni élete szabályok nélkül, küzdelme-
sen zajlott. Kevés idő jutott a kötődésre, nem sok figyelmet fordí-
tottak a törődésre, s örömeikre csak néhány pillanatot áldozhattak.
Azokat bizony nekünk is másutt kellett keresnünk: rendszerint az
utcán, barátok társaságában: velük el lehetett nevetgélni, buta vic-
ceket mesélni, sértéseket és könyveket cserélgetni, sportról és fil-
mekről beszélgetni. Még a titkokat és bűnöket is meg lehetett osz-
tani, valamint meg lehetett velük vitatni olyan rendkívül fontos
gyerkőctémákat, mint például az, hogy milyen érzés megfogni egy
lány kezét.
A Pokol Konyhájában kemény volt az élet. Barátok nélkül még
keményebb. A legtöbb kölyöknek szerencséje volt, talált legalább
egy embert, akire számíthatott. Én hármat találtam. Mindannyian
idősebbek, valószínűleg bölcsebbek, de biztosan okosabbak voltak
nálam. Korai éveimből nincs is olyan emlékem, amelyből hiányoz-
nának. Minden boldog pillanatomnak részesei voltak.
Nem voltam elég kemény ahhoz, hogy beálljak egy bandába, s
nem is kerestem a bajt, mint ők. Ahhoz viszont túl beszédes és nyi-
tott voltam, hogy magányos farkas legyek. Egy felnőtt világban kel-
lett élnem és túlélnem, de érdekelt minden, ami a legtöbb kölyköt:
többet tudtam a Három balekról vagy akár Shemprol, mint az utcai
bandákról. Jobban érdekelt, ha a Yankees túladott egy játékoson
vagy épp szerzett egyet, mint a lövöldözés három épülettel odébb.
Azon járt az eszem, miért nem csinál több filmet James Cagney,
vagy hogy van-e jobb zsaru az országban a Rendőr jelvény Jack
Webbjénél. Egy olyan környéken, ahol nem volt utánpótlás, azon
dolgoztam, hogy olyan csavart labdát tudjak dobni, mint Whitey
Ford. Mivel a környék lakásaiban nem nagyon lehetett könyvre
bukkanni, elolvastam az összes kalandregényt, amelyet csak a helyi
könyvtárban fellelhettem. Mint a legtöbb korombeli fiú, én is alkot-
tam egy világot magamnak, s olyan figurákkal népesítettem be, aki-
ket könyvekből, a sport és a filmek világából vagy a televízióból is-
mertem. Ε világ fiktív alakjai ugyanolyan valóságosak voltak szá-
momra, mint akikkel nap nap után találkoztam. Ebben a világban
az kapott helyet, aki hozzám hasonlóan gondolkodott, aki utálta a
Disneyt, de rajongott a Red Skeltonért, aki bármikor elcserélt egy
tölcséres Mister Softee-t egy Jó Vicc csokira, aki azért ment el a
Ringling testvérek cirkuszába, mert remélte, hogy az idegesítő kö-
lyök, akit kilőnek az ágyúból, végre a háló mellé esik, s aki azt talál-
gatta, hogy a környékbeli rendőrök miért nem hasonlítanak jobban
a Motoros Zsaru Lee Marvinjára.
Három barátomnak volt helye ebben a világban.
***
Egy ebéd alkalmával barátkoztunk össze.
Egy délután híre ment, hogy három profi birkózó – Klondike Bill,
Bo Bo Brazil és Haystack Calhoun – az Ötvenegyedik utcai Holiday
Innben ebédelnek. Odarohantam, s ott találtam Michaelt, Johnt és
Thomast. Kint álltak, leskelődtek befelé az étterem ablakán, s néz-
ték, hogy nyelik a hatalmas fickók az óriási szendvicseket és pité-
ket. Ismertem a srácokat az iskolaudvarról, meg a környéken is lát-
tam már őket, de ahhoz, hogy közeledjem hozzájuk, túlságosan be
voltam gyulladva. A birkózók látványára viszont elszálltak az efféle
megfontolások.
 – Meg se rágják, csak nyelik – ámuldozott John.
– Ekkora fickóknak már nem is kell rágniuk – vetette oda Tommy.
– Haystack minden este négy szelet húst vacsorázik – mondtam,
miközben Michael mellett próbáltam az ablakhoz furakodni. – Min-
den este.
– Mondjál valamit, amit még nem tudunk – suttogta Michael,
szemét le sem véve a birkózókról.
– Na, odamegyek és leülök hozzájuk – szóltam lazán. – Ha akar-
tok, jöhettek ti is.
– Ismered őket? – kérdezte John.
– Még nem.
Besétáltunk az étterembe, s a birkózók asztala felé tartottunk.
Éppen beszélgetésbe merültek, étvágyukról csak üres tányérok és
poharak tanúskodtak. Amikor megláttak bennünket, felénk for-
dultak.
– Eltévedtetek, kölykök? – kérdezte Haystack Calhoun. Haja
és bozontos szakálla hosszúra nőtt, s akkora kezeslábas volt rajta,
amellyel egy díszebéden is letakartam volna az asztalt. A birkózó-
magazinok cikkeiben az állt, hogy körülbelül 280 kiló, s azon cso-
dálkoztam, hogyan fért egyáltalán az asztal mellé.
– Nem – feleltem.
– Akkor mit akartok? – kérdezte Klondike Bill. A haja és a sza-
kálla sötétebb és erősebb volt, mint Calhouné, súlya nagyjából fele-
annyi lehetett, így ő volt a második legnagyobb ember, akit életem-
ben láttam.
– Sokszor láttuk birkózni magukat – mondtam. Aztán hátrafelé
intettem, a többiekre. – Én is, meg ők is.
– És nekünk szurkoltok? – kérdezte Bo Bo Brazil. Izmosabb volt
a társainál, fénylő fekete fejével és tiszta, csillogó szemeivel olyan
volt, mint egy kőszobor, ahogy az ablak mellett támaszkodott. Bo
Bo egyik híres mozdulata a koponyatörő lefejelés volt, olyan fegy-
ver, amellyel nemegyszer megbénította ellenfeleit.
– Nem – válaszoltam.
 – Miért nem? – kérdezte Calhoun azonnal.
– Mert maguk általában a jó fiúkkal verekszenek – mondtam, mi-
közben lassan izzadni kezdett a tenyerem.
Haystack Calhoun felemelte egyik óriási kezét az asztalról, s a vál-
lamra tette, de körbeérte a nyakamat is. Puszta súlyától remegni kez-
dett a lábam. A száján keresztül lélegzett, szinte köpte a szavakat:
– A barátaid is így gondolják?
– Igen – mondtam, nem hagyva időt a válaszra, – Mi mind maguk
ellen szurkolunk.
Haystack hangosan felnevetett, csak úgy rengett rajta a háj, sza-
bad kezével az asztalt csapkodta. Klondike Bill és Bo Bo Brazil is
csatlakozott hozzá.
– Hozzatok pár széket, srácok – mondta Calhoun, majd egy po-
hár vízzel öblítette le a nagy nevetést. – Üljetek le egy kicsit.
Több mint egy órát töltöttünk a társaságukban, mind ott szo-
rongtunk az asztal körül, meghívtak bennünket egy-egy cseresznyés
pitére meg csokoládés shake-re, s birkózósztorikkal szórakoztat-
tak. Nem volt olyan érzésünk, hogy sok pénzt keresnek, és sebhe-
lyes arcuk, karfiolfülük láttán tudtuk, hogy az ő életük sem könnyű.
De a sztorijaikból sütött a gazdagság, meg az izgalom, hogy körbe-
járják az ország arénáit, ahol az emberek minden este azért fizet-
nek, hogy nekik fújoljanak vagy éljenezzenek. Zöldfülűek voltunk,
s jobb ötletnek látszott birkózónak lenni, mint beállni egy vándor-
cirkuszba.
– Aztán van-e ma estére jegyetek, piskóták? – kérdezte Haystack,
miközben odaintette a pincérnőt.
– Nincs, uram – mondta John, a pite utolsó morzsáit piszkálva.
– Akkor mozgassátok át magatokat a jegykiadóhoz este hétkor –
mondta az óriás, s lassan kipréselte magát az asztal mellől. – Hét
harminckor már a ring mellett ültök.
Kezet ráztunk, a miénk eltűnt hatalmas markukban; mindent
megköszöntünk, s tisztelettel néztünk fel rájuk, ahogy mosolyog-
tak, meg barackot nyomtak a fejünkre.
 – Ne okozzatok csalódást! – figyelmeztetett Klondike Bill kifelé
menet. – Szeretnénk, ha tisztán és hangosan fújolnátok ma este.
– Ne aggódjon, nem hagyjuk cserben! – felelt Tommy.
– Meg is dobálhatjuk magukat, ha akarják – szólt John is előzé-
kenyen.
Az asztal mellett álltunk, néztük, ahogy a három hatalmas ember
kicsiket lépdelve kisétál a Tizedik sugárútra, s elindul a Madison
Square Garden felé, ahol már fehéren világítottak a tömött aréna
fényei.
***
Én voltam a legfiatalabb mindünk közül, három évvel, a barátaim
mégis egyenrangúként bántak velem. Annyi mindenben hasonlítot-
tunk egymáshoz, hogy miután befogadtak, sosem említették a koro-
mat. A befogadás legbiztosabb jele az volt, hogy egy héttel az első
találkozásunk után már becenevet is kaptam. Shakespeare-nek hív-
tak, mert mindig könyv volt nálam. Mindannyian egykék voltunk,
nehéz házasságok egyetlen gyümölcsei.
Apám, Mario, hentes volt, a szakmát a börtönben tanulta; má-
sodrendű emberölésért öttől tizenöt évig terjedő szabadságvesztés-
re ítélték, amelyből hat évet le is töltött. Az áldozat az első felesége
volt. Verekedéseik anyámmal, egy csendes, dühös, imádkozásba
menekülő asszonnyal, legendásak voltak a környéken. Apám híres
kölcsönkéregető volt, azt a keveset, amit keresett, szerencsejátékra
szórta, s még azt is elköltötte, amit meg sem keresett. Arra azonban
mindig volt pénze és ideje, hogy jégkrémet és üdítőt vegyen nekem
és a barátaimnak, ahányszor csak meglátott az utcán. Úgy tűnt, job-
ban érzi magát gyerekek között, mint a felnőttek világában. Ahogy
nőttem, megmagyarázhatatlan okból mindig attól féltem, hogy
apám egy napon örökre eltűnik, elmegy, s nem tér vissza többé. Ta-
lán az táplálta ezt a félelmet, hogy gyakran nem lakott otthon
anyámmal; ilyenkor hetekig nem hallottam felőle.
Michael a tizenkét évével a legidősebb volt közöttünk. Apja,
Devlin Sullivan építőmunkásként dolgozott, harcolt Koreában, s ju-
talmul egy fémlemezt kapott a koponyájába. Mr. Sullivan mindig
mérgelődött, mocskos szájú, kortyondi ember volt. A magas, deltás,
munkában megerősödött férfi nem jött ki a feleségével, időnként
hetekig a szeretőivel élt, akik elitták a pénzét, aztán kidobták. Mi-
chael édesanyja, Anna, mindig visszafogadta, s megbocsátotta té-
velygéseit. Michael sosem beszélt az apjáról, nem úgy, mint én, s
amikor néha együtt láttam őket, úgy látszott, kényelmetlenül érzi
magát.
Szülei házassága bizalmatlanságot ébresztett benne a környék
erős házassági, családi és vallási hagyományai iránt. Ő volt közöt-
tünk a realista, gyanakodva figyelte az embereket, senki szavában
nem bízott, akit nem ismert. Michael volt az, aki nem hagyta, hogy
elszánjunk. Komoly, már-már zord külsejét becsületessége ellensú-
lyozta. Soha nem tett olyat, amivel zavarba ejtett volna bennünket,
s ezt ő is megkövelte tőlünk. Nem tréfálkozott a gyengébbek rová-
sára, s mindig megvédte azt, akiről úgy hitte, nem tudja megvédeni
magát. Ez volt a hajthatatlan értékrend az általa olvasott-látott köny-
vekben-filmekben. Egyszer láttam, hogy majdnem elsírta magát a
Camelot című musical végén, Lancelot árulása miatt. A három test-
őr közül a hányatott sorsú Aramis volt a kedvence, s amikor tévéso-
rozatokat vagy filmeket játszottunk el, mindig ő választotta a vezér
szerepét, Vic Morrow-t a Combatból vagy Eliot Nesst az Érinthetet-
lenekből.
Michaelt nehezebb volt megnevettetni, mint a többieket. Ő volt
a mi bátyánk, s ebben a szerepben bizonyos fokú érettséget kellett
mutatnia. Közülünk elsőként neki volt állandó barátnője, Carol Mar-
tinez, egy félig ír, félig Puerto Ricó-i lány, aki a Negyvenkilencedik
utcában lakott. Michael ugyanakkor utolsóként tanult meg bicikliz-
ni a csapatból. Amikor fiatalabb volt, Pöttyösnek csúfolták az arcán
és kezén levő szeplők miatt, de nem túl gyakran, mert utálta ezt a
nevet, s a szeplői is elhalványultak a pubertáskor elején.
Michael volt az is, aki távol tartotta a környékbeli idősebb, rob-
banékony fiúkat, sokszor csak egy mozdulattal vagy pillantással.
Ezzel megerősítette vezető szerepét; ezt a címet elfogadta, de so-
sem ismerte volna el. Egyszerűen ez volt az ő szerepe, ez a hely szá-
mára volt fenntartva.
Gyerekkori éveink idején Tommy Marcano apja Atticában tar-
tózkodott, New York állam északi részén, ahol fegyveres rablásért
kiszabott hétéves börtönbüntetését töltötte. Billy Marcano profi bű-
nöző volt, sosem avatta be az ügyeibe feleségét, Marie-t. Mint a kör-
nyékbeli anyák legtöbbje, Marie is mélyen vallásos volt, szabadide-
jében is az egyházközség papjainak és szerzetesnővéreinek segített
Míg férje börtönben ült, hű maradt hozzá, sőt munkát is vállalt: por-
tás lett egy illegális fogadóirodában.
Tommynak nagyon hiányzott az apja, minden este lefekvés előtt
levelet írt neki. A farzsebében hordott gyűrött fényképet, amely ró-
la és az apjáról készült, s naponta számtalanszor elővette. Ha Mi-
chael volt a csoport esze, Tommy volt a lelke. Mindenét jószívűen
megosztotta, sohasem láttuk irigynek, ha más ajándékot kapott,
vagy valami szerencse érte. Az utcán csak Vajasnak hívtuk, mert va-
jat kent mindenre, amit evett, s akkor látszott a legboldogabbnak,
amikor az egyik kezében friss zsömlét, a másikban meg egy bögre
forró csokit szorongathatott. Szégyenlős volt, kerülte a figyelmet,
mégis velünk játszott olyankor is, amikor azon versenyeztünk, ki
tud nagyobb sértést vágni a másik fejéhez.
Ha Tommyra gondolok, mindig mosolyogni látom, ahogy csillo-
gó szemmel nevetett akkor is, ha ő volt a tréfa célpontja. Csak ak-
kor látszott szomorúnak, amikor apámmal voltam, ezért mindig
megpróbáltam őt is bevonni, ha az öregemmel terveztünk valamit.
Apám, aki legalább úgy szeretett enni, mint Tommy, rendszerint kö-
télnek állt. Ha ez megtörtént, a mosoly gyorsan visszatért a bará-
tom arcára.
Míg Michael idősebbnek tűnt a koránál, Tommy sokkal fiata-
labbnak látszott tizenegynél. Úgy kereste az emberek kedvét, olyan
előzékeny volt, akár egy kisfiú. Sebesen pörgött a nyelve, mestere
volt a visszavágásnak, és sosem felejtette el a vicceket. Még csíny-
tevéseiben is kitetszett az ártatlansága. Tommy sohasem akart ve-
zér lenni, kényelmetlenül nagy terhet jelentett volna számára. Ter-
mészetéhez jobban illett, hogy egyetértsen, figyeljen, s mindig ne-
vessen. Veleszületett képessége volt a barkácsoláshoz: vagy egy fél-
rehajított fadarabon dolgozott, vagy valami régi csövet bütykölt,
amelyből aztán kisvonat vagy éppen rozzant furulya született. Eze-
ket nem tartotta meg, és sohasem fogadott el pénzt értük. A legtöb-
bet elküldte az apjának a börtönbe. Sohasem mondták neki, hogy
az apja megkapta őket, ő pedig sohasem kérdezte.
John Reillyt az anyja nevelte, egy csinos nő, akinek a templomon,
a munkáján (jegyszedő volt az egyik broadwayi színházban) és a fi-
úin kívül nem sok egyébre maradt ideje. John apja piti gengszter
volt; New Jerseyben lőtték agyon, amikor egy páncélautót akart ki-
rabolni, alig egy héttel azután, hogy a fia megszületett. John semmit
sem tudott róla.
– Nem voltak képek – mondta nekem egyszer. – Sem esküvői fo-
tók, sem katonaruhás fényképek. Senki nem beszélt róla, a nevét
sem említették. Mintha nem is létezett volna.
Johnt anyja különböző pasijai szoktatták fegyelemre, olyan férfi-
ak végtelen sora, akik csak egyféleképpen tudtak kezelni egy fiút.
John ritkán beszélt a verésekről, de mindannyian tudtunk róluk.
Bár csak négy hónappal volt fiatalabb Michaelnél, ő volt a legki-
sebb a bandában. Gróf volt a beceneve, mert rajongott a Monte Cris-
to grófjáért; nekem is ez volt a kedvenc könyvem. John pimasz is
tudott lenni, s neki volt a legjobb humorérzéke mindőnk közül. Sze-
rette a vígjátékokat, s órákig tudott vitatkozni azon, hogy a Three
Stooges tehetséges komédiásokból állt-e, vagy csak egy csapat egy-
mást összeverő baromból.
Ő volt a csapat szíve, ártatlan, akit erőszak vett körül, amelyet
nem tudott megakadályozni. Jóképűbb volt, mint bármelyikünk,
gyakran egy mosollyal és egy kacsintással kivágta magát a bajból.
Szeretett rajzolni, vitorlásokat és sétahajókat skicceit sötét ceruza-
val finom papírlapokra. Egész délutánokat töltött a mólónál, galam-
bokat etetett, nézte, ahogy a hullámok a dokkhoz csapódnak, s szí
nes rajzokat készített az óceánjárókról, a fedélzetet a környék is
merős arcaival népesítve be.
Született komédiás volt, úgy rendelt pizzát, mint John Wayne
úgy kölcsönzött könyvet a könyvtárból, mint James Cagney, vágj
úgy beszélgetett a lányokkal az iskolaudvaron, mint Humphrey
Bogart. Ilyenkor mindig megjelent az emberek arcán a várt mosoly
John pedig elégedetten sétált tovább, mint aki jól végezte dolgát
Tréfái pajzsként szolgáltak, hogy eltakarják otthoni életének fajdal
mát. Soha nem próbált fájdalmat okozni, abból mindennap volt ré
sze épp elég. Johnnak sokkal inkább szüksége volt a mosolyra
mint bármelyikünknek.
Egymásban találtuk meg azt a nyugalmat és biztonságot, ame
lyet másutt nem lelhettünk meg. Bíztunk egymásban, s tudtuk, egyi
künk sem lesz soha áruló. Nem volt egyebünk – sem pénz, sem bi
cikli, se nyári tábor, se vakáció. Egymáson kívül semmink sem volt.
Nekünk csak ez számított, semmi más.
 3
A katolikus egyház fontos szerepet játszott az életünkben. A Szent
Szív-templom volt a környék központja, semleges találkozóhely, bé-
kés szentély, ahol meg lehetett vitatni a problémákat, le lehetett
csendesíteni a háborgó kedélyeket. Állandóan láthattuk a papokat
és az apácákat, akik, ha tiszteletünket nem is, de figyelmünket fel-
tétlenül kivívták.
A barátaim és én a Szent Szív Gimnáziumba jártunk a Nyugati
Ötvenedik utcában, a 111. számú rendőrőrssel szemben levő, nagy,
vörös téglás épületbe. A szüléink havi két dollár tandíjat fizettek,
s minden reggel útnak indítottak bennünket a kötelező egyenruhá-
ban: gesztenyebarna nadrág a fiúknak, a lányoknak szoknya, fehér
ing, s feltűzhető piros nyakkendő. Az iskola állandó gondokkal küz-
dött, amelyekből a tanszerhiány még elhanyagolhatónak bizonyult.
Legtöbbünknek erőszakos családi háttere volt, így magunk is hajla-
mosak voltunk az erőszakra, a játszótéri verekedések mindennapos
látványt jelentettek. A verekedések legtöbbször valami vélt sérelem
miatt törtek ki, vagy mert valaki megszegett egy íratlan szabályt.
A diákok főleg etnikai alapon szerveződő klikkekbe tömörültek,
ami tovább növelte az amúgy is fennállt feszültséget.
A bizonytalan etnikai csoportok mellett a tanároknak szembe
kellett nézniük a nyelvi akadályokkal és a túlzsúfolt osztályok je-
lentette problémával. Harmadik osztály után nemek szerint válasz-
tották külön a tanulókat, a nővérek tanították a lányokat, az atyák
és a testvérek pedig a fiúkkal foglalkoztak. Egy átlagos osztály har-
minckét diákból állt, akiknek a fele otthon egyáltalán nem beszélt
angolul. Hogy segítsenek a családjukon, sok gyerek vállalt munkát
iskola után, így még kevesebb idejük maradt arra, hogy a házi fel-
adattal törődjenek. Nem sok tanárt érdekelt a munkája a három
órai csengetés után. Persze, mint minden iskolában, itt is akadt egy
maréknyi elszánt ember, aki nem sajnálta az időt a korrepetálástól,
s attól, hogy táplálja valakiben egy tantárgy iránti érdeklődést, vagy
olyan célt jelöljön ki egy diáknak, amely túlmutat a környék határa-
in és lehetőségein.
Nick Kappas testvér órákat töltött velem iskola után, hogy türel-
mesen angolra tanítgasson, amelyet otthon nem tanítottak, lévén
a szüleim olaszul beszéltek. Jerry Martin atya, egy déli, színes bőrű
pap hívta fel a figyelmemet a Pokol Konyháján túl dúló gyűlöletre
és előítéletre. Andrew Nealon atya, egy idős, erős bostoni akcentus-
sal beszélő pap táplálta az amerikai történelem iránti érdeklődése-
met. S végül Robert Carillo atya, bajtársam a kereplős csínyben, a
klérus egyetlen tagja, aki a Pokol Konyhájában született és nőtt fel,
Bobby atya, ahogy a környékbeli kölykök hívták, harmincas évei
közepén járó, magas, izmos, atlétatermetű férfi volt, ránctalan arcát
vastag, sötét, göndör haj keretezte. Ő orgonált a vasárnapi misén,
osztotta be a ministránsokat, tanított ötödikben, s mindennap két
órát kosarazott az iskolai játszótéren. A legtöbb pap a szószékről
szeretett prédikálni; Bobby atya pedig inkább egy az egy elleni ko-
sarazás közben beszélt. Ő volt az egyetlen pap a környéken, aki mi-
att jobban igyekeztünk, s aki mindig segített, ha valami problémánk
volt. Bobby atya mutatta meg nekem és barátaimnak Arthur Conan
Doyle, Victor Hugo és Stephen Crane műveit, tovább táplálva ben-
nünk az írott szó iránti szenvedélyt. Olyan szerzőktől választotta a
regényeket és novellákat, akikkel azonosulni tudtunk, s akik, ha rö-
vid időre is, kiszabadítottak bennünket az otthon dúló háborúság-
ból. Tőle hallottunk először olyan könyvekről, mint A nyomorultak,
Egy fa nő Brooklynban és Harangot Adanónak, meg arról, hogy
ezek a művek a családi bajokat távol tartó lámpást kínálnak.
Könnyen utat talált hozzánk, hiszen ő is hasonló körülmények kö-
zött nevelkedett. Tudta, mit jelent álomra lelni a rettegés takarója
alatt.
Más papok nem annyira törődtek velünk. Sokan átvették a szü-
lők modorát, erőszakot alkalmaztak, hogy betartassák az iskolai
szabályokat. Az 1960-as évek katolikus iskolarendszerében elfoga-
dott volt a testi fenyítés. A klérus nagy részével a szülők egyetértet-
tek abban, hogy úgy kezeljenek bennünket, ahogyan a legjobbnak
látták. Az atyák és a testvérek zöme vastag bőrszíjakat tartott az
asztal legfelső fiókjában. Az apácák a vonalzót kedvelték inkább.
Az összezárt ujjak és a fájó ütések gyakori látványok voltak az osz-
tályteremben.
Senki nem használta ezt az erődemonstrációt buzgóbban, mint
Gregory Reynolds testvér, egy kopasz, középkorú ember, akinek
tokája a sörhasát verdeste. Mindig a kezében tartotta a bőrszíjat,
ahogy fel-le járt a padsorok között, s a legkisebb provokációra len-
getni kezdte. Egy hiányzó házi feladatért négy-négy kemény ütés
járt mindkét kézre. A késésért kettő. Egy mosoly, egy vigyor, egy
rossz irányba vetett pillantás elég volt, hogy dühe fellobbanjon,
s a bőrszíj máris egy arcon vagy kézen csattant. Reynolds testvér
dühös ember volt, frusztrációit az ital táplálta, s az, hogy tudta: nem
képes megfelelni hivatásának. Mindannyian megtapasztaltuk a szíja
okozta fájdalmat. A barátaimmal ezzel is úgy birkóztunk meg, ahogy
az összes többi nehézséggel: humorral, csínytevésekkel, aranyköpé-
sekkel. Ha már megverni nem tudjuk őket, gondoltuk, legalább ne-
vessünk rajtuk. Nyugodtan állíthatjuk, hogy Reynolds testvérnek
több vizeslufi esett a fejére, több meg nem rendelt pizzát vittek ki
hozzá, több sála, kesztyűje, kalapja tűnt el az irodájából, mint bár-
mely más papnak a Pokol Konyhája történetében. Mindig bennün-
ket gyanúsított, de nem volt bizonyítéka. Egy nap azonban megkap-
ta tőlem a bizonyítékot egy életre.
Unatkoztam. A matekóra fele hátravolt, s úgy látszott, soha nem
ér véget. Hogy múljon az idő, hátranyúltam, leszedtem egy kis ha-
vat az ablakpárkányról, s gyúrtam egy hógolyót. Az utolsó sorban
ültem, a ruhásszekrény mellett. Fogadtam egy kovászos uborkába
egy Hector Mandano nevű Puerto Ricó-i sráccal, hogy a helyemről
egy csavart dobással kidobom a hógolyót a bal oldali első nyitott ab-
lakon. Az ablakokat minden órán nyitva tartották, tekintet nélkül az
időjárásra, mert a tanárok úgy gondolták, a friss levegő ébren tartja
a diákokat. Mi nem tiltakoztunk, főleg a hideg téli hónapok alatt
nem, amikor olyan hőség volt az épületben, hogy a legtűrőképe-
sebb diák is izzadságtócsában ücsörgött.
Reynolds testvér háttal állt nekem, éppen a táblára írt fel valami
egyenletet. Egy-két méternyire állt a nyitott ablak mellett. Mivel ké-
tely nélkül hittem a csavart dobásaimban, s mivel bármit megtet-
tem volna egy kovászos uborkáért, eldobtam a hógolyót, azzal a
meggyőződéssel, hogy arra repül, amerre kell.
Whitey Ford nem igazán lett volna elégedett a dobásommal.
A hógolyó nemcsak hogy nem csavarodott, ellenkezőleg, felgyor-
sult rakétaként közeledett Reynolds testvér feje felé. Olyasfajta
loccsanással landolt a tarkóján, amilyet azelőtt csak rajzfilmekben
hallottam. Az egész osztály visszafojtotta a lélegzetét. Egyetlen re-
ményem az volt, hogy a hógolyó ütésétől talán agyvérzést kap.
De mégsem. Reynolds testvér úgy száguldott a padsorok között,
mint egy elszabadult bika, lengette a bőrövet, s az ártatlanokat:
csapkodta, miközben felém, a bűnös felé közeledett. Dühödten és
zavarodottan támadt rám, ütötte a kezem, a fejem, a testem, addig
korbácsolt, míg kimerülten térdre nem esett. De bármit tett is, nem
tudta elnyomni a hullámokban feltörő kacagást, amely egyre han-
gosabb lett, ellensúlyozva minden fájdalmamat.
Reynolds testvért, ahogy lángba borult arccal, dühtől kigúvadó
szemmel sepri le a havat a tarkójáról, miközben a felháborodástól
meg sem tud szólalni, soha nem fogom elfelejteni, miként az osztály
nevetését sem azon az unalmas, téli napon.
A testvér nem egészen két évvel az eset után hunyt el, a beteg
szíve meg a túl sok pia miatt. A virrasztáskor a nyitott koporsót vi-
rágok és gyászolók vették körül, s valaki a terem hátuljában megint
felhozta a sztorit a hógolyóról, amely valahogy nem akart csavarod-
ni. S megint felhangzott a nevetés.
 4
A Szent Szív templom csendes volt, csak a mennyezeti lámpák vilá-
gították meg a hosszú padsorokat. Leghátul hét nő és három férfi
ült, kezüket imára kulcsolva várták a gyónást.
A barátaimmal sok időt töltöttünk ebben a szép kis templom-
ban, amelynek közepén márványoltár díszelgett. Valamennyien mi-
nistránsok voltunk, a vasárnapi és alkalmanként a hétköznapi misé-
ken is segítettünk. Elvárták, hogy a temetéseken is ott legyünk, s a
füstölőből sötét felhőket eregessünk a környékbeliek koporsója fe-
lett. Mindenki gyászmisén akart ministrálni, mert ilyenkor három
dollár ütötte a markunkat, s ha az ember elég komor képet vágott,
még többet is be lehetett zsebelni. Ezenkívül hetente egyszer temp-
lomba mentünk, vagy néha többször, ha Bobby atya megkért, hogy
kísérjük el valamelyik idősebb atyát a parókiáról a hétköznap esti
szentmisére. Máskor csak bementem, s órákig elüldögéltem egye-
dül vagy valamelyik barátommal. Szerettem az üres templom illatát
és hangulatát, ahogy körülvettek a szentek szobrai és a festett üveg-
ablakok. Nem is annyira imádkozni mentem oda, mint inkább meg-
nyugodni, valamelyest elhúzódni a világ történéseitől. John és én
többször mentünk, mint a többiek. Csak mi ketten gondolkoztunk
azon is, hogy esetleg papok leszünk; ez az ötlet azért látszott vonzó-
 nak, mert garantált kiutat jelentett volna arról a környékről – a lot-
tóötös katolikus megfelelője. Ahhoz még túl fiatalok voltunk, hogy
a cölibátus kérdését boncolgassuk; az idő java része afölötti nyug-
talanságban telt, hogyan is festhetünk római gallérban.
Johnnal a papok hatalma érdekelt bennünket: misét mondhat-
nak, temethetnek, újszülötteket keresztelhetnek, szerelmeseket ad-
hatnak össze, s ami a legjobb, egy sötét fülkében ülve hallgathatják,
ahogyan az emberek meggyónják minden bűnüket. Számunkra a
gyónás szentsége az árulás és ármány titkos világába való belépést
jelentette, ahol az emberek nyíltan megvallottak sötét gazságaikat
és szennyes vágyaikat, s mindezt a jámborság és a titoktartás leple
alatt. Egy gyónás jobb volt, mint a legjobb könyv, izgalmasabb,
mint a leglebilincselőbb film, hiszen a bűnök igaziak voltak, s elkö-
vetőiket valóban ismertük. Ebben részt venni túl nagy kísértés volt
ahhoz, hogy ellen tudjunk állni.
Két-két gyóntatófülke volt a Szent Szívben, mindkét oldalon a
fal mellett, a hátsó sorokhoz közelebb. Valamennyit nehéz lila füg-
gönnyel vették körül. A két fülke közötti vastag faajtó belülről záró-
dott. Két kis faretesz, mögötte sűrű háló, s a pap, hacsak el nem
nyomta az álom, máris hallgathatta nyája bűneit. Minden szombat
délután háromtól ötig járultak a hívek a fülkékhez. Ott aztán fény
derült minden szitokra, valamennyi bűnre, amit tettek, mondtak
vagy gondoltak a héten. Szombatonként nem volt jobb hely ennél
az egész Pokol Konyhájában.
Johnnal minden szombat délután ott ültünk a templomban. Tud-
tuk, hogy az idős, törődött és nagyothalló Tim McAndrew atya az
első órát mindig az oltárhoz legközelebb eső fülkében tölti. McAn-
drew atya hajlamos volt a legkeményebb penitenciát kiszabni a leg-
bocsánatosabb vétségekre is, akár hallotta a gyónást, akár csak hal-
lani vélte. Különösen szigorú volt a gyerekekkel és a férjes aszonyok-
kal. Az örikielégítésért például tizenkét Üdvözlégy és hat Miatyánk
járt. Néhány alkalommal, s mindig az én követelésemre, Johnnal
belopóztunk a szemközti gyóntatófülkébe, bezártuk az ajtót, s olyan
bűnöket hallgattunk, amelyekről azelőtt csak olvastunk. El sem
tudtuk képzelni, milyen büntetés járna azért, ha lebuknánk, de biz-
tos kisebb, mint az öröm, hogy kihallgathattunk a szomszédok dics-
telenségeit.
A hideg falhoz préselődve ültem a második fülkében, mellettem
John Reilly, a Gróf.
– Ember, ha elkapnak, ezért máglyára küldenek – súgta a fülembe.
– Mi van, ha anyáink vannak odabenn? – kérdeztem. – Mi van, ha
a végén az ő gyónásukat hallgatjuk ki?
– Vagy valami annál is rosszabbat.
– Például? – Én annál rosszabbat nem tudtam elképzelni.
– Például egy gyilkosságot. Mi van, ha valaki bemondja, hogy
megölt valakit?
– Nyugi – mondtam, s próbáltam magabiztosnak látszani. – Csak
annyit kell tennünk, hogy hátradőlünk, figyelünk, s el ne felejtsd,
nem röhöghetsz!
Három után tíz perccel két nő felállt a hátsó sorban, s az első
fülke felé indultak, hogy meggyónjanak valakinek, aki nem is hallja
őket. A fülke két oldalához léptek, elhúzták a függönyt, letérdeltek,
s várták, hogy az atya elhúzza a fareteszt.
Pár másodperc múlva a mi fülkénk két oldalán is elkezdődött
a mozgolódás.
– Figyelem! – mondtam –, felkészülni!
– Isten segedelmével – fohászkodott John, s keresztet vetett.
Jobbról egy férfi reszelős köhögése hallatszott, aztán az, ahogy
letérdel, s a kis párkányra könyököl. Rágózott és mélyeket léleg-
zett, míg várta, hogy elhúzzuk a lemezkét.
– Ismerjük? – kérdezte John.
– Csönd!
A másik oldalon egy nő tüsszentett, majd hallottuk, ahogy a tás-
kájában zsebkendő után kutat. Kifújta az orrát, megigazította a ru-
háját, s várt.
– Melyiket?
 – A fickót – mondtam, s már el is húztam a jobb kéz felőli reteszt.
Megpillantottuk a férfit: vastag száját, nagy orrát, borostás állat csak
a háló választotta előlünk, éreztük lélegzete melegét.
– Áldj meg, atyám, mert vetkeztem – mondta, imára kulcsolva
kezét. – Utoljára két évvel ezelőtt gyóntam.
John a vállamba markolt, én meg próbáltam csillapítani lábaim
remegését. Egyikőnk sem szólalt meg.
– Rossz dolgokat tettem, atyám. És bánom mindet. Szerencsejá-
tékra meg a lovira szórom el az albérlet árát. Hazudtam a felesé-
gemnek, meg is legyintettem néha, még a gyerekeket is. Rossz ez
így, atyám! Ki kell másznom ebből a gödörből. Mit tegyek?
– Imádkozzál – feleltem legmélyebb hangomon.
– Imádkoztam atyám, de nem segített. Egy pár uzsorásnak is tar-
tozom. Sok pénzzel tartozom. Segítenie kell, atyám. Ide kell jönni,
ha segítség kell, nem? Nem mehetek máshová. Már csak ez maradt.
Némán ültünk, még a lélegzetünket is visszatartottuk.
– Ott van, atyám?
– Igen – mondtam.
– Tehát akkor?
– Három Üdvözlégy – vágtam rá. – És egy Miatyánk. Áldjon meg
téged az Úr!
– Három Üdvözlégy! – emberünk felháborodott. – Mire megyek
azzal?
– A lelkedért mondd!
– Bassza meg a lelkem! – A férfi most már szinte kiabált. – És
baszd meg te is, rohadt ingyenélő!
A fickó felállt, elrántotta a jobb oldali függönyt, s kiviharzott
a fülkéből, alaposan magára vonva a többi várakozó figyelmét.
– Ez jól ment – súgtam Johnnak, aki végre lazított a vállamon
levő szorításán.
– A nőt már ne – mondta. – Könyörgöm, őt már ne! Húzzunk
innen!
– Hogyan?
 – Ne csináljunk többet! Hadd menjenek át a másik fülkéhez.
Gondolják azt, hogy nincs itt senki.
– Csináljunk még egyet! – mondtam én.
– Ne! Rohadtul félek.
– Csak még egyet – kérleltem.
– Nem.
– Csak egyet.
– Egyet – egyezett bele végül – Aztán el innen!
– Ahogy mondod.
– Esküszöl?
– Templomban nem lehet esküdözni!

A nő lágy, mély hangján alig suttogott. Arcát fátyol takarta, kezeivel

mintha a fülke sötétjére támaszkodott volna, hallottuk, hogy a kör-
mei a fához érnek.
– Áldj meg, atyám – kezdte. – Hat hét telt el az utolsó gyónásom
óta.
Mindketten ismertük, nemegyszer láttuk karon fogva sétálni a
Pokol Konyhájának utcáin valamelyik aktuális fiújával. Olyan nő
volt, akin apáink mosolyogtak, anyáink meg azt mondták, hogy ne
foglalkozzunk vele.
– Boldogtalan vagyok, atyám – folytatta a nő. – Azt kívánom,
bárcsak ne ébrednék fel reggel.
– Miért? – kérdeztem. John ingébe beszéltem, hogy mélyebbnek
tűnjön a hangom.
– Mert rossz így. Minden, amit teszek, rossz, s nem tudom, ho-
gyan hagyjam abba.
– Imádkoznod kell – mondtam megint.
– Imádkozom, atyám! Higgye el, imádkozom! Mindennap. Nem
használ.
– Használni fog – mondtam bölcsen.
 – Nős férfiakkal hálok. Családos emberekkel. Reggel mindig azt
mondom, ez volt az utolsó. De sosem az.
– Egy nap az lesz – mondtam, s láttam, hogy egy rózsafüzért szo-
rongat a kezében.
– Sokáig nem várhat – felelte a könnyeit nyelve. – Terhes vagyok.
– Ki az apa?
– Mondjon egy számot. – Szarkazmusa nem rejthette a hangjá-
ban bujkáló szomorúságot.
– Mihez kezdesz?
– Tudom, hogy atyám mit vár tőlem – jött a válasz –, s tudom,
mit kellene tennem. De hogy mit fogok tenni, arról fogalmam sincs.
– Van még időd – mondtam, miközben az izzadság már a nyaka-
mon csörgött.
– Sok mindenem van, atyám, csak éppen időm nincs.
A nő megáldotta magát, s eltette a rózsafüzért a ruhája első zse-
bébe. Kisimította a haját a szeméből, s felvette a táskáját a földről.
– Mennem kell – mondta, majd nagy megdöbbenésünkre hozzá-
tette: – Kösz, hogy meghallgattatok. Jólesett, s tudom, hogy nem jár
el a szátok.
Két ujjal megkocogtatta a hálót, intett, s elment.
– Tudta – szólalt meg John.
– Igen. Tudta.
– Miért mondta el akkor?
– Gondolom, el kellett mondania valakinek.
Felálltában John a fülke falának támaszkodott, s a hátával vélet-
lenül kinyitotta a fülke apró fareteszét. Egy ember térdelt odaát, az
arcát nem láttuk a hálótól, csak baritonját hallottuk:
– Áldj meg, atyám, mert vétkeztem!
– És? Azt hiszed, egyedül vagy vele? – vetette oda John, miköz-
ben kinyitotta az ajtót, s lehajtott fejjel, imára kulcsolt kézzel el-
hagytuk a fülkét.
5
A lehető legtöbb időt töltöttük az otthonainktól távol. John és Tommy
– a Gróf és Vajas – családjának nem volt tévéje, Michael – Pöttyös –
pedig semmit nem nézhetett, ha egyedül volt, márpedig legtöbbször
egyedül volt. Az én szüleim azonban általában csak ültek, s nézték
az esti filmet a kilences csatornán. A környékbeli rádiókat általá-
ban olyan adókra hangolták, amelyeken főleg a messzi szülőváro-
sokról, Nápolyról és Belfastról mondtak híreket. Így hát a napi szó-
rakozás nagy részét leginkább az olvasmányaink töltötték ki. Na-
ponta átböngésztük a Daily News hátoldalán a sportrovatot, amely-
ben a két riporter, Dick Young és Gene Ward kalauzolt végig a base-
ballháborúk frontvonalain, majd a lap elején található rendőrségi
közleményeket olvastuk el. Ami a kettő között volt, átlapoztuk.
A Postot sosem vettük meg, mert apáink figyelmeztettek, hogy
kommunistaszimpatizáns, a The New York Timest pedig nem lehe-
tett kapni a Pokol Konyhájában. Elolvastuk és megbeszéltük a
sztorikat, szidtuk a szerzőt, ha a kedvenc játékosunkat kritizálta,
vagy ha kárörvendő volt egy bűnöző lebukásakor.
Ami pénzt gyűjtöttünk, mindet Classics Illustrated képregé-
nyekre költöttük, türelmesen várva, mikor jön a postás a csomag-
gal. Amelyeket nem tudtunk megvenni, azokat összelopkodtuk más
városrészek édességboltjaiból. Egész gyűjteményünk volt, az egyik
alagsori klubhelyiségünkben őriztük. Volt ott Flash, Vízember, Bat-
man, Superman, Rock őrmester, Zöld Lámpás – mind nagy, gon-
dosan felcímkézett dobozokban, amelyeket még körül is tekertünk
ragasztószalaggal, nehogy a füzeteknek baja essék.
Nyáron baseballkártyákat gyűjtöttünk, majd egész évben azokat
cserélgettük; azokat is rendszereztük, felcímkéztük, s a csapatok
sorrendjében cipősdobozokba raktuk. Minden csomaghoz járt egy
rágógumi, amelyet félretettük a nyári kupakbajnokság idejére. Ak-
kor aztán a már használt rágóhoz gyertyaviaszt kellett keverni, a
mixet beleönteni egy 7Up-os üveg kupakjába, s indulhatott a játék.
Egyikőnknek sem voltak könyvei, miként a szüleinknek sem.
A könyv luxuscikk volt a Pokol Konyhájában, amelyet kevesen en-
gedhettek meg maguknak, vagy nem is érdekelte őket. A férfiak nagy
része csak annyira tudott olvasni, hogy elboldoguljon a futamered-
ményekkel az újságban. A nők olvasmányai imakönyvekre és bul-
várlapokra korlátozódtak. Az emberek időpazarlásnak tartották az
olvasást. Ha olvasni láttak bennünket, azt gondolták, nincs semmi
dolgunk, s ránk sütötték, hogy lusták vagyunk. Számunkra viszont
sokat jelentett, hogy eljárhattunk a könyvtárba. A Pokol Konyhájá-
ban a közkönyvtár nagy, szürke betonépülete egy bérház és egy
édességbolt közé szorult. Két részre volt osztva: a gyerekolvasó a
Tizedik sugárútra nézett, s mindig tömve volt. Hátul azonban a fel-
nőttrészleg elég üres és csendes volt ahhoz, hogy elrejtőzhessünk
benne. A könyvtárban többen dolgoztak, s jó volt a gyűjteményük
is. A féltucatnyi könyvtáros hozzászokott, hogy vendégeik időnként
zabolátlanul viselkednek. Vasárnap kivételével mindennap nyitva
tartott, mindennap kilenckor kitárultak a súlyos, fekete ajtók. Bará-
taimmal iskola után jó néhány könyvét elolvastunk ott a hosszú, té-
li délutánokon, de azért a zűrből is kivettük a részünket. Nevettünk,
amikor csendben kellett volna lennünk. Ennivalót vittünk be, ami
tilos volt. Néha elaludtunk a székünkön, különösen, ha kemény volt
otthon az előző éjszaka. A templomon és az otthonunkon kívül a
könyvtár volt az egyetlen hely, ahonnan nem volt szabad lopni.
Nem emlékszem, hogy bárki is elcsórt volna akár egyetlen könyvet is.
A csend miatt is odajártunk. Annyi üvöltözést és sikítozást hal-
lottunk, hogy ha nem lett volna valamiféle szentélyünk, megbolon-
dultunk volna. A környéken sokan tényleg megbolondultak. Mi
nem. Nekünk ott volt a könyvtár. Bárcsak az otthonunk lett volna
ilyen! S mivel kicsit az otthonunk is volt, persze nem csak olvas-
tunk. Néha kissé elszabadult a pokol.
* * *
Egy kis faasztalnál ültem a könyvtár hátsó termében a Monte Cristo
grófja egy kemény fedeles példányával, s teljesen belemerültem
Edmond Dantes belső küzdelmébe, amelyet magányos cellájában
vívott.
– Gyerünk, Shakes – lökdösött John –, csináld már!
– Ma nem – mondtam, miközben letettem a könyvet, vigyázva,
hogy tudjam, hol tartottam. – Majd holnap, esetleg.
– Miért nem ma? – kérdezte Tommy az asztal másik feléről.
– Mert nincs kedvem. Olvasni akarok.
– Olvasni mindig lehet – okoskodott John.
– Mint ahogy könyveket felborogatni is mindig lehet.
– Lefogadom két Flash-képregénybe, hogy ma nem tudod meg-
csinálni – suttogta John, bemondva a tétet.
– Dobok bele két Zöld Lámpást – tódította Michael, s felnézett
az ölében tartott National Geographicból.
– Az újakat? – kérdeztem azonnal.
– Épp a minap szereztem őket.
Tommy felé biccentettem:
– Hát te?
– Mi van velem?
– Neked mid van?
– Semmim. Csak szeretném látni.
 – Tehát akkor? – sürgetett Michael. – Mi lesz?
– Mondjatok egy könyvet – sóhajtottam.
Pár pillanat múlva elértem a regényrészleg legfelső polcát, ke-
zemben a Moby Dick egyik példányával. John és Tommy álltak őrt,
figyelték a könyvtárosok mozgását. Alattam Michael két kézzel tar-
totta a létrát.
– Csak nyugodtan – szólt fel –, biztosan kávéznak.
Huszonöt kötet volt a polcon, szerző szerint kategorizálva. A bal
oldalon egy tucatnyit kitoltam szélre, miközben a polc közepe felé
döntöttem őket. A másik oldalon ugyanígy jártam el, mindegyik könyv
az előtte levőre támaszkodott. Középre tettem a Moby Dicket, s úgy
intéztem, hogy mindkét oldalról az az egy könyv fogja fel a többi
súlyát. Elégedetten szemlélgettem a sort, aztán lemásztam a létrán.
– Gondolod, hogy menni fog? – kérdezte Michael.
– Tuti – feleltem.
– Ki legyen az? – hangzott Tommy kérdése a hátam mögül. – Kin
próbájuk ki?
– Mondjuk, Kalinskyn – javasolta John, egyik lábát a létrán
nyugtatva. – Őt mindenki utálja.
– Nem mindenki, úgyhogy őt hagyjuk ki ebből – mondta Michael.
– Bocs, Mikey. Elfelejtettem, hogy a papád meg ő....
– Csak válasszatok mást, és kész.
– Na és Miss Pippin? – derültem fel. – Jár vele valaki faterja?
***
Tommy a pultnál álldogált a nagy terem közepén, s türelmesen vár-
ta, hogy Miss Pippin – egy magas, aggodalmaskodó, szőke nő – visz-
szagyömöszöljön néhány gyerekkönyvet a felső polcra.
– Hello – köszönt Miss Pippin, amikor Tommy felé fordult. – Se-
gíthetek?
– Nem találok egy könyvet.
 – Tudod a címét? – kérdezte a kisasszony, s feltette a szemüve-
gét. – Vagy hogy ki írta?
– A címe Moby Dick – mondta félénken Tommy –, s azt hiszem,
valami Herman írta.
– Félig eltaláltad. Herman Melville írta, s biztosan gyorsan meg-
találjuk.
– Szuper – Tommy bólintott egyet, aztán tenyerével a pultra csa-
pott. – És azt tudta, hogy csináltak belőle egy filmet?
– Nem, ezt nem tudtam. De a könyv sokkal jobb! – vágta rá Miss
Pippin.
– Honnan tudja, ha egyszer nem is látta a filmet?
– Tudom, és kész – mondta a kisasszony, miközben kijött a pult
mögül. – Gyere, megkeressük neked azt a könyvet.
– Már megyek is!
Miss Pippin a kis létrára támaszkodott, miközben balról jobbra
végignézte a polcokat. Mi egy asztalnál ültünk, s csak Michael látta
elölről a nőt. John velem szemben ült, s néha egy-egy gyors pillan-
tást vetettünk Miss Pippin profiljára. Valamennyien nagy képes-
könyvekbe temetkeztünk, csak a szemünk villogott a borítók mögül.
– Úgy látom, nem kereshetted valami sokáig – mondta Miss Pip-
pin Tommynak. – Ott van. Ott fent.
– Hol? – meresztette a szemét Tommy. – Nem látom.
– Ott ni – mutatott a kisasszony felfelé –, a legfelső polcon.
– Elnézést kérek, Miss Pippin. Nem látom, mert az iskolában
hagytam a szemüvegemet.
– Mióta hordasz te szemüveget? Még sosem láttam rajtad.
– Épp most kaptam...
– Rendben van, majd én leveszem – mondta Miss Pippin. – De
legközelebb ne add fel ilyen gyorsan a keresést. Ne sajnáld az időt,
hogy megkeress egy könyvet, ha el akarod olvasni.
– Nem fogom. Ígérem.
Miss Pippin elindult felfelé a létrán, de egyik kezével lefogta
hosszú rakott szoknyáját. Tommy felfelé bámult, hátha megpillant-
ja egy pillanatra a kisasszony kivillanó combját. Michael felém for-
dult, s rám kacsintott. John messze az arca elé tartotta a könyvet,
s hősiesen próbálta elnyomni a vihogását.
– Halkabban – súgtam oda.
– Már majdnem odaért – suttogta Michael még nálam is halkab-
ban. – Csak pár lépés.
– Csak akkor nézzetek fel, ha halljátok.
Tommy is elfordította a fejét, amikor látta, hogy Miss Pippin uj-
jai rátapintanak a Moby Dick gerincére. Kicsit rántott rajta, aztán
elkezdte centinként kijjebb húzni. Könnyen kijött, ám ekkor a többi
könyvet már semmi nem támasztotta, és zuhanni kezdtek.
Az első kettő Miss Pippin fejét találta el; az egyiktől kioldódott a
hajában a piros szalag, a másik meg a szemüvegét sodorta a földre,
majd ahogy zuhogtak körülötte a könyvek, egyre kevésbé tudott ka-
paszkodni. Egy nyitott kötet hirtelen állón vágta, ő hátradőlt, s lát-
tuk, hogy le fog bucskázni a létrán.
– A fenébe, le fog esni – üvöltött fel Tommy.
Miss Pippin a hátán landolt, csukott szemmel, széttárt lábakkal.
Csöndben feküdt, csak néha nyögött egyet. A kezében még mindig
ott szorongatta a Moby Dicket.
– Szerintetek meghalt? – kérdezte John, ahogy nyitott szájjal,
Miss Pippinre szegezett tekintettel felállt az asztal mellől. – Nem
halhatott meg.
– Húzzunk innen! Olajra, de rögtön! – ajánlotta Tommy, s elhú-
zódott a mozdulatlan könyvtáros körül gyülekező tömegtől.
– Addig nem megyünk sehová, amíg meg nem tudjuk, mi van vele
– szólt rá Michael.
Egy idősebb nő Miss Pippin fejét tartotta, s repülősóért kiálto-
zott. Két másik nő rohant el mellettünk, csészékben hoztak hideg
vizet. Egy karbantartó meg csak álldogált a sarokban, s egyre csak
azt motyogta, hogy „mentőt kék tán híni, mentőt kék tán híni”.
Mi egy csoportban álltunk, valamivel távolabb a tömegtől, de
éreztük a gyanakvó pillantások súlyát. John volt a legidegesebb, ag-
godalmasan ráncolta a homlokát. Tommy kapkodva szedte a leve-
gőt, a pólóját is átizzadta. Michael mellén keresztbe tett karral állta
a felénk bámulok pillantásait: saját félelmét daccal palástolta. Én
mellette álltam, s tudtam, bármi történt is Miss Pippinnel, az én hi-
bámból történt. Már tucatszor megcsináltam ezt a könyves trük-
köt, s mindig nevetés lett a vége. Most először ütött ki balul, s amit
éreztem, nem öröm volt.
Óriási megkönnyebbüléssel láttam, hogy három kollégája végre
felsegíti és talpra állítja Miss Pippint. Bizonytalanul állt, hátát a
polcnak támasztotta, körülötte szétszóródott könyvek mindenütt.
– Úgy tűnik, nincs komoly baj – szólt oda nekem Michael.
– Akkor mehetünk.
– Még egy pillanat – mondta Tommy. – Majdnem elfelejtettem
valamit.
– Hagyd inkább! Szerintem gyerünk, mielőtt a kisasszony kioko-
sítja itt a népeket – mondta John, aki kezdett magához térni.
Tommy ügyet sem vetett rá, áttört a Miss Pippint körülvevő kis
csoporton, megkereste a Moby Dicket a könyvek között, aztán a
még mindig kába Miss Pippinhez fordult.
– Köszönöm, hogy megkereste nekem a könyvet. Igazán nem
gondoltuk, hogy ennyi bajt fog okozni.
– Nagyon szívesen – mondta a kisasszony, s nézte, ahogy Tommy
megfordul, s a könyvet a combjához ütögetve kisétál a könyvtárból.

***
A Mimi Pizzériája melletti épület kapujában álldogáltam, olasz fagyit
nyalogattam, s próbáltam nem lecsöpögtetni az új fehér pólómat.
– Tudod mit csinál az ilyen szemét a szervezeteddel? – kérdezte
Bobby atya, aki akkor ért oda. Szájában cigaretta lógott. – Na? Van
róla fogalmad?
– Jobb, mint a cigi. Meg olcsóbb is.
 – Az meglehet – felelte. Eldobta a csikket, s eltaposta tornacipő-
je sarkával. – Mi újság egyébként? Hallottál valamit?
– Semmit. Nagy a csend. Nincs mit csinálni, csak várjuk, hogy
kezdődjön az iskola.
Bobby atyán egy Yankees-póló volt a kék széldzseki alatt, alul
meg szürke melegítőalsó, fehér zokni és alacsony szárú Flyers tor-
nacipő, amelyen még meglátszottak a kétórás meccs nyomai. Arca
kivörösödött, hátrafésült hajából szinte csöpögött az izzadság. Mi-
vel ő is a környéken nőtt fel, tudta a szabályokat, és azt is, hogyan
lehet a legkönnyebben áthágni őket. Bármivel is próbálkoztunk, ő
már évekkel korábban megcsinálta. Sosem prédikált nekünk, tudta,
nálunk nem működik a szentbeszéd, miként azt is, hogy szeretjük,
tiszteljük és adunk a véleményére. Sokféleképpen el lehetett bukni
a Pokol Konyhájának utcáin. Bobby atya csak ott akart lenni, ha ve-
lünk történne meg.
– Mi is történt a könyvtárban a minap? Hallottam valami érde-
keset – lépett mellém a kapualjba.
– Miss Pippinre gondol? – kérdeztem vissza, miközben eltüntet-
tem a fagyit.
Bobby atya bólintott.
– Az durva volt – mondtam. – Ahogy az a sok könyv ráesett. Ren-
desen begyulladtam.
– Hallottam, hogy ott voltál. Meg a többiek is. Gondolom, valami
jó könyvet kerestetek.
– Olyasmi...
– Azért ez különös – hajolt még közelebb –, hogy egy egész polc-
nyi könyv ráesik valakinek a fejére. Szerinted hogy történhet ilyesmi?
– Gondolom, baleset.
– Bizonyára – felelte. – Mi más lehet?
Egy összehajtogatott szalvéta tiszta sarkába töröltem a kezem
és a szám, s egy szót sem szóltam.
Bobby atya kivette a kezét a zsebéből. Egy csomag Juicy Fruit
rágót tartott a hüvelyk– és a mutatóujja között Száját mosolyra húzta.
 – Van neve. Ennek van neve – nézett rám, felém kínálva a cso-
magot.
– Minek? – kérdeztem. Megráztam a fejem, nem kértem rágót.
– Ennek a polcos trükknek, amelyet a barátaiddal csináltál. Kitá-
masztósdinak hívtuk, amikor annyi idős voltam, mint most te. Bár
nekem sosem sikerült egy egész polcot leborítani. Biztos nagyon jó
vagy.
– Atyám – néztem rá –, nem tudom, miről beszél.
– Hát, lehet, hogy tévedek. Biztos téves infót kaptam.
– Úgy látszik – mondtam, miközben egyik lábamról a másikra
álltam.
Bobby atya megfordult, s elindult a sarok felé.
– Akkor az esti viszontlátásra!
– Mi lesz este?
– Szétszórok pár könyvet meg újságot itt a környéken. Tudod, az
idősebbeknek meg a betegeknek, akik nem boldogulnak egyedül.
Anyáddal megbeszéltem. Azt mondta, szeretnél segíteni.
– Mindjárt gondoltam.
– Azt szeretné, ha pap lennél, te is tudod – mondta az atya, s be-
kapta a rágót.
– Atyám is szeretné?
– Csak azt akarom, hogy ne kerülj bajba, Shakes. Sem te, sem
a barátaid. Ez minden vágyam.
– Semmi más?
– Semmi más. Esküszöm.
– A papoknak nem lenne szabad esküdözniük.
– A kölyköknek meg nem kéne könyvekkel bombázniuk a könyv-
tárosokat – szólt vissza az atya a sarokról. Aztán integetett, s elin-
dult a templom felé.
1964 nyara
6

Négy törülközőt terítettünk a forró kátránytetőre. Egy hűtőládát –

benne rengeteg jég és hat 7Up-os doboz – a palaszürke kéményhez
támasztottunk. Hordozható rádiónkból Diana Ross mély, lágy hang-
ja szólt. Csak a szárítókötelek és a mosott ruha súlyától meghajlott
gerendák adtak némi árnyékot.
– Ennél melegebb már nem lehet – nyögte John rákvörösen, csu-
kott szemmel a nap felé fordulva.
– Menjünk úszni – javasoltam. Mellette ültem, a nap a hátamat
égette.
Michael ellenkezett:
– Még csak most jöttünk ide.
A legszélső törölközőn feküdt, mellén egy jégkocka olvadozott.
– Na?
– Én Shakesszel vagyok – ugrott fel Tommy a törölközőjéről. –
Itt fenn tükörtojás lesz belőlem. Szerezzünk pár vajas zsömlét és
üdítőt, s menjünk le a dokkokhoz.
– Én azt mondom, süljünk még – ismételte Michael.
– És különben is, Mrs. Hudson még nem jött haza a munkából.
Senki nem mehet el addig, míg nem láttuk.
Mrs. Hudson részmunkaidős titkárnő volt valami belvárosi uta-
zási irodánál. Nyaranta mindig rövid ruhákban és magas sarkúban
járt, és sosem hordott melltartót. A férje egy nagy pepsi-colás teher-
autón sofőrködött, s két vállára egy-egy sólyom volt tetoválva.
Mrs. Hudsonnak volt egy Ginger nevű macskája és egy beszélő pa-
pagája, amelynek rövidre vágta a tollait. A madár mindig ott ült
mellette, s rikoltozott a három emelettel lejjebb elhaladó forgalomra
Mrs. Hudson negyed négykor indult el a munkahelyéről, s egye-
nesen hazament. A legforróbb hónapokban levette a ruháját, s a
nyitott ablaknál hűsölt. Ha jókedvében volt, felnézett a szemközti
tetőre, s integetett nekünk. Ő volt az első meztelen nő, akit életünk-
ben láttunk. Gyakran a hálószobán át bevonult a fürdőszobába, s
megmosta a haját a csapban. Utána visszament az ablakhoz, s a na-
pon fésülgette sötétbarna fürtjeit. Közben mi a melleit bámultuk.
Valószínűleg átlagos méretűek voltak, de mi hatalmasnak láttuk
őket. Fogalmunk sem volt, miért, de Mrs. Hudson láthatólag ugyan-
úgy élvezte ezt a kis rituálét, mint mi.
– Itt jön már – kiabált Tommy. – Épp időben!
Egy másodperc nem telt bele, s mindannyian a tető szélén hasal-
tunk. Mrs. Hudson, fekete ujjatlan felsőjében és combközépig fel-
sliccelt fekete szoknyájában az Ötvenegyedik utcán tipegett a laká-
sa felé. Fehér cipellőjének sarka jó pár centit magasított rajta.
– Nem hiszem el, hogy a férje kiengedi így az utcára – nyögtem.
– Én meg azt, hogy egyáltalán kiengedi – vigyorgott John.
– Gondoljátok, hogy huncutkodik? – kérdezte Tommy.
– Remélem – mondta Michael. – És azt is, hogy egy napon velem
is megteszi.
– Mintha tudnád, mit kell csinálni – ugrattam.
– Mit kell tudni?
– Tudjátok, mint a mondókában – marháskodott John. Elmoso-
lyodott, szemét a lent sétáló Mrs. Hudsonra villantotta, s hangosan
kántálni kezdett. – Kéz a kézben, kéz a másban, más a kézben, más
a másban!
 – Shakes csak azért mondja, mert még sohasem volt senkivel –
vágott közbe Tommy.
Hitetlenkedő pillantást vetettem rá.
– Miért? Te igen?
– Ismeritek Katie Riggiót?
– A vasfogút?
– Az fogszabályzó, te barom. Na mindegy, az a lényeg, hogy múlt
hónapban félig megvolt.
– Hol? – kérdeztem.
– Nem érdekes, hol. Azt mondd, hogyan! – torkolt le Michael.
– Hát... Elmentünk moziba – Tommy elvörösödött, s látszott raj-
ta, keservesen bánta már, hogy megemlítette a lányt és a kalandját.
– Mit néztetek?
– Már nem emlékszem. James Coburn játszott benne.
– Húú, ő nagyon penge! Láttátok már A hét mesterlövészt?
– Nem érdekel James Coburn – Michael lázba jött. – Azt mondd,
mi történt!
Tommy most a nap felé fordította az arcát.
– Mozi után elmentünk sétálni. Aztán vettem neki egy fagyit.
– Vett neki egy fagyit – John tágra nyitott szemmel bámult
Tommyra. – Apám, te szerelmes vagy!
– Nagyon szép volt. Csak sétáltunk, fogtam a kezét...
– A bugyiját hol vette le? – vágott közbe Michael.
– A nagynénje kéglijében, az előszobában.
– Állva? – kérdeztem közbe.
– A falnak dőlve.
– És mit csináltál? – érdeklődtem, miközben már Mrs. Hudsont
figyeltem, aki félmeztelenül megjelent az ablakban.
– Megujjaztam.
– Milyen érzés volt? – kérdezte John.
– Mintha egy képviselőfánkba dugtam volna az ujjam.
– Rohadt mázlista – nézett rá Michael.
 – Kíváncsi vagyok, milyen lett volna, ha Mrs. Hudsonba dugod
az ujjad.
– Mintha egy képviselőfánk-gyárba dugná! – mondta John, mire
olyan hangosan felnevettünk, hogy Mrs. Hudson átnézett. Felállt a
székéből, nyújtózott egyet, s elmosolyodott.
– Egy nap talán megtudjuk – mondtam.
– Egy nap talán mind megtudjuk – mondta Michael.
– Hát ezért érdemes élni – álmodozott Tommy, mire már John is
csak bólintani tudott:
– Az biztos. Az egyszer tuti biztos.

***
Otthonunk vékony falai között kevés dolog maradhatott titokban.
Nem egy éjszaka telt el úgy, hogy a plafont bámultuk, s hallgattuk
valamelyik hátsó szobából vagy a szomszéd lakásból átszűrődő ké-
jes nyögéseket. Szüleink szexuális élete ugyanolyan kendőzetlenül
zajlott, mint a verekedéseik. Egy kis erődítmény közepén csepered-
tünk, idegen földön, ahol nem voltak gátlások. A szüleink nem vol-
tak liberálisak a szó szoros értelmében, így hát kényelmetlenül
érezték magukat, ha a szexről kellett beszélniük, de egyenes kér-
désre mindig egyenes választ adtak.
A szűk lakásokban senkinek nem volt magánélete. Nyáron min-
den ablakot kitártak, tucatnyi ember kiáltozása visszhangzott a fe-
kete sikátorokban. A lerobbant épületekben a férfiak zoknira és al-
sónadrágra vetkőztek, a nők melltartóban és kombinéban parádéz-
tak, ahogy a szemérem átadta helyét a kényelemnek.
Télen minden pont fordítva történt. A szobákban olyan csípős
hideg volt, a fűtés hiánya olyan dermesztő volt, hogy egyetlen lehe-
tőségként a család összebújt egy nagy halom pokróc alatt. Ülve
aludtunk, a gázkályha előtti széken, zoknis lábunk a kályhaajtón.
Egy pillanatra sem voltunk egyedül.
Az utcákon állandó téma volt a szex. Az idősebb srácok megle-
hetősen élénk képet festettek az elcsábított lányokról, beszéd köz-
ben nagyokat kacsingattak egymásra. Az iskola padsorait pedig be-
járták a szexlapokból kitépett, meztelen nőket ábrázoló képek.
A bandában Michael volt a legtapasztaltabb ezen a téren, ami azt
jelentette, hogy egynél többször csókolózott. Legidősebbként őt hív-
ták meg olyan bulikba is, ahol több lány volt, mint fiú. Ezek a bulik
többnyire úgy végződtek, hogy a párocskák lassan felsétáltak a kát-
ránypartra vezető lépcsőkön. Kátránypartnak a Pokol Konyhájában
a háztetőket nevezték, ahol sok környékbeli fiú veszítette el a szü-
zességét egy idősebb és tapasztaltabb lány karjaiban. Bár mi is részt
vettünk ilyen bulikon, még jó néhány év választott el bennünket az
első komoly élménytől. Már akkor sikeresnek könyveltük el az es-
tét, ha egy idősebb lány – vagyis bárki, aki nálunk idősebb volt –
ránk mosolygott. Ha ráadásul ezt látva a lány féltékeny barátja nem
húzott be nekünk, hazafelé olyan királynak képzeltük magunkat,
mint Steve McQueen.
Románcainkat másfelé szövögettük, gyakran Carol Martinez tár-
saságában, aki Michael barátnője volt, nekünk pedig jó barátunk.
Carol félvér volt. Temperamentumát és sötétebb szépségét Puerto
Ricó-i apjától, szarkazmusát és éles nyelvét pedig akaratos ír anyjá-
tól örökölte, aki a szülésbe halt bele. Carol olvasott, iskola után egy
pékségben dolgozott, s nem kereste a társaságot. Nem engedett a
lánybandák rábeszéléseinek, hogy álljon közéjük, sosem hordott
magánál fegyvert, a westernt ugyanúgy szerette, mint a nyálas sze-
relmes füzeteket, s csak akkor ment templomba, ha az apácák már
levakarhatatlanok voltak. A családjából az apján kívül senki nem
állt közel hozzá, s mindig ünnepekkor volt a legszomorúbb. A kör-
nyékbeli anyák szerették, az apák odafigyeltek rá, a fiúk pedig meg-
tartották a három lépés távolságot. Bennünket kivéve. Velünk min-
dig jól érezte magát. Elfogadta Michael csendes irányítását, jól tud-
ta, hogy én fiatal vagyok, s hogy Tommy érzékeny, s úgy aggódott
John betegségei miatt, mint egy főnővér. John asztmás volt, s pá-
nikrohamot kapott a bezártságtól, vagy ha nem érezte magát biz-
tonságban, például ha messzire beúsztunk az óceánba. Valami
emésztési problémája is volt, s nem ehetett tejterméket. Néha olya
erős fejfájás kínozta, hogy egészen elbágyadt. Bár ő sosem panasz-
kodott miattuk, mi tudtunk mindenről, még a szívbetegségéről is,
s ezt mindig szem előtt tartottuk, amikor a balhéinkat kiterveltük.
Így aztán, míg az idősebb fiúk a háztetőn vagy a mólóknál parko-
ló autókban fedezték fel a szexualitást, mi hagyományosabb helye
ken kerestük a varázst. A Central Parkban felkapaszkodtunk a le
vontatta kocsik hátuljára, s felváltva fogtuk Carol kezét, miközben
a kocsis irodaépületek és lakóházak között hajtott. Forró csokit it-
tunk, s néztük a Rockefeller Centerben a karácsonyfa alatt korcso-
lyázó idősebb párokat. Éjszakánként a De Witt Clinton Parkban sé-
táltunk, az árnyékunk látszott a holdfényben, fagyit ettünk és buta
viccekkel próbáltuk megnevettetni Carolt. Ha sikerült, egy puszival
kellett fizetnie. Általában nem ment könnyen, kivéve ha John me-
sélt neki viccet. Olyankor Carol mindig nevetett.
Olykor közösen elmentünk a cirkuszba, s a fenti olcsó helyekről
bámultuk az elefántháton lovagló artistanők hosszú lábát, dagadt
kebleit, s azon gondolkoztunk, vajon közelről is olyan lágyak és
szexisek-e, mint messziről. Figyelmen kívül hagytuk Carol megjegy-
zését, hogy közelről azok a nők idősebbek anyáinknál, s körülbelül
annyira vonzók is.
És persze ott volt a jégrevü. A társulat évente egyszer lépett fe
a Madison Square Gardenben, s a jégtáncosnők az Ötvenegyedik út-
cára néző öltözőket használták. A vastag ablakokon nehezen lehe-
tett átlátni, ráadásul még egy dróthálóval is védték az illetéktelen
behatolók ellen. Csakhogy befelé mi még nem menni akartunk
csak nézni. Két nappal a társulat érkezése előtt a földszinti abla-
kokhoz lopoztunk, s egy menetes csavarral, amelyet Michael az ap-
ja szerszámosládájából csórt el, lyukakat fúrtunk az üvegbe. Míg mi
dolgoztunk, Carol vonakodva bár, de őrködött. Perceken belül ké-
szen állt a négy lyuk, mindegyikünknek egy.
A nyitóesten, míg a családok az épület előtt kígyózó hosszú so-
rokban várták az előadás kezdetét, mi hátul álltunk, mindegyikünk
egy-egy lyukra tapadva, s tátott szájjal, száguldó képzelettel bámul-
tuk kéttucatnyi gyönyörű nő jégtáncosruhába öltözését.
– Barátaim – szólalt meg Tommy mély meggyőződései –, ilyen
lehet a mennyország.
– Csak ott be is engednek – mondta Michael. Mire John felsó-
hajtott:
– Vagy legalább egy széket adnak a kukkolónak.
A táncosok három hétig vendégeskedtek, s mi egyetlen alkalom-
mal sem mulasztottuk el a fantasztikus előadást.
7
Ami a bosszút illeti, jó iskolánk volt.
A Pokol Konyhájának kis műhelyeiben sok rosszat ki lehetett kala-
pálni. Az árulás minden formáját le kellett törni, s ami elromlott, azt
meg kellett javítani. Az ember megítélése attól függött, milyen gyor-
san és milyen módon tudott visszavágni. Ha ez elmaradt, a sértett
felet gyávának titulálták, ez pedig egyenértékű volt a skarlát betű-
vel. Férfiak és kisfiúk, nők és lányok haltak erőszakos halált a leg-
különbözőbb indítékból, de a lényeg sosem változott: a számlát ki
kellett egyenlíteni.
A környéknek hosszú és változatos bűnlajstroma volt.
Amerika leghírhedtebb bandái születtek errefelé – például az Ür-
gék, a Gorillák, a Parlor Mob Boys. A hirtelen haragú Annie Walsh-
nek is ez volt az otthona, aki láncban dohányzóit, s egy női bandát
vezetett, amelynek tagjai lábtörésre specializálódtak. Walshet és
társnőit rendszerint belvárosi főbérlők alkalmazták, hogy behajtas-
sák a megkésett lakbéreket. Más napokon céltalanul kóboroltak a
város utcáin, s megvertek bárkit, aki nem volt szimpatikus. A bul-
várlapok rendszerint Harcos Hölgyek Társasági és Atlétikai Klubjá-
nak nevezték Annie csapatát, a környékbeliek azonban nem szeret-
ték őt. A Pokol Konyhájában született a huszadik század elejének
három leghírhedtebb bűnözője: a Cotton Club tulajdonosa, Owney
„Gyilkos” Madden, a gyerekgyilkos Vincent „Veszett Kutya” Coll és
Monk Eastman, a lövész, akit köröztek, amikor eltűnt a környékről,
s kitüntettek, amikor visszatért az első világháborúból.
Valamikor régen, még történelmének kezdetén a Pokol Konyhá-
ja Manhattan egyik legbékésebb negyede volt. Szépségéről, nagy,
füves parkjairól, állami lakásairól és macskaköves utcáiról ismer-
ték az emberek. A föld nagy részét megművelték. Ezen a helyen
a Greenwich Village-i gazdagok semmittevéssel töltötték a hosszú
nyári napokat a vízparton, piknikeztek a csillagok alatt, s bámulták,
ahogy a hajók átvitorláztak a Hudsonön. Akkor sokféleképpen hív-
ták, de a pokol szó nem volt benne. A bérlakások és a mészárszé-
kek a polgárháború után jelentek meg. A bandák, felélesztve a vesz-
tegetés és a korrupció kettős démonát, csak a századforduló tájé-
kán kezdtek beszivárogni. Ahogy teltek az évek, s a bandák száma
nőtt, úgy terjedt az erőszak. A villongások mindennaposakká vál-
tak. A lakásajtókat lepecsételte a félelem, az új vasút csattogása a
leghangosabb lövések zaját is elfojtotta. A környék, amelyért John
Jacob Astor 1803-ban huszonötezer dollár vételárat fizetett, sötét és
rossz hírű hellyé változott, amelyet a kétségbeesettek kivételével
minden épeszű igyekezett elkerülni. A múló évtizedek törmelékén
mindig megjelent egy-egy vezér, akinek a múltja legalább olyan cif-
ra volt, mint a neve.
Ott volt Dutch Heinrich, a Pokol Konyhája gengsztereinek főnö-
ke és a híres bankrabló, Willie Sutton előde. Dutch sosem használt
fegyvert, elbűvölte és őszinteségével fegyverezte le az embereket,
s csak onnan lopott, ahol sok pénz volt és komoly őrség. 1872-ben
ügyes blöffökkel és hízelgéssel kilencvenkilencezer dollárt szerzett
a Union Trust Companytól.
„Egytüdejű” Currant a legjobb verekedőnek tartották, aki valaha
a Pokol Konyhájába betette a lábát, annak ellenére, hogy tuberko-
lózisa volt, s tizenöt percnyi járás után már vért köpött. Dr. Thomas
„Látogató” Evans a börtönből való szabadulása után abortuszra
specializálódott, s gondját viselte minden utcalánynak, aki teherbe
esett. Öngyilkos lett, állítólag akkor, amikor egyik operációja köz-
ben egy nő meghalt.
Martin „Zsarnok” Morrison volt a Pokol Konyhájának első önje-
lölt királya. Két fiával, Jockkal és Bull-lal a környékbeli katolikuso-
kat nyúzta, ellopkodták adományaikat és templomi kelyheiket, majd
a pénzből mohón vedelték a sört.
Mire Owney Madden megérkezett, hogy bejelentse igényét a bű-
nözői trónra, már szilárdabb rend uralkodott az utcákon. Madden
uralkodása alatt, amely a húszas és a harmincas éveket ölelte fel,
több mint háromszázezer ember élt a környéken, többnyire német
és ír bevándorlók. Többségük a terebélyesedő kikötőkben talált
munkát, a beérkező hajók végtelen sorát pakolták ki és töltötték
fel. Mások a még mindig működő mészárszékeken kerestek mun-
kát: ölték a marhát, kecskét és disznót alacsony fizetésért meg a
heti egykilós ingyenes húscsomagért. Mások kocsmákat és vendég-
lőket nyitottak, munkásokat és családjaikat kísérteni és eláztatni.
Minden üzletből valamennyi pénz Madden zsebébe vándorolt,
aki cserébe szabályokat alkotott, hogy minden zavartalanul működ-
jön. Az ő segítségével a környék lakható lett a családok számára,
s általában biztonságos is, az idegeneknek kivéve.
Amikor Madden ideje lejárt, Johnny „Kancsal” Dunn vette át a
hatalmat. Vezetése alatt felvirágzott a feketegazdaság, hiszen a vá-
ros minden részéről érkeztek lopott áruk. Színhúst és friss halat ba-
góért lehetett kapni. A vállfáról épp leakasztott zakók és nadrágok
csábítóan lógtak a barátságos raktárakban parkoló teherautók pla-
tóján. A ruhák többségén még rajta volt az eredeti árcédula. A csat-
lósok, mint például Big John Savona, rendeléseket vettek fel cipők-
re és bőrövekre, amelyeket minden hónap utolsó csütörtökjén szál-
lítottak, egyenesen a vevő kezébe.
A Pokol Konyhájában mindig akadt tennivaló, s az alkalmazott
életkora sosem volt lényeges. A jövedelmezőbb munkák illegálisak
voltak. Egy olyan környéken, ahol a családapák mindig késtek a
lakbérrel, vagy az uzsorásoknak tartoztak, a gyerekeket vonzotta
a könnyű pénzkereset, így elvállalták, hogy beadnak egy papírzacs-
kót valamelyik közeli házba, vagy a nap végén begyűjtötték az ille-
gális szerencsejátékok tippjeit.
A piti tolvajlásnak szintén történelmi gyökerei voltak a Pokol
Konyhájának fiataljai körében. A századfordulón a szülők küldték
gyerekeiket fát és szenet lopni a közeli pályaudvarokról és dokkok-
ból. Nemzedékről nemzedékre szálló hagyomány volt a szárazföldi
eltávozáson levő matrózok tárcájának elemelése, csakúgy, mint a
gazdagabb piacokról való élelemlopás, amely még az ötvenes évek-
ben is dívott. A korrupció az élet részének számított a Pokol Kony-
hájában, s nem volt mesterség, amely mentes maradt volna ettől
a szégyenfolttól. Három állandó doktor volt a negyedben, hívásra
házhoz is mentek. A vizit díja orvostól függően öt és tíz dollár között
ingadozott, s készpénzben kellett fizetni. A biztosítási lapon azon-
ban, amelyet aztán az orvos és valamelyik szülő is aláírt, harminc
dollár szerepelt. Amikor megjött a csekk, a doktor megint kapott
egy részt, természetesen ismét készpénzben. Ugyanez volt a gya-
korlat a helyi patikussal és fogorvossal is. Tommy mesélte egyszer:
– Hetente legalább egyszer kijött hozzám az orvos, akár beteg
voltam, akár nem. Bejött, leült a konyhaasztalhoz, ivott egy kávét,
evett egy szelet süteményt, aztán kitalálta, mi a bajom. Sokszor
meg sem vizsgált. Nagyszerűen működött a rendszer. Anyám kaját
vásárolt a csekk őt illető részéből, a doktor meg a végén egy házat
az övéből. El is gondolkodtam rajta, miért szüntették be a házi vizi-
teket.
A gyerekeknek már kiskoruktól kezdve azt mondták, hogy az itt
élőktől nem szabad lopni. A templom szintén tiltott terület volt. Rit-
kán fordult elő utcai rablás, s ha valaki megtámadott egy idős em-
bert, nagy árat fizetett érte. Egyszer hallottam valami szóbeszédet
egy kemény fickóról, aki kirabolt egy idős hölgyet. Nem ütötte meg,
csak elvette a táskáját, amelyben nyolc dollár volt. A dolognak híre
ment, a rablót megtalálták. Eltörték mindkét karját és lábát, s keze-
iről levágtak két-két ujjat. Ezután, ha a kölykök idősekkel találkoz-
tak az utcán, ők adtak pénzt az öregeknek. Azoknak az utcáknak
megvoltak a maguk szigorú szabályai.
Amikor a barátaim és én fiatalok voltunk, a Pokol Konyháját
King Benny vezette. King Benny fiatalkorában Charles „Mákos” Lu-
ciano bérgyilkosa volt, s állítólag ő volt az egyik, aki legépuskázta
„Veszett Kutya” Colit a Nyugati Huszonharmadik utcán, 1932. feb-
ruár 8-ának éjszakáján. King Benny csempészüzletet működtetett
Schultzcal, a „Hollanddal”, volt pár közös klubja „Kemény Tony”
Anastasiával és egy csomó kiadó lakása a Nyugati Negyvenkilence-
dik utcán, persze mind az anyja nevén. Magas volt, csaknem két
méter, gyapjas fekete haj keretezte arcát, és sötét szemei mintha
sosem mozdultak volna meg. Nős volt, felesége nem a kerületben
élt, s nem voltak gyermekeik. Apám egy este mesélt róla:
– Tizennégy éves volt, amikor először találkoztam vele. Akkor
még nem sok minden néztem ki belőle. Az utcai verekedésekben a
szart is kiverték a gyerekből. Aztán egy napon, ki tudja, miért, egy
huszonöt év körüli ír fickó megfogta, és ledobta egy lépcsőn. King
Bennynek az összes elülső foga kitört az esésben. Nyolc évet várt,
hogy elkapja azt az írt. Egyszer csak besétált egy nyilvános fürdőbe,
ahol a fickó épp egy kádban áztatta magát. King Benny belenézett
a tükörbe, kivette az elülső fogait, és letette a csap mellé. Lenézett
a fickóra a kádban, és azt mondta neki: „Amikor a tükörbe nézek, a
te arcodat látom.” Aztán előhúzta a fegyverét, és kétszer belelőtt az
ír mindkét lábába. Aztán így szólt: „Ezentúl, ha fürdesz, te az enyé-
met fogod.” Utána senki sem baszakodott King Bennyvel.

* * *

A nagy szoba sötétségbe burkolózott. Három fekete zakós, fekete

inges férfi ült a nyitott ablaknál, sette bellót játszottak, s füstszűrő
nélküli cigarettát szívtak. Fölöttük egy csupasz villanykörte adott
némi fényt. Mögöttük olasz szerelmes dalokat játszott egy zenegép.
 Senki sem szólt egy szót sem. A szoba túlsó végén egy magas, vé-
kony figura állt a félhold alakú bárpult mögött, a napi sportmaga-
zint lapozgatva. Balján egy fehér bögre állt, tele kávéval, jobbján
egy Kenmore ébresztős óra ketyegett. Fekete inget, pulóvert, cipőt
és nadrágot viselt, bal kezének gyűrűsujján nagy, ovális gyűrűt hor-
dott. Haját hátrafésülte, arcát frissen borotválta. Rágózott, s egy
vastag fa fogpiszkáló meredt ki a szája sarkából.
Elfordítottam a gombot a szobába vezető öreg faajtón, majd ki-
tártam az ajtót; mögöttem sugarakban óvakodott be a délutáni nap-
sütés. Senki nem nézett fel, ahogy King Benny felé indultam, csak
a cipőm sarka nyikorgott a padlón.
– Beszélhetnék magával egy percre? – kérdeztem. Szemben áll-
tam vele, a bár hosszú fala mellett, a három kártyázó pasassal a há-
tam mögött.
King Benny felpillantott a sportújságból, s bólintott. A kávéjáért
nyúlt, szájához emelte, s lassan kortyolt egyet, de a szemét nem vet-
te le rólam.
– Szeretnék magának dolgozni. Kisegíteném, megcsinálnék min-
dent, amire szüksége van.
King Benny visszatette a csészét a pultra, s két ujjával megtöröl-
te alsó ajkát. A szeme nem mozdult.
– Sokat tudnék segíteni, arra számíthat.
Az egyik kártyás hátratolta a székét, felállt, s felém indult.
– Te a hentes fia vagy, igaz? – kérdezte. Háromnapos borostája
már őszbe fordult, fogai barnák voltak és lepedékesek.
– Igen.
– Aztán milyen munkát keresel? – nézett King Benny felé.
– Bármilyet – feleltem. – Nem számít.
– Nemigen van most semmi, kölyök – mondta. – Valaki biztos
rossz infót adott neked, és eltájolt.
– Senki nem tájolt el. Mindenki azt mondja, ide kell jönni, ha
munkát akar az ember.
– Ki az a mindenki? – kérdezte a férfi.
 – A környékbeliek.
– Aha. Szóval ők. Akkor hadd kérdezzem meg tőled, mi a faszt
tudnak ők?
– Tudják, hogy maguknál van munka – feleltem, s az öregről
King Bennyre néztem.
– Okostojás – mondta a férfi, s visszament a kártyaasztalhoz.
Egymásra néztünk King Bennyvel. A kávéja már kihűlt.
– Sajnálom, hogy igénybe vettem az idejét – mondtam, s az ajtó
felé indultam. Kinyitottam, bengedtem némi friss levegőt, s kien-
gedtem egy csomó füstöt.
– Várj! – szólalt meg King.
– Igen? – kérdeztem, s visszafordultam.
– Ha munkát akarsz, gyere vissza holnap.
– Holnap mikor?
– Akármikor – mondta King. Szemét már a sportújságra szegez-
te, s a hideg kávéért nyúlt.
***
Első munkám King Bennynél huszonöt dollárt fizetett hetente, s
csak negyven percet kellett rááldoznom az időmből. Hetente két-
szer, hétfőn iskola előtt és pénteken az utolsó óra után elmentem a
nagyterembe a Tizenkettedik sugarúira. Innen igazgatta King Benny
az üzleteit. Ott valamelyik embere kezembe nyomott egy gyűrött
papírzacskót, s megmondta, hogy a két közeli rendőrőrs közül me-
lyikre kell vinnem a csomagot. A lefizetés legtökéletesebb módja
volt ez. Nem kaphattak el a csúszópénzzel, nem volt benne semmi
törvénytelen. Senkit nem küldhették börtönbe azért, mert átadott
valakinek egy papírzacskót, főleg egy gyereket nem.
Nem sokkal azután, hogy King Bennynek kezdtem dolgozni, ép-
pen a Tizedik sugárúton sétáltam át, hónom alatt egy pénzzel teli
papírzacskóval. Meleg és derűs tavaszi délután volt, ha fenyegetett
is egy kis eső, eltűnt a déli csúcsforgalommal együtt. A Negy-
vennyolcadik utca sarkán megálltam, s megvártam, míg elhalad
előttem két büdös, füstös teherautó. Nem vettem észre a mögöttem
álló két embert. Az alacsonyabbik, aki drapp nadrágot és barna szél-
dzsekit viselt, előrehajolt, megragadta a könyökömet, s magához
rántott. A magasabbik, aki erősebb is volt, szorosan belém karolt.
– Gyerünk tovább – mondta emez. – Ha megnyikkansz, meghalsz.
– Hová megyünk? – kérdeztem, palástolni próbálva a rémületemet.
– Kuss – mondta az alacsony.
Irányt változtattunk, s a víz felé tartottunk a Negyvenhetedik ut-
cán lefelé, miközben elhaladtunk egy autómosó és egy éjjel-nappal
nyitva tartó benzinkút mellett. Az alacsonyabb fickó még szorosab-
ban fogta a karomat, a nyakamon éreztem ocsmány leheletének
melegét.
– Itt vagyunk – mondta. – Befelé. Gyerünk. Mozogj már!
– Maguk megbolondultak – mondtam nekik. – Tudják, kit nyúl-
nak le?
– Igen, tudjuk – szólalt meg most a magasabbik. – És kurvára
nem rezelünk be tőle.
A magasabbik kitépte a hónom alól a papírzacskót, s belökött
egy kapualjba. Sötét volt, alig volt hely, éreztem a vérvörös falakból
áradó hideget. Egy negyvenes izzó táncoltatta az árnyékokat a lép-
csőn és a betonpadlón. Három jól lezárt szemetes sorakozott a fő-
bérlő ajtaja előtt. A folyosó túlsó végén egy mocskos hátsó udvarra
nyíló faajtó megnyikordult. Térden állva figyeltem, ahogy a két fic-
kó megszámolja a zacskóban levő pénzt. Amikor látták, hogy figye-
lem őket, abbahagyták.
– Sok pénz ez egy gyereknek – mondta a magasabbik. – Nem is
tudom, én rád mernék-e bízni ennyit. Mer' mi van, ha el találod ve-
szíteni?
– Ez csak pénz – feleltem, s közben a hátam mögé pislantottam,
a kifelé vezető ajtót keresve.
– Mennyit kapsz ebből, he? Mennyi a részed?
– Nincs részem.
– Akkor bizony nem vagy olyan nagyokos, mint hiszed.
 – Sokan mondták már ezt nekem. – Megpróbáltam felállni, keze-
met a nadrágom szárához dörzsöltem.
A magasabbik összerakta a pénzt, a két kötegre visszatette a gu-
mit, s belerakta őket a zacskóba. Aztán a zacskót összegyűrte, s a
kabátja zsebébe gyömöszölte. Az alacsony pofa háttal állt nekem,
a nyitott kapuból szemmel tartotta az utcát.
A főbérlő ajtaja kinyílt. Öregember volt már, ujjatlan pólóban,
barna kordnadrágban állt, s nézte a három idegent.
– Mit csinálnak? – kérdezte rekedten, olaszos kiejtéssel. – Vála-
szoljanak! Mit keresnek itt?
– Nyugi – mondta a magas, nyugodtan és kimérten –, épp menni
készültünk. Rendben?
– Mit csináltak a fiúval? – Az öreg kilépett a folyosóra, s köze-
lebb jött hozzám, karját az oldala mellett tartva.
– Elvették a pénzemet! Követtek, és elvették a pénzemet!
– Elvették a pénzét? – Dühöt hallottam az öregember hangjában.
– Hülyeséget beszél a kölyök. Nem kell hallgatni rá – mondta
a magas.
– Ott van a zacskóban. Az összeset elvették, ott van abban a zacs-
kóban!
A főbérlő szeme a zacskóra villant, amelyet a magas még nem
tudott teljesen a zsebébe szuszakolni.
– Hadd lássam azt a zacskót – mondta az öreg.
– Bazmeg!
Az öreg egy nyugodt mozdulattal hátranyúlt, szemét végig a két
férfin tartotta. Egy pillanat múlva már egy kibiztosított 38-ast tar-
tott a kezében, a ragyogó ezüstcső pedig egyenesen a magas fickó
mellére irányult.
– Hadd lássam azt a zacskót.
A magas elővette a papírzacskót, s lassan, kerülve minden hirte-
len mozdulatot, odaadta az öregnek, aki odalökte nekem.
– Tűnés. A hátsó ajtón.
– Velük mi lesz?
 – Érdekel?
– Nem – feleltem.
– Akkor eredj!
Sarkon fordultam, hónom alá vettem a táskát, s kirohantam az
épületből. Átugrottam az alacsony hátsó kerítést, átvágtam egy fa-
soron, s máris a Tizenegyedik sugárútra jutottam.
Egyszer sem néztem vissza, akkor sem, amikor meghallottam a
négy lövést.
***
– Szükségem lenne egy kísérőre – mondtam King Bennynek. – Mi
lett volna, ha nem jön az öreg?
– De jött – mondta a King balján álló fickó. – Jött, és elrendezte
a dolgot.
– Lehet, hogy legközelebb jó házat választanak majd – mondtam,
s éreztem az izzadságot az arcomon.
– Nem lesz legközelebb – felelt az előbbi fickó, s szivarra gyúj-
tott. Egy másik is megszólalt:
– Tán csak nem felelsz meg erre a munkára. Megesik, hogy nem
olyan könnyű, mint gondótad.
– Jól csinálom – mondtam, nem hagyva annyiban.
– Akkor semmi hézag – mondta valaki mögöttem.
King Benny ellegyezett egy füstpamacsot a szeme elől. Pillantá-
sa hideg volt és kemény, zakóját és nadrágját a város egyik legjobb
szabója készíthette, bal csuklóján Mickey egeres óra villogott.
– Mire van szükséged? – kérdezte, alig mozgatva száját beszéd
közben.
– A barátaimra.
– A barátaidra? – kérdezte a mögöttem álló. – Azt hiszed, tábor-
ban vagy, öcskös?
– Magának nem kerül többe. Vonja le a pénzüket az enyémből.
– Kik ezek a barátok? – kérdezte King.
– A környékről valók. Ismeri a családjukat, ahogy az enyémet is.
 A mögöttem álló fickó kijelentette, hogy kölykökben nem lehet
megbízni.
– Ezekben megbízhatnak – néztem rá.
King Benny megint ellegyintett némi szivarfüstöt, hátratolta a
székét, s felállt.
– Hozd el a barátaidat – King Benny elindult kifelé, anélkül hogy
visszanézett volna. Lassan járt, egyenes derékkal, sérült jobb lábát;
húzta csak kissé, s visszaszólt: – Még valamit, Tony!
– Parancsolj, King! – mondta a szivarozó fickó.
– Többé ne gyújts rá idebenn.
 8
Kövér Mancho volt a legnagyobb smucig a Pokol Konyhájában, s mi
szerettük ezért. Volt egy édességboltja az Ötvenedik utcában, két
bérház közé ékelődve. Az egyik ház második emeletén lakott a fele-
sége, egy savanyú asszonyság, jobb arcán régi sebhely nyoma. A má-
sik házban, a harmadikon lakott Mancho szeretője, aki még a fe-
leségénél is idősebbnek nézett ki. Mindkettő azt állította, hogy moz-
gássérült, s mindkettő hazudott. Ettől függetlenül megkapták a havi
segélyt, amelyet át is adtak Kövér Manchónak.
Üzletének hátsó traktusában Mancho illegális fogadóirodát
működtetett, s minden dollárból megtartott huszonöt centet. A bolt
elvileg Mancho anyjának tulajdona volt, aki állítólag Puerto Ricó-
ban élt, s még soha senki nem látta a Pokol Konyhájában. Mancho
gyűjtögette a segélycsekkeket, s volt egy szabadtéri parkolója is a
Nyugati Ötvennegyedik utcában, a színháznegyed közelében. Bár
még csak harmincas évei közepén járt, hatalmas pocakja és állandó
borostája miatt tíz évvel idősebbnek látszott. Mindenkit szidott,
akit csak meglátott, csak néhány emberben bízott, s feladatának te-
kintette, hogy mindenről tudomása legyen, ami az utcán történik.
Kövér Mancho az amerikai álmot élte, anélkül, hogy akár egyetlen
napot is munkával töltött volna.
 A Pokol Konyhájában a pénzhez vezető legrövidebb út volt a
közkedvelt útvonal.
Mancho boltja előtt álldogáltunk, vártuk, mikor nyithatjuk meg
végre a tűzcsapot. Nálam volt a nehéz csavarkulcs, félig a nadrá-
gomba gyömöszölve. A pólóm kilógott, hogy eltakarja, amit a nad-
rág nem tudott. Mellettem John állt, kezében üres kólásdoboz, ame-
lyet mindkét végén kilyukasztottunk. Mögöttünk két Puerto Ricó-i
alkoholista éppen egy üveg olcsó whiskyre alkudozott Manchóval.
Bár Kövér Mancho mindenkit utált, akivel csak találkozott, vala-
milyen okból bennünket megtűrt maga mellett. Számára ártalmat-
lan, szórakozni vágyó patkányok voltunk. Szeretett tréfálkozni ve-
lünk, mindent kigúnyolt, amihez csak hozzáfogtunk, s ha rájött a
hepaj, válogatott sértéseket vágott a fejünkhöz. Születésünk óta is-
mertük, s éreztük, hogy megbízik bennünk. Sosem loptunk tőle, s i
nem próbáltuk átverni. Nem kértünk tőle pénzt, s nem balhéztunk
a boltja előtt. Kedvelte a társaságunkat, tetszett neki, ha ügyesen
szóltunk vissza, s csillogott a szeme, ha rájöttünk, hogy csak etet
bennünket. Ez azonban csak ritkán fordult elő. Tudtuk, hogy jó szí-
ve van, és szereti a gyerekeket, egyszerűen csak nem akarja, hogy
ezt mások is tudják.
– Különben mi van abban a szarban? – kérdezte John, az olcsó
whiskyre mutatva.
– Sör, húggyal keverve – mondta neki Tommy, egyik lábát a tűz-
csapra helyezve.
– Akkor az alkeszoknak igaza volt. Mancho tényleg túl sokat kér
tőlük.
– Mikor nyitjuk meg a csapot? – türelmetlenkedett Tommy.
Michael leintette:
– A zsaruk tesznek még egy kört. Majd azután.
– Hé, Mancho! – kiabált be John a boltba.
– Mi van?
– Használhatom a mosdót?
 – Bazmeg, kisköcsög! – röhögött Mancho. Szerinte ez oltári vic-
ces volt. – Hugyozz a gatyádba!
– Ez azt jelenti, hogy nem? – nézett rám John. Vállat vontam.
– Szerintem azt.
– Hé, Mancho – kiáltott be Tommy is –, engedd be a srácot!
Tényleg kell neki.
– Kapd be – így Mancho, s láthatólag remekül szórakozott.
– Rendben van. Többé nem vásárolunk nálad!
– Akasszátok fel magatokat!
– Gyerünk – szóltam Johnnak. – Nálunk elmehetsz. Úgyis haza
kell ugranom valamiért.
– Biztos?
– Figyelj, vagy nálunk mész el, vagy Mancho kocsija mögé csi-
nálsz.
– Hol parkol?
– Gyere már!

***

A Pokol Konyhájában napközben sosem zárták az ajtókat, s a mi-

énk sem volt kivétel. Johnnal teljes gázzal vettük be a lépcsőfordu-
lókat, előttünk kergetve Mrs. Aletti fekete macskáját. Elrobogtunk
a Mrs. Blake ajtajában álló nagy cserepes virág előtt, s máris a laká-
sunk előtt álltunk. Lenyomtam a kilincset, s beléptem a konyhába.
John mögöttem. A fürdőszoba a bal oldalon volt, a konyhaasztal
mellett, egy Pio atyás naptárral az ajtón, amelyet, csak az előző bér-
lő számára ismert okokból, pusztán kívülről lehetett bezárni. Hal-
lottam, hogy anyám egy olasz slágert dúdol az egyik hátsó szobá-
ban. A tűzhelyen egy kannában friss kávét, az asztalon két csészét
és cukrot pillantottam meg. John megfogta a kilincset, s meg-
könnyebbülten felsóhajtott:
– Nem hittem volna, hogy elérünk idáig.
– Siess, mielőtt a padlóra pisálsz.
 Az ajtó kitárul, mi pedig jéggé dermedve bámultunk befelé.
A vécén, fehér habitusban, Carolyn Sanders nővér ült, aki máso-
dikban tanított és anyám egyik legjobb barátnője volt. Ugyanolyan
mozdulatlanul meredt ránk, mint mi őrá. Egyik kezében összehajto-
gatott vécépapírt tartott.
– Mi a szent szar! – Johnnak ennyire futotta.
– Jaj, istenem! – mondta a nővér.
Két pillanat múlva már ismét az utcán voltunk. John annyira
igyekezett kifelé, hogy az utolsó lépcsőfokon majdnem felbucská-
zott. Michael és Tommy aprópénzt dobáltak a téglafal tövébe. Vezé-
rünk felnézett:
– Ez gyorsan megvolt. Már a lépcsőházban elkezdted?
– Halott vagyok – mondtam. – Nekem annyi. Elástam magam.
Tommy nem értette:
– Mert John nálatok ment vécére?
– Láttunk egy apácát – mondta John előredőlve, két kezével a
térdén támaszkodott, próbált lélegzethez jutni.
– Hol? A lépcsőházban? – kérdezte Michael.
– A vécén! Ott ült Shakesék budiján! Pisilt!
– Ez durva – Tommynak végre leesett a tantusz. – Ki gondolná,
hogy az apácák is...
Michaelt nem ez érdekelte:
– Melyik volt?
– Carolyn nővér – feleltem, és ismét megborzongtam az emléktől.
– Az nem rossz. Ő tök helyes – csillant fel Tommy szeme.
– Láttátok a muffját? – kérdezte Michael.
– Egy apáca muffját! – kiáltott John elhűlve. – Ezért égni fogunk
a pokolban, Shakes. Égni, mint a rongy!
– Nyugi – mondta Michael –, nem lesz semmi gond.
– Honnan veszed ezt?
– Ő apáca, nem igaz? Nem mondja el senkinek. Ha az emberek
megtudják, az neki rosszabb, mint nektek.
 – Lehet – nyafogott John –, de akkor sem kellett volna látnunk,
amit láttunk.
– Hülyéskedsz? – Tommy gyorsan magára talált. – Apácamuffnál
különbet úgyse látsz!
– Csak a bőrét láttam! Esküszöm. A fehér ruháját meg a fehér
bőrét. Semmi mást!
– Mondott valamit?
– Kérdezd meg tőle – mondta Michael Tommynak. – Épp itt jön.
– Megáll a szívem... – mondta John sápadt arccal, elcsukló han-
gon.
– Értünk jön – suttogtam, miközben Carolyn nővért néztem, aki
lesietett a házunk lépcsőjén, szétnézett, mielőtt az úttestre lépett, s
felénk indult.
– Mi a büdös franckarikát akar ez az apáca? – kérdezte Kövér
Mancho. Egy csokoládés italt szürcsölgetett, közben a háromnapos
borostáját vakargatta.
– Csönd legyen, dagi! – sziszegte Michael.
– Kapd be a lécemet! – vetette oda Mancho, aztán visszasétált a
pult mögé.
– Sziasztok, fiúk! – Carolyn nővér hangja lágy volt és nyugodt.
A nővér fiatal volt, az arca sima. Bostonban született, s három
évig dolgozott Dél-Amerikában a szegényeket segítve, mielőtt áthe-
lyezték ide, a Szent Szívbe. A diákok szerették, a szülők tisztelték, s
a legtöbb apácától eltérően ő is jól érezte magát a Pokol Konyhájá-
nak lakói között. Bár nem beszélt olaszul, anyám pedig csak pár
szót beszélt angolul, mégis szoros barátság alakult ki közöttük. Ca-
rolyn nővér hetente átlagosan három alkalommal tett látogatást
anyámnál. Ismerte azt a fajta házasságot, amelyben a szüleim is él-
tek, s mindig meglátogatta anyámat, miután apám kiosztott egy-egy
kiadós verést.
– Hello, nővér! – köszönt lazán Michael – Mi újság?
Carolyn nővér elmosolyodott, s John vállára tette a kezét. Csak
a félelem tartotta Johnt egy helyben.
 – Most már szabad a fürdőszoba, ha még mindig menned kell
– mondta neki kedvesen a nővér.
– Köszönöm – motyogta John.
– Szörnyen sajnáljuk – mondtam.
– Tudom. Felejtsük el. Én már el is felejtettem.
– Köszönjük, nővér!
– Akkor viszlát! A templomban találkozunk! – mondta Carolyn
nővér, s elindult.
– Ott leszünk! – kiáltott utána Tommy.
– Micsoda nő! – sóhajtott John, s szemével követte a nővért, aki
az Ötvenegyedik utca felé ment, vissza a zárdába. Hosszú, fehér
szoknyája a bokájánál röpködött.
– És a segge se rossz! – kacsintott Michael.
– Faszt se tudtok ti a seggekről! – szólalt meg Kövér Mancho a
pult mögül. John már rohant is át az úton.
– Megyek pisilni! Nem bírom tovább tartani!
– Figyelj – fordult felém Tommy –, szerintem most anyádra fog
rányitni a rötyin.
– Ha megtörténik, jobb, ha kiugrik az ablakon – mondta Michael.
– Amúgy is kiugorhatna! Mihaszna seggdugasz! – röhögött Man-
cho.
– Dagi, mosd ki szarral a szádat! – vágott vissza Tommy.
– Gyújtsátok fel magatokat, ahányan csak vagytok! Addig égje-
tek, míg szuszogtok!
Összenéztünk Manchóval, s nevettünk, aztán elindultunk a tűz-
csap felé, hogy enyhülést keressünk a nyári hőségben.
9
Robert Carillo atya egy dokkmunkás fia volt, s éppen olyan termé-
szetesen ült a bárszéken egy késdobálóban, mint ahogy szentmisét
celebrált az oltárnál. A Pokol Konyhájában nőtt fel, s mielőtt megta-
lálta hivatását, ő maga is piti bűnöző volt. Aztán három héttel a tizen-
hatodik születésnapja előtt elment egy közép-nyugati szeminárium-
ba. Amikor tíz évvel később visszatért, azt kérte, hadd maradjon a
Szent Szív plébánián.
Bennünket mindez nem zavart, nem úgy gondoltunk rá, mint egy
papra. A délutáni kosármeccsek után pizzát evett, simán kicsavarta
bárkinek a karját, s pénzt gyűjtött, hogy új felszerelést vásároljon
az iskola tornatermébe. A barátunk volt. A barátunk és története-
sen pap.
Hozzánk hasonlóan Bobby atya is figyelemre méltó képregény-
és baseballkártya-gyűjtemény birtokosának mondhatta magát, lel-
kes bokszrajongó volt, s James Cagneyt minden más színésznél job-
ban szerette. A templom mögött volt egy kis irodája, tele könyvek-
kel és régi blueslemezekkel. A fal közepén egy bekeretezett képen
Jack London állt egy hóbuckán. Sokszor éreztem kísértést, hogy el-
lopjam Bobby atya irodájából.
Ezen az ártatlannak nem nevezhető környéken az egyház furcsa-
mód érezhető hatást gyakorolt, s vezetői fontos tagjai voltak a kö-
zösségnek. A papok nyíltan hívták a fiúkat, hogy menjenek papnak
ők is; a klérus valóban az egyik kivezető út volt a Pokol Konyhájá-
ból. Az apácák gyakran félrehívták a lányokat, s őszintén beszéltek
velük a szexről és az erőszakról.
Az itt dolgozó atyák, testvérek és nővérek tisztában voltak vele,
hogy a nyájban, amely rájuk bízatott, több a farkas, mint a bárány,
s próbálták ellátni mind testi, mind lelki sebeinket. Meghallgatták
az összevert, vigaszért hozzájuk járuló feleségeket, megnyugtatták
a rémült gyermekeket. Segítettek, ahol tudtak, miközben ügyeltek
arra, hogy ne szegjék meg a szabályokat, s tisztában voltak vele,
hogy bizonyos helyzetekben nem tudnak mit tenni.
A klérus ismerte a Pokol Konyhájának szabályait. Tudták, sok
embernek törvényt kell szegnie ahhoz, hogy megszerezze a minden-
napi kenyeret a családja számára. Tudták, hogy a ruhánk a csempé-
szek báláiból származnak, a húst pedig lopott teherautókról szerez-
zük. Tudták, hogy King Bennyvel például nem lehet ujjat húzni.
Mégis segítettek, ahogy tudtak, s ha mást nem tehettek, legalább fel-
ajánlottak egy csendes szobát, megkínáltak kávéval vagy meghall-
gattak bennünket, ha arra volt szükségünk. A mi környékünkön ke-
vés ember várt ennél többet a vallástól.
Bobby atya törődött velünk, mi pedig szerettük őt ezért, ameny-
nyire csak egy kívülállót szeretni tudtunk. Tudott a szüleim problé-
máiról, az anyámnak kiosztott verésekről és az apám által felhalmo-
zott adósságról. Ezt úgy ellensúlyozta, hogy könyvekről és baseball-
ról beszélgetett velem, s próbált eltéríteni a King Benny-féle gyors
és könnyű pénzszerzéstől. Megértette Michael ösztönös ellenállását
a kívülállókkal szemben, még ha azok környékbeliek voltak is. Be-
látta, hogy a fiúnak nem sok oka volt bízni az emberekben. Meg-
érezte a kemény szöveg mögött a magányt és a fölényeskedés mö-
gött a félelmet. Tudta, hogy Michael csak egy apára vágyik, akitől
verésen és szidáson kívül mást is kaphat. Ezért távolságot tartott
maguk között: ha tudta, hogy Michael valamilyen könyvre vágyik,
nem személyesen adta oda neki iskola után, inkább letette az aszta-
lára. Nem harcolt a fiú függetlensége ellen, hanem táplálta azt.
Johnnal állandóan viccelt, kommunikációjuk beszólásokra és
gyors riposztokra épült. Képregényeket is cserélgettek, az atya érté-
kes Flash-kiadványokat adott közepes Fantasztikus Négyes-szá-
mokért, s nem érdekelte, ha emiatt viccelődünk vele. John tizedik
születésnapjára megkapta tőle a Monte Cristo grófját illusztrált ki-
adásban. Emlékszem, John könnyekig meghatódott.
Támogatta John álmait, aki titokban művész szeretett volna len-
ni, s rengeteg papírral és ceruzával látta el. John cserébe eredeti
rajzokat adott neki a képregényéből, amelyen éppen dolgozott.
John volt az atya kedvenc ministránsa, s a lehető leggyakrabban
vitte magával misére, akkor is, ha ezért el kellett kérnie a fiút egy-
egy kora reggeli óráról.
– Johnból jó pap lett volna – mondta egyszer nekem, évekkel ké-
sőbb. – Tele volt jósággal. Törődött az emberekkel. De ő is, mint ti
valamennyien, a lehető legrosszabbkor volt a legrosszabb helyen.
Ez sok emberrel így van, de ők túlélik. Johnnak nem sikerült.
Bobby atya mindőnk közül Tommyhoz állt a legközelebb. Vajas
sosem tudott mit kezdeni azzal, hogy az apja börtönben van, s bár
nem említette, mi tudtuk, hogy a tény beárnyékolja barátunk alap-
vetően vidám természetét. Bobby atya próbálta betölteni az apahi-
ányt, tavasszal kosarazni hívta Tommyt, téli estéken James Bond-
filmekre vitte a moziba, és segített neki rendben tartani a galamb-
dúcot, amelyet Tommy a házuk padlásán tartott. Neki köszönhető-
en Tommy sosem volt egyedül apák napján.
Bobby atyának paplelke volt, de az ösztönei egy első osztályú
detektívet is megszégyenítettek volna. Éberen figyelte a környéket,
ő vitt el bennünket először osztálykirándulásra, s ő kérdezett rá el-
őször arra, hogy mivel foglalkozunk iskola után. Tudta, hogy bará-
taim és én King Bennynek dolgozunk, s ettől nem volt elragadtatva.
Megértette viszont, hogy kell a konyhapénz. Annak idején ő is úgy
segítette a családját, hogy kisebb szolgálatokat tett Mákos Jacknek
és az Anastasia családnak. Nem is a zsebpénz miatt aggódott, a kö-
vetkező lépcsőfoktól tartott: amikor arra kérik az embert, hogy le-
gyen nála fegyver. Nem akarta, hogy ez velünk is megtörténjen.
Meg akarta előzni a pusztulást, mielőtt túl sokat látnánk abból, amit
egyáltalán nem kellene látnunk. Sajnos azonban voltak dolgok,
amelyeket Bobby atya sem tudott megakadályozni.

Az iskolai előadó csordultig volt lufikkal, söröskorsókkal teli kár-

tyaasztalokkal és perecestálakkal. A falat körben papírszalagok dí-
szítették, jókívánságokkal a vőlegény és a menyasszony számára.
Egy kopasz DJ dolgozott gyűrött frakkban egy apró emelvényen.
Minden figyelmét a lemezjátszóra, a négy hangfalra és a három ha-
lom lemezre összpontosította.
Lakodalom volt a negyedben, s bárki részt vehetett rajta.
Az ifjú asszony, egy magas, sötét hajú lány az Ötvenkettedik ut-
cából, öt hónapos terhes volt, s az idő nagy részét a mosdóba zár-
kózva töltötte. A férj szerelőként dolgozott a Mobil nevű cégnél. Fe-
kete szakálla volt, a fogai rég tönkrementek, sör-whiskyt ivott, mo-
gyorót rágcsált, s jól tudta, az emberek azt beszélik, hogy a gyerek,
akivel a felesége viselős volt, nem is az övé.
Esős éjszaka volt. A sarokba állított nagy ventillátorok nem csil-
lapították a hőséget.
– Ismered valamelyiküket? – kérdezte Tommy, keményített gal-
lérját és szoros nyakkendőjét rángatva.
– A fickót – feleltem, Pepsit kortyolgatva. – Te is ismered, a ben-
zinkútnál van. Mindig megengedi, hogy a slagról igyunk.
– Csak még nem láttad úgy, hogy nem csupa olaj az arca – mond-
ta Michael, s teletömte pereccel kék zakójának zsebeit.
– Szerinted az övé a gyerek?
– Bárkié lehet. A csaj nem éppen válogatós.
 – Akkor miért veszi el? Ha ti tudjátok, hogyan lehetséges, hogy ő
nem tudja?
– Lehet, hogy az övé – mondta Tommy –, vagy a lány azt mondta
neki, hogy az. Sosem tudhatod.
– Ahogy mondod, Tommy – szólalt meg Carol Martinez. – Nem
tudhatod.
Carol fodros kék ruhát viselt, a derekánál egy kis fehér virággal.
Bokazokni volt rajta, a cipője új és fényes. A haját lófarokba kötötte.
– Mindenki itt van – mondta John, amikor meglátta a lányt.
– Én Connie barátnője vagyok – mondta Carol.
– Ki az a Connie? – kérdezte John.
– Az újdonsült feleség, te seggfej – röhögött Michael, majd tánc-
ba vitte Carolt.

***

A három férfi akkor lépett be, amikor az ifjú pár elkezdte felvágni a
háromemeletes tortát. A terem szélén álltak, háttal a bejárati ajtó-
nak, kezükben hosszú nyakú budweiseres üvegek. Egyiküknek ci-
garetta lógott a szája sarkában.
A DJ-pult mellett, az árnyékban álldogáltunk, Michael Carol ke-
zét fogta, Tommy és John éppen söröket nyúltak, én meg egy Sam
Cooke-kislemezt szorongattam, a Twisting The Night Awayt, az
volt a következő szám a listán.
– Ismered őket? – fordult hozzám Michael, s átölelte Carol vállát.
– Amelyik cigizik, azt igen. Láttam párszor King Bennynél.
– Mit keresett ott?
– Mindig azt mondta magáról, hogy lövész. Nem tudom. Lehet,
hogy csak duma.
– Mit csinál itt? – kérdezte Tommy.
– Talán szereti a lagzikat – mondta John.
A három férfi a terem közepe felé sétált, szemüket a férjen tartot-
ták, aki tortát evett és pezsgőt ivott felesége tűsarkú cipőjéből.
 A párral szemben álltak meg, az asztal túloldalán, s a söröket letet-
ték egy kupac papírtányérra.
– Mit akarnak? – kérdezte a férj a száját törölgetve.
– Csupán jókívánságainkat szeretnénk kifejezni – mondta a kö-
zépső. – Neked és a lánynak.
– Már meg is tették. Akár el is mehetnek.
– Tortát nem kapunk?
Az asztal körül elnémult a tömeg. Egy középkorú ember szólalt
meg, fehér inge eleje tiszta sör volt, a beszédét alig lehetett érteni:
– Ugyan mán, fiúk. Lagzi van, nem kell a szart keverni.
A középső férfi egy pillantással belefojtotta a szót. Aztán megint
a férjre nézett:
– A barátodnak igaza van. Talán nem az ez a legjobb hely, hogy
elintézzük, amiért itt vagyunk. Menjünk ki.
– Nem akarok kimenni – mondta a férj.
– Megvan a pénz?
– Nincs. Az a pénz nincs meg. Már mondtam. Eltart egy darabig.
– Ha nincs pénz – mondta a férfi, s a felesége felé biccentett –,
tudod, hogyan szól az alku.
A lány nem moccant, mióta a férfiak megjelentek, egyik kezében
tortával megrakott papírtányért tartott, a másikban üres pezsgősü-
veget. Erősen kifestett arca kipirult.
– Róla nem mondok le. Soha nem mondok le róla – mondta szi-
lárdan a férj.
A középső férfi egy pillanatig néma maradt. Azután bólintott, s
csak ennyit mondott:
– További jó mulatást.
A három férfi megfordult, s beleolvadt a tömegbe. A hátsó ajtó
felé tartottak, majd kiléptek a sötét utcára.

***
 Az első emeleti tűzlépcső vékony rácsaihoz préselődve ültünk, figyel-
tük a sikátort. Négy kuka és egy üres hűtődoboz állt a fal mellett;
egy negyvenwattos égő szórt némi fényt az utcára az terem hátsó
ajtaján keresztül. Az eső rákezdett, a Hudson felől fújó szél frissen
mosott lepedőket kergetett a szemét és a kukák között.
Michael azt mondta, ott várjunk. Biztos volt benne, hogy történ-
ni fog valami, és stratégiailag a legjobb helyet választotta, hogy meg-
figyeljük az eseményt. Néztük az ifjú párt, ahogy a szűk folyosón
állva csókolózik. A teremből kiáradó erős fény miatt vissza kellett
húzódnunk az ablakpárkány felé.
A férj kézen fogta az asszonyt, s kiléptek a sikátorba. Az Ötven-
egyedik utca felé indultak, a férfi egy félig telt sörösüveget tartott a
kezében. Még megálltak, hogy integessenek barátaiknak, akik a fo-
lyosón tolongtak: a férfiak részegek voltak, a nők reszkettek a hi-
deg esőben.
– Ne hagyjatok meg sört! – kiabált vissza a férj. – Ki van fizetve!
– Bízhatsz bennünk! – ordított vissza egy részeg hang.
– Viszlát! Mindent köszönünk! – integetett az ifjú asszony.
– Induljunk – fordult a férj a feleségéhez. – Ez a nászéjszakánk.
Abban a pillanatban fájdalomtól torzult el az arca.
Az első golyó a sötétségből érkezett, s éppen az öve felett találta
el a férfit, aki térdre esett, arcán döbbenet tükröződött. Az asszony
felsikoltott, kezeit összekulcsolta a melle előtt, tágra nyílt szemmel
nézte vérző férjét.
A kis csoport az ajtóban mozdulatlanná dermedt.
A második golyót a sikátor végéből lőtték, torkon találta a férfit,
aki arccal a földre bukott.
– Segítség! – sikoltott az ifjú asszony. – Jézusom, Úristen, kérem
segítsenek! Meg fog halni! Segítsenek kérem, könyörgök!
Senki nem mozdult. Senki nem beszélt. Az ajtóban állók vissza-
húzódtak az árnyékba, inkább a lövések elől menekültek, minthogy
az elesett barát segítségére siessenek.
Szirénák harsogtak a távolban.
 A nő letérdelt, vérfoltos ruhában zokogott haldokló férje fölött.
Egy pap futott a sikátorban a pár felé. Egy idős nő lépett ki az elő-
adóteremből, fehér törölköző volt a kezében, amelybe jeget csa-
vart. Az ő ruhája oldalán a víz hagyott foltokat. Két fiatalember, akit
kijózanított a lövöldözés, az ajtón kilépve a vértócsákat bámulta.
– Gyerünk innen – szólt John csöndesen.
– Ennyit a házasságról – mondtam ugyanolyan csöndesen.
Michael, Tommy és Carol nem mondtak semmit, de tudtam, mi-
re gondolnak. Amire mindannyian. Hogy megint az utca győzött.
Mindig az utca győzött.
 1965 ősze

10
A barátaimban teljesen megbíztam, mint ahogy ők is bennem. Soha
nem kérdőjeleztük meg ezt a bizalmat. Egymásból éltünk, feltártunk
és megoldottunk problémákat, védtük egymást a nap nap után meg-
tapasztalt erőszaktól. Barátságunk túlélési taktika volt: mindannyian
jobb életet akartunk, de nem tudtuk, hogyan érhetnénk el azt. Ahhoz
viszont már eleget tudtunk, hogy egyszerű dolgok iránt tápláljunk
reményt. Ábrándos pillanatainkban nem azt képzeltük, hogy nagy
cégeket vezetünk, halálos betegségek ellenszerét találjuk fel, vagy
választott tisztséget töltünk be. Ezeket máshol, más fiúk álmodták.
Vágyainkat a ronggyá olvasott könyvek formálták, meg a filmek,
amelyeket annyiszor megnéztünk, hogy a legunalmasabb párbeszé-
det is fejből tudtuk már. A nagy szökésekről és a szabadságról szó-
ló szerelmes és kalandos történetekben mindig a szegények győz-
tek, s élvezhették a bosszú édes ízét. Sosem kellett elhagynunk a
Pokol Konyháját, hogy felidézzük ezeket az álmokat. Benne éltünk
minden elolvasott könyvben, minden megnézett filmben. Mi játszot-
tuk Cagney szerepét a Mocskos arcú angyalokban és Gable-ét A va-
don szavában. A város utcáin mi voltunk Ivanhoe, a klubunkban
pedig a kerekasztal lovagjai. Csak a játék pillanataiban engedhettük
meg magunknak a gyermekkor luxusát. Az idegenekkel szemben
keménynek kellett mutatkoznunk, idősebbnek kellett látszanunk a
korunknál. Otthon óvatosságra volt szükség, sosem tudtuk, mikor
és miért jön a következő verés. De ha együtt voltunk, azok lehet-
tünk, akik valójában voltunk – gyerekek.
Sosem képzeltük, hogy felnőtt korunkban távol élünk majd a
Pokol Konyhájától. Életünk már születésünk pillanatában eldőlt.
Megpróbáljuk majd befejezni a középiskolát, beleszeretünk egy it-
teni lányba, munkások leszünk valahol, s beköltözünk egy megfizet-
hető vasúti bérlakásba Nem éreztük úgy, hogy ez bebörtönöz ben-
nünket, inkább azt, hogy ezek mind a jó irányba tett fontos lépések.
Apáink múltja sötét volt, s jegyzőkönyvben szerepelt a rendőrsé-
gen. Tudtuk: a mi életünknek másképp kell alakulnia.
Szerettem a szüléimet. Tiszteltem King Bennyt. A barátaim azon-
ban minden felnőttnél többet jelentettek nekem. Nélkülözhetetle-
nek voltak, ők adták az erőt. Egyszerű álmaink ugyanabban a föld-
ben szöktek szárba. Azt hittük, sohasem veszítjük el egymást.

***

– Sima ügy lesz – mondta Michael.

– Mindig ezt mondod, aztán amikor ott vagyunk, már nem is
olyan sima – nyafogott Tommy.
– Ez új bolt. Senki nem ismer bennünket. Besétálunk, elvesszük,
ami kell, és kisétálunk.
– Mijük van? – kérdezte John.
– Legalább ötven újság. Flash, Zöld Lámpás, Vízember meg
amit akarsz. Csak ránk várnak.
– Hányan dolgoznak a boltban? – kérdeztem.
– Általában ketten, de háromnál sosem többen.
– Mikor?
– Délután a legjobb.
– Biztos?
– Ha követjük a tervet, nem lesz semmi baj.
 ***

A barátaimmal inkább a balhé miatt loptunk, nem a haszonért. Azt

vettük el, amire érzésünk szerint szükségünk volt, de nem tudtuk
kifizetni. Soha nem mentünk pénzért a szüléinkhez, senkitől nem
kértünk kölcsön, és soha nem volt nálunk fegyver. Az édességbolt-
ból képregényeket csórtunk, a játékboltból játékokat, az élelmi-
szerboltokból rágógumit. Nem is csináltuk rosszul. Ha néha elkap-
tak bennünket, addig könyörögtünk, rugdalóztunk vagy zokogtunk,
amíg el nem engedtek. Tudtuk, hogy senki nem küld börtönbe egy
gyereket csak azért, mert ki akarta egészíteni a képregénygyűjte-
ményét.
A szüleink nem tudtak ezekről a kalandokról. Bár legtöbbjüknek
szintén meggyűlt a baja a törvénnyel, nem örültek volna, ha meg-
tudják, hogy a gyermekeik már ilyen korán a nyomukba szegődtek.
A „ne lopj” parancsolatnak nem volt nagy súlya a Pokol Konyhájá-
ban. A környék edzőtáborként szolgált a fiatalkorú bűnözők számá-
ra; így volt ez egész történelme során.
A századforduló táján a kis tolvajokat utcai verebeknek nevez-
ték. Sokuk árva volt, s kivétel nélkül mind elszánt. Zsebtolvajban-
dák kóboroltak az utcákon, keresték a szerencsétlent, akinek a tár-
cájában esetleg ott lapult a heti fizetés. Néhány gyerek elég merész
volt ahhoz, hogy bérgyilkosnak álljon: ők akár három dollárért kiol-
tották egy ember életét. Ha a verebeket elkapták, mindegy volt,
mekkora bűnt követtek el: a büntetés mindig szigorú volt. New
York állam börtönrendszere nem volt türelmes az utcai bajkeverők-
kel, s gyakran hosszú időre rács mögé dugta őket. Az utcagyerekek
elfogadták az ítéletet, hiszen nem tehettek egyebet. Ha túlélték a ki-
szabott időt, kiszabadulásukkor még veszélyesebbek voltak, mint
azelőtt: kijárták az iskolát, ahol az idősebb törvényszegők oktatták
őket. Ha egyikük-másikuk meghalt a börtönben, csak még egy név
került a hosszú lajtsrom végére.
A Russell Sage Alapítványt az 1900-as évek elején hozták létre,
azzal a céllal, hogy megvizsgálják a Pokol Konyhájában lakó gyer-
mekek életkörülményeit és azt, hogy ezek a körülmények okozzák-e
a bűnözést. A szociális munkások néhány hónapot töltöttek a mo-
csokban és a burjánzó rettegésben, majd távoztak. Határozott véle-
ményük volt. Az egyik jelentés, amelyet Richard O'Connor is idé-
zett a környékről írt kiváló, 1958-ban megjelent munkájában, a kö-
vetkező módon foglalta össze az itt élő gyermekek helyzetét: ,A ke-
rület egy pókháló. Kevés ember hagyja el ezt a helyet. Időnként
egy-egy fiút vidékre visznek, vagy egy család elköltözik Bronxba.
De az itt élők rendszerint úgy vélik, nem tudnak elkerülni innen…
A West Side-i fiatalok életfilozófiája gyakorlati és nem spekulatív.
Máskülönben nem tudnák nem észrevenni, hogy anyjuktól kezdve,
aki elzavarja őket a túlzsúfolt albérletből, a játszótereken álldogáló
felnőttekig mindenki azt gondolja róluk, hogy útban vannak. Úgy
látszik, törvénybe ütköző, bármit is tesznek. Ha fociznak, valakinek
a tulajdonát veszélyeztetik. Ha a fal mellett üveggolyóznak, elfoglal-
ják a járdát. A verekedés szintén büntetendő, s ha egy fiú egyiket
sem teszi, még mindig ráfoghatják, hogy éppen készül valamire.
Más szavakkal az itt élő fiatalok számára a tulajdon és annak min-
den formája akadályt jelent, amely elválasztja az utca kínálta örö-
möktől.”
A Pokol Konyhája kívülről sokat változott az alapítvány jelenté-
se óta eltelt évtizedekben. Eltűnt a magasvasút és a marhákkal
megrakott vagonok, amelyek az albérletek ablakai előtt robogtak
nyugat felé. A marhákat még mindig vasúton szállították a vágóhi-
dákra, de a síneket már a földre építették. Az utcákat már nem borí-
totta el a szemét; a környék szegénységéhez képest minden tiszta
és rendes volt. A graffiti még nem létezett, a boltok és házak előtt
pedig rendszeresen felsepertek a házmesterek.
A törvény kimondta, hogy az albérleteket háromévente ki kell
festeni, mindig a fehérnek ugyanarra az árnyalatára. Nemcsak
azért, mert ez volt a legolcsóbb festék, hanem mert sokan úgy gon-
dolták, hogy a sűrű, olaj alapú keverék elpusztítja a csótánypetét,
és segít távol tartani a rágcsálókat. Az új lakóknak a főbérlők az el-
ső három hónapi bérletet elengedték, így ösztönözve a családokat
a kevésbé vonzó lakásokba való beköltözésre. Emiatt gyakori jelen-
ség volt, hogy egy család négyszer is költözött egy évben, gyakran
ugyanabban az utcában, így persze sohasem fizetett lakbért.
Telefont csak kevesen engedhettek meg maguknak, az emberek
a boltok és kocsmák előtt álltak sorba. Ha valakinek mégis volt te-
lefonja, nagy valószínűséggel fogadóiroda-tulajdonos vagy uzsorás
volt. Másnak sem pénze, sem szüksége nem volt rá.
Az élet rendjét a Pokol Konyhájában nem zavarta a bűn, a gyil-
kosság és az őrület. Az embernek biztonságérzete volt mindenütt,
a bandaháborúk, a bérgyilkosságok és az otthoni erőszak ellenére
is. Az erőszak a mindennapok részévé vált: halálos örökség volt ez,
amely nemzedékről nemzedékre szállt.
Pénzünk kevés volt, de voltak határok, amelyeket sosem lép-
tünk át. „Követtük a szabályokat – mondta Tommy egy este –, távol
tartottuk magunkat a drogoktól, nem nyúltunk a piához, és nem
hordtunk fegyvert. Ezek nem is érdekeltek bennünket. Nem volt
szükség pisztolyra, hogy az újságostól képregényt vagy étteremből
kaját lopjunk. Okosabbak voltunk, mint azok, akik fegyverrel rabol-
tak. Lehet, hogy nem volt annyi pénzünk, mint nekik, de legalább
nem kellett beugranunk a sikátorba, valahányszor megláttunk egy
rendőrautót.”
Ettől azonban még tolvajok voltunk mi is, ráadásul felbátorított
bennünket, hogy King Bennynek dolgozunk. Sok időt töltöttünk be-
futott, a bűnnek örök hűséget esküdött emberek társaságában. Vá-
gyat éreztünk, hogy próbálgassuk a szárnyainkat. Régen elégedet-
tek voltunk, ha néhány Zöld Darázs-füzettel a zsebünkben sétál-
tunk ki egy boltból, most meg egész polcokat ürítettünk ki, besze-
rezve mindent Rock őrmestertől A négy szuperhősig. A környéken
minden apró munka után jobban rajtunk tartották a szemüket. Az
idősebb gengszterek elismerően néztek ránk, mint az új nemzedék-
re, amelynek tagjait úgy vették fel maguk közé, mintha legalábbis a
Borostyán Ligába kerültek volna be. Mi voltunk az ígéret, az ifjon-
cok, akik egy nap átveszik a terület ügyeinek intézését, s mozgás-
ban tartják az illegális kereskedelmet.
Bármerre elindulhatott egy tinédzser a Pokol Konyhájának utcá-
in, egyik út sem kecsegtetett nagy jutalommal. A legtöbbről kide-
rült, hogy zsákutca. A bűnözés csak választás kérdése volt.

***

Michael lépett be először az édességboltba. Én hamarosan követ-

tem. Tommy és John – Vajas és Gróf – kint vártak, közel a bejárati
ajtóhoz. A bejárat boltíves volt és szűk, fából készült, csokoládéval
megrakott pult futott a helyiség hosszában. A két férfi eladó közép-
korú volt, s dohányzóit. A sarokban ventillátor kavarta a levegőt,
peremére apró zászlókat akasztottak.
Michael a képregénystandhoz sétált, felemelt egy Batmant, s a
kezembe nyomta,
– Ezt olvastad már? – kérdezte.
– Nem – mondtam, s láttam, hogy mögöttünk a két fickó éppen
csokisdobozokat nyitogat. – Ez új.
– Kell?
– Ne ma!
– Mi van, Shakes? – kérdezte Michael, s visszatette az újságot.
– Ne csináljuk meg – suttogtam.
– Miért ne?
– Rossz érzésem van.
– De most vagyunk itt.
– És most el is mehetünk.
– Ne szarozz már, Shakes! Meg tudjuk csinálni. Te meg én.
– Most valahogy más érzés.
– Mindig más érzés.
– Biztos?
– Biztos hát – mondta Michael.
 Egy pillanatig haboztam, aztán beleegyezően bólintottam:
– Kezdjük.
Michael leemelt három újságot a felső polcról, miközben ponto-
san tudta, hogy a két férfi őt figyeli. Én négy Rock őrmestert kap-
tam fel az alsó polcról, a karom alá csaptam őket, aztán követtem
Michaelt. Mögöttem az egyik fickó felnyitotta a pultot, s elindult fe-
lénk. Magas volt és vékony, sűrű, sötét haja csomókban tapadt a fe-
je két oldalra, bal szeme alatt kör alakú sebhely volt. Egy rövid vas-
csövet tartott az egyik kezében.
Tommy és John jött be a boltba, a terv szerint lökdösve és taszi-
gálva egymást. A pult mögött álló férfi bámulta őket, miközben na-
gyot slukkolt egy új cigiből.
– Nincs balhé! Itt nincs balhé! – szólt oda nekik, durva akcentus-
sal, cigijét sárga fogai közé szorítva
– Nem is akarok balhét – mondta neki John, miközben Tommyt
az újságospolcnak lökte. – Cukorkát akarok.
– Utoljára löktél meg – mondta Tommy, s egy újsággal megdobta
Johnt.
– Befejezni! – kiabált a pultos. – Kifelé! Ha verekedni akartok,
tűnjetek el!
A vékonyabbik, aki eddig felénk fordult, John és Tommy felé in-
dult, a bolt elülső részébe. Lassan lépkedett, a cső végével a tenye-
rét csapkodta.
– Kifelé, seggdugaszok – mondta, amikor odaért, meglökve Johnt.
– Kifelé!
John szembefordult a tulajjal. Mindkét kezét a férfi mellére tet-
te, s dühösen ellökte.
– Ne érjen hozzám! – kiáltotta. A férfi hátrazuhant, a vascső egy
halom leselejtezett New York Postra zuhant.
Egy pillanat alatt elszabadult a pokol. A fickó talpra ugrott, arca
kivörösödött; rárontott Johnra, s mellkasát átkarolva a földhöz vág-
ta, majd ráült John hasára, egyik kezével megmarkolta az arcát, a
másikat pedig ökölbe szorította. Tommy rohant oda hátulról, kezét
a férfi nyaka köré fonta, térdét pedig belevágta a veséjébe. Michael
és én a kijárat felé igyekeztünk, dzsekink zsebe telis-tele képregé-
nyekkel. A pult mögött álló eladón tartottunk a szemünket, ő azon-
ban felénk sem pillantott, jéggé dermedve figyelte, ahogy kollégája
a két gyerekkel dulakodik.
John ekkor kiszabadította a karját, s gyors ütést mért a férfi
gyomrára. Tommy megállás nélkül bokszolta a fickó fejét, hogy an-
nak halántéka és füle már bíborszínben úszott. Végül lecsúszott
Johnról, s majdnem teljes testsúlyával az édességes pultnak dőlt.
Egyik keze szabadon lógott, csak néhány centire a vascsőtől, ame-
lyet az imént ejtett el.
– Soha többé nem jövünk ide! – kiáltott John a pult mögött állónak,
s talpra ugrott. Felemelt egy Daily Newst, s ellenfele fejéhez vágta
Michael és én elsétáltunk John, Tommy és a két boltos mellett,
zsebeink csak úgy feszültek a sok új szerzeménytől. John is megfor-
dult, s elindult utánunk, míg Tommy egyedül maradt a két boltossal.
Aztán, mielőtt bármelyikőnk rájött volna, mi történik, a földön heverő
pofa felugrott, megragadta a vascsövet, s eltorzult arccal felordított:
– Megöllek, mocsok! Megöllek!
Tommyra villámgyorsan zúdultak az ütések. Az első lecsúszott a
válláról, a második a jobb szeme fölött találta el, az arcát azonnal
elborította a vér. A harmadik a bal csuklóját érte, hallottuk csontja
reccsenését. Tommy térde megroggyant a fájdalomtól, megpróbált
kiaraszolni a boltból. A negyedik ütés a tarkóján találta el: nekilök-
te az ajtónak, amitől kizuhant az utcára. Az aszfaltra esett, teste
nem mozdult, szemei élettelenül bámultak a semmibe.
John ért mellé elsőnek.
– Azt hiszem, megölte – mondta, majd felnézett Michaelre és rám.
– Akkor bennünket is meg kell ölnie – mondta Michael.
– Téged nem bántalak. Veled nincs probléma. – A boltosból már
elszállt a harag, kezeit leengedte.
– Dehogynem – felelte Michael, miközben felé tartott –, csakis
velem van problémád.
 Kinyitotta kék farmerkabátját, s benyúlt a belső zsebébe. Négy
összehajtogatott, lopott képregényt húzott elő. A földre dobta őket.
Aztán a másik zsebéből kivett még négyet. Végül mindkét kezével
hátranyúlt, a nadrágjából kivett még hármat, azokat is a földre dob-
ta. A boltos átlépett Tommy testén, s megindult felé.
– Mind kinyírlak benneteket – mondta összezárt fogakkal.
– Muszáj lesz – mondta Michael ökölbe szorított kézzel, mind-
össze egy karnyújtásnyira a vascsőtől. Emlékszem, azt motyogtam
magamban, hogy ez nagyon-nagyon rossz.
A fickó megsuhintotta a vascsövet. Az ütés csak néhány centivel
kerülte el Michael fejét. John átölelte Tommyt, izzadság csörgött a
homlokán, szeméből sütött az aggodalom. Tömeg gyűlt körénk,
néztem az arcokat. A férfiak a verekedésre koncentráltak, legtöbb-
jük dohányzóit, néhányan tanácsokat osztogattak Michaelnek. Sen-
ki nem szakított még félbe verekedést a Pokol Konyhájának utcáin,
függyetlenül attól, hogy kik verekedtek vagy milyen fegyvert hasz-
náltak. Az utcai harc rituálé volt, és senki nem mert közbelépni.
Sok helyzet torkollott már verekedésbe ki nem fizetett adósságok,
szerelmi háromszögek vagy hasonlók miatt. A verekedések többsé-
ge mégis azért kezdődött, mert ez volt a legegyszerűbb módja a vi-
tás ügyek rendezésének. A legnagyobb bunyókról ugyanolyan nosz-
talgiával beszélgettek, mint akik a régi idők bokszolóira emlékez-
nek. Minél többet verekedett valaki, annál nagyobb megbecsülés-
nek örvendett. A gyilkosságot leszámítva semmi nem bizonyította
jobban a férfiasságot.
Michael egy jobbegyenest indított, de célt tévesztett, s hangosan
felhorkant, amikor az ütés elszállt a boltos feje felett. Az azt követő
gyors balos sem ért célba. Izzadságfoltok jelentek meg barátunk há-
tán és hónalján. Ahogy a tömeg közelebb húzódott, a férfi is csök-
kentette a távolságot. Három lépést előrelépett, felemelte a csövet,
aztán leengedte, hunyorgott, mert a szemébe sütött a nap, s Michael
arcába bámult.
Gyorsan, röviden és keményen lendítette a csövet, csípőtájékon
találva Michaelt. A második ütés a fiú arcát érte, a harmadik az állat
súrolta Michael hátraesett, kezével a földre támaszkodott, a fejével
pedig épphogy elkerülte egy tűzcsap oldalát.
A boltos odament hozzá, feje felé emelve a vascsövet.
– Többet nem lopsz tőlem – mondta, hogy mindenki hallja. – Sen-
ki nem lop tőlem.
Michael átölelte a tűzcsapot, szeme elfelhősödött, apró vérpata-
kok szivárogtak a szájából. John Tommy mellett állt, arcán a félel-
men kívül nem tükröződött érzelem. Vajas még mindig az édesség-
bolt falának támaszkodva ült, könnyek csorogtak az arcán. Moc-
canni sem bírtam. Csak álltam ott, reszkettem a délutáni napsütés-
ben, a lábam nehéz volt és zsibbadt, émelyegtem, s néztem a bará-
tom összevert testét.
A tömeg érezte, hogy közel a vég, még szorosabb kört vont a küz-
dők köré, lehetetlenné téve a menekülést.
Az utca valakinek a halálát kívánta.
– Dobd el a csövet!
A hang az árnyékok közül jött. Magabiztos volt, s árnyalatnyi fe-
nyegetést véltem kihallani belőle. A boltos, kezében a csővel, két
lépést hátrált, amikor meghallotta; úgy látszott, a győztes mázt leol-
vasztja róla a hirtelen rettenet. Oldalt pillantottam, s King Bennyt
pillantottam meg: egyik kezében egy csésze kávé, a másikban az El
Progresso egy példánya. Két, feketébe öltözött férfi kísérte, kezük
az oldaluk mellett.
– Nem hallottad? – kérdezte King Benny a boltost.
– De igen – mondta a férfi. Hangja megtört.
– Akkor gyerünk – mondta King.
A cső nagy csattanással a földre esett.
King Benny most lenézett Michaelra:
– Be akarod fejezni?
– Igen – felelte Michael, s felhúzta magát a tűzcsap oldalán.
– Siess. Későre jár.
Michaelnek remegett a lába. Szembefordult az ellenfelével.
 – Gyerünk. Harcolj!
– Nem! – mondta a boltos, miközben King Bennyt figyelte.
Michael nekiment, mindketten a földre estek, kezük-lábuk össze-
fonódott. Michael két nagyot ütött a fickó fejére, aztán könyökkel
orrba vágta. Ellenfele csak egyet ütött, de célt tévesztett, nem volt
benne sem erő, sem elszántság. Michael két kemény ütéssel vála-
szolt, a második után vér folyt le a boltos arcán. A férfiak fütyültek,
s minden bevitt ütést elismeréssel nyugtáztak.
– Most már elkapta a kölyök – mondta egy olajfoltos inget viselő,
kövér ember –, még egy párat odavág neki, és kész lesz a rohadék.
– Nagy kár, hogy nincs nála kés – jegyezte meg egy alacsonyabb,
miközben pipára gyújtott –, azzal megszurkálhatná alaposan.
Michael még hármat ütött, mind ellenfele arcát érte. Aztán fel-
térdelt, bokájával hátrafeszítette a fickó fejét, s még kétszer nyakon
ütötte. Egy gyors rúgást is elhelyezett a férfi mellkasán, s már vége
is volt az egésznek. Michael átlépett ellenfelén, nem törődve a tö-
meggel, amely követelte, hogy végezzen vele, odament a szétszóró-
dott képregényekhez, lehajolt, felszedte őket, s visszament a leterí-
tett alakhoz. Megállt fölötte, egy percig némán bámulta, majd a fü-
zeteket a fejére és a mellkasára dobálta:
– Tartsa meg a képregényeit. Nekem már nem kellenek.
 11
Ahogy egyre idősebbek lettünk, úgy lett az erőszak is intenzívebb
körülöttünk. Az idősebb környékbeli srácok számára életkorunk
már több volt puszta kellemetlenségnél: potenciális veszélyt jelen-
tett. A szabályok legkisebb áthágása is utcai verekedésbe torkol-
lott. Abba a korba értünk, amikor már azok az idegenek is kisze-
meltek bennünket, akik gyors és könnyű zsákmányra vágytak.
Puerto Ricó-iak jöttek át Felső-Manhattanből, a San Juan Hillről, el-
kaptak egy-egy kölyköt, elszedték a pénzét, s már mentek is vissza.
Feketék is jöttek Inwoodból, átkeltek a feketéket és a fehéreket
elkülönítő Kilencedik sugárúton; hatosával jártak, vagy még töb-
ben, jöttek, lecsaptak és eltűntek, mielőtt a bosszú utolérte volna
őket.
Sok helyi banda próbált bennünket is beszervezni, sikertelenül.
Egyikünket sem vonzotta a bandatagok helyzete, hiszen a zsák-
mányból mindig tejelnünk kellett volna a vezérnek. Nem hoztak láz-
ba a beavatási szertartások sem, amelyeket a legtöbb banda megkí-
vánt: forró vasat nyomtak az ember karjához, amíg a bőre le nem
jött, furcsa tetoválások riogattak, amelyeket soha többé nem lehe-
tett eltüntetni, arra kényszerítettek, hogy küzdj meg egy rivális ban-
da legkeményebb tagjával, s ha legyőzted, bekerültél, s ejtettek, ha
veszítettél. Ez nem volt nekünk való. Mi azzal tartottunk, akiben
megbíztunk, s mindig fedeztük egymást. Mint a westernfilmekben,
amelyekért rajongtunk.

* * *

A legnagyobb verést a Pokol Konyhájában nem apámtól, nem más

felnőttől, s nem is fiútól kaptam. Egy Janet Rivera nevű lány osztott
ki, a Tornádók nevű lánybanda vezére. A Pokol Konyhájának törté-
nelme folyamán a női bandák voltak a leglelketlenebbek. A nők
ugyanis, a férfiaktól eltérően, gyakran figyelmeztetés és indok nél-
kül támadtak. Bűnözőkként is agresszívebbek voltak: gyanútlan já-
rókelőket cserkésztek be és raboltak ki, vagy a házak között cirkál-
tak, s a kapualjakban raboltak ki embereket. Nem tartoztak semmi-
lyen szervezett alvilági klikkhez, függetlenek maradtak, ahhoz vol-
tak lojálisak, aki a legtöbbet fizette nekik.
A hatvanas években ezek a bandák már a Hölgymenyétekig ve-
zethették vissza a származásukat, ők terrorizálták Manhattan folyó-
parti részét a századfordulón. Volt egy különös ismertetőjelük: min-
dig hátrahagyták az áldozat levágott kezét és ujjait. Néhány évvel
később Sadie, a Macska és bandája gyilkolt és fosztogatott kényére-
kedvére. Gallus Meg méltó ellenfele volt minden férfinek, aki az út-
jába állt. Haláláig azzal büszkélkedett, hogy soha nem maradt alul
ökölharcban. Pokolfajzat Maggie állítólag egyszer addig verte egy
férfibanda négy legkeményebb tagját, amíg be nem hódoltak neki.
Akkor aztán az ötödiket fogta, s hazavitte az ágyába.
A női bandák vezérei, ha túlélték az utcai harcokat, idősebb ko-
rukban általában szalont nyitottak. Nem meglepő, hogy sokuk a sa-
ját bárjában volt kidobó.
– Azok a nők aztán megkövetelték a tiszteletet – mesélte egyszer
King Benny egyik embere. – Velük nem lehetett szarakodni, mindig
készen álltak a bunyóra. Az üzlethez is értettek, hasznot húztak min-
denből, amihez csak hozzáértek. Kemények voltak és sunyik, s bár-
mit csináltak, jobban csinálták, mint egy férfi. Mocskos módon ve-
rekedtek, addig vedeltek, míg ki nem dőltek, és azzal mentek szo-
bára, akivel akartak. Egy ideig ők vitték a boltot a Konyhán, és nem
vitték rosszul.
A tipikus ötvenes évekbeli gengszterbandát a West Side Story
alapján képzelték el az emberek. Leonard Bernstein mestermunká-
ja tartalmazott ugyan valós elemeket – a faji feszültségek, a hely
szelleme, a félelem attól, hogy beleszeretsz valakibe, akibe nem ké
ne, a társadalmi korlátok áthághatatlansága mind-mind ilyen volt –
mégsem elegendőt ahhoz, hogy meggyőzze a környékbeli cinikuso-
kat. A Pokol Konyhájában egy filmet sem gyűlöltek jobban a West
Side Storynál.
– Az a film egy rakás szar – mondta egyszer Kövér Mancho. –
A férfiak csak táncolnak, mint a kisfaszom, a nők úgy lógnak a pali-
kon, mintha az életük múlna rajta, a zsaruk meg hülyék, mint a
segg. Egy rakás szar, én mondom. Mintha a bandák puhák lenné
nek. A valóságban aki puha volt, az nem élt sokáig. A Pokol Kony-
háján elásták a puhákat.

***

Janet Rivera a De Witt Clinton Park bejáratánál, az emlékmű élőt

állt, s éppen egy dobozos Rheingoldot nyitott ki. Három barátnője
is vele volt, mind bandatagok. Egyikük, Vickie Gonzalez, egy kipat
tinthatós borotvát hordott farmerzsebében. Janet nagyot húzott a
söréből, s figyelte, ahogy gumilabdát pattogtatva besétálunk a park
ba Johnnal.
– Hé! – kiáltott oda. – Mozgassátok ide a seggeteket, hogy lássa
lak mindkettőtöket!
– Most mi van? – motyogta John.
– Csak ránk akarnak ijeszteni – súgtam vissza. – Nincs dolgunk
velük.
– Erre most nincs időnk.
 – Nézzük, mit akarnak – mondtam.
– Gyerünk – nógatott Rivera –, ne nekem kelljen idevonszolni
benneteket.
– Ez aztán egy csúnya lány – mondta John, miközben az emlék-
mű felé lépkedtünk. – A családjában biztos mindenki csúnyítót szed.
– Kispöcsök, úgy sétáltok itt a parkban, mintha a tiétek lenne –
vágta oda Rivera. Ránk mutatott, azzal a kezével, amelyikben a sört
is tartotta. – Mégis, hova a picsába meneteltek?
– Csak labdázunk. Szerintem nincs azzal semmi baj – feleltem.
– Tévedés. Kurva nagy baj van vele.
– Meséld el, gyönyörűm – mondta neki John.
Pedig tudtuk, mi volt a probléma. Két héttel azelőtt Michael
Tommy segítségére sietett, s összeverekedett egy Puerto Ricó-i kö-
lyökkel, akit Rapónak hívtak, s a Nyugati Hatvanadik utcában lakott.
Michael győzött, s kényszerítette Rapót, hogy anyaszült meztelenül
sétáljon ki a Pokol Konyhájából. Sajnos Rapo Janet Rivera unoka-
testvére volt, aki azért keresett minket, hogy visszaadja a kölcsönt.
Vickie Gonzalez egyik kezét abba a zsebébe tette, amelyikben a
borotva lapult. A másik két lány bronzból készült bokszért csavart
a kezére. Janet Rivera egy fűkupacba dobta a sörösdobozt. Egyikük
sem tűnt valami boldognak. Az tette volna őket boldoggá, ha úgy
hagyhatnak ott bennünket, ahogy Michael Rapót: összeverve, sebe-
sen és pucéran. Ezt pedig egyikőnk sem szerette volna megvárni,
így csak egyféleképpen dönthettünk: ahogyan az összes kőkemény
fickó döntött volna, akit a Pokol Konyhájának utcái neveltek. Fu-
tottunk.
– Át a kerítésen! – kiáltottam Johnnak. – Az édességbolt felé!
– Ha elkapnak, végünk. Az a csúnya meg akar ölni engem. Lá-
tom rajta.
– Mind csúnya – lihegtem, aztán hátranézve hozzátettem: – És
sajnos gyorsak is.
A kerítésen volt egy kör alakú lyuk, azon keresztül futottunk ki
a pálya Tizenegyedik sugárút felőli oldalára, át a vörös agyagdom-
bon, ahol az ütő játékos szokott állni, aztán végig a Parkies' megál-
ló és az öntözőmedence mellett. Éppen a medence korlátai között
cikcakkoztunk, amikor egy kis homokdombon megcsúsztam, s ol-
dalammal a betonpadkára estem. John erre megállt.
– Kelj fel, Shakes! Már a nyakunkon vannak!
– Nem tudok.
– Pedig ajánlom!
A fájdalom az oldalamban csaknem elviselhetetlen volt, éles és
váratlan hullámokban érkezett.
– Csak rohanj tovább! – nyögtem. – Rohanj Vajasért és Mikeyért!
Hozd ide őket!
– Nem hagyhatlak itt!
– Öt perc múlva már itt is vagy – mondtam, sokkal bátrabbnak
tettetve magam, mint amilyen voltam. – Mit tehetnek velem öt perc
alatt?
A földön maradtam, markolásztam sajgó oldalamat, s néztem,
ahogy John lefelé rohan a De Witt Clinton Park dombjain.
Nem attól féltem, hogy megvernek. Attól féltem, hogy lányok
vernek meg. Ott feküdtem, láttam, hogy közelít Rivera csapata, s el-
képzeltem az ugratásokat és gúnyolódásokat, amelyeket kapni fo-
gok a barátaimtól, éppúgy, mint az idegenektől. A Pokol Konyháján
sok fiú vitt haza Rivera és a Tornádók ejtette vágásokat és sebeket,
de soha senki sem ismerte be, legalábbis nyilvánosan, hogy kitől
kapta. Nem akartam első lenni.
Janet Rivera megállt fölöttem és elvigyorodott, kivillantva csor-
ba fogait.
– Tudtam, hogy egy olyan kis szaros, mint te, sosem köröz le
minket.
– Nem köröztetek le! Csak egy kicsit megpihentem, hogy utolér-
hessetek.
Rivera átsétált Gonzalez mellé, s átkarolta a vállát.
– Gyűlölöm a bohócokat. Mert nem viccesek, azért. Csak hiszik,
hogy viccesek.
 – Amit Rapóval tettek, az se volt túl vicces – felelte Gonzalez,
miközben cipője sarkával a lábamat horzsolta –, de lefogadom,
hogy röhögtek rajta.
– Add ide az övedet – mondta Rivera. – Egy kis komolyságot ta-
nítunk ennek a bohócnak.
A park üres volt, csak egy öreg csavargó aludt egy halom újság-
papír alatt az egyik padon. Az arcom és a karom izzadságtól fény-
lett, jobb lábam pedig remegett a feszültségtől. Az egyik cipőfűzőm
kioldódott, s amikor levegőt vettem, éles fájdalom hasított az olda-
lamba.
Gonzalez megállt felettem, s kinyitotta a borotváját. Lehajolt,
megmarkolta fehér ingemet, s egészen a nadrágomig kettéhasította.
– Ezt Rapóért kapod – mondta Rivera, s meglendítette az övet a
válla felett.
– Gyerünk – biztatta Gonzalez –, azt akarom, hogy fájjon neki.
Rivera ütései az arcomat és a nyakamat érték, a fájdalomtól
könnyek szöktek a szemembe. Aztán lejjebb ment, s a mellkasomat
meg a hasamat csépelte. A mellem hamarosan kivörösödött, a fáj-
dalom erősebb volt, mint amelyet addig valaha is éreztem: mintha
minden pillanatban a húsomon csattant volna az öv.
Rivera még egyet rám vágott, majd abbahagyta.
– Akarod folytatni? – fordult Gonzalezhez.
– Nem elég férfi még ahhoz, hogy hozzáérjek – vigyorgott Gon-
zalez.
– Köszi – motyogtam.
Az első kő Rivera lába mellett ért földet. A második a combja
felett találta el. Amikor Gonzalez elfordította a fejét, a karjára ka-
pott egyet. Elengedett a másik két lány is, aki addig lefogott, s elin-
dultak.
– Gyerünk! Ebből nem kérünk.
Elnéztem Gonzalez mellett, s láttam, hogy az öntözők mögött
Michael és John mászik át a kerítésen. Tommy a kerítés felé fordul-
va állt, s köveket gyűjtött halomba. Gonzalez lenézett rám, a szeme
tele volt gyűlölettel. Mély levegőt vett, lehajolt, s a jobb szemem fö-
lé köpte a rágóját. Aztán hátralépett, s kétszer ágyékon rúgott.
A kemény, gumi cipőtalp mindkétszer talált.
– Viszlát, rohadék! Még találkozunk!
Michael és John, odaérve hozzám, hónom alá nyúlva felemelt.
Lassan lépkedtünk kifelé a parkból, az Ötvenkettedik utcán levő
bár irányába. Mellkasom ugyanúgy égett belülről, mint kívülről. De
a legrosszabb mégis az volt, hogy megaláztak.
– Azt akarom, hogy senki se tudja meg – mondtam a barátaimnak.
– Lehet, hogy holnap benne lesz az újságban – vigyorgott John. –
Nem mindennap esik meg, hogy King Benny egyik emberének a
csajok szétrúgják a seggét.
– Jobb lett volna, ha végeznek velem.
– Az már igaz – nézett rám Tommy –, azt könnyebb lenne meg-
magyarázni.
– Ez az eset is csak azt bizonyítja, amit eddig is mind tudtunk –
mondta Michael.
– Mit?
– Hogy rohadtul nem tudsz verekedni.
– Azt hallottam, hogy lefektetik a fiúkat. Értitek… kényszerítik
őket.
– Nagy kár, hogy pont most jöttünk erre. Talán végre megtörtént
volna veled is, Shakes.
– Asszem, el fogok ájulni – mondtam.
– Ugyan, az ocsmány szex is jobb a semminél – röhögött John.
– Bárki kérdezi, mondátok azt, hogy egy inwoodi banda jött át,
ők kaptak el.
– És melyik? – kérdezte Tommy.
– A Pumák – feleltem. – Ők elég kemények.
– Miért nem egy banda a Vak Gyerekek Iskolájából? – John nem
bírt magával. – Mondhatnád, hogy beléjük botlottál az utcán. Nem
volt választásod. Harcolnod kellett.
 – Nyolcan voltak egy ellen. Tele volt velük az utca.
– Kutyák is voltak velük. Nem volt esélyed.
– Én csak azt tudom, hogy Monte Cristo grófjának soha egy nő
sem rúgta szét a seggét – mondta Michael.
– Szerencséje volt – sóhajtottam. – Ő nem ismerte Janet Riverát.
 1966 nyara

12
A barátaimat és engem ugyanúgy érdekelt a sport, mint a könyvek
és a filmek. Vallásos buzgalommal és ifjonti hévvel követtük vala-
mennyi profi sport történéseit, kivéve a golfot, amely túl ostobának
látszott számunkra, meg a teniszt, amelyről azt hittük, hogy csak
Angliában játsszák.
Veszett módon szerettük a New York Rangerst. Earl Ingerfield,
egy igyekvő iparos volt a kedvenc játékosunk, aki gyakran beszél-
getett velünk az öltöző előtt. Minden szezonban új ütőket kaptunk
tőle, amelyeket a Printing Főiskola betonudvarán való hokizáskor
használtunk. Egy összepréselt üdítősdoboz vagy egy tekercs ragasz-
tószalag volt a korong; korcsolya helyett tornacipőt viseltünk, a há-
lót a fal helyettesítette.
Szerettük a bokszot is, valahogyan nyugalmat és vigaszt talál-
tunk e sport vadságában. A középsúlyú versenyző, Joey Archer volt
a helyi hős, a legtöbb menetet megnyerte a Madison Square Gar-
denben. A stílusát viszont unalmasnak és fantáziátlannak találtuk
Dick Tiger gyorsaságához és elképesztő erejéhez képest. Ez a bátor
harcos Nigériából származott, s végül megszerezte a középsúly és a
félnehézsúly bajnoki övét is. Néhány év múlva Tiger még mindig fi-
atalon és szegény emberként halt meg, ugyanis még megérte, hogy
hazájában kitört a biafrai polgárháború, s a terület új vezetői meg-
fosztották minden vagyonától.
Ősszel hatnapos kerékpárversenyekre jártunk, s olasz meg ír fo-
ciközvetítéseket hallgattunk a rádión. A Knicks kosárcsapat meg a
Giants fociklub nem nagyon érdekelt bennünket, bár mindkét spor-
tot nagy hévvel űztük magunk is. A lóversenyeket inkább megszo-
kásból, mint érdeklődésből kísértük figyelemmel. A Pokol Konyhá-
jában a lovipálya megszentelt földnek számított, s a fogadások zö-
mét a kilencnapi futamra kötötték, bármelyik pálya volt is soron.
A legjobban mégis a baseballt szerettük. Nyaranta minden dél-
után baseballkártyákat cserélgettünk a többi gyerekkel, s alig vár-
tuk, hogy hazasétáljunk egy csomó értékes, új lappal. Megtanultuk
az összes akkori és régebbi játékos statisztikáját, s kívülről fújtuk
az adataikat. Kedvencünk, a New York Yankees napi hőstetteit úgy
figyeltük, mintha legalábbis a családtagjaink lettek volna. Mintha
ostorral húztak volna végig rajtunk, amikor Tom Treshnek rossz
napja volt a tányérnál, amikor Clete Boyer nagy hibát vétett a hár-
mas base-nél, vagy amikor Al Downing feladta a futást, visszatérő-
ben a hazai base-re. Akkoriban a Yankees nem volt túl jó, de azért
még mindig ők voltak a Yankees. A mi csapatunk. Vesztesek vol-
tak, de úgy viselkedtek, mint a győztesek. Mint mi. Ezért is szeret-
tük őket annyira.
***
A házunk lépcsőjén üldögéltünk, lábunk előtt baseballkártyákkal
teli cipősdobozok hevertek. 1966 augusztusának utolsó hetében jár-
tunk, s életünkben először a New York Yankees a bajnokság utolsó
helyén állt.
– Durva vereség – mondta Tommy, a Daily News sportrovatát
böngészve –, már az Indians is lenyomott bennünket.
– Még mindig ott a Mets – nézett rá John.
– Annak csak hülyék szurkolnak.
– Mit csinált tegnap Mantle? – kérdezte Michael.
 – Nem játszott.
– Már megint lesérült – szóltam én is bele.
– Ma este kivel játszanak?
– Az Oriolesszel – mondta Tommy. – Stottlemyre fog ütni.
– Akartok menni? – így Michael.
– Minek? – adtam a durcást.
– Jó helyünk lenne.
– Lehet, hogy ma beindulnak. Zsinórban nyernek huszonötöt. Vi-
szakerülnek a versenybe – reménykedett Tommy.
– Ja, te meg holnap arra ébredsz, hogy szép gyerek lett belőled
az éjjel – gúnyolódott John.
– Idén nem is akarnak Yankees-kártyákat cserélni – panaszkod-
tam. Tele volt a kezem a lapokkal.
– Nekem van három Frank Robinsonom, meg két Boog Powell.
Neked? – John a dobozában kotorászott.
– Kit akarsz? – kérdezte Tommy.
– Tommy Davist. Powellt adok érte. Egyet egyért.
– Nekem van Davisem – mondtam.
– Csere?
– Hát nem tudom, hogy egyet egyért megéri-e? Davis jó.
– Na és? Ne mondd már, hogy Powell egy nyomorék!
– Cseréld el! – tanácsolta Michael.
– Egyet egyért?
– Szerintem nem rossz csere.
– Mi lenne, ha még egy ütőt is bedobnál? – néztem Johnra. – Bár-
melyiket. Mindegy.
– Miért?
– Hogy súlya legyen az üzletnek.
– Felejtsd el. Powell Davisért. Ennyi.
– Nekem van egy Boog Powellem – szólt közbe Tommy –, csak
az a baj vele, hogy tavalyi.
– Nem baj az – mondtam.
– Most vele fogsz cserélni? – hüledezett John.
 – Csak ha ideadja, amit akarok. Powellt és még egy ütő játékost
Davisért.
– Diego Segui – mondta gyorsan John. – Odaadom Diego Seguit
és Boog Powellt Davisért cserébe.
– Ez a legjobb ajánlatod? – kérdeztem tőle.
– Ez az egyetlen.
– Áll az alku – mondtam, s kicseréltem a kártyákat Johnnal.
– Ezt megint elkúrtad – fordult Michael Tommy felé.
– Dehogyis – kuncogott Tommy –, nekem nincs is Boog Powellem.
– Hazudtál – bámult rá John.
– Blöfföltem – jött a válasz.
– De miért? – értetlenkedtem.
– Hogy eldöntsétek végre, azért. Különben itt pofáztatok volna
estig.
– Tudod, Vajas, nem is vagy te olyan hülye, mint amilyennek lát-
szol – vigyorgott Michael.
– Tényleg nem – mondta John –, viszont pont olyan ronda, ami-
lyennek látszik. Olyan, mintha azzal a harangos alakkal lógnánk.
– Milyen harangos alakkal? – nézett Tommy.
– A notre-dame-i toronyőrrel – magyaráztam.
– Aha – bólintott John –, az.
– Na – állt fel Michael –, elég a kártyákból, gyerünk fürdeni.
– Hol? Az öntözőknél?
– Nem, a folyóban. Ha szerencsénk van, fogunk egy csomó an-
golnát.
– Miért akarnék én angolnát fogni? – kérdezte Tommy.
– Mert Mr. Mangnone három dollárt ad mindegyikért, amit a
boltjába viszünk – mondtam neki. – Élve vagy halva.
– Mit csinál velük? – fintorgott John.
– Megeszi.
– Szopatsz!
– Fúj, sose tenném!
– Komolyan?
 – Először megfőzi őket. Kiszedi belőlük a cuccot. Aztán mindet
megfőzi ecetben és olajban. Jól megfűszerezi. Nem rossz az.
– Te már ettél angolnát? – John undorodva nézett rám. – Magad-
tól? Úgy, hogy senki nem tartott pisztolyt a homlokodhoz?
– Ez semmi! – mondta Michael. – Azt mondd el nekik, mit esztek
húsvét előtt.
– Bárányfejet – mondtam.
– Nem hiszem el – Tommy csak bámult.
– Az egész fejét? – kérdezte John.
– A szemeket kivéve. Azokat odaadjuk a nagyanyámnak.
– Jézusom! Aztán minek?
– Valahogyan összekeveri vízzel és olajjal. Anya azt mondja, jó a
fejfájásra.
– Mint az aszpirin?
– Úgy valahogy.
– Shakes, te egy cinkes ősember vagy, hallod? – mondta John.
– Mi is az a virág, amit úgy szerettek enni? – érdeklődött
Tommy.
– Milyen virág?
– Tudod, amit anyukád készített egyszer. A leveleivel együtt.
– Articsóka?
– Az.
– Az nem virág, te baltaarcú.
– Én úgy láttam.
John nem tudott napirendre térni a dolog felett:
– Bárányfej virággal. Egész lakoma.
– Az írek semmit sem tudnak a kajákról! – vágtam vissza.
– Ebben igazad van – helyeselt Tommy.
– És ehhez mit szólsz? – mondta John, s Tommy lába közé
vágott.
– Mi a hétfogásos ebéd az íreknél? – kérdeztem.
– Nem tudom, mi?
– Hat üveg sör meg egy főtt krumpli – kezdtem a Pokol Konyha-
jában jól ismert játékot, amelynek az a lényege, hogy mindenféle ki-
sebbségekkel kapcsolatos vicceket mesélünk.
– Miből találod ki, hogy egy olasz esküvőn ki a menyasszony? –
kérdezte John.
– Na?
– Csak neki van befonva a hónalján a szőr.
– Milyen az ír előjáték? – Tommy is beszállt.
– Milyen?
– Na, gyürkőzz neki, Bridget!
– Hány ír kell ahhoz, hogy kicseréljenek egy villanykörtét?
– Mennyi?
– Négy. Egy tartja a körtét, három meg forgatja a létrát.
– Na, én elmentem fürdeni – mondta Michael.
– Mi is megyünk! – mondtam, s elindultam utána a Tizenkettedik
sugárút mólóinak irányába.
– Hogy hívják az olasz tengeralattjáró kapitányát? – kérdezte
John, egy lépéssel mögöttünk.
– Mélytengeri medve – feleltem.
– Mennyi van ezekből? – fordult hátra Michael.
– Vagy száz – feleltem.
– Fogadjunk, hogy mindet ismered.
– Csak majdnem.
– És ma mindet hallani fogom?
– Hát, úgy terveztem.
– Nem is tudom, miért lógok veletek, srácok – mondta Michael.
– Mert magányos vagy – válaszoltam.
– Meg csúnya – tette hozzá John.
– És nincs több barátod – tódította Tommy.
– Hacsak azért nem – felelt Michael.
– Gondoljátok, hogy az úszáshoz túl hideg lesz a víz? – kérdezte
Tommy.
– Mindig hideg. Mintha jégdarabok között úsznál.
– Engem nem a hideg zavar, hanem a többi cucc – mondtam.
 – Az a sok szar, ami a part mellett lebeg. Szoktál arra gondolni,
kinek a vécéjét ürítik oda?
– Én aztán nem – vigyorgott Michael. Tommy ránk nézett:
– Meg a patkányok. Egyszer lemerültem, és pont ott volt egy ha-
talmas mellettem, ott figurázott a víz alatt.
– Fúj, hányok tőlük – fintorogtam.
– Ott lehet is.
– Gyávák! – intézett el bennünket Michael egy kézlegyintéssel.
– Ó, bocsáss meg, elfelejtettem – mondta John. – Tarzan szereti.
Férfinak érzi magát tőle.
– Azt nem mondom, hogy szeretem – felelt Michael –, de ez a víz
van, és kész. Ha nyavalygunk, attól még a patkányok nem költöz-
nek el Jerseybe.
– Mikeynak igaza van. Mondatok még egy helyet, ahol angolná-
kat foghatunk.
– Meg találunk egy seggfejt, aki meg is veszi.
– Élve vagy halva.
– És mit csinálunk a pénzzel, amit kapunk értük? – kérdezte
John.
– Iszunk egy üdítőt, és moziba megyünk. Mit szóltok? – így Michael.
– A Beaconbe? – kérdezte Tommy.
– Ott nem megy semmi jó – mondtam nekik.
– Mégis mi?
– Nem emlékszem pontosan. Valami francia film.
– A Loew-ben mit játszanak?
– A Von Ryan Expresszt. A legjobb háborús film a világon.
– Igen, és még csak négyszer láttuk – nyafogott John.
– Ha egy csomó angolnát fogunk, mehetünk moziba és ehetünk
kínait – lelkendeztem.
– Ugyan már, Shakes, mi van veled? A mozihoz nem kell pénz.
– Én kihagyom – mondta John.
– Miért? – kérdeztem azonnal.
– Haza kell mennem.
 – Gáz van? – nézett rá Michael. John vállat vont:
– Még nincs. Anyámnak valami új palija van, aki kitalálta, hogy
rendbe szed.
– Kellünk? – kérdezte Tommy.
– Ha már ti kellenétek, akkor lennék csak nagy szarban.
– Ez nem vicc – mondta Michael hirtelen komolyan és csönde-
sen. – Csak bennünk bízhatsz.
– Tudom. De azt hiszem, ezt a pofát tudom kezelni.
– Akkor gyerünk úszni. Aztán hazakísérjük Johnt – mondtam.
– Jó így? – kérdezte Michael Johnt.
– Jó.
Tommy és John előrementek, közben a statisztikákat olvasták a
baseballkártyák hátulján. Én Michael mellett maradtam, valamivel
lassabban sétáltunk, mint a barátaink. Ránéztem a vezérünkre:
– Ezt komolyan gondolod? Hogy csak egymásban bízhatunk?
– Mit gondolsz?
– Hogy komolyan gondolod.
– Akkor miért kérdezed?
– Hogy biztos legyek benne.
– Hát most már az vagy.
– Mi a helyzet Johnnyval és Vajassal?
– Mi van velük?
– Gondolod, ők is így éreznek?
– Szerintem mindannyian így érzünk.
– És gondolod, hogy ez mindig így lesz?
– Most így van.
– De én azt akarom, hogy sokáig tartson, ne csak most.
– Lehet, hogy sokáig fog tartani. Hacsak nem kezdünk el úgy
gondolkodni, mint King Benny.
– Senki sem gondolkodik úgy, mint ő!
Michael elkezdte utánozni King Bennyt:
– A barátok olyanok, mint a kölcsön. Már az ötlet is rossz.
 – Ez csak azért van, mert őt az összes barátja megpróbálta ki-
nyírni – vetettem ellene.
– Egy napon ő is lebukik majd. És nem jó barát fogja lebuktatni.
– Hát ebben tévedsz. A King Benny-félék sosem buknak le.
– Aztán miért nem?
– Mert mások buknak le helyettük. Ők meg tisztán elsétálnak.
– Lehet, de mi nem vagyunk olyanok, mint ő. Mi nem fogunk
mindent tisztán megúszni. Egyikünk lebukhat egyszer. Ezért kell ra-
gaszkodnunk egymáshoz.
– Hé, az angolnák harapnak? – kérdezte John, miközben lassan a
82-es móló széléhez ért, s lebámult a sötét vízbe, amelynek olajos
hullámai a dokk szélét csapkodták.
– Nem, szopnak – mondtam neki.
– Mint anyád – szólt be Tommy.
– Csak az angolnák nem kérnek érte pénzt – fűzte tovább John.
Michael levette az ingét, s kilépett a cipőjéből:
– Na gyerünk.
– Aki utoljára ugrik, az hozza az angolnákat! – kiáltottam, s neki-
futásból a folyóba ugrottam.
– Aki meg először, az öli meg őket! – üvöltött utánam John, s al-
sógatyára vetkőzött.
Vajas egy rozsdás horgonybója tetején álldogált pucéran, mezte-
len testét sütötte a nap. Kérdőn nézett Michaelra:
– Pisiljek most, vagy majd ha már benn vagyok?
– Oszd meg a halakkal! – mondta Michael, aztán mögé futott, s a
vízbe lökte.
– Gyerünk, Mikey! Csak egy óránk van a dagályig!
Michael hátrafelé ugrott a vízbe, s addig maradt lenn, míg bírta
szusszal. Hét-nyolc méterrel balra bukkant fel.
– Rengeteg van odalenn! Egy csomó pénzt kereshetünk ma!
– Hacsak a patkányok fel nem falnak élve.
– Még akkor is jobban járunk, mintha a Yankees meccsére men-
tünk volna el!
 Ma is emlékszem arra a tökéletes délutánra. A nap hátralévő ré-
szét a vízben töltöttük, angolnarajokat üldöztünk, menekültünk a
patkányok elől, sikolyaink és nevetésünk visszhangzott az elhagya-
tott mólók árnyékai között.

***

Családi életünket elválasztottuk az utcától. Tudtunk egymás ottho-

ni problémáiról, de azt is tudtuk, hogy helyzetünkön a szövegelés
nem sokat javít. Nem volt szükség arra, hogy időpontot egyeztes-
sünk, ha játszani akartunk, s nem kellett megszervezni az egymás-
nál alvást. A szüléink sosem beszélgettek, s nem próbáltak barátot
szerezni. Michael egyszer azt mondta:
– A lakás háborús övezet volt. De ezt a háborút jobb volt egye-
dül megvívni. Tudtuk jól, mi történik otthon, láttuk a vágásokat és
a horzsolásokat. Hallottuk, mit beszélnek, és megtartottuk magunk-
nak. Az otthon volt az egyetlen hely, ahol nem segíthettünk egymá-
son. Semmit nem tudtunk tenni, amitől bármi is megváltozott vol-
na, így hát nem is foglalkoztunk vele, nem rágódtunk rajta, kivéve
egy-egy viccet vagy megjegyzést. Bizonyos értelemben a bajaink
csak még jobban összehoztak bennünket.
A Pokol Konyhájában nem voltak cserkészcsapatok, a Tizedik
sugárúton volt azonban a rendőrség atlétikai egyletének központja,
amelyet ingyen használhattunk. Oda jártunk a barátaimmal bok-
szolni, ütöttük a különböző nagyságú zsákokat, s figyeltük, ahogy
az idősebb fiúk gerendáztak és ugrálóköteleztek: készültek a há-
rommenetes meccsekből álló Arany kesztyű Bajnokságra, amelyet
a. Daily News szponzorált.
Tekézni a Nyolcadik sugárútra és az Ötvennegyedik utcába jár-
tunk, heti néhány játékunkat a Szent Szív plébánia fizette, s bene-
veztünk a hokibajnokságra, amelyet a De Witt Clinton Park egyesü-
lete rendezett. Tízcentes alapon kockáztunk Kövér Mancho boltja
előtt, s golyóztunk minden sarkon, mindezt a szüleink beleegyezé-
sével. Tulajdonképpen a szüleinktől zöld utat kaptunk csaknem
mindenre, amit csinálni akartunk. Csak annyit vártak el tőlünk,
hogy ne keveredjünk bajba, s hogy nekik a lehető legkevésbé kell-
jen részt venniük a foglalatosságban.
Akkoriban még nem volt kijárási tilalom, amely miatt aggódni
kellett volna, bár arra sem volt esély, hogy a Pokol Konyhájának
járdáin sétálva elkap bennünket egy idegen, vagy valaki lepuffant
egy autóból. A szüléink tudták, hogy amíg a környéken tartózko-
dunk, semmi bajunk nem eshet, leszámítva az utcai verekedések-
ben meg a sport vagy játék közben szerzett sebeket. Mindenütt fi-
gyeltek bennünket. A környék biztonságos volt, csak az emberek
vérmérséklete volt heves. Úgy éreztük, egy mindent látó bébicsősz
figyeli a környéket. Egy hatalmas, aljas bébicsősz.
A kevés kapcsolat a felnőttek és a gyerekek között a környék
kocsmáiban és vendéglőiben alakult ki. A kelet-európaiak családja-
ikkal elözönlötték a vendéglőket, az írek viszont inkább a kocsmá-
kat favorizálták. Az olaszok és a Puerto Ricó-iak hol itt, hol ott tűn-
tek fel. A Pokol Konyhája történetének kezdetén rengeteg vendéglő
nyílt a Tizenegyedik és a Tizenkettedik sugárúton, s az asztalok kö-
rül nagy volt a nyüzsgés: odajártak a dokkmunkások a négynapos
műszak előtt, az eltávon levő tengerészek, az elsőrandis párocskák
és a lármás gyerekeiket csitító anyák. Az egyik vendéglőt Konyhá-
nak hívták, s egy német családé volt. A nevük Heil volt, amely ha-
sonlít az angol hell, azaz pokol szóra. Állítólag innen kapta a kör-
nyék a nevét.
A kocsmák kezdetben a bandák tulajdonában voltak, s a legtöbb
család kényelmetlennek érezte, hogy oda járjon. Amikor a bandák
ideje lejárt, a kocsmák is az óhaza országainak kocsmáihoz hason-
latos helyekké váltak, ahol az emberek találkozhattak, történeteket
mesélhettek, elfeledkezhettek a tornyosuló adósságról, összenevet-
hettek, s mindenekelőtt ihattak. Ha szombat délután az ember be-
sétált egy ivóba, nem volt szokatlan látvány, hogy a hely tele volt
családokkal, akik ittak, nevettek, régi nótákat énekeltek, s emlékez-
tek a messzi partokon maradt barátokra és rokonokra. Az ivásnak
nagy kultúrája, mégpedig etnikai alapokon nyugvó kultúrája volt: az
írek az erős whiskeyt, az olaszok a házi bort, a Puerto Ricó-iak a hi-
deg sört kedvelték.
Drogok nem voltak abban a világban. Amennyire szerették a szü-
léink az italt, annyira gyűlölték a kábítószert. King Bennytől várták,
hogy tartsa távol a drogokat, hiszen ő volt a környék szeme és füle.
King Benny amit lehetett, diplomatikusan oldott meg, amit meg
nem lehetett, azt erővel. Régi vágású gengszterkedéssel szerezte va-
gyonát: szerződéseket hamisított, uzsoráskodott, teherautókat lo-
pott, a szállított árut eladta, lányokat futtatott. Ezek felett a rendőr-
ség szemet hunyt, hála a heti kenőpénznek, valamint annak, hogy
tudták: a környék támogatja a bűnözést, mert az illegális tevékeny-
ségektől függ. King Benny erősen tartotta a gyeplőt, s ha odacsa-
pott, mert fenyegetve érezte hatalmát, a csapás többnyire halálos
volt. Sokan megpróbálták átvenni a hatalmat az üzlet fölött, mialatt
ő volt a főnök, és sokan meg is haltak ezért. Akit kedvelt, annak
bármilyen szívességet megtett, de a terhesek kéréseit ignorálta.
Meghallgatta az emberek problémáit, s ötleteket adott problémáik
megoldására. Lelkiismeret nélküli gyóntatóatya volt. Döntéseit nem
kapkodta el, s nem változtatta meg. A Pokol Konyhájában törvény-
ként tisztelték a szavát. Ez volt az egyetlen törvény, amelyet senki
nem szegett meg.
***
King Benny a kártyát keverte. Balján egy nagy bögre kávé, jobbról
sötétítő védte a napfénytől. Vele szemben ültem, egy kis, kerek asz-
tal mellett. Kezeimet összekulcsolva vártam, hogy elkezdődjék a já-
ték. Tizenegy éves voltam.
– Biztos játszani akarsz velem? – kérdezte King Benny.
– Miért ne?
– Mert csalok.
– Én is.
 – Akkor jó – mondta, s osztott.
Egy olasz játékot játszottunk kis tétben. Egy centet ért egy győ-
zelem, ötöt, ha kétszer ütötte meg az ember meg a lapot. King
Benny klubjában ültünk, körülöttünk három üres asztal, mögöttünk
az ajtót bezártuk. Vastag, fehér porcicák szálltak a felettünk lógó
villanykörték irányában, némelyik olyan nagy volt, hogy nem szállt
el a tenyeremről. A zenegépből Sinatra High Hopes című száma
szólt.
– Nem vagy éhes? – kérdezte King, s két lapott dobott.
– Nem, köszönöm.
– Biztos?
– Biztos.
– Na milyen? – bökött a kártyáim felé.
– Üsse meg!
King Benny felvett egy lapot a pakliból, s a szememet figyelte.
– Véged van. Lógsz egy centtel – mondta.
– Dupla vagy semmi!
– Megszívod – mondta, s megint osztott. Kortyolt a kávéjából.
Az első tíz játszmát elvesztettem, King Benny csak gyűjtötte a
centeket, s szépen feltornyozta a kávésbögréje mellett. A paklit
jobb kezében tartotta, egy ujjal osztott, sosem az asztalt nézte, min-
dig csak engem. Minden második osztáskor megkeverte a paklit, s
nem vette fel a telefont, ha csengett.
– A végén magának mindig hatosa van. Hogy lehet ez? – bámul-
tam rá.
– Szerencsém van – felelte.
– Van perece?
– A bár mögött találsz. Szolgáld ki magad.
– Magának hozzak valamit?
– Hány óra van? – kérdezte.
Timex órámra pillantottam. Lopott volt, King Bennytől kaptam
ajándékba.
– Háromnegyed öt.
 – Még túl korán van.
King Benny sosem evett este hét óra előtt, s éjszakánként csak
két órát aludt. Mindig volt ezer dollár a nadrágzsebében tízesekben
és egydollárosokban, sosem hordott fegyvert, s állítólag volt egy fi-
vére valahol börtönben, akit életfogytiglanra ítéltek kettős gyilkos-
ságért.
Visszaültem egy zacskó pereccel a kezemben. King Benny ivott
egy korty kávét, megkeverte a kártyákat, s hátradőlt a székében.
– Hallom, gondok vannak otthon – mondta, s letette a bögrét
maga mellé.
– Semmi komoly.
– Ha nem lenne komoly, nem tudnék róla.
– Apám tartozik.
– Most épp kinek?
– A Görögnek. Az öregem hat hónapja késik a fizetéssel.
– Mennyi?
– Háromezer. Legalábbis tegnap még annyi volt. Mindennap
több lesz.
– Bizony – mondta King Benny. – Minden áldott nap.
– Tegnap este a Görög átküldte pár emberét – folytattam. –
Hogy ráijesszenek egy kicsit.
– És sikerült nekik?
– Akár sikerült, akár nem, apámnak nincs meg a pénz, és senki-
től nem tud szerezni.
– Ez így van – mondta King. – Senkitől.
– Most bujkál. Addig bujkál, amíg el nem felejtik a dolgot, vagy
nem sikerül neki valami nagy dobás.
– Az olyanoknak, mint apád, nem szokott sikerülni a nagy do-
bás. Nekik az köszönhető, hogy a magamfajtának viszont sikerül.
– Meg fogják ölni?
– Nem. Pedig könyörögni fog, hogy tegyék meg.
– Van félretéve hatvan dollárom. Anyám is össze tud szedni vagy
negyvenet. Azzal talán már lehetne kezdeni valamit.
 – Felejtsd el – csóválta meg a fejét King Benny.
– Hogy tehetném? Ő az apám.
King Benny megint megrázta a fejét.
– A tartozás ki van fizetve.
– Ki fizette ki?
– Te. Ma reggel. A Görög kapott egy borítékot, amelyben benne
volt a három lepedő, meg egy üzenet tőled. Apád már nem tartozik
a Görögnek.
Nem mutattam semmi érzelmet. Azt nem volt szabad. Csak
annyit mondtam:
– Most nem tudom visszafizetni.
– Egyáltalán nem kell visszafizetned.
– Miért tette? – kérdeztem. – Sosem szerette az apámat.
– Most sem. Él vagy meghal, nekem semmit se jelent.
Meghúztam az üdítőmet.
– Köszönöm. Nagyon köszönöm.
King Benny felém fordult, s újra megszólalt:
– Mindig vigyázz az olyan emberekkel, mint az apád. Rossz úton
járnak, rossz irányba mennek. Másokat is magukkal rántanak.
– Ő próbálkozna, de valahogy sosem sikerül.
– Másféleképpen is lehet. Jobban. Úgy állj fel ettől az asztaltól,
hogy ezt ne felejtsd el.
– Csak pénzt akar. Ahogy a környéken mindenki.
– Gyors pénzt, könnyű pénzt. Mindegyik azt keresi. És tudod,
mit mondok én neked?
– Mit?
– Azt, hogy olyan nincs.
– Apám tudja már? – kérdeztem tőle. – Hogy a tartozása el van
rendezve?
– Még nem.
– Elmondhatom neki?
– Ha találkozol vele.
A szoba lassan sötétedett, hosszú árnyékokkal érkezett az este.
 King Benny bögréje kiürült, az üdítőm felmelegedett. A zenegép már
nem Sinatrát játszotta, hanem a Don't Be That Wayt Benny Good-
mantől. A sarokban a kinti hőség dacára egy radiátor sziszegett.
– A Negyvenhetedik utcában rejtőzködik, egy alagsori lakásban
– mondta King Benny. – Közel a Kilencedik sugárúthoz.
– Tudom.
– Nincs egyedül.
– Azt is tudom.
– Kérsz vacsorát, mielőtt elmégy?
– Mi lesz a vacsora?
– Csigás tészta.
– Azt talán nem.
– Pedig ízlene neked.
– Mennem kell.
– Még valami.
– Igen?
– A Göröggel való üzlet köztünk marad.
– Apám meg fogja kérdezni, honnan szereztem a pénzt.
– Hazudj valamit.
– Nem tudok.
– Hiszen ő is hazudik neked. – King Benny hátralökte a székét és
felállt, ujjait a bögrére fonta. – Folyamatosan hazudik.
– Az más.
– Miért? – King odasétált a bárhoz, arcán nem tükröződött sem-
mi érzelem.
– Ő az apám – szóltam csendesen.
– És ez őt érdekli?
– Az nem számít. Engem érdekel.
King Benny bólintott, megfordult, besétált a pult mögé, jobb lá-
bát a padlón húzva.
– A holnapi viszontlátásra – mondta.
– Csak akkor, ha én oszthatok.
– Majd aki nagyobbat emel – mosolygott, s elmosta a bögréjét.
 – De mindig maga emel nagyobbat.
– Sose bízz egy tolvajban – mondta a kezét törölgetve. – Se egy
hazugban.
– Maga melyik?
– Mind a kettő.
Félbehajtotta a kéztörlőt, s a pultra tette. Aztán a szoba végén
levő faajtóhoz ment, kinyitotta, s átment a konyhába. Az ajtót csen-
desen behúzta maga után.
1966 tele

13
Egy hátsó asztalnál ültünk, s bennünket kivéve üres volt a pizzeria,
csak Hülye Joey ült a pultnál, s éppen borsot szórt egy szelet forró
pizzára. Mimi a sütőnél ügyködött, a pizzát sütötte; ő volt egyben a
pénztáros. Fehér inge és nadrágja pecsétes volt a vörös szósztól.
– Hozok még egy szeletet – mondtam, s megtöröltem a szám.
– Én is – ugrott fel John.
– Hozzatok nekem egy üdítőt – kérte Tommy. – Narancsot. Jó
sok jéggel.
– Mi van, elvesztetted a lábad a háborúban? – néztem rá vigyo-
rogva.
– Sőt, még pénzem sincs – vigyorgott vissza.
– Te kérsz valamit? – fordultam Michaelhoz.
– Majd megiszom Tommy italának a felét.
Johnnal a pulthoz sétáltunk, s megálltunk Hülye Joey mellett.
Joey tizennégy éves volt, becsületes arcán mindig készséges vigyor
ült. Mindig jó ruhákban járt, s mindenkivel barátságosan viselke-
dett. Lassan beszélt, s dadogott, ha valami bonyolultabb mondani-
valója akadt. Modora finom volt, szeme sötét, mint az olívabogyó.
Örökbefogadott gyerek volt, a West Side-i árvaházból vette magá-
hoz egy gyermektelen ír házaspár. Valami speciális iskolába járt a
 Kilencedik sugárúton, s azzal kereste a zsebpénzét, hogy autókat
mosott King Bennynek. A lányokkal félénk volt, szerette a pizzát
extra sajttal, az olcsó horrorfilmeket, s szeretett stickballozni. Min-
den Halloweenkor a Dick Tracy Stooge Villájának öltözött.
– Mizújs, Joey? – kérdezte John.
– Jól. Koszi, jól.
– Kérsz valamit? John fizet – mondtam neki.
– Ezt hol hallottad? – nézett rám John.
– Nem, köszönöm.
Míg John rendelt, én a suliról kérdeztem Joeyt.
– Szeretem az iskolát.
– Hé, ezt tényleg én fizetem? – kérdezte John, amikor Mimi ki-
vette a pizzát a sütőből.
– Van pénzed?
– Több kéne.
– Holnap én fizetek – mondtam, s felmarkoltam az egyik tálcát.
– Esküdj! – John már nyúlt a nadrágzsebébe, s előhúzott két;
gyűrött bankjegyet.
– Esküszöm! – mondtam, ahogy visszatettem a pizzát meg az
üdítőt a pultra.
– Szedd össze nekem az aprót! – veregette meg John Joey vállát,
aztán felkapta a második szeletet.
– Megtarthatom? – kérdezte tőle Joey.
– Fújd fel magad!
Joey a második szeletet majszolta, amikor a nagydarab fickó be-
lépett.
A pultnál állt, kezét a nadrágzsebébe süllyesztette, rendelt egy
nagy kólát, s figyelte, hogyan szórja Joey a pizzára a borsot.
– Ez nem valami okos dolog. Nagyon szar íze lesz – vetette oda,
s kortyolt a kólából.
– De én szeretem a borsot – felelte Joey, s még egy kicsit szórt a
tésztára, – Nagyon szeretem.
 – Van már azon elég – szólt a nagydarab, s a borsért nyúlt.
– Ne! Ez az én pizzám! – kiáltott rá Joey. Elhúzódott, de a bors-
szórót még mindig a kezében tartotta.
– Add már ide a borsot, te kis hülye! – a fickó addig markolta
Joey kezét, míg el nem engedte a borsot.
– A pizzám! – Joey hangja elcsuklott az erőlködéstől, szeme gya-
núsan csillogni kezdett.
– Ott a kibaszott pizzád! Nem nyúlt hozzá senki! – mutatott az
ember a pultra.
– A borsot akarom, a borsot akarom – Joey szinte köpködte a
szavakat, kezeit az oldala mellett lógatta.
A nagydarab vigyorgott. A pult mögött dermedten álló Mimire
pillantott, s rákacsintott. Aztán letekerte a borsszóró tetejét.
– A borsot akarod, kis hülye?
Joey bámulta a fickót, remegett, szemei megteltek könnyel.
– Tessék – mondta az ember, s az összes borsot ráöntötte Joey
pizzájára –, itt az a rohadt bors.
Joey sírni kezdett, úgy zokogott, hogy közben a lábát csapkodta.
– Most meg mi a bajod, te kis hülye?
Joey nem válaszolt. Könnyek csorogtak az arcán, egészen a szá-
jáig, s az orra is folyni kezdett.
– Hagyd már abba! Az ilyen hülyéktől okádnom kell!
Joey nem mozdult.
– Húzz innen, mielőtt a szart is kiverem belőled! Akkor aztán
majd bőghetsz.
Michael elsétált Joey mellett, s a pulthoz lépett, a nagydarab fic-
kó mellé. Felvette a sószórót, meglazította a tetejét, s tartalmát az
férfi üdítőitalába öntötte.
– Most már elmehet – mondta a nagydarabnak, miközben az uj-
jával megkeverte az italt –, kiegyenlítettük a számláját.
– Kemény kis köcsög vagy, azt látom – mondta a fickó.
– Maga meg egy beszélő fasz, ha jól látom – mondta Michael.
Tommy átölelte Joey vállát, s elvezette a pulttól. John a nagyda-
rab mögött állt, kezei a zsebében. Én szemben álltam vele, össze-
kulcsolt kézzel vártam, hogy ő mozduljon először.
– Négy kis kemény köcsög. Meg egy bőgő baromarcú.
– Ezek vagyunk – felelte rezzenéstelenül Michael.
A fickó felemelte az egyik kezét, s pofon ütötte Michaelt. Csípős
visszhangja volt, s Michael arcán vörös ujjlenyomatok jelentek meg.
Michael visszanézett a nagydarabra, s elmosolyodott.
– Az első ütésnek a legjobbnak kell lennie. A magáé pedig szart
sem ér.
A fickó felállt, s már lendült is a keze:
– Megmutatom én neked a legjobbat is, kis köcsög! Szétszórom
az összes fogadat a padlón!
Michael kivédte az ütést, ellenfele hasának ugrott. Tommy és John
hátulról ugrottak rá, a hajába meg a nyakába kapaszkodtak. Én fel-
kaptam az agyonborsozott pizzaszeletet, s a szemébe dörzsöltem.
– Menjetek ki! – üvöltötte Mimi.
John megharapta a fickó fülét, fogai nyomán kiserkent a vér.
Tommy akkor már a veséjét verte. Én megragadtam a pirospapri-
kás üveget, s az egészet az arcába borítottam.
– A szemem! – üvöltötte a fickó, miközben megpróbált lerázni
bennünket magáról. – A kurva életbe, a szemem!
Michael felkapott egy bárszéket, s verni kezdte a nagydarab lá-
bát. John belemarkolt a hajába, s nekivágta a fejét a bejárati ajtó
szélének. Én addig vertem az arcát a kis üveggel, amíg el nem tört
az orrnyergén. Véres üvegszilánkok potyogtak mindenfelé.
Ellenfelünk térdre rogyott a fájdalomtól, egyik kezével a pultba
próbált kapaszkodni.
– Soha többé ne merészkedjen ide! – Michael még egyet rúgott
az összegörnyedt testbe. – Hallja, amit mondok?! Soha többé!
Mimi kirohant a pult mögül, elkapta Michaelt a derekánál fogva,
úgy próbálta elhúzni onnan.
– Nem fogod itt megölni nekem! – mondta neki.
– Én nem lennék olyan biztos benne – mormogta Michael.
 * * *

Az életünk arról szólt, hogy megvédjük magunkat és azt, ami a mi-

énk. Az elszigeteltség, amely a Pokol Konyhájában az élettel volt
egyenlő, az idő múlásával egyre érezhetőbbé vált. Az ismeretlenek-
re, akiket sosem fogadtunk meleg szívvel, most már bajkeverő ide-
genekként tekintettünk. Már nem engedhettük meg, hogy más har-
coljon értünk. Eljött a mi időnk, s mint mindig, most is Michael volt
a vezérünk. A külső események nem sokat jelentettek. Egy olyan
társadalomban, amely szinte pillanatonként megváltozott, próbál-
tunk arra koncentrálni, ami az általunk ellenőrzött kis világban ál-
landó maradt.
A hatvanas években szkeptikusan néztük a televízió képernyőjét
éjszakánként: sosem bíztunk a játékosokban, mindig csalást gyaní-
tottunk. Azt tanultuk, hogy így kell nézni a világot. Azt mondták ne-
künk, az élet arról szól, hogy a legjobbat keressük, a legjobb pedig
nem vesztegeti az idejét a Pokol Konyháján kívül.
A tévében az ifjú tüntetők arról beszéltek, hogyan fogják meg-
változtatni az életünket, s megjavítani a világot. Mi viszont tudtuk,
hogy igazából nem törődnek a magunkfajtával. Amíg ők a szlogen-
jeiket skandálták, mi temetésekre jártunk. A Pokol Konyhájának
fiataljait temették, akik fekete zsákban jöttek vissza Vietnamból.
A háború nem érintette azokat a dühös, fiatal arcokat, amelyeket a
tévében láttunk. Őket védte a pénz és a felső középosztálybeli mi-
liő. Csak tüntettek, s egy olyan háborúról üvöltöztek, amelyben so-
sem harcoltak. Nekem és a barátaimnak úgy tűnt, ők tartják élet-
ben a világ legnagyobb és legősibb hazugságait, s szinte tökéletesen
csinálták.
A polgári jogok mindennapos témává váltak, de ezek semmit
nem jelentettek a mi utcáinkon. Ott különböző etnikumú és bőrszí-
nű bandák vívták saját harcaikat hétről hétre. Egyre több feminista
masírozott fel-alá az országban, anyáink viszont még mindig azokra
a férfiakra főztek és mostak, akik testileg-lelkileg bántalmazták
őket. Diákokat öltek meg Ohióban, a Kent Állami Egyetem campu
sán. Agyonlőtték Martin Luther Kinget és Robert F. Kennedyt
George Wallace kormányzót a gerincén találták el.
Arról beszéltek, hogy amerikai nagyvárosok egész negyedei fog
nak porig égni.
Lassan kivirágzott a szeretet nyara. A drogok terjedni kezdtek
Az egész ország időzített bombán ült, amely bármikor robbanhatott.
Nekem és barátaimnak ezek a változások nem sokat jelentettek
Akár egy másik országban, egy másik évszázadban is történhettél*
volna. Az új generáció hívó szava, amely békét, szeretetet, harmóni-
át hirdetett, egyszerűen elsuhant mellettünk. Mi másra figyeltünk.
Azon a héten, amikor a Kent állambeli diákokat lelőtték, Tommy
apját mellbe szúrták az atticai börtönben, s három hónapig lélegez-
tetőgépen volt.
Azon a nyáron Michael anyja meghalt rákban, s Carol Martinez
egyik nagybátyját agyonlőtték egy bár előtt a Tizenegyedik sugárúton.
Míg a háború ellen tiltakozók ezrei érkeztek Washingtonba, Bobby
atyával egy kórház harmadik emeleti termében ültünk, s Johnért
imádkoztunk, aki átszúrt tüdővel feküdt; az ajándékot anyja egyik
túlbuzgó szeretőjétől kapta. A pofa túl sokat ivott, John túl sokat
beszélt, az eredmény pedig az volt, hogy barátunkat nagyon meg-
verték. Közben súlyos asztmaroham jött rá, s nagy szerencséje volt,
hogy egyáltalán túlélte azt az éjszakát.
Az egyik legelső lecke, amelyet a Pokol Konyhájában megtanul-
tunk, hogy az életben csak a halál jön könnyen.

***

Estébe hajlott már a téli délután, stickballt játszottunk Hector Gar-

ciával és három barátjával. Hét-ötre vezettek. Tommy állt a base-en,
kezében seprűnyelet tartott, úgy nézett szembe egy sebhelyes arctí
Puerto Ricó-ival, aki veszettül megcsavarta a labdáját. Az Ötvene-
dik utca közepén folyt a meccs, leláttunk a mólókra, a pálya bal fe-
lén egy sárga U-Haul teherautó állt, jobbról pedig egy csavargó, aki
épp egy lopott bevásárlókocsiban turkált.
Pár méterrel Tommy mögött álltam, hogy elkapjam a Puerto
Ricó-i labdáját, ha Tommynak nem sikerül elütnie. Egy Ring-Ding
szeletet majszoltam. Michael és John Kövér Mancho Chevroletjé-
nek motorháztetején ültek, várták, mikor kerül rájuk a sor.
– Ezt muszáj eltalálnod – szóltam Tommynak.
– Köszönöm, Casey Stengel – felelte, s átköpött a csatornafedél
felett.
– Figyeld, hogy csavarja a labdát! Baromi jó! – mondta John, mi-
közben nézte, ahogy egy labda elszáll Tommy mellett.
– Vagy csak mi vagyunk szarok – jegyezte meg Michael.
– Annyira azért nem jó – mondtam olyan hangosan, hogy a do-
bó is meghallja. – Úgy teszünk, mintha ő lenne Sandy Koufax.
– Seggfejek, mellettetek mindenki Sandy Koufaxnak látszik –
mondta a dobó. Szélesen elvigyorodott, ahogy a labdát fogta, s kar-
jával a homlokát törölgette.
– Á, még egy rajongónk – kacsintott rá John. – Hiába, mindenütt
ott vannak.
A harmadik dobásnál Tommy eltalálta a labdát, s magasra ütöt-
te. Hector, aki annyira belemerült a játékba, hogy a forgalomra sem
figyelt, két lépést tett hátrafelé, és simán elkapta. Tommy odalökte
nekem az ütőt, s Mancho kocsija felé sétált. Fejét lehajtotta, karját
összefonta a mellén.
– Ha egy pár centivel hosszabbat ütök, megvan.
– Ha egy pár centivel hosszabbat ütsz, Hectort kivasalta volna
egy teherautó – mondta Michael.
– Hé, szarrágók, ha abba akarjátok hagyni, csak rajta – kiáltott
oda a dobó, még mindig vigyorogva.
– Hogy mondják spanyolul, hogy „kapd be”? – kérdezte tőle John.
– Gyerünk, Shakes – biztatott Michael, ahogy a base-re léptem –,
üsd le egyenest a torkán!
 – Lengesd meg a botot, lúzer – mondta a dobó –, jólesne egy kis
szellő.
– Te meg kapd be a botot, puhapöcsű – ordibált Mancho is. A bolt
ablakának támaszkodott, kezében papírzacskót tartott, amelyben
egy üveg Rheingold lapult. – Nem hiszem el, hogy egy ilyen kiscsaj
legyőzi a fiaimat!
– Maga a szurkolókórus vezetője? – kiáltott vissza a dobó. – Hol
hagyta a pomponokat?
– Ott van nálad, csak húzd ki a seggedből! Na dobod már azt a
kurva labdát, vagy mi?!
Meglendítettem az ütőt, de az első labdát nem találtam el, ott
pattogott a jobb oldalamon.
– Ki kell várni, Shakes – tanácsolta Michael. – Meg tudod ütni,
csak várd ki!
A következő két dobásra nem is mozdultam, a seprűnyél rezze-
nés nélkül ült a vállamon.
– Na mi lesz, tuskó, ütsz végre? Vagy annyira tetszik, ahogy csi-
nálom, hogy csak nézed?
– Lassan, Shakes – súgta Michael. – Csak azt üsd meg, amelyiket
akarod.
Még egy dobást elengedtem, a seprűnyelet a lábamnak támasz-
tottam, izzadó tenyeremet a nadrágom szárához dörzsöltem. Egy-
csapat öregember álldogált Kövér Mancho boltja előtt. Lábuknál
egy láda sör, szájuk sarkában cigaretta, kabátjuk behúzva a hűvös
szélben.
– A következő lesz az, Shakes – figyelmeztetett Michael.
– Honnan tudod?
– Több dobást nem pazarol. Látod, milyen ideges. Jót fog dobni,
azt akarja, hogy elüsd. Azt hiszi, valaki majd elkapja.
– Lehet, hogy igaza lesz.
De nem lett. Keményen megütöttem a labdát, az elszállt a dobó
feje felett, s kétszer is lepattant, mire egy borotvált fejű spanyol el-
kapta.
 – Láttál már ekkora duplát, seggfej? – üvöltötte John. Tapsolt,
s Mancho kocsijának oldalát rugdosta örömében.
– Még egyet rúgsz abba a kocsiba, s leharapom a lábadat – szólt
oda a tulaj.
– Ezt harapd le – mutatta John félreérthetetlen mozdulattal.
– Az még egy légynek se ad elég árnyékot – mondta Mancho, s
nagyot húzott a söréből.
John felkapta a seprűnyelet, s belépett a körbe; készen állt az
ütésre. Lábát megvetette, vállát befeszítette, a botot a jobb füle fe-
lett tartotta. Az első dobás alacsony volt, gyorsan és keményen jött
a labda. John megütötte, s el is találta. A labda a dobó mögött pat-
tant, s egy pontot jelentett.
– Lenyomnak benneteket, tehetségtelen seggfejek – rikoltott Kö-
vér Mancho a dobónak.
– Csak játszunk velük, dagi. Ennyi az egész.
– Nyald ki! – mondta Mancho, s kinyitott még doboz sört.
– A tiéd – mondtam Michaelnak, s odaadtam neki a seprűnyél
körbeszigszalagozott végét. – Hadd legyen ránk büszke az öreg
Mancho.
Ezt a játékot akkor lehetett a legegyszerűbben megnyerni, ha az
ember messzire és keményen ütötte a labdát. Nem volt séta, s egy
ütő háromszor próbálkozhatott. Nem futottunk a base-ekre, az utca
amúgy is elég forgalmas volt. Így az ütés hossza határozta meg,
mennyit ér. Egy csatornafedélig egy pont, kettőig dupla, a teherau-
tón túl három, valamint egy akkora ütés, amely Tizenkettedik sugá-
rúton túlra érkezett. Közülünk erre csak Michael volt képes.
Michael megütögette a seprűnyéllel a csatornafedelet, majd gya-
korlásképp háromszor meglendítette. Behajlította a térdét, s az ütőt
szemmagasságba emelte. Figyelte a dobót, aki már nem nevetett.
– Te vagy az én emberem – mondta neki a dobó, miközben a lab-
dát a combjához dörzsölgette.
– Az jó, mert mást nem is kapsz.
 – Gyerünk, Davey – kiáltott a dobónak egy tolószékes fiatalasz-
szony –, üsd ki ezt a bunkót! Nem tud semmit!
Michael balra fordult, s ránézett a nőre. Barna haját kontyba
fogta, arca napbarnított volt és ránctalan, karja erőtlenül lógott az
oldala mellett. Egy alacsony és túlsúlyos, idősebb hölgy állt mögöt-
te, karjával a tolókocsi fogójára támaszkodott, szájából szűrőtlen
cigaretta lógott. A fiatal nő rágózott. Mindkét lábát levágták térd-
ben, a halott húst csak félig rejtette az olcsó rövidnadrág.
– Ki ez? – kérdezte Michael.
– A nővére – feleltem a dobó felé biccentve. – Az öregebb meg
az anyjuk.
– Gyerünk, Mikey – kiabált oldalról John –, üsd ki ezt a parasztot!
– Mi történt vele? – folytatta Michael.
– Nem tudom biztosan. Valami rák. Állítólag a lábában volt.
– Végezz a mocskokkal! Hozzád sem érhetnek, Davey! Nem ér-
hetnek hozzád! – kiabált a lány.
– Nyelnéd le a nyelved, kripli! – szólt oda neki Mancho az utca
túloldaláról.
Michael belépett a körbe, párhuzamos lábakkal állt, szeme sar-
kából a tolószékben ülő nőt figyelte, úgy várta az első dobást. El-
rontotta, pedig jó labda volt.
– Nyugi, Mike – mondtam neki. Ott álltam mögötte, s még sosem
láttam ilyen kifejezést az arcán. – Van időd, ne kapkodj.
– Nem néz ki rosszul ez a lány – mondta Michael, ellépve a csa-
tornától.
– Mi a faszt bámulsz, te kis pöcs? – üvöltötte oda neki a lány a
tolószékből.
– És a modora is elbűvölő – suttogtam.
A következő ütésnél túl korán lendített, mire elkaptam a labdát;
a seprűnyél már újra a vállán nyugodott. John odakiabált:
– Mintha élnél, Mikey! Üsd már el!
– Kapd el! El tudod kapni! – szorított Tommy is.
 – Hülye ír fattyú! Mi a faszt csinálsz? – Mancho sem volt túl elé-
gedett a játékkal.
Könyörögni kezdtem:
– Felejtsd el a lányt, Mikey! Most inkább a bátyjával kéne törődni.
De nem felejtette el. Meglendítette az ütőt, s a harmadik dobás-
nál is rontott. A csatornafedélre dobta a seprűnyelet, s kezét a zse-
bébe süllyesztve Mancho kocsija felé sétált. Egyre csak a tolószékes
lányt figyelte, nem vett tudomást a körülötte állók nyafogásáról.
A dobó a levegőbe emelte az öklét, integetett csapattársainak,
s csókokat dobált a nővérének az utca túloldalára.
– Mondtam én, hogy nem szar a bátyám, kis köcsög! – mondta
alany.
– Mi lett volna, ha csak átsegíted az úttesten? Vagy veszel neki
egy fagyit? Nem kellett volna elcseszned az egész játékot – hánytam
a szemére, miközben figyeltem, ahogy Tommy elvégzi a bemelegítő
ütéseket.
– Még nincs vége a meccsnek – jött a válasz. – Tommy még meg-
nyerheti.
– Tommy ütés közben becsukja a szemét. Csak te nyerhetted
volna meg, s nem tetted.
– Mondd, te nem ezt tetted volna az én helyemben?
– Gondolod, hogy érdekled?
– Nem. Tudom, hogy nem.
– Akkor?
– Akkor semmi.
– Na, most már mi vagyunk a kurva Üdvhadsereg – fordultam el.
Mancho mögöttünk állt, s csak nézett minket.
– Gondolkoztatok már azon, hogy miért nincs Üdvtengerészet? –
kérdezte John.
Nem tudtam, miért tette Michael, amit tett. Nem, ez így nem
pontos. Tudtam, miért tette, csak nem értettem.
– Kisfaszom olyan hülye, hogy öntözni kéne – mondta Mancho,
Tommyt nézve a base-en.
 Tommy ugyanis lecsapott az első labdára, amelyet látott, a labda
pattant egyet, majd a dobó könnyedén elkapta. Aztán megfordult, s
átdobta a labdát egy raktár teteje felett.
– Vége a játéknak, lúzerek! Köhögjétek ki a zsozsót! Egy dolcsit
ad mindenki.
– Megverted őket, drágám! – mondta a lány boldogan, s köze-
lebb tolta magát a bátyjához.
Michael összeszedte a pénzt, összehajtotta a bankjegyeket, s
odaadta a Puerto Ricó-inak.
– Klassz meccs volt – mondta a fiúnak, de közben egyfolytában
a nővérét bámulta.
– Baszódj meg – jött a nyers válasz.
Öt perccel később Kövér Mancho boltja előtt üldögéltünk, üve-
ges Pepsit ittunk, s néztük, ahogy a dobó lefelé tolja nővérét a Ti-
zenegyedik sugárút felé. Mancho így szólt:
– Nem jobb, mint te.
– Ma az volt – mondtam.
– Mert hagytátok, kis köcsögök. Csak mert az ír haverotok rá-
mozdult a nyomi spinkóra.
– Ebbe ne szólj bele! – szólt rá Michael. – Mi közöd hozzá?
– Csak az, hogy puhák vagytok, fiúk. Puhák, mint a kenyér. Egy-
szer ez még fájni fog. Piszkosul fog fájni.
– Nem kell a duma, dagi. Az, hogy mi történik, a mi dolgunk.
– Keménynek kell maradni, ha kemények akartok lenni. Az em-
berek kiszagolják a gyengéket. Aztán bekajálják őket, mint a salátát.
– Kenyér meg saláta – szólalt meg Tommy –, neked minden kaja
Manchót azonban nem volt könnyű leállítani.
– Nem viccelek. Ez komoly. Ha kemények akartok lenni, akkor
nem lehet szórakozni.
– Nyugi – néztem fel én is Manchóra –, ez csak játék.
– Ha puháztok, megszokjátok. Ettől a szokástól pedig csak a po-
kol szabadít meg. Szemétnek és keménynek kell lenni, annak is kell
maradni. Az életet ehhez kell alakítani. Ez az egyetlen lehetőség az
olyan kis köcsögöknek, mint ti.
– Olyan érzésem van, mintha Konfuciusszal lógnánk – vigyorgott
John.
– Vigyorogj csak, faszpörgettyű. Az én seggemről még senki nem
nyúzta le a bőrt. Ez csak jó tanács. Nem kell elfogadni.
Michael felállt.
– Köszi, dagi. Elgondolkodunk majd rajta.
– Azt jól teszed, te ír. Azt, látod, kurva jól teszed.
Az igazat megvallva mindannyian meglepődtünk azon, amit
Michael tett. Általában nem mutatta, hogy sebezhető, olyannak
meg, akit nem is ismert, pláne nem. Nem volt szokása, hogy bárki
kedvéért szándékosan veszítsen. Ez valami olyasmi volt, amit John
és Tommy habozás nélkül megtett volna, s talán én is, ha nekem jut
eszembe. De hogy Michael tette, az mindnyájunkat elgondolkozta-
tott. Mindig úgy tekintettünk rá, mint a legerősebbre, aki utoljára
adja fel. Egyikünk sem szeretett veszíteni, most mégis pontosan ez
történt, s nem tudtuk, miért. Michael érezte ezt, de nem szólt sem-
mit. Számára egy meccset elveszíteni, s a győzelem érzését egy to-
lószékes lánynak adni több volt, mint helyes dolog. Több volt bátor
tettnél. Michael számára ez volt az egyetlen, amit tehetett.
 1967 nyara

14
A hőmérséklet harminchat fok körül tetőzött azon a napon, ame-
lyen életünk örökre megváltozott. Nyár közepén az országon sötét
hangulat lett úrrá. Már százhuszonhét városban törtek ki faji villon-
gások szerte az Egyesült Államokban, hetvenhét ember meghalt,
több mint négyezren kerültek kórházba, s úgy látszott, egyik oldal
sem adja fel a harcot.
A zűrzavar változásokat hozott. Miután Thomas C. Clark vissza-
vonult, Lyndon Johnson elnök Thurgood Marshallt nevezte ki a
Legfelsőbb Bíróság elnökévé. Cserébe Ramsey Clark, a nyugdíja-
zott bíró fia kapta meg az állami főügyészi pozíciót.
Mindeközben folyt a hatnapos háború a Közel-Keleten.
A The New York World – Journal & Tribune megszűnt, viszont
megjelent a Rolling Stone első kiadása. A Bonnie és Clyde tömege-
ket vonzott a mozikba, az olvasók pedig a Rosemary gyermeke mel-
lett virrasztottak. A Beatles énekelte, hogy All You Need is Love, az
Ode to Billy Joe azonban nem a szeretetet ünnepelte. Az volt ben-
nük a közös, hogy mindkettő folyamatosan ment a rádióban. Mickey
Mantle baseballkarrierje vége felé tartott, azon a nyáron futott öt-
századszorra a hazai base-re, Muhammad Alitól pedig karrierje csú-
csán elvették a nehézsúly koronáját, mert visszautasította, hogy
Vietnamban harcoljon.
A délelőttöt egy hús, második emeleti biliárdteremben töltöttük
a Nyugati Ötvenharmadik utcában, s figyeltük, ahogy egy markáns
arcú alak pólóban és szakadt farmerban megnyeri negyedik partne-
re ellen a tizenkettedik játszmát is. Játék közben elszívott két do-
boz Camelt, s kivégzett egy üveg Four Rosest. Tommy nézte, ahogy
a pasas elrakja a hat golyót.
– Lefogadom, hogy ez a fickó még Ralph Kramdent is megverné.
– Ralph Kramden nem biliárdozik, hanem buszt vezet – vetettem
ellen.
– Nem a Nászutasokban, hanem abban a másik filmben.
– A svindlerre gondolsz? – kérdezte Michael.
– Amelyikben eltörik Gyors Eddie hüvelykujját – mondta John.
– Neked ahhoz is segítség kell, hogy kitaláld, amit gondolsz, ha-
ver – kacsintottam Tommyra. Rám bámult:
– Miért, nem Kramden volt?
– Gyerünk innen. Olyan szagunk lesz, mint ennek a lebujnak –
mondta Michael.
Kimentünk a teremből. Késő délelőtti nap tűzött a vállunkra, s
valamennyien azon törtük a fejünket, hol tudnánk ebédet szerezni.
A sugárútnál átfutottunk a piroson, kikerültünk egy buszt meg két
taxit, aztán gyors sétába váltottunk az öreg Pippilo borbélyüzlete
előtt. Az Ötvenegyedik utca és a Tizedik sugárút sarkán balra for-
dultunk, egymás mellett lépkedtünk a csöndes utcákon.
Magunk közt szólva kevesebb mint két dollár csörgött a zse-
bünkben.
– Együnk pizzát! – javasolta John. – Mondhatjuk Miminek, hogy
később fizetünk.
– Mimi még a vízért is pénzt kér. Biztos nem ad hitelbe – ellen-
kezett Tommy.
– Vagy kereshetünk valamit otthon. Hátha van egy kis maradék
tegnapról – mondtam én.
 – Nálunk csak az elmosatlan tányér maradt meg tegnapról.
– Meg egyhetes kenyér.
– És ha hot dogot ennénk? Pár hete már nem jártunk az árusnál
– mondta Michael.
– Nem is tudom, Mikey. Az a hotdog-árus más, mint a többi.
Eléggé beleéli magát, ha lopnak tőle.
– Tommynak igaza van. Múlt héten Ramost és két haverját egész
a mólókig kergette. Egyiküket majdnem meg is szúrta.
– Egy hot dogért nem ontom a vérem – mondta John.
– Pedig vagy hot dogot eszünk, vagy levegőt. Döntsétek el! – zár-
ta le a vitát Michael.
– A levegő valószínűleg biztonságosabb – vélte Tommy.
– Lehet, hogy az íze is jobb – mondta John.
– Ki a soros? – kérdeztem.
– Te – mondta Michael.
– Gondoljátok, hogy felismer?
– Remélem – nyögte Tommy –, ugyanis marha éhes vagyok.
A terv egyszerű volt. Legalább egy tucatszor csináltuk már, tu-
catnyi árussal. Egy ír bandától lestük el a Negyvennyolcadik utcá-
ban, amely nyaranta potya Puerto Ricó-i jégkrémet szerzett a mód-
szerével. Csak oda kellett sétálnom a kis kocsihoz, s rendelnem.
Aztán az árus odaadja a hot dogot, s csak néz, amikor fizetés nélkül
elfutok. Az árusnak két választása van, egyik sem túl örömteli: vagy
ott marad, s lenyeli a veszteségét, vagy üldözni kezd. Ha a másodi-
kat választja, ott kell hagynia a kocsit, s addig a barátaim nagy lako-
mát csaphatnak. Ezen a sarkon egy magas, vékony árus dolgozott,
húszas évei közepén járhatott. Vastag szálú, sötét haja és kerek
krumpliorra volt. Ahhoz az új fajtához tartozott a Pokol Konyhájá-
ban, amelynek az angoltudása legalább olyan szegényes, mint a ru-
házata: felül szakadt ing, alul rojtos nadrág. Volt egy Yankees-mele-
gítőfelsője meg egy mocskos sapkája is, hidegebb napokon azokat
viselte.
Az árus az Ötvenegyedik utca és a Tizedik sugárút távolabbi sar-
kán dolgozott, egy piros és sárga színekben pompázó napernyő vi-
szonylagos árnyéka alatt. Hideg üdítőt, hot dogot, kolbászt adott el
az arra járó kereskedőknek, dokkmunkásoknak, kamionsofőrök-
nek meg iskolásoknak. Ott állt a hét minden áldott napján, s késő
délelőttől kora estig űzte az ipart, amelyet oly könnyű volt nevetsé-
gessé tenni. Sosem tekintettünk az árusra emberként, legalábbis
nem úgy, ahogy a többi környékbelire, s azzal sem törődtünk, hogy
a tisztelet legcsekélyebb jelét mutassuk. Nem foglalkoztunk azzal
sem, milyen keményen kell dolgoznia azért a pár dollárért. Nem
tudtunk a fiatal feleségéről meg a két gyermekéről, akiket Görögor-
szágban hagyott, amíg ő megpróbált egy új egzisztenciát kialakítani
egy új országban. Nem érdekelt bennünket, hogy naponta tizenkét
fárasztó órában zsemléket kell felvágnia vagy jeget aprítania, sem
az, hogy tízpercenként a hőhullámot hidegrázás váltja fel. Állandó-
an dobogott és ugrált, hogy fenntartsa a vérkeringését. Sosem lát-
tuk a munkahelyétől negyvenpercnyi járásra levő, kicsi, levegőtlen,
negyedik emeleti szobát, ahol élt, amelyet csak néhány, a viseltes
matrachoz legközelebb eső falra széles szalaggal felragasztott ott-
honi fénykép díszített. Sem az összegyűrt görög cigisdobozokat a
szemetesben, pedig azokat a felesége küldte neki, s eddig az a cigi
volt az egyetlen öröme az Egyesült Államokban. Mindebből semmit
sem láttunk. Csak az potyakaja érdekelt bennünket.
– Mustárral és hagymával – mondtam, s próbáltam elkerülni az
árus gyanakvó pillantását. – Üdítőt nem kérek.
Óvatosan bólintott. Átkémlelt a vállam fölött, bujkáló árnyakat
keresett a szemével.
– Ismerlek? – inkább vád volt ez, nem kérdés.
Vállat vontam, s mosolyogtam.
– Kaphatnék két szalvétát? – kérdeztem, s a hot dogért nyúltam.
– Mindig kifolyik a ketchup.
Az árus még egy szalvétát húzott ki a tartóból, s a kifli alá tette.
Egy pillanatig habozott, már nyújtotta a hot dogot, tekintetét az
enyémbe fúrta. Éreztük, hogy valami rossz fog történni, bár hogy
végül is milyen súlya lesz, még egyikőnk sem sejthette. Áthelyezte a
testsúlyát, s átadta a hot dogot. Elvettem, s már rohantam is. Elszá-
guldottam Tommy Mug száraztisztítója és Amond cipészeié mellett.
Az árusból szinte kirobbant a hónapok óta elfojtott harag, s kezé-
ben egy fanyelű villával üldözni kezdett.
Futás közben nagy hagymakarikák repültek le a hot dogról,
összepöttyözték az arcomat és fehér pólómat. Átvágtam a rendőr-
ség atlétikai egyletének bejárata előtt, s befordultam az Ötvenedik
utca sarkán, miközben az árus egyre közeledett, keze és lába őrült
iramban dolgozott, kezében még mindig szorította a villát, hallot-
tam, hogy liheg, de beosztja a lélegzetét.
– Add ide a pénzem, tolvaj! – kiabált utánam. – Add ide azonnal!
Michael, John és Tommy a második hot dogjukat majszolták. La-
zán a kocsi oldalának dőltek, arcukat süttették a nappal.
– Szerintetek meddig lesz el? – kérdezte John, mustárt törölget-
ve a szájáról.
– Kicsoda? Shakes vagy az árus? – érdeklődött Michael.
– Ha az egyik megvan, megvan a másik is – mondta Tommy. – Az
a fickó olyan dühös volt, hogy ha elkapja, megöli.
– Ahhoz előbb el kell kapnia. Nyugi.
Michael felállt, s megmarkolta a kocsi fogantyúit:
– Ez nehezebb, mint látszik.
– Alul van a nehéz rész, ahol nem látszik.
– Melyik nehéz rész?
– A gázpalack. Azzal tartják melegen az ételt. Vagy azt hitted, a
nap forralja fel a vizet?
– Szerintetek el tudnánk tolni hárman? – szakította félbe Michas
el a fiúkat.
– Hová?
– Csak egy pár sarkot. Szép kis meglepetés lesz a fickónak, ami-
kor visszatér az üldözésből, és eltűnt az egész kocsija.
– És ha elviszi valaki? – aggodalmaskodott Tommy.
 – Ahhoz elég hülyének kell lenni, hogy elvigyél egy hot dogos
kocsit– mondta Michael.
– Miért, mi nem azt csináljuk?
– Mi csak arrébb visszük – magyarázta Michael –, hogy senki ne
vigye el.
– Szóval hogy csak segítünk a fickón! – ámult el Tommy.
– Na végre, látom, figyeltek.
Az árus az Ötvenkettedik utca és a Tizenkettedik sugárút sarkán
fáradt el. Lehajolt, kezével a térdére támaszkodott, a villát addigra
már régen eldobta, az arca kivörösödött, szája nyitva volt, s levegő
után kapkodott. Az utca másik oldalán, egy kapualjban álltam, s fü-
rödtem az izzadságban. A kezem csupa zsír volt a hot dogtól, ame-
lyet csaknem végig szorítottam.
Az árusra néztem, szemmel láthatólag még mindig dühösen bá-
mult vissza rám, ökölbe szorított kézzel csapkodta a combját. Vere-
séget szenvedett, de még nem volt legyőzve. A gyűlölet még simán
vinné vagy tíz percig. Úgy döntöttem, nem a mólók felé futok, ha-
nem megfordulok, s a biztonságos otthoni környék felé veszem az
irányt. A srácok mostanra már úgyis annyi hot dogot lenyomtak,
amennyivel egy óriás jóllakna.
Vettem három mély lélegzetet, s futni kezdtem az Ötvenegyedik
utca irányában. A forgalom összezárult mögöttem. Megfordultam,
hogy megint az árusra pillantsak. Még mindig ugyanabban a pozíci-
óban állt, mint egy tömbbel azelőtt. A saroknál lelassítottam, s meg-
engedtem egy mosolyt, mert az üldözésben, ha még nem fejeződött
be, mindenképpen jobban álltam. Ha elég gyorsan visszaérek a ko-
csihoz, talán még egy hot dogra is lesz időm.
A barátaim az Ötvenedik utca és a Kilencedik sugárút kereszte-
ződésénél álltak, fáradtan a kocsitolástól. Egy virágbolt előtt tor-
pantak meg, s az eladó, egy alacsony, kontyos hölgy kíváncsian fi-
gyelte őket, miközben egy csokor rózsa szárát vágta rövidre.
– Igyunk egy üdítőt! – javasolta John. Elcsúsztatta az alumínium
fedőlapot, s belekotort a sötét, jéghideg vízbe. – Egy Dr. Brown jól
jönne.
– Én valami rostosat kérek – mondta Tommy.
John odaadta neki, s Michaelt is megkérdezte, mit kér.
– Semmit – jött a válasz. Michael az utcát fürkészte, karját ke-
resztbe fonta.
– Mi a baj? – nézett fel Tommy, s hörpintett az italából.
– Shakes késik. Már vissza kellett volna érnie.
Az Ötvenegyedik utca és a Tizedik sugárút sarkán álltam a lám-
pánál, kerestem a barátaimat meg a kocsit. A kocsis egy sugárúttal
lemaradt, de megint teljes sebességgel futott, sőt, lépte biztosabb-
nak látszott, mint eddig bármikor. Lehajoltam, hogy bekössem a ci-
pőfűzőmet, akkor vetettem rá egy pillantást.
– Add már fel! – suttogtam. – Hagyd a fenébe!
Felálltam és rohantam tovább, ezúttal a Kilencedik sugárút felé.
Szúrt az oldalam, a lábam is begörcsölt. Szédültem, kiszáradt a tor-
kom, s fájt a tüdőm. Elfutottam a gimnázium mellett. Az udvar üres
volt, csak két csavargó kávézott és cigarettázott, s azon törték a fe-
jüket, hogyan szerezzék meg az aznapi első felest. Kikerültem egy
nagydarab asszonyságot, aki egy megrakott bevásárlókocsit tolt, s
átugrottam két kukafedelet, amelyet az utcaseprők félredobtak. Az-
tán a tömb felénél, miközben az árus még mindig a nyomomban
volt, megpillantottam a barátaimat, amint a Nyolcadik sugárút felé
tolják a hot dogos kocsit. Lehajoltak és könnyedén mozogtak a Ma-
dison Square Garden boltíveinek árnyékában, olyan nyugodtan,
mintha legalábbis kutyát sétáltattak volna.
Az árus is meglátta őket.
– Állítsák meg őket! – kiabált, de nem lassított. – Állítsák meg
őket! Tolvajok! Fogják meg!
Az utcán, ahol a bűn színe előtt erény a hallgatás, s a vakság nél-
külözhetetlen, senki sem mozdult.
Olyan gyorsan futottam, ahogyan csak fáradt tüdőmtől és zsib
badó lábaimtól telt, s éppen akkor értem utol a fiúkat, amikor el
mentek egy poszter mellett. A poszter a régóta beharangozott
visszavágót hirdette a birkózószövetség bajnoka, Bruno Sammarti-
no és kihívója, Gorilla Monsoon között.
– Csak a virsliket lett volna szabad elvennetek, nem az egész ko-
csit – lihegtem, amikor odaértem, s megfogtam a kocsi oldalát.
– Majd épp te mondod meg – felelte John.
– Hagyjuk itt – mondtam zihálva. – Ha nagyon tolni akartok vala-
mit, itt vagyok én. Egy lépést sem tudok tenni.
– Nem itt hagyjuk – mutatott jobbra Michael –, hanem ott, a
földalatti megállójánál.
– A tulaj gyorsan közeledik, Michael. Szerintem nem érünk el
odáig.
– Van egy tervem.
Mikor megfordultam, láttam, hogy az árus pillanatokon belül be-
ér bennünket.
– Szerintem neki is van egy, Mikey – mondtam, de azért segítet-
tem felemelni a kocsit a járdára, a földalatti felső lépcsője mellé.
– Én nem is szeretem a hot dogot – fanyalgott John.
A terv, mint kiderült, ugyanolyan egyszerű és együgyű volt, mint
minden, amit azelőtt tettünk. A kocsit a felső lépcső szélén tartjuk
úgy, hogy a súlya lefelé húzza, s megvárjuk az árust. Abban a pilla-
natban, ahogy elkapja a fogantyút, mi hátulról elengedjük, s ott-
hagyjuk, hadd küszködjön, míg valahogy vissza nem emeli a kocsit
a járdára.
A mai napig nem tudom, miért tettük. De megfizettük az árát.
Mindannyian. Csak egy perc volt az egész, de abban a percben min-
den megváltozott.
Azok, akiket meglőnek, később mindig úgy emlékeznek az eset-
re, mintha lassított felvételen néznék. Pontosan így emlékszem én
is az utolsó pillanatokra a hot dogos kocsival: minden mozdulat a
negyedére lassulva, a háttérben semmi, csak homály – gyors kezek,
lendülő lábak, szétszórt testek, s minden mintha sötét, ocsmány
ködből lenne.
 Amikor ez a pillanat elérkezett számunkra, Mickey Mantle ép-
pen a hazai base-re futott egy hatalmas ütést követően, amelyre
mind büszkék lettünk volna, ha látjuk.
Michael tartotta legtovább a kocsit, karján csak úgy dudorodtak
az izmok az erőfeszítéstől, hogy megállítsa a terhet a lépcsőn. John
az oldalára csúszott, hátába nyomódott az állomás fakorlátja, két
kezét a fogantyú már csaknem elvágta. Tommy térdre esett, kétség-
beesetten markolta az egyik kereket, térdét lehorzsolta a beton. Én
két kézzel markoltam a napernyő tövét, teljes erőmből szorítottam,
miközben a forró víz a karomra és az arcomba fröcskölt. Az árus
pár méterrel mögöttünk térdelt, kezébe temette az arcát; látszottak
a szemei.
– Ez nem tartja meg! – üvöltött Tommy, ahogy a kerék kicsú-
szott a szorításából.
– Engedd el! – kiabált Michael.
– Ne engedjük el! Most nem engedhetjük el! – lihegtem.
– Engedd el, Shakes – sürgetett Michael, hangjában hallatszott,
hogy megadta magát az elkerülhetetlen végzetnek –, engedd el!
Végignézni, ahogy a kocsi lefelé robog a lépcsőn, legalább olyan
fájdalmas volt, mint megpróbálni visszatartani. A zaj hangos volt,
dermesztőén, hátborzongatóan hangos, mintha két autó ütközött
volna össze egy kihalt utcán. Virslik, hagyma, üdítők, jég, szalvéták
és savanyú káposzta repkedett mindenfelé, összekenték a lépcső
oldalát, meg egy floridai nyaralást reklámozó plakátot. Félúton jár-
hatott a kocsi, amikor az egyik hátsó kerék is letörött. A napernyő
szára beakadt a mennyezetbe, s elhasadt. Aztán meghallottuk a leg-
hangosabb zajt, amelybe beleremegett az egész állomás. Erre a
hangra senki nem volt felkészülve.
Odalent csont reccsent a fa alatt. Azóta nem múlt el nap, hogy
ne halljam ezt a hangot.
 James Caldwell hatvanhét éves, nyugdíjas nyomdász volt. Har-
minchat éve élt a feleségével, három felnőtt gyermeke volt, mind
lány, és négy unokája, három fiú és egy kislány. A reggelt Manhat-
tanben töltötte, egyik lányát látogatta meg, aki nemrég ment férjhez
egy ígéretes karrier előtt álló fiatal könyvelőhöz. Visszafelé megállt
az olasz negyedben egy pékségnél, s megvette a felesége kedvenc
sütijét, amelyet a bal kezében vitt. Caldwell a doktor utasítására
egy héttel azelőtt letette a cigarettát, amelyből addig két dobozzal
szívott naponta. A whiskeyről azonban nem mondott le, jég nélkül
szerette, s a pohár mellé mindig oda volt készítve egy üveg behűtött
víz és egy tál perec. Éppen két Juicy Fruit gumit rágott, s a nadrág-
zsebében turkált aprópénz után, hogy megvegye a Daily News ké-
sői kiadását, amikor a kocsi mellmagasságban nekizuhant. Kinyúj-
totta a kezét, megpróbálta visszafogni a kocsi hatalmas lendületét,
de erőfeszítése hiábavaló volt. A kocsi pusztító rakétává változott,
nyomában megsemmisült minden. James Caldwell pedig ott feküdt,
akinek aznapra már nem volt egyéb terve, mint hogy elolvassa a
sportrovatot.
A kocsi és a test egyszerre álltak meg, amikor nekicsapódtak az
állomás fehér csempefalának. A roppant kocsi összegyűrődött, ke-
rekei mindenfelé szétgurultak, a foganytúkból csak faszilánkok ma-
radtak. Forró víz és jégdarabok estek Caldwell véres fejére, amely
most olyannak látszott, mint egy sima, kicsi labda, amelyet a kocsi
legélesebb pereme roncsolt össze.
Az ütközés utáni csend legalább olyan dermesztő volt, mint előt-
te a zaj. Mozdulatlanul álltunk, lábunk a földbe gyökerezett. Senki
nem beszélt, s hárman próbáltuk visszanyelni a könnyeinket. Hal-
lottuk, hogy valahol felbőg egy sziréna, s imádkoztunk, hogy arra
jöjjön.
Lenéztem a roncsra, s láttam, hogy Caldwell lába rángatózik a
szörnyű súly alatt. Az egyik sarokban tócsába gyűlt a vér és a mocs-
kos hotdog-lé.
Ürülékszag terjengett a levegőben. Michael felém fordult, s éle-
temben először félelmet láttam az arcán. John és Tommy nem moz-
dultak, egész testük remegett, arcuk hamuszínűvé vált, de túlságo-
san rémültek voltak ahhoz, hogy elájuljanak. Mind a négyen sokkal
idősebbnek éreztük magunkat, mint egy órával azelőtt, belső óránk
tiktakolása egyre gyorsult, ahogy kibontakoztak a szörnyű baleset
részletei.
Tőlünk balra egy vékony, középkorú nő állt tarka otthonkában
és fehér kötényben, hosszú, sötét haj rejtette a szemében bujkáló
felháborodást. Átfutott az úttesten, s megállt a lépcső tetején. Kezét
csípőre tette, vállát felhúzta, úgy bámult lefelé.
– Jóságos Isten! – kiabálta, s felénk fordította a tekintetét. Éles,
magas, bántó volt a hangja. – Mit csináltatok, fiúk? Mi az istent csi-
náltatok?! Mondjátok meg, mit csináltatok?
Michael csöndesen válaszolt:
– Azt hiszem, megöltünk egy embert.
 15

A rendőrség még aznap letartoztatási parancsot adott ki négy fiatal-

korú ellen – ellenünk. Számos váddal kellett szembenéznünk: fele-
lőtlen veszélyeztetés, ebből eredő testi sértés, veszélyes tárgy eltu-
lajdonítása, szándékos testi sértés, egyéb bántalmazás, piti tolvaj-
lás. Felügyelet alá helyeztek bennünket, s fiatalkorú szabálysértő
státusba kerültünk. Ezzel az a luxus járt, hogy a jegyzőkönyv nem
került nyilvánosságra, s tudtuk, hogy a fiatalkorúakat még a legke-
ményebb bíró sem ítéli el úgy, mint a felnőtteket.
Míg James Caldwell életveszélyes állapotban feküdt a St. Clare
kórház intenzív osztályán, s egy lélegeztetőgép tartotta életben, mi
a vizsgálati fogságot szüleink őrizetében tölthettük. A sokk nem
múlt el azalatt, míg sebesen és érdektelenül végighajszoltak ben-
nünket a letartóztatás és a jegyzőkönyvfelvétel procedúráján. Sze-
münket, fülünket bezártuk, nem is hallottuk a körülöttünk fel-feltö-
rő zokogást. Egy másik világban voltunk, amely felette volt annak,
ahol cselekedni kellett. A szüleink sírtak és káromkodtak, a rend-
őröknek arcizma sem rándult, Caldwell családja holtan akart látni
bennünket, s úgy látszott, az egész környék ránk vár a rendőrség
épülete előtt. Eddig mindig a másik oldalon álltunk, néztük a fickó-
kat, akiket elkaptak és bevittek. Most mi voltunk azok a fickók,
ránk mutogattak, rólunk beszéltek. Most mi voltunk a bűnösök.
 ***

Apám keményen pofon vágott. Ránéztem: összetörve ült egy széken

a konyhaasztal mellett; csak egy póló volt rajta meg egy rövidnad-
rág. Vörös volt az arca, a keze remegett, könnyek szöktek a szemé-
be. Anyám az egyik belső szobában feküdt az ágyon, arcát a párnák-
ba temette, úgy zokogott.
A szüleim mindig nagy szabadságot adtak nekem, bíztak abban,
hogy az utcán is távol tudom tartani magam a bajtól. Azt hitték,
nem olyan gyerek vagyok, aki bajt hoz rájuk, valahányszor bekopog
az ajtón. Ez a szabadság arra is jó volt, hogy így legalább nem vol-
tam tanúja a napi rendszeres cívódásoknak és verekedéseknek. Ezt
a szabadságot abban a pillanatban elveszítettem, amikor a hot do-
gos kocsi nekivágódott James Caldwell testének.
– Bocsáss meg, apa – csak ennyit tudtam mondani.
– A bocsánat most nem sokat segít, fiam – mondta apám ellá-
gyulva. – Felelnetek kell azért, amit tettetek. Mind a négyötöknek.
– Mi lesz velünk? – kérdeztem elcsukló hangon. Könnyek cso-
rogtak az arcomon.
– Ha az öregember túléli, nem lesz akkora baj. Néhány hónapra
elküldenek benneteket valami javítóintézetbe.
Alig bírtam feltenni a következő kérdést:
– És ha nem éli túl?
Apám nem tudott válaszolni. Csak kinyújtotta a kezét, s átölelt.
Mindketten rettegve sírni kezdtünk.

***
A következő néhány napban az egész Pokol Konyhája, amely az-
előtt mindig keblére ölelte bűnözőit, mintha sokkot kapott volna.
Nem a bűn miatt emelték az emberek a kezüket az égre, hanem
azért, mert Michael, John, Tommy és én követtük el.
– Ti mások voltatok – mondta Kövér Mancho évekkel később.
 – Persze, bolondoztatok, labdáztatok, verekedtetek meg ilyesmi. De
soha nem akartatok rosszat senkinek. Nem voltatok köcsögök. Ad-
dig a hot dogos esetig. Az komoly dolog volt, és senki sem számí-
tott rá.
Két héttel a végzetes nap után, amikor a bíró előtt álltunk, már
tudtuk, hogy James Caldwell élve hagyja el a kórházat. A híreket
Bobby atya hozta, aki az összes érintett családdal tanácskozott.
A letartóztatás és az ítélethirdetés közti két hétben nem talál-
kozhattam a barátaimmal, nem mutatkozhattam a társaságukban, s
telefonon sem beszélhettem velük. Napjainkat a lakás négy fala kö-
zé zárva, házi őrizetben töltöttük. Bobby atya mindennap megláto-
gatott bennünket, s mindig hozott néhány képregényt és mondott
néhány bátorító szót. Mindig szomorúbban távozott, mint ahogy ér-
kezett.
Amit elkövettünk, nem volt elég szörnyű ahhoz, hogy az újságok
lecsapjanak rá, így csak a környéken tudtak róla az emberek. Mégis
közellenségnek éreztük magunkat. Anyám háta mögött összesúgtak
az utcán, valahányszor boltba vagy templomba ment. John anyja
olyan ritkán járt be dolgozni, hogy már-már kitették az állásából.
Amikor Michaelnak le kellett ugrania valamiért, egy sörösüveget
dobtak felé. Tommyt nem engedték be az egyik moziba.
– A magadfajtának nem örülünk itten – mondták neki. – Ide nem
jöhetsz be.
– Nem csináltam magának semmi rosszat – felelte.
– Nem tetszik valami? Hívd a zsarukat! – mondta neki a mozi
igazgatója.
A két hosszú, rémisztő és fárasztó hét alatt csak háromszor
hagytam el a lakást.
Kétszer templomba mentem anyámmal.
Harmadjára azért mentem el, hogy találkozzam King Bennyvel.

***
 Töltöttem magamnak kávét, King Benny az asztal túlsó végéről
figyelt. Vasárnap volt, késő délután, mögöttem egy tranzisztoros rá-
dión éppen egy Yankees-meccs közvetítése szólt halkan. A klub
előtt két férfi ült faszéken, fekete pantallóban és ujjatlan pólóban.
Ittam a kávémat, hallgattam, ahogy Phil Rizzuto bemondja az ál-
lást a nyolcadik helycserénél. A Yankees három futással le volt ma-
radva. King Benny az asztal lapjára fektette a tenyerét, arca tökéle-
tesre borotválva, mint egy maszk.
– Idén megszívják – mondta, egyik ujjával a rádió felé intve.
– Tavaly is megszívták – feleltem.
– Lassan szokásuk lesz. Rossz szokás. Olyan, mint börtönbe
menni.
Bólintottam, s lehajtottam a fejem, hogy nem kelljen a szemébe
néznem.
– Senkit nem akartunk bántani.
– De nem akartátok, hogy ne történjen meg.
– Úgy értem, nem az volt a szándékunk, hogy bárkinek is ártsunk.
– Kevés ember szándéka az.
– Mit gondol, mennyit kapunk?
– Egy évet – mondta King Benny, s éreztem, ahogy a lábamból
kiszáll minden erő. – Vagy többet. Attól függ, milyen hangulatban
lesz a bíró.
– Azt hallottam, hogy a miénk elég kemény. Szeret példát mutatni.
– Minden bíró kemény.
Ittam még egy kis kávét, s körbenéztem a szobában, emlékeze-
temben rögzítve minden tárgyat, a szagot, a biztonságérzetet, amely
ott körülvett. King Benny bűzös klubja második otthonommá vált, s
a könyvtárhoz hasonlóan olyan búvóhely lett, ahová elmenekülhet-
tem az élet szikársága elől. Elmenekülhettem a Pokol Konyhájának
legveszedelmesebb embere által nyújtott csendes társaságba.
– Elmondta apád, mire számíthatsz? Hogy hogyan viseld magad?
– Nem beszélt túl sokat. Nagyon mérges. Többnyire csak ülnek
anyámmal, és sírnak. Vagy veszekednek. Vagy az egyik, vagy a másik.
 – Ott én sem tudok segíteni – hajolt közelebb King Benny, s ke-
ményen rám nézett. – A barátaidnak sem. Azon a helyen egyedül le-
szel. Nem lesz könnyű, Shakes. Kemény lesz. A legkeményebb do-
log, amellyel neked meg a barátaidnak valaha is szembe kell nézni.
– Apám is így gondolja. Ezért sír.
– Apád tudja ezt. Csak nem gondolja, hogy készen állsz rá. Nem
hiszi, hogy meg tudod csinálni.
– Maga hiszi?
– Nem. Én sem. Van benned valami, ami nagyon hasonlít rám.
Egy kis részed. Az talán elég lesz, hogy élve visszatérj.
– Mennem kell – toltam félre a csészét –, nem maradhatok kinn
sokáig egyedül.
– Mikor indultok?
– Csütörtökön kell megjelennünk a bíróságon – mondtam az em-
bernek, akit úgy megszerettem, mint a tulajdon apámat. – Akkor
tudjuk meg, hová küldenek és mennyi időre.
– A szüleid is ott lesznek?
– Csak apám. Anyám nem bírná ki. Hiszen ismeri.
– Jobb is, ha nem lát a tárgyalóteremben.
– Maga itt lesz még, amikor visszatérek? – kérdeztem elcsukló
hangon, s a két kinti alakot figyeltem, nem akartam, hogy King
Benny sírni lásson.
– Én mindig itt leszek. Csinálom, amit mindig is csináltam.
– Mit csinál maga tulajdonképpen? – kérdeztem, könnyes szem-
mel, mosolyogva.
King Benny az üres kannára mutatott:
– Kávét.
 16
A barátaimmal egy repedezett tölgyfa asztal mögött álltunk, egy
magas, levegőtlen terem közepén. Kezünket leengedtük, s mereven
néztünk előre. Az egyetlen jó ruhánkat viseltük, sötét zakót, fekete
nadrágot, fehér inget. Krétaszürke nyakkendőnk elütött a New York
Állami Bíróság tárgyalótermének krémszínű falaitól.
Johnnal az asztal jobb oldalán álltunk az ügyvédünk mellett. Az
ügyvéd alacsony, őzbarna szemű ember volt, nehezen kapott leve-
gőt az orrán át. A haját zselével simította le, fehér inge pedig kikan-
dikált hátul a barna nadrágból.
Michael és Tommy a balján álltak. Egyikünk sem nézett rá, egy
szavára sem figyeltünk. A családjaink mögöttünk ültek, egy fakorlát
és két törvényszéki tisztviselő volt közöttünk. Apám az első padsor-
ban ült, közvetlenül mögöttem, szomorú és dühös jelenléte szinte
perzselte a tarkóm. Idefelé a földalattin alig beszélgettünk. Bizony-
gatta, hogy minden rendben lesz, a környékbelieken kívül senki
nem fogja tudni, hol vagyok, hogy ez az egész talán a javamat szol-
gálja, egy olyan lecke, amelyet meg kell tanulnom.
– Olyan lesz, mintha táborba mennél – mondta, ahogy a szerel-
vény a Chambers Street felé haladt. – Sok friss levegő, futkározás,
jó kaja. Rátok figyelnek. Rendre tanítanak téged, meg a barátaidat.
Elvégzik, ami nekem nem sikerült.
– Hiányozni fogsz, apa – mondtam neki.
– Hagyd ezt a szarságot. Nem gondolkozhatsz így. Légy olyan,
mint a kő. Ne gondolj senkire. Ne törődj senkivel. Csak magaddal.
Csak így lehet, fiam. Hidd el, tudom, mit beszélek.
Ezután csöndben utaztunk, a csattogó kocsiban lármázó embe-
rek között.
Két hónap híján tizenhárom éves voltam, s életemben először
hagytam el az otthonomat.

***
– Tudomására hozta a vádlottaknak, mivel vádolják őket? – kérdez-
te a bíró.
– Igen, bíró úr. – Az ügyvédünk pontosan úgy beszélt, ahogy ki-
nézett: mint akit nagyon kevés pénzért fogadtak fel.
– Megértették a vádakat?
– Igen, bíró úr.
Valójában azonban nem értettük a vádat. Előző este mondták,
hogy az ellenünk felhozott vádakat testi sértés vádpontként fogják
tárgyalni, amely magában foglalja a felelőtlen veszélyeztetést. A piti
tolvajlást a többiek esetében elejtették. Az enyémben nem, mert az
én tettem következménye volt minden, ami azután történt.
– Ez a legtöbb, amit tehettem – mondta az ügyvédünk, amikor
apró irodájának rendetlen íróasztala mögött meglátogattuk. –
Higgyék el, még mindig jobb, mintha gyilkossági kísérlettel vádol-
nák a fiúkat. A másik oldal azt akarta.
– Maga aztán egy igazi Perry Mason – mondta neki John, mire az
anyja pofon vágta.
– Mit jelent ez a fiúk számára? – kérdezte Bobby atya. Nem vett
tudomást sem a megjegyzésről, sem a pofonról.
– Egy évet fognak kapni. Minimum. Lorenzo talán pár hónappal
többet, lévén ő kezdeményezte az egészet. Ugyanakkor kevesebbet
is kaphat, hiszen utolsóként ért a tett helyszínére. Ez az egyetlen
nyitott kérdés.
– Csakhogy nem az ő ötlete volt – szólt közbe Michael. – Hanem
az enyém.
– Az ötlet nem olyan fontos, mint maga a tett. Egyébként való-
színűleg meg tudom győzni a bírót, hogy Lorenzo ne kapjon többet,
mert ilyen fiatal.
– Mind fiatalok! – mondta Bobby atya.
– És mind bűnösök! – mondta az ügyvéd. Becsukott egy sárga
mappát, s a cigarettájáért nyúlt.
– Hová? – kérdezte az atya.
– Mit hová? – kérdezte az ügyvéd. Egy mentolos cigarettát du-
gott a szájába, kezével óvta a meggyújtott gyufa lángját.
– Hová küldik őket? – Bobby atya arca kivörösödött, kezével tér-
dét szorította. – Melyik otthonba? Melyik börtönbe? Milyen isten-
verte lyukba dugják őket? így elég világos?
– Egy wilkinsoni otthonba. New York állam északi részén van.
– Tudom.
– Akkor azt is tudja, hogy milyen.
– Igen – mondta halkan Bobby atya. A vér kifutott az arcából. –
Tudom, milyen.

***
Balra pillantottam a vállam fölött a Caldwell család tagjaira, akik az
első két sorban ültek az ügyész asztala mögött. Az öreg Caldwell
már otthon volt, felépülőben sok-sok sérüléséből. A bíróságnak is
benyújtott zárójelentésben az állt, hogy soha nem fogja tudni töké-
letesen használni a bal lábát, élete végéig gyakran fog szédülni, s
végtagjait gyakran zsibbadtnak fogja érezni. A hallása és a látása
szintén károsodott.
Mindannyian írtunk neki és a családjának egy-egy üzenetet,
hogy mennyire sajnáljuk, ami történt. Az üzeneteket Bobby atya vit-
te el nekik. Egyikre sem kaptunk választ.
– Kívánnak még mondani valamit, mielőtt kihirdetem az ítéletet?
– kérdezte a bíró, s félretolt egy pohár jeges vizet.
– Nem, uram – mondtuk egymás után.
A bíró bólintott, s egy utolsó pillantást vetett a jegyzeteire. Ötve-
nes éveinek vége felé járt, alacsony, zömök ember volt, fejét vastag,
ősz haj borította, barna szeme keveset árult el. Egy manhattani la-
kótömbben élt második feleségével és két kutyájával. Nem voltak
gyerekei, imádott pókerezni, s a szabadságát Cape Cod-i házában
töltötte, ahol a stégről horgászott.
Most megköszörülte a torkát, ivott egy korty vizet, s becsukta a
mappát.
– Fiúk, mostanra minden bizonnyal tudatosult bennetek, hogy
milyen súlyos a bűn, amelyet elkövettetek. Bűnötök, hogy nem tisz-
teltétek egy ember munkahelyét, jelen esetben egy hot dogos ko-
csit, s bűnös gondatlanságotok veszélybe sodorta egy másik ember
biztonságát és jólétét. Tettetek következményeképpen egy ember
tönkrement, egy másik pedig kis híján meghalt. Mindez pedig egy
hot dog miatt történt.
Meleg volt a teremben, átizzadtam az ingemet és a zakómat. Ke-
zemet összekulcsoltam magam előtt, s egyenesen előre néztem.
Hallottam, ahogy a mögöttem ülők pusmognak, tőlem jobbra ret-
tegtek a bíró szavaitól, balra alig várták az ítéletet. John anyja apám
mellett ült, a rózsafüzért imádkozta, ujjai lassan mozogtak lefelé az
olvasó szemein.
– Mr. Kratrous arra kényszerült, hogy abbahagyja vállalkozását,
s feladja álmát, miszerint otthonra talál országunkban. Úgy tér visz-
sza szülőhazájába, Görögországba, hogy hitét az életmódunkban
örökre széttépte négy fiú felelőtlen és könyörtelen tette, akik meg
akarták lopni őt. Mr. Caldwell esete sokkal tragikusabb. Csaknem
meghalt egy balul elsült csíny miatt: élete sohasem lesz már olyan,
mint az előtt a végzetes nap előtt. Minden egyes percben, amely
ezen a földön adatik neki, szenvedni fog. Gyógyszerekkel tömik,
hogy enyhítsék kínjait, csak bottal tud majd járni, s rettegni fog, ha
házát el kell hagynia. És mindez miért? Hogy négy fiú hátradőlve
összenevethessen mások szenvedésén. Nos, fiatalurak, a tréfa ezút-
tal visszafelé sült el, nemde?
Kilenc óra negyven perc volt, amikor a bíró hátrahajtotta talárja
ujjait, még egy kortyot ivott, s elküldött minket oda, amit ő otthon-
nak, de mindenki más börtönnek hívott.
Egyesével haladt, a Gróffal kezdte.
– John Reilly! A bíróság ezennel tizennyolc hónapnál nem több,
egy évnél nem kevesebb, a Wilkinsoni Javító- és Nevelőintézetben
letöltendő szabadságvesztésre ítéli. A felek képviselőivel való elő-
zetes megállapodás alapján a büntetés letöltését ez év szeptember
elsején kell megkezdenie.
Mögöttem John anyja hangosan felsikoltott.
– Thomas Marcano! – folytatta a bíró, szemét Vajasra emelve. –
A bíróság ezennel tizennyolc hónapnál nem több, egy évnél nem ke-
vesebb, a Wilkinsoni Javító- és Nevelőintézetben letöltendő szabad-
ságvesztésre ítéli. A felek képviselőivel való előzetes megállapodás
alapján a büntetés letöltését ez év szeptember elsején kell megkez-
denie.
– Michael Sullivan! – A bíró most erélyesebb tónusra váltott,
tudván, hogy a bandafőnökhöz szól. – A bíróság ezennel tizennyolc
hónapnál nem több, egy évnél nem kevesebb, a Wilkinsoni Javító-
és Nevelőintézetben letöltendő szabadságvesztésre ítéli. A felek
képviselőivel való előzetes megállapodás alapján a büntetés letölté-
sét ez év szeptember elsején kell megkezdenie. Hozzáteszem, ha
Robert Carillo atya, egyházközséged lelkipásztora nem jár közben
érted, s lángoló szavakkal nem kél pártfogásodra, sokkal szigorúbb
büntetést róttam volna ki rád. Továbbra is kétségeim vannak afelől,
hogy természeted alapvetően jó. Csak az idő tud majd megcáfolni.
Megtöröltem a felső ajkam és a homlokom, s vártam, mikor
hangzik el az én nevem. Megfordulva láttam, hogy apám lehunyt
szemmel ül, kezét összefonja mellén, kopasz feje teteje fénylik az
izzadságtól.
– Lorenzo Carcaterra! – a bíró semmivel sem ejtette kisebb meg-
vetéssel a nevemet, mint barátaimét. – A vádlott esetében a bíróság
tekintetbe vette a tényt, hogy ő a legfiatalabb a négy elkövető kö-
zül, valamint azt, hogy csak a kocsilopás után érkezett a tett hely-
színére. Emiatt a bíróság ezennel egy évnél nem több, de hat hó-
napnál nem kevesebb, a Wilkinsoni Javító– és Nevelőintézetben le-
töltendő szabadságvesztésre ítéli. A felek képviselőivel való előze-
tes megállapodás alapján a büntetés letöltését ez év szeptember el-
sején kell megkezdenie.
A bíró magas támlájú székének döntötte fejét, s némán nézett
bennünket. Jobb kezének ujjaival egy dossziét tapogatott, arca rez-
zenéstelen volt. Egy kicsi, jellegtelen ember, akit a bírói hatalom
súlya tett naggyá.
– Remélem, javatokra fordítjátok majd a Wilkinsonban töltött
időt. Tanuljatok szakmát, vagy folytassátok tanulmányaitokat. Ha
nem így tesztek, ha a másik utat választva nem vesztek tudomást az
előttetek levő lehetőségről, garantálom, hogy újra előttem fogtok
állni, s megint erőszakkal fognak vádolni titeket. S biztosíthatlak
benneteket, legközelebb nem leszek olyan kegyes, mint ma voltam.
– Köszönjük, bíró úr! – mondta az ügyvédünk. Az izzadság pata-
kokban folyt le az arcán.
– Nézze a rohadékot – mondta apám Bobby atyának, amikor a
bíró visszavonult. A mögötte levő padsorban ült, de elég hangosan
beszélt ahhoz, hogy én is halljam – Nézze, hogy vigyorog! Elzár négy
gyereket egy évre, s mosolyog. Eltöröm a kibaszott állkapcsát!
Az atya hátrafordult, s egyik kezét apám vállára tette.
– Nyugalom, Mario. Nem alkalmas erre sem a hely, sem az idő.
– A hely sosem alkalmas. Az idő meg pláne nem.
Az ügyvéd átnyúlt a korlát felett, s kezet nyújtott Bobby atyá-
nak, halk szavát alig lehetett hallani a Caldwell család lármájától.
– Minden úgy ment, ahogy számítottam – mondta.
 – Magának lehet – felelte az atya.
– Sokkal többet is kaphattak volna. Azért, amit tettek, sokkal
többet is.
Az atya felállt, s a korláthoz hajolt. Római gallérját levette, s a
jobb kezében tartotta.
– Ez nem játék! Nem megállapodásokról szól, hogy kevesebbet
vagy többet. Négy fiúról van szó! Négy fiúról, s maga ahhoz sem
vette a fáradtságot, hogy a nevüket megtanulja! Úgyhogy ne vere-
gesse nekem a vállát!
– A munkámat végeztem.
– A középszer hűségesküje! – nézett rá sötéten Bobby atya.
– Talán maga nagyobb sikerrel járt volna, atyám. Akkor nem lett
volna szükség arra, hogy egy ilyen szar ember szolgálatait vegye
igénybe, mint én.
Bobby atya visszaült, elkapta a tekintetem, szürke arcát átjárta a
fájdalom.
– Nem lesz az olyan rossz – mondta neki az ügyvéd. – Végül is
nem lesz mindenki bűnöző, aki megjárja Wilkinsont.
Az ügyvéd megfordult, s elpakolt a védelem asztaláról. Belegyö-
möszölt egy csomó dossziét foszladozó barna táskájába, s ráhajtot-
ta a csatot.
– Sőt, néhányan megtalálják az Urat, s papok lesznek – fordult
újra Bobby atya felé. – Nincs igazam?
– Menjen a pokolba – válaszolta az atya.
Odakint esni kezdett a könnyű nyári eső.
 Második könyv
„Éljenek hát, és legyenek boldogok, szívemnek drága
gyermekei, és ne feledjék el soha, hogy mindaddig, amíg Isten
kegyes lesz fellebbenteni a leplet az ember jövőjéről, addig minden
emberi bölcsesség ezekben a szavakban rejlik: Várni és remélni!”

(Monte Cristo grófja)

1
Kevesebb mint egy órája voltam a cellámban, amikor eluralkodott
rajtam a pánik. Úgy próbáltam leküzdeni, hogy szememet behunyva
otthonomra gondoltam, a környékre, az utcákra, ahol játszottam, as
emberekre, akiket ismertem. Elképzeltem, ahogy egy tűzcsapból hi-
deg víz fröcsköl az arcomba, ujjaimon éreztem egy baseball-labda
durva öltéseit, lágy zene szólt egy háztetőről. Még tizenhárom éves
sem voltam, s ott akartam lenni megint azon a helyen, ahová tartoz-
tam. Azt akartam, hogy minden legyen úgy, mint a kocsirablás előtt
A Pokol Konyhájában akartam lenni, nem itt, ahol hideg a fal, s egy
kis vaságy az egyetlen berendezés. Nem itt, ahol még megmoccanni
is félek.
Sötétedett, éhes voltam, a nyirkos levegő tisztítószerektől bűz-
lőtt. Sem a szűk szobákat, sem a sötét helyeket nem szerettem, s a
cellám szűk és sötét volt. A falakon nagy repedések futottak, málla-
dozott a vakolat, az egyikre valaki szakadozott James Dean-posz-
tert ragasztott. Gyűlöltem, hogy egyedül kellett lennem, hogy nem
voltak könyvek, amelyeket olvashattam, vagy baseballkártyák,
amelyeket válogathattam volna, hogy egy vastag vasajtót kellett bá-
mulnom, amely kívülről be volt zárva. Nem lehetett nem figyelni a
többi cellából kiszűrődő, állandó morajra, ezért egyre jobban vágy-
tam a Szent Szív-templomban töltött békés órákra, amelyek csend-
jében nyugalomra leltem.
Nem tart soká, míg megtudja az ember, milyen kemény és med-
dig bírja erővel. Az első nap végén, amelyet Wilkinsonban töltöt-
tem, rájöttem, hogy sem kemény, sem erős nem vagyok. Egy pilla-
nat elég, hogy a félelem utat találjon, s belopózzék a gondosan fel-
csatolt páncél mögé. S ha már ott van, nem távozik. így van ez az
edzett bűnözőknél, s így van a gyerekeknél is.

* * *

Az első őrt, akivel Wilkinsonban találkoztam, Sean Nokesnak hív-

ták, s huszonöt éves volt. Szorosan összezárt lábakkal, gumibotját
két kézre fogva megállt a cellámban. Buta, vörös arca volt, és na-
gyon rövidre nyírt szőke haja. Élesre vasalt barna nadrágot, vastag
talpú fekete cipőt és keményített, legombolható nyakú fehér inget
hordott, amelynek zsebén a névtáblája lógott. Hideg szeme és mély
hangja volt.
– Dobd a ruháidat a padlóra! – Ezek voltak első szavai.
– Itt?
– Ha az öltözőt keresed, felejtsd el. Itt nincsen. Gyerünk, a ruhákat!
– Itt, maga előtt?
Nokes szája gúnyos mosolyra húzódott.
– Amíg itt leszel, mindent valaki előtt fogsz csinálni. Akár hu-
gyozol, szarsz, mosod a fogad, játszol magaddal, leveleket írsz anyá-
déknak, valaki mindig nézni fog. Legtöbbször én leszek az a valaki.
A padlóra löktem az ingem, kicipzároztam a nadrágom, aztán
hagytam, hogy a földre essen. Kiléptem belőle, félrerúgtam, s ott
álltam a fehér pamutalsómban, a fehér zoknikban, amelyek kilu-
kadtak a sarkukon, meg a fűzőtlen Keds tornacipőmben. Felnéztem
Nokesra.
 – Mindent – mondta, miközben még mindig katonás testtartás-
ban feszített. – Mostantól kezdve csak államilag kiutalt ruhadara-
bok lehetnek rajtad.
– Azt akarja, hogy itt álljak meztelenül? – kérdeztem döbbenten.
– Na, kezded kapisgálni. Tudtam én, hogy ti, akik a Pokol Kony-
hájából jöttök, nem vagytok olyan hülyék, mint mondják.
Levettem az alsónadrágom, lerúgtam a tornacipőm, s gombócba
csavartam a két zoknit, aztán az egészet a kupac tetejére helyez-
tem. Ott álltam meztelenül és zavarban.
– És most?
– Öltözz fel! – mondta Nokes, s az ágyamon heverő ruhák felé in
tett. – Tizenöt perc múlva sorakozó. Akkor találkozol a többi sráccal,
– A barátaim is ezen az emeleten vannak? – kérdeztem, miköz
ben két lépést tettem az ágy felé, s felemeltem egy összehajtogatott
zöld pólót.
– Barátok? – kérdezte Nokes, s elfordult. – Sokat kell még tanul-
nod, kölyök. Itt senkinek nincsenek barátai. Ezt jobb, ha nem felej-
ted el.
***

Három óráig tartott az út busszal a wilkinsoni nevelőotthonba. Két-

szer álltunk meg tankolni, egyszer vécézni. Az ebédet a buszban fo-
gyasztottuk el: nedves vajas szendvicset kaptunk fehér kenyérben,
langyos almalevet és egy Oh Henry! csokiszeletet. Odakint harminc-
három fok lehetett, de a buszban még melegebb volt. Egy régi lég-
kondicionáló fújta a meleg levegőt, az ablakok felét nem lehetett ki-
nyitni, porcsíkok húzódtak a kicsorbult üvegen.
A busz régi volt, szűk és mocskos, kívül-belül palaszürkére fes-
tették. A harminchat ülésnek több mint a felét nálam fiatalabb fiúk
foglalták el; tizenhat éves volt a legidősebb utas. Három őr kísérte
a csapatot: egy elöl ült, a sofőr mellett, kettő pedig leghátul. Egy
doboz cigin és egy szexújságon osztoztak. Mindegyik őrnél hosszú,
fekete gumibot volt, az övükben meg egy-egy Mace gázspray. Az el-
sőnek egy kis kézifegyver is jutott, amelyet az övére erősített.
Négy fiú fekete volt, kettő kreol, a többi fehér. Egyesével ültünk
minden második ülésen, lábunkat egy, a két széksor között húzódó,
vékony vasrúdhoz láncolták. Kezünk szabad volt, és beszélhettünk
is, de a legtöbb utasnak elég volt, ha némán bámulhatta az elsuha-
nó tájat. Sokak számára ez volt az első eset, hogy elhagyták New
Yorkot.
Michael két sorral előttem ült, John és Tommy pedig nem messze
mögöttem, a bal oldalon.
– Ez a busz olyan, mint amit Doug McClure vezetett a Leghosszabb
száz mérföldben, nem? – kérdezte John egy himlőhelyes arcú gye-
rektől a másik oldalon.
– Ki a faszom az a Doug McClure? – nézett rá a kölyök.
– Nem fontos – felelte John, s tovább nézte New York állam tájait.
Még aznap reggel történt, hogy elbúcsúztunk a rokonoktól és a ba-
rátoktól a Foley Square-rel szemközt levő bíróság épülete előtt.
Apám addig szorított magához, míg az egyik őr oda nem szólt neki,
hogy most már ideje indulnunk.
– Bánjanak vele rendesen! – mondta apám az őrnek.
– Rendben lesz, ne aggódjon. De most, kérem, lépjen hátrébb.
Otthagytam apámat, s beálltam a sorba a busz mellett. A tömeg
közelebb húzódott hozzánk, idősebb kezek nyúltak ki egy utolsó
érintésre, az anyák halkan sírtak, az apák dühösen és némán hor-
gasztották le a fejüket. Láttam, hogy John anyja rózsafüzért akaszt
a fia nyakába, miközben térdei reszkettek az elfojtott érzelmektől.
Michael és Tommy mögöttem álltak a sorban. Ők nem néztek sen-
kire: nem volt kitől elbúcsúzniuk.
Balra néztem, s Bobby atyát láttam egy nyitott parkoló mellett,
hátát egy utcai lámpának vetette. Odabiccentettem, de mosolyog-
nom nem sikerült. Néztem, ahogy a járdára pöccinti a csikket, s el-
indul a busz felé.
Azt kívántam, bárcsak ne lett volna ott. Bárcsak ne lett volna ott
senki. Azt akartam, hogy senki, pláne a szeretteim ne lássák, ahogy
felszállok egy buszra, amely elvisz valahová, olyan helyre, amelyre
csak börtönként tudok gondolni. Különösen Bobby atya jelenléte
fájt. Úgy éreztem, cserbenhagytam őt, elárultam a bizalmát. Min-
dent megpróbált, hogy segítsen rajtunk: levelek tucatjait küldte a
bírónak, hogy ejtsék vagy legalább csökkentsék az ellenünk felho-
zott vádakat; kérte, hogy egy másik intézetbe küldjenek; kérte,
hogy helyezzenek bennünket az ő őrizete alá. Eredménytelenül;
Már csak az ima maradt.
Megállt velem szemben, szomorúan nézett, erős teste meggör-
nyedt.
– Írsz majd nekem? – kérdezte.
Sírni akartam, megölelni és szorítani, mint apámat az előbb,
Küzdöttem a könnyeimmel, visszanyeltem őket, a szám száraz volt
és cserepes.
– Ne aggódjon! – mondtam, amikor végre sikerült megszólal-'
nom. – Hallani fog rólam.
– Jó. – A hangja ugyanolyan tompa és rekedt volt, mint az enyém.
Csak nézett rám könnyes szemmel. Évekkel később jöttem rá, mit
jelentett ez a pillantás, milyen figyelmeztetéseket takart, amelyeket
nem mondhatott el. Nem beszélt, mert nem akart még jobban meg-
rémíteni. Minden erejére szüksége volt, hogy ne kapjon fel engem,
mindannyiunkat, s ne fusson el velünk attól a busztól. Futni akart
velünk, olyan gyorsan, olyan messze, ahogyan csak bír. Futni, míg
szabadok nem leszünk újra.
– Megtenne egy szívességet? – kérdeztem tőle.
– Mondd.
– Vigyázzon apámra és anyámra. Az utóbbi pár hétben majdnem
megölték egymást.
– Rájuk nézek majd.
 – És bármit hall, mondja azt nekik, hogy jól vagyok.
– Azt akarod, hogy hazudjak? – kérdezte az atya szomorú mo-
sollyal, s kezét a vállamra tette.
– Ez kegyes hazugság, atyám. Ezt megteheti.
Bobby atya ellépett a busztól, s nézte, ahogy felszállok. Szemé-
vel a többi fiút fürkészte, akik már elfoglalták a helyüket. Egy új ci-
garettát húzott elő az ingzsebéből, meggyújtotta, s mélyen leszívta a
füstöt. Aztán odament apám mellé, s ott állt mellette, míg a busz aj-
taja becsukódott, s elindultunk. Akkor a két férfi – az egyik egy
pap, a másik egy volt rab – fejét lehajtva, kezét zsebre téve elindult
a közeli metróállomás felé, hogy visszatérjen az egyetlen helyre,
amelyben életében bízni tudott.
 A Wilkinson Nevelőotthonban 375 fiatalkorú bűnöző lakott. Öt egy-
ségben voltak elosztva, hétholdnyi rendben tartott területen. Volt
még két nagy tornaterem, egy futballpálya, egy négyszáz méteres
futópálya és egy ökumenikus kápolna.
Kívülről a tömb az üzemeltetők elképzelését tükrözte: úgy nézett
ki, mint egy félreeső magániskola. Száz őr figyelte a bentlakókat.
Többségük helyi volt, csak néhány évvel látszott többnek a legidő-
sebb elítéltnél. Ez volt az első munkahelyük, amelyet aztán hasonló
állások követtek: betartatták a törvényt vagy kormányzati állások
után néztek. Kétéves szolgálati idő Wilkinsonban – az őrök nagy ré-
sze ennyit töltött itt – mindig jól mutatott az életrajzukban.
A tanárok, pályafelügyelők, szerelők, szakácsok és karbantartók
szintén helybéliek voltak. Így nem kellett nekik sokat fizetni, s amiatt
sem kellett aggódni, hogy valami kiszivároghat. Bármit láttak vagy
hallottak az emberek, senki nem akart keresztbe tenni a környék
egyik legnagyobb munkaadójának.
Az otthont az igazgató és két helyettese vezette. Az igazgató unott
és túlsúlyos ember volt. Negyvenes évei végén járhatott, s csak a
látszattal törődött, nem érdekelte a wilkinsoni valóság. A főkaputól
öt percre lakott egy nagy házban, feleségével meg két gyerekével.
 Minden délután négykor indult haza, és sosem jelent meg az irodá-
jában reggel tíz előtt. A két helyettes remélte, hogy egy nap majd ők
is intézetvezetők lesznek, s hasonló ritmusban élték az életüket.
Az őrök irányították a mindennapokat. A napirendet is ők tartat-
ták be: reggel hatkor keltünk, ezután húszperces reggeli következett;
a nap fél tízkor ért véget, akkor volt takarodó. Minden nap sípszó-
val irányítottak bennünket a soron következő helyszínre: az osztály-
ba, a tornaterembe, zuhanyozni, enni, orvosi vizsgálatra, a könyv-
tárba és terepmunkára.
Michael, Tommy, John és én a C épület második szintjén lak-
tunk. Ez volt az intézet legkisebb épülete. Egyesével helyeztek el
bennünket, négyszer négy méteres cellákba. A berendezés egy vas-
ágyból, egy matracból, egy fedél nélküli vécéülőkéből és egy csap-
ból állt, amelyből csak hideg víz folyt. A vasajtót középen három
vasrúddal, alul egy fémretesszel zárták be. A csap felett egy ablak
volt, amelynek az üvegét dróttal erősítették meg. Ezen keresztül
mindig színtelennek látszott az ég.
Háromnaponként zuhanyozhattunk, s minden péntek reggel tisz-
ta ruhát kaptunk. A szennyest egy kosárba kellett dobni, amelyet
egy bicegő, ősz hajú ember tolt körbe. Hogy ne legyen keveredés, a
zöld ingekbe, fehér nadrágokba, fehér zoknikba és sötétkék cipők-
be beleírták a vezetéknevünk első két betűjét. Akik már borotvál-
koztak, egy őr felügyelete alatt tehették meg. Tilos volt szakállt
vagy bajuszt növeszteni. Tilos volt hordozható rádiót vagy bármifé-
le hangfelvevő eszközt használni. Minden épületben egy televízió
volt, s rendszerint azt is az őrök nézték. Havonta egyszer vetítettek
filmet a nagy előadóban, amelyet mind a 375 bentlakónak meg kel-
lett néznie.
Minden szinten négy őr teljesített szolgálatot, egy kijelölt cso-
portvezetővel. A mi szintünkön Nokes volt az. A másik hármat Fer-
gusonnak, Stylernak és Addisonnak hívták. Sosem mondták meg a
keresztnevüket, s nem bátorítottak, hogy megkérdezzük. Egyik sem
volt huszonötnél idősebb, s úgy látszott, jó haverságban vannak.
 Ferguson magas volt és esetlen. Nőies kezei voltak, s vékony ar-
cáról könnyű volt leolvasni, mit gondol. Apját, aki New York állam-
ban volt katona, megölték, s Ferguson volt az egyetlen fia. Várólis-
tán volt, a New York-i vagy a Suffolk megyei rendőrséghez akart be-
kerülni. Nemrég fejezte be első évét Wilkinsonban, a bentlakók
gyűlölték, s nem bíztak benne. Kiszámíthatatlan természetű volt, s
testalkatát meghazudtolóan brutálisan erős. John egyszer azt mondta
róla: – Az első naptól fogva láttam, hogy először ránéztem. Olyan
természete volt, hogy gyilkolni lehetett miatta, vagy őt megölni.
Vagy mindkettő.
Styler a munkából fedezte tanulmányai költségeit. Jogot tanult.
Alacsony volt, de izmos, legalább annyit tartózkodott a tornaterem-
ben, mint a bentlakók. Esti eltávjain mindig felhúzódkodásokat
gyakorolt a védőkorláton, teste ott függött a második szint magas-
ságában, szinte bátorította a bentlakókat, hogy lelökjék. Styler min-
dig rosszkedvű volt, sok volt egyszerre a munka meg az iskola, s
frusztrálta az is, hogy megvetette munkáját. Szegény gyerek volt,
aki lenézte a többi szegény gyereket. Csak arra emlékeztettük őt,
milyen mélyről jött, s milyen messze van a cél.
Addison elvégzett egy helyi középiskolát, és semmi mást nem
akart, csak egy jól fizető, állandó munkahelyet, különféle juttatáso-
kat és biztos nyugdíjat. Minden polgári szolgálatos lehetőséget
megragadott, a környék nyolc különböző rendőrségén és tűzoltósá-
gán szerepelt várólistán. Ő volt a legfiatalabb és a leghangosabb az
őreink közül, állandóan pofázott, mindenkinek beugatott. Sok hoz-
zá hasonlót láttunk a Pokol Konyhájában. Az unalmas munkáját ki-
véve üres volt az élete. Ha nem dolgozott, mindenki szart rá, ha dol-
gozott, ő szarhatott mindenkire. Első ránézésre nem sok meglepe-
tést rejtett. Tulajdonképpen első ránézésre egyikük sem rejtett
meglepetést. De akkor még nem tudtuk, mire kell figyelni.

***
 John mellett ültem, hátunkat a tornaterem falának vetettük, lá-
bunkat kinyújtottuk, ingünkből facsarni lehetett volna az izzadsá-
got. Hat fekete bentlakó kosarazását figyeltük, hárman három ellen
játszottak. Harmadik napunkat töltöttük Wilkinsonban, de három
hónapnak tűnt.
Az egyik izmos fiatalt néztem, ahogy végrehajt egy sarokdobást,
aztán a betonfalra tévedt a szemem: rabok voltunk. Mióta itt voltunk,
semmi olyan nem történt, ami kicsit is enyhítette volna a szorongáso-
mat Az étel nem ízlett, aludni alig lehetett, az udvaron és az osztályban
egyaránt feszült volt a hangulat. Mindenütt veszélyt éreztem, s nem
tudtam elképzelni, hogyan fogok egy évet itt eltölteni az életemből.
Ha nekem rossz volt, Johnnak még rosszabb. A szűk celláktól erő-
södött a klausztrofóbiája és az asztmarohamai. Alig evett, s nem ihat-
ta meg a tejet, amelyet minden étkezésnél kaptunk, így csak akkor
vett magához folyadékot, ha játék közben szürcsölt némi langyos vi-
zet az ivókutakból. Sápadt volt, mintha mindig folyt volna az orra, s
pont olyan rémültnek látszott, mint amilyennek én éreztem magam.
– Hát így töltik napjaikat a fiúk a Pokol Konyhájában? – állt meg
valaki mellettünk. Nokes volt az. Vetett egy pillantást a meccsre, fe-
kete gumibotját a kezében tartotta. – Nézik, ahogy a niggerek do-
bálják a kosarakat?
– Csak pihenünk egy kicsit – mondta neki John. – Ennyi az egész.
– Itt én mondom meg, mikor pihensz – nézett rá Nokes önelégült
vigyorral.
Sean Nokesnak nem kellett sok idő, hogy éreztesse velünk a je-
lenlétét. Élvezte a hatalmat, s minden alkalmat megragadott, hogy
bajt keverjen. Második évének közepén járt Wilkinsonban, s keve-
sebb mint fél éve házasodott. Egy kétszobás, harmadik emeleti la-
kásban élt, nyolc kilométerre az otthontól. A fizetése egy részét
mindig elküldte özvegy anyjának a közeli Rochesterbe. Az őrök te-
kecsapatának kapitánya volt, sokat dohányzott, s a lehelete gyak-
ran piától bűzlött. Keményen beszélt és keményen viselkedett, fő-
leg ha a bentlakók látták, de mindig az volt az érzésem, hogy a töb-
bi őr és a pozíciójából adódó hatalom nélkül senkinek számított
volna. A Pokol Konyhájában becsületes küzdelemben bármelyik
sarkon bármelyikünk megverte volna. Tudtam, hogy Michael meg-
verte volna, de talán még Janet Rivera is. De itt ő volt otthon, mi
pedig be voltunk zárva, s az ő szabályai szerint kellett játszanunk.
– Indulás vissza! – mondta, s botjával a zsúfolt pályákra muta-
tott. – Most!
Vállat vontam, Johnra néztem, s azt mondtam:
– Még egy meccsbe nem fogunk belehalni.
Felkeltem, s közben egyik vállammal hozzáértem Nokes egyen-
ruhájához. Nokes centikkel állt mögöttem, most felemelte a botját,
s keményen lesújtott a hátam alsó részére. A fájdalom éles volt, in-
tenzív, kábító. Az ütés erejétől térdre estem. A második a hátam kö-
zepén talált el, s szinte azonnal követte egy harmadik, amelybe be-
lereccsent a gerincem. Összegörnyedve térdeltem, levegőért kap-
kodtam, s egy fekete kosaras szemébe bámultam, akinek be volt
zselézve a haja. Visszanézett rám, mozdulatlanul és szótlanul, csak
a labdát pattogtatta az oldala mellett.
John ordított mögöttem:
– Mit csinál? Magához sem ért!
– Hozzáért az egyenruhámhoz! Ez ellenkezik az intézeti szabá-
lyokkal.
– Nem ért magához! – John egész testében remegett. – És ha
igen, nem szándékosan tette!
– Maradj ki ebből – mondta neki Nokes.
– Nem kellett volna megütnie! – John hangjába egy árnyalatnyi
Pokol Konyhája is vegyült. – Ne üsse meg még egyszer!
– Oké – Nokes hangja meglágyult, de szeméből nem tűnt el a ke
ménység. – Segítsd fel. Kísérd vissza a cellájába.
Amikor látta, hogy John habozik, hozzátette: – Gyerünk, szedd
csak fel. Ne félj!
– Nem félek – mondta John.
Nokes csak vigyorgott.
 A cellában John óvatosan az ágyamra fektetett, s betakarta a lábam
egy összehajtogatott takaróval.
– Nem hiszem el, hogy csak úgy megütött – mondta.
– Nem először ütött meg valakit.
– Honnan tudod?
– Míg a földön voltam, figyeltem a többieket Egyik sem lepődött meg.
Most már én sem lepődtem meg. Megértettem, amit Bobby atya el
akart mondani, de nem tudott. Rájöttem, mit jelentettek apám
szavai. Kitaláltam, mi rejtőzött King Benny burkolt figyelmeztetései
mögött. Megpróbáltak felkészíteni engem, mindannyiunkat. De
egyikőjük, még King Benny sem tudta elképzelni azokat a szörnyű-
ségeket, amelyekkel szembe kellett néznünk.
Éreztük jelenlétüket, mielőtt meghallottuk volna őket. John habo-
zott, biztos akart lenni abban, hogy jól vagyok, még nem akart
visszatérni a cellán kívüli kegyetlen világba. Ha csak ketten vol-
tunk, elhihettük, hogy minden rendben van. De semmi nem volt
rendben, s nem is lett többé.
Nokes a cella ajtajában állt, két kezét mellén összefonta, arcán
torz vigyor ült. Mögötte ott állt Ferguson, Styler és Addison, fekete
gumibottal az oldalukon. Nokes a cellámba vezette őket. Addison
becsukta maga mögött az ajtót. Egy szót sem szóltak, míg John,
bátran, amennyire telt tőle, megkérdezte, mit akarnak.
– Látjátok? – nevetett Nokes. – Látjátok, milyen kemény ez a kis
ír köcsög?
Ferguson és Styler ellépett Nokes mellett, s megragadták John
két karját. Addison mögé lépett, s egy vastag rongyot tömött a bará-
tom szájába, amelyet hátul megkötött. Nokes felettem állt, egyik
térdét a mellkasomba nyomta. Nem néztem rá, szememmel Johnt
kerestem, s mindkettőnk arcára kiült a rettenet.
– Vegyétek le a nadrágját! – mondta Nokes.
 John nadrágja lecsúszott a bokájáig, fehér lába világított a kint-
ről beszűrődő fényben.
– Tartsátok szorosan! – szólt Addison Fergusonnak és Stylernak.
– Nem akarom, hogy megcsússzon, és beverje a fejét.
– Fogjuk, ne aggódj! – mondta Ferguson.
– Oké, ír! Hadd lássuk, tényleg ilyen kemény vagy-e? – vetette
oda Nokes.
Addison verni kezdte John hátát, fenekét és lábát. Az ütések
nyomán a bőr azonnal feldagadt, s könnyek szöktek a barátom sze-
mébe. Háta céklavörös lett, lábán a vékony izmok meghajoltak a
csapások alatt. Minden ütésre halkan felnyögött, aztán az ötödiknél
elveszítette az eszméletét. De Addison nem hagyta abba Egyre ma-
gasabbra emelte a botot, egyre nagyobb erővel sújtott le, arca fény-
lett az izzadságtól, szemébe gyönyör költözött az általa okozott fáj-
dalom láttán. Tucatnyi ütés után végre megállt, s inge ujjával letö-
rölte a szemöldökéről csorgó verejtéket. Ferguson és Styler tartot-
ták John két karját, csak ezért nem zuhant a padlóra.
– Gondolod, eleget kapott? – kérdezte tőlem Nokes.
– Igen – feleltem.
– Mi igen, te vakarék?
– Igen, uram, eleget kapott.
Nokes és én némán néztük, ahogy a másik három felhúzza John
nadrágját, s elveszik a szája elől a kötést. Aztán kivonszolták a cel-
lámból, vissza az övébe.
Nokes körbesétált a cellámban, kezét összekulcsolta a háta mö-
gött, fejét lehorgasztotta.
– Lásd úgy a dolgokat, ahogy én. Csináld úgy, ahogy én. Ne har-
colj ellenünk. Akkor nem lesz több probléma. Ha nem így tesztek,
akkor ti, fiúk, sosem kerültök ki innen élve. Ezen érdemes elgon-
dolkozni, nem?
Így ért véget harmadik napunk a wilkinsoni nevelőotthonban.
 Wilkinsonban nem csak ártatlanok voltak. Az elítéltek legtöbbje
odavaló volt.
A lakók az állam legszegényebb és legveszélyesebb részeiből
származó kemény kölykök gyülekezetéből kerültek ki, sokukat már
másodjára vagy harmadjára ítélték el. Mindannyian erőszakosak
voltak. Csak kevesen bánták meg, amit tettek, rehabilitációról pe-
dig a legtöbb esetben szó sem lehetett. Néhány bentlakó még élvez-
te is az ittlétet, úgy tekintette, hogy szabadságon van, s egy időre el-
hagyhatja az utca kemény világát, amelyben élt. Mások, így mi is,
ahogy teltek a napok, az ágy mögött, a betonfalon húzgáltuk a stri-
gulákat, mint a színészek a börtönös filmekben.
A legtöbb elítélt testi sértés miatt volt bezárva, az esetek több
mint felében drog miatt. A kokain akkoriban mélyesztette bele mé-
regfogát a szegényebb negyedekbe, s a drogfüggők körében gyorsan
szorította kifelé a heroint. A szegények közül először a feketék és a
spanyolok kaptak rá a drog ízére. Ennek következményeképp a piti
bűnözést is egyre súlyosabb tettek váltották fel. Kertvárosi honfitár-
saikkal szemben nekik nem voltak kitömött bukszájú szüleik, akikre
számíthattak, ha már nagyon kellett a por. Így hát a védtelenek ellen
fordultak, tőlük vették el a pénzt, hogy költségeiket fedezzék. Olasz-
ország és Írország szegényei 1967-ben még mindig az italban és a
hősködésben találtak megnyugvást. Egy utcai verekedés gyakran
vérbosszúba torkollott, ha valaki kihúzta a gyufát. A fehér elítéltek
nagy része testi sértés miatt volt az intézetben, legtöbbször alkohol
vagy bosszú tüzelte fel őket. Másokat rablás közben kaptak el, ame-
lyet vagy részegen, vagy idősebb férfiak társaságában követtek el.
Barátaimmal egyik csoportba sem tartoztunk. Bennünket is testi
sértés miatt ítéltek el, de nem a részegség és nem is a düh hajtott.
Csak a butaságunk miatt kerültünk oda.
Wilkinsonban nem sok szilárd barátság alakult ki. Akadt néhány
laza, bármikor széteshető szövetség. A feketék és a fehérek itt is, mint
minden büntetőintézetben, bőrszínük szerint különültek el. Az etni-
kai csoportok összetartottak, az ugyanarról a környékről valók együtt
bandáztak, akik az utcán barátok voltak, itt is fedezték egymást.
Az őrök feladata az volt, hogy feloszlassák a szövetségeket, vi-
szályt szítsanak, ledöntsenek mindent, ami saját erejüket korlátoz-
ta. Ha egyedül volt az ember, az őrök könnyedén irányításuk alatt
tartották, de csapattal szemben ezt már nehezebb volt elérni.
Barátaim és én voltunk az egyik összetartó csoport. Ezért is sze-
meltek ki bennünket az őrök, különösen Nokes és Styler. Azt is tud-
ták, hogy velünk könnyebben elbánnak, mint más bandákkal, ame-
lyek négy tagnál többet számláltak. Nokesnak és csapatának nehéz
akár veszélyes is lett volna szembeszállnia a keményebb, tapasztal
tabb bentlakókkal. Azokat a bandákat kordában tartani munkájuk
részét jelentette. A barátaimmal mi nyújtottuk számukra a szórako-
zást. Az elejétől fogva úgy tekintettek ránk, mint akikkel játszadoz-
ni lehet, részint korunk, részint bűntettünk miatt, valamint azért is
mert nem tartoztunk egyik bandához sem az intézetben. A többi el-
ítélt, a többi csapat esetében az őrök meghúzták a vonalat, s csak
akkor támadtak, ha azok átlépték azt.
Számunkra nem létezett ilyen vonal. Bennünket bármikor, bár
miért megtámadhatott Nokes és csapata. A mi esetünkben nem lé-
teztek szabályok.
 1967 ősze

4
A tizenharmadik születésnapom reggele volt.
Wilkinsonban töltött első hónapunk további incidensek nélkül
zajlott. Vajast, azaz Tommyt kivéve mindannyian leadtunk egy-két
kilót, mert a kaja pocsék volt, s mert éjszakánként nem tudtunk
aludni. Apám figyelmeztetett, hogy a börtönben először a zajhoz a
legnehezebb hozzászokni – és igaza volt. A nyögések és sóhajtások,
az állandó köhögés, a sikolyok, a vécé zubogása, az elrejtett rádiók-
ból kiszűrődő zene napkeltéig hallható volt.
Éppen egy nyolcas sor közepén mentem, az álmos szemű volt
drogfüggő, Greg Simpson órájáról jöttem kifelé. Az órák Wilkinson-
ban a legjobb esetben is csak közepesek voltak. Általában rengete-
gen voltunk, akár negyvenen is egy órán, s a diákok nagy része
ugyanúgy unta a leckét, mint a tanár. Még mindig az angol és a tör-
ténelem volt a két kedvenc tárgyam, s bár egyik tanár sem érhetett
fel Bobby atyával, néhány dolgot azért megpróbáltak elmagyarázni.
Barátaimmal örültünk, ha házi feladatot kaptunk, mert akkor leg-
alább egyebet is csinálhattunk a cellánkban azonkívül, hogy a falat
bámultuk, s az állandó sírást hallgattuk.
Az első szinten jártunk. Michael előttem haladt, John zárta a sort,
a Szalmonella Kocsma felé haladtunk – a bentlakók így hívták az
ebédlőt.
 – Tartsd a sort! – csattant Nokes hangja balról. – Carcaterra, Sul-
livan, Reilly kilépni! A többi befogja a pofáját, és előrenéz!
A verés óta, amelyet John és én kaptunk, távolságot tartottuk
Nokestól és szárnysegédeitől. Kibírtuk az állandó beszólásokat, s
nem vettünk tudomást a lökésekről, pofonokról és a gúnyolódásról.
Ez volt a legbiztonságosabb és valószínűleg az egyetlen módja az it-
teni életnek.
Vigyázzban álltunk, karunk a vaskorlátot súrolta, előrenéztünk.
Nokes pihenjt vezényelt, szélesen mosolyogva visszaküldött ben-
nünket a cellánkba. Tudta, hogy születésnapom van, s ezen gúnyo-
lódni kezdett. Azt mondta, az övé is azon a héten lesz, Styleré meg
nem sokkal utána. Próbáltam kerülni a pillantását, nehéz leheletét
állandóan az arcomban éreztem. Részegnek tűnt, bizonytalanul állt,
az arca kivörösödött, szemei enyhén üvegesek voltak. Tudtam,
akármi fog történni, nem lesz jó nekem.
Nokes ellépett mellőlem, s Michael felé indult. Néhány másod-
percig csak bámulta, aztán vállon veregette a gumibotjával. A vi-
gyor nem tűnt el az arcáról. Azt mondta, kitalált nekünk egy kis
születésnapi bulit, különleges ünnepséget, amely mindannyiunknak
nagyon tetszene. Nokes az alkohol miatt egyre zavarosabban be-
szélt, s néhány elítélt kuncogni kezdett. John és én annyira féltünk,
hogy mozdulni sem mertünk, Nokes lökdösött bennünket előre.
John rám nézett, láttam, hogy sápadt a félelemtől. Michael fejét le-
hajtva ment, kezét lelógatta, nem volt elég erős ahhoz, hogy segít-
sen a barátainak, akiket addig mindig meg tudott védeni. Nem tud-
tuk, mit tartogat számunkra Nokes, de eleget tudtunk már ahhoz,
hogy ne várjunk tortát, lufit és vicces kalapokat. Gyorsan megtanul-
tuk, hogy csak az elképzelhetetlent várhatjuk.
Bementem a cellámba. Michael még mindig előttem volt. Oda-
bent Styler, Ferguson és Addison ült az ágyamon, ketten dohányoz-
tak. A sarokban, a kübli és a mosdó közé beszorítva, Tommy állt vi-
gyázzban.
Fergusonon nem volt ing, hátával a betonfalnak dőlt. Vállon ve-
regette Addisont, s rákacsintott; alig várták, hogy kezdődjön a buli.
Ferguson ritkán kezdeményezett bármit ellenünk, de ha a többiek
elkezdték, nagyságát és viselkedését meghazudtoló elszántsággal
szállt be a buliba. Nagy mókamesternek képzelte magát, s az a hír
járta róla, hogy addig vert vagy rugdosott bentlakókat, amíg azok
hangosan nem nevettek a történetein.
Körülnéztem a szobában, hallottam, hogy mögöttem becsapódik
az ajtó. Addison, Styler és Nokes kigombolták az ingüket. A testem
síkos volt, annyira izzadtam, s olyan gyengének éreztem magam,
hogy csaknem elájultam. Láttam, hogy Michael ökölbe szorítja a ke-
zét, aztán kiengedi, láttam, hogy Tommy minden mozdulatra be-
csukja a szemét. Hallottam, hogy John zihálni kezd, ahogy a közele-
dő roham miatt kapkodja a levegőt.
Nokes elővett egy cigarettát az ingzsebéből, s megkérdezte, sze-
retem-e a meglepetéseket. Amikor nemmel feleltem, felröhögtek.
Ferguson felállt az ágyról, s tenyerével az arcomat simogatva meg-
kérdezte, pontosan hány éves is lettem aznap.
– Tizenhárom – mondtam.
Addison megparancsolta Tommynak, hogy forduljon a fal felé.
Tommy lassan mozgott, úgy tett, ahogy mondták. Ferguson távo-
labb lépett, s Johnt és Michaelt is utasította, hogy forduljanak meg.
Az ágytól legtávolabb levő falhoz mentek, s felé fordultak.
Nokes, miközben cigi lógott a szájából, lazán átölelte a vállam.
Addison eloltotta a cigarettáját, s az órájára pillantva hátralépett az
ágyam felé, még több helyet adva Nokesnak.
Két szemhéjam úgy mozgott, mint a spaletta, próbálták kivédeni
a szemembe hulló izzadságcsöppeket. Berekedtem a félelemtől és
az idegességtől. Végre meg tudtam szólalni:
– Mit akar? – kérdeztem.
– Szopj le – mondta Nokes.
Másra nem emlékszem aznapról. Csak arra, hogy térdre kény-
szerítettek, becsuktam a szemem, becsuktam a tudatom, de a neve-
tések előtt nem tudtam becsukni, csak a gúnyolódás előtt maradt
nyitva. Emlékszem, Nokes izzadó kezei tartották a fejemet, s elzsib-
badtam, ahogy azt kívántam, bárcsak megölnének, mielőtt véget ér
az éjszaka.
Sosem beszéltem erről a barátaimmal, ők sem említették ne-
kem. Mindent megtettünk, hogy kitöröljük azokat a pillanatokat,
amelyek egyhangúan ismétlődtek az után a nap után – vagy olyan
mélyre taszítsuk őket, amennyire csak lehetséges. A mai napig nem
hoztam tudatom felszínére a szexuális zaklatásokat, amelyeket az
intézetben átéltünk. Olyan mélyre temettem őket, amennyire tud-
tam. De ott vannak, s ott is lesznek, akármilyen keményen próbá-
lom kizárni őket magamból. Néha felvillan egy-egy emlék, nem is
legszörnyűbb rémálmaimban, amelyekből pedig nem kevés akad,
hanem csöndes pillanatokban. Ártatlan képeken keresztül fedi fel
magát a rettenet – egy egyenruha szegletében, egy férfi nevetésé-
ben, egy elsötétített szoba alakjában vagy egy ajtónyikordulásban.
A másodperc töredékéig tart csupán. Csak addig, amíg újra meg-
borzongok az iszonyattól.
Az erőszak részletei foltokká mosódtak száműzetésükben. Lá-
tom, hogy kezek ütnek meztelen bőrt. Széttépett alsógatyákat, el-
szakított ingeket látok. Forró lélegzetet érzek a nyakamon, és erős
lábakat az enyém köré csavarodva. Nyögéseket és őrült nevetést
hallok, hátam és a nyakam valaki verítékétől és nyálától nedves. Ci-
garetta füstjét érzem az orromban, tompán hallom a beszédet, ami-
kor vége van, a tréfákat, a megjegyzéseket, az ígéretet, hogy vissza-
jönnek.
Azokban az elmosódott látomásokban mindig egyedül vagyok,
sírok a fájdalomtól, a szégyentől, az ürességtől, amely az elmét ki-
tölti, míg a testet megalázzák. Olyan emberek tartanak itt, akiket
gyűlölök, akik ellen nem harcolhatok. Egy helyben tart a félelem és
a gumibot sötét vége.
A legtisztább emlékem arról a hűvös októberi napról, hogy az-
nap lettem tizenhárom éves, s hogy számomra aznap ért véget a
gyermekkor.
 Michaellal sétáltam a pályán a Wilkinson Parkban, az üres, fából
készült lelátókat bámultuk. Közeledett a hálaadás ünnepe, s az idő
hidegre fordult. Vékony, borsózöld dzsekit viseltünk a rabruha fe-
lett, kezünket a nadrág zsebébe mélyesztettük.
Két hónapja voltunk Wilkinsonban. Tíz hónap volt még hátra az
ítéletből. Ez alatt a rövid idő alatt az őrök összeverték a testünket, s
beteggé tették az elménket. Csak a lélek ereje maradt még, s tud-
tam, az sem tart már sokáig.
Kezdtem azt hinni, hogy sosem jutok ki Wilkinsonból, hogy éle-
tem ott ér véget a falakon belül. Számos pletyka keringett bentla-
kókról, akiket holtan találtak az ágyukon vagy egy zuhanyzófülké-
ben. Nem tudtam, mennyi volt igaz ebből, s nem is akartam tudni.
Csak az számított, hogy lassan felőröl a rendszer, amelyet azért
hoztak létre, hogy megtörje a hozzám hasonlókat. Kevesebb mint
két órát aludtam éjszakánként, s csak annyit ettem, amennyi feltét-
lenül szükséges volt. Szinte már semmi nem érdekelt, félig csukott
szemmel küzdöttem át magam a napokon, amit lehetett, kizártam a
világból.
A barátaim helyzete még rosszabbnak látszott. Michaelra pillan-
tottam, az arca fáradt, megviselt, minden mozdulata lassú és bi-
zonytalan volt, megalázta a sok verés és a körülmények. Szenve-
délye elolvadt, ereje megcsappant. A beesett szemek és az össze-
vert test mögött csupán a büszkesége maradt és a velünk való törő-
dés. Reméltem, ez elég ahhoz, hogy végigcsinálja.
John még ennél is rosszabb állapotban volt. Először is megbete-
gedett, az állandó verések, a nemi erőszak és a számára fogyasztha-
tó ételek hiánya elsorvasztotta a testét. Több időt töltött a beteg-
szobán, mint a tanórákon vagy az edzéseken. Halk, reszelős hangon
beszélt, s kezdte elveszíteni a humorérzékét, amely addig sosem
hagyta cserben.
Vajas kívülről nem változott, tartotta a testsúlyát, s látszólag a
modora is ugyanolyan maradt. De szemében nem volt élet, eltűnt
belőle a vibrálás, a pajkos szikrák. Hideg lett, eltávolodott, magába
zárta az érzelmeit, s csak egy szótagos válaszokat adott. Ez is túl-
élési módszer volt, úgy hitte, így könnyebb átvergődni a végtelen-
nek tetsző napokon.
Mindegyik őr rendszeres céltáblájává tett valamelyikőnket, akit
aztán saját háziállataként kezelt. Esetemben Addison volt ez a sze-
mély. Amit csak lehetett, velem végeztetett el, a kocsiját is le kellett
mosnom hetente. Irántam való gyűlölete nem ismert határt, zaklatá-
sai sosem értek véget. Órákig mesélt arról, mennyivel könnyebb az
én életem az övénél, milyen szerencsés vagyok, amiért van apám,
aki törődik velem, és anyám, aki nem kefél mindenkivel összevisz-
sza. Azt mondta, jobban is értékelhetném, hogy New York Cityben
nőhettem fel, s olyan dolgokat láthattam, amelyeket ő soha nem
tud megfizetni. Azt mondta, szerencsém van, amiért olyan barátom
van, mint ő, olyan helyen, mint Wilkinson.
Ferguson Johnt szemelte ki. John puszta jelenléte is feldühítette
a robbanékony őrt. Belerúgott, ha elsétált mellette, fejbe vágta a bot-
jával, ha megállt előtte. Gyakran durvábban is bántalmazta, s más-
nap láttuk az eredményt az udvaron: John bedagadt szemét, felha-
sadt ajkát. Fergusonban egy gonosztevő szíve dobogott, s élvezte,
hogy a csoport leggyengébb tagját kínozhatja. Úgy éreztem, azért,
mert maga is gyenge volt, Nokes és Styler gúnyolta is emiatt. Velük
nem mert szembeszállni, könnyebb célpontot keresett, s John
Reillyben találta meg.
Styler Tommyt jelölte ki saját személyes tulajdonának. Kénysze-
rítette, hogy súlyzóit hurcolássza az udvaron, s minden éjjel a szo-
bája előtt hagyott pár cipőt, amelynek reggelre ragyognia kellett.
Tetszés szerint pofozta és alázta, meg. Az izmos férfi élvezte a pufók
fiú feletti testi fölényét. Tommy túlságosan emlékeztette őt szegény-
ségben leélt saját gyermekkorára. Jobbnak hitte magát Tommynál,
a legjelentéktelenebb szabályszegés miatt is állandóan lehordta. Nem
múlt el nap anélkül, hogy valamilyen formában ne bántalmazza.
Nokes mindannyiunkat zaklatott, de abban lelte legnagyobb örö-
mét, ha Michaelt verhette. Két vezér párviadalának tekintette a dol-
got, s mindig meggyőződött arról, hogy mi is mindenről tudunk,
amit Michaellel tesz. Szinte ízlelgette a kegyetlenséget, amellyel a
akaratunkkal bánt. Húgytócsákat töröltetett fel, vagy a bentlakók
mocskos ruháját mosatta ki vele. Késő éjszakába nyúlóan futtatta
vele a köröket a futópályán, s másnap reggel ébresztő előtt keltette
fel. Véletlenszerűen vágta pofon, rúgta hátba vagy gáncsolta el, mi-
közben Michael az ebédért állt sorba. Csak azért tette, hogy Michael
végre könyörögjön neki, hogy hagyja abba, hagyja már békén. De
Michael Sullivan egész idő alatt egyetlen szót sem szólt.
Mind a négy őr repertoárjában a szexualitás volt a legördögibb
eszköz. A számtalan nemi erőszak nemcsak a megalázás végső for-
máját jelentette, hanem egyben a legközvetlenebb mód volt arra, hogy
az őr a hatalmát gyakorolhassa. Már az erőszakkal való fenyegetés
is rettegésben tartott bennünket, mert sosem tudtuk, mikor csapó-
dik ki a cellaajtó, sosem sejtettük, mikor szólítanak ki a sorból.
Nem mi voltunk az első csoport, amellyel Nokes és társai ilyen
embertelenül bántak, s nem ők voltak az egyetlenek, akik bántal-
mazták a bentlakókat. Egész Wilkinsonban irányíthatatlan őrök irá-
nyították a lakókat. A kegyetlenkedés nyíltan zajlott, a megtorlástól
senkinek sem kellett tartania. Senki nem jelentette a zaklatásokat.
 Azok az őrök, akik semmit nem tettek, csak fenntartották a rendet
Wilkinsonban, nemigen merték felhívni a figyelmet az állapotokra:
az állásukba kerülhetett volna. A kisegítő személyzettel ugyanez
volt a helyzet. Az igazgató és a két helyettes vak volt, azt színlelték
maguk előtt is, hogy szükséges dolgot cselekednek, ha távol tarta-
nak bennünket a világtól. A saját szempontjukból igazuk is volt. Vé-
gül is nem sokan aggódnak a fiatalkorú bűnözők helyzete miatt.
A Wilkinsont körülvevő városka kicsi volt és viharvert. A legtöbb
ház még a századforduló táján épült. Az ipar néhány gazdaságból,
két tejcsarnokból és egy műanyaggyárból állt, amely a négyezres la-
kosság közel felének adott munkát A városiak barátságosak voltak,
a rendőrség kicsi és becsületes, a középiskola futballcsapata pedig
állítólag az egyik legjobb volt a megyében. Az embereknek nem volt
sok pénze, de nem is tudták volna mire költeni. Minden vasárnap
délelőtt tisztán és hangosan szólt a templom harangja, s a népek
hétvégenként piknikezni mentek. A polgárok minden novemberben
a republikánusokra szavaztak, s egész évben jól megvoltak maguk-
ban. Sem idejük, sem türelmük nem volt ahhoz, hogy azok miatt a
fiúk miatt aggódjanak, akiket az ő városukban ültetnek rács mögé.
Megálltam és körbenéztem a pályákon. Balra egy csoport elítélt
dobálta a fűzős labdát, jobbra egy kis csoport tartott éppen gyűlést,
súgdolóztak és kézmozdulatokkal kommunikáltak. Hideg szél fújt,
az ég sötét volt, vastag felhők temették el az őszi napot.
Még tizenöt perc volt hátra a szünetből. Hagytam, hadd fejezze
be Michael a sétáját egyedül, s a könyvtár felé indultam. Valameny-
nyiőnknek szüksége volt némi nyugalomra, én az enyémet John
kedvenc könyvének, a Monte Cristo grófjának az oldalain találtam
meg. Újra- meg újraolvastam a regényt, átugrottam Edmond Dantes
igazságtalan bebörtönzésének sötét pillanatait, mosolyogtam, ami-
kor végre kiszabadult, megszökött a börtönből, ahol egész életét
kellett volna eltöltenie. Végül letettem a könyvet, elmondtam egy
imát, s vártam a napot, amikor majd én is kiszabadulok Wilkinsonból.
 6
Látogatókat minden második hétvégén fogadhattunk, legfeljebb
egy órára, s csak egy személyt. Még ittlétem elején írtam apámnak
egy levelet, amelyben kértem, hogy ne jöjjenek. Magyaráztam, mi-
lyen nehéz lenne itt maradnom, ha látnám őt vagy anyámat. Nem
tudtam volna apámra nézni, s látni rajta, hogy mindent, ami történt
velem, kiolvas a szememből. Mindkettőnknek elviselhetetlen lett
volna. Michael ugyanezt tette családja tagjaival. Tommy anyja vala-
hogy nem tudta összehozni a látogatást, így megelégedett az alkal-
mi levelekkel, amelyeket a fia küldött neki. Ezekben Tommy tudat-
ta vele, hogy minden rendben, és jól van. John anyja havonta egy-
szer eljött, a szeme tele volt könnyekkel, s annyira meg volt zava-
rodva, hogy észre sem vette fia csonttá soványodását.
Bobby atyát azonban nem lehetett megállítani. Vasárnapi érke-
zéseinek hírére Nokes mindig figyelmeztetett, hogy csak vidám té-
mákról beszélhetünk. Semmit nem mondhattunk az atyának, s tud-
tuk, ha mégis megtennénk, kegyetlen megtorlásban lenne részünk.
Nokes emlékeztetett, hogy most ide tartozunk, és senki sem segít-
het rajtunk, különösen nem egy szegény egyházközségből való pap.

***
 Bobby atya egy összecsukható széken ült a nagyteremben. Feke-
te zakóját a szék hátára terítette, kezét az ölében tartotta. Rövid uj-
jú fekete ing volt rajta, római gallér, fekete nadrág és egy pár fé-
nyes, fekete papucscipő. Feszült volt az arca, végignézett, ahogy
felé sétáltam, s nem tudta elrejteni a döbbenetet a szemében.
– Lefogytál – mondta, s dühöt hallottam a hangjában.
– Hát nem épp anyám főztjét kapjuk – mondtam, s leültem a hosz-
szú asztal túlsó felén.
Bobby atya bólintott, s kinyújtotta a kezét, hogy megfogja az
enyémet. Azt mondta, fáradtnak látszok, megkérdezte, eleget al-
szom-e. A barátaim felől is érdeklődött, elárulta, hogy még aznap
velük is találkozni fog.
Nem sokat beszéltem. Annyi mindent el akartam mondani, de
tudtam, hogy nem tehetem. Féltem Nokestól és bandájától. Szé-
gyelltem is magam. Nem akartam, hogy tudjon arról, amit velem
tesznek. Azt akartam, hogy senki ne tudja. Szerettem Bobby atyát,
most mégis alig tudtam ránézni. Féltem, hogy átlát rajtam, látja az
igazságot a félelmen és a szégyenen túl.
– Shakes, van valami, amit el akarsz mondani nekem? – kérdez-
te, közelebb húzva székét az asztalhoz. – Akármi.
– Nem kellene idejönnie, atyám. Értékelem, higgye el. De nem
biztos, hogy jó.
Ránéztem, s eszembe jutott minden, ami annyira hiányzott. Ki
kellett zárnom azokat a gondolatokat, ha túl akartam élni a bezárt-
ságot. Képtelen lettem volna látogatásai alkalmával megküzdeni
azokkal az érzésekkel. Ha ki akartam jutni Wilkinsonból, egyedül
kellett kijutnom.
Bobby atya hátradőlt a székben, elővett egy Marlborót, s öngyúj-
tóval gyújtott rá. A foszladozó mennyezet felé fújta a füstöt, aztán a
jobb vállam fölött ránézett a mögöttünk álló őrre.
– Idefelé megálltam Atticában. Meglátogattam egy régi barátomat.
– Vannak barátai, akik nem börtönben ülnek? – kérdeztem.
 – Nem annyi, mint szeretném – felelt mosolyogva, a cigit a szájá-
ban tartva.
– Ő miért van benn?
– Háromszoros gyilkosságért. Tizenöt évvel ezelőtt hidegvérrel
megölt három embert.
– Jó barátja ez az ember?
– Ő a legjobb barátom. Együtt nőttünk fel. Szinte testvérek vol-
tunk. Mint te meg a srácok.
Bobby atya nagyot szívott a cigarettából, s lassan fújta ki a füs-
töt. Tudtam, hogy kemény gyerekkora volt, sokat verekedett, ha-
mar dühbe gurult, s állandóan elkapták a rendőrök. Gondoltam,
nyilván ezért is harcolt úgy értünk. De egészen addig nem tudtam,
hogy ő is megjárta Wilkinsont.
– Mindkettőnket ide küldtek – halkabban beszélt, a szemembe
liézett. – Nem volt könnyű, mint ahogy neked sem az, és a többiek-
ífiek sem. Ez a hely megölte a barátomat. Belülről ölte meg. Kemény
lett tőle. Azután már nem törődött senkivel és semmivel.
Nem néztem rá, próbáltam leküzdeni a sírást, s hálás voltam,
hogy volt valaki, aki törődött velem, törődött mindnyájunkkal, aki
tudta, miken megyünk keresztül, aki megértette és tisztelte a csend
iránti vágyunkat. Nem lepődtem meg, hogy ez az ember éppen
Bobby atya volt. Jó volt tudni, hogy őt nem ölte meg ez a hely, nem
tette gyengévé, hanem valahonnan bátorságot merített, hogy min-
dezt maga mögé utasítsa. Most már tudtam, hogy ha egy darabban
kerülök ki Wilkinsonból, arra is lesz esélyem, hogy együtt éljek
mindazzal, ami történt. Talán soha nem tudom majd elfelejteni,
mint ahogy biztos voltam benne, Bobby atya is mindennap alászáll
a saját poklába. De talán képes lehetek ezekkel a kínzó emlékekkel
együtt leélni az életemet. Talán a barátaim is képesek lesznek rá.
Csak fel kell lelünk azt az erőt, amelyre Bobby atya rátalált.
– Ne hagyd, hogy ez a hely megöljön téged, Shakes – mondta, s
megszorította a kezem. – Ne hitesse el veled, hogy keményebb
vagy, mint valójában.
 – Miért? Hogy ha kikerülök, beálljak papnak?
– Istenem, dehogy – nevetett Bobby atya. – Az egyháznak nincs
szüksége még egy papra, aki lopja a perselypénzt.
– Akkor miért?
Csendesen válaszolt:
– Az út csak visszafelé vezet erre a helyre. Ez az út a halál, ez
pusztítja el az embert. Belülről. Mint a barátomat.
Bobby atya felállt a székről, kitárta a karját, s lassan, hosszan
megölelt. Nem akartam elengedni. Soha, senkihez nem éreztem ma-
gam olyan közel, mint őhozzá abban a pillanatban. Iszonyúan hálás
voltam azért, amit mondott, azért, mert könnyített a terhemen,
mert tudtam, hogy a barátaim is az ő erős vállára helyezhetik a bá-
natukat, ha szükségük lesz rá. Végül elengedtem, három lépést tet-
tem hátrafelé, néztem, ahogy belebújik a zakójába, s begombolja,
kezében pedig összehajtott Yankees-sapkáját szorongatja.
– Viszlát a Konyhában!
– Számítok rá, Shakes – mondta Bobby atya, mielőtt elfordult és
biccentett az őrnek, hogy kinyithatja a kifelé vezető nagy vasajtót.
 Évente egyszer, hálaadás és karácsony között a wilkinsoni nevelő-
otthon futballmeccset rendezett. A helyieket is meghívták, két dol-
lárért betódulhattak a fedetlen lelátókra, hiszen a pénz úgyis vissza-
folyt a város kasszájába. A tíz éven aluli gyerekeket ingyen enged-
ték be. Ám a rendezvény nem az amerikai futballról szólt. Sokkal
inkább arról, hogyan törik meg a bentlakókat. Először a testét kerí-
tették sorra, széttépték, mint egy szalmabábot, úgy játszottak vele,
mint egy színpadi kellékkel. Azután a lelkét marcangolták, addig
vadásztak rá, míg csak az őrök arcát látta maga előtt mindenütt,
csak a sípjuk szavát hallotta, s attól félt, hogy megint megszegett
valami ismeretlen szabályt. A tortúra végén aztán az őrök parádéz-
va felvonultatták teremtményeiket a pályán egy kisváros bűntelen
közössége előtt, s egy meccset játszottak azok ellen, akik túl bete-
gek, összevertek és zavarodottak voltak ahhoz, hogy ellenfelek le-
gyenek. Ezt azért tették, hogy tökéletes képet fessenek egy tökéle-
tes intézményről. Nem minden elítéltet tudtak megtörni, de ahhoz
épp eleget, hogy a kép érintetlen maradhasson.
Az őrök már jóval a meccs előtt összeszedték csapatukat, heten-
te négyszer edzést tartottak, s folyamatosan az övék volt a pálya.
A bentlakók csapatát a meccs előtti héten jelölték ki, tizenegy vo-
nakodó játékost választottak különböző etnikumokból. Egyetlen
kétórás edzést engedélyeztek nekik, miközben végig figyelték őket.
Ez a meccs semmiképpen nem nyert volna fair play-díjat. Egyetlen
célja az volt, hogy az őrök ismét összeverhessék a bentlakókat,
csak ezúttal olyan emberek előtt, akik fizettek is a látványért. S
ahogyan azokat a meccseket játszották, nem volt szükség bíróra;
oda doktor kellett.
Míg Wilkinsonban voltam, Nokes volt az őrök kapitánya. Addi-
son, Ferguson és Styler is játszott. A barátaimmal tudtuk, hogy ben-
nünket is beválasztanak a bentlakók csapatába. Még Tommyt is,
akinek pedig a Stylertől elszenvedett legutóbbi verés eredménye-
ként csúnyán be volt dagadva a bal bokája. Az őrök napokon ke-
resztül nem szálltak le rólunk, fociról beszéltek, kérdezték, játszot-
tunk-e ilyet a Pokol Konyhájában, s hogy kik a kedvenc játékosa-
ink, így figyelmeztettek bennünket, hogy készüljünk fel egy újabb
verésre.
Húsz perce ment az edzés, a pálya négy sarkáról őrök figyeltek,
amikor hirtelen hátulról szerelt egy fekete, fogszabályzós srác, aki-
nek olyan karja volt, mint egy boroshordó. Az arcomat a mocsokba
nyomta, tiszta fű lett az orrom és az állam. Elfordítottam a fejem,
ránéztem, s azt motyogtam:
– Ez érintős foci.
– Hát én keményen érintek – mondta.
– Tartogasd az őröknek. Én a te oldaladon állok.
– Senkinek nem kell az én oldalamra állnia – morgott, aztán
visszafutott az egymásba gabalyodott tömeghez.
– Nem elég, hogy az őrök szétrúgják a seggünket – mondtam
Michaelnak, ahogy mellé értem –, még ezek a barmok is itt vannak,
s azt hiszik, ők a Green Bay Packers.
– Minek van egyáltalán edzés? – kérdezte John.
– Miattuk – bólintottam az őrök felé, akik keresztbe font kézzel
a pálya szélén álltak, s nevetgélve lökdösték egymást.
– Olyanok vagyunk nekik, mint a városba érkezett cirkusz –
mondta Tommy. Lassan jött mellettünk, próbálta kímélni a fájós
lábát.
– Lehet – mondta Michael, miközben a pálya másik oldalán álló
bentlakókat nézte. – Shakes, ki itt a legkeményebb gyerek?
– Hogy érted, hogy kemény?
– Ki az, aki úgy tud beszélni, hogy mindenki hallgat rá?
– Rizzo. A magas, fekete srác, akinek le van borotválva a feje.
Nála van a labda.
– Egy fekete olasz? – kérdezte John.
– Nem tudom, milyen. Csak annyit tudok, hogy Rizzónak hívják.
Ő a főnök a Β blokkban.
– Miért van bent? – kérdezte Tommy.
– Gyilkosságért. Nem volt szándékos.
– Hogyhogy?
– Verekedés volt – magyaráztam. – Utána ő elsétált, a másikat
meg elvitték.
– Visznek még itt valakit, ha nem megyünk vissza játszani – mond-
ta Tommy. – Ne idegesítsük fel Rizzót a meccs előtt.
– Azt mondják, megvan a saját bandája odakint – folytattam. –
Harlemből vagy Bed-Stuyból való. Elfelejtettem, honnan. És a srác,
akit megölt?
– Mi van vele? – kérdezte Michael.
– Az anyja pasija volt. Túl barátságosan bánt Rizzo kishúgával.
– Akkor ő a mi emberünk – jelentette ki Michael.
– Mihez? – kérdeztem.
– Edzés után majd elmondom.

***

Rizzo egyedül ült a könyvtár közepén egy faasztalnál. Egy futball-

magazint olvasgatott, borotvált feje köré glóriát vont a mennyezet-
ről szűrődő fluoreszkáló fény. A bal oldalán álltam, a könyvtár ka-
landregény-gyűjteményét nézegettem. A legtöbb kötet puha fedeles
volt, sok oldal és fedőlap hiányzott, némelyikbe pornográf skicce-
ket rajzoltak.
Michael, kezében a Tom Sawyerrel, az asztalhoz sétált, kihúzott
egy széket, s leült Rizzóval szemben.
– Nem baj, ha ideülök? – kérdezte.
– Az se, ha felgyújtod magad – felelte Rizzo. A hangja, akárcsak
a teste, inkább egy férfié volt, semmint egy fiúé. – Az se, ha meg-
halsz. Szarok rá.
– Kösz – mondta Michael, s leült.
Pár percig csendben olvastak, közben Michael egyszer felém pil-
lantott, arcán aggodalom és önbizalom keveredett.
– Rizzo – suttogta Michael –, beszélnünk kell. Nem tart sokáig.
– Honnan a faszból tudod a nevemet? – vicsorgott rá Rizzo.
– Hülye lennék, ha nem tudnám. Mindenki rád mutogat, s min-
denki távol tartja magát tőled.
– Ez igaz volt. Egészen mostanáig.
– Ez így időpocsékolás. Érdekel vagy nem?
Rizzo mély levegőt vett, átható pillantást vetett Michaelra. Áll-
kapcsát összeszorította, kezeit az asztal lapjára fektette, szeme úgy
parázslott, mint a szivarvég.
– Szólj a barátodnak, hogy húzzon ide egy széket. Nem elég okos,
látszik rajta a feszkó.
Michael rámosolygott, s anélkül, hogy rám nézett volna, szólt,
hogy csatlakozzam hozzájuk.
Végigsétáltam a két sor között, s ahogy az asztal felé tartottam,
körülnéztem a könyvtárban. Üres volt, csak egy őr állt a bejáratnál.
Amikor kezemben a Scaramouche egy példányával leültem az asz-
talhoz, biccentettem Rizzónak.
– Te már több mint egy éve itt vagy?
– Majdnem három – felelte Rizzo. – Tavasszal szabadulok.
– Hány meccsen játszottál már?
– Ez lesz a második. Miért?
– Az előzőt az őrök nyerték?
 – Az őrök még sosem veszítettek.
– És mi lenne, ha veszítenének?
– Idefigyelj, fehér kölyök – mondta Rizzo felegyenesedve széké-
ben, jéghideg hangja dühös volt. – Nem tudom, te hogyan játszottál
az utcán. Nem is érdekel. Itt bent, az őrök akarják megnyerni a mécs-
eset, a meccs meg az őröket.
– Miért?
– Azt hiszed, most baszakodnak veled. Verd meg őket szomba-
ton, s majd meglátod, mi a baszakodás. És nem csak te. Mindenki,
az összes cellában. Úgyhogy mondd meg, fehér kölyök, mindenki-
nek rúgják szét a seggét, csak hogy te jól nézzél ki egy meccsen?
– Veled nem baszakodnak – próbáltam beleszólni a beszélgetésbe.
– Nem, velem nem. De találnak majd egy másik niggert, aki meg-
kapja az én részemet is.
– Nem mondtam, hogy győznünk kell – mondta Michael –, csak
nem akarok még egy verést.
– Úgyis megkapod mindennap. A szombat miért lenne kivétel?
– Szombaton visszaüthetünk.
– Ahhoz én nem kellek, hogy te visszaüss.
– Csak akkor működik, ha mind benne vagyunk – mondta Mi-
chael. – Te vagy az egyetlen, aki el tudja érni.
– Az őrök engem békén hagynak. Távol tartják magukat, hagy-
ják, hadd töltsem le az időmet. Ha a meccsen valamelyiknek odavá-
gok, lehet, hogy nem így lesz.
– Akkor is csak egy nigger vagy nekik – mondta Michael.
– Nyugi, fehér kölyök. Csak azért, mert beszélünk, még nem ál-
lunk egy oldalon.
– Téged nem vernek, és nem úgy basztatnak, mint minket – Mi-
chael hangja izgatott lett. – Téged másképp aláznak meg. Úgy bán-
nak veled, mint egy állattal. Egy állattal az utcáról. A hátad mögött
beszélnek rólad.
– Szarok rá, mit mondanak rólam – mondta Rizzo.
– Ó, dehogy szarsz rá. Különben odakint sem lennél az, aki vagy.
 – És ha odavágunk nekik, minden megváltozik? Ezt gondolod?
– Semmi nem változik – mondta Michael.
Erre Rizzo is megmerevedett. Látszott, most már érdekli a dolog.
– Akkor miért, fehér fiú? – kihúzta magát, a székét hátralökte.
– Ha úgyse változik semmi?
Michael felállt, s Rizzo válla fölött a jobbra álldogálló őrre pillan-
tott. Aztán áthajolt az asztalon, s Rizzóra nézett:
– Hogy érezzék azt, amit mi érzünk. Csak néhány órára.
Rizzo sokáig nem szólalt meg. Aztán a szája félrehúzódott, gon-
dolom, ez jelentette nála a mosolygást.
– Remélem, játszol olyan jól, mint ahogy beszélsz – azzal meg-
fordult, indulni készült.
– Én is nagyon remélem – mondta Michael.

***

December első szombatja volt. A délutáni napsütés már nem tudott

megbirkózni a pályán süvítő, hideg széllel. Az embereket a lelátón
szinte elborította a sok gyapjúkabát, lehajtható sapka, szőrmeka-
pucni, bőrkesztyű, nyaksál és orkándzseki. A tömeg lélegzete átju-
tott a ruhák alkotta védőrétegen, a lelátók felett melegebb levegő
kígyózott a palaszürke ég felé.
A lelátók alján mogyorót, forró csokit és kávét árultak. Fegyve-
res őrök köröztek a pálya körül, a tömeget figyelték. Az őrök másik
csoportja egyenes vonalban állt a padunk mögött, s önelégült vi-
gyorral nézte, ahogy vékony nadrágunkban és ingünkben dideregve
szorosra kötjük a cipőnket.
A tömegre pillantottam, próbáltam kitalálni, kinek szurkolnak
majd, s hogy honnan érkeztek, hogy megnézzenek egy futballmecs-
cset, amelyet egy őrök játszanak egy csoport fiatalkorú bűnöző el-
len. Jókora adag irigység is vegyült a pillantásomba, hiszen tudtam,
hogy a meccs után ők szabadon távozhatnak, visszatérhetnek biz-
tonságos otthonaikba, ahol meleg vacsora várja őket, a meccsünk-
ből pedig csak társalgási téma lesz.
Az őrök váll- és könyökvédőt viseltek, a stoplikon csillogtak az
új szegecsek. Néhányan farmerban voltak, mások melegítőben, de
valamennyiükön vastag, sőt, kapucnis gyapjúpulóver volt. Mi azon-
ban szokásos öltözékeinkben játszottunk, a nadrágtól a cipőig az
intézetbeli ruháinkat viseltük.
A két csapatkapitány – Nokes az őrök, Rizzo az elítéltek képvi-
seletében – a pálya közepén találkozott, hogy pénzfeldobással
döntsék el, melyik csapat kezdjen. A bíró szerepében egy másik őr
állt mellettük; Rizzo ragaszkodott ahhoz, hogy kapitánynak nevez-
zék, már ezzel is jelezve az őröknek, hogy nem megszokott mérkő-
zés áll előttük. Egyikük sem nyújtott kezet a másiknak, de Nokes
felajánlotta, hogy pénzfeldobás nélkül mi kezdhessünk. Ezt Rizzo
visszautasította, s a fejet választotta. Nokes nem kért Rizzóból, tisz-
tában lévén a fekete fiú hírnevével, de már nem visszakozhatott a
többi őr és az igazgató előtt, aki az első sorban ült. így hát alkut
ajánlott Rizzónak. Azt ígérte, rendesen bánnak vele és három barát-
jával, akik szintén játszottak, ha kimarad a játékból. Ha nem, figyel-
meztette Nokes, ugyanolyan keményen elbánnak velük, mint terveik
szerint a többi bentlakóval. Rizzo minden érzelem nélkül hallgatta
meg az ajánlatot, szemét egy pillanatra sem vette le Nokes arcáról.
Aztán mély lélegzetet vett, s újra kérte, hogy dobják fel az érmét.
Fej volt.
Michael a gúla közepén féltérden állt, bámulta maga körül az ar-
cokat. Látnia kellett, mennyire lesznek kemények az őrök, mire szá-
míthat. Azt mondta, amint megkapom a labdát, fussak, ahogyan
csak bírok. Ha csak megérintenek – ezt diktálták a szabályok –, mi
is becsületesen játszunk. De ha durván szerelnek – s pontosan ezt
vártuk –, akkor hosszú és minden bizonnyal véres délután elébe né-
zünk. Abban a pillanatban, hogy Michael kezdett, Rizzo odaszólt,
hogy ne csesszem el, akármilyen keményen jönnek is belém.
 Michael mögött álltam, Juanito, egy pólóban és szakadt nadrág-
ban játszó, tizenöt éves srác mellett. Tommy és John egy pufók fe-
kete srác és Rizzo mellett álltak. Négyen játszottak szélsőt, mindkét
oldalon ketten. Az őrök négy-három-négyes felállásban játszottak.
Nokes és Addison a sor közepén helyezkedtek el, engem bámul-
tak. Látszott a hidegben a lélegzetük, karjukat lóbálták, testük meg-
feszült. Styler és Ferguson a hátsó sorba kuporodott, stoplijaikat
mélyen a földbe vájták.
– Figyeljetek a passzra! – kiáltotta Nokes a körülötte elhelyezke-
dő őröknek. – Azok a niggerek a szélen tudnak ám futni! Ne enged-
jétek magatok elé őket!
Michael elkapta a pattanó labdát, három lépést tett hátrafelé, s
odadobta nekem. Az oldalamhoz szorítottam, két kézzel tartottam,
s Juanito után iramodtam vele. Az őrök dühösen csaptak le rám,
Nokes vezette őket. Élesen balra fordultam, hogy eltávolodjam a
tömegtől, szabad helyet keresve. Három métert sem tettem, amikor
Addison oldalba kapott; két kezével átfogta a derekamat, és súlyá-
val a földre húzott. A szemem sarkából láttam, hogy Nokes felénk
rohan, hogy a földhöz szögezzen.
A könyök egyenesen és keményen érkezett, fekete villanásként,
amelyet Nokes előbb érzett, mintsem megpillantotta volna. Az arcát
találta el, s az ütéstől a sárba zuhant. Rizzo mosolyogva állt felette:
– Az a nigger a sorban keményet üt ám – mondta Nokesnak. –
Ne hagyd, hogy eléd kerüljön!
– Oké – mondta Juanito, s felsegített –, kemény játék lesz, a kur-
va anyját! Kemény játék lesz.
– Ahogy mondod – szólt oda Michael, s Rizzóra kacsintott –, ke-
mény játék lesz.
A négy negyedből és egy szünetből álló kilencven percen át a ne-
velőintézetben valaha látott legkeményebb és legvéresebb meccset
vívtuk az őrök ellen. Ezalatt a játék kiszabadult a börtönből, mér-
földekkel maga mögött hagyta a bezárt kapukat, felhágott a vidék
dombjain, s visszatért a környék utcáira, ahonnan jöttünk.
 Kilencven percig újra szabadok voltunk.
Az utolsó negyed felénél az őrök egy ponttal vezettek; energiánk
fogyóban volt a hideg és az őrök kegyetlen taktikája miatt, akik
mindent megtettek, hogy győztesen hagyják el a pályát.
Michael a gúla közepén állt, bal ingujja vérben ázott: az ajándé-
kot Addison és Styler szöges cipőjének köszönhette, akik az első
félidő vége előtt nem sokkal állították meg, egy hosszú versenyfutás
végén. Arca jobb oldalán két kis patakban szivárgott a vér. Tommy
nehezen lélegzett, bokája iszonyúan feldagadt és lilára színeződött.
Johnny alig állt a lábán, Nokes és Ferguson nemegyszer tiszta hely-
zetben is felrúgta.
Én a pályán térdeltem, felhasadt ajkamból vért köpködtem min-
denfelé, levegőért kapkodtam, és sikertelenül próbáltam a tudatom-
ból kirekeszteni a bordáimból áradó fájdalmat. Körülnéztem, lát-
tam, hogy mindenki úszik a vérben. Rizzo jobb keze eltörött, ami-
kor négy kezdéssel korábban eltűnt egy csapat őr alatt.
Mögöttünk a tömeg, amely a játék elején hangosan szurkolt az
őröknek, most döbbenten ült, hátborzongató némaságban. A véráz-
tatta fű látványa beléjük fojtotta az éljenzést. Nem tehettek mást,
csak nézték, ahogy a dráma kibontakozik.
Egészen odáig úgy nőtt lelkünkben az elszántság, mint testünk-
ben a fájdalom. A hosszú játék és az ütések azonban kifárasztottak
bennünket. Mellettem egy magas srác állt, vér folyt lefelé mindkét
lába szárán.
Még egy pont kellett, most, amikor az őrök már nem nézték ki
belőlünk, hogy képesek vagyunk a folytatásra. Úgy kell csinálni,
mintha az utcán játszanánk; ennek az a vége, hogy a labda érinti a
földet, s valaki összeesik. Valamennyi bentlakó játszott már olyan
meccseken, amelyek véres véget értek. Az őrök számára azonban
ez új élmény volt, s úgy látszott, nem tetszik nekik.
Rizzo kezdett. Michael lövőcsellel folytatta, színlelve, hogy le-
passzolja a labdát R. J.-nek, az egyik szélsőnek, aztán megfordult, s
előredobta vagy negyven méterre. Rizzo ott termett, egyszerre fu-
tott Stylerral, egyszerre ugrottak fel a labdáért. Rizzo törött jobbja
mozdulatlanul lógott a dereka mellett. Styler törte össze a porcokat
és a csontot, s ezért meg kellett fizetnie. Ez azt jelentette, hogy a si-
kerhez egy nyerő pontnál többre volt szükség. Hat pontot kellett
szereznünk, s össze kellett törnünk Styler pofáját. Mindegy volt,
melyiket csináljuk először.
Michael gyors passzt kapott, s olyan messzire hátrált, amennyire
csak tudott, bal karja mereven lógott. Én Juanito mellett maradtam,
készen arra, hogy blokkoljak bárkit, aki arra jön. A két első sor egy-
másnak rohant, vér, nyál és húscafatok röpködtek a levegőben.
Nokes véresen és összehorzsolva érkezett balról, átugrott egy bent-
lakó felett, s két karját kitárva repült Michael felé. Felugrottam és
telibe kaptam, mindketten centikre Michael lábától értünk földet,
épp, amikor ő ép bal kezével spirális röppályára küldte a labdát.
– Baszódj meg! – üvöltött Nokes, s két kézzel ütött-vert, ahol ért.
– Megöllek, a kurva anyádat!
– Kopj le róla! – kiabált Juanito. Megragadta Nokes haját és az
egyik karját. – Húzz már a picsába!
Michael és egy másik őr lökdösődtek. Két bentlakó két másik
őrrel küzdött. Az egész pályán ütötték és rúgták egymást az embe-
rek. Mindenütt testek hevertek, s mindenfelől metszőn szóltak a
vészsípok. Egyenruhás őrök futottak be a pályára, gázsprayvel és
gumibottal felfegyverezve. Az igazgatót és helyetteseit épp akkor
vitte el egy, a kapunk mellől érkezett szirénázó autó.
Aztán a régóta megnémult tömeg kitört. Lábukkal a lelátókon
dobogtak, kesztyűs kezükkel vadul tapsoltak, s kiabálva éljeneztek.
Michael térdre esett, egyik öklét a levegőbe lökte. Lejjebb a pá-
lyán Rizzo zsebelte be az éljenzést, két kezét magasra emelte, várta,
hogy az őrök elvigyék. Ép kezében tartotta a labdát, tiszta, szabad
mosolya tükrözte érzelmeit.
Styler néhány centire Rizzótól feküdt a földön. Hanyatt feküdt,
széttárt lábakkal, oldalra billent fejjel, mozdulatlanul.
A börtönből kiabálást hallottunk. A bentlakók, akik a cellaablak-
ból vagy a tornaterem nyitott ablakaiból nézték a meccset, ezt a pil-
lanatot ünnepelték, sokuk Rizzo nevét kiabálta. Néhány játékos
Rizzo felé rohant, remélték, hamarabb érnek oda hozzá, mint az
Őrök, s még megérinthetik a pálya hősét.
Nokes feltérdelt. Michaelra és rám meresztette a szemét, az or-
rából folyó vér elérte a száját.
– Halottak vagytok – mondta. – Úgy megfizettek ezért, ahogy ál-
motokban sem gondolnátok. Mindannyian. Mind megfizettek.
– Szart sem érsz, Nokes – szólt oda neki Juanito. – Mi mindig is
tudtuk. Most viszont már mindenki tudja.
– Tűnj az utamból, szarházi! – Nokes felállt, s lassan a többi őr
felé bicegett.
Michael elindult felé, s amikor majdnem beérte, megszólította:
– Hé, Nokes!
– Mi van? – A Nokes szeméből sütő gyűlölettől szinte megalvadt
a sebeinkből szivárgó vér.
– Jó meccs volt – mondta Michael.
 8
Második napomat töltöttem a magánzárkában, hátamat a nedves
falnak vetettem, térdemet a mellkasomhoz szorítottam. Ültem a sö-
tétben egyedül. Ferguson és egy másik nagydarab, vörös szakállas
őr rögtön a meccs után vonszolt erre a helyre, amelyet a bentlakók
csak „lyuk”-nak hívtak. Arccal a hideg betonpadlóra dobtak, s néz-
ték, ahogy körbe-körbe mászom, s megpróbálok felállni. Röhögtek,
s kínlódó mozdulataimat utánozták. Aztán bevágták és bezárták
maguk mögött az ajtót, nehéz lépteik üres és távoli visszhangja is
elhalt. A lyukban nem volt ágy, nem volt vécé, nem volt hang, nem
volt étel. Víz sem volt, friss levegő sem. Csak sötétség és nagy, éhes
patkányok. A lyukban csak az őrület lakott.
A helyiség egyik sarka felé araszoltam, próbáltam nem figyelni
a porra, a sebeimből még mindig szivárgó vérre, a cella sötétjében
mozgó patkányok halk cincogására. Az első napomat álmatlanul
töltöttem, oldalra kaszáltam a lábaimmal, így próbáltam távol tarta-
ni a patkányokat a sebeimtől, miközben tudtam, hogy előbb-utóbb
fel kell adnom, lecsukódik a szemem, s akkor jönni fognak.
A rettegés kitöltötte minden órámat. A legapróbb zajra, a padló
pici nyikordulására a félelem görcsbe rántotta a testem. A ruhámat
átáztatta az izzadság, az arcom nedves volt, hajam a homlokomra
tapadt. Mélyen, reszketve szedtem a levegőt, szememet tágra nyitva
bámultam a némaságba, miközben kezem és lábam elzsibbadt a hi-
degtől. Nem tudtam megkülönböztetni a nappalt az éjszakától, a
hajnalt a szürkülettől, minden pillanatomat elmosta a sötétség, amely
nem ígért menekülést. Az őrök nem hoztak sem ételt, sem vizet, s
mindent átjárt a száradt ürülék és vizelet bűze.
Nem voltam egyedül a lyukban.
Tudtam, hogy a barátaim is ott vannak valahol a mélyben, mind-
egyik a saját cellájában, a saját fájdalmában birkózik a saját démo-
naival. Rizzo is ott volt, az őrök hozták le, s közben eltörték a másik
kezét is. Semmi értelme nem volt, hogy kiáltsak nekik; a vastag fa-
lakon és cellaajtókon nem hatolt át semmiféle hang.
Eleget tudtam a lyukról. Tudtam, hogy az őrök ide hozzák azo-
kat a bentlakókat, akiknek problémájuk adódik a rendszerrel. Itt
szerezték vissza az irányítást. Általában egy hét magánzárkát szab-
tak ki, de kettőnél sosem többet. És senki sem volt ugyanaz, ami-
kor visszatért.
Csak néhány órája voltam itt, s máris a halálra kezdtem gondol-
ni. Ez volt az egyetlen kívánságom, az egyetlen, amiért érdemes
volt imádkozni, bármilyen istenhez, aki meghallgatott.
Nem tudom, mennyi idő telt el, amikor hallottam, hogy kattan a
zár, eltolják a reteszt, s lenyomják a kilincset. A behatoló éles fényre
a patkányok a sarokba iszkoltak, nekem pedig el kellett takarnom a
szemem. Közeledő lépéseket hallottam, s megpillantottam egy nagy
árnyékot.
– Gondoltam, megéheztél, futballsztár! – Nokes volt az, megállt
fölöttem, kezében egy nagy tálat tartott. – Hoztam neked egy kis
zabkását.
A lába mellé tette a tálat, a szoba közepére, aztán a cipője szélé-
vel felém csúsztatta.
– Kicsit száraznak látszik. Senki nem szereti a száraz zabkását.
Szar íze van, na.
 Hallottam, hogy lehúzza a cipzárját, néztem, ahogy terpeszbe áll,
s a tálba vizel.
– Nnna – mondta, amikor végzett –, így mindjárt más. Könnyeb-
ben lecsúszik.
Azzal a kulcscsomóját csörgetve kisétált a cellából.
– Jó étvágyat, futballsztár – szólt még oda, s visszazárt sötét vilá-
gomba.
Hallottam, hogy kattan a zár, csapódik a retesz, s ekkor rávetet-
tem magam a tálra, s falni kezdtem a tartalmát.

***
Bámultam, ahogy a patkány néhány centire az arcomtól kinyújtott
ujjaimon a bőrt rágcsálja. A kemény cellaajtónak támaszkodva pi-
hentem, mocskos ruhában, érzéketlen testtel. Elvesztettem minden
időérzékemet, tájékozódóképességemet, tudatom oda-vissza uta-
zott a felhős úton, amely a káprázatot a rémálommal kötötte össze.
Patkányok mászkáltak a hátamon, a lábamon, lakmároztak a sebei-
men és a hegeken, befészkelték magukat a ruhám szakadásaiba.
Az egyik szememet nem tudtam kinyitni, érintésre ragacsos volt
és dagadt. Az egyik tenyerem makacsul ökölbe szorult, nem tudtam
kifeszíteni az ujjaimat. A szám is bedagadt és kiszáradt, s a nyakam-
tól a legalsó csigolyámig állandó fájdalmat éreztem. Egyetlen értel-
mes gondolatot sem tudtam összerakni, s amikor megpróbáltam
emlékeket felidézni, csak arcok részletei jelentek meg előttem. Ba-
rátok és ellenségek hangját hallottam, apám és King Benny mély
basszusát, Nokesnak és csapatának jellegtelen hangjait, Kövér
Mancho és Bobby atya akcentusát. A képek és a hangok hol beúsz-
tak a tudatomba, hol eltávolodtak, aztán a szavak és az arcok eggyé
olvadtak össze.
Éreztem a testemen, ahogy a Pokol Konyhájának nyitott tűz-
csapjaiból ömlő hideg vízsugár lemossa rólam a forró nyár porát.
Sno-Kone fagylaltok és csípős, borsos szendvicsek ízét éreztem.
 Hallottam, ahogy a rádióban Frankie Valli hangja szárnyal, s Dinah
Washington szívfájdító bluest énekel. Egy raktárépület fala mellett
pöcköltük az egycenteseket, vízbombát dobtam egy lent elhaladó
járókelő fejére, futottam a szél ellen a De Witt Clinton Parkban,
horgásztam a Tizenkettedik sugárút mólóiról. Otthagytak meghalni
a kétségbeesés üregében, s ez volt a legbiztosabb pont, ahol a tuda-
tom menedéket talált: a Pokol Konyhájának utcáit. Csak akkor,
azokban a ritka, felhőtlen pillanatokban hagytam magam mögött az
iszonyatot, menekültem el a mocsoktól és a fájdalomtól, a patká-
nyoktól és a vizelettócsáktól. Csak akkor távolodtam el az élőhalot-
tak jajveszékelésétől, s éreztem, hacsak egy pillanatra is, hogy még
életben vagyok.
Két hét múlva engedtek ki a lyukból, s azonnal a betegszobára küld-
tek, ahol kitisztították a sebeimet, kidobták a ruháimat, s műanyag
tálcán kaptam ebédet. Amikor a huszonkét ágyas kórterembe ke-
rültem, nyolc kilóval voltam kevesebb, mint a meccs napján, teste-
met szétroncsolta a magas láz és a fertőzések.
A wilkinsoni orvosi személyzet kicsi volt, egy idősebb doktor
volt a vezető, állandóan köhögött; rajta kívül még három nővér dol-
gozott ott, mind elvirágoztak már évekkel azelőtt. Mindegyikük szá-
mára egy középszerű karrier végső állomása volt a betegszoba. Bár
nyilván tudtak arról, ami az intézetben folyt, ahhoz is hiányzott be-
lőlük a vágy vagy az eltökéltség, hogy kérdéseket tegyenek fel,
nemhogy a hatóságok figyelmét felhívják a kínzásokra. Egy ilyen
konfrontációval sokkal többet veszíthettek, mint nyerhettek volna,
s ha megpróbálják, lehengerelték, kicselezték, lehetetlenné tették
volna őket.
– Szerencsés vagy – hallottam a börtönorvos hangját. – Még egy
nap odalent, és már nem tudtunk volna segíteni.
 – Nem voltam egyedül – suttogtam alig hallhatóan; a tudatom
még mindig légüres terek között bolyongott.
– Mindenkit kihoztak – mondta a doktor.
– És mind szerencsések voltunk?
– Nem – jött a válasz. – Nem mind.

***
Napsugarak vetődtek egy nyitott ablakon keresztül a szobába, me-
legítették az arcomat. A bal szememet még mindig nem tudtam ki-
nyitni. Csupasz bőrömön éreztem az ágy és az ágynemű kellemes
puhaságát, mellkasom, karjaim, lábaim nagy részét fehér kötés ta-
karta. Egy infúzió volt az egyik karomra kötve, két műanyag cső pe-
dig az orromba, azokon jött az oxigén az ágyam mellett álló palack-
ból. Valahol a távolban egy rádió szólt. Még sosem hallottam azt a
számot. Jobbra fordítottam a fejem, s a mellettem levő ágyban
Michaelt pillantottam meg. A bal karja és a jobb lába gipszben volt,
arca feldagadt és sebes, teste többi része pedig éppen úgy be volt
bugyolálva, mint az enyém.
– Már azt hittem, sosem kelsz fel – mondta Michael, amikor ol-
dalra nézett.
– Sosem hittem, hogy akarok – mondtam.
– John és Vajas a terem másik végében vannak.
– Mi van velük?
– Élnek.
– Ki nem?
– Rizzo – mondta Michael.
– Megölték!
Michael bólintott:
– Felváltva verték, amíg volt mit verni.
Rizzo miattunk halt meg. Elhitettük vele, hogy van értelme kiáll-
ni az őrök ellen ezen az értelmetlen meccsen, hogy ettől valahogy
jobbak leszünk, mint ők, hogy ez ok lehet arra, hogy folytassuk.
Megint tévedtünk. Elkövettünk még egy hibát. Míg általában a fel-
növés folyamán normális, ha némely döntésünk nem tökéletes, a mi
tévedéseink életekbe kerültek. Tévedtünk, amikor elemeltük a hot
dogos kocsit. Azzal a hibával majdnem megöltünk egy embert, s
egy nevelőintézetben kötöttünk ki. Tévedtünk, amikor megkerestük
Rizzót, s rávettük, vegyen részt a hülye játékunkban. Az a beszélge-
tés az életébe került.
Ezeket a hibákat már nem lehetett helyrehozni. James Caldwell
karját már nem tudom életre kelteni, a fájdalmát nem tudom elmu-
lasztani. Nem adhatom vissza a hotdog-árusnak az üzletét vagy az
álmait. Nem tudom visszavarázsolni a mosolyt John és Tommy ar-
cára, eltűnt belőlük az a báj, amely személyiségük veleje volt. Nem
téphetem ki Michaelből a keménységet, sem magamból a fájdalmat.
És Rizzót sem hozhatom vissza az életbe. Egy fiatal srác meghalt,
mert túl bátran állt ki az őrök ellen, s elkapott egy labdát, amikor
még érte nyúlni sem lett volna szabad. Kiállt ellenük, mert mi meg-
kértük rá.
Michaelre néztem, ő meg rám, tudtuk, hogy mindkettőnknek
ugyanazok a gondolatok kavarognak a fejében. Elfordítottam a fe-
jem, s leengedtem a párnára, ép szememmel a fehér plafont bámul-
tam, hallottam, ahogy egy hang a rádióban akciós nyaralásról és hó-
veszélyről beszél. Lenéztem a kezeimre, az ujjaim gézbe bugyolálva,
a karmolások erekként hálózták be a húsomat. A szemem fáradt
volt és elnehezült, az antibiotikumoktól és a fájdalomcsillapítóktól
olyan lettem, mint egy narkós. Lehunytam a szemem, s megadtam
magam az álomnak.

***
Két nappal később hallottam meg az ismerős lépteket.
– Hello, fiúk! – mondta Nokes. Kettőnk ágya között állt, s vigyor-
gott. – Hogy vagyunk?
 Michael meg én figyeltük, ahogyan parádézva elolvassa a grafi-
konunkat, nézegeti a kötéseinket és a sebeket.
– Most már nemsokára kiengednek innen titeket – vicsorgott
Nokes. – Jó lesz megint veletek. Hiányoztatok. A barátaitok is. Kü-
lönösen éjszakánként.
Michael elfordította a fejét, végignézett a többi lábadozó bentla-
kó arcán. Juanito két ággyal lejjebb feküdt, a vágásoktól, varratok-
tól és öltésektől nem is látszott az arca.
– Hát, jó volt meglátogatni benneteket – mondta Nokes. Olyan
közel állt, hogy megérinthettük volna. – Sajnos most mennem kell.
Szolgálatban vagyok. De találkozunk nemsokára. Arra mérget ve-
hettek.
Michael egy mozdulattal megállította az induló Nokest.
– Ölj meg most – suttogta.
– Micsoda? – Nokes az ágya mellé lépett. – Mit mondtál?
– Ölj meg most! – ezúttal már nem suttogás volt. Michael hangja
érthető, nyugodt és tiszta volt. – Ölj meg mindannyiunkat most!
– Hát te kibaszott hülye vagy! – mondta Nokes.
– Meg kell ölnöd minket – mondta Michael. – Nem engedhetsz ki
minket élve.
Nokes még mindig meg volt döbbenve, de magához tért, s zava-
ra átadta helyét a szokásos önelégült vigyornak.
– Igen? Aztán miért, keményfiú?
– Nem vállalhatod a kockázatot.
– Milyen kockázatot?
– Hogy találkozunk valahol odakint.
– Ez fenyegetés akar lenni? Fenyegetsz az utcai keménykedé-
seddel? – nevetett Nokes. – Rizzo barátod is keménykedett. Most
már puhul. A föld alatt.
– Ölj meg minket – mondta neki újra Michael –, vagy írd fel ma-
gad életfogytiglani műszakra idebent. Ez a választásod.
– Végig igazam volt – felelte Nokes. – Ti tényleg nagyon hülyék
vagytok. A Pokol Konyhája béli kurva anyátokra mondom, ti telje-
sen őrültek vagytok.
– Gondolkodj rajta – mondta Michael a kínzónknak. – Gondol-
kodj rajta alaposan. Számodra ez az egyetlen kiút. Ne kockáztass.
Azt nem engedheted meg magadnak. Végezz velünk, amíg még te-
heted.
 1968 tele

9
Kinyomkodtam a felmosómopot, amelyből mocskos, barna lé folyt
vissza a vödörbe. A C blokk harmadik emeletén voltam, a cellák
előtt mostam fel a folyosót. Első hetem volt a betegszoba után, a
sebeimet a felsőtestemen és a combomon gézzel kötötték át, s még
mindig fájtak. Néhányat húztam a moppal, aztán a vaskorlátnak tá-
maszkodva pihentettem a lábam, amely legyengült a lyukban. Kora
reggel volt, a blokk már elcsendesedett, a bentlakók vagy a tornate-
remben voltak, vagy órára mentek. Körbepillantottam a szürke, fé-
nyes, mozdulatlan épületen, a kintről beszűrődő téli napsütés elve-
gyült a a nap huszonnégy órájában égve hagyott mennyezeti neon-
lámpák fényével. A csendben Wilkinson békésnek tűnt, a cellaajtók
nyitva álltak, a padló ragyogott, a nagy központi radiátorokból ára-
dó gőz távol tartotta a metsző téli szelet.
A béke nem tarthatott sokáig. Wilkinsonban küszöbön állt a bör-
tönlázadás. Rizzónak igaza volt: az őrök rosszul fogadták, hogy kie-
gyenlítettünk. A meccs másnapján minden bentlakói kiváltságot el-
töröltek. Az éjszakai verések és zaklatások annyira gyakorivá vál-
tak, hogy már senki nem érezte magát biztonságban. A legkisebb
szabályszegés, amelyet mindenki elnézett a múltban, most a legsú-
lyosabb büntetést vonta maga után.
 Ami az elítélteket illeti, mélyen felkavarta őket Rizzo halála és a
többi csapattag állapota, miután kiengedtek bennünket a betegszo-
báról. Rögtönzött fegyvereket – kézifegyvereket, kiélezett és két da-
rab fa közé szorított kanalakat, bokszerré hajlított ágyrugókat – rej-
tegettek minden cellában. A bentlakók továbbra is engedelmesked-
tek minden parancsnak, de az arcokról sütött a dac.

***

A folyosó felénél jártam, amikor megláttam, hogy Wilson jön felfelé

a harmadikra a csigalépcsőn. Wilson volt az egyetlen fekete őr a
blokkunkban, és az egyetlen, aki kerülte a fizikai bántalmazást, amely
munkatársainak oly nagy örömöt okozott. Nagy ember volt, valami-
kori félprofi futballjátékos. Rossz volt a térde, a dereka körül pedig
csak úgy feszült az egyenruha. Megállás nélkül dohányzott, s min-
dig volt egy doboz cseresznyeízű köhögés elleni cukorka a hátsó
zsebében. Széles mosolya kivillantotta nikotintól sárga fogait, nagy
kezei csaknem kék ujjakban végződtek. A bentlakók Marlborónak
hívták. Jó tíz évvel volt idősebb a többi őrnél, s volt két öccse, akik
hasonló állami intézetekben dolgoztak. Nyaranta – ezt mondták ró-
la – előfordult, hogy becsempészett pár üveg sört az idősebb bent-
lakóknak. Rizzót is ő kötötte össze a külvilággal.
– Úgy látom, jól halad a munka – mondta, amikor odaért hoz-
zám. Gyorsan lélegzett, s az orrán hatalmas adag füstöt fújt ki. – Jól
csinálod azzal a moppal.
– Néhányan csinálják – feleltem –, néhányan tanítják.
– Ezt jól mondtad – mondta nevetve, s köhögni kezdett.
– Mennyit pusztít el azokból naponta? – kérdeztem, a meggyúj-
tott cigarettájára mutatva.
– Hármat, esetleg négyet.
– Dobozt?
– Mindannyiunknak vannak szokásai, fiam – mondta Marlboro.
– Némelyik jó, némelyik rossz.
 Folytattam a felmosást, egyszer az egyik, másszor a másik oldal-
ra húztam a mopot, s figyeltem, nehogy egyetlen vízcsepp is lecsöp-
penjen a folyosó pereméről.
– Mennyi időd van még? – kérdezte Marlboro mögöttem. – Amíg
kiengednek.
– Hét hónap, ha végig le kell töltenem. Ha nem, kevesebb.
– Tavaszra kinn leszel. Csak a legférgesebbje húzza le végig.
– Ha meg nem hal előtte.
Marlboro a csikkről gyújtott rá a következő szálra, aztán a csik-
ket félredobta, az újból pedig slukkolt egy hatalmasat.
– Rizzo a barátom volt – mondta. – Semmi közöm nem volt ah-
hoz, ami vele történt.
– Azért nem erőltette meg magát, hogy megakadályozza.
– Nézz körül, fiam – mondta Marlboro, a cigarettát a fogai között
tartva, hatalmas alkarján dagadtak az erek –, sok nigger őrt látsz
erre?
– Csak őröket látok – feleltem.
– Jó helyem van itt – mondta. – Állandó munka. A nyugdíj se
rossz, ha eljutok odáig. Fizetett szabadságot kapok, s minden máso-
dik hétvége az enyém meg az asszonyé.
– És futja cigire is.
– Gyűlölöm, amit veled meg a többiekkel csinálnak. – Marlboro
kivette szájából a cigarettát, határozott vonásai szomorúságot tük-
röztek. – Gyűlölöm, amit Rizzóval tettek. Vérem volt az a fiú. De
semmit sem tehetek. Nem mondhatok semmit, amitől megváltozna
ez a hely.
Visszatettem a mopot a vödörbe, kinyomkodtam belőle a vizet, s
nem vettem le a szemem Marlboróról.
– Ütött már meg valakit? – kérdeztem.
– Soha. Nem is fogok. Félre ne érts, van itt pár rohadék, akire rá-
férne egy jó verés. De nem ez a dolgom. Ez nem része a munkának.
Amit én vállaltam, annak nem.
– Mit gondol magáról a többi őr?
 – Nekik én csak egy nigger vagyok. Valószínűleg azt gondolják,
nem vagyok jobb, mint bármelyikőtök. Tán még rosszabb.
– Mindig ilyenek voltak?
– Mióta itt vagyok, igen. Júniusban lesz három éve.
– Hogy van Nokesszal?
– Végzem a munkám, s megtartom a három lépés távolságot.
Akárcsak ő.
– Ismeri a történetét?
– Ugyanaz, mint a többieké – mondta Marlboro. – Nem szeretik
magukat. Nem szeretik ezt a helyet.
– Sok ilyen ember van – feleltem. – Ahol én élek, mindenki
ugyanígy érez. Mégse szarakodnak az emberekkel, mint Nokes meg
a bandája.
– Talán azok másféle emberek. Nokes meg a többi fiú nem sokat
láttak az életből, és amit láttak, az nem tetszett nekik. Aki így nő
fel, belül legtöbbször üres marad. Ők is azok. Üresek. Nincs belül
semmi. Kívül se sok.
– És az igazgató? – kérdeztem, a mopot a korlátnak támasztva. –
Meg az ő emberei? Nekik tudniuk kell, mi folyik itt.
– De úgy tesznek, mintha nem tudnák – mondta Marlboro, s me-
gint slukkolt egy nagyot. – Akár a városiak. Senki sem akarja tudni.
Ami veletek történik, őket nem érinti.
– Úgyhogy befogják a pofájukat.
– Úgy bizony. És ne feledd, a népek szempontjából ti vagytok a
rosszfiúk. Nokes meg a többiek nem törnek be a lakásukba. Nem
fenyegetik pisztollyal őket. Ti csináljátok az ilyen szarságokat.
Ezért vagytok itt. Ne számíts könnyekre. Nekik világos, hogy itt
a helyetek.
– Magának mindenre van válasza – mondtam, s lejjebb toltam
a vödröt a folyosó vége felé.
– Ha lenne, nem kéne minden második héten várni a fizetésem-
re. Csak tudom, amit tudok.
– Be kell fejeznem – mutattam a folyosóra.
 – Nekem meg el kell mennem cigiért – felelt Marlboro. – Leg-
alább mindkettőnknek akad dolga.
Odaintett és elcsattogott, gumibotja neki-nekiverődött a korlát-
nak. Az eltaposott csikkek apró mintázatot alkottak a padlón, ahol
állt.
– Tudja, hogy a folyosókon tilos a dohányzás? – kiáltottam utána.
– És mit fognak csinálni? – Marlboro visszafordult, s elvigyoro-
dott. – Letartóztatnak?
 10
Kezemet összekulcsoltam a fejem mögött, nekitámaszkodtam a
párnának, a vékony takarót felhúztam az államig. Késő szombat es-
te volt, egy héttel Valentin-nap után. Odakinn sűrűn esett a hó, a fe-
hér pelyheket az ablakhoz fújta a szél. Megfázással küszködtem, az
orrom bedugult, a szemem könnyezett, egy köteg öszegyűrt vécé-
papírt szorongattam a jobb kezemben. A torkom kiszáradt, s fájt,
ha nyeltem. Anyámra gondoltam, aki most csinálna nekem egy bög-
re ricotát, amelytől elmúlik a fájdalom, s megszűnik a hidegrázás.
Megtöltene vízzel egy nagy fazekat, felforralná, belerakna három
felszeletelt almát, citromot, két teafiltert, két nagy kanál mézet és
egy fél üveg olasz whiskyt. Az egészet elforralná, amíg épp csak
annyi marad, amennyivel egy nagy kávésbögrét meg tud tölteni.
– Ezt vedd fel – nyújtotta oda mindig a legvastagabb pulóvert,
ami csak volt a háznál –, ezt meg húzd le. Most, amíg forró.
– Ettől mindent kiizzadsz – mondta apám, anyám mögött állva. -
Jobb ez, mint a penicillin. Meg olcsóbb is.
Megpróbáltam aludni, csukott szemmel védekeztem a cellába kí-
vülről beszűrődő zajok ellen. A gondolataimat igyekeztem vissza-
kényszeríteni a Pokol Konyhájába, a kis lakásba, ahogy szürcsölöm
anyám boszorkányfőzetét, nézem, ahogy mosolyog, amikor vissza-
adom neki az üres poharat. De túl feszült és beteg voltam, hogy
nyugalmat találjak.
Sok elítélt keményen tartotta magát napközben, de éjszaka álom-
ba kellett sírniuk magukat. Zokogásuk úgy hatolt át a cellafalakon,
mint a kísértő szellemek sóhajtozása.
Másféle sírást is hallottam. Különbözött attól, amely a félelem-
ben és magányban született. Mélyebb és fojtottabb volt annál, a gyöt-
relmes kínlódás hangja, száraz zokogás a menekülésért, a sohasem
elérkező szabadságért. Az ilyen zokogás áthatol a legvastagabb fa-
lakon is. Átvág a betonon és a bőrön, elér egy elveszett fiú lelkének
mélyére. Ez a hang megváltoztatja az életet, eltapossa az ártatlansá-
got, s kiszippantja a jóságot. Ha egyszer ilyen zokogást hall az em-
ber, soha többé nem felejti el.
Ezen a téli estén John zokogott így.
A cellában maszkként takart el a sötétség, szemem az éjszakát
kutatta, vártam, hogy elhaljanak a kiáltások, imádkoztam a virrada-
tért. Felültem az ágyban, összekucorodtam az egyik sarokban, letö-
röltem az izzadságot a felső ajkamról, s vécépapírral megtöröltem
az orromat. Becsuktam a szemem, kezemmel befogtam a fülemet,
s előre-hátra ringattam magam; hátam újra meg újra nekivágódott
a hideg falnak.
A cellaajtóm kivágódott, erős fény hatolt be, s meghallottam a
kinti zajt. Ferguson állt az ajtóban, egyik kezében sörösüveg, a má-
sikban gumibot. Kétnapos borosta nőtte be az arcát, ritkás haja zsí-
ros volt, s rászolgált már egy mosásra. Súlyos szemhéjai mindig ál-
mos külsőt kölcsönöztek neki, vékony ajkai kicserepesedtek, száj-
szegletét egy sor pattanás rútította el.
– Épp most basztam meg a kis barátodat – mondta. Beszéde
szétfolyt, alig állt a lábán.
Három lépést tett előre a cellában.
Legurultam az ágyról, s megálltam vele szemben, a vécépapírt
még mindig a kezemben tartottam.
 – Vesd le a ruhád! – mondta Ferguson, szájához emelve az üve-
get. – Aztán mássz vissza az ágyba. Egy kicsit eljátszadozom veled.
– Nem – mondtam.
– Mit mondtál? – kérdezte. Az üveget elvette a szájától, vigyor-
gott, fejét oldalra hajtotta. – Mit mondtál?
– Nem. Nem veszem le a ruháimat, és nem megyek vissza az ágyba
Erre közelebb húzódott, lába csoszogott a kemény padlón.
– Tudod, mi kell neked? – mondta vigyorogva. – Egy kis pia.
Hogy egy kicsit ellazulj. Itt van, ni! Aztán játszadozunk.
A fejem fölé emelte az üveget, s rám öntötte a tartalmát. Hideg
sör folyt le az arcomon, be az ingem alá. Szemem-szám becsuktam,
az ital pocsolyába gyűlt a lábam körül. Ferguson az ujjaival törölte
le a sört az arcomról, aztán szájába vette ujjait, s lenyalogatta őket.
Í – Sokféleképpen lehet sört inni – mondta, s az üveget az ágyam-
& ra dobta. – Baszni is sokféleképpen lehet.
| Ezután botját is az ágyra hajította, s az pár centire landolt az
| üvegtől. Aztán újra felém fordult, kicsatolta az övét, s egy kézzel le-
t húzta a cipzárját. A másik kezével az arcomat és a mellkasomat si-
' mogatta.
ί – Igazad van – suttogta –, nem kell levenned a ruhádat, ha nem
í akarod. Az ágyba sem kell visszamenned.
í – Kérem, Ferguson – nyögtem alig hallhatóan –, ne csinálja.
»: – Mit ne csináljak, cukipofa? – kérdezte Ferguson üveges
szemek-
v kel. Egyre erősebben dörzsölte a mellem, s lejjebb vitte a kezét.
I – Ne csinálja, amit most csinál.
i – De hát azt hittem, szereted – mondta. – Azt gondoltam, ti, fiúk,
mind szeretitek ezt.
– Nem szeretjük – mondtam. – Nem szeretjük.
– Az nagy baj – hajolt közelebb Ferguson, lehelete sörtől és ciga-
rettafüsttől bűzlött. – Mert én szeretem ám. Nagyon szeretem.
Ferguson végigsimította a mellemet, aztán az arcomat, a kezét
végigfuttatta a nyakamon, s megfogta a tarkómat. Még közelebb lé-
pett, arcát a vállamra támasztotta.
 – Vedd ki a farkam – mondta.
Nem mozdultam, a szemem becsuktam, a lábam megfeszült,
Ferguson súlyát kellett megtámasztanom, arcomon éreztem léleg-
zete melegét.
– Gyerünk, édes – suttogta. – Vedd ki. A többit bízd rám.
Kinyitottam a szemem, s láttam, hogy John áll az ajtóban. Egy
házilag készített kést tartott a kezében. Kilépett a fényből, a cella
sötétjébe. Vérfoltos alsónadrágját leszámítva meztelen volt, csak
egyik zoknija csavarodott a bokájára. A száján át lélegzett, a kést,
amelyet egy gumidarabbal a kezéhez erősített, a combja mellett tar-
totta.
– Ne félj, édes – súgta a fülembe Ferguson. – Vedd csak ki. Egé-
szen a tiéd.
– Nem félek – mondtam.
– Akkor csináld.
– Menjünk arrébb a fényből. Bántja a szemem.
Ferguson felemelte a fejét, két oldalról megragadta a fejem, ar-
cán valami vad, megszállott mosollyal.
– Be kell csuknod a szemed – mondta, s elkezdett hátrafelé húz-
ni, amerre John állt. – Nem is tudtad?
Centikre voltunk csak az ágyamtól, a kezemmel elértem volna
a sörösüveget meg a gumibotot. John az ágy mellett állt, a kést még
mindig a lába mellett tartotta. Ferguson elengedte a fejem, letolta
a nadrágját, s két lépést tett hátrafelé.
– Na, jól van – mondta –, fejezzük be a baszakodást. Itt az idő,
hogy tényleg szórakozzunk egy kicsit.
Letérdeltem, felnéztem, bele Ferguson szemébe, jobb kezem
a gumibot után tapogatózott.
– Ez az, édesem – mondta Ferguson – Ne felejtsd, hogy lassan
szeretem. Szépen lassan.
Ferguson azelőtt megérezte a pengét, hogy meghallotta volna
John hangját.
– Így is fogsz meghalni, te rohadék – mondta John. – Szépen lassan.
 – Te kis geci! – Ferguson hangjában több volt a meglepetés,
mint a rémület. – Mi a szart akarsz csinálni?
– Most én fogok szórakozni egy kicsit – mondta John.
– Ezért meghalhatsz – mondta Ferguson.
– Akkor nincs veszítenivalóm.
Megragadtam a gumibotot, felugrottam, s két kezembe szorítot-
tam. Ferguson mellett Johnra néztem, s olyat láttam a szemében,
mint azelőtt soha.
– Nem vághatod meg, Johnny – mondtam.
– Csak figyelj, Shakes – felelte. – Ülj le az ágyadra, és figyelj!
– Menj vissza a celládba. Hagyd őt rám.
– Ezt nem ússza meg szárazon. Nem fog megint úgy elsétálni, az-
után, amit velem tett. Amit mindannyiunkkal tett.
– De meg kell, hogy ússza.
– Ki mondja? – kérdezte John. – Ki a fasz mondja?
– Pár hónap múlva kikerülünk innen. Ha megszúrod, nem me-
gyünk sehová.
– Hallgass a barátodra, te ír – mondta Ferguson. – Nem mond
hülyeséget.
Megtámasztottam a lábam, s a bot vastagabbik végével gyomron
vágtam Fergusont. Láttam, ahogy összerándul az ütéstől, s levegő-
ért kapkod.
– Maradj ki ebből, faszfej – szóltam oda –, vagy én magam öllek
meg.
John elvette a kést Ferguson nyakáról, hátralépett, a pengét a
tenyerébe zárta. Arca most a kőkemény gyűlölet portréjává válto-
zott, eltűnt róla minden báj, csak a kínzás és az erőszak tükröző-
dött rajta, amelyet ezen a helyen kellett elszenvednie. Már nem az a
John volt, akit ismertem, akivel felnőttem. Wilkinsonban nem pusz-
tán megverték, nem csak megerőszakolták. Ez a hely nemcsak me-
galázta, hanem összezúzta és szétszaggatta. Beletépett a leggyengé-
debb szívbe, amelyet csak ismertem, s minden érzést kiszakított be-
lőle. Az a John Reilly, aki a klubhelyiségünket kismacskák mene-
dékhelyévé tette, eltűnt. Azt a John Reillyt, aki zöldséget és gyü-
mölcsöt lopott az áruházi teherautókról, aztán otthagyta az idős és
rokkant Mrs. Angela DeSalvo ajtaja előtt, meghalt és eltemették. Az
a John Reilly lépett a helyébe, aki most előttem állt: aki gondolko-
dás nélkül képes lett volna megölni egy embert.
– Hagyjuk, John. Nem éri meg, ez az ember egy darab szart se ér.
– Látom, van eszed – mondta Ferguson, aki visszanyerte a léleg-
zetét, s most felnézett rám –, nem írok majd rosszat rólad a jelenté-
semben.
– Nem lesz semmiféle jelentés – mondtam neki.
– Hogy a bús picsába ne lenne? – A dühtől kezdett kijózanodni. –
Ti ketten bántalmaztatok egy őrt. Hogyne lenne jelentés!
– Csak menjen, Ferguson – mondtam, s visszaadtam a botját. –
Igazítsa meg a nadrágját, s takarodjon a picsába.
– Addig nem, míg az ír ide nem adja a kést – mondta az őr.
– Nincs kés – néztem rá.
Johnhoz léptem, aki még mindig acélos pillantással bámult Fer-
gusonra. Kezemmel megfogtam kést szorító kezét; a bütykök kife-
héredtek, ahogy a pengét szorította.
– Nincs baj, Johnny – mondtam. – Engedd el. Nincs semmi baj.
– Nem nyúl hozzám még egyszer – ez már nem annak a fiúnak a
hangja volt, aki a szomorú filmek végén elsírta magát. – Hallod,
Shakes? Soha többé nem nyúl hozzám.
– Hallom – mondtam, s elvettem a kést barátom kezéből.
Ferguson mellett az ágyamhoz léptem. Felemeltem a vékony
matracot, s a pengét a rugókra tettem.
– Ahogy mondtam, Ferguson – fordultam az őr felé. – Nincs kés.
– Sosem felejtem el, amit tettetek – Ferguson remegő ujjal muta-
tott ránk. – Halljátok? Ezt nem felejtem el.
– Fogadjuk meg az ördögnek – mondtam neki.
– Ez meg mi a szart jelent? – kérdezte Ferguson.
– Aki először felejt, az meghal – mondta John.
 11
Fred Carlson, az angoltanár az osztály előtt állt. Nyakkendőjét meg-
lazította a gallérjánál, szemüvegét a homlokára tolta, rágógumiját
a szája sarkába lökte. Háttal állt a táblának, s a szélének támaszko-
dott. Fiatal volt, nem sokkal múlt harminc, s ez volt az első sze-
meszter, amelyet Wilkinsonban töltött. Azért fizették, hogy az írás
és olvasás legelemibb követelményét megtanítsa egy osztálynyi
bentlakónak, akikben az érdeklődés legparányibb szikráját sem le-
hetett felfedezni.
– Arra számítottam, hogy a hétvégén harminc fogalmazást kell
majd elolvasnom – mondta Carlson, kiejtése elárulta vidéki szárma-
zását. – De nem kaptam meg, csak hatot. Vagyis mennyi hiányzott?
– Ez angolóra – kiabált be valaki hátulról. – A matek a folyosó
végén van.
Néhányan hangosan felröhögtek, a többiek csak vigyorogtak
vagy rezzenéstelenül bámultak kifelé a hófödte focipályára.
– Én mindent megpróbálok – Carlsonon látszott, hogy dühös, de
fékezte magát. – Segíteni próbálok nektek. Lehet, hogy nem hiszi-
tek, lehet, hogy nem érdekel benneteket, de ez az igazság. Nem
kényszeríthetlek benneteket, hogy olvassatok, s hogy írjátok meg
a fogalmazásokat. Én nem tudom helyettetek megcsinálni.
 – Ahol maga él, ott biztos könnyű olvasni – szólalt meg egy majd-
nem kopaszra borotvált fekete. – Meg írni is könnyű. Itt egyiket se
olyan könnyű.
– Ebben biztos vagyok – felelte Carlson –, de meg kell próbálno-
tok. Ha akartok valamire jutni, amikor innen kikerültök, akkor meg
kell próbálnotok.
– Megpróbálok életben maradni – mondta az elítélt. – Van olyan
könyve, ami azt tanítja?
– Nincs – mondta Carlson, s ellépett a táblától. – Nekem nincs.
Senkinek sincs.
– Na ugye – jött a válasz.
– Tehát csak vesztegetem az időmet. Ezt akarod mondani?
– Maga mindenki idejét vesztegeti – felelte a fekete, s belecsa-
pott a tőle jobbra ülő izmos srác tenyerébe. – Adja fel, és menjen
haza. Itt nincs vevő arra, amit maga árul.
Fred Carlson előrehúzta a fémszéket az asztala mögül, leült, ke-
zét a lábára támasztotta, s merev testtartásban ülve szemét a fekete
fiúra szegezte. Úgy is maradt, amíg meg nem szólalt az óra végét jel-
ző sípszó. Kifelé menet a srác odaszólt neki:
– Viszlát pénteken, tanár úr. Ha még itt lesz.
– Viszlát akkor – felelte Carlson –, ha még életben leszel.
Négy másik bentlakó mögött vonultam kifelé a padok között,
kezemben a fekete füzetem, fülem mögött tompa ceruza.
– Volna egy perced? – kérdezte Carlson, amikor elhaladtam az
asztala mellett.
– Valami rosszat csináltam? – kérdeztem.
– Nem – rázta a fejét, és mosolygott –, csak szeretnék beszélni
veled.
Nem mozdultam, zsebre dugott kézzel vártam, hogy a többiek
kimenjenek a teremből.
– Nagyon jól sikerült a fogalmazásod a könyvről – mondta
Carlson.
Valami köszönetfélét motyogtam.
 – Hogy lehet, hogy neked volt időd megcsinálni a feladatot? –
kérdezte, árnyalatnyi szarkazmussal a hangjában. – Neked nem kell
az életben maradás miatt aggódnod?
– Állandóan azt csinálom – feleltem. – Ezért olvasok, ezért írok.
Az legalább egy kicsit eltereli a gondolataimat.
– Tényleg látszott, hogy tetszett a könyv – mondta a tanár.
A Monte Cristo grófjáról írtam a fogalmazást.
– Ez a kedvenc könyvem – magyaráztam. – Amióta itt vagyok,
még jobban szeretem.
– Miért?
– Leírtam a dolgozatban.
– Mondd el újra!
– Mert nem hagyta, hogy bárki is legyőzze. A gróf elviselte, amit
el kellett, a veréseket, sértéseket, mindent, és tanult belőlük. Aztán,
amikor elérkezett az idő, habozás nélkül cselekedett.
– Csodálod ezt? – kérdezte Carlson, s egy barna bőrtáskáért nyúlt,
amely tömve volt könyvekkel és papírokkal.
– Tisztelem – feleltem.
– Van otthon példányod?
– Nincs, csak a Classics Illustrated képregényváltozata. így hal-
lottam először a könyvről.
– Az nem ugyanaz – mondta Carlson.
– Ahol lakom, van egy könyvtáros, aki tudja, mennyire szeretem
ezt a könyvet. Ő mindig félreteszi nekem. Nem nagy dolog, tudja,
nem sok ember akarja kivenni arrafelé.
Carlson lehajtott fejjel turkált a táskájában.
– Mennem kell, Mr. Carlson. Nem késhetek a reggeli névsorolva-
sásról.
– Csak egy perc. Van valamim a számodra.
– Micsoda? – kérdeztem.
– Ez itt – mondta a tanár. A Monte Cristo grófja egy kemény fe-
deles példányát tartotta a kezében. – Gondoltam, örülnél neki.
– Megtarthatom?
 – Igen – mondta Carlson.
– Komolyan beszél? – kérdeztem.
– A legkomolyabban. Ha az ember ennyire szeret egy könyvet,
nem árt, ha megvan neki.
– Nem tudom kifizetni.
– Ez ajándék – mondta a tanár. – Kaptál már ajándékot, nem?
– Egy ideje nem nagyon – feleltem, ahogy kinyitottam a könyvet,
s átfutottam az ismerős oldalakat.
– Hát ez ajándék. Így mondok köszönetet.
– Miért?
– Mert miattad nem gondolom azt, hogy hiába jártatom itt a szá-
mat. Mert valaki, még ha csak egyetlen diák is, figyel arra, amit
mondok.
– Maga jó tanár, Mr. Carlson. Csak éppen rossz helyen van.
– El sem tudom képzelni, milyen lehet, ha ide zárják az embert.
Egyetlen éjszakára sem, nemhogy hónapokra.
– Én sem – feleltem.
– Nem erre számítottam – mondta Carlson, s lassan megcsóválta
a fejét.
– Senki sem számít erre.
– Igen, azt hiszem, igazad van.
– Nézze, rohannom kell – mondtam. – Még egyszer köszönöm a
könyvet. Nagyon sokat jelent nekem.
– Nem veszik el az őrök? – kérdezte.
– Nem fogják megtudni.
– A pénteki órán megbeszélhetnénk a könyvet. Ha úgy gondo-
lod, hogy a gróf megragadja a figyelmüket.
– Őt is meglőtték – mosolyogtam.
– Melyik részt kéne felolvasnom? – kérdezte Carlson, s becsukta
a táskáját.
– Erre könnyű felelni – válaszoltam, s a könyvvel a kezemben az
ajtó felé indultam. – Azt, amikor megszökik a börtönből.
 12
Először jártam az őrök részlegében. Egy csomó szekrény, heverő,
emeletes ágy, zuhanyfülke, üdítős automata és kávéfőző töltött meg
négy nagy szobát a C blokk végében. A helyiségek használt ruhák-
tól és dohtól bűzlöttek, a padló poros és foltos volt, a sarkokban
mindenütt cigarettacsikkek hevertek. Mocskos és szakadt ernyőjű
állólámpák vetettek apró fényköröket a plafonra, a szobákban még-
is félhomály uralkodott. Piszkos ruhák borították a padlót és a bú-
torokat. A legnagyobb szoba falán egy bekeretezett kép lógott, rajta
a nevelőintézet. A kép sok évvel azelőtt, télen készült, mindent vas-
tag hó takart.
Nokes egy íróasztal mögött ült, az asztalon összevissza papírfec-
nik, nyitott dossziék hevertek, de volt ott magnó, két telefon, egy
csomó képes újság és egy megkezdett doboz cigaretta is. Egy karton-
doboz volt az asztal közepén, amelyet középen valaki már feltépett.
– Hívatott? – kérdeztem, ahogy megálltam előtte.
– Várjon egy percet, katona – mondta. – Ezt a többieknek is lát-
niuk kell. – Nokes felemelte az egyik telefont, s megnyomott egy
sárga gombot.
– Vonszoljátok át a seggeteket! – üvöltötte a kagylóba. – Itt van!
Addison, Styler és Ferguson lépett be az egyik oldalsó helyiség-
ből, mindegyik neki volt vetkőzve. Ferguson arca és nyaka tiszta
borotvahab volt, egyenes pengét tartott a kezében. Styleren csak
egy fehér alsó volt, s műanyag szipkából szivarozott. Addison egyik
kezében egy összehajtogatott papírlap volt, a másikban egy szelet
pepperonis pizzát tartott.
Megálltak Nokes mögött, figyelmüket inkább a doboz kötötte le,
mint én.
– Ismered a postai küldeményekre vonatkozó szabályokat,
ugye? – nézett rám Nokes, egy meggyújtatlan cigarettával a szájá-
ban. – Hogy mit vehetsz át, és mit nem, ugye?
– Igen – feleltem –, ismerem a szabályokat.
– Hát kurva jól nem ismerheted őket – mondta Nokes, s a nyitott
dobozra mutatott –, ha már egyszer anyád elküldte ezt a sok szart.
– Anyám küldte azt a csomagot? – kérdeztem.
– Most tényleg, nézzétek meg ezt a szart – fordult Nokes a másik
háromhoz, figyelmen kívül hagyva a kérdésemet. – Szerintetek mit
gondol, hol van a fia, a seregben?
– Ez meg mi a faszom? – kérdezte Styler, s kivett egy kis befőttes-
üveget. Sült paprika volt benne, olívaolajban.
– Az igazgató dolga, hogy átnézze a csomagokat – mondtam. –
Nem az őröké.
– Az igazgató házon kívül van – mondta Nokes. – És ha az igaz-
gató házon kívül van, akkor ez is a szegény őrök dolga.
– Ebből a rengeteg szarból az igazgató semmit nem engedélyez-
ne – szólt közbe Styler. – Ebből semmi nincs rajta a listán.
– Biztos anyádnak is megküldték azt a listát – mondta Addison.
– Minden szülőnek megküldik.
– Anyám nem olvas angolul – mondtam.
– Ne minket hibáztass, amiért anyád ostoba – mondta Nokes, s
odadobott Stylernek egy üveg articsókaszívecskét.
– Ezeket ő csinálta – mondtam. – Tudja, hogy nagyon szeretem.
Nem csinált semmi rosszat.
 – Kivéve, hogy a világra szart egy ilyan balfaszt – mondta Styler.
Kinyitotta az üveget, s az orrához emelte.
– Megkaphatnám a dobozt? – kérdeztem. – Kérem!
– Persze! – mondta Nokes vidáman. – A doboz a tiéd. Ami benne
van, az meg a miénk. Így igazságos, nem?
– Ennivalón kívül van még benne valami? – kérdeztem, s a kezem
ökölbe szorult.
– Csak ez – felelte Nokes, s felmutatott egy rózsafüzért. – Jelent
ez neked valamit?
– Többet, mint magának – feleltem.
– Akkor, gondolom, szeretnéd megkapni, ugye? – kérdezte Styler.
A szája tele volt articsókaszívecskével.
– Az enyém – mondtam neki.
– Mire használják ezt? – kérdezte Nokes, miközben a kezében
morzsolgatta a szemeket.
– Imádkozásra – mondtam.
– Az ilyen kibaszott veszteseknek, mint te, nincs is imájuk –
mondta Styler.
– Legyen a maguké a kaja, Nokes – mondtam –, csak a rózsafü-
zért adják ide.
Styler körbesétálta az asztalt, mellém lépett, s a vállamra tette
a kezét.
– Meghallgathatjuk, hogyan imádkozol? – kérdezte.
– Egyedül szeretem – mondtam, még mindig Nokest nézve –,
úgy jobb.
– Mint a faszverés – mondta Addison.
– Csak egyetlenegyszer – mondta Styler vigyorogva, s a másik
háromra kacsintott. – Hadd halljuk.
– Talán szüksége van egy kis segítségre, hogy jobban menjen –
mondta Nokes, azzal lenyúlt az asztala alá, s elővett egy fekete gu-
mibotot. Odanyújtotta Stylernek, aki szabad kezével elvette, a má-
sikkal pedig közelebb húzott magához.
 – Tedd a kezed az asztalra – mondta Styler –, és támaszkodj meg
erősen.
– És találj ki gyorsan valami imát – vigyorgott Addison.
A két kezem csak centikre volt a csomagtól, amelyet anyám kül-
dött nekem. Styler szétfeszítette a lábaimat, s letépte a nadrágomat,
olyan erősen, hogy a legfelső gomb lepattant. Nokes a kezem köré
tekerte a rózsafüzért. Éreztem, hogy Styler a hátamat simogatja,
egyre lejjebb és lejjebb, éreztem bőre durvaságát, a mozdulatok ér-
zéketlenségét.
– El ne felejtsd, bazmeg, hallani akarjuk, ahogy imádkozol
– mondta Nokes, s két kézzel tömte a szájába anyám paprikáit. –
Hangosan!
Styler egy kézzel átfogta a derekamat, s belémcsúsztatta a bot
végét. A fájdalom hullámokban érkezett, a lábizmaim begörcsöltek,
a mellkasom megemelkedett, a gyomromban minden ideg összerán-
dult.
– Nem halljuk az imát! – üvöltött Nokes.
– Jobb, ha elkezded – mondta Ferguson torz vigyorral az arcán
–, vagy Styler az egész botot feldugja a seggedbe.
– Miatyánk... – kezdtem. Ajkaim alig mozogtak, nem kaptam le-
vegőt, égett a tüdőm –, ki vagy a mennyekben...
– Hangosan – hallottam hátam mögül Styler hangját. – Imádkoz-
zál hangosan!
– ...Szenteltessék meg a te neved – folytattam. Könnyek csorog-
tak az arcomon. – Jöjjön el a te országod. Legyen meg a te akara-
tod...
– Ezt nem kellett volna Styler előtt mondanod – röhögött Nokes.
– Ettől teljesen beindul.
– ...Amint a mennyben, úgy a földön is – motyogtam. A lábam
megbicsaklott, egész testem jéghideg izzadságban úszott. – És bo-
csásd meg a mi vétkeinket...
– Ez a rész rólunk szól – mondta Addison, tágra nyitott szemmel,
ajkait nyalogatva.
 – ...miképpen mi is megbocsátunk – a kezem lassan kezdett le-
csúszni az asztalról, de még mindig markoltam a rózsafüzért – az el-
lenünk vétkezőknek...
– Hangosabban, köcsög! – mondta Nokes, aki most felállt, s két
keze közé szorította az arcomat. – Mintha egy kibaszott templom-
ban lennél!
– ...és ne vigy minket kísértésbe – mondtam; a szoba villódzott,
s összefolyt előttem, nem éreztem sem a lábam, sem a kezem –, de
szabadíts meg a gonosztól...
– Ezzel elkéstél, bazmeg! – vetette oda Styler, azzal elengedett, s
a testem a földre zuhant. – Kurvára elkéstél.
A cellámban ébredtem fel, az ágyamon, a nadrágom még mindig le
volt húzva a térdemig. Reszkettem, a lepedő és a takaró is alattam
volt, nem tudtam megmozdulni. A rózsafüzért még mindig a kezem-
ben tartottam, a kereszt meglapult a tenyeremben. Lassan ajkam-
hoz emeltem a gyöngyszemeket, és sorra végigcsókoltam őket.
Kinyitottam a szemem, bámultam a sötétbe, és sírtam, amíg fel-
jött a nap.
 1968 tavasza

13
Michael a betonfalhoz vágta a labdát, amely egyet pattant, majd
John, aki a felezővonalnál állt, elkapta. Én hátul álltam, Tommyval
egy vonalban, s inkább az időjárásra figyeltem, mint a játékra.
Kora délután volt, s április közepéhez képest meleg volt az idő.
A nap már erősen tűzött, a sugarakat visszaverte a keményre dön-
gölt kátránypadló, kezünk, lábunk, arcunk hálásan fogadta a mele-
get. A levegő száraz volt, a páratartalom alacsony, lágy szellő fújt a
hátunkba. A kézilabdapálya ritkán volt szabad: a fekete elítéltek fel-
váltva használták, saját területük egy részének tekintették. Most
azonban kikerültek a képből, egy közös, megszervezett tüntetésen
vettek részt, így fejezték ki felháborodásukat Martin Luther King
meggyilkolása miatt, amely a hónap elején történt. A celláikban ma-
radtak, semmilyen intézeti tevékenységben nem vettek részt, még
ahhoz is ragaszkodtak, hogy a cellájukba vigyék az ételt. Kezdetben
az őrök úgy reagáltak, ahogyan várni lehetett, megfélemlítést és
erőszakot alkalmaztak, de a feketék keményen tartották magukat, a
düh és a büszkeség felülírta a börtön szabályait. Az igazgató, aki
nem akarta felhívni a külvilág figyelmét az intézetre, végül is elren-
delte, hogy az őrök vonuljanak vissza, s hagyják, hogy a helyzet ma-
gától megoldódjon.
 A labda sötét foltként száguldott Tommy felé, aki kettőt hátralé-
pett, áthelyezte a súlypontját, meglendítette a kezét, s elhibázta.
Megfordult, felvette a labdát, s visszadobta Michaelnak.
– Nem jön be nekem ez a játék – nyafogott. – Egyáltalán nem értem.
– Hát akkor tényleg nagyon örülök, hogy te vagy velem – feleltem.
– Mennyi az állás? – kérdezte Tommy.
– Nem állunk sehogy. Michael és John, ők állnak jól. Kérdezd
meg tőlük.
– Hat-null ide – Michael felénk sétált, a labdát pattogtatva, jobb
kezét ragtapaszok fedték vastagon. – Cseréljünk térfelet?
– Inkább pihenjünk egyet! – javasoltam. – Kicsit elszoktam az
erős napsütéstől.
– Hát itt nincs valami sok árnyék – mondta Michael.
– Menjünk a fákhoz! Az őrök még ott is látnak minket, s biztosan
hűvösebb van, mint itt.
Végigmentünk a fal mellett, a verítéket törölgettük arcunkról és
karunkról, egy kis gesztenyefa felé tartottunk, amelynek kókadt
ágai némi árnyékot ígértek. A szolgálatban levő őr tekintetével kö-
vetett bennünket. Leültünk a fa alatt, megtámaszkodtunk, lábunkat
a fűhöz dörzsöltük, s néztük a C blokk négyszögletes homlokzatát,
a téglaépületet, amely az utóbbi hét hónapban az otthonunk volt.
– Szép a kilátás – szólalt meg John.
– Innen úgy néz ki, mint akármilyen más épület – mondta
Tommy. – Egyáltalán nem látszik rajta, hogy mi történik odabent.
– Sosem felejtem el, hogy néz ki – mondtam. – Sem azt, hogy mi-
lyen odabent.
– Talán igen – mondta Michael –, ha szerencséd van.
– Megmondták már, mikor engednek ki? – fordult felém Tommy.
– Nokes már megkapta a levelet az igazgatótól – feleltem. – Meg-
lengette előttem. Aztán összetépte.
– Mit gondolsz? – kérdezte Michael.
– Június végén, talán július elején.
 – Bárcsak mi is mehetnénk veled – sóhajtott szomorúan John.
– Szép lenne, ha együtt sétálnánk ki innen.
– Azt én is szeretném – mosolyogtam rá.
– Ezen nincs értelme gondolkozni – mondta Michael. – Le fogjuk
tölteni az egy évet. Egy órával sem kevesebbet.
– Beszélhetnék Bobby atyával, ha kikerülök. Talán tudna intézni
pár telefont, s lefaraghatna egy-két hónapot.
– Nincs miről beszélni – mondta John.
– Rengeteg mindenről kell beszélni, Johnny – vetettem ellen. –
Ha az emberek tudnák, mi folyik itt, talán tennének valamit.
– Én nem akarom, hogy bárki is megtudja, Shakes – mondta
John, s könnyek gyűltek a szemébe. – Se Bobby atya, se King Benny,
se Kövér Mancho. Se az anyám. Senki!
– Én sem akarom – mondta Tommy. – Nem tudom, mit monda-
nék annak, aki tudja.
– Veled mi a helyzet? – fordultam Michaelhoz. – Te is hallgatni
fogsz?
– Nem jut eszembe senki, akinek tudni kéne erről – felelt Michael.
– Mások is voltak itt vagy hasonló helyeken, s ők tudják, mi folyik
itt. Akik nem voltak, azok vagy nem hinnék el, vagy le se szarják,
így is, úgy is csak az időnket pazarolnánk.
– Szerintem még nekünk sem kéne beszélni róla, ha egyszer vé-
ge lesz – mondta John.
– Én is el akarom temetni, Shakes – mondta Tommy. – Olyan
mélyre, amilyen mélyre csak lehet.
– Együtt kell élnünk vele – mondta Michael –, s ha beszélünk ró-
la, akkor még nehezebb lesz.
– Az emberek kérdezni fognak – mondtam.
– Hát csak kérdezzenek – mondta Michael. Felállt, s leszedte a
nadrágjára tapadt fűszálakat. – Kérdezzenek, és gondoljanak, amit
csak akarnak. Az igazság köztünk marad.
– Örülj, hogy hazamész, Shakes – mondta John. – A többit meg
felejtsd el.
 – És próbálj minden balhéból kimaradni, amíg haza nem érünk –
tette hozzá Michael.
– Hát nélkületek igazán nem lesz nehéz.
– Mit csinálsz legelőször, ha hazamész? – kérdezte John.
– Bemegyek a könyvtárba – válaszoltam. – Ott ülök, amíg csak
akarok. Megnézem az összes könyvet, amely megtetszik. Nem kell
majd sípszóra felkelnem. Csak ülök, és hallgatom a csendet.
– Tudjátok, mi hiányzik nekem a legjobban? – kérdezte Tommy
szomorúan, csukott szemmel a napfény felé fordította arcát.
– Mi? – kérdezte John.
– Hogy egy nyitott tűzcsap alatt rohangáljak késő este. A víz jég-
hideg. A tornácokon mindenütt emberek, akik perecet esznek, és
papírzacskóból isszák a sört. Szól a zene a nyitott ablakokból meg a
parkoló autókból. Lányok mosolyognak ránk a kapualjakból. Iste-
nem, olyan volt, mint a mennyország.
– A mennyország Mimi két szelet forró pizzája és olasz fagyija –
mondtam.
– Carollal sétálni a mólóknál – mondta Michael. – Fogni a kezét,
és a sarkon megcsókolni. Ennél jobbat nem is tudok.
– És neked, John? – kérdeztem.
– Nem akarok félni a sötétben – mondta John, hangjából kihal-
latszott a kétségbeesés. – Nem akarom hallani, hogy az éjszaka kö-
zepén kinyílik egy ajtó. Nem akarom, hogy megérintsenek, senki-
nek a kezét nem akarom érezni a testemen. Azt akarom, hogy tud-
jak aludni, ne kelljen attól rettegnem, mi történik a következő pilla-
natban, ki lép be a cellámba. Ha ezt elérném, boldog lennék. Az len-
ne a mennyország. Vagy majdnem az.
– Egy napon így lesz, John – mondta Michael. – Megígérem.
– Mindannyian megígérjük – mondtam.
Mögöttünk nem messze megszólalt egy őr sípja. Fejünk felett vi-
harfelhők gyülekeztek, elsötétítették az eget, a nap elbújt mögöttük.
14
A börtön ebédlője tele volt, a faasztalok hosszú sorai mellett ültek
az alumíniumtálcájukon sajtos makarónijukkal küzdő bentlakók.
Minden bentlakó húsz percet kapott, hogy befejezze az ebédjét, be-
leértve a sorbaállást, a helykereséssel töltött időt, s azt is, míg a
mosatlant a terem hátsó végében levő futószalagra rakta. Ebédidő
alatt tilos volt beszélgetni, azt sem kérdezhettük meg, hogy mit és
mennyit kaptunk enni. Az étel rendszerint ízetlen, mélyhűtött ter-
mékekből állt, sok előregyártott húst, tojást, sajtot és kevés zöldsé-
get meg gyümölcsöt tartalmazott. Minden asztalnál tizenhat fiú ült,
egy padon nyolc. A teremben minden három asztalra egy őr jutott.
Wilkinsonban az összes többi társas helyzethez hasonlóan az
ebédlőben sem igazán nyílt lehetőség arra, hogy az ember baráto-
kat szerezzen. Az őrök figyeltek, nehogy klikkek alakuljanak ki,
vagy legalábbis ne bővüljenek a már meglevők; minden efféle pró-
bálkozásnak hamar véget vetettek. A bentlakók egyetlen esélye az
volt, ha eredeti szövetségeseikkel maradtak. Ebben a légkörben a
túlélés volt a legfontosabb, ezért a véletlenszerűen kialakuló barát-
ságok túl nagy kockázatot jelentettek, hiszen a bizalom olyan szint-
jét kívánták meg, amelyet egyik fél sem volt hajlandó megadni a
másiknak. Biztonságosabb volt, ha az ember a saját csoportján be-
lül maradt.
 A negyedik voltam a sorban, egy-két méterrel Michael mögött,
kezünkben tartottuk az üres tálcát. A konyhás egykedvűen dobta a
tálcára a tányért, saját ritmusában felemelve, majd megint lehajtva
a fejét. Valamivel arrébb kivettem két kanalat és egy bádogbögrét.
– Látod, mi a kaja? – kérdeztem Michaelt.
– Bármi is az, valami barna szósz van rajta.
– Itt minden kaján barna szósz van.
– Biztos azt hiszik, azt szeretjük – mondta Michael, kiállt a sor-
ból, s balra indult. A tálcáján sötét húsféleséget, szürke krumplit és
egy száraz zsemlét láttam, meg egy pohár vizet. Helyet keresett ne-
künk. A terem vége felé tartott, ahol volt még két szabad hely. Köz-
vetlenül mögötte mentem.
Az asztalok között szűk volt a hely, épp csak egy ember tudott
kényelmesen elférni. Az őrök a fal mellett álltak, s kijelölt asztalai-
kat figyelték. Ők szabták meg, ki mikor álljon fel, ki üljön a helyére,
mindezt kézmozdulatokkal, bólintásokkal és vállveregetéssel adták
tudtunkra. A rendszert a precizitás és az engedelmesség működtet-
te, az őrök és a bentlakók együtt szinte az emberi mozdulatok futó-
szalagját alkották. Hibának nem volt helye, a véletlen ki volt zárva,
egy másodpercnyi kihagyás is lehetetlennek tűnt. Nem volt idő ar-
ra, hogy a futószalag akár csak egy pillanatra is leálljon.
Michael félúton járt, szemét a két üres helyre szegezte. Én köz-
vetlenül mögötte mentem, utánam pedig egy alacsony, bicegő srác
jött. Egyikünk sem vette észre Michaeltól balra a kifelé kászálódó
bentlakót.
Michael még három lépést tett előre, s tálcájának széle súrolta
az elítélt karját, aki addigra már szembetalálkozott vele. Öklével a
tálcára vágott, amely kirepült Michael kezéből, s hatalmas csatta-
nással földet ért. Mindez egy őr szeme láttára történt.
Michael megpördült, hogy szembenézzen az elítélttel, aki K. C-
nek hívta magát, s vigyorral az arcán, ökölbe szorított kézzel meg-
állt előtte:
– Ezt meg mi a faszért csináltad?
 – Hozzám értél.
– És?
– Senki se érhet hozzám! – mondta K. C. – Én nem vagyok olyan,
mint te, meg a kisköcsög haverjaid.
Michael meglendítette a jobbját, s állon vágta a nála sokkal ma-
gasabb fiút. Ez volt a legnagyobb ütés, amelyet valaha Michaeltól
láttam, ellenfele azonban szinte meg sem rezdült. Michael hitetlen-
kedve nézett rám, egy pillanatra szinte viccesnek látszott az egész,
olyan volt, mint egy jelenet valami James Bond-filmből. De K. C.
nem találta viccesnek, s nagyon jól tudtuk, ez most nem film.
K. C. tizennyolc éves lehetett, három évvel idősebb Michaelnél,
széles vállú, duzzadó bicepszű fiú, a haja szinte tövig volt nyírva.
Csak pár hónapja volt Wilkinsonban, de azóta borotvával megké-
selt egy elítéltet, meglátogatta a lyukat csoportos nemi erőszak mi-
att, s egy hetet kényszerzubbonyban töltött, miután kiharapott egy
darabot az egyik őr nyakából.
Nekiugrott Michaelnak, mindketten a padlóra zuhantak, ingük
és csupasz bőrük alatt fröcskölt a kiömlött étel. K. C. két jobbossal
indított, mindkettő Michael arcát találta, egyik a szemét. Az elítél-
tek azonnal körbevették őket, csendesen szemlélték az akciót, né-
hányan kezükben tartották a tálcájukat, s folytatták az evést. Az őr,
aki alig egy hónapja dolgozott ott, oldalra állt, arcáról semmilyen
kifejezést nem lehetett leolvasni. Én nem mozdultam a helyemről,
figyeltem, nem tűnik-e fel még valaki K. C. bandájából, hogy titok-
ban fegyvert adjon neki, vagy segítse a verekedésben.
K. C. egy maréknyi húst dörzsölt Michael arcába, szemébe.
Michael felrántotta a térdét, s ágyékon találta K. C-t, aztán bal kéz-
zel gyorsan vesén vágta.
– Vége a kurva életednek – üvöltötte K. C. Torkon ragadta Mi-
chaelt, s szorítani kezdte a nyakát. – Ma meghalsz, te rohadék. Ezen
a padlón.
Félredobtam a tálcámat, s K. C. hátára ugrottam, ütöttem a fejét
és a nyakát, ahol csak értem, hogy lazítsak a szorításán. Erre egyik
kezével elengedte Michaelt, s felfelé ütött, a vállamat és az oldala-
mat csépelte. Barátom végre levegőhöz juthatott. K. C. testhelyzetet
váltott, nyitott tenyerét az állam alá feszítette, megpróbált lelökni a
hátáról. Átfordult a hátára, míg kapaszkodtam belé, s ereje Michaelt
is magunkkal rántotta. A földön heverő tálca tetején landoltam, in-
gem nedves és ragacsos lett a szósztól, a szanaszét heverő hús– és
krumplidaraboktól. K. C. most mindkét kezét és lábát használhatta,
vad állatiassággal rúgott és ütött minket. Kezemmel eltakartam az
arcomat, könyökömet az oldalamra szorítottam, próbáltam minél
többet kivédeni K. C. csapásaiból. Michael ugyanezt tette.
A tömeg közelebb húzódott, érezték, hogy közeleg, amit vártak:
az összecsapás véres befejezése.
Egy rúgást kaptam a torkomra, amitől nem kaptam levegőt, egy
ütéstől pedig ömleni kezdett orromból a vér. A tömeg megvadult a
látványtól, K. C-t biztatta:
– Végezd ki! – üvöltötte valaki mögöttem.
– Rúgd agyon! – kiáltotta egy másik.
– Tiéd mind a kettő! Csak állj fel, s nézd végig, ahogy meghalnak!
Egy síp átható hangja vetett véget a kiabálásnak.
A tömeg szétvált Nokes előtt, mindegyik elítélt némán bámult
rá. Nokes egyik kezében egy Mace gázsprayt tartott, a másikban
egy gumibot vastagabbik végét. Szájában rágógumi volt, a füle mö-
gött cigaretta. Az inge a hátára tapadt az izzadságtól. Először rám
nézett, majd Michaelre, végül K. C-re. Mindhárman ott álltunk előt-
te, tetőtől talpig vér és ételmaradék borított bennünket.
Nokes előttem állt meg, kivette a cigit a füle mögül, szájába tet-
te, s gyufával rágyújtott. Mélyen belélegezte a füstöt, aztán lassan,
az orrán keresztül engedte ki, közben megállás nélkül kérődzőit a
rágógumin.
– Hónapok óta itt vagytok már, de még szart se tanultatok –
mondta végül. – Még mindig ugyanazok a fasz kis bohócok vagytok,
mint amikor besétáltatok ide.
Nokes megfordult, s a mögötte álló bentlakókra nézett. Az arcu-
kat vizslatta, végigsimított a haján, a cigaretta még a szájában
fityegett.
– Vissza a helyetekre, ebédet befejezni! Nincs több látnivaló.
– Ez rám is vonatkozik? – kérdezte K. C, kezét a nadrágjához
dörzsölve.
– Nem – Nokes visszafordult –, rád nem vonatkozik. Te vissza-
mész a celládba. Befejezted az ebédet.
– Ezt még befejezzük egyszer – mondta K. C. Michaelra pillant-
va. – Hamarabb, mint gondolnád.
– Nekem a vacsora megfelel – felelte Michael, s nézte, ahogy
K. C. kisétál az ebédlőből.
– Ti ebédeltetek már? – kérdezte Nokes, s a bakancsával elta-
posta a csikket.
– Már megszagoltam – mondta Michael. – Az jobb, mint megenni.
– Mi lenne, ha most szépen meg is ennétek? – kérdezte Nokes.
– Nem vagyok éhes – mondta Michael.
– Szarok rá, hogy éhes vagy-e vagy nem! Megeszed, mert azt
mondtam!
Elindultam Nokes mellett a pult felé, egy újabb tálcáért. Nokes a
mellkasomra tette a kezét, s ott is hagyta.
– Te meg hová indulsz? – kérdezte. Megemelte a hangját, innen-
től a többi elítéltnek játszott.
– Azt mondta, menjünk ebédelni – feleltem megzavarodva.
– Csakhogy nem kell visszaállnotok a sorba. Rengeteg kaja van
itt a földön, pont ahol álltok.
Ránéztem, s megpróbáltam kitalálni, mi történhetett vele, ami
ilyen kegyetlenné tette, hogyan jutott odáig, hogy csak mások meg-
alázása szerzett neki örömet. Nem egyszerűen gyűlöltem őt. Azon
már hónapokkal azelőtt túljutottam. Undorodtam tőle, puszta jelen-
léte szimbolizálta mindazt a rémséget és rettegést, amelyet Wilkin-
sonban nap nap után éreztem. Mindig azt hittem, rosszabb már nem
jöhet, velem, velünk nem lehet gonoszabb, de tévedtem. Nokes go-
noszsága nem ismert határt, a kínzások nem értek véget. Most újra
alá kellett szállnunk az általa előkészített pokolba.
Sem Michael, sem én nem mozdultunk. Az elítéltek mutogattak,
egymás közt pusmogtak. Néhányan kuncogtak. A sorok között az
őr nem mozdult a helyéről.
– Na gyerünk, srácok – mondta Nokes. Vigyorgott, hiszen dühe
megtalálta a szelepet. – Már nincs sok az ebédidőből.
– Még mindig nem vagyok éhes – nézett rá Michael.
Nokes gumibotja lecsapott, oldalt érve Michael fejét. A követke-
ző csapással arcon vágta. Az ütés erejétől Michael orrából és szájá-
ból vér fröccsent Nokes ingére.
– Itt én mondom meg, mikor vagy éhes! – üvöltött az őr. Újra
meglendítette a botot, ezúttal Michael nyakán csattant az ütés. –
Azt is én mondom meg, mikor nem! Most pedig térdelj le, de kurva
gyorsan, és zabálj!
Michael térdre esett, remegő kézzel nyújt a villáért, szeme üve-
ges lett, arcáról csöpögött a vér. Felvette a villát, lába mellől feltű-
zött rá egy darab húst, s lassan a szájához emelte.
– Hát te mi a faszra vársz? – fordult félém Nokes. – Térdre, és fe-
jezd be az ebédet!
A Nokes mögött álló bentlakókra néztem, szemükben a meg-
könnyebbülés és a kéj különös egyvelegét láttam. Mindegyikük állt
már Nokes gumibotjának rosszabbik végén, mind érezték már őrült
dühét, de sosem támadtak volna rá, hogy segítsenek két társuknak,
akiket alig ismertek. Nokes akár meg is ölhetett volna bennünket
az ebédlő padlóján, egyetlen szót sem szóltak volna.
Letérdeltem, felemeltem egy kanalat, rásikerítettem egy darab
krumplit, s betettem a számba.
Felnéztem Nokesra, átizzadt, véres ingére, Michael vérére,
amely az őr arcára fröccsent.
– Gyorsabban zabálni! – mondta Nokes, s a gumibottal noszoga-
tott. – Azt hiszitek tán, hogy itt leszünk egész nap?
 Nokes fel-alá sétált, kacsingatott és vigyorgott a többi elítéltre,
rálépett az ételdarabkákra, amelyeket épp legyűrni készültünk.
– Gyerünk – mondta. Megragadta Michael haját, s pofon vágta. –
Senki nem megy el innen, amíg ezek a bohócok be nem fejezték az
ebédet.
Az egyik asztal széléhez ment, s bakancsa talpát az ott heverő
kenyérszeletbe törölte. Kivett egy szál cigarettát az ingzsebéből,
szájába tette, meggyújtotta, s az asztal szélére ült.
– Van itt egy kis kenyér – mondta, s két füstkarikát fújt a meny-
nyezet felé. – Kenyér nélkül nem is ebéd az ebéd.
Terpeszbe állt, lenézett a kenyérre, mély levegőt vett, s ráköpött.
Újra slukkolt a cigiből, majd inge ujjával letörölte arcáról a vért és
a verítéket.
– Fiúk, miért nem kúsztok ide, és esztek hozzá egy kis kenyeret?
Ott térdeltünk, rágtuk az ételt, testünk nem is a félelemtől, in-
kább a szégyentől remegett. Minden megaláztatás, amelyet Nokes
és bandája kitervelt, arra szolgált, hogy megtörjön bennünket, hogy
megadjuk magunkat, hogy Wilkinson legyőzzön. Túl fiatalok vol-
tunk, nem tudtuk, hogy ez már abban a pillanatban megtörtént,
amikor beléptünk a kapun, s túl makacsok ahhoz, hogy megértsük
végre: semmivel nem győzhetjük le Nokest, amíg az intézet falain
belül vagyunk.
– Nem látom, hogy kúsznátok, fiaim – Nokes elszívta a cigijét, s
a kenyér tetejére dobta, – Csak nehogy nekem kelljen idevonszolni
benneteket!
A könyökünket is a földre tettük, csúszott a padlón szétterült
szószban, arcunktól csak néhány centi választotta el az ételt és a
mocskot. Michaelnek még mindig vérzett az orra, s az arca úgy fel-
dagadt, hogy egyik szeme szinte teljesen eltűnt.
– Na végre, látom, kezditek érteni. Mutassátok meg a többiek-
nek, hogyan kell ügyesen kúszni! Mutassátok meg, hogyan kell kö-
vetni az én szabályaimat!
 – Egy óra van, Nokes – szólalt meg füstös hangján Marlboro, aki
megállt mögöttünk. – Vége a műszakodnak.
– Még nem fejeztem be itt – jött a válasz. – Még fel kell takarítani
egyet s mást, mielőtt megyek.
– Ez már az én dolgom – mondta Marlboro nyugodtan, ahogy el-
sétált mellettünk, s közelebb ment Nokeshoz. – Én majd eltakarí-
tom, amit el kell takarítani.
– Maradj ki ebből – mondta neki Nokes. – Ehhez nincs semmi
közöd.
– Túl sok mindenből kimaradtam már – Marlboro cigit vett a
szájába, s rágyújtott. – Ebből most nem fogok.
Nokes leugrott az asztal széléről, arca olyan vörös lett a harag-
tól, mint az inge a vértől. Marlboróhoz lépett, aki magasabb volt ná-
la, s az arcától tíz centire megállt.
– Velem ne baszakodj, fiú! – mondta neki. – Figyelmeztetlek!
– Velem baszakodj, Nokes – felelt Marlboro nyugodtan. – Kérlek!
Nokes folytatta a szempárbajt, tekintetét nem vette el Marlboró-
ról. Egyetlen elítélt sem mozdult, figyelték a jelenetet; ez volt az el-
ső nyilvánvaló eset, hogy az egység megtört az őrök között. Michael
abbahagyta a rágást, a villát a földre lökte, túlságosan meg volt
alázva, hogy törődjön azzal, ki nyeri a kialakult csatát. Én a kezem-
ben tartottam a kanalat, a végét a combomhoz dörzsöltem, szemem
a padlón, beburkolt a csend.
Nokes mély levegőt vett, a száján engedte ki, áthelyezte súly-
pontját. A gumibottal a tenyerét csapkodta, méregette Marlborót,
szája lassan mosolyra húzódott. Marlboro arckifejezése nem válto-
zott, okosan hagyta, hogy a nyomás csökkenjen, s a helyzet magá-
tól megoldódjon.
Végül Nokes meghátrált. Lehervadt arcáról a vigyor, lejjebb haj-
totta a fejét, s félrenézett.
– Ez már az én műszakom – mondta Marlboro.
– Átengedem a terepet – mondta Nokes. – Ezúttal.
 – Amit kapok, azt elveszem – felelte a fekete őr. Otthagyta
Nokest, felénk indult. – Ahogy te is.
Marlboro talpra segítette Michaelt, rám nézett, cipője megcsú-
szott az étellel, nyállal, megszáradt szósszal borított padlón. A fal
mellett álló őr felé biccentett:
– Bátyám, ha az álldogálással kész vagy, segíthetnél nekem kicsit.
– Mit akar? – kérdezte az őr, cikázó szemmel körülvizslatva,
hogy Nokes elhagyta-e már a termet.
– Vidd fel a fiúkat – Marlboro az asztaloknál ülő bentlakókra
mutatott. – Láttak annyit, hogy kitartson vacsoráig. Ezt a kettőt és a
takarítást majd én elintézem.
Az őr bólintott, s elkezdte asztalonként kiüríteni a termet. Az el-
ítéltek némán és pontosan mozogtak, örültek, hogy mehetnek,
most, hogy az erőszak fenyegető légköre eloszlott.
Michael és Marlboro mellett álltam, figyeltem a távozó elítélte-
ket, s mindhárman tudtuk, nagy árat kell fizetnünk mindenért, ami
aznap történt. Sean Nokes nem az a fajta ember volt, aki megtorlat-
lanul hagyja a legcsekélyebb megaláztatást, vagy befejezetlenül bár-
milyen kínzást. Az intézeti rendszert használja majd, hogy bosszút
álljon Marlborón, minden alkalmat megragad, hogy megkeserítse
ennek a jó embernek az életét, akinek egy rossz szokása volt csu-
pán: a bagó. De haragját igazából nekem és Michaelnek tartogatja
majd. Ezt mindketten tudtuk. Hogy mi jöhet még az eddigi rémsé-
gek után, egyikőnk sem tudta elképzelni. Csak azt tudtuk, hogy ha-
marosan bekövetkezik, s Nokes minden tettéhez hasonlóan ez is
valami olyan lesz, amit soha nem tudunk majd elfelejteni.
 1968 nyara

15
1968. július 24-e volt az utolsó napom Wilkinsonban.
Két héttel azelőtt a New York Állami Fiatalkorú Bűnözők Tár-
gyalóbizottságának öttagú testülete úgy döntött, hogy vétkemért tíz
hónap és huszonnégy nap elegendő büntetés. Az írásos kérvényt to-
vábbították az igazgatónak, s csatolták a szabadon engedésemhez
szükséges valamennyi formanyomtatványt. A csomagban benne
volt a kijelölt felügyelő tiszt neve, akinek jelentést kellett tennem,
s az a négy augusztusi nap, amikor ezt megtehettem, valamint egy
pszichológiai jellemzés, amelyet olyan ember írt, akit soha életem-
ben nem láttam. A széles ragasztószalaggal lezárt, vastag boríték
három napig hevert az igazgató asztalán, mire végre felbontotta, s
aláírta.
– Csinál neked a szakács valami finomat az utolsó napra? – kér-
dezte Tommy. Délelőtti szüneten voltunk, keresztülsétáltunk az ud-
varon.
– Ha tényleg jót akarna nekem, kivenne egy szabadnapot – felel-
tem. – Az itteni kajától kinyiffant a gyomrom.
– Két csésze kávé King Bennynél egy pillanat alatt helyretesz.
– Bárcsak itt lenne már az a nap!
 – Aztán el ne felejts minket – mondta Tommy, s hangjában halk
könyörgést hallottam.
Megálltam és ránéztem. Az ismerős gyerekarc nézett vissza,
amely nagyon megváltozott. Szemeit harag fátyolozta, egykor fesz-
telen járását ideges és bizonytalan rángatózás váltotta fel. Nyakára,
két karjára a vágások és zúzódások sora rajzolt térképet. Bal térd-
kalácsát kétszer is eltörték, egyszer az ízület alatt, egyszer fölötte.
Egy olyan fiú teste volt, aki egy felnőtt férfi büntetését töltötte.
– Sosem felejtelek el. – Láttam, ahogy a düh elolvad a szemében.
– Sem itt, sem másutt.
– Kösz, Shakes – mondta, s újra elindultunk. – Jó tudni, hogy
legalább egy ember van, aki így érez.
– Több, mint egy, Vajaskám. Meg lennél lepődve, ha tudnád,
mennyi.
– Rohadt egy idő lesz ez az utolsó pár hónap.
– Hamarosan véget ér – mondtam, ahogy elhaladtunk három
súlyemelő mellett. – Mire a Yankees kiesik, te is otthon leszel.
– Nokes mondott már valamit a távozásodról?
– Már nem sok mindent tehet. Az idő nekem dolgozik – mondtam.
– Amíg nem vagy a kapukon kívül – nézett rám Tommy komoran –,
az égvilágon semmi nem dolgozik neked.
 16
A cellámban ültem, csöndesen, egyedül, utolsó óráimat töltöttem
a Wilkinsoni Javító– és Nevelőintézetben. Végignéztem a kis szobán,
a kopár falakon, a ragyogóra suvickolt vécén és mosdókagylón, az
ablakon, amelyen át inkább csak sejthető volt az éjszakai égbolt.
Összehajtottam a fehér ágyneműt, a takaró alá tettem, s nekidől-
tem. Kinyújtott lábam lelógott az ágy végén. Fojtogató volt a hőség,
csak fehér alsó és egy zöld póló volt rajtam. Kora délután egy fog-
kefén kívül az őrök mindent elvettek tőlem, amit az intézetben kap-
tam. Reggel majd kicserélik őket az érkezéskor viselt ruháimra.
Combomnak támasztva egy fehér, lepecsételt borítékban ott volt az
igazolás a szabadon bocsátásomról, négy példányban. Egyet a blokk
végén álló őrnek kell adnom, egyet a kapuőr kap, a harmadikat a
buszvezető, aki visszavisz Alsó-Manhattanbe. Az utolsó az enyém
marad a Wilkinsonban töltött idő emlékére.
Lenyúltam, felvettem a borítékot, kinyitottam, s átfutottam a
négy lapot. Csak bámultam őket, agyam tele lett a fájdalom, a bün-
tetés, a megalázás és a lealacsonyítás képeivel, mindazzal, amin át
kellett mennem, hogy a kezembe adják ezt a négy papírlapot. Hogy
visszakapjam a szabadságot, s újra utamra küldjenek.
Kisfiú voltam, amikor Wilkinsonba érkeztem. Most már nem vol-
tam biztos abban, kicsoda vagy micsoda vagyok. Az itt töltött hóna-
pok megváltoztattak, annyi bizonyos. Nem tudtam, milyen módon
nyilvánul majd meg ez a változás. A felszínen úgy látszott, fizikailag
nem tettek annyira tönkre, mint Johnt, nem vertek annyira össze,
mint Tommyt, s nem lettem időzített bomba, mint Michael. A harag,
amelyet éreztem, kontrolláltabb volt, félelemmel vegyes. A bent töl-
tött hónapok alatt sosem tudtam annyira összeszedni a bátorságo-
mat, hogy távol tartsam az őröket, azonban megőriztem egyfajta
méltóságot, így emelt fővel távozhattam Wilkinsonból.
Nem tudom, milyen ember lett volna belőlem, ha nem zárnak in-
tézetbe. Nem tudom, azok a hónapok és események hogyan formál-
ták át személyiségemet, mennyire árnyalták indítékaimat és tettei-
met. Nem tudom, bátrabbá vagy gyengébbé tettek-e. Nem tudom,
hogy a felnőttként elszenvedett betegségek azoknak a pusztító hó-
napoknak az eredményei voltak-e. Sosem fogom megtudni, hogy a
legtöbb ember iránt érzett bizalmatlanságom, a társas helyzetekben
eluralkodó nyugtalanságom vajon a régi napok mellékterméke-e,
vagy csupán félénk személyiségemből adódnak. Amit biztosan tu-
dok, hogy az évek óta visszatérő rémálmaim és lidércnyomásaim
abban a cellában születtek, Wilkinsonban. Hogy a lelki és testi seb-
helyek a gyerekeket szabad prédának tekintő rendszer ajándékai.
Azt, hogy a magányos órák alatt agyamban felvillanó képekkel ne-
kem kell megbirkóznom, csak a szenvedők néma közössége osztja
meg velem. Azok, akik egyszer úgy éltek, ahogy én, egy olyan világ-
ban, ahol a sikolyok süket fülekre találtak.
Nem tudtam aludni, szívszorongva vártam a reggelt. Még sötét volt,
csak vékony fénypászmák szűrődtek a cellába a kinti folyosóról.
Kíváncsi voltam, milyen lesz újra olyan ágyban aludni, amelyet
nem vesznek körül rácsok, olyan szobában élni, amelyet nem fi-
gyelnek vizslató szemek. Alig vártam, hogy ehessek valamit, amit
végre én választok, hogy ne kelljen félnem, hogy az ételt be-
szennyezték vagy romlott.
 Arra gondoltam, mit fogok csinálni, ha végre újra a Pokol Kony-
hájának ismerős utcáit járom. Veszek egy újságot, megnézem a boksz-
rovatot, hogy lássam, hogyan játszottak kedvenceim, amíg távol
voltam. Elsétálok a Beaconig a Nyugati Hetvennegyedik utcában,
megnézek egy filmet, játsszanak bármit, csak hogy újra a plüssel
borított székekben ülhessek, s beszívhassam a friss popcorn illatát.
Beugróm Mimihez, rendelek két szelet forró pizzát extra sajttal,
csak állok a pultnál, s nézem kint a forgalmat. Átmegyek a házunk
melletti könyvtárba, keresek egy üres asztalt, körülveszem magam
a kedvenc könyveimmel, kezem végigfut a lapokon, megáll a szakadt
borítón, olvasom, csak olvasom a régi köteteket. így éltem egykor,
s így akartam élni újra.
Nem hallottam, hogy a kulcs fordul a zárban. Nem hallottam a
retesz kattanását. Csak azt láttam, hogy az ajtó kitárul, s egy csomó
árnyék kúszik végig a cella padlóján.
– Aludnod kéne – mondta Nokes. Szavai egymásba folytak. Nem
viselte az egyeninget, kezében üres whiskysüveg volt. – Ki kell ám
pihenned magad a hosszú hazaútra.
– Mondtam neked, hogy ébren lesz – mondta Addison. Nokes
mögött lépett be, ugyanolyan részeg volt, arca, nyaka, karja fürdött
az izzadságban. – Ezek a kis faszszopók olyanok, mint a patkányok.
Nem alszanak soha.
– Mit akarnak? – kérdeztem olyan nyugodtan, ahogy csak tudtam.
– Csak el akarunk búcsúzni – felelt Nokes. – Mindannyian. Hogy
tudd, mennyire hiányozni fogsz nekünk.
– Barátok vagyunk, vagy nem? – Styler is belépett a cellába. Jó-
zan volt, s előírásszerűén viselte az egyenruhát. Két oldalán Johnt
és Tommyt tartotta. – Hát persze, hogy azok vagyunk.
John rám nézett, tökéletesen üres volt a szeme, mintha tudná,
mi fog történni, s máris mindent megpróbálna távol tartani magá-
tól. Tommy sírt, arcán könnyek csorogtak, jobban féltett engem,
mint saját magát.
– Nehéz lehet itthagyni a barátaidat – mondta Ferguson. Ő hozta
Michaelt, s maguk mögött bezárta az ajtót. – Hiszen olyan sok időt
töltöttünk együtt.
– Nem mehetsz el búcsúbuli nélkül. Az igazán nem lenne szép
– mondta Nokes.
Michael, mint mindig, most is néma maradt, arcát, szemét, egész
testét maszkként fedte a gyűlölet. John és Tommy talán elveszítet-
ték a bátorságukat, de Michaelt az a veszély fenyegette, hogy az
emberségét veszíti el. Minden a gyűlöletét táplálta, amit csak tettek
vele, vagy mondtak neki. Mostanra már annyi táplálékot kapott,
amely egy életen át kitart.
– Ennek vége, Nokes – mondtam, felállva a zsúfolt szobában.
Iszonyú meleg volt, s a levegő rossz szagú. – Kérem, hagyja abba.
– Reggelig semminek sincs vége. Amíg a buli tart, semminek
sincs vége – mondta Nokes.
– Én nem akarok bulit – mondtam.
– Az nem jó – vigyorgott Styler. – Hiszen még ajándékot is hoz-
tam neked.
– Különleges ajándékot – tette hozzá Nokes. – Amit egész életed-
ben nem fogsz elfelejteni.
Ferguson és Addison mellettem állt, szorosan fogták a karom,
Styler pedig benyúlt a zsebébe, s elővett egy néhány méteres nej-
lonzsineget. Összekötözte vele a karom, s hátul erősen megcsomóz-
ta, majd egy köteg papírzsebkendőt gyömöszölt a számba, s tartotta
a fejem, amíg Addison vastag, sárga ragasztószalagot tett a számra.
Nokes is közelebb jött, kezében egy széles, fekete övet lóbált.
– A lábát is kötözzétek össze. Nem akarom, hogy mozogjon – mond-
ta, s odaadta az övet Stylernek.
Három barátom ott állt előttem, mozdulatlanul, mint a levegő,
csak a szemükben tükröződött a rémület John ajka remegett, Tommy
a plafonra szegezte a telfintetét, s egy titkos imát motyogott. Michael
mozdulatlanul állt, mint egy szobor, féken tartotta dühét.
– Ma este telt házunk van – suttogta Nokes a fülembe, lehelete
bűzlött az italtól. – Először a barátaidnak viseljük gondját. De aztán
te jössz.
Styler Johnhoz lépett, s megbilincselte az egyik kezét. A bilincs
másik fele Tommy csuklójára került. Addison ugyanezt csinálta
Tommyval és Michaellel, így mindhárman össze voltak láncolva.
– Hozzátok közelebb őket – mondta Nokes. Az ágyon ült, egyik
karjával átölelte a vállamat. – Jól meg akarjuk nézni őket.
Styler egyik kezével előrébb lökte őket, a másikkal cigarettára
gyújtott. Ferguson az inge ujjával letörölte arcáról és homlokáról
a verejtéket. Addison az ajtónak támaszkodott és vihogott.
– Ez itt a legjobb hely az egész teremben. Innen mindent látni
fogsz – mondta Nokes felém fordulva.
Sehová sem mehettünk, sehová sem futhattunk el. Tudtuk, siko-
lyainkra senki sem figyel. Tudtuk, ha az igazgatónak kiabálunk,
senki sem hallja meg. Senki sem figyel, senkit sem érdekel. Éjszaka
a félelem volt az úr, s a rettegés irányította ezt a helyet.
A barátaim arccal a padlón feküdtek, a nadrágjaikat letépték és
félredobták. A három őr mögöttük térdelt, röhögtek, izzadtak, kezük-
kel barátaim testét fogdosták, üveges, nedvedző szemüket Nokesra
függesztették, várták, hogy megadja a jelet.
– Mindenki készen áll – mondta végül, s közelebb nyomakodott
hozzám –, dobjuk be a labdát.
Nokes a vállához húzta a fejem, kézfejével végigtörölte a száját,
az izzadság úgy ömlött rólunk, mint egy könnyű nyári zápor. Styler
John hátát paskolta, a játékos ütések visszhangoztak a cellában.
Addison Tommy fölött támaszkodott, simogatta magát, s mereven
bámult rám.
– Meg fogom baszni a kis barátodat – mondta remegő hangon.
– Minden éjjel. Minden éjjel, miután elmész, meg fogom baszni.
Ferguson Michael hátán támaszkodott, szemét szélesre nyitotta
a várakozás.
– Gyerünk, Nokes – mondta –, ne vesztegessük az időt. Adjuk
meg nekik, ha annyira akarják!
 Nokes mindkettőnket a falnak döntött, egyik kezével tartotta a
fejem, hogy ne tudjam elfordítani a borzalmas látványtól.
– Gyerünk akkor – mondta. Szeme, lélegzete, egész teste rajtam
volt. – Bulizzunk!
Széttépték a barátaimat, mint ketrecből szabadult vadállatok,
úgy támadták meg őket. A sírás, a sikolyok, a nyögések csak feltü-
zelték ezt az állati játékot. Csak ültem, folyt rólam a víz a lepedőm-
re, s néztem, hogy a három fiút a szemem előtt szaggatják szét, mint-
ha élő játékszerek lennének, akik elvesztek a gonoszság kertjében.
– Gondolsz majd erre, ha otthon leszel, ugye? – mondta Nokes,
karját a testemhez dörzsölve – Ugye, te kis fasz?
Aztán előrehajolt, s arccal az ágyra lökött. Kezei letépték rólam
azt a pár darab ruhát, meztelenre vetkőztettek, míg kezemet szoro-
san tartotta a nejlonzsineg. Lábam körül kioldotta az övet, össze-
hajtotta, s elkezdte ütni vele a hátamat és a fenekemet.
– Emlékezni fogsz erre a kis bulira – mondta Nokes, s megállás
nélkül ütött az öv vastagabbik végével. – Emlékezni fogsz, de alapo-
san. Gondoskodom róla. Ne aggódj, kisfaszom. Gondoskodom róla.
Nokes a földre dobta az övet, s letolta a nadrágját, nehezen lé-
legzett, patakokban folyt róla a veríték. Szája a fülemet kereste, a
cimpámat rágcsálta.
– Csak hogy el ne felejts – lihegte, s éreztem egész teste súlyát. –
Azt nem teheted, édesem. Emlékezned kell rám, ahogy erre az éj-
szakára is. Örökké.
Hallottam, hogy John sír, apró nyögések szakadtak fel lelke mé-
lyéről. Láttam, hogy Tommy feje úgy pattog a cementpadlón, mint
egy gumilabda, a homlokán két vágásból is folyik a vér, szeme kife-
jezéstelenül bámul a semmibe, szája sarkát hab veri. Láttam, hogy
Michael bal karját a hátára feszítették, míg a csontok el nem pattan-
tak, s a fájdalomtól el nem vesztette az eszméletét.
Éreztem, hogy Nokes rángat, két kézzel ver, ahol csak ér, a vál-
lamat és a nyakamat rágcsálja, sebeimből folyik a vér. Feje minden
fájdalmas lökésnél az enyémhez ütődött, orrom és arcom az ágy
éles pereméhez dörzsölődött. Az öv csatos vége egyik térde köré te-
keredett, aztán a csat tűje a combomba fúródott, véres sebet ütve
rajta.
Azon az éjszakán egy részünk abban a szobában maradt. Azon
az éjszakán, amelyet a múló idő úgy eltávolított a jelentől. Az éjsza-
kán, amelyet az emlékeim közül semmi el nem távolíthat.
1968. július 24-ének éjszakája. A szerelem nyara.
Utolsó éjszakám a Wilkinsoni Javító- és Nevelőintézetben.
 Harmadik könyv
„Lazzaro kézmozdulatával mindent félresöpört, amit Billy Pilgrim
egyáltalán mondhatott volna. – De ne törődj vele, fiú! – fordult
Lazzaro Billyhez. – Élvezd az életet, amíg lehet! Semmi se fog
történni, lehet, hogy öt, lehet, hogy tíz, tizenöt vagy húsz évig.
De hadd adjak neked egy jó tanácsot: ha csengetnek az ajtódon,
mindig valaki mást küldj magad helyett ajtót nyitni.”

Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd

(Nemes László fordítása)
1979 ősze

1
A Pokol Konyhája megváltozott. Az utcákat már nem söpörték na-
ponta, s graffitik csúfították el a legtöbb épületet. A lerobbant bér-
házakat felváltották az olcsó sokemeletes lakások, s a boltok ajtajá-
ra éjszakánként rács került. Sok ír és olasz bérlő elhagyta a környé-
ket, a biztonságosabb Queensbe és Long Islandre költöztek, a kelet-
európaiak pedig teljesen eltűntek, Brooklynban és New Jerseyben
folytatták életüket. Helyükbe egy rakás spanyol telepedett, meg fe-
keték a felsővárosból és újabb bevándorlók a szigetekről. Ezek
mellett nagy számban érkeztek fiatal, pénzben nem szűkölködő, kö-
zéposztálybeli párok, akik nemritkán egész sor lakást vettek meg és
újítottak fel. A gazdag fiatalok még a környék nevét is megváltoz-
tatták: most Clintonnak hívták.
A régi rend felborult, már nem a szerencsejáték és a lopott áru,
hanem a fegyver- és drogkereskedelem hozott gyors pénzt. Elter-
jedt a kokain, s dílerek osztották fel a környéket, nyíltan árulták a
port az utcasarkokon vagy parkoló autókból. A lakókat legtöbbször
a rendőrségi szirénák ringatták álomba. Sok banda jelent meg, de
az írek voltak a legveszélyesebbek, körülbelül negyven tagot szám-
láltak, akit mind hűséget esküdtek.
West Side-i Fiúknak hívták magukat, az ő kezükben összponto-
sult a drogkereskedelem a Pokol Konyhájában. Ők voltak a környék
leggyilkosabb szervezete a Pug Uglies óta, pénzért bármit megtet-
tek, a kerületben éppúgy, mint azon kívül. Az olaszok gyilkosságok-
ra bérelték fel őket; teherautókat térítettek el, majd elosztották a
zsákmányt, védelmi pénzt szedtek a boltokban, kokaint és heroint
vettek készpénzért a belvárosi dílerektől, aztán visszamentek, lelőt-
ték a dílereket, s visszavették a pénzt. Gyilkos hajlamaikat drogok-
kal és alkohollal táplálták, és semmilyen bűntől nem riadtak vissza.
Saját öltözködési stílusuk is volt – fekete bőrdzseki, fekete ing,
farmernadrág. Télen ujjatlan, fekete pamutkesztyűt hordtak. Aláírá-
sukat minden tetemen otthagyták: golyókat az áldozat fejében, szí-
vében, kezében és lábában. Ha azt akarták, hogy valakit ne találja-
nak meg, feldarabolták, majd a testrészeket szétszórták New York
öt városrészében.
Nemcsak a Pokol Konyhája változott meg. Hasonló hírek érkeztek
az ország és a világ valamennyi nagyvárosából. Atlantában egy sza-
badlábon levő sorozatgyilkos fekete gyermekeket gyilkolt. Egy Cin-
cinnatiban rendezett Who-koncerten tizenegy embert tapostak ha-
lálra. A Sony piacra dobta az első walkmant. Egy londoni kórház-
ban megszületett Louise Brown, az első lombikbébi. Aláírták a Camp
David-i békeegyezményt, s Nagy-Britanniában az IRA terroristái
meggyilkolták Lord Mountbattent. A Chrysler állami támogatással
megmenekült a csődtől, John Wayne pedig rákban hunyt el.
Bizonyos dolgok azonban nem változtak. Még mindig King Bennyé
volt a Pokol Konyhájának egy része, s még mindig abból a kis szo-
bából irányított, ahol először találkoztam vele. Nem törődött a fegy-
ver- és drogkereskedelemmel, megelégedett azzal a haszonnal,
amelyet a kevésbé erőszakos, bár éppúgy illegális tevékenységek-
ből húzott. Idősebb volt, bölcsebb is kicsit és ugyanolyan veszélyes,
mint valaha. Még a West Side-i Fiúk is tiszteletben tartották a te-
rületét.
 Kövér Manchót sem lágyította meg az eltelt idő. Még mindig kis
boltja előtt álldogált, morgott és kiabált mindenkire, aki arra járt.
De az eltelt idő alatt új feleséget, új társadalombiztosítási számot,
még egy lakást és újabb, havonta kiutalt táppénzes csekket szerzett.

Még mindig számos bár és étterem tarkította a környéket, és sok új

helyiség nyílt, amelyek belvárosi klientúrát próbáltak kiépíteni. A leg-
jobb helyek azonban az öreg, kopott krimók maradtak, például a
Shamrock Pub a Nyugati Negyvennyolcadik utcában, ahol a város
legédesebb ír gyümölcskenyerét készítették, s egyébként is, a legjobb
étterem volt a Pokol Konyhájában. Ez a hely hű maradt a múlthoz,
a helyiek számlára ihattak, fogadásokat köthettek, s a hátsó helyiség-
ben akár alhattak is. Olyan hely volt, ahol megtartották a titkokat.
A Shamrock Pub a késő szerda estéhez képest szokatlanul tele volt.
Az étterem egész hosszában végigfutó fapult mellett két férfi ült vi-
seltes öltönyben, kioldott nyakkendővel, kezükben egy-egy üveg
édes Rob Roy. Jimmy Carter elnök gazdaságpolitikájáról vitatkoz-
tak. A pult túlsó végén egy öreg, viharvert arcú ír ült vastag gyapjú-
kabátban. Harmadik sörét szopogatta, s láthatóan ügyet sem vetett
a másik kettő beszélgetésére.
A bárpulttal szemben öt boksz terpeszkedett, mindegyik egy-egy
ablak mellett. A plafonról lógó lámpák szolgáltattak némi fényt; a
hátsó falnál négy, fehér abrosszal letakart, kör alakú asztal állt, fö-
löttük díjnyertes versenylovak képei, nyugalmat sugárzó ír tájképek
függtek, valamint egy fotó a kocsma első tulajáról, egy savanyú ké-
pű dubliniről, akit Dusty McTweednek hívtak.
A Shamrock Pubot mindenki ismerte, aki a West Side-on élt és dol-
gozott Különös társaság gyűlt itt össze: kiadófélék, akik a sört szeret-
ték, zsaruk, akik megszomjaztak az őrjáratban, turisták, s az utóbbi
években feltünedeztek a West Side-i Fiúk megfoghatatlan tagjai is.
 Az egyik asztalnál, a pultnak háttal egy fiatal pár szorongatta
egymás kezét, köztük egy félig kiürült üveg fehér bor. Egy inkább
barátoknak, mint szeretőknek látszó idősebb pár az első bokszban
üldögélt, figyelmüket lekötötte a jól átsült báránypecsenye meg a
második kosárka gyümölcskenyér. A fal mellett két pincérlány áll-
dogált, húszas éveik elején jártak, fekete miniszoknyát és fehér blúzt
viseltek. Cigiztek, és suttogva beszélgettek. Színésznők voltak és
szobatársak, a borravaló épp elég volt, hogy kifizessék a chelsea-
beli szobát. Egyikük elvált, a másiknak viszonya volt egy iszogatós
kamionsofőrrel. Rajtuk kívül csak egy vendég tartózkodott az étte-
remben.
Egy tagbaszakadt férfi ült az utolsó bokszban, harmincas éveinek
vége felé járhatott. Cigarettázott és sört kortyolgatott, várta, hogy
az étele hűljön kicsit. Az aznapi specialitást rendelte: fasírtot barna
szósszal, krumplipürével és spenóttal. Előételnek paradicsomkon-
zervvel készített tésztát kért. Két darab vajat tett a szószra, s a szét-
főzött tésztát kevergette, várta, hogy elolvadjon a vaj. Hosszú, sűrű,
szőke haja eltakarta a fülét, s kopottas kék ingének a nyakát ver-
deste. Erős vonású és ránctalan arcában kék szeme a távolba me-
redt. Az egyeninget részben elfedte egy cipzáras kék kabát, amely-
nek mindkét ujján a Randall Security biztonsági cég emblémája
díszlett. Egy 357-es Magnum volt az övében. Jobb kezét apró, rózsa-
színes gyűrű díszítette.
Elnyomta a cigarettáját a hamutálban, amely a sótartó és a fém
cukrostálka közt hevert, felkapta a villáját, nekilátott a fasírtnak,
s közben nézte a pult fölé helyezett tévét. A New York Knicks és az
Atlanta Hawks játszották a második unalmas negyedet, ráadásul a
hangot is levették.
Odakint metsző őszi szél rázta meg az ablakokat. Az ég beborult,
eső közeledett.
Este negyed kilenc volt. Nyolc huszonötkor két fiatalember lé-
pett be az ajtón. Mindketten fekete bőrdzsekit, fekete inget s feke-
te farmernadrágot viseltek. Egyikük nagyon vékony volt, széles, jó-
képű arcát göndör, fekete haj keretezte. Fekete kesztyű volt a ke-
zén, az ujjak levágva egész a bütykökig, fekete kalapjának a karimá-
ját felhajtotta. Nadrágjának egyik hátsó zsebében kétdecis whiskys-
üveg, a másikban, egy cigarettatartóban három gramm kokain.
Vantage márkájú cigarettát szívott, s ő lépett be elsőként az ajtón.
A második fiatalember nagyobb darab volt, fekete nadrágja fe-
szült a derekán, nyitott bőrdzsekije szabadon hagyta vastag nyakát,
erős vállait. Dohányt rágott. Világosbarna haját dokkmunkássapka
takarta. Vádliig érő, fekete csizmája ragyogott. Jobb lábbal lépett az
ivóba, azzal a lábával, amely még gyerekkorában sérült meg valahol.
A csapos feléjük biccentett. Jól ismerte őket látásból, a környé-
ken csaknem mindenki a nevüket is tudta. Ők voltak a West Side-i
Fiúk két alapító tagja: a legveszélyesebbek a bandából. A vékonyab-
bik kölyökkora óta többet volt börtönben, mint odakint. Rabolt és
gyilkolt, önkényesen vagy parancsra, jelenleg épp négy felderítetlen
gyilkossággal vádolták. Alkoholista volt és kokainfüggő, gyorsan
dühbe gurult, s még gyorsabban tüzelt. Egyszer lelőtt egy szerelőt,
mert nem látott tőle a moziban.
A másik ugyanolyan veszélyes volt, első gyilkosságát tizenhét
évesen követte el. Ötven dollárt kapott érte. Ivott, drogozott, s volt
egy félesége valahol Queensben, akit sosem látogatott.
Elsétáltak az öreg, meg az első bokszban ülő pár mellett, odabó-
lintottak a pincérlányoknak, akik buzgón visszamosolyogtak. A két
üzletembertől három székre leültek, s kopogni kezdtek a fapulton.
Jerry, a csapos előzékeny, középkorú ember volt, feleséggel és
két gyerekkel, s hat éve volt először állandó munkahelye. Mindket-
tőjüknek kiöntött egy dupla adag Wild Turkeyt, mellé sört kísérő-
nek, s otthagyta az üveget a pulton.
A vékonyabbik felhajtotta az italt, s újabb cigire gyújtott. Egy
mozdulattal odaintette a csapost, s megkérdezte, miről beszélget a
két öltönyös. Arcizma sem rezdült, amikor megtudta, hogy Carter-
ről folyik a szó. Közelebb hajolt a pulthoz, a hátsó traktátusban ül-
dögélő párt figyelte, s öntött magának meg a barátjának még egy
duplát. Odaszólt a csaposnak, hogy vigyen a két öltönyösnek egy
italt, s írja a számlájához, hozzátéve, hogy szóljon nekik, a Pokol
Konyhájában nem szívelik a republikánusokat, úgyhogy sürgősen
változtassanak politikai meggyőződésükön, vagy a beszélgetés té-
máján.
A pufókabb most az órájára pillantott, s meglökdöste a társát.
Késésben voltak egy találkozóról. Egy Raoul Reynoso nevű díler
rejtőzött a három saroknyira levő Holiday Innben, drogbizniszt akart
bonyolítani velük, még este kilenc előtt. Reynoso két kilogrammnyi
kokaint akart tőlük venni, s huszonötezer dollárt fizetett volna érte
készpénzben. A két férfinak azonban más tervei voltak. Ők el akar-
ták vinni a pénzt, cserébe négy golyót hagytak volna Reynoso szívé-
ben. Úgy beszélték meg, hogy levágják a fejét, s egy jegesvödörben
otthagyják a szobában, a tévé előtt.
A vékonyabbik átnyúlt a pulton, elvett egy étlapot, a barátjára
nézett és vállat vont. Utált éhgyomorra gyilkolni. Odaadta az étla-
pot a barátjának, s kérte, rendeljen valamit mindkettőjüknek, neki
ki kell mennie a mosdóba. A dagi elvette a menüt, s mosolygott.
Egész életében ismerte a másikat, együtt nőttek fel, ugyanabba az
iskolába jártak, ugyanazokban a börtönökben ültek, ugyanazokkal
a nőkkel háltak, ugyanazokba a testekbe röpítettek már számtalan
golyót. Az évek során a soványabbiknak kivétel nélkül minden ét-
kezés előtt ki kellett mennie.
Az most felállt a bárszékről, s kiitta a sörét. Aztán megfordult,
s a székek meg a bokszok közti keskeny helyen elindult hátrafelé.
Keze az oldala mellett, kifelé nézett, az utcára. A bárpult végénél,
a leghátsó boksz mellé érve levette tekintetét a kinti forgalomról,
s összenézett a férfival, aki a fasírtos specialitást fogyasztotta. Né-
hány másodpercig farkasszemet néztek, az egyik szempárban felis-
merés csillant, a másik megtelt ingerültséggel.
– Tudok segíteni, főnök? – kérdezte a bokszban ülő férfi. A szája
tele volt krumplipürével.
 – Most nem – mondta a vékony, majd továbbment. Lemosolygott
a másikra, s további jó étvágyat kívánt neki.
Bebotorkált a férfivécébe, megnyitotta a hideg vizes csapot, s
nézni kezdte az arcát a tükörben. Huszonhét éves volt, de jóval idő-
sebbnek látszott. Az alkohol és a drog súlyos vámot szedett ezen az
arcon, amely még mindig elég jóképű volt, hogy mosolyt csaljon a
vonakodó nők ajkára. Nyugodt mozdulatokkal levette a kesztyűjét,
s megnézte a kezeit, a durva bőrt, a fehéren és tisztán kirajzolódó
hegeket az ujjpercek fölött. Visszavette a kesztyűt, s a piszoárhoz
lépett.
– Szerencsés egy fasz vagy te, Reynoso – gondolta magában. –
Ez a pisálás mentette meg az életedet.
Kijött a mosdóból, újra elsétált a hátsó bokszban ülő férfi mel-
lett. Visszaült a barátja mellé, egy cigit vett a szájába, s töltött ma-
gának.
– Csirkemelles szendvicset rendeltem – mondta a barátja – Sült
krumplival. Meg két kosár gyümölcskenyeret. Tudom, hogy szere-
ted azt a szart. Jó lesz?
A vékony a pult felett függő tükörbe nézett, szemét az egyenru-
hásra szegezte, aki lassan befejezte vacsoráját.
– Na gyerünk – mondta a barátja, s vállon veregette –, üljünk be
az egyik bokszba. Ki tudunk nyújtózni, meg minden.
A vékony feléje fordult, s arra kérte, vessen egy pillantást az
utolsó bokszra, s nézze meg jól az ott ülő férfi arcát. Cimborája
megfordult a széken, s megbámulta a cipzáras dzsekit viselő ide-
gent. Arca pár pillanatig kifejezéstelen maradt, látszott, az emléke-
zetében kutat. Aztán szemeiben örvényleni kezdett valami.
– Biztosan ő az? – kérdezte, rekedt volt a hangja, felső ajka re-
megett. – Biztos, hogy tényleg ő az?
– Hiszen ismersz – mondta a vékony. – Én sosem felejtek el egy
jó havert.
Addig maradtak a bárpultnál, míg kikattintották fegyvertáskájuk
biztonsági csatját a dzsekijük alatt. Aztán egyszerre felálltak, s elin-
dultak hátrafelé. A vékony ment elöl.
– Hello – mondta a vékony, s az asztal mellé húzott egy széket –,
rég találkoztunk.
– Ki a faszom vagytok, fiúk? – kérdezte a bokszban ülő. Nem lát-
szott ijedtnek, inkább csak feldühítette a tolakodás. – És ki a fa-
szom mondta, hogy leülhettek?
– Azt hittem, örülsz majd nekünk – mondta a dagi. – Hát istenem,
tévedtem.
– Mindig azt hittem, vitted valamire – mondta a vékony, s a ka-
bát ujjaira varrt emblémákat nézegette. – Mennyi időt öltél az edzés-
be, aztán most más pénzét őrződ. Tiszta időpocsékolás.
– Utoljára kérdezem – mondta a férfi egyre dühösebben –, mi a
cirádás lófaszt akartok?
A vékony levette a kesztyűit, s bőrkabátja felső zsebébe tette.
Két kezét az asztalra fektette, ujjai éppen érintették a férfi kiürült
sörösüvegét.
– Látod a sebhelyeket? – kérdezte. – Nézd csak meg őket. Nem
kell sietni, van időnk. Eszedbe fog jutni.
A biztonsági őr a kezekre meredt, felső ajka felett verítékezni
kezdett a bőr, teste megfeszült, veszélyt érzett, tudta, sarokba szorí-
tották. És akkor eszébe jutott. A felismerés úgy vágta arcon, mint
egy hideg, nedves rongycsomó. Hátradőlt, fejét a boksz tetejének
támasztotta. Próbált megszólalni, de nem tudott. Szája kiszáradt,
két keze az asztal szélét markolászta.
– Értem már, hogyan tudtál elfelejteni – mondta a vékony hal-
kan, szinte kedvesen. – Mi csak játékszerek voltunk neked meg a
haverjaidnak.
– Nekünk kicsit nehezebb ám felejteni – mondta a testes –, hiszen
olyan sok emlék összefűz bennünket.
– Régen történt – nyögte ki végre a biztonsági őr. – Gyerekek
voltunk még.
 – De most már nem vagyunk azok – mondta a vékony.
– Mit akartok, mit mondjak? – a férfi hangjába visszatért a düh.
– Hogy sajnálom? Ezt akarjátok? Kérjek bocsánatot?
– Ne kérj – mondta a vékony, s az asztalról lassan az ölébe csúsz-
tatta a kezét. – Tudom, hogy igazából nem sajnálsz semmit, s ha ki
is mondod, az már kurvára nem változtat semmin.
– Akkor mi van? – kérdezte a biztonsági őr, az üres tányér fölé
hajolva. – Mit akartok?
– Amit mindig is akartam, Nokes – mondta a vékony. – Végig-
nézni a halálodat.
A vékony férfi, John Reilly és kövér barátja, Tommy „Vajas”
Marcano talpra ugrott. Mindkét kezükben egy-egy pisztoly csillant.
Az étteremben minden mozgás megszűnt. A fiatal lány a hátsó asz-
talnál levette kezét a fiúéról, s a szájára tapasztotta.
A csapos kikapcsolta a tévét. A két pincérlány besurrant a kony-
hába.
Sean Nokes harminchét éves volt, biztonsági őrként dolgozott, s
nem tudott szabadulni a szerencsejátéktól. Kéthavi lakbérrel tarto-
zott, a felesége azzal fenyegetőzött, hogy elhagyja, a kislányukat pe-
dig hazaviszi az anyjához. Wilkinson óta nem kapott rendes fizetést,
városról városra vándorolt, egyik munkahelyről a másikra. Úgy érez-
te, végre egyenesbe jött, Manhattanben talált munkát, amellyel egész
rendesen keresett. Azért érkezett a Pokol Konyhájába, hogy kifizes-
sen egy régi tartozást. Reménykedve ment haza a feleségéhez, érez-
te, talán van még esély a kibékülésre. Csak előtte még beült egy ét-
terembe vacsorázni. Nem tervezte, hogy összefut régi, wilkinsoni
ismerősökkel.
– Nagy kár, hogy fasírtot rendeltél – mondta Tommy. – A csirke-
mell itt fantasztikus. De ezt már sosem tudod meg.
– Beszari kis faszok voltatok! – kiabált Nokes. – Mind a ketten!
Mindannyian! Be voltatok szarva! Próbáltam kemény embert farag-
ni belőletek! Hát csak az időmet vesztegettem!
 – Akkor tejesen félreértettem az egészet – mondta Tommy. – Én
idáig azt hittem, hogy csak élvezted, hogy kisfiúkat versz meg ke-
félsz.
– A pokolban fogtok égni! – üvöltött Nokes. – Halljátok, a kurva
anyátokat! A pokolban!
– Csak utánad – mondta John.
Az első golyó Nokes tarkóján jött ki, a második a jobb szemébe
fúródott, a harmadik pedig szétrobbantotta a homlokát. Nokes feje
hátracsuklott, két kezét széttárta, szája szinte komikus fintorba tor-
zult. Tommy kilépett a bokszból, s Nokes mellé állt. Mindkét kezé-
be és mindkét lábába belelőtt. John a helyén maradt, s három go-
lyót eresztett Nokes mellkasába. Mielőtt meghúzta a ravaszt, min-
den alkalommal megvárta, hogy a test ne rángatózzon.
A csapos a lövések alatt végig csukva tartotta a szemét. A fiatal
pár a földre bukott, az asztal alatt keresett fedezéket. Az első
bokszban ülő pár jéggé dermedt a rémülettől, csak nézett egymás-
ra, a kést és a villát még mindig a kezében tartotta. A két üzletem-
ber egy pillanatra sem fordult hátra Egyikük bevizelt, s remegő ke-
zében szétmorzsolódott a perec. A pincérlány a konyhában reszke-
tett a grillsütőnél, mellettük állt a szakács. A pult végén az öregem-
ber pultra hajtott fejjel ült. Átaludta az egész lövöldözést.
John és Tommy visszatették a fegyvereket a pisztolytáskába,
még egy pillantást vetettek Nokesra, aztán elindultak kifelé.
– Hé, Jerry – szólt oda Tommy a csaposnak –, megtennél nekem
valamit?
– Parancsoljon! – mondta a csapos. Most már nyitva volt a sze-
me, s próbált nem nézni az utolsó bokszban heverő testre.
– Csináld elvitelre azt a két szendvicset!
 2
Tizenegy év telt el azóta, hogy a barátaimat és engem kiengedtek
a Wilkinsoni Javító– és Nevelőintézetből. Ez alatt az idő alatt soha
nem beszéltünk az ott eltöltött időről. Továbbra is barátok marad-
tunk, törődtünk egymással, de ahogy útjaink szétváltak, a barátság
is megváltozott. Mégis igazi barátok maradtunk. Nokes meggyilko-
lása idején kevésbé közeli, de intenzív kapcsolat volt közöttünk.
Michael Sullivan huszonnyolc éves volt, nem sokkal szabadulása
után elköltözött a Pokol Konyhájából. Utána soha többé nem került
összeütközésbe a törvénnyel. Bobby atya felhívta néhány barátját,
s Michaelt felvették egy queensi kemény, katolikus középiskolába.
Michael odaköltözött az anyja nővéréhez és a könyvelő férjéhez.
Még másodéves korában is járt Carol Martinezzel, aki akkor hu-
szonhét éves volt, aztán a távolság és különböző személyiségük mi-
att lassan kihűlt a kapcsolat. De Michael ezután is, amikor csak te-
hette, meglátogatta a régi bajtársakat a Pokol Konyhájában. Nem
tudta feladni ezt a barátságot, amelyre neki éppúgy szüksége volt,
mint nekünk.
Michael dicsérettel fejezte be a középiskolát, s a helyi egyete-
men folytatta tanulmányait. Egy forró és eredménytelen nyár után,
amikor egy üdülőhelyen pincérkedett a Catskills-hegységben, elha-
tározta, hogy beiratkozik a jogra Manhattanben.
Amikor Nokest lelőtték, Michael már hat hónapja dolgozott:
New York egyik kerületi ügyészének volt a helyettese. Megbontha-
tatlan lévén köztünk a kötődés, arra törekedtünk, hogy hetente leg-
alább egyszer együtt ebédeljünk. Ha együtt voltunk, gyakran Carol
is velünk tartott, s ilyenkor még mindig érződött Michael befolyása.
Ő volt a vezetőnk, ő volt közülünk a legkeményebb. Csak most
másképp volt erős: nem fizikailag, nem erőszakosan, mint John és
Tommy, hanem belül. A Wilkinsonban töltött hónapok sokat változ-
tattak rajta, de nem térítették le az útról. Az átélt rémségek hatásá-
ra mintha kitisztult volna számára a kép, s célokat tűzött maga elé.
Reggelente egy konditeremben két órát tornázott és súlyzózott.
Nem dohányzott, s csak vacsoránál ivott alkoholt. A diák- és mun-
katársak éles humorú, de kifogástalan modorú magányos farkast,
tartózkodó embert láttak benne. Magas és jóképű férfivá érett, ifjú-
kori szeplői eltűntek, egy magabiztos ember tiszta arcát mutatta.
Lélekkel teli, mély hangja volt, s húszcentis forradás húzódott a két
vállán.
Michael magányosan élte az életét. Queensben volt lakása, ame-
lyet csak kevesen láthattak. Rendszeresen randizott, de sosem ko-
molyan. Kevés szerelme volt: a Yankees, külföldi filmek, Louis
L'Amour-westernek, múzeumok néma termei. Michael Sullivan
csendes idegen volt egy lármás városban, titkai voltak, amelyeket
nem óhajtott megosztani senkivel. Ritkán rótta a Pokol Konyhájá-
nak utcáit, akkor is csak Bobby atyát látogatta meg, akit addigra ré-
gi iskolánk elöljárójává választottak. Michael szerette a munkáját, s
egészen eltemette magát a törvény csavaros útjainak tanulmányo-
zásában.
– Millió bűntényt követhet el az ember – mondta egyszer nekem,
kevéssel a lövöldözés előtt –, és mindegyiket több mint ezer módon
meg is úszhatja.
John és Tommy a Pokol Konyhájában maradtak, befejezték az
iskolát, majd egy műszaki középiskolában tanultak, de nem töltöt-
ték le a szükséges két évet. Továbbra is végeztek kisebb munkákat
King Bennynek, lebonyolítottak néhány üzletet egy inwoodi buki-
val, s alkalmanként elszegődtek pénzbehajtónak is. Fegyvert is ak-
koriban kezdtek magukkal hordani. Sosem jöttek teljesen rendbe
Wilkinson után. Amikor ott voltunk, Michael és én rájöttünk, hogy
közelről sem vagyunk olyan kemények, mint amilyennek hittük ma-
gunkat. John és Tommy azonban egészen más gondolkodásmóddal
jött ki onnan. Senkinek nem hagyták, hogy hozzájuk érjen, senkit
nem engedtek olyan közel magukhoz, hogy fájdalmat okozzon. Cél-
jaikat az általuk ismert leghatékonyabb módon érték el: a félelmen
keresztül. Ezt a leckét alaposan megtanulták a Wilkinsoni Javító- és
Nevelőintézetben. A hetvenes évek közepén a West Side-i Fiúk ala-
pító tagjai voltak. A kezdetben öttagú bandát bárki felbérelhette,
akinek pénzbehajtóra volt szüksége. Ahogy a banda nőtt, egyre gyil-
kosabb és jövedelmezőbb tevékenységek felé fordult, pénzt hamisí-
tott, nagy mennyiségben adta és vette a kokaint. Egy idő után bér-
gyilkosságokat is vállalt. Különös módszere – áldozatait megcsonkí-
totta, a testrészeket pedig szétszórta a környéken – még legköze-
lebbi ismerőseiben is rettegést keltett. Amikor a banda gyilkolt,
mindent eltüntetett – a kezeket kivéve. Azokat ugyanis hűtőládák-
ban tartotta a Pokol Konyhájában, ujjlenyomatokként a banda által
használt fegyverekre. Ezzel gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy a
rendőrség bármelyik gyilkossággal kapcsolatba hozza, hiszen az ujj-
lenyomatok már régóta halott embereké voltak.
Időközben John és Tommy is rákapott a kokainra, s keményen
inni kezdett. Továbbra is a legjobb barátok maradtak, s ugyanab-
ban a Nyugati Negyvenhetedik utcai házban laktak, két emeletre
egymástól. Tisztelték King Bennyt, aki felismerte, hogy változnak
az idők, ezért teret adott nekik, hogy a vállalkozás gyarapodjon, s
túlélje a nehéz időket.
Még mindig bohóckodtak Kövér Manchóval, a boltja előtt ját-
szottak, s kicsit felfuttatták illegális fogadóirodáját: Mancho több
ezer dollárt kaszált egy héten, hiszen Tommy és John támogatását
élvezte, ezért egy fogadó sem mert meghátrálni egy telefonon be-
mondott téttől.
Amilyen gyakran csak tudtam, találkoztam velük, s ha együtt
voltunk, könnyen elfelejtettem, mivé lettek, csak arra emlékeztem,
kik voltak egykor. Meccsekre jártunk, hosszú sétákat tettünk vasár-
naponként a mólóknál, segítettünk Bobby atyának a misén. Ritkán
kérdeztem őket a munkájukról, ők viszont állandóan szívattak az
enyémmel.
Michaelhez hasonlóan én is elköltöztem a Pokol Konyhájából,
nem sokkal szabadulásom után. Bobby atya értem is futott egy-két
kört, felvettek egy bronxi elsőrangú, katolikus fiúiskolába. Tiné-
dzserkorom végén a queensi St. John egyetemen esti kurzusokra
jártam, volt egy kis állásom egy Wall Street-i bankban, s egy csomó
új démonnal küzdöttem, például kiderült apámról, hogy gyilkossá-
gért ítélték el, s majdnem hét évet ült, mert megölte az első felesé-
gét. Volt egy ágyam a szüleim bronxi lakásában meg egy kétszobás
alagsori albérletem Long Islanden.
1973 egy nyári délutánján éppen a New York Post korai kiadását
olvastam az ebédidőm alatt. Egy szökőkút mellett ültem, mellettem
egy fél sonkás szendvics, körülöttem zaj és rengeteg ember. A New
York-i nap tüzében Pete Hamuinak az előző elnökhelyettesről, Spiro
T. Agnew-ról írt cikkét olvastam. Mire az utolsó bekezdéshez ér-
tem, már tudtam, hogy újságnál szeretnék dolgozni. Három évbe
telt, míg küldönc lettem a New York Daily Newsnál, éjféltől reggel
nyolcig tartott a műszakom, ceruzát hegyeztem, kávéért rohangál-
tam, s részeg szerkesztőket fuvaroztam haza éjszakai portyázásaik
végén. Nokes halálakor már az irodában dolgoztam, én gépeltem
a moziműsort a másnapi kiadáshoz.
A munka könnyű volt, szabadidőm rengeteg, amelyet csaknem
mindig a Pokol Konyhájában töltöttem. Szerettem a környék han-
gulatát, bármennyit változott is. Ott biztonságban éreztem magam.
Hetente kétszer King Bennyvel kávéztam, újra oltalmat találtam a
csöndes klubban, amelyet legalább annyira otthonomnak éreztem,
mint bármi mást. Benny kávéja még mindig keserű volt, az ő hangu-
lata sötét, s még mindig is csalt a kártyapartikban. Megöregedett az
évek során, fekete hajába ősz tincsek vegyültek, de továbbra sem
akadt senki, aki meg merte volna kérdőjelezni az erejét.
Ahányszor elmentem Kövér Mancho boltja előtt, mindig vettem
tőle egy üdítőt. Annyi mindent árult, hogy egy bevásárlóközpontot
is meg lehetett volna tölteni vele. Őt magát könnyen kiszúrta az em-
ber, ahogy ott állt színes madarakkal meg pálmafákkal hintett ha-
waii ingeiben. Az ingeket a nővére küldte neki Puerto Ricóból. Va-
lahányszor meglátott, káromkodni kezdett. Több mint húsz éve is-
mertük már egymást, s azon kevés emberek egyike voltam, akikben
teljesen megbízott.
Hétvégenként kétórás, egy az egy ellen kosármeccseket vívtam
Bobby atyával, aki húsz évvel volt idősebb nálam, de még mindig
megelőzött két lépéssel. Mindannyiunk felett telt az idő, de Bobby
atya még fiatalnak látszott, jó kondiban volt, arcáról nyugalom su-
gárzott. Ha volt is valami problémája, azt az imádság csendjében ol-
dotta meg.
Alkalmanként Carollal vacsoráztam, aki még mindig a környéken
lakott, és szociális munkásként dolgozott Dél-Bronxban. Kis csitri-
ből gyönyörű, kecses, fiatal nővé érett. Sötét haja hosszú volt, ránc-
talan arcát alig sminkelte. Hosszú lábai voltak, csábító szeme szinte
szikrázott, ha nevetett. Az évek teltek, de Carol továbbra is törődött
velünk. Szenvedélyesen szerette a munkáját, életéről keveset beszélt.
Egy harmadik emeleti lakásban élt, nem messze az iskolától, ahova
járt. Ritkán randizott, és soha olyannal, aki nem a környéken élt. Nem
kérdeztem tőle, de tudtam, hogy még mindig erős érzelmeket táplál
Michael iránt. Azt is tudtam, hogy miután szakított vele, Johnnal
volt együtt, legalábbis John józanabb periódusaiban. Valahogy min-
dig is ragaszkodott Johnhoz, a valaha volt kisfiút látta benne. Ami-
kor együtt mentünk el valahová, Carol Michael és John között sé-
tált, beléjük karolt, egyik oldalán az ügyvéd, másikon a gyilkos.
 Ők voltak a barátaim. Olyannak fogadtuk el egymást, amilyenek
voltunk, keveset kérdeztünk, és semmit nem követeltünk egymás-
tól. Túl sok mindenen mentünk keresztül ahhoz, hogy megpróbál-
juk megváltoztatni a másikat. A tapasztalat megtanította, hogy az
általunk járt út sokszor nem az, amelyen járni szeretnénk. Csak a
döntés pillanatában éppen az látszott helyesnek.
Wilkinson mindannyiunkat megérintett. Kemény bűnözőkké vál-
toztatta Johnt és Tommyt, többé senki sem gyakorolhatott hatal-
mat felettük. Michael és én rájöttünk, hogy a becsületes élet ugyan
nem sok izgalommal kecsegtet, de szabadságban fizeti az osztalé-
kot. Bobby atyának számtalan imádsággal eltöltött órájába került,
válaszokat keresett azokra a kérdésekre, amelyeket nem mert fel-
tenni. Kövér Manchót keményebb emberré tette a tapasztalat, hogy
fiatal fiúk szívtelen gyilkosokként tértek vissza onnan, ahol elrabol-
ták az érzelmeiket, mindent, ami egykor kedves volt bennük. Wil-
kinson még King Bennyre és hatással volt, úgy érezte, nem tudta
megvédeni azt a négy viháncoló kölyköt, akik szinte beköltöztek
privát klubjába. Felébresztette saját szörnyű gyerekkorának démo-
nait, amelyek Wilkinsonnál sokkal borzalmasabb helyeken szület-
tek, olyan emberek között, akik félelmetesebbek voltak a mi kínzó-
inknál. Súlyosabb lett tőle szívében a gyűlölet.
Nem tudtuk elengedni egymást. Együtt sodródtunk, vártuk, hogy
elérkezzen a pillanat, amikor szembe kell néznünk a múlttal. Tud-
tuk, talán sosem jön el. Talán örökre el kell temetnünk mindazt,
ami történt. Aztán John, Tommy és a jó szerencse rábukkant a fa-
sírtja felénél tartó Sean Nokesra. Évek óta akkor éreztük először,
hogy élünk. Ott volt a pillanat, csak meg kellett ragadnunk. Michael
jött rá legelőször. Ő találta ki. De gyorsan kapcsoltunk mi is. Elér-
kezett, amiért éltünk, amire évek óta vártunk. A bosszú, az édes
bosszú. Eljött az idő, hogy belekóstoljunk.
 Michael velem szemben ült, tejfölt öntött a sült krumplijára. Az Old
Homesteadben ültünk egy sarokasztalnál, Manhattan belvárosában,
a húspiaccal szemközt. Késő szerdai este volt, két héttel azután,
hogy Nokest megölték a Shamrock Pubban.
Abban a pillanatban, hogy olvastam a lövöldözésről, tudtam, ki
húzta meg a ravaszt. Féltettem Tommyt és Johnt, ugyanakkor büsz-
ke is voltam rájuk. Megtették, amihez nekem soha nem lett volna
bátorságom. A múltbeli gonosz szemébe néztek, s eltüntették. Bár
Nokes halála nem könnyített a gyötrelmeken, mégis örültem, hogy
halott volt. Annak pedig még jobban, hogy Nokes nemcsak azt tud-
ta, miért kell meghalnia, hanem azt is, hogy kiknek a kezéből éri a
halál.
John és Tommy nem bujkálhatott sokáig.
Hetvenkét órán belül letartóztatták őket, ujjlenyomatot vettek
tőlük, s másodfokú emberöléssel vádolták őket. A rendőrségnek
négy szemtanúja is volt, akik hajlandók voltak tanúskodni: az idő-
sebb pár az első bokszban és a két üzletember. Mind a négy kívülál-
ló volt, idegen a Pokol Konyhájában. A többi kuncsaft, valamint a
személyzet tartotta magát az íratlan szabályhoz: nem láttak semmit,
nem mondtak semmit.
 Johnért és Tommyért óvadékot sem lehetett letenni, benntartot-
ták őket. Ketten felbéreltek egy West Side-i ügyvédet, Danny
O'Connort, aki inkább hevességéről volt híres, megnyert pereiről
már kevésbé. Ártatlannak vallották magukat, s nem ismertek be
semmit, még az ügyvédjüknek sem. Úgy tűnt, nincs semmi kapcso-
lat az áldozat és a vádlottak között, ezért a sajtó és a rendőrség vál-
lat vont, s egyszerű droggyilkosságként kezelte az ügyet.
– Meglátogattad már őket? – kérdezte Michael, s belevágott a
sültbe. A vacsora kezdete óta most került először szóba a lövöl-
dözés.
– A letartóztatásuk másnapján benéztem pár percre – mondtam,
s villámat egy darab grillezett lazacba döftem.
– Mit mondtak?
– Csak a szokásos dumálás volt. Semmi komoly. Jól tudják, be-
szélőn semmit nem szabad mondani senkinek.
– Nokesról mondtak valamit? – kérdezte Michael.
– John igen. De nem nevezte néven.
– Mit mondott?
– Csak annyit, hogy „Eggyel kevesebb, Shakes”, aztán megko-
cogtatta az üveget, és bevágta azt a szarevő grimaszát.
– Milyennek látszottak?
– Elég nyugodtnak, főleg ahhoz képest, hogy huszonöt évre,
vagy akár életfogytiglanra is lecsukhatják őket.
– Úgy hallottam, Danny O'Connor fogja védeni őket. Ez igaz?
– Ez csak ideiglenes megoldás – feleltem. – Ha a tárgyalás elkez-
dődik, King Benny bedobja majd az egyik saját ügyvédjét.
– Nem – mondta Michael. – Nekünk O'Connorra van szüksé-
günk. Ő tökéletes lesz.
– Tökéletes? – kérdeztem. – Az a figura egy bukott alkesz. Egy
ügyét nem nyerte meg azóta, hogy La Guardia volt a polgármester.
Lehet, hogy még akkor sem.
– Tudom. Ezért lesz tökéletes.
– Mi van veled, ember?
 – Le tudod hozni ezt a sztorit a lapban? – kérdezte. Felemelte a
söröskorsót, ügyet sem vetett a kérdésemre.
– Mikey, a moziműsor-táblázatot szerkesztem. Már annak örül-
hetek, hogy beengednek az épületbe.
– Tudja valaki a munkahelyeden, hogy John és Vajas barátja
vagy?
– Nem. Miért tudnák?
– Még nem etted meg a halat – mondta Michael. – Pedig a tányé-
ron kívül mindent meg szoktál enni.
– Még mindig úgy kajálok, mint régen. Reggel ötkor vacsora, es-
te tizenegykor reggeli.
– Tojást kellett volna kérned.
– Egy csésze kávét fogok kérni.
– Kérd elvitelre – mondta Michael, s egy intéssel kérte a számlát.
– Sétáljunk egyet.
– Szakad az eső – mondtam.
– Majd keresünk egy helyet, ahol nem esik. A mólóknál.
– A mólóknál patkányok vannak – vitatkoztam.
– Patkányok mindenütt vannak.

***

Nagy cseppekben zuhogott az eső, a távolban dörgött az ég. Egy

üres, fedett parkolóban álltunk a 62-es móló kapujánál, mellettünk
a West Side-i autópálya. Michael felvette az esőkabátját az öltönyére.
A kezét a zsebébe süllyesztette, aktatáskáját a bokái közt tartotta.
– Reggel beszélek a főnökömmel – mondta Michael gyorsan,
szinte hadarva. – Azt fogom kérni tőle, hadd képviseljem a vádat
John és Tommy ellen a bíróságon.
– Micsoda? – ránéztem, s tekintetéből reméltem kitalálni, hogy
ez csak valami hülye vicc. – Mit fogsz csinálni?
– Nyílt tárgyaláson fogom vádolni Johnt és Tommyt – hangja
magabiztosan csengett, s egyenesen rám nézett.
 – Te megőrültél, bazmeg! – kiáltottam, s megragadtam a karját. –
Ők a barátaid! A barátaid, te szívtelen fasz!
Michael elmosolyodott:
– Shakes, mielőtt leütnél, kérlek, hallgass végig.
– Már azért le kéne lőjelek, amiért egyáltalán szóba hoztad ezt –
elengedtem a kezét, nagy kortyokban ittam a levegőt. – És ha még
valaki meghallja, egy hűtőajtót kell kinyitnom, hogy kezet tudjak
rázni veled.
– Rajtad múlik, ki hallja meg – mondta Michael. – Csak rajtad.
Te tudni fogod, kinek mondhatod el.
– Ha elvállalod az ügyet, azt mindenki tudni fogja! – mondtam,
megint felemelve a hangom. – És mindenki kurvára dühös lesz.
– Azt majd te elintézed – mondta Michael. – Az lesz az egyik
dolgod.
– Csinálj valami okosat. Telefonálj be reggel, hogy megbeteged-
tél, és nem tudsz munkába menni. Akkor talán nem halsz meg.
– Nem azért vállalom el az ügyet, hogy megnyerjem a pert – mond-
ta Michael –, hanem azért, hogy elveszítsem.
Nem szóltam semmit. Nem tudtam mit mondani.
– Van egy tervem – mondta Michael –, de nem tudom megcsinál-
ni nélküled. Én csak a törvényes részét végezhetem el. A többit ne-
ked kell.
Előreléptem, s két kezem közé szorítottam a barátom arcát.
– Komolyan beszélsz? – kérdeztem. – Komolyan beszélsz, te
őrült?
– Most megfizetünk, Shakes – mondta Michael. Folyt a víz az ar-
cán, összekeveredett a könnyekkel. – Most elkaphatjuk őket. John
és Tommy elkezdték. Te meg én befejezhetjük.
Elengedtem Michaelt, és zsebre dugtam a kezem.
– Sétáljunk egy kicsit – mondtam. – Ha még sokáig itt állunk, le-
tartóztatnak strichelésért.
– Merre?
– Hát a régi környékre. Ott biztonságos.
 * * *

A háznál, ahol régen laktam, behúzódtunk a kapualjba, miközben

az eső végigvágott a Tizedik sugárúton. Az utcán két hajléktalan ve-
szekedett egy üveg málnapálinka fölött.
Michael terve egyszerű volt és ügyes. Holnap reggel kilenckor
besétál a manhattani kerületi főügyész irodájába, s kéri, hadd kép-
viselhesse a vádat John Reilly és Thomas Marcano gyilkossági
ügyében. Elmagyarázza majd, hogy ő is onnan származik, ahonnan
a két vádlott, s jobban érti annak a környéknek a mentalitását, mint
a többi munkatársa. Azt fogja mondani, tudja, mit kell tennie a ta-
núkkal, hogy azoknak ne szálljon inukba a bátorságuk, átlátja az
ügyet, s meg is fogja nyerni a pert. Ezenkívül kijelenti, hogy semmi-
lyen kapcsolatban nem áll a vádlottakkal. Az én dolgom pedig az
volt, hogy elfojtsak minden szóbeszédet a barátságukról.
A wilkinsoni dokumentumok miatt nem kellett aggódnunk: hét
év elteltével az államban az összes fiatalkorú aktájához hasonlóan a
mieinket is megsemmisítették. Sőt, Michael ismert valakit, aki meg-
hamisította a Szent Szív iskola feljegyzéseit is, s eltüntetett minden
bizonyítékot, amely egyéves távollétünkről tanúskodott. Mindemel-
lett a kerületi ügyész tudta, hogy semmit sem kockáztat. Adott volt
négy szemtanú és két tettes, akikről mindenki tudta, hogy gyilko-
sok. Tökéletes ügy egy olyan ambiciózus, fiatal ügyész számára,
mint Michael Sullivan.
Michael mélyet lélegzett, s letörölte arcáról a vizet. Volt még itt
Valami, nem is kevés. Elég jól ismertem Michaelt ahhoz, hogy tud-
jam, Nokes nem az igazi fogás számára, s az sem lenne elég, ha Johnt
és Tommyt szabadlábra helyeznék. A többi őrt is el akarta kapni.
Egész Wilkinsont. Ideges lettem, ahogy néztem őt, s vártam, hogy
folytassa, rettegtem, hogy elkapnak, s megint egy olyan helyre zárnak.
Leguggolt, táskáját a térdére fektette, s kinyitotta. Négy vastag,
sárga mappa volt benne, mindegyiket többszörös gumipánt fogta
össze. Mind a négyet átnyújtotta nekem. Rájuk pillantottam, s lát-
tam, hogy a Wilkinsoni Javító- és Nevelőintézetben töltött hónapok
alatt kegyetlenkedő őreik nevei sorakoznak rajta. Az első Tommy
fő kínzójáé, Adam Styleré volt. Nemrég múlt harmincnégy éves, ügy-
védálmai whiskybe fulladtak, s rendőrnyomozó lett belőle. A kábí-
tószerosztályon dolgozott egy queensi körzetben. Nem lepett meg,
amikor láttam, hogy korrupt, a dílerektől rendszeresen elkobozza
a kábítószert és a pénzt. Kokainfüggő volt, szenvedélyét a havi há-
romezer dollár kenőpénzből fedezte. A mappában levő többi papír
személyes információkkal volt teli: ott volt a napirendje, a nők, akik-
kel találkozott, kedvenc ételei, kocsmái. Volt egy lista a legjobb ba-
rátairól és a halálos ellenségeiről. Egy ember egész élete lapult ab-
ban a mappában.
A második az én kínzómesteremé, Henry Addisoné volt. Hányin-
ger tört rám, amikor láttam, hogy most a New York-i polgármester-
nek dolgozik közösségi kommunikációs igazgatói beosztásban Brook-
lynban. Munkáját jól, becsületesen és szorgalmasan végezte. Szexu-
ális szokásai viszont nem sokat változtak Wilkinson óta. Addison
még mindig a kisfiúkat szerette. Minél fiatalabbak voltak, annál
többet fizetett értük. Tagja volt egy jómódú pedofilokból álló cso-
portnak, akik havonta háromszor tartottak bulit, s nagy pénzeket
fizettek egy-egy éjszakáért. Ezeket a bulikat rendszerint fel is vet-
ték, a gyerekeket és a felszerelést egy East Side-i strici szállította,
akit Rádió néven ismertek az utcán.
A harmadik mappa a harminchárom éves Ralph Fergusoné volt,
azé az emberé, aki oly buzgón segítette John Reillyt a gyilkossá vá-
lás rögös útján. Nem rendőr volt, pedig azt vártam. Tisztviselő volt
egy szociális szervezetnél Long Islanden. Megnősült, egy gyereke
volt. A felesége óvodában dolgozott hétköznap, s mindketten a ka-
tolikusok vasárnapi iskolájában tanítottak. Élete legalább annyira
tiszta volt, mint amennyire unalmas. Michael pontosan így akarta.
Ralph Fergusont tanúként fogják beidézni, hogy legjobb barátjáról,
Sean Nokesról beszéljen. Ha megjelenik a tanúk padján, Michael vég-
re kinyithatja a Wilkinsoni Javító- és Nevelőotthonba vezető kaput.
 Beljebb nyomultam a kapualjba, próbáltam szárazon tartani a
mappákat, s Michael minden szavát magamba szívni. Majdnem ti-
zenkét éve várt erre a pillanatra, mindent eltervezett, valahogy tud-
ta, hogy így alakul, s most, hogy eljött az idő, készen állt.
Ragaszkodott hozzá, hogy Johnnak és Tommynak egyetlen szót
se szóljak a tervről, mondván, így hihetőbb lesz a tárgyalás. Az es-
küdteket nem lehetett semmilyen módon befolyásolni. Az az ártat-
lanságot hirdető ítéletet senki nem kérdőjelezhette meg. Danny
O'Connornak kell védenie a fiúkat. El kellett érnünk, hogy józan
maradjon és óvatos, s mivel ugyanúgy benne lesz, mint mi magunk,
rá is kellett ijeszteni egy kicsit, nehogy eljárjon a szája. Michael kül-
döncök és csomagmegőrzők útján továbbítja a szükséges informá-
ciót. Én hasonló módon üzenek neki. A kabátzsebéből előhúzott
három kulcsot, s átadta nekem. Három megőrző kulcsa volt: az első
A kikötői hatóságoknál, a második a Huszonharmadik utcában a Ke-
resztények Ifjúsági Egyesületénél, a harmadik a Jack LaLanne edző-
teremnél, a Nyugati Negyvenötödik utcában. Ha felvettem a csoma-
gokat, továbbítom Danny O'Connornak. Senki sem láthat meg ben-
nünket.
Hogy a terv sikerüljön, tökéletes titoktartásra volt szükség, s csak
azok tudhattak a dologról, akikben abszolút megbíztunk. Első utam
King Bennyhez vezet. Ő lesz a súly, a vállalkozás izma. Olyan ajtó-
kat nyit meg előttünk, amelyekről nem is tudtunk. Eléggé meg tudja
rémiszteni Danny O'Connort, hogy lakatot tegyen a szájára. A West
Side-i Fiúkat is le tudja állítani, akik attól a perctől kezdve keres-
ték Michaelt, hogy megtudják: elvállalta az ügyet John és Tommy
lellen. Szükségem lesz Kövér Manchóra, hogy megmozgasson egy-
két követ, és Carol Martinezre, hogy nyisson fel még pár aktát.
Ez után az éjszaka után Michael egyikőnk számára sem lesz elér-
Csak a bíróságon fogunk találkozni.
Bizonyos értelemben a terv bombabiztos volt. Ha működik, meg-
bosszuljuk a múltban történteket, s közben leleplezzük a Wilkinso-
ni Javító- és Nevelőintézetet. Ha pedig kudarcot vall, akkor lebu-
kunk, s az emberek tudni akarják majd, miért tettük, amit tettünk,
Így is, úgy is megtudják az igazat. Michael tervének sikere esetén
azonban John és Tommy is szabad lenne, s osztozhatnának a győze-
lemben.
– Ennyi? – kérdeztem, s bámultam a kezemben levő mappákat. -
Nincs más?
– Még egy dolog – mondta Michael.
– Micsoda?
Sóhajtott. A legjobbat a végére tartogatta.
– Van négy szemtanú, akik látták a lövöldözést, s hajlandók ta-
núskodni. Ezt a számot le kéne csökkenteni.
– Majd dolgozom rajta – feleltem –, de ha kettőnél több lekopik,
pár ember biztos ideges lesz.
– Kettővel elbírok – mondta Michael –, ha mi is szerzünk egyet.
– Egy micsodát?
– Egy tanút. Egy tanút, aki bizonyítja, hogy John és Tommy má-
sutt volt a gyilkosság éjszakáján. Akárhol. Olyan ember kell, akihez
nem nyúlhatnak. Akinek a szava egyedül többet ér, mint a másik
kettőé.
– Nincs ennek valami neve nálatok? – kérdeztem.
– A bíró hamis tanúzásnak nevezné.
– És mi minek hívjuk?
– Szívességnek – mondta Michael.
 4
King Benny a klub bárpultja mögött állt. Nagy fehér bögréből itta a
forró kávét, s azt a háromoldalas levelet olvasta, amelyet én írtam
és hagytam a pulton egy leragasztott borítékban. Amikor befejezte,
letette a levelet, s kilépett a pult mögül. Lenézett a Pokol Konyhájá-
nak utcáira, két kézre fogva a bögrét.
– Tony – szólt oda egyik emberének King Benny. Négyen ültek
a kártyaasztal körül, a reggeli fogadócetliket válogatták.
Tony ledobta a kezében levő cetliket, hátratolta a székét, s oda-
ment a főnökéhez.
– Hozd ide Danny O'Connort – mondta King Benny. A szemét
nem vette le az ablakról.
– Az ügyvéd Danny O'Connort? – kérdezte Tony.
– Több Danny O'Connort is ismersz? – kérdezte King Benny.
– Nem, King – felelte Tony.
– Hát akkor hozd ide azt, amelyiket ismered – mondta King Benny.
King Benny elfordult az ablaktól, s a pult mögött, a két sörcsap
között elsétált a mosogatóig,. Letette a bögréjét, s levett egy levél
gyufát a bárpult tetejéről. Egy utolsó pillantást vetett a levélre, az-
után a mosogatóba dobta. Meggyújtott egy gyufát, rátette a papírra,
s némán nézte, ahogy belekap a láng.
Azután, sok-sok év óta először, King Benny hangosan felnevetett.
5
– Van egy kis időd rám, dagi? – szólaltam meg, Kövér Mancho bode-
gája közepén állva. Éppen lehajolt, hogy kinyisson egy karton Wise
chipset.
– Dolgom van, bazmeg – mondta Mancho, ahogy felegyenesedett.
Feljebb rángatta irdatlan nadrágját a derekán, s vigyorgott. – Ez
egy üzlet itten. Nekem nincs elszarni való időm, mint nektek, firká-
szoknak.
– Nem tart sokáig – mondtam, s levettem egy Wrigley's Juicy
Fruit rágót a polcról. – Odakinn megvárlak.
– Azt a rágót ugye kifizeted, kispöcsű?
– Még sosem fizettem – mondtam, s kettőt a számba nyomtam,
miközben kiléptem a boltból. – Miért hagynám el ezt a jó szokást?
Kövér Mancho két faládát hozott, amelyre ültünk, meg egy jéghi-
deg Yoo-Hoo üdítőt magának, azt iszogatta. Mellé ültem, a kirakat-
nak támaszkodtam, s kinyújtottam a lábamat.
– Szórakoznak még errefelé a kölykök? – kérdeztem a tűzcsapra
mutatva.
– Még meleg van nyáron, nem? – felelt Mancho. – Az a csap az
egyetlen tengerpart, amit ismernek. Akárcsak ti, rakom beléd.
Ugyanilyenek voltatok.
 – A segítségedre van szükségem, dagi – fordultam felé. – Egy
nagy szívességre kérlek. Könnyebb lenne nemet mondani. Okosabb
is. És ha nemet mondasz, semmi gond.
Kövér Mancho két hatalmas korttyal leküldte az italát, aztán
narancssárga flamingókkal díszített zöld inge ujjával megtörölte
a száját.
– Lefogadom, szeretnéd, hogy nemet mondjak – mondta aztán, s
az üveget a lába mellé tette. Aztán elpusmoghatnád a haverjaidnak,
hogy a dagi nem állt ki érted. Hogy cserbenhagyta a barátait.
– A barátodnak nevezel? – mosolyogtam rá. – Egészen megha-
tódtam.
– Szarnak se nevezlek én téged. Csak azt mondom, hogy én itt
vagyok. Csiriviri hülyegyerekek vagytok, semmit nem tudtok meg-
csinálni egyedül. Ha pénz van, ész nincs, ha ész van, pénz nincs. Két
madár már így is bent guggol. Ne csináljunk négyet belőle.
– Gondolom, King Benny már járt itt, és beszélt veled.
– Kibaszott egy csapat vagyunk mi – mondta Kövér Mancho. –
Egyik oldalon egy alkesz ügyvéd, a másikon egy gyerekügyvéd. Egy
firkász, aki Dick Tracynek hiszi magát. Két szempár, amely azt hi-
szi, mindent lát. Az a két gyerek meg több embert kinyiffantott,
mint a rák. Annyi esélyünk van, mint zacskón a lakat.
– Senki sem számít rá! Ez a legnagyobb előnyünk.
– Ez nem egy kibaszott könyv, fiam. Ezt jobb, ha nem felejted el.
És ha elkúrjátok, nem egy évet kaptok valami gyerekbörtönben. Ez
a valóság. Ha elkapnak, nagy komolyságnak néztek a szemébe.
– Nincs más választás. Számunkra nincs.
– Jó fiúk voltak – mondta Mancho. – Az a kis fasz Johnny odaad-
ta neked az ingét, mert azt hitte, kell neked. Az a másik pöcs, a Va-
jas, az meg mindig rágott valamit, a szája meg tiszta csoki volt ál-
landóan.
Aztán megfordult, rám nézett, s folytatta:
– De most már nem jó fiúk. Hanem gyilkosok, kemények, mint
a kő.
 – Tudom – feleltem. – Tudom, mik voltak, s tudom, mivé lettek.
De nem erről van szó.
– Nem éri meg eldobni az életed, csak hogy kiegyenlítsd a szám-
lát. Te meg az ügyvéd, ti bekaptatok egyet. Ki is tudtok jönni a szar-
ból. Eldobnád ezt? Hogy visszafizess három kibaszott őrnek?
– Mindennap eszembe jut, mit tettek velünk – mondtam, elvéve
tekintetemet Manchóról, s az utcát nézve. – Olyan, mintha egy ré-
szem lenne, mintha a bőröm lenne. Ha tükörbe nézek, látom a sze-
memben. Néha látom más emberek arcán. Nem jó érzés. Úgy érzed,
mintha egy részed már halott lenne. És nem tudod feltámasztani.
– Ha ezt megússzatok, akkor jobban fogod érezni magad? – kér-
dezte Mancho. – Akkor elfelejted azt a sok szart, ami veletek történt?
– Nem. Csak egy kicsit édesebb lesz az emlék. Megszépül tőle.
– Mindennap elolvasom azt a szaros lapot, ahol dolgozol –
mondta Mancho, aztán felállt, s felvette a ládát, amelyen ült. – Min-
den kibaszott nap. Mégse látom a nevedet sehol.
– Türelem – mosolyogtam –, egy nap majd ott lesz az is. Addig is
vedd csak meg mindennap.
– Szart én nem veszek – mondta Mancho, s visszament a bode-
gába. – Én nem tömöm a pénzem egy idegen zsebébe.
– Még mindig két feleséged van? – kérdeztem, miközben a nad-
rágomat poroltam.
– Két asszonykutya meg egy barátosné. Nem bírnak betelni az-
zal, ami nekem van.
– Biztos jó lehet.
– Szeretik, és ez a lényeg.
– Köszönöm, dagi – mondtam az ajtónak támaszkodva. – Tarto-
zom neked. Sokkal tartozom.
– De még mennyivel, bazmeg. És addig el nem vonszolod a seg-
ged, míg azt a telibevert rágót ki nem fizeted.
 6
A folyosón ültem a lépcsőn, hátam centikre volt a lakás ajtajától,
mellettem egy táskában hat doboz sör lapult. Carol Martinez végre
felemelte a fejét, s meglátott.
– Rabolj ki vagy vegyél feleségül, Shakes – mondta, miközben a
táskájában turkált a kulcsaiért. – Máshoz túl fáradt vagyok.
– Azért egy pár sörre jó vagyok, nem? – veregettem meg a táskát.
– Ha ez a legjobb ajánlatod...
– Jó, bedobok még egy ölelést meg egy puszit – mondtam.
– Meg van véve! – kiáltotta vidáman.
Felálltam, átkaroltam a derekát, s magamhoz öleltem, éreztem
gyönyörű alakját, még a vastag kabát meg a pulóver alatt is. Csino-
sabb volt, mint valaha.
– Kéne valami, ugye, Shakes? – kérdezte, s kezével megsimította
a tarkóm.
– Egy pohár jól jönne. Utálok dobozból inni.
A lakás tiszta volt és rendes, tele könyvekkel és bekeretezett ré-
gi moziplakátokkal. A konyha közepén egy kis asztal állt, a hűtőn
pedig egy kép Humphrey Bogartról, felöltőben, cigarettázva.
– Nyisd ki a sört – mondta Carol, s levette a kabátját –, addig be-
teszek valami zenét.
 – Van Frankie Valli? – kérdeztem.
– Annyira régimódi vagy, Shakes. Valli már azelőtt letűnt, hogy
feltalálták a fogamzásgátlót.
– De legalább még él, míg Bogart barátodról nem mondható el
ugyanez.
– Bogie mindig király lesz, a Four Seasons viszont biztosan nem.
– Azért ne dobd ki még a lemezeiket – mondtam, odaadtaam ne-
ki egy pohár sört, s néztem, ahogy feltesz egy Bob Seger-lemezt.
– Nincs mit kidobnom – felelte, aztán mellém ült a szoba köze-
pén álló kinyitható kanapéra.
Csendben ültünk, hallgattuk Seger Tryin’ to live my life with-
out you című számát, kortyolgattuk a sört, a fejemet egy vastag
párnának támasztottam.
– Fáradtnak látszol – mondta Carol. – Az új munkahelyeden nem
jut idő az alvásra?
– Mit tudsz? – néztem rá.
– Csak amit a környéken hallani.
– És mit hallani a környéken?
– Hogy Johnt és Tommyt börtönbe zárják – mondta, szemében
és hangjában szomorúság bujkált. – És hogy a legjobb barátjuk kül-
di oda őket.
– És te elhiszed ezt?
– Nehéz nem elhinni, Shakes. Hacsak mindannyian félre nem ér-
tünk valamit, be kell látni, hogy mégiscsak elvállalta ezt a kurva
ügyet.
– Igen, tényleg elvállalta.
– Akkor miről beszélünk? – kiitta a maradék sörét, s próbálta
nem elsírni magát.
Közelebb húzódtam hozzá, megfogtam a kezét. Egymásra néztünk.
– Jól ismered Michaelt – mondtam neki. – Talán még nálam is
jobban.
– Azt hittem, ismerem. Tényleg azt hittem. De most már nem is
tudom.
 – Dehogynem tudod, Carol. Tudod, hogy szeret téged. Tudod,
hogy sosem bántana sem téged, sem engem, sem Johnnyt, sem
Tommyt. Soha.
– De akkor miért vállalta el? Az isten szerelmére, hiszen ő maga
ment be, és kérte el! Milyen barát az ilyen?
– A legeslegjobb. Az, aki mindenét eldobja, hogy segítsen a bará-
tain. Aki sosem felejti el, hogy ki ő és honnan jött. Aki elég őrült,
hogy higgyen abban, hogy ez az egész sikerülhet.
– Miről beszélsz, Shakes?
– Régóta laksz ezen a környéken, Carol. Elég régóta, hogy tudd:
itt minden a lenyúlásról és a csalásról szól. Arra gondolsz, ez miért
lenne más, ugye?
– Hozok még egy sört – Carol elindult kifelé a konyhába. Bob
Seger az Against the windet énekelte. – Kérsz egy szendvicset?
– Van friss mozarellád meg egy kis bazsalikom?
– Mit szólnál pár szelet régi sonkához meg száraz kenyérhez?
– Mustárral?
– Majonézzel.
– A kedvencem! – mondtam.
Ettük a szendvicset, ittuk a sört, hallgattuk a zenét. Jól éreztük
magunkat egymással, mindketten saját gondolataink útvesztőjében
bolyongtunk. Egy idő után aztán megkérdeztem, miért szakított
Michaellel.
– Így alakult – mondta. – Ő Queensben élt, dolgozott és iskolába
járt, én ugyanazt csináltam itt. Néha hetekig nem láttuk egymást.
így volt könnyebb.
– Még mindig szereted?
– Ezen nem gondolkozom, Shakes. Ha gondolkoznék, azt mon-
danám, igen. De Michaelnek itt kellett hagynia a Pokol Konyháját
és az ittenieket. Én is itteni vagyok.
– És most együtt vagy Johnnal?
– Amennyire bárki együtt lehet vele. A férfi, akit én ismerek,
már nem az a kisfiú, akire te emlékszel. Van benne valami különös.
Csak most tovább kell nézned, hogy észrevedd.
– Látogatod?
– Egy héten egyszer. Kábé egy órát.
– Az jó. Maradjon így. Csak ne mondd el neki, hogy találkozunk.
Minél reménytelenebb a helyzet, annál jobban működik a terv.
– Miért ne szóljak neki? Biztosan minden könnyebben menne.
– Keményebb lesz a bíróságon, ha tudja, hogy sarokba van szo-
rítva. Azt akarom, hogy a gyerekarcával forduljon az esküdtszék fe-
lé, és nem akarom, hogy nyugodt legyen az az arc.
– Te miért nem hívtál soha randizni? – kérdezte, végigsimítva sű-
rű haját.
– Mikey barátnője voltál. Ő volt az első.
– És utána? – kérdezte fénylő, tiszta szemmel.
– Nem hittem, hogy igent mondanál.
– Hát, tévedtél, Shakes.
– Most igent mondasz? – kérdeztem, s keményen megszorítot-
tam a kezét. – Kérhetek bármit?
Carol nekem dőlt, két kézzel átölelt, fejét a vállamra hajtotta.
– Igen – suttogta. – Mit akarsz, mit csináljak?
– Szegd meg a törvényt.
 7
A terv kidolgozásakor Michael számított arra, hogy a Pokol Kony-
hája továbbítja a szükséges információkat, ugyanakkor, ha szüksé-
ges, hallgat, mint a sír. A környéknek mindkét feladatban igen nagy
tapasztalata volt.
A terv sikeréhez Michaelnek életben kellett maradnia, vagyis
szólni kellett John és Tommy embereinek, hogy az ügyvéd nem
nyílt célpont. Néhány nappal azután, hogy Michael elvállalta az
ügyet, King Benny ellátogatott a West Side-i Fiúkhoz. Azt kérte tő-
lük, folytassák csak nyugodtan a sértegetést, de semmiképpen ne
öjjék meg. Michael Sullivanre csak King Benny sújthat le, ha a szük-
ség úgy hozza.
Míg a környék King Benny, Carol és Kövér Mancho vezetésével
munkához látott, én folyamatosan kaptam és továbbítottam a Mi-
chaeltől származó információt, cserébe pedig eljuttattam hozzá
mindent, amit tudni akart. A kommunikáció fenntartásához egysze-
rű módszert találtunk ki. Ha Michael küldött valamit, üzenet várt a
munkahelyemen, hogy hívjam fel nem létező barátnőmet, Glóriát.
Amikor megkaptam az üzenetet, elküldtem King Benny egyik embe-
rét, hogy vegye fel a borítékot a három megőrző valamelyikéből,
még másnap déli tizenkét óra előtt. Ha nekem volt valami mondan-
dóm, megkértem valakit, hogy vegye meg a The New York Times
reggeli kiadását, a Metro rovat jobb felső sarkába írja fel az
Edmund szót, s dobja Michael ajtaja elé. Michael még aznap felve-
hette a borítékot egy Felső East Side-i csomagmegőrzőben.
Az első heteket azzal töltöttük, hogy alaposan átvizsgáltuk Michael
aktáit, próbáltunk olyan infót találni, amely az utcán vagy a tár-
gyaláson a három őr ellen felhasználható volt. A tanúkra is nagy fi-
gyelmet fordítottunk, felderítettük hátterüket, feltérképeztük gyen-
ge pontjaikat. Mappát nyitottunk Wilkinsoni Javító- és Nevelőinté-
zet címmel; találtunk olyan régi őröket, alkalmazottakat, elítélteket,
akik hajlandók voltak a nyilvánosság elé állni, levadászni az igazga-
tókat és a segítőiket, megkeresni az odabent elhunytak neveit, el-
lenőrizni, mi szerepel papírjaikon a halál okaként.
Michael elküldte a kérdések listáját, amelyeket O'Connornak
kell majd kérdeznie a bíróságon. Azokat is elküldte, amelyeket ő
szándékozott feltenni, s a válaszokat is, amelyeket feltehetően kap-
ni fog. Ha új információt talált Wilkinsonról vagy az őrökről, azt is
elküldte nekünk.
Kézbesítés után valamennyi írásbeli üzenetet megsemmisítettük.
A telefonbeszélgetéseket titkos számokkal, általában egy harmadik
fél megbízható készülékéről bonyolítottuk. A legfontosabb résztve-
vők sosem találkoztak személyesen. Nem hibázhattunk.
A Pokol Konyhája, amely éppoly gyorsan segítette szövetségese-
it, ahogy ellenségeit eltemette, örömmel fogott a terv megvalósítá-
sához. Michaelt továbbra is inzultálták, az egész sugárút visszhang-
zott az „Áruló!” meg a „Csatornapatkány!” kiáltásoktól, de ez csu-
pán az idegenek félrevezetését szolgálta. A felszín alatt egy éjszakai
pisztolylövés sebességével terjedt az igazság – King Benny sleeper-
jei jó munkát végeztek. Az utcán sleepernek hívták azokat, akik fia-
talkorúak állami büntetőintézetében ültek. A gengszterek pedig így
hívták azokat a bérgyilkosokat, akik a városban éjszakáztak, miu-
tán elvégezték a megbízást. Sok ilyen ember volt a Pokol Konyhája-
ban, de King Benny csak engem és a barátaimat tekintette saját em-
bereinek.
Kövér Mancho egyszer azt mondta:
– Ha Rolls-Royce-t akarsz, elmész Angliába, vagy hol a francba
csinálják, nem tudom. Ha pezsgőt akarsz, akkor a franciákhoz men-
jél. Ha pénz kell, keress egy zsidót. De ha mocskos titkot akarsz el-
rejteni, hogy senki ne tudjon róla, na szóval, ha eztet akarod és
gyorsan akarod, akkor a Pokol Konyhájába gyere. Ehun van ni, ez
a talált tárgyak osztálya. Amit az emberek elveszítenek, áztat itt mi
megtaláljuk.
8
King Benny a késő őszi napsütés felé fordított háttal üldögélt a De
Witt Clinton Parkban egy padon, s tökmaggal etette a galambokat.
Egy hete múlt háladaás ünnepe, három hete dolgoztunk a terven.
Az idő kezdett amolyan New York-i módon lehűlni.
Ugyanaz a fekete öltözék volt rajta, amelyet a klubjában viselt;
ugyanúgy nem vett tudomást a hidegről, ahogy másról sem szokott.
Jobbján egy üveg Sambuca Romana állt, s egy bögre kávé gőzölgött.
– Nem is tudtam, hogy szereti a galambokat – mondtam, amikor
leültem mellé.
– Mindent szeretek, ami nem beszél – felelte.
– Mikey hírt adott. A jövő év első hétfőjére tűzték ki a tárgyalást.
Az újságokban egész kis történet lesz róla holnap.
– Már csak két ember van, aki hajlandó tanúskodni – jegyezte
meg King Benny. – A másik kettő meggondolta magát. Ez nem lesz
benne az újságban.
– Melyik kettő?
– A két öltönyös. Azt mondják, túl sokat ittak, és már nem is
olyan biztosak benne, kik voltak aznap este a bárban.
– Akkor marad a párocska a bokszban.
– Egyelőre.
 – Minden más rendben megy? – kérdeztem, s a tenyerembe fúj-
tam, hogy egy kicsit megmelegítsem.
– A ti tanútokat kivéve. Az a zseb még üres.
– Már van egy jelölt. Beszélek vele, ha eljön az ideje.
– Jó?
– Az lesz, ha megcsinálja.
– Hát győzd meg – mondta King, s még több magot szórt a ga-
lamboknak.
– Maga nélkül nem tudnánk megcsinálni ezt az egészet – mond-
tam neki.
– Megtalálnátok a módját, akár velem, akár nélkülem.
– Lehet. De akkor is örülök, hogy velünk van.
– Nem hiszem, hogy segíthettem volna rajtatok ott. De azt tu-
dom, hogy meg kellett volna próbálnom.
Most először utalt rá, hogy pontosan tudta, mi történt Wilkin-
sonban.
– A dolgok akkor történnek, amikor történniük kell. Mindig ezt
mondta nekem.
– Jók is meg rosszak is. Amikor bemégy, sosem tudod, mi vár
odabenn. Mindkettőre készen kell állni.
– És legtöbbször a rosszra kell számítani.
– Most indulj – mondta King Benny –, el ne késs a találkozódról.
– Miféle találkozóról?
– Hát Danny O'Connorral. A Red Applegate bárban vár. Mostan-
ra már a második whiskyt szopogatja. Beszélj vele még a harmadik
előtt.
– Ő benne van?
– Benne lesz – mondta King Benny. – Túl fiatal még ahhoz, hogy
feketében járjon az összes barátja.
 1980 tele

9
John Reillyt és Thomas Marcanót bevezették a terembe. Mindket-
ten lehajtott fejjel léptek be. Kék sportkabát, kék póló, szürke nad-
rág és barna papucscipő volt rajtuk. Biccentettek védőjüknek,
Danny O'Connornak, s leültek mellé.
A szőke, göndör hajú gyorsírókisasszony rövid fekete szoknyájá-
ban velük szemben foglalt helyet, a bírói pulpitus előtt. Teljesen ki-
fejezéstelen volt az arca.
Az esküdtszék hiánytalanul megjelent.
Michael Sullivan az ügyészi asztalnál ült. Előtte nyitott aktatás-
ka, két sárga mappa és három hegyes ceruza hevert, ő meg a gyors-
író lábát nézte. Sötét gyapjúöltöny volt rajta, sötét nyakkendője ki-
fogástalanul simult fehér ingére.
A harmadik sor közepén ültem. Balról két fiatalember volt mel-
lettem, akikről tudtam, hogy a West Side-i Fiúk tagjai. Jobboldalt
Carol Martinez ült, s mereven nézett előre, míg fogta a kezem.
Eliot Weisman bíró elfoglalta helyét. Magas, szögletes arcú, kö-
zépkorú férfi volt, borotválta a fejét. Erősnek és egészségesnek
tűnt, még a talár sem rejtette el izmos testalkatát. Szigorú bírónak
ismerték, aki kevés időt hagyott színészkedésre és taktikázásra vé-
delemnek és vádnak egyaránt. Az ügyészek szerint Weismannál az
igazság mérlege majdnem mindig a vád felé billent. A kerületi
ügyész helyettesei azt mondták róla, hogy korrekt, de semmi esetre
sem könnyű eset.
Michael tudta, hogy Weisman bíró eleve megvetéssel viseltet John
és Tommy iránt, s ezt az érzését az ügy napvilágra került részletei
tovább erősítik majd. Azt is tudta, hogy a megdönthetetlennek lát-
szó bizonyíték és a vádlottak hosszas bűnlajstroma arra ösztönzi a
bírót, hogy megpróbálja elkerülni a tárgyalást, s kísérletet tegyen
arra, hogy a két fél peren kívül állapodjon meg az ítéletben. A bíró
háromszor kérte a felek képviselőit, hogy válasszák inkább ezt az
utat. Háromszor utasították vissza. John és Tommy továbbra is ár-
tatlannak vallották magukat, a bíró továbbra sem helyezte őket sza-
badlábra, óvadék ellenében sem. Michael ahhoz az álláspontjához
ragaszkodott, hogy az emberek, akiket hivatalánál fogva képvisel,
azt kívánják, hogy a két bűnöző a törvény előtt feleljen tettéért.
Amikor elkezdték kiválasztani az esküdteket, Weisman bíró egyál-
talán nem tűnt elégedettnek.
A tárgyalóteremben töltött első néhány hét folyamán Michael
semmi jelét nem adta, hogy készül valamire. Körültekintően kér-
dezte és választotta ki az esküdteket, ahogy egy fiatal helyettes
ügyészhez illik. Találó kérdésekkel próbálta kiszórni azokat az es-
küdteket, akik nem tudtak volna igazságos ítéletet hozni. A képvi-
selők megegyeztek, hogy az esküdtszék nyolc férfiból és négy nő-
ből álljon. Az egyik nő és két férfi spanyol volt, két másik férfi feke-
te, három esküdt pedig – két férfi és egy nő – ír volt.
Amikor a vádlottakról beszélt, Michael mindig nevükön nevezte
őket, hogy személyeknek tekintsék őket, ne két névtelen alaknak.
Ragaszkodott ahhoz, hogy a leendő esküdtek a vádlottak arcába
nézzenek, míg felolvasta bűneik lajstromát, majd kijelentette, hogy
akit a hallottak megrémítettek, ne tekintse kötelességének, hogy a
törvény munkáját segítse. John és Tommy megpróbált pillantást
váltani Michaellel, de ő következetesen kerülte a tekintetüket. Nem
akarta, hogy bárki is megsejtsen valamit a kapcsolatukról.
 Hogy Michael milyen ítéletet akart, az az első pillanattól kezdve
egyértelmű volt. Azt akarta, hogy a valódi vádlottak bűnösnek talál-
tassanak, ítéletet akart a Wilkinsoni Javító- és Nevelőintézet felett,
ítéletet Sean Nokes, Adam Styler, Henry Addison és Ralph Fergu-
son felett. Egykedvűen hallgatta végig Danny O'Connor bevezető
beszédét, amelyben az ügyvéd dörmögő medvehangján két ártatlan
kisembernek nevezte Johnt és Tommyt, akiket letartóztattak és
akik ellen – bár a bíróság híján volt bármilyen meggyőző bizonyí-
téknak – egy pillanat alatt vádat emeltek. Ő, O'Connor, minden két-
séget kizáróan bizonyítani fogja, hogy John Reilly és Thomas Mar-
cano nem ölték meg Sean Nokest a kérdéses éjszakán, sőt a lövöl-
dözés idején a Shamrock Pub közelében sem tartózkodtak.
Senkire sem volt valami nagy hatással O'Connor beszéde, különö-
sen Weisman bíró fészkelődött a tizenöt perces előadás alatt. Az eset-
tel foglalkozó újságírók az első sorokban üldögéltek, s az ügyvéd első
mondata után letették a tollat. A notórius tárgyalásra járók is szelle-
mesebb ügyvédekhez szoktak, s most unottan csóválták a fejüket.
– Hát nem egy Perry Mason – súgta Carol.
– Nem rontotta el a nevüket – feleltem. – Tőle már ez is nagy
szó. És ha ezt az ügyet megnyeri, sokkal híresebb lesz, mint Perry
Mason.
Michael felállt, zakóját kigombolta, s az asztala előtt az esküdt-
szék felé indult. Kezét zsebre vágta, s barátságosan mosolygott.
– Jó napot! A nevem Michael Sullivan, én vagyok Manhattan ke-
rület helyettes ügyésze. A munkám, mint a legtöbb munka, első pil-
lantásra könnyűnek tűnik. Azt kell önöknek, s csak önöknek bizo-
nyítanom, hogy a két vádlott látszólag minden indíték nélkül, hideg-
vérrel megölt egy Sean Nokes nevű férfit. Ezt bizonyítékok és tanú-
vallomások segítségével fogom megtenni. Bebizonyítom, hogy
a bűntett helyszínén voltak. Tanúim vannak, akik látták őket azon a
helyen, azon a halálos éjszakán. Olyan tényeket tárok önök elé,
hogy azután nyugodtan vonulhatnak vissza, és hozhatják meg ítéle-
tüket, amely minden kétség felett áll majd. Tudom, hogy önök is
tudják, mit jelent ez, hiszen valószínűleg ugyanannyit tévéznek,
mint jómagam.
Három esküdtszéki hölgy elmosolyodott, egy másik férfi pedig,
aki a Felső-West Side-on volt postai alkalmazott, felnevetett:
– Ezt jól mondta – s Michaelre mutatott.
– Hadd emlékeztessek minden jelenlévőt arra – szólalt meg ko-
moran Weisman bíró –, hogy tárgyalóteremben vagyunk, nem pedig
egy nappaliban. Kérem az esküdteket, ezt tartsák észben, s tartóz-
kodjanak a további megjegyzésektől.
– Az én hibám volt, bíró úr – fordult Michael a bíró felé. – Az es-
küdtek úgy érezhették, hogy választ várok tőlük. Még egyszer nem
fordul elő.
– Remélem is, ügyész úr – mondta Weisman, valamivel nyugod-
tabban. – Kérem, folytassa!
– Nézz csak rájuk – mondtam Carolnak az esküdtek felé mutat-
va. – Nézd a szemüket. Teljesen bele fognak szeretni.
– Nem mintha ez olyan nehéz lenne – súgta vissza,
Michael újra az esküdtek felé fordult, kezét a korláton nyugtatta,
szemét az arcokon jártatta.
– A két fiatalember múltja a jelen eset szempontjából lényegte-
len. Nem számít, erőszakosak-e vagy békések, gonosztevők-e vagy
becsületesek, bűnözők-e vagy szentek. Mindez nem fontos. Ami lé-
nyeges, az az, hogy mi történt a gyilkosság éjszakáján. Ha be tudom
önöknek bizonyítani, hogy ez a két ember lépett be abba a bárba,
ivott két italt és lőtte agyon Sean Nokest, akkor azt várom, mond-
ják ki az ítéletet: bűnös! Ha azonban ezt nem tudom megtenni, nem
bizonyítom, hogy ott voltak, hogy fegyver volt a kezükben, hogy ott
volt az áldozat, s ők húzták meg a ravaszt – nos, ebben az esetben
a lelkiismeret nem bánthatja önöket, a felelősség az én vállamra
száll. Ha így történik, rosszul végeztem a feladatom. De mindent
megpróbálok, hogy ne valljak kudarcot, és kiderítsem, mi történt.
Mindent megteszek, hogy rátaláljak az igazságra. Tudom, önök is
ezt teszik.
10
Húsz percet késtem. Azt mondtam Carolnak, hogy találkozzunk
hatkor a templom előtt, de imába merültem a Szent Szív-templom
egyik hátsó padjában, s megfeledkeztem az időről. Kiléptem a
templomból, s megláttam. A lépcsőn ült, kabátgallérját felhajtotta,
hogy védje a folyó felől érkező erős széltől.
– Bocs, hogy késtem – mondtam. – Gyújtottam pár gyertyát.
– Most már Szent Judit is a mi oldalunkon áll? Van még valaki?
– Csak egyvalaki.
– Itt kell találkoznunk vele?
– Nem. Az otthonában vár bennünket.
– És az hol van?
– Ott – egy piros téglás házra mutattam a templom mellett. – A pa-
rókián.
– Úristen – Carol szemei tágra nyíltak. – Te jó Úristen!
– Nem egészen. De ennyi idő alatt nem tudtam ennél közelebb
kerülni az Úrhoz.

***
 Bobby atya apró, könyvekkel zsúfolt első emeleti szobájában ült,
háta mögött résnyire nyitva volt az ablak. Rágyújtott, mélyen leszív-
ta a füstöt, s az orrán keresztül fújta ki. Jobb kezében egy üveg Pep-
sit tartott. Carol keresztbe tett lábbal ült vele szemben. A térdén
könyökölt, állat kezébe támasztotta. Én a szoba sarkában, az ablak-
mélyedésben foglaltam helyet, lenézhettem az iskolaudvarra. Zseb-
re tett kézzel ültem, a függöny a hátamat súrolta.
– Mi volt ma a bíróságon? – kérdezte Bobby atya fáradtan.
– Mint egy bokszmeccs első menete – mondtam. – Még csak
kóstolgatják egymást.
– A srácok?
– Úgy tűnt, szeretnének valahol másutt lenni – szólalt meg Carol.
– Szerintem mindannyian így éreztünk.
– Húsz éve szolgálok ebben a közösségben – Bobby atya az üres
üdítősüvegbe pöckölte a hamut. – Sok fiút láttam felnőni. És túl so-
kat láttam meghalni és börtönbe menni. Valamennyit megsirattam.
De ez most mindegyiknél nehezebb. Most minden imára szükségem
van.
Bobby atya tudta, nem az utca változtatta ilyenné John Reillyt
és Thomas Marcanót. Nem a drogok, nem az alvilág miatt lettek el-
veszett bárányok. Bukásukat nem lehetett a Pokol Konyhájának
számlájára írni, bármilyen kemény is volt az a világ. Egy másik hely
volt felelős ezért a két emberért.
– Mindent megtett, amit megtehetett, atyám – néztem rá. – Segí-
tett nekem. Segített Michaelnak. Ha maga nincs, ma mi is a bíróság
előtt álmánk.
– Az elveszett bárány a legkedvesebb – mondta Bobby atya.
– Még nem késő, atyám – közelebb léptem hozzá. – Még van
esély, hogy megkerülhet néhány elveszettnek hitt bárány. Az utolsó
esély.
– Törvényes ez az esély?
– Az utolsó esély sohasem az.
– King Benny áll mögötte?
 – Benne van ő is, de nem ő a karmester.
– Hanem kicsoda?
– Michael.
Bobby atya mély levegőt vett, s előrehajolt.
– Van egy üveg italom az íróasztal középső fiókjában. Azt hi-
szem, szükségünk lesz rá.

***
Mindent elmondtam Bobby atyának. Ha ő is részese lesz a történet-
nek, megérdemli, hogy tudja, mire vállalkozik. Ha nem vállalja, ak-
kor is bíztam benne, s tudtam, soha senkinek nem adja tovább a
hallottakat.
– Kiszagolhattam volna – mondta az atya. – Abban a pillanatban,
hogy Michael elvállalta az ügyet, gondolhattam volna, hogy valami
készül.
– A terv nagyon jó. Mikey mindenről gondoskodott. Minden ol-
dalról védve van.
– Nem minden oldalról, Shakes. Valami még hibádzik, különben
nem lennél itt.
– Ne kamuzzon atyám, én vagyok az újságíró.
– Úgy bizony. Úgyhogy ki vele! Hol hibádzik a terv?
– Kéne még egy tanú. Valaki, aki tanúsítja, hogy John és Tommy
vele volt a gyilkosság éjjelén.
– És gondoltad, egy pap erre pont tökéletes lesz?
– Nem akármilyen pap.
– Arra kérsz, hogy hazudjak – mondta Bobby atya. – Hogy es-
küdjek meg Isten szent nevére, és hazudjak.
– Arra kérem, segítse meg két gyermekét. Hogy ne kelljen életük
hátralevő részét börtönben tölteni.
– Ők ölték meg Nokest? Bementek abba a bárba, s lelőtték,
ahogy az emberek mondják?
– Igen – feleltem. – Ők ölték meg. Ahogy az emberek mondják.
Bobby atya felállt, járkálni kezdett a kis szobában, s idegesen
dörzsölte a lábát. Még mindig papi ruha volt rajta, a zakója alatt rö-
vid ujjú ing. Egyik zsebében kulcsok csörögtek.
– Ez aztán a szívesség – Bobby atya megállt a szoba közepén,
onnan nézett rám és Carolra.
– Tudjuk, atyám – mondta neki Carol.
– Nem. Szerintem nem tudjátok.
– Mindig azt mondta, ha bármire szükségem van, forduljak ma-
gához.
– Hát én inkább csak arra gondoltam, hogy tudok jegyet szerezni
a Yankees meccseire.
– Most nem jegyekre van szükség, atyám. Hanem egy tanúra.
Bobby atya kigombolta inge felső gombját, kihúzta a római gal-
lért, s két kezébe fogta.
– Ez az életem – mondta, s felemelte a gallért. – Nekem csak ez
van. Mindent odaadtam ezért. Ti meg csak úgy besétáltok ide egy
olyan tervvel, amiért el kell dobnom ezt! El kell dobnom, hogy két
gyilkos szabadon járhasson-kelhessen. Hogy újra gyilkolhassanak.
És úgy tesztek, mintha szívességet kérnétek.
– Két élet talán többet ér, mint egy római gallér.
– És az élet, amit elvettek, azzal mi van, Shakes? – kérdezte az
atya, s olyan közel hajolt, hogy csak néhány centi választott el min-
ket. – Az mennyit ér?
– Számomra semennyit.
– Miért nem, Shakes? Mondd meg nekem, miért nem?
Az íróasztal melletti széken ültem, Bobby atya és Carol most a
szoba másik felében voltak. Bámultam a polcokon a könyveket,
amelyeket gyerekkoromban olvastam, meg azokat, amelyeket csak
szerettem volna elolvasni. Bámultam a kezemben tartott üres poha-
rat, küzdöttem, hogy fel tudjam idézni az arcokat és képeket, ame-
lyeket olyan régen eltemettem, s azt hittem, biztonságban vagyok
tőlük. Arcok és képek: sosem akartam elhinni, hogy valódiak voltak.
Ültem a székben, s elmondtam Bobby atyának, mi nyomja a szí-
vem. Egészen addig ez volt az első és egyetlen alkalom, hogy bárki-
nek is beszéltem arról, mennyit ért valójában Sean Nokes élete. Több
mint egy órán keresztül beszéltem, szavaimnak súlyt adott a düh és
a sürgetés, feltártam Carol és Bobby atya előtt azokat a dolgokat,
amelyekről azt hittem, sohasem fogok beszélni senkinek. Bobby
atyát sokként érte a történet, a fájdalom szíven ütötte. Carol közel
volt Michaelhoz és Johnhoz is, sok mindent sejtett, de a részletek
őt is megdöbbentették. Csak ült egyenesen, s kapkodta a levegőt.
Beszéltem nekik a Wilkinsoni Javító- és Nevelőintézetről. Be-
széltem a kínzásokról, a verésekről, a megaláztatásról, arról, ho-
gyan erőszakoltak meg bennünket, beszéltem a halálra rémült négy
fiúról, akik úgy sírták magukat álomba, hogy Bobby atya Istenéhez
imádkoztak segítségért, amely nem érkezett meg. Beszéltem a vég-
telen éjszakákról, amikor a sötétségbe bámultunk, a sarkokban buj-
káló patkányokról, a zárban csörögve elforduló kulcsokról, egy fel-
emelkedő gumibotról, egy őr szorításáról, a sikolyokról. Mindent
elmondtam nekik.
Amikor befejeztem, Carol halkan, szinte suttogva megkérdezte:
– Mondja, atyám, mit tenne most egy jó pap?
Bobby atya az elbeszélésem alatt mindvégig maga elé meredt.
Csak a szemében tükröződött valamiféle változás. Kifújta a levegőt,
a mennyezetre emelte a tekintetét, két kezét a szék karfájára he-
lyezte.
– Későre jár – mondta végül. – Induljatok lassan. Fáradtnak tűn-
tök mindketten.
Felállt, s a karomra tette a kezét.
– Meg kell hoznom ezt a döntést. Imádkozni fogok, hogy helye-
sen határozzak.
– Bármit tesz, atyám, az lesz a helyes.
– A fiúknak igazuk volt veled kapcsolatban – mondta Carolnak,
s megölelte.
– Hogyhogy? – kérdezte Carol.
– Mindig azt mondták, tökös lány vagy. Nem tévedtek.
– Ezt bóknak veszem – mosolygott Carol. – Különösen egy paptól.
 11
Michael rámosolygott a tanúra, egy sötét hajú, csinos, New Jersey-i
nőre. A nő keresztbe tett lábbal ült rakott szoknyájában, fehér blú-
zát nyakig begombolta. Kezét összekulcsolta az ölében.
– Mrs. Salinas, milyen gyakran vacsorázik a Shamrock Pubban?
– kérdezte Michael.
– Csak akkor éjjel voltam ott először – mondta a nő, hangja ma-
gabiztosan csengett, olyan emberé volt, akinek nincsen rejtegetni-
valója.
– Pontosan mikor?
– A gyilkosság estéjén.
– Hány órakor ért oda?
– Fél nyolc körül. Egy barátommal vacsoráztam.
– Hogy hívják a barátját?
– David – mondta az asszony. – David Carson.
– Melyikük érkezett meg először?
– Én, de csak néhány perccel korábban.
– Odakint várta meg Mr. Carsont?
– Nem, a fogas mellett. De, mint említettem, nem kellett sokáig
várnom.
– Értem – mondta Michael. – Tehát ön és Mr. Carson beléptek,
helyet foglaltak, rendeltek egy italt, és beszélgetni kezdtek. így tör-
tént?
– Nagyjából igen. Néhány hete nem láttuk egymást. David üzleti
útra ment.
– Kinek a döntése volt, hogy a Shamrock Pubban vacsorázzanak?
– Az enyém.
– Miért?
– Egy újságban olvastam róla. Azt írták, színes kis hely.
– És valóban annak találta?
– A lövöldözésig igen – felelte Mrs. Salinas.
Átnéztem a vádlottak padjára, láttam, hogy John vigyorog,
Tommy pedig elmosolyodik. Az ügyvédjük lehajtott fejjel, őrült
módra jegyzetelt.
– Minek jegyzetel? – súgta Carol. – Úgyis tudja, mit kell kérdeznie.
– Lehet, hogy elfelejtette – mondtam. – Talán otthagyta a listát
egy bárszéken valahol.
– A nőci jó – Carol Mrs. Salinasra célzott.
– Hát legyen is.
– Mr. Carson járt már ott azelőtt? – kérdezte Michael. – Önnel
vagy ön nélkül?
– Nem. Mindketten akkor jártunk ott először.
– Hol ültek pontosan, Mrs. Salinas?
– Az egyik bokszban. Abban, amelyik a legközelebb esik az ajtó-
hoz.
– Önök választották?
– Igen. Egy kivétellel valamennyi boksz üres volt, bárhová ülhet-
tünk. David szereti a friss levegőt, és én is örültem neki.
– Emlékszik arra, mit rendeltek?
– Én bárányvagdaltat kértem. Az újságban olvastam, hogy ez az
egyik specialitásuk. David pedig a szokásosat.
– Azok számára, akik nem ismerik Mr. Carson étkezési szokásait,
lenne szíves összefoglalni, mit jelent a szokásos? – kérdezte
Michael, s szélesen rámosolygott az asszonyra.
 – Sültet kért. David mindig sültet eszik, pirított burgonyával és
salátával.
– Ittak is valamit?
– Egy üveg vörösbort rendeltünk. Azt hiszem, Chiantit.
– Ennyi?
– Igen, más nem volt.
– Figyelte, hány ember volt a bárban?
– Csak páran voltak, csöndes volt a hely. Épp megfelelő egy kis
beszélgetéshez.
– Feltűnt önnek az áldozat, Sean Nokes?
– Nem.
– Akkor sem látta, amikor beléptek? – kérdezte Michael.
– Nem. A mi asztalunk a fogas mellett állt, és nem néztem körbe.
– Minden figyelmét Mr. Carsonnak szentelte?
– így van. Mint mondtam, egy ideje már nem találkoztunk.
– Merre nézett a bokszuk? Melyik oldalon ültek?
– A helyiség hátsó része felé nézett.
– Amelyik szemben van a másik sorral?
– Igen.
– Azon az oldalon, amely szemben volt azzal, ahol Mr. Nokes va-
csorázott?
– Azt hiszem, igen.
– De onnan, ahol ült, nem látta őt?
– Mondtam már, nem is figyeltem – felelt a nő. – Tudtam, hogy
ül valaki hátul, de nem figyeltem meg.
– És látta a két férfit, akik nem sokkal önök után érkeztek?
– Hallottam, amikor bejöttek. Nem lehetett nem észrevenni.
– Miért?
– Mert hangosak voltak. Egész nagy felfordulást csináltak. Biz-
tos vagyok benne, hogy mindenki más is észrevette őket.
– Látta az arcukat, amikor beléptek?
– Nem, amikor beléptek, akkor nem.
– Miért nem?
 – Éppen mondtam valamit Davidnek. Amikor felnéztem, már el-
haladtak mellettünk.
– És megnézte az arcukat, amikor a pulthoz léptek?
– Oldalról. Profilból láttam őket.
– Mindkettőjüket?
– Igen – Mrs. Salinas hangja továbbra is magabiztos volt, egyszer
sem remegett meg. – Mindkettőjüket.
– Látta, amikor megközelítették a bokszot, ahol Mr. Nokes ült?
– Igen, láttam.
–Hallotta, miről beszélnek?
– Nem.
– Látta, amikor a két férfi elővette a fegyverét?
– Nem láttam.
– Hallotta a lövéseket?
– Igen – mondta Mrs. Salinas –, hallottam a lövéseket.
– Mit csinált a két férfi a lövések után?
– Kisétáltak a bárból, mintha mi sem történt volna.
– Akkor látta az arcukat?
– Igen. láttam. Felnéztem, amikor mellettünk haladtak el.
– Egészen bizonyos ebben, Mrs. Salinas?
– Igen. Abszolút biztos vagyok benne.
– Ebben a teremben van most az a két férfi, akit akkor este a
Shamrock Pubban látott?
– Igen, itt vannak.
– Megtenné, hogy rájuk mutat?
– Ott ülnek – mondta Mrs. Salinas, s rámutatott Johnra meg
Tommyra.
– Bíró úr, kérem, vegyék jegyzőkönyvbe, hogy Mrs. Salinas azo-
nosította a két vádlottat, John Reillyt és Thomas Marcanót azzal
a két férfival, akit aznap este a bárban látott.
– Megtörtént.
– Nincs több kérdésem – mondta Michael.
 – Ügyvéd úr – nézett Weisman bíró Danny O'Connorra –, készen
áll?
– Igen, bíró úr, a védelem felkészült.
– Remélem is – suttogta mellettem Carol.

***

Danny O'Connor szürke öltönyt viselt, amelyre ráfért volna már a

tisztítás, az ingén pedig látszott, hogy nyakban szorítja. Cipője ko-
pottas volt, kék nyakkendője meg sem közelítette a nadrág gombját.
– Eléggé úgy néz ki, mint Columbo – motyogtam. – Csak a szivar
hiányzik.
– Valószínűleg a zsebében van, és még mindig ég – kuncogott
Carol.
– Jó napot – köszöntötte az ügyvéd Mrs. Salinast. – Csupán né-
hány kérdésem van, ígérem, nem tart soká.
– Köszönöm.
– Említette, hogy csak bort ivott a vacsorához – mondta O'Con-
nor, levette a szemét az asszonyról, s az esküdtekre nézett. – Így
van?
– Igen, így.
– Biztos ebben? Biztos, hogy mindössze egy üveg bort rendeltek?
– Igen. Egy üveg vörösbort.
– Ivott még valamit aznap a vacsora előtt?
– Hogy érti azt, hogy előtte? – kérdezte Mrs. Salinas.
– Például az ebédhez. Ivott valamit az ebédhez?
– Igen, ittam, de az több órával azelőtt volt.
– Mit ivott, Mrs. Salinas?
– Vásárolni mentem, s beugrottam egy helyre a Madison sugár-
úton.
– Nem azt kérdeztem, hogy hol volt, hanem azt, hogy mit ivott az
ebédhez.
– Egy martinit.
 – És még?
– Egy kis bort.
– Mennyit?
– Egy pohárral, esetleg kettővel.
– Inkább kettővel?
– Igen – mondta Mrs. Salinas, s kigyúlt az arca –, valószínűleg
kettővel.
– Mikor ebédelt, Mrs. Salinas?
– Tiltakozom, bíró úr – szólt közbe Michael, de nem állt fel. –
Annak, hogy Mrs. Salinas mit csinált a gyilkosság napján, semmi
köze sincs ahhoz, hogy mit látott a gyilkosság éjszakáján.
– De annak, hogy mennyit ivott előtte, igenis van, bíró úr –
mondta O'Connor.
– Elutasítom! – mondta Weisman bíró.
– Hány órakor ebédelt, Mrs. Salinas?
– Fél kettő körül.
– És mit ebédelt?
– Egy salátát.
– Egy martini, két pohár bor és egy saláta. Jól mondom?
– Igen – felelte a nő, és segélykérő pillantást vetett Michaelre, de
nem érkezett segítség.
– A vacsorához pedig bort ivott – folytatta O'Connor – körülbe-
lül hat órával később. Így van?
– Igen.
– Mennyi bort ihatott meg, mire a védenceim beléptek a bárba?
– Két pohárral – az asszony hangján hallatszott, ahogy a düh alá-
ássa az önbizalmát.
– Mindennap ennyit iszik, Mrs. Salinas?
– Nem, nem iszom ennyit mindennap.
– Mondhatjuk tehát azt, hogy négy pohár bor és egy martini hat
órán belül kicsit több, mint a szokásos mértéke?
– Igen.
– Ön férjnél van, Mrs. Salinas?
 – Igen.
– Boldog a házassága?
– Amennyire tizenöt év után elvárhatja az ember, igen, boldog.
– Én már kétszer elváltam, Mrs. Salinas – mosolygott O'Connor
az esküdtekre. – Tizenöt év nekem úgy hangzik, mint az örökkéva-
lóság. Ön mennyire boldog?
– Még mindig szeretem a férjemet – mondta Mrs. Salinas.
– Tiltakozom! – mondta Michael. – A kérdezésnek ez a módja
nem helyénvaló.
– Helyt adok – mondta Weisman bíró, s O'Connorra nézett. – Ké-
rem, térjen a lényegre.
– Igenis, bíró úr.
Az ügyvéd most az esküdtek előtt sétált, gyűrött nadrágja zsebé-
be dugta a kezét, sűrű barna haját egyenesen hátrafésülte.
– Milyen kapcsolat fűzi önt Mr. Carsonhoz?
– Már mondtam.
– Mondja el újra, ha kérhetem.
– Barátok vagyunk. Régi jó barátok.
– Mr. Carson a férjének is régi jó barátja? – kérdezte O'Connor.
Mrs. Salinas szünetet tartott és összeszorította az ajkát, mielőtt
válaszolt.
– Nem.
– Mrs. Salinas, miről beszélgettek vacsora közben?
– A szokásos dolgokról, hogy kivel mi történt mostanában, ilyes-
miről.
– Pontosabban miről?
– Az ő családjáról. Az enyémről. Csak ilyenekről.
– Volt önnek és Mr. Carsonnak valami egyéb terve a vacsorán
kívül?
– Ezt hogy érti?
– Úgy értem, azt tervezték, hogy a közös este a vacsora után vé-
get is ér?
– Nem – mondta az asszony lesütött szemmel –, nem azt terveztük.
 – Ez romantikusan hangzik.
– Tiltakozom! – vetette közbe Michael. – Az ügyvéd úrnak, aki
már kétszer elvált, kissé élénk a fantáziája!
– Elfogadom – mondta a bíró. – Lépjen tovább, Mr. O'Connor!
– Hallott már valaha pisztolylövést, Mrs. Salinas? – O'Connor
most közelebb lépett a tanúk padjához. – Úgy értem, a szóban forgó
éjszaka előtt.
– Nem, azelőtt sosem.
– Hogyan írná le azt a hangot?
– Hangos volt. Mint egy petárda.
– Megrémült ettől a hangtól?
– Igen, nagyon megrémültem.
– Esetleg a szemét is becsukta?
– Először igen. Amíg tartott a lövöldözés.
– Azt gondolta, hogy a lövöldöző férfiak mindenkit megölnek a
bárban?
– Nem tudtam, mit gondoljak, csak azt tudtam, hogy egy embert
lelőttek.
– Gondolt arra, hogy esetleg magát is lelőhetik? Hogy a két hi-
degvérű gyilkos agyonlövi?
– Igen – bólintott Mrs. Salinas –, eszembe jutott.
– Mégis, félelme dacára és annak ellenére, hogy az életével ját-
szott, ön megnézte az arcukat, amikor elhagyták a helyiséget. így
történt?
– Igen. így történt.
– Valóban? – O'Connor most megemelte a hangját. – Tényleg
megnézte az arcukat?
– Igen.
– Mrs. Salinas, igazából megnézte azokat az arcokat? – O'Connor
már csak centikre állt a nőtől.
– Rájuk pillantottam, amikor elhaladtak mellettünk. De láttam
őket.
 – Rájuk pillantott – O'Connor hangja egyre erősebb lett – Tehát
nem nézett?
– Láttam őket – mondta Mrs. Salinas.
– Ön rájuk pillantott, Mrs. Salinas. Egy halálra rémült nő volt
abban a pillanatban, aki talán kicsit többet is ivott a kelleténél, és
rájuk pillantott.
– Tiltakozom, bíró úr! – Michael az asztalra támaszkodott, de to-
vábbra is ülve maradt.
– Szükségtelen, bíró úr – mondta O'Connor, akin látszott, hogy
ínyére volt az első tánc a rivaldafényben. – Nincs több kérdésem.
– Köszönöm, Mrs. Salinas – mondta Weisman bíró a nőnek, aki-
nek mostanra tovatűnt az önbizalma –, távozhat.
– Úgy tűnik, Columbo megcsinálta a házi feladatot – mondta Carol.
– Ma mindenesetre igen – feleltem. Johnt és Tommyt néztem,
akik éppen elismerően kacsintottak O'Connornak.
– Van időd ebédelni? – nézett rám Carol.
– Úgy intézem, hogy legyen.
– Hová menjünk?
– Mit szólnál a Shamrock Pubhoz? – kérdeztem. – Azt hallottam,
színes kis hely.
12
A detektív az első ülésen nem kapcsolta ki a motort, kezét a kormá-
nyon tartotta. Mellette nagy adag kávé, a poháron még rajta volt
a tető. Én hátul ültem, az anyósülés mögött, az ölemben egy figye-
lemre méltó borítékot szorongattam. Egy másik nyomozó mellet-
tem ült, az ablakon keresztül nézte, ahogy a szél végigsöpör a sze-
metes Nyugati Tizenkettedik utcán. A páramentesítő be volt kap-
csolva, s a szedán négy ablakát résnyire lenyitották, hogy bejöjjön
a friss januári levegő.
Vasárnap reggel negyed hét volt, a belvárosi utcákon egy lélek
sem járt.
– Na, megmutatod? – kérdezte a balomon ülő nyomozó a borí-
tékra mutatva. – Vagy egy kicsit még visszatartod, hogy annál jobb
legyen?
Dick Davenportnak hívták, huszonnyolc éves volt, s a New
York-i rendőrség belső ügyosztályán dolgozott. Az volt a feladatuk,
hogy lebuktassák a korrupt rendőröket.
– Előbb meg kell állapodnunk néhány dologban – mondtam. –
Aztán jöhet az alku.
– Frankie, mi a szar ez az egész?
 – Hallgasd meg a gyereket, Nick – mondta a volánnál ülő. – Meg-
éri az időt. Hidd el.
Őt Frank Magciccónak hívták, a gyilkosságiaknál szolgált egy
brooklyni körzetben. A Pokol Konyhájában nőtt fel, és sok ottani-
nak barátja maradt. Első osztályú zsaru volt, nem mocskolta be a
nevét, nem lehetett rosszat hallani róla. Harminchárom éves volt,
Queensben lakott két óvodáskorú gyerekével meg a feleségével, aki
részmunkaidős titkárnőként dolgozott egy ügyvédi irodában.
Továbbá ő volt King Benny unokaöccse.
– Oké – mondta Nick Davenport –, miről van szó?
Davenportnak kék szeme volt, kisfiús arcát háromnapos borosta
fedte, s mély hangja miatt idősebbnek tűnt. Hét éve szolgált a rend-
őrségnél, két évig Harlemben járőrözött, aztán megint két évig
Brooklynban volt nyomozó, mielőtt átment a belső ügyosztályra.
Hidegen hagyta, hogy a legtöbb kollégája gyűlöli a belső ügyosz-
tályt. Negyvenéves korára már százados akart lenni, s tudta, mi en-
nek a leggyorsabb módja: a lehető legrövidebb idő alatt lebuktatni
a lehető legtöbb korrupt rendőrt.
– Semmilyen megállapodást nem köthetnek vele – mondtam.
– Micsoda? – kérdezte Davenport.
– Semmilyen ajánlatot nem tesznek neki. Nem használhatják ar-
ra, hogy másokat is lebuktasson. Egyszerűen csak beviszik, aztán
lehúzzák.
– Ez nem rajtam múlik – felelt Nick. – Ha egy ügy elkezdődik,
sokan belekeverednek. Ezt nem lehet kizárni.
– Én azt hallottam, ki lehet – mondtam Franknek az első ülésen.
– Lehet, hogy rosszul mondták. Lehet, hogy valaki másnak kéne ezt
odaadnom.
– Hol találtad ezt a faszt? – kérdezte Nick Franket, s kuncogva
kihalászott egy cigit az ingzsebéből.
– A helyedben azt tenném, amit a gyerek mond – vetette oda
Frank. Még mindig kibámult a szélvédőn, s a kávéját kortyolgatta.
– Ha ezt megcsinálod, havonta egyszer a főfelügyelővel reggelizel.
 – Oké, Eliot Ness – nézett rám Nick. – Legyen. Nincs alku az em-
berrel. Nem számít, mennyit pofázik, nem érdekes, kire mutogat.
Nincs alku. Még valami?
– Még két dolgot kérek.
– Halljuk!
– Ha elítélik, állami börtönbe megy. Nem akarom, hogy elküld-
jék valami vidéki zsaruklubba. Kerüljön börtönbe.
– Tényleg be vagy rágva erre a pasasra. Hol tett keresztbe neked?
– Van még valami. Érdekli vagy nem?
– Alig várom.
– Ez egyszerű lesz. Senki nem tudja, kitől kapta az információt,
hogyan szerezte, hol találta. Senki.
– Te hogy találtad?
– Az ölembe esett. Mint most magának.
– Ennyi? – kérdezte Davenport, s az ablak résén át kidobta a
csikket. – Mást nem akarsz?
– Mást nem.
Davenport vizslatott egy percig, aztán megint az ablak felé fordí-
totta a fejét. Egyik kezével a borostáját dörzsölte, lábával közben
idegesen dobolt.
– Frank, neked oké ez az egész? – kérdezte a társát.
– Itt vagyok, vagy nem vagyok itt? – kérdezett vissza Frank,
s a visszapillantóból Nickre nézett.
– Rendben, Mr. Ness – Nick kinyújtotta a kezét –, akkor meg-
egyeztünk.
Átadtam neki a vastag borítékot. Benne volt az a mappa, ame-
lyet Michael adott nekem Adam Stylerról, és még egy csomó infor-
máció, amelyet Kövér Mancho és King Benny hajtott fel az utóbbi
három hónapban.
– Te mindenható Úristen! – ámult el Davenport. – A vallomás ki-
vételével minden itt van.
– Gondoltam, azt már magukra bízhatom. A legjobb lenne, ha
úgy vernék ki belőle.
 – Találkozók, időpontok, telefonszámok – Davenport szeme el-
kerekedett, szája mosolyra nyílt. – Ezt nézd meg, Frankie, még tit-
kos fotók is vannak. Ez a rohadék kaszált vagy ötezret havonta.
A dílereket vágta meg. Már vagy három éve.
– Van az négy is – mondtam.
– Hát garantálom, hogy öt már nem lesz.
– Ennyi elég ahhoz, hogy elítéljék?
– Az nem tőlem függ, barátom, hanem az esküdtszéktől.
– Akkor mutassa meg ezt az esküdteknek.
A kabatzsebemből elővettem egy műanyag zacskót. Egy 44-es
pisztoly és három üres töltényhüvely volt benne.
– Hát ez meg micsoda, Ness? – kérdezte Davenport, amikor át-
adtam a zacskót.
– Három héttel ezelőtt egy Jackson Heights-i sikátorban megta-
lálták egy Indian Red Lopez nevű díler holttestét – magyaráztam. –
A fejében három golyó volt, a zsebében semmi.
– Eddig világos.
– Ez a gyilkos fegyver. Ezek meg a töltények.
– És hogy jön ez ide?
– A fegyveren Adam Styler ujjlenyomatai vannak – mondtam.
– Ness, megtennél nekem egy szívességet? – kérdezte Daven-
port, s a zsebébe tette a zacskót.
– Micsodát?
– Ha valamikor felkerülök a listádra, hívjál már fel, légy szíves.
Adj egy esélyt, hogy bocsánatot kérjek.
– A borítékban megtalálja egy nő címét és telefonszámát. Láto-
gassa meg. Nem nagyon tud angolul, de annyira igen, hogy elmond-
ja: látta, amikor Adam Styler Lopez fejéhez teszi a fegyvert, és meg-
húzza a ravaszt.
Davenport újra rágyújtott, a gyufát az ujjai között forgatta. Be-
csukta Styler mappáját, s visszatette a borítékba.
– Innentől átveszem, Ness – mondta, s kezet nyújtott. – Te elvé-
gezted a dolgod.
 – Ha bármire szüksége lenne, Frank, tudja, hol találhat – felel-
tem, s kezet ráztunk.
– Kitegyünk valahol? – nézett hátra Frank.
– Nem, itt kiszállok.
– Add át üdvözletem! – mondta Frank.
– Rendben – kinyitottam az ajtót. – És köszönöm, Frank. Min-
dent köszönök.
– Vigyázz magadra, kölyök. Ne fodrozd a vizet magad körül.
– Igyekszem – feleltem, s becsaptam az ajtót.
– Hé, Ness – Davenport a helyemre csúszott, s letekerte az ab-
lakot.
– Igen?
– Nem gondoltál még arra, hogy zsaru legyél?
– És hagyjam ott a jó fiúkat? – nevettem rá. – Soha!
13
Mire a tárgyalás első hete véget ért, Michael mindent megtett, ami
egy helyettes ügyésztől elvárható, hogy elítéljék John Reillyt és
Thomas Marcanót. Részletes rajzot hozott a Shamrock Pub belsejé-
ről, s miközben magyarázta, mi történt, a képen megmutatta az es-
küdteknek. Sőt, egy kis modellt is készíttetett a vendégek és az al-
kalmazottak apró viaszfiguráival. Eljátszotta az esküdtszéknek, mi-
ként ment be a helyiségbe az a két viaszbábu, ült le a pultnál, ivott
egy-két pohárral, hogyan mentek hátra, lőtték agyon a harmadik vi-
aszbábut, s végül hogyan hagyták el a bárt. Csak éppen sosem azo-
nosította a bábukat a teremben ülő két férfival.
Felnagyíttatta a helyszínen készült fotókat, s azt is megmutatta
az esküdteknek. A képeken Nokes szitává lőtt holttestét láthatták,
körülötte két tányér megdermedt étellel és egy bögre kihűlt kávé-
val. Egy törvényszéki szakértővel végigmondatta a gyilkos fegyve-
rek részletes adatait, a halottkémnek pedig az áldozat haláláról kel-
lett előadást tartania. Csak éppen a fegyver, a gyilkos fegyver nem
volt sehol.
A helyszínre érkező rendőrök tanúskodtak, mit találtak a Sham-
rock Pubban, amikor odaértek a lövöldözés után. Kihallgatták ez ott-
levőket. Majd Michael rátért a két nyomozóra, akik megkapták az
 ügyet. Elmondta, hogy a nyomozók összevetették ezeket a vallomá-
sokat a birtokukban levő egyéb információval, majd bevitték John
Reillyt és Thomas Marcanót. Csak éppen nem sikerült kideríteni,
mi volt a gyilkosság indítéka.
Michael mindent a terv szerint, vagyis végtelenül egyszerűen
csinált.
Az esküdtek kételkedtek. Rengeteg adatot hallottak, de nem lát-
ták a gyilkos fegyvert, nem volt indíték, s ami a legfontosabb, nem
voltak ujjlenyomatok sem, amelyek egyértelműen bizonyították
volna, hogy John és Tommy valóban ott jártak akkor este. Kesztyűt
húztak. Jerry, a csapos csendben elintézte a többit. Michael hozott
ugyan két tanút, de mindkettő bizonytalan volt, ráadásul az egyi-
kük, David Carson, háttal ült a lövöldözésnek, s csak bőrkabátokra
meg elmosódó arcokra emlékezett, akik ki-be járkáltak a bárban.
Danny O'Connor is jól végezte a feladatát, feltette az előre meg-
írt kérdéseket, s alkalmanként hozzáfűzött egyet-egyet a sajátjaiból.
Keresetlensége és egyszerűsége jó benyomást tett a nagyrészt mun-
kásemberekből álló esküdtszékre – amelynek tagjait szintén Michael
segített kiválasztani. Tapasztalt profi hatását keltette, olyanét, akit
a közönsége látott már csatát nyerni és veszíteni, ugyanakkor tudni
vélte, hogy sohasem ac(ja fel. Az esküdteknek nem előadást tartott,
hanem beszélgetett velük, s ha alkalmas volt a pillanat, mindig szí-
nészkedett egy kicsit.
Michaelnak igaza volt. Danny O'Connor tökéletesen bevált.
Délután fél háromkor, fél órával a pénteki ülés vége előtt Michael
Sullivan felkészült, hogy szólítsa a vád utolsó tanúját a 778462. jegy-
zékszámú ügyben. Weisman bíró kérte, hogy a hétfő reggeli elnapo-
lásig várjon még a tanúval. Michael tudta, hogy ezt fogja kérni. Be-
leegyezett, kellemes hétvégét kívánt a bírónak és az esküdteknek,
majd leült. Feladatának első része a végéhez közeledett.
Körülbelül öt évvel idősebbnek nézett ki, mint amikor négy hó-
nappal ezelőtt találkoztunk, azon az esős éjjelen. A feladattal járó
feszültség, a kialvatlanság, az egész ügy bizonytalan kimenetele
mind-mind sokat nyomott a latban. Ha a terv működik, mindannyi-
unk sikerét jelenti. Ha kudarcot vall, az csak Michael kudarca lesz.
Még mindig nem tudtuk, Bobby atya tanúskodik-e, s addig nem
is tudhattuk meg, míg be nem lépett a terembe. Úgy döntöttünk,
legjobb, ha O'Connorral tárgyal, így nem kockáztatjuk, hogy meg-
látják, amikor velem vagy Carollal beszél. Azt akartuk, minél ké-
sőbb kerüljön sor arra, hogy Bobby atya valóban beüljön a tanúk
padjába, mert fontos, hogy a vallomása utolsóként gyakoroljon ha-
tást az ítélethozatalra visszavonuló esküdtekre.
Bobby Carillo atyán, a West Side legjobb hárompontos dobóján
állt vagy bukott a terv: a siker pedig nem kevesebbet jelenthetett,
mint hogy az érintettek megúsznak egy emberölést.
14
King Benny a klubja előtt álldogált, kezét hátul összekulcsolta, s
mereven nézett előre. Három embere lófrált körülötte, egy helyben
topogtak, hogy felmelegedjenek. A klubajtó nyitva maradt, kihallat-
szott Doris Day dallamos hangja, a Que Sera, Serát énekelte. King
Benny kedvence volt ez a szám.
– Látom, még mindig érez valamit Doris Day iránt – mondtam,
amikor odaértem.
– Jó nő – mondta King Benny.
– Szereti a filmjeit?
– Nem járok moziba – felelte. – Menjünk, járjunk egyet.
Átkeltünk a Tizenegyedik sugárúton, s lefelé sétáltunk az Ötven-
kettedik utcán. Feltűrtem a galléromat és lehajtottam a fejem, mert
jeges szél vágott az arcomba. King Benny csupán szokásos fekete
ingét, nadrágját és zakóját viselte. Haját hátrasimította, sérült lábát
húzta egy kicsit, de könnyedén mozgott, s úgy látszott, észre sem
veszi a hideget.
– Ez az Addison gyerek – szólalt meg –, tudod, amelyik a polgár-
mesternek dolgozik...
– Tudom.
King Benny úgy eredt Henry Addison nyomába, mint a bosszú
angyala. Ez több volt, mint segítség. King Benny saját személyes
ügyeként kezelte Henry Addisont. Tudta, hogy tagja volt egy fiatal,
tehetős emberekből álló társaságnak, akik sok pénzt fizettek azért,
hogy kisfiúkkal szórakozzanak. King Bennynek nem tartott sokáig
rájönni, ki szállította a gyerekeket és mennyibe kerültek. Az East
Side-i strici, akit csak Rádió néven ismertek, mindent feladott – ne-
veket, dátumokat, videoszalagokat és fényképeket. Épp elég anya-
got ahhoz, hogy Henry Addison kipárnázott munkahelyébe kerül-
jön, amelyet egyébként a polgármesternél dolgozó egyik haverja
szerzett neki. Még kevesebb idejébe telt King Bennynek, hogy rájöj-
jön, Henry Addisonnak, barátaival ellentétben, nem volt sok pénze,
így arra kényszerült, hogy kölcsönkérje a gyönyör árát. Ezáltal
olyan emberek adósa lett, akik igen nagy kamatot számítottak fel.
– Két héten belül otthagyja a munkahelyét – mondta King Benny.
– Miért?
– Mert nem akarja, hogy az emberek megtudják, miféle alak ő
valójában. Nem akarja, hogy bárki is olyan fotókat lásson róla, ame-
lyeket nem kéne.
– Már tudja?
– Meg fogja tudni.
– Ennyi?
– Drágák ám a kölykök, akiket a bulikra vesz – mondta King
Benny, majd elővett egy zsebkendőt a farzsebéből, s megtörölte az
orrnyergét. – Addison jól keres. De nem igazán jól.
– Mennyivel tartozik?
– Nyolc lepedővel. Plusz a kamat.
– Kinek?
– Három belvárosi kispályásnak. Megengedték neki, hogy heten-
te törlesszen egy-egy részletet. Egészen ma reggelig.
– Mi történt ma reggel?
– Valaki kifizette őket – mondta King Benny. – Az utolsó centig.
– Kicsoda?
– Henry Addison már nekem tartozik.
 – De hiszen maga utálja az adósságot.
– Henry Addisont is utálom – jött King Benny válasza.
Megálltunk az Ötvenkettedik utca és a Tizenkettedik sugárút
sarkán. King Bennyre néztem, és sötét szemeiben megpillantottam
azt az ürességet, amelyet rendszerint gondosan elrejtett. Nem vélet-
lenül rettegtek ellenségei ettől az űrtől. Az az űr odabent arra ké-
szült, hogy felzabálja Henry Addisont.
Fekete autója felhúzott ablakokkal, járó motorral várta az utca
túloldalán, egyik embere ült a kormány mögött. Lassan az autó felé
indultunk.
– Kocsikázunk egyet? – kérdeztem.
– Én igen – mondta. – Te meg hazarongyolsz. Aludni, ha bárki is
kérdezné.
– Hová megy?
– A pénzemért.
– Vigyen magával! Én is ott akarok lenni!
– Menj haza – mondta King Benny. – Innentől zavaros vizeken
evezünk. Én mindig a zavarosban halászok. Halászni meg egyedül
szeretek.
A sofőr kinyitotta King Bennynek a hátsó ajtót, ő még egyszer
rám pillantott, s bólintott:
– Te jó gyerek vagy – mondta. – Mindig is az voltál. Ne hagyd,
hogy ez az egész megváltoztasson.

***

A nappali sötét volt, csak a két ablak és egy állólámpa adott némi
fényt. Minden bútordarab újnak látszott, az egyik falat elfoglaló két
fekete bőrkanapé csakúgy, mint a szemközt levő kihúzható plüssdí-
vány. A szoba közepén álló nehéz asztalt négy fekete, kerekes bőr-
fotel vette körül. Az egyik falon dr. J. bekeretezett posztere függött,
a kis konyhába vezető ajtónak pedig Earl „Gyöngy” Monroe karton-
ból kivágott figurája támaszkodott. A szobában friss festék és füstö-
lő szaga érződött.
Egy magas, nádszálvékony, fekete férfi ült az egyik bőrfotelben,
lába a padlón, keze keresztbe fonva az asztalon nyugodott. Fekete
garbót és fekete bőrnadrágot viselt. Bal csuklóján egy Rolexet, jobb
kezének egyik ujján gyémántgyűrűt hordott. Fekete Gucci papucs-
cipő volt a lábán, zokni nélkül.
Az anyja a kedvenc színészéről nevezte el Edward Goldenberg
Robinsonnak. Ahogy egyre magasabbra jutott a kábítószerkereske-
dők között, Eddie Robinson felvette a Kis Cézár nevet, mintegy a
hollywoodi kapcsolat folytatásaként. Brooklyn első számú fekete
dílere volt, hatalma az egész városra kiterjedt, csupán a hírhedt
Nicky Barnes-banda még életben levő tagjai jelentettek számára
konkurenciát. Naponta közel ötvenezer dollárt keresett a kokainon,
huszonötezer dollárt kaszált a heroinon, s tíz százalék esett le neki
minden, az ő területein bonyolított marihuánaügyletből.
Eddie Robinson harminchat éves volt, három különböző anyától
származó hat gyermek apja. Legidősebb fia tizenkét éves volt, s New
York állam északi részén egy magániskolába járt, s ott is lakott, az
anyjával együtt. Kis Cézár Rizzónak nevezte el a fiát, a legkisebb
öccse után, aki a Wilkinsoni Javító- és Nevelőintézetben töltött hó-
napok alatt vesztette életét.
– Egyedül jött? – kérdezte Eddie Robinson King Bennytől, aki az
asztal másik végén ült.
– Van odalenn egy emberem – mondta King Benny. – A kocsiban.
A maga embere biztosan mondta, mielőtt beengedett.
Eddie Robinson elmosolyodott, s az izmos fekete felé fordult,
aki melegítőben álldogált a sarokban az ablak mellett.
– Bip nem tud beszélni – mondta aztán.
– Hm. Okos – mondta King Benny elismerően.
– Nincs szükségem társakra – mondta Eddie a vastag bajusz
alól, amely hangsúlyt adott vékony arcának. – Már ha ezért akart ta-
lálkozni velem.
 – Nem társat keresek – mondta King Benny.
– Akkor miért jött ide?
– Pénzért – felelte King Benny.
– Mennyi pénzért?
– Nyolcezer dollárért.
– Akkor játsszunk így – mosolygott Eddie Robinson. – Mondjuk
adok magának nyolcezret. Mikor fizeti vissza?
– Nem én fizetem vissza – King Benny a zakója zsebébe nyúlt,
s kivett egy összehajtogatott papírlapot –, hanem valaki más.
– Ismerem az illetőt? – kérdezte Eddie Robinson, miközben el-
vette King Bennytől a papírt, s a saját zsebébe tette.
– A kisöccse ismerte.
– Rizzo? – Eddie Robinson hangjából egy pillanat alatt eltűnt az
élet. – Honnan ismerte Rizzót?
– A figura őr volt az egyik északi javítóintézetben. Ugyanakkor,
amikor Rizzo is ott volt. Azelőtt és azután is, hogy az öccse meg-
halt.
– Bip – szólt hátra Eddie Robinson, de a szemét nem vette le
King Bennyről. – Számold le a nyolcezret, és tedd egy borítékba.
King Benny és Eddie Robinson némán néztek egymásra, közben
Bip bement a konyhába, majd visszajött, kezében egy fehér boríték-
kal. A borítékot odaadta Eddie Robinsonnak.
– Messzire visszasétált az időben, öreg – mondta Eddie Robin-
son, s átnyújtotta King Bennynek a borítékot.
– Ahogy az öregek szokták.
– Még kölyök voltam, amikor maga már az okosokkal futott
– tette hozzá Eddie Robinson.
– Ha futhattam, futottam.
– Maga meg én csinálhatnánk közösen valamit. Köthetnénk üzletet.
– Épp az imént kötöttünk – King Benny zsebre tette a borítékot,
s kifelé indult.
– Hamarosan felkeresem a barátunkat – szólt utána Eddie Ro-
binson –, s begyűjtöm a pénzt, amellyel tartozik.
 – Többel is tartozik magának – nézett vissza King Benny. Az aj-
tóban állt, az arcát árnyék és homály takarta. – Sokkal többel.
Eddie Robinson felállt a székből, s széttárta a kezét:
– A zöldhasúnál semmi nem ér többet.
– Ez többet ér.
– Mi az, öreg? Mivel tartozik nekem a gyerek, ami többet ér,
mint a dollár?
– Rizzóval tartozik – mondta King Benny. – Ő ölte meg az öcsédet.
Azzal elhaladt a lámpa mellett, kinyitotta az ajtót és eltűnt.
 15
– Ha minden igaz, van számunkra még egy tanúja, ügyész úr – mond-
ta Weisman bíró.
– Igen, bíró úr – felelte Michael
– Akkor hívja be – mondta Weisman.
– Bíró úr – kezdte Michael –, a vád felkéri Ralph Fergusont, hogy
fáradjon a tanúk padjához.
Mély levegőt vettem, s jobbra fordultam. Láttam Fergusont,
ahogy a két padsor között halad lefelé. Tizenkét év telt el, de még
mindig felismertem léptei hangját, mint a kissé nőies vállmozdula-
tait is. Egy kissé meghízott, kicsit megkopaszodott, s úgy látszott,
kényelmetlenül érzi magát a kék színű, bő blézerben. Amikor utol-
jára láttam, a cellámban hevertem megkötözve, beragasztott szájjal,
miközben Sean Nokes lefogott, s kényszerített, hogy végignézzem,
ahogy Ferguson összeveri és megerőszakolja az egyik legjobb bará-
tomat. A rettegés éjszakája volt az, amelyet Ferguson valószínűleg
nem sokkal később el is felejtett. Számomra az az éjszaka sohasem
ért véget.
Michael lehajtotta a fejét, amikor Ferguson elhaladt mellette,
hogy a tanúk padjánál a törvényszolgának letegye az esküt. Michael
még nem találkozott Fergusonnal. Egy másik ügyészt kért meg az
irodában, hogy kezelje Ferguson vallomását, s állítsa össze a nyitó
kérdéseket és válaszokat, mert nem akarta, hogy Ferguson bármit
is megsejtsen, mielőtt ő és O'Connor a nyilvánosság előtt kikérdezi.
Ralph Ferguson és Sean Nokes a wilkinsoni évek után is bará-
tok maradtak. Együtt vakációztak az északi erdőkben, szarvasra va-
dásztak, vagy hosszú hétvégéket töltöttek együtt egy kis bérelt fa-
házban valami tó mellett, és sügért fogtak. Söröztek, whiskyztek, a
régi időkről beszélgettek, s terveket kovácsoltak a jövőre. Közösen
szerettek volna nyitni egy horgászboltot New Hampshire központi
részén.
Sean Nokes rosszul nősült, s gyakran meglátogatta a jó házas-
ságban élő Fergusont és feleségét, Sallyt. Ilyenkor rendelkezésére
bocsátották a vendégszobát a Long Island Freeport városrészében
található kis házukban. Ferguson volt a vőfély Nokes első esküvő-
jén. A házasság egy évig sem tartott. Nokes volt a keresztapja Fer-
guson egyetlen gyermekének, egy Shelley Marie nevű, négyéves kis-
lánynak.
A felszínen Ralph Ferguson mintapolgár volt. Fociedzőként is
dolgozott. Lelkes alkalmazottnak ismerték, aki sosem hiányzott a
munkából, és segített megszervezni a céges bulikat. Vasárnapon-
ként ő vitte körbe a perselyt a templomban.
Ő volt a tökéletes tanú.
Ferguson izgett-mozgott a tanúk padjánál, túlságosan ideges
volt ahhoz, hogy Michaelre összpontosítson, inkább az esküdtek és
a nézők arcát vizslatta.
John és Tommy csendben ültek, nyílt megvetéssel nézték a férfit.
– Ott fenn nem is tűnik olyan keménynek, igaz? – súgtam Carolnak.
– Ott senki nem az.
– Teljesen átlagosnak tűnik – mondtam. – Senki meg nem mon-
daná, miket tett.
– Nyugodj meg, édes – mondta Carol, s lassan végigsimított a ka-
romon. – Ma megtudják. Mindenki megtudja. Szent Ferguson segg-
re ül.
 – Jó napot, Mr. Ferguson – kezdte Michael, s begombolta a zakó-
ját. Az esküdtszék emelvényének távolabbi végénél állt. – Szeret-
ném megköszönni, hogy eljött. Tudom, hosszú utat tett meg.
– Sajnálom, hogy meg kellett tennem – mondta Ferguson. – Saj-
nálom, hogy ezért kellett megtennem.
– Megértem – Michael hangja tele volt együttérzéssel. – Ön és az
áldozat, Sean Nokes, jó barátok voltak. így van?
– Nagyon jó barátok voltunk, igen. A legjobbak. Nehéz lett volna
nála jobb barátot találni.
– Mióta ismerték egymást?
– Körülbelül tizennégy éve.
– Milyen gyakran találkoztak?
– Összejártunk, amikor csak tehettük. Évente talán tíz-tizenkét
alkalommal, hétvégéken, ünnepekkor vagy ha szabadságon vol-
tunk.
– Elmondható, hogy ön volt a legjobb barátja?
– Én álltam hozzá a legközelebb, az biztos. Tudtunk beszélgetni
egymással, ha érti, mire gondolok. Olyan dolgokról, amelyekről
csak jó barátok beszélgetnek.
– Miféle dolgokról? – kérdezte Michael, s lehajtott fejjel végigsé-
tált az emelvény előtt.
– Mindenféléről – vont vállat Ferguson. – Néha nőkről, a focii-
dény alatt sportról és a munkánkról. Semmi bölcselkedés. Csak be-
szélgettünk. Ahogy a barátok szoktak.
– Miféle ember volt Sean Nokes?
– Jó ember volt – mondta Ferguson. – Túl jó ahhoz, hogy két
szemétláda lője agyon.
– Tiltakozom, bíró úr – pattant fel O'Connor. – A tanú kijelenté-
se csak véleményen, és nem tényeken alapul.
– A véleményét kérdeztem – mondta Michael.
– Elutasítom – mondta Weisman bíró. – Kérem, folytassa.
– Hogy érti azt, hogy Sean Nokes jó ember volt? – Michael köze-
lebb lépett a tanúk padjához. – Jótékonykodott, állatokat hozott ki
a menhelyről, vagy szállást adott a hajléktalanoknak? Mr. Fergu-
son, kérem, mondja el nekünk, miért volt jó ember Sean Nokes?
– Nem ilyesmire gondoltam – Ferguson ideges arcán mosoly fu-
tott át. – Egyszerűen csak törődött az emberrel. A barátainak bár-
mit megtett. Komolyan mondom. Bármit.
– Voltak ellenségei? Mit tud erről?
– Úgy érti, azon a kettőn kívül, aki lelőtte?
– Igen – mosolygott Michael –, azon a kettőn kívül, aki megölte,
volt ellensége?
– Nem. Sean Nokesnak nem voltak ellenségei.
– Köszönöm, Mr. Ferguson – fejezte be Michael, hátat fordítva a
tanúk padjának. – Bíró úr, nincs több kérdésem.
– Mr. O'Connor – mondta Weisman bíró –, a tanú az öné.
– El tudná mondani, hogyan találkozott először Sean Nokesszal,
Mr. Ferguson? – kezdte O'Connor. A székében ült, s az asztalon kö-
nyökölt.
– Együtt dolgoztunk odafenn északon.
– Mi volt a munkájuk?
– Őrök voltunk a Wilkinsoni Javító- és Nevelőintézetben.
– Az micsoda? Börtön?
– Nem, egy intézet fiatalkorú bűnözők számára
– Olyan fiatalok számára, akik megszegték a törvényt. Igaz?
– Igen, így van.
– És mi volt a feladatuk?
– Általános dolgok. Rendet kellett tartanunk a fiúk közt, ellen-
őriznünk kellett, hogy időben érnek-e az óráikra, nem kevernek-e
bajt, és mi intéztük az esti takarodót. Semmi izgalmas.
– Őrökként engedélyezték az ön és Mr. Nokes számára, hogy
erőszakot alkalmazzanak, amikor, miként ön mondta, rendet kellett
tartani a fiúk közt? – O'Connor hátratolta a székét, s megállt az asz-
tala mellett.
– Mit ért erőszak alatt? – kérdezte Ferguson, s Michael felé pis-
lantott.
 – Úgy értem, engedélyezve volt, hogy megüssék őket?
– Természetesen nem.
– Előfordult, hogy egy őr megütött egy fiút? – kérdezte O'Connor,
s keresztbe font kézzel az asztal körül kezdett járkálni. – Bármikor is?
– Bizonyára előfordult ilyesmi – felelte Ferguson. A nyaka körül
izzadni kezdett. – Nagy volt az a hely. De nem volt bevett gyakorlat.
– Akkor szűkítsük le a helyet. Ütött meg ön vagy Mr. Nokes bár-
kit is a gondjaikra bízott fiúk közül a wilkinsoni nevelőintézetben?
Weisman bíró és Ferguson egyszerre néztek Michaelra, várva,
hogy tiltakozzon a kérdés ellen. Michael mozdulatlanul ült az aszta-
lánál, s Fergusont nézte. John és Tommy hátrafordulva gyors pil-
lantást vetettek Michaelra, szemükben kíváncsiság és értetlenség
tükröződött.
– Kívánja, hogy megismételjem a kérdést, Mr. Ferguson? – kér-
dezte O'Connor, s a tanúk padja felé indult.
– Nem.
– Akkor kérem, válaszoljon. És ne feledje, eskü alatt vall.
– Igen. Néhány fiút, akikkel fegyelmezési problémák támadtak,
megütöttünk. Csak alkalmanként.
– És hogyan ütötték meg ezeket a problémás fiúkat?
– Hogy érti?
– Ököllel, tenyérrel, esetleg beléjük rúgtak? Vagy gumibotot
használtak? Hogyan lehetett a legjobban lenyugtatni egy gyereket,
akivel fegyelmezési problémák támadtak, Mr. Ferguson?
– Az attól függött, mit kívánt meg a helyzet.
– És azt ki döntötte el?
– Az éppen ott tartózkodó őr.
– Tehát ön és Sean Nokes is eldönthette, hogyan kezeljenek egy-
egy fegyelmezési problémát. Így van?
– Igen, így van.
– Ez elég nagy hatalmat jelent egy fiú felett, nincs igazam?
– A munkával járt.
– Kínzás is járt a munkával?
 – Nem.
– De kínozták a fiúkat, ugye? – O'Connor arca lassan kivörösö-
dött. – Ugye, Mr. Ferguson?
A teremben mindenki előrehajolva várta Ferguson válaszát.
Weisman bíró egy pohár vizet öntött magának, hátratolta a székét,
szemét dühösen Michaelra szegezte.
– Alkalmanként – Ferguson úgy nézett ki, mint aki mindjárt elájul.
– Ki kínozta őket?
– Az őrök.
– Pontosan kik?
– Nem emlékszem mindre – mondta kínlódva Ferguson.
– Nevezzen meg egyet!
Ferguson a keze fejével végigtörölte a száját. Michaelra nézett,
aki összefont kézzel ült a székében. Aztán Johnra és Tommyra né-
zett, akik közömbösen bámultak vissza rá. Aztán felemelte a fejét,
s mélyet lélegzett.
– Sean Nokes – mondta.
O'Connor megvárta, míg a teremben elül a pusmogás. Látta, hogy
Weisman bíró felemeli a kalapácsot, majd megint leteszi. Ugyanúgy
megzavarta a vallomás, mint mindenki mást a teremben.
Carolra pillantottam, könnyek folytak az arcán. Átöleltem, s ma-
gamhoz húztam.
– Hadd kérdezzem meg, Mr. Ferguson – mondta O'Connor a ta-
nú mellett állva, egyik kezét zsebre vágva –, előfordult szexuális
zaklatás a Wilkinsoni Javító- és Nevelőintézetben?
– Ügyvéd úr – szólt közbe Weisman bíró –, remélem, rövidesen
kiderül, hogy ezeknek a kérdéseknek közük van az ügyhöz.
– Kiderül, bíró úr – O'Connor nem vette le a szemét Fergusonról.
– Ön miatt is fontos ez – tette hozzá Weisman.
– Feleljen a kérdésre, Mr. Ferguson – folytatta O'Connor. – Elő-
fordult szexuális zaklatás a Wilkinsoni Javító- és Nevelőintézetben?
– Igen – felelte Ferguson. – Úgy hallottam.
– Nem azt kérdezem, hogy mit hallott. Azt kérdezem, látta-e?
 – Igen, láttam – mondta Ferguson halkan.
– Ráerőszakolta-e magát ön vagy Sean Nokes valaha is bárme-
lyik elítéltre? – O'Connor két lépést hátralépett, s csaknem kiabált.
– Megerőszakolta-e ön vagy Sean Nokes bármelyik fiút az intézet-
ben? Szeretném újra emlékeztetni, hogy eskü alatt vall!
A teremben sem mozgolódás, sem köhögés, sem papírzörgés
nem törte meg a beálló néma csendet. Minden szempár a tanúk
padjára szegeződött. A tizenkét esküdt feje egyforma szögben for-
dult a tanú felé. John és Tommy is mereven figyelt. Carol megszorí-
totta a kezem, amikor Michael a pulpitus feletti festményre emelte
a tekintetét, amelyen a vak Igazság szorította kardját.
– Kérem a felek képviselőit – törte meg Weisman bíró a csöndet –,
fáradjanak a pulpitushoz. Most.
Michael és O'Connor a korláthoz lépett, azon az oldalon, amely
a legmesszebb esett a tanúk padjától.
– Mi az ördög folyik itt? – kérdezte a bíró Michaelt. Szokásos
nyugalmát indulat árnyékolta.
– Bíró úr, úgy tűnik, rossz tanút választottam – pillantott Michael
Ferguson felé.
– És most mit fog tenni?
– Semmit, bíró úr. Semmit sem tehetek.
– Valóban, ügyész úr, már éppen eleget tett.
A két jogász visszatért a helyére.
– Kérem, válaszoljon a kérdésre, Mr. Ferguson – rendelkezett
Weisman bíró.
– Igen – Ferguson hangja elfulladt, könnyek gyűltek a szemébe.
– Mi igen? – kérdezte O'Connor.
– Megerőszakoltak fiúkat.
– Maga és Sean Nokes?
– Nem csak mi.
– Maga és Sean Nokes? – ismételte meg O'Connor a kérdést, s
még magasabbra emelte a hangját.
– Igen.
 – Több mint egy alkalommal?
– Igen.
– Nem csak egy fiút?
– Nem.
– Mr. Ferguson, még mindig úgy gondolja, hogy Sean Nokes jó
ember volt?
– A barátom volt.
– Egy barát, aki fizetést kapott azért, hogy gyerekekre vigyázzon,
ő azonban zaklatta és megerőszakolta a felügyeletére bízott fiúkat –
mondta O'Connor. – Fiúkat, akik azóta felnőttek, és ellenségei let-
tek ennek a jó embernek.
– Befejezte? – kérdezte Ferguson. A szeme vörös volt, a keze re-
megett.
– Nem egészen – nézett rá O'Connor.
– Azt akarom, hogy fejezzék be – Ferguson a szemét törölgette,
aztán a bíróra nézett. – Bíró úr, azt akarom, hogy fejezzék be.
– Mr. O'Connor? – pillantott a bíró az ügyvédre.
– Már nem tart sokáig, bíró úr.
– Folytassa!
– Sean Nokes sok időt töltött az ön otthonában, igaz?
– Igen – felelte Ferguson.
– Néha egy egész hetet is, így van?
– Igen.
– Önnek van egy lánya, igaz?
– Igen. Egy lányom.
– Amikor Sean Nokes, az ön jó barátja önöknél tartózkodott, na-
pokig vagy akár órákig, előfordult, hogy ön vagy a felesége magára
hagyta őt a kislányukkal? Bármikor? Bármilyen okból?
– Nem. Sohasem fordult elő.
– Mi volt ennek az oka, Mr. Ferguson? Ha egyszer annyira jó em-
ber volt.
– Tiltakozom, bíró úr – mondta Michael, most először Ferguson-
ra nézve. – A kérdést a tanúnak nem kell megválaszolnia.
 – Az ügyész úrnak igaza van, bíró úr – mondta O'Connor. – Vissza-
vonom a kérdést.
– A tanút elbocsátom -jelentette be Weisman bíró.
– Köszönöm, bíró úr – mondta Ferguson, s kilépett a tanúk pad-
jából.
– Mr. Ferguson, a maga helyében nem hagynám el a várost – né-
zett rá a bíró. – Bizonyos emberek beszélni szeretnének majd magá-
val. Megértette?
– Igen, bíró úr – Ferguson alázatos hangon válaszolt, miközben
szeme Johnról Tommyra, majd Michaelra ugrott, s megborzadt a
felismeréstől. – Megértettem.
Michael megvárta, míg Ferguson elhagyja a tárgyalótermet, majd
felállt.
– Bíró úr, a vád befejezte. Nincs több tanúnk.
– Istennek legyen hála érte! – mondta Weisman bíró.
 16
Kövér Mancho a földre pattintotta a labdát, szemét az előtte levő
téglafalon tartotta. Hosszú ujjú pamutinget, Baltimore Orioles-base-
ballsapkát, koszos farmert és magas szárú edzőcipőt viselt. Két mé-
terre balra álltam tőle, bőrdzsekiben. Öltözékemet két fekete pa-
mutkesztyű és egy sapka egészítette ki. A farmerom megkeménye-
dett a hideg szélben, a cipőm és a vékony fehér zokni kevés védel-
met jelentett a vasárnap késő délutáni hideg ellen. Carol háttal állt
a drótkerítésnek, amely a nyitott parkolót választotta el a járdától.
Már a harmadik bögre forró kávéját kortyolgatta, s két vastag sálat
tekert a nyaka köré.
– A legtöbb ember nyáron játssza ezt – mondtam Manchónak,
s összedörzsöltem a kezem. – Jobban látni a labdát, ha nincs tele
könnyel a szemed.
– Szarok én a legtöbb emberre – vetette oda Mancho.
– Ezután mit tervezel? – kérdeztem tőle. – Egy kis úszást?
– Viszket a tököd, mert tudod, hogy vesztésre állsz. És te is olyan
szarházi vagy, aki nem éli túl, ha veszít.
– Ha megfagy, dagi! Olyan szarházi vagyok, aki nem éli túl, ha
megfagy.
Mancho a falnak vágta a labdát, keményen és alacsonyan, ráadá-
sul meg is csavarta. Gyorsan tettem három lépést hátrafelé, s
visszaütöttem. Kövér Mancho már várta, leguggolt, kezét a térdére
tette, kesztyű persze nem volt rajta, szeme a labdán. Úgy nézett ki,
mint egy túlsúlyos baseballjátékos, aki elfelejtette felvenni a mezét
az öregfiúk-találkozóra. Jobb kezével ütötte meg a labdát, maga-
sabbra és erősebben, mint a szervánál. Gyorsan kellett hátrálnom,
így aztán megcsúsztam egy vékony jégrétegen. Még láttam, ahogy a
labda átpattan a fejem felett.
– Akkor nekem hat, neked kettő, lúzer! – mondta Mancho.
– Sosem szoktad ezt játszani! – lihegtem. – Hogy lehetsz ilyen jó?
– Sosem láttad, hogy játszom, hülye gyerek. Amikor annyi idős
voltam, mint te, én voltam a király. A legjobb. Sőt, még annál is
jobb.
Átnéztem a válla felett, s láttam, hogy egyik kezében egy bögre
kávéval, a másikban hideg sörrel közeledik Carol.
– Jó hírem van! – vigyorogtam. – Itt a félidő!
A falnak támaszkodva ültünk három vasárnapi Daily Newson.
Carol és én a kávén osztoztunk, Kövér Mancho meg a Rheingoldot
szürcsölgette.
– Hogy bírja az ír? – kérdezte Mancho Michaelra célozva.
– Csak annyit tudok róla, amennyit a bíróságon látok. Úgy tűnik,
rendben van. Az ő munkája lassan a végéhez közeledik.
– Jól csinálta – ismerte el Kövér Mancho. – Láttam ügyvédeket,
akiknek közük sincs az ügyhöz, mégis jobban felbaszták magukat
rajta. De nem tudták, és nem is fogják tudni. Az a kölyök hidegebb,
mint egy bérgyilkos.
– John és Tommy kezdenek kiszagolni valamit. Csak még nem
tudják, mit.
– Hamarabb rakja be egy mexikói a seggét a Fehér Házba, mint
hogy nekik leessen a tantusz – dörmögte Mancho.
– O'Connor nagyot alakított – mondta Carol. – Úgy néz ki ott a
teremben, mint F. Lee Bailey ikertestvére.
– Tényleg jó volt – nézett rá Mancho. – Aztán pár perét elveszí-
tette, és megtalálta az üveget. Azóta a bolti lopás a legkomolyabb
ügye.
– Erre a mostanira kijózanodott – mondtam. – Esélye van a győ-
zelemre. Még tanú nélkül is.
– Piásnak piás, de nem bolond – Mancho letette a sörösdobozt
maga mellé. – Ha ezt megnyeri, az összes gyilkos zsebében ott lesz
a névjegykártyája, a folyón innen és túl.
– Ez igaz? – kérdezte Carol, s az egyik sálat addig igazgatta, míg
csak a szeme látszott ki belőle.
– Micsoda?
– Megnyerhetjük a pert tanú nélkül?
– Már megnyertétek – mondta Mancho. – Megízleltétek. Most
már csak arra figyeljetek, nehogy lebukjatok.
– Csak ha kisétáltak onnan, dagi. Csak akkor nyerünk, ha John
és Tommy szabadon kisétálnak.
– Akkor valahogy ki kell szedni őket abból a céllövöldéből. Más-
hol voltak, nem is ott. Ehhez meg tanú kéne. És nem az a kibaszott
láthatatlan ember, akit eddig sikerült szerezni, már megbocsáss.
– És ha nem lesz tanú? – nézett rá Carol. – Ha anélkül kell meg-
csinálnunk?
– Van igazság az utcán, van igazság a bíróságon – mondta Mancho.
– Az utca a ti oldalatokon áll. Ez számít. De a bíróságon nem áll-
hatsz üres kézzel, mert egy lófaszt tesznek bele.
– Mind a kettő elveszi az életed, dagi – feleltem. – Csak az utca
gyorsabban.
– Az utcán csak egy dolog számít – bólogatott Mancho. – A bíró-
ság a belvárosé, a pénzes, öltönyös embereké, ügyvédeké, akiknek
három nevük van. Ha pénzed van, megveszed az igazságot a bírósá-
gon. Az utcán nincs ára. Ahol a bírók ülnek, ott vak az igazság. De
itt az utcán nem az. Itt van szeme a ribancnak.
– Szükségünk van rá az utcán is meg a bíróságon is.
– Akkor szükségetek van egy tanúra – mondta Kövér Mancho,
azzal felállt, s elővette a kis rózsaszínű labdát a zsebéből. – Nekem
meg arra van szükségem, hogy kiporoljam a segged. Gyerünk, lú-
zer. Négy ponttal vezetek.
– Nem fejezhetnénk be később? – kérdeztem. Annyira elgémbe-
redtem a hidegben, hogy állni is alig tudtam.
– Mikor később? – kérdezte Mancho.
– Július közepén – feleltem.
 17
Danny O'Connor egészen hihető védelmet állított össze, s az esküdt-
széknek akadt min gondolkoznia az első három nap után. Tanúként
beidézte John és Tommy számos barátját és családtagját: legtöbb-
jük középkorú vagy annál idősebb nő és férfi, kedves szemekkel és
bizakodó arccal. Mindannyian tanúsították, hogy bár a két fiú néha
valóban vadul viselkedett, semmi esetre sem voltak gyilkosok. So-
ha egyikőjük sem látta még John Reillyt vagy Tommy Marcanót
fegyverrel a kezében. A két pincérnő, akik a gyilkosság estéjén dol-
goztak, egybehangzóan állították, hogy ismerik a két vádlottat, s
mindig rendesen viselkednek, amikor belépnek a bárba. Arra egyi-
kük sem emlékezett, hogy látta volna John Reillyt vagy Tommy
Marcanót aznap este, amikor Sean Nokest agyonlőtték. A lányok
azt mondták, a lövöldözés alatt a konyhában tartózkodtak, s csak
akkor jöttek ki onnan, amikor a rendőrség megérkezett.
– Ott voltak még a gyilkosok a kocsmában, amikor a rendőrök
megérkeztek? – kérdezte O'Connor az egyik pincérnőtől.
– Nem – felelte a lány –, azt hiszem, addigra már elmentek.
– Miért csak hiszi?
– A gyilkosok általában nem szokták megvárni a rendőröket.
Azon a környéken senki nem szokta megvárni őket.
 – De hát maga is onnan való, mégis megvárta őket.
– Engem azért fizetnek, hogy megvárjam őket.
Jerry, a csapos tanúvallomásában az szerepelt, hogy a gyilkos-
ság délutánján két röviditalt és két sört szolgált fel a vádlottaknak,
akik ezután csöndesen üldögéltek, s nem egészen egy óra múlva tá-
voztak. A számlát és a borravalót húszdollárossal egyenlítették ki,
amelyet a pulton hagytak. Hátul tartózkodott, épp a vacsoráját fo-
gyasztotta, amikor elhangzottak a lövések, ezért nem látta, ki pum-
pálta tele ólommal Sean Nokest. Ő volt az, aki hívta a rendőröket,
rögtön a lövések után.
Michael csak a legegyszerűbb keresztkérdéseket tette fel, sosem
akart többet megtudni, mint amit a tanúk el akartak mondani, törté-
netük egy pontján sem szállt vitába velük. Végig udvarias volt, ba-
rátságos és nyugodt, könnyen bevette jól begyakorolt és sokszor el-
próbált ártatlanságukat.
O'Connor szándéka az volt, hogy aláaknázza az esküdtek kétsé-
geit, amelyek először a vád koronatanúja, Helen Salinas vallomása-
kor vertek bennük gyökeret. Evégett kikérte dr. George Paltrone,
egy bronxi általános orvos szakértői véleményét, aki mellesleg egy
detoxikáló intézet vezetője volt. Dr. Paltrone véleménye szerint ha
Mrs. Salinas valóban annyi alkoholt ivott meg annyi időn belül, mi-
ként állította, a tanúvallomása nem feltétlenül hiteles.
– Azt állítja, hogy Mrs. Salinas részeg volt? – kérdezte tőle
O'Connor.
– Azt, hogy részeg, nem állítanám – felelte a doktor. – De eleget
ivott ahhoz, hogy az alkohol befolyásolja az ítélőképességét.
– Nem lehetséges, hogy a lövöldözés kijózanította?
– Nem feltétlenül. A félelem miatt esetleg még kevésbé tudta ra-
cionálisan megítélni a helyzetet.
– Más szavakkal, doktor úr, azt mondhatjuk, hogy az ital és a fé-
lelem nem mindig vezetnek el bennünket az igazsághoz?
– Így igaz. Gyakrabban nem, mint igen.
A védelem első három napját úgy ültem végig a szokásos, har-
madik sorban levő székemen, hogy alig figyeltem, képtelen voltam
arra koncentrálni, ami a teremben történt. Egyre csak Bobby atyán
járt az eszem, s azon, vajon hogyan döntött. Tudtam, nélküle a leg-
több, amit elérhetünk, hogy az esküdtszék nem tud határozni, vagy-
is új tárgyalás lesz, s a barátainkat majdnem biztosan elítélik. Ami-
óta megkértem, hogy tanúskodjon, nem láttam Bobby atyát. Túl
kockázatosnak véltem, hogy O'Connortól érdeklődjek felőle,
Michaelt pedig nem tudtam elérni. A környéken úgy látszott, min-
denki biztos benne, hogy van bevethető tanúnk. De senki, még King
Benny sem kapott hírt a tanú kilétéről, vagy arról, mikor lép színre.
– Ha holnap nem jön, felejtsük el – mondtam Carolnak a harma-
dik nap vége felé. – Holnap van az utolsó nap.
– Még megpróbálhatunk valaki mást találni – reménykedett
Carol. – Még van egy kis időnk.
– Kit? A pápa Rómában van, rabbit meg egyet sem ismerek.
– Megpróbálhatnánk újra beszélni vele. Vagy meggyőzhetné va-
laki más.
– Ő nem fél King Bennytől – magyaráztam Carolnak a bíróság fo-
lyosóin kifelé sétálva. – Kövér Mancho pedig a közelébe sem menne
egy papnak.
– Akkor kényszerítsük – vont vállat Carol egy félmosollyal. –
Pisztollyal.
– A tanúnak az egyik kezét kell felemelnie eskü közben – nevet-
tem –, nem mind a kettőt.

***

Vártuk a liftet, Carolt közelebb nyomta hozzám a tisztviselők, ügy-

védek, családtagok tömege. A lefelé mutató nyíl kigyulladt, a lift
csengetett, a dupla ajtók félresiklottak. A tömeggel együtt mi is
bepréselődtünk, a felvonó végébe toltak bennünket. Amikor végre
sikerült megfordulnunk, egy tagbaszakadt spanyol sebhelyes nya-
kát láttam. A férfi műbőr dzsekit viselt, műszőrme kapucnival, s a
száján keresztül lélegzett, bűzös leheletével tovább rontva az állott
levegőn.
Kilenc emeletet kellett megtennünk, a lift mindegyiken megállt.
Egyszer csak megpillantottam Danny O'Connort bal kéz felől. Hátá-
val a gomboknak támaszkodott, Tudor-kalap volt a fején, s engem
nézett. Erőteljesen rágózott, s egy meggyújtatlan cigarettát tartott
a szájában.
Ha bármit is tudott, nem volt az arcára írva.
Az ajtók végre a földszinten nyíltak, s az utasok kiviharzottak a
fülkéből. Karon fogtam Carolt, s O'Connor felé vettem az irányt, aki
nyugodtan megvárta, hogy a tömeg elhaladjon előtte, s csak azután
indult kifelé. Így hárman egyszerre léptünk ki a liftből, s a könyö-
kömmel súroltam O'Connort.
– Elnézést – mondtam.
– Nem történt semmi – nézett ránk. – Olyanok ezek a liftek, mint
a gyorsvasút. Csak nem olyan biztonságosak.
– Még szerencse, hogy hideg van – feleltem. – Nem szívesen néz-
ném meg, milyen odabent egy hőhullám közepén.
– Örülök, hogy találkoztunk – mondta O'Connor egy mosollyal,
s a bejárati forgóajtó felé indult.
– Hová a sietség? – érdeklődtem.
– Mennem kell – szólt vissza a válla fölött. – Késésben vagyok.
– Honnan?
– Miséről.
18
– Szólítsa a következő tanúját! – szólt Weisman bíró Danny
O'Connornak.
– Bíró úr, a védelem tanúként szólítja Robert Carillo atyát.
Bobby atya olyan önbizalommal ment keresztül a termen, mint
egy bokszoló egy fontos meccs előtt Sűrű haját hátrafésülte, szemei
tiszták voltak, gondterhelt arca fénylett a mennyezeti világításban.
– Emelje fel a jobb kezét – mondta neki a törvényszolga. – A bal
kezét tegye a Bibliára.
– Esküszik, hogy az igazat, a teljes igazat és csakis az igazat vallja?
– Esküszöm – mondta Bobby atya.
– Foglalja el a helyét.
– Carillo atya, melyik plébánián dolgozik? – hangzott Danny
O'Connor első kérdése.
– A Jézus Szent Szíve plébánián a Nyugati Ötvenedik utcában.
– És mióta van ott?
– Tavasszal lesz húsz éve.
– Mi az ön pontos beosztása?
– Pap vagyok – mondta Carillo atya mosolyogva.
O'Connor, a többi jelenlévő és az esküdtek nevetni kezdtek, még
Weisman bíró is megengedett egy mosolyt, csak John és Tommy ül-
tek néma csendben, kezükbe temetett arccal, míg Michael egy kék
színű Bic toll végét rágcsálta.
– Bocsásson meg, atyám – folytatta O'Connor. – Úgy értem, mi-
vel foglalkozik?
– Az iskola elöljárója vagyok. A hetedik osztályban tanítok, s én
vagyok a csapatok edzője. Monsignore-i tisztségem van, naponta
misézek, meghallgatom a gyónásokat, s ha valami elromlott a plé-
bánián, megpróbálom megjavítani.
– Meglehetősen elfoglalt lehet.
– Ez szegény egyházközség. Kevés a támogatás, kevés a segítőm.
– A legtöbb embert ismeri az egyházközségében, ugye?
– Nem egészen – mondta Bobby atya. – Mindenkit ismerek.
– Ismeri a két vádlottat, John Reillyt és Thomas Marcanót?
– Igen.
– Mióta ismeri őket?
– Kisfiú koruk óta. A tanítványaim voltak.
– Hogyan jellemezné mostani kapcsolatát velük?
– Igyekszünk tartani a kapcsolatot. Mint minden volt diákommal.
– Hogyan teszik ezt?
– Többnyire a sporton keresztül – mondta Bobby atya. – Vagy mi
szervezünk meccset, vagy elmegyünk egyre. Ez mindenkit érdekel,
így könnyebb összejönni.
– Atyám, emlékszik arra, hol volt múlt év november hatodikán
este?
– Igen, emlékszem.
– És hol volt?
– Kosárlabdameccsen voltam a Gardenben. A Knicks játszott a
Hawks ellen.
– Mikor szoktak kezdődni a Knicks-meccsek?
– Általában fél nyolckor.
– És mikor szokott vége lenni?
– Fél tíz, tíz között – mondta Bobby atya. – Ha nincs hosszabbítás.
– Aznap este volt?
 – Nem.
– Ki nyerte a meccset?
– Sajnos a Hawks. Aznap este egy kicsit sok volt nekünk az a
csapat.
– Egyedül nézte a meccset?
– Nem. Két barátommal mentem.
– És ki volt ez a két barátja, atyám?
– John Reilly és Thomas Marcano – mondta Bobby atya.
– A két vádlott?
– Igen – Bobby atya John és Tommy felé intett. – A két vádlott.
A korlát mögött ülők egyszerre kiáltottak fel. Carol lehajtotta a
fejét, s kezét a szája elé kapta. Remegett a válla. Michael mély leve-
gőt vett, s a mennyezetre nézett. John és Tommy megfordult, a je-
lenlevőket fürkészték, látszott rajtuk a megkönnyebbülés. Ahogy
visszafordultak a tanúk padja felé, rám pillantottak. Mosolyogtam,
amikor lenéztek a kezemben tartott könyv címlapjára. Johnnak
könnybe lábadt a szeme. A Monte Cristo grófját tartottam a kezem-
ben.
– Hány órakor találkozott Mr. John Reillyvel és Mr. Marcanóval?
– kérdezte O'Connor, miután Weisman bíró a kalapáccsal rendreu-
tasította az egybegyűlteket.
– Az iskola játszóterénél találkoztunk – mondta az atya. – Hat
harminc lehetett, vagy akörül.
– Hogyan jutottak el a Gardenbe?
– Gyalog. Kevesebb mint húszsaroknyira van onnan.
– És Mr. Reilly, valamint Mr. Marcano egész idő alatt önnel volt?
– Igen. Együtt mentünk.
– És este nyolc óra huszonöt perckor, amikor a rendőrségi jegy-
zőkönyv szerint az áldozatot, Sean Nokest meggyilkolták, Mr. Reilly
és Mr. Marcano még mindig önnel volt a kosárlabdameccsen?
– Igen, velem voltak. Ha néhány percre el is tűntek mellőlem,
csak a mosdóba mentek vagy egy italért.
– És mit csináltak a meccs után?
 – Visszamentünk a plébániára.
– Hideg este volt?
– Szeles, hajói emlékszem.
– Megálltak valahol útközben?
– Egy újságosnál a Nyolcadik sugárúton. Megvettem a Daily
News késő esti kiadását.
– És mikor váltak el egymástól?
– Úgy fél tizenegy körül vagy valamivel később. A plébánia előtt
váltunk el, közel ahhoz a helyhez, ahol találkoztunk.
– Mondott önnek valamit a két vádlott arról, hogy hová mennek
azután?
– Nem – mondta Bobby atya – De, gondolom, egy pappal töltött
este után beültek az első kocsmába, amely az útjukba került.
O'Connor megvárta, míg elül a nevetgélés.
– Ezek szerint, atyám, ha a két vádlott önnel volt a gyilkosság
estéjén, akkor nem lőhettek agyon Sean Nokest, miként azt a vád
állítja, nem igaz?
– Hacsak nem a Garden kék székeiből lőtték agyon – mondta
Bobby atya.
– Nem, atyám – mosolygott rá O'Connor. – Nem onnan lőtték le.
– Akkor nem is ezek a fiúk lőttek – mondta az atya.
– Nincs több kérdésem -jelentette be O'Connor. – Köszönöm,
atyám!
– Nincsen mit.
– A tanú az öné, Mr. Sullivan – mondta Weisman bíró.
– Köszönöm, bíró úr. – Michael felállt, s Bobby atyához lépett.
– Atyám, ön vette a jegyeket a meccsre vagy kapta őket?
– Én vettem.
– A meccs napján?
– Nem, körülbelül egy héttel azelőtt váltottam.
– Hogyan fizetett?
– Készpénzzel. Mindig mindenért készpénzzel fizetek.
– Kapott róla számlát?
 – Nem.
– A két vádlotton kívül más is tudott még arról, hogy ön meccsre
megy?
– Nem hinném.
– Mikor szólt a két vádlottnak, hogy tartsanak önnel?
– A meccs előtti vasárnap.
– Volt ott még valaki, amikor ezt megbeszélték?
– Nem.
– Tehát senki sem látta, hogy megveszi a jegyeket, nincs meg a
számla a vásárlásról, és senki sem tudott arról, hogy a két vádlottal
együtt fogja megnézni a meccset. Így van?
– Igen.
– Akkor miből lehetnénk biztosak abban, hogy ott volt? – kér-
dezte Michael. – Honnan tudhatnánk, hogy valóban ott volt azon a
meccsen a két vádlottal a gyilkosság estéjén?
– Tanúként és papként is állítom, hogy ott voltunk a meccsen.
– És egy pap nem hazudik. Ugye, így van?
– Egy papnak, ha zsebében vannak az ellenőrző szelvények,
nincs szüksége arra, hogy hazudjon – mondta Bobby atya, azzal za-
kója zsebébe nyúlt, s kivett három félbetépett jegyet. – Én pedig
mindig megtartom a szelvényeket.
– Miért, atyám? – állt meg mellette Michael. – Miért tartja meg
őket?
– Mert sosem tudhatja az ember – nézett Bobby atya egyenesen
Michael szemébe –, mikor kér valaki az adott szavánál is többet.
– Kétségbe vonták valaha is a szavát?
– Nem. Eddig még nem. De mindennek el kell kezdődnie valamikor.
– Igen, atyám – mondta Michael –, azt hiszem, ebben igaza van.
Michael elfordult tőle, s Weisman bíróra nézett:
– Jelenleg nincs több kérdésem. A tanú távozhat.
Minden jelenlevő tapsolt, amikor Robert Carillo atya, a Pokol
Konyhájának egyik katolikus papja elhagyta a tanúk padját.
19
Feltettem az egyik lábam egy rozsdás horgonybójára, a kezem zseb-
re vágtam, s néztem a Hudson folyót. Az ég teljesen beborult, a le-
vegőből érződött, hogy hamarosan esni fog a hó. Carol háttal állt
nekem, elnézett a West Side Highway acéllábai mellett a Pokol
Konyhájának utcái felé. Kora este volt, hat órával Bobby atya vallo-
mása után.
Még mindig nem tértem teljesen magamhoz az élmény után, hogy
hazudni hallottam őt a tanúk padjában. Nemcsak John és Tommy
mellett vallott, hanem Wilkinson és a régóta ott lakozó gonosz ellen
is. Mégis sajnáltam, hogy meg kellett tennie, tudtam, nagy árat fizet
ezért a hazugságért, csak hogy mi bosszút állhassunk.
Sajnáltam valamennyiünket, hogy keresztül kellett mennünk
ezen a tárgyaláson. Carolra gondoltam, próbáltam elképzelni, mi-
lyen hatással volt rá az elmúlt néhány nap. Okos és vonzó fiatal nő,
talán olyan férfiakkal kellene találkoznia, akik nem a múlt démonai-
val küzdenek. Imádkoztam, hogy a tárgyalás szabadítsa meg Michaelt
a saját lidérceitől, s képes legyen folytatni az életét. Ami Johnt és
Tommyt illeti, a legjobbakat reméltem nekik, de a legrosszabbtól
tartottam. Úgy látszott, hiába minden próbálkozás, nem számít,
mennyi volt ellenségünkkel számolunk le, sosem tudunk megszaba-
dulni a wilkinsoni javítóintézettől. A barátaimnak és nekem együtt
kellett élnünk vele. S most már Carolnak és Bobby atyának is.
Carol mintha megérezte volna, mire gondolok, felém fordult és
megölelt.
– Az a hely egy részem és része Bobby atyának is – mondta. –
Talán másképpen, mint nektek. De benne van az életünkben, és ott
is marad, bármit teszünk.
– Sehogyan sem tudjuk kiegyenlíteni a tartozást – feleltem. – Hosz-
szú még az út odáig.
– De azt el kell ismerned, hogy a kezdet nem volt rossz.
– Nagyon büszke voltam Michaelra – töröltem le a könnyeimet.
– Mind büszkék voltunk rá. És Bobby atya nem azért tette meg,
mert kértük rá. Azért tette, mert ez volt az egyetlen, amit tehetett.
Neki sem volt választása, Shakes.
– Olyan volt ott, mint Cagney maga. Mindenkinek a szemébe né-
zett, egy pillanatra sem hátrált meg.
– Úgy érted, mint Bogart – mosolygott Carol, s átkarolt.
– Sosem fogom megérteni, hogyan lehetséges, hogy itt nőttél fel,
és még mindig azt hiszed, hogy Bogart jobb, mint Cagney.
– Valószínűleg úgy gondolod, hogy a Three Stooges is jobb, mint
a Marx Brothers.
– Eltaláltad.
– És gondolom, kedveled a John Wayne-westernfilmeket is.
– Na, ebben tévedsz – nevettem. – Én ugyanis imádom John
Wayne filmjeit.
– Reménytelen vagy – Carol Martinez hangosan felkacagott. Ez
volt az első igazi, önfeledt kacaj, amit régóta hallottam.
– Mind reménytelenek vagyunk – mondtam. Belém karolt, s vé-
gigsétáltunk a dokk mellett a 82-es móló felé. – Ezért vagyunk még
mindig együtt.
– De esküszöm, ha még mindig úgy gondolod, hogy Soupy Sales
viccesebb, mint Woody Allen, akkor mindennek vége. Komolyan.
– Tud Woody Allen úgy vicsorogni?
 – Lehet, hogy nem.
– Na látod. Senki sem csinálja, amit Soupy Sales, mert senki sem
tudja megcsinálni.
– Nem, Shakes, nem azért. Azért, mert senki sem akarja.
Nevetésünk sokáig visszhangzóit az üres acélmólók között, az-
után a szél kifújta a Hudson tajtékos vize fölé.
 20
1980 januárjának egy esős csütörtök reggelén kilenc óra tíz perckor
Michael Sullivan jogászi karrierje során utoljára intézett beszédet
az esküdtszékhez a tárgyalóteremben. Azon a reggelen nagy gond-
dal kiválasztott, sötétszürke öltönyt, kék nyakkendőt és fekete ci-
pőt viselt. Jobb arcán két apró alvadt vércsepp látszott, a gondos
borotválkozásnak és a régi pengének köszönhetően. Bal csukóján
Superman óra, jobb kezén egy tojásdad emlékgyűrű a főiskoláról, s
egy cseresznyés life Saver cukorkát szopogatott.
– Készen áll, ügyész úr? – kérdezte tőle Weisman bíró.
– Igen. Készen állok.
– Kérem, kezelje el.
Michael hátratolta a székét, felállt, s az esküdtek felé indult. Ti-
zenkét szempár figyelte minden mozdulatát. Egyik kezét zsebre
vágta, elkapta a legidősebb esküdt tekintetét, s mosolyogva így
szólt:
– Mindenképpen el kell ismerniük, érdekfeszítő hetek állnak
mögöttünk – kezdte, s másik kezével az esküdtek padjának korlát-
ját kezdte dörzsölni. – Mindenképpen érdekesebb lesz dönteni,
mint egy polgári perben.
Lehajtott fejjel várta, hogy elüljön a szórványos nevetés.
 – Most azonban meg kell hozniuk egy döntést. Egy nehéz dön-
tést. Ez a súlyos döntés fog határozni két fiatalember sorsáról.
Mindkét oldal érveit meghallgatták. Az általam képviselt vád azt ál-
lítja, hogy a vádlottak, John Reilly és Thomas Marcano agyonlőtték
az áldozatot, Sean Nokest. A védelem azt állítja, hogy nem így tör-
tént. Sőt, ha valóban tudni akarják az igazat, még csak ott sem vol-
tak a tett színhelyén. Melyik oldalnak hisznek? Ezt kell most eldön-
teniük.
Michael lassan végigment a pad előtt, minden esküdtre ránézett,
mintha az arcuk, a szemük mögé akart volna pillantani.
– Hogyan hozzák meg ezt a döntést? Újra átgondolják, amit a be-
mutatott bizonyítékok alapján biztosan tudhatnak. Tudják, hogy
Sean Nokest 1979. november hatodikán, este nyolc óra huszonöt
perckor meggyilkolták. Tudják, hogy agyonlőtték, miközben a
Shamrock Pub egyik hátsó bokszában üldögélt. És tudják, hogy
két, fekete kabátot viselő ember lőtte le. De melyik kettő? Ez az a
pont, ahol a dolgok kezdenek összezavarodni.
Most mindkét keze a zsebében volt, felemelt fejjel, az esküdtek-
nek háttal sétált el a gyorsíró előtt. A zsúfolt tárgyalóteremben egy
maréknyi kivételtől eltekintve mindenki a Pokol Konyhájában lakott.
– Olyan tanúvallomásokat hallhattak, amelyek nem éppen min-
tapolgároknak festették le a két vádlottat. És ettől egyből gyilko-
sokká válnak? Más vallomások Sean Nokest mutatták sötét múltú
emberként. Ettől kisebb bűn, ha valaki megöli? Hallhattak egy
szemtanút, aki látta, hogy ez a két férfi hagyta el a helyszínt néhány
másodperccel azután, hogy Sean Nokest lelőtték. Majd egy pap azt
állította, hogy a két vádlott vele volt egy Knicks-meccsen, hot dogot
ettek és sört ittak, pontosan akkor, amikor Sean Nokest agyonlőt-
ték a hátsó bokszban. Kinek hisznek? Ki hazudik? Ki mond igazat?
Michael most a vádlottak padja mellett állt, csak néhány centire
Johntól és Tommytól, szemét azonban nem vette le az esküdtszékről.
– Nem lesz könnyű meghozniuk ezt a döntést. Nem is kell, hogy
könnyű legyen. Amikor emberek életéről döntünk, az sohasem
könnyű. Idő kell hozzá. Keményen kell keresni, és sokat kell gon-
dolkodni. Vizsgálják meg a tényeket, és tekintsenek mögéjük. Hall-
gassák meg a vallomásokat, és olvassanak bennük. Méressenek
meg a tanúk, s a szavaik mögött leljenek rá az ő indítékaikra. Túl
kell haladniuk az áldozaton és a két vádlotton. Arra kell figyelniük,
ami összeköti őket.
Michael megállt az asztalánál, s kortyolt egyet hideg kávéjából.
Letette a csészét, kigombolta a zakóját, s újra az esküdtek felé indult.
– Ebben az ügyben olyat kérek önöktől, amit kevés esküdtszék-
től szokás kérni. Arra kérem önöket, hogy először tekintsék át a té-
nyeket, s utána vizsgálják meg az okokat. Arra kérem önöket, hogy
találják meg az igazságot abban, amit hallottak, amit láttak, s amit
hisznek. Talán ez az egyetlen útja annak, hogy olyan döntést hozza-
nak, amellyel együtt tudnak élni. Olyan döntést, amelyben nem ké-
telkednek. Olyan döntést, amelyről tudják, hogy helyes.
Michael két kezével az esküdtszék padjának korlátjára támasz-
kodott, előrehajolt, s az előtte ülő férfiak és nők szemébe nézett.
– Döntésüket két ember bűnösségére és egy ember ártatlanságá-
ra alapozva kell meghozniuk, és hinniük kell benne. Maguk mögött
kell hagyniuk az egészséges kételyt, odáig kell eljutniuk, ahol már
nincsenek kétségek. Vegyenek számításba mindent, amit igaznak
tudnak, azután adjanak maguknak időt, hogy igazságon és kételyen
túl olyan döntést hozzanak, amellyel mindannyian együtt tudunk él-
ni. Olyan döntést, amelyet bár sokan megkérdőjelezhetnek, önök
mégis tudják, hogy helyes döntés volt. Mert most önök az egyedüli
bírók. Az önök kezében nyugszik a bizonyíték és a tanúság. Az önök
kezében nyugszanak a tények. Kezükben tartják két ember sorsát
és egy harmadik emlékét. Kezükben tartják az igazságot is. Nagy bi-
zalmam van önökben. Hiszek önökben. Hiszem, hogy olyan ítéletet
hoznak, amely igazsággal, amely igazságossággal teli. Őszinte igaz-
sággal és tiszteletre méltó igazságossággal.
 Azzal Michael Sullivan utolsó alkalommal köszönetet mondott
az esküdteknek, visszament a székéhez, s az iratait visszatette feke-
te aktatáskájába.
– Szeretne még valamit hozzáfűzni, ügyész úr? – kérdezte Weis-
man bíró.
– Nem, bíró úr – válaszolta Michael Sullivan. – Mindent elmond-
tam.
 21
– Egy hot dogot kérek mustárral, káposztával és hagymával – mond-
ta Michael a kövér árusnak, aki bőrsapkában álldogált a járdán a bí-
róság épülete előtt. – És még egy kólát.
– Ketchupöt nem? – kérdeztem tőle.
– Diétázom – felelte, de nem fordult meg.
Szeles hétfő délelőtt volt, esett a hó, az esküdtszék már múlt
csütörtök óta tanácskozott. Beindult a szóbeszéd, s a pletykák nagy
része azt állította, hogy a vádlottakat el fogják ítélni.
– Tudod már, hol fogod megenni? – kérdeztem Michaelt, a hot
dogra mutatva.
– Ott ni – emelte fel egy kicsit a kiflit, s egy pad felé intett vele a
parkban.
– Csatlakozhatok?
– Mit tehetnek velünk? Letartóztatnak?
– Jól csinálta, ügyész úr – mondtam neki, ahogy a perecemet
rágcsáltam.
– Nem számít, hogyan csináltam, amíg az esküdtek fel nem men-
tik őket.
– Elégedett lennél akkor is, ha veszítenél?
 – Együtt tudnék élni vele – Michael befejezte a hot dogot, s ki-
pattintotta az üdítősdoboz tetejét.
– El tudnám fogadni.
– Mi lesz veled ezután? Ha ezt befejeztük?
– Lelépek. Várok néhány hetet, aztán benyújtom a felmondáso-
mat. Azután, ahogy ezt az ügyet kezeltem, nem hiszem, hogy túlsá-
gosan marasztalnának.
– Átállhatsz a másik oldalra. Dolgozhatnál ügyvédként. Több
benne a pénz, és mindig lenne ügyfél. Mindig több a rossz fiú, mint
a jó. Csak John és Tommy bandája annyi munkát tudna adni,
amelyből kinéz egy nagy ház medencével.
– Köszi, nem. Eleget láttam én a jogból egy egész életre. Valami
másba kell kezdenem.
– Például?
– Majd elmondom, ha tudom.
– Ahhoz már öreg vagy, hogy a Yankeesben játssz. A golfhoz vi-
szont még túl fiatal.
– Áthúzod az összes tervemet. Kezdek pánikba esni – nevetett.
– Majd kitalálod, hogyan legyen – mondtam, s lehajtottam az
üdítőm maradékát. – Ahogy eddig is.
– Elérkezett a hallgatás ideje, Shakes – felelte, s a földre szegez-
te a tekintetét. – Ezt biztosan tudom. Egy kicsit hagyom lenyugodni
a dolgokat. Keresek egy helyet, ahol lehunyhatom a szemem, s nem
kell látnom azokat a helyeket, ahol jártam. Talán még szerencsém
is lesz, és elfelejtem, hogy valaha is jártam ott.
– Az a hely, ahol voltunk, darabokat tépett ki belőlünk – mond-
tam. – Mindaz, amit meg kellett tennünk, hogy kijuthassunk. Nagy
darabokat, amelyek létéről nem is tudtunk. Meg kell tanulnunk
ezek nélkül élni, vagy meg kell találnunk őket újra. Ahhoz pedig idő
kell. Rengeteg idő.
– Tudok várni – mondta
– Mindig is úgy látszott, hogy tudsz. Mi nem voltunk annyira tü-
relmesek.
 – Most vissza kell mennem – állt fel Michael, s elindult a bíróság
épülete felé. – Az esküdtek talán már vissza is értek.
– Aztán el ne tűnjön, jogtudós uram – mondtam neki, s egymás
szemébe néztünk. – Talán szükségem lesz egyszer egy jó ügyvédre.
– Te nem engedhetsz meg magadnak egy jó ügyvédet. A te fize-
tésedből nem.
– Akkor szükségem lehet egy jó barátra.
– Ha szükséged lesz rá, megtalállak. Arra számíthatsz.
– Mindig is számítottam rá.
Néztem, ahogy bemegy a bíróság épületének forgóajtaján, s a lif-
tekhez lép, hogy kilenc emelet magasságban szembenézzen az es-
küdtszék ítéletével.
 22
A bíróság épülete tele volt a Pokol Konyhájából való ismerős arcok-
kal. Nekitámaszkodtak a mocskos falaknak, cigarettáztak, kávét
iszogattak, vagy csak üldögéltek a hosszú fapadokon, s a Daily
Newst vagy a Postot olvasgatták. Mások telefonfülkékben szorong-
tak, fogadásokat kötöttek, vagy éppen egy dühös felügyelő tiszttel
vagy türelmetlen uzsorással beszéltek. Mindannyian az ítéletet vár-
ták. Ahogy elsétáltam mellettük, néhányukkal kezet ráztam, néhá-
nyuknak biccentettem, aztán helyet kerestem magamnak a nagy, fe-
kete, kétszárnyú ajtó mellett.
Tizenöt perc múlva az ajtó kitárult. Egy magas és izmos törvény-
szolga félig kihajolt az ajtón, fegyvertáskája oldalt elállt. Egyik ke-
zében az ajtógombot tartotta, s odaszólt az emberekhez, végtelenül
közömbös hangon:
– Az esküdtszék nemsokára bevonul a terembe. Ha hallani akar-
ják az ítéletet, jobban teszik, ha bejönnek.
Oldalra álltam, néztem a lassan befelé hömpölygő tömeget. Egy
padhoz mentem, leültem. Előredőltem, két kezembe hajtottam a fe-
jem, behunytam a szemem, izzadtam, remegtem, s imádkoztam,
hogy úgy fejeződön be ez az egész, ahogy elterveztük. Végiggondol-
tam mindent, próbáltam kitalálni, mit kellett volna másképp csinál-
nunk. A tervnek csak egyetlen hibája volt: a siker vagy a kudarc ti-
zenkét ismeretlen szeszélyén múlott.
– Nem mész be? – kérdezte Carol, amikor megállt mellettem.
– Egyedül nem akarok – feleltem, s felemeltem a fejem.
– Nem vagy egyedül.
– Nem akarok veszíteni.
– Nem fogsz.
– Úgy látszik, mindenre van válaszod – mondtam, azzal felálltam
és karon fogtam.
– Talán van is – nézett rám.

***
– Az esküdtszék meghozta döntését? – kérdezte Weisman bíró egy-
kedvűen a pulpitusa mögül.
– Igen, bíró úr – felelte az esküdtszék elnöke, egy skót kockás
inget viselő, kopasz, köpcös férfi.
A törvényszolga elvette az elnöktől az összehajtogatott papírla-
pot, s Weisman bíróhoz vitte. A bíró szétnyitotta a papírt és elolvas-
ta. Az arca semmit sem árult el.
A körülöttem levő fejek és vállak között John és Tommy felé pil-
lantottam. Egyenesen ültek az asztaluknál, kezüket ökölbe szorítva.
Danny O'Connor mellettük ült, kirojtosodott ingnyaka alatt a tarkó-
ját dörzsölte. Velük szemben Michael ült, tekintetét nem vette le a
tanúk padjáról, amely most üresen állt. Mélyeket lélegzett, ujjai kö-
zött egy filctollat forgatott.
Weisman bíró az elnök felé biccentett, aki felállt.
– Bűnösnek találták-e a vádlottat, John Reillyt, másodrendű em-
berölés vétkében? – kérdezte a bíró.
Az elnök az ajkába harapott, s ideges pillantással nézett körbe a
teremben:
– Nem bűnös.
 – Bűnösnek találják-e a vádlottat, Thomas Marcanót, másodren-
dű emberölés vétkében?
– Nem bűnös – mondta megint az elnök.
A tárgyalóteremben kitört a tapsvihar, sikolyok, kiáltások, fütty-
szó hangzott egyszerre mindenfelől, nem sokan hallották sem a bí-
rói rendreutasítást, sem a végzést, miszerint ejtik a vádat.
Felálltam, s megöleltem Carolt.
– Megcsináltad, Shakes – suttogta a fülembe.
– Mi csináltuk meg – szorítottam magamhoz. – Mi, együtt csinál-
tuk meg.
Hátranézve láttam, hogy Michael felveszi az aktatáskáját, kezet
fog Danny O'Connorral, aztán eltűnik a tömegben. Láttam, hogy
John és Tommy nevető arccal kezet ráznak, akivel csak tudnak, kö-
rülöttük mindenhonnan a „nem bűnös” kifejezés visszhangzik. Lát-
tam, hogy Weisman bíró lelép a pulpitusról.
Vakuk villantak.
A terem közepén két nő hisztérikusan zokogni kezdett.
Négy fiatalember hátul, miközben mentek ki a teremből, a Danny
Boy című számot énekelte. Mögöttem egy idős hölgy ülve maradt,
rózsafüzért morzsolt, ajkai egyre csak formálták némán az ima sza-
vait.
Az esküdtszék tagjai is felálltak, néhányan lehajtott fejjel, mások
a tömegnek integetve. Danny O'Conorról dőlt a víz, de az arca csu-
pa mosoly volt. Férfiak és nők skandálták a nevét, erre a ritmusra
vonult ki a teremből.
John és Tommy a székük mellett álltak, sütkéreztek a dicsőség-
ben. Ez volt az ő pillanatuk. Michael Sullivan már a liftben volt, a
hall felé tartott. Befejezte a küldetést, a karrierje véget ért.
Karon fogtam Carolt, s kivezettem a teremből. A tömeg boldog
kiabálása végigkövetett bennünket a folyosón.
Az a hang az igazság hangja volt.
 1980 tavasza

23
Az étterem legnagyobb terme melletti helyiség egész hosszát elfog-
lalta a nagy asztal meg a székek. Söröskorsók, Dewar's-os és Johnny
Walker Red Label-es üvegek, lobogó fényű gyertyák tarkították a
térítőt. Az asztal két végén fonott kosárban egy-egy virágköltemény
állt.
Egy teljes hónap telt el a felmentő ítélet óta. Az alatt a néhány
hét alatt életünk visszatért a megszokott kerékvágásba, amilyen
Sean Nokes meggyilkolása előtt volt.
Carol szociális munkásként visszatért az aktáihoz, s problémás
tinédzsereknek és gyermeküket egyedül nevelő anyáknak nyújtott
segítséget a küzdelemhez egy olyan rendszer ellen, amelynek sem
ideje, sem pénze nem volt rájuk.
John és Tommy visszatértek az utcára, irányították a West Side-i
Fiúkat, keményen ittak, és a legnagyobb nyugalommal szegték meg
a törvényt. Nem mintha bárki várta volna, hogy megváltozzanak.
Már túl késő volt.
King Benny visszament a klubjába, Kövér Mancho meg a kisbolt-
jába.
Engem adminisztrátorból gyakornok riporteri pozícióba léptet-
tek elő a szórakozás rovatban. Ez azt jelentette, hogy megint ingyen
járhattam moziba, mint kissrác koromban. Csak most már meglát-
hattak.
Egyedül Michael változtatott az életén. Felmondott, három hét-
tel azután, hogy elveszített egy olyan pert, amelyet csak megnyerni
lehetett volna.

***
Elsőnek érkeztem, az asztal közepén ültem le, háttal a falnak. Egy
fehér inges, csokornyakkendős fiatal pincér lépett a helyiségbe, s
megkérdezte, kérek-e valamit. Végignéztem a rengeteg sörön és
whiskyn, aztán elmosolyodtam:
– Ez egy ír asztal. Én viszont olasz vagyok.
– Tehát mi hiányzik? – kérdezte a pincér.
– Bor.
– Fehér vagy vörös?
– Mindkettő.
Kifelé menet a fiú szinte beleütközött Johnba és Tommyba Fel-
álltam, s néhány percig csak néztük egymást. Aztán megkerülték az
asztalt, s némán, hosszan megöleltek.
– Nem is tudom, hogy a francba köszönjem meg neked – mondta
Johnny, s még jobban szorított.
– El sem hiszem, amit tettél – tette hozzá Tommy. – Azt meg plá-
ne nem, hogy meg is úsztad.
– Ezt meg hogy érted? – néztem rá. – Ti tényleg megöltétek?
Mindketten nevettek, aztán elengedtek, s egy-egy széket húztak
az enyém mellé.
– Mellesleg nekem nem sok közöm volt hozzá – mondtam nekik.
– Mikey találta ki az egészet. Az ő terve volt.
– Meg kell mondjam neked – kezdte John, és sört töltött magá-
nak –, amikor először hallottam, hogy ő kérte az ügyet, azt hittem,
élve gyújtom fel.
– És mi akadályozott meg benne?
 – Hát, hogy mégiscsak a barátom volt. És ha már menni kell a
sittre, akkor mégiscsak egy barát küldjön inkább.
– Meg aztán ott a bíróságon, ahogy csinálta a dolgokat, az volt az
érzésem, hogy kurva szar ügyész – mondta Tommy. – Már kezdtem
megsajnálni a szerencsétlent, érted?
– Sose sajnálj egy ügyészt. – Michael állt előttünk, széles mosollyal
az arcán.
– Jöjjön csak ide, ügyész úr! – John karon ragadta, s már húzta is
magával az asztal körül, hogy megölelje.
Tommy oldalról futott oda, s engem is odapréselt az ölelkezők-
höz. Olyanok voltunk, mint egy labda, amelynek rengeteg karja és
feje van.
– Te vagy az igazi gróf! – kiabálta John. – Köszöni, jól van, New
York belvárosában él és dolgozik.
– A jövő héttől már nem – mondta Michael. – A gróf jelenleg
munkanélküli segélyt kap.
– És mit csináltál a rengeteg elásott kinccsel? – kacsintott rá
Tommy. – Elkártyáztad?
– Szerinted miből fizettem King Bennyt? – vigyorgott Michael.
Carol állt az ajtóban, karba tett kézzel csóválta a fejét, s nevetett:
– Mi ez, valami buzibár?
Egyszerre fordultunk meg, amikor meghallottuk a hangját. Fod-
rásznál volt, egy rövid, szűk fekete ruha volt rajta, meg egy retikül,
amely hosszú pánton lógott a válláról.
– Az is volt – vágta rá John. – Amíg meg nem jöttél.
– Meg is kell, hogy öleljünk? – kérdezte Tommy.
– Egy hello is megteszi.
– És ha puszit is adunk a hellóhoz? – kérdezte John.
– Megbeszéltük – mondta Carol, s átjött a mi oldalunkra.
– Siessünk! – suttogtam. – Mielőtt bejön a pincér!
– Igen, igen – röhögött Tommy. – Akkor őt is meg kell csókolgat-
nunk.
 – Miért, én láttam befelé jövet – nézett ránk Carol ártatlanul. –
Szerintem cuki. Dobtam neki egy csókot.
– Ez furcsa – vigyorgott John. – Shakes is ezt mondta.
Ültünk az asztal körül, vacsorát rendeltünk, iszogattunk, s haj-
nalig beszélgettünk. Beszéltünk mindenről, ami csak eszünkbe ju-
tott, mint öt barát, aki sok közös emléket őriz, s attól fél, hogy az
együtt töltött idő véget ér. Mindenről beszéltünk, kivéve a tárgya-
lást és azokat a hónapokat, amelyekről megesküdtünk, hogy sosem
támasztjuk fel a szavainkkal.
Carol kiengedte a gőzt, szidta a város bürokráciáját, kesergett
a mindennapos elveszített csaták miatt.
John és Tommy bűnözőéletükről meséltek. Tudták, a gyors utat
választják, amelynek a végén vagy egy golyó fogja meg őket, vagy
a rács. Úgy érezték, ez az egyetlen út, hogy kézben tartsák a dolgo-
kat, hogy leküzdjék a démonokat, amelyek ritka józan pillanataik-
ban a sarkuk után kapkodtak.
Michael megkötötte különbékéjét a döntéseivel, s kíváncsian
várta, hogyan alakul az élete. Elég pénze volt ahhoz, hogy akár egy
évig is megéljen munka nélkül, s már vett egy repülőjegyet. A gép
a következő hét végén indult Londonba, s a jegy csak egy útra szólt.
Hogy mi lesz azután, arról nem voltak tervei.
Én félig viccelődve magyaráztam, hogy a karrierlehetőségem le-
szűkült két választásra: vagy újságíró leszek, vagy jegyszedő vala-
melyik moziban, amelynek már úgyis fejből tudom a műsorát.
Végül aztán működni kezdett a sör, a bor meg a whisky, így hát
sebességet kellett váltani. A mosolytalan Wilkinson előtti régi idő-
kön nevetgéltünk, felemlegettük a régi csínyeket, élveztük a Pokol
Konyhájában töltött gyermekkor adta szabadság és bolondozás
ízét.
– Fiúk, emlékeztek arra, amikor megalapítottátok azt a hülye ze-
nés bandát? – kérdezte Carol, s vizet töltött a poharába.
– A Négy Gladiátor – mosolygott Michael. – A legtutibb kvartett
volt, amelyet a Pokol Konyhája valaha is látott!
 – Emlékeztek, Shakes milyen nevet akart adni a bandának?
– kérdezte Johnny cigarettára gyújtva.
– A Gróf és Cristói – mondta rögtön Tommy. – Öregem, a népek
sikítozva hordták volna szét a boltból a lemezünket, tízesével.
– Nem is voltunk olyan rosszak – vetettem ellene. – Egy páran
hallani akarták a számainkat.
– Igen, de az a csoport a siketek iskolájából nem számít – mond-
ta John.
– Miért nem? Tapsoltak is.
– Srácok, rémesek voltatok – kacagott Carol. – A kisbabák felsír-
tak, ha dalra fakadtatok.
– Mert szomorú számokat nyomtunk, azért – mondtam.
– Úgy volt, hogy Kövér Mancho lesz a menedzserünk – fűzte to-
vább Tommy. – King Benny meg majd adja a pénzt. Tudjátok, hogy
legyen öltöny, útiköltség meg ilyenek.
– És mi lett ezzel a tervvel? – kérdezte Carol.
– Hallottak bennünket énekelni – magyaráztam.
– Kövér Mancho azt mondta, hogy ő előbb eszik emberhúst,
mintsem a miénk mellett lássák a nevét.
– És King Benny mit mondott?
– Ő nem szólt semmit, csak visszament a klubjába, és becsukta
az ajtót.
– Minden kedvencünktől loptunk – mondta Tommy, s kiitta a sörét.
– És mi változott? – kérdezte Carol, miközben még egy pohár
bort töltöttem neki.
– Már annyit nyúltunk, hogy egy album is összejött volna belőle
– mondtam. – Volt Frankie Valli, Dion, Bobby Darin.
– A krém – jegyezte meg Carol.
– Ja, csak velünk savanyú lett egy kicsit.
– Énekeljünk valamit az albumunkról – javasolta Michael. Előre-
dőlt, s mosolyodott. – Carolnak.
– Úh, srácok, nem kellene már indulnotok, hogy lelőjetek vala-
kit? – érdeklődött kedvesen Carol, s a kezébe temette az arcát.
 – Ó, egy nótára mindig van időnk – felelt John, a falnak támasz-
kodva.
– Te válaszd ki, Mikey – mondta Tommy. – Aztán semmi lassút
ám! Nehogy szegény Carol elaludjon!
– Énekeljük a Walk like a mant. Shakes nagyon jól utánozza
Vallie-t.
– Te kísérsz – nyújtottam két kanalat Carol felé. – Koccantsd
őket egy pohárhoz, amikor jelzek.
– Ne túl hangosan – tekingetett Carol hátrafelé. – Néhányan va-
csoráznak odakint.
– A férfivécékben jobban szokott menni. Visszhangoznak a falak
– mondta Tommy.
– Odalent van egy – nevetett Carol. – Én itt megvárnálak benne-
teket.
– Ez tisztára olyan, mintha a Beatles állna össze megint – lelke-
sedtem. Carol megvetően horkantott.
Négyen összeálltunk középen, én voltam legelöl. Michael, Tommy
és John egyszerre ölelték át a vállam, csettingettek a képzeletbeli
ütemre. Carol hátradőlt a székben, csak nézett ránk s mosolygott.
Tapsolni kezdett, mikor elhangzott a Walk like a man első sora, re-
mekül utánoztuk Frankie Vallie-t és a Four Seasonst. Majd egyik
kezünkkel befogtuk a fülünket, s kíséret nélkül csettingetve, hibát-
lanul vágtunk bele a dalba. Carol a székén állt, a kanalakkal a
combját csapkodta, felvette a ritmust.
Az ajtóban megállt három pincér, ők is csatlakoztak. Mögöttük
két vendég leskelődött befelé, s elismerően fütyültek. A csapos elő-
ször csak dobolt a pulton, aztán mindenkit meghívott egy italra.
Egy idős hölgy és úr, akik csak egy késő esti kávéra ültek be, szé-
pen átkarolták egymást és táncolni kezdtek.
A mi éjszakánk volt, s próbáltuk addig nyújtani, amíg lehetett.
A miénk volt, ez is az emlékek végtelen sorát gazdagította. Ez az éj-
szaka volt a mi happy endünk.
Ekkor voltunk utoljára mindannyian együtt.
 24
John Reilly felpuffadt holttestét 1984. március 16-án találták meg
egy Nyugati Negyvenhatodik utcai bérház kapualjában. A hátán fe-
küdt, kezében még mindig szorította a halálos ginpárlatos üveget,
amely a halálát okozta. Hat dollárt találtak fekete bőrkabátja első
zsebében, valamint egy tízdolláros bankjegyet a vadászinge zsebé-
ben. Egy 44-es pisztoly és egy rugós kés volt az övébe tűzve. Halála-
kor öt emberölési ügyben szerepelt gyanúsítottként.
Két héttel élte túl a harminckettedik születésnapját.
Thomas „Vajas” Marcano 1985. július 26-án halt meg. Holttestére
egy üres faházban bukkantak rá New York állam északi részén; öt-
ször lőtték fejbe közvetlen közelről. A testet csak egy héttel később
találták meg, a nyári hőség és a vadállatok már erősen kikezdték.
A faházban tucatnyi üres sörösdobozon, két üveg Dewar's-on és
három teletárazott félautomata pisztolyon kívül nem sok minden
volt. Vajas kerek nyakú ingének zsebében egy feszületet és egy
Szent Juditot ábrázoló képet találtak.
Thomas Marcano harminchárom évet élt.
 Michael Sullivan egy angliai kisvárosban él, s részmunkaidőben
ácsként dolgozik. Ritkán látogat New Yorkba, s a Pokol Konyhájá-
ba sosem tért vissza. Nem foglalkozik joggal, s nem nősült meg.
Csendesen és magányosan él.
Michael Sullivan negyvennégy éves.
Carol Martinez továbbra is szociális munkát végez, s a Pokol Kony-
hájában lakik. Nem ment férjhez, egyedül neveli tizenkét éves kisfi-
át. A fiú neve John Thomas Michael Martinez, nagyon szeret olvas-
ni, s anyja Shakesnek szólítja. A szomszédok azt mondják, az anyja
mosolyát és sötét, olívaszínű szemeit örökölte. Egyéb tulajdonságai-
ban apjára, John Reillyre ütött.
Carol Martinez negyvenhárom éves.
Robert Carillo atya New York állam egyik északi egyházközségének
elöljárója, továbbra is mindennap kosárlabdázik. Tartja diákjaival a
kapcsolatot, s mindig lehet rá számítani.
Mindennap imádkozik azokért a fiúkért, akiket elveszített.
Bobby atya hatvanéves.
King Benny Westchester megyében él, egy idősek otthonában, sok
mérföldre Pokol Konyhája-béli királyságától. Még mindig méreg-
erősen issza a kávét, s készleteit rejtegeti a nővérek elől. Továbbra
is keveset beszél, s Alzheimer-kórban szenved. – Mindent elfelejtek
már mostanában – szokta mondogatni –, az ellenségeimet kivéve.
King Benny hetvennyolc éves.
Kövér Mancho enyhe agyvérzést kapott 1992 augusztusában. Lebé-
nult a jobb keze, s jobb szemére megvakult. A kisboltot átadta az
unokaöccsének, de a haszon felét még mindig ő söpri be. Felváltva
használja három lakását a Pokol Konyhájában, és új lakását Queens-
ben. Továbbra is fogad a baseballmeccsekre.
Kövér Mancho hetvenkét éves.
 Sean Nokest a Shamrock Pub egyik hátsó bokszában lőtték agyon
1979. november 6-án. Gyilkosait a mai napig nem fogták el.
Sean Nokes harminchét éves volt, amikor meghalt.
1982. február 22-én Adam Stylert kirúgták a New York-i rendőrség-
től, miután korrupcióval és gyilkosságai vádolták. Elismerte bűnös-
ségét, ennek fejében tizenkét év fegyházbüntetésre ítélték. Ebből
nyolc évet szigorúan őrzött börtönben töltött le. Akkor szállították
át egy gyengébb biztonsági fokozatú intézménybe, amikor rabtársai
negyedszer is életére törtek, s deréktól lefelé megbénult. 1991 tava-
szán feltételesen szabadlábra helyezték, most New Jerseyben él,
egy kertvárosi szeretetotthonban.
Adam Styler ötvenéves.
1980 tavaszán Henry Addison leköszönt közösségi kommunikációs
igazgatói posztjáról a New York-i polgármesteri hivatalban. Egy
belvárosi befektetési tanácsadó cégnél talált munkát. Hat hónapon
keresztül komoly pénzeket keresett, s várható volt az előléptetése.
Testét 1982. január l-jén, újév napján találták meg a La Guardia re-
pülőtér egyik kifutópályája melletti mocsárban. A halottkém jelen-
tése szerint megkínozták és agyonverték. Gyilkosát vagy gyilkosait
sohasem találták meg.
Henry Addison harminchat éves volt.
Ralph Ferguson felesége nem sokkal azután nyújtotta be a válóke-
resetet, hogy férje tanúskodott John és Tommy ügyének tárgyalá-
sán. Egyetlen gyermekük az asszonynál maradt. Ferguson felmon-
dott a munkahelyén, s menekülésszerűen elhagyta az államot, mivel
attól rettegett, hogy kiskorúak többrendbeli bántalmazásával és
megerőszakolásával fogják vádolni. Végül Kaliforniában telepedett
le, új nevet vett fel, s vaskereskedést nyitott. Második házassága
akkor ért véget, amikor feleségét tájékoztatták férje valódi kilétéről
és titkos múltjáról. 1989-ben boltja porig égett. Jelenleg cipőügy-
nőkként dolgozik San Francisco környékén. Egyedül él, úszik az
adósságban, s alvásproblémái vannak.
Őt hozta el nekem King Benny 1993-ban, hogy a bocsánatomért
könyörögjön. Csaknem egy éven keresztül úgy éltem, hogy retteg-
tem ennek az embernek minden mozdulatát. Ő élete végéig rettegni
fogja az enyémet.
Ralph Ferguson negyvenkilenc éves.
1982 őszén a New York állami ifjúságvédelmi minisztérium létreho-
zott egy bizottságot, hogy kivizsgáltassa azokat az állításokat, ame-
lyek szerint a Wilkinsoni Javító- és Nevelőintézetben bántalmazzák
a fiatalkorú elítélteket. Negyvenhét tanú állította, hogy a vádak iga-
zak, köztük három fiú szülei, akiknek gyermeke az intézetben hunyt
el, valamint egy tucat őr, akik többször látták, hogy kollégáik elítél-
teket bántalmaznak. Jelentésében a bizottság elítélte a wilkinsoni
javítóintézet valamennyi múltbéli és jelenlegi igazgatóját, valamint
kérte a rendszer azonnali és teljes átalakítását és a működési sza-
bályzat felülvizsgálatát. Új igazgatót neveztek ki, s minden blokkba
videokamerákat szereltek fel. Az elítéltek kiváltságait bővítették, s
megszüntették a lyukat is. Még a cellákat is újrafestették.
Edward Goldenberg „Kis Cézár” Robinson élethosszig tartó fegyház-
büntetését tölti egy szigorúan őrzött börtönben New York állam észa-
ki részén. 1990-ben ítélték el drogkereskedelem és gyilkosság miatt.
Leghamarabb huszonegy év múlva helyezhetik feltételesen szabad-
lábra. Henry Addison meggyilkolása ügyében sosem kérdezték ki.
Edward Goldenberg „Kis Cézár” Robinson ötvenegy éves.
Gregory „Marlboro” Wilson nyugdíjba ment, s egy pennsylvaniai
farmon él. Egész nap olvas, leveleket ír a gyerekeinek, s a barátai-
val kártyázik. Minden karácsonykor két karton Marlboro cigarettát
kap egy sleepertől, aki nem felejtette el őt.
Gregory „Marlboro” Wilson hatvanhárom éves.
 Jómagam negyvenéves vagyok, van egy feleségem és két gyerme-
kem. Szeretem a feleségemet, s imádom a fiamat meg a lányomat.
A családom segített abban, hogy magam mögött tudhassam fájda-
lommal teli múltamat, de a gyermekkor kísértő emlékei nem tűntek
el teljesen. Idősebbnek látszok a koromnál, s még mindig több he-
lyet foglal el bennem a félelem, mint az élet örömei. Az álmaim még
mindig élénkek, a rémálmok fájdalmasak, a félelem állandó. Az éj-
szaka mindig magával hozza a rettegést.
Néha úgy érzem, az igazán szerencsés sleeperek azok, akik meg-
haltak. Nekik már nem kell együtt élniük az emlékeikkel. Ők már
nem álmodnak.
„Sok utat bejártam egymagám,
Sok órából áll minden éjszaka,
Sok-sok idő
Sok-sok mérföld
Úgy látom most mindet
Ahogy egy kiskölyök látná.”
(Van Morrison: Take it where you find it)
Epilógus
1966 nyara
A táncverseny favoritja és az ötvendolláros fődíj várományosát, egy
sötét, göndör hajú Puerto Ricó-i srácot Reubennek hívták. Szűk,
szürke nadrág volt rajta, olyan élesre vasalva, hogy elvágta volna az
ujjamat. A tornaterem sarkában álldogállt, háttal a háromtagú zene-
karnak, rágózott, bele-beleszívott egy Viceroyba, várta, hogy a le-
mezlovas megadja a jelet, s elkezdődjön az éves Chubby Checker
Twistkirály-verseny, amelyet az iskola szponzorált.
– Elég jól néz ki – mondtam Reubent nézve. – Úgy néz ki, győzni
fog.
– Szerintem úgy néz ki, mint aki túl sokszor látta a West Side
Storyt – mondta Johnny.
– Nem gondolja, hogy jó vagy, Shakes – nyugtatott Michael. – Hi-
szen nem ismer.
– Én sem gondolnám, hogy jó vagy, Shakes – szólalt meg
Tommy, s a vállamra tette a kezét –, pedig én ismerlek.
– Cipőben simán ver – jelentette ki John. – Csótányroppantó van
rajta. Az a jó twistcipő. Szarul néz ki, de a talpa jó.
– Na mi van, te vagy itt Thom McAn? – kérdeztem. – Az enyém-
mel sincs semmi baj.
 – Ki táncol még rajta kívül? – kérdezte Michael.
– Három ír srác a Negyvenhatodik utcából.
– És jók? – néztem Tommyra.
– Azt hallottam, elég nagy barmok.
– Miért, szerinted a twistet a főiskolán tanítják? – nevetett
Michael.
– Csak brahiból iratkoztak fel – magyarázta Tommy. – Hogy egy-
máson röhögjenek. Annyira bénák, hogy egy női börtönben sem
tudnának csajt szerezni maguknak.
– Van még az a hülye gyerek a pizzériából. Úgy hallottam, ő is
benevezett.
– Azt ismerem – mondta Johnny. – Csupa pattanás, és valami fe-
kete szar van a fogain. Mindig figyelek, nehogy hozzáérjen a piz-
zámhoz.
– Van még valaki?
– A fekete gyerek, akinek fröcsköl a nyála, amikor beszél. Tu-
dod, akinek most lőtték meg az apját – mondta Tommy, aki min-
dent tudott.
– Lehet, hogy épp emiatt ő nyeri meg – aggodalmaskodtam.
– Mert megsajnálják.
– Nyugi, Shakes. Ha látjuk, hogy sajnálat alapján szavaznak,
majd megkérünk valakit, hogy szúrjon hátba téged – kedveskedett
Michael.
– Csak ne nagyon mélyen. Ebben az ingben járok iskolába.
– Nem lesz mély. Csak annyira, hogy nyerj.
A tornaterem mennyezeti lámpáit lekapcsolták, csak a reflektor
világított a padló közepén. Vagy nyolcvan gyerek vette körül a par-
kettet, sok fiú és lány fogta egymás kezét, néhányan csókolóztak a
sötétben.
– Kérem a twistverseny résztvevőit, fáradjanak a táncparkettre
– kérte a DJ a színpadról. Zakója feszült a vállán, nadrágja fel volt
hajtva, fehér zokni kandikált ki alóla.
 – Kapd el őket, Shakes – veregette meg Tommy a vállamat.
– Ha valaki közel jön hozzánk, ellökjük, hogy elveszítse az egyen-
súlyát – biztatott John.
– Itt várunk rád, Shakes – mondta Michael –, akár győzöl, akár
veszítesz.
– Nem engedhetünk el egy szerencsepuszi nélkül – lihegte Carol,
aki a tömegen átverekedve ért hozzánk. Fehér ruha volt rajta, feke-
te cipő és csipkés fehér harisnya. Hosszú, sötét haját lófarokba fog-
ta össze. Michael rámosolygott.
– Oké, de te adod neki. Mi már megcsókoltuk.
Carol a nyakam köré fonta karjait, s gyengéden szájon csókolt.
– Csók vagy nem csók, Carol akkor sem kap a nyereményből –
hangoskodott Tommy.
– Csupa szív vagy, öcsém – mondta neki John vigyorogva.
A versenyzők egy-egy lámpa alatt álltak. A kör elég nagy volt ah-
hoz, hogy valamennyiünknek bőven legyen helye. A pizzás fiú és az
egyik, még mindig a Szent Ágnes iskola egyenruháját viselő ír fiú
között álltam. Reuben velem szemben állt, teljesen nyugodtnak
tűnt, egy fogpiszkáló lógott a szája sarkából. Csak a csoport legjob-
ban öltözött tagja, egy magas, fekete fiú tűnt idegesnek.
– Gyerünk, gyerünk – kiabált a DJ. Elég gyengén utánozta
Chubby Checkert. – Tapsoljatok, és induljon a twist!
Chubby Checker örömteli hangja megrezegtette a rossz hang-
szórókat, mi pedig twistelni kezdtünk. A barátok sikításokkal és be-
kiabálásokkal biztattak bennünket a tömegből. Először mindannyi-
an egyszerűre vettük a figurát, a három ír kölyköt kivéve, akik már
az elejétől kezdve pörögtek és összevissza forogtak, hogy elkápráz-
tassák a közönséget.
A versenyt könnyű volt elveszíteni. Ha elesett az ember, vagy el-
rontott egy mozdulatot, vagy abbahagyta a twistelést, automatiku-
san kiesett. Ezt leszámítva a DJ volt a kijelölt bíró, aki körbejárt, s
kiállított mindenkit, aki szerinte nem ütötte meg a mércét. Keve-
sebb mint húsz perc alatt dőlt el, hogy ki lesz a nyertes.
 Az egyenruhás ír esett ki először, elveszítette az egyensúlyát,
amikor fél térdre ereszkedett. Egyik barátja hamarosan követte,
egy elrontott előrehajolás miatt.
– Ők is írek, látod – lökdöste Tommy Michaelt, s nevetett. – Mint te.
– Meg hülyék is – mondta Michael. – Mint te.
A harmadik számnál már kezdtem kifulladni, csörgött az arco-
mon és a hátamon az veríték, a reflektorok fényétől és a folyamatos
mozgástól elmosódtak körülöttem az arcok. Reuben tartotta a rit-
must, s engem nézett, időnként azért elmosolyodva, hogy tudjam,
játékban van, és simán kap levegőt.
A Twisting U. S. A. című szám végén a pizzás az oldalához ka-
pott, s lesétált a parkettről. Egy alacsony lány nyúlt a keze után, át-
karolta a derekát, s megpuszilta.
– Láttad ezt? – kérdezte John, némi undorral a hangjában. –
Megcsókolta a ragyáit.
– Ennek a kráterarcúnak van barátnője, én meg egyedül járok
moziba – rázta meg a fejét Tommy. – Igazságos ez?
– Igen – mondta Michael.
Reuben most gyorsabban mozgott, egyre alacsonyabban rázta,
néha mintha a padlót fényezte volna a térdével. A fogpiszkáló még
mindig a szájában lógott, csak a mosolyát cserélte le egy vigyorra.
Látszott, hogy minden ütemmel nő az önbizalma.
A fekete fiú már nagyon izzadt, s nem sokat adott a stílusra. Kez-
dett görcsölni a lába, s a fények is láthatóan egyre jobban zavarták.
A jobb térdét rázta, de még így is, valahányszor leereszkedett, fáj-
dalmasan felnyögött.
Végül a DJ, aki hátratett kézzel mászkált közöttünk, odalépett
hozzá, s a fülébe súgott valamit. A srác ránézett és bólintott. Abba-
hagyta a táncot, s lebicegett a parkettről.
– Szegény srác – mondta Carol –, biztosan nagyon fáj a térde.
– Hát semmit sem jelentett, hogy az apja kapott egy golyót –
mondta Tommy.
 – Ugyan, ahhoz valakijének meg kell halnia, hogy ebben a ver-
senyben vigye valamire!
Már csak hárman voltunk. Úgy éreztem, még vagy öt percre ele-
gendő szufla van bennem. Ha tovább tart, akár el is temethetnek az
ötven dollárból. Úgy tűnt, Reuben egész éjjel táncolni tudna, zené-
vel vagy zene nélkül.
– Ez most azoknak szóljon, akik még versenyben vannak – kiabált
a DJ. – Éljenek New York twistkirályai!
Az ír gyerek abbahagyta a táncot egy pillanatra, hogy együtt ün-
nepelje magát a közönséggel, ezért el kellett hagynia a táncteret.
– Ez a gyerek hülyébb, mint egy páfrány – mondta Johnny.
– A DJ vagy az ír? – kérdezte Tommy.
– Mind a kettő – rendezte el a dolgot Michael.
– Oké, srácok, lássuk, mit tudtok! – próbálta fokozni a hangula-
tot a DJ. – Már csak ketten maradtatok!
Folyt rólam a veríték, az ingem a hátamhoz és a hasamhoz ra-
gadt, a hajam az arcomba tapadt. A farmerom túl bő volt, s a dere-
kamon is úgy folyt a víz, hogy csak még jobban lecsúszott. Már a ci-
pőm is csúszkálni kezdett a tornaterem padlóján. Volt még néhány
jó mozdulatom, elkezdtem bevetni őket. Fél térdre ereszkedtem, a
másik lábam kinyújtottam felfelé. A sötétben hallottam, hogy a mö-
göttem állók ujjonganak és fütyülnek. Lementem, amilyen mélyre
csak tudtam, folyamatosan twisteltem, aztán a két lábam között a
földre tettem a kezem, csináltam egy spárgát, visszaugrottam a po-
zícióba, s táncoltam tovább.
– Ez az! – hallottam Tommy hangját. – Mutasd meg nekik! Kajál-
ják be ezt a Fred Astaire-szarságot!
– Most a Puerto Ricó-inak kell mutatnia valamit – mondta Michael.
– Különben veszít.
– Mi lesz, ha lenyeli a fogpiszkálót? – érdeklődött John.
– Akkor nyerünk – mondta Michael.
Reuben is nekikezdett a figurának, de elrontotta. A tömeg tap-
solt és ujjongott, amikor Reuben leereszkedett, a padlóra tette
mindkét kezét, s egy szaltóval próbálkozott. Az sikerült is, még a
kezét sem hajlította be, de megcsúszott a cipője, amikor leérkezett.
Fenékre ült, a fogpiszkálóval a szájában.
Megálltam, odamentem hozzá, kezet nyújtottam neki, s felhúz-
tam a földről.
– Szép figura volt – mondtam neki.
– Jövő nyáron lenyomlak! – jött a válasz.
– Idén nyáron is majdnem lenyomtál.
Körülvett bennünket a tömeg, az emberek tapsoltak, fütyültek,
kiabáltak. A kiabálás még hangosabb lett, amikor a DJ kezembe
nyomta az ötvendolláros bankót, s a győzelem jeleként a magasba
emelte a kezem.
– Gazdagok vagyunk! – kiabálta felém rohanva Tommy. John,
Michael és Carol követték. – Gazdagok vagyunk!
– Ebből egy hónapig elélünk! Pizza! Képregények! Olasz fagylalt!
– sorolta John. – Miénk a város!
– Szerencséd volt – mosolygott Michael. – Mindig jobb szeren-
csésnek lenni.
– Nem jár még egy puszi – mondta Carol.
– Túl fáradt vagyok a csókolózáshoz. Az sem biztos, hogy járni
tudok.
– Nem is kell – rikkantotta Tommy. – Te vagy a bajnok. Viszünk!
Elkapta az egyik lábam, John és Michael meg a másikat, a vál-
lukra vettek, miközben a tömeg még mindig a nevemet kiabálta. Ke-
resztülvittek az egész tornatermen, a fekete bejárati ajtónál óvato-
san lehajoltak, majd kiértünk az utcára.
– Hová megyünk? – kérdeztem. Hátrahajtottam a fejem, élvez-
tem, ahogy a hűvös esti szellő lehűti az arcomat.
– Bárhová – felelte Michael. – Oda megyünk, ahová akarunk.
– Van időnk – mondta John –, és végre pénzünk is.
– Bárhová mehetünk – mondta Tommy. – Semmi sem állíthat
meg bennünket.
 Egy lámpa alatt álltunk az Ötvenedik utca és a Tizedik sugárút
sarkán. John, Tommy és Michael még mindig a vállukon tartottak.
Mellettük Carol, mosollyal az arcán, lassan táncolt egy szemetesku-
ka körül.
Miénk volt az éjszaka, miénk volt az utca, fényes jövő állt előttünk.
Azt hittük, nem veszítjük el egymást sohasem.