ERDÉLYI TÖRTÉNET

I. MEGSZÁMLÁLTATTÁL
II. ÉS HIJJÁVAL TALÁLTATTÁL
III. DARABOKRA SZAGGATTATOL

ALAPKIADÁS:
Gróf BÁNFFY MIKLÓS: ERDÉLYI TÖRTÉNET REGÉNYTRILÓGIA
NKMESKÜRTY ISTVÁN A BETELJESÜLT JÓSLAT CÍMŰ TANULMÁNYÁVAL
SZABAD TÉR KIADÓ. BUDAPEST, 1993
 BÁNFFY MIKLÓS

A FALI ÍRÁS MÁSODIK SZAVA:

ÉS HIJJÁVAL TALÁLTATTÁL

(1937)

POLIS KÖNYVKIADÓ • KALOTA KÖNYVKIADÓ •

ERDÉLYI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET
KOLOZSVÁR, 2002
 A BORÍTÓT TERVEZTE
UNIPAN HELGA

© BÁNFFY KATALIN 2001

ISBN 973 8341 08 6
ISBN 973 85509 4 7
Polis Könyvkiadó • Kalota Könyvkiadó •
Erdélyi Református Egyházkerület, Kolozsvár 2002
Felelős kiadó Dávid Gyula, a Polis Könyvkiadó vezetője
Műszaki szerkesztő: Bálint Lajos
Nyomdai előkészítés az Erdélyi Református Egyházkerület Misztótfalusi Kis Miklós
Sajtóközpontjának nyomdájában, Kolozsváron
Felelős vezető: Tonk István
Kiadói ívek száma: 25,70
Nyomdai ívek száma: 25
Nyomta és kötötte a Kaloprint Nyomda Kft., Kalocsa
Felelős vezető: Illés János igazgató
A nyomda rendelkezik ISO 9002 Minőségbiztosítási Tanúsítvánnyal
 ... Már tűzbetűkkel vala írva az
első szó az Király palotájának
falára: Megszámláltattál..."
De az lakodalmazók meg nem
láták, hanem nagy részegségükben
kiáltozának: hoznák elő az Úr
kincses házából amaz ezüst és
arany edényeket, kiket őseik
szerzének vala.
És előhozák az edényeket. És
ivának belőlük sok bort és ittasok
valának.
És elprédálák magok között az
Úrnak edényeit, veszekedvén
miattuk és mocskozván egymást az
ércből, fából, kőből és agyagból
csinált isteneik mián.
Pedig a lángozó kéznek ujjai
folytaták az írást a palotának falán.
A második szó pedig ez vala: „...És
hijjával találtattál..."
 I. RÉSZ

I.

Nagyon népes ülés a mai. A képviselőház terme zsúfolásig megtelt. Az egész kabinet is
teljes számmal. Hogyne, hiszen nagy nap ez: a költségvetést nyújtják be, mégpedig a
megszavazás biztonságával, ami 1903 óta meg nem történt, hanem csupa indemnitás vagy
ahogy a rím kedvéért rossz latinsággal hívták: „ex-lex" állapotban vitték az ország
pénzügyeit.
Most végre 1906 őszén helyreállt az államháztartás rendje. Nagy érdeme ez a koalíciós
kormánynak.
Az előadó, Hoitsy Pál ment föl az emelvényre. Szép ősz feje a rövidre nyírt
császárszakállal jól fest az elnöki talapzat tölgyburkolata előtt. Cirkalmazott szavakban
méltatja a pillanat ünnepélyességét, azt az áldásos harmóniát, mely helyreállt a nemzet és a
király között.
Csupán néhány buzgólkodó bocsát el egy-egy sovány „éljen"-t. A Ház néma marad.
Nemcsak a nemzetiségi csoport, mely a jobbközép felső padjainál szorul szótlan az elnökük, a
szerb Polit Mihály köré, aki határozati javaslatot lesz benyújtandó, hanem a többi pártok is
komolyan hallgatnak. Mert éppen a mai reggelen, november 22-én jelent meg a bécsi
„Fremdenblatt" egy cikke, ami bizony ellentmond ennek a nagy harmóniának.
A cikk az előző napi javaslatra vonatkozott, melyet az igazságügyi bizottság fogalmazott
meg és amit – úgy hitték – a mai gyűlés fog országos határozattá emelni.
Kényes ügy. Kellemetlen ügy.
Úgy kezdődött, hogy egyik néppárti képviselő tegnapelőtt a lelépett Fejérváry-kabinet vád
alá helyezését indítványozta. A kormány most már nem térhetett ki az indítvány tárgyalása
elől, ahogy júliusban a megyék és városok hasonló írásaival tette a felirati vita idején. Annál
kevésbé tehette, mert az indítványozó belső embere Rakovszkynak. Ez utóbbit sejtették hát a
dolog mögött és a Kossuth Ferenc táborában orvtámadásról suttogtak, gonosz fondorlatról,
szándékról, mellyel a szövetkezett pártok együttműködését akarják megbontani. És éppen itt
támadnak, a legkényesebb ponton! – Hiszen mindenki tudta, Rakovszky bizonyára a
legjobban, hogy a kormányátruházás egyik föltétele volt, hogy a múlt kabinet tagjait bántódás
nem érheti. Erre a királlyal szemben kötelezettséget vállaltak a koalíciós pártok vezérei.
Nyilvánosságra ez nem jött, sőt midőn a nyáron a „darabontkormány" kereskedelmi
minisztere, Vörös László a paktumot szellőztette, a félhivatalosak bár kissé bizonytalan
fogalmazásban, de letagadták az állításait. Most azonban szembe kellett nézni ezzel a
dologgal, ha már a Néppárt provokálja és megoldani úgy, hogy a kurucos közvélemény is
örülhessen és a király felé is betartsák, amit vállaltak.
Hát ez sikerült is, hála Kossuth Ferenc föllépésének. Egész tekintélyét latba vetette a
bizottságban. Kijelentette, hogy: „paktum nincs, hiszen az sérelmes volna az alkotmány
szempontjából..." – Ez veszélyes mondat volt. Hiszen tudott dolog, hogy körülírt pontok
alapján bízta meg őket az uralkodó, de nagyon jól hatott, önérzetesen és hangzatosan. Így érte
el, hogy a vád alá helyezést elveti a bizottság és helyette megbélyegző határozatot hoz, mely
szerint Fejérváryt és társait „a király és a nemzet hűtlen tanácsosaidnak nevezi és
kiszolgáltatja őket „a nemzet lesújtó ítéletének".
Elrendeli továbbá, hogy miután a Ház ezt országos határozattá fogja emelni, az egész
szöveg falragaszok útján ki fog hirdettetni.
 Ez jó formula, kitűnő formula. Mindenki megelégedve távozott a bizottságból, a
szélsőségesek, mert hát szégyenbillogot nyomnak a gyűlölt „darabontkormány"-ra, a
miniszterek is, mert kikerülték a követelést, melynek teljesítése számukra kizárt dolog lett
volna.
De ma reggel beütött a bomba. A bécsi „Fremdenblatt"-ban, melyről tudva volt, hogy az
udvar szócsöve, vezető cikk jelent meg. Ebben ki volt fejtve budapesti híradás címén, hogy a
tegnapi határozatot „át fogják alakítani", mert képtelenség, hogy azokat, akik az uralkodó
bizalmát bírták, ország-világ előtt pellengérre állítsák; és utána még egy hír is „Fejérváry
környezetéből", miszerint ő a főrendiház legközelebbi ülésén föl fog szólalni és a paktum
részleteit elő fogja adni.
Több nem. Csak ennyi.
Nyomott hangulat volt a Házban. Nemcsak azért, mert komoly őszi idő van odakünn és
sötét az üvegmennyezettel borított terem. Az újságírói, valamint az emeleti karzatokon égő
villany még sötétebbé teszi tán és a sok hamis márvány és a hamis aranyozások csak itt-ott
csillognak tőle; a föstött gipszszobrok pedig ott a magasban már alig látszanak. Egyedül az
előadó ősz haja tündöklik az emelvényen.
A képviselők illendőnek tartották, hogy benn maradjanak az ülésben, de mindenki másra
gondolt. Alig hallgatták az előadó jól görgő mondatait. Mindenfelé, a 48-asok különböző
csoportjaiban, az Alkotmánypárt és a Néppárt padjaiban öten-hatan összehajolva, suttogva
tárgyalták egymással a legújabb fordulatot, a „Fremdenblatt" sorai között lappangó
fenyegetést.
Kossuth Ferenc és az igazságügyminiszter, Polonyi halkan, de izgatottan tanácskoztak
Visontaival, aki a tegnapi határozatot fogalmazta volt. Egyedül Wekerle dőlt hátra széles
nyugalmával a miniszterelnöki székben, szép római császárszerű arcát az előadó felé emelve.
Az ő műve a költségvetés és abban gyönyörködött tán. Különben is jó idegű és sok vihart
látott ember.
„Mégis más világ van!" – gondolta Abády Bálint, ki mint párton kívüli képviselő szemben
az elnökséggel, a közép felső padsorában ül. – „Még másfél évvel ezelőtt micsoda vihar
tombolt volna itt. Hogy ugráltak volna föl a napirend előtti szónokok, hogy harsogtak volna
az átkos Bécsről, a sötét kamarilláról. Tán az elnök maga is szóvá tette volna »egy idegen
újság« jogtalan beavatkozását. Most már reálisabbak, számolnak a valódi viszonyokkal. Talán
bele is tanulnak..."
Ilyen gondolatok között hallgatta végig a szónokot.
Az előadás vége felé valaki átjött a 48-as padokból és Abády mellé helyezkedett. Dr.
Boros Zsigmond marosvásárhelyi ügyvéd és képviselő. A karrierje szépen indult. Az 1904-es
választások után egyik vezérszónok a szélsőbal oldalon. A koalíciós kormány
megalakulásakor államtitkár Kossuth minisztériumában. Alig két hónap múlva azonban
hirtelen és látszólag ok nélkül lemondott. Az a hír járta, hogy ügyvédi praxisában valami baj
lenne. Bár senki sem tudott vagy nem mondott bizonyosat, mindenki hűvösen bánt vele azóta,
mert akkoriban, ha politikában sok mindent elnéztek is, de magántisztesség dolgában roppant
szigorúak voltak. – Boros lemondása óta ritkán járt a Házba, talán távol volt, talán az ügyeit
rendezte. Két napja újra megjelent. Abády megfigyelte, hogy már a gyűlés kezdete óta egy-
egy csoporttal beszélget, halkan magyaráz valamit, aztán ismét másikhoz költözik át. Most
ideült melléje. Bizonyára szándékkal.
Valóban alighogy az elnök tíz perc szünettel tisztelte meg az elhangzott beszédet, Boros
Abádyhoz fordult:
– Szeretnék veled pár szót beszélni.
 A kitóduló képviselők között kimentek a folyosóra és át abba a tágas, de sötét
társalgóterembe, melynek oszloppal, lambériával elválasztott díványait mintha csak
összeesküvők számára építették volna.
Leültek a szélső kanapéra.
– Fontos országos ügyben szeretném a tanácsodat kérni – ezzel kezdte Boros a társalgást.
– Súlyos aggodalmaim vannak és nem tudom, hol van a kötelesség útja. Kissé messzire kell
visszatérjek: a lemondásom körülményeire.
Bálinton átvillant, amit erről hallott. Semmi bizonyosat persze, hanem félszavú
gyanúsításokat és most, midőn itt szemben ült vele, arra gondolt, vajon igazak-e. Nem tudta
elhinni.
Szép ember Boros Zsigmond. Magas márványhomloka ránctalan, egyenesen néz,
nyugodtan, halvány arca körül jól ápolt, rőt, ásóforma szakáll. Mindez kitűnő benyomást tett.
Még az sem rontotta meg, hogy kissé szokatlan divatossággal öltözik, ami vidéki ügyvédnél
inkább váratlan.
Zengő, bársonyos hangján Boros arra a Vörös-féle cikkre tért vissza, melyről fönnebb
szóltunk.
– Te akkor nem voltál itt? – mondotta.
– Nem – válaszolt Abády zárkózottan –, külföldön voltam.
– Igaz, hallottam, hogy Itáliában jársz. Tehát megengeded, hogy kissé vázoljam.
Es elmondotta, hogy a cikkben a darabontok exminisztere állítja, hogy a tárgyalások során
arról volt szó, miszerint ad hoc kabinet veszi át a kormányzást az általános választói jog
megalkotására és hogy azt csupán a 48-as pártból és a volt kormány tagjaiból alakították
volna meg. Az elnöke Vörös László lett volna. Azt is állította, hogy Kossuth Ferenc elfogadta
ezt.
– Ekkor kerestem föl Kossuthot. Világosan akartam látni, amihez jogom volt, az ő
államtitkára lévén, tehát bizalmi ember. Kossuth elismerte, hogy ilyen tervet szóba hoztak
ugyan, de ő csupán „ad referendum" vette; minthogy azonban az addig ellenzéki koalíció
másik két pártja, az Alkotmány- és a Néppárt, melyek addig az általános választójog ellenzői
voltak, elfogadták a választójogi reformot alapul, tehát természetes, hogy minden más
kombináció tárgytalanná vált. Ekkor mutatta meg nekem a paktum szövegét Kossuth. És
emiatt határoztam el, hogy lemondok, nem pedig azokért a rágalmakért, amiket, hallom,
ellenem felhoznak és amiket főleg azóta terjesztenek, amióta megváltam az állásomtól. Nem
nyilatkozhatván, miért megyek el, természetes, hogy ilyenekkel akarják magyarázni
„bizonyos körök!" – tette hozzá hangsúlyozva.
Egy pillanatig Boros megállt a beszéddel, mintha azt várná, hogy Bálint hozzászól. Azután
folytatta:
– Tehát paktum igenis van. Kossuth pedig tegnap a bizottságban – mondjuk szépen – a
valónak nem mindenben megfelelő tényállítást kockáztatott. Így hát elém lép a kérdés, vajon
szabad-e ezt eltűrni? Szabad-e meghagyni az országot ebben a tévedésben? Nem kötelesség-e
közbelépni és véget vetni annak a balhitnek, melyben a közönség él? Nem kötelességem-e ez
éppen nekem? – Engem semmi sem köt. Hallgatást nem fogadtam. Igaz, hogy hivatalban
voltam akkor, de ez politikai ügy, nem pedig szolgálati. Ha én most előállnék ezzel a Házban,
úgy a kormány fölborul, akár egy kártyavár.
Boros újra kérdőleg nézett Bálintra.
– Miért fordulsz éppen hozzám? – kérdezte Abády.
– Mert önálló gondolkozású embernek tartalak, akinek szélesebb látóköre van, mint a
legtöbbnek. Ismerem azt a munkát is, melyet Erdélyben a szövetkezeti ügyben vállaltál és
nagyra becsülöm. Engedd meg, hogy vázoljam, miként látom a mai helyzetet. Miért tartom
károsnak, sőt talán végzetesnek ezt az állapotot.
Most egy másik Boros Zsigmond bontakozott ki, nem az, akit Abády eddig ismert. Idáig
csak mint előkelő és kissé bombasztikus szónokot ismerte, aki hazafias, de kissé üres
mondatokat gyönyörűen tudott formálni, szép frázisokat, melyek inkább népgyűlésre valók.
Ma azonban tárgyilagosan beszélt és váratlan szemszögből.
Kissé epésen szólt és mélyen a szavak között burkolt gyűlölet hallatszott. Ezeket
mondotta:
– Világos, hogy a mai kormányzat hazugságon alapszik. Elhitették a közönséggel, hogy a
koalíció győzött. Pedig az ellenkezője igaz. A király maradt fölül és bebizonyult, hogy az az
út, mely különösen katonai téren, de máshol is, úgynevezett vívmányokat akart kierőszakolni,
teljességgel járhatatlan. Ezt azonban nem vallja be senki. Hogy pedig ezt a hazugságot tovább
is fönntartsák, csupa maszlaggal tartják a közönséget. Egész októbert a Rákóczi-rehabilitáló
törvényekkel töltötte el a parlament. Ez a mostani határozat, ez is olyan maszlag. És lesz még
több is minden olyan téren, ahol népszerűséget lehet szerezni. Mert kénytelenek vele. –
Minthogy nem merték bevallani, hogy mindaz, amit a választásokkor hirdettek, meg nem
valósítható, tehát vadászniok kell tetszetős dolgokra, amikkel kendőzzék az eddigi
programjuk teljes fiaskóját. Ez pedig szörnyű veszedelmes, mert csupa látszattörvény és
látszatintézkedés fog megszületni. Olyan, ami a sajtónak tetszik, amiről vezércikkezni lehet.
Minthogy pedig Ausztriával való viszonyunkon nem tudunk változtatni, csupa formulákba
fogják öltöztetni a tehetetlenségüket. – így lesz a bank, a vámterület, a „kvóta" dolgában. Az
osztrák pedig okos. A mi önállósági formuláinkat meg fogja fizettetni csengő pénzzel, mi
pedig megadjuk, csak azért, hogy ne vámuniónak hívják a vámközösséget, hanem
vámszerződésnek. És így lesz mindenben, mert muszáj nekik az ő fokozottan nemzeti voltuk
látszatát fönntartani és legalább olyan dolgoknál bemutatni, melyek a paktumban nincsenek
korlátozva. – így tervez Apponyi, azt hallottam, egy új népiskola-törvényt, ahol sok pénzt
áldoz azért, hogy papiroson magyarabb oktatás legyen és így akar Kossuth új szabályzatot
hozni a MÁV horvátországi ügyvitelére. Ennek a tervén már dolgoznak. El akarják rendelni,
hogy az államvasúti alkalmazottak ott is magyarul beszéljenek! – Hát oktalanabbat lehet-e
kigondolni?!
– Igazán? – csodálkozott Bálint. – De hiszen a törvény szerint ott horvát az államnyelv.
– Persze! És én, míg ott voltam, ellent is mondtam ennek. Ellent, mivel mi robbantottuk
fel a Khuen-féle báni kormánypártot és a szerb koalíciót segítettük többségre. Ez éppen
Kossuth Ferenc politikája volt, hiszen a szerb pártok voltak az egyetlenek, kik a perszonálunió
terén a Függetlenségi Párttal közös platformra álltak.
Abády most először szólt hevesebben közbe:
– Ezt biztosan nem a mi kedvünkért tették. A magyar perszonáluniónak rögtöni
következménye lenne Horvátország azonos joga és elszakadása tőlünk és később tán, de
csakhamar, egy délszláv ország kialakulása Boszniával és Dalmáciával, vagyis a trializmus. –
Tudom, hogy ez bizonyos bécsi köröknek is kedvenc gondolata!
– Erről azt hiszem, vitatkozni lehet. Bizonyos azonban, hogy abszurdum előbb hatalomhoz
juttatni egy irányzatot és azután főbe kólintani, akit magunk erősítettünk meg. Pedig, ha
uralmon marad ez a kormány, akkor ez be fog következni. Ezért lép elembe az a kérdés: vajon
nem kötelességem-e felborítani ezt az egész rendszert?
Bálintnak eszébe jutottak azok a tárgyalások, melyeket az Erdélyben fokozottabb
szövetkezeti szervezés és telepítési akció miatt folytatott különböző miniszterekkel és melyek
jó kilátással haladtak. – Ilyen nagy kérdésben, mint amilyen a kormánykrízis fölidézése volna,
nem is akart felelősséget vállalni.
 – Bizonyos, hogy amit elmondottál, nagyon komoly. Rendkívül káros, ha a kormányzati
intézkedések nem az állami hasznosság szempontjából, hanem túlzott nacionalizmusból
születnek meg. Nagyon megtiszteltél, hogy ezeket elmondtad. Én azonban ez ügyben tanácsot
nem adhatok. Úgyis – gondolom – az ülés alatt másokkal is beszéltél...
– Ó, nem erről, vagy nem ilyen világosan. – Különben nem is tanácsot vártam tőled,
hanem valakivel, akit nagyra becsülök, szemlét tartani és egyszersmind bemutatni, miért
mondtam le, milyen komoly országos dolgok miatt, nem pedig valami gyanús anyagi ügyért,
amikkel körülvádoltak.
És most hirtelen Boros Zsigmond dr. visszaesett az ő szokásos szónokiasságába. Elővette
azt az ő bársonyos baritonját, melyet csak ilyenkor használt:
– Mert én, ki életem és vérem árán csakis a haza üdvét szolgálom, más akaratot, más
indokot, más szándékot nem ismerek, nem is ismertem soha, csak azt, ami a nemzetünket
naggyá, hatalmassá, virágzóvá teheti. Szemben az álnokok furfangjával...
Éles csöngetés zengett végig az összes folyosókon. Még a szomszédos kupolacsarnokból
is sivított feléjük.
Mindenhonnan képviselők siettek az ülésterem felé. A 48-asok egyik ifjú tagja átrohant és
hozzájuk kiáltotta:
– Apponyi beszél! Mindenki jöjjön be! Apponyi beszél! – és szaladt tovább.
Abády megörült a megszakításnak. Az, hogy Boros ismét elővette az ő szokott frázisait,
kellemetlenül érintette és valahogy lerontotta azokat a tárgyilagosnak látszó érveket, melyeket
előbb mondott.
Mindketten visszasétáltak a gyűlésterembe.
*
A következő időkben Bálint nem találkozott többé Boros Zsigmonddal. Az nem szólalt
föl. Nem leplezte le a paktumot.
A Fejérváry-kormány megbélyegzése is elmaradt. Az igazságügyi bizottság másnap újra
összeült, itt új szöveg fogalmazására kiküldtek öt urat, kik az ügyet örökre elföldelték.
A „Fremdenblatt"-nak mégis igaza lett.

II.

Úgy fél kettő lehetett, mikor a cigánybanda összeszedelőzködött és kiindult a tavaszi

éjszakába. Enyhe március volt az idén. Pongrácz Laji elöl, ahogy prímásnak dukál, vaskos
orcái mellé fölhajtott prémgallérral és karja alatt a drága hegedűje, az is puha kabátban;
leghátul pedig a cimbalomhordozó sántítva és kettégörnyedve a nehéz hangszerrel a hátán.
Mögöttük konflis léptetett, melyre ráraktak egy asztalt és hat széket, a bakra pedig az egyik
pincér kapaszkodott fel, tartván az ölében kosarat számos poharakkal, míg a térde között vagy
tíz üveg pezsgő szorongott, két üveg konyak és egy pléhvödör jéggel. Két városi rendőr zárta
le a menetet.
A városházáról hívták őket ide, mert az a szabály, hogy éjjelizenét be kell jelenteni és
rendőrt kérni hozzá.
Midőn a zenészek csoportja befordult az Egyetem utcába, a szerenádozók jöttek ki a
szálloda terméből. Elöl karonfogva egymást egy szép szál legény és egy alacsony: Alvinczy
Ádám és Kendy Pityu.
 Ők nagyon összetartottak, mióta már több mint egy éve mindketten egyformán kilátás
nélkül szerették Milóth Adrienne-t. Minthogy a megosztott bánatot könnyebb elviselni,
mindig együtt voltak és ha elég alkohol volt bennült, elmagyarázták hosszan, mennyire
bánkódnak. Jól elsajnálták egymást, míglen kellő ital után búsan tértek végül haza. Így volt ez
nap nap után. Most is ezt tárgyalták sok szószaporítással.
Mögöttük hárman következtek. Jobb felől Kadacsay Gazsi, ki aktívan szolgál a brassói
közös huszároknál, de most ismét szabadságon lévén, ahogy igen gyakran, hát civilben jár,
kurta bekecs van rajta és egy nyűttes báránysapka félrevágva a fején. Balról Ákos, a legifjabb
Alvinczy. Így kísérik a közbül lépkedő Kendy Ambrust, az ifjúság vezérét. Buzgón
udvarolnak neki kétfelől, mert nagy dolog ám, hogy Ambrus bá' nem átallotta megszakítani a
jóízű cigányozást és velük tart a szerenád-körúton. Ha ellentmond, ők a cigányt el nem
vihették volna tőle. Alig is merték szóba hozni.
Nagy örömükre volt, hogy Ambrus bá' rögtön ráállt:
– Bánja a fene! – mondotta. – Hát én is kijövök veletek, pedig látom az orrotok cimpáján,
hogy messzi akartok elvinni. Mi?! – Ti lurkók! Persze odaki! Persze a szépasszonyhoz! Az
Uzdy-villához, mi? Milóth Adrienne-hez, oda! – Na jó, hát oda is eljövök, bár inkább bévülről
szoktam dudálni a nőknek, mint kívülről cincogni nekik!
Most hosszút sivított: – Hii-ji-ji-jii! – és összefenve vaskos tenyereit, ahogy csárdásnál
teszik a parasztlegények, zsírosan kacagott hozzá.
Az ifjak máma ezért vitettek maguk után széket, hogy Ambrus bá'nak ne kelljen
állingálnia, amit tudták, hogy nem szeret és ha egy szék van, hát legyen több is és ha szék
van, hát legyen asztal és ha asztal van, hát legyen pezsgő is.
Ez már néhányszor volt így, de kivételes dolog.
A hatodik, aki velük tart, Gyerőffy László. Ő csak ténfereg oldalvást mint lógós. Így,
sötétben most is még nagyon elegáns. A rosszul világított utcában nem látszik, mennyire
gyűrött és kissé kopott a jól szabott felöltője és hogy a Lob-féle londoni kalapnak megsérült a
teteje. Angol ruháiban olyan délcegnek néznéd, mint egykor fénykorában, mikor előtáncos
volt Pesten, tavaly és tavalyelőtt, mielőtt tönkretette a kártya és ki kellett lépnie a fővárosi
klubokból. A külleme a régi, csak a viselkedésén érezni mindezt, azon a kissé félszeg,
önmagát alárendelő modoron, ahogy asztalvégekre ül csupán; akkor jön, ha kifejezetten
hívják és mintha mindig megtiszteltetésnek venné, ha megszólítja valaki. Csupán ha nagyon
itatják, akkor változik ez meg nála. Akkor váratlanul valami furcsa dölyf ütközik ki belőle,
valami fölcsigázott önérzet: ilyenkor magasan hordja a fejét, hátracsapja a kalapját és
fitymálva beszél akárkivel, megvető hangon és roppant fölülről. Most nincs így, nincs elég
ital benne. Most szerényen oldalog a többiek mellett, kissé visszamaradva is néha.
Az első stációt a Kül-Torda utcában tartották. Ott, az egykori várfalhoz támasztott házban
székel a vén Kamuthyné, kinél az unokái laknak. Itt az udvarba kellett bemenni, oda nyílik az
ablakuk. Itt húzatta a kisebbiknek Alvinczy Ákos a leányka nótáját és a magáét, egypár
valcert és még két hallgatót és miután az ablakban megjelent a gyertyafény, jelzendő, hogy a
szerenádot hallgatják, egy ropogós csárdást is. Ezután továbbhaladt a társaság. A Monostori
úton álltak meg most, a Laczók Jenőné háza előtt. Itt a járdán táboroztak. Lerakták a kocsiról
az asztalt, amit aztán körülültek Ambrus és társai és nagyban ittak, koccintgattak egymással,
egyedül Gazsi báró maradt állva a cigány előtt, mivelhogy ő zenéltet itt. Ha józan volt, akkor
soha, de ha részeg volt, meg volt győződve, hogy halálosan szerelmes Laczók Idusba. Húzatta
a nótákat keservesen, miközben föl-fölsandított a megvilágosult ablakra és félrevetve
harkályforma orrát, kitűnően jelképezte a szerelmi sóvárgást.
A szomszédos ház szakácsnéja a vasrácsos kapunál éppen most eresztette ki az ő bakáját.
A szép muzsikát hallva, meglapultak a bálványkő mellett. A rendőrök már reájuk akartak
mordulni, de látva, hogy ott maradtak állva a sötétben és nem zavarognak, hát elhagyták őket.
 A szerenád végével nekiindultak ki Monostor felé. Az Uzdy-villáig vagy 3-400 méternyi
utat kell itt megtenni, ami Kolozsvárt nagy távolságnak számít, de hát nincs olyan súlyos
áldozat, amit a szerelmes szív meg ne hozna az ő imádottjáért. A zenéltetőkből pedig hárman
éreztek így a fiatal Uzdy Pálné Milóth Adrienne iránt. Ádám és Pityu már régóta és
közismerten, de most újabban Ambrus bá' is, bár ő titkolta nagyon.
Eddig ő a könnyű női sikerek embere volt. Héjavágású orrával, kajla barna bajuszával azt
a férfiszépség-típust képviselte, melytől megnyikkannak a szógálók, ha a lépcsőn találkoznak
vele. Jó dolga volt mindig, ámbár hódításai nem is hódítások, hanem olyan „gyerünk
gyorsan!" félórás kalandok, mihez nem kellett egyéb, mint alkalom és egy kanapé.
Kamaszkora óta soha meg nem dobbant a szíve senkiért és mostanig azt hitte, minden asszony
azonnal az övé, ha ő megkívánja.
Igaz, hogy nem is próbálkozott olyanokkal, akik nem kezdtek ki vele.
Adrienne-t eddig meg sem látta. Évek óta egy társaságba jártak; számtalanszor táncolt
vele, vacsorált a közelében, de Adrienne az ő mindeddig leányos külsejével, szikár nyakával,
azzal a fagyosan elutasító modorával, mellyel távol tartott magától minden kétértelmű
beszédet, Ambrus bá't nem érdekelte.
Valahogy öntudatlanul megérezte, hogy még nem egészen asszony, bár férje van és
gyermeke, megérezte, hogy más, mint azok a nők, akikhez ő van szokva. Ezért idáig Alvinczy
Ádámot és Kendy Pityut, kik nyilván szerelmesek voltak e nőbe, ő szamaraknak tartotta. Ez
azonban most, amidőn az idei farsangon Adrienne-t viszontlátta, hirtelen megváltozott.
*
Hogy miben volt Adrienne más, mint eddig, az alig fejezhető ki. Eddig is hűvösen kacér
volt, szerette ugratni udvarlóit, néha meg is szenvedtetni kissé. Tulajdonképpen játszott velük,
akárha érzéketlen, de mulattató bábuk volnának. Öntudatlan játék, tisztán ösztönös, ahogy a
mesében az óriáskirálykisasszony a kötényébe dobálja a törpéket, mit sem sejtve, hogy azok is
érző emberek. Nagyon kordában tartotta őket. Semmi kétértelmű szót, sőt még burkoltat sem,
vágyról, csókról nem tűrt, sem közvetlen bókot vagy célzást a bőrére, a testére, a szépségére.
És ez így maradt most is. De most mintha több részvét volna benne, mintha valami puhább,
tudóbb megértés és bár éppen úgy tilalmazott mindent, ami nemi vonatkozású, de mintha
most ez a tiltás nem a szerelmi ismeretlenségéből fakadna, ahogy azelőtt, hanem akárha
nagyobbnak, szentebbnek tartaná azt, olyannak, mihez profán ajakkal szólni sem szabad.
Az udvarlói most is csak bábuk – hogyne! –, de már nem érzéketlen tárgyak, hanem csak
alacsonyabb rendű lények, kiknek fogalmuk sincs, miről beszélnek valóban és ha szenvednek,
az picike szenvedés csak, és ha vágynak, az csupán kisszerű és banális kívánkozás, ezért
szánni is kell őket, meghallgatni a panaszukat, egy-egy mondattal vigasztalni is, de komolyan
venni?!... – Mit tudnak ezek arról, amit ő tud, amit ő átélt.
Amit ő átélt a múlt nyáron, azon a rövid hónapon át, midőn leánynővéreit Velencébe
kísérte, az alatt a négy hét alatt, melynek minden hajnalán egy lépéssel közelebb lépett a halál
felé, szemközt ment vele fölemelt fejjel és boldogan, mintha piros szívét vitte volna örvendő
áldozásul a két kezén, beteljesült asszonyiságának pazar igézetében. Hogy nem ölte meg
magát a hazatérés előtt, ahogy tervezte, hanem visszajött onnan, vissza a férjéhez, akitől félt
és akit gyűlölt és tovább élt vele, az áldozat volt az ő számára. Ár, amit fizetnie kellett, hogy a
szerelmesét megmentse az életnek. A maga halálát vállalta szívesen, de a társáét, azt nem volt
szabad vállalnia. Pedig az is megölte volna magát, ha ő megteszi. Hát ezért jött vissza onnan.
És a lelkében ezzel az emlékkel, melyben azt hitte, hogy az életnek összes fájdalmát és
boldogságát, kéjt és halált átélt, ennek a titoknak a birtokában minden más szürke és köznapi,
olcsó és szegényessé lett a szemében. Ezért megértő, de kissé szánakozó mosollyal hallgatta,
ha Alvinczy Ádám vagy Kendy István, a Pityu, hosszan panaszolták miatta való keservüket,
úgy bánt velük, akár a gyermekkel, akit vigasztalgatnak, ha valamibe belekoccintotta a
homlokát.
Abból a drámából, amit Velencében átélt, tán csak a húga, a kis Milóth Margit sejtett
valamit, ő is csak sejtett, mert nagy megfigyelő leányka ő, de nem tudott semmit, más pedig
éppen nem.
Adrienne külsejében is alig van változás. A termete olyan sudár és szigorúan rajzolt,
ahogy a görög archaikus szobrok, de a karjai gömbölyűbbek, a kulcscsontja fölött behajló
gödör, mely eddig annyira lányossá tette, ha esti ruhában volt, most kitelve és az
elefántcsontszín bőre még simábban tündöklik, ahogy a valóban asszonnyá lett nőknél, mintha
alóla ragyogna ki valami áttetsző fény. És már nem is burkolja be magát boába vagy kendőbe,
ahogy a soványka leányok teszik és ahogy eddig tette, ha valamelyik férfi szeme a nyakára
tévedt, hanem hagyja kissé megvetően, hadd csodálják meg, mert a szép nők úgy viselik
vállaik kívánatosságát, akárha fegyverzet volna. Miként a lovagok egykor ezüst páncéljukat.
Mindezt ilyen világosan nem látta meg senki; Ádám és Pityu csak még szerelmesebbek
voltak; Ambrus bá' is csupán ösztönösen érezte meg és udvarolni kezdett. Azt hitte,
egykettőre célhoz jut. Elsőbben az ő rendes, szándékosan parasztos módszerével kezdte,
amidőn azonban Adrienne rögtön leintette, mindjobban meghunyászkodott, próbálta másként,
alázatoskodva és érzelgősen. Uzdy Pálnéval szemben egészen kivetkőzött eddigi modorából.
A hűséges komondort alakította most, persze csak Addyval szemben, mert másként, már a
tekintélye miatt is, fönn kellett tartsa az eddigi pózát, a minden nőt leigázó, asszonyfaló férfi
hírnevét. Ezért a csatlósai előtt egy-egy szót úgy ejtett el, hadd higgyék, hogy ő nem hiába
legyeskedik „az eszemadta menyecskéje" körül.
Az Uzdy-villa főépülete szabadon áll nagyocska előkert mögött, a zenéltető társaság
azonban befordult mögéje, mert Adrienne a hátsó földszintes szárnyban lakik. Elvonultak
majdnem a ház legvégéig és ott telepedtek le, mert az üvegezett folyosó utolsó boltíve mögött,
ott tudták az asszony hálószobáját.
Lopva, lábujjhegyen ment idáig mindenki; suttogva rendelkeztek, még a nagybőgős is
roppant vigyázott, nehogy megdobbanjon a hangszere, mert szerenádtörvény, hogy semmi
egyéb zaj, csakis a zene költi fel az alvó házat. Így hát nagy vigyázva lerakták a székeket és
asztalt, reája pohárt, pezsgőt és konyakot is, és csak amikor ezzel mind megvoltak és köréje
ültek, akkor került sor a muzsikálásra.
A fiatalok útközben már sorsot húztak volt. Így döntötték el, hogy Ambrus bá' után, kinek
persze előjoga van, ki következzék, így hát míg a többi hátrább ült le, Ambrus az asztal üres
oldalához állt, szemben az ablakkal és a banda pianissimo kezdte az ő nótáját: „Akkor gyere,
mikor mondom..." – majd erősödve az Adrienne-ét. Ezután újra néhány magyar hallgató és a
folyosón túli ablaktábla résén már világosság szűrődvén ki, Ambrus bá' énekelni kezdett.
Kissé borízű, de kellemes bariton hangja volt. A többiek szenvtelenül iszogattak a háttérben.
Nóta nótára következett, míg végül egy ropogós csárdás után Ambrus bá' leintette a cigányt.
Nem lépett azonban vissza, bár rövid pauza után a Pityu szerenádja következik most, hanem
egy széket állíttatott oda, ahol addig állott, és pohárt maga mellé és ott maradt az ablakkal
szemben.
Ha ő visszamegy a többiek közé, nehéz helyzete lett volna.
Ott azt a fölényes, diadalmasan hódító nembánomságot kéne mutassa, az ő rendes modorát
nőkkel, míg Adrienne-nel szemben ő újabban a megigézett és búba borult szerelmest
alakította. Márpedig lehetséges, hogy az asszony kikémlel valamely ablakon, így hát az ő
számára ezt most is meg kell játszania, annál inkább, mert holdvilágos az éjjel. Ott maradt hát,
az asztalra könyökölt, hátat fordítva az ifjaknak és elég jól ábrázolta a „búsuló juhász"-t. Bele
is énekelt a nótákba olykor, dacára, hogy más zenéltetvén, ehhez nem lett volna joga. De hát
neki több szabad, mint másnak. Pityu ezt nem nagyon szerette, de nem szólhatott. Szerény fiú
is volt, a Kendyek erőteljes fájának egyik gyöngébb hajtása. A külsején is kifejezésre jött ez.
Cingárabb, vékonyabb volt, mint a többi, és az a ragadozómadárcsőr-szerű orr, mely a többi
Kendy-utódnál saskeselyű-, sólyom- vagy vércseszabású, őnála eltúlozódott egzotikus
madárcsőrré, mely erőtlen állával olyanná tette, mintha nem is lenne egyéb az arcában, mint
ez az óriási hajlott orr és szomorú nézésű fekete szemei.
Már a vége felé járt ez a szerenád is, midőn a főépület mögül váratlanul hangos lódobogás
csattogott.
Szédületes ügetéssel kanyarodik be egy négyesfogat a fővilla sarkánál és hirtelen
megtorpan alig egy araszra a cimbalmos hátától. A gyeplősök kissé horkoltak ugyan, de
mozdulatlan álltak, a cigányok azonban széjjelugráltak, ahányan, annyifelé.
Ambrus bá' nagy hangosan belefogott ama zaftos káromkodások egyikébe, miknek
annyira mestere volt, de ki nem vághatta a csattanóját, mert aki a magas bricskáról most
leszállt, az Uzdy Pali volt, az Adrienne férje. Így hát mosolygósra idomította az arcát és
barátságosan harsogta: „Szervusz, Pali! Hát te honnan a fenéből érkezel ilyenkor?"
Uzdy kimért léptekkel jött a muzsikáltatok közé. Hórihorgas termete tán még hosszabbnak
látszott a sarkig érő kétsoros bundában, akárha valami sétáló sovány torony volna. Válltalan
termete miatt úgy hatott, mintha alulról fölfelé mind keskenyebbé lenne és a vaskos
prémgallér fölött a halovány arca, hosszúra kifent fekete bajszával, kecskeszakállával olyan
talán, mint mikor karcsú rajnai butéliába valami karakterfejes dugót tesznek. Onnan a
magasból, a sötétségből válaszolt:
– Almáskőről jövök, hazulról. Szeretek váratlan indulni, érkezni. Néha meglepetés éri így
az embert, mint például most, ilyen roppant kellemes meglepetés – mondotta egyenként
hangsúlyozva a szavakat.
Hosszú, száraz kezével parolákat osztott. Rézsútos, apró szemei gúnyosan villogtak és már
le is ült az asztal mellé.
– Ugye, megengeditek, hogy hozzátok üljek? – udvariaskodott az ő furcsa, mindig
csúfondáros hangján. A zenéltetők persze szörnyen bosszankodtak. Ők a mai éjjelt azért
választották, mert bizonyos volt, hogy Uzdy nincs a városon. És most közéjük toppan!
– Tehát szerenád? Szerenád, ugye? – Adrienne-nek, hogyne! – Az jó, jó, jó! Nagyon
helyes. Nagyon örülök, hogy megtisztelitek a házamat. – Sajnálom, hogy megzavartam, de hát
mentségemül szolgáljon, hogy nem tudtam róla, ugye? – Ugye, megbocsáttok, mi? – fűzte
tovább a szót Uzdy majdnem monológszerűen. – Kérlek, folytassátok, folytassátok – és ha
megengeditek, én is itt maradok, hadd halljak egyszer én is ilyen szép muzsikát, hiszen ha
itthon vagyok, akkor sosincs abban részem...
Ambrus bá'ból most kikívánkozott a haragja:
– Olyan marha nincsen, aki szerenádot vigyen, ha a férj odahaza van. Te tán azt kívánnád,
hogy még muzsikát hozzunk, amikor... – de itt elakadt a szava, mert Uzdy szemei furcsán
villantak feléje:
– Amikor?... – kérdezte fagyosan és hosszú vékony nyaka hirtelen kinőtt a prémgallérból.
– Hát amikor... amikor jóízűen alszol... vagy... vagy... egyáltalán... az nem szokás... –
szabadkozott Ambrus és hogy vége legyen, hát rászólt a prímásra: – Húzd hát az Alvinczy
úrfi nótáját, vagy megbarmultál? – és ismét Uzdy felé mondotta bizalmaskodva: – Mert most
Ádámon van a sor, úgy egyeztek a fiatalok.,
Újra nóta következett nóta után. A cigányok azonban most minden tempót kissé
sebesebben vettek, mintha mentől hamarább a szerenád végére szeretnének jutni és menekülni
innen.
Az asztal körüli társaság nyomott hangulatában Alvinczy Ádám a prímás mellett áll, a
többiek ülnek. Ambrus bá' a ház felőli saroknál, Uzdy a külsőnél, utána Kadacsay és Pityu az
asztal hosszú oldalán és rajtuk túl a Szamos-árok felől, mely a villa kertjét bezárja, Gyerőffy
László. Míg a többieken meglátszik az ünneprontó Uzdy jelenlétének nyomasztó hatása,
László teljesen egykedvű. Mereven ül, maga elé bámul a világos éjjelbe és vizespohárból önti
magába a konyakozott pezsgőt.
Ezt igen gyakran teszi és gépiesen.
Alvinczy a „Száz szál gyertyát..." húzatja.
Uzdy eddig mozdulatlan az ablak résein kiszűrődő fényre szögezte vékonyra húzott
szemeit. A szája kissé megnyílva széles, lapos fogai fölött, mintha harapni akarna. Most
azonban lassan kiegyenesedik ültében. A keze elsüllyed a bundában, majd midőn a banda
erővel kivágja: „... száz icce bort...", a karja hirtelen kilövell egy browningot onnan és a „bo-
o-ort" fortisszimójában elsüti, át az asztal fölött, arra az ajtófélre, amely a Szamos-árok
pallója előtt áll, vagy húsz méterre tőlük.
A cigányok a zene zajában szerencsére nem hallották a lövést, de az asztalnál ülők annál
jobban, még a golyó becsapását is a faoszlopba. Megrezzent mindenik és Ambrus bá'
kiböffentette: – Tyi! az áldóját!... – és elkapta a fejét.
Uzdy harsányan kacagott.
Csak Gyerőffy maradt mozdulatlan, pedig a golyó ott fütyült el közvetlen az orra előtt.
Szenvtelen nézett most is maga elé és automata nyugalommal vitte a poharat a szájához.
Ez a nyugalom még Uzdynak is úgy látszik, imponált.
– Neked, úgy látom, jó idegeid vannak! – szólt Lászlóhoz.
– Nekem? – válaszolt Gyerőffy és hangja mintha nagyon távolról jönne. – Miért?
– Ezért! – kiáltott hozzá Uzdy és villámgyorsan még két lövést átröpített előtte gyors
egymásutánban, de László majdnem megvetően nyúlt a poharához és nyugodtan ivott úgy,
mint az előbb.
De a szerenádnak most azonnal vége szakadt. A zenéltetők megkönnyebbülten kotródtak
ki a konflishoz. – Kényelmetlen bolond fráter ez az Uzdy Pali! – mondották egymásnak.
Meglehetősen leforrázott kedvvel jöttek el. Kivétel egyedül Gyerőffy László.
Ő most sokkal önérzetesebben lépdel, mint idejövet. Emelt fővel megy. A kalapját
hátracsapta, összenőtt szemöldökei kissé fölhúzva, mintha fitymálná a világot. Az alsó ajka
dölyfösen dübbeszkedik. – Ne botorkálj itt előttem! – szólt rá Kendy Pityura, aki vagy ötven
lépésnyire a villától véletlenül elébe került.
A többiek összesúgtak, mindjárt tudták, hogy szörnyen be van rúgva.
Úgy is volt. Ilyenkor pedig az alkohol eltörölte azt a sok fájdalmas érzést, amellyel
visszatért Erdélybe múlt tavaszon. El az önvádat, mely mindig mardosta, ha józan volt; azt a
tudatot, hogy unokahúga, Kollonich Klára, kibe annyi éve szerelmes volt, azért ment férjhez
máshoz, mert ő, László bizonyult gyöngének; el azt a megalázást is, hogy kártyaadósságai
miatt ki kellett lépnie a pesti kaszinóból; el azt a másodrendűséget, melyet mindig érzett
akárkivel szemben, azt a hitet, hogy ő már nem teljes értékű ember, hogy láthatatlan bár, de
billogot visel a homlokán, amiről mindenki tud, ha nem is mutatják, ha barátkoznak is vele.
Akkor, midőn ez az utolsó nagy kártyavesztesége volt, tulajdonképpen rendezni tudta
volna, de ő elsőbbnek tartotta, hogy akkori szeretőjének fizesse vissza azt, amivel neki
tartozott, ki azelőtt egy hasonló katasztrófától mentette meg. Mert szörnyűbbnek vélte a nő
pénzével adós maradni, mint azt a nyilvános botrányt, melyben egész fővárosi szereplése
végződött és akkoriban, midőn így határozott, volt abban az önítélkezésben valami fölemelő
és kegyetlenül diadalmas is.
Azonban az a lelkierő, amely akkor fölemelte, elszállt hamarosan. A régmúlt bűnei, a
régmúlt gyöngeségei, azok éltek csak tovább benne és mardosták folyton és csak akkor
szabadult tőlük, ha leitta magát. Ilyenkor aztán a másik végletbe csapott át. Roppant
fennhéjázó lett és fitymálkodó. Az lett úrrá rajta, hogy ő különb a többinél. Belsejében nagy
művésznek érezte magát, ami lehetett volna is, ha el nem prédálja a tehetségét és idejét. Erről
nem beszélt. – Ezt úgysem értik ezek! – gondolta még részegen is, hanem nagyvilági
sikereiről, azokról szeretett előadni, megszégyeníteni ezeket a „vidékieket".
A pajtásai persze tudták ezt, és amint elkezdett peckesen járni és megvető arckifejezést
öltött, rögtön ugratni kezdték, ami erdélyi embernek a legnagyobb öröme. Most is rögtön
melléje szegődött Gazsi báró és ügyesen elkezdte:
– Jól teszed, ha reászólsz Pityura, nagyon reáfér egy kis nevelés! – és Pityu folytatta: –
Igazán csak örülök, ha tanítsz, te, aki egészen más körökben vagy otthonos – és Alvinczy
Ádám is:
Az történjék, amit te parancsolsz! – És Ádám öccse is helyeselt és még Ambrus bá' is
folytatta, karon ragadván Gyerőffyt:
– Ezek itt mind akár a medvebocsok! – harsogta. – Sosem láttak semmit, nem úgy, mint te,
aki a legnagyobb marhákkal komáztál Pesten!
Körülvették Lászlót és hajbókolgatva egymásra kacsintottak; az egyik elkezdte:
– Ó, be szép is lehetett az az udvari bál, amit meséltél! Az a bál a szerb királlyal!
László nem vette észre, hogy az szándékosan téveszti el a király országát:
– Nem a szerb király volt, hanem a spanyol király! XIII. Alfonz, aki unokaöccse Frigyes
főhercegnek. Ezt illenék tudni... – és már bőségesen magyarázta is kedvenc témáját – regélt a
részegek fontoskodó taglejtésével.
Így haladtak vissza a főtér felé. Már világosodott a hajnal.
Az úttesten tejeskocsik döcögtek be a városba. Már majdnem a megyeház elé értek, midőn
Gyerőffy parancsoló mozdulattal megállította az egész társaságot. – Itt most én
muzsikáltatok! szólt a cigány felé és lerakatta a járdára az asztalt és a székeket.
Már mióta az Uzdy-villából kilépett, folyton azon töprengett, hogy ő is szerenádot fog
adni. Hogy csak huszonegynéhány korona van nála, azzal ő most nem gondolt. Úrnak érezte
magát, aki mindenki fölött áll, messze fölötte; most ő meg kell mutassa, példát kell adnia. De
hol? Kinél? Ő senkinek sem udvarolt, sem leánynak, sem asszonynak. – Ha néhanap bejött ide
Szamoskozárdról, mikor valami kis pénzt uborkából, salátából össze tudott kaparászni, eljárt
ide is, oda is, táncolt, ha bál volt, haboskávézott a leányos mamák házánál, ott néha
zongorázott is, ha kérték, de mindez csak olyan gépies dolog volt, amit minden érdeklődés
nélkül tett. Pedig csinos, tetszős ember volt, kit nem egy leány megsimogatott a szemével, de
ő semmit sem bánt, semmi flört-szándékot észre nem vett és annyira mindegy volt: kivel
beszélget, hogy akárki maga mellé hívhatta és ott maradt udvariasságból és főleg
nembánomságból. Így hát valóban nyílt kérdés volt, kinek zenéltessen, ha már mindenképp
szerenádot kell adnia.
Csak most döntötte el a Gyalakuthyék kis palotája előtt, mely éppen szemközt állt a
Laczók-házzal.
Jó kislány a Gyalakuthy Dodó, egészen kedves, elég muzikális is, ki ha náluk van, meg
szokta kérni, hogy zongorázzon neki.
Most, hogy megerőltette az eszét, visszaemlékezett, hogy gyakran jósággal beszélt vele,
hogy sok mindent kérdezett tőle, zenei dolgokat is és az életmódjáról is ott falun. Igen! –
ennek a Dodónak fogja húzatni.
Öt óra felé járt az idő, mikor Dodó ma éjjel már másodszor felébredt. Zene szólt odakinn.
– Furcsa – gondolta –, ma kétszer visznek szerenádot a Laczók leányoknak? Ugyan jó dolguk
van! Mert Dodónak soha senki sem vitt éjjelizenét. Nem tette senki, mert a Gyalakuthy leány
nagy parti. Így hát az összes úrfiak féltek, hogy hozományvadász hírébe találnak jönni, ha
legkevésbé is méltatják. Ez pedig – ments Isten – szörnyű szégyen volna!
 Dodó tudta ezt és nem is gondolt arra, hogy neki húzatnák.
A másik oldalára fordult, hogy tovább aludjék. Minek kelne föl, ahogy másfél órával
ezelőtt tette, mikor odalopózott az ablakfüggönyhöz és kikémlelt mellette. Bizonyára
ugyanazok: a két Alvinczy, Gazsi báró meg Ambrus bá'. És Gyerőffy László.
Az is velük van. Igen. Velük tart, bár nem bánt senkit és semmit. – Szegény Gyerőffy!
Milyen keserűn, sebzetten került haza Pestről! Ó! Az a Kollonich Klára, az a kuzin, aki ilyen
fájdalmat okozott neki, aki így megmérgezte ezt a kedves, kedves fiút... Hogy is tehetett ilyet!
Hogy is tehette?! Meg tudnám ölni! – gondolta, miközben megpróbált újra elaludni.
De mintha erősebben hangzana a zene. Mintha közelebb volna. Fölfülelt. – Valóban!
Mintha itt volna a házuk előtt, nem pedig odatúl! – És mást is játszanak... Mi ez? – ez az a
csűrdöngölő, amit László zongorázott neki a múltkor uzsonna után! Az, bizony az!
Kiugrott az ágyból. Csak úgy mezítláb az ablakhoz sietett lábujjhegyen. Kikukucskált a
roló mellett. Odakünn már egészen világos van.
A széles járda szélén asztal áll, melyet körülülnek. Pezsgő is van és poharak. Két rendőr
áll kétfelől és eltereli a hajnali járókelőket. Azonban itt az ablak alatt Pongrácz Laji bandája
és közöttük, előttük Gyerőffy! – Hát neki szól a szerenád! Neki hozza, neki, kinek soha senki
sem hozott éjjelizenét!
Éppen ő az, László!
Pár percig megigézve állt Dodó az ablakban. Két kezét a domború kis melleire szorította,
akárha a szívét akarná csitítani, mely kövéres nyakában nagyokat koppanj az örömtől. – Majd
eszébe jutott, hogy nem gyújtott gyertyát. Ó, be bosszantó! Még azt találja hinni, hogy nem
fogadják a szerenádját! Hamar, hamar! Hiszen a második nóta is már végét járja!
Átlibbent sietve az ágyához és égő gyertyával vissza a dupla ablakhoz. A belsőt gyorsan
kinyitotta és a függöny mögé állította a, lángot!
Ó, de ez nem jó. – Künn már nappal van, nem találja meglátni ezt a kicsi fényt. – Gyorsan
határozott. Félrehúzta a gyolcsfüggönyt és a gyertyatartót kitette a vászon és a külső ablak
közé, így már helyes, így már jól van. Igaz, hogy egy pillanatig az ő csupasz kövérke karját
megláthatták alulról, de hát mit tehetett volna? – És nem is olyan baj, hiszen bálban is látják a
karját így és... és csinos karja van és pici kezei... Nem, azért nem róhatja meg senki! – és most
megkereste a habtollas hálóköntösét, mert elég hűvös van a szobában és ő nem akart
visszafeküdni az ágyába – nem –, ő a másik ablakból akart kikémlelni, nézni, nézni a
fiatalembert, aki muzsikáltat neki, aki végre, végre valahára észrevette őt, észrevette,
mennyire érdekli, – talán viszont is szereti, – ó, ha csak egy kicsit is, az is elég volna! Ó, az
olyan szép volna!
Jól bebugyolálta magát a selyemköpenyeggel, mely körülírta kissé telt, de jól épített
leánytestét és elmerengett a nótákon. És a zene szárnyán előrepültek az emlékei.
Régiek: midőn most másfél éve a Laczókék Ida-napi bálján először beszélt hosszabban
Lászlóval; az arra következő két farsang hiábavaló sóvárgása, mikor csak itt-ott nagy néha
láthatta; azok a hírek, amelyek akkor jöttek róla, hogy Kollonich Klárának udvarol, hogy
szörnyen kártyázik és végül – most majd egy éve annak! – az a hír, hogy kilépett a pesti
kaszinóból. –„Csak a befolyásos rokonságának köszönhette, hogy kiléphetett, hogy ki nem
dobták!" – mondták többen Dodónak kárörvendő mosollyal, nem is képzelve, mennyire fáj ez
neki. De nem csupán fájt – nem! –, volt az újságban valami halk öröme is. Öröme, mert
azonnal arra gondolt: Lászlónak haza kell jönnie Erdélybe, el arról az átkozott Pestről és ha itt
van, ha itt lesz, akkor mégiscsak valahogy közel juthat hozzá, vigasztalhatja és talán... talán
akkor... akkor talán mégis...
És újabbak: az idei télen többször bent volt Kolozsvárt. Ha Dodó meghallotta, hogy
Gyerőffy megjött, az anyjával nemcsak uzsonnára, de ebédre is meghívatta, persze más
fiatalokkal. Így elég gyakran láthatta, bár László alig maradt pár napnál tovább a városon.
 Zenéről társalogtak és a leány a szerelmes nő ösztönével jól eltalálta azt a hangot, ami az
ifjú művészlelkének megfelel.
Beszéd közben más dolgokat is kikutatott. Abból az itt-ott elejtett szavakból, miket
óvatosan továbbfűzött újra minden alkalomkor, lassanként megtudta Gyerőffy anyagi
helyzetét. Hogy bérbe adta a birtokát Ázbejnek, Abády grófné jószágigazgatójának, hogy az
tíz évre előre kifizette az árendát. – „Ó, ez nagy szívesség volt Ázbejtől – mondotta László –,
hálásnak kell lennem." – így hát neki nincs egyebe, mint amit a kertésze összeszerez almából,
veteményből; hűséges embere. – És hitele sincs sehol, csupán adósságai. Mindezt persze nem
egy szuszra mondta el László és nem is tudta, hogy elmondta. Néha itt, néha ott, elejtett egy-
egy adatot, amiket Dodó összeillesztgetett magának nagy szorgalommal. Már akkor, midőn e
kép kialakult, gondolt arra, hogy ezen segíteni kéne valahogy, de most, midőn László ott állt
lenn a járdán és húzatta az ő nótáit, most, mikor végre jelét adta, mintha érdeklődne iránta,
Dodóban elhatározássá lett, ami eddig csak bizonytalan tervezgetés volt.
Az ablakfa és a függönyvászon közötti sávocskán jól látott le a zenéltető társaságra.
Ambrus bá' és Pityu, Kadacsay és a két Alvinczy álmosan üldögéltek az asztal körül és a
pincér, aki pezsgőt töltött nekik, nagyokat ásított. A cimbalomhordozó a járda szélére
gubbaszkodva bóbiskolt, nekitámaszkodva a szemetesládának. Teljes napvilág van már.
Ilyenkor ütközik ki a fáradtság az éjszakázókon. A két rendőr még mindig buzgón terelgeti a
túlsó oldalra a járókelőket. Nagyrészt monostori népek, kik két-három pár csirkét, egy
koszorú hagymát vagy más téli veteményt visznek a reggeli piacra és közülük néhányan
odatúl megállnak hallgatni a muzsikát, míglen továbbindulnak újra.
László azonban szerenádozott még mindig. Már az előbb átvette a Laji hegedűjét és maga
játszott. Szép széles hang zeng a nyirettyűje jártán. Bizonyára mindent elfelejtett maga körül,
időt és helyet, csak a dalt hallotta, amit maga hívott életre. Hátratett kalappal, behunyt
szemmel áll mereven és most is, midőn új nótába kezdett, így fordult a banda felé.
– „Cserepezik a kaszárnya tetejét..."
Dodó nem tudott betelni a látásával...
A nóta közepén azonban az asztal mellettiek hirtelen fölugrálnak. Ambrus bá' valamit
ordít, a zene megáll és mindenki, még a túlnani hallgatóság is fölnéz, fölmutat arra az ablakra,
hová Dodó a gyertyát tette volt a külső üveg és a függöny közé. – A vászon gyúlt meg.
Hosszú lángok szaladnak végig rajta és már füst gomolygott be a szobába, miközben az
ablaküveg kettéhasadt és csörömpölve hullott az utcára.
Dodó odaugrott. Szaladtában gyorsan csöngetett, aztán az ablakhoz lépve bátran
megragadta a függöny két oldalát és letépte.
Most vissza a mosdóhoz! Hamar egy kanta vizet!
És mikor riadt szobalánya berohant a szobába, már ott öntözgette a függönyt a parketten
és apró papucsaival taposgatta el a még itt-ott serkedő lángocskákat.
Szerencse, hogy ilyen gyorsan cselekedett. Ha a láng belekap a félrehúzott
csipkedrapériába, nagy tűz támadhatott volna. Így csak a padló szenesedett meg kissé. Csak
ennyi baj történt. És hogy a papucs vékony talpai átégtek. Csak ennyi anyagi kár.
Miközben a szobalány és a két odakiáltott szolgáló sietve szárítgatták a széjjelömlött vizet,
cipelték kifelé az elégett függönyt, Dodó még egyszer kipillantott az utcára.
Csak a rendőrök álltak már ott, ezeknek szólt le, hogy nem történt semmi baj, hogy bátran
elmehetnek. Aztán ott maradt a kitört ablakban.
A szívét összeszorította valami, mintha gonosz ómen lenne, hogy éppen most, éppen most,
mikor őt oly boldoggá tette ez a szerenád, hogy így kell annak végződnie! De aztán megrázta
akaratos fejét, akárha ki akarná rázni onnan a kétkedést.
– Bolondság! – mondta magának. – Nincsenek ómenek! Bolondság!
 És visszabújt nyugodtan az ágyába, mert csak most érezte, hogy milyen csípős hideg
öntötte el a szobát.

III.

Abády Róza grófnénak ma van a születésnapja. Ő ezt fönntartja és jólesik neki, ha mentől
számosabban látogatnak el hozzá, az ő Farkas utcai kicsi palotájába. Ezt nagyon szereti. Csak
egyet tilos tenni – megemlíteni, hogy hányadik születésnapja. Nem is teszi senki, bár
mindenki tudja, hogy Abády Róza 1854. április 12-én született. Van azonban egyetlenegy
vakmerő a világon, ki újabban mindenkor megbosszantja egy levelezőlappal, melyre pontosan
odaírja: – „... gratulálok a nagyságos grófné ennyi és ennyedik születésnapjához..."
Ez Kozma Boldizsár, az atyja egykori gazdatisztjének a fia.
Öt fia volt az öreg Kozmának; kettő: Dezső, Áron a nagyobbak, Géza és Jenő a kisebbek,
de a közbülső, Boldizsár, az éppen a kortársa. Mind az öt fiú neki játszótársa volt kisleány
korában, míg el nem származtak Dénestornyáról, mikor a vén Kozma kilépett az Abádyék
szolgálatából és Teke vidékén egy nagy bérletet vállalt. Azóta igen megvagyonosodtak a
Kozmák, földet föld után szereztek és ma már Kolozs megye örményesi és tekei járásaiban
úgyszólván kivásárolták az ottani régi birtokosokat, akik nem tudtak lépést tartani ezzel az öt
szorgalmas, minden úrhatnámságtól mentes szakszerű gazdával.
Abádyné tizenhárom éves kora óta nem látta viszont többé egyiket sem. Régebben csak
néha és utólag hallotta, hogy valamelyik megvette a dénestornyai süldőket vagy a
rackabárányait vagy a hízókat. Újabb időkben már nem az idősebbek jártak, hanem a fiaik. De
régen sem jött föl egyik sem az egykori játszótársai közül a kastélyba. Lenn maradtak a
majorban a gazdatisztnél. Nem kereste föl soha közülük senki és csak ez a Boldizsár, ez írt
neki évente valahonnan a Mezőségről egy-egy levelezőlapot a születésnapjára, de ezt is csak
most kezdte, mióta ő eltöltötte az ötvenet.
Hogy miért ír, az sohasem sült ki.
Es mivel Róza grófné érezte, hogy ez valami bosszantás akar lenni, valami késői
bosszúállás előtte ismeretlen sértődésért, tehát ő valóban bosszankodott is. Ezért most már
harmadízben haragos a születésnapjain.
Pedig a fia, Bálint megjött ma reggel Budapestről. Hát ennek nagyon örült és ebédig
jókedvű volt. Ebéd előtt megjött azonban az az ominózus levelezőlap és elrontotta az örömét.
Talán ezért engedte Róza asszony, aki máskor jóindulatú és elnéző volt, hogy két
gazdasszonya, kik mindig vele ebédeltek, Tóthyné és Baczóné annyi gonosz pletykát
fecsegjenek a feketekávénál.
Örökös kötésükkel a kezükben a hosszú asztal két sarkánál ülve kövérségükhöz
aránytalanul keskeny székeken, szaporán beszéltek, mintha csak egymásnak mondanák. Ha
pedig valami nagyon botránkoztatót mondtak, egy-egy nagyot szúrtak a megkezdett
strimflibe, mintha az erkölcs nevében átdöfnék a vétkest.
Soká tartott ez így. Bálint szótlanul hallgatta.
Végre úgy fél négy óra felé megjött az első gratuláló csoport és a két gazdasszony eltűnt.
Később mind többen jöttek. Már megtelt a nagy és kis szalon.
A nagyban, szokott helyén ült a háziasszony a kanapé közepén, az előtte álló asztal körül
az idősebb hölgyek. A mamák: Gyalakuthyné, Kamuthyné, Laczókné és a vén Sarmasághyné,
aki mindenkinek a nagynénje, az a kis töpörödött Lizinka tanti, ki roppant mulatságosan és
gonoszul tudott politikát és pletykát előadni, néha trágárabb szótól sem riadva meg, de
finoman is, ha úgy kellett.
Nagy sápítozva tárgyalta majdnem ugyanazokat, amiket már a feketénél elfolytattak
Tóthyné és Baczóné. A fő téma Milóth Adrienne, az Uzdy Pali felesége. Hogy ilyen-olyan
kacér, hogy kikezd ezzel is, azzal is, mióta bejött farsang elején.
– Nem elég neki – ó, lelkem! –, ahogy a tavaly is, hogy azt a szegény öcsémet, Kendy
Pityut, meg azt a nagy mafla Alvinczy Ádámot balandítja magába és másakat is – mondotta
gonoszul Lizinka tanti gyöngytyúk-élességű hangján és régi „maras-menti" kiejtéssel –,
hanem mast a másik öcsémmel szűrte össze a levet: Ambrussal. Hát persze én nem tudam, de
bizany Ambrus nem az az ember, akit csak szóval lehet tartani, így hát bizanyas is, hogy mást
is húzott a szájába, mint mézesmadzagát. Talántám vigyáznak is magákra, de mégis tudnivaló
dalag, hogy olyan jó csődör, mint Ambrus, meg nem elégszik csak a nyerítéssel. És én igenis
tudam, mert a szakácsném mandta, hogy ahányszor az a szegény Uzdy nincsen idehaza, hát
arra kódorog Ambrus, ha csak lappangva is...
A többi hölgyek hallgattak, csak egy-két szót válaszolgattak. Még Laczókné is, ki
édestestvére Adrienne anyjának, ő sem mer a védelmére kelni, leányai lévén, kiket világba
visz. Féltette őket a vén Lizinka szájától. Végre is Gyalakuthyné szólt közbe:
– Akárhogy legyen, most már úgyis vége szakad, hiszen úgy hallom, Milóth Ákosné
nagyon rosszul lett újabban a bécsi szanatóriumban és a leányai odautaztak.
– Igen, múlt héten utaztak hozzá – válaszolt sietve Laczókné. – Sajnos, nagyon rossz hírek
vannak.
Abády grófné kissé dülledt szürke szemei végigsuhantak az asztaltársaságon, Lizinka
tantitól át a fia arcához, ki szótlan ült az öreg dámák között. Ott a tekintete egy pillanatra
megállt, aztán továbbment a kedvesen kövéres Laczóknéhoz:
– Már régóta beteges szegény, ugye?
– Biza azt hiszem, vége lesz neki – vágott közbe Lizinka, aki vissza akart térni az ő
témájára: – És hogy akkor mi lesz a kis Milóth Margitkával, ha az anyja se lesz, azt már el
lehet gandalni! Ha majd nem lesz senkije, hanem csak az Uzdyné iskalájába fog járni...
Most újabb gratuláló lépett be, az öreg Kendy Dániel. Régimódi, kissé nyűttes
szalonkabátjában még mindig jól festett az egykori szeladon, csak hatalmas vörös orrán
látszott meg, hogy nem veti meg az italt.
Bókolva hajolt Abádyné kezére.
Abády Bálint fölhasználta ezt az alkalmat, hogy átadja a helyét s lassan átsétált a
szomszédos kis szalonba. Kissé fanyar volt a szája attól a sok gyanúsítástól, pletykától, amit
ebéd óta végig kellett hallgatnia.
*
A kisebbik szalonban a leánykák uzsonnáztak a vendég úrfiakkal. A komornyik és az inas
folyton szolgálgatták magos poharakban a kávét, kristálytálban a kalácsot, míg Abádyné
gazdasszonyai minduntalan újabb süteménnyel érkeztek be a szobába – remekbe öntött
kuglófokkal, kürtőskaláccsal és más mandulás süteménnyel és szörnyen rossz néven vették,
ha nem vettek mindenből legalábbis kétszer, bár az édeskés mosoly el nem tűnt a kövér
arcukról.
Bálint már néhány perce udvariaskodott a vendégekkel, válaszolgatott jobbra, is balra is,
amidőn Gyalakuthy Dodó hozzálépett, és megérintette a karját.
– AB! – így hívták általán Abádyt nevének két kezdőbetűjével. – Szeretnék magával
valamit közölni – szólt sietve a leány, nem is nagyon halkan az általános zsivaj között. –
Üljünk valahová félre, ahol elmondhatom.
Szép barna szemei komolyan néztek Abádyra.
 Átmentek két üres kis karosszékhez a túlsó sarokba. Bálint kérdőleg tekintett Dodóra. Ez
most habozni látszott és szakadozottan is kezdte:
– Lássa kérem, nekem ugyan ehhez nincs közöm... de azért mégis... talán jó, ha
megmondom... azt hiszem, hogy kötelességem... a... a maga unokatestvére... – aztán hirtelen
határozott lett a hangja és szembefordult Abádyval: – Gyerőffy Lászlóról van szó! – Most már
folyékonyan, tárgyilagosan beszélt. Okosan és úgyszólván szakszerűen. Elmondta, mit
hónapok alatt fancsikánként tudott meg Lászlótól, amit egybeigazított lassacskán összefüggő
képpé. Elmondta, miként éltek vissza Gyerőffy nembánomságával, hozzá nem értésével.
Hogy tíz évre bérbe adta a birtokát potom pénzért, amit előre fölvett, és hogy most egyáltalán
alig van miből éljen. Visszaéltek a szorultságával. Ez pedig igen-igen csúnya dolog. Nagyon
komisz ügy, amit nem szabad tűrni, nem! – nem szabad tűrni!
– Hm, ez elég súlyos dolog – válaszolt Bálint, midőn a leány befejezte mondókáját – és
sejtettem is, hogy valami ilyes lehet. A baj csak az, hogy László engem régóta kerül. És
amúgy is, ha ő ezt így jogerősen elismerte, akkor nem látom, miként lehetne ezen
változtatni...
– De lehet! – vágott közbe Dodó diadalmasan. – Az, aki ezt csinálta Lászlóval, az a maguk
jószágigazgatója, valami Ázbej. Ezért is fordultam magához, mert ha maga közbelép, ha maga
megfenyegeti... Hiszen ez gazság, ami miatt be kellene csukatni!
– Ázbej Kristóf? Igazán? Az anyám ügyvédje? – Mert van sok ilyen nevű...?
– Ó, egészen bizonyos! Hiszen ott maguknál Dénestornyán ismerkedtek össze. – Dodó
most nevetett: – És az a szamár László még hálás iránta, azt hiszi, hogy Ázbej áldozatot
hozott! Itt följegyeztem az adatokat, ahogy Gyerőffy elmondta. Azt hiszem, pontos!
És a leány pici cédulát nyújtott át. Abády belenézett.
– Nahát, ez nem marad ennyiben! – szólt aztán Bálint, kiben a segítési ösztön, mely már
annyiszor bajt okozott neki, azonnal fölébredt. – Elé fogom venni azt a frátert. Mégiscsak
hallatlan dolog... és még hogy egy rokonunkkal... Igazán köszönöm, Dodó grófnő, hogy
közölte ezt velem.
– Én köszönöm, ha tesz valamit! – felelt Dodó és mintha valami illetlenséget mondott
volna, mélyen elpirult. Tán ezért kelt föl azonnal és sietett át a nagy szalonba.
A fiatalember állva maradt a szoba közepén. A széjjelnyitott ajtószárnyakon át látta, ahogy
a lány az anyjához lép, a vállára teszi a kezét, mire a mamája rögtön föláll és köszönnek,
távoznak.
– Derék, okos kislány ez a Dodó – gondolta Bálint –, milyen jó lenne Lászlónak: rendben
tartaná. – Aztán az Ázbejről hallottak tértek vissza a tudatába. Be fogja sürgönyözni. Ki fogja
vallatni. És ha mindez valóban így áll, akkor az anyjának is meg fogja mondani. Addig nem,
de akkor okvetlenül. Hiszen lehetetlen, hogy az ő alkalmazottjuk ilyen piszkos dolgokat
csináljon. És ki fogja dobatni!
Még aznap délután Dénestornyára küldött táviratot az ügyvédnek: „Jöjjön be azonnal."
*
Másnap még nem volt hír Ázbejről. Ellenben délebéd után Abádyné megkérdezte a fiától:
– Idehívtad Ázbejt? Miért?
Bálintot kissé meglepte a kérdés. Hát spionálják a sürgönyeit? – Ezért valamicskét
szárazabban válaszolt, mint ahogy kellett volna:
– Igen, beszédem van vele.
– Mi dologban? Talán a havassal van valami, vagy a kerületeddel?
– Nem, mama, valami más, amit meg akarok tőle tudni... Nem is közvetlenül a mi
dolgunk...
 – Én pedig azt akarom tudni, hogy miért hívatod magadhoz az egyik emberemet. Végre is,
azt hiszem, ehhez jogom van – szólt közbe szigorúan Róza asszony És a pamlagon kissé
Bálint felé fordult, mint aki jelentést vár. Így hát Bálint nem tehetett mást, mint hogy
szándéka ellenére mégis nagyjából elmondani, amit a Gyerőffy-féle bérletről hallott.
Beszéd közben a két gazdasszonyra pillantott, mert eszébe jutott, hogy tán mégsem jó
előttük tárgyalni ezt. Tóthyné és Baczóné azonban merev székeiken mint két kövér bálvány
szenvtelenül ültek, összezárt ajakkal és lesütött szemekkel serényen kötöttek. Látszólag
minden figyelmüket ez foglalta el, olyan szédületes tempóban cserélgették a tűket.
– Ez nagyon csúnya dolog volna. De kitől hallottad ezeket? – kérdezte Abády Róza,
midőn a fia befejezte.
– Azt igazán nem mondhatom.
– Talán attól a paniperda Lászlótól?
– Nem. Nem tőle.
– Hát kitől? Talán valami besúgás?
– Bocsáss meg, bizalmasan kaptam.
– Úgy, bizalmasan. És még nekem se mondhatod!? Hát jó. De én még szegény atyádtól
tanultam, hogy besúgásokra nem szabad hallgatni és ezt meg is tartottam mindig és meg is
fogom tartani.
Egy percig szótlan maradt a kicsi öregasszony, aztán az uralkodói mozdulatával fölemelte
kövéres arcát és parancsolt:
– Ha Ázbejjel beszéltél, azután hozzám is jöjjön be.
Ezzel aznapra be volt fejezve az ügy.
Bálint a délutánt arra használta, hogy fölkereste László egykori gyámját, a vén Gyerőffy
Szaniszlót és tőle adatokat kért a kozárdi gazdaságra nézve.
*
Következő napon délfelé hajbókolva lépett be a kis gömbölyű ügyvéd Bálinthoz.
– Méltóztassék parancsolni velem és kegyeskedjék megbocsátani, hogy már tegnap nem
jelentkeztem, de csak késő este találtak meg a sürgönnyel, mert, a méltóságos grófné ügyében
Tordán voltam a járásbíróságnál. Ó! nagyon szégyenlem igazán...
Így ömlött ki a szó pici duzzadt ajkú, mosolygó száján, mely olyan váratlan puhaságban
nyílt szét a tövisdisznószerű tüskés arcában. Nagy szilvavágású szemei azonban
aggodalmasan figyelték Abádyt, ahogy ott ült az íróasztal mögött.
– Tessék leülni! – mondta az neki.
Ázbej a túlsó faltól egy vékony széket cipelt előre, pedig volt ott karosszék is a közelben.
Ennek a széknek is csak a legszélére ült, tán a kurta lábai miatt, vagy a nagy tisztelettől. Két
kis szőrös kezét combközépre támasztotta, ahogy a figyelmes nebuló a tanár úr előtt.
– Ön most esztendeje tíz évre árendába vette Gyerőffy Lászlótól Szamoskozárdot?
– Igen, kérem, ahogy méltóztatik mondani. Vagyis nem én, hanem a feleségem. Az ő
hozományával fizettem ki előre a tíz évet. Nekem, kérem, nem lett volna ennyi pénzem.
Honnan is lenne? Gyerőffy gróf őméltóságának pedig sürgősen kellett egy igen-igen nagy
összeg, hát én másként nem tudtam ezt megoldani az ő szolgálatára. Nagyon örültem, hogy
így megtehettem.
– Azt elhiszem! Lévén ez egy szörnyű kövér üzlet! – Maga azért a 90 000 koronáért
nemcsak az 1800 hold príma föld és 300 hold legelő bérét fizette ki tíz esztendőre, hanem az
egész instrukciót is megvette. Így van?
Ázbejnek szőrei között kissé megpirult az arcbőre. Tán nem volt elkészülve arra, hogy
ezeket ilyen részletesen tudja Bálint.
 – Azt is meg kellett vennem, másként nem futotta volna és ugyebár, kérem, ha a feleségem
pénzével sáfárkodom, akkor... nemde, be méltóztatik látni... Különben is, ami ott
állatállomány és gép volt, ez valóban szóra alig érdemes! – És kezdte magyarázni, hogy a 10
ökörfogat nagy része foghíjas, alig néhány tehén és borjú és a sertésfalka meg két turma juh,
az is vegyes – és köpdöste a számokat, árakat, olyan fényes gyorsasággal, hogy az már
szédületes volt és jó részét el is kellett adnia, olyan rosszak voltak és újakat venni, az is
mennyi kiadás és összeadta és kivonogatta a számokat sietve; majdnem számtani mutatvány
volt, amit művelt – miközben vizsgálgatta az Abády arcát, vajon enyhül-e a nézése.
Bálint arca sötét és kemény maradt. Hagyta beszélni Ázbejt, ki lassanként zavarodni
kezdett a hosszú monológban, míg végül megállt és megtörülte a homlokát.
Rövid szünet állt be. Végül Abády megszólalt:
– Ön itt akármilyen számokat mondhat nekem. Pontos adatokat kívánok. Elszámolást az
egész dologról. Figyelmeztetem, hogy utána fogok járni mindennek. Így is kétségtelennek
tartom, hogy Gyerőffy unokatestvérem igen rosszul járt ennél és ön igen jól. Az pedig
tűrhetetlen, hogy ön üzletezzen, méghozzá egy rokonunkkal. – De hát meglátjuk. Most
azonban csak egyet. Amit ön a felszerelésről mond, az nem helytálló. Kozárd valódi
mintagazdaság volt. Így hát az instrukció egymagában közel annyit kellett hogy érjen, mint
amit ön szőröstől-bőröstől fizetett. Erről adataim vannak.
A kis kövér ügyvéd felugrott:
– Hát, kérem, hát, kérem, méltóságos uram, én igazán... én csak segíteni akartam. Tessék
elhinni! És azóta is, kérem, én nem tudok úgy foglalkozni a bérlettel, hiszen minden időmet a
méltóságtok szolgálatára fordítom, minden erőmet. De én utánanézek... én akkor csak úgy
hevenyészve... hogy szívességet tegyek... nem is tudom pontosan... csak ahogy emlékszem...
de most én utánaszámítok... és én akárkinek szívesen átadom... és én nem is ragaszkodom, ha
a feleségem pénzét visszaadják. Ó, én szívesen lemondok...
Nyilván eléggé be volt ijedve Ázbej.
– Jó. Hát egy hét alatt tiszta képet akarok kapni az egészről. Most pedig menjen át az
anyámhoz. Ő is beszélni akar önnel. Jó napot.
– Alázatos tisztelettel ajánlom magamat! – görnyedezett a kis szőrös ember, de mikor
újból meghajlott az ajtóban, mintha hirtelen bizakodó fény csillant volna meg a félig lehunyt
szempillái alatt.
– Megyek jelentkezni a nagyságos grófnénál!
És eltűnt.
*
– Hát az a dolog Ázbejjel egészen másképp van, mint ahogy te mondtad – szólt szigorúan
Róza asszony a fiához ebéd után –, ő nemcsak azt fizetett, amit neked besúgtak, hanem sokkal
többet és többször és csak segíteni akart azon a szerencsétlen Lacin. És a sógorát is igénybe
vette emiatt, mert neki nem volt elég pénze...
– A sógorát? Erről most hallok először!
– Igen, a sógora adta a pénzt. Ezt Ázbejtól tudom.
– De, édes mama, maga csak nem hiszi el, amit az mond? Nekem is próbált hazudozni, de
mindezt én el nem hiszem.
– És miért nem? Miért nem!? – vágott közbe haragosan Róza asszony. – Elég dolgom van
vele sajnos évek óta és soha semmi valótlanságon rajta nem kaptam. Pedig próbára is tettem
néhányszor! – Most a két gazdasszonyhoz fordult, kik vele szemben serényen kötöttek. – Hát
maguk mondják meg, nem ellenőriztük gyakran az Ázbej dolgait? Hát szóljanak, így van-e?
– Biza úgy van, instállom! – mondta Tóthyné.
– Abbiza úgy! – mondta Baczóné, azután némán folytatták a kötést.
 Bálint vállat vont. De mielőtt válaszolt volna, az anyja mérgesen rászólt:
– Nekem pedig ne vonogasd a válladat, azt kikérem magamnak. Te bevádoltad egyik régi
szolgámat puszta besúgásra. Az egész gyanúsításod olyan forrásból indul, amit még meg sem
mersz mondani.
– Nem hogy nem merem megmondani, de nem szabad megmondanom.
– Hát ez nekem már elég volna arra, hogy ne vegyem komolyan! Így tettem egész
életemben' és így tanított engem a te szegény atyád. És így fogom tartani ezután is.
Mondhatom, nekem nagyon rosszulesik, hogy többet adsz annak a titkos informátorodnak a
szavára, mint arra, amit az anyád mond. Ezt igazán nem vártam, igazán nem vártam ezt tőled!
Abádyné most elhallgatva abba a kínai lakkcsészébe nyúlt, amelyben az asztalon a
kézimunkáját tartotta. Fehér, kövéres ujjai izgatottan babráltak benne. Bálint fölállt.
– De, kedves mama, hiszen itt nem erről van szó! Én nem rólad mondom, hogy nem
hiszem... – és az anyja kezét akarta megfogni, hogy megcsókolja, de az elvonta tőle:
– Nem akarok többet erről hallani. És most menj! Ez az egész dolog engem nagyon
fölizgatott. Menj! Ne beszéljünk többet!
*
Három-négy napig elég fagyos maradt a viszony Bálint és az anyja között. Az ifjú ember
párszor megpróbált a tárgyra visszatérni, de az anyja mindenkor elhárította magától. Így hát,
bár otthon kosztolt tisztességből, de aztán hamarosan eltűnt hazulról, annyira tűrhetetlen volt
számára az anyja zárkózott arca és még tűrhetetlenebb annak a két vastag gazdasszonynak
örökös jelenléte, kik bár akkor szóltak csak, ha kérdezték őket, de mindig ott ültek Abádyné
körül, mint valami nőstény porkolábok, így hát a kaszinóba járt el, unalmában fillérekért
tarokkozott öreg urakkal és mindennap üresebbnek találta a várost.
E napok alatt jött a híre, hogy Milóth Ákosné Bécsben meghalt. Ez volt az egyetlen
társadalmi hír, amiről Bálint tudomást vett.
Annál komolyabban érintették a politikai hírek. Apponyi beterjesztette a népiskolai
törvényt. A nemzetiségi képviselők obstrukcióval feleltek és a vita hangja kezdett elfajulni. A
lapok olvasása közben hirtelen elhatározta Bálint, hogy visszautazik Budapestre. – Itt nem
szabad tovább maradnom! – mondta magának. – Mennem kell, ez lesz mindenkinek a
legjobb!
Valóban, arra a bejelentésre, hogy két nap múlva utazni fog, a viszony közte és az anyja
között megenyhült. Abádyné érdeklődött, mikor tér Bálint vissza és tán azért, hogy aláhúzza a
békét anélkül, hogy bármiben engedne – az erdőbirtokaik kezeléséről beszélt:
– Nagyon meg vagyok elégedve azzal a reformmal, amit a havason csináltál. Jól
beletanultál ezekbe. Örülnék, ha az alsó erdőségünket is kézbe vennéd. Tudod? – ott a
Hunyad melletti tölgy és bükkösöket. Én teljesen átadom neked itt a rendelkezést. Csak
fődolgokban kérdezz meg.
Bálint kezet csókolt. Abádyné folytatta:
– Erdőgondnoknak az öreg Nyiressy igazán már semmire se való. Ebből is láthatod, hogy
igenis tudom, hogy ki mire való. Megíratom neki – Ázbej nevét így kikerülte –, hogy
közvetlen te parancsolsz ott. De mikor jössz vissza?
– Sajnos, pontosan nem tudom. Amíg az Apponyi-javaslatok vitája tart, ott illik
maradnom. Talán föl is szólalok; de ha vége lesz, azonnal jövök.
– Az jó. Az nagyon jó! – mondta Róza asszony és a béke jeléül, bár kissé hűvösen
megcirógatta a fia arcát.
A két gazdasszony nem volt jelen a beszédnél, mégis ők, kik állandóan Abádyné mellett
voltak és sok évi tapasztalással a félig kiejtett szavából is azonnal tájékozódtak, e békéről
azonnal értesítették szövetségesüket. Jó lesz vigyázni!
 Ez okozta, hogy másodnapra Ázbej már loholt be a városba. Okos ember volt. Igaz, hogy
a kozárdi bérlet dolgában a grófné megvédte, mégis bölcsen számolni kell Bálint úrral is.
Neki is kedvére kell tenni, mert – ki tudja? – egyszer fordulhat úgy a dolog, hogy a grófné a
fiára fog hallgatni. Jó lesz valamit engedni abban a Gyerőffy-ügyben. Kihallgatást kért hát
Bálintnál.
Ázbej még alázkodóbb volt, mint először. Elmondta, hogy ő közben utánaszámított,
tervelt és töprengett. Így rájött, hogy fokozottabb termelést erőltetve és az instrukciót
fölértékelve képes lesz valami évi bért is fizetni, mégpedig évi 2400 koronát. E nagyobb
megterhelést elfogadtatta már a nejével...
Abády gúnyosan közbeszólt:
– És a sógorával is?
Ázbej azonban csak mosolygott erre. Tudta ő jól, hogy a sógorról Bálintnak nem beszélt.
Hogy a sógor részvételét később találta ki, mikor az öreg grófnénál volt, mert gondolta, így
jobban hangzik. De az ilyesmi a jó Ázbejt nem zavarta. Pislogott egyet és azonnal áthidalta a
logikai hézagot:
– Persze! Hogyne! A sógorommal is, mert ő mindeddig nem fizette ki egészen a nőm
hozományát, így hát váltót adott helyette...
És folytatta a beszédet hajlongva és fogadkozva, hogy ő mindent úgy akar tenni, hogy a
gróf úr becsülését megtartsa, mosolygott is azzal a csöpp kis szájával, nem látszott meg rajta,
mennyire fáj neki, hogy megtollazták azt a kövér hasznot, amit már a magáénak hitt.
– Mégis jó volt, hogy beleavatkoztam! Igaz, hogy az anyám még most is neheztel, de hát
majd csak elfelejti! – gondolta Bálint, mikor Ázbej eltávozott. Aztán papírt vett elő és
Dodónak megírta pár szóban az elért eredményt. Hadd legyen a leánykának valami öröme, ha
már annyira érdekli a László sorsa.
Délután hallotta, hogy Milóthék hazaérkeztek Bécsből. Holnap lesz itt a temetés.
Még az este elutazott a fővárosba.

IV.

Május eleje. Ragyogó tavasz van. Egyetlen felhő sincsen sehol.

Az égbolt kéksége mint óriási üvegkupola borítja be a hegy-völgyes tájat. Délen, a
körösfői hegyek kopár tetői mögött vonuló havasok sötét hullámvonalától a Vlegyásza hármas
sátorain át el délnyugatnak a Gyalu Mare-i görbülésekig – ott a sebesvári szoros záróhegyei
ugornak elő tölgy koszorúzta kúpokkal –, aztán nyugat felé folytatódik és északnyugatnak
magasodva a Meszes hegylánca, elnyúlva messzi, elpárásodva a távolságban, majd leszállva
az Almás-völgybe lejtő sok hegyháton – gerinc gerinc mögött – és aztán északon a gorbó-
vidéki dombok kopasz agyagoldalai és lombos bükkösei, míg végül kelet felé lezárul a kör a
Részeghegy gombaforma furcsa kúpjában. A láthatár alján mindenütt halvány ragyogás, mely
fölfelé lassankint mind kékebb és kékebb lesz és a lélek sóvárog fölszállani abba a mélységes,
tiszta azúrkékségbe, mely olyan végtelenül nagy, olyan szűzien tiszta, akárha viharfelhő soha
át nem járna rajta. És mintha az egész kép halk rezgésben volna, mintha lüktetne minden a
tavasz teljesülésének vágyó varasában.
Azon a széles fönnsíkon, honnan ez a kép kitárul és melynek vizei egyfelől az Almás
patakába, másfelől a Körösbe sietnek, közepén egy kis dúcos rétnek, mely lankásan lopózik
be a környező fák ágsátora alá, itt áll Abády Bálint Winkler Gézával, az újonnan szerződtetett
erdőmérnökkel, kissé lennebb Zutor András Mézes, az uradalmi alerdész néhány emberrel
várakozik, kiknél vörös-fehér hosszú lécek, tárcsák, mérőszalag és a hosszú lábú látcső. A
háromszögelési munka eszközei ezek.
A mérnök magyaráz. Ő már nagyjában bejárta mindezt egyszer, hogy megtanulja. Innen
indulna a főnyiladék – mondja – az egész erdőbirtok végéig, az Uzdy-féle erdőktől keleten, át
a nyugaton fekvő községi erdőkig; határtól határig. Kétfelől ötven holdanként az egyes
vágások nyiladékai futnának északnak és délnek. A térképen mutogatja és érvel és kérdez,
mert most kell határozni: számba vegyék-e az oldalvölgyek hajlásait és ezek elválasztó élein
vigyék-e a vágásvonalakat – így szabálytalan alakú táblák keletkeznek –, vagy tekintet nélkül
a terepre, nyílegyenes léniákkal szeljék át az erdőt, ami persze azzal jár, hogy a vágottak
újraerdősítésénél különböző talajviszonyokkal kell majd számolni. Ez mérnökileg könnyebb
munka, a másik nehezebb, de erdészeti szempontból tán az első volna hasznosabb...
Abády hallgatja az érvelést. Kissé erőltetnie kell magát az odafigyelésre. Fontos ügy ez,
döntő az egész munkálat jövőjére. Az esze hát ott van. Csak a szeme nincs ott.
A szeme máshol van, nem a térképen, hanem ott két sudár tölgyfa között elnéz messzire,
hol véletlenül ifjú lomboknak össze nem záruló csipkehálóján két vajszínű függőleges sáv
tündöklik át. Almáskő várának romja ez. Annak a toronynak épen maradt két fala. Innen csak
kicsi két sáv, de érezni, hogy szörnyű magasok lehetnek. Úgy állnak ott, mint két fölkiáltójel,
eléggé távol innen, mégis világosan, majdnem követelőén. Mögöttük az ég, körülöttük,
alattuk az erdő sokszoros hullámzása. Akárcsak pici ablak nyílna, csak akkorka rés, hogy
éppen átvilágítson rajta az a két falóriás, messze távolságból, talán messze múltból...
Bálint ellép onnan. Egyetlen lépést tesz és az erdő összezárul, a várrom képe eltűnt. És
most már zavartalan tárgyal a mérnökkel.
*
Délutánig bejárták a fontosabb pontokat, aztán visszatértek arra az oldalos tisztásra, hol
már föl van húzva Abády sátra ügyesen. Itt vertek tanyát, bár ez nemhogy központi hely, de a
birtoknak majdnem már a keleti szélén van, néhány száz méterre az Uzdy-féle határgerinctől,
merthogy csak itt van igazán jó víz, amire pedig igen kényes a kalotaszegi ember.
A nap már eltűnt a Királyhágó mögött. Mégis világos az ég, amelyen lassú fellegek
indultak el északnyugat felől, olyan magosságban, hogy ők még ragyognak a teljes
napfényben.
Az erdőszemélyzet rendezkedéssel foglalkozik, fával, tűzzel, ágykészítéssel. A mérnök a
jegyzeteivel.
Bálint elindult az erdőbe egyedül. Valami vadcsapáson indult, valami nyomdokon.
*
Most, hogy így egyedül volt, egészen egyedül, lassan ment maga elé és gondolatai
visszatértek legutóbbi pesti tartózkodására, a parlamentre és arra a heves vitára, mely néhány
napja záródott csak le.
Az Apponyi-féle iskolatörvényt tárgyalták, mely egyrészről lényeges anyagi segítséget
rendel a nemzetiségi népiskolák számára és így az állam súlyos terhet vállal magára, de ennek
ellenszolgáltatásaképpen az államnyelv fokozottabb tanítását követeli és fegyelmi jogot a
tanszemélyzet fölött. Ez a javaslat lényeges változást jelentett az addigi rendszerrel szemben.
Lényegest az egyházi önkormányzat szempontjából, minthogy felfüggesztési jogot ad
közvetlenül a tanfelügyelőnek abban az esetben, ha a magyarnyelv-tanítás eredményességét
nem találja kielégítőnek. Eddig csak az egyházi hatóságokon keresztül lehetett ilyet
szorgalmazni.
Magában a törvény előkészítésében is szakított Apponyi a múlttal, mert idáig ilyen
természetű intézkedést a nemzetiségi törvénynek nem a rendelkezései, de a szelleme szerint
az érdekelt egyházakkal való előzetes tárgyalás előzte volna meg, és ha nem is kifejezett, de
hallgatólagos beleegyezésükkel jött volna létre.
Már március elején bizonyos volt, hogy a népiskolai javaslat erős ellenállással találkozik a
nemzetiségiek részéről. A parlamenti csoportjuk kimondta, hogy most ők veszik igénybe a
mai kormányalkotó pártok eddigi eszközét, az obstrukciót. A román egyházak fejei pedig
tiltakozó emlékiratot nyújtottak át Apponyinak azzal a kéréssel, hogy azt a királyhoz juttassa.
Ebből is nyilvánvalóvá lett, hogy a vitában a román kérdés fog előtérbe kerülni, annál
inkább, mivel a 25 tagú nemzetiségi csoportban más nép csak három mandátummal volt
képviselve.
Április 4-én, Porit mint a csoport elnöke benyújtja határozati javaslatát, de utána már
csupán román képviselők szerepelnek hosszú-hosszú beszédekkel. Ehhez a módszerhez
fordultak, mert a technikai obstrukcióhoz, ahhoz a kitűnő akadályozó eszközhöz, melynél
csupa név szerinti szavazással meg lehet állítani a parlament munkáját, a számuk mégsem
elegendő. Végtelen beszédeket tartottak hát, három-négy óra hosszat, sok cikkek és régi
felszólalások olvasásával, miket a többségi képviselők elég egykedvűen és unatkozva
hallgattak.
Csak néha-néha kiáltott közbe valahonnan valaki egy-egy zaftos mondást, ahogy már
megszokták régebbi időkben, amikor még az „átkos Bécs" számára voltak ezek címezve.
Fölélénkültek valamennyire, midőn egyik napon rájöttek a „Tudósító"-ból, hogy előző
délelőtt Vaida egy magyargyalázó verset olvasott föl nekik, amit az érdektelenség közepette
senki sem hallott, még a gyorsírók sem.
Komolyabb fordulatot a vitának azonban nem ez adott, hanem Bethlen István
interpellációja, melyet hatalmas beszéddel indokolt meg. Ez volt az első nagy felszólalása,
mert eddig inkább csak a bizottságokban dolgozott, de mindenki tudta, hogy főembere a
Függetlenségi Párt Apponyit követő szárnyának.
Meghallgatására tehát besereglett mindenki és minden padot elleptek a törvényhozók. A
beszéd kemény volt és támadó. A román nemzetiségi kérdés egész anyagát felölelte. Óriási
hatást tett és ettől fogva a vita már általánosabb politikai színt ölt. Vádak emelkednek
irredentáról és bukaresti kapcsolatokról, a nemzetiségek fokozott térfoglalásáról és a román
képviselők ettől fogva inkább védekeznek, mintsem támadnak.
Abády úgy vélte, hogy kötelessége felszólalni. Tudta, hogy újat tud mondani, érdekest,
ismeretlent. Pár napig készült, rendezte az anyagát és föliratkozott.
Meglehetősen üres terem előtt beszélt. Talán azért is, mert ismeretlen ember és párton
kívüli. A pártszervezet ugyanis mindig gondoskodott, hogy a saját gárdája benn legyen,
helyesléssel és tapssal biztatva szónokát. Az olyan képviselőt azonban, aki sehová sem
tartozik, azt bizony csak az a néhány buzgó ember hallgatja meg, aki elvből mindenkit
végighallgat, és persze a szakminiszterek, kiknek a javaslata fekszik a Ház előtt.
Így hát Abády beszéde alatt tíz-tizenöt többségi ült a padokban; és valóban csupán a
nemzetiségiek figyelték a szavát.
Az ő soraik legszélén az öreg Timisán Aurél, ugyanaz, aki a memorandum-pör idején
védőügyvéd volt.
Bálint arról a céltudatos agrárpolitikáról beszélt, melyet a román bankok főintézetük, az
„Unita" vezérlete alatt folytattak a saját népük körében, főleg a havasiak és a mezőségiek
között.
Egy-egy bizalmas emberük olcsó kölcsönt kap a banktól; ezt a pénzt kihelyezi a román
parasztságnál közvetítők útján. A pénz így szörnyen megdrágul, míg a kölcsönvevőhöz jut.
Valóban uzsorakamatot fizet az a gazda, aki igénybe veszi.
 – Tudok esetet – mondotta –, ahol 2-300%-ra emelkedik, de a szokványos 25-30%.
Persze, hogy az adós ezt nem győzi. Mikor pedig már a kamatos kamatokkal akkora összegre
nő a tartozása, hogy egyáltalán fizetésképtelen, akkor végrehajtják. Így kerül a földje ama
megbízottak kezébe és a paraszt legfönnebb mint zsellér marad a telkén. Ebből pedig az
általános emberi szempontok sérelme mellett politikai kár és veszély is származik. Azok a
hatóságok, amelyek a dologban eljárnak, a magyar jegyző, a magyar végrehajtó, a magyar
bíróság. Az a szerencsétlen román parasztember ezeket látja magával szemben, ezek hajtják
végre rajta azt a romlást, amelyet ő igazságtalanságnak érez. Azok védik meg vele szemben
az ellenfelét, az uzsorást. Lehet-e tehát csodálkozni azon, ha ilyen körülmények között
könnyen elhiszi, hogy ezek az ő ellenségei? Lehet-e csodálni, ha az eladósodott kisbirtokos
vagy már zsellérré vált gazda mindenre vezényelhető, amit kívánnak tőle azok, akiktől a
puszta léte függ? És a rendszer általános minálunk a szegényebb vidékeken. Céltudatos
rendszer, mely egyrészről függőségbe juttat széles tömegeket, másrészről pedig román közép-
és nagybirtokosságot épít ki...
A Ház unatkozó egykedvűségében Bálint úgy érezte, hogy mindaz, amit ő most elmond,
hiábavaló és érdektelen, azt is érezte, hogy rosszul ad elő, szárazon és egyhangúan. Csupán a
román képviselők hallgatták, de adataira vállat vonogattak, jelezni akarván, hogy mindez
képzelődés és valótlan.
Egyedül a vén Timisán húzódott kissé közelebb. Tenyeréből kagylót csinálva a füle mellé,
minden szóra figyelt és bozontos fehér szemöldöke alól gyanakodva kísérték a szemei Bálint
mondatait. Bizonyára azt leste, vajon megemlíti-e Abády az ő nevét. Hiszen azt, hogy a
román bankpolitikának ez célja és rendszere, hogy ők ezt tudatosan vezetik így, azt ő mondta
volt el neki, midőn Bálint fölkereste vagy másfél éve, segítségét kérve egy ugyanilyen
uzsoraügyben.
Abády nem hivatkozott az öreg néptribunra. Ez nagy szenzáció lett volna talán, de nem
tette. Csak általánosságban beszélt és a forrását nem nevezte meg.
Timisán érdeklődése is megszűnt, midőn a szónok elhagyva a helyzet vázolását, annak
orvoslására tért át. A hitelszövetkezetek terjesztését jelölte ellenszerül. Szövetkezetet alakítani
mindenfelé, abba bevonni a lakosságot, bármilyen nyelvű és vallású is, esetleg apróbb
központokat alakítani három-négy község számára, oktatókat és tanult hivatalnokokat küldeni
számukra, nagyobb hitelt és jogsegélyt is olyan akció szolgálatára, mely konvertálná az
uzsora karmaiban vergődők tartozását.
Itt már lendületesebben beszélt. Talált egy-két színesebb mondatot, mert most az ő mindig
mindenkin segíteni akaró szándéka adott szárnyat szavainak. Mégis mikor befejezte, alig
hangzott el pár helyeslés és az elnök már szólította is a következő szónokot.
Bálint összeszedve jegyzeteit, kifelé indult. A folyosó sarkánál Timisán jött vele szemben.
– Gratulálok a szűzbeszédhez, gróf úr! – mondotta széles parolázás közben, aztán vaskos
ősz bajusza hamiskás mosolyra húzódott:
– Ugye, emlékszik, mit mondottam akkor, midőn látogatásával megtisztelt? Hát nem volt
igazam? Most láthatja: a magyarok mással vannak elfoglalva, az efféle nem érdekli őket!
Megfordult. Indult. Mégis hátraszólt:
– Azért mégis kedves volt, hogy ki nem adott engem. Köszönöm!
És az öreg az ő lomha járásával visszatért a terembe.
Ezek a képek vonultak föl Bálint emlékében. Lassacskán azonban elhalkultak, annyira
szép volt a tavasz az erdőben. A hullott lomb a lábai alatt, lassú olvadáskor hóiétól átitatva,
hangtalanná tette a lépteit. Bükkfaóriások sima törzsei között, kik toronymagasba nyújtották
galambszürke oszlopaikat, kék harangvirágok csilingeltek a vörösbarna avaron és ahol
tágasabban álltak a fák, ott mogyoró- és somfabokrok virítottak füzéres bojtozással, papsapka
narancsvörösen és kökény fehér csillagokkal. Egy-egy vadcseresznye is habzó bokrétákat
kínált. Álomerdő volt ez, mely már kissé derengő, bár az ég odafönn még pazarul kék, és a
lomha felhők keresztülragyognak a levélzet reszkető zöldjén.
Az erdei madarak itt-ott már búcsúzkodnak egymástól, jó éjt kívánnak, mert ők
korafekvők, míg valahol egy csalogány kezd szólni. Egy-egy futamot próbálgat csak. Még
vár, várja, hogy sötétedjék, mikor majd fújni fogja tele torokkal az ő kis madárszíve csattogó
dalait.
Az ösvény, melyen Bálint elindult, lassacskán fölfelé vezetett. Ki az oldalon, ki az erdő
keleti szélére. Már átvilágít a mart fölött a láthatár alja. Terv és gondolat nélkül megy; a lábai
öntudatlanul viszik ki erre a gerincre. Ösztönösen. És váratlanul fölért oda, szembe a feléje
hajló vágással.
Itt megállt.
Áttekintett rajta. Fiatal tölgyhajtások bokrai borítják enyhe zöldbe öltözve, közöttük fű
burjánzik gazdagon és odafönn a túlsó élen lábon álló szálerdő falként vonul végig. Balról a
völgy elgörbül és apróbb dombok zárnak el minden tovalátást, el az egész világot lombtarajos
hullámaikkal. Minden, minden zöld, halványabb hajtások zománcával beszórva, üdén, frissen,
fiatalon: a természet megifjodása diadalmaskodik itt.
Bálint körülnéz, föleszmél. Az Uzdy-féle erdők határán van. Igen, ez az a hely. Itt állt ő
most másfél éve. Tán nem is itt, hanem kissé fönnebb. Ott kell hogy legyen az a bükkóriás az
ösvény mellett. Ott várt Adrienne-re annak a tövénél egy novemberi reggelen. Odatúl az élen
látta meg, ahogy hosszú, egyforma lépésével kijött a szálerdőből és átkerült a völgyhajlás
fölött.
Szürke homespun ruha volt rajta. Igen, az.
Mintha most is látná. És jött! – Akkor mindez arany volt és bronz, bíbor és láng, ahogy
most smaragdszínű minden. Igen, itt, vagy húsz lépésnyire innen, ott látszik annak a hatalmas
fának a széjjelágazása a bokrok fölött, ahol várt az asszonyra azon az őszi búcsút vevő
reggelen... És mennyi minden történt azóta!...
Önkéntelenül megindult a fa felé, ahogy régi baráthoz indul az ember gondolkozás nélkül,
ösztönből.
Ledűlt széltörés roncsalékát kellett megkerülnie, mely keresztbe feküdt és elzárta az utat.
Sűrű csemeték sarjadzásán áttörnie nagy kanyarodással. Midőn visszaküzdötte magát az
ösvényre, kissé sötétedett már. Hát ott állt előtte a bükkaggastyán. Alig tíz ölnyire! Egyedül
állt ott. Galambszürke törzse akár egy torony. Széjjelkúszó gyökerei mohák bársonyában.
A gyökerek között, a fához támaszkodva egy asszony.
Szürke ruhája összeolvad a fa kérgével. Csak az arca válik el halványan a háttér
árnyékától és sötéten a fekete hajzata. Áll mozdulatlan. Szembenéznek borostyánsárga
szemei. Tágra nyílva, víziós nézéssel néznek vele szembe.
Ő az, Adrienne!
Ő áll itt egybeolvadva a fával, mintha reá várna!
Ahogy a szélroham fölkap egy levelet és tovaröpíti, úgy lendült a fiatalember előre. Egy
pillanat sem és előtte van. Egy pillanat és már összeölelkeztek.
Szomjas ajkak találtak duzzadón egymásra, szorító karok kapcsolták őket össze, kutató
kezek markoltak karmolva és a vágy vihara ragadta meg őket, sok-sok hónapok visszafojtott,
elnémított vágya, elemi erő, akár a földrengés vagy a tájfun, megsemmisítő hatalom, melyet
szó ki nem fejezhet, ami fölmagasztosít és minden mást eltöröl. Szót sem ejtettek, csak az
egymás alig dadogott nevét a csókok mohó gazdagsága között és beleborultak a moha és a
hullott lomb mélységes szőnyegébe, hova összekulcsolódva döntötte le őket fölszabadult
szenvedélyük egyetlen villanás alatt...
 A lilásodó légben egy-egy denevér szálldos már szárnycsapkodva föl, föl, föl, cikázó
repüléssel az erdő és az ibolyaszínű égbolt végtelene között...
*
Adrienne fölült a harasztban és a kezei hátranyúltak, hogy megigazítsák vadul
széjjelbomlott haját.
Bálint szívszorongva nézett föl reá. Most, hogy az első kábulat lehiggadt, reázúdultak
közös emlékeik. Hogy is mondta akkor Addy Velencében? Azon az utolsó hajnalon, midőn
egymástól elváltak: „... megpróbálok élni, ha nem találkozunk többé..."
Igen, ez volt az a szerződés, amit ő akkor vállalt, hogy megváltsa az asszonyt a haláltól.
Mert a halál folyton ott kísértett. Nemcsak kívülről, más által, Uzdy Pál részéről, aki őrült
apának a fia, örökletesen terhelt, állandóan revolverrel járkál és még tetszeleg is a
félelmetességében. Ezt hosszú udvarlása idején is alig vették számba. De ott lebegett fejük
fölött, mikor most egy éve Adrienne Velencébe utazott a nővéreivel.
Mikor oda hívta Bálintot arra a négy hétre. Amidőn ő ezt elfogadta. Négy hét, négy boldog
hét, nem több, nem kevesebb, négy álomban töltött, öntudatlan hét, négy hét a paradicsomban,
amiért az élettel kell majd fizetni.
Ez sem nagy ár azért a négy hétért!
Ott az első estén megtorpantak, de a szerelmük elragadta őket. És végül csak az egymás
féltése mentette őket meg az életnek.
És ott kísértett már sokkal korábban, kifejezve abban a könyörgő, szakító levélben, amit
Adrienne írt neki, kifejezve világosan: „...Ha ez megtörténnék, megölném magam... Én a
felesége vagyok annak az embernek, az ő birtoka... Hát akkor mi lenne? Ha te is és ő? ...
Nem! Nem! Inkább meghalni. Nem is lehet mást..."
A többi, a velencei elválás is emlék csupán, de ennek a levélnek a szava fenyegető valóság
lett most. Mi lesz? – Hogyan lesz? – Elhagyni egymást újra, ó, az képtelenség! – érezte, ezt
nem tudná tenni, – de a szíve összeszorult arra a gondolatra, hogy Adrienne most fölszabadult
az ígérete alól és hogy a kettős életet vele és az urával nem fogja vállalni.
Így fektében nem látta jól az asszony arcát. Felült. Megérintette az Adrienne térdét.
– Addy?... – Ez egyetlen szóban benne volt a főbenjáró kérdés.
A nő feléje fordította tekintetét. A szemei mosolyognak, a szája is kissé. És átadja a kezét,
hajlékony ujjait:
– Most már mindegy nekem minden... – mondotta lassan.
*
Adrienne is oda gondolt vissza, arra a velencei búcsúra, azokra a szavakra, amiket akkor
mondott.
Midőn Bálint távoztakor ott állt az ablakban, hosszan kitekintve a végtelen lagúnára, úgy
érezte, hogy ő már meghalt. Úgy érezte, hogy az élete lezárult és az ígéret, mellyel
megfogadta, hogy próbál tovább élni, hiú szó csupán, mellyel áltatja a szerelmesét ideig-
óráig, néhány hétig vagy hónapig, hogy semmi gyanú az ő önkéntes haláláért ne érhesse azt a
férfit, akinek a karjaiban először volt boldog.
A következő időben sem változott ez az érzés. A férje megjött.
Úgy fogadta, mint az alvajáró. A hazautazás részletei azonban mégis elfoglalták, még
inkább a gondoskodás idősebbik húgáért, Judithért.
– Szegény Judith! – gondolta akkor és ez a részvét könnyebbé tette az első napokat. –
Szegény Judith! Milyen tragikus az ő sorsa is. Az egész velencei időzést azért határozta el a
családja, hogy kiemeljék a leányt abból a környezetből, mely szerelmi csalódásával volt
telítve, hogy magához térjen, hogy felejthesse azt a szörnyű csalódást, ami odahaza érte,
mikor az az aljas ember kiszökött az országból.
Akkor már összeroppant valami a leány lelkében. A végső döfés azonban itt érte Lídón,
amidőn megküldték neki az ő saját szerelmes leveleit, miket az az ember hagyott egy más
ismeretlen asszonynál. Ez törte végleg össze Judith szívét. Elborította elméjét. Azóta zavart és
úgyszólván öntudatlan. Nagy kímélettel kell vele bánni, akár egy beteg kisgyerekkel.
És az utazás Bécsbe. Tárgyalások az ideggyógyász tanárral. Látogatás anyjánál abban a
szanatóriumban, hol az már jó ideje feküdt; hazatérés családi otthonukba, Mezővarjasra, hol
minden iránt neki, Adrienne-nek kellett intézkednie, hiszen az apja minden jósága mellett
csak sírni vagy kiabálni tudott, – mindez a felelősség átsegítette Adrienne-t az első hetek
szörnyű korszakán.,
Ő már csak másoknak él – gondolta –, az ő élete nem számít, valóban nincsen is. Ő csupán
elvont akarat, akarat, mely egyedül óvhatja meg a családját a széjjelzülléstől.
Ilyen körülmények között és ezzel a föladattal sokat időzött Varjason. Ő intézkedett
mindenben. A gazdaság fontosabb ügyeit az apja háta mögött vele beszélte meg a tiszttartó; ő
biztosította, hogy az anyja gyógykezelésének elég nagy költségei mindig pontosan és hiány
nélkül fedeztessenek.
Judith sem maradhatott tovább a régi leányszobában, együtt kisebbik húgával, Margittal,
mint eddig. Jó is távolabb költöztetni őt a kúria legutolsó szárnyába, ahova nem hallatszik
annyira, mikor az apja a cselédséggel pöröl naphosszat.
Itt két szobát rendezett hát be számára, egyet neki és egyet annak a jóravaló idősebb
asszonynak, ki gyermekkoruk óta Varjason volt és akit most Judith mellé rendelt.
Mikor pedig fölfedezte, hogy a leány elborult elméjében valami érdeklődő fény csillan
meg apróbb állatok láttán, külön kis baromfiudvart rendezett be neki ott a ház sarkánál
tyúkokkal és néhány házinyúllal. Ez igen jól sikerült. Judith először örült valaminek, midőn
az elkészült és azután egész napját itt töltötte a majorság között, ápolta és etette őket, és
nyilván jól érezte magát velük.
Mindez önállóbbá tette Adrienne-t az anyósával és a férjével szemben. Ez munkakör és
kötelesség volt. És ez előtt az öreg Uzdyné is és a férje is meg kellett hajoljanak.
Jó alkalom is el-elmenni Almáskőről, ahol neki a világon semmi dolga se volt, akárha ő
ott vendég lett volna mindig. Az anyósa vezetvén a háztartást és az ő kisleánya nevelését, neki
semmi beleszólást nem engedett soha, Uzdy Pál pedig magának tartott fönn a legparányibb
részletig mindent. Igaz, hogy eddig kertészkedett kissé a gyümölcsösben, de azt inkább
játéknak nézték, oktalan időtöltésnek és csak kicsinylően mosolyogtak rajta. Ez azonban most
felelős munka. Uzdy Pali, ki eddig úgy bánt vele, akárha vásárolt fehér rabszolga volna a
házánál, akinek nincs más föladata, mint hogy szép legyen és engedelmes és ott legyen, ha
megkívánja, – mintha Uzdyban valami megbecsülés derengene; mintha most – ó! nem sokkal,
csak valamicskével inkább – emberszámba venné; mintha tán kissé büszke is lenne arra, amit
Adrienne a családja érdekében tesz.
Mindezek mégis csak külsőségek. A házastársi viszony a férjéhez az maradt, ami a
múltban. Csak undort és félelmet érzett, ha Uzdy a hálószobájába lépett. És ama boldog
velencei éjszakák emlékével a szívében úgy érezte magát, akárha a mennyországból örök
pokolra jutott volna, amelyre önmaga ítélte magát.
Azonban ahogy haladtak a hetek, hónapok, mind többet gondolt vissza arra, amiről
lemondott, midőn Bálintot száműzte maga mellől. És mindjobban elhalványodtak azok az
érvek, melyek miatt tette.
És mindenfelől emlékek szóltak hozzá, melyek között újra és újra átélte a szerelmük
múltját.
 Mezővarjason ellátogatott ahhoz a padhoz, hol AB először mondta meg, hogy őt szereti és
ahol ő úgy megsértődött buján sóvárgó szavától és attól a csóktól, mellyel a karján kúszott
végig. Milyen gyerekesnek látszott ez most.
Kolozsvári lakásán, hol átutaztában gyakorta meghált, ott is minden zugban meglapultak
az emlékek. Minden olyan itt, mint akkor. A nagy fehér csergepokrócok szőnyegként a
földön, rajtuk piros selyempárnák, és hatalmas tűz a kandallóban most is. Mennyit ültek ők itt
ketten szerelmük kezdetén! Itt tanította meg csókolni Bálint, itt próbálta magáévá tenni
erőszakkal egy szürkülődő sötétes délutánon. Hogy lázongott ő akkor! – És itt írta meg sokkal
később azt a levelet hozzá – végső búcsúnak hitte akkor –, amiben elmondotta, hogy nem
akar, nem tudna a szeretője lenni soha, soha, és hogy megölné magát, „ha ez megtörténne..."
És itt határozták el apjával és Margit nővérével az utazást Velencébe tavaly júniusban.
Már midőn vállalkozott, hogy ő kíséri oda a húgait, midőn a férjénél és az anyósánál
keresztülvitte, hogy elbocsássak, – be nem vallottan, de mégis bizonyosan tudta, hogy
odahívja Bálintot arra a négy hétre, bár azt hitte, hogy élve vissza nem tér onnan.
De akkor már a vágy erősebb volt minden másnál...
És itt Almáskőn is. Itt is minden erről beszélt hozzá. A hálószobája, hova először lépett be
Bálint, mikor ő betegen feküdt és Uzdy elutazott azon a hajnalon; az erdő ösvényei, ahol
kettesben jártak összeölelkezve; és itt az az óriás bükkfa, első titkos találkozójuk egyetlen
tanúja...
Ide gyakran ellátogatott, mióta visszatért Velencéből. Majdnem naponta. És hosszan ott
tudott állani egyedül és árván.
Mindez folyton szólt hozzá. E visszagondolások során pedig mind hatalmasabbul tört reá a
vágy: viszontlátni egymást! A hosszú hónapokon át sokféle indulat tört reá, indulatok, melyek
megőröltek sok mindent, amiben hitt, amit törvénynek tekintett magára nézve addig. – Mit
sem tudott Abádyról.
Csak itt-ott hallotta, hogy Pesten van, vagy hogy Dénestornyán volt az anyjánál; az
életéről azonban semmit! – Mit csinál most, mit érez? – gondol-e vissza reá, vagy már valami
más nőt talált, aki megvigasztalta? És ha ez jutott eszébe, a féltés úgy harapott a lelkébe, hogy
kiáltani szeretett volna kínjában. És ezért a féltékenységért is vádolta magát, hiszen ő
bocsátotta el maga mellől, szabadjára eresztette, lemondott róla... Miért is tette ezt?
Miért? – így kellett tennie. Elválni a férjétől nem tud. Az soha el nem bocsátaná és
megölné nemcsak őt, de azt is, akit szeret. Csak szakítani lehetett, hiszen tudta, hogy nem
képes ellenállni, nem tudná megtagadni magát, ha találkoznak és akkor... hogy férje mellől...
ez szörnyűség volna és tisztátalan és lehetetlen!... Ez volt az az erkölcsi parancs, melyet akkor
megdönthetetlennek tartott. – Lassacskán azonban a várás, a vágy, a szenvedés, a féltés is
lemorzsolta ezt az okfejtést.
Megőrölte az akaratát. Hát nem mindegy minden? – Hát lehet így élni? – Nem őrültség-e
eldobni magától az egyetlen férfit, akit szeret, az egyetlen üdvöt, amit az élet nyújthat neki,
neki, akitől még a maga szülte gyermekét is elvették?
Az anyósa tette ezt vele, a férje még ebben sem állt a pártjára, mert ő Uzdy számára
csupán odaliszk; örömleány csupán és semmi más. A viszonya a férjéhez az becstelenség már
így is, – mi különbség volna hát, ha e rabszolgasorsban elfogadná azt, amit nyújtani tud az
élet? Miért? Miért? Miért ne?! Valóban csak büszkeség és dölyf az, hogy e kettős életet
elutasította magától; oktalan önimádás, amiért csak szenvedéssel fizet és hiába... hiába...
hiába...
Egész eddigi lényének ellentmondott ez az örökké visszatérő gondolatkör, melyet százszor
elűzött magától, de mely örökké visszatért, mindig erősebben. Mert senki sem mondta, hanem
csak ő maga, senki sem vitatkozott vele, egyedül ő küzdött az emlékeivel és a sóvárgásával. A
teste és a lelke ez után kiáltozott!
 *
Már majdnem sötét volt, midőn elváltak. De nem búcsúnak érezték, hanem boldog
jövendő kezdetének.
Bálint ott maradt állva a fa tövében, amíg onnan a túlsó szálas széléről visszaintett a nő és
eltűnt az erdőúton.
Akkor ő is visszaindult a tanyája felé.
Útközben számba vette, amit megbeszéltek. Megismételte magában azt a kulcsot, amiben
megállapodtak: bármely négyjegyű szám, mely levelükben előfordul, találkozásuk napját és
óráját jelenti.
Kis vadászkalibát építtet azonnal arra a rétre, ahol most a sátra áll. Cserkészösvényt vágat
innen odáig – ezen járhat Adrienne hozzá.
Midőn még este kiadta a parancsot, két-három más ösvényt is rendelt és sózókat az
őzeknek, hogy elburkolja a rendelkezés célját.
És sok hónapok óta először aludt el boldogan.

V.

Bálint május végétől ismét Budapesten volt. Pusztán kötelességérzésből járt be a Házba,
hiszen pártkötelékbe nem tartozván, nem parancsolhatott vele senki. De ő most azt a tervet,
amit beszédében vázolt a szövetkezetek kibővítése iránt, azt akarta szorgalmazni.
A szövetkezeti központ elnökénél, aki erdélyi ember volt és Darányi miniszter jó barátja,
nagy megértésre talált. A kabinet többi tagjainál eleinte nehezebben haladt.
A kormánynak valóban elég más gondja volt.
Alighogy a végét járta a népiskolai törvények vitája, alig csitultak el a hullámok a
nemzetiségi kérdés körül, hogy tovább háborogjanak a vidéken népgyűlések és tiltakozó
föliratok alakjában, máris újabb és közvetlen hatásában kényelmetlenebb vihar támadt.
Valóban igaza lett Boros Zsigmondnak a jövendőmondásával. Ahogy múlt novemberben
megjósolta, minden úgy történt. Apponyi fokozatosan nacionalista iskolatörvényei csak az
imént tárgyaltattak le és máris itt van Kossuth Ferenc javaslata az államvasúti
alkalmazottakról.
Szolgálati pragmatikának nevezték.
A közönségnek nyújtott indoklás az volt, hogy a kormány ezzel a törvénnyel örökre meg
akarja akadályozni az olyan vasúti sztrájkot, mint ami nemrégiben ütött ki és mely bár csak
pár napig tartott, mégis elég izgalmat okozott. De a javaslat nemcsak fegyelmi
megszorításokat tartalmazott, hanem nyelvi újításokat is. Kimondta, hogy a MÁV csak olyan
egyéneket alkalmazhat, akik magyarul tudnak.
Az államvasút üzeme Horvátországra is kiterjedvén, ez tehát az ottani személyzetre is
vonatkozik, ami újítás, mégpedig olyan, amely a horvátok szerint a magyar-horvát
kiegyezésbe ütközik, mert ott az államnyelv horvát. Igaz, hogy a javaslat a horvát területen az
ottani személyzettől, mely a közönséggel vagy hatósággal érintkezik, megkívánja a horvát
nyelv ismeretét, mégis a horvát-szerb koalíció, mely éppen Kossuth pártolása folytán jutott
hatalomhoz, azonnal ellene fordult. Hevesen tiltakoztak és azonnal. Amidőn pedig június 5-én
a javaslat vitája megindult, ők hosszú évek óta nem gyakorolt jogukkal éltek, azzal, hogy
mindnyájan csakis horvátul szólaltak föl. Obstrukcióba fogtak ők is. Ez pedig súlyosabb
formát öltött, mint az imént lefolyt nemzetiségi vita, hiszen negyven horvát lévén a Házban,
ők mindazokat az eszközöket ki tudták használni, miket a magyar obstrukciók olyan pontosan
kidolgoztak a múltban.
Nagy volt a fölzúdulás, különösen a Függetlenségi Pártban a szerb koalíció iránt, mely két
évvel ezelőtt, a közjogi harcok idején a „fiumei rezolúció"-ban a perszonáluniót vette föl
programjába és ezért szövetségesként dicsérgették idáig. Hát ilyen árulók ezek?!... most
ellenünk jönnek?!
Persze a magyar törvényhozók közül nem hallgatta senki a beszédüket, hiszen alig értette
két-három ember az egész Házban, hanem a folyosókon verődtek össze csoportokba.
Békétlenkedve és egymással vitatkozva töltötték el az időt azok, kik a határozatképesség miatt
kénytelenek voltak készenlétben állni naphosszat. Így volt ez nap nap után heteken át. Nagyon
örülnek hát, ha valamelyik régi főember benéz közéjük. Fiókparlamentet rögtönöztek ilyenkor
a tiszteletére.
Ma éppen Barra Sámuelt vették körül, aki véletlen odatévedt.
Varjú Béla meg is indítja a szócsatát, hadd legyen alkalma a nagy Barrának letromfolni
mindenkit. Ez érdekes lesz és jó időtöltés.
– Már én amondó vagyok – így kezdi Varjú –, hogy bolondok vagyunk, mikor ezt tűrjük.
Itt ülünk már két hét óta és azok még mindig vartyognak. Én bizony közébök csördítenék
magyarosan, ha én volnék a kormány!...
A nagy Barra kinyitotta azt az ő hatalmas száját. Szélesebb volt, mint máshol az arca, talán
a sok szótól, amit életében kimondott. Akárha külön életet élt volna ez a szája bajusza és
kövér álla között.
– Mi az a csördítés? – Ha te azt értenéd, hogy a kormány a házszabályok ellenére lépjen
föl ellenük, azt én meg nem engedem! A házszabályok védelmében küzdöttem éveken át a
kamarilla pribékjei ellen, igenis! – én elsősorban, ahogy tudjátok! – és eljöhet újra az az idő,
amikor a házszabályok fellegvárából mentjük meg a nemzet szabadságait!... A házszabály, az
szent!
Az öreg Bartókfáy fölemeli az ujját:
– Áztat mi nem engedhessük – helyesel marosmenti régi kiejtéssel –, áztat nemhogy
Kossuth Ferencnek, de még Kossuth Lajosnak sem engedtük volna saha! de saha, azt én
mandam! – és méltósággal süllyeszti vissza a kezét nadrágja ellenzőjébe, mert ő magyar
viseletben jár még mindig, akár a 60-as években. Hadd lássák ebből is a népek, hogy ő már
akkor szereplő ember volt.
– Valóban a házszabályt érinteni nem szabad semmi körülmények között – hízelkedett
egyik ifjabb képviselő a nagy Barra felé –, még ha miellenünk is használják...
– Az ilyen vélemény sem helytálló – vágott közbe a vezér, aki kötekedni szeretett –, mert
jegyezzétek meg, hogy mi az ország akaratát, az ő hitét, az ő szabadságát képviseljük, azért
harcolunk minden eszközzel, de hova jutnánk, ha szabad volna partikularista célokra ugyanezt
tenni?... vége lenne a parlamentarizmusnak, az ősi alkotmánynak, ha ilyet eltűrnénk!... Ezért
igenis módot kell találni, akármilyen módot, hogy más ne obstruálhasson, csak az olyan párt,
aki a nemzeti ideált képviseli!
– De az imént azt méltóztattál mondani... – hebegett az ifjú honatya – én úgy értettem...
– Rosszul értettél, de én jól mondtam: a házszabály, az szent! Azonban használatára csak
az erkölcsi és nemzeti cél jogosíthat föl, más semmi... – és hosszú körmondatokban
körülbeszélte a tárgyat, melytől világosabb nem lett a szándéka, de nagyszerűen hangzott.
Mind többen gyűltek oda, hallván Barra hatalmas hangját. Abády Bálint is odasétált.
Jókedvű volt. Az ő dolgai most jól haladtak. A horvát szóáradat minden parlamenti
munkát megakasztván, a kormány tagjainak volt most idejük mással is foglalkozni, mint a
képviselőházi napi kérdésekkel, amik a három párt torzsalkodása miatt minduntalan
összegabalyodtak. A szövetkezeti megbízása küszöbön állott és ma az Országházban a
pénzügyminiszterre várt, hogy az utolsó részleteket megállapítsák.
Éppen akkor ért oda, mikor valaki a hallgatóságból Kossuth Ferencről valami dicsérő
jelzőt vetett közbe, hogy milyen bölcs, milyen államférfi... A nagy Barra ezt nem szerette. Ő
még a parlamenti harcok idejétől rossz lábon volt Kossuth Ferenccel, akivel szembeszállt
akkoriban.
– Hogy államférfi, ugye?!... Hát hogyne!... Aki miniszter, az mindig államférfi! – vágta
oda kacagva a nagy szájával. – Ha azonban azt kérdezzük, hogy okos volt-e ezt a nyelvi
intézkedést most hozni, amikor a szerb koalíció mellénk állott a perszonálunióban, ahhoz
bizony szó fér. A mi árva nemzetünknek olyan kevés a barátja, hogy talán kár volt egyetlen
szövetségesünket bántani.
Bálint itt közbeszólt:
– Ez a szövetség értékétől függ és főleg őszinteségétől. Meggyőződésem, hogy a szerb
koalíció nem miirántunk való nagy szimpátiából hozta a fiumei határozatot, hanem Belgrád
utasítására. Ott, igen okosan, mindent támogatnak, ami a Monarchia szétbontására szolgálhat.
És talán Kossuth szándékosan iktatta be a nyelvi klauzulát, hogy szakíthasson végre szerb
barátaival.
Egy pillanatig bámulva nézett a nagy Barra Abádyra, akit alig ismert és aki rendszerint
szótlan járkált közöttük. Éppen felelni akart, lesújtani az alkalmatlan közbeszólót, mikor
Boros Zsigmond, ki néhány perce már ott állt a kör túlsó oldalán, megelőzte:
– Ez okos politikai szempont volna – zengett szép baritonján –, de én mondhatom:
Kossuth erre soha nem is gondolt. Ő nem is képzelte, hogy ebből baj lehet. Csupán az ő
tájékozatlansága a magyarázat. – És hozzátette, hogy a magáról szóló legendát ápolja: – Én
mikor hivatalban voltam, már szó volt erről és én komolyan figyelmeztettem, de ő nem
hallgatott reám. Ezért köszöntem én le az államtitkárságról. Akkor nem mondhattam, de most
már láthatjátok, mert én mást nem tudok szolgálni, mint a haza jól felfogott érdekét, más
nincs és nem is lehet számomra.
A nagy Barra dilemmában volt. Kossuthot utálta, de azt sem szerette, ha más vonja
magára a hallgatók figyelmét. Közbekiáltott hát haragosan:
– Nem az én dolgom a kereskedelmi minisztert védelmezni. De ha tájékozatlan is, ha
gyönge is néha, sőt gyakran!... a hazafias érzés mindig eltalálja a nemzet el nem gáncsolható
útjait, minden poklon keresztül. Mert az a láng, amely keblünkben lobog, megvilágítja a
jövendő minden kényszerűségét. Csalhatatlan zsarátnok ez, ami engem örökkön-örökké
vezérelt és tanuljátok meg, hogy a haza, a nemzet, az alkotmány, minden, minden csakis
egyetlen szóban üdvözül, amit én...
Itt tartott szónoklatában Barra, midőn egyik teremszolga Abádyhoz lépett, megérintette a
vállát és megsúgta, hogy hívatják. Bálint megfordult és sietett a miniszteri szobák felé. A
hosszú folyosó végéig kísérték a dörgő mondatok:
– ... mert én azt hirdetem törhetetlenül és örökké, amit a haza üdve követel...
*
Fél óra múlva a kormányelnök fölhatalmazásával távozott Bálint a képviselőházból. Még
aznap este indult haza. Mióta belépett a politikába, először utazott haza boldog érzéssel.
Végre dolgozhat, végre megvalósíthat valamit emberbaráti terveiből.
Mielőtt elszenderült, azon gondolkozott, milyen vidéken kezdjen hozzá a szervezéshez. A
Mezőségen-e, Lélbánya körül, vagy a Kalotaszegen. Az érveket latolgatta, miközben
lassanként elborította az álom. Az utolsó meggondolások a Kalotaszeg mellé sorakoztak. A
szélső havasalji magyar községekhez, hol kellő vezetőket lehet találni, hozzá lehet kapcsolni,
mint maghoz, néhányat a havasi román községekből. Igen! – itt kell megindítani! – és álomba
boruló öntudatában egészen halkan az is közbecsendült, hogy ott, azon a vidéken, ott a Körös
és az Almás völgye közötti gerincen megépült már az az erdei házacska, ott az erdei tisztáson,
hol védve, megbújva, titkosan újraélheti azokat az órákat, melyeknek bódító emléke Velence
óta korbácsolja a vérét.
*
Abády Róza nagy örömmel fogadta a fiát, midőn visszaérkezett Dénestornyára. Mióta
fölszólalt a képviselőházban, nagyon büszke volt rá. A beszédet vagy háromszor fölolvasta a
két gazdasszonyának, Tóthynénak és Baczónénak, kik nagyokat bólintgattak hozzá És
mindenkor elcsodálkoztak jóízűen, ahányszor hallották; és Ázbejnek is egyszer, aki áhítattal
hajlongott minden mondat után. Azután elzárta az íróasztalába és néhanap elővette titokban és
végigélvezte újra. Most pedig, midőn Bálint elmondta a terveit és a kormány megbízását,
nagyon meghatódott: – Mintha szegény atyádat hallanám... – mondotta és a fia fejét puha
vállába szorította. Aztán megkérdezte, melyik vidéken akar a munkához fogni.
– Két körzetre gondolok egyelőre. Egyiknek központja volna Lélbánya, ahol a szövetkezet
már megvan, csak hozzá kéne kapcsolni a szomszédos községeket, a másik Kalotaszeg
valamelyik havasalji faluja, ahova be lehetne venni a felső falvakból vagy kettőt-hármat.
– És melyikkel kezded?
– Azt hiszem, Kalotaszegen. Már írtam is a hunyadi főszolgabírónak, hívja össze a havasi
jegyzőket, hogy átbeszéljük a dolgot.
– Hát akkor megint odautazol, alighogy megjöttél?
– Igen. Holnapután lesz ez az értekezlet. Egyben az erdőket is végig fogom járni.
Róza asszonynak kissé elborult az arca. Úgy nézett a fiára kiülő szürke szemeivel, mintha
kérdezni akarna valamit. Mégis annyit mondott csak:
– Hát oda, megint oda? – és elgondolkozott.
Most egy hónapja két levél is érkezett nagyalmási bélyeggel.
Ő, aki mindig maga bontotta ki a postatáskát, osztotta szét a leveleket Dénestornyán a
háznépének, már régóta ismerte az Adrienne hanyatt dűlt betűit. Már réges-régen, még Bálint
diplomata korában is figyelte azokat a női írásokat a fiának szóló borítékokon. Ezek akkor
még örömet okoztak neki, mert titokban bár, de büszke volt Bálint női sikereire. Adrienne
levelei tavaly és tavalyelőtt már aggodalommal töltötték el. Midőn pedig múlt nyár óta ilyen
levél nem jött, az megnyugtatta volt.
Utóbb azonban kettő érkezett három héten belül! Hát újra elkezdődött? Újra befonta az ő
fiát ez a gonosz, veszedelmes asszony?
Ezeken járt az esze indulatosan, mialatt Bálint hosszadalmasan, tán túlságos
körülményességgel magyarázta: ... hogy az erdőmérnök és a fölmérések... és a határjelzés és a
nyiladékok fája... meg a csemetekert és az erdészlak, a térkép és a kataszter..., miközben
érezte, hogy az anyja nem is hallja ezeket, hanem arra gondol, amire ő, arra, hogy Addyval
fog találkozni újra.
– Majdnem olyan egyedül vagyok mindig, mint mikor külföldön szolgáltál... De hát úgy
látszik, ez az én sorsom! – szólt Abádyné, mikor elváltak.
Bálint nagy melegséggel ölelte át, csókolta az arcát és a kezét. Az öregasszony azonban
kissé fagyosan tolta el magától és hűvösen mondotta:
– Hát csak menj, ha ez már így van! Csak menj.
*
A tanácskozás Bánffyhunyadon a főbíró hivatalában látszólag eredményes volt. Négy
körjegyző vette át az utasítást: ezekből három elég kétségesnek tartotta a tervet. Nemigen
akad havasi gazda, aki belép más községbeli szövetkezetbe; ők ott idegenek; ők oda nem
járnak és nem is értenék a dolgot.
 De hát ha a kormány ezt akarja, hát meg fogják próbálni. Egyedül Simó Gaszton, a
gyurkucai jegyző volt bizonyos a dolgában. Ő önérzetesebb, mint valaha. A főbíróval
tegeződik, tőről-végről rokona is. A nagybátyja kamarás. Puszta véletlen hát, hogy csak
körjegyzőségig vitte. A véletlen csak az volt, hogy érettségi előtt valami kis baj történt.
Valami meggondolatlan csíny az önképzőkör kasszájával. De hát ezt elsimította a családja.
No, oda se neki! – mint körjegyző is úr ő, valóságos basa és most még nagyobb, mint eddig,
mert az idén megválasztották elnöknek a megyei jegyzők élére. Bizony ügyes ember ez a
Simó.
Ahogy azelőtt Széll Kálmánra, majd Tisza Istvánra esküdött, úgy esküszik máma Kossuth
Ferencre, sőt újabban néha Justh Gyulára is.
– Megcsinálom én – mondja és busás szemöldöke alól pici cipőgombforma szemei
ravaszul villognak –, én annyi embert hajtok a szövetkezetbe, ahányat akarnak. Hányat
parancsol, grófom? – kérdezte bizalmaskodva Bálinttól.
Abádyn újra erőt vett az az ellenszenv, ami mindenkor elfogta, ha Simóval találkozott.
– Itt nincs parancsról szó. Önként jöjjenek! Meg kell magyarázni az embereknek, mi az ő
érdekük. Néhány jobb, okosabb gazda kéne. Nem baj, ha valami adósságuk is van, hiszen az
egész akció azért indul, hogy kimentsük őket az uzsorások karmából. Ezt kell világossá tenni.
Ha jósággal fordul az ember hozzájuk, lehetetlen, hogy visszhangja ne volna. Végre is ott a
példa: tavaly télen megöltek egy ilyen havasi uzsorást, hogy is hívták? – Igen! – Azt a Rusz
Pántyilimont. – Hát az ilyen dolognak venné elejét, ha becsatlakoznak.
Simó Gaszton fanyarul kacagott.
– Persze, persze, az a Rusz, azt bizony agyonütötték!
Kissé össze is ráncolódott a homloka. Nem ama Rusz miatt, hanem mivel tudta jól, hogy
ez célzás volt. Tudta, hogy Abády őt gyanúsítja azzal, mintha része volna azokban az
uzsoratrafikákban, amiért Ruszt agyonverték egy téli éjjelen. Azonban fegyelmezett
hivatalnok ő. Így hát mindent helybenhagyott, amit a képviselő úr mondott és mindenre
vállalkozott, ami kormányparancs, miközben vágott egyet a szemével a főbíró felé.
A határozat az lett, hogy új típusú hitelszövetkezet alakul három olyan községben, ahol
néhány román porta is van, Szentkirályon, Gyerőmonostoron és Magyarókerekén és ezek
hatásköre ki fog terjedni a szomszédos havasi falvakra.
*
Abády délután kihajtott az erdőbe. Most költözött be először abba a vadászkunyhóba,
melyet az Uzdy-tölgyesek közelében üttetett össze.
Este elbocsátotta a kísérőit és egyedül maradt.
Megvacsorált a házacska előtt. Soká ült ott még a sötét éjszakában. Teljes a csönd. Nincs
egyetlen hang sem, csak halkan zúg a lomb közel és távol, titokzatos lélegzése az alvó
erdőnek. Végre lefeküdt. Csak reggel korán jön Adrienne. Talán már hajnalban.
Ha megkapta azt a pár sort, amiben értesíté...
Ha el tud szabadulni...
Ha nem gondolta meg...
Ha minden úgy történik, ahogy tervezték...
És minden idegszála tele volt vágyó várakozással.
*
– Most már vissza kell mennem – mondotta Adrienne –, különben fel talál tűnni, hogy
ilyen hosszan vagyok az erdőn.
 Odalépett a kelet felé nyíló kis ablakhoz és kitaszította a táblát. A napsugár arany
gerendája belövellt a kunyhóba és éles négyszöget vetett a döngölt agyagpadlóra. Hirtelen
józanná vált a kaliba belseje, mely addig a félhomályban teli volt sejtelmes bűbájjal.
Bizony egyszerű és közönséges kis viskó ez. Olyan, mint minden más vadászkunyhó. A
falai gömbfából róva, de jól tömítve sárral és mohával, ne fújjon be a szél és ne süssön be a
fény. Nem volt benne egyéb, mint a túlsó sarkában kicsi vas főzőkályha és egy pléh mosdó, az
innensőben pedig egyszerű, de széles priccs fenyődeszkából. Ezen szalmazsák, jó vastagon
tömve; de nem szalmával, hanem illatos szénával gyúrták teli. A fagerendákban fogak, rajtuk
Bálint egy s más ruhái, puska, tarisznya. Valóban nem valami kéjlak az ilyen erdei szállás. De
így van jól. Minden feltűnőt el kell kerülniök. És őnekik kettejüknek olyan végtelenül
mellékes, milyen az a hajlék, ami befogadja újjáéledt szerelmüket. Az ő egész világuk befért
ebbe a kis nyomortanyaszerű viskóba.
Mielőtt Addy hazaindult, még leültek a priccs szélére ketten. Egymás kezét fogták.
Hosszú hallgatás után a nő megszólalt. Sárga ónixszemei nem fordultak Bálint felé, csak
maguk elé néztek. Egészen lassan mondta, nagyon megfontoltan:
– Szükséges, hogy átjöjj Almáskőre valamelyik nap... Uzdy meghallotta, hogy májusban
itt voltál a szomszédban... Most is meg fogja tudni, ha majd hazajön... és... és... nem volna jó,
ha nem jönnél... Különösnek találná...
Újra elgondolkozott. Azon gondolkozott el, amit nem mondott. Azon, ahogy Uzdy Pál ezt
szóvá tette.
Vagy két hete a szalonban feketekávéztak ebéd után, mint rendesen, Clémence grófné, az
öreg Uzdyné, a kanapén, mellette ő a karosszékben, a férje pedig le s föl sétálva, azzal a
megfontolt, kicirkalmazott járásával.
Hirtelen megállt Uzdy.
Éppen szemben vele. És onnan, abból a toronymagasságból, hol a fejét hordta, leszólt
hozzá élesen:
– Hallotta, hogy Abády itt járt a szomszédunkban?
Adrienne nem tudta, mit kéne válaszolni. Egyetlen pillanat alatt végigszáguldott elméjén
két lehetőség: ha azt mondja: nem! és Uzdy tud arról, hogy Abádyval találkozott, az akár
halált jelenthet elsőbben is Bálint számára. Másrészt ha bevallaná, hogy tud róla, más számos
kérdés következne – kitől hallotta, hogyan és mikor, és a válaszai körülkötöznék, mint a
pányva, mind szűkebb-szűkebbre szorítva a hurkot, ezzel pedig olyan hazugságlavinát
indítana el, mellyel meg nem tudna birkózni.
Inkább letagadni – lesz, ami lesz! És szembenézett és azonnal felelt:
– Nem, nem hallottam.
– Úgy, úgy. Persze, persze! Pedig itt járt májusban, itt volt napokig a közelünkben, itt az
erdőn. És nem szerencséltetett minket becses látogatásával, az anyámat, engem és főleg
magát, igen, szóval minket együttesen.
Adrienne nem válaszolt. A férje pedig lassan végiglépte a szobát, aztán ismét odaállt a
neje elé:
– Nem találja, hogy ez különös? Majdnem sértőnek lehetne mondani a társadalmi híres
szabályok szerint. Ó! Én azokra nem sokat tartok ugyan... De hát magának egyik udvarlója
volt a sok közül. Oh en tout honneur! Persze! – és most kacagott, amitől még gúnyosabbra
húzódott el hosszúra nevelt bajusza. És kisvártatva újból kezdte:
– Nem találja legalábbis furcsának, mi? Furcsa! Ez jó szó. Igenis furcsa! Tavaly kétszer is
volt nálunk, de ősszel, amióta maguk visszajöttek Velencéből, nem szíveskedett mutatkozni.
Hát látja, ez az, ami furcsa!
Adrienne bőrén végigszaladt a rémület. Ez a célzás Velencére váratlan és fenyegető.
 Annál nyugodtabb hangon felelt:
– Velence után, én legalább édeskeveset voltam itt, legtöbbet Mezővarjason.
– Igaz, pardon! Igaz, igaz! Pardon! – Uzdy mereven hajlongott és helyeslőleg meglóbálta
a karját. Majd újra végigsétálta vagy kétszer a széles sötétes szalont. Az ajtónál megállt:
– Én azért mégis ezt furcsának találom! – szólt vissza ismét kacagva, de a tatáros
szemében mintha fenyegető fény gyúlna ki. – Igenis furcsa! – És kinyitotta az ajtót, kilépett
rajta, roppant lassan és hangtalanul betette maga mögött.
Az anyósára nézett most Adrienne.
Clémence grófné éppen olyan szenvtelenül ült ott mozdulatlan merevségében. A szemei
maguk elé néztek, az arca feszült, mintha hallgatódzna, akárha régi emlékek visszhangját
hallaná. Tán nem is hallott mindabból semmit, ami előtte folyt.
Ezeket gondolta el Adrienne mielőtt ezt szóba hozta Bálintnak. Csak annyit mondott el,
ami szükséges, ami elegendő.
Az aggodalmairól nem beszélt, miken annyit töprengett azóta, értelmét kutatva férje
szavainak. – Vajon miért hozta ezt elő? – Vajon tud-e valamit kettejükről és mennyit? – és
miért akarja, hogy AB odajöjjön, ő, aki senkit nem hív soha és nem bán? – Hát akkor miért
éppen Bálintot? – És Velencét említette! Gyanítna valamit, vagy csak véletlen volna? – Ha
pedig gyanít, akkor valami terve is van. Vészes terv, aminek ő, Adrienne lesz az eszköze, ha a
szeretőjét Almáskőre hívja. Tán okosabb volna, ha nem tenné, ha távol tartaná a férjétől?
Sokat vajúdott e dilemmával. Mégis úgy határozott, hogy Bálintnak el kell jönnie, akármi
is származna ebből.
Örökké úgysem kerülhetik el egymást és legjobb szembenézni a sorssal. Az ő vakmerő
természetéhez is ez talált. Nem volna méltó hozzájuk bújócskát játszani. Úgyis csak egy halál
van és ott Velencében ők már szembenéztek vele.
Mégis vigyáznia kellett az arcára, a hangjára, midőn azt mondta:
– Szükséges, hogy átjöjj...
Megállapodtak, hogy mihelyt Uzdy visszaérkezik, AB délben látogatást tesz Almáskőn.
*
Abády pár nap múlva vadászruhában ment át, hátizsákkal a vállán, amiben éjjeli holmija
volt és egy pár cipő estére.
A kastély elé érve ismét meglepte, milyen zárkózott és komor itt minden. – A cselédházak
kétoldalt elfedve nyírott tiszafasövénnyel. A középső pázsit szigorú kör, a főépület
homlokzatán pedig minden zsalu lezárva, akárha nem lakna itt senki. A ház jólápoltsága tán
még aláhúzta barátságtalan voltát. Semmi véletlen, semmi rendetlenség, a falak alja faragott
kő, egyforma kocka mindenik, amelyen a legpicibb moha sincs, közötte kavics, egyetlen
burján nélkül, a köröndben nincs egyetlen virágocska se.
Minden fagyosan tökéletes.
Megállt a becsukott nagy tölgyfaajtó előtt. Sehol senki. Mit tegyen? Máshol falun
egyszerűen benyitna és megkeresné a háziakat. Itt valahogy azt nem tudta megtenni. Okosabb
is, ne találkozzék Addyval, mielőtt Uzdyt vagy az anyját üdvözölte.
Már várt néhány perce, midőn a főajtó halkan kinyílt és az öreg Maier komornyik kilépett
rajta.
– A hölgyek nincsenek itthon – mondta köszönés után –, az öreg grófné kikocsizott az
unokájával, Adrienne grófné pedig sétálni ment a várrom felé. Méltóztassék talán arra menni,
bizonyára találkozik vele.
– Előbb Pál grófnak akarnék köszönni. Ugye itthon van? Kérem, jelentse hát neki, hogy
megjöttem.
 Az öreg Maier elutasítólag csóválta a fejét.
– Itthon van, dolgozik. Ilyenkor tilos őt bármivel zavarni.
Volt valami végtelen szomorú ennek a nagy termetű öreg cselédnek a hangjában. Talán
ezért kérdezte Bálint:
– A gazdasági számadások, ugye, azok foglalják el ilyenkor?
Maier fölemelte egyik hatalmas karját lassan suhintó mozdulattal. A szemei majdnem
részvétkérőleg néztek Abádyra:
– Újabban mást csinál; valami tabellákat... valami sok tabellát... – nem tudom. De
méltóztassék befáradni addig...
Bálint inkább a kertben akart várni. Megkerülte a házat és lement a túlsó oldalra ahhoz a
padhoz, amely az épület előtt állt, szemben a kilátással. Odatúl a várrom két vajsárga fala
meredezett a láthatár fölött, alól a tölgyes sűrűség és közvetlen előtte a gyepes hegyoldal,
amelyen itt sincs virág egy sem, csak sötét örökzöld tuják és puszpángok.
A rokokó erkély földszinti pillérei előtt állt ez a pad. Alig ült ott pár pillanatig, mikor ama
furcsa svájci stílusú szárnyépületből, melyet Uzdy őrült apja építtetett volt és amely a régi
kastély szögletéből indulva tornyosul a hegyoldalba, – annak egyik alsó ablakából, mely
emeletmagos itt – hirtelen megszólalt Uzdy Pali hangja és már az arca, az a tatáros Mefisztó-
szerű arc is megjelent a sötét nyílás keretében:
– No! Hát itt vagy?! Nagyon örülök, rendkívül örülök! Te nem is képzeled, hogy én
mennyire örülök! – és elnyújtott bajsza alól villogó fogakkal harsányan lekacagott a vendégre.
– Várj meg, azonnal lejövök!
Kimért lépései alatt nyikorgott a fatornác, nyikorgott a lépcső is, amint lejött rajta a ház
bütüjénél.
Lassan, de roppant barátságosan közeledett Bálint felé. Nemcsak kezet szorított, de még
meg is lapogatta a vállát.
– Jó, hogy eljöttél, nagyon jó az, hogy eljöttél! – ismételgette. Soha ilyen szívélyesnek
nem látta Abády. Kérdezősködött is, hol járt, mit csinált, mintha érdekelné és az a gúnyos
modor, ami mindenkor jellemezte, mintha eltűnt volna. Csak apró, rézsútos szemeiben villant
valami, midőn néha tetőtől talpig végigmérte a fiatalembert.
Hosszasan diskuráltak, akárha jó barátok volnának.
Végre Adrienne hazatért és most hármasban sétálgattak semmitmondó társalgásban,
míglen ebédhez hívta őket a vén komornyik.
Ebéd alatt sem történt semmi említésre méltó; ebéd után sem ott a nagy ovális szalonban,
mely fagyosan szürke falaival kissé nyomasztólag hatott a csukott zsaluk mögött. Minden
olyan kimért és pontosan rendezett, mint mindig. Szimmetrikusan álló nagy nehéz bútorok,
sehol semmi egyéni, semmi véletlen, minden a maga helyén, akárha nem is élne itt senki.
A beszélgetés is vontatott és formai, mindenki csak a szájával szól, akárha a gondolata
egyében járna. Olykor megakad a szó, majd ok nélkül változnak a témák, melyeket az öreg
grófné cserél váratlanul, aminek csak francia fogalom felel meg: „fairé la conversation",
„társalgást csinálni".
Hosszan tartott ez így. Bálint megint átérezte azt a dermesztő légkört, mely őt e házban
mindig elfogta, mintha ki nem mondott rejtelmes dolgok úsznának a légben, fenyegetők és
titkosak.
Már vagy egy órája folyt ez így. Úgyszólván csak Clémence grófné és Abády beszéltek.
Adrienne némán ült és a szemei mintha várakozásban tágulnának. Uzdy szótlan sétált le s föl
egyformán, pontosan a kandallótól az erkélyajtóig és vissza. Rézsútos koromszín szemei mind
gyakrabban vágtak Bálint felé. A szája néha görcsösen elhúzódott. Egész lénye mintha valami
nagy elhatározásra feszülne.
 Most váratlan Abádyhoz lépett. Megtapintotta a vállát.
– Gyere a szobámba! – mondotta parancsolón. – Gyere! Beszédem van veled! – szólt.
Megfordult. Indult.
Bálint követte.
Kimentek.
*
Adrienne nem tudott tovább ott maradni az anyósa mellett. Pár pillanat múlva végigsietett
a folyosón, el a hálószobájáig, mely a férje dolgozója fölött a kiugró svájci szárnyat befejezi.
Kidűlt a nyitott ablakon. Hallgatódzott. Odalenn is nyitva az ablak. Mégsem hallhatta, mit
beszél Uzdy. Csak a hangja jutott el hozzá bizonytalan. A szavakat nem lehetett érteni.
Mintha magyarázna lefojtott szenvedéllyel.
Összeszorult a szíve. Vajon mit magyaráz?! Szemébe mondja ÁB-nak, amit megtudott
őróluk? Vádbeszéd ez? – fölsorolja az ő vétkeiket? Velencét és erdei találkozásaikat, és a
bűnlajstrom végén majd lelövi, akár egy kutyát?!
Az asszony egész lénye aggodalmas várás. Várás a szörnyűre, végzetre, halálra.
És miközben minden idege odafigyelt arra a rejtélyes történésre, mely alatta lejátszódott,
most az elméje végigsorakoztatta az utolsó idők történéseit, végig a jeleket, érveket, amik
vészjóslók vagy megnyugtatók, minden tünetét férje viselkedésének, minden szavát, nézését,
mindent, amit mondott vagy tett.
Csak most, midőn végiggondolt az utolsó időkön, öltött formát sok minden, amit
elraktározott az elméje, de nem illesztett össze. – Már hónapok óta sokkal hosszabban
zárkózik be Uzdy.
Eddig csak a délelőttök alatt tette, mialatt a gazdasági jelentéseit iktatta be naponta
számtalan könyvbe. – Most azonban sok-sok délutánon is és sok éjjel. Gyakran hallotta
éjszaka, miként járkál le s föl odalenn, majd hosszasan csönd van, aztán újra járkál. És az
ablakából kisugárzik a lámpavilág hosszú fénysávban a pázsitra; néha hajnalig is! – De ő nem
kutatta eddig, mit csinál ott Uzdy. Nem bánta, sőt jó volt. – Jó, mert amióta olyan titokzatosan
elzárkózott a férje az írószobába, hova egyedül az öreg Maier léphetett be takarítani, – azóta...
igen... éppen azóta, hogy így viselkedik, csak nagyon ritkán látogat föl éjjel a nejéhez, csak
nagy ritkán nyikorgott az a forgó lépcső, amely az ő hálószobájához visz és aminek a sivítása
mindenkor undor és rémülettel töltötte el.
Megkönnyebbülés volt ez, megváltás majdnem; megváltás most, midőn fölszabadult
szerelmében minden vágya a Bálint karjaiban teljesült.
Nem keresett idáig magyarázatot e tartózkodásra. Most azonban úgy érezte, hogy a hosszú
hetek alatt Uzdy talán készült arra, hogy megölje azt az embert, akit ő szeret. És most, most,
most lesz a leszámolás, most ott lenn, ott alatta! – és neki itt várnia kell, várni, várni,
hallgatózva várni, míg odalenn az ő sorsuk dől el...
Es még mindig semmi jel. Még mindig beszél Uzdy. Olykor egy-egy szünet, Bálint egy-
egy szava talán, aztán újra a férje mond, mond meg nem érthető hosszú mondatokat. A nő
idegei annyira föl voltak csigázva, hogy néha azt hitte, hogy lövést hall. Már maga előtt látta
Uzdyt, ahogy a hulla felé röhög... De nem. Nem történt semmi, csak a képzelete száguldozott
rémülten.
Tán két óráig tartott ez így. A lelki agóniának két hosszú órája...
*
A két férfi a házat megkerülve, szótlan ment a dolgozószobáig és ott föl a tornác lépcsőin.
Uzdy kivette a kulcsot a zsebéből, ajtót nyitott, belépés után pedig ismét bezárta.
Abády is meg volt győződve, hogy a leszámolás következik most.
 Csak azt nem tudta: azonnal reálő-e Uzdy, vagy vádbeszéd lesz-e előbb, vallatás, faggatás.
Körülnézett. Valami nehezebb tárgyat keresett, amivel védekezhessék, ha Uzdy reátámadna.
Nem talált semmit. A falakon óriási papírtáblázatok lógtak, sok rubrikákkal és számokkal. Két
nagy rajztábla, azon is tömérdek ív, szám és vonalzás. Csak itt az ablaknál volt egy polc,
melyen vaskos gazdasági könyvek sorakoztak. Tán ebből egyet maga elé kaphatna, ha Uzdy a
revolveréhez nyúl. Ide állt tehát Bálint a polc elé, árnyékba, hogy megfigyelhessen minden
mozdulatot.
El volt szánva akármire.
Uzdy Pali azonban leült egy székre a szoba közepén és magyarázni kezdett. Váratlan
dologgal kezdte:
– Tudod-e, mi a tízes számrendszer alapja? Na mondd? Miért számolunk egytől tízig és
aztán tízszer tíz, tízszer száz, ezerszer ezer, vagyis egymillió? Tudod-e, hogy ez a
legbarbárabb korból maradt reánk, amidőn az ember az ujjain tudott csak számolni? És ennél
maradt az emberiség dacára annak, hogy a tudomány tizenkettes egységgel dolgozik és
kénytelen dolgozni. Tizenkét hónapja van az évnek, huszonnégy órája a napnak,
háromszázhatvan foka a körnek... Mégis kitartottak a tízes számrendszer mellett, mert a buták
és gyávák nem mertek hozzányúlni a tízhez! Igenis féltek. Féltek! Érted ezt?! Hát én nem
félek. Én nem. Nem!
Nagyot csapott a rajztáblára hosszú tenyerével. A szemei villogtak. Egy pillanatig úgy
látszott, fölugrik, de lefékezte magát és most szenvtelen hangon folytatta:
– A tíz egységből álló rendszernek van még más rettentő hátránya. A tíz csak két számmal
osztható: 2-vel és 5-tel, minden más törtet ad. A tizenkettőt három szám osztja: 2, 3 és 4. El
sem képzelhető, micsoda előny ez minden számtani föladatnál! És ezt dobtuk el magunktól
mostanig. Majdnem érthetetlen! De te megérted. Ugye, te érted?! Érted, milyen
világraszólóan fontos ez?! – és előrehajolt ültében; a szája szélesre nyílt összeharapott
fogakkal, tatáros arca csupa várakozás.
– Az nagyon érdekes, amit mondasz, de nem látok megoldást.
– A megoldás az megvan! – kiáltott föl Uzdy Pali s fölállt. Majdnem méltóságteljes volt
most hosszú, válltalan alakja, ahogy kinyújtotta és széjjeltárta a karjait. A próféták
jelentkeznek így. – Én megoldottam! Én! Igen, én! És neked elmondom, neked! Csak neked!
Mert te vagy az egyetlen ismerősöm, aki föl tudja fogni, milyen világraszóló dolog ez!
Most kacagott:
– És a megoldás olyan egyszerű, mint minden, ami nagy és természetes! Nézd! Ülj ide és
megmagyarázom.
Bálint a tábla mellé ült. Uzdy melléje.
– A tizenkettőt elnevezem tíznek. Egytől kilencig a számnevek úgy maradnak, ahogy
most. Van tehát a 10 és a 11, akiknek név kell és számjegy, hogy beilleszkedjenek az egyjelű
számsorba. A 10-et tehát elkereszteltem Uznak, a 11-et Dinek, a nevem két szótagjára. Talán
gyermekes hiúság ez, de valami nevet kellett találnom és véletlenül ezt a két szótagot minden
nép ki tudja ejteni. A két új számjegy pedig U és D a 10 és 11 érték számára. A dolog most
úgy alakul, hogy a „száz" értékben a mai számítás szerint 144 egység van, az ezerben pedig
3036 egység, és nálam mégis tízszer tíz az száz és tízszer száz az ezer, tehát a tizedes számítás
és az arab számok minden előnye fönn van tartva. Másrészt az évnek tíz hónapja van, a
napnak 20 órája és a körnek 300 foka!
Bálintnak kissé szédült a feje:
– De hát eszerint minden történelmi vagy csillagászati számot át kellene írni...
– Úgy van! Ez az! – szólt lelkesen Uzdy – és ez az, amitől mindenki, akinek tán eszébe
jutott változtatni a rendszeren, megijedt az írástudás fölfedezése óta. Én azt be is láttam, hogy
ez lesz a legnagyobb akadály, ha majd a rendszeremmel előállók, így hát magam fogtam
hozzá. Tudom, hogy még évekig kell dolgoznom, de megéri! Nézd, itt már nagyon sok
megvan!
A falakon függő táblázatokhoz mentek. Óriási ívek lógtak – öt-hat egymásra borítva –
tömérdek számokkal oszlopsorokban rajtuk. Uzdyból most már dőlt a szó.
Magyarázott:
„Ezek történelmi táblák! az ókor főbb számai, – még a babiloniak hiányoznak! – ez itt a
görög... ez az egyiptomi..." – és vékony kezeitől zörgött a sok fölhajtott papírlap, ahogy
mutogatta, hajtogatta őket vissza. – „Ez általános számítás, minden szám föl a billióig! –
Ennyi tán elég lesz a marháknak!" – Ömlött sok-sok szó belőle, a napfogyatkozások, bolygók,
üstökösök járása, mindenféle szám, szám és szám, régi és új rendszerű, amiket fejből tudott,
vagy pillanat alatt megtalált, hosszú lóbáló karokkal, sovány ösztövér ujjával reájok mutatva.
Kérdést már nem várt, beszélt magától, zsúfolt mondatokban, a haja széjjel állott a fején,
mintha sátán szarva volna, a homlokán kidagadó erek és nagy szájából csak úgy köpte a
tolongó adatokat fanatikus lelkesedéssel, örömmel, boldogan.
Sokáig, nagyon sokáig tartott ez így. Abády csodálkozva hallgatta, mi mindent tud, mi
mindent megtanult ez a különös ember a rögeszméje szolgálatában.
És mélyen a lelkében elszomorodott.
Már szürkülödni kezdett és Uzdy még mindig magyarázott. Most már zavarosabb,
szaggatottabb lett az előadása. Szélmalomként hadonásztak a tagjai, a sötétedő szobában
dobbantott és nyújtózódott, miközben egy-egy szitkot vágott Arkhimédész, vagy Newton
fejéhez, becsmérelve őket és magát magasztalva.
Aztán hirtelen összeroppant. Leomlott egyik székbe. Megtörölte izzadt homlokát. Pár
percig így ült mozdulatlan, aztán nála váratlan szelíd mosollyal fordult Abádyhoz:
– Nem untad? Kissé sokat magyaráztam, de olyan televagyok vele és olyan jó volt, hogy
végtére elmondhattam valakinek...
És valóban, midőn végre kimentek a ház elé, az Uzdy most már nyugalmas arcán mintha a
kielégültség öröme pihenne.
*
A vacsoránál újra az a fagyos társalgás volt, mint délben. Tán még szórakozottabb és
szaggatottabb. Uzdy tán kifáradva a délutáni izgalmában, magába merülve ült. Adrienne
pedig most egészen szótlan. Az a több mint két óra, mely alatt az aggodalom minden kínját
átszenvedte, halálos gyűlölettel töltötte el minden iránt, ami itt körülveszi. Persze hogy
megkönnyebbülés volt, midőn megpillantotta a férjét és Bálintot, ahogy nyugodalmas
beszélgetésben végre elsétáltak az ablaka alatt, de ez a föloldás későn jött, nem törülhette el
mindazt a szenvedést, mely órákon át mardosta a lelkét.
A bosszúállás vágya vetett lobbot benne; megtorlást keresni, amiért annyit gyötrődött! Ez
a vágy megacélozta az akaratát. És ez az akarat hamarosan megtalálta, amiben azonnal
érvényesülhet. – Uzdy szemei párszor végigsuhantak rajta vacsora után, a szája ismerős
módon húzódott görbére. Ösmerte ő jól ezt a furcsa villanást a nézésében, azt a harapós
rángást a száján. Ma éjjel be fog jönni hozzá!
*
Valóban, késő este, mikor mindenki elköszönt, Uzdy a nejét végigkísérte a folyosón.
Mentében át is ölelte a vállát, magához akarta szorítani, de az asszony lerázta magáról.
A hálószoba ajtajához jutottak. Adrienne itt elébe állt:
– Nem! Ma nem! Ma nem!
– Mi az? Miért? – Édes Addy, micsoda bolondság ez? – kérdezte mézes hangsúllyal Uzdy,
majd hirtelen fenyegető lett a hangja és vontatott: – Van ennek valami oka talán?
 Adrienne szerette volna az arcába vágni, hogy gyűlöli. De azt már próbálta. Tudta,
nemhogy elűzné, hanem még fölkorbácsolja férjében a vágyat, az ősember nőrabló vágyát.
Hát csak azt mondta hidegen:
– Nincs. – Csak nem akarom – ma nem! Csak ennyi!
A férfi ökle beletámaszkodott az ajtóba; toronymagas alakja kezdett feléje hajolni, de
Adrienne hirtelen hátralépett, villámgyorsan ellökte magától, beugrott az ajtón és kulcsra
zárta.
Egyetlen pillanat volt mindez.
Az ajtó mögött szívdobogva várt. Vajon dörömböl, vajon betöri? – A férje nem mozdult,
az asszony sem. Így álltak nagyon hosszan, egyik a koromsötét szobában, a másik a homályos
folyosón, az ajtó két oldalán. Hallatszott, midőn az öreg Maier bezárta a főbejáratot és^a
lépése is, ahogy elhaladt a kavicsos udvaron át. Csönd lett. Ők ketten még mindig ott álltak...
Végül nagy sokára Uzdy megfordult és leindult. Tán a ma délutáni kiélés tette
megalkuvóbbá. Halkan ment, de az összekötő lépcső, mely földszinti lakásához visz, meg-
megcsikordult a lépései alatt.
Adrienne meghallotta ezt a hangot, mely ha éjente közeledett, annyi borzalommal töltötte
el. Topázszemei tágra nyíltak. Végigömlött rajta a diadal öröme. Végre! Végre egyszer!
Végre meg tudta védeni a testét a gyűlölt öleléstől!
A fellázadt rabszolga mámora kábította el.
És sokáig nem tudott elaludni a nagy széles ágyban, hol annyiszor megalázva sírt
széjjeldúlt lepedői között. – Most a győzelme volt az, ami ébren tartotta hosszan...
Már valahol messze az első kakasok szóltak, midőn végre elaludt.
*
Abády másnap mégsem indult olyan korán vissza az erdőbe, ahogy tervezte. Kilenc óra
felé járt az idő, mire hátizsákját magára vette. Még most is késlekedett. Vágyott Addyval
találkozni, pár szót szólani, megbeszélni a továbbiakat.
Habozva ment ki az udvarra.
Alighogy kiért a pázsitos köröndhöz, Adrienne mellette állt, frissen és üdén. Sárga
szemeiben lobogás.
– Veled jövök, beszélnünk kell! – mondotta.
Azonban alig tettek pár lépést, kinyílt a folyosó szélső ablaka. Uzdy Pál állt benne. Hogy
ő, aki hosszan alvó, ilyen korán fönn van, annyira meglepő, hogy mindketten dermedten álltak
meg.
– Akartam elbúcsúzni tőled, kellő udvariassággal, hogyne! – úgy illik – szólt a háziúr. –
Várj! Kijövök hozzád, várj meg!
Hórihorgas alakja eltűnt. Bálint és Adrienne egymásra néztek. Mit jelent ez? – Vajon
reájuk lesett-e? Meghallotta-e a tegeződésüket?
De Uzdy már közeledett sötétszürke posztóköntösében, mint valami meselátomás, úgy jött
lassan feléjük.
– Arra akarlak megkérni, ne méltóztassál arról, amit neked tegnap elmondtam, bárkinek is
említést tenni! Abszolút senkinek! – Senkinek! A dolog olyan nagyszabású és ugyanakkor
annyira egyszerű, – megtörténhetnék, hogy valaki a gondolatot ellopja, valahol megírja és
akkor az én munkám kárba vész. És a dicsőség, – igen – a dicsőség! Mert a gondolat, ugye – a
gondolat az a fő! Az! A gondolat! – mondta majdnem ugatva és hosszú ujja a homlokát
koppintottá, majd kilövellt a karja magosra: – A gondolat, az, az!
Bálint biztosítja a titoktartásáról. Kezet szorít. Indul. Az asszony vele lép ki.
 – Édes Adrienne, maga is elmegy az én kiváló barátommal? – kérdezte Uzdy lassú
szófűzéssel. A nő sarkon fordult feléje. Fekete hajfürtjei tán még vadabbul lobogtak, mint
rendesen. Kissé hajlott orra éles, mint a késpenge; az álla magosán. Egész tartása dac és
kihívás:
– Igen, elkísérem. Én úgyis sétálok ilyenkor. Vagy van valami kifogása talán?
– Ó, dehogy! – Csak menjen... hogyne... hogyne... csak menjen... hogyne... – A szó mind
vontatottabb lesz, ahogy kiejti és ott marad állva a ház előtt, mialatt az asszony és Bálint
fölsétálnak a domboldalon.
Mielőtt beléptek az erdőbe, Abády visszapillantott.
Még mindig ott állott Uzdy, és az ifjúnak úgy rémlett, mintha dühtől torzulna el az a
mongolos arc, mintha ordításra nyílna széjjel a szája. E vékony, hosszú alak feketén a
vajsárga ház előtt, akárha felkiáltójel lenne fenyegető mondat végén!
*
– De hát mi történt tegnap ott az Uzdy szobájában!? És olyan rémítő sokáig? – kérdezte
azonnal Adrienne, mikor az erdőbe értek. – Én egész idő alatt borzasztóan féltettelek!...
Bálint kacagott.
– Én is féltem, mikor odahívott, bizonyosra vettem, hogy valami számonkérés lesz és
azután... vagy ... vagy azonnal, amint benn vagyunk. Hogy kipróbálja rajtam a
zsebbrowningját. – De nem az lett. Ő úgy látszik, ilyenre nem is gondolt.
És az asszony kérdésére folytatta:
– Valami roppant bonyolult számteóriát magyarázott, amit ő talált föl és amin most
dolgozik. Alig is tudnám elmondani. – Furcsa gondolat, nagyon tehetséges, de teljesen
hiábavaló. A mai számolási rendszert akarja megváltoztatni! Hogy a tíz ne tíz egységet
tartalmazzon, hanem tizenkettőt...
– Nem értem! – vetette közbe a asszony.
– Hát én sem most, amikor el akarnám mondani. Mikor azonban ő magyarázta, akkor
értettem valamennyire, bár folyton arra kellett gondolnom, hogy az már az őrültséggel
határos. Tulajdonképpen érdekes volt és az is: mennyi mindent tud és tanult hozzá. Az
azonban, hogy annyi munkát fordít ilyen céltalan dologra, az... az már nem normális.
– Mikor volt ő normális! – kiáltott közbe Adrienne. – Soha! soha! soha! – és átkarolta a
barátját. Egyik dombgerinchez jutottak. A kopasz tető körül széjjelnyílt a táj. A pára miatt a
napsütés, mintha súlyos folyadék volna, nem is fény, majdnem anyag, mely rezegve
hullámzik és amiben elmerülnek a távoli hegyláncok.
Ahogy tovahaladtak az erdőúton, mind hatalmasabbul erősödött Adrienne-ben a
fölszabadulás érzése. A tegnapi délután szörnyű aggódása után megváltás volt az, midőn
megpillantotta Bálintot, aki épen kerülve elő az oroszlánbarlangból, hol már halva látta –
nyugodt társalgásban jött onnan Uzdyval. – Mentől gyötrőbb volt az a két óra, mialatt
mindent átélt, ami lelki borzalom, annál föloldóbb volt ez a perc, megváltás! Ez adott erőt
neki, hogy szembeszálljon azzal a gyűlölt emberrel, akivel élt; ez töltötte el most is, még
megerősödve a múlt esti győzelme által. – Ma először érezte magát majdnem szabadnak. Ha
nem is szabadnak még, de mintha a remény kapui nyílnának a szabadság felé.
A lábaik alatt a fölgomolygó por mintha fehér felleggőz volna, melyen ők súlytalan járnak
kéklő égbolt fölött, ők, ők ketten, csak ők ketten! – Minden könnyűnek, minden elérhetőnek
látszott e percben és mint aki a poklok kapuiból tér vissza, Adrienne most úgy érezte, hogy
szembeszáll, szembe fog szállani az egész világgal!
Úgy hitte, minden bilincs lehullott róla, hiszen győzött tegnap este és ÁB-t nem ölte meg
Uzdy! Úgy érezte fényben, diadalban fürdik, sikerittasan és fölmagasztosulva.
 Minden óvatosságot félretett. Az erdőbirtokok határán nem állt meg, tovább kísérte
Bálintot, bár vásárosok jártak az úton, akik láthatták, midőn annál a nagy bükkfánál letértek
Abády kalibája felé.
Ott vadul ölelte át az ifjú embert, vadul és követelőn... És csak sokkal később mondotta el,
hogy tegnap... tegnap mi történt ott a hálószobája küszöbén...
 II. RÉSZ

I.

Az anyja autót vett Gyalakuthy Dodónak. Csinos, nyitott kocsit amerikai fedéllel és
drótkerékkel, amely akár 70 kilométert is tud szaladni, ami akkoriban szörnyű sebesség volt.
Fogadott hozzá megbízható idősebb sofőrt és megengedte, hogy Dodó a gépjén passziózzék,
járjon látogatóba ide is, oda is, ismerősökhöz egyedül. Nem egykönnyen egyezett belé, de
Dodó erős akaratú, céltudatos leány és akkor is megtette volna, ha az anyja tiltaná. Így hát
Gyalakuthyné, a kövéres és jólelkű Adelma, reáhagyta annál inkább, mert a leánya okos,
meggondolt kisleány, aki soha bolondot nem fog csinálni.
Persze nagy zándorodás támadt a vénasszonyok pletykaberkeiben. – „Úrileány, aki
világszerte egyedül jár, hallattál ilyen barzasztó dalgat!" – kiáltotta a vén Sarmasághyné, a
híres Lizinka tanti, mikor hírét vette. És rögtön be is fogatta két öreg nagy hasú lovát és
elkocogott Radnótfalvára, hogy Adelmát elijessze ettől, de még inkább azért, hogy részleteket
halljon, amiket aztán jól fölcicomázva körülindíthat a rosszmájúak táborában.
Gyalakuthyné jó kedélyű mosolyát azonban meg nem tudta zavarni.
– A leányom már nem gyermek. Nagykorú. Nincs semmi értelme, hogy mindig őrizze
valaki. Tud ő magára vigyázni...
Sok szörnyűséges anyag sem gyűlt Dodó viselkedéséről. Az, hogy Vársiklódra vagy
Mezővarjasra az autón megy teniszezni, nem valami gazdag adat, és minthogy Dodóról
ismeretes, hogy senki sem udvarolt neki soha, a pletykaszüret elég soványon sikerült. – Nem
is folytatta soká ezt a leszólási hadjáratot Lizinka, mert hamarosan rájött, hogy nincsen
visszhangja.
Dodó tehát meg nem zavartatva jött-ment gépkocsiján. Néhanap elég hosszú utakat is tett
puszta kedvtelésből, föl a Maroson vagy körben a torockói hegyek alján és vissza. Élvezte a
gyorsaságot.
*
Egyik késő szeptemberi, kissé borús reggelen kobaltkék sportautó suhan le a Felekről. A
mérföldhosszú lejtőn leoltott motorral hangtalan siklik, csak a fék duruzsol néha a fordulatok
előtt. Kissé meglassul ilyenkor, aztán megiramodik újra az egyenesen. Nyugodtan,
figyelmesen hajt Dodó, kellő időben dudál, helyes ítélettel becsüli meg a szembejövő vagy
vele haladó fuvarok közeit, azt hinnéd, minden gondolata a vezetés. Pedig csak egyik énje, az
a megfontolt, az van a volán mögött, a képzelete máshol jár, közeljövendő és közelmúlt
dolgokon.
Mióta kiköltöztek májusban falura, csak ritkán tudott találkozni Gyerőffy Lászlóval. Sok
ravaszságot fordított arra, hogy odacsalja. Legutóbb augusztusban tenisztornát rendezett,
aminek ürügyével Radnótfalvára csábította Lászlót. Ott tudta tartani néhány napig.
Muzsikáról beszéltette, zongoráztatta. Öröme volt, hogy az a mindig annyira tartózkodó
ember vele bizalmasan beszélget és hosszan, mintha föloldódna a zárkózottsága, mikor vele
van. Tudta, hogy ez nem szerelem, de azt is tudta, hogy ő rokonszenves neki és hogy
kedvesnek találja. Azóta néhanap pár levelet váltott Gyerőffyvel. Dodó zenei kérdésekről írt,
néhány új kottát is küldött, véleményét kérte. A fiú, ha későn is, de mindenkor válaszolt. A
szavaiban néha mintha több is volna. Mintha kezdődő érzés is volna. És ma egy hete egy kis
dalt küldött neki elég kusza írással, inkább komor hangú, de szerelmes dalt. Azt írja, hogy
régi, de talán csak azért állítja ezt, mert nem meri mondani... talán mégis új... talán mégis neki
szól ez!
És ha erre gondolt, a szíve megtelt örömmel.
A búzavirág színű gép sebesen halad a völgyön; át Apahidánál a Szamoson, el a tarcsai
fordulónál. Ahogy így közeledett a céljához, Kozárdhoz, Dodó kissé megszeppent a saját
merészségén. – Vajon hogy fogadja László az ő ajánlkozását?
Számba vett most utolszor minden szót, minden körülményt. Gyerőffyt nagy szerelme,
Kollonich Klára másfél éve hagyta el. Azóta mégiscsak lecsitulhatott a fájdalma. Most
legutóbb, mikor náluk volt László, mi sem jelezte, mintha még gondolna arra a leányra.
Néha majdnem jókedvű volt... És egy-egy szó, elvétve pár szó jól, biztatóan hangzott: –
Csak magával tudok így beszélgetni... Ezt csak maga érti... – Igen! Ilyeneket mondott. Igaz,
hogy csakis muzsikáról volt szó... De hát Dodó úgy értékelte, hogy ez mást is jelent, ez csak
burkolt forma. Így hitte, így akarta hinni...
Néhány parasztház kétoldalt, aztán nagyobb ócska épület, benne szatócsüzlet. A
tulajdonos, Bischitz Mór a küszöbről örömmel látja, hogy a gyönyörű gép megáll az ő boltja
előtt.
Csak nagyon nagy úr az, akinek autója van! – így hát tisztelettel lép a kocsihoz és leveszi
széles karimájú kalapját. Csak a pici lapos sapka marad a fején, mert ő hithű ortodox, ezt soha
le nem venné semmi alkalommal.
– Méltóztatik valamivel parancsolni? – kínálkozik kövér hangján.
– Hol van, kérem, a behajtás a Gyerőffy-kastélyhoz? – kérdi Dodó.
Miközben Bischitz magyarázza, hogy itt az üres telken túl, annál a lakatlan béresháznál
kell betérni, azután jobb felől majd kapu következik, ott föl a fasoron a dombra, – mezítlábas
zsidó leányka lopódzik a kocsihoz, kilenc-tízéves lehet. Szörnyű szurtos és dancs, de az arca
gyönyörű. Boglyasan széjjelálló tizianvörös haja van és akkora fekete szemei, hogy majdnem
valószínűtlenek.
– Én megmutatom, én elkísérem!... – mondja roppant buzgón és már indulna is.
Az apja gorombán ráförmed: – Regina! Itt maradsz! Mars a konyhába! – és fenyegeti
ököllel.
Persze a falubeli kölykök is körülveszik az autót, ők is ajánlkoznak és mikor Dodó gázt ad
és elindul, még szaladnak utána egy verset.
*
A kanyargó fasor fölvezette a dombon a ház mögé. Csinos épület, egészen franciás. Az
alagsor magas talapzata fölé a földszint hosszú ajtóablakai sorakoznak apró kockás
tagozassál. Az üvegjük jórészt meg van vakulva, egy-egy ki is törve; látszik, itt alól nem lakik
senki. Az emelet kiülő ablakokkal manzárdra van kiképezve.
A kicsi kastélyon meglátszott, hogy egyetlen akarat alkotta meg. László apja építtette
házassága első idejében párizsi tervek alapján a neje, a művészi hajlamú Ladossa Júlia
kedvéért. Annak az ízlése volt ez. Tényleg nagyon szép, tökéletes a stílusa, valahol a Loire
mentén is állhatna és éppen azért itt, Erdélyben roppant idegenszerű. Azok a földig érő
ablakok és a mi klímánkban! – De hát Júliának ez volt a vágya és László apja, Gyerőffy
Mihály csak ezt nézte.
A földszinti bel-étage-ba azonban sohasem költöztek be.
A szép franciás márványkandallók már ott álltak, de a falak még csak vakolva, a
selyemtapéták még csak útban Lyonból, mikor az, akiért mindez készült, egyik reggelen
elhajtott a kosárkocsiján. Eltűnt. Megszökött. Egy hét múlva Gyerőffy Mihály agyonlőtte
magát az erdőn.
A kastélyban pedig nem lakott többé senki, csak az a mindenes számtartó az alagsorban.
 Minden be volt zárva, míg László haza nem tért. Hazatért nagy kártyaveszteségei után, és
ahogy ő érezte, megbélyegezve.
*
– Nézze át, kérem, a gyertyákat. Úgy hiszem, nem gyújtanak rendesen. Talán a karburátort
is... – szólt Dodó a sofőrjéhez. Ezt az ürügyet találta ki az ottmaradásra.
A gépész kissé csodálkozott, de Dodó nem törődött vele és belépett a nyitott főajtón. Pár
lépcsős, finom előcsarnokban találta magát. A kerekített sarkokban Louis XVI. stukkódíszek.
Szemben vele hatalmas portálé, mely bizonyára a szalonba vezet. Nem tudta, mitévő legyen,
midőn lomha, öreges ember topogott elő valahonnan. A mindenes számtartó volt, László
egyetlen cselédje.
– Hol van, kérem, Gyerőffy gróf? – kérdezte a leány.
– Fönn van a szobájában, instállom, ott van. Itt kell fölmenni, né! – és a vén szolga a
garádicsra mutatott, mely oldalvást nyílik a csarnokból.
Dodó pár pillanatig habozott: fölmenjen-e, vagy lehívassa? De a számtartó otthagyta már
és eltűnt, így hát Dodó nekiindult az emeletnek.
A lépcsőnek nincs korlátja, ott állnak készen a kovácsoltvas díszes rostélyai a forduló
alatt. Ezt sem szerelték föl soha.
Odafönn hosszacska folyosó. Már nem tudta volna, mitévő legyen, ha meg nem pillant egy
pár fáradt csizmát, amint a szemközti ajtó előtt szomorkodtak. – Hirtelen határozott Dodó.
Kopogott. Benyitott.
Valóban itt találta Lászlót. Egyik karosszékben ült. Nyitott puha ingben és nadrágban, a
kitárt ablaknál és nagy szorgalommal reszelte a körmeit. Mikor meglátta a lányt, fölugrott:
Maga! Maga itt! Mi történt?...
Ó, semmi – felelte Dodó –, csak itt hajtottam el az úton, Kamuthyékhoz indultam, itt Dés
mellé, de a gépemnek valami kis haja van, hát, gondoltam, följövök ide magához, amíg
rendbe hozzák. Kissé elpirult a hazugságán, de könnyedén folytatta:
– Baj, hogy így betörtem magához? – és nevetett, hogy a zavarát palástolja.
– Dehogy! Nagyon kedves! De borzasztó ez a rendetlenség, igazán szégyen! – válaszolt
László és kétségbeesve nézett körül, majd észrevéve öltözetlen voltát, sietve kapkodott
magára egy ott heverő kabátot.
Valóban szörnyű rendetlen a lakása. A László ágya a belső sarokban vetetlen, széjjelrúgott
paplanokkal és nem valami tiszta, gyűrött párnákkal. Mellette egy asztalkán félig üres
szilvóriumos üveg és maszatos pohár. Temérdek cigarettavég szétszórva a sok helyt kiégett
parketten. A múlt esti vacsora maradékai egymásra csúsztatott tányérokon, az ablakközi
fiókos szekrényen, belefagyva a zsírjukba.
– Ó, Istenem, legényembernél az, úgy hiszem, mindig így van! – kacagott elnézőn Dodó,
és végigjártatta a szemét a szobán.
Tágas, háromablakos szoba. Szalonnak használták László szülei egykor, amíg majd az
alsó lakosztály elkészül. Finom, antik bútorok. De most, amidőn László ide beköltözött,
bizony szétrontotta a régi harmóniát. Az apja bronzveretes íróasztalát benyomva a falhoz –
eltorlaszolta a Pestről ide szállított zongora. Az ágy miatt az empire kanapét keresztbe húzták
a szobán. Az üveges vitrin sok apró porcelán csecsebecséivel az ablakszögletbe került, hogy
helyet csináljon a fehérre mázolt ruhás almáriomnak. Csak a falakon maradtak meg a családi
képek a régi helyükön. „Azok se mind!" – gondolta Dodó, mert a középen hosszú négyszögön
hiányzott egy. Csak az a hatalmas vashorog maradt ott magasan, amire akasztva lehetett
egykor. A keret hosszú téglányát mintha jelezné néhány pókháló, mely valamikor a ráma és a
tapéta közé feszülhetett és most bojtosán lóg le a semmibe. Még azok is régiek lehetnek,
annyira porosak. – A hiányzó arckép alatt Gyerőffy Mihály színezett fotográfiája
díszmagyarban, az, amit László visszahozott a fővárosból és visszaakasztott a régi helyére.
A leány, hogy a társalgást megindítsa, kissé meggondolatlanul kérdezte:
– Mi volt ott a falon, ott közbül?
László egymásba nőtt szemöldökei kissé összehúzódtak. – Azt mondják, az anyám képe;
állítólag Cabaneltől. Az híres párizsi festő volt a nyolcvanas években. En persze nem
emlékszem reá... Azt mondják, az apám kidobta ezen az ablakon... akkor... akkor... amikor az
anyám elment, akkor...
– Szegény László! Bocsásson meg, hogy ilyen sötét emléket idéztem föl! – szólt a leány és
biztatóan az ifjú karjára tette a kezét.
– Kérem, ez engem valóban nem érint. Mikor gyermek voltam, talán – de most... most már
úgyis mindegy!...
– Ó! Ugye! Lássa, én ezt nagyon megértem, hiszen az én atyám is rég meghalt, én is
félárva vagyok, ezért mi ebben is találunk egymáshoz!... Csak gyermekkorban számítanak az
ilyen dolgok, de mikor az ember felnő, már csak kissé szomorú, de már nem fájdalmas
emlékké válik. És előttünk van a saját életünk és az élet szép...
– Már akinek! – vágott közbe keserű mosollyal Gyerőffy.
– Ó, mindenkinek, csak akarni kell, tudni kell akarni! Nézze! – mondta Dodó és kiült az
ablakpárkányra. – Be szép innen ez a kilátás. Hát nem öröm a szépet látni? – Lemutatott a
lejtősen lankás kertbe.
László melléje ült. Dodó tovább csacsogott kedvesen, kérdezett, választ várt, bájosan
érdeklődött. – A laxenburgi kertész tervezte a parkot, igen, nagyon ravaszul van
megkomponálva, olyan, mintha kétszer akkora volna, pedig csak húsz hold az egész. –
Igazán? Az ember nem hinné! És az miféle fa? – Azt én nem ismerem. – És azt ott, az a
másik, az is ugye egzotikus? – És a Szamost kérdezte, mennyire van innen és a szemközti
dombokat és a messzeségben a Cibles ide fénylő hármas hegysátorát. Ahogy így ültek közel
egymáshoz, a leány puha karja néha oly közel járt a fiú arcához, ha kihajolt, hogy valamire
rámutasson, kövér kis tenyere megkapaszkodott László vállába.
Fekete sima hajából, mikor az autóföveg lecsúszott róla, finom nőstényillat áradt és kissé
duzzadt nyaka a blúz nyílásában mint a gerle torka. – Valami igéző varázst érzett László,
ahogy így csevegtek az ablakban. És mintha a leány nyílt vágású szeméből nagy-nagy szeretet
áradna feléje... Odakünn megeredt az eső. Egy-egy csepp becsapott rájuk.
Dodó leszökkent a párkányról. Elment a Bösendorferhez. Dolgozik? Zongorázik? – Nem?
Kár! – És a födélen, a garmadában álló, porlepte kották között babrált és ahogy így László
egy-egy írott dolgát keresgélte, mutogatta, a leány pedig érdeklődve dőlt hozzá, pajtáskodó
szerelmes játéknak tetszett mindez, ahol a szavaknak nincsen is értelmük, csak arra
szolgálnak, hogy együtt legyenek, közel egymáshoz, ott maradhassanak, összeérjen a válluk, a
csípőjük és a fiatal vér végigiramodjék a bőrük alatt.
Az eső odakünn most már sűrűbben hullott. Az ablak peremén a Chopin-prélude ritmusát
dobolta. A vízcsöppek sűrű zsinórjai akár függönyt bocsátanának közéjük és a külvilág közé.
Mégis Dodó volt az, aki ellépett a zongorától. Kissé habozva indult a kanapé felé. De az teli
volt hányva odadobott ruhákkal, elhajított könyvvel, mindenféle holmival. Tán ezért ment
tovább az ágyig. Ott helyére húzta a paplant és leült a szélére. László követte öntudatlanul. Ő
is oda ült.
A lány hozzáhúzódott. A karja átcsúszott a fiú válla mögé és szó nélkül csókra nyújtotta az
ajkait. Hosszú csókban forrtak össze. Az esőcsöppek halk üteme kopogott az ablakbádogon,
mintha a vágyuk lüktetése volna.
 A fiatalember kisvártatva eltolta magától a leányt, összerázkódott, fölállt és átült a túlnani
székre, akárha menekülne. A föltámadó vágya elől menekült. – Ezt nem szabad – mondotta
nagyon halkan –, ezt nem szabad!...
Dodó mosolyogva nézett reá:
– Miért nem? Hiszen azt tudja, hogy én nagyon szeretem magát! Olyan régóta, mindig! A
magáé vagyok. Vegyen feleségül. Örömmel leszek az! És meglátja, milyen boldogok leszünk!
– Ó, az lehetetlen! – válaszolt Gyerőffy, de a hangjában nem volt meggyőződés, inkább
csak védekezés a váratlan ellen.
– Miért lenne? Mi akadály volna? Szabadok vagyunk mindketten, azt tesszük, amit
akarunk. – És ha én kérem erre, hát ez nem elég? – és ismételte édes hangsúllyal, kissé
vontatva is: – Hát ez nem elég magának?
Roppant bájos volt Dodó, ahogy előrehajolva ott az ágy szélén ezt mondta. Nyersselyem
ruhája körülírta kissé telt idomait, kerek kebleit, duzzadtan sima nyakát. A szája milyen piros,
tán a csóktól is és a fekete szemei milyen biztatók! – László első indulata az, hogy
hozzáugorjék és magához ölelje. De csak az első. Az alig megkezdett mozdulatot megállította
valami.
Az utolsó hetekben mind több-több peresítés szakadt a nyakába. A régi adósságok miatt
fogták perbe. Már foglaltak is kétszer. Talán árverést is kitűztek, ő ugyan nemigen értett
ilyenekhez. Ázbej intézett mindent, halasztásokat és törlesztéseket; honnan, miből, azt mind
nem tudta, csak annyit tudott, hogy mindenfelől reátörtek az adósságai, maholnap az utcán
lesz. Hát ennek az emléke, a tönkrejutásának a tudata, ez állította meg. És majdnem
kétségbeesett hangon válaszolt:
– Én... énnekem semmim sincs... csak adósságaim... ez mind talán már nem is az enyém...
én egészen koldus vagyok...
Ha erre a kijelentésre Dodó fölugrik, ha hozzásimul, ha átöleli, ha azt mondja: mindegy
az! vagy azt: mit bánom, vagy ha semmit sem mond, csak újra csókol szótlan, akkor tán
másként fordul a sorsuk. Vannak ilyen pillanatok az életben, midőn egyetlen szó dönti el a
végzetet, mely onnantól meg nem másíthatóan halad tova és vissza sosem fordul. – Dodó
pedig nem azt válaszolta, amit kellett, hanem öntudatlan maga rontotta el, amit idáig olyan
céltudatosan elért... Azt mondta:
– Mit tesz az? Azt én úgyis tudom! Mindent rendbe fogunk hozni, hiszen én gazdag
vagyok...
Dodó az ablak fényessége miatt nem láthatta, miként torzul el László arca.
A néhány rövid mondat alatt előtört a múltja. Elébe lépett mindaz, ami vele történt. Ott állt
mellette egykori szeretője, a szép Berédyné, aki a vagyont érő gyöngyeit elzálogosította, hogy
egyik végzetes kártyaveszteségét tudtán kívül rendezze, ott érezte magán azt a szégyent,
amiben hónapokon át élt ezzel a tartozással a lelkiismeretén; amitől csak azzal szabadult,
hogy újabb kártyavesztesége helyett a gyöngysor dolgát rendezte és vállalta inkább, hogy
kidobják a kaszinóból. És ott állt a másik oldalon a hozományvadász Wickwitz főhadnagy
fantomja, röhögő pofával. Az, akit ő inzultált részegségében, akárha önmagát gyalázná, mert
asszonypénzen élt az is. A tisztet lefokozták, kiszökött külföldre. Ő, ő, ő tette ezt, ő élte ezt át,
ő ítélt más és maga fölött, asszonypénzen kitartott férfiak fölött! – Nem! Ezt soha, soha többé!
Inkább az árokban meghalni, de ezt soha, soha, soha!
Fölugrott hirtelen. Maga elé tolta a széket korlátul közötte és a leány közé. A karja
kilövellt, az ajtóra mutatva: – Menjen!... Ezt soha! Menjen! Menjen! A hangja majdnem
fenyegető.
Dodó halotthalványan állt föl, majd a vére az arcába szökött. Gyorsan lehajolva az
autófövegért, ami a földre hullott volt, fölkapta és kisietett.
 Odalenn: – Hajtson! – szólt a sofőrjének és mikor az a lejtő alatti országút közelében
kérdezte: – Merre parancsolja? – csak halkan tudta még mondani: – Haza... haza... haza...
Szorosabban húzta a hajára a vászon fejborítót, maga elé a vaskos autószemüveget. A
zúgó esőben egy-egy csöpp becsapott reá, folyt végig az arcán, belepte az okulár üvegjét. De
nem csupán ez akadályozta a látását – belül a kiduzzadó üveg öbleit betöltötték a könnyei.
Lassacskán átküzdötték magukat – annyian voltak! – a szemüveg szorításán és folytak le
végig az arcán! A természet és a szemei versenyt sírtak a bánatán.

II.

Elég sokan gyűltek össze Mezővarjaspn.

Ha számba vesszük, hogy Milóth Ákosné februárban halt meg és még csak október elején
vagyunk, ez a vendégség valamennyire szokatlan. De az özvegy, az öreg Zakata akarta így. Ő
szólt a legifjabb leányának, a kicsi Margitnak, hívja ide Adrienne-t és unokatestvéreiket: a
Laczók lányokat, a kollégista fiának, Zoltánkának pedig, hogy hívjon egypár úrfit, jönnének
ide hozzá, merthogy az ő gazdatisztje leánya megy férjhez, akit pedig ő tartott a keresztvíz
alá. Illik hát, hogy tisztességgel ülje a lakodalmát, akármilyen bánatos is az ő lelke.
– Igaz, hogy rettentő marha ez az én tiszttartóm és bizonyosan nagy tolvaj – bömbölte
gyermekei elé –, de hát mégis régi szolgám és ha már az a süvölvény teremtés olyan liba,
hogy hozzámegy a lélbányai patikus fiához, ahhoz a semmiházihoz, hát én nem tehetem, hogy
föl ne tartsam ezt a napot!
Margitka nem kérdett semmit, de Zoltánka nem volt ilyen bölcs.
– És kinek írjak, papa, kit akar? – kérdezte.
– Mit tudom én, te szamár! – ordított rá Milóth. – Mit is törődöm vele, mikor én csak a
bánatomnak élek! Írj akárki a fenének. – Mars! vagy pofon ütlek! – és rúgott egyet a fiúcska
felé, aki azonban mit sem törődve a látszólagos dührohammal, egész csöndesen kitért a rúgás
elől és az ajtóból mosolyogva szólt vissza: – Majd megbeszélem Margittal.
– Hát azt tedd, te mafla! – üvöltött reá Zakata, aztán csöndesen fütyörészve kisétált az
istálló felé. Pár perc azonban még alig telt el, már hallatszott, ahogy szörnyen szidalmazza a
lovászokat. Ez volt, amit ő úgy hívott, hogy: rendet csinálni.
*
Margitka jól intézte a dolgot. A lagzi előtt negyvennyolc órával megjött Adrienne és az
egyik Laczók leány. A lakodalom előtti napon pedig kettő az Alvinczyak közül: Ádám és
Ákos, a második és a negyedik. És megjött Abády és Kadacsay Gazsi.
Abády kocsin érkezett. Az Alvinczyak is a szomszédból, Magyartóhátról, ahol kisebb
birtokuk van. Gazsi báró Kolozsvár tájáról, persze lóháton. Egy jókora rókát hozott a
nyeregkápán, mert az ő legújabb találmánya, hogy ha lovaglás közben megpillant valami
vadat, hát addig száguld utána, amíg azzal a nagy dupla csövű sörétes pisztollyal, amit külön e
célra csináltatott, megközelíti és futtával lövi le. Persze ritkán sikerül, de nagy néha mégis.
– Nagy spocht ez bachátom, mecht az embech nem nézheti, hol jách a lóval, hanem csak a
nyulat vagy a chókát kell követni akáchhová is. Akkochákat buktam mách páchszoch, hogy
csupa gyönyöchűség, majd kitöchtem a nyakamat!
Ezt magyarázta félrevetve hollóforma orrát, miközben csodáltatta a zsákmányát a
hölgyekkel a Milóthék verandáján. De a megtisztelő elismerés nem sokáig tartott. Ahogy így
forgatta, mutogatta a rókát, egyszer csak a nők felsikoltottak.
 Ezernyi vörös bolha ugrott ki szanaszét a prémből, még a padló is mintha megrozsdásodna
tőlük.
Kadacsayt kikergették a szabadba; a Milóth papa a cselédeknek ordított seprűért, mindenki
széjjelszaladt, hogy a bolhákat kikeféltesse magából. Gazsit pedig, aki most már ott állt a ház
előtt és nem tudta, mitévő legyen a zsákmányával, minden egyes ablakból leszidta valaki.
Igaz, hogy nevetve, tehát az nem olyan nagy baj!
Adrienne-nel a Laczók lányok közül csak egy, Iduska jött el. És itt van már Abády Bálint
is.
Így intézte ezt a kicsi Margit. Ha valaki megkérdezte volna, meg tudta volna magyarázni,
mit miért intézett így. Meg tudta volna, de nem magyarázta volna, mert ő ugyan tudja, mit
miért tesz, de megmondani? – az más dolog.
Mi azonban itt elősoroljuk az ő indokait. Csak egy Laczók leány jöjjön, annyi elég, nem
jó, ha nagyon sok a nő. Közülük pedig Iduska kell, mert Gazsi báró, ha részeg, akkor azt hiszi,
hogy szerelmes belé. Ez jó. Hátha megkéri, hiszen lesz bor elég. És ezért kellett Kadacsay is
persze. – És kell kettő az Alvinczyek közül. Éspedig nem kell a legidősebb, Farkas, mert
amióta képviselő, azt hiszi, hogy komoly ember, és nem kell a harmadik, mert az Ambrus bá'
utánzója és csak trágárságot beszél, különösen ha berúg, ami pedig hamar bekövetkezik, mert
már kevés ital is megárt neki. – De kell a legkisebbik: Ákos, mert az meghallgatja még a pap
anekdotáit is és kell a második: Ádám. Igen! Az fontos! Az jöjjön! Az régóta szerelmes
Adrienne-be és a bánatait neki, a kicsi Margitnak szokta elpanaszolni. Ez jó! – És kell ÁB,
Abády Bálint. – Mégpedig miért kell? Azért kell, mert Lélbánya képviselője! – Ezért! Mikor a
kerületbeli gyógyszerész fia házasodik, hát illik, hogy a képviselő ott legyen. – És a kicsi
Margitnak, amikor ezt elgondolta magában, alig jelzett incurka kis mosoly táncolt az ajka
körül egyetlen pillanatig.
De ha reánézett volna valaki, akkor nem mosolygott volna. Ilyen kicsi leány volt a kicsi
Margit.
*
Hát már egybegyűltek a vendégek és megjött a nagy nap, a lakodalom napja! Már
megtörtént az esketés délután a gazdatiszti irodában, hiszen a falu református temploma
régóta eltűnt. A lélbányai pap jött át, ő áldotta meg az ifjú párt.
Onnan jött a vőlegény tanúja is, mégpedig nem kisebb ember, mint maga az öreg kis- és
nagybörcsei Börcsey Balázs!
Hosszú diplomáciai közvetítés eredménye ez. A körorvos közelítette meg a tárgyat, a
vendéglős támasztotta alá, a polgármester úr vitte dűlőre. Egy borjastehén volt a tiszteletdíj,
aminek még a tartásáról is gondoskodtak, hiszen Börcsey olyan szegény, hogy éhen halna a
tehén őnála. – Azonban mindez nem lett volna elég, hogy a felfuvalkodott vénember dölyfét
legyőzze. Döntő csak az, hogy Milóth Ákos báró lesz a másik tanú. Igaz, hogy Balázs úr azt
tartotta, hogy a Milóth famíliát még csak hasonlítani sem lehet a kis- és nagybörcsei
Börcseyekhez, de végül a vén 48-as honvéd hajlandó volt szemet hunyni erre, mert elmondták
neki, hogy Zakata garibaldista volt fiatal korában s így az ő fegyvertársa majdnem.
A gazdasági iroda elég kicsi. A viaszosvászon kanapé és a mázolt fenyőfa asztal közötti
teret a pap, a fiatal pár, az örömszülők és a két tanú teljesen betöltötték. A násznép kívül
maradt a tégla borította tornácon. De innen is megcsodálhatták a nők a menyasszony
patyolatruháját, a vőlegény vadonatúj, bár kissé tágra sikerült fekete kabátját, de különösen a
két tanút, a jó Zakatát, de főleg az öreg Börcseyt. Különösen utóbbi festett nagyon jól, dacára,
hogy a sok pecsétet a ruhájából a patikus a legravaszabb kemikáliákkal sem tudta kiszedni.
Mégis szikár alakja szűk magyar nadrágban roppant előkelő, hosszacska hajával és
kipomádézott bajuszával olyan, mint valami fametszet a 60-as évekből.
 Ez mind délután történt és mire a pap hosszú szónoklata véget ért, már majdnem
besötétedett. Nem baj, mert a ludasi cigánybanda nótákat húz a porcsfüves udvaron, borvizes
bor is van és kellemes idő, hát kvaterkáznak egy-két istállólámpa mellett, amíg majd
vacsorához hívják őket.
Az asztal köré ültek Börcsey, Milóth Ákos és Abády, a lélbányai tiszteletes úr, a patikus is
a fiával, valamint a tiszttartó; utóbbi azonban kissé hátrább vonta a székét, jelzendő, hogy bár
örömapa, ott lévén az ő gazdája, megadja neki, ami dukál.
Börcsey persze a főhelyre ült, vagyis oda, amit nemcsak ő, de amint helyet foglalt, a
többiek is annak tartottak, annyira hatott mindenkire a vénember dölyfös öntudata. És
alighogy letelepedtek, bort, borvizet öntöttek és iszogatni kezdtek, hát megindult a diskurálás.
Persze politika.
Az egykori vörössapkás adta meg a szót Abádynak, akárha elnökölne:
– Mondja el a képviselő úr, mi van a kvótával? – Igaz-é, hogy a kormány megegyezett az
osztrákokkal?
Szólt, reámutatott aszott és kissé görcsös ujjával Bálintra, aztán mintha jelentést várna,
hátradűlt a székében és két kezét összekulcsolta, tetején ama hosszú árvatölgy pálcának, amit
soha el nem hagyott.
Bálint pedig maga is úgy érezte, hogy beszámol, midőn elmondta a legutóbbi híreket.
Hosszadalmas tárgyalások voltak Bécsben a kiegyezési ügyekről. Minthogy a Széll-Körber
megállapodást feldöntötte a magyar parlamenti többség, a kvóta és a nemzeti bank miatt újból
kellett alkudozni. Úgy hírlik, a megegyezés megvan. A bankkérdésben csupán nyilatkozat
lesz, amely egyelőre nyitva hagyja a kérdést. A kvóta, vagyis az a százalék, mellyel
Magyarország hozzájárul a közös hadsereg, külügy és pénzügy költségeihez, 2%-kal több lesz
a következő tíz évben. Ez volt az az ár, amit az önálló vámterület elvi elismerése és a
banknyilatkozat miatt a kormánynak vállalnia kellett.
– És a Függetlenségi Párt, az ezt elfogadja? – kérdezte Börcsey csodálkozva.
– Bizonyára el. Lehet, hogy lesz néhány kilépés, talán Barra Sámuel is és talán Polonyi, de
a legnagyobb része Kossuth Ferenc után indul, ő pedig, mint miniszter, már szignálta.
– Ide jutott Kossuth Lajos fia! Ezért volt az a sok szóbeszéd két esztendőn keresztül! –
kiáltott föl a vén kuruc és Zakata felé fordult: – Én már akkor mondtam, nem kell annyit
szónokolni, hanem Bécs ellen menni fegyverrel, ahogy mi csináltuk régen!
Zakata, aki alapjában a legbékésebb ember volt, harcias mozdulatot tett. A többiek is
helyeslőleg morogtak, puszta udvariasságból.
Abády azonban tovább beszélt. Elmondta, hogy Andrássy bizonyos javaslatokat terjeszt be
ugyanakkor, melyek hivatva lesznek a megyék önállását megerősíteni. – Ez a tárgy azután
átvezette a társalgást arra, amit akkor a tisztviselői kar megtisztításának hívtak, vagyis
rendszabályozását azoknak, akik a Tisza- vagy pláne a Fejérváry-féle, úgynevezett
darabontkormányt szolgálták. Már Maros-Tordában, Fejér megyében és máshol is sok
fegyelmi vizsgálat és kiakolbólítások voltak folyamatban, persze pártokra szakítva a
közönséget. Két táborra szakadt a vidéki élet, párbajt vívtak a férfiak, a nők egymásról sok
rosszat költöttek és egy-egy megyeszékhelyen az utca egyik oldalán sétált csak az egyik párt,
a másikon csak a másik, hogy ne kellessék egymással találkozni.
Éppen ezt részletezték, hogy mi fog történni Balog Péter Benővel, a maros-tordai
főjegyzővel, aki a darabont főispán beiktatásakor gyanúsan viselkedett. – Ó! bizonyosan
elcsapják, azt hallom! – mondta a gyógyszerész, midőn a tiszttartóné lekiáltott a tornácról,
hogy jöjjenek vacsorálni.
Elcsitultak most a politika hullámai és mindenki várakozással indult föl a lakáshoz.
*
 A vacsora nagyszabású. Van tál temérdek. Hizlalt kappanok és libák, duzzadó kacsák és
ami ilyenkor szenzáció: szopómalac ropogósra sülve! – közte kürtőskalács, töltött és rakott
káposzták, kalács, habos kávé, farsangi fánk és rétes. Sok súlyos mezőségi borok is és persze
sok pohárköszöntő.
Ahogy pedig tovahaladt a lakoma, mind vaskosabb nászéjjeli célzások és kövér tréfák
röpködtek az ételszag-, füst- és emberi gőzölgéstől nehéz levegőben.
Végre asztalt bontanak és a társaság kivonul a hálószobából rögtönzött társalgóba; meg az
irodába vagy a tornácra, amíg széjjelszedik az asztalt és megindulhat a tánc.
A jó öreg Zakata tán soha életében nem evett ilyen gazdagon és ilyen sokat. Gyomorbajos
neje, amíg élt, semmi kövéret nem tűrt és a szakácsnéjuk úgy beletanult ebbe, hogy most is
ilyen sovány koszton tartja. Ilyen kiváló borokban sem volt része.
Igaz, hogy azt tartotta, hogy az ő szőlőjének a termése. – „Bizonyos, az én pincémből
lopta ez a gazember tiszttartó" – közölte a patikusnénak, ahogy ő hitte, súgva, amit persze
nemcsak a másik szomszédja, a gazdatiszt felesége, hanem mindenki meghallott, de senki se
vett tudomásul, annyira jóízűen mondotta. Mikor végül fölálltak az asztaltól, akkor is jól ment
sora, mert a vén Börcsey, aki állítólag vörössapkás volt 48-ban, nagy figyelemre méltatta
azokat a garibaldista emlékeket, amiket Milóth olyan gusztussal mesélt, de amit már régóta
meg nem hallgatott senki.
Éppen a Palermo körüli csatákat mesélte nagy taglejtésekkel, amikor Adrienne hozzálépett
és figyelmeztette, hogy a tánc mindjárt kezdődik, és nem illő, hogy akik mély gyászban
vannak, tovább is maradjanak. – Zakatának derűs arcát hirtelen elöntötte a bánat. Rojtos fehér
szemöldöke és hatalmas bajusza lekonyultak mélységes szomorúságban.
– Milyen igazad van, lelkem leányom! – kiáltott föl síri hangon. – Nincsen is helye
kettétört szívemnek az ilyen vígságban.
És már indult is kifelé a leányaival, Zoltánkával és a felső udvar vendégeivel. Azok már
kinn voltak, de Zakata az ajtóban megállt.
– Hát ti csak menjetek előre! Nekem, vén marhának, sajnos, itt kell maradnom még egy
kicsit. Most jut eszembe, megígértem, hogy az első táncot eljárom a menyasszonnyal.
Képzelhetitek, milyen fájdalom ez nekem! – de hát olyan násznagyféle vagyok, vagy mi! –
Csak pár lépést járok, aztán utánatok jövök! Menjetek! Menjetek! – szólt és visszafordult és
máris eltűnt a násznép sürgése között.
Bizony; később sem jött. Igaz, hogy nem is várta senki. Ott maradt. És miután módosan
ellejtett egy lassú-magyart az új menyecskével, frissre perdült a nászasszonnyal, később már a
hopszpolkában úgy ugrált, akár egy bakkecske. Közbe-közbe, mialatt izzadt homlokát,
csöpögő bajszát törülgette az ajtófélhöz dűlve, könnybe lábadtak a szemei. – Ó, szegény
Judith, szegény feleségem! – szólt a véletlen szomszédjához, de alighogy kimondta, hát
fölkapott egy nőt és szökdécselve táncolt el vele, hogy pár perc múlva, mikor kifulladva
falnak támaszkodott, újra elöntse az emlékezés és a búbánat.
*
Odakünn gyönyörű holdvilág volt. Mint a tej, úgy ömlött le az oldalon, majorudvaron,
koromszínű foltokat vetve az istállók, pajták tövéhez. Pezsdítő frissesség csapta meg a
fiatalok arcát, midőn kiléptek a szabadba. Tán ez vagy ama több-kevesebb bor, amit
vacsoránál megittak, valami pajkos jókedvre ingerelt mindenkit.
– Kéne valami bolondságot csinálni! – mondotta Adrienne, ki itt Varjason, ahol
gyermekkorát töltötte, gyakran úgy érezte magát, mint régen, mikor a húgaival annyi kalandos
tréfát rendeztek. Ilyenkor elfeledte sok gondjait, elmebeteg nővérét, el szerencsétlen
házasságát, Uzdyt és Almáskőt. Visszalányosodott és úgy, mint akkor, az életösztöne
mozgásban, futásban, szilajságban tört elő.
 – Menjünk körül a falun, hátha akad valami...
Zoltánka, ki a szüreti vakációja alatt legtöbbet a cselédek között lógott, mindjárt célt is
adott a sétának:
– A falusi bakter, azt mondják, ahelyett, hogy a községet járná, egész éjszaka csak a zsidó
boltját őrzi, mert az külön fizet neki. Nézzük meg, igaz-e.
Hát ez is jó kezdetnek. Elindultak. A néma házak csúcsos födele egy-egy kúpforma
árnyékot dobott át a hepehupás úton. Hamarosan odaértek a vastáblás bezárt bolt elé.
Körülnéztek. Nem volt itt senki. Sem a deszkalépcsős küszöbön, sem az árokban, még a
közelben sem. Sehol, senki! – Hát akkor mégse igaz? – Ekkor azonban fölvetette valaki: –
Talán alszik otthon az éjjeliőr és becsapja nemcsak a községet, hanem a zsidót is.
– Ha tudnánk, hol lakik... – mondta valaki más. Szerencse, hogy Zoltánka azt is tudta. A
falu túlsó végén, a cigánysor mellett az utolsó telek. Így hát odamentek roppant kíváncsian.
A dombra vivő mezei út aljában, mely a Milóth-birtokon át a kúriához visz hátulról, – ott a
sarkon áll az éjjeliőr háza. Átellenben már egy cigányhuruba. Ez teljes sötétben, de a bakter
házát a hold élesen világítja meg. A hatalmas zsúpfedél alatt fa-oszlopos tornác. Középen
ajtó. Az ajtó mellé pedig embermagasságú bot van támasztva; karvastag rúd és akkora bütyök
a teteje, akárha buzogány volna. Oda van támasztva, tehát a falu őre otthon van és alussza az
igazak álmát.
Nagy fölfedezés volt ez! – Meg kéne csúfolni! – Mit lehet csinálni? – Lopjuk el a botját,
akkor majd bámulhat reggel! – Nem, az nem elég, valami mást kéne?!... De mit?
Így pusmogtak kacagva, tervezgettek halkan a kerítés kapuja előtt. – Ekkor valakinek
luminózus gondolata támadt. Talán éppen Bálint volt az, aki közbevetette:
– Tán van tehene. Azt kéne ellopni – az volna a legnagyobb csúfság!
Hát ez bizony nem illett a törvényhozóhoz, Lélbánya képviselőjéhez, a szövetkezeti ügy
komoly apostolához. De őt is elfogta az a kalandvágyó jókedv, ami mindenkit fűtött. Ott az ól
a ház mellett.
De nincs-e közelben valaki?! – A cigányviskó előtt volt még valami feketébb, mint az
árnyék, de mozdulatlan, hát nem vették számba.
A két Alvinczy nesztelen kitárta a kaput: Bálint és Gazsi báró belopództak az istállóba.
Vaksötét volt idebenn. Mégis, tapogatódzva egy tehenet találtak. Kadacsay ügyesen eloldotta
a jászoltól, Abády pedig szarvon ragadta, visszafordította, kihozta. Letompított, de győzelmes
kacagás hangzott az útról, mikor kiérkezett onnan. És terelgették, hajtották befordítva az
állatot a hegyi nyomdokba.
Gyönyörű menet volt. A selyemruhás hölgyek magas sarkú topánban, az urak lakkcipősen
és szmokingban, középen pedig a sovány tehén. Gyenge jószág bizony és elég piszkos. A fara
cserepes az odaszáradt ganétól. Nógatták nagyon, nehogy itt közel bőgje el magát és felköltse
a baktert. Ez jól sikerült is, mert már a domboldalban voltak, mikor a tehén magához térve a
csodálkozásból, az első bőgést kibocsátotta magából. De itt már nem baj, innen már nem
hallatszik oda le!
Már nagyon diadalmasan nevettek, örültek és további terveket kovácsoltak, mit kell még
tenni a tehénnel, hová kell eldugni, mit kell mikor mondani... – midőn váratlan dolog történt.
A tehén hirtelen futni kezdett! Nem hazafelé – dehogy! –, hanem ki az útból és el! –
Megérezte a lucernástáblát a közelben. Akárha szilaj vadállat lenne, úgy iramodott arra.
Roppant furcsa látvány volt, ahogy szaladt felkunkorodó farkával, gyorsan és látszólag
ügyetlenül, miközben a tőgye hol jobbról, hol balról verdeste az ágyékát.
Elsőbben mindenki kacagott, de ez csak egy pillanatig tartott. Rögtön észbe vette mind,
milyen katasztrófa származhatik ebből. Ha a tehén telefalja magát a harmatos lucernával,
fölfújódik és megdöglik! – Hát ezt nem szabad, ez már nem volna tréfa! Utána, utána tehát,
mielőtt magát telizabálná!
Előbb csak a férfiak és Zoltánka iramodtak el. Kinyúlt teniszlépésével a hosszú Alvinczy
Ádám érte legelébb utol és az öcsse, Ákos. A tehén azonban nem várta be őket, hanem
kanyarodott egyet lefelé és már húsz méterrel tovább volt. Itt Zoltánka került szembe vele,
majd Gazsi és Abády. De az üldözött mindenkor elfordult, mielőtt elkapták a kötelét és
tovább száguldott le a dombon a nád szegte tó felé, és mindig falt, falt, falt, ha csak egy
pillanatra is megállott.
Most őrült verseny kezdődött, mert a tehén mindjobban közeledett a nádhoz. Ha oda
beveszi magát, nincs ember, aki onnan kihozza. A halálos ételt sem őrizhetik meg tőle. Elébe
kell tehát kerülni! Visszahajtani a hegy felé! Sok szaladgálás után vissza tudták végre
fordítani!
A tehén azonban a sok hajszolástól teljesen megvadult. A farkát föltette a háta közepére,
szörnyen bőgött és csak rohant, mögötte félkörösen a szmokingos úrfiak.
Ez volt az a perc, midőn a nőknek is közbe kellett lépniök. Attól kellett félni, hogy
elszalad világgá. Le kell hát zárni a kört. Megállítani a tehenet ott felül.
Adrienne, Margitka és Laczók Iduka rajvonalt alkotni rohantak a lucernásba. Ide-oda
táncoltak, szökdécseltek, ha a szarvasmarha valamelyik felé tartott és hogy visszaijesszék, a
széjjeltárt estélyi bundáikat denevérszárnyként lóbálták feléje. A tehén valóban elbámult. Ő
ilyen szörnyűséget nem látott soha. Megtorpant. Gazsi báró hozzá cserkészett. Elkapta a
lelógó istrángot. Az üldözött állat azonban, amint megérezte, hogy fogják, elugrott és vitte,
vitte le a hegyen hason csúszva Gazsit, aki elvágódott a nedves takarmányon, de el nem
bocsátotta a kötelet.
Hát ez volt a szerencse, ez volt a hősi tett, mely eldöntötte a csatát. – Mert a tehén
hamarosan kifulladva megállt.
Körülvették, tapogatták, simogatták. Hagyták is, hogy harapjon egy-kettőt a jó lucernából,
annyi nem árt neki és meg is juhászodik tőle.
És most egymásra néztek. Fölkacagott mindenki. Mindenki térdig csatakos; alól a nők esti
ruhája, a selyemharisnyák is egy víz, a lakkcipők csupa sár. A férfiak törött gallérral,
borzasán, izzadtan. Legfurcsább alak azonban Gazsi báró, akinek fehér mellénye és a
plasztronja zöld. Fűzöld! És a ragyogó holdvilágtól még ahol fehér maradt, ott is zöldnek
látszik.
– Ilyen pechem van, bachátom, előbb a chókával jáchtam meg, most meg a tehénnel! –
mondta komikus panaszosságával: – Olyan vagyok, mint a levelibéka!! – és bele az éjszakába
szomorúan brekegni kezdett, ami sehogy sem illett az ő varjúorrához. Mert hát ki látott
ormányos békát!
Ezen is jócskán nevetgéltek és a megjámborodott tehenet közrefogva fölkalauzolták a
kertkapuhoz, ott át az árnyékos utakon a csézás istállóhoz. Ide helyezték be egyik üres boxba
és Zoltánka, aki jól ismerte a járást, egy öl szénát is vetett eléje. – Aztán kilopództak onnan
lábujjhegyen, hol a faggyúgyertya világában ki kellett kerülni a szalmaágyon alvó kocsist.
Olyan halkan jártak jövet is, menet is, olyan óvatosan, hogy a jóízű horkolása egy
pillanatig sem szűnt meg.
*
Ismét a holdfényben álltak.
– Hány óra lehet? – kérdezte Adrienne a kisebbik Alvinczytól, de mikor ez azt mondta,
hogy fél tizenkettő, a szeme átsurrant az Abády arcán. – Ideje aludni menni; én úgy
elfáradtam ebbe a sok szaladgálásba!...
 A hosszú verandán, mely végignyúlik az egész ház homlokzatán, ott búcsúzkodtak. Még
pár percig nevetgéltek a tehénkalandon, aztán ki-ki a szobájába indult.
Annyira sötét volt itt a vadszőlővel benőtt oszlopok mögött, tán csak a kicsi Margit látta
meg, hogy a végső ajtónál a szobájához érve, Addy egy pillanatra megállt és mielőtt eltűnt,
visszanézett. Már csak páran voltak még ott. Ádám háttal, Abády oldalvást. Azok is indultak a
férfivendégszobák felé.
Csönd borult le a régi kúriára, végtelen édes csönd, titokzatos és mély. A távoli
majorudvarból csak a cigányzene nagybőgője hangzott föl. Így messziről úgy hangzott
tompán, mintha valakinek a szíve dobogna boldog várakozásban.
*
Már a következő délelőtt, amidőn a közös reggelihez szállingóztak egyenként, úgy tíz
órától fogva, befutottak a hírek a tehénlopás szörnyű következményeiről.
Az ebédlő átszelte a házat; egy-egy ajtó mindenik végén. És ahogy ki innen, ki onnan
lépett be és a cselédek is, az inas, a szobalány és a kulcsárné, mindenki hozott valami újságot,
hírt, újabb részletet. Dél alig múlt, már az egész történet világosan kialakult.
Hajnalban a bakter felesége meg akarta fejni a tehenet. Ő költötte föl az urát azzal a
vészhírrel, hogy a tehén nincs sehol. Az éjjeliőr borzalmas káromkodással rohant az istállóba.
Aztán ott álltak az ól ajtajában a szörnyű csapástól megbambulva. – Ellopták! Ellopták! De
ki? Hol?!
Csácsá, a csíkászó cigány volt a szomszédjuk, aki ott lakott az úton túl. Elsőbben arra
förmedt rá a falu őre.
Borzasztó átkokkal vegyesen meggyanúsította a lopással. De Csácsá egykedvűen
vonogatta vállát és csak nevetett hozzá. – Ekkor az asszonynak eszébe jutott, hogy ma vásár
van Sármáson és holnapután Régenben. Tán a vásárosok lopták el, akik itt átmentek az éjjel,
mert itt visz el a rövid út a hegyen át, ahol marhát gyakran hajtanak. – Utána! Utána! Hátha
utolérik valahol.
Az ember kapta a botját és a lábát és elszaladt Sármásra, ami tíz kilométer, az asszony
pedig pityeregve futott az örményesi tetőig, másfél mérföldet; onnan reménytelen tért vissza.
Éppen delet tókáztak a templom előtt, mikor agyonfáradva hazajutott. A bakter is megjött
akkorra.
Már bejárta az egész községet a lopás megdöbbentő híre, így hát vasárnap is lévén, számos
falusiak várták őket a házuk előtt újságot hallani és sopánkodni.
Valóban rettentő dolog, hogy már ilyen is történhetik: az ember óljában sincs
biztonságban a jószág! – Ki-ki a maga veszedelmére gondolt. Annál inkább részt vettek a
bakter bánatában, aki most századszor magyarázta, mi mindent elpróbált hiába, – míg a
felesége énekelve siratta a tehenüket, ahogy a halottat szokás, hosszú kántálással:
– Váj, váj! – Te szegény Jámbor, – váj! Be szép voltál, jó voltál. – Ó, te szegény
Jámbor!... – Ugyanis Jámbornak hívták az eltűntet, mert Erdélyben a szarvasmarhának
románoknál is magyar neve van.
Ekkor azonban Csácsá onnan a hurubája mellől nagy sunyin átszólt hozzájuk:
– Én ugyan nem tudom, de azt hiszem, hogy a tehén ott van fönn az udvarban. – Ő volt
ugyanis az a fekete folt a viskó lábánál, akit Adrienne-ék nem vettek számba.
Általános elképedés. Hogyan? Mit mond? Mi az? – a károsult pedig szörnyen ordított: –
Hogy hát ezt most mondod, gazember! – De csak pár pillanatig csodálkoztak az emberek.
Azután zúgó kacagás tört ki a népeken. Világos lett, hogy ez a dolog csupán tréfa, csúfság az
egész, kipellengérezese a lusta bakternek, aki zsebre vágja a sok drága pénzt, amit a falu fizet
neki, aki csak úgy vigyáz az ő jószágukra, hogy tőle akár a magáét is kilophatják a telkéről.
Annál jobban nevettek, mert íme! – a hegyi úton már ott jön a tehén, Zoltán úrficska vezeti, a
lovászgyerek hajtja.
Odafönn az történt ugyanis, hogy Zakata most később ébredvén, alig pár perce hallott a
tehén dolgáról. Rettentő üvöltéssel tört be az ebédlőbe:
– Hát lókötők, futóbetyárok tanyája az én házam! Ilyen szégyent hoznak az árva fejemre!
Orgazdasággal, igenis orgazdasággal szennyezik be tisztességben megőszült hajamat! – ezzel
rontott be az ebédlőbe, ahol a leányai és a vendégek éppen a legújabb híreken mulattak, azon,
hogy a bakter Sármásig futott el és a neje Örményesig majdnem. – Sipirc, te alávaló zsivány!
– bömbölt a fiára. – Vidd vissza szégyenszemre magad azt a tehenet! – különben összetöröm
minden csontodat, te taknyos! – és ahogy Zoltánka az ajtó felé lendült, tette magát, mintha
utánafutna a pálcával. Aztán megfordult. Kövéren elnevette magát. – Ti lurkók, hát ezt hogy
csináltátok? Hogy volt, fiókáim, mondjátok?
Beült az asztalhoz és vaskos vajaskenyéren a mézbe fullasztva a bajuszát, gusztussal
hallgatta a történetet, sokat bólingatott csemcsegve és ha egy-egy falatot legyűrt, nagyokat
kacagott az innen-onnan feléje kiáltott részleteken. – így voltak vígan egészen ebédig. Csak
Mlle Morin, a vén francia gubra ült savanyúan az asztal végén, csak ő sopánkodott olykor:
– Oh! ces enfants! Oh! ces terribles enfants!... – Mert ő húsz éve van a háznál, de
gyomorbajos természete sohasem tudta megszokni azt a sok pajkos tréfát, amit régi
növendékei elkövettek.
Ebéd után széjjelszéledt a társaság.
Zakata lepihent, mert igen megfárasztotta a sok táncolás. Zoltánka és Alvinczy Ákos,
Gazsi báró és Iduka elmentek a tóhoz kacsalesre. – Adrienne Abádyval, Margitka és Ádám
mögött a kertben sétálgattak.
A kert mindjobban elvadul Milóthné halála óta, az orgonák széjjelnőnek, a rétecskéken
bozót. A zegzugos utakon pár perc múlva Alvinczy egyedül találta magát Margitkával. Ez
csalódás volt a számára. Megint ezzel a leánykával van itt! Ő, aki Adrienne miatt jött ide és a
mai sétán szerette volna újból elmondani, amit sok százszor elmondott, elismételni a szerelmi
vallomásait sok reménytelen, de szép mondatokban.
Búsan nézett Margitkára.
– Látja! – kiáltott föl. – Most már kerül! – Meg sem hallgat engem. Nincs nálamnál
szerencsétlenebb a világon! Ha legalább elpanaszolhatnám neki, amit érzek!
A kicsi Margit a fiú karjába fonta a kezét: – Jöjjön, mondja el nekem, tudja, milyen jó
barátja vagyok. Én nagyon, nagyon szívesen hallgatom. – És elvezette ki a parkból, jó messze
ki, ahhoz a deszkapadhoz, mely egy kopasz dúcon áll a falu és az elhagyott temető fölött. Itt
szép kilátás nyílik a tóra és a völgyre.
Ide ültek le kettesben és Ádám bőségesen elsiránkozhatta mindazt, amit érez Adrienne
iránt. Hogy régebben végighallgatta őt, igaz, hogy tréfálta és bosszantgatta, de ez is jó volt, ez
is szép, hiszen ő nem akar mást, mint imádni, imádni térden állva, a köntöse szegélyéhez sem
ér, ő arra nem is méltó, csupán elmondani, kiönteni a szívét, – újabban azonban már ezt sem
teheti, mert nem ad reá alkalmat, félbeszakítja, otthagyja – pedig ez az egyetlen vigasza az ő
nagy búslakodó szerelmi bánatában.
A kicsi Margit megértő. Ó, nagyon! – Minden finomságát az Ádám lelkének megbecsülte
és kihámozta. A fájdalmában is részt vett. – Ó! Milyen kegyetlen az az Adrienne, igazán nem
szép tőle, hogy is teheti! – de hát ő már olyan. Hideg. Igen, hideg és könyörtelen. Ez az. –
Szép, hogyne, gyönyörű, – de nincs szíve. Hogy is kínozhat valaki valakit, aki ; mint Ádám,
olyan hűséges? Hogy is okozhat annyi bánatot? És szépen vigasztalgatta, beszéltette a fiút,
nyugtatóan meg is tapogatta a vállát, a pici zsebkendőjét is odanyújtotta neki, hogy a könnyeit
letörölje.
 Ott ültek sötétig azon a padon és valóban nem hiába. Alvinczy Ádám majdnem
boldogságot érzett, amiért ilyen hosszan elmondhatta a fájdalmait ennyire rokonszenvező,
önzetlen testvéri léleknek. Az is jólesett, hogy Margitka kezeit szorongathatta, miközben
Adrienne-ről beszélt. A leány vele könnyezett és vele panaszkodott. – Már gyakran folyt ez a
téma közöttük, de ennyire jó talán sohasem volt, – Mikor visszasétáltak, Margitka javasolta,
írjon neki olykor; így ha távol van is Ádám, akkor is kiöntheti a szívét, ami jó. Ugye az jó, az
könnyítene rajta? – Ebben is megegyeztek.
*
Adrienne és Bálint, hogy a másik sétáló pár ne találhasson reájuk, visszakanyarodtak az
úrilak sarkához. Itt az oldalszárny utolsó szobái mellett haladtak el. Itt lakott Milóth Judith,
mióta elborult elmével hazahozták. Sűrű dróthálós sövény csatlakozott a házhoz. Ez volt az a
baromfiudvar, amelyet Adrienne a húgának csináltatott, mikor rájött, hogy apró állatokban
örömet talál.
A napos oldalon dupla tyúkketrec, mellette apró házacskák a kotlóknak. Kissé tovább
alacsony ól; ez a házinyulak lakása. Elég nagyocska tér előtte, döngölt agyag, másikon egy
halom finom homok. A homokot az igás fogat havonta hozza el a Marosról. Ez elég
körülményes, de így parancsolta meg Addy, hiszen a Mezőségen egy szem homok sincs,
pedig a baromfi jóléte függ ettől. Egyszer már ütött valami vész a csirkékbe és Judith napokig
sírt miattuk.
A drótkerítés és az elvénült orgonabokrok között csak keskeny ösvény vezet. Ezen
haladtak egymás mögött Adrienne és Bálint. Abády innen pillantotta meg Judithot, akit
másfél éve nem látott.
Ott ült a földön. A fején fekete kendő, parasztosan az álla alá kötve. A ruhája fölött
bőséges kék vászonkötény, ami telis-teli volt a majorság fehéres ganéjával. A kezei is
maszatosak. Mellette feküdt az a kaparórúd, mellyel a ketrec padlóját tisztogatta az előbb. A
házinyulak megkapták már a salátalevelet, ott csámcsogtak a szoknyájához szorulva. Most a
csibéknek adott enni. Egyik oldalán deszkányi korlát mellett tolongtak a tyúkok és a csirkék.
Néha odaszórt egyik kezével egy-egy marék ételt; a másikból azonban egy nyomorék csirkét
táplált, aki sántán született, mert tán az a kotlós, aki kiköltötte, szórakozott volt és
elmulasztotta idejében megforgatni azt az egy tojást. Mikor kibújt belőle, bizony a bal lába
kurtább. Ez a nyomorék volt a kedvence. A többiek elvernék a magtól, hát az ölében tartotta.
– Egyél, kicsi, egyél, itt nem bánt senki, ugye jó étel, ugye jó?... Egyél, kicsi, egyél...
Csak az állataihoz beszélt, máshoz hetekig egy szót sem szólt.
Az az öreg gazdasszony, aki Judithot ápolta, a nyitott szobaajtóban állt. Mikor Adrienne
áthaladt a kerítésen túl, köszönt: – Kezeit csókolom!
Judith fölemelte a tekintetét. Szenvtelenül nézett Adriennere. A szeme Abádyra tévedt. Az
megemelte a kalapját.
A leány arca eltorzult. Riadó meglepődés nyitotta tágra a szemhéjait, akárha iszonyú
látomást látna. Vékonyan ívelt ajka széjjelnyílt, a kezei lehullottak kétfelől, a felsőteste
kiegyenesedett, így követte a férfit pár pillanatig. Talán annak a tragikus hajnalnak az emléke
ébredt föl bizonytalanul benne, amikor utoljára látta az Abády arcát.
Bálint is erre gondolt. Arra a percre, midőn meglátta a fiatal leányt ott a kolozsvári
állomáson, ahogy a sötét váróteremben várt a szerelmesére, arra az érdemtelen Wickwitzre,
akivel titokban együtt akart utazni Ausztriába, de aki már előző este átszökött a határon és
még arra sem érdemesítette ezt a szegény leányt, hogy értesítse. – Arra, mikor melléje lépett a
pesti gyors indulásakor és megmondta: hiába vár; mikor hazavitte, akár valami sebzett
vadmadarat, akit rabul ejtettek. – A szeme most, most is olyan egyetlen pillanatig, amilyen
akkor volt a kocsiban. De csak egyetlen villanás volt ez. Azután újra üres lett a nézése, akárha
vak volna, amilyenné vált a második, még kínosabb csalódása után, amely végleg összetörte,
mikor egy ismeretlen nő megküldte neki azokat a leveleket, amiket ő annak az embernek írt...
Itt a Milóth-kúria mögött, itt élt hát ez a szegény leány.
Önmagának a kísértete csupán. Élő halott. Most is olyan szép az arca, csak még
haloványabb és sovány, a nézése pedig csak a bámuló állaté.
*
Adrienne és Bálint szótlan mentek még sokáig.
Ez a találkozás Judithtal borút vetett a kedvükre.
Már rég az alsó gyümölcsösben jártak, mikor Bálint megszólalt, kifejezve, mint oly
gyakran, amit éppen akkor gondolt a társa:
– Már Almáskő óta latolgatok valamit. Ha Uzdynak ez az új bolondsága van, ami úgy
elfoglalja és ha... igen, ha most már nem... nem ragaszkodik annyira hozzád... nem volna-e –
mondd – lehetséges a válás?
Az asszony lassan válaszolt.
– Igen... talán... én is sokszor így látom, különösen, ha veled vagyok. De azért... az
nincsen mindig ügy, mint akkor.... néha más megint... talán még kiszámíthatatlanabb és... és...
követelőbb...
Adrienne arca elborult és a szemhéjai összeszorultak. Nyilván a győzelme nem volt
állandó.
– Én minden ürügyet fölhasználok – mondotta később –, hogy ne legyek ott... most is itt
maradok két hétig, aztán talán bejövök Kolozsvárra a zsuki vadászszezon miatt. Margit miatt
kell, azt mondom, akkor sok fiatalember van benn. Bár, minthogy gyászban vagyunk, nem
tudom, sikerül-e, hiszen bálokra úgysem járhatnánk. – így próbálom leszoktatni magamról...
Megint sétáltak szótlan. Aztán Adrienne összegezte a gondolataikat:
– Erre kell dolgozni... igen... de most előhozakodni vele nem! –- Úgy érzem, ez
lehetetlen... meg kéne mondjam, miért, talán sejti is már, különben is rájönne, ha nem is
mondanám és akkor... Nem! Nem! – Azt nem lehet.
A hangjában félelem. Mert olyanra gondolt vissza, amit elhallgatott a barátja előtt.
Azután, hogy Bálintot távozásakor elkísérte az erdőbe, a következő reggelen ismét sétálni
indult, ahogy rendes szokása volt. Akkor is nyugat felé, az Abády-erdőség irányában. A közös
határig se ment. Visszafordult ugyanazon az úton.
Ekkor váratlan dolog történt. Szembe találta magát a férjével!
Uzdy, aki soha száz lépést nem járt, aki a gazdaságait is csak a jelentésekből ellenőrizte,
aki délelőtt soha ki nem jött a szobából, Uzdy ott állott előtte!
Ki akarta kémlelni. Nyilván azért kelt föl korán. Ezért leste meg induláskor. Ezért követte
messziről. Ezért húzott gumitalpú cipőt. Hogy hangtalan járjon. Hogy utána lopódzhasson
észrevétlen. Ezért tartott távolságot mögötte, nehogy észrevétessék. És a vállán precíziós
golyós puska, neki, aki sohasem vadászott, csupán célba lőtt ott lenn a kert alatti lövöldében.
Ezt nem hiába hozta! – Ezt az ő számára hozta, vagy Abády számára!...
Mikor szembetalálkoztak, mindez végigsuhant a nő tudatán, minden körülmény, minden
ok és összefüggés egyben és hirtelen. – Milyen szerencse, hogy ÁB már tegnap este elutazott!
Gyorsan Uzdy felé sietett és elébe állt.
– Hát maga mit keres itt? – kérdezte támadóan fölemelt állal.
Uzdy Pál kissé félszegen kacagott. Volt valami rajta a rajtakapott kamaszból.
– Én is meg akartam próbálni, jó-e az ilyen reggeli séta. – Talán nem helyesli, édes Addy?
Az asszony vállat vont. Nem érdemesítette válaszra. Megvetően folytatta a kérdést:
– És az a puska? – Talán vadászni akar?
 – Vadászni? – Azt nem. De gondoltam, tán célt lövök itt a szabadban. Ha találok valami
alkalmasat – ó! egy fát vagy egy követ vagy ilyesmit... – Most újra kacagott, de már inkább
gonoszul és a szeme egy pillanatig megvillant. – Egészen érdekes volna megpróbálni, hogy ki
nem mért távolságon beletalálna-e az ember pontosan. Mert az – ugye az a fontos, hogy
pontosan... pontosan, az a szép: pontosan... mert az! csakis az! – pontosan! – Ezt még
ismételte párszor.
Azután hazatértek némán. Több szó erről nem esett közöttük.
Erre gondolt vissza a nő, amikor ismételte:
*
– Nem!... ezt nem lehet... most előhozakodni vele... nem!
Vacsora után a társaság az ebédlőben maradt. A nők odakönyökölye az összegyűrt
abroszra. A férfiak bort kértek, akár a kocsmában, szivaroztak és mindent összeszemeteltek
hamuval, az inas és a szobalány pedig ásítva dőlingéztek a falhoz. Ez Milóthné életében nem
történhetett volna. De a halála óta az a kevés rend is fölbomlott Mezővarjason, amit ő
fenntartott. Mindenki azt tette, ami éppen eszébe jutott és a kicsi Margit, aki úgy-ahogy a
háztartást vezette, csupán a maga céljaira gondolt, arra, hogy jól érezzék magukat az úrfiak ;
hogy beszéljenek és jócskán igyanak – miért? – mert ez jó! – Ó az ilyet sohasem indokolta.
Csak a törődött Mlle Morin vonult el a szalonba, ahol azt az örökös gyapjústrimflit kötötte
magának sóhajtozva és sértődötten. És odavitte át Zakata a legkisebb Alvinczy fiút, akár egy
rabot, hogy négyszemközt gyomrozza belé az ő garibaldista kalandjait, mivelhogy az
ebédlőbeliek nevetve ugyan, de egyhangúan tiltakoztak ez ellen.
Sok tréfát mondogattak az ebédlőbeliek, újra eltaglalták a tehéntörténet minden részletét, a
legújabb hírt is, amit délután kaptak: – az éjjeliőrt elérte az igazságszolgáltatás keze. A
községtanács lecsapta az állásából. Ez lett a tehéndráma vége. A sors csapott le a bakterre,
ahogy a görög végzet-tragédiákban.
*
Volt kacagás, kölcsönös bosszantgatás, sok ide-oda röppenő tréfa. Mégis mindez nem volt
igazán őszinte és gondtalan. Akárha valami árnyék lappangana mindenki háta mögött.
Valahogy az, hogy rokonuk, a szegény, szép Judith, játszótársuk, régi pajtásuk ott él néhány
szobával odébb elhomályosult elmével, reá-súlyosodott mindenkire. Némelyik, mint Abády,
látta is, másoknak unokahúga, Laczók Iduska, súgta meg az állapotát. És a mind gyérebb tréfa
és kacagás közben egyik-másik kitekintett az udvar felöli üvegajtó sötétségébe, vajon nem
tűnik-e föl mögötte az a halovány leányarc, nem néz-e reájok az a halottszerű tekintet.
Önkéntelen a társalgás komolyabb irányt vett. Szerencséről és szerencsétlenségről
beszéltek; Gyerőffy László letöréséről esett szó és a kis Malhuysen Dinóráról, akinek a
váltóin élt volt Wickwitz és akit mikor a botrány kitört, kiközösítettek mindenhonnan; a
sorsról, mely olyan különbözően osztja el a jót és a rosszat! Egyiket oktalan kínozza, mást
oktalan elhalmoz minden örömmel.
– A boldogságot nem egyformán mérik... f
Éppen ezt mondta bánatosan Alvinczy Ádám és Adrienne-re nézett. Ekkor Gazsi báró
szenvedéllyel ütött az asztalra:
– Az nem igaz! Igenis! Az csak képzelődés. Mindenki egészen egyfochmán van: se nem
boldog, se nem szechencsétlen. Egy po-mádé minden!
Mindenki csodálkozva nézett reá, annyira váratlan volt; hogy ő valamihez hozzászól, ami
nem sportügy vagy tréfa. Ő azonban folytatta:
– Igenis! Ez így van! Én ezen sokat gondolkoztam. Táchsaságban sokszor megfigyeltem...
– Talán a lovak társaságában? – vágott közbe Alvinczy Ádám, mert nem szerette, hogy az
ő fájdalmas pózának ellentmondott Gazsi.
 Kadacsay dühbe gurult. Az ok nélkül megvető hang, mellyel Ádám ezt mondta, benne
valami mélyen fekvő sebet érinthetett, amiről tán maga sem tudott. Máskor komikus
öngúnnyal figurázott volna, megkacagtatta volna a társaságot. Most azonban sokat ivott és
lehullott róla az az örökké mókázó álarc, amit önmaga számára is viselt. Sértődötten kérdezte:
– Hát te azt hiszed, hogy muszáj egészen megbutulni, ha az embech lovagol? Igaz, hogy
sok időmet eltöltöttem vele, nagyon is sok időt, de lóháton is gondolkozom néha, te pedig
még talán a magad két lábán sem!
Bálint megakasztotta a szóváltást, ami veszélyessé válhatott volna és közbeszólt:
– Halljuk a teóriádat, Gazsi! Amit mondottál, az egészen új szempont,
– Igen! Halljuk! Halljuk! – kiáltották a nők. – Majd mi hozzászólunk...
Kadacsay félrefektette a hosszú orrát. Panaszosan rézsútos szemöldökei fölszaladtak a
homlokára. Olyan volt, mint a holló-fióka, mikor megfigyel valami váratlan tárgyat. És
beszélt maga mellé nézve, mintha az abroszról olvasná. Szakadozottan bár, akár álomban,
mégis világos gondolatkapcsolással. – Akármilyen öröm ér valakit – mondotta sokkal több
szavakkal –, mindig van valami, amit még kíván. Amit még nem ért el. Másvalami, ami még
hiányzik ahhoz, hogy boldog legyen. Nincs ember, aki azt mondaná: most már semmi
kívánsága sincs. A megkapott sorsajándék után azonnal újabb ajándék kell neki. És nincs arról
szó, hogy az értékes-e, nagyobb-e, mint az előbbi – nem! Pusztán arról, hogy van valami, ami
még nincs és ami kell. És ez a kívánság egyensúlyban tartja az örömét; azt érzi, boldog csak
akkor lesz, ha azt is megkapja; ha pedig ezt is megkapja, akkor ismét újabb valami kell neki.
A bánatnál is így van. Akármi csapás ér valakit, mindig van valami, ami vigasztalja,
visszatartja a kétségbeeséstől. Mindegy, hogy mi és hogy minek hívja: kötelesség, tartozás,
olyasmi, amit a csapás dacára még véghez kell vinni. Halálesetnél a hátramaradottak
gondozása, fönntartása annak, amit az elhunyt szeretett. De minden más bánatnál is van ilyen,
ami örömet ad, amit elhanyagolni nem lehet; megkezdett munka, ápolása valakinek vagy
valaminek, aki reánk szorult, legyen az rokon, cseléd vagy akár állat is – mindegy! Valaki, aki
miatt itt kell maradni, akiért dolgozni kell, aki őszerinte reá van szorulva. És még az is lehet,
hogy maga a gyász nagyszerűsége olyan öröm, ami önmagában is elég.
– Ez olyan, mint a méchleg – magyarázta Gazsi –, egyik sechpenyőjében az öchöm,
másikban a bú! Mindig egyensúlyban vannak és mindegy, hogy az egyikben valami nagyon
nagy, a másikban pedig egészen kicsi!
A sok lovaglástól merev ujjaival furcsán hadonászott a levegőben. Néhányan nevettek,
pedig a Kadacsay apró szeméből mintha fanatikus komolyság csillogna.
– Na és mi történik, ha valamelyik serpenyőben mégse volna semmi? Ha például az
örömoldalon van csak súly?
– Akkoch az embech egész nap táncolna és gajdolna és becsuknák a bolondokházába!
– És ha a bánatoldalon?...
– Akkoch agyonlövi magát...
Zakata az előadás közben visszatért az ebédlőbe. Ámulva hallgatta Gazsi szavait. Most
közbekiáltott:
– Hát én nem bánkódok az én szegény lelkem feleségemért!? Se éjjel, se nappal nincs más
az eszemben! De hát ugyan hol is olvastál, fiókám, ilyen butaságot?
– Sehol! – felelte Gazsi. – Sajnos én nagyon keveset olvastam... a katonaság meg a lovak...
sok időt vesztettem, most pchóbálok valamit utánapótolni, de talán késő mách...
– Hadd is a fenébe, fiókám! Egyik pajtásom ott Itáliában, az is olyan marha volt. A
könyveket bújta. Nagy barom filozófusokat, még a tábortűz mellett is. Hát el is mondom ezt
most nektek, nagyon kacagtató história, meglátjátok.
 Odahúzott egy széket Gazsival szembe, beleült és most a leányai tiltakozása dacára nagy
gesztussal mesélte:
– Úgy volt az, ide hallgassatok, hogy csata után Calatafimi mellett egy szőlőben tábort
ütöttünk. Ott volt ez a marha is, és a venyige nem akart égni. Merthogy – azt kell tudni, hogy
ott nincs egyéb tűzrevaló – hát mondom: mi a csudába kell ide tűz, mondom...
Abády Kadacsayt nézte, ahogy ott ült szemközt az öreg garibaldistával. Olykor jobbra
vetette hosszú orrát, olykor balra. Úgy tett, mintha odafigyelne. Csupán egészen pici mosoly
táncolt a bajusza mellett, kissé keserű és kissé gúnyos mosoly, a homlokán pedig egy mély
ránc, ami sosem volt ott máskor. Bálintnak eszébe jutott, hogy midőn tavaly Dénestornyán
volt náluk, egy Schopenhauert kért el a könyvtárból esti olvasmánynak.
Vajon miféle kultúréhség lappangott ebben az örökké lovagló, örökké mókázó,
pojácáskodó emberben?...
Zakata azonban nem szűnt meg regélni. Nagyokat nevetett közben, de a históriának sose
jutott a végére. Mindenféle ürüggyel hol az egyik vendég, hol a másik kelt föl, míg végül a
leányai kijelentették, hogy aludni kell menni neki és mindenkinek.
– Hát jó, fiókáim, menjünk – hagyta helyben a jólelkű öregúr –, de holnap majd
elmondom nektek a többit. Meglátjátok, nincsen ennek párja!
Mikor a vendégszobák felé sétáltak a férfiak, Bálint a Gazsi vállára tette a kezét:
– Nagyon érdekes volt, amit magyaráztál...
A társa azonban elütötte a bókot:
– Igaza van az öcheg Zakatának – ez csak olyan machhaság. És kacagott félszegen, mintha
szégyellné, hogy elárult valamit a gondolkozásából.

III.

Ama néhány nap után, melyet Bálint a Mezőségen töltött, visszatért Dénestornyára. A
jövő héten nyílik meg a székely kongresszus Homoródfürdőn. Erre már régóta készült, az
anyjának is elmondta már párszor. Így hát nem föltűnő, hogy ismét távozik hazulról.
Mindenképpen elutazott volna. A viszony közte és az anyja között mind feszültebb kezdett
lenni. Bálint hiába magyarázta, mi mindent végzett Kalotaszegen a szövetkezet és a maguk
dolgában, hiába jövedelmezett most a havas olyan summákat, mint eddig soha, hiába számolt
be arról, hogy Lélbányán a mintakertészet és a gazdakör fejlődik és gyarapszik, az anyja
fagyos arccal hallgatta mindezt. Olykor kérdezett egyet-mást, úgy tett, mintha érdeklődnék.
Mégis nyilvánvaló, hogy hiába beszél a fia akármit. Abády Róza csakis egyre gondolt, egyben
volt bizonyos, abban, hogy Bálintot útjai mindig oda viszik, ahol az az átkos asszony van, az a
Milóth Adrienne.
Valóban mindenről tudott, bár mit sem mondott róla. A fiatalúr körül Ázbej rendezte be a
kémszolgálatot. Ez könnyű dolog volt.
Az Abády-havasok erdőgondnoka, az öreg Nyiressy nem bírta elszenvedni azt a sok
újítást, miket Bálint beindított az ő birodalmában. Ő addig mindenható volt és ott habpipája
mellett élet-halál ura. Most fiatal erdőmérnök került melléje, aki nélkül mit sem tehetett és ez
annál tűrhetetlenebb volt, mert az új ember beköltözött abba a tágas uradalmi házba a
Bélesben, melyet ő harminc év óta a maga portájának tartott. Két szobáját elvették! Két
szobát, melyekbe a vendégeit szállásolta eddig. Az Abády Bálintnak fönntartott szobával ez
már három. Immár nem jöhet föl hozzá senki messzibbről, nem járhat hozzá csak a két
havason lakó barátja, a gyurkucai jegyző, Simó Gaszton meg az állami fűrész igazgatója a
szomszédból. Távolabbról senki sem, mert nincs, ahol megháljon. Még egy tarokkpartit sem
tud összehozni. Nem rendezhet több olyan víg dáridót, amilyen oly sokszor fűszerezte
magányos életét. Így hát nyugdíjazását kérte és végkielégítésül Bánffyhunyadon az Abádyak
kúriáját, amely idáig árendába volt adva. Elég nagy kívánság volt, de Bálint honorálta, mivel
simán akart megválni tőle, Róza grófné pedig beleegyezett, minthogy Ázbej a házat jócskán
leszólta és az a bérösszeg, amivel évek óta elszámolt, amúgy is csekély volt.
Így hát a vén Nyiressy már nyár óta ott lakik. Bánffyhunyadon hetivásár lévén, ott a vidék
hírei összefutnak minden keddi napon. És mi volna érdekesebb újság, mint a fiatal Abády
járása-kelése? Így hát Nyiressy bár írni sosem szeretett, mindenkor egy cédulát postázott
Ázbejhez, ha valami újat hallott.
Ez volt az egyik hírforrás. – A másik Lélbányán a vendéglős. Ez tőről-végről rokona
Ázbejnek. Szenzálkodó ember is, aki már gyakran csinált Ázbejjel egy s más üzletecskét. Azt
a gazdakört sem szerette, amit Bálint hozott létre, ahol ugyan bort nem mértek, de ami mégis
elvont sok cívist az ő ivójából; azt a figyelmet sem, mellyel a képviselőjük a városka dolgait
kísérte. Alkalmatlan az ilyen! – Jó forrás hát ez is. Gyors és megbízható. Hiszen a Mezőségen
unatkozik mindenki, legyen az paraszt, kaputos ember vagy boltos. Ha új pletykát hall,
azonnal nekiindul és két óra járásnyira is elmegy, csakhogy azt valahol elmondhassa.
Így hát ez a híranyag is pontosan eljutott a vastag kis ügyvédhez. Onnan pedig
szövetségesei, Tóthyné és Baczóné útján Abádynéhoz. Délebéd vagy vacsora után a két
vastag gazdasszony ott ült a szalonban a hosszú asztal két külső sarkánál, belül a kanapén az
öreg grófné. Kötöttek mind a hárman.
Azt a meleg holmit horgolták, mellyel minden évben karácsonykor a falu gyermekeit
ajándékozta meg Abády Róza.
Ilyenkor, ha Bálint nem volt jelen, valamelyik vastag nő elkezdett sóhajtozni. A másik
megkérdezte, miért sóhajtozik. Aztán kérdés és felelet formában, sok „biza" és „abbiza"
között, bólingatások és elhallgatások mellett, elmondták a legújabbat. Mindig csak
egymásnak, sosem az úrasszonynak. E módon hallott Bálint anyja arról, hogy a fia megint a
hunyadi erdőn volt, hogy – biza – kalibát építtetett. Hová? – hát az Uzdy-határ mellé. Biza. –
És hol jár? – Abbiza Almáskőn! – A tehéntörténet is azonnal jelentés tárgya, sok
sopánkodásokkal és fejcsóválással.
Így mérgezték Tóthyné és Baczóné szegény Róza grófnét. Nem csoda, hogy Bálint
valóban akármennyit dolgozott is vagyonuk érdekében vagy közügyben, az öreg dáma nem
hitt el semmit abból, mindent csupán hazugságnak tartott, amivel a fia burkolni akarja előtte
azt az ő áldatlan viszonyát.
Most is, midőn bejelentette Abády, hogy indul Homoródra, az anyja üvegszemekkel nézett
reá:
– Hát ott október végén is még szezon van? – kérdezte kissé gúnyos hangon, ami az ő
burkolt beszédmódjánál ezt tette: – Az az átkos Adrienne hogyan megy fürdőre ilyen késő
ősszel!?
Bálint így is értette a kérdést, ezért kissé bőségesen magyarázta: hogy azért tették oda a
kongresszust, mert ilyenkor egyetlen fürdővendég sincs és hogy így a szálloda és még a
magánvillák összes szobái rendelkezésre állanak és hogy akár száz vagy kétszáz hely is van a
kongresszus tagjainak.
– Furcsa, hogy éppen Homoródon kell az ilyet csinálni...
– Igen, elég szokatlan hely. Azt hiszem, Barra Sámuel akarta, hogy ott tartsák, igaz az is,
hogy az ilyen teljesen üres fürdőhelyen több és jobb lakásalkalom van, mint valamelyik
vidéki városban... – Most pedig a javaslatáról kezdett beszélni, amit ott be fog nyújtani. Ezzel
is bizonyítani akarta, miszerint csak közügyben utazik oda. A gyülekezet programját is.
Az anyja azonban tüntetően nézett másfelé és egyébről kezdett beszélni.
 *
Pedig elég érdekes föladatra gyűltek össze. Darányi a székelység megsegítését
szándékozta szolgálni, karöltve egy nagyobb szabású telepítési akcióval, ami a székelyek
kivándorlását akarta más irányba vinni. Fajállatok kiosztását, gazdasági vándortanári oktatást
tervezett és ennek irányítására „székely kirendeltséget", mely az egész ügyet a helyszínen
gondozza.
A székelyföldi kivándorlás valóban aggasztó arányokra kezdett nőni. A mindjobban
elaprózódó törpebirtok nem nyújthatott megélhetést e szapora népnek. Azt a jórészt elég
sovány földet mind-mind apróbb sirinkákra vágták az örökösök; olyan pici parcellákra,
melyeken egy-egy család már alig élhetett meg. Az életrevaló góbé már régóta fuvarozás,
erdőmunka és apró vállalkozásokkal próbált segíteni magán, de mindjobban sokasodván,
újabban kivándorlás kapott lábra. Nagyrészt Romániába mentek át, utóbb Amerikába is.
Vissza is tért egynéhány, de jó része ott maradt. A földmívelési miniszter tehát, főleg Bethlen
István ösztökélésére, legalább itt, a Székelyföldön akart szembeszállni a kivándorlással, mely
a századforduló első évtizedében valóságos szégyenfoltja volt az akkori kormányzatnak,
veszélyes tünete a gazdasági élettel nem törődő politikának. Ahelyett, hogy a kivándorlás
okait kutatták volna ki és szüntették volna meg, magát a kivándorlást szervezték, igaz, hogy a
visszaélések meggátlása miatt, de így még maga az állami szervezés is hozzájárult a baj
fokozásához. Darányi volt az egyetlen, aki kísérletet tett, hogy megküzdjön vele.
A Kolozsvár felőli személyvonaton utaztak a Pestről leránduló képviselők és Koós
Mihály, az a miniszteri tanácsos, aki a székely kirendeltség főnökéül volt kiszemelve. Lett
volna gyorsvonat is, de a nagy Barra úgy vélte: jobb olyannal utazni, amely minden
állomáson megáll, így a környékbeli résztvevők mindenhol beszállhatnak hozzájuk és
egyszerre érkeznek a célhoz. Az is előny, hogy a személy hosszasabban áll az állomásokon,
így ha üdvözlő küldöttségek jönnek ki oda, azokat fogadni lehet, beszédet tartani hozzájuk,
buzdítani.
A MÁV előzékenységből étkezőkocsit kapcsoltatott a vonathoz, így hát igen kedélyesen
utaztak. Itt tartotta udvarát Barra, rekcumoztatván híveit azokban a vitatornákban, amiket
annyira szeretett. A kocsi túlsó végén a fiatal Kuthenváry Marót mulattatta az erdélyieket a
legfrissebb pesti zsidóanekdotákkal. Ő fővárosi újságíró, de Petőfi Sándorra hamisított fejével
az egyik gyergyói kerületet szédítette el, így jutott a parlamentbe, természetes tehát, hogy nem
hiányozhat a székelyek gyűléséről. Ez volt a két pólusa az étkezőbeli társaságnak. A közjogi
finomságokat csiszolgatók az egyik végen, a hahotázók a másikon.
Bálint Aranyosgyéresen ült föl. Bár a fülkékben látszott, hogy jórészt el vannak foglalva,
de nem talált senkit. Az egyikben voltak ugyan, de ide nem akart belépni, mert itt két
titkárával Koós Mihály utazott, aki Bethlennel sok iratokkal és tabellákkal nyilván az akció
részleteit tárgyalta.
Így hát ő is az étkezőbe ment.
Mikor oda benyitott, a tréfálók és vitázók csoportja még egyensúlyban volt. Annyi ember
volt Barra körül, mint Kuthenváry körül és a csoportok egyformán küzdöttek hangosságban
egymással. Megváltozott azonban a viszony, midőn befutott Kocsárdon a vásárhelyi vonat.
Az érkezők mind Barrához csatlakoztak. Itt jöttek többek között Boros Zsigmond, a vén
Bartókfáy, Varjú Béla, Laczók Jenő és Weissfeld Soma is. A Laczókok székely lófők. De
természetes Weissfeld csatlakozása is, hiszen ő nemcsak egy vásárhelyi bank igazgatója, de
vezére is a Laczók-havast kihasználó részvénytársaságnak, tehát egyik főmunkaadó a
Székelyföldön.
Díszes társaság mindenképpen. Mindenki ünneplőben. Varjú Béla újdonatúj feketében. Az
öreg Bartókfáy szederjeskék kurta zekében és szűk nadrágban, mely ki volt hányva
vitézkötéssel gazdagon és zsákforma felsőkabát rajta, amely gombtalan, amit a hatvanas
években „budá"-nak hívtak; ezt mind ő csak a legnagyobb ünnepkor vette magára.
Legpazarabb azonban Weissfeld Soma. Ő díszmagyarba vágta magát. Pár éve csináltatta,
mikor híre járt, hogy „császármanőver" lesz a Maros mentén. A király nem jött, de a ruha
megvolt, így hát Weissfeld minden alkalmat megragadott, hogy felöltse, ha már rászánta azt a
sok költséget. Grünnbaum és Weinernél döfette Pesten. Valódi szittyaruha ez. Hófehér
paplanselyemből a dolmány, karmazsin nadrág és sárga szattyáncsizma, a mente Zrínyi-
galléros és hupikék, sok-sok cobolynak festett nyúlprémmel. Persze mindenütt tökösdió
nagyságú boglárok, aranyozott rézből és ugyanolyan kard. Ilyen gyönyörű volt a jó Soma. –
Voltak ugyan rosszakarók, akik azt állították, hogy valami keresztezés lehetne egy szőrmajom
és egy papagáj között, de ő nagyon meg volt elégedve, ha a tükörben mustrálta magát.
Egyedül az a cvikker az orrán, az nem nagyon talált ahhoz az ősmagyar külsőhöz, de hát
anélkül ő nem látott, hát nem dughatta zsebre.
A politizálók elnyomták most az adomázókat és a nagy Barra fennen uralkodott mindenen.
Kuthenváryék sarkában pedig csak elfojtottan mertek már kacagni.
Ilyen körülállások között robogott be a gőzös Tövisre. Az állomás föllobogózva. Az
állomásfőnök és a személyzete parádéban, szalutálva, akárha a király érkezne. Nagy, bámész
tömeg is. A vasutasok dalárdája meg a helybeli cigánybanda is kivonult. A főbíró fehér ruhás
leánykák élén állott, akik csinos versikét mondva szép szalagos bokrétát nyújtottak át –
kinek? – persze Barra Sámuelnek és nem a miniszter küldöttének, hiszen a „Nagy góbé" volt a
legismertebb név és minden ünneplés középpontja.
Mindenki kiszállt, mert hosszacskán kell várni a Déva felől csatlakozó vonatra és szép
napsütéses idő jár. Barra, Bartókfáy, Varjú és Kuthenváry sorban szónokoltak, válaszolva az
üdvözlőbeszédekre. A székelység megmentését magyarázták gyönyörű változatokban és a
tömeg sűrűn éljenzett, bár Tövis nem Székelyföld és a közönség nagyrészt vasúti
alkalmazottakból, utazókból meg a városka polgáraiból állott. A cigány mindenkor tust
húzott, akár pohárköszöntőnél.
Bálint elsétált a vonat mentén. Az utolsó vagonoknál megpillantott egy csoportot.
A III. osztályos kocsikból szálltak ki és föl s alá járkáltak az ott már üres pályatesten. Hat-
hét román pópa, némelyik nagy szakállal, szürke reverendában vagy szalonkabátban. Kissé
kopottak. Jó az ilyen, ha hosszú útra indul az ember. Néhány civil is közöttük, azok is
szürkében. Alig beszélgetve így lépdelnek a sínpárok között lassú járással és lassú beszéddel
az első váltóig és vissza. Midőn szembefordultak, Abády megismerte közöttük az öreg
Timisán Aurélt.
A társai elváltak tőle, miközben Timisán lépett Bálinthoz. Köszöntötték egymást.
– Milyen szép ünnep van itt ma, igazi öröm látni – mondotta a vén néptribun az ő halkan
gúnyos hangján. – Hova indulnak az urak?
– Homoródra van hirdetve a székely kongresszus. Holnap kezdődik. Oda utazunk.
– Szép, szép. Okosan teszik, ha törődnek a nép bajával. Nagyon helyes. És milyen
gyönyörűen tudják a magyarok az ilyet rendezni. Ez a sok szép beszéd, az a nagy lelkesedés!
Sehol a világon nem tudják azt ilyen szépen csinálni.
Éppen akkor sustorékolt be a délről jövő vonat. Abból is sok ünneplőbe öltözött utasok
ugráltak ki és ismétlődött az éljenzés, karének és szónoklás ott az állomás előtt. A dalárda
rágyújtott a Kossuth-nótára, kalapokat lengettek, kendőt, zászlót lobogtattak.
– Ki az a díszmagyarba öltözött mágnás? – kérdezte a vén ügyvéd Weissfeld Somára
mutatva és vaskos fehér bajusza alól hamiskás mosoly villant.
– Egy vásárhelyi bankvezér – válaszolt Bálint szárazon és hogy véget vessen Timisán
gúnyolódásának, kérdéssel folytatta:
 – És képviselő úr hova utazik? Látom társaságban van.
– Mi Brassóba megyünk. Van ott egy kicsi gyűlésünk, valami egyházi dolgokban.
– Hát akkor diskurálhatnánk útközben. Melyik kocsiban van?
– Nagyon megtisztelne a gróf, de én a harmadik osztályban vagyok a barátaim miatt, hát
onnan nemigen jöhetnék el. Az ott pedig nem ilyen finom úrnak való társaság. Egyszerű
emberek. Nagyon egyszerű emberek.
És az utolsó mondatnál legyintett a kezével és vastagon nevetett az öreg ügyvéd, mintha a
szavainak belső értelmén kacagna.
*
A két szerelvényt összekapcsolták és a Rákóczi-induló hangjaira a meghosszabbodott
vonat kipöfékelt az állomásból. A mozdony most már föl volt lobogózva. Így sietett lengő
zászlódíszben át a Maros-hídon és a széles, gazdag síkság után be a túlnani dombok torkába.
Balázsfalvához értek. Ez a román görög katolikus érsek székhelye, honnan már másfél
század óta a románság mozgalmai kiindultak.
Itt csatlakoztak a Dicső felől érkezők, kiket Kendy Jóska hozott. Ő most főispán Kis-
Küküllőben. Persze egy szót sem szólt a makrapipája mellől, de a többiek ezt bőségesen
pótolták. Itt is fehér ruhás lánykák, szalagos bokréta, beszéd és üdvözlés. Weissfeldet meg is
éljenezték, mikor meglátták, mert a ruhája miatt azt hitték, hogy ő a miniszter küldötte.
Bálint éppen ezt figyelte az ablakból, midőn megpillantott egy fiatal papnövendéket, aki
nem nézve se jobbra, se balra, a vonat utolsó vagonjai felé sietett. Úgy rémlett, mintha
ismerné.
Roppant sovány vézna ifjú, sötét bőrű arcán a tüdőbajosok jellemző vörös foltjai. Hol is
látta ő ezt az arcot?!
Utánanézett.
A fiatalember az egyik III. osztályú kocsihoz lépett. Alighogy ott megállt, egy kar lövellt
ki az ablakból, egy vaskos kéz nyúlt le hozzá. Amaz pici papírlapocskát nyomott a kinyújtott
tenyérbe, aztán megfordult helyben és visszament a peron szélére. Most a földíszített vonatot
nézte. A tekintete találkozott Abádyéval.
Bálint most megösmerte. Ez annak a havasi pópának a fia, akit ő pár éve látott egyszer
Gyurkucán, mikor ennek apja, Timbus, a templomhoz hívta valami építőanyagot kérve. Akkor
látta ő ezt az arcot, ezeket a zsarátnok égésű szemeket. Most is úgy néz, azzal a néma
gyűlölettel, mint akkor, mikor ott feküdt mozdulatlanul a paplak előtt, bundába takarva a
napon. Hallotta is, hogy valamivel jobban van, hogy a preparándián van, és eszébe jutott, amit
Simó körjegyző mondott volt: „Timbus parintye megbízható emberünk, de a fia az
dákoromán."
A fiatal Timbus ott maradt az állomáson. Mereven állt oldalt, miközben a magyar
küldötteik beszálltak, még mindig ott állt szűk vállú szirimán alakja és a szemei reámeredve a
lobogóktól ékes vagonokra, akik a váltókon lármásan zakatolva dörögtek át.
A lekanyarodó füst végre elborított mindent.
*
Homoródfürdőn a kongresszus reggel tízkor nyílt meg. Az elnöklést szolgálati idejük
sorrendjében Maros-Torda, Csík, Udvarhely és Háromszék alispánjaira bízták, a kormány
ebben is hangsúlyozni akarván, mennyire támogatja a megyék autonómiáját, mely a Fejérváry
minisztériuma, a „darabontok" idején a koalíciós pártok oldalára állt. Ezek ültek hát az
elnökség asztalánál, amit a nagyterem hosszú belső oldalára helyeztek.
Ez a terem a fürdőidény alatt olyan „Kursalon"-féle faépület, a külső oldala csupa ablak. A
rövid oldalán pár lépcsős emelvény, ahol a cigány szokott muzsikálni, de ami, ha valamely
vándortársulat jön, hát színpadként is szolgál. Most a terem teli székekkel, hová az ide utazott
képviselők, vármegyei előkelőségek, ügyvédek, főemberek ültek, öntudatlan is rangsor szerint
helyezkedve, az elnöki asztal előtt pedig széles tér, hová küldöttségek járulhatnak a
kongresszus elé. Jöttek is ilyenek, de nem valami sok, mert a székely minden kalandossága
mellett reális nép és őszi munka idején nemigen akarózik eljönni a szántás-vetés mellől. Így
hát harisnyás alig volt. Ezek kikanyarintván szép üdvözlőbeszédet, a hátsó sarokba vonultak
és inkább gyanakodva hallgatták, mit végeznek az „urak".
Számosan csak a szénégetők jöttek el.
Nem ünnepelni jöttek, hanem panaszaikat előadni. Részt venni a tanácskozáson. Nem is
járultak az elnöki asztal elé, hanem fölmentek arra az emelvényre ott baloldalt és végigülték a
legfelső széksort. Voltak vagy tizenhatan.
Nagyon komoly, majdnem komor emberek. Nagyon egyformák is. Tán az a kemény
munka az erdőn, az az éjjel-nappal meg nem szűnő figyelem, amitől az égetés sorsa függ, az
hasonlította őket össze. Mind egyformán öltözve, fekete gúnyában, csizmában. Nagyon sötét
arcú férfiak, bőrük minden pórusába a szénpor beszűrődött és apró pontocskákkal szórta be a
homlokot, orcát, kezüket.
Némán ülnek ott sorban. Várnak. Az előkelőségek négyszögében a kölcsönös méltatások
folynak. A miniszter kiküldöttjét köszönti az elnök, az alispánok a képviselőket, és mindezek
viszonozzák a bókokat és gyönyörű jövendőt vázolnak kissé bizonytalan vonalakban bár, de
nagyon lelkesen. Majd a tárgysorozat megállapítása következik és a miniszteri
programpontozatok.
Bálint széltől ülve a jegyzeteit tanulmányozta. Be akarta terjeszteni a javaslatát a
kisgazda-hitbizományok létesítéséről. Az amerikai és a német idevonatkozó irodalom nyomán
megvilágítani. Ahogy így munka közben föltekintett, a szénégetők között ismerős arcot
pillantott meg.
– Igen! – valóban ő az: Jópál András! – Az a fiatal matematikus, aki itt Erdélyben
megoldotta a repülés problémáját a Wright testvérek és Santos-Dumont-nal egy időben, sőt
talán előttük, de lemaradt a bemutatásról. Lemaradt, mivel nem volt pénze a modellhez,
motorhoz. Gyanakvó természete miatt is, hiszen akadt volna, aki megsegíti. Maga Bálint is
fölajánlta neki ezt. De Jópál azt hitte, hogy csak kikémlelni akarják a titkát. – Igen!
Bizonyosan ő az. Az a kopaszra nyírott széles koponya, dúcos homlok, azok a szúrós pici
szemek. Nincs még egy ilyen arc a világon. De hát hogy kerül ez az ember a szénégetők
közé!? Pedig velük van, sőt a vezérüknek látszik. Középen ül és az ő kezében van a
panaszírásuk.
De a teremben megindult a vita a miniszteri javaslatok alapján. Tenyészállatok kiosztása,
tájfajok létesítése.
Mindenki egyetértett ezzel, mégis vitatkozás támadt a kormány előadója és néhány
helybeli nagyság között. Darányi részéről a szimentáli fajtát kínálták föl, a helybeliekből az
egyik a pinzgaui marha mellett szónokolt, a másik a Riska tehén pártján. Mindketten jól
tudták, hogy hiába beszélnek, mert a földművelési minisztérium ezt már tanulmányozta, erre
rendezkedett be, a Felvidéken már sokéves tapasztalatai is vannak és végre is nemcsak az
ajándék lónak, de az ajándék marhának „se nézz a szájába". Mégis sok szót szaporítottak,
mert ilyen nagy közönség előtt bizonyítani akarták, hogy ők szakemberek. Ugyanígy volt az
apamének ügyénél, a baromfiaknál és a sertéseknél. Utóbbinál még Szilágy megyei szakértő
is közbelépett, aki csak azért utazott ide a Székelyföldre, hogy a haris disznó mellett törjön
lándzsát, amelyről pedig ismeretes, hogy ötéves koráig nő és soha meg nem hízik, de a
Szilágyságban akkor még nagyon pártolták. Nincsen párja a harisnak! hirdette a szónok
fanatikus hangon.
Mindezek azonban lefolytak. Mindenben persze a minisztérium programját fogadták el.
Nem is haragudott ezért senki, még a vitázok sem, hiszen ismeretes, hogy az egész ügyet
Darányi kezdeményezte, ő fogja lefolytatni, jól is van, ahogy csinálja, az egész kongresszus
pedig csak arra való, hogy onnan a nagyközönség előtt kihirdessék: itt most valami történni
fog. Azért is, hogy sokan hihessek, mondhassák, hogy az ő tanácsuk döntötte el azt, ami
nélkülük amúgy is megtörtént volna.
A délelőtt elmúlt ezekkel. Az ülést felfüggesztették. A terem kiürült.
Abády megvárta Jópál Andrást. Itt lépkedett a társai között. Bálint hozzá ment.
– Örülök, hogy önt itt látom – mondotta és célzást tett, mennyire váratlan a szénégetők
között találkozni vele.
Jópál megállt. Halvány mosoly világította meg korompettyes arcát.
– Én is az vagyok, most már két éve. Közöttük élek, velük dolgozom. Nagyon jó emberek.
– De hát nem kár, hogy az ön nagy képességeivel, tudásával így eltemetkezik? Hiszen, ha
a repülőgép princípiuma meg is van oldva nagyjából és a világban nem az ön nevéhez, hanem
másokéhoz fűződik, praxisban mégis kezdetleges az és ott vagy akár más téren, rengeteg
föladat kínálkozik.
– Bolondság az mind! – felelt Jópál. – Mire való? Hiúság az mind! Jó az erős testi munka
egyszerű és jó emberek között. Csak ez ér valamit. Künn lenni az erdőn, fát vágni, aprítani,
fölépíteni a millért, tudni, meddig ég benne a bakszén, mikor kell levegőt adni vagy lefojtani.
Őrizni, figyelni szakadatlan. Sok gondosság kell ehhez, tudás és erő. És szép is a szabad
természetben élni, természetes életet...
Így beszélt Jópál. Mennyire más most, mint midőn Abády utolszor találkozott vele a
ludasi tetőn, pár hónappal a Santos-Dumont első repülése után. Most az arcán valóban
megnyugvás van és derült béke.
– Ebédeljünk együtt valahol – ajánlotta Bálint –, a bankettet én szívesen elhagyom.
A matematikusból lett szénégető megrázta a fejét.
– Köszönöm, nem hagyhatom el a barátaimat. Én már hozzájuk tartozom. – És köszönt és
elment a társaival, kik eddig pár lépésnyire várakoztak reá.
Abády a nagyvendéglő felé indult. Jó darabocska út. Mentében a Jópál sorsán
gondolkozott el. Nem is egyéni az. Magyar sors. Magyar vétek. Mennyien vannak a hozzá
hasonlók! Tömérdek tehetség, akik első rugaszkodással a világ legnagyobbjai közé
sorakoznak, de abbahagyják, lemondanak mindenről, éppen olyan könnyen, ahogy
odajutottak. – Az érvényesülésért nem küzdenek, ez nem érdekli őket, vagy csak rövid ideig.
Az első nehézségnél abbahagyják, mintha nem is a külső sikerért harcoltak volna, inkább csak
maguknak akarnák bizonyítani, hogy ők is tudnák, ha nekifognának. – A sok név közül
találomra ezek ötlöttek Bálint eszébe. – Az első ilyen és a legkiválóbb Bolyai János.
Huszonegy éves korában a legnagyobbat adja és azután nem is próbálkozik semmivel; Teleki
Samu, az Afrika-utazó, az utolsó nagy felfedezője e világrész járatlan vidékeinek, és aki még
az útját sem írja meg; Absolon Miklós, aki Lhászában jár, de csak humoros történeteket mesél
róla; Szinyei-Merse Pál, aki az első plein airista festő a világon, de lemond a festésről és
tizenöt évig még ecsethez sem nyúl. Laczók Tamás, akinek Algírban tér nyílik világraszólót
alkotni, de otthagy mindent, hazajön és idehaza rongy vicinális vonatokat traszíroz...
Van valami nirvánás lemondási hajlam mindenkiben, valami keleties nembánomság a
hírnév és a siker iránt, amellyel eldobják maguktól mindazt, amiért évekig küzdöttek, és
maguk lépnek le a Parnasszusról valami kis sértődöttség vagy csalódás ürügye alatt, néha
anélkül is, hogy bár okot keresnének, vagy adnának. Tán a magyar virtusnak a másik oldala
ez. Virtus megbizonyítani: ezt is tudnám én! – és ennyi elég is, több nem is kell és majdnem
virtus odacsapni mindazt, amiért virtuskodott. Valóban nemzeti ősjellem Toldi Miklós, aki
pár hónap alatt legyőz mindenkit rengeteg baj között, aztán fogja magát, hazamegy a
kúriájába és öreg koráig ki sem bújik onnan.
 *
A délutáni ülésen a telepítés ügye jött szóba. A kormány ebbeli szándékát jelentették be,
persze csak általánosságban, hiszen a kérdésnek számos pénzügyi, magánjogi és más oldala
van, amit gyűlésben tárgyalni valóban nem lehet.
E nyilatkozat adott alkalmat Abádynak, hogy a homestead-re vonatkozó indítványát
megtegye.
Azzal kezdte, hogy ha a telepítéstől számba vehető eredményt várunk, akkor annak
nagyszabásúnak kell lennie. A saját földjén a székelység nem fér el és ennek megvilágítására
a kisbirtok elaprózásának és a születések és a kivándorlás statisztikáját mutatta be. A helyzet
máris az, hogy a törpebirtok alig tarthatja el a családot. További elaprózás ellen egyetlen
intézkedés védheti meg: a kisgazda-hitbizomány. Itt rámutatott külföldi példákra: az amerikai
államok és Kanada otthonvédelmi, homestead-törvényeire, hol egyetlen várományos örökli a
bejegyzett birtokot. Itt is statisztikai számok következtek és ismertetése az ottani
jogviszonyoknak, valamint annak az irodalomnak, mely Európa-szerte e kérdés körül kivirult,
különösen Lorenz von Stein tollából. Ez az intézmény a magyar jogtörténelemben nem
ismeretlen – mondotta – hiszen a régi törvény megyénként megállapította a jobbágyföld
minimumát, a negyedtelket, melyet tovább osztani megtiltott; a Székelyföldön pedig az ősi
jog szerint csupán a fiúk osztoztak az ingatlan vagyonban, míg a leányok ebből a hagyatékból
nem részesedtek. – Törvényt kell tehát hozni, amely lehetővé teszi, hogy kisgazda önkéntesen
hitbizományt létesítsen, és azt, ha be van iktatva, meg kell védeni minden anyagi veszély
ellen. A többi gyermek jövőjét pedig úgy véli biztosítandónak: ismerje az állam
kötelességének, hogy telepítés útján földhöz juttatja.
Ez volt, amit Bálint elmondott. Valami jogi szemináriumban mint előadás vagy doktori
értekezés alakjában szakemberek számára tán értékkel bírt volna. Itt a kongresszuson, ahol
alig volt ember, akinek fogalma lett volna, hogy hol van Kanada, vagy ki is az a Lorenz von
Stein, bizony csak érdektelenséggel találkozhatott. Ezt ő maga is érezte beszéd közben és
annál rosszabbul mondta, annyira hatott reá az az unalom, ami feléje áradt.
Csakis egy ember figyelt reá, a nagy Barra Sámuel. Alighogy Abády leült, már föl is állt.
Hatalmas hangja végigsivított a termen.
– Megbotránkoztató – kiáltotta hogy ilyen szörnyű indítvánnyal merészkedik
előhozakodni valaki itt, a nép szentséges templomában. Hogy a székely jobban szeresse az
egyik gyermekét, mint a másikat, hogy válasszon közülük, egyiket megtartsa és kitaszítsa a
többit! – és elérzékenyült az apai szeretet magasztosságán, a testvérek összetartásán, az árvák
és özvegyek sorsán. Majd kiragadott Abády beszédjéből egy mondatot. A negyed
jobbágytelekről szóló törvényidézetet oda fordította, hogy hát jobbágysorsba akarná taszítani
Lélbánya képviselője a székelyt! A középkort akarná visszahozni a mai liberális századunkba,
a robotot, talán a botozást is! „Nem, ezt soha! És még a középkort is hiába hozná, hiszen
akkor is szabad volt a szabad székely, nem tudták leigázni soha a poklok minden hadai, sem a
basibozuk, sem a sátáni Caraffa!"
Caraffának ugyan semmi dolga sem volt Erdéllyel és a basibozuk török csendőrt jelent, de
jól hangzottak ezek a nevek, és ahogy Barra beleüvöltötte a közönségbe, hatalmas éljenzés és
taps zúgott föl és számosan hozzásiettek parolázni, gratulálni, ünnepelni a hazafias
szónoklatáért.
Bálint keserűen ült a helyén. Válaszolni kéne, helyreigazítani. De lemondott róla. Minek
is? – Nincs itt senki, aki számára beszélni érdemes. Lám a miniszter küldötte is csak a
legszükségesebbet mondja és Bethlen, ki pedig értelmi szerzője volt a mozgalomnak, egyszer
sem szólalt föl. – Mégis habozott kissé. Azonban már más szónok jelentkezett.
Jópál állott föl a bal oldali emelvény közepén.
 Kellemes hangja volt. Rövid mondatokat ejtett. A szénégetők súlyos helyzetét írta le.
Pontosan. Nyugodtan. Komolyan. Fanatikus erő fűtötte a szavait, mégis roppant tárgyilagos
maradt. Kívánta, hogy tőlük közvetlen vásárolják a faszenet. Ők szervezve vannak, mégsem
fordulnak sem az állami, sem magángyárak hozzájuk, így ők potom árakért kénytelenek
odaadni a kész árut a közvetítőknek, akik háromszor annyit kapnak érte, mint azok, akik
termelték és akiknek ez az egyedüli megélhetésük.
Bálint figyelemmel hallgatta. A Jópál előadásában semmi sem jelezte tudományos múltját,
ha nem tudott volna róla, azt hihetné, hogy jóféle munkás csak, aki ott az erdőn cseperedett
föl; jól ismeri a szénégetés minden csínját-bínját, de egyéb semmit.
Mikor befejezte, lejött lassan a középre és tisztelettel tette az elnöki asztalra a
memorandumát, aztán visszament a társaihoz.
Mi lett volna, ha Jópál az ő segítségét akkoriban vissza nem utasítja? – Talán most
Párizsban vagy Londonban lenne valami hatalmas vállalat főnökeként, középpontjában a világ
bámulatának, vezér a tudomány és a nagyipar élén – gondolta Bálint, miközben Jópál az egyik
miniszteri ember kérdéseire adott még pár fölvilágosítást, aztán elhallgatott és visszaült a
fekete emberek közé, akik mozdulatlanul sorakoztak ott az emelvényen, mereven, egyformán.
Valóban volt valami belső komoly méltóság ezekben a néma, sötét férfiakban és Jópál nem
különbözött tőlük, csak egyik volt a tizenhat közül.
*
Este nagy bankett volt pohárköszöntővel. Sok borral. Cigánymuzsikával. Mindenkinek
méltatták nagy hazafias érdemeit, keresztül-kasul az asztalon. Senkiről sem feledkeztek meg.
Mindenkinek jutott dicsérő szó, magasztaló melléknév. A miniszteri biztostól a baris disznó
szakértőjéig mindenki elnyerte a dicsőség koszorúját.
Csupán Jópál és a szénégetők nem voltak ott, meg Abády Bálint. Azok kicsi szekereiken
döcögtek el, vissza a Hargitába, Bálint pedig egy fuvarost fogadott és az esteledésben hazafelé
indult. Segesvárig akart eljutni éjjelre, ahol jól tartott szállodát tudott.
Keserű volt a lelke. Reménytelennek látta minden vállalkozását. Bár be kellett ismerje,
hogy beszéde valóban ügyetlen volt, – hogyan is képzelhette, hogy annyi idegen fogalmat
csak úgy bele lehet dobni minden előkészület nélkül, népies magyarázat nélkül olyan
közönségbe, amely soha ilyenről nem hallott?! – Brosúrát kellett volna írni jóval előbb, azt
széjjelküldeni, valami lapban néhány cikket is, nem pedig itt hozakodni elő vele ilyen
„hűbelebalázs"^ módon. Akkor tán figyelemre méltatták volna. – De így?! – És azok az
unalmas számok, odavetett törvényidézetek!?... Igazán csak magának tulajdoníthatja azt a
felsülést. Úgy kell neki! Mégis nagyon bántotta, különösen a nagy Barra támadása, amire ő
még a választ is elrestellte. Ilyeneknek éljeneznek minálunk!
A fuvaros lassan haladt át a már néma falvakon. Szép őszi este. Enyhe idő. Kissé esőre
álló. Itt jöttek át tegnap délután hosszú kocsisorral. Sok-sok zászló lengett minden fedélről,
egyik községtől a másikig bandérium kocogott a menet élén, minden piacon üdvözlés,
szónoklás a hazamentés minden szólamaival; – a malacbanda pedig a Rákóczira gyújtott,
midőn tovaindultak. Most a házak sötétek, csak itt-ott egy-egy pici ablakban pislákol valami
fény. Az utcákon senki. Most már alusznak megint az emberek. Csak akkor ébrednének föl
újra, ha visszatértükkor ismét ünnepelni kell valakit, a nagy Barrát vagy akár Kuthenváry
Marótot...
Ahogy így visszadőlve a bundájában félig-meddig elszunnyadt, föltámadt ideutazásuk
emléke. A gondolata visszaszállt hátrébb. Gomolygó bizonytalan képekben... – Ott,
Balázsfalván az a román papnövendék nyilván várta a Brassóba utazó pópákat. Milyen
gyűlölködő volt a nézése... – Kicsi cédulát adott át valamelyiknek. Tudta, hogy utaznak. Azok
is tudták, hogy valami izenetet, írást kapnak. Szó nélkül adta, szó nélkül vették át. Szürkén,
szerény III. osztályon, észrevétlenül utaztak a céljuk felé. Brassóba. – Ott csak egy hegygerinc
még, azon túl Románia. – Csak pár óra járás lakatlan havason. – Csupa lejtő a határon túl.
Azután Sinaia... csak pár óra járás... Eh! Bolondság! – Hiszen az öreg Timisán azt mondta:
„kicsi gyűlésünk van ott egyházi dolgokban..."
Udvarhelyen korán vacsorált, mert innen nagy út Segesvárig. Vonat már nincs, hát fiákért
kell szerezni. Ez nem könnyű dolog így hirtelenjében, és a jobbak még mind Homoródon
vannak. – A vendéglős mégis hamar előállított egyet. Bizony elég gyönge jószág volt ez a két
ló ott a rozoga félfedelű előtt, de hát a kocsis erősen fogadkozott, hogy „egybe beviszi az
úrfit".
Most elég szórványos és Abádynak ismeretlen községeken haladtak át, hiszen
Udvarhelyig vonaton jött volt és bár nézte a tájat és magyarázták is az idevalósiak, más az,
amit a vonatablakból lát az ember, és más, ha a falvakon halad át.
Már vagy másfél órája jöttek, midőn az egyik ló, mely jó ideje bicegett, teljesen lesántult.
Megálltak.
Szerencsére község közelében történt. Bálint elsétált ahhoz az oszlophoz, amire a falu
névtáblája van szögezve. Néhány gyufagyújtogatás után megállapította, hogy az Kiskeresztúr.
– Kiskeresztúr? Hiszen itt lakik a vén Kendy Sándor, az öreg „Vajda", más néven a
„Kajsza". A vonatból mutatták is a házát, melynek oszlopos homloka átvilágított fehéren a
kert lombtalan hársfái között. – Ott, a falu túlsó végin lehet az. Visszament hát a kocsishoz,
aki a gebe patkójában piszkálgatott nagy fejcsóválással és nyilván kevés reménnyel.
– No, mi a baj? – kérdezte Bálint.
– Tudja a fránya! – mondotta a székely.
Abády is tapogatta a szegény ló patáját. – Lúdtalpú. A békája benőve, az egész talpa
gyulladt.
– Hát ezzel semeddig sem jutunk – szólt a fuvaroshoz.
– Nemigen! – mondotta az.
– Le kell vétetni a patkót a legközelebbi kovácsnál és vizes rongyba ágyazni a talpát –
tanácsolta szakértően Bálint, ki az anyjától és ménesmesterüktől sok minden lóápolást tanult
gyermekkora óta.
– Nincs hová bekössem, instállom válaszolt a legény.
Itt határozni kellett. Nincs más megoldás, mint valahogy eljutni a Kendy-udvarba.
Nem nagy kedve volt hozzá. Ismeretes, hogy a mogorva vén Kajsza nem vendéglátó
ember. Falura sosem hívott magához senkit. És így késő este beállítani hozzá! Az is
kellemetlen, hogy feleségéről csak hallott, de nem látta soha.
Több mint tíz éve, hogy Kendy Sándor már előrehaladott korban megházasodott. Egészen
váratlanul, Sepsiszentgyörgyön. Valami gépírónőt vett el, egy kis adóhivatalnok árváját,
valami Folbert Alice-t. Nem is vitte sehová, nem mutatta be senkinek, a legközelebbi
rokonainak sem. Hazahozta, ide Keresztúrra, és úgy mondják, itt tartja azóta. Furcsa dolog ez
nagyon, annál inkább, mert hír szerint Folbert Alice már akkor, mikor férjhez ment, földsüket
volt. Mindez persze kitűnő pecsenye lett volna a pletykázóknak, csak az volt a baj, hogy
semmi rosszat a lányról nem tudtak kisütni. És mivel szemük elé nem került az asszony, senki
a házukhoz nem járt, ő sehol nem szerepelt, Kajsza pedig városon legényéletet élt, hát
hamarosan úgy elfelejtették, mintha nem is lenne a világon.
Ezeket gondolta végig Bálint, míg lassan átléptettek a falun, majd a kőpilléres léckerítés
mellett végre a kapuhoz értek. A kapu kitárva. Tán soha be nem tették, hiszen akkoriban
olyan közbiztonság volt az országban, hogy a csukott kapu ellenséges tüntetésszámba ment,
vagy azt jelentette, hogy a háziak nincsenek odahaza. – Rövid hársfasor következett most,
azután a négyoszlopos tornác.
 A fiatalember kiszállt és belépett az inkább gyéren világított előcsarnokba. Az emeletről
zongora hangja hallatszott. Egyik Chopin-nocturne, kissé érzelgősen hangsúlyozva, de
briliánsán folyékony futamok. Csodálatos – gondolta Bálint – a süket asszony zenél! – mert el
sem képzelte, hogy más játszhatna odafönn.
Egy inas került elő valahonnan, aki – Abády megnevezvén magát – fölvezette őt a
lépcsőn. Valami folyosófélébe értek. A közbülső nagy szálából, amely egykor az egész házat
kettészelte, a garádics felől vagy két méter szélességnyit elválasztottak üvegfallal, tán hogy itt
átjárhassanak egyik oldalról a másikra, anélkül, hogy mindig a terembe lépnének. – Ez a
folyosó sötét. A talpigüveg ajtók mögött a szalon világos. Hófehérre meszelt falak. Egyetlen
nagy női arckép a kanapé fölött. Merev ébenfa bútorzat a múlt század elejéről, amilyen annyi
van Erdélyben, még az akkori kék és fehér sávos „Glanzperkall"-lal behúzva.
Az asztalon ernyős magas szárú lámpa. Ez alatt ül a fiatalos Kendy Sándorné a
himzőrámája mellett és ölti a szemeket. Az óriási régi zongora előtt pedig a sötét ablakoknál
az öreg Kendy.
Ő az, aki játszik.
Annyira meglepő volt, annyira váratlan, hogy ez a durva beszédű, parasztoskodó, kemény
nézésű öregúr érzelgős Chopint játszik, hogy Bálintnak elállt a lélegzete. Úgy érezte, mintha
valamely féltve őrzött titkot lesne meg lopva, hiszen soha senki nem tudott arról, hogy Kajsza
zongorázik, soha senki föl nem tételezte volna róla.
És ott van! Hatalmas felsőteste meg sem mozdul, tar homloka, horgas sasorra belevész a
derengő homályba.
Maga elé néz a semmibe. A hangok pedig dalolnak az ujjai alatt, bizonyára százszor
eljátszott mélabús dallamokat.
Önmagának játszik, hiszen az asszony süket. Magának játssza ezt a szép, kissé régimódi,
kissé édeskés muzsikát, magának játszik, ott a terem sötét végén. Emlékezetből játszik, talán
emlékeknek...
Bálint megérintette az inas karját.
– Várjunk, amíg bevégzi! – mondotta súgva.
Vártak. Még két prelude-öt játszott Kajsza. Aztán fölállt és nehéz járásával átsétált az
asszonyhoz.
Csak ekkor léptek be a várakozók, akárha most jutottak volna a folyosóra.
Kendy barátságos volt.
– Honnan a fenéből kerülsz te ide ilyenkor? – kérdezte ferde kacagással, aztán a nejéhez
fordult. A bajszát a két kezével fellibbentette és csak az ajkai mondták: „Ez Abády Bálint!"
Az asszony fölállt és úgy nyújtott kezet. Volt valami alázatos a mozdulatában, mintha ő itt
nem volna otthon. Nem is a hatalmas Kendy vajda hitvese. Csak a gépírókisasszony most is.
Roppant halkan mondta: – Nagyon örülök, Isten hozta! – a süketek alig hallható suttogásával,
akik nem tudják megítélni, mennyi hangot vesznek.
Szép, nyugodt mosoly világította meg az arcát.
Érdekes arc. Halvány. Széles, gazdag szája. Szürke íriszei sűrű pillák közül tekintettek a
vendégre. Dús, koromszínű szemöldöke összenőve az orra nyergén, ami csodásan rejtélyes
vonást kölcsönzött nekik. Olyan volt, mintha nagyon messziről nézne az emberre. A haja nem
fekete, hanem világosbarna és hullámos. Sok is van, két hatalmas varkocs koronaként
körülfonva, ahogy azt Erzsébet királyné képein látjuk.
Most az urára pillantott, akárha kérdezné, helyesen teszi-e, aztán bájos, kissé lomha,
majdnem ünnepélyes mozdulattal egyik karosszékre mutatott.
 Bálint leült; elmondta, hogyan került ide. Hogy Segesvárra indult. Hogy a hajnali gyorssal
akart hazautazni. Hogy lesántult a fuvaros lova. Hogy itt akadt el a falu végin. – Kajsza
kurtákat kérdezett:
– Hol az a szekér? Mi történt vele? Mikor vacsoráltál? – majd csöngetett az inasnak és
rendelkezett: lássák el a kocsist és a lovait. Majd a nejéhez fordult: megint visszahajtotta a
bajuszát és az ajkai némán mozogtak.
Az asszony fölkelt. Szó nélkül indult. Szolgálatkészen.
A fiatalember önkéntelen elkísérte a szemével. Gyönyörű a járása. Távol-keleti táncosnőik
járnak így, ellentétes vállmozdulattal, kissé vontatottan, ringva. Titokzatos szertartások lassú
ritmusa kísérhetné a lépteit. Az ajtóban eltűnt, akár egy látomás.
Nem jött többé vissza, de pár perc múlva még két lámpát, kicsi vendégasztalt és hideg
vacsorát hoztak. Biz ez jólesett. Az az udvarhelyi falatozás elég régen volt.
Az öregúr a homoródi gyűlést kérdezte. Bálint elmesélt egyet-mást, de ez a társalgás elég
vontatott, mert a háziúr hallgatag ember és a szivarja mellől csak egy-egy rövid trágár szót
böffentett ki néha. Ezt ő már így szokta.
Beszéd közben Abády fölnézett. Az a nagy olajfestésű portré a főfalon éppen szembe volt
vele. Most láthatta csak jól. A fiatal Kendyné képmása bizonyára.
Ugyanaz a termet, nem nagy, de arányos, ugyanaz az arc. Rejtélyes szürke szeme a pillák
koromvonala között. A szemöldök összenőve. És a képen is a haj kettős koronában a fej
körül, ahogy azt Erzsébet királyné viselte. Csak egy más, csak egy váratlan: a ruha, amiben a
festő ábrázolta, nem mai viselet, nem is közelmúlt, hanem a 70-es évek divatja. Hosszú,
keskeny ujjak, csúcsban kivágott derék, megduplázott szoknya nagyon sok más színű
fodrokkal és művirágból kicsi bokrétákkal, amik mind egymásra omlottak gazdagon. Mégis
szép, mert harmonikus minden idegensége dacára.
– Ó, be gyönyörű arckép – kiáltott föl elragadtatva Bálint – és milyen hasonló!
Az öreg Kajsza nem válaszolt, csak egyet fújt a szivarjából.
– Kitől van? ... Ritkán láttam valami ilyen kiváló festést! – folytatta a fiatalember és a
háziúrra nézett.
– Tán valami francia vagy micsoda marha... – hümmögött az.
– És milyen érdekes a ruha is! Bizonyosan kosztümbálon volt a grófné így öltözve...
Az öregúr csak ült és hallgatott. Abády fölállt, hogy a képet jobban szemügyre vegye.
Ahogy így kissé oldalvást gusztálta, a lámpák fénylésében észrevette, hogy a vásznon rézsút
hosszú forradás vonul át a jobb váll mögül a bal csípőig, hol belefullad a művirágok csokrába.
Ügyesen kijavíthatta valaki, belülről ki is bélelhették a vásznat, mégis jól meglátszott a
sérülés. Már azon volt, hogy ezt is megkérdezze, de elhagyta. Tudta, hogy az öreg Kajsza nem
szeretné, ha faggatná valaki, nem is igen merészelte senki. Visszaült hát szótlan a festmény
elé.
A festett arc rejtélyesen mosolygott le reá. – Csak így a képen látszik, mennyire buja szája
van – gondolta Bálint –, az imént ezt nem is éreztem ennyire...
*
Jó ideig hallgattak. Mindketten az arcképet nézték. Aztán egyszerre megszólalt az öreg
Kajsza: – Mi van Gyerőffy Lászlóval?
Ez meglepő volt. Abády nehezen tudta palástolni a csodálkozását. Gyerőffyt tudakolni így
minden ok nélkül?...
Ő persze nem tudhatta az összefüggést. Pedig volt. Mégpedig nagyon közvetlen. Az a kép
nem a Kendy felesége. Az a Gyerőffy László anyja. Ladossa Júlia. Őt festette Párizsban az
akkoriban legdivatosabb művész, Cabanel. Alig egy évig lógott Szamoskozárdon a szalonnak
hevenyészett felső szobában. Ennek van még most is ott a helye üresen, ott van a szög,
amelyiken függött, ott a pókhálók, amik mögéje szövődtek. Ezt dobta ki László apja az
ablakon, midőn az asszony megszökött. Akkor hasadt ketté.
Hogy került ide Kendy Sándorhoz, azt senki sem tudja. Talán véletlenül, talán sok titkos
utánajárással. Tán a helybeli szatócs, tán az árulta a megsérült remekművet. Talán így.
És a képhez sok minden más titok is fűződik. Sóvárgó vágy, régi szenvedély, félreértés,
dac és csalódás. Az elmulasztottnak örök mardosása is talán.
Évek múltával Kendynek Háromszéken egy ügyvédnél volt dolga. Annak unokahúgát,
Folbert Alice-t látta meg ott, aki az elveszített nő élő hasonmása. Olyan volt az a leány,
mintha húsz év előtt találkozna az eltávozottal. Az, hogy a hajadon már akkor nagyot hallott,
nemhogy visszariasztotta volna, hanem örült neki. Így személytelenebb. Nem is akarhatja,
hogy beszéljenek hozzá, nem is kell, nem is lehet, csak látni, nézni, figyelni, ahogy jár, ahogy
a vállait viszi, ahogy a hímzésére hajlik, ahogy néz, ahogy szótlan mosolyog. Itt van, de nincs
itt. Szimbólum csak, álom, hazajáró kísértet, mégis húsból és vérből való és ő zongorázhatja
neki a régi-régi dalokat, amiket a másiknak soha el nem játszhatott, a hasonmás pedig nem
hallhatja, mit sem mondhat róla, nem csacsoghat valami ügyetlen buta mondatot, ami
kettétörné a káprázat varázsát...
Mert annak a másiknak, annak a hűtelen dacosnak, annak a meg nem alkuvónak, annak
szerette volna eljátszani ezeket a Chopineket hosszú estéken át, egyedül az sejtette talán
egykor azt az ő durvaság mögé páncélozott mimóza lelkét...
Mindenki számára vasból volt Kendy Sándor Kajsza. Goromba, trágár beszédű ember.
*
– Gyerőffy László? – válaszolt végre Abády. – Szegény, elég rossz bőrben van. A birtokát
bérbe adta tíz évre, az árendát előre fölvette. Valami kicsit fizetnek tán így is, de – úgy hallom
– sok régi adóssága mégis rendezetlen, minduntalan foglalnak nála... árverést tűznek ki. Az is
baj, hogy iszik. És nem törődik semmivel.
Az öregúr nem felelt rögtön. A szeme még a képen... Így is szólalt meg végre:
– A marha!... És nincs, aki reászorítsa?
– Sajnos, nem hallgat senkire... Én többször próbáltam. Hiába. Azóta kerül is... Valóságos
öngyilkosság, amit magával művel... Ha gondnokság alá tennék, az tán megmentené.
Azonban nincs senki, aki ezt szorgalmazhatná. Azt csak szülők vagy testvérek tehetik. Ilyen
nincs.
– Baromság! – szólt Kajsza, azután hosszan hallgatott. Végül fölállt:
– Menjünk aludni; késő van. Te pedig korán kell fölkeljél, hogy a reggeli vonatot elérd.
Hat órára rendeltem a kocsit. Az elvisz Héjjasfalváig. Ott elkapod a gyorsat.
Indultak. A folyosóajtón túl, közvetlen a terem mellett volt a vendégszoba. Itt kurtán
elköszönt Kendy. Megfordult. Elment. Marasztalásról persze szó sem volt.
Bálintot soká kerülte az álom. A falon túl mintha járna valaki. Súlyos, lassú lépések
döngtek a szomszédos nagy szalonban. Az öreg vajda sétálgatott ott, szivarral a szájában, az
üvegfaltól az ablakig és vissza.

IV.

Nyolc pár lipicai üget a léniaegyenes dűlőúton.

Gyönyörű lovak, almásszürkék mind, egyik olyan, mint a másik, akárha módiiban öntötték
volna őket. Csak éppen hogy koruk szerint az idősebbek kissé fehérebbek, a fiatalabbak
kormosabbak. Egyformán kapdossák a lábaikat. Nem maguk alá, hanem föl. Nem a sietésért,
hanem a gangosságért. Nem is haladnak gyorsan. Teljesen azonos a nyolc kocsi is, sárga
félfedelű. És a kocsisok szürke ruhában, kemény fekete kalappal, mind borotvált arcú, széles
vállú. Azonos ütemben hajtanak 15 méter távolságot tartván. Mindenik hintóban egy-egy
vadász. Némelyik mellett fiatal hölgy is. Így haladnak végig a dűlőút ákácfasorán. Mikor
valamelyik fogat elért ahhoz a számozott szalmacsóvához, mely a puskás helyét jelöli és ahol
már várják a töltők, a zsákmány- és a patronhordozók, ott helyet ad a mögötte jövőknek és
megáll.
Már fölsorakozott a nyúlstráf. Vagy háromszáz hajtó.
Ez itt a front. Hat-hét parasztlegény állingál egyik vadásztól a másikig, elég gyéren. A
másfél kilométernyi vonal két végén a két oldalszárny, a „flank" az sűrűbb, legnagyobbrészt
lányok. Merthogy a bőséges szoknyáikkal jobban elriasztják a nyulat, jobb rendben maradnak,
a sort jól tartják, nem is ugrálnak utána, mint a fiúk, hanem leguggolva a tarka viganójuk
majdnem falként zárja el a tapsifüles útját, aki feléjük szalad. Hosszú ez a két „flank" nagyon,
alig látszik a vége. Mint valami végtelen pipacssor, úgy virít a parasztlányok szoknyája,
kendője el a messziségbe.
Mert az egész hajtósereg szlovák. Észak-Nyitrában vagyunk, Jablánkán; Szent-Györgyi
Antal uradalmán, mely a Kisalföldön terül el, ott, ahol a Vág völgye kiszélesedik síksággá.
A szépen ragyogó, már télies napsütésben gyönyörű kép ez a táj. Keleten a Kis-Kárpátok,
nyugaton a tapolcsányi hegysor patkóként ölelik át a széles rónát, amely dél felé végtelennek
látszik. A patkó görbületében enyhe dombok; középen a kastély hófehér kockája.
Az ablakai idáig csillogtak a napfényben, pedig elég messzi van ide, van több egy német
mérföldnél is. Mögötte kiugró kőszirten Jabló-vár romja élesen világít a trencséni hegyek
távolának sötétsége előtt.
Úgy van állítva a stráf, hogy egyenesen a kastély felé hajtanak. Ott lesz a zárás a park
aljában, mikor a két szárny összeérve visszanyomja a vadat a megálló puskasorra. Mert Szent-
Györgyi Antal nem szereti sem magát, sem a vendégeit fárasztani. Szándéka nem a rekord,
ami a sógora, Kollonich Louis ambíciója, hanem a szépség. Kellemes legyen a vadászat, nem
robot. Ne kezdődjék korán, ne is tartson sokáig. Legyen hely mindenki számára, ahol
mulatságára lődözhet. Ezért soha sincs több puskás, mint nyolc. Csak annyi vendéget hív,
hogy ez a szám kiteljék. Az idén ötöt, minthogy mindkét fia idehaza van.
Meghíva lenni Jablánkára tehát nagy megtiszteltetés.
Annál inkább, mivel Szent-Györgyi nagyon válogatós. Rokonságán kívül alig érdemesít
valakit erre. Ahogy azonos középpontok köré írt körök mind-mind szűkülnek, míglen csak
egy pici tányérka marad legbelül, így tagolták soha nem említett, de változatlan korlátok a
Monarchia egész vadásztársadalmát ezekbe a sávokba, melyből csak a legbelsőbeli juthat
meghíváshoz, ahogy a Dante Purgatóriumának emeletei végül a legfelső és legszűkebb
karikában, a Paradicsom csúcsán végződnek.
A kizárási okok kívülről befele imitt következnek: a legkülső vonalon kívül esik, aki nem
jó puskás. Az már kihull a megsemmisülésbe. Másodiknál a házsártosak, veszekedők, rossz
nevelésűek pottyannak ki. Ilyen nem juthat hozzá. Harmadik korlátnál, akinek kifejezett
politikai pártállása van. Szent-Györgyi ugyanis utálja ezeket. Szabad ugyan előtte politikát
beszélni, sőt, ő is teszi, de szenvedély nélkül, úgyszólván madártávlatból. Negyedik próba a
származás. Itt azonban egészen egyéni szempontjai voltak. Gazdag történelmi és genealógiai
ismeretei lévén, ő gyakran birodalmi hercegeket, sőt, némely a fenséges rovatba tartozót alább
helyezte, ha annál az előkelőségnél az a mód, ahogy a vagyonához vagy a rangjához jutott,
nem tetszett neki, mint esetleg azt az egyszerű nemest, akiről tudta, hogy az ősei időtlen idők
óta „rendes emberek". Aki az Árpád-korig föl tudta vinni a származását és e sok nemzedéken
nem fordult elő olyan előd, aki valami aljast követett volna el, az mindenkivel szemben
előnyben részesült, ha az előző föltételeknek megfelel. Az ötödik sorompón kívül maradt
mindenki, aki, ha bármilyen rangú is, de csehnek vallja magát. Ezeket utálta. Tán mert a XV.
században a Szent-Györgyi és Bazini comesek birtokait Griska hadai pusztították, vagy mivel
az akkor mind erősödő szokolista mozgalmat pánszláv- és oroszbarátnak tartotta, tehát a
Monarchia ellenségének. A hatodik kizárási ok egészen különleges. Ez alá estek azok, akik a
trónörökös Ferenc Ferdinánddal akármilyen kapcsolatban vannak, vagy annak kedvibe járnak.
Ő mint az öreg király udvari főlovászmestere, az ilyeneket haszonlesőknek és strébereknek
tartotta; úgy vélte, hogy Ferenc József halálára spekulálnak. Csak aki tehát a hetedik karikán
belül foglalhatott helyet, csupán az jött nála számba.
Az íratlan szabályokon az idén azonban valami rés támadt. Két vendég van, akit e
szempontok miatt váratlan itt látni.
Az egyik Wuelffenstein Frédi. A jó Frédi nem sokat számító, de annál harciasabb
pártember. Másként is okoskodó és kellemetlen modorú. Mindent jobban tud és hangos. De
hát ez még hagyján; itt Jablánkán bizonyára türtőzteti magát, a nővére, Berédyné vitte
keresztül a meghívását, aki az egyetlen hölgyvendég, aki nem rokon.
Súlyosabb kivétel a Jan Slawata gróf esete. Nála valóban meglepő, hogy itt lehet. Már a
legkülső körnél kellett volna elbuknia, mert rossz puskás; a harmadiknál is, mert 1618-ban az
ősét, pedig volt kardja és mégse védekezett, a rendek kidobták a Hradzsin ablakából. Ha
kitörte volna a nyakát, Szent-Györgyi erre szemet hunyna, de trágyadombra esett és nem
történt semmi baja; ami tehát a „gyönge viselkedés rovatába tartozik". Az ötödiknél is, mivel
cseh nacionalista, amit fennen hirdet és nem „Johann", hanem csehül „Jan"-nak írja magát; a
hatodiknál is, hiszen tudott dolog, hogy a Belvedere köréhez tartozik és állítólag Ferenc
Ferdinánd külügyi tanácsadója. Mégis itt van. Mégis beléphetett a jablánkai
vadászparadicsom édenkertjébe. Hát ez borzasztó nagy és meglepő dolog.
Annyira az, hogy a háziúr ez egyszer szükségesnek tartotta a többi vendégének, Abády
Bálintnak, Wárday Imrének, sőt még unokaöccsének, a kis Kollonich Luikának is
megmagyarázni, miért invitálta.
Szent-Györgyi egy telivér vizslakölyköt hozatott Németországból. A kutya az Orient
Expresszen jött rácsos ládában. Passauban az osztrák vámosok kifogásolták a behozatalát (tán
az eb írásai nem voltak rendben!), le akarták vétetni a vonatról és ott akarták tartani, amíg
tisztázódik a vizsla-gyermek jogi helyzete. Slawata véletlenül az expresszen volt.
Közbelépett. Diplomata minősége döntő volt. A kutyát nemcsak hogy kiszabadította a
fináncok karmaiból, hanem a ládából is és Bécsig a fülkéjében hozta, pedig a vizslakölyök
nem is volt még „Zimmerrein". – Hát ez igazán nagy szívesség és lekötelező szolgálat.
Mármost Szent-Györgyi Antal egyik fő elve volt, hogy nem lehet adósa senkinek és
bőséges viszonzás nélkül az ember csak a legjobb barátjától fogadhat el szívességet. Mentől
idegenebb, sőt megvetendőbb az illető, annál gazdagabban kell megfizetni, nehogy azt
képzelhesse, hogy bármiképpen őt lekötelezheti. Minthogy Slawatának borravalót nem
adhatott, hát meghívta a vadászatra. Szívesebben fizetett volna bármilyen összeget.
Ha már kényszerült erre, hát nagyszabásúan csinálta. Slawatának adta a legelőkelőbb
helyet a stráfban: az egyik sarkot. Ugyanis a nyúl természete az, hogy végigfut a hajtók
vonala előtt, jórészt lövőtávon kívül, és a saroknál, ahol a szárny és a front között kaput is
hagynak, ott nekiszalad a legszélső vadásznak. Itt jön hát legtöbb és közeli lövésre. Slawata
elég „gyengus" puskás. A szomszédjába Kollonich Luika került tehát „Eckhalter"-nek, aki
príma!... azzal az utasítással, hogy „támogassa", vagyis elébe lőjön mentől messzibbről és
mennél többet.
– Nem kell kímélni! – szólt le a kocsiról a háziúr az öccséhez és fagyos ábrázattal egyet
kacsintott a sarokállás felé. Azután továbbhajtott, elhaladva Tóni fián túl, a négyes számig.
Berédyné grófné volt a kocsiján. Fanny is leszállni készült, midőn Antal úr lelépve visszaszólt
hozzá: – No! do go on! – menjen csak tovább – és intett a kocsisnak.
A szép asszony ajkán elnéző mosoly villant meg. Sok hónappal azután, hogy Gyerőffy
László elhagyta, ő Szent-Györgyi Antallal kezdett viszonyt. Idáig mindig csak fiatal szeretői
voltak, de ama szörnyű rázkódtatás után, amit László okozott neki, az egyetlen férfi, aki
valóban szerelemre gyújtotta, ifjú emberrel többé nem volt kedve kikezdeni. Amit
búcsúképpen írt neki Gyerőffy, az a pár szó: – „Köszönöm mindazt, amit értem tett" – csak
ennyi egy pici névjegyen, fájdalmasan zengett sokáig a szívében. Majd egy évig nem volt
senkije. Akkor került össze Szent-Györgyivel. Valaki mégis kell; a férje régóta más életet él.
Így hát elfogadta az ötven körüli férfi szótlan udvarlását. Magas, elegáns ember, olyan, mint a
kitenyésztett agár. Itt semmi meglepetés sem érheti. Szenvedélyről nincs szó, csak örömről és
pajtásságról. Óvatos ember, aki már önmagáért is nagyon vigyáz, hiszen igen boldog
házasságban él már öregedő nejével. – Az óvatosság pedig fontos. Berédy uram – így gondolt
a férjére gúnyosan – nagyon örülne, ha elválhatna tőlem, ha kidobhatna. – Ezt egyszer meg is
mondta. Tehát nagyon vigyáz magára. Egyedül László idején volt kissé könnyelmű.
– Ennél valóban nem kell félni, hogy hírbe hozzák velem – gondolta és ezen
elmosolyodott. Már két napja van itt. Ez a harmadik vadásznap. Mikor idejött, azt hitte, hogy
a háziúr azért hívta magához, hogy majd éjszaka bejöjjön hozzá. És ez jó lett volna, kellemes.
Milyen gyönyörű alkalom egyszer szabadságban szeretkezni! Nem mint abban a kis
legénylakásban, ahol Pesten találkoztak eddig, vetkezni, öltözni, órára figyelni!... Csalódott.
Első este várta, nem jött. Másodikon megkérdezte, miért nem... mire Szent-Györgyi azt
válaszolta, hogy veszélyes... meg találnák látni... és hogy a cselédek... meg a véletlen... ki
tudja?...
– No, it's no good! – ez nem jó... – Mire a szép Fanny a mai reggelt arra használta, hogy
megtapasztalja a viszonyokat. Ha valaki megszólítaná, majd úgy tesz, mintha a komornáját
keresné. Végigjárta az egész óriási házat.
A jablánkai kastély szabályos kocka. Mind a négy belső oldalán boltíves folyosó. Innen
nyílnak az összes szobák, akárha zárda volna. Az is volt valaha. A pálosok számára építették a
Szent-Györgyiek a XVIII. század első éveiben, amidőn ők még fönn laktak a várban, amely
immár rom. József császár 1786-ban megszüntetvén a rendet, az épületet visszaadta az
alapítóknak mint „gutgesinnt" embereknek. Akkor költöztek le ide Antal gróf ősei. A főkapu
tengelyében a pálosok emeleti oratóriuma ma is úgy van, mint akkor és erről a szárnyakat úgy
hívják: „kápolnától jobbra", „kápolnától balra". – A küllemén mi sem változott. Fehérre
meszelt minden, szigorú és dísz nélküli. Csak két-két cellát üttettek itt-ott össze nagyobb
szobákká és a folyosók megteltek őz- és szarvasagancsokkal.
Fanny elindult a lakásából, a kápolnától balra való szárny legelső szobájából. Mellette a
fürdője, azután a melléklépcső. Majd újra ajtó ajtó mellett. Mindenik drága fákból róva, sok
cikornyákkal kirakva, paposan. Pici, modern rézkorét is rajta, hova a vendég nevét csúsztatják
be. Két táblácska üres, a harmadikon az öccse, Wuelffenstein, negyediken Abády. A sarkon
túl a Wárday neve, azután Slawata. Tovább két lépcső között a pálosok kápolnájának
kapuszerű bejárata, majd ismét ajtók, az itteni fiúk és Kollonich Luika lakása, míg a túlnani
szárny a család női tagjaié. Ez a „kápolnától jobbra" oldal a főhomlokzatnál Szent-Györgyiné
lakosztályával fejeződik be. Odáig már nem ment, visszafordult.
Visszatértében olvasta itt Kollonich Klára nevét az egyik ajtószárnyon. Tehát nem a
férjével lakik. Hát persze, hiszen magas másállapotban van és mondották is, hogy régi
leányszobájában helyezték el, hol nagynénje és húga jobban kényeztethetik. Hát ez itt nem
érdekes! – gondolta Berédyné és visszatért, ahonnan elindult. Lement a földszintre. Odalenn
végigkémlelt jobbra és balra. Itt is száz meg száz őz- és szarvasagancs a folyosó meszelt
falain, ahogy odafönn. Itt is ugyanolyan ajtók, mint az emeleten.
 Óvatosan a díszlépcső felé ment, mert hallotta, hogy oda nyílik a Szent-Györgyi pipázója.
De nem kellett ilyen messze mennie. A második ajtó nyitva, a hálószoba ajtaja. Ott a hatalmas
ágy, rajta választásra kirakva több rend vadászruha, melyeket a háziúr személyes jágere most
helyez vissza a szekrényekbe. Szerencse, hogy háttal állt a szolga, meg nem láthatta őt, mikor
bekukkant. A második ajtó a háló, az első tehát bizonyára a hozzá tartozó fürdőszobáé, akár
nála odafönn. Így hát ha feljönne Szent-Györgyi, csak innen kéne kilépnie és már a
melléklépcsőn volna, vagy ha ő jönne le: csupán idáig kell vigyázni és észrevétlen besurranni
itt. – Hisz ez könnyű dolog – mondotta magában –, igen, ez nagyon könnyű! – és a
fordulókkal szemben nincs csak fal, onnan meg nem láthatják. Ezt ma szóba hozza,
megkínálja, hogy ő jön le ma éjjel, ez a legjobb, lehet, hogy Antal fél a meghűléstől a
gyengén fűtött folyosón, azért nem akart. – A férfiak annyira kényesek! – és Fanny finoman
ívelt szája tudó mosolyra húzódott.
*
A hintó elhajtott Wuelffenstein mellett, majd a szomszédjához, a legidősebb Szent-
Györgyi fiúhoz, Stefihez érkezett. Itt állott meg Berédyné intésére. Itt szállt le, mert ezen túl
már csak Wárday Imre van a házikisasszonnyal, Magdával és rajta túl Abády a sarkon.
Ott is volt már egy nő, a kis Illésváry Lili. Majdnem gyermek még, alig 17 éves. Még csak
ígéret a szépsége. Most még kissé bufti, a süldő leányok kövér arcával, karjaival. Félszeg is és
bátortalan, mintha érezné, hogy nőisége nincs befejezve, nincs kifinomodva. Pedig bizonyára
szép lesz. Gyönyörű nagy szeme azúrkék, finom rajzú a szája és a profilja a görög kámeák
vonalát követi, bár a Szent-Györgyi anyjától örökölt erélyes áll még el van párnázva a
gyermekkor hajába.
Ott akart maradni kuzinjával Wárday mellett, de ezek átküldték Abádyhoz a sarokra.
– Ilyen sokan alkalmatlanok vagyunk – mondotta Magda –, eridj oda a sarokra, ott
kényelmesebb is a járás, mert a flank jó ösvényt tapos le. – Hát átment.
– Szabad itt maradnom?... – kérdezte roppant szerényen, mikor odaért. Bálint barátságos
szavára alig felelt, csak nagy szemei tekintettek csodálkozva széjjel a világban, a felnőttek
világán, melybe most lépett először, mialatt a társa arra gondolt: – milyen üde fiatalság
sugárzik róla!
Most megszólalt a kürtszó. Előbb itt, majd túl, aztán ott messze, a két szárny láthatatlan
csúcsairól is és fölhangzott a kommandó: „Vorwá-á-á-rts!"
A hajtás megindult. A parasztlányok Bálinték előtt sorba tipegtek egymás mögött egy-egy
puskás vadőr vezetése mellett. Hátul a puskatöltő, négy vadhordó hosszú rúddal és egy ember
a patronkazettával. Oldalt a front férfi hajtói, kiket hátulról folyton rekcumoztak lovas
ispánok: lassan, egyenesen –„pomálü", „rovno!" – és jó messze innen mint hátvéd minden
dűlőúton a zsákmányt szállító igásszekerek léptettek hatalmas pinzgaui lovakkal, ahogy a
nehéztüzérség kíséri a hadsereget.
*
Nyulak! Nyulak mindenfelé. Kicsi nyulak, inkább zsemleszínűek, egészen mások, mint az
erdélyi nyulak, akik a zsuki falka előtt órás galoppot is adtak. Mert csak a városi ember hiszi,
hogy a vadnyúl mindenütt egyforma. Nem is beszélve a magashegyi fajtákról, már a Kis- és
Nagyalföld lakosai között is van különbség. A nagy síkságon a nyúl mind előre megy a
hajtásban. Talán mert többet bír. Az első órában az ember alig lát vadat és csak stráf vége felé
van tömérdek, míg a Vág-völgy térségén folyton ott járnak a vadászok vonala előtt és első
perctől dörög a puska.
Kettő-három, néha öt-hat galoppozik a fronttól vagy százméternyire. Szép látvány ez a
tökéletesen ápolt földeken, repcén vagy zöld búzán, akárha táncolnának végig a százholdas
táblákon az őszi napsütésben. Most még könnyen mennek, föl-földobva kis fehér farukat
minden ugrásnál. Egy-egy leül néha; körülnéz – bizonyára csodálkozik a parasztlányok tarka
szoknyasorán –, aztán újra tovább egyforma ütemben. Mind sorban haladnak, a gőzekeszántás
barázdáit keresve, ösvényt vagy csapást. Tartják a távolságot, amennyire tudják és csak akkor
iramodnak meg jobban, ha a középről feléjük lő Stefi vagy Frédi. Csakis itt a kapu előtt
szedik össze minden erejüket és mint a szélvész, úgy száguldanak a nyílásnak – szegény nyúl!
– egyetlen menekvése a gyorsaság.
Persze, van egynéhány, aki lelapulva bevárja a hajtókát és úgy tör vissza közöttük, azt
tartják, hogy ezek a nőstények. Ki lévén adva parancsba, hogy az ilyeneket hagyják menni, az
első félórában még Wuelffenstein sem mer utánuk lődözni, hiszen a háziúr szomszédjaként
lépdel. Van olyan nyúl is, amely nagy karikát ír előbb és úgy fut neki a középnek. Ezekre
nagy ágyúzás folyik. De legtöbb a két saroknál jön. Így hát van dolga bőven Abádynak és
Wárdaynak mellette. Zsákmányhordóik már büszkén lépkednek páronként egy-egy rúddal a
vállukon, melyről bojtként lóg le már tíz-tizenöt darab.
Az óriási táblák be vannak kerítve nyírott gledícsia-sövénnyel, amin nyílás van minden
vadász számára. Mikor azon áthalad, meg kell várni, hogy a hajtóság újból fölálljon. Ilyenkor
kürtszó és kiáltozás: – „Virovnájte, klapci!" –, sorakozzatok, legények –, aztán újabb kürt,
újabb indulás.
Egy lucernaföld következett most. Éppen átléptek oda Bálint és a kis hölgyvendége, mikor
éles csiripolás csipogott feléjük. Hatalmas robajjal nagy falka fogoly röpült fel előttük. Sietve
kanyarodott át balra és északi szél lévén, szédületes iramban és szörnyű magasan vissza a
közép felé. – Jaj, be szépek! – mondotta önkéntelen Lili és utánuk nézett.
Nem hiába néztek utána Bálinttal. A madárcsapat éppen Szent-Györgyinek repült. Ő azért
is ment mindig közbül, mert itt jön rendszerint a téli fogoly, a mi madaraink leggyorsabbika.
Mint a szélvész, úgy repültek neki. Négy lövés csattant, kettő előre, kettő hátra és négy kicsi
pontocska pottyant le az égből, párat bukdácsolva a földön a nagy sebességtől.
Ez még sokszor ismétlődött meg és Abádynak annyira imponált a háziúr lövőtudománya,
hogy bizony nem egy nyúl menekült el ilyenkor mellette.
*
Tábla tábla után, élősövények és fasorok, egy-két majorudvar körülfalazva, ahogy
Ausztriában, széles karámok is, ahol Elektoral Negretti birkák, a legfinomabb gyapjú
tulajdonosai bámultak bambán a tovahaladó hajtóseregre.
*
Idáig a vadászat nem különbözött más hasonló, jól rendezett hajtásoktól. Most azonban a
kép kezdett megváltozni. Egyes fenyőcsoportok álltak szigetként a jól ápolt földeken, akárha
parknak volnának ültetve, magas olasznyárfák a patak árokpartjain, sűrű tölgysávokkal
kétfelől a szegélyező kaszálók mélyedései fölött, mindez tudással tervezve, hogy^ mentől
több változatossággal fusson a vad, repüljön a madár. És valóban a nyulak már nem oly
szabályosan futnak, eltűnnek a bozót között, kisurrannak a sarkokon, a foglyok, akárha
golyószóróból röpítenék, a rabattok tetején süvítenek el és a fölkelő fácánok
toronymagasságra emelkednek, hogy átússzanak a nyárfák tetején, úgy vágjanak vissza a
túlnani sűrűbe. Minden lövés más, minden találat szépség.
Tovább, míg a sarkok a szabadban meneteltek, a hat frontbeli puskást egy-egy hosszú és
keskeny erdőcske fogadta be, ahol itt is, ott is keltek a kakasok előre-hátra csapva, suhogva,
ahol nyulak cikáztak a bozótban, bolondos kis üregiek is, mint a villám és a hajtóság
megélénkült. Csak úgy zengtek a sűrűségek a kiáltozástól: „Zajác! Zajác, Nalevo! Napravo!"
– Nyúl, nyúl, jobbról! balról! És kakas itt, kakas ott, „kohut!" – és a puskaszó hangosabb az
erdőben, az is lármásabb. De mindez semmi ahhoz az üvöltéshez, ami ott támadt, mikor a
stráf újabb rozstábla után behaladt abba a széles erdőbe, mely keresztbe feküdt az egész front
előtt. – „Liská!"
 Valahol jobb felől, Bálint közelében kezdődött. Onnan végig-hömpölygött a puskások
vonalán, a férfiak baritonjain, majd átvették a szárnyakon a lányok sivítva a diadalmasan
várakozó, örvendő és meglepett kiáltozást: – „Liská! Liská!" – róka! –, mert azon a számtalan
jágerek által őrzött, csapdázott és rendben tartott vidéken a róka csodaszámba megy. A
kiáltozás meg nem szűnt egy percig sem, hanem tisztán lehetett tudni, hol van a gonosz koma,
mert hol itt, hol ott, távolabb, közelebb, most a középen, most a fiánkon fölzúgott a „Liská!",
ahogy ide-oda lappangott az a ravasz kópé. Végre már a sűrű világosodni kezdett, midőn
legtúlról gyors duplázás után hatalmas diadalrivalgás tört ki. Csak két hosszú „á-á"-t lehetett
hallani, a „spádlá" – elesett – két magánhangzóját, ahogy végigújságolták a lányok, fiúk,
mindenki a tyúkrabló ellenség szerencsés halálát. És mikor kilépett a stráf a szabadba, a túlsó
saroknál Slawata egyik vadhordozója magasra emelte a rókát, hadd lássa az egész hajtóság az
ő ritka zsákmányukat.
Enyhe hajlású nedves rét szélére jutottak. A középen keresztbe magas platánsor. Túl rajta
bokros domboldal: a jablánkai park széle. És alig haladtak ötven lépést be a kaszálón, alig
félúton a magas fasortól, mikor megszólaltak a kürtök. Ez a zárást jelzi. Itt a puskásvonal
megáll és a két szárny a fönnsíkon összezáródva visszahajtja a vadat. Az uradalmi fővadász
vágtatott most végig a másfél kilométeres vadászvonalon. Minden vendégnél lefogta a lovát,
levette a kalapját és mindenikkel illedelmesen közölte:
– Belieben Euer Hochgeboren, hier auch Hennen zu schiessen. – Méltóztassék itt
fácántyúkra is lőni.
Hát ez majdnem gúnynak hangzott, ahogy az nemsokára kiviláglott.
Nem mintha nem lett volna, volt temérdek és jöttek folyton-folyton, mintha dróton húznák
át a levegőn a fácánt, de mivel szörnyű magasan repülnek mind, ahová már alig ér föl a sörét.
Ott fönn indult a legtöbb a dombtető széliről. Nyílegyenesen vették az irányt vissza az
elhagyott erdőbe, pontosan a majdnem húszöles platánok koronája fölött. Toronymagasságban
úszott szédítő gyorsan, akárcsak egy-egy vessző volna mindegyik, végtől végig így és csak
ritkán suhan rézsút átérve a lombkoronán némelyik, akár hullámvasúton, vagy kanyarodott el
görbén. Sok százan kiterjesztett szárnnyal: barnás tyúkok, zöld és vöröses kakasok, közöttük
furcsa madarak is, Amhurst és ezüstfácán keresztezések, rojtos üstökkel, másfél méteres
farktollakkal, mert Szent-Györgyi a teríték díszítésére ilyen egzotikusokat is tenyésztett.
Arany-, gyémántruhában villantak át ezek a ragyogó napsütésen.
A nyúlság most már nagy falkákban kavargott a réten, ugrottak a vizesárkokat, a töltést is
a fasoron túl és innen foglyok suhantak szembe, mint az ágyúgolyó a fák törzsei között;
csakúgy sivított a lég a sebességüktől: a puskások így állítva messze, árkok azért húzva,
bokrok, fák azért ültetve, hogy mentől nehezebb, mentől izgalmasabb legyen a lövés, mennél
nagyobb ügyesség kellessék a találáshoz.
Valódi infernó tombolt a vadászok során, folytonos puskaropogás, ugrálgatás a
fegyvercseréhez, elillanó vadhoz és a töltők, hajtók üvöltése: Kohut! Kohut! – Zajác! Kohut!
– mindenki, hol az égre vetett puskával, majdnem hanyatt vetve magát, mikor is aligha
véletlenül lejött valami, pedig a két háziúrfi és Kollonich Luika igen jó puskások voltak,
mégis gyakran csupán a farktollak hullottak le a megkésett söréttől és folyton „nalevo zajác"
és „napravo!" és fogoly „zelenka", aztán megint „kohut" és „kohut" és ,„kohut"...
Egyedül Szent-Györgyi Antal maradt olyan kimért, mint mindig. Magas, sovány alakja
mintha nem is mozogna gyorsabban. Három puskáját úgy cserélték, akárha óramű adná hozzá
folyvást és minden lövésére előtte, mögötte egy-egy madár hullott alá, mindig fejbe találva,
ívben bukva alá összecsukott szárnnyal, mintha varázsszóval hullatná le őket páronként onnan
a magasból, jobbról kettő és balról, elöl vagy hátra fordulva, egyformán és folyton, soha nem
tévedő bizonyossággal. Valóban királyi jelenség volt ő ilyenkor.
 Így tartott ez sokáig, míg végül ott szemben, a domb aljában kijött a hajtólányok
tarkabarka sora. Most már csak nyulak szaladoztak eszeveszettül, buktak egymásra néhol
halmokban. Ez is szabályszerű. Ugyanúgy, miként a korán visszatörőket kímélni kell, mert
hölgyek, úgy szükséges kilőni a zárásba szorultakat mind, mert az legnagyobbrészt kan nyúl,
akikből ártalmas, ha sok marad életben.
Es midőn eldördültek az utolsó lövések, már itt is voltak a hintók.
*
A szép almásszürkék lassú ütemben haladtak az út mellé sorakozott hajtósereg között. Már
minden legény sapkáján fácán-toll ágaskodott és midőn Slawata kocsija elügetett közöttük,
nagy kalaplengetés és éljenzés üdvözölte, hiszen ez az a „pán gróf, aki megölte a ritka
fenevadat: a rókát! – De voltak tán egyesek, akik más okból is ünnepelték. Miközben ugyanis
Kollonich Luika szorgalmasan lődözte el előle a nyulakat, Slawata ott a bal sarkon
politizálgatott a szomszédos hajtókkal, ha nem is a maguk nyelvén, hanem csehül. Mivel
pedig a magyarellenes iránynak, a Morvából átszűrődő szokolista mozgalomnak már nem egy
híve volt itt Észak-Nyitrában, hát talán ezek hangoskodtak legjobban.
A kocsiból vaskos pápaszemei mögül Slawata megelégedetten köszöntgetett. Nem a róka
miatt örült. Más miatt. A hajtást egy-egy dűlőúton, erdőszélen vagy fasornál gyakran meg-
megállították, hogy mindenki glédába kerüljön, ha elmaradt. Ilyenkor alkalom volt elég
hosszacskán beszélgetni. Főleg a rózsahegyi eset hatásáról.
Rossz ügy, kellemetlen ügy. A választások óta az északnyugati megyékben, hol ekkor
először jelentkeztek szlovák nemzetiségi jelöltek, a közhangulat nem nyugodott le. A politikai
pörök folyton szaporodtak. Ez évben 33 pör folyt ezen a vidéken. Kétségtelen, hogy nem ok
nélkül. Ha azonban nemcsak jogilag nézzük, hanem számba vesszük politikai kihatásukat, ezt
a mártír – csinálást, ahol az illető kedélyes államfogházban eltöltött pár hónap árán hozzájut a
vértanúság glóriához, valami bölcsnek aligha lehet mondani. A kormánynak azonban, miután
reálépett a megtorlások útjára, aligha volt más választása, annál kevésbé, mert a mozgalom
mind merészebbé vált, mintha biztatnák valahonnan.
Ebbe a szenvedélyessé felfokozott hangulatba csapott bele a csernovai zendülés.
Hlinka rózsahegyi plébánost a püspöke, aki maga is odavaló születésű, fegyelmileg
fölfüggesztette. A helybeli törvényszék izgatás címén elítélte. Midőn pedig Hlinka, ki a
szülőfalujában, a szomszédos Csernován saját költségén templomot építvén, azt maga akarta
fölszentelni, a püspök eltiltotta ettől és elrendelte, hogy más rózsahegyi papok menjenek ki. A
csernovaiak szörnyű izgalomba jöttek. Még a kegyszereket is eldugták és fenyegető leveleket
írtak a püspöknek. A püspök papjai féltek. Csendőrkíséretet kérve szálltak ki a faluba, a
főszolgabíró tanácsa ellenére. Ott hatalmas dühödt tömeg rohant rájuk, hogy őket
megkövezze. A csendőrök a saját és a papok védelmében a nép közé lőttek. Kilenc halott,
számos sebesült, kik közül később még vagy hatan meghaltak. Szomorú véres ügy.
Valóban szomorú; nem volt mit mosolyogni rajta. Slawata azonban másként látta. Ő jól
tudta, milyen kapcsolatok fűzik a mozgalmat a trónörökös főherceg irodájához, a „Werkstatt"-
hoz, ahogy a hívei nevezték. Az ilyen jó. Hadd legyen baj, hadd legyen mentől több baj, majd
ha trónra lép nemsokára az új császár, majd az rendbe hoz mindent. Persze, a maga módja
szerint. Jó, hogy a magyar kormány nem lépett a püspök és a község közé, hogy mentire
hagyta a dolgokat. És ahogy tovább himbálta a kocsi, föl az emelkedő szerpentinen,
gondolatban Goethét idézte: – „Blut ist ein ganz besonder Saft..." – mert ő igen olvasott
ember volt.

V.
 Az utolsó fogattal Berédyné és a háziúr kocsiztak haza.
A szép Fannynak a több mint negyedórás út jó alkalom, hogy szóba hozza a tervét. Persze
angolul mondta, amit a kocsis nem érthet.
Hogy körülnézett. Hogy ott a melléklépcsőn ma éjjel ő könnyen le tudna jönni – ó!
egészen észrevétlen! – ha mindenki lefeküdt – ó! egészen könnyen, – neki az semmi, ő meg
sem fázik, van is egy jól bélelt kimonója... és olyan mulatságos volna... jobb, mintha hozzá
jönne... sokkal kedvesebb... és sokféleképpen forgatta, erősítgette ezt, mert úgy hitte, hogy
Szent-Györgyi csak a meghűléstől félt, mikor tegnap nemet mondott és az önzését akarta
titkolni.
Antal úr sovány agárarca azonban mozdulatlan maradt, majdnem fagyos. – That wont do!
That wont do! – Az nem megy – és kissé megrázta a fejét.
– Hát ugyan miért nem?! – kérdezte a nő csodálkozva és ismét magyarázta, miket
tapasztalt ma reggel, hogy a folyosó és a lépcső és a fürdőszoba ott mindjárt, csak egy perc és
ő nagyon tud vigyázni...
– No... no... – ismételte a férfi és mikor Fanny, hogy ösztökélje, elmondta, mennyire
megbámulta most a hajtás végén, mennyire gyönyörködött benne és mennyire szeretné
magához ölelni, szembefordult hideg és szigorú nézéssel.
– Az ilyet nem teszem itt. Ez az én otthonom... ez a ház. Ez nem... nem olyan!... Ez nem
talál hozzá, nem – és aztán, hogy elpuhítsa, amit mondott, kacagott kissé, de a hangja
határozott volt, mikor hozzátette:
– Én egy olyan szamár vagyok, akinek elvei vannak!
A szép Berédyné szemei macskásán összeszűkültek. Csak két keskeny rés maradt a pillái
között. És a szája édes vékonyan csicseregte: – Oh, dear, what a charming fool you are...
milyen kedves bolond maga... – pedig azonnal azt érezte, hogy ezt az alig burkolt sértést ő
meg fogja bosszulni.
A kocsik egyenként hajtottak be a négyöles kapu alá. Amelyikből kiszállt a vendég,
bekanyarodik a macskafejekkel kövezett udvarra és a túlsó homlokzatnál szembefordulva
visszalépteti a lovakat, hogy pontos merőlegesben álljanak a túlnani fallal. A hintó fedele
majdnem a folyosó pilléréhez ér. Így várják meg egymást, míg végre mind a tizenhat ló
glédában áll. Halkan csörgetik a zabláncaikat, de másként mozdulatlanok. Pár pillanatig így
maradnak, majd a legszélső fogat megindul és lassú menetben kiléptetnek a kapun, le a
dombon az istállók felé.
Senki sem bámulta meg e gyönyörű szertartást, pedig oly tökéletesen megy végbe, akárha
valami gépezet vezetné. A társaság fölsiet a főlépcsőn, miközben a puskatöltők, jágerek
ömlenek be a kapun, a fegyvereket hozva, töltényzsákokat és kazettákat, vadászgallérokat és
kabátokat és széjjeloszlanak a klastromszerű udvar hátsó boltívein, ahol a személyzeti
lakások, pucolókamrák és cselédszobák feküsznek.
*
A háziasszony és özvegy sógornéja abban a kis sarokszobában fogadta visszatérő
vendégeit, mely tán az egyedüli szalon a házban, mely valamennyire modernül van
berendezve. A többi mind a XVIII. század végének bécsi modorú rokokója, az úgynevezett
Mária Terézia-stílus. Ennek a kicsi szalonnak a bútorzatát azonban házasságukkor szerezték
Párizsból. Magán viseli még a second empire jellegét.
Minden karosszék, kanapé, apró puffok is, mind vörös ripsszel bevonva és mindeniknek a
közepén széles pánt szalad végig fekete és aranymintás rajzzal. A falak is ilyenek, hol
ugyanaz a pánt szegélyként szalad körül és táblákra osztja a falsíkokat.
Rengeteg családi kép a közeli időkből, közötte erdélyi rokonai is; Abádyak: nagyatyja,
Tamás, nagybátyja, Péter úr akvarellben, szülei, a Gyerőffy házaspár és ők hárman testvérek,
szegény Gyerőffy Mihály, aki öngyilkos lett, Ágnes, a későbbi Kollonichné és ő, Elize
gyermekkorukban egy Barabás-csoportképen. A bársonnyal földig borított asztalokon
miniatűrök pici állványokon és sok-sok fénykép a gyermekeiről és a férjéről, apró
emléktárgyak is különböző időkből; és mindenfelé vázák és roppant sok virág. Az egész
padlót pedig mélységes szőnyeg borítja.
Igaz, zsúfolt bizony ez a kis szalon ezzel a tömérdek holmival, ezzel a mindenfelé
domborodó szanaszét bútorral, de mégis harmonikus és szép, nagyon otthonos, mint valami
puha, meleg fészek.
Itt ült Szent-Györgyiné mindig két üveg olaszfal által elzárt ablak előtt. Mert ő nagyon
fázékony. A többi termekben igen könnyen meghűl. Ősszel és télen csak az étkezésekkor jött
ki és a nagy lakosztályból esti ebéd után is azonnal ide jött.
Illésvárynén kívül még Wárdayné, a fiatal Kollonich Klára volt vele. Másállapotban lévén
és már több mint hatodik hónapban, nem mehetett ki a vadászokkal, hanem már előbb a
nagynénjeivel villásreggelizve, itt várta haza a férjét.
Egyenként érkeztek a vendégek, kezet csókoltak, pár szóban beszámoltak az
eseményekről, aztán átszállingóztak az ebédlőbe, ahol fesztelen ültek asztalhoz, úgy, ahogy
bejöttek, mert ez csak olyan falatozásféle – hideg húsok, meleg fánkok, tea és sherry –, hiszen
indulás előtt bőséggel belakmároztak, ez csak olyan pótétkezés, ami a sok járás után mégis
jólesik.
Szent-Györgyi hosszabban maradt a nejénél. Csak akkor jött át, mikor már mindent
részletesen elmondott, hogy volt, mint volt, ki mit lőtt és mennyit. Nagy szeretettel beszélt és
tolvajnyelvszerű szavakban, amire reászoktak, akik mindig együtt vannak és nagyon értik
egymást.
– Hogy te mit lőttél, azt nem mondod. Persze a legtöbbet? – vetette közbe mosolyogva az
asszony.
– Ó, nem. A jobb sarkon Bálintnak több darabja van, azt hiszem.
– De fácán és fogoly? – Ne hazudj! – kacagott a neje.
– No, igen, hát abban persze nekem, de hát a középen több is jön... – felelt Szent-Györgyi
és ő is nevetett a maga szerénykedésén.
Mikor átment az ebédlőbe, hol állva csupán egy csésze teát ivott, Wárday Imre fordult
hozzá: – Megengednéd, hogy mielőtt sötét lesz, megtekinthessem még a borzdereseidet?
Nagyon tanulságos ez nekem.
– Hát hogyne, parancsolj... – válaszolt Szent-Györgyi Antal és rendelkezett, hogy
telefonáljanak kocsiért és le a tehenészetbe is.
– Tegnap a juhászat, tegnapelőtt a Poland-China disznók, mondhatom, szorgalmas gazda
vagy! – szólt át hozzá gúnyolódva Kollonich Luika.
– Hát persze – felelte Wárday. – Ritka alkalom ilyen mintagazdaságot látni, és
kísérleteket, amiket nem engedhet meg magának akárki. Rengeteg pénzbe kerül az efféle.
– Igen, talán úgy van. De hát ez... szükséges. Széchenyi idejében az angol telivért hoztuk
be, később a Rambouillet juhot és a szimentáli marhát, máma tovább kell menni. Végre is a
nagybirtok kísérletezik könnyebben, mint az állam és ez, azt tartom, passzió is, és... – itt
bizonytalan kézmozdulatba fulladt a mondat, mert Szent-Györgyi azt a szót: kötelesség mint
túlságosan hangzatost már a világért sem mondta volna ki.
Berédyné az asztalon túlról Wárdayra nézett. Most még nem szólt, de mikor az indulásra
készült, ő is fölállott:
– Én magával megyek!
– Nem jön inkább velünk az anyakancákhoz? – kérdezte Szent-Györgyi, aki az ajtóig
kísérte.
 – Nem, én most másra vagyok kíváncsi! – felelt a szép Fanny és gyorsan ellépve mellette,
halkan kacagva tette hozzá:
– Mi már úgyis együtt kocsiztunk máma! – Aztán kisietett. Szent-Györgyi vállat vont és
visszatért a többiekhez.
*
Pedig kár volt nem menni a telivér méneshez. Már maga az istállóépület is látványosság.
Még Szent-Györgyi nagyatyja építtette angol mintára.
Tágas rét közepén áll a parkban. A közepe magosas, benne kora-biedermeier szalon,
parkett és kandallóval; földig ablak elöl és hátul, fölötte pedig szénapadlás. Kétoldalt öt-öt
falazott box csatlakozik hozzá, akárha mindegyik egy-egy szobácska volna. Mindnek külön
dupla ajtaja szolgál a szabadba, ami egyben is nyitható és fölül külön is. Így a lómama és
gyermeke, ha rossz idő van, levegőzhet anélkül, hogy ázna. Minden válaszfaltól egy-egy
korlát indul folyton tágulva, sugárokba széjjeltagolva a rétet; míglen a környező szálasnál
lezárul a kör. A paddockokban pedig a legkiválóbb telivérek legelnek, mindenikben egy.
Híres versenylovak anyái, nagy kancadíjak győztesei mind.
Szent-Györgyi magyaráz, Wuelffenstein szakszerű sportmondatokat köpdös közbe, Abády
és Luika gyönyörködnek, Slawata érdeklődést szimulál, míg Magda és Lili cirógatják a szelíd
lovakat és agyonzabáltatják cukorral.
Innen még a már elválasztott csikók karámjához mentek, majd az Angliából importált két
hírneves csődörhöz.
Valóban kár, hogy Berédyné ezeket nem látja – gondolta Szent-Györgyi, mert, bár nem
mutatta, de a telivéreire különösen büszke volt.
*
A szép Fanny azonban odalenn kocsikázott Wárdayval majorról majorra. Végighallgatta
békésen az ispánok jelentéseit, kik a tejelési táblázatokat mutatták be, a vajkészítés kémiai
rejtelmeit, a tehenek rekordját, százalékszámításokat és vasúti tarifákat. Persze mindent
Bécsbe küldenek innen. Békésen hallgatott, állt, megindult, járt, fordult, újra megállott
Wárday mellett, néha bólintott és helyeselt is és szótlanul követte mindenüvé azzal az ő furcsa
imbolygó járásával, mely mint a cicáé, egyetlen vonalba egymás elé rakja le a lábacskáit
könnyen. – Mert ő nem hirtelenkedik soha: ő várni tud. És senki sem venné észre, hogy ő vár.
Már sötétedett, mikor a harmadik majorból hazafordult velök a hintó. Szép, bár kissé
hűvös este volt. Tán azért szorultak kissé összébb szótlan a kocsiban.
– Mondd, Imre, boldog vagy? – szakította meg a nő a hallgatást.
– Igen – válaszolt a férfi – elmondhatom, hogy az. Ó, hát nem afféle nagy... nem tudom
micsoda nagy... de hát az úgy sincs. Klára igazán nagyon jó teremtés, valami vagyona van, az
is jó, – és most gyerek is lesz ... az is kell...
– Látod, én ennek nagyon örülök – mondotta Berédyné. – Én tudtam, hogy az jó lesz
neked. Azért csináltam meg. Mert én csináltam, emlékszel?
– Igen, az igaz. Éppen jókor dobtál ki! – kacagott jókedvűen Wárday.
Az asszony arca szembefordult. A szemei kissé megnyíltak. Bennük zöldes fénylés:
– Pedig nagyon jó volt az veled... De én láttam, hogy neked család kell, otthon és hogy
Klára hasznos, jó parti... De részemről az nagy áldozat volt! – hazudta nyugodt és kissé
bánatos hangon. – Ő akkor mindenképpen szakított volna, mert tudta, hogy Gyerőffy László
dolga Klárával rosszra fordult és ez az a perc, midőn megszerezheti magának.
– Áldozat? – csudálkozott Wárday. – Kedves! Hiszen azt mondtad, pontosan tudom a
szavaidat: „... akkor kell abbahagyni az evést, mikor legjobban esik..." Nem így volt?
– Így – és a nő most nem folytatta az áldozat teóriát, hanem kacagva kérdezte: – És nem
volt-e igazam? Így az étvágyunk ma is megvan és ha akarnánk...
 – Igazán? Igazán? – ismételte meglepett örömmel Wárday Imre és egészen közelről, az
asszony szemébe nézett.
Az arcuk már majdnem egymáshoz ért.
Fanny szemei most lassan tágra nyíltak, mind, mind tágabbra, óriásira; az esti fény zölden
sugárzik belőlük és akarat és parancs. Alig hallható szavak szállnak meleg leheletével a férfi
arcába:
– Ma is úgy vágyom reád, mint akkor...
Hosszú csók. Hosszú, tudományos, ismerős csók, légzést elfojtó, birtokba vevő. Mikor
lihegve széjjelváltak, nem szóltak többé. Csupán a nő keze kereste meg a férfiét a
bundatakaró alatt, pici vékony ujjak, erősek mégis és kissé szaggatók. Némán maradtak
sokáig. Csupán a kastély előtti nagy pázsitnál, midőn átkanyarodott a kocsi, akkor szólalt meg
Fanny:
– Ha már mindenki lefeküdt... a lépcső utáni ajtó... az a fürdőszobámba nyílik... az első
ajtó...
*
A jablánkai kastély zárt négyszögének három oldalán egykori lakóinak, a pálos barátoknak
cellái sorakoznak, amit a kápolna szakít meg az északi oldalon, míg a déli homlokzatán a
sarkokon két kisebb, beljebb két nagyobb szoba, középen pedig az egykori refektórium óriási
terme nyúlik el. Minthogy utóbbit a Szent-Györgyiek szalonnak rendezték be, a keleti oldalon
a sarokszobát összeütötték a közbülső háromablakossal s ez ma az ebédlő, míg túlfelől a
grófné kis szalonja oldalán annak megfelelője úgy maradt könyvtárnak, ahogy volt.
Szokás szerint a nagyteremben gyülekeztek ebédhez a vendégek. Bálint korán készült el.
Belépve elsőbben azt hitte, hogy még senki sincs ott. Jöttére azonban a kandalló mellől egyik
háttal álló karosszékből alacsony, kissé kövér, öreges pap kelt föl. Ápolt arcában pici fekete
szemek, fölöttük roppant vaskos szemöldök. Inkább rövid orra vékony és hegyes. Galléros, jól
szabott reverendáján, kerek hasacskája fölött széles vörös selyemöv. Feléje jött.
Bemutatkozott:
– Czibulka apátkanonok vagyok – mondotta kissé tótos hanglejtéssel és Abády
megnevezvén magát, kedélyesen hozzátette: – Ó, a gróf úrról sok jót hallottam, okosan
dolgozik szövetkezeti dolgokban Erdélyben. Az jó, az nagyon jó.
Bálint csodálkozott.
– Ó, én sok mindent hallok, kérem – folytatta finom mosollyal a pap –, én ide az ön
rokonaihoz gyakran járok, minden vasárnap én misézek itt, ha otthon vagyok
Nagyszombaton. Majdnem olyan házibútorféle vagyok, mert én voltam valamikor az Antal
gróf nevelője. Én vagyok „Pfaffulusz". Ő keresztelt el így, a szemtelen kölyök. Nem hallott
rólam? Így hívnak itt, tudom, a gyermekek is a hátam mögött, de figyelmeztetem, csak az
Antal grófnak szabad ezt szembemondani nekem! – és tréfásan megfenyegette az ujjával
Abádyt.
– Valóban, ezt a nevét hallottam – válaszolt Bálint nevetve – és mondhatom, nagyon nagy
szeretettel említették.
Így trécseltek le s föl sétálva a termen, mert bár rengeteg bútor volt: csupa vörös és
arannyal mintázott brokátkanapék és karosszékek, az egyik végén még hosszú zongora is és a
másikon meg pálmafa, mégis majdnem üresnek tetszett ez az óriási terem.
Néhány mondat után az apátkanonok megállt. Kissé pocakos termetét kinyújtva
körülnézett, nem hallja-e valaki, aztán Bálint felé fordult. Vaskos szemöldökei, mint a cincér
fekete csápjai, most ide-oda mozogtak:
– Mondja, kérem, mi van szegény rokonával, Gyerőffy Lászlóval, a grófné
unokaöccsével?
 Abády vázolni akarta azokat a körülményeket, amik miatt Lászlónak el kellett tűnnie a
pesti társaságból. A ki nem fizetett kártyaveszteségét, kilépését a kaszinóból, de Czibulka
megállította:
– Azt én mind tudom és talán még sokkal többet. Mikor legutóbb itt volt, már aggódtam
érte. Azt kérdem: mi van most vele? Magához tért-e? Megvigasztalódott-e? – és néhány
fölvilágosító szót alig várva be, ismét közbevágott: – Nagyon sajnálom szegényt, gyakran
láttam itt, nagyon szerettem és sokat gondolok reá. Nézze... – és most pici selyempapír-
csomagocskát kotorászott elé a reverendája zsebéből – én ezt hoztam neki Rómából, medália,
a Szent Atya megáldotta, ezt juttassa el neki, hátha használ szegénynek és mondja meg, hogy
sokat imádkozom érte... – Az utolsó szókat: – de ez titok marad, ugye, közöttünk... – már
majdnem hadarta, mert nyílt az ajtó odatúl és léptek közeledtek a könyvtárszoba felől.
*
– Pfaffulusz – szólt át Szent-Györgyi Antal az ebédlőasztalon –, maga ma valami titkos
tervvel jött át Nagyszombatból. Látom az orra cimpáján!
Az apát ijedtséget szimulálva két ujjával megtapogatta az orra hegyét.
– Tényleg – válaszolta –, ez egy borzasztó áruló! – és kacagott. Azután nem is kérette
magát, hanem elmondta^
A szerencsi kerület itt a szomszédban megürült. Új választás lesz. Kétharmada magyar
községek; mind vad negyvennyolcasok. Egyharmada szlovák, ezek néppártiak. Az eddigi
képviselő andrássysta, vagyis alkotmánypárti volt. Ez sikerülhetett a koalíció uralomra
jutásakor, midőn a mandátumokat központilag osztották és az akkori győzelmi hangulatban.
Ma a helyzet más. Úgy hírlik, hogy függetlenségi jelölt lép föl, aki ha alkotmánypárti
ellenfele lenne, okvetlen meglesz, mert Andrássyéknak itt nincs talajuk.
– Az, úgy gondolom, mégse nagyon kívánatos? – tette hozzá és a bal szomszédjához
fordult, a háziasszonyhoz, mintha tőle kérdezné. Szent-Györgyiné csak mosolygott, ő békés
asszony, de Illésváryné felelt, aki a bátyja balján ült, mert ő viszont eléggé szeret politizálni:
– Ez a legborzasztóbb dolog volna!
– Márpedig megtörténik, ha néppárti jelöltet nem állítanak és ha az Alkotmánypárt nem
mond le a kerületről. Akkor sem könnyű. De meg lehet csinálni, a klérussal és a kaputos
emberekkel. Hanem csakis akkor, ha a jablánkai udvar – mondjuk, hogy az itteni helyes stílust
használjam! –, ha nem tekinti rossz szemmel.
Itt Wuelffenstein szólt közbe. Próbálta mérsékelni magát, mert tudta, hogy itt Szent-
Györgyiéknél minden szenvedélyesség a jó modor elleni vétek. Mégis majdnem reszketett a
hangja:
– Tőlünk, alkotmánypártiaktól ezt nem lehet kívánni. Amikor tavaly a kerületeket
kiosztották, akkor is már elég rosszul jártunk. Ez ellenkezik a pártközi egyezséggel is!
Pfaffulusz finom borotvált arca Frédi felé fordult. A szemöldökcsápjai hevesebben
mozdultak meg. Kivette hosszú szárú lornyonját, amelyet két gomb közé betűzve viselt vörös
selyem cingulusa fölött és megcélozta vele Wuelffensteint.
– Mégis, szerény hitem szerint valamennyire irányadó volna a választók véleménye is.
– A választóknak mindegy lehet, melyik koalíciós pártra szavaznak, hiszen egy táborban
vagyunk és nagyjából egyforma programmal! – vágott vissza most a másik.
– Ezt jól mondod – szólalt meg fagyos gúnnyal, de mozdulatlan arccal Szent-Györgyi –,
valóban a világon semmi különbség nincs köztetek.
Ez célzás volt a kiegyezést megbontó követelésekre, mikre a két 67-es uralmon lévő párt a
függetlenségiekkel lekötötték magukat. Wuelffenstein azonban nem értette el.
– Na ugye? – mondotta örömmel. – Sem Kossuthnak, sem a Néppártnak nem szabad
jelöltet állítani. Ehhez nincs joguk. És akkor mi adjunk át egy mandátumot? Soha!
 – En politique et en amour il n'y a ni jamais ni toujours! – szólt közbe tréfásan Illésváryné.
– És a jog? – a jog az mindig úgy marad? – kérdezte Pfaffulusz az ő édeskés hangján.
– Régi tétel, hogy az a jog, amiről az ember nem mond le, fönnmarad, amiről lemond, az
elvész...
– És ez a szövetség a kormányzó pártok között is mindenkor fenn fog maradni? És ha
majd jön a választójogi reform, bizonyos, hogy együtt tudnak maradni? És most a horvát
ügyekben igazán együtt vannak? Aligha hihetném, hogy Andrássy helyesli a nekünk
megbízható horvát unionista párt megrontását.
Szent-Györgyiné azt tartotta, hogy minden vita illetlen, de különösen ez: a magyar
politikáról idegen ember előtt. Ezért bal szomszédjához, Slawatához fordult és rendes
modorához viszonyítva, hogy a többieket figyelmeztesse, aránylag hangosan mondta németül:
– Bocsásson meg, gróf Slawata, hogy ezek most magyarul beszélnek, de a belföldi politika
önt úgysem érdekelné.
A követségi tanácsos mosolyogva fordította vaksi szemének óriási üvegjeit a
háziasszonyra.
– Ó, én valamennyire tudok magyarul; huszároknál szolgáltam. És amire „Seine
Hochwürden" célzott, nagyon helytálló. A horvát unionistákért valóban kár. Az egyetlen párt,
amely „Kaisertreu" és azt mondják...
Szent-Györgyi közbevágott:
– Königstreu! – mert ő minden bécsisége dacára, már a Ferenc Józsefhez való hűségénél
fogva is, nagyon tartott a dualisztikus formákra: Nem is bánta, hogy ennek a Belvedere-beli
titkos tanácsadónak egyet koppinthat az orrára.
– Natürlich! natürlich! – hajlongott Slawata és újból fölvette az elejtett mondatát: – És azt
mondják, a bán választatni akar. Ez eléggé aggodalmas. Félő, hogy katasztrófával fog
végződni.
A társalgás horvátországi állapotokról folyt tovább elég részletességgel, mert Szent-
Györgyinek a Szerémségen lévén egy birtoka, Pfaffulusz pedig egyházi forrásokból, ők igen
jól voltak tájékozva az ottani dolgokról. Mindez azonban abban a mérsékelt és letompított
modorban, ahol csak árnyalatokban nyilvánult meg a vélemény, ahogy a régi diplomácia
egymástól alig különböző szavakban tudta a legnagyobb ellentéteket is finoman kifejezni.
*
Bálint nem vett részt a társalgásban, a horvát viszonyok távol feküdtek tőle, de nagyon
tanulságosnak tartotta, amit hall. Jobb oldali szomszédja, a kis Magda azonban nyilván unta
ezt a tárgyat.
Olyan hirtelen mozdulattal, ahogy némely madár veti félre a fejét, Abádyhoz fordult:
– Mennyit lőttél a sarkon? – kérdezte.
– Nem tudom pontosan – válaszolt Bálint – tán százötvenszázhatvan darabot.
– Úgy? Az nem nagyon sok. Tavaly nem tartották meg a stráfot, csak darabonként
vadászták le a papa és a fiúk, mert a nagybátyámért mély gyászban voltunk, de tavalyelőtt az
a sarok 237 darabot lőtt.
– Ki állt ott? Bizonyára jobb puskás, mint én.
– Már nem emlékszem... – válaszolt zavartan a lány.
– Hogyan? Pontosan tudod, hogy 237 darab esett és nem tudod, ki lőtte? – nevetett Bálint.
– Na most hamar: ki volt?
A leány hangja egészen lehalkult. Majdnem ijedten mondta:
 – Szegény Laci, ő volt... – és önkéntelen az ajka felé emelte az ujját és átnézett az apjára. –
A papa megtiltotta, hogy beszéljünk róla... még a nevét sem szabad említeni... pedig mi
nagyon sajnáljuk...
*
A feketekávét és a likőröket a nagy szalonban szolgálták föl néma inasok.
A háziasszony csak pár percig maradt ott. Dacára a kandallóban lobogó tűznek, a terem
sarkaiban izzóra fűtött két csavarékos barokk kályhának, az ő számára itt mégis hideg volt.
Visszavonult hát az ő kis meleg sarokszobájába Berédynével és Kollonich Klárával. Így tehát
a középen a kandalló körül csak férfiak maradtak és Illésváryné, míg a fiatalok – Magda és
Lili, a két házi ifjú és Luika – a szalon legtúlsó végin ültek össze és valami csontpénzes
társasjátékot játszottak, ami akkor divatos volt, a Hopitit.
Középen ismét politikai téma került szőnyegre. E nyáron augusztusban történt, hogy
Eduard angol király Ischlben fölkereste Ferenc Józsefet. A hivatalos közlések csupán
udvariassági látogatásról beszéltek. A fáma azonban mást mondott. Nagyon is politikai
lépésként állította be és az a körülmény, hogy Eduard királyt, ki Ischlből Marienbadba utazott,
ottani tartózkodása alatt fontos államférfiak keresték föl, megerősítette ezt a látszatot. Előbb
Clemenceau járt nála, utóbb Izvolszkij. Hogy ezek is fogyasztókúra miatt lettek volna
Marienbadban, inkább valószínűtlen.
A francia-orosz szövetség már régóta fönnáll. Ismeretes azonban, hogy ezelőtt három
évvel létrejött a Delcassé-szerződés, az „Entente cordiale", Franciaország és Anglia között,
mely e két hatalom között békésen és végleg rendezte a gyarmati kérdéseket Afrikában, és azt
a nagyon is éles viszonyt, mely a búr háború alatt a brit birodalom és a franciák között
mindjobban elmérgesedett, máról holnapra barátivá hangolta át. Ez kifejezésre is jött a
marokkói ügyekben. Itt a franciák szabad kezet nyertek, ami annál könnyebben sikerült, mert
csodálatosképpen Németország támogatta a francia expanziót Afrikában, talán attól a
gondolattól vezettetve, hogy ez sok évre lefoglalja a francia erőket. Így a revans-gondolattal
kevésbé foglalkozhatnak.
E nyáron azonban új és váratlan fordulat következett be.
Az afrikai kérdések rendezése után Eduard király az ázsiai, majdnem százados angol-orosz
ellentétet oldotta meg. Miután az orosz-japán háború alatt Britannia rátette a kezét Tibetre és
Afganisztánra, most azt a gyújtóanyagot, amely e térfoglalásból származhatott, távolította el.
A megegyezés tökéletes lehet, különben olyan tüntető mozdulat, mint az angol király és
flottája látogatása Révaiban, melyet jövő tavaszra hivatalosan jelentettek most be, nem
történhetett volna.
Múlt augusztusban pedig Ischlbe utazott volt Eduard.
Ha ráfigyelt az ember, a király utazásai azt a benyomást tették, mintha Németország
bekerítését céloznák.
Ezekről a tünetekről volt szó ott a nyitott tűz előtt. És főleg arról: mi történt Ischlben.
Szent-Györgyi Irma, Illésházyné a kandalló melletti karosszékben ült. Ő is olyan magas és
vékony, mint a bátyja. Hosszú ujjaiban közepes havannát tartott, ami hölgyeknél szokatlan, de
ő azt tartotta, hogy neki szabad szembeszállni a közvéleménnyel. Ha szólt valamit, erősebben
fújta ki a füstöt, akárha ezzel aláhúzná a kiejtett mondatot.
– Én nem hiszem ezt a sok pletykát – (toutes ces blagues, mert ő franciául beszélt) – egyik
barátném, aki ott volt, azt mondja, hogy csupán udvariassági látogatás volt – une visite de
politesse. Végre is természetes, ha már az angol király mihozzánk jön, hogy fölkeresi Európa
legidősebb uralkodóját.
 Pfaffulusz óvatosan mondott ellent; csak azt a kérdést kockáztatta: nincsen-e más
Marienbadhoz hasonló fürdő Angliában vagy akár Franciaországban? És ha Eduard meg akart
szabadulni fölösleges kilóitól, szükséges volt-e éppen Ausztriába jönnie?
Most Slawata kezdett hosszabb előadásba. Ő azzal, hogy a külügyminisztérium, a
Ballplatz titkaiból valamit elmondott, honorálni akarta azt a meghívást, melyről ő is, akár
Szent-Györgyi, azt tartotta, hogy őt valóban meg nem illette. Titkot, mely nem főbenjáró
ugyan, nem tartozik a „streng geheim" fogalom alá, kisebbfajta titok, ami azonban csupán
bizalmasokhoz juthat el és nem tovább. Persze mégis olyan óvatosan beszélt, hogy abból baj
ne szármázhassák.
– A londoni jelentések szerint – mondotta – az angol királynak valóban szándéka lett
volna Ferenc Józsefet a német szövetségtől elvonni és a Monarchia épségben tartását
fölkínálni arra az esetre, ha valamely angol-német bonyodalom esetén Ausztria-Magyarország
semleges marad, ami egyértelmű volna a hármas szövetség felbontásával. Erre azonban úgy
látszik, nem került sor. Őfelsége a társalgás első szavainál, még mielőtt ilyen ajánlat
megtörténhetett volna, hangsúlyozta ragaszkodását eddigi szövetségeséhez. Hogy ez pontosan
miként folyt le négyszemközt a két uralkodó között, arra természetesen nincs bizonyítékodé
mi, a Ballplatz, ezt a közlést adtuk a német nagykövetnek. Érthető, hogy Berlin elég ideges,
hiszen ha Ausztria-Magyarország csatlakozik a megnagyobbodott antanthoz, a kör bezárul
körülötte.
– De hát az angol király miért tör ennyire Vilmos császár ellen, aki unokaöccse?! – kiáltott
föl Wuelffenstein.
Slawata elmosolyodott.
– Ha rokonok utálják egymást, akkor az ádázabb, mint idegenek között. De a fő és reális
ok a német hadiflotta építése. Ezt Anglia soká nem fogja tűrni.
– Komoly ebben a dologban – szólt most az apátkanonok –, hogy Olaszországot ilyen
körülmények között könnyen elveszíthetjük. Itália alig lehet máshol, mint ahol Anglia. Az
egész ország tulajdonképpen félsziget a tengerben, a tengeren pedig az angol az úr. Én most
Rómában hallottam is ilyen hangokat. Akkor pedig bezáródik a kör, nem Németország,
hanem a két központi hatalom körül, vagyis körülöttünk.
Slawata odavágott az ő vaksi, okuláros szemével:
– Da müsste man eben Prevenire spielen..., akkor elébe kéne vágni – mondotta rejtélyesen.
A kis kövér pap feléje fordult. Az arca nyugodt maradt, csak koromszínű szemöldökei
mozogtak ide-oda a homlokán. De mielőtt kibocsátotta volna az óvatosan cirkalmazott
kérdését, Illésváryné fölsóhajtott:
– Akkor talán hiba is volt visszautasítani az angol kínálkozást...
A bátyja azonnal rendreutasította száraz, kemény hangon:
– Őfelsége bizonyára legjobban tudja, mit kell tenni!
Slawata gyorsan fölhasználta az alkalmat, hogy egyetértsen a háziúrral. Vázolta, milyen
lehetetlen volna a kettős monarchia helyzete, ha Németország ellen fordulna. Ő volna az első
áldozata a háborúnak. Bármi is történnék máshol, arrafelé a határa védhetetlen, és
Csehország, ahol a Skoda van, az egyetlen ágyúgyárunk, néhány nap alatt a németek kezében
volna. Nincs is védelmi vonal más, mint a morva dombvidék. Ez azt jelentené, hogy egész
Csehország hadszíntér lenne. Eddig teljesen tárgyilagosan beszélt. Csakis az utolsó szavakban
csöngött valami személyes, mélyebb fekvésű tiltakozás. Ő hiába, elsősorban cseh volt.
Ebben a társalgásban csak ketten nem vettek részt. Az egyik Wárday, aki szótlan szívta a
szivarját és mivel magában mosolygott, tán arra gondolt, milyen édes élmény vár reá ma éjjel.
A másik Abády. Utóbbinak mindaz, amit itt hallott, új volt. Igaz, hogy ezeket a híreket
lapokból ő is olvasta. Ilyenkor, egykor diplomata lévén, meg-megvillantak benne olyan
gyanakvások, amiket most itt annyira világosan tárgyalnak, de mind ez ideig csupán tűnő
benyomás volt, amit eltörölt azonnal a magyar belpolitika mindennapisága, a munkája is a
szövetkezetek körül és a legfőbben a szerelme.
Mennyire más világ ez itt, mint nálunk Erdélyben, gondolta most. – Ott kicsi küzdések,
kicsi veszekedések. Fontos az, mi történik Balog Péter Benővel, a maros-tordai főjegyzővel,
amiért a darabont főispánt installálni segítette! Emiatt halálra tudják egymást gyűlölni az
emberek, mialatt nagy készülődések folynak a nagyvilágban, óriási tragédia szálai
bogozódnak rejtélyes jövendők vajúdó méhében... Ezek az emberek itt benne élnek a
történések közepén, minden eseményről tudnak, alig is érintik, hogyan és miként volt, ez
mind ismerős előttük és csak a következésekről van szó, beszélnek róla könnyedén,
otthonosan.
És miközben ezeket gondolta, Szent-Györgyi Antalt figyelte, aki ott állott szikáran a zöld
stukkókandalló előtt. Fölötte másfél öles arckép a falba süllyesztve. A dédapját ábrázolja,
Mária Terézia nádorát. Az aranygyapjas-rend ornátusát viseli az ős, gazdag aranyláncon a
jelvényét, lila bíbor palástot pazar hímzéssel és hajporos parókát. Mégis ugyanaz az ember,
mint aki itt áll lenn a márványtűzhelynél fekete szmokingban, mint akárki más és az
aranygyapjút csak az órazsinórján hordja pici miniatűr alakban, azt is csak azért, mert a rend
törvénye, hogy mindenkor viselni kell. Ugyanaz a keskeny arc, önérzetesen csöndes nézés. A
kéken őszülő haja, az is még hasonlóbbá teszi. Valódi típusa azoknak a dinasztiáknak, kik az
udvar közelében élve századokon át Magyarország sorsában akkora szerepet játsztak a török
háborúk megszűnte óta, kik európai látószögből ítélték a mi dolgainkat, akik a nyugati
kultúrát hozták hozzánk és magyarok tudtak mégis maradni, ahogy Széchényi Ferenc,
Festetics György és az Esterházyak.
*
Slawata közben megnyugtató fordulatot adott az előadásának.
– Izvolszkij Marienbad után Bécsben volt. Teljes a megegyezés a macedón ügyekben, úgy
hát jó ideig ez az állandó tűzfészek bajt nem okozhat.
Éppen ezeket magyarázta, ültében is olykor meg-meghajolva a háziúr felé, mintha mindezt
hálája jeléül rakná a lakkcipős lábai elé, midőn a komornyik bejött és Abádyhoz lépett.
Halkan jelentette:
– A kegyelmes asszony kéreti odatúl a kis szalonba.
*
Élize grófné rendes helyén ült a két sarokablak között, a duplaüveg olaszfalak előtt,
lábzsámollyal meghosszabbított karosszékben. Itt melegebb volt mint a kis ónixkandalló
mellett, mert két légfűtő lehelte hozzá a forró levegőt rézrostélyos torkaikból.
Tőle balról a szép Fanny és már a tűz közelében Klára. Így Bálintot nagynénje maga mellé
késztette. A furcsa forma alacsony, öblös ülés mintha körülölelné puha párnázatával. Éppen
szembe került a fiatal Klárával.
– Gyere ide mellém, kedves Bálint, mesélj nekem Erdélyről és az erdélyiekről... – szólt
Szent-Györgyiné, hosszú, keskeny kezével elkapva a fiatalember balját és szeretettel
rabságban tartotta. Egész sor kérdés következett:
– Hogy van az anyád? Már másfél éve, hogy láttam, mikor átutazott Pesten... A szép
Dénestornyán van? Én ott mint leányka többször jártam Péter bácsinál, a te nagyapádnál. És
hogy van Lizinka tanti, most is olyan mozgékony? És Gyalakuthyné, a jó Adelma, azt
mondják, csinos a lánya, és hogy van Laczók Jenőné és a férje? És hogy van Kendy Ambrus,
ez nekem táncosom volt, és Kendy Sándor?
Mindenkiről tudott; minden rokonságot és kapcsolatot ismert és mikor Bálint
válaszolgatott, ő közben Berédynéhez és Klárához is fordulva, egy-egy kis történetet mondott
el, leánykori emlékeket, tréfás dolgokat, hogy azok is részt kapjanak ebből az előttük
ismeretlen világból, melyre ő nyilván nagy szeretettel gondolt vissza. Gyakran esett szó
ilyenkor Szamoskozárdról, a Gyerőffy lányok egykori otthonáról.
Miközben válaszolgatott vagy hallgatta az unokanénje elmondásait, Abády szeme gyakran
tévedt Kollonich Klárára. Ahogy ott ül a kandalló mellett gazdag csipkefodor pongyolájában,
mely mélyen ki van vágva a vállain, akár az esti ruhák és számos fodrok és szalagokkal ömlik
végig a testén, alig vevődik észre, hogy várandósága mennyire előhaladott. Csupasz, kissé
csapott gyönyörű vállaival, tengerszín szemével, szőkén göndör hajával most is olyan igéző,
mint leánykorában. Csupán az a fáradtság, amit inkább érezni rajta, semmint érzékelni, csak
az jelzi az állapotát. És tán az a pici ránc is duzzadt ajkai sarkában, az is fáradtságról vagy
talán csalódásról beszél. – Bálint, ahogy így lopva át-áttekintett hozzá, arra gondolt: – Ez az a
nő, aki miatt Gyerőffy László tönkretette magát. Aki miatt elhagyta a hivatását, a muzsikát,
megszakította zenetanulmányait, mikor pedig a tanárai nagy jövőt jósoltak neki, akiért
beledobta magát a nagyvilági életbe, ami a kártyába sodorta, aki miatt elpusztult nemcsak ama
világ számára, amit miatta keresett, de elpusztult anyagilag és lelkileg. És midőn Klárát így
nézte, visszaemlékezett arra az időre, midőn most három éve Kollonichéknál Simonvásáron ő
fölfedezte László végzetes szerelmét és egyetlen pillanatig a jövőbe látott, meglátta, hogy
unokaöccse a romlásba rohan. Majdnem víziószerűleg jelent meg elméjében a László arca, az
a féktelen, szenvedélyes arc...
Talán mert kissé szórakozottan válaszolt most a nagynénje amúgy is meglassult
kérdéseire, talán más okból is, a társalgás megakadt és pár pillanatig csönd borult végig a
szobán, akárha mindenkinek a gondolatai eddig ki nem mondott név felé úsznának.
Most Élize grófné hirtelen megszorította az öccsének rabul tartott kezét. Jobban feléje
fordult:
– Mi van Lacival? – kérdezte és a hangja mélyebb lett, majdnem meghatódott.
Bálintot ez nem lepte meg. Úgy érezte, hogy a László emléke ott lebeg közöttük, mintha
jelenésre várna, mindenki reá gondolna némán, mintha ki kellene pattannia a kérdések folyton
szűkülő köreiből. Mégis lassan és habozva felelt. Nem szívesen beszélt Klára és Berédyné
előtt:
– Szegény László, bizony eléggé aggaszt... Most ugyan ritkán látom... szinte mondhatnám,
soha...
– Hát mondd, mondd! – sürgette Szent-Györgyiné. – Én semmit sem tudok róla... azóta.
Pedig írtam neki kétszer is. Mindjárt... azután, mikor az a dolog történt. És tavaly is, de nem
felelt. Ó! Antal tudod, milyen szigorú az ilyen dolgokban, – de én éppen úgy szeretem most is
és úgy szeretnék segíteni rajta, ha tudnék!
Már a Gyerőffy László említésekor Klára lassan fölkelt. Nehezen állott föl. Az utolsó
szavak alatt hangtalanul kiment a szobából.
Berédyné azonban ott maradt, ami Bálintot feszélyezte. Reá nézett. A szép asszony
macskavágású hosszú szemei majdnem összecsukva, a pillái között, keskeny résein valami
nedves tündöklés, mintha kristályfolyadék töltené ki. Mozdulatlan ült. Csupán az egyik keze
indult meg végigtapogatva azon a nyakéken, mely óriási gyöngyszemek hosszú sorával
csupasz vállairól indult, egyik oldalon becsúszott a mellei közé, másikon át a ruhája mély
kivágása fölött végig le az ölébe, ott összedombosodva, akárha megfagyott könnycseppek
volnának, – pazar ékszer, aminek külön élete van, saját önálló múltja. – Csak ez a simogató
kéz járt le és föl lassan a gyöngyfüzéren, másként mozdulatlan a szép Fanny, olyan, mint a
nagy ragadozók, – párduc vagy puma, kik ketrecükben a távoli vadonok emlékein
álmodoznak.
Válaszolni kellett, Abády tehát elmondta László helyzetét. Enyhébben és burkoltan
vázolta, mivel ez az idegen nő jelen van, mégis érthetően, a letompított szavak között főleg a
lelki válságát. Érezni rajta – mondotta –, hogy kitaszítottnak tartja magát és ez nem enyhül,
sőt rosszabbodik. Az anyagi bajait is érintette. Félő, hogy mindenét elveszti és fedél sem
marad a feje fölött. Lehet, hogy Szamoskozárdot elárverezik. Itt eszébe jutván, amit Kendy
Sándornak mondott, miszerint egyetlen mentség volna, ha gondnokság alá kerülne, hát ezt
vázolta, hátha Szent-Györgyiné mint nagynénje itt tehetne valamit.
Elég hosszan beszélt. Egy-egy kegyetlenebb értelmű szónál Élize grófné meg-
megszorította a kezét, különösen erősen, mikor Kozárd pusztulását említette, azt a régi
otthont, melyhez az ő gyermekkori emlékei fűződtek. Látszott, ez nagyon fáj neki, pedig majd
harminc éve elkerült onnan.
– Én újra írok neki! – szólalt meg, mikor Bálint elhallgatott. – Az a gondnoksági dolog, én
ahhoz nem értek, de az talán jó. Ajánlani fogom. Most mindjárt írok és te elviszed hozzá
személyesen, ugye?
– Azt csak karácsony után tehetném, Élize néni, mert addig Pesten kell maradnom.
– Nem baj, hiszen tán nem olyan sürgős, mégis jobb szeretem, ha magad adod át! –
mondotta Szent-Györgyiné.
Fölállt és a kis íróasztalhoz ment, melyen alig volt helye a szattyánbőr írómappának,
annyira teli volt rakva sok apró holmival, a szülei, az ura és gyermekei fényképeivel. Ott
fölcsattantotta a villanylámpát.
Berédyné és Bálint elköszöntek.
Szótlan mentek át a tágas könyvtárszobán, hol a papi barokk tölgyfa szekrények
aranycikornyái idegenül vették őket körül a kis sarokszalon mindenütt párnázott puha
melegsége után.
Már majdnem a nagyterem ajtajánál voltak, mikor Fanny hirtelen megállt. Abády felé
fordult. Finoman ívelt ajkai megnyíltak. A szemei csukva. Pár pillanatig álltak így. Ahogy
senki más, Bálint sem tudott arról a viszonyról László és az asszony között. Meglepődve várta
a meg nem jelenő szót. – De nem jött egyetlen hang sem. Végre két kövér könnycsepp
birkózott át a lehunyt pillákon és legurult az asszony arcán a mellére, a gyönggyé fagyott
testvérei közé.
A nő pedig ismét megindult a terembe. A zongorához ment, kinyitotta. Elébe ült. Végig a
billentyűkön hosszú futamokban szaladtak az ujjai. A háziúr odajött melléje; azt hitte, hogy
Berédyné előad néhány dalt, ahogy előző estéken.
– Ó, az roppant kedves lesz, ha valamit énekel nekünk!
Az asszony azonban csak a fejét rázta elfordított arccal. Még négy-ötször futottak el a
kezei a zongorán, aztán fölugrott:
– Ó nem! Késő van, menjünk aludni! – és kissé gúnyosan, mégis szomorú mosollyal tett
hozzá, miközben Szent-Györgyi Antalnak csókra nyújtotta a kezét:
– Magának mindenben igazat adok... amit erről a házról mondott... igen... igaza van...

VI.

Klárához, már éjjelre vetkezve, átjöttek Magda és a kis Lili.

Csak úgy átlibbentek, hiszen Wárdayné az unokatestvérük. Ott lakott mellettük a
„kápolnától jobbra", a családi lakosztályban, régi leánykori szobájában. Nagynénje akarta így,
ne odatúl a férje mellett, hanem a közelében legyen, hogy ápolhassa anélkül, hogy a hűvös
folyosóra kelljen kimennie.
 Átsiklottak hozzá könnyű pongyolában a folyosó két szomszédos ajtajából. Mindketten
bizalmasan trécselni akartak, amire a mozgalmas nap alatt alig nyílt alkalom.
Magda a bosszúságát akarta jól kibeszélni.
Neki régi flörtje volt Klára bátyjával, Péterrel. És az a borzasztóság történt, hogy az apja a
Kollonich fiúk közül csak egyet hívott és nem Pétert, hanem a másodikat, Luikát!
Lili is átjött. Ő is beszélgetni akart. Először is, mert ő már nem gyermek, már nem őrzik,
hogy ágyban van-e, alszik-e, ahogy eddig. Ó, ő már nagyleány, neki most már, ha titokban is,
de szabad fönnmaradni. Másodszor pedig jó volna kissé beszélgetni. Mit? – Ó! Semmit! –
csak éppen beszélni valamiről, hallani valamit. Például, hogy ki is ez az Abády, aki olyan
komoly mindig és... és valahogy más... igen, más, mint a többi... ez, ez furcsa!
Hát ott ültek Kláránál. Magda az ágyra ült, hol a fiatalasszony magasra rakott párnákba
dűlve feküdt, mert állapota miatt csak így kapott elég levegőt. – Lili a karosszékben, az ágy
lábánál.
Az alabástrom éjjelilámpa derengő fényben tartotta a szobát. A selyempongyolák enyhe
színei összeolvadtak az ágytakaró, bútorok, falak egyenlően rózsaszín atlaszával.
Magda már régóta öntötte a szót:
– Igazán nem szép a papától! Miért nem hívta Pétert? – Azt mondta, hogy Luika már két
éve nem volt itt, mivel Oxfordban volt Tónival! – Mondtam, ez nem ok, Péter az idősebb és
jobban is lő... Azt mondta: annál inkább ráfér Luikára egy jó vadászat, hogy belejöjjön... erre
azt mondtam, hát akkor tegyen kivételt és hívja kilencediknek... erre azt mondta, nincs kilenc
hely, csak nyolc... erre azt mondtam, hogy ő mondta, hogy ez a pápaszemes micsoda nem tud
semmit és hogy Péter jó lenne a flankon... erre azt mondta, hogy vendéget nem lehet a flankra
tenni... erre azt mondtam, Péter közeli rokon és nem bánja... Na ugye? Ugye, hogy nem bánta
volna?
Hirtelen fejmozdulattal, ahogy a madarak teszik, előbb Klárára nézett, aztán Lilire, majd
ismét Klárára. Persze tőle várt választ, nem Lilitől, aki alig ismerte Kollonich Pétert. Klára
vontatottan felelt. A hangja fáradt volt és mintha nagyon messziről tértek volna vissza a
gondolatai:
– Hát persze... miért... igen, hisz az mindegy... f
– Na ugye! – kiáltott föl Magda diadalmasan. – Én azt jól tudom! És... és már azért sem,
mert hát ő nagyon szívesen... ó, nagyon szívesen jött volna... én ezt is tudom... miattam is
szívesen!... De te erről ne beszélj! – szólt gyorsan fordítva a fejét a kis Lili felé. – Ez titok.
– Ó, dehogy, dehogy! – fogadkozott buzgón a leányka, azzal a mélyen búgó, kissé
gombócosan ejtett szavával. Nagyon hízelgett neki, hogy beavatják ilyen fő-fő titokba.
– Bálintot is elhagyhatta volna a papa; ő azelőtt sosem volt itt vadászaton, nem is olyan
príma, nem úgy, mint... mint... – de a Gyerőffy nevét nem mondotta ki, hanem a hangja
elakadt.
Tágra nyíltak Klára tengerszürke szemei. Majdnem fenyegetően nézett Magdára.
Szerencse, hogy Lili élénken szólt közbe:
– Miért éppen Abádyt? – Azt találom, hogy az kár lett volna.
– No nézd csak! Ez a trucsli! – kacagott a Szent-Györgyi lány. – Talán bizony megtetszett
neked?
A kövéres kis leányka vérvörös lett:
– Ó dehogy, nem, én csak... csak úgy mondom... – de Magda oda se hallgatott, gondolatai
már tovaszökdécseltek:
– És tudjátok, én egészen mást hiszek. A papa akarattal nem hívta Pétert. Ó, én fogadnék
erre! – Azért nem hívta, mert rájött, hogy van valami közöttünk. Azért! – Hát az olyan baj? –
Hát nem! – Akárhányan vannak, akik az unokatestvérükhöz mentek férjhez... – és most
hosszas részletekkel számlálgatta az ujjain az ismerőseit, akik ezt tették: bécsieket, hiszen ott
is járt világba: – Ott van a Mitz és a Trudel, a Titi és Momo – és pestieket: – a Marcsa és az Ili
meg a Marietta, de ez csak másod unokatestvér – és ez nem baj és igazán abszurdum! De
Péter sem vérbeli rokon, hanem „angeheiratet", ugye? Már azért is jó az ilyen, mert az ember
jól ismeri egymást! – és most megint elvetette a sulykot, pedig Klára arca mind fájdalmasabbá
vált, ahogy a rokoni szerelmeket tárgyalta, – de Magda semmire se figyelt, hadarta gyorsan a
szavakat és végül kiugrott a száján: – Hiszen, te, Klára, te is nagyon közel voltál... – Mikor
hirtelen észbe kapott és elakadt a hangja. Zavarában a kis Lilire förmedt:
– Hát te is mondj valamit, ne ülj itt ilyen bambán!
– Én... én nem tudom... – hebegte a lányka és újra elpirult. Elpirult azon, amire gondolt.
Abádyra gondolt. Arra, hogy mikor vele volt ma a sarkon, a sokszori megálláskor mindig
beszélgetett vele. Úgy beszélt vele mint felnőttel. És hogy a kormosszürke szemei kissé rézsút
állanak és hogy barátságos és biztató a nézése. És a bajusza világosabb, mint a haja. Igen,
sokkal világosabb. És délután, mikor a kancáknál voltak, akkor is beszélt vele. Azt mondta:
„Látom, maga szereti és érti is a lovakat, az meglátszik azon, ahogy simogatja őket"...
Igen, ezt mondta: „... meglátszik, ahogy simogatja"... És azt is mondta, hogy neki is van
ménese ott valahol Erdélyben... És ez jólesett, mert nemcsak akkor szólt hozzá, mikor muszáj,
hanem ott a paddockban is, amikor nem is kellett. Végre is meglett férfi ez az új ismerős, ő
meg szinte még csak gyermek...
E gondolatsor hatása alatt és mivel rokoni kapcsolatokról volt szó és Magda reárivallt, hát
úgy vélte, kérdezheti:
– Tulajdonképpen milyen rokonságban vagytok Abády Bálinttal?
– Cousin issu de germains – másodunokatestvérünk – felelt Magda.
– Hogyan, hát akkor nekem is?
– Dehogy! ... Nem Szent-Györgyi, hanem Gyerőffy-oldalról. Az anyám anyja Abády
Kata, Abády Péternek, Bálint nagyapjának a testvére. Ő ment az anyai nagyapámhoz,
Gyerőffy Lászlóhoz...
Most haragos hang szólt közbe. Klára szólt a párnái közül:
– Kérlek, menjetek már el... Fejfájást kapok ettől a sok beszédtől... – és mikor búcsúzóul
Magda meg akarta csókolni, eltolta magától, a fejét befordította a párnák közé és csak
sürgette:
– Menjetek, menjetek már... menjetek...
*
A szalonbeli búcsú után Slawata és Bálint együtt haladtak végig a folyosón a szobáik felé.
– Bejöhetnék-e pár percre hozzád? – kérdezte a követségi tanácsos, midőn Abády
ajtajához értek.
Mikor benn voltak, Slawata szótlan végigjárta a szobát. Erre elég tér volt, mert ez is két
cella egyesítéséből vált dupla ablakossá. Vastag szemüvegét levette és gondosan megtörülte.
Azt a benyomást tette, mint aki még utolszor fontolóra veszi, vajon előálljon-e a
mondanivalójával vagy ne. Abády leült és várt.
Végre megszólalt Slawata. Elsőbben néhány bókot kanyarított. Hogy mi – „wir", így
mondta, ezzel nyilván a Belvederét és nem a Ballplatzot értette: – mi állandóan figyeljük a te
működésedet. Nagyon helyeseljük és számon tartjuk. Az is igen jó, hogy semmi aktuális
politikába nem keveredtél. – Még két-három bók következett Abády képességeiről, aztán egy
nagyon hangsúlyozott kijelentés: – Amit én most mondok és amit most kérdezek, azt csak én,
Jan Slawata mondom és kérdezem. Nem megbízásból teszem, hanem csak én, mert ismerem
ítélőképességedet és diszkréciódat. Amit felelnél, az nekem tájékoztatás, senki másnak. –
Also ganz unter uns!
 Most megállt és megigazította a szemüveg nyergét az orrán és belefogott:
– Mit gondolsz? – ha a Monarchia mostanság háborúba keveredne valamelyik
szomszédjával, mi volna a magyarok álláspontja?
Abádyt meglepte a kérdés. Európai háború lehetőségében akkoriban senki sem hitt. A
megindult fegyverkezési versenyt minden oldalon védelmi intézkedésnek tartották. Azok a
bókok, miket egykori diplomata kollégája az imént olyan bőkezűen osztott Bálint fejére,
óvatossá tették. Ezért tájékozódni akart, mielőtt felelne:
– Háborúba? De hiszen odalenn mondtad, hogy Izvolszkijjal a macedón kérdést
rendeztétek!?
– Az úgy van. És Oroszország ma nem is harcképes. Kelet-Ázsiában elhasználta, ami
fölszerelése volt és a forradalmi mozgalmak sem ültek el. Éppen ez az, amiért fölvetődik ez a
kérdés.
– Melyik?... Teljes béke van. Ha Oroszország mint ellenfél nem jön jó ideig számba, a
szerbek bizonyára csöndben maradnak. Románia és Itália szövetségeseink. Melyik szomszéd
az tehát, aki részéről támadás érhetne?
Slawata megértette, hogy Abády nem fog felelni, míg világosabban nem lát. Rövid percig
még habozni látszott, azután egy széket húzott hozzá és most már közel ülve beszélni kezdett.
– A helyzet a következő: az az apátkanonok jól látta az angol-orosz egyezség
következéseit. Kétségtelen, hogy Olaszország számunkra elveszett. Ítéletem szerint talán
Románia is, mert a szimpátiái Pétervár felé vonzzák. – Számolni kell tehát azzal, hogy néhány
év múlva, midőn az orosz birodalom francia pénzzel újból föl lesz fegyverkezve, a Monarchia
szemben fog állani Oroszország, Szerbia és Montenegro, – továbbá Itália és esetleg Románia
koalíciójával, hiszen mind vágynak valamelyik területünkre. Háborús okot a Balkánon
bármikor lehet produkálni. – Ez azt jelenti, hogy akkor a Monarchia 47 millió lakosaival
szemben 182 millió fog állani. Nyilvánvaló, hogy ezt mi nem bírnók meg. – Ha pedig
Németország védelmünkre lép, akkor francia-angol oldalról támadnak reá, mert a franciáknak
ez fényes alkalom a revansra, az angoloknak pedig a német flotta és a német kereskedés
megsemmisítésére. Ez pedig még a „Reich"-nak is elég veszélyes, különösen az angol nép
szörnyű hatalma és ismert szívóssága miatt. Csak egy megoldás van, de ezt azonnal meg kell
ragadni, mielőtt késő, ez a vezérkari főnöknek, Conradnak a nézete. – Egyenként kell
leszámolni velük, mégpedig elsőbben Olaszországgal, aki ma nem harcképes, erődéi
nincsenek és tüzérségi fölszerelése elavult. – A miénk is az, hála a magyarok ellentállásának –
és Slawata itt gonoszul mosolygott –, mégis a mi hátramaradottságunknál nagyobb az
olaszoké. Bizonyos, hogy elég könnyű dolgunk volna. Ezért kérdeztem: mi volna ez esetben a
magyar álláspont?
– Kétségtelen, hogy Magyarország meg fog felelni a közös védelem kötelességének. A
királyhűség is minden látszat ellenére igen nagyon erős. – Másrészt az is bizonyos, hogy
Olaszország iránt nálunk sok rokonszenv él és a közönség csupán védelmi háborút értene
meg...
– Ez érdekes! – szólt közbe Jan és rövid gondolkodás után hozzátette: – Igazad van. Azt az
incidenst, amit háborús oknak használna föl az ember, Fiumében kellene provokálni. Persze!
A Szent Korona országai – a hangja megint csúfolkodó volt, ahogy pojácás karmozdulattal
hangsúlyozta: – Die Länder der Heiligen Krone! – Hát persze! Így kell csinálni, így ez már
azonnal magyar ügy és a magyarok szemében védelmi háború. Sehr gut! Sehr gut!
Abády arca elsötétült. Nagyon fájt neki, ha idegentől hallott kritikát a nemzete ellen.
Majdnem rendreutasítóan vágta ki:
– Ezek a fogalmak nekem is szentek. Ezért kérlek, tartózkodj a gúnyolódástól, ha azt
akarod, hogy nyugodtan beszélgessünk!
 – Pardon – válaszolt sietve a másik –, te félreértesz. Eszembe sincs gúnyolódni és ezt csak
azért emeltem ki, hogy megmutassam, mennyire ismerem a magyar közjogi ideológiát.
Pár másodpercig hallgattak. Aztán Bálint szakította meg a csöndet:
– Preventív háború? – Nem szörnyű fogalom az? Valahol Bismarck mondta: Sosem
tanácsolnám, hogy azért kezdjünk háborút, mert az ellenfél később jobban föl lesz készülve
rá. – Pedig igazán nem volt szentimentális ember.
Slawata vállat vont:
– Ha tudod, hogy vadorzók künn az erdőn reád cserkésznek és meg akarnak ölni, nem
lősz-e valamelyikre, mielőtt körülzártak és menthetetlen vagy? – Ez ugyanaz az eset.
Pár pillanatig gondolkodott, aztán folytatta:
– A magyar krízist is megoldaná egy ilyen kisebb háború. Föl tudnánk készülni a nagyobb
megpróbáltatás idejére, az előbb-utóbb elkerülhetetlen orosz támadásra. Hadüzenet után a
hadsereg minden igényét bizonyára megszavazná a magyar parlament.
Bálint nem felelt. Amiért Slawata érvelt, borzalommal töltötte el, bár nem tudott
elzárkózni annak logikus volta elől. Megint érvényesült benne az a ritka és reá nézve
majdnem átkos képesség: megérteni az ellentétes álláspontot, igazát látni annak is, amit a
természete elutasít. – Emiatt már gyakran szenvedett a múlt obstrukciók és a Fejérváry-
kormány idején. Most is majdnem testi fájdalmat érzett. – És mikorra terveznék? – nyögte ki
végre.
– Ó, még semmi sincs, Hoheit – itt a trónörököst értette – és Conrad ezen a nézeten
vannak. Aehrenthal ellenáll. Ami pedig az öregurat illeti? – Na, hát ezt gondolhatod, hogy ő
csak békét akar! Mégis előkészítjük a hangulatot. Lueger polgármester holnap a bécsi
Radetzky-ünnepélyen Itáliáról támadó hangon fog beszélni.
Még pár semmitmondó szót váltottak, aztán Slawata távozott. – Na! vederemo! Und ich
danke dir Für den wertvollen Tip! – mondotta az ajtóban és eltűnt.
Köszönöm a figyelmeztetést! – Ez roppant fölbosszantotta Bálintot. – Még úgy állítja be
ez a fráter, mintha ő bármit is tanácsolt volna! – Olyan méreg öntötte el, hogy majdnem
utánafutott. – Mégis állva maradt: Mi értelme volna? Slawata a maga módja szerint csak
udvariaskodni akart. A saját puszta állítása, hogy a magyar közvélemény csak védelmi
háborút értene meg és a között, ahogy ezt Slawata fölfogta mint fölvilágosítást és tanácsot, –
olyan csekély árnyalat van, hogy ezt még megmagyarázni is alig lehet.
Ott állt hát a szoba közepén bosszúsan és telve aggódással. Most összeszegeződtek benne
a mai est benyomásai. Amíg ott a nagy szalonban letompított szavakban váltogatták a sokféle
jelentőségű mondatokat, egész figyelmét lekötötte az, mit beszéltek. Utóbb itt Slawatával
fölháborította annak a hideg cinizmusa. Egyedül maradva, most a megdöbbenés ragadta meg,
borzalmas lehetőségei egy nem is nagyon távoli jövendőnek. Háború! Háború, nem távoli
gyarmatokon, hanem itt Európában. Élethalálharc a létért. Háború, ami, ha elvész, széjjeltörné
a kettős monarchiát, háború, melynek árát az ő hazája fizetné meg és Erdély, mely
fellegvárként áll az oroszok Konstantinápoly felé vezető útján.
Ez a gondolat lélegzetfojtón összeszorította a torkát.
Kinyitotta az ablakot. A fagyos levegő szembecsapta. Ez jó, ez csillapít. Lekönyökölt a
párkányra. A holdtalan éjjelben a táj láthatatlan odalenn. Sötét minden, vaksötét. Csupán a
csillagok milliárdjai fénypontozták be az eget. A változatlan csillagok, kik millió évek óta
egykedvűen tekintettek alá az emberi nyomorra. Óriási írásjelek. Rejtélyes aranybetűiket soha
el nem olvasta senki, pedig régi mágusok állítják, hogy meg van bennük írva a sors, emberek,
népek, világrészek sorsa.
És a mindenség borzalmas méreteit gúnyolva, valahol lenn a Vág mentén pici fényecske
tűnt föl; lassan haladt északnak, akárha mászna; néha, alig egy ujjnyira mögötte picike vörös
petty. – Ez a berlini gyorsvonat. A pöfékelése idehallatszik a néma éjszakában. – Láttára
Bálint szíve összeszorult: – Itt mennének, itt mennének a katonavonatok északra, ha orosz
háborúra kerülne a sor. Itt vinnék sok-sok ezreit az ország ifjúságának harcba, halálba... a
sokszoros ellenség ellen és hiába talán, talán hiába is...
*
Wárday a kápolnától balra a harmadik szobában lakott. Nagyban készült a várt pillanatra,
amikor belopódzhat a gyönyörű Fannyhoz. Mikor sok részletesség után azt találta, hogy a haja
elég fényes, az arca, nyaka, válla elég jó szagú és a selyem hálóköntös kellőképpen áll rajta,
fülelni kezdett. Eloltotta a villanyt és picit kinyitotta az ajtóját. Már majdnem kiindult a
folyosóra, mikor váratlanul a szomszédja, Slawata lépkedett el előtte. Várni kellett. Végre
csöndesség lett. Na most, most már mehetünk!
Midőn azonban óvatosan kitárta az ajtaját, a tőle második szobáé váratlanul kinyílt és
Pfaffulusz lépett ki rajta. Szerencse, hogy nem feléje jött, hanem a kápolna portáléjához sétált,
karja alatt a breviárium. Csak fekete reverendát viselt, már nem volt rajta sem a vörös
szalagja, sem a nyaklánca. Eltűnt. Halkan csattant mögötte a templomajtó.
Pár percet várt még Wárday – hátha a pap visszatér. De hiszen vele volt az a kis
imádságos könyv! – bizonyára imádkozni ment, hát gyerünk, gyerünk! Végre elindult. – A
folyosó szőnyegén úgy csúsztatta a lábait, mintha korcsolyázna, nehogy csattogjon a papucs,
míg odaért a fürdőszoba bejárásához, a szolgálati lépcső mellett. – Nyitva volt. – Odabenn
sötétség.
Ekkor eszébe jutott, amire Berédyné tanította, még akkor, mikor most hét éve a szeretője
lett: „Okosabb egy pillanatra világot gyújtani és tájékozódni, mintsem belebotlani valamibe és
lármát okozni." – Elmosolyodott ezen az emléken és a keze megkereste a kapcsolót.
Világosság. Itt a vendégszoba ajtaja mellette, ahol várja a szépséges asszony, csak a karját
kell kinyújtsa. A szíve örömben dobbant meg. Eloltotta a villanyt és a kezét reátette a
kilincsre.
Az ajtó nem engedett. Be volt zárva.
Kopogott. Nincs válasz. Újra kopogott, most már hangosabban, aztán várt. – Belülről
mintha halkan ziháló zaj hallatszana: – Mi történt? Mi ez? – Valami vicc? – Mérgesen két
erősét koppantott és majdnem haragosan beszólt: – Én vagyok! – miért zártad be?!
Végre válaszolt Fanny: – Megfájdult a fejem... menj... menj... nem lehet.
Wárday jó fiú volt. Megsajnálta, valóban a hangja milyen tompa, mintha csak küszködve
tudna ennyit is mondani. – Ó, szegény Fanny! Milyen pech! De ugye Pesten, ugye?
– Jó, jó... de menj... menj... – és midőn a kijáráshoz lépett, újra kezdődött a hálószobában
az a halk ziháló zaj, ami Imrét elsőbben már megkapta.
– Roppant szenvedhet szegény! – gondolta, mikor hazasietett a folyosón.
Ebben igaza volt, bár nem úgy, ahogy ő hitte. Berédyné a mellén feküdt az ágyán, a haja
széjjelömölve a szétdúlt párnák között és görcsösen sírt. Az inge megtépve. Egész szép testét
rángatta a zokogás. Néha megfeszült a háta domborúan és a fejét behajtva, akárha be akarná
fúrni, a tollpárnába beléfullasztani magát.
*
Végre csend borult a jablánkai kastélyra. Elpihent mindenki. Csak két nő és két férfi volt
még ébren. Klára a régi leányszobájában a magas csipkevánkosaiból mozdulatlanul a
lecsüngő alabástrom lámpába nézve; a túlsó oldalon Fanny fuldokolva a könnyeitől átázott
hajában.
A kápolnában a kicsi Pfaffulusz az örökégő előtt térdelt. Imádkozott. Azért a tékozló fiúért
imádkozott, akiért az egyik asszony sírt, és a másik a mécsesbe nézett.
És még Bálint volt ébren a nyitott ablakban, akárha a végzettel nézne farkasszemet.
 *
A berlini gyors most ért oda, ahol a Vág kikanyarodik a szűk hegyszoroson. Hosszan
fütyült a mozdony. Onnan a sötétből, a mélységből visított föl a sípja és végigvisszhangzott az
egykori klastrom boltozásai alatt.
 III. RÉSZ

I.

Bálint visszatért a fővárosba.

Viharos hangulatot talált a pesti parlamenti körökben. A Függetlenségi Párt zajong.
Kossuth egész súlyát kellett latba vesse. Csak így tudta elfogadtatni az új pénzügyi kiegyezést
Ausztriával. Az is félő, hogy a Házban obstrukció lesz azok részéről, akik a kvótaemelés miatt
kiléptek a pártból. A kormány ezért egyetlen szakaszos javaslatot terjeszt be. Ez kimondja,
hogy „addig is, míg részleteiben letárgyalják", életbe léptetik összes rendelkezéseit, mégpedig
már most január l-jétől tíz esztendőre.
A múltban soha ilyen globális intézkedést nem merészelt kormány. Annál meglepőbb,
hogy a koalíció követ el ilyet, aki amíg ellenzékben volt, a szőrszálhasogatásig szigorú volt a
törvényhozás és a szólásszabadság védelmében. A kormány azonban a paktumban kötelezte
magát, hogy átviszi a kiegyezést és más járható út nem volt számára.
A kilépettek tehát elég logikával támadták elsősorban a Függetlenségi Pártot, amelyről azt
állították, hogy az egész múltját megtagadta. Hiába állt föl Apponyi, hiába védelmezte a
pártot azzal az ő ragyogó ékesszólásával. A vita mind durvább és személyesebb lett. Odáig
fajult, hogy maga a miniszterelnök kénytelen volt párbajozni Polonyi Gézával. Mindketten
már idősebb emberek, mégis a segédek kardra bocsátották őket.
Nagyobb baj nem történt. Vér nélkül folyt le, mivel mindketten úgy kifulladtak, hogy
végkimerülést állapított meg az orvos. Ez helyes is volt. Mégis sok rossz viccet faragtak erről
a pestiek, ami a kormány tekintélyének nem vált előnyére.
A nagyközönség csak ilyenekre figyelt. Lueger olaszellenes beszéde, melyet Slawata
bejövendölt, senkit sem érdekelt. Csak a Házban vívott szócsaták izgatták. Talán szerencse is,
mert így Andrássy okos rendelete, melyben a közigazgatás tisztviselőitől megköveteli, hogy a
nép nyelvét ismerjék, nem váltott ki semmi megjegyzést. Valószínű, hogy a szélső soviniszták
ebbe is belekötnek, ha a kvóta-vita vihara minden mást túl nem harsog.
Pedig a horvát állapotok is mindennap rosszabbodnak. A Starcsevics-párt nagygyűlése
elszakadást hirdet a magyar koronától; Zágrábban megnyílik az országgyűlés, de azonnal el
kell napolni, annyira forradalmi a hangulat; tüntetések is nap nap után.
Bálint a Jablánkán hallottak alapján most érzékenyebb volt a horvát hírekre, mint azelőtt.
Borús lélekkel utazott haza a karácsonyi ünnepekre. A középhatalmak körülkerítésének
veszélye, az olasz háborús terv, mely legközelebb valóra válhat, a Dráván túli események,
mindez reánehezedett és mindez aláhúzta azt az öntudatlanságot, amiben a magyar politikai
világ élt, azt a gondatlanságot, mellyel csupán egymással törődtek, egymás ellen agyarkodtak,
mintha mi más sem volna fontos, mint a napi politika apró kérdései.
Hazaérve Kolozsvárra, arra gondolt: jó volna valami kis ajándékkal meglepni az anyját. Ez
enyhítené azt a feszültséget, ami közöttük volt az utóbbi időkben. Ez azonban nem könnyű
dolog. Az anyja csak olyan ajándékot fogad el tőle, amit úgy mutat be, mintha nem neki,
hanem Dénestornyának adná. Régi, ezüst hamutartó, antik asztali órácska vagy valami
porcelán, olyan, ami talál oda. Olyan, akárha mindig ott lett volna. Az ilyennek örült, mert az
öreg kastély az ő számára majdnem élő személy, akit gazdagabbá tenni, ékíteni közös és
állandó feladat.
 Minthogy a fővárosban ez nem jutott eszébe, hát itt Kolozsvárt ment el ahhoz a
régiségeshez, akinél a legjobbat remélhette.
Ez az öreg Brucknerné. Nem tartott nyitott boltot. A Belmagyar utcában, az emeleti
lakásán árulta a holmiját. Kicsi, vastag asszony. Nagyon megbízható. Soha hamisítvány nem
került ki a kezéből, bár semmi korszakról, sem stílusról fogalma sem volt, és ha valamit
nagyon réginek tartott, azt úgy hívta: „Das ist gotisch!"
Brucknerné mindenkit ismert. Örömmel vezette körül Abádyt a zsúfolt szobákon. Volt ott
a világon minden egymásra rakva, fiókos szekrények, almáriomok, asztalok, órák és szobrok,
vagy a falakra függesztve akárhogy: kép, lámpaernyő, varrottas vagy papi ruha.
– Van egy gyönyörű csészém – mondotta a vénasszony –, most kaptam, még senki sem
látta! – és vevőjét elvezette ahhoz a polchoz, hol mindenféle ötödrangú tárgy között valóban
három gyönyörű „Alt-Wien"-csésze állott. Különösen a közbülső lepte meg Bálintot. Az
anyjának a dédapja, Abády gubernátor képe volt reáföstve. A múlt század fordulóján ugyanis
divat volt ilyen képmásos kávécsészéket ajándékozni emlékül, rendszerint rokonoknak, ahogy
ma aláírt fényképet adnak. Nekik Dénestornyán volt is ilyen kettő. Most itt a harmadik került
elő.
– Hát ezt ugyan honnan kapta? – csudálkozott Bálint.
Brucknerné azonban csak rejtélyesen mosolygott:
– Nagyon jó helyről. Persze nem mondhatom meg, kitől, de igazán nagyon jó helyről!
Hatvan koronát kért érte. Bálint alkuvás nélkül megvette. Az antikváriusné kikísérte az
ajtóig. Azt mondta: – Tessék újra jönni néhány nap múlva. Én onnan még több dolgot kapok,
azt hiszem. Alles prima... ugyanottan... alles hochprima.
De hogy kitől vette, azt most sem árulta el, pedig Bálint újra faggatta emiatt.
*
A karácsonyest az Abády-háznál, akár itt Kolozsvárt töltötték, akár a falusi otthonukban,
sosem kedélyes, inkább ünnepélyszerű. Bálint iskolás évei alatt Bécsben az intézetben maradt
és Róza grófné egyedül ülte meg az ünnepet, hát ezért is alakult így évek hosszú sora alatt.
Ma is, mint mindig, az ebédlőasztalon közepes fácska, persze vásárolva a piacon, hiszen a
sajátjaiból akár Dénestornyáról, akár a havasról hozatni szentségtörésszámba ment volna. A
tálalóasztalon magos garmadában az a rengeteg kötött kendő s bujka, amit Abádyné a két
gazdasszonnyal egész éven át köt és amit ünnep reggelén osztanak ki Dénestornyán a falu
összes gyermekei között. Most, hogy itt vannak, hajnalban utazik oda a számtartó és a
templom után átadja. Az égő fácska körül rengeteg holmi az egész háznépe számára.
Tóthynénak és Baczónénak ruhaszövet, a cselédeknek és családjuknak megfelelő hasznos
ajándék, mindenik cédulával megjelölve.
Egyenként hívták be a cselédeket pereputtyostól és ki-ki átvette a neki szánt ajándékot.
Aki átvette, kezet csókolt és kiment, aztán jött a másik. Abádyné egy karosszékben ült a szoba
közepén. Ott nyújtotta a kezét csókra, akárha őszes, kissé kövér kicsi királyné lenne, aki a
népe üdvözlését fogadja. Bálint két nyakkendőt kapott és immár a tizedik cigarettatárcát,
minthogy az anyjának nem volt fantáziája az ajándékozásban és minden évben azt adott neki.
Csak mikor mindezek lefolytak, akkor került elő a gubernátoros csésze. Jó választás volt!
Valóban nagyon megörült Róza asszony. Midőn visszavonultak a nappaliba teázni,
kompótozni, mint rendesen, oda is magával vitte és ott is simogatta, megtartotta az ő roppant
apró, gömbölyded kezecskéiben.
A fia Jablánkáról mesélt, Elize tante sok érdeklődéséről mindenki iránt és az ottaniakról.
Elég későig maradtak fönn. Bálint érezte, hogy az anyja most nem gondol egyébre, mint amit
hall. A viharfelhők elvonultak. Abádyné kedves és mosolygó egész estén át.
*
 Erre gondolt, mikor végül nyugovóra tért. Az öreg dáma tán azt hiszi, hogy ott Szent-
Györgyiéknél ő talán valami új kalandba kezdett. Mikor a kis Illésváry Liliről beszélt, még el
is mosolyodott. A hangjában most nem csöngött semmi gyanakvás, semmi lappangó harag. –
Persze! – hiszen már több mint két hónapja, hogy nem találkozott Adrienne-nel! Azért
barátságos most, gondolja: vége van! – azért örül... azért örül... Pedig e hosszú távollét még
érezhetőbbé tette Bálint számára azt a láncot, amely minden sejtjével ahhoz az asszonyhoz
kötötte. Eddig, mióta szerelmük kiújult, alig telt el egy hét vagy tíz, legfönnebb húsz nap és
találkozni tudtak valahol. Ha lopva, ha olykor életveszély között is. – Az almáskői látogatás
óta a hunyadi erdőre azonban már nem mehetett. Feltűnő volna télvíz idején a kalibában lakni
és ismét át kéne mennie az Uzdy-kastélyba, ahogy a múltban. Adrienne is, bár nem mondta,
miért – nem mondta soha, hogy a férje utána vadászott puskával –, azt írta: ne jöjjön, nem
jöhet! Így hát nem láthatták egymást.
– Ez így nem élet! – gondolta Bálint mind gyakrabban. – Ez nem élet! Most karácsony
éjjelén erősebben, mint valaha eddig. Valóban, ahogy teltek a napok és a hetek, mind
keményebb lett az elhatározása: véget kell vetni akármi áron ennek a sivár helyzetnek. És
számba vette az akadályokat, az anyja ellenállását, Uzdy Pál kiszámíthatatlanságát.
Elhatározta, mihelyt bejön Addy, komolyan megbeszélik a válást.
*
Azonban telt az idő és semmi változást se hozott. Január közepén Adrienne megírta, hogy
jó ideig egyáltalán nem tud mozdulni. A kislánya kanyarót kapott és bár az anyósa őt
úgyszólván elzárja a gyermektől, ő nem teheti, hogy most elutazzék.
Bálint még ünnep alatt levelet küldött Gyerőffynek és anyja nevében is meghívta
szilveszterre magukhoz. Közölte azt is, hogy számára Szent-Györgyinétől levelet hozott.
László nem válaszolt. Később se mutatkozott. Így hát Bálint elhatározta, hogy kirándul
Szamoskozárdra, mégpedig fuvarossal, nehogy előle az unokaöccse bolondjában még meg
találjon szökni. Végre is nincs messze, alig öt mérföld.
Jó erős három ló vitte a fedeles bárkát, mely talpakra volt szerelve, lévén szép szánút
mindenfelé. Akkoriban kitűnő bérkocsisok éltek a Hóstátban. Három órába se telt, még alig
múlt dél és már odaérkeztek nagy csilingeléssel. Fölhajtottak a kastélyocska elé, odafönn a
dombra.
– A gróf úr nincs itthon – mondta Balog Márton, a vén mindenes. – Lement a faluba, talán
a szatócsnál van, nem tudom...
– Mikor jön haza? – kérdezte Abády, de a szolga válaszképpen csak vállat vonván, arra
gondolt, hogy tán pálinkázni ment oda László!... Erre elhatározta: utánamegy és kihozza
onnan. Bekecsben indult vissza gyalog a hóborította lejtőn. Útközben egy fiatalos gazdával
találkozott, aki valami hivatalos írásfélét vitt a kezében. A helybeli kisbíró volt. Ettől kérdezte
meg: hol a bolt? Ez mondta, hogy ott a harmadik telek a saroktól.
László valóban ott volt.
Háttal állt. Túl a pudlin, a lakás üvegajtaja előtt Bischitz, a boltos. Körülöttük az ilyen
falusi üzlet ezer holmija, istrángok hosszú öles bojtokban az ajtó mellett, kasza, kapa, ásó
spárgával egymásra kötve; a polcokon dohány, ecet, cukor, rizskása és szeszesüvegek,
poharak, sókockából gúlák, heringeshordó és bothal melléje támasztva, mindettől furcsa,
kellemetlen szag volt idebenn, amin az eceté és a dohányé uralkodott, az ánizsos pálinkával
vegyülve.
Mikor Bálint belépett, az ajtócsengő nagyot csörgött. Csak annyit látott, a boltos lekap
László elől valami porcelán tárgyat és hirtelen eldugja. Csak a szilvóriumosüveg maradt ott a
polcon és egy már használt pohár.
– Hát te hogy kerülsz ide? – kiáltott fel Gyerőffy, mikor a jövevényt megismerte. A hangja
nem örömet jelez, inkább bosszúságot.
 – Hozzád jöttem. Minthogy nem jöttél be, hát ez az a bizonyos Mohamed esete – nevetett
Abády és ahogy látod, le is vadásztalak.
– Az a vén szamár igazán fölhívathatott volna... – morgott László, azután pálinkával
kínálta az unokatestvérét.
Bálint kissé békétlenül utasította vissza:
– Inkább menjünk innen, ha itt nincs dolgod. Gyerőffy mélyen ránézett:
– Nincs. Ami még volna, azt majd elvégezzük délután, ugye, Bischitz?... Én azonban még
iszom egy kupicával, ha már te olyan nagyurasan megveted! – és dacosan föllibbent a polcra.
A boltos töltött és László leitta. – Még egyet! – és azt is. – Na, most már mehetünk.
Mégsem indultak azonnal, mert a kisbíró lépett most be. Ő is idejött Gyerőffy után.
– Ez jött, kérem, a járásbíróságtól – jelentette és átadta a hivatalos írást. Majd a
kézbesítőkönyvet tartotta László elé: – Kérem, tessék itt aláírni.
– Írja csak oda a nevemet, Bischitz! – szólt László és maga elé dobva azt az okmányt,
újabb pohárkát töltött magának. Abády önkéntelen reánézett az írásra, mely odaesett eléje.
Fölvette. Belenézett. Valami Kardos E. Leó budapesti lakos kérésére árverezési végzés. –
Te, hisz ez nagyon komoly dolog! – kiáltott föl. – Árverés április 15-én.
– Volt ilyen már több is! – válaszolt vissza Gyerőffy és a szatócshoz fordulva folytatta: –
Küldje el Ázbejnek! Hiszen tudja...
Bálint megcsóválta a fejét. Igazán szörnyű könnyelműség.
– Talán jobb, ha én magam adom át neki – ajánlkozott –, holnap vagy holnapután úgyis
Dénestornyára megyek.
– Minek! Maga majd elküldi, ugye, Bischitz? Nem először történik! – gúnyolódott László.
Végül megindultak vissza a kastélyhoz.
Elég szótlan sétáltak föl. Bálint arra gondolt, miként emelhetné ki Lászlót ebből a sok
bajból és a magános ivásból, ami az iszákosság legveszélyesebb formája. Csak odafönn a
manzárdfedél alatti egykori szalonban, mely ma egyedüli lakószobája Lászlónak, csak ott
vette elő Szent-Györgyiné rokonias levelét. Mielőtt átadta, elmondta, hogy Jablánkán milyen
szeretettel emlékeztek meg róla, Élize néni, Magda, Pfaffulusz, mindenki. Persze sem
Kláráról, sem Wárdayról nem tett említést.
A francia kandalló elé kicsi parasztkályhát építettek. Abban égett a tűz. A kürtője behaladt
a márványtűzhely torkába. Emellett állott László némán. A szemei merően az ablakra
szögezve, a szürke égre. Bálint hosszas elmondása alatt egy szót sem szólt.
Akkor sem szólt, midőn Bálint átadta a nagynénje levelét. Egy pillanatig a kezében
tartotta. Meglóbálta párszor, majd hirtelen megfogta mind a két sarkát és diribdarabra
szakította. A papírtörmeléket hóvizes csizmájával berúgta a tűzhelybe.
Ez annyira meglepő volt, hogy Abády fölugrott. De László már beszélt is:
– Én ezzel a világgal végeztem. Semmit! Érted, semmit sem akarok őróluk hallani. Rám
nézve nincsenek. Semmi, semmi! Meghaltak vagy sosem is voltak... soha, soha...
– Miért utasítasz el mindenkit, aki szeret, aki segíteni akar rajtad? – vágott közbe Bálint.
– Rajtam ne segítsen senki! Hagyjanak békét! És különösen azok... azok ott... ott
Magyarországon! – kiáltotta Gyerőffy és izgatottan járt összevissza a rendetlen szobában.
Minden bútoron valami odadobott ruha vagy fehérnemű fetrengett, a kanapén pedig
elhajított könyvek.
Unokatestvére megszánta és csatlakozott hozzá:
– Hát jó, jó, hiszen senki sem erőltet... – mondotta és hogy lecsillapítsa, a szót másra
terelte hosszas mondatokban.
 Így lépkedve le s föl, többször fordultak meg ama sarok előtt, melyben finom üveges vitrin
állott. Bársony fedte poros polcai majdnem üresek; csupán egy csorba Vieux-saxe kávéskanna
és egy meghasadt cukortartó állt benne, olyan, amit már nem vesz meg senki, míg a
bársonyba nyomott és pormentes köröcskék mutatták, hogy ott sok minden lehetett még nem
is olyan régen. – A gubernátoros csésze hát innen származott! – gondolta Bálint és most már
megértette, mit dugott el a szatócs olyan hirtelen, mikor ő belépett az üzletbe. Azzal a gyakran
megfontolatlan segíteni akarással, ami a természetében volt, megállt a szekrénynél és
reámutatva azonnal szóba hozta:
– Ugye innen adtál el porcelánokat?
László nem felelt.
– Nézd, ha már megválsz ilyen családi tárgyaktól, hát az mégiscsak bolondság valami
potom árért a helybeli boltos útján adni el! Az anyám vagy én is szívesen megbecsültetnők és
reális árért inkább megvesszük, mint hogy elprédálódjék.
László ráordított:
– De hát hagyjatok békét! Ne gyámkodjék rajtam senki! Ha el akarok pusztulni, hát
elpusztulok. És eladok mindent, akinek akarom és ahogy akarom. Te pedig ne üsd bele
mindenbe az orrodat.
Abády most mégis megharagudott. Hátat fordított és szó nélkül kiment a szobából.
László lassan utánajött. Csak most jutott tudatára, mennyire sértő hangon beszélt azzal, aki
gyermekkoruk óta egyetlen barátja volt. Jóvá akarta tenni. Már a gárgyátlan lépcső közepénél
járt Bálint, mikor odaföntről utánaszólhatott László:
– Róza néninek add át kézcsókomat. Amint valami pénzt össze tudok szedni, bejövök és
tiszteletemet teszem. Te pedig bocsáss meg, de én már nagyon el vagyok komiszosodva! –
szólt, megfordult és becsapta az ajtót.

II.

Sok hetek múltak.

Már március vége felé járunk. Csak akkor tért haza Abády. Idáig Budapesten volt a
képviselőház ülésein, melyek szóviharok hosszú egyformaságában, mindig azonos
céltalansággal peregtek le, jórészt az új házszabály fölötti vitákkal. Egyetlen komoly alkotás
az erdélyi birtokrendezési javaslat, ami a székely kongresszus előtt vázolt akció első lépése.
Szerény kezdés, mégis valami. A többi időt jórészt obstrukció tölti ki vagy visszhangja egy-
egy ügynek, amit a Bécsben összeült delegációkban tárgyaltak. Ott a magyar hadügyminiszter
a kabinettel egyetértésben a tiszti fizetések rendezésére tesz javaslatot. A hivatalos előadó,
Okolicsányi ezt elő is terjeszti. Ekkor azonban egyik függetlenségi delegátus föláll és
ellentmond. Azt kívánja, hogy előbb a magyar országgyűlés határozzon ebben, mikor is
nemzeti föltételekhez fogják kötni a hozzájárulást. A delegációs bizottság leszavazza az
előadót, tehát ha burkoltan is, de a saját kormányát. A másik oldalon az osztrák delegáció
nemcsak hogy támogatja a hadügyminisztert, de meg is szavaz hat és fél millió koronát, már a
folyó évre. Így homlokegyenest szembekerült egymással a Monarchia két állama; míg az
osztrákok a tisztikar javára döntenek, a magyarok magukra veszik az elutasítás ódiumát.
Magukra veszik, teljesen hiába. Nyilvánvaló, hogy nem lehet fönntartani azt az álláspontot,
hogy a katonatiszt sokkal rosszabbul legyen fizetve, mint a polgári hivatalnoki kar. Nem is
lehetett; pár hó múltával Wekerle rendeleti úton valósítja meg, amit a saját többsége neki
megtagadott. Az egész áldatlan ügy egyetlen eredménye, hogy a tisztek a magyar
törvényhozást okolták hátramaradásuk miatt és azok a körök, amelyek osztrák részről a 67-es
kiegyezés és a magyar alkotmány ellen vezettek támadást, újabb érvet találtak a maguk
törekvéseihez.
Talán van valami összefüggés az elmondottak és Kristóffy fellépése között. Most, március
elsején bontott zászlót. Nagygyűlést hirdetett, mely kimondta a „Radikális Párt"
megalakítását. Ő már bukása óta kapcsolatba lépett a trónörökössel. Míg kormányzata alatt az
öreg király szolgája volt, most átment a Belvedere táborába. Ebben a táborban most már
összetalálkoztak mind, akik a magyar múlt ellenségei voltak, a klerikális Lueger, az
abszolutista irányú katonák, a magyarországi nemzetiségek egy-egy vezérembere és most
Kristóffy radikális jelszavával a szabadkőművesség legszélsőbb szárnyát hozza oda. Nagyon
különböző irányok. Mindeniknek más-más a távolabbi célja. Csak a közvetlen céljuk egy: a
magyarság letörése.
A Radikális Párt inkább csak papíron maradt. Puszta jelszó csupán. Az alakuló gyűlésen
néhány budapesti tanáron, szociológus magántudóson és a hasonló nevű páholy által nemrég
létesített „Galilei-kör" egyetemistáin kívül, akik világpolgárnak és „européerének tartották
magukat, más nem vett részt. Polgári alakulás. A szocialisták távol maradtak. Így tehát a
közönség nem vette komolyan ezt a vállalkozást, annál kevésbé, mert Kristóffyt mint egykori
darabont minisztert politikai szempontból megbélyegzett embernek tartották. Mégis innen
indul az a lélekromboló folyamat, mely tíz év múlva a forradalomhoz vezet. Hogy Kristóffy a
Belvedere bizalmasa, azt csak kevesen tudták.
E hosszú hetek lassan teltek. Bálint eljárt a gyűlésekre, esténként a világba, egy-egy
estélyre vagy ebédre, de szörnyű üresnek érezte életét. Újra hozzáfogott ahhoz a félig
bölcsészeti, félig vallástörténeti munkához, a „Szépség mint cselekvésihez, amit Adrienne
iránti szerelme korábbi idejében kezdett volt el, és melyet abbahagyott, midőn szakítottak.
Hozzáfogott, de biz az sem ment. Nem érdekelte már. De ahogy átolvasgatta a megfakult
lapokat, a szöveg minden sorából előléptek azok az emlékek, midőn Adrienne-nek olvasta föl
ezeket kolozsvári lakásán, ott a csergepokrócon feküdve a kandallója előtt... Szerelmes sorok.
Még akkor Addy nem lett az övé, minden szavából az ő sóvárgása zengett.
Es most, hogy hónapok óta nem tudtak találkozni, mind erősebben markolta meg a vágy, a
végső megoldás vágya.
Míg gyakran találkoztak, ez nem volt ilyen parancsoló. Ha vigyázni is kellett, előre
megtervezni, ha néha napok is múltak el üresen, mégis rövid időközökben láthatták egymást,
az együvé tartozás, az együttélés érzését adta mindez,, akárha csupán az ő munkája szakítaná
meg a folytonosságot. Így folyt le a tavasz, a nyár és az ősz jó része. Sok járása-kelése
közben, politika, szövetkezeti és saját gazdasági ügyei közben és mivel mindenkor, ha
akarták, újra és újra találkozni tudtak, nem hiányzott a nő állandó jelenléte. Most vége szakadt
ennek, már több mint három hónapja. Három hosszú hónap. Most dobbant eléje áldatlan
helyzetük. Nem lehet találkozniuk! El vannak zárva egymástól. Akármi baj történne
Adrienne-nel, ha megbetegednék, ha baleset érné, ő nem mehet hozzá, nem segíthet rajta.
Csak híreket várhat, véletlenül jövő híreket, mint akárki, aki idegen. Ez szörnyű! Most is csak
néhanap jön tőle levél. Így tudta meg, hogy a kislány kanyarója komplikációkkal járt. A
gyógyulás lassú. Míg föl nem épült, nem mozdulhat mellőle. ... Várni kell, várni, várni...
E sok-sok napok, hetek alatt mindjobban megerősödött az elhatározása: kierőszakolja
Adrienne-től válását. Feleségül veszi.
Két nehézség van csupán. Így a távolból mindkettő könnyebbnek tetszett, mint ahogy azt
eddig látta. A fő akadály Uzdy. Adrienne azt állította mindig, hogy sosem bocsátaná el. Bár
nem mondta soha, de a szavai között ott lappangott az a föltevés, hogy inkább megölné az
asszonyt és azt is, akit szeretni merészel. De valóban így van-e ez? Nem csupán rémlátás-e?
Igaz, hogy terhelt, zavaros ember, az apja őrülten halt meg, mindig bolondozik is a
revolverével, de hát ez tán mégsem bizonyíték. Lám, ott Almáskőn, midőn Adrienne
megtagadta magát, Uzdy ezt elfogadta! Így bátorította magát Bálint, aki persze nem tudott
arról, hogy másnap golyóspuskával utánuk cserkészett Uzdy, amit Addy elhallgatott. Végre is
szembe kell ezzel nézni, elébe állani, nyíltan megmondani...
A másik nehézség az anyja. Okvetlen ellene lesz. Gyűlöli Adrienne-t. Ok nélküli
csodálatos gyűlölettel. Ismerve uralkodni akaró természetét, bizony nem lesz könnyű ezzel
megküzdeni. Annál nehezebb, mert ő eddig mindent elkövetett, hogy az anyjának örömöt
adjon. És most szembeszállni vele?... Már előre sajnálta azért a bánatért, amit okozni fog neki.
Eddig azt tartotta, hogy viszonyukat teljesen feldúlná ez a házasság; most azonban azt hitette
el magával, hogy csak egészen múló harag volna, hogy Adrienne-t megszereti, ha jobban
megismeri.
És tovább szőtte az álmait. Tán fagyos lesz a viszonyuk egy ideig. Az is megenyhül. Ha
megjön az első unoka. Hiszen erre vágyik. Gyakran célzott is reá. Utód. „Stammhalter." Fiú.
És itt már az érvelés lassacskán eltűnt. Ahogy ezt gyakran ismételte gondolatban, a saját
vágya lépett helyébe, az otthon iránti sóvárgás, asszony, aki élettárs, asszony, aki anya lesz,
asszony, aki már anya, békés tűzhely, derűs munka, derűs nyugalom és gyermekek, akikért
dolgozni érdemes...
Akárhol volt, ilyen képzetek foglalták el; a Parlament padjain, a lármás szóviharok, nagy,
hosszadalmas szónoklatok alatt, a Casino politizáló asztalánál, parádés ebédek vagy bálok
során is, miközben semmitmondó udvariasságokat halandzsázott annak a nőnek, aki
véletlenül melléje került. Olyan volt, mint egy alvajáró. A kis Szent-Györgyi Magda az ő
könnyű madáreszével szembe is mondta neki: – Mi történt veled, olyan szórakozott vagy?!
Biztosan sokat lumpolsz, persze nőkkel. Ugye? – és örült, mert szerette fitogtatni, hogy neki
valami fogalmai vannak a férfi és a nő viszonyáról. – Meg is vagy fogyva! – tette hozzá
kacagva. – Mondd, mondd... az nagyon... úgy nagyon...?! – de nem tudta kifejezni azt a
bizonytalant, amit kérdezni akart.
Végre március közepén megjött a régen várt hír. Az öreg Clémence grófné Meránba viszi
utókúrára az unokáját. Adrienne pedig néhány nap múlva beköltözik az Uzdy-villába,
Margitka ott fog lakni nála. Jótékonysági bazár lesz az árvaház javára, ahogy minden évben.
De az idén nekik is lesz sátruk.
Végre! Végre! Végre!
A Mária Valéria Egylet bazárja Kolozsvárt mindig nagy esemény. A város egész
hölgytársadalma részt vesz benne. Az idősebbek patrónák, a fiatalabbak árulnak. Rendszerint
ketten, hárman állnak össze egy-egy sátorra; egy mágnásasszony és egy vagy két polgári
együtt. Nagy versengés is dúl az előző napokon, míg elhatározzák, ki mit fog árulni és hogy a
bódéja a terem melyik pontján fog állni. Mert fontos ám nemcsak a hely, de az is, hogy a két
szomszéd, sőt még a szemben lévő is másfajta árut kínáljon. És nagy dolog valami
különlegeset kitalálni, ami nem lehet senkinek, ami aztán szenzáció! Mert a legnagyobb
dicsőség több pénzt harácsolni össze, mint bárki más. Ezért a sátor díszítése is fontos.
Szembeötlő legyen és elég nyílt, sok vevő állhassa körül, mégis elég intim, hogy ott lehessen
tartani, leültetni azt a vevőt, akiből apródonként lehet többet kivasalni. Erre valók azok a
leányok is, kik a bódénál segédkeznek.
*
Kolozsvárt a vigadót „Redut"-nak hívták. Régi épület, a XVIII. század végéről. Itt
tartották egykor az erdélyi országgyűléseket. Most a dupla magasságú teremben bálokat
rendeznek.
A bazárokat is itt. Most a két végéből nyíló tágas szobák egyike a művészeké, mert ott áll
az ajtón innen az a pódium, hol a lady patronessek ülnek és amelyen majd később műkedvelő'
előadás lesz. Túl pedig társalgó az idősebb hölgyeknek, ahol kávézni és vacsorálni lehet.
Közöttük nyúlik el a szála. Két hosszú oldalán sátor sátor mellé szorul, alig is lehet kilépni
közöttük. Mindegyik más. Az egyik perzsaszőnyeggel, másik varrottassal, megint más
selymekkel díszítve, átborítva; némelyiken széles szalagok lógnak, amilyet a parasztleányok
viselnek, olyan sűrűn, akár egy függöny. Hát még az a sokféle áru, ami a polcokat borítja!
Van ott minden a világon. Tarka szőttesektől likőrösüvegekig minden. Roppant tarka látvány.
Pazar keleti vásár, nem a piacon, hanem a bálteremben. És minden boltocska öblében fiatal
asszonyok, csinos leánykák mosolyognak a látogatókra.
Tömérdek férfi járkál a sátorsorok közötti téren.
Nemcsak a városbeliek, de sok vidéki is, mert az Egylet hölgyei kellő ravaszsággal úgy
rendezték, hogy a bazár az EMKE közgyűlésének idejére essék, hova egész Erdélyből
begyűlnek a vezéremberek, olyan fontos tényezők, mint az öreg Bartókfáy, dr. Boros
Zsigmond, sőt a Petőfi küllemre maszkírozott Kuthenváry, Csík megyének kitűnő képviselője
is.
Kötelesség ide eljönni, kötelesség vásárolni. Nemcsak a fiatalok, de az idősebb urak is,
Kendy Sándor, Gyerőffy Szaniszló, sőt Absolon Miklós és a vén Kendy Dániel meg a többi
öregurak mind itt vannak, de lejöttek Budapestről Alvinczy Farkas és a kis Kamuthy Isti, akik
most képviselők, tehát komoly egyéniségek. Kendy Jóska is itt van, pedig ez nem lóügy, ami
eddig egyedül érdekelte, de hát ő most főispán, tehát közéleti fontos ember. Egyedül a vén
Zakata hiányzik. – Én nem megyek bé, fiókám – mondotta, midőn a kicsi Margit szóba hozta
–, nem való az ilyen az én megtört lelkemnek. Aztán itt a gazdaság is, szántani kell és vetni,
arra az én marha tiszttartómra nem bízhatok semmit! – Margit nem is erőltette. Tudta,
összebarátkozott új szomszédjával, idősb Kozma Dezsővel. Egyike azoknak a Kozma
testvéreknek, kik Dénestornyán Abády Róza játszótársai voltak valamikor. Ő múlt Szent
Mihálykor kétezer hold földet vásárolt meg ott a közelben, Aranytón. Ehhez látogatott Zakata
majdnem naponta, ha nem volt sár. A vén Kozma békességgel hallgatta Milóth Ákos régi
históriáját, meg is volt tisztelve, hogy jár hozzá Milóth Ákos, aki pedig régi ősbirtokos, míg ő
új ember a vidéken.
A bazárt látogató urak jólelkűen hagyják, hogy megkopasszák őket. Akármi
haszontalanságot megvesznek, mégpedig háromszor olyan drágán, mint a városi üzletekben.
Megveszik, mert az árban azt a kacérkodást is meg kell fizetni, amivel a hölgyek megbélelik a
vásárt. Ezzel pedig nem fukarkodnak a nők. Mert izgató azt kipróbálni: mennyivel fizeti túl a
férfi azt az egy koronát érő virágcserepet, háromkoronás nyakkendőt vagy teljesen
haszontalan papírpojácát, ha ő rámosolyog, ha feléje hajlik a jószagú vállával, ha megsúrolja
– ó, csak véletlenül – hajának egyik elszabadult tincsével. Valamicskét önmagukból is árulnak
és ez az öntudatlan érzés villogóbbá teszi a szemüket, bujábbá a kacagásukat. A
legtisztességesebb nőben is van egy szemernyi hajlam a prostitúcióra, ennek a hajlamnak
engednek itt, mikor a sátrak forgalma számokban fejezi majd ki, mire értékelik őket a férfiak.
*
Egy-egy bódé előtt tömegben állnak az emberek. Váltakozó vevők, jórészt, akik
továbbsétálnak, bár mindeniknél van egy-kettő, aki hosszasabban ott marad. A bodegát a kis
Kamuthy nővére, a szép kicsi Szentpáliné tartja a két nagyobbik Laczók lánnyal. Szörnyen
biztatnak mindenkit a sok jó italra, francia konyakokra és Benediktinerekre. Csak egyet nem
kell biztatni, a vén Kendy Dánielt. Odatelepedett a bódé elé. Számításból tette. Neki egy
krajcárja sincs, nemhogy háromszoros áron rendelhetne italt. De hát aki idejön, az mégiscsak
megkínálja. Így hát rég volt ilyen jó dolga az öreg Dani bá'nak, különösen mikor Gyerőffy
László ide vetődött, melléje ült le és sorra rendelte a dupla stamperliket.
Velök szemben mézet árul Lázár Bogdánné. A saját méhesének termését, csinos kis
üvegekben. Vele van Gyalakuthy Dodó, aki Lázárné boltját mézeskalácsokkal gazdagította. Itt
is van egy, aki nem mozdul mellőlük. Nagy, tagbaszakadt, vörös hajú ember. Hosszú, csontos
arca teli van szeplővel. Idegen. Udo von der Maultasch. Hogyan került ide Pomerániából, azt
senki sem tudja, hacsak nem az a rejtélyes pénzszimat hozta, mely miatt némely vagyontalan
német báró csodálatos távolságokról megérzi, hogy valahol gazdag leány eladó.
Itt van pár hete. Most is életre-halálra udvarol Dodónak. De nem azzal, hogy megvenné a
fél boltot, ahogy magyar tenné, hanem úgy, hogy segít az eladásnál, papírba csavarja a
vásárolt árut, kínálgat ő is, bár ritka ember érti az ő északnémet beszédét, és nagyban
lelkesedik. Tán ezzel akarja mutatni, milyen hasznavehető ember.
Milóth Adrienne sátra tovább van, közel a pódiumhoz, hol az idős hölgyek trónolnak még.
Társa dr. Körösi Béla fiatal felesége, azé a fő-fő ellenzéki professzoré, aki időses ember és
a városházán a Függetlenségi Párt egyik vezére. Van valami bájosan panaszos ezen a csinos
barna asszonyon. Mintha nagy bogárszín szemei azt mondanák folyvást: ó, az a sok közügy;
az a sok politika! – az én uram minden idejét erre fordítja, meg a katedrájára, és én? Énvelem
– ó! olyan keveset törődik! – Játékszerboltot rendeztek be. Babákat árulnak. Van ott
mindenfajta-féle. Óriási olasz babáktól, amelyek akkorák, akár egy féléves gyermek, a
legapróbbig, amit csak egy-egy összeszorított pamutbojtból csináltak. Ott lógnak ezek körös-
körül. Az egész kapuzásán végig és oldalt is, kétfelől mindenféle pojácák és pólyások, míg a
legnagyobbak az árudeszkáról bámulnak üvegszemeikkel.
De mindez alig látszik a vevők tömegétől, mert a szép Körösiné nagyon népszerű és a
Milóthék köréhez tartozó úrfiak, az Alvinczyek, Kendy Pityu, Kadacsay, ha el is kószálnak
más bódékhoz, ide térnek vissza, akárha mágnes vonzaná. Ambrus bá' azonban meg se
mozdul innen. Odahozott egy széket, odaállította Adrienne oldalán a bolt elé és nagyban
csapja a szelet „az eszemadta asszony”-nak, át a bábuk selyemhaja és főkötői fölött, az ő
hangoskodó módján. Egész viselkedésével azt akarja mutatni, mintha neki több joga lenne
Adrienne-nél, mint másnak. Olykor háziúrfélét játszik. Beleszól a vásárba. Rászól egyik-
másik úrfira: – Te pedig ne barmoskodj, fiam, hanem elő a pungával!... – vagy: – Öcsém, ne
légy marha, de végy példát rólam: ezért a szép asszonyért én a bőröm is lenyúzatnám! – dörgő
az ő hangja, hadd hallják az emberek. Azért is vette meg a legdrágább bábut háromszoros
áron. Az ölében tartja. Ide-oda forgatja. – Szép, szép ez a baba – mondja széles kacagással –,
de szebb volna az, akit én csinálnék! – Ez a mondás megérte a sok pénzt, amit fizetett érte és
Adrienne-nek nincs arra érkezése, hogy rendreutasítsa, annyira elfoglalják a vásárlók.
Mert nagyszerűen megy az üzlet. Csupán egy akadály van. Nem az előadásban, hanem a
vevők kiszolgálásánál. Gyakran valamelyik játékszert le kéne akasztani; legtöbbször
csomagolni is kellene. Erre volna való az a két leány, kik a bódéhoz tartoznak: Liszka, a
legkisebbik a Laczók leányok közül és Addy húga, a kicsi Milóth Margit. Liszka sürög-forog,
de egyedül nem bírja a sok dolgot, Margitka pedig legtöbbször sehol sincs! Csak ha már vagy
tízszer kiáltoztak utána, akkor kerül elő valahonnan és alig telik el pár pillanat, hát már megint
eltűnt!
Pedig itt van közel, itt bújt meg a sátor hátsó függönye mögött.
Azon a sötétes, alig félméternyi helyen a függöny és a fal közén, ott ül Alvinczy
Ádámmal. Innen lép elő, ha már nagyon kiáltoznak utána. – Hiszen itt vagyok! – mondja a
legártatlanabb arccal, de alig marad egy percig.
Neki komolyabb dolga van, mint ez a buta bolti szolgálat. Ádámot kell vigasztalni! Csak
ez fontos neki!
Mert Ádám bánatosabb, mint valaha. Jóféle bánat, amit hosszan, sok-sok szép szóval lehet
elpanaszolni. Az ő szerelmi bánatát Adrienne miatt. Aki reá sem néz már. Egy jó szava sincs
hozzá! – Lám! Ambrus bá’t pártolja, és őt, Ádámot alig is vette észre, mikor köszöntötte. Ó,
ez rettenetes!
Régi téma ez már a kicsi Margit és Alvinczy Ádám között. Jó téma, szép téma. Ezt
folytatják most is azon az egy üres ládán ülve, a hosszú lábú Ádám és a kis gömbölyű Margit.
Az ilyen szűk helyen muszáj összeszorulni, a karjukat egymás mögé muszáj ölteni, – ez nem
ölelgetés, – ó, dehogy! – ez kényszerűség csak, hiszen nem férnének el másképp. És ha ilyen
közelről sugdosva az egyiknek az ajka a másiknak a füléhez tapad, – az nem csók, az csupán
véletlenség, még akkor is, ha néha a fülkagyló helyett a szomszédja száját találja súrolni. –
Vannak ilyen véletlenségek, amiről az ember nem tehet.
Adrienne szívtelensége a fő tárgy. Erről leveleztek már Mezővarjas óta. Már ebbe a
levélváltásba is mellékzönge vegyült. Ez a Margitka „megértő lelke". Most is erről suttognak
egymás fülébe. Ó, igen, ő egészen más, mint a nénje! – Margitka könyörületes. Margitka
sajnálni tud. Margitka együtt tud érezni Ádámmal. Jószívű és rokonszenves. – Annyira
rokonszenves, hogy hiába kiáltoznak utána Adrienne és Körösiné, nem is sejtve, hogy ott van
a bódé mögött Ádámmal, – a kicsi Margit mind ritkábban mozdul, csakhogy el ne hagyja a
fiút árván, az ő rettentő nagy-nagy bánatával. – Ez pedig jó! – mondaná a kicsi Margit, ha
valaki kérdezné és ha egyáltalán felelni akarna.
*
A védnökség emelvényén, több idősebb hölgyek között Abády Róza is. Nagy dolog, hogy
eljött, mert csak otthon lát embert, de rendszerint nem megy sehová. Ő is lady patroness, hát
eljött. Nem szívesen tette, de ez kötelesség. Meg is bánta, hogy itt van, mert a kicsi, gonosz
Lizinka tanti ült melléje és mérgezi azzal az ő csípős nyelvével. Adrienne-ről pletykál és a
csinos Körösinéről, kiknek sátrát ott a közelükben körülrajozzák a férfiak. – Ez pedig fáj Róza
grófnénak. A fia megérkezett ma reggel; biztosan nem véletlen, hogy éppen most szabadul
Pestről, most, mikor ez a nő beköltözött Kolozsvárra. Miatta fog ide is eljönni. És itt előtte
megy majd oda ahhoz az asszonyhoz, itt előtte folyik le az az udvarlás, amiért annyira
aggódik. És ha ez a nő legalább szeretné az ő fiát! De nem! Kacérkodik mindenkivel, főleg
Kendy Ambrussal! Nyilván azt szereti, azt a paraszti embert. – Bizonyosan viszonya van vele,
illetve vele is! – gondolta Abádyné és a szíve gyűlöletben szorult össze.
Az a vén Lizinka pedig sugdosta:
– Látod, lelkem, Rózám, ilyenek a mái asszonyok. Nem elég nekik egy kan, mingyárt
tucatastól kell nékiek. Nézd csak, nézd! – az az Uzdyné hogyan hajlik az én Ambrus öcsém
felé, akár az ölébe ülne a szemünk láttára...
Valóban Adrienne nagyon kacérkodott ma Ambrus bá'val. Szándékosan tette. Bálint
megérkezett. Itt fogja őt keresni. Fontos, hogy ez ne tűnjön föl. Hogy ne pletykáljanak erről.
Főleg Uzdy miatt fontos, aki itt lézeng a teremben és hórihorgas magosságából néha át-
áttekint hozzá a tömeg feje fölött. Bárcsak komolyan venné ezt az Ambrus-dolgot, akkor nem
Bálintra figyelne.
Róza asszony mereven ült. Kissé kiülő szemei az ajtót figyelték. Vajon mikor jön a fia? –
Nem válaszolt Lizinkának. Remélte, hogy Sarmasághyné abbahagyja ezt a tárgyat, ami miatt
amúgy is annyit szenvedett.
De a vén Lizinka csak folytatta:
– Csak áztat nem értem, mivel fagja meg magának a férfiakat. Ambrus csélcsap ember valt
mindig és már több mint esztendeje ennek a szaknyájában ül. Talántán, mint a boszorkányok,
tud valami dalgat, amiről – lelkem – nekünk fagalmunk sincs...
*
Elmúlt hét óra. A tömeg kissé megapadt. Azért még mindig sokan voltak, főleg azok, kik a
Redutban a hidegbüféből akartak majd vacsorálni az árusító hölgyeknél. De addig még sok
idő van. Előbb lesz a műkedvelő előadás, amire a közönség újabb hullámát várják.
Ekkor jött be Bálint. Nem ment még az Adrienne sátrához; előbb végiglátogatott sok mást,
fel is ment a patroness hölgyekhez, kik az emelvényen előkelően unatkoztak, amin nem
változtatott, hogy a szótlan Kendy Sándor odaült közéjük, sem Bogácsy nyugalmazott őrnagy
jelenléte, ki egy bonyolult régi párbajügyet magyarázott nekik kiváló szakértelemmel. Bálint
kezet csókolt az anyjának és a többi hölgyeknek, elszenvedte, hogy a vén Lizinka tanti
homlokon cuppantsa, le is ült Gyalakuthyné mellé és Bogácsy okfejtését figyelemmel
hallgatta.
Hogy ő, fiatalember létére odaült a pódiumra, tán az indította Alvinczy Farkast és a kis
Kamuthyt arra, hogy ők is odajöjjenek. Mindketten igen fontosnak tartották az ő képviselő
voltukat. Helyes tehát, hogy komolyságukat bizonyítandó, kiváljanak a flörtölő, tréfálkozó
tömegből és föllépkedjenek a mindenhonnan látható emelvényre.
Farkas nagyon megváltozott, amióta törvényhozó. Ő, aki addig kedves, jó fiú volt, kitűnő
előtáncos és kissé könnyelmű ivópajtás, azt hitte, hogy be kell mutatnia, mennyire fontos
politikai tényező. A fővárosban más szerepe nem volt ugyan, mint hogy néha a Házban vagy a
függetlenségi pártgyűlésen leadta a szavazatát. De ő nem tudta, hogy ő ott csak egy a sok
névtelen között és most komolyságával akart tüntetni a rokonsága előtt. Szép, görög vonású
arca – ilyenek mind az Alvinczy testvérek – soha el nem mosolyodott és csupán politikáról
volt hajlandó beszélni.
A kis Kamuthyra még rosszabb hatással volt Budapest.
Tökéletesen el van majmosodva. Valami szabó elhitette vele, hogy a külseje angolos. Ez
megnyilatkozásként hatott a kis Kamuthy Istire. Annál inkább, mert természettől selypít –
tehát az angol th már készen van a szájában, még akkor is, ha semmi szükség sincs reá. –
Azóta angolnak öltözik, igaz, hogy bohózatangolnak. Tág kockájú szürke szalonkabátot visel,
szürke nyakkendőt, cilindert, fehér kamáslit; monokli szorul a szemében és pofaszakállt
növesztett arra a pufók csecsemőábrázatára.
Feljönnek és rögtön politizálni kezdenek.
– Mit fólf a parlamenti helyfethef? – kérdi Isti Abádytól és a választ se várva folytatja: –
Én aggaftónak tartom. Mondottam if Juft Gyulának, hogy a háffabályreform nem időferű.
– Miért ne volna? – vág közbe Alvinczy. – Kossuthnak igaza van, ha rendet akar, mert a
nemzeti kormány az más, mintha nem az volna...
– Az angol alkotmány... – mondja Kamuthy angolt „engöl"-nek ejtve –, af engöl
alkotmány nem if ifmer háffabályt; ott a fokáfjog ferint...
Az öreg Kajsza egyet rövidet mordul, a hölgyek előtt ki nem ejthetvén az ő szokásos
mondását, fölkel nagy robajjal és elmegy.
A szegény lady patronessek sem bírták ezt soká; lassanként leszállingóztak az
emelvényről. Bálint is leszökött onnan. A hosszú Farkas és törpe Isti azonban ott maradtak
állva és vitáztak mindenki szeme láttára, amiről azt hitték, hogy imponáló látvány.
Végre az egyik rendező tessékelte őket le, mert következik az előadás. A közönség már
begyűlt és várakozik.
Ez is lepörgött. Valamivel gyorsabban, mint számították, mivel az egyik főszám elmaradt:
a Gyerőffy László hegedűjátéka. Ő annyira elázott a vén Dániellel, hogy mind a kettőt ki
kellett támogatni, hogy nagyobb baj ne essék. A nagyközönség elment, így hát zárást
csináltak. Most, hogy kiürült, milyen más a terem képe! Nyitáskor keleti vásárhoz hasonlított,
most valami cigánytáborhoz. A bódékból minden holmit elhordták a vevők. Soknak még a
díszítéséből is eladtak. Másokról leomlott itt-ott a borítás és néhol csak a váz lécezése
meredezik. Az árusító hölgyek átadván a perselyt az egyleti titkárnak, most végre
megvacsorálhatnak.
Az eredeti program szerint az árusító hölgyek a szomszédos étkezőbe vonultak volna, hol
hidegbüfé várt reájuk. Ehelyett inkább itt maradtak majdnem mind, míg a körükhöz tartozó
számos udvarlók a tálakat áthozták ide, tányérokat, poharat, pezsgőt, sőt még néhány abroszt
is. Ezeket a padlón vagy a polcokon terítették végig, reárakva, amit a büféből raboltak.
 Két-három csoport összeköltözött, törökösen ülve a sátordíszből szerzett szőnyegekre,
üres ládákon vagy az árusítódeszkán, mellettük, közöttük egy-egy pulykasült, galantine vagy
sonka fölaprított hullájával. Így lepték el nők és férfiak vegyesen az egész közbülső járót. És
persze alig telt el pár perc, már ott termett Pongrácz Laji prímás az egész bandájával és
fölszállott a nóta az ő zengő hegedűjén.
Adrienne-ék társasága a szomszédos emelvényt és annak lépcsőit foglalták el. Ez a
legtágasabb hely. Jó is így, mert ők vannak legtöbben. A másik két Laczók leány, Szentpáliné
és Dodó is ide csatlakozott. A kicsi Margit is előkerült végre, bár kissé borzosan. Az Ádám
jobb vállán a fal zöldes mészpora; de ki figyel ilyenkor az ilyen apróságokra! A csinos
Körösiné és barátnéi is ide hozták a hozzájuk tartozó városi ifjakat és a pódium másik végét
lepték el. Odaszegődött Kendy Jóska főispán uram is, aki a maga szótalan módján a kis
professzornénak „teszi a szépet", ahogy azt Erdélyben mondják.
Furcsa kép. A nők maguk elé húzott lábakkal, díszes selyemruháikban a földön; mellettük,
előttük az elegánsan öltözött urak, kiknek legtöbbje magán viseli szolgasági jelként azt a
tárgyat, amit attól vett, akinek akár komolyan, akár tréfából udvarol. A leggyakoribb a bábu.
Ambrus bá' már elment, de nélküle is van elég. A legkisebbfajta Kendy Jóska pipaszárán
fityeg bojtnak; Alvinczy Ádám mind a két zsebéből egy-egy babaarc kandikál ki, Pityu
nyakában egy óriáspojáca lóg, míg Abády maga mellé ültette az ő paprikajancsiját. Az
emelvény túlsó oldalán is sokféle babák hirdetik a játéksátor sikerét. Von der Maultasch báró
egy mézeskalács szívet tűzött a mellényére, de a legfurcsább a kis Kamuthy.
Ő előkelően ténferegve a postabódéhoz került. Az ott árusító nők rögtön fölfedezték, hogy
ő egészen angol.
– Azt hittük, hogy maga angol! – ezzel fogadták. Addig ismételtették vele nagy
huncutsággal, hogy „engöl, engöl, engöl", amíg örvendő hiúságában eltűrte, hogy a homlokát
apródonként végigragasszák 10 filléres postabélyeggel. Mert minden erdélyinek, embernek,
asszonynak, öröm valakit megcsúfolni. Most is így van. Mire megszáradtak, el is felejtette,
hogy mit tettek vele.
Szól a nóta a terem túlsó végéről. Elég zajos, hogy kettecskén beszélgethet, aki akar, elég
halk mégis, hogy anekdotázni lehessen.
Ákos, a legkisebbik Alvinczy ad elő. Ő most Küküllőben tiszteletbeli aljegyző. Szörnyen
bámulja a főispánját, Jóskát. Dacára, hogy az alig háromlépésnyire onnan szemezik
sokatmondólag a kis Körösinével, ő itt a dicsőségét hirdeti. – „Gesta Dei per Jóskám" lehetne
a címe az ő történeteinek.
Van ott egy gyakornok – mondja –, aki napokig nem járt hivatalba. A főispán kidoboltotta
a városon: „Elveszett egy gyakornok, a becsületes megtaláló kap 10 koronát, ha visszahozza."
Akár egy borjúért! – A gyakornok lóhalálába jött a megyeházára és azóta ki sem mozdul.
Van ott – mesél tovább – egy penzionatus osztrák tiszt, aki földbirtokos. Ez cséplőgépet
vett az állami gépgyárból. Az ilyen gépre reá van festve a magyar címer. – Az osztrák szerzett
valahonnan egy pléh kétfejű sast és a magyar címer fölé azt rászögezte. Mit tett erre Jóska? –
Megkérdezte, van-e engedélye az osztrák császártól, hogy a Habsburg-jelvényt használja. Ha
van, jó. De ha nincs?! Ha nincs, akkor „idegen címer bitorlásáért" indítsák meg az eljárást
ellene, azonkívül pedig mérjék ki, hogy a vizescsöbör nincs-e túl közel vagy túl messze a
kazánhoz, mert ha így volna, – akkor – jaj neki! – betiltja a cséplést három hónapra!
Nagy kacagás volt minden történet után, olyan jóízűen mondta el őket Ákos. Egyedül
Kadacsay vált mind szomorúbbá, ahogy ezeket hallgatta. Neki valamikor ideálja volt Jóska
mint nagyszerű lótudós és úrkocsis. Kölyökkora óta őt utánozta és belátva, hogy hajtási
tudományát nem múlhatja fölül, ő mint lovas akarta elérni azt a kiválóságot. – Igaz, hogy
magán tapasztalta, hogy az ő eszményképétől nem jó lovat venni, de hát becsapni lóvásárnál
bárkit majdnem virtusnak számít; később arra is rájött, hogy a túlzott lelkiismeretesség más
téren se nagyon bántja Jóskát. – De amíg csupán sportember maradt, az ilyet el lehet nézni.
Nagy csalódás volt azonban, mikor főispánságot vállalt Jóska. Ekkor romlott le a
sihederkori ideál. Kezdte a barátját másként megítélni, annál is inkább, mert a saját lelkében
új éhségek támadtak, kíváncsiságok és vágyak. Lassacskán az az érzése támadt, hogy a Jóska
utánzásával átsemmizte az életét. Az iskolában igen rosszul tanult, bár jó eszű fiú volt.
Önkéntességi éve után bezupált, hiszen akkoriban a huszártiszt az idejét jórészt
versenylovaglással, bukásból származó kulcscsonttöréssel és lóidomítással töltötte. Most
kezdett rájönni, hogy mit sem tud. Ezért kilépett a hadseregből. – Könyveket vett és tanulni
próbált. Behozni, amit elmulasztott. Olvasott összevissza a világon mindent. De főleg
bölcsészeti írásokat. Mentől többet olvasott azonban, annál több probléma lépett elébe, amin
gondolkozni kellett, töprengeni kellett. Annál fájóbb lett a mulasztása. A lelkében pedig az
elherdált évek miatt fölébredt a harag Kendy Jóska ellen, akinek bámulásában elprédált több
mint tíz hosszú esztendőt. – Ezek a gondolatok különös erővel ragadták meg, ha úgy, mint
ma, kissé sokat ivott.
Alvinczy Ákos újabb történetet mesélt. – Van egy középbirtokos, Rácz Tódorka, az egyik
félreeső községben. Jó ivó. Nagyon szenvedélyes, de igen rossz kártyás. Persze mindig veszít.
A főispán rendes ferblipajtása. Hát egyik játék után hajnalban azt mondja Rácz, hogy neki
vége van, nem is jön többet ide, mert holnapután kiszáll hozzá az adóvégrehajtó. Igen sok év
óta egy krajcár adót sem fizetett – hát most elárverezik mindenét. – Mit tesz erre Jóska? –
Behívatja a falubeli bírót és megparancsolja, hogy a faluban kolerát találjanak, ragasszanak
vörös cédulát minden második házra és zárják körül az egész helységet. Így aztán, mikor
másnap a végrehajtó odaérkezett, már a község határáról furkóssal fölfegyverzett őrök
hivatalosan kergették vissza.
– Rácz Tódorka még az este velünk kártyázott és a végrehajtó azóta sem merészelt
kimenni abba a távoli faluba! – fejezte be Ákos a történetét az általános nevetés között.
Gazsi báró nem bírta ki tovább:
– Én ennek nem látom a humochát – mondotta az ő áthatóan raccsoló beszédével –, végre
is a főispán mégse achcha való, hogy a pajtásai adómulasztását páchtolja!
Mi lelte Gazsi bárót? Hiszen ő volt eddig a fő mókaszerző, aki soha egy komoly szót nem
ejtett. Egyedül Abády emlékezett vissza arra a furcsa, de érdekes előadásra, amit Gazsi
Mezővarjason, akkor is kissé részegen, a boldogság nem létezéséről tartott. Ebben az
emberben mozog valami! – gondolta. Mindenki más meglepődve nézett Kadacsayra.
Kendy Jóska azt hitte, hogy ez valami tréfa bevezetése. Azért onnan a kis Körösinétől, hol
eddig úgy tett, mintha nem hallaná a róla hangzó sok dicsérő anekdotát, átszólt kurtán a
makrapipa mellől:
– Ha majd egypatájúaknak kell kormányozni, akkor te is lehetsz főispán! – Ez volt az a
hang, ahogy egymást hergelni szokták.
– Én sehogy se leszek – vágott vissza mérgesen a másik. – Én nem vállalok olyat, amihez
nem échtek. Én megmachadok bachomnak, ha mách bachom vagyok...
– Érdekes önvallomás! – csúfolkodott Jóska.
– És ha egypatájúak fölé tennének, ahogy te mondod, vagyis a szamachak fölé, az is
kötelesség volna, nem pedig vicc.
Most szomszédjához, Bálinthoz fordult: – Hát nincs igazam? – Te beszéltél egyszech
echchől? – és választ nem várva, újra Jóska fölé süvítette: – Én legalább belátom, hogy
bachom vagyok!
 – Ezt hogy érted? – kérdezte most már száraz hangon a makrapipás főispán. A szóváltás
komoly kezdett lenni. – Gazsi báró pár pillanatig habozott. Nyilván azt a sértő szót kereste,
amit ki akart vágni.
Ekkor váratlanul magas, szikár alak lépett a pódium és Gazsi báró közé. Ő Abády, a kis
Dodó és Maultasch társaságában a bódé oldalán ült a földön.
Uzdy Pali volt, hosszú útibundájában olyan, mint egy torony. Senkivel sem törődve
odaállt az emelvényen lévő felesége elé, bakancsos lábát az első lépcsőre tette és szólt:
– Én most indulok Almáskőre. Nincs valami parancsa – édes Adrienne? – valami, amit
beküldjek onnan...
– Most éjjel indul? –- csodálkozott a neje.
Uzdy rézsútos szemöldökei fölcsúsztak a homlokán: – Még nem szokta meg, hogy
bármikor jövök-megyek? – kérdezte az ő mindig gúnyos hangján. – A kocsim odalenn vár –
tehát nincs? Jó. Csak kérdezni akartam. – Hát akkor pá! – ajánlom magamat. – És széles
mozdulattal meglóbálta a hódprémes kucsmáját. – Ajánlom magam kegyeibe az egész becses
társaságnak!
Megfordult és ugyanazzal a hangtalan kimért lépésével, amivel bejött, kisétált a teremből.
Mikor az ajtózár távoztakor becsattant, Adrienne és Bálint szemei egyetlen pillanatra
összetalálkoztak.
A kis Kamuthy fölhasználva a csöndet, vissza akart térni az előbbi témára: – Engliában –
mondotta fontoskodva – a vefetőktől nem kívánják, hogy fakemberek legyenek. Főt! Aft
tartják, hogy a fakértelem árt a jófan ítéletnek...
– Na, a tiédnek nem fog ártani! – kiáltott közbe Jóska, aki örült, hogy másfelé terelheti a
szót, mert nagyon unta volna, ha Gazsival valami becsületügye támad. – Mindenki örült a
tréfás hang visszatértének. Mindenki kacagott, de igazán orkánszerű nevetéssé csak most lett,
mikor Kendy Pityu rászólt Kamuthyra:
– Inkább mosnád le azt a sok bélyeget az ábrázatodról, mert valaki még be talál dobni a
postaládába! – és a kis hamisított angol a homlokához kapott, szörnyülködve fölüvöltött: – Oh
my God! Iftenem! Iftenem! – és szégyenszemre kiszaladt.
Távozása a többieket is elindította.
– Késő van, ideje hazamenni! – mondotta valaki és erre, mintha varázsszóra,
szedelőzködni kezdtek.
– Csak ilyenkor, mikor vége van, érzi az ember, milyen fáradt... – mondotta elmenőben
Adrienne.
Bálint még ott maradt. Úgy látszott, mintha nem is venné észre, hogy Addy távozik. Udo
bárót hallgatta változatlan figyelemmel, aki magyarázott neki valami hosszút, de talán roppant
érdekeset az ő pomerániai németségével:
– Das is man so, wie ich soeben ihnen sagte, mein lieber Graf; bei uns und auch in Ost-
Preussen ist es wohl nich anders...

III.

Adrienne hálószobája majdnem vaksötét. Csupán egyetlen gyertya ég, ezt is letette a
padlóra a sarokba, az ágy két oldalán álló egyik asztalka mögé. Az így leborított fény furcsa
rajzokat vet, óriásivá növesztve az asztal lábait, meghosszabbítva azoknak árnyait, ketté is
törve őket a mennyezet szögletében. Az ágyé pedig a fél szobát eltölti sötétséggel, akárha
fekete pára hömpölyögne benne. Az alólról szüremlő világosság majdnem fantasztikussá teszi
ezt a szobát, mely máskülönben rendkívül banális. Pár párnázott szék a hatvanas évekből, egy
fiókos szekrény, amilyen száz hasonló van, diófa állótükör és toalettasztal az ablaknál. A
falakon olcsó, színehagyott papírtapéta, egyéb semmi. Közepes vendégszoba hatását tenné, ha
az ágy egyedül nem volna egészen más, mint minden, ami körülveszi. Agyfája nincs.
Elefántcsontszínű puha takarók ömlenek le róla mindenfelől, még a padlót is elborítják
mellette. A szürke, ócska szobában idegen ez az ágy. Jövevény. Valóban ez az egy tárgy az
Adrienne sajátja, a többi bútor az anyósáé. Olyan idegen itt, mint a szomszédos szalonban, az
öles kandallónyílás előtt szőnyegként a fehér csergepokrócok, és rajtuk széjjelszórva az a
tömérdek selyemvánkos a kimérten unalmas empire bútorzat közepén.
Mindennek, amit Addy bevisz a lakásba, annak nomád jellege van. Ideiglenes. Egy dívány
a szoba közepén. Párnák, pokrócok. Semmi más. Magával hozta. Ha elvinné, a lakás jellege
mit sem változna meg, sőt visszatérne eredeti állapotába. – Táborozás a tovavándorlás előtt,
ahogy a beduinok sátrat ütnek antik templomok oszlopai között.
Az ágypárnákon egyetlen fekete volt, Addy hollófeketén széjjelbontott haja, kétfelől az
arca mellett szélesen, akárha egyiptomi paróka lenne.
Ébren van. Vár. Tudja biztosan, hogy Bálint el fog jönni. Nem beszélték meg, nem is
beszélhették, hiszen Uzdy itt volt mostanáig. Csak ott a bazárban mondta egészen váratlanul,
hogy indul falura azonnal. Csupán a szemük akadt össze és csak egy pillanatra. De ennyi elég.
– Hogyne lenne?! Annyi hónap után. Annyi hónap szomjas várakozása után.
Hosszú, hosszú idő. Mióta ő visszautazott Varjasról Almáskőre, nem találkozhattak. Ez
november elején volt és most március vége. Hosszú, hosszú idő. Végtelen napok, végtelen
éjjelei a vágyakozásnak, várásnak. Szörnyű volt így elszakítva lenni egymástól és csak néha
kapni egy-egy sort, hiszen sűrűn még írni sem lehet, nehogy föltűnjék. Odaláncolva lenni az
anyósa és Uzdy otthonába, ahol ő nem is vendégnek, hanem rabnak érzi magát. Szörnyű hetei
nemcsak az aggodalomnak a leánykája miatt, küzdéses hetek, mindennapi küzdelem az öreg
Uzdynéval, aki a leánykája mellől ki akarta zárni, ahogy mindig tette, mióta a gyermekét a
világra hozta. Míg a leányka egészséges volt, ezt nem nagyon bánta már. Az első
összetűzések után beleadta magát. Akkor még – nyolc éve majdnem – nagyon fiatal is volt.
Engednie kellett. Lassacskán majdnem hozzászokott, hogy a gyermekét elvették tőle, amit
valamennyire megkönnyített, hogy a kislány annyira más volt, mint ő és látszólag szenvtelen,
mintha nem is ő szülte volna. Ez a belenyugvás azonban azonnal felrobbant, mikor a gyermek
ágynak esett. Minden nő ápolónő is. Az anyai érzésnek egyik formája ez. Kétszeres erővel tört
elő nála, hiszen anya is volt valóban. Adrienne föllázadt, midőn már az első napon az anyósa
vöröskeresztes nővért hozatott Kolozsvárról. Iszonyú jelenet volt közöttük, nem hangos
szavakban, de gyűlölettől mérgezett sima mondatokkal. A férje nem segített neki. Gúnyos
arccal hallgatta őket és némán. Talán mulatott rajtuk. A fiatalasszony győzött, de a győzelme
nem volt teljes. Csak annyi részt kapott az ápolásban, akár a nörsz vagy a vöröskeresztes
leány. És ezt a részt, ezt az alárendelt szerepkört is naponta védenie kellett. – Az öreg
Clémence grófné minden mozdulatát figyelte, folyton leste, nem kapja-e rajta valami
hanyagságon, hogy ezt fölhasználva ismét kizárhassa az unokája mellől. A lázméréseket,
orvosságadást, minden tünetét a betegségnek táblázatokba kellett leírni, az órát és a percet
pontosan betartani fölajzott figyelemmel.
Talán jó volt ez a minden pillanatot betöltő gond. Elfoglalta. Könnyebben teltek a napok
és hetek; sivárságukat másként aligha bírta volna. – Valami pici öröme is volt. A kicsi Klémi
– a leánykát a nagyanyja után keresztelték – mintha kissé fölmelegedett volna iránta. Lassú
gyógyulása alatt néha előfordult, hogy a leányka reámosolygott. Gyakran az is, hogy letelvén
az Adrienne-nek kiosztott idő és őt leváltották a beteg mellől, a gyermek vissza akarta tartani:
– Maradj még, – ne menj – maradj... – és pici kacsójával megfogta a kezét. Ilyenkor
hamiskásan reánézett a nagyanyjára, mert ez csupán olyankor történt, ha az öregasszony jelen
volt. Ha a nagymama nem volt jelen, a gyermek ilyet nem mondott. – Vagy mégis?... – Nem.
Csakis ilyenkor. Majdnem azt a benyomást tette, mintha a gyermek tudná, hogy a nagyanyját
ez bosszantja, csakis azért tenné, semmi másért. – Adrienne azonban ezt nem akarta meglátni;
hinni akarta, hogy a leány hozzá vonzódik inkább.
Mikor a leányka fölépült, az öreg Uzdyné elvitte előle. Meránba mentek, ahogy máskor
már karácsony előtt. Ha nem vitte volna el – talán valóban meg tudta volna hódítani magának
a kicsi Klémi szívét. De hát elvitték! Újra kell kezdeni majd ezt a küzdelmet a gyermek
birtokáért. Újra is fogja kezdeni... Vissza kell hódítania magának.
Ezekre gondolt Adrienne, maga elé bámulva a sötét mennyezetre.
De megzörrent a szomszédos szalon üvegajtaja. Hirtelen, akár a hullám, a viszontlátás
közelgő öröme minden fájó emléket kitörölt a lelkéből.
*
– Ez így nem élet! – ismételte Bálint. – Ez nem élet! – és most azt a hosszú okfejtést Addy
válásáról újrakezdve, minden érvet újra fölsorakoztatott. A párnákba dőlve egymásba kulcsolt
tagokkal úgyszólván mozdulatlanok. A tökéletes odaadás kényelmessé tesz bármi helyzetet.
Miként a lelkük némán megérti egymást, a testük is mindenkor egybeigazodik teljes
harmóniában, ahogy a ketrecben a nagy vadállatpárok összefonódva alusznak a bizalmas
nyugvás természetességével. Az arcaik egymás mellett.
A halkan ejtett szavak majdnem csókok is, annyira közelről indulnak.
Adrienne válását, ezt magyarázza már jó ideje Bálint. A szükségességét,
elkerülhetetlenségét. Minden körülményt, minden érvet, meggyőzően csoportosítja ezeket.
Tán még meggyőzőbbek így, mikor egymásba tapadó bőrén az ölelő karjai, simogató keze,
csóklehelő ajka, minden erről beszél, szabadulásról, örökkön együtt maradásról. – Mégis
Addy tárgyilagos tud maradni.
Valóban talán lehetséges – gondolta. – Uzdy újabban nem zsarnokoskodott vele. A
betegápolás alatt majdnem kerülte. Ez azonban nem bizonyít semmit. Ez már sokszor volt így
házaséletük alatt. Kiszámíthatatlan mindig. – De van egy kérdés, ami latba esik, ami a
képzeletében azonnal föltámadt. Mi lesz a leánykájával? – Azt ő nem hagyhatja, azt ő nem
áldozhatja föl. Nem maradhat „azoknál", ahogy ő a férjét és az anyósát egyetlen szóval
nevezte. Teljesen tönkretennék! Visszaemlékezett, hogy máris milyen furcsán zárkózott,
kimért modorú, szótalan az a gyermek. Ő mindezt az anyósa fagyos szigorának tulajdonította
és kötelességet látott abban, hogy kiszabadítsa onnan. De vajon sikerül-e? – Föltéve, hogy
Uzdy elfogadná a válást, bizonyos: mindent el fog követni, hogy ezért büntessen. Az
öregasszony körömszakadtig fog küzdeni, hogy megtartsa az unokát magának és kétségtelen,
hogy az egyetlen lény, akire valamiként hallgat Uzdy, az anyja. Tehát ez is akadály, ez is
szörnyű akadály lesz! Márpedig a sok hónapos harc után, amit a gyermekéért most folytatott
Adrienne, megszégyenítésnek érezte, ha lemond róla.
Mindez pillanatok alatt végigcikázott az agyán. Mindebből azonban semmit sem mondott.
Csak annyit mondott:
– És a gyermek? Mi lenne azzal?
Bálintot meglepte ez. Mindeddig Addy leányáról alig esett szó közöttük és ha az asszony
nagy néha említette, mindig úgy beszélt róla, mint akit elvettek tőle, mint aki már régóta nem
is az övé. Ő sohasem gondolta, hogy ez számba jöhet. – Hát magaddal hozod persze! –
válaszolt könnyedén, bár azonnal eszébe ötlött, hogy az ő anyjánál az idegen gyermek
szaporítani fogja az ellenállását.
– Mert a leányom nélkül nem ... – nem tudnám megtenni... nem tudnám... – És az asszony
most először nem nézett reá, elnézett mellette a távolba, a sötétbe. – Azt nem lehetett tűrni,
hogy máshova gondoljon! A férfi ölelése szorosabbá vált. A szája elkezdett vándorolni a nő
arcán, a nyakán, a vállán. Bódító csókok, céltudatosak. A nyomukban mintha tüzek
fakadnának. Ezernyi erők, kiknek kábulata eltöröl minden mást ezen a világon, gondot,
aggódást, érvet és értelmet...
*
Az a szó, amit Adrienne mondott, megindított egy gondolatsort, mely öntudatlan
szunnyadt eddig is a férfiban. Hosszú egyedülvalósága alatt jelentkezett néha, akkor is csak
bizonytalanul. Most hanyatt dőlt arcán a reáborult nő vaskos fekete hajával, a kunkorodó
fürtök vad bozótja közül megszólalt Bálint hangja:
– Fiad volna tőlem és szép volna... szerelem gyermeke... örökölné a te elefántcsont
bőrödet és az én homlokomat... A te sárga szemedet és az én hajamat... És...és tovavinné, amit
mi érzünk... amiben mi hiszünk...
Nagyon halkan mondta ezeket. A töredezett mondatok minden egyes megállásánál érezte,
miként markolják meg a nő kezei a vállát. Egyetértő kezek, minden válasznál világosabb
válasz; az együttes vágy rajongó beszéde. És mikor végleg elhallgatott, a nyaka köré csúszott
a nő csupasz karja, körülfogta egész testét és a szája a széjjelbomlott haj kígyózó szálai között
megkereste a száját. Forró, forró hosszú csók, megpecsételése néma ígéretnek. Fogadalom.
Szerződés.
Virradt. Bálint kilépett a szalon üvegajtaján. Előtte a villa hátsó kertjének keskeny sávja
után az alacsony léces kapu, mely a Szamos-árok pallóját lezárja. Idáig kell vigyáznia, hogy
nyomot ne hagyjon a lába. Szerencsére északos oldal ez; a ház árnyékában a régi hó kemény
jéggé fagyva ellepi a földet. Jól bírja az embert. Csak alatta szortyog az olvadás. Csak az
utolsó lépést kellett meghosszabbítani, azzal elérte a hidacska párnafáját. Visszanézett.
Valóban semmi nyom sincs.
Túl az árkon lucskos út vonul a víz mentén. Bár hócipő volt rajta, nem volt kedve így
tapicskálni a sárban, inkább befordult a sétatér felé. Ez nagy kerülő, kissé szitál is az eső, de
sebaj! Szép így járni a hajnalhasadásban. A szíve teli volt reménységgel és a még alvó
természet is mintha azt érezné, amit ő: a közelgő tavaszt.
A levegő is teli ígérettel, ahogy az ő lelke.
Mikor búcsúztak az illatterhes hálószobában, csak annyit mondott Adrienne:
Megpróbálom... Ezzel váltak el. Megpróbálja szóba hozni a válást. Bizonyára sikerül,
gondolta Bálint. Sikerülni fog, sikerülnie kell. Adrienne és férje már alig élnek házaséletet.
Miért ragaszkodna hát Uzdy annyira hozzá? Talán csak Adrienne képzeli, hogy semmi áron
sem bocsátaná el. És végre is, törvények is vannak...
A derengő hajnalodásban jólesett lassan végigsétálni a néptelen parkon, a reménységet
szívni magába teli tüdővel. Az óriási fák lila mozdulatlansága vette őt körül. Közöttük egy-
egy hófolt tarkítja az avart, hol láthatatlan apró csermelyek csurgadoznak szanaszét, áztatják a
földet, lazítják, puhítják, hogy kiserkenhessen százmillió fűszál, lapu és virág, újrakezdődjék
az élet, a jövendő. Az egész természet arra készül, azt várja; a hajnali levegőben a
termékenység le nem írható szaga. Így ment végig a hosszú sétányon és jártában már nemcsak
az asszony bírásának a reménye zengett, hanem az is, ami olyan önkéntelen jött az ajkára ma
éjjel: „...fiad volna tőlem..."
Midőn a fasor végére ért, jobbnak tartotta még egy vargabetűt írni az Óváron és annak
girbegörbe apró utcáin menni a lakása felé, nehogy találkozzék a főtéren valami hazatérő
lump ismerőssel. Éppen a Híd utca sarkához közeledett, midőn a főúton négyesfogat
csattogott el rettentő iramban. Szörnyen csatakosak a lovak, a kocsi födele fölhúzva, a
sárvédő is. Ha volt is benne valaki, nem látszott. Elég messzi volt és a fogat már rég eltűnt a
piac sarkánál, mire ő kiért a sötét házak közül. Pillanatnyi villanás az egész, akár egy látomás.
Nem is figyelt reá, csupán az agya raktározta el mint múló benyomást, mert váratlan, hogy
valaki hosszú útról ilyen kora reggel érkezzék be a városba.
*
 Adrienne mélyen elaludt.
Valahol egy ajtó nyílik és mintha világosság csapna be a szobába.
Arra ébredt föl. Még a párnákon kinyitotta a szemeit. A fürdőszoba ajtaja van nyitva.
Onnan jött a fény. És az ajtóban vele szemben ott áll sarkig érő bundában, kucsmával a fején
Uzdy Pál. Annyira valószínűtlen, hogy itt lehessen, mikor csak késő este utazott ki falura,
hogy az asszony elsőbben azt hiszi: álmodik.
De a férfi karja kilövell, mintha feléje mutatna, az ökle előtt valami szikrázik és eldördül
egy, kettő, három lövés, olyan élesen, mint az ostorcsattanás. Három sivítás is fütyül el fölötte
és ugyanakkor hármat koppan valami az ágy mögötti falon. Egy másodperc századrésze alatt
megértette Adrienne, hogy feléje lő Uzdy. Akárha rugók dobnák föl, de felült és
szembefordult a férjével, nem törődve, hogy még két golyó van a browningban.
Éppen a golyók útjában lett volna, ha azt a kettőt is kilövi.
Nem törődött azzal. Emelt állal, tágra nyílt dacos szemmel nézett a férjére. Nem szólt,
csak nézett. Dúsan ívelt ajkai között ragyogtak a fogai és koromszín haja vad kígyózásban
lobogta körül az arcát. Várta, hogy a két utolsó golyó feléje fog repülni.
Pár pillanatig némán így meredtek egymásra. Uzdy azonban lebocsátotta a karját.
– Alle Ehre! Ez már kurázsi! Ez már igazán kurázsi. Igazán. Alle Achtung! Igazán... –
Zsebre vágta a fegyvert. Most furcsa derékhajlással, ami mintha kettőbe törné hórihorgas
termetét, hajladozott az ajtóban, még öt-hatszor ismételvén nevetve: – Igazán, ez már
beszéd... igazán...
A kacagása olyan, mint valami gonosz kölyöké jól sikerült csíny te vés után.
– Maga meg van őrülve? – szólt reá az asszony.
Uzdy azonban nem felelt. Sarkon fordult és az ajtót csöndesen betette maga mögött.
Túlnan még hallatszott a nevetése.
Pár percnyi csönd most. Majd az udvar felől paták csattogása. Bizonyára fordul a négyes
fogat. Kocsizörgés is, mely gyorsan elhalkul. Újra csönd. Elment.
Adrienne még soká úgy maradt ülve az ágyában. Csak most kezdett a szíve erősen verni,
mikor az ő számára már minden veszély elmúlt. A szívdobogás fokozódott; már a torkában
érezte. Az ötlött az eszébe: Uzdy nem hajtat-e el Bálinthoz, nem használja-e ott azt a két
töltényt, ami még a revolverében ül?
Kiugrott az ágyából. Átszaladt vékony hálóingben a szomszédos hideg szalonba és
gyorsan írt pár sort:
„U. itt volt most reggel. Egészen bolond! Elment. Nem tudom, hová. Vigyázz magadra!
Délután sétálni fogok. Ha addig nem történik semmi, a főtéren keress meg..."
Csöngetett. Elég későn jött öreg kis szobalánya, Jolán, hiszen messze lakik a főépületben,
kissé álmosan is, hiszen még nagyon korán van. Adrienne már újra az ágyában volt.
– Vidd el ezt azonnal az Abády-házhoz a Farkas utcába. Mondd meg, hogy rögtön adják át
Bálint grófnak a levelet. Ha alszik, költsék föl és választ is kérek.
Így akart hírt kapni, riadt aggodalmában.
Eltelt vagy háromnegyed óra. Ahogy szaporodtak a percek, mind kínosabban gyötrő a
várakozás. A szomszéd toronyóra már elütötte a nyolcat, mikor Jolán végre visszatért. Midőn
nyugodalmas arccal belépett, minden aggódás elszállt az Addy lelkéből. Nyilván semmi baj
sincs. Már alig volt szükség az ÁB névjegyére, melyen csupán két angol szó: „All right!"
Mégis jó ez a rövid két szó! Alig olvasta el, mélyen elaludt.
*
 Séta közben mit sem mesélhetett el, hiszen Margitka is vele volt. Később az ozsonnánál
sem, számosan lévén nála, a Laczók lányok és a rendes férfivendégek csoportja, Alvinczy
Ádám, Kendy Pityu és a többiek. Bizalmasan nem beszélhettek.
Azt a mondatot: „... úgy, ahogy tegnap...", azt is beleépítette a bazárról szóló
visszaemlékezés közé, amit akárki hallhatott. Értelmet csak szemei adtak ennek, az a
hangsúly, amivel beletámasztotta a nézését az ÁB tekintetébe ennél a néhány szónál.
Válaszként a férfi szemhéjait egyetlen pillanatig lecsukta, miközben elfordította a fejét
másfelé.
A titokzatos jelek technikája ez.
Estig Uzdy nem tért vissza faluról. Éjjel sem. Adrienne hát végre elmondhatott mindent és
megmutathatta barátjának azt a három kis lyukat is a falban, mely három mészporos kerek
pöttyöt vágott a vajsárga tapétába. Azt is kiszámították – egészen jó játék volt –, hogy a
golyók útja az ajtótól a falig éppen Bálint felsőtestét fúrta volna át, ahogy így most Addy
fölött könyökölt az ágyon, akárha Uzdy az alig eltávozott fantomját célozta volna meg, lőtte
volna szíven.
Kacagtak, tréfára vették. Ám az asszonynál a tréfa csak színlelés. Ez a váratlan hajnali
jelenet más képet adott a helyzetnek. Már nem lehet hinnie, hogy Uzdy belenyugszik a
válásba. Eddig se nagyon hitte, de most már képtelenség! Sőt, a veszély is most már
határozottabb. Az a körülmény, hogy csak föléje célzott Uzdy, pontosan a teste fölé, hogy a
golyók ott repültek, ahol alig egy órával előbb Bálintot találták volna el, az is, hogy azonnal
megszűnt lövöldözni, mikor ő felült, mindez azt bizonyította, hogy nem ő, hanem a barátja
van veszélyben, annak életével játszik, ha most szól. Márpedig amennyire vakmerő, mikor
csak önmagáról van szó, annyira vigyáznia kell, nehogy veszélybe jusson az, akit szeret. Ezen
töprengett egész nap, bár senki sem látta rajta. Arra a meggyőződésre jutott: valahogy
másképp, valamikor, mikor Bálint nincs a közelben, ha Pesten van, még jobb, ha külföldön,
csak akkor szabad valamit próbálni, addig nem, semmi szín alatt, akkor is csak óvatosan,
valami ürüggyel, valami más látszattal. Valamit ki kell találni addig! Mindezt azonban nem is
említette, úgy tett, mintha mi változás sem volna. Tovább is vállalta, hogy ő beszél majd a
férjével, mert tudta, ha visszakoznék, Bálinttól kitelik, hogy maga veszi kezébe a dolgot.
Tehát tervezgetni kellett. És mivel a közvetlen cselekvésről le akart térni, tudatosan – ó
milyen könnyű volt! – tovább szőtte a tegnapi álmokat, hogy lesz majd, miként lesz, ha
gyermekük születik kettejük véréből, milyen lesz? Mit örököl tőled, tőlem... és fülbe mondva
sugdosta, sok csók megszakításával is, a sötét szoba bakacsin homályában; tündöklő
mesevilág ragyogott körülöttük, középpontján pedig valótlanul valódi lény, képzeletük és
vágyuk szülötte, kisbaba, majd serdülő fiú, és legott ifjú is. Míg a másik percben újra
csecsemőként hempereg csupasz testének rózsaszín csodáival...
Már neve is van, Ádámnak keresztelték, mintha ő kezdené a jövő emberiséget, új tökéletes
emberfajtát, amilyen még sohasem volt – akár Euphorion, a Faustban.
És ezt a témát újra és újra kihímezték, sok, sok éjszakákon beszéltek róla, mintha már a
világon volna, élő, való személyiség volna szerelmük végső célja és betetőzése.

IV.

– Már öltözik Bálint gróf, mindjárt készen lesz – mondotta Tóthyné belépve az Abádyné
nagyobbik szalonjába, ahol Baczóné, kezében örökös kötésével, egyedül várt visszatérésére.
Ebédidő volt. Fél kettő. Róza grófné a kis szalonban az íróasztalnál leveleit rendezgette. Ez
jelentés volt az ő számára is.
A két gazdasszony pár percig hallgatott, aztán csevegni kezdtek. Halkan beszéltek, mintha
sugdosódnának, mégis elég hangosan arra, hogy Abádyné, ha odafigyel, meghallhassa, amit
mondanak. Azt pedig tudták, hogy oda fog figyelni.
– Biza reá is fér az ifjúrra, hogy kipihenje magát, nagyon későn jött haza ma reggel... –
mondotta Tóthyné.
– Abbiza – helyeselt Baczóné – és még akkor se hagyták békin. Levéllel zaklatták, pedig
még nyolc óra se volt.
– Igaz biza – folytatta az első –, a Monostori útról hozták. A szakácsné éppen a piacról jött
haza, ő látta is azt a szobalányt.
Óriásit sóhajtott itt a két kövér nő, akárha s szívük szakadna meg, aztán Baczóné újból
elkezdte:
– Fölverték az álmából szegény Bálint grófot, abbiza, annyira erősködött az a cseléd, hogy
sürgős...
– Hát ugyan valjon tám cigányozni vala a mi fiatal urunk? – kérdezte Tóthyné nagy
hamissággal.
– Aligha! – nevetett a másik. – Reggelig nemigen szokott már régóta, hanem biza másfelé
járt talán, nem ott, ahová várták, azért futtattak hozzája...
– Hát abbiza jó is, ha másfelé jár végre...
Most csöndesen és kárörvendőn nevetett a két kövér gazdasszony. A társalgást nem
folytatták, mert Bálint frissen mosdva belépett a szobába. Ennyi úgyis elég volt.
Abády Róza a szokottnál melegebben fogadta a fia kézcsókját. Ebéd alatt is jókedvvel
hallgatta Bálint elmondásait a tegnapi bazárról, mert nagyon megörült annak, amiről ő persze
azt hitte, hogy csak véletlenül hallotta meg. – Bálint reggel jött haza és bizonyos, hogy nem
attól az átkozott asszonytól! Talán szakított vele! Másként nem is magyarázható, hogy az
Uzdy-villából keresnék korán reggel, ha onnan jött volna el egy órával előbb. Elképzelte,
milyen megalázás lehetett Adrienne számára, ha várta magához Bálintot és az nem jött. Ha
hagyta, hogy várják és más nőhöz ment. Róza grófné most nem bánta, akárki lett légyen is az
a másik nő. A fia asszonysikerei amúgy is bizonyos büszkeséggel töltötték el mindig.
Öntudatlanul úgy érezte, mintha az ő korai özvegységével kettészakadt életéért kárpótolná
Bálint azzal, hogy világszerte tetszik az asszonyoknak. Már diplomata korában is így volt.
Természetesen sosem kérdezte a fiát, de a női írású borítékok, mik távol országokból érkeztek
Dénestornyára, ha Bálint szabadságon volt, örömet okoztak neki. Mikor a szomszédban
Marosszilváson Malhuysen Dinórához járt át éjjel és lóháton, azt is tudta a cselédektől, bár
sosem kérdezett senkit. Az ilyen nőket ő nem ítélte el, csak másnak, másfajtáknak tartotta,
egy kalap alá vévén kokottot és úrinőt, akár több, akár csak egy szeretője van, férfiak
játékszerének tartotta őket, kik komoly érzést egyáltalán nem is kelthettek.
Az első nő, akinél megijedt, az Adrienne volt. Jól látta, mennyire komoly ő a fiára nézve,
mennyit szenvedett miatta most másfél éve, mikor Velencéből hazakerült; azt is, hogy most,
mióta újrakezdődött, miként osztja be a vállalt munkáját aszerint, ahol találkozhatik vele.
Mindezért gyűlölte.
Talán az egyetlen lény, akit valaha gyűlölt. Annál ádázabbul, annál könyörtelenebbül,
mivel elhitt minden leggonoszabb pletykát, amit hoztak neki és nem volt a világon senki, akit
olyan aljasnak tartott volna, mint Adrienne-t.
Ezért volt öröm és diadal az a hit, hogy Bálint elhagyta és megszégyenítette.
*
A jótékonysági bazárhoz kapcsolódott még más esemény is.
 A „Vajda", Kendy Sándor Kajsza jelen volt, mikor az öreg Kendy Dánielt és Gyerőffy
Lászlót részegen ki kellett támogatni a teremből. Unokabátyjánál, Dani bá'nál megszokta
régtől fogva, hogy leissza magát, ahol alkalom van reá; egyetlen mondással elintézte: „vén
disznó". Rajta úgysem lehet segíteni már.
Gyerőffy László esete azonban tovább foglalkoztatta. Folyton maga előtt látta, miként áll
föl bizonytalanul, miként tántorog pár lépést, hogyan támasztják ki az ajtó felé kétfelől, mert a
lábai nem bírják. Ez ott történt, elég közel hozzá. Abban a pillanatban, mikor talpra állították,
László feléje volt fordulva. A körülötte állók miatt csak az arca felső része látszott, a
homloka, az összenőtt szemöldöke. Mintha ránézett volna! És ez a haragos, kissé üveges
nézés megütötte a vén Kendyt, összefolyt régi emlékekkel, valaki másnak a tekintetével;
olyan volt, mintha az nézett volna reá, mintha az kérne segítséget tőle... Szamárság! ez a fiú
tökrészeg volt, teljesen öntudatlan az italtól, különben sem tud semmit, nem is tudhat, semmi
köze sincs hozzá...! De az a nézés... az a nézés mégis annyira ugyanaz...
Két napra rá elküldte az inasát azzal az izenettel, hogy Gyerőffy László keresse föl a
Belszén utcai lakásán. Legyen ott délben tizenkettőkor.
*
Mikor szemben ültek egymással, pár percig hallgattak. Aztán a „Vajda" megszólalt:
– Te marha! – ennyit mondott és megállt.
A fiatalember meg sem sértődött, annyira meglepő volt ez a váratlan gorombaság.
Csodálkozva nézett az öregúrra. De most a vén Kajsza belefogott. Elmondta, amit hallott
László életéről, könnyelműségéről, adósságairól, iszákosságáról. Keményen beszélt sok trágár
szót is használva, ahogy már szokása.
A fiatalember szótlan hallgatta. Annyi erő és akarat áradt ebből a hatalmas, széles mellű,
sasorros és ferde szájú emberből, durva szavai mögött talán annyi burkolt jóakarat is, hogy
most még béketűrő volt, majdnem alázatos. Amiket Kajsza ilyen keményen mondott, az
úgyszólván ugyanaz, mint amit László gyakran önmagáról tartott, mivel önmagát vádolta,
amiért önmagát megvetette, ha véletlenül józanul ébredt föl némely reggel. Ilyenkor
ugyanezeket vágta saját fejéhez és éppen e vádak elől menekült az ivásba és még sok-sok más
elől, amikről a „Vajda" nem tudott, nem is tudhatott. Úgy érezte most, mintha nem másvalaki
sorakoztatná föl a bűneit, léhaságát, züllését, hanem akárha tükörbe nézne és a másik énje, az
a vádaskodó, szigorú, az mondaná mindezt.
Így tartott ez elég soká. László körülnézett. Szeszhez szokott természete alkohol után
ordított. Nem volt pálinka sehol; nem is kérhet, az nem illik. Az öreg Kajsza most tanácsokat
adott, ami persze nála parancs formát öltött.
– Te kérést fogsz beadni az árvaszékhez. Kéred a kiskorúsításodat, ha már ilyen szamár
vagy a magad dolgában! Én vállalom a gondnokságot! Én majd rendben tartalak, ha fene fenét
eszik is! Nem fogom tűrni, hogy elpusztítsd magad!
László arca elváltozott. Ismét az a szó, amit Bálint is használt: „Elpusztítod magad!"
Megint azzal jön valaki. Megint menteni akarja valaki, rendelkezni vele, talán helyette fizetni
is akar, ahogy egykor Berédyné és most nemrég Dodó. Szörnyű harag öntötte el. Lázadás a
beavatkozás ellen. A gyöngeség lázadása az erő ellen.
– De hát kinek mi köze hozzá, ha én elpusztítom magam! – kiáltotta mérgesen és fölállt.
Most ömlött a szó belőle: – Egész életemben mindig pártoltak, kisgyerekkorom óta, mindig
ide-oda rángattak, a gyámom, a nagynénéim, mindenki. Mindenki rendelkezik, mindenki
parancsol. Hát nem! Elég volt! Elég volt! Én azt teszem, amit akarok, úgy élek, ahogy akarok!
– Ilyeneket mondott sok-sok ismétléssel, önmagát erősítve azzal, hogy kiabált és azt is: „ez az
én dolgom, senki másé" és azt is: „nem tűrök semmit senkitől, nem tűrök, nem tűrök, nem
tűrök...!" Míg végül széles karlejtéssel majdnem üvöltötte:
 – Ha el akarom pusztítani magam, hát igenis elpusztulok. Mindenkinek joga azt tenni az
életével, amit akar!
Az öreg Kajsza mozdulatlan ült. Némán hallgatta. Nem csupán hallgatta, de figyelte is.
Ezek az összenőtt szemöldökök, ez a furcsa karmozdulat, mely mintha hátra nyúlna és onnan
dobná előre a szót... Az utolsó mondat is: „mindenkinek joga van azt tenni az életével..."
Milyen atavisztikus mindez! Régi, régi emlék támadt föl benne: Ladossa Júlia. Az is így
beszélt, az is azt mondta, az is ilyen lázongó természetű volt. Az is önmagát pusztította el.
Akarattal. Tudatosan. Már leánykorában szerette őt, mégis dacból férjhez ment máshoz... és
később, akkor is dacból ment világgá, nem vele, de őmiatta... Mindkettőjük meg nem alkuvó
természete ütközött össze... akkor beszélt így, ahogy most a fia, akkor vetette így előre a
karját, néztek reá ugyanilyen szemek...
Az öregember fölállt. A kezét az ifjú vállára tette.
– Ne haragudj reám, öcsém, nem kell haragudni, az nem jó, arra nincs ok és én... én
bocsánatot kérek!... – Soha ilyet a „Vajda" nem mondott, soha ilyen lágyan nem beszélt: – A
világon nincs olyan sok szeretet, hogy eldobáljuk magunktól. Tudom, neked kevesebb részed
volt benne, mint másnak. Én azt megértem. Talán rosszul mondtam, amit mondtam, tán
másként kellett volna. Neked nincs se apád, se... se anyád. Sok minden hiányzott az
életedből... Ez az, ami rajtad van, ami reád nehezedik. De örülnék, ha a saját módod szerint
össze tudnád magad szedni és én... én segítenék... ha elfogadod...
E töredezett mondatok alatt László arcán meglepő változás ment végbe. Az álla leesett, a
szemei csodálkozásban nyíltak tágra, aztán megteltek könnyel. Merev állásából hirtelen
összecsuklott, akár egy játékpojáca, akinek elejtik a zsinórját. Leomlott a székbe és elkezdett
zokogni.
Az öreg Kendy állva maradt előtte.
– Na, na – mondotta –, ezt nem kell... nem kell... – Majd váratlan és kissé ügyetlen
mozdulattal megsimogatta a fiatalember fejét. – Nem kell... az ilyet nem kell... – ismételte
dörmögve.
Nagyon soká sírt László, mind összébb görnyedve a karosszékben. Valami fölszabadult,
valami föloldódott benne. Most már csak csöndesen sírt, siratta önmagát, elrontott életét,
mindazt a fájdalmat és dacot, amit évek óta hordozott magában, mindazt a tehetséget, amit
elprédált léhán, az elmulasztott időt és az eltékozolt ifjúságát... Mindezt most oly világosan
látta. Hosszan tartott ez. A vén Kajsza türelmesen várt, míg László végre megtörülte könnyes
ábrázatát és fölnézett.
– Bocsásson meg, bátyám – mondotta –, nagyon szégyellem... én nem szoktam... igazán...
Az öregúr egyetlen kurta paraszti szóval felelt, aztán folytatta:
– Van az így, ne szégyelld, talán jót is tesz.
– De hát mit csináljak? – kérdezte Gyerőffy.
Az öregúr melléje húzta a székét és leült. Programot adott. László menjen haza mindjárt,
írja vagy írassa össze az adósságait pontosan, azt is, ami birtoka van, erdő, ház, föld. Ha ez
együtt lesz, jöjjön be, hozza el neki: – Akkor majd megtárgyaljuk, meglátjuk, megbeszéljük,
mit lehet tenni. Ez mégsem lehet olyan reménytelen dolog, csak hozzá kell fogni...
Ebben egyeztek meg. Mikor kezet fogtak, még annyit mondott Kendy:
– Aztán próbáld meg és ne igyál olyan fene sokat!
Régóta nem érezte László magát olyan nyugodtnak, könnyűnek, mint mikor távozott az
öreg Kajszától.
Odalenn pár lépésnyire kávéház van. Kissé habozott, mielőbb bement. Alkoholhoz szokott
szervezete azonban legyőzte az akaratát. Betért. Három pohár pálinkát bevágott.
Mégis aznap este kiutazott falura.
 *
A bazárhoz fűződik még egy másik esemény is: a kicsi Margit mátkasága Alvinczy
Ádámmal. Hát ez roppant meglepő dolog! Hogyne volna, hiszen tudjuk, hogy Ádám sok év
óta halálosan szerelmes Adrienne-be. És elveszi a húgát? Ó, ez nagyon váratlan.
Valóban váratlan volt ez, főleg magának Ádámnak. Alig is értette, miként történhetett,
hogy egyszerre csak vőlegény lett, Margitka vőlegénye. És az a furcsa – gondolta –, hogy
nem is találja furcsának! Olyan magától jött ez valahogy.
A bazár délutánja óta, mikor régi szokás szerint uzsonnakor ellátogatott az Uzdy-villába,
már nem is próbált Adrienne mellé ülni, még vele szembe sem, ahogy azelőtt tette volna,
hanem azonnal a kicsi Margitot kereste, aki – ó, milyen véletlen! – mindig a szalon
legtávolibb sarkában volt található. Azonnal odaszegődött, amit azzal indokolt magának, hogy
Adrienne úgysem törődik vele, hanem megveti az ő nagy szerelmét. Mivel pedig a többi
vendégek, Kadacsay, Kendy Pityu, a másik három Alvinczy és a Laczók lányok is hamarosan
rájöttek, hogy amint Ádám és Margit összeülnek, rögtön elkezdenek bizalmasan pusmogni,
pár pillanat és aki véletlen ott is volt, az is elment onnan, ők pedig kettesben maradtak. Így hát
nyugodtan tárgyalhatták hosszan kedvelt témájukat. Azt a szörnyű különbséget, ami Adrienne
könyörtelen szíve és Margitka megértő lelke között fönnáll.
Ezt a megállapítást forgatták, tanulmányozták aprólékos és megható részletekben azon a
délutánon is. Túl, a nagy torkú kandalló előtt Gazsi báró adott elő valami szörnyen nevetséges
históriát, ami vele, egy lóval és egy vaddisznó kocával történt, ahol persze ő járt rosszul. Mert
Gazsi a hencegőnek az ellentéte; csakis olyat beszél önmagáról, ahol ő saját állítása szerint a
leg-bambább áldozat szerepét játssza. Harkályforma hosszú orrához, panaszos vágású
szemeihez ez jól illett, természettől való raccsolása pedig még külön zamatot adott az ő
siralmasan nevetséges adomáinak. Ott sokat kacagtak a szalon kandallója körül.
– Milyen vígak azok ott túl – mondotta búsan Ádám a kicsi Margitnak –, milyen jól
mulatnak!... és maga olyan jó ahelyett, hogy ott mulatna maga is, ahogy a többiek, itt ül velem
és hallgatja az én sok bánatos szavaimat! Mondja, kérem, nem unja már ezt az én sok
panaszkodásomat?
– Ó, dehogy! Én azt olyan szívesen veszem – felelt a kicsi Margit –, én inkább olyan
ápolónőféle vagyok. Öröm volna nekem, ha valamit használnék, ha könnyebben tudná viselni,
ami fáj magának, ami, sajnos, reménytelen!... Olyan szívesen hallgatnám, akár évekig...
– Milyen jó, végtelenül jó maga, Margit... Lássa!... nekem, majdnem boldogság, hogy
magával vagyok. Ó, bár mindig mellettem volna; olyan vigasztalás nekem ez a maga
rokonszenves lelke!
Ezt egészen halkan mondta Ádám. Tehette, mivelhogy nagyon közel ültek egymáshoz. A
hosszacska kanapén lett volna hely bőven. Nem volt hát feltétlenül szükséges ilyen közel ülni.
De tán hogy ne zavarja őket a jókedvű társaság beszéde, ezért húzódtak úgy össze. És a szó
így bensőségesebb, ha majdnem csak fülbe sugdossák. Könnyebb is lelkieket ilyetén módon
magyarázni; Margit sem válaszolhatta volna fennhangon, amit most válaszolt:
– Az lesz a legjobb. Maga engem feleségül vesz és én mindig maga mellett maradok. Én a
pajtása leszek; a gondozója és mindig úgy elbeszélgethetünk Adrienne-ről, ahogy most...
– Kedves! – pusmogta buzgón a férfi. – Maga ezt vállalni képes, tudva, hogy az én
szívem...?
– Ez a szív? – szólt a leány hirtelen és pici keze rászorult a szomszéd mellényére és pár
percig ott maradt. – Ez el van törve! Azt én tudom! Azt is, hogy nem szerelmes belém, nem is
lehet soha...
– Nem! – mondotta a fiatalember búsongva, de buzgón. – Mégis azt érzem: ha nem
ismertem volna Adrienne-t, akkor csakis magába szerettem volna!...
 Így váltogattak sok hiábavaló, de mézédes szavakat, míg a társaság indulni készült. Midőn
már mindenki búcsúzott és jó része már az előszobába jutott, Margit visszatartotta Ádámot.
Maradjon! – parancsolta kedves erőszakkal. – Azonnal közölnünk kell Addyval.
Ez volt az egyetlen kényelmetlen pillanat Alvinczy számára. Annyi gyönyörű mondatok
után, amikkel sok év óta körülzsolozsmázta az asszonyt, most kijelenti, hogy a húgát veszi
nőül! A kicsi Margit azonban óriási tapintattal vitte ezt végbe.
Megfogta az ifjú hatalmas tenyerét az ő kicsi kezébe, odavezette a nénje elé és azt mondta:
– Látod, Addy, ez a szegény Ádám borzasztó szerencsétlen. Ezért elhatároztuk, hogy
feleségül vesz. Ez így, ugye, a legjobb!
És Adrienne nem kacagott, nem haragudott, nem is csodálkozott, komoly maradt és
megértő, sőt mindkét karral fölnyúlva az Alvinczy arcához lehúzta a fejét és áldása jeléül
homlokon csókolta. Ezt soha el nem érte hosszú udvarlása alatt.
Ádám sötétvörösre pirult és valami szép érzelmes mondaton gondolkozott, amit most ki
kéne vágni, de semmi sem jutott eszébe, annál kevésbé, mert a kicsi Margit olyan erővel
szorította meg a kezét, amit ilyen kicsi leánytól alig is hitt volna az ember.
Ezt az erős markolást szimbólumként lehet tekinteni, de Ádámnak erről persze fogalma
sem volt.
*
Másnap a város teli volt a mátkaság hírével. A vén Milóth Ákost, a jó öreg Zakatát
besürgönyözték. Roppant boldog volt örömapai szerepében; lehetőleg mindenkit megölelt,
még elég idegen embereket is és minden öt percben meghatódott hangon ordította: – Ó,
szegény feleségem, Judith, hogy te meg nem érted ezt az örömet! – miközben bőséges
könnyeket sírt a bajuszába és rögtön azután nagyokat kacagott.
Harsogva járta végig minden ismerősét, ahol ugyanezt a jelenetet naponta sokszor
megújrázhatta, az idősebb dámáknál és a kaszinóban. Az utcán is megállított mindenkit,
hosszan magyarázva az ő boldogsággal vegyített bánatát.
 IV. RÉSZ

I.

Nagy haditanácsot tartott Bálint a sátra előtt Winkler Géza erdőmérnökkel és Zutor
András Mézes alerdésszel. Abády a vadászszékén, Winkler egy fatörzsön, Mézes a földön ült.
Alattuk a Fehérvíz felé a Priszlop kaszálója enyhén lejtve hajlik le, egyes facsoportok
szakítják meg, akárha nagy művészettel ültetett park volna. Jobbról a Muncsel Mare bükk és
fenyővel vegyes meredekje hullámzik fölfelé, mögöttük és balról tiszta és zárt fenyves. A
kilátást a Humpleu homloka zárja be sötéten, mert a délutáni nap árnyékban tartja és csak
mögüle kandikál ki a Vurtóp, az a kráterszerű sziklacsúcs, melynek fehér mészsziklái
átvilágítanak az elébe nyúló gerinc lombcsipkézetén.
Bálint roppant szerette ezt a kilátást. Rendszerint mióta a havast járja, a fő tanyát ide
helyezte, itt építtetett a rét egyik begörbülő sarkába állandó fészert a lovaknak, faházat az
embereknek, mindezt közel a csurgóhoz, míg az ő sátra mindig vagy ötven méterre onnan,
mert egyedül akart lenni, szemben a vadonnal, egyedül. Valóban kies pont volt ez az óriási
zárt völgykatlan, melyből innen láthatatlan rohan ki a patak, le a Szamoshoz. Valami békés és
derűs nyugalom ömlött végig benne a fenyvesek komorsága és az itt-ott kitornyosodó
kőszirtek dacára. És olyan csönd, amilyen csak erdőben tud lenni.
Július legvége volt. Ilyenkor a legdúsabb a havason a lomb, a fű, a cserje.
Ők hárman Juánye Vomuluj jelentését hallgatják, aki előttük áll tisztes távolságban.
Széles, tagbaszakadt ember ez a gornyik. Hatalmas sasorrát magasan hordozza, mert ő
nem afféle zsellér, hanem vagyonos gazda, ki a saját telkén lakik és inkább csak tisztesség
okából szolgálja az uradalmat. Meglátszik ez rajta. Akkora tüszüt visel kiverve apró
rézszeggel, mint tán senki más az egész havason, a gyolcsinge, gatyája új és tiszta és olyan
hatalmas báránybőr sapkája van, hogy abból akár egy kisebb bekecs is kitelnék. Ezt azonban
Hiedelemmel maga mellé állította a földre és hajadonfőn van; állmagasságig körülvágott,
bőven zsírozott fekete haját a szellő alig libbenti. Ő tavaly vette át az intreapai pagonyt, ahol a
vágások védelme tekintélyesebb erdőőrt kíván.
Ennek a dupla vágásnak a dolgát magyarázza. A favállalkozó cég visszabocsátotta azt a
kétszáz holdat, miután múlt tavaszig kiszállította onnan a kitermelt anyagot. Erre most
májusban beültették nagy költséggel és munkával. Midőn azonban június közepére kinőtt a fű,
a falusiak belehajtották a marhájukat. Ő, Juánye ezt nem tudja megakadályozni, nemcsak mert
a vágás völgye a falusiak határába torkollik, hanem azért sem, mert fejszével mentek neki,
midőn ő erősködött és agyonveréssel fenyegették. Egyedül különben sem tudna elhajtani
annyi állatot zálogba. Azóta folyton legeltetnek és az ültetés tönkre fog menni.
Módosan beszél, meggondoltan. Csak egyik lábán áll, a másikat maga elé nyújtja. Ha egy-
egy kérdést tesznek, előbb elcseréli a lábát, mielőtt válaszolhatna. Ez is mutatja, hogy
nemcsak úgy bolondjába felel. Mikor pedig nagyon erősít valamit, kiköp oldalra, akárha
pecsétet tenne a nyilatkozatára.
Hosszan tanácskoztak így. Végül határoztak. Össze kell hívni az összes gornyikokat. Ez
tizenhat ember. Ennyivel el tudnák hajtani a marhát. Az erdőmérnök lemegy holnap a Bélesbe
és onnan a nagyobbik csoporttal széleset kerülve a gyerőmonostori erdőségen átjön éjjel az
Intreapába és ott lesz hajnalban; Bálint Mézes Andrással és négy emberrel innét reggel indul,
estére a Ponorban hál meg és másnap virradatkor ott találkoznak a vágott falu felőli alján. Így
a falusiak nem neszelik meg, mi készül és a tilosban kaphatják a csordát.
 *
Öt óra lett. A nap még elég magasan volt, de már a nyugati hegylánc mögé bújt; a
völgykatlan árnyékban. Csupán észak felől a Muncsel Mare kopasz teteje ragyogott
aranyosan, végigöntve a tájat sárga fényléssel. Könnyű szellő indult alulról föl, kifelé minden
hegyoldalon ózondús légáramlás, ami olyan serkentő, akárha pezsgő volna.
Bálint vállára kapta a golyós puskát, nyakába akasztotta a triédert és kiindult az erdőbe.
Nem vadászni akart, csak vadat látni. Régi szekérutat követett, amit, mióta rendet csinált az
Abády-havasban, már szépen benőtt a fű és összeszűkít a fiatal sarjadás. Nem kellett messzi
mennie. Jól kilépve alig negyedóra múlva már a céljánál volt, annál a magas lesállásnál, amit
egy hatalmas fenyő törzséhez építtetett. Falszerű meredek szélén áll ez a fa. Alatta, előtte
jókora tisztás nyílik, mint egy öblös, óriási kagyló, félkörösen a túlnani mellékgerinc martjáig.
Buja fű nő rajta, mert számtalan csermely csurgadozik láthatatlan közte, akik annál a
sziklakapunál, ott balról már nagyocska patakká egyesülnek, onnan sietnek le a Fehérvíz
árkába. Ide fölhallatszik a csobogása a sziklaszorosból.
Fölmászva a létrán, kiült a padka szélére, akár emeleti páholyba és a látcsővel
végigkémlelte a térséget. Minden egyes facsoport vagy bokornál, kik foltokban tarkítják a
rétet, meg-megállította az üveget, mert a fekvő vadból alig látszik valami, a feje talán vagy
csupán a füle; nagyon oda kell nézni, hogy az ember meglássa. Egy-egy kisebb dombhajlás is
bekönyököl a girbegörbe tisztásba, azokat is végigkutatta. Még nincs künn semmi. Jókor jött.
A kristálytiszta égben egyetlen sas kering. Mozdulatlan szárnnyal ír lassú köröket szörnyű
magasságban. Egyéb semmi mozgás.
A természet végtelen nyugalma uralkodik itt. Szép volt itt lenni. Egyedül lenni. Abády
boldognak érezte magát.
Az utóbbi hónapok úgyszólván szélcsöndben múltak el. A kicsi Margit eljegyzése után
Adrienne úgy határozott, hogy amíg ősszel férjhez nem adta a húgát, a válása dolgáról nem
beszél Uzdyval. Anyahelyettesként érezte magát, kinek gondoskodnia kell a húga
kelengyéjéről és minden egyébről, ami a kiházasításával jár. Nem tudna nyugodtan
foglalkozni ezzel, ha közben a maga ügyében vihart keltene, márpedig bizonyos, hogy
komoly bonyodalmak származnának abból, amint egy szót is szólna a férjének. Kellemes
hónapok voltak ezek. Addy és húga Budapesten is jártak bevásárolni, rendelgetni, – ott sokat
lehettek együtt ez alatt a pár hét alatt, – Kolozsvárt is és egyszer Mezővarjason. A szerelmi
élet legszebb formája ez, sokszor találkozni és akadálytalanul, miközben mindenik a maga
munkáját végzi és közben tovább szövi a nem nagyon távoli egybekelésük álomszálait.
Ideig-óráig elfeledni azt a sok ellentállást, amivel majd meg kell küzdeniök.
A politikában is szélcsönd. Komolyabb törvényalkotásra ugyan nem került sor. Egyedül
Darányi tudott az állattenyésztés terén újat alkotni, de hát a képviselőház végtére befejezte ezt
a hosszadalmas házszabályvitát és a költségvetést. A kormány is rendbe tudta hozni végre a
katonatisztek fizetésemelését is, amit a saját pártjai akadályoztak eddig. Igaz, hogy
Horvátország még mindig forrong. A bánt egyik körútján inzultálták; de hát úgy hírlik, valami
béketárgyalás indult meg magyar és horvát képviselők között. Talán megegyezést hoz.
Azok a háborús szándékok, miket Slawata múlt őszön közölt Bálinttal, nem váltak valóra.
Itália felé a viszonyunk még változatlan, bár Eduard angol király óriási ünnepségek között
Révaiban látogatást tett a cárnál június elején, ami az angol-orosz harmónia tüntető hirdetése.
Azonban most júliusban Törökországban veszélyes forrongás tört ki, katonai zendülés
Monasztírban, Szalonikiben is. A hírek elég bizonytalanok, de nagy baj lehet ott, mert Abdul
Hamid kénytelen volt alkotmányt adni, általános amnesztiát is és eltörölte a cenzúrát.
Bizonyos: nem jószántából tette. Az is, hogy ez nem befejezés, hanem kezdete valami
beláthatatlan folyamatnak. Ebből még sok minden komplikáció származhatik. Ha pedig a
konstantinápolyi kérdés felvetődnék, itt már Anglia és Muszkaország azonnal
szembekerülnek. Ázsia nagy. Ott a befolyáskörzeteket így is, úgy is lehet tologatni a mappán,
de Konstantinápoly fix pont, ami döntő erőt ad annak, aki a birtokában van. – Talán
szerencsénk lesz ezzel – mondotta magában Bálint –, úgy fordulhat a kocka, hogy Anglia
ismét felénk igazodik, hiszen mindennél fontosabb számára a Dardanellákat az orosz flotta
elől elzárva tartani.
Ezeket gondolta végig azon a magaslesen ülve, a százados fenyő derekán. Csak éppen
átsuhantak az elméjén, mert a figyelme ott maradt a mélyen alatta öblösödő tisztáson. A
tündöklő ég és a mindenfelől visszaverődő fény föloldott ott minden árnyékot, csak a színük
választja szét a tárgyakat: a bükksarjadás ragyogó zöld, a fenyőifjúság kékes, a fű haragosabb,
ahol sátés, míg majdnem sárga a martok agyagfoltos csuszamodásain; egy-egy régen ledűlt fa
csapjai hófehéren íródnak a mindent elborító zöldbe, akárha a képből késsel karcolták volna
ki a festéket; a kaszáló magas perjekalászai leheletkönnyű aranyos porzással szórják be a
gazdag fűtermést azokon az éleken, ahol láthatatlanul ide-oda görbül a talaj.
Valahonnan az erdőből császármadár-csipogás hallatszik.
Semmi egyéb hang soká.
Most azonban egyetlen halk reccsenés. Nem hallanád, ha olyan csönd nem volna. A jobb
oldali erdőszélről hangzik. Bálint odakapja a szemét.
Egy őzsuta száguldott ki a sűrűből, nagy karikát írt le a völgy aljáig és onnan vissza föl az
egyik túlnani dombocskára. Mögötte az őzbak. Bizonyára már régóta kergetődznek, mert a
baknak a szája kissé habzik már. Nem is követte a dombtetőig, hanem fele úton lihegve
megállott. A suta pár percig úgy tett, mintha ő csak legelni akarna, aztán fölkapta a fejét.
Ránézett a hímre, aki ott maradt vagy ötven lépéssel alább. Sípolt. Ez a hívó hang. Azt teszi: –
Gyere hozzám, kedves! – A bak azonnal feléje. A kacér suta megvárta, amíg fölér hozzá alig
kétméternyi-re, ekkor azonban óriásit ugrott és ismét szökött előre szédítő iramban. Most
Bálint felé tartottak. Éppen a leshely fája alá, ama sziklafalacska aljába jutottak. Itt már az
őzbak majdnem utolérte a szerelmét, de az most újabb gonoszságot talált ki. Egy jókora
mogyoróbokor körül kezdett szaladni, majdnem súrolva a leveleit és olyan sokszor körözte,
hogy a szegény udvarló végül is kifulladt. Megint álltak néhány percig. Bálint, ha leejti a
zsebkendőjét, éppen közéjük esett volna. Most újra sípol a suta, most újra iramodik.
Összevissza száguldják az egész völgyhaj-lást. A fűben heverő dűlt fákat repülve ugorják,
olykor egy-egy cserjét is, hol itt vannak, hol ott, meg-megállva, újra híva, újra elillanva,
ahogy a mókás nőstény bolond kedve viszi, míg eltűnnek a gerincen túl, ahol más dűltest vagy
pojánát keresnek, hogy újrakezdjék ott ugyanazt a játékot.
Gyönyörű színház volt ez, gyönyörű ilyen közelről látni a vadon szerelmi életét.
Kezdett alkonyodni. A Muncsel-tetőről eltűnt az arany fény. Lila árnyék terült végig a
tájon és a vadvirágok illata; a rothadó lomb édeskés szaga megerősödött.
Abády indulásra készült. Már a vállán volt a puska, amikor a völgyhajlás aljában valami
megütötte a szemét. Ott fenyőcsemeték szoronganak olyan sűrűn, mint a kender. Azok között
mozog valami barnaság. A triédert a szeméhez kapta.
Hatalmas medveanya jött ki onnan a rétre. Két kis bocs volt vele. Roppant furcsa a medve,
mikor csöndesen jár. Olyan, mintha tántorogna. A feje minden lépésnél ide-oda imbolyog.
Azt hinnéd, csóválja nagy meggondolással. A bocsok mellette kétoldalt. Csöppségek a
hatalmas anya mellett. Így haladnak ki lassan. A sáté felé mennek. Abban a nedves
zsombékban fognak lakmározni, ahol jó kövér rügyezések sarjadnak, ízes folyondárok és
vadlóhere is foltosán. A látcső olyan közel hozta Bálinthoz a medvefamíliát, mintha mellettük
állna, még a pici szemük okos villanása is jól látszik. A gyermekek inkább csak majszolnak,
míg a mama két nagy mancsával kévére öleli a füvet és úgy rágja le tövig. Rövidre legelt
fűtányérok maradtak mögötte, ahol elhaladt, akkorák, mint egy jókora csöbör feneke. Most az
egyik bocs kissé távolabb kalandozik, de az anyja egy rövidet böffent és bár a jól nevelt
csecsemő majdnem azonnal visszatér, a mamája egy kisebb taslival fogadja, merthogy nagy a
fegyelem a vadállatcsaládban.
Elég soká maradtak künn, de lassacskán távolodtak. Végül eltűntek a patak torka felé.
Bálint roppant óvatosan mászott le a lajtorján, nehogy megkoccanjon a puska, vagy
megroppanjon valamelyik lépcsőfok. Hangtalan lépkedett hazafelé a füves ösvényen. Még
nem volt teljesen sötét. Az egyik útfordulónál, az ott ritkásabb szálasból – topp, topp, topp –
apró lépések zaja ütötte meg a fülét. Mozdulatlanná meredt és fölkémlelt a zaj irányába. A
lépések hol megálltak, hol újra megindultak, mintha ide-oda járna valami kisebb vad, folyton
változtatva az irányt.
Panaszos őzhívás hallatszott kétszer vagy háromszor, sokkal vékonyabb hangon, mint a
suta sípolása. És aztán egyszerre négy-öt kisebb zörrenés és egy őzgida ugrott le az útra.
Majdnem nekifutott Abádynak, de nem vette észre. Magától állt meg pár ölnyire tőle. Kicsi
faracskáját föl-földobva, furcsán forgott maga körül és mindenfelé sípolt. Az őzecske
kétségbe van esve. Aránylag nagy fülei széjjelállanak a csodálkozástól. Mintha azt mondaná:
– mi ez? – Az én gondos jó mamám, aki eddig mindig őrzött, vezetett, aki egyetlen szómra
mindig mellém termett, elfutott tőlem valami idegen urasággal? Engem itt hagyott ebben a
vészes sötét erdőben! És nem találom sehol és hiába hívom, hát micsoda iszonyú dolog ez?...
ilyen még nem történt, amióta a világ áll!... Nyilván nem érti, mi történik július végin az
erdőn. Nem érti, nem is értheti, hogy ez a lakodalmas ideje az őznek, hogy kedves mamája
most még a bolondját járatja azzal az őz-bakkal, míg végül majd valahol utoléreti magát; majd
később meg fogja keresni a kis gidát, de most még nem, még nem, most még mulattatja, ha
hajszolják. Szegény kis gida mindezt nem tudja és forog ide-oda, pici fekete lakk orrocskája
csucsorodik, hátha megkapná a mamaőz szimatját. Öt-hat percig álltak így az ember és az
őzgyermek, néhány lépésnyire egymástól. Bálint még a lélegzetét is visszatartotta, bár az
őzecske nem is figyelt reá, annyira elfoglalta a bánat. Végre sírva sípolt kettőt, szétálló füleit a
rét felé fordította és elkocogott abba az irányba.
Csak most kacagott hangtalanul Bálint. Roppant öröme volt, hogy az erdőség nyugalma
így helyreállt az ő kormányzása alatt. Olyan csöndes mostan már, mintha ősállapotban volna.
Annál erősebb lett az elhatározása, hogy a jogtalan legeltetést nem tűri és szigorúan meg
fogja torolni.
*
Abády másnap déltájban már a Szamos völgyében volt. Ő és Zutor lóháton, a gornyikok
gyalog. Mindenkinél puska. A gyalogosoknál persze balta is. Két pakkló is velük jött, bár egy
is elég lett volna ilyen kisebb kiránduláshoz, de úgy döntöttek, hogy annak a három be nem
avatott gornyiknak, akik velük jöttek, azt mondják, hogy odatúl a Püspökségibe, a Szamos-
bazárba mennek és az nagyobb út, oda több holmira van szükség. Márpedig a bemondott
tervet valószínűsíteni kell a legapróbb részletekig, mert a havasi ember szemfüles ám és
kíváncsi és a legnagyobb titoktartás nélkül vállalkozásuknak rögtön híre menne. Amilyen
gyorsan terjed pedig a hír a havason, másnap már egyetlen marhát sem találnának a tilosban
és csak kacagnának rajtuk az emberek. Hát így volt ez jól.
Elmaradtak végre az utolsó házak, ami bizony soká tartott, mert Gyurkuca község vagy
hét kilométeren szóródik szét a folyó jobb partján. Az is jó, hogy vasárnap van és így aligha
találkoznak munkással a falutól messzibb, aki meglátná, mikor elhagyva a Szamost, ők
betérnek balra a Ponorba. Odaértek ahhoz a patakhoz. Pár perc alatt eltűntek a sötét
ősfenyvesben.
Némán mentek soká. Juánye Vomuluj vezetett. Ez az ő pagonya. Már este volt, amikor
följutottak egy pici rét mellé, ahol étel van a lónak és ahonnan hajnal előtt szörnyű meredek
ösvényen kimászhatnak, persze gyalogszerrel, a gerincre, a vágott innenső széléhez.
 Félfedelet nem ácsoltak – a kopácsolás messze hallatszik – és csak kicsi tüzet gyújtottak,
nehogy távolabbról föltűnjön a fénye.
Még éjjel indultak ki a hegynek. Úttalan kapaszkodtak ki a vaksötét erdőn. Alig
hajnalodott, már az élen voltak. A nagyobb csillagok még ragyogtak, csak a kisebbek tűntek
el a lassan kékülő égben. Az Intreapa völgyén vastagon fekszik a köd, de a szemközti gerinc
jól látható. Keményen vágja el a pirkadást bíborfeketén. Jobb felől a kétszáz holdas vágott.
Ott még éjszaka van. Bizonytalan, van-e rajta valami.
A községi terület és az Abády-birtok határát egyenes nyiladék jelzi. Ez innét meredekebb
és tehát rövidebb, mint a túlsó oldal. Elég itt négy ember a zárásra. Zutor András Mézes
maradt hát a tetőn és a gornyikok szétosztva vagy ötvenlépésnyire egymástól, mert a terv az,
hogy akár vadászatnál, innen hajtják fölfelé a völgyet mindkét oldalán, hogy a gulya, ha
benne van, fölszoruljon a legfelső sarokba; ott aztán összegyűjtve lehozzák a patakon.
Lassan halad Bálint lefelé. Már világosodott. Mielőtt belépett a ködbe, megállapította,
hogy az erdőmérnök valóban ott van a túlsó oldalban, ő is állítja az embereit és ő is jön
völgynek.
A pataknál találkoztak. Minden rendben van. Várni kell azonban, amíg a köd eloszlik.
Abády leült egy kőre, Winkler pedig visszament a csapatához, hogy közbül járva rendben
tarthassa a hajtás bal szárnyát.
Felső szél indult, ahogy hajnalban mindig. A nap fölhevíti a Szamos tágasabb térségeit,
onnan fölszáll a melegedő lég és a szűk, tehát árnyékban maradt völgyekből letódul a hideg
levegő. Hideg, nedves szél, Bálint kissé megborzong tőle. De hamarosan becsapott a napsugár
hozzá is és hirtelen, mintegy varázsütésre kitárult a táj. Most már tisztán látszott minden és
valóban!... a völgyecske két oldala teli van szarvasmarhával. A gyurkucaiak meddő gulyája
legel az ültetésben. Lehet vagy kétszáz darab állat. Fehér foltocskák, a borjúk, tulkok, üszők
szanaszét mindenütt, a kristálytiszta légben élesen válnak ki a fa-csonkokkal tűzdelt zöldellő
vágottból.
Sípjel. A hajtás megindult. Egyenlően, lassan halad fölfelé. Vagy tíz-tizenöt percig semmi
sem történt.
Ekkor azonban csodálatos hang bődült el az egyik gerinc tetején. Vad, mélyen búgó,
dallamos is, de riasztó: az orgona és a disznókürt hangjának vegyüléke. A havasiak
háromméteres kürtjének a hangja ez. És nem csak egy. Már a másik élről is szól, és talán
belülről is, a völgy felső zárásából. Hosszan elhúzódott rettentő hang, borzasztó erős, csak
úgy reszketett a levegő tőle. A „tulnyik"-kürt hangja.
E hangra pedig az egész gulya mintha megőrült volna! Futva indultak meg mindenfelől
vissza, a falu felé. Összeverődött öthat. Jámbor hasas tehenek, öreges ökrök, bamba tinók és
borjak, mint a szarvas, úgy száguldottak; az otthagyott rönköket ugorva, fenyőcsapok és
fatörmeléken át száguldottak vadul, szembe a hajtókkal. Nyilván erre voltak tanítva, hogy
hazafussanak a kürtszóra. A patak mellett már húsz-harmincas csoportok rohantak szilajul
olyan elszántan, akár egy lovasattak. A kürtök pedig még mindig bömböltek, harsogásuk
összevegyült a menekülő gulya riadt bőgésével, a hajtószemélyzet kiáltozásával, a visszhang
pedig megsokszorozta mindezt, valóságos infernóvá lett, hangok poklává az imént még
csöndes völgy.
Nem volt rá mód egyetlen állatot megfogni. Ahol sokan voltak, ott legázoltak volna
mindenkit, ahol pedig csak egy-kettő, ezek olyan hirtelen fordultak félre, olyan sebesen tűntek
el, senki még a közelükbe se ért. Néhány perc és már semmi sem volt sehol. A kétszáz hold
tarvágás üres!
Szörnyű bosszúság volt ez. Juánye Vomuluj, mikor lejött Abádyhoz, földhöz vágta nagy
báránybőr sapkáját és olyan cifrákat káromkodott, amilyet ritka ember hallott. Csak úgy köpte
a legválogatottabb szavakat. A többi gornyik is mind, mikor legyűltek a patakhoz, az is
néhány jóféle átkot kibocsátott, hadd lássa a gazdájuk, mennyire buzgók ők. Vomulujjal
azonban nem ért fel egyik sem. Nem volt mit tenni. A rajtaütés nem sikerült.
Zutor András Mézes vállalni akarta, hogy fölmegy a gerincre és megpróbálja levadászni
azokat a pásztorokat, akik a kürtjeleket adták. De hát hiábavaló vállalkozás volna. Azok már
biztosan rég elsuhantak onnan. Így tehát Winkler visszaindult a Bélesbe, Bálint pedig egy
könnyebb ösvényen a Ponor aljába, hova lehozzák a paripáját Zutor és Juánye.
*
Ismét dél lett, midőn a Szamoshoz jutott. Átkelt rajta, hogy ne kelljen a falun lovagolnia
végig, szégyenszemre a sikertelen vállalkozás után. Túlfelől is van nyomdék, ami visz az
erdőn keresztül a tószeráti fűrészmalomhoz, honnan az út elágazik, egyik völgynek, másik ki
a hegyen. Midőn azonban odaérkeztek a kicsi malomhoz, ott egy lovas ember várta őket.
Simó Gaszton, az az úrhatnám körjegyző. Valahonnan nyilván kikémlelte Bálint jövetelét.
Feléje rúgtatott az ő szép vasderesén.
– Hát honnan jön, grófom? – kérdezte sunyin, mert apró cipőgombszemeiben káröröm
villog; bizonyára jól tudja, miben járt Abády és milyen eredménnyel. Gúnyosan folytatta: –
Megint dolgozik, buzgólkodik ennek a nyomorult népnek a javára? Én nagyon bámulom azt a
jóságos és könyörületes szívét.
– Miért teszi magát a jegyző úr, mintha nem tudná? – válaszolt nyersen Abády, mert
szörnyen bosszantotta, hogy ez vele még csúfolódni mer.
Simó nem jött zavarba, könnyedén kacagott.
– Most már láthatja a képviselő úr, milyen gonosz, tolvaj nép ez, akiket eddig úgy pártolt.
– Fogom ezután is. Én igazságot akarok. Ahogy nem akarom, hogy kizsarolják őket,
éppen olyan kevéssé tűröm a kártevésüket. Különben is érthető, hogy nem máról holnapra
szoknak rendhez, hogy annyi esztendőnkön át itt a havason nem volt egyéb, mint szabad
kápé-kápé. – A körjegyző egyet gürüzdélt a torkán. Jól értette, hogy ez neki szól, de nem
mutatta. Sőt, most tüntetni akart az ő szolgálatkészségével.
– Bízza reám, grófom, ezt a dolgot, én adok néhány csendőrt az uradalmi gornyikokhoz.
Ezek éjszaka lejárnák a gerinceket, letartóztatnák azokat a tulnyikos őrszemeket, akik a jelt
adják, így a gróf erdőmérnöke az erdőszemélyzettel össze tudná terelni azt a gulyát, amit a
tilosban talál. Tessék parancsolni!
– Majd meggondolom.
Csak ennyit válaszolt Bálint, mert bár a terv logikusnak látszott, nem szívesen vette
igénybe Simó Gaszton segítségét. Nem volna kellemes, ha bármi szívességgel tartozna neki;
nagyon gyanús embernek tartotta.
– Ahogy parancsolja! – ismételte Simó és szivarra gyújtott.
Midőn az utak találkozásához értek, Abády megemelte a kalapját: – Isten áldja, körjegyző
úr! – és befordult a hegyi nyomdákba.
– Én is erre jövök – mondotta azonban Simó –, Retyicelbe megyek át hivatalosan.
– Hát miattam tette ezt a kerülőt? – kérdezte Bálint. – Hiszen öntől a Gyalu Botin át
sokkal közelebb.
A körjegyző halkan nevetett:
– Talán azért is! – de többet nem mondott. Jó ideig szótlan lovagoltak egymás mellett.
– Hát mi újság a politikában? – kérdezte később a jegyző. – Nagybátyám, a kamarás, most
jött vissza Pestről; azt mondja, hogy az Alkotmány- és a Függetlenségi Párt fuzionálnak. Azt
mondja, azért kapta Kossuth Ferenc a Lipót-rend nagykeresztjét, hogy tán meg is volna?
– A kitüntetést Kossuth a kereskedelmi szerződések révén kapta – felelt szárazon Abády.
 – Úgy, úgy – gondolkozott Simó, aztán elnevette magát. – Furcsa dolog ez mégis. Kossuth
apánk fia egy osztrák rendjellel a nyakában! Bánffyhunyadon a kaszinóban nagyon
csodálkoztak az emberek. Azt mondták: már pecsovics lett belőle is, és szidták. – Aztán sietve
tette hozzá: – Én persze védelmeztem a miniszter urat, hiszen a vezérem! – Ez ugyan
hazugság volt, mert bizony ő is mondott pár csúfondáros szót, de Simó lojálisnak akart
látszani olyan befolyásos úr előtt, mint Abády. Újra elhallgatott, aztán ismét kérdezte: – És az
a fúzió, az meglesz?
Valóban tárgyalások voltak. A függetlenségiek Andrássy választójogi reformját nem
akarták másképp vállalni. Okos dolog is lenne. Véget vetett volna annak az örökös
tusakodásnak, mely a koalíciós pártok között titokban ugyan, de folytonosan fönnállt és ami a
kormányzat akcióképességét teljesen megbénította. Minden kérdésben alkudozni kellett,
engedményeket tenni. A rendszer komoly alkotásra képtelen volt így. Egyedül, ami sallang és
nemzeti frázis, csak az ment akadálytalanul. De a fúziót a választójogi terv maga is
akadályozta. A 48-asok radikálisabb szárnya Justh Gyulával az élükön ellenzői a plurális
szavazati elvnek, amely – úgy hírlik – az Andrássy-javaslat sarkpontja.
– Tudja Isten – válaszolt Abády –, párton kívüli lévén, nem sokat tudok ezekről. – Ő nem
akart erről beszélni. Korai szóbeszéd csak árthat! Annál kevésbé, mert nagyon kívánta, hogy
létrejöjjön az a megegyezés, mely összefogná a koalíciónak komoly elemeit, kiknek van
kormányzati érzékük – kivetve belőle azokat, kiknek csupán a hangoskodás volt egyetlen
szerepük. A komorodó külföldi események miatt is szükséges ez. Fontos volna, hogy a
magyar kormányzat erős és egységes legyen, hiszen a török forradalmi mozgalmak könnyen
akuttá tehetik a balkáni kérdést. Simó, mintha megérezte volna Bálint gondolatait, éppen a
török hírekre tért át, bár az is lehet, hogy csak fitogtatni akarta az ő politikai képességeit:
– Hát mit szól, grófom, a török hírekhez? – Bizony nagyszerű dolog ez. Most, hogy már
van török alkotmány, nagy segítséget kaphatnánk ott Bécs ellen. A török és a magyar testvér
nemzet. A múltban is együtt mentünk a német ellen. Éppen ott a hunyadi kaszinóban
beszéltünk erről... – És most hosszadalmasan magyarázni kezdett. Bocskayt és Bethlen Gábort
idézte és egy nagy szövetségi tervet vázolt, hol a magyar parlament és a török összefog és
térdre kényszerítik az osztrákot. Szörnyű zagyva dolog volt ez, ami Bálintot roppant
fölbosszantotta. Alig várta, hogy elválhasson a politizáló jegyzőtől. Föl is használt egy oldalas
erdőösvényt, mely ugyan kissé szűk arra, hogy lovon járjon rajta az ember, rossz sziklás
helyeken is visz át a Priszlophoz, de minden jobb volt, mint ezeket hallgatni.
– Én itt betérek, jó napot! – vágott bele Simó egyik mondata közepébe és befordult az
ösvénybe. Az emberei utána.
A gyurkucai jegyző elképedve állt meg. – Adta fölfuvalkodott mágnása! – dörmögte maga
elé, aztán tovalovagolt, ki az itt még kopasz meredeken. Jó negyedóra múlva ő is az erdő
széléhez ért. Itt megállt. Körülnézett. Kicsatolta a revolvertokot, ami a derekára volt szíjazva.
A lappancsát visszadugta a fegyver mögé, hogy a markolat szabadon álljon. Kézügyre. Aztán
lassú lépésben behaladt a sűrűbe.
*
Az a kicsi ösvény, hova Bálint betért, bizony nem való arra, hogy itt lóháton járjon az
ember. A mokány paripa ugyan akárhol elmegy, de az ágak olyan alacsonyan nyúlnak
keresztbe, hogy csak a nyeregből minduntalan lehasalva fér el alattuk a lovas. Bálint hát
leszállt és gyalog indult tovább.
Gyorsabb lévén a járása, mint a lovaké, pár perc múlva már messzi haladt tőlük. A nagy
erdők zavartalan nyugalma vette körül.
Több párhuzamos nyomdék kígyózik egymás mellett, ami gyakori, főleg meredek
oldalban. Egyik fönnebb, másik lennebb. Mindegyik a Priszlop rétjéhez visz. Ő a felsőt
választotta. Fiatal luccsemeték sűrűje után nyíltasabb szálas következett, idősebb fák, mik
azonban a közeli szikla miatt inkább csenevész növésűek és a törzsük, csapjuk, még a
legkisebb ágaik is belepve mohával, a rézsútos talaj pedig csupa lapu; a fekete áfonya
hupizöld, tenyérforma levele borít el mindent, akárha vetve volna.
Bálint önkéntelen megállt, midőn ide jutott, annyira meglepő volt ez a látvány; a vadul
zöld alapon ellentétből a fatörzsek lilának hatnak, rajtuk, fölöttük, előttük ezüstszürke
mohafátyol hosszú rojtokban, zsinórokban, néhol azt hinnéd, hálóba van fonva. Nincs más
szín, csak zöld, lila és ezüst. Akárhová néz a szem, csak ez a három szín és mentől tovább
tekint, annál varázslatosabban valószínűtlen az erdő; itt közel csupán egy-egy vékony szál
imbolyog a légáramlásban, mögötte mind több, míglen minden távolabbi mintha vonalozott
pára volna és mérhetetlen messzivé válna, mégis tündöklő ibolyarudak suhannak föl benne
megszámlálhatatlanul sok, majdnem zenei ritmusban. Alattuk, alóluk pedig elömlik a ragyogó
zöld szőnyeg fölülről le, le a völgynek, ahol eltűnik a mindent elborító mohafüggöny
bojtozása mögött. És ez a szőnyeg hullámos, akárha örvények kavarnák és majdnem világít.
Tündöklését még aláhúzza egy-egy szirt, fekete, mint a kőszén, mert nedves csillámpala
sziklák. Ez a legvízdúsabb kőzet. Acélkemény éleiből apró csöppek szivárognak, itatják
folyton a mindent beborító levélsokadalmat. Az ösvény vastag avarja lucskos, akárha szivacs
volna és ruganyosan szortyog minden lépés alatt.
Lassan ment tovább Bálint ebben az álomerdőben. Úgy érezte: minden pillanatban
valamely sosem sejtett titok fog megnyilvánulni előtte, kilépni váratlan a mohazsinórok
rojtozott függönyéből. És ahogy mindig, ha valami szépség megragadta, Adrienne-re gondolt,
mintha minden, ami gyönyör van a világon, halvány testéből, duzzadó ajkáról, sárga szeméből
fakadna. Most majdnem látni vélte, ahogy feléje jön a lila törzsek és ezüstszálak közül, hosszú
léptével lassan suhanva el az áfonyatenger mozdulatlan csillogása fölött.
Ha a neje lesz – gondolta –, kirándulnak ide, éppen ebben az időben, ebben az órában és
kézenfogva végigmennek itt, keresztül a néma varázserdőn...
Halk szárnycsapkodás. Egy madár röppent föl előtte, kicsi madár, fürjnél alig nagyobb.
Csak néhány métert repült, ott újra lecsapott. Aztán ismét fölkelt. Most Abády jobban
meglátta. Szalonka-gyermek. Roppant ügyetlennek látszik. A csőre aránytalanul hosszú,
majdnem akkora, mint a felnőtté; a teste azonban sokkal kisebb és a szárnyai még alig bírják,
azért folyton mintha előrebuknék röptében. Még vagy kétszer fölszállt, de többet nem.
Bizonyára elfáradt szegény kicsi a nagy erőlködéstől. Meglapult. Bálint gyorsan elhaladt,
hogy ne zavarja tovább a kicsi szalonkát.
*
Tán egy negyedóra múlva az ösvény egy meredek szirt széléhez vitte. Függőleges szikla,
öt-hat méter magas, a peremén korcsult fenyő és havasi juharfák kapaszkodnak a kőbe és
görbült törzsük kilövell a mélység fölé, világosságot és levegőt keresve. Mert a szikla alatt
rétecske van. Itt tartott stációt az alerdész a gornyikokkal, mert itt jó fű van és víz, nem árt, ha
a lovak falnak egyet, mielőtt nekiindulnak az utolsó kaptatónak, ami előttük áll még, ha a
Priszlop felső sarkához akarnak jutni.
Zutor András és kísérői a szikla talpánál üldögéltek. Beszélgetés folyt. Bálint csak a
hangjukra lett figyelmes, mikor már föléjük ért a kőfal tetején. Éppen le akart szólni hozzájuk,
hogy itt van, midőn egy mondat megütötte a fülét: „... hát persze, fél a jegyző, azért jött
errefelé..."
Románul mondták persze, de ő már jól értette a nyelvüket. Kíváncsi volt, mit jelenthet ez.
Állva maradt hát. Mozdulatlan. A fiatal Kula, az a pejkójai legény, akit rendszerint a lovak
mellé fogadtak, mikor Bálint a havasra kirándult, az mondta ezt.
– Hát persze, hogy fél! – vágott közbe a vén Zsukucó, aki a Gyalu Botin lakik, amaz út
mellett, mely közvetlen vezet a Bélesből Retyicelbe. – Hogyne félne, amikor ott jött át a
szomszédomban és reálőttek.
 – Hát igazán igaz? – csodálkozott Vomuluj, de látszott róla, hogy már régen tud erről.
– Hol történt? – kérdezte Zutor András Mézes.
– Ott az oldalban, ahol lekanyarodik az út a határhoz a Korbuluj patak tetejénél.
– Tán csak nem a mienkből?!
– Nem, dehogy. A községiből szólt a puska. Jól hallottam. A házam előtt voltam. Nem is
mozdultam onnan mindjárt.
Az öreg kacagott és egy gallyacskát kettéroppantott két kemény ujja közt és eldobta. –
Nincs közöm, mi történik a mi határunkon kívül. Nem jó igen sokat tudni. Csak később
néztem meg.
És most elmondta körülményesen. Lassan beszélt, szakadozva, ahogy a havasiak szoktak.
Miként lovagolt el ott a „domnule notar", hogyan haladt el az ő háza előtt. Honnan hallotta a
durranást. Félóra teltével leindult az úton. Már nem volt ott senki. Nyilván elhibázták a
jegyzőt. Ő pedig megkereste, hol történhetett. Lenyomászta pontosan, ami nem is csoda, mert
a vén Zsukucó egykor híres orvvadász volt, nincs senki a havason, aki úgy tud nyomot
követni, mint ő. Ott a sárban jól látszott, ahol Simó a lövésre visszarántotta a paripáját. A ló
csúszott is a farán, úgy megrántotta. – „Tudni akartam azt is, vajon csak ijesztgetni akarták-e
vagy..." – Hát ő utánanézett, meg is találta a golyót. Az irány azt mutatja, hogy a bükkös
sűrűségből lőhettek, kicsit magasról le, mert ott meredek a homlok. Egyik szálfába csapott be,
egy nemesfenyő törzsébe, éppen a csúszás fölött. Elég jól lőtt, aki lőtt, akárki volt is... – és
újra kacagott az öreg és elismerése jeléül köpött egyet jó messze.
– Azóta akárhová megy a jegyző, mindig kerülőt tesz, hogy ne tudják, hol jár... – mondta
Kula.
– Azóta van nála mindig revolver... – mondotta Krisán és most mind nevettek rajta,
csöndesen, gúnyosan.
– Vizsgálat még nem volt? – kérdezte Mézes.
A hosszú Paven Tódor, a humpleubeli erdőőr válaszolt:
– Nem, jól tudja a notar, hogy az ilyet úgysem lehet kivizsgálni. Úgy mondják, nem is
beszél erről a dologról.
– Bizony nem lett volna kár érte... – mondta a fiatal Kula. Mézes eddig csak kérdezett
csöndesen pipázva, de most keményen reászólt a pejkójaira:
– Előttem ilyeneket ne beszélj! Különben is jó lesz továbbmenni. Gyerünk! – és fölállt.
Az emberek szedelőzködtek, a lovakat kihozták az ösvényre. Megindultak.
Bálint ott maradt még elég soká. Nem szerette volna, ha megtudnák, hogy kihallgatta őket.
Csak mikor már jól elhaladtak, akkor indult utánuk. Az óvatossága különben fölöslegesnek
bizonyult, mert az a felső nyomdék, amin ő volt, a szikla tetejéről újra elkanyarodott be az
oldalba, és csak fönn, majdnem a tanyájuk mellett egyesült az alsóval.
*
Vacsora után behívatta a sátrához Zutor András Mézest. Közölte vele, hogy véletlen
hallotta, amit ott beszéltek a kicsi pojánán. Megkérdezte, mi ez a dolog és mi a háttere.
Az alerdész most már bizalommal volt, nem úgy, mint régebben, mikor a Rusz
Pántyilimon uzsorás ügyéről, akit később agyonvertek éjjel, harapófogóval is alig lehetett
valamit kivenni belőle. Elmondta, hogy az uzsoráskodás a havason azóta sem szűnt meg.
Most nem egy uzsorás van, hanem kettő. Az egyik Mereggyón, a másik Rogoselben. Ezek is
úgy dolgoznak, ahogy az a Rusz. Nekik is Timbus, a gyurkucai pap közvetíti a pénzt, az Unita
bank megbízottja. Simó pedig a szerződéseket írja, amikben állítólag sokszor más van, mint
amiről az írástudatlan adós tud. Minden további eljárásban is mindig a kölcsönadók pártján
van.
 Abády közbeszólt:
– Az ilyet nehéz bizonyítani. Az emberek a papjuk ellen tanúskodni nem mernek. Ezt
láttuk most két éve. De nem volna-e más visszaélés, amit maga követ el a jegyző, ami
hatósági szabálytalanság?
– Van olyan is elég, instállom! – válaszolt Mézes. – Nincs olyan ügy, amiből ő hasznot ne
csinálna magának. Azért is talán még a főszolgabírónak sem jelentette, hogy reálőttek, pedig
az jó barátja, nehogy vizsgálat járjon itt és halljanak valamit...
Elgondolkozott Bálint. Az a segítési ösztön, ami benne olyan erős volt, ismét fölébredt.
Tenni kell valamit. Megszabadítani a népet ettől a nyúzó jegyzőtől! Most azonban okosabban
akart hozzáfogni, nem olyan ügyetlen módon, ahogy két esztendeje Rusz és Timbus ellen a
pejkójaiak ügyében, akik hozzá fordultak, de azonnal meghátráltak, mihelyt a pópa
megfenyegette őket.
– Nézze, Zutor! – szólt végre. – Össze tudna-e szedni adatokat erre? Persze feltűnés
nélkül, nehogy híre menjen.
– Megpróbálom... – válaszolt önérzettel Mézes.
– Az erdőmérnök úrnak ne szóljon erről és senki másnak... Az alerdésznek megvillant a
szeme:
– Értem, instállom, nem fog tudni erről senki.
– Csináljon jegyzeteket. És amikor újra feljövök, majd átnézzük s meglátom, mit lehet
használni belőle.
– Jó lesz, instállom.
Bálint fölállt, Mézes Bandi is és összecsapta bokáit, de Abády még visszatartotta:
– Aztán még egyet! A körjegyző most délután azt ajánlta, venném őt igénybe, ő
csendőröket adna, akik éjjel előremennének az Intreapa gerincein és lefoglalnák azokat a
kürtöket, amivel a jelt adják a gulyának. Ez elég jó gondolat. Lehet, hogy Winkler
erdőmérnököt utasítom, fogadja ezt el. Ez azonban nem változtat semmit azon, amit magának
mondtam az imént.
– Értem, instállom.
Mézes Bandi köszönt és visszaindult a felső tanyához. A fényes holdvilágban jól látszott
az alakja. Az öblös felsőteste kerek, akár egy labda, inkább kurta lábaival peckesen lépdel.
Huszár altiszt volt, „tűzmester", azért jár ilyen katonásan.
*
Két hét múlva Dénestornyán kapta meg Abády a Winkler erdőmérnök jelentését ebben az
ügyben:
„... a körjegyző úrral való megegyezés szerint ő a csendőröket most csütörtök este indította
el; kettőt a Ponoron át a déli gerincre, kettőt a Vale Boulujból az északira. Én éjjel Bélesből
indultam és péntek hajnalban tizenhat emberrel elzártam az Intreapa alját. A köd fölszálltával
látcsővel végigkémleltem a vágást. Meglepetésemre semmi állat sem volt rajta. Dacára ennek,
fölhajtottuk a völgyet a tetőig, mert reméltem, hátha valamelyik állva maradt fiatalos sűrűben
húzódott meg a falusi gulya. Sajnos, meg kellett állapítanom, hogy hiába jöttünk, valóban
egyetlen darab marha sem volt azon a reggel a tilosban, bár egész friss gané és friss nyom volt
mindenfelé és bizonyos, hogy csak késő estén hajthatták ki onnan...
A vágásban rengeteg a kár. A csemeték hetven-nyolcvan százaléka elpusztult. Bár törvény
szerint az uradalom köteles beültetni, ezt nem tudom javasolni addig, amíg a kártevés
példásan megbüntetve nincs, mert ilyen állapotok mellett az a tetemes költség teljesen
hiábavaló... A csendőrök is visszatértek szombat estére. Ők sem találtak senkit a hegyéleken.
Nyilvánvaló, hogy a falusiak utolsó percben megtudták a tervet, de föl nem tudom fogni, ki
árulhatta el?J A mi embereink bizonyára nem. Ők előre semmit sem tudtak. Én őket éjjel
vittem ki az erdőre és nem is beszélhettek senkivel. A csendőröket nem is merném
gyanúsítani, ismeretes, mennyire megbízhatók..."
Ugyanezzel a postával Zutor András Mézestől is levél jött. Minden pontozás nélküli furcsa
írás, mégis világos. Ő is ezeket mondta el, de volt benne érdekesebb is:
„... gondolom nem természetes dolog ez és azért is instállom mert a jegyző úr amikor
kísértette magát a két csendőrrel föl a Szamoson bement a Timbus pópához és onnan megint
kijött és utánuk a lovon és tovább ment a Ponor aljába vélek és elbocsátotta őket és onnan
visszajött de nem arrafelé hanem Tószerátnak hanem a pópa elküldte a szógáját és hívatta
Nyik Vaszilikát aki nagygazda és elég messzi lakik oda és aztán az elment hogy hová nem
tudom de a Grünspan a mi gyurkucai korcsmárosunk azt mondja messze járhatott mert már 11
azaz tizenegy óra volt mikor kocogott és bejött hozzá és ivott egy messzely pálinkát és sáros
volt a bocskora pedig odalenn nem esett hanem csak a hegyeken a gyalui havas felé és a
Boulujon minálunk nem esett semmi és a faluban sem és ezeket hogy a jegyző benn volt a
papnál az egyik csendőr miért kísérteti magát csendőrrel és a csendőr azt mondta nem
kísérteti magát mivelhogy ott is hagyta őket nemcsak mikor felküldötte őket és eljött hanem
menet is a pópánál hát azért látszik hogy ez igaz és azért is mert én láttam szembe a Humpleu
oldalból mikor a Szamoson túl az a Nyik Vaszilika ment a szógával a Timbushoz mert én
Szkrindből erre jöttem elébb mert gondoltam hátha látok valamit és a gróf úr is parancsolta
hogy nézzek körül de egy kissé későn mert nem láttam a jegyzőt mikor a pópához ment de
amit mondok azt láttam de 7 azaz hét óránál sokkal tovább nem maradtam mert már sötétedett
és estére a Bélesbe kellett lennem mert Erdőmérnök Úr vár gondoltam és már úgyis sötétedik
és úgyse látok már semmit..."
Bálint megörült ennek. Tulajdonképpen szerencse, hogy ez nem sikerült, mert utóbb
megbánta, hogy igénybe vette a jegyzőt. Bár törvényszerű csendőrsegítséget kérni, mégis az,
hogy Simó ajánlotta föl magától, abból akárhogy is valami kis kötelezettség származott volna.
Így, hogy Simó ilyen kétkulacsos szerepet játszott és maga gondoskodott arról, hogy a dolog
ne sikerüljön, hát szabad a vásár! Maga szakította el azt a vékony szálacskát, ami valami kis
kíméletre indíthatta volna Abádyt.
– Vajon miért tette? – gondolkozott el. – Miért árulta el, amit ő maga kínált föl?
Van erre több magyarázat is. A kínálkozás bizonyára csak a kedve kerestében történt,
ebben mindig nagy volt Simó uram, a szövetkezeti ügyben is és régebben is gyakran! Az
egész nála csupán színlelés mindig. Az is bizonyos, hogy utálja az új rendet a havason, ahol ő,
amíg az öreg Nyiressy erdőgondnok nyugalomba nem vonult, hajtóvadászatokat tartott
kopóval az uradalmi erdőkben, nagy vendégség járta ilyenkor, fát is vágatott, ahol akart,
magának és másnak. Valóságos kiskirály volt. Ennek Abády vetett véget. Lehet más ok is.
Komolyabb. Lehet, hogy nem meri az egész falut magára haragítani. Eddig is nyúzta és
nyúzza a népét, de ennek csak egyesek vallják kárát. Így már reálőttek az erdőn. A tilos
legeltetés ügyében azonban az egész község részes. Azzal került volna szembe, ha ott kapják
a gulyát és lehet, azt gondolja, hogy számára ez már végzetessé is válhatna. Máris
nyilvánvaló, hogy fél, akkor pedig még több oka volna erre.
Ez volt a gondolatmenet, amit végigszemlélt Bálint. Ama következtetésre jutott, hogy ezen
az úton a kártevésnek nem tud véget vetni. Másként kell hozzáfogni. Talán a vármegyén, vagy
a főispántól kell segítséget kérni. Az intreapai gerinc jó része járáshatár is. Vajon nem volna-e
lehetséges Simó tudtán kívül a szomszéd járásból kérni csendőrt?
– Igen, ezt kéne megpróbálni...

II.
 Éppen másodikat harangoztak, midőn Abádyné és fia az északnyugati bástyát megkerülve,
leindultak a kastély dombján. Mindig így volt, mindig ezt várták be templomba menéskor, így
mentek le régen is, mikor Bálint még kisfiú volt, minden vasárnap reggel, később is
terezianista korában, ha itthon volt vakációra és még később, diplomata évei alatt, ha
szabadságát idehaza töltötte Dénestornyán.
Ez a zarándoklás a templomba régi tradíció Róza grófné számára is; szüleivel mindenkor
ezen az ösvényen ment le istentiszteletre, midőn még kis várkisasszonynak érezte magát –
egyedüli gyermek az óriási kastélyban –, majd a férjével és özvegységében egyedül és ahogy
sok-sok nemzedék sétált le őelőtte is ezen az egy nyomon. Attól kopott ki az a néhány
lépcsőfok, ami a kavicsos utat itt-ott megszakítja, hiszen ez nem vezet sehova máshová, mint
a cinterem falának pici és mindig zárt ajtajához, aminek kulcsát mindenkor magukkal viszik.
Kocsin sosem mentek, bármilyen idő volt is. Igaz, nagy kerülőt kéne tenni, fönn a
patkóforma istállóudvarból kihajtani át a major felé és visszakanyarodni a falun, hogy a
cinterem kapujáig jussanak, hol három rokokó kőangyal állingál és csavarodó pózban tartja
egyik a tízparancsolatot, másik az Abády-címert, míg a harmadik hosszú harsonára
támaszkodik várva, hogy végítéletkor majd megfújja.
Abádyné vasárnap amúgy sem fogatott be soha, mert figyelt arra, hogy cselédjei
templomba járhassanak.
Bálint egy pillanatra megállott a keskeny várkert szélén.
Szeretett lenézni innen. A domboldalt sűrű ifjú fenyves borítja, a rései között mégis kilát
az ember, föl a Keresztesmező gazdag síkságán, amit legtúl elzár a Tordai-hasadék függélyes
szakítása és mögötte kéklő hullámzással a járai havasok, míg itt a közelben a templom
homloka villan át a fák között, rajta túl pedig sűrű szilfák és hársak között cserépfödél
vöröslik, a „kúria" födele, ahol az ő nagyapja, Abády Péter lakott.
Talán éppen ez az emlék állította meg itt mindenkor.
Fiúcska korában itt szökött le gyakran hozzá. Akkor még alacsonyak voltak ezek a fenyők.
Sűrű ágazatuk között tört át „Bőrharisnyát" játszva; a cinterem falát megmászta, mert ezt
fellegvárnak nevezte ki, meg a túlsót is, a kúriakert kőfalát is és gyakran bizony kiszakadt
nadrággal, lyukas harisnyával és szörnyű maszatosan állított be a nagyapjához. Ha reágondol,
majdnem látni véli, ahogy ott ül a görög oszlopos tornácon, feléje fordul simára borotvált arca
és reámosolyog hegyesre pomádézott pici bajusza alól...
Az öregúr halála után az anyja Ázbej uramat szállásolta el oda a kúriába. Bálint pedig
mindeddig kikerülte, hogy oda belépjen. Félt viszontlátni a házat, a szobákat. Ki tudja, miként
lakja az az Ázbej, micsoda csiricsári módon föstötték ki a szobákat Még ez a gondolat is
fájdalmas!
És sietve lép ki az anyja után, mert az már kissé lehaladt előtte.
*
Egészen fehér a templom kívülről, belülről. A falai mindenütt meszelve, a százados padok
deszkája fehér a sok súrolástól és a nagy mészkőlapokkal borított padló. Az orgona
világosszürkére van mázolva, de a színét is, aranyos cikornyáit is elnyeli a mindenfelől
beömlő fény, ilyen a baldachin és a kőfaragású szószék fölötte; és bár a mennyezet kockákra
van osztva és minden táblája virággal vagy emblémával föstve, a kortól egészen halvány ez
mind, csak ha nagyon nézi az ember, akkor látja, hogy egyiken tulipánok, másikon szegfűk
bomlanak széjjel, itt szarvas lépdel „hűvös patakra", ott pelikán táplálja a csibéit a maga
vérével.
A férfiak jó része is fehér abában és az ingük úgy ragyog, mint a hó. Ellentétben a sok
fehérséggel, az első padbeliek sötétek: itt a honoratiorok ülnek: a gazdatiszt, az ispán és a
falubeli iparosok meg a szövetkezeti pénztáros. A nők oldalán több tarkaság van ugyan,
némely menyecske tarka fejkendőt visel, de ott is uralkodik a fekete, mert az asszonyok első
három padjában csak idős nők sorakoznak, akik mind koromszín kendőbe vannak bepólyálva.
Fekete még a zsoltáros tábla, mely a kórus gárgyáján az énekszámokat hirdeti.
De mindennél feketébb a pap. Hosszú orrával, akár egy öreg varjú, a szószék
szegélypárnáján könyököl, maga köré vonva a bőséges palástját. Közvetlen alatta háttal
támaszkodik a főfalnak Abádyék padja. Ez is fehérre súrolt öreg fenyőfa, de a könyvtartó
pulpituson végig világoszöld bársony, ugyanaz, mint a szószék párnáján. Itt is énekeskönyv és
Biblia. Itt ülnek Bálint és az anyja. Előttük a templom közepén abban a majdnem szabályos
négyszögben, melyet a legelső férfipad és oldalt a lányoké meg velük szemben az Abády-féle
alkot és a lejáró néhány lépcsőfok a szószék oldalán, ott áll szabadon az Úrasztala.
Ma meg van terítve. Más vasárnapokon csupán egyetlen hímzett takaró van rajta. De ma
úrvacsora lesz, Újkenyér vasárnapja lévén. Meg van terítve borral és kenyérrel és a
dénestornyai egyház klenódiumaival, amit mind még elföd az a régi brokáttakaró, melyen át
alig rajzolódnak a reáhelyezett tárgyak.
*
Az orgona halkan gurgulázik. Vége az első zsoltárnak.
A lányok mostanig a templombejáró előtt gyülekeztek. Most libasorban tipegnek be,
sietve kopognak a sarkaik – topp-topp-topp – a kőpadlón, sietve is lökdösik egymást
könyökkel be a padokba, és mikor már mind a helyükön állanak, hirtelen előreborulnak arra a
könyvtartó deszkára, mely minden padsor elé emelkedik. Pár percig így maradnak. Aztán
leülnek. Keszkenő a kezükben. Egyik-másiknál kis rozmaringbokrétácska, amit olykor
szagolgat módosan.
Ez a rend volt mindig. Íratlan szabály, hogy elsőbben a férfiak lépnek be, aztán
csoportosan a presbiterek. Utánuk az asszonyok vonulnak be és csoportosan a legények, kik
az orgona kórusára mennek föl.
Ha ezek már helyükön vannak, akkor szabad csak a lányoknak bejönni.
Újra szól az orgona; a kántor intonál és fölzeng a második ének, nemcsak a kórusról, ahol
egymáshoz szorulva az egyházi dalárda énekli, de itt lenn, az alsó gyülekezetből is.
– Elég bárdolatlan hangok bizony – gondolta Bálint –, némelykor félre is csúszik
valamelyik. De hittel énekelnek és buzgón. Az őskeresztények énekelhettek így...
*
A fohász végeztével és miután a pap felolvasta a bibliabeli idézetet mint az egyházi
beszédje alapigéjét, belefog a prédikációba.
Régies beszédű, régi ember ő. A szavak első szótagát hosszan elhúzza; amit mond, azt is
Bálint már néhányszor hallotta, a hívek még többször, de tán jó ez így, mert így jobban
megértik, megszívlelik, mintha váratlanul valami egészen újat mondana nekik. A példázat is
mindig ugyanaz, amit ilyenkor használ: a búzaszemről szól, ami jó földbe vettetik...
A nap ragyogóan süt a templomba. Apró porszemek táncolnak sugárkévékben, kik itt
fölgyújtanak egy-egy színt a lányok tarka keszkenőjén, ott ezüsttel szórják be egyik öreg
gazda deresedő haját, másiknak rezes pofacsontját lángoltatják vörössé és tündöklő párával
töltik be a levegőt.
A vakítóan fehér falakat mintha kövér tejföl borítaná.
Néhol, mert sok századon át meg-megújították, hogy tiszta legyen és ragyogó – a meszelés
három ujjnyi vastag és eltompít minden keményet, a boltívek éleit, a sarkokat is és az
oszlopfejek kiugró szögletét.
Bálint tán soha ilyen szépnek nem látta ezt az ódon templomot
Újra végigszemlélte, ahogy annyiszor. Túlfelől három félkörös ív az orgonaerkélyből
indul; kétszer letámaszkodnak két tömzsi bizáncias oszlopra, míg a lányok padja fölött, ott
szemközt vele a végső beleül abba a kőpárkányba a szentély kapuzása, a porta triumphalis
mellett. A szószék mögött nyílik ez. Úgy áll ez ma is, mint egykor, midőn persze katolikus
templomnak építették a XII. században. Írás nem maradt róla, de kora kétségtelen.
Egyike azoknak a nem három-, de kéthajós, egy fő- és egy mellékhajóból álló
templomoknak, ami jellemző III. Béla idejére és ami csak minálunk fordul elő. Az apszis
diadalkapuja akkori, az oszlopok és a boltozásuk. – Azóta sok minden történt vele. A
tatárjáráskor alighanem leégett, azért csak egy része maradt meg a faragott kő külső falaknak,
a többit jórészt lebontották, tán, mert meghasadt a tűztől, azért is rakhatták be a régi főajtót és
újat nyitottak mellette. Ez már korai gót, ahogy a támpillérek is körös-körül.
Aztán újra múltak el századok, jött a reformáció, melynél az egyházi beszéd az
istentisztelet gerince. A szószék itt a fontos. Azonban nem tehették az oltár helyére, hiszen
onnan a gyülekezet fele sem hallaná a szót, előrehozták hát és a portaié pilléreihez
támasztották. Kőfaragású cikornyái már a késő reneszánsz idomai.
És újra változott az ízlés. A baldachin fölött és az orgona már rokokó. Így nőtt, fejlődött,
alakult át a templom, megtartva sok régit a legősibb korból, hozzáidomulva más-más idők
szükségéhez és szépségfogalmához, – nőtt, változott, akár valami organikus lény. Valódi társa
a dénestornyai várkastélynak ott fölötte a dombon, amely ugyanolyan régi és ilyen sokféle,
mert ez is követte a mindenkori korszellemet.
Itt is, ahogy odafönn minden, az Abádyak történetét meséli. A szószék peremén hosszú
fölírás: „Tsináltatá az Úristen ditsőségére L. B. Abády György Statuum Praes. Anno 1690." –
A baldachinon és a szószéken címerük 1740. évszámmal és „C.D.A." csavaros keretben a
főlovászmester Abády Dénes monogramja – míg a falak mentén vékony rámákban a halotti
jelentéseik, duplapajzsban az asszonyoké, egyedül a férfiaké, hol vörös mezőben a Tomaj-
nemzetség arany griffmadara ágaskodik széjjelvetett szárnyakkal. Mindenik alá oda van írva
az a méltóság, amit betöltött.
A családi paddal szemközt egymás fölé van függesztve a Bálint apjáé és nagyapjáé.
Ismét elolvasta a neveiket, ahogy mindenkor, ha itt volt, és a gondolatai elszálltak a
gyermekkori múltba.
*
Arra csak ködösen emlékezett, midőn még négyen ültek itt, hiszen atyja halálakor ő még
alig volt nyolcesztendős. Annál élénkebben látja maga mellett az öreg Abády Pétert, ahogy
nyugodtan ül ott, ahol most az anyja és feltűnő kicsi keze azon a zsoltároskönyvön nyugszik,
mely most is fekszik előttük. – Jól ápolt arca, finom profilja, göndörén fehér haja mozdulatlan
az egész szertartás alatt, és mintha most is érezné a szivarfüst és borotvaszappan illatát, ami
gyermekien éles szaglása számára a nagypapa közelségét jelentette.
Hiába mondja odatúl az epitaphiuma ... 1892. nov. 3. – Számára ma is él.
Ma is él a tanítása is.
Az, amit e templom alkalmából mondott egyszer neki, az akkor 15 éves kamasznak.
Innen jöttek ki hárman és a kúria felé mentek, hiszen vasárnap mindig az öregúrnál
ebédeltek. Bálint valami olyast mondott: „...mégis nagyszerű, hogy itt mindent az Abádyak
csináltattak!"
Péter úr megállt. Egy pillanatig élesen nézett a fiúra.
Lehet, arra gondolt, hogy unokája könnyen örökölhetné azt a családi dölyföt anyjától, aki
egyedüli örököse lévén az óriási kastélynak, magát gyermekkorától valami kiskirálynénak
érezte. Ennek akart tán gátat vetni. Mosolyogva szólalt meg. Talán szándékosan mosolygott,
elburkolandó azt a rendreutasítást, ami szavaiban lappangott. Azt mondta:
– Az korántsem nagyszerű fiam, hanem természetes. Régen, a jobbágyság idején, minden
a földesúré volt. Ezért erkölcsi kötelessége volt, hogy mindent ő csináltasson, építsen és
javítson. Hogy ennek családunk megfelelt, csupán azt bizonyítja, hogy a kötelességét
mindenkor megtette, egyéb semmit. És ez legyen az egyetlen tanulság reád nézve is.
Pár percig hallgatott. Már átléptek a cinterem ajtaján.
Magas törzsű rózsabokrok virító bokrétái kísérték őket kétfelől. Az öregúr megállt.
Lemetszett néhány virágot, pontos járású kezével letörte a töviseket és gáláns mozdulattal
átnyújtotta a menyének. Aztán újra megszólalt:
– Hogy eleink közül sokan jutottak vezető állásba, az sem váratlan; társadalmi helyzetük,
vagyonuk és családi kapcsolataik eléggé indokolják. Megelégedésre csak az szolgálhat, ha a
föladatuknak tisztességgel feleltek meg. Ez legtöbbjével úgy is történt. A családi gőg azonban
mindig nevetséges és káros. Csupán egyetlen formában lehet erőforrás, – én erről sokat
gondolkoztam. Ez az, ha nem kifelé, mások felé irányul, hanem befelé, csakis magunk
számára. Ha az ember önmagát senkinél a világon kisebbnek nem tartja. Így mikor valami
országos szerep vagy állásra elhívatik, azt érzi, hogy az az állás, amihez hozzájut, nem tette
nagyobbá, mint amilyen különben volt, ha pedig elveszti, akkor sem lett kisebbé. Midőn
hozzá fordulnak, nem hiszi, hogy az ő bámulatos lángesze miatt van ez, hanem tudja, hogy
családi adottsága a fő tényező, hiszen a magyar társadalom struktúrája eddig, hogy
vezérállásokra főrangúakat visz. – Erő ez akkor is, ha bármely erkölcsi parancs miatt
megválunk a hatalmi állástól, vagy ilyet visszautasítunk. Könnyebben tesszük, mert a magunk
szemében nem volna az ember több, ha megtartaná, illetve elfogadná, sőt kevesebb, mert
megalkudott volna a lelkiismeretével. És ebben van a noblesse oblige-nak magasabb értelme.
Bálint anyja itt bizonyára mondott valamit, de a fia csak erre emlékezett. Erre olyan tisztán
emlékszik, akárha most mondaná ezeket a nagyapja. E szavaknál egy pillanatra elhallgatott.
Mintha a múltba nézett volna vissza.
Talán arra gondolt, amiről sosem beszélt.
Őt megkérdezése nélkül Ferenc József 1860-ban, az októberi pátenskor kinevezte az
Egyesült Államtanácsba. Az okiratot ki is állították, el is küldöttek. Abády Péter azonban
visszautasította levélben. Mindkét írás ott van Dénestornyán a levéltárban. Ott fedezte föl ezt
Bálint. Az uralkodó emiatt annyira megharagudott reá, hogy a kiegyezésig a gyanús rebellisek
listájára került. Igaz, hogy ezután annál jobban megbecsülte.
A hallgatása után az öregúr könnyedén kacagott. A kezét a fiú vállára tette. Már a
kőtornác lépcsőinél voltak.
– Ha pedig gőgösnek születtél, fiam, amit nem csodálnék – szólalt meg újra, most már
kissé gúnyosan és a szeme átsuhant a menye arcán –, akkor abba helyezd, hogy kiválóbb,
kitartóbb, munkaképesebb legyél testben, lélekben, mint bárki más, többet tudj adni magadból
és kiválóbbat. Ha igazán hiszed, hogy származásodnál fogva többet dolgozni és jobban tudsz
szolgálni, mint a többiek, akkor ez igazzá is lesz, mert a hit az borzasztó erő és egészen
mindegy, miből táplálkozik.
Ezeket mondotta a nagyapja erről a templomról, mely családjuk múltját hirdeti kőben,
fában, írásban. Ez volt a tanítása. – Be szép lesz, ha ő ezt továbbadhatja a fiának, annak a
fiúnak, akit Adrienne szül majd neki. – Talán öt-hat év múlva már itt ülne vele a padban.
Annyira elképzelte, szinte elhitte, hogy valóban ott van mellette. A szószék felől az anyja,
ahogy most. Mellette Adrienne. Ő maga itt a gyülekezet oldalán és kettejük között a kicsi
Ádám, vágyuk, sóvárgásuk álmodott gyermeke, szerelmük koronája, akiről mind gyakrabban
beszéltek, ha együtt voltak valahol, akiről hosszan írtak egymásnak, mintha már megvolna,
írtak bohó, néha bolondos dolgokat, apró részleteket fekete göndör hajáról, amit az anyjától
örököl, anyajegyről a vállán, mint Bálintnak, miként veti föl fejét, ha kérdez, milyen az arca,
mikor hallgat – arról a fiúról, aki valóban kiválóbb lesz bárki másnál a világon...
A lelkész elvégezvén a prédikációját, kimondja az áment. A gyülekezet föláll a befejező
imára. Odafönn a pap is kiegyenesedik, összekulcsolja a kezeit. Innét, ilyen közelről kissé
borostás tokája látszik csak és hatalmas bajsza, mert hanyatt veti a fejét, fölnéz az égre. Bár
mesterkélten nyújtja az első szótagokat és a hangja kissé recseg, mégis szép, amit mond,
meleg és bensőséges, a szövege pedig gazdag a Biblia nyelvének ragyogó szókincsétől:
– ... Tedd, Uram Isten, hogy a hitünk szerint vessünk könyörületességet, jóságot, szeretetet
és igazságot. Hogy ezekből arathassunk már a földi életben és annak határán túl lelkeinknek
örök idvességet, a Te Fiad, a Jézus Krisztus által, a mennyekben...
És Bálint visszatérve álmodozásából, most buzgón imádkozott. A fohászába, nem szóban,
de érzésben belevegyült, amit az imént elgondolt: az eljövendő utód iránti vágya és
reménysége.
*
Az Úrasztala mellé lépett a pap. Hosszú palástjában mögéje állott. A templom fehérsége
körülöntötte világossággal; annál feketébben tornyosodott az ő alakja. A kurátor visszahajtotta
a brokáttakarót és most az eklézsia klenódiumai, két kehely, egy óriási kupa és kenyértartó
tálkák, – mind aranyozott ezüst, ragyogtak előtte; ezek selyemmel és skófiummal kivarrt sok
patyolatkendők és abroszokon állnak. A nap rájuk vetette a sugarát, zsarátnokká gyújtott egy-
egy domborodást az ezüstön, egy-egy karmazsin- vagy aranyvirágot az abroszokon, pazar
gazdagságukat még tündöklőbbé tette, ünnepélyesebbé, majdnem földöntúlivá.
A templom fehér egyszerűsége közepén az úrvacsora asztala akárha más világnak az
ígéretével ragyogna.
Mind régi, a XVI. és XVII. század mívességei ezek a tárgyak. Az egyik kehely, bár a
díszei reneszánsz idomok, nóduszos típus. Az a mester, aki csinálta, a gótika formáit tartotta
meg, hiszen az erdélyi ötvösség hosszan használta a régebbi korok megszokott alakjait. A
másik liliomszerű pohár, gerezdes bordái simán iramodnak ki a dúsan áttört nyélből. Ez is van
kétszáz esztendős, ahogy a kendők és abroszok jó része. Számos nemzedék ajándékai ezek,
kik lelki szükségnek érezték, hogy a legszebbet, a legdrágábbat ajándékozzák az
egyházuknak. Nem is kivételes ez minálunk. Alig van eklézsia Erdélyben, melynek ne volna
legalább egy-két olyan tárgya, amire akármely múzeum büszke lehetne. Bálint örömmel látta
viszont ezeket.
Az örömébe azonban hirtelen becsapott egy kérdés. Szabad-e neki az Úrasztalához
járulnia? – A dogma szerint házasságtörés terheli a lelkét.
Erre eddig sohasem gondolt. Természettudományi és vallástörténeti olvasmányai – miket
majdnem serdülőkora óta folytatott és félbehagyott műve, a „Szépség mint cselekvés"
írásakor még kiszélesített – rég eltörölték benne a dogmákba vetett hitet. Emberi alkotásoknak
tartotta őket, amik keletkezésük korszellemét viselik magukon. Úgy vélte: ez a fölfogása
egyezik a reformáció szellemével, hiszen Luther, Kálvin és Knox a maguk ítéletét helyezték
annak betűivel, a saját meggyőződésüket az egyházi hagyomány, sőt a konciliumok
tekintélytiszteletével – mégis erős maradt benne az a tanítás, amit gyermekkorában magába
vett, annyira erős, hogy már sok éve az úrvacsora előtt mindig eltávozott a templomból.
Ha egyedül lett volna a családi padban, most is kimenne, ahogy a gyülekezetből elég
számosan, hiszen azért szól hosszan az ének, hogy aki magát méltónak nem tartja,
eltávozhassák a templomból. Ezt várja be a lelkész, mielőtt elmagyarázza az úrvacsora
alapítását és törvényét: – ki-ki vessen számot magával, mielőtt fölveszi! Ő nem közvetít, nem
oldoz és nem büntet. Ehhez nincs hatalma. Csak figyelmeztetni kötelessége. A kálvinista hit
szerint minden ember egyedül áll szemben az Istennel. Önmaga kell a szívébe nézzen,
önmaga ítélje meg érdemét és bűneit.
De Abádyné nem mozdul. Itt marad. Ha Bálint most kimenne, az majdnem botránkoztató
volna. Mégis habozott, mitévő legyen.
 A pap már olvassa fönnhangon az egyéni felelősség félelmetes igéit: „... Próbálja meg
azért minden ember magát és úgy egyék abból a kenyérből és úgy igyék abból a borból, –
mert, aki eszik és iszik méltatlanul, kárhozatot iszik és eszik magának..."
Állva hallgatta ezt. Magába tekintett, ahogy soha ilyen őszintén és ilyen alázattal.
Végigmustrálta az életét. A tettei szerint bűnös, az kétségtelen. De az indulata szerint nem.
Egész akaratával, minden idegével, minden gondolatával azon van, hogy tisztességben oldja
meg a helyzetüket Adrienne-nel. A szándékuk sem volt aljas soha. Újraéledt szerelmükben
pedig azt az utat keresik, ami minden törvénynek megfelel és utódot, aki majd igaz szolgája
legyen fajának és hitének. És ahogy így magába tekintett, úgy érezte, mintha méltatlanságát
megbocsátaná az, aki bűnösökkel és publikánusokkal ült egy asztalhoz és aki a parázna
asszonyt megvédelmezte a haláltól.
A kelyhet feléje nyújtotta a pap. Ő reáhajolva fogadalmat tett önmagának. Minden erejével
azon lesz, nemhogy a szerelmével szakítson – erre magát képesnek nem tartotta –, hanem
hogy minden akadályokon át véghezvigye Adrienne-nel való házasságát. – És az a szó, amit a
lelkész idézett, mintha válasz lett volna arra, amiért fohászkodott, a sóvárgott utód ígérete:
– Kérjetek és megadatik néktek...

III.

Bálint délután Dénestornyának a délkeleti sarokbástyájából tért vissza. Ez a legrégibb

torony. A tatárjárás előtt már állt. Ettől nyerte a vár a nevét, midőn még egyedül állt a
meredek fölött. Más beosztása is van, mint a többinek; jórészt dúcos terméskőből van rakva,
ablaka a földszinten egyáltalán nincs és a fala vastagabb, mint a társaié, pedig azok is másfél
ölnyiek. Ide van elhelyezve a levéltár. A bolthajtások alatt csupa fiókos állvány fakult
fenyőfából, mindeniken betű A-tól Z-ig. Itt az okiratok feküsznek. A tér közepén széles
tölgyasztalon hatalmas mappa. Ebbe vannak gyűjtve régi alaprajzai a kastélynak, régi
átépítések tervei a XVIII. és XIX. századból.
Ebben kutatott Bálint. A nyugati szárny beosztását akarta világosan látni. Itt lakott
valamikor az ő dédnagybátyja. Azóta nem használják ezeket a szobákat. Úgy gondolta, ha
megházasodik, ide fog költözni, azonban modernizálni kell a mai igények szerint.
Elképzelvén a változásokat, éppen oda indult, hogy a valóságban is megszemlélje, midőn
autótülök szólalt meg a patkóudvar kapujából. Kitekintett.
A gép gyorsan iramodott be és pillanatok múlva már a főlépcső előtt állott.
Karmazsinvörös gép, vadonatúj. Ámulatára Malhuysen Dinóra szállt ki belőle és dr. Boros
Zsigmond. Dinóra?! Dinóra itt?! Ő, aki a most két éve kitört botrány óta nem járt sehová,
hiszen bármilyen oktalan is, tudta, hogy nem fogadnák. Ő szegény girálta volt a szeretője,
Wickwitz főhadnagy váltóit és mikor az megszökött, mindez nyilvánossá lett, a férje, Abonyi
Tihamér elvált tőle, ő pedig itt maradt rengeteg adóssággal és megbélyegezve. Azóta, úgy
mondják, keveset van birtokán, a szomszédos Marosszilváson, inkább Pesten vagy másutt.
És most idejött az anyjához?!
Habozás nélkül lép be a portálén, mintha tudná, hogy várják.
Valóban, Róza asszonynak nem volt meglepetés Dinóra látogatása. Ő hívta meg. Írt neki,
jönne át hozzá, szívesen látja. Abádyné egészen egyéni ítéletű. Ő, aki kora özvegységre jutott,
mindig hű maradt férje emlékéhez és soha senki más még érdeklődést sem váltott ki benne,
azt tartotta, hogy azok az asszonyok, kiknek szeretőjük lehet, azok másfélék, akárha valami
harmadik rendjét alkotnák az emberi fajtának. Nem bírálta őket, csak egyébnek tartotta. Az ő
kiskirálynéi önérzetéhez nem is talált volna, hogy csatlakozzék ahhoz a tömegítélethez, mely
Dinórát kiközösítette akkor.
Ez azonban nem lett volna elég ok, hogy a házához hívja.
Evvel neki tervei voltak. Ama márciusi reggel óta, mikor Bálintot hajnalban keresték
Adrienne levelével, azt hitte, hogy a fia szakított azzal az egyetlen nővel, akit ő gyűlölt és
akitől féltette. Mostanság azonban rövid időközökben három levél jött tőle; Abádyné, aki
mindig maga osztotta szét a postát a ház népének, jól ismerte az Adrienne írását. Megijedt.
Tán visszakönyörgi magát az az átkos nő! – gondolta és töprengett, miképp akadályozza meg.
Ekkor jutott eszébe Dinóra, aki itt lakik a szomszédban, haza is jött – úgy mondják – nemrég;
Dinóra, akihez jogász korában járogatott Bálint, sokszor éjjel is lóháton az Aranyos gázlóján
át. Hát ez jó lesz. Legyen valami szórakozása a fiának, a férfiember olyan, annak szórakozás
az asszony. Mindezt persze nem ilyen világosan gondolta el, csupán olyan kóválygó
bizonytalanságban, mégis hamiskás mosoly íródott az ajkára, mikor a meghívót elküldte
tegnap egy lovásszal.
Bálint a vendégeket az alsó teraszon találta, ahol nyáron uzsonnálni szoktak. Innen óriási
kilátás nyílik, másfél kilométeres rét nyúlik el előtte hatalmas nyárfák kapuzásai között.
Az anyja is már ott volt és éppen asztalt terített a komornyik.
– Ugye, megbocsátja, Róza néni – mondotta éppen Dinóra –, hogy Boros Zsigmondot
magammal hoztam? Én most már nem tartok fogatot, nem úgy, mint Tihamér idejében...
akkor volt muszka trapper ugye? De Zsig... Boros doktor azt mondta, nem kell, mert az luxus.
Hát minek is?! Mert ő volt olyan szíves és a dolgaimat viszi. És éppen nálam volt és van
autója, hát gondoltam, nem baj talán... – Róza asszony kissé fagyosan válaszolt:
– Sőt, nagyon örülök...
De Dinóra Bálintot meglátva már, fölugrott:
– AB! Ó, hogy örülök magának! Boros Zsigát ugye, ösmeri – na persze, hiszen
képviselőtársa... Mikor jött? Hogy van?
Az üdvözlések után meguzsonnáztak. Erdélyi mód szerint temérdek hideg húsok, sokféle
sütemény, amit fölvonásonként amúgy melegen hoztak a gazdasszonyok, vaj, méz, hónapos
eper, tea és habos hideg kávé.
Boros elővette az ő szép baritonját. Dallamos szavakban dicsérte a parkot, a fákat,
virágágyakat itt a közelben, a hosszú kilátást, a patkóudvart, amin behajtottak, a csarnokot,
amin átjöttek. Ezzel lassacskán hódítgatta Abádyné szívét.
Első percben Borost ellenszenvesnek találta. Az, hogy vidéki ügyvéd létére az öltözködése
keresett, ásóforma szakálla nyilván sütővassal van simára húzva, rengeteg gyűrű a kezein és
parfümszagot áraszt, mindezt ő furcsának érezte, mintha valami nem volna rendjén ennél a
túlzottan elegáns embernél. Végül azonban, midőn kijelentette Boros, hogy Dénestornya
emlékeztet a chambord-i kastélyra a Loire-vidéken, Róza grófné fagyossága végleg eltűnt,
hiszen a fián kívül az egyetlen szerelme az ő valóban gyönyörű otthona.
És a lakmározás végeztével maga kínálta, hogy megmutatja neki a felső szobákat, mialatt
Dinóra és Bálint sétálni mennek.
*
A nagy hársalléban voltak, midőn Bálint kérdezte:
– Hát hogy él maga, édes Dinóra? Én többször gondoltam, hogy meglátogatom, de
olyankor úgy esett, hogy maga nem volt idehaza.
– Az kedves magától, ÁB. Tudja? Úgy egyedül falun, az nem kellemes. Aztán folytonosan
jöttek írások és foglalni akartak. Hát én inkább nem is voltam ott, hogy ne találjanak. Most
persze más, amióta Zsiga... akarom mondani, Boros...
– Nekem bátran mondhatja, hogy Zsiga! – nyugtatta meg Bálint.
 Dinóra mosolyogva vont vállat:
– Hát igen. Ez ugye természetes? Különben ritka kellemes valaki. És tudja – folytatta
bizalmasan téve kezét a társa vállára –, ő nagyon sok mindenre tanított, amit nem is tudtam...
Ami egészen meglepő!
– Talán jogi dolgokra? – tréfálkozott Bálint.
– Ne légy buta! – kacagott buján Dinóra és mintha pár pillanatig elgondolkozna titkos
dolgokon, aztán megszólalt:
– Talán valami kokottól tanulta, mert... tudod? Minden nyáron Trouville meg Ostendéba
megy.
– Hát annyi pénze van? Az ilyen nagyon sokba kerül! – csodálkozott Abády.
– Ó, nagyon sok! Most is valami nagyon nagy összeget kapott. Szép lakást is bérelt nekem
Budapesten, persze nem az én nevemre, nehogy azokkal a büdös váltókkal bosszantsanak.
– De hiszen ott Szilváson fognak árverezni, ha nem rendezed!
Újra kacagott az asszony: – Ó, ott sem! A birtokot átírtuk Zsiga nevére, nekem papiroson
nincs semmim; engem meg nem foghatnak...
Bálint megdöbbent:
– Dinóra, édes! Átírattad!? Hisz ez roppant veszedelmes, te egészen a kezébe adtad magad
ennek az embernek!
– Ó, az nagyon úriember és... és belém van bolondulva!...
– És ha még elvehetne téged! De hiszen házas és gyerekei vannak!
– Mit bánom! És nem is mennék hozzá! Minek is? Különben hagyjuk ezt, olyan szép az
élet és én úgy örülök, hogy újra látlak téged, kicsi fiú! Emlékszel, úgy hívtalak. Kicsi fiú! –
Macskásán hozzádörgölődött és melegen folytatta:
– Emlékszel, milyen ügyetlen voltál? De olyan kedves! És úgy tudtál beszélni... Ó, hogy
tudtál beszélni! Már akkor mondtam, te valami nagyon nagy ember leszel...
Így idézte föl a múltat és Bálint már nem tudott visszatérni a komolykodásra. Úgyis hiába
lenne – gondolta és tovább hagyta csicseregni ezt a kedves, könnyelmű, madáreszű
asszonykát...
*
Bálint még pár napig habozott, hogy házasulási tervét miként hozza elő az anyjának. Az,
hogy a kiközösített kis Dinórát fogadta a házánál, erős argumentum volt az anyja elnéző volta
mellett. A rég várt alkalmat maga Abádyné nyújtotta. Tóthyné és Baczóné, a mindent figyelő
és mindent jelentő két gazdasszony elmondták, hogy „Bálint úrfi" többször járt a kastély
lakatlan nyugati szárnyában. Azt is tudták, hogy hosszan méregette a szobákat és jegyzeteket
csinált.
– Van valami terved boldogult Pali bátyám szobáival? – kérdezte Róza asszony vacsora
után.
Az ő kis szalonjában voltak. Itt a kanapé sarokra volt állítva, nem úgy, mint Kolozsvárt,
ahol a középen áll szabadon. Az elhelyezkedés azonban ugyanaz; Abádyné a pamlag közepén,
Bálint karosszékben a jobbján, a két gazdasszony szemben szaporán horgolva az asztal két
szögleténél.
– Talán van. Gondolkozom valamin és erről beszélni is akarnék veled, de... – válaszolt
Bálint vontatva és mikor megszakította a mondatot, ránézett a két kézimunkázó vastag nőre.
Azok nem is várva azt az alig jelzett kézmozdulatot, amivel Abádyné el szokta őket
küldeni, szedelőzködtek és kimentek.
 – Azon gondolkozom: ha megházasodnám, oda költözhetnék, ha te is úgy akarod, mama.
Ez a lakosztály legalkalmasabb. Egészen külön van, jelenleg használatlan és ha bármi kis
alakítás is történnék ott, az mit sem változtat a ház többi részén.
– Megházasodnál?! – kiáltott föl az anyja. – Ó! Az a leg-leg-legnagyobb öröm volna
nekem. Ó, mondd, mondd hamar, hiszen ha nem is sürgettelek, de olyan rég várok erre! –
Kissé dülledt, világos szemei a fiára rögződtek és pici kövér ujjaival megragadta a Bálint
kezét.
– Igen. Régóta gondolkozom ezen. Ez így számomra nem élet. Évek óta szeretek egy
asszonyt...
– Egy asszonyt!... – ütődött meg Abádyné és erre a szóra hirtelen elbocsátotta, majdnem
eldobta fia kezét és visszahúzódott.
– Igen. Hiszen talán tudsz róla. Milóth Adrienne. Sok éve szeretjük egymást!
Alig talált szavakat Róza grófné, annyira hirtelen váltott át öröme a megbotránkozásba:
– Azt... azt a... azt a... valakit... azt nem! Nem! – majdnem fulladozott, ahogy ezt
ismételgette.
– Nézd, anyám. Én végtelenül szeretem. Nem is szerettem senki mást soha. Nem is tudnék
más senkit. Senkit. Esküszöm. És ő is szeret, ő is szeret...
Az öregasszony sértően kacagott föl:
– Szeret? Az egy utolsó!... Te azt hiszed, ilyen szamár vagy, hogy ezt hiszed... ó, ilyen
szamár! – és pillanatok alatt végigszáguldott elméjében az a sok rágalom, amivel Lizinka és a
gazdasszonyai táplálták, Ambrus bá', Alvinczy Ádám, Pityu és a többiek neve, akikkel
Adrienne-t váltakozva hozták hírbe.
Bálint érezte, hogy homlokán megdagadnak az erek. Bár fékezte magát, mégis kissé
száraz volt a hangja, amikor közbeszólt:
– Hogy mennyire szeret, azt csak én tudom. Egyedül az én dolgom.
Egy pillanatig merően néztek szembe anya és fiú. Aztán lassan hangsúlyozta Bálint:
– Én el vagyok határozva, hogy azonnal feleségül veszem, amint el tud válni.
Az öregasszony, amit soha nem tett, most fölugrott. Kicsi kövér öklével az asztalra
csapott:
– Azt én meg nem engedem soha! Nem! Soha! Soha!
Majd mintha szégyellné, hogy így elragadtatta magát, átment az ablakhoz, az íróasztal elé
ült és szótlan maga elé nézett. A szemei villogtak a haragtól.
Bálint érvelni kezdett. Újra ismételte, amit az előbb mondott. A szerelmükről beszélt.
Próbált melegen szólni, alázatosan is, jól ismervén anyjának zsarnokságra hajló természetét.
Tudva, mennyire tiszteli a hagyományt, hivatkozott az apai nagyapjára, aki szintén vált
asszonyt vett volt el. Ez nem hiba. Nem szégyen. Hiszen reformátusok mindnyájan. És
elmondta, hogy mással nem tudna élni, számára más nő nincs, nem is lehet, nem is lesz.
Anyjának csökönyös hallgatása azonban ingerelte.
Lassacskán elhagyta a kérlelő hangot, amit idáig használt. A szavai megkeményedtek.
– Végre is nem vagyok már gyermek. Nagykorú vagyok. Jogom van arra...
– Úgy? Úgy? Úgy? Ilyenekre hivatkozol? – vágott közbe az anyja és fölállott. – Hát ide
jutottunk! – Alacsony termetét kihúzta és szigorúan nézett a fiára. – Ilyeneket mondasz
nekem, hogy jogod van. Hát jó. Tégy, amit akarsz. De én is megmondom: soha, soha ez a nő,
ameddig én élek, be nem teszi a lábát ebbe az én házamba. Érted? Soha! És most menj, nincs
több szavam hozzád!
Bálint ismét engesztelni akarta:
– De édes mama, ne mondj ilyeneket...
 – Nem. Menj! Eleget beszéltünk! Menj!
Bálint indultában kezet akart csókolni, de ő elhárította. Visszagörbülő kövér ujjaival pedig
ajtót mutatott neki.
Így maradt parancsoló karral, míg a fia mögött becsattant a zár. Ekkor azonban hirtelen
összeesett. Ráborult a kicsi íróasztalra és hosszan, hangtalanul zokogott, belefullasztva az
arcát összekulcsolt karjaiba, hogy ne lásson, ne halljon semmit.
Így sírt hosszan és egyedül, ahogy akkor régen, sokszor az ura menthetetlen betegsége
alatt. Sokáig zokogott így. Nem vette észre, hogy az egyik gazdasszonya bekukkintott az
ajtón, de azonnal visszahúzódott riadtan. Ő semmiről sem tudott, csak szörnyű bánatáról.
Végre megemberelte magát. Megtörülte a szemeit. Rendbe simította a haját.
Kiegyenesedett. Így lépett ki a szalonból, ment át az előszobán, így parancsolta
mindennapi hangján az előcsöngetett inasnak:
– El lehet oltani a lámpákat.
Aki nem tudta és látta volna átsétálni lakosztályába, nem hitte volna, milyen
megrázkódtatáson ment keresztül.
*
Másnap csak ebédnél találkoztak újra anya és fiú. Bálint szertartásosabban csókolt kezet
és később, mikor egyedül maradtak, újra reá akart térni a házassága ügyére. Azonban alig
kezdett bele a jól elkészített mondatokba, amiket féléjszakán át igazított össze, az anyja
közbevágott.
A hangja nyugodt, de könyörtelen:
– Nem akarok erről többet hallani. Amit megmondtam, azon nem változtat semmi. Csak
még egyet teszek hozzá: ha elveszed azt, akit mondtál, nem ismerjük egymást többé. Amíg
nem történik meg ez a... ez az... áldatlan dolog, minden úgy marad az utolsó percig, ahogy
eddig: ami az enyém, az tied is. De lehetetlenné válnék az életünk, ha ezt újra szóba hoznád.
Tehát ehhez tartsd magad.
És azonnal, hogy minden választ elvágjon, könnyed hangon tette hozzá: – És most
lemegyek az anyakancához. A Holló kicsikéjét megcsípte egy darázs. Éppen az orrát
szegénynek. Gyere velem. Valószínű, hogy a gyepben valahol darázsfészek van. Ha meg
tudnók találni, ki lehetne pusztíttatni...
*
Így hát látszólag minden a régiben maradt. Bálint és Abádyné sétálgattak együtt, terveket
szőttek a virágágyak- és díszcserjékről, egyik kerti hídról, amit újra kell építeni, mert korhadt,
lovakról, miket elő kell készíteni az őszi falkavadászatra. Dámvadakról, nyúlról, fácánról.
Beszéltek temérdek dologról, ami Dénestornyával összefügg. Mindez azonban külsőség
csupán. Ha együtt voltak, mindig az az egy kérdés lappangott szótlan közöttük, a Bálint
házassági terve.
És a beszédjük mesterkélt volt, a gondtalanság színlelt.
Néhány nap telt így el. Néhány nehéz, fájdalmas nap mindkettőre nézve. Hiszen Bálint
számára is szenvedés volt, hogy az anyját szenvedni látta. Elhatározta, hogy elutazik. Jobb
lesz távol lenni egy ideig, hátha felejteni tudnák azt a szörnyű jelenetet, mely az első
összecsapás volt kettejük életében.
Mikor szándékát bejelentette, az anyja nem kérdezte, hová megy, ahogy máskor mindig.
Csak annyit mondott: – Jó! – semmi mást. Nyilván arra gondolt, hogy a fia ahhoz a nőhöz
indul, akit ő gyűlöl. Ennél is maradt, bár Bálint bőségesen magyarázta, hogy Budapestre
utazik egyenesen, hogy a képviselőház ülései meg a szövetkezetek dolga, a választójogi
reform meg a törökországi krízis – mindez milyen fontos! – mindez szükségessé teszi, hogy a
fővárosban legyen. Minderre mindig csak azt mondta: – Jó, jó! – mintha föl akarná menteni a
fiát az ok nélküli hazudozás alól. Pedig mindez igaz volt és Abády most nem is kereste föl
Adrienne-t.
Az anyja azonban nem hitt neki. A bizalom megrendült közöttük. Semmi szó azt vissza
nem állíthatja.
Szomorúan indult el Bálint. Mikor a kocsi a patkóudvaron kikanyarodott, még
visszanézett. Rendszerint az anyja, ha nem kísérte ki, legalább a balkonról intett búcsút. Most
nem állt ott senki. Tán ott ül a kis szalonban – gondolta – és sír. Tán ezért nem jött ki.
És a fiúnak elszorult a szíve.

IV.

Szeptember egyik keddi napján országos vásár gyűlt össze Szamosújváron. Az ilyen nagy
esemény mindenkinek. Különösen ez a szeptemberi, mert ilyenkor állítják be a szeszgyárak a
hizlalást. Rengeteg szarvasmarhát hajtanak föl ide a csiszárok, kereskedők és gazdák. A
sarjúmalacnak is ilyenkor van ára és minden mustraállatnak, amelytől istállózás előtt szabadul
az ember és a lónak is most az ideje, mikor nyári legelőn ki van csinosodva. A télire valót is
ilyenkor veszi, aki okos, csizmát, szűrt, meleg gúnyát és pokrócot, kötőféket a nemsokára
bekötendő állatnak, ekevasat, akinek kell őszi szántásra és azt a százféle holmit, amire a
gazdaembernek szüksége van. – Aztán sok nép gyűl be másképp is. Az ilyen országos vásár
farsangszámba megy. Mindenfelől jönnek emberek, asszonyok: a Mezőségről, Erdőhátról,
Szamos-völgyéről, sőt még Kővár vidékéről is jönnek sokan, nem valami fontos vevő
szándékkal, hanem mert nagy mulatság a vásár, hírt lehet hallani, mézes pálinkát inni, –
jönnek mindenféle ürüggyel, csakhogy ott lehessenek, van, aki húsz kilométert gyalogol egy
rőf pántlikáért, egy pipaszár miatt vagy egyetlen pakk gyufáért.
Első nap az állatvásár, második a kirakó. Ezért az első hajnalán ömlik be a sok jószág a
világ négy sarkáról, hiszen korán ott kell lenni, jó álláshoz jutni és idejében látni, milyenek az
árak. Az alkuváshoz is nagyon sok idő kell.
A szép Lázárné még sötét éjjel indult el dezméri birtokáról. Ő vagy harminc-egynéhány
tulkot hajtatott maga előtt, – szedett-vedett jószág, amit tavaszkor vett, följavított a
hízólegelőn, hogy őszkor nyereséggel adjon túl rajta és valami mustraborjúkat. Előtte ment a
gulya, mögöttük ő maga a félfedelű kocsiban lépést, mert szemmel akarta tartani a hajcsárjait.
Ne kocsmázzanak útközben, ne is kurgassák a borjúkat, mert meg találnak sántulni, amíg
odaérnek.
Kicsit furcsa volt talán, hogy a csinos hintója mögé, akinek bakján libériás kocsis ül, négy
öl széna volt kötve magasan, de ő az effélét nem bánta. A gazdaság a fő. Ott pedig mindent
maga csinált mindenütt és alig van férfi, aki úgy értette a dolgát, ahogy ő.
Korán érkezett hát be, mégis későig maradt ott a vásártéren. Pedig már reggel kérték az
állatait. Nem alkudott le azonban egyetlen fillért sem. Egyik bizalmasa, aki a Papp testvérek
bevásárlója volt, értésére adta, hogy jó árak lesznek. Csak egyet hunyorított a bal szemével,
de Lázárnénak ez elég. A Papp testvérek tudják, mi lesz. Ők voltak a legnagyobb
marhakereskedő cég errefelé. Bécsbe szállítottak és külföldre. Így hát Lázár Bogdánné
csökönyösen kitartott. Ott ebédelt kosárból az állatai mellett. Jól is járt vele. Ő adott el
legdrágábban, mert a fölhajtás nem fedvén a keresletet, a vásár végén többet adtak, mint a
kezdetén.
Bevégezvén mindent, hazaindította a hajcsárait. Aztán behajtatott a városba. Azt a
bizalmasát akarta megkeresni. Jutalom jár neki, pár száz korona ajándék, mert az ilyen tartja
meg kellő jószándékban. Tudta, hol találja. A Zöldfa vendéglő udvarán. Ez az a, ha nem is
előkelő, de tágas kocsma, ahol a szenzálok gyűlnek össze. Ez a főhadiszállásuk.
Elég nehezen jutott át a városon. Temérdek részeg ember, sok-sok állat, amit hajtottak
elfelé, most szerzett malac is, amelyet a hátsó lábához kötött zsinegen cibálnak, de hárman is
alig tudnak előreterelgetni. A sok nép között a sok bódé és sátor labirintusában végre odaért a
Zöldfához. Bement a kapun. Az udvar teli asztallal és zsúfoltan sok vendég. Cigányzene is
persze. Nagyon nagy kedv van, hiszen máma jó üzletet csinált mindenki. Hát húzatják
maguknak és isznak. A pincérek alig győzik hordozni az ételt, a söröskancsókat és a sok bort.
Lázárné végigszemlélte a tömeget. Végre meglátta, akit keres. Ott könyököl egy nagy
asztalnál a cigánytól nem messze. Pár pillanatig habozott, vajon ne inkább postán küldje-e a
jutalmat. De jobb az ilyet azonnal elvégezni. Így hát nekiindult mégis. Hamarosan odajutott,
mert bár némelyek italosak voltak már, mégis utat nyitottak neki, hiszen majdnem mindenki
ismerte ezt a magas, barna szép asszonyt, akitől annyiszor volt üzleti megbízásuk.
Az a szenzál is meglátta. Fölugrott asztalától és feléje ment. Így egymás előtt állva vette át
azt a borítékot, amiben a járandósága volt elbújtatva. A zsivajban pár szót még beszélgettek.
– Honnan van az – kérdezte Sára asszony –, hogy ilyen jó árak voltak? Ez egészen
váratlan.
– Úgy hírlik – válaszolt a férfi –, hogy a hadsereg vásároltat. Az is erre vall, hogy Remont-
kommisszió is volt künn és sok lovat vettek. Nem tudom persze, de talán a török dolgok miatt
van ez.
– A török forradalomért? Igazán?
– Azt mondják...
Most harsogó kacagás szakította félbe a beszédjüket. A cigánybanda felől hangzott a
röhögő vihar. Lázárné odapillantott.
A prímás helyett középtermetű fiatalember hegedült. Nagyon kopott és gyűrött, de kitűnő
szabású ruha volt rajta, a fején pedig egy rézlábas, amit valaki reátett kalapnak. Roppant
furcsán is játszott. Mindenféle mókát csinált, leguggolt, táncolt, felszökött, akár egy
zenebohóc, úgy tipegett tántorogva, – nyilván nagyon be volt rúgva – mégis húzta hibátlanul a
tréfás nótát riszáló ritmussal. „Csicsónénak három lánya..."- és a szöveget kiabálta hozzá, sok
disznó szavakkal. A hegedű nyiffantott néha vagy megböffent, ami még aláhúzta a
trágárságait.
Gyerőffy László volt.
Régi száma volt ez neki elkomiszodott formában. Egykor úri cigányozáson vagy
szalonokban mulattatott ilyenekkel, persze nem azzal az aljas szöveggel, amivel most. De hát
itt ez kellett, ez talált legjobban kaján kedvéhez, ahhoz a közönséghez is, akinek muzsikált és
aki borát fizette.
Részegségében bármit tehettek vele. A rézkondért a fején nem is érezte, azt sem, hogy egy
szalvétát tűztek a kabátjába hátul.
Nem is először produkálta magát így. E nyáron már többször járt be ide és annak a kis
pénznek, amije volt, hamarosan végire járván, muzsikált egyik vagy másik kocsmában, ahol
borát megfizették. Néha föllázadt, ha túlságos vastagon tréfálkoztak vele. Ilyenkor goromba is
tudott lenni. Mégis lassacskán hozzászokott, hogy kacagnak rajta. Most már kereste. Keserű
öröme telt abban, hogy ő ide jutott, akárha lezüllésében önmagát gúnyolná. – Régebben, ha a
pajtásai között berúgott, hirtelen kiütközött belőle valami váratlan dölyf. Ez itt a rajta
uraskodó ismeretlenek között átmódosult. Elátkozott királyfinak látta magát, aki maga
jószántából rabszolgasorba kerül és hempereg a sárban. Magán is kacagott és azokon is, akik
őt kacagták. Az ilyen félig-meddig való öntudat azonban nem soká tartott nála. Már nemigen
bírta a bort. Hamarosan elázott.
 Most kezében a nadrágszíjával egyik mulató fölállt. Odalépett Gyerőffyhez. Reákacsintott
a társaira – ez lesz a jó tréfa! és: – Tudna-e táncolni a gróf, ha összekötöm a térdit? – kérdezte
gonoszul. Várakozásteljes röhögés fogadta a javaslatot. Egyik odakiáltott: – Ez lesz ám a
virtus! – Másik: – Egy liter bort, ha el nem vágódik a gróf! – László megállt. Bambán nevetett
és azt mondta: – Jó... tudok én akárhogy... akárhogy...
A szép Lázárnéban megmozdult valami. Tán szánakozás, részvét. Tán az is megmarkolta,
hogy mialatt kötözték a térdét, Gyerőffy öntudatlan éppen reábámult. A tekintetéből a nő
segélykiáltást olvasott, az áldozati állat néma panaszát, pedig bizonyára csak az italtól
nedvesek a pillái.
Csak látásból ismerte Lászlót, a jótékonysági bazárkor ott ült a bodega előtt az ő
bódéjukkal szemben, meg se mozdult onnan és akkor is leitta magát. Akkor inkább utálkodott
rajta, de pillanatig sem gondolt vele. Itt azonban valami anyáskodó érzés kapta meg,
szégyenkezés is az emberi aljasságon, aki csúfot űz a védtelennel.
Meg se gondolt semmit. Az ösztön határozott, nem az akarata. Hirtelen pár lépéssel már
Gyerőffy mellett volt.
– Oldja le azt a szíjat! – szólt arra a szenzálra, aki ott térdelt a lábánál. – Oldja le! Nem
szégyelli magát?!
Mindenki elbámult. Mindenki elhallgatott. Annyira parancsoló volt a hangja, egész tartása,
nagy szilvavágású szemei olyan szigorúak, hogy senki egy mukkot se merészelt. És mikor
kézenfogva Gyerőffyt elvitte onnan, az emberek fölugráltak, tisztelettel nyitottak utat neki.
László szó nélkül követte, bár csak annyit mondott neki Lázárné: – Maga pedig velem jön!
A mulatók sorfalai között így haladtak ki a vendéglő udvaráról a királynői termetű, széles
vállú asszony és kezén, akár egy kisgyerek, Gyerőffy.
*
Odakünn betuszkolta a hintójába. A födelet felhúzatta – ne lássák őt ezzel a részeg fiúval
kocsikázni. László majdnem azonnal elaludt.
Apránként sötétedett az est. Különben is borult idő van és később szitálni kezdett az eső.
Lassan kocogtak a lovak. László még mindig aludt. Hanyatt dőlt feje a párnázaton. – Milyen
fájdalmas az arca, mikor alszik! – gondolta az asszony. A fiú kalapja leesett, ezt ő a kezében
tartotta. Hosszan nézte az alvót. – Mennyire halovány! Összenőtt szemöldökei kissé
fölcsúszva a homlokára, mintha némán panaszkodnék öntudatlanságában.
Olyan, akár valami elkóborolt gyerek, aki már nem talál haza...
Elsőbben semmi terve sem volt vele. Éppen csak ki akarta hozni abból a környezetből,
ahol csúfolták. Útközben arra gondolt: Kozárdon fölkelti és leteszi. Hiszen ott lakik, ott
valakije csak lesz! De az eső mind szaporább lett; visszahúzódva a kocsifedélbe, észre sem
vette, mikor áthaladtak a falun. Talán nem is bánta. – Amúgy is furcsa lenne, hogy ő ott
leadjon egy részeg ifjút a kocsijáról, magyarázzon, rendelkezzék. Azt sem tudja, hol fekszik a
Gyerőffy-udvar, csak éppen annyit, hogy ott van valahol. – Aztán késő is van már; haza kell
érnie, hiszen ma kedd este van és neki holnap, szerdán valami tárgyalása van a járásbíróságon.
Dezmérig pedig még hosszú az út. – Az ember mindig sok indokot tud, ha önmagának
magyaráz, különösen, ha olyat tesz, amit nem az esze, de az ösztöne parancsol.
Ez így a legegyszerűbb. Hazáig kialussza a részegségét Gyerőffy. Ott mint normális ember
szállhat ki a hintóból.
A vendégszobában hálhat. Reggel majd hazamehet a vonattal.
Az is jó, hogy a kollégista fiát ez évben Szebenbe adta, hogy tanuljon meg németül.
Annak furcsa volna magyarázni, miként szedett föl egy ismeretlen grófot a vásáron. Különben
magyarázni is lehetne, – nincsen ebben semmi! – Ezelőtt két évvel, mikor Wickwitz járt
hozzá, az más volt! Az a szeretője volt. A fia azzal is jóba volt, sőt bámulta mint kitűnő
sportolót. Hogy nem csupán látogató, azt nem is sejtette, – ő arra vigyázott. – Itt erről szó
sincs. Puszta könyörületből teszi, amit tesz.
Mégis jobb – gondolta –, hogy a serdülő fia nincs itthon. Jobb. Mégiscsak jobb...
*
László fölébredt. Csütörtök reggel volt. A már magasan járó nap csak az ablak elé vetett
aranysávokat a zsalugáter lemezei közül. A szoba annál sötétebbnek hatott ezektől a vakító
fénysávoktól. Sok apró őszi légy zümmögött ott halkan. Ez a halk zümmögés volt az első,
amire föleszmélt.
Felült az ágyban. Körülnézett. A szoba ismeretlen. Nem értette, hol van. Csak lassacskán
igazodtak össze az emlékezései. Hogyan került ide, arra csak bizonytalan emlékezett. Ő
nagyon részeg volt ott a szamosújvári kocsmában. Muzsikált. Hogy mit?
Ezt már nem is tudta. Valamit, valami furcsát. Sok, sok fej volt körülötte. A fejek röhögtek
nagy tátott szájakkal. – Majd hirtelen egy magas barna asszony lépett közéje és a sok fejek
közé. Nagyon nagy, koromszín szemek néztek reá és valaki – tán az a nő – mondott valamit. –
Aztán mi volt? – aztán semmi se volt... csak hirtelen egy zökkenés és ő felébredt egy
ismeretlen ház előtt. Azt se igen látta, mert már este volt és még mindig italos lehetett.
Ez mintha roppant régen lett volna.
Az egész napot átaludta. Újra szürkület volt, mikor itt először fölébredt. Arra eszmélt föl,
hogy valaki matat körülötte.
Idegen kicsi szobalány matatott az idegen szobában.
– Készen van a fürdő, instállom – mondotta –, ha parancsolja, a meleg vizet rögtön
kieresztem... – Kéjes érzés volt a majdnem forró vízben hosszasan feküdni... Minden olyan
tiszta és jó szagú körülötte, a szappan is, a törülközők, a gyökérkefe és a szivacsok. Mikor
visszatért a szobájába, ott már petróleumlámpa égett. Tiszta férfiing feküdt az ágyán, kivasalt
ruhája szép rendben az egyik széken és a cipői fényesre pucolva mellette.
Jólesett ilyen tisztának érezni magát. Ez volt az első benyomás, amire most
visszaemlékezett. Hogy is volt azután? – Minden olyan meglepő!
Vacsorához hívták. Ő nagyon szégyellte magát, de az első pillanat röstelkedésén a
háziasszony könnyedén átsegítette. – Nem tudom, vágott-e jól a borotva, amit küldtem? –
kérdezte kacagva. – A boldogult uramé volt, rég nem volt használatban... Én próbáltam
kifenni... Az ing az én nagy kamasz fiamé... ő most nincs itthon...
Volt valami bájosan egyszerű ezen a nőn. Természetes és mintegy magától értetődő jóság.
– És szép. És jószagú. Az egészséges lények erős illata árad róla.
Kettesben vacsoráltak. Ő később zongorázott. Ez is olyan természetesen adódott, mintha
nem is lehetne másképp.
És az is, ami azután történt... Hogy is volt?...
Sokáig játszott. – Az egyetlen lámpa ott valahol messze, a túlnani asztalon elkezdett
füstölni. Azonnal észrevették. Fölugrottak. Az asszony odament, de ő is szolgálatkészségből
vagy tán csak ösztönösen. A lángot lecsavarták. A szoba még sötétebb, mint azelőtt. Majdnem
egészen sötét. És ő ott állott a nő mellett, közel. Átölelte. Ez másként nem is lehetett.
Hosszan csókolóztak állva. – Igen. – Talán nagyon soká. Az asszony elsőbben nem állott
ellent. Csak később. Mikor erőszakos karral tovavonta onnan. Erőtlenül bár, de ellenállt. –
Ne... ne... nem... nem... – ismételte elváltozott hangon. Szoborszerű testén reszketés futott
végig, ami folyton erősödött. – Most is újra érzi az ujjain, midőn visszagondol erre.
És később, midőn végigcsókolta az arcát, az arca nedves volt. Lassú könnyek gurultak le
az orcáin. Vajon miért sírt? – Miért reszketett úgy? – kérdezte magától László, miközben
belenézett a napsütés sávjaiba, amik vakítóan fénylettek a padlón. – Csak éppen felvetődött a
kérdés. Válasz után ő nem kutatott.
 Ő ilyeneken amúgy sem töprengett soha.
A szomszédból vízzúgás hallatszott. Bizonyára az ő fürdőjét bocsátják ki. Visszadőlt a
párnákba. Milyen jó. És milyen jó ez az ágy, milyen tiszta és jószagú. – Már régtől, mióta a
Kollonich és Szent-Györgyi rokonaitól elszakította az élet, ilyen finom ágyban nem hált. Ilyen
tisztaságban nem élt. Kéjesen nyúlt el, behunyta a szemét és újra elaludt.
Az ajtó kinyílt. A szép Sára asszony jött be. Hosszú selyempongyola mintázta meg
szoborkemény termetét. A haja hálóban felkötve. Az így körülszorított fej még szélesebbnek
tüntette föl formás vállait. László reggelijét hozta, sok kitűnő dolgokat hatalmas tálcán: kávé,
meleg pogácsa, hideg húsok és kuglóf. Egyik széket odavonta asztalnak, maga pedig az ágyra
ült. Lászlót figyelte.
– Már fönn van!? – csodálkozott László.
Az asszony kacagott. Hófehér fogai megvillantak. Vörös ajkai fölé kormos pihe íródik. A
pillái olyan dúsak, akár szénnel húzták volna meg őket. A szemöldöke hosszú, mint a régi
egyiptomiaké. Egyformán barna bőre, mely csak az orcáin pirosas, a sárgás tajték habfényével
ragyog, besiklik a pongyolája nyílásán és előbúvik a karjain. Csak most értékelte Gyerőffy,
milyen gyönyörű ez a nő.
– Ó, én már régóta fönn vagyok – mondotta. – Hajnalban már a gazdaságot bejárom. Csak
mikor hazajövök, akkor fürdöm, tisztálkodom, mert korábban kelek, mint a cselédeim. – Hát
hogy aludt? Jól?
Hamiskásan mosolygott és kérdezte azután: – Kitöltsem a kávét?
Így csevegett jókedvűen. Már semmi sem volt rajta abból a majdnem tragikus félelemből,
ami múlt este László karjai között végigzengett rajta. Akkor úgy érezte, hogy valami végzetes
ragadja tova. Pedig szerelemtudó asszony. Mióta öreges férje meghalt, két férfival volt már
dolga. Előbb egyik távoli rokonával, később Wickwitz főhadnaggyal. De más volt az. Elég
hosszú udvarlás után, majdnem egészségi szempontból, meggondoltan fogadta el őket. Ez
most más volt. Ez vihar volt. Hirtelen kerekedő orkán. Elemi erő, ami leigáz. Soha ilyet nem
érzett. Az egész lénye megdöbbent. Életfönntartó ösztöne mintha a sors romboló akaratától
félne. És védekezett! És hiába! E pillanatban szinte úgy érezte, akárha leány lenne. Úgy is
próbált ellenállni, riadtan, vágyva vadul és vadul megijedve.
Ma hajnaltól, miközben ellenőrizte a fejést és abrakolást és munkára küldte a béreseit, a
tegnapi estére gondolt vissza. Hogy is történhetett az?
Okos, megfontolt asszony volt; szeretett világosan látni mindent. Másokat is, önmagát is.
Mikor olyan váratlanul elhozta abból a városi kocsmából Gyerőffyt, ezt csupán szánakozásból
tette; undoknak találta, hogy így csúfolkodnak vele. Ennek akart véget vetni. Útközben is csak
sajnálta; egy szemernyit sem gondolt másra. Az érzékei mit sem szóltak, sőt mikor itt a tornác
előtt ki kellett támogatni a még mindig gajdult ifjút, valami undorodás fogta el. – Azután nem
is látta többé. Jelentették, hogy alszik. Át is aludta a napot, ő pedig gondoskodott róla, kissé
anyásan és természetes jóságból, ahogy akárkivel tette volna, aki a házához vetődik.
Tán azért is, mert nem akarta, hogy olyan piszkosan kerüljön elébe, mint mikor
megérkezett.
Így is gondolt reá, mialatt a vacsorához várta. Ezért meglepő volt számára, mikor nem az a
züllött lump lépett a szobába, akit várt, hanem jól ápolt, kitűnő külsejű fiatalember. Jó szabású
ruhái kivasalva. Nagyvilágias a modora, még a szégyenkezésében is, amivel bocsánatot kért
tőle. Ebben is volt valami megnyerőén nagyúri. Egészen más volt, mint bárki, akivel eddig
találkozott. Ekkor kezdődött az a folyvást fokozódó igézet, ami mindjobban elhatalmasodott
őrajta. Ahogy ez a fiú beszélt, ahogy evett, ahogy a száját törülte, ahogy zongorához ült
háláját szótlan lerovandó, mindez olyan fiatalosan szerény, úriasan nyugodt és mégis
majdnem gyermekien bájos. – Ha pedig játszik, átváltozik az arca, akárha valahonnan a
lelkéből ismeretlen erők sugároznának elő; elátkozott királyfi, aki távoli múltakról mesél.
 Néha panaszos, néha kegyetlen, eddig sosem hallott muzsika. A már rég nem hangolt
zongorán tán még szokatlanabb volt mindez. Már ott mellette ülve úgy érezte, mintha örökké
ismerte volna ezt a halvány, összenőtt szemöldökű fiatal férfit, amint néha reánéz kitágult
pupillákkal, egy-egy szót is mond magyarázatul és az ujjai alatt új és új dalok teremnek...
Mindezt ma reggel végiggondolta, végigelemezte magában. Most tegnapi viselkedését
oktalannak találta, majdnem nevetségesnek. Bizonyára csak ideges volt. És mit számít az,
mióta ismeri Lászlót? – Ő azt teszi, amit akar, nem tartozik számadással senkinek. – így
gondolkodott ma. – így lépett be a fiúhoz. Tudta, hogy ebben a pongyolában szép és
kívánatos. Azt is, hogy az ágyon ülve a selyemköntös kissé megnyílik a nyakán.
Miközben kitöltötte a füstölgő kávét, kérdezte: – Sötéten szereti vagy világosan?
A kávé azonban bizony kihűlt a csészében...
Ezzel a kalanddal új korszak kezdődött László életében. Nemsokára majdnem egészen
Lázárnéhoz költözött. – Elsőbben ugyan hazament Kozárdra. – Onnan azonban, mikor
viszontlátta rendetlen otthonát, majdnem azonnal visszatért Dezmérre. Csak most látta meg,
milyen sivárság uralkodott nála.
A szobája már majdnem üres. A múlt év folyamán el-eladogatott nemcsak porcelánokat,
de egy-egy bútordarabot is. Apránként mind többet. Ami szebb volt, az Bischitz szatócs útján
Kolozsvárra került a kis vastag Brucknerné boltjába, családi holmi, szép tiszafa asztalok és
szekrények, és azok a finom bronzú francia régiségek, amiket szülei vettek egykor Párizsban.
Apróbb tárgyakat maga vitt be Szamosújvárra, eladta potom árért vagy zálogházba tette.
Odakerült már egyik angol puskája is.
A pénz pedig rögtön elment, mert részegen valami lebujban kártyázott.
Amikor a tavaszon az öreg Kendy Sándor Kajsza olyan jóságosan beszélt vele, pár napig
megpróbálta összeszedni magát.
Írt Ázbejnek. Kimutatást kért az adósságairól. Az válaszolt is; valami jegyzéket küldött is.
Nem teljes még, azt írta, – még pótolni fogja. – László hamarosan megfeledkezett mindenről
és csak akkor jutott újra eszébe, ha Kolozsvárt valahol meglátta a vén Kajszát. Ilyenkor, de
távolról, mélyen köszönt neki.
Ez volt az egyetlen eredménye az öregúr közbeléptének.
Most a szép Sára asszony tiszta háza után képtelen volt Kozárdon maradni. Bár vissza-
visszanézett oda, de mind ritkábban és mind rövidebb időre. Talán csak azért járt haza, hogy
önmagának letagadhassa, mintha ő teljesen a szeretőjénél élne.
És Lázárné ezt is megkönnyítette.
Úgy tett, mintha hasznát venné a gazdaságban. Néha dolgot adott neki, félig játékból, félig
komolyan. Nézze meg a szántást, vagy a lóherecséplést. Jól tudta, hogy Látszó mit sem tud
hozzá, de el akarta hitetni vele, hogy segítségére van.
Lényegesebb volt azonban, hogy visszavitte Lászlót a zenéhez. Esténként zongoráztatta.
Néhány félbemaradt szerzeményét Gyerőffy áthozta és annyi év után újból foglalatoskodott
velük. Talán ilyen nyugalmasan boldog sohasem volt, mint viszonyuk ez első hat hetében.

v.

A koalíciós uralom idején új politikai fogalom született: a folyosó. A képviselőház

folyosója.
 A folyosó ma izgatott volt – mondották. – A folyosó egykedvű, a folyosó véleménye még
nem alakult ki. Hosszan írtak a lapok a folyosó hangulatáról, a véleményéről, az akaratáról.
Volt valami félelmetesen bizonytalan rajta. Kiszámíthatatlan és szeszélyes.
Úgy beszéltek róla, mint valami rejtélyes halványról.
Hogy a folyosó ilyen szerephez jutott, az természetes. A képviselőházban ellenzék
úgyszólván nincs; az a húsz-egynéhány nemzetiségi és az a pár szocialista nem számít, hiszen
a priori ellenségnek tekintik őket és erejük semmi. A koalíció három pártja pedig szoros
szövetségben áll és minden, ami a Ház elé kerül, sok retortán megy át, miniszteri értekezlet,
minisztertanács, vezérlő központi bizottság után letárgyalódik az egyes pártgyűléseken, ott
párthatározattá lesz, tehát kötelező mindenkire és ide már olyan készen kerül, hogy reá szót
vesztegetni sem érdemes. Nem is lehet a javaslatokon bármi lényegest változtatni itt, mert ez
pártbontásnak számít, ha elvi és ha formai, hát ok nélküli akadékoskodásnak.
Nem is próbálja senki.
A pártkörökben sincs élet. Ott az elnökség, intézőbizottság vagy bárminek nevezzék is a
vezérlő szervet, magában dolgozik és jórészt zárt ajtók mögött. A pártközi szövetség
kényszeríti erre. Mert ez a szövetség roppant kényes. Egyik részről a függetlenségi és liberális
48-asok, másikról a 67-es konzervatív alkotmánypártiak meg a klerikális néppárt csak úgy
élhetnek együtt, ha szorgosan elkerülik azokat a tárgyakat, amiken azonnal összevesznének.
Ilyen pedig nemcsak bőviben van, de majdnem minden kérdés ilyen, ami aktuális. Itt van az
önálló bank és az önálló vámterület követelése.
Eredetileg csakis a függetlenségiek programja volt. A koalíció a választási küzdelemkor
azonban közössé tette ezeket, és most midőn mint kormány megvalósításuk elé állíttattak, – a
67-esek számára a probléma az volt, mennyit lehet belőle megcsinálni a saját lelkiismeretük
szerint, illetve mennyit nem csinálni meg anélkül, hogy a koalíció széjjelrobbanna.
Ez pedig súlyos gond nemcsak a két 67-es pártnak, de a 48-as vezéreknek is, főleg
Kossuth Ferencnek. Mert együtt maradni nemcsak a kisebb pártok érdeke, de a legnagyobbé
ugyanúgy. Ugyanis addig, amíg fönnáll a koalíciós kormányzás, a függetlenségi miniszterek a
saját közönségük előtt indokolni tudják, miért nem valósul meg a teljes 48-as programjuk.
Mondhatják: szövetségben vagyunk a 67-esekkel, együtt küzdöttünk, együtt győztünk, tehát
együtt kell maradnunk; és ezt vállaltuk, mikor átvettük a kormányt. Emiatt kell mindenben
engednünk. – És a közönségük be is veszi ezt az érvet. – Ha azonban fölrobbanna a koalíció, a
függetlenségiek, többségük lévén, maguk kéne hogy kormányt vállaljanak, amikor vagy be
kellene vallani, hogy mindabból, amit éveken át szentül hirdettek, semmi sem teljesíthető,
vagy ismét ellenzékbe vonulni, amikor új választás következnék, mégpedig arra a programra,
aminek keresztülvihető voltában maguk a vezérek is alig hihettek már.
A program elvi pontjai azonban nem merítik ki a kényes ügyek számát. Van még
temérdek más apró személyi ügy, iparpártolás, főispáni és kormánybiztosi állások, ami
pártállás arányában kéne oszoljék, de hozzáértés szerint is – van sok, sok más, kicsi és nagy –,
nem is beszélve az általános választói jog hatalmas kérdéséről, ami a koalíció közösen vállalt
kötelezettsége a koronával szemben, de aminek mikéntje döntő lesz a pártok uralmi helyzetére
a jövőben. Mindezeket a folyton elébük lépő ügyeket a miniszterek, kik egyszersmind
pártvezérek, egymással bizalmasan kell hogy letárgyalják, minden engedményért egymásnak
engedményt kell tenniök, nem két, de három érdekcsoport egyensúlyát kell ápolniok, ami sok
időt és sok fáradságot okoz, és titoktartást is, amíglen nincs lezárva valami, minthogy minden
elhatározásuk bizonyos megalkuvást jelent.
Érthető tehát, hogy a pártklubokban sem lehet politikai élet, mert leginkább éppen a híveik
előtt kellett titkolózzanak a vezetők. Hiszen idő előtt kipattanó részlet olyan vihart támaszthat,
hogy az mindent elrontana.
 Természetes azonban, hogy az a sok törvényhozó, kit a koalíció jelszavával választottak
meg, nem szívesen adta bele magát abba a szerepbe, hogy csupán szavazzon és helyeseljen.
Annál kevésbé volt erre kapható, hiszen a megválasztottak jó része csupa kuruc természetű
ember, akik még a megyei vagy városi múltjukban is soha a kormányzat oldalán, hanem
mindig a kritika oldalán voltak.
Meg aztán nem is olyan nagyon egységes ez a többségi párt.
A függetlenségiek két táborra tagolhatok, egy konzervatívabb és egy radikálisabbra, amely
mindenik ismét sokféle csoportra oszlik. A csoportok egyes vezérek körül alakulnak. Kossuth
Ferencnek, Apponyi Albertnek, újabban Justh Gyulának is külön-külön köre van. Egyéni
hívek ezek, kik, ahogy a játékosok lóversenyeknél, egy-egy favoritra fogadnak, úgy ezek
politikai sikerüket egyiknek vagy másiknak hatalmi fölényéhez kötötték.
De van sok más csoport is. Olyan, aki a kormánypártban külön és mindenkori ellenzék.
Aki Ugron Gáborhoz, Barra Sámuelhez, Hollóhoz vagy Polonyihoz húz, de változékony. Hol
egyikre hallgatnak ezek az emberek, hol a másikra, ők nem olyan szegődött hívek, ahogy
Kossuth vagy Apponyi követői. Számuk is ingadozó aszerint, ahogy a politikai barométer
inog. Nyugodt időben kevesebben vannak, vihar előtt hirtelen megsokasodnak, ahogy a sirály
a tengerparton. – És egy-egy hangzatos szó, egy-egy talpraesett taktikai fogás átviszi őket ide
vagy oda a pillanatnyi hangulat szerint.
Ezek a hangulatok uralkodnak a folyosón és rajta keresztül az országon.
*
Csoportok és folyosó.
Az Országház mintha erre épült volna.
A folyosó az ülésterem négy oldalán. Mindenütt jó széles. Minden tíz lépésre egy-egy
hosszú kerevet. Aztán a sarkoknál, sajtókarzatnál, lépcsőindulásnál sokféle bemélyedés, ahol
bizalmas dívány köré lehet gyűlni, meghallgatni valamelyik törzsfőnök tanítását, gyanakvását
vagy aggodalmait, – a társalgó sötét oszlopozásai között bizalmas híreket suttogni, utasítást
átvenni és ha már nagy titokban akar valaki dolgozni: ott a néptelen kupolaterem, melynek
magos hátú kanapéi mögött bármi történhetik, meg nem tudja senki! Az ajtók vaskos
függönyei pedig minden hangot elfognak; könnyű mögöttük véletlen találkozni és gyorsan
váltott szóval elvetni olyan viharmagot, aminek nincs gazdája, mégis ember legyen, aki
megbirkózik vele.
Valóban, itt a folyosón élt politikai életet a koalíciós képviselőház. Különleges és felemás
élet, nem a parlamentarizmus rendes élete. Valami furcsa vegyület a népgyűlés felelőtlensége
és szenvedélyei és a kamarillák számító titokzatossága között. – A képviselők az ülésterembe
csak nagyon nagy alkalmakkor sereglenek be; a gyűlés idejét jórészt itt töltik el, ahova
minden hír befut és ahol vitatkozni és a kormány egyes tagjait kedvük szerint bírálgatni lehet.
Most, midőn 1908. szeptember végén egybegyűlt a Ház, igazán érdemes volt végigsétálni
a folyosón, megállani itt is, ott is.
Amíg odabenn az elnöki emelvényen a jegyzők váltakozva fölállnak és hosszadalmasan
olvasnak örök ismeretlenségbe visszahulló ügydarabokat, az ülésszak-megnyitás temérdek
formaságait, – addig idekünn a folyosón a legizgatóbb témák közül válogathat az ember.
Van itt sok jó vitatkozásra való anyag. Egyik, hogy Tisza István alig egy hete Biharban az
önálló bank ellen szólalt föl. A közgazdasági hátrányait magyarázta. Összefüggést a valuta
értékével és a kamatlábbal. Sok erős érv, szakszerű okfejtés.
A közönség, akinek a bankügy végre is a zsebére megy, kissé megtorpant ezektől.
Még a függetlenségi táborban is akadt olyan kishitű, aki gondolkodóba esett a beszéd
olvasása után. – Milyen szerencse, hogy kisvártatva sokkal nagyobb szakértő megnyilatkozott
a bank mellett!
 Nem politikus, hanem igazi bankár, akinek – ugye? – a véleménye sokkal irányadóbb,
mint a Tiszáé. Tisza végre is csak politikus, amúgy is a koalíció ellensége, míg ez
foglalkozásszerű valódi bankember! És lám, mennyivel jobb magyar, mint Tisza!
Örömmel tárgyalták a folyosón a bankár cikkeit, amiket az önálló bank mellett írt.
Tárgyalták, milyen okosan beszél, tárgyalták, hogy Rothschildék benső embere, azt is, hogy
sorai között szerényen kínálkozik, hogy ő meg tudná csinálni. Még a pénzt, azt is megtalálná
hozzá! Ilyen nagyszerű ember! – Igaz, hogy az önálló banknak a kamatlába okvetlen nagyobb
lesz – mondja –, de ez talán nem akadály? – Ó, dehogy! – És a Hollóék csoportjában nagyban
bizonygatták, hogy az a kis hiteldrágulás, az is el fog tűnni, mivelhogy, ha magosabb is a
kamatláb, a pénz mégis olcsóbb lesz. Miért? Mert kimaradnak a közvetítők! Hát így!
Hát ez szép! Hogy a közvetítők alatt kit értenek, az osztrák bankvilágot-e vagy a
budapestit, azt nem kérdezte senki. Azt sem akarták meghallani, amit az önálló bank koalíciós
ellenzői, Andrássyék és a néppártiak mondtak, hogy Rothschildék íratták ezeket a cikkeket,
mert a Rothschild-ház meg akarja kaparintani azt az óriási üzletet, amit egy jegykibocsátó
bank finanszírozása jelent. – Nem! az ilyenre nem kell hallgatni! És különben is akár a
pokollal is szövetkezni kell, ha a nemzet java kívánja!
Másik nagy beszédtárgy a választójogi tervezetről szállingózó híranyag. Mondják,
Andrássy pluralitást akar. Ez azt teszi, hogy a tanult embernek két vagy akár három szavazata
volna. Mondják, új kerületi beosztással is foglalkozik Andrássy. Hogy a vegyes lakosságú
megyékben lesz több olyan kerület, amik szándékosan nemzetiségiek, hogy a többiben a
magyar többség biztosítva legyen. – Hát ilyet!? Átadni mandátumot a nemzetiségieknek?
Alkotni olyan választói körzetet, ahol csakis román vagy szerb jelölt boldogulhat?! –
Hallottatok már ilyen szörnyű hazafiatlanságot? – Ezt az utat választani, mikor van sokkal
jobb és egyszerűbb; leapasztani a vegyes vidékek mandátumait és megszaporítani őket az
Alföldön és Dunántúlon. Jobb ez ugye? és egyszerűbb, – annál inkább az, mert ezek a vidékek
csupa függetlenségi képviselőt küldenének és így – bár ezt hangosan nem mondták –
örökkön-örökké biztosítva volna az ő uralmuk.
A pluralitás se kell tehát, ha ezt nemzeti szempontból akarná Andrássy, ha pedig azért
tervezi, hogy a tanult embernek több joga legyen, mint a tudatlannak, – hát akkor éppenséggel
nem kell, mert ez az egyenlőség ellen való merénylet!
A választójogi reformról így beszél a folyosó. De nem hangosan, hanem szordínóval.
Inkább csak jelezte, hogy is lehetne beszélni, ha arra kerül a sor. Mert ezt a tárgykört még
mérsékli egy másik ügy: a fúzió. Egybeolvadása a függetlenségieknek az Alkotmánypárttal,
talán a Néppárttal is.
Ha ez megvolna, ha egyetlen párt volna, ha ennek a pártnak az érdekében és a javára
csinálnák meg az általános választójogot, ha ez alkotás népszerűsége azé az egyesített párté
volna, – akkor... akkor lehetne beszélni akár arról a pluralitásról is; vagy arról a kerületi
beosztás-dologról. Istenem – hiszen az érvek elől nem zárkóznánk el...
Azonban, hogy ezt a reformot más csinálja, ezt a jogkiterjesztést más hozza, más zsebelje
be a vele járó népszerűséget, nem a Függetlenségi Párt, hanem Andrássy, – hát nem! – hát ezt
mégse! – olyan bolondok mi nem vagyunk.
Pedig ilyen tárgyalások folynak, azt mondják. A híranyag vegyes. A fúziót Kossuth
állítólag pártolja, – Justh ellene volna – Ugronék bizonytalanok és – úgy hírlik – Polonyi
közvetít, ő keveri tán a kártyát, bár a télen a kormánnyal összerúgta a patkót. De hát ugye
politikában?!...
Ez a három témakör^ csupa belső koalíciós ügy. Van ezenkívül más, ami külvilági.
Állandó tárgy Tisza veszedelmes gonoszságai. Minden nehézség mögött őt sejtették, minden
akadályért őt vádolták. Az országban egyedül tőle féltek és ez a félelem tulajdonképpen a
rendszer állandósága szempontjából annyiban üdvös volt, mert a koalíciót ez a közös félelem
tartotta össze. – Ha szétmennénk, akkor jön Tisza! – Hát inkább együtt maradtak. Ez eleitől
így volt.
Újabb és korántsem ennyire izgató esemény Kristóffy működése.
Kristóffy, mint tudjuk, a Radikális Párt alapításával a tavaszon zászlót bontott Budapesten.
Sokat erről később nem hallott az ember, sőt most szeptember elején az az örvendetes tény
következett be, hogy a Radikális Párt-helyiséget fölmondták és a párt föloszlott. Az öröm
azonban nem tartott soká. Most a Ház összehívása előtt néhány nappal világlott ki, hogy
Kristóffy a polgári radikálisok helyett a mezőgazdasági munkásokra vetette magát.
Szövetkezik Áchim Andrással Békésben és valami más agrárszocialistákkal itt Pest vidékén
és éppen holnapra számos gyűlést hirdettek „Parasztpárt" meg „Országos Földmívespárt"
nevezete alatt. Igazán nevetséges! A nincsteleneket akarják szervezni, földosztásról beszélni
meg a kivándorlásról.
A polgári radikalizmust nem bánta a függetlenségi tábor, ez afféle városi dolog,
intellektuelek dolga, az ipari szocialistákat sem. Nem magyar dolog ez. Egyikre azt mondták,
cuci, a másikra hogy zsidó, és azzal el volt intézve. A falusi népszervezés az más, az már
aggasztó! Somogyból is jönnek ilyen hírek. Ott valami Szabó István, egy nagyatádi sült
paraszt, az okvetetlenkedik! Hát ezt meg kell állítani.
Ez az ő saját közönségük, a magyar parasztember az ő választójuk, hát ezt el ne
bolondítsák tőlük!
Azonnal drákói rendeleteket kívántak: Andrássy küldjön oda csendőrt és tiltsa be a
gyűléseket, mert nemzetietlen dolog eltéríteni a választók figyelmét az önálló bankról, önálló
vámterületről, most, mikor ők ezért küzdenek és napszámról beszélni, cselédkérdésről meg
kivándorlásról. És igazságtalan dolog is; hiszen éppen Darányi hozta meg most a
cselédtörvényt, csak még alkalmazva nincs; a kivándorlás rendezésére pedig új törvény van és
kormánybiztos és kitűnő szerződés a Cunard-Line-nak és most a tavaszon kivándorlási palota
is épült Fiuméban. Akárki megnézheti, olyan gyönyörű!
Hát akkor hogy merik azt hirdetni, mintha ők nem törődnének a nép javával!? Az ilyennek
véget kell vetni!
Ha pedig Andrássy az ő grófi magaslataiból pártatlankodni akarna és azt mondaná, hogy ő
a gyülekezési szabadságot tiszteli és ami nekünk szabad, az másnak is szabad és efféle
dolgokat, hát meg kell neki magyarázni, hogy más az a gyűlés, amit mi hívunk össze, mert az
hazafias és más ezeknek a dolga, akik darabontok és cucilisták. Az ilyen szövetséget nemhogy
tűrni nem kell, de eltiporni nemzeti kötelesség. Ha pedig vonakodnék, hát azt is hozzá lehet
fűzni, hogy végre is a 48-é a többség a Házban és mi bármiben le tudnók szavazni, ha
akarnók.
Így szóltak azok, akik érdekelve voltak az alföldi kerületekben; a többit ez a mozgalom
kevésbé érdekelte, hiszen még három teljes esztendő van a mandátumok lejártáig. Ki gondol
ilyen távoli időkkel?!
Az újonnan összegyűlt képviselők ezekkel az eseményekkel és gondolatokkal üdvözölték
egymást, némelyek harsogva, mások is ezt tárgyalták bizalmas szögletekben, míg ismét
mások ezekre vonatkozó taktikát latolgattak meg az oszlopos társalgó derengő homályában.
Távolabbi történések nem kerültek szóba. Igaz, hogy semmi világrengető esemény nem
történt a közelmúltban. Inkább tünetszerű dolgok.
Susákon, Fiume testvérvárosában nagy szokolista ünnep volt, hol szlovének és csehek
ölelkeztek a horvátokkal. Nem sokkal azután zavargás tört ki Krajnában; véres
összeütközések szlovének és németek közt. De hát ez Ausztriában van; ez minket nem
érdekelhet. Az se nagyon, hogy Horvátországban a bánt és a vicebánt inzultálják, úgyhogy
már Zágrábban is detektívek őrzik.
 A karlócai szerb pátriárka választásáról sem esik szó, pedig két ízben kellett a
megválasztottól a királyi megerősítést megtagadni, amíg végre olyan pátriárkára szánták reá
magukat, akit az állam elfogadhatott.
Mindez itt körünkben történik vagy a szomszédban. Ami külföldi hír, az már csak annyi,
mintha panoráma volna, amit érdekes lehet végigszemlélni, de valóságnak úgysem veszi
senki. Igen, az angol hadiflotta Revalban járt. Ó? Valóban? Ez az angol-orosz kibékülés
tüntető aláhúzása. – Ugye? Igazán? – A bolgár csapatok megszállták a nemzetközi
vasútvonalat. Vajon miért? – Csak nem akarnak belekötni a törökbe!? – Ugyan dehogy! –
hiszen Ferdinánd fejedelem nem utazgatna Európában – éppen holnap érkezik ide
vendégségbe, ha háborúsdin gondolkodna?!
Az angol lapok mind sűrűbben írnak arról, hogy „Ausztria" annektálni fogja Boszniát.
Ilyen buta beszéd! Először is Ausztria ebben nem rendelkezik, hanem csakis Ausztria és
Magyarország! És ha még ezt sem tudja az az ostoba angol, akkor mit érhet, amit különben
firkál?... Különben is ki gondol ilyenre?! – Te igen? – Ugye nem és én sem és senki! És béke
van mindenütt. Aerenthal Buchlauban Izvolszkijjal találkozott és a legmegnyugtatóbb
kommünikéket olvastuk. Hát akkor minek okvetetlenkednek azok az angol újságok?!
Ebből a számos témakörből válogathatott az, aki szeptember 22. reggelén a képviselőház
folyosójára jött; tárgyalhatta bármelyiket akármilyen módszerrel: jókedvvel vagy mérgesen,
hangosan vagy titkon, ahogy akarta, mindegyikhez hallgatót és helyeslőt is találhatott, föltéve,
hogy abban a gondolatkörben maradt, amit vázoltunk.
Mert a magyar politikus roppant önálló gondolkozású, de nem szereti, ha valaki önállóan
gondolkodik.
Délfelé azonban végigszaladt a hír a folyosón, hogy Andrássy feljött és az elnökségi
oldalon a választójogi reformról fölvilágosításokat ad a függetlenségiek néhány főemberének.
Egyszeribe elsuhadt minden más és az eddig széjjelágazó figyelem erre összpontosult.
Mindenki odasietett, hogy hallhasson újságot. Még, aki megkésett és a tömeg miatt már nem
jutott hallóközelbe, az is megörülhetett, mert úgy érezte, hogy Andrássy e lépéssel megtiszteli
a folyosót és midőn az eddig titokban tartott álláspontját elsőbben itt világítja meg,
úgyszólván elismeri politikai tényezőnek.
Kétségtelen, hogy Andrássy Gyula okosan tette, midőn ezt a közvetlen társalgási formát
választotta arra, hogy javaslatát nagyvonalakban ismertesse. Fesztelen szóval sokkal jobban
lehet befolyásolni a hangulatot, mint a hivatalos beszéd többé-kevésbé mindig kötött formái
között. Így szemtől szembe állva azokkal, akik burkoltan bár, de cikkeikben már
gáncsolgatták a még nem is ismert javaslatot, azonnal válaszolni tudott a közbeszóló
ellenvetésére és bizalmaskodóan mondhatott olyan részleteket is, amik a naplóba nem volna
jó, ha belekerülnének.
Ha ellenfelei egyáltalán meggyőzhetők volnának, akkor bizonnyal így győzhetné meg.
Annál inkább, mert Andrássy előadásán érezhető volt mindig, mennyire őszintén akarja a
szerinte legjobbat.
A köréje szorongó tömeg közepén áll.
Rendkívül sovány, törékenynek látszó testét mintha csupán a meggyőződés ereje és az
akarata tartaná fönn, mintha ezek nélkül összeroppanna azonnal. Így ábrázolta a spanyol
iskola – Zurbaran vagy El Greco – az aszkéta szenteket, ilyen ritkás krisztusi szakállal, ilyen
aszott, hosszú ujjú kézzel, melyben Andrássy, feszület helyett, vaskos havannát tart, – ilyen
halovány arccal, honnan túlzott méretű szemek fanatizmusa világít.
A beszédmódja talál ehhez a külsőhöz. A szónokiasság ellentéte. A hallgató úgy érzi,
mintha most küszködne az elmondandó tárggyal, mintha most születne meg a megoldó
gondolat. A mondatok akadozva alakulnak ki, néha majdnem dadogva, akárha az elméje
tapogatózva keresné a kifejezést. Ez a vajúdás majdnem mindig a legfontosabb mondatot
előzi meg, a döntő szót, amely végül megjelenik, megjelenik a ragyogóan pontos és találó szó,
ami mindenkit megragad, annál inkább, mert a hallgató a keresésében önkéntelenül részt vett
maga is. Nem mintha tudatosan hebegni akart volna, hanem nála ez a beszédtechnika így
alakult ki önkéntelenül, ami egy fogyatékosságot előnnyé változtatott két évtized parlamenti
gyakorlatában.
Itt a folyosón hozta tehát Andrássy a közvélemény tudtára, hogy javaslata a pluralitásra
van alapítva. Azt is, hogy ez a megoldás számára conditio sine qua non. A javaslat még nincs
egészen kész, részletei még nincsenek lezárva – mondotta –, ezeken hajlandó esetleg
változtatni is, meghajolni jól indokolt szempontok előtt, ezért még jó ideig nem is hozza
nyilvánosságra, – a pluralitás azonban a javaslat gerince és ő ezzel áll vagy bukik!
Ez volt az, amit Andrássy hangsúlyozni akart, midőn idejött.
Vegyék ezt tudomásul a folyosón. Nyilvánvaló pedig, hogy az ő lemondása a koalíció
szétbomlása lenne, ami azokkal a következményekkel jár, miket fönnebb jeleztünk. Bizonyára
arra számított, hogy határozottsága megállítja azt a lappangó sajtókampányt, amit némely 48-
asok, főleg Hollóék folytattak a pluralitás ellen. Ebben nem is csalódott. Hollóék
visszakoztak. Még egy-két letompított cikk, aztán egyelőre nem írtak róla többet. A koalíción
belül tehát ideig-óráig béke.
De odakünn azoknál a tömegeknél, kiket Kristóffy vagy a szocialisták mozgattak,
általános felhördülés. Valószínű, hogy ezek a körök már tudtak Andrássy terveiről. Csak arra
vártak, hogy nyilatkozzék. Bizonyára a kezükben volt a pluralitásos javaslat, melyet valaki
kilopott a belügyminiszteri szentek-szentjéből és a szocialista „Népszavá”-hoz juttatta, amely
most több napon át közli. Közli szó szerint, minden legapróbb részletében, így nemcsak
fölkorbácsolva azok szenvedélyét, akiket a szavazati jog közvetlen érdekelt, de elrontva
Andrássy számára az alkudozás lehetőségeit. Viharos népgyűlések következnek most,
tüntetések a főváros utcáin, ahol nemsokára a tömegből revolverek dördülnek el.
Ilyen volt a magyar politikai légkör, mikor valóra vált, amit az angol lapok jövendöltek. A
Monarchia bejelentette Bosznia annexióját.
*
Október harmadika. Nagy uralkodójárás volt Budán. Csak most alig múlt egy hete, hogy
itt volt a bolgár Ferdinánd és ma este utazott el háromnapi tartózkodás után a spanyol király.
Ferenc Józsefnél voltak látogatóban. Alfonzot és nejét nagyon ünnepelték, estélyek és
bálok voltak tiszteletükre. Még Ferenc Ferdinánd is ezúttal Pesten töltött pár napot a spanyol
rokon miatt, tüntetőleg azonban a szalonkocsijában lakott. Rengeteg idegen is van Pesten,
diplomaták Bécsből, kik a spanyol király látogatása alkalmából rándultak le, idősebb osztrák
urak, kik az idén itt gyűlésező delegációért jöttek ós fiatalok is az udvar és a most megnyíló
versenyszezon miatt. Így hát a magyar fővárosban szokatlanul nagy az élet ezen az őszön.
Szerencse, hogy gyönyörű, majdnem nyárias idő jár. Ezért és a sok idegen miatt is a Park-
Club a társaság központja.
Itt adnak ebédeket egymásnak, itt voltak a nagy bálok. Ma is táncoltak itt, ahogy minden
este. Nem a nagyteremben, mert ez csak olyan „táncerli", hanem a földszinti belső ebédlőben.
A szomszédos külsőben néhány asztalnál késői vacsorázók.
Abády Bálint is ide hozta opera után azt a két külföldi házaspárt, kikkel diplomatakorából
jóban volt.
Kissé aggódott, miközben idehajtattak, mert aznap délután volt az első szocialista tüntetés
a választójog miatt. Az Aréna úti gyűlés után egyik harcias csoportjuk a Belvárosba akart
hatolni. Az Andrássy úton a Vörösmarty utcáig jutottak. Ott ütköztek össze a karhatalmi
kordonnal. A lovasrendőrökkel. Ezek kardlapozva szorították őket vissza. Bálint kihajolt a
kocsiablakon, ahogy itt áthaladtak. Szégyellte volna az ország híre miatt, ha ennek nyomait
meglátnák. Már nem látszott semmi. Tán egy-két erősített őrszem, de az sem feltűnően...
 Az ebédlőbe a szomszédból persze behallatszott a keringő. Vacsora után tehát majdnem
kötelező volt valamelyik nőt táncra vinni. Bálint bebosztonozott az egyikkel. Elég akadozva
ment ez bizony, mert a valódi links-links-et csak minálunk tudták igazán és Bécsben.
Néhány kört körülrobotolt vele, aztán megálltak.
Kissé szédült, mert táncosnőjét csak nagy lendülettel tudta átforgatni. A tálalóasztalhoz
támaszkodva a homlokát törülte.
A nőt elvitte egy másik táncos.
Alig állt ott pár percig, olyan könnyen, ahogy az ágra leszáll a madár, egy tüllruhás lány
libbent melléje. És ismerős hang szólalt meg.
– Jó estét. Megismer?
Illésváry Lili volt. De mennyire megváltozott! Már semmi sincs abból a gyermekhájból
rajta, ami most egy éve még bebónyálta az idomait. Megnyúlt és megvékonyodott. Már nem
ama kövéres bakfis, mint ott Jablánkán, hanem férjhezadó leány, kisimult bőrrel és inkább
szárazon mintázott nyakkal, vállakkal, amilyen a koragörög szobroké. Bizonyára tudja,
mennyire megcsinosodott. Azért mosolyog bizakodóan Bálintra ibolyakék szeme, vékonyan
írott szája, melynek puha íve megenyhíti a Szent-Györgyi oldalról örökölt elég határozott
állát.
– Megismer?
– Lili grófnő!?... – kiáltott föl Abády és a hangjában hallatszott, mennyire meglepi a leány
kivirulása.
Lili így is értette a fölkiáltást és még jobban elmosolyodott.
Mintegy magyarázatul mondta: – A tavaszi szezonban Bécsben voltunk... sokat
táncoltattak... már majdnem egy éve, hogy nem látott... ó, akkor még olyan gyerek voltam...
Bájosan beszélt és Bálint örömmel hallotta újra azt a kissé gombócos, de kedves szóejtést,
amit már Jablánkán annyira egyéninek talált.
– Most a nagy bálokon párszor láttam magát messziről – mondta a leány –, de nem jött
felém. Gondoltam, nem ismer meg, vagy tán nem is látott. Ó, hiszen olyan tömeg volt
mindig... Különben az nem a maga esete, hogy leányokat táncoltasson... Inkább az asszonyok
persze...
Bálintnak átcikázott az elméjén: – Vajon nem Adrienne-ről hallott-e ez a kisleány? – de
Lili ibolyakék szemei olyan őszinte örömmel nyíltak reá, – itt minden gonoszkodás ki volt
zárva; és mondta is tovább:
– Az ilyen nagy rumliban úgyis csak köszönni lehet és táncolni, mint egy masina.
– De hiszen szeret táncolni?... – vágott közbe a férfi.
– Ó, hogyne! – De maga... Bálint gróf... – érezni lehetett, miként habozott, hogy a
vezetéknevet válassza-e vagy ezt a bizalmasabb formát. – Maga Jablánkán párszor diskurált
velem, hát az megmarad, az ember így látja azt, aki... akivel így kezdte...
– Hát hogyne, a nagy stráfkor együtt mentünk...
– Igen, akkor is, de azután is és beszéltünk lovakról és mondta, hogy van ménese... És
mondta, hogy csak régi magyar neveket adnak a kancáknak...
– Milyen jól emlékszik...
– Hát hogyne. Még ez egyes nevekre is. El tudnám őket számlálni. Mert tudja – fűzte
hozzá bizalmaskodva –, amíg az ember bakfis, roppant jólesik, ha felnőtt számba veszik.
A bakfist olyan megvetően mondta, mintha évtizedek választanák el ettől az állapottól.
– Hát persze nagyon megjegyzi, amit az emberek mondanak.
 Így társalogtak jó ideig. A zene már megszűnt. A terem lassacskán kiürült. Ok még mindig
beszélgettek. Lili azonban körülnézett és látva, hogy csak magukban maradtak: – Azt hiszem,
szellőztetni fognak. Kérem, kísérjen át a büfébe – mondta.
Áthaladtak a szomszédos társalgón és a kártyaszobán. Mentében Bálint figyelte a leányt. –
Milyen érdekes – gondolta –, egyetlen nagyvilági szezon nőkre milyen nagy hatással tud
lenni. Még nincs egy éve félszeg kis süldő leányka volt ez a Lili és most már egészen dáma,
úgy beszél, úgy mozog és olyan nyugodtan önérzetes. Ehhez fiúnak sok évek kellenének...
Valóban tökéletes volt, ahogy végigment a zsúfolt szobákon legyezőjével a keze között,
két könyökét magához szorítva, sem gyorsan, sem lassan, éppen leányhoz illó'
könnyedséggel; így haladt át a flörtölő párok vagy diskuráló csoportok labirintusán, suhant el
a bridzsező mamák hájas hátai mögött, mindenütt kikerülve minden akadályt anélkül, hogy
bármerre is nézne, vagy bármi eltérítené.
– Eláruljak egy nagy titkot? – kérdezte a büféasztalhoz érve Lili. – Úgy hiszem, az idén is
meg lesz híva Jablánkára. Persze ne tudjon róla. Én csak azért mondom, hogy december első
hetére talán ne ígérkezzék el máshova.
– Nagyon köszönöm, hogy figyelmeztet. – Mondott ilyest Antal bátyám?
– Nem... nem mondta pozitív, de... én mégis azt hiszem... – És a leány hirtelen elfordult,
mintha egy sütemény után nyúlna. Mégis Bálint meglátta, hogy elpirul. Elpirul? Miért? Miért
kell elpirulnia azon, hogy „Antal bácsi nem mondta pozitív?"
Pedig nagy oka volt ennek. Lilinek ugyanis az jutott eszébe, milyen körmönfontan
alapozta meg Abády meghívását...
Ő maga senkinek se szólt erről, de ahányszor a nyáron Jablánkán volt, minden alkalmat
fölhasznált, hogy Bálintról valami előnyöst mondasson másokkal. Így azzal a jágerrel, aki a
puskatöltője volt, igazságtalanul bár, de megdicsértette az Abády lövőtudományát, a
ménesmestert ravaszul emlékeztette, hogy a csikók közül ő ismerte föl a legjobbat; a
nagynénjét Erdélyről beszéltette és rokoni indulatát táplálta; – ő maga meg Pfaffulusztól
megtanult pár adatot az Abádyak családfájából és nagybátyja előtt reávitte a szót arra a
történelmi eseményre, ahol valamelyik szerepel, jól sejtve, hogy Szent-Györgyi minden ilyent
kitűnően tudván, maga fog az Abádyakról beszélni.
Így a Bálint neve folyton Szent-Györgyi Antal előtt forgott.
Végül most legutóbb már érettnek tartotta az ügyet. Magda kuzinjával szóba hozatta tehát
a vadászok dolgát, elég álnokul azt mondván neki, hogy Kollonich Péter meghívását kéne
előkészíteni. Magda lépre ment. Azzal, hogy közvetlen kérdezi, persze végleg elrontotta a
Péter meghívását, de Lili elérte, amit akart. Antal bácsi fagyosan válaszolta:
– A rokonok közül az idén nem hívok senkit, csak Abády Bálintot.
Hát ezért pirult el most Lili. Ezért a nagy céltudatos munkáért, amit véghezvitt. Azért a
kétszínűségért is, amivel szegény Magdát becsapta, hiszen ő jól tudta, hogy a közvetlen
kérdezés a Péter dolgában a legrosszabb.
Még nem fordult vissza Bálint felé Lili, midőn közöttük egy frakkos kar benyúl az
asztalhoz és egy hang azt mondta:
– Pardon...
Odanéztek. Slawata volt, aki éppen egy süteményt tolt be a szájába.
– Ó! Szevasz! – mondotta, miután lenyelte a fánkot és vaksi szemével megismerte Abádyt,
majd „kisztihand, kontesz Lili" – midőn a leány előtt hajlongott. – Ne ítéljenek meg, hogy
ilyen falánk vagyok – mondotta Slawata, miközben egy második sandvich után nyúlt –, de
Seine Hoheit csak most utazott el.
Persze Ferenc Ferdinándról volt szó, aki csak a spanyol király miatt jött Budapestre és
tüntetőleg azonnal távozott, mihelyt a vendég elment.
 – Sok sürgöny és referáta. – Még vacsorálni se volt időm.
– Schwerer Dienst! – szólt kissé gúnyosan Bálint.
– No ja, de érdekes. Különösen most. Különösen ma, mikor sikerünk van vagy egyszer.
Ma: október harmadikán.
Abády csak most vette észre, hogy Slawata szokatlanul derűs. Valami fölajzott és ideges
jókedv árad róla. Kövéres, pisze orrú arca mintha csattanásig feszülne; vaskos szemüvege
mintha villámokat szórna.
– De hát mi volt olyan különösen sikeres máma?
Nyilván ezt a kérdést várta a követségi tanácsos. Kissé színészkedve hátralépett és fehér
mellényéből meggondolt lassúsággal vette ki az óráját:
– Öt perc múlva tizenkettő, Párizsban öt perc múlva tizenegy, most kezdik szedni a Temps
vezércikkét. Ezzel az egész világ tudni fogja, így hát elmondhatom: ottani nagykövetünk,
Khevenhüller a köztársasági elnöknek bejelentette Bosznia annexióját. Ez történt ma és ezt
végre keresztül tudtuk vinni!
Bálintnak valami összeszorította a torkát. Egyetlen pillanat és föltámadt emlékében az az
érvelés, amit Slawata tavaly a háború szükségéről Jablánkán elmondott. Odatúl azonban
fölhangzott a zene és a büféasztal mellől a táncospárok kiinduló árja elválasztotta őt
Slawatától. Lilit is elvitte valaki mellőle.
Így elmúlt néhány perc, néhány aggodalmas perc, amíg föltehette a kérdést: – Nem lehet-e
ebből baj? Elő volt ez diplomáciailag készítve?
Bosznia megszállására a berlini kongresszus hatalmazta föl Ausztria-Magyarországot.
Határidővel nem korlátozta egyik résztvevő nagyhatalom se, sem akkor, sem azóta. Szó se
volt arról, hogy a Monarchia valaha is visszabocsátaná a területet Törökországnak. Sőt
bizonyos, hogy már e gondolat ellen is egész Európa tiltakozott volna. Az oszmán birodalom
szuverenitása, amit a kongresszus fönntartott, csupán névleges volt tehát.
Ezt a formát azonban internacionális határozat állapította meg és annak
megváltoztatásához az aláíró hatalmak hozzájárulása szükséges. Ha ezt nem szerezte be a
Ballplatz, akkor bár az annexió érdemben mit sem változtat a helyzeten, a formasértést nem
lehet tagadni és ez a Monarchia ellen nagyon is kihasználható, sőt beláthatatlan
bonyodalmakhoz is vezethet.
Erre célzott Bálint kérdése.
– I-wo! – sowas ist doch ganz unmöglich! – felelt könnyedén Slawata, de látva Abády
aggódó arcát és miután jól megrakta a tányérját galantine-okkal és libamájjal, a szomszédos
kanapéra hívta – Komm, alter Freund, – ich werde dir's erklären. So ganz leichtsinnig sind wir
eben auch nicht! ...
*
Nagyon nyíltan és körülményesen beszélt. A kérdés diplomáciai oldaláról a következőket
magyarázta: Ha az aláíró hatalmakat előre megkérdezik, ez semmire sem vezet. Hosszadalmas
tárgyalások indultak volna igen bizonytalan eredménnyel. Érdekelt ország itt kettő van:
Oroszország, hiszen már Bosznia megszállása is az ő politikája ellen hozatott és a török. A
törökkel csak fait accomplit lehetett csinálni, mert az új török kormány nehezen kezdheti az
uralmát azzal, hogy jószántából lemond török területről. Ha már megtörtént az annexió, akkor
reáfoghatja, hogy a régi szultáni rendszer bűneit likvidálja ezzel. A novibazári szandzsákot a
Monarchia visszaadja, ezt tehát sikernek könyvelheti el a Porta. Marad tehát az orosz. Ez
valamennyire elő van készítve. Most, mikor Izvolszkij szeptemberben Buchlanban volt
Berchtold nagykövet birtokán, Aehrenthal előhozta neki az annexiót mint előbb-utóbb
szükségessé váló intézkedést, hiszen mióta az oszmán birodalomnak alkotmányt adott a
szultán, a boszniai lakosság, ha török marad, a sztambuli parlamentbe küldene képviselőket,
ami abszurdum lenne. Izvolszkij nem mondott ellent, tehát ez tudomásulvételt jelent és ha
nem is írtak alá „protocole"-t, ami ilyen bizalmas beszélgetésnél nem szokás, bizonyára „pro
memoriá"-t vett föl mind a két oldal. A jó Izvolszkijt, ha meg is lepi, hogy az annexió most és
minden további nélkül történik, azt nem állíthatja, hogy nem tudott volna róla. Ha pedig ez
így áll, úgyis Anglia és Franciaország semmit se tehet. Ők nem lehetvén balkániabbak, mint
az orosz.
Berlinnel sem közölte a Ballplatz, mert ha az egyik szövetségest beavatták volna, akkor a
másikat, Itáliát is kellene. Ezt pedig nem akarták, gyanakodtak, hogy továbbadná az
antantnak.
– Und die guten Italiener hätten ausserdem gleich irgend ein Equivalent verlangt! –
mondta csúfondárosan Slawata.
Azonnal valami ellenszolgáltatást követeltek volna maguknak.
– De a hármas szövetség okmánya a közlést előírja. Így tehát Olaszország künn van az
obligóból! – jegyezte meg Bálint.
– Annál jobb! Annál jobb! – kiáltott föl most a társa. – Én Aehrenthallal szemben
Conraddal és a katonákkal tartok: az volna a legszerencsésebb, ha most neki tudnánk menni.
Aehrenthal persze mindent el fog követni, hogy újra összefoldozza a szövetséget!
De hát majd meglátjuk, magyarázta ezután, ki lesz erősebb: Ferenc József, „Der alter Herr
– oder wir, Jung Österreich!"
*
Így kezdődik a boszniai annexió krízise és vele új korszak Európa diplomáciai
történetében. Aehrenthal azzal, hogy a berlini szerződéssel szemben és előtárgyalásokat
mellőzve bevégzett tény elé állította Európát, tudtán kívül iskolát csinált. Ugyanaznap, midőn
az annexiót, proklamálják a bolgár önálló királyságot, bizonyára a Ballplatzcal egyetértve, de
azonos nyomon halad Itália, midőn 1911-ben Tripoliszban hadüzenet nélkül megtámadja
Törökországot, aki erre előzőleg semmi okot sem szolgáltat, és egy évre reá ugyanígy indul
meg a balkáni háború. Az a nemzetközi jogsértés, mely Bosznia, sőt a bolgár önállóság
kihirdetésében is csupán formai, hamarosan precedensül szolgál cinikusan erőszakos tettekre
és megszünteti azt az erkölcsi korlátot, mely idáig az adott szó erejében lakott. A világháború
legvégzetesebb tette: Belgium megtámadása a végső állomás ezen a vonalon.
*
Az annexió szükséges volt; valószínű, hogy másként meg nem volt csinálható. A
Monarchia sors adta helyzetéből folyt, hogy így kellett cselekednie. A görög tragédiákban
látunk ilyen minden oldalról kényszeríthető fátumot. Egész birtokállománya az ősi jog és
nemzetközi szerződésen alapult és ő maga kénytelen áttörni az ősjogot és megtagadni az
aláírását.
Es ez a szószegés lett vezérmotívuma annak a hadjáratnak, mely a világsajtóban ellenünk
indul. London vezet. A legkeményebb hang az angol lapoké. Ferenc József és Ferdinánd
képei jelennek meg; közös felírásuk: „Szószegők". Szokatlan hang a rendszerint annyira
előkelő angoloknál.
Első tünete, hogy Nagy-Britannia immár az ellenségeink táborában van.
Sztambulban bojkottálják az osztrák ipart, de ott a bolgár ügyek állanak előtérben,
minthogy Eumélia határán csapattestek gyülekeznek. Erre Törökország mozgósítással felel.
A legvadabb vihar Belgrádban tombol. Ott önkéntes légiók toborzása, háborús tüntetések
nap nap után, az osztrák-magyar üzleteket megtámadja a tömeg és kifosztja. Montenegróban
is hadikészülődés. Itt ágyúkat vontatnak föl a Lovcsenre, mire a Monarchia a dunai
monitorokat Zimonyba küldi, a délnyugati két hadtest tartalékosait behívja és eltiltja a
fegyverszállítást a Boszniával szomszédos államokba.
 Közben az ellenfelek diplomatái is megindulnak. Izvolszkij már az első hírre Párizsba
rohan és hogy jóvátegye előző hibáját, mikor elvileg hozzájárult az annexióhoz, most új
kongresszust proponál, mely nyilván arra szolgálna, hogy Szerbiának és Montenegrónak
átadja a szandzsákot és előbbinek utat nyisson az Adriához. A hó közepén meg is egyezik
Londonnal egy előzetes konferencia összehívása iránt, míg október végén György szerb
trónörököst, a háborús párt vezérét a cár ünnepélyesen fogadja.
E percben a háború – miként még néhányszor a következő hónapokban – a beavatottak
szemében majdnem elkerülhetetlennek látszott.
A magyar közönség mit sem sejt mindebből. Igaz, hogy bár szűkszavú tudósításokként, de
olvasta mindezt a lapokban. A hírek jelentőségét azonban nem fogta föl. Annál kevésbé, mert
az egész magyar sajtó igen okosan viselkedett és tartózkodott minden riasztástól. Különben is
az akkori közönségből teljesen hiányzott a külpolitikai érzék. Úgy olvasták a külföldi híreket,
mintha valami nem is nagyon érdekes film peregne le előttük; mindez úgyszólván valótlan és
csupán egy síkon játszódik, ahogy a mozivásznon. A Ferenc József trónbeszéde a delegációk
előtt, Aehrenthal expozéja, a londoni, belgrádi és pétervári letompított sürgönyök alig
érdekeltek valakit. Tovább lapozták az újságot, melyben éppen akkor Zboray Aladár újságíró
és képviselő elhalálozása alkalmából több napon át legalább annyit írtak, mint a boszniai
ügyről. Zboray meg is érdemelte. Roppant kedves, tokásan kedélyes közbeszólója volt a T.
Háznak, akit mindenki szeretett.
A sajtó, midőn így megtisztelte az elhalt kollégát, ezt tán szándékosan tette ilyen szélesen,
és ez igazán megnyugtató is volt.
Különben egyéb is volt, ami elfoglalhatta a közönséget.
A trónbeszéd napján este kilenckor újabb revolveres tüntetés, amit most már csak az
Oktogontól tudnak visszaszorítani. Hát erről is lehet beszélni, de még többet Bosznia
hovatartozandóságáról a jövőben. Rögtön akadtak szaktudós jogászok, akik szépen
kimutatták, hogy Bosznia az Anjouk alatt magyar hűbéres, tehát egybecsatolandó
Horvátországgal és az állandóan visszakövetelt Dalmáciájával, nem vévén észre, hogy így
ugyanazt a trializmust hirdetik, ami ellen olyan hevesen tiltakoztak másként. A belpolitika
berkeiben pedig tovább izgulnak a pártok fúziója miatt és Hollóék koréból azt
mendemondázzák, hogy Andrássy barátkozik a szocikkal, azért is vannak ezek a tüntetések,
merthogy hát így akar hangulatot csinálni az ő plurális szavazati joga számára!
Hogy ilyenek játszottak az emberek érdeklődésében a külföldi bonyodalomnál sokkal
fontosabb szerepet, azon nincs mit csodálkozni. Háborús veszélyben e hosszú békekorszak
idején amúgy sem hitt senki. Különben is a mindennapi és személyes ügy, a közelfekvő az,
ami elsősorban érdekli az embert. A közönség ebben a jogászkodó, állandó párttusák közt
torzsalkodó világban élt sok évek óta, közvetlen figyelmét ez kötötte le. Az élet természete
pedig az, hogy nagyon nagy kényszer vagy nagyon nagy veszély szükséges ahhoz, hogy a
mindennapit, annak örömét, bánatát vagy bosszúságát eltörülje. A reggeli újságokban átfutják
a híreket, délután a klubban vagy a kávéházban letárgyalják, ebédnél vagy vacsorán talán
szóba jön, a mindennapi élet azonban halad tovább egyformán, munka, üzlet és gazdaság,
család, baráti kör vagy köztevékenység, szerelem, politika vagy sport, mindezek száz meg
száz apró történése köti le az embert és szükséges, hogy lekösse és nem is lehet másképp.

VI.

Szép, derűs idő ígérkezik. Még enyhe párafátyol úszik a táj fölött, el is tompítja a dombok
kopasz homlokához verődő napfényt, elködösíti a hajlásaikat és a távolba nyúló hegyi
kaszálók majdnem végtelennek látszanak miatta. Mégis bizonyos, hogy mire megkondul a
déli harang, ragyogóan tiszta idő lesz.
Szerencse, mert a mai nap nagyon fontos a vadászkalendáriumban, november 3-a
Hubertus napja. Az erdélyi falkánál is ünnep ez persze és fontos társadalmi esemény, hiszen a
mai találkozóhoz – éppen délben lesz ez – számosan jönnek ki kocsin hölgyek és urak a
városból és szomszédból. Hogy a publikum ne csak a gyülekezést lássa, hanem valamit a
lovas vadászatból is, Hubertuskor a Szamos-völgy síkságába van jelölve a találkozóhely. Ezt
úgy kell mondani: a meet, mert falkánál minden műszó angol. Így a falka gazdája master, a
főkutyapecér huntsman, az ostoros whip, a vad elindulása tally-ho, a futás run, a nyomvesztés
check, a nyom utáni kutatás casting és a fogás kill. Így is beszélnek a vadászok egymással és
például ennek a mondatnak: ... „az első run utáni checknél, mikor a master visszakásztolt, én
whippeltem oldalt és nem hallottam, hogy tally-ho...", számukra egészen világos értelme van.
Az idén is persze jól elérhető pontot jelölt ki a master a mai meet számára.
Mégpedig a Tárcsa nevű rétet, azt a helyet Apahida mellett, ahol az országút átlépve a
Szamoson, hirtelen északra kanyarodik. Ide csatlakozik be egy rövidebb mezei út is, ami a
folyó bal partján szalad ide a kolozsvári szőlőhegyek alól. Mindenképpen alkalmas pont.
Széles, sima mező terül el az úttest két oldalán, elfér rajta sok lovas és kocsi és ha majd vadat
keresni indul a falka a völgyön föl, a fogatok az országúton ügethetnek és akár végig
láthatnák a vadászatot, ha a fölugratott nyúl hajlandó lesz a völgyön futni végig, ami persze
elég bizonytalan, mert a tapsifülesnek kimondott hajlama hegynek szaladni.
A réten még csak egyetlen korán érkezett lovász sétáltat két letakart paripát, mert még
csak tizenegy óra van.
Mégis már egy négyesfogat tűnik föl a falu végén, átdobog a Szamos-hídon, bekanyarodik
a mezőbe és megáll.
Adrienne és nagynénje, a kedves Laczók Jenőné ülnek a széles landauerben.
– Látja, Ida néni, mégsem késtünk le, pedig maga nagyon aggódott! – mondta mosolyogva
a fiatalasszony.
– Hát persze hogy nem, hát persze igazad volt, hogy nem kell sietnünk! – helyeselt Ida
néni és most maga is kacagott azon a sok sürgetésen, amivel indulásra nógatott mindenkit. –
De hát én olyan izgatott voltam; tudod: a két kamasz fiam ma először vadászik, hát ez nagy
dolog, ugye? Hát ez nagy dolog! – és kövéres kacsójával megszorította a szomszédnője kezét.
Ők ketten a Milóth-féle jó mezőségi fogattal jöttek, azzal a négy nagy csontú sárgával,
amit most őszre Adrienne behozatott Mezővarjasról, lévén sok járás-menés a kis Margit
közeledő lakodalma miatt és ő az Uzdy lovait ezekre nem akarta használni.
Még két kocsi érkezett ki velők.
Az egyik rendes kucsir-kocsi; benne kettő a Laczók lányok közül: Anna Kendy Pityuval a
bakon, Idácska pedig hátul egy újabb úrfival, aki a kolozsvári egyetemen jogász, a Garázda
fiúval.
A másik négykerekű magas, úgynevezett amerikai kocsi. Csupán két hely van benne elöl,
hátul valami ülőke csak, ahová más nem fér, mint egy istállófiúcska. Alvinczy Ádám hajtja,
mellette az arája, a kicsi Margit.
Ádám nagyon önérzetes. A magas emberek amúgy is hajlamosak erre. De neki most
valóban számos oka van reá.
Önérzetes már azért is, hogy vőlegény, házasulandó! Majdnem házas, tehát belépett a
komoly férfiak sorába. Már kezdi megvetni a korhelykedő pajtásait, amióta Margitkával
gyakran megtárgyalták, mennyire léhák azok és haszontalanok.
Önérzetes, mert lemondott mindenfajta pálinkáról, még bort is csak ebédnél iszik és
vacsorakor, akkor is csak egy-egy pohárral! És ezt nem unszolásra tette, hanem saját önérzete
elhatározásából ígérte meg Margitkának, aki éppen csak mondta, hogy ez helyes volna, de egy
szóval se késztette reá.
Önérzetes, mert immár a maga ura. Az anyja jussáról lemondván a testvérei javára, ennek
fejében azok átvették azt a jó pár ezer korona adósságát, amit legénykorában csinált; az apja
pedig most már kiadta a rá eső örökrészt, a magyartóháti birtokot. Igaz, hogy ez nincs olyan
értékes, mint akármelyik a többi három jószága közül, ami immár a testvéreire néz, de hát a
kicsi Margitka azt mondta: jobb azt most megkapni, ezt szívesen adják, ő annak utánajárt,
mindent letárgyalván leendő apósával és számba kell venni, hogy azonnal kikapja. Így nekik
többé semmi közük sem lesz ezután, ha a másik három Alvinczy fiú akármennyi adósságot
csinál is. Ez azért jó, mert – és így látta a kicsi Margit is – Ákos mind többet kártyázik és
Farkas bizony sokat költekezik Pesten. Az is szerencse, hogy az a Magyartóhát szomszédos
Mezővarjashoz, így mondja Margitka is, az öreg Milóth papának segíthet tán a gazdaságában,
ami jó lenne, mert az öreg úgyse tud hozzá, márpedig a gazdálkodás a legszebb foglalkozás a
világon. Igaz, hogy Ádám erre idáig sohasem gondolt, csak most, mióta mátkás és van kivel a
jövendőről beszélni.
És önérzetes még ezért a gyönyörű kocsiért is.
A kocsi Malhuysen Dinóráé volt, mikor még muszka trappereket hajtott benne a férje, az a
jó Tihamér. A jó Tihamér elvált. A trapperek eltűntek. Margitkának egy szép napon hirtelen
az a sejtése támadt, hátha tán eladó ez a szép kocsi?! És Margitka ezt valóban jól sejtette! És
milyen olcsón kapták meg! És kitűnő állapotban van és csak a kis címerpajzsot kellett
átföstetni, és már olyan, mintha nekik készült volna újdonat-újonnan. Igaz, hogy csak jó úton
lehet járni vele, de hát gyönyörű!
Hát ne legyen kissé büszke az ember, ha mint még fiatal, de meggondolt férfiú ennyi
mindent önállóan és okosan végbevitt?!
*
A három korán érkezett fogat alig negyedórát léptetett a réten, mikor a mezei út felől
hatalmas porfelleg közeledik.
Kendy Ambrus érkezik onnan, a kitűnő Ambrus bá'.
Elöl a hintóban ő maga a legifjabb Alvinczyvel, Ákossal, nagyurasan szivarozva
mindketten. A bakon inas nagy kosár virággal az ölében, amit Adrienne-nek szánt Ambrus.
Szeretik az ilyet az asszonyok – gondolta – és ha nem is hálálják meg, nem árt, ha a népek
látják, hogy ő virágot visz annak az „eszemadta" asszonynak. Ilyenkor mégse hiszik a népek,
hogy ő ezt hiába teszi. És ha már hiába teszi is, legalább a híre legyen más.
A Kendy-fogat mögött két fiákeresbe szorulva Pongrácz Laji a fél bandájával, a
harmadikban asztal, székek, pezsgősládikók és másféle italok és egy pincér, míg a kocsis
mellől a nagybőgő tornyosodik, amit ijedten szorongat a cigányok szolgája.
Ambrus bá' jó kövéret káromkodott és hangosan, mikor kiszállva a kocsijából az Adrienne
landaueréhez indult.
Az inas mögötte a virággal.
– Azt az ámenit a korán kelő gyönyörűséginek!... – mondotta nevetve, miközben kezet
csókolt az asszonyoknak. – Hát én ezért indulok hajnalban, azért döcögök mezei utakon, járok
árkon és bokron át, csak hogy fogadhassam itt méltón virággal és muzsikával, mikor ideérnek
– és lám ilyen csúfot vallottam, már hamarább itt vannak. Hí-í-í-í! Azt a balvégzetű
micsodáját az én keservemnek!... – és kétrét hajolva aprókat topogott maga elé, aztán
visszaszólt a cigányprímásnak: – Azt a búsongó nótámat, te mamlasz! Nem látod-é, miért
bánkódom!?
– Igaz, hogy kedves bolond vagy te! – kacagott reá Laczókné, aki unokatestvére
Ambrusnak és aranyos embernek tartja.
 Adrienne is kacag, kissé fagyosan, kissé távoltartóan.
Jól tudja, hogy Kendynek ez a kirándulása neki szól, szerelmes is a maga módján beléje,
de arra is szolgál, hogy Ambrus bá' beszéltessen magáról vele kapcsolatban. Hírbe akarja
hozni, ahogy ezt már eddig is tette, erre való a virág és a cigány is, amit soha Hubertus-
vadászathoz nem hoztak és amiről mindenki persze beszélni fog. Jól tudja ezt, de hagyja és
kissé biztatja is Ambrust. Jó, ha ezt a dolgot híresztelik róla.
Olyat, ami nem igaz. Így arról, ami igaz, arról nem beszélnek: arról, hogy Bálint megjött
Budapestről tegnap, hogy már délután nála volt és hogy később... éjjel is...
Csak így, ha a figyelem másfelé irányul, csak így játszhatja meg azt a veszélyes játékot,
amin egész lényével csüng.
Ezért nevet hűvösen és ezért tűz a mellére egy virágot az Ambrus kosarából.
Azonban mind-mind több fogat érkezik a városról is és a környékről. Mindenfajta jármű a
nagyanyáink bárkáitól a legbolondabb tarantaszig. Az érkező hölgyek a kocsikon maradnak,
onnan integetnek csak egymásnak, de a férfiak leszállva ellátogatnak ide is, oda is. Persze
nagy sikere van az Ambrus bá' bormérő asztalának és a cigánynak, bár mindenki tudja, hogy
az öreg master, a falkanagy, roppant fog haragudni ezért az újításért. Bizony szörnyű
sportszerűtlen cigányt és pezsgőt hozni ki a meethez, de hát ez még külön zamatot ad a
mulatságuknak, mert az erdélyi embernek az már természete, hogy öröme telik a más
bosszúságán.
Egyes lovasok jönnek, aztán már csoportosan is. Minthogy az alsózsuki állomással
szemben ott van a vadászegylet tanyája, az úgynevezett Hubertus-lak, ott a kutyalakás, a
kennel, a klubház és az istállók, ahol a tagok a lovaikat tartják, ezek mind a fordulón túlról
ügetnek be a találkozó rétjére.
Megjöttek már sokan, néhány idősebb úr, így Gyerőffy Szaniszló is, a László egykori
gyámja egy ragyogó nagy csontú feketén, a másik Kendy Sándor is, akit a „Zindi"-nek
hívnak: megkülönböztetésül a „Kajszá"-tól és egy hatalmas szögsárgán Bogácsy őrnagy is,
aki mióta nyugalmazták, árvaszéki ülnök; a fiatalokból is többen, köztük Alvinczy Farkas,
Kamuthy Isti, Kendy Pityu és Bálint.
Míg Bálint csak messziről köszön Adrienne felé s elkerüli a kocsizó társaságot, a többiek a
hintók közé vegyülnek.
Bogácsy a Milóth-hintó mellett feszít. Ő Ida grófnénak leánykori táncosa és húsz
esztendeje azzal áltatja magát, hogy Kendy Ida hozzáment volna, ha ő akkoriban megkéri.
Ezért óriásira nevelt kandúrbajusza és kihívó monoklija alul érzelgősen mosolyog a
visszaemlékezés, pedig máskor mindig szörnyű szigorú pofákat vág, hiszen ő a tökéletes
párbajsegéd és a becsület tudósa. Különben igen jól föst a pocakja az aranyzsinórok
abroncsozásában, mert máma uniformist öltött, hadd lássák, hogy mostani polgári hivatala
szilaj hadiembert takar.
Adrienne oldalán idáig Ambrus bá' állingált. A lovasok jöttére azonban visszament a
borozóasztalhoz és a cigányhoz, érezvén, milyen hátrányban van közöttük a gyalogos ember
még Pityu és Kamuthy Istivel szemben is, akik odaléptettek lóháton és nyeregből
udvarolhatnak.
És előnyben vannak már a falkázóruhájuk miatt is.
Legtöbben zöld kabátot viselnek, aranygombosat, ahogy a nyúl után vadászó harrier-
kopónál illik, de ma némelyik vörös kabátban van, ami törvény szerint csupán róka- vagy
szarvasfalkánál volna szabályos, de Hubertus napja az kivétel, legalábbis így volt ez nálunk
Erdélyben.
 Mindenki fehér breeches és kapnis csizmában, mindenki fekete bársony kerek sapkát
hord. Egyedül Isti tett a fejére köcsögkalapot és most azért jár körül a kocsik között, hogy
elmagyarázhassa selypítve a hölgyeknek:
– Af a kemény bárfony fapka, af nem fabályof, Engliában af csak a Mafternek dukál éf a
huntsmannek... Af nem fabályof...
De senki sem bánja, mit magyaráz. Annyira szép a látvány, abban gyönyörködnek. A
ragyogó őszi napsütésben az a sok szín: zöld és piros lovasok, tündöklőre pucolt lovak és
szanaszét a várakozó parádés kocsik, melyekből a lányok ruhája virít – valóban ritka kép volt
az így együtt, akár egy régi angol metszet.
*
Csakis egy autó modernsége zavarja meg ezt a képet.
Dodó jött ki rajta újdonsült férjével, Von der Maultasch Udo kitűnő némettel. Mióta a jó
Udo most hat hete feleségül vette a leggazdagabb erdélyi lányt, már nem olyan szerénykedő,
mint ahogy mutatta magát udvarlása idején. Azonnal ki is száll a gépből, körülsétál
mindenfelé és akit előkap, azt nagy hangon tanítja is, hogy mindezt másképpen kell csinálni,
mert „bei uns in Pommern" ott másképp csinálják... Szerencse, hogy Maultasch gyalog lévén,
a lovasok könnyen faképnél tudják hagyni; így hát a bormérőasztalhoz szegődik, de ott is csak
Alvinczy Ákos esik áldozatul, mert bár Ambrus bá' is ott ül, ő egy népies szólammal
elhárította magától.
Így hát szegény Dodó egyedül maradt az újonnan vett hatalmas Mercedesben és senki arra
sem ment, senki még közelébe se jött.
– Az a büdös autó! – mondották az emberek. – Ide hozzák lovat bolondítani!
Csak a kicsi Margit szánta meg. Kiszállva az amerikaiból, átment hozzá diskurálni. Mert a
kicsi Margit jószívű és különben is Tóhát mellett, ahol a jövőben lakni fog, van Dodonak egy
kisebb birtoka, okos tehát jólábon lenni, hátha talán Ádám ezt kibérelhetné később barátságos
alapon.
Most két oldalról majdnem egyszerre megzavarodik a társaság.
A tarcsai út felől Kendy Jóska érkezik az ő alacsony, kemény lőcsös szekerén, rettentően
pattogtatva az ostort a szédületesen ügető négy vasderese mögött. Mint a szélvész, úgy rohan
bele az odáig békésen állingáló vagy léptető lovas sokadalomba, némelyiknek csak alig van
ideje félreugratni előle, aztán bekanyarodik a főútba és Ambrus bá' asztalánál egyetlen
füttyszóra a négyes megáll, akárha mind a négy ló kőből volna faragva. Még egy nagyot
pattint, akár egy puskalövés az ostorhegyes mellé, de a lovak meg se moccannak, tudják, ez
nem nekik szól, hanem csak a móka kedvéért történik.
Jóska leszól a makrapipája mellől:
– Hát engem miért nem kínál meg senki, ha már kocsmátok van?! – Aztán körülnéz az ő
apró éles nézésével, egyetlen pillantással végigmustrálja az összes lovakat a réten, mert nem a
nők miatt jött ki ide, hanem mert nagy lócsiszár lévén, szereti tudni, hol milyen, miféle paripa
van, amivel így vagy úgy trafikálni lehet talán. Nincs is senki vele, csak a kocsisa, aki a hátsó
fölszíjazott ülésről most leugrik és a lovak elé áll.
A másik tán még viharosabb jelenség északról ront a várakozókra.
Tíz szörnyű nyerítő csődör trappol ide Hubertus felől. Az országút egész szélességét
átfogják. A szamosújvári honvédhuszár tisztek ülnek rajtuk. Tán arra tartanak, hogy katonás
rendben érkezzenek, ezért egymás mellett lovagolnak, akárha parádé lenne. A hátasaik
azonban állami hágómének, miket – évente harmincat – a földmívelési miniszter kölcsönöz a
falkának, hogy kipróbálják őket terepen. A rendes vadásznapokon csak háromnégy szokott
kijönni, de nem együtt, hanem a whipek vagy egykét falkatag alatt. Akkor, ha némelyik
bolond is, hát oldalt lovagolják vagy elöl. Most azonban így együtt, sorban beledobogva
kívánatos kancák sokasága közé, érezve maguk mellett szorosan a vetélytársukat, hát
borzasztó, hogy mit művelnek! Mindenik túl akar tenni a szomszédján: ágaskodnak,
ordítanak, vágnának is egymáshoz és minden módon tanúsítják apaságra termett kiváló
voltukat.
Hát ez már komolyabb dolog, mint a Jóska négyese, mert annak csak utat kellett adni, de
ezektől menekülni kell, mert nem egy kacér kanca akad, akire hatással van az ilyen hangos
udvarlás, a paripát meg a csődörök szokták gyűlölni.
Ahány lovas, annyifelé, de a tisztek mindezzel nem törődnek.
Együtt maradnak sorban, szép „átkanyarodást" csinálnak a réten és akárhogy vadulnak is a
mének alattuk, vorschriftos ülésben és olyan glédában, mint a parancsolat. De alighogy elül a
por és a riadalom, már érkezik a falka.
A rnaster vezeti, az öreg Wesselényi Béla. Ő alapította a falkát. Ő annak lelke. Magas,
sötét szőrű, gyönyörű telivéren ül. Kurta kengyelei még kisebbnek tüntetik föl amúgy is
alacsony termetét. Vörös kabátja a kortól rózsaszínre fakult és rövid szabású, mert az még tán
a 60-as évekből származik, amikor ilyen volt divat. Fekete bársony sapkája alatt pirosra égett
arca, fehér bajsza és császárszakálla tündöklően virít.
Körülötte a kopók. A nagy fülű tarka ebek mind a lova köré szoronganak; némelyik néha
föl is néz reá, mintha megbizonyosodni akarna, hogy velük van. A falkakopó ugyanis
egyénileg roppant gyámoltalan. Számtalan kutyanemzedék óta mindig tömegben él és
szakadatlan emberi kormányzás alatt. Egyedül soha sincs, ezért ha valamelyik eltéved, akkor
igen könnyen el is vész, talán mert annyira megijed azon, hogy nincsenek társai és nincsen
ember vele. Csak a vadászszenvedélye felejteti ezt a függőségét.
A falka mellett kissé oldalt és hátrább Tisza István üget. Ő helyettes mastere a zsuki
falkának. Sötétzöld, majdnem fekete kabátot visel, ami jól illik sötét arcához.
Saját tenyésztésű paripáját, bár közel tizenhat markos, sokkal kisebbnek hinnéd, mert
ellentétben az öreg masterrel ő nemcsak szálas ember, de nagyon hosszú kengyelben lovagol;
akár a magasiskola lovasai. Az ülése sohasem változik sem terepen, sem akadályon, mindig
egyformán egyenes és egyformán nyugodt.
Hátrább a két gentleman-whip: Kadacsay Gazsi és ifjabb Kozma Áron.
A fiatal Kozma unokája annak a Kozmának, aki egykor Abády Róza gyerekkorában
Dénestornyán tiszttartó volt. Már az birtokszerző. A második generáció Kozmák összetartása
és becsületes munkája tovább vitte a dolgukat, mind meglépesedtek, meggazdagodtak és az
uraskodásban és semmittevésben pusztuló régi birtokosok földjét összevásárolva, tagosították,
megjavították. A legifjabbak is dolgosak, de most már vagyonukhoz mérten már passziózni is
szabad, részt venni közügyben, társadalmi életben, sportban. Az ifjabb Áron a szövetkezeti
mozgalomban Bálinthoz csatlakozott és a mezőségi körzetben jobbkeze; itt Zsukon vadászik
négy napot, aztán még éjjel hazamegy a birtokra a tekei járásba, ide vagy nyolcvan
kilométernyire, honnan a harmadik nap estéjén megint visszakocsizik, hogy reggel itt lehessen
már. Vékony, barna ember, a krími tatárok finom vágású törökös arcával.
Gazsi báró csodaszármazású telivér kancán ül, mely még versenykondícióban van,
fölhúzott hasa, akár egy agárnak és nincs a bőre alatt egy szemernyi zsír se.
Csak most két hónapja vette, egyenesen a pályáról. Potom árért vette „Honeydew", vagyis
„Mézharmat" őnagyságát, aki bizony nem érdemli ezt az édes nevet. Annyira ideges állat és
olyan rosszakaró, hogy óriási képességei dacára mit sem tudtak vele kezdeni a trénerek. Volt
eset, hogy amennyiben egyáltalán elindult, a futás közepén megállt és pillanat alatt ledobta
lovasát. Vagy százat bokkol, mint a cowboy-lovak a Barnumban, vagy hanyatt vágja magát.
Már megölt egy zsokét és kettőt megnyomorított.
Kadacsay persze passzióval vette meg és nagy lópszichológiával szelídíti. Most is úgy ül
rajta, akár egy törékeny tojáson.
 Pehelykönnyen tartja, úgyszólván nem is zablán, hanem csak a tapintatával. És valóban
csodálatos, hogy a kanca mennyire honorálja e finom bánásmódot. Miután első időben vagy
kétszer földhöz teremtette Gazsit, lassacskán megszelídült. Erre Kadacsay roppant büszke.
Most már annyira jutott, hogy whippelni mer róla és „Honeydew" fölfogta, hogy az
agarászostor nem neki szól, hanem a kopóknak. Néha ilyenkor megemeli a farát, mintegy
tiltakozásképpen. De Gazsi akkor föláll a nyeregben, akár udvariasságból akarná
megkönnyíteni neki a bokkolást. És „Honeydew" valóban nem folytatja a bakugrásait; tán azt
tartja: nem érdemes gonoszkodni, ha nem állnak neki ellent. Igaz, hogy folytonosan konyít,
ezt a szokását még megtartotta múlt életéből és ha valami ló hátul patatávolságba jön, hát úgy
rúg, mint a villám.
De sebaj! Gazsi hátán fehér papírtáblát visel, amin nagy betűkkel olvasható: „RÚGOK!"
Hát mindenki maga vigyázzon, aki a háta mögé kerül.
A master széles félkört ír a réten, a lovasok széjjelnyíló sokasága között, majd megáll és
köszön a hölgyek felé. Az Ambrus bá' asztalát még egy pillantásra sem méltatja és majdnem
azonnal megindul. Kocogva áthalad az országúton és át a vasúti töltésen. A falka mögött a
whippek és még hátrább állami méneken – íme! – a két Laczók fiú, kiknek épségét az anyjuk
a master szívére kötvén, hát annak öreg lovászmestere őrködik fölöttük. Laczókné amint
meglátta őket, fölállt a hintóban és nagyban integetett nekik, jönnének közelebb hozzá, hadd
láthassa őket, de a kamaszok bizony nem jönnek, nem is tudnának, mert a hátasaik el nem
válnak a falkától és a fiúk örülnek, ha nagy kapaszkodással vissza tudják fogni őket négy-öt
lóhosszal Gazsi báró és Kozma Áron mögé.
A lovas sokaság most mind átömlik a töltésen, odatúl a Szamos síkságán széjjeloszlik két
hosszú sorban a falkától jobbra és balra úgy, hogy a jobb szárny a folyó partjáig jut, a bal a
vasúti töltésig. Le a völgyön északnak léptetnek, hogy fölugrasszanak valahol egy nyulat,
amelyik így ősszel a mezőn fekszik meg, szántásban vagy kukoricatarlón.
Mikor már odatúl vannak a lovasok, akkor indul meg a kocsisor, persze az országúton
maradva.
*
Margit elbúcsúzott Dodótól és az autóból kiszállt. Körülnézett.
Hova lett Ádám az ő szép amerikai kocsijukkal? – A kocsi ott áll, de Ádám nincs rajta.
Hol lehet?
Körülnéz. Hát ott van Ambrusoknál. Odasietett. Éppen szólítani akarta, midőn meglátta,
hogy a vőlegénye, aki háttal volt feléje, egy kupica pálinkával koccintgat és leissza, míg
Ambrus bá', Alvinczy Ákos és Kendy Jóska nagyban éljenzik.
A kicsi Margitot elöntötte a méreg. Ilyen szószegő! – már megint inni merészel!
Szempillantás alatt határozott: meg fogja büntetni! Meg fogja tanítani! Fölébredt benne a
Milóthok kalandimádó vére. – A Jóska híres négyese ott mellette az úton. Felszökött a bakra.
Onnan kiáltott le a híres úrkocsisnak: – Jóska, ugye elvisz engem a vadászok után? De ott a
földeken, ha mer oda behajtani!
– Hát hogyne mernék!... – kiált vissza Jóska és már ott terem, fölugrik melléje és már
robognak is el.
Csak most ocsúdott föl a szegény vőlegény. Csak most dadogta: – Margit... hát én... és a
mi kocsink?... – De a deresek már el, mint a szélvész.
Nem is maradnak a főúton, hanem át ők is a vasúti töltésen és be a földekre a falka
nyomába. Más fogat ott persze nem járhatna, de a Kendyé nem féderes kocsi, hanem roppant
alacsony lőcsös szekér erősen vasalva, az akár árkokon is átmegy anélkül, hogy baja lenne.
És alighogy átjutnak a síneken, odalenn a Szamos tájékáról fölhangzik a kiáltás: „Tally-
ho!"
 Míg Alvinczy Ádám a kocsijához szalad, míg fölült és visszatért a kőútra, míg utolérte a
többi hintót, a hajtás ott a síkságon már megindult.
A nyúl persze ma sem vállalta, hogy a hölgyközönség mulattatására völgyhosszat fusson.
Kis kanyarodás után már a domboknak fordult. A falka nagy hanggal a nyomában, ezután a
master, Tisza, a whippek és az egész lovas sokaság mind vágtatnak, neki újra a töltésnek és
vagy két kilométernyire a meet rétjétől át egy másik vasúti átjárón. Így rohan az egész
vadászat keresztül a megállott kocsik előtt és neki a bal oldali kopasz domboknak.
Leghátul Kendy Jóska és Margitka a vágtázó négyessel. Szörnyű látvány volt ez szegény
Ádámnak.
Elsőbben azt remélte, hogy a kőúton megállnak, de nem! – az az ördögi Jóska nekihajt a
hegynek, rézsút veszi a meredek martokat. – Istenem, hiszen feldűlhetnek! – és tovább ki a
hegyoldalon régi szekérnyomot használva, marhacsapást meg a vízmosások sárga agyag
csuszamodásait. Pár perc az egész és odafönn vannak a tetőn, ahol a vadászok eltűntek, ott
még vágtatnak egy rövid darabon, aztán ők is eltűnnek az orom háta mögé... Jaj, be rettenetes!
Egy pillanatig szörnyű aggodalmában Ádám arra gondolt: utánuk hajt. De hát ezt még
megpróbálni se lehet ezzel a vékony kerekű amerikaival, nem menne ötven métert a rögös
talajon és széjjeltörne az egész alkotmány. Arra is, hogy fölkap valami paripára és utánuk
száguld. De először is – és ez már elég ok – nincs is közelben hátasló, akit elkérhetne és
ráadásul a kocsiját sincs kire bízza, hiszen az istállókölyök, aki mögötte szorong, éppen csak
arra jó, hogy megfogja a gyeplőt, ha leszáll. Így hát oda volt láncolva a finom kocsihoz,
odaátkozva az országúton maradásra, onnan egy tapodtat sem térhetett el és csak szívdobogva
leshette, mi borzasztóság történik a menyasszonyával.
És ha még nem kellett volna látnia! Ha miután eltűnt a gerinc mögött, elképzelhette volna,
hogy ott valami lankás úton csöndesen kocsikáznak! De nem! A nyúl odatúl karikát vághatott.
Ismét megjelent a tetőn és most oldalvást futott a szakadásos homlokon. Azonnal ott a falka,
azonnal ott a master és az összes vadászok, a huszártisztek is még mindig sorban és alig száz
lépéssel mögöttük ott száguldoz az a vad négy vasderes, előbb le a hegyen egy kis darabig,
hol iszonyúakat farol az a kis lőcsös szekér, aztán tova az oldalban hosszant, muszkatövis és
galagonyabozóton át, át vízmosta árkon, kecskelépcsős dúcon, ott hajtott el Ádám szeme
láttára az a rettentő Jóska, makrapipával a szájában, nekifeszülve a gyeplőnek és mellette a
kicsi Margit a hátára csúszott kalapjával, kibomlott lobogó hajjal, kapaszkodva két kézzel az
ülésbe, de kacagó szájjal és boldogan. És szegény Ádámnak ezt látni kellett, végigszenvedni
kellett.
*
Mikor a falka a hajtás kezdetén átrohant volt a vasúti töltésen, az országúton a kopók egy
félfedelű hintó mellett ömlöttek át a túlsó hegyoldalra. A kocsiban Gyerőffy László ült.
Kozárdról jött. Előző napon látogatott haza és most ment vissza Dezmérre.
Csak most, mikor meglátta a kutyákat és a vörös kabátos lovasokat, kik, mivel csak ott van
vasúti átjáró, kissé távolabb vágtattak keresztül, csak most jutott eszébe, hogy máma Hubertus
napja van és az országúton, azon a fordulón túl, melynek kőhíd ja még előtte, bizonyára nagy
társasággal fog találkozni. Ő a tavaszi bazár óta kerülte azt a világot, melyben ezelőtt élt, azt a
lumpoló könnyelmű világot. A következő hónapok mind mélyebbre való züllésének hónapjai
voltak. Mióta Lázárnéval összekerült, ismét rendes életet élt, újra dolgozni tudott, majdnem
boldognak érezte magát. Nem! Nem akart visszajutni régi pajtásai közé.
Megriadva azon, hogy megismerik, meg találják állítani, visszatartják, magukkal viszik,
sietve fölhúzatta a kocsi fedelét. Még jókor tehette, mert a hölgyek fogatai még túl a
kanyarodon és őt itt néhány útszéli ház födte.
– Hajts gyorsan! – szólt azután a kocsisra és az ülésben keresztbe dőlve fölvonta a lábait,
hogy oldalról úgy lássák, mintha üres volna a hintó.
 Ez fölösleges óvatosságnak bizonyult. Senki sem törődött ezzel a fogattal, hiszen a
szembejövő közönség mind a vadászatot figyelte, mely a domboldalon vágtatott. Hamarosan
már eltűnt az utolsó kocsi is és László sikerült ravaszságán halkan kacagva, visszaült
rendesen, de a födelet nem bocsátotta vissza. Minek? Időveszteség lenne és sietni is kell, mert
meg volt beszélve, hogy Sára asszonyt, aki aznap göbölyöket vagonozott be Apahidán, az
állomáson fölveszi.
Pár perc és már a tarcsai rétnél volt.
Ambrus bá' a vadászok, majd a kocsizó hölgyek távoztával leácsizta a prímást. –
Pakoljunk és menjünk pokolba! – mondotta elég rosszkedvűen, mert magának nem
tagadhatta, hogy ez a kiruccanás cigánnyal, itallal, virággal bizony nem volt sikerült dolog.
Hiába, mégiscsak másodrendű szerepe volt itten – gondolta keserűen. – Akárhogy
hangoskodott is és mókázott, a lovasember roppant előnyben van a gyalogos fölött, pláne ha
gyönyörű kabátot, vöröset vagy zöldet visel és tündöklően fehér nadrágot!... A vászoncseléd
oda se néz ilyenkor a polgári gúnyában járóra.
Amit nem vallott be magának se, az volt, hogy itt annyi fiatal lovas láttára önkéntelen
öregnek érezte magát és ez a lappangó érzés még haragosabbá tette.
– Mit piszmogtok annyit? – bömbölte. – Takarodjatok hát!
Ennek a mérges nógatásnak az az eredménye lett, hogy a cigányok és a pincér elvesztették
a fejüket. Ide-oda kapkodtak és az egyik bérkocsi itt, a másik ott, a székek, a nagybőgő meg a
cimbalom szanaszét az úton.
Ambrus bá' és Ákos eközben a hintójukhoz indultak, amely kissé tovább, a túlsó árok
mellett várakozott.
Ekkor jutott oda nagy trappban a Lázárné fogata. A kocsis reájuk hoppogatott. A legifjabb
Alvinczy félreugrott, de Ambrus bá' nem. Amúgy is lomha járású, és elve volt: – „úr nem
siet". Sőt megállt és szörnyű káromkodással a rudas orrához sújtott a botjával. A kocsis
visszarántotta a lovakat.
– Mi ez?! – ordított dühösen Kendy. – Letaposnád az embert, te paraszt!? Ki vagy te? Mi
vagy te? – De ahogy szitkozódva odalépett a bakhoz, meglátta a kocsiban Gyerőffyt.
Elámult.
– Hát te vagy itt, Laci? Te hajtatsz így nekem?!
Gyerőffy László kiszállt.
– Bocsáss meg, bátyám – szólt udvariaskodva –, ez a kocsis nem ismer téged! – és hogy
engesztelje, tehát tréfásan tette hozzá: – Azt amúgy se képzelné senki, ugye, hogy téged
gyalog talál valaki az országút közepén!
– Hát én nem is szoktam, de ma Hubertus van, itt volt a találkozó és én kihoztam a cigányt
meg valami jóféle itókát is. Finom dolgok, öcsém!... Megkínálnálak, ha már el nem pakolták
volna, ami megmaradt.
– Nagyon köszönöm, de én amúgy is sietek, tovább kell mennem... Hát szervusz, édes
bátyám...
Paroláztak. László visszaült a hintóba és éppen indulni akart, mikor Ambrus bá' hirtelen
elébe hajolt.
– Megállj csak egy kicsit – mondotta kacagva –, megállj csak! Már beszélgetés alatt a
kocsit figyelte és a lovakat. Hallott volt arról, hogy Gyerőffyt többször látták bejönni
Kolozsvárra a szép Lázárnéval és híre járt, hogy nála is lakik. Ambrus nemigen szerette, ha
másnak szerencséje van nőknél. Ez a mai sikertelen kirándulás, ez is kegyetlenné tette. A
szemében gonosz fény villámlott.
– De igazán, bátyám... – szabadkozott László.
 – Engem először is ne bátyámozz, hallod-é, nem vagyok én olyan vén!... aztán pedig előbb
arra válaszolj nekem, micsoda járatban mászkálsz, hogy napsütéses időben fölhúzott fedél
mögött bujkálsz? Látom az orrod cimpájáról, hogy titokban mászkálsz, komám!... Na, ki
vele!... Hová mész így és micsoda kocsi ez, mert nem vagyok olyan marha, hogy meg ne
ismerném, hogy ez nem a tied... Addig el nem bocsátalak... látod?! – kacagott gúnyosan és
megkapaszkodva a sárhányóba, bedugta a lábát, akár egy sorompót az ülés és a bak közé.
Gyerőffy mi rosszra sem gondolt. Olyan természetes, olyan nyugodalmas életet élt a szép
Sára oldalán, hogy eszébe se jutott tiltakozni. Nyugodt mosollyal felelt:
– Dezmérre megyek Lázár Bogdánnéhoz és ez az ő kocsija. Nincs ebben semmi titok.
Ambrus bá' az első szónál már kikapta a lábát és kétrét görnyedve – úgy, mintha az
örömtől, aprókat topogott maga körül. – Hi-i-i! – vijjogott hosszan, a két tenyerit paskolva. –
Ez már beszéd, ez jó, ez nagyszerű, bravó! Hahaha! Ingyen koszt és kvártély, hát ez
nagyszerű!
Többet is mondott Ambrus bá', de László nem várta be. Az arca elsötétült és rászólt a
kocsisra keményen:
– Hajts!
Nem is hallotta már azokat a válogatottan trágár tréfákat, amiket Ambrus bá' még utána
kiáltozott. Visszadőlt a párnázatba.
Első pillanatban föl nem fogta azt a néhány szót. Úgyszólván öntudatlan sejtette csupán
meg a sértőt, a bántót, ami bennök volt. Mégis úgy érezte magát, mintha főbe ütötték volna.
Aztán lassacskán fölocsúdott. Lassacskán bogozgatta ki a szavak sértő értelmét, lassan,
hiszen annyira öntudatlanul élt eddig, hogy idő kellett hozzá.
És nem is jutott a gondolatsor végéig, mikor a fogat már megállt az állomás előtt. A szép
Sára beszállt. Továbbhajtottak rögtön.
– Mi az?... Mi baj van?... Mi történt veled? – vizsgálódott pár pillanat múlva Lázárné.
– Ó, semmi!... Miért?... Igazán semmi! – válaszolt László és próbált egyenesen, bátran
szembenézni, próbált mosolyogni.
– Igazán?.., Tán rosszul vagy... és... mégis! Mégis... Valami történt veled!?
– Nem, nem, semmi... semmi, igazán semmi! – és egymás kezét fogták és egymás arcába
meredtek sokáig; aggódva az asszony, riadva a férfi. Aztán váratlan valami belső fék össze-
csuklott Lászlóban és mint egy üldözött kisgyerek, a nő vállára borult sírva. Hosszasan sírt.
Tán azt érezte, hogy ezt a szép és jóságos lényt, ezt a kedveset, akinek megváltását
köszönhette az utóbbi évek poklától, hogy ezt is elvesztette, ettől is el fog szakadni, azt is el
fogja dobni magától. Talán azért kapaszkodtak a kezei olyan görcsösen a nő karjába, kezébe,
hogy megbizonyosodjanak: megvan még, itt van még, vele van... még vele van...
Valóban szerencse, hogy a födél fel van húzva. Annak öblében így maradhattak hosszan,
nem láthatta senki. Nem látta meg senki.
*
Az a nyúl, ami ott ugrott föl a síkon, valóságos hubertusi nyúl volt. Miután többször
megmutatta magát az országút menti ormon, hol a kocsizó hölgyközönség jól láthatta a
vadászatot, meg hagyta magát fogatni huszonöt perces futás után, ami tapintatos tőle, hiszen
az ebéd már vár a klubházban az egész társaságra.
A kill egyik völgyhajlásban volt a szélső gerinc mögött. A worry-worry után, vagyis
miután a falka jutalmul megkapta a zsákmányt és szempillanat alatt széjjeltépte és megette, a
lovasok legnagyobb része kiügetett az országút mellé parádézni a nők előtt. A master azonban
nem erre jött. Jobb a falkával nem a tömeg között járni, így hát miután a kopókat megitatta a
for-rásos oldalban, kiléptetett a tetőre, hol nyugalomban viheti át őket, vissza a kenneljükbe.
 Csak néhányan maradtak vele: Tisza és a két whip, Abády Bálint, Alvinczy Farkas,
Bogácsy nyugalmazott őrnagy és persze a Laczók fiúk.
Lassan kocogva haladtak le a lankás szénafüvön. A kutyák kissé széjjelszóródva, hiszen
valószínűtlen, hogy ezen a tar legelőn bármi vad is lenne, hiszen itt járatták naponta az aznap
nem vadászó paripákat.
Ekkor azonban váratlanul, piciny kökénybokor mellől és közvetlen előttük, nyúl ugrott föl.
A falka fölvonyított az örömtől és utánaveti magát. De nem olyan süldőféle kis könnyű
nyulacska ez, mint ami az első volt, hanem hatalmas legelői nyúl, tagbaszakadt és tapasztalt
legény, akin már mindjárt meglátszott, hogy a kuvaszok több nyáron át kurgathatták. Kitűnő
formában van. Hatalmas futóizmai. Nem is nagyon siet, fölemelt fülekkel még szökik is
egyet-egyet tréfásan szaladás közben, mégis könnyen megnyújtja a távot maga és a falka
között. Pedig lefelé tart egyenesen északnak, mintha megvetné a hegynek futás annyira
lényeges előnyét.
Így kezdődött egyike a legnagyobb runöknek, ami ebben az idényben előfordult.
A lovasok könnyű vadászgaloppban a puhán lejtő ruganyos szénafüvön. Pár perc és már
odalenn van a hajtás a sátés völgyben, amin túl az üldözött jól látszik, miként iramodik ki a
túlsó hegyoldalon egyenest.
A zsuki vadászterep jellege, hogy a Szamos bal partján az összes gerincek merőlegesen
állnak a fővölgyhöz.
Az északra néző lejtőjük lankás, sima és termékeny, míg a délnek tekintő homlok mindig
meredek és csuszamlásos, néha sárga és kopár agyagszakadék, itt-ott majdnem szirtszerű. Ez
a tapasztalt nyúl bizonyára ezért választotta ezt az irányt; az ő hosszú hátsó lábaival
kirugaszkodik ott könnyen és valóban, a kopóság még alig jutott el a hegyoldal harmadáig,
mikor izgató zsákmányuk már eltűnik a tetőn.
Hegyen ki azonban a kutya viszont gyorsabb, mint a ló, ami a lovas terhét viszi, ezért
fölfelé könnyen ki is fullad. Kímélve kell hegynek lovagolni; annál inkább tették ezt most,
mert mindenki érezte, hogy ez nagyon komoly vadászat lesz.
Így hát maga a master is kissé később érkezik föl, mint a falka, a többiek is visszafogva
rövid galopp vagy trappban másszák meg a dombot. Jó is volt, hogy megjött, mert odafönn az
élkopók, ezek a fiatalabbak, tehát valamivel sebesebbek, pár pillanat óta elvesztették a
nyomot és szanaszét keresnek földet súroló orral és izgatottan csóválva a farkukat. Azonban
megérkezik már a vénebb, de nagy tudású „Toss-it-up" vezérkopó. Alig szaglászik széjjel,
már élvezettel fölvonyít a kitűnő szagtól és völgynek iramodik. A szomszédai hozzá és
veszekedett tempóban újra völgynek.
De vagy három kutya nem hallotta meg a hangot. Ők még innétfelől egy tán húszméteres
mart aljában a tövisben kutattak.
Gazsi báró a tetőről látta meg őket. Honeydew őnagyságát nekirúgatta, le a csuszamodásos
mélyedésnek. Honeydew nem szerette az ilyeneket. Menni ment. De a majdnem húszfokos
lejtő agyaghasadásai között úgy haladt le, hogy önmaga körül forgott, akárha valcert táncolt
volna rettentő sebesen és módját találta, hogy közbe-közbe még bokkoljon is. Ez volt a
szokása ilyen rossz helyeken. A legtöbb ló elbukott volna ebben és a legtöbb lovas lepottyant
volna tőle. De ez a gonosz kanca nagyon kiváló állat és Kadacsay nem közönséges lóember.
Nemcsak, hogy mit sem zavarja ez a szédületes keringő, de mikor leér közéjük,
ostorpattogtatva a kutyákat szólítja és vágtatva viszi ki őket az élre és tova a többiek után.
Most szédületes iram kezdődött.
Nem csupán azért, mivel a harrier-kopó, mely Angliában lassú, az itteni tenyésztésben úgy
meggyorsult, akár a szarvaskutyával fölvenné, hanem mert a zsuki hegy-völgyes vidék
egészen külön lovaglótechnikát is kíván. Fölfelé kímélni kell a lovat, lefelé pedig bocsátani,
hadd menjen, amit bír.
 Csak így lehet utolérni a falkát. Ember is, ló is meg kell ezt tanulja, ha itt „sinkorázni"
akar, ahogy ezt a régiek mondták, ami a francia falkakutya, a „chien-courrant"-ból származik.
Ez pedig ma folyton így megy.
Le, föl; ismét le, ismét föl.
Az irány mit sem változik, egyik lejtón befelé, amit bír menni a ló, majd kimászni a
szemközti homlokot.
A falka mint hosszú füzérlánc követi a nyomot. Persze a mezőny már meglehetősen
elnyúlt. Wesselényi mellett már csak Kadacsay vágtat, míg Tisza és Abády helyes
távolságban követik, mert nem szabad „nyomni" a falkát; de Kozma már elmaradt és
Alvinczy még vagy száz méternyivel hátrább van és Bogácsy. A Laczók fiúk ménjei pedig,
bár jók, de lassúbbak, csak akkor jutnak ki az illető gerincre, mikor a legelsők már a völgynél
járnak és a kopók már azon túl.
Az idő mind párásabb. Távolra alig látni.
Tán azért nem látszik az üldözött nyúl, mert olyan szörnyű gyors. De hogy jó nyomon
vannak, az nem kétséges, hiszen már jó ideje maga „Toss-it-up" vezet, vezet teljes hanggal,
márpedig ő sosem hazudik.
A harmadik leszaladás aljában szélesebb völgy. Ebben folyik a borsai patak. Ugratni
lehetetlen; túlságosan széles és ingoványosak a partjai. Bálint itt egyik rozoga hídon
hamarább jutott át, mint Kadacsay, aki átjárót keresvén, időt veszített.
– Azt hiszem, valahol átváltott a falka chókácha! – kiáltott át lelkesülten Gazsi Abádyhoz.
– Ilyen bochzasztó csodanyúl nincsen a világon! – és hogy a köteles helyit, mint whip, a
kopók közelében visszahódítsa, olyan tempóban rugasztotta a hegynek a telivért, akárha
klasszisversenyben. Úgy látszik, „Honeydew"-nak jót tett ez a fantasztikusan hosszú vadászat.
Már azt is eltűrte, hogy sarkallják.
A Borsa felőli homlok egyike a magosabbaknak. Elég girbegörbe is és helyenként nagyon
meredek. Mikor fölért az a négy lovas, aki még a falkánál tudott maradni, a kutyákat
szétszóródva találta a bozótos tetőn. Azonban még egyetlen pillanatig se kellett visszatartani a
lovakat; a falka maga bogozta ki a nyomot és a vezérkutya elől már ismét fölszökkent az a
hatalmas nyúl.
Mégis hát nem róka, hanem ő volt, aki idáig tudott jönni.
Utolsó erőfeszítéssel egy ciher felé tartott, a Csonkás nevezetű kicsi erdőcskének a
lejtőközepén. Ez immár a dobokai határban van.
Az erdőig még vagy ötszáz méter. De nem bírta.
Megártott neki, hogy megfeküdt. Az élkopók előtt mintha kilövellene még kétszer,
háromszor, el ide és oda, aztán egyet nagyot ugrott föl a levegőbe és halva vágódott el
magától. Az ebek csak éppen megszagolták, de nem nyúltak hozzá. Ok is ki voltak merülve.
Csupán fölnéztek a gazdájukra, mintha lihegő nyelvükkel azt mondanák: Ugye, ezt mi szépen
csináltuk!?
A master leugrott.
– Százhárom perces run! – kiáltotta vissza a megmaradt három lovastársa felé, miközben
ostorával félreterelte a falkát.
Most fölemelte a nyulat. Akárha fából volna, úgy meg volt merevedve.
A többiek is leugrottak. A lovakat nem kellett tartani. Most még Honeydew is szelíd. –
Gyönyörű vadászat volt, – gyönyörű... gyönyörű... – csak ezt ismételte mindenki és
számítgatták, mekkora távolságot vágtattak megállás nélkül a zsuki legelőtől a dobokai
oldalig. Van az bizony 12-14 kilométer hegyen le, hegyen föl. Óriási teljesítés lónak,
falkának! És csak erről volt szó, mikor pár perces időközzel megérkeztek a többiek, előbb
Kozma Áron, majd Bogácsy az ő derék szögsárgáján, jóval utána Alvinczy Farkas elég
sárosan, mert a pataknál felbukott a paripája és végül legkésőbb, de diadalmasan a két Laczók
fiú a lovászmesterrel.
– Na, ti öcskösök – kacagott reájuk már messziről Gazsi –, Bachom szechencsétek van,
hogy elsőche ilyen spochtot kaptatok! – Míg Bálint arra gondolt, megírja az anyjának, milyen
hatalmasul vizsgázott le ez a dénestornyai kancája, hogy egy pillanatig sem lanyhult, hogy
csak négyen voltak a killnél és abból kettő angol telivér, hogy mindenki más lemaradt és hogy
a ló ép, végigvizsgálta rögtön az inait, a háta sincs feltörve, azt is megnézte, semmi baja sincs,
még meg sem izzadt nagyon. Bizonyosan nagyon örül majd ennek, hiszen a ménes minden
növendékét úgy szereti, akárha családtagok volnának.
Vizet kellett keresni a falka számára. Aztán nekiindultak toronyiránt hazafelé. Persze
lépést, mert ha a lovak kocoghattak volna is, de a kutyák nagyon fáradtak.
Már elszürkült az ég.
Csak nyugat felé vöröslik a naplemente. A tetőre érve már az a sok hegyhát, ami végtelen
sorakozik egymás éle mögé, mint valami óriások megfagyott tengere, lilásodó árnyékba
borult.
A master, a Laczók fiúk, Alvinczy Farkas és Bogácsy elöl.
Tisza megállt volt, hogy szivarra gyújtson. Abády és Gazsi báró megvárták, ők tehát
hátramaradtak. Szótlan léptettek soká hosszan eresztett szárral, hárman egy sorban.
– Szechetnék valamit kéchdezni – szólalt meg Kadacsay Tiszához fordulva és biztatására
folytatta. Előadta, hogy bizalmasan értesítették, miszerint tartalékos huszártiszt lévén, hollétét
mindenkor közölje az ezreddel. Csak ennyi az egész. De hát ő ezen gondolkozott. Más
értelmét nem látja, mint azt, hogy a boszniai annexió miatt mozgósításra kerülhet sor, talán
háborúra. Háború? – Hát az lehetséges? És ha arra vezethet, hát okos volt ezt csinálni, ezt az
annexiós dolgot?
Tisza nem volt közlékeny ember. Ilyen komoly kérdésben alig volt valaki, aki előtt beszélt
volna. Abádyról és komoly munkásságáról azonban jó véleménnyel volt. Az is számba jött,
hogy nem tartozik a koalíciós pártba.
Kadacsay Gazsit pedig régóta pártolta egy furcsa mondása miatt, amit megtudott róla.
A kolozsvári kaszinóban politizáltak még az 1905-ös választások idején és szidalmazták
az akkor még miniszterelnök Tiszát. Gazsi közbeszólt. Védelmébe vette. Ekkor valaki
rárivallt Gazsira:
– Ha így beszélsz, akkor te is hazaáruló vagy!
Kadacsay félrevágta azt a nagy harkályforma orrát és azzal az ő furcsa raccsolásával
felelte:
– Hát hogyne! – Én bizony áchulnám, áchulnám, de a kutya se vásácholja meg, ameddig ti
benne vagytok!
Erre hatalmas kacagás tört ki, mert Erdélyben a humor mindig erősebb volt, mint bármi a
világon. Mégis elég bátorság kellett hozzá, hogy az akkor annyira túlfűtött hangulatban ilyet
ki merjen vágni valaki. Bizonyára ezt honorálta Tisza, mikor válaszolt.
*
Azt mondta, hogy meggyőződése szerint bármiképp alakuljanak is a viszonyok, bárminő
súrlódások álljanak is elő, a mostani krízis minden különösebb nehézség nélkül le lesz
győzhető. – Annál inkább, mivel elég erősek volnánk a mai pillanat katonai föladatainak a
megoldására...
Aztán tovább beszélt, akárha aggódó lelke önmagának vázolná azt a beszédet, amit később
a főrendiházban tartott. Vázolná acélkeményen kapcsolt mondatokban a mai külpolitikai
helyzetet. Annak jelentőségét. Annak tanulságait a jövőre nézve.
 – Az annexió szükségéről meg vagyok győződve... annak következményeit viselni
hajlandó vagyok... – válaszolta Kadacsaynak utolsó kérdésére.
– Annak tárgyalásába sem szabad bocsátkozni – mondotta –, „hogy a külügy és a magyar
kormány ennek keresztülvitelében és a fölidézett hullámok között való átvezetésében
tanúsította-e azt a gondosságot, amire szükség van". Ennek tárgyalásába bele nem megy, mást
is óva int ettől. Minden hazafias emberre az a kötelesség hárul, hogy a Monarchia erkölcsi
súlyát annak a szolidaritásnak előtérbe állításával fokozza, melynek minden egészségesen
gondolkozó nemzetnél előtérbe kell lépnie, amint külügyi veszélyek vagy legalábbis
bonyodalmak előállanak. A nagyhatalmak körében az üggyel aránytalanul nagy a
fölháborodás. – „Fölháborodási kaland – így mondta – indult meg ellenünk." Főleg az, amivel
az angolok jönnek, akik úgy állítják be a helyzetet, mintha a Monarchia a török
alkotmányosságot akarná hátba döfni, teljesen rosszhiszemű. Anglia úgy tesz ma a
törökökkel, ahogy tett a lengyellel a 60-as évek elején és a dánokkal a Schleswig-Holstein-i
kérdésben; fölkavarja a szenvedélyeket, reményeket idéz föl, aztán félúton cserbenhagyja
őket. – Kétségtelen azonban, hogy az utolsó tizenöt balkáni békekorszaknak vége és ez az
első új akut fázisa a keleti kérdésnek. Ebből sok leckét kell levonnunk. Villanyosabb lesz a
levegő a Balkánon és részünkről fokozottabb éberséget és fokozott áldozatokat követel.
„Az is helyes, hogy a mai kormány a szerb kereskedelmi szerződésben elment a legszélső
határig. Ezt továbbra is fönn kell tartani, mert a környező kisállamokat előzékenyen hozzánk
kell kapcsolni." – Hogy fönntarthatjuk-e ezt az szerződést, az persze Szerbia további
viselkedésétől függ...
A mi politikánk ezután sem lehet más, mint eddig: a Balkánon élő népek szabad, békés
fejlődésének oltalmazása. És megakadályozása olyan alakulásnak és törekvésnek, „ami e
népek független és békés fejlődését valamely nagy, agresszív, hódító célú konglomerátum
hatalma vagy hegemóniája alá akarná hajtani..."
Bálint e szavaknál fölnézett Tiszára.
Milyen érdekes, milyen nagyszabású! És ez az utolsó mondat! – mintha nem csupán az
orosz törekvésekre vonatkoznék, de válasz volna arra a programra is, amit Slawata fejtett volt
ki előtte most egy éve, hol a trializmus a végső cél és az ausztriai ház terjeszkedése családi
királyságokban le a görög tengerig.
A lovak lépésének lassú ütemére Tisza tovább beszélt. A hangja mintha most még
komolyabb volna, akárha aggódó lelke színezné mélyebbre.
És következtek prófétai szavak...
„Erős antipátiák mozognak ellenünk és vannak Európában hatalmas tényezők, akik ha
nem is ítélték alkalmasnak a helyzetet arra, hogy ezeket az általános konflagrációig fölszítsák,
gondoskodnak róla, hogy ezek végleg el ne enyésszenek, hogy aztán adandó alkalommal a
Monarchiánk ellen kijátszhatók legyenek." És azután olyan mondatok sorakoztak, amit a
politikai ellenfelei őróla, akiben minden törekvésük ősellenségét látták, alig hittek volna el:
„...Katonai politikánkban olyan eljárást kell követnünk, amely az erő biztató tudatát
fölébreszti magunkban, de fölébresztheti szövetségeseinkben és ellenfeleinkben is. Emiatt
szükséges, hogy találjanak módot a függő katonai kérdések megoldására. Az illetékes
tényezők részéről – tehát az uralkodó és nemcsak a koalíciós pártok részéről – a
legborzasztóbb könnyelműség volna, ha szemben azzal a horoszkóppal, amit a külügyi
helyzet tár elénk, minden szenvedély leküzdésével, minden eddig elfoglalt álláspont
félretételével, ha minden áldozatra készen, meg ne tennének minden lehetőt, hogy a hadsereg
kérdései végre megoldódhassanak..."
Ezt mondta az az ember, akit a közvélemény a hadüggyel kapcsolatos nemzeti kívánságok
akadályának tartott, aki sátáni befolyásának tulajdonították, hogy Bécs a legkisebb
eredményről sem akar hallani.
 Tisza elhallgatott. Némán lovagoltak tovább. Bálint megilletődve az utolsó szavaktól,
reápillantott arra a kemény arcú lovasra, kinek oldalán léptetett.
Már nagyon alkonyodott. A gerinc itt keskeny, jobbról és balról a társai kissé mélyebbre
kerültek, míg Tisza éppen az élen lovagol. Az alakja feketén íródik arra a kevés tündöklésre,
amit a leáldozott nap ott felejtett az ég alján. A lova sötét, sötét a felsőteste, ahogy zöld
kabátjában kitornyosodik a nyeregből, sötét a fekete sapka magasan hordott fején, de
legsötétebb tán az arca. /
Így haladt közöttük egyedül az élen, egyedül az elboruló világ fölött, mindig és mindig
egyedül.
A lova hosszúkat lépett alatta egyformán, így haladtak tova a leszálló estében.
 V. RÉSZ

I.

Még kora ősszel járta le Abády Bálint az általa létesített szövetkezeteket. Új, kicsi autóján
járt, amit most vett, hiszen ennyi utat vonattal és lófuvarral idejében alig bonyolíthatott volna
le, márpedig tiszta képet akart kapni a helyzetükről, fejlődésükről vagy hiányaikról. Az
október végén a fővárosban megnyíló kongresszuson átfogó jelentést akart róluk tenni.
Persze Lélbányára is ellátogatott.
Itt minden megvalósult, amit Bálint első megválasztásakor tervezett, hála Kovács Dániel
helybeli jegyző csöndes és céltudatos munkájának. A hitelszövetkezet szépen virágzott. Az
Abády-féle udvarházat maga a község kérte el, ahogy Kovács azt eleve jövendölte; a
gazdakör is megalakult és ide költözött. A mintakertészet is létrejött, bár módosult alakban. A
kúriától a domb aljába lenyúló telek nagyobb részét faiskolának használták fel, honnan
fajalma-, dió- és cseresznyeoltványokat kaphattak a gazdák. Csak kicsi részén van
konyhakert; itt nemesített magot termeltek, de vetemény innen a piacra nem került, nehogy
konkuráljon a helybeliek árusításával. Nagyon hasznos minderre az a forrás, ami a ház
tövében fakadt és immár kitisztítva, apró rigólákban öntözésre szolgál.
A kúriácska nagyszobájában, mely az egész házat átalszegi, Abády itt ül Kozma Áronnal.
Mert Kozma vállalta a szövetkezetek ellenőrzését a sármási völgy és a Maros között, meg a
tekei járásban, kivéve a szász lakosságú falvakat, mert azok persze a szász központhoz
tartoznak.
Így hát Lélbánya is az ő felügyelete alatt áll.
Szép tágas, napos szoba ez. Barátságos is, mióta kiköltözött innen a régi bérlő, az a
roppant dancs asztalos, aki műhelynek használta. Már alig érzik itt a fűrészpor szaga, ami
abból az időből maradt meg. Tisztára meszelt falak, melyek hosszában kétoldalt az olvasókör
polcai nyúlnak el. A középen hosszú asztal viaszosvászon terítővel. Itt tartják a szövetkezeti
gyűléseket és olykor felolvasást, mikor idelátogat valamelyik gazdasági vándoroktató.
Abády és Kozma most vizsgálták át a szomszédos kisebbik szobában a pénztárt és a
másikból idehozva őket, az üzleti könyveket. A pénztárnok már visszaállította a vaskos
köteteket, de ők ketten még pár percig diskurálnak.
Még csak 11 óra.
Bálint éppen vissza akart indulni a lakásába, a fennhéjázásból „nagyszállodának"
keresztelt vendéglőbe, hol bizonyára sok kérvényező várja a képviselőjüket, mikor a tornác
ajtaján fiatalos asszony surrant be.
Volt valami riadt rajta. Még visszatekintett az ajtóból, mielőtt maga mögött betette. Aztán
sietve az asztalhoz lépett.
– Özvegy Olajosné vagyok – hadarta gyorsan –, Kovács jegyző húga. Azért jöttem ide...
nem akarom, hogy a bátyám tudja... Ő megtiltotta, de én mégis gondoltam... a vendéglőben
sok ember várja a gróf urat... azok elmondanák...
Leült. Aztán elég zavarosan elbeszélte a történetét. Ennek az Olajos Viktornak ő második
felesége volt. Az első asszonytól egy fia maradt. A gyermek kétéves volt akkor, mikor ő
férjhez ment, most három éve. Az ura most meghalt és nem maradt utána semmi. Annak a
fiúnak se. Pedig annak vagyona kéne legyen – dollárok Amerikából –, de az sehol sincs. Hogy
az nem igazság! És hogy az utcán volnának ő is és a mostohája is, ha a bátyja, Kovács Dániel
magához nem veszi őket. Pedig az is alig él. Annak is növendék gyermekei, akiket ruházni és
iskoláztatni kell. Hogy ő azt szégyelli, hogy kegyelemkenyéren... és a mostohafiú pénze,
annak valahol mégis meg kéne lennie... Talán az árvaszéknél... vagy valahol... Hát azért jött,
hogy elmondja. A gróf úr tán segíthet... Segítsen...
Bálint kérdezni akart részleteket, de Kozma Áron átintett neki, hogy majd ő, ő majd
megmagyarázza. Így hát elbocsátották Olajosnét, aki amúgy is nagyon idegesnek látszott és
folyton az ajtóra pillantott, nem kapja-e ott valaki.
– Ez a dolog – mondotta Áron – egészen reménytelen. Ott folyt le az ügy legfontosabb
része a mi szomszédunkban, hát jól ismerem. Ez az Olajos Viktor amolyan nyugtalan, mindig
üzletező, ravaszkodó fráter volt. Eredetileg tán volt valami vagyonkája, de az ilyen embernél
sosem tudni, mije van. Az első nejének a bátyja amerikás, és mikor megszületett a fiú és az
asszony gyermekágyban meghalt, – az amerikai testvér onnan 10 000 dollárt küldött az
árvaszék útján, hogy a hátramaradott gyermek nevére ingatlanba fektessék. Tán ismerte a
sógorát és a fiúcska jövőjét akarta biztosítani. Jól emlékszem, milyen nagy halló volt erre,
hiszen ez nagy összeg. Kisvártatva hallottuk, hogy a fiú nevére az apja megvett Körtekapun
egy nagy darab, de rossz földet és az ottani rozoga gőzmalmot. Lévén ez a szomszédunkban,
hát én jól ismerem ezeket. Már akkor csodálkoztunk, hogy ilyen silány dolgot vásárolnak meg
egy kiskorú számára. Még inkább most, mikor ennek az Olajosnak a halálával kisült, hogy ő
mint természetes gyám azt az egész összeget ebben számolta el az árvaszéknek és hogy egy
olyan objektumra, ami 20 000 koronát sem ért meg, az árvaszék kiadta az egész, több mint 50
000 koronányi összeget. Ráadásul Olajos még azt az adósságot sem töröltette, ami a vásárkor
már terhelte az ingatlant. A halálakor emiatt elárverezték az egészet. Így hát koldusbotra jutott
a fia is és az özvegye is, mert Olajos után sem maradt semmi. Kétségtelen, hogy az árvaszék
roppant gondatlanul járt el már a vételkor és azóta is, és alig lehet érteni, hogy ez az Olajos,
aki amúgy is elég rossz hírű ember volt, miként kaparhatta ki onnan a fiú vagyonát. Én azt
képzelem, hogy valamiképp olyan informátort szerzett, akinek szava volt az elnöknél, a vén
Bartókfáynál, aki tisztességes, de hiszékeny és olyan „uram-bátyám, édes-öcsém"-féle
komázó ember volt mindig.
– Tehát semmit sem látsz, amit tehetnénk?
– Semmit. Még az öreg Bartókfáyt sem lehet megkérdezni, mert e tavaszon valami kis
guta érte.
Ez nagyon lehangolta Bálintot. Amit hallott, azt tovább hordozta magában, annál inkább,
mert Kovács Dániel jegyzőt igen nagyra becsülte.
Ennek a történetnek a hatása alatt szólalt föl Maros-Torda megye őszi közgyűlésén,
november végén.
*
Az egyik tárgy a Bartókfáy lemondása, elbúcsúztatása és ezzel kapcsolatban a következő
ügy az utódja megválasztása. A távozó árvaszéki elnök roppant népszerű volt, főleg a megye
alsó járásaiban, akik mindig 48-asok voltak, ellentétben a felső járásokkal, ahol Absolon
Miklós volt a vezér, az ott harcias 67-esek élén.
Balog Péter Benő, a koalíciósok által kiüldözött egykori főjegyző vezette az utóbbiakat,
mert Absolon maga nem jött be. Számos párthívét beküldte azonban, hadd lássa a túloldal,
hogy számolni kell velők, bár most a koalíció uralma alatt persze a függetlenségiek a
vármegye urai. Így hát a távozó elnököt, aki éppúgy „nagy idők tanúja" volt, mint a bátyja, a
képviselő, fölváltva dicsőítették a szónokok és javaslatot adtak be el nem múló érdemeinek
megörökítésére. Persze a szöveg alig érintette az ő hivatali ténykedéseit, hanem nagyrészt
nagyhangú szólamokból volt összeróva, akár egy népgyűlési kortesbeszéd.
Abády némán ült az egyik oldalsó padban és bosszankodott. Mentül többen álltak fel,
mentül nagyobbakat mondtak a távozó bokros érdemeiről, annál erősebben ébredt fel benne
az Olajos-ügy emléke. Annál inkább mérgelődött, mivel Lélbánya óta több ügyről hallott, ami
kisebb méretben, de ugyancsak hanyagság volt.
Mégiscsak hallatlan dolog – gondolta –, hogy itt agyondicsérnek egy hivatalfőnököt, aki
ilyen silányan teljesítette a kötelességét. Fegyelmit érdemelne, nem pedig dicshimnuszokat!
Szükséges tehát, hogy legalább szóba jöjjön az is, ami mulasztás történt. Annak is nyoma kell
maradjon. Elhatározta hát, hogy nem most, a búcsúztatás alatt, de utána, a megürült elnöki
állás betöltése előtt föl fog szólalni. Általánosságban fog reámutatni, hogy az árvaszék
ügyvitelében számos hiányosság fordult elő. És ez példa legyen a jövőre. Végre is az árvák
dolga a legszorgosabb figyelmet követeli.
Nagy éljenzések után a főispán, Ördüng, méltató szavakat fűzve hozzá, egyhangú
határozattal lezárták a búcsúztatást.
Most a főispán az elnöki állás betöltésére szólította fel a közgyűlést.
Abády szót kért. Próbált nagyon mérsékelten beszélni. Az amúgy is gutaütött
eltávozásáról kijelentette, hogy korántsem akarta sem tisztességét, sem jóhiszeműségét
kétségbe vonni. Bizonyos azonban, hogy legalábbis utolsó időben, az árvaszék ügyintézése
nem egy alkalommal kifogásolható volt...
A megdöbbenés moraja futott végig a termen. Bartókfáy öccse, a képviselő, ki a sok
dicséret alatt szörnyen meghatódott, még könnybe lábadt szemmel, de már harsány hangon
dübörgött közbe:
– Aztat még mandani sem szabad!...
Ez akárha jel lett volna a többieknek. Néhányan felugráltak és itt ezt, ott mást kiáltottak:
– Honnan tudja?... Hogy állíthat ilyent!... Bizonyítékokat! – és volt olyan is, aki már azt
vágta ki: – A gróf úr 67-es, azért beszél így! – amire a felső járásbeli tagok, kik a régi
kormányok hívei voltak, azonnal akcióba léptek, hatalmas „Halljuk! Halljuk!" kiáltozással a
szónok pártjára állva.
Kettészakadt hát rögtön, miként mindenkor a közönség, nem mintha bármelyik fél a dolog
érdemét látta volna, hanem pártszempontból erről is, arról is.
Ez még jobban felbőszítette a jelenleg uralmon lévő függetlenségieket. Most már azt is
kiáltották: – Ne rágalmazzon!... Bizonyítékokat, vagy hallgasson!... Bizonyítson, vagy kérjen
bocsánatot! – amit a felsőjárásiak is felkapták, hadd halljanak valami ócsárlót az ellenfelükről
és azok is harsogták:
– Helyes! Az kell! Bizonyítékot!... Ki vele!
Mikor a zajongás kissé csillapult, Bálint felemelte a kezét. Várakozóan elhallgattak mind.
– Ha bizonyíték kell, azzal is szolgálhatok – szólt és név említése nélkül elmondta az Olajos
fiú esetét. Azt hitte, ennyivel megelégszenek. Nem úgy volt. Bár elsőbben megtorpantak az
alsójárásiak, de mivel a felsőjárásiak mesterségesen gúnyos kacagásba kezdtek, hát ők sem
hagyták annyiban. Egyik 48-as képviselő, Varjú Béla ugrott föl. Bölömbika hangján
túlordította a kacagókórust:
– Névtelen történet csak hamisítás lehet!... Ha az úr neveket nem mond, hát rágalom az
egész!
Ezúttal ismét az történt Abádyval, ami már annyiszor. Tovább kellett mennie sokkal, mint
ami az eredeti szándéka. Mikor felállt, oda akart konkludálni, hogy az árvaszéki tanács, mint
felügyelő hatóság, dolgozzon ki olyan szabályzatot, mely a jövőre szigorúbb ellenőrzést kíván
az árvaügyekben. Ide most nem is juthatott. A felszólalás már csupán támadásként hat és az
ügy maga a megyei pártok ütközési tere. A nevek közlése nélkül pedig úgy állott volna a
közönség előtt, mintha valóban csak rágalmazott volna.
Tehát elsorolta őket. Szerencsére pontosan mondott el mindent. A száraz nevek, számok,
dátumok lehűtően hatottak a koalíciósok szenvedélyére, mert sokan voltak jelen, akik
emlékeztek egyik vagy másik körülményre. Annál hangosabb lett a 67-es oldal. – Nahát!...
Ugye mondtuk!... Hallatlan!... Gyalázat! – és a műkacagás helyébe a műfelháborodás lépett.
Ördüng főispán beléjük csöngetett.
– Csendet kérek! – kiáltott éles hangján. – Különben rendbírságot fogok javasolni azokra,
akik a gyűlés méltóságát megzavarják! – Most Abády felé fordult gyűlölködő szemmel:
– Kérdem a felszólalót: van-e még egyéb mondanivalója?
– Van! – válaszolt Bálint; pár szóban vázolta a javaslatát, azután leült.
– A javaslat nem tárgyalható – határozott szárazon az elnöklő főispán –, minthogy nem
volt bejelentve: kiadatik az árvaügyi bizottságnak...
Abády azonnal felkelt és távozott. Nem a haragos koalíciósok elől menekült, de azok elől,
akik támogatták. Kissé undorodva gondolt arra, hogy ezek is csak pártszempontból álltak
melléje, hogy ezek sem látnak mást, mint a pártérdeket.
*
Ennek a felszólalásnak váratlan következménye lett.
Két nap múltán a helybeli függetlenségi lapban cikk jelent meg dr. Boros Zsigmond
ügyvéd-képviselő aláírásával. Abády beszédének azzal a mondatával foglalkozott, miszerint:
„az árvaszék a jövőben szigorúbban vizsgálná meg, milyen forrásból szerez információt az
árvapénzek elhelyezésénél". Ezt Bálint azért mondotta, hogy a vén Bartókfáy személyes
becsületességét kidomborítsa. Hát erre hivatkozott Boros, mikor Abádyt megtámadta.
Az Olajos-ügy tényállását nem vonta kétségbe. Egyedül a most öt éve vásárolt birtok és
malom becslésére vonatkozott a cikk, mondván, hogy azok akkoriban igenis megértek 50 000
koronát. Erre ő a tanú, ő ezt vállalja ország-világ előtt, ahogy akkor vállalta, midőn véleményt
adott róluk a vén Bartókfáynak. Szerinte a baj csak onnan származott, hogy Olajos úr nem
törültette a betáblázott adósságot, azt a 12 000 koronát és hogy a malmot elhanyagolta. Erről
ő, Boros, nem tehet. Ezután néhány dicsőítő és meghatódott frázis következett a gutaütött
árvaszéki elnökről, akit, mikor védtelen, hát támadni merészelnek és néhány gonoszul, de
ügyesen fogalmazott mondatot írt a mágnásról, aki könnyelműen beleártja magát olyan
dologba, amihez nem ért.
Nagyon meglepte Bálintot ez a támadás. Ő nem is sejtette, hogy olyan fontos ember, mint
Boros, volt a kijáró. Az is világos, hogy Boros azért lép a nyilvánosság elé, mert azt hiszi,
hogy csak elhallgatta a nevét Abády. Ellentámadásával elébe akart vágni annak, hogy később
megnevezze, ami hátrányos világításba helyezte volna, míg így ő emelt fővel áll a közönség
elé. Az ingatlanok értéke, föl vagy le, különösen így utólag, amúgy sem bizonyítható.
Ügyesen írt cikk volt. Önérzetes és nyugodt. Ami gonoszság benne, az is beburkolva
vállveregető formába, az idősebb, tapasztaltabb ember oktatása a szeleburdi ifjú számára.
Ezt Bálint annyiban nem hagyhatta. Párszavas nyilatkozatot küldött ugyanabba a lapba. A
lényege csak annyi, hogy mindenben fenntartja, amit ez ügyben mondott.
Ilyen akaratlan és ilyen aránylag csekély ügyből indult el az a lavina, mely a hatalmas dr.
Boros Zsigmondot végül elsöpörte.
*
Abády Róza grófné ez őszön ismét meghűlt és orvosi tanácsra elhatározta, hogy a telet
valami délies tengerparton tölti. Ezúttal Abbáziába utazott. Bálint tanácsára választotta ezt a
közelebb fekvő fürdőhelyet; úgy gondolta, okosabb a Monarchián belül maradni, tekintettel a
boszniai válság be nem látható bonyodalmaira. Hogy háborúra is kerülhet sor, arról az
anyjának persze nem mondott semmit, de az öregasszony kevésből is értett.
Ezúttal nem kellett annyira biztatni, mint a múltkoriban mikor most két éve Portofinóba
ment. Igazában szívesen utazott el. Ama jelenet óta, midőn Bálint közölte házasodási
szándékát, a viszony közte és a fia között elég fagyos maradt. A bizalom és szeretet minden
külsőségeit megjátszották egymásnak, azonban mindenkor, ha együtt voltak, közöttük állott
Adrienne képe, imádott kép a fiú szemében, gyűlöletes és átkozott az anyja számára. Ezért
távozott szívesen.
Tudta, ha a telet Kolozsvárott tölti, naponta híreket hall arról a gonosz nőről, akit fia
megrontójának tartott. Tán öntudatlan attól is félt, hogy Bálinttal újabb jelenete talál lenni, ha
otthon marad. Így az elutazás valójában menekülés volt hazulról. A fia elkísérte. Pár nap
Budapesten, aztán tovább.
Öt óra késéssel érkezett a gyors Fiuméba. A csapatszállítások miatt. A hosszú
katonavonatok alig fértek a szűkös állomásokba. Az a bizakodó békekorszak építette őket,
mely egyébre sosem gondolt, mint a normális forgalomra. Így szemtől szembe látni a behívott
tartalékosok zsúfolt vagonjait, Bálintnak elszorult a szíve. Egyedül az vigasztalta kissé, amit
Tiszától hallott a békés megoldás valószínűségéről.
Újév utánig maradt az anyjával a Quarnero partján. Nem mintha együttlétük alatt
elfeledték volna, ami elválasztja őket. De Bálintnak nem volt oka az ünnepek alatt
hazakívánkozni. December 10-én volt a kicsi Margit lakodalma. Nagy parádés esküvő
díszmagyarban persze és óriási násznéppel, amire ő is hivatalos volt. Addy úgy kívánta
azonban, hogy maradjon távol. Túlságosan sok ember szeme volna rajtuk. Márpedig most,
midőn húga esküvője után a válását akarta előkészíteni, úgy tartotta jobbnak, ha minden
szóbeszédre való alkalmat kerülnek. Amúgy is Adrienne, aki az örömanya szerepét töltötte be,
erre az időre az Uzdy-villából átköltözött a Laczók-házba, onnan adja férjhez Margitkát, így
hát még éjszaka sem láthatnák egymást. Karácsonykor pedig az apjához megy, hova az új pár
is átjön Magyartóhátról; hát ez családi kör, AB ide sem jöhetne.
*
Mikor hazaérkezte után Bálint Dénestornyán az íróasztalához ült az időközben érkezett
postáját felbontandó, szokatlanul sok levél feküdt előtte. Legtöbbje ismeretlen embertől,
Csíkból, Gyergyóból, Maros-Tordából. Némelyikben csak üdvözölte valaki mint
igazságtevőt. Másban vádak és bonyolult elmondások, melyekben az aláíró az ő segítségét
kéri. Mindenki Boros Zsigmondról közölt valamit, valami visszaélést, valami károsítást. Volt
egy vidéki lapocska két cikke is borítékban, két anonim goromba förmedvény ugyancsak
Boros ellen, amiket valaki meghúzott vörös ceruzával. Egy erdőügyről szóltak a cikkek, olyan
pörről, hol Boros az ügyfele kárára egyezett volna ki. Bálint undorodva dobta ezt félre.
Nyilván a közgyűlési beszéde zúdította reá a panaszkodókat. Benne látták a megváltót, aki
a hatalmas befolyású ügyvédet le akarja törni. Egyikük sem hitte, hogy Abády csak véletlenül
nyúlt olyan ügyhöz, amelyben Boros Zsigmond ludas és hogy sosem jött volna reá erre, ha
Boros maga nyilvánosan nem mosakodik.
Volt azonban komolyabb tartalmú levél is. Laczók Tamás írta, Laczók Jenő öccse, aki
most mérnökösködik egyik székely vasútépítésnél.
Francia mondatoktól hemzsegő írás. Mert Tamás úr komoly dolgokkal csak attól fogva
kezdett foglalkozni, amidőn sok könnyelmű évek után diplomát szerzett Párizsban és azután
szolgálatot vállalt a francia kolóniákban.
„Trés cher ami" – a megszólítás is így. – Gratulál a föllépéséhez. Pár tréfás mondás után
adatokra tér át. Arról az erdőügyről ír, amire azok a cikkek céloztak. Egy közbirtokossági
fenyvest Gyergyóban az a vállalat vett meg – „a Laczók Faipar Rt.", amit drágalátos Jenő
bátyám – így írta – és Weissfeld Soma bankvezér alapítottak a Laczók-havasok
kihasználására. Ezt arra használják nagy ravaszul, hogy neki, aki harmados benne, alig
fizessenek valamicskét, míg ők igazgatói jutalékokból jól élnek. Mármost ez a „Faipar Rt."
megvásárolta a szomszédos közbirtokosság fáját. Oda tette át az erdei vasutat. Ennek
mozdonyából kipattant szikra gyújtotta föl a fenyvest. Nagy szárazság lévén, vagy háromezer
hold leégett. Több milliós érték. A birtokosság a vállalatot kártérítésért és az újraerdősítés
miatt pörbe fogta. Boros Zsigmondot bízta meg. Boros pedig arra használta a meghatalmazást,
hogy most ezen a nyáron kiegyezzék az alperes vállalattal. Roppant hátrányosan. A
birtokosság tudomásul vette ezt, bár a közgyűlésen is voltak hangok az ügyvéd eljárása miatt.
De hát hatalmas ember ő és nagy szónok.
„J'ai tout de suite flairé une cochonnerie! – én mindjárt valami disznóságot szimatoltam. –
Most a Te fölszólalásod után észbe kaptam és bár kisebbség, de főrészvényes vagyok,
elkezdtem hát a Faipar Rt. könyvelésében kutatni. Végül rájöttem: Boros nyolcvanezer
koronát kapott tőlünk a Weissfeld bankján keresztül. Az adatok nálam vannak. Küldjem el?...
Ezzel kitörheted a Boros nyakát."
Itt néhány francia tréfa, majd a befejezés:
„Én most azon vagyok, hogy ez adatok alapján a közbirtokosság pörfelvételt próbáljon a
mi családi vállalatunk ellen. Borzasztóan örülnék, ha sikerülne. Igaz, hogy én is nagyon
károsodnám, de nem bánom, hiszen Jenő bátyám is belepusztulna ebbe és Alice húgom is, aki
velem mindig komisz volt. Tán soha életemben így nem dolgoztam!"
Bosszankodva dobta maga elé Bálint a levelet. Amit elmond, bizonyára igaz. Össze is vág
azzal, amit Dinóra elcsacsogott e nyáron Dénestornyán, hogy Boros Zsigmond nagyobb
összeget vár. Az a testvérgyűlölet azonban, ami minden szavából kiharsogott,
megbotránkoztatta. Sosem hitte volna, hogy ez a Laczók Tamás, kivel egy kocsmában
találkozott volt egyszer Vásárhelyt, ilyen bosszúálló tud lenni. Pedig milyen kedélyes és jó
humorú. Teljes hasonmása is a bátyjának, ugyanaz a kurta termet, az a mongol vágású
kövéres arc is, akárha ikrek volnának. Egyetlen különbség, hogy Jenő csak bajuszt visel, míg
Tamás ritkás, hosszacska szakállt. Tán mert ilyen azonosak, azért gyűlölik így egymást.
A többi levelet behányta egy üres fiókba, de erre az egyre válaszolt. Megírta, hogy ő
csupán a közérdek miatt szólalt föl és embervadászattal nem foglalkozik. Úgy hitte, hogy
ezzel magára nézve lezárta az ügyet.

II.

A vásárhelyi ügyvédi kamaránál Boros vizsgálatot kért maga ellen. A kamara fölmentette.
Nem is tehetett mást, hiszen a perközi egyezséget a birtokosság jogszerűen tudomásul vette, a
Laczók oldalról való sápolás pedig, minthogy a könyvekben nincs nyoma, bizonyítható nem
volt. Boros gondoskodott róla, hogy a lapok szélesen hirdessék az ő erkölcsi diadalát. Azt a
gyönyörű beszédet, amit a bírái előtt elmondott, azt is leközöltette. Majd bankettet adatott
magának sok tószttal és éljenzéssel. Itt is szónokolt. Különösen az a mondat, mely nyilván
Abádyra vonatkozott, miszerint őt, a szabadság harcosát, titokban lappangó gonoszok, a
függetlenségi gondolat örök ellenzői rágalmazni akarták, óriási lelkesedést váltott ki. És ő ott
állott a fehér asztalnál, egyenes tartásban, elegánsan, kopasz fejét magasra emelve, jól ápolt
szakállal, férfiasan, büszkén, – akár a becsület eleven szobra.
*
Körülbelül ez időben jelent meg néhány fővárosi lap gazdasági rovatában egy rövid hír.
Azt jelentette, hogy az államvasút tízéves szerződést kötött az Eisler-céggel, kijelentvén, hogy
ez idő alatt csakis tőle vásárol talpfát.
Erre akkor még nem figyelt föl a közönség. Volt egyéb bőségesen, ami elfoglalta.
Újévkor Wekerle és Kossuth bejelentik az újonclétszám és a hadügyi kiadások
fölemelésének szükségét.
 Erre a hírre a függetlenségi szélsők Justh Gyulához szaladnak. Az ő támogatásával
akarnak a bejelentés miatt patáliát csapni. És most váratlan dolog történik: Justh a
létszámemelést pártolja És meg sem említi a vezényszót vagy hasonló engedményt. Óriási
elképedés. Ez csodálatos Justhnál. Azt persze senki sem tudhatta, hogy ő már ekkor titkos
kapcsolatba lépett Kristóffy útján a trónörökössel a plurális választójog megakadályozására.
Mikor a képviselőház megnyílik, óriási izgalmat okoz mindez. Annál inkább, mert a
kormány az önálló Nemzeti Bank helyett most kartellbankról kezd példálózni. Ügyet se vet
hát senki azokra az adójavaslatokra és reformokra, amik a napirenden vannak. A bankcsoport
vezérei: Hollóék, Barráék olyan kavarodást csinálnak, amilyen eddig alig volt a koalíciós
uralom alatt.
Egyedül a fakereskedők és az erdőbirtokosok riadnak meg a MÁV által kötött szerződés
miatt. A fások ki vannak szolgáltatva Eisleréknek, hiszen slippert csak rajtuk keresztül
adhatnak el. Márpedig ha egyetlen cégnek van monopóliuma arra a sok millió talpfára, amit
az egyetlen komoly fogyasztó, az állam évente elhasznál, akkor ez a cég oda nyomhatja le az
árakat, ahova akarja. A szerződés ellenkezik is a közszállítási szabályzattal. De hát Kossuth
írta alá, így hát mégsem mer szólani senki; a fások egyezkedni próbálnak Eislerrel, a
földbirtokosok pedig lassan mozdulnak meg. Még nem hallani a szavukat.
Abády figyelmét a külügyi hírek kötötték le.
Akár egy kaleidoszkóp, úgy változott majdnem naponta a helyzet. Január első harmadán
úgy látszott, hogy a háború elkerülhetetlen. A szerb külügyminiszter fenyegető szavai miatt a
Ballplatz elégtételt kíván. Erre Belgrádban dementálnak. Azonban alig ül el ez a vihar, már
Montenegró ugrik elő, mondván, hogy megkezdi a támadást akár egyedül is, ha reményeit a
nagyhatalmak nem teljesítik. Harmadnapra nyilvánossá lesz azonban a tárgyalás a Monarchia
és Törökország között, miszerint utóbbi 54 millió fejében elismerné az annexiót, ami kissé
lelohasztja a szerbek harci kedvét. – Pillanatnyi szélcsönd. – Majd újabb riasztó hírek:
Bulgária csapatai a török határra vonulnak és Szerbia mozgósít.
A lapok, még az idegen újságok is szordínóval írnak, de diplomáciai szolgálata alatt Bálint
megtanult a sorok között olvasni. Mind nyilvánvalóbbá válik az a kétszínű szerep, amit
Oroszország – rendkívül ügyesen – játszik. Míg a hatalmak csillapító föllépéseiben Izvolszkij
is részt vesz, kéz alatt biztatja a szerbeket és nemsokára magához vonja Bulgáriát, amely a
krízis első felében hozzánk állt közelebb.
Oroszország veszi magára azt a kártérítést, aminek fejében Sztambul lemond bolgár
igényeiről. Ezt könnyen tehette, hiszen Törökország negyven év óta még mindig tartozik neki
hadikárpótlással. Hát ebből enged el neki milliókat, amiket bizony amúgy sem kapott volna
meg soha. – Ferdinándot így már mint bolgár királyt ünnepelheti Pétervárt a cár. –
Ugyanakkor, midőn február végén a berlini szerződés aláíróival közösen kijelenti, hogy a
Monarchiának szabad kezet ád Szerbiával szemben, Izvolszkij a dumában beszédet tart, ahol a
délszlávok igényeit jogosnak hirdeti. – így rajzolódnak meg már akkor a későbbi Balkán-
szövetség körvonalai, mely három év múlva a törökre támad, ami a Monarchia keleti
politikájának teljes csődjét jelenti.
A magyar közönség, a magyar közélet alig figyel ezekre. A vezérek közül tán csak
Andrássy lát tisztán. Azonban mit sem tehet, hiszen a többieket a bankkérdés foglalja el
teljesen. Kossuth és Justh Gyula mindjobban szembefordulnak egymással. Kartell-bank vagy
Önálló-bank a jelszó, ami miatt a Függetlenségi Párt nem tudván választani közöttük,
egyhangúan ünnepli és ugyanolyan lelkesen Justhot is és Kossuth Ferencet is. Mégis
nyilvánvaló, hogy Kossuth helyzete mindjobban gyöngül és Justh a valódi ura a
párttöbbségnek.
*
 Abády ez idő alatt úgy járt-kelt, mint az alvajáró. Tán soha ilyen idegennek nem érezte
magát a fővárosban, mint e hónapok alatt. Minden figyelmét lekötötték a külföldi események
és azok az apró tünetek, amik a Monarchia döntő köreiben folyó küzdelemről tettek tanúságot.
Már Jablánkán, hol ismét három napot vadászott, már ott is szóltak erről. Azzal az előkelő
szűkszavúsággal beszéltek, ami a Szent-Györgyi-házban szokásos. Mégis világosan. –
Slawata persze nem volt ott, de Pfaffulusz sokat tudott.
Aehrenthal békésen akarja megúszni a krízist. Ő karrierbeli diplomata, tehát az az
ambíciója, hogy a sikert elérje hadi beavatkozás nélkül, hiszen ha ágyúk szólnának közbe, ez
már nem diplomáciai, hanem katonai siker volna. A külügyér művészete, ha harci tényt
elkerülve győz a zöld asztalnál. – Vele szemben Conrad az „Einmarschieren"-t sürgeti és
abban igaza volt, hogy ez az utolsó pillanat, midőn a Monarchia Szerbiát leverve maga mellé
vonhatná Bulgáriát és a Balkánon visszaállíthatná a tekintélyét. A nagyhatalmak szabad kezet
adtak és Oroszország akkor nem volt kész. – A király békét akart. Ferenc Ferdinánd is, mert
már akkor gyűlöli Conradot, de viszont Aehrenthalt is, mivel a miniszter, hogy szavának
külföldön nagyobb súlya legyen, a magyarok nemzeti igényeit a hadsereg fejlesztése árán
tartja teljesítendőnek. Így vélekedik a közös hadügyminiszter is. Hármas viaskodás folyik
tehát a kulisszák mögött, hol a trónörökös, Conrad és Aehrenthal kölcsönösen gyűlölik
egymást és egymásnak apró fricskákat juttatnak.
E téli hónapok alatt csak szórványosan találkoztak Adrienne és ÁB. Az asszony
megpróbált mentől kevesebb időt tölteni a férjével, Uzdyt leszoktatni a hosszas együttlétről. A
városon Margitka távoztával folyvást kettesben volnának. Így hát több ízben heteket töltött az
apjánál falun, azzal az ürüggyel, hogy Milóth Ákos gyöngélkedik, vagy hogy a Judith
állapotában rosszabbodás állt be. – A válását akarta lassacskán előkészíteni ezzel. Most még
föl nem léphetett, most még nem szólhatott. A leánya ott van Meránban az anyósával, akitől
kitelnék, hogy soha haza nem hozza, ha megtudna valamit az ő szándékáról. Márpedig a
leányát semmi áron sem akarta az Uzdyak kezén hagyni. Óvatos akart lenni.
A céljuk már nincs is olyan távol. Pár hónap. Addig szörnyen kell vigyázni. – Csak nagy
ritkán találkozni és futólag, hogy semmi balvéletlen közbe ne jöjjön.
Mert ez a cél már nem csupán az ő egyesülésük. Szerelmük kezdetén az egymás birtoka.
Most azonban mind erősebbé vált az eljövendő fiúgyermek iránti sóvárgás. – Az a
fantomfiúcska, aki e tavaszon lépett föl először a képzeletükben, minden eltelő nappal
hatalmasabbá vált. Leveleik már jórészt róla szóltak.
Az asszonyból az anyasági ösztön beszélt. Az igazi nő szerelme mindig ajándékozási
vágy, ajándékozni mentől értékesebbet, mentől örömgazdagabbat. És a legnagyobb, amit adni
tud, a szerelmükből fogant gyermek, boldogan vállalt szenvedésen át és életveszélyek árán.
Így érzett Adrienne is. Örvendve olvasta, mennyire visszhangzik az ő vágyakozása Bálint
írásaiban. – Az apai indulat nem ősi, nem természetadta érzés, hanem társadalmi. A vad népek
nem is ismerik. Csupán a kultúra hozta meg, erkölcsi és társadalmi törvények. Mégis
némelyeknél nagyon, nagyon erős.
Az ÁB leveleiben most újra fölcsendültek azok a motívumok, amiket elkezdett és
abbahagyott művében, „A szépség mint cselekvésiben meg akart írni. Szépség mint etikai
törvény. De most a szépség az ő életüknek a szépsége. A nyílt színvallás, a szabad, őszinte, a
hazugság nélküli élet. Betetőzése az utód. Utód, aki továbbviszi a faját, az indulatát, a hitét.
Utód, aki mindazt szereti, amit ő, a régi családi otthont, hagyományt és becsületet. Fönntartja
mindazt, és tovaadja a következő nemzedék számára. A végtelenség fogalma emberi korlátok
között, hol Bálint önmagát úgy látta csupán, mint egy hosszú^ láncnak egyik karikáját, mely
összeköti a múltat a jövendővel. És szerelmük jelentősége is így alakult át. Már nemcsak a
szeretett nő állandó édes birtoka lebegett előtte, hanem az utód megszületése a legszebb,
legkiválóbb anyától.
 *
Bálint néhányszor meglátogatta az anyját Abbáziában. Mindig csak pár napig maradt ott,
míg a viszontlátás öröme elburkolta a közöttük lappangó ellentétet.
Egyik ilyen útjából visszatérve, február végén, a szállodai portás jelentette, hogy Frankel
úr, annak a nagy favállalatnak a főnöke, mely az Abády-erdők vágásait termelte ki, már két
ízben kereste. Bálint azt hitte, hogy ezek miatt kíván vele beszélni. Azonban ő a következő
napokban erősen akart dolgozni a parlamenti beszédén, annak az adójavaslatnak szövetkezeti
vonatkozásairól, amely a napokban a Ház elé kerül. Egyelőre tehát nem értesítette Frankelt.
Déltájban az írásai között az asztalnál írt, tabellák, grafikonok és számtábláktól körülvéve,
mikor hirtelen kinyílt az ajtó és Malhuysen Dinóra surrant be a szobába.
– Mit csinál, kicsi fiú? – kérdezte már az ajtóból. – Ó, persze dolgozik! Maga már olyan
nagy ember! – Nevetve jött hozzá, megpaskolta az arcát, majd leült az egyik karszékbe.
Gyönyörű csincsillagallérját széjjelnyitotta a nyakán és hátradőlt.
– Kedves Dinóra, milyen váratlan, hogy magát látom.
– Váratlan?! – Na persze! – Különben ne is beszéljen. – Meg se látogatott engem. – Az
csúnya magától! Pedig olyan szép lakásom van a Személynök utcában. – Igazán, onnan, abból
az unalmas Országházból átnézhetne akármikor. – Vagy nem akar?
– Dehogynem! Mindig örömmel megyek magához – felelt mosolyogva Bálint.
– Na látja! – Én mindig tudtam, hogy maga jó barátom. Az egyetlen. – Hát azért is jöttem.
Egy nagy kérésem van magához. Ugye megteszi – kicsi fiú?... Emlékszik?... Kicsi fiú!... – A
kis Dinóra szép húsos szája mosollyal ejti ki ezt a simogató nevet, egykori viszonyuk becéző
szavát. A szemében azonban komoly aggódás.
– Ha megmondja és ha módomban áll, nagyon szívesen.
– Ó, tudtam! Hát nézze: ez a Zsig... Boros Zsigmond... hiszen úgyis tudja, – ő nagyon jó
hozzám... Arra kérem, ne bántsa. Ugye, nem fogja bántani?!... Miért is bántaná? Magának az
semmi és nekem... nekem nagyon fontos. És ő nem rossz ember. Igazán. Hát akkor nem kell,
ugye? És ugye a kedvemért?...
Bálint szemöldökei kissé összeszorultak. Arra gondolt, hogy bizonyára Boros küldte hozzá
a szeretőjét, a kedves kis Dinórát, hogy őt leszerelje. Minthogy azonban nem is volt szándéka
Boros ellen bármit is kezdeni, szívesen ígérte:
– Én nem fogom bántani, kedves, ebben nyugodt lehet.
Az asszony fölugrott, átölelte Abádyt és gazdag ajkai megkeresték a férfi száját. Sok-sok
csókot nyomott reá és mintha számlálná, mindenik között ismételte:
– Köszönöm... köszönöm... köszönöm...
– Ott, a vásárhelyi közgyűlésen, én akkor sem Boros ellen beszéltem – mondotta Bálint,
mikor a nő karjaiból végre kiszabadult –, én akkor nem is tudtam, hogy ő benne van abban...
abban a dologban.
– Ó, be jó! Ó, be kedves! Ó, hogy örülök! – és Dinóra könnyű tánclépésben perdült egyet
maga körül, aztán megállt és kissé kacéran visszapillantott Bálintra: – Tudja?... én még
mindig... és ha nagyon unatkozik, akkor szóljon, csak úgy, ez nem kötelez semmire... – és a
szemei nyomatékot adtak a szavainak, mert ő a háláját nem tudta másként kifejezni.
– Köszönöm, Dinórácska, de én egyelőre nem unatkozom.
Mosolyogva mondta ezt a férfi, bár belsőleg utálkozott kissé.
Hogy ő Boros úrral osztozzék?!... Föltette magában, hogy a jövőben elkerüli ezt az
asszonyt.
– Ó, nem baj! csak azért, hogy tudja... Hát akkor pá, pá, – ugye? – Pá, pá! – csicsergett
vissza Dinóra és olyan könnyen, ahogy bejött, már ki is libbent az ajtón.
 *
Ugyanaznap délután Frankel igazgatót jelentették a házi telefonon. Mostanig dolgozott
Bálint és a további munkához kissé fáradtnak érezte magát.
– Hát jöjjön föl! – adta meg a választ.
Frankel nem az Abády-havas dolgában kereste föl.
Egészen másért jött.
Egy jókora csomó írást hozott magával.
Másolatokat. A kereskedelmi minisztérium aktáit és levelezését az államvasúttal annak a
talpfa-monopóliumnak ügyében, amit parancsszóval az Eisler-cégnek juttatott a miniszter.
Volt más is. Volt egy kiutalásnak a fényképe, melyben Boros Zsigmond százezer koronát
nyugtáz Eisleréknek.
– Tudom – mondotta a vezérigazgató –, hogy méltóságod Boros úr üzelmeire már egyszer
rávilágított. Azért hoztam ezeket és rendelkezésére bocsátom. Ha hajlandó volna méltóságod
ez ügyben interpellálni, nagy szolgálatot tesz vele úgy az erdőbirtokosoknak, mint a
kereskedelmek. Az egész ügy már önmagában is annyira szabálytalan, hogy bizonyosan
sztorníroznák az egészet, ha nyilvánosságra kerülne.
Bálint nem válaszolt.
Mialatt átnézte az írásokat, arra gondolt, hogy Dinóra ezért jött hozzá ma délben.
Nyilván Boros megtudott valamit arról, hogy e lépésre készülnek a fások, hogy őhozzá
akarnak fordulni. Ezt akarta megelőzni, mikor Dinórát ideszalasztotta.
A bizonyítékok valóban szép rendben voltak. A hivatali eljárás szokatlansága és
szabálytalansága nyilvánvaló. A kijáró nyugtája erkölcsi halált jelentett az akkori szigorú
világban.
– Miért fordulnak hozzám? – kérdezte Abády, midőn visszaadta az iratcsomót. – Vannak a
Házban sokan, akik sokkal hangosabbak, mint én és jobban adnák elő. Én erre nem vagyok
alkalmas.
Frankel a fejét rázta.
– Pedig ezt csakis méltóságod tehetné. A függetlenségieknél dr. Borosnak hatalmas
pozíciója van. Az ügyet Kossuth írta alá. Nyilvánvaló, hogy onnan senki sem vállalná. Az a
pár képviselő, aki kiugrott onnan, nem elég komoly ember. Az Alkotmány- és a Néppártból
aligha vállalkozna valaki, mert álláspontjukat a bankkérdés és a választójog dolgában Justhék
ellen egyedül Kossuth útján érvényesíthetik. Csakis igazi pártonkívüli szólalhat föl emiatt és
csupán olyan valaki, aki egyéni érdekkel meg nem gyanúsítható. Méltóságtok erdeiben
slipperanyag egyáltalán nincs. Így hát nyilvánvaló, hogy csakis közérdekből szólal föl.
– Mégsem vállalom – szólt határozottan Abády. – Kossuth tisztességes ember, aki
jóhiszeműen írta ezt alá. Nyilván az ügyismeret hiánya az egyetlen hibája. Mégis valami
árnyék esnék reá, amit nem érdemel. Nem... Én nem vállalom.
Frankel fölkelt.
– Kár! – mondotta, miközben visszarakta az aktákat az irattáskájába. Mielőtt elköszönt,
még hozzátette: – Ha méltóságod mégis meggondolná és szüksége lenne az adatokra, mi
mindenkor rendelkezésére állunk.
Bálint elmosolyodott, midőn az ajtó bezáródott az igazgató mögött. Semmiképpen sem
vállalta volna az interpellációt, de az, hogy ilyen hamar váltja be, amit Dinórának ígért, mégis
örömére szolgált.
*
 A kereseti adók ügyében heves vita indult a Házban. A szövetkezetek javára nyújtott
könnyebbítéseket támadták. Az akkori individualista világban a népszervezés állami
pártolásában igazságtalanságot láttak.
A szövetkezeti mozgalmat sanda szemmel nézték a legtöbben, már azért is, mivel apostola
nálunk Károlyi Sándor, vezérei Bánffy György, Zselinszky és Dessewffy Aurél, mind csupa
grófok; Bernáth István és Rubinek pedig agráriusok és az OMGE táborához tartoznak.
Mindannyian távol állanak a napi politikától és minden kapcsolat nélkül az uralkodó
pártokhoz. De elvi okokból is.
Az egyéni egyenlő és szabad verseny, szabad kereskedés közgazdasági tantételeit
tudományos dogmának tartották, akárha csillagászati örök törvények volnának, pedig még
ezeket is kikezdte később Einstein relativitási elmélete.
A szemükben minden, ami ettől a gazdasági egyenlőségtől eltér, ami előnyt ad bárkinek
bármi nemzetfönntartó okból és bármi altruista indulatból, a dogma elleni bűn, a liberalizmus
tana elleni vétek.
Adóügyeknél szokatlan szenvedélyességgel támadták a javaslatot, melyet bár Wekerle
nyújtott be, de szövetkezeti pontjaiban Darányi műve volt. Nem vették észre, hogy az
uzsoráskodó szatócsot és kocsmárost védik az ő választóikkal, a földművelő néppel szemben.
Persze voltak, akik a javaslat mellett szálltak síkra. Közöttük Abády.
Ezúttal jobban beszélt, mint most két éve. Néhányan érdekkel hallgatták. Darányi párszor
biztatólag bólintott. A képviselők jó részét azonban hidegen hagyta mindez. Volt egyéb
gondjuk, hiszen ugyanakkor tárgyalt egyik oldalteremben a bankbizottság, mely ki akarta
mondatni, miszerint a közös jegybank szabadalmát nem hosszabbítják meg és utasítják a
kormányt, hogy terjessze be az önálló bank iránti javaslatot.
Jöttek-mentek a hírnökök, beszámolva arról, ami a bizottságban történik, az ott
mindjobban elmérgesedő hangulatról. Végre az ülés vége felé megjött a hír, hogy a
határozathozatal előtt a kormány annyit elért nagy bajjal, hogy a bizottság elnapolta magát és
így kikerülte a nyílt leszavazását.
Mikor Bálint összeszedve a jegyzeteit kilépett a folyosóra, ott nagy csoport képviselő
tárgyalta az esetet. A beszélgetők túlsó oldalán Boros állt. Mikor Abádyt meglátta, megindult.
Át akart kerülni hozzá, hogy gratuláljon a beszédéhez. Alig megkezdett mozdulat, mert Bálint
meggyorsította lépését. Ez minden föltűnés nélkül történt. Mégis Boros ösztönösen érezte,
hogy Abády szándékosan siet el.
Ebben igaza volt. Bálint ki akarta kerülni, hogy Borossal nyilvánosan parolázzon. Erre
már nem terjed ki az az ígéret, amit Dinórának adott és jól tudta, hogy ellenfele csupán
tüntetésből akar kezet szorítani vele. Bemutatni a körülállóknak, mintha barátok lennének.
Egy pillanatig a távozó után nézett Boros. Szép sima homlokát vékony ránc karcolta meg.
Majd ismét a vitázó körhöz fordult. Szabatos mondatokban írta körül a véleményét. Kossuth
álláspontját védte a bankbizottsággal szemben. A kartellbankot mint első és bölcs lépést.
Megható szavakat talált az akkor betegen fekvő pártvezér támogatására. Valóban jól
megszolgálta a gazdáját. Amíg őt hallgatták, még a justhisták is helyeseltek neki.
Könnyfakasztóan szép mondatok gördültek ki a szájából dallamos orgonabúgással. Mert
hatalmas ura volt a szónak. És bármi nehezedett is reá, bármi gond is feküdt a lelkére, a
szónoki tudása mindig készen állott, jól iskolázott hangszer, amin azt játszott el, amit akart.
Pedig újabban nagyon sok gondja volt.
A vásárhelyi közgyűlés óta ügyfeleinél megrendült iránta a bizalom. Ő évek óta sok-sok
ember vagyonát kezelte. A Maros mente legtöbb birtokosa az ő tanácsával élt, nála tartotta az
értékpapírjait vagy a pénzét... Soha senki sem vonta kétségbe az elszámolásait, senki sem
kutatta, hol tartja a pénzüket. – Ez most hirtelen megváltozott. – Megrohanták. – Nap nap után
levelek jöttek, némelyik csak udvariasan tapogatózó, más már számadoltat és követel. Volt
olyan is, aki célzást tett a büntetőtörvényre.
Ő elsősorban azt tette, amit eddig. Az egyiknek a pénzével kifizette a másikat. Ezt
jóhiszeműleg gyakorolta sok éven át, meg lévén győződve, hogy busás honoráriumaiból
könnyen vissza tudja helyezni, amit így másfelé használt el, és ez jól is ment mostanáig. –
Most azonban mind egyszerre jöttek reá. Ez pedig baj.
Baj, mert neki semmi megtakarított tőkéje sincs. Amit az irodája hozott, azt mindig
elköltötte, sőt még többet. – A családja is elég sokba került. – Nagy házat vitt a neje
Vásárhelyt, – de még nagyobb összeg ment el külföldi fürdőkön, ahol mint legényember
nyaralt, Deauville-ban vagy Biarritzban. Ott szép nők is voltak. Szépek, de drágák. – Most
meg Dinóra. Bútort vett neki, lakást és ajándékokat. Úgy adta, mintha Marosszilvás
jövedelméből telnék. Különben Dinóra alig is kérdezte, csak örült mindennek. – Sok pénz
ment el így. Az a százezer, amit most három hete kapott, abból sincs már semmi, az egészet
elfizette, hogy a követelődző ügyfelek száját betömje. – De hát ez korántsem volt elég, még
sokan, sokan vannak, mind többen, többen... Némelyiknek váltót is adott...
Miután az ékesszólásával ideig-óráig meggyőzte az önálló bankosokat, elhagyta az
Országházat. Dinórához indult. Rendszerint ott ebédelt, bár még odatúl lakik Budán. De már
nem sokáig. Kibérelte a felső lakást, ami csak most ürült meg váratlanul ugyanabban a
házban. Oda fog költözni az asszony fölötti emeletre, mihelyt ideje lesz berendezkedni.
A Parlamenttől a Személynök utcáig rövid a távolság. E néhány száz lépésnyi út alatt
határozott Boros.
Abády elkerülte. Ezt nem szabad tűrni. Reá kell vadászni. Kényszeríteni kell, hogy
mindenki szeme láttára kezet fogjon vele. Ha megteszi: jó; ez nyilvános elégtétel. Ha nem,
akkor kihívatja. Az még jobb! Egy komoly párbaj sok mindent megold. – Lám az ügyvédi
kamara fölmentése után pár hétig csönd volt. Így lenne akkor is, ha ő lelőhetné Abádyt. – Az
emberek gyávák. – Ha pedig fordítva történik?... Az is megoldás.
A bérház halljában a liftesnek csöngetett. A fölvonóban számlálta az emeletsorokat:
mindeniket egy-egy kattogás jelezte, mikor áthaladtak rajta... kettő, három, négy, öt. – Ő a
hatodikon fog lakni. Szédületes magasság. Előbb fölnézett. Aztán le az eldrótozott vasajtó
hálóján keresztül. Milyen gyorsan apad el az utasfülke a vezérsínek összeszorulásában.
Szédületes mélység.
*
Vagy tíz napot töltött Bálint Erdélyben, hármat Dénestornyán, kettőt a havason, a többit
Addy miatt Kolozsvárott. Addy ott utazott át és pár órára megállt miatta.
A hajnali gyorssal indult vissza.
Két ismerőst talált a pályaudvaron, idősebb Alvinczy Ádámot és Laczók Tamást.
Az Alvinczy fiúk apja gondterhesnek látszik. Nem csoda. A képviselő fia, Farkas ismét
sok adósságba keveredett, azért utazik Pestre, hogy valahogyan rendezze.
Annál ragyogóbban jókedvű Laczók.
*
– Salut! – kiáltott már messziről feléje és gyors franciasággal magyarázta, hogy ő is Pestre
utazik. – Une énorme affaire! – Óriási dolog az, amiben most jár. Majd a vonaton elmondja.
És át is jött azonnal a Bálint fülkéjébe.
– Utánajártam – így kezdte –, hogy a közbirtokosságok fő-fő felügyelő hatósága a
földművelési miniszter. – Hát most azért utazik. Habár Abády – „mon jeune ami" – nem
akarta vállalni, hogy skandalumot csináljon a Laczók-vállalat és a közbirtokossági pör
ügyéből, ő mégsem hagyja ezt abba. Boros az első összeütközésben fölülmaradt – „il a gragné
la première manche" –, a kamara fölmentette és azt a zuglapocskát, aki azokat a cikkeket írta,
megsajtóperezte. De hát ő tovább folytatja ezt másképp. Hosszan magyarázta. Most a
miniszterhez fordul. Küldjön vizsgálóbiztost a közbirtokosság nyakára és függessze föl az
igazgatóságát. Akkor majd akad közülük, aki beszélni fog. Itt vannak az adatok: – Tous les
documents, mon cher! Tous les documents!
Bálint humorral nézte ezt a kis kövér embert. Roppant furcsának találta, ahogy ott ült
előtte egyenes tartásban, mint valami kínai istenszobor, hosszú, lantforma szakállával és tar
fejjel. Mongolos szemei villogtak a reménytől és kurta karjával néha nagyot paskolt arra az
irattáskára, amit a térdei közt tartott.
– Mon frère Jenő – il va en crever!
Jenő bátyám meg fog pukkadni! – Ez volt az egyetlen cél, amit maga előtt látott. – Jenő
bátyám meg fog pukkadni!
*
A fővárosban ismét rosszabb külügyi hírek. Csapatszállítások a déli határra. Ezekre
kimondják a cenzúrát, ami már nagyon komoly tünet.
Pétervári nagykövetünkkel Izvolszkij közli, hogy bár Oroszország szolidáris a többi
hatalmakkal, ez nem szünteti meg annak szükségét, hogy az egész boszniai ügy konferencia
tárgyává tétessék. Ezzel ismét föllángolt a remény Belgrádban, hol újra háborút hirdetnek.
A Ballplatz ultimátumra készül. Ennek híre kél, talán szándékosan. De Szerbia mégis
mozgósít. A hadüzenet küszöbén van a Monarchia.
Mialatt ezek a felhők tornyosulnak, a két ország parlamentjeinek egyéb a gondja. Az
osztrák Keichsratban sorozatos támadás indul ama magyar katonai engedmények ellen,
amiket nem csupán Aehrenthal, hanem maga a hadügyminiszter is meg-adandónak tart és
amelyek árán a hadsereg újjáépítéséhez azonnal hozzáfoghatnának. A támadás mögött a
trónörökös áll. Az ő bizalmasai a támadók. Az ő sugallatára támadnak.
A magyar képviselőházban pedig minden fölfordult. A bankbizottság újabb ülésében
kimondta, hogy sem bank-kartellt, sem provizóriumot nem fogad el. Ez óriási vívmány a
Justh-csoport számára. Diadalmaskodik is.
Hollóék, Barráék úgy lépkednek a folyosón, mint győztes hadvezérek. Csak azért nem
döng a lépésük, mert vastag a szőnyeg. A kormány megbukott. Csupán a külügyi válság miatt
nem mondhat még le.
Ilyen légkört talált Abády, midőn fölment a Házba. A folyosó diadalmámorát nem bírta.
Bement hát a majdnem üres gyűlésterembe.
Alig ült ott fél órája Kamuthy Isti mellett, aki selypítve untatta az ő angol példáktól
hemzsegő politikai közhelyeivel, midőn meglátta, hogy odatúl, a bal szélső ajtón belép Boros
Zsigmond és körülszemlél. Azonnal átvillant az agyán, hogy őt keresi. És valóban, feléje
indul lassú, méltóságteljes léptekkel.
Bálint kivette az óráját és Istihez fordult:
– Ó, nekem el muszáj mennem! Szervusz! – mondotta hirtelen és hátat fordítva otthagyta,
amit szörnyen rossz néven vett a kis pufók képű Isti, aki éppen egy nagyon okos mondat
közepén tartott.

III.

Aznap késő délután két képviselő kereste föl Abádyt.

 Ismert párbajsegédek. A parlamenti becsületügyek állandó szekundánsai. Ők szerepeltek
annál a párbajnál is, amelyben az öreg Keglevichet agyonszúrták.
– Boros Zsigmond barátunk megbízásából jöttünk – mondotta az idősebbik – elégtételt
kérni. Barátunknak föltűnt, hogy méltóságod sértő szándékossággal távozott, midőn ma
délelőtt barátunk Önt üdvözölni akarta. Barátunk szerint ez nem először történik, de ő nem
volt bizonyos idáig, hogy ez a viselkedés szándékos. Ma ez azonban annyira föltűnően történt,
ami minden kétséget kizár.
Fagyosan felelt Bálint:
– Én tudtommal akkor jövök és akkor megyek el, amikor akarok.
– Kétségtelenül. Ügyfelünk azonban méltán tarthatja magára nézve sértőnek, ha
bárhonnan őmiatta távozik valaki.
Most a másik segéd szólalt meg:
– Csupán azzal elégedhetünk meg, ha méltóságod ünnepélyes formában kijelentené, hogy
dr. Boros Zsigmondot nem szándékosan kerülte el, őt nagyra becsüli és úgy tanúk előtt, mint
írásban bocsánatot kér tőle.
Bálint fölkacagott:
– A bocsánatkérésre igazán semmi okot sem látok. De hát – folytatta most már komolyan
– legokosabb, ha a segédeimmel ülnek össze. Hol találhatók az urak holnap reggel? Mert nem
tudom, hogy ma este már megnevezhetném-e őket.
– Reggel tíz órától a képviselőházban.
A kettő fagyosan elköszönt.
*
Buta história – gondolta –, buta história. Bizonyos, hogy kissé föltűnő lehetett, ahogy ma
hirtelen kiment a teremből. Ez ügyetlenség volt, de nem tehetett mást. Viszont az, hogy Boros
nem elégszik meg egyszerű magyarázattal, hanem mindjárt erkölcsi bizonyítványt akar belőle
kicsiholni, nyilvánvalóvá teszi, hogy ő többet akar, mint ami normális elintézés volna. De hát
segédek után kell nézni. Vajon kit szólítson föl? Politikusokból nem akart fölkérni. Ez nem
politikai ügy.
Úgy érezte: erdélyi embert kéne találnia. Elég komolyat, aki hibát nem csinál és akinek
odahaza tekintélye van. Maradjon ez magunk között!
Eszébe jutott az útitársa, idősebb Alvinczy Ádám. Ez lesz a legjobb! Ő számos
becsületügyben szerepelt már, mindig nagyon okosan; nem valami lángész, de józan eszű
ember. Apja Alvinczy Farkasnak, aki függetlenségi képviselő, tehát senki sem mondhatja,
hogy politikai színezete van a szerepének.
Leadta a szállodaportásnak, tudnák meg, hol lakik. Fél óra múlva jelentették, hogy a
Pannóniában szállt meg és most otthon van.
Odahajtatott.
Az öregúr szívesen vállalta.
– De kit vegyek magam mellé? – kérdezte Abádyt.
– Ezt teljesen reád bízom, bátyám – válaszolt Bálint –, szeretném, ha az is erdélyi volna,
de ez már nem fontos. Viszont nem találna hozzád mint partner, ha az a másik valami gyerkőc
volna... – Ezt azért tette hozzá, nehogy a kis Kamuthyt kérje föl.
– Ebben igazad van, öcsém, hát körülnézek azonnal.
Késő este a kaszinóban a telefonhoz hívták Bálintot.
– Jelentem, hogy kitűnő embert találtam, aki minden kívánságodnak megfelel. Azonnal föl
is szólítottam. Absolon Miklóst, aki itt a Rudasban a törött lábát füröszti...
– Ó! Absolont!... – A Bálint hangja csalódott. Az öregúr ezt rögtön észrevette:
 – Mi az? Tán nem jó? Azt hittem, ennek örülni fogsz.
– Ó, hogyne, kitűnő, csakis az, hogy ő ott Maros-Tordában éles ellentétben áll a
negyvennyolcasokkal és így persze Borossal is, csak ez... ez valami politikai színt ad...
– Úgy?! Ezt nem tudtam – felelt a hang a telefonban –, de hát te fölhatalmaztál és ő már
vállalta, így tehát nehéz volna visszamondani.
– A világért sem! Sőt nagyon köszönöm. Különben is tiéd, bátyám, a vezetés, aki sokkal
tapasztaltabb vagy, így én teljesen megnyugszom ebben.
– Majd vigyázni fogok – válaszolt Alvinczy –, hogy semmi mellékszempont ne vegyüljön
az ügyedbe. Ezért köszönöm is, hogy figyelmeztettél.
*
A következő nap déltájban Alvinczy és Absolon jöttek Bálinthoz, miután szót fogtak a
Boros segédeivel.
– Amit ezek kívánnak, az teljes abszurdum. Bocsánatkérés ilyen csekély ügyben már
magában is szokatlan – mondotta Alvinczy, miután az ellenfél tegnapi föltételeit ismételte. –
De hogy te még külön meg is alázkodjál, hát én azt egyáltalán el nem fogadom.
Most azt is elmondta, hogy azok a legsúlyosabb föltételeket kívánják, ha megtagadnák,
amit kérnek.
Absolon Miklós idáig nem szólt. A kurta mankóját maga mellé tette az asztalra és a tört
lábát egy odahúzott székre. Bálint újra megállapította, mennyire hasonlít unokaöccséhez,
Uzdy Palihoz, bár nem olyan magos, de sokkal vállasabb. Nagy erejű ember lehetett valaha.
Így szemlélve a tatáros arcát, széles pofacsontjait, bizony elhihette akárki, hogy álruhában
Tibetben járt és hogy ott sokáig kirgiz vándornak tartották.
Most kivett egy szörnyen fekete szivart, hófehér fogainak egyetlen nyisszantásával
leharapta a végét, maga elé köpte és megszólalt:
– Én a dolog lényegét abban látom: szándékosan kerülted-é a Boros uram kézadását vagy
csak véletlenség. Ha véletlen, akkor nincs is ügy – kezet fogtok és slussz. Ha azonban – amit
nagyon megértenék – szándékosan tetted, úgy az egészen más...
Keskeny vágású szemei reávillogtak Bálintra:
– Hát előbb erre válaszolj, öcsém!
– Szándékosan kerültem... – felelt az.
– És mi okból?
Abády egy pillanatig habozott.
– Engedjétek meg, hogy ezt ne mondjam el.
– Úgy? – mondta gúnyosan az öreg Ázsia-kutató. – Hogy ne mondjad? Úgy? – és most
váratlanul leemelte a lábát a székről, egyet dobbantott a padlón és kijelentette: – Ha
becsületszó vagy asszonydolog, akkor föl vagy mentve, de másként felelni tartozol. Mi a
segédeid vagyunk és jogunk van tudni.
– Én ezt nem kívánom – szólt közbe szelíden Alvinczy, kinek e párbeszéd nem tetszett és
hosszú tagjaival már elejétől ide-oda mozgott a széken. – Ha nem akar... Ez nem a mi
dolgunk.
– Dehogynem! – vágott közbe Absolon és tündöklő fogsorával reávicsorított a
szomszédjára. – Ha fiatal barátunknak oka volt nem köszönni, azt nekünk, igenis! tudnunk
kell. Vagy te nekibocsátanád komoly párbajnak olyan ellenféllel, aki erre nem méltó? Aki tán
nem is párbajképes? Gondold meg: ha agyon találják lőni és azután ez kisül?... Ez óriási
mulasztás volna a részünkről és súlyos felelősség.
A felelősség szónál a másik összecsuklott:
 – Bocsánat... igazad van, teljesen igazad... – és e perctől már Absolon volt az úr, ő vitte a
tárgyalást úgy, ahogy akarta.
Bálintnak felelnie kellett.
Elmondotta hát – bár csak vázlatosan –, hogy a vásárhelyi gyűlés óta Boros sokféle csúnya
ügyéről kapott írásokat. Jó része bizonyára szóbeszéd, de van olyan is, ami kétségtelenül
helytálló. Emiatt nem kívánt kezet szorítani vele, és minthogy megsérteni nem akarta,
sajnálja, hogy ezt Boros észrevette. – Azonban inkább megverekszem mondotta –, mintsem
előálljak ilyenekkel. Én nem akarom kivégezni: furcsa szerep is volna. Úgy vennék, hogy a
bőrömet akarom menteni, midőn előhozakodom velök.
– Inkább pisztolyra mégysz egy disznóval? Mert hogy disznó, azt mind a ketten tudjuk!
– Igen, sokkal inkább. Ezért arra kérlek, bátyám, hogy ezt ne használjátok.
– Úgy? Igazán?
Rövid szünet következett. Bálint és Absolon szembenéztek egymással. Nagyon komolyan.
Aztán az ázsiai elkacagta magát:
– Hát jó. Hát ehhez tartjuk magunkat.
De most Alvinczy lázadt föl:
– Bocsánat, ezt most már én nem vállalhatom... Ez minden szabállyal ellenkezik... – és
magyarázni kezdte, hogy amennyiben elhallgatják az indokaikat, akkor golyó elé kell állítsák
a felüket. Hát ezt nem! Ezt nem!
Absolon azonban csak fölényesen mosolygott hozzá. Fölállt. Azt a kurta mankót
vendéglábnak a combjához szorítva, másik kezével meglapogatta a társát:
– Majd én megmagyarázom neked. – Most Bálinthoz fordult: – Te pedig nyugodt lehetsz,
ezt a dolgot el fogom intézni a te kívánságod szerint... Annyit ugye mondhatok, hogy sérteni
nem akartad?
– Ez úgy van.
– Hát jó. A többit csak bízd reám.
*
Bálint egyedül maradt. Eléggé bosszankodott. Nagyon megbánta, miért nem az
ösztönének engedett múlt éjjel, ami azt súgta neki, hogy tiltakozzék a vén Absolon ellen, aki
egészen más útra tereli a dolgát, mint ami az ő szándéka; a Maros menti viszálykodások
szemszögéből fogja nézni és éles eszével oda forgatja a jó öreg Alvinczyt, ahova akarja. De
most már mit se tehet. Csakis egyet. Az adatokat nem fogja használni. Ha Absolon kívánná,
azt mondja: nincsenek, elhányta őket. Ez szó szerint véve igaz is. A fások aktáit visszaadta. A
Laczók Tamás levelét a tűzbe dobta, a többieket pedig valami fiókba Dénestornyán. Különben
az utóbbiak úgyse érnek egy fabatkát.
Ez a gondolat némileg megnyugtatta.
*
Még aznap este gyűltek össze a két fél segédei az Országos Kaszinó egyik
különszobájában.
Az Abády szekundánsai kijelentették, hogy ügyfelük sérteni nem akart. Ezt hajlandók
jegyzőkönyvre adni. Véleményük szerint ez mindent elintéz. A Boros segédei szabódtak,
végül elfogadták, hogy válaszadás előtt megkérdezik a megbízójukat. Végre is döntsön ő.
Arról persze, hogy Boros ezzel a párbajjal egészen mást keres, mint puszta elégtételt, nekik
fogalmuk sem volt.
A következő délelőtt ismét összejöttek. Boros ragaszkodik eredeti álláspontjához. Azt
kívánja: Abády jelentse ki, hogy nem szándékkal kerülte el, hogy nagyra becsüli és ha
akaratlan bár, de okot adott arra, hogy Boros magát sértve érezze, azt legmélyebben sajnálja.
 Mikor mindezt elsorolták, a vén Absolon gúnyosan fölnevetett. A megbízottak
bántódottan néztek reá. Az egyik kissé fenyegetően tudakolta:
– Miért méltóztatik ezen kacagni?
– Az tán még kiviláglik! – felelt az öregúr gonoszul, majd keményen folytatta: – Én azt
tartom, hogy amit mi tegnap javasoltunk, az a maximum, amit megadhatunk: kijelentése
annak, hogy Abády barátunk sérteni nem akart. Tovább mi nem megyünk.
– Azt el nem fogadjuk.
Kissé fölvont ajkai között Absolon fehér fogsora megvillant: félelmetesen mosolygott az
asztalon túliakra.
– Pedig ajánlom, hogy fogadják el – mondotta roppant lassan. – Nagyon ajánlom. Boros
uram örüljön, ha ezzel megússza ezt a dolgot.
A segédek meghőköltek:
– Hogy tetszik ezt érteni?
Absolon széles szügyét hátradűtötte a támlán. Újra kacagott. Vészjósló a hangja:
– Úgy értem, hogy csak megbízónk kérésére és kissé oktalan jóindulata miatt kínáltuk meg
önöket ezzel a megoldással. És most nem mint szekundáns, hanem a magam nevében
mondom: Boros úr egy közönséges tolvaj! Ezt én izenem neki, adják át!
Fölugrott a két segéd, azonnal kihívták Absolont.
– Állok elébe! – válaszolt a vénember és rágyújtott egy újabb szivarra.

Az Abády-Boros becsületügy most mellékessé vált. Egyoldalú jegyzőkönyvet írtak

mindkét oldalon, melyek szűkszavú kommentárral láttak napvilágot a sajtóban. Senki sem
törődött ezzel.
Annál nagyobb port vert az Absolon dolga.
A parlament-folyosón óriási izgalom. Ismert lévén, hogy az öregúr a Tisza-párt vezére
Maros-Tordában, azonnal politikai színt kapott az egész ügy.
Boros Zsigmond népszerűsége, mióta az önálló bankosokkal szemben Kossuth mellé
szegődött volt, erősen megcsappant. Most azonban még a Justh-csoport is úgy állt melléje,
mint egy ember. Mikor bejött a Házba, megéljenezték. Sokan hozzá jöttek kezet szorítani.
Soha ilyen népszerű nem volt, mint most. A függetlenségi lapok több helyen emlékeztek meg
róla, a nemzet hatalmas harcosaként írtak róla, aki a sötétség ördögeivel küzd. Persze a sértés
mibenlétét nem közölték, nem is tudhatták. Csak annyit tudtak, hogy nagyon komoly inzultus
érte. Naponta volt egy-egy félhasáb, amiben őt méltatták és a párbajügy állásáról
beszámoltak.
Naponta. Mert Absolon segédei becsületbíróságot kérvén, már hosszas huzavonával járt,
amíg elnökben megállapodtak. Majd a vén ázsiai a bíróság előtt elismételte, amit mondott. Az
bizonyítást rendelt. Absolon segédei, idősebb Alvinczy és a sebtiben fölhívott Bogácsy
őrnagy haladékot kértek az adatok beszerzésére, nyolc napot, hogy idő legyen azokat
Erdélyből fölhozni.
*
Bálintot rendkívül bántotta ez a fordulat. Annál inkább, mert Alvinczytől hallotta, hogy
Absolon Miklós megharagudott a bírósági eljárásért és bizonyára mérgében azt állítja, hogy
neki nincsenek is adatai. – Mit tegyen? – Előkérje-e az Eisler-féle ügydarabokat, melyekről
azt mondta Frankel, hogy továbbra is rendelkezésére állnak?
Belépjen-e abba a darázsfészekbe, ami a párbaj ügyéből támadt? Ő végezze ki Borost,
mikor Dinórának megígérte, hogy nem bántja?
Vagy nagyja mentire a dolgot?
 Végre is az öreg Absolon maga hozta a saját fejére ezt a veszedelmet, ő ezt nem akarta,
semmi köze sincs hozzá!
De hát szabad-e félreállnia? Szabad-e elhallgatni, amit tud? Nem mondta-e el hat szem
között az okokat, amiért ő nem akar kezet fogni Borossal? Igaz, hogy nevet nem idézett, sem
Frankelt, sem mást. De nem hagyta-e helyben, amit Absolon mondott Boros Zsigmondról? –
Nem számíthat-e joggal az öregúr arra, hogy ő melléje fog állni? Hogy nem hagyja őt cserben,
mikor kétségtelenül az életével játszik, hiszen bizonyos, hogy a legsúlyosabb föltételek
szabatnak, halálos föltételek, ha nem tud bizonyítani és párbajra kerül!? Márpedig valószínű,
hogy Absolon aligha fog bizonyítani. Nem az az ember ő, aki adatokat gyűjt. Szabad-e
megengedni tehát, hogy a tisztes öregurat megöljék, mikor annak mindenben igaza van?
Sok órás, kínos töprengés után határozott.
A Frankel-féle okiratot nem kéri el. Azt csak utolsó esetben, mert Kossuthnak nem akart
kárt okozni. Talán nincs is szükség ezekre. Tán elég lesz, ami ott Dénestornyán alszik egy
fiókban. Bűnügyi tárgyalásra alig volnának alkalmasok, de bizonyára van közte olyan, ami
becsületbíróságnál döntő lehetne. Leutazik. Fölhozza.
Előbb meglátogatta Alvinczyt, azután az öreg Absolont. Elmondta, mi járatban van.
Az öreg tatár derűs hangulatban.
– Kedves tőled, öcsém – szólt jókedvűn –, hogy így a szívedre veszed ezt a dolgot. Én
azonban azt tartom, nincs itt semmi bizonyításra szükség. Csak az a sületlen Alvinczy, az
találta ki ezt a szamárságot. Mert vagy elhiszik nekem, hogy mikor én azt mondom valakiről,
hogy disznó, az akkor úgy is van, vagy ha olyan buták, hogy nem hiszik, hát akkor
verekszünk. Nem először tennék golyóbist valakinek a hasába! – És rögtön elmondta nagy
gusztussal, hogy most húsz éve a Csercsen-dárja partján három rablót, akik reátámadtak,
agyonlőtt revolverrel. Mind a három azonnal fölfordult. – Mint a nyulak, fiam, mint a nyulak!
Pedig azok kemény fickók voltak, nem afféle irkász-firkász! Kicsi dolog ez,öcsém, kicsi
dolog ez!
Bálint elutazott.
*
Csak három napot akart otthon tölteni. Az elsőt Kolozsvárt Adrienne miatt, a többit
Dénestornyán, hogy minden szükségeset összeszedhessen.
Midőn azonban visszaindultakor az esti vonathoz hajtatott, hóviharba került. Olyan
havazásba, akár januárban, pedig március végét járták. A sötétségben a kocsis nekihajtott egy
prizmának; az egyik kerék eltört. Így hát lemaradt az éjjeli vonatról.
Bosszantó dolog, mert ő Absolon segédeinek megígérte, hogy negyednap reggel már
visszaérkezik, de nem komoly baj, lévén még három nap a becsületbíróság összeültéig. Hogy
ezúttal ne akadjon el újra, a délutáni bumlival ment be Kolozsvárra. Ott várta be a gyorsot.
Gondterhes volt, mivel útközben ismét átnézte a levélanyagot.
Önmagában egyik se ér sokat. Mégis az egész kép, ami olvasásuk alatt összealakul,
nagyon komoly vád. Majd megmutatja Alvinczynek és Bogácsynak és ha törik-szakad, mégis
Frankelhez fog fordulni. Annak az okmányai kétségtelenül döntők. De ezt csak utolsó
esetben! Úgyszólván rezervának tartva, ha úgy látnák, hogy a döntésre nem elegendő a
bemutatott levelezés.
Az a körülmény, miszerint a becsületbíróság csupán verdiktet hoz és az indokai iránt titkot
tart, némileg megnyugtatta, hogy eljárásának nem lesznek politikai kihatásai.
*
Dinóra nagyon boldog. A barátja közölte, hogy nem halasztja tovább, míg minden bútora
megjön Erdélyből, hanem azonnal átköltözik az új lakásba, oda hozzá közel, a felső emeletre.
– Nagyszerű! – kiáltott föl a szép kis asszonyka. – Hát végre megjöttek a küldött holmik?
 – Nem, de meguntam várni. Itt vásároltam pár jobb dolgot. Már meg is rendeltem a
bútorszállítókat.
– Majd én segítek! Ugye? Vagy nem hiszed? Pedig meglátod, milyen szépen
rendezkedem, jaj, be gyönyörű lesz!
Boros Zsigmond arca kissé elsötétült:
– Most még nem. Az nehéz munka is és megvallom, megvannak a saját ideáim erre a
lakásra nézve. Magam akarom csinálni, mindent én magam. És egyedül.
– Milyen pedáns vagy! – kacagott Dinóra. – Ezt eddig nem is láttam rajtad!
– Majd ha minden be van fejezve... akkor majd följöhetsz. Az utolsó „schliff'-et megadni...
Az utolsó simítást...
Átölelte a nőt és hosszan csókolt bele a nyakába. Ez azon a napon történt, midőn a
becsületbíróság a halasztást megadta.
A következő déltől már folyton dörgött a fölvonó. A személyszállító fülke alatt
teherszállító alkotmány. Ebben jött föl a bútorok jó része. Csak ami nem fért el, azt hozták föl
gyalog.
A szállítómunkások egyik falkája lenn, a másik odafönn.
Egész nap dörömböltek a lakásban. Elsőbben a nagyobb darabok érkeztek.
Boros egész nap ott volt.
Pontosan állíttatta ide az ágyat, oda az almáriumot; az íróasztalt is, hogy jó világot kapjon;
a könyvespolcokat éppen ide – nem! – nem jó! – még egy arasszal odább! – A díványt így,
keresztbe – így, így jó lesz! – maga fölügyelte az ide rendelt asztalost, hogy azonnal kijavítsa,
ami kis sérülés esett hurcolkodás közben.
Ha valami nehezebb tárgy jött föl a liften ; maga is megfogta és segített a munkásoknak
kihúzni onnan. Úgy dolgozott, akár egy napszámos.
Második nap a szőnyegek érkeztek. Az a két aranyrámás tükör is, amit most vásárolt és
roppant figyelemmel akasztatott a falra, továbbá apróbb tárgyak: lámpák, virágedények,
miegymás. Most már nincs egyéb hátra, mint a ládái. Van vagy tíz. Ruha- és fehérneművel és
három irományokkal telve.
Ezekhez már nem kell annyi ember.
Igaz, hogy az irományos ládák nagyon nehezek, de hogy kivontassák, arra idefönn elég ő
és a vice. A munkások jó részét kifizette. Csak kettőt tartott vissza. Azokat leküldte, tolják be
a liftbe a földszinten és majd ha minden ládát felküldtek, csak akkor jöjjenek föl. Csak akkor!
Már alkonyodott. A villany kigyúlt az emeletsorokon. Mégis elég sötétes ez a kútszerű
lépcsőház. Szédülhet az ember, ha letekint rajta. Pedig Boros lenéz.
Ott sorakoznak egymás alatt a karfák. Egyik a másik mögött hatszor, mind-mind
szorosabban. A legalsó már alig látszik innen.
Most jön az első szállítmány: az irományos ládák. Így parancsolta meg. A fölvonó megáll.
Az utasfülke majdnem a mennyezetnél. Előttük a teherszállító öble, pontosan a padló szintjén.
Nekifogtak ketten. Ki az elsőt, a kisebbiket; ki a másodikat, ki a harmadikat, a
legnagyobbat is. Azt is kihúzták, de nem egészen. Csak annyira, hogy a lift visszaindulhasson.
A nyitott drótajtót azonban elállta.
A vice tovább akarta vonni.
– Hagyja el azt, majd én – szólt Boros –, hanem ezt a kicsit, ezt vigye be mindjárt a belső
szobába, a legbelsőbe ott hátul. Ugye elbírja? Nincs több ötven kilónál.
– Hogyne, kérem, hogyne bírnám el – felelt szolgálatkészen a vice. Megragadta a láda két
fülét és hanyatt dőlve a súly miatt, betopogott a lakásba.
 Boros csöngetett. A lift lassan megindult lefelé. Egy-kettőt már kattogott az első
emeleteknél.
Ő kiegyenesedik. Szép halvány arca mit sem változott. – Sima kopaszán elsiklik a
villanylámpa fénye.
A tárcájából kivesz egy üvegcsét. Fölhajtja, azután eldobja. Most lehajol. Be a mélység
fölé. Egész erővel megragadva a ládát, megbillenti a tátongó űr fölött, belekapaszkodik és
lezuhan vele.
Férfiasan és bátran, a legapróbbig megjátszva a véletlen baleset minden részletét – így halt
meg dr. Boros Zsigmond, ügyvéd és képviselő.
*
A halálesetről Bálint csak visszatértekor értesült a reggeli lapokból. – Ezek már Boros
temetéséről számoltak be.
Előbb házülésen meghatott szavakban parentálta el az elnök; Azután ki a temetőbe.
Óriási gyászünnepély volt. Mindenki, aki a koalíciós világban számottevő, részt vett.
Csupán azok a miniszterek maradtak távol, akik most Bécsben tárgyalnak katonai
engedmények iránt és bankügyben. Továbbá Kossuth, aki betegen feküdt.
Rengeteg szónoklás. Előbb a halottasházban a Függetlenségi Párt, a választókerület és a
kereskedelmi minisztérium nevében, hol pár hétig államtitkárkodott. Aztán megindult a menet
a díszsírhely felé, mellyel megtisztelte a város. – A koporsó mögött közvetlen a családja, ki
azelőtti napon érkezett föl, az özvegy és két fia. Az idősebbik már jogász.
Utánuk a politikai barátai, sőt azok is, kik a bankkérdés miatt újabban rossz szemmel
nézték. – „Most mindent feledjünk a tragikus halálesettel szemben; a párt egységét és
hatalmát kell bizonyítani a nagy halott ravatalánál." – Ez volt már a vezérszólam a korábbi
beszédeknél, ezt ismételték a tátongó sír előtt. És mentül többet forgatták ezt a témát,
mindjobban duzzadt a legenda Boros Zsigmond körül. Már héroszi méretekre nőtt. Kinizsi,
Toldi Miklós és Dugonicshoz hasonlították. Az aradi vértanúk is szerepeltek. Az a végzetes
baleset, ami elragadta a kiváló férfiút, országos sorscsapás; hogy véletlenül és
vigyázatlanságból zuhant le a hatodik emeletről, ezt mindenki hitte, tudta.
Mégis elég logikátlanul úgy forgatták a szót célzással a függőben maradt párbaj ügyére,
mintha az a gonosz ármány ölte volna meg őt, az a bűnszövetkezet, mely összeesküdt ellene
és orvul reátámadt. – Milyen szörnyű végzet, hogy elragadja a halál, mielőtt ellenfeleit
eltiporhatta volna!
Valóban gyönyörűen beszéltek, alig volt szem, ami szárazon maradt. – Midőn pedig a
cigánybanda búcsúztatta a nótájával: ..... én is voltam valaha, szépasszony kocsisa"... –
néhányan fölzokogtak a tömegben, bár volt ott pár barátja, kik tudván női dolgairól, ezt a
daljátszást tapintatlanságnak ítélték.
Valóban, a felesége mintha kissé visszakozott volna a sír széléről.
De ezt alig vette észre valaki.
*
A koalíciós lapok sok hasábon hozták le mindezt és hosszú, dicsőséges nekrológot, ami
csak úgy hemzsegett a „törhetetlen harcos", „bajnok" és „dalia" sok magasztaló
melléknevektől.
Majdnem eltörpült mellettük Bülow kancellár beszéde, ki a „Bundestreue" nevében
bedobja Németország kardját a válság mérlegébe. Pedig ez a mozdulat fejezte be az
annexióból támadt bonyodalmat. György szerb királyi herceg, a háborús párt feje lemond a
trónöröklésről és Belgrád megfogadja, hogy ezután jó szomszédi viszonyt tart a
Monarchiával. – Aehrenthal győzelme teljes.
 Abády megörült ezeknek, de őt is inkább foglalkoztatták a temetés részletei, különösen az
ott elhangzott nyilatkozatok, amelyeket végigböngészett: nincsen-e közöttük olyan, amire
neki reagálni kellene. De alig volt. Csupa általános frázis. Mégis jónak látta délután fölkeresni
az öreg Alvinczyt. Ítélje meg ő, hogy szükséges-e bármi lépést tenni.
Már az ajtaján át heves vitatkozás hallatszott ki.
Négyüket találta ott: Alvinczyt, Bogácsyt, Absolont és a kövéres Laczók Tamást.
Utóbbi reá akarta bírni Absolon segédjeit, hogy azokat a fényes adatokat, amiket ő
magával hozott Erdélyből és melyeket azonnal elvitt nekik, mihelyt a becsületbíróságról
értesült – most adják át a nyilvánosságnak. – Szörnyen föl volt háborodva mindattól, amit ma
Borosról olvasott.
– C'était un infâme coquin, tout comme mon cher frère! – kiáltotta – ugyanolyan gazember
volt, mint kedves testvérem. – Ezt a sok dicséretet pedig nem szabad tűrni! Ezt le kell rontani!
A szűkös szoba csak úgy visszhangzott a mérgétől. Lantforma szakálla egyes
csimbókokban lobogott az álla körül. Nyilván nem azért dühöngött annyira, amit Borosról
írtak, hanem mert az a reménye, hogy a becsületbíróság előtt bemárthatja a bátyját, füstbe
ment.
– Meg kell mutatni, ki volt az a fráter. És hogy öngyilkos lett. Ezt már beszélik is a
városon. Azt is tudom, hogy odahaza bűnvádit adtak be ellene. Az elől futamodott meg
gyáván!
Bogácsy és Alvinczy csak hűvösen utasították vissza; Absolont azonban mulattatta a kicsi
ember haragja.
– Na, hogy gyáván, azt én nem tartom – vágott közbe, főleg bosszantásból. – Nagyon jó
stílus, ahogy ezt csinálta. Most már igazán sajnálom, hogy így történt.
– Sajnálod? – képedt el Laczók.
– Hát persze – kacagott a vén Ázsia-utazó –, ilyen gyönyörű harakirit csak még Japánban
láttam. Igazán érdemes lett volna reá, hogy egy golyót küldjek a hasába.
– Micsoda? – egy ilyen rablóval duellálni? – C'est absurde!
– Ne beszélj így a rablókról. Az Kínában megbecsült foglalkozás. Nem is szabad őket
kivégezni, csak pallossal, ami szép és előkelő halál.
Csak most szólt közbe Bálint:
– Valóban bűnvádi volt ellene? – kérdezte, mert azonnal eszébe ötlött Dinóra és az a
körülmény, hogy úgy Marosszilvás, mint a pesti lakása a Boros nevén áll.
– Hogyne, hogyne! – örvendett Laczók. Végre bizonyíthat valakinek: – Voilá! Itt a
sürgöny, már öt napja be van nyújtva.
*
Korán kelve másnap Abády elindult a Személynök utcába. Gyalog ment és lassan, hogy
átgondolhassa, mit tehetne szegény Dinóráért, mert idáig nem látta a szerepét. Csak a segítés
szándéka vezette hozzá, mégis félt, hogy Dinóra őt szószegéssel vádolhatná meg. Pedig ő
igazán be akarta tartani, amit megígért neki. Az is most már nyilvánvaló, hogy Borost
öngyilkosságra az a bűnvádi följelentés legalábbis kényszerítette annyira, mint a
becsületbíróság elé utalt ügye.
A bérházhoz érve a csarnokba lépett. Semmi nyoma sem volt már, hogy itt bármi is
történt. Minden tökéletes rendben. Egyedül annak a drótketrecnek, amiben a lift jár, a felső
harmadán, ott látszik valami javítás, mintha új vashálóval pótolták volna ki. Ott tán
kiszakította az a súlyos láda, amivel Boros leugrott.
Csöngetésére előjött a házmester.
– Vigyen, kérem, föl Malhuysen grófnéhoz – szólt Abády. – Ugye ötödik emelet?
 – A grófné harmadnapja elutazott! – válaszolt a házfelügyelő, aztán Bálint megnevezvén
magát és egy koronával megbiztatván a közlékenységét, szívesen mondott el mindent. – A
„szomorú véletlen" összes apró részletét, mindent, amit ő maga gondolt, mondott és tett, ami
Abádyt persze mit sem érdekelte, de azt is, amit tudni akart.
Boros Zsigmond családja huszonnégy órával a haláleset után érkezett meg. Egyenesen
idejöttek. De nemcsak az özvegy és két fia, hanem még egy úr is. Nem velük jött, hanem
külön. A család megpihent egy órát a hatodikon, aztán kiment a temetőbe, de az az úr itt
maradt. Bement Malhuysen grófnéhoz.
Hogy ott mi történt, azt ő nem tudja. Csak annyit, hogy későn este leszállították a málháit
és a grófné öreg komornájával együtt elutazott.
– Tegnapelőtt pedig, kérem – mondotta fölháborodva a házmester –, mikor éppen a
temetésre akartam indulni, – hát ide érkezik az az esti idegen uraság két bírósági emberrel és
lefoglalta mind a két lakást. Inventariomot csináltak mindenről és lezárták. Hát ilyen szégyen!
– És még a temetésre sem juthattam; pedig igen jó úr volt a képviselő úr, nagyon úri ember...
– Malhuysen grófné nem hagyta meg, hova utazott?
– Nem kérem, nem hagyott semmit.
*
A hallottak nagyon elbúsították Bálintot. Gondolatban rekonstruálta a történteket. Az az
idegen bizonyára ama bűnvádi kereset hírére sietett föl és hogy többet foglalhasson,
kiijesztgette Dinórát a lakásából. – A birtoka Boros nevén állván, annak hagyatékába jutott,
amiből semmi sem maradt, elvitték azt is az ügyvéd károsult ügyfelei. A családja is nyomorba
jutott.
Bálint soká hordta magában ezt a szánakozást szegény Dinóráért. Vajon hová lett az a
könnyelmű, madárlelkű asszony? Gyakran eszébe jutott és nagyon sajnálta.
Csak hetek múltán vigasztalódott meg.
Kiküldetvén Bécsbe, a szövetkezetek ott tartott nemzetközi kongresszusára, néhány
barátjával a Konacherbe ment. – Dinórát látta ott messziről. – Egyik túlnani páholyban ült
kettesben a bécsi bankvilág egyik ifjú tagjával. Jókedvűnek látszott. A fülében
gyémántbutonok.
Akkorák voltak, hogy átcsillogtak az egész színházon.

IV.

Ugyanazon időben, midőn Boros öngyilkos lett, zárult le egy másik tragédia, a Gyerőffy
Lászlóé.
Az okai messzi hónapokra nyúlnak vissza. Vissza arra a Hubertus-napon beléje lőtt
méreganyagra, arra a pár szóra: – „... ingyen koszt és kvártély!" –, amit Ambrus bá' olyan
gonoszul feléje hajított.
Hosszacska ideig észrevétlen rombolták a lelki egyensúlyát. Úgy élt tovább Lázárné
oldalán, ahogy azelőtt. Esténként zongorázott és hegedült neki. Valami keveset még dolgozott
is. Már nem olyan kedvvel, mint azelőtt, de mégis. Talán kissé szótlanabb, mint eddig; de
hiszen amúgy sem volt beszédes soha. Valóban semmi változás sincs rajta, és az asszony csak
női ösztönével érezte, hogy valami bántja. Annál nagyobb jósággal vette most körül.
Nagy áldozatot is hozott érte. Közeledvén a karácsonyest, Lázárné lemondott arról, hogy a
fia hazajöjjön az ünnepekre. Úgy igazította, hogy ott maradjon Szebenben annál a szász tanári
családnál, akinél lakott. A fiúnak ez öröm; azt írta pár héttel előbb, hogy nagy sítúrát szeretne
csinálni a pajtásaival föl a Hétbírák erdejébe. – Ezt a tervet maga az anyja indította meg, ő
adta azt annak a tanár háziúrnak az eszére, ismervén a fia sportoló passzióját. Csak neki volt
ez bánat. Mégis nagyon furdalta a lelkiismerete.
De hát nem tehetett másként.
Másként el kellett volna küldenie innen Lászlót, hiszen lehetetlenség, hogy hármasban
töltsék a szentestét ő, a fia és a szeretője. Márpedig el nem bírta volna ezt a gondolatot, hogy
Gyerőffyt, akinek senkije sincs, kiűzze az otthontalan magányba.
Mégis szomorú karácsonyest volt.
A kicsi fácska mellett a sötétes szobában az asszony folyton a fiára gondolt. A fiatal
nemzedék, ha fölnövekszik, amúgy is eltávolodik a szüleitől. Ezt most ő maga kezdte meg.
Lászlónak más karácsonyok jutottak eszébe. Azok a pazar ünnepesték egyik vagy másik
nagynénjénél; óriási fa, föl a mennyezetig, vakító villanyfény, temérdek ajándék széjjelrakva
a parketten, unokatestvérei vidám kacagása és közöttük Klára... Klára, aki jó volt hozzá akkor,
pajtása, szerelme... Klára, akit elveszített, a maga hibájából.
Ez estén többször nyúlt a pálinkásüveghez, amit az asszony ma nem ellenőrzött úgy, mint
az utóbbi hetekben.
Azelőtt nem volt erre szükség. Az első két boldog hónapban László nem ivott. Most
azonban mind több-több szeszhez próbált jutni, olyannyira, hogy Lázárné minden erős italt
zárva kellett hogy tartson.
Gyakrabban is látogatott haza Kozárdra. Mikor onnan visszatért, érződött rajta a pálinka.
A szép Sára nem tette szóvá. Nem merte. Ösztönösen érezte, hogy valami ismeretlen indulat
dolgozik Gyerőffyben, ami veszélybe sodorhatja a szerelmüket. Mentől jobban növekedett
öntudatlan a félelme, annál elnézőbb lett.
Megpróbálta foglalkoztatni, meghívatta a szomszédokkal apró vadászatokra; egy jó kis
hátaslovat is vásárolt, hátha ez szórakoztatná, ha lovagolhat. Naponta megkérte, ügessen ki
rajta az erdőre a favágókhoz vagy máshová a gazdaságba.
Ez jó gondolat volt. Elfoglaltság volt. Kétségtelen, hogy László szívesen tesz szolgálatot.
Jobb kedvű, ha azt hiheti, hogy hasznossá tette magát,
Hogy valójában e szolgálat mit sem ért, azt Lázárné ügyesen eltitkolta. Sőt látva, hogy
Lászlónak az ilyesmi örömöt okoz, mind több mindent bízott reá. Most már olykor beküldte
maga helyett Kolozsvárra is, a hetivásárra, mindenkor melléje adván ugyan – szigorú
utasítással – a botosispánt vagy a csűrbírót, de Gyerőffynek azt mondta, hogy csak őbenne
bízhatik igazán; ő vegye át a pénzt az eladott jószágért, vagy ő döntsön érvényesen az
elfogadható árról.
*
Még ilyen óvatosság mellett is néha kisebb-nagyobb kár érte Lázárnét. Ezt is szívesen
vállalta és a barátjának nem rontotta le az önbizalmát, remélve is, hogy lassacskán beletanul.
A dolgok azonban nem így fejlődtek.
Megesett az már januárban, hogy László nem jött haza, hanem bent maradt éjjelre. – Majd
később az történt, hogy Kozárdról – hova táskát vitt, hiszen semmi holmija, ruhája sincs ott –
előbb vonaton Kolozsvárra utazott és csak harmadnap került vissza fiákerrel.
Rossz, kemény arca volt és fagyos szemei, és pár napon át mintha italos volna, bár a
gondos nő el nem tudta képzelni, hogyan jutott hozzá.
Szegény Sára asszony nagyon megijedt emiatt. Egész szívével csüngött a fiatalemberen.
Azon a gondolaton is, hogy ő ragadta ki az elzüllésből. Elsőbben nem szólt: úgy tett, mintha
mit sem látna rajta. Mikor azonban ez megismétlődött, utánakutatott.
Három konyakosüveget talált eldugva a szobájában. Kettő üres, harmadikban még három
ujjnyi maradék; ezeket lopta be a lakásába László.
 Ezt már nem lehetett szó nélkül hagyni. Nagyon kedvesen, jóságosan beszélt vele Lázárné,
nagyon meghatóan. – A fiatalember megszégyellte magát, bocsánatot kért, fogadkozott, hogy
nem teszi többé, és vagy tíz napig valóban rendesen viselkedett. Akkor azonban ismét az
történt, hogy egészen ostoba ürügy alatt megint Kozárdra utazott és onnan Kolozsvárra.
Ezúttal négy napig volt oda.
Hazautaztakor a nő észrevétlen átkutatta a poggyászát. Nem volt ital benne. Hát akkor
miért olyan bűnbánó a nézése? Talán mert sokat ivott, mialatt távol volt? – Emiatt aligha,
hiszen az már mindenkor megtörtént, ha újabban elment, mégsem volt soha az a
bocsánatkérő, alázatos arca. – Vagy mivel az ígéretét megszegte? – Talán ez bántja annyira. –
Milyen megható – gondolta Lázárné –, hogy így a lelkére veszi! Nagy-nagy melegség ömlött
át az ő szerető asszonyszívén, és vigasztalásul és azért is, hogy megmutassa, hogy megbocsát,
mindjárt ebéd után – mihelyt egyedül maradtak – hozzádőlt és a szájával kínálta meg. A béke
csókjával.
A férfi karja mintha habozna, mielőtt átöleli. Az ajka csak az orcájához simul. Ez csak egy
pillanat, mert az asszony hátralép. Tágult szemmel, csodálkozva néz a férfi arcába. Az orrát
valami furcsa szag csapta meg, valami silány, majdnem büdös parfümillat, ez árad a László
gyűrött gallérjából, a ruhájából, a hajából.
Pár másodperc szükséges, hogy a szép, jó Lázárné megértse, megértse ennek a bűzös
illatnak szörnyű magyarázatát. Pár másodperc, mialatt az áruló szemébe néz, aki lassan
lehajtja a fejét, szégyenkezve görnyed össze, majd lassan kimegy a szobából.
Soká sírt Lázárné ezen a délután, többet, mint a most elmúlt négy napon, pedig azalatt is
mindig könnyesek voltak a szemei. Mégis este ismét megbocsátott. Mert nagyon szeretett.
*
Kínos hetek következtek most.
Mindenkor, ha az asszony a városra küldte Lászlót, az a gondolat szaggatta a szívét, hogy
ott leissza magát és újra megcsalja valami aljas ringyóval. Mégis gyakran küldötte be. Mert ez
volt a kibékülésük ára. Ha nem tenné, az haragtartás volna, büntetés. És veszélyes is! –
Veszélyes, ezt már tapasztalta, mikor egy ízben László előtt rendelkezve a botosispánt
magában beküldte a hetivásárba. Gyerőffy vonásai kőkeménnyé fagytak, egész nap szótlan
volt és annyira rossz arccal járt-kelt a házban, hogy Sára asszony megijedt. Azt hitte, el fog
menni tőle. – Ezt többet nem próbálta. Inkább elszenvedni az aggodalom minden poklát,
mintsem elveszítse. Csak azt nem! Csak az ne történjék!
Most már több italt is adott neki. Inkább itt igyék nála, ha már vágyik az alkoholra, és
elnézte, hogy pityókás, eltitkolta a cselédei előtt. Pedig ez is rossz volt néha. Lászlóban, ha
többet ivott a kelleténél, kiütközött az a furcsa fönnhéjázás, amin a barátai régebben annyit
kacagtak. Indokolatlanul goromba lett és dölyfös, bár az ilyen nem tartott soká.
Meghunyászkodott hirtelen és sírva kért bocsánatot sok-sok alázkodó szavakban.
Az ilyen jelenet után vadabbul szeretkeztek, akárha el akarnák törülni, ami közöttük
történt.
Viharterhes napok teltek így és viharos éjszakák.
*
Március vége táján Gyerőffy újra Kolozsvárt volt. Lázárné küldte be megbízván, hogy a
hízósertések árát vegye át attól a hentestől, akinek eladta volt őket. Elég nagy összeg,
tizenhatezer korona.
Ismét nem jött vissza estére, másnap se. Harmadnapon se.
Lázárné nagyon aggódott. Az is eszébe ötlött, hogy László tán elköltötte vagy elvesztette a
pénzt, de ez csak átsuhant az elméjén. Számba se jött a féltéséhez képest. Mikor negyednap
délig sem jött meg, ebéd után befogatott és bekocsizott a városba. – Annyit már kikémlelt
korábban, hogy László a Központiban száll meg, ha benn marad. Odahajtatott.
Valóban ott van, a szobájában még – mondotta a portás.
Az asszony fölment. Hirtelen nyitott be, féltékenyen; abban a hiszemben, hogy valami nőt
talál nála. Gyerőffy egyedül volt.
Le s föl járt a szobában. Már órák óta tette ezt.
Borotválatlan volt és negyednapos, gyűrött gallérjával szörnyen züllöttnek látszott. – Az
asztalon üres konyakosüveg.
Mikor kinyílt az ajtó és a szép Sára belépett, reákiáltott:
– Hát te mit keresel itt?! – A hangja gonosz és ellenséges. Az arca is az, és olyan
keményen konok, amilyen eddig sohasem. És ismételte: – Mit keresel te itt!?
– Hogy én? – felelt könnyedén Lázárné és színlelni próbált: – Én bejöttem komissziózni és
mivel már itt vagyok, gondoltam, benézek hozzád és megkérdem, nem akarod-e, hogy
kimenjünk együtt, mert én...
László közbevágott:
– Ne hazudj! Minek hazudozol? – Jól tudom, hogy utánam spionáltál. Hogy énmiattam
jöttél! A pénzedet félted, ugye? Ne félj, megvan! És még több is... Több is. Akarod? –
Akarod, hogy elszámoljunk? – Jó! – Én is azt akarom!...
Az asszony szép szemeit elborították a könnyek. Nem válaszolt azonnal, csak elfordította
a fejét. Pár percig küzdött a sírással. Végre nyugodtabban, kérlelőn tudta kimondani:
– Kérlek, László, ne itt, ne így... nem ebben a szállodában...
Némán kocsiba szálltak. Visszaindultak.
Kijutva a városból erős szélroham csapta őket szembe. – Északnyugati szél, hódarás
esővel. – A fedelet felvonták, a kibontott sárvédőt maguk elé akasztották. Így jól meg voltak
védve a hintó öblében.
Sára asszonynak eszébe jutott egy hasonló kocsizásuk, Hubertus napján. Akkor is így
gurultak hazafelé, de akkor összeölelkezve ültek, egymásba fogózva, nem, mint most, ilyen
idegenül, ilyen ellenségesen. Mégis attól a naptól kezdődött az ő kálváriája, attól fogva
változott meg László.
Szörnyű ez, így ülni egymás mellett! Sokáig nem bírta.
Alig feleútján voltak, mikor megszólalt. Megszólalt nehezen, mert fojtogatta a sírás:
– Miért vagy ilyen rossz hozzám, hiszen én nem vétettem semmit?!? – Szomorúan
mondta, nem haragosan, nem is sértődve. Csak a bánata beszélt és az ő anyáskodó szerelme.
Gyerőffy azonban zárkózottan felelt:
– Majd megmondom. Most ne beszélj. Majd ha megérkeztünk... – és újra elnézett maga
elé, továbbszőve mindazt, amit sok százszor elismételt magában az utolsó három nap alatt.
*
Az első napon az történt, hogy visszatérve a Hídelvéről, ahol ama mészárostól átvette a
hízók vételárát, a Híd utcában szembejött vele az öreg Kendy Sándor Kajsza. Az utóbbi
hónapokban, ha Gyerőffy ismerőst vett észre, rendszerint már messziről kitért előle. Befordult
a mellékutcába vagy valamelyik boltba, csak hogy ne találkozzék senkivel. Ösztönösen tette,
okát se kutatva. Az a félés lappangott benne, hogy úgy talál járni, mint Hubertuskor, midőn
Ambrus bá' olyan sértő hangon gúnyolódott vele, amikor azt vágta hozzá kacagva: – ... az jó...
koszt és kvártély!... Koszt és kvártély!...
Soha nem idézte magában ezeket a szavakat. Ha föltámadtak benne, gyorsan elhessegette
a tudatából. Erőszakkal gondolt másra. Mégis ott voltak mindig és mardosták a lelkét. –
Félszeg emberkerülését sem ezzel magyarázta, hanem hogy szakított a régi világával.
Önmagának ezt mondta, bár belül jól tudta, hogy csak hazugság. De így áltatta magát.
Ma azonban annál a mészárosnál áldomást ivott. Háromnégy kupica pálinkát, talán ötöt is,
mert nagyon kínálták. – Visszagyalogolva a szállodánál várakozó kocsihoz, még betért egy
bodegába. – Ott is fölhajtott néhány stamperlivel. Ha elkezdett inni, mindig több-többre
vágyott. Elég gajdultan folytatta az útját. Az alkohol elaltatta benne azt a hunyászkodó,
alázkodó érzést, kiütközött belőle a másik, az a fönnhéjázó és úrhatnám indulata.
Ilyen állapotban látta meg a vén Kajszát. Éppen feléje jön a járdán. Még ötven lépésnyire
lehet. Közöttük senki. Ebédidő lévén, üresek az utcák.
Ha László nem lett volna ittas, úgy tett volna, mint máskor, ha az öregúrral találkozott: –
beszökött volna a legelső üzletbe, vagy ha egyáltalán nem volt mód eltűnni, alázatosan
köszönt és elsietett volna. Ez volt régebben szokása, mióta Kendy Sándor olyan jóságosan
beszélt vele, most éppen egy éve. – Azonban részeg volt. Részeg és önérzetes. De hálás. Ezt a
hálát akarta kifejezni, midőn megállt hirtelen, akár egy cövek és merev karral tovalendítette a
kalapját, ahogy a színpadon Don Carlos spanyol grandjai a királynak köszönnek.
Még ki sem ívelt a karja, még véget sem ért ez a méltóságteljesen lassú mozdulat, az öreg
Kajsza felfordulást tett és derékszögben átment a túlsó oldalra. Átment vagy harminc
lépésnyire a fiatalembertől.
Ott sem jött tovább, hanem be egy boltba.
Megismerte-e Lászlót? – Szándékosan fordult-e el, azért, mert részegen látta, vagy mivel
hallotta, hogy egy asszony kitartja? – Véletlen volt-e csupán ez a váratlan járdaváltás, vagy
valóban abban az üzletben volt dolga? – Mindez sosem világlott ki. – A továbbiakra nézve ez
nem is számottevő.
A fiatalember karja ott maradt a levegőben.
A megütközés végigszáguldott rajta. Az arca eltorzult.
Ama pár perc alatt, miközben az öregúr átment, teljesen kijózanodott, annyira megrendítő
volt, amit látott.
Majd föltette a kalapját és lassan megindult a szálloda felé.
Ott hazaküldte a Lázárné kocsiját, szobát kért és fölment. Egy óra múlva csöngetett. –
Menjen el valaki az Abády-házhoz – mondotta a szolgának – és kérdezze meg, hogy Ázbej
jószágigazgató úr hol van. Ha a városon volna, kéretem, hogy azonnal keressen föl. –
Negyedóra múltán jelentették, hogy Ázbej nincs itt, hanem Dénestornyán. Ekkor sürgönyt írt:
– Kérem, jöjjön azonnal...
Egyedül maradt László. Ki sem lépett a szobából többé. Találkozhatnék valakivel. Ezt
nem akarta. Ettől félt. Csak ne lássa senki! Senki! – Mindenki azt tenné, amit az öreg Kajsza,
nem fogadná a köszönését. Elfordítaná a fejét. Hogyne tenné?! – Mikor azt teszi vele az a
jóságos vénember, az, aki olyan apaian jó volt hozzá, akinek megfogadta, hogy rendezi az
életét, aki annyi melegséggel ajánlta volt egykor a segítségét. – Most az is hátat fordít neki és
igaza van! – Teljesen igaza. Mert ő becstelen!
Más az, mint most három éve, mikor a pesti kaszinóból kártyaadósság miatt kegyelemből
kiengedték. Az is szégyen, az is megbélyegzés. De ő belül önmagában nem úgy ítélte. Ő
ekkor magasabb parancsnak engedett; fizetni tudott volna és ha akarta volna, a világ
szemében úriember marad. Önként vállalta a kidobatását, hogy kiválthassa a Berédyné
gyöngyeit. Heroikus tett: a miatta elzálogosított ékszert az asszonynak visszaadni és vállalni a
szégyent. Öngyilkosságot követni el, melynél azonban az öngyilkos tovább él és a túlnani
bizonytalan pokol helyett földi pokolra veti önmagát. – Ebben volt valami nagyszabású, ami
ha nem is kárpótolta a lefokozásáért, mégis az önbecsülését megmentette. – Most ez más!
 Mert ez valóban gyalázat a saját szemében is. Most a szeretője tartja ki – jól mondotta
Ambrus bá' –: Koszt és kvártély! – főzet finom ételeket és mosat reá; még lovat is vásárol
neki, – jól tudja ő, hogy csak miatta vette és küldözi a városra színlelésből. Hiszen ő semmi
hasznosat sem tud. Csakhogy elpalástolja a valóságot. Azt, hogy kitartja, akár a stricijüket az
utcai leányok. Jó, hogy pénzt még nem kínált neki! Tán csak azért nem, nehogy elköltse más
nőkkel. Biztos azt is adna, ha kérné – még szerencse, hogy idáig nem süllyedt. De az is
elkövetkezhetik!
Amit eddig költött az ilyen városi kiruccanások alatt, az a bútorok és apró csecsebecsék
ára, amit összekotorászott régi fiókokból és a kozárdi szatócs útján adott el, vagy maga vitt a
táskájában Kolozsvárra. Már alig van ilyesmi; a kastély úgyszólván üres. – Már a házi
fehérneműt is eladta és a konyha vörösréz fazekait. Nincs már ott semmi, amiből pénzt
csinálhat. – Tehát oda fogok jutni... még pénzt is fogok kérni... Gyalázat! Inkább meghalni.
De ezt sem teheti így. Nem szökhet el ezzel a tartozással a nyakán. Ki kell fizetnie
mindent, ne mondhassa senki, hogy ő adós maradt!
Ezért hívatta Ázbejt.
Minthogy csak másnapra várhatja, hát holtrészegre itta magát ott a hotelszobában. Csupán
ez csitítja el az önmardosását.
*
Következő reggel úgy tíz óra tájban a kis kövér Ázbej jelentkezett nála.
Mit sem csodálkozott, hogy Gyerőffyt ágyban találja; nem is kérdezte, nem beteg-e talán,
odavont egy széket az ágy mellé és reáült a szélére, ahogy szokása, a tiszteletadása miatt tán,
vagy mert a kurta lábai másként nem érnék a padlót. Miután így elhelyezkedett, László felé
fordította gömbölyű ábrázatát, mely egyformára nyírott szőrzetével sündisznóra emlékeztet,
mikor az labdává húzódik össze.
– Itt vagyok – mondotta a pici duzzadt szájacskája. – Méltóságod parancsoljon velem...
A hangja alázatos, a tartása hódolat és csupa szolgálatkészség. Lószilvavágású szemei
azonban meghazudtolják mindezt. Élesen figyelik Lászlót. Tudomásul veszik, hogy minden
poggyász nélkül van, hogy a nappali ingében aludt, hogy az éjjeliszekrényen az odadobott
gallér mellett üres pálinkásüveg áll és maszatos vizespohár. Valami várakozásteljes öröm
villan a nézésében, mintha megérezné, hogy a céljához ért.
Gyerőffy fölült a térdeit átkarolva és pár pillanatig hallgatott. Aztán szigorúan mondta:
– Nekem pénzre van szükségein. Elég nagy összegre és azonnal. Tízezer-ötszáz
koronára...
Ázbej széjjeltárta a kezeit.
– De hát honnan, kérem, honnan? Az erdőt eladtuk, kérem, ahogy méltóztatik tudni; a
vételárt fölvettük, pedig még le sem vágták. El is fizettük azonnal, hogy az árverést
megállítsuk. Elfizettük kamatokra, kérem, uzsorakamatokra, mert méltóságod elismerte a
tartozást és temérdek perköltségre. Az instrukció már rég az enyém, illetve a feleségemé, a
bért tíz esztendőre előre kifizettem, és azt a pótlást is, amit most két éve tisztán
áldozatkészségből juttattam méltóságodnak. Mindezen kívül a magaméból törlesztettem óriási
összeget, ahogy jelentettem gyakran és ezek nyugtáit bemutattam. Méltóságod rendben is
találta mindezt. Most már nincs pénzem, nincs egy krajcárom se...
Komoran nézett László a kis kövéres emberre. Összenőtt szemöldökei közé mély ránc
íródott:
– Márpedig erre az összegre okvetlen szükségem van. Okvetlen! Értette?! – mondotta
szigorúan.
A kicsi ügyvéd nem válaszolt.
Csak azok a szőrös pici kezei mutatták, hogy ő nem tehet semmit.
 Néhány percnyi csönd. Csökönyösen hallgattak mind a ketten. Végre Gyerőffy előrehajlott
és kimondta:
– Vegye át a birtokot. Szőröstől-bőröstől. Odaadom. De az a pénz, az kell! Érti? Kell! –
Majd látva, hogy Ázbej meglepetést színlel, reákiáltott: – Maga ne tegye magát! Erre pályázik
maga már évek óta. Minek teszi magát!?
Ez Lászlónál váratlan éleslátás. A tegnapi délutánon azonban nagy számonkérést tartott
maga fölött. Végigsorakoztak a tettei, mulasztásai. Élesen bírálta önmagát és másokat és így
visszapillantva az egymás mögé sorakozó eseményekre, ahogy lenéznénk kútba vagy végig az
országúton, meglátta azt a tervszerűséget, amivel Ázbej őt befonta.
– Kérem, én csak szolgálni akartam... én másra sohasem gondoltam... – védekezett a kicsi
vastag ember, de László reákiáltott:
– Ne mókázzon nekem! Arra feleljen, amit mondottam!
Ázbej sokkal okosabb volt, semmint megsértődött volna. Itt az a pillanat, amikor
megkaparinthatja azt a szép kis kastélyt, azt a csinos birtokot. Üstökön kell hát ragadni az
alkalmat, mielőtt Gyerőffy meggondolná magát és máshoz fordulhatna, valamelyik
rokonához, esetleg Abády Bálinthoz, az egyetlen emberhez, akitől valamennyire félt. Így hát a
megbántódást csak mérsékelten játszta meg, alig pár szóval, mozdulattal, és kijelentette: – ...
én utánaszámítok, kérem... én hajlandó vagyok, kérem... – és hajlongva távozott, ígérve, hogy
kora délután itt lesz és választ fog adni.
*
Óriási iratcsomóval érkezett. Rengeteg adattal, számokkal. Hosszasan bizonyítgatta, hogy
Szamoskozárd máris túl van terhelve a régi adósságokkal és mindavval, amit ő, Ázbej,
időnként fizetett. Ha mindent fölértékelnek a legmagasabb árra – pedig a kastély fedele
lyukas, a pincében talajvíz, az egyik istálló düledezik –, akkor is fönnmarad sok ezer koronás
követelése, amit nem fedez semmi és számára meg nem térül soha. Nagyon hosszan beszélt,
előmutatva váltót, számadást, nyugtát, mindenféle-fajta okiratot, amik világosan bizonyították
azt, hogy már sehol semmi sincs, sőt még annál is kevesebb.
Eközben László le s föl járt. Néha egy-egy pohár pálinkát öntött magába, néha odanézett
az aláírására, ha Ázbej elébe tartotta. Haragosan járkált és utálta ezt a színházat, amit eljátszik
neki a kis ravasz ember, eljátszik főleg önmagának, hogy ki ne essék eddigi szerepéből. Mégis
türelemmel volt, hogy végére jusson. Mikor a sok beszéd és bizonykodás után Ázbej
elhallgatott, megállott előtte:
– Nos? – csak ennyit mondott.
– Kérem! Én megadom még azt a tízezer-ötszáz koronát. Igaz, hogy máris veszteségem
van elég, de megadom... – válaszolt a kicsi ügyvéd, nem mervén tovább húzni a dolgot. És
azonnal üzletszerű hangba csapott át. Megíratja a szerződést és ha elkészült, a közjegyzőt
értesíti.
– Odajönne-e méltóságod, vagy iderendeljem?
– Ide! – válaszolt László és elgondolkozott, majd újra megszólalt: – Még egyet! Azt az
üres cselédházat a szatócs mellett, lenn az országút sarkánál, azt hagyja ki a vásárból. Azt oda
akarom adni a vén számtartómnak, Balog Mártonnak. Még az apámat szolgálta. Nem akarom,
hogy az utcára kerüljön.
– Kérem, ahogy parancsolja! – hajlongott Ázbej és sietve hátrált ki az ajtón, nehogy
Gyerőffynek még valami fönntartás eszébe találjon jutni.
*
A kocsi az apahidai állomás előtt átrobogott a síneken, fölhajtott a jobb oldali dombon és
megállt a Lázárné udvarháza előtt. A daraeső már havazásba váltott. Olyan hóviharban
szálltak ki, hogy majdnem eldöntötte őket a tornác lépcsőin. Ugyanaz a vihar, mely Abádyt
lekéstette az esti gyorsvonatról.
Kabátostól menekültek be a legelső szobába, az ebédlőbe. Itt dobták le a felöltőiket,
Gyerőffy mindjárt az ajtó mellett, az asszony pedig az asztalon túl. Ott azonnal meggyújtotta
a függőlámpát, mert bár alig múlt öt óra, de az idő sötét és az ablakokat betapasztotta a hó.
Mikor ezt elvégezte, átpillantott Lászlóra.
Ott állt az asztal mellett. A lámpa élesen világította meg. Borostás az álla. A szemöldökei
összenövését sötét ránc szeli ketté. Csapzott haja belóg a homlokába. Piszkos gallérjával,
gyűrött ruháiban szörnyen züllöttnek látszik, tán még züllöttebbnek, mint akkor, midőn most
hét hónapja Lázárné kihozta abból a szamosújvári kocsmából. Amikor kimentette onnan.
Akkor részeg volt, most józan, félelmetesen józan.
Mereven áll, akár egy kőszobor.
Sára asszony szívét mintha jégmarok szorítaná össze. Valami kegyetlenül elszántat látott
meg a férfi arcán. Gyűlölet nézett reá a szemeiből!
Valóban gyűlölet volt. László napokon át gyártotta ki és fokozta föl magában ezt a
gyűlöletet. Ez a nő, ez az oka az ő erkölcsi pusztulásának. Ez vette magához, ez tartotta itt
ravaszul, ez altatta el a lelkiismeretét, szép barna testének bódító áfiumával, ez kábította el az
önítéletét szerelmes csókkal, tudó szájának bűvös italával, itt tartotta a szégyenben,
disznóólban, ahogy Kirké az elvarázsolt hajósokat. Mindent elkövetett, hogy ő meg ne lássa,
milyen gyalázatban él, hogy őt kitartják, mint a herét a dolgozó méhek. Ezt nem lett volna
szabad tennie! Visszaélni az ő gyöngeségével, az ő vagyoni romlásával, otthontalanságával.
Itt elhalmozni minden jóval, csak hogy meg ne lássa! Nem! Ezt nem lett volna szabad!
Pár percig szótlan álltak az asztal két oldalán, ijedten a nő, komor gonoszságban a férfi.
Lázárné szólni akart, kérdezni akart, de hang nem jött, csak az ajkai mozogtak némán.
Gyerőffy benyúlt a belső zsebébe. Két vaskos borítékot vett ki. Az egyiket átdobta az
asszonyhoz. – Nesze! Ez a hízók ára, tizenhatezer korona. Tudom, aggódtál, hogy el fogom
lopni. Hát nem! Itt van. Megvan hiány nélkül. Számláld meg!
– De László!... Hova gondolsz!? – dadogta szegény asszony. Úgy érezte, mintha gonosz
álmot élne végig.
– Követelem, számláld meg! Nem szabad, hogy valaha is azt mondhassa valaki, hogy én
elvettem a pénzedet. Számláld meg!
Az asszony nem mert ellentmondani. Sietve úgy tett, mintha megolvasná a pénzt; mikor
visszatette a borítékba, Gyerőffy újra megszólalt. A szava tán még ridegebb és valami
kegyetlenül gúnyos csengése is van.
– És mással is elszámolunk. Itt van. Ezt is számláld meg! – és most a másik borítékot
dobta át. Ez röptében kinyílt és néhány ezresbankó előcsúszott belőle, mikor odaesett Lázárné
elé, aki csodálkozva kérdezte:
– Mi ez? Miért?... nem értem!...
– Ez tízezer-ötszáz korona. Szeptember óta vagyok itt. Az kétszáztíz nap. Naponta ötven
koronával számítottam. Ötven korona – koszt és kvártély! – ez bőséges! de azt akartam, hogy
mindent megfizessek. Mindent... amit adtál nekem. Mindent!...
Pár pillanatig nem felelt Lázárné. Aztán lassan kiegyenesedett, amilyen lassan behatolt
lelkébe a szavak szörnyű értelme.
Sudár termetével, széles vállaival most ő vált félelmetessé, koromszín szemei zsarátnok
villogással a pillák sűrű sövényei között, szépen ívelt szája akár a fúriáké; mindjobban
kimagasodott mozdulatlan, aztán hirtelen kinyúlt a karja. Az ajtóra mutatott:
– Hát már most takarodj!... Takarodj!... Takarodj!...
 László összecsuklott, mintha eltört volna benne egy rugó. Elfordult. Hogy azt a pénzt
utánahajítják, azt már nem is vette észre.
Vállára kapta a kabátját és kirohant a hófergetegbe. Mögötte az ajtót nem ő, hanem a vihar
csapta be.
*
Futva szaladt le a dombon. A szélvész szembevágta. Nem is érezte azt a sok millió jégtűt,
amit az arcába csapott. Szaladt, szaladt le völgynek; szaladt, ahogy menekülő állatok
szaladnak, betartva az ismert csapást öntudatlan; szaladt, amíg bírta a szusza. Szaladt, mert
úgy érezte, hogy az a kemény, gonosz elszántság, amit magára kényszerített, már elhagyta.
Szaladt, mert félt, hogy összeesik és sírva fog fakadni. Szaladt, mivel egész föllépése, melytől
erkölcsi elégtételt várt, belefulladt szégyenkezésbe, szégyenbe, a hálátlanságáért, a
durvaságáért.
Így ért le az országútra, majd ama komisz kocsmához, az állomással szemközt. Beomlott
az ajtón.
Néhány vasúti munkás iszogatott ott a füstös, vastag levegőjű ivóban. Meg se fordultak
jöttére, egykedvűen borozgattak tovább. Senki sem lepődött meg, annyira ázott, szurtos és
sáros volt.
– Pálinkát... pálinkát... egy fél üveg pálinkát!
– Milyet akar: ánizsost vagy mézest? – kérdezte kurtán a kocsmáros.
– Mindegy – válaszolt László – csak erős legyen, nagyon, nagyon erős...
Elébe állították. Kiitta. Még egyet! Azt is.
A szesz már elbódította az ítéletét. Az jutott eszébe, hogy Lázárné utánaküld. Kerestetni
fogja. Jaj, – ne találják itt, csak azt ne! Csak azt ne! – Gyorsan a polcra dobott egy kétkoronást
és kisietett a viharba.
Eleinte újra szaladt, mintha üldöznék. Már nagy hófoltok tarkították az úttestet, közöttük
fekete pocsolyák. László csak ment, ment maga elé, nem válogatva, hová lép, sárba, vízbe,
hóba, csak ment, ment szakadatlan. A falu első házainál megint egy fogadó. Oda is betért, ott
is ivott újra nagyon sok pálinkát, hirtelen, és ott se volt maradása. Mentül több szeszt ivott,
annál erősebb lett az a félelme, hogy utánajönnek és elviszik vissza. Hova? Kihez? Miért? –
ezt már nem is tudta, világos csak a félelem, hogy eljönnek érte. És ismét szaladt egy verset,
most már nehezebben. A lábai alig bírták.
Kiért a faluból. A sötét éjjelben már alig látszik valami, bár itt már összeállott a hó,
különösen oldalt a földhányások martján. Mégis alig sejthető, annyira sűrű a havazás.
Tántorogva bandukolt tovább.
Itt az út nekifordul a Szamos hídjának. László nem látta meg. Botorkálva tette egymás elé
fáradt lábait, a fejét előrehúzta valami mázsás súly, mégis haladt tovább, maga elé. Minden
gondolatot kitörölt már az ital és a fáradtság. Ment maga elé, mint egy agyonhajszolt állat.
Aztán elfogyott a föld a lépései alatt.
Lebukott a semmibe.
A mély árok alját betölti a hólé, ebben feküdt szárközépig, a felsőteste széjjeltárt karokkal
a marton.
Így maradt mozdulatlan. A hópelyhek mind sűrűbben hullottak a hátára.

V.
 Absolon Miklós két oszlop közt a nyitott verandán ült.
Tar fején üveggyönggyel hímzett pici bokharai sapka. Nyitott puha inge szétnyitva a
vaskos torkánál.
Jó volt itt lenni a szép májusi napsugárban. Mit sem csinált, csak süttette magát a keleti
ember szemlélődő nyugalmával.
Nem gondolt semmi különösre. Elég az, ha szép az idő, meleg a nap. A táj, ha nem is
fontos, hogy éppen milyen, de jó messzire ellásson az ember. Innen áttekinthet a Küküllőn,
amely itt még csak nagyocska patak; sok rétre, ami fiatal zöld és meg van szórva mindenütt a
békavirág sárga pöttyeivel, és át odatúl a hegyhomlokon, bükkerdő, gyertyános és
vörösfenyők közé – hol már mind kifakadtak a rügyek, és még tovább is a völgyön jobbról is,
balról is, mivelhogy alatta kanyarodik délnek a Küküllő, sok egymás mögé szorongó ormok
kettős sorfala között.
Régi tájkép, régi ismerős tájkép.
Ezt nézte ő már gyermekkorában, itt vált emberré, innen vitte el kalandvágyó természete
messzi Ázsiába, ide tért vissza többször, amíg végül nyomorék lábbal került haza és vége
szakadt annak a sok kóborlásnak.
Nem baj! Mindegy.
Mindegy, itt ül-e vagy a Küen-lün valamelyik szikláján kőszáli bakot lesve, lámakolostor
küszöbén és álruhában mint kolduló zarándok, kirgiz sátor alján a Taklamakán sivatagban
vagy itt Borbáthjón, e kis székely községben, a szülőfalujában, a verandán.
Szép az élet mindenütt, egyre megy, hol vagyunk. – Ha pedig nincs olyan dolog, amiért
érdemes mozogni, üljünk nyugton és örüljünk és ne okvetetlenkedjünk, ahogy azok az izgága
városi emberek.
Így gondolkodott az öreg ázsiai, bár azt soha el nem mondta se magának, se másnak.
Már vagy másfél órája ült itt jótevő semmittevésben, és csak akkor mozdult meg, ha
eldobta a szivarját és másikra gyújtott. Ahogy így kibámészkodott a világba, megpillantott
távol, a nyugat felőli kanyarodóban egy négyesfogatot. Ritka dolog az itt, ezen az elhagyott
úton, mely Szászrégent köti össze Szovátafürdővel, különösen így tavasszal. Ilyenkor nem
járnak erre csak néhány apró székely parasztszekér vagy valamelyik szomszéd középbirtokos
bricskája. Ami pedig ott jön, az bőrfedelű hintó.
Éles vadászszemével azt is meglátta, hogy négy sárga van befogva, hogy a gyeplős ló
hóka és hogy nő ül a kocsiban és egyedül.
Ugyan micsoda fogat lehet az? – gondolta, mert ő mindeniket ismerte ezen a vidéken,
hiszen az út itt fut el a kertje alatt. Volt elég alkalma, hogy megtanulja őket.
Követte hát a nézése a feléje közeledő négyest. Nem kíváncsiságból persze, hanem csak
azért, mivel mindegy, mit néz az ember, és ha ez adódott, hát ez is szórakozás.
Mindjobban közeledik a hintó. Már végiggurult azon a három sarlószerű görbülésen a
beülő dombsarkantyúk tövénél; most már ide tart az egyenesben, ami csak a parkocska
kerítésénél fordul a magosas mart mögé. A kocsist már jól látja, nagy bajszú öreges ember,
még a zsinórt is a hosszú magyaros kabátján. A bak azonban elfödi a nőt a hátsó ülésben.
Csak a fehér napernyője virít fölötte, mint valami óriási csiperkegomba.
Ide is érnek már. El is tűnnek a borostyánsövény mögött, amely falként zárja le a domb
alján az Absolon-kertet. Tovahaladnak még jó darabon, aztán váratlan megdobban a híd. Az a
híd ez a veteményes végin, ahol áthajtanak, ha őhozzá jön valaki. Már hallatszik is a lovak
rugaszkodása ki a szivályos kapaszkodón.
Hát ez mégis váratlan dolog, hogy hozzá asszony jön, mégpedig egyedül!
 A veranda támfalán jókora csöngettyű áll. Ezt rázza meg Absolon. Alighogy megrázta,
csinos arcú, kövéres, középkorú nő lép ki a szobából. Odamegy a táj felé fordult emberhez és
mögötte megállva a vállára teszi a kezét. Csak akkor kérdezi:
– Parancsol valamit? – Máriskó ez, Póka Máriskó, Absolon gazdasszonya és régi
szeretője. Az, akiről az ő ellensége, a gonosz Lizinka tanti széltiben híreszteli sok-sok évek
óta, hogy repedt sarkú szógáló volt valaha és „rosszféle".
Hát ebben van igazság, de sokkal-sokkal több rágalom.
Póka Máriskót valóban konyhaszolgálónak fogadták meg Borbáthjón az Absolon
udvarházába, mikor az Ázsia-kutató utoljára jött haza. Ennyi hát igaz is, de több nem.
Igen rendes leányka volt és alig tizenhat éves. Nem idevaló, hanem a szomszéd községből.
Nem is szolgált máshol, hanem legelőször itt. Legénnyel még nem akadt dolga. Tehát hogy
„rosszféle" lett volna, az hazugság.
Absolon, aki még akkor javakorabeli férfi, megkívánta a lányt és tatármódon járt el. Azok
előbb elkapják a nőt, aztán a nászéj utáni reggel gazdagon ajándékozzák meg az apját. Ez ott
az ősi törvény. Hát így tett ő is. Következő hajnalon négy gyönyörű jármos ökröt küldött
váltságul a leány fejében. Ezt el is fogadták és ez nem szégyen, nem olyan, mintha pénzt
kínált volna érte. Ajándék, az más; négy ökör pedig nagy dolog.
Azóta nála van Máriskó. Hogy bárkivel is megcsalná Absolont, az valószínűtlen. Annál
inkább, mert nagyon kedves, jólelkű ábrázata van, bársonyos szemei és bájos mosolya. Ezek a
szemek pedig mindenkor végigcirógatják a hímjét szerető odaadással.
– Valami vendég érkezik – mondotta az ázsiai –, most fordult be a hintó odalenn. Menjen
valaki elébe. Te pedig gondoskodj uzsonnáról.
– Jó! – felelt a gazdasszony, és eltűnt a házban.
A termetes öregúr összeszedelőzködött. Fölállt. Félfogra csapta a szivart, combjához
szorította a kurta mankóját és olyan gyorsasággal, amit ilyen nyomoréktól nem várt volna
senki, sietve topogott át a szobákon és midőn a négyes átkanyarodott az udvaron, már ott állt
a tornác faoszlopai között.
Ez olyan tágas csarnokféle, két oldala nyitva, az udvar felől is és a kert felé is. Összeköti
teljes szélességben a főházat a hátsó épülettel. Közönséges téglával van kövezve, az oszlopai
is csak ácsolva durván. Nincs is semmi más benne, mint két közönséges lóca. A házak két
bütüfalán azonban hatalmas trófeák, ázsiai vadnak mindenfajta szarvai. Azok meredeztek
Absolon felé, ahogy egyedül a középen a botjára támaszkodott. A darabont odakünn a
porondon.
A kocsi megállott. Adrienne szállt ki belőle.
*
Régóta gondolkozott azon, hogy fölkeresi a férje nagybátyját. A kicsi Margit lakodalma
óta. E nagy parádés esküvőn Absolon volt a násznagy. Akkor barátkoztak össze.
Adrienne ösztönösen érezte, hogy az öreg Absolon megbecsüli őt. Emberszámba veszi.
Feltűnően előzékeny és figyelmes volt vele. A lagzi után meg is látogatta és elbeszélgetett
hosszan vele.
Az ilyen nem szokása Absolonnak. Nem jár soha női társaságba. Hogy maga kért
találkozást, hogy soká maradt nála, ez mind váratlan kitüntetés és komoly rokonszenv jele.
Volt valami résztvevő csöngés is a hangjában, mintha meglátta volna az ő házaséletének
szörnyű visszásságát. Ez a tapasztalat vezette ide Adrienne-t sokszoros latolgatás után. Mert
valaki kéne, aki melléje álljon, mikor ő a válását meg fogja indítani. – Valaki, akinek Uzdy
előtt és az anyósa előtt is tekintélye van. Aki megmagyarázza, hogy őt nem kényszeríthetik
örökös rabságra. Valaki, aki elég bátor és szembeszáll Uzdy Palival; aki a gyermekéhez való
jogát megvédi; aki elég okos is, hogy Bálintot megvédelmezze, ha arra kerülne a sor.
 Ezt gondolta át sokszor Adrienne, mielőtt ide indult. Mostanáig várt. Idáig várhatott. Most
azonban az anyósa megírta, hogy május végére hazajön az unokával. Ha leánykája itthon lesz,
akkor belefoghat a válása ügyébe, hiszen csakis a kis Klémi távolléte tartotta eddig vissza.
Így hát Mezővarjasra, az apjához utazott a szokásos ürüggyel; ott másnap korán reggel
befogatta a négyest és ide hajtatott. Nem kellett beavatni senkit, hiszen Varjason ő parancsolt
az anyja halála óta.
Elég hosszú út. Hazulról Régenig, ahol ebédelt, van vagy ötven kilométer, onnan
Borbáthjó pedig közel harminc. Azok a jó mezőségi sárgák megszokták azonban az ilyen
hosszú járást. Olyan frissen érkeztek, ahogy elindultak.
– Milyen szép magától, kedves húgom, hogy meglátogat engem... – így üdvözölte a
vendégét Absolon és gálánsán csókolt kezet. Ő minden fiatal nőnek kezet csókolt, míg a
véneknek soha. Adrienne figyelmesen nézett körül.
Elég furcsa épület ez. Derékszögben indul ki a domb aljából, földszintesen húzódik el a
simára egyengetett udvarnál és ahol az összekötő oszlopozás után a főház kezdődik, ott már
lefelé lejtvén a kert körülötte, az úri lakás szobái lassacskán emeletté válnak és a legvégén az
a veranda már jó magosan ül ki a virágágyak fölé.
Ide jöttek ők ketten és leültek nyírfából összerótt karosszékekbe. Itt mondta el Addy a
jövetele célját.
Nagyon őszintén beszélt. Nagyon nyíltan. Valójában mindent elmondott a házasságáról, a
férjéről és az anyósáról, aki pedig Absolon testvére; sőt azt is, hogy új életet akar kezdeni a
válása után, amiben, ha burkoltan is, de érintve volt, hogy ő szeret valakit, akihez férjhez akar
menni. Könnyű volt mindezt elmondani.
Sokkal könnyebb, mint ahogy elképzelte volt, amikor ezeken töprengett. Ennél a széles
vállú, nyílt nézésű öregembernél, ki ott ült vele szemközt, annyi jóindulatot érzett és
megértést, hogy az asszony azt hihette volna, mintha nem új dolgot közölne, hanem sokszor
megtárgyalt körülményeket ismételne csupán. Még a férjéhez való hasonlatossága sem
zavarta. Pedig ugyanaz az arc, azok a széles pofacsontok, rézsútos szemállás, jókora száj
húsos ajkakkal, ugyanaz a bőrszín. De Absolon nincs stilizálva semminek, a maga
természetében van, míg Uzdy Pál szándékosan Lucifernek maszkírozza magát, csúcsos,
nyesett szakállal, hosszúra tenyésztett vékony bajusszal, ami a szája fölött röviden van nyírva.
Minden idomítva, hogy félelmetes hatást tegyen.
Azonban nem ez a fontos. Fontos, amit az arcuk mond. Uzdyé csupa kajánság, míg a
nagybátyja – legalább most – derűs jóakarat és segítő szándék, pedig tud ő is gonosz lenni, ha
akar. Hosszan beszélt Adrienne. Mikor elhallgatott, az öreg ázsiai levette a srófos lábát, ami
eddig ki volt nyújtva mellette – és dobbantott vele a padlón. Ez szokása, ha valami elhatározót
mond.
Az egyik szemöldöke ferdén kissé fölcsúszott a homlokán. Meggondolva ejtette a
szavakat, mintha mindenik mögött sok hozzáfűződő gondolat lapulna meg:
– Hát én ezt elvállalom, ha nem is könnyű dolog. Elég felelősséggel is jár, magával
szemben; de azt nem bánom. Clémence nővérem nem aggaszt, majd valahogy elintézem vele,
mikor annak megjön az ideje. Az öcsém, Pál, az persze már nehezebb...
Adrienne aggódva nézett reá, a szemében kérdés.
– Csak úgy értem, hogy mivel boldogult sógorom bolond volt, hát azt a fiánál is számba
kell vennünk. – Ez persze annál indokoltabbá teszi a maga szándékát, kedves. Igen. Nagyon
indokolttá... És én vállalok mindent... Azt is, amit maga tán nem mondott... azt is ami –
mondjuk – váratlanul vagy nem, de mégis előfordulhat... Azt is... megvédeni magát, vagy...
vagy bárki mást, aki... akit esetleg szükséges...
 Nyilván arra a szerelemre célzott, amit bár nem ismert, de az Adrienne válási szándéka
mögött sejtett. Ösztönös éleslátása bizonyára tisztában volt azzal, hogy van itt egy férfi, aki
miatt mindez történik.
Aztán hozzátette, hogy a szavának súlyát mihamarább eltörülje:
– De hát uzsonna ideje volna, vagy mi! Nem értem, miért nem hozzák már...!
Fölkelt, pedig ott állt előtte az a nagy csöngettyű, amit máskor egyszerűen csak megrázott,
ha akart valamit. De nem nyúlt utána, hanem föltápászkodott gyorsan és besántított a házba.
Adrienne egyedül maradt.
Kikönyökölt a veranda korlátfajára. Lenézett maga elé. Milyen rokonszenves ez az öreg
mongolképű ember! Milyen jó szándékú, milyen szolgálatkész. Mennyire tapintatos volt az is,
ahogy az utolsó szavaiban érintett ki nem mondottat és ki nem mondhatót.
Az ő szerelmét.
Vajon hallott-e valamit erről? Hallott-e Bálinthoz való viszonyáról? Aligha, hiszen őt
mindenki mással hírbe hozták, ő maga gondoskodott erről; gyakran tettek neki célzást jóakaró
vagy gonoszkodó idősebb hölgyek, főleg Kendy Ambrusról vagy Pityuról, régebben Alvinczy
Ádámról is, de soha senki Bálintot ilyen vonatkozásban nem említette előtte.
Nem! Az öregúr nem tudhat semmit, csak a tapasztalása beszélt belőle, hosszú
életismerete.
Ezeket gondolta el, miközben lenézett a tavaszias kertre. A lejtőt apró vízszintes ágyások
tagolják, amelyeket öt-öt kőlépcső kapcsol össze. Mindenikben tulipán és nárcisz; szépen
ápolt sorok, teljes virágzásban, széltül pedig magos törzsű rózsák még csak bimbókba
fakadva. Egészen szabályos formájú, mert három oldalon orgonabokrok vonulnak: jobbról a
kerítés mentén, balról az erdősített partrész befejezéseként, odalenn pedig az út fölött. Ez a
virágos rész valami franciás kert benyomását tette; a XVIII. század ízlését ábrázolta.
Ugyanakkor teraszozhatták ezt a hegyoldalt, mikor maga a ház épült a nagy dupla fedelével,
stukkócikornyás mennyezeteivel, ami annyira különbözik a durván ácsolt tornáctól és a hátsó
épülettől.
Békés és mosolygó, nagyon zárkózott kertecske. Ennek a derűs öregembernek a lelkét
tükrözi vissza, ámbár alig hihető, hogy ő babrálna vele. Pedig itt valaki foglalkozik ezzel,
valami egyéni ízlés érződik rajta...
A kertek elárulják a tulajdonosukat. És Adrienne visszagondolt az ő kertjükre Almáskőn,
ahol Uzdy egyetlen virágot se tűr meg, még a gyepet is gyomlálják és folyton nyírják
masinával, nehogy egyetlen boglárka kiviruljon benne.
– Parancsoljon, instállom! – szólalt meg egy hang a háta mögött.
Máriskó volt, jóságos mosollyal kínálta a fiatalasszonyt. Az asztal már megterítve, rajta
gyönyörű kuglóf, mandulás piskóta, csöröge és forró lángos fedeles fazékban, meg sokféle
hideg hús. A tea mellett volt bivalytejes kávé is, mert bár a háziúr csakis kínai teával él, de
hátha az ismeretlen hölgy inkább kávépárti, így hát az is ott kínálkozott a sok jó dolgok
mellett. Máriskó pedig tessékelte a vendéget:
– Parancsoljon ozsonnyálni, kérem...
Adrienne az asztalhoz ült, de nem látott hozzá:
– Inkább tán megvárnám a nagybátyámat...
– Ne tessék, kérem! – bizalmaskodott a gazdasszony. – Az úr nem szereti, ha várják. Ő
most telefonál valakivel, ami még eltart egy kisdeg időt. Haragudna is reám, azt hinné az úr,
hogy nem kínáltam elég jó szívvel. – Ezt mosolyogva tette hozzá, elnéző, kissé anyáskodó
mosollyal. Azt a szót, az úr, úgy hangsúlyozta mindig, mintha nagybetűvel írnák.
A bivalytejes kávét választotta Adrienne, miután megtudta, hogy Absolon teázik. Nem
akarta, hogy hiába legyen itt a kávé, amit csak miatta főztek. Elég távolacska állt tőle Póka
Máriskó, némán dűlve az ajtófélhez. Kissé telt, de jól alkotott termetén szürke kartonruha,
pruszlik és szoknya, mint a jómódú parasztasszonyokon.
Adrienne nagyon rokonszenvesnek találta ezt az egyszerű és kedves nőt.
Barátságos is akart lenni, jól tudva, hogy régóta Absolon élettársa. Társalgásba kezdett; a
süteményeket dicsérte, majd a szép virágokat is itt a veranda alatt. Máriskó csak szűkszavúan
felelt; mindig mosolyogva, de csak annyit, amit az illendőség kíván.
– Ki ápolja a kertet? – kérdezte Adrienne. – Ritkán láttam ilyen szépen tartott
virágágyakat.
– Hát én tenném, instállom. – És mintha ez az elismerés beszédesebbé tenné, még
hozzáfűzött néhány mondatot.
Hogy ő megtanulta attól az öreg – majdnem nyolcvanéves – kertésztől, akit itt talált
nyugdíjban, mikor ide került. Hogy az kedves munka és hogy az úr szereti a szép virágot, ha
nem is mondja, de nagyon szereti. Hogy roppant el volt hagyatva ez a kert akkor, de hát ő az
ilyen dancsságot el nem szenvedheti... Ezeket mondta el, aztán hirtelen elhallgatott, mintha
megijedt volna, mivel kiesett abból a szótlan szerepből, amit magára nézve illendőnek tartott.
– Nem ülne le, kérem? – szólt Adrienné –, ez... ez olyan... furcsa így...
– Ó, a világért sem! Azt én nem szoktam, kérem. Nem, azt én nem szoktam!
Ez valóban így is volt. Máriskó az étkezésekkor le nem ül soha, még ha egyedül vannak is
Absolon Miklóssal.
Uzsonnakor csak elhozza a teát, elébe teszi és távozik. Ebédnél vagy vacsoránál a
pohárszék mellett áll, akár egy komornyik, felügyeli a két inast és kiszolgálja az urat. Nem
eszik soha vele, hanem odakünn a konyhán. Csak midőn elvégezték a mosogatást, a konyhán
is mindent rendbe rakott a szakácsné, akkor jön ő vissza és csak ha nincs vendég. Ilyenkor
valami kézimunkát hoz, azzal leül a szalonban, stoppol, háziszőttest hímez, köt vagy horgol,
ahogy éppen adódik.
Így éltek a falusi asszonyok az urukkal, így látta ő azt az apai háznál is.
Ha diskurálni akart Absolon, hát szívesen válaszolgatott, százszor elhallgatta örömmel,
amit az életéről mesélt. Ő maga azonban sohasem kezdte a szót és mindent intézett okosan, a
háztartás minden dolgát és a botosispánon keresztül a gazdálkodást is a jószágon, amihez a
vén Ázsia-kutató egyáltalán nem értett és nem is törődött vele. A mezőgazdaság amúgy is
csak pár száz hold, a vagyon jó része erdőség, amelyet turnusokban vágnak és amivel nem
kell foglalkoznia úgyszólván senkinek.
*
Absolon visszajött. Máriskó eltűnt.
A nap leáldozott a szemközti kúpok mögött. Arany tündöklés ömlött széjjel az egész tájon,
rózsásan aranyszín bárányfelhők úsztak a halványzöld égen. Még az árnyékba borult
hegyhomlokok is sárgán ragyogtak, mintha belülről enyhe tűz izzana át a lankáik hajlásain. Itt
a veranda fehér meszelése is narancsba váltott át.
Hideg szellő indult meg hirtelen. Itt a görgényi havas alján tavasszal hűvösek az esték.
– Nem jó ilyenkor künn maradni! – szólt Absolon. – Jobb lesz bemenni. – Ezt csak
gondosságból mondta a fiatalasszony miatt; ő maga az ő vasegészségével akár éjjelig elült
volna itt.
Odabenn már mindenütt égnek az acetiléncsillárok. Óriási világosság minden szobában.
Az öreg Absolon ugyanis ebben is hasonlított azokhoz a nomád szultánokhoz, akik a
pusztában a legnagyobb igénytelenségben tudtak élni, de ha betelepültek Szamarkandba,
Pekingbe vagy Iszfahanba, ott koruk minden vívmányát élvezni akarták és tudták.
A háza is ezt mutatja. A falak meszelve. A padló fehérre súrolt deszka, olyan régi, hogy az
egyes göcsök kiállnak belőle. Rajta azonban ritka keleti szőnyegek terülnek el, némelyik
arany- és selyemszállal szőve. Díványok bokharai selyembe öltözve párnák apró kínai
hímzéssel. Egy-egy remekmű mindenik. Ő azonban az ilyen pamlagra nem ül, legtöbb, ha
alszik valamelyiken meleg nyári délutánon.
Egy közönséges, csúnya thonet-karosszék az ő rendes helye, ami éppenséggel nem talál e
közé a sok szép holmi közé, de hát a kényelem a fontos, nem pedig amit mások gondolnak.
A szalon falain a barokk cikornyákkal teleszórt mennyezet alatt kevés vadásztrófea.
Csupán a legjobbak, a többi odakünn a tornácon. Ami itt van, az mind rendkívüli. Némelyik
világrekord, bár Absolon sohasem jelentette be sehová, mert ő fütyül arra, hogy kiírják-e a
nevét vagy se.
Három óriási kőszáli kecske szarva a Küen-Lün-ből, egy sörényes juhé a Pamír-
fönnsíkról, két vadjak tülke és egy kitömött vadtevének a már kissé molyette pofája. Ez meg
se kottyan a tágas szoba falain. Annál könnyebben vonja magára a figyelmet két tárgy, ami
ide van függesztve és nem vadászzsákmány.
Az egyik berámázott kicsi és fakult fénykép. – Ez itt Prsevalszkij, a híres Ázsia-utazó –
magyarázza Absolon –, ez itt mellette tatár ruhában én. Kotánban vett le 85-ben minket egy
orosz tiszt. Kedves emlék ez nekem.
A másik egészen meglepő. Hosszú, drága mívű pallos, vízszintesen a közbülső pamlag
fölött.
Ezt kérdi azonnal Adrienne, mikor beléptek ide.
– Elég jó darab valóban! – kacagott Absolon. – Nincs is sok ilyen még a Keleten se.
Várjon, leakasztom!
Levette és az Addy kezébe adta.
Majd másfél méter hosszú, egyenes díszkard. A markolata és a vereté zománcozott arany,
megszórva sok drágakővel. Az ércrészek között cseresznyehalványságú vörös bársony. Újnak
hinnéd, ha nem volna megkopva itt-ott, annyira ragyogóan piros.
– Ó, milyen gyönyörű! – ismételte Adrienne. De az öreg tatár csak nevetett és azt mondta:
– Ez még semmi! Hanem a pengéje, az igazán unikum!
Kihúzta. A karjára fektette, hogy kézzel ne nyúljon hozzá. A penge pazarsága valóban
még a tokon is túltett. A fokánál áttört vércsatorna; végtől végig pedig kiverve aranybetűkkel
mind a két oldala; az egyes betűk között rubinok ragyognak, mintha még most is vércsöppek
gurulnának rajta szanaszét.
Soká gyönyörködtek benne.
Miután visszahelyezte a háziúr a pallost, regélni kezdett róla.
– Az a hagyomány – mondotta , hogy Tamerláné volt. Ez elég valószínű, bár az írásban,
amit elolvastam, nem nevezi meg magát. De így mondta, akitől kaptam és akinek dédapja a
Timur sírjáról hozta el, bizonyára nem nagyon jogos formák között.
– Hogy hogyan jutottam hozzá? – Nem, nem vettem. Az ilyen értékes dologhoz aligha lett
volna pénzem. Igazán drága fegyvert nemigen adnak el a kirgizek. Tevét, lovat, leányt, azt
igen, de fegyver, az más, az családi kincs. – Alp-Arszlán bégtől kaptam, aki régóta jó barátom
volt. Elég kalandos história. A Pamír északi lejtőjén lakott az ő törzse. Egyik szomszédos
törzzsel háborúságba keveredett, ő megsebesült és három fia elesett. Csak egyetlen fiú maradt
életben, egy hároméves kölyök. Ezzel menekült a hegyek közé és az asszonynépével. Itt
valami kasmíri rablók törtek reá, őt újból megsebezték és elkapták a fiatal anyjával azt a fiút
is és minden holmiját. Én aznap jöttem le arról a vadászatról, ahol azt a nagy kost lőttem, – és
reáakadtam a széjjeldúlt táborára. Minthogy a rablók délnek mentek és azok között a sziklák
között még rablók számára is csak egyetlen nyom vezet az örök hóval borított szoroson át
Kasmírba, hát nem volt nehéz utolérnem és bekerítenem őket az én három tatár szolgámmal,
hiszen a rablók a lopott birkacsordát hajtották és asszonyt is vittek, ami lassú dolog. Az angol
precíziós puskámmal aztán könnyű volt elbánni velők. Egy vadjuh sokkal kényesebb lövés.
Így hát visszahoztam az asszonyt a fiúcskával együtt és minden egyéb holmit. Ezek között
volt ez a pallos. Alp-Arszlán szörnyen megörült a fiúnak, de a kardot nem akarta visszavenni,
még a juhait is alig. Azt mondta: ez jogos zsákmányom, így maradt hát nálam.
Most nagyot kacagott Absolon.
– Vérrel szerzett jószág; igaz, hogy a más vérével! De hát a fejedelmek is így szereznek
országot.
Így mulattatta vendégét az öreg utazó vacsoráig és utána is, apró történetekkel az ő
kalandos életéből.
Lefekvés előtt Adrienne bejelentette, hogy másnap korán indul vissza.
– Nem tartóztatom – mondta a háziúr –, tudom, mennie kell. Az is már nagy dolog, hogy
megtisztelt a látogatásával és a bizalmával. De ha reggel indul, nem vinne-e be Szászrégenig?
Nekem volna ott valami kicsi dolgom. Így odáig még örülhetnék a társaságának.
– Ó, hogyne, az nagyon kedves lesz... – válaszolt Adrienne.
Absolon a vendégszobába kísérte. Ott már várt reá Póka Máriskó, aki kioktatta, miként
kell az acetilénlámpát eloltani, megnézte, van-e gyertya, gyufa és víz az ágy mellett, aztán
visszaszólt az ajtóból: – Kézit csókolom – és elment.
*
A levendulaszagú patyolatpárnákon Adrienne elgondolkozott.
Örömmel tekintett vissza a mai napra. Ahogy így végigszemlélte mindazt, amit a férje
nagybátyja olyan jóságosan megígért, eszébe ötlött az a néhány szó, amit búcsúzáskor
Szászrégenre nézve mondott: – Nekem is volna ott valami kicsi dolgom...
Semmi jelentősége sincs ezeknek. Százféle dolga lehet neki a városban. Miért gondol hát
ő vissza erre az egy rövid mondatra?
Tán azért, mivel ennél az egy mondatnál Absolon egyik szemöldöke ismét úgy csúszott föl
a homlokán, éppen úgy, ahogy akkor, midőn annyira óvatosan keresett szavakban az ő
válásáról beszélt, a vállalt felelősségről... igen!... és Uzdy Paliról.
Igen... talán ezért gondol erre...
Csak átsuhant elméjén ez a kérdés. Aztán pár pillanat múlva elnyomta az álom.
*
Már jócskán behaladtak Régen felé. A derék négy sárga jókedvvel ügetett a reggelben.
Absolon elég szótlan most. Valamit latolgat. Valamire készül.
Az járt az eszében, amit a Margitka lakodalmán látott meg. Amilyen bölcsen egykedvű,
olyan éles megfigyelő is. A vadászember önkéntelen, de állandó figyelme ez. A vadonban,
főleg olyan félelmetes vidéken, ahol férfikorának több mint a harmadát eltöltötte, mindent
észre kell venni, minden legapróbb zajt, minden parányi mozgást, minden legpicibb jelt. Ettől
függ a vadász sikere, néha még az élete is.
Az esküvőn ott volt persze Uzdy Pál is.
A nagybátyjának, aki rég nem látta, föltűntek némely dolgok. Milyen furcsán tart ki
hosszasan mesterkélt pózokat. Most is maga előtt látta, miként áll ott a násznép között
mozdulatlan, és maga felé nyújtja a jobb keze mutatóujját, mintha a körme alá nézne. Furcsa,
furcsa dolog. A járása kimért és lassú, akárha arra vigyázna folyton, nehogy elszaladjon vele a
lába. A szemében van valami dölyfös megvetés, ha bárkivel szóba áll. Mindez tán régebben is
megvolt, de nem ilyen határozottan.
Absolon visszaemlékezett a sógorára, arra a időre, mielőtt kitört rajta az őrültség. Azon is
ilyeneket észlelt.
 Ezekre gondolt, mikor tegnap a válás ügyéről hallott, mikor azt mondta Adrienne-nek,
hogy az nagyon indokolt.
Emiatt telefonált azonnal Régenbe. Az ottani kórház főorvosát hívta föl, hogy értesítse,
miszerint ma délben föl fogja keresni. Most azt latolgatta, milyen formában adja be
útitársának, hogy mindenekelőtt ezt az orvost akarja konzultálni, sőt a fiatalasszonyt is
összehozza vele. Nagyon kiváló orvos ez a Wolf Herman Kisch. Mielőtt átvette a városi
kórházat, főleg idegbajokra specializálta magát. A nagy Kraepelin mellett dolgozott
Berlinben, Charcot-nál is volt egy évig. Ő adhat olyan véleményt, ami mellett
biztonságosabban tudnának eljárni. Segíteni is tud talán...
Újabb szivarra gyújtott Absolon nagy körülményességgel, aztán belefogott:
– Egyéb elintézendők mellett, édes húgom, arra gondoltam, hogy ha már úgyis bemegyek,
fölkeresném ott egy jó barátomat, dr. Kischt. Okos lenne vele megtárgyalni, miként fogjunk
hozzá a maga dolgához.
– Beavatni egy szászrégeni orvost...? – csodálkozott Adrienne.
– Ó, az nem olyan közönséges vidéki doktor, ahogy maga képzeli. Ez nagyon kiváló
valaki, amilyen igen kevés van nemcsak nálunk, de egész Európában. – És sietve magyarázott
Absolon, hogy minden érvet elmondjon, mielőtt Adrienne visszautasítaná a tervét. Elmondta
dr. Kisch egész történetét.
Itt született Dedrádon, ebben a szomszédos nagy szász faluban. Parasztfiú. Az iskolában
föltűnt. Érettségi után a szász univerzitás megkínálta, hogy kiküldi külföldre, minden
költségét fedezi és kiképezteti orvosnak, ha kötelezi magát, hogy bármikor hazajön és elfoglal
bármilyen állást, mikor nekik szükségük lesz reá. Kisch ezt elfogadta. Odakünn már mint kész
orvos a pszichiátriában tűnt föl több lényeges tanulmányával. Olyan komoly sikerük volt,
hogy tanári állással kínálta meg a jénai egyetem. Ő azonban ezt nem fogadhatta el, mert ekkor
már hazahívták, most öt éve. Elkészült ez a nagyon tökéletes, de nagyon kicsi városi kórház
Régenben. Harminc ágy. Annak az igazgatását kellett vállalnia. Lemondani a világhírnévről,
tudományos kutatásról, mindenről. De ő szavának állt és hazajött.
– Hát ennek a doktornak mondanók el unokaöcsém állapotát. Bizonyos, hogy Uzdy Pali,
bár korántsem őrült, de nem egészen normális, tehát jó volna, ha egy ilyen idegorvos
megnézné, persze minden föltűnés nélkül, – és tanácsot adna, valami csillapítókúrát is rendel
talán. Ez arra is jó, hogy simán menjen ez az ügy... minden irányban, igen... minden
vonatkozásban.
Az utolsó szavakat különös nyomatékkal ejtette Absolon, ugyanúgy, mint tegnap, mikor
azt mondta: „... azt is vállalom... megvédem magát vagy bárki mást..."
– De hiszen Kolozsvárt is vannak kitűnő specialisták... ^
– Azokat az öcsém bizonyára ismeri, legalábbis látásból. Dr. Kischről nem tudhat semmit.
Odavihetjük mint gyalogos turistát; amúgy is szabad óráiban pillangókat gyűjt, hát úgy
véletlenből odavetődhet Almáskőre.
Az asszony nem válaszolt. Megütődött azon, amit az öregúr szavai mögött érzett. Azon a
gondolaton, hogy a férjét idegbaj miatt kezeljék. Ő évek óta abnormálisnak tartotta ugyan
Uzdyt, de hogy pszichiáter kezelje, hogy tán meg is bolondulhatna, arra sosem gondolt. Ez
most először ötlött eszébe és halk rémület szaladt végig rajta. Akkor hozzá volna láncolva
örökre!
Absolon mintha megérezte volna a nő gondolatait, megnyugtatóan mondta:
– Ez csak óvatosság tőlem. Csupán azért ajánlom, hogy mentül gyorsabban és minden baj
nélkül vigyem keresztül, amivel megbízott.
– Hát jó! – felelt Adrienne. – Én mindenben szívesen követem a tanácsát...
*
 A városhoz közeledve, utolérték az Absolon fogatát, mely már hajnalban indult el
Borbáthjóról. Apró négy mokány lovacska, kitűnően táplált és simára pucolt kicsi állatok.
Vaskos sörényük és göndör farkuk hosszú. Alacsony lajtorjás szekér. A bakon a kocsis és az
inas darócba öltözve, mert Absolon számos cselédeit, külsőt és belsőt, parasztgúnyában
járatta, nem pedig libériában. Az affélére ő nem adott semmit.
Mikor elébük kerültek, átkiáltott hozzájuk Absolon:
– A Fehér Bárányba menjetek és ott fogjatok ki! – aztán berobogtak a Maros hídjára.
Most föl a városba és átdöcögve rajta azon a szörnyű kövezeten, melynél rosszabb nincsen
az egész országban, végre kijutottak a túlsó végére. Ott magosas dombon áll a kórház.
Csinos épület. Homlokán: „Städtisches Krankenhaus" nagy fekete betűkben. Belül is
minden fölírás kizárólag német. A portás értesítve lévén, betessékelte az érkezőket a
„Warteraum" nevezetű szobába. Onnan kicsi párnás ajtó nyílik, fehér ez is, mint minden
körülöttük, rajta tábla hirdeti: – „Ordinations-Zimmer des Oberarztes".
Majd egy alorvos érkezett, aki Absolont bekísérte a főnökéhez. Adrienne egyedül maradt.
Oktalan szorongás fogta el. Nem mintha ismeretlen volna előtte az ilyen kórházi helyiség.
Hiszen anyja hosszas betegsége és Judith nővére összeroppanása idején gyakran és sok órát
töltött szanatóriumokban. Akkoriban ez a mindenütt egyformán rideg, úgyszólván steril
környezet semmi különösebb hatást nem váltott ki belőle. Nem is figyelt rá. Természetesnek
találta, mint ahogy egy műszer vagy gép csakis a maga célja szerint alakul ki.
Most azonban valami fenyegető sugárzott feléje a hófehér falakról.
Valami új és félelmetes fordulatként érezte, hogy a válása ügyében ő most oda jutott, hogy
a férjével való szakítás nem érzelmi vagy jogi ügy, nem AB megvédésének kérdése, hanem
orvosi tárgyalás anyaga.
Nem tudott nyugodtan várni. Az ablakhoz lépett. Ott sem látta ezt a gyönyörű kilátást a
városka fedelei fölött, a Maros völgyének mind szélesebben kitáruló képét, amely a párásodó
végtelenben összecsendül az azúrkék éggel, sem a tavaszi napsütés ragyogását, az ifjú lombot,
a fakadó gesztenyevirágot, – nem látott semmit mindebből. Úgy érezte, mintha sötétben
volna, mintha vak volna. Egész figyelme csakis egy kérdésen: – mi lehet az, amiről Absolon
és a főorvos ilyen hosszasan beszélnek?!
Pedig ez nem is tartott soká. A viaszosvászonnal párnázott ajtó kinyílt és kellemes hang
szólt hozzá: – Darf ich Sie bitten, Gnädige Frau...
Wolf Herman Kisch hívta be. Absolon egyedül hagyta őket.
Rendkívül magos, nagy csontú ember dr. Kisch. Majdnem akkora, mint Uzdy. Egészen
kopasz, bár még nincs negyvenéves. Hatalmas szemüveg mögül nagyon nagy, halványkék
szemek néznek az emberre. Hosszú állú ábrázatán jellegzetes a száj; vékony ajkai keményen
lezárva, mintha erőszakkal harapná össze a fogait, oldalt mélyen karcolt árok. Mégis van
valami megnyerő varázs szóejtésében, egész modorában, a mosolyában is, amely azonnal
eltüntet minden keserű, csalódott vonást az arcából.
Adrienne lelkében rögtön eloszlott az aggodalom, majdnem otthonosan érezte magát most,
hogy szembeült Kisch doktorral. Amit pedig az orvos mondott, az is megnyugtató.
Ő igazában alig látja szükségét annak, hogy Almáskőre jöjjön. Mégis szívesen megteszi.
Főleg mert Absolon kéri arra, akinek ő jó barátja és gyakori vendége falun. És talán okos is.
Talán hasznos lehet valamely komolyabb lelki válság megelőzésére. Alig érintette a válás
ügyét, hanem így siklott át rajta. Az ilyen, bizonyos fokig terhelt egyéneknél, amilyen Uzdy, a
körültekintő előrelátás helyénvaló dolog.
Csodásan nyugtató volt mindez, tán nem is annyira a szavai, mint a hangja, akárha
simogatna vele.
 Vázlatosan beszélt a különcködés gyakoriságáról. Sokkal több ember különös, mint azt
általában hinnék. Beszélt könnyedén a tapasztalásairól, esetekről, amelyek sokkal
komolyabbnak látszottak, titkos indulatokról, melyek könnyen föloldhatók. Adrienne észre
sem vette, hogy tüneteket kérdez, egy-egy részletet a házaséletéről is, olyan dolgokat, amiket
ő soha senkinek, még Bálintnak sem mondott el.
Annyira tökéletes volt dr. Kisch vallatótechnikája, olyan kevés szóból is értett, olyan
tapintattal csúszott tova egyik tárgyról másra, mintha mindez csak szalontársalgás volna. Az
asszony semmi gátlást sem érzett. Soká beszélgettek így.
Végül az orvos hosszú alakja, amit a fehér kabátja még óriásibbra túlzott, fölállt. Átkísérte
Adrienne-t a „Warteraum"-ba, ahol Absolon derűs egykedvűséggel szívta a szivarját.
Itt megállapították a további programot.
Dr. Kisch csak június második felében tud Almáskőre jönni, korábban nem vehet
szabadságot. Nem! Nem kocsin jön, csak úgy odasétál át a hegyeken; odavetődik véletlenül.
Amúgy is nagy turista, az itteni hegyeket is gyalog járta be mind. – Es wird mir eine Erholung
sein... – Úgy beszélt, mintha odajöttével neki tennének szolgálatot. – Psychopathische
Probleme haben mich immer sehr interessiert... – Ez volt az egyetlen célzás a múltjára, arra a
pályára, amiről le kellett mondania, mindarra, amit föláldozott, mikor hazajött. Csak itt
záródott le keményen az ajka egyetlen pillanatra. De azonnal tovább beszélt az ő barátságos
hangján: – Ich komme sobald ich kann... Ich gebe Ihnen Bescheid... – Értesíteni fogom.
A kocsihoz kísérte őket. Ott még pár biztató szót mondott, aztán nyugalmas léptekkel
visszasétált abba a pici kórházba, mely élethossziglan egyetlen működési tere ama világhírű
katedra helyett.
De a germán „Mannestreue" nem csupán a középkori lovagoké, ugyanolyan hősies lehet
és önfeláldozó a polgári élet szürke szótlanságában is.
*
Jókedvvel ügettek a sárgák. A gyeplős néha megrázta a fejét, mintha a társait biztatná, az
ostorhegyes pedig a kaptátoknál föl-földobta a homlokát, tán hogy még több levegőt szívjon a
kitágult orrlyukain.
A rudasok kötelességtudással feküdtek ilyenkor a hámba.
Egyforma tempóban haladtak hegyen föl, hegyen le. Meg sem izzadtak; a szőrük mint a
tündöklő atlasz, hanyatt esik rajta a napsugár.
Adrienne most élvezni tudta a tavaszi tájat.
Már a Mezőség ismerős dombjai közt jártak, az ő szülőföldjén. A tetőkről mindig óriási
panoráma tárul széjjel. Délnek, napnyugatnak sokszoros gerincsor, egyik a másik mögött,
sátorszerű orom itt-ott vagy hirtelenül elgörbült kúp, aminek minden élét megaranyozza a
nap, minden hajlását ellilásítja az árnyék, míg, ha utuk fordultával visszatekint északnak, ott a
Kelemenhavas és a Negoj ragyog tarkán megszaggatott hó- és jégpalástban. Friss és üde a
levegő, akárha pezsgőt inna. A halványkék égen szórakozott bárányfelhők maradoznak el
egymástól. A völgyek alján gyakran apró tavacska. A nádasok sötét falazásai közé fölülről
reálátni a sík vízre. Ott vadkacsák úszkálnak párosan, pici hodák bukdácsolnak alá. Békák
szerelmi kórusa zeng a sátéból.
Egyik fordulónál meg kellett állani, mert terűs szekerek jöttek szembe.
A szomszédos csalitban fülemile csattogott.
Minden aggodalom, minden nyomasztó sejtés elszállt Adrienne-ből. Az a pár biztató szó,
amit a szász orvos búcsúzáskor mondott, visszacsilingelt a lelkében. – Seien Sie guten Mutes,
Gnädige Frau... seien Sie guten Mutes... – Talán banális szavak, de ő nem annak érezte. Ígéret
volt ez, fogadalom, reménység...
Első állomása annak az útnak, ami a szabadulása felé vezet.
 VI. RÉSZ

I.

Déli fél kettő.

Egyik mellékutcából több száz rikkancs ömlik be a Rákóczi útra. Mindeniknél nagy
csomó lap, – szabadon, kar alá kapva, vászonzsákban vagy kosárban. Sokfajta népség. Van
közöttük féllábú férfi, idős kicsi asszony, sőt vak ember is, akit gyerek kalauzol, de legtöbbje
fiatal kamasz; gyors lábú gyerkőcök, kik nekiiramodnak a városnak és szaladva előzik
egymást, akárha versenyt futnának, mert az jár jobban, aki elsőnek kiálthatja el a lapot a
Károly és a Múzeum körúton vagy a Belvárosban. Halálos merészséggel surrannak át rohanó
autók és dübörgő villanyosok útjában zegzugos futással; hol fönn a járdán a sétálók között,
hol lenn az úttesten, furmányos lovak orránál, biciklisták kerekei és tülkölő gépkocsik
sárhányói előtt. És akárhogy futnak, ezer veszély közt is folyton kiabálják a lapot, akárhol is
vannak. Kiabálják a címét és azt a szenzációt, ami fölizgatja a vevőt:
– Lukács László homo regius! Lukács László...!
Talán soha ilyen jó napja nem volt a rikkancsnak, mint ma. Mindeniket csoportosan állják
körül az emberek, csak úgy kapdossák el tőle az újságot.
Pedig április óta – mikor a Wekerle-kormány először mondott le – már nagyszerűen ment
az üzlet. Akkor még a sok királyi kihallgatás: bankügy, bankkartell, osztrák intrikák és a
parlament elnapolása, a Függetlenségi Párt kurucos döntése – ó, ez mind kitűnő híranyag! –
hát még a török forradalom izgató fordulatai: katonai zendülés Sztambulban – (egy miniszter
halott, kettő megsebesülve!) –, ázsiai csapatok bevonulnak és utcai harcok, – Szalonikiben
mozgósítják a hadtestet, míg Perában az örmény mészárlásokról gyönyörű részletek,
fölnyársalt gyerekről, meggyalázott nőkről. – Mindennap új és újabb szenzáció. Egyik nap a
szaloniki sereg körülveszi a fővárost, másodnap bevonul; a Jildiz-palotát megostromolják.
Abdul Hamid szultánt elfogták! – megölték! – Nem ölték! – megszökött! – Nem szökött! –
Lecsapták és börtönbe vetették. – De van új szultán, V.Mehmed, akit rabságból szedtek ki és
ültettek a trónra és van diktátor, a szaloniki hadtest parancsnoka, Mehmed Sefket basa.
És voltak más jó dolgok májusban: egy igazi japán herceg látogatása Pesten, ó, ez is
érdekes! – Bienerth osztrák kormányelnök ügye, aki a bécsi parlamentben nyilvánosan
támadja Buriánt, a közös pénzügyminisztert. Ez mind nagyon vonzó és színes, ami mellett
eltörpül az a pánszláv kongresszus, melyet Pétervárt tartanak a cseh, horvát, szlovák és szerb
kiküldöttek részvételével és ahol a cár biztató üdvözletet intéz hozzájuk a nagy muszka testvér
nevében.
Június is jól kezdődött.
Újabb kihallgatások Bécsben a kormányválság dolgában. A királyi audiencia után a
trónörökös, Ferenc Ferdinánd is fogadja Wekerlét és Andrássyt – először életében. – Erről a
találkozásról csak tompítva lehet ugyan írni, csak a sorok közt lehet értetni, milyen parancsoló
ridegséggel bánt velők F. F. – Annál viharosabban követelik itthon az önálló bankot, óriási
népgyűlésen a városház udvarán, valamint a vidéken is. – A Függetlenségi Párt
intézőbizottságában Kossuth és Justh haragosan ütköznek össze és háromnapi hosszas
tárgyalás szükséges, hogy legalább színleg kibéküljenek.
Ez mind jó, ez mind izgalmas.
Most pedig becsap a bomba. Lukács László, a Tisza-kormány egykori pénzügyminisztere
királyi megbízással jött Pestre. Titokban tárgyal Wekerle és Kossuth háta mögött, egyedül
Justh Gyulával. Csak később, midőn már híre kél, hogy ebben a minőségben itt van, csak
akkor keresi föl Kossuthot, de más senkit a koalíció soraiból.
Hát ez volt mindenből a legnagyobb szenzáció.
*
A Nemzeti Kaszinó előtt is sokan vásároltak lapot. Bálint is itt vette meg és már a
lépcsőházban átfutotta a híreket.
Azután már ott lenn eldobta az újságot és egykedvűen sétált föl az emeletre.
Odafenn temérdek haragos politikus. Legtöbbje az Alkotmány- vagy a Néppártból. Van
néhány apponyista is, – tehát a koalíción belül mindannyian Justhban látják a fő ellenséget. –
Csoportokba verődnek össze és egy-két főbb ember magyaráz izgatottan a körülállóknak. Így
van az étkező üvegteraszán is, hova Abády most kilépett.
Csakis erről az eseményről van szó az asztalok körül.
Legjobban haragszik a különben békés Lubiánszky papa, akinek éppen midőn a kormány
lemondott, küszöbön állt a grófosítása. – Hát ez most füstbe ment! Pedig leánykáinak milyen
jó lett volna, ha „konteszek"-ké változnak. Tán így inkább tudná férjhez adni őket; a három
fiának is, hogy valami gazdag házasságot köthessenek, és mindenképp jobb, ha nemcsak
udvariasságból szólítják „méltóságod"-nak az embert, hanem valóban joga is van hozzá.
De nálánál sokkal hangosabb Wuelffenstein Frédi. Ő alkotmányjogi tételeket magyaráz és
a tökéletes gentleman számára, szerinte egyedül érvényes örök szabályokat.
– Ilyet úriember nem csinál, amit ez a Lukács! – harsogja. – Kikerülni a koalíció vezéreit
és elmenni a kormány háta mögött ahhoz az izgága és demagóg Justhhoz. Bizonyos, hogy
Bécsből ismét a választójogot akarják kijátszani a hadügyi kívánságok ellen, akár Kristóffyék
idején; Justh a nemzeti követeléseket, a kardbojtot és az ezrednyelvet sutba akarja dobni. –
Ettől fölforr az én magyar vérem! – kiáltotta Wuelffenstein és megtörölte a homlokát, mert
kigyöngyözött a nagy hevességtől.
Szent-Györgyi Antal, aki fagyos nyugalomban villásreggelizett ugyanannál az asztalnál,
most fagyos gúnnyal szólt Frédihez:
– Ezek a katonai kívánságok ugye az Alkotmánypárt eredeti programjában is benne
voltak?
Wuelffenstein beugrott. Nem vette észre, hogy Szent-Györgyi csúfolkodik vele.
– Ó, dehogy! Mi ezeket a választáskor csupán a 48-asok kedvéért vállaltuk!
Nagyon udvariasan válaszolt, abban a reményben, hogy a jablánkai várúr netalán újra
meghívja arra az ő tökéletes vadászatára.
Majd tovább magyarázta:
– Azonban nem volna úri dolog, ha mi most ezt nem szorgalmaznék minden erővel. A
függetlenségiek, Kossuth és még inkább Justh már erről nem is beszélnek, hanem csak az
önálló bankról, de mi ki kell tartsunk. Végre is ha úriember valamit egyszer kimond, hát
emellett kell maradnia.
Valóban ez volt a meglepő fordulat, amit a kormánykrízis kiváltott. A 48-as párt zöme a
hadügyi engedmények iránt már nem érdeklődött, míg a 67-es Wekerle és Andrássy éppen a
katonai koncessziókhoz ragaszkodtak és csakis ezekhez. Bizonyára az önálló bank és
vámterület miatt kerestek ilyen megoldást, mert a közgazdasági különválást károsnak
tartották, tehát inkább katonai téren szerettek volna valami nemzeti ajándékot hozni. Ebben
sok belső logika van; mégis furcsán hatott ez a helycsere a 67 és a 48 között. Pedig ez így
maradt a sok hónapos válság alatt és míg a 67-esek a sereg nemzeti reformjával akadályozták
szövetséges társukat, a 48-asok az önálló bankkal. Ez az egymás közti hadakozás mit sem
változtatott a helyzeten, hiszen a király sem az egyik, sem a másik kívánságot nem fogadta el
soha. Egyetlen eredmény az a hosszú vajúdás, mely a koalíciós rendszer végső bukását
megelőzte, hosszú ideig megbénította az egész államkormányzatot és még jobban aláásta az
ország és a Monarchia amúgy is csorbult tekintélyét.
Újabb hírek futottak be a későbben érkezőkkel. Részletek a Lukács-féle megoldási alapról.
Alvinczy Farkas, aki eddig meglehetősen szürke egyéniség volt a kaszinóban, most egy
negyedórára magára vonta a közfigyelmet, mert egyedül tartozván a Kossuth Ferenc köréhez,
onnan hiteles adatokat hozott.
A Lukács javaslata az, hogy egyedül a Függetlenségi Pártra támaszkodva olyan kormány
alakul, melynek első és egyetlen föladata az általános választójog megalkotása és melyben az
elnökséget, a belügyi és a pénzügyi tárcákat 67-es, de jelenleg párton kívüli politikusokkal
töltenék be. Ez jelenthette az egykori szabadelvűeket, de akár a volt darabontokat is, tehát
Kristóffyt vagy Vörös Lászlót.
– Ezt a programot Justh, úgy látszik, elfogadta, Kossuth azonban ma délelőtt
visszautasította. Ezt én tőle magától hallottam!
Önérzettel mondotta ezeket Alvinczy Farkas. Nyilván nagyon büszke volt, hogy ő most
ilyen fontos hírrel szerephez jut, mert bár három éve tag, szép magas termetű, elegáns ember,
kártyázik is olykor, ha nem is olyan hazárdul, mint egykor Gyerőffy, mégis idáig soha számba
se vette senki. – És elmondja újra, minden újabb kérdezőnek mindig pontosan ugyanazokkal a
szavakkal, ahogy a kevés szókincsű, de nagyon tisztességes ember szokása.
Nagy izgalmat váltott ki a hír. Egykedvűen csak kettő fogadta: Szent-Györgyi Antal, aki
udvari összeköttetései révén talán már előzőleg tudott a tervről, sőt elvből amúgy is mindent
helyeselt, amit az öreg uralkodó tett, és Abády Bálint.
Abády egész gondolkodását most egyetlen dolog foglalta el: az Adrienne válásának ügye.
Pár héttel ezelőtt kapta azt a levelet, amiben Addy tudatja, hogy a leánykája végre hazakerült.
Aztán újabb levél jött, mely beszámolt látogatásáról Absolonnál és a szász orvos
közbeiktatásáról. Bálint ugyan nem értette, miért volt szükség erre az orvosra, kissé
bosszankodott is a halasztásért, de most még türelemmel volt. Annál többet, annál
kizárólagosabban gondolt csakis erre, oda Adrienne-hez Erdélybe, ahol az ő sorsuknak most
kell eldőlnie.
Egykedvűen vette hát tudomásul a politikai híreket, egykedvűen Szent-Györgyi hívását is
– ami valójában nagy kitüntetés –, hogy jönne ki vele autón Alagra, ahol ma futják le a nagy
akadályversenyt. Egyik csikója a favorit. – Jó! – mindegy, hol van, mit hall, vagy mit lát,
minden tökéletesen mindegy, egyedül az fontos, mikor szabadul végre Adrienne a férjétől.
Minden más és mindenki más egészen mindegy!
Pedig odalenn a gépkocsiból két csinos leány kacagott feléje.
Unokatestvére, Magda és a kis Illésváry Lili. – Utóbbi nagyon kedves és okos leányka.
Múlt decemberben a jablánkai vadászaton elég sokat beszélgettek. Később is, farsangkor,
ha elvetődött valamelyik nagyobb bálba. Gyakran állt mellette Lili – csak úgy véletlenül – a
büféasztalnál vagy a bálteremben. Keringőztek is együtt. Egyszer egyik kotillonra is föl
kellett kérnie a tavaszi szezonban, mert Lili megsúgta neki azt a borzasztó nagy szégyent,
hogy nem akadt táncosa.
Mindez természetesen adódott így.
Bálint minden férfigondolatát elfoglalta a szerelme; más nőt maga körül meg se látott, és
hogy Lilivel többet beszélgetett, mint mással és szívesen, az csakis azért történt, mivel a leány
éppen ott mellette volt és a társalgása kellemesen friss és megnyugtató, akár egy behűtött
orangeade.
Máma is így történt. Alagon kevés a hölgy. Főleg sportasszonyok, kiknek jó részét alig
ismerte Bálint. Így hát ezzel a két leánnyal volt legtöbbet egész délután.
*
 Visszatértekor megkérdezték, nem vacsorál-e velük. – Mi a Park-Clubba megyünk! –
mondotta valamelyik, talán éppen Lili.
Nem volt oka visszautasítani a hívást, tehát odament ki a megbeszélt órára. – Kevés
vendég van künn, néhány átutazó ifjú ember és a Lubiánszky nővérek a papájukkal.
Egyik távolabbi asztalnál Lukács László vacsorál a szépasszony nejével. Még egy úr van
velük. Háttal ül. Abády mégis megismerte: – Slawata gróf, a trónörökös bizalmasa. Talán
azért vonultak azok ilyen messze, az ívlámpák fénykörének a legszélére. Talán van valami
kapcsolat Lukács és a Belvedere közt. Tán a küldetéséről ad számot a „Homo regius".
Bálint nem akart Slawatával találkozni most. Hosszú politikai társalgásra semmi kedve
sem volt. Ezért midőn étkezés után valaki proponálta, hogy gramofon mellett táncoljanak, de
a kis Illésváry lány rögtön reávágta, hogy arra igen meleg van, hanem inkább játsszanak
valami társasjátékot, Bálint velük tartott. Részben, mert teljesen akaratlan volt, részben mert
unta volna a vén Lubiánszky politikai panaszait hallgatni és Slawatától is így tud menekülni.
Besétáltak az épületbe. Egyik szellős szalonban, hosszú asztalnál telepedtek meg. –
Játsszunk „Jenkins"-t! – Ezt is Lili ajánlotta.
A „Jenkins" abból áll, hogy két párt alakul. Egymással szemben ülnek egyenlő számban.
Mindeniknek van egy vezére, ez a középre ül. Mármost azt a kisebb tárgyat, gyűrűt vagy
pénzdarabot – ez a „Jenkins" – az egyik vezér átveszi, fölmutatja: – „ez Jenkins up!" – aztán:
„Jenkins down"-re az asztalterítő alatt eljuttatja valamelyikhez a maga pártjából. Persze úgy
csinálják, hogy túlról ne tudják, kihez került. Akkor jön az ellenvezér harmadik
kommandójára: „Jenkins on the table" – föl az asztalra! – mikor mindenki föl kell hogy tegye
a kezét laposan.
Persze csak szőnyeges asztalon lehet ezt játszani, ahol nem koppan meg az a tárgyacska.
Most következik a latolgatás, tanácskozás: kinél lehet az a kis tárgy? Csakis a vezér dönti
el a vitát és csak egyetlen kézre mutathat rá. Ha ott nincs, akkor nagy a triumfus az eldugó
oldalon és újra kezdődik az egész. Ha azonban eltalálták, akkor az a gyűrű vagy pénzdarab
átmegy a győzőkhöz és most ezek rejtik és a túlsók találgatnak.
Magda a gyűrűjét kölcsönözte a játékhoz.
Az egyik oldal vezérséget Lili már önhatalmúlag átvette, a túlsó Bálintot választotta meg.
Egymással szemben ültek hát. A leányon könnyű nyári ruha, inkább rövid, de nagyon bő
ujjakkal. Temérdek körülhímzett lyukacska tűzdeli át a kelmét, amiken átrózsásodik a lány
bőre, a karjain, a vállán az apró réseken, sőt a vékony szövet fehérségén keresztül is átvirít
halkan. Ravaszul kigondolt öltözet. Csupán ifjú leánynak való, majdnem gyermekes, nagyon
szűziesen fehér is, mégis bolondítóbb talán, mint az őszintén kivágott ruhák.
Bálint hosszasan nem gondolt erre. Lassacskán azonban, ahányszor Lili fölemelte kezeit
egyikben a gyűrűvel és ruhájának tág torkú ujjai visszasiklottak a csupasz karjain, valami
csodálatos varázs áramlott feléje. Akárha nászingben volna ott előtte az a leány, mintha mi
sem volna rajta, csak ez a könnyű patyolat. És várakozó mosollyal az ajkán, kérdező
szemekkel néz reá. Úgy érezte, nem játék ez, hanem a nőstények öntudatlanul hívó akarata.
Virágszirom bőre, titkos illata, kissé széjjelnyílt ajkai, az az omlós ruha is, melyen átcsendül a
lány mellének kívánatos dombja, mindez dehogy játék, örök csalétek ez mind, – a nő ősi
ösztönének örök fegyverei.
Bűnösnek érezte magát, hogy ezt meglátta. Bűnösnek, hogy föltámadt benne a vágy;
mégis minden kacagás és tréfa dacára, amíg így játszták ezt a gyermekes játékot, nem tudott
szabadulni tőle...
*
Ez volt az egyetlen történés, ami egy rövid órára kizökkentette abból a várakozásból, ami
minden figyelmét lefoglalta.
 Mikor kap hírt hazulról? – Mi történik Almáskőn? – Más nem érdekelte.
A politika eseményei meg nem zavarhatták ezt. Az elmúlt tél folyamán a háborús veszély
és az ország sorsáért való aggódás gyakran el tudták téríteni a saját jövőjének kérdéseitől.
Most azonban a belügyi válság apró részletei, hogy Wekerle végleges fölmentését kéri, hogy
Lukács visszaadja a megbízását, hogy a koalíciós kormányt újból kinevezi a király, hogy
Kossuth és Justh Gyula ismét összevesznek, – sőt a külügyi hírek: Grey expozéja, az angol
hajóhad fenyegető szaporítása, az Eulenburg herceg körül kitört botrány, Bülow lemondása,
ez mind annyira mindegy, annyira mellékes, hogy semmi nyomot sem hagyott benne.
*
Nyugtalansága Adrienne miatt azonban minden elmúló nappal folyton fokozódott.
Az utolsó levél szerint a szász orvos e napokban látogat Almáskőre. Lehet, hogy Absolon
is. Most lesz tehát a döntés, az a várva várt döntés! – Legjobb hazautazni, legjobb ott közel
lenni, hogy azonnal hírt kapjon, hogy segíthessen is, ha a szükség úgy kívánná. Ha kell, az
autóján odaszáguldhat Adrienne közelébe, magával viheti, el is rejtheti, ha valami veszély
fenyegetné az ura részéről. – Minden eshetőségre készen akart állni és kézügyben.
Így hát július 9-én hazautazott.
Hirtelen határozta el késő délután. Már hiába sürgönyzött volna Dénestornyára, a távirat
idejében nem érne oda. – Sebaj! – az állomáson, Aranyosgyéresen majd csak lesz valami
fuvaros, akivel hazaviteti magát.
Reggel nyolc óra lehetett, mikor kiszállt a hálókocsiból. A vonat azonban nem indult tova,
mint máskor, hanem a mellékvágányon várt.
Az épület előtt az állomásfőnök fehér kesztyűsen és parádéban. A helyettese is. Mindkettő
nagyon ideges. A váltóőrök ide-oda szaladgálnak. Két pár kakastollas csendőr lépked
pangané-tosan a sínek hosszában és mindenkit elparancsolnak a peronról.
– Mi történik? – kérdezte Bálint, kezet szorítva az öreg főnökkel, mialatt az egyik csendőr
már tessékelte kifelé a hordárját. – Miért van ez a nagy készülődés?
– A trónörökös főherceg különvonata megy át. Már jelezve is van. Szigorú rendeletet
kaptunk, hogy csak a szolgálati személyzetnek szabad az állomás előtt tartózkodni. Nagyon
szigorút. – Ugye kérem, megbocsátja...
Nagyon szégyenkezve és félszegen mondta ezt a főnök, ki régtől ismerte Abádyékat,
hiszen ez az ő állomásuk. Mégis a karja a kijáró felé lendült; roppant őrizte azt a titoktartást,
amit felső helyről reáparancsoltak.
Bálint az egylovas szekérrel már a falu végénél tartott, midőn hátulról az Aranyos hídja
felől hatalmas dübörgés jelezte a különvonat jöttét. Aztán rövid fütty. Most meglassulnak a
kerekek és a fékezés fájdalmasan visít. A vonat megáll. De ez alig egy perc. Rögtön újra
dohog a mozdony és tovazakatol azonnal, el a hegyek felé.
Hogy miért állt meg egyetlen pillanatra a főherceg Extrazugja, az Abádynak nem tűnt föl.
Talán az a pár ember, aki a várótermekben őgyeleg, az se látta meg és bizonyára nem gondolt
vele. Pedig, ha meglátta és elmondta volna valaki, abból elég csinos lármát üthetett volna a
soviniszta sajtó. – Mert aki miatt a vonat megállott, aki sietve lépett ki az állomásfőnök
szobájából, aki számára megnyílt a szalonkocsi ajtaja, az Timisán Aurél volt, az öreg
néptribun.
A főherceg irodája, a „Werkstatt", ahogy az intimusai hívták már jó ideje, bizalmas
kapcsolatban állt vele, ahogy több más nemzetiségi vezéremberrel is.
Az rendelte őt ide, az küldött igazoló levelet neki, az parancsolt el mindenkit a különvonat
közeléből, hogy titokban beszállhasson. Pár állomás után ugyanilyen titokban hagyta el az
udvari szalonkocsit. Ennyi idő elég volt, hogy átadhassa azt a névsort, amit nála rendelt meg a
trónörökös titkára.
 Másnap Sinaiában Ferenc Ferdinánd fogadta azokat az emigránsokat, akik politikai pörök
elől szöktek át jövendő birodalma határán. Mialatt jóakaratáról biztosította őket, odakinn a
föllobogózott fürdőhely főutcáin diákcsoportok tépték le a kettős Monarchia egyik országának
a zászlóját, a magyar zászlót és a sárba taposták.

II.

Bálint Dénestornyán uzsonnakor olvasta mindezt a budapesti reggeli újságban. De

ugyanakkor érkezett meg a kolozsvári déli lap, az „Ellenzék" – melyben a hivatalos cáfolat
állt az első oldalon. Nem történt semmi; a főherceg senkit sem fogadott és a magyar zászlóval
sem történt semmi baj. Az előző napi közlés sajnálatos tévedésen alapul! – jelentette a
Monarchia követe.
Vajon elhitte-e ezt valaki? Az más kérdés. Abády Bálint bizonyára nem.
Mindaz, amit a trónörökös személyéről tudott, mindaz, amit Slawata elbizalmaskodott
neki, nagyon megerősítette, hogy ez a dolog való. Mégis elhárította magától ezt a tényt,
törekedett elfogadni a hivatalos letagadást, mert egyéb gond, egyéb aggódás foglalta most el.
Ha végiggondolta volna mindazt, amit ez az incidens a jövőre nézve jelent, az eltérítette volna
attól az egyetlen tárgytól, aminek most egész figyelmét szentelnie kell.
Tervet kell csinálni, miként és mikor közölje anyjával, hogy a házassága küszöbön áll.
Hogy ez szörnyű fájdalmas lesz mindkettőjük számára, az bizonyos. Ma még ideig-óráig
halasztani lehet, hiszen még nem jött hír Almáskőről. De ha megérkezik, akkor azonnal föl
kell lépnie. Az pedig kétségtelen, hogy utána egyetlen óráig sem maradhat itt. Jól ismerte az
anyját. Amit ilyen határozottan kimondott, azon nem változtat semmi. Bizonyos, hogy
nagyon-nagyon hosszú ideig úgy fog tenni, mintha a fia meghalt volna számára, bizonyos,
hogy csak ha megszületik az a – még csak elképzelt – fiú, az ő unokája, nevének örököse,
csupán akkor és csakis akkor fog valamennyire megbocsátani.
Tehát mindenre el kell készülni most ezen a néhány napon.
Sem itt, sem Kolozsvárt nem lakhatnának Adrienne-nel. Képtelenség, hogy ugyanabban a
városban éljen ő és a neje, ahol az anyja él. Csakis Pestre viheti az asszonyt. Ott nem válik
olyan nyilvánossá és mindenik félre nézve annyira fájdalmassá a helyzetük. Igen! – csakis ezt
lehet. Ott kell lakást bérelni.
Bizonyos továbbá, hogy azt a havi járandóságot, melyet diplomata kora óta azonos
összegben fizet ki neki az uradalmi pénztár, ő tovább nem igényelheti. Lehet, hogy az anyja
azonnal le is tiltaná. A képviselői fizetés pedig semmiség.
De hát ő erre nincs is utalva.
Az apai nagyatyjának öröksége az övé. Máig nem különböztették meg. Minden jövedelem
fölött Abádyné rendelkezett és Bálint sohasem gondolt arra, hogy elkülönítse. A dénestornyai
két birtokot a tagosításkor amúgy is együtt szabták ki, a családi havast sem osztották meg
soha, pedig annak a negyede az ő apai jussába tartozik.
Ez tehát megélhetési alap. Elég erre a havas jövedelme. Minthogy ő kezelte már több éve,
ő kötötte a szerződést azzal a bécsi favágó céggel, tudta, hogy a negyedrész körülbelül
húszezer koronának felel meg.
Van tán még egyéb is, ha az nem is sok.
Úgy emlékezett, hogy a nagyapjáé volt egy különálló kisebb birtok a Jára-patak völgyén.
Az most árendában van. Az is jogilag az övé. Ezt ő visszakérheti, annak a bérösszegét.
Van még a bútorkérdés.
 A nagyapja bútorai itt vannak a kastélyban. Oda vannak halmozva a raktárszobába, sok
egyébbel együtt, ami nem onnan származik. Az öregúr íróasztalát jól ismeri, azt a nagy
gyökér-almáriomot is, ami a főszobában állott, de a többi bizonytalan. De meg kell lennie
annak a lajtstromnak, amit összeírtak, mielőtt kiürítették a nagyapa kúriáját itt lenn a templom
mellett, mielőtt Ázbej odaköltözött. Az anyja sokszor hangsúlyozta, hogy ez megtörtént. De
hol van az a lista?
A levéltárban kereste. Ott nincs. Odalenn van bizonyosan az irodában Ázbejnél. Oda kell
tehát menni. Tőle kell elkérni.
Ezekre gondolt Bálint – bár úgy tett, mintha a lapokat olvasná. Egy-egy hírt el is mondott
fönnhangon, pedig csakis erre gondolt, miközben teázott az öreg Abádynéval a verandán.
Abády Róza bólongatott a hírekhez. Olykor azt mondta: – Ó, ez érdekes! – vagy: – Ez
igazán meglepő! – de ő sem idegondolt, hanem arra, mennyire zárkózott arca van a fiának,
milyen gondterhes, és érezte bizonyossággal, hogy az az átkozott házasság közeledik feléje,
akármely nap kipattan és ő elveszíti az egyetlen és utolsó lényt, akit szeret.
*
Bálint a lépcsőházban leakasztotta a cinterem kulcsát, mely mindig ott lógott egy szögön
és lesietett a várhegy nyugati oldalán. A megnyurgult fenyők közt, a kanyargó ösvény
kitaposott lépcsőin gyorsan jutott le az alsó kőfalhoz. Útközben eszébe jutott az a vasárnap –
majd egy éve annak –, mikor az anyjával együtt mentek a templomba, az úrvacsora napján,
Újkenyérkor. Akkor még bizakodott. Akkor még hihette, hogy békésen intézheti a házassága
dolgát.
Akkor tett fogadalmat, hogy rendezi az életét.
Fanyar keserűség fogta el, mikor arra gondolt, ami még tetézte azt a majdnem undorodó
érzést, mellyel most a nagyapja egykori házába indult.
Az öregúr halála óta nem járt ott. Mire ő mint tizenöt éves fiúcska a bécsi Theresianumból
megérkezett ide, már a templom közepén ravatalon feküdt Abády Péter. A lakása le volt
zárva. Később pedig Ázbejt költöztetvén ide Abádyné, ő mindig elkerülte eddig, hogy
viszontlássa azt a kertet, tornácot, szobákat, hol képzeletében tovább élt boldogult nagyapja.
Ma azonban ide kellett jönni. Mást nem tehetett.
Nehezen nyílt a cinterem túlsó ajtaja. Nagyot csikordult a berozsdásodott zár. Mögötte az
az egykor olyan szépen ápolt ösvény csupa burján. Itt látogattak át régen az anyjával
templomozás után a vasárnapi ebédre. Össze van szűkülve a kétoldalt benövő orgonától. Alig
lehet alattuk átbújni. Már ez is fájdalmas volt.
Még fájdalmasabb a kert. A nagyapja gyönyörű rózsái eltűntek. Itt-ott egy-egy vénhedt,
elvadult törzs, amiből vadhajtások sugárzanak szét. Csak a kúria falán él még egy tő a
kúszórózsákból, a többi elpusztult. De legfájdalmasabb maga a ház.
Az előugró veranda négy görögös oszlopa ki van föstve zöld olajfestékkel hamis
márványnak. A mennyezetébe valami kontár fecskéket, pillangókat és felhőket pingált és
kétfelől az ajtó mellé két tájképet: – az egyik Fiumét ábrázolja, a másik Nápolyt a szörnyen
füstölő Vezúvval!
Ebben a tarkabarka környezetben egy szalmaágy tulipiros párnáin kicsi, hájas fekete nő
fetreng. Bazsarózsáktól virító bársony pongyolája elcsúszva, mert két kisgyerek alszik vele,
egyik a térdinéi, másik a keblén, míg egy harmadik a padlón nyári körtét majszol a mellette
álló kosárból.
Ez a békés kép hirtelen viharrá változik.
A falatozó gyerek irtóztatót sivít, mikor meglátja Abádyt, az alvó nő körülnéz, fölugrik,
visítva lepotyog róla a két kisgyerek, aztán az egész família, az asszony és a csemetéi futnak
az ajtónak. Az asszony papucsai csattognak, a gyermekek sikonganak, akárha prikulicsot
látnának és – csak egy pillanat! – máris elnyelte őket a szoba sötétsége.
Roppant furcsa volt ez a vészes szaladás. Annál inkább, mert a nő és a gyermekei
szakasztott olyanok, mint maga Ázbej, olyan barnák és szőrösek, olyan labdaformák is; azt
hinnéd, hogy nem is futnak, hanem csak elgurulnak.
Abády egyedül maradt a feldöntött kosár széjjelguruló körtéi között.
– Ázbej felesége, bizonyára hívni fogja az urát! – gondolta Bálint.
Megállt hát és megfordult a kert felé. A helyzet komikuma nem hatott reá. Annyira
rosszulesett neki, hogy így el van csúfítva ez a szép hófehér veranda, hol képzeletben a
nagyapját látta eddig, ahogy ott ül a merev nádszékén, kis tajtékpipával a szájában,
ezüsthullámú hajával, kedves és bölcs mosolyával. Inkább a kertre nézett, ami ha el is van
vadulva, mégis csupán az elmúlást hirdeti, nem pedig azt a barbár meggyalázást, ami a
verandán uralkodik!
De nem állt itt soká. Pár perc és a kövér tömzsi ügyvéd hajbókolt ki a házból.
– Milyen megtiszteltetés! Milyen szerencse! – ismételte Ázbej, miközben minden
harmadik szónál ketté görnyedt a nagy hódolattól. – Mit méltóztatik parancsolni? Miért nem
méltóztatott engem fölrendelni?... Én mindenkor, amit parancsol...
– Néhány adatra volna szükségem – válaszolt Abády –, ezért tán legjobb volna, ha az
irodába mennénk. – És a jószágigazgató kérdésére elmondta, hogy a nagyapja bútorainak a
jegyzékét akarná látni.
– Az itt van az írószobámban, kérem. Minden régibb okiratot itt tartok. – Méltóztassék,
kérem... parancsoljon, kérem...
Tehát Bálint kénytelen volt belépni a házba, bár előre irtózott ettől.
Az első szoba az egykori ebédlő. Halványzöld volt akkoriban, a falain családi képekkel.
Most szalon. Vörös plüss pamlagok, sok apró asztal bojtokkal körülaggatva, úgynevezett
keleti bútorok, apró fagömbökből összecicomázva és a fal is vörös, arany brokátnak mázolva
ajtómagasságig, onnan meg festett fríz és mennyezet tölgyfafladerezéssel.
Majd a nagyapja írószobájába léptek.
Ez változott legkevésbé. Az empire könyvesállványok helyén amerikai polcok, az íróasztal
is ott, ahol az öregúré akkor. Ez is modern gyártmány persze, mint a faliszekrények. Mégis itt
semmi olyan szörnyűség nem volt, mint máshol; a bolthajtás, habár kormos már, most is fehér
még, amilyen egykor volt. Nyilván Ázbej csak a neje számára „csinosította" el a lakást.
Az iratokban azonban nyilván rendet tartott. Pár perc és már a fiatalúr felé nyújtotta a
bútorok jegyzékét.
Bálint átnézte hosszasan. A kis kövér igazgató ott állt mellette. Nagy, lószilvavágású
szemében vizsgálódó fénylés.
Mikor befejezte az olvasást, megszólalt Bálint:
– Én azon gondolkozom, hogy Pesten lakást bérelek. Szállodában lakni sokkal
költségesebb... Az ügydarabjaimat mindig le és föl utaztatni, az is körülményes. Az ottani
könyveimmel sem tudok mit kezdeni. Így hát ezekkel a holmikkal rendezkedném ott be. Tehát
arra kérem, másoltassa le nekem ezt a jegyzéket. Hogy mennyit viszek föl közülök, persze
még nem tudom. Ha arra kerül a sor, meg fogom őket jelölni...
Ázbej meggypiros szája, ami a sok fekete szőr között olyan váratlanul puha és pici, most
hódoló mosolyra csucsorodott:
– Ez itt a boldogult kegyelmes úr hagyatékának a csomója – mondotta, akárha tudná, mi
járatban van nála Abády – méltóztatnék ebbe is beletekinteni, ha már szerencsém van
méltóságodhoz. – És átnyújtotta az iratokat. – Régóta vártam erre az alkalomra, hogy
bemutathassam, hogy beszámolhassak...
 Bálint átlapozta őket. Hamarosan reátalált arra a Jára-völgyi birtokra, amit keresett. Ez
most bérben van? Mennyiért? – Olyan félvállról kérdezte, olyan mellékesen, mintha ezt csak
véletlenül mondaná. A kis kövér emberkét azonban ez nem tévesztette meg, bár
semmitmondó arca mit sem árult el: – Ezerhatszáz koronáért – jelentette hódolattal –, de most
Szent Mihálykor lejár. Akkor, méltóságod parancsára, fölemelhetnők az árendát elég
lényegesen – ó, igen! –, elég lényegesen...
Midőn Abády fölállt és távozni akart, Ázbej még mást is mondott.
Azt mondta, vinné magával a nagyapja iratait; hozzátette, hogy neki ezekre nincs
szüksége, megvannak itt másolatban. – Ezek méltóságodat illetik, egyedül méltóságodat! –
ismételte párszor, alig érezhető hangsúllyal.
Bálint elfogadta azt, karja alá vette a csomót és távozott.
A kicsi tömzsi ügyvéd elkísérte a cinterem ajtójáig. Ott még hármat hajlongott, míg a zár
becsattant. Akkor azonban kiegyenesedett. Összesúrolta apró hájas kezecskéit és a szemében
öröm csillant meg. Káröröm. Ez jól volt! Ez kitűnően volt. Ezt föl lehet használni!
És miközben visszasétált a békazöldre festett oszlopozás felé, már azon gondolkozott,
miként adja be Abády anyjának, hogy a fia immár a nagyapai hagyatékot vissza akarja
követelni tőle.
*
Ezt állandó szövetségesei másnap végre is hajtották a szokásos módon.
A két gazdasszony, Tóthyné és Baczóné burkolt szókkal elsopánkodták egymásnak,
mennyire gonosz a világ és félre nem érthető célzással megértették Abády Rózával, mi
történt: – Bálint úrfi elkérte és elvitte a hagyatéki iratokat.
Csak ennyit, nem többet.
Mire az öregasszony magához rendelte Ázbejt, aki megerősítette a hírt és azt is elmondta,
hogy a fiatalúr Pesten be akar rendezkedni. Nagyon szabadkozott, hogy őt váratlanul lepte
meg az ifjú úr, erőszakosan lépett föl, így hát neki nem volt módjában úrnőjét előzőleg
megkérdezni. Nagyon tiszteletteljesen mesélte el mindezt, látszólag letompítva, mert jól tudta,
hogy Abádyné bárhogy is haragszik, az alkalmazottaitól nem tűrne egyetlen bántó szót sem a
fiáról.
Szegény Róza asszonynak olyan volt ez, mint egy tőrdöfés. A fia! – az ő fia adatokat gyűjt
ellene titokban! – Úgy érezte, az egész világ összedűl körülötte. – Ilyenre vetemedik az ő fia
ezért az átkozott nőért!
De nem szólt. Nem volt mit szóljon. Nem is akart. De megkeményítette a szívét,
elkészülve arra a szörnyű harcra, ami ki fog törni közöttük.
És a viszony még fagyosabb, még formaibb lett a fiú és az anya között.
*
Pár nappal azután jött meg Dénestornyára az Adrienne levele. Szűkszavú írás, amiben
beszámolt a szász orvos almáskői látogatásáról. Érdemben csak annyi, hogy most még nem
lehet, most még várni kell pár hetet vagy tán egy hónapot, akkor... akkor majd kenyértörésre
viheti a válása ügyét, ma azonban nem, ma még lehetetlen. Várni kell. Várni.
A sorok között mély lehangoltság csengett.
Semmi részletet sem közölt, csak annyit, hogy dr. Kisch igen jó benyomást tett náluk.
*
Valóban igen bölcsen vezette be magát Wolf Herman Kisch. A véletlen is jól segítette tán,
de aki okos, a véletlent maga készíti elő.
Úgy történt, hogy aznap délután Uzdy célba lőtt a park alján nyíló katlanban, amit olyan
tökéletesen rendezett be lövöldének. Az innenső domb lábánál a lövőállás. Ott puskarácsok és
háromlábú teleszkóp, amivel a találást ellenőrzik. Előtte rétecske, aminek határán árok vonul
végig. Az agyaggalambot dobó öt gépet táplálja és igazgatja onnan az a fiúcska, kit Uzdy erre
kitanított. A túlsó meredeken a tárcsák sorakoznak 50-100-200 és 250 méternyire pontosan.
Az egészet lezárja egy sűrű drótsövény. Magosabb az élen és alacsonyabb a csuszamlásos
homlok két oldalán. A kerítéstől jobbra már ciheres erdő.
Régebben naponta lődözött itt Uzdy. Mostanság is még elég gyakran, bár amióta azokat a
csodás számtáblákat gyártja, valamivel ritkábban. Mégis kitűnő puskás maradt. Nem volt
golyó, amivel ne talált volna bele a legbelső körökbe. Ez volt az egyetlen sport, ami
mulattatta.
Már jó ideje lövöldözött. Előbb agyaggalambokra. Mikor a kihozott készlet elfogyott, a
kétszázötvenes táblára.
Ez ott fönn van a domboldal legfelső martjánál. A kis Klémi angol nörsze áll a
teleszkópnál, az mondja be a találatokat. Újabban mindig ezt a nőt vitte magával Uzdy, mióta
francia nevelőnő van a kislánya mellett. Ezt az angol vénlányt váratlanul megkedvelte, pedig
régebben soha meg se szólította és úgy tett, mintha nem is volna a világon.
Néhány perce az öreg Maier komornyik is lejött, megkérdezendő, az ura följön-e
uzsonnázni, vagy inkább ide kívánja a teáját. Rendszerint az inast küldi le ilyenkor, de ma ő
jön személyesen. Megkérdezte, de választ még nem kapott. Így hát várakozott a háttérben és
egykedvű arccal a túlsó dombra figyelt.
Ezt ragyogóan világítja meg a délutáni napsütés. A csuszamlások lankáin minden kökény-
és bükkhajtás élesen válik el az agyag sárgájától. Egy-egy mészkő szikladarab fehérlik
közötte. Minden fűszál külön íródik reá, sőt a jobb oldali kerítésen túl, ahol a bokrok
sűrűbbek, ott is belelát az ember az ágak rostélyozása közé.
Ott most egy vándor tűnik föl.
Magos férni. Zöld vászonruhát visel, térdnadrágot és vasazott bakancsot. Hatalmas
szemüveg az orrán, a kezében lepkefogó háló, vállán hátizsák és valami pléhdobozféle az
oldalán. Egyik elhagyott ösvényen közeledik, régi marhacsapáson, mely a belső erdőből indul
és mielőtt ezt a hegyhomlokot itt elkerítették, rézsút járta körül a kiszögellő dombot.
Egyforma léptekkel közeledik. Nekimegy a drótsövénynek. Beleütközik. Megáll és
lehajlik. Nyilván rövidlátó, azért vizsgálja ilyen közelről. Aztán hosszú lábával átlép rajta és
nyugodtan megindul be a céltáblák elé.
Az angol vénleány látta meg először. Lehet, hogy Maier is, de ő nem szólt.
– A man! A man! – kiáltja a nörsz. – Egy ember! Vigyázzon!
Erre nagy kiabálás kezdődik. Uzdy, a nő, sőt Maier és az árokban gubbasztó fiúcska is,
mind reákiáltanak arra a könnyelmű vándorra, aki belesétált a golyók útjába. Ez nem áll meg,
hanem tovább lépked. Bizonyára nem is képzeli, hogy neki szól ez a lárma.
Uzdy elvesztette a türelmét.
Gyors egymásutánban három golyót röpít pontosan a vándor lába elé, egy ott csupaszkodó
kőbe. – Pakk! Pakk! Pakk! – csattognak a golyók. Apró szilánkok ugrálnak szanaszét.
Úgy látszik, hogy csak most értette meg az idegen, hogy rossz helyt jár. A lövés irányába
fordul, aztán lassan, a hegymászók biztos lépésével leindul a meredek oldalon.
Uzdy Pali diadalmasan kacag.
– Bocsánatot kérek, ha tilos helyen jártam – szólt a jövevény, miután átugorva az árkon,
eljutott a lövőálláshoz. Kalaplevéve bemutatkozott: – Wolf Herman Kisch vagyok
Szászrégenből. – Csupán ennyit mondott. Arról, hogy orvos, nem tett említést.
Folyékonyan beszélt magyarul, alig észlelhető idegen hangsúllyal. Pár szóval elmesélte,
hogy pillangókat gyűjt, azért került ide. Itt a vidéket járja. Mindezen csak kacagott Uzdy, de a
doktor ezzel nem törődött. Körülnézvén meglátta a kis angol nőt. – A méltóságod felesége
talán...? Kezeit csókolom. – Maierrel nem törődött, mintha meg se látná. Pedig vele tárgyalta
le ezt az egész programot Körösfőn, hova az öreg komornyik átsétált hajnalban. Jól értették
egymást, hiszen Maier fiatalkorában hivatásos ápoló volt.
*
Így került dr. Kisch Almaskőre.
Uzdy ott marasztotta. Úgy tekintette, akárha a zsákmánya lenne. Az ő szerzeménye.
Majdnem büszke volt reá. Nem bocsátotta tovább, bár Clémence grófné, aki nem tudott a
hivatásáról, nem pártolta ezt a vendéget.
De Uzdy Pál jó ideje nem hallgatott az anyjára, sőt néha valami ellenséges fény gyúlt ki a
szemében, ha reátekintett. Ez attól kezdődött, mióta az öregasszony hazakerült Meránból.
Szokatlan dolog, hiszen Uzdy mindig kimérten udvarias volt! – de azóta mind gyakrabban
fordult elő, hogy ingerülten válaszolt neki, sőt néha beleszólt valami apró háztartási részletbe,
pedig ezen a téren az özvegyasszony idáig korlátlan uralkodott. Az újonnan alkalmazott
nevelőnőt is üldözte, kizárólag azért, hogy így is bosszantsa az anyját.
Dr. Kischt azonban rögtön megszerette. Már másnap beavatta abba az óriási tervébe,
amivel az egész mai számrendszert föl akarta forgatni. Hosszú órákat beszélgettek együtt,
együtt sétáltak egész délutánokat, fél éjszakát társalogtak, bezárkózva az írószobába és a szász
orvosnak szabad volt bármikor belépni hozzá, bármily váratlanul.
Valóban nagy lélekismerő dr. Kisch. Nem hiába volt Charcot tanítványa.
*
Öt napot töltött Almáskőn. A hatodik nap, virradatkor távozott onnan, miután este
elbúcsúzott és a háziúrnak megígérte, hogy a nyár végén ismét meg fogja látogatni.
– Őszelőn érdekes pillangófajták fordulnak itt elő... – mondotta, mert végig megjátszta a
természettudós szerepét.
A fölajánlott kocsit nem fogadta el. Gyalog indult hegynek azon az ösvényen, mely a tetőn
a Bánffyhunyadra vivő útba torkollik.
Még alig pirkadt, amikor elment.
Pár óra múlva Adrienne haladt ki más nyomon, de ugyanabban az irányban. Így állapodtak
meg. Amíg itt volt az orvos, négyszemközt sosem beszéltek egymással. Ezt a találkozót is a
vén komornyik útján határozták meg. Egyedül Maiert avatta be Adrienne, mikor visszatért
Szászrégenből, ismerve titoktartását mindenkivel szemben; egyedül vele tárgyalta meg, ami
előfordult.
A fiatalasszony koránkelő, délelőttönként az erdőt szokta járni. Nem föltűnő tehát, ha ma
reggel is oda tart.
Aggódva sietett ki a szálason. A szíve magosan dobogott. Most dől el a sorsa. Most fogja
megtudni: szóba hozhatja-e a válása ügyét. Sem rosszat, sem jót nem sejtett. A doktor arcáról
mit sem olvashatott le, pedig ezen az öt napon egyedül azt figyelte.
Midőn kijutott a lábas erdőből, a vágotton túl megpillantotta dr. Kischt már messziről. Ott
ül megbeszélés szerint az Uzdy-erdőség határkövén.
De itt nem volna jó, ha együtt látnák őket. Ennek híre kelhet. A faluból itt járnak a népek
vásárba. Ezért mihelyt elérte a várakozót, azt tanácsolta, hagynák el az utat.
Csak egy irányban lehet. Csakis arra, az Abády-pagonyba térhetnek be, oda ahhoz a
százados bükkfához, hol fiatalos sarjak eltakarják őket. Ahhoz a faóriáshoz, hol az ő szerelme
lobbot vetett újra ama májusi halvány szürkületben. Azelőtt sokszor ott várt egyedül, nap nap
után öntudatlan arra a valószínűtlen találkozásra, ami hirtelen valósággá vált. – És még sokkal
régebben itt találkoztak először Bálinttal szerelmük kezdetén. Első, titkos légyottjuk volt ez.
Azt az ősi bükköt barátjának tartotta. Jelképes fa. Néma tanúja annak a szenvedélynek,
ami évek óta betölti a szívét.
 Odáig mentek. Ott álltak meg. Adrienne hozzádőlt a törzshöz. Dr. Kisch előtte. Így adta
elő a nézetét.
Kissé körülírva beszélt. Válogatta a szavakat. Elsorolt tudott dolgokat. Hogy Uzdy terhelt
szülőktől származik, mert nem csupán az apja volt őrült, de az öreg Clémence grófnét sem
tartja normálisnak. Ez még nem sokat jelent. Alig van ember, akit teljesen normálisnak
tartanánk, ha a lelkének minden redőjét ismernők.
Adrienne ezekre bólintott, de nem szólt közbe, csak nagy, topázszínű szemei tágultak ki
aggódó várásban. Az orvos tovább beszélt.
Zsongító hangja eltompította, amit mondott. Az értelem azonban világos. Véleménye
szerint Uzdy jelenleg fölfokozott idegállapotban van. Ez elmúlhat, sőt valószínű, hogy
hamarosan el is múlik. Ő valami csillapítókat adott neki, amit bizonyára szedni fog.
– Nem mint orvos adtam ezeket – tette hozzá mosolyogva. – Ő engem kuruzslónak tart.
Ezt így kellett beadjam. És azt hiszi, hogy arra a kétségtelenül szokatlan, de nagyon érdekes
munkájára erősíti magát.
Egyelőre mást nem lehet tenni. Várni kell, míg ez a lappangó izgalom lezajlik, és
magyarázatul vázolta, hogy olyan egyéneknél, mint Uzdy, hosszabb vagy rövidebb izgalmi
korszakok váltakoznak nyugalmi időszakokkal. Utóbbiak hosszú évekre is kinyúlhatnak. Ki is
gyógyulhat végleg. És most következett az a döntő mondat, amire Adrienne szívdobogva várt.
Wolf Herman Kisch hangja kimélyült, mikor vontatva ejtette utolsó szavait:
– Bei dieser heute latenten Erregung könnte jede seelische Erschütterung irgend einer Art
eine heftige Krise zum Ausbruch bringen, die nicht ohne ernste Folgen bliebe...
Világos szavak. E lappangó izgalmi állapotban bármilyen lelki megrázkódtatás olyan
válságot robbanthat ki, ami veszélyes következményekkel járna, – az ő válására vonatkozik
ez! Amire várt, amit remélt, amiért sóvárgott egész asszonyi lénye.
Hogy ezután elbúcsúztak, hogy dr. Kisch még néhány biztató szót mondott, reményt ígérő
szavakat, minderre csak később emlékezett vissza. Most itt csak a csalódás fájdalma lepte el, a
halasztás kényszerítő tudata.
Ott maradt a fa tövénél. Maga elé nézett arra a jól ismert vágásra, ami előtt annyiszor állt,
arra a széltörésre is ott a közelében, az ösvényre is a lábainál, amely innen ahhoz a kalibához
visz, amit szerelmük hajlékául épített volt Bálint. Lassacskán mintha ködfátyolok indulnának
feléje, szorítanák szűkebbre a látását, mind több-több, mind-mind sötétebb, míg elfeketült az
egész világ. A térde összecsuklott és hangtalan végigcsúszott a törzsön, ájulva terült el az
óriásfa ölelő gyökerei közé.
Hosszan tarthatott az öntudatlansága. Csak akkor tért magához, midőn az arcába sütött a
déli napsütés. Azon a mohaágyon találta magát, hol egykor egymás karjaiba omlottak azon a
májusi estén.

III.

Adrienne első levelét Bálint Dénestornyán vette. A másodikat már Pesten. Közben csupán
két sort, amit Bánffyhunyadra, Zutor András Mézes alerdészhez juttatott Addy. Ebben csak
annyi: „Nem láthatjuk egymást. Még soká nem. Budapestre írok..." Bálint ugyanis az első,
eléggé szűkszavú tudósításra értesítette az asszonyt, hogy ő kijön oda az erdei kalibához és
kérte, találkoznának ott.
Az, hogy nem kellett most azonnal kenyértörésre vinnie ügyét az anyjánál, számára némi
megkönnyebbülést jelentett ugyan, de sokkal súlyosabb gondot az a bánatos hang, ami
Adrienne mondataiból csengett. Főleg azért utazott Kalotaszegre. Előszóval hallhasson
részleteket, megtárgyalhassák a jövőt, bár otthon maradása amúgy is alig volt elbírható már,
annyira fagyos és feszültté lett a viszony Abádyné és a fia között. A mindennapi élet szavai
minden önfegyelmük dacára csupa mesterkélt szó, akárha alvajárók beszélnének egymással; a
közös étkezések, séták a lovakhoz, a parkba, a kertészetbe, mind csupa színlelés; minden
mozdulatuk várakozás a bármely pillanatban kitörésre kész viharra.
Mégis betartották a formákat.
Bálint elutazta előtt fölolvasta az anyjának azt a jelentést, amit Winkler erdőmérnök
küldött neki. Az állt benne, hogy e nyáron szarvasok jelentek meg a havason. Bizonyára a
gyalui hegyekből jöttek át vagy a Dobrinból, ahol az Andrássy-uradalom már egy évtizeddel
korábban bocsátott ki fővadat. Két csapat gím meg van állapítva, néhány fiatalabb bika
társaságában, de láttak sokágú agancsost is párszor és bizonytalan, vajon ugyanaz volt-e
többször vagy több különböző öreg szarvasbika.
Ezt az írást mutatta be Bálint; ezzel kapcsolatban magyarázta, mennyire örvendetes volna,
ha a szarvasokat ott tudnák marasztalni. Emiatt utazik ő oda, nagyobb sózókat csináltatni és
etetőket télire. Abády Róza persze egy szavát se hitte. Tudta, hogy Almáskőről levél érkezett.
Bizonyos volt számára, hogy a fia oda indul.
Alig nézett az eléje nyújtott írásba és ismételte fagyosan: – Menj, hát menj... Igen, rendben
van... menj... Kissé dübbedt szemei mintha üvegből volnának.
*
Alig néhány napot töltött Bálint a havason. Kihallgatta a gornyikokat, kik a szarvasokat
látták, megtekintette a vadak nyomait a megszáradt sárban, rendelkezett a sózok és etetők
iránt és más ügyekben is, ami az erdőgazdaságnál eldöntendő volt, hiszen az ilyen nagy
birtoktest üzeme folytonos figyelmet és gondosságot kíván, de az elméje nem volt itt, minden
gondolatát lefoglalta az a válság, ami Adrienne válása körül beállott.
Kedv nélkül végezte mindazt, akárha robot volna, a természet szépsége sem okozott már
örömöt. Alig várta, hogy elutazhassák innen.
A Budapesten reá váró levél hosszabb, de abból sem világlott ki több. Az orvos
nyilatkozata bizonytalanul idézve és az a néhány szó is, amivel távozásakor biztatta. Volt
azonban valami, ami Bálintot elgondolkoztatta. Kapcsolatban azzal, hogy dr. Kisch az Uzdy
mai állapotát olyannak látja, melyben valami rázkódtatás veszélyesebb fordulatot válthat ki,
volt két mondat az ő leánykájáról is.
„Annak a sorsát is meg kell gondolni. Annak gyermeklelket is szükséges megvédeni!" –
írta Adrienne.
Ezt a két mondatot az asszony csupán azért illesztette a többi közé, hogy a veszedelem
alatt Abády ne saját személyes veszélyét értse. Tudta, hogy azt halasztás okául el nem
fogadná. Amúgy is igazsággal írhatta ezt, hiszen ő nagyon ragaszkodott a leányához, dacára,
hogy az anyósa mindjobban elidegenítette tőle. Másrészt kissé túlzott volt ez az aggodalom,
mert a kis Klémi a szüleitől annyira elkülönítve élt, a ház egyik külön részében lakott, a
francia nevelőnő meg az angol leány őrizete alatt, hogy bármi is történnék máshol, azt
könnyen távol lehet tartani a gyermektől.
Erről Bálint is tudott. Ezért ütötte meg őt a leánykát említő két mondat. Innen indult el az
a gondolatsor, ami a cselekvését meghatározta.
Úgy érezte, mintha Adrienne ismét föl akarná venni a küzdelmet az anyósával a gyermek
miatt. Alá akarná rendelni a válását annak az egy szempontnak: magával viheti-e a leánykát,
ha elválik Uzdytól? – Természetes és méltánylandó szempont, de mégis alárendelt kérdés,
midőn egész jövendőjükről van szó. Alárendelt főleg azért, hiszen az a gyermek alig az
Adrienne-é, régen elvették tőle, születése percétől fogva. Így látta ezt Adrienne is, gyakran
mondta is.
 Ez a sötét arcú, automata mozgású leányka, kiben semmi fiatalos sincs, semmi gyermeki,
az valóban ott van otthon Almáskőn, valóban az Uzdyak fajából való, nincsen semmi benne
abból a ragyogó nőből, aki megszülte. – Szívesen vállalta volna a gondját, ha Adrienne
magával hozza. De ha nem adják!?...
Hát ennek a birtokáért áldozzák föl ők az életük boldogságát?
Most, mikor ezen töprengett, lelkében újult erővel lépett elő az a kisded, aki az ő
egyesülésükből fog megszületni. Első elképzelése is így támadt föl benne akkor, azon a
márciusi éjjelen, midőn először említette Addy, hogy a kis Klémit magával akarná hozni.
Igen! Ezt az eszményi fiút kell szembeállítani a meglévő gyermekkel. Az anyává levés
vágyát az anyai érzéssel.
És mást is kell! – Megtörtént tények elé állítani az asszonyt. A maga részéről elégetni a
hajóit. Szakítani az anyjával, föláldozni az otthonát, önmagát számkivetni Dénestornyáról,
mindent, mindent odadobni, amin szívével csüng. És ha mindez megtörtént, akkor Adrienne
válasszon: – vele jön-e, vagy elárulja a szerelmüket annak az idegen kislánynak az amúgy is
csak képzelt birtokáért? Ez az egy út van – gondolta Bálint –, nincs más, csak ez!
*
Elhatározta: megvárja augusztus végét. Akkorra ígérte dr. Kisch, hogy újra ellátogat
Almáskőre. Itt Pesten várja be a verdiktjét. Ha újra halasztó lesz, ha akkor sem lép föl
Adrienne, úgy ő cselekedni fog.
Addig nem.
Addig azonban egy dolgot végre kell hajtani. A jövendő lakásukat most kell biztosítsa,
hiszen a negyedév augusztus elsején kezdődik.
Pár napi keresés után talált is megfelelőt a Döbrentei utcában. Onnan van a bejárás, de az
ablakok a Dunára nyílnak, a hosszú kőpartok e legcsöndesebb pontján. Modern ház, három
gyönyörű szobával a hatalmas folyóra. – Miközben bejárta őket, kikönyökölt az ablakon.
Harmadik emelet. Az ember messzi ellát, el a hidak fölött, föl és le a vízen, – ellát a távolba a
pesti oldal számtalan fedelei fölött – el keletnek, Erdély felé.
Szép, szép lesz itt élni. Igaz, hogy számkivetés. Számkivetés szülőföldjéről, otthonából.
Számkivetés az ősi Dénestornyáról, ahova eddig elképzelte jövendő életüket. Mégis szép lesz
itt, ha kissé fájdalmas is, – mégis szép, ha Adrienne hajol ide melléje.
Pár pillanatig annyira élénken képzelte maga elé az asszonyt, majdnem azt hitte, hogy
annak vadul kunkorodó haja súrolja az arcát...
*
A parlament el van napolva. A külpolitikában is szélcsend. Itt csupán apró tünetek a
mindjobban kialakuló Antantról.
Edward király ismét Marienbadban. De ezúttal nem keresi föl Ferenc Józsefet, hanem csak
onnan üdvözli ildomosán, semmitmondó sürgönyben. Diplomaták sem látogatják az idén; úgy
látszik, már erre nincs szükség. – Már az angol-muszka szövetség körvonalai kezdenek
kibontakozni: egy orosz hadosztály bevonult Perzsiába. Ez még két évvel ezelőtt casus belli
lett volna, – ma Nagy-Britanniának egyetlen szava nincs ellene, nyilván tudtával történik.
És ugyanakkor, midőn a középhatalmak körül így kialakul a kör, függetlenségi
nagygyűlések Szegeden és Félegyházán, hol Justh Gyula az önálló bankról szónokol és a
koalíciós pártok fúziója ellen; – Zágrábban hazaárulási pör indul több mint ötven vádlottal,
kiket a párizsi sajtó védelmébe vesz; – Bécs mellett pedig, Schwechaton az ottani aratóünnep
véres verekedésbe fullad; – csehek és németek betörik az egymás fejét.
Bálint mindezt olvasta. Mindez még fokozta a keserűségét, de erősebb nyomot e hírek
nem hagytak benne. Egész lényét a várakozás foglalta el.
 Megpróbált dolgozni, hogy semmittevését valamivel kitöltse. Egy jelentést fogalmazott a
szövetkezetek országos központjához, amiben beszámolt arról, hogy az a pár hitelszövetkezet,
amit kiterjesztett a havasiakra, ebben az irányban nem hatékony. Az ok: a havasi gazdák,
kiket Simó körjegyző beparancsolt oda, nem vették igénybe ezt az olcsó hitelforrást – nyilván
más oldalról eltiltották őket ettől.
Keserű tapasztalás ez is, az ő segíteni akarásának a kudarca.
Lassan teltek az augusztusi napok az üres fővárosban. Három levelet írt ezalatt Addynak.
Sóvárgását írta meg, a szerelmét, követelő vágyát. Mást nem. A tervét nem. Arról semmit,
hogy szakít az anyjával, akármit döntene is az orvos. Erről egy szót sem. Erről majd csak
akkor, ha már megtörtént.
Így következett be a hónap vége. Így köszöntött be szeptember. Az első hét is elmúlt.
Ilyen hosszú-hosszú hiábavaló napok után végre megjött a hír.
Adrienne még szűkszavúbb, még bánatosabban csengő mondatai. – Uzdy állapota talán
valami keveset javult – így találta dr. Kisch –, de nem eléggé arra, hogy bármi izgalomnak ki
lehetne tenni. – Várni kell. Várni... Várni...
Bálint másnap visszautazott Erdélybe. Most már cselekedni kell.
*
Kora délután volt. Abády Róza a kis sárga szalonban az íróasztalánál. A késő napsütés
tűzfényeket gyújtott a bronzveretein, vérfoltokat dobott a vörös szőnyegre.
Az ajtó kinyílt. A fia jött be. Nagyon halvány az arca.
Az anyja feléje fordul, nem kél föl, de ő is elsápad. Azonnal megértette, hogy ez az a
borzasztó perc, aminek bekövetkeztét már hetek óta előre látta. Nagy világos szemei hideg
elszántsággal néznek Bálintra.
És pár pillanatnyi halálos csönd.
– Édesanyám – szólal meg állva a fiú és a hangja rekedt a fölindulástól –, édesanyám, én
elhatároztam, hogy megkötöm azt a házasságot, amiről szóltam neked. Ezt jelentem most be...
Én nem tudok így élni... én nem tehetek mást...
Abády Róza meg nem rezzen. Kicsi kövéres termetét kihúzza. Mereven ül a trónszerű
karosszékben, valóban öreges kiskirályné ő most, könyörtelen és nyugodt. Vontatva ejti a rég
megfontolt szavakat:
– Megmondtam már, mi az álláspontom. Te választottál. Ehhez nincs mit hozzátennem.
Az ajkai nyitva maradtak, mintha még valamit mondani akarna, de szó nem jött ki rajtuk.
Csak a karja emelkedett föl és az ujja az ajtó felé indult.
Bálint szólni szeretett volna, de az ő torkán sem jött semmi hang. Mélyen meghajolt, aztán
lassan kiment.
Az ajtót halkan tette be maga mögött. Kissé tántorogva ment le a lépcsőn, meg kellett
kapaszkodnia a karfába. Szerencse, hogy nem látta senki. – Az útitáskáját már előre
bepakolta. Kézbe kapta és még utolszor körülnézett a toronyszobában. Még kitekintett egy
percig az ablakon, ki a parkra, arra a pazar kilátásra, mely előtt annyit gyönyörködött, aztán
elszakítva magát, átsietett a csarnokon és le a főbejárat néhány lépcsőfokán.
Az autója már ott várta. Beült.
– Kolozsvárra! – szólt a sofőrjének és a gép fölzúgva kisuhant a patkóudvar felé.
Bálint még visszanézett a kapu boltozása alól.
*
Most is búcsúzott, ahogy már ötödnapja, mióta itt van. Mindentől elbúcsúzott. Végigjárta
a szobákat.
 A nagy kék szalonban megsimogatta azt a négy ólomszobrot, Raphael Donner műveit, kik
a tükrös asztalokat díszítették páronként; a kínai lakkszekrényt az ajtó mellett; a
főlovászmester Abádynak rokokó rámáját, a könyvtár bőrkötéses ódon könyveit; megállt a
családi képek előtt a pipázóban; még ama nevetséges faliórát is megindította egykori
gyermekszobájában, melyen két pléhbéka vív meg nem szűnő párbajt, ha meghúzzák a
zsinórjukat; – kisfiú korában mennyit kacagott rajtuk!
Minden sarokban, minden bútoron csupa emlék!
Ellátogatott a nagy hársalléba, hol lovagolni tanult, megtapintotta azt a vastag fát, melynél
első pónija rendszerint földhöz vágta. Lejárta a fenyvest a felső kertben és összekóborolta a
Nagyberek szigetét, ahol vakációkor egymagában játszott Bőrharisnyát és kuruc brigadérost.
A kancáknak cukrot adott odakünn a paddockban, a szopós csikóknak megvakarta a farát,
a hátilovainak is egyenként mondott istenhozzádot.
Mindentől el akart búcsúzni. Ki tudja, viszontlátja-e valaha mindazt, amit annyira
szeretett, amióta él.
Ki tudja, hogy az anyja meg fog-e bocsátani valaha? – És ki tudja, hogy halála esetében
nem testálja-e el Dénestornyát, ha már őt kitagadta? – Hiszen Bálint ismerte azt az utasítást,
amit boldogult apja, Abády Tamás adott a nejének. Abban a vaskos füzetben, amit a már
nagybeteg a fia neveléséről, a vagyon kezeléséről a legapróbb részletekig megírt, az a parancs
is állt: – Amennyiben az akkor még alig nyolcéves fia nem maradna életben és az özvegye
nem kötne újabb házasságot, arra kéri a nejét, ne engedje, hogy távoli rokonokra szálljon a
vagyonuk, hanem adományozza valami közcélra, ami mint alapítvány fönntartja az Abádyak
nevét. A nagyenyedi kollégiumra gondolt.
Az anyja ezt több ízben elmondotta neki. És ha nem is valószínű, de korántsem lehetetlen,
hogy Abády Róza boldogult férjének szavait a maga haragjának a szemüvegén át így
értelmezheti, hiszen jól tudta, mennyire meg nem bocsátó az anyja, ha megbántják.
Ezért búcsúzott mindentől, mielőtt előállt volna a házassága ügyével.
És ez a fájdalmas búcsúvétel az eltávozás percében még élesebben markolta meg a lelkét.
A gép a dombtetőn haladt keletnek, a falu fölötti hegyháton. Odalenn az ódon templom és a
nagyapja kúriájának négyszöge. Oldalt a park óriási nyárfái. Az Aranyos kanyargói, a síkon
az uradalmi táblák és a galopp-pálya, hol annyit lovagolt és annyiszor! Most egy kanyarodó és
mindez eltűnik. Aztán lejutnak a Keresztes-mezőre. Innen már északnak, Gyéres felé rohan a
gép.
Itt újból megjelenik a várkastély. Előugró dombon könyököl be a síkságba, hosszú nyugati
homlokzatát bearanyozza a nap, kövér bástyáinak rézkupolái zölden dacosodnak a kéklő égbe,
az a veranda is idenéz, hol együtt reggeliztek mindig az anyjával. De már elborítja az alsó fák
koronája, – percek múlnak és a kastély födele, a tornyai íródnak csak a környező lombtenger
fölé, már mind távolabb... távolabb...
Bálint még folyton visszanézett. Halálos búcsúnak érezte, akárha imádott lény arcába
nézne, aki eltávozik.
A gyéresi házak a szeme elé csúsztak. Már bejutottak a faluba. Dénestornyát nem láthatja
többé.

IV.

Vékony eső hull szakadatlan. Néha erősebb, néha vékonyabb, de szakadatlan esik.
Ide a havasra jött föl Abády. Harmadnapja van itt.
 Midőn elszakadt hazulról, csakis egy terve volt: Addyval beszélni. Ezért miután másfél
nap Kolozsvárt minden holmiját ládákba pakolta, kihajtott a hunyadi erdőre. Az autóját a
vízválasztó tetején hagyta, onnan egyedül ment és gyalog. Ott végre találkoztak újra abban a
kicsi kalibában; oda húzódtak be, mert akkor is úgy esett, mint most.
Egy óra vagy kettő, nem több. – Csak ennyi ideig láthatták egymást.
Visszatérve onnan, Bálint nem tudott mit kezdeni magával. Az utolsó napok viharai után
csöndre vágyott, magába szállásra, nyugalomra. Ezért rándult ki a hegyekbe, ott egyedül tud
lenni a szabad természetben. Itt hírt is kaphat Adrienne-től, ha mégis rászánná magát, hogy
cselekedjék.
Zutor hamarosan szerzett lovat és szekeret, a háti mokány paripák amúgy is Szkrinden
állnak, az uradalmi gornyiknál, a sátrát pedig másnapra áthozzák a Bélesből. Így vándoroltak
föl Abády kedvenc táborhelyére, a Priszlop-rét felső végéhez.
Volt valami csillapító ebben a halkan lezúgó esőben.
Enyhe fátyol, ami eltompít mindent. Szürke zsinórozásán alig világít át itt-ott a juharfák
már sáfránysárga lombja. A többi fa még zöld, csak a kökénybokrok pirultak el kissé és a
galagonya. A közeli fenyők tenyérszerű ágai fényesek a víztől, mintha lakkozva volnának.
Nincs semmi hang sehol, csak az esőcseppek enyhe dobolása a sátorponyván.
Császármadár nem sípol, se rigó, se havasi mátyás, kánya sem vijjog és este a bagoly sem
szól. Csönd, csönd mindenütt, akár a végtelenség vagy a halál.
Bálint alig mozdult ki a sátrából. Ő, akit, ha a havason volt, annyira érdekelt minden, most
semmivel sem foglalkozott. Még azok az adatok se keltettek visszhangot benne, mikkel
beszámolt Zutor, midőn ide érkeztek; adatok ama basáskodó körjegyzőnek, Simó Gasztonnak
visszaéléseiről. Pedig ezek között valóban most akadt olyan, amivel Simót kiemelhetné innen,
megszabadíthatná tőle a népet, – egy bonyolult ügy ez, valami adópénzek elsuhadásáról; csak
oda kéne állni a károsultak mellé és a vármegyénél követelni a vizsgálatot. Máskor milyen
nagy harci kedvvel fogott volna hozzá! – Embersegítő szándéka milyen éberen taglalta volna,
hogy és miként fogjon neki. Most azonban csak tudomásul vette, átolvasta, eltette, de semmit
se határozott.
Egész nap ott ült az ajtóban és maga elé nézett. A gondolatai ide-oda jártak; elkóboroltak
Dénestornyára és újra meg újra vissza Adrienne-hez...
Milyen tágra nyíltak a szemei, mikor ő elmondta, hogy szakított az anyjával. Milyen
riadtan nézett! – Ilyet tettél?! – mondotta. – Ilyen borzasztót tettél! – mert azonnal érezte,
milyen kötelezettséget jelent számára az az áldozat, amit miatta hozott. – És ő, Bálint alá is
húzta ezt, kegyetlenül ismételt el mindent, így kellett tennie, bárhogy sajnálta, mert csakis így
kényszerítheti az asszonyt, hogy végre ő is szakítson a férjével.
A szája csókolt, a karjai öleltek, a testét kárpótlásul adta, mégis tudta jól Adrienne, hogy
ezzel már nem fizethet, csak az egész életével.
És hosszú pilláira könnygyémántok gyűltek.
*
Dél már régen elmúlt. A felhők kissé megvilágosodtak. A csöpögés is gyérebb.
A szemközti gyertyánon két cinke. Sziszegve csipognak, könnyen himbálóznak a vékony
ágakon, most itt, most a másikon, örök mozgásában nyugtalan életüknek. Egy csíz is
megszólal valahol. Odalenn pedig a patak zúgása most erősebb, mint az esőé. Párafoszlányok
támadtak fölötte és kiindultak a hegyoldalon. Lassacskán derülni kezd.
A férfi ott a sátorban mindezt nem látja. A gondolatai még amott vannak annál a közeli
emléknél. A szíve keserű.
Idáig azt hitte, hogy döntő lesz, ha ő elmondja, amit tett. Azt hitte, Addy azonnal határoz,
azonnal vállalja, hogy bejelenti a válását. – Nem így történt. Bizonyára nem történhetett így. –
Most még nem tehetem... Lehetetlen! – Elég borzasztó ez, mégis most lehetetlen! – ismételte
sokszor. A hangja kétségbeesett, mégis csak azt válaszolta és elmondta, amit az orvos
mondott. Újra elmondott mindent, vázolta a veszélyt, amit fölidézhet, ha most szól, azt a
szörnyű felelősséget, ami reá hárul, egyedül őreá. Felelősség mindenkiért. Mindenkiért!
És most is hozzáfűzte azt a szót, amiről nem tudta, mennyire fáj a férfinak, hozzáfűzte:
– ... a leányomért is!
Így váltak el végre. Abban maradtak, hogy újra csak várni kell, ahogy idáig. Elváltak
fájdalmasan. Mégis ez nem búcsú, hanem ígéret, habár bizonytalan, mikorra szól. De
bizonytalan minden részlet is, a végrehajtás minden körülménye.
– Majd meggondolom... majd megírom... Mihelyt lehet... Mihelyt egyáltalán lehetséges...
Minden erőmmel azon leszek, hiszed tudhatod!... – Ennyit fogadott meg Adrienne.
És könnyek voltak a szemében és az arcán kétségbeesés.
*
A ködfoszlányok följebb húzódtak. A hegyormok köré ülnek, szürke szakálluk
beleakadozik a magosabb fák hegyébe.
Enyhe szellő indul ki a völgyből. Érezni sem lehet, annyira könnyű, csupán a nyírfák,
bükkök felső levelein látszik, miként rezdülnek villogva, ahol iramodik.
– Mi az, amiért annyira lehetetlen a válást szóba hozni? – Bálint jól tudta, hogy Adrienne
nem félti a saját életét. Az övét inkább, de ezt sem annyira, hiszen a múltban, midőn
annyiszor volt éjjel a lakásán, hova Uzdy bármely órában visszatoppanhatott faluról,
mindenkor a halállal játsztak. – Mi az hát, ami olyan szörnyű akadály?
Akárhogy töprengett, más magyarázatot nem talált, mint azt, hogy Adrienne magával
akarja vinni a leányát, ami nyilván lehetetlen, ha nem békésen válnak el. Az a szó: – ... a
leányomért is! – ez is arra vall. Öntudata alatt ugyan valahogy érezte, hogy ez a magyarázat
hamis, de az elméje mást nem tudott találni, más okot nem látott. Más ok nincs... Más indok
nincs sehol...
Már beállt a szürkület. A naplemente vörös tündöklése alig-alig rózsásította meg a nyugati
hegyláncon végigfekvő ködöt.
Az alkonyat néma áhítatát nagyon messziről, váratlanul, hosszan búgó és nagyon mély
hang szakítja meg. Bálint hallotta. A gondolatai nagyon távol jártak innen.
De a faház felől, ahol a kísérő személyzet lakik, két ember jön le az Abády sátrához. Zutor
András Mézes és az öreg Zsukucó. Utóbbi erdőőr a Gyalu Botin, de egyszersmind
„fővadászmester" a havason. Valamikor híres orvvadász volt, mielőtt szolgálatba állt.
Ezek sietnek ketten a fiatal úrhoz.
– Egy bika bőg! – mondta Mézes. – Sztriga taur! – jelenti a vénember is; mindketten
fölmutatnak jobbra, ahol a Muncsel Máre ormát látnák, ha a pára nem borítaná el.
Bálint fölugrik. Mozdulatlan mind odafigyelnek. Pár percig semmi. Aztán újra elbődül az
a mély, orgonazengésű hang, olyan hatalmas, akárha oroszlán bömbölne.
Esőgallért, triédert, kalapot! Mannlichert is vállra, nem mintha Abády vadászni akarna, de
havason nem jár az ember puska nélkül. Aztán ki a vízválasztógerincre itt a hátuk mögött.
Gyorsan léptek, mégis halkan járhattak, hiszen vizes a hullott lomb, még a száraz ág sem
roppan meg ilyenkor. Hamar kijutottak ahhoz az úthoz, ami a tetőn visz végig. Itt megálltak,
hallgatóztak. Nem kellett soká várni. Újra megszólal a bika kétszer. Mindenik mintha kissé
merészebb volna, mint az előbbi és tovább is jobbra.
– Az Égett kő felé megy – súgja Zsukucó, akinek bár gyulladtak a szemei, mert mindig
szerette a pálinkát, de a füle olyan, mint a hiúznak – arra megy bizonyosan... – és a
szarvasbika mintha meg akarná erősíteni a vén vadorzó állítását, újra megszólal még egyszer,
pontosan abból az irányból, amit az öreg megjelölt.
 Utána iramodtak leggyorsabb lépéssel. A jól őrzött erdő útján magos a fű. Pár perc alatt
combközépig csuromvizesek, de csak tovább, tovább, – hátha még meghalljuk! – A szálerdő
majdnem vaksötét, ilyenkor bátran loholhat az ember, a vad meg nem ugrik. De akárhogy
siettek, beletelt fél óra, mire eljutottak az Égett kő tájékára. A már korom-éjjelben persze csak
a csenevész fák és a lábuk alá görgő sziklatörmelék miatt tudták, hogy odaértek.
Megálltak. A fenyőkről habozva pottyan le egy-egy lomha esőcsepp.
Mélyen, nagyon lenn a patak zúg. Megdagadt a hosszas esőzéstől. Soká semmi más nem
hallszik. Végre is közel egyetlen rövid, majdnem parancsoló hang. Vágyakozó is, követelő is.
Az erdőség királyának a hangja.
Még soká álltak mozdulatlan, de több nem volt. Óvatosan visszaindultak a tanyára.
– Itt kell lennünk virradat előtt, talán ott marad reggelig – rendelkezett Bálint, mikor
hazaértek –, költsétek hajnali háromkor.
*
Sűrű köd borított mindent. El nem igazodtak volna, ha lámpát nem visznek. Így azonban
elég jól haladtak, bár most óvatosabban, mint múlt este. Mézes félúton visszamaradt a
Retyicel patak fölötti rétecskén – onnan azt a vidéket figyelheti –, míg Bálint és a vadőr a
tegnapi végponthoz lopóztak. Így három völgy ellenőrizhető: a Retyicel, a Vale Arsza és a
túlsó, ami a Vurvurás felől fordul erre.
Még mindig tökéletes éjjel van. Bálint megnézte az óráját. Fél öt.
Várni kell mozdulatlan. A talpig ág födte fenyők között bárhol állhat a bika; lehet, hogy
nincs is itt, hanem éjszaka elment isten tudja hova, de az is lehet, hogy itt van akár csak húsz-
harminc lépésnyire. Zsukucó lekuporodott a sarkaira és imákat mormogott, de lehet, hogy
varázsigéket, mert a vén vadorzónak ezer babonája volt, ha kinn járt az erdőn.
Hosszan vártak, míg végtére lassan pirkadni kezdett. Nem diadalmas hajnal, amikor
ragyogó tündöklésben száz üde színnel ékeskedik a természet, hanem a szürke és egyforma
ködben majdnem habozva dereng, mint midőn a tejüveg ablakot halvány fény világosítja meg.
E hosszú várakozás alatt Bálint el is felejtette, miért jött ki ide. Gondolatai visszaidézték
azt a sok keserű órát, amiken legutóbb átesett. Megint ezeken rágódott, ahogy már napok óta.
Ekkor azonban elbődült ama minden emberi basszusnál mélyebb hang, a szarvasbika
hangja.
Kissé fönnebbről szólt, mint tegnap este. Majd pár perc múlva újból.
– A tető felől jön! – súgta izgatottan az öreg gornyik. – Itt! Itt! Kövessen a Máriásza! – és
olyan fürgén, akár egy gyerkőc, talpra ugrott és besuhant az úttalan sűrűbe. Nem a hang iránt,
de rézsút, mert a vadászösztönével megérezte, miként vághatnak a vad elé. Nagy, vasazott
bocskorai alatt meg nem koppan a kő, meg nem zörren az avar. Görnyedezve, bujkálva a
leomló ágak alatt, átlépve dűlten fenyővészen, elkerülve minden nyíltabb foltot, zaj nélkül, de
nagyon gyorsan haladt a vénember.
Bálint alig tudott mögötte maradni.
Sziklanyereghez értek. Ott kicsi pojána. De Zsukucó nem lépett ki a rétre, hanem
leguggolt a sűrűség szélin. Körülkémlelt, bár az itt még tömöttebb ködben alig lát az ember
húsz lépésnél tovább. A túlnani fenyők csak árnyékok, alig sötétebbek a páránál. A kőszirt,
amely mellettük tornyosodik, mintha könnyű függöny volna csak.
De valami roppan. Valami suhog. Egy-egy koccanás az ágak között is, mintha bottal
vernék őket. Bal felől megnyílik a sűrű és hosszú lépésével kilép a szarvasbika arra a kis rétre.
Hatalmas állat, akár egy jókora ló.
Magasan hordja a fejét, büszkén, királyian. Annyi ág villog agancsának fekete rúdjain,
meg sem számlálhatják, pedig itt van közel, kővel meg tudnák dobni.
 Megáll. Hátraveti a homlokát. A két vaskos szemága – egy-egy görbe török kard mindenik
– fölmered a légbe és megbődül óriási hangja, akkora erővel, akkora mélységben, amit semmi
hangszer vissza nem tud adni. A lehelete, talán a vágyakozása is olyan forró, hogy fellegként
gomolyog ki a száján.
Aztán kilép újra.
Emelt fővel megy neki az erdőnek; nincs tövis, bozót, nincs ág, nincs fenyőcsap, ami
eltérítse; számára nincs akadály, ami visszatarthatná, nincs semmi, aminek meghajtaná az ő
gőgös fejét. Útjában pattog a roncsalék, kettétörik, amihez az agancsa hozzáér, utat nem
válogatómért ő az úr itt, koronás nagyúr, az egész vadonnak az ura. És még messzi hallatszik
a lépése, ahogy elhalad az erdőn vissza a Muncsel felé, ahonnan tegnap jött, ahol tán a gímjeit
hagyta műit este.
Nagy öröm volt ezt látni. Bálint rövid időre elfeledte mindazt, ami eddig mardosta.
Zsukucót – aki már megszokta a Máriásza bolondságát, hogy csak látni akar vadat, nem pedig
lelőni – bőségesen megjutalmazta.
Sok-sok nap óta először volt jókedve.
Mikor hazamenet az alerdészt elérték, Bálint előre küldte Zsukucót, ők ketten pedig még
ott maradtak. Leültek egy dűlt fára és azokat az adatokat tárgyalták le, miket Zutor András
Mézes a körjegyzőről szerzett. Azt beszélték meg, miként találkozhatnék Abády a
panaszosokkal, mikor és hol, hogy annak híre ne keljen, – mert hazafordultakor elhatározta,
hogy jó ideig itt marad a havason.
Így lesz legjobb. Itt csönd van. Nincsenek ismerősök, kikkel udvariaskodni kéne,
egykedvű pofával. Itt Adrienne, ha elhatározná magát, gyalogpostával könnyen értesítheti. Itt
a szabadban, az ózondús levegőben tán megcsillapodnak fölajzott idegei. Elhatározta, nagyon
sokat fog járni, jól elfárasztja magát, akkor tán aludni is tud majd, hiszen hetek óta kerülte az
álom.
Lassan sétáltak végül hazafelé, megállva, gyakran hallgatódzva. Több bőgést nem
hallottak. Talán mert átváltott a bika az élen, vagy mivel a szél megindult és a fenyves zúgása
minden hangot elföd.
Alig múlt kilenc óra, mikor Bálint lejutott a sátrához.
*
Éppen szalonnázott a tűz mellett. Elismételve magában a mai ritka élményt, midőn a
vadőrök tanyája felől lódobogás csattogott és pár perc múlva Winkler erdőmérnök jött le
hozzá.
Váratlan látogató. Winklert Bálint a Bélesben tudta. Nem volt szó arról, hogy ide
kirándulna. Ezért azt hitte: csupán véletlenül vetődött ide. Mikor azonban reánézett, rögtön
meglátta, hogy valami komoly ok miatt jött. Winkler Géza arca komor és sértődött. A
szokásos üdvözlések után tehát rögtön meg is kérdezte:
– Mi az? Valami baj van? Mi történt?
Winkler megfogta a cvikkerét, kétszer megcsípte vele az orrát a két szeme közt – ez volt a
szokása, ha valamiért haragudott –, aztán megszólalt. A szóejtése fagyos és kimért.
– Baj? Nem! Nem baj! Korántsem. Legföljebb meglepő kissé. És alig hinném, hogy a gróf
úr erről ne tudna, hiszen az erdőüzem fölött tudtommal a gróf úr diszponál...
Ennyit mondott, aztán elhallgatott.
– Mi az? Nem értem. Mi az, amiről beszél?
Válasz helyett a mérnök egy szürke borítékot húzott ki a kabátjából és mérges mozdulattal
átnyújtotta Abádynak.
– Tessék ezt olvasni! – mondotta és elfordította a fejét. Levél volt. Levél Ázbej
aláírásával. Fölmondás. Az állt benne, hogy Abády grófné elbocsátja a szolgálatából
Winklert. De nem csak ennyi. Az utolsó mondat még mást is jelent. Az volt ideírva, hogy
tekintettel, hogy az erdőmérnök szerződése szerint az alkalmazása jövő év végén jár le, addig
is arra utasíttatik, hogy mostantól fogva bármi jelentést a grófné irodájának küldje és minden
rendelkezést közvetlen onnan fog kapni. Ehhez tartsa magát.
Bálint előtt elsötétedett a világ.
Itt nem csupán Winklert csapják el, akit ő szerződtetett, hanem őt magát. Az anyja
nemcsak Dénestornyáról tiltja ki, hanem innen a havasról is, amit ő hozott rendbe, amit ő tett
jövedelmezővé és Ázbej ezt rögtön fölhasználja, hogy kidobja az erdőmérnököt, aki
tisztességes ember és nagyszerűen bevált. Az ő száműzetésének a szigorítása ez. Ázbej csak
fölhasználta az öregasszony haragját, hogy a maga kis pecsenyéjét süthesse annak lángjainál.
Hosszan nem tudott megszólalni. Végre visszaadta a levelet.
– Nem olvasta, édes mérnök úr, ezt az utolsó mondatot?... Gondolja-e, hogy ezt én
írattam? Nem világos-e, hogy ez mit jelent?
– Bocsásson meg! – válaszolt Winkler, miután újra / belemerült a levélbe, és most fölfogta,
amire Bálint célzott. – Én a magamra vonatkozótól úgy fölháborodtam – ez ostobaság volt
tőlem, bocsánat! –, hogy ezt nem is vettem észre. Ez így más, egészen más! – És most
földerült az arca, mert amilyen hirtelen mérgű volt és puzduri, annyira jólelkű is.
– Engem az bántott, hogy azt hittem, hogy ezt méltóságod... akiről úgy tudtam, hogy
megbecsüli a munkámat... csak ez! – De így, ez nem baj! – Találok én más alkalmazást... ez
nem baj, bár meg akartam házasodni... de hát azzal várok... várhatok...
Sokat szaporította a szót, mert ha nem is valami nagy emberismerő Winkler, mégis
nyilván megérezte, hogy a jószágigazgató levele valami sokkal komolyabb, sokkal drámaibb
történésnek egyik tünete csak. És mivel se nem kérdezhette, se nem vigasztalhatta eddigi
főnökét, azért e szapora beszéddel akarta a rokonszenvét kifejezni. Ennek jele az is, hogy a
csíptetőt levette az orráról.
*
Bálint még aznap leindult a havasról. Lefokozva itt maradni lehetetlenség!
Itt maradni mint zsellér, ahol eddig annyira örömmel dolgozott, minden apróságot maga
intézett, hiszen minden tőle függött, – itt maradni, mikor még azt sem tudhatja, hogy Ázbej
uram nem tiltatja-e el mellőle az erdőőröket, sőt az uradalmi mokánylovakat is. – Már ezért is
azonnal el kell tűnni innen. Mielőtt mindenki előtt nyilvánossá lesz, hogy ő itt mától fogva
senki és semmi; mielőtt megsajnálják a saját szolgái, kik mind ragaszkodtak hozzá; mielőtt
diadalmaskodnék Simó Gaszton uram és a pereputtya az ő bukásának hírére.
Azonnal fölbontotta a tábort.
Egészen Mereggyóig lóháton ment. Itt búcsúzott el Winklertől, aki rokonszenvét azzal
fejezte ki, hogy idáig lekísérte. Meleg kézszorítással és némán búcsúztak el.
Innen fuvarossal döcögött be Bánffyhunyadra. Szerencse, hogy az autóját ott hagyta. Így
nem kellett vonatra ülnie ennél az állomásnál, hol irtózott akár véletlenből ismerőst látni, –
elhajthatott Csucsáig, mielőtt az éjjeli gyorsvonat odaér.
Az is jó, hogy már sötét van.
Nincs mire visszanézni, nincs mitől búcsúzkodni, mint mikor Dénestornyáról szakadt el. A
vakfekete éjszakában száguldó gépkocsin a sebes széláram lehűtötte a homlokát, a reflektorok
fénysávja lekötötte a figyelmét. – Akár egy hipnotizált tyúk! – mondotta magának. Képes volt
fanyar gúnnyal tekinteni vissza a mai napra. – Hajnalban az a királyi szarvas. Reggel a jó
erdőmérnök oktalan haragja. És most ez a rohanás, mintha menekülne!
Arra is gondolt, milyen szerencséje van annak a Simó Gasztonnak! – midőn végre arra
került volna, hogy megbűnhődjék sok basáskodásáért, a véletlen közbelép és megmenti.
– Szerencséje van ennek a fráternek – gondolta –, bolond szerencséje!
 Egyhangú hetek következtek most. Bálint legalább így érezte őket, pedig a politikai
világban elég mozgalmasak.
Még mialatt Erdélyben volt, a koalíció helyzete szakadásig feszült.
Míg szerte az országban az önálló jegybank iránti propaganda mind vadabbul tombolt és a
Függetlenségi Párt Justhhoz tartozó szárnya egyik népgyűlést a másik után rendezte, ahol
nyilván névleges vezérük, Kossuth Ferenc ellen szónokolva, széltében hirdették, hogy ebben
az ügyben még átmeneti megoldást sem fogadnak el, – Wekerle kormányához a közös hadügy
ama követeléssel lépett: – járulna hozzá és vigye keresztül, hogy a hadsereg számára 500
millió korona szavaztassák meg, mégpedig azonnal.
Kétségtelen, hogy egész Európa és főleg Oroszország fegyverkezése miatt ez most már
valóban sürgős. A Monarchia fölszerelése elavult. Tárgyi indoka tehát bőségesen megvolt. A
Habsburg Birodalom akár mint ellenfél, akár mint szövetséges, harmadrendűvé válik, ha
honvédelme olyannyira hátramarad a többiekkel szemben. Mégis, hogy ezt a követelést éppen
akkor emelték, midőn nyilvánvalóan ilyet teljesíteni ez a kormány képtelen, valószínűvé teszi,
hogy itt ismét a trónörökös keze játszott közbe, aki azt hitte, hogy Lukács László személyében
a maga jelöltjét juttatja hatalomra.
A kormány most már másodszor lemond, sőt Wekerle a parlamentben azt is bejelenti,
hogy a koalíció felbomlott. De a király rajok parancsolt: – Weiterdienen! – és nem bocsátotta
el őket.
Ez volt a helyzet, amidőn Abády Budapestre érkezett. Ami ezután történt, az mind ott
folyt le körülötte: a végtelenbe húzódó kormányválság, immár számtalan kombinációkkal,
átmeneti kabinet Wlassitscsal az élén, előbb Kossuth, később Andrássy mint elnökjelölt.
Mindezt azonban alig említik meg, máris visszahull a meg nem valósítható ábrándok szürke
nirvánájába. Hiszen Wlassitsnak nincs többsége – Kossuth csak önálló jegybank és vámterület
jelszóval vállalhatná, Andrássy csakis engedményekkel, a magyar vezényszó vagy ezrednyelv
terén – ő emellett mindvégig kitartott, – a korona azonban mit sem hajlandó megadni, bár
Apponyi megpróbálja áthidalni ezt legalább egy formulával, miszerint csupán elvileg tartanák
fönn a katonai követeléseket és bár nem mondanak le róluk, de nem kívánják, hogy meg is
valósuljanak. Mindez azonban hiábavaló és csak súlyosbítja azt a káoszt, ami a koalíció
bomlásából előállt.
A közvéleményt kifárasztotta ez a sok hiábavaló izgalom. Akárhogy harsogtak az egykor
szövetkezett pártok különböző lapjai, egymást szidva, egymást gáncsolva – a tömegek
elfordultak tőlük. Már senki sem hitt abban, amit olvasott róluk. Az egész koalíció elvesztette
a hitelét. Amaz eredendő bűn, amivel ez a kormány működését kezdte, midőn azt állította
magáról, hogy mint ellenzék győzött, amikor valóságban kapitulált; – az a sok nemzetiszínű
maszlag, amivel többséghez jutott és amit uralma alatt is hirdetett, mind csupán
kortesfogásnak bizonyult; – a megbízásakor vállalt pontozatok, a paktum, aminek még a
létezését is letagadták, míg lassacskán nyilvánossá nem lett, hogy igenis nemcsak hogy
létezik, hanem a koalíció uralomra jutásának az ára volt; és végül az a tény, hogy bár első-
sorban a választójogi reformra kötelezték magukat, de három és fél éven át meg nem
valósították – mindez lesújtólag hatott a közvéleményre.
A koalíció vezérei úgyszólván légüres térben hadakoztak már egymással. Ok nem vették
ezt észre. Még mindig ugyanazokat a szólamokat vágták ki, amik miatt félistenként imádták
őket egykor: – bankparitás, önálló vámterület, magyar vezényszó, nemzeti trikolór a
kardbojton, mindezt tovább hirdették nép- és pártgyűlések tapsai között és az éljenzésektől
nem hallották meg, hogy ezeknek nincs többé visszhangja.
A kiábrándult közönség mindezzel már nem törődött. Sőt komolyabb tünetekre se figyelt
föl. Az, hogy a zágrábi hazaárulási pörben harmincegy vádlott 4-től 12 évig terjedő fogházra
ítéltetett és a francia sajtó az elítélteket dicsőíti és hogy október végén az orosz cár ellátogat
Racconigibe az olasz királyhoz, erről senki sem tud, ezt senki sem bánja. Igaz, hogy a két
uralkodó találkozásáról, kiknek egyike a francia-angol antant, másik a középhatalmak
szövetségese, megnyugtató nyilatkozatot közölnek. „Szó sincs róla, hogy Itália kilépne a
hármas szövetségből."
Ennyi elég.
Ennyi elég, hogy megnyugodjék az a néhány ember, aki tán megütközött azon, hogy a
„minden oroszok cárja", aki nem olyan mozgékony uralkodó, mint Edward király,
Olaszországba utazott. Pedig már itt állapodtak meg arra a szerepre nézve, melyet Itália
háborús fordulat esetében később követni fog.
Abádyt sem érintette ez úgy, ahogy máskor. Mardosó gondja minden külső eseményt
elfátyolozott most. A parlamentbe sem járt.
Csakis egyszer ment oda esti nyolckor, mert a háznagy telefonált rá. Azt mondta, hogy a
legnagyobb baj van! A képviselőház dél óta nem határozatképes és emiatt nem tudják bezárni
az ülést! Annak mindenkor utolsó tárgya a következő napirend megállapítása. Ez valóban
tiszta formalitás, de a Ház határozataként kell létrejönnie. Rendszerint senki sem bánja, hány
törvényhozó van ilyenkor jelen. Ma másképp történt.
Ennek előjátéka az volt, hogy már délelőtt egyik szlovák képviselő mentelmi ügyében a
kollégája fölvetette a határozatképességet. Számláltattak. Nem elég. Justh fölfüggeszti az
ülést.
Fél óráig körültelefonálnak a híveinek, aztán megnyitja újból. De csak 59 került össze,
pedig legalább 100 kell. Most azonban mentő gondolat támad! Egy fiatal házszabálytehetség
kifundálja, hogy 20 tag titkos szavazást kérhet és akár ugyanaz a 20 kérheti, hogy az elnök
tegye át ezt a szavazást másnapra. Hát így nagyszerű! Itt semmi baj sincs, künn vagyunk a
csávából, így cselekedtek hát.
A Ház tovább vitatkozik, mert ehhez csak 40 ember szükséges. Elérkeztek azonban a
gyűlés végére. Már csak a következő ülés tárgyát és napját kell kitűzni. Justh javasolja, hogy
kedden tartsák meg. De alighogy kimondaná, föláll egy néppártbeli ifjú. Ellenjavaslatot tesz:
ne kedden, hanem szerdán legyen gyűlés. Előbb azonban megállapítani kívánja, hányan
vannak és határozatképes-e a Ház.
Soha ilyen nem történt! Ilyen szemtelenség! De a szabály, szabály, muszáj betartani. A
csengők szólnak, a teremszolgák futkosnak; hiába! Most még kevesebb van, 57 csak. – „Hát
jó, legyen szerdán – szólnak át az ifjúhoz a Justh-pártiak –, annyi baj legyen. Legyen neki
igaza!" Csakhogy nem úgy van ám. Az ifjú megismétli, hogy a Ház nem hozhat semmilyen
határozatot, ha nincs legalább 100 képviselő jelen. Addig nincs határozat és nincs napirend és
nem is lesz. Ekkor ocsúdtak fel a banktábor emberei. Őket akarják szégyenbe hozni! Miután a
koalíció fölbomlott, ezek a gonosz néppártiak íme azt akarják bizonyítani, hogy ők, a híres
többségiek, magukban még a gyűlést sem tudják berekeszteni. És valóban úgy van és ez
szomorú.
Úgy, mert csoportjuk jó része vidéken jár agitálni, városon alig vannak hatvanan, míg a
többi 48-asok, a Kossuth hívei, inkább örülnek, ha Justh blamírozza magát és egyik sem fog a
segítségükre jönni. Az alkotmánypártiak már régóta nem járnak a Házba. A néppártiak itt
volnának ugyan, de egyikük sem jön be, hanem a Ház folyosóján mulatnak, azon a folyosón,
mely egykor a koalíció hatalmának szimbóluma volt. Néha egyik-másik bekukkant a
plüssfüggönyön, aztán visszafordul és odakünn nagyokat kacagnak. – Magunk kell hogy ezt
megoldjuk – mondják Justhék.
Öt óráig a nagy szaladgálással 67 barátjukat tudták összeszedni. Több nincs. Nincs egy se.
Mind itt van. Nincs több!
Ekkor kettős akció indul. Az egyik a néppártiakat akarja megpuhítani, a másik a
házszabályokat böngészi, mialatt Justh Gyula dohogva jár az elnöki szoba és a terem között
tehetetlen haragban. Megoldás azonban nincs. A számláltató ifjú kijelenti, hogy vannak társai
és azok felváltják akár a végtelenségig, – a házrend tudósai pedig hiába ütik össze a fejüket.
Az a zseniális gondolat, ami a délelőtt bevált, használhatatlan, mert semmi kacskaringóval
sem halaszthatnak szavazást a következő ülésre, amikor a következő ülés jogászilag nemhogy
meg se született, de nem is fogantatott. Az elnök és 67 társa letácsolhatná az ifjút ugyan és
kimondhatná erőszakkal a határozatot, avagy két ember karon kaphatná az okvetetlenkedőt és
kitehetnék a függöny mögé arra az egy percre. De ez az ő számukra lehetetlen, akik egész
múltjukban a házszabályok szentségét hirdették, ők ide nem süllyedhetnek. Nincs más
megoldás, mint megalázkodni!
De nem a függetlenségi testvérek előtt, akik Kossuthtal tartanak. Nem! Inkább az
alkotmánypártiakkal kell tárgyalni, ama Schwarzgelbekkel és Andrássyval, akit pedig ők
fekete grófnak kereszteltek el. Azt a pár 67-es pártonkívülit is ide kell instállni, hadd húzza ki
őket ebből a kelepcéből.
Így gondoltak Abádyra is. Ő néhány perccel 8 előtt sietett végig a folyosón.
Az ott cigarettázó néhány néppárti között kellett áthaladnia. Nagyon vidámak. Milyen
kitűnő tréfa! A jó vastag Justh, hej, hogy mérgelődik! Holló milyen dühös, ha, ha! Ez
nagyszerű!
– Ne szaladj! – kiáltott az egyik Abády után. – Ilyen kitűnő hecc még nem volt!
Átmegyünk a büfébe. Pezsgőt hozatunk. Gyere velünk oda. Úgyse lesz itt határozat, holnap
délig se és miért segíteni a bankosokat?
A tanácsteremben a háznagy számol. Még Abádyval is csak 98 került össze idáig. De
jelentéssel lohol be egyik-másik tisztviselő, hogy megtalálták ezt vagy azt, akar-e jönni vagy
sem. Mégiscsak szaporodnak és mikor az óramutató eléri a nyolcast, óriási az öröm: 104,
igenis száznégy szavazó együtt van! – „Mindenki itt maradjon! Kérem, itt maradjon!" –
kiáltja a háznagy és elrohan! De az örömhír gyorsan fut. Justh már itt és végre! végre
bezárhatja ezt a szerencsétlen ülést.
Bálint gyalog sétált haza.
Szomorú volt. Ami a csínytevő néppártiakat akkora örömmel, Justhék táborát akkora
haraggal töltötte el, az őt mélyen lehangolta.
Idejutott hát ez a hazafiaskodó lelkes tábor? Ide, negyedfélév alatt? Hogy az a parlament,
amit szentségnek, a nemzet megváltójának hirdettek, ilyen szánalmas jelenet színhelye?
Van, aki tréfára használja. Van, aki nem lát egyebet itt, mint ügyeskedő átevezést a
szabályok szirtjei között. A legtöbben azonban már el se jönnek ide; nem is érdemes, üres
szócséplés csak, ami itt folyik; a főrendiház már össze se gyűl, hiszen hónapok óta minden
törvényalkotás megszűnt; valójában már kormány sincs és nincs többség, az egész
államgépezetnek akár csak a burka volna meg – gondolta Bálint –, ahogy az ember néha
találkozik a porondban egy-egy bogár héjával, aki épnek látszik, de elköltözött belőle az élet
már rég. És idejuttatták az országot azok, akiknek jó része egyenként mind a legbuzgóbb,
legderekabb ember, – vezérek, kik közül Andrássy, Wekerle nagy tapasztalású államférfiak és
a többi is jó szándékú, nagyeszű és önzetlen.
Mintha valami átok nehezedne reánk...
*
Ezután ismét egyformán teltek a napok és hetek. Az általános érdektelenség mintha
Bálintra is ráterítette volna ólomköpenyegét. Csupán ha levelet írt Adrienne-nek, csakis akkor
érezte, hogy él.
Elsőbben ritkábban írt, de ahogy múlt az idő, mind-mind többet. Október végétől már
minden másod-, harmadnap. Mindegy, ha észreveszik Almáskőn, mindegy, ha baj lesz belőle.
Sőt, annál jobb! Hiszen ő akkor kiszabadulhat abból a hamupokolból, amiben élt. Mind-mind
több írás, mind-mind forróbb és követelőbb. És mivel szándékkal írta őket, minden szavukat
mérlegelve, minden érvet meglatolva, amit leírt, valóban jól voltak megírva. Összekeresgélt
minden szót, amiről tudta, hogy Addynak fájni fog. Így akart tenni, így kellett tennie, hogy
cselekvésre bírja. Megírta lelki nyomorúságát, számkivetett voltát. Hogy itt él magában a
sötét hotelszobában, hogy minden éjszaka visszaálmodja magát Dénestornyára, amit eldobott
magától. Megírta, hogy dolgozni sem tud, mert nem érdekli semmi.
És megírt mást is. Véletlenül találkozván Illésváry Lilivel, aki Szent-Györgyiékkel utazott
át Pesten, velük ebédelt. Újra meghívták Jablánkára és Lili reámosolygott, midőn azt mondta:
„Én is ott leszek!" Ekkor jutott eszébe: föl kell ezt is használni, hátha féltékennyé teheti az
asszonyt. Elmesélte hát, hogy a nyáron annál a Jenkins-játéknál a Park-Clubban rajtakapta
magát, hogy azon az estén megkívánta azt a leányt. És dicsérte, hogy kedves és csinos leány
és idézte a simogató szavait. Ez is kegyetlenség, de hátha hatásos lesz.
Legtöbbet azonban arról az eljövendő fiúról beszélt, akire őrületesen vágyik. És ez a
folyton visszatérő tárgy mindjobban elmélyült. Körülötte minden érvet felkutatott, ami
parancsolóvá teszi, szükségessé, hogy a világra jöjjön. Abban a lélekbúvárlatban pedig, amit a
megírás miatt önmagában folytatott új, új és még újabb részletek után kutatva, a saját
sóvárgása elhatalmasodott rajta. Utolsó leveleiben már alig volt másról szó, a születendő
gyermek képe majdnem összefolyt az asszony képével. A nő gyönyörű teste szinte már csak
tökéletes eszköz, hogy szerelmük célját beteljesítsék általa.
Adrienne válaszai lassacskán megapadtak. Első időben még érvelt és bár bizonytalanul, de
magyarázott is: hogy most nem lehet, még nem... még mindig nem. És még írt a felelősségről
néha. Aztán lekurtultak a levelei, mind hevesebb, szaggatott szó koppanva egyenként, mint a
szívdobogás. Végül már csak „... rád gondolok... ne kínozz... nem tudod... nem tudod!" Csak
annyi. A leánykát már rég nem említi. Bálint érezte, hogy jó utat választott. Annál
könyörtelenebb írásokat küldött, bár a szíve vérzett, mialatt megírta.
Végre hosszú levelet hozott az erdélyi posta. November 10-éről volt keltezve. „... Ezt nem
bírom tovább", írta az asszony, „ezt nem bírom...!"
Utána majdnem üzleties szárazsággal közölte a többi mondandóit. Elhatározta, hogy bármi
történjék is, ő megpróbál elválni. Most. Azonnal. Almáskőre hívja Absolont, nála hagyja a
válást bejelentő levelét, így valaki megbízható adja át Uzdynak. Ő maga elutazik
Mezővarjasra. Csak távozta után lép föl az öregúr. Bálint azonban maradjon Pesten... Onnan
meg ne mozduljon. Ne is írjon egyetlen sort sem. És ne hálálkodjék, azt sem bírná el, „... mert
amit most teszek, az a vakmerő játék, azt magamért is teszem, nemcsak miattad és reám
szálljon minden, ha katasztrófába visz..."
Csakis így sikerülhet, talán így sikerül. „... Minden fontosról értesíteni foglak. De ne
nyugtalankodj, mert 10-12 nap, sőt lehet, hogy több is beletelik, amíg beszámolhatok."
A levél végén rövid utóirat:
„Uzdy mostanság mintha csöndesebb volna." Aztán egy szó egyedül: „Talán??"
Ez az utolsó szó kétszer aláhúzva.

V.

Talán??!
Ez az öt betű és a kettős kérdőjel Adrienne szörnyű lelki küzdelmét sűrítette össze, amit
dr. Kisch első látogatása óta már három hónapja vívott.
 Ama néhány mondat, amelyet a szász orvos olyan lassú nyomatékkal ejtett, csak
lassanként világosodott ki benne. „Terhelt szülők fia... lappangó izgalmi állapot... hevesebb
megrázkódtatás komoly krízist okozhat..." – ezeket mondta akkor, ezeket ismételte ugyanúgy,
midőn szeptember elején másodszor járt náluk. Apránként vált az értelmük tudatossá.
Az őrültség határán volna a férje? – vagy tán már őrült is?
Közel tízéves házasságuk során gondolatban gyakran illette azzal a szóval: bolond; de nem
így, nem kóros értelemben. Hogy elmebaj fenyegetné Uzdyt, az sohasem ötlött eszébe. Soha
ebből a szemszögből nem figyelte. Most azonban előtte állt ez a lehetőség, – iszonyatos rém,
aki az egész jövőjét összezúzná – hiszen ha megőrülne a férje, soha el nem válhatna. Ez a
törvény.
Riadalmát magának tartotta. Bálintnak erről nem írt – minek aggassza őt is? –, tán
öntudatlanul, babonából félt is leírni a veszélyt, akárha a formát öltött szó megjelenítené. És
önmagának sem vallotta be, mennyire figyel Uzdy minden szavára, minden mozdulatára. Ez a
figyelés most más, mint régen. Idáig is állandó készenlétben élt Uzdy oldalán. Az első
években csupán magát védte; később, mióta szíve kivirult, a szerelmét. Most azonban
tárgyilagos a figyelme és kutató. Nem a háborús ellenfél, hanem az ápoló tárgyilagos
vigyázása.
Lehet, hogy emiatt csökkent lelkében a gyűlölete Uzdy iránt, hiszen egyelőre nem ő volt
az ellenség, hanem az a betegség, ami úgyszólván kívülről ragadhatja meg, ami ha
közbelépne, nem emberi, de sorserővel törné össze mindazt, amiért sóvárog egész asszonyi
lénye.
Uzdy Pál minden cselekvése most már csupán tünet. Adatok – roppant bonyolult adatok,
melyek összekavarodtak, mihelyt rendezni próbálta őket. Egyik nap bízott, másnap kétségbe
esett.
Látszólag semmi új, semmi feltűnő sincs. Uzdy úgy él, mint máskor, olyan fölényesen
gúnyos, olyan megvetően udvarias, ugyanolyan félelmetes néha egy-egy villanásra. Annyit
dolgozik azokon a csodás számtáblákon, mint eddig, tán még többet, hiszen dr. Kisch
megdicsérte a munkáját. A nejével most kevésbé törődik; az a sok éjszakai túlórázás az
írótábláinál fárasztja tán el, vagy ama szerek csillapítják, miket a szász orvos juttatott hozzá.
A helyzet normálisnak látszanék, majdnem nyugalmasabbnak, mint máskor, ha egyetlen
körülmény nem zavarná.
Ez az egy azonban elég nyugtalanító. Lassacskán kezdődött, alig észrevehetően. Akkortól,
midőn az öreg Clémence grófné hazajött Meránból. Uzdy indok nélkül, de nyilván
szándékosan bosszantja az anyját. Keresi az alkalmat, hogy reászóljon. Néha durván is.
Adrienne ezt a nyáron még nem is vette számba, csupán most állapítja meg, mikor mindent
latolgat.
Bizonyos, hogy ez a majdnem ösztönszerű indulat fokozódik. Első nyilvánvalóbb tünete
volt, midőn az új franciáné megérkezett és Uzdyné az angol nörsz fölé helyezte, ami
természetes, hiszen a francia vizsgázott tanárnő. Uzdy nem szólt ebbe, de gonosz ravaszsággal
kikeresett minden alkalmat, hogy a nevelőnőt megszégyenítse és ilyenkor mindig kajánul az
anyjára nézett. Aztán apró események. Számon kéri az anyjától, miért parancsolta a kocsit ide
vagy oda, miért cserélte ki az egyik kertészlegényt, miért küldött egy kosár szilvát a
nagyalmási papnak. Ő, aki eddig mit sem törődött a háztartás részleteivel, most szorgalmasan
utánajár, csakhogy szóvá tehesse. Mikor pedig szóvá teszi, hallatszik a hangján, miként tartja
még vissza magát, hogy megőrizze azt a gúnyosan sértő modort, amit újabban az
öregasszonyra is alkalmaz, de ami dühös kiabálásba vált át, ha önuralmát elveszti.
Ha ezeknek tanúja volt Adrienne, a hideg futott rajta végig. Mi ez a furcsa lappangó
gyűlölet? Mi ez a visszafojtott harag, mely mintha számonkérés volna valami titkos
sérelemért? Mitől változott meg Uzdy az anyjával szemben, akivel sok éven át mindig
összetartott őellene? Miért bánik így az egyetlen lénnyel, akit idáig valóban szeretett?
És az öregasszony miért tűri mindezt szó nélkül?
Fagyos, nyugodt hangon válaszol, éppen csak annyit, amennyit szükséges. Az arca
mozdulatlan marad, amilyen mindig. Márványból a vonásai. A szemei üvegből. Messzi néz
velők, nem is a fiára, hanem tovább, mögéje, távol térben vagy talán időben...
*
Mindez azonban nem folyamatos. Néha elmúlik tíz-tizenöt nap minden különösebb nélkül.
Aztán hirtelen viharos jelenet szakítja meg a látszólagos nyugalmat. Egyik, a legborzasztóbb,
mélyen megrendítette Adrienne-t.
Október közepén történt. A nagy ovális szalonban voltak, ahogy mindenkor délebéd után.
Adrienne kézimunkázott, az anyósa az asztalon túl a kanapén ölbe tett kézzel és merev
tartásban, ahogy szokása. Uzdy le s föl járt a kályhától az ablakig és vissza. Ez mindig így
volt egyik nap, mint más. Mindhárman hallgattak. Ez is így volt rendszerint. A hamuszürke
szobában csönd; csak a férfi kimért léptei csattogtak halkan a parketten.
Adrienne nem nézett föl a munkájáról, mégis meglátta, hogy Uzdy, ahányszor áthalad
mellettük, szúró pillantást vet az anyjára. Ez soká tartott így, nagyon soká. Az ifjú nő érezte,
hogy valami készül, valami félelmetes, mintha a lég a kosárboltozás alatt összegomolyodna
felleggé. Az öregasszony is érezte talán. De semmi jelét sem adta. Fehér hajkoronáját ezüsttel
írta körül a mögüle beszüremlő fény. Az arca egészen árnyékban.
Mikor Uzdy Pál tán századszor jött vissza a belső sarokból, megállt a neje karosszéke
mögött. A két kezével megragadta a támlát. A kezein belső reszketés.
– Szabadna kérdeznem – szólt át vontatva az anyjához –, miért spionáltatsz utánam?
– Nem értem, miről beszélsz... – válaszolt az öregasszony.
Uzdy gonoszul kacagott. Fenyegetőn.
– Igazán? Nem érted? Hát én megmondom! Már régóta észrevettem, hogy sötét alakok
járkálnak az ablakaim alatt. Megállnak, lesnek, továbblopóznak, visszajönnek...
– Bizonyára az éjjeliőr – felelt Uzdyné fagyosan –, tudtommal az a kötelessége.
– Úgy? Úgy? Úgy? – az éjjeliőr? Igazán? Igazán? – és annyira előredőlt Uzdy, hogy a
melle az Adrienne haját súrolta. – Csak az éjjeliőr!? – És most hirtelen kiáltotta: – Hát az nem
igaz! Nem igaz! Nem igaz!
Clémence grófné vállat vont, de nem felelt. A fia újból lefékezte hangját.
– Én ma éjjel kimentem. Végigjártam a kertet. Láttam! Érted? Láttam! Az éjjeliőr – azt
mondod?! Mindenfelé voltak. Sok. Sok. Minden fa mögött. Mindenütt, És suttogtak.
Hallottam! És elbújtak, de én láttam őket... és tudom!
Most szótlan végigjárta a szobát. Gyorsan. Izgatottan. A talpai néha elcsúsztak a padlón.
Mikor visszaérkezett az asztalhoz, újból elkezdte:
– Tudom! Jól tudom! Te állítod őket oda, hogy engem spionáljanak. Igen! És vigyázz!
Vigyázz! Még többet is tudok. Azt is, hogy mindenfélét kevernek a boromba, az ételembe,
igen, ne tagadd! Tudom!
Az öregasszony szárazon válaszolt:
– Mit kevernének? Ugyanazt esszük és isszuk mind a hárman.
– Hallgass! – ordított most Uzdy és hosszú karja lecsapott az asztalra. – Hallgass!
Ismerlek. És csak azt mondom: vigyázz magadra! – Itt kiegyenesedett. Vékony, válltalan
termete kinyúlt a magasba. Öklei fönn kóvályogtak szélmalom-karjain. A hangja átcsuklott
valami sivító állati vonyításba. – Vigyázz!... Vigyázz!... Vigyááázz!
 Aztán sarkon perdült, akárha rugó dobná át, a főajtóhoz sikamodott, kalimpáló tagokkal
föltépte és kidűlve rajta, dördülve csapta be kívülről.
A két nő dermedten ült pár percig. Majd az öreg Uzdyné fölkelt és örök nyugalmában,
emelt fővel, hideg nézéssel eltávozott ő is. Adrienne egyedül maradt.
*
Az első megdöbbenés után önkéntelen az anyósa ötlött eszébe. Milyen szörnyű fájdalom
lehet ez az ő gőgös lelkének! Először életében gondolt szánakozva erre az öreg nőre. Hiszen
már mátkasága óta mindig ellenségének tudta. Csak most, a különböző, de mégis közös
aggodalom pillanatában ébredt föl iránta a részvét. Ösztönösen cselekvő lénye azonnal tetté
formálta ezt át.
Fölugrott, nem gondolt egyébre, mint hogy kifejezze azt, amit érez. Olyat tett, amit tán
háromszor sem, amióta itt él Almáskőn. Benyitott az öreg hölgyhöz.
A szoba sötétes. A lezárt zsalukon alig szűrődik fény. Kissé megütődött. A szoba üresnek
látszott. Körülnézett. Jobb felől itt a Krisztus-kép a falnak fordítva rámástól. Az örökláng sem
ég alatta. Az imazsámoly eltolva alóla, el a sarokba. – Igaz! – a vén Uzdyné haragban van az
Istennel, mióta a férje meghalt – gondolta a fiatalasszony és éppen vissza akart húzódni,
mikor egy hang megszólalt balról, közvetlen mellőle:
– Mit akar? – kérdezte.
Csak most látta meg Adrienne az anyósát. Ott van végignyúlva azon a kereveten, amit
fekete bársony borít. Koromszín ruhája összeolvad a terítővel, azért nem vette észre, háttal is
van hozzá, fejjel az ablaknak, innét az özvegyi főkötő borítja a haját. Az állát két öklébe
támasztva, a karjain könyököl.
Valami szörnyen megkapó az, ahogy így hasmánt fekszik a gyászfedte pamlagon, akárha
koporsót őrizne a testével.
Adrienne átkerült eléje, de az öregasszony nem nézett rá, hanem csak maga elé. És újra
kérdezte: – Mit akar?
– Csak bejöttem... olyan borzasztó volt ez. Valamit kéne tenni... – és el akarta mondani,
amit eddig titkolt, a dr. Kisch dolgát, hogy az már látta, tán hívatni kellene, de annyira
elfogódott volt, alig indultak a szavak a torkából.
Uzdyné azonban nem is hallotta, amit elkezdett, hanem közbevágott:
– Az az én dolgom! És hogy mit teszek, azt önnel nem fogom közölni. Éppen önnel! –
lihegte lefojtott gyűlölettel.
Adrienne úgy érezte, mintha ököllel csapnák szembe. A szánalma elszállt. Az ő
gyűlölsége is felébredt. De mielőtt válaszolt volna, már feléje repültek más szavak:
– Önnel, aki miatt idejutottunk. Akivel az átok belépett e házba, önnel, aki megmérgezte a
fiamat, – igen ön, ön mérgezte meg azzal a leányos bőrével – igen, ön! – első perctől tudtam,
hogy így lesz! – Menjen! – Menjen ki innen! Menjen hát!
Mindezt mozdulatlan mondta, sziszegő vékony ajakkal, csak a szemei villogtak, mint a
mániás őrülteké.
Itt nincs mit beszélni. Az anya tán még betegebb, mint a fiú. Adrienne vállat vont, a
haragja kitörlődött. Kiment a szabadba.
Megállt a ház előtt.
A gyepkörönd mögül tornyosodó hegyoldal sötét; erdeje mintha feléje jönne,
lombhullámai felnyúlnak és elzárják az eget. Úgy érezte, hogy eltorlaszolják előle az egész
világot. Örökre ide van bilincselve ebbe a borzalmas tömlöcbe.
*
 Ez a reménytelen kép azonban még az este megváltozott. Odáig nem találkozott senkivel.
De vacsorakor alig várt pár percig a szalonban, együtt a még mindig néma anyósával, már
nyílt az ajtó és Uzdy vidáman lépett be.
– Na! – ugye, megijesztettelek, mi? – kacagott az anyjára. – Ugye, milyen jól csináltam?
Azt hitted, meg vagyok bolondulva. Ha há! Kitűnő tréfa! – Óriási, milyen színész volnék,
mi?! – Talma! valóságos Talma! – és simogatóan a karja alá fűzvén a kezét, átvezette az
ebédlőbe. Itt is derűsen diskurált, könnyedén. Most majdnem gyermeki. Olyan, sőt
kellemesebb, mint legjobb napjaiban.
És ilyen maradt továbbra is, mintha meg akarná bocsáttatni azt a szörnyű jelenetet.
Bárhogy figyelte Adrienne ezután, semmi szokatlant nem talált többé rajta. Minden vészes
tünet hirtelen eltűnt. Csak nagyon ritkán villant meg az a gonosz fény a szemében, de rögtön
kialudt. Igazán lehetséges volna, hogy az izgalma kitombolta magát? Hogy ez az utolsó
dühroham föloldotta a krízist? – Valami ilyenről beszélt volt a szász orvos: „... izgalmi
állapotok váltakoznak a nyugalmiakkal.
És mivel hinni akarta ezt, lassacskán el is hitette magával.
Annál erősebben marcangolták a Bálint levelei. Amíg az aggodalom ólomsisakként szorult
az agyára, remény nélküli fájdalomban olvasta őket. De most mintha megnyílna előtte a
szabadság lehetősége. A levelek pedig jöttek, hosszú, hosszú levelek, telis-teli vággyal,
szerelemmel, mindenik akárha égetné az ujjait! – és kínzóan gyötrők is, hiszen, ha nem is volt
megírva bennük, de minden szavuk föllángolt vádolóként, mi mindent áldozott föl miatta.
Így jutott el Adrienne ama naphoz, midőn végre határozott. Ez sem volt könnyű. Soká
töprengett, hogy távoztával nem idéz-e föl újabb rohamot. Nem zavarodik-e meg a férje éppen
emiatt. És akkor hiába volna minden, örökre hozzá volna láncolva. Nem kéne-e hát még
várni? Az orvost ide hívni, hogy az döntsön? Bizonyosra menni?
De arra nem volt képes. Várják. Várja az élet, várja a jövő. Várja az az utód, aki tőle fog
születni. Várja minden, amin egész lelkével csüng...
Mégis okosan akart eljárni. Ezért gondolt Absolonra. Az öreg ázsiai évente egy-kétszer
meglátogatja a nővérét. Nem föltűnő tehát, ha most váratlan idejön. – Jóakarója. Uzdy előtt is
tekintélye van. Ha valaki, úgy ő az, aki hasznára tud lenni, midőn a bomba majd kirobban. –
Ugyanaznap írt neki, mint Bálintnak, elmondva részletesen, amit vár tőle. – Ötödnap jött meg
a válasz. Absolon vállalja. Rögtön azonban nem tud jönni, mert a nyomorék lába nagyon
kínozza; de beviteti magát Szászrégenbe és dr. Kisch majd rendbe hozza néhány nap alatt.
Akkor azonnal jön. Sürgönyözni fog a testvérhúgának. Így a legjobb.
*
Lassan múltak ezek a napok és állandó aggódásban, nehogy ismét rosszabbra forduljon
Uzdy állapota. A javulása azonban tartósnak látszott. Egyformán derűs benyomást tett és jó
jelnek tartotta Adrienne, hogy férje újra érdeklődik a gazdaságai ügymenete iránt, amit utóbbi
időben, ama számtáblák szerkesztése óta teljesen elhanyagolt. Erre vall, hogy elrendelte,
miszerint a postatáskát, melyet mindennap délben visznek Nagyalmásra, elindítás előtt hozzák
be hozzá. Naponta válaszolni akar – mondotta – azokra az adatokra, miket a tiszttartói
távolabbi birtokairól küldenek neki. Ez volt az ő rendszere azelőtt is. Ő mindig így, rengeteg
írások útján ellenőrizte őket. Hogy újból erre fordult a figyelme, az megnyugtató tünet.
Hogy ilyenkor bezárkózott, hogy vagy két ízben több mint egy óráig visszatartotta a
postát, ebben Adrienne semmi különöst nem talált. Abban sem, hogy utolsóul hozatta be
magához a táskát. Uzdy a földszinten lakik, későn kelő ember is, természetes hát, hogy mikor
minden levél együtt van, csak akkor kerül hozzá és onnan indul el a küldönc.
Szerencse – gondolta Adrienne –, hogy Uzdy csak most rendelkezett így, midőn ő már
Bálinttal és Absolonnal bevégezte a levélváltását.
 Egyetlen tünet maradt fönn a közelmúlt hónapok vészjósló jeleiből. Néha most is átsurrant
Uzdy tekintete az anyján, néha villant benne valami gyűlölködő fény, de annyira letompítva,
hogy a neje azt hitte – hiszen akarta is hinni! –, hogy ezek az elmúlt izgalmi időszak múló
maradványai csupán.
*
November végét járták. Ragyogó idő volt, ahogy rendszerint Erdélyben Katalin-nap táján.
Ez a „vénasszonyok nyara", – melyre hirtelen az első hó köszönt be.
Adrienne korán ment ki szokásos sétájára. Egyik kiülő pontról meglátta a hintójukat, mely
üresen robog odalenn a kőúton. A kisinas ül a kocsis mellett. – Ez azt jelenti, hogy a vasútra
megy. Valami vendég érkezik; ilyenkor legyen valaki, aki átveszi a poggyászt.
Absolon jön! Bizonyára miatta megy a kocsi. – A szíve megdobbant: tehát végre, végre
elszabadul innen. Gyorsan szemlét tartott az utóbbi hetek történései fölött. – Igen! Minden
körülmény elég biztató. Ha valaha, úgy most sikerül az ő válása. Uzdy régóta nem volt ilyen
nyugodt és normális. Sikerülni fog, sikerülnie kell!
A fél tízes vonathoz megy a kocsi. Amilyen gyorsak ezek az amerikai trapperek, egy órára
rá már a kastélynál lesz Absolon. – Nem akart ott lenni, midőn megérkezik. Ne gondolhassák,
hogy ő tudott a jöveteléről. Legjobb, ha valamivel később jut vissza a házhoz.
Nagyot került hát az erdőn. – Órára nézett. Tizenegy elmúlt. Már háromnegyed órája itt
lehet a vendég. Most már hazafelé fordulhat.
Alig ment azonban néhány száz lépést a kanyargó ösvényen lefelé, váratlan dolog történt.
Uzdy ugrott elő egyik fa mögül. És nem azzal a kimért lépésével, hanem sietve, nagyon
sietve, éppen feléje jött, mintha megbújva őreá lesett volna itt.
Valóban így volt.
– Magát akartam megvárni, kedves Adrienne, és örülök, igen nagyon örülök, hogy
sikerült! – mondotta a férfi. Nagyot sóhajtott, aztán félszegen kacagni kezdett. – Furcsa? Mi?
Nem baj!!! Vannak néha furcsa dolgok is. Nagyon furcsák! – és most egy pillanatig habozott,
majd gyorsan tette hozzá, nagyon komolyan, majdnem könyörögve: – Azt akarom, hogy
velem maradjon máma, mindig velem, mindig mellettem. Ugye megteszi? Ugye?
– Hogyne – szívesen. De... de mi történik?
Uzdy hórihorgas termete lehajolt Adrienne füléhez. A szeméből rémület beszélt. – Az
anyám... az anyám egy orvost hozatott Kolozsvárról. Ellenem hozatta! Azt hazudja, hogy a
kislány miatt, de én tudom!... Ezért szöktem ki magához, hogy ne találjon egyedül – ne
egyedül – egy pillanatra sem egyedül!
Izgatott keze megrázta az asszony vállát. És most alig hallhatóan súgta: – A
bolondokházába akar juttatni az a vén boszorkány, ahogy már az atyámat! – Kérem, ne
engedje... ne engedje! Amíg maga mellettem van, nem merik megtenni!
– Ugyan! – Ez tiszta képzelődés... Miért akarná?!
– De úgy van! úgy van! – süvöltött Uzdy. – Már régen sejtem... fölbontottam a leveleit... ő
rendelte ide... olvastam... tudom! – De most menjünk, menjünk, menjünk! – és már
megragadta a neje kezét, és hosszú lábaival oly sebesen vitte a hegyen le, hogy Adrienne alig
tudott vele lépést tartani.
*
A gyepkörönd közepén meglassult. A kezeit zsebre vágta és egykedvű arccal sétált be a
ház elé. E hirtelen átváltozás oly gyors volt és olyan tökéletes, hogy Adrienne azt hihette
volna, hogy csak álmodta az iménti jelenetet, ha Uzdy a foga közt nem sziszegte volna még
egyszer: – ... mellettem maradjon... mellettem...
A ház előtt az öreg Clémence grófné diskurált egy idegen úrral. Mikor a fia és a menye
odaértek, bemutatta: – Dr. Palkovics tanársegéd... – rögtön magyarázni kezdte pontosan úgy,
ahogy Uzdy előre bemondta, hogy a kisunokája miatt hívta ki ide. És tovább fonta a
magyarázkodást. Azt találta, hogy a kislány ideges; rosszul alszik éjjel; gyakran föl is riad
álmából; hát ezért gondolta, elővigyázatosságból; hiszen nincs semmi komolyabb; de az ilyen
gyermeknél okosság olykor megnézetni. Kissé sokat beszélt, szokatlanul sokat rendes
szűkszavúságához képest. Azzal az ügyetlen modorossággal is, amivel a sohasem színlelő
egyének alakoskodni szoktak. – Végül hozzáfűzte: – Különben magamat is
megvizsgáltattam... – és nevetni próbált, mintha tréfadolog volna.
A tanársegéd – kicsi kövérkés, jó kedélyű emberke – folytatta a mondatot:
– Hát persze! Ha egyszer falura vetődik egy orvos, akkor mindenkit végigvizsgál, azt én
már megszoktam. Mindig így van, ha elvetődöm vidékre.
Most Uzdy szólalt meg. Volt valami furcsán hunyászkodó rajta. Ilyennek Adrienne
sohasem látta. Kissé görnyedten imbolygott egyik lábáról a másikra. Ide-oda nézett, az
anyjára, az orvosra; azt a benyomást tette, mint valami óriási sovány szelindek, aki bajt érez
és lapulva, alázkodva szeretné elkerülni a verést. A hangja édeskés és aljasán hízelgő:
– Talán én is vizsgáltassam magam? – Hát jó! Hát hogyne. Hát akkor rögtön, most
mindjárt. Ugye, kedves mama, – ez ugye így lesz a legjobb!? – és a doktorhoz fordult: –
Méltóztassék kérem! Talán le, hozzám, a szobámba, ha nincsen terhére – és Adrienne is, igen
– ő is jöjjön velünk – igen, ő is...
Nagy karmozdulattal tessékelte be őket a házba és végig a folyosón, előrebocsátva a
doktort, Adrienne-t kézen fogva vezetve maga mellett. A marka úgy szorított, akár egy satu,
de az a hunyászkodó mosoly nem hagyta el az ajkát.
A folyosón az öreg Maier.
– Fél óra múlva legyen befogva a másik pár ló! – rendelkezett útközben Uzdy és
magyarázva mondta az orvosnak: – így a tanár úr már otthon lehet kora délután – ugye? – ez
így jó – ez így legjobb! Így nem vesszük túlságosan igénybe a drága idejét...
A folyosó szögletén túl újra jobbra fordultak. Innen indul le az a falépcső a hegyoldalba
épített ház alsó földszintjére.
Adrienne majdnem visszakozott, mielőtt elszánta magát, hogy rálépjen. Gyűlölte ezt a
garádicsot. Ezen jött fel hozzá a férje és ahányszor nyikordultak a fokai, mindannyiszor
borzadás fogta el. Ezért ő maga sohasem használta. De mivel megígérte Uzdynak, hogy vele
marad, míg ez az orvos itt van, nem fordulhatott vissza. Leértek. A háziúr a hálószobájába
vezette a társait. Az ablakon rostély, mint mindenütt ebben a szárnyban, ahol egykor Uzdy
apja őrültként élte le az utolsó éveit. – Igénytelen, elég szűkös szoba. Közönséges vaságy a fal
mellett; kevés bútor, csak a legszükségesebb.
Az orvost Uzdy szembe ültette egy székre, ő maga az ágyra és odavonta a feleségét
egészen közel. És rögtön udvariaskodott, alázatos mosollyal és nagyban hajlongva:
– Parancsoljon, kérem, tessék! – Tessék kérdezni! – Parancsoljon!
A tanársegéd köhintett és feszélyezetten szólt:
– Hát kérem így, a grófné előtt... ez kissé... kissé szokatlan... – De rögtön közbevágott
Uzdy, miközben megragadta a nő karját:
– Nekünk nincsenek titkaink egymás előtt. – Ugye, Addy? – Mi egyek vagyunk, egészen
egyek, ugye? – Csak tessék! Csak tessék!
A szokásos kérdések következtek, álomról, munkabírásról, sőt kényesebbek is. –
Mindenre látszólag nyugodtan felelt a férfi. Nagyon kielégítően. Úgy mondta, akárha előre
készült volna reá. Kissé vontatottan ugyan, mintha minden szavát meglatolná, de ezt az orvos
aligha vette észre, hiszen először látta ezt a paciensét. Aztán térdreflex, szemreakció, járás
behunyt szemmel; tüdőkopogtatás is és szívvizsgálat. Báránytürelemmel engedett mindent
Uzdy. Csupán Adrienne látta, milyen ádázán figyel az orvos kezeire, ha a fejéhez nyúlt, vagy
a mellére illesztette a hallgatót.
Elég soká tartott mindez. Végre dr. Palkovics kijelentette: – Igazán gratulálok, méltóságod
makkegészséges. Valamennyire ideges talán, de hát ez természetes intellektuel embernél.
Ezért egy könnyű szedatívumot fogok fölírni, azt tessék egy ideig venni; ez minden. Ez
igazán minden.
Receptet írt a töltőtollával, átadta és fölállt.
Adrienne-re nem került sor. A tanársegéd jól tudta, hogy csupán a férfi miatt hívták ide,
így hát nem erőltette ezt.
– Különben is várja a kocsi – sürgette Uzdy –, ideje a vonatra indulni.
A folyosóból a szolgálati ajtón át mindjárt a szabadba vitte őket. Itt a hegyoldalban az ölbe
rakott tűzifa, a cserhántásból visszamaradt tölgyrudak sorfala mellett közvetlenül az istállóhoz
jutottak. Ott állt már készen a hintó. Amíg a doktor beült, amíg a fogat elindult, Uzdy folyton
ismételte: – Igazán köszönöm, tanár úr, nagyon megtisztelt, nagyon örültem, köszönöm,
köszönöm... – De mikor az alsó kapun eltűnt a kocsi, hirtelen kiegyenesedett.
Lassan visszasétáltak a ház felé.
Feleúton a férfi megállt. Valami diadalmas fényben ragyogott az arca. Lenézett az
asszonyhoz: – Ezért hálás vagyok magának, Addy! Most azonban menjen be. Menjen be.
Menjen a szobájába.
Adrienne örömmel távozott és azonnal. Hogy ez a szakorvos ilyen megnyugtatóan
nyilatkozott, már az is öröm. De most egyedül maradni is az, hiszen e másfél óra alatt
szörnyen aggódott, érezve Uzdynak, ha vissza is fojtott, de rettentő izgalmát. Jó, hogy így
folyt le, baj nélkül.
De miért kiáltott utána Uzdy, mikor ő a házhoz ért? Miért kiáltotta olyan fenyegetőn: – A
szobájában maradjon! Meg ne mozduljon onnan! Érti? Ott maradjon! – Miért torzult úgy el a
képe, amikor reákiáltott? Az erei kidagadva a homlokán, az arca vérvörösre gyúlva! – Ez
megzavarta az örömét. Mégis baj volna vele? Az egész viselkedése, amíg az orvos itt volt,
csak tettetés? – És miért parancsolja, hogy ő a szobájában maradjon?
Bár nem értette, mégis önkéntelen szót fogadott. A szobájában azonban nem volt nyugta.
Mindaz a soha nem tapasztalt vonás, amit e másfél óra alatt a férjén megfigyelt, az a
hunyászkodó alázatoskodás ama rémülettel szemben, amit az erdőben mutatott,
aggodalommal töltötte el. Akárhogy akarta magát lecsillapítani, az izgalma folyton
fokozódott, mintha valami rémületes közeledne feléje. Oktalan hallgatózott. Ösztönösen. –
Pár percet, tán egy negyedórát. A szíve mind hangosabban dobogott.
És akkor – mintha a várakozására felelne, – hirtelen hosszú, állatias üvöltés hangzott
valahonnan.
*
Végigfutott a folyosón. Sehol senki. Sem az udvaron, sem az előszobában. De a szalonajtó
nyitva. – Oda rohant be.
Ott váratlan látvány ütötte meg. Uzdy el van terülve a földön, mellette az öreg Maier
térdel, aki sietve bontogatja a gallérját. Egyik karosszék feldöntve. Valamivel tovább
hosszúcska, csupasz tölgyfarúd hever a parketten. – Hogyan kerül ide a tűzifarakásból? – A
kanapé mögötti sarokban az öreg Uzdyné. Az arca halványabb, mint a szürkére meszelt fal,
amihez támaszkodik. – Egyetlen pillanat alatt mindezt meglátta, de az öreg komornyik
visszaszól:
– Bitte einen Diener rufen... hitte schnell! Der Herr ist ohnmächtig...
Borzasztó baj lehet, ha a vén Maier visszaesik a német beszédbe! – Kiszaladt. Kiáltozott
az inas után, aztán gyorsan egy pohár vízért szaladt a tálalóba. Mire azzal visszasietett a
szalonba, Maier már az ölébe kapta Uzdy felsőtestét, az inas pedig a térdénél ragadta meg.
Fölemelték, indultak.
– Itt a víz! – Meg kéne locsolni a homlokát! – mondta Adrienne, de Maier elhárította: –
Nem most, majd lenn a szobájában...
Vitték. Uzdy kezei, lábai ájultan lógtak alá; olyan volt, akár egy szilva-krampusz, akinek
eltörtek a lécei. Kivitték. – Csak most, midőn kihaladtak, látta meg Adrienne, hogy a
halántéka véres.
– De hát mi történt? – az Istenért! – mi történt? – fordult az anyósához.
Idáig mozdulatlanul állt az öreg asszony. A pillái lehunyva. A menye hangjára lassan
kinyíltak a szemei. Mind-mind tágabbra nyíltak, félelmesen tágra. Valami szörnyű víziót
láthattak. – Aztán kiegyenesedve elvált a faltól. Merev tartásban elfordult és azzal az ő rendes,
dobbantó járásával a szobája felé indult. Kinyitotta az ajtót, aztán maga mögött betette
csöndesen.
*
Adrienne csak később, Maiertől tudta meg a valóságot.
Az előcsarnokban ezüstöt tisztított, midőn Uzdy bejött az udvarról. Lábujjhegyen jött. A
kezében az a tölgyhusáng. Ő rögtön rosszat sejtett és elébe akart állni, az ura gyorsabb volt. –
Az öreg grófné a szalonban. Valószínűleg az orvost várta vissza. Ott ült a szokott helyén, az
asztal mögött. A fia most feléje szaladt; a husángot csapásra emelte. Szerencsére az asztal
közöttük volt és Maier itt utolérte a gazdáját. Rég ismert csavaró „Griff-fel elkapta a csuklóját
és ugyanakkor kaszát vetett, hogy elbuktassa. Így tanulta egykor, amikor még ápoló volt
abban az őrültekházában Graz mellett. – Őrjöngőt egyedül megfékezni, amúgy is nehéz. Az
eséstől pedig a beteg rendszerint elkábul és ez jobb, mintha birkóznak vele. – Ez sikerült is.
Sajnos, estében Uzdy a karosszék nehéz támlájába beleütötte a fejét. Nem nagy dolog ugyan,
csak a bőr hasadt meg. Kisebb agyrázkódást is kapott. – Erre gondolt ő rögtön, azért nem
akarta ott éleszteni a szalonban. Különben is jobb, ha más környezetben tér magához, így
könnyebben eltörlődik az emlék. Most csöndben fekszik az ágyában. Hideg borogatást tettek
a fejére. – Egyelőre aligha fog mozdulni. Később, az más. Később majd őrizni kell...
Ezt a borzalmas történést ismételte el Adrienne, mikor Absolon délután végre megjött.
Később családi tanácsot tartottak hármasban. – Megállapodtak, hogy fölváltva mindig legyen
valaki a betegnél. Csak négyen jöhetnek számba: Adrienne, Absolon, a komornyik és az angol
nörsz. – Az anyja nem, az ki van zárva, mert midőn Uzdynak Maier kísérletképpen azt
mondta, hogy Clémence grófnő érdeklődik a hogyléte iránt, olyan gyűlölet villant a
szemeiben, úgy szorultak össze az öklei, hogy azonnal másra kellett a szót terelni.
Kétségtelen, hogy a puszta látása már dührohamot váltana ki.
Mindezt csak Absolon és Adrienne határozták el. Azt is, hogy dr. Kischt ide kell
sürgönyözni, döntse el ő, mi a további tennivaló. – Az öregasszony ott ült velök, de szótlan.
Az ábrázata kőből. Talán nem is hallotta, amiről beszélnek.
*
Három szörnyű nap pörgött le.
A szász orvos már megérkezett. Nem látogatta meg a beteget, nehogy fölizgassa. Majd
csak akkor megy be hozzá, ha elszállítják. Mert így döntött Wolf Herman Kisch. Zárt
intézetbe kell tenni. Nyilvánvaló, hogy szabadon nem lehet ápolni. Ez mindenkire nézve és
állandóan életveszélyes volna.
A negyedik nap hajnalán ismét Adrienne volt soros.
Még sötét volt. Az ablakpárkányon pici mécses pislákol. – Uzdy magosra rakott párnákon
aludni látszik. A fiatalasszony az ágy lábánál a karosszékben ül. Tökéletes csönd van.
Egyedül a falióra kattintja a perceket,
 Lassan, rémes lassan telik az idő. Lassabban, mint máskor. Mert máma nyolckor fog Dr.
Kisch bejönni, hogy Uzdyt magával vigye. A vöröskeresztes autó már este óta itt van.
Odakünn van elrejtve az istállóudvaron. Két ápoló vele jött. Kolozsvárra szállítják az
ideggyógyászati intézetbe, amit a cserépfödése miatt a „zöld fedelű ház"-nak hívnak. – Oda
viszik, ott fogják bezárva tartani. Azzal vége lesz, mindennek vége...!
Vége mindennek, amiért küzdött, sóvárgott annyi év óta. Vége a szabadulásnak, ami oly
közelinek tetszett, vége minden álomnak, a boldogság minden lehetőségének, vége
mindennek, amiért érdemes volna élni! Vége mindannak, amiért Bálint széjjeltörte az
otthonát, vége a szabad, őszinte életnek, vége annak az anyaságnak, amely után egész
asszonyi lénye ordított, vége annak az elképzelt fiúnak, aki meg se született, meg se
születhetik, de most hal meg, alig egy óra múlva... Úgy érezte, mintha még a szerelme is
meghalna vele, átváltozna örök fájdalommá. És ő itt marad, ide van láncolva ahhoz az
emberhez, akitől irtózott mindig, ebbe a pokolba, az idegenné lett gyermeke és félőrült anyósa
mellé.
Mindezt végiggondolta már százszor az elmúlt napok alatt. De ilyen erővel mindez nem
rontott reá eddig, mint most, mikor küszöbön volt a sorscsapás beteljesedése. Ez utolsó
pillanatig reménytelenül is és öntudatlanul remélt, – mit? – semmit! –, de mégis, valahogy,
bármiképp, miként a vízbefúló utolsóig remél, hogy valami csoda talán megmenti.
Összegörnyedve ült. A két kezében az arca. A szíve nagyokat dobbant a torkában.
Végzetének minden nyomorúsága végigömlött rajta. – Valóban boldog csupán egyszer volt,
ama négy rövid hét alatt, amit ott Velencében töltött Bálinttal, bár akkor is fölötte lebegett a
halálvárás, – mégis zavartalan boldog volt akkor... Akkor kellett volna megölnie magát, ahogy
akarta, sohasem jönni vissza onnan... akkor nem kéne átszenvedni, amit most!
A könnyek elborítják a szemeit. Görcsös zokogás kezd feltörni. Végre minden gátat
átszakít, bárhogy állt is ellent. – A tenyerébe borulva sírnia kellett, sírt, – sírt – sírt hosszasan,
hosszasan, szaggató sírással. A könnyei átszűrődtek az ujjain. Szaporán hullanak a ruhájára,
be az ölébe, összeszorított szoknyája völgyhajlásai közé.
– Maga sír, Adrienne? – szólalt meg egy hang.
Uzdy nézett reá a párnái közül. Bizonytalan, mióta van ébren. Mióta nézi az asszonyt
csodálkozó szemmel.
A nő nem tudott válaszolni, csak föltekintett. Csodálatosan békés a férfi arca, – soha
ilyennek nem látta, soha!
Mozdulatlan fekszik a feje. A haja fölvetődve a párna dombjára, ékbe vágott sapkaként a
közepén, fölnyúló sarokkal kétfelől a koponyán, a szemöldöke rézsút ki a halántéka felé,
ördögnek stilizált szakálla fekete csúcsban. Mégis semmi sátáni nincs most rajta. Az ajkán
enyhe, majdnem bocsánatkérő mosoly.
– Maga sír, miért? – mondotta újra. – Csak nem engem sirat!?... Miért siratna engem? –
Lassan ejti a szavakat, aztán mintha önmagának beszélne: – Én tudom, hogy maga nem volt
boldog velem... Miért siratna hát?
Itt szünetet tartott, majd folytatta:
– ... Talán nem úgy kellett volna... talán másképpen kellett volna, másképpen... egészen
másképp... Nem tudtam, ez hiba, ez hiba volt, hogy nem tudtam...
Az asszonyt újra elfogta a zokogás. Kettéhajolva a térdeibe fúrta a homlokát. Hangtalanul
sírt. A hátán rángatva reszketett a blúz. Mikor végtére föl tudott nézni – Uzdy tán ezt várta-,
még egyszer megszólalt. A hangja távolból jön, majdnem a túlvilágról:
– Akárhogy is volt... akárhogy is... tudja meg, én magát nagyon szerettem... – és mintha
elfáradt volna, lehunyta a szemeit.
 Később sem nyitotta ki. Akkor sem, midőn a falióra megcsendült nyolc apró ütéssel. Az
ajtónyílásra sem, mikor bejött Maier komornyik és azután sem, pedig Adrienne, – mielőtt
távozott, hűvös ujjaival végigsimított az alvó ember haján.
Már megvirradt. A folyosón, a szász orvos mögött két sötét alak húzódik. Tovább egy
hordágy vascsőből.
A garádicshoz suhant az asszony. Föl akart menekülni a szobájába – ne halljon, ne lásson
semmit abból a szörnyűségből, amikor lefogják! – Mégis pár lépcsőfoknál tovább nem tudott
jutni, nem bírták a lábai. Ott szívszorongva meg kellett állnia és a deszkafalhoz dűlt. Odalenn
nyílik az ajtó. Lábdobogás. Aztán csak egy meglepődött hang, a férje hangja, fokozódó
erővel: – Na!... Na!... Na!... Na...! – Aztán semmi! Semmi!
Borzalom ez a néma csönd!
De újra lépések. Katonás lépések. Az üvegajtó nyílik, ami onnan a szabadba visz, a
farakások felé. Valami vezénylés. – De már kimentek! Kimentek! Az asszony újra leszaladt.
A világos reggelben még megpillantotta a menetet. Lepedővel letakartan, ott viszik Uzdyt,
kinyújtóztatva, akár egy hullát. Valami hirtelen ható injekció dönthette le. Az arca, mint a
viasz, annyira halotthalvány.
Adrienne térde megcsuklott. Sírva bukott az ablakpárkányra. Megint hosszasan sírt. De
most nem önmagát siratta. A szánalom ontotta a könnyeit.

VI.

Adrienne levelet írt Bálintnak. Nem Almáskőről, de már Kolozsvárról írta, hova másnap
beutazott, hiszen a beteggel kapcsolatban sok mindenről gondoskodni kell.
Az első három oldalon elmondta, ami történt. Szárazon sorolta fel a tényeket; naponként,
ahogy a krónikák. Rövid, sorsdöntő mondatok. Mindenik egy-egy pörölycsapás. Az utolsó: –
„... tegnapelőtt, december 1. reggelén beszállították szegényt Kolozsvárra."
Innen szaggatottabbá válik az írása. Egy-egy szó kitörülve, mással pótolva:
„Ezzel vége van, vége van mindennek! Én nem válhatok el és Te nem vehetsz nőül. –
Soha! – Érted? Soha, amíg ő él! – Sohasem. És elélhet akármeddig. Akár túl is élhet. A
halálára, bár neki is megváltás volna, számítani nem szabad. Nem is lehet. A gyógyulására
sem. – Ezért van mindennek vége, amit terveztünk."
„És másnak is vége van! – Annak az életnek is, amit eddig éltünk. – Nem! Ne tiltakozz!
Magad is így látod, magad is így írtad, így írtad sokszor. Itt vannak a leveleid előttem. – Azt
írod: – ... hát élet az, amit így élünk? mindig színlelve, hazudozva, bujkálva, mint a tolvajok,
akik valóban vagyunk, – igen, azok vagyunk, hiszen lopjuk azt a szűkös boldogságot, – néha
egy-két órát, nagy ritkán egy éjjelt, – mindig óvakodva, mindig fülelve, mint a fegyházból
kiszökött rabok... – Milyen igaz! – és erre mondod máshol: – ... nem érzed-e, milyen lealázó,
ahogy mi élünk? Titkoljuk, mint valami szégyent, amit fölemelt fejjel szeretnőnk hirdetni az
egész világnak... – és hozzáteszed: – ... ez így nem folyhatik tovább! – Én ezekre mostanig
nem válaszoltam. Nem mondtam, mennyire igazad van. Tán nem is kellett. Már Velencében –
emlékezz! – akkor is így éreztem. Azért akartam ott meghalni, nem jönni vissza onnan a
szolgaságba. – Igaz! Ezt nem folytathatjuk tovább. Én sem bírnám tovább!"
„Mert más is van. Olyan is, amiről nem írtál. Amit én érzek talán jobban. A gyermek!
mindig félni?! Félni attól, ami az üdvösségem volna? Mindig, mindig, minden pillanatban?
Mindig úgy gondolni reá, akárha csapás volna az, amiért sóvárgunk? – Pedig ez áll előttünk,
ezután még inkább, mint eddig. Ez az, ami reánk vár. Hát ezt nem! nem! nem! – Ha akarnám,
sem tudnám tenni. – És ha mégis jönne – akkor megölni előre vagy világra hozni és eldugni –,
eldugni a Te fiadat?! – Magam, ha vállalnám is, az ő számára mi nem vállalhatjuk! – A Te
szavaiddal írom, a leveleidből idézem: – ... Nekem utód kell, a nevem fenntartója. Mindennap
erősebben vágyom rá. Már harminckettőbe léptem. Bizonyára a legtöbb férfiben ez a vágy
felötlik e korban. Az ősi vallások alapja is ez. Minden népben, minden égöv alatt. A
rómaiaknál, zsidóknál, kínaiaknál Utód, aki fenntartja az ősök, a laresek tiszteletét; Jehova
átka van azon, akinek nincs fia! Én is így érzek. A családom kihalna velem, utolsó íz volnék
azon a hosszú láncon, ha velem megszakad... – Ezt írod. És azt is: ... Tisztességben nevelni fel
abban a körben, abban a hitben, abban a kötelességtudásban, ahogy az apám, nagyapám... –
és azt is írod: – ... a halhatatlanság földi formája ez; lemondani róla én nem tudok. Miért
írom mindezt? – mert kívánom, hogy megnősülj. Szerelmünk nevében parancsolom neked. –
Ne vitatkozz! – Szükséges! Ha gátat nem építünk kettőnk közé, el nem tudjuk egymást kerülni
és odajutunk, amit megírtam már. – És tedd meg rögtön. – Óriási felelősség volt, amikor a
válásomat megpróbáltam. Tudtam, hogy úgy is fordulhat, hogy Uzdyn emiatt tör ki az
őrültség. Azért haboztam olyan sokáig. Mégis megpróbáltam. Amikor tettem, mindent
átgondoltam. Ezt is! Azt is, amit most mondok. Amit most kívánok Tőled."
„Hogy kit? – azt is megmondom. A kis Illésváry Lilit. Szerelmes beléd. Ó! Az bizonyos!
Neked is tetszik valamennyire. A család is pártolja ezt, különben nem hívtak volna annyiszor.
Csinos lány. Egészséges. Méltó, hogy fiat adjon neked, ha már én nem adhattam..."
„Nekem megnyugvás. Ha azt a felelősséget Uzdyval magamra vettem, ezt a másikat, hogy
Te családtalanul élj, nem tudnám viselni. Más megoldást kéne keresnem... azt, amit
Velencében. Az is szabaddá tenne. De ezt nem akarhatod... Azt sem, hogy tovább mi... Így...
Így, ahogy eddig. Nem! – Igen közel jártunk az Édenkerthez. A küszöbén álltunk. Láttunk
mindent, ami álom benne. Ragyogás. Pazar ígéret. A kapu becsapódott. – Nem mehetünk
vissza többé a sötétségbe, lefokozva... koldusokká... Nem! Ezt nem!" Aztán jóval alább még
egyetlen sor: „Nem akarok veled találkozni addig!..."
Délben jött a levél. Már rég sötét estére fordult. – Bálint mégis ott volt még hanyatt dűlve
a karosszékben, a hotelszoba ablaka előtt. Akár taglóval ütötték volna le.
A Duna-part ívlámpája fölvilágított a mennyezetre. Hosszú fénykockát dobott oda, aminek
közepére az ablakráma fekete, nagy keresztet rajzolt. Mélységes sírból mintha a saját fejfáját
látná. A levél kihullott a kezéből.
Az ajtaja kinyílt. Apró, tipegő léptek közeledtek. Abády Róza jött be, de a fia nem vette
észre. – Csak arra tért kissé magához, midőn az anyja odavont egy széket és már mellette
ülve, a karjára tette a kövér, kicsi kezét.
– Én vagyok – szólt szelíden mosolyogva –, ma délben érkeztem. Hallottam, itthon vagy,
hát benéztem hozzád...
Olyan természetes hangon beszélt, mintha csak tegnap találkoztak volna, mintha semmi,
éppen semmi sem történt volna közöttük. Kissé kidübbedő szemei vizsgálgatták a fia arcát,
azokból részvét és aggódás áradt; de ezt is óvatosan tette, nehogy bármi jelét adja, hogy ő az
Uzdy-eset hírére utazott föl ide. Hogy Uzdy Pált bevitték a zöld födelű házba, az persze
futótűzként szaladt végig a városon. Abádyné azonnal a fiára gondolt.
Annak az átkos házasságnak minden lehetősége megszűnt! Ez öröm volna neki, de tudta,
hogy Bálintnak iszonyú csalódás. És az ő öröme azonnal elhalványodott ettől a gondolattól. A
fiához kell utaznia rögtön, mellette lenni, vigasztalni is, ha lehetséges – persze nem szóval, az
úgysem érne semmit –, hanem azzal, hogy visszafogadja és körülkarolja a szeretetével. Az ő
kiskirálynői dölyfét amúgy is megőrölte az a harmadfél hónap, amit egyedül élt le és abban a
marcangoló hitben, hogy a fiát örökre elveszítette. Azért ragadta meg az első alkalmat, midőn
alázkodás nélkül kibékülhet.
 – Abbáziába utazom. Az nagyon kellemes volt tavaly. Az is jó, hogy közel van; ott mégis
láthatlak néha. Ugye? Lejössz párszor a télen? – Nem, ne kísérj le. Én már megtanultam
egyedül utazni, már nem vagyok olyan ügyetlen.
Így csacsogott könnyű dolgokat, minden vonatkozás nélkül arra a drámára, amit a fia
lelkében érzett. Azt is mondta, hogy Pesten marad vagy tíz napot és ezt is úgy, mintha nem
Bálint miatt tenné, hanem mivel orvossal vizsgáltatja magát.
A villanyt sem gyújtotta föl. Nagy világosságnál nem tudnának olyan közel jutni
egymáshoz, nem is cirógathatná meg a fia haját, mint így, a sötétben, hol Bálint bánata nem
kell hogy álarcot viseljen. Hosszan maradtak együtt. A hotelszoba árnyékai megteltek azzal a
sok balzsamos szóval, amit az öregasszony a fiának mondott.
Együtt töltötték a következő napokat. Folyton együtt voltak. Délelőtt orvosi
várószobákban vagy múzeumban, délután vagy este hol egy-egy moziban, hol egy
hangversenyen. Színházba ezúttal az öregasszony nem akart menni, holott máskor nagyon
járta őket, de most úgy érezte, hogy a fiának ez rosszulesnék.
Végre a hónap közepén elutazott. Bálint persze az állomásra kísérte és egy kis fülkében
korán helyezvén el az anyját, indulásig még ott maradt vele.
– Karácsonyra lejövök hozzád!... – mondotta Bálint; rövid szünet után pedig alig
hangsúlyozva tette hozzá: – Holnapután Szent-Györgyiékhez megyek vadászni...
Az anyja reátekintett. Rögtön elértette, hogy itt több van ennél az egyszerű ténynél. Azért
a tárgyat folytatandó, kérdezte: – Kik lesznek ott? – Azok, akik tavaly?
– A puskásokról nem hallottam. A nőkről se mind. A néném és Magda persze; és... és ott
lesz még a kis Illésváry Lili. Róla bizonyosan tudom, hogy ott lesz.
Abády Róza mit sem válaszolt. Csak kisugárzott az arca, két kicsi kezével megragadta a
fia fejét és homlokon csókolta.
– Menj, fiam – szólt halkan – és áldjon meg az Isten.
*
A zsolnai déli gyors már ott füstölgött a Nyugati pályaudvar kormos üveghangárjában.
Bálint az útra számos újságot vett, aztán beszállt. A poggyászait elhelyezvén belemélyedt
a lapokba. – Már napok óta az a hír járja, hogy ez az áldatlan kormányválság végre megoldás
előtt áll. Erre vall már az is, hogy Wekerle több napja benyújtotta az indemnitási javaslatot,
ami azt teszi, hogy a tavalyi költségvetés alapján tovább viszi az ügyeket. Ez amellett szólna,
hogy reaktiválják valahogy a koalíciós kormányt. – De sok minden másra mutat. –
Novemberben kettészakadt a Függetlenségi Párt. Az önálló bankosok kiugratták onnan
Kossuth Ferencet és híveit. Ettől fogva Justh ott az úr és ettől kezdve olyan ádáz harc indult
meg a két tábor között, amitől csak úgy visszhangzik a sajtó. – Annál mérgesebb ez, mivel
Justh lemondván a Ház elnökségéről, az új elnökválasztáson Kossuthék 48-asai a 67-esekkel
szavaztak és Justhot kibuktatták. – Dúl hát a testvérháború. – Huj, hajrá! – ez kell a
magyarnak! – még Tiszával szemben vagy Fejérváry kormánya ellen sem használtak
gyűlölködőbb hangot. – Most pedig az történik, hogy a Wekerle-kormány indemnitását az
alighogy lelépett házelnök technikai obstrukcióval akasztja, zárt üléseket kéret és név szerinti
szavazást minden hiábavalóság fölött – azt az eszközt használja, melyről idáig fennen
hirdették, hogy az szerintük hamisított többségből születő képviselőházban alkalmazható
csak. Most a maguk parlamentjét teszik vele tönkre.
Így záródik le a kör. Az obstrukcióval kezdődött a koalíciós mozgalom. A kisebbség sorra
buktatta vele a kormányokat, míg végül minden nagyhangú szólam és nemzeti színű
kortesjelszóval többségre nem jut. Ekkor szembetalálja magát az államérdek valóságaival. Itt
kapitulálnia kell, amit eltitkol. Így jut a hatalomhoz. Vállalja a választójogi reformot, de nem
csinálja meg.
 Negyedfélévi kormányzásuk alatt a szövetkezett pártok egymással tusakodnak, egymást
gyűlölik meg és mivel államügyben alkudozniok kell egymással, hol nem a közérdek, de a
pártszempont a döntő, oda jutnak végül, hogy maguk rontják le annak az országgyűlésnek a
tekintélyét, amit mindenek fölé akartak állítani.
Ezeket gondolta el Bálint a robogó vonatban. – Előbb a reggeli lapokat olvasta. Itt még
szó van olyan kísérletről, mely Zichy Aladár, Andrássy vagy ismét Wekerle személyével,
tehát a koalíción belül oldaná meg a válságot. Ezt a megoldást azonban a bankosok
obstrukciója feldönti.
Egyik déli lap már más hírről tud.
Khuen-Héderváry Károlyt fogadta a király. Őt jelöli meg mint jövendő miniszterelnököt.
Őt, aki föl fogja oszlatni ezt a Házat és alkalmat ad a közönségnek, hogy új választáson
kifejezze, mennyire elfordult azoktól, akiket alig négy éve félistenként imádott.
Itt végződik ez a korszak. A mérlege csupa negatívum. Abból áll, amit elmulasztott. A
legfontosabb ezekből, amit honvédelmi téren hanyagolt el. Négy esztendőt veszített így az
ország. Vissza nem hozható négy évet. Ekkor már Itália is, Szerbia is jobban föl van készülve
háborúra, mint a kettős monarchia.
A gyorsvonat már régen elhagyta a Dunát. Leszállt már az este, Abády mégis kibámult a
sötét ablakon. Szomorú, kormos világ terül el a végtelen síkságon. Az első hó megolvadt,
majd újra megfagyott. Jég borította mezők között száguld északra a vonat. A mozdony füstje
elhömpölyög fölöttük nehéz gomolygásban és néha, mikor a fűtő kinyitja a mozdony kohóját,
vörös fénylések sikamodnak messzi a jégtáblák tükrén.
Egy félóra még. Akkor ki fog szállni. Beül a várakozó hintóba. – Újabb félóra és ott lesz a
céljánál, a Szent-Györgyi kastélyban. Ott várják.
Beteljesedik, amit ma reggel sürgönyzött, egyetlen válasza Adrienne levelére:
„Ma délben Jablánkára utazom, ahogy parancsolta..."