2011 0001 520 A Media Tortenete

A média története
Barbier, Frédéric
Bertho Lavenir, Catherine
Created by XMLmind XSL-FO Converter.

írta Barbier, Frédéric és Bertho Lavenir, Catherine
Publication date 2004-03-31

Szerzői jog © 2004-03-31 Frédéric, Barbier; Catherine, Bertho Lavenir
Kivonat
A különféle médiumok története 1751-től napjainkig. A pontosan dokumentált, idézetekben bővelkedő műben
számos, az adott kor atmoszféráját hűen visszaidéző anekdotát találhat az érdeklődő olvasó.

Tartalom
Bevezető | A médiumoknak van történetük ....................................................................................... ix
1. A média meghatározása ....................................................................................................... ix
2. A média és a közigazgatás ................................................................................................... ix
3. A médiumok és a tudás ........................................................................................................ ix
4. A média és a politika ............................................................................................................. x
5. A médiatörténet és a történetírás .......................................................................................... xi
6. A médiumok ideje ............................................................................................................... xii
1. Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) ................................................................ 1
1. I. fejezet | Az ancien règime könyvkiadása (1751–1790): a francia modell .......................... 1
1.1. A HAGYOMÁNYOS KÖNYVKIADÁS ................................................................ 1
1.1.1. A zárt piac .................................................................................................... 1
1.1.2. Korporatista logika ....................................................................................... 2
1.1.3. Olvasás és előkelőség ................................................................................... 3
1.2. A KÖNYV ÉS A FELVILÁGOSODÁS .................................................................. 4
1.2.1. A francia nyomdaipari termékek számának gyarapodása ............................ 4
1.2.2. Új könyvek, új olvasók, új olvasási szokások .............................................. 5
1.3. A NYITÁS KONJUNKTÚRÁJA ............................................................................. 7
1.3.1. A könyvkiadás szabályozása ........................................................................ 7
1.3.2. A könyv földrajza, hálózata és társadalmiasodása ..................................... 10
1.3.3. A házalókereskedelem (a kolportázs) ........................................................ 10
1.3.4. A könyv és a nyomtatvány társadalmiasulása ............................................ 12
1.3.5. Az olvasás elidegenítő hatása és veszélyei ................................................. 14
2. II. fejezet | Európa és sajtói ................................................................................................. 15
2.1. A NÉMET KÖNYV ÉS A KÖNYV ELTERJESZTÉSÉNEK ELLENŐRZÉSE .. 15
2.2. AUSZTRIA: NEMZETI KULTÚRÁK ÉS POLITIKAI KÖZPONTOSÍTÁS ...... 16
2.3. AKKULTURÁCIÓ ÉS NEMZETI ELSAJÁTÍTÁS: AZ OROSZ MODELL ....... 17
2.4. AZ ÚJVILÁG ......................................................................................................... 19
2.5. A MÉDIUMOK, A NEMZET ÉS AZ ÁLLAM ..................................................... 20
2.5.1. A változás útjai ........................................................................................... 20
2.5.2. Eltérő történelmi tapasztalatok ................................................................... 21
2.5.3. A csomópont: médiumok, kultúra és politika ............................................ 22
3. III. fejezet | A nyomtatvány, a forradalom és a politikai részvétel (1790–1820-as évek) ... 23
3.1. A NYOMTATVÁNY A FORRADALOM IDEJÉN: A FRANCIA MODELL ..... 23
3.1.1. A jogi kategóriák: a nyomtatvány státusa és szerepe ................................. 23
3.1.2. A forradalom és könyvei ............................................................................ 24
3.1.3. Új emberek? ............................................................................................... 25
3.1.4. Olvasási szokások, kulturálódás, elsajátítás ............................................... 26
3.2. A POLITIKAI FORRADALOMTÓL A RENDSZER CSÁSZÁRI
ÚJJÁSZERVEZÉSÉIG ................................................................................................. 27
3.2.1. A francia könyv- és médiatörténet időrendi sajátosságairól ....................... 27
3.2.2. A könyvkiadás szabályozása ...................................................................... 28
3.2.3. A könyvhálózatok ...................................................................................... 30
3.2.4. A nyomtatványtermés ................................................................................ 30
3.3. EURÓPA: A NYOMTATÁS ÉS A NEMZETI KÉRDÉS ..................................... 31
3.3.1. Napóleon értetlensége ................................................................................ 32
3.3.2. Könyv, kultúra és a német nemzet ............................................................. 32
3.3.3. Oroszország: siker, majd visszahúzódás .................................................... 33
3.3.4. Új nemzetek Európa térképén: a görög példa ............................................. 34
4. IV. fejezet | A könyvipar feltalálása .................................................................................... 35
4.1. AZ ELJÖVENDŐ FORRADALOM ELŐSZELE (1815–1830) ............................ 35
4.1.1. 1815 Európája ............................................................................................ 35
4.1.2. A legújabb kor, a nyomtatás és a fogyasztás .............................................. 36
4.1.3. A piacok vonzereje ..................................................................................... 37
4.2. AZ ÁTMENET ÉVEI (1830–1838) ....................................................................... 38
4.2.1. A pénzügyi válság archaikus vonásai ......................................................... 38
4.2.2. A politikai válság modern jellege ............................................................... 39
iii
4.2.3. A könyvkiadás válasza: Gervais Charpentier és az ipari méretekben előállított

könyv ................................................................................................................... 39
4.2.4. A nagy példányszámú sajtó ........................................................................ 41
4.3. A KÖNYVIPAR KULCSFIGURÁJA: A KIADÓ ................................................. 41
4.3.1. Az új piaci lehetőségek kiaknázása ............................................................ 41
4.3.2. A kiadó feladatai ........................................................................................ 41
4.3.3. A párizsi könyvkiadók világa ..................................................................... 42
4.3.4. Kiadók és nyomdászok .............................................................................. 44
5. V. fejezet | Szerzők, szövegek, olvasók: az ipari mediatizáció kezdetei ............................. 46
5.1. ÍRNI ........................................................................................................................ 46
5.1.1. A közvetítők kora ....................................................................................... 46
5.1.2. A szerzők anyagi helyzete: a függetlenség álma ........................................ 47
5.2. Az író és feladata .................................................................................................... 47
5.2.1. A szellemi alkotás jogi státusa ................................................................... 48
5.3. AZ ELIPAROSODÓ IRODALOM ........................................................................ 49
5.3.1. Egy lehetséges modell: a médiumok iparosodása és a nők ........................ 49
5.3.2. Piac és fogyasztás az ipari korszakban ....................................................... 50
5.4. A KÁRPÓTLÁS: OKTATÁS, POLITIKAI KÜZDELEM ÉS AVANTGÁRD .... 51
5.4.1. Nevelés és oktatás ...................................................................................... 51
5.4.2. A kulturális elidegenedés ........................................................................... 52
5.4.3. Az elkülönülés ............................................................................................ 52
5.5. IPARI IRODALOM ÉS POPULÁRIS KULTÚRA ............................................... 53
5.5.1. A hagyomány világai ................................................................................. 53
5.5.2. A házalóirodalom eltűnése ......................................................................... 53
5.5.3. A népszerű irodalom megújulása ............................................................... 55
5.6. AZ IPARI KÖNYVTERJESZTÉS ......................................................................... 56
5.6.1. A könyvterjesztés működésében bekövetkező változások ......................... 56
5.6.2. A könyv térhódítása ................................................................................... 56
5.6.3. A hálózatok tipológiája .............................................................................. 57
5.6.4. A házalókereskedelem hálózatai ................................................................ 57
6. Az első rész összefoglalása ................................................................................................. 59
2. Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) ............................................................... 60
1. I. fejezet | A tájékoztatás stratégiai fontossága .................................................................... 60
1.1. A POSTA, A „SZORGOS HÍRTERJESZTŐ” ....................................................... 61
1.1.1. Sajtóbarát tarifák ........................................................................................ 62
1.1.2. A levéltitok tisztelete .................................................................................. 62
1.1.3. A nemzetközi pénz- és hírforgalom ........................................................... 63
1.2. A TÁVÍRÓ, AVAGY A PILLANATNYISÁG ÁLMA ......................................... 64
1.2.1. A nemzeti hálózatok: a technika ellenőrzése, ellenőrzés a technika által .. 65
1.2.2. A közvélemény manipulációja ................................................................... 66
1.2.3. Tenger alatti vezetékek: birodalmi geopolitika .......................................... 68
1.2.4. A rádiókommunikáció és a telekommunikáció nyitott modellje ................ 69
1.2.5. Technikai váltás és hatalmi súlypont-átrendeződés ................................... 70
1.3. A TELEFON, AVAGY A HÁLÓZATON KERESZTÜL BONYOLÍTOTT
SZEMÉLYES KOMMUNIKÁCIÓ PEDAGÓGIÁJA .................................................. 71
1.3.1. Telefon és társadalmi változások az Egyesült Államokban ....................... 71
1.3.2. Hálózat és állam ......................................................................................... 72
1.3.3. Telefon és szociabilitás .............................................................................. 72
1.3.4. Kommunikációs utópiák ............................................................................ 73
2. II. fejezet | Az újság és az időszaki sajtó aranykora ............................................................ 74
2.1. A SAJTÓIPAR FELTALÁLÁSA .......................................................................... 74
2.1.1. Egy forradalom kronológiája ..................................................................... 74
2.1.2. Girardin, a sajtó és a nyilvánosság ............................................................. 75
2.2. A TÖMEGSAJTÓ FELÉ FÉLÚTON ..................................................................... 75
2.2.1. Az újítás logikája: a folytatásos regény ...................................................... 75
2.2.2. Új sajtóműfajok .......................................................................................... 76
2.2.3. A technikai újítások .................................................................................... 77
2.2.4. Az oldalszerkesztés .................................................................................... 77
2.2.5. Világméretű összehasonlítás ...................................................................... 78
2.2.6. A nélkülözhetetlen tőke .............................................................................. 79
iv
2.2.7. A hírkereskedelem és a sajtóügynökségek ................................................. 80

2.2.8. A terjesztés ................................................................................................. 80
2.2.9. A véleményformáló sajtó hatalma .............................................................. 81
2.2.10. A sajtómágnások ...................................................................................... 82
2.3. A KÖNYV KÜZDELME A MULANDÓSÁGGAL .............................................. 83
2.3.1. A könyv válságai ........................................................................................ 83
2.3.2. Megújulási kísérletek ................................................................................. 83
2.3.3. Terjesztés és reklám ................................................................................... 85
2.4. POLITIKAI SZEREPVÁLLALÁS: TÖMEGMÉDIUMOK ÉS TOTÁLIS
RENDSZEREK ............................................................................................................. 85
2.4.1. Média és manipuláció ................................................................................ 85
2.4.2. Oroszországtól a Szovjetunióig .................................................................. 86
2.4.3. Nácizmus és ellenállás ............................................................................... 87
3. III. fejezet | A mozifilm, avagy van-e a képnek kultúrája? ................................................. 89
3.1. AZ ÁLLÓ- ÉS A MOZGÓKÉP HAGYOMÁNYA ............................................... 89
3.2. A MOZI SZÜLETÉSE ........................................................................................... 90
3.2.1. Az új technika új nyelve ............................................................................. 91
3.3. A KLASSZIKUS HOLLYWOODI STÍLUS ÉS A STÚDIÓRENDSZER ............ 94
3.4. A MOZIFILM GAZDASÁGTANA ....................................................................... 95
3.4.1. Technikai váltás, narráció és stúdiórendszer .............................................. 97
3.4.2. Az írott elbeszéléstől a megfilmesítettig .................................................... 99
3.4.3. A műfajok kodifikációja és megújulása ................................................... 100
3.4.4. Cenzúra, mozi és népszerű kultúra ........................................................... 100
3.5. A KÉP IGAZSÁGA ............................................................................................. 102
3.5.1. A mozielőadás anatómiája ....................................................................... 102
3.5.2. A filmhíradó ............................................................................................. 103
3.5.3. Az elkötelezett képek ellentmondásai ...................................................... 103
3.5.4. Fikció és valóság a háború ábrázolásában ................................................ 105
3.6. EURÓPAI KULTÚRÁK ÉS NEMZETI MODELLEK ....................................... 106
3.6.1. A szovjet filmesek narratív kísérletei ....................................................... 107
3.6.2. Németország expresszionizmus és konformizmus között ........................ 107
3.6.3. Olaszország és a kulturális barkácsolás .................................................... 107
3.6.4. Franciaország: az állam szerepe a nemzet kulturális identitásának védelmében
............................................................................................................................ 108
3.6.5. Az új országok ......................................................................................... 110
3.7. A MOZI MINT A LEHETSÉGES MŰVÉSZETE ............................................... 111
4. IV. fejezet |A rádió az állam és a piac között .................................................................... 111
4.1. Az első lépések ..................................................................................................... 111
4.2. AZ AMERIKAI RÁDIÓ, AVAGY A RÖVIDHULLÁMÚ VARÁZSLAT ........ 112
4.2.1. A CBS, a műsorszolgáltató rádió ............................................................. 113
4.2.2. A reklámstruktúra .................................................................................... 114
4.2.3. Hogyan kovácsolható egységbe a hallgatótábor? ..................................... 115
4.2.4. Kapcsolatok a sajtóval .............................................................................. 117
4.3. AZ EURÓPAI RÁDIÓZÁS KÜLÖNFÉLE MODELLJEI .................................. 118
4.3.1. A BBC: a kereskedelmi rádiózás elutasítása ............................................ 118
4.3.2. A rádiózás és az állam: a német modell ................................................... 118
4.3.3. A német rádió hallgatói ............................................................................ 120
4.3.4. A francia modell, avagy a kétértelműség diadala ..................................... 121
4.3.5. Rádióműsorok a harmincas évek Franciaországában ............................... 122
4.3.6. A rádióadók és a rendszeresség ................................................................ 123
4.4. POPULÁRIS KULTÚRA, TÖMEGKULTÚRA ÉS TÖMEGMÉDIA ................ 124
4.4.1. A tömegkultúra kritikája .......................................................................... 124
4.4.2. A modern populáris kultúra védelmezői .................................................. 125
3. Harmadik rész | Hálózati világ (1950–1995) .............................................................................. 127
1. I. fejezet | A televízió aranykora ....................................................................................... 127
1.1. A TELEVÍZIÓ LASSÚ TECHNIKAI BEÉRÉSE ............................................... 127
1.2. AMERIKA ÉS AZ ÚJ NYILVÁNOSSÁG .......................................................... 129
1.2.1. Hogyan használja fel a televízió a rádiósok szakértelmét? ...................... 129
1.2.2. A nézettség felmérésének eszközei .......................................................... 130
1.2.3. A nagyközönség és a televízió dialektikus viszonya ................................ 131
v
1.2.4. A CBS és a szenátor ................................................................................. 132

1.2.5. Vietnam és a varieték ............................................................................... 132
1.3. AZ EURÓPAI MODELL: NEMZETI ÉS POPULÁRIS ..................................... 133
1.3.1. A nemzeti modellek kiépülése ................................................................. 133
1.3.2. A francia televízió a De Gaulle-korszakban ............................................. 134
2. II. fejezet | A televízió mint varázslatos médium? ............................................................ 136
2.1. A KÁBELTÉVÉ ÉS A NETWORKS KÜZDELME ............................................. 137
2.2. AZ EURÓPAI MODELLEK MEGINGÁSA ....................................................... 138
2.2.1. A kábeltelevízió Angliában, azaz a piac megteremtésének nehézségei ... 139
2.2.2. Németország: kései és szilárdan kézben tartott átalakulás ....................... 140
2.2.3. Az olasz televíziózás forradalmai ............................................................ 142
2.2.4. A neotelevízió stílusjegyei ....................................................................... 142
2.2.5. A francia televíziózás rendszertelen átalakulása ...................................... 143
2.2.6. 1981: a kábeltelevíziózás kiépülésének ellentmondásos folyamata ......... 144
2.2.7. Mit sugározzon az új francia televízió? .................................................... 145
2.2.8. A kikapcsolódás modellje ........................................................................ 146
2.2.9. A valóságshow-k, avagy a tükör-televíziózás .......................................... 146
2.2.10. Tájékoztatás és szórakoztatás összemosódása ........................................ 147
2.2.11. A tájékoztatás és a látványosságként felfogott világ .............................. 149
2.3. A KOMMUNIKÁCIÓ ELMÉLETEINEK KRITIKÁJA ..................................... 150
2.3.1. McLuhan lángoló prózája ........................................................................ 150
2.3.2. A mediológia ............................................................................................ 151
3. III. fejezet | A nyomtatvány az informatika korában ......................................................... 152
3.1. AZ IDŐSZAKI SAJTÓ A JELENKORBAN (1950–1980) ................................. 153
3.1.1. A liberalizmus, avagy az angol példa ....................................................... 153
3.1.2. A francia sajtó .......................................................................................... 154
3.2. AZ IDŐSZAKI SAJTÓ VÁLSÁGA ÉS A PÉNZÜGYI CSOPORTOK MEGOLDÁSI
KÍSÉRLETE (1980–1995) .......................................................................................... 154
3.2.1. Válság és koncentráció ............................................................................. 155
3.2.2. Tartalmi változások .................................................................................. 156
3.2.3. A sajtó hatalma ......................................................................................... 156
3.2.4. A „planetáris, állandó, azonnali és immateriális” rendszer ...................... 157
3.3. NYOMTATÁSI TECHNIKÁK ÉS A NYOMTATOTT MŰVEK OLVASÁSÁNAK
GYAKORLATAI ........................................................................................................ 157
3.3.1. Az új technikai paradigma ....................................................................... 157
3.3.2. Új könyvformátumok: a zsebkönyv ......................................................... 158
3.3.3. A bizonytalan könyv: számítástechnika és hypermédia ........................... 159
3.3.4. Olvasatok és olvasási szokások ................................................................ 160
3.4. MÉDIA, KULTÚRA, HATALOM ...................................................................... 162
3.4.1. Könyv és árpolitika .................................................................................. 162
3.4.2. Az angol minta ......................................................................................... 162
3.4.3. Németország, avagy a könyv kulturális modellje ..................................... 163
3.5. A MAI FRANCIAORSZÁGI KÖNYVKIADÁS ................................................ 164
3.5.1. A nyomtatványok ..................................................................................... 164
3.5.2. A pénzügyi struktúra ................................................................................ 165
3.6. ÚJ MŰKÖDÉSI ELVEK, ÚJ MEGOLDANDÓ PROBLÉMÁK ........................ 166
3.6.1. A terjesztés ............................................................................................... 166
3.6.2. Minőség és profit ..................................................................................... 167
3.6.3. Média, imperializmus és szabadság ......................................................... 168
4. IV. fejezet | Az elektronikus médiumok második generációja .......................................... 169
4.1. HÁLÓZATI GLOBALIZÁCIÓ ÉS NUMERIZÁCIÓ ......................................... 170
4.1.1. Kábel és műhold ....................................................................................... 170
4.1.2. A numerizáció .......................................................................................... 172
4.1.3. A távközlés szigorúan szabályozott világa ............................................... 172
4.1.4. Az informatika átalakulásai ...................................................................... 173
4.1.5. Az informatikáról szóló diskurzus ........................................................... 174
4.2. A MÉDIA METAMORFÓZISA .......................................................................... 176
4.2.1. A rádiózás átalakulása .............................................................................. 176
4.2.2. Hollywood metamorfózisai ...................................................................... 177
5. V. fejezet | Az innováció kanyargós útjai .......................................................................... 178
vi
5.1. CSALÁDI VIDEÓ ÉS ELEKTRONIKUS JÁTÉKOK: A JAPÁN BIRODALOM 179

5.1.1. A családi videó csábítása ......................................................................... 179
5.1.2. A videojátékok, avagy az interaktivitás felfedezése ................................. 182
5.1.3. A numerikus képpel kapcsolatos nehézségek .......................................... 184
5.1.4. Szimulációs játékok és virtuális valóság .................................................. 185
5.2. A HÁLÓZATOK ÉS AZ INNOVÁCIÓ .............................................................. 185
5.2.1. A viziofon ................................................................................................ 185
5.2.2. Az információs sztráda ............................................................................. 187
5.2.3. Az internet a piacon ................................................................................. 188
5.2.4. Az internet és a médiumok ....................................................................... 190
5.2.5. Az új médiumok és a társadalmi kötelék .................................................. 192
4. Általános konklúzió | A sokszínűség védelmében ...................................................................... 194
1. Hálózati világ (1950–1995) ............................................................................................... 194
vii
A táblázatok listája
2.1. Franciaországban kiadott napilapok (1874-1914) ...................................................................... 78
2.2. Újságok a 20. Század elején ...................................................................................................... 79
3.1. A napilapok példányszáma, 1910-1980 (millió) ...................................................................... 153
3.2. A jelentősebb angol napilapok példányszáma ......................................................................... 153
3.3. A franciaországi könyvtermés (1935-1995) ............................................................................ 164
3.4. A generálé occidentale médiaérdekeltségei (1995) ................................................................. 165
3.5. A könyvkiadással kapcsolatos tevékenységek általános indikátorai az 1990-es években ....... 169
viii
Bevezető | A médiumoknak van
történetük
„Az valóban kimutatható, hogy minden ilyen levegőimpulzus végül is valamennyi, az univerzumban létező
egyedre hatással van.”
(Edgar Allan Poe: A szavak ereje)1
1. A média meghatározása
Miből is áll a médiatörténet? Médiának tekintünk minden olyan kommunikációs rendszert, amely lehetővé teszi,
hogy egy társadalom betöltse három létfontosságú funkcióját: a megőrzést, az üzenetek és a különböző
tudásformák távolsági kommunikációját és végül a különböző politikai és kulturális gyakorlatok
reaktualizálását. Valamit valamilyen formában megőrizni azt jelenti, hogy megteremtjük az információk
felhalmozásának lehetőségét, új perspektívába helyezzük őket, és belőlük kiindulva jelentős szellemi munkát
végzünk, azaz lehetővé tesszük mind a tudás, mind a tudás kritikájának fejlődését. Távolsági kommunikációt
végezni, akár a (kéziratos vagy nyomtatott) írás, akár más médiumok (a telefon vagy egyéb 19. század végi
telematikus eszközök) segítségével, annyit jelent, hogy kiszabadulunk a tér- és időbeli meghatározottság
béklyóiból, hogy közkinccsé tesszük a tudást, s egyúttal újrarendezzük a tudáshoz kapcsolódó gyakorlatokat és
modelleket. Ilyen értelemben különösen fontos médiumként tekinthetünk az egyszerű szóbeli közlésre, a
társalgásra,2 amely lehetővé teszi a szociabilitás, a szellemi tevékenység, a politikai cselekvés különböző
formáinak megszerveződését és továbbfejlődését – gondoljunk csak a lutheránus és kálvinista prédikációkra,
később a felvilágosodás kori társaságokra vagy éppen a politikai klubokra. Ugyanez érvényes az írásra, a
nyomtatásra, manapság pedig a kommunikáció és az információ legújabb technikáira.
Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy egy klasszikus definíció szerint médiának tekinthetünk minden
társadalmilag létrejött kommunikációs struktúrát, sőt a definíciót kiterjesztve, médiának nevezzük ezen
struktúrák hordozóit.
2. A média és a közigazgatás
A média kulcsfontosságú szerepet játszik a társadalom életében. A média teszi lehetővé és hozza létre a
társadalmi életet, később persze ez utóbbi visszahat a médiára. Minden társadalom a média köré szerveződik, és
egyetlen társadalom sem működhet a közvetítés (médiation) különféle eszközeinek segítsége nélkül, ezen
eszközök közül a legfontosabbak pedig a különböző médiumok. Ami a szoros értelemben vett közigazgatást
illeti, kizárólag az írás teszi lehe-tővé a dolgok lejegyzését és nyomon követését – írásbeliség nélkül nincsen
igazgatás: Franciaországban a Capeting-monarchia egyre növekvő ereje – különösen a 12. század során – az
egyre jelentősebb írásbeliségen alapszik; a kiépülő királyi közigazgatás hivatalaiban mind több feljegyzés
születik.
A birodalmak szükségszerűen a „papír birodalmai”, később pedig az információ – és az információ

ellenőrzésének – birodalmai. A legújabb kor fontos történelmi változásai egészen a 20. század végéig csak
megerősítik ezt a különösen a legfejlettebb országokban észlelhető jelenséget: a társadalom egyre több funkciót
lát el, az egyén életének mind több mozzanata esik társadalmi ellenőrzés alá; ez a jelenség pedig azon alapszik,
hogy exponenciális növekedésnek indult a társadalom dokumentumtermelése. Az egyre növekvő papírhalom
nélkül a társadalom nyugati modellje voltaképpen működésképtelen lenne.
3. A médiumok és a tudás
A média vizsgálatának második, elvontabb szintjén két kulcsfontosságú jelenségcsoporttal szembesülünk. Az
információt valamiféle anyagi hordozó segítségével rögzítjük, biztosítván hosszabb vagy rövidebb távú
fennmaradását, s ezzel megteremtjük a tudás és az ismeretek felhalmozódásának lehetőségét. A rögzítés tehát a
gondolkodás történetének nélkülözhetetlen eszköze. Fogalmazzunk konkrétabban: a könyv első forradalmának
1
A szavak ereje. In E. A. Poe összes művei. Nemes Ernő fordítása. Szeged, 2001, Szukits Könyvkiadó, 177.
2
A társalgást, amely pedig rendszeres vizsgálatot érdemelne, könyvünk nem tárgyalja.
ix
történetük
legfontosabb mozzanata Gutenberg találmánya (1450 körül). Csak később jön el az a kor, amelyben a
nyomtatott könyvek számának megsokszorozódása először új munkatechnikákat, majd fokozatosan új olvasási
szokásokat, katalógusokat, bibliográfiákat és enciklopédiákat hoz létre, hogy végül, a 16. század közepén
megszülessenek az első nagy, modern könyvtárak. A fentebb leírt változások csak később vezetnek el a tudás
régi modelljének megkérdőjeleződéséhez, a teljes ismeretelméleti újjárendeződéshez, az „1630-as év
csodájához”, Descartes műveihez és a modern gondolkodáshoz. A tudás struktúráját és rendszerét alapvetően a
használatos médiumok materiális fejlettsége, elterjedtsége és lehetséges alkalmazásai határozzák meg.
4. A média és a politika
Az említett két objektív funkció – az ügykezelés és a tájékoztatás – vizsgálata során eljutunk a széles értelemben
vett politika kérdésköréhez. A politikai közelítés fontossága akkor válik szembeötlővé, ha ráébredünk, hogy
nem hagyhatunk figyelmen kívül két megkerülhetetlen tényezőt, amelyek közül az egyik strukturális, a másik
pedig történeti.
1.A struktúrák. Minden emberi társadalom különböző anyagi összetevők (technikák, eszközök), különböző
szervezeti elvek és társadalmi gyakorlatokalapján működik. Minden társadalomnak szüksége van azonban közös
világképre (imaginaire global), s egy elvont értelemben vett kultúrára is, amely lehetővé teszi számára, hogy
elhelyezze magát az időben, értelmet adjon létezésének és tapasztalatainak, és meghatározza jövője kívánatos
irányát. Kizárólag a kultúra képes a társadalomszerkezet valódi dimenzióit felvázolni; cask kulturális tükre teszi
lehetővé a társadalom számára, hogy ábrázolja, reprezentálja önmagát, s a tükör által meghatározott módon
létezzék. Az ideális, a modellszerű3 kivetítése a „kívánatos” – és néha a „lehetséges” – rendjébe, szolgál
magyarázatul a kulturális modell önbeteljesítő voltára. Ez az önbeteljesítő jelleg visszacsatolásszerűen kiterjed a
modell létét és működését biztosító eszközökre, vagyis a médiára.
A szóban forgó modellt természetesen a lehető legelvontabb, legátfogóbb kategóriák alkotják. A keresztény
középkor politikai gondolkodásának központjában a szakralitás elve áll, az az elv, amely egy időn kívüli
(extratempo-rális) célt – az örök üdvösséget – tételez. A modernitás jelentős mértékben azon alapszik, hogy az
emberek terveit az égből leviszi a földre, az emberi cél-kitűzéseket egy deszakralizált rendszer keretei közé
állítja, és olyan jövőt vázol fel, amelynek kívánatos volta abban rejlik, hogy a jelenhez képest javítható. Ezzel
párhuzamosan annak lehetünk tanúi, hogy a médiumok – esetünkben a könyvek, először kéziratos, majd
nyomtatott formájukban – kilépnek a monostorok könyvtáraiból, és világi környezetbe kerülnek; eközben persze
tartalmuk is komolyan módosul. Érdemes megfigyelni, milyen messzire kerültünk az ideálisan felfogott
eszmetörténettől: igaz, hogy a társadalom csak elvont kultúrája által létezik, ezt az elvont kultúrát azonban
jelentősen meghatározzák bizonyos anyagi tényezők – a technikai szint, a történelmi örökség, az
életkörülmények. A médiumok tanulmányozása éppen azt teszi lehetővé, hogy ezen összefonódó viszonyok
rendszerének lényegét ragadjuk meg.
2.Történelmi nézőpontból a legfontosabb szempont a médiumokhoz, illetve az azok hordozóihoz való

hozzáférés kérdése. A szövegek sokszorosításának lehetősége már a 15–16. században oda vezet, hogy az
olvasás egyre több ember számára válik elérhetővé. A küszöbönálló lutheri reformációt az íráshoz való új
viszony határozza meg: minden írástudónak jogában áll közvetlenül hozzáférni az isteni igéhez; a német
reformátorok pedig teljesen új típusú (könnyebb, olcsóbb és gyorsabban elkészülő) nyomtatványokra
támaszkodnak, amelyeknek tartalma is eltér a korábbiaktól, s ráadásul sokkal szélesebb körben hozzáférhetők.
Ugyanez a logika lép működésbe a 18. század során: mind többen férnek hozzá a nyomtatott információhoz, és
ez a változás lehe-tővé teszi polgárok egy csoportja számára, hogy létrehozzanak egy kulturális érintkezési
hálózatot, a Szellem Köztársaságát (la République des Lettres), amely hosszú távon közvéleménnyé
terebélyesedik. Ez teszi lehetővé – különösen Franciaországban –, hogy megindul a politikai forradalom
folyamata. Nyugat-Európa 19. századi története három probléma, a sajtó szabályozásának kérdése, a tömegek
politikai rendszerben betöltött szerepe, illetve a politikai rendszer újjászervezése körül forog.
A jelenség napjainkra sem tűnt el, de sokkal bonyolultabb, rejtettebb és talán egyfajta fonák logika szerint
működik. Egyrészről elmondható, hogy a legmodernebb technikák, amelyek roppant sebességgel egyre
tömegesebb információ szállítására képesek, elvileg a kommunikáció nagyfokú demokratizálását tennék
lehetővé – ahogyan ezt a „felvilágosultak”, különösen a Nora Minc-jelentés állítják; s ez a tétel gyakran
bizonyítást is nyer. Másrészről viszont a rengeteg rendelkezésre álló információ voltaképpen használhatatlan,
pedig az információs eszközök növekvő technicitása miatt mind valószerűt-lenebb, hogy egy átlagos felhasználó
3
Alain Touraine: Production de la société. Paris, 1973. A közelmúltban Franciaországban megjelent könyvek közül a következőkre hívjuk
fel az olvasó figyelmét: Daniel Bougnoux: Sciences de l’information et de la communication. Paris, 1994; Armand Mattelart: L’invention de
la commu-nication. Paris, 1994.
x
történetük
önállóan uralni legyen képes a rendszert. A kérdés pénzügyi oldaláról (a készülék ára, valamint felszerelési és
működtetési költségei) még nem is beszéltünk. A médiumok történetének, ha az egyáltalán a történészek
kompetenciájába tartozik, csak azért van értelme, mert a legégetőbben aktuális kérdésekhez és mélységi
elemzésükhöz jutunk el általa.
5. A médiatörténet és a történetírás
Ez a meglehetősen elméleti távlat valójában jól illeszkedik a történetírás mélységi törekvéseihez. A
médiatörténet azért felel meg tökéletesen Fustel de Coulanges ambiciózus meghatározásának, amely szerint „a
történetírás nem a múltban megtörtént, különféle természetű események felhalmozása, hanem az emberi
társadalom tudománya”, mert a francia historiográfiai hagyományhoz híven a társadalom tanulmányozásának
általa nyújtott perspektívája egyszerre centrális és globális. Roger Chartier a következőképpen fogalmazza meg
az általános médiatörténet részét alkotó könyvtörténet feladatát: „…tör-ténelmi távlatba kell helyeznie a könyv
világának – amely mindig különböző formák, különböző tárgyak, különböző anyagi hordozók világa – és az
olvasók világának – az olvasót társadalmi szempontból képességei, különböző konvenciók, elvárások és
másokkal közös olvasási gyakorlatai határozzák meg – találkozását. […] A történeti kutatás azt is lehetővé teszi,
hogy jobban megértsük a jelenkor forradalmát; a különböző képernyőkön szerkesztett és olvasott, távküldött,
megszokott hordozóiktól elszakadt szövegek forradalmát. Az elektronikus szöveg ténylegesen megkérdőjelezi
azokat a bevett kategóriákat, amelyeken eddig a szerzői jog alapult, és amelyek írásbeli örökségünk megőrzését
és leírását szolgálták…”
A „francia típusú” historiográfia célkitűzése olyan globális történetírás volt, amely az ismeretek különböző
kategóriáit – politika-, gazdaság-, társadalom- és kultúrtörténet – próbálja egységes egésszé összeszervezni. A
szoros értelemben vett politikatörténet (a történelem mint csaták egymásutánja) jelenti a leghagyományosabb
közelítést; a politika szerepének eddig elhanyagolt kérdése azonban manapság komoly újjáértékelésen megy
keresztül: márpedig a médiatörténet, amely a legösszetettebb társadalmi köteléket vizsgálja, mélységesen
politikai természetű problémákat vet fel (az ideológia, az uralom és a politikai részvétel, a közigazgatás
eszközeinek és a kontesztáció lehetséges módozatainak kérdéseit).
A közelmúlt történeti kutatásainak elsődleges terepe a gazdaság- és a társadalomtörténet volt, szoros

összefüggésben azzal, hogy a történetírás különleges fontosságot tulajdonított a gazdasági tényezőknek. A
gazdasági-társadalmi vizsgálatok tárgyául azok az anyagi tényezők szolgálnak, amelyek körül minden csoport
szükségszerűen szerveződik. Márpedig a médiatörténet – hasonlóan a korábbi idők könyvtörténetéhez – ezen
problematika szívében helyezkedik el, legyen szó akár technikatörténetről (gyártási technikák: a szétszed-hető
betűk tipográfiája, az ipari forradalom, a távközlés új technikái) vagy a létrehozás, a terjesztés és a fogyasztás
közgazdaságtanáról (például hozzáfér-hető-e a nyomtatott szöveg, vagy sem; megismerhető-e annak tartalma).
Az 1900-as évektől kezdve azonban a történészek figyelme más kérdések felé fordult, nem kis részben más, a
szélesebb értelemben vett szellem problémáját kutató tudományágak hatására. Franciaországban a Revue de
synthèse historique célkitűzése az akkoriban történeti pszichológiának nevezett kutatási irány előmozdítása volt:
egy adott társadalmi csoportnak csak kultúrája ad mélységet, csak kultúrája biztosítja létfeltételeit. Ez a
harmadik típusú történetírás a század közepének mentalitástörténeti munkáiban kerül fokozatosan újra előtérbe,
és ezen mentalitástörténeti munkák közé tartoznak az új könyv-és nyomtatványtörténeti kutatások.
A mentalitástörténet (a természeti népek szemlélete szembeállítva a tudományos gondolkodással stb.),

különösen pedig a tudás archeológiája4 az im-manencia bizonyos formáját hozta létre, amennyiben
kimondatlanul is többé-kevésbé időtlen struktúrák létezését sugalmazza. Ezek a struktúrák részben vagy
egészben meghatározzák a történeti tartalmat. A felszabadulás vágya az immanencia alól arra ösztönzi a
történészeket, hogy más problémákat vizsgáljanak, és előnyben részesítsék a különböző gyakorlatok, a
személyes életutak tanulmányozását és a monográfiákat. Tudjuk, hogy a monográfia akkor nyeri el valódi
értelmét, ha képes megvilágítani azt a hátteret, amely meghatározza például egy személyes életút vagy egy
sajátos szellemi eljárás jelentőségét. Továbbra is fennáll azonban a kérdés: hogyan általánosíthatjuk a
monografikus eredményeket, hogyan juthatunk el a tudás magasabb szintjére? Márpedig a médiatörténet éppen
azt teszi lehetővé, hogy az aprólékos vizsgálatok eredményei közösségi, kollektív szinten is hasznosuljanak; egy
globálisabb közelítés előtt nyitja meg az utat, hiszen az egyén mikrohistóriáját is vizsgálja ugyan, de népes
csoportok hosszú távú makrohistóriája is a látókörébe tartozik.
4
Michel Foucault: A tudás archeológiája. Budapest, 2001, Atlantisz Kiadó; lásd még uő: A szavak és a dolgok. A társadalomtudományok
archeológiája. Budapest, 2000, Osiris Kiadó.
xi
történetük
Végül, a 2000. év művelt embere számára, aki szeretné reálisan értékelni a média harmadik forradalmát, amely
a közvélekedés szerint körülveszi, és amelynek jelentőségét nem is kívánjuk a priori tagadni, a médiatörténet
nem kizárólag azért lehet érdekes, mert olyan új információkkal és összehasonlításokkal szolgál, amelyek
segítségével bizonyos alapelvek meghaladhatók, hanem azért is, mert lehetővé teszi, hogy felszabaduljunk egy
olyan beszédmód kötöttségei alól, amely szinte kötelezővé tette az új médiumok dicséretét és a hagyományos
médiumok szánakozó lekezelését. A „könyv haláláról”5 szóló rossz kérdéseket jóval pontosabban és
tudományosabban megfogalmazott problémafelvetéssel kell helyettesíteni: mi újat hoz a média-könyv (amelyet
meg kell különböztetnünk az általában vett nyomtatványtól); milyen következményekkel jár a megjelenése;
melyek az új médiumok sajátosságai; hogyan illeszkednek be az új médiumok a megjelenésük előtt már
szükségszerűen létező történelembe, amelynek meghaladásához ők is hozzájárulnak; milyen gyakorlati
változásokat hoznak magukkal közvetve vagy közvetlenül, és milyen ritmus szerint?
A történésznek nem feladata egy minden időben és helyen érvényes, általános médiaelmélet megalkotása. A
történészt szerepe és az általa felhalmozott ismeretek természete ennél szerényebbé, noha paradox módon ennél
nagyra törőbbé is teszi: feladata nem lehet más, mint a legszélesebb értelemben vett kommunikációs rendszerek
diakronikus elhelyezése. A szóban forgó rendszerek egy őket megelőző történelem alapzatán (technika-,
gazdaság-, társadalom- és politikatörténet) szerveződnek, a továbbiakban pedig új orientációk szerint, a
társadalom szükségleteinek, szellemi mozgásainak, ideológiáinak és általános fejlődésének függvényében
fejlődnek tovább; mi több, a társadalmak legfontosabb irányadóivá növik ki magukat. Végül pedig az általuk
hordozott üzenetek és információtípusok, de még anyagi formájuk, az információátadás és az információvétel
módozatai is visszahatnak, jelentősen vagy sem, a „nagy egészre”, a társadalomra, amelynek pedig termékei.
Noha nem vettük számításba a médiumok még (különösen az egyén oldaláról) megtervezendő történeti
pszichológiáját, s noha a makroszkopikus közelítés módszertana szükségszerűen egyszerűsítő, a média története
azzal, hogy bevezeti a tudományosságba a visszhang6 mindig újrakezdődő játékát, voltaképpen az időtartam
dialektikájának szisztematikus vizsgálatára tesz kísérletet.7
6. A médiumok ideje
Végül ejtsünk szót az e könyvben elfogadott kronológiai határvonalakról. Bár a médiumok jelölik ki az
információ áramlásának hordozóit és a kommunikáció társadalmilag létrejött formáit, a kommunikáció fő
funkciói követik a társadalomban bekövetkező változások ütemét (e változásokat egyébként hosz-szú távon ők
maguk is befolyásolják).
Durva megközelítésben három egymást követő, összekapcsolódó és egymást részben lefedő tendenciát
fedezhetünk fel a médiumok történetében. A 18. század második felét tekintsük itt terminus a quóként: ezekben
az években záródik le az a folyamat, amely felszámolja az érzékelésnek és a reprezentációnak azon sémáit,
amelyek a modern kor kezdetétől fogva lehetővé tették a világ megértését és alakítását. Új társadalmi célkitűzés
születik, legyen szó akár a felvilágosult despotizmusról,8 a felvilágosodás problematikájáról vagy éppen a
politikai részvétel kérdéseiről. Ugyanekkor létrejön egy új tudományos és technikai univerzum, amely a
kommunikáció új rendszereit és gyakorlatát is magával hozza. Az 1751-es évet tekintjük a változás
szimbólumának, hiszen ebben az évben kezd megjelenni az emblematikus könyv, az Enciklopédia, amely
egyfelől összegzi régebbi körök könyvekben megőrzött tudását, másfelől viszont a jövőbeli fejlődés ígérete is
egyben. „Az enciklopédiák feladata az, hogy összegyűjtsék a szétszórt ismereteket […], hogy felkutassák és
átadják azok általános rendszerét […], azért, hogy az elmúlt évszázadok erőfeszítései ne vesszenek kárba, hogy
leszármazottaink tanultabbak s egyben erényesebbek, boldogabbak is legyenek nálunknál, s hogy ne tűnjünk el
anélkül a föld színéről, hogy az emberi nem érdekében cselekedtünk volna…” 9
Ebben a politikai indíttatású logikában a nyomtatvány és a könyv központi szerepet játszik: az írás és a
nyomtatás teszi közkinccsé és így kiaknázhatóvá az egész felvilágosodást; végső soron tehát a néptömegek
számára teszi el-érhetővé a fejlődést. A hatalom elmélete egyre finomodik ugyan, a rendszer alapjaiban mégis
konzervatív marad: továbbra is az elitek kizárólagos feladata az ügyek vitele, a közügyekben való általános
részvétel kérdése még nem kerül napirendre, noha fogalmilag már elgondolható. A 18. század utolsó három
évtizedében Franciaországban hirtelen felbukkan a demokrácia problematikája, amelynek alapjául a
természetjog („minden ember szabadnak és egyenlőnek születik”) és az új gondolati modellek egyre szélesebb
5
Fabrice Piault: La fin d’un règne. Paris, 1995.
6
Magának az üzenetnek a visszhangjáról van szó, a kifejezés klasszikus kommunikációelméleti értelmében; de a vizsgálat egy másik
szintjén a hordozók, a formátumok és a felhasználói gyakorlatok visszhangja is előkerül.
7
Gaston Bachelard: La Dialectique de la durée. Paris, 1980.
8
Jean Meyer: Le despotisme éclairé. Paris, 1991.
9
Encyclopédie ou dictionnaire raisonnée… Genève, 1777.
xii
történetük
körű elterjedése szolgál; de szembesülnünk kell a közvetítés (médiatisation) problémájával is: ugyanaz az elv
működik itt, mint a reformáció idején: a forradalmi eszmék sikere legalább részben az új közönséget megcélzó
nyomtatványok elterjedtségétől függ. A folyamat egyébként hiába indult meg már a 18. század végén, csak a
későbbiekben, hosszú távon teljesedhetett be; a 19. század egész történetét pedig a sajtótörvényekkel és a
legjobb oktatási rendszerrel kapcsolatos, végső soron tehát az írás feletti hatalomról szóló vissza-visszatérő viták
határozták meg.
Miközben a fenti kérdésekről folyó éles viták közvetlenül politikai síkra kerülnek át, a nyugati társadalmak
gazdasági struktúrája mély változásokon megy keresztül. Az ipari forradalom elsőként Angliát érinti, s csak
lassacskán kerül át a kontinensre: a nem mezőgazdasági termelés súlya jelentősen meg-nő, az urbanizáció, a
munka új ritmusa – középtávon pedig a gyarapodás és az új fogyasztási logikák és gyakorlatok megjelenése –
gyökeresen megváltoztatja az emberek lakhatási szokásait és életmódját. A közgazdasági és politikai
kérdésekről szóló viták a kor érdeklődésének középpontjába kerülnek. Különösen fontosak lesznek a nyomtatott
médiumok (a periodikák); mivel egyre több olvasót érnek el, jogi helyzetük közvetlen politikai kérdéssé válik.
A 19. században létesültek először olyan, az egész földkerekséget átszövő hálózatok, amelyek elhozták a korban
élők számára a gyors információszállítás tapasztalatát. Ezen egyre kiterjedtebb hálózatok a világfalu vissza-
vissza-térő utópiájának és a mindenki előtt nyitott, univerzális kommunikáció demokratikus álmának első
hordozói. Fogalmazzunk konkrétabban: e hálózatok teszik lehetővé az információáramlás ellenőrzésének
elgondolását és megszervezését a modern képviseleti demokráciák és a liberális elven működő gazdaságok
keretei között. Válaszul a hálózatok működése során megnyilvánuló torzulásokra és visszaélésekre, rövid idő
leforgása alatt kikristályosodnak használatuk különböző formái, megszületik a működésüket szabályozó
törvény- és szabályrendszer; létrejön tehát a nemzetközi együttműködés azon rendszere, amely – kis
módosulásokkal – egészen a 20. századig fennmarad.
A 20. század elejének legfontosabb eseménye: belép a médiumok közé a hang és a kép. Mint az előzőekben a
könyv és az újság, a mozi is sajátosan politikai funkciót tölt be, hiszen a fikciós alkotások az emberi viszonyok,
illetve az egész társadalom képzeleten alapuló ábrázolását nyújtják; tájékoztató funkciójának betöltése során
pedig (lásd a híradót) a mozi összekapcsolja a világ ábrázolását és a közösségi élet bemutatását. Megjelenése
azzal a következménnyel járt, hogy az új médium keretei között régi tartalmak bukkantak fel: újra előkerült az a
nagyregényekre jellemző narráció, amelyhez a 19. század vége szoktatta hozzá Európa végre írástudóvá vált
népeit, és általános lett a populáris sajtó sugallta világkép is. Nem meglepő tehát, hogy a cenzúra kérdése –
amely végigkísérte a könyv egész történetét – az 1930-as évek filmművészeti életét is megosztotta.
Az új médium nemcsak folyamatosságot és újrakezdést jelent, megjelenése azt is lehetővé teszi, hogy komolyan
elgondolkodjunk a médiumok sajátos logikájáról: mi változik, ha nem szavak, hanem mozgóképek segítségével
fejezzük ki magunkat? A 20. századi médiumok vizsgálatának két, egymással összefüggő kérdés szolgál
alapjául: mit mondhatunk el a kép kifejező funkciójáról, illetve hogyan módosulnak a még az írott szó világában
kialakult gondolati sémák? A rádióhallgatás elterjedése a két világháború között pedig új problémákra hívja fel a
kortársak figyelmét: a közbeszéd feletti uralom, a médiumok totális rendszerekbeli kiépülésének, illetve
általánosabban: az állam és az új információs és szórakoztató médiumok viszonyának kérdéseire. Ezen a téren
az észak-amerikai modell élesen szemben áll az európaival: az előbbiben az állam igen erősen beavatkozik, de a
beavatkozás a szabályozásra korlátozódik; az utóbbiban viszont a közhatalom már a programok létrehozásában
is tevékenyen részt vesz. A rádióadásokról szóló gondolkodás kulcskérdése mégsem az, hogy ki rendelkezik az
információ feletti ellenőrzéssel, inkább az, hogyan artikulálódnak a kultúra különböző szintjei (elit- és populáris
kultúra, kereskedelmi és nemzeti kultúrák).
A második világháborút követő években a televízió mutatkozik a korábbi modellek közvetlen örökösének,
nemcsak azért, mert felhasználja a rádió és a mozi szakembereinek gyakorlati tudását, hanem azért is, mert új
terminusokban teszi fel a társadalom szerkezetére és a közösségi életre vonatkozó kérdéseket. A televízió egyre
megújuló folyamatok segítségével formálja a közösség életét, méghozzá nemcsak a kifejezetten politikai
műsorokban, hanem a szórakoztató és fikciós adásokban is. A televízió egyre inkább úgy működik, mint a
legfontosabb mintaadó nyilvánosság – a kifejezés habermasi értelmében –, olyan kivételezett hellyé válik, ahol a
világ, a társadalom, az egyén, az erkölcsi értékek és viselkedések különböző ábrázolásai megütköznek
egymással, és újraszerveződnek. Egyre általánosabb elterjedtsége szükségessé tette a gondolkodást a
természetéről, figyelembe véve elsősorban azt a tényt, hogy megjelenése szakítást jelent az írásbeliség világának
elfogadott gyakorlataival, különösen a könyvvel. Az értelmiségiek által felvázolt duális – a könyv, illetve az új
médiumok – szembeállításban a jelenkori médiumok (mozi, rádió, televízió), különböző mértékben ugyan, de
valamennyien a csábítás, az üres szórakoztatás, a hamis és elidegenítő ábrázolás oldalán állnak. E jellemvonások
nem egy bizonyos történelmi konfiguráció termékei, hanem az új médiumok természetéből következnek.
xiii
történetük
A 20. század végén bekövetkező óriási változások még élesebben teszik fel a média működésének anyagi és
gazdasági feltételeivel kapcsolatos kérdéseket. Új szövegszerkesztői rendszerek születnek, és az adatok egyre
szélesebb közönség számára válnak hozzáférhetővé, az informatika ez irányú tovább-fejlődése megkérdőjelezte
az íráshoz való viszonyunk kizárólagosságát, amelyet még a könyv első forradalmától (a Gutenberg-
forradalomtól) örököltünk.
A képi ábrázolás új ökonómiája pedig egy alapvető modellváltás hipotézisével szembesíti a jelenkor emberét:
lehetséges, hogy éppen most szűnik meg az írás feletti kollektív uralom korszaka, amelyre a képi kultúra kora
következik, amelynek mozgatórugói azonban mindenben különböznek a megelőzőktől? Az új információs
világhálózatok és a nagy adatbankokhoz való hozzáférés, a hypertext gyors felfutása és a képek transzformációs
technikáinak elérhetősége – lehetséges-e, hogy mindezek a lehetőségek teljesen új kollektív – és persze egyéni –
gondolkodásmódot honosítanak meg? Ha így van, akkor elmondható-e, hogy a két évszázada türelmesen és
szakadatlanul szőtt kötelék a különböző tudásformák, az ismeretáramlás és a véleményformálás különböző
módozatai és a képviseleti demokrácia működése között hirtelen elavult és érvényét vesztette? A média
forradalma egyenesen a társadalom modelljének forradalmához vezet.
xiv
1. fejezet - Első rész | A könyv
„második forradalma” (1751-1870)
1. I. fejezet | Az ancien règime könyvkiadása (1751–
1790): a francia modell
A könyv „második forradalma” (1751–1870)
„Abban az időben, amikor ez a történet kez-dődik, a Stanhope-féle sajtó és nyomdafestékes henger nem
szerepelt még a kis vidéki nyomdákban…”
(Balzac: Elveszett illúziók)11
Csak akkor érthetjük meg azokat a jelenségeket, amelyek az 1760-as évektől kezdődően a médiumok
ökonómiáját Gutenberg után másodszor is alapve-tően felforgatták, ha röviden felvázoljuk az ancien règime
könyvkiadásának rendszerét. Rövid ismertetőnk bemutatja majd, hogy a korszak elején hogyan nyíltak meg új
utak a könyvkiadás előtt, és mely logika szerint avultak és tűn-tek el a megelőző kor rendszerének elemei.
A felvilágosodásnak a 18. század közepén győzedelmeskedő kulturális modellje az 1630-as évek szellemi
válságától folyamatosan alakul ki. A 17. század programalkotó szellemi áramlata egyesítette magában az
ésszerűség szisztematikus keresését, a tudományos szellem működési feltételeinek meghatározását és a tudás
fokozatos világivá válását; közvetlen kapcsolatot tételezett fel az ismeretek hasznosításának lehetőségei és az
ember életének anyagi körülményei között: az ismeret objektív és az emberi értelem hozza létre, cserében
viszont meghatározza a fejlődés lehetőségeit. A hiedelmek és vélekedések viszont kikerülnek a tudományos
ítéletek kategóriáinak érvénye alól. A szellem forradalma eleinte csak néhány ezer embert érint, a Szellem
Köztársaságának polgárait. Ezzel a jelenséggel párhuzamosan – bár a könyv ökonómiája végső soron csak igen
kis mértékben módosul – a szövegek és az olvasási módok fej-lődése, valamint a nyomtatott szöveg köré
szerveződő gyakorlatok általános nyitásról tanúskodnak. Újabb és újabb folyóiratok, olvasókabinetek és tudós
társaságok születnek, létrejöttük a lassan egyre jelentősebb kereslet ékes bizonyítéka, bár célközönségük
továbbra sem nagyon népes. Az akkulturáció folyamata hosszú távon megváltoztatja a tömegek életét, ezért
kerülhet előtérbe egy új kérdés (amelyre a felvilágosodás képtelen választ találni), s ezért indulhat el a nemzeti
kérdés és a politikai forradalom (majd forradalmak) teljesen új folyamata. Világosan látszik, hogy egy bizonyos
egyensúlyt sikeresen elérő rendszer (esetünkben a felvilágosodás rendszere) már magában rejti saját
meghaladásának – s végső soron saját pusztulásának – csíráit.
1.1. A HAGYOMÁNYOS KÖNYVKIADÁS

Az ancien règime nyomdászattörténeti szempontból: a nyomdászat működésében a nyomtatás gazdasági és
kulturális rendszerének állandó vonásaira he-lyeződik a hangsúly abban az időszakban, amely Gutenberg
közvetlen – 1500-as évekbeli – utódaitól egészen a 19. század első éveiig tart. Az ancien règime e logikájának
három fontos jellemzője van.
1.1.1. A zárt piac

Ha szoros értelemben vett közgazdasági téren maradunk, azt mondhatjuk, hogy a könyvek piaca teljességgel
zárt, illetve csak minimális mértékben tud terjeszkedni. Egy további fontos tényező: a kor majd három
évszázada során a nyomóprésen csak kevés technikai újítást hajtottak végre, a fából készült, emberi erővel
működtetett gépezet csak igen alacsony termelékenységre képes.2A nyomda általában önfinanszírozó alapon
működő családi vállalkozás: a mester halála és örökösének megtalálása mindig komoly nehézséget okoz.
1
Ford. Benedek Marcell. Budapest, 1998, Európa Kiadó, 7.
2
Histoire de l’édition française. 2e éd. Paris, 1990, 4 vol.; Maurice Audin: Histoire de l’imprimerie: radioscopie d’une ère, de Gutenberg à
l’informatique. Paris, 1972; Le livre français, hier, au-jourd’hui, demain. Paris, 1972; Robert Estivals: Le livre dans le monde: introduction
dans la bibliologie internationale. Paris, 1983 (a jegyzetekben számos értékes hivatkozással, ám sajnos következetlen elrendezésben). Jean-
Noël Jeanneney: Une histoire des médias. Paris, 1995. Médias. Szerk. C.-J. Bernard. Paris, 1995.
1
Első rész | A könyv „második
forradalma” (1751-1870)
Ebben a rendszerben igen egyszerű tipológia alapján szerveződik meg a feladatok megosztása. Egyik oldalon a
rendelésre dolgozó nyomdászmestert találjuk, a másikon a kiadót, aki a publikálandó művekkel kapcsolatos
jogok birtokosa, tehát rendelkezik a szerző és a hatóságok engedélyével: a kiadó többé-kevésbé szabályos
időközökben közzéteszi az elérhető művek katalógusait, amelyek mind a szakmabeliek, mind a vásárlókör
számára munkaeszközül szolgálnak. Ami a terjesztést illeti: nagyon kevés olyan kiadó van, aki kizárólag
kiadással foglalkozik. A piac roppantul szűk, az óriási távolságokat pedig anyagi képtelenség uralni; mindez
arra ösztönzi a szakmabelieket, hogy többoldalúan tevékenykedjenek. A franciaországi vidéki nyomdászok
többsége könyvterjesztő is egyben; a kiadók pedig könyvek kiskereskedésével és bizományi árusításával is
foglalkoznak, miközben a párhuzamos hálózatok is egyre nagyobb fontosságra tesznek szert. Egyre több
könyvet és nyomtatványt adnak el nem könyvárusításra szakosodott kereskedők, házalók és vásárosok, de más
magánszemélyek is, például tanárok. Végül: az ancien règime könyv-kereskedői rendszerében tevékenykedők
előnyben részesítik a könyvkiadás tőkét nem igénylő módozatait: kéziratért igen ritkán fizetnek, a katalógusból
választott művek jogainak megszerzése pedig gyakran cserekereskedelem útján történik.
1.1.2. Korporatista logika

A rendszer második jellemzője: a korporatista logika uralma: a nyomdászok, a könyvkereskedők és a
bizományosok mind különböző korporációkba tömörülnek. Munkájukért és a könyvkiadás felett gyakorolt
öncenzúrájukért cserébe a hatalom a korporációkat kizárólagos jogokban részesíti (lásd a király nyomdásza
stb.): a vállalkozó szellem és a vállalkozók jellegzetes lélektana teljesen hiányzik a rendszerből, s ezen a
technikai forradalom előszele sem képes változtatni.
A numerus claususnak azonban vannak előnyös oldalai is: a legjelentősebb nyomdák tulajdonosai a helyi
notabilitások közé emelkednek. A valen-ciennes-i Henry-dinasztia számos magisztrátus családdal áll rokoni
kapcsolatban.3 A régi nyomdászdinasztiák sikerét a contrario az is bizonyítja, hogy a forradalom idején
leszármazottaik jelentős része emigrációba kényszerül. Az ellenőrzés ezen rendszerének fenntartásában érdekelt
közhatalom a nyomdászok számának korlátozása mellett mindegyiküknek kizárólagos jogokat biztosít. A
hivatalos iratok kinyomtatásával megbízott s így rendszeres (bár nem túl magas) jövedelemre szert tevő
nyomdászok cserében készek a felügyelet és az öncenzúra bizonyos formáinak gyakorlására. Mivel
létbiztonságban élnek, eszük ágában sincs tiltott dolgokkal foglalkozni, ellenben mindent megtesznek annak
érdekében, hogy kiváltságaikat megőrizzék, és az „újonnan jötteket” szemmel tartsák.
A francia, különösen a párizsi könyvkereskedők csak igen kevéssé érdek-lődtek az új típusú spekulációk iránt,
ez azonban nem is meglepő, hisz féltve őrzött kiváltságaik kifejezetten előnyös helyzetet teremtettek számukra:
egy szűk, de megbízható piacra termeltek kis példányszámú, de meglehetősen drága könyveket (még egy valódi
bestseller, az Enciklopédia első, in-folio kiadása is csak négyezer példányban kelt el). „Filozofikus” világnézete
ellenére a lille-i Jean-Baptiste Joseph Henry a következőket írja tiltott portékát ajánló svájci levelezőinek:
„Bizonyos típusú műveket nem áll módunkban fogadni. Be kell egyébként vallanom önöknek, uraim, hogy
bizonyos könyvek árusítása olyan komoly veszélyeket, veszteségeket és kellemetlenségeket jelentene
számomra, ami az egész szakmától elvenné a kedvem; noha én magam is ezen könyvek tartalma szerint
gondolkodom. Egy magára valamit adó kiadóház azonban mindig a nyugalmat részesíti előnyben a kockázatos
haszonszerzéssel szemben.”4
A cenzúra és a kiváltságok következtében szintén ugyanez a logika érvényesül a könyvkereskedéssel is

foglalkozó könyvkiadók döntéseiben. XIV. Lajos óta a királyi hatalom legfontosabb célkitűzése az, hogy olyan
kulturális rendszert hozzon létre, amelynek működésében a király személyének, illetve a központosított
államnak kizárólagos szerepe van: azonfelül, hogy minden szöveget cenzúráznak, a hatalom elismer egy
hivatalos nyelvet és egy hivatalos irodalmat, az Akadémia közzéteszi saját Szótárát (1694), a színháznak és az
irodalomnak pedig a királyi udvar szab irányt. A rendszert a párizsi könyvkereskedő-nyomdászoknak adott
kiváltságok teszik teljessé: a privilégium kedvezményezettje egy meghatározott időtartamra kizárólagos
jogokkal rendelkezik egy adott szöveg publikálására, védelemben részesül a hamisítók ellen, így tehát kockázat
nélkül tesz szert néha kifejezetten jelentős nyereségre. A francia kultúrának a felvilágosodás Európája felett
gyakorolt dominanciája pedig tovább erősíti az érdekközösséget: a legjelentősebb könyvkereskedő-nyomdászok
(szinte kizárólag párizsiak) egyre vagyonosabbak, egészen természetes hát, hogy létérdekük a rendszer
változatlan formájának fenntartása. Gyakorlatilag szabályozatlan tevékenység marad azonban a könyv-
kiskereskedés; ezen üzletág felett a különböző kamarák csak elméleti felügyeletet gyakorolnak. Az 1723-as
3
Frédéric Barbier: Les Henry, imprimeurs et libraires à Valenciennes au XVIIIe siècle. Mélanges de la Bibliothèque de la Sorbonne, 13,
1995. 61–80.
4
Idézi Frédéric Barbier: La circulation du livre dans la région du Nord à la veille de la Révolution. Revue du Nord, LXXI, 1989. 950.
2
királyi rendelet előírja ugyan a könyvek kiskereskedésével foglalkozni szándékozók szakmai képességeinek
vizsgálatát, a rendelkezések átültetése a gyakorlatba azonban elsikkad.
1.1.3. Olvasás és előkelőség

Végül emlékeztetnünk kell arra, milyen szűk volt a korszak olvasóközönsége, amint ezt az írástudással
kapcsolatos statisztikák is bizonyítják. Az olvasóközönség még a 18. század során is apró, felvilágosult
szigetekből tevődik össze, amelyek tagjait esetenként hatalmas földrajzi távolságok választják el egymástól.
Még ha elmondhatjuk is, hogy bizonyos államokban (Európa germán és protestáns vidékei és az angolszász
világ) a lakosság egyre nagyobb hányada válik írástudóvá, a mindennapi élet anyagi körülményei itt sem teszik
lehetővé a rendszeres hozzáférést a nyomtatott betűhöz; kivételt csak a hagyományos könyvek és szövegek
(kegyességi írások) vagy értéktelen ponyvák jelentenek.
Hangsúlyoznunk kell viszont, hogy a lakosság egy csekély hányadára az elképesztően jó anyagi körülmények és
a teljes szellemi nyitottság jellemző. A régi egyházi gyűjtemények mellett nagyon jelentős nemesi könyvtárakat
is találunk, amelyek tulajdonosuk kivételesen magas társadalmi helyzetéről árulkodnak. A hatalmas hercegi
könyvtárak más nagyurak törekvéseinek szolgálnak mintául: említsük meg példaként a Malborough család
fantasztikus blenheimi gyűjteményét vagy éppen a csodálatos trelissicki könyvtárat. A kultúra a kontinensen is
képes a kiemelkedés, az előkelőség eszközéül szolgálni, pedig itt a nagykereskedők, a bankárok, a pénzemberek
kevésbé fontos szerepet játszanak: az Aufklärung Németországának hercegi könyvtáraira a francia választ
műkedvelők (mint például Emmanuel de Croÿ herceg) gyűjteményei adják meg.
Az a tény, hogy a könyv és a nyomtatvány sikerrel hódítja meg a társadalom egy vékony szeletét, nem zárja ki
más fontos jelenségek felbukkanását. A további terjeszkedés lehetősége adott; elsősorban értelmiségi
csoportokat – írókat, oktatókat, papokat, ügyvédeket és jogászokat, valamint orvosokat – érhet el a könyv. Noha
a jelenség globális értékeléséhez egyelőre hiányoznak az eszközeink, mégis, cáfolhatatlan jelek bizonyítják,
hogy egy szociográfiai értelemben igen tarka csoport nyitottá vált az írott betűre. Különböző régi könyvtárak
vizsgálataiból számos adattal rendelkezünk, összegzésük azonban igen nehéz feladat: Párizsban, Észak-
Franciaországban és a Jurában, valamint a tartományi székhelyeken (Dijon, Besançon, Amiens, Lille, Aix-en-
Provence) számos jogász, tisztviselő vagy orvos rendelkezik több száz, helyenként több ezer nyomtatványból
álló, gyakran tematikusan specializált könyvtárral.5 Ugyanezek az emberek népesítik majd be egy generációval
később az új akadémiai társulásokat, így segítvén elő a felvilágosodás kulturális modelljének megvalósulását.
Az olvasóközönség azonban egészen a 18. század második feléig nem volt elég népes ahhoz, hogy meginduljon
az írói tevékenység autonomizálódásának folyamata. Az író, ha nem rendelkezik magánvagyonnal, kénytelen
állást (például egyházi feladatot) vállalni, vagy egy társadalmilag felette álló személy szolgálatába szegődni. A
személyre szóló ajánlás gyakorlata igen jellemző a kor viszonyaira: az olvasóközönség szűkös-ségét uralkodók
és mecénások támogatása egyensúlyozza ki.
Lehetőségek nyílnak tehát a (később értelmiséginek nevezett) tehetségek előtt, de az egyszerű népnek is több
alkalma lesz találkozni az írott betűvel, bár erre kevés és gyakran csak közvetett bizonyítékkal rendelkezünk.
Vidéken, ahol bár általában nem létezik intézményesített könyvkereskedés, azért találhatunk könyvet vagy más
nyomtatványt: a házalók hálózata vagy a helyhez kötött, bár nem könyvárusításra specializálódott árusok
viszonylag rendszeres időközökben eljuttatnak a lakossághoz kis füzetkéket, vallásos könyveket, almanachokat
és naptárakat, képeket, illetve mindenféle papírárut. A kulturálódás elsődleges tere azonban természetesen a
város,6 ahol rengeteg nyomtatvánnyal találkozhatunk, hiszen itt koncentrálódik a kulturális közvetítésre
alkalmas népesség7 (például a háziszolgák), akik a jólétben élők életmódját a széles néptömegek felé közvetítik.
Különösen Párizsban látszik szükségszerűnek, hogy az eleinte csak a kiváltságosokra jellemző művelődési
törekvések a széles néprétegek életére is hatással legyenek. Nemcsak arról van szó, hogy itt könnyebben érhetők
el a kulturális intézmények és szolgáltatások (például a könyvkereskedések), hanem arról is, hogy „Párizs a
királyság minden más városánál kétségtelenül több alkalmat nyújt a kultúrával való találkozásra, hiszen itt
születik vagy található meg minden könyv, újság és kép, de itt élnek és ide kötődnek a jó és a rossz írók is; itt az
írott betű minden formájában fellelhető. A főváros létrehozott egy olyan, csak rá jellemző kultúrát, amelyben a
gesztusok és az életformák a legfrissebb ismereteknek megfelelően alakulnak, és ahol a másokkal való
találkozás és kommunikáció széles le-hetőségei még a legszegényebbeket és az írástudatlanokat is abban a
hitben ringatják, hogy eredeti kulturális javakat sajátíthatnak el. Az újonnan érkező, legyen akár átutazó, akár
Párizsban végleg letelepedni szándékozó, többet érezhet a városi levegőből, mint a közeli kisvárosba felutazó
5
Az Histoire des Bibliothèques françaises mellett lásd még Les Bibliothèques au XVIIIe siècle. Szerk. Louis Trénard. Revue française
d’histoire du livre, no 55–56, 1989.
6
La ville et l’innovation: relais et résaux de diffusion en Europe, XIV–XIXe siècles. Paris, 1987.
7
Les intermédiaires culturels. Aix-en-Provence. Paris, 1981.
3
falusi; a főváros-ban új kapcsolatokon alapuló, az eddigitől gyökeresen különböző, új életet kezdhet, más
emberré válhat.”8
1.2. A KÖNYV ÉS A FELVILÁGOSODÁS

A nagyon hosszú távú (máig tartó) folyamatokban a kontinuitás logikája érvényesül tehát: a legjelentősebb törés
annak a kornak a terméke, amelyben az „ipari forradalom” generikus kifejezésével leírt jelenségek megjelennek.
Finomíthatunk azonban ezen az időrenden, méghozzá úgy, hogy kiemeljük a 19. századi ipari társadalom és a
20. századi fogyasztói társadalom létrejöttét megelőző két történelmi korszak fontosságát: az első lényeges
tényező a konjunktúra fokozatos változása, amelynek következményei a 18. század második felében már
érezhetők; a másik jelentős esemény pedig maga a politikai forradalom, 1789 nagy forradalma. Mindent
összevéve, a könyvkereskedés régi rendre jellemző szabályozásának számos aspektusa változatlanul
megfigyelhető az iparosodó 19. században. Ezzel a kérdéssel már a mentalitástörténeti munkák is foglalkoztak, a
közelmúlt könyvtörténeti kutatásai azonban pontosabb adatokkal tudnak szolgálni: minden jel arra mutat, hogy
Franciaországban, de más országokban is, fokozatosan új helyzet áll elő, különösen az 1760-as évektől kezdve.9
1.2.1. A francia nyomdaipari termékek számának gyarapodása

Bár az ipari termelés csak a restauráció idején, különösen a Júliusi Monarchia éveiben indul erőteljes
növekedésnek; ennek a fejlődésnek azonban az 1760-as évektől kezdve már számos előfeltétele megvan. Ezt
több számszerűsíthető adat mutatja, nem utolsósorban a nyomdaipari termékek számának jelentős növekedése.
Ennek valódi dimenzióit nehéz felmérni: a történész kénytelen a kiadott művek számának vizsgálatára
szorítkozni, figyelmen kívül hagyva két kulcsfontosságú tényezőt, a példányszámot és a kiadványok valódi
elterjedésének kérdését. Adatok egész sora áll rendelkezésünkre, különösen a 19. századtól kezdve, a
kötelespéldány-helyeken és a kurrens bibliográfiákban – például a német könyvkereskedők vásári
katalógusaiban, vagy éppen a bibliofilek és tudósok által összeállított retrospektív bibliográfiákban. Említsük
meg végül a jelentősebb könyvtárakban őrzött kötetek statisztikáját, amely sok szempontból érdekes adatokkal
szolgálhat.
A francia nyomdaipari termékek legjobb értékelését hagyományosan Joseph-Marie Quérard La France

littéraire-jében találhatjuk meg.10 Quérard adatai szerint a kiadott művek száma 1701 és 1770 között
megháromszorozódott, méghozzá egy többé-kevésbé töretlen fejlődési ütem szerint. Ez abszolút értékben évi
2000 kiadványt jelent a század elején; míg az 1770-es évtized éveiben a 6000-et is meghaladja ez a szám. A
növekedés a későbbiekben sem áll meg, persze Quérard szerint (aki egyébként csak az irodalmi kiadványokkal
számol) természetesen lelassul. Ezek a puszta számok is igen fontosak, hiszen arról tanúskodnak, hogy a
könyvszakma struktúrái mély változásokon mentek át; megfeleltek a könyv második forradalma logikájának. Az
egy-egy nyomda, város vagy régió könyvtermésére vonatkozó monografikus részadatok, a fentebbi
megfigyeléseket kiegészítve, ékesen bizonyítják, hogy az 1760-as és 1770-es években újjáéled a vidéki
könyvnyomtatás: Bordeaux-ban, északon11 vagy akár Strasbourg-ban megváltozik a helyzet, és a termelési görbe
hirtelen elemelkedik arról a nulla közeli szintről, amelyre a királyi szabályozás eleddig kényszerítette. A nyitást
jelzi a kiadott művek típusváltozása is: már nemcsak a hagyományos vidéki bestsellereket (helyi érdekű
nyomtatványok,12 kegyes olvasmányok, almanachok, népi naptárak) nyomtatják a vidéki műhelyekben.
A vidéki kiadók ezentúl kifejezetten tudós (régiótörténeti művek, tankönyvek) vagy éppen kifejezetten
szórakoztató jellegű munkák (regények) kinyomtatására is vállalkoznak. Összességében az az érzésünk
támadhat, hogy a piac lassan megnyílik; márpedig ezen lényegi változás következményeként a párizsiak
képtelenek megőrizni hagyományos kizárólagosságukat. E megfigyeléseket megerősítik a kötelespéldány-
helyek, illetve a különféle kiadási engedélyek feldolgozásából származó adatok (ez a két adatsor teszi lehetővé a
fentebbi megállapítások megerősítését és finomítását): a kiváltságok elsősorban a párizsi könyvtermést
szabályozzák: számuk 1730 és 1777 között egyre növekszik, 1735 és 1777 pedig a francia könyvkiadás, illetve a
felvilágosodás két kiemelkedő éve. Az 1770-es években a kiváltságokat ábrázoló görbe hirtelen lehanyatlik, ami
azt jelzi, hogy a párizsiak megérzik a vidéki könyvnyomtatók, illetve a hatalom támogatását élvező újonnan
jöttek konkurenciáját.
8
Daniel Roche: Le Peuple de Paris. Paris, 1981, 204.
9
Daniel Mornet: Les origines intellectuelles de la Révolution française. Lyon, 1989; Michel Vovelle: Le tournant des mentalités en France,
1750–89. Social History, 5, 1977. 605–630.
10
Paris, 1827–1864, 12 vol.
11
A szerző északon nagyjából a mai Nord-pas-de-Calais adminisztratív területét érti. – A szerk
12
A helyi polgárság számára előállított nyomtatványok, például partecédulák, árcédulák stb.
4
Ekkorra a királyi közigazgatás már feladja a kiváltságokra és a szigorú felügyeletre alapozott politikáját, és
sokkal rugalmasabban választja meg módszereit. Az új magatartás legszebb példája az úgynevezett
hallgatólagos engedély: a hatalom, bár nem vallja be nyíltan, lehetővé teszi bizonyos, elméletileg tiltott könyvek
vagy kiadások közzétételét (amelyek lajstromba vétele sem tilos többé).13 A régi rend utolsó évtizedében a
hallgatólagos engedély a hatalom által kiadható felhatalmazások legfontosabbika lesz; a „hallgatólagosan
engedélyezett” könyvek száma szinte exponenciálisan megugrik.
1.2.2. Új könyvek, új olvasók, új olvasási szokások

A terjesztési hálózatok kiszélesedése (például a mozgóárusok és mindenféle viszonteladók által) arról
tanúskodik, hogy a széles néptömegek újfajta viszonyba kerülnek a nyomtatott betűvel. 1789-ben a La Bastille
dévoilée (A Bastille leleplezése) című mű szerzője némi kaján örömmel a következőket írja: „Nem tudom,
mindenki érez-e olyan hálát ezen emberek iránt, amilyet én érzek; ők voltak azok, akik vagyonuk, szabadságuk s
nemritkán életük kockáztatása árán segítettek hozzá minket ahhoz, hogy eljussunk oda, ahol most tartunk. Nem
elegendő ugyanis, hogy az írók megírják könyveiket, valakiknek ki is kellett nyomtatniuk, sőt végtelen tereket,
kémeket és besúgókat legyőzve, el is kellett juttatniuk hozzánk őket.”
További adatokkal is bizonyíthatjuk, hogy a médiumok új, jelentősebb pozíciót foglalnak el a társadalomban; az
új olvasási és a kultúra elsajátításával kapcsolatos szokások ennek a jelenségnek egyszerre jelentik hajtóerejét és
végeredményét. Igaz ez a szövegek formátumára, nyomdai megformálására, de természetére is: úgy érezhetjük,
hogy a társadalom általános célkitűzése módosul ezekben az években, s ezzel párhuzamosan a széles
néptömegek viszonya is radikálisan megváltozik az írott betűhöz.
Még rövid leírását sem adhatjuk itt a francia nyomdaipari termelést e kulcsfontosságú időszakban meghatározó
tendenciáknak. Mindazonáltal fel kell sorolnunk azokat a megkerülhetetlen adatokat, amelyek rávilágítanak az
1760–1770-es években bekövetkező törésre. Ami a könyveket illeti, elmondható, hogy a kiadott művek
tematikus eloszlása megváltozik, persze hosszú távon nem jelentős mértékben. A könyvkereskedelem
bestsellerei még mindig a vallásos jellegű kiadványok; e kategóriába sorolható az 1723 és 1727 közötti években
nyomtatott könyvek több mint harmada, illetve az 1750–1754 között kiadott könyvek több mint negyede.
Ráadásul ezeket a könyveket nyomják a legmagasabb átlagos példányszámban. Az igazi törés a század végén
következik be: becslések szerint az 1784–1788 között nyomtatott könyveknek már csak körülbelül 10%-a
vallásos jellegű. Bár ez a becslés valószínűleg nem állja meg a helyét, tény, hogy Franciaország már az ancien
régime utolsó éveiben elindult a deszakralizáció ösvényén; ezt a folyamatot a forradalom fogja felgyorsítani,
majd intézményesíteni. Európa más államai csak a 19. század második felében indulnak el ezen az úton. 14
A vallási témájú könyvek részaránya tehát csökken, egyre népszerűbbek viszont azok a könyvek, amelyek már a
modern ember viszonyát tükrözik a nyomtatott betűhöz és a könyvből elsajátítható tudáshoz, azaz a tudományos
és szórakoztató olvasmányok. A történetírás, a földrajz és az útleírások egy-részről az egyetemes tudás
enciklopédikus tervének felelnek meg, de más körök és más civilizációk tanulmányozása utal a relativitásérzék
kérdésére és a tolerancia kívánalmára is. A tudományok és a művészetek statisztikai görbéje a vallási görbe
pontos ellentettjeként rajzolódik ki: 1750 körül a nyomtatott könyvek egyötödét tették ki, a forradalom előtti
évekre részarányuk megközelítette a 40%-ot. Komoly következtetéseket vonhatunk le abból a tényből is, hogy a
felvilágosodás könyvtermésének legdinamikusabban fejlődő – persze abszolút értékben még így is kisebbségben
maradó – szektorát azok a könyvek alkotják, amelyeket ma a „politikai gazdaságtan” címszó alá sorolnánk. A
gondolkodás ezen új terepének hangsúlyosabbá válása (különösen 1750-et követően) a felvilágosodás alapvető
célkitűzéséről tanúskodik: hogyan lehetne ésszerűen, a közjót szem előtt tartva megszervezni a társadalmat? A
század második felében jelentősen megnőtt a politikai gazdaságtannal foglalkozó nyomtatványok száma. 15
Adam Smith 1776-ban megjelenő munkáját már 1777-ben franciára fordítják, sőt 1777 és 1789 között nem
kevesebb, mint öt kiadása lát napvilágot. Az 1780-as években egyébként további politikai gazdaságtannal
kapcsolatos témák is közmegvitatás tárgyául szolgálnak, méghozzá brosúrák és újságcikkek lapjain. Amikor az
egész ország a rendi gyűlés összehívásáról beszél, mindenütt elérhető Jacques Necker Rapport fait au Roi… par
le ministre de ses finances (Jelentés a királynak… pénzügyminiszterétől) című munkája. „A jelentést tizenöt
garasért (sol) meg lehetett kapni minden újdonságokkal foglalkozó kereskedőnél, arról nem is beszélve, hogy a
mozgóárusok a főváros minden negyedébe elvitték azok számára, akik meg akarták szerezni. Márpedig sokan
13
Így megjelennek a kiadói, illetve kereskedői katalógusokban is. – A szerk.
14
Der Umgang mit dem religiösen Buch. Göttingen, 1991.
15
Jean-Claude Perrot: Une histoire intellectuelle de l’économie politique. Paris, 1992.
5
meg akarták szerezni, hiszen olyan munkáról van szó, amely igen alkalmas arra, hogy felkeltse a hazafias
polgárok figyelmét.”16
Ami a szórakoztató irodalmat illeti (ide sorolhatjuk a színdarabokat és különösen a regényeket), igen nehéz
volna megbízható becsléseket közölnünk: a statisztikák viszonylagos állandóságot mutatnak – a kiadott
könyveknek körülbelül 30-40%-át alkotják az ide tartozó könyvek –, de a könyvtermelés folyamatos
bővülésének időszakában ez az állandó részarány jelentős növekedést jelent. 17 A kiadott művek nagy száma,
műfaji tarkaságuk,18 a sorozatok és „válogatott művek” (a Bibliothèque universelle des romans – Egyetemes
Regénytár – többtucatnyi kötetet foglal magába) számbavétele tovább bonyolítja a vizsgálatot; mindezek a
tényezők nemcsak a közérdeklődés egyre növekvő sokoldalúságát, hanem az írott szöveghez való új viszonyt is
mutatják.
Szinte emblematikus adathalmazzal szolgál a korabeli folyamatok minden jellegzetességét magában foglaló
kiadványtípus, a periodika. A periodikák rengeteg előnnyel rendelkeznek: még a drágábbak is kifizethetők,
cikkek igen változatos egyvelegével szolgálnak, felgyorsítják a hozzáférést a hírekhez és az ismeretekhez, s
végül lehetővé teszik, hogy olvasóik részt kérjenek a Szellem Köztársaságának (amely egyébként kezdi a
Polgárok Köztársaságává kinőni magát) erőfeszítéseiből és gondolataiból. Jellegzetes formátumuk
következménye pedig a nyomtatott szöveghez való viszony megváltozása: a periodikát, a „lapot”, nem úgy
olvassuk, mintha könyv lenne, nem őrizzük meg feltétlenül könyvtárunkban; az igen elterjedt, de tiszavirág-
életű periodikák térhódításának következtében a nyomtatott szöveg elveszti hagyományos pozícióinak egy
részét.19
A közreadott folyóiratok statisztikájának vizsgálata nemcsak a fejlődés általános vonásait, hanem a műfajon
belüli modellváltásokat és az olvasói szokások módosulását is illusztrálja. 20 Az 1680–1720-as évek viszonylagos
stagnálását követően a görbe emelkedni kezd: a gyors növekedés 1720-ban kezdődik (53 periodika), és egészen
1750-ig tart (137 periodika); hasonló ütemű növekedésre a század utolsó harmadában találhatunk példát – 1760-
ban még mindig csak 137 periodika jelenik meg Franciaországban, számuk 1770-re azonban 188-ra, 1780-ra
pedig 277-re nő. Még ennél is érdekesebb az a tény, hogy nem ugyanazokról a periodikákról van szó; az újakat
nem ugyanazok a célkitűzések mozgatják, és a hozzájuk kapcsolódó szokások is megváltoznak. Az 1770–1789-
es évek gyors növekedése két, eddig többé-kevésbé kisebbségben lévő műfajnak köszönhető: egyrészről
megszaporodnak az újságok – ezzel a kifejezéssel azokat a sajtótermékeket jelöljük, amelyek általános
információkkal szolgálnak, mégpedig gyorsan (1725 és 1750 között 5, 1750 és 1775 között 14, míg 1775 és
1789 között összesen 47 újságot nyomtattak); másrész-ről pedig nagy jelentőségre tesznek szert a
történetipolitikai jellegű folyóiratok (a fentebb említett időszakokban 22, 18 és végül 32 volt belőlük). Ezzel
ellentétben a specializált (például irodalmi) folyóiratok száma stagnál, sőt esetenként csökken is: hiszen ettől az
időtől fogva a periodikáktól gyors és hatékony információk szolgáltatását várják el, ezzel pedig a hagyományos
könyv képtelen hasonló feltételek mellett szolgálni.
Térjünk vissza a könyvekhez: a kiadások nyelvében és a kiadott művek formátumában bekövetkező változások
szintén a könyvek tartalmának világivá válására és az olvasás szokásának elterjedésére utalnak. Még egy olyan
régi nemzetállamban is, amilyen Franciaország, megfigyelhető, hogy az 1760-as évektől kezdve jelentősen
megnő a francia nyelvű publikációk aránya a latin nyelvűek rovására. Németországban, melyet sokkal
bonyolultabb viszonyok jellemeznek, hasonló a helyzet – pedig ott ráadásul életerősebb maradt a latin
tudományosság hagyománya, és nem is létezik egységes nemzetállam. A német nyelven kiadott könyvek száma
először az 1760-as években haladja meg a latin nyelvűekét: a könyv végleg kilép a tudósok világából, és a
szélesebb közönség meghódítására indul.
Ezzel párhuzamosan módosul a könyv formátuma is; márpedig a könyv technikai szerkesztésében bekövetkező
változások igen nagy jelentőségűek. A formátum, a könyv vastagsága, a tipográfiai változások, a szöveg
elrendezése az egyes oldalakon belül (a többé-kevésbé elkülöníthető bekezdések formájában), az illusztrációk
szerepe, a visszakeresést lehetővé tévő apparátus (címlap, oldalszámozás, élőfej, tartalomjegyzék, mutatók)
megléte vagy hiánya megannyi, a könyvkereskedő és a nyomdász döntéséről tanúskodó jel; egyúttal ezek a
16
Journal de Hardy, 2 janvier 1789 (BN, ms. Fr. 6687). De l’administration des finances en France című értekezésében Necker is a
közvélemény megnövekedett jelentőségét emeli ki.
17
S. P. Jones: A List of French Prose Fiction from 1700 to 1750. New York, 1939; V. G. Mylne – R. Frautschi: Bibliographie du genre
romanesque français, 1751–1800. London–Paris, 1977.
18
Megtalálhatjuk itt Rabelais írásai mellett a „Kék könyvtár” egyes darabjait, a 17. század legnagyobb regényeit éppúgy, mint a
felvilágosodás alapszövegeit (pl. Az Új-Héloïse-t) vagy Mme de Sévigné leveleit.
19
Pierre Albert-Fernand Terrou: Histoire de la presse. 3. kiad. Paris, 1979.
20
Jean Sgard: Dictionnaire des journaux, 1600–1789. Paris, 1991, 2 vol.
6
tényezők határozzák meg, miképpen használhatják az olvasók a kiadott könyveket. 21 Viszonylagos

észrevétlenségük ellenére jelentőségük óriási. A tárgy archeológiája – legyen szó egy könyvről, periodikáról,
újságról, vagy később a rádióról és az azt követő médiumokról – mindig pontos felvilágosításokkal szolgál
használatáról és a hozzá kapcsolódó gyakorlatok fejlődéséről.
Márpedig a 18. század második felének legjellemzőbb fejlődési tendenciája, hogy a könyv könnyebbé,
elérhetőbbé, kezelhetőbbé válik. Az in-octavo, in-duodecimo vagy még annál is kisebb formátumú könyvek
meghódítják a közönséget. Igen népszerűek lesznek – legalábbis bizonyos körökben22 – az apró, kézre eső
könyvecskék, amelyeket az olvasók a zsebükben hordanak, s alkalomadtán kocsiban vagy séta közben olvasni
kezdhetnek. A rendszeres kutatások azt is kimutatják, hogy ezzel párhuzamosan a könyvek vastagsága
(oldalszáma) is csökkenő tendenciát mutat, olyannyira, hogy a forradalom éveire a füzetkék és más pillesúlyú
olvasmányok uralják a piacot. Vizsgáljuk meg végül a szövegek belső elrendezését. Bár ezen a téren nem
rendelkezünk szám-szerűsíthető adatokkal, az mindenképpen megállapítható, hogy a fejlődés iránya megfelel az
új típusú gondolkodás követelményének: világos, egyértelmű és viszonylag levegős szövegelrendezés, elegáns
és tökéletesen olvasható tipográfiai jelek (Didot), jól elkülöníthető és nem túl hosszú bekezdések, mutatók,
élőfejek, az olvasást megkönnyítő hivatkozási rendszerek, minőségi illusztrációk; megannyi jel, amelyek
mindegyike a kor jellemző törekvéseire, az áttekinthetőségre, az ésszerűségre és az elérhetőségre utal.
A nyomtatványok számának emelkedése, illetve tartalmuk és formátumuk jelentős módosulása világosan jelzi,
hogy kialakult egy új, szélesebb és eddig ismeretlen olvasási szokásokkal rendelkező olvasóközönség (ahogy
erre a német történészek külön is felhívták figyelmünket). Olvassuk csak újra Sébastien Merciert: „Manapság
bizonyosan tízszer többet olvasnak Párizsban, mint száz évvel ezelőtt, erről könnyen meggyőződhetünk, ha
szemügyre vesszük a városban számtalanul elszórt kis könyvárust, akik, kis utcasarki bódéikban vagy akár a
szabad levegőn, régi könyveiket vagy éppen új, hatalmas ütemben meg-jelenő füzetkéiket árulják. A vásárlókat
mintha csak mágnes vonzaná a polcokhoz. Már-már terhére vannak az árusnak, aki, hogy ügyfelei ne tudjanak
leülni, eltávolította boltjából a székeket. De az olvasókat ez sem gátolja abban, hogy órákat töltsenek a könyvek
fölött vagy éppen a füzetkéket lapozgatva, és persze előzetesen ítélkezzenek érdemeikről és esetleges
sikerükről.”23
1.3. A NYITÁS KONJUNKTÚRÁJA

1.3.1. A könyvkiadás szabályozása
A könyvkiadás – különösen a 18. század utolsó harmadában fellépő – irányváltásának számos kísérőjelenségét
is megfigyelhetjük: megváltozik a nyomtatott kiadványok társadalmi státusa, a könyvkiadás geográfiája, végül
pedig módosul a könyvszféra szabályozása.24 A könyvkiadás szabályozása Franciaországban 1629 óta a
kancellár feladatai közé tartozik; az egyház és az egyetem ősi, a kiadott szövegek ellenőrzésével kapcsolatos
előjogait pedig az 1623-ban létrehozott királyi cenzori hivatal veszi át. Minden egyes kiadvány megjelenését
adminisztratív aktusok egész sora szabályozza tehát, a két legfontosabb közülük: a cenzor által kiadott
nyomtatási engedély, illetve a királyi privilégium, amely egy adott könyv kinyomtatására kizárólagos jogokat
biztosít a kiadó számára, legalábbis egy bizonyos időre.
A rendszer politikai és gazdasági logikája (szigorúan ellenőrzött és drága könyvek) tehát a gyakorlatban a
külföldi, különösen pedig a periférián található nyomdákat részesíti előnyben. 25 A merkantilista gondolkodás
pedig azt sugallná, hogy az államot nem kifizetődő megfosztani ettől a nem elhanyagolható jövedelemforrástól,
hiszen a tiltott könyvek külföldi kinyomtatását úgysem lehet megakadályozni, s nem kivitelezhető a példányok
összeurópai (így Franciaországot is magában foglaló) elterjedésének meggátlása sem. Chauvelin, aki 1729 és
1732 között a könyvnyomtatást felügyelő ügyosztály (la Li-rairie) munkáját irányítja, a következőképpen fejezi
ki elégedetlenségét: „Ha már úgyis kinyomják ezeket a könyveket, jó franciaként nem mondhatok mást: jobb
lenne, ha nálunk nyomnák. Mióta csak megvannak ezek a Bayle-ék, biztos vagyok benne, hogy legalább
egymillióba kerültek az államnak. Miért dobjuk ki ezt a pénzt az ablakon? Bayle-t így is, úgy is olvassák…”
21
„A Rajnán, illetve a Csatornán túlról érkező könyvek jórészt igen kuszák: megírták ugyan őket, de elfelejtették megszerkeszteni…”, idézi
René de Chateaubriand: Mémoires d’outre-tombe. Paris, 1982, t. II. 580.
22
1747-ben a Versailles-ból Párizsba kocsin hazatérő Emmanuel de Croÿ herceg sötétedéskor nem szándékozik abbahagyni az olvasást, így
kocsisát arra kéri, hogy gyújtson világot. Majd leszáll szükségét végezni, kocsija viszont elrobog mellette, a kocsis nem vette ugyanis észre,
hogy leszállt. Marie-Pierre Dion: Emmanuel de Croy. Bruxelles, 1987, 196.
23
L. S. Mercier: Le Tableau de Paris. Amsterdam, 1781–88, 12 vol. T. 12, 151–155.
24
Georges Minois: Censure et culture sous l’Ancien Règime. Paris, 1995; Philippe Minard: Typographes des Lumières. Seyssel, 1989.
25
Itt azokról a Franciaország határainak közvetlen közelségében található nyomdákról van szó, amelyek francia könyvek kiadására
szakosodtak.
7
Ebből az alapelvből indul ki Chauvelin, amikor kiadja az első „hallgatólagos engedélyeket”. Persze ettől még
nem kevésbé szúr szemet a rendszer politikai-közigazgatási struktúrái és a felvilágosodás között húzódó
szakadék, amelynek áthidalására Chauvelin még egy kísérletet tesz. Így fogalmaz az ügyosztály felügyelőinek
elküldött instrukcióiban: „Az elkobzandó és megvizsgálandó gyanús és veszélyes könyvek listájáról az a
véleményem, hogy nem egy mű van köztük, amely nélkülözhetetlen a könyvtárakban, és a művelt emberek
haszonnal forgathatják. […] Bátran szemet hunyhatunk tehát a megtűrt régi könyvek felett, még ha azok
nincsenek is hivatalosan engedélyezve. Persze csak akkor lehetünk engedékenyek, ha a példányszám és az
érintett személyek rangja arra enged következtetni, hogy a szóban forgó könyvek nem céloznak meg szélesebb
közönséget, illetve nem tesznek lehetővé visszaéléseket. Semmi sincs nagyobb ellentétben a könyvkereskedelem
szellemével, mint
a túlzott szigor…”26
A kereslet növekedése nyomást gyakorol a rendszerre: egyre nehezebb megmondani, hol húzódik a határ a
törvényes és a törvénytelen között. Új típusú engedélyek egész serege árnyalja a képet: említsük meg a pecsétőri
engedélyt, a „hallgatólagos engedélyt” vagy egyszerűen a félhivatalos felhatalmazásokat. Az 1735–1745-ös
évektől a hatalom „megengedő, kissé szégyenkező és nagyon szemforgató politikát” kezd folytatni. 27
Ugyanakkor a királyság társadalmi és politikai struktúrája nem teszi lehetővé a rendszer teljes megnyílását; s az
olvasási szokások elterjedésnek folyamatában sem következik be áttörés: csak a pallérozott szelleműek
rendelkeznek az ahhoz szükséges szellemi felkészültséggel, hogy bármit elolvassanak, ami a szemük elé kerül.
A szélesebb néptömegek számára az ellenőrizetlen olvasmányok továbbra is nagy veszélyt jelentenek; úgy
elvesznének ködképeikben, mint a lovagregények túl odaadó olvasója, a híres Don Quijote de la Mancha…
Mindebből egy kétlelkű gyakorlat következik: a kiváltságosok nem akarják ugyan megtagadni saját koruk
ideáljait, de nem hajlandóak arra sem, hogy támadást intézzenek azon rendszer ellen, amely éppen az ő
privilégiumaikon nyugszik.
Amikor a kancellár saját fiát, Chrétien Guillaume de Malesherbes-et (1721– 1794) nevezi ki a Librairie élére
(1750–1763), úgy tűnik, a filozófusoknak végre nyert ügyük van. Malesherbes több programadó jelentőségű
szöveg szerzője, idézzünk itt a Mémoires sur la librairie (Emlékiratok a könyvkiadás szabályozásáról) című
munkájából, amelynek bevezető részei 1758–1759-ben látták meg a napvilágot. Alapállása a kezdetektől
nyilvánvaló: „Csak egyféleképpen lehet érvényt szerezni a tiltó rendelkezéseknek: ha nagyon kevés van belőlük
[…] Sok kis visszaélést el kell tűrnünk, hogy felszámolhassuk az igazán nagyokat.” 28
A nagy törést tehát továbbra is az 1760-as évekre kell datálnunk. Males-herbes emlékiratainak megjelenését
követően írja meg Diderot (1763-ban) a Lettre sur le commerce de la librairie (Levél a könyvkereskedelemről)
című munkáját. A felvilágosodás könyvtermése ezekben az években látszik meghaladni minden eddigi csúcsot:
1764-ben jelenik meg az Emil és a Társadalmi szerződés, s az 1751-ben induló Enciklopédia, a kor legnagyobb
kiadói vállalkozása, szintén ekkor kezd beérni. Az 1760–1770-es évek választásai többséghez juttatják az
Akadémia kebelén a „filozofikus” eszmék párthíveit; ráadásul egyre több felvilágosult főtisztségviselőt
találhatunk a királyi közigazgatás kulcsposztjain.
Az erőviszonyok egyre érezhetőbb módosulása arra utal, hogy válságba kerültek azok a hagyományos értékek,
amelyek köré a társadalom épül, illetve amelyek lehetővé teszik működését. Idézzük fel Michel de Certeau
elemzését: a normaszabó autoritások engedélyezik a kommunikációt, amennyiben az egy közös (és közösként
elismert) hivatkozási rendszer szabályai szerint történik; s miután meghúzták a lehetséges és a kívánatos
határait, nem tiltják az invenciót sem. A normatív (értsd: a törvényes) és a kívánatos viszonyában bekövetkező
változások azonban megritkítják a „társadalom belélegezhető levegőjét”; mindez oda vezet, hogy kiegészítő
vagy helyettesítő rendszerekre lesz szükség. Noha a könyv- és médiatörténész arra a legkevésbé sem hivatott,
hogy feltárja ezen helyzet okait, azt hangsúlyoznia kell, milyen fontos szerepet játszik ebben a folyamatban a
nyomtatott könyv. Végső soron éppen a királyi hatalom tesz 1777-ben kísérletet arra, hogy végrehajtsa a francia
könyvkereskedelem struktúráinak elkerülhetetlen modernizációját: ehhez összhangba kell hoznia a
felvilágosodás liberális alapelveit a politikai felügyelet szükség-szerűségével, valamint meg kell birkóznia a
könyvtermés növekedésével és a megszámlálhatatlan új könyvárus és viszonteladó beillesztésével a rendszer
régi kereteibe.
26
BN ms. fr. 21990, f 10–11.
27
Henri-Jean Martin: Histoire de l’édition française. Paris, t. II. 80.
28
Chrétien Guillaume Lamoignon de Malesherbes: Mémoire sur la librairie. Mémoire sur la liberté de la presse. Éd. R. Chartier. Paris,
1994. Utóbbi, 1788-ban befejezett írásában Malesherbes síkra száll az előzetes cenzúra eltörlése mellett: úgy véli, a sajtószabadság a
felvilágosodás logikus következménye.
8
A merkantilista érdekek egyezni látszanak a liberális elmélettel; Males-herbes a korporatizmusról és a

rabszolgaság eltörléséről szóló viták idején figyelmeztet a következőkre: „Manapság elhatároztatott, hogy csak
abból lehet párizsi könyvkereskedő, aki vagy könyvkereskedőcsaládból származik, vagy valamiféle szövetségre
lépett egy ilyen családdal – ez a helyzet minden versengést elfojt. A szégyenteljes monopóliumokat birtokló
könyvkereskedőfiak, akiknek vagyona így nem forog veszélyben, s akik a kinyomtatott könyvek legnagyobb
részét birtokolják, munkálkodás, szorgalom nélkül is élvezik javaik gyümölcseit, éppen úgy, mintha az egy nagy
jövedelmet hajtó földdarab lenne. Nincsenek már olyan tevékeny és értelmes alattvalók, akik – mivel
dolgozniuk kell, hogy vagyonosodhassanak – minden lehetséges módon hasznosak próbálnának lenni a köz
számára.”
Ugyanakkor persze az államérdeket sem felejthetjük ki a számításból: amikor Turgot eltörli a korporációkat,
nem nyúl a párizsi könyvkereskedőket és nyomdászokat tömörítő céhhez, valamint továbbra is limitálja a párizsi
nyomdászok számát, hiszen a Librairie fennálló rendszere lehetővé teszi az ellenőr-zés és a cenzúra hatékony
működését. Reformjának lényege, hogy eltörli az örök kiváltságokat, és meghonosítja a szellemi tulajdon
fogalmát: a kiváltságok ezentúl csak az új könyvekre vonatkoznak, újranyomásukat elég egyszerűen
engedélyeztetni – így a párizsi nyomdák monopóliuma megtörik. Az új rendelkezések a kiváltságok automatikus
meghosszabbításának rendszerét is felszámolják; a privilégiumok ezentúl vagy csak a mű szerzőjének haláláig
vagy legalább tíz évig érvényesek.
Fokozatosan felszámolják tehát a párizsi könyvkereskedők monopóliumait, a szakma vidéki képviselői viszont
állandó bátorítást kapnak, hogy bővít-sék tevékenységüket. Úgy gondoljuk, nem arról van szó, hogy az 1750–
1770-es évek boomját követő állítólagos csökkenést kellene megfékezni, hiszen a könyvtermés 1770-et
követően is növekszik, de belső arányainak nagymértékű módosulása számos problémát vet fel: hogyan
oldhatók meg a modernizációval, a nyomtatott betű társadalmi státusának megváltozásával járó nehézségek,
illetve hogyan lehetséges nemzeti szinten újjászervezni az eddig kizárólag a királyi főváros körül koncentrálódó
könyvpiacot?29 Sok korszakra – különösen az Első Császárságra – érvényesnek tűnik az a megállapítás, hogy
minél gyorsabb ütemben bővül a nyomtatványok piaca, annál nagyobb jelen-tőséget tulajdonít a politikaelmélet
a nyomtatványok társadalmi szerepe kérdésének, illetve annál nagyobb erőfeszítéseket tesz a hatalom a szóban
forgó szféra megszervezésére és ellenőrzésére.
Térjünk ki végül arra, hogy mivel a társadalom mind fokozottabb érdeklődést tanúsít önmagával szemben, s
mivel egyre növekszik az olvasók száma, bizonyos közvetítők – írók, irodalmárok, újságírók, könyvkereskedők
és kiadók – új státusra és új társadalmi szerepre tesznek szert. A jelenség mind Franciaországban, mind
külföldön jól érzékelhető. Németországban komoly vita folyik az írói függetlenségről: a nagy írók, élükön
Goethével, feljebb lépnek a társadalmi ranglétrán; bizonyos művek előjegyzése pedig erkölcsi és hazafias
kötelességnek számít. A zenében a fejlődés hasonló irányát figyelhetjük meg, elég, ha Mozart elmosódó alakjára
gondolunk, aki, 1781-ben elhagyva Salzburg érsekét, Bécsben telepszik le, s ott próbál megélni – igen nehezen
– művészetéből.
Franciaországban a piacok megnyílása, az olvasni tudók viszonylag nagy társadalmi részaránya, illetve az a
körülmény, hogy a könyvek szinte az ország egész területén elérhetők voltak, kétségtelenül felgyorsította az írók
felszabadulásának folyamatát a mecenatúra gyámsága alól. Az angol Samuel Johnson 1755-ben Lord
Chesterfieldhez írott levele30 után idézzünk az írók függetlenségi harca egyik vezérének, Beaumarchais-nek
Duras hercegéhez 1780-ban írott leveléből: „Véleményem szerint helyesebb, ha az író műveinek bevallott
gyümölcseiből tartja el magát, mint ha posztok és kegydíjak után szaladgálna, amelyeket egyébként is túl sok
könyörgés árán szerezhet csak meg…”
Ezen változások kísérőjelenségeként bukkan fel a szerző új, Voltaire-ben és Rousseau-ban megtestesülő típusa:
általános elismerésnek örvendő hős és szimbólum, akinek sikere a legbiztosabb jele annak, hogy az
olvasóközönség önálló entitássá formálódott. A szerző személye hol egy filozófiai vagy politikai álláspontot
(Franciaországban az író értelmiségivé31 növi ki magát), hol pedig egy nemzet megszületését (Németországban,
Oroszországban stb.) szimbolizálja. A contrario, a könyvpiac kiszélesedésének bizonyos visszás
következményeit is ismerjük: a csalódott, sikertelen és tehetségtelen írók és intellektüelek, a „kávéházi
Rousseau-k” élen jártak a bevett hatalmi intézmények (a király és az egyház) bírálatában.
29
Henri-Jean Martin: Histoire de l’édition française. Paris, 1990, t. II. 683.
30
Lord Chesterfield annak a Samuel Johnsonnak akar anyagi támogatást nyújtani, akit hét évvel azelőtt elutasított. Az öntudatos Johnson a
következő szavakkal hárítja el a lord ajánlatát: „Hét éve volt, nagyuram, hogy önnél előszobáztam, hét éve kergettek el az ön ajtaja elől.
Közben számos nehézség árán, de végre befejeztem a művem, anélkül, hogy bárki is segített, támogatott vagy akár egy mosollyal bátorított
volna…” (idézi R. Escarpit: Sociologie de la littérature. Paris, 1973, 51.).
31
Paul Bénichou: Le Sacre de l’écrivain. Paris, 1973.
9
1.3.2. A könyv földrajza, hálózata és társadalmiasodása

Egyre növekvő könyvtermés, egyre gyorsabb terjesztés, el nem halkuló viták a nyomtatott könyv társadalmi
szerepéről, valamint a kérdés legmegfelelőbb politikai szabályozásáról, a könyvkiadás szabályszerű menetének
gyökeres újjászervezése – mindezek a jelek nemcsak a nyomtatott betű, illetve általában az olvasás új pozícióit
mutatják a francia, illetőleg a nyugati társadalomban, hanem arra is fényt derítenek, milyen hatalmas jelentősége
volt az 1760– 1770-es években bekövetkezett törésnek, amely valóban megnyitotta az utat a könyv második
forradalmának kibontakozása előtt. Mindenki érzi, hogy rövidesen beköszönt az új konjunktúra; a francia- és
más országbeli könyvesek meg is tesznek mindent, hogy meglovagolhassák azt.
Az első jel: a technikai újítások. A 18. század második felében már tanúi lehetünk a gyökeres technikai
rendszerváltás kezdeteinek, elég, ha a birminghami angol kohászokra gondolunk. A fán és vízen alapuló
technikákat először a fémre, majd a motoros erőre épülő rendszerek váltják fel. Ugyanakkor a növekvő kereslet
felveti a nyersanyag kérdését: egyre szélesebb körben rettegnek a papírhiánytól. Gyors ütemben születnek az
újabbnál újabb technikai újítások, a baseli Haas új nyomdagépét Laurent Anisson komplett vagy kétnyomású
gyorssajtója, majd Didot-Saint-Léger tekercspapír-gyorssajtója (ez utóbbi honosítja meg a nyomdatechnikában a
hengert, amely minden későbbi fejlesztés alapja lesz majd), végül pedig Lord Stanhope öntöttvas sajtója követi.
Ezek nagy jelentőségű vívmányok: egyrészt arról tanúskodnak, milyen nagy nyomásnak voltak kitéve a fennálló
struktúrák, másrészt pedig a technikai újítások olyan hullámának kezdőpontjául szolgálnak, amely több mint egy
évszázad alatt ugyan, de teljesen átalakítja a poligráfiaipart. Leckét kaphatunk klasszikus közgazdaságtanból: a
potenciális kereslet által gerjesztett termelésnövekedést először a munkafeltételek megváltoztatásával (a munka
idejének és hatékonyságának növelésével) próbálják fedezni. Ez az út azonban viszonylag rövid távon
járhatatlanná válik: a járulékos költségek oly mértékben megemelkednek, hogy a vállalkozók kénytelenek a
termelés másik tényezőjére, a tőkére is figyelemmel lenni: technikai újításokat kell bevezetniük, és szüntelenül
frissíteniük kell a gépparkjukat.
Ennél azonban rövid távon sokkal fontosabb a vidéki könyvkiadás újjáéledésének folyamata 1770 után. Egyre
többen kérnek hivatalos engedélyt könyvkereskedés vagy nyomda nyitására, kérelmeiket pedig sokan azzal
indokolják, hogy a már működő kereskedések és nyomdák nem képesek az egyre növekvő piac igényeit
kielégíteni. Szó sincs arról, hogy ez csupán üres retorikai fogás volna: vizsgáljuk csak meg Franciaország északi
régióját, amelyről a történetírás - tévesen - azt tartja, hogy keményen ellenállt a felvilágosodás betörésének,
illetve hogy kulturális téren csak nagyon lassan fejlődött (ez csak az iparosítás korára lesz igaz). Mindezt
cáfolandó, a kutatás kimutatta, milyen széles (és a 18. század utolsó harmadában gyors ütemben bővülő)
könyvterjesztő hálózattal rendelkezett a szóban forgó régió. Valenciennes-ben például gyakorlatilag
monopolhelyzetet élvezett a roppant jómódú Henry család, amely egyébként rokonságban állt a város és a
francia Hainaut legelőkelőbb polgárdinasztiáival, s tagjai jó kapcsolatokat ápoltak Sénac de Meilhan
intendánssal is. Bár az 1783. december 11-i dekrétum rögzíti a szabad nyomda- és könyvkereskedés-alapítás
jogát, a Henry család egy volt főszedője, noha számos kérelmet beadott, mégsem volt képes megnyitni a város
második nyomdáját. Ugyanez volt a helyzet Strasbourg-ban, ahol „Rolland és Jacob” csak versailles-i
támogatóiknak köszönhetően nyithatták meg betűöntőműhelyüket, majd nyomdájukat - később az egészet
felvásárolta egy helyi nyomdász-könyvkereskedő dinasztia. Mindenesetre elmondható, hogy a nyomda és
könyvkereskedés nyitására irányuló kérelmek megsokasodnak Blois-ban, Alençonban, Limoges-ban, Bordeaux-
ban, Nantes-ban és sok más helyen.
Tekintsünk el egy pillanatra a vidéki nagyvárosoktól (amelyekben az 1770-1780-as években folyamatosan nő a

könyvkereskedések száma és így a könyvforgalom is); egyre több könyvkereskedőt találhatunk a kisvárosokban
és a mezővárosokban, amint ez kiviláglik az északi, a Rhone menti és a Calvados környéki területekkel
foglalkozó vizsgálatokból. A későbbi Vosges megye területén nem kevesebb mint 14 könyvkereskedőt
találhatunk az 1789-et meg-előző években, méghozzá nemcsak a jelentősebb városokban (Épinal, Mire-court,
Saint-Dié), de Bruyères-ben, Plombières-ben és Bussangban is.32 Az állandó telephellyel rendelkező
könyvkereskedő az esetek többségében oly módon kénytelen kiegészíteni jövedelmét, hogy vidéki
megrendelésre házhoz szállíttat, vagy személyesen látogat el a falusi vásárokba és búcsúkba. Említsük meg
végül, hogy a falusi és kisvárosi könyvterjesztés feladatát egyre nagyobb mértékben vállalják magukra a
letelepedett viszonteladók, nemritkán a helyi takácsok, akik részt kérnek a helyi papír-írószer- és könyvüzletből
is. A Lotaringiai Hercegségben már az 1730-as években számos könyvkereskedő feljelentette a helyi takácsot
engedély nélküli könyvárusítás vádjával. A perek nagy száma a jelenség elterjedtségét látszik bizonyítani.
1.3.3. A házalókereskedelem (a kolportázs)
32
Sandrine Meyer: Les hommes du livre dans les Vosges de 1700 à 1815. Szakdolgozat. Université de Nancy II, 1989.
10
A könyv, illetve a nyomtatott betű elsődlegesen az intézményes, helyhez kötött, szakosodott és a hatóságok
szeme előtt tevékenykedő könyvkereskedők révén jut el az egész országba. De fontos szerepet játszanak a
viszonteladók is; ezek egy részét állandó kirakodóvásárosnak tekinthetjük (hiszen mindennap biztosan ugyanott
lelhetők fel), de tőlük meg kell különböztetnünk a mindenféle rendű és rangú mozgóárusokat.
A szóban forgó viszonteladók és kirakodóvásárosok egy részének idővel sikerül tartósan letelepednie és boltot
nyitnia. De a 18. század második fele ezzel együtt is a házaló-könyvkereskedelem fénykora. Hálózataik
bizonyos jól meghatározható helyek köré szerveződnek, amelyek nyomdái ontják a „kék füzeteket”, a
kifejezetten házalóknak szánt nyomtatványokat (almanachok) és a hamisított vagy tiltott műveket. Némely
házalók évente csak egyszer hagyják el falujukat: körútjukat akkorra időzítik, amikor a földeken áll a munka. A
helyi könyvkereskedőnek adják át almanachjaikat, naptáraikat és „lapocskáikat (canards)”; a tél folyamán az
egész falu ezeket csócsálja majd. Mások viszont (gyakran bizonyos, pontosan meghatározható falvak lakói)
valódi professzionalistaként tevékenykednek: legtöbbször csak néhány vidéket, néha viszont az egész
királyságot átfogó, önálló könyvterjesztői hálózatot építenek ki. Ezek a kereskedők leggyakrabban a Pireneusok
és az Alpok egyes völ-gyeiből vagy a Cotentin partvidékéről származnak; ha melléjük szegődik a szerencse,
letelepszenek, és sikeres könyvkereskedődinasztiákat alapítanak Franciaországban vagy idegenben (különösen
Itáliában vagy az Ibériai-félszigeten).33
Bizonyos régiók különösen sok alkalmat adnak a szóban forgó tevékenységre. Franciaország nehezen
ellenőrizhető északi határvidéke pontosan a könyvhamisítás és a tiltott könyvek hollandiai (Amsterdam stb.),
németalföldi (Liège, Bouillon) és angliai (London) központjait Párizzsal és Versailles-jal összekötő út mentén
helyezkedik el. A régióban csak úgy nyüzsögnek a mozgóárusok, akiket a rendőrség vagy a péronne-i
határátlépéskor, vagy Párizshoz közeledtükben próbál meg lekapcsolni. Keleten a sokáig független Lotaringia a
házalókereskedelem igazi szentélyének számít, ami nem is csoda, hiszen nincsenek messze a zweibrückeni és
kehli nyomdák. Hasonló a helyzet a svájci határ mentén, ahol Neuchâtel, Lausanne és Genf könyvtermésével
kereskednek a házalók. A tiltott – „filozofikus” vagy más jellegű – könyvek túlnyomó része ezen hálózaton
keresztül jut el az olvasókhoz. A tiltott könyvek terjesztésében az intézményes könyvkereskedőknek is juthat
némi szerep, de ez igen ritkán fordul elő, hiszen nekik a legkevésbé sem áll érdekükben magukra vonni a
hatóságok figyelmét, vagy kockára tenni biztos üzletmenetüket. Így tehát a könyvkereskedelem kitaszítottjainak
feladata a tiltott könyvek terjesztése. Noha némelyek képesek sikereket is felmutatni, a Bastille-ba zárt könyv-
kereskedők és viszonteladók igen hosszú listája azért tanúskodik a szakma veszélyeiről.
A szóban forgó hálózatokról a rendőrség (s így a történész is) igen nehezen szerez információkat, bizonyos
elemek azonban állandó jelleggel felbukkannak. Könyveket – különösen az érdekes könyveket – csak az képes
felhajtani, akinek viszonylag biztos a hitelképessége, úgyhogy, paradox módon, csak kel-lőképpen sikeres és
megnyugtató üzletmenettel rendelkező kereskedőnek szavaznak bizalmat (és küldenek könyvet) az esetek
többségében külföldi kiadók (például a neuchâteli Tipográfiai Társaság). A nyomtatványok szétterítésének
szükséges feltétele pedig a megfelelő elosztórendszer. Az elosztórendszert elsődlegesen olyan kocsisok és
hordárok alkotják, akik nyomtatványok egész kötegeit képesek sikeresen elszállítani egyik helyről a másikra,
elvégezvén a hivatalos formaságokat, sőt szükség esetén készek elmenekülni az ellenőrzések és a szállítmány
elkobzása elől. Névtelen közvetítők szállítják tehát a könyveket Neuchâtelből és a svájci határról át a Jura-
hegységen. A szállítók elég nagy kockázatot vállalnak ahhoz, hogy a hálózat garanciák egész rendszerét építse
fel: baleset vagy a szállítmány elkobzása esetén a szerencsétlenül járt közvetítő kártérítésre tarthat igényt.
Vannak olyan szállítók és közvetítők, akik a legkevésbé sem titkolják, miből is élnek: a Lyon környékén
tevékenyke-dő Revol nyíltan a neuchâteli Tipográfiai Társaságnak dolgozik, s nem átall ökölre menni a hatalom
képviselőivel, hogy visszaszerezhesse egy elkobzott szállítmányát.
A mozgókereskedelem földrajzának fix pontjai a fogadók. Azokban városokban, ahol nincs állandó
könyvkereskedő – ilyen például Maubeuge városa –, köztudott, hogy a viszonteladók, ha a városban járnak,
mindig ugyanabban a fogadóban szállnak meg, ott kereshetik fel őket ügyfeleik. Az adott fogadót a kereskedő
postacímnek és lerakatnak is használja: ott tárolja készleteit, amíg a környéket járja. Még ennél is nagyobb
jelentőségre tehetnek szert a közvetlenül a városok kapujában található fogadók, hiszen még a falakon kívül
helyezkednek el (s így kevésbé ellenőrzik őket, valamint városi vámot sem kell fizetnie az itt megszállónak), ám
elég közel is vannak ahhoz, hogy a kereskedő nagy vásárlóerővel rendelkező közönségben és azzal arányban
álló kommunikációs hálózatban reménykedhessen. Ilyenek a lyoni Croix-Rousse, a faubourg Saint-Clair vagy
éppen Vaise fogadósai. Párizs környékén Petit-Montreuil (Versailles egyik elővárosa) fogadósai űzik a
33
Laurence Fontaine: Histoire du colportage en Europe, XV–XIXe siècle. Paris, 1993.
11
legserényebben a fenti ipart. Nancy városának kapujában pedig a faubourg Saint-Pierre fogadósai és fuvarosai
veszik át és szállítják tovább a külföldi nyomdákból érkező könyv-bálákat.34
A tiltott kereskedelem persze a városban is megfigyelhető, sőt az intézményes könyvkereskedők gyakori

feljelentései ellenére a város az illegális könyvüzlet elsődleges piaca. A viszonteladók az esetek többségében itt
is csak közvetítők, például a savoyai házalók, akiknek szokásává vált kirakodni portékájukat a piactéren, a
párizsi vámhivatal kerítésének tövében, a Palais de Paris lépcsőin, vagy éppen a Palais-Royal csarnokaiban.
Egyes könyvkötők is foglalkoznak tiltott könyvek árusításával: bizonyos magánszemélyek közvetítése mellett
ők látják el tiltott könyvekkel a kollégiumokat (például „a Harcourt-kollégium pornográfjait”); de említésre
méltó az az itáliai egyházi személy is, aki egyszerűen a saját címére postáztatta, majd barátainak eladta a tiltott
műveket.
1.3.4. A könyv és a nyomtatvány társadalmiasulása

A könyv-kiskereskedők és a mindenféle rendűrangú viszonteladók elszaporodása ékesen jelzi, hogy a lakosság
lépéseket tett a könyv alapú társadalom irányába. Ne feledkezzünk meg azonban további, szintén a nyomtatott
betűhöz kötődő fejlesztmények elterjedéséről sem: az olvasókörökről és kabinetekről van szó, amelyek a
társadalmiasulás más intézményeket is helyettesítő struktúráiként is működnek. Az alapelv mindkét esetben igen
egyszerű: egyesítsük anyagi erőforrásainkat, hogy közösen tehessünk szert mindazokra a művekre, amelyeket
egyedül képtelenek vagyunk megvásárolni.35
Az olvasókörök célkitűzése elsősorban szellemi. Jómódú alapítók egy csoportja rendszeresen összegyűlik, hogy
szellemi vagy művészi tevékenységet (viták, előadások, tudományos vagy mezőgazdasági kísérletek, zenei
előadások) folytasson. Ezen tevékenységek mindegyikében központi szerepet játszik a nyomtatott betű. A 18.
század közepétől kezdve a tekintélyes caeni Akadémia szolgál mintaképül az olvasókörök számára. A
meglehetősen magas tagdíj legnagyobb részét saját könyvtár létrehozására fordítják; különösen fontos
számukra, hogy minél több folyóiratra fizessenek elő. Így tett például a bordeaux-i múzeum
szabadkőművesektől hemzsegő olvasóköre is, amely 1783-ban a „Szabadság és egyenlőség” jelmondatot
választja a maga számára.36Összességében mindenesetre elmondható, hogy bár a felvilágosodás új olvasókörei
nem követik vakon a merevnek ítélt akadémiai modellt, tagokat azért továbbra is egy szűk elitből toboroznak.
Rennes-ben például a tagság éves díja 24 livre, az előfizetésekért pedig további 27 livre fizetendő; a városi
lakosság legnagyobb része tehát nem is álmodhat arról, hogy belépjen – pontosan ez az alapítók célja. Az
olvasókörökkel ellentétben az olvasókabinetek (vagy irodalmi kabinetek) elsősorban üzleti célzatúak, egy
átmeneti helyzet logikája szerint működnek: növekszik az olvasóközönség, de a könyv még viszonylag drága,
továbbá a társadalmiasulás olyan formái hódítanak tért, amelyekben az eszmecserének, a társalgásnak
meghatározó szerepe van. Franciaországban a jelenségről nem készült még átfogó tanulmány (ellentétben
Németországgal), csak szétszórt forráskiadványokkal és monográfiákkal rendelkezünk, különösen az 1760-at
követő időszakról.
Nem véletlenül emlegetjük éppen az 1760-as éveket: ebben az időszakban az egyre növekvő olvasóközönség
igényeit már nem képesek kielégíteni a túl elitista, zárt olvasókörök. Rengeteg az olvasni kész ember, aki nem
tudja megvenni az áhított könyveket, és akiket egyetlen olvasókör, múzeum vagy akadémia sem fogadna tagjai
sorába. Ezzel párhuzamosan növekszik a könyvtermés is, ami jelentősen megemeli a könyvkiskereskedések
működési költségeit; az újdonságok iránti megnövekedett kereslet pedig jelentősen leszállítja a könyvek
eladhatóságának idejét. Némely könyvkereskedők, akiknek nagy szükségük van készpénzre, de nem akarnak
hitelt igénybe venni, a következőképpen egészítik ki jövedelmüket: boltjukban vagy annak szomszédságában
olvasókabinetet nyitnak, amelynek könyvállománya, legalábbis részben, az eladatlan könyvekből áll.
A kabinetek között találhatunk tiszteletre méltóan polgárit éppúgy, mint már-már marginálist. Ismeretes a metzi
Nicolas Gerlache kabinetje, amely gyakorlatilag tulajdonosa csempésztevékenységének (Svájc, Franciaország,
az Osztrák Németalföld és Hollandia között) fedőintézményeként fungált: a kabinet arra is szolgált, hogy igen
vegyes, számos katonaembert magában foglaló olvasóközönségét Gerlache felmérje, és kiszűrje azokat, akiknek
érdemes lehet további, „filozofikus” vagy tiltott olvasmányokat ajánlania. Idézzük fel Arthur Youngnak a
forradalom előtti évekből származó leírását az 1759-ben alapított nantes-i kabinetről: „Franciaország
kereskedővárosaiban igen elterjedt intézmény az olvasókabinet, amely Nantes-ban különösen virágzik. Nálunk
book clubnak neveznék őket, hiszen nem terítik szét a tagok számára a könyveket, hanem könyvtárat képeznek
34
A. Ronsin: L’industrie et le commerce du livre en Lorraine au XVIIIe siècle. Bulletin de la société lorraine des études locales…, 1963–64,
t. XXII–XXIII. 23–52., illetve BM Nancy, ms 199 (119).
35
Daniel Roche: Le siècle des Lumières en province… Paris–La Haye, 1978. 2 vol.
36
Frédéric Barbier: Le musée de Bordeaux et sa bibliothèque. In Les Bibliothèques au XVIIIe siècle. Bordeaux, 1989, 299–321.
12
belőlük. Az intézmény három teremből áll: egy az olvasásra, egy a csevegésre, egy pedig maga a könyvtár: télen
jó meleg tűz ropog bent, és gyertyák is vannak…”
Angers-ban Mame Cabinet Politique-ja lényegében a felvilágosult társaságok modellje szerint működik:
mindössze negyven előfizetője van, akiknek azonban „minden újdonság” rendelkezésükre áll. 1780-ban,
Bordeaux-ban a Pallandre könyvkereskedés könyvek széles választékának kölcsönzését, valamint a
legfontosabb francia és külföldi folyóiratok helyben olvasását ajánlja ügyfeleinek, mindezt havi 3 livre
előfizetési díj ellenében.
Amikor egy olvasókabinet bizonyos mértékig közismert lesz, a könyvke-reskedő lehetőleg rendszeresen kiadja
az ott fellelhető könyvek katalógusát, amelyet eljuttat mindazokhoz, akikről feltételezhető, hogy szándékukban
állhat egyik vagy másik nyomtatvány kölcsönzése. A legnagyobb párizsi és lyoni kabinetek fűtött és jól
megvilágított szalont bocsátanak előfizetőik rendelkezésére; itt olvashatók a könyvek és a folyóiratok
legfrissebb számai. A kabinetek általában elkülönítenek egy szótárakból és enciklopédiákból álló kézikönyv-
állományt is, amely természetesen nem kölcsönözhető. Mindez a közkönyvtárakhoz teszi hasonlatossá az
olvasókabinet intézményét; ez a modell általánosan elterjedtté válik némely országokban, például
Németországban.
Az újítók
A nyomtatott betű térhódításának utolsó indikátorát jóval nehezebben ragadhatjuk meg: a könyvszakma
bizonyos képviselőinek pszichológiai nyitottságáról, innovációs készségéről van szó. Nemritkán éppen az
ancien régime legnagyobb könyvesdinasztiáinak leszármazottai, tehát a szakma csúcsán lévők azok, akik
megkísérlik a könyvkiadást új utakra terelni, akik új termékeket ötölnek ki, s így sikeresen lépik át az iparosítás
küszöbét. Bár a jelenség a dolgok természetéből fakadóan elég ritka, két illusztris példával mégis szolgálhatunk.
A Didot-dinasztiára például a jó nyomdász hagyományos ismérveinek és a forradalmian újító döntéseknek

ötvözete jellemző: a nyomdásznak, mint Próteusznak, mindenhez (és még annál is többhöz) értenie kell.
Pontosan így van ez az idősebb, François-Ambroise Didot esetében, aki egyszerre nyomdagépész, nyomdász,
később könyvkereskedő, kiadó, s mindezeken felül be-tűöntő. Öccse, Pierre-François, aki 1777 óta Monsieur,
Artois grófja, a későbbi X. Károly házi nyomdásza, és aki ezenfelül élénk érdeklődést tanúsít az új kutatások és
technikai alkalmazásaik iránt, betűöntödét hoz létre, és megalapítja Essonne híres papírgyárát is. A szikár és
dísztelen oldalszedésnek, valamint az öntött és gravírozott, neoklasszikus betűknek köszönhetően a Didot-
könyvek mintául szolgálnak az ancien régime utolsó éveinek kiadványai számára.
Vannak más, szintén régi könyves dinasztiákból származó kereskedők és nyomdászok is, akik felismerik, hogy
hatalmas változások következtek be az olvasási szokásokban; felmérik, hogy a médiumok új, az eddiginél
fontosabb társadalmi szerepet töltenek be, s megpróbálják megvalósítani az új időknek megfelelő új típusú
könyvkiadást és könyvkereskedelmet. Ilyen például Char-les-Joseph Panckoucke (1736-1790): ő az első
Franciaországban, aki megpróbálja módszeresen kihasználni a könyvpiac (akár potenciális) megnyílásából
adódó lehetőségeket.37 Panckoucke, egy felvilágosodás iránt érdeklődő lille-i könyvkereskedő fia és Voltaire
személyes barátja, arra vállalkozott, hogy a francia Flandria fővárosában közérdeklődésre számot tartó új
kiadványokat jelentet meg: ő adja ki 1759-ben a régió első folyóiratát.38 Azonnal számolnia kell a királyi
tisztviselőknél jóval maradibb lille-i magisztrátus ellenkezésével; mivel azonban baráti viszonyt ápol
Malesherbes-bel, 1762-ben sikerül a párizsi könyvkereskedők soraiba lépnie. A fővárosban gyorsan le is teszi a
névjegyét: bár 20 arany adóssággal érkezik, rövid időn belül hitelbe megvásárol egy sor híres munkát (és az
azokkal járó előjogokat), szert tesz az Enciklopédia metszeteire és az Hotel de Thou épületére, ahol be is
rendezkedik - mindez körülbelül 900 ezer livre-jébe kerül.
Mi volt Panckoucke sikerének titka? Felismerte, hogy új, terjesztésre váró ideák vannak a levegőben, és arra
spekulált, hogy létezik egy potenciális olvasóközönség, amely képes nyereségessé tenni beruházásait. Mivel a
folyamat főszereplője maga az olvasóközönség lett, Panckoucke logikusan jár el, amikor úgy dönt, hogy
bőkezűen megfizeti szerzőit és szerkesztőit, ezután pedig belevág egy igazi sajtóbirodalom kiépítésébe. Ebben
természetesen támogatja a külföldön nyomtatott francia nyelvű újságok ellensúlyozásában érdekelt kormányzat
is. 1772-ben Panckoucke átveszi a Journal de Genéve-et, amelynek példányszámát sikerül 8300-ra feltornáznia,
később megszerzi a Journal de Bruxelles-t, majd a Mercure de France-ot, amelyből 20 ezres példányszámú
lapot csinál, s végül nem habozik belevágni az Encyclopédie méthodique-ba. A politikai hatalom szempontjaival
összhangban Panckoucke tehát sikeresen „hazahozza” a felvilágosodás könyv- és folyóirat-kiadásának jelentős
37
A CNRS egy kutatócsoportja a XVIII. századi „könyvesek” prozopográfiai vizsgálatára vállalkozott. Eredményeik rövidesen megjelennek
a Klincksieck kiadónál Dictionnaire des gens du livre au XVIIIe siècle: libraires, éditeurs, colporteurs…címmel.
38
Suzanne Tucoo-Chala: Panckoucke et la librairie française. Paris, 1977, Pau.
13
részét. Túl későn? Mindenesetre ő a prototípusa azoknak az egyszerre liberális és konzervatív kapitalista
nagykiadóknak, akiknek fénykora a Júliusi Monarchia idején jön el.
1.3.5. Az olvasás elidegenítő hatása és veszélyei

A fentebb vázolt jelenségek mind egy irányba mutatnak: igazi olvasáséhség rohanja meg az embereket a 18.
század utolsó harmadában. Mindenhol könyveket találni, mindenki a napi politikai események bűvöletében él,
még Bretagne legmélyén, Combourg gótikus kastélyában is (amely oly kevéssé nyerte el Arthur Young
tetszését). A nagy író apja, Chateaubriand úr „politikai nézeteit tekintve igazi lázadó volt, az adók és a királyi
udvar ellensége, […] rendszeres olvasója volt a Gazette de Leyde-nek, a Journal de Francfort-nak, a Mercure de
France-nak és a Két India filozófiatörténetének […] Raynal abbét csak az a csodálatos emberként emlegette. A
diplomáciában pedig muszlim-ellenes volt.”39
Malesherbes – akiben a közvélemény hivatalosan kinevezett ellenőreire és felügyelőire jellemző mértéktelen

aggodalom érdekesen ötvöződik a felvilágosult gondolkodó azon vágyával, hogy a könyv minél szélesebb
néptömegeket hódítson meg – maga is elismeri: „Vidéken járva lépten-nyomon ezekbe a könyveiket búcsúkon,
vásárokon, kisvárosi utcákon kirakodó vándor könyvkereske-dőkbe ütközünk: a nagyobb utak mentén is ők
árulják portékáikat, elmennek egészen a kastélyokig, s ott is könyveiket kínálják. […] Ha szigorúan a törvény
szellemében eljárva akarnánk orvosolni e visszaéléseket, egyszerűen be kellene tiltanunk ezeket a házalókat és
vásárosokat. Ha azonban így tennénk, komoly károkat okoznánk a könyvkereskedelemnek, ártanánk az
irodalom ügyének, és meggátolnánk a tudományok fejlődését, hiszen megfosztanánk a városokon kívül lakókat
a könyvhöz jutás lehetőségétől.”
Ez az időbeli eltolódás a médiumok lélektanának és szociológiájának egyik legérzékelhetőbb jellemzője: egyik

vagy másik médium egyre szélesebb néptömegeket képes elérni, a tömegek pszichológiai válaszreakciói viszont
félelmet is kelthetnek, hiszen nem biztos, hogy könnyen kordában tarthatók; mindez rossz közérzetet, sőt
bizonyos esetekben társadalmi nyugtalanságot is képes előidézni. A minket foglalkoztató korszakra az jellemző,
hogy bár mind a könyvkiadás, mind a könyvkereskedés jelentős fejlődésen megy keresztül, ráadásul a
felvilágosodás ideológiája meghódítja mind Franciaországot, mind számos más országot, azért a hagyományos –
akár a szó szoros értelmében reakciósnak nevezhető – nézetek változatlanul megőrzik befolyásukat.
A szóban forgó jelenséget a legtisztább formájában a Leserevolution (az olvasás forradalma) Németországában40
észlelhetjük, de a 18. század során fel-merülő kérdésről még a 19. század során is vitáznak Franciaországban. A
Lesewut (az olvasás őrülete) kritikája felhívja a figyelmünket a mediáció egyik legjellemzőbb tényezőjére: a
domináns médiumokhoz kötődő technikák és szokások viszonylag gyors átalakulásának következményeire,
illetve az új szokások által kiváltott ellenállásra. A 18. század végén kétféle érvrendszerrel lehetséges
alátámasztani az olvasás elterjedésének korabeli kritikáját: az egyik érvrendszer politikai, a másik pedig vallási
megalapozottságú, hiszen a német területek egészére az jellemző, hogy meghatározó szerepe van a vallási és a
politikai szféra összefonódásának (a tartomány fejedelme egyben a tartomány egyházi feje is), az olvasás
egyrészről erkölcsi kötelesség (a Biblia olvasása), másrészről pedig hasznos. Egy merkantilista fejedelem meg
van győződve arról, hogy érdekében áll alattvalóit írástudóvá tenni, és számukra a műveltség egy minimális
szintjét biztosítani, de azt is tudja, hogy felesleges, sőt veszélyes, ha ezt a szintet az alattvalók meghaladják. A
szórakoztató irodalom, különösen pedig a regények térhódítását nem szabad bátorítania.
A forradalom idejére a probléma szinte kizárólag politikaivá válik: amint ugyanis felvetődik az állam ügyeiben
való általános részvétel kérdése, a nyilvánosság fogalmát alapvetően újra kell definiálni; a lakosság
alfabetizációjának és az olvasási szokások elterjedésének kérdése fontos politikai problémává növi ki magát. A
kérdés vallási vonatkozásai bizonyos értelemben háttérbe szorulnak, s csak azért nem tűnnek el teljesen, mert a
konzervatív politikai nézetek gyakran egyet jelentenek a forradalom által elpusztítandónak ítélt egyházhoz való
ragaszkodással. Azt mondhatjuk tehát, hogy Németország és Franciaország két, egymástól élesen eltérő modell
szerint fejlődik: a könyv forradalma azt jelenti, hogy a korábbinál szélesebb (noha az országok
összlakosságának továbbra is csak elenyésző hányadát alkotó) olvasóközönséget meghódítja a modern típusú,
extenzív, de elsősorban mégis tudós, az idő problematikájára választ kereső olvasás.41 Franciaország forradalma
elsődlegesen politikai forradalom, hiszen az ország elitje és a kiváltságosok irányították azt a folyamatot, amely
akár az állam mélységi reformjára is szorítkozhatott volna, ám forradalom lett, s elsődleges irányát a könyv és a
39
René de Chateaubriand: Mémoires d’outre-tombe. Paris, 1982, t. I. 159.
40
Rolf Engelsing: Der Bürger als Leser: Lesergeschichte in Deutschland, 1500–1800. Stuttgart, 1974.
41
A nemzetépítés fontos szakasza a nemzeti kultúra és irodalom létrehozása. Bizonyos írások megvásárlása és elolvasása tehát hazafias
kötelességként értelmezhető.
14
nyomtatott betű adta meg. A médiumok ereje és lendülete változtatta a reformszándékot a szó szoros értelmében
vett forradalmi tevékenységgé.
A Györgyök Angliája, amely ekkorra már az ipari forradalom útját járja, kétségkívül a német modellhez áll
közelebb: bár az írástudás igen elterjedt, az iskolahálózat sűrűsége és az iskolák minősége nem haladja meg a
középsze-rűt, a tanultság szintjét a társadalmi helyzet határozza meg. Ráadásul a protestáns ihletésű vallásos
etika nem szíveli különösebben a túl szórakoztatónak ítélt olvasmányokat, amelyek komoly veszélyt jelentenek
azokra, akik ezen kihívás ellen nincsenek felvértezve – elsősorban a nőkre és a gyermekekre kell gondolnunk.
Jane Austen regényében Mr. Collins, a Bennet család clergyman (lelkész) rokona, azért tűnik fel teljesen
nevetséges színben, mert túlzottan ragaszkodik a társadalmi és kulturális illemszabályokhoz. Tea után arra
kérték, „olvasson fel valamit a hölgyeknek. Mr. Collins készségesen beleegyezett, s elővettek egy könyvet; de
mikor a tiszteletes meglátta a címét, visszahőkölt, és bocsánatkérések közepette kijelentette, hogy ő sohasem
olvas regényt. Kitty rábámult, Lydia pedig felkiáltott. Más könyveket kerestek elő, s Collins némi megfontolás
után Fordyce prédikációi mellett döntött.”42
Egy másik művében a szerző személyesen nyilatkozik meg: azt fejtegeti, milyen álszentségre vall lebecsülni egy
olyan irodalmi műfajt, amelynek sikerét úgyis képtelenség megakadályozni. „Igen, regényt – én ugyanis nem
veszem fel regényíróinknak azt az oly gyakori, kicsinyes és oktalan szokását, hogy megvető rosszallásukkal épp
ama terméket alacsonyítják le, amelynek számát ők maguk szaporítják. […] Hagyjuk a műítészekre, gyalázzák
kedvükre a képzeletnek effajta ömlengéseit, emlegessék minden egyes új regény ürügyén a sajtót fojtogató
félműveket. Ne hagyjuk cserben egymást; érezzük sértve magunkat testületileg. Noha termékeink általánosabb
és őszintébb élvezetet nyújtanak, mint a világ bármelyik egyéb írástudó testülete, az irományoknak semmi
egyéb fajtáját ennyire el nem marasztalják…”43
Az új, máig érvényes erőviszonyok modernitása nyomja rá bélyegét ezekre a mondatokra: a folyamat első
szakaszában mind anyagi, mind erkölcsi értelemben lehetetlennek tűnt megtagadni a „széles néptömegektől” a
hozzáférést a médiumokhoz; a második szakaszban uralkodó logika szerint viszont különféle társadalmi
pozícióknak különféle műveltségi szint felel meg. A populáris irodalmat és kedvelt műfaját, a regényt a
középszerű irodalmi termékek közé sorolják be; Németországban rövidesen Trivialliteraturnak, míg
Franciaországban „cselédlépcsőirodalomnak” nevezik majd…
2. II. fejezet | Európa és sajtói

„Ki gondolta volna, hogy egy fényes udvar születik majd a Finn-öbölben, hogy ötven év leforgása alatt
civilizálódik ez a hatalmas birodalom, hogy befolyása a mi udvarainkban is érződik majd, és hogy a
tudományok és az irodalom legodaadóbb támogatója egy orosz lesz?”
(Voltaire)
A könyvkereskedelem világában a 18. század utolsó harmadában bekövetke-ző változások nem kizárólag
Franciaországra jellemzőek. A legtöbb európai ország és a fiatal Amerikai Egyesült Államok a franciával
párhuzamos utakon járnak. Természetesen nem sorolhatjuk fel a folyamat összes megfigyelhető
kísérőjelenségét; olyan példákra fogunk szorítkozni, amelyek magyarázó hipotéziseket sugallhatnak a modell
földrajzi elterjedésének mikéntjére vonatkozólag.
2.1. A NÉMET KÖNYV ÉS A KÖNYV ELTERJESZTÉSÉNEK

ELLENŐRZÉSE
Egészen nyilvánvaló, hogy a konjunktúraváltás Németországban a legérezhe-tőbb, s az is kétségtelen, hogy az
itteni változások időrendje közeli rokonságban áll a franciaországiakkal. Az 1760-as években (különösen pedig
a hétéves háború lezárása után) a német könyvtermés érezhető növekedésnek indul, egyre világiasabbá s végül
egyre számottevőbbé válik a német köznyelven írott művek dominanciája a latin kiadványok felett. Ezzel
párhuzamosan a Philip Erasmus Reich mögé felsorakozó könyvkereskedők kezükbe veszik a könyvhálózat
újjászervezését: mivel a könyvkiadók több száz német kisállamban szétszórva találhatók (ellentétben
42
Jane Austen: Büszkeség és balítélet. Szenczi Miklós fordítása. Budapest, 1979, Európa Könyvkiadó, 65–66.
43
Jane Austen: A Klastrom titka. Borbás Mária fordítása. Budapest, 1983, Európa Könykiadó, 27.
15
Franciaországgal, ahol egy erősen központosított állam fővárosában gyűlnek össze), a szakmabeliek 1764-ben
elhatározzák, hogy az ősi szász vásárvárost, Lipcsét a könyvkereskedelem központjává teszik. 44
Lipcsének jut tehát a könyvtermés összegyűjtésének és újraelosztásának feladata: a kiadók elküldik

kiadványaikat a város erre a feladatra szakosodott könyvkereskedőinek, akik szétterítik őket az ország
valamennyi könyvkiskereskedése számára. A munkát számos segédkiadvány könnyíti meg: kinyomtatják az
újdonságok, illetve az elérhető könyvek katalógusát, léteznek retrospektív bibliográfiák és szakmai névsorok is.
A könyvforgalom menetének ilyetén ésszerűsítése megérte a ráfordított költségeket: a lipcsei könyvesek és
hozzájuk csatlakozó északnémet kollégáik együttesen olyan hatékony nyomásgyakorló csoportot alkottak,
amely nemcsak az ősi kereskedőváros vezetését, hanem a hercegi hatalmat is képes volt befolyásolni. Valódi
kartell jött tehát létre, amely rövid időn belül eléggé megerősödött ahhoz, hogy az egész szakma játékszabályait
meghatározza.
Ebből kifolyólag az eddig virágzó könyvhamisítás ezentúl a déli területekre (Bajorországra, Württembergre és a
Habsburg-államokra) korlátozódik. Létrejöhet egy politikailag még nem is létező nemzet nemzeti piaca,
kiformálódhat az az olvasóközönség, amely majd szeretettel fogadja az új német irodalmat – a későbbi
klasszikusokat, élükön Goethével –, és amely el is tartja majd kedvelt szerzőit. Az olvasás forradalmának
problematikája elválaszthatatlan a könyvpiac megszerveződésének kérdésétől, s hosszú távon a nemzet
létrejöttének körülményeire is befolyással lesz. A német példa ékesen illusztrálja a nyomtatott médiumok
központi szerepét: a nyomtatványok a gazdasági (a könyvkereskedelem mint a gazdasági tevékenység egy
válfaja), a kulturális (a nyomtatványok tartalma és az olvasási szokások) és a politikai összefüggések
metszéspontjában helyezkednek el.
Meg kell jegyeznünk, hogy az így létrejövő rendszer olyannyira hatékony, hogy elősegíti a német könyvkiadás
további térhódítását: a német kultúra hatása túllép Németország egyébként is csak teoretikusan felrajzolható
határain. A 18. század második felétől kezdődően a skandináv könyvkiadás szakmai nyelve a német; Lipcse
pedig nemcsak a német könyvesek, hanem a közép- és kelet-európai könyvárusok találkozóhelyévé növi ki
magát (elvétve még néhány francia és angol szakmabeli is felbukkan). A folyamat a 19. század során felgyorsul,
a német kultúra hatása továbbgyűrűzik kelet felé, de az Egyesült Államokba és Dél-Amerika országaiba
irányuló emigráció szerepe is fontos (megemlítendő még a Távol- és Közel-Keletre történő kirajzás is): a
rendszer szakmai szervezettsége és ereje lehetővé teszi, hogy a kulturális és gazdasági imperializmus eszköze
legyen – ez a feladat eddig ismeretlen volt ugyan, de a médiumok gazdasági jelentőségének növekedése máig is
érezhető aktualitást ad a kérdésnek.
2.2. AUSZTRIA: NEMZETI KULTÚRÁK ÉS POLITIKAI

KÖZPONTOSÍTÁS
A 17., de még inkább a 18. század legfontosabb jellemzője, hogy a civilizáció nyugati típusú modellje olyan
területeket hódít meg, ahol e modell korábban ismeretlen volt. Délen a törökök 1683-as, Bécs alatti veresége
indítja el azt a folyamatos területvesztéssel járó kudarcsorozatot, amelynek végére majd 1918–1919
békeszerződései tesznek pontot. A dunai főváros, Bécs körül viszont új birodalom szerveződik. Célkitűzései
egyre kevésbé felelnek meg az ősi német hagyománynak, hiszen bekebelezi a szűk értelemben vett
Magyarországot, Lengyelország és Itália egy részét, valamint a déli és keleti szláv országokat.
A könyvkiadás helyzete és fejlődése itt élesen különbözik mindattól, amit Franciaországban és Németországban
láthattunk:45 a rendszert egyrészt a császári fővárosból kiindulva modernizálni szándékozó állam, másrészt pedig
az egymástól elütő vallású, nyelvű (néha különböző írású) nemzetiségek nagy száma alkotja. Az 1760–1770-es
évek azonban mégis mintha fordulópontot hoznának: ezekben az években egyfelől az osztrák könyvkiadás és
könyvkereskedelem gyors fejlődése figyelhető meg; másfelől pedig figyelemre méltó, hogy a császári
kormányzat éppen a nyomtatott médiumokra támaszkodva próbál megszervezni egy modern és egységes
államot. Ezt a vállalkozást közvetlenül a felvilágosult despotizmus szelleme sugallja Mária Teréziának és
különösen II. Józsefnek, akik különös figyelmet szentelnek a kultúrpolitika kérdéseinek. 1767-ben a kormányzat
megtiltja a külföldi nyomdák használatát; 1771-ben kihirdetnek egy rendeletet a nyomdák működésének
szabályozására. Ebben az időben a híres nyomdász, Trattner Mária Terézia hivatalos támogatásával indítja el a
szisztematikus könyvhamisítás programját: 1775-től kezdve csak és kizárólag a hazai kiadások hamisítása tiltott
Ausztriában, ennek következtében az ország a német kiadványok rovására elkövetett kalózkodás szentélyévé
válik. Az alacsony költségkeretből kihozott osztrák kiadásokat természetesen az eredetinél sokkal olcsóbban is
44
Frédéric Barbier: De la république des auteurs à la république des libraires. In L’Europe et le livre… Paris, 1995, 415–449.
45
A. D. J. Durtsmüller: 500 Jahre Druck in Österreich. Wien, 1981, 2 vol.
16
árulják. Mintha ez nem is volna elég, Ausztria megtiltja az eredeti kiadású művek behozatalát, ha annak már
létezik osztrák kalózkiadása.
A könyvkereskedelem és a könyvhamisítás nemcsak Bécsben és Prágában, hanem Brnóban és Pozsonyban is

töretlenül fejlődik. A kormányzat ugyanakkor komoly figyelmet fordít az iskolahálózat és az iskolai
könyvkiadás fejlesztésére, kihirdeti a legszélesebb sajtószabadságot (1781-ben), valamint biztosítja a szabad
nyomdaalapítás jogát. Az erőfeszítések rövid időn belül kézzelfogható eredményekkel járnak: 1750 és 1800
között Bécs a német városok könyvkiadási sorrendjében a negyvenharmadikról a harmadik helyre jön fel, a
mérsékelt árú osztrák könyvek száma gyors ütemben növekszik, a könyvexportból származó bevételek az 1773-
as 135 ezer tallérról 1793-ra 3 millió 260 ezer tallérra ugranak. A nyugati kulturális modell Kelet-, illetve
Délkelet-Európára irányuló hatásának első számú közvetítőjeként a császárváros lép fel: ez nem véletlen, hiszen
a birodalom fővárosában szerb és román, sőt újgörög nyelven is nyomtatnak. Bécs fokozatosan átveszi
Velencétől az emigráns görög kultúra fővárosának szerepét is. 46
Minden, újonnan az Osztrák Monarchiához csatolt területen azonnal nyomdák jönnek létre, a könyvhálózatok
pedig a tartományi fővárosok köré szerveződnek. A török előrenyomulás felszámolta a régi hálózatokat;
helyreállításuk és kiterjesztésük a Nyugat kebelébe való visszatérés feltétele. Noha nem rendelkezünk pontos
térképpel a 18. század második felének közép- és kelet-európai nyomdavárosairól, az nyilvánvaló, hogy a
helyzet semmiben sem hasonlít az 1750 előtti állapotokhoz, amikor is a német többségű területeken kívül csak a
Baltikumban (Mitau, Pernau, Riga), Csehországban és Morvaországban észlelhettünk kiterjedt könyvhálózatot. 47
Vegyük Budát, a magyar fővárost: a 15–16. század során a nyomdák és kereskedők itt szorgosan működtek, a
könyvélet mindig élénk volt (gondoljunk csak Corvin Mátyás könyv-gyűjteményére); a város elfoglalása a
törökök által (1541) azonban durván véget vet az idillnek. Közel két évszázadon keresztül csak Budán
nyomtatnak magyar nyelven; elsősorban a Portától többé-kevésbé független keleti fejedelemségben: a Biblia
egyik első magyar nyelvű kiadása 1551-ben Kolozsváron, Erdélyben lát napvilágot. Amint Magyarország
visszakerül az osztrák uralom alá (Lipót 1686-ban foglalja vissza Budát), újra felütik fejüket a nyomdák,
újjáéled a könyves civilizáció: Johann Landerer 1725-ben nyitja meg az első budai nyomdát. Egyre nagyobb
területek jutnak újra osztrák kézre (és csatoltatnak Magyarországhoz), aminek következtében tovább nő Buda
könyvészeti jelentősége.
Az első időkben éppen a könyvhálózat segítségével illeszkednek be óriási területek a nyugati modell
struktúráiba. Persze nehézségeket okoz, hogy ez a könyvhálózat kelet felé haladva egyre ritkább. Az új Osztrák
Birodalomban a 18. század utolsó harmadában megfigyelhető törés egészen eredeti formát ölt: ez az a történelmi
pillanat, amikor – a Herderhez hasonló német filozófusok és filológusok hatására – az értelmiségiek egy új
kategóriája bukkan fel: olyan felvilágosult nemesekről, tudósokról, kutatókról és professzorokról van szó, akik
élénk érdeklődést tanúsítanak a nemzeti nyelvek, irodalmak és kultúrák fejlődése iránt. II. József az ésszerűségre
hivatkozva próbálja meg – sikertelenül – kierőszakolni, hogy Magyarországon ezentúl a német legyen a
kormányzás kizárólagos nyelve; persze ettől még a magyar könyvek jelentős része továbbra is latinul jelenik
meg. Említsük meg, hogy ebben az időben tevékenykedik Kazinczy Ferenc (1759–1831), aki megkísérli
rögzíteni a magyar nyelv szabályait, hogy a magyar nyelv végre elismerten kultúrahordozó és irodalmi nyelv
legyen. A nyomtatott betű ezen újjászületés legfontosabb médiuma. Hasonló jelenségeket figyelhetünk meg
természetesen Csehországban, valamint a déli és keleti szláv területeken – az első szlovén nyelvtan például
1797-ben lát napvilágot.
2.3. AKKULTURÁCIÓ ÉS NEMZETI ELSAJÁTÍTÁS: AZ OROSZ

MODELL
A könyvkereskedelem orosz modelljének vizsgálata lehetővé teszi, hogy némileg árnyaljuk az akkulturáció,
illetve egy részben kívülről jövő kultúra elsajátítása folyamatának48 (mindkettőnek elsődleges eszköze a könyv,
illetve a nyomtatott betű) mikéntjéről alkotott vélekedéseinket.
A 17. század klasszikus Európája voltaképpen csak egy szűk Európa, amelynek Oroszország nem alkotórésze.
Az a folyamat, amelynek során az óriási, lassan kontinensnyi méreteket öltő orosz tér fokozatosan beilleszkedik
a nyugati politikai-kulturális tömb keretei közé, voltaképpen egy 17. század végén uralomra kerülő uralkodó
ösztönzésének köszönhetően indul be. Burjev 1634-es Ábécéskönyvét megelőzően csak vallási jellegű
46
Mario Infelise: L’editoria veneziana nel ’700. Milano, 1989; K. Sp. Staikos: Die in Wien gedruckten griechischen Bücher, 1749–1800.
Palaio Psychoko, 1995; Aikaterini Koumarionou: Die griechische vorrevolutionäre Presse: Wien-Paris, 1784–1821. Palaio Psychoko, 1995.
47
David L. Paisey: Deutsche Buchdrucker, Buchhändler und Verleger, 1701–1750. Wiesbaden, 1988.
48
Gary Marker: Publishing, Printing and the Origins of Intellectual Life in Russia, 1700–1800. Princeton, 1985; La France et la Russie au
siècle des Lumières. Paris, 1986; Iosif E. Barenbaum: Geschichte des Buchhandels in Russland und der Sowjetunion. Wiesbaden, 1991.
17
nyomtatványok láttak napvilágot Oroszországban. Nagy Péter cár 1689-ben kezd a Nyugat felé nyitó,
voluntarista politikát folytatni. 1698-ban megbízza Kopjevszkijt, hogy írjon néhány szigorúan világi tárgyú
művet, amelyeket a hollandiai Tessing kiadónál ki is nyomat. 1707-ben Amszterdamban cirill betűmintákat
öntet, és Moszkvába hozatja őket; 1710 és 1714 között pedig a Journal de Trévoux közzéteszi az
Oroszországban kinyomtatott új művek listáját.
A cár hollandiai és franciaországi utazása (1716–1717) felgyorsítja a változások ütemét: I. Péter látogatást tesz a
hollandiai és párizsi könyveseknél, megtekinti a Királyi Nyomdát, találkozik Delisle földrajztudóssal, és 8 ezer
rubelért könyveket vásárol, amelyeket Koppenhágából küldenek el Szentpétervárra. Schumacher könyvtárost
azzal bízza meg, hogy egészítse ki a gyűjte-ményt, később, 1726-ban pedig őt kéri fel arra, hogy az egy évvel
korábban alapított Tudományos Akadémia számára vásároljon sajtókat és nyomdatechnikai eszközöket. A
szóban forgó Akadémia egyébként nem sokkal ezután elindítja a Petersburgische Zeitungot (Pétervári Lapok),
valamint de facto kisajátít egy kiadót, amely kezdetben elsősorban exportra dolgozik. 1749-ben az Akadémia
fiók-könyvkereskedést nyit Moszkvában.
Eleinte tehát elsősorban a holland, másodsorban pedig a francia könyvke-reskedők uralják az orosz könyvpiacot.
Néhány nagyon jelentős személyiség – például Antioh Kantemir herceg (1708–1744), először konstantinápolyi,
majd párizsi követ – hosszú ideig Nyugat-Európában tartózkodik, ami azzal a következménnyel jár, hogy
felerősödik a francia kultúrának az oroszra gyakorolt hatása. E folyamat végterméke az orosz nyelvű kézirat- és
könyvtermés megnövekedése: Kantemir nemcsak Fontenelle és Montesquieu oroszra fordításában jeleskedik,
hanem orosz–francia szótárt is készít, sőt számos, elsősorban kéziratos formában terjesztett munkának is
szerzője.49
A francia kultúra olyan mély hatást gyakorol a jómódú rétegekre, hogy az 1771-ben Párizsban letelepedő
Alexander Sztroganov (1733–1811) rousseau-i elvek szerint neveli gyermekeit, noha ebben az időben az Emil
Oroszországban tiltott olvasmány. Sztroganov egyébként a Baráti Társaság nevet viselő páholy tagja; részt vett
a franciaországi Nagy-Oriens megalapításában is. Fia, Pavel aktívan részt vett a francia forradalomban, de aztán
haza kellett térnie Oroszországba.
Oroszországba a könyveket először Hollandiából, Koppenhágából és Lübeckből szállítják – a Hanza-város

kikötőjén keresztül érkezik meg Szentpétervárra Voltaire könyvtára is, amelyet II. (Nagy) Katalin cárnő 1779-
ben megvásárolt (a szállítást Grimm és Jean-Louis Wagnière intézte). A lényeges kérdések azonban már nem itt
dőlnek el: 1768-ban a Tudományos Akadémia elveszti az orosz könyvkereskedelem felett élvezett
monopóliumát; külföldi könyvkereskedők és kiadók telepszenek meg Szentpéterváron. A legjelentősebb az
újonnan jöttek közül a német Weitbrecht, aki rövid időn belül levelezni kezd a neuchâteli Tipográfiai
Társasággal, és aki megvásárolja az Akadémia birtokában lévő gyűjteményeket. Moszkva talán legjelentősebb
könyvkereskedése pedig Christian Rüdigeré. Bár francia piaci jelenlét is megfigyelhető (Viard 1769-ben érkezik
Szentpétervárra), a Nyugat-Európa és Oroszország között a Baltikumon keresztül zajló könyvkereskedelem
egyre nagyobb mértékben kerül a német könyvesek kezébe: csak néhány párizsi kereskedő áll közvetlen
kapcsolatban Oroszországgal, Tilliard, Prudence Brunet vagy éppen Lagrange és Kéralio kisasszony.
A 18. század utolsó harmadában elszaporodnak az értetlenségre utaló jelek, miközben az oroszországi irodalmi
és könyvtermés nagymértékben függetlenedik nyugati modelljeitől. Noha II. Katalin (1762–1796) meghívja
Vol-taire-t és D’Alembert-t Moszkvába, illetve Rigába; a moszkvai egyetemmel orosz nyelven kiadatja
Marmontel Bélisaire-jét – az eredetit 1768-ban Párizs érseke elítéli –; nagyvonalú, a birodalom közigazgatási
újjászervezésével kapcsolatos reformterveket sző, ez utóbbiak mégis gyorsan le is kerülnek a napirendről, ezzel
egy időben pedig oszlásnak indulnak az Orosz Birodalmat a szabadság templomaként láttató francia és nyugat-
európai illúziók. Jaucourt lovag Oroszországgal foglalkozó Enciklopédia-cikkei meglehetősen kritikus
szelleműek, ugyanez mondható el Chappe d’Auteroche abbé Voyage en Sibérie-jéről (Szibériai utazás) is.50
Diderot, aki II. Katalin cárnő kamarása, Naris-kin herceg társaságában utazik Hágából Szentpétervárra,
meglehetősen csalódottan tér haza öt hónapos (1773–1774) oroszországi tartózkodását követően; maga Katalin
cárnő pedig számos pótlap beillesztésére szólítja fel a Voltaire-rel való levelezésének kiadásán dolgozó
Panckouckét.
Oroszországban a könyvre támaszkodó nemzeti irodalom és nemzeti történetírás alapozza meg a nyugati kultúra
folyamatos elsajátításának és a nemzetállam kiépülésének folyamatát. Nyikolaj Novikov, aki 1767-ben az új
törvénykönyvet előkészítő Nakaz Bizottság titkára volt, 1769-ben azzal a céllal adja könyvkiadásra a fejét, hogy
49
Az elsősorban az iparosításra és a fogyasztói társadalom kiépülésének folyamatára koncentráló újkor- és legújabbkor-történészek sokáig
alábecsülték a kéziratok jelentőségét. Az orosz példa arra mutat rá, milyen fontos szerepet játszik a kézirat akár még a 20. században is.
50
Voyage en Sibérie. Paris, 1768, Debure.
18
elősegítse az orosz nyelvű irodalom és irodalmi kultúra fejlődését: 1773 és 1775 között kiadja a Régi Orosz
Könyvtár című sorozatot; 1777-ben elindítja az első kritikai bibliográfiával foglalkozó orosz periodikát, a
Szentpétervári Tudós Értesítői; két évvel később pedig haszonbérbe veszi a moszkvai egyetem nyomdáját.
Mihail Scserbatov (1733-1790), aki szintén képviselősködött a Nakaz Bizottságában, sőt később szenátor is lett,
1770 és 1774 között kiadja nagy művét, az Oroszország története az ősidőktől kezdve... című munkát. Szintén az
orosz belső piac könyvigényéről tanúskodik az az 1782-ben kihirdetett rendelet, amely magánnyomdák
alapítását teszi lehetővé. Két évvel később Novikov létre is hozza a két nyomdával rendelkező Tipográfiai
Társaságot, majd rövid időn belül egy olvasókabinetet is meghonosít Moszkvában. A társaság szerzői között - a
fordítókat leszámítva - hozzávetőlegesen száz értelmiségit találhatunk, akik nagy többsége liberális orientációjú,
sőt szabadkőműves kötődésekkel is rendelkezik. Párizs forradalma azonban brutálisan véget vet a
kibontakozásnak.
2.4. AZ ÚJVILÁG
Az 1783-ban függetlenedő amerikai angol gyarmatok két okból is különleges esetet jelentenek: egyfelől a
lakosság jelentős része már igen korán meglehetősen szoros, és barátinak mondható viszonyra lép a könyvvel,
illetve a nyomtatott betűvel; másfelől pedig a 19. század végétől kezdve az Egyesült Államok köztudomásúlag
igen fontos szerepet játszik a minket itt érdeklő szférában.51
Amerikában sokáig viszonylag kevesen élnek: 1790-ben nincsenek többen négymilliónál. A lakosság szinte
kizárólag az északkeleti partvidéken, az Apalache-hegységen innen telepedett le; még legnagyobb városaik
(Philadelphia) lélekszáma sem haladja meg a 40 ezret. A gazdaságot a primer szektor uralja, ami pedig a
népességet illeti, a brit szigetekről érkező többség svédekkel, hollandokkal, hugenotta menekültekkel, zsidókkal,
később pedig németekkel olvad össze, a déli államok színes bőrűiről nem is beszélve. Olyan mutatók ezek,
amelyek a priori nem látszanak kedvezni az írásbeli civilizáció gyors térhódításának.
Pedig a volt angol gyarmatok lakossága igen meghitt kapcsolatokat ápol az írott betűvel. Új-Anglia első
nyomdája 1638-ban jön létre; 1642-ben kötelezővé tétetik az oktatásban való részvétel, ennek következtében a
17. század végén 95%-os az olvasni tudók aránya. Ha délebbre ereszkedünk, ott a gazdaságot az ültetvényes
rendszer uralja, s bár az életkörülmények kevésbé kedve-zők, az elemi oktatásból mégis sokan részesülnek: a
szegények iskolába járatják gyermekeiket, a gazdagabbak pedig házitanítót fogadnak: az eredmények (1700-ban
Virginiában 55% az írástudók aránya) megállják az összehasonlítást az öreg kontinensen tapasztalhatókkal. Az
1636-ban alapított Harvard mintájára egyetemi kollégiumok jönnek létre (Williamsburg – 1693, Yale – 1716,
Princeton – 1746). Az Egyesült Államokban óriási hangsúlyt fektetnek az oktatásra; ez egyrészt annak
köszönhető, hogy a nevelés kulcsszerepet kap a protestáns etikában (1774-ben az amerikai lakosság 99%-a
protestáns); másrészt pedig annak, hogy az oktatás teszi lehetővé a társadalmi integrációt és felemelkedést, ami
különösen fontos, hiszen nem egy ancien régime-típusú rendi (nemességből, egyházból, harmadik rendből álló)
társadalom az amerikaiaké. Teljesen logikus tehát, hogy az oktatásra fektetett különös hangsúly kedvező hatást
gyakorol a könyv-, illetve a nyomtatványok kereskedelmére (persze a keleti part és Új-Anglia mindig legalább
egy lépéssel a Dél és a Nyugat előtt jár). Noha nem szűnik meg az angol könyvimport sem, Bostonban az 1700-
as években mégis legalább 20 könyvkereskedő működik. Számos ragyogó 18. századi magánkönyvtárról is
tudunk. Általánosságban elmondhatjuk, hogy a protestáns látásmód szerint az olvasás nemcsak lelki üdvünk
elnyerésének legfontosabb eszköze (a szent szövegek olvasása), hanem ahhoz is hozzájárul, hogy megfelelően
töltsük be földi küldetésünket, így váljunk méltóvá a ránk sugárzó isteni kegyre.52
Vegyük a bostoni Benjamin Franklint (1706–1790): ő a legjellegzetesebb alakja annak a sajátos helyzetnek,
amelyben a könyv kultúrájára való nyitottság ötvöződik az írott betű praktikus és haszonelvű modelljének
(kegyességi könyvek, kézikönyvek, almanachok, enciklopédiák, politikai írások stb.) uralmával. Az ifjú
Franklin kezdetben apja nyomdájában tanonckodik, majd Philadelphiába megy, ahol újságíróként
tevékenykedik, elképesztő méretű levelezést folytat, irodalmi társaságot alapít, végül megvásárolja a
Pennsylvania Gazette-et. Az egyre aktívabban politizáló Franklin Londonban az amerikai brit gyarmatokat
képviseli, majd a függetlenségi háború idején Franciaországban teljesít nagyköveti szolgálatot, ennek során
találkozik Franciaország legfel-sőbb vezetőivel és a filozófusok pártjának jeles képviselőivel.
A helyzet pontosan az oroszországi viszonyok ellentéte: a paradoxon – viszonylag kevéssé népes államok
együttese, mérsékelten kedvező demográfiai mutatók, gyenge urbanizáció, szűkös erőforrások; de aránylag
írástudó népesség és már a 18. században is jelentős könyv- és nyomtatványforgalom – magyarázatát társadalmi
51
Jon Tebbel: A History of Book Publishing in the United States… New York, 1972–1981, 4 vol.
52
Max Weber: Die protestantische Etik und der „Geist” des Kapitalismus. Új kiadás, Bodenheim, 1993. Magyarul: A protestáns etika és a
kapitalizmus szelleme. Budapest, 1982, Gondolat Kiadó.
19
és kulturális tényezők együttesében kell keresnünk. A frissen bevándoroltak körében az asszimiláció (ami
egyben a kultúra átvételét, az akkulturációt is jelenti) rohamléptekben halad előre: bár a pennsylvaniai német
nyelvű könyvkiadás viszonylag sokáig megőrzi pozícióit, az emigránsok igen gyorsan – általában egy generáció
leforgása alatt – elfelejtik anyanyelvüket. A vallási tényező is roppantul fontos: legyen szó akár francia
hugenottákról, akár más protestáns szektákról (anglikánokról, puritánokról, baptistákról, kvékerekről vagy
holland reformátusokról), az újonnan jött protestáns bevándorlók majd mindegyike nyitott az olvasásra, hiszen
az olvasás szokása jelenti az új gyarmatosok jöveteléhez és elhelyezkedéséhez feltétlenül szükséges szabadság
minimumát. Mindez azt jelenti, hogy a 18. század végén a könyv, de még inkább az újság, nagy szerepet játszik
a tizenhárom volt angol gyarmat életében. A felső Ohio és Chillicothi környékén utazgató Chateaubriand
éjszakai szállást kér egy isten háta mögötti kis farmon, egy forrás mellett. Miközben azt várja, hogy megsüljön a
krumpli vacsorára, észrevesz egy földre hullott angol nyelvű újságot: ebből kell megtudnia XIV. Lajos
varennes-i letartoztatásának hírét…
A fejlődés következő szakaszában a demográfiai növekedés (amelynek el-sődleges forrása a folyamatos

bevándorlás) az amerikai könyvpiac kiszélesedésének legfőbb tényezője. Az óriási területek földrajzi
integrációja folyamatosan növekvő piacot ígér, amelynek áldásait kihasználhatják a befektetők és a mindenféle
rendű-rangú kereskedők: „Ha ma viszontlátnám az Egyesült Államokat, nem ismernék rá; a hajdan erdőkkel
borított helyeken megművelt földeket találnék; ott, ahol a bozótban tapostam utakat, most széles utakon
haladnék. […] Postakocsival lehet eljutni az Ohióhoz vagy a Niagarához, míg az én időmben vezetővel vagy
indián kísérővel utaztunk. […] S hogy e megle-pő kép teljes legyen, meg kell ismernünk az olyan városokat,
mint Boston, New York, Philadelphia, Baltimore, Charlestown, Savannah, New Orleans; ezek éjjel fényárban
úsznak, lovak és kocsik árasztják el őket, kávéházakkal, báltermekkel és színházakkal ékeskednek, és kínálják a
fényűzés mindenne-mű örömét.”53
Így ír Chateaubriand londoni nagyköveti posztjáról, nem sokkal azelőtt, hogy Thiers elküldené Tocqueville-t az
amerikai közigazgatás bizonyos jellegzetességeit tanulmányozni. A nagy európai könyvkereskedők (különösen
az angolok) számára az amerikai hamisítványok már komoly konkurenciát jelentenek. Egyre inkább
foglalkoztatni kezdi őket az Egyesült Államok könyvpiaca, képviselőket küldenek hát New Yorkba, ahol
fióküzleteket is nyitnak. Nemsokára fiaikat is odaküldik tanonckodni. 1826-ban a párizsi és strasbourg-i
Levrault család üzleti kapcsolatban áll Londonnal és Bostonnal;54 egy generációval később pedig a nagy hírű
Meyer kiadó fia New Yorkban szándékozik könyvkereskedőként letelepedni…
2.5. A MÉDIUMOK, A NEMZET ÉS AZ ÁLLAM

Levonhatunk-e ezekből a szükségszerűen hiányos adatokból általános érvényű következtetéseket? Vegyük észre
mindenekelőtt a változások figyelemre méltó egyidejűségét. Az adatok egy irányba mutatnak: 1760 körül
egymástól földrajzilag igen távol fekvő területeken is nyilvánvaló cezúra észlelhető. A fordulat éve tehát 1760,
igaz ez a Lengyelország önálló állami létének meg-szűnése idején is virágzó lengyel felvilágosodásra, az
ausztriai könyvkereskedelem gyors fejlődésére, az oroszok erőfeszítéseire, hogy előbb holland, majd angol és
francia könyvesek segítségével felzárkózzanak a nyugati modellhez. Ezekben az években az angol konjunktúra
is hasonló görbét ír le, a skandináv könyvkereskedelem is gyors fejlődésnek indul; 55 ekkoriban hatol be a könyv
a dunai fejedelemségekbe és Erdélybe, sőt a kereskedő diaszpóra közvetítésével még a török uralom alatt élő
Görögországba is. Az 1760-as évek fordulata tehát egy teljesen új rendszer kapuit nyitja meg; olyan
folyamatokat indít be, amelyek gyakorlatilag a 20. század elejéig működnek tovább.
2.5.1. A változás útjai

A változások egyidejűsége egészen természetes módon arra ösztönzi a kutatót, hogy feltegye a fejlődést
lehetővé tévő tényezők esetleges konvergenciájának kérdését.
Első tényezőként kétségtelenül a demográfiai viszonyokat, illetve a lakosság szerkezetét kell vizsgálnunk. A 17.
század végétől kezdve az európai népesség statisztikai görbéje emelkedő pályára lépett, az emelkedés pedig oda
vezetett, hogy egy évszázad leforgása alatt megduplázódott a kontinensen élők lélekszáma – a folyamat éppen
1750-et követően éri el csúcspontját. További tényezők is kedvezni látszanak az írott kultúra térhódításának:
53
François-René de Chateaubriand: Síron túli emlékiratok. Válogatás. Maár Judit fordítása. Budapest, 1999, Osiris Kiadó, 120–122
54
Frédéric Barbier: Trois cents ans de librairie et d’imprimerie: Berger-Levrault… Genève, 1979, 307.
55
Le Soleil et l’étoile du Nord: La France et la Suède au XVIIIe siècle. Paris, 1994; Bo Bennich-Björman: Sweden and the German
Bookmarket in the end of the 18th and the beginning of the 19th Century. In Beiträge zur Geschichte des Buchwesens im frühern 19. Jt.,
Wiesbaden, 1993, 53–94.
20
említsük meg például az átlagos élettartam megnövekedését, az írástudás egyre szélesebb körű elterjedtségét, a
városiasodást, az életszínvonal viszonylagos emel-kedését.56
A potenciális olvasóközönség kibővülése az anyagi környezet bizonyos változásaival is összefüggésbe hozható:

a földrajzi integráció folyamata egyre gyorsabb ütemű. Gondoljunk csak az angol csatornarendszer, az európai
(különösen a francia) úthálózat kiépülésére; a szállítás és a levelezés új rendszereinek megszerveződésére – ez
már a szállítóeszközök első forradalmának kora. 57 Lehetségessé válik az egyre szélesebb piacok áttekintése, a
piaci résztvevők ezentúl gyorsan hozzájutnak a szükséges információkhoz, ami az eddigieknél sokkal
jelentősebb és komplexebb pénzügyi műveletekre teszi képessé őket. Az időszaki sajtó elterjedése is
elképzelhetetlen lett volna az új területek földrajzi integrációjának folyamata nélkül, ami egyébként visszahat a
kultúrára és a kulturális szokásokra: bizonyos körökben szokássá válik az eseményekkel és a felmerülő
problémákkal kapcsolatos tájékozódás, ami már szinte közéleti részvételt jelent, ha csak közvetettet is.
De ne vágjunk a dolgok elébe: bár valóban bővül az olvasóközönség, és valóban beindult Európa kulturális
integrációjának folyamata, a felvilágosodás uralkodó modellje továbbra is elitista. A továbbra sem
egyenlőségelvű politikai rendszerekben a társadalom apró kisebbségét alkotó politikai tényezők szerepe
aránytalanul fontos maradhat. Ahhoz viszont, hogy a könyvkereskedelem ipari méreteket ölthessen, nemcsak
egy viszonylag népes, művelt elitre van szükség, hanem arra is, hogy a széles néptömegek bármi módon, de az
akkulturáció olyan szintjére jussanak, hogy többé ne a hagyományos társadalom működési elvei szerint éljenek.
Ha majd a társadalom meghaladja a Szellem Köztársasága kis csoportjait, ha egyre többen kérnek jogot az új
struktúrák és az új közvetítő rendszerek aktív használatára („a könyv forradalma” stb.), akkor mondhatjuk, hogy
a felvilágosodás problémarendszere többé nem aktuális, ezentúl a politikai forradalom és a nemzetépítés
kérdéseivel kell majd számolnunk.
A tömegmédiumok logikájába átlépve egyben a jelenkor civilizációs rendszerébe – amelyet a médiumok új,
egészen más rendszere határoz meg – is átlépünk.
2.5.2. Eltérő történelmi tapasztalatok

Kétségtelenül létezik egy bizonyos ideológiai közösség, amely lehetővé teszi, hogy D’Alembert a berlini
akadémián elnököljön, illetve hogy német tudósok népesítsék be a szentpétervári akadémiát; az sem vitatható,
hogy a felvilágosodás modelljének típus-könyvtárai mindenhol egyformák; mégsem lehetetlen Európa olyan
térképét felrajzolni, amelyen az óriási szintkülönbségeket koncentrikus körök jelzik. Európa szíve, az ipari
fejlődés központja továbbra is a régi Északnyugat-Európa: a London, Párizs, Amszterdam és a Rajna alsó
folyása közötti területek. Voltaképpen innen irányítják az egész világot: a gazdasági és pénzügyi hatalom
Londonban koncentrálódik; a kereskedelem központjai London és Amszterdam; Párizs pedig a világ szellemi,
művészeti és bizonyos mértékben politikai fővárosa.
Az oktatás és a könyvterjesztés rendszerének kiépítése fontos szerepet játszhat a felzárkózási kísérletekben, de a

későn érkezők soha nem lesznek képesek behozni azt a hátrányt, hogy ezek a privilegizált régiók már ősidők óta
bizalmas viszonyt ápolnak az írott civilizációval. A 18. század végének Angliájában az - egyébiránt nem túl
magas színvonalú - oktatás már igen elterjedt volt: bár Jane Austen említett regénye hősnőjének, mivel sok
gyermeke van, nincs ideje követni idősebb lányai szellemi fejlődését, a szóban forgó lányoknak azért
rendelkezésükre áll a házi könyvtár. Falják is a regényeket, mi több, fejükbe vésnek egy kisebb
idézetgyűjteményt, hogy csilloghassanak a társaságban.58 Az uralkodó vallás, a jótékonykodással és oktatással
foglalkozó magánszervezetek megsokasodása, a parlamentarizmus hagyománya, a jólétben élők viszonylag
nagy száma és viszonylag magas műveltségük, az ipari fejlődés igen korai beindulása – ezen tényezők
következtében válhat Anglia a nyomtatott betű útján történő akkulturáció melegágyává. A korai indulásból
származó időbeli előnye teszi lehetővé, hogy a királyság integrálja és intézményesítse a politikai ellentéteket és
harcokat; ebben a folyamatban különösen nagy szerepet játszanak a nyomtatványok és az időszaki sajtó.
Előnyös helyzetüknek köszönhető az is, hogy képesek elkerülni mind a francia típusú politikai forradalmat,
mind a német típusú nemzeti-tekintélyelvű kisiklást.
A harmincéves háború katasztrófáját csak nagyon lassan kiheverő, Rajnán túli Németország fokozatosan lép át a
modernitásba. Az Elbán, a Moraván és a Lajtán túl Európa felzárkózni szándékozó része terül el; a felzárkózási
szándék a vizsgált kor alapvető fontosságú jelensége, mozgatórugói elsősorban politikai jellegűek ugyan, de
kelet felé haladva mégis egyre exogénebbnek tűnnek fel: II. Frigyes Poroszországa az Aufklärung és az európai
56
Histoire économique et sociale du monde. Paris, 1978, t. III.
57
Bertrand Gille: Histoire des techniques. Paris, 1978.
58
Jane Austen: A Klastrom titka. Borbás Mária fordítása. Budapest, 1983, Európa Könykiadó.
21
felvilágosodás egyik központja, Szilézia városait pedig könyvkereskedők és könyvbizományosok hada népesíti
be. Ha tovább haladunk kelet felé, fel-felgyulladnak kis lámpács-kák a felvilágosodás térképén: a balti part a
Klopstock műveit legnagyobb számban megrendelő régiók közé tartozik; Varsó, Szentpétervár, Moszkva – a sor
később Odesszával és Kijevvel egészül ki – egyre gyakrabban szerepel a nagy nyugati könyvkereskedők
szaknévsoraiban és számlakönyveiben. Ha délnek fordulunk, az osztrák könyvkereskedők hálózatai fokozatosan
hódítanak tért a török uralom alól felszabaduló területeken. A nyugati modell kemény magja tehát kiegészül egy
igen széles perifériával, amely csak meglehe-tősen lazán illeszkedik ugyan a rendszerbe, mégis átmenetet alkot
az Ural és a Kaukázus, valamint Amerika gyarmatosított határvidékei felé.
Bár a könyv- és nyomtatványforgalom továbbra is mérsékelt marad, s bár a könyvkereskedők nyeresége

továbbra is abból származik, hogy viszonylag alacsony példányszámban, de drágán árulják könyveiket, az a
tény, hogy a társadalom minden rétege nyitottabb lesz a könyv (illetve az írott betű) civilizációjára, mégis egy
új, a társadalmi és politikai viszonyok egészét szabályozó logika keresésére utal: ezen kutatásnak és építésnek
kizárólagos eszközei pedig a médiumok (ezen kifejezés a korban csak a nyomtatványokra utalhatott). Az
olvasóközönség bővülése a nemzet vagy az állam kulturális és politikai életében résztvevők arányszámának
emelkedését követi. A kommunikáció új, gyorsabb, más tartalmak átvitelére alkalmas és más elveken alapuló
módozatainak feltalálása megkönnyíti és felgyorsítja a közönség kibővülésének folyamatát, sőt végső soron
minőségi változásokra vezet.
2.5.3. A csomópont: médiumok, kultúra és politika

Tegyük fel a cezúra időbeli meghatározására vonatkozó kérdést: létezik-e olyan indikátor vagy indikátorok
olyan csoportja, amely biztonsággal jelezni tudná – hasonlóképpen ahhoz a minimális gazdasági növekedéshez,
amely képes beindítani az ipari forradalmat –, melyek a küszöb átlépésének feltételei; mi kell ahhoz, hogy a
média egy adott kulturális és gazdasági rendszerből egy másikba lépjen? 59 Természetesen nem tagadhatjuk az
anyagi tényezők (demográfia, az írástudás mutatói) fontosságát, mégis úgy véljük, hogy a magyarázat
legfontosabb elemei máshol keresendők. A kommunikációs eszközök 18. század végén meginduló
forradalmának legfontosabb tényezője a politikai-közigazgatási kategóriák és a kulturális kategóriák között
fennálló viszonyrendszerben, illetve az ezen viszonyrendszert érintő változások időrendjében keresendő.
A már régóta egységes közigazgatással bíró Franciaországban a nemzeti nyelv, az írott kultúra és a nyomtatvány
térhódítása egyértelműen a királyi hatalomhoz kapcsolódik. A folyamat már a 15. század során megindul, 60 a 17.
századra pedig egyértelműen győzedelmeskedik: ekkor jön létre a nyelv és az írott kultúra további fejlődését
szigorúan normatív szellemben szabályozó Akadémia; az életmód kérdésében pedig XIV. Lajos udvara
tekinthető normaszabó intézménynek.61 Hasonló jelenségeket figyelhetünk meg a 15. és 16. század során, majd
később, a harmincéves háborút követően, néhány itáliai és német fejedelemségben is – azzal a különbséggel,
hogy itt a nemzeti és politikai keretek nem esnek egybe. Ha továbbhaladunk észak, de főleg kelet felé (az
Elbától keletre fekvő német területekig, Lengyel- és Oroszországig), vagy esetleg délnek fordulunk (az Ibériai-
félsziget vagy a Mezzogiorno Itáliája felé), azt tapasztalhatjuk, hogy ezeken a területeken a kérdés egészen más
formában vetődik fel. Ennek magyarázatát pedig a következő tényezőkben, az alacsony nép-sűrűségben, a
társadalmi és politikai struktúrák archaikus voltában, valamint a közigazgatási és állami keretek folyamatos
változásában kell keresnünk.
Az időbeli eltérések akár évszázados méretet is ölthetnek: amint az Joseph Roth 1928-as lengyelországi
látogatása során született feljegyzéseiből kiderül, a mecenatúra Nyugat-Európában már gyakorlatilag régen
felszámolt intézménye Lengyelországban makacsul fennmaradt, ezt azonban könnyen magyarázhatjuk a feudális
lélektan és az archaikus társadalmi struktúrák konzerválódásával. 62 A médiumok indusztrializálódása és az
általuk közvetített üzenetek új státusa (ezentúl tömegterjesztésre alkalmas áruként tekintenek rájuk) felerősíti a
kultúrföldrajzi uralom folyamatát.
A paradoxon lényege, hogy a médiumai közvetítésére támaszkodó nyugati modell éppen akkor kezd a rajta
kívül álló területek meghódításához, amikor maga is jelentős módosulásokon megy keresztül: a 18. század
második felében a politikai mező kiszélesedése arra ösztönzi a felvilágosult despotákat, hogy vegyék
figyelembe a széles néptömegek érdekeit is. Nem sokkal ezután a franciaországi forradalom meghonosítja a
politikai demokrácia igen vitatott modelljét. Voltaképpen az történik, hogy a felvilágosodás civilizációja minden
– ideológiai, politikai, kulturális, gazdasági és technikai – téren először saját meghaladásához, majd saját
59
W. W. Rostow: Les étapes de la croissance économique. Paris, 1970.
60
Henri-Jean Martin: Histoire et pouvoirs de l’écrit. Paris, 1985.
61
Norbert Elias: La Société de cour. Új kiadás, Paris, 1985. Magyarul: A civilizáció folyamata. Budapest, 1987, Gondolat Kiadó.
62
Joseph Roth: Croquis de voyage. Paris, 1994, 376.
22
felszámolásához vezet: amikor a felvilágosodás létrehozza az új nyilvánosságot, ezt a változást voltaképpen a

médiumok által keltett visszhang hajtja előre; majd eljön az az idő, amikor éppen ennek a transzformációnak
köszönhetően történik meg a nagy átmenet: a rendszer maga mögött hagyja a nyomtatványok hagyományos
ökonómiáját, és tömegipari és tömegkereskedelmi méreteket ölt. A folyamat Franciaországban jár a
legsúlyosabb következményekkel, hiszen a francia politikai modellben számos tényező ötvöződik: a kulturális
hegemónia, az állami és nemzeti keretek egybeesése, illetve a versenytárs nélküli főváros hipertrófiája, azaz
kóros túlnöveke-dése. A hatalmon lévők kétségtelenül elfogadják ugyan a felvilágosodást, de a felvilágosult
despotizmus szellemével ellentétben az elitek nem képesek elhatározni magukat a mindent eldöntő reformok
meghirdetésére. Az ancien régime utolsó éveinek Franciaországában több hatalmi tényezőt találhatunk, amelyek
közé kétségtelenül kezd felzárkózni az egyre szélesebb közvélemény.
Fordítsunk egy pillanatra hátat Franciaországnak és politikai forradalmának. Az átmenet a médiumok az

iparosodás logikája szerinti működésének fázisába először Európa nagy népsűrűségű, városias, magas
életszínvonalú régióiban zajlik le, ahol a társadalmi és politikai struktúrák modernizálódtak, és a kapcsolati
rendszerek a legsűrűbbek. Ehhez a bizonyos értelemben mo-dellértékű centrumhoz próbál majd – nagy
nehézségek árán – felzárkózni a periféria. A felzárkózás folyamatának sikere azonban nagymértékben a kül-
földtől függ: az új porosz királyság létrejöttének következtében Brandenburg sikeres felzárkóztatása
megkezdődhet ugyan, az orosz cárok erőfeszítéseit azonban rendre kisiklatják a földrajz és az időtartam
uralhatatlan tényezői. Közép- és Kelet-Európa legnagyobb részét a továbbiakban is az elkésettség jellemzi, s ez
alól csak nagyon lassan képesek felszabadulni – talán egészen a mai napig ezzel küszködnek.
A kulcsfontosságú jelenségek ezen összességének egyik legfontosabb indikátora a médiumok (esetünkben a

nyomtatott betű) története.
3. III. fejezet | A nyomtatvány, a forradalom és a

politikai részvétel (1790–1820-as évek)
„Törvényhozók, emberbarátok, az egyetemes alkotmány mérnökei […] azért járultunk elétek, hogy megkérjünk:
részesítsétek a Pantheon apoteózisában Gutenberget, ezt az istenekhez méltó embert, aki az Örökkévalóhoz
hasonlóan szólt: »Legyen világosság«, és lőn…” (Anacharsis Cloots, 9 IX 1792)
3.1. A NYOMTATVÁNY A FORRADALOM IDEJÉN: A FRANCIA

MODELL
Franciaország 1789-ben kezdődő politikai forradalma hirtelen új dimenzióba helyezi az eddig csak kezdeti
fázisában lévő folyamatot.
Amint arról már szó volt, Európa más nemzeti közösségei a franciától eltérő történelmi utat jártak be. Angliában
az átmenet szinte kizárólag a gazdasági átalakuláson alapszik: az ipari forradalom már az 1780-as években
megindul (társadalmi következményei, a városiasodás, életformaváltás gyorsan megfigyelhetők), a hatalmi ágak
elrendeződése pedig nem gátolja meg a belső viszonyok demokratizálását. Németországban a kulturális és
ideológiai ténye-zők az integráció folyamatának legfontosabb elemei: a változások elindítója az első időkben
valószínűleg az olvasás forradalma volt, amely egyébként is morális és individuális indíttatású (a Bildung
ideáljának megfelelően: az egyén fejlessze és formálja saját magát).
Mégis, a Grande Nation, Franciaország politikai súlya, az ottani politikai események hatalmas jelentősége, az
1792 és 1813–1815 közötti francia kormányok mind politikailag, mind kulturálisan expanzionista politikája –
ezen tényezők hatására a demokrácia lesz az a politikai modell, amely meghatározza majd a 19. századi Európa
politika- és kultúrtörténetét. A korszak meghatározó újítása tehát francia eredetű, persze más történeti-földrajzi
keretek között a demokrácia is más olvasatokban szerepel, megvalósítása más módon történik, és más
problémarendszer részét alkotja.
3.1.1. A jogi kategóriák: a nyomtatvány státusa és szerepe
23
A 18. század utolsó harmadára jellemző átalakulás felgyorsulni látszik az ancien régime utolsó évtizedében, s
még jellemzőbben a forradalom idején: igaz ugyan, hogy „nem a könyvek csinálták a forradalmat”,63 azért
mégiscsak a könyvek tették lehetővé; cserébe viszont a forradalom alapjaiban forgatta fel a nyomtatványokkal,
illetve a médiumokkal kapcsolatos tevékenységeket és szokásokat.
Minden az észnek rendeltetik alá, ez egyenesen következik a felvilágosodás logikájából. Már Az Emberi és
Polgári Jogok Nyilatkozata is hangsúlyozza, hogy a természetjog mindenek felett áll, ez pedig mindenfajta
cenzúra és szabályozás eltörlését jelenti. „A gondolatok és a vélemények szabad közlése az emberek egyik
legértékesebb joga; ennélfogva minden polgár szabadon szólhat, írhat és nyomtathat ki bármit, felelősséggel
tartozván viszont e szabadsággal való visszaélésért a törvény által meghatározott esetekben.”64
Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata, amely egyszerre univerzális (az emberre vonatkozó) és nemzeti (a
polgárt [citoyen] érintő) távlatokban fogalmaz, Jean-Jacques Rousseau hatásáról tanúskodik, hiszen a nemzet
általános akaratában megtestesülő ellenhatalom felemelkedésének manifesztuma, amely a királyi
abszolutizmusnak üzen hadat.65 Persze a forradalmárok, hasonlóképpen az összes rájuk következő politikai
rendszerhez (egészen a Harmadik Köztársaságig és annak 1881-es sajtótörvényéig), nem voltak képesek széles
konszenzusra jutni az ország alkotmányos rendjének kérdésében, így a Nyilatkozat elveit sem voltak képesek
tartalommal megtölteni.
A szellemi tulajdon nyilvánvalóan védelemre szorul (erre szolgál a Lakanal jelentése alapján hozott 1793. július
21-i dekrétum), így azonban a korlátlan szabadság elve megkérdőjeleződik. A politikai küzdelem kiszélesedése
következtében azonban a problémák sokkal közvetlenebb kezelése válik szükségessé: 1792. augusztus 10-e után
a monarchista újságok csak titokban adhatók ki; a Bureau d’esprit (a Gondolat-minisztérium) pedig a
kormányzat pénzügyi beavatkozását irányítja a könyvkiadással kapcsolatos ügyekbe. A felvilágosult
gondolkodás ekkor már nincs napirenden, ez az állandó összecsapások ideje; Saint-Just híres kijelentése (amely
szerint „legfontosabb törvényünk a Köztársaság védelme”) jól jelzi a célok új, 1789 univerzalizmusát végleg
felváltó hierarchiáját. 1793. március 29-én a Konvent visszaállítja a represszív cenzúrát az ellenforradalmi
indíttatású írásművekkel szemben; a III. év alkotmánya pedig egy cikkelybe foglalva hirdeti ki a korlátlan
sajtószabadságot, és jelenti be gyakorlati korlátozását – ez nagyfokú politikai realizmusra vall: „Nincsenek
többé privilégiumok, céhek; a sajtó szabadságának korlátai nem léteznek többé […]. Azok a tiltó hatályú
törvények, amelyek szükség esetén mégis korlátozzák a sajtó szabadságát, szigorúan átmenetiek, így legfeljebb
egy éven keresztül érvényesek, hacsak hivatalosan meg nem hosszabbítják hatályukat.”
Amikor tehát Bonaparte átveszi a hatalmat, „a könyvnyomtatás szabadsága már csak távoli emlék; csak
rendszeressé kellett tenni a szabályozást…”66
Az univerzálisnak tekintett ész termékeként és eszközeként felfogott nyomtatvány korának a

könyvkereskedelem és a könyvnyomtatás politikai szabályozása vet véget; olyannyira, hogy 1810–1811-ben
gyakorlatilag helyreáll az ellenőrzésnek az ancien régimere jellemző szisztémája.
3.1.2. A forradalom és könyvei

Noha a nyomtatványok segítségével működő propaganda semmiképp sem tekinthető újdonságnak (gondoljunk
csak a lutheri reformáció sikerére), a forradalmat közvetlenül megelőző években a jelenség szokatlan méreteket
ölt. A könyvtermés exponenciális növekedésével párhuzamosan egy radikális irányváltást is megfigyelhetünk:
könnyebb fajsúlyú kiadványok (röpcédulák, karikatúrák, falragaszok, újságok) egész hulláma lát napvilágot. A
nyomtatvány, amely eddig az ésszerűség és a felvilágosodás hordozója volt, a politikai küzdelem mindennapi
eseményei során használatos propagandaeszközzé válik. A kiadott könyvek száma néhány év leforgása alatt
óriásit zuhan (1794-ben 400-nál kevesebb új könyv kerül ki a nyomdákból); ezt a visszaesést azonban a
63
Roger Chartier, Daniel Roche: Les livres ont-ils fait la Révolution? In Livre et révolution. Dir. Frédéric Barbier, Claude Jolly, Sabine
Juratic. Paris, 1988, 9–20.; Frédéric Barbier: Livre et Révolution: théorie et pratique de la législation. In La Révolution française et le
développement du capitalisme. Dir. Gérard Gayot, Jean-Pierre Hirsch, Lille, 1989, 209–225.; uők: La Révolution libératrice: l’exemple des
activités du livre en France, entre révolution politique et révolution industrielle. Histoire, économie et société, 1993, no. 1. 41–50.; Roger
Chartier: Les origines cultu-relles de la Révolution française. Paris, 1989; Michel Vovelle: La mentalité révolutionnaire: so-ciété et
mentalités sous la Révolution française. Paris, 1985.
64
Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata. Új- és legújabbkori egyetemes történeti szöveggyűjte-mény. 1/1. Budapest, 1970,
Tankönyvkiadó, 19.
65
Marcel Gauchet: La Révolution des pouvoirs: la souveraineté, le peuple et la représentation, 1789– 1799. Paris, 1995; uő: La Révolution
des droits de l’homme. Paris, 1989.
66
Histoire de l’édition française. Paris, 1990, t. II. 696.
24
periodikák és a különféle alkalmi nyomtatványok megszaporodása ellensúlyozza. 67 Meredeken megugrik a

periodikák és az alkalmi nyomtatványok példányszáma: a Père Duchêne egyes számai akár 80 ezer példányban
is elkelnek.
Az új sajtótermékek tartalma sem hasonlítható a régiekéhez: az új nyomtatványok legfontosabb jellemzője az,

hogy napi érdekességekkel foglalkoznak. 1789-ben nagy sikert aratnak azok a kiadványok, amelyek a rendi
gyűlés megnyitásáról, majd egymást követő üléseiről számolnak be, és közlik a legfontosabb beszédeket,
jelentéseket. E kiadványok azonban olyan nyelven íródtak, hogy elolvasásukra csak egy felvilágosult kisebbség
képes. A politikai küzdelem hevében ekkor már más típusú kiadványok is születnek: a nyomtatvány új feladatai
közé tartozik a meggyőzés, a párthívek toborzása, mindez természetesen új műfajokat igényel; ekkor születik
meg a vitairat és a karikatúra. Az ifjú Chateaubriand lovag, aki a forradalom kezdetén éppen Párizsban időzik, a
következőképpen írja le a politikailag ekkor még sokszínű sajtó virágzását. „Ezrével jelentek meg a röplapok és
az újságok, a szatírák és a versek; az Apostolok cselekedeteiben megjelenő dalocskákra a Nép barátja vagy a
monarchisták klubjának Fontanes által szerkesztett lapja, a Mérséklet hasonlókkal válaszolt. A Mercure politikai
témájú cikkeit író Mallet-Dupan semmiben sem értett egyet Laharpe-pal és Chamfort-ral, a lap irodalmi
szerkesz-tőivel…”68
A politikai szükségszerűség azonban rövid idő alatt új helyzetet teremt. Az objektivitásnak már nincs keletje, a
terror idején pedig az önkény az erény nevében működik. Az új műfaj, a nagy példányszámú politikai irat
megszületését négy formális jellemző segítségével írhatjuk le.
Először is létre kellett hozni egy teljesen új, a felvilágosodás művelt elitjének diskurzusától alapjaiban
különböző, elkötelezett hangvételű és a széles néptömegek számára is érthető beszédmódot. Ennek eszközei a
magukkal ragadó kifejezések, felkiáltások (akár trágár káromkodások formájában is), az első személy
használata, az agresszív stílus, a karikaturisztikus és álnaiv leírások, végső soron tehát „egy olyan írásmódról
van szó, amelynek elsődleges funkciója nem egyszerűen a közlés és a kifejezés, hanem egy nyelven túli valami
kikényszerítés, ami egyszerre maga a Történelem és a benne való állásfoglalás”. 69
Elvontabb szemszögből nézve a forradalmi diskurzus két, egymással élesen szemben álló, fogalompárokban
megtestesülő alapelv oppozícióján alapszik. Íme néhány példa a fogalompárokra: degenerált arisztokrata/új
ember, zsarnokság/republikánus szabadság, idegen/hazafi. Ezek a nyelvjátékok olyan koherens rendszert
alkotnak, amely egyrészt világmagyarázattal szolgál, másrészt pedig leírja a forradalom etikai tartalmát: aki ezt
a rendszert szóban vagy írásban megkérdőjelezi, a „bűn győzelmét” segíti elő. A politikai elkötelezettségnek
külsődleges jegyekben is meg kell nyilvánulnia, hiszen az ancien régimere az volt jellemző, hogy különös
viszonyban állt a könyvvel – a gyakran erotikus (vagy éppen pornográf) tartalmú, elegáns és díszes kivitelű
könyvet egyesek bibliofil szeretettel vették körül. Ennek következtében a forradalom idején a könnyű, alig pár
oldalas kiadványokat vagy éppen a falragaszokat, képeket és karikatúrákat részesítik előnyben. A könnyen
kezelhető formátumú könyvek nyomtatása során igen gyakran a „Kék könyvtár” szövegelrendezését utánozzák.
Mivel a lehető legalacsonyabban próbálják tartani a bekerülési költségeket, az esetek többségében a
legigénytelenebb betűtípusokkal szedik a kiadványokat, ami pedig az illusztrációkat illeti, a nyomdászok a
legközönségesebb famegmunkálásra szorítkoznak – ezzel magyarázható a nyomtatványok gyakorta archaikus
jellege. Egyes vidéki, orléans-i vagy épinali nyomdák az illusztrált falragaszok előállítására specializálódnak. A
forradalmi idők cél-kitűzése már modern: lenyomni az árakat, széles körben terjeszteni a kiadványokat: a
szigorú határok közé szorított bekerülési költség ötvözése a magas példányszámmal komoly nyereséget ígér.
A contrario, a régi típusú könyvkereskedelem nyereségességét biztosító kiadványok – a vallási, jogi és

közigazgatási jellegű művek – egyik napról a másikra vesztik el jelentőségüket. A dekrisztianizációt követően a
párizsi Nyon az alábbi megjegyzést teszi: „1789-től kezdődően az üzletmenetemnek teljesen befellegzett, annak
következtében, hogy felszámolták a gyermekneveléssel és oktatással foglalkozó vallásos szervezeteket, és a
kollégiumok sem működnek. Raktáraimban szinte kizárólag iskolai könyvek és vallásos művek porosodnak
eladhatatlanul… ezen használaton kívüli klasszikus művek értékét (vagy inkább értéktelenségét) 60 ezer livre-re
becsülöm.”70
3.1.3. Új emberek?
67
Ouzi Elaya: Presse populaires et feuilles volantes de la Révolution à Paris: inventaire méthodique et critique. Paris, 1991. Általános
bibliográfiával szolgál az Histoire générale de la presse française. Paris, 1969–76, 5. vol.
68
François-René de Chateaubriand: Mémoires d’outre-tombe. Paris, 1982, II. 580 t. I. 235.
69
Roland Barthes: Le degré zéro de l’écriture. Paris, 1972. (A fordítás Angyalosi Gergely: Barthes, a semleges próféta című művéből
származik. Budapest, 1996, Osiris Kiadó, 16.)
70
Carla Hesse: Le sort des imprimeurs et libraires parisiens après la chute de la chambre syndicale en 1791. In Livre et révolution. Paris,
1988, 31.
25
A forradalom új típusú nyomtatványtermését a szakmában újonnan megjelent emberek seregeinek köszönhetjük,

akik a szabályozás megszűntét kihasználva lettek nyomdászok vagy még gyakrabban könyvkereskedők. Számos
híres könyvkereskedő vagy nyomdász, aki túlzottan is kötődni látszott az ancien régime-hez, emigrációba
kényszerült, néhányukat pedig egyenesen kivégezték: Anissont, aki időközben Ris-Orangis földesura lett,
Párizsban végezték ki, ugyanerre a sorsra jutott Douai-ban Jean-Pierre Derbaix és még sokan mások. Mivel
vidéken az intendatúra szolgálatában álló nyomdász-könyvkereskedők voltaképpen a kiváltságos rétegekhez
tartoztak (és persze megkíséreltek beilleszkedni az új notabilitások szűk csoportjába is), a politikai küzdelem
radikalizálódása számos esetben (legalább időlegesen) emigrációba kényszerítette őket.
Amikor az Alkotmányozó Nemzetgyűlés kihirdeti a szabad nyomda- és könyvkereskedés-alapítás jogát (azt se

felejtsük el, hogy rövidesen hatalmas mennyiségű régi, az emigránsok és a vallásos intézmények könyvtárainak
elkobzásából származó könyv kerül piacra), rengeteg jövevény települ le az országban, főleg
könyvkereskedőként. Az Allarde és Le Chapelier nevéhez fűződő (1791. március 17-i) törvények felerősítik a
tendenciát. A számok, ha nem teljesen megbízhatók is, sokatmondók: az ancien régime 36 párizsi nyomdásznak
adott működési engedélyt; míg az 1799-es (a forradalom 7. éve) Almanach du commerce (Kereskedelmi
Almanach) összesen 224 párizsi nyomdászról számol be, akik közül sokan ekkor tesznek szert nagy vagyonra.
Vidéken hasonló a helyzet. Vegyük Limousin régióját: a megelőző időkben négy nyomda működött Limoges-
ban és egy Tulle-ben, 1791–1793 között négy új műhely nyílt, 1794-ben kettő és még 1798-ban is egy.71 A
későbbi Creuse megye területén a forradalom előtt nem létezett nyomda; a közigazgatáshoz szükséges nyomdai
munkát Riomban vagy Moulins-ben kellett elvégezni: a guéret-i Guyes-nyomda létrejötte nemcsak azért
figyelemre méltó, mert képes volt teljesíteni az új közigazgatás nyomdai igényeit, hanem azért is, mert alapítója
aktívan politizált: a Konvent tagjaként megszavazta a király halálát (1792). A contrario, a politikai helyzet
viszonylagos stabilizálódása (ami a hivatalos helyről érkező megrendelések számának csökkenésével jár)
komoly (gyakran egyenesen végzetes) anyagi nehézségeket okoz az újonnan jöttek nagy részének. Hasonló
helyzetben vannak a könyv-kiskereskedések, amelyeknek megalapításához kisebb befektetésre van ugyan
szükség, üzletmenetük azonban jóval kevésbé kiszámítható, mint a nyomdáké. Összességében elmondható tehát,
hogy bár a jelenleg is folyó kutatások magasabbra becsülik az ancien régime utolsó évtizedében működő
nyomtatványterjesztők számát az eddig elfogadottnál, kétségtelen tény, hogy a forradalom első évei jól
érzékelhető törést hoznak.
Persze a leglényegesebb kérdés nem ez, hanem a legkönnyebb fajsúlyú nyomtatványok arányszámának
emelkedése, illetve ezzel összefüggésben a terjesztési hálózatok sűrűbbé válása és az új olvasási és szöveg-
elsajátítási szokások meghonosodása.
3.1.4. Olvasási szokások, kulturálódás, elsajátítás

Bár a rendelkezésünkre álló forrásanyag nem túl gazdag, az 1789–1799-es évtized során mégis olyan olvasási és
kulturálódási szokások meghonosodását figyelhetjük meg, amelyek önmagukban nem jelentenek ugyan
újdonságot, azokban a társadalmi rétegekben azonban, amelyeknek immár rendszeres jel-lemzőivé válnak,
korábban ismeretlenek voltak.
A felvilágosodás a közösségi olvasás gyakorlatának fellendülésére támaszkodott; a művelt társaságokban, a

szalonokban és az akadémiákon, miután a szöveg elhangzott, vita következett a tartalmáról. A forradalom idején
a hangos olvasás gyakorlata (amely kifejezetten politikai jellegű részvételt igényel) már nem csak a régi,
kiváltságos néposztályok köreiben figyelhető meg, sőt fontos szerepet kap a nép tájékoztatásában is – nem
véletlen hát, hogy egyre propagandisztikusabb jelleget ölt. 72 1789-et követően a rendi gyűlések képviselőinek
leveleit egyes városok főterein rendszeresen felolvassák; az is szokássá válik, hogy az emberek a nyílt utcán
összegyűlve hallgatnak meg felolvasásokat az újságokból és a hírlapokból: a párizsi Palais-Royal termei és
udvarai számtalan, az újdonságok hírére összeverődő, tétlen bámészkodó számára szolgálnak találkozási helyül.
A tömeg pillanatok alatt összesereglik egy-egy botcsinálta szónok körül – így maradt meg a népi emlékezetben
például Camille Desmoulins, amint egy asztalra vagy székre felugorva szónokol.
A politikai társaságok és klubok felelevenítik a felvilágosodás társasköreinek gyakorlatát: felolvasnak, majd

megtárgyalnak mindenféle hírt, beszámolót vagy javaslatot. J-B. Morret egy tusrajza a „Hazafiakhoz” címzett
kávézót ábrázolja, amikor „jó hír érkezik északról” (egy 1792-es hadisiker híre): amíg a háttérben többen ülve
maradnak, a kép középpontjában egy férfi felolvassa a hadseregtől érkezett hadijelentést egy feszülten figyelő
Paul d’Hollander: Les imprimeurs limousins pendant la Révolution. In Les imprimés limousins, 1788–1799. Limoges, 1994, 128–129.
71
Könyvünkben nem esik szó a beszéd és a szónoklat forradalomban betöltött szerepéről. Akit ez a fontos kérdés foglalkoztat, lapozza fel
72
Georges Lefebvre La Grande Peur de 1789 (Paris, 1932) című művét.
26
társaságnak. Egyes vidéki periodikák, például a La Feuille villageoise (Falusi Lapok) kifejezetten feltételezik
műveltebb olvasóik segítségét, ez utóbbiak közvetítik a szöveget a többségében írástudatlan népesség számára.
A forradalom idején tehát, közvetlenül vagy áttételesen, de széles néptömegek nyernek bebocsátást az írásos
akkulturáció világába; ezzel egy időben kezd gyors ütemben terjedni az extenzív olvasás modellje: a társadalom
legalsó rétegei számára is egyre inkább elérhető és a nyilvánosság új tereit meghódító könyv kezdi elveszteni a
ritka és értékes tárgy státusát, egyszóval banalizálódik. A régi beidegződés, amely szerint a ritka és drága
könyvet folytonosan újra és újra kell olvasni, kénytelen meghódolni a könnyen elérhető nyomtatvány forradalmi
„logikája” előtt: ez nem tulajdonít különösebb értéket a kiadványoknak, amelyeket egyébként tartalmuk is gyors
és azonnali „fogyasztásra” predesztinál. Maradjunk Limousinban: „a nagy és szemet gyönyörködtető, az üzenet
közvetítésére alkalmassá tett, mindenféle politikai és polgári elvárásnak megfelelő falragaszok olvasása, tehát a
nyomtatvány tette láthatóvá a forradalmat még az utolsó, valamilyen tájnyelvet beszélő analfabéta számára is. A
nyomtatvány kultúrájának a forradalom éveiben aratott győzelme egy új rendszer eljövetelét is jelenti, azt, hogy
átléptünk a kommunikáció új formáinak világába…”73
Említsük meg végül, hogy az a forradalom, amelyet az írott racionalitás, vagyis a törvény forradalmaként, a
szóbeli szokásjog (coutumes orales) ellen vívott küzdelemként vizsgáltunk, egészen új terminusokban veti fel az
országon belüli nyelvek és tájidiómák közötti viszony kérdését. Ha ugyanis feltételezzük, hogy a lakosság
többsége (esetleg egésze) politikai részvételre jogosult, akkor a nyelv kérdése elsőrendű politikai problémává
válik. Vegyük csak a breton példát: a forradalom annál nagyobb nyomást gyakorol erre a kisebbségi nyelvre,
minél nyilvánvalóbbá válik összefonódása bizonyos ellenforradalmi politikai célokkal. A forradalom győzelme
kifejezetten a nemzeti nyelv (amelyről láttuk, milyen nagy mértékű politikai elfogultságra képes) győzel-mét
jelenti. A 19. században bekövetkező változás, amelynek során megtörténik az átmenet egy őshonos, vidékies,
nagymértékben a szóbeliségen alapuló civilizációból egy városias, az írásbeliséget rendszeresen használó
civilizációba, hűen követi a breton nyelv használatát illusztráló statisztikai görbe lassú ereszkedését. A francia
nyelv (a politikai hatalom nyelve) térhódítása, amely azt jelzi, hogy valóban mindenki részt kérhet a politikai
hatalomból, a modell sikeres voltát illusztrálja.74
3.2. A POLITIKAI FORRADALOMTÓL A RENDSZER CSÁSZÁRI

ÚJJÁSZERVEZÉSÉIG
3.2.1. A francia könyv- és médiatörténet időrendi sajátosságairól
A forradalmi megrázkódtatás után a Direktórium, a Konzulátus és a császárság évei a politikai, társadalmi és
kulturális újjászerveződést és stabilizációt hozzák el. Ezt az egyszerre társadalmi és politikai problémarendszert
tükrözi az 1815 előtt nyomtatott könyvek császári-birodalmi stílusa, amely kifejezésre juttatja Franciaország
elkésettségét az ekkor már a romantika bűvkörében élő Európával szemben. 75
A szövegelrendezés és az üzenet anyagi hordozóinak vizsgálata a nyomtatványkutatás legígéretesebb ága.

Márpedig az 1800-as évek könyvművészetét Didot esztétikai ítéletei határozzák meg, amelyekre jó ideig
megkérdőjelez-hetetlen, kanonikus modellként tekintettek. A neoklasszikus stílus természetesen nem a
forradalom találmánya: a könyvek kiállításában már az 1770-es évektől kezdve szívesen visszatértek a szikár és
szigorú formákhoz, használták a Pompei és Herculaneum felfedezése által ihletett antikizáló motívumokat. A
könyvművészet két legkiemelkedőbb alkotása azonban Didot nevéhez fűződik: Vergilius, illetve Racine művei
1799-ben, illetve 1801-ben láttak napvilágot. A kiadásokat a nyomdai betűk geometriai tökélye, a roppant fehér,
új velinpapírból készült oldalak (a velint az essonnes-i Didot–Saint-Léger-gyár gépei állítják elő), a
díszítőelemek teljes hiánya, a David szikár és mégis teátrális, finoman megmunkált metszetekre kidolgozott
stílusának átvétele jellemzi. Összességében elmondható, hogy a klasszikus értelemben vett művész-könyvek
mintájául szolgálnak, ugyanakkor programadó könyvnek is tekintendők. Tizenkét éves zűrzavar után
nyilvánvalóvá kell tenni, hogy a forradalom véget ért; az ókori Róma ugyanakkor továbbra is állandó
hivatkozási alapul szolgál: a forradalmi erények klasszikus katalógusát viszont egyre inkább az újonnan jött
megmentő, a konzuli hős mítosza kezdi uralni. Az 1801-es párizsi Iparkiállítás bírálóbizottsága nem véletlenül
ítéli a kiadványokat „minden idők és minden ország legtökéletesebb nyomdatechnikai alkotásának”. A párizsi
73
Daniel Roche előszava a Les imprimés limousins, 1788-1799-hez. Limoges, 1994, VII.
74
Michel de Certeau – Dominique Julia – Jacques Revel: Une politique de la langue. La Révolution française et les patois. Paris, 1975.
75
P.-A. Daru: Notions statistiques sur la librairie pouvant servir à la discussion des lois sur la presse. Paris, 1827; P. Delalain: L’imprimerie
et la librairie de 1789 à 1813. Paris, 1900 (reprint 1973); H. Meidinger: A statistical account of the book trade in various countries. Journal
of the Royal Statistical Society, III, London, 1840; Bernard Vouillot: L’imprimerie et la librairie à Paris sous le Consulat et l’Empire
(Doktori dissz.). Paris, 1979. Németországot illetően: Frédéric Bar-bier: L’Empire du livre. Paris, 1995; Reinhard Wittmann: Geschichte des
deutschen Buchhandels. München, 1991. Spanyolország: Jean-René Aymes: La guerre d’indépendance espagnole, 1808– 14. Paris, 1973.
27
Városházán 1804. december 16-i császári fogadás alkalmából kiadott munkáiban Didot a napóleoni pompát a
Római Birodalom modelljei által ihletett stílusban magasztalta.76
Ez természetesen kizárólag francia problematika. Noha a 18. század utolsó éveinek Európáját a neoklasszikus
irányzat és annak esztétikája uralja, mégiscsak Franciaországban a legközvetlenebb a kapcsolat a
neoklasszicizmus és a politikai konjunktúra között; máshol már másfajta irányzatok honosodnak meg és
hódítanak tért – ezeket összefoglaló néven romantikának nevezzük. A Wieland műveit közzétevő lipcsei
Göschen kiadó 1794-ben még a francia mintát követi: a gót betűket neoklasszikusra cseréli, az oldalak
szerkesztése pedig szigorúan szimmetrikus, és roppantul szikár. Idézzük Göschent: „Remélem, hogy az in-
quarto [Wieland-] kiadás ugyanolyan tökéletes lesz, mint Didot Boileau-ja, La Fontaine-je és Télemakhosza.”
1802-ig összesen 36 kötet jelenik meg, 250 talléros (több mint 900 frankos) áron, azaz meglehetősen drágán.
Göschen azonban rövid időn belül új esztétikai és gazdasági elvek alapján folytatja kiadói tevékenységét: a
Didot-féle modell túl drága, csak egy nagyon szűk olvasóközönséget (gyakorlatilag csak a hercegi udvarokat)
képes meghódítani, azonkívül pedig olyan szabályok szerint készült, amelyek derék könyvkereskedőnk szerint
nem felelnek meg a hagyományos „német erényeknek”. Márpedig az olvasás forradalma és a francia politikai
események együttesen egy új problémarendszer németországi felbukkanásáért felelősek: a nemzeti egység
alapjául ezután kulturális kategóriák – nemzeti nyelv, irodalom és könyvkiadás – szolgálnak. Amikor Göschen
elhatározza, hogy könyvsorozatot szentel a német irodalom klasszikusainak, megpróbálja az új kiadványokat a
lehető legszélesebb körben elérhetővé tenni. Programját a következőképpen fogalmazza meg: „A [pármai]
Bodoni és Didot nagy érdemeket szerzett a nyomdatechnika fejlődésében, de drágák. […] Következésképpen az
én célkitűzésem nem lehet az, hogy luxuskiadásokat bocsássak ki, hanem elegáns […], a régiek szellemében
fogant, egyszerű, szép és korrekt könyveket akarok. Legyen meg bennük a németes türelem és gondosság, de
fényűzésre nincs szükség. Egyszerűség, tisztaság, szép színek, jó be-tűformák, erős, fekete nyomás szép papíron
– erre gondolok, nem másra…”
A különleges politikai viszonyok következtében a francia irodalom és könyvkiadás jó tizenöt éven keresztül
meglehetősen sajátos, a többi európai országtól elütő fejlődési jegyekkel rendelkezik. Az angol fejlődés
legfontosabb jellemzője az iparosodás; a németek a nemzetépítés problémáival küszködnek stb. A mindig éles
szemű megfigyelőként ismert (mert mindig a háttérben maradó) Chateaubriand is észleli a hiányosságokat:
„Észre kell vennünk a császár, sőt a forradalmi iskola egyik jellegzetességét: miközben a társadalom jól-rosszul
haladt előre, az irodalom nem mozdult; kívül maradt az eszmék változásain, nem követte saját korát. […] Az
államfő hasznot húzott a gúzsba kötött irodalomból, kaszárnyába zárta, ez volt az ő hadserege. […] Azt se
feledjük, hogy az anarchiába belefáradt közönség szívesen vette fel újra a szabályok igáját. […] Az új időket
ábrázoló irodalom nem jutott uralomra, csak mintegy negyven-ötven évvel az után a korszak után, amelynek
nyelvén megszólalt. E fél évszázad során csupán az ellenzék művelte.” 77
Grafikai téren a párizsi Didot-dinasztia nemzetközi hírnévre tett szert; észre kell azonban vennünk, hogy a
nemzeti irodalmak és könyvkiadások megszületésével egy időben sokan megkérdőjelezik a Didot-stílust, sőt
annak gazdasági vetületét is. I. Napóleon bukását követően a neoklasszicizmus gyorsan lehanyatlik, pedig
tökéletesen kifejezte a franciaországi médiumok politikaigazdasági egyensúlyát a szoros értelemben vett ipari
forradalom hajnalán.
3.2.2. A könyvkiadás szabályozása

A Direktórium, a Konzulátus és az Első Császárság évei alatt a francia könyvkiadást újra egy viszonylag szigorú
adminisztratív rendszer ellenőrzi és szabályozza; ezt a rendszert, legalábbis részben, a felvilágosult despotizmus
hagyománya ihlette. A három egymást követő rezsim elhozza a politikai és társadalmi stabilizáció korszakát: az
első célkitűzés szerint meg kell erősíteni a francia társadalmat, akár „gránittömbök” segítségével is, de
elsősorban persze törvényhozási és közigazgatási kezdeményezések útján; a másik célkitűzés szerint pedig oly
módon kell hosszú távra bebiztosítani a rendszer, illetve később az új dinasztia hatalmát, hogy szigorú
ellenőrzés alá vonják a szellem világát78 – elsősorban a nyomtatványtermést és a könyves szférát.
Bonaparte egykor az Ideológusok pártjának tagja volt, és döntéseit továbbra is a felvilágosult ésszerűség
határozta meg. A hatalom új artikulálódási formái, a folytonos vészhelyzet politikájának kényszerei, a régi
barátokkal rövidesen bekövetkező szakítás (amelynek a Décade philosophique79 [Filozófiai évtized] című
folyóirat megszűnése [1807] szimbóluma lehetne), végül pedig a szellemi világ szoros rendőri ellenőrzésének
76
Fasti. PARISIIS: EX MANDATO PRAEFECTI SEQUANE EXCUDEBAT P. DIDOT NATU MAIOR ANNO XIII–M. DCC. CIV.
77
François-René de Chateaubriand: Síron túli emlékiratok. Válogatás. Maár Judit fordítása. Budapest, 1999, Osiris Kiadó, 182–183.
78
Hans Speier: The Historical Development of Public Opinion. Amer. Journal of Sociology, 1950. t. LV. 376–378.
79
A folyóirat 1804 után Revue philosophique, littéraire et polit ique címmel jelent meg.
28
szándéka – mindezen tényezők miatt Franciaországban új viszony áll be a politikai hatalom és az értelmiségiek
között. A demokratikus forradalom elutasítása és az ancien régime (amely-től nehéz elszakadni)
társadalompolitikai kategóriáihoz való visszatérés jellemzi az új rendszert, amely azért kénytelen észlelni, hogy
az elveiben univerzális forradalom diskurzusát nem lehet teljesen elhallgattatni.
Már a Konzulátus megteremti a könyvkiadás szigorú ellenőrzésének feltételeit. A császár azonban sokkal
körmönfontabb módon jár el: a cenzúra és az ellenőrzés nem tesz szert független intézményi létre: ezeket a
feladatokat a rendőrség és a közigazgatás látja el. A cenzúra és az ellenőrzés szigorúságát voltaképpen csak
fokozza, hogy nem nyílt és deklarált elvek szerint működik. Már az 1800-as évektől kezdve hatalmi szóval
korlátozzák a megjelenő folyóiratok számát, visszaállítják az előzetes engedélyeztetés kötelezettségét, a
rendőrség pedig utólag cenzúrázza a nyomtatványokat; a döntő intézkedések azonban ekkoriban még függőben
maradnak. 1801-ben Fontanes felkéri Chateaubriand-t, hogy írjon a Mercure de France-ba, de ez már az a kor,
amelyben a sorok között kell szólni: „Az efféle csatározások nem voltak teljesen veszélytelenek, politikáról csak
irodalomnak álcázva lehetett beszélni, de Bonaparte rendőrsége félszavakból is értett.” 80
1805 után a császár nyugtalanítónak tartja a nemzeti értelmiség választásait, és egy levelében a következőket
írja Fouchénak: „A forradalom ideje lejárt, Franciaországban ma egyetlen párt létezik, s én sosem fogom eltűrni,
hogy az újságok bármit az érdekeim ellen írjanak vagy tegyenek …”
Az oktatás és az időszaki sajtó megrendszabályozása után, az 1808-as évet követően a könyvkiadás kerül az
Államtanács figyelmének homlokterébe.81Napóleonnak számos döntése tanúsítja, méghozzá 1809-ből,
legfontosabb célkitűzését – szigorú ellenőrzést gyakorolni, miközben ne legyen túl nyilvánvaló, hogy éppen a
forradalom eredményeinek felszámolása zajlik –, miközben ugyanez évben a párizsi Agasse-műhely
kinyomtatja Malesherbes Mémoires sur la librairie-jének (Értekezés a könyvkereskedelemről) első kiadását
(amelyet egyébként a császár könyvtárosa készített elő). A császár döntéseiben persze az aktuálpolitikai
megfontolások is nagy szerepet játszanak: úgy szándékozik újjászervezni a könyvkiadás ellenőrzését, hogy
Fouché meg az ő rendőrsége még véletlenül se uralhassák egyedül ezt a közvélemény formálásában óriási
szerepet betöltő területet. Nagy veszélyt lát abban, hogy világos törvénykezés és szabályozás hiányában
önkényes döntésekkel határoznak majd fontos kérdésekről. Az 1810. február 5-i dekrétum ezért az
adminisztratív ellenőrzés olyan rendszerét hozza létre, amely egészen 1870-ig fennmarad. A könyvkiadás
ellenőrzése a belügyminisztérium egy újonnan felállított főigazgatóságának (Direction générale) hatáskörébe
kerül. Ez a főigazgatóság 1811. október 14-i rendeletével újraindítja a Journal général de la librairie et de
l’imprimerie-t (Könyvkiadói és Nyomdai Közlöny), a kurrens bibliográfiának és a szakmai hirdetések
közlönyének ötvözetét, amely lehetővé teszi, legalábbis elméletileg, a könyvtermés közvetlen és teljes
ellenőrzését. A harmadik szám a cenzúra kérdésével is foglalkozik: megtiltja, hogy „bárki olyasvalamit
nyomtasson vagy nyomtattasson, ami károsan befolyásolhatja az alattvalók kötelességérzetét a császárral, illetve
az államérdekkel szemben”.
Az ancien régime-hez hasonlóan a császárság idején is hatalmi úton korlátozzák az egyes városokban működő
nyomdászok számát (Párizsban először 60, majd 80). A nyomdászoknak engedélyező okirattal kell
rendelkezniük, és esküre is kötelezik őket. Bár a könyvkereskedők nem esnek a numerus clausus hatálya alá, ők
is engedély- és eskükötelesek. Egyenként számon tartják a Franciaország 140 megyéjében működő
nyomdászokat és könyvkereske-dőket; listákat állítanak össze a császárság területén megjelenő
nyomdatermékekről, a Főigazgatóság pedig névre szóló aktákat vezet a „megmaradt” nyomdászokról és
könyvkereskedőkről. Valamivel később további törvényszövegek egészítik ki a már így is meglehetősen szigorú
rendszert: drasztikusan korlátozzák a megyénként engedélyezett folyóiratok számát (az 1810. augusztus 3-i
rendelet megyénként egyetlen, Párizsban pedig négy82 periodikát engedélyez). Végül pedig a külföldi könyvek
behozatalát szabályozzák roppant szigorúan: a francia és latin nyelvű könyvek importját súlyos vámokkal
terhelik meg; egy hosszú miniszteri körirat hívja fel a prefektusok figyelmét a házaló könyvkereskedelemben
rejlő veszélyekre. 1811-ben kilenc császári cenzort neveznek ki, de a rendszer bukása idején már húsznál is
többen vannak; munkájukat ezenkívül harminchat felügyelő, inspektor is segíti. A végső cél nem más, mint az,
hogy a könyvszféra szoros adminisztrációja útján a rendszer a franciák szellemi erejét is uralja, adminisztrálja. 83
Bár számos javaslat érkezik e tárgyban, a császárnak mégsem áll szándékában visszaállítani a nyomdászjelöltek
szakmai tudását vizsgáló mestervizsgákat. Az Államtanács utolsó munkaülésén, amelyet a kérdés tárgyalásának
szenteltek, a következőképpen nyilatkozik: „az állam szempontjából teljesen közömbös, hogy egy jövendő
80
François-René de Chateaubriand: Síron túli emlékiratok. Válogatás. Maár Judit fordítása. Budapest, 1999, Osiris Kiadó, 165.
81
J. G. Locré: Discussions sur la liberté de la presse, la censure, la propriété littéraire, l’imprimerie et la librairie, qui ont eu lieu dans le
Conseil d’Etat pendant les années 1808, 1809, 1810. Paris, 1819.
82
Moniteur, Journal de l’Empire, Journal de Paris és a Gazette de France.
83
1811-ben 12 „könyvesre” (nyomdászra vagy könyvkereskedőre) jutott egy állami tisztviselő: ez azt jelenti, hogy a könyvkiadás a
legszigorúbban ellenőrzött tevékenység volt a korban.
29
nyomdász ügyes vagy ügyetlen. Az viszont elsőrendűen fontos kérdés, hogy csak azok alapíthassanak nyomdát,
akik élvezik a kormányzat bizalmát…”
Az események gyors ütemben követik egymást. 1814. április 2-án a konzervatív Szenátus – meglehetősen
szemérmetlenül – éppen a sajtószabadság hiányát használja ürügyül Napóleon megbuktatására, XVIII. Lajos
kormánya azonban ugyancsak kötelező cenzúrának vet alá minden, húsz ívnél rövidebb nyomtatványt. A száz
nap idején hozott döntések arról tanúskodnak, hogy Napóleon kénytelen volt figyelembe venni az „idők szavát”,
amivel szemben a kormányzó erők viszonylag tehetetlenek. A könyvvel és az időszaki sajtóval kapcsolatos
tevékenységek gyakorlatilag szabadon folytathatók: a forradalom öröksége megkerülhetetlenné vált. Maga
Napóleon egyébként a következő – soha be nem igazolódó – jóslatot teszi: „A fiam majd a sajtószabadságot
tiszteletben tartva uralkodik: hiszen ez szükséges rossz…”
3.2.3. A könyvhálózatok
A hatalom tehát állandó kísérleteket tett a könyvszakmában dolgozók létszámának korlátozására. Ennek ellenére
a könyvterjesztő hálózatok az Első Császárság éveiben csak mérsékelt veszteségeket szenvedtek. Sokkal
nagyobb nehézségekkel küszködnek a szó szoros értelmében vett könyvkereskedők, azaz a nyomtatványokra
specializálódott viszonteladók. A párizsi könyvkereskedők és nyomdász-könyvkereskedők száma 1814-ben nem
haladja meg a nyolcvanat; azt mondhatjuk tehát, hogy a császár szándékai, legalábbis ezen a téren, közel jártak a
megvalósuláshoz. Napóleon célkitűzése ugyanis az volt, hogy a könyvkereskedés polgári, politikailag
veszélytelen pénzkeresetté váljon; így lehetett a könyvszakmától távol tartani a „kispályásokat”, akik akár
minimális jövedelem fejében is hajlandók tiltott dolgokba bonyolódni.
Jóval kevésbé sikeres azonban a császári hatalom a házaló kereskedelem, illetve a nyomtatványterjesztés új
formáinak (az olvasókabineteknek és a kölcsönkönyvtáraknak) a megzabolázásában. A hatóságokat igencsak
aggasztja a házaló kereskedelem egyre gyorsabb ütemű fejlődése, amelyet már felmérni is nehéz, és még
nehezebb kordában tartani. Válaszul olyan rugalmas intézkedéseket és döntéseket hoznak, amelyek alkalmasak
lehetnek a folyamatosan változó helyzet kezelésére. 1810 végén a belügyminiszter felhívja a prefektusok
figyelmét a házaló kereskedelem hálózatainak fokozatos térhódítására, ami azért különösen veszélyes, mert e
hálózatok szolgálnak egyrészt a törvényes rend felforgatására alkalmas, másrészt pedig az irracionális
hiedelmeket tápláló (mágia, boszorkányság stb.) nyomtatványok és képek terjesztésének elsődleges eszközéül.
A miniszter kérésére sebtében elvégzett prefektusi vizsgálatok eredményeire támaszkodva viszonylag pontosan
felmérhetjük a hálózat jelentőségét. A Vogézekben például a házalók szabályos rendszerességgel elégítik ki a
keresletet: azokba a falvakba és kisvárosokba szállítanak (Raon-l’Étape, Bru-yères, Senones stb.), amelyek nem
rendelkeznek könyvesbolttal. Kínálatuk vevőik belterjes olvasási szokásairól tanúskodik: kisszámú könyv,
többségük vallásos munka, illetve az elemi oktatásban használatos olvasókönyvek.
A megelőző korhoz hasonlóan a császárság idején is találkozhatunk azokkal a házaló életformára

specializálódott falusi közösségekkel, amelyeknek tagjai szabályos időközönként elindulnak Franciaország
útjain, hogy különböző kiadványokat terjesszenek: találhatunk ilyen házalófalvakat az Alpokban, a
Pireneusokban, a Cotentin vidékén és a Vogézekben. A közösségek hasonló működési elv szerint
tevékenykednek egészen a házaló kereskedelem (a Harmadik Köztársaság idején bekövetkező) szinte teljes
megszűnéséig. A távolsági házaló kereskedelem hatósugara túlmutat a megyék határán, Franciaország egész
területére kiterjed. A hálózatot a helyhez kötött, nem a könyvekre specializált kereskedők (vaskereskedők,
rőfösök) közreműködése teszi teljessé.
3.2.4. A nyomtatványtermés
Bár kétségtelen, hogy az általános mutatók egyre kedvezőbb képet mutatnak (növekszik az írástudók aránya,
egyre több figyelmet kap az iskoláztatás kérdése); az sem vitatható, hogy a minőségi változások (különböző
kiadványtípusok megjelenése, a könyvek lehetséges felhasználása stb.) nagyobb szerepet játszanak a korban a
mennyiségi változásoknál, mégis, azt kell mondanunk, hogy részleteiben csak igen kevéssé ismerjük a francia
könyvkiadás 1789–1815 közötti gazdasági viszonyait.
A rendelkezésünkre álló bibliográfiai adatok szerint az évente kiadott könyvek száma az 1800-as évtizedben
ezer körül van; ez a szám az 1810-es év reformjait megelőzően viszonylag lassan ugyan, de növekszik. Az
1810-es évben egészen pontosan 2872, 1811-ben pedig 2373 új kiadványból érkezik köteles példány; a
császárság utolsó éveit általában véve a könyvkiadás komoly visszaesése jellemzi. A statisztikát tovább rontja a
„140 département Franciaországának” széthullása, hiszen a számításba vett könyvtermés jelentős része eltűnik a
30
belgiumi, holland, német és itáliai prefektúrák elszakadásával. A restauráció éveitől kezdve a kiadott új könyvek
száma kivétel nélkül mindig meghaladja a háromezret.
Noha statisztikáink nem teljesen megbízhatók, s helyes értelmezésük sem egyszerű, mégis azt mondhatjuk, hogy
a tendencia nyilvánvaló: a 19. század első tizenöt évében Franciaország éves könyvtermése
megháromszorozódott. Az 1809-es, illetve az 1810-es év között megfigyelhető törés – az előbbi év során
körülbelül ezer; az utóbbi évben pedig négyezer új könyvet jegyez Franciaország nagy bibliográfiája – a
felügyelet hatékonyságának növekedésével magyarázható, ez pedig az 1810-es év reformjának köszönhető.
Természetesen az sem elhanyagolható, hogy az egész iparágat érintő újjászervezés biztosabb terepet teremtett a
befektetések számára. Az 1812 és 1830 közötti évek könyvtermésének vizsgálata megerősíteni látszik ezen
értékelést, hiszen az alapos elemzésből az derül ki, hogy ezekben az években az irodalmi művek a könyvtermés
egyre nagyobb részarányát (az összes publikáció egyharmadát) alkotják. Folyamatosan növekszik a földrajzi,
történelmi kiadványok és az útleírások részesedése is: az 1812-es évtől kezdve a könyvtermés 10%-át ezek a
művek adják.
A szóban forgó statisztikák nem túlzottan pontosak, elemzésük pedig csak általánosságokhoz segíti hozzá a
kutatókat. Rögzítsük mégis két megfigyelésünket az állami felügyeleti rendszer és a francia könyvkiadás
általános gazdaságtanának igen nehezen áttekinthető összefüggéséről.
Egyfelől a szigorú állami felügyelet nem volt képes érdemben befolyásolni az alaptendenciát, a könyvtermés
fokozatos, mégis gyors ütemű növekedését – a példányszámok és a kiadók költségvetésének vizsgálata
ugyanakkor megmutatja, hogy továbbra is a kis példányszámban és drágán eladott kiadványok régi modellje
uralja a könyvnyomtatást.
Másfelől a kiadványok számának folyamatos növekedése egy emberöltő elteltével súlyos válsággal szembesíti a
könyvkiadást. A restauráció utolsó éveinek (1826–1830) krízise taszítja majd az egész iparágat a nyomtatvány
második forradalmának döntő szakaszába – az ipari forradalomba. A politikai forradalom következményeit tehát
leginkább csak késleltetve és hosszú távon érzi meg a könyv, illetve a nyomtatvány közgazdaságtana. Pontosan
akkor, amikor az egykori Nagy Nemzet a demográfiai hanyatlás lejtőjére szédül – és ezzel igen kedvezőtlen
helyzetbe kerül a 19. századi Európa nemzetei között zajló politikai, de még inkább gazdasági versenyben –,
veti el a forradalom a lehető legszélesebb politikai részvétel ideájának magvait, megteremtve ezzel a
tájékoztatás (azaz a nyomtatvány) nemzeti piacát. A nyomtatvány a tömegek politikai öntudatra ébredésének
legfontosabb eszközévé válik; a piac expanziójának szükségszerű következménye – legalábbis Franciaországban
– a könyv második forradalma, az ipari méretű könyvkiadás forradalma.
3.3. EURÓPA: A NYOMTATÁS ÉS A NEMZETI KÉRDÉS

Az állam- és nemzetépítés, valamint a médiumok státusának és szerepének egymással összefüggő változásai
szükségessé teszik az összehasonlító vizsgálatot: tekintsünk ki egy pillanatra más, különböző ütemben építkező
nemzeti modellekre. Közismert tény, hogy a nemzet mint szervező elv (a közös vallásra, kultúrára, nyelvre,
irodalomra, tehát a médiumok rendszerére és természetesen a közös politikatörténetre támaszkodó)
kiemelkedése a kor legfontosabb tényezője.84 Franciaországban a széles körű politikai részvétel és a forradalom
hozza létre a tájékoztatás – és így a nyomtatás – piacát, amelynek országos szintű kiterjedése teremti meg az
ágazat ipari forradalmának lehetőségét. Franciaország határain kívül azonban a nemzet új, közös és nemzetinek
tekintett kultúrára, nyelvre és irodalomra alapozott meghatározása a nemzeti integráció és a nemzeti piacok
létrejöttének legfőbb eleme. Ezzel magyarázható annak szükségessége, hogy mindenki részt vegyen, legalábbis
elméletben, egy kulturális és politikai rend megteremtésében – amint ezt a Szent Szövetség reakciós politikája
mutatja.
Ismeretes, hogy a nemzetépítés (Nationalisierung) folyamata már korábban, az 1760-as, 1770-es években
elindult mind Csehországban és Magyarországon, mind Ausztriában magában és a Habsburg-korona más
országaiban, sőt Görögországban és a dunai fejedelemségekben is. 85 Ezen mozgalmakat a következő természetes
jelenségek kísérik: megjelenik egy új összetételű (túlnyomó részben már nem vallásos könyveket előállító) és
nemzeti nyelvű könyvtermés; esetleg új irodalmi folyóiratok születnek (Lengyelországban); s kiépül a
viszonyoknak megfelelő terjesztési struktúra (emlékezzünk csak az olvasókabineteknek az 1780-as évek
Németországában betöltött szerepére).
84
Jeremy D. Popkin: The book trades in Western Europe during the Revolutionary Era. In Papers of the Bibliographical Society of America.
1984, vol. 78–4, 403–445.
85
Georges Castellan: Histoire des peuples d’Europe centrale. Paris, 1994.
31
3.3.1. Napóleon értetlensége

Napóleon, illetve a birodalmi és hegemonikus indíttatású francia politika természetesen nem maradt semleges
ezen komplex, térben és időben igen eltérő körülmények között zajló jelenségekkel szemben. Kezdjük azzal,
hogy a császár semmit nem értett a fentebbi folyamatokból. Napóleon a felvilágosodás embere volt, külpolitikai
nézeteit a 18. századi olvasókabinetekben divatos nézetek, az emberi jogok egyetemes elvein alapuló forradalom
eszméi határozták meg; egyébként pedig kizárólag rövid távú politikai célok mozgatták, amit ő maga sem rejtett
véka alá: „Én mindig csak két évre előre gondolkodom”, mondta.
Amikor Németországban a nürnbergi Palm könyvkiadó terjeszteni kezdi Gentz Németország sanyarú állapota
című pamfletjét, a császár, hatalma tetőpontján, bíróság elé állíttatja, elítélteti és kivégezteti őt. A 18. század
szellemében jár el akkor is, amikor vaktában cserélgeti a különböző országokhoz tartozó területeket: képtelen
például a lengyelkérdést helyes kontextusában tekinteni, számára Lengyelország csak a Franciaország,
Oroszország és Anglia között zajló gigászi erőpróbának egy mellékes tényezője. Az 1808-ban kezdődő
spanyolországi események bizonyítják talán a legékesebben, hogy Napóleon világképében egyszerűen nem
találhatott helyet a népi és nemzeti háború ideája, pedig ezek a háborúk okoznak majd számára nagy gondokat
1812-ben Oroszországban, illetve 1813-ban Németországban. Bár Napóleon képtelen volt politikai
koncepciójának részévé tenni a nemzeti gondolat felemelkedését, paradox módon hozzájárult annak sikeréhez,
hiszen számos helyen uralma ellenében kristályosodott ki a nemzeti ellenállás.
A hagyományos francia monarchikus modell ereje, illetve az a tény, hogy Párizs gyakorlatilag az új Európa
fővárosává vált, azzal a következménnyel jár, hogy a nyomtatás közgazdaságtanának vizsgálatakor még egy
fontos tényezőt figyelembe kell vennünk: Párizs Európa politikai és kulturális fővárosa marad, méghozzá
nemcsak a császárság fennállása alatt, hanem a 19. század legnagyobb részében. Párizson át vezet az út
mindazon kiadók számára, akik nemzeti vagy európai sikerekre vágynak: számos új, a „köztes területekről”
(Elzászból vagy Svájcból) származó vagy egyenesen külföldi kiadó telepszik meg a Szajna partján. A
nemzetközi könyvkereskedelem hasznán például a bordeaux-i Martin Bossange a strasbourg-i származású
Treuttellel és Würtz-cel, valamint a Levrault testvérekkel osztozik. Ez utóbbiak egy időben a porosz emigráns
Frédéric Schoell-lel szövetkeztek; Alexander von Humboldt műveit például a párizsi Levrault–Schoell és Társai
adják ki elsőként.86 További emigránsok is dolgoznak náluk, például a frankfurti Wilhelm Fleischer. Julie
Krüdner, Livónia kormányzójának lánya és a berlini orosz követ elvált felesége szintén Párizsban adatja ki első
regényét, a Valérie-t.
A nyomtatvány, később pedig a nagy példányszámú, ipari keretek között előállított nyomtatvány válik tehát – a
rousseau-i logikának megfelelően – a nemzetépítés és a nemzettudat legfontosabb közvetítőjévémédiumává: az
esetek túlnyomó többségében a kulturális tényező játssza azt a kulcsszerepet, amely Franciaországban a
politikáé volt. Bár a folyamatok különböző szakaszokon mennek keresztül, a végeredmény ugyanaz: a
könyvpiac megnyílik a tömegek előtt. A jelenség rövidesen beláthatatlan politikai következményekkel jár.
3.3.2. Könyv, kultúra és a német nemzet

Elmondható tehát, hogy a nemzeti azonosságtudat igen nagy mértékben a külföldi (francia) fenyegetés ellenében
bontakozott ki és erősödött meg. A nemzettudat felkeltésében és ébrentartásában hatalmas szerepet játszott a
nemzeti nyelvű irodalom, s ebből kifolyólag a nyomtatás is. Három példa segítségével kíséreljük meg bemutatni
a párhuzamokat.
A negyedik koalíció összeomlása, a jénai vereség, Napóleon 1806-os bevonulása Berlinbe, később a tilsiti
békeszerződés és Poroszország feldarabolása (1807) paradox módon katalizátorszerepet töltöttek be a királyság,
sőt egész Németország életében. Hardenberg alapjaiban újjászervezi a közigazgatást és a hadsereget (1808),
Wilhelm von Humboldt pedig megalapítja a berlini egyetemet (1810); ennek katedrájáról hangzanak el
rövidesen Fichte Beszédei a német nemzethez. Ezekben az években teszik Goethe és barátai Weimart Európa
egyik irodalmi fővárosává, amelyet Mme de Staël is meglátogat. Heidelberg-ben művészek és értelmiségiek egy
csoportja azon fáradozik, hogy felkutassák és kiadják az irodalmi néphagyomány legfontosabb textusait.
Friedrich Creuzert barátai, Brentano és Arnim segítik nagy vállalkozásában: Des Knaben Wunderhorn (A fiú
csodakürtje) címen gyűjtik össze a nép dalait.87
86
Frédéric Barbier: Une librairie „internationale”: Treuttel et Würtz à Strasbourg, Paris et Londres. Revue d’Alsace, 1985. t. CXI. 111–123.;
uő: Entre la France et l’Allemagne: les pratiques bibliographiques au XIX e siècle. Revue de synthèse, 1992. t. CXIII. 41–53.; uő: Martin
Bosange, Paris und Deutschland. In Beiträge zur Geschichte des Buchwesens im frühen 19. Jahr-hundert, Wiesbaden, 1993, 95–113.
87
A vállalkozásról lásd Heine Németországról című művét.
32
Nemsokára a Grimm testvérek, a német népmesék összegyűjtői, feldolgozói és a nyelv megújítói is csatlakoznak
a nagy vállalkozáshoz: az első, Goethének ajánlott népmesegyűjtemény 1805-ben lát napvilágot Heidelbergben.
A mozgalom hullámai rövidesen elérik a porosz fővárost, Berlint is, elég csak Bettina von Arnim és mások
szalonjaira vagy a Realschulbuch handlungra és más könyvesházakra gondolnunk. Napóleon 1812-es sikertelen
oroszországi hadjárata természetesen fontos szerepet játszik ebben a folyamatban: a demokratikus indíttatású
nemzeti, a nemzet egységének alapelvére épülő törekvések hamarosan szembekerülnek a fejedelmek
konzervatív célkitűzéseivel, a monarchák ugyanis annak minden elemében szeretnék helyreállítani a forradalom
által megtépázott régi rendet.88 A nemzet történeti-földrajzi meghatározása a kor talán legfontosabb problémája;
nem kevésbé jelentős azonban a nyomtatás, illetve a könyv közgazdaságtanának kérdése sem. Avagy nem
joggal nevezte-e Chateaubriand az 1813-as hadjáratot a „poéták hadjáratának”?89
A rendszer fő jellemzője az, hogy a kulturális intézmények kiépülése időben megelőzi a politikai intézményekét.
Miután az írók képtelennek bizonyultak a hatékony önszerveződésre, és miután az 1815-ös év békerendszere
következtében Németország politikailag továbbra is széttagolt maradt, igen fontos szerepre tett szert a nemzeti
könyvkereskedelmi hálózat (der deutsche Buchhandel), amelynek létjogosultságát Friedrich Christoph Perthes,
liberális politikai irányultságú hamburgi könyvkereskedő a következő, szinte filozofikus mélységű szavakkal
kísérelte meg igazolni: a nemzeti könyvkereskedelmi hálózat létrejötte a német irodalom, tehát gyakorlatilag a
nemzeti kultúra „létfeltétele” (Bedingung des Daseins) (1816).90 A restauráció első éveiben bekövetkező
események (Wartburg ünnepe, 1816; Kotzebue meggyilkolása, 1819), a fejedelmek többsége, illetve a porosz
király egyre konzervatívabb politikája, a létrejövő szövetségi rendszer kongó üressége mind azzal a
következménnyel jártak, hogy visszaszorultak a politikai nyitást és a sajtó liberalizációját célzó törekvések: az
1819. évi karlsbadi rendeletek visszaállítják az egyetemek feletti szigorú ellenőrzést, illetve az előzetes cenzúrát,
az 1820. májusi keltezésű bécsi záró jegyzőkönyv pedig megerősíti az uralkodók abszolút szuverenitásának
elvét, az alkotmány gondolatát pedig csak abban az esetben fogadja el, ha az nem kisebbíti a monarchák
kezében összpontosuló hatalmat.
3.3.3. Oroszország: siker, majd visszahúzódás

Az ancien régime utolsó éveiben az egyre fokozódó értetlenség határozta meg a Nyugat-Európa felvilágosult
körei és filozófusai, illetve II. Katalin cárnő kormányzata között fennálló viszonyt. A franciaországi események
rohamos ütemben követik egymást. Ségur grófjának beszámolója szerint a Bastille bevételének hírét „a
szentpétervári pénzemberek, kereskedők, polgárok és néhány fiatal arisztokrata” lelkesen fogadták, a cárnő
azonban nem elégszik meg azzal, hogy kifejezze ellenérzését („Én arisztokrata maradok. Elvégre is ez a
szakmám”): házi szerzőivel pamfleteket írat a filozófusok ellen, megszigorítja a cenzúra és a felügyelet
rendszerét, tárt karokkal fogadja a francia emigránsokat, továbbá szigorúan franciaellenes külpolitikát folytat.
Novikovot 1792-ben letartóztatják, majd tizenöt évi börtönbüntetésre ítélik, s bár az új cár, I. Pál szabadlábra
helyezteti, Novikov nem folytathatja szerkesztői-kiadói tevékenységét. XVI. Lajos kivégzését követően az 1793.
február 8-i ukáz megszakít minden diplomáciai kapcsolatot Franciaországgal, illetve királypárti hűségeskü
letételéhez köti a francia emigránsok befogadását. A következő, 1796-os ukáz önhatalmúlag és radikális
mértékben csökkenti az Oroszországban kiadott könyvek számát, illetve a külföldi könyvek behozatalát, sőt
elrendeli a magánkézben lévő nyomdák bezáratását is.
Az 1789 és 1815 között zajló események, Franciaország és Oroszország politikai szembenállása a contrario az
egész birodalomban, de különösen Szentpéterváron elősegíti a nemzetivé válás irányába induló orosz kultúra
fejlődését. A francia kultúra azonban továbbra is erős befolyást gyakorol a nemesség legjobb módú tagjaira –
gondoljunk csak Jekatyerina Daskova hercegnére (1743–1810), a tudományos akadémia vezetőjére (1782) és az
új Orosz Akadémia első elnöknőjére, vagy Mihail Herskovra (1733–1807), aki a moszkvai egyetem igazgatója,
majd kurátora (1763–1802), és akit epikus költeményeinek köszönhetően az orosz klasszicizmus atyjaként
tartanak számon. Az 1812-es győzelem és a francia seregek veresége, különösen pedig a kozákok bevonulása
Párizsba az orosz haza diadala: „Feledhetetlen idők! Dicső, lelkes idők! Hogy feldobogott az orosz szív a haza
szóra!”91
A diadalmámor azonban gyorsan elillan: a forradalom szelleme 1830-ban 1848-ban és 1871-ben újra felbukkan,
és oly nagy félelmet kelt, hogy a már eddig is fennálló rendőrállami rendszer tovább szigorodik. Az 1830-as
években a cenzúrát (szekták, külföldiek, levelezés, színház, nyomtatványok stb.) Olde-kop, a császári
88
Az itáliai Alfieri is inkább franciellenesnek, mint ellenforradalmárnak mondható
89
François-René de Chateaubriand: Mémoires d’outre-tombe. Paris, 1982, II. 474.
90
A XVIII. század második felét illetően lásd Frédéric Barbier: De la république des auteurs à la république des libraires. In L’Europe et le
livre… Paris, 1996, 415–449. A későbbi időkre vonatkozólag lásd uő: L’Empire du livre: le livre imprimé et la construction de l’Allemagne
contemporaine (1815–1914). Paris, 1915.
91
Alekszandr Puskin: Hóvihar. In Válogatott prózai művei. Trócsányi Zoltán fordítása. Budapest, 1972, Európa Könyvkiadó, 99.
33
kancellária III. ügyosztályának főcenzora gyakorolja. Az ügyosztály vezetője egyébként nem más, mint
Benkendorf gróf, akit Puskin egy-szerűen „rácsok nélküli börtönőrként” jellemez. 92 A III. ügyosztály
rendelkezik továbbá egy félhivatalos orgánummal, az Észak méhecskéjével, amelynek direktora, Bulgarin,
Puskin és barátai Irodalmi Újságjának ellehetetlenítésén fáradozik. Elmondható ugyanakkor, hogy a birodalom
gazdasági fejlődésének kísérőjelenségeként a társadalom a 19. század során sok szempontból modernizálódik: a
fejlődésnek köszönhetően új társadalmi csoportok (polgárság, munkásság) tűnnek fel, elsősorban természetesen
Moszkvában és Szentpéterváron. Az új társadalmi jelenségek természetesen nem hagyják érintetlenül a
kulturális szférát és a könyvkereskedelmet sem: egyre nyilvánvalóbb, hogy a felvilágosodás filozófiája, illetve a
magát felvilágosultnak ítélő despotizmus nem képes megoldani a kor problémáit. A 19. század során tovább
szigorodó cenzúra csírájában fojtja el az egyre nyilvánvalóbb válság megoldására tett kísérleteket.
3.3.4. Új nemzetek Európa térképén: a görög példa

Bár a görögök a háttérbe szorultak a pravoszláv Oroszország mögött, fejlődésüket mégis érdemes figyelemmel
kísérnünk, hiszen Görögországnak nemcsak politikai, hanem kulturális jelentősége is van a nyugati hatalmak
szempontjából. Noha a történelmi Görögország a 15. század végén ottomán iga alá került, a görög nyelvű
nyomtatványok hagyománya megszakítás nélkül fennmaradt nyugaton, ahol a hellenizmus a reneszánsz óta
egyébként is a tudós irodalmi kultúra rendszerének alapvető része. A görög közösségek – a legnépesebbet
közülük Velencében találjuk – már régóta újgörög nyelvű, elsősor-ban vallásos tartalmú és exportra szánt
kiadványokat tesznek közzé, s ezek alkotják a Velencei Köztársaságnak a szárazföldi és az égei Görögországgal
folytatott kereskedelme jelentős részét. A 18. századra a Földközi-tenger keleti medencéjében és a Fekete-
tengeren zajló kereskedelem egésze a Konstantinápolyban, Odesszában, Szmirnában vagy még nyugatabbra, az
Adriai-tenger kikötőiben vagy Livornóban, Marseille-ban, Lisszabonban és Amszterdamban megtelepedő görög
kereskedők kezébe kerül.
Mindennek következtében sajátságos helyzet áll elő: a jelentős számban és tudós szellemben készült görög
nyelvű nyomtatványok a történelmi Görögország területén kívül születnek, miközben Görögország lakossága
túlnyomórészt írástudatlan, minimális kereslete pedig csak a népi vallásosság szellemében fogant
imádságoskönyveknek, vallásos képgyűjteményeknek van. Létezik azonban egy külföldön iskolázott,
kereskedőkből és értelmiségiekből álló kisebbség, amely hajlamos arra, hogy közvetítő szerepet játsszon az
akkulturációs folyamatban. A tanulmányaikat nagyobb nyugat-európai városokban folytató hellén ifjak a
felvilágosodás gondolkodásának és útkeresésének első számú megfigyelői, akik hamarosan nagy erőfeszítéseket
tesznek a nyugati modell meghonosítására Görögországban. Ezen célkitűzés egyenes következménye a
törökellenes nemzeti felszabadító háború, amelyet részben a kultúra fegyvereivel vívnak meg: a könyvkiadás és
könyvterjesztés korabeli jelentőségét nem lehet túlbecsülni. 93 1762-ben egy Joannisz Pringosz nevű kereskedő
800 kötetes könyvtárát Amszterdamból szülőfalujába, a Vólosztól északkeletre fekvő Zagorába szállítja, hogy
ott könyvtárat alapítson: „A könyvnyomtatás nagyon szép dolog. Olcsóbbak lettek a könyvek, ma már mindenki
megvásárolhatja őket. […] Az olvasás felnyitja az olvasó szemét, tudatos embert farag belőle.”
Amikor húsz év múltán, 1774-ben Choiseul-Gouffier hercege partra száll Pátmosz szigetén, jó okkal képed el
azon, hogy az első ember, akivel találkozik, egy ortodox szerzetes, aki arról kérdezi: „S vajon Voltaire él-e
még?”94A bezárkózás és a többség változatlan analfabétizmusa nem összeegyeztethetetlen egybizonyos
nyitottsággal, amelyről minden Görögországot megjárt utazó beszámol. Azt sem szabad persze figyelmen kívül
hagynunk, hogy Vol-taire-nek a szultán kormányzata ellen intézett támadásai, illetve II. Katalin törökellenes
hadjárata jelentős mértékben hozzájárult a felvilágosodás görögországi népszerűségéhez. Az 1789 és 1815
közötti események tovább fokozzák a nyugati modell vonzerejét: franciák és angolok szállják meg a Jón-
szigeteket; a nyugati fennhatóság alá került területen pedig végre megnyílhat az első görögországi nyomda
(Korfu, 1798).95 Ezzel egy időben gyors ütemű fejlődésnek indul a bécsi, párizsi és londoni újgörög nyelvű
könyvkiadás: bár a Fényes Porta komoly diplomáciai erőfeszítéseket tesz betiltásukra, mégis új folyóiratok
látnak napvilágot. Az új görög királyság forradalma és függetlensége (1821) két tényezőnek, egy művelt elit
kisebbség tevékenységének, illetve az írástudatlan tömegek felkelésének köszönhető.
Az egyes országok különbözőképpen reagálnak a mindenütt észlelhető cezúrára. Általános érvénnyel

kijelenthető azonban, hogy a kéziratos vagy túlnyomórészt nyomtatott médiumok kulcsszerepet játszanak az új
történelmi helyzetben. Angliában, ahol az ipari forradalom hatása már érezhető, Lord Stanhope öntöttvas sajtója
technikai újítások egész sorát indítja el, míg végül a szedés teljesen gépesítetté nem válik. Franciaországban a
92
Ch. A. Rund: Fighting Words: Imperial Censorship and the Russian Press, 1804–1906. Toronto, 1982.
93
C. Th. Dimaras: La Grèce au temps des Lumicres. Genève, 1969.
94
Choiseul-Gouffier: Voyage pittoresque dans l’Empire ottoman. 2e édition. Paris, 1842, t. I. 164.
95
Athénba 1825-ben érkeznek meg az első nyomdagépek
34
felvilágosodás fokozatos térnyerésének és a társadalmi-politikai rendszer viszonylagos korsze-rűtlenségének

köszönhetően bekövetkező forradalom kulcskérdésévé válik a médiumok, illetve a nyomtatványok
problematikája, amelynek vizsgálata egyenesen a jelenkori politika centrumába vezeti a kutatást.
Németországban az „olvasás forradalmából” kinövő kereslet kielégítését a német nemzeti kultúrájú területek és
a nemzeti könyvpiac integrációja teszi lehetővé. Még keletebbre és Európa délkeleti részén a nyugati politikai-
kulturális modell vonzereje kifejezetten a nyugati könyvek hálózatának integrációján alapul.
4. IV. fejezet | A könyvipar feltalálása

„A szerény és visszahúzódó, az atyáitól örökölt néhány nyomdagépét hiánytalanul leszármazottaira testáló

tudós helyére végleg a merész és talpraesett spekuláns lép. […] A születő hatalmas gyárak arra ösztönzik a
nyomdászt, hogy tudóskodás helyett minden erejét a kereskedelmi tevékenységre fordítsa, s minden eszközzel
próbálja meg kielégíteni a gőzzel hajtott, ezért fáradhatatlan masinák kielégíthetetlen étvágyát.”
(A. Firmin-Didot, 1849)
4.1. AZ ELJÖVENDŐ FORRADALOM ELŐSZELE (1815–1830)

Az információ és az információ birtoklása kérdésének minden szinten hatalmas politikai jelentősége van: az
államok között a hatalomért és befolyásért zajló küzdelemben a kulturális szféra egyre fontosabb szerepet
játszik. A gazdasági élet szereplői komoly nyereségre tehetnek szert, ha vetélytársaiknál gyorsabban jutnak
lényegi információkhoz; a nemzet politikai életének centrumába kerülő néptömegek pedig ezentúl tájékoztatásra
szorulnak: a politikusoknak az ő rokonszenvüket kell elnyerniük jól szerkesztett nyomtatványok és ügyes
sajtókampányok útján.
4.1.1. 1815 Európája

A válság hosszú évtizedei után Európa helyzete végre újra kedvezőnek látszik. Bár Franciaország visszaszorul
1789-es határai mögé, a bécsi kongresz-szus résztvevői nem képesek a forradalmi korszak minden vívmányát
eltörölni: a létrejött új hatalmat, a közvéleményt, a médiumok, különösen pedig a periodikák strukturálják.
Európa, legalábbis a kontinentális Európa központja továbbra is Párizs és Franciaország marad, amint ezt az
1830-as és az 1848-as események által kiváltott nemzetközi visszhang mutatja. Hasonló a helyzet Franciaország
határain túl: bár Németország politikai széttagoltságának visz-szaállítása kétségtelenül a bécsi kormányzat és a
Szent Szövetség erejét mutatja, döntéseik egyre inkább az utóvédharc látszatát keltik. Az egyre szélese-dő
olvasóközönség nyomása, a kultúrahordozók egyre fontosabb szerepe, a felvilágosodás öröksége, a francia
forradalom hatása – ezek a tényezők teszik igazán égetővé a nemzetiségi kérdést, amelyet egyébként liberális
világnézetűek feszegetnek a leggyakrabban. Metternich hiábavaló erőfeszítései nem képesek elfedni, hogy a 19.
század első éveiben Európa már teljesen más arcot mutat, mint 1780-ban.
A negyedszázados európai küzdelmek első számú győztese kétségkívül Anglia, de az angol társadalom a
gazdasági átalakulás sajátságos nehézségeivel látszik küzdeni. Bár Nagy-Britanniában az ipari forradalom és a
technikai újítások biztosítják a folyamatos fejlődést, itt is megfigyelhetők bizonyos aggasztó jelenségek: a falusi
elvándorlás, a városi lakosság proletarizálódása, a társadalmi elégedetlenség stb. Kereskedelmi és pénzügyi
tevékenységének (valamint a birodalom kiépülésének) köszönhetően London egészen 1914-ig a világ gazdasági
fővárosának szerepét tölti be. A kontinentális Európa legalább egy emberöltőnyivel Anglia mögött lemaradva
kapcsolódik be az ipari forradalom folyamatába.96
Demokrácia, nemzetiségi kérdés, ipari forradalom – három alapvető fontosságú jelenség, amelyek hatása már a
18. század utolsó harmadától kezdve érezhető. Bár országonként és térségenként különböző ütemben haladnak
előre, hatásuk mégis összegződik az új társadalmi szervezőelv térhódításában. Felbolydulnak a hagyományos
életformák, a politikai részvétel elve általánosan elfogadottá válik, a társadalmi kötelékek természete lényegi
változáson megy keresztül, következésképp nem maradhat változatlan a médiumok szerepe és státusa sem. Az
ekkor elkezdődő folyamat ideológiai következményei máig érezhetők. A médiumok – különösen a nyomtatott
formáik – kulcsszerepet játszottak abban az 1770–1780 táján meginduló átalakulásban, amelynek végeredménye
az új, a médiára visszaható, annak közgazdaságtanát alapve-tően felforgató politikai helyzet lett.
96
A francia iparosodás történetének két, egymással ellentétes jellegzetessége, hogy egyfelől a forradalom által rákényszerített politikai
problematika felgyorsította a „könyvszakma” iparosodását, másfelől az 1789–1795-ös pénzügyi válság és a visszatérő instabilitás egy időre
megtöri a kapitalizmus lendületét, és néhány évtizeden át késlelteti a tömegtermelés és -fogyasztás folyamatának kialakulását.
35
4.1.2. A legújabb kor, a nyomtatás és a fogyasztás

Már a személyszállítás forradalmát és a vasút feltűnését megelőzően is észlel-hetők a földrajzi integráció
bizonyos jelei. Ezek a változások új társadalmi viselkedésformákat generálnak: a pénzügyi szféra egyes
résztvevői maximálisan kihasználják az információ egyre akadálytalanabb áramlásából származó lehetőségeket.
A „világfalu” ideája bizonyos (anyagi) értelemben már akkor megvalósul, amikor az egész világot átfogja a
közlekedési eszközök hálózata, amelyet kérlelhetetlen, a véletlent kizáró menetrendek szabályoznak. Ezt a
változást jelképezi Jules Verne Phileas Foggja A 80 nap alatt a Föld körül című regényében.
Ezzel párhuzamosan mélyreható változások mennek végbe az emberek időfelfogásában és időbeosztásában.

Mivel a lakosság egyre nagyobb része kezd az iparban és a szolgáltató szférában dolgozni, mind többen
települnek be a városokba.97 Mindez azzal a következménnyel jár, hogy egyre többen kényszerülnek mind több
időt szánni arra, hogy eljussanak a munkahelyükre: legyen szó akár a déli parton lakó és a Citybe dolgozni járó
gazdag angol pénzemberekről, akár Nyugat-Párizs előkelő elővárosainak jómódú lakóiról, akár a gyárakban
dolgozó munkások tömegeiről. Minket elsősorban az érdekel, hogy elgondolhatóvá vált egy új, a
hagyományostól, a természetestől (ha mondhatjuk így) határozottan elütő időfelfogás, amely immár teljesen
független a mezőgazdaságtól és az évszakoktól. Ezentúl élesen elkülönül a munkaidő és a szabadidő; van már
ideje a városi közlekedésnek, a családi összejöveteleknek, a hétvégének, a vakációnak. Pontosan ez, a
mezőgazdaság évszakok meghatározta időbeosztása alól felszabaduló szabadidő aggasztja a kor moralistáit:
hogyan lehetne kellemesen, mégis illendően eltölteni? Amint elhagyjuk a falvak, a mezővárosok, sőt a számos
kisváros környékét, azt látjuk, hogy az írott betű egyre nagyobb jelentőségre tesz szert: az uralkodó életforma
diktálta időfelfogás nemcsak hogy összeegyeztethető az olvasással, de az alfabetizáció és az oktatás meg is
nyitja a társadalmi felemelkedésnek a múltban elképzelhetetlen lehetőségeit a lakosság széles tömegei előtt.
Természetesen az átlagos életszínvonal emelkedése is feltétele a fentebb leírt változásoknak.
A nyomtatás fejlődését is ezek a tényezők határozzák meg. A manufakturális úton előállított árucikkek –
esetünkben a nyomtatványok – értékesítése csak akkor lehet sikeres, ha a pénzforgalom már elért egy bizonyos
fejlettségi szintet. Ehhez egyrészt feltétlenül szükséges, hogy a társadalom végleg túllépjen a cserekereskedelem
és az önellátás rendszerén, amelyen vidéki környezetben egyelőre csak a ritka vásárok ütnek rést. Van azonban
egy ennél is súlyosabb feltétele a nyomtatványok áttörésének: elengedhetetlenül fontos, hogy a lakosság egy
jelentős része olyan jövedelmi szintre jusson, amely megengedi az alapvető fogyasztási javak (táplálék,
lakhatás, ruházkodás) megszerzését, hogy azután áttérhessenek a felesleg szétosztásának – kétségkívül
kellemesebb – problémájára, azazhogy a megszerzett felesleget félretegyék-e, vagy fogyasztási javakra költsék;
később aztán inkább a különböző fogyasztási cikkek közötti választás kérdése okoz fejtörést. Ha a lakosság egy
része egyszer átlépte a szóban forgó jövedelemhatárt, ne lepődjünk meg azon, hogy az új fogyasztási cikkekre
(nyomtatványok, a kikapcsolódás más módozatai, kávéház, koncert, színház vagy utazás) fordított összeg
arányosan gyorsabban növekszik, mint a lakosság jövedelme. Az életszínvonal emelkedése a fogyasztás új
mintáinak megjelenésével jár, új életformák alakulnak ki, s ez kedvez a nyomtatványok elterjedésének.
Bár a rendelkezésünkre álló statisztikai adatok nem teljesen megbízhatók, annyi bizonyos, hogy a 19. század
során komoly változások állnak be a népesség jövedelmi viszonyaiban – persze minden ország más képet mutat.
Az elsőként iparosodó Angliát kiemelt mértékben sújtja lakossága proletarizálódásának problémája, az angolok
átlagjövedelme mégis emelkedő tendenciát mutat, legalábbis az 1880-as évekig. Itt tehát igen hamar kiépült a
nyomtatott kiadványok tömegtermelésének feltételrendszere. Angliát Franciaország követi, ahol is az
átlagjövedelem növekedése legalább részben annak köszönhető, hogy a malthusi logika igen korán működésbe
lépett. Az 1840-es években 380 frankra rúgó éves átlagjövedelem 1875-re 600 frank fölé, az első világháborút
közvetlenül megelőző évekre pedig 876 frankra emelkedik. Németország lassabban indul be (1855-ben
kevesebb mint 400 frank a német átlagjövedelem), de 1870-re megelőzi európai vetélytársait: 1910-re
megközelítik az évi 1000 frankot. Ha minden más tényezőt állandónak tekintünk, úgy becsülhetjük, legkevesebb
640 frankos évi átlagjövedelemre van szükség ahhoz, hogy valaki könyvet vagy periodikát vásároljon. A
földrajzi és társadalmi tényezők és persze az egyéni döntések árnyalják a képet, de általánosságban véve
kijelenthetjük, hogy a nyugati nagyhatalmak népességének többsége valamikor 1830 és 1880 között belépett a
modern fogyasztás rendszerébe. Természetesen nem becsüljük alá a pauperizáció, a falusi elvándorlás és a
városi lakosság prole-tarizálódása jelentőségét: Charles Booth becslése szerint 1899-ben, a viktoriánus Anglia
egyik legragyogóbb évében, London lakosságának 30%-a a szegénységi küszöb alatt élt, s így csak a
legszükségesebb fogyasztási cikkekre költött. A whig kormányzat liberális programja foglalkozik az
iskolarendszer reformjával, és előirányozza közkönyvtárak megnyitását is, ez azonban nem jelent teljes
megoldást a könyvhöz, illetve az írott kultúrához való hozzáférés problémájára.
97
Néhány adat: a 19. század közepén Nagy-Britannia lakosságának 55%-a városlakó, 1910-re ez a szám 88%-ra emelkedik. Németországban
ugyanez a mutató 35% és 62%-os, Franciaországban 25% és 44%-os.
36
4.1.3. A piacok vonzereje

A restauráció éveit már nem írhatjuk le az ancien régime könyvkereskedelmére jellemző fogalmakkal: nagyot
változott a politikai együttállás, s egészen más már a széles néptömegek viszonya is az írott betűhöz. A
preindusztriális időkhöz képest óriási életformaváltás következett be, amelynek következményei anyagi téren is
érezhetők. Létezik már egy bizonyos kereslet, s ezt számos könyvkereskedő és kiadó érzékeli is, de a
szakmabeliek még nem voltak képesek kidolgozni a megfelelő módszereket: egyelőre nem világos, hogyan fog
beilleszkedni a könyvnyomtatás világa a tömegfogyasztás rendszerébe.
Nemcsak arról van szó, hogy „veszik a könyveket”, ahogy egy nagy párizsi kiadó írja (a jövő tehát
biztosítottnak látszik, ha sikerül átvészelni az esetleges válságokat); ennél sokkal fontosabb, hogy a piaci
feltételrendszer alapvetően megváltozott. Az olvasókabinetek98 korabeli virágzása két okkal magyarázható,
egyrészt anyagilag kedvező feltételekkel működnek (viszonylag kevés pénzért sok olvasnivalót nyújtanak, s
nem igénylik a termelési vagy a terjesztési struktúra radikális átalakítását sem); másrészt pedig híven őrzik a
felvilágosodás és a forradalom által áthagyományozott társadalmi formákat. Mossé már 1824-ben felismeri
annak fontosságát, hogy a könyvterjesztők legfontosabb célkitűzése az árak csökkentése és a példányszám
növelése kell legyen, hiszen a könyvpolitika egyértelműen összefügg a könyvipar gazdasági pozícióival:
„Bizonyított tény, hogy minél nagyobb a szabadság, és minél hevesebb a verseny egy adott iparágon belül, annál
jobb és olcsóbb termékek előállítására képes a szóban forgó iparág. […] A szabad verseny radikálisan
csökkentené a bekerülési költségeket, és piacot teremtene, hiszen egyre több könyvkereskedés nyílna… ” 99
Új, a hatékonyabb terjesztést szolgáló eljárások felbukkanása is bizonyítja, hogy megváltozott a

könyvkereskedők, a könyv és az olvasóközönség között fennálló viszonyok természete. Vegyük csak az olvasók
figyelmét felkelteni hivatott, színes reklám-falragaszokat vagy az újságokban megjelentetett ismertetőket a
könyvújdonságokról. De roppantul fontos az is, hogy a kiadók jó viszonyt ápoljanak a kritikusokkal, akik
képesek irodalmi eseményként beharangozni az új művek megjelenését. 100 Londontól Párizson át egészen
Szentpétervárig az újságíró, a divatos irodalmi kritikus válik a rendszer legfontosabb szereplőjévé. Ezekben az
években bukkannak fel az első utazóügynökök, akiket párizsi kiadóik küldenek vidékre, az értékesítést
fellendítendő. Vegyünk egy kivételesen sikeres könyvet, például Lamennais Egy hívő szavat (1834). Az 1500
eladott példánynak köszönhetően a kiadó meggazdagszik ugyan, ám ez még a hagyományos könyvkiadás sikere,
nem pedig a modern típusúé: az első kiadás sztereotípjainak101 megőrzése lehetővé teszi, hogy a további
kiadások ne kerüljenek túl sokba - s valóban, még 1834-ben három in-octavo kiadás lát napvilágot, később
pedig számtalan további kiadás is megjelenik, kisebb formátumban. 102 Ára viszonylag magas (6 frank), szedése
pedig hagyományos: oldalanként 250 leütés, ez kevesebb mint 200 ezer leütést jelent egy 241 oldalas könyvben.
A piac fokozatos bővülésének van egy utolsó, itt még nem tárgyalt összetevője: az ismert írók és értelmiségiek
új státusra tesznek szert. A tömegmédiumok rendszere valóban arra épül, hogy minél inkább kihasználja a
szerzők hírnevét. A minta már a 18. század második felében adott volt, gondoljunk csak Voltaire-re, Rousseau-
ra vagy Beaumarchais-ra. A 19. századra azonban a jelenség új méreteket ölt, a hangot pedig Chateaubriand
Atalája adja majd meg. Számos, a mű és szereplői hírnevét ügyesen kihasználó kísérőtermék (ma talán így
neveznénk) jelenik meg a piacon anélkül, hogy az író és a kiadó közvetlen hasznot húzna az új üzletből. A
regény hősei helyet kapnak Párizs leghíresebb viaszbabagyűjteményében, a szöveget sok helyen színpadra
alkalmazzák, nemritkán parodikus formában, a regény epizódjait megörökítő metszetek kerülnek a kocsmák és
fogadók falaira; mindeközben a klasszikus iskola képviselői az „új, eddig ismeretlen műfajról” vitatkoznak.
Minden adott tehát ahhoz, hogy egy sikeres mű szerzője személyében is híressé váljon („divatba jöttem…, s ez
megrészegített”): az Atala öt év alatt tizenkét új kiadást ért meg, és számos nyelvre lefordították.
A legkedveltebb szerzők személyes hírneve paradox módon hozzájárult ahhoz, hogy a restauráció éveiben
kiadóik egy része csődbe menjen: az újdonsült hírességek olyan magas honoráriumot követeltek kézirataikért,
amelyet a régi rend hagyományos könyvkiadási rendszere nem volt képes kitermelni – de a kiadók
tulajdonképpen ebből is a megújulás szükségességét szűrhették le.
98
Más szervezeti formák („körök”, tudós társaságok stb.) is elterjedtek voltak a korban. Lásd Françoise Parent-Lardeur: Lire à Paris au
temps de Balzac. Paris, 1981.
99
J.-M. Mossé: Du commerce de la librairie, des moyens de le rendre plus florissant et de déjouer lescontrefacteurs étrangers:
observations… Paris, 1824.
100
Nagyon ritkán vizsgálják a hírverés korabeli gyakorlatát, amely pedig fontos szerepet tölt be a nyomtatványok piacán. Említést érdemel
Daniel Droixhe kitűnő monográfiája (Le marché de lalecture dans la Gazette de Liège à l’époque de Voltaire: philosophie et culture
commune. Liège, 1995). Lásd továbbá Balzac leírását az Elveszett illúziókban.
101
Másolat, „tömöntvény” a nyomdai szedésről vagy kliséről további kiadások céljára.
102
AN F18 III/21.
37
4.2. AZ ÁTMENET ÉVEI (1830–1838)

Az ancien régime könyvkiadásának működési elvét nem egyik napról a másikra váltja fel az új: több évtized
szükséges ahhoz, hogy az egyik logikát végleg felváltsa a másik. A francia könyvkiadást az is modellértékűvé
teszi, hogy a francia nyelv és irodalom óriási súllyal van jelen a kor Európájában.
4.2.1. A pénzügyi válság archaikus vonásai

Mivel a folyamatos háború és a blokád következtében a császárság állandó gazdasági nehézségekkel küszködött,
a restauráció könyvkiadása kénytelen volt a hagyományos úton elindulni: híres írók összes műveit és nagy
romantikus képeskönyveket dobtak piacra, alacsony példányszámban és viszonylag drágán. A mintát Renouard
60 kötetes Voltaire-kiadása szolgáltatta (az ifjabb Moreau illusztrációival, Párizs, 1819–1823). A könyvtermés
túlnyomó része párizsi nyomdákból származik; a pénzügyi struktúrák elmaradottsága pedig arra kényszeríti a
könyvkiadókat, hogy hitelezzenek ügyfeleiknek: a helyi ve-vők számlát nyitnak beszállítóiknál, és általában
évente csak egyszer fizetnek. A számlák távolsági rendezése elsősorban kötelezvények és váltók útján történik.
Hitelezőiknek a kiadók úgy fizetnek, hogy saját, aláírásukkal garantált értékpapírjaikat hozzák forgalomba,
esetleg beváltják a harmadik féltől kapott értékpapírokat. Bevételeik legnagyobb részéhez csak viszonylag
hosszú időn belül beváltható értékpapírok formájában jutnak hozzá. Ezek forgalmán és a váltók zsirálásának
gyakorlatán alapul az a többé-kevésbé hatékony, bár néhány komoly kellemetlenséggel járó pénzügyi rendszer,
amelyre a preinduszt-riális kor könyvkereskedője támaszkodni kénytelen. A kiadónak ki kell építenie a
könyvterjesztés hálózatával szinte párhuzamosan egy pénzforgalmi hálózatot. A rendszer a résztvevők
kölcsönös bizalmára épül, hiszen közös ügyleteik csak bizonyos idő múlva hoznak majd hasznot. Fogalmazzunk
konkrétabban: a könyvkiadók és a könyvkereskedők csak akkor számíthatnak sikerre, ha rendelkeznek egy
olyan „baráti” hálózattal, amelynek tagjai készek hitelezni egymásnak, így biztosítva a könyvek, illetve az értük
járó értékpapírok zavartalan forgalmát.103 A kor kereskedelmi levelezésében számos példát találunk arra, hogy a
leendő üzletfelek egymás megbízhatóságáról, hitelképességéről, üzletmenetéről, szokásairól, üzleti (sőt akár
privát) erkölcseiről érdeklődnek.
A hitelrendszer általánossá válása oda vezet, hogy rövid idővel a hitelek lejárta előtt a piaci szereplők beváltható
értékpapírok vagy készpénz után kezdenek szaladgálni, hogy „teljesíthessenek”. Ha egyik vagy másik adósa
fizetésképtelenséget jelent be, a kiadó talán még hozzájuthat a pénzéhez, bár a csődtömeg behajtása olyan sok
időt vesz igénybe, hogy képtelenség rá hitelt szerezni. Ha fizetésképtelen ügyfele nem túl nagy összeggel maradt
adósa, a kiadó sikeresen túlélheti a válságot, mert saját hitele nem ingott meg. Költségei persze megnőnek, mert
ebben a pénzhiányos korszakban csak igen nagy kamatra juthat kölcsönhöz. Ha azonban a válság
továbbgyűrűzik, és úrrá lesz a könyvkereskedelem szféráján kívül eső területeken is, akkor a hitelrendszer
egésze összeomolhat: a pénz elveszti értekét, a legszilárdabb cégek papírjaiba vetett bizalom is
megkérdőjeleződik, hiszen nem tudható, hogy a kisebb cégek csődje kit ránt magával. Aki nem képes hozzájutni
kintlévőségeihez, maga sem tudja teljesíteni vállalt kötelezettségeit – összeomlás összeomlást követ. Pletykák
keringenek a bajba került cégeket sújtó nehézségekről: legalább annyira bizalmi válságról van tehát szó, mint a
hitelrendszer kríziséről.
A restauráció korának párizsi könyvkiadói sok válságon mennek keresztül, melyek mindegyike a régi rend
modelljét szabályozó logika szerint zajlik. Az 1818-as, illetve az 1826-os év válságai csak enyhe
következményekkel járnak, 1830-ban azonban minden adott ahhoz, hogy általános krízisről beszélhessünk: a
politikai forradalmat hitelválság104 kíséri; a pénz elrejtőzik, az üzletemberek kivárnak, annál is inkább, mivel sok
pénzügyi tranzakció július végén volt esedékes, márpedig az események felborították a pénzügyi kalendáriumot.
Augusztus első tíz napjában mindenki megpróbálja pénzre váltani a birtokában lévő értékpapírokat: az a hír
járja, hogy a Banque de France tízmilliós hátralékkal küszködik. „Senki sem hajlandó egy fillért sem kiadni”; a
behajthatatlan követelések egyre csak halmozódnak, a bankároknak pedig eszük ágában sincs átvenni a kétes
értékpapírokat. A válság elültével „összeszedik a hullákat” – ez jó alkalom arra, hogy egyesek elképesztően
gyümölcsöző üzleteket kössenek. Elterjed például a hír, hogy az idősebbik Bossange csődbe ment, mérlege
körülbelül egymilliós hiányt mutat:105 össznépi számolgatás kezdődik, vajon ez a bukás mennyiben sújtja egyik
vagy másik cég hitelképességét. A szilárdnak tűnő, egymást a dominóelvnek megfelelően mégis romba döntő
cégek csődje következtében az értékpapír-portfoliók szinte teljesen értéküket vesztik. A csődbiztosok
megállapítása szerint „az üzlet stagnálása kényszerítette arra [a csődbe ment kereskedőt], hogy további
103
A könyvszakmában dolgozók tehát abban érdekeltek, hogy állandó partnerekkel kereskedjenek.
104
Frédéric Barbier: Finance et politique: la dynastie des Fould (XVII–XXe siècle). Paris, 1991.
105
O. és H.-J. Martin: Le monde des éditeurs. In Histoire de l’édition française. T. III. Paris, 1985, 171. A források lelőhelye: A. Seine D10-
U3/9, no. 6666 és köv. D11–U3/79.
38
kölcsönöket vegyen fel; ez persze csak úgy volt lehetséges, hogy óriási kamatterheket vállalt, legalább 75 000
frank értékben.”
A minden céget kivétel nélkül sújtó nehézségek a következő okokkal magyarázhatók: a hitelrendszer
dezorganizálódik, a könyvkereskedelem régi rendre jellemző modellje képtelen megoldani a növekvő kereslet
problémáját, a belga könyvhamisítók konkurenciája pedig megoldhatatlan feladat elé állítja a francia kiadókat.
4.2.2. A politikai válság modern jellege

Hangsúlyoznunk kell, hogy a hitel régifajta válságát egy olyan, nagyon is modern politikai krízis robbantotta ki,
amelynek egyik kiváltó oka éppen a médiumok megnövekedett társadalmi súlya volt. A válság eredete egészen
a restauráció első éveiig vezethető vissza: a fiatal Adolphe Thiers (1797–1876) 1822-ben érkezik meg Párizsba,
hasonlatosan a korabeli regények hőseihez. Igen korán csatlakozik a „haladás pártjához”, amely a bankár
Laffitte, két könyvkiadó, Martin Bossange és Alexandre Schubart körül szerveződik, és amelyet a háttérből
Talleyrand mozgat.106 Thiers egyébként Schubart-nál száll meg, és Cottánál kezd cikkeket publikálni. Schubart
százezer frank értékben vásárol a Le Constitutionnel részvényeiből, kizárólag abból a célból, hogy védence szer-
kesztői állást kaphasson a lapnál. A politikai válság 1829-ben, a Polignac-kor-mány megalakulásával kezdődik:
az ellenzék válaszul megalapítja a National című lapot, amelynek munkatársai Thiers, Mignet és Armand
Carrel. Az új sajtótermék a négy könyvkiadó, Bossange, Renouard, Sautelet és Charles Hin-gray támogatását is
élvezi. Mindenki gyorsan megérti, mennyire fontos az a tény, hogy az országban többségben lévő politikai tábor
emblematikus jelen-tőségű sajtótermékre tegyen szert. Július 25-én, vasárnap, X. Károly aláírja az ellenzéki
sajtó megzabolására irányuló saint-cloud-i rendeleteket, amelyek a másnapi Le Moniteurben jelennek meg.
Elsöprő tiltakozáshullám indul; amíg azonban az ellenzék Thiers-nél, a National szerkesztőségében ül össze
tanácskozni, a rendőrség elözönli a párizsi nyomdákat, a többek között a Nationalt is előállító műhely sajtóit
pedig összetörik. A lázadók három nap leforgása alatt átveszik a hatalmat Párizsban; 31-én, szombaton Orléans
hercegét a királyság általános helytartójává kiáltják ki. Amikor pedig az új kormányzat harmincmilliós hitellel
siet a bajba jutott vállalkozók segítségére, az orléans-ista könyvkiadóknak sikerül az összeg jó tizedét magukhoz
ragadni.
4.2.3. A könyvkiadás válasza: Gervais Charpentier és az ipari méretekben

előállított könyv
Minél több embert „megmozgatni” (a kifejezés La Fayette-től származik) a kitűzött politikai célok érdekében –
új logika, a tömegfogyasztás logikája szerint működtetni a könyvkiadást. Bár ez az idea már régóta a levegőben
van, a könyvipar „feltalálását” mégis egyetlen ember, Gervais Charpentier (1805– 1871) nevéhez szokás kötni,
akinek életrajza számos tanulsággal szolgál. Char-pentier igazi homo novus, atyja a császári gárda kapitánya
volt. Balzachoz hasonlóan107 már igen ifjú korában eljegyzi magát a szép kilátásokkal kecsegtető könyviparral –
a Ladvocat cégnél ügynökösködik. Egyre szélesebb olvasóközönség kíváncsi a továbbra is igen drága
könyvekre; ha megvásárolni nem lehet, hát kikölcsönzik őket: az olvasókabinetek legszebb évei ezek. Charpen-
tier tehát olvasókabinettel összekötött könyvkereskedést nyit, de az 1830-as válságba belebukik. Maradék kis
tőkéjével új kereskedést nyit a Beaux-Arts utcában, sőt megpróbál a kiadás felé tájékozódni. Az 1871-es kiadású
a Chro-nique de la Bibliographie France (Franciaország könyvkiadásának krónikája) című mű a következő
szavakkal emlékszik meg az 1838-as év konjunktúrájáról: „Ezekben az években a francia könyvkiadók
újdonságok rovatban szereplő kiadványai egyre kevesebb példányban keltek el külföldön: a 7 frank 50-be
kerülő, csúnyán, óriási sorközökkel nyomtatott, csaknem fehér lapokból álló regényeket szinte kizárólag Wahlen
és Hauman hamisított változataiban lehetett eladni. A kiadók kénytelenek voltak csökkenteni a példányszámot.
A kalózok ellen […] csak egyféleképpen lehet harcolni: ha az eredetit képesek vagyunk olyan olcsón előállítani
és eladni, mint ők a hamisat. […] Charpentier kiszámította, hogy a hamisítványoktól elzárt francia piacon
háromszor annyit is eladhat az azonos áron előállított eredetikből […] ebből pedig szükségszerűen jelentős
nyereség származik majd.”
Az ötlet tehát gazdaságossági számításokon alapszik: a nyomtatványok kiadásával járó bekerülési költségek egy
része állandó, a példányszámtól független nagyságú összeget ad ki (a kézirat megvétele, a szedés, a
nyomdagépek kopása, vállalkozási költségek stb.). Megemelt példányszám esetén ezek a fix költségek többfelé
oszlanak: olcsóbban lehet tehát árulni a könyveket. Az árcsökkenést elősegítette az új, sűrűbb szedési rendszer
(oldalanként 1560 leütés): a kiadványok kevesebb nyersanyagot – papírt108 – igényeltek, egy hosszabb textus is
106
R. Marquant: Thiers et le baron Cotta: étude sur la collaboration de Thiers à la Gazette d’Augsburg. Paris, 1953. Schubartot a német
Cotta könyvkiadó küldte megbízottként Párizsba.
107
Balzac, imprimeur et défenseur du livre. Paris, 1995.
108
A „jézuspapír” feltalálása (1837) komoly következményekkel járt az iparág egészének fejlődésére nézve.
39
kiadható lett egy, esetleg két kötetben. Az újonnan beszerzett gépi sajtókat pedig csak úgy lehetett gazdaságosan
működtetni, ha mást (elsősorban napilapokat) is nyomtattak rajtuk, ezáltal tovább csökkenhetett a kiadókra
nehezedő pénzügyi nyomás.
Charpentier új, korszakalkotó stratégiát honosít meg a sorozatok kiadásában is. Az elv lényege: a sorozat
darabjai voltaképpen szabványszerűen gyártott, ipari tárgyak, állandó külsővel és állandó áron kerülnek
forgalomba. Az újítás komoly előnyökkel jár: a kiadó előzetes költségszámítást végezhet (hiszen a kiadott
kötetek egy kaptafára mennek), a költségeket nem kötetekre lebontva, hanem az egész sorozatra kivetítve
számolhatja; ez azt jelenti, hogy egy bizonyos kötetet akár a bekerülési költségnél is olcsóbban árulhat, ha így
többet adhat el a sorozat további köteteiből. A szabványosodás folyamata végkifejleteként értékelhetjük a német
Reclam kiadó 1867-ben indított Universal-bibliothek című monumentális, több ezer kötetes sorozatát, amely
olyan sikeres volt, hogy 1912-ben még automatákat is felállítottak a forgalmazás érdekében.109
Vizsgáljuk meg a célközönséget: a kollekciók puszta léte világossá teszi a könyvkiadást meghatározó
tényezőkben bekövetkezett változásokat. A kiadás régi rendszere a kereslet elvén működött: a
jegyzékkatalógusokból és a kritikákból tájékozódó olvasó egyszerűen megrendelte a kiadótól az őt érdeklő
műveket. A nagy példányszámokkal dolgozó, ipari méretekben működő könyvkiadás viszont abban érdekelt,
hogy nehezen megszerzett tőkéje minél rövidebb ideig heverjen tétlenül: gyorsan kell eladnia, tehát a kínálat
elvén kell működnie. A tömegtájékoztatási eszközökből tájékozódó olvasó véletlenül találja magát szemben egy
bizonyos könyvvel (egy kirakatban vagy pályaudvari olvasóteremben), és meg is veszi. Ennek a forgalmazási
rendszernek a sorozatok fontos elemét alkotják, hiszen az olvasók hamar hozzászoknak egyik vagy másik kiadó
sajátos jegyekkel ellátott termékeihez: az egységes tipográfiával készülő fedőlapokat könnyű felismerni; további
kiadványaik reklámcélzatú bemutatását pedig a kiadók a belső borítón, esetleg külön kis mellékletben adják az
olvasók kezébe.
Charpentier Balzac A házasság fiziológiája és Brillat-Savarin Az ízlés fiziológiája című műveivel indítja be
sorozatát. A két mű ioctodecimo formátumban, velin jézuspapíron jelenik meg; a boltokba 3 frank 50-ért kerülő
könyvek kereskedői ára 3 frank, úgy, hogy hat megvásárolt kötet után a hetedik ingyen jár. Balzacot 50 000
példányban nyomja ki, 175 000 frankos bevétellel számolhat tehát. Pár év leforgása alatt a Charpentier-
sorozatban több mint 400 mű jelenik meg. Gervais Charpentier-t halála után fia, Georges (1846–1905) követi a
kiadó élén, tőle pedig a pályáját egyszerű könyvügynökként kezdő Eugène Fasquelle veszi át a stafétabotot.
A Charpentier-rendszer sikere rövidesen nyilvánvalóvá válik: a könyvek átlagos vételára egy emberöltő
leforgása alatt (1848 és 1870 között) 48%-kal csökken, sőt 1870 és 1910 között további 23%-ot esik;
Charpentier receptjét pedig átveszi a hazai és a külföldi konkurencia. A Librairie nouvelle (Az új könyvtár)
1854-ben, illetve Michel Lévy 1856-ban beinduló sorozatai is ezt a mintát követik. A nagy példányszámú
sajtóban megjelenő folytatásos novellák (feuilletons) konkurenciájára a könyvkiadás az úgynevezett
„négygarasos regények” (romans à quatre sous) megjelentetésével válaszol. A nevükhöz méltóan roppant olcsó
áron kapható sorozat kiadványai egyforma borítóval, nagy példányszámban, sűrű szedésű in-quarto
formátumban, fanyomatos illusztrációkkal jelennek meg. Kötetenkénti egyfrankos áru sorozatával Lévy
azonban valószínűleg elérte a bon marché, az olcsóság határait, hogy egy korabeli bevásárlóközpont
szlogenjével éljünk.
A nyomdatechnika fejlődése azzal a következménnyel jár, hogy a kiadók számára pénzügyileg egyre inkább
megéri magas példányszámokkal dolgozni. A nyomdagépek amortizációs költségei, valamint az ipari méretű
könyvnyomtatásra való áttérés hatalmas befektetései arra késztetik a kiadókat, hogy az eddiginél nagyobb
költségvetéssel dolgozzanak. Bár a kedvezőtlen demográfiai mutatók következtében a francia belső piac
arányaiban kevésbé tűnik ígéretesnek, az új termék – a megváltozott tartalmat hordozó, ipari méretekben
előállított könyv – mégis képes az 1830-as, 1840-es évek során konjunktúrát teremteni. A Gervais Charpentier
újításai meghódították Angliát és Németországot is. A londoni könyv- és nyomtatványpiac 1830 körül válságos
időszakát éli; a korabeli szakértők azon gondolkodnak, vajon még mindig fényűzési cikk-e a könyv, vagy
általános fogyasztási cikk vált belőle.110 Az angol kiadók, francia kollégáikhoz hasonlóan, a könyvárak
mérséklésében látják a probléma megoldását: rendszeres időközönként megjelenő kiadványait (két-három
hetente egy új mű) Constable 3 shilling 6 pennys áron forgalmazza. Más kiadók is ezt az utat követik, így azt
mondhatjuk, hogy a tömeges olvasás jelensége az 1820–1840-es években jelenik meg Angliában. A német
kiadók, Cottát követve, több tízezres példányszámban vállalkoznak könyvek kiadására. 111
109
Frédéric Barbier: L’empire du livre. Paris, 1995, 96–97.
110
James J. Barnes: Depression and Innovation in the British and American Book Trade, 1819–1939. In Book and Society in History. New
York–London, 1983, 283.
111
Frédéric Barbier: L’Empire du livre. Paris, 1995.
40
A termelési mutatók arról tanúskodnak, hogy a 19. század töretlen konjunktúrája gyökeresen megváltoztatta a
könyvkiadás világát. A rendelkezésünkre álló statisztikák112 azt mutatják, hogy míg az 1840-es évek
Franciaországában évente 6200 új címet adtak ki, 1860-ban már évi 13 500-at, 1880-ban évi 20 800-at, a
századfordulón évi 28 000-et, a háború előestéjén pedig 32 800-at. Bár a nemzetközi összevetést megnehezíti,
hogy a bibliografikus összeírásokat nem egységes rendszer szerint szerkesztik, az mégis nyilvánvaló, hogy a
németországi mutatók hasonló ütemű fejlődésről árulkodnak: 1840-ben évi 6200, 1880-ban évi 15 000, 1914-
ben pedig több mint évi 35 000 címmel.113
4.2.4. A nagy példányszámú sajtó

Nagy jelentőségű az a tény, hogy az ipari méretekben kiadott periodikák „feltalálása” pontosan egy időben
zajlik Charpentier „forradalmával”. A júliusi forradalom ékesen bizonyította, hogy a negyedik hatalmi ág
felmérhetetlen fontosságú. Persze már a forradalom előtt is történtek kísérletek arra, hogy nagyon olcsó időszaki
kiadványokkal próbálják meghódítani a piacot. A vállalkozások mintájául az angol Charles Knight filléres
magazinja, a Penny Magazine szolgált, amely az 1820-as év nagy válságára próbált megoldást találni. A Penny
Magazine-t egyébként 1832-től kezdve sokan követni próbálják Angliában, sőt a modell külföldre is kikerül, és
a Martin Bossange által Németországban kiadott Pfennig Magazine prototípusául is szolgál.114 A döntő je-
lentőségű, az újságok, illetve a periodikus sajtó modern megjelenési formáját meghatározó ötlet azonban egy
másik regényes életű személyiség, Émile de Girardin nevéhez fűződik, aki 1836-ban indítja útjára a La Presse-t,
az első valóban ipari logika szerint működő periodikát.115
4.3. A KÖNYVIPAR KULCSFIGURÁJA: A KIADÓ

A könyvnyomtatás és a könyvkiadás a 19. század elején meginduló induszt-rializációjának nem kizárólag
technikai feltételei vannak (a sztereotípia, a gépi és a rotatív sajtó, az illusztráció új technikái, az ofszetnyomás116
stb.); a sikerhez az is szükséges, hogy mind a termelésben, mind a terjesztésben új szervezeti keretek
honosodjanak meg.
4.3.1. Az új piaci lehetőségek kiaknázása

A médiumok megváltozott helyzete következtében a Júliusi Monarchia éveire elképzelhetővé válik az áttérés az
új működési rendszerre. A Chateaubriand nyomdokain járó szerzők megpróbálják kihasználni a konjunktúra
nyújtotta lehetőségeket; a kiadók pedig egyre merészebb vállalkozásokra határozzák el magukat. Chateaubriand
maga egyébként két éven keresztül az Elveszett Paradicsom fordításának kénytelen szentelni minden idejét
(„Milton napszámosa lettem” – panaszkodik). 1835 végén azonban két kiadó, Delloye és Sala 800 ezer frank
alaptőkéjű részvénytársaságot hoz létre. Az új vállalkozás évi 12 ezer frankos járadékot biztosít a híres írónak a
Síron túli emlékiratok szerzői jogaiért cserébe. A Chateaubriand Társaság az író barátait, csodálóit és politikai
elvbarátait gyűjti egybe – a vállalkozást mégsem koronázza siker. A kiadást Sala és a La Presse nagy hatalmú
szerkesztője, Émile de Girardin vitái hiúsítják meg. Nem az írók, hanem a Charpentierhez hasonló kiadók
lesznek képesek az új piaci lehetőségek kiaknázására; ők vetik bele magukat elsőként a könyvipari
spekulációkba.
4.3.2. A kiadó feladatai

A nagy változás első jeleként új típusú kiadók jelennek meg Franciaországban: ők vállalják magukra a
kapitalista vállalkozókra háruló szerepet, az ő kezükben összpontosulnak majd a könyvipar legfontosabb,
harmadik szektorbeli funkciói.
Vannak a hatalom legfelsőbb köreibe bejáratos kiadók (Hachette) és olyanok is, akik ösztönös üzleti érzéküknek
köszönhetően rájönnek, milyen újításokkal (könyv, majd könyvsorozat, végül olcsó sajtótermékek) lehet nagy
bevételre szert tenni. A kiadó mindenesetre elolvassa és véleményezi a kéziratokat, majd megteremti kiadásuk
anyagi feltételeit: ő határozza meg a példányszámot, ő számolja ki a bekerülési költségeket, ő dönt a könyv bolti
áráról, a terjesztés üteméről és körülményeiről. Ebben a fázisban már a könyv megjelenésével kapcsolatos
112
Frédéric Barbier: Une production multipliée. In Histoire de l’édition française. T. III. Paris, 1990, 105–130.
113
M. Plant: The English Book Trade. London, 1939; R. Wittmann: Geschichte des deutschen Buchhandels. München, 1991; G. Razone: La
letteratura e il consumo […], 1845–1925. In Letteratura italiane. Dir. A. Asor Rosa. Vol II. Torino, 1983.
114
Frédéric Barbier: Martin Bossange, Paris und Deutschland. In Beiträge zur Geschichte des Buchwesens in frühen 19. Jt. Wiesbaden,
1993, 95–113; Richard D. Altick: The English Common Reader: a Social History of the Mass Reading Public, 1800–1900. Chicago, 1957,
332
115
Könyvünk második felében részletesen tárgyaljuk majd ezt a fontos kérdést.
116
Eric Le Ray: Histoire de l’offset en France, de l’analogique au numérique, 1904–1994. DEA-dolgozat. Paris, IV. 1995, 2 vol.
41
materális döntéseket is hoznia kell: milyen formátumban, milyen papíron, milyen betűtípussal, milyen szedéssel,
továbbá hogy illusztrációkkal vagy anélkül jelenjen-e meg a könyv. A döntések függvényében további
intézkedésekre van szükség: kapcsolatba kell lépnie a papírszállítókkal, a tipográfusokkal, a nyomdával, esetleg
a metszetek készítőivel stb. Az ipari logika szerint működő könyvkiadókban az is megtörténhet, hogy a kiadó
kifejezetten felkér egy szerzőt egy bizonyos típusú szöveg megalkotására. A kiadók nemsokára külön osztályt
hoznak létre, amelynek feladata a szerzőkkel való kapcsolattartás, a szerződések előkészítése és szignálása,
valamint a kefelevonatok átnézése. Hachette-nél 1860 óta dolgoznak irodalmi szerkesztők.
A könyvkiadóra háruló pénzügyi feladatok sem kevésbé jelentősek. Mivel az ipari méretű termelés roppantul
tőkeigényes, a nagyobb kiadók kénytelenek a bankokra támaszkodni, különösen igaz ez az időszaki
sajtótermékek kiadóira. Végül azt kell megvizsgálnia, hogy a kész termék illeszkedik-e az előzetes tervbe, majd
elő kell készítenie annak terjesztését. Külön osztály foglalkozik a hírveréssel kapcsolatos tennivalókkal, jelesül
plakátok, közlemények elhelyezése a Bibliographie de la France-ban és más kiadványokban, a sajtópéldányok
kiküldése, a reklámozandó könyvről szóló nagyobb lélegzetű cikkek közzététele ismert, nagy példányszámú
lapokban, a mű eljuttatása a kis-kereskedőkhöz. A Második Császárság idején a nagyobb kiadóknak már külön
sajtófelelősük van. Egy jó kis botrány (az újságíró Armand Carrel Émile de Girardinnel vívott párbaja és halála
1836-ban) vagy egy per (például a Romlás virágai vagy a Bovaryné kapcsán) természetesen igen alkalmasak az
olvasóközönség kíváncsiságának felkeltésére; a kiadók nem is mulasztják el tudatosan kihasználni az
események reklámértékét. Pár évvel később a következő bölcsesség egyenesen szállóigévé válik:
„– Ha nem indul is eljárás, mi azért közzétesszük a hírt, hogy a könyvet be akarják tiltani. Ez néhány ezer
eladott példányt bizonyosan jelent. […] Remélem, nem talál ebben kivetnivalót?
– Épp ellenkezőleg. Semmitől sem szabad visszariadnunk, ha a tisztességünkről és a nemzet becsületéről van
szó.”117
Az utolsó fázis: a szűk értelemben vett terjesztés. Fel kell mérni az értékesítés folyamatába bevonandó
kiskereskedők helyzetét, rögzíteni az árusítás anyagi feltételeit, előkészíteni (csomagolni) és elszállítani az árut,
összesíteni a számlákat és a kifizetéseket – az eladatlan példányok visszaszállíttatását követően. Egy kiadóház
legfontosabb tőkéje a könyvállománya, azaz mindazon általa kinyomtatott könyv, amelyek jogai a kiadó
birtokában vannak. Magától értetődik tehát, hogy a kiadók elemi érdeke az állományukba tartozó művek
újrakiadása, sorozatokba illesztése, illetve a kiadói katalógusok eljuttatása az ország nagyobb városaiba, esetleg
külföldre is. A kiadók természetesen rendelkeznek raktárral is, ahol azonnal megtalálhatók az esetlegesen tőlük
megrendelt művek.
A kiadó lesz tehát a könyvipar újonnan kiépülő rendszerének központi szereplője, hiszen rá hárulnak a
termeléssel kapcsolatos harmadik szektorbeli funkciók. Racionális és gazdasági megfontolások ráadásul igen
gyakran arra ösztönzik őket, hogy bekebelezzék a nyomdákat (így tesz a Hachette, a Larousse és a Chaix), sőt a
Hachette terjesztői hálózatot is szerez. A pénzügyileg sikeres könyvkiadók ráadásul nagy figyelmet fordítanak
arra, hogy a pénz és az irodalom között fennálló viszonyokat 118 álszent módon elleplezzék: úgy tesznek, mintha a
könyv az ideák világában létezne, s mint ilyen, nem kerülne pénzbe. Regnault joggal gúnyolódik a Les Français
peints par eux-mêmes (Ahogyan a franciák látják magukat) lapjain: „Az új idők kiadója mindent megpróbál
elleplezni, ami az üzletre emlékeztet […] nem boltot tart fenn, hanem kabinetet. Áruházai szalonok, ügynökei
alkalmazottak, vásárlói partnerek. Nemsokára a pénztárosokat is minden bizonnyal átvevőknek fogják nevezni.”
4.3.3. A párizsi könyvkiadók világa

Az ancien régime könyvkereskedelme Párizsban koncentrálódott; a legnagyobb kiadóházak a 19. században sem
hagyják el Párizst. A kiadók túlnyomó részét a restauráció és a Júliusi Monarchia éveiben alapították, a
legnagyobbak azonban – elsősorban azok, amelyek a termelés valamelyik szektorára specializálódtak – a
Második Császárság idején érték el legjelentősebb sikereiket.
Ebben az új világban ritkán voltak sikeresek a régi nagy cégek örökösei. De a klasszikusokat kiadó Didot
leszármazottai Pierre (1761–1853), a fivére, Firmin (1766–1834) és különösen ez utóbbi fia, Ambroise Firmin-
Didot (1790– 1876) az új körülmények között is megállták a helyüket. Firmin Didot nagyszabású és hozzáértő
kiadványaival lett híres, 1872-ben az irodalmi akadémia, az Académie des Inscriptions et des Belles-Lettres
tagjává választották, teljesítményét a kereskedelem világa is elismerte: tagja a Párizsi Kereskedelmi Kamarának
és a Manufaktúra Bizottságnak, elnöke a Könyvkereskedők Körének, aktív résztvevője a nemzetközi ipari
117
Georges Darien: Les Pharisiens. Paris, 1978, 89.
118
Jean-Yves Mollier: L’argent et les lettres. Paris, 1998.
42
kiállítások bírálóbizottságainak. Az természetesen nem vitatható, hogy a könyvipart az új jövevények uralják,

akiknek felmenői a könyves szakmától igen távol eső területeken tevékenykedtek.
A kor legjelentősebb kiadója, Louis Hachette (1800–1864) az Ardennekből származik, ahol atyja bírósági írnok
volt. Louis a híres párizsi tanárképző főis-kolán szerez képesítést, miután azonban politikai okokból eltiltják a
közoktatástól, 1826-ban megszerzi a jelentéktelen Bredif könyvesboltot. Louis Bréton jegyző és a Rousseau,
Moisant és Társa bank támogatásával 1832-ben kiadja Manuel général ou journal de l’instruction primaire (Az
általános ismeretek kézikönyve, azaz az elemi oktatás menete) című művét, majd további kézikönyvek
megírására kap megrendeléseket az oktatási minisztériumtól (1835). Hachette a későbbiekben fokozatosan
bővíti tevékenységi körét: 1851-ben angol mintára létrehozza a „Vasúti könyvtárat” (az ötlet a londoni
világkiállításon tett látogatása során tetszik meg neki). A kiadó még ugyanez évben szer-ződést köt a
vasúttársaságokkal: a megállapodás értelmében a pályaudvarokon és környékükön kizárólag a Hachette-nek van
joga könyveket árulni. További pozíciókat sikerül meghódítania a Journal pour tous (Mindenki Újságja) és a La
Semaine des enfants (A Gyermekek Hete) megindításával (1857), valamint Ségur grófnő néhány művének
kiadásával.119 Halálakor Hachette tekinthető Párizs első számú kiadójának, magánvagyona több mint kétmillió
frankot tesz ki, cégének csillaga pedig töretlenül ível felfelé. Három évvel később egy a világkiállításról szóló
jelentés a következőket állapítja meg: „Nincs ma kiadó Franciaországban, de talán a világon sem, amely olyan
kiemelkedő pozíciókkal rendelkeznék, mint amilyet a Hachette és Társai lassan, de biztosan kivívott magának.
[…] 800 szerző több mint 4000 művét adták már ki, és ha ideszámoljuk a tizenegy nyomdájukban dolgozókat,
hozzávetőlegesen 3000, különféle rendű és rangú embernek adnak munkát.”
A nagy kiadók az új, feltörekvő üzleti tehetségek iskolái: Victor Masson is Hachette-nél dolgozott, mielőtt
1837-ben megalapította volna saját kiadóját. Tankönyvekre és orvosi kiadványokra szakosodik; sikereinek
köszönhetően a Második Császárság éveire a legnagyobb párizsi kiadók egyikévé növi ki magát. Hachette,
Larousse vagy Hetzel kizárólag könyvkiadással foglalkozott, voltak azonban a párizsi könyvkereskedelemnek
olyan alakjai is, akik más jel-legű befektetésektől sem riadtak vissza. A Cotentin-félszigetről származó Garnier
testvérek a kezdetekben például mozgó könyvárusként működtek, majd 1836-ban boltot nyitottak a Palais-
Royalban. Balzac, aki visszatérő látogatója volt a galériáknak, igen életszerűen írja le a helyszint: „A két barát
ezután belépett a Fa-galériába, amely ez idő tájt az Újdonságokhoz címzett könyvkereskedés székhelye volt.
[…] A hideg, magas és széles Orléans-galériának, e világtalan üvegháznak a helyén barakkok, vagy
pontosabban szólva deszkabódék voltak, meglehetősen rosszul festett kis bódék, gyér világosságukat a kert és az
udvar felől kapták. […] A boltok hármas sora két, körülbelül tizenkét láb magas galériát alkotott. A középső
bódésor a két galériára nyílt, amelynek levegője dögletes bűzt árasztott rájuk, tetőzete pedig világosságot
engedett be a mindig piszkos üvegeken keresztül. Ezeket a zugokat annyira megdrágította a közönség
odacsődülése, hogy bár némelyik alig volt hat láb széles és nyolc-tíz láb hosszú, ezer tallérra rúgott a bérük. […]
Így hát min-denfelől mintha valami ocsmány és émelyítő szegély óvta volna a galériák megközelítésétől a
kényes ízlésű embereket, de a kényes ízlésű emberek kevéssé riadtak vissza. […] Így hát a közvélemény, a
hírnév itt viharzott fel, és itt csöndesült el, éppen úgy, mint a politikai és kereskedelmi üzletek. […] A
könyvkereskedők és a költészet, a politika és a próza birodalma volt ez, masamódoké és végül örömlányoké,
akik csak este érkeztek.”120
Egy varázslatos tér paradoxonai: különböző világokból jövő emberek találkoznak itt, a szabad ég alatt, vagy
sáros és mocskos viskókban pedig egész vagyonok cserélnek gazdát. A Második Császárság éveiben a Garnier
testvérek elképesztő üzleteket bonyolítanak: különösen nagy haszonra tesznek szert a Palais-Royal, a későbbi
Montparnasse pályaudvar és a Petit-Montrouge környéki ingatlanokat érintő üzletekből. Honoré Champion
joggal jegyzi meg: „kizárólag könyvértékesítésből nem lehet akkora vagyonra szert tenni, amekkorára a Garnier
családnak sikerült.”
A legkiemelkedőbb pénzügyi siker mégis a Lévy fivéreknek, egy lotaringiai zsidó házaló fiainak jutott
osztályrészül, akik pályájuk kezdetén maguk is hasonlóképpen keresték kenyerüket. Ők futtatták fel a filléres
könyvek kereskedelmét, szoros kapcsolatban álltak a leghatalmasabb francia és külföldi pénzügyi körökkel. A
„könyvkereskedelem basája” (ő indította el a „Michel Lévy könyvei” sorozatot, amelynek egyes kötetei 1
frankba kerültek) minden áldott estéjét a Riche kávéház hátsó termében töltötte. Néhány évvel később, 1863-
ban, ő adja ki Renan művét, a Jézus életét - a könyvből 1,3 millió példányt adnak el, és tíz nyelvre is lefordítják.
Halálakor hozzávetőlegesen 3 millió frankot, egy Vendőme téri házat, egy kínai porcelángyűjteményt, néhány
festményt (Bonington, Meissonier), és egy 450 palack bort rejtő pincészetet hagyott utódaira.121
119
A fentebb említett művek az 1859-ben induló „Rózsaszín könyvtárban” jelennek meg.
120
Honoré de Balzac: Elveszett illúziók. Benedek Marcell fordítása. Bukarest, 1978, Kriterion Kiadó, 244–246.
121
Histoire de l’édition française. T. III. Paris, 1990, 604.
43
4.3.4. Kiadók és nyomdászok

Didot-t kivéve, a párizsi könyvesek többsége csak és kizárólag könyvkiadással foglalkozik; nyomdákra csak
jóval később (Hachette) vagy csak speciális okokból (Larousse) tesznek szert. Ez alól az időszaki sajtótermékek
kiadói persze kivételek: a nagy példányszám és a szűk határidők arra kényszerítik őket, hogy a szerkesztőségek
mellett tökéletesen felszerelt nyomdákat állítsanak fel. A nyomdaipar fejlődésének köszönhetően azonban a
Júliusi Monarchia és a Második Császárság idejére új típusú, a kor ipari üzemeihez hasonló nyomdák jönnek
létre. Az új nyomdák először a város szívében nyílnak meg, de a kiadók hamar felismerik ennek hátrányait, sőt
veszélyeit, arról nem is beszélve, hogy a városi telkek roppantul drágák. A nyomdák ezért hamarosan
kiszorulnak a külvárosokba.
A párizsi piacot két nyomda uralja. A liberális politikai beállítottságú Paul Dupont (1796–1879) Firmin Didot-
nál tölti tanulóéveit, majd 1818-ban megvásárol egy jelentéktelen nyomdát, amelyet azonban gyorsan és
látványosan felfuttat. 1860-ban az üzemet Clichybe költözteti. Cégének alaptőkéje 1864-ben már eléri a 2,1
millió frankot. Ekkorra Dupont nyomdájában már húsz mechanikus és harminc kéziprés, hat gőzhajtású, tizenöt
kőnyomó sajtó található, amelyeket két gőzgép működtet. A kor talán legfontosabb problémája a munkaerő
hatékony megszervezése; Dupont a dolgozók számára olyan szervezeti kereteket teremt, amelyek a nagyipar
korában is képesek megőrizni bizonyos, a régi, műhelyjelleggel működő nyomdákat jellemző
szokásokat.122Dupont-hoz hasonlóan Napoléon Chaix (1807–1865) sem hagy fel a kiadói tevékenységgel,
elsősorban mégis nyomdászként válik ismertté. Dupont-nál tanonckodik, majd ugyanott nyomdavezető, végül
1845-ben megalapítja saját üzemét, az Imprimerie centrale des chemins de fert (Központi Vasúti Nyomda).
Kezdetben mindössze egyetlen munkást foglalkoztat, de 1846 szeptemberében adja ki az első vasúti
menetrendet – ezzel alapozza meg a vagyonát. A menetrendeket és ismertetőket követően más megbízásoknak is
eleget tesz (útikalauzok, térképek, mindenféle adminisztrációval kapcsolatos nyomtatvány, tőzsdeárfolyamok,
értékpapírok és részvények, reklámok stb.). Chaix mindemellett köteteket és kiadványokat tervez nagy párizsi
könyvkiadók, de különösen folyóiratok, periodikák megbízásából. A 765 ezer frank törzstőkével rendelkező
vállalkozás 1865-ben hozzávetőlegesen 400 munkást foglalkoztat. Dupont-hoz hasonlóan Chaix is nagy
figyelmet szentel a munkásokat foglalkoztató intézmények működésére.123
A nyomdaipar konjunktúrája áttételesen bár, de igen kedvező hatást gyakorol a könyvkiadáshoz, illetve a
nyomtatáshoz szükséges gépek gyártására is: az olasz bevándorlócsaládból származó Hyppolite Marinoni gépi
és rotatív sajtókat előállító üzeme Európa egyik legjelentősebb vállalkozása e nemben, amely kitüntetéseket is
elnyert az 1849-es, 1855-ös és 1867-es kiállításokon. A nagy papíripari cégek is komoly vonzerőt gyakorolnak a
tőkeerős befektetőkre.
Történeti okokkal magyarázható, hogy a nyomdák és a könyvkereskedők Párizsban koncentrálódtak, ahol a

legjelentősebb kiadók is megtelepedtek. A vasúti közlekedés fejlődése azonban megbontja ezt a hagyományos
egyensúlyt: először Párizs környékén, később azonban vidéken is nagy nyomdaüzemek létesülnek. Vidéken
nyomtatni jóval gazdaságosabb, mint Párizsban (az ingatlan és a munkaerő is olcsóbb), a vasút megjelenése
pedig csökkenti a szállítási költségeket és a határidők betartása sem jelenthet problémát. Paul Dupont clichyi
vállalkozása mellett meg kell említenünk a Crété nyomda üzemét is, amely 1828-ban Corbeilben jött létre, és a
Második Császárság éveiben a legnagyobb párizsi kiadóknak is dolgozott. A nyomdaüzem 1868-ban körülbelül
200 munkást foglalkoztatott.
Végül említsük meg, hogy számos vidéki nyomda és könyvkereskedő (gyakran a párizsi nagyoknál régebbi
alapításúak) képes volt Párizstól távol is fennmaradni, sőt hosszú távon igen jelentősnek bizonyuló kiadói
tevékenységet folytatni: a strasbourg-i Levrault-(a későbbi Berger-Levrault) ház először a közigazgatásnak és a
hadseregnek dolgozik, később azonban maga is piacra dob olcsó könyvsorozatokat, például a „Családi
Könyvtárat”; legnagyobb vállalkozásuk azonban Schmid kanonok erkölcsös történetkéinek kiadása. Az üzemet
1868-ban teljesen újjáépítik; amikor azonban 1870-ben a Német Birodalom annektálja Elzászt, a cég (amelynek
első számú üzleti partnere továbbra is a francia közigazgatás) Strasbourg-ból Nancyba költözik.124 A Levrault-
cégre sokban emlékeztet a toulouse-i Privat. A névadó 1849-ben függetlenedik, kiadói tevékenységének
kezdetén tankönyvekkel, majd történeti munkákkal (különösen a regionalizmus témakörében) foglalkozik.
Néhány további nagy név: Ardant Limoges-ban, Mégard Rouenban, Lefort és Daniel Lille-ben.125 A
122
Frédéric Barbier: Les ouvriers du livre et la révolution industrielle en France au XIXe siècle. Revue du Nord. T. LXIII, no. 248 (1981),
189–206; valamint Une imprimerie en 1867. Paris, 1867.
123
Historique de l’imprimerie et de la librairie centrale des chemins de fer. Organisation industrielle et économique de cet établissement.
Paris, 1878.
124
Frédéric Barbier: Le transfert des industries alsaciennes en Lorraine après la guerre de 1870… In Actes du 105e Congres national des
sociétés savantes. Paris, 1979, Histoire moderne, t. II. 121–134.
125
Rouen, le livre et l’enfant, 1700–1900. Rouen, 1993, 140–152. (Bibliográfiai tájékoztató: 153– 155.)
44
legjelentősebb vidéki vállalkozások egyike azonban a Mame családé, amelynek tagjai egy Comtat-ból származó,
1767-ben Angers-ban letelepült nyomdászsegéd leszármazottai. Armand Mame (1776–1845) Tours-ba
költözteti a vállalkozást, fia, Alfred Mame (1811–1893) pedig Franciaország legjelen-tősebb nyomdaüzemévé
fejleszti a céget. A hatalmas tours-i üzem felépítését az tette lehetővé, hogy Mame meghódított egy különleges
piacot, a „támadhatatlan”, katolikus szellemiségű írások piacát. A sikeres ésszerűsítés és gépesítés
következtében Mame roppant alacsony költségekkel képes dolgozni, ráadásul úgy, hogy a nyomdájából kikerülő
könyvek még külső formájukra nézve is szebbek lettek (híres Mame könyvkötőműhelye). 1862-ben „elemi
iskolásoknak szánt könyvecskéket kínál 35 centime-ért, aranyszínű kartonpapír borítású in-octavókat 1 frank 20-
ért, aranydíszítésű imádságoskönyveket 60 centime-ért, aranymetszésűeket pedig 1 frank 5 centime-ért”. Az
1867-es év során a cég hatmillió kötetet nyomtat ki, pedig „néhány éve még a világ összes nyomdája együttvéve
sem termelt ennyit”.
Ezzel párhuzamosan Mame létrehoz vagy támogat számos, a szociális katolicizmus szellemében fogant
munkássegélyező egyletet és más munkásbarát intézményt. 1865-ben belép Frédéric Le Play 1856-ban alapított
Szociális Gazdasági Társaságába; kiadja a La Réforme sociale (A társadalmi reform) és a L’Organisation de la
famille (A család szervezete) című műveket, illetve az Ouvriers européens (Európai munkások) és a
L’Organisation du travail (A munka szervezete) című művek második kiadását.
A termelés folyamatában elfoglalt központi szerepe a kiadót az új keletű ipari feudalizmus bárójává emeli.
Életmódjuk és vagyonuk nyilvánvalóvá teszi, hogy legnagyobb francia kiadók a frissen meggazdagodott
nagyburzsoáziához tartoznak: az 1871-re már majdnem egymillió frankos magánvagyonnal és egy Louvre-
rakparti házzal rendelkező Charpentier még ekkor sem érte el leggazdagabb kollégái, Lévy, Hachette vagy
Garnier szintjét, akik mindannyian többszörös milliomosokként távoznak az élők sorából. Az írott betűhöz,
illetve a könyvnyomtatáshoz kapcsolódó tevékenységek kivételes státusa és megbecsülése azonban
elhalványulni látszik: a könyvkiadás ekkorra már elsősor-ban gazdasági tevékenység, amelyet egyedül a
nyereség alapján kell megítélni. Cotta a könyvnyomtatástól roppantul távol eső iparágakba is befektet,
hasonlóan francia kollégáihoz, Garnier-hez vagy Lévyhez. A jelenség szinte irodalmi klisévé válik: Timothy
Forsyte könyvkiadó ugyan, de ez számára csak egy lehetséges befektetés a többi között. Ha sikeresen üzletel,
visszavonulhat, hiszen elegendő jövedelemmel rendelkezik élete hátralévő részére: „Eladta tulajdonrészét a
kiadóban, mely főleg épületes könyveket jelentetett meg, az érte kapott jelentős összeget pedig államkölcsönbe
fektette…”126
Az írott betű és a nyomtatvány világa egyre szervesebben illeszkedik bele a gazdaság, illetve a piac általános
működésébe. Talán éppen ez a tendencia magyarázza a contrario, hogy egyre gyakrabban esik szó a könyves
szféra alapve-tő specificitásáról – ezek a hangok különösen vélt vagy valós válságok idején erősödnek fel. A
francia könyvkiadás már a Júliusi Monarchia idején is kifejezetten kedvező helyzetben volt; a Második
Császárság éveiben azonban tovább erősödnek a könyvesek pozíciói, hála az új kiadók létrejöttének, de főleg a
gépesítés felgyorsulásának és a zökkenőmentes átállásnak a tömegtermelésre. Az évente kiadott új címek száma
1840 és 1875 között gyakorlatilag a háromszorosára emelkedik; ez az arányszám azonban nem veszi figyelembe
az átlagos példányszámok emelkedését, így valószínűleg alábecsüli a fejlődés valódi ütemét.
A francia könyvkiadás, illetve a könyvszféra és a politikai hatalom viszonyának története kielégítően

magyarázza, miért összpontosul Párizsban mindenféle, a könyvvel kapcsolatos tevékenység. A 19. századi
Franciaországra jel-lemző viszonylagosan kedvezőtlen demográfiai mutatók (elsősorban az a tény, hogy a
lakosság túlnyomó része továbbra is falusi környezetben él, ami nem kedvez a könyvkereskedelem
fejlődésének), a hamisítványok konkurenciája, az angol nyelv nemzetközi térhódítása a francia rovására;
mindezek a tényezők komolyan elgondolkodtatták a francia kiadókat: hogyan lehetne elérni a potenciális vevők
piacát? A kérdésre számos válasz született: az innovációs kényszer idejekorán életre hívta a tömegtermelés
rendszerét, a könyvkiadók igen gyorsan szakosodni kezdtek, szoros kapcsolatokat ápoltak az iskolákkal és az
oktatási szférával, s végül olyan terjesztési rendszert honosítottak meg, amely működőképes volt a demográfiai
problémákkal küszködő ország gazdasági viszonyai között is (könyvesbolti, illetve házalók útján történő
értékesítés).
A médiumok új rendszere a 18. század végén indult fejlődésnek. Ezen új rendszer legfontosabb kérdéseiről
szóltunk az eddigiekben. A könyvipar fej-lődésének feltételeit elsősorban a kulturális nyitás és a földrajzi
integráció teremtette meg. Az innovációs kényszer új működési elvek, új technikai, gazdasági és pénzügyi
módszerek kialakulásához vezet. Végül a termék és a termelési folyamat megújulása visszahat az újítást
gerjesztő társadalom struktúráira. A közvetítők (a szerzők, az értelmiségiek) pozíciója, a szövegek
126
John Galsworthy: A vagyon ura. Kiss Dezső fordítása. Budapest, [1932], Franklin Társulat 406.
45
meghatározása, („mi az irodalom?”), illetve a szövegek befogadásának különböző módozatai alapvető

átalakuláson mennek át: a tömegmédiumokra jellemző logika fokozatosan átveszi az uralmat.
5. V. fejezet | Szerzők, szövegek, olvasók: az ipari

mediatizáció kezdetei
„A modern könyvkereskedő ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely már sajnálja az időt arra, hogy
megvacsorázzon, nem jár színházba, nem sétál, nem pihen; reggeltől estig Párizs utcáit járja: már csak azért él,
hogy pénzt keressen […]. Ilyen a modern kereskedelem…”
(Goncourt: Napló. 1865. január 31.)
A könyvnyomtatás iparosodása rövid távon a termékinnováción alapszik: akár azt is mondhatjuk, hogy a
könyvesek feltaláltak egy teljesen új terméket, a nagy példányszámú terjesztésre alkalmas könyvet vagy
periodikát. A termékek magas példányszámú gyártásának technikai feltételeit közép- és hosszú távon a termelési
folyamat megújulása (modern nyomdagépek, gépi szedés stb.) teremtette meg. A változások azonban nem
kizárólag a könyvkiadás pénzügyi egyensúlyát (a magas példányszám és az alacsony példányonkénti ár
összefüggését) érintik. A könyvterjesztés indusztrializálódásának az is feltétele, hogy új típusú szövegek
jelenjenek meg a piacon (ezt nevezzük tartalmi innovációnak). Ezen új típusú szövegek a befogadás teljesen új
technikáit igénylik, felbukkanásuk alapvetően megváltoztatja a szerzők, az irodalmárok és publicisták, valamint
az értelmiségiek társadalmi státusát és szerepét, sőt az irodalom meghatározását is. Végső soron minden a
piacon dől el: lehetnek a változás anyagi feltételei adottak, a sikerhez – azaz a tömegkommunikációs eszközök
korába való átlépéshez – az szükséges, hogy a célközönség túlnyomó része nyitott legyen az újdonságokra.
5.1. ÍRNI
5.1.1. A közvetítők kora
Az ipari médiumok kulcsfontosságú szerepet játszanak a jelenkori nyugati társadalom működésében. Mind
gyakorlati, mind politikai téren a médiumok működtetik a társadalmat, és adják összetartó kapcsainak
legalapvetőbb rétegét. Az új helyzetnek köszönhetően egyre nagyobb jelentőségre tesznek szert a médiumok
működését megszervező és ellenőrző közvetítők - a kiadók, az újságírók, a kritikusok, a publicisták és az írók.127
A mediatizáció megnövekedett fontosságának köszönhetően szinte bárki a nélkülözhetetlenség pózában
tetszeleghet (olyan póz ez, amely képes elfedni az értelmiségi valódi jelentőségét vagy jelentéktelenségét): bárki
büszkén írónak vallhatja magát, sikertelenségét pedig a kiadók anyagiasságával vagy a Flaubert által kigúnyolt
kispolgár értetlenségével magyarázhatja. Arra is számos példát ismerünk, hogy egy-egy szerző úgy arat sikert,
hogy igazából nem bizonyította képességeit – a helyzet azóta sem sokat változott. Szentpéterváron könnyen
találkozhatunk azzal az emberrel, aki „mindenkit ismert, valaha hivatalnokoskodott, utazgatott […], állandóan
tervekkel házalt, részvényeket kínált megvételre, könyveket javasolt, ismerte az írókat és publicistákat, magának
tulajdonított jó néhány névtelenül megjelent újságcikket, kiadott egy füzetecskét, amelyet soha senki el nem
olvasott, egyszóval roppant elfoglalt ember volt…”128
Franciaországra tekintve elsősorban az tűnhet fel, milyen nagy befolyásra tettek szert a periodikák tulajdonosai,
főszerkesztői és a legnevesebb újságírók. A jelenség már a század első éveiben megfigyelhető, de különösen fel-
erősödik 1830-at követően. Chateaubriand egy, a Mercure de France-ban publikált cikkével szerzett hírnevet; a
Bertin-dinasztia (akik pedig inkább pénzemberek, mint könyvkiadók) vagyona és befolyása pedig a Journal des
Débats-nak köszönhető; Adolphe Thiers Cottánál kezdte pályáját mint újságíró. Számos további közismert
személyiséget sorolhatunk fel: Girardin, Villemessant (1812–1879), Véron doktor vagy akár Polydore Millaud,
mindannyian az általuk irányított sajtótermékek képviseletében jutnak be a nagyvilági vacsorákra, így szerezvén
értékes információkat a várható miniszterváltásokkal és az aktuális pénzügyi spekulációkkal kapcsolatban. A
jelenség a Harmadik Köztársaság éveiben éli fénykorát.
Az új elvek szerint szerveződő könyvkiadás már az 1760-as évektől kezdve széles körű ismertséget biztosított az
írástudóknak, majd az értelmiségnek. A társadalmi (tehát egyben politikai) következményekkel járó új filozófiai
127
Christophe Charle: Naissance des „intellectuels” (1880–1900). Paris, 1990; Les Intellectuels en Europe au XIXe siècle: essai d’histoire
comparée. Paris, 1996; Pascal Ory – Jean-François Sirinelli: Les Intellectuels en France, de l’affaire Dreyfus à nos jours. Paris, 1992.
128
Lermontov: La Princesse Ligovskoi. Paris, 1976, 79–80.
46
irányzatok közvetítőinek szerepét mindig a változásokra érzékeny írók játsz-szák. A forradalom természetesen
felerősíti ezt a tendenciát – paradox módon, Chateaubriand szerint, „a császárság és cenzúrája nem enged be
mást a politika színterére, csak azt, aki az irodalom felől érkezik”. Az író romantikus magánya szintén képes
lesz kortársai életérzését kifejezni. Kivételes egyéniségek (Goethe, Byron, Puskin, Hugo vagy valamivel később
D’Annunzio) egyenesen megtestesíthetik a korszellemet. Teljesen mindennapossá válik azonban az a jelenség,
hogy francia írók tettekkel bizonyítják politikai elkötelezettségüket: gondoljunk Madame de Staëlra, aki Párizst
elhagyva, „nagy utazásra” indul Németországba; vagy idézzük fel Chateaubriand példáját, aki miután Enghien
hercegét kivégezték, nem fogadja el a wallisi követi posztot.
5.1.2. A szerzők anyagi helyzete: a függetlenség álma

A könyvipar beköszöntével alapvetően megváltoznak a szerzők munkakörülményei az ancien régime-re
jellemző viszonyokhoz képest. A mecenatúra rendszere gyakorlatilag eltűnt: az a szerző, aki képes meghódítani
a nagyközönséget, könnyen megélhet az írásból. A szerzők első regényeiért a kiadók körülbelül 800–1300
frankot fizetnek, de Scribe 4000 frankot kasszíroz egy háromfelvonásos darabjáért; Georges Sand folytatásos
regénye pedig 10 000 frankot ér. Eugène Sue, a kor írófejedelme, 26 500 frankot kap a Párizs rejtelmeiért, sőt
1844-ben már 100 ezer frankot a Bolygó zsidóért. Néhány évvel később, 1862-ben, Victor Hugo 250-300 ezer
frankra tesz szert a Nyomorultakért.
Kizárólag regényírásból azonban csak a néhány igazán híres író tud megélni. A többiek kénytelenek újságot írni,
fordítást vállalni, vagy akár az irodalomtól meglehetősen távol eső ügyletekbe bonyolódni. Gondoljunk csak
Balzacra, aki mind nyomdászként, mind könyvkereskedőként, mind betűön-tőként kudarcot vallott, mielőtt az
írásnak szentelte volna magát.129 Amikor Chateaubriand nem hajlandó tisztséget vállalni a Júliusi Monarchia
szolgálatában, elveszti minden hivatalos jövedelemforrását – rákényszerül arra, hogy áruba bocsássa irodalmi
műveit, elsősorban a Síron túli emlékiratokat. Barátai megpróbálják felkelteni a nagyközönség érdeklődését
iránta, hogy anyagilag is sikeressé tegyék a mű kiadását. 1834 februárjában, Abbaye-aux-Bois-ban Madame de
Recamier barátokból és befolyásos személyiségekből társaságot verbuvál össze, amely hírét viheti a nagy
vállalkozásnak: első lépésként felolvasásokat tartanak az Emlékiratok fejezeteiből. A párizsi folyóiratok (Jules
Janin Revue de Paris-ja és Sainte Beuve Revue des Deux Mondes-ja) részletesen beszámolnak a gyakori
felolvasásokról.
Könnyen előfordulhat azonban, hogy az anyagi siker elmarad, mert egyetlen kiadó sem vállalja a könyv
megjelentetését. A történelem során először figyelhetjük meg, hogy értelmiségi csoportok hajlandók a figyelem
felkeltésére irányuló tevékenységet folytatni. Az időszaki sajtóra roppant fontos szerep hárul ebben a
folyamatban, hiszen a hírverés elsődleges eszközéül a folyóiratok és az újságok szolgálnak. Szokásba jön, hogy
egyes szerzők folyóiratokban, folytatásokban jelentetik meg művüket vagy annak részleteit. Egy-egy jól csen-gő
név komoly tőkét képvisel, hiszen a folytatások mind nagyobb bevételt hozhatnak a kiadónak és a szerzőnek
egyaránt.130 Általánossá válik, hogy a szerző egyre inkább figyel arra, milyen anyagi kondíciókat ajánl fel neki a
kiadó.131
5.2. Az író és feladata

Az író hirtelen a piac és a kereskedelem világban találja magát, de paradox módon, ettől nem lesz sem
szabadabb, sem függetlenebb. Egyrészről meg kell felelnie az olvasóközönség ízlésének és feltételezett
elvárásainak, másrészt pedig anyagilag sok tekintetben függ kiadójától, aki feltételeket szab, sőt egyre
gyakrabban műveket rendel. Bár a jelenség nem teljesen új (találunk rá példát a 18. század Németországában is),
a Goncourt fivérektől megtudhatjuk, hogy minőségileg új helyzet állt elő: Michel Lévynek például egész listája
van a szerzőknek javasolt címekből és témákból; míg „[Hachette] abban mesterkedik, hogy szerzőivel a
nagyközönség ízlésének és szükségleteinek megfelelő könyveket írasson, amelyeket elad a tárgyuk és a címük, s
amelyeknek így nincs szükségük sem emberekre, sem nevekre, sem tehetségekre.”132
A valóság azonban ennél sokkal banálisabb. Ahhoz, hogy az író rendszeres jövedelemre tegyen szert,
rendszeresen írnia kell, akár mesterségesen is felduzzasztva a terjedelmet (a folytatásos regények íróinak
kedvenc módszere ez); esetleg éjszaka is dolgoznia kell, amint azt Georges Sand teszi, hiszen napjait másféle
kötelezettségek töltik ki, a határidők pedig kérlelhetetlenek, különösen az előre kifizetett művek esetében. 1836-
129
R. Bouvier – E. Maynials: Les Comptes dramatiques de Balzac. Paris, 1938.
130
Georges Sand: Correspondance. T. IV. Paris, 1968, 793.
131
Uo. t. IV. 323.
132
Journal des Goncourt. T. I. Paris, 1956, 1355 (1863. november 9-i bejegyzés). Ismeretes, hogy Georges Darien is komoly összetűzésbe
keveredett kiadójával, Alfred Sarine-nal, így át is ment a Stockhoz.
47
ban Lamartine megélhetési gondokkal küzd, olyannyira „hogy akár már állást is vállalna a
könyvkereskedelemben”. A teljes csődtől csak a Jocelyne kiadása és kölcsönök mentik meg. 1843-ban még
nagyobb bajba kerül: „tollával és szellemével, orcája verítékével kénytelen megkeresni a betevőt.” 133 Nohant
levelezéséből pedig mélységes fásultság érződik, és az sem titok, milyen örömmel teszi le a tollat egy cikk vagy
könyv sikeres befejeztével, illetve milyen komoly anyagi gondokkal küzd: „Megint tollat kell fognom, ez
borzasztó! Este kilenctől reggel hétig megállás nélkül írni! […] Mivel vagyonom nincs, néhány évig még meg
kell élnem szerény képességeimből. […] Ön [Buloz] azt csinálja nagyban, amit a többi szerkesztő kicsiben.
Üdvös volna hát, ha fel lenne készülve minden es-hetőségre, és nem panaszkodna pénzhiányra, mint valami
zugárus, amikor mi, írók kopogtatunk az ajtaján.”134
5.2.1. A szellemi alkotás jogi státusa

A törvényi szabályozás kérdése csak másodlagos szerepet játszik az író megélhetési feltételei mögött. A
forradalom kimondta ugyan a „vélemények és a gondolatok szabad közlésének jogát”; mivel azonban eltörölte
az előjogokat (a kapitalisták, tehát a kiadók előjogait), voltaképpen megfosztotta az írókat attól, hogy
rendelkezzenek a saját szövegeik felett. Chapelier 1791-es és főleg Lakanal 1793-as jelentésének köszönhetően
azonban normalizálódott a helyzet: tőlük származik a szerzői jogoknak a 19. századtól egészen máig érvényben
lévő meghatározása: „A szerzőknek műveikhez, szellemük gyümölcséhez való joga a legszentebb, a
legsérthetetlenebb […] és a legszemélyesebb jogok közé tartozik.”
Az írók életük végéig élvezik a műveik kizárólagos jogait. Haláluk után örököseik további tíz évig rendelkeznek
a szerzői jogokkal – a későbbiekben ez ötven évre módosul, az elhunyt író özvegye pedig haszonélvezeti jogot
kap volt házastársa műveire. Helyreállnak tehát a szilárd tulajdonviszonyok, enél-kül nem is létezhetnének
polgári társadalmak. Az írástudó tehát minden eszközt latba vethet, hogy felsrófolja szellemi termékének árát;
bár művét értékesíti, valamiféle erkölcsi joggal elméletileg továbbra is rendelkezik felette (bár maga
Chateaubriand is úgy nyilatkozik, hogy „M. Migneret” után „M. Bal-lanche fia” lett A kereszténység
szellemének tulajdonosa). Értékesíteni lehet egy kéziratot (egy vagy több kiadás számára), egy ötletet, egy
címet, egy adott mű kizárólagos jogait, sőt: amióta bizonyos szerzők hírneve még kézírásuk piaci értékét is
megnöveli, maguk a kéziratok is kereskedelmi forgalomba kerülhetnek. Georges Sand például nagyon szeretné
visszaszerezni a sajátjait Bu-loz-tól: „Az írónak joga, hogy visszakapja kéziratait, ha másért nem, azért, hogy
kijavíthassa a levonatokat. Ez mindig így volt, s nem értem, miért tesz kivételt az én esetemben. […] El sem
merem hinni, hogy a koszos papírlapjaimmal folytat szánalmas spekulációt. Mivel ez az Ön számára bizonyára
nem érzelmi kérdés, nyomatékosan megkérem, küldje vissza hozzám mind az újakat, mind a régieket. Tudom,
hogy megőrizte őket, mert egyszer megmutatta a szekrényében felpolcozott papírlapokat.” 135
Járható útnak látszik az is, hogy az írók megpróbálnak szervezetekbe tömörülni: ezzel egyrészt orvosolni tudnák
az igen rendszertelenül csordogáló bevételek problémáját, másrészt pedig így hatékonyabban gyakorolhatnának
nyomást a kormányzatokra, hogy tegyenek végre valamit a könyvhamisítás ellen – ez utóbbi jelenség legalább
olyan érzékenyen érinti a szerzőket, mint a kiadókat. Az angolok már igen korán elindultak ezen az úton: David
Williams már 1774-ben előáll a Litterary Fund ötletével: a segélypénztár tervezete 1790-től vagy 1793-tól meg
is valósul Londonban. Szinte ezzel egy időben alakítja meg Párizsban Beaumarchais a Société des auteurs
dramatiques-ot (Dráma-szerzők Társasága), amely bizonyos értelemben az 1838-ban létrejövő Société des gens
de lettres (Irodalmárok Társasága) előfutárának tekinthető. Angliában a Society of British Authors 1843-ban
alakul meg.136
A 19. század elején a franciák igen érzékenyek a könyvhamisítás problémájára, amely annál is inkább érinti
őket, mivel e korban a francia irodalom uralja Európát. 1802-es dél-franciaországi utazása során Chateaubriand
információkat próbál gyűjteni A kereszténység szelleme avignoni hamisításáról, ami egy bizonyos Chambeau
lelkén szárad. A nagy író november 6-án kelt szellemes levelében így számol be Fontanes barátjának a
történtekről: „Az Atalának öt, míg A kereszténység szellemének egy kalózkiadására bukkantam. […] Az lett a
vége, hogy megegyeztem a kiadóval, aki vállalta, hogy kifizeti avignoni utam költségeit, átad néhány példányt a
négykötetes kiadásból, amely egyébként precízebb, mint az enyém. Cserében törvényesítem a fattyam:
elismerem második kiadásnak…”137
Az újságírók egy csoportja 1838 januárjában megalapította az Irodalmárok Társaságát, mely azt tekinti fő
célkitűzésének, hogy az írókat mind az igazságszolgáltatás különböző fórumain, mind a kormányzattal való
133
François Dumont – Jean Gitan: De quoi vivait Lamartine? Paris, 1952, 36.
134
Georges Sand: Correspondance. T. IV. Paris, 1968, 190, 193, 668.
135
Georges Sand: Correspondance. T. IV. Paris, 1968, 137.
136
F. Kron: Schriftsteller und Schriftstellerverbände, […] 1842–1973. Stuttgart, 1976.
137
René de Chateaubriand: Mémoires d’outre-tombe. Paris, 1982, t. II. 706.
48
kapcsolattartás terén képviseljék: megkísérlik megakadályozni, hogy a folytatásos regényeket minden további
nélkül újraközöljék különböző külföldi és vidéki lapok, jogi segítséget nyújtanak a különféle perekben érintett
íróknak, illetve mindent megtesznek tagjaik anyagi helyzetének előmozdítása és a szellemi tulajdon nemzetközi
elismertetése érdekében. Balzac, a Társaság egyik legaktívabb tagja, nagy erőfeszítéseket tesz Georges Sand
bevonására.138
5.3. AZ ELIPAROSODÓ IRODALOM139

A kiadó tehát úgy teheti nyereségessé befektetéseit, ha lehetőségeihez mérten „nagyot markol”. A könyvipar és
a tömegmédia térhódítása számos, látszólag – de csak látszólag – ellentmondásos következménnyel jár.
5.3.1. Egy lehetséges modell: a médiumok iparosodása és a nők

Mindjárt le kell szögeznünk, hogy a nők fontos szerepre tesznek szert az iparosodásnak induló médiumok új
világában. A kérdés tárgyalása során megérthetjük a nyomtatott médiumok iparosodásának bizonyos jellemzőit,
és beleláthatunk a folyamatot mindvégig kísérő vitás kérdésekbe is. A18. század második felétől kezdve a nők
jelentős részét alkotják a fokozatosan növekvő olvasóközönségnek. Arányuk különösen magas a polgári olvasók
között, hiszen a polgárok asszonyai általában nem dolgoznak, s így rendelkeznek szabadidővel. Az ikonográfia,
a regények, az önéletrajzok, a levelezések mind arról tanúskodnak, hogy a nők számára roppantul fontos az írott
betű: sokat olvasnak, ez pedig aggasztja mind a konzervatív („vajon mit olvasnak?”), mind a progresszív („a
nők nem kapják meg azt a típusú irodalmat, amire szükségük lenne, el vannak vágva a való élettől”)
moralistákat. Emma Bovary nemzetközi jelenség – gondoljunk csak Puskin Lizaveta Ivanovnájára vagy
Parasztkisasszonyára, aki „a világot és az életet csak a könyvekből ismeri”.
A nők ráadásul levelezést is folytatnak, sőt nemritkán írásra is vállalkoznak – a 19. század különösen kedveli a
gyermekkori naplók műfaját. A gazdaság működésének törvényszerűségeiből következik, hogy sokan
megkísérlik elfoglalni ezt az ígéretesnek mutatkozó piacot: a kiadók kiötlik a modern női regény műfaját,
kifejezetten nekik szánt sorozatokkal próbálják meghódítani a női olvasóközönséget, számos nő ragad tollat, és
arat irodalmi sikert. Az esetek túlnyomó többségében a nőirodalom kifejezetten középszerű, hiszen kénytelen
megfelelni a hamis moralizálás szempontjainak; a tömegmédiumok elterjedése mégis fontos szerepet játszik az
emancipáció folyamatában, hiszen megnyitja a nők előtt a kultúra világát, amely eddig csak egy jelentéktelen
kisebbség számára volt elérhető. Nem véletlen hát, hogy a nőirodalom kérdésére rövid időn belül komoly
figyelem irányul. Bár a 19. század első éveinek Angliájában Jane Austen jelentős sikerrel jár, ez még nem az
ipari könyvkiadásnak, hanem a régi modellnek a sikere: első regényének kiadásáról 1803-ban tárgyal Crosbyval,
végül azonban a mű nem jelenik meg. Következő könyvét 1811-ben Thomas Egerton adja ki Londonban; a 140
fontos honorárium kétségtelenül megszilárdítja az írónő anyagi helyzetét. A következő mű, amely 1812-ben lát
napvilágot, még nagyobb sikert arat: Jane Austen „250 fontot tehet be a bankba, és további nyereségre
áhítozik…”
Ötödik regényét befejezve elhatározza, hogy ezentúl maga irányítja pályafutását: kiadót vált, és bevételei
növelésének érdekében Murrayhez fordul, „aki rabló ugyan, de legalább udvarias”. Sir Walter Scott
elragadtatott kritikát ír az Emmáról, s a közönség is lelkesen fogadja a regényt. Megszületett az első írónő: a
könyvnek és az egyre szélesebb olvasóközönséggel való közvetlen kapcsolatnak köszönhetően mind Jane
Austen, mind a műveit olvasó hölgyek kiszabadulnak a hátrányos megkülönböztetésen alapuló társadalmi
helyzetükből. Bár az álnév használatának igen elterjedt szokása (George Eliot, a Brontë nővérek stb.) arról
árulkodik, hogy az új szerepet nem könnyű elvállalni, a kereskedelmi siker – amelyet Angliában korábban és
gyorsabban érnek el a nők, mint Németországban vagy Franciaországban – mégis tagadhatatlan. Az írónők
jelenléte olyan mélyen áthatja a társadalmat, hogy még egy konzervatív beállítottságú regényhős sem emel
kifogást a magától értetődőnek ítélt jelenség előtt: „Nagyon büszke volt arra, hogy asszonyi dolgokban mindig
szabadon gondolkodott, mert nem látta be, miért is ne fessenek képeket, vagy írjanak dalokat, sőt akár
könyveket is, ha ezen a réven csinos zsebpénzhez juthatnak.”140
Jegyezzük meg ugyanakkor, hogy bár az írás és az irodalom vitathatatlanul hozzásegíti a nőket a függetlenség
eléréséhez, hiszen megnyitja előttük az érvényesülés és az – anyagi – siker lehetőségét, amelyből eddig
kizárattak, a nőirodalmat és -olvasóközönséget kulturális értelemben már a tárgyalt korban is alsóbbrendűnek
138
Georges Sand: Correspondance. T. IV. Paris, 709. Lásd még Jean-Yves Mollier: Balzac et la propriété littéraire internationale. L’année
balzacienne. Vol. XIII. 1992.
139
Sainte-Beuve: De la littérature industrielle. Portraits contemporains. Paris, 1855, 484–504. (az 1839-ben, a Revue des Deux Mondes-ban
megjelent cikk újrakiadása).
140
John Galsworthy: A vagyon ura, 212. Kiss Dezső fordítása
49
tekintették. Ez a jelenség mind a mai napig érvényes, gondoljunk csak a rózsaszín regényekre és a női
magazinokra.141 Ebből a szemszög-ből a tömegmédiumok korára jellemző kulturális nyitás nem több illúziónál:
az esetek többségében az új szerzők új művei semmi felforgatót, veszélyeset vagy invenciózusat nem
tartalmaznak, épp ellenkezőleg, konformizmusukkal és ártalmatlanságukkal tűnnek ki. Kis túlzással azt is
mondhatnánk, hogy az olvasás csak tovább erősíti a nők bevett elzártságát: a hölgyek továbbra sem olvasnak
újságot, márpedig az újságolvasás jelképezi az üzleti és a politikai életben való részvételt és jártasságot, nem
csoda hát, hogy a továbbiakban is szinte kizárólag férfiszokásnak tekintik. 142
Az írónők és olvasóik tevékenysége természetesen a nemi egyenlőség kérdésének felvetésébe torkollik. Georges
Sand vagy Hedwig Dohm berlini írónő – regényei „a meg nem értett, Nietzschét olvasó és a szavazati jogukért
küzdő nőkről szólnak, akiket műveletlen férjük elnyom” – például nagy vehemenciával tárgyalják a problémát.
A tetteikre és gondolataikra támaszkodva emancipálódni és közéleti szerepet vállalni szándékozó nők még
sokáig csak hangos és kissé botránygyanús kisebbséget alkotnak. A médiában kétségtelenül bekövetkező nyitás
kísérőjelenségeként a kulturális hierarchia valamilyen módon mindig újjászerveződik, ez pedig lehetővé teszi,
hogy egy, a társadalmi többségtől elkülönböződő kisebbség elitként határozza meg magát.
5.3.2. Piac és fogyasztás az ipari korszakban

A tömegtermelés kialakulásának és az ipari rendszerek működésének feltétele, hogy a néptömegeknek szánt
nyomtatványok tartalmi és anyagi-formai téren egyaránt megújuljanak. Az ipari logika idővel megváltoztatja az
irodalom és az irodalommal kapcsolatos gyakorlatok szerepét és státusát is. Közgazdaságtani szempontból a
nyomtatvány csak egy tárgy a sok közül, amelynek nincs különleges értéke, és amelyre éppen úgy érvényesek a
piac törvényei, mint bármely más ipari termékre. Egy nyomdát felszerelni óriási költségekkel jár: ipari
méretekben állítani elő egy kiadványt (megvásárolni a kéziratot, a szükséges papírmennyiséget stb.),
megszervezni a terjesztést – mindez több százezres (talán milliós) beruházást igényel, s a befektetésnek gyorsan
meg kell térülnie. A bevételnek a lehető leghamarabb jönnie kell: a kiadók tehát örökösen a bestsellert
hajszolják, mindenki a „nagy dobásról” ábrándozik, amelyből a kiadással járó költségek finanszírozhatók
lennének: „Ó, ha valami nagy üzleti sikert arathatott volna; például megszerezhette volna az egyik japán
lámpácskát azok közül, amelyek egy évadon keresztül bevilágítják a kiadók helyiségeit! De lám…”143
A siker biztosításának számos hatékony módja létezik: már korábban is ismeretesek voltak a plakátok,
újsághirdetések és cikkek, vagy az az eljárás, hogy a lehető legnagyobb olvasóközönséget elérendő, ugyanazt a
szöveget a legkülönbözőbb formátumokban is közzéteszik. Rövidesen azonban új, gyakran igen ötletes
technikák is felbukkannak: ilyen például a kiadás aprólékos megszervezése (először folytatásonként, majd más
formátumban, minél nagyobb hírverést csapva az új kiadvány körül), jutalomkiadványok eljuttatása az
olvasókhoz vagy az a módszer, hogy a kiadandó műre már előfizetést gyűjtenek stb.
Virágzik a könyvvel kapcsolatos melléktermékek ipara, hiszen nemzetközi jogvédelem híján minden vállalkozás
sikerrel kecsegtet. Nem ismeretlenek persze a botrányszagú módszerek sem: a kiadók nagy sajtóvitákat, esetleg
szenzációs pereket provokálnak, de az sem ritka, hogy friss események reklámértékét kihasználva próbálnak
túladni régebbi kiadványaikon, legfeljebb a borítójukat és címlapjukat megújítva. A távoli országokban kitörő
háborúk például remek alkalmat nyújtanak arra, hogy akár több évtizedes, az adott országgal foglalkozó
kiadványokat újra kiadjanak. Léteznek kifinomultabb módszerek is: a kiadók gyakran olyan sorozatokat
indítanak el, amelyek főhősei lassan a közönség személyes ismerősévé válnak. Általában jellemző, hogy a
kiadók a könnyen olvasható, nemritkán szenzációhajhász műveket részesítik előnyben. Különösen ügyelnek a
hangzatos címekre (amelyeket az író a későbbiekben sokszor kénytelen megtagadni). A szellemi prostitúció
persze nem új jelenség, gondoljunk csak néhány, a 19. század első éveiből származó könyvcímre (Santa Maria,
avagy a rejtélyes várandósság). Ezentúl még az évszázados múltra visszatekintő „helyi hírharsonákat”
(canards) – azaz a házalók útján terjesztett, néhány lapos kiadványokat, amelyek a különös kegyetlenséggel
elkövetett bűntényekre és az emlékezetes katasztrófákra specializálódtak – is ipari módszerekkel állítják elő.
Edward Lloyd (1815–1890) 1836-ban indítja útjára a Penny Bloods (Véres drámák fillérekért) című sorozatát –
az elgondolást a 19. század végi és 20. századi népszerű sajtó valósítja meg rendszeres formában.144 Egy másik,
141
A „rózsaszín” könyvek kiadása egészen a mai napig jól jövedelmező befektetésnek számít: az Hachette „Harlequin” sorozatában 1994-
ben összesen 485 könyv jelent meg, összesen 206 millió frank értékben. A „rózsaszín” könyvek háromegyedét nagy bevásárlóközpontokban
értékesítik.
142
Ez sokat elárul a könyv és a periodikák között fennálló új értékhierarchiáról.
143
Georges Darien: Les pharisiens. Paris, 1978, 81.
144
Dominique Kalifa: L’encre et le sang. Récits de crime et de société à la Belle Époque. Paris, 1995.
50
sokáig kifejezetten populárisnak tekintett műfaj, a detektívregény prototípusa Émile Gaboriau A Lerouge-ügy
című, 1863-ban megjelent munkája volt. A krimi a 19. század utolsó éveiben indul virág-zásnak.145
A kiadott művek tehát megtalálhatók a különböző katalógusokban és a könyvkereskedések polcain. Az

érdeklődést csak úgy lehet felkelteni és ébren tartani, ha a szóban forgó mű bekerül a köztudatba. Ez a kényszer
jelentősen megrövidíti a könyvek és a kiadások átlagos élettartamát: ha a mű nem arat sikert, ha a forgalmazást
követő hetekben nincs igény az újranyomására, a kiadvány pillanatok alatt eltűnik a kereskedelmi hálózatból; a
preindusztriális könyvkereskedelem régi logikája szerint csak egy-egy olvasó kifejezett kérésére lehet már
előkeríteni a kiadók raktáraiból. Robert Louis Stevenson szellemesen írja le a jelenséget: „A tisztelt olvasó talán
ismeri EHB figyelemre méltó munkáját, a Ki nézett az órára? című írásművet, amely miután néhány napig
megtalálható volt minden pályaudvari bódéban, később mintha eltűnt volna a föld színéről. Sic transit gloria
mundi. Csak a jóisten a megmondhatója, hová tűntek el ezen tiszavirág-életű remekmű példányai. Hosszas
kutatással is csak hármat sikerült fellelnem: egyet a British Museumban (téves raktári számon), egyet az
edinborough-i ügyvédi társaság gyűjteményében, egyet pedig bőrbe kötve Gédéon Forsyth polcán (ami nem is
meglepő, hiszen ő a mű szerzője, EHB álnév alatt)…”146
A kiadott könyvek száma elképesztő ütemben növekszik (pedig a kiadott címek vizsgálatára alapozott
statisztikák még alá is becsülik a jelenséget, hiszen nem veszik figyelembe az átlagpéldányszám
megsokszorozódását), a szövegek mind változatosabb tipológiát, a nyomtatványok pedig egyre gazdagabb
formaváltozatokat mutatnak; mindez jelentősen befolyásolja a kultúra meghatározását és működését,
amennyiben az a továbbiakban már nem jelle-mezhető kizárólag az írott betűhöz való viszonnyal. Az eddig
ismeretlen, szofisztikált formákat öltő kultúra a személyes tőke legfőbb összetevőjévé válik. Az írástudók
többsége undorral tekint a (mind szoros, mind etimológiai értelmében vett) vulgaritás térhódítására. Goncourt
szerint „Mintha valamiféle szellemi égszakadás következett volna be Franciaországban. Siker, pénz,
népszerűség, olvasók kizárólag az ostobáknak és a középszerűeknek jutnak. Timothée Trimm sikeresebb, mint
Havin. Millaud több mint 150 ezer példányt ad el népbutító lapjából. Balzac, Hugo és Michelet hajdani
országának legolvasottabb szerzője Leo Lespes (alias Timothée Trimm).”
5.4. A KÁRPÓTLÁS: OKTATÁS, POLITIKAI KÜZDELEM ÉS

AVANTGÁRD
A könyvipar normákat szab, és felügyeli betartásukat, válaszul azonban, a hagyományos receptnek megfelelően,
olyan ellenerők bukkannak fel, és olyan módszerek terjednek el, amelyek célja a szerzők és egyes olvasók
függetlenségének bizonyos fokú biztosítása. Egyesek a legkönnyebben elidegeníthető olvasótábort – az
úgynevezett nagyközönséget, amelyet aligha nevezhetünk függetlennek – célozzák meg; más szerzők viszont az
újítás, az avantgárd útjára lépnek, kísérletező irodalmat írnak, ami lehetővé teszi, hogy elitként határozzák meg
magukat. Természetesen nem áll szándékunkban, hogy értékítéletet alkossunk, csupán a rendszer működésének
alapelveit próbáljuk meg felvázolni: mivel a politikai rend már nem a hagyományos alapokon (a katolikus
egyház és a szakrális monarchia egységén) nyugszik, s mivel ennek következtében a széles néptömegek politikai
életben való részvétele jelenti a rendszer fő problémáját, a hatalom alapjául szükségszerűen a mediatizáció
(esetenként a manipuláció) különböző, jól leplezett, de ettől nem kevésbé hatékony formái szolgálnak.
5.4.1. Nevelés és oktatás

Az iskolázottság különböző szintjei között húzódó szakadék betemetése kizárólag az oktatás fejlesztésével
történhet. Az oktatás azért is különösen fontos lehet az 1870-es évek Franciaországában, mert az adott politikai
helyzet legfontosabb problémája, hogyan fogadtassák el az ország lakosságának többségével a köztársaságot. A
tankönyvkiadás két okból is kulcsszerepet játszik a kiadók fejlődésében: egyrészt, mert a kor politikai vitáinak
középpontjában az iskola kérdése áll, másrészt pedig mert a tankönyveket valóban ipari méretekben lehet
előállítani és eladni. Hachette, Masson vagy a későbbiekben Fernand Nathan mind ezen a roppant sikerekkel
kecsegtető piacon erősödtek meg. A szűk értelemben vett tankönyvkiadás mellett fejlődésnek indult az az ágazat
is, amelyet oktatási-nevelési könyvkiadásnak nevezhetünk, ide sorolandók a népoktatásban használatos
kiadványok is, melyek a nagy liberális értelmiségiek és a Littré és Pierre Larousse mögött felsorakozó
lexikográfusok célkitűzéseinek megvalósulásában töltöttek be fontos szerepet. Az 1855-ben beinduló
Nagyenciklopédia sem más, mint „a tudományok, az irodalom és a művésze-tek leltára. Feladata a magas szintű
ismeretterjesztés, a modern tudomány jelenlegi állásának bemutatása. Az Enciklopédia tartalmazza korunk
humán tárgyú ismereteit. Kizárólagos szerkesztési elve a tudományos elfogulatlanság.”
145
Boileau-Narcejac: Le roman policier. Paris, 1975.
146
Robert-Louis Stevenson: Une mort encombrant. Paris, 1980, 147.
51
5.4.2. A kulturális elidegenedés

A társadalmi felemelkedés útja szintén az oktatáson és az irodalmi kultúra elsajátításán keresztül vezet; erről
tanúskodik a kor Franciaországának néhány jel-lemző alakja, Léonard kőműves, a „kézműveslegény” Agricol
Perdiguier, vagy valamivel később a „paraszt” Ephraïm Grenadou.147 Az ifjú Martin Nadaud a restauráció
éveiben kőművesként megy Creuse megyéből Párizsba. Joggal veti fel, hogy az újonnan érkezetteket
teljességgel elzárják az írott kultúrától; egész életét a kulturális elidegenedés elleni küzdelemnek szenteli. Pierre
Bourdieu munkáiból azonban kiviláglik, hogy a kulturális szakadékot rövid távon teljességgel lehetetlen
felszámolni, akármilyen tiszteletre méltó erőfeszítéseket tesznek is egyes nemes szándékoktól vezérelt
értelmiségiek.148 Éppen úgy, mint az 1848 előtti nagylelkű, de meglehetősen utópisztikus gondolkodású
szocialisták esetében, a kultúrának az írott betű és a könyv útján történő elsajátítása szük-ségszerűen elvezet
bizonyos politikai problémák feszegetéséhez. Nadaud, aki tisztában volt munkástársai teljes szellemi
nyomorával, iskolát alapított, amelyben a munkások nemcsak az alapismereteket sajátíthatták el, de szert
tehettek bizonyos fokú politikai tudatosságra is. „Éppen ezekben az években, 1838 és 1848 között születtek meg
az első szocialista újságok és brosúrák. Nem haboztam el beszerezni Rouannet-nál, a Joquelet utcában a
legforradalmibb szelle-mű iratokat, amelyekből fel is olvastam tanítványaimnak.”
A kulturális elidegenedés problémáját természetesen sokkal rendszeresebben tárgyalják a tudományos

szocializmus német teoretikusai. Nem véletlen, hogy a Kommunista Kiáltvány harmadik pontja éppen a
„szocialista és kommunista irodalom” meghatározásával, elemzésével és célkitűzéseivel foglalkozik. A német
szociáldemokrata mozgalom pedig nem elégszik meg a felforgató irodalom terjesztésének hagyományos
csatornáival a munkások között:149 létrehoz egy könyvkiadással és könyvterjesztéssel foglalkozó önálló
hálózatot, amelynek központi szerve, a berlini székhelyű Vorwärts Buchhandlung könyvkereskedés adja ki a
párt Vorwärts (Előre) című politikai lapját. A hálózat katalógusából kiderül, hogy nagyszámú könyvet tartanak
raktáron – elsősorban természetesen politikailag elkötelezett írásokat, de szépirodalmi műveket is. Az ajánlott
könyvek listáját pedig a szekciókönyvtárak állítják össze és terjesztik. 1911– 1912-ben a Buchhandlung
Vorwärts éves forgalma eléri a 800 ezer márkát is.
5.4.3. Az elkülönülés
A politikai elégedetlenség tehát rövid időn belül szervezett formát ölt. Ezzel párhuzamosan azonban felbukkan,
méghozzá éppen az értelmiség köreiben, egy új típusú elégedetlenség is – amelyből természetesen szintén
nyereségre lehet szert tenni: a hangsúlyozottan minőségi irodalom szembeállításáról van szó a profittal, azaz a
közönségességgel. Ez az elitizmus azonban néha kissé gyanúsnak tűnik. Vegyük például egyes amerikai írók
céltudatos realizmusát, amelyet azonban a 19. századi amerikai irodalmi kánon konzervativizmusa nem képes
megemészteni. Vagy nézzük az 1880-as évek bizonyos párizsi körei által (gondoljunk Stéphane Mallarméra)
követett politikát, majd később Gaston Gallimard-t és számos irodalmi és avantgárd folyóirat alapítását.150A
Mercure de France-t 1890-ben indította útjára a közkedvelt Alfred Vallette, aki 1892 és 1895 között alapította
meg a Vallette kiadóházat is. A minőségi könyvkiadás modellje minden lényeges ponton az ipari könyvkiadás
ellentettje: a Mercure szerkesztősége, mely egy öreg bérházban, „Beaumarchais egykori lakhelyén található, kis
labirintus: nincs benne sem telefon, sem írógép” – írja meglepve Stefan Zweig.
A jelenség azonban ott öltött igazán változatos formákat, ahol a könyvipar különösen szilárdan illeszkedett be a
kapitalizmus rendszerébe – Németországban. Eugen Diederichs kifejezetten kultúrkiadóként (Kulturverleger)151
határozza meg saját tevékenységét: azt állítja, hogy elsősorban irodalmi minőségük alapján dönti el, kiadja-e a
szövegeket, vagy sem. Münchenben irodalmi kísérleteket folytatnak, míg Berlinben néhány dandy 1899-ben
folyóiratot indít, amelynek már címe is – Insel (Sziget) – a profitéhes világtól való elzárkózás és elkülönböződés
szándékára utal. A nem sokkal később alapított könyvkiadó hasonló – valóban nem éppen profitorientált – elvek
szerint működik: „Néhány évvel ezelőtt egy igen kulturált dilettáns költő elhatározta, hogy vagyonát nem
versenyistállóba fekteti, hanem szellemiekbe. [Heymel] úgy döntött, hogy mindenfajta nyerészkedési
szemponttól független könyvkiadó vállalatot alapít. Németországban csakúgy, mint bárhol a világon, a
147
Martin Nadaud: Léonard, macon de la Creuse. Paris, 1982; Agricol Perduigier: Mémoires d’un compagnon. Paris, 1982; Ephraïm
Grenadou: Grenadou, paysan français. Paris, 1978.
148
„Ezekben az években sem könyveket, sem újságokat nem találhattunk a munkásszállásokon: a munkások ettek és aludtak, eszükbe sem
jutott az írott kultúra…” (Nadaud, op. cit., 55.)
149
A könyvterjesztés hagyományosnak nevezhető útja: a munkások egyike, esetleg egy „főállású” ügynök munkahelyről munkahelyre járva
kínálja az olvasnivalót.
150
Pierre Assouline: Gaston Gallimard. Paris, 1985.
151
Kultúrkiadónak nevezzük azokat a kiadókat, amelyek a minőséget az anyagi megfontolások elé helyezik.
52
könyvkiadás elsősorban anyagi haszonra tekintett, Heymel azonban nemcsak a kockázatot vállalta, hanem a
biztos veszteség tudatát is: mértéke nem az eladhatóság lett, hanem a kiadásra kerülő művek valódi értéke.” 152
A hasonló elvek szerint működő kiadók természetesen csak viszonylag drága könyvekkel szolgálhatnak,
legalábbis eleinte. Kizárólag kedvező gazdasági mutatókkal rendelkező országok engedhetik meg maguknak
tehát ezt a luxust. Németország, amely 1914-ben a világ második vezető hatalma, kétségtelenül ebbe a körbe
tartozik.
5.5. IPARI IRODALOM ÉS POPULÁRIS KULTÚRA

A populáris kultúra kérdése a legnehezebben megválaszolhatók közül való, kétségkívül azért, mert valójában
helytelenül megfogalmazott kérdés. Mindenesetre az ipari méretű könyvkereskedelem kialakulása és a
tömegmédia rendszerébe való átmenet szükségszerűen megváltoztatta a populáris kultúra legalapvetőbb
jellemzőit.
5.5.1. A hagyomány világai

Tegyünk mihamarabb egy lényeges észrevételt: a populáris kultúra, a széles néptömegek kultúrája, az ancien
régime évszázadaiban vidéki és szóbeli kultúrát jelent. Az ancien régime világa hagyománytisztelő: az emberek
ugyanazokkal a mozdulatokkal dolgoznak a földeken, mint felmenőik tették, minden kívülről érkező újítást
veszélyforrásként érzékelnek. Térjünk vissza egy rövid időre a 19. század első éveibe Creuse megyébe: „Arról
kezdtünk beszélgetni, vajon van-e valami haszna iskolába küldeni a falusi gyerekeket. Anyám hevesen
tiltakozott, mondván, hogy nagy szüksége van rám a földeken. Nagyapám is ezen a véleményen volt, s a többi
parasztember sem gondolta máshogy.”153
Bár óriási időbeli eltéréseket észlelhetünk a gyors ütemben változó és a lemaradó térségek fejlődése között, a
nyitás fokozatosan mindenhol érezhetővé válik.154 Az írástudás – igaz, lassú – elterjedése, a gyors urbanizáció, a
nagyvárosi életforma megszületése, az ipar és a harmadik szektor fejlődése, a centrumtól távol eső területek
földrajzi integrációja – mindezek a tényezők aláássák az ancien régime-re jellemző társadalmi kötelékeket és
szokásokat, véget vetnek a régi kulturális modell dominanciájának. Az állam szándékai nem egyértelműek,
hiszen elsősorban politikai megfontolásokból kiindulva kell cselekednie: a hatalom képviselőit kétségtelenül
aggasztja, hogy az olvasók számának növekedése a politikai felforgatás veszélyét is megnöveli. Persze a kérdés
jelentősége túlmutat ezen a politikai perspektíván; a populáris kultúra termékeinek elsődleges terjesztői, a
házaló kereskedők szigorú hatósági felügyeletének megszervezésével a hatalom mérsékelni próbálja a „káros
könyveknek az emberek szellemére gyakorolt felmérhetetlenül nagy befolyását” (Nisard).
Az állam célkitűzései részben kulturálisak, részben politikaiak: küzdeni kell a babonaság, a jóslás, a mágia
különböző formái ellen, elterjeszteni bizonyos gyakorlati (mezőgazdasági, orvostudományi, higiéniai stb.)
ismereteket; minden lehetséges eszközzel elő kell tehát segíteni az általános kulturálódás folyamatát, amelynek
fontosságát a hivatalos propaganda egyébként is előszeretettel hangoztatja. Nyizsnyij-Novgorodban Gorkij
ifjúsága idején még igen elterjedt volt a boszorkányhit, az író családjának otthonában pedig csak egyféle
nyomtatvány volt megtalálható: a szentkép, amelynek varázserőt tulajdonítottak.
„…a falon pedig, nagyapa ágya felett papírlap lógott, rajta nagy nyomtatott betűs felírás: »Megváltó Jézus,
Egyedülvaló! Legyen velem szent neved az élet minden napjában és órájában!« […] …nagyanyó kisvártatva
mosolyogva mondta:
– Ez a papír száz rubelbe került!”155
Az orosztól eltérő politikai hagyományokkal rendelkező – germán és angolszász – országokban az akkulturáció

folyamata az esetek többségében el-sődlegesen a hittérítői buzgósággal áll összefüggésben, így gyakran fontos
szerep jut a magánalapítványoknak.
5.5.2. A házalóirodalom eltűnése
152
Stefan Zweig: A tegnap világa. Egy európai visszaemlékezései. Tandori Dezső fordítása. Budapest, 1981, Európa Könyvkiadó.
153
Martin Nadaud: Léonard, macon de Creuse. Paris, 1982, 28.
154
Goethe későbbi titkárának, Eckermann-nak a szülei, bár igen szegények voltak, nem gördítettek akadályt tehetséges fiuk továbbtanulási
tervei elé.
155
Makszim Gorkij: Inasévek. Radó György fordítása. Budapest, 1961, Magyar Helikon, 248.
53
Az 1815 és 1870 közötti évek az a korszak, amelyben még utoljára játszik fontos szerepet az a fajta populáris
irodalom, amelynek mintái és szövegei egészen a könyvnyomtatás feltalálásának idejére (vagy még régebbre)
nyúlnak vissza. A könyvkiadás és könyvterjesztés gazdasági feltételeiben, illetve a kultúra rendszerében
bekövetkező változások, valamint az egyre szélesebb politikai participáció új típusú populáris szövegeket és
könyveket hívnak életre. A periodikák (különösen a folytatásos regényeket közlő időszaki kiadványok) a
regénnyel egyetemben egyre nagyobb jelentőségre tesznek szert.
A hagyományos műfajmeghatározás szerint populárisnak ítélt nyomtatványokat négy fő kategóriába sorolhatjuk.

A bestseller továbbra is a széles néptömegek enciklopédiája: az almanach vagy kalendárium, amely apró, fűzött,
in-quarto vagy in-octavo kötetekben jelenik meg. Néhány kiadvány terjedelme a száz oldalt is meghaladhatja; a
papír közepes minősége, illetve az ósdi betűk használata arról árulkodik, hogy a kiadók elsődleges célkitűzése, a
prein-dusztriális könyvkiadás logikájának megfelelően, a bekerülési költségek alacsonyan tartása. Az
almanachokat általában régi, esetenként akár a 15. század végéről származó fametszetekkel illusztrálják. Bár
néhány kiadvány országos terjesztésű, az almanachok többségét regionális keretek között állítják elő és
terjesztik, amint ezt címük is tanúsítja (Almanach de Liège, Liégeois, Double liégeois, Grand astrologue de
Liège stb.). Az almanach tartalma elsősorban hasznossági kritériumoknak felel meg: naptár, amely jelzi a
régióban tartandó vásárok időpontját; de találhatunk benne mezőgazdasági és higiéniai jó tanácsokat, sőt többé-
kevésbé fontos meteorológiai információkat is. A legtöbb almanach szórakoztató részeket is tartalmaz:
jóslatokat, erkölcsös történeteket, tréfákat, anekdotákat és szóvicceket, esetleg kegyes szentenciákat, az aktuális
történésekről szóló cikkecskéket, sőt folytatásonként egyik évről a másikra megjelenő elbeszéléseket is.
Tekintsünk bár el az almanachoktól, a populáris könyvek más kategóriáinak is kizárólagos témája a vallás, az
erkölcs és a hasznosság, amint ez a házalókereskedelemben forgalmazott könyvek vizsgálatából kiderül. A
követ-kező vallásos témájú művekkel találkozhatunk a házaló kereskedők hatósági ellenőrzés céljából
összeállított könyvlistáin: Biblia, imakönyvek, zsoltárok, énekek, Szentírás-részletek, a Jézus Krisztus követése
vagy más kegyességi füzetek. A házalóforgalomban felbukkanó képek többsége is szentkép, de találunk vallásos
szellemiségű (például Csevegés a szökőkútnál) vagy politikai témájú (például A császári család, Az 1866-os
nagy árvíz) témájú metszeteket is. Az egyre nagyobb számban megjelenő erkölcsi témájú művek vizsgálatából
az is kiderül, milyen nagy jelentőséget tulajdonít a kor a vallásos nevelésnek. Egyes kiadók kifejezetten a nép
erkölcsi épülését szolgáló szövegek, illetve gyerekeknek szánt rövid, épületes történetek előállítására
specializálódnak. A remek üzletet jelentő műfaj legfontosabb szerzője a hihetetlenül termékeny Schmid
kanonok. E kiadók egyébként idővel a gyermekirodalom kiadásába is beszállnak.
Ebben a környezetben, ahol a pénzforgalom továbbra is mérsékelt, az emberek csak hasznos könyvre vagy
nyomtatványra akarnak költeni. Hasznosnak hagyományosan a vallási indíttatású könyveket tekintették, de a
hasznosság fokozatosan laicizálódó fogalma a szó szoros értelmében vett pedagógiához kezd közelíteni: A jó
földműves, Az állatorvos kézikönyve, Hogyan számoljuk ki költségeinket? – a populáris könyvek hagyományos
szellemében fogantak, így a hatalom támogatására is számíthatnak.
„A »populáris kultúra« […] éppúgy, mint a »populáris irodalom«, elsősor-ban gyakorlati tanácsokat fogalmaz
meg: hozzásegít bizonyos számítások helyes elvégzéséhez, és meghatározza a teendőket. Összességében tehát
populáris ratiónak nevezhetnénk: egy sajátos gondolkodásmód fonódik össze a cselekvés egy sajátos
módjával…”156
Tévedés volna ugyanakkor, ha azt hinnénk, hogy ezt a világot kizárólag a hagyománykövetés és a szóbeliség
jellemzi: számos kiadvány kifejezetten az írásbeliséggel kapcsolatos ismereteket terjeszt. Ilyenek például a
Tökéletes titkár címmel kiadott brosúrák, amelyekben nemcsak különféle helyzetekre alkalmazható (többek
között hivatalos) levélmintákat találunk, hanem az egy-szerűbb pénzügyi dokumentumok (váltók,
elismervények) leírását is. A kiadványok utolsó lapjai pedig számtani alapismereteket és táblázatokat
tartalmaznak, melyek a régi mértékegységek tizedes rendszerre történő átváltásában segédkeznek. Az
iskolahálózat kiépülésével párhuzamosan hódítanak teret a pedagógiai célzatú kiadványok, például Noël és
Chapsal híres Francia nyelvtana vagy az iskolás gyermekeknek szánt olvasó- és számtankönyvek. Végül egy
bizonyos szint felett már értelmetlenné válik hagyományos kategóriák szerint működő, populáris kultúráról
beszélni, hiszen ugyanazok a hálózatok, amelyek a fentiekben populárisként emlegetett kiadványokat terjesztik,
valódi és komoly tudást hordozó tankönyvekkel, sőt tudományos művekkel is foglalkoznak. A populáris könyv
fokozatos szerepváltozásának legszembeöt-lőbb jellemzője éppen a különböző kulturális (és részben társadalmi)
kategóriák átjárhatósága.
156
Michel de Certeau: L’invention du quotidien. Paris, 1980, 2 vol. t. I. 15.
54
Vegyük például a szórakoztató irodalomban bekövetkező változásokat: a populáris kiadványokat egyre

nehezebb tipologizálni, a végeredmény azonban tanulságos. Meg kell például különböztetnünk a Bibliothèque
bleue (Kék könyvtár) gyakran évszázados hagyományai szellemében fogant népszerű irodalmat a modern
könyvtermelést egyre nagyobb mértékben uraló „népsze-rű regénytől”. A Második Császárság az utolsó
korszak, amelyben még virágzik a hagyományos irodalom (amelybe az almanachok is beletartoznak): az ebbe a
kategóriába sorolható lovag- és kalandregények az esetek többségében a „valaminek a története” – Jean de
Paris története, Pierre de Provence és Maguelone története, A bolygó zsidó története, esetleg Geneviève de
Brabant története (ez utóbbit a Librairie populaire des villes et des campagnes [Város és Vidék Szórakoztató
Könyvtára] adta ki Párizsban) – címet viselik. Mauprat című művében Georges Sand a hagyomány
folyamatosságát hangsúlyozza: „Nagyapám nem mondhatnám, hogy nagyon tájékozott volt a történelemben:
nem is láttam Roche-Mauprat-ban egyetlenegy könyvet sem, talán csak Aymon fiainak lovaghistóriáját és pár
ilyen krónikát, amelyeket cselédeink a vásárokból hoztak haza…”157
Számos régi históriát újraírnak egyébként a korban; a legismeretesebb példa természetesen Eugène Sue 1844–
1845-ben megjelenő Bolygó zsidója.
5.5.3. A népszerű irodalom megújulása

Eugène Sue írásai éppen a hagyományos, eltűnőfélben lévő népszerű irodalom és az ezt felváltó, új típusú,
szorosan a regény műfajához kapcsolódó népszerű irodalom határán helyezkednek el. Ez az új típusú népszerű
irodalom, amely 1830 és 1914 között élte virágkorát, 158 az ipari könyvkereskedelemnek, a tömegméretekben
kiadott sorozatoknak és a nagy példányszámú sajtónak köszönheti létét.
Döntően fontos szerepet játszik a különböző folyóiratok között a Júliusi Monarchia idején meginduló versengés.
Dutacq Le Siècle (A Század) című folyóirata 1838-ban kezdi folytatásokban közölni Alexandre Dumas Paul
kapitányát, amely azonnal ötezer új előfizetőt nyer meg a lap számára. A tét nagyságának köszönhetően az árak
az égbe szöknek: az ekkoriban már hanyatlófélben lévő Le Constitutionnel 150 ezer frankot fizet – csak a cím
ismeretében – a Bolygó zsidóért; a sikeres üzlet következtében tizenötezer új előfizetőre tesz szert. A Három
testőrt a Le Siècle közli, a Monte-Cristo grófját pedig a Les Débats. A jelenség persze jelentősen megváltoztatja
a szerzők helyzetét, valamint a szövegek születésének és megjelenésének körülményeit: az egyre bővülő
olvasóközönség azt igényli, hogy legalább részben kiszolgálják az ízlését; a folytatásokban, számról számra való
megjelenés pedig mind terjengősebb szerkezetbe erőlteti az elbeszéléseket. Az új igények természetesen az
újságok tördelésének újragondolását is megkövetelik.
A műfaj sikere felgyorsítja a „népszerű” szerzők helyzetében bekövetkező változásokat. Néhányan igazi
hírességekké növik ki magukat, és jelentősnek mondható vagyonra tesznek szert. Paul de Kock (1794–1871)
mellett Eugène Sue-t (1804–1857), a Párizs rejtelmei (1842–1843) szerzőjét; a volt ügyvéd Paul Févalt (1817–
1887), a London rejtelmei (1844) és A púpos (1848) szerzőjét, és Alexandre Dumas-t (1803–1870), a Három
testőr és folytatásai (1841– 1847), valamint a Monte-Cristo grófja összesen 18 kötetének (1844–1845) szer-
zőjét kell megemlítenünk. Néhány évvel később Ponson de Terrail (1829– 1871) vikomtja tűnik ki Rocambole
című, egy egész irodalmi műfajnak nevet adó sorozatával. 159 Xavier de Montépin gróf (1823–1902) ismertebb
művei a Vörös maszk (1858), a Családi rejtély (1860) és A fegyenc lánya stb. Egyes szer-zők kísérletet tesznek
arra, hogy műveikbe társadalmi és politikai tartalmat csempésszenek, a regények túlnyomó többsége azonban
kizárólag szórakoztatni akar. A hatalom és a szellemi elit továbbra is igen rossz véleménnyel van a
regényolvasásról. A belügyminisztérium egy 1856-os keltezésű körlevele a következőket tartalmazza: „Ez az
olcsó irodalom, amelynek sikere ábrázolásának cinizmusában, a cselekmény erkölcstelen voltában és hőseinek
perverzitásában keresendő, egyre nagyobb mértékben hódít teret, ez pedig egyszerre szomorú és veszélyes. A
szóban forgó művek elárasztották folyóiratainkat, folyamatos feszültségben tartják a kielégíthetetlen
kíváncsiságú olvasókat, akik alig várják, hogy olvashassák a legvadabb képzelet alantas és hagymázos fan-
táziálásait. Legkomolyabb lapjaink is teret adtak ennek a vészterhes irodalomnak, amelytől már a családi
tűzhelyek sincsenek biztonságban, ami annyit jelent, hogy már a család, a fiatalság és az ártatlanság is ki van
téve a fertőzés veszélyének.”
Az új típusú népszerű irodalom különösen fényes jövő előtt áll, hiszen létrehívói ugyanezt az elbeszéléstípust
minden különösebb nehézség nélkül képesek lesznek az új keletű médiumokra (rádió, film, televízió)
alkalmazni.
157
Georges Sand: Mauprat. Szávai Nándor fordítása. Budapest, 1977, Európa Könyvkiadó, 27.
158
Anne-Marie Thiesse: Le roman populaire. In Histoire de l’édition française. T. III. Paris, 1990, 509–518.
159
A littérature rocambolesque kalandos, fordulatos és vadul romatikus regények gyűjtőneve a francia nyelvben. – A ford.
55
5.6. AZ IPARI KÖNYVTERJESZTÉS

5.6.1. A könyvterjesztés működésében bekövetkező változások
A mediatizáció és az ipari könyvkereskedelem kiépülése új problémákkal szembesíti a könyvterjesztést, illetve a
könyvszakma egészét: az új körülmények között – emelkedik az átlagos példányszám, de csökken a
példányonkénti nyereség; egyre nagyobb befektetések válnak szükségessé – már nem lehet kizárólag a
hagyományos módszerekre hagyatkozni. Nem elegendő, ha a kiadó a megrendelések reményében csak
katalógusait terjeszti, s igény szerint újranyomtatja az egyes műveket. A tömeges méretű könyvterjesztés csak
bizonyos materiális feltételek mellett lehetséges – viszonylag jó minőségű úthálózat, vasút, kielégítő szállítási
struktúrák (posta) és megfelelő fizetési eszközök híján nem valósulhat meg. Az is szükséges, hogy a kiadók ne
csak a hitelekre jellemző hosszú határidők lejártával jussanak – bizonytalan – bevételeikhez; az ügyfelek minél
nagyobb része fizessen készpénzben. Ez azonban csak a rendszer teljes újjászervezésével lehetséges. Egy párizsi
könyvkereskedő az 1830-as években (amikor a hatalmas befektetett tőkének köszönhetően előtérbe kerül a
pénzügyek zavartalan menetének kérdése) a következőképpen fogalmazza meg a problémát: „Meggyőződésem
szerint a még fennálló kiadóházaknak arra kell törekedniük, hogy bevételeik minél nagyobb részéhez
készpénzben jussanak hozzá; még a legmegbízhatóbb cégeket is arra kell kötelezni, hogy három hónapon belül
fizessenek. […] A túlélésnek ez az egyetlen módja.”160
Az egy vagy néhány központ köré (Franciaországban Párizs, Németországban Lipcse és a komissziós helyek,
Angliában London és Oxbridge) hálózatként szerveződő könyvpiacnak ráadásul lehetőségeihez mérten még a
kalózkiadásokkal és a könyvhamisítással is meg kell küzdenie. Az európai, majd később az egész nyugati térség
egységesülése arra készteti a különböző országok kormányzatait, hogy védekezzenek a hamisítás ellen; először
kétoldalú szerződésekkel próbálják védeni a szellemi termékeket, később pedig világszervezetet alapítanak (lásd
az 1886-os berni uniót) ugyanebből a célból.
5.6.2. A könyv térhódítása

Az ipari termékként felfogott könyvnek az új helyzetből adódóan szinte természetes kötelessége, hogy a
potenciális vásárló látókörébe kerüljön. A könyvnek ki kell lépnie a hagyományos könyvkereskedelem zárt
teréből, meg kell hódítania az eddig semleges közteret. A nagyvárosokban a könyv számos irányban
terjeszkedhet: elfoglalhatja a vásárosok bódéit, a párizsi Palais-Royal termeit, az Odéon boltíveit; s ne
feledkezzünk meg a hidakat és rakpartokat benépesítő könyvárusokról sem. Londonban, az Eustonon jelennek
meg először a pályaudvari könyvárusok; az ötlet gyorsan meghódítja egész Európát. Nemsokára a
metróállomásokon is felbukkannak a viszonteladók kioszkjai; s továbbra is fontos szerepet játszanak a
hagyományos házalók, rikkancsok és újságárusok. A könyvkereskedők különös figyelmet fordítanak a
kirakatokra, amelyek javíthatják az eladási statisztikákat. A régi időkben a jó ízlés azt parancsolta, hogy a
kereskedők ne reklámozzák magukat: az öndicséret a közvélekedés szerint demagóg és alantas üzleti fogásnak
számított. Az 1870–1880-as években azonban megjelennek a hatékony kirakatrendezés szabályait tartalmazó
kézikönyvek, amelyek alapgondolata az, hogy a kereskedőnek nem szabad megtorpannia az első ránézésre
ráfizetésesnek tűnő, valójában azonban vevőcsalogató beruházások (például a kirakat elektromos kivilágítása)
előtt. Aggodalmas hangvételű levelében Jean Monnet a következőket írja kiadójának, Ernest Flammarionnak:
„Úgy látom, hogy a párizsi kirakatok háromnegyedében nincs egy példány sem a könyvemből. Ez nyilván azt
jelenti, hogy már raktáron sincs. Vidéken hasonló a helyzet. Márpedig tíz esetből kilencszer az olvasók csak azt
a könyvet veszik meg, amelyiket látják.”
Jóval később, 1927 októberében a Londonból hazaérkező André Gide a divatos írók szokásos párizsi útvonalát
járva először benéz a minisztériumba, elhozza az NRF-ből (Nouvelle Revue Française) a postáját, pénzt vesz fel
a bankjában, meglátogat számos kiadót, terveiről tárgyal Gallimard-ral, az Odéon árkádjai alatt hiába keresi
Albeniz átiratait, aztán pedig örömmel nyugtázza, hogy „Rasmussen kirakata, a Boulevard Saint-Germainen a
fényképeimmel és a könyveimmel van tele. […] A kirakat közepén pedig egy nagyalakú Kongótérkép jelzi
útvonalunkat.”161
A rohanás délután sem áll meg: Gide „P.”-nél vacsorázik, majd Flammarionnal tárgyal az Immoraliste162
megjelenéséről, azután a bank, a telefonok stb.
160
Archives Départementales Bas-Rhin, Fonds Berger-Levrault.
161
André Gide: Journal. Paris, 1940, 849.
162
Magyarul Meztelen címen, Gyergyai Albert fordításában, 1925-ben jelent meg. – A szerk.
56
Teljesen természetes, hogy az olcsó könyvipari termékek térhódításának következtében néhány országban
(különösen Franciaországban) az olvasókabinetek és kölcsönkönyvtárak szinte teljesen eltűnnek a színről. 163
5.6.3. A hálózatok tipológiája

A nyomtatványok legnagyobb részét továbbra is a helyhez kötött könyvesboltok értékesítik. Ezen
könyvesboltok hálózata mind Franciaországban, mind Németországban és Ausztria–Magyarországon
folyamatosan terjeszkedik a 19. század során. A „veszélyes szellemiséget” hordozó könyvek terjesztését
felügyelni mindig (Franciaországban egészen 1881-ig) kész közigazgatás pontos statisztikákkal szolgál: az
országban 1840-ben 1836 könyvkereskedés volt, negyven évvel később viszont már 7526. Bár joggal
feltételezhetjük, hogy III. Napóleon bukása és a könyvipar űzésének szabaddá tétele hozzájárult ahhoz, hogy a
könyvkereskedők száma különösen gyors ütemben növekedjen az 1870-es, 1880-as években, a hálózat
terjeszkedése a kor egészére jellemző.164
Nem árt azonban óvatosan értelmeznünk a számadatokat: a túlzottan is aprólékosnak bizonyuló közigazgatás
könyvkereskedőként vesz számításba mindenkit, akinek neve, akár alkalmilag is, kapcsolatba hozható
nyomtatványok adásvételével. A megyék többsége mindössze egy vagy két (általában a közigazgatási
székhelyen található) valóban könyvkereskedésnek nevezhető intézménnyel rendelkezik; mindez roppant
nehézzé, szinte lehetetlenné teszi a világtól elzárt olvasók dolgát. Az Indre megyében élő ifjú Aurore Dupin
1821-ben egy Párizsba készülő barátját kéri meg, hogy vegye meg a főváros-ban azt a majd százkötetnyi művet,
amelyet a Châtre könyvkereskedés útján nem lehetséges beszerezni. 165 Ugyanakkor a nyomtatványok mindenhol
jelen vannak, jórészt a számtalan kicsiben utazó és nem csak könyveladásra specializált viszonteladónak
köszönhetően, amelyekből még a legkisebb városkákban is szép számmal találhatunk. A régi Basses-Alpes
prefektusa a következő magyarázattal szolgál: „A kerület [Castellane] túl jelentéktelen, a könyvkeres-kedők itt
nem engedhetik meg maguknak, hogy csak könyvkereskedéssel foglalkozzanak. Más foglalkozást is
gyakorolniuk kell, ha nem akarnak tönkremenni. A két itteni könyvkereskedő […] tehát sok minden mást is árul,
nagy ritkán ha eladnak egy-két könyvet […]. A könyvkereskedelem igazából csak a megyeszékhelyen [Digne]
jelentős. De ha a könyvárusok nem rendelkeznének más forrásokkal, ha nem serénykednének más iparágakban
is, ez a hálátlan szakma nem volna képes eltartani őket.”166
Eure-et-Loir megyében roppantul kevés könyvkereskedőt találunk, a könyvek terjesztését a kanton székhelyén
és a nagyobb községekben a „parfümösök”, a fűszeresek, a takácsok, a borkereskedők, a kávéház-tulajdonosok,
a vaskereskedők, a trafikosok vagy a néhai kiskereskedők özvegyei végzik. Az esetek túlnyomó többségében
papíráru-kereskedéssel egészítik ki jövedelmüket. A század előrehaladtával a kisvárosi és vidéki könyvhálózat
kétségtelenül egyre sűrűbbé válik, minőségét és kínálatát tekintve azonban a rendszer komoly kívánnivalót hagy
maga után. Még Párizsban is így van: az ifjú André Gide, mintegy provokációképpen, benéz „egy
nyomorúságos Saint-Placide utcai füvészkereskedésbe, amely mindent, még dalokat is árult”, s nem restellte
megvenni „ezen dalok közül a legbutábbat és legvulgárisabbat, a »De jó illata van Alexandrine-nak« kezdetűt.”
5.6.4. A házalókereskedelem hálózatai

Franciaországban a vándor házalókereskedelem fénykora a 19. század, de az 1870-es évektől kezdve ez a
kereskedelmi forma fokozatos hanyatlásnak indul. A házalókereskedelem ősi hagyománya azért kelhetett új
életre a 19. század első felében, mert (hasonlóan a kisvárosok nem könyvkereskedők által űzött
könyvterjesztéséhez) megfelelt a piac diktálta feltételeknek. Az iparosodás következtében megnő a kinyomtatott
könyvek száma, a túlnyomó többségében falusi lakosság szétszórt földrajzi elhelyezkedése azonban nem tette
le-hetővé egy sűrű, kifejezetten a könyvterjesztésre szakosodott hálózat kiépülését. A század első éveiben a
városi olvasókabinetek bizonyos mértékben képesek voltak megoldást nyújtani a problémára, működésüket
azonban gyorsan lehetetlenné tette a könyvek és a folyóiratok árának folyamatos csökkenése. Vidéken, a
mezővárosokban és a kisvárosok jelentős részében a könyvterjesztés legfontosabb csatornája vitathatatlanul a
házalókereskedelem volt.
163
A franciaországi helyzet nagyban különbözik a németországitól és az angolszász országokbe-litől. Franciaországban a politikai
körülmények és az állami intézmények súlya teherként nehezedik a szabad vállalkozásra és az egyéni kezdeményezésre. A francia kiadók
azonban sok szempontból innovatívabbnak tűnnek külföldi kollégáiknál, és ez az újító szellem az olvasókat is szokásaik megváltoztatására
ösztönzi.
164
Claude Savart: La liberté de la librairie (10 septembre 1870 et l’évolution du réseau des libraires). Revue française d’histoire du livre, no.
22, 1979, 91.
165
L. Vincent: Georges Sand et le Berry. Paris, 1919, 49.
166
Paris, Archives nationales F18–229.
57
1870 után azonban a kommunikációs rendszerek fejlődése, az ipari fogyasztás, illetve a vidéki időszaki sajtó
térhódítása fokozatosan felszámolja a házalókereskedelmet még az isten háta mögötti vidékeken is. 1863-ban, a
Le Petit Journal alapításának évében, eltűnik a színről a Baudot-féle könyvkereskedés, amely pedig élenjárt a
házalókereskedelemmel foglalkozó kiadók között. Az 1870-es évtized könyvtörténeti fordulópontot jelent: a
liberalizáció ellenére a házalókereskedelem szinte teljesen megszűnik, csak mutatóban marad néhány házaló. 167
A házalókereskedelem feltételezhetően népszerű, nemritkán hamisított és tiltott könyvek terjesztésével

foglalkozik. Nem véletlen hát, hogy a mindenhol politikai felforgató tevékenységet sejtő közhatalom már a
Második Köztársaság éveitől kezdve különösen aprólékos szabályozásnak veti alá az ágazatot. Az 1849. július
27-i keltezésű törvény előírja a helyhez nem kötött nyomtat-ványkereskedők számára, hogy minden megyében,
ahol megfordulnak, kötelesek működési engedélyt kérni a helyi prefektustól, valamint a párizsi prefektúra
engedélyét is kérelmezniük kell. A belügyminisztérium 1852. július 28-án kiadott körirata értelmében minden
házalókereskedelem útján értékesített nyomtatványt különleges pecséttel kell ellátni. Egy külön e célból
létrehozott bizottság vizsgálja meg a szóban forgó kiadványokat. Minden engedélyezett nyomtatványon rajta
kell tehát lennie – hivatalos bélyegző formájában – a „házalókereskedelem” szónak, az engedélyezett értékesítés
évének és a célállomásnak. A bizottság rendszeres időközönként közzéteszi az engedélyezett művek
katalógusát, amelyet aztán eljuttat a prefektúrákhoz. A „felforgató” vagy annak minősített írások szigorú
felügyelete arról tanúskodik, hogy a hatalom igen óvatos: 1852 és 1870 között évente átlagosan 160 peres
eljárás indul házalókereskedelemmel kapcsolatos ügyekben. Számításaink szerint a vádlottak 92%-át el is ítélik.
1830 és 1870 között éli tehát fénykorát a házalókereskedelem. Ez az egységes elnevezés azonban igen
különböző tevékenységeket takar. A városi házalókereskedelem sohasem lesz igazán jelentős: csak néhány
újságot, kisebb lapocskát, karikatúrákat visznek házhoz. A kiszállítók a legritkább esetben függetlenek, eleinte
csak egy vállalkozó, később már egy egész sajtócsoport alkalmazásában állanak: természetesen ez utóbbiak
vállalják a közigazgatás előtt is a felelősséget a terjesztésért. Miután a Hachette kérelmezte és meg is kapta a
vasúttársaságok többségének engedélyét, az újsütetű pályaudvari könyvkereskedéseket a közigazgatás a
házalókereskedelem kategóriájába sorolta. Házalókereskedőnek tekintik a saját művét kiadó szerzőt is, aki
kénytelen maga terjeszteni kiadványát; a könyvkötőt, aki szűkös jövedelmét könyvárusítással próbálja
kiegészíteni, de azokat az egyházfiakat is, akik a templomokban vallásos tartalmú kiadványokat osztogatnak.
Egyes könyvkereskedők alkalmanként viszonteladókat alkalmaznak: ezek helyeznek majd el bizonyos típusú
kiadványokat a városokban vagy az isten háta mögötti vidékek kiske-reskedőinél. Ebben az időben kezdenek
megsokasodni az utazó könyvügynökök, akik egy (az esetek többségében párizsi) kiadónak vagy kiadók egy
csoportjának dolgoznak.
Mindez azonban nem tartozik a szoros értelemben vett házalókereskedelemhez. A valódi házalókereskedelmet a
nagy távolságokat bejáró, tevékenységüket szinte hivatásszerűen végző kereskedőket vizsgálva ismerhetjük
meg. A házalók évről évre ugyanazt az útvonalat járják be, ügyfeleik hűségét biztosítandó. A hagyományos
útvonalak közelében egyre több, a házalókereskedelemben terjesztett kiadványok előállítására szakosodott kiadó
telepszik meg, vegyük például a két párizsi lenyomatkiadó, a Bès és a Dubrueil saint-gaudens-i leányvállalatát,
északabbra Martail Ardant kiadóját Limoges-ban, Mame-öt Tours-ban, Garnier-t Chartres-ban, Mégard-t
Rouenban, Lefort-t Lille-ben stb. Kelet felé szintén számos, népszerű nyomtatványok előállítására
specializálódott kiadót találunk: az épinali Pellerint, a wissembourgi Wenzelt. Egyes kiadók – például a
châtillon-sur-seine-beliek – kizárólag a házalókereskedelmi terjesztésnek köszönhetik üzleti sikereiket.
A házalókereskedelemben használatos módszerek az ancien régime hagyományait folytatják. A változatos

megnevezések az eljárások sokszínűségéről tanúskodnak. A házaló könyvkereskedők, mindenféle rokon
szakmával együtt, a szórakoztatóipar színes világához tartoznak. Georges Sand Mauprat című regényének
berrybeli házalóját akrobaták, kintornások, vándorzenészek, orgonisták, zsonglőrök, „színművészek” drámai
estjei követik, de hallhatunk egy „fizikusról” és egy diorámákat vetítő személyről is. 1878-as Család nélkül
című művében Hector Malot szemléletesen írja le ezt a még mindenkinek ismerős, bár már eltűnőfélben lévő,
éppen ezért „festőiként” jellemzett világot.
Mozgóárusokkal azonban nemcsak a szórakoztatóiparban találkozhatunk. Különösen a szétszórt lakosságú

vidékeket járják házaló „takácsok”, „kereskedők”, „szabók”, „rongykereskedők” és „kölniárusok”. A
nyomtatvány- és képkereskedelemhez kötődő vándorárusokat „könyv-, metszet és lenyomat-kereskedőkként”
ismerik a korban. Néhányan bizonyos típusú kiadványokra – „vallásos tárgyú könyvekre”, „egyházi témájú
kiadványokra és olvasókra”, „Bibliákra és más kegyes témájú művekre” – szakosodnak, de vannak, akik „a
francia irodalom válogatott prózai és költői alkotásait” terjesztik. Bizonyos ke-reskedők a hagyományos
A francia helyzetet érdemes összehasonlítani a spanyollal. Jean-François Botrel: La diffusion du livre en Espagne (1868–1914). Madrid,
167
1988, 12.; uő: Libros, prensa y lectura en la Espana del siglo XIX. Madrid, 1993.
58
„évkönyvekben és útleírásokban” vagy éppen a többé-kevésbé friss hírekről beszámoló újságokban látnak
üzletet; találhatunk azonban olyanokat is, akik „képekben” vagy „különféle nyomtatványokban” utaznak.
Tudunk vándorénekesekről, akik felléptüket követően dalaik szövegét, néhány illusztrációt és esetenként még az
előadott művek kottáját is árulják szórólapokon. A vándorkereskedők néha meghökkentően magas
példányszámokkal dolgoznak: egy ügyes sauveterre-de-comminges-beli házaló annak ellenére több mint hatezer
példányt ad el a Háború keleten: Franciaország és Oroszország, avagy az almai csata című plakettjéből, hogy
azt kizárólag a Pireneusok vidékén terjesztette.
Különösen a nagy távolságokat bejáró házalókereskedőkre jellemző, hogy egy vezetőből és számos
utazóügynökből álló munkacsoportokba tömörülnek. A rendelkezésünkre álló adatokból azt szűrhetjük le, hogy
az ügynöki munkákra előszeretettel alkalmaznak 11–18 éves gyermekeket és ifjakat, akik az esetek többségében
a vezető család tagjai. A hölgyek többsége úgy kerül a történész látókörébe, hogy férjét kíséri el utazásai során.
A távolsági házalókereskedelem jó ideig állandó foglalkozásnak számított, a helyzet azonban rövidesen
megváltozik: a „szakmabeliek” egyre jelentősebb része tekinti a vándorlást időszaki jövedelemkiegészítő
tevékenységnek, amelyre sokaknak szükségük is van a túlnépesedett falvak, illetve a hagyományos egyensúlyi
állapot és a protoindusztriális termelés felbomlásának korszakában. A könyvkiadás 1870-es évekbeli kedvező
konjunktúrája, a vidéki sajtó robbanásszerű fejlődése a házalószakma fokozatos leértékelődéséhez vezet: a
vándorkereskedő marginális figurává válik, akit csak személyes sorsának kedvezőtlen alakulása vetett ki az
utakra. Eltűnése előtt a vándorkereskedelem még megfelelő választ tudott nyújtani egy speciális helyzet
kihívásaira: pozitív hozadékait különösen azok a német történészek értékelték nagyra, akik a
vándorkereskedelemre a széles olvasóközönség akkulturációs folyamatának fontos tényezőjeként tekintettek. 168
6. Az első rész összefoglalása

A könyv második forradalma hosszabb időszakot fog át, mint az ipari forradalom. Bonyolult ok-okozati
viszonyban áll a politikai rendszerekkel és a társadalom működésének gazdasági és kulturális
szabályszerűségeivel. A 19. század utolsó évtizedei egyszerre jelentik egy több mint egy évszázados folyamat
betetőzését és meghaladását. A nyomtatás világának működését szabályozó logikát fellelhetjük, méghozzá
felerősített formában, az újabb médiumok működésében is.
Az ipari nyomtatvány diadala és eddig ismeretlen mértékű térhódítása valóban a folyamat megkoronázását
jelenti. A forgalomba kerülő nyomtatványok túlnyomó része már az olvasók tömegeinek kegyeit szándékozik
megnyerni; ezzel magyarázható a különféle közvetítők felemelkedése, a regények és bűnügyi történetek hősévé
avanzsáló újságírók uralma (Rouletabille vagy a későbbiekben Tintin). Egyre gyakrabban fordul elő
Franciaországban, hogy az újságírók hírneve és közismertsége a politikai érvényesülés útját is megnyitja előttük.
Ezek a strukturális változások, valamint az anyagi érdekek és a kapitalista logika betörése a könyvkereskedelem
világába átalakítják az írás hagyományos gyakorlatait: az írott betű áruvá, alku tárgyává válik, sőt bizonyos
mértékben iparilag is előállítható.
Az olvasók szempontjából is elmondható, hogy egy eddig ismeretlen funkcionális logika lép működésbe: a
könyv egyre könnyebben érhető el, tehát új kihívásoknak is kénytelen megfelelni. Ebben a korban a könyv már
nem a tájékoztatás és a művelődés egyetlen (sőt már nem is a legfontosabb) hordozója. Éppen elérhetőségének
köszönhetően már nemcsak az írástudókból, hanem az olvasókból is kivált egy új típusú ellenállást. A könyvek
megsokasodására és a különböző írásmódok felbukkanására az elsajátítás lehetséges gyakorlatainak kibővülése
felel. A kulturális kiemelkedésnek többé nem az egyetlen lehetséges módja a könyv kultúrájának elsajátítása. A
demokratizálódás ürügyén az ipari könyvtermelés létrehoz egy fogyasztáson alapuló ipari kultúrát, amely
paradox módon rövidesen a diszkrimináció eszközéül szolgál majd.
„A közönség ellátása szériaminőségek egyfajta hierarchiájával csupán a még hézagtalanabb kvantifikálást

szolgálja. Mindenki viselkedjék mintegy spontánul az indexek által előzőleg meghatározott szintjének
megfelelően, és az olyan kategóriájú tömegtermék után kapjon, amelyet az ő típusának gyártottak. […] Ez a
beruházott tőke diadalma. […] A fogyasztó számára már nincs mit klasszifikálni, ami ne lenne előre készen a
termelés sematizmusában. […] Egyelőre a kultúripar technikája csak a sorozatgyártásig és szabványosításig
vitte, feláldozva azt, amiben a műalkotás logikája különbözött a társadalmi rendszer logikájától. Ezt azonban
nem általában a technika mozgástörvényének, hanem csupán a gazdaságban betöltött mai funkciójának
számlájára írhatjuk.”169
168
Histoire de l’édition française. T. III. Paris, 1985; J.-J. Darmon: Le Colportage de librairie en France sous le Second Empire. Paris, 1972;
Rudolf Schenda: Volk ohne Buch. Frankfurt-am-Main, 1970; Laurence Fontaine: Histoire du colportage en Europe. Paris, 1993.
169
Max Horkheimer – Theodor W. Adorno: A felvilágosodás dialektikája. Bayer József fordítása. Budapest, 1990, Gondolat–Atlantisz, 151–
154.
59
2. fejezet - Második rész | Az
univerzális médiumok (1870–1950)
1. I. fejezet | A tájékoztatás stratégiai fontossága
Az univerzális médiumok (1870–1950)
„Deus qui ambulas super pennas ventorum et facis mirabilia solus. Concede ut cum per vim huic metallo
inditam fulmineo ictu celerius huc absentia et hinc alio praesentia trans-mittis, ita nos inventis novis edocti tua
gratia opitulante, promptius et facilius ad te venire valeamus…” 1
(A távíró megáldatása, 1865)
Az 1850 és 1950 közötti években globalizálódik a tájékoztatás. A postai, telegráfiai és telefonhálózat, majd
1900-at követően a rádiós kommunikáció kettős hatást gyakorol a tájékoztatás általános ökonómiájára. A
postaszolgálat könyveket, újságokat és híreket szállít, így járul hozzá a nyomtatásban, illetve a tájékoztatásban
bekövetkező változásokhoz. A személyes üzenetektől kezdve a leveleken át a kereskedelmi és diplomáciai
táviratokig minden egyre gyorsabban jut el egyre távolabbi célállomásokra, s ez a változás nagymértékben
befolyásolja az emberek mentalitását, szokásait, mindennapjait, sőt a térről és az időről alkotott elképzeléseik
sem maradnak változatlanok. Egyes vélekedések szerint a távirat és a fénykép megkérdőjelezi a tipográfiai
kultúra vívmányait: azzal, hogy az információ kikerül megszokott szövegkörnyezetéből, a diskurzus veszít
koherenciájából, hiszen az új eszközök a sebességet részesítik előnyben az üzenet tartalmi elemzésének
rovására.2 A 19. század során létrejövő nagy kommunikációs hálózatok másrészről azonban fontos szerepet
játszanak a demokrácia leckéjének megtanulásában is: ezeknek köszönhetően épülnek ki az információ
ellenőrzésének azon rendszerei, amelyek összeegyeztet-hetők a gazdaság szervezeti felépítésével és a
társadalom politikai értékeivel. A hálózatok kényszerítik rá ezenkívül az embereket arra, hogy elsajátítsanak
bizonyos új, a távolsági kommunikáció során nélkülözhetetlen viselkedési kódokat. Ezekre az újonnan
elsajátított képességekre nagyban építenek majd a 20. század végének elektronikus médiumai.
A 19. század során a hírek reprodukciója és továbbítása oly mértékű technológiai változásokon megy keresztül,
hogy joggal beszélhetünk „az információ első forradalmáról”. Érdemes azonban elidőznünk ennél a
kifejezésnél. Kétségtelen, hogy az 1837-es évet, a telegráf feltalálását követően, teljesen új távlatok nyílnak az
üzenettovábbítás előtt. A távirat percek (esetleg órák) alatt célba ér, míg a hagyományos levélnek ehhez napokra
(esetleg hónapokra) volt szüksége: általában véve elmondható, hogy az üzenetek egyre gyorsabban és
messzebbre jutnak el. Ha egy londoni lakos 1830-ban Indiába küldött üzenetet, levele megkerülte a
Jóreménység-fokát, és öt vagy nyolc hónap alatt ért célba, választ pedig – a monszun miatt – esetenként csak két
évvel később kapott. 1850 után ugyanez a levél már harminc–negyvenöt nap alatt megtehette (vonattal,
gőzhajón s végül teveháton) az Alexandria–Kairó–Szuez útvonalat; feladója már akár három hónapon belül
megérkező válaszban is reménykedhetett. Húsz évvel később a tenger alatti vezetékek segítségével elküldött
távirat öt órán belül célba ér; a feladó akár aznap választ kaphat üzenetére.3
A technikatörténész azonban nem szívesen emleget forradalmat a technológiában bekövetkező változások

kapcsán; inkább folyamatos, esetenként hirtelen felgyorsuló fejlődésről beszél. A valóban radikális változásokat
máshol kell keresnünk: az új technológiák körül kikristályosodó „társadalomtechnikai rendszerek” oly jelentős
mértékben változtatják meg a társadalom egészének működését, hogy a történész joggal emleget forradalmi
változásokat. Ezzel a terminussal írható le a hírközlési technikák 19. századi megújulása is.
1840-et követően olyan koherens eszközegyüttes épül ki, amely lényegében egészen 1950-ig változatlan marad.
Emeljük ki a rendszer létrejöttének néhány kulcsfontosságú állomását: 1837 – a telegráf feltalálása; 1876 – a
telefon feltűnése; 1899 – lehetővé válik a rádióhullámokon alapuló távközlés. Ezek a „technikai újítások”
önmagukban azonban nem sokat jelentenek. Csak akkor tehetnek szert valódi jelentőségre, ha képesek szerves
1
„Miatyánk, ki a villámnál gyorsabban szállsz a szelek szárnyán ezen fémből készült szerkezet jóvoltából, aki tudomásunkra hozod, mi
történik a messzeségben, és aki a távol élők tudomására hozod a velünk történteket; arra kérünk Téged, tedd lehetővé számunkra, hogy a
kegyelmeddel teljes új találmányok révén gyorsabban és könnyebben juthassunk el hozzád.” A különböző vallásfelekezetek
kongregációjának körlevele. Közreadja az Annales Télégraphiques, 1865, 566. Idézi Octave Chevalier: Diligences d’Alsace, n. 38, 8. o.
2
Roger Bautier: De la rhétorique à la communication. Paris, 1994.
3
Daniel R. Headrick: The tools of Empire. Technology and European Imperialism in the Nineteenth Century. New York–Oxford, 1981, 130.
60
Második rész | Az univerzális
médiumok (1870–1950)
részévé válni a folyamatos változásban lévő nagyobb egésznek, amelynek további összetevői a következő
jelenségek: a személyszállítás forradalma (vasút és hajózás), a postahálózat modernizációja, a gazdaság első
globalizációja, amely nem kis mértékben a gyarmatbirodalmak kiépülésének, a nyomdatechnikában
bekövetkező változásoknak, illetve a parlamentáris demokráciák megszilárdulásának köszönhető.
1.1. A POSTA, A „SZORGOS HÍRTERJESZTŐ”

A modern állammal párhuzamosan, a középkor végétől kezdve fokozatosan kiépülő postahálózat az ipari
forradalom korszakában a hírközlés legfontosabb eszköze volt. Formaváltozásait nem magyarázhatjuk kizárólag
a technika fejlődésével. A postahálózatok olyan komplex egészet alkotnak, amelynek nagy távolságú és sűrű
forgalmú (például Párizs–London), illetve másodlagos jelentőségű útszakaszok egyszerre részei, legfontosabb
feladatuk pedig természetesen az üzenetek továbbítása a címzettekhez. A rendszer összhatékonysága legalább
ugyanolyan mértékben függ szervezettségétől (például a tarifapolitikától), mint a technológiai újításoktól.
1780-at követően a mind jobb utakon egyre könnyebb és jobb felfüggesztéssel ellátott postakocsik közlekednek.
A jelentős keresletnek és az államhatalom figyelmének hála, komoly intézkedéseket hoznak a postahálózat
működésének javítására. Ezen intézkedések révén bizonyos fontos európai útszakaszokon jelentősen csökken a
postakocsik menetideje, pedig ekkoriban még szó sincs technológiai változásokról. 4 A postaszolgálat 1830-as
éveket követő fejlődése viszont már a látványos technikai újításoknak köszönhető: az európai vasúthálózat
például 1850 körül kezd kiépülni. Az Egyesült Államokat át-szelő transzkontinentális vasútvonal pedig 1869-
ben nyílik meg, s a New York és San Francisco közötti menetidőt fél évről hét napra csökkenti. A technikai
változásokkal egy időben jelentősen megváltoznak a vezetési módszerek, illetve a politikai-gazdasági környezet.
Az Európában beköszöntő hosszú békeévek, valamint a tengerek és óceánok felett gyakorolt angol dominancia
lehe-tővé teszi, hogy a nemzetközi szolgáltatások is szilárd szabályok szerint működjenek; mindenki tiszteletben
tartja a tarifákról szóló egyezményeket, és egységesítik a távolsági szállítás szabályrendszerét is. Mindez
legalább olyannyira előmozdította a szolgáltatások hatékonyságát, mint az üzenetátvitel felgyorsulása.
Az egyre átfogóbb és hatékonyabb szervezeti keretek kiépülésével egy időben zajlik egy bizonyos tanulási
folyamat is, amelynek során kitapasztalható, milyen viszonynak kell fennállnia a hírek továbbítását végző
szolgálatok és a modern demokrácia között. Gyakorlatilag minden európai országról elmondhatjuk, hogy a
postát az államhatalom ellenőrzi, ennek pedig politikai és rendészeti indokai vannak. Egy 1657-es keltezésű, a
postaszolgálat létrehozásáról rendelkező angol dekrétum igen nyíltan közli: „…A posta a legfontosabb
fegyverünkké válhat, hiszen lehetővé teszi, hogy tudomást szerezzünk a csak írásban továbbadható gonosz és
veszélyes célkitűzésekről, s megakadályozzuk, hogy valóra váljanak.”
Ne feledkezzünk meg persze a kormányzatok anyagi érdekeltségéről sem, hiszen a posta általában nyereséges
vállalkozás. Nem véletlen hát, hogy Franciaországban egészen 1878-ig a pénzügyminisztérium irányítása alá
tartozik. Más megfontolások is léteznek azonban. Az állam feladatai a közmegegyezés szerint eddig az
„igazságszolgáltatás, a közigazgatás és a pénzügypolitika” gyakorlására korlátozódtak, de egyre nyilvánvalóbb,
hogy a közhatalom kénytelen bizonyos, a gazdaság szempontjából nélkülözhetetlen alapszolgáltatásokat is
magára vállalni. Az angol pénzügyi körök által 1839-ben kierőszakolt, a postaszolgálat működési elveit
alapjaiban felforgató tarifareform jelentősen mérsékli az üzenetek továbbításának felhasználói árát. Ezentúl az
üzenetküldés egységes és olcsó (küldeményenként egy penny) lesz az ország egész területén. Az egységes
rendszer szerint a feladó fizeti a díjat a kézbesítés előtt, s ezt bélyeg vásárlásával igazolja. E három újításnak
köszönhetően sosem látott mértékben megnő a postaforgalom. Az Egyesült Államokban 1845-ben hasonló elvek
szerint szervezik meg a postahálózatot. Franciaországban a sajtó kép-viselői követelik ki a reformot, amelyre
végül 1848-ban kerül sor, az angliaihoz hasonló következményekkel. A postai úton továbbított levelek száma
Franciaországban az 1850-es 122 millióról 1855-ben 233 millióra ugrik. Németországban a feudális rendszertől
örökölt postarendszer modernizációja (amelyet a Thurn und Taxis család hajt végre) jelentős állomása a német
területek Poroszország által vezetett egyesítésének, s így végső soron a birodalom létrejöttének előjátékaként
tekinthető.
A postahálózat kibővülése nemcsak gazdasági szükségleteket elégít ki, hanem számos országban fontos szerepet
játszik a nemzeti egység megerősödésében és a politikai élet modernizálódásában. Ebben különösen az Egyesült
Államok játszott úttörő szerepet, hiszen itt a forradalom óta szorosan összefonódott a demokratikus politika, a
sajtó és a postaszolgálat kérdésköre. A posta a Kongresszus irányítása alá kerül, és a népképviselet gondosan
fenn is tartja a maga számára a politika számára igen fontos szolgálat ellenőrzésének jogát. A Kongresszus dönt
a postautak nyomvonaláról (ennek óriási jelentősége van az új területek integrációja szempontjából) és a
4
1793-ban egy párizsi keltezésű levél három nap alatt ér le Auxerre-ba vagy Orléans-ba, tíz nap alatt pedig a spanyol határ közelében fekvő
városokba. Guy Arbellot et alii: Atlas de la Révolution française. T. I. Paris, 1987.
61
tarifákról, jelesül a sajtótermékek terjesztésének tarifáiról, melyeket mesterségesen alacsonyan tartanak, hogy a
Kongresszus munkálatairól szóló jegyzőkönyvek mindenhová eljuthassanak. A francia postahálózat vezetőihez
címzett, 1792-es keltezésű, igen lírai hangvételű instrukciók első alkalommal helyezik elméleti alapokra a
postarendszer és a demokrácia összefüggését: „[A posta] az a kötelék, amely közel hozza egymáshoz és egyesíti
a Föld távoli pontjain élő embereket, hiszen az aktív és kölcsönös levélváltás teszi lehetővé a gondolatok és
érzelmek szabad áramlását; kizárólag ennek a szorgos és pótolhatatlan hírterjesztőnek köszönhető, hogy a
felvilágosodás előrehalad, és a felvilágosodott emberek száma egyre növekszik, hogy a szellem jótéteményei
eljutnak a különböző nemzetekhez, és hogy a társadalom learathatja az emberiség boldogságának
előmozdításához elengedhetetlenül szükséges ismeretek gyümölcseit…”5
A gyakorlatban megfigyelhető, hogy az egymást követő kormányzatok feltétlenül szükségesnek ítélik a

centrumtól távol eső, elmaradott és falusias régiók gazdasági és politikai integrációját, nem engedhető meg
ugyanis, hogy szakadék húzódjon a hátország és a városok között. Nem véletlen hát, hogy egy 1829-es keltezésű
rendeletnek megfelelően Franciaország minden városából legalább kétnaponta (sőt 1832-től kezdve naponta)
elviszik a postát. Mégis, az Egyesült Államokban a legerősebb a politikai akarat arra, hogy a postaszolgálatot a
távoli területek integrációjának eszközéül használják. 1828-ban százezer amerikai lakosra összesen 74
postahivatal jut, míg Angliában csak 17, Franciaországban pedig mindössze 4. 6
1.1.1. Sajtóbarát tarifák

A sajtótermékek mérsékelt árú továbbítása a modern képviseleti demokrácia működésének elengedhetetlen
feltétele, hiszen a választópolgárrá előlépő állampolgárnak egyszerre joga és kötelessége tájékozódni a dolgok
menetéről. Nagy a kísértés azonban, hogy a közhatalom a támogatás ezen leplezett formáját arra használja, hogy
ne egyenlő mércével mérje a különböző sajtótermékeket: lenyomja a kormánypárti lapok terjesztési költségeit, s
minden eszközzel lassítani próbálja az ellenzéki újságok célba jutását. A Második Császárság éveiben a posta
feladatai közé tartozik az országba beérkező külföldi sajtótermékek felügyelete. A különböző politikai
formációk csak 1890-ben (tehát már a Harmadik Köztársaság idején) jutnak konszenzusra a sajtó számára
biztosított, kedvezményes terjesztési tarifák kérdésében. Maga a pénzügyminiszter is részt vesz a kórusban,
idézzünk parlamenti hozzászólásából: „Akár veszteségek árán is készek vagyunk tehát kedvezményes tarifákat
biztosítani a sajtó számára, amint ezt a postaminiszter úr is említette. Miért cselekszünk így? Népnevelési
megfontolásokból, hogy biztosítsuk a gondolatok szabad áramlását…” 7
Egy postai tisztségviselőkből és a sajtó képviselőiből álló „paritásos” bizottság dönt az új

kedvezményezettekről. A támogatás ezen formájának létjogosultságát még a 20. század során sem kérdőjelezi
meg senki, hiszen ezek az intézkedések hozzájárulnak az ország demokratikus működéséhez.
1.1.2. A levéltitok tisztelete

A „fekete szoba” gyakorlata (azaz a magánlevelek rendészeti célú felbontása) a 19. századi Európában
fokozatosan visszaszorul. A posta megnövekedett forgalma egyébként is megnehezíti a magánlevelek ilyetén
megszűrését. Az angol kormányzatnak 1844-ben számot kellett adnia egy (a nápolyi forradalmár körökkel
fenntartott kapcsolatai miatt gyanússá vált) itáliai emigráns leveleinek felbontásáról, illetve levelezésének
megfigyeléséről. A kormányzat a következő érvekkel védekezett a vizsgálóbizottság előtt: „Elmondhatjuk, hogy
1822 óta mindösszesen 182 alkalommal kaptunk felhatalmazást [levelek el-lenőrzésére]. 220 millió levélre
összesen hat vagy hét hasonló felhatalmazás jut, nem állítható tehát, hogy tevékenységünk összeegyeztethetetlen
a magánlevelezés sérthetetlenségével.”8
Persze nem mindenkit elégítenek ki a statisztikai mutatók; a közvéleményt egyre jobban felháborítják a levelek
ellenőrzéséről szóló hírek. A levéltitok tisztelete a politikai rendszerek demokratikus voltának elsődleges ismer-
tetőjele lesz. Az alsóházi képviselők, akik 1844-ben a Post Office, illetve az angol kormányzat gyakorlatát
vizsgálják, a francia forradalmár Carnot szavait idézik: „Tudomásomra jutott, prefektus úr, hogy közigazgatási
tisztségvise-lők számos alkalommal megsértették a levéltitok szentségét. Ki jogosította fel őket ilyetén
intézkedésekre? […] Nem írják-e elő 1789 óta egyértelmű törvények a levéltitok szentségének tiszteletét? A
forradalmi korszak minden csapását elveink megsértésének köszönhetjük, itt az ideje, hogy újra visszatérjünk
5
Instruction pour les directeurs des Postes. Paris, 1792.
6
Richard R. John: Spreading the News. The American Postal System from Franklin to Morse. Cambridge (Mass) – London, 1995. Persze az
sem mindegy, mit nevezünk postahivatalnak. Lásd uő: Communication and Information processing. In Encyclopedia of American Social
History. Eds. Mary Cayton, Eliott Gorn, Peter Williams. Vol. III. New York, 1993, 2349–2361.
7
Journal officiel de la République. Paris, 1913.
8
Silvio Furlani: La Politica Postale de Metternich e l’Italia. Quaderni di Storia Postale, 1987. június 8., 57.; Report from the Secret
Comittee on the Post Office […] ordered by the House of Commons, to be printed. London, 1844.
62
hozzájuk. Remélem tehát, prefektus úr, hogy a törvény teljes szigorával fog eljárni a társadalomban élő ember
egyik legszentebb jogának sárba tiprói ellen. A francia polgár gondolata nem lehet kevésbé szabad, mint
személye…”9
Őfelsége kormányának tagjai – legalábbis az angol parlamenti képviselők szerint – persze hangosan felröhögtek,
amikor a bizottság lefordította számukra a textust. Pedig a szóban forgó dokumentum a közbizalom
fenntartásához feltétlenül szükséges elveket fogalmaz meg. Nem kell elvetnünk azokat az elveket, amelyek a
gyakorlatban csak részben valósulnak meg. A demokratikus országok törvénykezése csupán kivételes
alkalmakra engedélyezi, hogy a hatóságok felbontsák magánszemélyek leveleit: a levéltitkot csak a közrend
vagy az ország diplomáciai érdekeinek védelmében szabad megsérteniük. A levéltitokról rendelkező angol
törvények Anna királynő uralkodásának éveiből származnak. Franciaországban az 1790-es és 1791-es évek
Alkotmányozó Nemzetgyűlése foglalkozott a kérdéssel, de a törvény megszegőit olyan súlyos szankciókkal
kívánták sújtani, hogy az 1810-es büntető törvénykönyv kénytelen volt enyhíteni a büntetési tételeken a törvény
alkalmazhatósága érdekében. Az Egyesült Államokban egy 1825-ös keltezésű törvény minden postai
alkalmazottnak megtiltja, hogy felbontsa a leveleket vagy bármi módon késleltesse célba jutásukat. Belgiumban
a levéltitok szentsége az alkotmányos jogok körébe tartozik. Az Osztrák–Magyar Monarchia és az Orosz
Birodalom viszont a postai küldemények felett gyakorolt ellenőrzést nyíltan kormányzati eszköznek tekinti. A
hadügyminiszternek címzett instrukcióiban Metternich minden skrupulus nélkül szólítja fel minisztertársát, hogy
szervezze meg és tartsa osztrák ellenőrzés alatt az itáliai postahálózatot. A bevétel csak másodlagos kérdés, írja,
ennél sokkal fontosabb, hogy a toscanai, modenai, parmai és piacenzai postaszolgálat megszervezésével elvágja
egymástól az itáliai területeket: „Ha szilárdan a kezünkben tartjuk a szóban forgó postahivatalokat, gyakorlatilag
kettévágtuk Itáliát, és ellenőrizni tudjuk a külfölddel folytatott levelezésüket.”
Az autoriter politikai berendezkedésű birodalmak gyakorlatát kortársaik a demokrácia hiányaként értelmezték.

Az Oroszországban utazgató fiatal francia arisztokratát, Custine-t, mélyen felháborítja a mód, ahogy postáját
kezelik.
1.1.3. A nemzetközi pénz- és hírforgalom

A 20. század első felében a postaszolgálatok kiterjesztik tevékenységi körüket a pénzszállításra és magukra
vállalják a fizetőeszközök modernizációjának feladatát. Franciaországban a napóleoni hadsereg postaszolgálata
honosítja meg a pénzutalvány (mandat) intézményét, amelynek köszönhetően elkerül-hetővé válik a
készpénzforgalom. A pénzügy világa 1817-től kezdve használja az utalványokat, a látra történő kifizetéseket
pedig 1832-ben engedélyezik. Franciaország 1864 után számos nemzetközi szerződést köt, először
Olaszországgal, majd a frankofon országokkal. A távirati utalványozás a század második felére általánosan
elfogadott fizetőeszközzé válik. A század utolsó éveire pedig a posta a vidék bankárává növi ki magát: az
utalványok helybeli kifizetése 1895-ben lesz általánosan elfogadott. 1820-ban a franciák még 300 ezernél
kevesebb utalványt töltenek ki, 1880-ban már 13 milliónál is többet.10A lakosok megtakarításait a posta által
üzemeltetett takarékfiókok gyűjtik össze; 1883-ban egy vienne-i bankfiók honosítja meg a bankszámlák közötti
postai átutalás intézményét, amit még 1914-et megelőzően Németország és más szomszédos országok is
átvesznek. Franciaországban a magánbankok ellenállása egészen 1918-ig megakadályozza a postai csekk
megjelenését.
A nemzetközi postahálózat úttörő szerepet játszik az új technológiák kifejlesztésében, hiszen nagy értékű árukat
szállít kis mennyiségben. A menet-rendszerű tengeri járatok a posta működését szabályozó egyezmények
aláírásával párhuzamosan épülnek ki. A diplomáciai küldemények és a postai üzenetek biztonságos célba érését
szívükön viselő államok készek jelentős ösz-szegű szubvenciókkal támogatni a hajóstársaságokat. Ezt az először
Angliában meghonosodó gyakorlatot Franciaország is átveszi, először a tengerhajózást, majd a gőzhajózást
kísérlik meg ezen a módon fejleszteni. Először természetesen a stratégiai fontosságúnak ítélt kikötőkkel teremtik
meg a tengeri kapcsolatot. Az Algéria gyarmatosításának feltételeit biztosítani kívánó francia kormányzat 1836-
ban felszerel egy tíz postahajóból álló flottát, amelynek feladata a Marseille és a legfontosabb földközi-tengeri
kikötők közötti kapcsolat biztosítása. 1851-ben arról születik döntés, hogy partneri kapcsolatra lépnek egy
magánvállalkozással, a Messageries nationale-lal, amely postakocsihálózatot működtet. A társaság koncessziót
kap az algériai és tunéziai (1854), majd a fekete-tengeri és közel-keleti postavonalak kiépítésére. 1857-ben
megkapják a dél-amerikai postaszolgálat üzemeltetésének jogait is; 1861-ben pedig ők szervezhetik meg az
(Adenen, Saigonon és Hongkongon keresztül) Kínába irányuló postahálózatot is, az Indiai-óceán felé irányuló
mellékvonalakkal egyetemben.
9
Uo.
10
Paul Charbon: Histoire des services financiers de la Poste. Paris, 1989, 48.
63
A vonalak kiépítését az észak-atlanti vidékek és az Antillák felé a kormány egy másik társaságra bízza, szoros
összefüggésben a gőzhajózás fejlesztését célzó elképzelésekkel. A kormányzat, amely szeretné elérni, hogy a
francia flotta behozza lemaradását a nagyságrendekkel jobban felszerelt hajókból álló angol flottával szemben, a
modern tengerjáró hajók építésének finanszírozásában komoly szerepet szán a postával kötött konvencióknak.
1840-ben az angolok uralják az észak-atlanti tengeri útvonalakat, méghozzá a Samuel Cu-nard által alapított
British North American Royal Mail Steam Packet (Északamerikai Királyi Postahajó) Társaságnak
köszönhetően. A másik jelentős angol társaság a White Star. Ebben a korban a leggyorsabb hajók 40 nap alatt
szelik át az óceánt Le Havre és New York között, míg visszafelé 30 nap alatt is megteszik az utat.
1847-ben két Le Havre-i illetőségű hajóépítő négy fregattból álló flottával megalapítja a Compagnie générale
des paquebots transatlantiques-ot (Transzatlanti Hajózási Társaság), amely azonban nem versenyképes az angol
konkurenciával szemben. 1860-ban a Pereire testvérek (III. Napóleon kedvenc bankárai és vállalkozói) és az
állam között létrejön az első postai konvenció. A Pereira testvérek kötelezik magukat, hogy postahajóhálózatot
üzemeltetnek New York, illetve Mexikó felé (az Antillákat is érintve), valamint építenek tizennégy tengerjáró
gőzhajót – amiért cserébe az állam évi kilencmillió frankos szubvencióban részesíti őket. A New York-i
postahajó 1864-ben el is indul, két évvel később a kéthetente közlekedő járat már kilenc nap alatt is képes
átszelni az óceánt.
1865-ben Adentől Yokohamáig összesen 85 olyan kikötő van a világon, ahol kereskedők és üzletemberek
küldeményeket vagy pénzt bízhatnak a francia postára.11 A Pereira testvérek csődjével összefüggő súlyos
problémák után 1885-ben az állam újra postai koncessziókat bocsát ki, amelyek kedvezményezettje ezúttal a
Compagnie pour l’Atlantique et la Méditerranée (Atlanti–Földközi Társaság). Az észak-atlanti vizeken a
verseny egyre kegyetlenebb: 17 társaság (angolok, németek, skandinávok, olaszok) összesen 150 hajója járja az
óceánt: mindkét irányban naponta legalább három járat indul. Az első világháborút követő években a
postaforgalom teszi lehetővé a hadászati repülők polgári célú újrafelhasználásának finanszírozását. A dél-atlanti
repülőjáratok a francia Aéropostale kezében vannak, míg az észak-atlanti vonalakat az amerikaiak és az angolok
tartják ellenőrzésük alatt.
A világméretű hálózat működtetéséhez bizonyos méretű összefogás szükséges, hiszen távoli kikötőkben kell
irodákat fenntartani, egységes működési szabályzatot és tarifarendszert kidolgozni, mindez pedig csak
nemzetközi megállapodások útján lehetséges. Minden ország kétoldalú megegyezéseket köt legfontosabb
partnereivel. Anglia uralja Észak-Európát és a Távol-Keletre vezető utakat; Franciaország tartja kézben Dél-
Európát, Németország pedig Közép-Európában tölt be jelentős szerepet. Az amerikai posta igazgatója által
kezdeményezett 1863-as párizsi értekezlet azzal foglalkozik, hogyan lehetne harmonizálni a különböző postai
eljárásokat: egységes súly- és illetékrendszerre van szükség, valamint egyszerűsíteni kell a leszámítolást. Az
egyre ösz-szetettebb kérdések megoldását a koordináló szerepet betöltő Union postale universelle-től
(Egyetemes Postaunió) várják. A postaunió egy a század második felében megszülető nemzetközi intézmények
közül, amelyeket a gazdaság, illetve a nagy hálózatok (telegráf- vagy vasúthálózat) nemzetközivé válásának
folyamata hív életre. Gyorsaság, kiszámíthatóság, távoli területek bevonása a tarifák, járulékok és
cserekapcsolatok egyre összetettebb rendszerébe – mindez egyet jelent az első, szimbolikus globalizáció
beköszöntével.
1.2. A TÁVÍRÓ, AVAGY A PILLANATNYISÁG ÁLMA

A nagy távírórendszerek 1837-ben meginduló (ebben az évben jegyezteti be találmányát Morse, Cooke és
Wheatstone) kiépülése alapjaiban alakítja át a hírközlés ökonómiáját, ugyanakkor ráébreszti a nyugati
országokat, hogy rövid időn belül ki kell dolgozniuk egy olyan jogi szabályozó rendszert, amely lehetővé teszi
az új keletű hálózatok harmonikus beilleszkedését a politikai és a gazdasági intézmények működési keretei közé.
Az elektromos távírók különböző hálózatainak összekapcsolása (1850), illetve a nagy tenger alatti kábelek
lefektetése révén (1865) a 19. század embere egy eddig példátlanul hatékony kommunikációs rendszerre tesz
szert, amelyre támaszkodva a kormányzatok és a kereskedelmi vállalkozások képesek néhány óra leforgása alatt
információkat eljuttatni a földkerekség minden politikai vagy gazdasági szempontból jelentős pontjára. Az új
távlatoktól megrészegült kortársak arról kezdenek álmodozni, hogy a kommunikációs eszközök világméretű
hálózatának köszönhetően a földkerekség bármely pontjával bármely pillanatban kapcsolatba kerülhetnek majd.
Louis Figuier, a francia tudományos ismeretterjesztés pápája 1868-ban még a legvisszafogottabbak közé
tartozik: „Sokáig csak szép álomnak látszott, mára azonban teljes mértékben megvalósult ez a csodálatos mű [az
óceán két partját összekötő távírórendszer]. Ma már olyan országok között is állandó elektromos összeköttetés
11
Catherine Bertho Lavenir: Télégraphe. In Dictionnaire du second Empire. Dir. Jean Tulard. Paris, 1995. Az Indiába irányuló angol
postaszolgálat Dél-Itálián és Egyiptomon is áthalad. Tehát igénybe veszi az Anconát Brindisivel összekötő vasútvonalat.
64
áll fenn, amelyeket óriási távolságok és a tenger választanak el egymástól; ezek a területek tehát egyik
pillanatról a másikra kapcsolatba tudnak lépni egymással, mintha csak szomszédosak lennének.”12
Néhány évvel később azonban az amerikai Julian Hawthorne már sokkal lelkesebb, igaz, hogy a távoli jövőre,
1993-ra vetíti ki elképzeléseit: „Nemsokára elérjük azt a stádiumot, amelyben a földi emberek homogén
népességet alkotnak, nem lesznek majd széttartó társadalmi, politikai és kereskedelmi érdekeik. A
kapcsolatteremtés korlátlan lehetőségeinek hála, közel olyan egységesek lesznek, mint egy család tagjai.” 13
Ez az optimista becslés alapvetően tévesnek bizonyul: az 1960-as évek végéig a nemzetközi telekommunikáció
vívmányai nem állnak a tömegek rendelkezésére. A távolsági kommunikáció ritka, költséges, szinte kizárólag
üzleti célokat szolgál, személyes megfontolásokból csak a különösen jómódúak vehetik igénybe. A stratégiai
célkitűzések szolgálatába állított kommunikációs eszközök azonban mégis elég súllyal rendelkeznek ahhoz,
hogy lényegileg módosítsák a politikai és gazdasági élet jellemzőit.
Ahogy a többi technikai újítás, úgy a távíró valódi jelentőségét sem érthetjük meg magában. Az elektromos
távközlési eszközök olyan technikai rendszerbe tartoznak, amelynek része a vasút, a gőzhajózás, illetve azok a
nyomtatási technikák is, amelyek lehetővé teszik, hogy tömegméretekben jelenjenek meg az újságok és időszaki
kiadványok. A hálózatok kiépülése egyébként szoros kapcsolatban áll a kor gazdasági és katonai folyamataival,
hiszen ez utóbbiak teremtik meg az első vállalkozók piacait. Vegyük például a nagy gyarmatbirodalmak –
különösen a Brit Birodalom – kiépülését, amely döntően befolyásolta a tenger alatti távíróhálózat geográfiáját; a
távíróhálózat viszont, „cserében”, hozzájárult a birodalom megszilárdulásához. A hírügynökségek és az újságok
munkáját megkönnyítő távíró a modern képviseleti demokrácia működéséhez is hozzájárul, hiszen a távírón
közölt üzenetek manipulációja nélkül már nem is lehet a közvéleményt ellenőrizni. A távíróhálózatok nem
valamiféle „saját” logika szerint épülnek ki, hogy „azután”, mintegy mellékesen, nagy hatást gyakoroljanak a
gazdasági és katonai életre. Épp ellenke-zőleg, a 19. század nagy gazdasági és politikai történései a kezdetektől
fogva meghatározó szerepet játszanak nemcsak a hálózatok kiépülésében, de a technikák megválasztásában, a
szervezeti, illetve a tarifákkal kapcsolatos kérdésekben éppúgy, mint a nemzeti és nemzetközi szabályozás
megszületésében.
1.2.1. A nemzeti hálózatok: a technika ellenőrzése, ellenőrzés a technika által

Az információ áramlását a 19. században a hírügynökségek ellenőrzik és központosítják. A villanytávíró egy
olyan tevékenység szolgálatába szegődik, amely már feltalálása előtt is létezett. A kezdeti idők vad
információéhségét igen kezdetleges eszközökkel próbálták meg kielégíteni: Charle-Auguste Havas
postagalamb-hálózatot épít ki Párizs és Brüsszel között, így próbálván orvosolni a távíróhálózatban mutatkozó
hiányosságokat.14 Még 1864-ben is szokásban volt, hogy a nagy New York-i lapok kis, gyors járású hajócskákat
küldtek az Európából érkező tengerjárók elé, hogy elsőként számolhassanak be az érkező hírekről. A nagyobb
országokban már a század első évei óta léteznek légitávíróvonalak, de ezeket csak igen kis mértékben állították
a gazdaság és a tájékoztatás szolgálatába.15 A francia légitávíróhálózatot - amely egyébként fejlettebb, mint a
többi országé - nem nyitották meg a kereskedelmi forgalom előtt, kizárólag politikai vagy katonai jellegű
kormányzati üzenetek továbbítására használják. Egy kizárólag a berlini kormányzat számára fenntartott vonal
köti össze a porosz fővárost a rajnai területekkel. A magánérdekeltségekhez tartozó angliai vonalakat arra
használják, hogy előre jelezzék a kereskedőhajók érkezését, amint a parthoz közelednek. Az Egyesült
Államokban üzembe helyeztek egy hasonló vonalat New York és Cape Cod között; New Orleans és a keleti
partvidék összekötésének terve viszont sohasem valósult meg.
A Chappe-féle távíró működése túl költséges és technikailag sem tökéletes: minden bizonnyal ezzel
magyarázható elterjedésének megtorpanása. Alkalmazottak egész hadserege nélkül működésképtelen, sem
éjszaka, sem rossz időben nem használható. Igaz ugyan, hogy optimális időjárási viszonyok mellett az üzenetek
nagyon gyors továbbítására képes (Párizsból hozzávetőlegesen hatvan perc alatt jut el egy sürgöny Lille-be16), a
rendszer mégsem megbízható, nem működik kiszámíthatóan, nem képes tehát megfelelni a piac kihívásainak.
Az 1830-as évekre azonban jellemző (különösen a tőzsdékre) a mindenáron való kapcsolatteremtés igénye.
Ennek köszönhetően épül ki - a közhatalom tiltakozása ellenére - néhány magánkézben lévő, kereskedelmi
felhasználásra tervezett vonal, amelyek közül a Párizst Brüsszellel összekötő a legjelentősebb.
12
Louis Figuier: Exposition et histoire des principales découvertes scientifiques modernes. Paris, 1868, 205.
13
Idézi Carolyn Marvin: When Old Technologies were New. Oxford, 1988, 202.
14
Antoine Lefébure: Havas, les arcanes du pouvoir. Paris, 1992.
15
Robert L. Thompson: Wiring a Continent. Princeton, 1947.
16
La Télégraphie Chappe. Nancy, 1994, 218. Strasbourgba 76, míg Bordeaux-ba 96 perc alatt jut el egy sürgöny.
65
A villanytávíró technikai újítására egyre nagyobb a kereslet, hiszen fejlesztésében érdekeltek a kormányzatok -
amelyek stratégiai jelentőségű eszközt látnak benne -, a pénzügyi körök - hiszen a tőzsdék jelentősége megnőtt
az utóbbi időben -, a vasút - amely a forgalomirányítás és a biztonság elsődleges eszközét látja a távíróban - és
persze az újságok és hírügynökségek. Tőkeerős és fizetőképes ügyfelekről van tehát szó, akik pontosan tudják,
mire van szükségük, s van véleményük arról, melyik irányba kell elindulniuk az új, remélhetőleg gyorsan
kifizetődő vonalaknak. Létezik tehát egy kiszámítható kereslet, amely strukturálni képes a hálózatok
kiépülésének folyamatát.
A távíró státusának kérdése még megoldásra vár. Először is különítsük el egymástól a nemzeti és nemzetközi
hálózatokat. A villanytávíró földi hálózatai nemzeti keretek között kezdenek kiépülni; 1860-ra nagyjából el is
készülnek. Ekkor merül fel a nemzeti területek teljes lefedésének kérdése, amelynek megoldása kétféleképpen
képzelhető el. A két lehetséges módszer – állami vagy magánkézben lévő hálózatok – egészen napjainkig
meghatározza a telekommunikációs eszközök státusát a fejlett országokban.
Az európai kormányzatok az esetek többségében a távíróhálózatok állami működtetése mellett döntöttek. Igaz
ugyan, hogy az angol hálózatot kezdetben a vasúttársaságok működtették: ők finanszírozták a távírórendszer
kiépítését a vasútpálya egész hosszán, erre ugyanis forgalomirányítási szempontból feltétlenül szükségük volt. A
már meglévő hálózatot csak a befektetés jobb megtérülése érdekében nyitották meg a nagyközönség előtt. A
publikum azonban rövidesen elégedetlenkedni kezd, túl sok a késve vagy téves címre érkező üzenet, ráadásul az
üzenettovábbítás nagyon drága. A sajtó is panaszkodik a szolgáltatás minőségére. 1868-ban az állam megveszi a
távírórendszert, működtetését pedig a Post Office-ra bízza. Franciaországban a villanytávíró kiépítését a légi
távíró meghonosítását is levezénylő tisztviselők feladatává teszik. Rendészeti és nemzetbiztonsági
megfontolásokból a távírórendszer továbbra is a belügyminisztérium kompetenciájába tartozik. Poroszországban
a hálózat működtetését a kezdetektől fogva a postára bízzák, amely módszeresen fejleszti is a távírórendszert.
Az Egyesült Államokban viszont a távíró egészen napjainkig magánvállalkozásként működik. A hálózat
földrajza világosan tükrözi, hogy a távíró – a vasúttal egyetemben – milyen óriási szerepet játszott a Nyugat
meghódításában, nem véletlen hát, hogy bizonyos értelemben mítosszá vált. Egy ideig kemény verseny folyt a
piaci pozíciókért, de rövidesen megindult a tőkekoncent-ráció folyamata, és a Western Union 1866-ra
monopóliumhelyzetbe került.
A távíróhálózat kiépülése esélyt nyújt a kortársak számára, hogy apránként elsajátítsák egy nagy
kommunikációs rendszer működtetésének csínját-bínját – például a „természetes monopólium” létrejöttét,
amellyel azonban nem szabad visszaélni. Az Egyesült Államokban igen gyorsan definiálják a tisztességtelen
piaci magatartás különböző formáit: megengedhetetlen a szolgáltatásokért kirívóan magas árat kérni, bizonyos
ügyfelekkel kivételezni, a hálózatot „kisajátítani”. Sztrogof Mihály című művében Verne leírja a Daily
Telegraph tudósítóját, aki inkább a Biblia szövegét kezdi diktálni, semhogy a távírót átengedje francia
kollégájának.17 Márpedig a távíró roppantul szorosan kapcsolódik a gazdaság kulcsfontosságú szektoraihoz –
például az értéktőzsdéhez és a nyersanyagtőzsdéhez –, ezért a gazdasági élet szereplői nem engedhetik meg,
hogy szabályozatlanul működjön, meghamisítva a verseny feltételeit.
Az adott kérdésre minden ország a maga politikai kultúrájával leginkább összeegyeztethető választ adja. Európa
a távírórendszer működtetését az államra bízza. Ez a döntés annál is kézenfekvőbb, mivel a távíró veszélyes
versenytársa lehetne a postának, a két hálózat összevonása viszont jelentősen hozzájárul hatékony
működésükhöz (lásd az angol, német és francia hálózatok üzemeltetését az 1878-at követő években). Az
Egyesült Államokban a távírórendszereket működtető társaságok egy minden piaci szereplőre nézve kötelező
„működési szabályzatot” dolgoznak ki,18 melynek megszületését a felhasználók követelik ki, de a sikerben nagy
szerepük volt az újságoknak is (a hírlapok közös érdekeit az Associated Press képviseli).
1.2.2. A közvélemény manipulációja

Ezek az intézkedések azonban nem képesek megkímélni a kor emberét attól, hogy megtapasztalja, hogyan
manipulálják a tájékoztatást a politikai vagy a gazdasági érdekek. Számos 19. századi példával bizonyítható,
hogy a manipuláció nem a szupergyors információáramlást lehetővé tévő 20. század végi eszközrendszer
feltűnésekor született meg, hanem abban a történelmi pillanatban, amikor egy információs hálózat először
fonódott össze a piaccal, a tőzs-dével vagy a véleményformálás eszközeivel (a sajtó, később pedig a rádió és a
17
„Kezdetben teremté Isten az eget és a földet… Szóval Blount nekifogott, hogy a Biblia szövegét sürgönyözze le: így akart időt nyerni, s
versenytársát így próbálta meg távol tartani a távírótiszttől. Lehetséges, hogy ez lapjának néhány ezer rubeljébe kerül majd, de eléri vele,
hogy az értesül elsőnek a szibériai eseményekről. Franciaország várjon addig!” Jules Verne: Sztrogof Mihály. Fordította Supka Géza.
Budapest, 1966, Móra Könyvkiadó, 139.
18
Menahem Blondheim: When bad things happen to good technologies: three phases in the diffusion and perception of american telegraphy.
In Technology, Pessimism and Post-modernism. Ed. Everett Mendelsohn. Dordrecht–Boston–London, 1994, 87.
66
televízió útján). A legfontosabb kérdés nem is az információ áramlásának abszolút sebessége – bár ez sem
elhanyagolható tényező, hiszen az azonnali információátvitel nagyon megnehezíti az ellenőrzést –, hanem a
hírekhez hozzájutás relatív sebessége. Döntő jelentősége van annak, hogy másokat meg-előzve jussunk
információhoz. Legjobb példa erre a század legnagyobb stílű, a Rothschildok vagyonát megalapozó
spekulációja: a Thurn und Taxisokkal fenntartott szoros kapcsolataiknak, illetve saját információs hálózatuk
kivételesen hatékony működésének köszönhetően a Rothschildok néhány órával mindenki más előtt szereztek
tudomást a waterlooi csata végkimeneteléről.
Az írók előszeretettel tárgyalják regényeikben a híres spekulációkat és az információs rendszerekkel való

visszaéléseket. Émile Zola 1891-ben írott, de a Második Császárság idején játszódó A pénz című regényét a
párizsi tőzsdének szenteli. A cselekmény fordulópontja az az epizód, amelyben a miniszter pénzügyi
spekulációkban felhasználható információt szolgáltat ki Saccard bankárnak. Alexandre Dumas Monte-Cristo
grófjában Danglars báró bukását egy légi távírón érkező, ám meghamisított tartalmú üzenet okozza: a téves
információk romba döntik a báró spekulációit. Mindez azt mutatja, hogy a kortársak igen jól érzékelték, a hírek
kereskedelmi vagy pénzügyi megfontolásokból történő meghamisítása milyen óriási lehetőségeit rejti a gyors
meggazdagodásnak, a visszaélésnek és a manipulációnak.
A 19. század embere az információs rendszerekkel való visszaélés egy másik formáját is kénytelen volt
megtapasztalni: a közvélemény manipulációjáét. A napi sajtó hírei azonnal olvasók tömegeihez jutnak el,
közvetlen véleményformáló erejük van tehát, márpedig mivel nyilvánvaló, hogy a parlamentáris demokrácia
rendszerében az államhatalom sokkal inkább függ a közvélemény változásaitól, mint az abszolút monarchiák
idejében, a sajtóközlemények információinak ellenőrzése elsődleges fontosságú politikai kérdéssé válik. 1871-
ben a legjelentősebb sajtóügynökségek megállapodást írnak alá a világ felosztásáról. A Reuternek jut a brit piac,
Egyiptom, Törökország, Kína, illetve a brit befolyási övezet; a Havas tartja kezében Franciaországot, Svájcot,
Dél-Európát és Latin-Amerikát; a Wolff pedig a Németországról, az Osztrák–Magyar Monarchiáról, a
Hollandiáról, a skandináv országokról és a Balkánról szóló hírek felett rendelkezik. A megállapodásból
kimaradó Associated Press híreit Európában csak egyes nemzeti ügynökségek használják fel.
A francia kormányzat, amely a támogatások elosztásával egyébként is füg-gő helyzetben tartja a sajtót, még azt
is megengedheti magának, hogy bizonyos lapokat külön kedvezményekben részesítsen, például friss hírekkel
lássa el őket, vagy diplomáciai és katonai információkat szolgáltasson ki nekik – mindezt abban a korszakban,
amelyet egyébként a konkurens újságok kíméletlen versenye jellemez. A kedvezmények rendszerét a
kormányzat a Havas hírügynökség bevonásával működteti.
Számos drámai epizód mutatja, milyen további, sokkal súlyosabb következményekkel járó módszerekkel
manipulálható a közvélemény. Bismarck „emsi táviratának” meghamisítása nem csekély szerepet játszott az
1870-es háború kirobbanásában, hiszen azzal, hogy a lapok felkorbácsolták a közvélemény háborúpárti
érzelmeit, lépéskényszerbe hozták a kormányt, amelynek pedig több minisztere tisztában volt az ország
haderejének gyengeségével. Bismarck az ominózus nap estéjén így szól kollégáihoz: „Ha átadom [a szóban
forgó szöveget] az újságoknak, és még inkább ha elküldöm nagykövetségeinknek, Párizs még éjfél előtt
tudomást szerez róla. Nem is csak az számít, ami a szövegben áll, hanem az is, ahogyan tálalni fogják:
kétségtelenül elhúzzák a vörös posztót a gall bika orra előtt…”19
A manipuláció itt a távirat gyorsaságán alapul: a francia kormánynak nem lesz ideje érdemben reagálni. A
valóban „hatékony” manipulációhoz persze az is kellett, hogy a távirat tartalmát a napilapok is átvegyék. Olyan
kor volt ez, amelyben ha néhány ezer ember kivonult Párizs utcáira, az már elég volt a forradalomhoz – ahogy
1830 és 1848 forró napjaiban is történt. Egy leközölt távirat már képes volt meggyőzni a közvélemény
„mértékadó” részét.
1915-ben a „Zimmermann-távirat” kapcsán láthatjuk ismét sürgöny, mozgósítás és manipuláció szoros

összefüggését. Az angol titkosszolgálat elfogott egy német diplomáciai sürgönyt, amely az Egyesült Államok
Mexikó felől tervezett megtámadásának tervét tartalmazta. A távirat körül csapott óriási hírverés egyetlen célja
az addig vonakodó amerikai közvélemény meggyőzése volt az európai háborúba való belépés szükségességéről.
A tenger alatti vezetékeken küldött távirat elfogása egyébként sokat elárul arról a folyamatról, amely az összes
háborús felet érinti: a hálózatok óriási katonai és stratégiai je-lentőségét már eddig is ismerő nagyhatalmak most
arra is rádöbbentek, milyen hatalmas szerepet játszik az információk ellenőrzése a diplomáciai viszonyok
alakulásában is. Titkos ügynöki jelentésében a német Franz Rintelen kapitány leírja, hogy a német katonai
vezetők 1915-ben már tisztán látták, mekkora hátrányuk származott abból, hogy képtelenek voltak kézben
tartani a transzatlanti információáramlást: „Egész Németország dühöngött. Az amerikai újságokban megjelenő
19
Otto von Bismarck: Pensées et souvenirs. Paris, 1984, 263.
67
hadijelentésekből egy árva szó sem volt igaz. Különösen felháborítónak találtuk a német kegyetlenkedésekről
szóló leírásokat, amelyekkel a lapok traktálták olvasóikat. Az efféle zsurnalizmus monopóliuma
elkerülhetetlenül oda vezetett, hogy nemcsak az amerikai közvélemény, de a vezető körök is egyre élesebben
németellenes álláspontot foglaltak el.”20
1.2.3. Tenger alatti vezetékek: birodalmi geopolitika

A tenger alatt lefektetett távíróvezetékek alkotják az első, elektromos technológián alapuló nemzetközi
kommunikációs rendszert. Kezdetben, az 1850-es években, a már meglévő, földi távíróhálózatok egész Európát
felölelő összekapcsolásán fáradoztak. Igen gyorsan nyilvánvaló lett azonban, hogy óriási igény van az
egymástól tengerekkel elválasztott területek kapcsolatának megteremtésére is: össze kell kötni Londont
Párizzsal, Indiával, sőt még New Yorkkal is. A La Manche csatorna alatt 1850-ben lefektetett vezeték
technikailag korántsem volt kielégítő. Komoly gondot okozott a vezeték megfelelő szigetelése, ráadásul a
kábeleket csak óriási mechanikai feszültség mellett lehetett lefektetni. Az első transzatlanti (1858–1864)
vezetékek üzembe helyezésekor pedig az is világossá vált, hogy a rendszert csak roppant erős elektromos
feszültséggel lehet működtetni.
1850 és 1865 között tehát még nem dőlt el véglegesen, hogy a jövő a földi vagy a tenger alatti vezetékeké-e. A
német–angol Siemens cég Perzsián és Oroszországon keresztül egészen Indiáig kiépíti távíróhálózatát, amely
1870-ben meg is kezdi működését. A hatékony üzemeltetést azonban megnehezíti a szóban forgó területek
politikai instabilitása, illetve a helyben toborzott működtető személyzet teljes megbízhatatlansága. A hosszú,
földi távíróvezetékeken az erősítés különféle eljárásai nem alkalmazhatók: az üzeneteket szabályos
időközönként meg kell ismételni, az átvitel minősége pedig a hálózatot működtetők lelkiismeretes munkájának
függvénye. Ugyanebben az időben a brit haditengerészet kiépít egy másik, az Ottomán Birodalmon és a Vörös-
tengeren keresztül húzódó, félig földi, félig tengeri vezetékrendszert. Az Indiába vezető távíró működése
azonban csak 1870-ben válik igazán megbízhatóvá, amikor a magánkézben lévő angol Eastern társaság befejezi
saját rendszerének kiépítését: a vezetékek az út egész hosszán a tenger alatt húzódnak (Gibraltárt, Máltát, Szuezt
és Adent útba ejtve), a hálózat működését tehát semmiféle idegen kormányzat nem befolyásolhatja.
A vezeték minden egyes szakaszát más és más társaság fektette le és működteti (így kisebb a technikai és
pénzügyi kockázat); a rendszer egészének működését azonban a John Pender irányítása alatt álló Great Eastern
Company koordinálja. A hálózat kiépítése szép sikere a kor angol kapitalizmusának, illetve vállalkozó
szellemének. Az angol kereskedelmi körök óriási tőkével szálltak be a nagy vállalkozásba, ami természetesnek
mondható, hiszen elemi érdekük, hogy megbízható információkhoz jussanak. A technikai problémák megoldása
érdekében az angol tudomány és ipar legújabb vívmányait is felhasználták. Az állam egyébként a vállalkozás
kockázatának egy részét magára vállalta, amiért cserébe bizonyos, a rendszer használatában érvényesíthető
előjogokhoz jutott. A nagy angol cég a század második felében kiépít egy stratégiai jelentőségű, az egész világot
átfogó hálózatot, amelynek végpontjai minden esetben az angol gyarmatok. A távíró 1872-ben ér el
Ausztráliába. 1900-ban a vezetékek Kanadából indulnak el Hawaii és a csendes-óceáni térség meghódítására.
Az egész világot körülölelő gyűrű Ausztrália és Kanada között 1902-ben záródik be. Az angol kereskedelmi és
katonai érdekek letéteményesei tevőlegesen részt vesznek a hálózat működtetésében.
A tenger alatti távírórendszer transzatlanti irányú kiterjesztését sem volt lehetséges sokáig halogatni. Az első
próbálkozásokat a sajtómágnás Cyrus Field támogatta anyagilag. A felmerülő technikai problémákat azonban
hosszú ideig, egészen 1866-ig nem voltak képesek megoldani, abban az évben azonban két távíróvonal is
működni kezdett. A siker egyben az Alaszkán és Szibérián keresztül vezető földi távíróvonal kísérleteinek végét
is jelentette, bár ezt a tervet a dán védnökség alatt működő Grande Compagnie du télég-raphe du Nord a
későbbiekben megpróbálja újjáéleszteni. A transzatlanti rendszert az Antillák és az Egyesült Államok déli
partjai felé vezető mellékvonalak egészítik ki. 1872-ben jelentik be a Dél-Amerikával való közvetlen kapcsolat
tervét; ekkoriban már működik az Európát Fokvárossal összekötő, Afrika partjain húzódó vezeték is.
Anglia technikai és gazdasági dominanciája ezen hálózatok felett egészen az 1890-es évekig
megkérdőjelezhetetlen.21 Kizárólag a britek rendelkeznek a vezetékek gyártásához és lefektetéséhez szükséges
technológiával, hajókkal és nyersanyag-utánpótlással (a vezetékek rézből vannak, a szigeteléshez pedig
guttaperkára van szükség). A kortársak tisztában voltak azzal, hogy Anglia kedvező piaci helyzete milyen
következményekkel jár. Az 1890-es években megjelenő francia politikai pamfletek arra hívják fel a figyelmet,
hogy minden kereskedelemmel kapcsolatos hír kizárólag Londont érintve juthat el Párizsba. A gyarmati
válságok során a vezetékek óriási katonai-stratégiai jelentősége is kiderül: a franciák Marchand-missziója csak a
20
Idézi Daniel Headrick: The Invisible Weapon. Telecommunications and International Politics, 1851–1945. Oxford, 1991, 148.
21
Hugh Barty-King: Girdle Round the Earth. The Story of Cable and Wireless. London, 1979.
68
nílusi és földközi-tengeri, angol kézben lévő távírón keresztül képes instrukciókat kérni és kapni Párizstól. Pedig
a Második Császárság éveiben Franciaország már hozzáfogott saját távíróhálózatának kiépítéséhez (először
Algériában, majd később, 1870 után, afrikai és kokinkínai gyarmatain), de e távoli területekkel továbbra is csak
az angol társaságokkal együttműködve volt képes kapcsolatot teremteni. A Brest és Cape Cod közötti közvetlen
észak-atlanti összeköttetés megteremtése céljából létrejött francia társaságok rövidesen kénytelenek voltak
megegyezni az angolokkal a hálózat pool-rendszerű működtetéséről; ugyanis nem bírták a versenyt, és a
szükséges befektetés is túl nagy volt anyagi lehetőségeikhez képest.
A század utolsó éveiben, a gyarmati ellentétek kiéleződésének korában az európai nagyhatalmak egyre kevésbé
nézik jó szemmel az angolok monopóliumát. Franciaország kísérletet tesz egy önálló tenger alatti távíróhálózat
megteremtésére, és a németek is lefektetik első vezetékeiket. Az észak-atlanti angol vezetékek pénzügyi
ellenőrzése apránként amerikai érdekcsoportok kezébe kerül. A század végére ők uralják az észak-atlanti
útvonalat. 1925-ben az olaszok és a spanyolok fognak össze; ez az utolsó jelentős vállalkozás, amely új
vezetékek lefektetését tűzte ki céljául. Tőkefedezetét az argentínai olasz közösség szolgáltatta, a tengerentúlon
élő olaszokat ugyanis elkeserítette, hogy csak jelentős késéssel (és ráadásul francia vezetékeken keresztül)
szereztek tudomást az olaszországi fegyverszünetről. Ez az utolsó efféle kezdeményezés, hiszen a
rádióhullámokon alapuló távközlés ekkor már komoly konkurenciája a tenger alatti távírónak.
1.2.4. A rádiókommunikáció és a telekommunikáció nyitott modellje

A rádiókommunikáció alapjait megteremtő akadémiai kísérletek eredményei tudóskörökben már az 1890-es
években közismertek voltak. A „hertzi” rádióhullámok létezését a karlsruhei egyetemen dolgozó Julius Hertz
már 1887-ben bizonyítani tudta. Eredményei további tudományos kísérletek alapjául szolgáltak. Branly 1891-
ben a Francia Tudományos Akadémia előtt is bemutatott elektromos hullámvevője (kohérer) alkalmasnak
bizonyul arra, hogy felfogja a távíróknál használatos rendszer szerint kódolt hertzi jelet; az antenna működési
elvét pedig a kronstadti tengerészeti akadémia professzora, Popov írja le először.
Mindezeket a részfelfedezéseket az olasz Marconi foglalja egységbe. Az egyszerre tudós, egyszerre vállalkozó,
a részismeretek szintetizálására képes Marconi létrehoz egy kommunikációképes szerkezetet, amellyel először
Olaszországban – La Spezziában – kezd el kísérletezni. 1896-ban a világ vezető távközlési nagyhatalmának,
Angliának ajánlja fel szolgálatait. A tenger alatti távíróvezetékeket működtető társaságok nem foglalkoznak a
találmánnyal, amire látszólag minden okuk meg is van: az első, rádióhullámok segítségével működő szerkezetek
képtelenek megóvni az üzenetek titkosságát. A Post Office főmérnökénél és még inkább a haditengerészetnél
Marconi azonban kedvezőbb fogadtatásra talál.
A rádiókommunikáció radikálisan új utakat nyit meg a távközlésben: lehetségessé válik optikai (zászlójelek) és
akusztikus (szirénák) eszközök nélkül is kapcsolatba lépni a nyílt tengeren tartózkodó hajókkal. Az új találmány
gazdasági és stratégiai jelentősége felbecsülhetetlen, hiszen egy hadiflotta ezek után távolról is irányíthatóvá
válik, a kereskedelmi hajókat pedig ezentúl könnyű lesz olyan kikötőkbe vezetni, ahol kedvező rakomány várja
őket, vagy jó árat kaphatnak árujukért. A telekommunikáció a hajózás biztonságához is hozzájárulhat: már a
Titanic katasztrófáját (1912) megelőzően is számos hajóbaleset bizonyítja, hogy az Atlanti-óceán északi részén
vezető hajózási útvonalakon a jéghegyek milyen veszélyeknek teszik ki az óceánjárókat.
A rádiókommunikáció megjelenése első alkalommal teszi próbára a hírközlés „nyitott modelljét”, amely
voltaképpen már a távírót is jellemezte. Mar-coni megkísérli egy valódi kereskedelmi birodalom kiépítését;
technikai monopóliumának fenntartása érdekében találmányát szabadalmakkal védeti le. Kísérletet tesz például
arra, hogy kizárólagos jogokat szerezzen a Marconi-állomásokkal felszerelt tengerjárók és a szárazföld között
folytatott kommunikációból befolyó bevételek felett; megpróbálja továbbá arra kényszeríteni a rendszer
működtetőit, hogy csak azokkal a hajókkal lépjenek kapcsolatba, amelyeket ő szerelt fel a szükséges
berendezésekkel. Ez irányú törekvéseit azonban meghiúsítja a távközlés nyitott modelljének hagyománya,
amely már a távíró kiépülése óta érvényben van. A hálózatok többsége nemzeti keretek között működik, az
Egyesült Államokban pedig egy monopolhelyzetben lévő társaság felel a rádiókommunikációért. Nemzetközi
megegyezések szabályozzák a távközlésben használatos eszközöket, kódokat, tarifákat. A szerződések betartása
felett az 1865-ben létrejött Union telégraphique internationale őrködik. A tenger alatti távíróhálózatokat
működtető társaságok is beilleszkedtek a nemzetközi együttműködés ezen rendszerébe, amelynek elfogadása
igen fontos állomása a telekommunikáció fejlődésének. Az államoknak következésképpen eszük ágában sem
volt elfogadni, hogy egy magántársaság kizárólagos jogokra tegyen szert a rádiókommunikáció felett, inkább
beillesztették az új technikát a régi (nemzeti keretek között, de nemzetközi szabályozás mellett működő) modell
keretei közé.
69
Minden nagy ipari ország saját tudósaira és saját gyáriparosaira támaszkodva dolgozza ki saját
rádiókommunikációs technológiáját. Németországban von Arco gróf és Slaby szabadalmai alapján indul meg a
fejlődés, a feladatokat pedig egy kartellek közt kötött megegyezés révén osztják fel: a Siemensnek jut a
hagyományos távírórendszer, a számos cég összeolvadásából születő Telefunken pedig a rádiókommunikáció
fejlesztéséért felel. Franciaországban a rádiókommunikáció fejlesztését a hadsereg kezdeményezi, különösen
Ferrié kapitány tekinti a kérdést szívügyének. Nemzeti szabadalmak kibocsátása útján hozzák létre a Société
Française Radioélectrique-et (SFR), amely az első világháború katonai megrendeléseinek köszönhetően
erősödik meg annyira, hogy képes lesz kutatásra és fejlesztésre is áldozni, így a nemzetközi versenyt is állja. Az
angolszász térségben továbbra is Marconi az úr, egészen addig, amíg az Egyesült Államok az első világháború
után rá nem kényszeríti arra, hogy feladja amerikai érdekeltségeit. A kormányzat minden amerikai céget arra
kötelez, hogy szabadalmaikat adják át az újonnan alapított Radio Corporation of America (RCA) nevű
társaságnak, amely az ország stratégiai érdekeit fogja szolgálni mind a Karib-tengeren, mind a Csendes-
óceánon.
1.2.5. Technikai váltás és hatalmi súlypont-átrendeződés

Csak 1924-ben köszönt be az a korszak, amelyben a rövidhullámú nyalábok Marconi által kidolgozott rendszere
alapján működő vezeték nélküli távíró már elég alacsony költségekkel üzemel ahhoz, hogy a vezetékes
távírónak komoly versenytársa legyen.22 A vezetékes távírót működtető társaságok a csőd szélére kerülnek. Az
angol kormányzat, amelynek fő célkitűzése a stratégiai jelentőségű összeköttetések fenntartása, hatalmi szóval
összevonja a vezetékes, illetve a rádiós társaságokat, és erőnek erejével létrehozza a Cable and Wireless
társaságot. Általánosságban véve elmondható, hogy az átmenet a vezetékes távíró korszakából a vezeték nélküli
távíró korszakába egyben a kommunikáció angol dominanciájának a végét és az amerikai dominancia kezdetét
jelentette. A korszakváltás a két világháború között zajlott.
Az amerikai politikai vezetés az első világháború éveiben döbbent rá a kommunikációs eszközök ellenőrzésének
óriási jelentőségére. A felismerésnek részben katonai-stratégiai okai voltak, de a közvélemény szerepe sem
elhanyagolható. A politikai és társadalomtudományok akadémiájának évkönyvé-ben23 (1917) megjelent egyik
cikk arra hívja fel a felelősök figyelmét, hogy a sajtó nemcsak mint kereskedelmi vállalkozás érdemel
támogatást, hanem mint az amerikai érdekek fontos előmozdítója és külföldi támogatója is. A
külügyminisztérium és a Szenátus arról dönt, hogy szorosabbra fűzi kapcsolatát a nemzeti hírügynökséggel, az
Associated Press-szel (AP). A Külügyminisztérium egyébként már a háború éveiben jelezte az AP-nek, hogy
szándékában áll „objektív” tájékoztatásban részesíteni Latin-Amerikát a háború állásáról, illetve az Egyesült
Államokban zajló eseményekről. Az AP a maga részéről szívesen terjeszkedne a régióban, amelyet akkoriban a
Havas lát el információval.24 A hírügynökség és az amerikai kormányzat együttműködése tehát zök-kenőmentes:
közös céljuk az Egyesült Államok latin-amerikai befolyásának növelése.
Hasonló szellemben jár el az a kongresszusi vizsgálóbizottság, amely 1919-es keltezésű jelentésében arra hívja
fel a figyelmet, hogy a Reuters monopóliuma a távol-keleti kommunikáció felett „sérti az amerikai érdekeket”.
A Kongresszus úgy dönt, hogy felhatalmazza az Associated Presst a haditengerészet rádiókommunikációs
eszközeinek használatára. Az AP él is a lehetőséggel, és előbb Manilában és Honoluluban, majd később
Sanghajban és Tokióban is az angol és a japán hírügynökségek versenytársaként lép fel. 1928-ban a Nemzetközi
Távközlési Unió világkongresszust hív össze a rádiókommunikáció tárgyában. A kongresszus dönt több fontos
technológiai kérdésben: a további technikai fejlődést elősegítendő megtiltják például bizonyos, a frekvenciák
spektrumát „szennyező” alapanyag használatát. A kongresszus politikai döntéseket is hoz, amelyek két dologról
tanúskodnak: egyrészt nyilvánvalóvá válik, hogy az amerikai kormányzat milyen óriási figyelmet szentel a
telekommunikáció kérdésének; másrészt pedig lehetetlen nem észrevenni, mennyire megnövekedett az Újvilág
politikai súlya. 1934-ben az AP felmondja az európai kartellel hatvanhárom évvel korábban kötött egyezményt.
Amerika befolyási övezetében már elég amerikai kézben lévő kommunikációs eszköz van ahhoz, hogy
hírügynökségeik önállóan is összegyűjtsék az őket érdeklő híreket; a régi szerződések, amelyek értelmében az
európai ügynökségek rendelkeztek az európai hírközlés monopóliumával, ekkorra már ellentétbe kerültek az
amerikai érdekekkel.
Bár a világpolitikai környezet kétségkívül megváltozott, a nemzetközi távírórendszert a 19. század óta
ugyanolyan módszerekkel működtetik. Az üzenetátvitel domináns formája továbbra is a távirat. A tenger alatti
vezetékek nem képesek telefonbeszélgetések továbbítására; a rádiónyalábok útján történő telefonkapcsolat pedig
22
La TSF et les années folles (1919–1939). Schirmeck, 1987. TSF: Télégraphie sans File.
23
Jean-Luc Renaud: Associated Press et la bataille pour le marché mondial. Médiaspouvoirs, no. 5. 1986. december, 97–107.
24
A Havast hátrányosan érintette, hogy a transzatlanti kábelen 25 centbe került egy szó továbbítása, míg New York és Buenos Aires
közvetlen összeköttetésben állt egymással.
70
ez időben meglehetősen ritka jelenség: 1920-ban az angliai Rugbyben található nagy távközlési állomás
egyszerre csak néhány transzatlanti telefonkapcsolatot képes teremteni. A német Korn (aki a francia
L’Illustration című lap segítségével valósította meg elképzeléseit) és a francia Belin egymástól függetlenül
olyan eljárást dolgozott ki, amely lehetővé teszi, hogy a telefonvonalak fényképeket továbbítsanak. Az igen
költséges módszert elsősorban sajtófotók továbbítására használták. A Le Matin című újsághoz például néhány
óra leforgása alatt eljutnak az antwerpeni olimpia megnyitójának képei; a sikeren felbuzdulva a belinográfot a
Tour de France-szal foglalkozó riportjaikban is felhasználják (ebben követi őket a L’Intransigeant és a Paris-
soir is).25 A nem túl nagy méretű belinográf – a szerkezet súlya 1933-ban 17 kilogramm – meghódítja Európát,
de ekkor az amerikai újságok már dolgoznak egy tisztán amerikai technológia kidolgozásán. 1924-ben az
American Telephone Telegraphnak (ATT) sikerül négy és fél perc alatt eljuttatni egy fotót New Yorkból
Clevelandbe. A Radio Corporation of America (RCA) rövidesen képes lesz az óceánon keresztül is célba juttatni
a fényképeket: a lassan bezáruló amerikai piacra sem Korn, sem Belin nem tud betörni gépeivel.
1.3. A TELEFON, AVAGY A HÁLÓZATON KERESZTÜL

BONYOLÍTOTT SZEMÉLYES KOMMUNIKÁCIÓ PEDAGÓGIÁJA
A telefon használata jelentősen eltér a távíróétól. A telefon térhódítása idején a társadalom már rendelkezik két
hatékony hálózattal, a postával és a távíróval. Ám elődeitől mind technikailag, mind társadalmilag sokban
különbözik. A telefon hangot közvetít, nem pedig írást; városi hálózat keretein belül működik, és nem
nemzetközi szinten. A telefon története ezenkívül illusztrálja a technológiai súlypont-áthelyeződést: újításokat
ezentúl nem a vén Európától, hanem az Egyesült Államoktól várhatunk.
A telefon 1876-ban tűnik fel a láthatáron. Megjelenése nem borítja fel a távközlés egyensúlyát, hiszen kezdetben
kizárólag a városokon belül épül ki a telefonhálózat, a technológia még nem alkalmas távolsági beszélgetések
megbízható bonyolítására. 1884-ben például a párizsi tőzsde és London között mindössze egy vagy két
telefonvonal üzemel, és ez a kivételes alkalmakra fenntartott összeköttetés nem is bírna el nagyobb forgalmat.
Az ATT 1915-re készül el a New York és San Francisco közötti telefonvonallal, amely elektronikus
erősítőrendszerekre támaszkodva működik (ez az újítás lesz a későbbi kibontakozás záloga). Az 1930-as évekre
már minden nagy európai és északamerikai város rendelkezik automatikus telefonközponttal, amely városonként
akár több százezer előfizető hívásait is képes bonyolítani. 1927 és 1934 között 300 ezernél is több párizsi
vonalat automatizálnak. A vidéki városok telefonhálózatának automatizálása viszont sokkal mérsékeltebb
ütemben halad, különösen Németországgal összehasonlítva, ahol 1938-ban már a telefonhálózat 88%-a
automatizált.26
Egészen az 1960-as évekig azonban különböző technikai problémák korlátozzák a telefonhálózatok kapacitását.
A folyamatos fejlődés ellenére a földi vezetékek és a rádióösszeköttetés nem képesek végtelen számú
telefonkapcsolat szimultán megteremtésére. A tenger alatti vezetékek 1950 előtt egyáltalán nem alkalmasak
telefonbeszélgetések bonyolítására. Pedig minden lehetőség megvan arra, hogy a telefónia univerzális
rendszerré váljon. A nemzeti ipar védelme érdekében a különböző országok különböző technológiákat
alkalmaznak, ez azonban nem zárja ki a nemzetközi kapcsolat lehetőségét. A nemzeti technológiák egymással
kompatíbilisek, a telefonálás módszertana egységes, és rövidesen kiépül a nemzetközi hívószámok rendszere is
– mindezeket a tényezőket figyelembe véve a telefónia, legalábbis elvben, univerzális rendszerré válhat.
1.3.1. Telefon és társadalmi változások az Egyesült Államokban

A telefon térhódításának társadalmi háttere egészen eltérő az Egyesült Államokban. Az Egyesült Államokban
100 lakosra már 1932-ben is 13 telefon jut, Európa ekkor még meg sem közelíti ezt az arányt. Komoly
különbségek vannak ugyan az angolszász, a skandináv és a dél-európai országok között,27 de általában véve
elmondható, hogy Európában egészen az 1960-as évekig a telefon luxuscikknek számít: csak az üzletemberek és
a jómódban élők engedhetik meg maguknak.
Amerikában viszont a két világháború között a telefon már a társadalmi kommunikáció nélkülözhetetlen
eszköze. Komoly szerepet játszik az új urbanisztika megszületésében, lehetővé teszi például az üzleti negyedek
elszakadását az ipari városrészektől. (Telefon és lift nélkül felhőkarcolók sem léteznének. 28) Ennél azonban
sokkal fontosabb a telefonnak a társadalmi integrációban betöltött szerepe. Az öreg kontinensen a posta- és
25
Jean-Claude Brethes: Histoire de la télécopie. Paris, 1995, 39.
26
Louis-Joseph Libois: Genèse et croissance des télécommunications. Paris, 1983, 269.
27
1922-ben Svédországban száz lakosra 8 telefon jut, Dániában, Németországban, Angliában és Franciaországban 6, 3, 2, illetve 1.
Olaszországban 200-nál is több lakosra jut egy telefon.
28
Ithiel de Sola Pool: The Social Impact of the Telephone. Cambridge (Mass), 1977.
71
távíróhálózat kiépülése kapcsolta be (1830 és 1860 között) a falusi vidéket a nemzeti közösségbe. Az Egyesült
Államokban a nyugati területek meghódítása a távíró aranykorával esett egybe; az 1920-as évekre közkinccsé
váló telefon pedig felzárkóztatta a távoli vidékeket a modernitáshoz.
A telefon vizsgálata azért különösen érdekes a későbbi médiumok története szempontjából is, mert első
alkalommal figyelhetünk meg két fontos jelenséget: felmérhetjük, hogyan reagál az állam arra a tényre, hogy
polgárai előtt a személyes, egyéni kommunikáció új lehetőségei nyílnak meg; de az sem kevésbé érdekes, hogy
maguk a polgárok hogyan élnek a hálózat nyújtotta új kommunikációs lehetőségekkel.
1.3.2. Hálózat és állam

A telefon felveti a kollektív ellenőrzés kérdését a társadalmi kommunikáció eszközei felett. Azon hálózatok
közé tartozik, amelyek „a dolgok természeténél fogva” monopolhelyzetre törnek. Minden előfizetőnek elemi
érdeke, hogy egy átfogó hálózathoz tartozzon, hiszen így léphet összeköttetésbe más előfizetőkkel.29 Ez a szinte
természetes monopolhelyzet azonban számos (már a posta és a távíró működése kapcsán is leírt) visszaélésre ad
lehetőséget: kedvezményezett előfizetők, tisztességtelen verseny, a magánszféra megsértése (a telefonok
lehallgathatósága feleslegessé teszi a régmúlt idők „fekete kabinetjét”). Európában a kormányzatok igen gyorsan
úgy döntenek, hogy a telefonhálózatot a távírórendszerhez hasonlóan fogják működtetni: mindkettő nyitott
hálózatként indul, aztán országonként változó időpontban állami irányítás alá kerül – az angol hálózatot két
ütemben, 1896-ban és 1912-ben államosítják.
Az 1910-es években egyre többet kezdenek beszélni (és gondolkodni) a közszolgálat fogalmáról. Az Egyesült
Államokban a telefonhálózat szabályozott monopóliumként működik. Az ATT-társaság az ország egész
területére érvényes monopóliummal rendelkezik, a rendszer működtetését azonban egy szövetségi szintű
bizottság (az 1934-ben, azaz a New Deal éveiben létrehozott Federal Commission of Communication) ellenőrzi.
Az ATT nem él vissza a furcsa piaci helyzetből adódó lehetőségekkel: kötelezi magát, hogy minden lehetséges
ügyfelet megpróbál bevonni a hálózatba (még azokat is, akik nem kecsegtetnek különösebb nyereséggel);
vállalja, hogy a rendszer az ország egész területét lefedi, teljes körű szolgáltatást (universal service) nyújt tehát.
Ezek a működési szabályok látszólag ellentmondanak a profitmaximálás elvének, de ez az ára annak, hogy a
nemzeti közösség eltűrje a társaság mono-polhelyzetét.30
1.3.3. Telefon és szociabilitás

A telefon fejlődése lehetővé teszi az interaktív hálózat segítségével történő kommunikációt. Az új eszköz
használatában az emberek a már létező kommunikációs gyakorlatokra támaszkodnak; a telefonnak oly módon
kell új ösz-szeköttetéseket teremtenie, hogy az a közösségben elfogadott gyakorlattal összeegyeztethető legyen.
Abban a társadalmi környezetben, ahol senkivel sem illik szóba állni, akinek az ember nem volt előzetesen
bemutatva, ahol névjegykártya nélkül képtelenség látogatóba menni, az előfizetők fenntartásokkal kezelik az
újmódi szerkezetet, hiszen a telefon lehetővé teszi, hogy idegen emberek akadálytalanul megzavarhassák a
polgári otthon szentségét. Általában tehát a személyzet válaszol a hívásokra. Az előfizetők egy klubhoz hasonló
közösséget alkotnak; 1884-ben komolyan felmerül a kérdés, hogy le-hetővé tegyék-e az utcai fülkékből történő
(és így a társadalmi kontrollt nélkülöző) hívásokat. Ráadásul a korabeli viccek, anekdoták és karikatúrák a
telefont elsősorban a titkos vagy éppen nyílt szerelmi ügyek bonyolítására alkalmas eszközként ábrázolják: a
férj távollétében a házibarát telefonon tárgyal szeretőjével, de a call-girl is a telefont használja erkölcstelen
üzelmei során…
Ezek a kis történetek hűen tükröznek egy bizonyos közvélekedést. Franciaországban az államra bízták ugyan a
telefonhálózat működtetését, de nem hajlandók sokat áldozni a rendszer fejlesztésére. A telefont a közvélemény
jó része „beszélő” médiumnak (média de l’oral), a szimbolikusan leértékelt, értelmetlen „női” fecsegés
eszközének tekinti, fejlesztésének szükséges volta nem konszenzus tárgya (ellentétben a postával és a távíróval,
amelyek mindenki számára nyilvánvalóan elősegítették a távoli területek integrációját, a politikai élet hatékony
működését és a nemzeti érdekek védelmét). Az Egyesült Államokban más szemmel néznek a telefonra. A
hálózat fejlesztését magántársaságok végzik, amelyek számára egyik beszélgetés sem eleve értékesebb a
másiknál, legyen bár szó háziasszonyok fecsegéséről vagy komoly üzletemberek tárgyalásáról. A telefon a
társadalmi kötelék fenntartását is szolgálja. A nagy pusztaságokon szétszórtan elhelyezkedő farmok (ahol két
szomszédot akár 800 méter is elválaszthat egymástól) lakói igen korán létrehoznak egy házilag barkácsolt
telefonrendszert, amelyet az ATT bölcsen be is épít hálózatába. Mivel Észak-Amerika Európánál jóval kevésbé
kötődik az írott betűhöz, az Egyesült Államokban nincs akadálya annak, hogy a telefon társadalmilag elfogadott
29
The Development of Large Technical Systems. Dir. Renate Mayntz, Th. P. Hughes. Franfurt-am-Main, 1988, Boulder.
30
John Brooks: Telephone, the First Hundred Years. New York, 1975, 172.
72
és széles körben használt kommunikációs eszközzé váljék. Az újonnan létrejött országokban, mint például
Ausztráliában, ahol bizonyos társadalmi feladatokat (például közösségi gyermekfelvigyázást vagy idősek
támogatását) nőszövetségek vállalnak magukra, a telefon a társadalmi kötelék ápolásának nélkülözhetetlen
eszköze.31 A telefon mint beszélt médium a bevándorlók bel-ső kommunikációjában is fontos szerepet játszik.
Európában viszont gyorsan kiderül, hogy az állam felügyelte hálózaton nem lehet bármit mondani. A párizsi
„theatrofon”, amely operákat és színdarabokat közvetít a telefonhálózaton keresztül, a zenés kávéházak túl
pikánsnak és közönségesnek ítélt repertoárjára már nem kap engedélyt. Budapesten a „theatrofont” nemzeti
célkitűzések szolgálatába állítják: a magyar nemzeti megújulás éveiben (amikor a nemzeti érzelmű arisztokrácia
egyébként is sokat áldoz Budapest modernizációjára) a Hírmondó telefonvonal híreket és magyar nyelvű
kulturális programokat közvetít.
1.3.4. Kommunikációs utópiák

A 19. században burjánzanak a technikai utópiák, a kommunikációs hálózatok terjeszkedése pedig különösen
kedvelt témája a fejlődést kedvezően értékelő utópisztikus diskurzusnak. Az utópisztikus művek leggyakoribb
témája: a jövőben az emberek jobban meg fogják érteni egymást, ez az összhang pedig véget vet a háborúknak
és konfliktusoknak.32 A feltételezés mögött az az amerikai gondolkodásra igen jellemző eszme húzódik meg,
amely szerint a katonai vagy akár politikai nézeteltérések oka a nem megfelelő kommunikációban keresendő.
Ha az emberek előtt a kommunikáció új lehetőségei nyílnának meg, jobban megértenék egymást, mindez pedig
a contrario véget is vetne minden összetűzésnek. Ez a felfogás technikai választ próbál adni politikai kérdésekre
– ez a jellemző apolitikus magatartás visszaköszön a 20. századi irodalom lapjairól is.
A politikai utópiák is technikai előfeltételezéseken nyugszanak. Az amerikai írók újra felfedezik Saint-Simon
falanszterét, amelyet azonban ezúttal távíróval is felszerelnek. Ma olyan emberek társaságában kell élnünk,
állítják, akiknek jelleme és tulajdonságai nem feltétlenül egyeztethetők össze kívánalmainkkal. A távíró
segítségével azonban könnyedén fellelhetjük az emberiség azon egyedeit, akikkel öröm volna az élet: közös
ízlésre és közös érdekekre alapozott kisközösségeket hozhatnánk létre. A távíró egyébként is a távoli és
ismeretlen Másikkal történő kapcsolatfelvétel legfontosabb eszközeként él a köztudatban. Azonban ha a
korlátok lehullanak, és a hálózat középpontjában élő nyugati ember végre szabadon kapcsolatra léphet számára
idegen civilizációkkal, ettől még továbbra is saját világának rabja marad. A nyugati embert nem a Másik érdekli
a maga radikális különbözőségében, hanem saját létének megnyugtató visszatükröződését szeretné
megpillantani. A hálózatok ura, a világegyetem középpontjában lakozó ember csak saját tükörképével akar és
képes kommunikálni.33 Az utópisztikus elbeszélések szót sem ejtenek a világfaluról, és nem hangsúlyozzák azt
sem, hogy a világméretű kommunikációt akadályozhatja a nyelvi és kulturális sokszínűség is.
Ez az utópisztikus diskurzus számos hasonlóságot mutat az új találmányok „eladását” célzó, figyelemfelkeltő

technológiai bemutatók nyelvével. Az erre szakosodott mérnökök és újságírók – a 19. században sokan művelik
kiváló szinten a tudományos ismeretterjesztést – feladatai közé tartozik, hogy bemutassák az új találmányt,
leírják lehetséges alkalmazásait, feltárják a benne rejlő perspektívát. Ezek a találmányismertetők gyakran igen
manipulatívak. Mielőtt újításait bemutatta volna az elektromos termékek 1881-es párizsi kiállításán, Edison
szükséges óvintézkedésként lefizetett néhány újságírót. Az esetek többségében az újságok azonban az újságírók
és a feltalálók első benyomásait rögzítik. Első megközelítésben mindig az új kommunikációs eszköz lehetséges
felhasználási módjaira összpontosítanak, különös tekintettel a biztonság kérdésére. A távíró és a telefon által
nyújtott új lehetőségek közül azt emelik ki, hogy segítségükkel ki lehet hívni a rendőrséget, és riadóztatni lehet a
tűzoltókat. A gyermekek felügyelete, a betegek elszigeteltségének megszüntetése, a pedagógiai módszerek
fejlesztése – az új médiumok reklámozói szívesen hivatkoznak ezekre a vitathatatlanul nemes célkitűzésekre.
Minden új médium (rádió, mozifilm, televízió) feltűnésekor előkerülnek ezek az épületes szlogenek, pedig
hosszú távon az új kommunikációs rendszereket csak igen kis mértékben használják a felsorolt nemes célokra.
Biztonságvágya sokat elárul a társadalomról. Vegyük Ernest d’Hervillyt, aki Timbales d’histoires à la
parisienne (Párizsi történetkék) című gyűjteményes kötetében Edisont a „ház galvano-uraként” ábrázolja. A mű
egyik epizódjában a feltalálót egy mérhetetlen kiterjedésű távíró- és telefonhálózat középpontjában láthatjuk: a
Párizsban tartózkodó tudós (minden lelkiismeret-furdalás nélkül) képernyőn keresztül felügyeli, és szükség
esetén hangszóró segítségével felébreszti a Broadwayn munka közben elszundikáló tanítványát – ez már sokban
az 1984 teleképét előlegezi. A korban úr és szolga viszonyának ehhez hasonló megnyilvánulásait nem
31
Ann Moyal: Clear across Australia. Melbourne, 1984; uő: Women and the telephone in Aust-ralia: outline of a National Study. In Telefon
und Gesellschäft: Beiträge zu einer Soziologie der Tele-fonkommunikation. Berlin, 1989, 283–293.
32
Vary T. Coates – Bernard Finn: A Retrospective Technology Assessment. Submarine Telegraphy. San Francisco, 1931, 131.
33
Carolyn Marvin: When Old technologies were New. Oxford, 1988. 196.
73
tekintették rendkívülinek. Amikor azonban a regényíró a világ sajtóját és kommunikációját ellenőrző Edison
hatalmát ecseteli, nem lehet nem észrevenni a mű kritikai célzatát. A kortársak igen hamar felismerik, hogy a
hálózatok eddig ismeretlen mértékű társadalmi kontrollt tesznek lehetővé. A francia telefonhálózat
államosításának (1889) ellenzői azzal érveltek, hogy a döntés következtében az államhatalmat semmi sem
akadályozza majd abban, hogy korlátlanul lehallgassa polgárai beszélgetéseit. 34
Mindenesetre azt észlelhetjük, hogy a kommunikációs hálózatok felügyeletével kapcsolatos problémákat már a
távíró- vagy a telefonrendszer kiépülésének első éveiben, tehát már a valódi ellenőrzést lehetővé tévő
technológiák megszületése előtt felvetették (vagy komoly, vagy parodisztikus formában). Sokan már a 19.
század utolsó éveiben megsejtik a képi médiumok feltalálását. Egy Robida nevű párizsi rajzoló metszetsorozata
például a képernyő lehetséges használatainak teljes és kimerítő katalógusával szolgál: mozi, televízió, képújság
és képtelefon. Robida képzeletében az egész világot átfogó telefonhálózat él, amely azt is lehetővé tenné, hogy
beszélgetőpartnereink képét kristályképernyőn lássuk. A technikai utópizmus persze gyakran esztétikai
konzervativizmussal párosul: a képernyők a minden polgári otthonban megtalálható tükör formáját öltik. A
„telefonoszkopikus” újság – amelynek feltalálását a rajzoló 1950-re várja – a gyarmati háborúk látványos
jeleneteit közvetíti majd, de lehet rajta színdarabokat is nézni, hivatalos ülést összehívni, sőt távol élő
családtagok is kommunikálhatnak egymással. Az utcákon felállított „telefonoszkóp-fülkékben” mindig
hozzáférhetünk majd a legfrissebb hírekhez. Robida eljut egészen az interaktivitás gondolatáig: amikor
telefonoszkópon keresztül saját otthonunkban ülve nézünk egy színdarabot, a szünetben szóba elegyedhetünk a
többi nézővel, sőt az előadás folyamán is kifejezhetjük tetszésünket vagy éppen elégedetlenségünket. Persze az
önkifejezés sem képzelhető el társadalmi korlátozás nélkül: elfogadhatatlan reakciók esetén a néző és a színház
kapcsolata egyszerűen megszakad…
Bár nem a legfennköltebb műfajokhoz tartoznak, a fentebb idézett textusok mégis tanúbizonyságot tesznek egy
új típusú érzékenységről. A 19. század végén élő emberek türelmetlenül várják a képi médiumok eljövetelét. Ők
alkotják majd a mozi és a rádió minden technikai újításra nyitott, lelkes közönségét.
2. II. fejezet | Az újság és az időszaki sajtó aranykora

„Arról szereztem tudomást, hogy Szarajevóban csökken az érdeklődés az irodalom iránt. Mindössze egy
tanárember van a városban, aki két irodalmi folyóiratra is előfizet. Vigaszt nyújt arra gondolnom, hogy léteznek
még ilyen emberek!”
(Joseph Roth: Croquis de voyage, 1927)
2.1. A SAJTÓIPAR FELTALÁLÁSA

2.1.1. Egy forradalom kronológiája
A nyomtatott médiumok fejlődésének motorja a 18. század utolsó éveitől kezdve és a 19. század egész folyamán
az időszaki sajtó volt. A periodikák különösen nagy jelentőségre tesznek szert a felvilágosodás végsőkig
átpolitizált századában. A sajtóforgalomban Anglia a listavezető: az 1780-as 9,5 millióról közel 30 millióra
ugrik az országban eladott újságok és folyóiratok példányszáma. A kontinentális nagyhatalmak egyelőre Anglia
mögött kullognak, bár a forradalmi eseményeknek köszönhetően a francia sajtó igen fontos lesz, az újságok
térhódítása pedig rendkívül jelentős politikai problémává válik. A könyv és a sajtó átfogó megújulása azonban
egy emberöltő múltán, a Júliusi Monarchia éveiben kezdődik el; a Második Császárság és a Harmadik
Köztársaság idején a folyamat pedig folytatódik, sőt felgyorsul. 35
A preindusztriális sajtó az ancien régime könyvkiadásához hasonló szervezeti keretek között működött. A
mérsékelt liberális ellenzék lapja, a Le Constitutionnel 1827-ben mindössze 20 ezer előfizetőt volt képes
felmutatni, ám ezzel még mindig messze megelőzte a 12 ezer előfizetőt számláló Journal des Débats-t és a
konzervatív lapokat, a La Gazette de France-t és a La Quo-tidienne-t. A viszonylag mérsékelt beállítottságú
Martignac-kormány lehetővé teszi, hogy Thiers, Mignet és Armand Carrel megalapítsák a Nationalt.
Általánosságban véve elmondhatjuk tehát, hogy a periodikák viszonylag alacsony példányszámban kelnek el (az
egész országban összesen 60 ezret adnak el a lapokból, amelyek vidéki beágyazottsága igen gyenge), viszonylag
Histoire des télécommunications en France. Dir. Catherine Bertho Lavenir. Paris, 1984, 88.
34
35
Pierre Albert: La presse. 2. kiad. Paris, 1971. A Második Császárság éveire vonatkozólag: Roger Bellet: Presse et journalisme sous le
Second Empire. Paris, 1967.
74
magas előfizetői áron (1835-ben évi 80 frank). A restauráció utolsó éveiben azonban megszületnek a havonta
vagy kéthavonta megjelenő minőségi folyóiratok, a Revue des Deux Mondes és a Revue de Paris (1829). Bár a
megjelenő új folyóiratok szellemisége kifejezetten rendszerbarát, a Polignac-kormány, illetve X. Károly
rendszere mégis a sajtó kérdésén bukik meg: „Az időszaki sajtó nem más, és természeténél fogva nem is lehet
más, mint a lázadás és az anarchia eszköze. […] A sajtó szüntelenül az engedelmesség és a hierarchia aláásásán
fáradozik, célkitűzése a közhatalom mozgatórugóinak megtörése és a zavarkeltés.”
A kezdeti időkben a Júliusi Monarchia kénytelen nagyobb mozgásszabadságot engedélyezni a sajtó számára:
csökkentik az újságalapításhoz szükséges kötelező letét összegét, és meghonosítják az esküdtbíráskodást
(márpedig az esküdtek még a Fieschi-féle merénylet után is felmentik a bíróság elé idézett újságírókat).
2.1.2. Girardin, a sajtó és a nyilvánosság

A modern időszaki sajtó „feltalálója”, Émile de Girardin a 19. század első éveinek Balzac tollára méltó
kalandorfigurája. Ismeretlen apától születik, először egy váltóügynökségnél dolgozik, felveszi Alexandre de
Girardin tábornok nevét, megpróbálkozik az írással {Émile, 1826), később azonban az időszaki sajtóval próbál
szerencsét {LeVoleur [A tolvaj], 1828; aLaMode [Módi] és Journal des connaissances utiles [A hasznos
ismeretek lapja]). A Revue de Paris hasábjain (1834) a közben parlamenti képviselővé előlépett Girardin nyíltan
megvallja programját: „Ha már népuralom alatt élünk, illendő, hogy a nép megtanuljon olvasni. Hat garas ára
okításban fogjuk tehát részesíteni...”
Két évvel később megalapítja a La Presse-t, amely évi 40 frankért fizethető elő - ez az összeg még a bekerülési
költségeket sem fedezi. A példányszám feltételezhető megugrása azonban kifizetődővé teszi a vállalkozást, és a
reklámhirdetések is nyereséget termelnek majd: „A lapban megjelenő hirdetések száma a példányszámmal
egyenes arányban fog emelkedni: a lehető legolcsóbban kell tehát eljuttatnunk a lapot a lehető legtöbb
előfizetőhöz. Az újságot a hirdetéseknek kell eltartaniuk. [...] Évi negyvenfrankos előfizetési díj mellett
könnyebben szerzünk tízezer előfizetőt, mint nyolcvanfrankos áron ezret.”
A számítás helyes, az ötlet korszakalkotó: az előfizetők reakciója igazolja a reklámpiaccal kapcsolatos

eszmefuttatás megalapozottságát. A La Presse már 1836-ban eléri a tízezres példányszámot, 1845-ben (amikor
áttérnek a nagy formátumra) 23 ezren, 1854-ben pedig 35 ezren fizetnek elő a lapra. Dutacq lapja, a Le Siècle,
ellenzéki beállítottságának köszönhetően még gyorsabban fejlődik. A francia újságok többsége kénytelen a
Girardin felvázolta fejlődési pályára állni. 1836 és 1847 között a párizsi napilapok összpéldányszáma 80 ezerről
180 ezerre emelkedik. Armand Carrel és Girardin (az előbbi halálával végződő) párbaja sokak vélekedése
szerint szimbolikus jelentőségű: a puszta üzletnek tekintett zsurnalizmus kivégezte az érvelő újságírást.
Ugyanezekben az években az Egyesült Államokban is megszületik a sajtóipar. 1833-ban Benjamin Day

megalapítja a The Sunt, a népszerű, szenzációhajhász lap prototípusát, amely kétcentes áron kerül forgalomba
akkor, amikor a konkurens lapot még hat centért árulják. Mivel az anyagiakban mérhető siker nem várat magára,
Gordon Bennett hasonló recept alapján szervezi újjá a Morning Heraldot, amely azért a műveltebb közönség
kegyeit keresi. 1860-ban Londonban hat reggeli és három esti napilapot találhatunk, amelyek példányszáma
általában tízezres nagyságrendű (a Times-ból 60 ezret adnak el).
2.2. A TÖMEGSAJTÓ FELÉ FÉLÚTON

A Girardin-féle lapkiadási elvek sikerét jelentősen megkönnyítette az a tény, hogy a Második Köztársaság
éveiben a sajtó korlátlan szabadságnak örvendett. A Második Császárság sohasem lesz képes visszaállítani a
megelőző állapotokat, a Harmadik Köztársaság pedig jó részben az időszaki sajtó szabadságának köszönheti
politikai győzelmét.
Az alábbiakban megkíséreljük leírni az ipari sajtó diadalának (szükségsze-rűen leegyszerűsítő) történetét. A

folyamatot négy, egymást részben átfedő szakaszra bonthatjuk.
2.2.1. Az újítás logikája: a folytatásos regény

Girardin egy versenytársa 1836-ban, a jó befektetés reményében, elindítja a Le Siècle című lapot, amely átveszi
a La Presse pénzügyi egyensúlyát biztosító elveket, továbbá bevezet egy jelentős újítást: részletenként közli
Dumas Paul kapitány című, 1838-ban írott regényét. Az ötlet rövid idő alatt ötezer új előfizetőt hoz a konyhára:
beindul a folytatásos regények divatja. Az ipari mediatizáció folyamata először érezteti hatását az irodalmárok
világában; a folytatásos regények írására specializálódó szerzők közül sokan meggazdagszanak (például
Alexandre Dumas), másoknak viszont nagy károkat okoz az újítás. A Goncourt fivérek így elégedetlenkednek
75
1859-ben: „Valóban, manapság csak a nagyon bátor írók állnak ellent a folytatásos regény kísértésének, hiszen
ez az új műfaj remek reklámot jelent, hétről hétre gőgösebbé válhat az ember, learathatja a tudatlanok bókjait,
nem is beszélve a kézzelfogható előnyökről, a színésznők is-meretségéről, a talmi dicsőségről és a csengő
aranyakról…”36
2.2.2. Új sajtóműfajok
1863-ban egy másik, szintén Balzac tollára méltó figura találja fel a nagyon nagy példányszámban kiadott,
populáris napilapot: Mose (más néven Poly-dore) Millaud-ról van szó, aki egy időben a tőkepénzes Isaac Mirès-
szel együttműködve a Journal des chemins de fer (Vasúti Közlöny) kiadója volt. 1863-ban tehát létrehozza a Le
Petit Journalt, amelyet számonként 5 centime-ért árul, és amelyben Ponson du Terrail és Émile Gaboriau
folytatásosait közli. A Le Petit Journal – amelyet már 1867-ben is Marinoni-féle rotatív sajtóval nyomtak – a
Második Császárság utolsó éveiben 350 ezer, 1877-ben 500 ezer, 1891-ben pedig egymillió példányban kel el.
Az 1876-ban alapított, hasonló szerkesztési elvek alapján működő Le Petit Parisien példányszáma 1914-ben
meghaladja a másfél milliót; az 1883-ban beindított Le Matin 1899-ben még csak 75 ezer eladott példánynál
tart, a világháború előestéjén azonban már 900 ezret adnak el belőle; végül pedig ne feledkezzünk el a Le
Journalról sem, amelyet bár csak 1892-ben alapítottak, 1914-re szintén eléri a milliós példányszámot. Ezek az
újságok tartalmukban némileg különböznek ugyan egymástól, de mindegyikükre jellemző, hogy egyre nagyobb
teret szentelnek a színes kishíreknek, az emlékezetes bűneseteknek, a szenzációs bűnpereknek. A vidéki sajtó is
fejlődésnek indul ezekben az években.37 A legjelentősebb napilapokat délen találhatjuk, tegyünk említést a La
Gironde-ról (amely 1872-ben felveszi a La Petite Gironde nevet), a toulouse-i La Depêche-ről és a lyoni Le
Progrès-ről. Az újonnan alapított újságok meglepően életképesek. Különféle modellek léteznek, ezek azonban
visszavezethetők három, jól elkülöníthető alcsoportra, amelyek jellemzőit a politikailag sokáig problematikus
képet mutató Bretagne példáján mutatjuk be.
Az első alcsoport az aktuális politikai hírekkel és általános tájékoztatással foglalkozó lapoké, természetesen
ezekből adják el a legtöbbet. A nantes-i republikánusok legjelentősebb orgánuma a Le National de l’Ouest (A
Nyugat népe), ide ír Ange Guépin doktor, a híres saint-simonista; Hyppolite Régnon viszont Lamennais
nézeteinek szellemében szerkeszti L’Union (Egység) című lapját. A L’Atelier (Műhely), a L’Alliance
(Összefogás), a L’Union keresztényszocialista lapok. 1889-ben dobják a piacra a rennes-i kiadású Ouest-Eclair
(Nyugati villám) című sajtóterméket, amely bizonyos kereszténydemokrata értékrendet képvisel.
A tudományos társaságok tevékenységéhez kötődő és célkitűzéseiket tük-röző szakfolyóiratokat a hagyományos

elvek szerint szerkesztik. E szakfolyóiratok nagy szerepet játszanak a cenzusos polgárság társadalmi, szellemi és
politikai tevékenységének szervezésében. Régészeti és nyelvészeti kérdésekkel például az 1823-tól kezdve
Nantes-ban megjelenő (és egész Bretagne-ban kézbesített) Le Lycée armoricain (Armorikai líceum), illetve a
rennes-i székhelyű Revue de Bretagne (Bretagne-i Szemle) foglalkozik. Gazdasági (különösen mezőgazdasági)
témákban pedig a Jules Rieffel által 1840-ben indított L’Agri-culture de l’Ouest de la France (Nyugat-
franciaországi mezőgazdaság) az illetékes. Rieffel 1843-ban egyébként megalapítja az Association bretonne-t
(Breton Szövetség), amely az agrárkérdések iránt érdeklődő nagybirtokos nemesek többségét tömöríti.
A folyóiratok nagy szerepet játszanak végül a regionalista kulturális újjászületés (esetleg szeparatizmusig fajuló)
programjának hirdetésében. Az 1911-ben létrejött breton nacionalista párt nagyban támaszkodik Breiz Dishual
(Szabad Bretagne) című folyóiratára; Émile Masson 1913-ban alapított Brug című lapja pedig egyszerre
szolgálja főszerkesztője (szocialista) politikai cél-kitűzéseit és az önálló breton kultúra és nyelv gondolatát.
1918–1919 után azonban mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy a romokban heverő és politikailag
széttagolt Európa többé nem képes elvitatni a világ vezető hatalmának szerepét az Egyesült Államoktól. Ezentúl
az amerikai sajtótermékek fejlődése határozza meg a szektor jövőjét. Az első világháború vége új korszak (the
New Era) beköszöntét jelzi, amelytől mindenki azt várja, hogy rövidesen általánossá válik a jólét. 1919-ben
megjelenik egy, a jövő szempontjából roppant fontos újítás, a tabloid: az újságot a klasszikus feles formátumban
(demi format) nyomják, ami roppantul megkönnyíti olvasását (még a tömegközlekedési eszközökön is
lapozgatható); tartalma és tördelése pedig a széles olvasóközönség igényeit kívánja kielégíteni. Az elsősorban a
botrányoknak és szenzációknak szentelt újság árát is nagyon alacsonyra szabják. Az első ilyen típusú kiadvány a
New York Daily News, amely az 1930-as évekre átlépi a másfél milliós példányszámot. Ugyanebben az
időszakban dobják piacra az első hírközlő hetilapokat, a Times-t (1923) és a Life-ot (1936), amelyek fokozatosan
egyre nagyobb olvasóközönséget hódítanak meg.
36
Journal des Goncourt. T. I. Paris, 1956, 640–641. (1859. október 29-i bejegyzés). Érdemes megemlíteni, hogy az első folytatásokban
közölt regény Balzac Vénlánya volt.
37
Anne-Marie Thiesse: Revues et maisons d’édition provinciales à la Belle Époque. In Mesure(s) du livre. Paris, 1992, 217–222.
76
2.2.3. A technikai újítások

A nagy példányszámú periodikák és napilapok megjelenése természetesen nem volna lehetséges, ha a század
közepének nyomtatási technikái nem tartanának lépést az új igényekkel: a lehető legrövidebb idő alatt a lehető
legnagyobb példányszámban kell kinyomtatni a lapokat. A munka hatékonyságnövelő újjászervezése jelenti a
probléma egyik lehetséges megoldását, amint ezt a stuttgarti Metzler példája mutatja: „A Stuttgartban megjelenő
ívek reggelenként kerülnek az olvasók kezébe, nyomtatásukat tehát már az előző nap délutánján el kell
kezdenünk. […] A Stuttgarter Allgemeine Zeitung esténként jelenik meg, de nyomtatását nem kezdhetjük
hamarabb, így rendszeresen tíz-tizenkét órával az olvasók előtt kell járnunk. A mechanikus sajtó használata
lehetővé teszi, hogy egészen 16 óráig készek legyünk új hírek fogadására, míg a város többi lapja, amelyek a
hagyományos nyomdagéppel dolgoznak, csak akkor tudnak berakni egy hírt a másnapi kiadásba, ha az reggel
10-11 óráig beérkezik. A Stuttgarter Allgemeine Zeitung tehát már hétfő este közölni tud egy 16 órakor
megérkező hírt, míg a többi lap csak szerda reggel teheti ugyanezt. Összesen tehát 34-36 órát nyertünk…”
A technikai újítások tehát képesek felgyorsítani a nyomtatási folyamatot, és megnövelni a lehetséges

példányszámot. A világon először, 1814-ben a Times használja a gépi nyomást; ebben az időben már olyan
nyomóhengeres nyomdagép előállításával kísérleteznek, amely képes lenne tovább növelni a termelékenységet,
és teljessé tenné a folyamat gépesítését. A New York-i Richard Hoe csak félmegoldással szolgál: azzal, hogy
megnövelte a nyomóhenger átmérőjét, valóban lehetségessé válik a tipográfiai alakzatok meghajlítása, hatalmas
gépezete azonban csak bizonyos körülmények között használható. Firmin Didot jól sejti, hogy az áttörést a
rotációs sajtó kifejlesztése jelenti majd: „Ami a sebességet illeti, elmondhatjuk, hogy egy mai nyomda
ugyanannyit képes termelni, mint húsz éve Párizs összes műhelye együttvéve. […] E percben jutott el hozzánk a
hír egy tervezőről, aki vállalta, hogy kidolgoz egy óránként húszezer lapot nyomtató masinát, amely egy óriási,
hengereken gördülő papírtekercs segítségével működik, és olyan gyorsan nyomtat majd, ahogy csak a gép
áttételei azt lehetővé teszik.”38
A Timesnál 1853-ban honosítják meg a rotációs sajtót, amely óránként 18 ezer példányban képes kinyomtatni a
lapot (1814-ben óránként csak 1100-at voltak képesek előállítani). Három évvel később, 1856-ban, az Hyppolite
Marinoni által feltalált hengeres sajtón két óra alatt a megfelelő példányszámban elkészül a La Presse. Miután
1888-ban Jean Dupuy (†1919) átvette a Le Petit Parisient, rövidesen az ipari sajtó gyöngyszemévé teszi a lapot:
a Derriey-féle hengerek egyszerre hat, majd tíz oldalt nyomtatnak, míg a Le Petit Journal Marinoni-féle
hengerei csak négyet. A rotációs sajtó feltalálása és folyamatos tökéletesítése bevégzi ugyan a nyomdaműhelyek
indusztrializálásának folyamatát, a vállalkozás belső egyensúlya azonban felborul: a szedésnek is fel kell vennie
az új tempót, hihetetlenül gyors ütemben kell munkával táplálnia az új gépeket, a vállalkozásnak tehát újabb és
újabb munkásokat kell felvennie, a bérköltségek viszont egyre nagyobb tehertételt jelentenek. A jövő útja
nyilvánvalóan a szedés gépesítése. Az ez irányú kutatások és kísérletek rövidesen eredménnyel járnak:
megszületik a linotype szedés, majd a 20. század elején az Egyesült Államokban elkészítik a monotype
szedőgépet is. A 19. század ipari forradalma a papír-előállításban is változásokat hoz: a tekercspapír
gyorssajtótól egészen a cellulózpapírig számos új találmányt sorolhatunk fel – mindegyikük komoly anyagi
következményekkel jár.
2.2.4. Az oldalszerkesztés
A minél népesebb olvasóközönség megnyerését célul kitűző kiadók nagy figyelmet szentelnek az újság
küllemének és az oldalszerkesztésnek, és egyre inkább szakítanak a hagyományosnak mondható könyvalakkal.
Rövidesen megszületnek a képes újságok, amelyeket eleinte fametszetes39 technikával készítenek, később pedig
litográfiákkal és fényképekkel színesítenek. A műfaj úttörői a Penny Magazine különböző leágazásai voltak; de
említsük meg a kor nagy képes újságait, az Illustrated London Newst, a L’Illustrationt és az Illus-tierte
Zeitungot is (1842). 1910-ben kerül piacra a párizsi kiadású Excelsior „illusztrált napilap”: tizenkét oldalas,
glaszépapírra nyomott kiadványról van szó, amelynek 1919-től kezdve munkatársai közé tartozik Albert
Londres is. Bár csak mérsékelt üzleti sikert arat, az Excelsior mégis kijelöli az utat, amelyen a két világháború
közötti időszaki sajtó járni fog. Régi számaiban bukkan rá egy fiatal orosz férfi azokra a fél évszázados árvízi
fényképekre, amelyek az elnököt az Elysée-palota foglyaként ábrázolják; a hajón a parlament felé tartó
képviselőket ábrázoló fényképek ébresztik fel a fiatalemberben és húgában a „Párizs mint Atlantisz”
mitologikus képzetét.40
38
Rapport du jury à l’Exposition universelle de 1849. Paris, 1849, t. III. 488.
39
A szálirányban vágott végfa (nagyon kemény) lemezből készült metszet. – A szerk.
40
Andrej Makine: A francia hagyaték. Budapest, Ab Ovo, 1996.
77
A 19. század végéig a cikkek hasábonként sorakoznak a lapokon, a főcímek, az utalások és más
nyomdatechnikai trükkök ekkoriban még nem használatosak. Ez azt jelenti, hogy már az első oldaltól kezdve
címmel ellátott és cím nélküli hasábok váltogatják egymást. Az Egyesült Államokban már jó ideje használatos
oldalszerkesztési eljárásokat a Le Matin honosítja meg Franciaországban: a lap szerkesztői több hasábot
rendelnek egy főcím alá, a cikkek jelentőségének függvényében szerkesztik meg az újságoldalakat (különösen
az első oldalt), a betűkészlet nyújtotta lehetőségeket egyes cikkek címeinek kiemelésére használják. Ekkoriban
már inkább a friss híreket emelik ki az első oldalon a részletes beszámolók és a folytatásos novellák rovására.
Ezeket az oldalszerkesztési technikákat41 rövidesen meghonosítják a konkurens lapok is: voltaképpen ekkor ölt a
maihoz hasonlatos formát az időszaki sajtó. Mindez persze bizonyos veszélyekkel jár: a frappáns főcímek
hajlamosak leegyszerűsíteni a valóságot, felnagyítani az események jelentőségét, esetenként pedig egyszerűen
hazugok.
Az írás és a befogadás között félúton elhelyezkedő esemény maga is kommunikációvá válik: a mindig
„kivételes” történésekről mindenki tudomást szerezhet, pontosan erre szolgál az újságírás csúcspontja, a
különkiadás, amelyet a városi rikkancsok az esetek többségében néhány óra alatt el is adnak. A fogyasztók
fokozatosan rászoknak a napi rendszerességű tájékozódásra, egyre inkább figyelnek a friss hírekre. Az amerikai
polgárháború új szakaszt nyit a tájékoztatás történetében: a széles néptömegeket ezentúl feltétlenül friss
információkkal kell ellátni, ahogy ezt a későbbi válságok története is mutatja. Az éppen Normandiában
tartózkodó André Gide-et még a régimódi vészharang félreverése tájékoztatja az 1914. augusztus 1-jei keltezésű
mozgósítási rendeletről:
„A harang egyszer csak elhallgatott, az ország egészét felrázó zaj elültével nyomott csend vette át az uralmat.
Finom eső szitált […] Criquetot-ban az emberek elidőztek a frissen kirakott falragasz előtt:
– Úgy látszik, most harmincmilliót akarnak.
– Nem kell minden rémhírt elhinniük – kiáltottam.
– A Le Matinban olvastam – válaszolt beszélgetőtársam.”42
Augusztus közepétől kezdve azonban „naponta nyolc újságot vettünk”; az egész ország aggódva követi nyomon
a csapatok bizonytalan mozgását a keleti fronton – a párizsi Gide éppúgy, mint a Bécsben időző Stefan Zweig
rövidesen meggyűlöli az újságolvasást, amikor kiderül, hogy a háború a legpesszimistább jóslatokban
foglaltaknál is jóval tovább fog tartani. Bár mindenki számára nyilvánvaló, hogy a katonai hatóságok cenzúrája
visszatart bizonyos híreket, mégis az időszaki sajtó jelentette a legfontosabb információforrást a háborús
években. Hasonló szerepet töltöttek be a közelmúltban (1990) az Öbölháború képei, amelyeket a világ televíziói
szinte egyenesben sugároztak: az események olyan gyorsan (száz nap alatt) zajlottak le, hogy a fogyasztóknak
nem volt idejük belefásulni a történésekbe.
2.2.5. Világméretű összehasonlítás

A 19. század vége a sajtó diadalának korszaka. A következő táblázat arról tanúskodik, hogy az 1900-as évek
bizonyos visszaesést és koncentrációt hoznak, amelyet a példányszámok emelkedése csak részben kompenzál.
2.1. táblázat - Franciaországban kiadott napilapok (1874-1914)
Napilapok
P árizs Vid ék
1874 1882 1892 1914 40 90 179 252 257 242
79
57
41
A témában még nem születtek alapos kutatások.
42
André Gide: Journal. Paris, 1940, 451.
78
Az 1900-as években a francia időszaki sajtó a világméretű összevetésben a második helyet foglalja el az
amerikai mögött. Az iparosodás és a koncentráció folyamatának köszönhetően a sajtó a nagy ipari országok
legdinamikusabban fejlődő szektora. A sajtóhoz ezer szállal kötődő amerikai politikai rendszer jellegzetességei
– elsősorban a választással betöltött tisztségek nagy részaránya – megfelelő magyarázatot nyújtanak arra a
tényre, hogy az eladott újságok száma az óceán túlpartján növekszik a leggyorsabb ütemben. Az 1835-ben
alapított New York Heraldot (amelyre később Joseph Pulitzer [1847– 1911] teszi rá a kezét) rövidesen az 1841-
ben Horace Greeley indította New York Tribune, majd az 1851-ben meginduló New York Times követi. Noha
még jó ideig a keleti partvidék lapjai uralják a piacot, a nyugati part sajtója fokozatosan kezdi ledolgozni
lemaradását.
Nagy-Britannia a 18. században úttörő szerepet töltött be, most azonban lemaradni látszik. Az 1788-ban a Daily
Universal Register helyére lépő The Times, bár a világ első teljességgel gépesítve nyomtatott lapja, 1860-ban
mégis mindössze napi 60 ezer példányban kel el. 1896-ban egy bizonyos Alfred Harmsworth (a későbbi Lord
Northcliffe, †1922) piacra dobja a fél pennyért árult Daily Mailt. Az új lap már az első évben eléri a 200 ezres,
1901-ben pedig meghaladja az egymilliós példányszámot, lehetővé téve ezzel Lord Northcliffe számára, hogy
egyszerűen megvásárolja a Timest.43
2.2. táblázat - Újságok a 20. Század elején
Év Lakoss ág (millió) P éldányszám Egy p éldányra jutó

(millió) lakosok száma
USA 1910 92 24,2 3,8
Franciaország 1913 39 6 6,5
Egyesült Királyság 1905 40 5 8
Olaszország 1913 36 3 12
Japán 1915 52 4,3 12
Oroszország 1911 173 3 58
2.2.6. A nélkülözhetetlen tőke

A gépesítés korára új fényben tűnik fel a befektetések és az eszközvásárlás megtérülésének problémája. Egy
nagy példányszámú újság működtetéséhez igen komoly tőke szükséges: a Le Petit Journal 1891-es évi
költségvetése meghaladja a tízmillió frankot. Ami a befektetéseket illeti, tőkét a bankoktól kell szerezni,
amelyek azonban csak egyre nagyobb kamatra adnak a sajtóipar képviselőinek; a hagyományos modellt
(amelyben a nyomda és a könyvkiadó általában egyszemélyes vagy betéti társaság volt) tehát fokozatosan
felváltják a kapitalista vállalkozások, amelyek gyakran részvénytársaság formáját öltik. A befolyásos
sajtótermékek ellenőrzése a befektetések megtérülésének nem látványos, de annál fontosabb módja.
A Vilmos-korabeli berlini sajtó története jól illusztrálja a koncentráció előrehaladását, illetve azt a folyamatot,
amelynek során a bankok átveszik az el-lenőrzést a sajtótermékek felett. A császári kormányzat támogatását
élvező August Scherl 1883-ban indítja el a Berliner Lokal Anzeiger című hetilapot, amelyet már indulásakor 200
ezer példányban adnak ki. Az újságot hirdetői tartják el, kétezer futár hordja ki a címjegyzékben szereplő berlini
lakosoknak. 1884-től kezdve hetente háromszor, 1885-ben naponta, 1889-től kezdve naponta kétszer jelenik
meg. A 12,5 milliós alaptőkével rendelkező August Scherl GmbH csoport a legnagyobb német kiadók közé
tartozik, sőt amikor (1910-ben) az Union Deutsche Verlagsgesellschaft (UDV) egy lipcsei bank támogatásával
mindössze 7 millió márkáért megveszi, valószínűleg a legnagyobb német kiadóvá növi ki magát.
A működéshez azonban további nagy összegű befektetésekre van szükség, így nem csoda, hogy a Scherl-csoport
maga is a legnagyobb tőkés érdekeltségek ellenőrzése alá kerül: irányítását Alfred Hugenberg (1865–1951), a
Krupp korábbi elnök-vezérigazgatója veszi át. Később Hugenberg más konzervatív német sajtótermékekre is
43
A. J. Lee: The Origins of popular Press in England, 1855–914. London, 1976; K. Koszyk: Deutsche Presse im 19. Jt. Berlin, 1966.
79
ráteszi a kezét; 1919-re a német konzervatív sajtó kétharmadát ő irányítja. Hugenberg ezenkívül részt vesz a
Deulig (1916) mozifilm-társaság, és ami még fontosabb, az Universum Film AG (UFA, 1917) megalapításában:
a 25 milliós alaptőkét a legnagyobb német cégek (Deutsche Bank, Dresdner Bank, Allgemeine Elektrizitäts
Gesellschaft, Henkel, Petroleum Union, Hamburg-Amerika Linie stb.) összefogása biztosítja. 1920 körül az
UFA több filmet állít elő, mint az összes többi európai társaság együttvéve.
Végül, mivel az újságok kinyomtatásával néhány óra alatt végeznek, a gépek a munkanap nagyobb részét
használaton kívül töltik. Ez a tény igen fontos az iparág pénzügyi egyensúlya szempontjából, hiszen a
befektetések megtérülését elősegítendő a műhelyek szívesen állítanak elő – olcsón és nagy példányszámban –
könyveket és más nyomtatványokat is. Teljesen kézenfekvő és logikus tehát, hogy az időszaki sajtó iparosodása
felgyorsítja az ipari könyvkereskedelem létrejöttének folyamatát.
2.2.7. A hírkereskedelem és a sajtóügynökségek

A sajtó működésében megfigyelhető újításokat az időkényszer szüli, az új feladatokat pedig új szereplők –
tudósítók, riporterek és sajtóügynökségek – csatasorba állításával kell megoldani.44 John Walker, a Times
igazgatója már 1815-ben hozzálát a nagyobb európai fővárosokba delegált állandó tudósítókból álló hálózat
kiépítéséhez: a tudósítók Párizsban összegyűjtött sürgönyeit egy speciális postaszolgálat juttatja el Londonba. A
nagyobb újságok rövidesen tudósítókat küldenek a fontosabb események helyszíneire. A krími háború (1854–
1856), az amerikai polgárháború (1861–1865) és az 1870-es porosz– francia háború történéseiről szóló
beszámolóik méltán teszik ismertté az első haditudósítók nevét.
1832-ben Garnier külföldi újságcikkeket franciára fordító irodát alapít, a lefordított cikkeket pedig eladja a
párizsi napilapoknak. A vállalkozást 1835-ben a Guizot támogatását élvező Charles-Auguste Havas vásárolja
meg. Havas egyre inkább hírek összegyűjtése felé orientálja a céget, kezdetben a távíróhálózatra támaszkodva,
később azonban állandó tudósítói hálózatot épít ki Franciaországban és külföldön egyaránt. A következő
lépésben, 1865-ben, fúzióra lép a Société générale des annonces-szal (ez a szervezet intézi a francia és külföldi
lapokban megjelenő reklámcélú hirdetéseket). Bár 1920-ban egységes részvénytársaságot hoznak létre, a Havas-
cég állandó pénzügyi gondokkal küzd, mígnem a Vichy-rendszer éveiben egyszerűen államosítják. A cég
története rámutat arra az ellentmondásra, amely az egész világot felölelő sajtóügynökség és a hanyatlófélben
lévő ország valós politikai súlya között áll fenn.
A Havas-féle modell azonban gyorsan követőkre talál, és rövidesen versenytársakban sem lesz hiány. Az
Associated Press 1848-ban jön létre: egy évvel később a Kölnische Zeitung, Németországban először, az
elektromos távírót hírek közvetítésére használja. Egy volt könyvkereskedő, a berlini Bern-hard Wolff távirati
hírek továbbításával foglalkozó magánügynökséget alapít (ebből nő ki később Continental Telegraphen). Az
ügynökség először csak a Nationale Zeitungnak dolgozik, rövidesen azonban a széles nagyközönség is igénybe
veheti szolgáltatásait. Szintén az 1847-es év történése, hogy a korábban Párizsban, a Havas ügynökségnél is
tevékenykedő hesseni Israel Beer Reuter45 (1816–1899) – aki bár egy rabbi fia, de bankárok is vannak a
családjában – csatlakozik Stargardhoz, és közösen könyvesboltot nyitnak a porosz fővárosban. Az 1848-as
forradalom után Reuter Berlinből Londonba költözik, és megalapítja a Reuter-hírügynökséget, amely rövidesen
a sajtónegyed szívében, a Fleet Streeten alakítja ki főhadiszállását. A Párizst Londonnal összekötő
távírókapcsolat, illetve London környékének remek távíróvezeték-ellátottsága az angol fővárost a világ
hírforgalmának központjává teszi. Kivételes helyzetét a Reuter mind a mai napig kihasználja. Manapság
egyébként az ügynökség elsődlegesen a pénzügyi és tőzsdei hírek továbbításával foglalkozik (amelynek éves
forgalma 1994-ben 2,3 milliárd fontsterlingre rúgott, a világ 149 országában több mint 300 ezer alkalmazottat
foglalkoztat), a friss hírek beszerzése és értékesítése már csak másodlagos szerepet játszik tevékenységében.
Annak ellenére, hogy az európai országok majd mindegyike megalapítja saját nemzeti hírügynökségét (említsük
meg a piemonti hivatalos hírügynökség 1853-as létrejöttét), a piacot egészen az 1900-as évekig a három nagy
főváros, London, Párizs és Berlin uralja. 1869-ben aláírt megegyezésükben Európát befolyási övezetekre
osztották, a kisebb nemzeti ügynökségek tehát csak a három nagy közvetítésével juthattak hírekhez. Az 1900-as
években azonban az amerikai Associated Press veszi át a világelső szerepét. 1907-ben megszületik az AP-ból
kiváló United Press. Az amerikai ügynökségek remek pénzügyi és technikai háttérrel rendelkeznek, legnagyobb
adujuk azonban az, hogy fényképszolgálatuk kitűnő.
2.2.8. A terjesztés
44
Olivier Boyd-Barrett – Michael Palmer: Trafic des nouvelles. Paris, 1981.
45
Amikor áttér katolikus hitre, felveszi a Paul Julius.
80
A sajtó iparosodása és a napilapok példányszámának rohamos emelkedése nem lett volna lehetséges a terjesztés
megfelelő struktúráinak kialakulása nélkül. A sajtótermékek hagyományosan előfizetés útján találnak gazdára,
egyre inkább szokássá válik azonban a lapszámok vásárlása is. A városok utcáin és forgalmas helyein
(Párizsban „a parkokban, a körutakon és a nagyobb keresz-teződésekben”) már a fejlődés korai szakaszában
feltűnnek az árusok és rikkancsok, akikkel a vasútállomások könyvesboltjaiban és kioszkjaiban éppúgy
találkozhatunk, mint a kávéházakban. Francia és külföldi újságokat és periodikákat az olvasókabinetekben lehet
böngészgetni, sőt 5 centime-ért már az Odéon szeles árkádjai alatt is friss hírekhez juthatnak a korabeli
érdeklődők. A berlini sajtósok számára a birodalmi posta irodát állított fel (Mauerstras-se),46 amely kizárólag az
újságkézbesítéssel foglalkozik. Számos más módja is ismeretes annak, hogyan lehet az óriási példányszám
mellett fenntartani a személyes kényelem bizonyos formáit: gondoljunk csak az angolszász országokban és
Skandináviában honos reggeli újságkihordókra, akiknek köszönhe-tően az előfizetők reggeli kávéjuk mellett
lapozgathatják saját lapjukat. Középtávon megfigyelhető, hogy a sajtó ellenőrzését célul kitűző befektetők
szívesen áldoznak a terjesztési hálózat működtetésére: a Messageries Hachette, amely a századforduló
Franciaországában az összes napilap és a folyóiratok többségének országos terjesztésével foglalkozik, a
Hachette-birodalom legértékesebb gyöngyszemének számít.
Az óriási befektetésekből természetesen futja hírverésre is: egyre nagyobb összeget költenek a sajtótermékek
reklámjára. Az üzleti siker elsődleges tényezője természetesen a termékinnováció – az áresés, a lapok
alakváltozása és tartalmi megújulása, valamint a folytatásos regények megjelenése. Persze ettől még minden
lehetséges eszközt be kell vetni a további sikeres működés érdekében: Franciaországot szinte ellepik a Le Petit
Parisien vásárlására biztató reklámplakátok; a Le Matint 1903-ban megszerző Bunau-Varilla – aki szívesen
közli egyébként Gaston Leroux elbeszéléseit – pedig a legkülönfélébb rendezvények (sportesemények, légi
bemutatók, autó- és kerékpárversenyek) támogatásával próbálja javítani lapja eladási statisztikáit.
2.2.9. A véleményformáló sajtó hatalma

A 19. századi politikai gondolkodás legfontosabb témái közé tartozik az időszaki sajtó és a politikai rendszer
viszonyának kérdése, különös tekintettel az elkötelezett sajtó problémájára. Az indusztrializáció folyamatának
előrehalad-tával a sajtótermékek, jól felfogott piaci érdeküknek megfelelően, egyre semlegesebb és
konformistább, az olvasóközönséget nyugalmából ki nem zökkentő hangvételt ütnek meg, voltaképpen
konzervatív döntéseket hoznak tehát.
Nézzük először a politikai paletta baloldalát: a kommün bukásával gyakorlatilag eltűnnek a szocialista
irányultságú sajtótermékek. Újjászületésük jeleit csak 1881 után észlelhetjük: Jules Vallès és Séverine 1883-ban
alapítja meg a Le Cri du peuple (A Nép Kiált) című lapot; a La Petite République 1883-ban kerül szocialista
kézbe; Jean Jaurès pedig 1904-ben hozza létre a L’Humanitét, amely egy évvel később az SFIO (a szocialista
párt) hivatalos orgánumává válik (1913-ban 320 ezer példányban adják ki). Az SFIO 1920-as kettészakadásakor
a kommunisták kezébe kerülő L’Humanité gyakran élesen támadja majd a szocialista irányultságú Le Populaire-
t (A népfi). A politikai centrum sajtóorgánumai jó ideig nem is álmodhatnak hasonló befolyásról, annak
ellenére, hogy két vezető lapjuk (az 1829-ben alapított Le Temps és Le Figaro) nagy ismertségnek örvend. A
mérsékelt köztársasági nézeteket tükröző Le Figaro egyébként következetes Dreyfus-párti kiállásával
idegenítette el magától olvasótábora jelentős részét; Gaston Calmette nyugodt konzervativizmusának
köszönhetően azonban a lap helyzete rövid időn belül stabilizálódik. A jobboldali lapok nem képesek baloldali
konkurenseikéhez hasonló példányszámot produkálni, igaz, hogy a megjelenő lapok széles palettája megosztja
az olvasóközönséget. A L’Écho de Paris 1884-ben szórakoztató lapként indul, ám rövidesen átveszi a Ligue de
la patrie française (Francia hazafias liga). Az újság hasábjain ennek köszönhetően híres publicisták – Albert de
Mun, Paul Bourget, Maurice Barrès, Henry Bordeaux – írásai látnak napvilágot. 1913-ban 120 ezret adnak el
belőle. Édouard Drumond 1892-ben alapítja meg a La Libre Parole-t, amelynek hasábjain bátran kifejtheti
antiszemita nézeteit. A royalista tábor nézeteit az 1898-ban alapított Cahiers d’action française (amelynek címe
1908-ban L’Action française-zé rövidül) tükrözi. Charles Maurras, Léon Dau-det és más kiemelkedő újságírók
tevékenységének köszönhetően a lap befolyása sokkal jelentősebb annál, mint amire példányszáma alapján
gondolhatnánk. Amikor azonban Maurras-t a második világháború után elítélik, lapja vele együtt eltűnik a
süllyesztőben.
Egészen különleges szerepet tölt be a francia újságírásban a katolikus sajtó, amelynek két vezető lapja a Le
Pélerin (A zarándok) és a La Croix (A kereszt). Ez utóbbi 1883 óta jelenik meg napilapként, 1913-ra már eléri a
170 ezres példányszámot. A politikai sajtó óriási befolyása bebizonyosodik a Harmadik Köztársaság éveiben: az
1877-es válság, a boulangizmus, a Panamabotrány és különösen a Dreyfus-ügy az eseményekről részletesen
beszámoló lapoknak köszönhetően eddig példátlan hatással jár a társadalomban. Az angol sajtó fejlődése is
46
Exezierfeld der moderne (Industriekultur in Berlin…). München, 1984, 372–381.
81
hasonló irányt vesz: „Vége a szép időknek – sajnálkozik a miniszterelnök –, amikor egy tájékozott úriember
megelégedhetett a reggeli és az esti lap átböngészésével; ma már minden zuglapot végig kell olvasnia, míg rá
nem akad bennük az őt rágalmazó cikkre.”47
A negyedik hatalmi ág óriási befolyásra tesz szert, ennek azonban ára is van. Nincs semmi különösen meglepő
abban a tényben, hogy számos francia államférfi, már az 1870-et megelőző időszakban is, a sajtó világából a
politika színterére lép át: egy emberöltővel Adolphe Thiers első próbálkozásai után Henri de Rochefort
szerkeszti a több mint 100 ezres példányszámú La Lan-terne-t (A Lámpás). Rochefort-t 1869-ben választják
meg először képviselővé, később rövid időre letartóztatják, majd szerepet kap a nemzeti összefogás
kormányában. A kor legjellemzőbb alakja azonban kétségkívül Clemenceau, aki kezdetben orvosi
tanulmányokat folytat, majd Arago támogatását élvezve először kisebb lapoknak dolgozik, azután a Le Temps-t
tudósítja New Yorkból. Visszatérése után Franciaországba, 1876-ban képviselővé választják, majd 1880-ban
megalapítja a La Justice-t. Mivel az 1893-as törvényhozási választásokon vereséget szenved, minden energiáját
a L’Aurore-nak szentelheti. Egészen addig szerkeszti a lapot, amíg az 1902-es választásokon újra mandátumhoz
nem jut.48
Arról sem szabad azonban megfeledkeznünk, hogy néhány újságíró és szerkesztő egyszerűen áruba bocsátotta a
tollát és meggyőződését, s a sajtóbotrányok sok olvasót elkedvetlenítettek. Ismeretes, hogy Bismarck, páratlanul
durva kifejezéssel élve, „csúszómászóalapnak” (Reptilienfonds) nevezte a hatalombarát újságok és
sajtókampányok lekenyerezésére szolgáló pénzösszegeket; a torzulásokért azonban nemcsak a sajtó, hanem a
politika is fele-lős. A Második Császárság éveiben Mirès például már szemmel láthatóan nem pártatlanul
szerkeszti a lapját, a Harmadik Köztársaságra pedig még jellemzőbbé válik ez a gyakorlat. 1874-ben egy
Philippart nevű belga üzletember a legjelentősebb lapoknál lobbizik annak érdekében, hogy nevet szerezzen
magának a pénzügyi körökben. A jelenséget egy rendőrségi jelentés a következőképpen kommentálja: „A
császárság utolsó éveiben szokássá vált, hogy példányszáma és befolyása (illetve inkább feltételezett befolyása)
arányában minden lap állandó havi apanázsban részesül. Ezzel magyarázható, hogy a pénzügyekkel is
foglalkozó újságok évi előfizetési díja nem haladja meg az 1 frankot, pedig előállításuk legalább évi 12 frankba
kerül. A különbséget a vállalatok állják. […] A Schrameck által szerkesztett Comic-Finance ezer példányban
jelenik meg, hatfrankos áron számolva mindez évi 6 ezer frank bevételt jelent, márpedig a lap valódi bevétele
legalább 45 ezer. Az egész sajtó így működik. A legnagyobb lapok éves bevétele 100 ezer frankra rúg,
szerkesztőjük pedig óvatos becslés szerint is legalább 50 ezret keres. Philippart 2 milliónál is többet költött arra,
hogy tevékenységéről A. Duchemin, Ch. Henry, A. és F. Paz, Buisson, F. Pelard, Constantin, Montbel,
Mercoeur, Spineli, Jude, Delafosse, Journault és Schrameck dicshimnuszokat zengjen…” 49
Említsünk meg ugyanakkor egy másik jelenséget, amely a későbbi tömegmédiumok (különösen a televízió)
működésére is jellemző lesz: a legjelentősebb folyóiratok, a legnevesebb újságírók mindig óvakodnak a
határozott állásfoglalástól, amely elfordíthatná tőlük olvasótáboruk egy részét. Ha csak az eladási mutatókat
nézzük, a piacot vitathatatlanul a tájékoztató jellegű sajtótermékek uralják.
2.2.10. A sajtómágnások
Az időszaki sajtó a Második Császárság éveiben a legtehetősebb pénzügyi körök kedvelt befektetési területévé
válik. Gondoljunk csak az építkezési vállalkozó Maurice Bunau-Varillára, aki miután megszerezte a Le Matint,
néhány év alatt Franciaország négy legnagyobb napilapjának egyikévé teszi. A mindenható sajtómágnás
ideáltípusát megtestesítő William Randolph Hearst (1863–1951) az Egyesült Államokban csinál karriert. Hearst,
aki egy kaliforniai milliomos szenátor ivadéka, 1895-ben veszi meg a New York-i Morning Journalt, amelyet
számonként 1 centért hoz forgalomba. A szenzációhajhász hírek és a képregény-sorozatok rövidesen roppant
népszerűvé teszik a lapot.
A francia Jean Prouvost roubaix-i textil-nagyiparos családból származik. 1924-ben a Paris-midit, 1930-ban
pedig a Paris-soirt szerzi meg, ez utóbbiból a kor népújságának prototípusát szándékozik létrehozni. 50 A
gazdaságossági szempontokat minden más megfontolás elé helyező Prouvost (a Prouvost-csoport minden
termékét ugyanaz a nyomda állítja elő) különös hangsúlyt fektet a fényképek közlésére: a Paris-soir
fotóriporterek egész hadát küldi minden fontosabb eseményre, beszámol az éppen zajló sportrendezvényekről
(elsősorban a Tour de France-ról), tökéletes anyagi és technikai hátteret biztosít munkatársai számára, akik két
47
Antony Trollope: Le Premier Ministre. Paris, 1995, 328–329.
48
Lionel Gallois: Journalistes et collaborateurs de la presse quotidienne à Paris, 1815–848. Doktori disszertáció. Paris, 1990; Philippe
Vallas: La Presse politique parisienne au lendemain de la loi du 11 mai 1868. Doktori disszertáció. Paris, 1990; Marc Martin: Journalistes
et gens de lettres (1820– 1890). In Mesure(s) du livre. Paris, 1992, 107–123.
49
Paris, Arch. Préf. Police, Ba 458, idézi Jean Bouvier: Les Rothschild: histoire d’un capitalisme familial. Bruxelles, 1992, 252–253.
50
Frédéric Barbier: Le Patronat du Nord sous le Second Empire: une approche prosopographique. Genève, 1989, 337.
82
repülőgéppel, autókkal, motorbiciklikkel, és természetesen a legmodernebb technikai eszközökkel rendelkeznek.

Néhány „fogása” máig emlékezetes: I. Sándor jugoszláv király 1934-es marseille-i meggyilkolásának képét a
Paris-soir helyszíni fotoriporterének és a belinográfnak (a képtáviratnak) segítségével az esemény után egy
órával már meg is jelenteti. A király belgrádi temetésén készült fényképek közlésével a Paris-soir ugyancsak
megelőzi minden versenytársát (a képeket Bécsig különrepülő vitte, onnan pedig belinográffal jutottak
Párizsba). E módszereknek köszönhetően a Paris-soir példányszáma 1939-ben eléri a kétmilliót. A sikert
Prouvost a következőképpen magyarázza: „Elég határozott elképzelésem van az újságírásról, amelyet a világ
minden országára nézve érvényesnek gondolok. Egy lapnak semmiféle áldozatot nem szabad sajnálnia a
példányszám növelése érdekében. Egy széles körben olvasott lap ellen senki nem tehet semmit, a lap erős, a
hirdetők megfizetik a reklám árát, akármennyibe kerül is. Ekkor már a befektetett tőke is megtérül, voltaképpen
minden bevétel tiszta haszon.”
Persze a siker nemcsak mennyiségi kérdés: a Paris-soir minden tekintetben minőségi szolgáltatást nyújt. A
lapban általában színvonalas írások jelennek meg, ami nem meglepő, ha tudjuk, hogy Blaise Cendrars, Saint-
Exupéry, Georges Simenon és Joseph Kessel is ide írnak, a hírszerkesztő pedig Pierre Lazareff. A példányszám
további növelése érdekében különböző további tartalmi és tördelési újításokat (például lóverseny-mellékletet)
vezetnek be. Prouvost 1938-ban szerzi meg a Match-ot, amelynek példányszámát egy év alatt 1,1 millióra
tornássza fel; az általa irányított női lap, a Marie-Claire eladási mutatói szintén a millióhoz közelítenek.
2.3. A KÖNYV KÜZDELME A MULANDÓSÁGGAL

Az időszaki sajtó dinamikus fejlődése, az új médiumok (a rádió, majd később a mozifilm és a televízió)
fokozatos térhódítása, az új eszközök által ösztönzött (különösen az Egyesült Államokban érezhető)
életformaváltozás következtében a könyvnek a 19. század utolsó évtizedeitől kezdve néha igen komoly
válságokkal kell szembenéznie, hiszen az új médiumok tartalmi, elérhetőségi szempontból és árukat tekintve
egyaránt komoly versenyre kényszerítik.
2.3.1. A könyv válságai

A probléma lényege, hogy a könyv előállításának formái nem felelnek meg a piaci kívánalmaknak, ami időről
időre komoly nehézségeket okoz ugyan, a könyv azonban mindig megpróbál alkalmazkodni az új kihívásokhoz.
Természetesen az általános dekonjunktúra is érezteti hatását: 1880-ban mindenki gazdasági válságról kezd
beszélni, amely Angliában például azzal a következménnyel jár, hogy megnő a munkanélküliség, és korlátozzák
a fizetések névértékét. A fogyasztóknak jól meg kell gondolniuk minden pénzkiadást, így az esetek többségében
inkább periodikákat vesznek, mint könyvet; az ipari könyvkiadás pedig bizonyos értelemben kényszerpályán
mozog, így egyre több, egyre nehezebben eladható könyvet dob piacra. 51 A 19. század utolsó évtizedeiben a
francia szakmai szervezetek sokat beszélnek a könyvkiadás állítólagos válságáról. Németországban a piac
szigorú szabályozásának következtében megnő ugyan a könyvek átlagos fogyasztói ára, a vilmosi birodalom
(amelyet az európai Amerikának is nevezhetünk) azonban elég dinamikusan fejlődik ahhoz, hogy a kiadott
könyvek száma továbbra is növekedjék.
Bár a legújabb kutatások tükrében a válság nem is tűnik annyira jelentősnek (a szakmabeliek a dolog
természetéből adódóan szeretnek sötét képet rajzolni helyzetükről), a könyv kétségtelenül nehezen
alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez. A munkaerő drágulásával egyenes arányban növekszik a könyv
átlagos fogyasztói ára; ez pedig rontja pozícióit az egyre olcsóbb és ráadásul a kormányok támogatását is élvező
időszaki sajtóval folytatott versenyben.
2.3.2. Megújulási kísérletek

A bonyolult helyzet felvetette kérdésekre háromféle válasz lehetséges. Vázoljuk fel emlékeztetőképpen az első
megoldást: Németországban már a fejlődés igen korai szakaszában megindul a koncentráció folyamata, a
pénzügyi érdekeltségek erőnek erejével átveszik az uralmat a könyvkiadás és a média világában, amelyet a
tömegtermelés módszereire támaszkodva működtetnek. Franciaországban ugyanezt a modellt a Harmadik
Köztársaság tankönyvkiadása viszi tökélyre: iskolai könyvekből a piac akár tízmilliós példányszámokat is képes
felszívni. A második lehetséges megoldást a főleg Franciaországra jellemző gyors és erőteljes iparosodás,
valamint a fogyasztói árak érzékelhető csökkentése jelenti. Az auvergne-i könyvkereskedőcsaládból származó
(és Párizsban 1854-ben letelepedő) Arthème Fayard 1894-ben indítja be igen merész és ambiciózus
könyvsorozatait: az 1904-ben életre hívott Modern biblio-thèque (Modern könyvtár) a kor legnagyobb íróinak
51
„Ennek a szakmának befellegzett, már így is túltermelés van”, véli John Galsworthy Fehér majom című írásában.
83
műveit közli első kiadásban, méghozzá Paul Bourget szerkesztésében. A hagyományos „filléres” regényekre
jellemző in-octavo formátumú könyveket rendszeresen 100 ezret meghaladó példányszámban adja ki, 0,95
frankos áron – ezzel a költségaránnyal számolva egy 650 ezer leütést tartalmazó kiadvány kerülne tehát 1
frankba. Egy évre rá Fayard útjára indítja a Livre populaire (Népszerű könyv) sorozatot – a kollekciót Charles
Mérouvel Chaste et flétrie (Szűzies és hervadt) című műve nyitja, de itt jelenik meg Michel Zévaco
Pardaillanja, valamint Eugène Sue, Paul Féval, Émile Gaboriau több műve is. A reklámszöveg a
következőképpen szól: „A Népszerű könyv az egyetlen sorozat, amely 65 centime-os áron 450 vagy akár 800
oldalas terjedelemben közli legnépszerűbb íróink kiemelkedő munkáit.”
A Fayard-féle modellnél olcsóbban gyakorlatilag nem lehet sem könyvet, sem periodikát előállítani: 1 frankért
adott esetben akár kétmillió leütésnyi szöveget kap az olvasó. A sorozatot a Meilleurs livres (Legjobb könyvek)
című és a Les maîtres du roman populaire (A szórakoztató regény nagymesterei) című kollekciók teszik
teljessé; előbbi a francia irodalom klasszikusainak műveit tartalmazza, kisméretű, fűzött kötetekben, 10 centime-
os áron (a vásárló 1 frankja tehát 2,2 millió leütést ér). Az ipari könyvkiadókat üzleti megfontolások motiválják,
ez azonban nem jelenti szükségszerűen azt, hogy rossz minőségű irodalmat állítanának elő: ne feledjük, hogy ez
a bűnügyi regény aranykora, ezekben az években születnek meg alapmítoszai, többek között Sherlock Holmes
alakja.52
A harmadik lehetséges út a tartalmi megújulás útja: milyen típusú szövegek közlésével lehetne kielégíteni a
lehető legszélesebb olvasóközönség elvárásait? A különféle ismeretterjesztő és gyakorlati célokat szolgáló
kézikönyvek kiadása ígéretes kihívásnak tűnik. A viktoriánus Angliát, ahol a gazdasági fellendülésnek
köszönhetően megemelkedik a középosztály életszínvonala, elözönlik az életmóddal kapcsolatos kézikönyvek
és a háztartással foglalkozó periodikák (például The English Woman’s Domestic Magazine – Az angol
háziasszony magazinja). Sarah Ellis 1839-ben adja ki a Women of Englandet, és a későbbiekben is kihasználja a
témában rejlő lehetőségeket. A kor bestsellere Isabella Beeton Book of Household Managementje (A háztartás
vezetésének könyve), amelyet már megjelenése évében (1861) több mint 60 ezer példányban elkapkodnak.53 Az
egészen más műfajban tevékenykedő francia Ernest Flammarion Didier alkalmazottjaként kezdi karrierjét, aztán
Marpon munkatársaként dolgozik az Odéon árkádjai alatt, 1876-ban azonban saját lábára áll, kis
könyvkereskedést nyit, amelyet rövidesen könyvkiadóval egészít ki. Abból az elvből kiindulva, hogy olvasóinak
többsége a minőségi irodalomra kíváncsi, Zola, Malot, Daudet és Maupassant és mások műveit adja ki. A
tömegigények intelligens kielégítését szolgáló vállalkozás sikerének okai között a könyvek alacsony ára és az
igényes illusztrációk említhetők. A cég legsikeresebb kiadványa mégis Claude Flammarion (a kiadó
testvérbátyja) Astronomie populaire (Népszerű csillagászat) című munkája.54 Fayard és Flammarion új típusú
kiadványainak megjelentetésével párhuzamosan tovább futnak a régi, még a Második Császárság éveiből
származó, Michel Lévy módszereire építő könyvsorozatok is – 1889-ben 1649 új könyv jelenik meg (ebből 143
regény és 25 színdarab idősebb Alexandre Dumas tollából).
Feltétlenül hangsúlyoznunk kell az ipari tömegtermelés működési elveiből következő jelenségek ismétlődő
jellegét: a pénzügyi tényezők korról korra minden alkalommal nagyobb jelentőségre tesznek szert; a
periodikusan visz-szatérő válságok elhárítását célzó megoldási kísérletek ugyanakkor mindig sikeres
termékinnovációhoz vezettek (árcsökkenés, formai és tartalmi megújulás). Aldo Manuzio 1500-as évekbeli,
velencei kiadványaitól kezdve a 17. századi Elsevier-féle nyomtatványokon át egészen Gervais Charpentier-ig,
Michel Lévyig és Anton Philip Reclamig az újítók mindig ugyanazt az utat próbálják követni: kezelhetőbb,
könnyebben olvasható köteteket előállítani, méghozzá egyre alacsonyabb áron. Ezen évszázados logika
szellemében kerül sor 1935-ben a máig használatos zsebkönyv formátum „feltalálására”: a Penguin Books
(Allen Lane) kiadványait 6 pennyért, azaz egy doboz cigaretta áráért hozzák forgalomba – természetesen a
minél magasabb példányszám elérése érdekében. A sorozatban először Ernest Hemingway és André Maurois
művei, valamint két bűnügyi regény, Agatha Christie és Dorothy L. Sayers munkái jelennek meg. A kötetek
nemcsak a könyvesboltokban, hanem a nagyáruházakban is kaphatók. A háború okozta pénzügyi nehézségek és
az egyre növekvő konkurencia ellenére a Penguin Books mind a mai napig sikeres. Amerikában Simon és
Schuster honosította meg a zsebkönyv modelljét; paperback-jeikből 1951-ben több mint 230 millió példányt
adtak el.
Az évszázados logika a 20. század második felében is érvényesül. A zsebkönyv európai sikere annál is
meglepőbb, mivel a mindent elárasztó sajtótermékek és az új médiumok (rádió, televízió, majd később a CD-
ROM) kettős konkurenciájával szemben kell helytállnia. Az utóbbi idők legjelentősebb eseménye az ezerlírás
52
François Lacassin szerint a bűnügyi regény az akkoriban kiépülő metropoliszok jellegzetes terméke (Mythologie du roman policier. Paris,
1974, 2 vol.).
53
Monica Charlot – Roland Marx: La Société Victorienne. Paris, 1978, 50–54.
54
Elisabeth Parinet: La Librairie Flammarion, 1875–1914. Paris, 1992.
84
könyv olaszországi megjelenése 1992-ben. Ezer líráért egy kávét kaphatunk, a hivatalos statisztikák szerint
pedig abban az évben a könyvek átlagos ára 34 ezer líra volt. Szülőatyjának (Marcello Baraghini és a Stampa
Alternativa) személyén keresztül a mille lire az 1970-es évek alternatív mozgalmaihoz kötődik. A kiadvány
pénzügyi mutatói a következőképpen alakulnak: roppant alacsony bekerülési költségek (200 líra alatt), aprócska
méret, 50 ezres példányszámú első kiadás. A sorozat egy ideig nem tett szert különösebb ismertségre, 1992-ben
azonban kétmilliónál is többet adnak el be-lőle, a modellt pedig a versenytársak is átveszik mind
Olaszországban (Newton Compton), mind Franciaországban (a tízfrankos könyvek).
2.3.3. Terjesztés és reklám

Vizsgáljuk meg végül a könyvterjesztés és a reklám struktúráit, amelyek szintén hozzájárulhatnak az ipari
könyvkiadás nehézségeinek megoldásához. Az ipari könyvkiadás kiépülése teljesen új megvilágításba helyezi a
terjesztés problémáját: aki képes a terjesztés hatékony újjászervezésére és a megfelelő anyagi körülmények
biztosítására, egyrészről lehetővé teszi, hogy egyre nagyobb mennyiségű könyv egyre gyorsabban kerüljön a
piacra, másrészről pedig irányítása alá vonja a könyvkiadás költségszerkezetét, s így végső soron ellenőrzést
gyakorol az egész üzletág felett. Nem véletlenül fordítanak a kérdésre óriási figyelmet a német könyvesek: a
német könyvkiadás szervező elve a könyvterjesztés, az elosztás központja pedig Lipcse. Lipcse központi
szerepét két okkal is magyarázhatjuk: egyrészt ez a székhelye a könyvkiadók bizottmányának, másrészt pedig a
város kitűnő szállítási infrastruktúrával rendelkezik (a különvonatok és különkocsik a „könyvnegyed” közvetlen
szomszédságában található főpályaudvar egy speciálisan erre a célra elkülönített részéről indulnak). Néhány nap
leforgása alatt minden könyv eljut a német könyvkeres-kedői hálózathoz tartozó könyvesboltokba – legyen szó
akár németországi, akár külföldi eladóhelyekről; két hét alatt még az Egyesült Államok keleti partjára is
vállalnak szállítást.
A kiadók egyre rendszeresebben használják ki a reklámlehetőségeket.55Szívesen alkalmaznak például széles

ismeretségi körrel rendelkező olvasókat, akik bejáratosak vélemény- és ízlésformáló körökbe és társaságokba. A
Gon-court-díj bizottságában a különböző kiadók számos beépített emberrel (az esetek többségében általánosan
elismert irodalmárok) rendelkeznek; mindez persze lehetetlenné teszi az elfogulatlan döntést. A Gallimard
alkalmazásában álló párizsi Paul Léautaud így panaszkodik a gyenge minőségű kéziratokról, amelyeken át kell
rágnia magát: „Nincs borzasztóbb dolog, mint középszerű kéziratokat olvasni. Egyébként elég gyorsan
elintézem a dolgot: az első nyelvhelyességi hibánál megy is a szemétkosárba.” 56
A német nyelvterületen működő Cotta kiadó, annak ellenére, hogy pénzügyi függetlensége már a múlté,
továbbra is ad ki irodalmi folyóiratokat, például a Der Greifet (Griffmadár). A lap főszerkesztője, Karl Peter
Rosner, aki a bécsi irodalmi körök elismert alakja, 1912-ben komoly erőfeszítéseket tesz, hogy Stefan Zweiget
megnyerje a lap munkatársának. A 19. század utolsó éveiben meghonosodik a sajtóattasé intézménye, az írók
pedig egyre gyakrabban kérnek fel irodalmi ügynököket ügyeik képviseletére. Említsük meg továbbá, hogy az
olvasók érdeklődésének felkeltésére a kiadók irodalmi díjakat kezdenek osztogatni. Az új találmányt André
Gide már 1910-ben a következő szavakkal ostorozta: „Péguy meglátogatott, csak azért, hogy megkérdezze,
kinek tudnék a lelkére beszélni a Goncourt-díjat odaítélő bizottságból. Micsoda borzalmas ötlet ez a
díjosztogatás! Szegény Péguy két hete csak lépcsőkön szaladgál fel és alá, ajtókon kopogtat stb.” 57
Végül említsük meg, hogy a kiadók mind gyakrabban küldenek tiszteletpéldányokat, így próbálván megnyerni a
könyvkereskedőhálózatok, a kiskereskedők, sőt a magánemberek jóindulatát.
2.4. POLITIKAI SZEREPVÁLLALÁS: TÖMEGMÉDIUMOK ÉS

TOTÁLIS RENDSZEREK
2.4.1. Média és manipuláció
Az itt elemzett jelenség csak látszólag ellentmondásos: a tömegmédia roppant eredményes eszköze lehet a
demokrácia győzelmének, majd hatékony működésének. Ezzel az állítással egyetértett Georges Sand is, amint
ezt az alábbi, az újságolvasás jótéteményeiről írott optimista hangvételű sorai tanúsítják: „Azt mondhatjuk, hogy
az újságírás, mely első és utolsó a dolgok között […] új, fejlődéssel, sikerrel és gondokkal teli életet adott az
embereknek. Képzeljük csak el: egy hang minden reggel elmeséli nekünk, mi is történt előző nap az
emberiséggel. A hang néha nagy igazságokat, néha borzalmas hazugságokat hoz tudomásunkra, de akárhogy
55
„Olyan korban élünk, amelyben ha elég pénzzel rendelkezünk termékünk reklámozására, szinte bármit könnyen eladhatunk…” (Anthony
Trollope: Le Premier Ministre. Paris, 1995, 468.)
56
André Gide: Journal, 1889–1939. Paris, 1940, 13–14. Lásd továbbá Pierre Assouline: Gaston Gallimard. Paris, 1985, 120.
57
André Gide: Journal, 1889–1939. Paris, 1940, 322.
85
legyen is, nem mondhatjuk-e, hogy nagyszerű dolog azonnal tudomást szerezni mindenről, ami a közösség életét
érinti…”58Nem feledkezhetünk meg azonban arról, hogy ugyanezeket az eszközöket már régóta a
demokratizálódás, a politikai részvétel kiterjesztésének folyamata ellenében is fel lehetett használni (gondoljunk
a cenzúra hagyományos szerepére vagy a szubtilisebben működő öncenzúrára). Ennél azonban rémisztőbb, hogy
a médiumok egy párt, egy kormányzat, egy állam szolgálatába állíthatók. A totális rendszerek alapjául a
demokráciáétól mindenben eltérő politikai filozófia szolgál: a minden apró tényt értelemmel felruházó
világmagyarázat uralmán mindössze néhány, erre a célra kijelölt propagandista dolgozik. A média ellenőrzése és
politikai célú felhasználása – a cenzúra és a propaganda – központi szerepet tölt be a rendszerben. A látszólagos
ellentmondás magától feloldódik, ha arra gondolunk, hogy az utolsó totális rezsimek (a kommunista rendszer)
azért omlottak össze, mert nem voltak képesek érdemben reagálni a médiában bekövetkezett világméretű
változásokra. Azt sem felejthetjük el azonban, hogy a piac, illetve általában a liberális piacgazdaság új keletű
teljhatalma – amely homogenizálja és a középszerű termékek előállítására serkenti a gazdaságot – nehezen
észlelhető, ám annál nagyobb veszélybe sodorja a fontosabb médiumokat is.
2.4.2. Oroszországtól a Szovjetunióig

Talán az 1917-es kommunista forradalom és a Szovjetunió példáján mutathatjuk be a legmeggyőzőbb módon,
hogyan kell felépíteni és végigvinni egy olyan médiastratégiát és médiapolitikát, amelynek végeredménye a
médiát a lehető legszigorúbban ellenőrző rendszer kiépülése lesz.
Lássuk először a cárizmusból a bolsevizmusba történő átmenet kérdését. A rendőrállami struktúrák és a mély
társadalmi-politikai egyenlőtlenségek ellenére a 19. század cári Oroszországában mégis végbement a gazdasági
modernizáció folyamata, sőt bizonyos mértékben a kultúra is modernizálódott. Bár 1913-ban a lakosság
háromnegyede írástudatlan, valamiféle fejlődés mégis beindul. Számos egyetemet alapítanak: Kazanyban
(1804), Kijevben (1834), Odesszában (1865), Tomszkban (1888) és Szaratovban (1909). Mivel az egyetemisták
számára biztosított feltételek messze vannak az ideálistól, nem véletlen, hogy az orosz fiatalok nagy számban
folytatnak tanulmányokat külföldi egyetemeken, különösen Németországban és Párizsban. Az egyetem mégis a
modernizmus és a felforgató gondolat szimbólumává válik – gondoljunk csak Jaroscsenko 1883-ban készült
festményére, az Orosz diáklányra, amelyen az esőben könyvekkel a hóna alatt határozottan lépkedő diáklány
valamiképpen az új Oroszország megszületését jelképezi… Az 1880-as évek adminisztratív diktatúráját
követően az állóvíz megpezsdülni látszik a 20. század első éveiben: 1908-ban törvényt hoznak a kötelező elemi
oktatásról; az évente kiadott könyvek száma pedig 1800-ról (1865) 12 ezerre ugrik (1900). 1905-ben meg-
szűnik az előzetes engedélyeztetés kötelezettsége, a kiadott periodikák száma ennek köszönhetően eléri a 3600-
at, ebből 1100 napilap. A lakosság egyre nagyobb hányada kész a nyugati típusú modern kultúra befogadására:
Kerenszkij apja annak a szimbirszki gimnáziumnak volt az igazgatója, ahová Lenin is járt. Kerenszkij később az
egyetemen, majd a pétervári ügyvédi kamarában folytatja karrierjét.
A külföldön élő orosz értelmiségiek könyvek és folyóiratok, tehát végső soron a nyomtatott betű segítségével
gyakorolnak befolyást az otthon maradottakra. Az igen megosztott marxisták és szocialisták kidolgozzák az
agitáció szisztematikus elméletét (Az agitációról – ez volt egy Vilniusban kiadott brosúra címe). Az Iszkra című
folyóiratot 1900-ban alapítják meg, Lenin pedig 1905-ben dolgozza ki a hivatásos forradalmárokból álló
csoportok szükséges-ségéről szóló elméletét (Mi a teendő?). 1905. október 26-án, a politikai és társadalmi
válság kellős közepén, a szentpétervári nyomdászok szovjetje a munkásküldöttek szovjetjévé növi ki magát, és
kiadja az Izvesztyiját – legbefolyásosabb tagjait december 16-án letartóztatják, és Szibériába száműzik. Néhány
sanyarú esztendő múltán, 1912-ben kezdődik újra az agitáció, amikor a Pravda megjelenik Szentpéterváron.
A politikailag képzett kisebbség elmélete megfelelő magyarázatot nyújt arra, miért is volt olyan hatalmas
jelentősége a nyomtatásnak az orosz kommunisták szemében. A fenti történésekkel párhuzamosan a nyugati
liberalizmus eszméi tért hódítanak a nemesség és a burzsoázia bizonyos köreiben. Amikor II. Miklós rendszere
az első világháború csapásai alatt összeomlik, a liberálisok rövidesen szembekerülnek a szovjetekkel és a
bolsevikokkal. A küz-delemből az utóbbiak kerülnek ki győztesen: „mostantól kezdve a szocialista rendet
építjük”, jelentette ki Lenin. Az új rendszer első éveit a szellemi élet nagyfokú szabadsága jellemezte, bár a
politikai propaganda áthatotta a társadalmat. 1918 és 1921 között a Leninről elnevezett, mozgó filmszínházzal,
másoló és montírozó laboratóriummal, könyvtárral és nyomdával felszerelt „agitációs vonat” a polgárháborús
Oroszország nyugati részét járva több tízezer könyvet és röpiratot osztott szét a lakosok között. A polgárháború
éveiben még négy hasonló elven működő „agitációs vonat” járta az országot; és léteztek „agitációs” hajók,
automobilok, de lovas kocsik és szánok is.
58
Georges Sand: Un hiver à Majorque. Meylen, 1985, 51.
86
1922-től kezdve az egypártrendszer elméletének megfelelően egyre szigorúbb a felügyelet, azonban

vitathatatlanul megélénkül a nyomdák tevékenysége. Az állam fokozatosan kiépíti az írásbeliség irányításához
szükséges struktúrákat, a propaganda és a cenzúra gépezetét, központosítja az anyagellátást (például a papírhoz
jutás lehetőségét). A Pravda a párt, míg az Izvesztyija a kormányzat orgánumává válik; az írástudatlanok aránya
gyors ütemben csökken; a statisztikák szerint 1939 előtt már 89 ezer periodika működött az országban. A
Szovjetuniót 1926 során beutazó Joseph Roth észleli ugyan a fejlődést, de beszámol az ellentmondásokról is:
Kazanyban tatár nyelvű újságokat árulnak,59 Asztrakánban semmiféle infrastruktúra nincs, még boltok
sincsenek, ennek ellenére „van egy technikum, vannak könyvtárak, klubok és színházak; az imbolygó ívlámpák
pedig kirakatokat világítanak meg…”60
Roth világosan látja, hogy Oroszország újsütetű kultúrája sokkal inkább a mennyiségen, mint a minőségen
alapul. A tömegek nagyon alacsony átlagműveltségének megemelését célzó törekvések következtében
hanyatlásnak indul a politikailag egyébként is gyakran veszélyesnek bizonyuló elitkultúra: „Elvtársak, most az
önmérsékletnek, a haszonelvűségnek és a fegyelemnek jött el az ideje. A mi Oroszországunknak nincs szüksége
zsenikre és túlművelt főkre. Iskolamesterek kellenek, nem zaklatott teoretikusok. […] A néptömeg testi és
szellemi higiéniáját (amelyet akár felvilágosodásnak is nevezhetünk) olvasókönyvek, nem pedig irodalmi
alkotások teremthetik meg. […] Anyagi, politikai és társadalmi téren a forradalom már lezajlott. Erkölcsi és
szellemi téren azonban a mennyiségi változások még nem csaptak át minőségibe.” 61
A kiadványok számának emelkedése nem jelent semmiféle nyitást, a statisztikák csak a rendszer önigazolását
szolgálják, minden eredeti gondolat halálra van ítélve. A sztálinizmus természetesen minőségi változást hoz a
rendszer működésében: a cenzúra helyét a tiltás veszi át, a rendőrségi felügyelet és elnyomás egyre fontosabb
szerepet játszik, az értelmiséget pedig bizonyos időközönként megtizedelik, sokakat szibériai fegyenctelepekre
száműznek. Ellenzék és ellenállás híján a pártbürokrácia egyetlen feladata saját hatalmának fenntartása, a
rendszer pedig egyre zártabban működik: bár az 1939-es alkotmány 125. cikkelye garantálja a sajtó szabadságát,
ez a szabadság csak és kizárólag „a dolgozók érdekeinek szolgálatában és a szocialista rendszer erősítése
céljából” gyakorolható. Ilja Ehrenburg (aki 1954 után az irodalom desztalinizációjának kulcsfigurája lesz) a
következő szavakkal panaszkodik André Gide-nek a szovjet propaganda sikeréről: „Fiatalkoromban ha azt
ajánlották nekünk, hogy ne olvassunk el egy könyvet, azonnal rávetettük magunkat. A tiltás volt a legjobb
ajánlás. A mai húsz-huszonöt éves fiatalok egészen másképp gondolkodnak: ha azt mondják nekik, hogy egy
könyv rossz és ártalmas, a világ minden kincséért ki nem nyitnák.” 62
2.4.3. Nácizmus és ellenállás

Szó sincs arról, hogy párhuzamba kívánnánk állítani a két, egymástól lényegi pontokon különböző rendszert, a
kommunizmust (akár annak sztálini formájában) és a hitleri nácizmust; egyszerűen csak megkíséreljük
bemutatni, milyen szerepet szánt az 1933 és 1945 között Németországot uraló rendszer az írásbeliségnek és a
médiának.
Paradox módon a hitleri totalitarizmus két szempontból is a könyvre és a könyves kultúrára támaszkodik – ez
utóbbit eltorzítja, később pedig elpusztítja. Ismeretes, hogy Németország a könyvnyomtatás szülőföldje,
Gutenberg hazája; e munka megelőző fejezeteiből is nyilvánvaló lehet, hogy a könyves kultúra a német kultúra
leglényegibb alkotóeleme. Ezt az állítást a contrario igazolja az a Lengyelország elfoglalását követően kiadott
rendelet, amely szerint a lengyel lakosság ezentúl mindössze négy éven keresztül járjon elemi iskolába, ahol
megtanulhatnak számolni, elemi szinten olvasni, és a nevüket leírni. Az alsóbbrendűnek tekintett embertípusnak
nincs szüksége ennél összetettebb tudásra. A német kultúra a könyv kultúrája, de nem mindegy, mely könyveké;
nem az elolvasott (még kevésbé a szabadon elolvasott) könyvé, hanem a szimbólumnak tekintett könyvé. A
hatalomátvétel után a nácik azonnal felszámolják a sajtó szabadságát, Goebbels pedig megszervezi a
propagandaminisztériumot. A politikai folyóiratok száma hat hónap leforgása alatt 2700-ról 1200-ra zuhan;
május 10-én pedig megrendezik a szomorú emlékezetű könyvégetést, amelynek során elpusztítanak minden
„dekadens” szellemi terméket. 1940. május 29-i naplóbejegyzésében az önkéntes száműzetése helyszínéül
Angliát választó osztrák Stefan Zweig arról ír, milyen borzalmas érzés az író számára továbbra is a német nyelv
fogságában sínylődni, miután a német olvasóközönség és a német politikai rendszer már kivetette magából: „Az
a gondolat, hogy a könyveim nem léteznek többé, roppantul elkeserít, amennyire még bármi képes elkeseríteni.
59
Joseph Roth: Croquis de voyage. Paris, 1914, 198.
60
Uo.
61
Uo.
62
André Gide: Journal, 1889–1939. Paris, 1940, 1142.
87
Van azonban ennél borzasztóbb is: egész életemben arra ítéltettem, hogy olyan emberek nyelvén írjak, akiknek
nincs joguk írásaimat olvasni. […] Túl késő, […] le vagyok győzve, a szó minden értelmében.” 63
1934-ben a két nagy német hírügynökség Deutsches Nachrichten Büro néven összeolvad. Az új intézmény
természetesen a párt és az állam szigorú felügyelete alatt működik. A háború beköszöntével a Propaganda
természetesen még nagyobb sebességi fokozatra kapcsol. A német megszállók minden elfoglalt területen
kiadnak egy-egy kollaboráns sajtóterméket (például a minszki Új Belorussziát); az is ismeretes, hogy a
tipográfia és a litográfia rövidesen maguk is fegyverré válnak használóik kezében: a megszállók kétnyelvű
plakátjaival az ellenállók és a velük szimpatizálók röpiratai szállnak szembe; de ne feledkezzünk meg a hamis
papírokról, a hamis pénzről és a hamis élelmiszer-jegyekről stb. sem. A totális rendszer szolgálatába állított
nyomtatvány rövidesen a különféle rendű és rangú ellenállásnak is elsődleges médiumává válik, amelyet mind
az emigrációban élő értelmiségiek, mind a német megszállás alatt senyvedő országok belső ellenállói a nácik
ellen fordítanak.
1933-tól kezdve egyre több német író vonul önkéntes száműzetésbe: az Ollioules mellett található kisváros,
Sanary-sur-Mer egy időre a német irodalom egyik világfővárosává válik, hogy Ludwig Marcuse
megfogalmazásával éljünk. Amerikai letelepedése előtt maga Thomas Mann is itt időzik 1933 és 1935 között;
nem véletlen hát, hogy az 1933. május 10-i könyvégetést követően számos párizsi kiadó el is zarándokol
Sanaryba. Joseph Rothot is Párizsban éri a halál (1939). A német megszállás természetesen kedvező
körülményeket teremt a szélsőjobboldali (rövidesen kollaboránssá züllő) francia sajtó számára; a legnagyobb
kiadókat pedig elsősorban az foglalkoztatja, hogyan teremthetnék meg a nehéz idők túlélésének anyagi
feltételeit: a kiadandó műveket cenzúrázniuk kell, a zsidó származású írók műveit pedig kénytelenek eltávolítani
katalógusaikból. A Drieu La Rochelle irányítása alá kerülő Nouvelle Revue Française zavartalanul működik
(majd a felszabadulás után tiltják be), a Cal-mann-Lévy-cégre azonban a hatalom ráteszi a kezét, és csak
Editions de Balzac névbejegyzés alatt folytathatja tevékenységét.64
Rövidesen azonban megszerveződik az ellenállás is, amelynek tevékenységében szintén fontos szerepet
játszanak a nyomtatványok. Folyóirataik jelennek meg, bár néha nem a legszabályosabb rendszerességgel: a
Résistance (Ellenállás), a musée de l’Homme (Az ember múzeuma) hálózatának lapja először 1940. december
15-én jelenik meg, de 1942 februárjában tragikus hirtelenséggel eltűnik. E lapok alacsony példányszámát
részben ellensúlyozza az a tény, hogy egy-egy szám rengeteg olvasó kezében megfordul. Lyon a szabad zóna
legnagyobb városa, az ellenállás és az illegális sajtó központja: itt alapítják meg 1941 decemberében a Combat
(Küzdelem) című lapot, amelybe a kor legjobbjai, köztük Albert Camus is írnak. A következő év februárjában
megszületik az Editions de Minuit (Az Éjféli Kiadó), amelynek első kiadványa Vercors A tenger csendje című
műve, egy négyszáz példányban kiadott, kilencvenoldalas füzetecske. A háborús évek legnagyobb sikerét John
Steinbeck Sötét éjszakája hozza, amelyből összesen 1500 példány kel el. François Mauriac, Paul Éluard, Louis
Aragon is jelentkezik kézirattal, így a Minuit, amelynek működését pedig egy időben sokan meg akarták
torpedózni, 1945 után a számos nehézség ellenére is folytathatja tevékenységét. 65
Franciaországban a háborút roppantul nehéz évek követik. Problémákkal küszködik az időszaki sajtó is: egyes
nagyobb lapok a sötét időkben is megjelentek, akár a német megszállók vagy éppen a vichyi hatóságok
közvetlen ellenőrzése mellett. Más lapok viszont (Le Jour, Le Figaro, Le Temps, Le Progrès de Lyon stb.) 1942
és a szövetségesek normandiai partraszállása között felfüggesztették tevékenységüket. A felszabaduláskor a
kollaboráns lapok (Je suis partout…– Mindenütt ott vagyok) eltűnnek, azokat, amelyek egyszerűen csak
megjelentek az 1942-es évet követően, 1944. szeptember 30-án felfüggesztik, javaikat pedig átadják az
engedélyezett, általában az ellenállásból kinövő lapoknak: így lesz az 1941 áprilisában alapított, lille-i La Voix
du Nord (Észak hangja) Nord-Pas-de-Calais régió legjelentősebb napilapja mind a mai napig. Az országos lapok
közül pedig a Le Monde veszi át a Le Temps javait és szellemiségét.
A totális rendszerek és ideológiáik voltaképpen az ipari forradalom idején meginduló mediatizációs folyamat
végpontját, lezárását jelentik. A totális rendszerek csak akkor működhetnek, ha létrehoznak egy totalitárius
kultúrát, amely a klasszikus humanista kultúrával teljességgel összeegyeztethetetlen. Így a fejezet elején
emlegetett paradoxon csak látszólagos: gondoljunk csak arra a bebörtönzött albán ellenzékire, aki egy rácsok
mögött meghalt pap könyvei között olyan könyveket és olyan irodalmat talál, amelyek már régen eltűntek a kinti
világból. Később, amikor rövid eltávozást kap, és meglátogathatja a feleségét, a börtönben talált könyv eddig
63
Stefan Zweig: Journaux, 1912–1940. Paris, 1995, 420.
64
Jean-Claude Lamy: René Julliard. Paris, 1992.
65
A Minuit csak André Malraux közbenjárásának köszönhetően tud papírt szerezni. A kiadó egyébként egészen 1961-ig veszteséget termel.
Fennmaradását annak köszönheti, hogy képes volt „meglovagolni” két szellemi irányzatot: a Robbe-Grillet és Butor nevével fémjelzett „új
regényt” és a hatvanas évek társadalomtudományi munkáit (Pierre Bourdieu). Vercors: La Bataille du silence. Paris, 1970; Anne Simonin:
Les Éditions de Minuit (1942–1955): le devoir d’insou-mission. Paris, 1994.
88
ismeretlen kifejezéseire támaszkodva próbálja szavakba önteni érzéseit: „A csendes kutatás olyan politikai
elemzésre indított, amely, ha nem vagyok börtönben, sosem jutott volna eszembe. Én ugyanis nem vagyok a
kultúra embere. A diktatúra egyik legveszélyesebb művelete a nemzet nyelvének ellenőrzésére irányult.
Lassacskán, kiadott parancsok és kihirdetett törvények nélkül, szinte titokban, a diktatúra arra törekedett, hogy a
mindennapi nyelvet megfossza azoktól a szavaktól, amelyek alkalmasak a lélek rezdüléseinek kifejezésére. A
VEZÉR dagályos szavai lassan beférkőztek a dalokba, a versekbe, a gyermekek iskolai fogalmazásaiba…” 66
3. III. fejezet | A mozifilm, avagy van-e a képnek

kultúrája?
„Edison legújabb csodás találmánya a projetoszkóp. Olyan természetes módon kelti életre a képeket, hogy maga
az élet sem tűnik elég valóságosnak mellette.”
(Reklám 1898-ból)
„Nem szeretem a mozit. Szánalmas művészet…”
(Sacha Guitry, 1933)
A mozi egyszerre jelenik meg a Lumière testvéreknek köszönhetően Franciaországban és Thomas Edison
laboratóriumaiban az Egyesült Államokban. A mozi az első olyan elektronikus médium, amelynek fejlődése
során szembesülnie kell a tartalom problémájával. Mivel a „kultúripar” része, a mozinak valódi iparággá kell
szerveződnie (ez pedig számos kényszer elfogadásával jár), ugyanakkor folyamatosan ki kell szolgálnia a
közönség mindig változó ízlését. A mozi kénytelen a narráció olyan módozatait kidolgozni, amelyek nemcsak a
filmben rejlő kivételes lehetőségekkel, de a közönség szellemi-esztétikai befogadóképességével és az általános
gazdasági környezettel is számot vetnek. A különböző divatokkal lépést tartva kell változnia, ami azt jelenti,
hogy a termékek marketingje mindig nehezen tervezhető. Térhódítása során cenzurális megfontolásokból
figyelembe kell vennie a közerkölcsben beálló változásokat is. Végül, de nem utolsósorban: a moziban látható
filmhíradók és dokumentumfilmek felvetik kép és valóság viszonyának kérdését.
Az a tény, hogy a mozi az Egyesült Államokban és Európában különböző nemzeti modellek szerint fejlődik,
arra utal, hogy a technika nem határoz meg mindent: léteznek ugyan domináns modellek, ezekből kiindulva
azonban minden társadalom kidolgozza a mozi fejlődésének sajátos, nemzeti modelljét. A piaci pozíciókat
szabályos időközönként újrarendező technikai változások – a filmek időtartamának megnövekedése (1910), a
hangosfilm megjelenése (1930) – az ipari országokban gyorsan elterjednek, s így viszonylag egységes technikai
teret hoznak létre. Kulturális, gazdasági és politikai téren azonban nagy különbségeket figyelhetünk meg az
egyes országok között, és ez a sokszínűség tükröződik majd a különböző nemzeti stílusokban.
3.1. AZ ÁLLÓ- ÉS A MOZGÓKÉP HAGYOMÁNYA

A mozi voltaképpen az álló- és a mozgókép megszakítatlan hagyományainak leszármazottja. Már a 19. század
közepén születtek a mozgás reprodukcióját célzó szerkezetek, például Reynaud praxinoszkópja, amelynek
működése a retina permanenciájának elvén alapult. A törékeny és nehezen kezelhető szerkezetekkel azonban
legjobb esetben is csak játszadozni lehetett. A laterna magica, amely rajzolt képeket vetít egy áttetsző
hordozóra, vásárok és búcsúk közönségének elkápráztatására szolgál, de pedagógiai segédeszközként67 és
játékszerként is használatos. A Brabanti Genovéva legendája képeinek vetítése során találkozik először a
gyermek Marcel Proust a későbbi Guermantes hercegnővel: „A bősz Golo, agyában szörnyű tervet forgatva,
szaggatott léptű lovával egy kis háromszögletű erdőből jött elő, amely egy domb hajlatát sötétzöld bársonnyal
borította, s nagyokat zökkenve sietett szegény Brabanti Genovéva kastélyához. Ezt a kastélyt azonban egy görbe
vonal vágta ketté, vagyis az egyik ovális üvegképnek a határa, amely a maga keretében a leterna magica
eresztékei közé illeszkedett. A kastélynak hát csak egy szárnya látszott, s előt-te a szabadban Genovéva
ábrándozott ruháján égszínkék övvel.”68
66
Besnik Mustafaj: Petite Saga carcérale. Arles, 1994, 80–81. Orwell hasonló szellemben ír a nyelv politikai jelentőségéről: a totalitárius
rendszer feltétele az „újbeszéd” léte, amely lehetetlenné teszi, hogy a felforgató nézetek egyáltalán megfogalmazódjanak.
67
Jacques Perriault: Mémoires de l’ombre et du son: une archéologie de l’audiovisuel. Paris, 1981.
68
Az eltűnt idő nyomában. I. Swann. Gyergyai Albert fordítása. Budapest, 1983, Európa Könyvkiadó, 14.
89
A fényképészet fejlődése nem mondható különösen gyorsnak, hiszen a technikai eljárást Niepce már a 19.
század elején kidolgozta. A fotográfus törékeny lemezekkel, fényérzékeny filmbevonatokkal dolgozik, és az
exponálás is roppant hosszú időt vesz igénybe. A fotográfia jó ideig csak az ezermestereket és szenvedélyes
kémikusokat foglalkoztatja. 1895-ben még mindig csak néhány különösen tájékozott hivatásos és amatőr
érdeklődik a fényképezés iránt. A celluloid felfedezése az első lépés a folyamat leegyszerűsítése és a
fényképezőgép elterjesztése felé vezető úton – ez utóbbiról majd a Kodak gondoskodik (1888).
A fénykép 19. századi használata arra szolgál példával, hogyan telepedhet rá egy új technológia régi szokásokra.
A fotográfia először a portré arisztokratikus gyakorlatát veszi át. Nadar Charles Baudelaire-ről és Sarah
Bernhardt-ról készít fényképeket. A festészetnél jóval olcsóbb fényképészet a portré hagyományát az újonnan
felemelkedett társadalmi osztályok számára is elérhe-tővé teszi. A festő Auguste Renoir azt állítja, hogy ő
voltaképpen hálás Niepce-nek és Daguerre-nek, hiszen a két feltaláló „rengeteg unalmas kulimunka alól
szabadította fel a festészetet, gondoljunk csak a családi portrékra. Manapság, ha egy derék kereskedő portrét
szeretne magáról, átmegy a szomszédjához, a fényképészhez. Ez persze kellemetlen ránk, festőkre nézve, de
annál jobban szolgálja a festészet ügyét.69
Amerikában a vidéket beutazó vándorfotográfusok minden farmercsalád számára lehetővé teszik, hogy a
főhelyre akasszák a ház urának fényképét.
A fényképészet is új megvilágításba helyezi a valóság „hű” ábrázolásának kérdését. Első nekifutásra azt
válaszolnánk, hogy mivel a fénykép voltaképpen nem más, mint tárgyak „objektív” lenyomata egy azt felfogni
képes felületen, a fotográfia a valóság „hű képe”. Ha azonban alaposabban szemügyre vesszük a kérdést,
gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy a fénykép a világot kora esztétikai és kulturális sémáinak megfelelően
ragadja meg és ábrázolja. A világtörténelem egyik első fotóriportját (amelynek témáját Anglia északkeleti
partjainak matrózai szolgáltatták 1848-ban) megnézve azt tapasztaljuk, hogy a fotográfus hajlik arra, hogy
képein a festészet kanonikus beállításait alkalmazza, és a zsánerfestészet pittoreszk hagyományaihoz
alkalmazkodjon. Ennek technikai okai is vannak (egészen az 1930-as évekig olyan hosszú a beállítási idő, hogy
a fényképezés kapcsán voltaképpen nem is beszélhetünk természetességről és a pillanat megragadásáról); de a
jelenség valódi magyarázata esztétikai és társadalmi: a fotográfus tekintete – mint ahogy a fénykép nézőjéé is –
a legkevésbé sem ösztönös, mindketten úgy tekintenek az őket körülvevő világra, ahogy azt megtanították
nekik.
A fenti jelenség a kultúra minden szintjén észlelhető. A postai képeslapokat, amelyekből elképesztő
mennyiséget állítottak elő az 1890-es években, szintén „klisék” terhelik. Előszeretettel ábrázolják a festői
mesterségeket (facipőkészítő, köszörűs); a vidéki élet számos szereplőjéből vissza-visszatérően mindig
ugyanazokat tartják megörökítésre méltónak: a provence-i halászt és a breton chouant.70 A különböző természeti
szépségekről és épületekről készített fotográfiák és „látképek” a pittoreszk festészet kulturális hagyományába
illeszkednek; a fotográfusok arra is ügyelnek, hogy képeikre a kanonikus helyek és műemlékek kerüljenek. Ha
tudományosabbnak tűnő célokra próbálják felhasználni, a fényképészet akkor is beilleszkedik a leírás uralkodó
sémáiba. A művészi fotográfiával párhuzamosan létrejövő dokumentumfotográfiának a Második Császárság
régészei a történeti emlékek osztályozása során, az első etnológusok pedig az „embertípusok” meghatározásában
szántak szerepet. A fényképészet oly módon határozza meg és dolgozza fel tárgyát, hogy világossá válik:
mindkét esetben átvette a szaktudományban használt kategóriákat, a „műemlék” és az „embertípus” fogalmát.
Hasonló tanulságokat vonhatunk le Albert Kahn 1900-as vállalkozásából: a párizsi bankár szerteküldi a világban
fotográfusait és operatőreit egy „Világarchívum” létrehozása céljából. Az utókorra nem annyira a világ képeinek
csodálatos gyűjteménye marad, mint annak illusztrációja, hogyan is látta a gyarmati korszak csúcspontján a
Nyugat a világ többi kultúráját.
3.2. A MOZI SZÜLETÉSE

A szórakoztatóipar részét alkotó mozi paradox módon a tudományos kísérleteknek köszönheti létét. Az amerikai
Muybridge kutatásai, amelyeket egy gazdag magánember finanszírozott, a lovasokat és a festőket egyaránt
érdeklő problémára keresték a választ, nevezetesen arra, pontosan hogyan is mozog a galoppozó lovak lába? A
francia biológus, Jules Marey kifejlesztette a „fotópuskát”, hogy segítségével próbálja meg nyomon követni a
madarak röptét. A két tudós egyébként más területeken használatos módszerekkel is kísérletezik annak
érdekében, hogy a fényérzékeny lemezek minél gyorsabban mozogjanak az objektív előtt (például lőfegyverek
tölténydobjából próbálnak „fotórevolvert” készíteni). A fényérzékeny lemezekkel ellátott szerkezetek azonban
69
Jean Renoir: Pierre-Auguste Renoir, mon père. Paris, 1981, 191.
70
Breton királypárti felkelő.
90
minden erőfeszítés ellenére is túl lassúnak és túl bonyolultnak bizonyulnak. A problémát majd a film
megjelenése oldja meg.
Amerikában, az Eastman laboratóriumaiban már 1889 óta dolgoznak egy új eljáráson, amelynek lényege: a
fényérzékeny felületet celluloidfilmre viszik. A celluloid tökéletesen képes arra, hogy „leforogjon” az objektív
előtt. Franciaország legjelentősebb fényképfilmgyártói, a lyoni Lumière testvérek olyan kamerát dolgoznak ki,
amelyben egy roppant érzékeny, óraműhöz hasonlító szerkezet, a horgony (anker) szabályozza az objektív
megnyitását és a film futását. A Francia Tudományos Akadémia, a lyoni Francia Fényképészeti Társaság és a
boulevard des Capucines-on található Grand-Café közönsége előtt bemutatott szerkezet legnagyobb előnye,
hogy alkalmas képek felvételére és le-vetítésére.
Ugyanezekben az években, az Egyesült Államokban Edison, aki figyelemmel kísérte Muybridge kutatásait (sőt
valószínűleg Marey kísérleteit is), pontosan úgy tesz a mozival, ahogy az összes többi, orange-i
laboratóriumából származó találmánnyal. Kiválasztja az Európában és az Egyesült Államokban tevékenykedő
tudósok új találmányai közül a legjobbakat, és azokból egy egészen eredeti szintézist állít elő. Edison
radikálisan más utat jár, mint a Lumière testvérek: gondosan elválasztja a felvételt a vetítéstől, ez utóbbit pedig
egy apró, pénzt bevételező szerkezettel ellátott doboz, a kinetoszkóp segítségével oldja meg. A kinetoszkóppal
elsősorban az Egyesült Államokban akkoriban igen népszerű játéktermek látogatóit szórakoztatták.
A mozi fejlődése arról tanúskodik, hogy feltűnésekor még a legkevésbé sem egyértelmű, egy-egy találmányt
mire is fognak használni. Minden újítás történetének van egy olyan szakasza, amikor a továbblépésnek még
számos iránya elképzelhető. Maguk a feltalálók sem rendelkeznek pontos elképzelésekkel találmányuk jövőjét
illetően. A Lumière testvérek például kijelentették, hogy a mozi – a korábbi, szalonokban használatos
szerkezetekhez hasonlóan – csak egy játékszer, amely iránt a közönség rövidesen elveszíti az érdeklődését.
Edison viszont jó ideig a kinetoszkópnak szentelt nagyobb figyelmet, noha ma már nyilvánvaló, hogy a filmek
közönség előtti vetítése jelentette a jövő útját. Úgy gondolta egyébként, hogy (a nem sokkal korábban
kifejlesztett fonográfhoz hasonlóan) az új szerkezet elsődleges funkciója az lesz, hogy híres embereket vagy
emlékezetes eseményeket örökítsen meg, nem pedig pantomimet.
A mozi fejlődésének első évei jól példázzák azt a folyamatot, amelynek során kialakul, hogy egy-egy médium
milyen technikai feltételek mellett milyen tartalmat közvetít majd (hiszen a kétperces, szabad téren felvett
filmekhez egész más típusú történetre van szükség, mint a kétórás stúdiófilmekhez), kiderül, milyen módon
elégítheti ki a szórakozás más formáin nevelkedett közönség ízlését. Az átmeneti időszakban az új médium
átmeneti formákat ölt (ezeket később maga mögött hagyja), kísérletezik saját jövőjével, lassan kialakítja a
szerepkörét és lehetőségeit: a későbbi technikai újításoknak már ebbe a kialakult keretbe kell beilleszkedniük.
Edison és a Lumière testvérek különböző technikai környezetben tevékenykednek, eltérően ítélik meg a
találmányaikban rejlő lehetőségeket, következésképpen más és más termékekkel állnak elő. Edison komikus
jeleneteket feldolgozó rövidfilmeket készít, amelyekben a nagyközeliben vagy közelképben fényképezett
szereplők fekete háttér előtt mozognak. A Lumière testvérek tanult szakmája viszont a fényképészet; az általuk
előállított film sokkal érzékenyebb, és kamerájuk is jobb teljesítményre képes. Fotográfusi képességeiket
kihasználva kitűnő minőségű – és már a kezdetektől fogva különböző természetű – felvételeket készítenek:
„dokumentarista” képsorozatokat (A műszak vége a Lumière-cég gyáraiban), a valóság illúzióját keltő, s így
nevetést vagy rettegést kiváltani képes filmeket (A vonat begördül La Ciotat pályaudvarára), a pantomim
eszköztárából merítő komikus filmeket (A megtréfált tréfamester), amelyek témáját néha saját családjuk
szolgáltatja (A Lumière család a kertben).
Már az első filmek képkockáiból kiderül, mi lesz a mozi valódi vonzereje, s mely irányba fejlődik az
elkövetkező évtizedek során: a mozifilm képes a valóság érzetét kelteni; az illúzió fenntartásához hozzájárul,
hogy a filmeket nagy képernyőre vetítik, témájukat pedig a mindenki számára ismerős, való életből veszik. 71 A
mozi sajátos technikai lehetőségei is hozzájárulnak mindehhez: az egyik első mozielőadás beharangozója arra
tesz ígéretet, hogy az utolsó két tekercset (amelyek vízbe ugráló embereket örökítenek meg) visszafelé is
levetítik. A vízből a partra kirepülő emberek a természet törvényeit és a mechanikát meghazudtoló képei
komoly derültséget keltenek a közönségben. A lehetőségeket felismerve Edison operatőrei is hasonló filmeket
kezdenek forgatni, s csendben megkezdődik a pikáns vagy egyenesen pornografikus filmek előállítása is. 72
3.2.1. Az új technika új nyelve
71
Vincent Pinel: Le cinéma et l’invention d’un regard. Quarante-Huit Quatorze, Revue du muséed’Orsay, no. 3. 1991. 61.
72
Robert Sklar: Movie Made America. New York, 1994, 29.
91
Elkerülendő, hogy a közönség érdeklődését csak rövid ideig fenntartani képes kuriózummá váljon, a mozinak ki
kell fejlesztenie sajátos eszköztárát és a technikai adottságaival összeegyeztethető narratív eljárásokat. Az első
nagy váltás: óriási erőfeszítések árán sikerült megnövelni a filmek időtartamát. 1910–1911-et követően a
filmesek (igaz, több tekercsre támaszkodva) már képesek egy kezdetleges történet elmesélésére. De milyen
történeteket mutassanak be? És kinek? A mozi intézményi háttere kezdetben teljesen kialakulatlan, a
társadalomnak pedig nincsenek különösebb elvárásai az új találmánnyal szemben. Az első évek mozifilmjeit
vásárosok bódéiban vetítik; a jellegzetes amerikai nickelodeonok (ötcentes mozik) 1905-ben jelennek meg. A
kávéházak és a zenés színházak nagytermei is gyakran adnak otthont filmvetítéseknek, néha akár egy
alkalommal több filmet is bemutatnak. Az első, kifejezetten mozielőadások számára fenntartott termet
Angliában hozzák létre, 1907-ben.
A mozi első korszakában a filmeket a nyersanyaggyártó és a szabadalmak felett rendelkező társaságok állítják
elő. Edison filmjeit technikusai forgatják. Akik tehetségesnek bizonyulnak, vagy különös érdeklődést
tanúsítanak a film iránt, a későbbiekben kizárólag a forgatásnak szentelik magukat. Franciaországban két nagy
társaság, a Pathé és a Gaumont foglalkozik mozivetítők, filmek és felvevők gyártásával, kölcsönzésével és
forgalmazásával. A két cég filmstúdiókat hoz létre, megszervezi a vetítőtermek hálózatát; átveszi tehát az
irányítást a filmipar minden szintje felett. A filmek rendezését vagy technikai munkatársakra bízzák, vagy olyan,
polgári családokból származó fiatalokra, akik nem riadnak vissza ettől a kissé marginálisnak látszó
tevékenységtől. Néha meg hölgyek is lehetőséget kapnak, gondoljunk csak Alice Guyre. 73 A je-lentkezők nem
tolonganak, hiszen a filmrendezésnek, illetve általában a szórakoztatóipari kultúrának egyelőre nincs
különösebb társadalmi presztízse.
A mozi sokfelé keresi a számára megfelelő narratív modellt. Georges Méliès franciaországi kísérletei a mozifilm
narratológiai útkeresésének különösen érdekes fejezetét alkotják. Méliès körülbelül tíz esztendőn keresztül
hatalmas népszerűségnek örvendett – az amerikai operatőrök szemérmetlenül másolták a filmjeit –, az
illuzionizmus hagyományaihoz kapcsolódó életművén és az általa létrehozott különleges műfajon azonban
könyörtelenül túllép a média fejlődése. Méliès kezdetben nem több jómódú amatőrnél, aki családi vagyonából
megveszi a század híres „varázslója”, Robert Houdin Második Császárság éveiben épült színházát. A századvégi
illuzionizmus74 kiforrott műfaj, amelynek megvan a maga közönsége, színháza és eszköztára; egy jó
bűvészelőadáshoz ügyesség, manipulatív készség, komoly technikai felszereltség és színházi környezet
szükséges. Méliès álomszerű, költői és komikus narrációi technikai segédeszközeként alkalmazza a filmvetítést;
illuzionista képességeit pedig arra használja, hogy stúdiójában bonyolult trükkök előállítására képes
szerkezeteket készítsen. A divathullám azonban nem lesz hosszú életű, Méliès 1913 után nem forgat több filmet.
A filmtrükkök, az illuzioniz-mus, a valóság álomszerű (onirikus) ábrázolása, a fizika törvényszerűségeitől való
elrugaszkodás a későbbiekben nem esik egybe a mozi fejlődésének főirányával. Fontos, bár némiképp
marginális műfajokat éltetnek majd, gondoljunk csak a rajzfilmekre (Walt Disney 1930-ban kezd filmeket
gyártani) vagy a fantasztikus filmekre.
Szögezzük le gyorsan, hogy a fantasztikus filmek esetében – például sokkal később Lucas és Spielberg
filmjeiben is – az ámítás és az illúziók voltaképpen a realista történetmesélés szolgálatában állnak. A
filmrendezők azonban nem arra használják majd a mozi nyújtotta lehetőségeket, hogy egy olyan világot
ábrázoljanak, amelyben a valódi élet törvényszerűségei nem érvényesülnek (ahol az emberek repülnek, vagy a
búvárok hátrafelé kiugranak a vízből); épp ellenkezőleg, olyan történeteket mesélnek el, amelyeket mindenki
valóságosnak hihet (gondoljunk Scarlett Rhett Butler iránt érzett szerelmére vagy az Atlantát elpusztító
tűzvészre). Az álomszerűség és az irrealitás az elbeszélés más szintjén jelentkezik: a Hollywood nagy
korszakában forgatott filmek kivétel nélkül happy enddel végződnek; a válság idején forgatott vígjátékok hősei
fiatalok, gazdagok és csodálatos környezetben élnek; a század elején készült filmek rendőrséggel és a polgári
konvenciókkal dacoló hősei pedig sohasem nyerik el méltó büntetésüket…
A század első éveinek mozija témáit, számait és művészeit egyaránt a századforduló környékének virágzó
műfajától, a musicaltól kölcsönzi. A kisebb jelentőségű, de igen életerős műfaj, a pantomim színészei pedig
annál is könnyebben alkalmazkodnak a némafilm követelményeihez, mivel a némafilm közönsége kezdetben
ugyanazokból áll, akik a vásározók vagy a bulvárszínházak előadásait látogatják.
A musicalszínész-családból származó Chaplin pályája jól példázza a műfaj beérésének folyamatát, amelynek
során megszületnek a némafilm követelményeinek megfelelő figurák, és kikristályosodnak a filmvásznon
remekül ható színészi fogások – ezek azonban nem élik túl a hangosfilm megszületését. Chaplint, aki egy 42.
utcai színházban játszik, egy amerikai színházakat és music-hallokat érintő turnéja után, 1910-ben szerződteti
73
François Garçon: Gaumont, un siècle de cinéma. Paris, 1992.
74
Nicole Savy: Robert Houdin et l’illusionisme romantique. Quarante-Huit Quatorze, Revue dumusée d’Orsay, no. 1 (új sorozat), 1995, 48.
92
Mack Sennet. Sennet Griffith figuránsaként dolgozik a Biograph Companynál. Később megalapítja a
Hollywoodban számos stúdióval rendelkező Keystone Film Companyt, amely egytekercses börleszkfilmek
előállítására szakosodik. Mivel ezen filmvígjátékok legfontosabb visszatérő eleme az üldözés, kezdetben
Chaplin nem tudja érvényesíteni musicalszínészi képességeit. Emlékirataiban a következőket olvashatjuk:
„Rengeteget tanultam Keystone-éknál, de a Keystone is rengeteget tanult tőlem. Azokban az időkben szinte
semmit se tudtak a technikáról, a színpadi mesterségről és mozgásról; ezeknek az ismeretét én a színháztól
hoztam magammal. Nagyon kevéssé ismerték a természetes arcjátékot és a taglejtéseket. Egy jelenet
beállításánál a rendező három vagy négy színészt a legsivárabb módon, egyenes vonalban felsorakoztatott a
felvevőgép előtt, és az egyik színész, a lehető legszélesebb mozdulatokkal először magára, aztán a gyűrűs ujjára,
majd végül a lányra mutatott: jelbeszéddel így hozta mindenki tudomására, hogy »Elveszem – a lányát –
feleségül.« A némajátékban nyoma sem volt a finomságnak és a kifejezőerőnek; ebben voltam én más, mint a
többi színész.”75
Max Linder, Buster Keaton, Laurel és Hardy, „Fatty” Arbuckle más és más módon, de mindannyian
musicalszínészi képességeiket kamatoztatják a filmvásznon.
Hosszú távon azonban mégis az irodalom a mozi legfontosabb ihletforrása. A regények, a folytatásos novellák
és a színdarabok megfilmesítése számos előnnyel jár: ezek a művek már bizonyították, hogy képesek
megszólítani a nagyközönséget. A hagyományos művek filmi adaptációja azt jelenti, hogy a mozi beilleszkedik
a létező kulturális gyakorlatba. Amikor a technikai feltételek már lehetővé teszik számára, hogy hosszú
történeteket beszéljen el, a mozi közvetlenül az irodalomtól és a színháztól kölcsönzi majd témáit. A 19. század
utolsó negyedének folytatásos és populáris regényei előkészítik a nagyközönséget a regényes narráció értő
befogadására. Franciaországban 1901–1902 táján indul be a folyamat: a régi média legnagyobb sikereit átveszi
az új. Émile Zola (A sztrájk, Au pays noir), Victor Hugo (A nyomorultak) és Eugène Sue (Párizs rejtelmei)
bevonulnak Pathé katalógusába. 1908-ban Pathé felkéri szerzőit, hogy írjanak új forgatókönyveket: az első ilyen
típusú produkciók egyike A Guise hercegének meggyilkolása lesz. Az Éclair cég az akkoriban újdonságnak
számító kalandregényekből merít, amikor közreadja Nick Carter kalandjait; Gaumont pedig belevág a
Fantomas-sorozat elkészítésébe… A közönség jól fogadja azokat a hosszú és bonyolult történeteket is, amelyek
pedig látszólag nehezen adaptálhatóak némafilmre (gondoljunk a Jeanne d’Arcra vagy a Jézus életére). A
tendencia a későbbiekben sem változik. Franciaországban 1929 és 1939 között összesen 1300 játékfilmről
tudunk, amelyek kétharmada irodalmi szövegeken alapszik; ezen azt kell értenünk, hogy átveszik az adott mű
cselekményét, sőt néha a címét is.76
A mozi sajátos narratív eszköztára csak igen lassan ölt végleges formát. A legkorábbi tekercseken látható
felvételek kivétel nélkül szemből készült, gyenge mélységélességű közelképek. Az operatőrök azonban,
kihasználván a megvilágítás és az egyre jobb optikák lehetőségeit, rövidesen szakítanak a „táblakép-
esztétikával”. Az orange-i stúdiókban 1905-öt megelőzően forgatott filmek elemzéséből kiderül, hogy az
újításokat csak igen nagy nehézségek árán tudnánk egyik vagy másik rendező nevéhez kötni, hiszen az őket
alkalmazó társaságok nem hangsúlyozzák a filmek készítői vagy a filmekben játszó színészek kilétét. Az egyik
rövid, egy- vagy kéttekercses drámai rövidfilmben diszkréten megbújik az első nagyközeli felvétel, az első
travelling (amelyet egy velencei gondolán vettek fel); sőt arra is tudunk példát, hogy egy jelenetet háromszor is
újraforgatnak, hogy a kamera a mozgó színész arca közvetlen közelében maradjon… Rövidesen a montázs is
bekerül a mozifilmek eszköztárába. Ezt Charlie Chaplin a saját kárán kénytelen megtapasztalni: új karrierje
kezdetén szomorúan nyugtázza, hogy újításait, amelyek elütnek a cég más filmjeinek szellemétől, a Keystone
rendszeresen kivágja: „Mintegy öt filmet forgattam. Egyikben-másikban sikerült néhány saját humoros
ötletemet a vágóteremben működő henteslegények ellenére is megvalósítanom. Ismertem már a filmvágás
módszerét, és így a fellépésem és a távozásom pillanatára gondoltam ki gegeket és fintorokat, mert tudtam, hogy
nehéz lenne éppen ezt kivágni.”77
Rövidesen arra is lehetőség nyílik, hogy a rendezők sajátos, egyéni stílusban készítsék el filmjeiket. Ők továbbra
is a nagy cégek fizetett alkalmazottai ugyan, kreativitásuk, tehetségük azonban megkülönbözteti őket az
egyszerű technikai munkatársaktól. Edwin S. Porter jellegzetes alakja ennek a nemzedéknek. Bár pályafutását
villanyszerelőként és vetítőként kezdi, 1899 és 1909 között az Edison-stúdiók elsőszámú filmrendezőjét
tisztelhetjük benne. Javarészt Porter dolgozza ki azokat az eszközöket, amelyek később a képi közlés
rendszerének alapjául szolgálnak. Kezdetben börleszkeket forgat, később pedig (az Egy amerikai tűzoltó élete
[1903] című filmjében) elsőként alkalmazza a durva vágásokat helyettesíteni képes fokozatos képi áttűnéseket. 78
75
Charlie Chaplin: Életem. Abody Béla fordítása. Budapest, 1967, Európa Könyvkiadó, 178.
76
Masses et culture de masse dans les années 1930. Réd. par. Régine Robin. Paris, 1991, 68.
77
Chaplin: Életem, 153.
78
93
Porter ötletének köszönhetően egymásra talál a népszerű irodalom és a mozifilm: ő viszi vászonra a
rabszolgatartás elleni küzdelem klasszikus alapművét, a Tamás bátya kunyhóját. Egy évvel később, 1903-ban,
pedig a western novel stílusát és témáit használja fel a Nagy vonatrablás elkészítéséhez.
Ez utóbbi filmjét a rendező húsz, különálló jelenetből építi fel, és alkalmaz egy kamerára célzó banditát
ábrázoló totálképpet is; a történet körülbelül tizenkét különböző helyszínen játszódik, szobabelsőkben és
szabadtéren egyaránt. Mindezzel rendezőnk új térkoncepciót honosít meg. A hét korban (1907) Porter a
kéményen keresztül világít meg egy jelenetet, totálképeket használ, a jelenetek közben pedig vágásokat
alkalmaz, ami szakítást jelent az „egy jelenet – egy felvétel” elvén alapuló színházi esztétikával. Porter azonban
egy módszert ritkán használ fel többször is; újításaiból nem alakít ki egyéni, csak rá jellemző stílust.
Általánosságban elmondható, hogy nem akarja elhagyni a korai időkből, Edisontól örökölt filmtechnikusi
státusát. Az eljövendő évtizedek filmkészítői csak lassacskán fedezik majd fel azokat a módszereket,
amelyeknek úttörője Porter volt.
D. W. Griffith pályafutása jelenti a végleges szakítást a mozi úttörőinek esztétikai és technikai eszköztárával.
Griffith életműve egyrészről a műfaj beérését jelzi, másrészről viszont jól illusztrálja, milyen korlátokat nem
léphetett át a filmkészítők első nemzedéke. A színház és irodalom világából érkező Griffith sokáig az orange-i
stúdiókban dolgozik; munkája során kénytelen alávetni magát a kéttekercses filmek stílusbeli korlátainak. Majd
csak az 1908– 1909-ben forgatott filmjeiben szabadul fel a rákényszerített korlátozások alól: ekkor „találja fel” a
modern film nyelvét. A mozgó aljzatra rögzített kamera közelebb kerül a jelenethez, így megszűnik végre az az
üres tér, amely hagyományosan a kép alsó harmadát töltötte be. Griffith a felvételeket rövidebb egységekre
szabdalja, így végleg eltűnik az a színházi eredetű konvenció, amely a cselekményt jelenetekre osztotta. A
jelenet helyett a felvétel lesz a narráció alapegysége. Griffith az első, aki egy jeleneten belül elmozdítja a
kamerát, és több különböző szemszögből veszi fel az eseményeket. 1908 végén készít egy tízperces melodrámát
a polgárháborúról, amely legalább negyven különálló felvételt tartalmaz. Hasonló újításokat már Porter is
alkalmazott, Griffith azonban saját, rá jellemző stílust hoz létre, és ennek megfelelően új státusra, a szerző
státusára tart igényt.
Leghíresebb műve, az 1914–1915-ben forgatott Egy nemzet születése arról tanúskodik, milyen új lehetőségeket
nyit meg a négytekercses film a forgatókönyvírók előtt. A film sikere pedig a mozi egy másik aspektusára
világít rá. Ahogy az olvasó aktív szerepet játszik a könyv jelentésének létrehozatalában, a néző is részt vesz a
film jelentésének megkonstruálásában. Egy filmművészeti alkotás valódi társadalmi létezésének elengedhetetlen
feltétele, hogy legyenek nézői, akik elfogadják üzenetét, esztétikáját és történetét. Márpedig az Egy nemzet
születésének sikere kétes alapokon nyugszik. A film egy déli szerző, Tho-mas W. Dixon már többször színpadra
alkalmazott regényének adaptációja. A regény arról szól, milyen hányattatásokon megy keresztül egy déli fehér
család a polgárháború éveiben. Kapcsolatukat a feketékkel a kölcsönös erőszak és bizalmatlanság jellemzi. A
film sikere jórészt azzal magyarázható, hogy hűen festi le az amerikai nemzeti egység alapjául szolgáló
érzelmeket és a fehéreket összekötő faji szolidaritást. A rasszizmussal vádolt Griffith egy nagyszabású, az
intolerancia témájával foglalkozó film elkészítésére vállalkozik. Az Intolerancia azonban megbukik. Bukásának
egyik oka kétségtelenül az, hogy Griffith képtelen volt uralni filmes eszközeit, így filmje zavarosra sikerült. Az
is kétségtelen azonban, hogy a film mondanivalója – az intolerancia elítélése – nem keltett a közönségben
ugyanolyan érzelmeket, mint a fehérek nemzeti egységének ábrázolása. Ezekben az években (1925–1927)
forgatja Napóleon című filmjét Abel Gance, aki szintén nem képes kordában tartani gigantikus kompozíciós
célkitűzéseit – a mű nem is nyeri el igazán a közönség tetszését.
A film fejlődésének e korai időszakában formálódik ki a színészi játék filmekben használatos eszköztára is.
Amikor a mozi a klasszikus irodalmi és színpadi művek felé fordul, nemcsak a szerzők érdeklik, hanem a
színészeket is megpróbálják átcsábítani a világot jelentő deszkákról. Az átállás persze korántsem könnyű:
néhány nagy színpadi színész képtelen alkalmazkodni a filmvászon különleges követelményeihez. Nagy sikert
aratnak viszont azok a színészek, akiknek színpadi jelenléte nem elsöprő ugyan, de rendelkeznek a filmvásznon
is megnyilvánuló vonzerővel és egyéniséggel. Nekik köszönhetően a mozi sajátos társadalmi jelentőségre tesz
szert: a húszas években kiépülő hollywoodi star system legfényesebb csillagai különféle társadalmi osztályokból
származnak, és különösebb előképzettséggel sem rendelkeznek. A mítosz lényegéhez tartozik, hogy a közönség
azonosulhat a sztárokkal, akik a „stúdiórendszer” legfontosabb szereplői.
3.3. A KLASSZIKUS HOLLYWOODI STÍLUS ÉS A

STÚDIÓRENDSZER
Az úttörő korszakot követően a mozifilmekben használatos narratív módszerek elnyerik azt a formát, amelyet
„klasszikus hollywoodi stílus” néven ismerünk. Ez az elbeszélő technika nagyban merít a 19. századi színházi
94
szerzők módszereiből – a forgatókönyvírók által használt kézikönyveket bevallottan ezek inspirálják. A „jól
felépített darab” hagyománya 19. század végi olvasatának továbbéléséről tanúskodik a hollywoodi
forgatókönyvírók ragaszkodása az akadémikus formákhoz: expozíció, konfliktus, bonyodalom, válság és
megoldás. A forgatókönyvírók azt a tanácsot kapják a stúdióktól, hogy „olyan problémákat találjanak ki,
amelyeket a szereplők meg tudnak oldani, mutassák őket a problémák megoldása közben, és a mű végére
minden legyen tökéletesen és maradéktalanul megoldva.”79
A klasszikus hollywoodi stílus ismertetőjegyei a folyamatos elbeszélés, a valósághű ábrázolás és a tökéletes

érthetőség. Fokozatosan eltűnnek a narrátori közbevetések, amelyek funkciója az volt, hogy emlékeztessék a
nézőt arra, hogy kitalált történetet néz, s így megakadályozzák, hogy belemerüljön a fikcióba. A
forgatókönyvírás hollywoodi szabályai szigorúan előírják a kronologikus történetszövést: a flash-back
használatát csak igen ritkán, és akkor is csak bizonyos feltételek mellett engedélyezik. E fokozatosan teret
hódító narratív stílus jellegzetességei nem a médium természetéből következnek. Az 1920-as évek
Oroszországában vagy a weimari Németországban forgatott filmek sokkal merészebben kísérleteznek az új
formákkal, és új utakat nyitnak meg a filmkészítők előtt. A klasszikus hollywoodi narráció tökéletesen
alkalmazkodik az amerikai helyzethez: itt a mozi nem más, mint kereskedelmi keretek között zajló
tömegszórakoztatás. A „stúdiórendszerben” születnek meg azok a formai, narrációs és esztétikai döntések,
amelyeknek köszönhetően a film kultúripari termékké válik. A film esztétikai szerkezete tehát csak akkor tárul
fel előttünk, ha figyelmesen megvizsgáljuk a filmgyártás gazdasági összetevőit is; ráadásul azt sem szabad
elfelejtenünk, hogy az első világháborút követő időszakban mind esztétikai, mind gazdasági téren az amerikai
film uralja a nyugati modellt.
3.4. A MOZIFILM GAZDASÁGTANA

Az 1914-et követő években a filmipar kettős átrendeződésen megy keresztül: egyrészről elmondható, hogy a
filmgyártás súlypontja Európából átkerül Amerikába, másrészről pedig nyilvánvalóvá válik, hogy a technikai
újítások ideje lejárt, és a fontos dolgok ezentúl a mozik nézőterén történnek. 1920 és 1944 között Hollywoodban
a világ filmtörténetének talán legfontosabb fejezete íródik. 1914-et megelőzően az olaszok és a franciák
állították elő a legjobbnak ítélt filmeket, az első világháborút követően azonban elvesztették közönségük nagy
részét. Már a háború vége előtt az Egyesült Államokban készült a világban bemutatott filmek 85%-a (és az
Amerikában bemutatott filmek 98%-a). A háború óriási csapást jelentett a két nagy francia társaság számára. A
Pathé és a Gaumont a háború előtt még a tengerentúlra is képes volt exportálni filmjeit – amelyeket az esetek
többségében Edison operatőrei egyszerűen lemásoltak. A század húszas éveire azonban már az európai piacon is
komoly versenytársakkal kell számolniuk, ráadásul az amerikai kormányzat nyomására az 1920-as
békeszerződés feltételei közé bekerült az a tétel, mely szerint Európa megnyitja piacát az amerikai filmek előtt.
Az Egyesült Államokban viszonylag gyorsan lezárult az az időszak, amikor Edison és a filmes jogokat
kezükben tartó, a Motion Picture Patent Com-panyban (MPPC) tömörülő vállalatok sikerrel tudták ellenőrzésük
alatt tartani az egész filmgyártást és a terjesztést. Egy 1910-ben hozott bírósági döntés felszólítja az MPPC-t,
hogy lássa el filmekkel a független filmterjesztőket is. A filmes jogokkal bíró társaságok uralmának
megdöntésére tesznek kísérletet azok az „új emberek”, akik music-hallok és színháztermek nagyvárosokra
kiterjedő hálózatával rendelkeznek, következésképpen saját kezükbe szeretnék venni a filmgyártást is.
Egyes vállalkozók, mint például Louis B. Mayer (a Metro-Goldwyn-Mayer [MGM] alapítója), a Warner
testvérek vagy éppen William Fox (a XXth Century-Fox alapítója) a filmterjesztésről áttérnek a filmgyártásra.
Az 1920-as évekre az MGM és a Paramount válik az ország legnagyobb és a legjobban beágyazott társaságává. 80
Nemcsak filmjeik gyártását és terjesztését tartják kezükben, de több száz mozival is rendelkeznek (a Publix and
Loew társaság hálózatának köszönhetően).
A kisebb társaságoknak (a Fox, a Warner Bros és a Universal) 1925-ben még kevés filmszínház van a
birtokukban, de komoly erőfeszítéseket tesznek a felzárkózásra. Vezetőik az esetek többségében friss kelet-
európai bevándorlók, akiknek semmiféle kapcsolatuk nincs a keleti parti angolszász filmcézárokkal.
Érzékenységük elsősorban a hozzájuk sok szempontból hasonlító városi lakosságéhoz áll közel, amellyel
könnyen szót értenek: gondoljunk csak a Mayer testvérekre (a Metro-Goldwyn-Mayerből) vagy Samuel
Goldsmithre, akinek hivalkodó műveletlensége határozottan provokálja az establishmentet. 1935-re a filmipar öt
„nagy” (Paramount, Warner, Loew-MGM, XXth Century-Fox, RKO [Radio-Keith-Orpheum]) és három „kicsi”
79
David Bordwell – Janet Staiger – Kristin Thompson: The Classical Hollywood Cinema. Film Style and Mode of Production to 1960.
London, 1995.
80
Robert C. Allen: William Fox present Sunrise. In The Studio System. Dir. Janet Staiger. Ritgers, 1995. Az MGM ekkoriban 38 millió, a
Paramount 20 millió, a Fox pedig 13 millió dolláros törzstőkével rendelkezik.
95
(Universal, Columbia és United Artists) kezében összpontosul. Ez utóbbi cég megalapításában Mary Pickford és
Charlie Chaplin is közreműködött. Céljuk az volt, hogy a művészek visszaszerezzék az általuk forgatott filmek
jogait. Az öt „nagy” tartja kezében a filmipar bevételeinek 88%-át, a három „kicsivel” kiegészülve a
forgalmazott filmek 95%-a megy át a kezükön.81
Véglegessé válik, hogy a mozi egy új iparág, a 20. század „kultúriparának” első ágazata. A mozi több jogcímen
is iparnak nevezhető. Az előállítás, az elosztás és a fogyasztás olyan rendszere épül fel körülötte, amely
tökéletesen alkalmazkodik a kapitalizmus hagyományos, számos történelmi példából ismert sémájához: az első
szakaszban egyéni kisvállalkozók bábáskodnak a mozi fejlődése körül, később azonban beindul a
nagymonopóliumok által uralt tömegtermelés. A monopóliumok a termelést és az elosztást is lefedő, egységes
rendszer létrehozásával szilárdítják meg piaci helyzetüket. Egy további tényező is azt bizonyítja, hogy a
filmgyártást iparágnak kell tekintenünk: a termelés a munkamegosztás elvének megfelelően zajlik – a szóban
forgó elv alkalmazását Hollywood egyenesen tökélyre vitte. Végül, más iparágakhoz hasonlóan, a filmipar is
kihasználja a termékei reklámozásában rejlő lehetőségeket.
A film természetesen művészet is. Az alkotók – ezt a megtisztelő címet a rendezők érdemlik ki – egyéni
alkotóképességükre támaszkodva olyan kifejező műveket hoznak létre, amelyek lehetővé teszik, hogy a nézők
képzeletben újraéljék egyéni vagy kollektív létezésük tapasztalatait, értékeit és az ezekkel kapcsolatos érzéseket.
Ebből a szempontból nézve egy film sem nevetséges vagy érdektelen: a Tarzan 1918 és 1970 között forgatott
negyvenegy részének (az első a Tarzan a majmok között volt), a Jeanne d’Arc életét feldolgozó alkotásoknak, a
westerneknek és a Zorrónak egyaránt jelentésük van. Kifejezték és egyszersmind formálták a nyugati ember
képzeletvilágát. Lehetővé tették különböző kulturális és érzelmi modellek, különböző viselkedésformák
ábrázolását és közvetítését; olyan nyersanyagot bocsátottak a nézőik rendelkezésére, amelynek segítségével
azok elgondolhatták saját életüket. A változatos formákban tündöklő mozi mindig korának tükre; különösen
igaz ez a hollywoodi filmekre, amelyek hű képet rajzolnak a 20. századi Amerikáról.
Könnyű szavakba öntenünk azt a megérzésünket, hogy mozifilm és társadalom ezer szállal kötődik egymáshoz,
de sokkal nehezebb feladat a kapcsolatukat meghatározó szabályszerűségek aprólékos bemutatása. Ma már
senki sem merné azt állítani, hogy mivel Hollywood egy kapitalista elvek szerint működő iparág székhelye, az
ott forgatott filmek szükségszerűen valamiféle (gazdasági, erkölcsi vagy szexuális szempontból retrográd)
konzervatív ideológiát közvetítenének. Persze nyilvánvaló, hogy Hollywood gazdasági szervezete és érdekei
befolyásolták az ott forgatott filmeket. Bár nincsenek szigorú tartalmi előírások, bizonyos tabuk léteztek. Az
1930–1940-es évek Hollywoodjában nem lehetett volna nyíltan kommunista vagy fasiszta filmet forgatni –
Franciaországban, 1936-ban, Jean Renoir a kommunista párt anyagi támogatásával forgatta le Miénk az élet
című filmjét (igaz, a mű sosem került kereskedelmi forgalomba). A stúdiórendszer megszabja azt a gondosan
körülhatárolt szellemi, esztétikai és narratív pályát, amely szűk ugyan, de ahhoz mégis elég tágas, hogy
különböző tartalmaknak adjon helyet.
A rendszer középpontjában a film alkotója áll. Már maga a kifejezés is meglepőnek tűnhet: van-e értelme
alkotóról beszélni az ipari termelés rendszerében? A 19. század óta a Nyugat hajlamos úgy tekinteni a művészre,
mint egy szélsőségesen individualista alkotóra, aki ellenszegül a társadalom normáinak. Ez az elképzelés bújik
meg a mozitörténet nagy alkotóiról szóló klasszikus elemzések mögött: „rendezői filmek” csak Európában
léteznek (Renoir, Dreyer, Bergman), hiszen Amerikában csak azon kivételes esetekben beszélhetünk alkotókról,
ha képesek voltak „szembeszegülni” a rendszerrel. Értő elemzéssel azonban kimutatható, hogy a filmekkel
kapcsolatban a filmkritikusok kezdték használni az alkotó fogalmát, méghozzá nyilvánvalóan az irodalmi
művek alkotóinak mintájára. Így próbáltak legitimálni saját tevékenységüket és az általuk vizsgált műveket.
Ezzel magyarázható például, hogy az 1960-as évek szakfolyóiratai új státust próbálnak kölcsönözni a B szériás
hollywoodi filmeknek azzal, hogy „fekete filmeknek” keresztelik őket. A valóságban azonban nem
különösebben termékeny megközelítés a művészi alkotóképesség és a stúdiórendszer szembeállítása: a nagy
hollywoodi rende-zők az adott rendszeren belül dolgoznak, ez a rendszer keretet ad munkájuknak, és
rendelkezésükre bocsát egy bizonyos nyelvet. A rendezők elsajátítják a rendszer által megszabott normákat és a
szükséges szakmai fogásokat, amelyek egyrészt kétségtelenül kordában tartják ugyan a rögtönzéseket, másrészt
viszont nem tilos eltérni a normáktól, hiszen a szabályokat a kreatív művészek folyamatosan újraírják. A
filmipar mindig megtalálja azokat a belső erőforrásokat, amelyek lehetővé teszik továbbfejlődését. A film a szó
szoros értelmében vett népszerű művészet (art populaire), amely képes alkalmazkodni a közönség mindig
változó ízléséhez, sőt képes feldolgozni és közvetíteni a közönség új erkölcsi értékeit, társadalmi tapasztalatait
és esztétikai kíváncsiságát.
81
Georges Sadoul: Histoire du cinéma mondial. Paris, 1959, 253.
96
Hollywood azért fontos állomása a médiatörténetnek, mert egy bizonyos kulturális termék ipari előállításának
igen eredeti formáját képviseli. Az aprólékosan szabályozott narratív rendszer és a technikai újítások (különösen
a hangosfilm) Hollywoodban egységes egésszé formálódnak. Hollywoodban éri el tetőpontját a
termékstandardizáció és a művészi kreativitás dialektikája. A cenzúra pedig a társadalmi, kulturális és esztétikai
normák viszonyának minden népszerű médium számára kulcsfontosságú kérdését világítja meg.
3.4.1. Technikai váltás, narráció és stúdiórendszer

A termelés rendszere azokon az óriási stúdiókon alapul, amelyek elsődleges feladata a filmgyártás ésszerűsítése
volt. A többhektáros telkeken elterülő stúdiókban minden, a filmforgatáshoz szükséges szakma képviselteti
magát, a világosítótól a jelmeztervezőig, de a stúdiók rendelkeznek díszletraktárakkal, sőt állatkerttel is. A
színészek szövetségére támaszkodva (az Academy of Mo-tion Picture Art 1927-ben jött létre, a szakszervezet
befolyásának ellensúlyozására) a stúdiók felügyelik a színészek felvételének folyamatát, a sztárokétól egészen a
statisztákéig. A star system voltaképpen a munkaerő hatékony kihasználásának egyik eszköze. Amint feltűnik
egy ígéretes fiatal színész, a stúdiók kialakítanak számára egy személyiséget: megváltoztatják a külsejét, az
öltözködését és természetesen a nevét is. A stúdió „kitalálja” sztárjai magánéletét is, amely a szórakoztatóipar
része. A kifejezetten erre szakosodott újságírók (Edda Hopper, Louella Parson) pedig a kifejezetten e célra
szakosodott sajtótermékekben teszik közzé Hollywood kulisszatitkait. A nagy szakértelemmel megrendezett
magánélet elválaszthatatlanul összekapcsolódik a sztár imázsával. A filmcsillagok magánélete áru, amelynek
forgalmazási jogaiért fizetni kell.
Ezen keretek között született meg és – 1930 és 1950 között – élte virágkorát a klasszikus hollywoodi stílus,
amely szakmai fogások és technikai megoldások sajátos együttesén alapszik. Ez a stílus voltaképpen a stúdiók
közös nyelve, amely a filmiparban dolgozók kultúráját tükrözi. Hasonlóan a szaktudás más formáihoz, a
filmesek anélkül sajátítják el, hogy szabályai és tartalma egyértelműen le lennének fektetve. A rögtönözni
kényszerülő rendező számos, egyaránt elfogadható megoldás közül választhat. Úgy fogalmazhatunk tehát, hogy
a rendszer inkább kizár bizonyos dolgokat, mintsem kész megoldásokkal szolgálna. Működése nem gátolja meg
tehát az egyéni rendezői stílusok kialakulását, sőt a technikai újításokat is képes integrálni. Márpedig a film
technikai eszköztára állandóan megújul: 1920 és 1940 között jelennek meg az új objektívek és az új fókuszok;
újjászületnek a világosítás technikái (az ívlámpák helyét a Mazda izzólámpái veszik át), a filmek is egyre jobb
minőségűek. Az új technikai lehetőségek azonban csak akkor szolgálják hatékonyan a filmipart, ha képesek
beilleszkedni a narráció uralkodó rendszerébe.
A világosítás változásai és a mélységélesség használata megmutatja, hogy a technikai újítások, a közönség

ízlésének kiszolgálása és a szakmai normák tisztelete néha ellentmondásban állnak egymással. Az első filmeken
általában csak a kép előtere volt tisztán látható. Az 1920-as években már megoldható, hogy a kép előtere és
háttere is tisztán kirajzolódjon, ami új utakat nyit meg a narráció előtt: lehetségessé válik például, hogy a néző
figyelme egy távol álló alakra összpontosuljon, vagy hogy a rendező áthelyezze a jelenet súlypontját. A tisztább
képnek azonban nem mindenki örül, hiszen az 1920-as években az elmosódott képek használata a művészi
fotográfia védjegyének számít, olyannyira, hogy egyes rendezők szándékosan bizonytalan kontúrú képeket
készítenek. Ráadásul a régi ívlámpák és az új Mazda-féle izzólámpák nem ugyanolyan minőségben világítják
meg a jelenteket, így az is előfordulhat, hogy a színésznők szépségét megőrzendő maszkot helyeznek a kamera
objek-tívjára, így próbálván sejtelmesebbé tenni a képet. Olykor egy-egy rendező művészi megfontolásokból
készít a megszokottnál homályosabb képeket, amelyek ellen azonban a nézőközönség mind esztétikai, mind
kényelmi okokból tiltakozik. Nem ritka eset, hogy a mozigépészek azzal a panasszal fordulnak a stúdiókhoz,
hogy egyik vagy másik képpel „nem boldogultak”.
A technikai megfontolásokat, a narratív forma követelményeit és a közönség igényeit a hangkíséret kérdésében

sem volt könnyű összeegyeztetni. A némafilmek a legkevésbé sem voltak csendesek. Az 1900-as párizsi
világkiállításon Léon Gaumont olyan szerkezeteket mutat be, amelyek segítségével lehetségessé válik a fonográf
és a filmvetítő működésének összehangolása. Más ötleteket is felvetettek a probléma megoldására, ezek azonban
az esetek többségében túl költségesek voltak, semhogy megvalósulhattak volna. 82 Szokássá vált, hogy a filmeket
zongorakísérettel vetítik; a cselekmény értelmezését pedig előre megírt betétszövegek hangos felolvasásával
könnyítették meg. Egyes filmeket fonográfkísérettel forgalmaztak.
A problémára az elektronika fejlődése talál majd megoldást. Ugyanebben az időben, az 1920-as évek végén új,
elektronikus hangfelvételi eljárásokat dolgoznak ki a rádió számára. A megújulási kényszerrel küszködő mozi
kapva kap az új lehetőségen. Az Egyesült Államok filmszínházai válságban vannak, a rádió és a szabadtéri
82
Pierre Billard: L’âge classique du cinéma français. T. II. Du cinéma parlant à la nouvelle vague. Paris, 1995, 21–23. Billard felsorolja a ki
nem fejlesztett francia találmányokat, köztük Léon Gaumont-ét.
97
szórakozási lehetőségek egyre keményebb versenytársaivá válnak a filmnek, a music-hall pedig kezdi
visszahódítani a közönséget. Azt sem zárhatjuk ki, hogy a korabeli szovjet és német filmek vitathatatlan
esztétikai megújulása (szemben a hollywoodi formák viszonylagos kiüresedésével) is arra ösztönözte az
amerikai filmipart, hogy próbálkozzon meg a hangosfilmmel. A kezdeti kísérletek az ATT-telefontársaság
nevéhez fűződnek. Ők dolgozzák ki a Warner Bros számára a Vitaphone nevű eljárást, amely még mindig egy
fonográf és egy vetítőgép összekapcsolásán alapszik. Ezzel az eljárással szonorizálják az első „hangosfilmet”, az
1927-ben forgatott Jazzéne-kest. A következő évben jelenik meg a piacon a General Electric által kidolgozott,
optikus Movietone-hangeljárás, amely sokkal jobb minőségű hangosítást tesz lehetővé. A hangszalag a
filmtekercs szélére van felvéve, így a kép és a hang koordinációjának problémájára végre kielégítő megoldás
született.
A német elektronikai ipar is kidolgoz egy eredeti eljárást, amelynek köszönhetően beindul a Rajnán túli filmipar
koncentrációjának folyamata: a különböző szabadalmakkal rendelkező társaságok a Tobisklang Film kebelén
egyesülnek, az Universum Film AG (UFA) stúdiói pedig valódi filmipari központtá növik ki magukat. A
Gaumont- és a Pathé-birodalomtól örökölt francia stúdiók (Boulogne, Épinay, Vincennes) technikai
felszereltsége messze van ugyan az ideálistól, ezt azonban a párizsi művészek alkotókészsége részben
kompenzálni tudja. René Clair Párizsi háztetők alatt című filmje (1928), valamint Abel Gance egy alkotása a
németek által kifejlesztett eljárás segítségével készül.
A hangosfilm megjelenésének következményeként eltűnnek a színről a némafilm azon sztárjai, akik kellemetlen
hangjuk vagy szabálytalan kiejtésük miatt kénytelenek elhagyni a pályát. Vannak olyan csillagok is, akik
egyszerűen ódzkodnak a stílusváltástól. Charlie Chaplin például, aki először a music-hall repertoárjából
származó komikus pantomimot (Charlie), majd a népszerű melodráma érzelmes és patetikus esztétikáját (A
város fényei, 1931) vitte át tökéletesen a filmvászonra, továbbra is ragaszkodik némafilmtechnikáihoz. Az 1936-
ban forgatott Modern idők lényegében némafilmnek számít; a párbeszéd csak az 1939-es Diktátorban játszik
fontos szerepet.83
A hangosfilm megváltoztatja a színészi játékot is. Nincs már szükség a némafilmben használatos eltúlzott
mimikára, finomabb gesztusok is megteszik. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a színészi játék
modernizálódásának folyamata a színházakban is megfigyelhető, sőt már a hangosfilm beköszönte előtt
megkezdődött. A hangosfilm végül megváltoztatja a film sajátos narratív eszköztárát is. A rendezők rövidesen
megtanulják hang és kép hatásos összekapcsolásának módját, s ezzel arra ösztönzik a nézőket, hogy ők is
sajátítsák el a hagyományosnál sokkal összetettebb szimbolikus nyelvet. Az első hangosfilmeken a hang
voltaképpen csak a kép jelentésének fokozására szolgál; a későbbiekben azonban önállóan is képes lesz jelentést
hordozni. A képen nem is látható autó zaja például egy új szereplő érkezését jelenti.
A film hangosításával kapcsolatos technikai viták megmutatják, hogy az uralkodó hollywoodi filmnyelv
egyértelműen előnyben részesíti a folytonosságot és a „realizmust”. A nagy társaságok mérnökei (például a Bell
Labs) kezdetben színházi és koncerttermi tapasztalatokra támaszkodva próbálják megközelíteni a hangosfilm
problémáját. Úgy képzelik, hogy a „tökéletes hanghatás” eléréséhez sok-sok mikrofonra van szükségük - mint
az 1890-es években a teatrofonon közvetített színházi előadások esetében. Az ideális néző (akinek helyét a
mérnökök a kamera helyére, a felvett jelenettel szemközt képzelik el) így sztereofonikusan élvezheti a
hanghatást. Ezt hívják a mérnökök „realistahangfelvételnek. A mozifilmek esetében mindez roppant nehezen
valósítható meg, hiszen a mikrofonoknak annyi különféle hangkörnyezetet kellene megragadniuk, ahány
elkülöníthető jelenete a filmnek van; ráadásul a kamera közelítésének vagy távolításának függvényében
folyamatosan változtatniuk kell a hangerőt. Ez a gyakorlat nem egyeztethető össze a mozi sajátos történetme-
sélési stílusával, amely az egyes jeleneteket nem különálló fejezetekként, hanem egységes elbeszélésként
értelmezi, és nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a párbeszédek világosan érthetők legyenek. A filmesek rövidesen
lemondanak tehát arról, hogy minden jelenet saját „realista” hangháttérrel rendelkezzen. Ezentúl csak a
párbeszédeket veszik fel mikrofonok segítségével, amelyeket egyébként rövidesen alkalmassá tesznek arra,
hogy a színészek mozgását kövessék. A környezet hanghatásait utólag veszik fel, méghozzá a legkevésbé sem
realista szellemben: ügyelnek például arra, hogy ne nyomják el a párbeszédeket.
A hangosfilm megjelenése a mozi lehetséges repertoárját is átalakítja. Hirtelen minden színdarabból film
születhet. A producerek aranybányát szimatolnak, nem csoda hát, hogy rengeteg „színházi film” születik
ezekben az években. A korai színházi felvételek statikusak és merevek, ezért egyes kritikusok a mozifilmre
jellemző sajátos stílus halálán sajnálkoznak. A hangosfilm egyébként új lehetőségeket nyit meg az irodalmi
alkotások megfilmesítése előtt is. A legnagyobb irodalmi műveket szinte kivétel nélkül újraforgatják. A második
83
David Robinson: Charlot entre rire et larmes. Paris, 1995.
98
világháború előestéjén tíz amerikai filmből hat regény, novella vagy színpadi mű feldolgozásán alapul. 84 Végül,
a hangosfilm az eddiginél is szorosabbra fűzi mozi és music-hall kapcsolatát. A húszas években a music-hall
egyébként is nagy változáson megy keresztül: szakít a kávéházi koncertek és a bohózatok stílusával, előkelő és
roppantul drága látványossággá válik. A csodálatos jelmezek, az elérhetetlen sztárok és a valóságtól
elrugaszkodott történetszövés a music-hallt a modern idők tündérmeséjévé teszik, amely szinte kínálkozik arra,
hogy a mozi szakmailag tökéletes zenei fantáziákat készítsen belőle.
3.4.2. Az írott elbeszéléstől a megfilmesítettig

A termelés racionalizálásának első lépése a nyersanyag (azaz a történetek) ésszerű kezelése. A regények és a
színdarabok olyan kipróbált történetekkel szolgálnak, amelyek már bizonyították, hogy képesek hatni a
közönségre. A Fox már 1919-ben szerződésben arra kötelezi magát, hogy anyagilag támogatja azokat a
Broadwayn bemutatandó darabokat, amelyekből esetleg érdemes filmet forgatni. 1925-ben a cég összesen 150
ezer dollárt fektet a színházba, amivel alaposan megrémíti a színházi élet vezetőit, akik 1926-ban kiharcolnak
egy megállapodást, amely megtiltja a filmproducerek számára, hogy kizárólagos jogokat szerezzenek még be
sem mutatott színdarabok felett.
Hollywoodban az írott műveket a műfaji hierarchia elveit tiszteletben tartva hasznosítják. Szakemberek bújják a
frissen megjelent könyveket és újságokat, a lehetséges filmtémákat keresve. A Universal 1927–1928-as
termelési terve a következő műfajok között osztja fel a vállalat éves költségvetését: presztízsfilmek, minőségi
filmek (features) és bűnügyi drámák (thrill dramas).
A tárgyévben forgatott tizenegy presztízsfilmből öt híres regényen, kettő pedig sikeres színdarabon alapszik. A
33 „rendes” film témáját vagy népszerű magazinok – például a Reader’s Digest – rövid elbeszélései
szolgáltatták, vagy a stúdió munkatársai ötölték ki. A maradék 22 film szinte kivétel nélkül western, ez ugyanis
a cég specialitása. A műfaj egyébként a századforduló környékén népszerű western novelből nő ki.
Az irodalmi elbeszélés megfilmesítését profik végzik. A szöveget először a forgatókönyvírók szétszabdalják,

majd a dialógusírók újra összerakják. Bár közmegegyezés szerint a film „alkotójának” a rendező számít, a
producerek szinte teljhatalommal rendelkeznek a szereplőválasztást, a vágást és a történet esetleges módosítását
illetően. Louis B. Mayer például hatalmi szóval happy endet kényszerít az egyébként tragikus végkifejletű
Thomas Hardy-regény, az Egy tiszta nő filmváltozatára. David O. Selznick szerencsére meg-őrizte a filmek
előkészületei során papírra vetett feljegyzéseit. Ezek a jegyzetek és a filmtársaságok fokozatosan megnyíló
archívumaiból származó dokumentumok lehetővé teszik, hogy nyomon kövessük a filmmel kapcsolatos
döntéseket, azt a folyamatot tehát, amelynek során egy irodalmi elbeszélésből filmes elbeszélés válik.
David O. Selznick 1940-ben a klasszikus angol regény, a Jane Eyre megfilmesítésére vállalkozik. Először is
állást kell foglalnia a regénnyel kapcsolatban, hiszen a műnek már nem kevesebb mint 27 filmes feldolgozása
van, márpedig a jogászok és a nézők is joggal várják el, hogy Selznick ne elődeinek munkáját plagizálja.
Szembesülnie kell azonban egy másik problémával is: a szóban forgó regény része lett egy olyan kulturális
hagyománynak, amely a művet magát is alaposan átformálta. A stúdió megrendel egy közvélemény-kutatást a
könyv keleti parti olvasói körében, mely arra a meglepő eredményre vezet, hogy az olvasók többsége számára a
regény csúcspontja a kastélyt elpusztító tűzvész, amelyből a ház ura menti ki Jane Eyre-t. Márpedig ez a jelenet
nincs benne a regényben, hiszen a tűzvész idején Jane Eyre nem tartózkodik a kastélyban, a katasztrófáról csak
jóval később, egy szolgáló elbeszéléséből értesül. A rendező óriási dilemma előtt találja magát: legyen hűséges a
regényhez vagy adja meg a nézőközönségnek, amit kíván, azaz a tűzvészt? Kompromisszumos megoldás
születik. A forgatókönyv tiszteletben tartja a regény eredeti cselekményét, a szolgáló tehát utólag számol be a
tűzvészről. A forgatókönyvírók kénytelenek voltak elismerni, hogy másképpen nem lehetséges fenntartani az
elbeszélés időbeli koherenciáját. Egy flash-back segítségével azonban kedvére tesznek az érzelemre vágyó
nézőközönségnek is, amely megkapja az annyira áhított drámai tűzvészt.
A forgatókönyv egyébként egy másik problémával is szembesül: a történet egésze csak a hősnő boldogtalan
gyermekkorának ismeretében értelmezhető, amelyet azonban csak túl költséges díszletek között volna
lehetséges leforgatni. A rendezői döntés értelmében tehát a film kezdőképe egy nyitott könyvet ábrázol,
amelynek első mondatait (Jane Eyre első személyű elbeszélését gyermekkoráról) egy női hang olvassa fel.
Márpedig ezek a filmet a regénnyel szimbolikusan összekapcsoló sorok nincsenek benne az eredeti szövegben.
Ettől persze még nélkülözhetetlenek, hiszen megalapozzák a film narratív struktúráját: az írott szöveghez való
hűség látszata bizonyos értelemben igazolja a művet, amennyiben a könyv kulturális legitimációjának fényéből
néhány sugár a belőle készült mozifilmre is árad. A forgatás előkészületei során tartott munkaértekezletek
84
Christian-Marc Bosseno – Jacques Gerstenkorn: Hollywood, l’usine à rêves. Paris, 1992, 88.
99
feljegyzéseiből kiderül tehát, hogyan is áll össze egy film: készítői nem léphetik át az adott költségvetési
kereteket (a Jane Eyre esetében például szó sem lehetett téli, szabadtéri forgatásról); az elbeszélés technikáját
forgatókönyvírók határozzák meg, de a rendezőnek is lehetnek vágyai és ötletei, emellett a filmkészítők
természetesen a közönség vélt vagy valós elvárásait is figyelembe veszik.
3.4.3. A műfajok kodifikációja és megújulása

Az így készülő filmek műfaji besorolása egyfelől támaszul szolgál a közönségnek, amely így mindig előre tudja,
mire számíthat, másfelől segítséget nyújt a rendezőnek is, amennyiben a műfaji meghatározás keretet ad a
munkájának. A műfaji határok áthágása vagy átértelmezése pedig hozzájárul tartalom és forma állandó
megújulásához. A börleszk, a western, a zenés vígjáték, a Frank Capra-féle vígjáték, a gengszterfilmek mind-
mind sajátos kóddal rendelkező műfajok, amelyek biztosítják az amerikai filmművészet állandóságát és
folytonos megújulását, valamint azt a tulajdonságát, hogy mindig képes felhasználni a rokon művészeti ágak, a
népszerű regény, a színház és a musical nyújtotta nyersanyagot.
A western jól példázza, hogyan lehet némiképp megújítani egy meglehetősen merev szabályokkal behatárolt
műfajt, méghozzá anélkül, hogy összezavarnák a nézőket.85 A western egyrészt a 19. századi amerikai népszerű
irodalom hagyományára támaszkodik, másrészt merít Buffalo Bill cirkuszi előadásainak eszköztárából is. Azzal,
hogy fáradhatatlanul újra és újra elmeséli a Nyugat meghódításának eposzát (amelynek állandó főszereplői a
pozitív hős, a Cowboy, valamint a negatív hős, az Indián), közösségi mítoszt teremt. Az 1920-as évek hősei –
például Tom Mix – erkölcsi mintaképül szolgálnak: személyes morális hitelük révén a hagyományos viktoriánus
erkölcsi értékeket testesítik meg. A műfaj későbbi fejlődése során a hősök már nem egyértelműen pozitív, jóval
inkább küszködő férfialakok, ami arról árulkodik, hogy változófélben van a társadalmi férfiideál. A későbbi
westernek az Indiánt is egyre árnyaltabban ábrázolják. A western elég jellegzetes műfaj ahhoz, hogy
parodizálják vagy egzotikus környezetbe helyezzék át.
A thriller a gazdasági világválság idején tett szert fontos szerepre. Nézői úgy érezték, hogy betekinthetnek a
pénz világába. A thriller alvilága metaforikusan az üzleti életet jelentette, ahol nincsenek szabályok, ahol a
társadalmi és erkölcsi felelősségtudatnak híján lévő hatalmasok és gazdagok bármit megengedhetnek maguknak.
A „fekete film” az erőszakot láttatja a társadalmi viszonyok rendezőelveként; a végkifejlet azonban, a
cenzúrának köszönhetően, mindig „morális”. Frank Capra vígjátékai (It Happened one Night [Ez történt egy
éjszaka], 1934; Mr. Deeds Goes to Town [Váratlan örökség], 1936) szintén a válságra adott válaszként
értelmezhetők. Főszereplői roppant gazdag amerikaiak, akik valószínűtlenül gyönyörű díszletek között az elit
gondtalan életét élik. Capra filmjei ráadásul mindig happy enddel végződnek, a közönséget tehát látszólag
semmi nem zökkenti ki az álmodozásból. De a könnyedség csak látszólagos, a helyzeteknek és a
párbeszédeknek mindig jelentésük van. Mi másról is szólhatna a felhőtlen vígjátéknak látszó Mr. Deeds, ha nem
a válság gyógymódjairól, a gazdagok felelősségéről, a hagyományos amerikai értékekről, az intézményekbe
vetett bizalomról, a vidékről és persze férfi és nő viszonyáról?
Számos, különféle jellegű filmben fedezhetjük fel a szándékot, hogy megoldást javasoljanak az Egyesült
Államokat az 1929-es évtől kezdődően sújtó gazdasági és erkölcsi válságra. A filmek széles skálája azt mutatja,
hogy nem járunk el helyesen, ha a hollywoodi filmek tartalmát vizsgálva csak a sztereotípiákat vesszük észre.
Közelebbről szemügyre véve láthatjuk, hogy a filmtermés színes és változatos. A nagy társaságoknak
kétségtelenül van filmpolitikájuk. Bizonyos cégek egyik vagy másik műfajra szakosodnak (az RKO a westernre,
a Universal a fantasztikus filmre). A társaságok túlnyomó többsége arról is meg van győződve, hogy nagy
haszonra szert tenni csak közönségfilmekkel vagy „B kategóriás”, standardizált történetekkel lehet. Az is
tagadhatatlan, hogy a nagy stúdiók egyik-másik „házi” rendezője” még be sem fejez egy forgatást, az íróasztalán
már ott találja az új forgatókönyvet, szereplőlis-tát, díszlettervet és költségvetést, amelyhez következő filmjében
alkalmazkodnia kell. Azonban ne feledjük, hogy minden film létrejöttét hosszú, nyílt vagy a színfalak mögött
zajló egyezkedés előzi meg. A filmesek bizonyos kényszereket nem kerülhetnek meg ugyan, de figyelemre
méltó alkalmazkodóképességüknek köszönhetően még így is igen különböző filmeket hoznak létre.
3.4.4. Cenzúra, mozi és népszerű kultúra

A jó film tartalma megfelel a közönség elvárásainak (illetve annak, amit készítői a közönség elvárásainak
gondolnak), de a művelt közönség vágyait is ki kell elégítenie. Ennél is fontosabb talán, hogy nem szabad
kiváltania a család-védő és vallási szervezetek haragját, sőt meg kell felelnie elvárásaiknak. A konfliktusok
középpontjában a közönség áll. De ki is jár moziba? Kinek a számára készülnek a filmek?
85
Jean-Louis Leutrat: Le Western: quand la légende devient réalité. Paris, 1995.
100
Furcsa módon igen kevés adattal rendelkezünk a két világháború közötti időszak amerikai moziközönségéről. 86
A filmkészítők a családot célozzák meg filmjeikkel. Meg vannak győződve arról, hogy célközönségük ízlését
ösztönösen is képesek felmérni, nem élnek tehát azokkal a módszerekkel, amelyek segítségével a sajtó sikeresen
mérte fel olvasóit, a rádió pedig hallgatóit. Utólagos becslésekkel kell hát megelégednünk, s ezek korszakonként
különböző képet mutatnak. 1914-et megelőzően a mozi nem az elit szórakoztatására szolgál; hasonlóan a korai
idők music-halljához (amellyel egyébként osztozik a színháztermeken) a mozi olcsó időtöltésnek számít.
Célközönsége a felnőtt, nem túl jómódú, városi lakosság, különös tekintettel a bevándorlókra. Európában
hasonló a helyzet: a mozi első közönsége a zenés kávéházakba, az olcsó színházba és vurstliba járó, nem
különösebben előkelő réteg.
A közönség összetétele magyarázza például az Edison stúdióiban forgatott börleszkek sikerét is. Ezekben az
években a New York-i sajtó érdekes újítás segítségével próbál új olvasókat meghódítani: a lapok úgynevezett
comic stripseket közölnek, amelyek rövid történeteket mesélnek el képek segítségével. A comics népszerű lapok
képregényeihez hasonlóan témáit, sőt nemritkán főhőseit is az 1900-as évek börleszkjeitől kölcsönzi. A
cselekmény középpontjában a tekintély, a hagyományos értékek és a hierarchia felbomlásának mindig népszerű
témája áll. A zsarukat mindig átverik, mint ahogy Lyonban, 1830-ban, Guignol is eltángálta a csendőrt. A
vígjátékok világa nyers, brutális, érzelemmentes; ez a szabados hangvétel hívja fel a műfajra az első cenzorok
figyelmét.
A társadalmi rend éber őrei, azaz az erkölcs- és családvédő amerikai szervezetek minden eszközzel
megpróbálják elérni az általuk erkölcstelennek ítélt filmek betiltását. A mozit azért érzik különösen veszélyes
médiumnak, mert az mindenki, még a gyermekek számára is elérhető, hiszen filmeket a nap minden órájában
vetítenek, méghozzá olcsón. A moziban látszólag nem az a legrémítőbb, hogy áthágja a közismert társadalmi
normákat, inkább az, hogy a populáris kultúra értékeit és formáit közvetíti. A bírák támogatását élvező
családvédő szervezetek sikeresen kiharcolják, hogy az ország minden nagyobb városa önálló cenzúratanácsot
működtessen. Először 1907-ben hallhatunk arról, hogy a filmeket hatóságilag ellenőrzik: egy Chicagóban
kiadott rendelet felhatalmazza a rendőrséget a filmplakátok módosítására vagy betiltására. Úgy tűnik, hogy a
rendeletet egészen 1909-ig nem alkalmazták, ekkor azonban az Ifjúságvédő Egyesület vizsgálatot kezdeményez
a filmszínházak ügyében. Miután egy filmjéből a rendőrség kivágatta a gyilkosságot és a lopást megörökítő
jeleneteket, valamint betiltott két filmplakátot, a forgalmazó Illinois állam legfelsőbb bírósága elé vitte az ügyet.
A per során a bíró elmondja, hogy a filmszínházakat „alacsony áraik miatt rengeteg gyermek látogatja. Sokan
járnak moziba olyanok is, akik nehéz anyagi körülményeiknél fogva nem engedhetik meg maguknak a
hagyományos színházak látogatását. A mozi közönsége tehát olyanokból áll, akik koruknál, iskolázottságuknál
és élethelyzetüknél fogva különösen védtelenek az erkölcstelen és obszcén látványosságok pusztító befolyásával
szemben.”87
A húszas évek elején a probléma már nemcsak a keleti part nagyvárosaiban érezhető, hanem Hollywoodban is.
Az ott uralkodó fényűzésről és szexuális szabadosságról szóló sajtóbeszámolók egyszerre festenek vonzó és
rémítő képet a film fővárosáról. Az egymást követő botrányok – a némafilm egyik legnagyobb komikusát,
„Fatty” Arbuckle-t például nemi erőszakkal és gyilkossággal vádolják – felerősítik a cenzúrát követelők hangját.
A filmesek kezdetben közös frontba tömörülve próbálják visszaverni az erkölcsvédők támadásait. A
filmkészítők azzal vádolják a különféle szövetségeket, hogy bár a lakosságnak csak csekély kisebbségét
képviselik, szigorú erkölcsi elveiket minden polgártársukra rá akarják kényszeríteni. Később azonban új
stratégia segítségével próbálják elkerülni a cenzúrát: mint minden amerikai vállalkozás, a filmstúdiók is azt
vallják, hogy az önkorlátozás hosszú távon kevésbé veszélyes, mint egy külső hatóság felügyelete. Kritikusai
megnyugtatására a filmszakma tehát egy volt magas rangú tisztségviselőt kér fel érdekei képviseletére. Az
indianai presbiteriánus egyházhoz ezer szállal kötődő William Hays egy időben a Posta vezérigazgatójának
posztját is betöltötte. Hays 1927-ben fogalmazza meg azt az általános működési szabályzatot, amelyet 1930-ban
minden stúdió kötelezőnek ismer el magára nézve. A szabályzatnak megfelelően a stúdiók minden
rendezőjüktől elvárják, hogy bizonyos tiltásokat és erkölcsi megfontolásokat tartsanak tiszteletben.
A szabályzat általános elvei az amerikai társadalom alapvető értékeit tükrözik: a filmek „nem süllyeszthetik le
nézőik erkölcsi szintjét”, következésképpen „bizonyos normák szerint kell ábrázolniuk az életet”. A szabályzat
jó néhány konkrét tiltást is tartalmaz: nem kerülhet vászonra sem nemi erőszak, sem az amerikai zászló
meggyalázása. A Hays-szabályzat gyakorlati alkalmazása azonban számos vitával és egyezkedéssel jár. A
meztelen női testek ábrázolásának kérdésében például a felek roppant nehezen jutottak megegyezésre. A húszas
években a párkapcsolatokat és a családi életet szabályozó erkölcsi normák vesztenek victoriánus
86
Francis Bordat – Michel Etcheverry: Cent ans d’aller au cinéma. Le Spectacle cinématographique aux États-Unis, 1896–1995. Rennes,
1995. Az amerikai mozik 1922-ben heti 40, míg 1928-ban már heti 65 millió nézőt vonzottak.
87
101
merevségükből. A családfő hatalma többé nem megkérdőjelezhetetlen, és a nők szexuális szabadságának

kérdése sem tartozik többé a tabutémák közé. Mivel a filmkészítők elemi érdekei azt diktálják – különösen a
válság éveiben –, hogy a közönség elvárásait tekintetbe vegyék, az új viselkedési normákat megtestesítő alakok
is vászonra kerülnek. A Fox alkalmazásában álló Bette Middler számos filmben alakít emancipált nőt. Az
amerikai nő szexualitását persze a kor minden filmje potenciális veszélyforrásként ábrázolja, amely a történetek
moralizáló végkifejlete során mindig visszakerül az elfogadható keretek közé.
Az 1929-es válság visszatéríti az amerikaiakat az ország hagyományos értékeihez, amelyekhez annál erősebben
ragaszkodnak, minél nagyobbnak látszik a veszély. Ebben a nehéz helyzetben a Hays-szabályzat előírásai
szolgálnak útmutatóul a filmrendezők számára; ezek jelzik, hogy filmjeikben meddig mehetnek el. A szabályzat
nem akadályozza meg a legjobb, a producerek védelmét élvező rendezőket abban, hogy a szabályokat
megkerülve kamatoztassák tehetségüket. A hollywoodi rendszert túl sok ellentétes érdek járja át, semhogy
kritikusaik a filmtermés egészét „fertőtleníthessék”: a hollywoodi film, amelyet az európai rendezők folyamatos
beáramlása rendszeresen új életre kelt, képes az uralkodó normáktól eltérő esztétikai és ideológiai tartalmak
integrálására is.
A mozifilmek cenzúrája Európában más körülmények között működik. A hollywoodi filmek behatolása az
európai piacra egyben azt is jelenti, hogy teret hódítanak az amerikai erkölcsi normák, a nemek viszonyáról
alkotott amerikai elképzelések, valamint az amerikai autók és zene divatja. Angliában az 1912-ben létrehozott
The British Board of Film Censors 43 pontos szabályzatot fogalmaz meg, amelynek alapján az erre illetékesek
kivágathatják a fil-mekből az illetlennek, erkölcstelennek vagy törvényellenesnek ítélt jeleneteket. A latin
országokban a katolikus egyház a könyvekhez hasonlóan jár el a filmekkel is: rendszeresen közzéteszi az
ajánlott és a tiltott művek listáját. Az egyház nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a lakosságot megismertesse a
mozival: mivel az ifjúság időtöltésének ellenőrzéséért kemény harcot folytatott más szellemi áramlatok
képviselőivel, szívesen veszi a filmben rejlő lehetőségeket. Az egyház által „patronált” szervezetek tehát
gyakran szerveznek vetítéseket, amelyeken természetesen gondosan megválogatott szellemiségű filmeket
mutatnak be.88
3.5. A KÉP IGAZSÁGA

3.5.1. A mozielőadás anatómiája
Az 1930-as években a mozi családi időtöltéssé válik. Megszilárdulnak a mozielőadás szervezeti keretei. A
kizárólagosságra törekvő amerikai hálózatok erőfeszítéseinek köszönhetően megépülnek az első, kifejezetten a
filmvetítés céljára tervezett színházak, amelyek esztétikájukban a közönségfilmek díszleteit utánozzák. A
kariatidákkal díszített kapuk óriási termekre nyílnak, amelyeket berendezve az építészek nem fukarkodtak az
aranyozással és a stukkóval. Egy-egy filmszínházban (vagy nevezzük őket modern katedrálisnak?) még orgonát
is elhelyeznek. Ezek az építmények az olasz stílusú színházak struktúráját veszik át, kiegészítve az indusztriális
művészetre oly jellemző túldíszítettséggel és mértéktelenséggel. A filmszínházak népünnepélyek helyszíneivé
válnak. A mozielőadás formái is megszilárdulnak. A stúdiók rendszeresen két, egymáshoz kapcsolódó filmet
forgalmaznak, melyeket együtt vetítenek le (az olcsóbbik változat szolgál majd a „B kategória” alapjául).
Felvezetésként látványos, néha mértéktelenül barokkos, a music-hall eszköztárából kölcsönzött attrakciókkal
szórakoztatják a nézőket, ez a szokás azonban 1927-re eltűnik. A hangosfilm 1930-at követő elterjedése
azonban új lendületet kölcsönöz a filmhíradó műfajának. A két filmet elválasztó – a színházi felvonásközre
emlékeztető – szünetben különféle ételekkel szolgálnak, természetesen szintén in-dusztrializált szervezeti
keretek között: a nagy amerikai társaságok szilárdan kézben tartják a pattogatott kukorica forgalmazását,
Franciaországban pedig a Miko-cég tesz szert óriási bevételre a jégkrémrudak mozitermi árusításából. Amikor a
mozit mint médiumot vizsgáljuk, nem szabad elválasztanunk egymástól a film előállítását és különféle
használati módjait. A korabeli mozilátogatók emlékeiben a mozielőadás életre szóló élményt jelentő, egységes
egészként él, számos okkal magyarázhatjuk hát, hogy a mozi fontos szerepet játszik a 20. századi média
genezisében. Egyrészt hozzászoktatja a nézőket, hogy a „történetet mesélő” filmet összekapcsolják a reklámmal,
amely boldogságot és persze egy bizonyos terméket árul. Másrészt a mozi arra ösztönzi a közönséget, hogy
egyszerre fogyassza a fikció és a tájékoztatás képeit. Végül pedig a mozi tartósan összekapcsolja a képet és a
szabadidő eltöltését. Gondoljunk csak arra, hogy a kép, a látványosság és a szórakoztatás között fennálló szoros
kapcsolat sokáig elképzelhetetlenné teszi, hogy a képi médiát az oktatásban is használni lehetne. A filmre
rögzített fiktív történetek („a film”) és a képi tájékoztatás szoros kapcsolata magyarázza a modern média egy
követke-ző jellegzetességét, a szórakoztató tájékoztatást. A filmesek és az újságírók már a harmincas évektől
kezdve tisztában vannak ezekkel az újonnan felme-rülő problémákkal.
88
Bernard Alexandre: Le Horsain: vivre et survivre en pays de Caux. Paris, 1988, 202.
102
3.5.2. A filmhíradó
Az első, 1890-es évekbeli mozitekercsek olyan elemeket is tartalmaznak, amelyeket ma információnak
neveznénk. Franciaországban az első filmhíradót a Pathé gyártotta 1907-ben, de példáját rövidesen a Gaumont
és az Éclair is követte. A húszas években megpróbálják hirdetésekkel nyereségessé tenni a műfajt. Először négy-
, később ötféle filmhíradót találunk Angliában; az Egyesült Államokban pedig a Pathé-News, a Fox-News és az
International Newsreel híradóit a Paramount-News, az MGM-News és a Kinogram híradói követik. Minden
amerikai társaság saját irodát nyit a világ nagyobb városaiban, beszámolóikat ezeken a kirendeltségeken állítják
össze.89
A hangosfilm nyitja meg az utat a filmhíradó további fejlődése előtt. Az új lehetőségeket kihasználva a Fox
rendszeresen készít filmhíradókat, sőt 1926-ban létrehozza a Fox Movietone Newst. Az első öt évben ötmillió
dollárt veszítenek az ügyleten, mindazonáltal a Fox olyan piaci előnyre tesz szert, amelyet versenytársai a
későbbiekben képtelenek lesznek ledolgozni. 1927. május 20-án a Fox Movietone News 6000 nézője már a nagy
nap reggelén megláthatja a Charles Lindbergh gépének felszállásáról készült beszámolót. Fox később a
földkerekség minden tájára elküldi riportokat készítő operatőreit. A Westwoodban 1928-ban létrehozott
Movietone Cityt kizárólagos jelleggel filmhíradók készítésének szenteli. Louis de Rochefort 1935-ben indítja be
La marche du temps (Ilyen idők járnak) című műsorát, amely az új magazinokhoz hasonló formát ölt: interjúk,
magyarázatok, térképek és ábrák segítségével jár körül egy adott problémát, amelyre megpróbál megoldással is
szolgálni. A La Marche du temps mintául szolgál későbbi rádió- és tévéműsorok számára, sőt a Life magazint is
hasonló elvek alapján szerkesztik. A legnagyobb városokban kifejezetten filmhíradók vetítésére szakosodott
termek is létesülnek, amelyek csak a televízió megjelenésével tűnnek el a színről.
Nagyon tanulságos a filmhíradók témaválasztása, illetve a hírek tálalása. A híradók, a nézők elvárásaival
nagyjából összhangban, ugyanazokat az eseményeket ítélik fontosnak és ugyanazon kategóriák szerint
osztályozzák híreiket, mint a lassan már évszázados múltra visszatekintő írott sajtó. Politikusok beszédei és
tárgyalásai, vasúti vagy légi tömegszerencsétlenségek, természeti csapások (árvizek stb.), sportesemények,
divatbemutatók – a sajtó (különösen a „populáris” bulvársajtó) már évtizedek óta ezeket a történéseket tartja
említésre méltónak a „világ látványosságai” közül. 1932-ben egy híradóriporter, Charles Pedern a következő
recepttel szolgál: a híradók nézőközönsége szerinte „látványos baleseteket, tömegszerencsétlenségeket,
tűzvészeket és földrengéseket akar látni; szereti továbbá a gyilkosságnak áldozatul esett hírességeket, a
különféle versenyeket (a lóversenyt, különösen pedig az akadályversenyt, amelyek érdekesebbek az
autóversenyeknél, mert sokkal nagyobb az elbukás veszélye), a tengeri csatákat, a gyerekeket (különösen a
karonülőket), a szexet – például a fürdőruhás szépségversenyeket –, a divatbemutatókat, a kabaréelőadásokat, a
beteges és morbid dolgokat (például egy gyilkos vallomásait), a futballt és a műlesiklást, az állatokat (különösen
a jegesmedvéket és a maj-mokat)…”90
A filmhíradók csak a lehető legritkább esetben térnek el ettől a recepttől. Például a gyarmati világból csak
festőiségét és egzotikumát hajlandók észrevenni. A folyóiratokhoz (különösen pedig a műfaj archetípusának
számító National Geographichoz) hasonlóan a „másik” különbözőségének valódi bemutatása helyett a híradó is
csak könnyen emészthető és felületes pillanatképekkel szolgál. A sport a nemzetek közti versengés allegóriájává
válik. Az új szabadidős tevékenységek és szabadtéri sportok (mint például a sí vagy a kenu) arról tanúskodnak,
hogy egyre többen teszik magukévá a testtel és az egészséggel kapcsolatos modern értékeket. A régi ünnepek (a
Halloween vagy a karácsony) a modern, városias életforma ünnepeivé válnak. Annál, amit a híradók
bemutatnak, nem kevésbé érdekes az, amit elhallgatnak (vagy amiről csak ritkán szólnak), hiszen ebből a
hírekkel kapcsolatos kényszerek és konszenzusok mibenlétére következtethetünk. A munkásmozgalom
küzdelmeiről például csak akkor számolnak be, amikor már intézményesülnek, mint például május 1-jének
megünneplése. 1936-ban Gaumont filmhíradói egészen június 5-ig szót sem ejtenek a sztrájkokról, akkor is csak
arról számolnak be, hogy „a fémmunkások sztrájkja” véget ért. 91
3.5.3. Az elkötelezett képek ellentmondásai

A filmtársaságoknak a mozielőadások és a filmforgalmazás általános ökonómiájába illeszkedő filmhíradóival
párhuzamosan megjelenik egy önálló műfaj, a dokumentarista film, amelynek képviselői, saját állításuk szerint,
„igazabb”, autentikusabb viszonyban állnak a valósággal. Maga a „dokumentarista” kifejezés is modern: George
89
Marcel Petiot: Souvenirs d’un reporter cinématographique. Revue du cinéma, 1930. Idézi François Garçon: Gaumont, un siècle de cinéma.
Paris, 1992, 107.
90
Charles Pedern: Newsreel Man. New York, 1932. Idézi Paula Rabinowitz: They must be represented. The Politics of Documentary. New
York–London, 1994, 68.
91
François Garçon: Gaumont, un siècle de cinéma. Paris, 1992, 48.
103
Grierson filmrendező illette ezzel a jelzővel Robert Flaherty filmes beszámolóját (Moana, 1926) a csendes-
óceáni bennszülöttek mindennapjairól. Persze már ezt megelőzően is készültek dokumen-tarista képek és
mozgóképek. A Lumière testvérek már 1896-ban bemutatták a világ különböző városaiban készült utcai
felvételeiket: a vetítések során egymás mellé helyezett felvételek különlegesen érdekes képet mutattak. 1899-
ben, a Dreyfus-per újratárgyalása során, Pathé és Méliès friss képek híján régebbi anyagokból állítják össze az
üggyel kapcsolatos beszámolóikat. A két híradás eltérő szellemben tálalja az eseményeket; a vetítések pedig
rendszeresen verekedésbe torkollanak.
Oroszországban Dzsiga Vertov, a „filmszem” (kinoglaz) feltalálója és művelője a valóság ábrázolásának

különböző lehetséges szemszögeit mutatja be. Ellentétben Eizensteinnel, aki bár szívesen használ amatőr
színészeket, és mindig „újjászerkeszti” az elbeszélést, Vertov a lehető legnagyobb objektivitásra törekszik.
Kameráit az utcán helyezi el, a montírozást, a filmkészítés legjel-lemzőbb aktusát pedig a nézők „szeme láttára”
végzi (A Don-medence szimfóniája, 1931).92
A dokumentarista filmek készítőinek két kedvelt témája: az egzotikus Másik, illetve az európai és amerikai
szegénység bemutatása. A dokumentarista film atyjaként tisztelt Robert Flaherty 1922-ben forgatott Nanook of
the North (Nanuk, az eszkimó) című filmjében a Kanada északi részén élő eszkimókkal foglalkozik; 1926-os
Moana című munkájában a Szamoa-szigeteken élő bennszülötteket mutatja be, később pedig az Írország
partjaitól nem messze található, de a világtól elzárt Aran-szigeteken forgat. Flahertyt ugyanaz a kérdés
foglalkoztatja, mint korának néprajztudósait: hogyan lehet objektíven ábrázolni egy társadalom valóságát? A
mai néző számára Flaherty filmjei persze megrendezettnek és színpadiasnak tűnnek. A rendező saját szerepüket
játszatja el a szigetlakókkal; a kamera előtt olyan nyersanyagokat olyan eszközökkel dolgoztat fel velük,
amelyeket a forgatás idején a bennszülöttek már régen nem használtak. A film időbeli lefolyása is megrendezett,
hiszen a cselekmény a napszakokkal párhuzamosan halad előre.
A dokumentarista film másik kedvelt témája az európai és amerikai társadalmak szegény rétegeinek bemutatása.
A szegénység iránt tanúsított új keletű érdeklődés részben technikai, részben kulturális változásokkal
magyarázható. A nyomorban élő társadalmi osztályok sanyarú körülményeit leíró 19. századi angol
reformátorok munkájuk során nem használtak képeket. A fényképészek merészkednek be először a városok
nyomornegyedeibe. Az 1930-as években az amerikai kormányzat fényképészeket küld a düledező viskókba és a
vándorló életmódot folytató népesség sátortáboraiba. A kormány célja az volt, hogy ráébressze a városi
középosztályt, hogyan is él a társadalom „másik fele”, és így megszerezze a módosabb polgárok támogatását a
New Deal politikájához. A dokumentarista film az amerikai liberális és radikális kisebbség kedvelt kifejezési
formájává válik. Ezen kisebbség képviselői mindannyian osztják azt a feltételezést, amely szerint a szegénységet
ábrázoló képeknek sokkal nagyobb a mozgósító erejük, mint a szavaknak.93
Az ezt megelőző ötven évben kétségtelenül jelentős technikai változások történtek (gondoljunk csak Jacob Riis
higanyvakujára, amely lehetővé teszi, hogy a legsötétebb viskókban is belső felvételeket készítsenek), mégis
elsősor-ban kulturális tényezőkkel magyarázhatjuk azt a jelenséget, hogy egyre erősebbnek látszik a szegénység
ábrázolásának kötelezettsége. A látvány felett gyakorolt felügyelet ideálja (amelyet Foucault a Felügyelet és
büntetés94 című művében ír le) a társadalmi élet egészére kiterjed, különös tekintettel a nyomorban élő
társadalmi osztályok magánéletére. A bepillantásra a szegények mindennapi életébe egy új terminus
megjelenése ad valamelyes felhatalmazást: a „szociális” kérdés nem kizárólag a politika, de nem is kizárólag a
gazdaság hatáskörébe tartozik. A „magánszféra közérdekűsítése” (a kifejezés Roland Barthes Camera lucida
című művéből származik) többé nemcsak lehetséges, de szükséges is, hiszen alapvető feltétele annak a
felvilágosodás koráig visszanyúló célkitűzésnek, amely a nép boldoggá tételét tűzte zászlajára.
Amikor a dokumentarista fényképészet bemutatja, hogyan is hatottak a gazdasági változások a családok

mindennapjaira, a szegények fáradtságtól és éhségtől elkínzott testére, voltaképpen a közszférába emeli át a
nyomorult sorban élők magánéletét. A megismerés és a társadalmi cselekvés eszközeként szolgáló
dokumentarista indíttatású képriportok az új technológiát, a fotográfiát, új társadalmi szereplők, a nők
mozgósítására használják. Nagy valószínűséggel azért a gyengébbik nemet indítják meg a szegénység
különböző formáival foglalkozó képriportok, mert a nyomorúságos lakhelyek belső berendezése és a
gyermekgondozás hagyományosan női érdeklődésre számot tartó témák. 95
92
Guy Gauthier: Le Documentaire, un autre cinéma. Paris, 1995, 148.
93
Paula Rabinowitz: They Must be Represented. The Politics of Documentary. London–New York, 1994.
94
Budapest, 1990, Gondolat Kiadó.
95
A Fortune-nek és a Life-nak dolgozó Margaret Bourke White You have seen Their Faces (Láttad az arcukat) címmel adja közre
fényképalbumát, amelynek szövegét férje, Erskine Caldwell írja. Dorothea Lange és férje, Paul Taylor American Exodus című albuma pedig
azokkal a közép-amerikai farmerekkel foglalkozik, akiket a homokviharok Kaliforniába űznek.
104
A gazdasági világválság éveiben a fényképészet volt Amerikában a doku-mentarizmus húzóágazata, de az

úgynevezett New York-i Iskola filmrendezőit is érdekelte a dokumentarizmus. Murnau Tabu című (Robert
Flaherty közre-működésével készített) filmje és a húszas évek szovjet dokumentarizmusa együttesen hatottak
Pare Lorentzre, aki két filmjében is (The Plough that broke the Plains [Az eke, amely felszántotta a földeket],
1936 és The River [A folyó], 1937) a középnyugati földek kimerülésének kérdését taglalja. Lorentz kidolgoz egy
új stílust, amely szakít a filmhíradókra jellemző konvenciókkal: filmjeiben nem emberekre támaszkodik, hanem
kísérletet tesz arra, hogy a természeti erőket (például a folyót) tegye története főszereplőjévé, így az egyéni
emberi drámákon túlmutató módon képes megértetni nézőivel, hogy mi és miért történik. Mindeközben
veszélyesen közel kerül, valószínűleg akarata ellenére, egy másik esztétikai hagyományhoz, amelynek jeles
képviselője Whitman, Amerika természeti világának „történelmi” ábrázolója.
A dokumentarista alkotások megszaporodásának köszönhetően egyre többen kezdenek kép és valóság

viszonyának kérdésével, a dokumentarista alkotások objektivitásának problémájával foglalkozni. Az
„elkötelezett” fényképészet árnyoldalaival szembesülő fotográfusok és filmkészítők arról kezdenek
gondolkodni, vajon helyesen cselekszenek-e, amikor képeikkel eltárgyiasítják és manipulálják a nyomorultak
családjait. Tisztában vannak azzal, milyen visszatetsző dolog művészi karriert építeni, pénzre és hírnévre szert
tenni olyan emberek nyomorúságának bemutatásával, akiknek semmiféle befolyásuk nincs arra, hogyan fogják
ábrázolni őket. Az irodalomkritikus Lukács György a dokumentarista művekben felleli a 19. századi regények
jellegzetes narratív eszköztárát, s komolyan megkérdőjelezi a dokumentaristák objektivitásra törekvését. Walter
Benjamin pedig megállapítja, hogy a dokumentarizmus része annak a jellegzetesen 20. századi folyamatnak,
amelynek során a társadalmi élet minden eleme látványossággá transzformálódik.
A dokumentaristák ráadásul nem rendelkeznek a társadalmi válság bemutatásának monopóliumával. A filmesek

sokat törik a fejüket azon, hogyan tehetnék hatékonyabbá diskurzusukat. Az elkötelezett dokumentarista
alkotások, a kormánypropaganda és a hollywoodi filmek (illetve az általában vett kereskedelmi kultúra) között
húzódó válaszfalak a legkevésbé sem átjárhatat-lanok. Pare Lorentz céltalanul lődörgő munkanélkülieket
ábrázoló fényképeinek gyűjteménye pontosan akkor lát napvilágot, amikor Bing Crosby legnagyobb sikereit
aratja 1932-ben felvett Brother Can You Spare A Dime? (Testvér, van egy kis apród?) című dalával. Preston
Sturges 1941-ben forgatja le Sullivan’s Travel (Sullivan utazása) című filmjét, amelynek témája egy hollywoodi
filmrendező odisszeája. A filmbéli Sullivan egy produkció előkészítése során kerül közelebbi kapcsolatba
gyökértelen és szegény sorsú emberekkel, és ez a tapasztalat új embert farag belőle. Még az sem kizárt, hogy a
hollywoodi játékfilmek legtöbb gúnnyal illetett műfaja, a zenés vígjáték is mélyebb hatást gyakorolt a
nézőközönségre, mint a legjobb szándékkal készített doku-mentarista művek.
Mervin LeRoy például leforgat a Warner Bros számára egy zenés vígjátékot The Gold Diggers of 1933 (Az
1933-as év aranyásói) címmel. A film három fiatal lányról szól, akik úgy próbálnak kitörni a szegénységből,
hogy elszegőd-nek egy revübe. Táncosnőként megismerkednek egy gazdag bostoni családdal, amelynek
férfitagjait céltudatosan elcsábítják. A jóléthez tehát vagy a házasságon, vagy a sikeren keresztül vezet az út.
King Vidor 1934-ben stúdióktól függetlenül rendezi meg Our Daily Bread (Mindennapi kenyerünk) című
filmjét, amelynek alapötletét egy újságcikkből meríti. A mű egy farm mindennapjairól szól, amelyet állástalan
mezőgazdasági munkások közösen működtet-nek. Vidor saját bevallása szerint „arra használja a film nyújtotta
lehetősége-ket, hogy gondolatait minél több emberhez eljuttathassa”. A forgatókönyvíró Joseph L. Mankiewicz
a „B kategóriás” művek, a szerelmes filmek és a doku-mentarista alkotások eszköztárából is merít. A
szárazságtól sújtott farm életét a „fekete filmek” két jellegzetes alakjának, a szőke nőnek és a gengszternek
érkezése keseríti meg. A Mindennapi kenyerünk az „autentikus” populáris kultúra és a hollywoodi kereskedelmi
kultúra határterületein helyezkedik el. Ez a kétértelműség nyomja rá bélyegét az 1930-as évek egész amerikai
kultúrájára, amely egyszerre populáris kultúra a szó hagyományos értelmében, egyszerre kereskedelmi kultúra
és egyszerre a kollektív gondolkodás eszköze, ha más szempontból nézzük.
3.5.4. Fikció és valóság a háború ábrázolásában

A háborúk során ismét megfigyelhetjük, néha milyen nehéz fikciót és valóságot különválasztani: egyrészt a
játékfilmekben rejlő lehetőségeket nyíltan felhasználták a közvélemény befolyásolására, másrészt pedig a
katonai hatóságok által szigorúan megszűrt információk voltaképpen valódi hírekből és propagandából állnak
össze.
Az 1936-os spanyol polgárháború több okból is jó alkalmat nyújt a képi nyelv modernizálására, hiszen a
spanyolországi események egy olyan történelmi pillanatban mozgósítják a demokratikus országok
közvéleményét, amikor a modern médiumok, a mozi és a rádió már igen sok emberhez eljutnak. A háborús
105
fotográfusok könnyen megkapják a harctéri működéshez szükséges engedélyt. 96 Mindkét tábor egy
meghatározott tematikát részesít előnyben. A francóista oldalon felállítanak egy irodát, amely a tábornokról
(Mussolini stílusában) készült fényképek előállításáért felelős. A köztársaságiaknak dolgozó Roberto Capa
képeit fotóügynökségek terjesztik. Capa leghíresebb, egy köztársasági harcos halálát ábrázoló képe jól
illusztrálja a műfaj problematikus voltát, illetve a fikció és a valóság megkülönböztetésének nehézségeit. A civil
ruhás, kezében puskát tartó fiatalember, akinek lendületét egy géppisztolysorozat töri meg, a köztársaságpártiak
számára azt az igazságtalanul feláldozott hétköznapi embert jeleníti meg, akinek fegyvert kellett fognia földje és
meggyőződései védelmében. A másik oldalon mindezt máshogy látják: a fegyveres népfi, akinek sem
egyenruhája, sem feljebbvalói nincsenek, aggodalmat és félelmet kelt. De mi is valójában ez a kép? Egy valódi
harcos valódi haláláról készült pillanatkép? Vagy csak egy „eljövendő halálát eljátszó” 97 harcosról
hadgyakorlaton készült felvétel? A kép ugyanannyira kifejező és ugyanannyira többértelmű, mint az írott betű.
A Spanyolországba küldött Ernest Hemingway valósághű beszámolóival eleget tesz haditudósítói feladatainak;
a nagyközönség számára azonban mind a mai napig az Akiért a harang szól című, remekül megírt regénye az
emlékezetes. A valóságot az író (a szó etimo-logikus értelmében vett) művészete rekonstruálja, nem pedig a
tudósítók spontán beszámolói. 1937-ben Hemingway egyébként kommentárt ír (és szalagra is mondja) Joris
Ivens Tierra de España (Spanyol föld) című filmjéhez.98
A második világháború első éveiben Hollywood ügyesen bánik mindkét fegyverével, a játékfilmekkel és a
riportokkal. A játékfilmek feladata lesz, hogy meggyőzzék az ingadozó közvéleményt a beavatkozás
szükségességéről. A cél érdekében Hollywood Humphrey Bogartot veti be. A természetéből adódóan magányos,
bunyós, egoista filmhős mindezek ellenére elkötelezi magát a jó oldalon (Casablanca, 1942 és Le Port de
l’angoisse [A félelem kikötője], 1944–1945). A hollywoodi rendezőket is csatasorba állítják: ők szoktatják
hozzá az amerikai közvéleményt a háború gondolatához. A propagandafelelősök tisztában vannak azzal, hogy a
mozi és más hasonló médiumok csak akkor képesek hatékony propagandát kifejteni, ha továbbra is
szórakoztatnak; a propagandisztikus üzenetek sikerének a feltétele, hogy ne derüljön ki valódi természetük.
A haditudósításokra nehezedő kényszerek más kontextusban, következésképp más törvények szerint működnek.
A történész Marc Ferro 1990 és 1995 között, a francia televízió számára készített műsorában, hétről hétre
levetítette a hadviselő országokban ötven évvel azelőtt bemutatott filmhíradókat anélkül, hogy akár a vágáson,
akár a szerkesztésen bármit is változtatott volna. Ferro műsora ékesen bizonyította, hogy az ügyes
műsorszerkesztés, azaz a témák tudatos egymás mellé állítása, milyen önmagukon túlmutató jelentést kölcsönöz
az eseményeknek. Az angol híradók például váltogatják a katonai és a polgári témájú filmkockákat, az angol
háborús részvétel védelmi jellegét kiemelendő. A Devon megyei jótékonysági bálokról vagy a walesi falusi
játékokról szóló, látszólag értelmetlen beszámolóknak a valóságban komoly funkciójuk van – „ezért harcolunk”,
mondják: a háborút úgy láttatják, mint egy életforma, egy civilizáció védelmét. A fronton harcolókat a sors
ideiglenesen kiragadta ugyan ebből a civilizációból, de a közösséget továbbra is ezek az értékek éltetik.
Az angollal ellentétben a német híradók egy tökéletesen megszervezett és militarizált országot mutatnak be: a
frontot szinte lehetetlen megkülönböztetni a hátországtól. A falusi bálok és ünnepek funkciója is egészen más: a
német identitás különböző formáit tükrözik. A koncertbeszámolók azt hivatottak bizonyítani, hogy a Reich még
mindig a kultúra országa. A háború utolsó hónapjairól szóló filmkockák azonban azt bizonyítják, hogy roppant
nehéz a végtelenségig meghamisítani a valóságot. Az ostromlott városok neve, a menekülttömegek földrajzi
elhelyezkedése világossá teszi a néző számára, hogy a front már jó ideje a német határokon belül húzódik.
A háború első éveinek szovjet híradói szüntelenül a harcosok – köztük nők – tömegeit mutatják, az orosz népet a
maga természetes közegében, a hóban, a végtelen síkságon. A híradók a lakosság megnyugtatására helyezik a
hangsúlyt: újra meg újra bemutatják az ágyúkat és a Sztálin-orgonákat, a honvédő hadsereg hatalmas tűzerejét
érzékeltetve. A mai nézőnek az az érzése, hogy a propaganda szakemberei szigorúan megcenzúrázták és
alaposan megrendezték ezeket a tekercseket, egy egész nemzet azonban mégsem hazudhat sokáig magának a
háborúba lépés okairól, és nem csaphatja be a végtelenségig magát a háború valódi természetével kapcsolatban
sem.
3.6. EURÓPAI KULTÚRÁK ÉS NEMZETI MODELLEK

Hollywood, mint azt fentebb láthattuk, kidolgoz egy olyan stílust, amely összeegyeztethető a kulturális
termékként felfogott film ipari keretek közötti előállításával. Amerikában a képek jelentéséről való gondolkodás
csak másodlagos szerepet játszik. Európában, ahol a film előállításának keretei sokkal kevésbé
96
Patrice d’Almeida: Images et propagande. Paris, 1995.
97
Régis Debray: La belle mort. In L’Oeil naïf. Paris, 1994, 146.
98
David Parkinson: History of the Film. London, 1995.
106
indusztrializáltak, a szinte egyforma technikai feltételek igen külön-böző filmes modelleket hívnak életre. Eltérő
okokból ugyan, de a forradalom utáni Oroszország, a weimari Németország és a húszas évek Franciaországa
igen érdekes formanyelvi kísérleteknek ad otthont. A hangosfilm megjelenése időben egy standardizáltabb
filmtermeléshez való visszatéréssel esik egybe. Németországban a nácik ráteszik a kezüket az UFA stúdióira;
Oroszországban Sztálin kötelezővé teszi a szocialista realizmust; Franciaországban pedig a Népfront-kormány
minden erőfeszítése ellenére is visszaesik a nemzeti filmtermelés.
3.6.1. A szovjet filmesek narratív kísérletei

Oroszországban a társadalmi forradalom nyitja meg az utat a képi és zenei avantgárdban gyökerező új esztétika,
a konstruktivista és futurista mozgalom számára. A korai évek szovjet filmjének legreprezentatívabb alakja
Szergej Eizenstein. Mérnöki tanulmányait befejezve festő szeretne lenni, a hadsereg színháza számára tervez
díszleteket, majd rendezni kezd. A forradalom emlékére, megrendelésre készült Patyomkin páncélos (1925)
forgatásakor az avantgárd irodalmi elméletek hatása alatt álló Eizenstein nem hajlandó stúdiót, sminket, sőt még
színészeket sem használni. A csodálatosan fényképezett és megkomponált film valódi főszereplője a páncélos és
a város.
A szovjet nézőközönség persze nem fogadja egyöntetű lelkesedéssel a kísérletező filmeket, sokkal jobban
szereti a hagyományos realista melodrámákat. A nyugati filmek, amelyeket az 1930-as évekig még javában
vetítettek az orosz nagyvárosokban, óriási népszerűségnek örvendtek. Egy asszony írja 1927-ben: „Unatkozunk,
elvtársam, egy olyan országban, ahol éppen most cseréljük le az ekét traktorra, ahol parasztok és szakácsok
ülnek a kormányban, ahol a villanyvilágítás szerelmesei mit sem értenek a bagdadi történetekből. Unatkozom,
és fáraszt az élet. Ezért szeretem annyira [Harry] Pielt, Doug-ot [Fairbanks] és Conradot [Veit]…”99
A szovjet film kreatív korszaka gyorsan véget ér. Mint minden más művészeti ágnak, a filmművészetnek is be
kell állnia a sorba a sztálini korszakban: a kormányzat azt várja el a filmesektől, hogy könnyen érthető (a
„szocialista realizmus” szellemében fogant) és megfelelő politikai üzeneteket hordozó filmeket készítsenek.
3.6.2. Németország expresszionizmus és konformizmus között

Bár Németország nem tartozik a filmipar úttörői közé, a weimari Németország kulturális pezsgése nem hagyja
érintetlenül a német filmművészetet sem. Az itt forgatott filmek esztétikáját nagyban befolyásolta a festészet, a
képzőművészet és a színház. A legjelentősebb filmek, például Murnau Nosferatuja (1925), Fritz Lang
Metropolisa (1926) és M – Egy város keresi a gyilkost című filmje (1931) az expresszionizmus merész formai
újításaival él. Ezekben az alkotásokban a társadalomkritika vizuális találékonysággal ötvöződik. Pabst Bertolt
Brechttel közösen rendezi meg a Koldusoperát, amelyben a Kammer-spiel eredményeit kovácsolja össze a Kurt
Weill által létrehozott új zenei formákkal. A harmincas évek elején az aranykornak vége szakad. Sok német ren-
dezőt magához vonz Hollywood. A Fox 1926-ban szerződteti Murnaut, akinek képességei hozzájárulnak ahhoz,
hogy új munkaadója a nagy filmstúdiók közé emelkedjék.
A német hangosfilm megjelenése újrarendezi a stúdiók között fennálló erőviszonyokat: az átrendeződés

vitathatatlan nyertese a Tobisklang Filmvállalat. Kitűnő technikai felszereltségüknek köszönhetően a berlini
UFA stúdiók ekkoriban az európai filmművészet egyik központjának számítanak, amelyekkel talán csak a
viszonylag alacsony forgatási költségekkel dolgozó római Cinecitta képes konkurálni. 1933 után a nácik (akik
tisztában vannak azzal, hogy a közönség számára a film elsősorban szórakozás; a nézők tehát nem fogékonyak a
túlzottan direkt üzenetekre) az UFA stúdiókat hatékony propagandaeszközzé alakítják. A náci hatalomátvétel a
kísérletező szellemiségű filmek végét jelenti. A kitűnő technikai felszereltségükre építő UFA stúdiók az esetek
többségében hagyományos narrációjú filmeket készítenek, amelyek a rendszer kulturális kódjának megfelelően
ábrázolják a német népet, a családot, a természetet. Néhány sztárként tisztelt színész (például Emil Jannings)
testesíti meg az új Németország által vallott értékeket. A német filmművészet-ben is feszültség érzékelhető a
dokumentarizmus és a valóság között. Leni Riefenstahl 1934-ben a nürnbergi kongresszusról forgat filmet (Az
akarat diadala). A berlini olimpiai játékok által ihletett filmje (Az olimpia) pedig a test és a tökéletes fizikum
dicshimnuszát zengi a náci rendszer esztétikájával összecsengő hangvételben. Ezekből a rendelésre készült,
nyíltan ideologikus, dokumentarista alkotásokból nem sokat forgattak, hiszen propagandaszempontból
valószínűleg kevésbé voltak hatékonyak, mint az UFA-stúdió hagyományos alkotásai.
3.6.3. Olaszország és a kulturális barkácsolás
99
Denise J. Youngblood: Movies for the Masses. Popular Cinema and Soviet Society in the 1920s. Cambridge, 1992, 34.
107
Mivel az európai közönség is szívesen nézte a hollywoodi produkciókat, az egy országban vetített filmek nem
esnek feltétlenül egybe a nemzeti filmterméssel. Európa kulturális élete két pólus körül szerveződik: az egyik a
„nemzeti”, helyi, tősgyökeres pólus, amely a nemzet önazonosságát, „hagyományos értékeit és önábrázolását”
értékeli; a „kozmopolita” és modernista pólus pedig nyitott a külföldről érkező hatásokra, illetve általában véve
az újításra. A két pólus közötti feszültséggel minden kultúrának számolnia kell. Mussolini Olaszországában igen
erős befolyása volt a fasiszta rendszer által helyreállított és új erőre kapó nemzeti kultúrának, de az amerikai
kultúrának ugyancsak. A mozi, amely a két világháború között az olasz nép kedvenc időtöltésévé nőtte ki magát,
amerikai és amerikai mintára készült hazai filmeket is vetített. A filmek jelentését a néző hozza létre, márpedig
az olasz közönség különféle, néha egymásnak kifejezetten ellentmondó kulturális kódok birtokában nézi a
filmeket. Az eltérő kulturális kódok egyidejű létezése nagy szabadságot enged az új, modern populáris kultúra
tartalmáról való gondolkodásnak. Az Amarcord forgatásakor adott interjújában Federico Fellini a
következőképpen emlékezik: „Amerika, a demokrácia, számomra a csillogó-villogó színpadon táncoló Fred
Astaire volt, vagy Greta Garbo, aki olyan melankolikusan bámult ránk, mint egy tanítónő. Nem is tudtuk
elképzelni, hogy Nenni száműzetésben él, hogy Gramsci börtönben van. Az iskolai emelvény falán az egyik
oldalon egy majom fotója volt, valami lábossal a fején, a másik oldalon a király tollforgós képe, a két kép között
pedig a pápa. A képek felett egy szabad szemmel alig látható kis feszület. Ez volt a társadalmi, politikai és
metafizikai értelemben vett valóság. Olyan közeli, olyan ismerős, hogy szinte már homályos és
megfejthetetlen…”100
Egy ilyen kontextusban a jelentésadás folyamata voltaképpen a barkácsolással egyenértékű. A filmek által
közvetített jelek a társadalmi élet más terüle-téről származó jelekkel konfrontálódnak. Így minden jel több
jelentést hordoz. A bevásárlóközpont, az autópálya, a modern városi építészet egyszerre jelenti az amerikai
álmot és a fasiszta Itália modernizációját. Bizonyos jeleket újra felhasználnak, más jelek jelentése módosul,
megint más jelek emlékekkel terheltek. Így működik a jelentésadás folyamata. Noha a totalitárius rezsimek
stúdióira mindig és mindenhol ugyanaz a stílus jellemző – ez a kérdés sem olyan egyszerű, mint gondolnánk –, a
filmek befogadásának állandóan változó körülményei (a közönség más, külföldi filmekkel egy időben nézi, és a
hatalom által ellenőrizhetetlen referenciarendszerben értelmezi a filmeket) azzal a következménnyel járnak,
hogy a filmek nem pontosan úgy hatnak a társadalomra, ahogy azt a hatalom szeretné: hozzájárulnak egy
városias és modern populáris kultúra kiépülésének bonyolult folyamatához. Nem mondhatjuk, hogy a
tömegkultúra úthengere ment keresztül Itálián, steril indoktrinációnál többről van szó; ám az sem vitatható,
hogy a fasizmus nélkül Itália kulturális fejlődése más irányt vett volna. Az olasz populáris kultúra egy „hibrid,
megjósolhatatlan, következésképp meg sem jósolt jelenség”.101
3.6.4. Franciaország: az állam szerepe a nemzet kulturális identitásának

védelmében
A francia filmnek is meg kell küzdenie az amerikai filmek konkurenciájával. Az éles versenynek két komoly
következményét figyelhetjük meg: egyrészt visszaesett a francia nemzeti filmgyártás; másrészt pedig általánossá
vált – legalábbis a francia politikai és kulturális eliten belül – az a meggyőződés, amely szerint a nemzeti
filmgyártás védelme nélkül képtelenség megóvni az ország kulturális identitását, az állam tehát jogosult
beavatkozni a film szférájában lejátszódó folyamatokba. Mivel a mozi a szórakoztatóipar része, az iparág
egészét a 20. század első éveiben jellemző közgazdasági adottságok a filmgyártásra is érvényesek lesznek: a
termelés koncentrálódik, a munkamegosztás előrehalad, az előállított termékek standardizálódnak, és az üzleti
élet egyre nagyobb befolyásra tesz szert a filmgyártásban. Ez a fejlődési irány rányomja a bélyegét a
hagyományos szórakoztatóipari „termelők” és az új médium közötti „egyezkedésre”. A színház darabokat,
színészeket, rendezőket és technikai személyzetet bocsát a mozi rendelkezésére. Pedig a film felbukkanásának
éveiben a színház éppen maga is óriási változásokon ment át. A 19. század utolsó éveitől fogva a színház többé
már nem olyan darabokat játszik, amelyek a városi közönség egészének tetszésére tartanak igényt: különféle
műfajú előadásaik a nézők más-más csoportjainak kegyét keresik. Az 1923–1924-es évad színházi statisztikái
egy folyamat befejeztéről árulkodnak. Amíg a polgári közönség továbbra is a drámára és a komédiára vevő,
addig a széles néptömegeket csak két műfajjal, az operettel és a revüvel lehet becsalogatni. Pénzügyi téren is
nehézségek mutatkoznak: az 1895-ös évet követően a színháznak nagy szüksége lett volna tőkére, a befektetők
azonban kizárólag a bohózatban, az operettben és a musicalben látnak üzletet. Egyre többször fordul elő, hogy
megrendelt darabokat állítanak színpadra. A színházigazgatók ott takarékoskodnak, ahol csak tudnak:
standardizálják színházaik díszleteit, és az sem ritka, hogy négyzetméterenként fizetik ki őket. Az összes
színházat két vagy három párizsi vállalkozás látja el jelmezekkel és színpadi kiegészítőkkel. A színházak
előadásaikat plakátokon hirdetik.
100
Idézi Régine Robin (szerk.): Masses et culture de masse dans les années trente. Paris, 1991, 29.
101
Régine Robine idézi J. Hay Popular Film Culture in Fascist Italy. The Passing of the Rex című művét (Bloomington, 1987).
108
A színdarabtermés is egyre sematikusabb. A Mercure de France 1919-ben így ír: „Néhány író futószalagon
gyártja az új darabokat a színházi tröszt számára.” Előírás szerint a bohózatoknak, a drámáknak és a
komédiáknak három felvonásból kell állniuk, két vagy három fő- és néhány kisebb szerepet kell tartalmazniuk.
Egyre pontosabban meghatározódik a színigazgató, a ren-dező és az ügyelő feladatköre; a közvetítő irodák
tevékenységének köszönhe-tően a színészeket is konkrét szerepkörökre szerződtetik; sőt a színpadi munkások is
részfeladatokra szakosodnak. A turnérendszer szintén a koncentrálódást segíti elő. Mindezek ellenére az élő
előadásokat továbbra is többnyire kisvállalkozások állítják elő (tíznél kevesebb alkalmazottal). A mozi
térhódítása lesz az, ami valóban iparosítani fogja a színházat.
A születőfélben lévő filmipar másik lehetséges erőforrása a music-hall világa, amelynek gazdasági szerkezete
koncentráltabb és indusztrializáltabb képet mutat a színházénál. A nagy színpadok (például a Moulin Rouge)
virágkorukat élik.102 Fényűző revüik elképesztő összegekbe kerülnek. A vidéki, szerényebb költségvetésű
színpadok sajátos hagyományaikat ápolják. A musicalénekesek, revütáncosok és táncosnők egész garmadáját
tartják el. Ezek a színpadi szereplők kihasználják a születő rendszer azon jellegzetességét, hogy az élő
előadásokat rögzíteni is lehet. A leghíresebb színpadi színészekből (Mis-tinguett, Jean Gabin vagy éppen
Maurice Chevalier) mozisztárok lesznek. Hírnevük alkalmassá teszi őket arra, hogy az egyik médiumban aratott
sikerüket megismételjék egy másikban: egy színpadon elhangzó dal filmvászonra, majd lemezre kerülhet, sőt
rádiós sláger is lehet belőle.
A színpad összességében igen mérsékelt gazdasági potenciálja nem hasonlítható a francia filmiparéhoz, amely
kezdetben a világ legnagyobb vállalkozásai közül kettőt is a magáénak mondhatott, az első világháborút követő
években gyakorlatilag mégis összeomlott. A Pathé és a Gaumont, amelyek a világháború előtt a nyersanyag
előállításától a filmgyártáson keresztül a forgalmazásig a filmmel kapcsolatos minden tevékenységet felölelő és
számos külföldi leányvállalattal rendelkező óriásvállalkozások voltak, a húszas években szétforgácsolódnak.103
1918-ban Pathé felszámolja külföldi érdekeltségeit. Eladja az olasz Film d’Artot, a berlini Litterariát, a londoni
Pathé Limitedet éppúgy, mint a New York-i Pathé Exchange-et. Kiszáll a franciaországi filmszínházak
hálózatából, és felszámolja egyesült államokbeli és vincennes-i filmszalaggyárait is. Egy ideig megtartja a Pathé
Ruralt és a Pathé Babyt, majd 1929-ben végleg visszavonul az üzleti élettől.
A Gaumont is óriási problémákkal küszködik. A cég, amely elől a háború elzárta a külföldi piacokat, sorozatok
forgatásával kísérli meg indusztrializálni termelését. 1919-ben áttér az egész estés játékfilmekre, valamint svéd,
olasz és amerikai üzleti partnerekkel (a Loew-vel, majd az Metro-Goldwyn-Mayer-rel) lép szerződéses
kapcsolatra. A Gaumont-filmszínházak hálózata azonban nem elég kiterjedt ahhoz, hogy biztosítani tudja az
üzlet sikerét (az Egyesült Államokban összesen 25 ezer filmszínházban lehet bemutatni az amerikai filmtermést;
Franciaországban viszont csak 4500 moziterem van104). Az alapító elveszti a csoport feletti ellenőrzést. 1925-ben
a cég úgy dönt, hogy nem gyártanak több filmet.
A francia filmeket ezután kisebb társaságok gyártják, amelyek azonban a Pathé és a Gaumont által létrehozott
forgalmazói hálózat maradékától függnek. Az amerikai filmgyártás rövid időn belül leigázza francia
versenytársait. 1921-ben még 150 nagyfilmet készítenek Franciaországban, 1929-ben már csak 52-t. Az 1926-os
év során összesen 444 amerikai filmet mutatnak be Franciaországban: ezek termelik ki a francia filmszínházak
bevételének 80%-át. Az amerikai filmgyártási módszerek meghonosítását célzó kísérletek sorra kudarcot
vallanak. A hangosfilm születésének éveiben a Paramount roppant összeget fektet egy Joinville-ben felépülő
stúdióba, ahol filmjei francia változatát forgatják. A rendezők semmit sem módosíthatnak az „eredeti”
hollywoodi film díszletein, párbeszédein és a színészi játék jellegzetességein. A csúfos fiaskó egyik lehetséges
magyarázatát kétségtelenül az „adaptációk” forgatását irányító francia rendezők rugalmatlanságában kell
keresnünk. Van azonban egy mélyebb ok is: igen nehéz dolog átültetni egy civilizáció jellegzetes
gesztusrendszerét, fizikai, öltözködési, nyelvi stb. kódjait egy másik civilizáció nyelvére.
A kisipari jellegű francia filmgyártás állandó pénzügyi nehézségekkel küzd. A Pathé- és a Gaumont-
birodalomból visszamaradt épinayi és boulogne-i stúdiók mellett még a nizzai Victorine stúdió éli túl a nehéz
időket, de szilárd pénzügyi háttér híján a filmek finanszírozása komoly nehézségekbe ütközik. A bankok és a
biztosítási társaságok minden egyes filmre külön szerződést kötnek, méghozzá igen szigorú pénzügyi
feltételekkel. A Kelet-Európából Franciaországba menekülő fényképészek és technikusok érkezése élénkítő
hatással van a filmgyártásra, de jelenlétük egyben súlyosbítja a munkanélküliséget. A hangosfilm
megjelenésekor a bankok szívesen nyújtanak hitelt a filmtársaságoknak, hiszen a filmszínházak kitűnő
102
1990 körül a Varna testvérek kezében van egyszerre az Olympia, a Parisiana és a Folies Bergère, mint ahogy a Gaîté-Lyrique színház is;
Volterra vezeti és tartja kézben egyszerre vagy egymás után a Casino de Paris-t, az Olympiát, az Apollót és a Cigale-t. H. Varnáé a Casino
de Paris, az Empire és a Bataclan… Dominique Leroy: Histoire des Arts du spectacle en Françe. Paris, 1990, 292.
103
104
François Garçon: Gaumont, un siècle de cinéma. Paris, 1992, 35.
109
befektetésnek látszanak. 1930-ban a filmszínházaknak egy-egy némafilm 20 ezer frankos, míg egy szinkronizált
film 60 ezer frankos bevételt hoz. Egy francia nyelvű hangosfilmmel ennek az összegnek az ötszöröse is
befolyhat a filmszínházak pénztárába. A francia stúdiók technikai felszereltsége azonban még jó ideig nem éri el
a meg-felelő szintet. Minden tekintetben franciának számító filmjét Renoir még 1939-ben is kénytelen a berlini
UFA-stúdiókban forgatni, és Abel Gance is Rómában dolgozik.
1935-ben, néhány hónappal azután, hogy a Pathé stúdióit megszerző Natan-cég csalárd csődöt jelent, a Gaumont
is tönkremegy. A cég romjait a virágzó, kormányközeli Havas szerzi meg. Ekkor kezd hódítani az a nézet,
amely szerint a nemzeti filmipart kulturális okokból védeni kell, ennek a legalkalmasabb eszköze pedig az
állam. A politikai vezetés és a szakma helyzetjelentések egész sorát íratja. Jean Zay, a Népfront-kormány
minisztere meg van győződve arról, hogy a filmipart közpénzekből kell támogatni. Közeleg azonban a háború,
és mindössze egyetlen érdemi intézkedés születik: megszervezik a cannes-i filmfesztivált, amely Mussolini igen
sikeres velencei filmfesztiválját hivatott ellensúlyozni. Először 1939-ben gyűlnek össze a filmesek Cannes-ban.
Jean Zay közben sikertelenül próbálja elfogadtatni a szakmabeliekkel a szerzői és művészi jogok általa elképzelt
új szabályozását.
A francia filmipar olyan megosztott, mint maga az ország. A húszas évekre jellemző kreativitásnak rövidesen
vége szakad. A születő filmek egy része a bevett, elfogadott kulturális minták felé orientálódik. A húszas
években mind francia földön, mind a nagy európai országokban gyökeret vernek a filmklubok, amelyek a
filmesek és a hagyományos értelemben vett értelmiségiek találkozóhelyéül szolgálnak. Mivel a némafilmek
költségvetése nem különösebben magas, a filmesek könnyen találhattak mecénásokat, akik hajlandók voltak az
uralkodó ízléstől eltérő esztétikájú filmek anyagi támogatására. 1930-ban Noailles vikomtja anyagilag támogatja
Jean Cocteau filmjét, A költő vérét, melynek zenéjét Georges Auric írta. A dadaisták és a szürrealisták stúdióktól
függetlenül forgatott filmjei sem kerülnek kereskedelmi forgalomba; Dali és Buñuel Andalúziai kutyájának
(1928) párizsi vetítése pedig egyszerre számít művészeti és társadalmi eseménynek. Germaine Dulac A kagyló
és a lelkész című filmjének bemutatója a Studio des Ursulines-ben pedig botrányba, igaz a szürrealisták által
gondosan előkészített és megtervezett botrányba fullad. A szürrealisták a mozit a radikális művészi megújulás
eszközének tekintik. A Film című folyóiratban 1918-ban megjelenő írásában (A díszletről) Louis Aragon a
mozifilmek díszleteiről zeng dicshimnuszt: „…százszor és százszor ugyanaz, mégis minden alkalommal új
poézist keltenek az érezni képes szívekben; előttük játszódik le az a tíz vagy tizenkét történet, amelyet a tűz és a
szerelem feltalálása óta állandóan mesélnek az embereknek; de az alkonyatra és a középkori kastélyokra
fogékony lelkek soha nem unják meg az ezerszer hallott meséket…” 105
A Népfront éveiben Jean Renoir és René Clair megkísérel az uralkodó kereskedelmi modelltől eltérő szerkezetű
filmeket forgatni. Ezek a filmtörténeti jelentőségű remekművek azonban nem fedhetik el azt a tényt, hogy a
korban készült filmek túlnyomó többsége a kispolgári, katolikus, a hadsereghez és a nemzeti értékekhez kötődő
Franciaország ízlésvilágát tükrözi. Az egyetlen közadakozásból forgatott film Foucault édesapjának sivatagi
kalandjait beszéli el. Az idegenlégióról vagy a hadseregről szóló filmek kivétel nélkül sikeresek. Az általában a
nagyfilmek előtt vetített dokumentarista alkotások vagy kalandokat mesélnek el, vagy a gyarmati egzotizmus
témáját veszik elő.
3.6.5. Az új országok
India, Egyiptom és a hozzájuk hasonló országok (amelyek közös jellegzetessége, hogy a filmek igen népes
célközönsége túlnyomórészt írástudatlan) a hollywooditól és az európaitól számos ponton eltérő modell szerint
fejlődnek, mégis Európával és Amerikával egy időben fedezik fel a mozit. A Lumière testvérek a világ számos
pontjára elküldték technikusaikat, akik napközben felvett képeiket esténként általában levetítették. Az érdeklődő
helyi polgárok közül sokan kitanulják a rendezés csínját-bínját, s a későbbiekben a nemzeti esztétikai és
kulturális hagyományokat próbálják majd filmre vinni. Az indiai fotográfus és nyomdász, D. J. Phalké 1912-ben
a vincennes-i Pathé stúdiókban gyakornokoskodik. Hazájába visszatérve megalapítja a Hindusztán
filmtársaságot, amelyre támaszkodva 1913 és 1923 között mintegy harminc filmet forgat. Filmjei általában
vallási, történelmi, mitológiai (Krisna életével kapcsolatos) és a hagyományos színháztól kölcsönzött témákat
dolgoznak fel. Bombayben és Bengálban további stúdiók is nyílnak, angol társaságok pedig helyben is
gyártanak filmeket. Egy 1925-ben végzett felmérés szerint Indiában az idő tájt 251 filmszínház létezik (ebből 35
szabadtéri). Ez azt jelenti, hogy míg Indiában egymillió lakosra, addig az Egyesült Államokban 6 ezer,
Angliában pedig 13 ezer lakosra jut egy mozi.106
105
Alain et Odette Virmaux: Les Surréalistes et le cinéma. Paris, 1976, 61.
106
110
Indiában akkoriban háromszor-négyszer annyi filmet gyártanak, mint Angliában. Minden filmes műfaj
képviselteti magát az indiai filmtermésben. Első alkalommal találunk példát arra, hogy egy film nemzeti
követeléseket hordoz: a részben betiltott alkotás főszereplője Gandhira emlékeztet. A hangosfilm
megjelenésével végre India gazdag zenei és táncművészeti hagyománya is filmvászonra kerülhet. Az Indiában
használatos nemzeti nyelveken működő filmszínházak fejlődésének köszönhetően a 90%-ban írástudatlan
népesség a szájhagyomány útján terjedő eposzok és vallásos színdarabok korából közvetlenül a mozi világába
lép át. A harmincas években modern témájú filmeket is forgatnak Indiában. A gyarmati országok értelmisége
számára a filmművészet bizonyos mértékig nemzeti identitásukat kifejező eszközül is szolgál.
Kairó rövid idő alatt az arab világ Hollywoodjává növi ki magát. Egyiptomban (ahol a Lumière-féle technikusok
már 1897-ben felbukkannak) 1917-ben összesen 80 filmszínház működik. Az egyiptomi filmgyártásnak a
hangosfilm, a lemez és a rádió megjelenése ad majd igazi lendületet: az új médiumoknak köszönhetően egyes
sztárok (mint például Om Khalsoum) kivételes népszerűségre tesznek szert. 1935 után évente mintegy húsz
filmet forgatnak Egyiptomban, a Misr bank pedig modern stúdiókat építtet Kairóban.
3.7. A MOZI MINT A LEHETSÉGES MŰVÉSZETE

A mozi változásának első negyven éve híven tükrözi a média történetének néhány alapvető jellegzetességét. A
mozi régi tartalmaknak ad új formákat, létrejötte a technika állandó fejlődése és a technikai változásokkal lépést
tartó (sőt változásokat előidézni is képes) narratív eszköztár sorozatos kompromisszumainak eredménye. A mozi
lehetővé teszi, hogy a nyugati társadalmak megtapasztalják egy kulturális termék ipari méretű előállításának
következményeit, a szóban forgó termék standardizációjának elkerülhetetlen voltát, valamint kidolgozzák a
termék állandó megújulásához szükséges szervezeti kereteket. Európa és a világ többi része egyszerre ébred rá,
hogy az amerikai dominancia szükségszerűen összeütközésbe fog kerülni a többi nemzet kulturális identitásával.
A filmhíradók és a dokumentarista alkotások térhódítása ezenkívül arra ösztönzi a kortársakat, hogy
elgondolkozzanak kép és valóság viszonyáról, illetve a sajátos képi kommunikáció mibenlétéről: minek kell
tekintenünk a képi médiumokat? A valóság lenyomatának, az életre kelt kép varázsának, vagy párhuzamos, a
valódinál is valódibb világegyetemek létrehozójának?
A mozgókép társadalmi szerepének első elemzései az új média elkápráztató, egyszersmind butító mivoltára
figyelmeztettek. Ennél sokkal helytállóbbnak tűnik az a megközelítés, amely a (filmalkotások, a filmipar és az
új társadalmi gyakorlat együtteseként felfogott) mozit valamiféle „kulturális barkácsolás” színhelyének tekinti:
az új médium különböző stratégiák és érdekek, célkitűzések és gyakorlatok konfliktusai és kölcsönhatásai során
nyerte el későbbi formáját. Ezen értelmezésre támaszkodva jóval könnyebben magyarázhatjuk meg a mozi
rendkívüli rugalmasságát és életerejét. A mozi azért élheti túl az újabb és újabb médiumok megjelenését, mert
strukturális erőforrásainak köszönhetően képes az állandó megújulásra.
4. IV. fejezet |A rádió az állam és a piac között

„Hüversum Kalundborg és Brno A világegyetem élősködőket köp Mozartba Hétfőtől Vasárnapig a hülye
bemondó neked ajánlja Ó Csend fülsértő és egyre hajtogatott egyvelegét Ám a mennydörgő Jupiter aki
szerelembe esik egy Tehén-hercegnővel cserbenhagyja lót Aki ezentúl minden este rádiót hallgat Elborítva
rejtőzködő férjének zajos tetveivel"
(Aragon)
A rádió megjelenése új perspektívákat nyit a média történetében. Az esti családi rádióhallgatás olyan általánosan
elterjedt szokássá válik, ami voltaképpen előkészíti a szerepet a televízió számára. A rádió a reklámbevételek
hasznosításának is új formáit honosítja meg. A műsorokat sugárzó rádiót az államhoz sokkal szorosabb és
közvetlenebb szálak fűzik, mint a mozit, hiszen a harmincas évek rádióállomásait a legtöbb európai országban
közvetlenül az állam működteti. A műsorok tartalmi szempontú vizsgálata arra enged következtetni, hogy a
rádió két, egymással versengő, ám egymást ki is egészítő modellel ismerteti meg hallgatóit: a kereskedelmi
rádiózás a játékokra, a zenére és a szórakoztatásra koncentrál; az ismeretterjesztő rádiózás pedig a magas kultúra
normáinak szellemében működik. A 19. századi írott sajtóhoz hasonlóan, a rádiónak is rá kell találnia a
tájékoztatás ellenőrzésének az adott ország politikai kultúrájával összeegyeztethető rendszerére. A rádiónak
ezenkívül modus vivendit kell találnia az írott sajtóval. Az érdekelt országok mindegyike saját kultúrájának és
politikai rendszerének függvényében válaszolja meg az itt felsorolt kérdéseket. Ezzel magyarázhatjuk, hogy
1950-et megelőzően minden nyugati ország saját, nemzeti modell szerint szervezi meg a rádióadásokat.
4.1. Az első lépések

111
A rádiózás közel egy időben, 1921-1922 körül indul be az ipari országokban. Az új médium a rádió-hírközlési
technológia fejlődésének köszönheti létét: mivel a rádióelektronikai alkatrészeket gyártó társaságok a háborús
években megsokszorozták termelésüket, a béke beköszöntével piacot kellett találniuk felhalmozott termékeik
számára. Némely érdekcsoportok, különösen az amerikaiak, csak jóval később fedezik fel a rádióműsorok
sugárzásában rejlő lehetőségeket.
Az 1920-as években a rádiót a rádióamatőrök használják, akik a katonai hatóság által számukra engedélyezett
igen szűk hullámsávon tartják egymással a kapcsolatot. A katonai rádiósok nem fogadják kitörő örömmel, hogy
kiépül a személyközi kommunikáció egy új, ellenőrizetlen rendszere; az a ragályos lelkesedés azonban, amivel
egyesek az újításokat fogadják, roppant előnyös színben tünteti fel az új technikát. 107 A világháborút közvetlenül
megelőző években a rádiós hírközlés súlypontja a programsugárzás felé mozdul el. A nemzetek joggal büszkék
1914 előtti kísérleti rádióadásaikra. Az Egyesült Államokban néhány diák tájékoztatókat és lemezeket terjeszt
ezekről a kísérle-tekről. Belgiumban koncertet közvetítenek rádión. Lee de Forest feltaláló 1908-ban (egy
később sikertelennek bizonyuló üzleti terv keretében) szervezi meg egy hangverseny közvetítését az Eiffel-
toronyból, illetve 1910-ben Caruso fellépésének sugárzását a New York-i Metropolitan operából. Mivel azonban
a nagy amerikai ipartársaságok mindent megtesznek, hogy ne kelljen jogdíjat fizetniük a feltaláló szabadalmai
után, nem harapnak rá Forest figyelemfelkeltő bemutatóira. Franciaországban kizárólag a pontos időt, az
időjárás-jelentést és a tőzsdei árfolyamokat sugározzák rendszeresen rádióban, naponta két alkalommal az
Eiffel-toronyból. A háború éveiben a katonai vezetés elrendeli az adás beszüntetését. 108
4.2. AZ AMERIKAI RÁDIÓ, AVAGY A RÖVIDHULLÁMÚ

VARÁZSLAT
Az 1920-as évek kezdetétől az elektroncsöveken és a rövidhullámokon alapuló technológia tökéletesedése
könnyen indusztrializálható adóvevőrendsze-rek kiépülését teszi lehetővé. Az Egyesült Államokban a
rádióadások fejlesztésének igen eredeti modelljét gondolják ki. A helyzet sokáig bizonytalan volt, hiszen a
rádiósugárzás kezdetben zavarta a rádióhullámokon alapuló kommunikációs rendszerek működését. A
kormányzat és a katonai vezetés kezdeményezésére és szabadalmak egész pooljára támaszkodva létrejön a
Radio Corporation of America (RCA), az Egyesült Államokból sugárzott és az országban fogható adások
ellenőrzésére szolgáló, teljesen amerikai kézben lévő társaság. Az RCA kizárólagos jogokat gyakorol a rádiós
hírközlés felett; a nagy távközlési társaság, az American Telephone Telegraph (ATT) pedig megőrzi a vezetékes
távközlés monopóliumát.
Az áttörést meghozó kezdeményezés azonban máshonnan érkezik. A Westinghouse (a két nagy

villamosenergia-ipari tröszt egyike) ráébred, hogy az emberek addig nem fognak rádiókészüléket venni, amíg
megfelelő műsorokat nem szolgáltatnak számukra. E felismerés szellemében hozzák létre 1921-ben,
Pittsburghben első rádióállomásukat; a rákövetkező évben pedig New Yorkban és Chicagóban telepednek meg.
Az RCA-ban tömörülő, technikai felszereléseket gyártó nagy társaságok, illetve az ATT távközlési társaság csak
késve reagálnak az eseményekre, hiszen túlzottan lekötik őket a rádiós hírközlés szabadalmi vitái. Ezek a
társaságok egyébként is megosztottak abban a kérdésben, hogy merre kell továbbfejlődnie a rádiózásnak. Az
ATT-t alkotó társaságokból áll a telephone groupnak nevezett érdekcsoport, amelynek tagjai a fejlődés útját a
rádiós kapcsolatteremtés és a rádióadások technikai eszközeinek előállításában látják. Ezzel szemben a radio
groupot alkotó társaságok úgy vélik, hogy a rádióadások elterjedését akkor használják ki a legjobban, ha minél
több vevőkészüléket adnak el.
Mindenesetre mindkét csoport hozzálát saját adóállomásai kiépítéséhez. Ezzel párhuzamosan számos helyi
kezdeményezés is indul: ipari vállalatok, újságok, bevásárlóközpontok és egyházak mind-mind saját
adóállomásokat hoznak létre. 1923-ban összesen 600 adóállomás működik Amerikában (40%-ukat elektromos
alkatrészeket gyártó vállalkozások hozták létre). A célközönség mindenesetre adott. Herbert Hoover
kereskedelmi államtitkár 1922 tavaszán a következőket állapítja meg: „Az elmúlt öt hónap során meghökkentő
társadalmi jelenségnek lehettünk tanúi. Minisztériumunk becslése szerint egymilliónál is több állampolgár
rendelkezik TSF- (Télégraphie sans File, vezeték nélküli távíró) vevőkészülékkel, holott egy évvel ezelőtt
ötvenezernél is kevesebbről tudtunk.”109
107
Susan J. Douglas: Amateur operators and american broadcasting: shaping the future of radio. In Imagining Tomorrow. History,
Technology and the American Future. Cambridge (Mass.), 1986, 35–37.
108
Patrice Flichy: Une histoire de la communication moderne. Paris, 1991.
109
Hoover a rádiótelefónia témájában tartott minisztériumi előadásából idézi Antoine Lefébure: L’émergence d’un empire: ATT,
Westinghouse, RCA and Co. Interférences, no 2. Paris, 1982.
112
Felmerül a műsorkészítés finanszírozásának kérdése is, ám egyelőre nem alakul ki konszenzus a reklámok
engedélyezésének szükségességéről. A Prin-ter’s Ink magazin szerint „a családi kör nem tekinthető köztérnek,
így az előze-tes figyelmeztetés nélkül sugárzott reklámnak ott nincs semmi keresnivalója…”.
Az ATT-csoport befolyási körébe tartozó adóállomások működésük első éveiben ezért igen óvatosan járnak el:
nem beszélnek sem műsorcsomagokról, sem árakról, áruba bocsátják viszont műsoridejüket – például
ingatlanügynökkel készült beszélgetést sugároznak. A közvetett reklámnak számos további formája ismeretes,
nem ritka például, hogy valamely cég támogat egy-egy műsort. A műsorok eljövendő irányultságára világít rá az
a tény, hogy az állomás vezetőjévé a Reklámszövetség egy nyugalmazott tisztviselőjét nevezik ki. A
kormányzat, amely érdekelt az iparág stabilitásában, támogatja az adóállomásokat összefogó nagy hálózatok
létrejöttét. A helyi, független adók hallgatósága földrajzilag behatárolt, ráadásul kénytelenek előre felvett
lemezekre és helyi előadókra építeni műsoraikat. A hirdetők érdeklődését viszont kizárólag az országosan ismert
rádiós sztárok nagy hallgatottságú műsorai képesek felkelteni. A fejlődés logikájának megfelelően az adók
hálózatokba tömörülnek: a nagy városokban (főleg a szórakoztatóipar fővárosában, New Yorkban) székelő
műsorszolgáltatok pedig telefonvonalakon keresztül, a nap bizonyos óráiban, anyagi ellenszolgáltatás fejében
híres rádiós sztárok által vezetett és reklámokkal bőven megspékelt műsorokat biztosítanak a helyi rádióadók
számára.
Mind a rádió-távközlési iparból kinövő, mind az ATT telefontársasághoz kötődő társaságok megkísérlik
kiterjeszteni befolyásukat a networkre, amely független vállalkozók figyelmét is felkelti.110 1926-ra kialakulnak
az erőviszonyok: a hálózat felett az ATT rendelkezik, ők szervezik meg a kész műsorok továbbítását,
olyformán, hogy azok minél több hallgatóhoz eljussanak; az RCA-hoz tartoznak viszont az adók, illetve az
általuk sugárzott műsorok, amelyek nagy részét zene, tájékoztatás és reklám teszi ki. Az RCA ekkoriban, 1927-
ben, hozza létre az első networköt, az NBC-t (National Broadcasting Company). Az NBC „kék” hálózatát saját
adóállomásai alkotják, „vörös” hálózaton pedig az ATT-tól kétmillió dollárért megvásárolt adóállomásokat
értjük. Az NBC emellett üzleti kapcsolatra lép a rádióvevőgyártókkal (a General Electrickel és a Westinghouse-
zal).
Az NBC-nél azonnal hozzálátnak a műsorkészítéshez. Első lépésként kiváló előadókat szerződtetnek, és

megszereznek egy rádiós munkatársak közvetítésével foglalkozó ügynökséget is. Az RCA igazgatói posztját az
a David Sar-noff foglalja el, aki tudja, milyen érzés szegénynek lenni New Yorkban: akkor válik közismert
személyiséggé, amikor a Herald távíróirodájának egyszerű alkalmazottjaként egy egész éjszakán át képes
kapcsolatban maradni a Titanic megsegítésére induló hajóval. Az ambiciózus David Sarnoff azzal kezdi
ténykedését, hogy kapcsolatba lép egy hírességeket közvetítő irodával, illetve szer-ződést ajánl az Amerikában
működő rádióadók jelentős részének. Az 1940-ben 220 állomás felett rendelkező NBC szinte teljhatalmú urává
válik a rádióadók amerikai piacának.
Az NBC legjelentősebb versenytársa a kizárólag műsorszolgáltatóként működő, 1927-es alapítású Columbia

Broadcasting System (CBS), amelynek semmiféle kötődése nincs a rádióvillamossági iparhoz. 1934-ben,
független adók egy csoportjának összefogásával megalakul a harmadik nagy hálózat, a Mutual Broadcasting
System (MBC). A cukormágnás Edward J. Noble 1943-ban megvásárolja az NBC „kék” hálózatát, és létrehozza
az American Broad-casting Companyt (ABC). Mindemellett még 900 független állomás is létezik 1945-ben:
ezek jórészt a hallgatóiktól beszedett előfizetési díjakból és reklámokból tartják fenn magukat.
4.2.1. A CBS, a műsorszolgáltató rádió

A CBS fejlődése azt példázza, hogyan tarthatja fenn magát egy hálózat kizárólag műsorszolgáltatásból és a
reklámidő értékesítéséből. A CBS nem a rádióvillamossági iparból nőtt ki. A hálózatot olyan független
vállalkozók építik ki, akik összegyűjtik a műsorokat, telefonvonalakat bérelnek az ATT-től, szerződéseket
kötnek olyan reklámügynökségekkel, amelyek ellátják őket bemondókkal és műsorokkal, valamint helyi
adókkal. A szóban forgó helyi adók a nap jelentős részében saját műsoraikat sugározzák, pontosan
meghatározott időközökben azonban átveszik a hálózat adását. A CBS a populáris műsorokra szakosodik,
különös tekintettel a sorozatokra.
A hálózat kiépülésének története rávilágít az új médium bizonyos sajátosságaira: a rádiónak, a mozihoz

hasonlóan, úgy kell elnyernie a nagyközönség tetszését, hogy közben megfeleljen a cenzúra előírásainak
éppúgy, mint a magas kultúra elvárásainak. Akárcsak az időszaki sajtónak, a rádiónak is reklámokból kell
fenntartania magát, a politikáról pedig pártatlanul (vagy legalábbis annak látszatát megőrizve) kell beszámolnia.
A rádiósok állandóan a (reklámszakmától átvett) hallgatottsági mutatókat figyelik. A rádió és a mozi világa
110
Patrice Flichy: Les industries de l’imaginaire. Grenoble, 1980, 29–30.; és uő: Une histoire de la communication moderne. Paris, 1991.
113
pedig abban hasonlít, hogy mindkettő a star systemre épül, és persze a rádiónak is lépést kell tartania a technikai
változásokkal, a lassú, ám fokozatos fej-lődéssel. Az 1926-os Radio Act hatálybalépése után a szövetségi
kormányzat osztja ki a frekvenciákat, 1934-től kezdve azonban az FCC-től (Federal Com-mission of
Communication) kell sugárzási engedélyt kérniük a rádióknak – a hálózatok vezetői tehát komolyan lobbizni
kényszerülnek Washingtonban. Az amerikai rádiós szakma tehát az állandó tárgyalás és egyezkedés állapotában
van partnereivel, a kormányzattal, a hirdetőkkel, a sztárokkal, a sajtóval és a hallgatókkal.
A CBS (Columbia Broadcasting System) név onnan ered, hogy a hálózat rövid ideig szoros kapcsolatban állt a
Columbia lemezkiadó társasággal.111 A CBS története 1922-ben kezdődik, amikor is alapítója, egy Isaac Levy
nevű mérnök, akinek nemigen fűlt a foga a pénzügyekhez, megvásárol egy rádióadót Philadelphiában. „Ike”
Levy – a zöldfülű ügyvéd és szenvedélyes pókerjátékos – jellegzetes alakja a rádió hőskorának. Nem
rendelkezik saját tőkével, de ügyesen válogatja meg üzleti partnereit, és remek szerződéseket köt. Egyetlen
csendestársra támaszkodva veszi meg 25 ezer dollárért (amelyből 18 ezret kölcsönkapott) a szóban forgó
rádióadót, amelynek vezetésére egy barátját – egy fogorvost – kéri fel. Levy később feleségül veszi egy
szivargyáros lányát. Sikerül meggyőznie felesége családját arról, hogy úgy mérhetnek csapást az egyre
veszélyesebb versenytársnak bizonyuló cigarettagyártókra, ha az ő rádiójában hirdetik termékeiket. A
szivargyárosok később tőkével is beszállnak Levy vállalkozásába: a CBS első elnöke Bill Paley, Levy sógora
lesz.
A cég később megkörnyékezi a híres impresszáriót, A. Judsont, aki mind a philadelphiai, mind a New York-i
szimfonikus zenekar ügyeit intézi. Judson 1926 szeptemberében hozza létre a Judson Radio Program
Corporationt, amely heti tízórányi műsor előállítására vállalkozik, óránként ötven dollárért (ennyibe, mintegy
500 dollárba kerül akkoriban egy Chevrolet). Tizenkét adóállomás szerződést is köt Levyvel és Judsonnal, akik
pedig akkoriban még sem bemondókkal, sem vonalakkal nem rendelkeznek…
Az ATT-t azokban az években irányító Interstate Commerce Commission közbenjárásának köszönhetően a CBS
jogot nyer az ATT vonalainak használatára. Anyagi gondjaikra megoldást jelent, hogy átmeneti időre az
Interstate Commerce Commission átveszi az irányítást a Columbia felett, valamint 750 ezer dolláros kölcsönt
kapnak a Vitaphone-tól, a Warner Bros egyik leányvállalatától. A CBS ekkoriban napi 18 óra műsort szolgáltat
22 különböző rádióadó számára, a telefonvonalak használatáért pedig bérleti díjat fizet az ATT-nek. 1927-ben a
CBS úgy módosítja a rádióadókkal kötött szerződéseit, hogy azok továbbra is vonzóbbak legyenek a konkurens
NBC ajánlatánál: a hálózat felajánlja, hogy ingyen adja át az egyes rádióadóknak a nem reklámok által
finanszírozott, úgynevezett „töltelékadásokat”, cserébe viszont a rádióadók kötelezik magukat, hogy a hirdetők
számára legfontosabb napszakokban a hálózat országos sugárzású műsorait közvetítik. Ha a helyi adók a nap
további óráiban is az országos műsort sugározzák, ezért őket a hálózat anyagi ellenszolgáltatásban részesíti. A
CBS összehívja az egyik nagy New York-i szállodába a Mississippitől keletre található független rádióadók
tulajdonosait.
Egy rádióadó költségvetése a következőképpen fest: az első osztályú állomások reggel nyolctól éjfélig
sugároznak. Reklámbevételekből csak elvétve lehet napi három óra adásidőnél többet fedezni. További napi 13
(évi 4745) órát kell tehát műsorokkal kitölteniük, helyi előadók közreműködésével és lemezekkel. Egy
jelentősebb független adó, mint például a clevelandi, átlagban óránként 35 dollárt, azaz évente mintegy 170 ezer
dollárt költ műsorokra. Ha azonban az országos hálózathoz csatlakozik, mentesül ezen költségek alól. Ráadásul
abban az esetben, ha a hirdetési szempontból különösen vonzó napszakokban a hálózat műsorait sugározza, ezt a
gesztust a CBS óránként száz dollárral jutalmazza. Az adó közönsége is elégedett lehet, hiszen olyan országosan
ismert előadók műsorszámait hallgathatja, akik egy negyedórás fellépésért akár 2-3 ezer dollárt is bezsebelnek.
Egy későbbi közvélemény-kutatás szerint a függetlenségükhöz ragaszkodó rádióadók „országos minőségű”
műsorok híján nem képesek a hálózati rádiók hallgatottságának 10%-át sem elérni, még akkor sem, ha
programjaik egyébként színvonalasak. A fentebb említett New York-i összejövetelnek köszönhetően a CBS-szel
szerződésben álló adók száma 22-ről 47-re emelkedik. 1928-ban a cég ráadásul a nyugati parton is terjeszkedni
kezd.
4.2.2. A reklámstruktúra
A rádiózás gazdasági szempontból sokat köszönhet a reklám azon működési modelljének, amely a két
világháború között teljesedett ki az Egyesült Államokban, Európát viszont csak jelentős késéssel hódította meg.
A reklámipar a születőfélben lévő rádiózás nélkülözhetetlen partnere, hiszen a reklámügynökségek ügyfeleket és
műsorokat hajtanak fel a rádióadók számára, ráadásul képesek a napszakonként változó piaci értékkel számot
vetve megszervezni az adásidőt.
111
Robert Metz: CBS. Reflection in a Bloodshot Eye. New York, 1975.
114
Modern formájukban a reklámügynökségek a 19. század utolsó harmadában jönnek létre Angliában és az
Egyesült Államokban. Az angol ügynökségek (amelyek a sajtónak szánt hirdetések összegyűjtésére szakosodott
bódékból nőttek ki) 1900-ban a Hirdetők Védszövetségébe tömörülve próbálják elérni az újságoknál, hogy
tegyék közzé eladási adataikat. 1931-ben jön létre az a sajtótermékek forgalmának auditálásával foglalkozó
iroda, amely közzéteszi az újságok hiteles eladási adatait. A húszas években egyébként érvényesül a 19. századi
„hírverések” túlzásainak megnyesegetését célzó tendencia: egy 1924-ben elfogadott erkölcsi kódex arra kötelezi
a szakmában dolgozókat, hogy a „reklámok alapjául szolgáló történetek egyszerűek, valamint a túlzásoktól és a
vásárlók megtévesztésének szándékától mentesek legyenek.”112 A reklámszakmában mégis olyan viszonyok
uralkodnak, amelyek nagyban emlékeztetnek az amerikai mozifilmek és a cenzorok kapcsolatára. A
reklámszakemberek „túlérzékeny mániákusoknak” és a „szabad vállalkozás ellenségeinek” bélyegzik
kritikusaikat. Amikor a népoktatásban dolgozók arra tesznek javaslatot, hogy az iskolák készítsék fel a
gyermekeket a reklámok kritikus szemléletére, a reklámszakma az ötletet „cinikus manipulációnak” tekinti. A
reklámokra a gazdasági élet ugyanazon szektoraiban mutatkozik jelentős igény, mint egy évszázaddal korábban.
Néhány Angliából származó, 1935-ös adat megmutatja, hogy különösen sokat reklámozzák a
gyógyszerkülönlegességeket (30%), a szépségápolási cikkeket (21%), a szappanokat, a dohányárut, a
gabonaféléket, a kekszeket, az édességeket, a söröket és a cipőket. A reklám különösen fontos a nagy
mennyiségben előállított, ám egymástól nehezen megkülönböztethető termékek esetében.
Az Egyesült Államokban a reklámtevékenység a 19. század utolsó éveiben, a márka fogalmának elterjedésével
egy időben ölti fel jellegzetesen modern formáját.113 A nemzeti költségvetés 1867-ben 50 millió dollárt fordít
reklámcélokra, ez az összeg 1900-ra megtízszereződik.114 Az első reklámügynökség, az Ayer’s and Son
Philadelphiában jön létre. A reklám addigi működéséhez képest minőségi váltást jelent, amikor az Ayer’s
úgynevezett „nyitott” szerződést köt egy ügyfelével. Ezen szerződés értelmében az ügyfél az ügynökségre bízza
a reklámkampányok lebonyolítását: az ügynökség tervezi meg a reklámüzeneteket, és arról is dönt, milyen
fórumokat használ fel célba juttatásukra. Ennek fejében az ügynökség a szerződésben meghatározott ideig
részesedést (12,5%) kap az eladott termékek után befolyó haszonból. Az első országos reklámkampány 1899-
ben valósul meg: ekkor újságok, falragaszok és festett plakátok segítségével próbálnak felfuttatni egy könnyen
felismerhető csomagolásban forgalmazott kekszet. A fordulópontot az 1885–1895 közötti gazdasági visszaesés
hozza, amely a reklámmal foglalkozó vállalkozások erőteljes koncentrációjához vezet. Márpedig a legnagyobb
vállalatok az árleszállítások és a kartellközi megegyezések idejére időzítik kampányaikat, hogy így továbbra is
kézben tarthassák a piacot. 1880-at követően a reklámügynökségek egyébként kiterjesztik tevékenységi körüket:
már a reklámozandó termék gyártása előtt tanácsokkal szolgálnak ügyfeleik számára, ez pedig hozzájárul a
piackutatás általánossá válásához.
Minden sajtótermék saját hirdetésszervezőket foglalkoztat, akik igen előkelő pozíciót töltenek be a
szerkesztőség belső hierarchiájában. Így az ügynökségek csak a szerkesztőségek által megálmodott
reklámkampányok kivitelezésében jutnak szerephez. A reklámügynökségek puszta léte egyébként arra ösztönzi
az újságokat, hogy pontosan felmérjék olvasótáboruk nagyságát. 1914-ben a szerkesztőségek anyagilag is
hozzájárulnak egy olyan iroda felállításához, amely pontos eladási adatokkal képes szolgálni. 1930-ban már
minden második napilap (amelyek együttesen az országos lappiac 90%-át képviselik) igénybe veszi ezen iroda
szolgáltatásait. Léteznek emellett az olvasótábor összetételét vizsgáló kvalitatív felmérések is. Mindezzel
tisztában kell lennünk, ha a rádiós hirdetések fejlődését szándékozunk vizsgálni. A rádió olyan médium, amely a
priori nem ismeri közönségét: az ott hirdetni szándékozóknak mindenekelőtt meg kell találniuk azokat az
eszközöket, amelyek lehetővé teszik a hallgatóság tanulmányozását. A kérdéssel először Arthur A. Nielsen, a
Wisconsini Egyetem mérnöke foglalkozott. Nielsen a Massachu-setts Institute of Technology (MIT) két tanára
által kidolgozott audiométert használja: ez a rádiókészülékre kapcsolt szerkezet képes mérni a hallgatottságot, és
azonosítani a használt frekvenciákat (tehát az adóállomást és a hallgatott adást).
Az amerikai kereskedelmi rádiózás stílusára rányomja bélyegét, hogy hallgatottságát rendszeresen mérik, a
szponzorált műsorok (különösen a folytatásos rádiójátékok és a sorozatok) létrehozásában pedig a
reklámügynökségek is közreműködnek. A szakemberek a későbbiek során a televíziózásban is hasznosíthatják a
kereskedelmi rádiózásban megszerzett gyakorlati tudásukat.
4.2.3. Hogyan kovácsolható egységbe a hallgatótábor?

Az NBC-nél valamelyest kisebb jelentőségű, „örök második” CBS története különösen sok tanulsággal szolgál.
Az NBC a tehetségekre épít: a húszas években szinte mindenki hallgatja például Amos’n Andy című műsorukat.
112
Idézi Raymond Williams: Publicité. Le système magique. Réseaux, no. 42. 1990. 83.
113
Art et publicité, 1890–1900. A Georges Pompidou központ kiállítása. 1991, 78.
114
Daniel Boorstin: Histoire des Américains. Paris, 1981, 1016.
115
Makacsul tartotta magát az a pletyka, amely szerint még az elnök sem szerette, ha a műsor idején zavarták. Bár
nem felel meg a valóságnak, ez a kis történet mégis híven tanúskodik arról, hogy a húszas évek embere
felismerte az új médiumban rejlő talán legcsodálatosabb lehetőséget: egy-egy műsor képes emberek millióiból
hallgatói közösséget kovácsolni az adás idejére.
Az NBC sikerét kiegyensúlyozandó a CBS több mint hárommillió dollárért „megveszi” a színészkomikus Jack
Bennyt, akinek műsorát eddig az NBC sugározta a szombat esti főműsoridőben. A műsor főszponzora, az
American Tobacco Company csak azzal a feltétellel bólint rá az üzletre, hogy a CBS hajlandó kártérítést fizetni,
amennyiben a műsor hallgatottsága nem éri el az NBC-ét. A vállalkozás tétje nem kicsi: most válik el, hogy a
közönség egy adóhoz vagy egy rádiós személyiséghez kötődik-e. A CBS huszárvágása mindenesetre sikeresnek
bizonyul: Jack Benny érkezése további sztárokat (például Bing Crosbyt) is az adóhoz csábít.
A kereskedelmi rádiózás a hirdetéseket a hallgatók napi időbeosztásának részévé teszi: a rádióadások

rendszerességet visznek közönségük mindennapjaiba. A reklámok minél hatékonyabb időzítését biztosítandó, a
kereskedelmi rádiók statisztikai eszközökkel kezdik vizsgálni a hallgatói szokásokat. Az első komolyabb, rádió
és reklám kapcsolatát tisztázni hivatott statisztikai jel-legű felmérés az MIT marketing-szakembere, Robert
Elder nevéhez fűződik. Elder néhány véletlenszerűen kiválasztott bostoni polgár véleményét próbálja meg
kipuhatolni postai levelezőlapok segítségével. 1935-ben egy ohiói fiatal egyetemi tanár, a Columbia Egyetem
professzorával, Paul Lazarfelddel együtt-működve kidolgoz egy olyan rendszert, amely képes a műsorokat már
adásba kerülésük előtt értékelni. A kísérletek résztvevőinek zöld vagy piros gombokat kell megnyomniuk, annak
függvényében, hogy a hallottak elnyerték-e tetszésüket. Mivel a teszt eredménye az esetek 85%-ában
megerősítést nyer, a módszer tökéletesen alkalmasnak látszik a hirdetési tarifák megállapítására. A módszert a
későbbiekben a televíziózás is felhasználja.
Napközben a nők többet hallgatnak rádiót, mint a férfiak. A network egy kaptafára készült sorozatokkal traktálja
a rádióhallgató hölgyeket: a szabványtörténetek hatalmas nehézségekkel küszködő családokról szólnak, amelyek
csak kivételes erkölcsi tartásuknak köszönhetően vészelik át a nehéz időket. Ezeket az adásokat az esetek
többségében mosószergyártó cégek szponzorálják; innen ered a „szappanopera” elnevezés. A rádió sikere nem
kis részben a gyorsan óriási népszerűségre szert tevő szappanoperáknak köszönhető. A drámakritikusok, ha
egyáltalán veszik a fáradságot, hogy meghallgassák a szappanoperákat, lesújtóan vélekednek róluk: az esetek
többségében a cselekmény vontatottságát és logikai ellentmondásait emelik ki.
A kritikusok mellett a szociológusok és a pszichológusok is rossz véleménnyel vannak a szappanoperákról.

Utóbbiak amiatt sajnálkoznak, hogy a rádióhallgató nők mennyire hajlamosak azonosulni a szappanoperák
hősnőivel. Többeknek azonban más a véleményük: az 1940-es évek végén a CBS felkéri a Chicagói Egyetemet,
hogy készítsenek tanulmányt arról, miként ítélik meg a középosztálybeli hallgatók leghíresebb sorozatukat, a
Big Sistert.115 Érdemes kiragadnunk néhány mondatot a – persze a megrendelők szája íze szerint készült –
tanulmányból, amely pozitívan láttatja a népszórakoztatás társadalmi szerepét.
„A műsor egyfelől erkölcsi értékeket közvetít a rádióhallgató hölgyek számára; másfelől olyan
meggyőződésekkel és technikákkal is szolgál, amelyek hozzájárulnak párkapcsolati problémáik megoldásához;
végül érzelmeket is nyújt. A hölgyek úgy érzik, hogy a műsor hallgatása során tanultak valamit. (»Kifejezetten
tanulságosnak éreztem a műsort.«) A műsor a hallgatóság álmodozásait társadalmilag elfogadott keretek közé
szorítja; a házasság előnyeinek hangsúlyozásával és a feleségük számára szilárd anyagi hátteret nyújtó férjek
ábrázolásával növeli az asszonyok biztonságérzetét. A történetekből mindig az derül ki, hogy a helyesen
viselkedők mintául szolgálnak a többiek számára, a gonoszok pedig elnyerik méltó büntetésüket. A műsor,
családcentrikus szemléletének köszönhetően, a nőket egyébként is a megfelelő szellemben ábrázolja; a
szenvedélyeket pedig oly módon tartja kordában, hogy lehe-tővé teszi számukra az azonosulást a történetek
hősnőivel.”
Az általánosan elfogadott erkölcsi előírásokat visszatükröző szappanoperák egészen az 1950-es évekig

versenytárs nélkül uralják a rádióadások világát. Kiemelkedő hallgatottságuknak köszönhetően komoly
reklámbevételekhez segítik a rádióadókat. Egy 1938-as felmérés szerint a sorozatokat kedvelő hallgatók naponta
átlagosan tízet is készek meghallgatni kedvenc műsoraik-ból. A megkérdezettek többsége saját bevallása szerint
sohasem unja a sorozatokat, egyharmaduk pedig a szappanoperák kezdési időpontjának függvényében szervezi
meg napi időbeosztását. Végül, a megkérdezett nők 61%-a rendszeres vásárlója a sorozatokban hirdetett
termékeknek.
115
Robert Metz: CBS. Reflections in a Bloodshot Eye. New York, 1975, 76.
116
Az 1940-es évek végén a hirdetők heti 18 ezer dollárért reklámozhatták termékeiket a sorozatokban. A
bevételből 3 ezer dollár az írókat, a színészeket és a rendezőket illeti. A maradékból 15% részesedés jár a
reklámügynökségnek, 20–30% pedig az egyes állomásokat gazdagítja. A fennmaradó rész a hálózat tiszta
bevétele: a CBS így minden showja után heti 10 ezer dollárt kasszíroz. Mivel a rádiók átlagban naponta öt órán
keresztül sugároznak szappanoperákat, egy órába pedig négy show fér, az üzlet igen nyereségesnek mutatkozik.
A kultúrtermékek előállításának folyamata szakadatlanul ésszerűsödik. Az ágazatot Frank Hummert és felesége

uralja: ők ketten hozták létre az NBC-n a műfaj első nagy sikerét, a Just Plain Billt. Utána hosszú éveken
keresztül termelnek műsorokat a CBS és az NBC számára. Hummert egy reklámügynökségnél kezdi
pályafutását. Felidézi és rádióra alkalmazza a gyermekkorában látott nickelodeonokat („ötcentes mozi”),
amelyek hétről hétre más történetet mesélnek el, és a movie serialst, különösen a Pauline veszélyes élete címűt
(a sorozat hősnője minden részben roppant izgalmas kalandokon megy keresztül, például a vonatsínekhez
kötözve találja magát). A Hummert házaspár végül megnyitja különleges ügynökségét. Névtelen szerzőkkel
íratnak sematikus történeteket sorozatok számára. Az ügynökség színészeket toboroz, és a forgatókönyvek
alapján elkészíti a rádiójátékokat, amelyeket aztán felajánl különféle hálózatoknak. A rendszert, bizonyos
változtatásokkal, a televíziózás is átveszi: a rádióadásoknál sokkal költségesebb tévéműsorok létrehozását
azonban az esetek többségében egy-egy hirdető már nem képes finanszírozni.
4.2.4. Kapcsolatok a sajtóval

Bár a szórakoztatás jegyében működő amerikai rádiók a nap jelentős részében szappanoperákat és sikerhajhász
show-kat közvetítenek, a rádiózás mégsem tekinthető kizárólag a jelentéktelen és értelmetlen műsorok
médiumának. Közéleti szerepre elsősorban a sorozatok főszereplőinek és az általuk megélt helyzeteknek
köszönhetően tesz ugyan szert, de rövidesen a szorosan vett politikai életnek is tényezőjévé válik. Eisenhower
elnök honosítja meg a honfitársaihoz szóló rádióbeszédek gyakorlatát. Amikor az éter hullámain keresztül szól a
polgárokhoz, nemcsak azt tudatosítja hallgatóiban, hogy a hatalom nem távolodott el a köznapi emberektől,
hanem azt is, hogy a közélet is egyre nehezebben választható el a magánélettől. A rádió politikai szerepvállalása
azt jelenti, hogy a rádiósok kísérletet tesznek egy olyan szféra – a tájékoztatás – meghódítására, amely eddig az
írott sajtó kizárólagos felségterülete volt. Mindez természetesen számos konfliktussal jár.
A rádiósok már kezdettől fogva arra törekszenek, hogy a fontos események-ről az újságokat megelőzve
számoljanak be. Az 1928-as választások során a CBS riportere reggel nyolctól délután hatig megállás nélkül
adásban van, hogy a győztesről az újságok előtt adhasson hírt. A rádiót rugalmassága arra is alkalmassá teszi,
hogy egyenes adásban számoljon be a populáris sajtó által annyira kedvelt színes hírekről. 1930. április 21-én
például egy színes bőrű rab egyenesben közvetíti a börtönét elpusztító tragikus tűzvészt. Beszámolója során azt
a kápolnában található rádióadót használja, amelyen általában a börtön énekkarának fellépéseit közvetítik. A
másnapi New York Times átveszi a hírt. A CBS ekkoriban kezd újságírókat foglalkoztatni. Az 1929-es válság
idején a hirdetők egyre kevesebbet fordítanak termékeik reklámozására, tovább élesedik tehát az írott sajtó és a
rádió küzdelme. A sajtó ekkoriban dönt úgy, hogy bizonyos időre felfüggeszti a rádióműsorok részletes
közlését. A sajtó és a rádió küzdelme folytatódik, új célja a hírügynökségi hírekhez való hozzájutás.
Az 1932-es elnökválasztás alkalmával a CBS egész estés műsort akar a választás eseményeinek szentelni. A
hálózat szerződést köt a United Press-szel (UP), amelynek értelmében a UP – ezerdolláros díj fejében – híreket
köteles szállítani a CBS-nek. Az újságok nyomására a UP az utolsó pillanatban visszamondja ugyan a
szerződést, az Associated Press azonban ingyen is felajánlja szolgálatait mind az NBC-nek, mind a CBS-nek. A
választás éjszakáján végül a rádióállomások mind a három nagy ügynökség (a UP, az AP és az International
News Service) híreit felhasználják. 1933 tavaszán azonban a bojkott újrakezdődik. Az NBC és a CBS
hírszerkesztői ekkor kénytelenek más, hatékony hírforrásokhoz fordulni: néha csak a telefont használják,
máskor nemes egyszerűséggel átveszik az újságokban megjelenő híreket. Az sem ritka, hogy alkalmi
informátorok (például külföldön tevékenykedő és rádió-adóvevővel rendelkező amerikai társaságok) szolgálatait
veszik igénybe. Adott esetben például felhívják a PanAm hirdetési osztályának vezetőjét, aki egy texasi
rövidhullámú állomás közreműködésével kapcsolatot teremt a limai repülőtér-rel, így a rádió beszámolhat a
térséget sújtó árvizekről.
A gabonaipari termékeket forgalmazó General Mills 1933-ban felajánlja, hogy hajlandó volna heti 3 ezer
dolláros összeggel támogatni a CBS saját hírhálózatának kiépítését. Egy hét alatt meg is szervezik a Columbia
News Ser-vice-t. A CNS új hírforrások felkutatásával kezdi ténykedését: szerződésre lép az egész világot
behálózó British Telegraph-fal, a nagyobb városokban pedig saját irodákat nyit. Ettől kezdve a rádió napi
rendszerességgel sugároz híreket, hírszerkesztői pedig az országos politika tényezőivé válnak. Amikor azonban
a nagy hírügynökségek szolgáltatásait megfizetni képtelen kisebb lapok megkörnyékezik újonnan létrejött
hírhálózatukat, a CBS vezetői, akiknek nem áll szándékukban új frontot nyitni a sajtóval folytatott küzdelemben,
117
elutasítják az ajánlatot. Az NBC kezdeményezésére egyezség születik a rádió és a sajtó között: a rádió egyfelől
korlátozza a sugárzott hírblokkok számát, másfelől pedig felhívja a hallgatók figyelmét, hogy további
részleteket az újságokban találhatnak. A hallgatók hírigénye azonban túl nagy. Elkészül a híradást szabályozó
etikai kódex, amelynek egyik legfontosabb pontja, hogy a hirdetők nem befolyásolhatják közvetlenül a
hírszerkesztést. Olyan újítások ezek, amelyek következtében a rádió egyre jelentősebb versenytársa lesz a nagy,
klasszikus hírügynökségeknek: a második világháború idejére a CBS már a világ egyik legkiterjedtebb
hírhálózatával rendelkezik.
Az 1947-es év a rádió működésének csúcspontja az Egyesült Államokban. Az adóállomások 97%-a nagy

hálózatok valamelyikéhez tartozik. Az adásidőnek már 1940-ben is több mint a felét hirdetők finanszírozzák, a
későbbiekben ez az arány még magasabb lesz.116 Kétségtelenül léteznek olyan műsorok, amelyeket nem a
kereskedelmi logika alapján szerkesztenek: ilyenek például a kormány által támogatott oktatási műsorok.
Összességében mégis azt mondhatjuk, hogy az Egyesült Államokban a kereskedelmi és szórakoztató rádiózás
modellje szinte kizárólagos fontosságú. Európa, minden ellentétes irányú feltételezéssel szemben, nem követi az
amerikai modellt.
4.3. AZ EURÓPAI RÁDIÓZÁS KÜLÖNFÉLE MODELLJEI

Az európai rádiózás egészen más modell szerint fejlődik. Különféle mértékben ugyan, de az országok túlnyomó
többségében a rádió feletti ellenőrzést az állam tartja kézben. Oroszországban és később egész Kelet-Európában
az adókat az államhatalom működteti. Olaszországban, Svédországban és Svájcban a rádióállomásokat
magántulajdonra épülő érdekcsoportok irányítják ugyan, de az államnak elég nagy részesedése van ahhoz, hogy
ellenőrizni tudja a rádiózást. A közhatalomtól formálisan független, valójában azonban államilag nagyon is
ellenőrzött vállalkozások működtetik a rádiózást Németországban, Hollandiában és Angliában.
Franciaországban és Belgiumban az állami rádió és a magánadók vegyes rendszere egészen a háborúig
fennmarad. Kivételt csak az 1931-ben létrejövő, országos kiterjedésű magánrádió, a Radio Luxemburg jelent. A
legtöbb országban adókból tartják el a rádiózást. Ahol egyáltalán engedélyezik a reklámokat, ott azok a fizetett
hirdetés formáját öltik (ellentétben a szponzorált adások amerikai rendszerével).
4.3.1. A BBC: a kereskedelmi rádiózás elutasítása

A British Broadcasting Corporation (BBC) annak iskolapéldája, hogyan képes fejlődésre egy nem kereskedelmi
alapokon szerveződő rádió. Létrejöttében pedig nagy szerepe volt öt nagy, elektromos alkatrészeket gyártó
vállalkozásnak (többek között a Marconinak, a General Electricnek, a Thomson Houstonnak és a Western
Electricnek). Az öt cég arra szövetkezett, hogy létrehozzanak egy üzleti alapokon álló magánvállalkozást,
amelynek feladata műsorok gyártása és sugárzása lenne. Az erős versenytársak felbukkanásától rettegő írott
sajtó (amely különösen a hirdetőit félti) nyomást gyakorol a rádiós hírközlés felett teljhatalommal rendelkező
British Post Office-ra, amely így csak 1923-ban ad ki sugárzási engedélyt a BBC számára. 1926-ban a BBC
függetlenedik alapítóitól, és public corporationné (közhasznú társasággá) válik. Bár a BBC igazgatóját a
kormányzat nevezi ki, az intézmény mégis nagy stabilitásnak és erkölcsi függetlenségnek örvend.
A demokrácia és a közérdek védelmét minden más szempont elé helyező angol rádió kialakít egy sajátos, sokak
által „paternalistának” bélyegzett stílust. Vezetői – különösen első főigazgatója, John Reith – mindent
megtesznek az intézmény politikai függetlenségének megóvása érdekében. Érdemes megfigyelnünk a beolvasott
hírek sajátos hangvételét. Minden információ eljut a hallgatókhoz, még azok is, amelyek beolvasására
kifejezetten a kormányzat kéri fel a BBC-t; bizonyos híreket azonban oly távolságtartóan, oly sok iróniával
fűszerezve tálalnak, hogy a hallgatókban komoly kétségek támadhatnak valóságtartalmukat illetően. Egy 1936-
os sajtókarikatúra szerint a nagy sztrájkok idején a BBC a következőképpen űzött gúnyt a kormánytól érkező
információkból: „M. Baldwin jóízűen megebédelt, majd optimizmusának adott hangot; cáfolják, hogy az Albert
Memorialt szabotázs érte volna; néhány vonat minden bizonnyal közlekedni fog holnap, hatmillióan pedig önök
közül gyalog is mehetnek.” A BBC vezetői nagy hangsúlyt fektetnek műsoraik magas kulturális színvonalának
biztosítására, ez a célkitűzés pedig összeegyeztethetetlen a hirdetések sugárzásával. Igen sajátos a BBC
műsorrendje is: a rádió vezetői didaktikai megfontolásokból úgy döntenek, hogy a sorozatokat nem előre
meghatározott napszakban sugározzák, ezzel is arra ösztönözve a hallgatókat, hogy új és új műsorokat
fedezzenek fel. A BBC az egyetlen európai rádió, amely ilyesfajta eljárást megengedhet magának.
4.3.2. A rádiózás és az állam: a német modell
116
Jacques Driencourt: Les radios locales américaines. Interférences. Radio mon amour, no. 2. Paris, 1982, 41–46.
118
Németországban az ipar szükségletei és az állam hatalmi törekvései közötti kompromisszum eredményeként

kristályosodnak ki lassan – a weimari köztársaság és a nácizmus évei alatt – a rádiózás igen sajátos szervezeti
keretei. Az idő múltával egyre központosítottabb, kulturális és politikai téren egyaránt a konzervatív
középosztály ízlésének megfelelően működő rendszer igen egy-színű műsorokat állít elő.
Egyes német nagyvállalatok már 1922-ben támogatni kezdik a magánkézben lévő adóállomásokat. A
rádióállomások jogi helyzetét a birodalmi távíróeszközökről szóló, 1892-es keltezésű törvény szabályozza.
1908-ban megerősítik, hogy az említett törvény a rádiókra is vonatkozik. A törvény arról rendelkezik, hogy
mindenféle, „vezetékes vagy drót nélküli” üzenetek küldésére alkalmas villanytávíró felszerelése és
működtetése engedélyeztetéshez kötött. A világháborút közvetlenül megelőző években még mindig külföldi
(főleg angol) cégek uralják a német piacot, a háború azonban elodázhatatlanná teszi a német iparban rejlő
lehetőségek kibontakoztatását. Három cég fedi le a piacot: a Lorenz, a Huth és a Telefunken (ez utóbbi az AEG
[Allgemeine Elektrizitäts Gesellschaft] és a Siemens und Haske leányvállalata).117
1917-től kezdve néhány adó zenére, valamint újságok és könyvek felolvasására épülő műsorokat kezd
sugározni. A német rádiók még a pszichológiai hadviselésre is kísérletet tesznek (kevesebb sikerrel, mint angol
és amerikai kollégáik). A naueni és a norddeichi rádióállomások napról napra sajtóhíreket juttatnak el amerikai
újságokhoz; a Wolff hírügynökség pedig a semleges országok sajtóját próbálja meg információkkal ellátni.
1918-ban a forradalmi lázban égő Németország minden politikai tényezője felismeri a rádió hatalmistratégiai
jelentőségét. Az orosz adók felhívják a német rádióamatőröket a kieli tengerészlázadásról szóló hírek
terjesztésére. A hivatalos német hírügynökség, a Wolff berlini irodáját először a szociáldemokrata kormány,
majd a munkástanácsok használják hosszú proklamációik közzétételére. A munkástanácsok és a kormány
rádióért folytatott küzdelme azzal a következménnyel jár, hogy az új médium feletti hatalmat a posta ragadja
magához. Befolyását meg is őrzi a weimari köztársaság, a nácizmus és a szövetségi köztársaság éveiben. 1919-
ben a Postaminisztérium kifejezetten a rádiózással foglalkozó ügyosztályt hoz létre. Az ügyosztály vezetőjéül a
Telefunken cég volt igazgatóját, Hans Bredowot nevezik ki, aki nyilvánvalóan az ipari érdekeket képviseli.
Rövidesen jelentkeznek az első rendszeres műsorok. 1920 júliusában egy diplomata és egy üzletember létrehoz
egy hírszolgálatot, amely a külföldi tőzsdék árfolyamairól és különféle termékek pillanatnyi árairól nyújt
tájékoztatást – a nagy infláció éveiben ez a szolgáltatás igen nagy jelentőségre tesz szert. A posta rendelkezik a
rádióadásokhoz szükséges technikai felszereltséggel, előfizetőinek pedig rádiókészülékeket küld. A
nagyiparosok azonban azt szeretnék, hogy a rádiózás hasonló ütemben fejlődjön, mint az Egyesült Államokban,
ahol 1922-ben már 200-nál is több működési engedéllyel rendelkező állomás milliónyi hallgató számára sugároz
különféle műsorokat (híreket, tánczenét, időjárás-jelentést, vasárnapi istentiszteletet, gyermekeknek szóló
meséket stb.). 1922 májusában a legjelentősebb elektromosalkatrész-gyártók, különösen a Telefunken és a
Lorenz, koncessziókat kérnek adóállomások építésére és működtetésére a nagyobb német városokban. Úgy
tervezik, hogy a műsorokat majd a lemeztársaságok biztosítják. Nem szándékoznak előfizetési díjat szedni: a
rádiókészülékek eladásából befolyó összeg terveik szerint fedezi majd a műsorok előállításának költségeit.
Az állam – különösen a birodalmi Postaminisztérium – azonban vonakodik: a közhatalom mindenképpen meg

kívánja tartani a rádióadók feletti ellen-őrzést. Ekkor érkezik egy második koncessziós kérelem, amely arról
tanúskodik, hogy a rádió később általánossá váló használati módja ekkor még nem rögzült evidenciaként. A
Deutsche Stunde (A Német Óra) rendszerét a követ-kező módon képzelik el a két újsütetű pénzember, Voss és
Roselius alkalmazásában álló tervezők: a műsort közszolgálati adó sugározná, az adást pedig speciális,
hangszórókkal felszerelt termekben közösen hallgatnák a polgárok. A működési költségeket a termek belépti
díjai fedeznék. Pusztán a nyereségesség szempontjait figyelembe véve a terv nehezen védhető: a némafilmeket
ve-títő mozikat sem sokan látogatják. A különféle minisztériumokat egyébként egyre növekvő mértékben
aggasztja a megszaporodó rádióadók közrendre gyakorolt hatása. Terveket készítenek a – még el sem készült –
rádióállomások védelmére; kidolgozzák a cenzúra rendszerét, holott még műsorok sincsenek. A német
minisztériumok azonban tisztában vannak a rádiózás jelentőségével, s bár kivétel nélkül mindenki úgy látja,
hogy a rádió a hírek közvetítésének hatékonyabb médiuma lehet az írott sajtónál, senkinek sem jut eszébe a
sajtószabadság (weimari alkotmányban lefektetett) elvét a rádiózásra is kiterjeszteni.
Mindeközben a német iparosok nem nyugszanak. 1922-ben a Huth, a Lo-renz és a Telefunken megalapítják
Berlinben a Rundfunk GmbH-t, amelyhez betársul a Voss is. A feladatokat felosztják. A Deutsche Stunde
felelős a műso-rokért, a Rundfunk GmbH pedig az adókat és a kereskedelmi forgalomba kerülő
vevőkészülékeket állítja elő. A Deutsche Stunde regionális leányvállalatokat hoz létre (ezeket Bredow csak
azzal a feltétellel engedélyezi, hogy kizárólag német tőkét használnak fel). A kormányzat, amely nyilvánvalóan
117
Peter Dahl: Radio. Sozialgeschichte des Rundfunks für Sender und Empfänger. Hamburg, 1983.
119
politikai megfontolásokból cselekszik, ezenkívül egy Buch und Presse nevű közszolgálati adó felállításáról is
dönt. A politikai válság következtében azonban a közszolgálati Buch und Presse és a félig állami kézben lévő
Deutsche Stunde összeolvad, a technikai eszközök pedig újra a posta ellenőrzése alá kerülnek. Októberben
azonban új kezdeményezés lát napvilágot: a Vox-lemeztársaság által alapított Berliner Radiostunde a cég
székházának tetejéről kezdi meg műsorainak sugárzását.
A Deutsche Stunde leányvállalatai 100-150 kilométeres sugarú körben sugározhatják műsoraikat. Az

adóállomások működéséhez szükséges tőke egyik felét a posta, másik felét pedig befektetői csoportok (jórészt
helyi vállalkozók) biztosítják. A berlini adót Voss - a Deutsche Stundétől - a Vox filmtársaság és egy
rádióalkatrész-gyártó támogatja, a felügyelő bizottságban pedig megtalálhatjuk a Belügyminisztérium és a posta
képviselőit is. A német ipari, kereskedelmi és banki szféra egésze részt vesz a rádiózás finanszírozásában:
Frank-furt-am-Main városában például az Opel család állandó tagja az adóállomás felügyelő bizottságának;
Hamburgban nagykereskedők és bankárok, Münchenben nagyiparosok, Lipcsében pedig a sajtóipar és a
nemzetközi vásár irányítói vezetik a helyi rádiót. A rendszer szilárdnak tűnik. 1924-re minden egyes helyi adó
sugározni kezd.
A hálózatok kiépítői komoly erőfeszítéseket tesznek, hogy megakadályozzák azt, amit ők maguk politikai
torzulásnak tekintenek. 1923-ban Berlinből sugározzák az első politikai műsorok egyikét. A Németország jövője
című műsorban szót kap a Német Nemzeti Néppárt, a Centrum és a szociáldemokraták egy-egy képviselője. Az
1924-es választásoknak szentelt adásokban minden párt képviselője felszólalhat - kivéve a kommunistákét.
Amikor a helyi adók sugározni kezdenek, a posta rádióval kapcsolatos ügyosztályának főnöke bejelenti, hogy a
„pártok felett álló” adók nem fognak politizálni. 1926-ban a rádiónak egymillió hallgatója van, és közszolgálati
médiumnak tekinthető. Különféle szolgálatok jönnek létre, amelyek feladatai közé tartozik a műsorok
ellenőrzése. Ekkoriban áll fel egy központi hírügynökség (a Dradag), amely a hírközlést felügyeli. Az igen
szigorú szabályozás még arról is rendelkezik, hogy a beolvasandó sürgönyöket sem módosítani, sem
megkurtítani nem szabad.
Igen gyorsan felmerül a kérdés: engedélyezzék-e a hirdetéseket? A Voss már legelső adásai során sem
mulasztotta felhívni a figyelmet arra, hogy a zenei kíséret „Steinway zongorán hangzik el”. A sajtó ellenkezését
figyelmen kívül hagyva, a miniszter 1924 májusában engedélyezi a „visszafogott” reklámok jelentkezését.
Továbbra sem hangozhatnak el azonban a rádióban politikai és vallási hirdetések, s nem megengedett a
szeszesitalok, az újságok, a rádióban elhangzó hírek és a rádióalkatrészek reklámja sem. A reklámból mindezek
ellenére csak igen szerény bevétel származik: 1919-ben a rádiók összbevételének 0,19%-a, 1930-ban pedig
0,27%-a.
A kulturális tematikájú műsorok is szigorú felügyelet alatt működnek. Az arra illetékesek két szinten
gyakorolják a cenzúrát: a műsorok kéziratát előzetesen ellenőrzik, adott esetben pedig letilthatják a műsor
sugárzását. A műsorokat összesen kétszáz, a regionális adók mellé delegált cenzor felügyeli. Voss 1926-ban egy
régiók feletti nemzeti adás életre hívását kezdeményezi, amely ellenőrzését egy évvel később a posta (70%) és a
porosz állam (30%) veszi át. A weimari köztársaság szolgálatában álló, határozottan antibolsevista hang-vételű
Die Deutsche Welle (A Német Hullámsáv) komoly politikai tényezőnek tekintendő; ugyanakkor népoktatási-
népnevelési feladatokat is magára vállal, gondoljunk csak a gazdáknak, a jogászoknak, az alkalmazottaknak és a
keres-kedőknek szóló műsoraira, az orvosok és a fogászok továbbképzését szolgáló (érdekvédelmi szervezetük
által támogatott) adásokra, vagy éppen a Családanyák Ligája által szorgalmazott Az anya és a gyermek órája
című műsorra. Összességében elmondható: három év elegendő volt arra, hogy az 1926-os rendelet szellemének
megfelelően még magánjogi alapon szerveződő rádió szigorú állami felügyelet alatt működő intézménnyé
váljon.
4.3.3. A német rádió hallgatói

A fejleményeket azonban a hallgatók egy része kelletlenül fogadja. A német rádiózás első hallgatói, a
rádióamatőrök és -barkácsolók a már évek óta fennálló kisebb klubjaikból 1923-ban létrehozzák a Deutsches
Radio Clubot, és kiadnak egy lapot is. Egy rádióhallgatónak ekkoriban az antenna, a fejhallgató és a tekercs
mellett egy kristályra is szüksége van, amellyel az esetek többségében a helyi adó műsorát veszi. Lámpás
rádióval csak a jómódúak rendelkeznek. 1924-ben egy jó minőségű rádióvevő ára az alkalmazottak
átlagfizetésének háromszorosát teszi ki; a galvánelemmel működő kisebb rádióvevők azonban már félhavi
átlagfizetésből megvásárolhatók. 1925-ben a készülékek ára egyébként a felére csökken. 1924-ben a német
rádióamatőrök lapja a következő kérdést teszi fel: „Mit is szeretnénk hallani a rádióban?” A válaszadók
többsége az operettre, a napi hírekre és az időjárás-jelentésre, valamint a különféle koncertközvetítésekre
szavaz. A politikai hírek csak a hallgatói kívánságlista középmezőnyében szerepelnek, a politikai előadásokra és
vitákra pedig még kevesebben kíváncsiak. Mivel azonban hallgatói értékítélete és ízlése nem befolyásolhatja a
120
német rádiót, a posta ez ügyben illetékes alosztályának vezetője megakadályozza a közvélemény-kutatás

adatainak megjelentetését.
Lassan kezd mindenki számára nyilvánvalóvá válni a rádióadások politikai jelentősége. 1923-ban a szocialista
párthoz és a szakszervezetekhez közel álló munkásrádióklubok alakulnak a nagyobb városokban. 1924-ben
létrejön országos szervezetük is. A weimari köztársaság éveiben a munkásmozgalom hatalmas érdeklődést
tanúsít a kultúra iránt. A munkásoknak van sajtójuk, vannak színházaik, kabaréik, könyvtáraik, még saját
filmtársaságuk is van, rádióra azonban nem tudtak szert tenni. A Rote Fahne 1924-ben rádióadót követel a
munkások számára: „Olyan emberekre van szükségünk, akik a mi nyelvünket beszélik, akik naponta velünk
együtt küszködnek, velünk együtt robotolnak: igazi proletár művészeket akarunk…”
Más európai országokban a munkásmozgalom sikerrel harcolt ki pozíciókat (ha nem túl jelentőseket is) az új
médiumban. Ausztriában a szakszervezetek és a munkáspártok rendelkeznek saját rádióadóval. Hollandiában a
hallgatói érdekképviseleti szervezetek által irányított rádióadókon heti egy alkalommal megszólalási lehetőséget
kapnak a munkásmozgalom képviselői. Franciaországban a PTT- (azaz a Posta-, Távíró- és Telefonügyi
Minisztérium) -adóállomások műsorát szerkesztőbizottságok állítják össze, ezek tagjainak egyharmadát pedig a
baloldali pártok és a szakszervezetek képviselői közül delegálják a választók. A munkásmozgalom képviselői
Dániában is részt vesznek a műsorok összeállításában, az amerikai munkásszövetség pedig külön rádióadóval
rendelkezik Chicagóban.
A rádiózás 1926-os újjászervezése után a német munkások még távolabb kerülnek attól, hogy saját rádióadójuk
legyen. A sajtó elkötelezetten baloldali része ekkor éles támadást indít a zeneközpontú műsorszerkesztés ellen:
„a zenét tekintik a létezés központi kérdésének, a való élet pedig a perifériára szorul.” A német rádió műsorai
valóban a konzervatív ízlésű kispolgárság kulturális értékeit tükrözik: rendszeresen közvetítik például a
kormánytagok szónoklatait, gyakran adnak katonazenét és német népdalokat. Az üzleti körök és a bürokrácia
szigorú felügyelete mellett működő rádió valójában csak jelentéktelen szerepet játszik az 1920–1930-as évek
Németországára jellemző szellemi-kulturális pezsgésben. 1918 történelmi tapasztalata a hatalmat roppant
érzékennyé tette a politikai vitában rejlő veszélyekre; a szélsőbaloldal pedig túl radikális hangon fogalmazza
meg kifogásait ahhoz, hogy a kormányzat komolyan vehesse őket. Bertolt Brecht a következőket írja a Rádió
elmélete (1927– 1932) című munkájában: „Ha azt látjuk, hogy egy új találmányt, amelyre pedig fontos
társadalmi feladatok hárulhatnának, ily hevesen próbálnak jelentéktelenségbe fullasztani, óhatatlanul a
következő kérdést kell feltennünk: lehetséges-e szembeszegeznünk a kirekesztés erőivel a kirekesztettek erejét?
Ha a legkisebb áttörést is el tudnánk érni ezen a téren, a siker következményei azonnal nyilvánvalóvá válnának,
hiszen hevesebb reakciókat váltanánk ki, mint a főzőcske jellegű adások.”118
Kifogásai azonban nem találnak visszhangra, így rövidesen az önkéntes száműzetést választja.
E. Scholz 1932 júliusában kezdi kiépíteni a német rádiózás új rendjét. A helyi társaságok egy lépést sem
tehetnek az állam és a tartományok beleegyezése nélkül. Újjászervezik a felügyelet és a kulturális tanácsadás
rendszerét. A kormány „tanácsadókat” nevez ki minden adó mellé, az újonnan létre-jövő
Reichsrundfunkgesellschaft (RRG) nevű szervezet pedig szigorú felügyeletet gyakorol a tartományok rádiói
felett. Poroszországban, Bajorországban, Szászországban, Württembergben, Badenben és Hamburgban a
rádióadók ezentúl 51%-ban a Birodalmi Posta, 49%-ban pedig a tartomány tulajdonában állnak. A Deutsche
Welle helyére lépő új országos rádióadó, a Deutschland-Sender által sugárzott híreket természetesen megszűri
az adó náci párttagokból álló felügyeleti szerve.
4.3.4. A francia modell, avagy a kétértelműség diadala

A rádiózás francia modellje sokban hasonlít a német rádiózás első modelljéhez, ám számos ponton különbözik
is tőle. Nézzük először a hasonlóságokat: kezdetben a francia rádiózás is különféle irányokból érkező
kezdeményezésekre épül, amelyeket a közhatalom (esetünkben a PTT-minisztérium) csak később sajátít ki és
von ellenőrzése alá. A francia helyzet annyiban azonban feltétlenül különbözik a némettől, hogy a rádiózás
Franciaországban kettős kulturális modell szerint szerveződik. A háborút megelőzően számos, egyre erősebb és
egyre hallgatottabb magán-rádióadóról tudunk; ezekkel párhuzamosan működik a PTT felügyelete alatt álló
adók hálózata is. A műsorok fejlődése során egyre nagyobb feszültséget észlelhetünk magánvállalkozás és
állami szféra, kereskedelmi dinamika és kulturális felügyelet között.
A kezdeti időkben a franciaországi rádiózás nem sokban tér el az Európa többi országában honos modelltől.
Mint minden ipari országban, itt is zajlottak kísérleti rádióadások az első világháborút megelőző években. A
118
Bertolt Brecht: Sur le cinéma. Paris, 1970, 139.
121
haditechnikai felszerelések békés célú újrafelhasználása Franciaország számára éppoly sürgető szükségszerűség
volt, mint az Egyesült Államokban. A hadsereget a műszaki egyetemet végzett E. Girardeau Francia
Rádióelektronikai Társasága látta el készülékekkel. A rádiózás jogi kereteit – Németországhoz hasonlóan –
Franciaországban is a távírórendszerre vonatkozó jogi szabályozásból vezetik le. 1917-ben megerősítik azt a
törvényi előírást, amely szerint a rádió-hírközlési eszközök csak engedély birtokában működtethetőek. A PTT-
hez kötődő szakszervezetek egyébként minél nagyobb állami szerepvállalást tartanak kívánatosnak a
rádiózásban.
Eleinte Franciaországban a rádiózás nem rendelkezik intézményi háttérrel. Az első magánkézben lévő készülék
paradox módon az Eiffel-toronyban található, hadi célokat szolgáló rádióadót használja. A háború után a katonai
vezetés felkéri a jobboldali parlamenti többséghez kötődő újságírót, Maurice Privat-t, hogy készítsen olyan
műsorokat, amelyeket az Eiffel-torony rádióadója sugározhatna. Ezzel egy időben a Francia Rádióelektronikai
Társaság Clichyben felállít egy nagy teljesítményű rádióadót. Sztárbemondója, Radiolo, nyilvánvalóan egy
célnak rendeli alá tevékenységét: minél több Radiola-készüléket kell eladnia. Vidéken a legkülönbözőbb helyi
kezdeményezések – csakúgy, mint Németországban – híven tükrözik a régiók eltérő gazdasági jellegzetességeit.
Toulouse-ban Albert Sarraut, a Dépêche du Midi című lap tulajdonosa (egyébként országos súlyú helyi politikai
személyiség) létrehozza a Radio-Toulouse-t. Bordeaux-ban egy vevőkészülékeket forgalmazó helyi ke-reskedő
kezdeményezésére indul be a helyi adás, Fécamp városában pedig a Bénédictine márkanevű likőr gyártója lát
remek üzleti lehetőséget a helyi rádiózásban. Agenban a megyei tanács hívja életre a helyi rádióadót, amely arra
szolgál majd, hogy időben értesítsék a Garonne partja mentén lakókat a közelgő áradásokról.
1926-ban a kormányzat mindenki számára egyértelművé teszi, hogy a jövőben nem engedélyezi több rádióadó
létrejöttét. A Radio-Paris válik az ország legjelentősebb magán-rádióadójává: hosszúhullámon sugárzott
adásaival lassan lefedi Franciaország egész területét. A Radio-Paris egyébként az amerikai kereskedelmi
rádiókhoz hasonlóan működik: reklámokat, szórakoztató zenét és vetélkedőket közvetít. Már korábban is létező
rádióadók is megkísérelnek hasonulni a sikeresnek látszó amerikai modellhez. Szintén az amerikai minta ihleti
az ifjú Marcel Bleustein-Blanchet-t, aki egy időben hozza létre a Publicis reklámügynökséget és a Radio-Cité
rádióadót. 1913 körül tizenkét magán-rádióadó küzd tizenöt közszolgálatival a hallgatók kegyeiért.
A közszolgálati hálózat adóállomásai is különféle kezdeményezéseknek köszönhetik létüket. 1923-ban a párizsi

PTT-főiskola középhullámon kezd sugározni, méghozzá az amerikai International Telegraph and Telephone-tól
(ITT) kapott adókészülék segítségével. Vidéken a nagy rádióadók technikai munkatársai szervezik meg a
rendszeres sugárzást: a Lyon-La-Doua és a Bordeaux-Lafayette az elsők között jelentkezik műsorokkal (utóbbit
egy amerikai hadtest hagyományozta a franciákra). Toulouse-ban a kormány mindenáron versenyre szeretné
késztetni Albert Sarraut rádióját; Rennes-ben és Lille-ben pedig a PTT ügynökeinek kezdeményezésre jön létre
közszolgálati adó.
Az egymást követő kormányok megkísérlik fokozatosan ellenőrzésük alá vonni és központosítani a rádiózás
egészét. Kezdetben a hallgatók képviselőiből álló bizottságok is részt vehetnek a műsorkészítésben. A hálózatba
tömörülő adóállomások között PTT-vezetékek segítségével teremtik meg az összeköttetést: minden este más és
más regionális adó szolgáltathatja az egész hálózaton sugárzott műsort. A műsorkészítésért felelős bizottságokat
azonban egyre szigorúbban ellenőrzik. A kormányzat kidolgoz egy nagyszabású, a közszolgálati adók
megerősítését és hallgatottságuk növelését célzó tervet,119 amelynek megvalósítása azonban megfeneklik a
pénzügyi nehézségeken. Így kénytelenek az egyszerűbb utat választani: megvásárolják a Radio-Paris
adóállomását. 1939-ben, a hadüzenetet követően minden magánkézben lévő adó kormányzati felügyelet alá
kerül. A magánadók ellenőrzése azonban nem pusztán politikai kérdés. A tét az, hogy melyik kulturális modell
mellett teszi le a voksot a francia rádiózás: az amerikai kereskedelmi rádiózást tekintsék követendő példának,
vagy német és angol mintára az általánosan elfogadott kulturális értékeket próbálják meg közvetíteni.
4.3.5. Rádióműsorok a harmincas évek Franciaországában120

Viszonylag egyszerű feladat az 1920–1930-as évek Franciaországában működő, különböző profilú rádióadók
működését nagy vonalakban bemutatni. Nem rendelkezünk azonban pontos adatokkal a műsorok tartalmát és
szerkesztési elveit illetően. A magánkézben lévő adók reklámbevételekből tartják el magukat. A hirdetéseket
elméletileg csak 1934-ben száműzik a közszolgálati rádiókból. Mindazonáltal meg kell jegyeznünk, hogy
Franciaországban (ellentétben az Egyesült Államokkal) nem voltak olyan sajtó- és médiafigyelő eszközök,
amelyek a rádió hallgatóságáról is hasznosítható információkkal szolgálhattak volna. Úgy tűnik, mintha az
119
Cécile Meadel: Histoire de la radio des années trente. Paris, 1994, 225.; Marc Martin: Pratiques publicitaires et connaissance du public,
des années 30 aux années 60. In Histoires des publics à la radio et à la télévision. Paris, 1992, 29–38.
120
Annuaire de la radiodiffusion nationale. Paris, 1932.
122
európai rádiózás irányítói nem akarták volna megismerni hallgatóik kívánalmait, hogy így az új médiumot
továbbra is az általuk politikai és kulturális szempontból megfelelőnek ítélt modell szerint működtet-hessék.
A rádiók tehát kizárólag levelezés, meghatározott témákban készülő felmérések és erre szakosodott
sajtótermékek útján léphetnek kapcsolatba hallgatóikkal. A BBC 1936-ban állítja fel közönségfigyelő
szolgálatát. Olaszországban a fasiszta irányítás alatt álló rádió rendszeresen kikéri a hallgatók véleményét egyes
műsorairól. Franciaországban azonban a minisztérium semmiféle közvéleménykutatást nem végeztet. Vannak
persze kifejezetten a rádiózással foglalkozó újságok (például az Mon programme című periodika, amely az
1935-ben 350 ezer példányban megjelenő, szocialista Le Populaire mellékleteként jelenik meg, vagy a 150
ezres példányszámú, jobboldali irányultságú Radio Magazine), amelyek kíváncsiak olvasóik rádióműsorokkal
kapcsolatos véleményére.
Cécile Méadel, aki az elérhető adatokra támaszkodva tanulmányozta a francia rádiók stílusát, számos, egymástól
sokban eltérő modellt tudott azonosítani. A reklámszakember Marcel Bleustein-Blanchet által működtetett
Rádió-Cité közelít leginkább az amerikai típusú kereskedelmi rádiókhoz. A Rádió-Cité a francia kultúra
sajátosságaihoz igazítja a mindig ugyanabban az időpontban kezdődő sorozatok műfaját (lásd a Duranton család
című műsort), nagyban támaszkodik továbbá a kor népszerű énekeseire, például Tino Ros-sira. A rádió
hangvétele „hangsúlyozottan baráti, kedélyes és népközeli”. A szintén könnyed hangvételű Le Poste Parisien a
varietéműsorokat és a vetélkedőket részesíti előnyben. A vidéki adók közül említsük meg a sajtómágnás Albert
Sarraut kezében lévő Radio-Toulouse-t, amely mögött komoly tőke áll, és rengeteg embert képes elérni: ez az
adó szintén a népszerű műfajban jeleskedik. A Radio-Toulouse-t egyébként számos kritika éri a zenés
kávéházak repertoárjának szégyentelen átvétele miatt. A Radio-Juan-les-Pins, amelyet a helyi kaszinó indított
be, kisebb, meghitt hangvételű műsorokat sugárzó rádió marad. Lássuk a közszolgálati adókat: kizárólag az
1933-ban állami kézbe kerülő Radio-Paris országos sugárzású. A Radio-Paris-ra egyébként már magánrádió
korában is a szellemi igényesség volt jellemző. A dramaturg Charles Dullin mellé az adó leszerződteti Maurice
Ravelt is. A Radio-Paris sugároz továbbá elsőként vallási témájú beszélgető műsorokat. A Paris-PTT, amelynek
hírműsorát 1927-től kezdve minden regionális adó átveszi, szintén a magas kultúra területén kíván
tevékenykedni. Az adó dramaturgja Wladimir Porché, a művészeti vezető feladatait pedig E. Brémond látja el.
4.3.6. A rádióadók és a rendszeresség

A kortársak érzékelik a mély szakadékot, amely a kulturált, komoly, néha talán unalmas közszolgálati adók és a
lendületes, szórakoztató, gyakran felületes kereskedelmi rádiók között húzódik. A magánkézben lévő és az
állami rádiók valóban igen eltérő kulturális célkitűzések alapján működnek. Roland Dordhain szívesen
gúnyolódik emlékirataiban a közszolgálati rádiók műsorán, amelyben a hajójáratok menetrendjének ismertetését
nemritkán egyetemi előadások követik: „A Radio-Paris műsora sem valami vidám, a Paris-PTT hivatalos adóé
viszont egyenesen szomorú. Nyolc órakor, a műsor kezdetén a »be-mondó híreket olvas fel«, ezt követi a
»pontos időjelzés«. A műsort gyakran »negyedóra katonazenével« folytatják – ezt a veterán katonák kérik, de
nagyanyám is elérzékenyülve hallgatja. Megfigyeltem egyébként, hogy minden rádió rengeteg katonazenét
játszik…”121
A műsorok elemzéséből kiderül, hogy míg a magánrádiók egyre több vetél-kedőt, szórakoztató műsort és
könnyűzenét sugároznak, addig a közszolgálati adók megpróbálják hallgatóikat a kultúra tiszteletére nevelni, és
persze kísérletet tesznek a nemzeti összetartozás-tudat és a hagyományos értékek ápolására is. A kétféle
rádiózás között húzódó szakadék azonban talán mégsem olyan mély, mint azt hinnénk: a francia közszolgálati
rádiók egészen 1934-ig ki vannak téve a verseny és a hirdetők nyomásának. Az igazi különbséget az eltérő
időbeosztásban kell keresnünk.
A magánrádiók rövidebb, változatosabb műsorokat sugároznak (a cirkusz mintájára); a közszolgálati adók

viszont a hosszabb terjedelmű műsorokat részesítik előnyben. A magánkézben lévő rádiók individualizálják
vagy frag-mentálják a rádióhallgatást. Ebben a folyamatban kulcsszerepet játszik a műsorsáv intézménye: a
harmincas évektől kezdve szokássá válik, hogy a rádióadók műsorsávokra osztják az adásidőt, amiről
tájékoztatják az újságokat. Egyébként már a húszas években megindul az addig egységesnek tekintett
hallgatóság célcsoportokra bontása: a családokat szórakoztató műsorokkal, a földműveseket időjárás-jelentéssel,
a kereskedőket gazdasági hírekkel és árfolyam-információkkal próbálják meghódítani. A műsorsávoknak
köszönhetően minden célcsoport tudja, mikor érdemes bekapcsolnia a rádiót. A francia rádiózás – ellentétben az
angollal – nem a kultúrpolitika formálásának eszközeként tekint a műsorsávokra. A hallgatóság oktatása és
nevelése vitathatatlanul a rádiózás célkitűzései közé tartozik, ezt azonban a rádiósok egyes műso-rokban, nem
pedig a műsorok kombinációja révén igyekeznek megvalósítani. A híreknek is alkalmazkodniuk kell az új keletű
121
Roland Dordhain: Le Roman de la radio. Paris, 1983.
123
időbeosztáshoz. A rádió ugyanabból az anyagból dolgozik, mint a sajtó, de nemcsak átalakítja, hanem a saját
tempóját is rákényszeríti a készen kapott anyagra. A rádióban bemondott hír mindig velős. Más műsorokat
megszakítva is közölhetik. A friss hírt úgy kell újra- és újra bemondani, hogy az is megértse, aki először hallja,
de az se unja meg, aki már többször hallotta. A rádió kétségtelenül forradalmasítja a hírközlést, hiszen az írott
sajtóval ellentétben pillanatokon belül képes közölni egy-egy friss hírt. Az igazi újítás mégis a hírek ismétlődése
és folyamatossága. A fejlődés azonban meglehetősen lassú. A világháborút megelőzően a francia rádió
hírműsorai roppant hosszúak, akár egy vagy másfél óráig is eltarthatnak. Persze a hírműsorok adásidejének
jelentős részét (akár 20-30%-át) kommentárok töltik ki. A korai évek francia rádiója komoly honpolgári és
erkölcsi nevelésben részesíti hallgatóit: „inkább hasonlít szószékhez, katedrához és szónoki emelvényhez, mint
McLuhan tamtamjához.”
4.4. POPULÁRIS KULTÚRA, TÖMEGKULTÚRA ÉS TÖMEGMÉDIA

A sajtó, a mozi és a rádió térhódítása, a társadalmi életformaváltás, az ipari úton előállított tárgyak elterjedése, a
népszórakoztatás új formáinak feltűnése komolyan elgondolkodtatja a 20. század első felének értelmiségét. A
népszerű szórakoztató kultúra 20. századi elharapózása, a musicalek, a mozi és a rádió sikere ráébreszti a
(konzervatív vagy haladó) értelmiségi elitet, milyen kis befolyással rendelkezik az új típusú médiában. A
népszórakoztatásért valóban egy igen szűk, reklámszakemberekből és szórakoztatóiparosokból álló új elit
felelős, amelynek a hagyományos értelmiség nem része. Az értelmiség ráadásul úgy érzi, hogy a műalkotások
„gépi sokszorosításának” lehetősége igen veszélyes magukra a műalkotásokra nézve. Az eddig az elit számára
fenntartott szórakozási lehetőségek elérhetővé válnak a széles néptömegek számára is. Az írástudók megkísérlik
felmérni, hogy ez a folyamat miképpen módosítja majd a kultúra és a műveltség hagyományos formáit. Mind a
mai napig az általuk kiötölt új terminusokra („tömegkultúra” és „tömegmédia”) támaszkodva próbálunk
gondolkodni kulturális életünk folyamatos változásairól.
Az elit reakciója azon a nagyon régi meggyőződésen alapul, amely szerint a nép nem több ellenőrizetlen vágyak
tömegénél (masszájánál), következésképpen nagy tudású és jóakaratú vezetők irányítására szorul. Az új
médiumokat igen különféle irányokból érkező, ám két fő típusba sorolható bírálat éri. Az első típust a
hagyományos európai szellemi arisztokráciának és a modern ipari kultúra radikális kritikusainak furcsa
szövetsége alkotja: az ebbe a csoportba tartozók úgy vélik, hogy meg kell védeniük a klasszikus kultúra normáit
azzal a fenyegetéssel szemben, amelyet a széles néptömegek behatolása jelent az elitkultúra szentélyébe.
A másik típusba azok tartoznak, akik nem kérdőjelezik meg a modern, ipari tömegkultúra létjogosultságát, ha az
hajlandó alávetni magát klasszikus műveltségű irányítóknak. Ebbe a csoportba sorolandók azok az amerikai
írók, akik meg vannak győződve arról, hogy a populáris kultúra által meghonosított új formák szükségszerű
velejárói a társadalmi és technikai változásoknak.
4.4.1. A tömegkultúra kritikája

Az új jelenség legkonzervatívabb kritikusa, José Ortega y Gasset a Tömegek lázadásában (1930) azt fejtegeti,
hogy a művelt kultúrát „belső barbárok” hordái fenyegetik. A kizárólag anyagi jólétre áhítozó, hedonista új
barbárokat támogatja és bátorítja az állam és a kényelmes életet biztosító kapitalisták. 122Gasset pesszimista
vélekedése szerint a gyermeki lelkületű tömeg képes ráerőltetni ízlését az elitre, így megtörténhet, hogy a magas
kultúra felszívódik a tömegpiac örvényeiben.
Nem meglepő, hogy a századforduló óta a tömeg viselkedésének kérdése erősen foglalkoztatja az értelmiséget,
hiszen a sajtószabadság és az általános választójog számos országban sürgetően veti fel a tömegek
manipulációjának kérdését. Az olasz Scipio Sighele (La folla deliguente [A bűnös tömeg]. Torino, 1891) és a
francia pszichopatológus Gustave Le Bon (La Foule [A tömeg]. 1895) egyetért abban, hogy a tömeghipnózis, a
hallucináció és a szuggesztió képes az egyént akarat nélküli automatává változtatni – a sajtót pedig éppen az
akaratátvitel lehetséges eszközeként értelmezik. Tömeglélektan és én-analízis című művében (1921) Freud
voltaképpen átveszi azt az ősrégi képet, amely a tömeget viharos, szabados és elfojtatlan szenvedélyek
játékszereként ábrázolja; a hagyományosnak mondható leírást azonban a modern orvosi nyelv kifejezéseire
(libidó, örömelv és halálösztön) támaszkodva értelmezi újra.
A forradalmi mozgalmakkal rokonszenvező értelmiségiek is igen kritikus hangvételt ütnek meg a

tömegszórakoztatással kapcsolatban. A Frankfurti Iskolához tartozó szociológusok, Theodor Adorno és Max
Horkheimer a nácizmus elől az Egyesült Államokba kényszerülnek menekülni. A New York-i Columbia
Egyetem menedéket nyújt ugyan nekik, de a két tudós nehezen alkalmazkodik az amerikai kutatások
122
Gary Cross: Time and Money. The Making of Consumer Culture. London–New York, 1993, 48.
124
„pozitivista” szelleméhez.123 Amikor például Paul Lazarfeld felkéri Adornót, hogy vegyen részt a zenei műsorok
kulturális következményeit vizsgáló kutatásban, a német tudós elhárítja a felkérést. Véleménye szerint a kutatást
megrendelő Rockefeller Alapítvány által megfogalmazott kérdések túl szűk fogalmi keretek közé szorítják a
kutatást, és nem teszik lehetővé a kultúra fogalmának alapos vizsgálatát.
Az 1940-es évek közepén Adorno és Horkheimer kidolgozza a kultúripar fogalmát, és elemzik a kulturális
termékek áruvá válásának folyamatát. Azt vizsgálják, hogyan nyomja rá bélyegét a kapitalizmus a műtárgyak
előállításának folyamatára (sorozatgyártás, standardizáció, munkamegosztás); a kultúr-ipar funkcióját pedig
abban látják, hogy olyan hamis tudatot állítson elő, amelynek segítségével a munkásosztály passzivitásban
tartható. Elemzésük szerint a tömegszórakoztatás nem képes transzcendenciát teremteni, a kultúr-ipari termékek
csak a változatosság és a szabad döntés illúziójával szolgálnak. Akármilyen radikális politikai nézeteket valljon
is Adorno, akármilyen nagy bizalommal legyen is a hagyományos műalkotások forradalmi természete iránt,
talán csak új formában fogalmazza meg a hagyományos európai értelmiségi elit elítélő véleményét a „művészet
elgépiesedéséről”. Walter Benjamin a Das Kunstwerk im Zeitalter seiner technischen Reproduzierbarkeit (A
műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korszakában, 1933) című művében a műalkotás sokszorosíthatósága
és a mozi összefüggéseiről értekezik. Sem Adorno, sem Benjamin nem enged a műalkotás egyediségéből, nem
hajlandók meglátni a fogalom korhoz kötöttségét, pedig az egyedi műalkotás fogalma a modern Európa
műtárgyakról alkotott felfogását tükrözi.
A Frankfurti Iskola szellemiségét Herbert Marcuse viszi tovább a 20. század második felében. Kaliforniai
tanárkodása idején írja meg Az egydimenziós ember című úttörő művét. Az 1964-ben megjelenő könyv nyit utat
további, az elidegenedést és a médiának a társadalmi konformizmus kiépülésében játszott szerepét vizsgáló,
széles körben olvasott elemzések előtt. A Frankfurti Iskola másik örököse, Jürgen Habermas dolgozza ki a
társadalmi nyilvánosság (Öf-fentlichkeit) elméletét: a társadalmi nyilvánosság az a tér, amelyben összefonódnak
a társadalmi kötelékek, és kiépülnek a politikai erőviszonyok. Haber-mas azt a folyamatot elemzi, amelynek
során a média a 18. század óta folyamatosan kiépülő közéleti intézményeket a „vélemények előállítása” és a
„társadalom refeudalizációja” szellemében alakítja át.
Az ehhez hasonló elemzések következtében egyre ellenségesebb légkör övezi a modern tömegszórakoztatást. A
kultúripar kritikája gyökerezhet a szélsőbaloldal politikai kultúrájában, de a tömegszórakoztatást azok is
kíméletlenül ostorozzák, akik továbbra is a művészet hagyományos formáira esküsznek. 1919-ben Ilja
Ehrenburg a mozi és a gyári futószalag között állít fel párhuzamot, amennyiben mindkettő közvetlen oka az
elidegenedésnek. A következőképpen írja le az amerikai filmet bámuló párizsi autógyári munkást: „Az emberek
cenzorilag engedélyezett társadalmi melodrámákat néztek. Ez volt az alsóbb néposztályok művészete és
kultúrája. Hazafelé menet továbbra is elvakította őket a filmvászon ragyogása. A vetítőgép tovább forgott. A
futószalag nem állt le.”
George Orwell 1984 című művének totalitárius állama egyaránt olvasható a kommunista diktatúrák és a
tömegfogyasztás diktatúrájának leírásaként. A tömegkultúra kritikája Franciaországban és Angliában
Amerikaellenes érzelmekben ölt testet. Európában sokakat irritál a film- és lemeziparban érvényesülő amerikai
dominancia. Az amerikaiak sok európai szemében a felületes, kulturálisan gyökértelen, gépiesen demokratikus
és konformista, barbár jövőt testesítik meg. A kérdés az amerikai értelmiséget is foglalkoztatja. Aldous Huxley
Szép új világ című művét (1932) az esetek többségében a totalitarizmus elleni támadásként értelmezik, ám a
regény kétségtelenül olvasható az amerikai tömegszórakoztatás kritikájaként is.
4.4.2. A modern populáris kultúra védelmezői

Vannak azonban, akik védelmükbe veszik a modern populáris kultúrát. Elsőként említsük meg a játék szerepét
újjáértékelő amerikai pszichológusokat, akik először csak a gyermekek, majd a húszas években egyre inkább a
felnőt-tek figyelmébe is ajánlják a játékot, amely szerintük képes felszabadítani az embert a természetes
szükségleteinkkel nehezen összeegyeztethető induszt-rializált és urbanizált életmód pszichológiai kényszerei
alól. Social Change with Respect to Culture and Original Nature című művében William Ogburn nem tulajdonít
túl nagy jelentőséget populáris kultúra és magas kultúra viszonyának. Előbbire nem a tömegek gyerekes
vágyainak megnyilvánulásaként tekint, és nem fogadja el azt az értelmezést sem, amely a populáris kultúrát a
passzív munkásosztály nyereséghajhász manipulációjaként láttatja. Ogburn inkább azt vizsgálja, milyen
átalakulásokon megy keresztül a populáris kultúra, hogy megfelelhessen a modern, ipari társadalom
szükségleteinek és kényszereinek. Szerinte a játékok alkalmat nyújtanak arra, hogy kiélhessük azokat a
természetes érzéseinket (félelmeinket, szorongásainkat, hatalomvágyunkat), amelyek oly kevéssé
nyilvánulhatnak meg a munkás hétköznapok során.
123
Armand és Michèle Mattelart: Histoire des théories de la communication. Paris, 1995, 45.
125
Az európai értelmiség megosztott a kérdésben. A franciák igen komolyan veszik a politikai elkötelezettség
szükségességét: az értelmiségnek „szövetségre kell lépnie” a tömegekkel. Bár Fernand Léger és mások komoly
erőfeszítéseket tesznek az ügy érdekében, a kortárs művészet csak igen ritkán képes megérinteni a tömegeket.
Az ekkoriban fogant tervek inkább a magas kultúra hagyományos formáit szándékoznak megismertetni a lehető
legtöbb emberrel, összhangban az 1936-ban hatalomra jutó Népfront hirdette politikával. Az értelmiséget
egyébként is inkább az „elkötelezettség” fogalmának értelmezése foglalkoztatja: inkább magukra kezdenek
figyelni, azt elemezvén, hogy politikai elkötelezettségük milyen következményekkel járhat szellemi
integritásukra és művészi alkotóképességükre nézve.
Angliában néhány művésznövendék kísérletet tesz a „tömeg” hagyományos fogalmának meghaladására: a

valódi, sokszínű populáris kultúra iránt kezdenek el érdeklődni. Mivel nem rendelkeznek kapcsolatokkal a
politika legfelsőbb szintjein, jobb híján társaságokat alapítanak, így jön létre a Left Book Club. A Mass
Observation nevű mozgalomban részt vevő, antropológiai képzettséggel is rendelkező fiatal művészek az
iparosodott északi külvárosok lakóinak, illetve a közkedvelt fürdőhelyek látogatóinak tanulmányozására
indulnak. Sokan osztják akkoriban a vélekedést, amely szerint a fogyasztóknak alaposabb oktatásra és kritikus
szemléletre volna szükségük. Az angol népoktatási mozgalomhoz (Workers Education Association’s Courses)
kötődő Scru-tiny című folyóirat legfontosabb célkitűzései közé tartozik, hogy kifejlessze az alsóbb néposztályok
tagjaiban a kereskedelmi kultúra kritikus szemléletének képességét. Az Egyesült Államokban, ahol a kérdéshez
kevésbé ideologikusan közelítenek, könyvek sora hívja fel az olvasók figyelmét arra, mennyire fontos, hogy
saját maguk döntsenek szabadidejük felhasználásáról. A BBC irányítói (sőt az amerikai rádióhálózatok
egynémely vezetője is) osztják ezt a vélekedést.
Az Egyesült Államokban az értelmiség, Erskine Caldwell és Sherwood Anderson ösztönzésének hatására, a

nagy gazdasági világválság alkalmával kezd érdeklődni az alsóbb néposztályok és a népoktatás iránt. A nép
iránt tanúsított érdeklődés politikai cselekvésszámba megy. Amerikában persze szerényebbek a célkitűzések:
nem kívánnak szövetségre lépni a néppel, vagy képezni az alsóbb néposztályokat; egyszerűen csak arról van
szó, hogy meg kell hallgatni őket. Az értelmiségieket jobban érdekli a nép mindennapi élete, mint a „tömegek”
politikai nevelése. Matthew Josephson Portrait of the Artist as American című művében (1931) arról ír, hogy a
művész csak akkor üdvözülhet, ha megmerítkezik a való életben.
Néhány értelmiségi még arra is hajlik, hogy védelmébe vegye a tömegszórakoztatás azon „műfajait” (például a
futballt vagy a kommersz mozifilmeket), amelyekre a polgárság megvetően tekint. Az angol szociológus, Denis
Hardy124 szerint a mozi tágítja érdeklődésünket, megtanít érzelmi reakcióink hatékonyabb ellenőrzésére, és
érdekesebb életlehetőségek megtapasztalásához is hozzásegít. Ivon Brown The Heart of England (Anglia szíve,
1935) című könyvében a fogyasztói kultúra dicséretét zengi, és a populáris kultúra mozgatórugóinak
összetettségét hangsúlyozza. John Hammon az általános szórakozás, élvezet kora (era of common enjoyment)
hírnökének nevezi magát 1935-ben. C. Delise Burns arra hívja fel a figyelmet, hogy a mozi és a rádió hidat ver a
népek közé; a tömeg vonzódását a szórakoztatóipar termékeihez pedig azzal próbálja igazolni, hogy általában
mindannyian megkíséreljük felmérni, másoknak is tetszik-e az, ami nekünk tetszik, hiszen csak akkor tudjuk
igazából élvezni a szóban forgó vívmányokat, ha megerősítést kapunk. Burns azt állítja, hogy a szórakoztatás
modern formái egy demokratikus civilizáció felé vezetnek, hiszen hozzájárulnak az emberek közötti viszonyok
felszabadításához. Abban sem lát semmi elítélendőt, hogy a szórakoztatóipar az esetek többségében nem több,
mint menekülés a valóság elől: a filmnézést például tekinthetjük a kocsmázás alternatívájának, ráadásul olyan
időtöltésről van szó, amelyben végre a nők is részt vehetnek. Hasonló szellemben ír Lewis Mum-ford (Technics
and Civilization, 1934), aki kifejezett optimizmusának ad hangot egy új szabadidőkultúra létrejöttét illetően.
A televízió elterjedése a háborút közvetlenül követő években vitathatatlanul megtépázza majd ezt az
optimizmust.
124
Gary Cross: Time and Money. The Making of Consumer Culture. London–New York, 1993, 64.
126
3. fejezet - Harmadik rész | Hálózati
világ (1950–1995)
1. I. fejezet | A televízió aranykora
Hálózati világ (1950–1995)
„Léteznek olyan légbuborékok, amelyeket a szellemek olyképp szórtak el az atmoszférában, hogy képesek
legyenek felfogni a Föld bármely pontjáról visszatükröződő fénysugarakat, amelyeket aztán a szemed előtt
található tükörre továbbítanak. Így, ha más és más irányba fordítjuk a tükröt, láthatjuk benne a Föld felületének
bármely pontját. Ha minden lehetséges látószöget kipróbálunk, a Föld egyetlen pontja sem maradhat rejtve
előttünk. Tetszésed szerint járathatod tekinteted az emberek lakhelyei között. Türelmetlenül rávetettem magam
erre a csodálatos tükörre, és alig negyedóra alatt az egész Földet végigvizsgáltam.”
(Ch. Fr. Tiphaigne de la Roche: La Giphantie, 1760)
„A távoli képeket úgy láthatjuk majd a képernyőkön, mintha csak a filmvetítő képeit néznénk…” A
telefotográfiát feltaláló Alfred Korn szavai (amelyeket a párizsi Illustration című lap egy 1907-es számából
idézünk) arra világítanak rá, hogy a televízió gondolata már a századelőn is sokakat foglalkoztatott. Verne már
1892-ben felismerhető leírást nyújt a televízióról Várkastély a Kárpátokban című regényében: az új szerkezetet
fényképezőgép, tükrök és fonográf összeolvadásaként képzelte el. A televízió technikai beérésének – a két
világháború közötti években zajló – folyamata ennek ellenére viszonylag hosszú: csak az 1950-es években
jelentkezik új tömegmédiumként. Az alapjául szolgáló technológia az egyre intenzívebb hadicélú kutatásoknak
köszönheti létét, továbbfejlődése pedig azzal magyarázható, hogy a hadiipari struktúrákat polgári célok
szolgálatába állítják. A világháború után minden ország vagy tömb a televízió fejlődésének olyan sajátos
normarendszerét és szervezeti kereteit építi ki, amelyek hozzájárulnak kulturális és ipari érdekeik védelméhez.
Mivel a rádióhoz hasonlóan a televízió is elsősorban este, a családi körben köti le közönségét, a két médium
között komoly verseny folyik, melyből végül, az 1980-as évek kezdetén, a televízió kerül ki győztesen. Bár a
technikai és politikai kényszerek következtében a televízió országonként más és más modell szerint fejlődik, a
műsorkészítők mindenütt felhasználják a rádió és a mozi térhódítása során felgyülemlett tapasztalatokat. A
rádiózás sikeres elterjedését biztosító két fő modell szerint fejlődik a televízió is. Az Egyesült Államokban nagy,
magánkézben lévő tévéhálózatok épülnek ki, amelyek reklám-bevételekből tartják el magukat, elsődleges céljuk
tehát a nézettség növelése. Európában a kormányzati ellenőrzés alatt működő közszolgálati televíziók arra
tesznek kísérletet, hogy valamiféle szintézist teremtsenek a magas kultúra és a populáris kultúra között. Az
európai modell körülbelül az 1980-as évek elejéig sikeres is, ekkor azonban a technikai újítások, az állami
televízióra ne-hezedő kereskedelmi nyomás, illetve a közvéleményben bekövetkező változások hatására egyre
többen kérdőjelezik meg létjogosultságát. A televízió működésének első negyven éve alatt végbemenő jelentős
társadalmi változások a tömegmédiáról és a népszerű kultúráról való gondolkodás új hullámát indítják be.
1.1. A TELEVÍZIÓ LASSÚ TECHNIKAI BEÉRÉSE

A mozgókép továbbításának jövőjéről gondolkodván Arthur Korn a következő problémák megoldását tartja
elengedhetetlennek: növelni kell a kép felbontásának és helyreállításának sebességét, illetve az átviteli
kapacitást: „Ha képesek lennénk az átviteli időt olyan jelentős mértékben csökkenteni, hogy egy fényképet hat
perc helyett a másodperc egyharmada alatt továbbíthassunk, akkor megoldhatnánk a távolsági látás problémáját.
[…] Ha pedig meg tudnánk tízszerezni a telefotografikus eljárások sebességét – ami reális célkitűzésnek látszik
– a távolsági látás nem lenne többé elérhetetlen álom.”1
A Korn megjövendölte módszerek azonban igen lassan érnek be: Vlagyimir Zvorikin 1923-ban nyújtja be döntő
áttörést hozó találmányának szabadalmi kérelmét, a rendszeres tévéadások viszont csak 1945-ben indulnak be.
A két esemény között tehát húsz évnél is több telik el. A századelőn a feltalálók a mechanikus képfelbontással
kísérleteznek. Képtelenek azonban olyan elektromechanikus eljárást kidolgozni, amely a mozgókép
továbbításához szükséges információmennyiséget megfelelő gyorsasággal tudná feldolgozni. Amikor azonban a
rádiózásban is használatos elektroncsőtechnológia eléri a megfelelő fejlettségi szintet, az elektroncsövet
1
Idézi Jean-Claude Brethes: Histoire de la télécopie. Paris, 1995, 35.
127
Harmadik rész | Hálózati világ
(1950–1995)
megpróbálják képfelbontásra is alkalmazni. 1923-ban Zvorikin, aki a cári hadsereg hírközlésénél kezdte
karrierjét, később pedig az amerikai Westinghouse cégnek dolgozott, szabadalmaztatja találmányát, az
„ikonoszkópot”, azaz az első, képfelbontásra és helyreállításra igazán alkalmas elektroncsövet.
Az ipari országokban a kutatás a Zvorikin találmánya által megszabott irányba fordul. Minden ország a saját
feltalálói nyomán a maga útját járja, hogy önálló, nemzeti technológiát dolgozzon ki. A kísérletek Angliában
indulnak meg először: James Baird 1925-ben mutatja be televisorját. A fiatal feltaláló rövidesen
szabadalmaztatja találmányát, majd a brit Post Office-szal megegyezve, közösen határozzák meg a szabványt
(amelynek leírását 1929-ben teszik közzé és regisztráltatják): 30 sor, másodpercenként 12 kép, 3 × 7-es álló
formátum – így képes továbbítani egy álló alak (például egy táncosnő) képét. 2 Rögvest megalapítják a
vevőkészülékek forgalmazásával foglalkozó Baird Television Com-panyt. 1929. július 20-án a Reichspost
közzéteszi a német szabványt: 30 soros vízszintes képfelbontás, 3 × 4-es formátum, másodpercenként 12,5 kép.
Az el-következő tizenöt év során a képfelbontás minőségét próbálják javítani, méghozzá a sorok számának
növelésével. Persze mindeközben minden egyes ország megőrzi a maga normarendszerét. Franciaországban egy
montrouge-i vállalat, miután képviselői megtekintették Baird bemutatóját, létrehoz egy külön a televíziónak
szentelt alegységet. A társaság 1931-ben a Villamossági Főiskolán hajtja végre az első franciaországi bemutatót.
Le Havre-ban Henri de France kidolgoz egy másik, szintén életképesnek látszó módszert. A döntőbírói szerep a
PTT-minisztériumnak jut. A miniszter, Georges Mandel támogatást nyújt a kísérletekhez: 1931-ben a párizsi a
Távíró Főiskola termeiben adókészüléket és stúdiókat állíttat fel. Az egyórás adásokat hetente többször,
körülbelül 400 méteres hullámhosszon sugározzák. 1936-ban a montrouge-i vállalat és a Compagnie générale de
télégraphie Sans Fil (CSF) összefogásából nő ki a Com-pagnie Française de Télévision.
1937-ben a minisztérium „telefonovíziós” tanszéket állít föl a Képző- és Iparművészeti Főiskolán. Az országnak
nagy szüksége van képzett szakemberekre, ha nem akar függeni a német technikusoktól. Kizárólag a németek
rendelkeznek ugyanis működőképes hangosfilm-technikával, egy évvel korábban pedig tizenhat napon keresztül
képesek voltak Hamburgba, Lipcsébe, Münchenbe és Nürnbergbe is közvetíteni a berlini olimpiai játékok
képeit. Az 1937-es párizsi világkiállítás televíziós bemutatóknak ad otthont. Felvett műsorok híján – a videokép
rögzítésének még nincsenek meg a feltételei – a televízió egyfajta képtelefonként működve próbálja felkelteni a
látogatók érdeklődését. A L’Illustration című folyóirat a következő megjegyzésekkel kíséri az új
„gyermekjáték” feltűnését: „A televízió ma még nem több gyermekjátéknál, de máris igen szórakoztató. Két
vállalkozó szellemű egyén két, egymástól tizenkét méterre elhelyezkedő telefonfülkéből lép egymással
kapcsolatba: a telefonbeszélgetés során mindkét kísérleti alany látja – egy körülbelül 18 × 24 centiméteres
képernyőn – partnere arcát. Természetesen mindketten túlzásba viszik az arcjátékot: vadul grimaszolnak és
gesztikulálnak, a közönség legnagyobb örömére.”
Az 1939-es New York-i világkiállításon további bemutatókat csodálhat meg a közönség. A televízió
természetesen azonnal felkelti a nagy amerikai rádióhálózatok érdeklődését is. A kutatásokban az NBC vállal
oroszlánrészt, az RCA aktív támogatása mellett. A háború kitörésének pillanatában már minden ipari ország
rendelkezik a közepes minőségű (405–525 soros) képek sugárzását le-hetővé tevő technológiával. Ezekben az
országokban esténként rendszeresen műsorokat sugároznak annak a kevés nézőnek, aki megengedheti magának
a tévékészülék luxusát. Ekkoriban azonban még nem dőlt el véglegesen, hogy a jövőben a képeket hertzi
hullámok vagy kábel segítségével továbbítják-e majd.
A háború gyökeresen megváltoztatja a helyzetet. A döntő áttörés akkor következik be, amikor a szakemberek
biztosan kezdik uralni az ultrarövidhullámokon (a hertzi nyalábokon) alapuló (URH) sugárzás technológiáját. A
hertzi nyalábokat először 1934-ben egy angol és egy francia repülőtéren használták. A radartechnológia (amely
a hertzi nyalábokéhoz hasonló elven működik) az angliai légi csatában szerez majd múlhatatlan érdemeket. Az
első radarkészüléket a Normandia működteti 1934-es próbaútján, de 1939-ben a britek felgyorsítják a
kísérleteket, hogy minél hamarabb rendelkezésükre álljon ez a stratégiailag fontos eszköz. Az Egyesült Államok
sem akar lemaradni a britek mögött. Mivel az amerikaiak számára lényeges, hogy a világ különböző pontjain
harcban álló haderőik között állandó kapcsolatot teremtsenek, a katonai vezetés hertzi nyalábokon alapuló, nagy
teljesítményű kommunikációs rendszert fejleszt ki. A háború befejeztével pedig természetesen felmerül a
rendszer polgári célú felhasználásának kérdése.
Ekkor mérhetjük fel igazán, milyen sok megoldandó kérdést vet fel a nagyközönségnek szánt szerkezetek
fejlesztésének és terjesztésének megszervezése. Először is szükség van egy általánosan elfogadott
szabványrendszerre, hiszen enélkül a gyártók nem bízhatnának befektetéseik megtérülésében, a vásárlók pedig
nem lehetnének biztosak benne, hogy fogni tudják a műsorokat. Tisztázni kell a vevőkészülékre érvényes
(milyen eljárással, hány soros képer-nyővel működjön), valamint a sugárzásra vonatkozó (milyen hertzi
2
Lásd Marc Chauvière tanulmányát, Bulletin du Comité d’histoire de la télévision, no. 1. 1981. július, 8–16.
128
(1950–1995)
csatornákon, mely frekvenciákon) szabványokat, sőt az elektromos tápegység kérdésében is dönteni kell. Ezeket
a döntéseket azonban csak egy szabályozó hatóság hozhatja meg. Az Egyesült Államokban kifejezetten azzal a
feladattal hozták létre a Federal Commission of Communicationst (FCC), hogy a frekvenciák elosztását
megszervezze, a műsorok tartalmának szabályozására nincs felhatalmazása. A hatóság így is igen fontos
gazdasági-ipari kérdésekben jogosult dönteni.
Ha az FCC szigorúan a hálózati egység és a fogyasztói érdekek védelmében az egész iparág számára előír egy
bizonyos szabványt vagy eljárást, elkerülhetetlenül egy bizonyos gyártónak kedvez. A nagy rádióhálózatok
könyörtelen harcot vívnak egymással saját eljárásuk elfogadtatásáért. A piacot uraló és a legjelentősebb ipari
cégek támogatásával rendelkező RCA 1940-ben megpróbálja saját szabványát rákényszeríteni az iparág
egészére, egy évvel később azonban egy technikai szakemberekből álló bizottság, a National Television System
Committee (NTSC) az 525 soros (tehát az RCA által javasolttól eltérő) szabvány mellett dönt. A háború után
sem szűnő viták arra világítanak rá, hogy az újabb és újabb technológiákat nem mindenki fogadja el. A CBS
például a színes televízióra tesz javaslatot: az új eljárás drága, még nem tökéletes, valamint nem egyeztethető
össze a már kiépült rendszerrel, azonban kétségtelenül működőképes. Ennek ellenére 1953-ban továbbra is a
fekete-fehér szabvány elfogadásáról születik döntés.
Európában a szabványok kérdésében eljáró döntéshozóknak két fontos szempontra is tekintettel kell lenniük: oly
módon kell dönteniük a különféle cégek között, hogy védjék a nemzeti ipart, ugyanakkor fontos, hogy megóvják
a nemzeti nyilvánosságot is. Ezzel magyarázható az egymással összeegyeztethetetlen nemzeti rendszerek
létrejötte. Ami a fekete-fehér televíziózást illeti, Franciaország közvetlenül a háború után a kiváló képminőséget
lehetővé tevő 829 soros képernyőt választja, míg Anglia a háború első éveiben elfogadott 405 soros szabványnál
marad. Végül az 1960-as évek elején minden európai ország elfogadja a 625-ös képernyőt. Az átállás a színes
televíziózásra ismét lehetőséget nyújt a „stratégiai” szabványmeghatározásra. Az Egyesült Államok 1953-ban az
NTSC-rendszert választja, rövidesen a japánok is hasonlóan döntenek. A Szovjetunió, a kelet-európai szocialista
és a frankofon afrikai országok viszont a franciáktól veszik át a Secam-rendszert. A többi európai ország a
hasonlóan jó minőségű, német PAL-rendszer mellett dönt. Az 1980-as évek elejéig igen kevés bistandard (azaz
mindkét rendszerben működőképes) vevőkészülék kerül a kereskedelmi forgalomba.
Az országok kulturális modelljüket3 és közvéleményüket is védelmezni kívánják. Már a kortársak is tisztán

látták, miben különbözik egymástól a televízió fejlődésének két lehetséges modellje. Az Egyesült Államokban a
rádióhálózatok nem haboznak a televíziózás fejlesztésébe fektetni anyagi és tapasztalati tőkéjüket. Európában az
állami kézben lévő rádió mintájára fejlődik a televízió is.
1.2. AMERIKA ÉS AZ ÚJ NYILVÁNOSSÁG

1.2.1. Hogyan használja fel a televízió a rádiósok szakértelmét?
Hollywoodot mindig kevéssé érdekelték a mozival párhuzamosan fejlődő médiumok, igaz, a törvényi
szabályozás nem is ösztönözte erre. A filmipar csak epizodikus kapcsolatokat ápolt a rádiózással, s a televízió
fejlődésében betöltött szerepe sem jelentős.4 A Paramount tizenhárom tévéadó létrehozására pályázik 1940 és
1948 között, ám végül mindössze két adó felépítésére kap engedélyt, Los Angelesben és Chicagóban.
Hollywood ekkor megpróbál befektetni a televíziózás azon két formájába, amelyek nem jelentenek közvetlen
konkurenciát a nagy rádióhálózatok számára: a mozitermi televíziós közvetítésekbe és az előfizetéses
csatornákba. Az 50%-ban a Paramount tulajdonában álló Telemeter-társaság az ötvenes évek elején létrehozza
három különféle műsor sugárzására alkalmas kábeltévés rendszerét. A néző bedob egy pénzdarabot a
tévékészülékbe, ezért cserébe egy ideig nézheti a kikódolt műsort. 1950-ben az RKO kap felhatalmazást, hogy
vegyen részt egy hasonló rendszer kiépítését célzó kísérletekben.
A Telemeter 1953-ban kollektív antennát állít fel a kaliforniai Palm Springs-ben, melynek segítségével ekkor
még rendszertelen időközönként jelentkező műsorokat képes előfizetőihez eljuttatni. A cég mintegy 2500
előfizetővel áll szerződésben, továbbfejlődése azonban megfeneklik a mozitermek tulajdonosainak ellenállásán,
ráadásul az FCC is az ellenérdekelt rádióhálózatok pártját fogja. Maguk a rádióhálózatok (az ABC, a CBS, az
NBC, az RKO és a Capital City Communication) fogják tehát kiépíteni az Egyesült Államok televízióhálózatát.
A rendszert a hatalmas területű ország technikai szükségleteinek meg-felelően építik ki: a megközelítőleg 50
kilométeres hatósugarú hertzi adóállomásokat szükség esetén kábelek és nyalábok egészítik ki. Az új adók
jelentős részét közvetlenül a nagy rádióhálózatok hívják életre; majd rövidesen kiépítik a „hozzájuk tartozó”
3
A kulturális modell meghatározását illetően lásd Frédéric Barbier: L’Empire du livre. Paris, 1995, 9.
4
Janet Wasko: Hollywood in the Information Age. Austin, 1994, 11.
129
(1950–1995)
televíziókat ellátó műsorszolgáltató rendszert is. A nagyszámú független tévéadó vagy a nagy hálózatoktól, vagy
Hollywoodtól, esetleg független szolgáltatóktól szerzi be műsorait.
A televíziós műsorkészítés sajátosságai kis idő múlva arra késztetik a rádiók munkatársait, hogy a filmiparban
dolgozók szakértelmére támaszkodva próbálják megszervezni a termelés rendszerét. Különösen érdekes
stratégiát választ a CBS: az 1940-es években a rádiók munkatársai felismerik, hogy az új médium rengeteg
műsort igényel (pedig ekkoriban mindenki azt hiszi, hogy a televízió csak a kora esti órákban sugároz majd). 5 A
lehetőségek számbavétele után a CBS úgy dönt, hogy Hollywooddal partneri kapcsolatra lépve próbál meg
tehetséges műsorkészítőkre szert tenni. Megkörnyékezik Cecil B. De Mille-t, akit nagyjátékfilmjei tettek ugyan
híressé, de Lux Radio Theater című sorozatával azt is bizonyította, hogy képes megoldani azt az emberpróbáló
feladatot is, amelyet a filmek rádiós adaptációja jelent.
A Cecil B. De Mille-lel folytatott tárgyalások rávilágítanak, hogy a két iparág képviselői nem egyforma
nagyságrendű összegekben gondolkodnak. De Mille akkoriban a Paramountnak dolgozik, Barnumról készít
kétmillió dolláros költségvetésű filmet The Greatest Show on Earth címmel. Egy félórás tévéműsor előállítási
költségei percenként ezer dollárra rúgnak – ezt pedig az alacsony bekerülési költségekhez szokott rádiósok
csillagászati összegnek látják. Megvalósíthatatlannak látszik tehát az az elképzelés, amely szerint a hollywoodi
stúdiók állítják majd elő a tévéműsorokat. A Daily Variety című szakfolyóirat szerint ezekben az években a
stúdiók egy és háromnegyed perc „hasznos” filmet készítenek naponta, egy 96 perces film előállításához tehát
60 napra van szükség. Az elkészült filmek egy-egy perce 10 ezer dollárba kerül. A rádiósokban hatalmas
rémületet kelt, hogy a filmipari dolgozók szakszervezete szigorúan ragaszkodik a munkamegosztás elvének
tiszteletben tartásához. Mindezeket figyelembe véve a rádiósok úgy döntenek, hogy saját stúdiókat építtetnek
Hollywoodban. Továbbra is számítanak tehát a „képiparosok” szakmai tudására, de a rádió hagyományos
eszközeiről sem mondhatnak le: az épülő stúdiókat oly módon tervezik meg, hogy közönség befogadására és
gyakori díszletváltásokra is alkalmasak legyenek. A leghíresebb rádiós show-k tehát a televízióban folytatódnak.
A műsorkészítés egésze átszervezésre szorul tehát. Ezekben az években a reklámügynökségek készítik a

rádióműsorokat. Márpedig az 1950-es évek elejére nyilvánvalóvá válik, hogy a reklámügynökségek nem győzik
a túl költséges tévéműsorok előállítását. Maguk a hálózatok veszik hát kezükbe a műsor-készítést. Az Orson
Welles-féle Mercury Theater of the Airt és a Columbia Work-shopot létrehozni képes CBS vitathatatlanul
rendelkezik a kiemelkedő produkciók előállításához szükséges tapasztalattal. A cégnek azonban továbbra is
szüksége van azokra az azonnal sugározható kereskedelmi show-kra, amelyek a hirdetők érdeklődését is
felkelthetik. A CBS egymillió dollárt sem sajnál a cél érdekében. Ahelyett azonban, hogy egy nagy
reklámügynökség valamelyik munkatársát kérnék fel, inkább „házon belül” próbálják megoldani a problémát:
egy fiatal, nyugati parti alkalmazottjukra bízzák a műsorkészítéshez nélkülözhetetlen munkatársak (beleértve az
írókat is) megtalálásának feladatát. A műsorkészítést havi rendszerességgel ellenőrzi a szerkesztőbizottság,
amely a három részleg (a „szórakoztató műsorok”, a „hírműsorok” alosztálya és a „kereskedelmi” részleg)
vezetőiből áll. A Suspense című New Yorkból sugárzott bűnügyi dráma az első műsor, amelyet a CBS a fent
leírt módon állít elő. A My Friend Irma és a Life with Luigi című műsorokból aztán az előzetes terveknek
megfelelően televíziós adaptációt is készítenek.
1.2.2. A nézettség felmérésének eszközei

Voltaképpen minden műsor a reklámoknak köszönheti létét. A szponzorált adások működési elvét ismerhetjük
már a rádióból is. A televíziózás átveszi a rádiózástól azt az eljárást, hogy már a sugárzást megelőzően
megpróbálják felmérni a közönség véleményét egy-egy műsorról. Szinte változtatások nélkül veszik át tehát a
rádiótól a hallgatottsági statisztikák módszerét. Nielsen 1950-ben végzi első nézettségi felméréseit a televízió
számára: azt vizsgálja, hány órától kezdve és mennyi időn keresztül hány tévékészülék van bekapcsolva a
felmérés alapjául szolgáló háztartásokban. A kísérlet „tudományos” adatbázisa az az 1200 háztartás,
amelyekben a tévékészülékeket előzetesen ellátták a felméréshez szükséges számlálóval. A rendszer azonban
nyilvánvalóan pontatlan, hiszen azt például nem tudja jelezni, ha egy-egy háztartásban adott esetben csupán a
macska nézi az adást.
Az elkövetkező évtizedek során Nielsen mennyiségi és minőségi szempontból is tökéletesíti a Television Index
Service-t, de az erre szolgáló eljárás voltaképpen nem változik. Egy-egy adás (akár egy helyi adó, akár egy
országos hálózat műsora) nézettségének felméréséhez egy 1700 háztartásból álló adatbázissal rendelkezik,
amelyből az egész országra érvényes következtetéseket lehet levonni. A hálózatok már az adott műsor
sugárzását követő éjszakán tudhatják, hányan kísérték figyelemmel az adást (márpedig ez igen fontos előzetes
adatnak számít). Az adatbázisul szolgáló háztartások felében kéthetente kiegészítő felméréseket is végeznek.
5
Robert Metz: CBS. Reflections on a Bloodshot Eye. New York, 1975, 123.
130
(1950–1995)
További fontos adatokkal szolgál az az „újság”, amely kétezernél is több, televízióval rendelkező háztartásnak
jár országszerte: a szóban forgó lap a családok életkor és nem szerinti összetéte-léről tudósítja a hálózatokat,
valamint arról is beszámol, hogy egy adott pillanatban mely családtagok nézték valóban az adást.
Az információk összesítése után biztonsággal megállapítható, a háztartások hány százaléka néz egy adott műsort
vagy hálózatot. A bekapcsolt tévékészülékek százalékos arányából pedig a pontos nézőszám is könnyen
kiszámítható. A hálózatok és hirdetőik elsősorban a jómódú tévénézők magatartására kíváncsiak. Ezekben az
években elsősorban a felnőtt lakosság érdekli a hirde-tőket: az idősek és a kamaszok még nem váltak a
hirdetések célközönségévé. Az összegyűjtött adatok heti két alkalommal zsebkönyv formátumban (a „Niel-sen”)
jelennek meg. Az évente négy alkalommal végzett kiegészítő felmérések pedig a hálózatok közötti
erőviszonyokat vizsgálják.
1.2.3. A nagyközönség és a televízió dialektikus viszonya

1950 és 1960 között a televízió tömegmédiummá növi ki magát az Egyesült Államokban. 1950-ben az amerikai
háztartásokban 3 millió tévékészüléket találhatunk; 1961-ben 57 milliót. A televíziózás remek üzlet: a CBS éves
tiszta bevétele öt év alatt megduplázódik (az 1959-es 25 millió dollárról 1964-re 49 millió dollárra ugrik).
Fennállásának első húsz évében a „tömegtelevízió” nem tesz kísérletet a lehetséges célközönségek
elkülönítésére, egyetlen célja, hogy maximális nézettséget érjen el. Ez főleg jövedelmezőségi szempontokkal
magyarázható, de azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a televíziózás pénzügyi hátterét a termékeiket eladni
szándékozó hirdetők biztosítják. Nem meglepő hát, hogy a műsorkészítők és a nagyközönség viszonya nem
problémamentes. A műsorkészítők nem elégedhetnek meg azzal, hogy vakon bíznak a közvélemény-
kutatásokban; valamilyen formában kapcsolatba kell lépniük nézőikkel, meg kell ismerniük, el kell csábítaniuk,
meg kell győzniük és követniük kell a közönséget.
A közönség kegyeit megőrizni kívánó televízió a háború előtti rádiózástól a sorozatok receptjét, a mozitól pedig
a star systemet veszi át. Szó sem lehet a busásan megfizetett mozisztárok televíziós „újrafelhasznalásáról” (bár
az ötvenes évek elején egy tévéhálózat már nagyobb nézettséget képes biztosítani a mozifilmnél). Amikor a
CBS a Gunsmoke (egy felnőtteknek szóló western rádiósorozat) televízióra történő alkalmazásáról dönt, a
főszerepet John Wayne-nek kínálja fel. Wayne elutasítja ugyan az ajánlatot, de maga helyett produkciós
cégének egy névtelen színészét ajánlja. Amikor a CBS a tizenkét éven keresztül folyamatosan sugárzott sorozat
leállítását tervezi – a sorozatok nem tarthatnak olyan sokáig, hogy törzsközönségük elöregedjen, és kicsússzon a
hirdetőknek oly kedves 18–45 év közötti életkori sávból – a nézők nyomására műsoron kell tartaniuk a
Gunsmoke-ot.
Az 1960-as évek televíziózásának másik „húzóágazatát” a vetélkedők alkotják. A 64 ezer dolláros kérdés című
kvízműsor egy háború előtti rádióműsor (amelyben a nyeremény ezerszer kisebb volt) alapötletét veszi át. Az
adás megszületése körüli hercehurcák rávilágítanak, hogyan működnek a szponzorált tévéműsorok. A műsor
ötletgazdái Walter Craig, egy kiöregedett komikus, illetve egy hadani író, aki műsorkészítésre adta a fejét.
Hárman együttműköd-ve ügynökséget hoznak létre. Egy független televízió producerével, Cowannel
kapcsolatra lépve szerződést kötnek a CBS-szel és egy ajakrúzsgyárossal. Az adást a nézők 84,8%-a kíséri
figyelemmel, a reklámozott termék eladási mutatói pedig az egekbe szöknek. A vetélkedők mindenki számára
nyilvánvalóan egyre inkább a televíziózás fontos ágazatává válnak.
A kortársak ezekben az években kezdik felismerni, milyen óriási mértékben képesek a vetélkedők megmozgatni
a közvéleményt: a játék csak a felszín, valójában a nemzet egészének alapértékei és világképe jelenítődik meg
bennük. Ezzel magyarázható, hogy a „Van Doren-ügy” oly nagy hullámokat keltett az Egyesült Államokban.
Egy fiatal, keleti parti egyetemi tanár (aki a szellemi elit egyik legelőkelőbb családjából származik) megnyeri az
NBC egyik játékát. Amikor kiderül, hogy csalás történt, a felelősök kizárólag a nézettségi szempontokat veszik
figyelembe: semmit nem tesznek tehát az igazi bűnösök megtalálása vagy a csatorna megbüntetése érdekében.
Úgy tűnik, az ország vezetőinek – beleértve a Kongresszust is, amely létrehoz ugyan egy vizsgálóbizottságot, de
végül eltussolja az ügyet – szilárd meggyőződése, hogy túl veszélyes volna az amerikaiak által vallott értékekre
nézve, ha a közönség bizalma meginogna az „ő” televíziójában.
Az új médium lassacskán – nemcsak kifejezetten politikai műsorainak köszönhetően, hanem minden elemében
is – olyan hellyé növi ki magát, ahol minden társadalmi kötelék szövődik, ahol egyaránt kifejeződhetnek a
társadalom által vallott értékek és a társadalmat kínzó feszültségek.
Az amerikai televízió alkalmasnak mutatkozik arra, hogy tükrözze, kifejezze és megfogalmazza az ötvenes–
hatvanas évek Amerikáját gyötrő feszültségeket és konfliktusokat: a maccarthyzmust, a vietnami háborút, az
„ellenkultúrának” nevezett nyugati parti kultúra felbukkanását. A televízió óriási véleményformáló hatása
131
(1950–1995)
jórészt azzal magyarázható, hogy a politikai kérdéseket nem kizárólag politikai műsorokban tárgyalja. A
vietnami háború létjogosultsága nemcsak egy hírműsorban, hanem egy varietéközvetítésben is meg-
kérdőjelezhető. A műsorok ráadásul teret adnak az értelmezésnek és a vitának, ez a tér azonban a legkevésbé
sem semleges: a televíziók figyelmes vezetői azért működtetik – a szabad vállalkozás szellemében –, hogy a
lehető legnagyobb nézettséget érjék el. Ez persze néha nem kedvez a szélsőségesen konzervatív politikai
nézetek képviselőinek. Az alábbi két példa segítségével próbálunk rávilágítani az új keletű nyilvánosság, a
televízió működésének komplexitására: bemutatjuk a CBS állásfoglalását a maccarthyzmus, illetve a vietnami
háború ügyében.
1.2.4. A CBS és a szenátor

Amikor Maccarthy szenátor háborút indít az amerikai társadalom azon tagjai ellen, akiket azzal vádol, hogy
közeli vagy távoli kapcsolatban állnak az Amerikai Kommunista Párttal vagy a szélsőbaloldallal, a CBS roppant
óvatosan reagál. A See it now című, 1953-ban sugárzott műsor azonban fordulópontot jelent. A műsort vezető
újságíró, Murrow és Maccarthy szenátor konfliktusa rávilágít, hogyan alakulnak ki és működnek – a
televízióban és a televízió segítségével – a véleményformálásnak, a politikai tér feletti uralomnak és a politika
meghatározásának eddig ismeretlen folyamatai. Mindez a hagyományos pártpolitikai kereteken kívül, ám ahhoz
szorosan kapcsolódva zajlott. A Murrow–Maccarthy-összecsapás alkalmat szolgáltat arra, hogy az újradefiniált
nyilvánosságban a politikai élet új formái jelenjenek meg.
Minden akkor kezdődik, amikor a See it now, amely voltaképpen dokumen-tarista műsornak indult, egy fiatal
katona esetével kezd foglalkozni, akit azért szereltek le, mert apja és nővére „rossz” újságokat olvasott. Az adás
a közvélemény ítéletére kíváncsi, a műsorvezető szerkesztő pedig egész újságírói és köz-szereplői presztízsét
latba vetve áll az ügy mögé. Kezdetben leginkább arról van szó, mi számít igazságosnak és megengedhetőnek
állam és egyén viszonyában. Bizonyos értelemben tehát egyfajta amerikai Dreyfus-ügy zajlik: a hadsereg
jogaira hivatkozva meddig igazolható az egyén jogainak semmibevétele? Az olvasói levelek és a sajtó a fiatal
katona pártján állnak. A CBS vezetősége eltökélt.
A műsor anyagi hátterét biztosító hirdetőt azonban élesen támadni kezdik az elkötelezett maccarthysta
sajtómágnás, Hearst tulajdonában álló újságok és tévéadók. A See it now műsorvezetője a védekezésnek azt a
formáját választja, hogy új műsort készít, amelynek során otthonukban látogatja meg a kor legnagyobb sztárjait.
A mérhetetlenül népszerű műsor óriási bevételt hoz a hálózat konyhájára, a műsor készítője pedig rengeteg
befolyásos emberrel ismerkedik meg, akiknek korántsem áll érdekükben, hogy a politika kikészítsen egy
hozzájuk ezer szállal kötődő, népszerű újságírót. Murrow rövidesen igen kritikus hangvételű műsort készít
magáról a szenátorról. A csatorna természetesen biztosítja Maccarthy számára a „viszontválasz” lehetőségét, a
televíziós szereplés fortélyait nem ismerő szenátor azonban roppant rosszul szerepel a képernyőn.
Nem sokkal később a See it now-nak dolgozó egyik oknyomozó újságírót a Maccarthy-bizottság öngyilkosságba
hajszolja. Első látásra tehát úgy tűnik, hogy a történet rosszul végződik. A szponzort elriasztják a műsorral
kapcsolatos viták, így visszalép a további együttműködéstől, a CBS pedig eltávolítja Murrow-t, akit azonban
néhány évvel később Kennedy elnök kinevez az Egyesült Államok tájékoztatási szolgálatának élére. Ez a lépés
valószínűleg a vég kezdetét jelenti a maccarthyzmus számára. Az a tény, hogy a vita a maga teljességében
kibontakozhatott, arra utal, hogy a szenátor tevékenységét már az amerikai társadalom vezető rétege is
megsokallta. A vita során a televízió mindenesetre sikeresen kimutatja, hogy a nyilvánosság központi
tényezőinek egyike lett. A televízió az a hely, ahol a vélemények kiformálódhatnak, ugyanakkor mint minden
kereskedelmi kényszereknek alávetett tér, szerfelett érzékeny, és nehezen tűri a konszenzus hiányát.
1.2.5. Vietnam és a varieték

A vietnami háború kapcsán ismét tanulmányozhatjuk azt az igen összetett folyamatot, amelynek során a
közvélemény különböző tévés műfajokban formálódik ki. Mindenekelőtt jeleznünk kell, hogy a tájékoztatás
mibenlétét döntően befolyásolják a háború éveiben végbement kulturális változások, amelyekhez a televíziónak
– mint minden kereskedelmi vállalkozásnak – alkalmazkodnia kell. Az 1960-as évek végén a CBS tehát
felismeri a stratégiaváltás szükségességét. A hálózat különféle helyi adókkal kötött szerződéseinek
köszönhetően a korábbinál sokkal jelentősebb országos nézettségre tesz szert, komoly problémát okoz viszont,
hogy mit kezdjen az „újonnan szerzett” idős nézőkkel, akik csak kevéssé érdeklik a hirdetőket. 1969-ben a
hálózat új veze-tője (aki egyébként a kereskedelmi osztályról kerül a CBS élére) az „East River zátonyai között
lavírozó kormányosként” határozza meg önmagát, akinek mind a közvélemény, mind a nyomásgyakorló
csoportok szavára figyelemmel kell lennie.
132
(1950–1995)
A háborúval kapcsolatos új érzékenység már viszonylag korán hangot kap a varietéműsorokban. 1969-ben két
fiatal nyugati parti producer a népszerű Bonanza-sorozattal egy időben névtelen folkénekeseket léptet fel. Az új
műsor nézettségi mutatói meglepően jók. Az elemzők felismerik, hogy a rengeteg pacifista beállítottságú, a
rendőrséggel és a washingtoni kormányzattal szemben ellenséges érzelmeket tápláló fiatal komoly piacot jelent.
A műsorvezető nem átallja kigúnyolni Wallace szenátort, illetve felléptetni Pete Seegert, aki dalaival a vietnami
háború ellen tiltakozik. A hálózat vezetői bizonyos részeket kicenzúráznak a műsorból, de a kedvező
sajtóvisszhang után újra felléptetik Seegert, aki ezúttal végigénekelheti dalát. Először úgy tűnik, ez a történet is
rossz véget ér, hiszen a műsorkészítőknek felmondanak. Az események azonban komoly belső válságot idéznek
elő: néhány nyugati parti vezető véleménye szerint meg kell óvni a műsorok kreativitását, a hálózat ugyanis csak
így őrizheti meg a fiatal nézők bizalmát. Néhány év leforgása alatt a varietéműfaj egésze komoly változásokon
megy keresztül.
Ugyanezekben az években a Nixon-kormányzat, szándékával ellentétben, hozzájárul ahhoz, hogy a tévéhíradó

műfaja (és néhány nagy alakja, például Walter Kronkite és Dan Rather) olyan elismertségre tegyen szert a
tájékoztatás világában, amilyennel ez idáig csak az írott sajtó egyes képviselői rendelkeztek. A vietnami háború
éveiben Nixon kísérletet tett a hírszerkesztők megfélemlítésére. A CBS vezetői két malomkő között őrlődtek:
egyrészt nem akarták megvonni támogatásukat a háború ellen fellépő, ám kifejezetten népszerű
sztárújságíróiktól; a hálózathoz tartozó adóállomások tulajdonosai viszont egyetértettek a fegyveres
beavatkozással, emellett joggal féltek attól, hogy az FCC-t kézben tartó Nixon-kormányzat bevonhatja sugárzási
engedélyüket. A háborúval kapcsolatos valódi viták színteréül ráadásul nem a hírek és a szoros értelemben vett
politikai műsorok szolgáltak.
A szemben álló felek például egy tévédráma, a Sticks and Bones apropóján csapnak össze. A mű alapjául
szolgáló színdarab egy vietnami háborúban megvakult és megkeseredett vietnami veterán sorsát dolgozza fel. A
főhős apja – végső elkeseredésében – borotvapengét nyom a fia kezébe, hogy öngyilkosságot követhessen el. A
darab „Off-Broadwayről” a televízióba kerülő ren-dezője ingyenes, az 1970-es évek szellemét tükröző
Shakespeare-előadásokat állított színpadra a Central Parkban. A producerek minél gyorsabban szeretnék
sugározni az adást (szeretnének ugyanis elnyerni egy szakmai díjat). Az időzítés azonban provokációként hat,
mert egybeesik a hadifoglyok kiszabadulásának márciusi dátumával. A vita rövidesen elmérgesedik. A darabot
végül csak augusztusban sugározzák. A hálózathoz tartozó adóállomások jogosultak sugárzás előtt megtekinteni
a legnagyobb vitákat kiváltó műsorokat: 220 adóból csak 94 dönt a darab közvetítése mellett, és ők is alig
találnak hir-detőket.
Ez a néhány példa mutatja, milyen nehéz döntések előzik meg egy televíziós diskurzus kialakulását. A hatalmi
pozícióban lévő műsorszolgáltató, az üzenetet eltorzítani hajlamos közvetítő (médium), illetve a passzív és
köny-nyen meggyőzhető befogadó modellje távol áll a valóságtól. Bár az állandó nézettségi felméréseknek
köszönhetően a nézőközönség és a közvélemény fogalmai egy bizonyos idő után közelíteni kezdenek
egymáshoz, a jelentés létrehozásának folyamata nem egyszerű, nem is lineáris. Politikai és szórakoztató adások
műsorvezetői, producerek, a hálózatok és a tévéadók irányítói rendszeresen vizsgálják a közönség elvárásait,
értékelik a televízió helyzetét, stratégiai döntéseket hoznak, és megpróbálják felmérni érdekeiket (esetenként
egy adott hálózaton belül is különböző érdekek ütközhetnek). Az egymással alkalmanként összecsapó érdekek
játéka azonban meglepően rugalmassá teszi a rendszert. A nézettségi mutatók diktatúrájának köszönhetően a
kereskedelmi televíziózás rendszere kétségtelenül uniformizálja a kínálatot, és szabványosítja a kulturális
termékeket, a közönség ízlésében bekövetkező változásokra igen érzékeny szisztéma azonban képes az állandó
tartalmi megújulásra, olyannyira, hogy esetenként kifejezetten „ellenzéki” véleményeknek is hangot ad.
1.3. AZ EURÓPAI MODELL: NEMZETI ÉS POPULÁRIS

Fennállásuk első húsz esztendejében az európai televíziók az amerikaitól gyökeresen eltérő képet mutatnak.
1.3.1. A nemzeti modellek kiépülése

Az amerikaihoz hasonló technikai alapokra Európában egészen, legalábbis a nyolcvanas évek elejéig eltérő
szervezeti keretek és műsortartalmak épültek, ami természetes is, hiszen az európai kontinens az amerikaitól
számos ponton elütő közéleti és politikai hagyományokkal és formákkal rendelkezik. A magánkézben lévő
rádióadókat már a világháború első éveiben államosították, így azok nem vállalhattak szerepet a televíziózás
rendszerének kiépülésében. Az európai országok többsége kezdetben a közszolgálati rádiózás háború előt-ti
rendszeréhez hasonló állami modellben akarta működtetni az új médiumot is. Jóllehet Anglia úttörő szerepet
játszott a televízió kifejlesztésében, az új médium sokkal lassabban hódítja meg Európát, mint az Egyesült
Államokat. 1956-ban, amikor 450 adóállomása már az Egyesült Államok szinte egész területét lefedi, a
133
(1950–1995)
franciáknak még csak 41%-a (a briteknek pedig 80%-a) rendelkezik tévékészülékkel. 1961-ben Nagy-Britannia
lakossága összesen 11 millió, Németországé 4,6 millió, Franciaországé viszont csak 1,9 millió készülékkel
rendelkezik. 1968 Franciaországában még mindig minden második háztartásból hiányzik a televízió. Míg az
amerikai nézők kegyeiért már igen korán több tévécsatorna vetekedik, addig a legtöbb európai országban csak
egy, legjobb esetben két, fekete-fehérben sugárzó csatorna létezik. Franciaországban csak 1964-ben kezd
működni a második csatorna, a színes adás pedig 1967-ben indul be. 1973-ra a francia háztartásoknak már 80%-
a rendelkezik ugyan tévékészülékkel, az adásokat azonban csak 6%-uk élvezheti színesben. Az áttörés 1977-ben
következik be: ekkorra már csaknem minden háztartásban van televízió. Az új vásárlók többsége ekkor már régi
fekete-fehér készülékét cseréli le színesre. Az NSZK, Anglia és Japán a televízióval kitűnően felszerelt országok
közé tartozik, Olaszország, Franciaország és Spanyolország kevésbé. Az erősen városiasodott társadalmakat,
amelyekben jelentős a hagyományos értelemben vett munkásság részaránya, sokkal gyorsabban hódítja meg a
televízió, mint a túlnyomórészt falusi lakossággal bíró országokat. A televízió elterjedését ábrázoló statisztikai
görbe ennek ellenére, ha kismértékben is, de eltér a luxuscikkekre általában jellemző ábrától: természetesen
először (már az 1950-es évek elején) a legmagasabb jövedelemmel rendelkezők tesznek szert tévére, de nem
sokkal később már a munkások és a falusi lakosság körében is igény mutatkozik a készülékre. A televízió tehát
népszerű, a nemzet túlnyomó részének igényeit kielégítő műsorokat fog sugározni.
1.3.2. A francia televízió a De Gaulle-korszakban

A francia televíziózás műsorainak története elég jól mutatja, milyen az, amikor egy televízió nem a
kereskedelmi modellnek megfelelően fejlődik. A tévéhálózat kiépítésével a franciák De Gaulle kifejezett
kérésére sietnek annyira, a tábornok ugyanis az új médiumra támaszkodva az egész országgal akar politikai
párbeszédet folytatni. A műsorkészítés és műsorsávok létrehozása egészen 1968-ig egy állami szerv, az Office
de la Radiodiffusion Télévision Française (ORTF) feladatai közé tartozik. A műsorokat a Buttes-Chaumont
hatalmas közszolgálati stúdióiban állítják elő munkások, technikusok és rende-zők tömegei, akik egyébként a
köztisztviselőkéhez hasonló jogokkal rendelkeznek.
A műsorok előállításának anyagi hátterét a tévékészülékekre kivetett adókból biztosítják. A francia

műsorszolgáltatók hivatalosan egészen 1968-ig nem sugározhatnak reklámokat, nincs tehát szükségük hatékony,
a nézettség pontos felmérését szolgáló rendszerre. Az 1960-as évek francia televíziója lényegében véve kínálati
televízió, amely nézőivel kizárólag postai úton, illetve az újságokban megjelenő kritikák segítségével áll
kapcsolatban. Ennek ellentmondani látszik, hogy a televízió már az 1950-es években közvélemény-kutatásokra
támaszkodva próbálja felmérni a közönség ízlését, illetve a nézői magatartásokat. Ezen kutatások azonban csak
a közönséggel folytatott párbeszéd fenntartását szolgálják, a műsorokon továbbra sem szándékoznak a
felmérések függvényében változtatni.6 A második csatorna életre hívása (1964), ha nem teremt is valódi
versenyhelyzetet a két közszolgálati csatorna között, legalább a rivalizálás érzetét kelti. A vezetők külső
intézményeket – például az Institut français d’opinion publique-et (Francia Közvélemény-kutató Intézet) –
kérnek fel célzott kutatások és felmérések elvégzésére. A Centre d’études des supports de publicité
(Reklámhordozók Kutatási Központja) a televíziót is felhasználja rendszeres felmérései során. 1967-től kezdve
az ORTF kutatószolgálata, statisztikai adatbázisára támaszkodva napi rendszerességgel közöl nézettségi
adatokat. A köztelevízió műsorkészítői, a nézők ítéletétől való viszonylagos függetlenségüknek hála, szabad
kezet kapnak a műsorkínálat kidolgozásában.
Meg kell ugyanakkor jegyeznünk, hogy az első tíz év során a televíziózás technikai feltételei meglehetősen
szegényesek, ez pedig nagyban korlátozza a műsorkészítés lehetőségeit. 7 A technikusok sem felvenni, sem
montírozni nem tudják a videoképeket. A kamerák igen súlyosak, ráadásul csak nagyon erős megvilágítás
mellett tudnak megfelelő minőségű képet előállítani. A színházi előadások legnagyobb részét, de a más típusú
műsorok túlnyomó többségét is egyenesben közvetítik. Amikor ez nem lehetséges, a technikusok a „tévémozi”
módszerével élnek, azaz egy kamera előtt vetítik le a sugározni kívánt filmet. Ezeknek a korlátoknak és
kényszereknek következtében létrejön egy ünnepélyes és merev televíziós „stílus”, amely voltaképpen
összhangban van a „régi” Franciaország által vallott hagyományos értékekkel.
Az 1960-as évek francia televíziója már előre meghatározott időpontokban sugároz műsorokat. Bár a műsorsáv
fogalma csak 1962–1963 táján jelenik meg a köztudatban, és fontossá is csak akkor válik, amikor két
közszolgálati adó kezd rivalizálni egymással, a szerkesztők már jóval korábban szilárd rendszert próbáltak vinni
a napi műsorbeosztásba. A háború előtti rádiózás szolgál ezen a téren mintával a televízió számára: kora este
sorozatokat közvetítenek, utána hírek, majd az esti szórakoztató műsorok következnek.
6
Monique Dagnaud: Profession programmateur. Médiaspouvoirs, no. 20. 1990. 16.
7
Bernard Hecht: Le choix et l’invention des programmes en 1946. Bulletin du Comité d’histoire dela télévision, no. 3. 1982. március.
134
(1950–1995)
Az egyre korábban kezdődő műsorok azonban lassan a nap délutáni óráit is meghódítják. Minden
célközönségnek megvan a maga műsorsávja: a gyermekeké a csütörtök, a háziasszonyoké pedig a délután
(1964-ben indul be Éliane Victor a női lapok szellemiségét idéző műsora, a Les femmes aussi [A hölgyek is]).
Az esténként hétről hétre vagy hónapról hónapra rendszeres időpontban jelentkező adások olyanok, mint egy-
egy randevú. A nézők rendszeres időközönként találkozhatnak a karakteres és vonzó újságírók és műsorvezetők
köré szervezett adásokkal: vasárnap este mindig nagyfilmet vagy színházi felvételt vetítenek {Au théátre ce soir
címmel), a szombat este pedig a vetélkedőké (Guy Lux és Simoné Garnier Intervilles címen vezet vetélkedőt), a
politikai elemzéseké (Pierre Dumayet és Pierre Desgraupes Cinq colonnes á la Une (Öt hasáb a címlapon) című
műsora 1959-től kezdve látható a képernyőkön) és az egészségügyi tájékoztatásé (Étienne Lalou és Igor
Barrére). Vasárnap délutánonként Léon Zitrone lóversenytippjeit ismerhetik meg a nézők. Az ötvenes években
bukkannak fel az első, kifejezetten televízióra írt sorozatok, például az Énigmes de Vhistoire (Történelmi
rejtélyek, 1956), amelynek címét 1957-ben La caméra explore le temps-ia. (A kamera az idő nyomában)
változtatják, vagy éppen a jogi ármánykodásokat leleplező En votre áme et conscience (Eskü alatt vallom,
1954), de ne feledkezzünk el Les cinq derniéres minutes (Az utolsó öt perc) című krimisorozatról sem (1958).
Az esti műsorokat mindig roppant ünnepélyesen konferálják fel a bemondónők, akik gyakran színésznők vagy
(a televíziózás kezdeti éveiben) híres újságírók feleségei. A televízió a kollektív gyász kifejezésére is alkalmas:
Sir Winston Churchill halálakor a hagyományos vasárnapi műsor helyett klasszikus zenét sugároznak, majd a
Híd a Kwai folyón című, az angol katonák bátorsága előtt tisztelgő, s ily módon a szomorú eseményhez illő
filmet vetítik le.
Szilárd struktúrájának köszönhetően a francia televíziózás képes emlékezetes műsorokat létrehozni. Jérőme
Bourdon kutatásai8 azt vizsgálják, melyek voltak az 1960-as évek jellegzetes audiovizuális emlékművei, a nagy
rendezők (Claude Santelli, Claude Barma, Marcel Bluwal) nevéhez fűződő csodálatos kulturális adások
létrejöttének feltételei. A francia televíziózás rendszeresen az irodalom klasszikus műveiből (Moliére, Racine,
Stendhal), illetve a francia iskolai és magas kultúra repertoárjából meríti témáit, amelyeket legjobb rendezői
ültetnek át képernyőre.
Az ehhez hasonló műsorok létrejöttének feltételeit a televízió hithű gaullista irányítói és néhány mozifilmes
múlttal rendelkező, a populáris kultúra iránt elkötelezett rendező első látásra valószínűtlennek tűnő szövetsége
teremti meg. A nemzeti mozifilmgyártás iskolájából kikerülő tévérendezőknek szembesülniük kell azzal, hogy a
műfajváltás egyben visszacsúszást is jelent a szakmai ranglétrán: a mozifilmesek továbbra is nagyobb
megbecsülésnek örvendenek a televíziósoknál. A tévérendezők többségéről egyébként is elmondható, hogy
alacsonyabb társadalmi rétegekből származnak, mint a mozifilm új hullámának rendezői. Sokan kötődnek
közülük a kommunista párthoz, márpedig az 1960-as évek Franciaországában a kommunistaszimpátia nemcsak
politikai állásfoglalást jelent, hanem egy sajátos kulturális érzékenységet is feltételez. A szóban forgó
televíziósok osztják Jean Vilar népi-népszerű kultúráról alkotott felfogását, amely a Théâtre national populaire
létrehozására ösztönzi őket. Meggyőződésük szerint nemcsak el lehet, de el is kell vinni a színház és az
irodalom klasszikus műveit a tömegekhez, méghozzá érthető, ám nem leegyszerűsített formában.
Erőfeszítéseiknek hála, egy este fél kilenckor a televízió Aiszkhülosz Perzsáit közvetíti (a tévéközvetítéssel
párhuzamosan a sztereó hanghatás érdekében a rádió is a színdarabot sugározza).
Ez a műsorkészítési politika azonban csak a kor sajátos társadalomtechnikai rendszerében működhet: az

országos sugárzás költségei és további politikai megfontolások – minden állampolgár egyforma bánásmódra
jogosult – egyértelművé teszik, hogy csak egyetlen államilag ellenőrzött csatorna működhet Franciaországban.
A csatornát a gaullista hatalom bizalmát élvező, túlnyomórészt a párizsi burzsoázia köreiből kikerülő
megbízottak működtetik. Tevékenységüket nem a nézettségi mutatók, hanem a sajtóban (különösen az országos
politikai sajtóban) megjelenő kritikák alapján ítélik meg. A televízió vezetői osztják a rendezők klasszikus
kultúra iránti rajongását, együttműködésüknek köszönhetően sugároz tehát a televízió olyan műsorokat (például
a Perzsákat), amelyek a legkevésbé sem alkalmasak a nézettségi mutatók javítására.
A határ azért nem a csillagos ég. Amikor Jean-Christophe Avery, felhasználva a korban rendelkezésre álló –
igen szerény – trükktechnikai lehetőségeket,9a már ötvenéves múltra visszatekintő szürrealista esztétika
szellemében fogant rövidfilmeket készít (amelyekben például zöldségdarálóba pottyant csecsemők szerepelnek),
óriási felháborodást kelt a nézőkben. 1970-ben a Shadocks (rajzfilmfigurák) abszurd és viszonylag intellektuális
humorát is élesen elutasítja a közönség jelentős része, amelynek kultúrájával összeegyeztethetetlen az effajta
tréfálkozás.
8
Jérőme Bourdon: Histoire de la télévisori française sous De Gaulle. Paris, 1990.
9
Max Debrenne: Les effets spéciaux à la télévision. Bulletin du Comité d’histoire de la télévision, no. 16. 1987.
135
(1950–1995)
A hatvanas évek televíziózása egyébként a háború előtti sikeres rádióműsorok receptjeire támaszkodva dolgozza
ki saját népszerű műfajait, amelyek az ekkor még túlnyomórészt falusias társadalom ízlésvilágát próbálják
kielégíteni. Az Intervilles című műsor például a falvak közti vetélkedők hagyományát eleveníti fel. A sport is
megjelenik a képernyőkön: a televízió a nemzeti labdarúgó- és rögbibajnokság mellett a hagyományosan a
médiafigyelem középpontjában álló sporteseményekről (például a Tour de France-ról) is beszámol. Végül, a
televízió rengeteg francia és amerikai mozifilmet sugároz, gyakran régebbieket. A filmsorozatok egy része jól
illeszkedik a fentebb bemutatott, egyszerre klasszikus, egyszerre populáris kultúrafelfogásba. 10 Vegyük például a
Belphegort, amely látszólag az 1900-as évek népszerű regényeinek narrációját követi, valójában azonban
túltengenek benne a szürrealista utalások.
A televízió közérthető és általánosan elfogadott hatalmi nyelvet beszél mindaddig, amíg az esztétikai és
kulturális konszenzus határain belül marad. A válságok arra szolgálnak, hogy kipuhatolják és adott esetben el is
mozdítsák a konszenzus határait. Ugyanazokban az években, amikor a vietnami háború ellen tiltakozó dal
botrányt vált ki Amerikában, a francia televízió felmond egy bemondónőjének, akinek túl rövid szoknyája
(amely pedig hosszabb volt, mint az Angliában divatosak) alól kilátszott a térde. A műsorsávok rendszere
lehetővé teszi továbbá, hogy megkülönböztessék a közönség eltérő kulturális normákkal rendelkező rétegeit. A
késő éjszakai órákban tévézők például minden valószínűség szerint egy fiatalabb, műveltebb és városiasabb
réteghez tartoznak, és más műsorokat igényelnek, mint a délutáni és kora esti tévénézők.
A hírműsorok ingatják meg elsőként a modell szilárdságát. Az 1960-as évek tévéhíradói a rádiós hírműsorok
mintájára készülnek. A televízió ekkor még nem képes a világ képi megjelenítésére, a fontos eseményekről
készült képekhez ugyanis nehéz hozzájutni. Ekkor még nem léteznek hordozható videokamerák. A technikusok
úgy döntenek, hogy a jelentős történések megörökítéséhez nem a szupernyolcas formátumot használják (amelyet
leértékel szemükben az a tény, hogy minden amatőr ezzel forgat), hanem egy komolyabb, bár nehézkesebb
technológiát. Továbbra is alkalmazzák a hagyományosnak mondható, nehézkes és drága forgatókocsikat,
amelyek gyakran parkolnak a hivatalos épületek előtt, amíg a riporterek a kormányszóvivő bejelentését
hallgatják a miniszterek cseréjéről.
Az esetek többségében a felvett képeket „telemoziként” sugározzák. Már létezik az európai képbörze, de
amerikai képekre igen nehéz szert tenni. 1962 óta egy műhold az Atlanti-óceán felett közvetlen képkapcsolatot
tesz lehetővé Európa és Amerika között, erre azonban igen ritkán kerül sor, hiszen arra az időre, amikor a
műholdat televíziós képek továbbítására használják, a műhol-das telefonkapcsolatokat vagy fel kell függeszteni,
vagy át kell irányítani a tenger alatti kábelekre. Mire a képek megérkeznek az Egyesült Államokból, már számos
transzformáción mentek keresztül. Amerikában minden valószínűség szerint 16 milliméteres filmre vették fel,
majd videoformában továbbították őket a pleumuri (Bretagne) Bodou állomásra. Párizsban az „anyagot”
filmként raktározzák el, majd videojelként sugározzák. A tévéhíradókban nagy szerep jut tehát a
kommentároknak. A rádiózás hagyományainak megfelelően a híradók rövidek, és igen kevés képet mutatnak,
ráadásul a kormányzat szigorúan ellenőrzi őket. A miniszterek rendszeresen betelefonálnak a szerkesztőségbe,
hogy elmondják kívánságaikat. 1962-ben Alain Peyrefitte tájékoztatási miniszter egyenes adásban jelenti be,
hogy a tévéhíradó új formát ölt.
A televíziózás ezen klasszikus modellje nem bizonyul kellőképpen rugalmasnak, nem rendelkezik az
átalakuláshoz és az alkalmazkodáshoz szükséges belső erőforrásokkal. 1968 és az 1980-as évek között válságok
egész sora rázza meg a televíziózást, amelynek nem sikerült sem létjogosultságát bizonyítania, sem belső
struktúráját megszilárdítania. Ebben a két évtizedben a tömegtelevíziózás klasszikus modelljét az Egyesült
Államokban és Európában egyaránt számos kihívás éri. A televízió hagyományos formái technikai, politikai és
törvényi változások együttes hatására újulnak meg.
2. II. fejezet | A televízió mint varázslatos médium?

„Amikor egy színész beszél, megindítja a közönséget, átadja a nézőinek gondolatait; nem egy képet, hanem
magát a tárgyat közvetíti. A cselekmény során minden életre kel, minden mozog: a hang csengése, a mozdulatok
szépsége, minden összejátszik annak érdekében, hogy a beszéd minél erőteljesebb és kecsesebb legyen.”
(Diderot és d’Alembert: az Enciklopédia „olvasás” szócikke)
A televízió klasszikus modelljének megújulása az Egyesült Államokban 1975 után indul meg. Ezekben az
években kezdenek észrevehetően megerősödni a kábeltévék, és ekkoriban jönnek létre az első műholdas
csatornák is. Utóbbiak új szereplőként bukkannak fel az amerikai audiovizuális színtéren. Ezekkel a
10
Dominique Pasquier: Les Scénaristes et la télévison. Approche sociologique. Paris, 1995, 40.
136
(1950–1995)
változásokkal időben egybeesik egy új technikai vívmány, a koaxiális kábelek útján történő képelosztási
rendszer felbukkanása, valamint megszaporodnak a képeket Amerika egész területén továbbítani képes
műholdak. A megújulást azonban a technikai változások csak részben magyarázzák. A televíziózás új formáinak
kifejlődése elsősorban a törvényi szabályozásban bekövetkező változásoknak köszönhető.
2.1. A KÁBELTÉVÉ ÉS A NETWORKS KÜZDELME

Az amerikai kábeltelevíziózás egészen 1975-ig a hagyományos televíziózás hálózatait előnyben részesítő,
restriktív törvényi szabályozás súlyát nyögi. 1955-ben a 400 fennálló kábeltévé összesen 150 ezer,
túlnyomórészt kisvárosi előfizetővel rendelkezik. A kábeltévék többsége a lefedetlen területeket kiszolgáló
„közösségi csatornaként” működik. A televízióipar által felállított értékesítési rendszer a mozi harmincas
évekbeli sikeres elterjedését biztosító modellt követi: a hálózat műsorait a csatlakozó adók sugározhatják, a
független televíziók pedig a piacon vagy bonyolult cserebere útján juthatnak műsorokhoz. A televízióipar
elutasít minden más lehetséges megoldást. Az ötvenes években a helyi utánsugárzó tévéhálózatok arra tesznek
kísérletet, hogy régi filmekre építve előfizetéses televíziókká (pay TV) alakuljanak, a hálózatok azonban
ellentámadást indítanak. 1964-ben a mozitársaságok és a hagyományos televíziós társaságok kiharcolják
például, hogy egy népszavazás által szentesített törvény tiltsa meg Kaliforniában a fizetős kábeltévék létrejöttét.
Mindennek ellenére négy évvel később az FCC kibocsátja az első, kábeltelevíziókra vonatkozó szabályozást.
Noha a hatóság roppant szigorú működési feltételeket szab, a törvényi szabályozás léte azt jelenti, hogy a
kábeltévék kísérletet tehetnek a városi és külvárosi piacok meghódítására. Egy cég 1965-ben koncessziót szerez
Manhattan déli részére. 1975-re azonban új helyzet áll elő: egyre több háztartás tesz szert a szükséges
felszereltségre. Ebben az évben 300 kábeltévé körülbelül tízféle műsort szolgáltat mintegy ötmillió előfizető
számára.11 1977-ben a Warner Cable új szolgáltatással, az interaktív televízióval kezd kísérletezni: az Ohio
állambeli Columbusban kiépíti a Qube rendszert. A kísérlet csődbe torkollik: a kábeltévé sikereit nem technikai
vagy társadalmi újításainak – például az interaktív rendszer kiépítésének – köszönheti, hanem a törvényi
szabályozás azon változásainak, amelyek új piacot nyitnak az audiovizuális ipar hagyományos termékei előtt
(lehetővé teszik például a filmipar és a hagyományos televíziózás termékeinek, a filmeknek és a
tévésorozatoknak újrasugárzását, újrafelhasználását).
Az 1970-es, 1972-es és 1974-es törvénymódosításoknak köszönhetően a kábeltelevíziózás egyre kedvezőbb jogi

környezetben működhet. Az új rendelkezések pontosan megszabják a koncessziók megadásának feltételeit és a
nyereség megoszlásának százalékos arányait, előírják, hogyan kezelendők az előfizetők panaszai, valamint arról
is döntenek, hogy a nagyobb városok lakói számára minimum húsz csatorna szolgáltasson műsorokat –
mindezek a rendelkezések bizonyos értelemben felszabadítják a kábeltelevíziózást a helyi hatóságok befolyása
alól. A még gyermekcipőben járó iparág védelmében megtiltják a helyi telefontársaságoknak, hogy az általuk
lefedett területen kábeltelevíziót működtessenek. A továbbra is igen szigorú törvénykezés változásai a
kábeltelevíziózás növekvő elismertségéről tanúskodnak. Az a tény, hogy a kábeltelevíziózás képviselői egyenlő
partnerként vehetnek részt az eddig csak kétszereplős (a hagyományos televíziócsatornák és a jogtulajdonosok,
azaz a mozitársaságok között zajló) egyezkedésekben, szintén arról árulkodik, hogy az új médium az
audiovizuális piac komoly tényezőjévé vált. Az iparágat egyébként 1970-et követően nem az FCC, hanem egy, a
Nixon-kormányzat által létrehozott hatóság ellenőrzi.
A Nixon-kormány, amely felmérte, hogy a televízió a Watergate-ügy során végig a demokraták szócsövéül
szolgált, kifejezetten támogatja a kábeltelevíziózást. Az amerikai vezetés ekkoriban egyébként is meg van
győződve a dereguláció fontosságáról. Az FCC (az Open Skies határozatban) liberalizálja a műholdak
használatát, új műholdas csatornák számára is lehetővé téve a csatlakozást a hálózatokhoz. Egy műholdas
csatorna bérlésének gondolata egyre kevésbé tűnik irreálisnak. A Home Box Office nevű előfizetéses
mozicsatorna, amely eredetileg hertzi nyalábok segítségével sugározta volna műsorait, úgy próbálja megoldani
anyagi nehézségeit, hogy „felmegy” műholdra. Egy évvel később egy atlantai Ultra High Fidelity (UHF)-
tévéállomás tulajdonosa, Ted Turner kiötli a „szuperállomás” intézményét, azaz az olyan helyi adót, amelynek
műsorai – műholdon keresztül – Amerika egész területén foghatók.12A szintén műholdas sugárzású Showtime
1978-ban épül ki. 1979-ben a folyamat felgyorsul; ebben az évben tűnik fel az Entertainment and Sports Prog-
ramming Network (ESPN) sportadó, amely tíz év lefogása alatt a legnézettebb csatornává növi ki magát.
1984-es törvénymódosítások az eddiginél is kedvezőbb helyzetet teremtenek a kábeltelevíziózás számára. A

városi hatóságok egyre kisebb szerepet játszanak a kábeltévék engedélyeztetési folyamatában, a hálózatok
működtetői szinte biztosak lehetnek abban, hogy koncesszióikat újra és újra meg fogják újítani. Nyereségük 5%-
a azonban továbbra is a városi költségvetést illeti, csatornáikat pedig a helyi hatóságok rendelkezésére kell
11
René Bonnel: La Vingt-cinquième image. Paris, 1989, 377.
12
A tévéállomás neve: WTBS, vagyis Warner-Turner Broadcasting System.
137
(1950–1995)
bocsátaniuk, amikor azok közérdekű és oktatási műsorokat kívánnak sugározni; mindemellett arra is kötelezniük
kell magukat, hogy fizetős csatornáikat bérbe adják mindenkinek, aki ezt kérelmezi. 1984-et követően, az újabb
és újabb törvénymódosításoknak köszönhetően a kábeltelevíziók egyre nagyobb szabadságot élveznek. Az első
alkotmánymódosításra hivatkozó kábeltelevíziók megpróbálják elérni, hogy a sajtóéhoz hasonló jogi státusra
tegyenek szert, a televízió műsorait ugyanis felügyelik. A televízió egyébként nem sokat költ a műsorkészítőkre:
az 1987-es évben számukra átutalt 140 millió dollár az alapszolgáltatásból származó üzleti forgalomnak
mindössze 3,75%-a. Az 1980-as évek végére a kábeltelevíziók az Egyesült Államok audiovizuális iparának
fontos szereplőivé válnak: 90 millió háztartásból 74 millió fogja műsoraikat. A 6 ezernél is több szolgáltató
összesen 50 millió előfizetővel rendelkezik; 25 műhold kábelen keresztül szolgál ki mintegy 60 rádió- és
tévécsatornát.
A kábel válik az új, hierarchikus szerkezetű audiovizuális ipar egyik legfontosabb támaszává. A
kábeltelevíziókat létrehozó társaságok olyan csoportokhoz tartoznak, amelyek más kommunikációs
technológiákban (rövidhullámú [hertziens] rádiózásban, műholdakban, videóban) is „utaznak”. 1988-ban már
csak négy olyan társaságról tudunk, amelyek kizárólag a kábeltelevíziózással foglalkoznak. Az összes többi cég
olyan nagy csoportokhoz tartozik, amelyek összefonódnak a Westinghouse-zal, a Walt Disneyvel, a Warner
Communications-szel, az American Express-szel – ezek a társaságok versenytársak, ugyanakkor a bonyolult és
állandóan változó tulajdoni viszonyok miatt szövetségesek is.
Amiképpen a kevéssé sikeres hálózatok szeretnének beszállni a távközlésbe, úgy a kábeltelevíziózás iránt egyre
hevesebb érdeklődést mutató telefontársaságok nagy nyomást gyakorolnak az iparág egészére. Az üvegszálas
technológia 1980-as évekbeli fejlődése remek kilátásokkal kecsegtet.13
2.2. AZ EURÓPAI MODELLEK MEGINGÁSA

Az amerikai kábeltelevíziók követendő példaként lebegnek mindazok szeme előtt, akik meg akarják újítani a
hagyományos közszolgálati televíziózást. Az öreg kontinensen 1975és 1989 között megszaporodó magán-
tévécsatornák komoly versenyre kényszerítik az állami adókat. 1989 áprilisában a következő nagy csatornák
osztoznak a prime time európai piacán: Nagy-Britanniában a két állami adó, a BBC 1 és a BBC 2 mellé
fokozatosan felzárkózik az ITV, a Channel 4 és a SKY 1; Németországban a három hivatalos adó, az ARD 1, a
ZDF és az ARD 3 mellett megtalálhatjuk az RTL-Plus-tés a SAT-Einst;az olasz állami adók, a RAI 1, a RAI 2
és a RAI 3 kénytelenek szembesülni a Canale 5, a Rete 4 és az Italia Uno konkurenciájával; Franciaországban a
TF1, az A2 és az FR3 mellett a magánkézben lévő Canal Plus, a Cinq és az M6 küzd a nézők kegyeiért. 14 Az
1990-es évek elején tematikus alapokon szerveződő (zene, sport, hírek), műholdon keresztül sugárzott csatornák
egészítik ki a kínálatot.
A pezsgés alapjául ugyanazok a technikai vívmányok szolgálnak, mint az Egyesült Államokban: kiépülnek
(elsősorban a városokban) a képszolgáltató kábelhálózatok, és lehetővé válik a műholdas műsorsugárzás. Az
első televíziós képet sugárzó műholdak elsődlegesen a kábeltelevíziókat voltak hivatottak ellátni, gyorsan
növekvő teljesítményüknek köszönhetően azonban rövidesen a kereskedelmi forgalomban is kapható kis
parabolaantennákkal is foghatók lesznek a műholdas adások.
A kétségtelenül jelentős technikai vívmányok megemlítése után beszélnünk kell a magán-tévécsatornák

megszaporodásának politikai és kereskedelmi okairól is. Az 1960-as évek végének közvéleménye, különösen
Olasz- és Franciaországban, egyre nehezebben tűri a televíziós hírműsorok politikai ellenőrzésének bizonyos
formáit. Másfelől a reklámügynökségek, amelyek amerikai kollégáikhoz képest nagy lemaradásban vannak, ám
lassan Európában is komoly gazdasági jelentőségre tesznek szert, egyre gyakrabban veszik igénybe a televíziók
képernyőit. A reklámügynökségek és az ipari körök együtt nagy nyomást gyakorolnak a politikai vezetőkre,
hogy „szabadítsák fel” a televíziózást, a gazdasági élet fontos, ám eddig „terméketlenségre ítélt” szektorát. Az
érdekeltek szerint óriási bevételkiesést okoz Franciaországnak, hogy a közszolgálati adók nem biztosíthatnak
elég reklámidőt a tömegesen jelentkező hirdetők számára.
A francia- és olaszországi, sőt a németországi televíziózásról általánosságban elmondható, hogy működése

alapjául az az íratlan szövetség szolgál, amely egyfelől az elsősorban a tájékoztatás ellenőrzésében érdekelt
politikai hatalom, másfelől pedig a szórakoztatás „napszámosai”, a népnevelés és a népszórakoztatás különböző
formáihoz kötődő rendezők, szerzők és műsorkészítők között köttetett. A francia és az olasz politikai vezetés,
amely a hirdetésekből származó bevételek megosztásakor egyértelműen az írott sajtónak szándékozott kedvezni,
a televíziót kizárta a reklámpiacról. Márpedig ez a műsorok áruvá válásától elzárkózó modell az 1970-es évek
13
Jean-Paul Simon: L’évolution du cadre réglementaire du câble aux États-Unis. Médiaspouvoirs, no. 14. 1989. 37–46.
14
Spanyolországban a TVE 1, a TVE 2 és a TVE 3.
138
(1950–1995)
végére elveszíti minden vonzerejét. Egyre többen kérdőjelezik meg az állam szerepét, illetve ítélik
korszerűtlennek a közszolgálat fogalmát. A kiutat az jelentheti, ha lehetővé válik a szabad vállalkozás
térhódítása a kultúra területén. A közvélemény pártfogolja a tájékoztatás pluralizálását és a műsorok áruvá
válását, a két, egymással összefüggő folyamatnak nincsenek is befolyásos ellenzői. Az állam szerepét
védelmezők, illetve a szakszervezetek ellenállását elsöpri a változások híveinek érvelése, amely szerint a
televízió piacosítása a technikai fejlődésből szükségszerűen következő, „természetes”, voluntarista szellemű
politikai döntésekkel nem feltartóztatható folyamat.15
Pedig a technológiai változásokból semmi sem következik szükségszerűen. Nem kétséges, hogy a technika
legújabb vívmányainak köszönhető a magántelevíziók létrejötte (hiszen néhány évvel ezelőtt még a
csatornáknak saját, hagyományos mikrohullámú rendszerre lett volna szükségük a sugárzáshoz), de ettől még
minden ország továbbra is szabadon választhat, saját politikai és kulturális jellegzetességeinek függvényében, a
televíziózás különféle modelljei közül. Ennek ellenére azt tapasztalhatjuk, hogy az amerikai modell szerint
felépülő kereskedelmi csatornák kínálata gyors ütemben uniformizálódik. Számos országban új piaci szereplők
jelennek meg a magánkézben lévő csatornák résztulajdonosai személyében. A konkurencia hatására a
közszolgálati televízió is átalakul. A hagyományos (azaz nem tematikus) csatornák kénytelenek a fluxus-
televíziózás modelljének szellemében fejlődni: el-tűnnek tehát a műsorsávok és a hatvanas évek televíziózására
jellemző merev műsorszerkezet. A csatornák a nézők új fogyasztási szokásait és igényeit elégítik ki,
mindamellett létrehoznak egy kétértelműségektől és torzulásoktól a legkevésbé sem mentes nyilvánosságot.
2.2.1. A kábeltelevízió Angliában, azaz a piac megteremtésének nehézségei

Anglia16 úttörő szerepet játszik Európában a magántelevíziózásban, a konzervatív kormányzat ugyanis már
1954-ben sugárzási engedélyt ad egy helyi adókból álló, magát hirdetésekből fenntartó hálózatnak, amely az
ITV (Inde-pendant Television) névre hallgat. A brit audiovizuális színtér legbefolyásosabb tényezője azonban
továbbra is a BBC marad, amely a brit médiumok hagyományos jellemzőivel bír: a kormánytól függetlenül
tevékenykedik, emellett minőségi, a lakosság kulturális színvonalának emelését célzó műsorokat sugároz. 1964-
ben indítja be második csatornáját. Az 1980-as évek elején az újra hatalomra kerülő konzervatívok voluntarista
politikába kezdenek: minden eszközzel támogatják a magántelevíziók létrejöttét, a piacok megnyitásával pedig
kedvező feltételeket próbálnak teremteni a független televíziózás számára. A konzervatív kormányzat arra
számít, hogy a kábeltelevíziózásban rejlő vonzó piaci lehetőségeket kihasználva új magáncsatornák jönnek majd
létre.
A rádiózásról és a televíziózásról szóló 1981-es törvény televíziós sugárzási hálózatokra támaszkodva szervezi
újjá a piacot. Tizenöt különböző céget bíznak meg azzal, hogy tizennégy földrajzilag körülhatárolt területen
sugározzanak műsorokat. Eltörlik a gyámfelügyeleti rendszert, amelyet 1955-ben azzal a céllal hoztak létre,
hogy a magántelevíziózást ellenőrizze, és egy vadonatúj intézménnyel, az Independent Broadcasting
Authorityvel helyettesítik. Az IBA a kábeltelevíziókat kiszolgáló adókat és átjátszóállomásokat épít és tart fenn,
emellett őrködik a hirdetésekre és a műsorok tartalmára vonatkozó szabályok betartása felett. A társaságokkal
szemben nyomatékos elvárás, hogy ne sugározzanak a közszemérembe vagy a jó ízlésbe ütköző műsorokat, és
természetesen ne ösztönözzék nézőiket a közrendre nézve veszélyes vagy egyenesen törvénytelen
cselekedetekre. A negyedik csatorna, a Channel 4 az IBA független leányvállalataként jön létre különböző
kábeltársaságok támogatásával (amelyeknek a támogatásért cserében reklámidőt biztosít).
A kábeltévéhálózatok piaca kezdetben nem elég vonzó ahhoz, hogy a magántelevíziók azonnal virágzásnak
induljanak. Az IBA szabályzata szerint az ITV-hez tartozó 16 társaság (amelyek legnagyobbika a Thames
Television) óránként maximum 7 percnyi reklámot sugározhat. 1983-ban az angol televíziós színtér a
következőképpen fest: a heti 500 órányi műsoridőből 287 órányit vállal a BBC két csatornája, 105-öt az ITV, 75
órát sugároz a Channel 4, 21 órát pedig a reggeli adásokra specializálódott magántévé, a TV a. m. A
kormányzat, amely komoly erőfeszítéseket tesz, hogy minél több magánkézben lévő műsorszolgáltató jöjjön
létre, arra kötelezi például az állami csatornákat, hogy műsoraik egy részét független műsorkészítőktől vegyék
át. A kormányzati törekvések ellenére 1987–1988-ban a függetlenek még mindig csak évi százórányi műsort
készítenek a BBC számára, amelyek ráadásul nem is olcsóbbak az állami csatornák készítette adásoknál.
Az angol televízió privatizációjának nem is a kábeltelevíziózás ad igazi lendületet, hanem a műholdas sugárzás
fejlődése. A magánosítás folyamatának főszereplői sajtómágnások, mint Robert Maxwell vagy Rupert Murdoch.
Érdekcsoportjaik létrejötte arról tanúskodik, hogy az új médiumok fejlődésének útját nem egy adott hordozó – a
Pierre Musso: La télévision entre l’État et le Marché. Médiaspouvoirs, 1989. 125.

15
Jean-Claude Seargent: La télévision britannique à l’heure de la déréglementation. Médias-pouvoirs, no. 14. 1989, 144–154.; uő: Les
16
médias en campagne. Médiaspouvoirs, no. 8. 1987. szeptember, 129–131.
139
(1950–1995)
kábel – egy adott országbeli, szükségsze-rűen korlátozott térhódítása jelenti. Az igazán sikeres
médiavállalkozók átfogó, műsorkészítésre és sugárzásra egyaránt alkalmas cégcsoportokat létrehozva próbálják
meghódítani a nemzetközi piacot. Az 1994-ben darabokra hulló Robert Maxwell-csoport17 1986-tól kezdve
számít komoly hatalmi tényezőnek az audiovizuális piacon, ekkor vásárol meg ugyanis néhány angol
kábelhálózatot (amelyeket egyébként British Cable Service, Mirror Vision és Premiere névre át is keresztel).
Robert Maxwell a kontinensen is befektet, méghozzá újságokba, kiadókba, hírügynökségekbe, valamint rádió-
és tévétársaságokba. Amikor Sir Rupert Murdoch észleli, hogy a szétszabdalt és túlszabályozott kábelhálózati
piac túl lassan fejlődik, úgy dönt, hogy ezentúl a magánkézben lévő európai műholdon, az Astrán keresztül
sugározza műsorait, emellett tárgyalni kezd Maxwell-lel az általa ellenőrzött angol képsugárzásra alkalmas
hálózatok megnyitásáról a Sky Television műsorai számára.
2.2.2. Németország: kései és szilárdan kézben tartott átalakulás18

A sokszereplős televíziós piac tudatos, irányított és az angliainál jóval kevesebb konfliktussal járó folyamat
végeredményeként épül ki Németországban. Az új politikai és technológiai lehetőségek voltaképpen
érdekközösséget hoznak létre a magáncsatornák között, és rövidesen az állami televíziók is észlelik az új
kihívásokat. Feltűnő, hogy a német írott sajtó milyen jelentős szerepet játszik az átalakulásban. Az első,
négymillió előfizetővel rendelkező magánkábeltelevízió 1984-ben tűnik fel a színen. Az állami társaságok, a
Das Zweite Deutsche Fernsehen (ZDF) és az Arbeitsgemeinschaft der öffentlich-rechtlichen Rundfunkanstalten
der Bundesrepublik Deutschland (ARD) válaszul új csatornákat hoznak létre, és különféle kísérletekbe
bonyolódnak. A kormányzat komoly erőfeszítéseket tesz, hogy enyhítse a verseny kíméletlenségét a különféle
hordozók között. Az első magáncsatornák kábelen sugároznak, a következő lépésben kiépül a műholdas
sugárzás rendszere, ugyanakkor nem esik szó az ultrarövid-hullámú rendszer fejlesztéséről.
A német televíziózás még az 1980-as évek elején is azt a modellt követi, amelyet a háború után az amerikaiak
erőltettek rá. Annak érdekében, hogy a televízió ne válhasson újra központosított propagandaeszközzé, a
rendszer ellenőrzését nem szövetségi, hanem tartományi szinten gyakorolják. A két állami csatorna egyike, az
ARD voltaképpen regionális adók szövetsége, a ZDF pedig össznemzeti adó. Felügyelő bizottságaikban
megtalálhatjuk az egyházak, a szakszervezetek és a konzuli kamarák képviselőit. A televízió szervezetével
kapcsolatos, alapvető fontosságú döntések meghozatalára kizárólag az Alkotmánybíróság jogosult, amely 1961-
ben meggátolja a francia RTF mintájára elképzelt Deutschland Fernsehen létrehozását, ezzel egy időben pedig
kizárja a magánszektort a televíziózásból. 1981-ben azonban minden megváltozik. Az Alkotmánybíróság
engedélyezi a magántelevíziózást, a belső politikai pluralizmus fogalmát pedig a külső politikai pluralizmus
váltja fel. 1986-os döntésében az Alkotmánybíróság pontosan meghatározza az állami televíziókra háruló
kulturális, oktatási-nevelési és kisebbségvédelmi kötelezettségeket, valamint kimondja, hogy a
magántelevíziózás elsődleges feladata a szórakoztatás.
Az Alkotmánybíróság nyilvánvalóan a kereszténydemokrata pártok nyomására módosít véleményén: az

akkoriban még ellenzékben lévő konzervatívok úgy érezték, hogy míg az állami televízió politikai ellenfeleik
szekerét tolja, a magántelevíziózás kiépülése előreviszi majd a pluralizmus ügyét. A kábeltelevízió látszik a
legalkalmasabbnak az átalakulás megvalósítására, hiszen így nem kell újratárgyalni a frekvenciamegosztás
kérdését (amely bizonyára számos konfliktus forrása lenne a Német Demokratikus Köztársasággal), ráadásul a
kábeltelevíziózás hozzájárulhat új, televíziós múlttal nem rendelkező vállalkozók megerősödéséhez, ami
nyilvánvalóan a magántőke érdeklődését is felkeltené. A hálózatok kiépítésének feladatával megbízott
Bundespost egy-szerű és gyorsan kivitelezhető technológia mellett dönt. Az elsődleges célpontnak tekintett
városi területeken 1988-ban 3,8 millió háztartás rendelkezik kábeltelevízióval az összesen elérhető 25,7
millióból, méghozzá 38%-os penetráció mellett. Ezek a mutatók annál is inkább alkalmasak a befolyásos
sajtókonszernek és nagy kiadók érdeklődésének felkeltésére, mert világosan látszik, hogy rövid és középtávon a
műholdas televíziók még ennél is szélesebb közönség számára sugározhatnak.
A műholdas kezdeményezések túlnyomó többsége Luxemburgból indul ki. A nagyhercegség már a háború óta
székhelye a határain kívül eső területek számára sugárzó kereskedelmi rádióadóknak. Bizonyos érdekcsoportok
készek a televíziózásban is felhasználni a luxemburgi kártyát. A tervek szerint fellőnének egy Sat Lux nevű
műholdat, amelynek műsorait a Bundesverband Deutscher Zeitungsverleger (BDZV) szindikátusban tömörülő
német sajtócsoportok szolgáltatnák. A cél érdekében szövetségre lépnek néhány európai tartalomszolgáltató
céggel: a jogok megvásárlásával megbízott Beta Taurusszal és a luxemburgi tévétársasággal. A tervet végül
elvetik, a szövetségek rendszere pedig ennek következtében átalakul. 1984-ben a Bertelsmann és a Com-pagnie
Luxembourgeoise de Télédiffusion (CLT) életre hívja az RTL-Plust, amely – műhold híján – a
17
René Bonnell: La Vingt-cinquième image. Paris, 1989, 558.
18
Jean-Marie Charon: Le câble, passage obligé du système télévisuel allemande. Médiaspouvoirs, no. 14. 1989. 131.
140
(1950–1995)
nagyhercegségből kezd sugározni, később azonban átkerül a német kábelhálózatra. 1984 februárjában a német
sajtó szindikátusának tagjaiból álló széles konzorcium létrehozza a Sat Einst, azaz a „kiadók csatornáját”. Két
kisebb csatorna is ekkoriban jelenik meg a színen: az Eureka TV, amely befektetői szándékainak megfelelően
amerikai sorozatokat és teleshopping jellegű műsorokat sugároz; a Télé 5 főrészvényese pedig az olasz
vállalkozó, Silvio Berlusconi. A Télé 5, amely eredetileg zenecsatornának indult, elsősorban a fiatalok számára
készült műsorokat sugároz. További ter-vekről is tudunk…
Nem egyszerű feladat műsorokkal megtölteni az újonnan létrejött csatornákat. Mivel az állami adók már
legalább húsz éve saját maguk készítik a műsoraikat, igen kevés független műsorkészítő tevékenykedik a
piacon. A Sat Eins példája megmutatja, milyen nehézségekkel kell megküzdeniük az új szereplőknek.
Megegyezésük értelmében a sajtóérdekeltségekkel rendelkező részvényesek kezdetben egyszerűen felosztják
egymás között a műsoridőt: ennek következtében a műsorsávok roppant szokatlan formát öltenek. A részvényát-
rendeződés alapvetően megváltoztatja a helyzetet. A legnagyobb tulajdonosok más és más stratégia mellett
döntenek: a Springer a Sat Einsnél marad, a Frankfurter Allgemeine Zeitung és a Burda az RTL-Plushoz
szegődik. 1986-ban a Sat-Eins az audiovizuális piacon fellelhető olcsó szabványtermékekből állítja össze
műsorkínálatát. Rengeteg sorozatot, tévéfilmet (1989-ben naponta tízet), filmet (naponta hármat), néhány
rajzfilmet és vetélkedőket sugároznak, mindezt hírek, magazinműsorok, időjárás-jelentés és tőzsdeárfolyamok
egészítik ki. Az új csatornák igen kevés (mindössze 20%) saját készítésű műsorral jelentkeznek. Ez az óvatos
műsorpolitika azonban elfogadható nézettségi eredményeket hoz. A kábelhálózatba bekötött területeken a
statisztikák szerint a Sat Eins a második legnézettebb csatorna, méghozzá a második számú állami adó, az ARD
mögött.
A komolyabb televíziós tapasztalatokkal rendelkező szakembereket felvonultató RTL-Plus vezetői is úgy vélik,
nem szabad túl nagy kiadásokba verniük magukat az egyelőre igen szűkös, hiszen a kábel-előfizetőkre
korlátozott piac meghódítása érdekében. A műsorkészítésre szánt költségvetésük ennek értelmében nem túl
nagyvonalú: az első, 1985-ös évben 72 millió, a későbbiekben évi 90 millió frankot költenek műsorokra. A
műsorfolyamot állandó időközök-ben jelentkező adások, elsősorban hírek és vetélkedők strukturálják. A
csatorna naponta egy nagyfilmet és rengeteg, az állami adókról javarészt már ismert sorozatot sugároz. Az új
részvényesek, a Burda és a Frankfurter Allgemeine Zeitung érkezése nem jár stílusváltással, viszont a biztos
anyagi háttérre támaszkodva az RTL-Plus több saját műsort képes előállítani. A saját készítésű műsorok
legnagyobb részét televíziós magazinműsorok, talk-show-k, vetélke-dők és játékfilmek adják. A kevéssé
ambiciózus műsorpolitika eredményei nem túl fényesek. Az RTL-Plus 1989-ben csak az ötödik helyet foglalja
el a német televíziók erősorrendjében. A csatorna vezetői arra a következtetésre jutnak, hogy több saját
készítésű játékfilmmel kell előállniuk, és agresszívabb műsorvásárlási politikát kell folytatniuk, különös
tekintettel a sporteseményekre.
A magántelevíziók létrejötte az állami adókat is kínálatuk módosítására ösztönzi. Ez két különböző stratégia
alapján lehetséges: az állami televízióknak az új technológiákra támaszkodva teljesen új kínálatot kell
kidolgozniuk, vagy teljesen át kell alakítaniuk a hagyományos (nem tematikus) csatornák műsortartalmát. A
német állami televízió nagy erőfeszítések árán próbálja modernizálni technikai eszköztárát. Egy Rajna vidéki
helyi adó (nevezetesen a dortmundi kábeltelevízió, amely a gazdasági válságtól sújtott ipari körzet számára
sugároz) részt vesz a Teletexttel – azaz a képernyőn megjeleníthető szöveges üzenetek rendszerével –
kapcsolatos kísérletekben. Az állami televízió különleges műsorokat is készít, ám a fizetős csatornákkal (pay-
on-de-mand) kapcsolatos próbálkozások nem járnak különösebb sikerrel. A közszolgálati televíziózás azonban
nem szorítkozik kísérleti és társadalmi célú műsorok előállítására: az ARD Eins Plus néven hoz létre kulturális
műsorokat sugárzó csatornát, a ZDF pedig az osztrák televízióval és egy svájci adóval együttműködve hívja
életre a hasonló célkitűzések alapján szerveződött Drei Satot. A köztelevíziók tárgyalások útján szeretnék elérni,
hogy jelen lehessenek a műholdak csatornáin.
A magántelevíziók konkurenciája a köztelevíziókat műsortartalmuk teljes átalakítására kényszeríti. Kihasználják

munkatársaik szakmai tudását, megszerzik rengeteg film és sportesemény sugárzásának kizárólagos jogait. Kitör
a csatornák közötti „futballháború”, amely már a német köztelevízió leghagyományosabb, szinte történelmi
jelentőségű adásának létét is veszélyezteti. A konfliktus végül kompromisszummal zárul: a nagy csatornák
felváltva sugározzák a német bajnokság legfontosabb eseményeinek összefoglalóját. A közönség elfordulni
látszik az állami televízió kulturális magazinműsoraitól és híradóitól, munkatársaik szakértelmének
köszönhetően azonban igen sikeres, a nézők igényeit mindenben kielégítő játékfilmek születnek a
köztelevízióban. Kifejezetten költséges (a magántévék számára megfizethetetlen) varietéműsorokat készítenek,
és feljavítják hírműsoraikat. Általában véve megfigyelhető, hogy válsághelyzetben, történelmi sorsfordulók
idején, a közönség nagyobb bizalommal van a köztelevíziók, mint versenytársaik iránt. A magántelevíziók –
feladva a korai idők modelljét, amely szerint kizárólag szórakoztató- és hírműsorokat közvetítenének –
hasonulni látszanak a hagyományos csatornákhoz. Összességében elmondható, hogy a német televíziózás
141
(1950–1995)
különösebb megrázkódtatás nélkül vészelte át, hogy először két, majd négy, végül hét új csatornával
gazdagodott.
2.2.3. Az olasz televíziózás forradalmai

Az olasz televíziós színtér átalakulásának folyamata semmiben sem hasonlít a német példára. Olaszország már
az 1970-es évek elejétől kezdve úttörő szerepet játszik az európai televíziózás deregulációjában. Az
Olaszországban honos, vadliberális televíziós politika tette lehetővé Silvio Berlusconi Finin-vestjének
létrejöttét. A Fininvest befolyása nem korlátozódik Itáliára: köztudomású, hogy a tőkecsoport német
csatornáknak is résztulajdonosa (sőt egy időben a francia Cinq adóban is volt részesedése). Noha a RAI már
1957 óta sugározhat hirdetéseket, az olasz csatornák egészen a hatvanas évek végéig a közszolgálati televíziók
megszokott útját járták. Az egyes csatorna, a RAI Uno, nyíltan a hatalmon lévő kereszténydemokraták befolyása
alatt állt. Az 1969-es politikai válság, amelynek során először kérdőjeleződik meg a RAI monopóliuma, kettős
következménnyel jár. Egyrészről a pártok megállapodást kötnek a közszolgálati csatornák felett gyakorolt
politikai befolyás megosztásáról (la lottizazione). Az 1975-ben intézményesülő rendszer a
kereszténydemokratáknak juttatja az egyes csatornát, a baloldalnak pedig a kettest. Másrészről, a jogi
szabályozatlanságot kihasználva, 1980 és 1985 között nagyon megszaporodnak a kisebb tévéadók, amelyeket
azonban fokozatosan magába olvaszt az Olasz Szocialista Párthoz közel álló Berlusconi-csoport.
A Berlusconi-csoport az ingatlanüzletben formálódik ki, az 1970-es években.19 Két területen, a médiában

(televízió, mozi, reklám és sajtó), valamint a pénzügyi szektorban (biztosítási és ingatlanüzletek)
tevékenykednek. A cégcsoport felépítése szigorúan hierarchizált. A csoport holdingja, a Fininvest, három
televízióval, egy televíziós jogok adásvételével foglalkozó céggel (Rete Italia), egy mozifilmeket forgalmazó
vállalattal és egy harminc filmszínházból álló mozihálózattal rendelkezik, de kész befektetni mozifilmek és
televíziós műsorok készítésébe is. Silvio Berlusconi tulajdonosa ezenkívül egy reklámügynökségnek, mely a
televíziós piac 61%-át ellenőrzi, egy nagy milánói napilapnak, egy futballklubnak és egy tévéműsor-újságnak is.
Az olasz tévécsatornák pénzügyi egyensúlyát a hirdetések biztosítják. Az 1970-es és 1980-as években a

különféle cégek és vállalkozások egyre többet költenek hirdetésre. A folyamat elsődleges nyertesei a
térhódításukat ekkoriban megkezdő magántelevíziók lesznek. Silvio Berlusconi csoportja honosítja meg a
televíziózásban az 1970-es évek végén a royalties rendszerét: a hirdetővel kötött szerződés a reklámozott termék
kereskedelmi sikerének függvényében állapítja meg, méghozzá visszamenőlegesen, a televíziós hirdetés árát.
Szimbolikus jelentőségű, hogy a televízióipar súlypontja Rómából – az ország fővárosából – Milánóba kerül át.
Milánó nemcsak a Fininvest székhelye, de Olaszország ipari és pénzügyi fővárosa is egyben.
Silvio Berlusconi kizárólag kereskedelmi szempontok alapján dönt a televíziói műsorairól. Az olasz televíziózás
fejlődését tanulmányozva megfigyelhetjük, miképp változtatja meg a privatizációs folyamat a televíziózás
stílusát. Az igen korán és igen nagy mértékben deregulált olasz televízió a versenykörnyezetben működni
kénytelen hagyományos (nem tematikus) televíziók prototípusává válik. Néhány olasz szociológus komoly
tartalmi elemzésnek vetette alá a neotelevíziót (a kifejezés Umberto Ecótól származik). Megállapításaik az
1980-as években működő kereskedelmi televíziók többségére is érvényesek.20
2.2.4. A neotelevízió stílusjegyei

Az 1980-as évek nagy átalakulásán elsősorban azt a folyamatot értjük, amelynek kiindulópontját a televíziózás
aprólékosan megszervezett és kézben tartott modellje jelenti, amelyet fokozatosan felvált egy rendszertelenebb,
esetenként szinte már kaotikusnak nevezhető modell. Az első modell a televíziózás három fő funkciójára –
szórakoztatás, tájékoztatás, ismeretterjesztés – épült, amelyek meghatározták a műsorsávokat. „Meghatározott
ideje volt a szórakoztatásnak, a tájékoztatásnak és az ismeretterjesztésnek. A három műsortípus élesen
elkülönült egymástól, és persze mindhárom másféle fogyasztói magatartást igényelt.” Az elsővel ellentétben a
második modellt egyfajta „kommunikációs folyam” (fluxus) jellemzi. Egy és ugyanazon adás keretein belül
nemritkán zenés-táncos bejátszásokat, orvosi, tudományos vagy kulturális ismeretterjesztést, telefonos
vetélkedőt vagy éppen színdarabot élvezhetnek a nézők… A különféle összetevők egymásra torlódása új, eddig
ismeretlen nézői magatartást alakít ki: a távirányítóval a kézben televíziózó fogyasztó minden másodpercben
egymástól roppant különböző elemeket hívhat elő a „konténer-műsorokból”.
René Bonnell: La Vingt-cinquième image. Paris, 1989, 545.

19
20
Alberto Negri – Paolo Signorelli – Raffaelle de Bert: Scènes de la vie quotidienne. Réseaux,Sociologie de la télévision. Europe, no. 44–45.
1991. 55–83.
142
(1950–1995)
A neotelevíziózás ismertetőjegyei minden ponton szakítást jelentenek a hagyományos televíziózás

jellegzetességeivel. A pontosan és könnyen elkülöníthető műsorsávok, a tematikus műsorok, a paternalista és
egyirányú kommunikáció, a behatárolható társadalmi rétegeket vonzó műsorok, a nézők és műsorkészítők
egymással kapcsolatos elvárásait mindig beteljesítő „szerződés”, a rendszeres időközönként újra esedékes ünnep
hagyományos modellje – mindez a múlté. A műsorsáv fogalmának helyére a műsorfolyamé kerül. A
műsorkínálat ezentúl igen különböző elemekből épül fel – ezek közül választhat az egyre nagyobb szabadsággal
rendelkező fogyasztó. A műsorkészítők és -fogyasztók viszonya is átalakul: hierarchikusból kétirányúvá és
barátivá válik. A tévéműsorok „fogyasztását” a nézők egyre kevésbé ünnepként, inkább kezdet és vég nélküli,
mindennapi gyakorlatként élik meg. Egyes háztartásokban a televíziót sohasem kapcsolják ki. A nézők egyre
individualizál-tabb és személyesebb utazásokat tesznek a képfolyam hátán; a tévékészülékek számának
megsokszorozódása azzal a következménnyel jár, hogy az esetek többségében az emberek nem közösségben,
hanem egyedül nézik a műsorokat. A műsorkészítőknek mindig új ötletekkel kell előállniuk, hogy fenntartsák a
nézők figyelmét. A nézettség megőrzését célzó eszközök egyike a televíziós „események” előzetes
beharangozása az írott sajtóban, illetve a csatorna más műsoraiban – ez az eszköz persze már a hagyományos
televíziózás előtt sem volt ismeretlen.
A tévéműsorok tartalmában és társadalmi funkciójában észlelhető változások nem kizárólag a média

fejlődésének logikájából következnek. A televíziózás átalakulása összefüggésben áll a társadalom életében és a
nyilvánosság működésében bekövetkező változásokkal is. Mind Olaszországban, mind a többi európai
országban a megelőző két évtized során felszámolódni látszanak a mindennapi élet nagy rítusai, a vallásos és
politikai összejövetelek. Ezzel párhuzamosan egyre fontosabbak lesznek a mindennapi életben a szociabilitás, az
udvariasság, az emberi kapcsolatok rítusai. A neotelevíziózás számot vet a változásokkal: nagy figyelmet fordít
a mindennapi életből vett rítusok reprodukálására. A talk-showk műsorvezetői olyan szalonokban fogadják
vendégeiket, amelyek a megtévesztésig hasonlítanak nézőik szalonjaira; meghívottaikkal családias hangvételben
társalognak; nézőiket arra buzdítják, hogy telefonon közöljék véleményüket; az is előfordul, hogy kiírják a
képernyőre a műsor nézettségi adatait. Általában véve elmondható, hogy nő az egyenes adások aránya. Ezzel
párhuzamosan kezd formát ölteni a „természetesség retorikája”. A műsorvezetők jólneveltsége és szófordulataik
gyakran kerülnek viták középpontjába – például Franciaországban, 1992–1993-ban. Egyre nagyobb az igény az
interaktivitásra – gondoljunk itt akár a valódi párbeszédre (a nézői telefonokra), akár a műsorvezetők által
használt gesztusnyelvre vagy az „önöknek köszönhetem, hogy itt lehetek”, „isten hozta nálam” vagy „boldog
vagyok, hogy itt lehetek” típusú szófordulatokra. Roppant fontos, hogy a néző képes legyen azonosulni a
műsorvezetővel. A műsorvezetőt ugyanis nem hírneve vagy rátermettsége, hanem a nézőkhöz való hasonlósága
legitimálja: az ügyes műsorvezető hihetővé tudja tenni a mindennapi élet és vendégszeretet megrendezett képeit.
A műsorvezetők azért válhatnak a neotelevíziózás központi alakjává, mert képesek „emfatikus, megszokott és
azonnal felismerhető kapcsolatot” kialakítani nézőikkel.
2.2.5. A francia televíziózás rendszertelen átalakulása

Az 1980-as években a francia televíziózás is komoly változáson megy keresztül. Átalakulásának menete
kétségtelenül számos közös vonást mutat az olasz kereskedelmi neotelevízió létrejöttének folyamatával, a
francia közélet bizonyos jellegzetességei azonban a műsorkészítés és a közösségi kommunikáció eddig
ismeretlen formáit honosítják meg a francia televízióban. Különösen nehéz megítélni a kábel- és műholdas
technológiában bekövetkező változások szerepét a francia televíziózás fejlődésében.
1968 májusát követően egyre többen kérdőjelezik meg a tájékoztatás kormányzati ellenőrzésének
létjogosultságát. A folyamat első lépéseként az 1974-es reform „modernizálja” az ORTF-et. A reform
következtében több hirdetés kerülhet képernyőre, a televíziók szabadabban vehetik igénybe külsős műsor-
készítők szolgálatait, enyhül a műsorok közvetlen felügyelete, modernizálódnak a szórakoztató műsorok – a
teljes liberalizáció kérdése azonban nincs napirenden. A parlament elutasítja azt a javaslatot, amely
engedélyezné, hogy a regionális adók hirdetésekből tartsák fenn magukat, az ötlet elfogadása ugyanis a helyi
sajtó anyagi erőforrásait sodorná veszélybe. Néhány vidéki városban kísérleti jelleggel megkezdődött a
televíziós hálózatok kiépülése, ez a folyamat azonban rövidesen megtorpan. A baloldal hatalomra kerülése
1981-ben teljesen új, noha ideológiailag igen bonyolult helyzetet teremt. A köztársaság új elnöke megígérte,
hogy támogatni fogja a televíziózás liberalizálását, és ígéretének megfelelően engedélyezi (a hordozótól
függetlenül) a magáncsatornák létrejöttét. A parlamenti többség legbaloldalibb része azonban ellenszenvvel
fogadja az újonnan kiépülő televíziókat, amelyeket az ország kulturális identitása ellen irányuló fenyegetésként
értékel. A multinacionális társaságok által sugárzott műsorok a közvélekedés szerint is nehezen
összeegyeztethetők a francia baloldal ideológiájával és hagyományos politikai kultúrájával. Sokan egyenesen
attól félnek, hogy az új televíziók műsorai veszélyesek lehetnek az ország politikai stabilitására és belső
egyensúlyára. A baloldal tehát gyanakvással tekint a műsorsugárzó műholdakra, amelyeket a „Coca-Cola
kultúra” terjesztésével vádol, de nem fogadja sokkal szívesebben a kábeltelevíziókat sem.
143
(1950–1995)
2.2.6. 1981: a kábeltelevíziózás kiépülésének ellentmondásos folyamata

Franciaország tehát 1981-ben vág bele az igen eredeti, üvegszálas kábeltelevízió kiépítésébe. A programot
támogató pártkoalíció nagyban emlékeztet a gaullista évek nagy technikai beruházásai körül bábáskodó politikai
szövetségekre. A telekommunikációs kísérletek nemzeti kutatóközpontjában készült tervek megvalósítását egy
telekommunikációs mérnökökből álló testület segíti. A program résztvevőinek legfőbb célkitűzése, hogy
nemzeti szinten uralják a legmodernebb, a francia ipar javára működtetett technológiákat, ugyanakkor olyan
televíziós rendszert építsenek ki, amely képes lehet gátat vetni a kereskedelmi kultúra áradatának. Az
üvegszálak indusztrializálásában a franciák számos sikert könyvelhetnek el, a hálózatok kiépítésében azonban
nem minden sikerült várakozásaiknak megfelelően.
A hálózatok kiépítését célzó tervek elválaszthatatlanul összefonódnak bizonyos társadalmi és politikai

célkitűzésekkel. A program megálmodói olyan kommunikációs formák kialakításán fáradoznak, amelyek
szakítanak a hagyományos – a közönséget az audiovizuális termékek passzív befogadójának tekintő – modellel.
Elsődleges célkitűzésük, hogy interaktív rendszerekre támaszkodva olyan, eddig ismeretlen kommunikációs
gyakorlatot honosítsanak meg, amely lehetővé tenné a polgárok (legalábbis bizonyos csoportjaik) bevonását a
műsorok (legalábbis bizonyos részeik) készítésének folyamatába. A nemes társadalmi célkitűzésnek azonban
egyelőre nincsenek meg a technikai feltételei. Az üvegszálak rendszere nem képes biztosítani az interaktív
kommunikációt, sőt a hagyományos képtovábbítás terén sem különösebben hatékony. Ráadásul a helyi
hálózatok működését szabályozó, komplex jogi felépítmény a legkevésbé sem ösztönzi együttműködésre a
folyamat szereplőit. A helyi önkormányzatok jogosultak ugyan a műsorkészítő társaságok ellenőrzésére, ám
nem rendelkeznek az ehhez szükséges gyakorlati ismeretekkel és tudással. A különféle helyi szolgáltatók
(például a víz- és csatornahálózatok) részt kívánnak venni a televíziós hálózatok működtetésében, ami azonban
ellentétes a televíziós rendszerek kiépítésével megbízott és a helyi konkurenciára gyanakvással tekintő nemzeti
telekommunikációs hivatal érdekeivel.
Mintha ez nem volna elég, a választóiknak újabb és újabb tévécsatornákat ígérő önkormányzati képviselők is
türelmetlenkednek. A hálózat országos kiépítésének finanszírozásával megbízott nemzeti telekommunikációs
hivatal (a városoknak sem a munkálatok ütemezésébe, sem a pénzügyi kérdésekbe nincs beleszólásuk) kísérletet
tesz a fejlesztési terv módosítására, a költséges üvegszálak helyettesítésére hagyományos, koaxiális kábelekkel,
ami egyben a konkurenciában rejlő veszélyeket is mérsékelné. A váltásra 1984-ben, a konzervatív erők
hatalomra jutásakor kerül sor – közben azonban a helyzet megváltozott.
Az állampolgároknak tett ígéreteit minél gyorsabban beváltani szándékozó kormányzat 1984-ben sugárzási
engedélyt ad egy újonnan létrejött, előfizetéses rendszeren működő csatornának, a Canal Plusnek, amely az első,
még fekete-fehérben sugárzó csatorna ósdi Very High Frequency (VHF) hálózatát éleszti újra. Bár a TDF1
rendszerű közvetlen műholdas sugárzás – amely úgy működött, hogy előfizetőit a programcsomag vételére
alkalmas kis antennákkal látta el – teljes technikai csődnek bizonyul, nyilvánvalóvá válik, hogy a jövő a gyorsan
fejlődő műholdas képtovábbításé. A Télécom 1 nevű műholdat elsősorban telefonbeszélgetések és adatok
továbbítására lőtték fel. Az adatátviteli piac pang ugyan, az újonnan létrejött magán-tévécsatornáknak azonban
egyre nagyobb szükségük van a képeket a helyi rövidhullámú átjátszóállomások felé továbbító műholdakra.
Néhány kisebb technikai módosítás után a Télécom 1 a kormány által engedélyezett magánadók első számú
képtovábbítójává válik. A kormányváltást követően a politikai vezetés magánkézbe adja a televízió első
csatornáját, majd 1985-ben engedélyezi egy új csatorna létrehozását (amelynek tulajdonosai között ott van
Silvio Berlusconi is). Ezekben az években tűnik fel a fiatalok érdeklődésére számot tartó M6 is, amely
kezdetben szinte kizárólag zenét és sorozatokat sugároz. A kábellel való ellátottság aránya azonban továbbra is
roppant alacsony Franciaországban, ami komoly pénzügyi nehézségeket okoz. A kábeltelevíziók csak a
kilencvenes évek közepén válnak jelentős piaci szereplőkké.
Mindeközben megsokasodnak a műholdas csatornák Európában. Az 1970-es években életre hívott Eutelsat
telekommunikációs szervezet eredetileg a telefonbeszélgetések célba juttatásával foglalkozott, mivel azonban
egyre jelen-tősebb igény mutatkozik a televíziós képek továbbítására, 1994-ben fellőnek egy új, kizárólag a
képtovábbítást szolgáló műholdat is. Az utóbbi években je-lentősen megnőtt a műholdak sugárzási kapacitása,
ami azt jelenti, hogy a kábelhálózattal el nem látott vidékek lakói (és azok, akik jobban szeretik közvetlenül
fogni az adást) a kereskedelmi forgalomban beszerezhető kis parabolaantennák segítségével, mindenféle
közvetítő nélkül élvezhetik a műsorokat. Az európai országok túlnyomó többségében komoly igény mutatkozik
a Törökországból vagy a Maghreb országaiból érkező műholdas adások vételére. A műholdas vagy
kábeltelevíziós „programcsomagok” összeállítása komoly kereskedelmi vitákra ad okot: az érdekelt felek
gyakran kényszerülnek újratárgyalni a megállapodásokat. 1995-ben további lehetőségek nyílnak meg a fejlődés
előtt: a numerikus televízió csatornáinak köszönhetően jelentősen mér-séklődnek a képtovábbítás költségei, ez
pedig azt jelenti, hogy új szereplők tűnhetnek fel a televíziózás piacán.
144
(1950–1995)
2.2.7. Mit sugározzon az új francia televízió?

A technika fejlődésével párhuzamosan a műsorok tartalma és formája is folyamatosan megújul. A legfontosabb
újításnak a tematikus csatornák (fiatalok csatornája, sport- és zenerajongók csatornája vagy éppen a
mozirajongók és a régi sorozatok kedvelőinek ízlését kiszolgáló csatornák) jelentkezését tekinthetjük. Mivel
azonban a reklámpiacot továbbra is a kínálat túlsúlya jellemzi, ráadásul a nézők túlnyomó része hű maradt a
hagyományos adókhoz, a tematikus csatornák többsége komoly anyagi nehézségekkel küzd. Sokuk csak azért
nem szűnik meg, mert tulajdonosaik, a fejlődés jövőbeli lehetőségeiben bízva, meg kívánják őrizni nehezen
megszerzett sugárzási engedélyüket, amely önmagában is komoly piaci érték. A tematikus csatornák térhódítása
előtt tornyosuló legfontosabb akadályt a nemzeti nyelvek és kultúrák jelentik. Néhány többnyelvű társadalomtól
eltekintve, a nyelvi-kulturális tényező továbbra is nagy szerepet játszik. Az európaiak nem szívesen néznek
külföldi adókat, és a reklámszakemberek sem jeleskednek a „nemzetek feletti” hirdetések előállításában. Nem
lehet például ugyanúgy hirdetni a tejtermékeket Nápolyban és Koppenhágában: Észak-Európában a tejtermékek
minden további nélkül köt-hetők férfiakhoz is, délen ugyanez az eljárás azonban igen kockázatos volna. A
piacot továbbra is a hagyományos csatornák uralják. Az 1990-es évek elejétől kezdve megfigyelhetjük, hogy a
tematikus csatornák is egyre színesebb, egyre változatosabb műsorokat kínálnak. A hagyományos (akár állami,
akár magán-) csatornák műsorkínálata is jelentős változásokon megy keresztül, ami nem is csoda, hiszen
ezeknek az adóknak is alkalmazkodniuk kell a versenyhelyzethez.
Nehéz általános leírást adnunk azokról a műsorokról, amelyek legfontosabb jellemzője, hogy szüntelenül
alkalmazkodniuk kell a nézőközönség igényeihez. Európában is meghonosodnak az amerikai mintára készülő
nézettségi felmérések. A TF1 folyamatosan szondázza közönségét, műsortervét pedig a statisztikák (mennyiségi
és minőségi) eredményeihez igazítja. Bár a többi csatorna nem rendelkezik ilyen kifinomult közönségfigyelő
eszközökkel, az audiométer nyújtotta lehetőségekkel mindegyikük él. A szóban forgó szerkezet nemcsak az
adott műsor össznézettségének felmérésére alkalmas, hanem képes egyenként is azonosítani a kísérletben részt
vevő, kilétüket egy gomb megnyomásával felfedő nézőket. Az ötletes találmány feleslegessé teszi a
hagyományos, ám nehezen feldolgozható „televíziónaplót”. Mindemellett a csatornák szívesen alkalmazzák a
telefonos közvéleménykutatást is. Az itt bemutatott eszköztár segítségével a tévécsatornák mindig friss és
naprakész nézettségi adatokkal rendelkeznek, így jóval hatékonyabban és pontosabban tudják meghatározni
egyik vagy másik műsor célközönségét. A rendszer még a műsorokat videóra rögzítő, majd később megtekintő
és a zappingoló (egyik csatornáról a másikra kapcsolgató) nézők adatait is képes feldolgozni.
Általában véve elmondható, hogy az olaszokhoz hasonlóan, a francia csatornák is elmozdulnak a

műsorcentrikus televíziózástól a fluxustelevíziózás irányába. A tévékészülékek árának csökkenése azzal a
következménnyel jár, hogy a családi és kollektív tévénézést felválthatja az egyéni tévézés. A távirányító
elterjedése megkönnyíti a zappingot. Az amerikai és olasz kereskedelmi televíziókhoz hasonuló neotelevíziózás
térhódítása, valamint a műsorok teljes átalakulása következtében az 1980-as években újra felszínre kerülnek a
következő kérdések: mi jellemzi a televíziót mint médiumot? Milyen társadalmi következményekkel jár a
televízió sikere? Tanulmányozni kezdik a televíziónak a szórakoztatóiparban betöltött szerepét, a „tükör-
televízió” és az info-tainment (a „szórakoztatva tájékoztatás”) fokozatos térhódítását, valamint a valóság és a
fikció határvonalának elmosódását.
Az 1980-as évek televíziózását továbbra is a tömegfogyasztás jellemzi. 1975 után a franciák kétharmada
mindennap, átlagosan heti tizenöt órát televíziózik. Tíz év leforgása alatt kismértékben növekszik az az idő,
amelyet egy francia a televízió előtt tölt (1972-ben napi 132 perc; 1985-ben már napi 145 perc). A fogyasztás
csak 1994-ben kezd stagnálni. A hagyományos (tehát nem tematikus) csatornák nézőközönségéről nehéz bármi
közelebbit mondani: az kétségtelen ugyan, hogy az idősebb korosztály elsősorban délutánonként néz televíziót,
a különböző korosztályokhoz és foglalkozási kategóriákhoz tartozó nézők fogyasztási szokásai között azonban
olyan aprók az eltérések, hogy komoly következtetések nem vonhatók le belőlük. A tömegtelevíziózás
társadalmi következményeivel foglalkozó első elemzések szinte kizárólag a kulturális elit félelmeit tükrözik. Az
európai értelmiségiek ugyanazokra a kérdésekre keresik a választ, mint az amerikai kutatók, akik már jó ideje
azt vizsgálják, milyen hatást gyakorolnak a televízió műsorai a társadalmi modellekre, illetve a közvélemény
alakulására.
Számos tanulmány vizsgálja például, hogy a képernyőn látható erőszakos jelenetek elszaporodása erőszakos
cselekedetekre ösztönzi-e a fiatalságot. A kérdésre nem kapunk egyértelmű választ, ráadásul a kereskedelmi
adók számára a tét túl nagy ahhoz, hogy könnyű legyen elfogulatlan és szenvedélyek-től mentes véleményt
alkotnunk az ügyben. A legtöbben úgy vélik, hogy a fiatal nézők képesek megkülönböztetni az ábrázolás
különböző formáit a valóságtól, sőt a televízióban látott erőszak kiváltotta katarzis hozzájárul ahhoz, hogy
elutasítsák a valódi erőszakot. Azt sem szabad persze elfelejtenünk, hogy a hátrányos társadalmi és kulturális
helyzetű fiatalok kevésbé hajlanak az erőszak elutasítására, ráadásul ők a legfogékonyabbak az erőszak
145
(1950–1995)
televíziós ábrázolására. A nők, a feketék és a kisebbségek ábrázolását szintén számos tanulmány vizsgálja. A
műsorokat egyébként különféle nyomásgyakorló csoportok állandó ellenőrzés alatt tartják. Céljuk nem más,
mint az, hogy a sorozatok tartalmát, a műsorvezetők megnyilvánulásait, a reklámokban felhasznált képeket a
közvélemény mindig változó normáihoz igazítsák.
Az amerikai kutatások összecsengenek a televíziózás elemzésének egy másik hagyományával, amely

elsődlegesen az új médiumokkal kapcsolatos értékítéletekben fejeződik ki, és amely a televízió kritikája ürügyén
voltaképpen – egészen hagyományos módon – a populáris kultúra egészét bírálja.21 Az 1980-as években ez a
hagyományos kritika némileg módosult formában jelentkezik újra. Mivel a hagyományos értelmiségi elit kezdi
elveszíteni régi befolyását, a televízió „helyes” felhasználásáról a fogyasztó-polgárnak kell döntenie. Persze ez
az új keletű vélekedés nem tekinthető a régi szöges ellentétének: mindig vannak jó és rossz döntések, mindössze
annyi változik, hogy ezentúl a fogyasztó választ közülük.
Ebből a perspektívából tekintve nyilvánvaló, hogy a televízió kritikája valójában a tömegkultúra egészének a
kritikája. Az elemzők a televíziót a tömegkultúra engedelmes eszközének tekintik, és azzal vádolják, hogy az
egyént kiszakítja a társadalmi együttélés azon kereteiből, amelyekben az élmények és a tapasztalatok rendszerint
kiformálódnak. Ez az elemzés azonban nem felel meg a televíziózás valós gyakorlatának: a műsorok, amelyeket
lehet egyedül vagy éppen családi körben nézni, olyan értékítéletekre adnak alkalmat, amelyek a társadalmi
együttélés szélesebb keretei között teremtik újjá a képi tapasztalatot. A televízióra mint tömegmédiumra
vonatkozó értékítéletek egyébként is a hagyományos elképzeléseket tükrözik, amennyiben a népet gyermekként
ábrázolják. Az uralkodó elemzés szerint a kereskedelmi televíziók műsorait tehát a súlytalan örömöket hajszoló,
azokat passzívan befogadó egyedek „fogyasztják”. A szellem pallérozására teljesen alkalmatlan tévéműsorok
minden erőfeszítés nélkül befogadhatók, ráadásul egyre közönségesebbek – nyilvánvaló, hogy a
tévénézőfogyasztók ízlését ugyanazokkal a terminusokkal írják le, amelyeket a szellemi elit már a modern kor
kezdete óta használ a nép jellemzésére. Érdekes, hogy a fenti értékítéleteket maguk a nézők is magukévá tették:
mivel tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy mi elfogadható az elit számára, és mi nem az, saját tévénézői
magatartásukról is az elit által használt terminusokban gondolkodnak.
A televízió társadalomra gyakorolt „hatásával” és a tömegkultúra kritikájával foglalkozó elemzések mellett az

elmúlt tíz évben olyan tanulmányok is születnek, amelyek az új médiumra sajátosan jellemző társadalmi és
kulturális gyakorlatokat vizsgálják. Az olasz és amerikai modellt követő „új televíziózás” franciaországi
színrelépését követően számos tanulmány vizsgálja, hogyan illeszkedik a televízió a mindennapi élet
gyakorlatába, illetve milyen közéleti szerepet tölt be. E könyvben csak néhány kérdést szándékozunk érinteni:
hogyan és mikor vált véglegessé, hogy a televíziózás a szabadidős tevékenységek közé tartozik? Milyen
következményekkel járnak a valóságshow-k és a tükör-televíziózás? Hogyan mozdul el a tájékoztatás
fokozatosan a szórakoztatás irányába?
2.2.8. A kikapcsolódás modellje

Az 1980-as évek nagy átváltozásának első és legjelentősebb tanulsága, hogy a televíziózás talán végleg a
szórakoztató-szabadidős tevékenységek körébe sorolódik. Noha az ismeretterjesztő és kulturális célzattal életre
hívott tematikus csatornák egyre gazdagabb kínálattal jelentkeznek, a televízió szórakoztató jellege mégis
elfogadottá válik.22 Az elmúlt két évtizedben a nézők nemcsak egyre több szabadidőre tettek szert, de emelkedett
átlagos műveltségi-iskolázottsági szintjük is. A tematikus csatornák megjelenésével színesedett a műsorkínálat
is. Ennek ellenére vitathatatlannak látszik, hogy a nézők elsősor-ban mint a kikapcsolódás eszközére tekintenek
a televízióra. A nemzeti statisztikai intézet felmérései is azt bizonyítják, hogy a közönség a munka utáni
felüdülést keresi a televíziózásban. A televíziósok sztrájkja idején a sajtó a „kikapcsolódáshoz való jogot”
emlegeti; televízió és szellemi erőfeszítés ösz-szeegyeztethetetlen fogalmak. A televízió a kikapcsolódást
szolgálja. Ez magyarázza a sorozatok, a sportközvetítések, a vetélkedők sikerét, illetve a munka világával
kapcsolatos adások, az iskolatelevízió és az ismeretterjesztő műsorok kudarcát, és ezért küzd oly nagy
nehézségekkel az interaktív televíziózás a meghonosításával pedig szorgosan kísérletező országokban,
Japánban, az Egyesült Államokban, Kanadában vagy Franciaországban. A televízió tehát véglegesen a
szabadidős tevékenységek közé sorolódik, ez azonban nem zárja ki a nézői részvétel bizonyos formáinak
fejlődését.
2.2.9. A valóságshow-k, avagy a tükör-televíziózás
21
Jean-Louis Missika – Dominique Wolton: La Folle du logis. Paris, 1983.
22
Pierre Chambat: La télévision terminal moral. Réseaux, különszám, 1991, 143.
146
(1950–1995)
A francia televíziózás nagy átalakulásának legjelentősebb epizódjai közé tartozik a valóságshow-k feltűnése az
1990-es években, a kereskedelmi és állami csatornákon. Pierre Chambat és Alain Ehrenberg 1993-ban a
jelenség olyan elemzésével áll elő, amely túllép a televízióval kapcsolatos, hagyományosnak mondható
értékítéleteken: egy esettanulmányból kiindulva vizsgálják a valóságshow-k sikerének rejtett összetevőit, illetve
összefüggését a társadalomban zajló változásokkal. Az 1980-as években a műsorok fejlődése mind
Franciaországban, mind Olaszországban az eddig egymástól elkülönülő műfajok összeolvadása felé mutat. A
közéleti és a privát, a politikai és a személyes, a jelen-tős és a nevetséges összekeveredni látszik az új típusú
műsorokban.
Az új televíziózás kulcsfiguráivá a félig újságíró, félig szórakoztató szerepkört betöltő műsorvezetők válnak.
Ezentúl nem lehet határt húzni a komoly és a jelentéktelen történések közé: a híradókban egyre több
jelentéktelen, ám színes hírről számolnak be, a politikusok pedig attól sem viszolyognak, hogy
varietéműsorokban lépjenek fel. A főműsoridőből kiszorulnak a politikai adások, helyüket vetélkedők veszik át.
A valóságshow-k diadalmenete ezt a folyamatot mutatja és jelképezi egyben. Főhőseik a nézők milliói közül
kiválasztott mindennapi emberek, s ami a képernyőre kerül, az az ő magánéletük: a szerelem, szex,
szülőgyermek kapcsolat, házasélet, emberi tragédiák. A műsorve-zetők a nézőket is aktív részvételre ösztönzik,
gyakran felhívják őket a színpadra, de telefonon, minitelen keresztül is kifejezhetik érzéseiket, tanácsokat
adhatnak, véleményezhetik, sőt akár még segíthetik is a szereplőket.
A valóságműsorok feltűnésére a közösségi élet új formáinak kialakulása, illetve a tévéműsorok belső átalakulása
szolgál magyarázattal. Az új típusú adások azért lehetnek olyan sikeresek, mert a harmincas évek
mozifilmjeihez hasonlóan lehetővé teszik a nézők számára, hogy újragondolják a világot és benne a saját
helyzetüket. Nem a véletlen műve, hogy a valóságműsorok éppen az 1980-as években tűnnek fel
Franciaországban, hiszen mind a társadalomban, mind a televíziózásban bekövetkező változásokat képesek
integrálni. Olaszország példáján már láttuk: a neotelevíziózás legjellemzőbb ismertetője-le, hogy a nézőt állítja a
műsor középpontjába. A televízió „részvételi” médiummá válik, ami azt jelenti, hogy a műsorkészítők akkor
végzik jól a dolgukat, ha képesek fenntartani a (távkapcsolóval a kezében a tévé előtt üldögélő, bármely
pillanatban csatornát váltani kész) néző figyelmét. A tévésorozatok készítői is a nézői szokások
figyelembevételével tervezik meg filmjeik szerkezetét: a sorozatokban az események igen lassú tempóban
követik egymást, és mivel nagy szerep jut a párbeszédeknek, a cselekmény akkor is érthető, ha a néző nem
szegezi tekintetét a képernyőre. A passzív néző kikerül a média képzeletvilágából, helyét a részvételen alapuló
televíziózás foglalja el, amely arra szólítja fel a nézőt, hogy valósítsa meg önmagát, legyen a műsorok
főszereplője.
Ugyanezekben az években a közélet is komoly változásokon megy keresztül. Az állam mind kevésbé képes
irányítani polgárainak egyéni sorsát. A politikusok egyre kisebb tekintélynek örvendenek, a polgárok egyre
kevésbé várják el, hogy problémáikat különféle intézmények oldják meg helyettük. A hagyományos erkölcsi
kategóriák veszítenek jelentőségükből. Az egyén egyedül találja magát egy atomjaira hullott társadalomban. Az
emberek mind kevésbé tudják, honnan merítsék az egyéni vagy társas viselkedés mintáit, hiszen a hagyományos
intézmények (egyházak, iskolák, szakszervezetek, pártok vagy éppen a család) már nem jelentenek széles
körben elfogadott igazodási pontot. Az egyén ezentúl a televízióból, a képernyőn látott és minden közösségben
megvitatott történésekből tudhatja meg, hogyan kell adott helyzetben viselkednie. Ez a valóságműsorok igazi
terepe. „Az emberek a rendelkezésre álló nyersanyagból építik fel az életüket, márpedig a nyersanyag
legnagyobb részét, sajnos és szerencsére, a televízió szállítja nekik.”23
2.2.10. Tájékoztatás és szórakoztatás összemosódása

Mivel a közélet bizonyos formái szoros kapcsolatban állnak a televíziózással, a televízió nagy átalakulása nem
hagyhatja érintetlenül a híradóműsorokat sem. Az átmenet során a televízió oly sikeresen kényszeríti rá a
társadalomra saját (minden médiumra jellemző) fejlődési logikáját, hogy a közéletnek még a televíziótól távol
eső szférái is komoly változáson mennek keresztül. Az átalakulás okai elsősorban technikaiak: az 1990-es
években az informálás eszközei óriási fejlődésnek indulnak. A hordozható kamera térhódításának köszönhetően
az operatőrök gyorsabban és olcsóbban forgathatnak. A tévéhíradók szerkesztői tehát egyre több hírt tudnak
képekkel illusztrálni. Újsütetű aranyszabályuk szerint a híradók nem számolnak be olyan eseményről, amelyről
nincs képanyaguk. Ez persze azzal a következménnyel jár, hogy kénytelenek újra- és újra felhasználni azokat az
eredeti szövegkörnyezetükből kiragadott képi dokumentumokat, amelyek már nem utalnak semmiféle időben és
térben pontosan behatárolható eseményre, egyszerűen csak a kommentár képi aláfestésére szolgálnak.
23
Pierre Chambat – Alain Ehrenberg: Les reality shows, le nouvel âge télévisuel? Esprit, 1993. január, 5–31.
147
(1950–1995)
Az 1960-as évek híradóinak képi világát a realizmus és egy sajátos nyelv jellemezte. A riportok a környezetet, a
szituációt és a cselekményt egymással szoros összefüggésben ábrázolták. A pontosan meghatározott helyen és
időben forgatott riportok főszereplői olyan személyek vagy közösségek voltak, akik vagy amelyek harcban
álltak környezetükkel, a többi emberrel vagy éppen saját magukkal. Minden riport valamiféle drámai helyzetre
épült. Az „új típusú” tévéhíradó képei már jóval kevésbé kötődnek egy adott helyzethez, 24egyik adásból
átkerülhetnek a másikba, az éhínséget, a háborút, a balesetet szimbolizálva. A híradókban felhasznált képek
talán éppen a televízió archívumából kerülnek elő, s választékuk oly bőséges, hogy egy idő után nincs már
jelentősége, milyen konkrét esemény alkalmából vették fel őket.
A híradóképek piaca szigorúan üzleti elvek szerint működik. Létrejöttének köszönhetően felborulnak a nagy
hírügynökségek között a 19. század óta fennálló erőviszonyok. Egy vitából, amelyet a nyolcvanas évek elején az
Unesco rendezett, kiderül, hogy az információk forrása nagy általánosságban az iparosodott Észak, a déli félteke
országai pedig a legjobb esetben is csak egy olyan diskurzus tárgyául szolgálnak, amelyet képtelenek
ellenőrizni. Az Öbölháború televíziós megjelenítése jól illusztrálja, hogyan is tesznek szert a különböző
tévécsatornák az általuk leadott képekre. Az amerikai hadsereg egy magánkézben lévő amerikai hírtelevíziónak,
a CNN-nek adja át a hadművele-tekről való tudósítás kizárólagos jogát.25 A világ televíziós csatornáit (köztük a
francia adókat) tehát CNN houstoni központja látja el képekkel, illetve igény esetén kommentárokkal is. A
különböző médiumokat természetesen senki nem akadályozza meg abban, hogy más forrásokra támaszkodva –
az Izraelben vagy Szíriában tartózkodó francia katonai erők vagy az archívumok segítségét igénybe véve – a
CNN-étől eltérő szellemben próbáljanak beszámolni az eseményekről. Bár saját tudósítóik a hadműveleti
területektől csak meglehetősen távol állomásozhatnak, a tévécsatornák mindent megtesznek annak érdekében,
hogy képeiket saját kommentárjaikkal kísérhessék. Ehhez természetesen állandó műholdkapcsolatra van
szükség, márpedig mivel igen kevés műhold képes kapcsolatot teremteni a Perzsa-öböl térségével, egy-egy
tudósítóra igen kevés idő jut. Franciaországban az államhatalom osztja fel az országos csatornák tudósítói között
a „műholdas hozzáférési időt”.
Azt mondhatnánk, hogy ezekben az intézkedésekben voltaképpen nincsen semmi újdonság. A különféle
konfliktusok résztvevői már a 19. század óta tisztában vannak az információ piaci és propagandaértékével, a
hírforrások és a hírek továbbítására szolgáló eszközök ellenőrzésének fontosságával. Az érintett hadseregek már
1914-ben is odafigyeltek a frontvonalaikon felvett képekre (amelyeknek közzétételét meg is tiltották); a spanyol
polgárháborúban a szemben álló felek pedig kizárólag a „baráti” tudósítók számára szolgáltattak információt. A
képek manipulálása – kiretusált részletek, hamis dátumozás – mindig együtt jár a kormányok azon törekvésével,
hogy befolyásolni próbálják a hazai közvéleményt. Ebből a szempontból a vietnami háború csak történelmi
balesetnek tekinthető: sohasem fordult még elő, hogy egy újkori hadsereg ennyire elvesztette volna a kontrollt
az információ felett.
Vitathatatlanul új elem azonban, hogy az információ ellenőrzése rövidesen az információ megrendezésévé fajul,
még később pedig egyenesen a média igényeinek megfelelően alakítják a valóságot. Az Öböl-háború során a
„szövetségesek” minden erőfeszítése arra irányul, hogy az eseményekről a hazai közvélemény számára is
elfogadható képet fessenek: a beszámolók a háború technikai aspektusainak ábrázolására szorítkoznak,
sebesülteket (különösen amerikai sebesülteket) pedig egyáltalán nem mutatnak. A rákövetkező években az
amerikai hadsereg végrehajt néhány kevésbé jelentős katonai akciót, amelyek katonailag semmiféle nehézséggel
nem járnak ugyan, a közvélemény támogatását azonban nem nélkülözhetik. Előfordul, hogy ezen akciók
bizonyos had-műveleteit kifejezetten a média igényeit szem előtt tartva tervezik meg. Az amerikai haderő 1994-
es szomáliai partraszállását például úgy készítik elő, hogy a televízió minél kényelmesebben közvetíthesse. A
kedvező fényviszonyok kedvéért megvárják a hajnalt, majd először a kamerákat teszik ki, hogy jó szögből
vehessék a partra szálló katonákat. Később a panamai és haiti katonai akciókat is a média igényeit figyelembe
véve tervezik meg.
A televízió tehát nem elégszik meg a valóság hamis ábrázolásával – ami nem is jelentene különösebb
újdonságot –, hanem tevékeny részese lesz a valóság átalakításának. Ez a jelenség mind az egyes államok
demokratikus életére, mind a nemzetközi politikára nézve komoly következményekkel jár. 26 Az 1980-as évekre
a televízió már akkora hegemóniára tett szert, hogy amiről nem számol be, az a közvélemény számára
voltaképpen nem is létezik. A nemzetközi politikai és társadalmi élet szereplői, ha észre akarják vétetni
magukat, kénytelenek a tájékoztatás rendszerének igényeihez alkalmazkodni. Mivel a rendszer előnyben
részesíti az egyértelmű, könnyen felfogható, személyek köré szerveződő eseményeket, amelyekről röviden
24
Hervé Brusini - Francis James: Un nouveau régime de l’image dans l’information télévisée. Techniques etpolüiques de l’information. Dir.
Jérőme Bourdon és Cécile Méadel. Paris, 1987,141.
25
Paul Virilio: L’Écran de desert. Chroniques deguerre. Paris, 1991.
26
Régis Debray: L’État séducteur. Paris, 1991.
148
(1950–1995)
számolhat be, s amelyeknek drámai formát lehet adni, a valódi élet is kezd ezen sémák szerint szerveződni. Az
infotainment (szórakoztatva tájékoztatás) térhódítása gyökeresen megváltoztatja tehát a politikai intézmények és
az állam működését.
Mindennapos működése során az állam is arra törekszik ezután, hogy jól és könnyen kommunikálható
eseményeket „állítson elő”. Mivel a közigazgatás és az ügyintézés túl köznapi, túl rutinszerű, és semmiképp sem
számít elég látványos tevékenységnek, elengedhetetlenül szükséges, hogy az állam jól kommunikálható
képekben számoljon be ténykedéséről. Az illetékesek elsőd-leges célja már nem az adott probléma valamiféle
megoldása (ha ugyan az volt valaha is), hiszen az mindig újabb elégedetlenséget szülhet; mindennél fontosabb,
hogy problémamegoldó bizottságot hozzanak létre, és az élén le-hetőleg közismert személyiség álljon. A
bizottsági elnök kinevezése, majd a munka végeztével a bizottsági jelentés átvétele kitűnő médiaesemény lehet,
hiszen egyértelmű, röviden bemutatható és egy személy köré összpontosul. A problémák átfogó elemzésének és
módszeres, hosszú távú megoldásának jóval kisebb a hírértéke az eseményközpontú tájékoztatásban.
A tájékoztatásban bekövetkező változások gyökeresen átalakítják a kormányzók és a kormányzottak viszonyát

is. A modern demokráciában a kormányzók a televízió segítségével kommunikálnak megbízóikkal. A
kommunikáció elsődleges színtere a nyolcórás híradó, de a politikusok más műsorok-ban – konkrét kérdések
kapcsán rendezett vitákban, újságírók által vezetett politikai adásokban – is megnyilvánulhatnak. Rövidesen
kialakul a politikai adások sajátos rituáléja – az elnökjelöltek választást megelőző vitája külön műfaj –, amely
mindenkor kénytelen alkalmazkodni a televíziózás fejlődésének általános irányvonalához. Mivel a televíziózás
fejlődésére általában jellemző a magán- és a közszféra határának elmosódása, számos politikai műsort a
közszereplők otthonában vesznek fel: a végeredmény nem mindig egyezik meg a műsorkészítők várakozásaival,
amint ezt a Questions à domicile (mondjuk: Politikusok házikabátban) példája is mutatta.27
A műsor deklarált célja az volt, hogy felkeltse a politikai viták iránt közönyös fiatal, városi lakosság
érdeklődését. A műsorkészítők úgy gondolták, ha a politikus otthonában forgatnak, az bensőséges, családias
jelleget kölcsönöz majd a beszélgetésnek. A műsor azonban nem a városi fiatalokat, hanem a vidéki, idősebb,
inaktív közönség tetszését nyerte el. Azok a nézők, akik eddig nem ítélték magukat kellőképp tájékozottnak
ahhoz, hogy markáns politikai ítéletet alkossanak egyik vagy másik politikusról, most már kompetensnek
érezték magukat, hogy lakókörnyezetük alapján megítéljék őket. A kódrendszerek azonban igen eltérőek
lehetnek, és egyes nézők egészen váratlan jelentéseket olvastak ki bizonyos jelekből. Az értelmiségi voltát
hangsúlyozó fiatal miniszterelnök lakásában hanyagul szétszórt könyvek például nem a kivételes műveltség,
hanem a rendetlenség és a gondatlanság érzetét keltették bizonyos nézőkben.
Mivel választóik televíziós fellépéseik alapján ítélik meg őket, a politikusok kezdenek figyelni az arculatukra. A
Chicagói Iskola szociológiai tanításaiból bizonyos, erre szakosodott ügynökségek kialakították a kommunikáció
tudományát. Mára mindenki, a nézők egy része is, tisztában van a kommunikáció alapszabályaival: kék ing,
rövidre vágott haj, kedves mosoly és konfliktuske-rülő magatartás. Az 1995-ös francia elnökválasztást megelőző
televíziós vita megmutatta, hogy a formai kontroll mennyire lehetetlenné teszi az érdemi megnyilatkozást: mivel
a jelöltek mindegyike tisztában van azzal, hogy nem szabad agresszívnak mutatkoznia, imázsa védelmében
kénytelen fontos politikai kérdésekben is engedményeket tenni ellenfelének.
A politikai élet jellemző formáiban, azaz a demokrácia működésében meg-figyelhető átalakulás fontos
kísérőjelensége a tájékoztatás „megfertőződése” a szórakoztatás bizonyos elemeivel, ami pedig a politikai vita
hagyományos formáinak kiüresedését vonja maga után.
2.2.11. A tájékoztatás és a látványosságként felfogott világ

Az 1980-as évek bizonyos eseményei után már nemcsak a szakértőket, hanem a széles nagyközönséget is
érdekelni kezdte a kérdés. A nyolcórás híradó egy fiatal francia minisztert – civil foglalkozása szerint orvost –
mutatott, amint vállán egy zsák rizzsel kilép a repülőgépből Afrika földjére. A nyilvánvalóan beállított kép a
humanitárius szervezetek kultúrájára utal: mivel csak akkor tudnak segíteni, ha szüntelenül új meg új
adományozókat képesek meghatni, azaz meggyőzni a jótékonyság szükségességéről, érthető, hogy kénytelenek
voltak beletanulni a megrendítő és lényegre törő képek előállításába: egy csont és bőr afrikai asszony próbál
felkapaszkodni egy dombra, egy árva kisfiú, amint éppen… Mindezzel – talán akaratuk ellenére – jelentősen
hozzájárultak a „szórakoztatva tájékoztatás” térhódításához.
27
Brigitte Le Grignou – Erik Neveu: Émettre la réception. Préméditation et réceptions de la politique télévisée. Réseaux. Sociologie de la
télévision: France, különszám, 1991, 65–100.
149
(1950–1995)
Az afrikai kontinens legutóbbi háborúiról – például a ruandai vérengzésről – már kizárólag az infotainment
szellemében számolt be a média. Az események hagyományos elemzésével már nem találkozhattunk a
képernyőkön. A híreknek szentelt néhány percben és a képek kiváltotta érzelmek áradatában nincs helye a
politikai elemzésnek és a visszapillantásnak. Mi az oka az éhínségnek? Milyen történeti, gazdasági, katonai
okokra vezethető vissza? Túl hosszú és unalmas volna alaposan elemezni a helyzetet, ráadásul aligha lehetne
konszenzusra jutni a hosszú távú megoldást illetően. Márpedig a nyolcórás híradóban, amely egyébként is egyre
inkább látványosságnak tekinti a világot, nincs idő hosszú elemzésekre. Az adott témákban rendezett viták is
kiüresednek: túl kevés idő jut egy-egy résztvevőre, akik egyébként sem szívesen használnak dokumentumokat
mondandójuk alátámasztására. Egy 1995-ös felmérés, amely azt vizsgálta, hogyan számolnak be a francia
tévécsatornák a környezeti problémákról, ugyanerre a következtetésre jutott. A felmérésből kiderült, hogy még a
legambiciózusabb csatornák sem készítenek olyan elemző műsorokat, amelyekben helyet kapnának a kérdés
szakértői. A környezeti problémákról szinte kizárólag szerencsétlenségek (földrengések, robbanások,
hajótörések) kapcsán esik szó, a képeket kísérő kommentárok pedig az emberi tényezőre, a szubjektív
véleményekre, az események kiváltotta érzelmekre összpontosítanak. Összességében elmondható, hogy a média
képtelen elszakadni attól az ősrégi klisétől, amely az embert az ellenséges természettel folytatott állandó
harcában ábrázolja.28
Vajon mindebből arra a következtetésre kell-e jutnunk, hogy a televízió természeténél fogva alkalmatlan az
elemzésre? Igaz volna, hogy a televízió, a csábítás médiuma, nemcsak a közvélemény manipulálására, hanem a
demokrácia hagyományos formáinak kiüresítésére is képes? Érdemes elidőznünk ennél a feltételezésnél, amely
az 1960-as évek óta uralja a médiáról való gondolkodást.
2.3. A KOMMUNIKÁCIÓ ELMÉLETEINEK KRITIKÁJA

A televízió sajátos működésének, illetve a társadalomra gyakorolt hatásának elemzése része a tág értelemben
vett kommunikációelméleti gondolkodásnak, amely az 1960-as években megújulva jelentkezik. Az irányzat
legjelentősebb képviselője a média fogalmát teljességgel újraértelmező kanadai Marshall McLuhan. A McLuhan
műveiben meghatározott kutatási irány Franciaországban a mediológiába torkollik. A mediológiai kutatások két
irányból közelítik meg a média problémáját. Az egyik vonulat a médiát tartalmi szempontból vizsgálja, így
rövid úton a populáris kultúráról szóló diskurzussal egyesül. A másik vonulat, amely a média technológiai
sajátosságait próbálja meghatározni, az alábbi kérdéshez jut el: vajon természete vagy kultúrája van-e a
televíziónak?
2.3.1. McLuhan lángoló prózája

Az 1960-as években a médiakritika figyelme a média használatával kapcsolatos kérdésekről áttevődik a médium
természetének kérdésére. MacLuhan a „média” igen átfogó definíciójával áll elő. Meghatározása szerint a
technológia különféle vívmányait, a keréktől az elektromosságig, médiának, azaz testi határaink kiterjesztésének
kell tekintenünk, amely átstrukturálja fogékonyságunkat, s így voltaképpen meghatározza a világlátásunkat: „A
technika minden vívmánya testünk meghosszabbítása vagy öncsonkítása; és minden új meghosszabbítás új
viszonyt és új egyensúlyt alakít ki szerveink között, és további meghosszabbításokat igényel…” 29
Mindez azzal a roppant súlyos következménnyel jár, hogy az üzenet tartalmának voltaképpen nincs jelentősége:
maga az üzenethordozó technológia lesz az, ami jelentést hordoz. A média különféle tartalmakat hordozhat, és
különféle módokon használható, ez azonban a legkevésbé sem befolyásolja az emberi kapcsolatok természetét.
Valójában arról van szó, hogy „tulajdonképp tipikus eset, hogy valamely médium tartalma vakká tesz a szóban
forgó médium természete iránt […] A villanyfény és az elektromos áram ugyanis elkülönül a használattól,
mégis ugyanúgy küszöböli ki az idő- és térbeli tényezőket az emberi egyesülésben – mély azonosulást teremtve
– mint a rádió, a távíró, a telefon és a tévé…”30
Mivel a média gyökeresen átalakítja az emberi kapcsolatokat, a szellemi tevékenységek összességét és az

emberek világlátását, azt mondhatjuk, hogy óriási befolyást gyakorol a társadalmak jövőjére. A társadalmakat az
őket uraló médium természete szerint osztályozhatjuk. Umberto Eco a következő, igen poétikus leírását adja a
mcluhani konstrukciónak: „Az óra és az ábécé látható szegmentumokra aprózta az univerzumot, és ezzel véget
28
Libération, 1995. december.
29
Marshall McLuhan: Pour comprendre les médias. Paris, 1968, 65.
30
Marshall McLuhan Understanding the Media című művéből szemelvényeket közöl a Vége a Gutenberg-galaxisnak? című magyar nyelvű
kötet, Berényi Gábor fordításában. Budapest, 1985, Gondolat Kiadó, 261.
150
(1950–1995)
vetett a kölcsönös összefüggés muzsikájának”,31 míg a szóbeli (az írás megjelenése előtti) civilizációk még
képesek voltak fenntartani a csoport, az érzések és a kozmikus részvétel egységét.
Ami pedig az elmúlt negyven évben bekövetkezett változásokat illeti, McLuhan a médiumokat belső
természetük függvényében szándékozik osztályozni. Ne tévesszen meg, hogy McLuhan nem a köznapi
értelmében használja terminusait. Umberto Eco kísérletet tesz a szómagyarázatra: szerinte a mcluhani
nyelvhasználatban a „meleg” médium annyit jelent, hogy „lehetővé teszi a kritikus távolságtartást”; a hideg azt,
hogy „résztvevővé tesz”; a vizuális „írástudót” jelent, a „taktilis” pedig vizuálist; a távolságtartás „kritikus
elkötelezettséget” jelent, a részvétel pedig „hallucinatorikus el nem kötelezettséget”…32 A nyomtatvány, az írott
sajtó és a mozi tehát forró médiumok lennének, hiszen egyetlen érzékünket veszik igénybe, jól meghatározott
üzenetet juttatnak célba, a befogadót körülírható valóságelemekkel telítik, miközben mindössze egyetlen érzékét
hipnotizálják. Ezzel ellentétben a hideg médiumok kevésbé precízen meghatározott információkkal szolgálnak,
a réseket a befogadónak kell betöltenie, ehhez pedig minden érzékére szüksége van: a néző egy lényének
egészét mozgósító, globális hallucinációs folyamatban vesz részt. A televízió a tökéletes hideg médium.
McLuhan egyébként azon a véleményen van, hogy a tág értelemben vett elektronikus technológia nem egyik
vagy másik szervünket, hanem a központi idegrendszert helyettesíti; elsődleges terméke pedig az információ. Az
információ cseréjének általánossá válása túlhaladottá teszi az embereket a múltban egymással szembeállító
ideológiai-világnézeti különbségeket (McLuhan sok tekintetben a 19. századi utópisták szellemi örököse). A par
excellence hideg médium, a televízió eljövetele pedig lerombolja a gépi civilizáció (a Gutenberg-galaxis)
lineáris világrendjét, és az emberiséget az ősi-primitív világfaluhoz téríti vissza.
A médiumok hatékony működésének ilyetén elemzése vitathatatlanul érzékelés- és viselkedéspszichológiai

létjogosultsággal bír (a szem „elemez”, a hanggal kísért kép „elszédít”). Umberto Eco azonban joggal veti
McLuhan szemére, hogy az az állítása, mely szerint a civilizációk jellemzéséhez elég meghatároznunk az őket
működtető médiumot, enyhén szólva is vitatható. McLuhan a valóság különböző szintjeit állítja egymással
homologikus viszonyba. Márpedig a homológia, az analógia és az egybeesés nem tekinthetők logikai magyarázó
elveknek. McLuhan arra ösztönzi olvasóját, hogy oksági viszonyt tételezzen fel ott is, ahol valójában csak
egybeesésről lehet szó. Amikor például azt állítja, hogy a televízió eljövetelével megszűnik minden, ami lineáris
– a gyári futószalagtól kezdve a vállalati organigrammán keresztül a nők harisnyájának szabásáig –, valójában
semmit sem bizonyít, noha a kép kétségtelenül nagyon költői. Amikor kijelenti, hogy „az üzenet maga a
médium”, kimerítő elemzés helyett voltaképpen csak egy vitathatatlanul frappáns, ám túlzottan általános, épp
ezért semmitmondó kijelentéssel szolgál.
2.3.2. A mediológia
Mediológiai esszéjében Régis Debray33 a nagy előd gondolatmenetére támaszkodik. A média történeti
tipológiájaként olvasható művében a technikai és a társadalmi formák összefüggéseit keresi, a társadalmakat az
őket uraló média szerint osztályozza, az egyes médiumokat pedig a rájuk jellemző kommunikációs formák –
indexikus, ikonikus és szimbolikus – alapján különíti el egymástól. A kommunikáció folyamatában használatos
jelek ilyetén osztályzását az amerikai nyelvész, Peirce kezdeményezte még az 1950-es években. Peirce a jelek
három típusát különítette el: az index, az ikon és a szimbólum mind sajátságos jellemzőkkel rendelkeznek. Az
indexikus kommunikációban az üzenetet szinte lehetetlen megkülönböztetni hordozójától (illatok, ízek). Az
indexikus kommunikáció hajlamos összemosni az üzenet kibocsátóját és befogadóját (gondoljunk csak a
szóbeszédekre, a divatra vagy a reklámokra). Az ikonikus kommunikáció teljesen alkalmatlan a múlt, a jövő és
az irrealitás felidézésére, elsődleges terepe a jelen. Ikonikusan roppant nehéz kifejezni a tagadást és az általános
horderejű üzeneteket (hogyan illusztrálnánk például azt, hogy „minden ember egyenlő”?). Az ikonikus
kommunikáció nem képes kifejezni az összetett állításokat, az ugyanis a matematikát és az írást is felöle-lő
szimbolikus kommunikáció feladata.
A jelek efféle csoportosítására támaszkodva a médiumokat is osztályozhatjuk. A futballmeccsek és rockzenei

koncertek történései például az inde-xikus kommunikáció szép példái. Az egymás felismerését és a kollektív
identitás kiformálódását elősegítő indexikus kommunikáció felerősíti a csoportok összetartozás-érzését. Az
ikonikus kommunikáció (azaz a kép) jellemzi például a televíziót és a hirdetéseket. A kommunikációelméleti
közelítés segítségével könnyebben megérthetjük, hogyan működnek és miért egyszerűsítenek le mindent az
ikonikus médiumok, amelyek összetett üzenetek továbbítására, beható gondolkodásra és mély elemzésre
alkalmatlanok. A kommunikációelméleti közelítés arra is rávilágít, hogy a televízió nem pillanatnyi társadalmi-
31
Umberto Eco: „A cogito interruptus”. Az új középkor. Schéry András fordítása. Budapest, 1992, Európa Könyvkiadó, 168.
32
Uo. 178.
33
Régis Debray: Cours de médiologie générale. Paris, 1991.
151
(1950–1995)
gazdasági formájának köszönhetően képtelen összetett üzenetek továbbítására, azaz nem azért közvetít egyszerű
tartalmakat, mert mint tömegmédiumnak a tömegek figyelmét kell felkeltenie. A televízió olyan médium, amely
mozgó képeket sugároz; következésképpen természeténél fogva alkalmatlan az alapos elemzésre. A szimbolikus
kommunikáció (az ábécé, az írás, a matematikai szimbólumok) hordozói azok a médiumok (a nyomtatványok, a
könyvek, az újságok), amelyek alkalmasak a tények komplex elemzésére, és elbírnak akár bonyolult érveket is.
Ebből a szemszögből tekintve a dolgokat, minden indexikus elven működő médium (közérdekű események,
informális kommunikáció) szükségszerűen a kommunikációval (minden, ami egy közösséget összetart)
kapcsolódik össze. A szimbolikus elven működő médiumok (a távíró, a sajtó…) viszont a tájékoztatást
szolgálják. Ha egy természe-téből adódóan indexikus vagy ikonikus média (például a televízió) a tájékoztatással
kapcsolatos funkciókat kénytelen ellátni, nem szabad meglepődnünk azon, hogy az üzenetet saját működési
logikájának megfelelően alakítja át, azaz tájékoztatás helyett látványossággal (vagy legalábbis rövid, velős és a
képiségre építő szekvenciákkal) szolgál. Ha igazat adunk Daniel Bougnoux-nak, aki szerint „az oktatás lényege,
hogy a tanuló az indexektől eljusson a szimbólumokig”, minél iskolázottabbak vagyunk, annál kevesebb
szükségünk van indexikus jelekre a kommunikáció folyamatában. Itt válik nyilvánvalóvá, hogy a mediológiai
elemzés nem szakít a nyugati kultúra hagyományos hierarchiájával, amely szerint az írás a kultúra magasabb
fokán áll, mint a kép vagy a beszéd. Régis Debray is ezeket a hagyományos kategóriákat használja 1991-es
Cours de médiologie générale (Mediológiai előadások) című művében.34
Bizonyos hagyományosnak mondható vélekedésekkel azonban leszámol az új tudományág. Debray szerint nem
lehetséges a technikatörténettől, különösen pedig a kommunikációs technikák történetétől független eszme- és
gondolkodástörténetet írni. Mivel az eszmék saját erejükből nem képesek hatást kifejteni, vizsgálnunk kell
kialakulásuk és elterjedésük társadalmi, gazdasági és technikai feltételeit is. Mind technikai, mind társadalmi
szempontból elemeznünk kell a gondolatok áramlását megvalósító eszközöket; a kutatásnak tehát nemcsak a
nyomdászatra vagy a rádióhullámokon alapuló technológiákra kell figyelemmel lennie, hanem a képre, a
vallásos prédikációkra és a mun-kásgyűlésekre is. Külön kell tanulmányoznunk azt is, miképpen befolyásolják a
technikai eszközök az új gondolatok létrejöttét és terjedését. Meg kell próbálnunk átlátni, hogyan működik egy
adott társadalomban az ismeretek cseréje és a gondolatok áramlása, ehhez persze megbízható tudással kell
rendelkeznünk az információátvitel szolgálatában álló anyagi hordozókról, amelyek fejlettségi szintjét az adott
társadalom technikai, gazdasági és (széles értelemben vett) politikai jellemzői határozzák meg.
Gondolatmenetünk végére jutva az emberi történelmet három „médiaszférára” oszthatjuk: a „médiaszférák”
mindegyike olyan történetileg koherens egység, amelyet egy adott kommunikációs technológia ural, és a
domináns kommunikációs technológiának meg-felelő társadalmi-politikai konfiguráció jellemez, biztosítva az
adott társadalom szimbolikus és vallási egységét.
A beszélt nyelv és a kéziratos írás korának (a logoszférának) jellemző intézményei tehát a királyság, az egyház,
a hit és a szóbeli prédikáció; a nyomtatás médiaszférájának (a graphoszférának) az állampolgárok köztársasága,
a világi állam, a filozófia, a nyomtatvány és a választott vezetők felelnek meg; az utolsó, az audovizuális
médiaszféra (a videoszféra) jellemzői pedig a „katodikus” demokrácia, az esemény csábítása, a politikai
érzelmek győzelme a politikai értelem felett. A videoszférát uraló médium a televízió, a társadalom alapegysége
az egyén, az értelmet pedig elsöpri a hatékonyság. A me-diológia nemcsak koherens világmagyarázattal szolgál,
de igen találó gondolatkapcsolásokra is alkalmat ad. Érdemes azonban megvizsgálni az új tudományág alapjául
szolgáló eszmét, amely szerint a médiának „természete” van. Az utóbbi évtizedekben bekövetkező változások
azonban inkább azt sugallják, hogy a médiának nem annyira természete, mint inkább története van, és talán
éppen a médiatörténet segítségével érthetjük meg igazán jól a különféle médiumok társadalmi jellemzőit,
használatát és hatásait.
3. III. fejezet | A nyomtatvány az informatika korában

„Leginkább azon az elképesztő mennyiségű információn lepődtem meg, ami az újságokból, a magazinokból, a
könyvekből, a televízióból, a rádióból zúdult rám. Varázslatos volt, persze egy kissé félelmetes is. Úgy éreztem
magam, mint akit hosszas éhezés után lakomázni hívnak…”
(Arkagyij Sevcsenko: Szakításom Moszkvával)
A legújabb kort az jellemzi, hogy az új médiumok egyre kíméletlenebb versenyre kényszerítik a hagyományos,
írott médiumokat – a könyvet és az időszaki sajtót. A rádió, különösen a rádiós hírműsorok, már a két
34
Régis Debray: Cours de médiologie générale. Paris, 1991.
152
(1950–1995)
világháború között komoly versenytársai lettek az időszaki sajtónak. Ugyanezekben az években indul gyors
fejlődésnek a mozi, majd valamivel később a televízió, amelyek a tájékozódás és a szórakoztatás új lehetőségeit
nyitják meg a közönség előtt, elfordítva az embereket a nyomtatott betűtől. Az újonnan feltűnt médiumok
kihívására a sajtó kínálatának színesítésével, a megjelenések sűrítésével és különféle mellékletek kiadásával
próbál válaszolni.
3.1. AZ IDŐSZAKI SAJTÓ A JELENKORBAN (1950–1980)

A jelenkor időszaki sajtójának, különösen a napilapoknak két alapvető nehézséggel kell szembesülniük: hogyan
teremtsenek maguknak anyagi hátteret, és milyen tartalommal álljanak elő?
3.1.1. A liberalizmus, avagy az angol példa

Az ipari sajtó kiépülése roppant tőkeigényes folyamat,35 nem véletlen hát, hogy rövidesen megindul a
koncentráció folyamata is: több lap felett rendelkező kartellek jönnek létre, amelyek ésszerűsítik a nyomdai
munkát, és rövidesen bekebelezik versenytársaikat, az élethalálharcban fennmaradó lapok példányszáma viszont
megugrik. A folyamat először az Egyesült Államokban (a 19. század végén), majd Angliában indul be. A két
világháború között Angliában megjele-nő lapok túlnyomó többségét a három nagy érdekcsoport (az úgynevezett
Press Lords), a Harmsworth, a Beaverbrooke vagy a Berry tartja kézben. Az 1929-es gazdasági válság
felgyorsítja a koncentráció folyamatát: a recesszió következtében a hirdetési bevételek visszaesnek, így a
legtöbb lap kénytelen árat emelni, ami viszont a példányszám csökkenésével jár. Egyre több szerkesztőség
kényszerül feladni a versenyt, csak a legerősebbek maradnak talpon. 36
3.1. táblázat - A napilapok példányszáma, 1910-1980 (millió)
1910 1939 1979 7000 lakosra jutó

példányszám
Egyesült Államok 24,2 41,1 62,2 282
Nagy-Britannia 8 17,5 25,2 447
Franciaország 10 12 10,8 205
Számos lap működik ugyan Angliában, de többségük nem független: tizenöt országos napilap (a legnagyobb –
4,16 milliós – példányszámban a Sunt vásárolják), 540 helyi lap (a legkelendőbb a 220 ezer példányban eladott
Wolver-hampton Express) és kilenc vasárnapi újság alkotja a nemzeti piacot, amely a pénzügyi kényszereknek
köszönhetően erősen koncentrált. A legjelentősebb lapok és általuk a piaci forgalom túlnyomó része néhány
kiadói csoport kezében összpontosul. Ilyenek például a Mirror és a Daily Mail, Rupert Murdoch és a Pearson37
News Corporationje, a United Newspapers, az Independent News-papers, amelyekhez egy időben a Trafalgar
House38 is csatlakozott. A nehéz éveket követően az angol sajtó képes volt az újjászületésre: a példányszámokat
tekintve a britek kétségtelenül a világ élvonalához tartoznak. Az angol sajtó újjáéledését két okkal
magyarázhatjuk. Az egyik kétségtelenül a „populáris” jelzővel illetett, és a hagyományos sajtótermékeknél
alacsonyabb színvonalúnak ítélt tabloidok (bulvárlapok) sikere. Az öt, egyenként milliós példányszámú
napilapnak (amelyből négy tabloid) köszönhetően az angol sajtó összesített eladási statisztikái sokkal
kedvezőbbek, mint a francia lapoké.
3.2. táblázat - A jelentősebb angol napilapok példányszáma
Tabloidok (milli ó) Hagyom ányos napilapok (millió)
35
Bernard Voyenne: La Presse dans la société contemporaine. Paris, 1969.
36
A napilapok átlagos ára 1917-ben 10 centimes, 1920-ban 20 centimes, 1936-ban 30 centimes, 1938-ban 50 centimes, míg 1940-ben egy
frank.
37
A Financial Times és az Economist kiadója a bankszférában, a zsebkönyvek és regionális lapok kiadásában is érdekelt.
38
A Trafalgar élén Victor Matthews, egy igazi self-made man áll, aki 1977-ben vásárolja meg Lord Beaverbrook lapjait (a Daily Expresst, a
Sanday Expresst és az Evening Standardet. 1978-ban adja ki a Daily Start, amely 1910 óta az első tabloid Nagy-Britanniában.
153
(1950–1995)
Sun 4,16 Daily Telegraph 1,04
Daily Mirror 2,51 Times 0,55
Daily Mail 1,79 Guardian 0,4
Daily Express 1,34 Independant 0,28
A példányszámban megmutatkozó különbségeket árbeli eltérések magyarázzák: a Sun nem kerül többe 20
pennynél, amikor pedig a Times 45-ről 30 pennyre mérsékli egy lapszám árát, 46%-kal többet ad el.
Természetesen az ország határain túlnyúló anglofon piac szerepe sem elhanyagolható, különösen a speciális
lapok esetében: vegyük például a Financial Times-t, amely napi 170 ezer példányban kel el Nagy-Britanniában,
de még a nemzetközi kiadásból is gazdára talál 120 ezer példány. 39
3.1.2. A francia sajtó

Franciaországban még jó ideig nem kerül sor a kívánatos pénzügyi átrendeződésre. A francia piacot a következő
kiadói csoportok uralják: a Le Parisien libéré (az Amaury-csoport), a France-soir (Hachette) és a Paris-Match
című hetilapot kiadó Prouvost-csoport. Bizonyos közérdekű, minden sajtóterméket érintő ügyekben
(nyersanyagokkal kapcsolatos költségek, szállítás, bérezés) a Syndicat de la presse parisienne (Párizsi
Sajtószindikátus) jogutódjának te-kinthető Fédération nationale des journaux français (Nemzeti Sajtószövetség)
jár el. Az aranykornak azonban vége: a koncentráció eredményeként Párizsban is, vidéken is csökken a lapok
száma, az olvasótábor nem bővül, a hírújságok összesített példányszáma pedig stagnál – talán mert az olvasóikat
megtartani szándékozó lapok szigorúan őrzik semlegességüket, márpedig a semlegesség nem vonz új
előfizetőket. A vidéki lapok súlya rövidesen meghaladja a párizsiakét, ez pedig komoly gátja a további
koncentrálódásnak. Az 1994-ben 1,4 milliárd frankos éves forgalommal rendelkező Ouest-France, az 1,3-1,3
milliárd frankos üzleti forgalmat bonyolító La Voix du Nord és Sud-Ouest, valamint a 802 millió frankos Le
Midi libre bekerül az ezer legnagyobb francia ipari vállalkozás közé. A Hersant-csoport is a vidéki sajtóban
birtokolt pozícióira támaszkodva (övék volt a nantes-i Éclair) tesz szert egy országos napilapra (Le Figaro).40 A
francia sajtó legjellemzőbb vonása az országos napilapok viszonylagos gyengesége és viszonylag magas eladási
ára. 1994-ben a Le Monde kénytelen valamelyes visszaesést regisztrálni a megelőző évhez képest: a lapból
naponta 302 ezer példányt adnak el, ennek egyharmadát előfizetés útján. Mivel a lapot átlagban több mint 470
ezer példányban nyomják ki, a remittenda 26%. A lap megújulása 1995 januárjában új hirdetőket vonz, és javítja
az eladási statisztikákat is – azonban nem az előfizetők száma nő, hanem a számonként vásárlóké, ez pedig nem
csökkenti a bizonytalanságot.
Mivel a tájékoztatás szinte kiszorítja a sajtóból az elemzést, az újságok el-sődleges vetélytársai a hírekről szinte
azonnal beszámolni képes rádió (különösen a France-Info típusú adók létrejötte után), illetve a képekkel is
szolgáló televízió lesznek. A magazinok egyre gazdagabb kínálata mind szellemileg (a tájékoztató jellegű
magazinok mellett megjelennek a kikapcsolódás különféle formáit lehetővé tévő lapok, az 1953-ban, az
Egyesült Államokban alapított Playboytól kezdve egészen a nyolcvanas évek számítástechnikai lapjaiig), mind
gyakorlati szempontból (a tájékoztató jellegű hetilapot vásárlók a napilapokénál komolyabb cikkeket
olvashatnak: megindul tehát a természetes kiválasztódás folyamata, amelynek során az olvasók megpróbálják
kiszűrni a lényeges híreket az információk egyre áttekinthetetlenebb tömegéből) komoly alternatívája az
újságoknak. A médiumok közötti erőviszonyok kérdése azonban a legkevésbé sem egyértelmű, hiszen a
televízióval legjobban ellátott országok (különösen Japán) egyben a sajtótermékek legnagyobb fogyasztói is,
más esetekben pedig a napilapok példányszámának visszaesését a különféle politikai irányzatokhoz kötődő
folyóiratok (Franciaországban például a Nouvel Observateur) sikere ellensúlyozza. A statisztikai elemzések
mellett tehát nagy figyelmet kell fordítanunk a tartalmi kérdések vizsgálatára is.
3.2. AZ IDŐSZAKI SAJTÓ VÁLSÁGA ÉS A PÉNZÜGYI

CSOPORTOK MEGOLDÁSI KÍSÉRLETE (1980–1995)
Az újságkiadók nemzetközi szövetségének 1975-ös helyzetfelmérő tanulmánya bár nem kongat vészharangokat,
meglehetősen pesszimista hangot üt meg. A sajtónak a következő nehézségekkel kell megküzdenie: az újságok
39
A Times 34 állandó és 70 alkalmi tudósítót foglalkoztat.
40
Az Hersant-csoport részvétele a Cinq nevű televíziós csatornában szintén ráfizetésesnek bizonyult.
154
(1950–1995)
előállítása egyre költségesebb (ezt javarészt külső, a sajtó működésétől független okok, például a papír
beszerzési árának emelkedése magyarázza); a legtöbb országban zuhanni kezd a sajtótermékek átlagos
példányszáma (Európában 6,8%-os, míg az Egyesült Államokban 5,6%-os az elmúlt nyolc évben tapasztalható
visszaesés). A kommunista rendszer összeomlása véget vet a jórészt mesterségesen magasan tartott
példányszámok gyakorlatának: míg 1988-ban összesen 96 millió példányban, öt évvel később már mindössze 8
millió példányban jelennek meg különféle sajtótermékek a Szovjetunióban. Vannak azonban kedvező jelek is: a
japán sajtó feltartóztathatatlan térhódítása (az Asahi Shimbunt naponta több mint 10 millió példányban
értékesítik), a kedve-zőtlen eladási tendenciák megtorpanása számos országban (köztük Franciaországban). A
sajtótermékek pénzügyi hátterét már Émile de Girardin kora óta biztosító hirdetések – amelyeket az utóbbi
időben a televízió elorzott versenytársai elől – mostanában ismét nagyobb arányban jelennek meg az írott
sajtóban. A sajtótermékek arányosított világranglistáját a skandinávok vezetik: Norvégiában egy lakosra 610
eladott újságpéldány jut, míg Svájcban 592, Japánban 575, Svédországban és Finnországban 472. Az Egyesült
Államok a tizenötödik helyet foglalja el (226 példánnyal), míg Franciaország a huszonnegyedik (156).
3.2.1. Válság és koncentráció

Az 1980-as években a hagyományos időszaki sajtó valóban egyre több nehézséggel szembesül: a gazdasági
válság, a liberalizáció, az új médiumok konkurenciája együttesen aláássák a nyomtatott sajtótermékek pénzügyi
egyensúlyát. Az egyre kevesebb hirdetési bevétellel rendelkező lapok gyakran külső érdekcsoportok tulajdonába
kerülnek. A francia televízió 1994-ben már a hirdetési bevételek 32%-ával rendelkezik (ezzel Franciaországot
az uralkodó modellhez közelítve), de az írott sajtó helyzete sem romlik tovább, sőt valamelyest javul is. A
sajtótermékek jóval kisebb mértékben függnek ugyanis a hirdetők kegyeitől, mint az audiovizuális médiumok: a
Le Monde bevételeinek mindössze 25%-a származik hirdetésekből. Bár a folyóiratok helyzete kevésbé irigylésre
méltó (a Le Point bevételeinek 36%, míg a L’Express bevételeinek 51%-át adják a hirdetők), a televízió- és
rádióadók még náluk is sebezhetőbbek (a TF1 esetében ugyanez az adat 83%-os, az Europe 1 esetében 90%-os).
Mivel a média befolyásolásában érdekelt tényezők hatalmas tőkével rendelkeznek, a különféle médiumok
függetlenségének biztosításához hatékony szabályozásra van szükség. Franciaország két legnagyobb,
reklámtevékenységre szakosodott csoportja, a Publicis és az Euro-RSCG évi több tízmilliárd frankos (tehát a
tévécsatornákét és a periodikákét jelentősen meghaladó) üzleti forgalmat bonyolít. 41 A függetlenség megőrzése
néha igen költséges mulatság: a háborút követő években alapított német hetilap, a Zeit olyan komoly anyagi
nehézségekkel küzd (forgalma az 1949-es heti 80 ezerről 1952-re heti 40 ezer példányra esik vissza), hogy a
kiadó kénytelen kockára tenni személyes vagyonát a lap pénzügyi egyensúlyának helyreállítása érdekében. Két
alkalommal az is előfordul, hogy bizonyos társaságok, egyes termékeiket vagy a politikailag hozzájuk közel
állókat érő bírálatok miatt, megvonják támogatásukat egy laptól. A hirdetési bevételek fontosak ugyan, a
hirdetőknek azonban nem lehet befolyásuk a lap irányvonalára: a szociáldemokrata irányultságú hamburgi
hetilap mára a megbízhatóság és a függetlenség szimbólumává vált – persze ez nem jelenti azt, hogy versenyre
tudna kelni a Bild-Zeitunghoz hasonló, óriási példányszámban megjelenő tabloidokkal.
A kihívásokra adott válaszok a megelőző korokból már ismert receptet követik: egyes lapok eltűnnek, mások
felvásárolják vetélytársaikat vagy összeolvadnak velük, a vezetők szigorúan takarékos költségvetési politikát
folytatnak (megkísérlik csökkenteni a nyomdai és terjesztési költségeket, illetve hatékonyan felhasználni a
hirdetésből származó bevételeket), minél lejjebb próbálják szorítani lapok eladási árát, gyakran állami
támogatásért folyamodnak, és javítják a terjesztés hatékonyságát.42 Amikor az angol–holland Reed–Elsevier-
csoport kiszáll a hollandiai sajtóból, helyét a Perscombinatie (PCM) veszi át. Egyes becslések szerint, különféle
fúziókat követően a PCM a holland nemzeti sajtó termékeinek közel kétharmada (azaz napi 1,25 millió eladott
példány) felett rendelkezik. A befektetői érdekeket nem könnyű összeegyeztetni a szer-kesztőségek
függetlenségével: a PCM alaptőkéjének harmadát banki és biztosítói csoportok birtokolják. A Libération példája
azt mutatja, hogy az önrendelkezés sem kockázatmentes megoldás: az 1973-ban alapított lapban a munkatársak
42,5%-os részesedéssel rendelkeznek, a részvénytársaság azonban saját tőke híján állandó pénzügyi
nehézségekkel küzd. Ha egy-egy kisebbségi részvényes (esetünkben a Chargeur) tőkeemelés útján az eddiginél
nagyobb súlyra tesz szert, a munkatársakat azonnal aggasztani kezdi pénzügyi függetlenségük elvesztésének
lehetősége.
41
Az üzleti mutatók 1994-ben (milliárd frankban): Havas 37,8; Publicis 20; Euro-RSCG 12,1; Canal+ 9,6; TFI 8,4.
42
A francia sajtó komoly terjesztési problémákkal küszködik. Az olvasónak vagy el kell mennie otthonról, vagy meg kell várnia a postást:
kora délelőtt tehát semmiképp sem juthat hozzá kedvenc lapjához. Az angol vagy a japán előfizető már a reggeli mellett is olvashatja az
újságokat, a franciák viszont kénytelenek a rádióból vagy ritkábban a televízióból megtudni a reggeli híreket. Kevés lap rendelkezik saját
terjesztőkkel.
155
(1950–1995)
A nyugati demokráciákban a szerkesztőségek függetlenségét jogszabályok szavatolják, más törvényi

rendelkezések pedig azt hivatottak megakadályozni, hogy a koncentráció folyamatában egyik vagy másik
befektetői csoport domináns sajtópiaci szerepre tehessen szert – a kormányzatok különösen érzékenyek a
külföldi érdekcsoportok térhódítására. A kiépülő brit és amerikai sajtóbirodalmak példája azonban azt mutatja,
hogy néhány óriási (sajtótermékek, könyvkiadók és televíziók felett rendelkező) médiacsoport elég befolyással
rendelkezik ahhoz, hogy adott esetben megszerezzék a nemzeti kormányzatok támogatását kétes ügyleteikhez.
3.2.2. Tartalmi változások

Néhány esetben a struktúrák újjászerveződése és a pénzügyi koncentráció mellett jelentős tartalmi változásokat
is megfigyelhetünk: egyes laptulajdonosok a tartalmi változás szükségességét úgy értelmezik, hogy le kell
süllyeszteniük a megjelenő cikkek színvonalát, ami persze csak úgy lehetséges, ha lecserélik a szerkesztőségek
egy jelentős részét.
Rupert Murdoch életpályája a legjellemzőbbek közé tartozik. Az ausztrál származású Murdoch egy adelaide-i
laptulajdonos fia. 1953-ban, az atyai örökséget átvéve, a fiatalember új, „populáris” szellemű szerkesztési
elvekre támaszkodva megsokszorozza a lap példányszámát. Rövidesen felvásárolja lapja versenytársait,
amelyeket a már sikeres recept szerint szervez újjá: pár év leforgása alatt kiépíti a harmadik legnagyobb ausztrál
médiacsoportot, amely a repülésbe és főleg a televíziózásba is befektet. Az 1960-as évek végén Murdoch
kísérletet tesz – a déli féltekén már sikeresnek bizonyult – bulvársajtó-recept angliai működtetésére:
megvásárolja a News of the Worldöt és főleg a Sunt, az egykori szociáldemokrata irányultságú népújságot,
amelyet a konzervatív szel-lemiségű populista bulvársajtó prototípusává formál. Alaposan lemegy a lap árával,
miközben előfizetőket gyűjt, rendszeresen beszámol a pletykákról (különösen, ha a királyi családot érintik), és
gyakran közöl képeket alulöltözött vagy pucér nőkről. Mindezzel sikerül is alaposan megnövelni lapjai
példányszámát: rövidesen ő rendelkezik az angol sajtópiac harmada felett – a Times-t és a Sunday Times-t is
beleértve. A News Corporation lapjait egy hipermodern központban nyomják, és itt folynak a terjesztést
előkészítő munkálatok is – a központ beindítása miatt 4500 munkást bocsátottak el, a szakszervezet teljes
kizárásával.
Az 1980-as években a sajtómágnás egyre nagyobb érdeklődést mutat a televíziózás iránt: a konzervatív
kormányzat támogatásával megszerzi a hat tematikus csatornát felölelő angol Sky-hálózatot. Murdoch ezt
követően az Egyesült Államokat tünteti ki figyelmével: megvásárolja a XXth Century Fox stúdióit, és, ami még
ennél is fontosabb, 2000 filmes archívumát. A Fox televízió műsorai – a kisebb helyi tévéadókkal kötött
megegyezéseknek köszönhe-tően – az Egyesült Államok területének 98%-án foghatók; a társaság szorosan
felzárkózik a három piacvezető televízió mögé. A Fox TV átalakításakor Murdoch a nyomtatott sajtóban már
bevált receptet követi: fokozatosan felszámolja és játékfilmekkel, sorozatokkal és ipari méretekben előállított
rajzfilmekkel helyettesíti a hírműsorokat, rendszeresíti a valóságműsorokat stb. A birodalmat néhány újság és
folyóirat felvásárlásával egészíti ki; ezek a Mur-doch tulajdonába kerülő lapok lesznek Ronald Reagan
republikánus pártjának legmegbízhatóbb támaszai.
Noha néhány éve a Bertelsmann-nal szövetségben megvásárolta a németországi Vox-televíziót, az utóbbi időben
elsősorban a feltörekvő délkelet-ázsiai térség foglalkoztatja a sajtócézárt: megvásárolt egy hongkongi székhelyű
műholdas adót, amellyel mintegy ötven programot sugároz Kínában és a délkeletázsiai országokban. Mindenhol
az Ausztráliában, Angliában és az USA-ban már jól bevált bulvárreceptet alkalmazza. Ma már a News
Corporation a világ harmadik legnagyobb médiavállalkozása: éves forgalma eléri a 12 milliárd dollárt,
napilapjait 60 millió példányban vásárolják, s végül az emberiség egyharmadát a társaság látja el
tévéműsorokkal. A News Corporation elég befolyásos ahhoz, hogy a nemzeti kormányok és államok ne tudják
veszélyeztetni az érdekeit, ugyanakkor középszerű ideológiai színvonala rosszul leplezi konzervatív,
következetesen demagóg döntéseit, melyek kizárólag a nézettségi mutatók szolgálatában állnak. Korunk
jellemzője, hogy egyre több médium koncentrálódik egyetlen érdekcsoport, mi több, egyetlen ember kezében;
ez a folyamat azonban komolyan fenyegeti a véleménynyilvánítás szabadságát és a demokráciát.
3.2.3. A sajtó hatalma

A koncentráció folyamata felveti a sajtó valódi szabadságának kérdését: az új periodikák alapítása és
működtetése mára gyakorlatilag lehetetlenné vált. Mivel a fennálló érdekcsoportok hallgatólagos
együttműködése meggátolja az esetleges új versenytársak felbukkanását, a kisebbségi és ellenzéki politikai
irányzatok – akár egész nemzetek – túlnyomó többsége nem képes pozíciókat szerezni a sajtóban. A Watergate
típusú botrányok után világossá vált, hogy a sajtó szabadsága voltaképpen nem jelent többet a
sajtóvállalkozások szabadságánál. Lamennais cinikus megjegyzése időszerűbb, mint valaha: „A megszólaláshoz
156
(1950–1995)
való jogot csak az élvezheti […], akinek van aranya. Mi nem vagyunk gazdagok. A szegények maradjanak
csöndben!”
Az óriási befolyással rendelkező médiamágnások üzleti döntései a műsorok színvonalának csökkenéséhez

vezetnek, politikai szimpátiáik pedig az esetek többségében a konzervatívokhoz közelítik őket. 1993-ban az
olasz politikai elit minden korábbinál rosszabb hírbe keveredik: egymást követik a pénzügyi botrányok,
miközben az ország a világháború óta legsúlyosabb gazdasági válságát éli át. Egy évvel később a Fininvest-
csoport elnöke, Silvio Berlusconi győz a választásokon, kormányt azonban csak pártja, a Forza Italia, az Észak-
itáliai Liga és a neofasiszták együttes támogatásával képes alakítani. A Fininvest kezében lévő tévécsatornák
nagy szerepet játszottak a választási kampányban: folyamatosan becsmérelték a riválisokat, míg Berlusconiról
természetesen idealizált képet festettek.
Mintha mindez nem rejtene magában elég veszélyt a demokráciára nézve, az újságírók gyakran a fizikai
fenyegetettség állapotában kénytelenek dolgozni. Az „Újságírók határok nélkül” beszámolója szerint a
sajtószabadság csak az ENSZ-ben képviselt országok egynegyedében érvényesül maradéktalanul; 1994-ben
mintegy száz újságíró halt erőszakos halált; a helyzet különösen Algériában (két év alatt mintegy 50 újságírót
gyilkoltak meg) és a volt szovjet tagköztársaságokban (ahol a maffia óriási befolyással rendelkezik) elkeserítő.
A médiacsoportok világméretű uralma egyben az általuk közvetített civilizációs és nyelvi modell uralmát is
jelenti – a világban megjelenő kiadványok nyelvét és a fordításokat vizsgáló statisztikák hű tükörképét adják a
nyelvi és kulturális sorvadás folyamatának. Nézzük az ír példát: mivel az Irish Presst kiadó érdekcsoport súlyos
nehézségekkel küzd, nem lehet kizárni, hogy a közel-jövőben külföldi befektetők kezébe kerül az ír
önazonosság e fontos szimbóluma, amelyet Eamon de Valera alapított 1931-ben, és azóta is megszakítás nélkül
a leszármazottai irányítottak. Az sem vitatható, hogy a kanadaiak a Québecben többséget alkotó francia nyelvű
kisebbség által szorgalmazott és védelmezett kétnyelvűségre támaszkodva voltak képesek megőrizni nemzeti
önazonosságukat az amerikai dinamizmus ellenében is.
3.2.4. A „planetáris, állandó, azonnali és immateriális” rendszer

A média szélsőségesen liberális elvek szerint, kizárólag a gazdasági törvény-szerűségeket figyelembe vevő
működési rendszerét egy szerző a következő négy jelzővel jellemezte: planetáris, állandó, azonnali és
immateriális.43 A rendszer működésének kulcsfogalmai: a piac, illetve a piac „természetes” önszabályozása (ha
valamilyen módon megkísérelnénk garantálni a sajtó függetlenségét, azzal megbontanánk az egyensúlyt); a
dinamikus fejlődés feltételeként értelmezett verseny (amely az érdekek és a hatalom egyre nagyobb mértékű
koncentrációjához vezet), illetve az ésszerű munkamegosztás folyamatának végső állomásaként tekintett
globalizáció (amely lehetővé teszi a vállalatok számára, hogy minden eddiginél alacsonyabbra szorítsák a
bérköltségeket). A „kizárólagos és alternatíva nélküli gondolkodás”44 ezen eddig ismeretlen formája sokak
szemében új totalitarizmusnak tűnik, amely annál is veszélyesebb, mert bár leplezett, mégis mindenütt jelenvaló.
Mint a totalitarizmusok mindegyike – legyen bár szó arról, amely a történelem végső célját az osztályharc
megoldásában látja, vagy arról, amely az ezeréves birodalom létrehozásának szükségességét hangoztatja –, az új
totális ideológia is a „történelem végét” hirdeti, márpedig ezzel az állítással a legkevésbé sem érthetünk egyet.
Demokratikus eszményeink akkor érvényesülhetnek, ha a média világának szereplői (különös tekintettel az
időszaki sajtótermékekre) szabadon együtt-működhetnek a gazdasági élet más tényezőivel, méghozzá oly
módon, hogy mindeközben megőrzik függetlenségüket, szolgáltatásaik minőségét és sok-színűségét. Történelmi
tapasztalataink azt mutatják, hogy a média működésének ezen ideálja megvalósulhat a nyugati típusú
demokrácia keretei között – nem véletlen, hogy az újságírók, illetve különféle sajtóorgánumok függetlensége
továbbra is az amerikai filmek kedvenc témái közé tartozik.
3.3. NYOMTATÁSI TECHNIKÁK ÉS A NYOMTATOTT MŰVEK

OLVASÁSÁNAK GYAKORLATAI
3.3.1. Az új technikai paradigma
A 20. század második felében a nyomdászat két, egymásnak látszólag ellentmondó irányban fejlődik. A fejlődés
egyik iránya a tömegtermelésé: sok vállalatnak fontos, hogy minél több nyomtatványt minél rövidebb idő alatt
állíthasson elő. Az 1970-es és az 1980-as évek nyomdatechnikai csúcstermékei a Cameron nyomdagépek,
Manière de voir, 1995, no. 27. 6–7.

43
44
Noam Chomsky – Ignazio Ramonet: Como nos venden la moto. Barcelona, 1995.; Histoire etmédias: journalisme et journalistes français,
1950–1990. Dir. Marc Martin. Paris, 1991.
157
(1950–1995)
amelyek azonban csak azon cégek számára használhatók, amelyek rendszeresen nyomtatványok óriási tömegét
szándékoznak előállítani. Néhány Cameron-nyomdagéppel felszerelt műhely képes lenne kiadványokkal ellátni
egy Franciaország méretű fejlett, ipari országot – vegyük például a Saint-Amant-Mont-Rond nevű kisvárosban a
Bussière-üzemet, amely évi egymillió zsebkönyv előállítására elegendő kapacitással rendelkezik. A Le Monde
új nyomdájának (Ivry-sur Seine-ben) két svájci Wifag rotatív nyomdagépe van, amelyek együttesen óránként 70
ezer példányt képesek kinyomtatni az 56 lapos (ebből 16 színes) újságból. 45
Van azonban a fejlődésnek egy másik iránya is: a számítástechnika, illetve a számítógépes könyvkiadás
fejlődése elsősorban azokat a felhasználókat érdekelheti, akiknek rugalmas technológiára van szükségük. Az
1990-es évek közepén már minden kisebb kiadónak számítógépesített szerkesztősége lehet – amely egy
számítógépből, egy szövegszerkesztő és egy tördelő programból, egy szkennerből és egy lézer- vagy
ofszetnyomtatóból áll. Ez a különösebben nagy beruházást nem igénylő technológia képes megfelelni annak a
szakmai szabványnak, amelyet tíz évvel korábban nem sokan voltak képesek teljesíteni. A kisebb kiadók tehát
bátran kísérletezhetnek néhány ezres példányszámú kiadványokkal, a formai utómunkálatokat (enyvezés, vágás)
pedig kiadhatják alvállalkozóknak.
A grafikai iparban a düsseldorfi Druppa nemzetközi vásár jelent viszonyítási pontot. Az informatika
hatalomátvételéről tanúskodó vásár résztvevői megbarátkozhatnak a bemutatott újdonságokkal. A
szövegszerkesztő szoftverek fejlődésének köszönhetően mára az is lehetségessé vált, hogy az 1990-ben a
Maurice-szigeten alapított (és a roppant olcsó munkaerő áldásait élvező) Infoprint-cég szedje az újonnan
megjelenő francia kiadványok jelentős részét. Más cégeket is foglalkoztat tevékenységük áthelyezésének
gondolata, hiszen egyes távoli országokban igen olcsó munkaerőt találhatnak. Ugyanezt mondhatjuk el a
nyomdagépekről: az ötezres példányszámot meg nem haladó kiadványok előállítására sokkal alkalmasabbak a
kisebb és könnyebb gépek: a sokoldalú szerkezeteknek és a megbízható távközlésnek köszönhetően nem túl
jelentős anyagi befektetés árán is működtethető egy kiadó. Említsünk meg végül egy nagyon fontos újítást: az
ofszeteljárás egyre nagyobb mértékben képes nélkülözni a hagyományos lemezeket, hiszen szinte teljesen
numerikus módon működik. A szöveget és a képet numerikusan kódolják, majd tintasugaras (Xerox-eljárás)
vagy lézernyomtató segítségével reprodukálják. A nyomóforma és a papírhordozó között megszűnik a fizikai
érintkezés.46 Középtávon el-képzelhető, hogy az előkészített kiadványokból csak akkor és csak annyi példányt
nyomtatnak, ahány megrendelés érkezik. Ezzel az eljárással nemcsak az előállítási, hanem a kezelési és tárolási
költségeket is mérsékelhetnék az érdekeltek. A papír árának folyamatos emelkedése mindenesetre a kiadások
ésszerűsítésére ösztönzi a nyomdaipari vállalatokat.
Összességében elmondható, hogy a legmodernebb technikák, mind össze-tevőiket, mind végeredményüket

tekintve, igen árnyalt képet mutatnak. A kommunikáció eszközei ma már rendkívül rugalmasak: képesek óriási
információtömeggel megbirkózni, de az új technikák kisebb csoportok és közösségek, valamint világtól elzártan
élő emberek önmegvalósítását és -megismertetését is lehetővé teszik. Vitathatatlan, hogy a „nagy” médiumok
továbbra is kizárólag a gazdaságosságot szem előtt tartva működnek; a „nyomdászszakma” és a nyomtatáshoz
kapcsolódó gyakorlatok jelentős része azonban kívül esik az új média világán, épp ezért komoly lehetőségeket
nyújtanak az underground felhasználóknak – gondoljunk csak arra, hogyan használták a telefaxot a „pekingi
tavasz” leverésének ellenzői.
3.3.2. Új könyvformátumok: a zsebkönyv

A fejlődés hagyományos sémája szerint a termékinnováció követi és mintegy meghosszabbítja az eljárási
innovációt. Esetünkben a folyamat központi eleme a zsebkönyv, amely az 1930-as években tűnt fel Angliában
és az Egyesült Államokban, majd a háborút követő években indult el világhódító útjára. 1950-ben,
Németországban jelent meg, elég különös formában a RoRoRo-sorozat, amelyet gyenge minőségű papírra
nyomtak, a kiadványok lapjait csak ragasztották, és nem fűzték, valamint minden példány tartalmazott egy
füzetecskét, amely a Fox-cigarettákat népszerűsítette. A kiadványt 1 márka 50-ért árulták.
Bár Franciaországban már ezt megelőzően is történtek kísérletek a zsebkönyvsorozatok meghonosítására („Que
sais-je” [Mi vagyok én?] sorozat, 1941), a „Livre de poche” kollekció csak 1953. február 9-én, Pierre Benoît,
A., J. Cronin és Saint-Exupéry egy-egy művének megjelentetésével indul útjára. Az új sorozat márkajelzését
(„Livre de poche”) – amely csak a szókezdő nagy-betűben tér el a „zsebkönyv” köznévtől – az 1961-ben elhunyt
Henri Filipacchi találta ki. A sorozat sikere egyrészt a kitűnő terjesztési hálózatnak (a Messageries Hachette
infrastruktúráját használják), másrészt pedig azoknak a szerződéseknek köszönhető, amelyeknek értelmében
Le Monde, 13 764, XII.

45
46
Eric Le Ray: Histoire de l’offset en France, de l’analogique au numérique. DEA-dolgozat. Paris, IV, 1995, 2 vol.; Jean-François Gilmont:
Le livre, du manuscrit à l’ère électronique. Liège, 1993.
158
(1950–1995)
külső kiadók (elsősor-ban a Gallimard, egészen 1971-ig) engedélyt adnak a „Livre de poche”-nak kiadványaik
megjelentetésére. A kötetek átlagosan 60 ezer példányban jelennek meg, a szerzői jogok pedig kisebb anyagi
megterhelést jelentenek, mint a hagyományos könyvkiadás esetében. A sorozatban kezdetben havi négy mű
látott napvilágot, ez a szám azonban tíz év alatt tizenkettőre emelkedik. Bár az újítást számos kritika éri, a
piacon rövidesen megjelennek a versenytársak: a Flammarion 1958-ban indítja be a „J’ai lu” (Láttam) sorozatot;
a Presses de la Cité 1962-ben „Presses Pocket” néven kezdeményez kollekciót – mindkét sorozat kifejezetten
népszerű művekre szakosodik. 1972-ben, amikor az Hachette és a Gallimard útjai elválnak, ez utóbbi nemcsak
új zsebkönyvsorozatot – „Folio” –, hanem saját terjesztői hálózatot is létrehoz, Sodis néven. Az 1980-as
években 45 kiadó összesen 175 zsebkönyvsorozattal rendelkezik… Az üzleti siker vitathatatlan, nehéz azonban
megmondani, hogy a zsebkönyv milyen mélységben változtatta meg a kulturális szokásokat: „A zsebkönyv
voltaképpen az őt létrehozó rendszer foglya […], bebizonyította ugyan, hogy képes a komoly irodalmi művek
példányszámát megnövelni, és így az alkotókat közelebb hozni közönségükhöz, de továbbra is kizárólag a
hagyományos célközönséget szólítja meg.”47
Vajon képes-e a zsebkönyv új olvasók megszólítására? Vagy inkább a régi, hagyományos olvasók számára teszi
lehetővé, hogy több könyvet vásároljanak? Ezek rosszul feltett kérdések. Mivel a zsebkönyv arra szolgál, hogy a
nyomtatásban megjelenő kiadványok könnyebben és nagyobb számban járjanak kézről kézre, a változások
haszonélvezője még akkor is az egész társadalom lesz, ha nyilvánvaló, hogy a hagyományos szociokulturális
hierarchia nem fog egyik napról a másikra felborulni. Bár napjainkban enyhe visszaesés mutatkozik az
eladásokban (1984-ben összesen 137 millió, öt évvel később pedig évi 125 millió példányban keltek el a
zsebkönyvek, egy-egy kiadás átlagos példányszáma pedig 24 ezerről 17 ezerre esett vissza), a zsebkönyvek
diadala (a franciaországi könyvtermés egyharmadát teszik ki) vitathatatlanul összefügg a közép- és felsőfokú
oktatásban résztvevők számának emelkedésével.
Manapság a zsebkönyvkiadás pénzügyi egyensúlyát számos tényező fenyegeti. Elsőként az értékek és a

fogyasztási cikkek új hierarchiáját kell megemlítenünk: a könyvek, különösen a zsebkönyvek ára nagyobb
mértékben emelkedik, mint a bérek és más fogyasztási cikkek ára (1984 és 1989 között mintegy 47%-kal). Az
angolszász kultúra térhódításának korában azonban vannak ennél súlyosabb és veszélyesebb problémák is:
mivel a zsebkönyvek 80%-a újranyomás, a kiadott műveknek gyors ütemben kell cserélődniük, különben a
kiadók tevékenysége érdektelenségbe fullad. A zsebkönyvek sikere, legalábbis részben, a kurrens könyvek
kiadásán alapszik, márpedig a szóban forgó kiadványok létét éppen a zsebkönyvek veszélyeztetik.
3.3.3. A bizonytalan könyv: számítástechnika és hypermédia

Az 1980-as években olyan számítástechnikai újdonságok tűnnek fel, amelyeknek vannak ugyan közvetlen
nyomdatechnikai vonatkozásaik, kulturális je-lentőségük azonban még ezeknél is nagyobb. Az új eszközök új
körülményeket teremtenek a szellemi munka számára: a szerzők túlnyomó többsége a korai, de máris könnyen
használható személyi számítógépre (Apple stb.) cseréli hagyományos írógépét (vagy kézirataikat viszik
számítógépre, vagy már egyenesen képernyőre dolgoznak). Mivel a számítógéppel roppant könnyű javítani a
hagyományosan sok gondot okozó elütéseket, a szerzők jelentős időt takarítanak meg. A Macintoshok és a
Windowshoz hasonló szoftverekkel felszerelt személyi számítógépek megjelenése, elsősorban a
szövegszerkesztő programokba (Applewrite, majd Word) beépített új funkcióknak („kivágás-beillesztés”,
táblázatok használata, különféle formátumok, lábjegyzetek) köszönhe-tően, nagyon megkönnyíti a
„számítógépes írást”. Ezek a programok tartalmaznak a helyesírás ellenőrzésére és szinonimakeresésre
használható glosz-száriumokat is, a szoftvereket pedig úgy tervezték, hogy a szövegekbe minden különösebb
nehézség nélkül beilleszthetők illusztrációk, táblázatok, térképek és különféle ábrák. A nyomtató elterjedésének
köszönhetően az utolsó javításokat azonban továbbra is papíron végezhetik a szerzők.
Persze a számítógépes szövegszerkesztők használatának vannak hátulütői is: a közvetlenül képernyőre dolgozó
szerző nehezen lapozgathat vissza a már elkészült részekre; a „kivágás-beillesztés” technika terjedésének
köszönhe-tően pedig egyre több példát találunk az önismétlésre. Ráadásul a szerzők akaratlanul is hajlamossá
válnak arra, hogy szövegük terjedelmét a képernyő méretével vagy a leütések számával mérjék. A számítógép
használata az írásmódot, a stílust is befolyásolhatja, noha ebben a fontos témában még nem folytak komoly
kutatások. Végül azt sem hallgathatjuk el, hogy a szoftverek fejlődésével gyakran a szerzőkre hárulnak azok a
szövegszerkesztéssel kapcsolatos feladatok, amelyeket hagyományosan a nyomdászok végeznek: mivel a
szövegeket közvetlenül a Word lemezről nyomtatják, az előállítási költségek mérsék-lődnek, a többletbevételt
pedig a kiadók zsebelik be, azzal a kétes indoklással, hogy olyan speciális műveket is hajlandók kiadni,
amelyeket hagyományos technikákkal csak nagy ráfizetéssel lehetne előállítani. Előfordul tehát, hogy a
47
Jean-Paul Sartre: Culture de poche et culture de masse. Les Temps modernes, 1965. április–május, 1994–2001. A folyóirat ezen számában
további, szintén a zsebkönyvekkel foglalkozó cikkeket is találhatunk.
159
(1950–1995)
szerzőnek nyomdakész állapotban kell leadnia művét, azaz rá marad az oldalszerkesztés feladata, amelyben
persze segítségére vannak a PageMakerhez hasonló szoftverek. Igaz lehet ugyan, hogy az előállítási költségek
csökkenése teszi lehetővé olyan könyvek kiadását, amelyek kizárólag alacsony példányszámban adhatók el, a
műfajok és a kompetenciák keveredése azonban valószínűleg senkinek sem jó: a szerző kénytelen képzettségétől
elütő szerkesztési munkálatokat végezni, a kiadónak pedig rá kell ébrednie, hogy a végtermék, az elkészült
kiadvány kivitele nem éri el a hagyományos módszerekkel kiadottak szintjét.
A nagyközönség egyelőre keveset érez a változásokból: a számítógépes írásra és szövegszerkesztésre

támaszkodva a kiadók hagyományos, papírra nyomott termékeket, újságokat és könyveket állítanak elő. Az
1990-es évek eleje óta vitathatatlan sikereket arat a multimédia, különösen a CD-ROM: ha eladási mutatóit
szembeállítjuk a nyomtatványok forgalmának viszonylagos stagnálásával, könnyen arra a következtetésre
juthatunk, hogy a könyv királyságának vége.48 Engedtessék meg azonban, hogy ez utóbbi ítéletet két
megjegyzéssel árnyaljuk: először is, ami a kérdés technikai aspektusát illeti, a számítástechnikai eljárások
fejlődése a legkevésbé sem összeegyeztethetetlen a hagyományos hordozóval, a papírral, amint ezt a
nyomdászat legújabb fejleményei és a grafikai tervezés új szervezeti keretei mutatják. A dolgot gyakorlati
szemszögből vizsgálva szembetűnő, hogy a multimédia hatékony működte-téséhez meglehetősen komoly
infrastruktúrára van szükség; noha komoly erőfeszítések árán próbálják megteremteni a szükséges technikai
feltételeket (a laptopok elterjedése, csatlakozók kialakítása különféle köztereken, interaktív tájékoztató eszközök
stb.), az új eszközök továbbra is meglehetősen önállótlanok.
Vegyük például a szövegek numerizációját, amely valóban lehetővé teszi, hogy a szerverrel (például egy
nemzeti könyvtár szerverével) kapcsolatot teremteni képes – és persze a megfelelő technikai eszközökkel
(számítógép, modem és szoftverek) felszerelkezett – érdeklődő akár a saját szobájában olvashassa a kívánt
szövegeket vagy szövegrészeket.49 Persze nem különösebben kellemes dolog képernyőn olvasni szövegeket, és
azt sem hallgathatjuk el, hogy komoly kiadásokkal jár a szükséges technikai felszereltség beszerzése – 1995-ben
mindössze 500 ezer francia háztartásban volt CD-olvasóval is ellátott számítógép. Végül, de nem utolsósorban:
a kérdés jogi vonatkozásai még a legkevésbé sem rendezettek.
A CD-ROM-ra másolt, informatizált könyv minden bizonnyal nagy jövő előtt áll: 1994-ben 450 ezer, míg 1995-
ben 1,5 millió példányt adtak el belőle. A Franciaországban eladott CD-ROM-ok jelentős része kulturális
tartalmat hordoz (más országok piacai a játékokat részesítik előnyben). Az új hordozó viszonylagos sikere
persze nem értelmezhető a hagyományos nyomtatvány el-tűnésének előjeleként. A CD-ROM igen hatékonyan
képes kiszolgálni mind a kutatókat, mind a szabadidős felhasználókat: lehet rajta egyszerűen szöveget olvasni,
de megnyithatók további szövegablakok is (a főcikkből kiindulva el-érhetők más cikkek, és a bibliográfiai
hivatkozásokat vagy az életrajzi adatokat is könnyen megtalálhatjuk), az olvasás képekkel és hangokkal
gazdagodhat, de vannak a CD-ROM-nak kifejezetten a tudományos kutatásban használható funkciói is (például
ki tudja számolni egy-egy kifejezés előfordulásának gyakoriságát). A megosztható képernyőkön különösen
hatékonyan működ-nek a fent említett alkalmazások: közelről megszemlélhetők egyes képek vagy képrészletek
(Le Louvre, Nicolas Poussin stb.), összehasonlíthatók egy szöveg (például a Biblia) különféle változatai. A
Jeruzsálemi Biblia című CD-ROM így a régi, Christophe Plantin antwerpeni nyomdájából kikerült poliglott
Biblia szerkesztési elvei szerint épül fel. Más kiadványok szótárak, enciklopédiák, esetenként pedagógiai
kézikönyvek (például nyelvkönyvek) hagyományos szerkesztési mintáit követik: a CD-ROM a hasonló
tartalmak ideális hordozója lehet. A CD-ROM azonban megköveteli az adatok és a felhasználói viselkedés
programozhatóságát és tervezhetőségét: a számítógépes hordozók kizárják a véletlent, nem engednek teret tehát
a felhasználók leleményeinek: „A kezdeti álmélkodás elmúltával feltűnnek az új eszköz korlátai. […] Egy CD-
ROM nem több adatok sajátosan rendszerezett sűrítményénél, […] elektronikus szuperkatalógusnál […]. A CD-
ROM nem szolgál valódi újdonságokkal, csak formailag jelent újítást. […] Az új eszköz kevesebb szabadságot
nyújt, mint a meg-előző nyomtatványok, hiszen felhasználói kénytelenek a mások által kiötlött működési elvek
szerint eljárni.”50
3.3.4. Olvasatok és olvasási szokások

Egy 1995 februárjában végzett közvélemény-kutatás adatai szerint a megkérdezettek 50%-a nem ragaszkodik
különösebben a papírra nyomtatott könyvhöz. Az összképet árnyaló szociokulturális kutatás a következő
48
Mindenki számára nyilvánvalóak az új típusú hordozók bizonyos diszfunkciói. Bizonyos párizsi bevásárlóközpontok a hagyományos
tájékoztató táblákat elektronikus képernyőkkel helyettesítik. Márpedig a képernyő egyszerre csak egy ügyfelet képes kiszolgálni, ráaadásul
sokkal több időt vesz igénybe az információhoz jutás. A vasúti menetrendek használatát pedig kifejezetten megnehezítette a hagyományos
nyomtatott füzetek eltűnése, illetve felváltásuk az elektronikus eszközökkel.
49
Minden internetfelhasználó közvetlenül tanulmányozhatja a Francia Nemzeti Könyvtár katalógusát (BN-Opale), sőt további szolgáltatások
is elérhetők a hálózaton keresztül. A közeljövőben valószínűleg maguk a numerikus művek is elérhetők lesznek interneten.
50
Philippe Dagen: Le Monde, 1994. november 10., III.
160
(1950–1995)
alapvető ellentétre világít rá: az új médiumok pártján állnak a negyvenévesnél fiatalabb, közép- vagy alsóközép-
osztálybeli férfiak (munkások és alkalmazottak). Kétféle, egymástól jól elkülöníthető olvasóközönség azonban
hű marad a hagyományos könyvhöz: egyrészt a populáris regények olvasói (javarészt nők és nyugdíjasok stb.),
másrészt pedig az igényes, magas havi jövedelemmel ren-delkező olvasók, vállalati vezetők, orvosok,
ügyvédek.51
Az új médiumok tehát sok tekintetben kiegészítik, gazdagítják a lehetséges olvasási szokásokat (a kérdést más
szempontból figyelve természetesen inkább a negatív aspektusok szembetűnők). Nem áll szándékunkban bírálni
a hagyományos médiumok védelmezőit – láthatjuk, hogy egy szociokulturáli-san behatárolható réteg továbbra is
ragaszkodik a könyvhöz –, ám nem fogadhatjuk el azon alaptalan vélekedésüket, mely szerint a különböző
médiumok kibékíthetetlen ellentétben volnának egymással, mi több, kizárnák egymást. Az egyén olvasási
szokásai összefüggenek a társadalmi ranglétrán elfoglalt helyével, hiszen egyfelől az átlagjövedelem
növekedésével arányosan a kultúrafogyasztás olyan lehetőségei nyílnak meg előtte, amelyekből a szegényebb
rétegek ki vannak zárva; másfelől pedig, ahogyan azt Pierre Bourdieu kutatásai bizonyítják, a pénzügyi és a
társadalmi tőke mellett a kiváltságos társadalmi rétegek harmadik ismertetőjegye a kulturális elkülönülés. 52 Noha
a könyvek jó ismerői nem aratnak automatikusan és feltétlenül iskolai és társadalmi sikereket, azért
valószínűsíthetjük, hogy a nyomtatott könyv, legalábbis rövid és középtávon, továbbra is a kulturális
felemelkedés legfontosabb eszköze és feltétele. Avagy nem mondhatjuk-e, hogy paradox módon csak az
irodalmi művelt-séggel rendelkezők képesek felszabadulni ezen műveltség kötöttségei alól? André Gide
megrökönyödve tapasztalta, hogy az első világháborús frontról hazatérő katonák irodalmias közhelyekben
számolnak be élményeikről: „Súlyos tévedés volna azt hinni, hogy a kevéssé művelt emberek spontánabb
módon vagy őszintébben viselkednek […]. A háború kezdetén […] emlékszem, mennyire meghökkentünk,
amikor a közkatonák – akiktől igaz tanúságtételt vártunk volna – ugyanazokat a frázisokat pufogtatták,
amelyeket naponta olvastak az újságokban: érzelmeiket teljesen alárendelték az újságnyelv kötöttségeinek,
szavaikból tehát nem következtethettünk valódi érzéseikre.” 53
Az olvasói magatartások sommás tipológiája az olvasás háromféle gyakorlatát különíti el. Az első csoportba a
banális (ám gyakran roppant intenzív) olvasás tartozik: ezzel a kifejezéssel azt az olvasási gyakorlatot illetjük,
amely során az új médiumokat a legkevésbé sem ismerő kultúrafogyasztók minden irodalmi értéktől mentes
műveket olvasnak. A felhasználók egy másik csoportja enged az érdekes külsejű és feltételezhetően játékos
tartalmakat hordozó új médiumok csábításának. Ebbe a csoportba túlnyomórészt azok a fiatalok tartoznak, akik
nem kötődnek az öregesnek és elavultnak ítélt, illetve az iskolai kényszerekhez kapcsolódó, hagyományos
könyvekhez. Létezik egy harmadik csoport is, amelynek tagjai képesek elmerülni a hagyományos könyves
kultúrában, ha azonban a szükség úgy hozza, nem ijednek meg az új médiumoktól sem. A kép igazából csak egy
egész emberöltő múltán, a 2010-es, 2020-as években fog kitisztulni. Középtávon az informatika nem felváltja,
hanem új aspektusokkal gazdagítja az írást és a nyomtatást (kivéve a játékokat és az adatszolgáltatást, ahol
voltaképpen lezajlott az új médiumok hatalomátvétele): jelen pillanatban a CD-ROM teljesen alkalmatlannak
tűnik arra, hogy fikciós műveket olvassunk rajta, bár azt sem szabad elfelejtenünk, hogy térhódítása minden
bizonnyal változásokat hoz majd az irodalmi alkotás folyamatában – a tekintélyes Société des gens de lettres
például díjat tűzött ki a legjobb multimédiás alkotások számára.
Kétségtelen, hogy a „valós idő”, illetve a végleges szöveg hiánya (hiszen az új médiumok lehetővé teszik, hogy
tartalmukat bármely pillanatban módosítsuk) igen komoly veszélyeket rejt magában. A tudományos (például
matematikai) könyvkiadás válsága (évről évre csökken a kiadott művek száma) nyilvánvalóan összefügg az
elektromos médiumok térhódításával. A nyomtatott formában hozzáférhető és referenciának számító művek
fokozatos eltűnésével a tudományos közösség elveszíti az ellenőrzést a befejezettnek tekinthető kutatási
eredmények felett, márpedig így a tudomány definíciójának egyik kulcsfontosságú összetevője kérdőjeleződik
meg. A rendszer felpuhult: végleges kutatási eredmények helyett „evolutív”, azaz a későbbiekben még
frissítésre szoruló adatokat találunk a mai publikációkban. Lehetséges, hogy a társadalom életében is hasonló
működési zavarok lépnek majd fel: a politikai kommunikáció elsődleges terepévé nem az írott és nyomtatott
médiumok válnak, s így elkerülhetetlenül leegyszerűsödnek („kommunikációvá” süllyednek) a politikai
megnyilvánulások, márpedig a logikus érvelésre és az alapos megfontolásra alkalmatlan új szóbeliség
térhódítása könnyen azzal a következménnyel járhat, hogy tovább mélyül a politikai diskurzust a politikai cse-
lekvéstől elválasztó szakadék. Ez a veszély különösen azokat az országokat – például Franciaországot –
fenyegeti, ahol a köztes (az államhatalom és a polgárok között közvetítő) testületek (szakszervezetek, szakmai
kamarák stb.) viszonylag fejletlenek.
51
Livres Hebdo, 1995. március 10.
52
Pierre Bourdieu: La Distinction. Critique sociale du jugement. Paris, 1979.
53
André Gide: Journal, 1889–1939. Paris, 1940, 913–914.
161
(1950–1995)
Vessünk végül egy pillantást egyén és kultúra viszonyára. Vitatnunk kell André Malraux híres állítását: a
kultúra nem született velünk, és nem is a pillanat műve. Az „a valós idő” az esetek többségében csak virtuális
kultúrát képes nyújtani. Akármelyik ágáról legyen is szó, a kultúrához idő és az idők folyamán elsajátított
ismeretek és készségek szükségesek. Ezt nem ismerik fel az új médiumok, és talán éppen ezért veszélyesek.
Nem tudnak mit kezdeni az idővel és az idő emlékével, hiszen mindez összeegyeztethetetlen a „valós idővel” –
idejük már nem az ember ideje: „Ha ma is megvolna még a François le Champi, amelyet annak idején az
édesanyám vett elő abból a könyvcsomagból, amit a nagymamámtól kaptam névnapomra, sohase nézném meg:
túlságosan is félnék attól, hogy apránként eltorzítom mai benyomásaimmal, s így mai tárgy lenne belőle, s ha
arra kérném, idézze fel azt a kisfiút, aki abban a combrayi szobácskában kibetűzte a címét, nem ismerné fel a
hangomat, nem válaszolna többet a hívásomra, és örökre a feledés homályába merülne…” 54
3.4. MÉDIA, KULTÚRA, HATALOM

3.4.1. Könyv és árpolitika
A társadalom ellenőrizni kívánja a nyomtatott kultúrát, ezt pedig legegysze-rűbben a könyvek árát felügyelve
teheti meg. Néhány ország kivételes fontosságot tulajdonít a kultúrának: ezen az úton jártak a kommunista
rezsimek, élükön a Szovjetunióval. A kommunista modell értelmében a társadalmat nemcsak a sajátos
gazdaságpolitikai rendszer tartja össze; a közösség bizonyos politikai-kulturális célkitűzések megvalósítása
érdekében szerveződik meg. A kommunista rendszer könyvkiadásának paradoxona, hogy hatalmas mennyiségű
könyvet állítottak elő rendkívül olcsón, hiszen a könyvkiadás sikere a szocializmus sikerét volt hivatott tükrözni;
a mindenható cenzúra azonban tartalmilag kiüresítette, legalábbis részben, a megjelent műveket.
Hangsúlyoznunk kell mindazonáltal, hogy bár mesterséges eszközökkel tartották magas szinten a könyvkiadás
statisztikai mutatóit, a kommunista rendszer a Szovjetunióban és a kelet-európai országok egy részében
kétségtelen eredményeket mutatott fel az írástudatlanság felszámolása és a kultúra demokratizálása terén
(javítottak az életfeltételeken, olcsó könyveket állítottak elő, kiépítették a közkönyvtárak rendszerét).
A politikai rendszer bukását követően szinte azonnal összeomlik a mesterségesen felduzzasztott

nyomtatványtermelés: Kelet-Németország „gazdasági annexiója” után versenyképtelenné válnak és eltűnnek a
nyomdák (és más, a könyvkiadáshoz kapcsolódó struktúrák); az új helyzetből természetesen a nyugatiak húznak
hasznot. Az ország keleti felén élők túlnyomó részének rövid távon nem javulnak az életfeltételei, sőt egy 1990
és 1994 között készült felmérés szerint egy 90 ezres, volt keletnémet városban például az adott időszakban
jelentősen csökken a gyermekotthonok száma és kapacitása (5005 helyett már csak 3233 gyermeket vesznek
gondozásba), a munkanélküliek aránya viszont 11,5%-ról 15,1%-ra ugrik. A növekvő munkanélküliség
különösen a nőket sújtja, márpedig ők alkotják az olvasóközönség jelentős részét. A kultúrához jutás egyre
nehezebb: a könyvek ára például a keleti területeken is hamarosan eléri a nyugati szintet, a gazdasági
átalakulásnak pedig rövid távon kizárólag a kedvezőtlen következményei érzékelhetők. 55 Oroszországban 1990-
ben összesen 41 234 új könyvet adnak ki (30 625 lakosra jut tehát egy új kiadvány): ez 44%-os visszaesést jelent
a hetvenes évek mutatóihoz képest.
Noha a nyugati országokban szabadabban érvényesülnek a piac törvényei, a gazdasági és politikai élet szereplői
előszeretettel élnek az árak tudatos szabályozásának eszközével, hiszen minden állampolgár számára biztosítani
kell a kultúrálódáshoz való jogot. Mérséklik például bizonyos kulturális termékek (könyvek és lemezek)
általános forgalmi adóját és behozatali vámját stb. Az iparág legnagyobb problémája a terjesztés: a kisterjesztők
nem bírnak lépést tartani az árak zuhanásával, nem tudnak versenyezni a hatalmas üzletközpontokkal,
egyszerűen eltűnnek a könyvterjesztők koncentrációjának folyamatában, vásárlóközönségük pedig nem kelti fel
a nagy terjesztők érdeklődését. E folyamatnak úgy próbálnak gátat vetni, hogy könyvek árát minden ke-reskedő
számára kötelezően megszabják (Franciaországban az 1981-es Lang-törvény rendelkezik erről) – az egységárat
vagy az állam határozza meg, vagy a szakma dönti el tárgyalások útján. A dereguláció egyébként nem
feltétlenül kedvez a fogyasztónak: mivel a nagy terjesztők minél olcsóbban akarják árulni kiadványaikat, csak
kis haszonkulccsal dolgozhatnak, és nem bonyolódhatnak kockázatos üzletekbe; így félő, hogy bizonyos
könyvek egyszerűen eltűn-nek a piacról.
3.4.2. Az angol minta

Válságkorszakán túljutva az angol könyvkiadás újra vezető szerepet tölt be Európában. Az angol könyvipar
helyzete általában véve igen kedvező, hiszen egyrészt a lakosság jelentős része hagyományosan érdeklődik a
54
Marcel Proust: Le Temps retrouvé. À la recherche du temps perdu. T. III. Paris, 1977, 888.
55
A színházba járók száma pédául négy év alatt 30%-kal esett vissza.
162
(1950–1995)
könyvek iránt (az ország ráadásul kitűnő közkönyvtári hálózattal rendelkezik), másrészt pedig az angol nyelvű
könyvek nemcsak az országon belül, de a világpiacon is ke-lendők.56 Az angol könyvkiadást uraló liberális
modell amellett, hogy elősegíti a növekedést és a vállalkozások koncentrációját, természetesen elsősorban a
nagy példányszámú, sok olvasó érdeklődésére számot tartó műveknek kedvez.
Ha már említettük a koncentrációt, soroljuk fel az angol könyvpiacot uraló szupranacionális cégeket: a Reed–
Elsevier57 (brit és holland), a Random House (amerikai), a HarperCollins (Rupert Murdoch tulajdonában) és a
brit Penguin, amely a gazdaság más szektoraiban is komoly befolyással rendelke-ző Pearson-csoport tulajdona.58
A négy hatalmas cég lassacskán felvásárolta az összes brit kiadót, méghozzá úgy, hogy sem nevük, sem
jellegzetességeik nem élték túl a kényszerű beolvadást. A Viking kiadót megszerző Penguin például évi 370
millió fontos üzleti forgalmának felét az Egyesült Államokban bonyolítja. Mivel a Brit Nemzetközösség
országaiban működő „testvérkiadóknak” köszönhetően az eladási mutatók akár 50%-os javulást is mutathatnak,
a Penguin bátran kísérletezhet egyes művek egész világot átfogó terjesztésével (így jártak el például Salman
Rushdie Sátáni verseivel) – a stratégia lényege tehát a példányszám maximalizálása. Ezzel párhuzamosan – az
Egyesült Államokhoz hasonlóan – a könyvterjesztés világában is lezajlik a koncentráció folyamata: létrejönnek
a nagy könyvesbolt-hálózatok, a W. H. Smith, a Hatchards, a Dillons stb. Az elmúlt években azonban több
hálózat csődöt jelentett (Dillons, Zwemmer…), ami nem is csoda, hiszen a könyvterjesztés egyre nehezebb lesz,
ha a kiadók kizárólag a maguk kereskedelmi-pénzügyi érdekei szerint tevékenykednek.
Vizsgáljuk meg a számszerű adatokat: 1985 és 1992 között 45%-kal nő a kiadott könyvek száma, majd 1993-
ban eléri a 83 ezret (Franciaországban ekkoriban 41 ezer könyvet adnak ki). A könyvkiadás liberális modellje
azonban elérte határait: ennél jobb mutatókat valószínűleg nem produkálhat az a könyvkiadás, amely mindig a
„nagyközönséget” szándékozik megnyerni kiadványai számára, és csupán kereskedelmi szempontokat hajlandó
érvényesíteni. Figyelemre méltó, hogy a piac 80%-át a zsebkönyvek uralják: nem véletlen hát, hogy rájuk
vonatkozó, meglehetősen sajátos kereskedelmi stratégia határozza meg a cégek egész üzletpolitikáját. Ami a
kiadott művek tartalmát illeti, nem is kérdéses, hogy a piacot a meglehetősen egyenetlen minőségű szórakoztató
irodalom uralja. Fordítások csak alig-alig jelennek meg. A kiadók előnyben részesítik a többnyire megrendelésre
készült és elsősorban kereskedelmi vállalkozásként értelmezett bestsellereket, amelyek egyébként óriási bevételt
hoznak íróiknak. Egy ideig Martin Amis számított a legjobban fizetett írónak (egy regényére 1995 januárjában
500 ezer font előleget kapott), nem sokkal később azonban Jeffrey Archernek 115 millió franknak megfelelő
fontot fizetett regénytrilógiájáért a HarperCollins: „Rosszak ezek a modern regények, szólt Cecil […].
Manapság mindenki csak a pénzért ír.”59
Az utóbbi években jelentősen csökkentek a közkönyvtáraknak juttatott hitelek; ez a jelenség elsősorban a már
eddig is komoly gondokkal küszködő minőségi könyvkiadást sújtja. Mindazonáltal említést érdemelnek a nagy
kiadói érdekcsoportok keretein kívül tevékenykedő független könyvkiadók is: az 1929-ben létrehozott Faber and
Faber adja ki a legjobb angliai írókat. Az 1990-ig családi vállalkozásként működő kiadó újjászervezése után is
képes volt megőrizni függetlenségét: a tulajdonjog egyharmada az alapítók leszármazottait, egyharmada T. S.
Eliot (aki valaha maga is kiadóként tevékenykedett) özvegyét illeti, a maradék egyharmadon pedig a cég
munkatársai osztoznak, azzal a kikötéssel, hogy a tulajdonosok csak társaik beleegyezésével adhatják el
részüket. A kiadó éves forgalma eléri a mintegy 10 millió fontot. Kiadói és kereskedelmi stratégiájuknak
megfelelően több európai, mint angolszász szer-zőt adnak ki. Említsük meg Christopher Mac Lehose-t, aki
megvásárolta az általa irányított (de a HarperCollins-csoport tulajdonában álló) Harvill kiadót, és független
céget faragott belőle. Végül essék szó az 1986-ban alapított Bloomsburyről, amely a legfontosabb középméretű
kiadók közé tartozik (8,5 milliós éves forgalommal).
3.4.3. Németország, avagy a könyv kulturális modellje

Az óriási hagyományokkal rendelkező német könyvkiadás ereje javarészt azon alapszik, hogy a nemzeti
identitás létrejöttében roppant fontos szerepet játszott a kultúra, különösen a könyves kultúra. Ma, a 20. század
végén, a német könyvkiadás továbbra is a világ élvonalában áll (a példányszámok alapján a németeké az európai
második hely, rögtön a britek után), pedig a ger-manofon világ kevésbé népes, mint az anglofon.60 Bár az alábbi
statisztikai mutatók nem teljességgel megbízhatók (nem egészen azonos módon vették fel az adatokat a két
országban), azért roppant tanulságosak: 1994-ben Franciaországban 650, míg Németországban 2700 kiadó
működött. A német könyvkiadás a sűrű és erősen urbanizált lakosságra, a decentralizált politikai struktúrákra és
56
1994-ben Hollandia lakosságának 77, az angolok 74, a németek 70, a franciák 66, az olaszok 51, míg a spanyolok 50%-a olvas könyveket.
Az arányok valószínűleg az uralkodó vallással vannak összefüggésben.
57
A Reed–Elsevier szervezi a párizsi, londoni és tokiói könyvvásárokat.
58
A Pearson egyre inkább a médiára koncentrál, a bankszféra és a gyógyszeripar rovására.
59
Forster: Avec vue sur l’Arno. Paris, 1995, 214.
60
Le Monde des livres, 1995. február 3., XI.
163
(1950–1995)
a hosszú időn át virágzónak látszó gazdaságra támaszkodik – a berlini fal 1989-es leomlása óriási fejlődési és
befektetési lehetőségeket nyit meg az egyesült Németország előtt, mind a keleti országrészben, mind Közép-
Kelet-Európában. A következő két évben a könyveladási adatok 12%-os emelkedést mutattak, és az éves
növekedés átlaga azóta is meghaladja a 4%-ot. Noha nem rendelkezünk pontról pontra összevethető statisztikai
adatokkal, köny-nyen kiszámolhatjuk, hogy az 1993-ban összesen 67 ezer új kiadványt piacra dobó német
könyvkiadás mintegy 50%-kal jobb eredményt képes felmutatni, mint a franciák.
A német könyvkiadás világa két jellegzetességgel rendelkezik. Egyrészt már nagyon régen ésszerűsítették a
terjesztést, másrészt a piacokat megegyezéses alapon működtetik. Hogy a szélsőségesen liberális modellre
jellemző árháborúkat elkerüljék, a kiadók inkább megegyeznek egymással, ami lehetővé teszi a remek terjesztői
hálózat fennmaradását. Ezek a hagyományosnak tűnő szervezeti keretek azonban nem akadályozták meg a
német könyves világ modernizálódását: a könyviparban itt is lezajlott a koncentrálódás folyamata, illetve a
forgalmazásban jelentős szerephez jutottak a könyvklubok. A rendszer a „Modern Antikváriumhoz” hasonló
elvek szerint működik: a klubok megvásárolják a kiadóktól és olvasóiknak megvételre felajánlják a kiadványok
„maradékát”. Az egyes könyvek megjelenése és a klubhálózatba való bekerülésük között azonban igen rövid idő
telik el (néha akár csak hat hónap), ez pedig komoly nehézségeket okoz, hiszen a kiadványokat roppant olcsón
áruló könyvklub szinte a kiadó versenytársává válik. Ha már említést tettünk a koncentrációról, jegyezzük meg,
hogy a világ második legnagyobb kommunikációs érdekcsoportja, az 1835-ben alapított Bertelsmann német,
müncheni székhelyű cég. Éves forgalma 1993–1994-ben elérte a 6,6 millió márkát, amelynek kétharmada a
németországi61 vagy külföldi (Franciaországban a France-Loisirs törzstőkéjének egyik felét a német óriás, másik
felét a Groupe de la Cité adja) könyvklubokból származik.
3.5. A MAI FRANCIAORSZÁGI KÖNYVKIADÁS

3.5.1. A nyomtatványok
A köteles példányok statisztikája, bár nem közli a kiadványok átlagos példányszámára vonatkozó adatokat,
mégis igen megbízható kiindulási pont a francia könyvkiadás vizsgálatához. A Negyedik Köztársaság utolsó
éveiig tartó viszonylagos stagnálás után (amelynek során Franciaország kikerül a világ élvonalából) az 1960-as
években érezhető fellendülés következik: a háborút közvetlenül megelőző években mintegy 10 ezer, 1955-ben
pedig 12 ezer új könyv jelenik meg; 1965-ben azonban már 21 ezer, 1980-ban 32 ezer, míg 1994-ben összesen
42 ezer. Az orosz visszaesésnek köszönhetően Franciaország az ötödik a könyvkiadás világranglistáján az
Egyesült Államok (1980-ban 85 ezer új művel), Anglia (1994-ben 86 573 új mű), Kína (1990-ben 73 923 új mű)
és Németország (1993-ban 67 890 új mű) mögött, megelőzve Spanyolországot (1991-ben 39 082 új mű), Japánt
(1987-ben 36 346 új mű) és a harmadik világ demográfiai óriásait, Indiát és Brazíliát. A Franciaországban
előállított kiadványok összpéldányszáma 380 millió körül van (1993-ban összesen 303 millió példányt adtak el
az országban) – az iparág egészéről összességében tehát elmondható, hogy pillanatnyi nehézségek ellenére
megfelelően helytáll.
3.3. táblázat - A franciaországi könyvtermés (1935-1995)
Kiadott k önyvek száma A vil ágranglistán elfoglalt Egy kiadv ányra jutó
hely lakosok száma
1935 10 262 5 4014
1955 11 793 7 3629
1965 21 351 6 2323
1980 32 318 ? 1668
1994 41 560 4 1319
61
A csoport négy német vállalatot (Bertelsmann Leserring, Europ Bildungsgemeinschaft, Deutsche Buchgemeinschaft, Deutscher
Bücherbund) tart kézben.
164
(1950–1995)
A belső indikátorok is igen tanulságosak: a könyv a társadalom egyre szélesebb rétegeit hódítja meg (a
könyvtermelés statisztikai mutatói gyorsabban emelkednek a demográfiai mutatóknál), a könyv térhódítása
azonban, a dolgok természetéből adódóan, lassuló tendenciát mutat. Az összes kiadványt tekintetbe véve az
átlagpéldányszám 9 ezer körül van, ez azonban kiadványtípusok szerint igen egyenetlenül oszlik meg: a
tudományos munkák az esetek többségében csak néhány ezer (sőt néha csak néhány száz) példányban jelennek
meg; a zsebkiadások, bizonyos tankönyvek és a mindennapos életben használatos kiadványok (például a
telefonkönyvek) azonban növelik az átlagpéldányszámot. Aggasztó azonban, hogy a növekedés alapjául
kizárólag az olvasók széles tömegeit érdeklő, így magas példányszámban kiadható művek sikere szolgál. 1994-
ben a kiadott műveknek csak 52%-a volt első kiadás62(amely mindig költségesebb a kiadók számára), a
szakkönyvkiadás válságban van, a külföldi (különösen az angol) könyvek és az új médiumok konkurenciája
pedig tagadhatatlanul érezteti hatását. Nehezen szabadulhatunk attól a (számokkal bizonyíthatatlan) érzéstől,
hogy a kulturális invenció az utóbbi időben jelentősen visszaszorult. 63
A szociológiai vizsgálatok megerősítik és pontosítják a fentebb mondottakat: az olvasás és a nyomtatás

térhódítása, illetve a lakosság átlagos iskolázottsági szintjének emelkedése kétségtelenül kedvező hatással van
„könyvfogyasztásra”; ugyanezek a tényezők azonban némileg felhígítják és kiüresítik az olvasás gyakorlatát,
amely így elveszti szociológiai jelentőségét. Látszólagos paradoxonnal azt mondhatnánk, hogy „bár
Franciaországban több könyv fogy el, a franciák kevesebbet olvasnak”. 1992-ben a háztartások több mint
felében ötvennél több könyvet találhatunk (negyedszázaddal korábban ez csak a háztartások egynegyedére volt
igaz); ugyanakkor a könyv szerepe és társadalmi pozíciója leértékelődik, a korábbi egyenetlenségek pedig
továbbra is fennállnak. Helyesnek látszik az a becslésünk, miszerint az eladott könyvek 50%-át (a
zsebkönyveket itt nem számítva) a vásárlóknak kevesebb mint 15%-a veszi meg.64
3.5.2. A pénzügyi struktúra

Az ipari országokhoz hasonlóan, a növekedés feltétele Franciaországban is az ésszerűsítés és a koncentráció
párhuzamos folyamatainak megindulása volt, amelyek az elmúlt húsz év során alaposan át is alakították a
francia könyvkiadást.
Noha az erőviszonyok gyorsan változhatnak, a dolgok mai (1995. szeptemberi) állása szerint a legnagyobb
francia sajtó- és kiadói érdekcsoportot egy hatalmas, a távközlésben és az építőiparban is érdekelt vállalkozás,
az Alcatel–Alsthom tartja kézben. Az Alcatel–Alsthom a harmadik legnagyobb francia iparvállalat, éves üzleti
forgalma eléri a 167 milliárd frankot. A vállalat médiatevékenységét a Générale occidentale intézi. A múltban az
Alcatel– Alsthom tartotta kézben a Groupe de la Citét is. Az 1988-ban újjászervezett Groupe de la Cité a 87.
helyet foglalja le a francia vállalatok rangsorában, 1990-re pedig a legnagyobb francia kiadóvá növi ki magát.
Évi 7,3 milliárd frankos forgalmával a világranglistán is az ötödik helyre kúszik fel. Piaci helyzete némileg
megingott, amikor 1994-ben felvásárolta egyik versenytársát, az Armand Colint és a Belfond-t birtokló Masson
kiadót. A birodalom ékessége azonban a France-Loisirs-ban, az első számú francia könyvklubban birtokolt
50%-os részesedés (a másik 50% a Bertelsmann tulajdonában van), amely a csoport összbevételének több mint
felét biztosítja. Jegyezzük meg végül, hogy a Groupe de la Cité kezében van az egyik legkiterjedtebb francia
könyvterjesz-tő hálózat, az Interforum is.
A második legnagyobb francia médiavállalat a Matra-csoport, amely 1980-ban Matra–Hachette-é alakul. A

Matra azt az üzleti politikát követte, hogy rendszeresen felvásárolta nehézségekkel küzdő vetélytársait. Ez a
módszer azonban nem bizonyult mindig sikeresnek, amint ezt az egyesült államokbeli Grolier példája mutatja.
Az Hachette kezdetben nem szerzett jó tapasztalatokat az új médiumok kapcsán: a csoport 3 milliárd frankot
vesztett az ötös (La Cinq) tévécsatornában való részvétellel. A társaság Matra–Hachette–Multimédia
leányvállalata azonban mára 2,1 milliárdos éves forgalmat bonyolít. A kiadói tevékenységet ma már kizárólag
az Hachette különböző szakegységei folytatják – ide sorolhatjuk a valaha független, mára azonban az Hachette
érdekszférájába tartozó kiadókat (Calmann-Lévy, Le Chêne, Les Deux Coqs d’or, Éditions no. 1, Fayard,
Gautier-Languereau, Grasset, Lattès, Stock stb.); a csoport azonban komoly szerepet játszik a sajtótermékek
előállításában és terjesztésében is (a Hachette–Filippacchi sajtóvállalkozás révén).
3.4. táblázat - A generálé occidentale médiaérdekeltségei (1995)

62
1986-ban 18 ezer, 1990-ben 21 ezer, azóta pedig mintegy 24 ezer címről van szó.
63
A fordítások statisztikája mégis egyfajta jelzése a nehézségeknek: a franciából fordított és kiadott munkák részaránya a harmadik világ
országaiban csökkenést mutat az erős angol konkuranciával szemben, még ha egyes mutatók néhány ponton javítják is a helyzetet. Dél-
Koreában, ahol tíz év alatt a kiadványok száma 300%-kal nőtt, a fordítások részaránya 43% az USA, 22% Japán, 9,5% Nagy-Britannia és
csak 6,5% Franciaország javára.
64
A periodikákra vonatkozólag nincs ilyen pontos kimutatásunk, talán mert az újságok és folyóiratok mint kulturális tárgyak megítélése
kevésbé egyértelmű, mint a könyvé.
165
(1950–1995)
Tev ékenység Érdekcsoport C égek és kiadványok
Sajtó Express L 'Express, Lire stb.
Point Le Point, Gavlt-Millau stb.
Courrier internat.
Szaklapok CEP L'Expansion ÜUsine nouvelle, Le Moniteur stb. L

'Expansion, Architecture
d'aupurd'hui stb.
Könyvkiadás Hoche-Friedland Groupe de La Cité Bordás, Dalloz, Dunod, Gauthier-

Villars, Julliard, Laffont, Larousse,
Masson-Belfond, Nathan, Plon,
Retz, Sirey, UGE stb. Kiadó-
terjesztő: Sogedif. Terjesztő:
Interforum, Livredis, France-Loisirs
(50%)
Rádiótelefon Cofira/SFR
Rádió Radio-nostalgie
Televízió Cáble thématique Plaisance TV, Euronews stb.
Az új piaci szereplők egyre komolyabb versenytársai a régieknek. A legnagyobb tőkeerővel közülük az 1994-
ben 37,8 milliárdos forgalmat bonyolító Havas rendelkezik. Az eddig elsősorban a reklámszférában, a sajtóban
és a turizmusban tevékenykedő Havasnak 48%-os részesedése van a CEP-ben (Compagnie Européenne de
Publication – Európai Kiadók Társasága), komoly tőkebefolyásra tett szert a Gallimard-ban, és általában véve
egyre nagyobb figyelmet fordít a nyomtatott médiára (kihasználva az Alcatel–Alsthom nehézségeit). Végül
említsük meg, hogy a sajtó világában a koncentráció folyamata már igen korán megindult: a színteret néhány
érdekcsoport (a Générale occidentale, az Amaury, a Prisma stb.) uralja, ennek ellenére egyes jelentős
sajtótermékek képesek voltak megőrizni függetlenségüket – noha a Le Monde példája azt mutatja, hogy a
független lapok állandó anyagi nehézségekkel küzdenek. Léteznek kifejezetten a terjesztésre szakosodott
(közvetlen vagy postai értékesítésben utazó) érdekcsoportok: közülük talán a legjelentősebb az 1994-ben 71
milliárd frankos üzleti forgalmat bonyolító Pinault–Printemps– Redoute-csoport, ők ellenőrzik ugyanis a
Prisunic-hálózatot és a 9,7 milliárdos éves forgalmú Fédération nationale d’achat des cadres-t (FNAC). A Crédit
Ly-onnais (64,8%), a Générale des Eaux (20%) annak leányvállalata, az Immo-bilière Phenix (14%)
tulajdonában lévő FNAC tehát majdnem tízmilliárd frankos éves üzleti forgalmat bonyolít, amelynek 21%-át a
könyvek teszik ki. Összességében azonban elmondható, hogy a két óriás (a Groupe de la Cité és a Hachette)
kezén megy át a könyvkiadás üzleti forgalmának több mint 50%-a, és az ő ellenőrzésük alatt áll a francia
könyvterjesztők 65%-a is.
3.6. ÚJ MŰKÖDÉSI ELVEK, ÚJ MEGOLDANDÓ PROBLÉMÁK

3.6.1. A terjesztés
A jelenkor könyvkiadásának legsúlyosabb problémái a terjesztésben jelentkeznek. Az indusztrializáció korában
a könyvkereskedelem a kínálati elv szerint működik, ezen az elven alapszik az OFFICE rendszere is: a
terjesztők automatikusan elküldik az új kiadványokat a viszonteladóknak. Franciaországban a viszonteladók
három hónap múlva küldhetik vissza az eladatlan OFFICE-példányokat, az anyagi ügyeket pedig a kézbesítést
követő hatvan napon belül bonyolítják a felek. Mindehhez két megjegyzést kell fűznünk: először is, a
viszonteladók költségeik egy részére államkincstári előleget kénytelenek felvenni, másrészről pedig, a
megszabott határidők túl szűkösek ahhoz, hogy a kiadói politika megfelelő mértékben kibontakozhasson.
166
(1950–1995)
Általánosságban elmondható, hogy az ipari könyvkiadás korában igen alacsony a példányonkénti haszonkulcs; a
könyvkiadás és a könyvkereskedelem hagyományos eszközeivel nem lehet tehát jelentős nyereségre szert tenni.
A nagyvárosok szívében található független könyvesboltokat egyre nehezebb fenntartani, hiszen az ingatlanárak
folyamatosan nőnek, a könyvkereskedelem pedig nem nyújt kiemelkedően magas megtérülési rátákat. New
Yorkban például a Tizenkettedik utca és a Broadway sarkán található, 1932-ben alapított University Place Book
Store 1995 telén kénytelen volt bezárni kapuit: „Az Eighth Street könyvesbolt (néhány más üzlethez hasonlóan)
azon meggyőződés szellemében működött, mely szerint a könyveknek megvan a maguk élettartama, a jó
könyvek tehát nem vesztik el értéküket a tavaszi újdonságok megérkezésével. Ezekbe a könyvesboltokba nem
azért jártak az olvasók, hogy vagyonokat adjanak ki a legújabb, kilencszáz oldalas regényfolyamért, mely egy
Beverly Hills-i írónő neve alatt jelent meg, valójában azonban számítógéppel készült; ide azért jöttek, hogy jó
könyvek közül válasszanak. Voltak versesköteteink, amelyek már hat-hét éve hányódtak a polcon, türelmesen
várva olvasójukat. Alapelvünk: a jó könyvek túlélnek minket…” 65
A nehézségek megoldásának egyik lehetséges módja, ha a terjesztők nagyban gondolkodnak: a szupermarketek

mintájára elképzelt hatalmas könyváruházakat hoznak létre, illetve ha az áruházláncok (Franciaországban a
FNAC vagy a Furet du Nord) létrehozásával kapcsolatos költségeket is megpróbálják ésszerűsíteni. Ez utóbbi
célkitűzés egyébként több módon valósítható meg: ismerünk hatalmas, ipari könyvterjesztőhálózatokat, de
léteznek rugalmasabb struktúrák is, például azok a független könyvkereskedők, akik összefogva közös „cégér”
alatt működnek. Az ipari hálózatok létrejötte egyébként nem megy feltétlenül a minőség rovására: az amerikai
Barnes & Noble összforgalma kétharmad részét 335 superstore-jukban bonyolítja ugyan, de emellett
rendelkezik 672 hagyományos belvárosi könyvesbolttal is. Megbízható pénzügyi háttere megóvja a vállalatot
attól, hogy kizárólag a gyors bevétellel kecsegtető újdonságokat kelljen árulnia.
3.6.2. Minőség és profit

A kiadók csak abban az esetben tudják megállni helyüket a nemzetközi versenyben, ha képesek alkalmazkodni
az új helyzet kívánalmaihoz, azaz alávetik magukat a koncentráció folyamatának, amely Franciaországban
egyébként kevésbé előrehaladott, mint a többi ipari országban. Mivel a klasszikus gazdaságtan szerint a piaci
szereplők tevékenységét kizárólag a profit irányítja, a kultúra terén a gazdasági racionalitás nem feltétlenül a
minőségi termékek előállítására ösztönöz. Számos jelből mégis arra következtethetünk, hogy nyereségesség és
minőség nem szükségszerűen mond ellent egymásnak, különösen így van ez az új, rugalmas a
számítástechnikához kapcsolódó termelési technikák esetében. A számos jelből most említsünk meg hármat.
Vizsgáljuk meg először is a nagy érdekcsoportok üzletpolitikájának egyes aspektusait. A pénzügyi nehézségek
arra ösztönzik a piaci szereplőket, hogy vizsgálják felül korábbi döntéseiket, amelyek értelmében a nem
nyomtatott médiumokat részesítették előnyben; újra előtérbe kerülnek a könyvkiadással kapcsolatos szakmai
kérdések, a hagyományos termékek intellektuális színvonala, a könyvkiadásban dolgozók gyakorlati tudásának,
szellemi tőkéjének kamatoztatása. Igaz, hogy a vállalati fúziók a legnagyobb érdekcsoportokat erősítik, a
vásárlók azonban megőrzik emlékezetükben a régi címeket (a beolvasztott kiadók székhelyét), ami azt mutatja,
hogy a cégóriások értéknek tekintik a termelés sokszínűségét, számítanak a hagyományos kiadók
munkatársainak szakmai tudására, ugyanakkor, érthető okokból, nem akarnak lemondani a koncentrált
termeléssel járó előnyökről sem.
A francia könyvkiadásban továbbá fennmaradt néhány független, közepes nagyságú, ám roppant értékes
könyvjogokkal rendelkező kiadói csoport: a legnagyobb közülük az egymilliárd frankos éves üzleti forgalmat
bonyolító Flammarion. Az Arthaud és az Aubier kiadók felett is ellenőrzést gyakorló Flammarion neve
elsősorban az ifjúsági könyvekkel és a zsebsorozatokkal („Champs”, „J’ai lu”, „Garnier-Flammarion”, „Librio”
stb.) fonódik össze. A cég, amely maga terjeszti saját és néhány más kiadó könyveit, hét könyvesbolttal – az
egyik a párizsi Pompidou központban van – rendelkezik. A cég üzletpolitikája a hagyományok és a munkatársak
szakmai tudásának tiszteletére épül, amint azt Charles-Henri Flammarion szavai tanúsítják: „Manapság, a sok
pénzügyi szakértő világában, mi őskövületnek számítunk […]. A nagy érdekcsoportokat kizárólag a gazdasági
mutatókban mérhető eredmények érdeklik. Nincs türelmük várni. Márpedig a jó kiadóknak van türelmük, a
könyvkiadás csak így működhet.”
A kiadók közül a legértékesebb könyvjogokkal hagyományosan a Gallimard rendelkezik. Bizonyos örökösödési

és pénzügyi nehézségek miatt azonban a Banque nationale de Paris, a Havas vagy az olasz Einaudi kiadó (Silvio
Berlusconi Mondadorijának leányvállalata) is részesedést szerzett a cégben. Évi 538 millió frankos üzleti
forgalmával 1993-ban még a 637, 1994-ben már csak a 719. helyet foglalja el a nemzeti vállalati ranglistán.
Üzletpolitikájának központi eleme a „Folio” zsebkönyvsorozat, amelyben megjelennek a Gallimard más
65
Paul Benjamin: Fausse Balle. Paris, 1992, 207.
167
(1950–1995)
kollekcióinak kiadványai is, és amely az üzleti forgalom mintegy 30%-át biztosítja. Sok szó esik mostanában a
Gallimard megújulásának szük-ségességéről, a párizsi könyveseket pedig erősen foglalkoztatja a szóbeszéd,
amely szerint a cég vissza szeretné vásárolni híres, Sébastien Bottin utcai székházát. Noha a Gallimard nem
tartozik a legkifizetődőbb befektetések közé, nem kizárt, hogy egyik vagy másik nagy pénzügyi csoport mégis
érdeklődik majd iránta, hiszen minden pénzügyi vállalat imázsán sokat javíthat egy híres könyvkiadó. Említsük
meg a többi, közepes méretű, független francia kiadót is: Hatier, Le Seuil, Albin Michel.
A közepes méretű, minőségi kiadók közül néhányan tehát meg bírnak kapaszkodni. Ne feledjük azonban a
kisebb, az esetek többségében újító szelle-miségű, dinamikus, bizonyos könyvtípusokra szakosodó kiadókat
sem. Az Éditions de Minuit például 1956-ban végre nem termel veszteséget, mi több, néhány év alatt roppant
fontos szellemi műhellyé növi ki magát. Az Éditions Christian Bourgeois sokáig a Presses de la Cité része, míg
csak 1992-ben függetlenné nem vált: a mindössze 11 millió frankos éves forgalommal rendel-kező cég
különféle manőverek segítségével próbálja megőrizni pénzügyi egyensúlyát – a hagyományos könyvkiadói
tevékenységnek voltaképpen ez is a része. Mivel a Christian Bourgeois kitűnő művek jogaival rendelkezik,
bevételeinek jelentős része abból származik, hogy ezeket eladja zsebkönyvi megjelentetésre vagy
megfilmesítésre. Az 1986-ban alakult Odile Jacob kiadó sikerét minőségi ismeretterjesztő munkák kiadásával
(tíz év alatt mintegy ötszáz kiadvány) alapozta meg.
Egyes kiadók társas formában működnek (például a limoges-i Le Bruit des autres), mások pedig, a modern
szállítási és távközlési lehetőségeket alaposan kihasználva, vidékre költöznek, ahol olcsóbb az élet. Így járt el
például az 1978-ban Arles-ban megtelepedő (és osztályon felüli könyvjogokkal rendelke-ző) Actes Sud,66 az
Ainben megtelepedő Champ Vallon, vagy éppen a Cham-bon-sur-Lignon városkáját (Haute-Loire) székhelyéül
választó Cheyne-Éditeur. A kisebb kiadók elsősorban a terjesztésben ütköznek nehézségekbe: a nagy
érdekcsoportok felől érkező szirénhangokra mindig fogékony terjesztőket nem könnyű rávenni arra, hogy kisebb
cégek kiadványaival foglalkozzanak. A szilárd anyagi háttér hiánya is komoly gondot okoz: ha a kiadó, akár
csak átmenetileg is, nehéz helyzetbe kerül, kénytelen tőkét emelni, ami annyit jelent, hogy függetlensége
veszélybe kerül, hiszen mindig akadnak nagyobb érdekcsoportok, amelyek szívesen rátennék kezüket a
márkanévre vagy a jogokra. A Le Seuil terjesztői hálózatát például gyakran igénybe veszik más kiadók is; ennek
köszönhető, hogy a cég komoly befolyásra tett szert az 1990-ben alapított Éditions de l’Olivier-ben. A Le Seuil
tehát mind a réven, mind a vámon nyer, hiszen széles körben elismert márkanévvel rendelkezik, és képes
kihasználni a közepes kiadóknak kijáró gazdasági előnyöket, ugyanakkor komoly befolyása van egy olyan kis
kiadó felett, amely a könyvek irodalmi minőségét mindenekfelett álló értéknek tekinti.
3.6.3. Média, imperializmus és szabadság

Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a piac mindenhatósága a nemzetközi színtéren is komoly veszélyekkel
jár. A média felett csak akkor gyakorolhatunk hatékony ellenőrzést, ha szabályozzuk az általa hordozott
tartalmakat, ami azonban egyfajta kulturális imperializmushoz vezet. Különösen nagy veszély fenyegeti azokat
a védtelen népcsoportokat és országokat, ahol a szóbeliségnek még igen fontos szerepe van, amelyek gazdasági
élete kiegyensúlyozatlan, vagy amelyeket az erőszak különböző formái uralnak: Egyiptomban például az El-
Azhar iszlám egyetem már 1959 óta tiltja az 1988-ban Nobel-díjra is érdemesített Nagib Mahfuz életművének
újrakiadását, a belügyminisztérium pedig kénytelen, legalábbis ezen a téren, elfogadni a szélsőségesek
álláspontját. A fejletlen országok gazdasági lemaradása elkerülhetetlenül kulturális lemaradássá konvertálódik –
a könyvtermelés földrajzi megoszlása pontos, egyben aggasztó képet ad a világ állapotáról:
A harmadik világ országainak túlnyomó része a külföldön előállított nyomtatványokra van ráutalva, ami tovább
növeli a belső egyenlőtlenséget. Marokkóban, ahol igen kevés nyomtatványt állítanak elő, az igényeket a francia
könyvek importjával elégítik ki; az tehát, ha a könyvek és a kulturális termékek behozatali vámját – akár
jelentéktelen mértékben – megemelik, Marokkóban sokkal súlyosabb következményekkel jár, mint egy autonóm
kulturális szférával rendelkező országban. Természetesen az életszínvonalbeli különbségeket is figyelembe kell
vennünk: az egyébként is magas francia könyvárakhoz még hozzáadódnak a szállítási költségek, a vámok stb.,
ráadásul a marokkóiak egy főre jutó átlagjövedelme huszad része a franciákénak, a lakosság 47,5%-a pedig
írástudatlan (az 1993-as hivatalos, kormányzati statisztika szerint). A szegény országok tehát mintegy
természetesen megfosztódnak a szólás jogától, de vannak más típusú veszélyek is: a Norvégiában és
Hollandiában kiadott könyvek egyre jelentősebb része angol nyelvű. Még a kulturális önvédelemre igen nagy
súlyt fektető Franciaország sincs biztonságban, hiszen a világ egyre nyitottabb, és a 18. század vége óta
nemcsak a médiumok rendszerét, de a politikai-gazdasági világrendet is az angol nyelv uralja. Chateau-briand a
következőképpen vélekedett a dologról: „Kizáratunk az emberi nem újjászületésének univerzumából: afrikai,
ázsiai, óceániai, déltengeri és amerikai emberek milliói angol, spanyol és portugál nyelven fejezik ki
66
Kertész Imrét is ők adják ki franciául. - A ford.
168
(1950–1995)
gondolataikat; mi azonban elvesztettük hódításainkat, így Colbert és XIV. Lajos nyelvét már csak néhány
louisianai és kanadai városkában beszélik. A francia nyelv már csak arra jó, hogy hanyatlásunkra és hibáinkra
emlékeztessen…” 67
3.5. táblázat - A könyvkiadással kapcsolatos tevékenységek általános indikátorai az

1990-es években
Orsz ág Lakoss ág Írástudatlanok Egy f őre jutó Kiadv ányok Egy kiadv ányra
(millió) sz ázalékos ar nemzeti j száma jut ó lakosok sz
ánya övedelem (doll áma
ár)
Nagy-Britannia 58 - 17 943 86 573 670
Spanyolország 39,2 2 13 683 39 082 1 003
Németország 80,9 - 21414 67 890 1 192
Franciaország 57,6 - 22 440 43 682 1 319
Egyesült 260,5 - 24 782 85 126* 3 060

Államok
Japán 125,4 - 30 981 36 346 3 450
Brazília 159 17,9 2610 17 648 9 010
India 913,7 50,2 310 13 937 65 559
Szenegál 8,2 60 757 42** 195 238
*1980 **1984
4. IV. fejezet | Az elektronikus médiumok második

generációja
„Azt mondhatjuk, hogy az analízisgép oly módon szövi majd össze az algebrai elemeket, ahogyan Jacquard
szövőszékei a virágokat és a leveleket.”
(Ada Lovelace: Taylors Scientific Memoirs, 1843)
1960-at követően a képi és hangos médiumok radikális átalakuláson mennek keresztül: az a technikai és jogi
háttér, illetve használatuk azon módjai, amelyek a század első felében formálódtak ki, a hatvanas években
egyszerre kér-dőjeleződnek meg. A legnyilvánvalóbb változás, hogy a határok elmosódnak. A rádió, a mozi, a
televízió már a 20. század első éveitől fogva közös technológiai háttérrel rendelkezik: ezt a közös hátteret
kezdetben a távközlés, később az informatika biztosítja. A kétségtelen technikai rokonság ellenére azonban a
távközlés, az informatika és az audiovizuális médiumok egymástól jól elkülöníthető kereskedelmi és ipari
formákban fejlődnek. A törvényi szabályozás mindenhol arra ösztönzi a távközlést, a televíziót, a mozit és az
informatikát, hogy sajátos technikai és vállalati kultúrával rendelkező, egymástól jól elkülöníthető társaságokba
és vállalatokba csoportosulva működjenek. A különféle médiumok a gyakorlatban is világosan elkülönülnek
egymástól: nem mindegy, hogy például egy történetet moziban, televízióban vagy videokazettán tekintünk meg,
esetleg videojáték formájában találkozunk vele, vagy éppen elolvassuk a forgatókönyvből írott könyvet.
67
René de Chateaubriand: Mémoires d’outre-tombe. Paris, 1982, tom. I., 317.
169
(1950–1995)
Az új szolgáltatások vonzerejébe vetett minden bizalmuk ellenére a távközléssel foglalkozó vállalatok

bevételeinek 75%-a továbbra is a telefonból, a maradék legnagyobb része pedig a postai szolgáltatásokból és az
adatátvitel-ből származik. A multimédiával kapcsolatos várakozások ellenére az informatika továbbra is a
szakmai felhasználókból él: az ügyfelek túlnyomó része számítógépét továbbra is elsősorban
szövegszerkesztésre használja, és nem tekinti a szórakoztatóipari kultúra potenciális hordozójának. A különféle
médiumok működésére vonatkozó törvényi szabályozás is igen sokszínű. A távközlés mindig is szigorú
szabályozás alá esett, az állami beavatkozás mértéke igen nagy. A televízió szintén különféle kényszerek szoros
hálójában vergődik, a kábelhálózatok fejlődése pedig csak tovább bonyolította az addig sem egyszerű jogi
környezetet. A távközléssel és a televízióval ellentétben az informatika piacgazdasági keretek között fejlődik,
pedig a kormányzatok mindent megtesznek annak érdekében, hogy megerősítsék saját nemzeti iparukat a
gazdaság ezen stratégiai jelentőségű szektorában. Az informatikát, a mozihoz hasonlóan, hatalmas
multinacionális társaságok uralják, amelyek üzleti terjeszkedése elé a nemzeti határok nem gördíthetnek
akadályt.
Az 1990-es évek kezdetén azonban alapvetően új helyzet látszik előállni, hiszen a távközlési és képipari
technikákat numerizálják. A mozifilm az egyetlen médium, amelyet az újdonság csak kismértékben érint. A
médiatechnológia informatizálódása komolyan befolyásolja mind a különböző médiatevékenységek
költségstruktúráját, mind a technikai lehetőségeket, hiszen ez utóbbiak fejlődése új gyakorlatokat is
eredményezhet. Egyáltalán nem bizonyos persze, hogy az eljövendő technikai változások összeolvasztják majd
a történelem során oly különböző keretek között kialakult iparágakat és tevékenységeket. Az azonban
nyilvánvaló, hogy az elmúlt évek újításai révén mind az informatika, mind a távközlés, mind a képipar kilépett
korábbi határai közül.
Miután a szakmai felhasználók telített piacán több szövegszerkesztőt már aligha lehet eladni, az informatikai
ipar, ha a széles nagyközönséget is meg akarja hódítani, kénytelen lesz nyitni a legjövedelmezőbb üzletág, a
szórakoztatóipar felé. A különféle hálózatokhoz csatlakoztatható és a mozgóképeket is kezelni képes személyi
számítógépek kifejlesztése komoly lépés volt a szórakoztatóipari piac meghódítása felé vezető úton; a siker
érdekében azonban az informatikusoknak még komoly tárgyalásokat kell folytatniuk a többi piaci sz-replővel is.
A videónak köszönhetően a képipar képviselői voltaképpen már behatoltak a felhasználók otthonába, ráadásul
mindeközben komoly jogi és gyakorlati tapasztalatokra tettek szert: tudják, hogy kénytelenek együttműködni a
számítástechnika fejlődésének irányát megszabó kutatókkal, de azzal is tisztában vannak, hogy az
informatikusok is kénytelenek lesznek egyezkedni, elsősorban a közgyűjtemények letéteményeseivel, akiknek
engedélyezniük kell majd a könyvekhez és a műalkotásokhoz való hozzáférést. Végül, a hálózatok struktúrája
felveti a különféle, hol fogyasztói, hol szolgáltatói szerepet játszó műsorsugárzó állomások viszonyának
kérdését. A távközlési hálózatok működtetői persze a legkevésbé sem örülnek az informatika megjelenésének
saját felségterületükön: ha képesek lennének széles sávú átjátszóállomások egész rendszerének kiépítésére,
könnyedén uralhatnák a nézők otthonába tör-ténő képtovábbítás piacát (persze arról is meg vannak győződve,
hogy voltaképpen joguk van az interkonnexiós szoftverek használatára).
Ami egyébként a gépek és felhasználóik között zajló párbeszédet illeti, az új eszközöknek köszönhetően a tudás
és a képzelet új formákat ölt. A kultúrahordozókhoz (a nagy könyvtárakhoz, a múzeumi gyűjteményekhez és a
különböző adatbázisokhoz) való közvetlen hozzáférést és a tudományos kutatómunkát jelentős mértékben
megkönnyítik a hypertextek és a nagy hálózati navigációs rendszerek, amelyek azonban súlyozatlan és
rendszertelen (vagy legalábbis nem a hagyományos rendszer szerint felépített) információk özönével árasztják el
a gyanútlan felhasználót. A numerikus képek pedig a képzelet különféle formáinak és a valósághoz való
viszonyuknak a kérdését vetik fel.
4.1. HÁLÓZATI GLOBALIZÁCIÓ ÉS NUMERIZÁCIÓ

4.1.1. Kábel és műhold
Az elmúlt ötven évben a kommunikációs hálózatok kettős átalakuláson mentek keresztül. Az 1960-as évekre a
telefonos és az írásbeli kommunikáció, történetük folyamán először, széles körben elérhető tömegszolgáltatássá
nőtték ki magukat. Az 1970-es évek közepén beinduló numerizáció – amellett, hogy olcsóbbá és hatékonyabbá
tette a hálózat szolgáltatásait – felbolygatta a hagyományos szervezeti kereteket, amelyek értelmében minden
hálózatot egy meghatározott módon használhatunk: az írott betűt a távíróhálózat, a hangot pedig a telefonhálózat
közvetíti. Minden vagy majdnem minden lehetségessé vált: a használat különféle módjai és a szükségletek
teljességgel összemosódnak (ez alól talán csak a fax kivétel).
170
(1950–1995)
A távközlés csak a második világháborút követő években tudta megközelíteni az ideális hálózat azon képét,
amelyet a 19. századi utópisták vázoltak fel. A polimer szigetelőanyagok, illetve a nagy mélységben uralkodó
sajátos körülményeknek ellenállni képes erősítők használata lehetővé teszi telefonkábelek lefektetését a tenger
alatt. Az első, északi-tengeri kábelek lefektetésekor (amelyeket az Európa és az Egyesült Államok között
húzódó kábelek követnek) elektroncsövek szolgálnak erősítőül; ezeket később, 1958 után, tranzisztorok váltják
fel, megnövelve a kábelek teljesítményét. A teljesítménynövekedés a távközlési költségek csökkenéséhez vezet.
A kereslet egyébként kimeríthetetlennek bizonyul: az 1958-ban lefektetett, Kanada irányába vezető kábelről a
felelősök azt gondolták, hogy húsz évre előre megoldja gondjaikat, három évvel később azonban kénytelenek
voltak bővíteni a rendszert. Ezekben az években egy kábel egyszerre néhány száz beszélgetést képes
közvetíteni. Az 1980-as években kezdik használni a jeleket a fény hullámhosszán továbbítani alkalmas és a
rendelkezésre álló sávszélességet kiterjesztő üvegszálas technológiát – ez azt jelenti, hogy újra megindul a
teljesítmény hajszolása. Az első (1988-ban elkészült) optikai rosttal ellátott transzatlanti kábel egyszerre 40 ezer
beszélgetést tud közvetíteni. Továbbfejlesztett változata ennek a teljesítménynek pontosan a kétszeresére képes.
A hálózat fejlesztése céljából konzorciumokba tömörülő hagyományos ipari nagyhatalmak (az Egyesült
Államok, Anglia, Németország, Franciaország, később Japán is) mind a piacokat, mind a szükséges technológiai
tapasztalatokat megosztják egymással. A kábelhálózatot tehát a 19. században kialakult, a nemzetközi
együttműködést szabályozó intézmények szellemében működtetik.
Mindezzel párhuzamosan zajlik a világűr meghódításának folyamata, amely döntően befolyásolja a

kommunikációs hálózatok globális gazdaságtanát. Az URH rádiós távközlés meghonosítása, amely az 1950-es
években indul meg, paradox módon lassítja a nemzetközi összeköttetések rendszerének kiépülését, hiszen a
rövidhullámú (hertzi) nyalábok terjedéséhez, a Föld görbülete miatt, egymástól maximum 40-50 kilométerre
elhelyezkedő reléállomásokra van szükség. A világűr meghódítása után azonban többé már nem
elképzelhetetlen, hogy egy műhold hordozza a rövidhullámú összeköttetés megteremtéséhez szükséges
reléállomást. Egy távközlési műhold voltaképpen nem más, mint egy rövidhullámú reléállomás, amely nagyon
magasan lebeg a Föld felett. Sikeres működtetéséhez két előfeltételnek kell teljesülnie: egyrészt kellőképp
megbízható jelerősítővel kell ellátni a műholdakat, hiszen javításuk értelemszerűen igen nehézkes; másrészt
pedig ki kell fejleszteni a kilövésük technikáját.
A harmincas években már számos országban folynak a (hadi célra felhasználható) rakétákkal kapcsolatos
kísérletek.68 A háború után a rakéták tudományos felhasználása kerül előtérbe (az első, 1955-ben nyilvánosságra
hozott, amerikai rakétafejlesztési terv a nemzetközi geofizikai évhez kötődik). A világűr meghódításának
folyamata azonban már ismét a hidegháború következtében gyorsul fel. 1957. október 4-én a szovjetek pályára
állítják az első szput-nyikot; 1958. január 31-én az amerikaiak pályára állítják az Explorer 2-t. Mindez persze
nem gátolja meg az ATT nevű amerikai telefontársaságot abban, hogy tovább kísérletezzen a távközlési
műholdak fejlesztésével: 1960-ban a társaság fellövi az Echót, egy hatalmas, a jeleket visszatükrözni képes
fémgömböt. Az első, beépített erősítővel ellátott műhold az 1962-ben pályára állított Telstar.
A távközlési műholdak ezekben az években igen sajátos körülmények között fejlődnek, hiszen mind az Egyesült
Államok, mind a Szovjetunió féltve őrzi befolyási övezete felett gyakorolt hatalmát. Az érintett országok
földrajzi helyzetének sajátosságait maximálisan kihasználó Interszputnyik-hálózat földközeli röppályákon
mozgó álcázott műholdakat használ. A nyugati országokat kiszolgáló, 1964-ben beindított Intelsat-rendszer
geostacionárius pályán mozgó műholdakra és a rögzített földi antennahálózatra támaszkodva sugároz. Noha a
tenger alatti kábelekhez hasonlóan a műholdas rendszerek teljesítménye folyamatosan növekszik, a keresletet
egy pillanatra sem képesek kielégíteni: az Intelsat I műhold még csak 240, az 1984-ben pályára állított Intelsat II
már 15 ezer telefonsávval rendelkezik, a televíziós csatornákról nem is beszélve. A fejlett nyugati országokat
tömörítő Intelsat-rendszer elméletileg a tagok együttműködésén alapul, az Egyesült Államok azonban, az
amerikai székhelyű Comsat társaságnak köszönhetően, ellenőrzése alatt tartja a hálózatot. Az együttműködő
országok (Franciaország, Anglia, Németország, Olaszország) részt vehetnek ugyan az alkatrészek előállításában,
az Intelsat-rendszert azonban nem kényszeríthetik versenyre, azaz csak olyan műholdakat állíthatnak pályára,
amelyek kizárólag saját nemzeti területükön sugároznak. A tiltás alól csak az oktatási vagy tudományos célokat
szolgáló, vagy a világ egy-egy meghatározott részét kiszolgáló műholdak (Arabsat) mentesülhetnek. Amikor
(1984-ben) az amerikai kormányzat úgy határoz, hogy a kép- és adatátvitel, valamint a telefonos kommunikáció
szférájában versenyhelyzetet teremt, az ügyben érdekelt körök mozgolódni kezdenek. Sokan arra spekulálnak,
hogy európai, magánkézben lévő műholdak fölözik majd le a hagyományos szolgáltatók forgalmát. Ez utóbbiak
egyébként tarifáik drasztikus csökkentésével próbálják elejét venni a várható nehézségeknek.
Mind a tenger alatti kábelekkel, mind a műholdakkal kapcsolatban megfigyelhető az a jelenség, hogy a nemzeti
politika elválik a kutatási és innovációs politikától. Egyes országok – például Franciaország – európai fejlesztési
68
André Lebeau: L’espace en héritage. Paris, 1986.
171
(1950–1995)
tervekre, illetve állami kutatóintézetek tevékenységére támaszkodva próbálnak szert tenni a világűr
meghódításához szükséges technológiákra (kilövők, műholdak gyártása és működtetése stb.). Más országok,
például Anglia vagy Olaszország egymással a legmagasabb szintű partneri viszonyt kialakítva fejlesztik
technikai kompetenciáikat. Ezzel párhuzamosan az átjátszórendszerek egyre nagyobb forgalom bonyolítására
válnak képessé. Az 1970-es években a fejlett országok lakói között már nem manuális úton teremtenek
összeköttetést a telefonközpontok, az 1980-as évekre pedig már a kevésbé fejlett országok is rendelkeznek
automata telefonközponttal, amelynek elterjedése egyébként is fontos feltétele a telefonhálózat
globalizációjának. Az országos hívószámok rendszerének folyamatos bővülése arra utal, hogy a fejlett országok
háztartásainak telefonellátottsága a 95%-hoz közelít, illetve hogy a telefontulajdonosok várakozás nélkül
kapcsolatot teremthetnek külföldi előfizetőkkel.
4.1.2. A numerizáció
Tegyünk említést egy másik, a kommunikáció technikai rendszerének egészét mélyen érintő jelenségről: a jelek
analóg feldolgozását a jelek numerikus feldolgozása váltja fel. Az új eljárás során a jelről „mintát vesznek”,
értékét meghatározott időintervallumokban felmérik, az így nyert értéket pedig numerikus formában továbbítják,
majd helyreállítják (dekódolják). Az ily módon továbbított jelek voltaképpen megegyeznek a számítógépek által
használt jelekkel. Ennek köszönhetően a számítógépek működési elvéből adódó szinte végtelen lehetőségek a
távközlési információáramlás szolgálatába állíthatók. A kábelek útján történő információátvitelt a hetvenes
években, tehát nem sokkal a telefonközpontok (1975) előtt numerizálják. A rövidhullámú (hertzi) nyalábokat, az
üvegszálas kábeleket és a műholdakat a nyolcvanas években numerizálják; a televíziózás bizonyos
szegmenseinek numerizációja azonban még ma is várat magára. A numerizáció nagyságrendekkel olcsóbbá teszi
a hálózatok működését, sikerének köszönhetően válik elképzelhetővé, hogy a mobiltelefonok azokban az
országokban is elterjedjenek, ahol ezt megelőzően csak mérsékelt piaci sikert arattak. Az 1980-as években
sokan gondolták úgy, hogy a numerizáció közelebb hozza majd egymáshoz a távközlést és az informatikát, ez a
közeledés azonban még nem történt meg. Bár a távközlés és az informatika technikai téren kezdetektől fogva
igen közel állnak egymáshoz, egészen eltérő jogi és ipari környezetben fejlődnek, aminek következtében
teljesen eltérő üzleti és piaci stratégiák szerint működnek.
4.1.3. A távközlés szigorúan szabályozott világa

A távközlés világában két, időben egymást követő szervezeti modellt különíthetünk el. Az első, a távközlés
fejlődését a kezdetektől az 1970-es évek végéig biztosító modell legjellemzőbb vonása az országonként más és
más formát öltő (a modell európai és amerikai megvalósulása különösen sok ponton tér el egymástól), gazdasági
és katonai-politikai megfontolásokból meghonosított, igen szigorú törvényi szabályozás. Ebben az időben a
távközlést illetően minden országban szilárd nemzeti együttműködés alakul ki egy nagy megrendelő, egy (vagy
több) nagy beszállító és a nemzeti tudományos kutatás irányítói között. Ezekben az években a távközlés a
kínálatra, nem pedig a keresletre támaszkodva fejlődik. Végül, a távközlésre igen jellemző ekkor, hogy
rendszeresen megválik korábbi „szövetségeseitől”, a rádiótól, a televíziótól, az informatikától, az űrkutatástól
stb.
1970 után a fentebb vázolt modell – elsősorban a technika fejlődésében (itt elsősorban a numerizációra kell
gondolnunk) gyökerező gazdasági okoknak köszönhetően – komoly átalakuláson megy keresztül. A dereguláció
és a non-reguláció folyamata69 alapvetően megváltoztatja a távközlés jogi környezetét. Az ipar fejlődésének
köszönhetően a kutatók, a megrendelők és a gyártók együttműködésének már nem szabhatnak gátat az elavult
nemzeti keretek. Az új szolgáltatások, amelyek kifejlesztését ezentúl a kereslet ösztönzi, csak akkor lehetnek
sikeresek, ha gyártóik és működtetőik keresik az együttműködést a rokon területeken (a képiparban és az
informatikában) tevékenykedőkkel, és megszerzik a szükséges gyakorlati tudást. Az átalakulás természetesen
azzal jár, hogy a különféle iparágak határterületein komoly feszültségek mutatkoznak.
A bajok természetesen az Egyesült Államokban jelentkeznek először. A törvénykezés korszerűsítését mindig

fontosnak ítélő amerikaiak rendszeres időközönként vizsgálóbizottságokat állítanak fel, amelyek feladata a
különféle vállalatok között fennálló viszonyok, versenyük és szolgáltatásaik feltérképezése. Az elmúlt negyven
év döntéseire általában az jellemző, hogy a törvényhozók, a legnagyobb telefontársaság, az ATT mozgásterét
minél kisebbre szűkítve, megpróbálnak más távközlési cégeket is kedvező versenyhelyzetbe hozni. A
legnehezebb kérdés: hol kell meghúzni az informatika határát? 1966-ban, 1972-ben, majd 1976-ban vizsgálatok
és határozatok egész sora foglalkozik a problémával: vajon az adatátvitel távközlési tevékenység-e (ez esetben
szigorú szabályozásra szorul), vagy inkább informatikai tevékenység (ekkor pedig teljes szabadságot élvez)?
69
Dereguláción a meglévő gazdasági szabályozás enyhülését kell értenünk, a nonreguláció pedig azt jelenti, hogy új, eddig értelemszerűen
szabályozatlan tevékenységeket meg sem próbálnak törvényekkel kordában tartani. – A ford.
172
(1950–1995)
Végül, 1982-ben, az amerikai igazságügy-minisztériumnak sikerül kiharcolnia, hogy a nagy távközlési cég
alapvető változtatásokat hajtson végre szerkezeti felépítésében. Az ATT felszámolja 22 helyi társaságát,
megőrzi viszont a long linest, és engedélyt kap arra is, hogy újonnan létrehozott leányvállalatain keresztül
továbbra is ellássa a lakosságot telematikai és hozzáadott értékeket is tartalmazó szolgáltatásokkal, mindemellett
a külföldi piacról sem kell kivonulnia. Ekkor azonban új problémák merülnek fel: mi jellemzi majd a helyi
szolgáltatók között fennálló viszonyt? Ki fogja finanszírozni a tudományos kutatásokat? Milyen irányban
fejlődnek majd a telematikai szolgáltatások? 1995-ben az ATT vezetése úgy dönt, hogy minden eddigitől eltérő
szellemben formálja át a vállalatot. Az erősen hierarchizált vezetési struktúra szerint újjászerveződő vállalat
felad minden, a hálózatok működtetésével kapcsolatos ipari tevékenységet, és kivonul az informatikából is. A
telefontársaságok engedélyt kapnak arra, hogy részt vegyenek a helyi videokommunikációs hálózatok
működtetésében.
Ezek a döntések komoly – noha csak közvetett – hatást gyakorolnak az európai távközlési rendszerekre is. Az
amerikai társaságok egyre erősebb politikai nyomással próbálják elérni az európai piacok megnyitását. Az
Európa Tanács állásfoglalása szerint a piacok megnyitása és a konkurencia erősödése leszorítaná az árakat, és
versenyképesebbé tenné az európai vállalatokat – különösen az új távközlési szolgáltatások terén. Az új helyzet
azonban arra kényszerítené az európai országokat, hogy alapjaiban gondolják újra a postai szolgáltatások
közhasznú rendszerét, amely pedig már a század első évei óta működik. Angliában a British Telecom és a
Mercury gyorsan szövetségre is lép egymással. A német és a francia távközlési piac megnyitása, valamint a
német és a francia szolgáltatók részleges privatizációja következik. A két ország kormányzata, a régi, továbbra
is érvényben lévő rendszer által nyújtott lehetőségeket maximálisan kihasználva, jól megválogatja, mely telefon-
és mobilcégeknek ad engedélyt arra, hogy konkuráljanak az állami szolgáltatókkal.
4.1.4. Az informatika átalakulásai

Fejlődésének első negyven éve során az informatika viszonylag távol maradt a média világától. Az ismeretek
létrejöttében és megoszlásában bekövetkező változásokhoz az informatika a tudományos kutatásban és az
igazgatásban alkalmazott rendszerek kiépítésével járult hozzá. Paradox módon az informatikáról szóló
diskurzusnak volt a legnagyobb szerepe az emberek gondolkodásmódjának megváltozásában.
A háború évei alatt felgyorsulnak a – számítógépek elődeinek tekinthető – nagy számológépekkel kapcsolatos
kísérletek. A szóban forgó számológépek azon programozható szerkezetek sorába tartoznak, amelyek
prototípusa Bab-bage-nek a 19. század első éveiben készített szerkezete volt.70 A 20. század első felében egyre
nagyobb igény mutatkozott a pontos számításokra, többek között a repülés (Zuse a pontos repülési adatok
kiszámítása céljából fejlesztette ki az első német számológépeket) és a ballisztika (az első amerikai
programozható számológépet egy ballisztikai kutatóintézet használta) fejlődésének köszönhetően. Az új
matematikai eszközök elterjedése is felgyorsítja a programozható szerkezetek elméleti alapjainak kidolgozását –
Angliában Alan Turing dolgozik a problémán, az Egyesült Államokban pedig számos kutatót foglalkoztat a
nagy hadászati jelentőségű kérdés. Továbbra is fennáll azonban egy komoly technikai probléma: hogyan
lehetséges a jel materializálása elfogadhatóan alacsony hibaszázalékkal? Az első amerikai kalkulátor, az ENIAC
18 ezer elektroncső használatával próbálja áthidalni a nehézségeket, ez az eljárás azonban csak kevéssé
megbízható. A megoldásra a Bell Laboratories talál rá 1948-ban: a tranzisztor a végeredménye annak az 1939-
ben kezdődő kutatási programnak, amelynek célja új jelhordozók feltalálása volt. A program elsősorban az
telefóniát volt hivatott szolgálni, a tranzisztor feltalálása azonban a technika más szektorait is forradalmasította.
A kitűnő erősítőnek bizonyuló tranzisztort a távközlésben a különféle rádiokommunikációs és a tenger alatti

kábeleken alapuló technológiák alkalmazzák. Informatikai jelentősége abban rejlik, hogy képes a jelek
megbízható materializálására. Az elektronika fejlődése következtében radikálisan megnő egyes termékek
teljesítménye, csökkennek viszont a járulékos költségek. Az integrált áramkörök (1964), majd a
mikroprocesszorok kifejlesztése fontos állomásait alkotják annak a folyamatnak, amelynek során az egyre
nagyobb mértékben miniatürizált hordozók egyre több funkciót képesek ellátni. Ezzel párhuzamosan a
programozók egyre hatékonyabban integrálják a különféle rendszereket, megkönnyítve a program és a
felhasználók között zajló párbeszédet. Ennek ellenére az informatika egészen a hetvenes évek végéig roppant
kiterjedt, kizárólag katonai és tudományos célokra alkalmas rendszereket hoz létre. Léteznek kisebb
teljesítményű szerkezetek is, amelyek az igazgatásban, illetve ismétlődő jellegű és költséges számítások (például
statisztikai felmérések, akták vagy pénzügyi és számviteli adatok kezelése) során használhatók. Az igen drága
rendszereket azonban csak vállalatok és igazgatási szervek engedhetik meg maguknak. A programkészítők
minden egyes alkalmazáshoz külön programot írnak. A világ legjelentősebb informatikai cége az IBM
(International Business Machine), de az európai országok ipari potenciálja sem elhanyagolható. Az angol
70
Robert Ligonnière: Préhistoire et histoire de l’informatique. Paris, 1987.
173
(1950–1995)
informatika, amely hosszú évekig úttörő szerepet töltött be, fokozatosan elveszíti vezető helyét; a német
Siemens, az olasz Olivetti és a francia Compagnie des Machines Bull sikere azonban arra utal, hogy az európai
nagyhatalmak mindent megtesznek a nemzeti ipar védelmében. Az informatikai szolgáltató cégek voltaképpen
abból húznak hasznot, hogy a különböző gépek alkatrészei és programjai nem csereszabatosak, a
felhasználóknak tehát feltétlenül szükségük van a szakértelmükre.
Az 1980-as években a helyzet sokban megváltozik. Ügykezelői és szöveg-szerkesztő programokkal, valamint

standardizált tabulátorokkal ellátott számítógépek sokszínű kínálatából választhatnak a középvállalkozások és a
szabadfoglalkozásúak. Az új felhasználók sohasem foglalkoztak programozással, ez nem is áll szándékukban; az
új számítógépeket úgy alakították ki, hogy az informatikailag teljesen képzetlen „amatőrök” is kezelni tudják
őket. Az átalakulás levezénylésében a legnagyobb szerepet az Apple vállalta magára. A sokszorosító eszközök
fejlesztésére szakosodott Xerox Corporation kutatóintézetében dolgozták ki az új informatika alapjául szolgáló
ötletet: a számítógép képernyőjének egy íróasztalhoz kell hasonlítania, a programokat pedig oly módon kell
megszerkeszteni, hogy a gépével párbeszédbe bocsátkozó felhasználónak ne kelljen változtatnia megrögzött
szokásain: kinyithat egy dossziét, maga elé teríthet egy üres lapot, szövegének vázlatát a szemetesbe dobhatja
stb.71 A felhasználók ezentúl nem nehezen megjegyezhető szöveges parancsok segítségével közlik szándékaikat,
elég, ha a képernyőn apró szimbolikus rajzocskákra, az ikonokra kattintanak.
Ezen az elven működnek a nagyközönségnek szánt programok; az IBM maga is olyan szoftvereket fejleszt ki,
amelyek képesek hasonló funkciók ellátására.72 A világon eladott számítógépek száma exponenciálisan nő, míg
áruk folyamatosan csökken. Az évről évre nagyobb teljesítménnyel és tárkapacitással rendelkező számítógépek
egyre kényelmesebb felhasználást tesznek lehetővé. A személyi számítógépek korának beköszönte egyben azt is
jelenti, hogy eddig ismeretlen piaci szereplők is előállhatnak újításokkal. A tevékenységi körök a
következőképpen oszlanak meg: a japánok szinte egyeduralkodók a képernyők és a memóriák előállításában; az
amerikaiaknak viszont (gondoljunk csak az Intelre) a processzorok piacán nincsen versenytársuk. A szoftverek
piaca két nagy részre oszlik. Az alapszintű felhasználói programok (amelyek nélkül voltaképpen lehetetlen a
személyi számítógépek működtetése) világát a Microsoft uralja. A cégóriás ráadásul döntő befolyással
rendelkezik a felhasználói szoftverek piacán is; ellenfeleinek a programcsomagok eladása terén sem terem sok
babér. A szoftverek előállításából Európa gyakorlatilag teljesen kimarad.
Két okkal magyarázható, hogy a személyi számítógépek egyelőre nem hódították meg a tömegfogyasztási
cikkek piacát: egyrészről az európai országokban még viszonylag drágák, másrészről pedig felhasználhatóságuk
eléggé korlátozott. Egy átlagos család nem bonyolult számításokkal vagy szövegek szerkesztésével tölti az
idejét. A házi videó térhódítása óta a családi piacot kizárólag a mozgóképekkel (a fiatalokat pedig az
elektronikus játékokkal) lehet meghódítani. Nem véletlen hát, hogy a mikroinformatika fejlődéséért felelős
döntéshozók az 1990-es években minden figyelmüket erre a két ígéretes területre fordítják.
4.1.5. Az informatikáról szóló diskurzus

Az informatika jelentőségét a háborút követő években csak akkor ismerhetjük fel, ha alaposan megvizsgáljuk az
iparág fejlődését kísérő kommentárokat, jóslatokat és gondolatokat. 73 Az informatika lehetséges társadalmi
következményeivel először Norbert Wiener foglalkozott behatóan, méghozzá 1942 és 1948 között írott,
kibernetikai tárgyú munkájában.74 Bár maga a kifejezés már rég kiment a divatból, a művet ma is érdemes
tanulmányozni. A háború idején olyan szerkezeteket állítottak elő, amelyek képesek voltak arra, hogy
elemezzék a külső forrásból származó információkat, illetve arra, hogy ezen elemzések alapján és egy előre
meghatározott célt szem előtt tartva döntéseket hozzanak. A szóban forgó rendszerek működésének elemzésekor
a következő terminusokat honosították meg: adó, vevő, üzenet és visszacsatolás (feed back). A folyamat
sematikus leírásában szerep jut a „zaj” fogalmának is, amely voltaképpen a kommunikáció megzavarását jelenti.
Ezekben az években fejlesztik ki az első számítógépeket, amelyek sikere a legvadabb spekulációkat indítja el a
mesterséges intelligencia kérdésében. A hagyományos humanista elképzelések hanyatlása voltaképpen azon
tudósok kezére játszik, akik arra tesznek kísérletet, hogy kibernetikai eredetű fogalmaikat átültessék a humán
tudományokba, azaz a kibernetikát a társadalmi kommunikáció egy lehetséges modelljeként értelmezzék.
A vita két fő kérdés körül zajlik: reprodukálható-e az emberi gondolkodás, illetve hogyan járulhat hozzá az
informatika a társadalmi élet megtervezéséhez? Az első számítógépek meggyőző teljesítménye sokakban azt az
illúziót táplálja, hogy az emberi gondolkodást lehet művi úton szimulálni, sőt helyettesíteni. Alan Turing 1951-
71
Steven Levy: Insanely Great. The Life and Times of Macintosh. The Computer that Changed Everything. London, 1995.
72
Daniel Ichbiah: Bill Gates et la saga de Microsoft. Paris, 1995 (jóval átfogóbb munka, mint azt a címe sejteti).
73
Daniel Bougnoux: La communication par la bande. Introduction aux sciences de l’information etde la communication. Paris, 1991.
74
Philippe Breton – Serge Proulx: L’Explosion de la communication. Paris, 1989.
174
(1950–1995)
ben arról ír, hogy amennyiben sakkozás közben egy gép pontosan úgy reagál, mint egy ember, olyannyira, hogy
nem is tudjuk eldönteni: gép vagy ember ellen játszunk-e, bátran állíthatjuk, hogy az emberi gondolkodás
reprodukálható. Turing kortársai észlelik ugyan, hogy a számítógépek képtelenek a komplex gondolkodás
reprodukálására, úgy vélik azonban, hogy ez csak a hiányzó kapacitáson múlik: ha a kutatás képes lesz
megnövelni a lehetséges kombinációk számát, a gép „gondolkodni” fog.
A kibernetika által közvetített ideológia úgy tekint a kommunikációra, mint a társadalom globális rendszerének
alapkövére, amely képes felváltani az avíttnak ítélt humanizmust. Ha azt feltételezzük, hogy egy adott
társadalomban az élőlényektől (az embertől, az állatoktól, a növényektől) a gépekig minden színtiszta
kommunikáció, a 20. századra oly jellemző „barbárságot” értelmezhetjük a rossz információáramlás
következményeként, fizikai terminussal élve „zajként”. Norbert Wiener szerint a társadalmat az entrópia
fenyegeti (ez a termodinamikai kifejezés azt az állapotot jelöli, amikor a molekulák ellenőrizhetetlen mozgása
rendezetlenséget idéz elő). A „társadalmat belülről emésztő bomlási folyamatra” válaszul az információ
akadálytalan áramlását lehetővé tévő szerkezetekre (azaz a számítógépekre és a különféle távközlési
rendszerekre) támaszkodó kutatásnak egy új társadalom elméleti alapjait kell megvetnie. Ez a technikusi
szemléletről árulkodó gondolat bizonyos értelemben a 19. század végi utópisztikus elképzelések azon
hagyományába illeszkedik, amelyek a távíró elterjedésétől a világméretű demokrácia megvalósulását várták.
Wiener gondolkodása kiindulópontul szolgál három, a hetvenes években igen termékenynek bizonyuló idea: a
merevség és tanulási képesség, a titkolózás és átláthatóság, végül az ismeretek tárolása és az információ szabad
áramlása ellentétpárjainak számára.
Mindebben nem nehéz felismernünk az 1970-es évek kaliforniai gondolkodásának legfontosabb kérdéseit,
amelyek a hidegháború és a vietnami konfliktus éveiben igen nagy jelentőségre tettek szert az amerikai
társadalom és az európai társadalmak némelyikének életében. 75 Az átláthatóság követelésével már a legrégibb
utópiákban is találkozhatunk, a hadsereg és a hadiipar azonban olyan óriási befolyással rendelkezik az
informatika fejlődése felett, hogy az 1970-es évekre a kérdés különösen fontossá vált. Norbert Wiener harcosan
kiáll a szabad információáramlás, az átláthatóság, a tanulási képességek fejlesztése mellett, és hangsúlyozza a
titkolózás, a mozdulatlanság, a merevség elleni harc elkerülhetetlenül szükséges voltát. Wiener gondolkodása
ihlette meg 1960-as évek kaliforniai filozófusait és a militáns ellenkultúra (small is beautiful) képviselőit, illetve
mindazokat, akik megpróbáltak ellenállni a hadiipari nyomásgyakorló csoportoknak és a „másik”
informatikának, azaz az Apple létrehozóinak, a gazdaság rendszerébe beilleszkedő, tehetséges vállalati
vezetőkké avanzsáló fiatal programozóknak. Wiener a kulturális megújulást keresők apostola. A Szovjetunió
összeomlása egyébként arra enged következtetni, hogy igazuk volt a small is beautiful-elv védelmezőinek.
Philippe Breton és Serge Proulx a következő állásponton vannak: „A szovjet példa, éppen kontrasztja által, azt
bizonyítja, hogy a nyugati országok – anélkül, hogy ennek minden pillanatban tudatában lennének – a háború
utáni években egy óriási jelentőségű, valódi kulturális forradalmat hajtottak végre. Voltaképpen ez a kulturális
forradalom tette lehetővé az újító szellem felszabadulását a kommunikációs technikák szférájában.” 76
A társadalom megújítását a kommunikációs technikák fejlesztése útján megvalósítani kívánó amerikai filozófia
különféle csatornákon keresztül hódítja meg Franciaországot. Sikerének kézzelfogható jelei vannak: szelleme
inspirálja például a rövid életű Informatikai Világközpont létrehozását, amelynek filozófiája a következő
tételeken alapult: a nehézipari (a vas-, a bánya- és a textilipari) termeléshez kapcsolódó szerkezetek kora lejárt;
velük együtt kell eltűnnie a munka hagyományos szervezeti kereteinek és a hozzájuk kapcsolódó értékrendnek
(engedelmesség, mintakövetés). Az 1980-as évek döntéshozóinak jelentős része osztotta ezt a vélekedést, amely
egészen új perspektívába helyezi például a munkanélküliség elleni küzdelmet: új munkahelyeket úgy
teremthetnek, ha új, decentralizált, a szabad kezdeményezésnek és a kreativitásnak teret engedő termelési
formákat honosítanak meg. Az új típusú munka nélkülözhetetlen eszközének a személyi számítógépet tekintik.
Ez az elképzelés ihlette azt a tervet, amely az általános iskolák mindegyikét személyi számítógépekkel látta el
1984-ben.
Amikor kezdenek elszaporodni a teljesen újnak számító szerkezetek (walk-manek, mobiltelefonok, hordozható
számítógépek, telefonon is lehallgatható üzenetrögzítők, faxok), a gondolkodó fők megkísérlik leírni a modern
társadalom „nomádjait”, akik bár folyton mozgásban vannak (repülőn, autóban vagy vonaton), a modern
kommunikációs eszközöknek köszönhetően mindig saját világuk középpontjában maradnak. Persze vannak,
akik inkább a rendszer új entrópiájának kritikáját adják. A minden irányban megállás nélkül kommunikáló,
minden pillanatban kommunikációs protéziseire (Paul Virilio értelmezi ily módon a telematikus eszközöket)
szoruló ember elveszti a valódi kommunikáció képességét, és „saját” világában végső soron magányosabb, mint
75
Everett Mendelssohn: The Politics of Pessimism: Science and Technology circa 1968. In Technology, Pessimism and Postmodernism.
London, 1994, 159.
76
Philippe Breton – Serge Proulx: L’Explosion de la communication. Paris, 1989, 243.
175
(1950–1995)
valaha. A számítógép és a kommunikáció különféle szerkezetei már nem a gondolkodás szolgálatában állnak,
hanem öncéllá váltak. A „lázas kommunikáció” világában élünk.
4.2. A MÉDIA METAMORFÓZISA

Amíg ezek a viták zajlanak, a rádiózás és a filmipar alapvető átalakuláson megy keresztül.
4.2.1. A rádiózás átalakulása

A rádiózás átalakulása paradox módon meglehetősen sokat várat magára. Az 1950-es években az amerikai
törvényhozás komoly erőfeszítéseket tesz a koncentráció folyamatának megfékezésére: megtiltják, hogy egy
érdekcsoportnak hétnél több rádióállomás legyen a birtokában, valamint korlátozzák a sajtócsoportok befolyását
a helyi rádióadók működésére. A többi médium konkurenciája megteszi a többit. A háború végén az amerikai
háztartások 93%-a rendelkezik vevőkészülékkel, de a legnagyobb hálózatok már inkább a televízióba kívánnak
befektetni. A műsorok is nagyot változnak. A rádiójátékok, a drámák, a vígjátékok és a vetélkedők többsége
átkerül a televízióba, a rádiónak elsősorban a zene marad. 1950 és 1953 között a rádióállomások összbevétele
stagnál. A rádió ezekben az években helyi hirdetők által támogatott, regionális jelentőségű médiummá változik.
A másik jelentős változás: a frekvenciamoduláció az FCC által is támogatott módosulása. A hallgatók igen
olcsón szert tehetnek URH-vevőkészülékekre. A tranzisztoros rádiók hódítják meg a rock, majd a diszkózene és
a kommersz dalok számára a fiatalságot.
A rádiózás két, egymástól jól elkülöníthető piac: egyrészt az amplitudó-modulációs, azaz országos érdekű, a
hálózatok által készített műsorok piaca, másrészt pedig a frekvenciamodulációs, azaz a regionális hallgatottságú,
elsősorban zenét sugárzó adók piaca köré szerveződik. Ez utóbbiak között azonban sok olyan rádióállomást
találunk, amelyek meghatározott közönséget próbálnak megszólítani: vannak kisebbségi és vallási rádióadók,
valamint a nap huszonnégy órájában híreket közvetítő állomások is. Az oklahomai szövetségi épület ellen 1995-
ben elkövetett merénylet újra ráébresztette Amerikát a rádiózás jelentőségére. Az olcsón és egyszerűen
működtethető URH-rádióadók viták kereszttüzébe kerülnek, mert az országban szép számmal működő agresszív
csoportosulások polgári engedetlenségre szóló felhívásokat vagy éppen a bombakészítés receptjét sugározzák
rajtuk (egyébként ebben az időben már az internet segítségével is megtehetik ugyanezt). A merénylet után a
regionális rádióállomások olyan műsorokat sugároztak, amelyekben a betelefonáló hallgatók a nap bármely
órájában elmondhatták véleményüket a történ-tekről. Sokkos állapotában az országnak nagy szüksége volt a
kollektív terápia ezen formájára: az Egyesült Államok legkülönbözőbb pontjain élők akarták magukhoz ragadni
a szót, ha csak néhány percre is. A helyi adók kezdeményezése felkelti az országos médiumok, jelesül a New
York Times figyelmét. A rádiózás a merényletet követő időszakban azt bizonyítja, hogy továbbra is a társadalmi
nyilvánosság fontos fórumának és a közvélemény kialakulása jelen-tős helyszínének kell tekintenünk.
Franciaországban az URH-adósáv liberalizálásának kérdése sűrűn felbukkan az 1981-es elnökválasztási

kampányt kísérő politikai vitákban. Két kérdés foglalkoztatja az érdekelteket: egyfelől, indokolt-e annak
engedélyezése, hogy a rádióállomások sugározhassanak a CB (azaz Citizen Band) hullámsávon, amelyet eddig
szinte kizárólag a kamionosok, illetve a személyszállításban dolgozók használtak; másfelől, indokolt-e annak
engedélyezése, hogy az adóállomások szabadon sugározhassanak az URH-adósávon? A két kérdés megvitatása
alkalmat ad két, egymással élesen szemben álló elképzelés megütközésére: a hagyományos és tekintélyelvű
állam hívei tartanak a kommunikáció ellenőrizetlen formáinak felbukkanásától; sokan vannak azonban, főleg
fiatalok, akik sajátos kulturális aspirációkkal rendelkeznek, ők a rádiózástól az önkifejezés új formáinak
meghonosítását remélik, és azt, hogy végre az ő politikai törekvéseik is fórumot kapnak. A tüntetések hevében
egy szocialista politikus – akiből később tájékoztatási miniszter lesz – a Palais-Bourbon kerítéséhez bilincseli
magát a „szabad rádiózás védelmében”. Az URH-adósávot végül 1982-ben liberalizálják.
A szigorú törvényi szabályozás, amelynek elsődleges célja a műsorok sok-színűségének megóvása, hozzájárul
ahhoz, hogy a rádióadók egy ideig az őket beindító közösségek és militáns csoportok kezében maradjanak. Az
URH-adósávon tehát a közönség minden szegmense megtalálhatta az őt érdeklő – bár nem mindig a legprofibb
módon elkészített – műsorokat. A frekvenciák felügyeletével megbízott hatóság azonban rövidesen minden
befolyását elveszíti: amikor a sugárzási engedélyben meghatározott technikai határértékek tiszteletére szólít fel
egy, a fiatalok körében közkedvelt rádióállomást, a hallgatók tüntetést szerveznek Párizs utcáin. Általában véve
elmondható, hogy a modern, a fiatalok igényeit a hosszúhullámú adók műsorainál hatékonyabban kielégítő,
zeneközpontú kereskedelmi rádiózás lassan meghódítja az URH-adósávot. A hosszúhullámon sugárzó adók
egyébként mindent megtesznek a fiatal hallgatók visszahódítása érdekében, például nyomást gyakorolnak a
hatóságra, hogy engedélyezze számukra az URH-adósávon való sugárzást. Az URH-adóállomások között
rövidesen elkezdődik a koncentráció folyamata, sőt legtöbbjük a lemeziparban tevékenykedő érdekcsoportokkal
176
(1950–1995)
is üzleti kapcsolatra lép – az állam folyamatosan kísérletezik ugyan a gazdasági folyamatok lassításával, de
ritkán jár sikerrel.
4.2.2. Hollywood metamorfózisai

Az 1950-es évektől kezdve a mozi is komoly átalakuláson megy keresztül. A háborút követő évek változásaiból
az európai művelt közvélemény elsősor-ban filmszínházak eltűnését és a mozilátogatók számának csökkenését
észleli. A filmszínházak látogatottsága az Egyesült Államokban 1946-ban, Angliában 1948-ban, az ipari
országok többségében pedig 1955 és 1960 között tetőzik. 77 Ezt követően azonban minden országban hanyatlás
kezdődik, pedig a filmgyártók mindent megtesznek a nézők visszahódítása érdekében: színes, szélesvásznú
szuperprodukciókat készítenek, illetve megpróbálnak nyitni a kamaszkorú közönség felé. A filmszínházak
megritkulása azonban a legkevésbé sem jelenti a mozifilm halálát; a hollywoodi filmgyártók már az 1970-es,
1980-as években felismerik a filmterjesztés új módozataiban (gondoljunk a televízióra, a házi videokészülékekre
vagy a kábeltelevíziózásra) rejlő lehetőségeket. Új cégek jelennek meg a piacon, a hagyományos majorok pedig
kénytelenek olyan kommunikációs érdekcsoportokba betársulni, amelyekben nem feltétlenül a mozi világának
képviselőié a vezető szerep. A csúcson továbbra is a háború előtti filmgyártás klasszikus vállalatai állnak: a
Paramount, XXth Century Fox, Warner, Universal, Disney, Columbia. Őket a kisebb társaságok, az MGM–
United Artists és az Orion követik.78 Mindannyian foglalkoznak tévéműsor-készítéssel is. 1991-ben a televíziós
hálózatokon és a független adókon főműsoridőben sugárzott műsorok (filmeket leszámítva) készítőinek
ranglistáján az első két helyet a Time Warner és a Disney foglalja el. Ugyanebben az évben az összes tévéműsor
felét a hét nagy hollywoodi vállalat állítja elő.
Bár Hollywood pénzügyi viszonyrendszere a cégek közötti mozgások, a felvásárlások és az újjászervezések

következtében roppant nehezen áttekint-hető, az 1990-es évek elején kikristályosodik egy általánosnak
nevezhető modell, a minél több tevékenységi területet felölelő konglomerátumok modellje. Az általános
tendenciát itt a Paramount példáján kíséreljük meg bemutatni: a mozivállalatot 1967-ben a Gulf and Western
pénzügyi csoport vásárolta meg. A szórakoztatóipari tevékenységben óriási profitot szimatoló Gulf and Western
az 1980-as évek elején szervezeti változásokat hajt végre annak érdekében, hogy minél nagyobb sikereket
érhessen el Hollywoodban. Első lépésként visszaállítja a jól csengő Paramount nevet.
A vállalat jelentős bevételre tesz szert televíziós műsorok előállításából és forgalmazásából. Elsődleges üzleti
partnerei a nagy hálózatok egyikéhez sem kapcsolódó, független televízióadók. A Paramount részesedést szerez
továbbá egy angol televíziós társaságban, és közvetlenül birtokol hat amerikai televízióállomást. A vállalat
fizetős tévécsatornákba is befektet, különösen nagy figyelmet fordít a műholdas sugárzásra. A Paramount
továbbra is filmszínházak jelentős hálózatával rendelkezik (12 országban összesen 1200 filmszínház), de néhány
nagy amerikai stadion is a birtokában van. A vállalat szervezi ezenkívül a Miss Universe- és a Miss America-
választást, tulajdonosi részesedéssel bír néhány baseballcsapatban, amelyeknek reklámjogai is az övéi. A
Paramount 70 ezernél is több zenemű jogát mondhatja a magáénak, emellett az általa gyártott műsorok
reklámperceit is rendszeresen értékesíti. A vállalat a könyvkiadásban és az oktatásban is részt vesz: kezében
tartja például a legnagyobb amerikai tankönyv- és zsebkönyvkiadót. A vállalat elnöke 1991-ben a
következőképpen határozta meg a cég üzleti stratégiáját: „Az idén nyolcvanadik évébe lépő Paramountnak
minden esélye megvan rá, hogy kihasználja a piac és technológia változásaiban rejlő lehetőségeket.” A
vállalatot egyébként több alkalommal megkörnyékezték már bankokat és telefontársaságokat tömörítő
konglomerátumok, amelyek elsősorban a közeljövőben kiépítendő „információs sztráda” tartalomszolgáltatói
piaca iránt érdeklődnek.
A mozi hőskorának másik nagy túlélője a Warner Brothers. Az egy ideje már a Warner Communications néven
működő cégcsoportot a Time Inc. 1990 januárjában vásárolja meg. Az új cégcsoport, amely ezentúl a Time
Warner nevet viseli, ugyanazokban a tevékenységi körökben érdekelt, mint a Paramount, sőt még egy hatalmas
jogdíjügynökséggel is rendelkezik. A Time Warner létrejötte jelentős állomásnak számít a kábeltársaságok
koncentrációjának folyamatában: az új konglomerátum a száz legjelentősebb kábeltelevízió közül huszonötöt
birtokol. 1995-ben bejelentik, hogy a Time Warner rövidesen fúzióra lép a Turner Broadcastinggal, amelyet az
1980-as években Ted Turner (az első, megszakítás nélkül híreket sugárzó műholdas csatorna létrehozója)
alapított. Ted Turner 1986-ban a Metro-Goldwyn-Mayer és a United Artists stúdióitól már megvásárolta a
birtokukban lévő filmeket, majd életre hívott egy rajzfilmcsatornát, és 1994-ben rátette a kezét az Egyesült
Államok legnagyobb független filmgyártójára. A tranzakció összköltségét 7,2 milliárd dollárra becsülik. A
szórakoztatóiparban érdekelt pénzügyi cégóriások célkitűzése egyértelmű: mindenképpen uralni akarják a
hálózataikat műsortartalommal ellátni képes „kreatív” műhelyeket.
77
Judith Lazar: Entre rêve et réalité. Sur l’état du cinéma français. Le Débat, 1995, 112.
78
177
(1950–1995)
A Time Warner legjelentősebb versenytársa a Walt Disney-ABC cégcsoport, amely az 1930-as években
alapított rajzfilmvállalatot és a hőskor „harmadik” rádióhálózatát tömöríti. Konkurenseihez hasonlóan a Walt
Disney-ABC is rendelkezik filmstúdiókkal, tévécsatornákkal, kábeltelevíziókkal, zenekiadóval, filmzenék és
videofilmek forgalmazására szakosodott vállalattal, klasszikus könyvkiadókkal, mindemellett természetesen
hozzájuk tartoznak a híres Disney-parkok is. A különféle Disney-érdekeltségek, a parkok és a tévécsatornák
(például a Disney Channel) együttműködése töretlen. A parkokkal rendelkező csoport értelemszerűen
megszenvedte az ingatlanválságot.
A hollywoodi vezető szerepét a mai napig megtartó XXth Century Foxot 1985-ben Rupert Murdoch cége, a
News Corporation vásárolja meg. Murdoch következő szavai jól illusztrálják a nagy kommunikációs
cégcsoportok Hollywoodban követett stratégiáját: fontosnak ítélik a terjesztői és sugárzói hálózatok ellenőrzését
is, de különösen nagy figyelmet fordítanak a nélkülözhetetlen nyersanyag, a műsorok kézbentartására:
„Tevékenységünk alapjául az a filozófia szolgál, amely szerint nincs jelentős különbség a médiumok között.
Céljaink közé tartozik a kreatív tehetségek felfedezése és bátorítása, márpedig a tehetségeknek mindegyik
médiumban meg kell állniuk a helyüket. Úgy véljük, hogy az előttünk álló legfontosabb kihívás az, hogy
kivételes kreativitásról tanúskodó termékeket legyünk képesek szolgáltatni. A hordozók (hardware) fejlesztése79
csak másodlagos szerepet játszik terveink között.”
Végül megérkeznek Hollywoodba a japánok is. A Sony tulajdonosa 1991-ben azzal sokkolja egész Amerikát,
hogy megvásárolja a Columbia Picture Entertainment vállalatot, valamint egy kisebb, a Batman előállításával
híressé vált céget. A Sonynak műsorokra is nagy szüksége van, hiszen az általa forgalmazott, nagyközönségnek
szánt elektronikai termékeket tartalommal is meg kell tölteni. A Columbia megvásárlásával a japánok egy 2700
filmből és 23 ezer filmsorozat-epizódból álló „könyvtárra” is szert tesznek. A Columbia emellett nagy
tapasztalattal rendelkezik a filmsikerek tévéképernyőre adaptálásában, és munkatársai azzal is tisztában vannak,
hogyan kell olyan vetélke-dőket szervezni, amelyeket később a világ számos televíziója megvásárol (például a
Szerencsekerék). A hagyományos hollywoodi kultúra mindazonáltal roppant nehezen egyeztethető össze a
sajátos japán vezetési stílussal. A japán vezetők nem képesek megbarátkozni a hollywoodi producerek túl
bohémnak ítélt stílusával; az amerikai munkatársak viszont azt vetik tengerentúli főnöke-ik szemére, hogy
kizárólag a haszon szempontjából ítélik meg tevékenységüket. Négy év együttműködés után tehát a két cég útjai
elválnak.
1990 januárjában a Matsushita felvásárolja a Media Communications As-sociation (MCA)–Universalt, amely

akkoriban a legvonzóbb befektetések közé tartozik, hiszen a vállalat nemcsak filmsikerek (például a Vissza a
jövőbe), de híres televíziós sorozatok gyártására is képes. Az MCA–Universal emellett kábeltelevíziókkal,
hagyományos televízióadókkal és videofilm-kiadókkal rendelkezik. Különösen nagy tapasztalatra tett szert a
merchandising terén: a cég kezeli a Madonnával, a baseball-ligával és a Greenpeace-szel kapcsolatos
reklámjogokat; nem használt hollywoodi stúdióit pedig vidámparkokká alakította. A tulajdonosváltás miatt
azonban az MCA–Universalnak fel kellett adnia a Yosemite Nemzeti Park tervezett helyreállításában birtokolt
koncessziós jogait, az érvényes amerikai törvények ugyanis nem teszik lehetővé, hogy külföldi tulajdonú
vállalat végezzen ilyen és ehhez hasonló megbízásokat. Az új tulajdonos, a Matsushita uralja a szabvány-VHS
házi videók piacát, a vállalat forgalmazza emellett a Panasonic televíziók működéséhez szükséges alkatrészek
túlnyomó részét. A Matsushitának természetesen komoly érdekeltségei vannak az elektronikai iparban is:
gyártanak faxgépeket, személyi számítógépeket, fénymásolókat, telefonközpontokat és
telekonferenciarendszereket is. A japán vállalati kultúra és a hollywoodi tradíciók együttese azonban ez esetben
sem garantálja a sikert: 1995-ben a Matsushita kiszáll a szórakoztatóiparból.
Az Orion története azt példázza, milyen nehéz dolguk van az új piaci sze-replőknek, ha helyet akarnak találni a
nap alatt. Az Orion, melyet független producerek irányítottak – annak ellenére, hogy készített néhány remek, sőt
később kasszasikernek bizonyuló filmet (például a A bárányok hallgatnak, a Farkasokkal táncoló vagy éppen a
Robotzsaru 2) – 1991-ben csődöt jelent. A televíziós műsorok piacán a mai napig aktív céget rövidesen
felvásárolják. Viszonylagos sikertelensége hűen illusztrálja, hogy a filmforgalmazásban szinte lehetetlen a siker
reményével versenyre kelni a nagy, integrált struktúrákkal rendelkező vállalatcsoportokkal, amelyek a
forgalmazás összes csatornáját ellenőrzésük alatt tartják. A majorok egy további, döntő jelentőségű előnnyel is
rendelkeznek: képesek nyomást gyakorolni a szórakoztatóipart felügyelő hatóságokra, amelyek így az esetek
többségében nekik kedvező döntéseket hoznak.
5. V. fejezet | Az innováció kanyargós útjai
79
178
(1950–1995)
„Ha már a kilenc szívvel akarod kezdeni a játékot, keresd meg az első vízhordót, és vidd el a lépcsőig. Aztán
meg is kell ölnöd, akkor két csillag és néhány buborék jelenik majd meg…”
(Használati utasítás a Fantasia nevű játékhoz)80
„A varázsszőnyegen ülve nem szabad túlzottan előrerepülni, mert akkor Aladdin nem látja a kanyarokat…”
(Használati utasítás a Super Nintendo Aladdin játékához)
Az innováció folyamata a képiparban manapság nem azt a viszonylag egyenes vonalú fejlődési utat járja be,
amely annak idején a mozifilm, a rádió vagy a televízió feltűnéséhez vezetett. Az új technikai lehetőségek új,
roppant különböző felhasználói gyakorlatok előtt nyitják meg az utat; nehezen megjósolható, melyik gyakorlat
győzedelmeskedik a jövőben a többi felett. A két legutóbbi technikai újítás – a házi videó és a videojátékok –
sikere két dolgot bizonyít: egyrészt, hogy az újítás csak akkor lehet sikeres, ha a technikai kereteket a felelősök
képesek záros határidőn belül tartalommal („műsorokkal”) megtölteni; másrészt, a piac stabilizálódását
követően a termékek egy általánosan elfogadott (esetleg törvényi úton is meghatározott) szabványnak
megfelelően készülnek majd. Az újonnan kialakult szabványtól eltérő elven működő eszközök akkor is
kiszorulnak a piacról, ha rendelkeznek bizonyos technológiai előnyökkel.
Vajon az egyfunkciós vagy a többfunkciós szerkezeteket kell-e előnyben részesítenünk? A döntés nem könnyű.
A nehezen kiépített és csak lassan elavuló hálózatok kapacitását a gyorsan fejlődő terminálok teljesítményéhez
kell igazítani. Végül, az új hálózati szolgáltatások csak akkor lehetnek sikeresek, ha jól illeszkednek a
társadalmi kommunikáció gyakorlatába. A viziofon kudarca jól példázza a nehézségeket. Az itt elmondottakat
figyelembe kell vennünk, amikor a jelenkor kihívásairól, a multimédiáról, az internetről és az információs
sztrádáról gondolkodunk.
5.1. CSALÁDI VIDEÓ ÉS ELEKTRONIKUS JÁTÉKOK: A JAPÁN

BIRODALOM
A családi videózás térhódítása a média egészének fejlődésére nézve komoly következményekkel jár,
amennyiben a fogyasztók egészen új körülmények között, házi környezetben, saját időbeosztásuknak
megfelelően élvezhetik a mozifilmeket és a televíziós műsorokat.
5.1.1. A családi videó csábítása

Az 1990-es évek elején az Egyesült Államokban a televízióval rendelkező háztartásoknak mintegy 70%-ában
találunk videolejátszót. Az országban összesen 30 ezer helyen árulnak vagy kölcsönöznek videokazettákat,
leszámítva a szupermarketeket, a benzinkutakat és egyes könyvkereskedéseket. Az amerikai lakosság havonta
300 millió videokazettát kölcsönöz ki, és háromszor annyian néznek videofilmeket, mint ahányan mozijegyet
váltanak. 1995-ben a hollywoodi stúdiók több bevételre tesznek szert a videofilmek, mint a filmszínházak
forgalmából. A videó fejlődése felgyorsította az elektronikus médiumok átalakulási és beérési folyamatát. A
változások során újra nyilvánvalóvá vált, hogy a technológiai átalakulás nem minden, tartalomszolgáltatásra is
szükség van. A videó sikere teszi továbbá egyértelművé, hogy a nagyközönségnek szánt elektronikai termékek
piacát egy új gazdasági nagyhatalom, jelesül Japán uralja. Az új eszköz diadalmas térhódítása azonban nem
volna lehetséges a Hollywoodban dolgozók szakértelme nélkül, akik többszörösen bizonyították, hogy képesek
a nagyközönség ízlését megbízhatóan és hosszú távon kiszolgáló kulturális termékek előállítására. Az új
technológia nem igényel új típusú tartalmi kínálatot, és nem hoz létre új felhasználói gyakorlatokat. Szó sincs
arról, hogy a családi videózás nagyobb szabadságfokot biztosítana a felhasználónak a képek létrehozásában,
vagy hogy a szabványízléstől eltérő újításoknak engedne teret, épp ellenkezőleg; a videó csak egy új formája a
hagyományos szórakoztatóipari termékek kereskedelmi célú forgalmazásának. Sikere hozzájárul a
filmszínházak hanyatlásához, emellett a hagyományos és a kábeltelevíziókat is komoly versenyre kényszeríti. 81
A nagyközönségnek szánt videolejátszó fejlődéstörténetét három szakaszra bonthatjuk: az első szerkezeteket a

szakmabeliek használták képanyagok archiválására. A második szakaszban a két japán szabvány, a Betamax és
a VHS küzdelmét figyelhetjük meg; a harmadik szakaszban, a VHS vitathatatlan diadalát követően, Hollywood
is felismeri, hogy új alapokra kell helyeznie a filmforgalmazást. Már az 1920-as években folytak a televíziós
80
Idézi Alain és Frédéric Le Diberder: Qui a peur des jeux vidéo? Paris, 1993, 93.
81
179
(1950–1995)
jelek tisztán elektronikus rögzítésével kapcsolatos kísérletek (amelyeket a 19. század végén tevékenykedő
Waldemar Poulsen gondolatai ihlettek). Áttörésről azonban jó ideig nem beszélhetünk. A televízió angol
„feltalálója”, James Logie Baird sem járt több sikerrel 1927-ben, és persze az ATT későbbi kísérletei sem
vezettek eredményre.
A háború éveiben a katonai vezetést erősen foglalkoztatták a bombázórepülőgépek és rakéták által felvett képek
rögzítésével kapcsolatos lehetőségek. A haditengerészet már 1946 óta rendelkezik egy rendszerrel fekete-fehér
videoképek archiválására. Hollywood, megérezve a televízió konkurenciáját, komoly összegeket fektet a
szélesvásznú mozikkal kapcsolatos kísérletekbe. A leghevesebb érdeklődést azonban a televíziós hálózatok
tanúsítják, elsősor-ban azért, mert az ország különböző pontjain nem egyszerre köszönt be a főműsoridő,
márpedig az adások felvételére és újra lejátszására használt telemozirendszer nem jelent megnyugtató
megoldást: 1954-ben a telemozit használó tévéstúdiók több filmet használnak el, mint Hollywood.
Négy igen különböző vállalat versengésének lehetünk tanúi: az RCA, az angol BBC, az Ampex Corporation és a
Bing Crosby Enterprises. Az első prototípust 1951-ben, a Los Angeles-i Bing Crosby Studiosban mutatják be. A
vállalat elsősorban tévéműsorok előállításával foglalkozik ugyan, de egymilliárd dolláros hadikutatási
költségvetéssel is rendelkezik. Az első képmagnók sokban hasonlítanak a hangfelvevő szerkezetekhez, azzal a
különbséggel, hogy a képmagnók nagy sebességű szalagokat és óriási tekercseket használnak. Az új szerkezetek
teljesítménye nem valami fényes: a BBC felvevője 1952-ben félórányi műsor felvételére képes. Az RCA
roppant lassú szerkezetei összesen négy és fél percnyi anyag rögzítésére alkalmasak. Érdekes, hogy nem a
vállalatóriásnak számító RCA, hanem a kis kaliforniai Ampex cég fejleszti ki az első használható videofelvevőt.
A szerkezet összetevői között találhatunk egy laterális felbontórendszert és egy frekvenciamodulátort. A
szerkezet segítségével felvett képek már sugárzásra alkalmasak. A hollywoodi CBS-stúdiókban már 1956 óta
használják. Az Ampex egészen az 1960-as évek végéig uralja a videofelvételek piacát. A videoszalagra rögzített
műsorok televíziós szabvánnyá válnak, a telemozi fokozatosan eltűnik a színről.
Az újdonság rövidesen felkelti a japánok érdeklődését is.82 1960-ban az Ampex szerződéses kapcsolatra lép a
Sonyval, a fejlesztők azonban mintha még nem döntötték volna el, hogy a széles nagyközönséget vagy az
oktatás piacát célozzák meg az új termékkel. Az 1960-as években a szakmabeliek által használt felvevőnél
valamivel kisebb teljesítményű, ám olcsóbb szerkezettel (amely lehetővé tenné a lassítást és a kockázást)
próbálják meghódítani az amatőr felhasználók piacát, de az áru nem kelendő. 1972-ben a Cartervision cég
kísérletet tesz egy olyan lejátszó forgalmazására, amelyhez néhány előre felvett, „műsoros” kazetta is jár
(további kazetták kölcsönzésére is van lehetőség). A rendszer a műsorok jogtulajdonosainak érdekeit is védi:
csak a viszonteladók rendelkeznek a szalag visszapörgetésére alkalmas (számlálóval ellátott) szerkezettel. A
műsorkínálat mintegy 200 filmből áll, köztük számos nagy, hollywoodi filmsikerrel (például a Dr. Folamour), a
szalagok pedig viszonylag egyszerűen kikölcsönözhetők egy nagy áruházlánc lerakataiban. A várt siker azonban
elmarad, aminek számos oka lehet: a termék bevezetését nem kísérte erőteljes reklámkampány, a kép minősége
nem tökéletes, és persze az is lehetséges, hogy a vásárlóknak nincs ínyére, hogy csak egyszer nézhetik meg a
szalagot.
A Sony által kifejlesztett eljárás lehetővé teszi, hogy a felhasználók szalagra rögzítsék, és a nekik tetsző
időpontban nézzék meg a tévéműsorokat. A költséges és nehezen kezelhető szerkezet csak az oktatási termékek
piacán arat sikert. Áttörést csak a Betamax és a VHS szabvány megjelenése hoz. Ekkor fordul elő először, hogy
két japán cég az amerikai piacon csap össze. A Betamax-rendszert a Sony 1975-ben fejleszti ki. Egy évvel
később két japán vállalat, a Matsushita és a JVC kidolgozza a Video Home System (VHS) rendszert. A VHS
rendszerű felvevők kisebbek ugyan, de egyszerre két-, négy-, majd hatórányi műsort képesek felvenni. Ezekben
az években kezd meghonosodni a japán cégeknél az a később általánossá váló gyakorlat, amely szerint
angolszász nevekkel jelölt termékeiket amerikai „fedőcégekre” támaszkodva terjesztik az amerikai piacon. A
VHS-rendszer mindenesetre győzedelmeskedik: 1979-ben kétszer annyit adnak el belőle, mint a Betamaxból.
Rövidesen a Sony is átáll a VHS rendszerű termékek előállítására.
Az amerikai és európai ipar válaszul egy teljesen más elven alapuló technológiát próbál kifejleszteni. Az új
szabvány rövidesen megbukik, de kudarca igen tanulságos. Az RCA és a Philips (ez utóbbi 1983-ban kiszáll)
tökéletes minőségű képeket hordozó videolemezeket forgalmaz, amelyekkel azonban a felhasználók nem
készíthetnek felvételeket. A két cég a filmvállalatok támogatását is élvezi, ez utóbbiak nyilvánvalóan a „nem
írható” hordozók sikerében érdekeltek (a filmvállalatok nevében eljáró Universal egyébként beperelte a Sonyt a
filmek és más műsorok illegális reprodukciójáért). Az RCA szerződés-ben állapodik meg a Disneyvel, a
Paramounttal és a United Artistsszal, hogy engedélyezik mintegy ezer film lemezre rögzítését.
82
Nick Lyons: The Sony Vision. New York, 1976.
180
(1950–1995)
1981-ben az RCA 400 dolláros áron kezdi árulni a lejátszókat, a lemezek árát pedig 10-20 dollárban állapítja
meg (egy videoszalag akkoriban 80 dollárba kerül). A siker mégis elmarad: 1984-ben összesen 500 ezer
lejátszót sikerül eladniuk. Miben rejlik a kudarc magyarázata? Az RCA nem talált szövetségesekre. 83A cég
önmagával konkurált, hiszen a videolemezekkel egy időben hagyományos videolejátszókat is árult. A
videolemezek forgalmazásának körülményei nem kedveztek a viszonteladóknak. A jó hírére igen kényes RCA
nem lép be a pornófilmek piacára, amely pedig igen fontos szerepet játszott a videokazetták elterjesztésében. A
videolemez sikertelenségének legfontosabb oka azonban az, hogy a fogyasztók jobban szeretik a rugalmasabb
videoszalagot. A videokazetták jobban alkalmazkodnak a széles néptömegek elvárásaihoz. Rövid időn belül
kiépül az ország egész területén a videokazetták forgalmazásának hálózata, amelyet a piac kiterjesztésében
érdekelt viszonteladók alkotnak. A videokazetták piacának fellendülését néhány joghézag teszi lehetővé.
A Sony videokazettáinak megjelenése után Hollywood rövidesen felismeri, hogy a kalózfelvételek súlyosan
veszélyeztetik érdekeit. A filmvállalatok tehát beperelik a japán céget, de az amerikai bírák hosszú éveken
keresztül az „első forgalmazás” elvét látják érvényesnek a problémára: a vásárló nem sugározhatja, nem is
vetítheti le fizető nézők előtt, ám annak semmi akadálya, hogy kikölcsönözze a megvett műsort. Ez a
törvényértelmezés nagyon kedvez a kazettakölcsönzők üzletmenetének, hiszen tíz kölcsönzési díjból már meg is
térül a kazetta ára. Az 1980-as évek végére azonban a piac telítődik: a vállalatok egy új technológiára
támaszkodva próbálják felkavarni az állóvizet. Lézerrel olvasható optikai lemezt és jobb minőségű lejátszókat
kínálnak a vásárlóknak. Az újítások azonban csak mérsékelt sikert hoznak. A kép minőségét nem lehet
komplikációk nélkül javítani, márpedig a vásárlókat az érdekli, hogy minél egyszerűbb legyen a termékek
használata. Egyre kevesebben veszik fel a televízióban sugárzott programokat, egyre többen döntenek viszont a
„műsoros” kazetták kölcsönzése, majd az árak zuhanása után, megvétele mellett. Rövidesen a klasszikus
hollywoodi filmek is elérhetővé válnak videokazettán, a filmvállalatok ugyanis kénytelenek voltak stratégiát
váltani: a videolemez kudarcát követően Hollywood kész elfogadni annak lehetőségét, hogy filmjei kazettán is
megjelenjenek; sőt a filmforgalmazásból származó bevételek jelentős része ezentúl a videokazetták piacáról
származik.
Nem szorul magyarázatra, miért tesz meg mindent Hollywood azért, hogy visszaszorítsa a kazetták
ellenőrizetlen sokszorosítását lehetővé tevő technikai eljárásokat. Két kisebb cég, a Go Video és az Arizona
Sharp kezdi meg a két olvasófejjel ellátott (és így a másolás feladatára remekül alkalmas) lejátszók
forgalmazását. Hollywood, valamint bizonyos japán és koreai ipari körök együttes nyomása a forgalmazás
beszüntetésére kényszeríti a két céget, amelyek a továbbiakban csak a szakmai felhasználók piacán
értékesíthetik – erre a legkevésbé sem alkalmas – lejátszómásoló szerkezetüket. A stúdiók egyébként lassan
kezdik felismerni, hogy új utak nyílnak a filmforgalmazás előtt. Egy független vállalkozó, miután megszerezte a
Foxtól ötven film (például a MASH, a Patton és A muzsika hangjai) forgalmazásának jogait, 1977 karácsonyán
(a VHS és a Betamax kereskedelmi háborújának tetőpontján) postai úton kezdi árulni a videokazettákat. Az ötlet
sikeresnek bizonyul. Először a függetlenek értékesítik katalógusukat. A viszonteladók-kölcsönzők hálózatát
elkerülendő, a stúdiók szívesen kölcsönzik ki vagy adják el maguk a filmjeiket. Elsőként a Fox és a Warner száll
be a videokazettaforgalmazásba; 1981-re az összes nagy hollywoodi filmforgalmazó kiépíti saját,
videokazettaértékesítéssel foglalkozó alegységét. 1992-es becslések szerint Hollywood bevételeinek 35-40%-a a
videokazetták forgalmából származik.
A házi videózás térhódítása nagyban befolyásolja a többi médium fejlődését is. A videó sikerével párhuzamosan
csökken, pontosabban szólva átalakul a mozik látogatottsága. A kis filmszínházak eltűnnek, nézőik inkább a
városok frekventált helyein található mozikomplexumokba váltanak jegyet. Nehéz megállapítani, hogy a videó
térhódításával kell-e magyaráznunk a fizetős kábelhálózatok növekedésének lelassulását 1985 után, az azonban
biztos, hogy a hagyományos televíziózás hanyatlik. A Csillagok háborúja című filmet például először
videokazettán forgalmazzák, ezután kerül a fizetős kábeltelevíziók képernyőjére. Amikor végül a hagyományos
tévécsatornák is bemutatják, már csak viszonylag gyenge, 35%-os nézettséget produkál. 1980 előtt a filmeket
először általában a bemutató mozikban játszották, aztán néhány hétig után-játszották, majd a hagyományos
televíziók, végül a független csatornák vetítették. 1983 után a videokazettán történő forgalmazás kerül a
második helyre, általában 3–10 hónappal a film mozitermi bemutatását követően. A televíziók csak egy-két
évvel később sugározhatják a filmeket. 1995-ben már a filmszínházi bemutatóval egy időben kerül sor a
videokazetták forgalmazására. A televíziókat mindez igen súlyosan érinti, hiszen egyre kevesebb olyan filmet
mutatnak be, amely felkeltheti a hirdetők érdeklődését; a filmek helyett nagyszámban bemutatott sorozatok és
tévéfilmek nem jelentenek igazi megoldást a gondokra. A filmgyártás is átalakul: „kiéhezett” ügyfeleik
várakozásait kielégítendő, néhány videofilm-forgalmazó cég saját maga vállalkozik filmek előállítására, mint a
mozi hőskorában.
83
Patrice Flichy: Une histoire comparée de deux innovations. Le vidéotext et le vidéodisque. Réseaux, no. 37. Paris, 1989.
181
(1950–1995)
A videó elterjedése azonban nemcsak a filmforgalmazás ökonómiájára, hanem a filmek esztétikájára is nagy
hatást gyakorol. Mivel a videofilmekbe könnyebb trükkfelvételeket csempészni, az új médium sikere hozzájárul
a kilencvenes évek elején egyébként is népszerű horrorfilmek felfutásához. A műfaj egyik klasszikusát, a
Rémálom című filmet például egy videókat forgalmazó vállalat finanszírozta. A rendezők egyébként arra
panaszkodnak, hogy mivel filmjeik videokazettán és a televízióban is megjelennek, óvatosan kell bánniuk a
képmezővel, meg kell elégedniük a „kis képernyő” nyújtotta lehetőségekkel. A fénytechnikai finomságok is
eltűnnek, hiszen a közönség úgysem tudja értékelni, a producerek pedig kifejezetten ellenzik őket.
Ami az új felhasználói lehetőségeket illeti, a házi videózás fejlődése paradox következményekkel jár. A videó
minden kétséget kizáróan radikálisan új technológiai vívmány, megjelenését kutatások, kísérletek és újítások
egész sora tette lehetővé. Feltűnése megrázza az elektronikai ipart, amennyiben szentesíti a japán cégek uralmát,
és felforgatja a médiumok között fennálló egyensúlyt, mivel felgyorsítja a hagyományos televíziózás
hanyatlását. A felhasználásban azonban nem hoz forradalmi változásokat. A videózásban rejlő új technikai
lehetőségek nem adnak hatalmat a felhasználó kezébe a képek felett. A fogyasztók nem alkotják meg saját
műsoraikat, nem szerkesztik egybe a különböző hálózatokon talált elemeket. Ha mégis önállóan próbálnak
tevékenykedni, az eredmény kiábrándító. A televíziós műsorokban szívesen bemutatott amatőr videofelvételek
az esetek többségében csak egy-egy szerencsésen elkapott, tréfás jelenetet ábrázolnak. Mind a keresleti, mind a
kínálati nyomás a bevett útra tereli vissza a felhasználókat, akik továbbra is passzívan „fogyasztják” a
hagyományos szórakoztatóipari termékeket. Az esztétikai formák úgy módosultak, hogy kevés szakértő tekinti
pozitívnak a változásokat. A házi videolejátszók jóval kényelmesebbé teszik a felhasználók dolgát, hiszen a
térben és időben egyaránt egyedi igényekre szabva élvezhetik a rögzített műsorokat. Mindez összhangban van
az 1990-es évekre általánosan jel-lemző tendenciákkal. A videó elterjedése azonban azzal az előre nem látható
következménnyel is jár, hogy felerősödik a filmipar patrimoniális jellege, hiszen nemcsak a kezdetektől
napjainkig forgatott filmek, hanem a televízió számára készült műsorok egy része is piacra kerül videokazettán.
A videolejátszó térhódítása arra is alkalmat nyújt a nagy filmgyártóknak, hogy új tapasztalatokat szerezzenek:
megtanulják, hogyan érvényesíthetik az egyes műalkotásokkal kapcsolatos jogaikat akkor is, ha azokat egyik
médiumból egy másikba ültetik át. Az 1990-es évek közepén a szórakoztatóipar egy új technikai hordozóval áll
elő: a DVD lehetővé teszi audiovizuális alkotások numerikus lemezre rögzítését. Az új hordozó feladatai közé
tartozik, hogy a felhasználókat „gépparkjuk” lecserélésére és házi videotékájuk megújítására ösztönözze.
5.1.2. A videojátékok, avagy az interaktivitás felfedezése 84

A videojátékok története számos egyezést mutat a családi videó történetével, más szempontból azonban
ellentmond neki. A videolejátszók térhódításához hasonlóan a videojátékok fejlődése is arra szolgál
bizonyítékul, hogy a médiumok világában a japán ipar vette át az uralmat. A videojátékokat illetően azonban a
japánok annak köszönhetik sikereiket, hogy képesek voltak ötletes tartalmakkal megtölteni a kifejlesztett
technikai kereteket. Noha a sosem látott újdonságokkal szolgáló videojátékok valóban forradalmasítják a
felhasználói gyakorlatot, a közvélemény továbbra is a játékokhoz hagyományosan kapcsolódó kulturális értékek
szerint ítéli meg őket. A videojátékok forradalmi újdonsága abban rejlik, hogy lehetővé teszik az interaktív
felhasználói gyakorlat felfedezését, méghozzá egyedüliként az új médiumok közül. Bár az interaktivitásról sok
szó esik a 20. század második felében, az új médiumok nem képesek beváltani ezen ígéretüket. Ha eltekintünk a
hadi célú kutatásoktól, kizárólag a videojátékok állnak kapcsolatban a virtuális valósággal.
Az 1960-as évek amerikai campusai informatika szakos hallgatóinak kreativitása szinte kimeríthetetlen volt.
1962-ben (az első távközlési műhold pályára állításának évében) kezd terjedni a campuson az első olyan játék,
amelyet informatika szakos egyetemista talált ki: a Space War. A játékok első generációját azonban csak azok a
tájékozott amatőrök élvezhetik, akik hozzáférnek a hatalmas laboratóriumi számítógépekhez. A számítógépek
fejlődésének köszönhetően azonban tíz évvel később már egészen más a helyzet. A Computer Space, amely egy
utahbeli egyetemista műve, voltaképpen a Space War adaptációja az arcade típusú játékok kedvelői számára. A
mozihoz hasonlóan kezdetben a videojátékok is az akkor még elsősorban flipperekkel ellátott játéktermekbe
költöznek, olyan térbe tehát, ahol összegyűlhetnek a kamaszok. Talán ezzel magyarázható, hogy a kezdeti
időkben a játékok „hazavitele” (azaz a családi piac meghódítása a videojátékok számára) nem járt sikerrel.
Néhány cég – a Fairchild, az RCA és egy nagy flippergyártó társaság – megpróbálkozott ugyan a dologgal, de
komoly összeget veszítettek a bolton.
Az üzletágat a Taito (az arcade típusú játékok japán piacvezetője) tervezőinek kreativitása lendíti át a
holtponton. A Space Invader az ekkor még roppant egyszerű játékok egész generációjának prototípusa: a játékos
feladata az, hogy légterét megvédje a képernyőn hullámokban feltűnő ellenséges erőktől. A Defender – amelyet
egy flippergyártó cég fejlesztett ki – az első játék, amely túllép ezen a roppant egyszerű modellen, méghozzá
84
Alain és Frédéric Le Diberder: Qui a peur des jeux vidéo? Paris, 1993.
182
(1950–1995)
azáltal, hogy az oldalirányú mozgást is lehetővé teszi, s így „egy potenciálisan végtelen világot képes
megjeleníteni a képernyőn”.
A folytonos konzolváltástól és a kamaszok kényétől-kegyétől függő videojátékok története hirtelen

fellendülések és mély válságok váltakozásából áll. Nem csoda, hogy sokan úgy vélik, hogy ezen a roppant
bizonytalan piacon csak átmenetileg érdemes befektetni, hiszen az iparág folyamatosan a szakadék szélén
táncol. Az első amerikai vállalat, amelyet a Space War kidolgozója hoz létre, a go-játékból kölcsönzött Atari
nevet veszi fel. 1982-ben az új japán játékok megjelenése ismét lökést ad a konzolok haldokló piacának. A
Warner tulajdonába kerülő Atari összesen kétmilliárd dollár értékben forgalmazza termékeit abban az évben. A
cég a videojátékok piacának mintegy 80%-át tartja ellenőrzése alatt. A piac kezdi felkelteni a játékipari cégek
érdeklődését is. A Mattel (a Barbie előállítója) 1980-ban saját konzollal áll elő. A játékprogramipar fokozatosan
kezd elválni a készülékek gyártóitól, amelyek 1983-ban egyébként is válságba kerülnek. A konzolok gyártói
felismerik, hogy túl sokan vannak a piacon; egymás után függesztik fel ez irányú tevékenységüket: a Texas
Intrument 1983-ban, a Mattel és a Warner pedig 1984-ben lép ki az iparágból. Az Atari is felszámolja készleteit.
1984-ben mindenki egyetért abban, hogy a játékkonzolok piacának befellegzett.
A videojáték-ipart ekkor egy új cég, a japán Nintendo feltűnése löki át a holtponton. A Nintendo kezdetben nem
több aprócska játékipari cégnél, amely kvarcórák és zsebszámológépek forgalmazása után sikerrel fejleszti ki a
zsebben tárolható elektronikus játékokat. Ezek az olcsó játékok 1980 és 1983 között élik fénykorukat.
Rövidesen az is kiderül, hogy az általuk kínált NES-konzol sokkal jobb a többinél. A Sega csak később, 1986-
ban áll elő a Master Systemmel.
A Nintendo a jól bevált marketingmódszerekre támaszkodva hódítja meg az amerikai piacot: olcsón kínálja a
hordozót, hogy aztán minél több játékprogramot adhasson el. A konzol száz dollárba kerül, a program ötvenbe.
A japán cég szigorúan ellenőrzi a játék kiötlőit és a forgalmazókat egyaránt. A Nintendo sikere sokak számára a
japán ipar amerikai piacra gyakorolt nyomásának szimbólumává válik. A cég egyébként egy egész
kommunikációs rendszert épít játékai köré: hősét, Mariót, egyéni tulajdonságokkal látja el, emellett
reklámfigurák és szakfolyóiratok sorát adja ki. A Nintendo megpróbálja kihasználni, hogy játékai kapcsolatot
teremtenek az emberek között: létrehoznak egy telefonvonalat a megakadó játékosok számára (a felmerülő
problémák elemzése egyébként is fontos szerepet játszik a játékok továbbfejlesztésében). Az aggodalmaskodó
közvéleményt kibékítendő, a cég készségfejlesz-tő játékokat is kifejleszt (Mario Paint). 1992-ben a cég mintegy
négymilliárd dolláros forgalmat bonyolít. Legnagyobb piaci versenytársa a Sega, amely már 1951 óta importál
Japánba amerikai flippereket. A Sega rövid időre a Gulf and Western konglomerátum tulajdonába kerül, majd az
1983-as válságot követően saját alkalmazottai vásárolják meg. A Sega egyébként elsősorban Megadrive nevű
konzoljával arat sikereket az európai piacon.
1994-re, 1995-re sok minden megváltozik. A mozgóképek feldolgozásához bőven elegendő memóriával
rendelkező és CD-ROM olvasóval ellátott személyi számítógépek ára már elég alacsony ahhoz, hogy a családi
háztartások megengedhessék maguknak megvásárlását (1995 karácsonyán egy „multimédiás” számítógépet
Franciaországban mintegy 10 ezer frankért árultak). Először a klasszikus számítástechnikai ipar termékei (a PC-
k és a Macintoshok), majd a hagyományos szoftvergyártók (a Microsoft) törnek be a játékok piacára. A játékírás
azonban önállóan fejlődő iparágnak számít, annál is inkább, mivel az újabb játékok annyi videojelenetet
tartalmaznak, hogy már-már a mozifilmekhez válnak hasonlatossá. Egy-egy hollywoodi szuperprodukció
bemutatójával párhuzamosan gyakran piacra kerül a film alaptörténetére, szereplőire és képeire támaszkodó
játék is.
Noha a 20. század második felében a média egésze komoly fejlődésnek indul, kizárólag a videojátékok képesek
valódi interaktív tevékenységet generálni. A „felnőttek” piacán igen keresett terméknek számító szimulációs
játékok igen sokban hasonlítanak a katonák által használt, hagyományos szimulációs rendszerekre, amelyek
végső soron virtuális valóságot teremtenek. Korán kialakul azonban játékokat bíráló kritikus diskurzus, amely
nem marad következmények nélkül. A játékok kritikusai szerint az új médium erőszakra szoktatja a fiatalokat; a
felnőtt felhasználókat kiragadja a valóságból, hogy a „valódinál is valódibb” játékvilágba zárhassa őket; végül
kritikátlanul és közvetlenül a „fiatal, fehér, angolszász férfiak” értékvilágát közvetíti a felhasználók számára.
Ezek a kifogások azonban jórészt a felhasználói gyakorlat téves ismeretén alapszanak.
Nem a videojátékok ösztönzik a kamaszokat a visszavonultságra, ők azért szeretik a magányt, mert kamaszok,
és nem azért, mert kedvelik a videojátékokat. Épp ellenkezőleg, a videojátékoknak köszönhetően könnyen
létrejön egy intenzív gyermekkori társiasság, hiszen a fiatalok cserélgetik, kölcsönözgetik a játékokat,
esetenként tanácsokkal látják el egymást. Egyébként pedig a videojátékokat ugyanazokkal a kritikákkal illetik,
mint annak idején a televíziót és a mozit: ezeknek is azt rótták fel, hogy az általuk létrehozott csalóka világ
csábítása passzivitásra ösztönzi a nézőket, hogy erőszakra szoktat, illetve egy imperialista kultúrát népszerűsít.
183
(1950–1995)
A CD-ROM-mal ellátott családi számítógépek térhódításával párhuzamosan minden bizonnyal a játékok egyre
szélesebb skálája válik majd elérhetővé, hiszen a gyártóknak elemi érdekük, hogy azokat a felhasználókat is
meghódítsák, akik sohasem játszottak hagyományos videojátékokkal. Persze az is elképzelhető, hogy ezen
változásokból kifolyólag a széles nagyközönség is a magáévá teszi majd a „miniatűr-univer-zum” – amelyben
mindenkinek több élete van, és ahol világról világra ugrálhatunk – jellemző értékeit és gyakorlatát.
A videojátékok megtervezése és legyártása jó iskola azoknak, akik az interaktív multimédia számára írnak majd
programokat. A videojátékok előszeretettel használnak numerikus képeket, amelyek elkészítése során a nagy
amerikai játékfejlesztő stúdiókban a Hollywoodra jellemző munkamegosztást honosítják meg. Az amerikaiaknál
jóval kisebb európai cégek ezt nem engedhetik meg maguknak. A videojátékok előállítói – akik nincsenek
sokan, és csak akkor számíthatnak sikerre, ha terméküket angol névvel ruházzák fel – kénytelenek szembesülni
az európai televíziós piac szűkös voltával. A rajzfilmek és a videojátékok szinte azonos technikával készülnek.
A numerikus kép kultúráját mostanában már nem informatikusok, hanem olyan szakemberek irányítják, akik
magas szintű grafikai képzettséggel rendelkeznek, kiemelkedően jól és persze sajátos stílusban rajzolnak, jól
bánnak a színekkel, és van érzékük a mozgóképekhez is. A numerikus mozgókép fejlődése tehát olyan irányt
vett, hogy előállításában egyre nagyobb szerep jut a hagyományos grafikai tudásnak; ezzel párhuzamosan pedig
a grafikusok mind szívesebben támaszkodnak az informatikára mint alkotói segédeszközre.
Az internet elterjedése egyébiránt jótékony hatást gyakorol az összetettebb játékok piacára, illetve a játékok
formájára is. 2000 márciusában 215, a játékkiadók szövetségéhez tartozó cég képviselője tanácskozik az üzletág
jövőjéről. Abban mindenki egyetért, hogy a legnagyobb sikerrel az internettel és a mobiltelefonokkal
összekapcsolt konzolok vagy számítógépek kecsegtetnek. A piacot továbbra is az 1970-es években létrejött
cégóriások, a Sony (Playstation), a Nintendo (amely a megelőző tíz évben összesen 20 millió fekete-fehér,
hordozható Gameboy-konzolt értékesített) és a Sega uralja. A piaci szereplők mindegyike a hordozható és az
internethez csatlakoztatható konzolokra esküszik. A mikroprocesszorok teljesítménynövekedésének
köszönhetően mindeközben új grafikai megoldások honosodnak meg: egyre több háromdimenziós
mozgóképpel, sőt nemritkán videoszekvenciákkal találkozhatunk a számítógépes játékokban. A technikai
változások mind nagyobb találékonyságra ösztönzik a játékkészítőket, akik internetes, úgynevezett hálózati
játékokat is kifejlesztenek. A különféle klubok és folyóiratok körül sajátos közösségek formálódnak. Az újabb
és újabb játékváltozatok piacra dobásának időpontját gondosan megtervezik, az új termékeket pedig világméretű
reklámkampánnyal harangozzák be. Mindennek köszönhetően az új médium sajátos, csak rá jellemző narratív
eszköztárra tesz szert.
5.1.3. A numerikus képpel kapcsolatos nehézségek

Az 1980-as évek végén sokan hitték, hogy a numerikus képre támaszkodva egy önálló médium, a narráció egy
sajátos, a kor minden grafikai lehetőségét kihasználó formája jöhetne létre. Ez a remény azonban alaptalannak
bizonyult. Először az vált nyilvánvalóvá, hogy a képszerkesztés adott technikai lehetőségeire támaszkodva nem
lehet meggyőző minőségű képeket létrehozni. Ami azonban ennél is fontosabb: az új médium „úttörői” nem
vették figyelembe, hogy az ábrázolással már csordultig telt világban a narráció és a képhasználat hagyományos
formái szilárd gyökeret vertek. A játékipart forradalmasító, valamint a film- és televíziós műsorkészítés
hagyományos egyensúlyát is felborító numerikus kép tehát csak más médiumok „farvizén” fejlődhetett. A
numerikus képek előállításával foglalkozó cégek talán legjelentősebb ügyfelei a filmkészítők. Az új képtechnika
segítségével sokkal olcsóbban előállíthatók a különleges effektusok, mintha valóban felvett jelenteket
próbálnának átalakítani. A numerikus képeket tehát senki sem arra használja, hogy segítségükkel egy teljesen új
valóságot hozzon létre: mivel képesek híven ábrázolni vagy éppen a felismerhetetlenségig eltorzítani a
valóságot, nagy hasznukat veszik a már bevett, minden néző számára ismerős műfajok, például a fantasztikus és
horrorfilmek.
Előfordul, hogy hírműsorok szerkesztői is numerikus képeket használnak, ezért újra napirendre kerül az
ábrázolás hűségének kérdése. A különféle numerikus technológiák ezen a téren súlyos hátránnyal indulnak,
hiszen a képek hírértéke azon a feltételezésen alapul, hogy a valóságot ábrázolják. A hírműsorok tehát nem
élhetnek olyan eszközökkel, amelyek felrúgnák ezt a hallgatólagos megegyezést: nem módosíthatják, nem
kozmetikázhatják a valóságot. A képek meghamisítása technikailag nem okoz nehézséget, azonban ha
megtörténik, a társadalom elvesztheti a médiába vetett bizalmát. Mivel a numerikus képek akadálytalanul
hamisíthatók, senki sem garantálhatja, hogy az ábrázolt dolog pontosan olyan a valóságban is, mint azt a kép
mutatja; a numerikus képek puszta léte tehát komolyan veszélyezteti a tájékoztatás működését. A
hírügynökségek manapság már rendszeresen és rutinszerűen használnak emblematikus személyeket és
szimbolikus eseményeket ábrázoló numerikus képeket. Néha, egy-egy véletlen baki következtében fény derül a
csalásra, azaz világossá válik, hogy a kép egyáltalán nem azt ábrázolja, amit ábrázolnia kellene. Ezeket az
epizódokat általában rövid vita követi, amelyből kiderül, hogy a kép önmagában nem hoz létre jelentést,
184
(1950–1995)
egyáltalán nem mindegy tehát, hogy milyen környezetben, milyen kommentárokkal, mely diskurzus részeként
jelenik meg.
5.1.4. Szimulációs játékok és virtuális valóság

A numerikus kép térhódításán felbátorodva manapság sokan bocsátkoznak merész találgatásokba a virtuális
valóságot illetően. A virtuális valóság fogalma mintha csak McLuhan gondolkodásában eredne: ő állítja, hogy a
médiumok pusztán érzékeink meghosszabbításai. Miért korlátoznánk magunkat ezen a téren a látásra és a
hallásra? Az ujjunk végére vagy testünk tetszőleges pontjára rögzített szimulátorérzékelők segítségével is szert
tehetünk érzetekre. Ha elég hatékony, azaz teljes helyzetelemzésre képes (a teret, a színeket, a hangokat, a
szagokat, az érzeteket feldolgozó) számítógépekkel rendelkezünk, nincs további akadálya annak, hogy egy
speciális szemüvegekkel, hallókészülékekkel és tapintásérzékelőkkel felszerelt ember úgy érezhesse: valóban ott
van bizonyos környezetben. Persze érdemes egyszerűbb célokat kitűzni: a technológia legfrissebb újításainak
köszönhetően könnyen az a benyomásunk támadhat, hogy Cluny több száz éve lerombolt templomában
sétálgatunk. A virtuális valóság újabb és újabb vívmányain különféle laboratóriumokban dolgoznak. Az újítások
hadi és oktatási célokat is szolgálnak, esetenként pedig a testi fogyatékosok életét is megkönnyíthetik. Az újabb
és újabb vívmányok a legmerészebb álmodozásra is feljogosítanak – annál is inkább, mert az álmoknak nem kell
számításba venniük a költségeket és a gyakorlati nehézségeket. Bátran képzeleghetünk tehát csodálatos és
önkényes világok egész soráról, amelyek valósabbak a valóságnál is, ahogyan azt az Edison-filmek reklámja
állította még 1908-ban.
5.2. A HÁLÓZATOK ÉS AZ INNOVÁCIÓ

Az utóbbi húsz évben, a mozifilm, a videó és a numerikus kép világának átalakulásával párhuzamosan, a
különféle hálózatok új szolgáltatások meghonosításával próbálkoznak. A nagy amerikai, japán és francia
távközlési szolgáltatók kísérletei akár emberek tízezreit is érinthetik. A kísérletek tárgya a képátvitel és az
interaktivitás. Feltűnő, hogy ezek a próbálkozások – a francia telematikai rendszer kivételével – mind kudarcot
vallottak. A sikertelenség rávilágít a kultúripari innovációval járó nehézségekre: nem könnyű összehangolni a
hordozók és a közvetített tartalmak fejlődését, ráadásul a sikernek az is feltétele, hogy megbízható szövetségesi
viszony épüljön ki olyan üzleti partnerek között, akiknek érdekei néha élesen szemben állnak egymással. Persze
vannak ennél sokkal triviálisabb kérdések is, amelyek válaszra várnak: az egyszerű, egyfunkciós terminálokat
vagy a bonyolultabb, egyszerre több feladatot is ellátni képes, ám drágább és nehezebben kezelhető
szerkezeteket érdemes-e előnyben részesíteni? A hálózati innováció során további problémák is felmerülnek:
teljesen új hálózatot ajánlatos-e kiépíteni, vagy megteszi a már fennálló rendszer felújítása? Feltétlenül
szükséges-e, hogy a rendszer külön-böző generációkhoz tartozó alkotórészei egymással kompatíbilisek
legyenek, vagy minden innováció alkalmával érdemes lecserélni a rendszer egészét? Hogyan döntsük el, mikor
van szükség nagy befektetést igénylő, hosszú távra tervezett rendszerinnovációra, és mikor elégedhetünk meg a
gyorsabban elavuló terminálok és szolgáltatások megújításával, ami kétségtelenül kevesebb költséggel jár?
Hogyan hangoljuk össze ezeket a döntéseket a rövid távú szolgáltatás- vagy műsorpolitikával? Miként vegyük
számításba a társadalmi kényszereket, jól tudván, hogy „senkinek sem mindegy mi zajlik a hálózatokon”?
Az elmúlt negyven évben a különféle hálózatok működtetői sokszor sikeresen válaszolták meg a kihívásokat,
ám legalább annyiszor kudarcot is vallottak. Fentebb már tettünk említést a francia kábelrendszer kudarcáról. A
vizio-fon igen lassú fejlődése arra világít rá, milyen nehéz meghonosítani a képi kultúrát a személyközi
kommunikáció gyakorlatában.
5.2.1. A viziofon
A viziofon egyike azon vívmányoknak, amelyeket a tudományos-fantasztikus gondolkodás képviselői már a 19.
század vége óta emlegetnek. A boldog békeidőkben a rajzolók nem elégedtek meg azzal, hogy a
telefonoszkópokat és telefonovíziókat működés közben ábrázolják; volt elképzelésük arról is, milyen társadalmi
következményekkel jár majd az új médium meghonosodása: lehetővé válik az emberek távolsági ellenőrzése, és
a társadalom behatol az emberek intim szférájába. Noha mindig sokan vágyakoztak képtelefonra (ennek a
vágyakozásnak köszönhetjük a telefaxot is), a viziofon még ma, a 20. század végén sem számít mindennapos
használati tárgynak. A viziofon fejlődése során tapasztalható problémák példaértékűnek tekinthetők, hiszen
rávilágítanak, milyen kockázati tényezők nehezítik a hálózati innovációt: először is ki kell építeni egy kellően
kiterjedt gépparkot, hiszen ez a kommunikáció elsődleges feltétele; másodszor olyan szerkezetet kell
kifejleszteni, amely képes beilleszkedni a már meglévő hálózati rendszerekbe; végül számot kell vetni a gyakran
előre nem látható használati kényszerekkel.
185
(1950–1995)
A viziofon történetében mind a technikai feltételek, mind a használat gyakorlatai igen lassú folyamat
eredményeként értek be. A Bell-laboratóriumban már az 1920-as években folynak bizonyos televíziós
kísérletek, amelyek végül azzal az eredménnyel járnak, hogy a telefonbeszélgetéssel párhuzamosan a
beszélgetőpartnerek képét is közvetítik. 1927-ben kerül sor az első, bemutató célokat szolgáló beszélgetésre
Herbert Hoover washingtoni kereskedelmi miniszter és az ATT elnöke között. 85 A televíziós technológiához
hasonló elven működő videotelefon prototípusát a chicagói nemzetközi kiállításon mutatják be 1933–1934-ben.
1945-öt követően új technikai vívmányokra támaszkodva próbálják tökéletesíteni a videofont: tranzisztorokat,
kisebb méretű kamerákat és (a katódcsövek fejlődését kihasználva) könnyebben kezelhető vevőkészülékeket
használnak.
A videofon tervezőinek három technikai nehézséggel kell megküzdeniük: olyan felvételi rendszert kell
kidolgozniuk, amely képes hétköznapi környezetben (irodákban és szobákban) is működni, ehhez pedig
érzékeny, külön megvilágító szerkezetre nem szoruló kamerákra van szükség. Másodszor, a képet egy
viszonylag kisméretű vevőkészülékre kell közvetíteni, ez a célkitűzés pedig a katódcsövek mélységével van
összefüggésben. Végül, nem igényelhetik egy teljesen új, költséges hálózati rendszer kiépítését. Felmerül annak
lehetősége, hogy a kiépülő rendszer a már meglévő telefonhálózatra támaszkodva működjön, a telefonvonalak
azonban csak kis mennyiségű információt képesek továbbítani. Ezen a módon tehát csak nagyon apró, fekete-
fehér, kevéssé mozgékony és igen alacsony felbontású képeket kapunk. A másik lehetőség: igen drága kábelek
lefektetésével létrehozható egy új, nagy teljesítményű hálózat, amely nagy valószínűséggel kizárólag a
viziofonképek továbbítására lesz alkalmas.
1959 októberében az ATT rögzíti a szabványt, és kísérletet tesz a Picture Phone forgalmazására. A vállalat az
elkövetkező években különféle üzleti stratégiákkal próbálkozik, de minden esetben kudarcot vall. A
Chicagóban, New Yorkban és Washingtonban felállított kísérleti viziofonfülkék a sorozatos árengedmények
ellenére sem képesek felkelteni a lakosság érdeklődését: 1969-ben mindössze három számlázható hívásról
tudunk, 1970-ben már egyről sem. Az ATT ekkor a szakmai felhasználók meghódítására tesz kísérletet: az
1967-es prototípus része egy szövegátvitelre is alkalmas berendezés. Ugyanabban az évben a See as you talk
szolgáltatás megrendelői 169 dollárt fizetnek a berendezés felállításáért, szintén 169 dollár a havi előfizetési díj,
maga a géphasználat pedig percenként 25 centbe kerül (havonta harminc perc ingyenes). Noha vállalat nagy
reményeket fűz a szolgáltatáshoz, rövidesen kiderül, hogy ez a kísérlet is kudarcot vallott.
Egy 1969-es keltezésű közleményben az ATT elnöke állítólag annak a véleményének adott hangot, hogy a
viziofon térhódítása beláthatatlan következményekkel jár majd a távolsági közlekedésre nézve, hiszen az új
médium feleslegessé teszi az utazásokat, különös tekintettel a repülőutakra. Az ATT éves jelentésében található
becslés szerint 1975-re 25 amerikai nagyvárosban mintegy 50 ezer viziofont találhatunk majd; egy másik
tanulmány szerzője úgy véli, 1985-ben már legalább kétmillió videofon lesz az amerikaiak tulajdonában. A piaci
siker azonban elmarad. Chicago városának picturephone-telefon-könyve 100 előfizetőt tartalmaz (mindegyik
közintézmény). 1975 júliusában már csak 76-an vannak, 1977-re pedig mindössze 9-en maradnak. Minél
kevesebb az előfizető, annál kevésbé érdemes előfizetni, ezzel minden potenciális vásárló tisztában van.
Az ATT ekkor egy új vívmány, a videokonferenciahálózat forgalmazásával próbálkozik. A New Yorkot,

Washingtont, Chicagót és San Franciscót összekötő hálózat a televíziós szabványnak megfelelően működik. A
piac azonban csak visszafogottan reagál. Az elemzés azt mutatja, hogy bár az új médium technikai szempontból
nem hagy kívánnivalót maga után, mégsem felel meg a fogyasztói elvárásoknak, hiszen az emberek nem kis
részben a személyes kapcsolat biztosítására szerveznek összejöveteleket, márpedig a videokonferencia nem
teremti meg a meghitt személyességet. Az új médium egyetlen téren látszik ígéretesnek: nagyvállalatok
egymástól távol dolgozó munkatársai szívesen bonyolítják tájékoztató és munkaértekezleteiket
videokonferenciarendszeren keresztül. A külön videokonferenciatermek sem népszerűek: a felhasználók jobban
szeretik, ha saját irodájukból léphetnek kapcsolatba partnereikkel. Viszonylag nagy sikert arat azonban a
phoenixi hálózat, amely a börtön, a bíróság és egynémely ügyvédi irodák között teremt kapcsolatot. A vád alá
helyezés folyamatát megkönnyítő rendszert a kísérleti fázis befejeztével is tovább használják. Ebben az esetben
a szó szoros értelmében vett kényszerfelhasználókról van szó.
1978-ban a fejlesztési tervet felfüggesztik, pedig különféle vállalatok összesen mintegy 500 millió dollárt
fektettek a kísérletekbe, amelyeknek egyetlen kézzel fogható eredményeként beindul az Electronic Blackboard,
amely később a fac-simile irányába fog továbbfejlődni. Az 1980-as évek Franciaországában a biarritzi
üvegszálas kábelhálózatra támaszkodva folytak komoly kísérletek. Az ekkor végzett felmérések teszik lehetővé
a rendszer ergonómiájának vizsgálatát. A viziofon nem képes beilleszkedni a kommunikáció hagyományos
85
Benoît Cheula: Anatomie d’un échec: une histoire du visiophone. DEA-dolgozat. Paris, CNAM, 1993.
186
(1950–1995)
keretei közé.86 A családok igényeinek azért nem felelhet meg, mert a túl apró képernyőn egyszerre csak egy
személy jelenhet meg, márpedig a családtagok azt igényelnék, hogy egyszerre többen is láthatók legyenek.
Fokozatosan kialakulnak persze bizonyos udvariassági szabályok: a képernyőt csak akkor illik bekapcsolni, ha
előzetesen figyelmeztettük beszélgetőpartnerün-ket, illetve ha partnerünk is bekapcsolja az övét; a képernyő
bekapcsolásakor pedig meg kell ismételnünk a társalgás kezdetén már elhangzott udvariassági és köszönő
formulákat. Bizonyos kellemetlenségek azonban elkerülhetetlenek: mivel a kamera a képernyőtől egy bizonyos
távolságra van, az az érzés keletkezik, mintha a beszélgetőtárs nem nézne partnere szemébe.
Az 1990-es évek technikai vívmányai megoldani látszanak a viziofon fejlődését gátló nehézségeket. A legújabb
berendezéseket már lapos, folyadékkristályos képernyőkkel látják el (noha egyelőre még nem oldották meg a
nagy képernyők elfogadható árának problémáját); a hálózati rendszerek új generációja rengeteg információ
továbbítására képes; a képsűrítési technikák fejlődése pedig azzal a következménnyel jár, hogy kisebb
sávszélesség is elegendő a képek továbbításához. Felmerül azonban a kérdés: érdemes-e fejleszteni a viziofont?
Talán egyszerűbb és kifizetődőbb lenne a hálózathoz csatlakoztatott személyi számítógépeket ellátni
viziofonikus funkciókkal.
A viziofon hosszú és viszontagságos története azt példázza, hogy az új technológiák a legkevésbé sem
automatikusan illeszkednek be a személyek közötti kommunikáció folyamataiba: a kérdés vizsgálata során
figyelembe kell vennünk az egyes kultúrák sajátosságait.
5.2.2. Az információs sztráda

Az 1980-as években a nagy filmvállalatok és a távközlésben érdekelt vállalatok egymással összefogva végeznek
kutatásokat annak érdekében, hogy felmérjék a hálózatokban és a hálózati szolgáltatásokban rejlő lehetőségeket.
1994-ben és 1995-ben például a Time Warner elhatározza magát, hogy négyezer floridai tévéelőfizető számára
különféle kísérleti szolgáltatásokat nyújt. A tévénézők egy speciális dekóder segítségével kipróbálhatják
mindazokat a szolgáltatásokat, amelyek a program kiötlői szerint az interaktivitás jövőjét jelentik: egy 95
filmből álló listáról kiválaszthatnak és szinte azonnal megnézhetnek egy alkotást, mintegy tíz cég termékeiből
válogatva vásárolhatnak, banki ügyleteket végezhetnek vagy éppen pizzát rendelhetnek. Egy dekóder előállítási
árát a szakértők akkoriban (1995 végén) 15 ezer dollárra becsülték, s úgy vélték, hogy a rendszert csak akkor
volna érdemes több fogyasztóra kiterjeszteni, ha a költségeket képesek lennének leszorítani 300 és 500 dollár
közé. A Time Warner 1997 tavaszán a program leállításáról döntött, hiszen vezetői felismerték, hogy az
interaktív televíziózás jövőjét voltaképpen az internet jelenti.
Nem sokkal Bill Clinton elnökké választása után Al Gore alelnök elkötelezi magát az „információs sztráda”
névre keresztelt terv mellett. A célkitűzések szerint záros határidőn belül az Egyesült Államok egész területén
kiépítenek egy olyan, nagy teljesítményű, információk továbbítására alkalmas hálózatot, amely képes
mindenféle adatot, különösen mozgóképeket biztonsággal eljuttatni egyik helyről a másikra. A tervet az 1930-as
évek óriási, közpénzekből finanszírozott autópályaépítései ihlették, melyek két célt szolgáltak: egyrészt
hozzájárultak ahhoz, hogy az ország maga mögött hagyja a gazdasági válságot, másrészt pedig modernizálták az
elmaradott mezőgazdasági régiókat. Az információs sztráda terve mögött hasonló megfontolások rejlenek.
Feladatai közé tartozik az ország versenyképességének javítása és a társadalom helyenként felfeslett szövetének
helyreállítása. Az információs sztráda elsősorban a falvak, a leszakadó régiók és az állami iskolák
felzárkóztatásához próbál hozzájárulni, hiszen az országot komolyan fenyegeti az a veszély, hogy a lakosság
jelentős része kimarad a modernizáció áldásaiból. Az ötlet gazdái a kommunikációs innováció hagyományainak
megfelelően elsősorban az új médium köz-érdekű felhasználásának lehetőségeire hívják fel a figyelmet: az
információs sztráda hozzájárul a távoli vidékek orvosi ellátottságának javításához, és komoly szerephez juthat
az oktatásban és a munkanélküliség elleni küzdelemben is.
A Kongresszus 1993 júliusában fogadja el a tervet intézményesítő törvényt a nemzeti információs

infrastruktúráról (National Information Infrastructure Act). Az állami beavatkozás szükségességét a várhatóan
hatalmas nyereség magyarázza. Az előzetes számítások szerint a terv 300 milliárd dollárral növeli majd az
ország kereskedelmi forgalmát (sales), 194 milliárd dollárral járul hozzá a bruttó nemzeti termékhez, 20–40%-
kal javítja az amerikai gazdaság termelékenységét, munkahelyek százezreit teremti meg, az ország egész
területén egyenletesen kibontakozó gazdasági növekedést indít el, és hozzájárul ahhoz, hogy az Egyesült
Államok megszilárdítsa világgazdasági és informatikatechnológiai vezető szerepét. A Kongresszus mindehhez
1,2 milliárd dolláros szövetségi költségvetést szavaz meg.
86
Michel de Fornel: Contraintes systémiques et contraintes rituelles dans l’interaction visiopho-nique. Réseaux, no. 29. 1988. 28–36.
187
(1950–1995)
A terv elsődleges célja, hogy teret nyisson különféle gazdasági tevékenységek expanziója számára. Ha az állam
garantálja a szolgáltatás megbízhatóságának feltételeit (az állandó kapcsolatot, a rendszer biztonságát, a szellemi
tulajdon védelmét), a befektetők rövidesen nagyszabású tervekkel állnak majd elő. Szerencsés esetben
megszaporodnak a technikai és tartalmi újítások, amelyeknek köszönhetően az Egyesült Államok megőrizheti
előnyét a századvég világgazdaságának talán legfontosabb szektorában. A törvényjavaslatban szó esik arról is,
hogy az Egyesült Államok szükség esetén más országokkal is hajlandó együttműködni a kérdésben, de kizárólag
„az amerikai ipar fejlődését veszélyeztető politikai törekvések ellensúlyozása céljából”. Azt mindenesetre bátran
állíthatjuk, hogy az amerikai kormányzat a társadalmi és politikai kohézió biztosításának legfontosabb
eszközeként tekint a hálózatra, amelynek az is a feladatai közé tartozik, hogy „rendelkezésére álljon a
kormányzatnak, ha az tájékoztatni kívánja a lakosságot, ugyanakkor segítse elő a kormányzati
információszerzést is”. Nem meglepő hát, hogy az európai országok késztetést éreztek arra, hogy hasonlóan
cselekedjenek.
Az európai kormányzatokat azonban az a pusztán politikai szándék is mozgatja, hogy kialakítsanak végre egy
nagy, közösségi cselekvésre ösztönző programtervet, amelyben van valami álomszerű és utópisztikus. Az 1993
decemberében kiadott Fehér könyvben a brüsszeli eurokraták azért emlegetik oly sűrűn az információs sztráda
kiépítésének fontosságát, mert mérlegük minden más szempontból igen kiábrándító. 1993. február 15-én az ipari
fejlesztések európai biztosának elnöksége alatt első ízben ült össze egy tizenkilenc tagból (többek között az
Olivetti elnökéből és a Siemens igazgatójából) álló munkacsoport, amely az adatbankokat, televíziós műsorokat,
telefon- és viziofonhálózatokat összefogó európai „autósztráda” lehetőségeit tanulmányozta. Franciaország egy
új kutatási program megindítását vállalta: a francia kutatók feladata, hogy megvizsgálják, melyek azok az új
szolgáltatások, amelyekben a telematikai rendszerek kiépítése során felhalmozott francia tapasztalatok
felhasználhatók.
Az 1990-es évek végére azonban ezen elképzelések túlhaladottá váltak, hiszen az új médiumok mindegyike a
rohamos ütemben terjedő internetre támaszkodva próbálkozik további piacok meghódításával.
5.2.3. Az internet a piacon

A média világába az 1990-es évek végén betörő internet ekkoriban már több mint tizenöt éves múltra tekint
vissza: a hálózat a tudományos kutatók és a számítástechnikusok keze alatt formálódott. A „net” nem is
tekinthető új hálózatnak, voltaképpen csak különféle protokollok összessége, amely lehetővé teszi az
információáramlást a már fennálló rendszerek között. Létrejöttének folyamatát szakaszokra bonthatjuk. Az első
állomás: a számítógépek közötti adatcserét lehetővé tevő, Arpanet névre keresztelt kommunikációs rendszer,
amelyet az 1960-as évek közepén fejlesztettek ki az Egyesült Államok katonai kutatásokért felelős
ügynökségének (Advanced Research Project Agency) megbízásából. A rendszer elsődlegesen arra szolgál, hogy
a nagy egyetemek (UCLA, Stanford) katonai terveken dolgozó kutatóintézetei képesek legyenek kapcsolatba
lépni egymással. Egy 1962-ben készült tanulmány arról tanúskodik, hogy a rendszert – biztonsági
megfontolásokból – láncszerűen építették ki: ha a hálózat egyik vagy másik csomópontja megsemmisül, az
információk egy másik úton továbbra is eljuthatnak rendeltetési helyükre. Az Arpanet egyébként az ismert
távközlési technológiákat használja; a telefonhálózatra és a kapcsolókötegre épül. A rendszert először 1972-ben
mutatják be külföldi kutatóknak. Az 1970-es években a katonai kutatásokban részt vevő egyetemi emberek
eljárásokat (TCP/IP,87 Telnet, FTP88) dolgoznak ki a rendszer működésének megkönnyítésére, emellett
megteremtik az elektronikus üzenet küldésének feltételeit. A rendszert alkotó site-ok adminisztrátorai egymással
szorosan együttműködve dolgoznak a hálózat kiterjesztésén. Az 1972-ben életre hívott Internet Working Group
(amelynek első elnökéül Vinton Cerfet választják) fő feladata az volt, hogy koherens hierarchiába foglalja a
rendszert és alrendszereit. A hálózat további fejlesztésének feladatát az 1979-ben létrejött Internet Configuration
Boardra (ICCB) osztották. A későbbiekben az internet eltávolodik katonai gyökereitől: 1990 és 1995 között a
National Science Foundation irányítása alatt működik.
Egyetemi berkekben léteznek az internettel párhuzamosan működő rendszerek is, amelyek a TCP/IP-
protokollhoz való kapcsolódásuknak köszönhetően képesek belépni az internet architektúrájába. Említsük meg a
Usenet-hálózatot, amelyet két, Észak-Karolinában dolgozó (és a Duke Egyetem diplomájával rendelkező)
informatikus hozott létre. A Usenet az ATT távközlési vállalat által kidolgozott Unix-rendszeren alapul, amely
könnyen kezelhető elektronikus levelesládákkal és levelezőlistákkal szolgál a felhasználók számára. Egy
különleges protokollra támaszkodva a rendszer az Arpanet site-jain is alkalmazható lesz. A Useneten zajlanak a
szabad véleménynyilvánítással és a cenzúrával kapcsolatos első viták. Egyes site-kezelők megtagadják a
hozzáférést a drogokkal és a szexszel kapcsolatos anyagokat tartalmazó site-okhoz. Ez utóbbiakat egy alt. (mint
87
Transmission Control Protocol/Internet Protocol.
88
File Transfer Protocol.
188
(1950–1995)
alternatív) névre keresztelt alrendszerbe gyűjtik össze, amelyet a hálózat működtetői bármikor
megsemmisíthetnek. Heves viták kezdődnek arról, milyen mértékben jogosultak korlátozni a szólás szabadságát
a rendszeren belül az egyetemek és kutatóintézetek informatikai szolgálatainak irányítói (a hálózat működtetői).
Ne felejtsük el, hogy a hálózat ekkoriban még szinte kizárólag informatikusok és más kutatók szolgálatában áll.
1989 és 1993 között születik meg az a kulcsfontosságú vívmány, amelynek köszönhetően az internet túlnő az őt
megalkotó szűk tudományos körökön: a genfi székhelyű Cern dolgozza ki a World Wide Web-szabványt
(www), amelyet azonnal össze is kapcsolnak a hypertext néven ismert technológiával (a http a HyperText
Transfert Protocol rövidítése). A háló oly módon szerkeszti az információkat, hogy a kiszolgáló és a
felhasználók között dialógus jöhessen létre, és utóbbiak könnyedén tehessenek szert a háló segítségével
szövegekre, álló- és mozgóképekre, valamint hanganyagra. A hypertext-linkek arra szolgálnak, hogy a
felhasználók eddig ismeretlen módon ugrálhassanak egyik honlapról a másikra. 89 Az eddig csak informatikus
szakemberek által használt internet előtt megnyílik a médiummá válás lehetősége. Honlapkészítők ezrei
(magánemberek vagy intézmények) ontják a képeket, információkat, hanganyagokat. Végtelen lehetőségek
nyílnak az emberi kreativitás előtt. Az információtömeg rövidesen lehetetlenné teszi a tájékozódást. A
nagyvállalatok ekkoriban kezdik kidolgozni a keresőszoftvereket, a Mosaicot, a Navigatort (Netscape), az
Internet Explorert (Microsoft) és a keresőmotorokat (Yahoo!, Altavista, Excite). Az internethasználók száma
ugrásszerű növekedésnek indul: 1996-ban összesen 40 millióan vannak, elsősorban észak-amerikaiak. 2000-ben
az internetezők számát mintegy 300 millióra becsülik. Még mindig az amerikaiak használják a leginkább az
internetet (összesen 108 millióan), de ez már csak az összes felhasználó 36%-a. A növekedés igen gyors ütemű
Európában és Ázsiában, a többi kontinens azonban jelentősen elmarad a vezetőktől. A felhasználók túlnyomó
része munkahelyi vagy otthoni személyi számítógépeket használ, amelyekből elképesztő mennyiséget adnak el a
gyártók.
Az internet tehát elérhetővé válik a nagyközönség számára, ez azonban azzal a következménnyel jár, hogy a
hálózat piaci viszonyok közé kerül. Az internet történetének első tizenöt éve során meghonosodó újítások nem a
piac követelményeit kielégítendő születtek: az alapvető protokollokat például egyetemi műhelyek dolgozták ki,
és ingyenesen terjesztették. Az 1990-es évek elején a hálózatot egy olyasféle közösségi szellem uralja, amely
sokat köszönhet a nyugati parti informatikusok és más értelmiségiek individualista és libertárius
gondolkodásának. 1998 után azonban világossá válik, hogy az internet mint piaci-kereskedelmi tér hatalmas
üzleti lehetőségeket rejt magában, ráadásul az amerikai kormányzat már korábban (1997-ben) az érdekeltek
értésére adta, hogy liberális elvek szerint kívánja szabályozni a hálózat fejlődését: az elektronikus kereskedelmet
„szabadkereskedelmi övezetté”90 nyilvánították, az internetes tranzakciókat pedig Bill Clinton ideiglenes
adómentességgel támogatta. A fejlett ipari országokban élő és az esetek többségében a társadalom felső és
középrétegéhez tartozó internetezők gyorsan felkeltik a piaci szereplők érdeklődését. A netezők ugyanis nyilván
számítógépeket és speciális szoftvereket vásárolnak majd, és persze vevők lesznek a hálózaton elérhető
szolgáltatásokra is. A legnagyobb vállalatok óriási erőfeszítések árán próbálják megszerezni ezt az újonnan
megnyíló piacot. Ami a hálózati infrastruktúrát illeti, az alkatrészpiacot óriási cégek, többek között a gyors
információáramlást lehetővé tévő forgalomirányítók (mint például a Cisco) gyártói uralják. A navigációs
szoftverek piacán megjelenő új cégek (a Netscape vagy az Oracle) egyre komolyabb versenyre késztetik a
Microsoftot. Az eddig komolyabb versenytárs nélkül tevékenykedő seattle-i cég persze szeretné megőrizni
korábbi pozícióit: a világ bármely pontján eladott számítógépek 80%-át ők látják el szoftverrel. 1997-ben a
Microsoft vezetése úgy dönt, hogy a Windows 98 felhasználói szoftverek mindegyikébe beépítik az Internet
Explorer keresőprogramot. Ezzel a lépéssel sikerül nehéz helyzetbe hozniuk a Netscape-et, amelyet egyébként
az American on Line (AOL-) portál 1998 decemberében felvásárol.91 A Microsoft törekvéseit azonban zátonyra
futtatják az Egyesült Államok trösztellenes törvényei: 2000. április 3-án egy szövetségi bíró arra hivatkozva ítéli
el Bill Gates vállalatát, hogy „a Microsoft a verseny szellemét sértő üzletpolitikája káros hatást gyakorol a
szoftveripar fejlődésére, mivel megbénítja a fogyasztók tömegeinek javát szolgáló innovációt.”92
A már eredendően is a nagyközönség meghódítását célzó portálok egyre nagyobb szerepet játszanak az iparág
fejlődésében: először a különféle keresőmotorokkal, majd a tartalomszolgáltatókkal lépnek szövetségre, jelentős
mértékben előmozdítva ezzel a koncentráció folyamatát. Az AOL nemcsak a Netscape-et, hanem 1998
novemberében egyik versenytársát, a Compuserve-et is megszerzi. A Yahoo után a második legnagyobb
keresőmotort, az Excite-ot az ATT egy leányvállalata, az @Home vásárolja meg. Az Altavistára az Microsoft
System Network (MSN) teszi rá a kezét. Az 1995-ben alapított Yahoo 2000 elején havi 40 millió látogatót
89
Laurent Cohen Tanugi: Le nouvel ordre numérique. Paris, 1999, 101
90
Armand Mattelart: La mondialisation de la communication. Que Sais-je, 1998, 128.
91
Le Monde, 2000. április 12.
92
189
(1950–1995)
számlál.93 Márpedig az előfizetői regiszter komoly piaci értéket képvisel, hiszen a felhasználók üzleti
tranzakcióit figyelemmel kísérve, a vállalatok egyénekre lebontva vizsgálhatják a netezők fogyasztási szokásait,
és ezekre az információkra alapos marketingstratégiák is építhetők. Az 1990-es évek végén még nem sok
internetes szolgáltatás hajt pénzben mérhető hasznot tulajdonosának, de az előfizetői regisztereknek más
tartalomszolgáltatókkal történő fúzió esetén komoly piaci értékük van. Az amerikai kormányzat, amely a
kábeltelevíziós hálózatok kiépülésének idején (1970-es és az 1980-as években) minden elképzelhető eszközzel
megpróbálta korlátozni a rendszer vertikális integrációját, ezúttal sokkal megengedőbb politika mellett dönt,
támogatja például nagy hazai érdekcsoportok létrejöttét. Az America on Line így a Time Warnerrel egyesül; az
európai Vivendi – a volt Générale des Eaux – 2000 tavaszán a Hollywoodban is komoly érdekeltségekkel
rendelkező kanadai óriással, a Seagrammel lép szövetségre.
A kisebb internetes szolgáltatók 1999-ben őrült tőzsdei manőverekkel próbálkoznak. Egyre-másra alakulnak a
pénzügyi, tőzsdei és kereskedelmi (borokat, sajtokat, ruházati cikkeket, valamint turistautakat értékesítő)
szolgáltatásokat kínáló és tőkeerős befektetőket kereső internetes cégek. Az úttörő szerepet betöltő, könyveket
és más kulturális termékeket (lemezeket és videokazettákat) kínáló Amazonhoz hasonlóan az internetes cégek
többségének jelentősége sem az általuk kitermelt nyereségben rejlik – hiszen általában nem is nyereségesek:
sokkal nagyobb szerepet játszik ismertségük és a rajtuk keresztül elérhető vásárlók nagy száma. A 2000
tavaszán bekövetkező tőzsdei válság megtizedeli a kisebb internetes cégeket. A túlélők között vannak olyan
vállalkozások, amelyek más cégek számára kínálnak szolgáltatásokat (BtoB, Business to Business), és vannak
olyanok is, amelyek a nagyközönséget célozzák meg ajánlataikkal (BtoC, Business to Consumers). Az előbbiek
nagy részt vállaltak a termelési formák, illetve általában véve a gazdaság átalakulásának folyamatából – ezt a
kérdést azonban itt nem tárgyaljuk –, az utóbbiak pedig alapjaiban változtatták meg a fogyasztás szerkezetét, és
új utat nyitottak a fennálló médiumok (lemez, mozi, televízió) további fejlődése előtt.
5.2.4. Az internet és a médiumok

Ma, 2000-ben, a felhasználók túlnyomó többsége szövegek, hanganyagok, valamint álló- és mozgóképek
megjelenítésére használja az internetet. A video-képek olvasásához szükséges szoftverekhez minden internetező
ingyen juthat hozzá a hálózaton. Az egyéni felhasználók otthonaiban található távközlési eszközöket – az esetek
többségében a telefonhálózatot – nem abból a célból hozták létre, hogy televíziós vagy mozifilmszerű
mozgóképeket továbbítsanak, a hálózati hozzáférést biztosító személyi számítógépek többsége pedig csak
korlátozott mértékben képes a mozgóképek befogadására (bár teljesítményük napról napra növekszik). Számos
technikai vívmányról tudunk, amelyek a nagyon közeli jövőben forradalmasíthatják a rendszer működését. Ami
a képtovábbítást illeti, az ADSL-technológia94 képes arra, hogy a szabvány telefonhálózaton keresztül 4 vagy
akár 8 megabite információt is továbbítson, ez pedig megfelel a televíziós szabványokban előírtaknak. A
jeltömörítési technológiák (MPEG – a rövidítés a módszert kidolgozó Moving Picture Expert Group nevéből
származik) arra szolgálnak, hogy mérsékeljék a televíziójel továbbításához szükséges sávszélességet. Az
amerikaiak által „utolsó mérföldnek” (last mile) nevezett szakasz áthidalása sem jelent már komolyabb
nehézséget: a képek zavartalanul eljuthatnak az előfizetők otthonába. Az itt említett eljárások azzal a
következménnyel járnak, hogy a speciális szolgáltatásokat nyújtó hálózatok – legyen szó üvegszálas, réz alapú
vagy ultrarövidhullámokon alapuló hálózatokról – kiépítőinek többé nem szükséges arra törekedniük, hogy a
rendszer egészen a felhasználóig elérjen; enélkül is belevághatnak roppant tőkeigényes befektetéseikbe. A
tévékészülékekkel kapcsolatos technológiák fejlesztése, bár továbbra is a fejlődés egyik lehetséges útja marad,
többé nem kizárólagos fontosságú. A WAP-technológia95 egyébként azt is lehetővé teszi, hogy mobiltelefonok
kijelzőin jelenítsünk meg internetes oldalakat – nem is kérdéses, hogy rövidesen további eszközök is születnek
majd, méghozzá olyanok, amelyeknek használata során az információ szűkösségét a szerkezet mobilitása
ellensúlyozza majd. Az információk továbbítására szolgáló és az egész világot átfogó hálózatok kapacitása a
legkevésbé sem korlátozza az információ áramlását. A tenger alatti üvegszálas vezetékek numerikus adatok
továbbítására szolgáló rendszere jelentős mértékű felesleges kapacitással rendelkezik; ugyanez mondható el a
műholdas vagy rövidhullámú televízióadókról: ma, a 2000. évben, az információ továbbítására szolgáló
rendszerek felvevőképessége meghaladja az igényeket.
Ezek a kilátások igen aggasztók a fennálló médiumok jövőjére nézve. A döntési pozícióban lévőknek rövid időn
belül új, az internet fejlődésével számot vető stratégiákat kell kitalálniuk. Elsőként a lemeziparnak kellett
elszenvednie a zeneszámok letöltését lehetővé tevő szoftverek elterjedésének súlyos következményeit. Ehhez
vegyük hozzá, hogy a nagykereskedelmi forgalomban viszonylag olcsón szerezhetők be a zenét numerikus
formában reprodukálni képes hardverek is; ezzel máris megnyílt a lehetőség a zeneszámok korlátlan terjesztése
93
Laurent Cohen Tanugi: Le nouvel ordre numérique. Paris, 1999, 109.
94
Asymmetric Digital Subscriver Line.
95
Wireless Application Protocol.
190
(1950–1995)
és másolása előtt, ráadásul gyakorlatilag elveszett annak lehetősége is, hogy bármi módon – akár a kihágást
elkövetők felkutatása és megbüntetése útján is – érvényesíteni lehessen a művészek és a kiadók jogait. A nagy
lemezkiadóknak az új helyzetre érvényes értékesítési stratégiákat kell kidolgozniuk. Felmerült az a lehetőség,
hogy a zenerajongók – ellenszolgáltatás fejében – közvetlenül az internetről tölthessék le az őket érdeklő
műveket, ez azonban számos megoldatlan kérdést vet fel: hogyan kellene rendezni a kódvédelmet, a fizetés
módját, és nagy általánosságban, miként lehetne újjászervezni a hagyományos terjesztői hálózatot? Az új
lehetőségeket megragadni kész egyes művészek úgy próbálják megkerülni a nagyvállalatokat, hogy saját maguk
teszik fel műveiket a világhálóra. A rádiózás gazdasági viszonyait azonban az internet szinte érintetlenül hagyja:
a legtöbb rádióadó egyszerűen a világhálón sugározza műsorait, anélkül, hogy azok bármiféle tartalmi
változáson mentek volna keresztül.
Rövidesen a filmiparnak is hasonló nehézségekkel kell megküzdenie, mint a lemeziparnak: egyre több film
kerül (a hagyományos forgalmazói csatornákat megkerülve) közvetlenül a világhálóra. A nagy
filmvállalatoknak manapság már saját honlapjuk van, ezek azonban többnyire csak a vállalat legújabb filmjeinek
promóciós anyagát kínálják. A filmipar képviselőinek ennél azért nagyobb képzelőerőre lesz szükségük a
jövőben. Vannak filmrendezők, akik a hagyományos produceri és forgalmazói struktúrát megkerülve, digitális
eszközökkel leforgatott filmjeiket közvetlenül a világhálón terjesztik. Hogyan juthatnak tiszteletdíjhoz az így
eljáró művészek? Hogyan akadályozható meg ez esetben a plágium, a hamisítás, a képek engedély nélküli
újrafelhasználása – hogyan óvhatók meg az alkotó jogai? Vajon megőrizhetjük-e jelenleg érvényes jogi
fogalmainkat – az angolszászok a copyrightot, az európaiak a szerzői jogokat –, és ha ezek nem vesztik is
érvényüket, a jelenleg fennálló jogi struktúrák képesek lesznek-e világméretekben érvényt szerezni nekik?
Esetleg teljesen új jogi intézmények életre hívására lesz szükség? Előfordulhat-e, hogy sohasem láthatunk
hollywoodi filmeket a világhálón, mert a nagy stúdiók képesek lesznek megoldást találni a nehézségekre? Az a
tény, hogy a mozifilmek internetes elterjedésének nincsenek többé technikai akadályai, még nem feltétlenül
jelenti, hogy ez lesz a jövő útja. Nagyon is lehetséges, hogy a stúdiók kidolgozzák majd a filmforgalmazás
ellenőrzésének új, hatékony módszereit (ahogyan ezt a videó esetében is megtették). Érdemes azonban
megjegyeznünk, hogy egyes nagy filmstúdiók részt vesznek a hálózati szolgáltatások megtervezésében. Erről
tanúskodik például az AOL és a Time Warner fúziója, amelynek köszönhetően a nagy stúdióban dolgozók
filmszakmai tudása Amerika talán legnagyobb hálózati szolgáltatásokat kínáló vállalkozásának keretei között
bontakozhat ki. A Yahoo tervbe vette a Disney és a Universal megvásárlását. Azt sem zárhatjuk ki, hogy az
újabban alapított filmvállalatok éppen a webre támaszkodva tesznek majd szert fontos pozíciókra a filmiparban.
Bizonyos, az Egyesült Államokban készített tanulmányok azt látszanak alátámasztani, hogy ez a piac komoly
lehetőségekkel kecsegtethet a jövőben. A televíziók általános nézettsége 2000 és 2003 között valószínűleg
stagnálni fog, a mozitermek látogatottsága azonban a becslések szerint 3%-kal nőhet, az internetes honlapok
azonban akár 21%-kal is több látogatót fogadhatnak. A nagyágyúk mellett a kisebb, újabb alapítású stúdiók is
nyilvánvalóan kísérletet tesznek majd a kedvező tendenciák kihasználására. Vegyük például a Lynx
Technologiest, amely egy tőkeerős befektető és a több népszerű írót (Tom Clancy, Michael Crichton) tömörítő
Creative Artist Agency irányítójának együttműködésére épül: ez a felállás az 1920-as évek Hollywoodját idézi.
Számos, kifejezetten filmalkotások közzétételére szakosodott honlapról is említést kell tennünk. 96 A
Sightsound.com egyik létrehozója a Paramount volt produkciós igazgatója (aki egyébként egy kábeltévéhálózat
létrejötténél is bábáskodott), de több volt filmproducert is találhatunk a vállalatnál (többek között a Dr. Doolittle
megálmodóját, John Davist). A hírek szerint a Sightsound arra készül, hogy saját erőkre támaszkodva
elkészítsen egy filmet, amely kizárólag a honlapjukon lesz elérhető. A Pop.com látogatói Ron Howard és Steven
Spiel-berg eddig ismeretlen rövidfilmjeit tekinthetik meg… A fent említett honlapok sikere azonban
meglehetősen bizonytalan. Vegyük például az Entertain-ment.com-ot, amelyet a Time Warner komoly
reklámköltségekkel próbált bevezetni a piacra. Rövidfilmeket, zenés alkotásokat és rajzfilmeket sugárzott, a
képminőség azonban nem volt megfelelő. A hordozó és a leszűkített képméret következtében nem tűnt többnek
gyenge televízióutánzatnál, nem is hozta meg a várt sikert, és létrehozói speciális tartalmakkal voltak
kénytelenek megtölteni. Az Entertainment.com-mal ellentétben a Fox honlapja, amelyet szinte teljes egészében
a Simpson családnak szenteltek, interaktívvá tételének pillanatától fogva sikeres. Megválaszolatlannak látszik
azonban a térítés kérdése: egyesek azon a véleményen vannak, hogy lehetetlen kizárólag az interneten
nyereségessé (vagy akár nullszaldóssá) tenni egy filmet. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy bár az internet nagyon
érdekli a filmforgalmazókat, nemigen tudják, mit kezdjenek az új lehetőséggel.
Pillanatnyilag nehéz biztosat mondani a televíziós technológia jövőjéről is. A ma működő televíziós csatornák
az esetek többségében a rádióadókéhoz hasonló álláspontra helyezkednek, azaz már elkészült műsoraikat
változtatás nélkül sugározzák az interneten. Ez a megoldás igen olcsó, és sok új néző meghódítására alkalmas. A
televíziós csatornák emellett különféle honlapokat hoznak létre: az éppen futó vetélkedőknek szentelt site-okon
96
Hollywood et Internet. Le Monde, 2000. április 10.
191
(1950–1995)
kívül találhatunk a televíziós műsorokkal kapcsolatos internetes vitafórumokat és beharango-zókat – a

hagyományos módszerek internetes alkalmazása egyrészt arra szolgál, hogy a nézőket elkötelezze a csatorna
mellett, másrészt arra, hogy felmérje fogyasztói elvárásaikat és szokásaikat. Az interaktív televíziózás ezeken a
honlapokon formálódik. A felhasználók ma már igény szerint lehívhatnak az internetről különféle
információkat, időjárás-jelentést, hagyományos vagy éppen archív műsorokat – a kétségtelenül meglévő
technikai lehetőségeket azonban igen változó mértékben használják ki a televíziók. A kínálati oldalt uraló
televíziós csatornák igen óvatosan fejlesztik internetes szolgáltatásaikat, hiszen nem akarják veszélybe sodorni
legfontosabb jövedelemforrásukat. Az internet elterjedése azonban vitathatatlanul megváltoztatta a televíziós
marketinget. A televíziózás hagyományos korszakában például általánosan elfogadott statisztikai módszerekkel
mérték fel, hányan néznek egy bizonyos műsort egy adott pillanatban, a hirdetők pedig ezen felmérések
függvényében fizettek a sugárzott reklámokért. E statisztikai módszerek nyilván újragondolásra szorulnak, bár
már manapság is léteznek felmérések, amelyek a műsoro-kat az interneten nyomon követő nézőkről is képesek
számot adni. Az is kérdéses, hogy milyen mértékben szűkíti az internet a hagyományosnak mondható televíziós
technológiák fejlődési lehetőségeit. Az elmúlt tíz évben a rövidhullámú sugárzású televíziók (főleg az
amerikaiak) komoly erőfeszítések árán próbálják a televíziós folyamat egészét (a műsorkészítéstől egészen a
vételig) digitalizálni. Az FCC mindenesetre 2005-ig adott haladékot a csatornáknak. Általában véve
elmondható, hogy a televíziózás kétféle modellje áll szemben egymással. Az első (az 1930-as évek rádiózásáig
visszanyúló) modell a lehető legnagyobb nézőközönséget célozza meg (broadcasting), és a tömegfogyasztás
társadalmának jellemző médiuma. A másik modell a közönség különböző rétegeinek érdeklődését próbálja
kielégíteni – ezt a televíziózás esetében a sugárzási költségek csökkenése, az internet esetében pedig a
felhasználókkal folytatott interaktív párbeszéd teszi lehetővé. Vajon elképzelhető-e, hogy ez utóbbi modell
felülkerekedik az előbbin? A nagy amerikai tévécsatornák, bár érzékelik a veszélyt, keményen ellenállnak az új
tendenciáknak: az internet térhódításával a nagy műsorszolgáltatók közismertségét és az ott dolgozók szakmai
tudását próbálják szembeszegezni: „A broadcasting – a Paramount stúdióit birtokló és a CBS-t a közelmúltban
megszerző Viacom-csoport vezérigazgatója szerint – a legkevésbé sem haldoklik, sőt életveszélyben sincsen. Az
internet és a digitális technológiák kétségtelenül kezdik behozni lemaradásukat a hagyományos médiumokkal
szemben, az előny azonban még mindig a broadcastereknél van. […] Ami a nézőközönség fragmentálódását
illeti, hát ettől még igen messze vagyunk. A szélessáv forradalma nem ítélte halálra a hagyományos
médiumokat, épp ellenkezőleg, azzal a következménnyel jár, hogy a bejáratott márkanévvel rendelkező
terjesztők komoly bevételekre tehetnek majd szert. Az új technológiák, például a videofelvételek, arra
késztetnek minket, hogy új utakon jussunk el a közönségig, de a tévénézők száma nem fog visszaesni.” 97
Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a videofájlok minősége, melyeket a tévénézők letölthetnek számítógépeikre,
komoly kívánnivalót hagy maga után. Nem kizárt, hogy a jó minőségű képek érdekében fel kell adnunk az
internetre jellemző aszinkrón képtovábbítási módszereket, és vissza kell térnünk a szinkrón képtovábbításhoz.
Az internetes televíziózás fejlődése felveti továbbá a térítéses műsorszolgáltatás technikai feltételeinek bizonyos
fokú megoldatlanságát, a műsorok kódolásának és dekódolásának problémáját.
5.2.5. Az új médiumok és a társadalmi kötelék

A televíziózás két modelljének fentebb vázolt szembenállásáról gondolkodva globális problémák egész soráig
jutunk el: milyen hatással lesznek a technikában bekövetkező forradalmak az identitással kapcsolatos
problémákra, a társadalmi kötelék kiépülésének folyamatára, a politikai és a szimbolikus hatalom
természetére?98 A médiumok összetett szimbolikus funkcióit a média világának globalizációja (különösen az
internet térhódítása) számos téren módosította. Lássunk néhány példát erre a folyamatra.
Az internet térhódításának következtében újra kell gondolnunk a cenzúra kérdését. A cenzúra voltaképpen egy
folyamatosan módosuló, újra és újra megkérdőjelezett konszenzus végeredménye: azt tükrözi, hogy egy adott
társadalom egy adott történelmi pillanatban érvényes normái szerint mi elfogadható és mi nem. A hagyományos
médiumok megtanultak hasonulni az idők szelleméhez és az egyes társadalmakat uraló normákhoz. A
hollywoodi filmeknek van például egy úgynevezett posztprodukciós szakaszuk, amelynek során a képeket és a
párbeszédeket az egyes kultúrák igényeihez igazítják. Az internet sajátos működési módjának ismeretében
azonban szinte elképzelhetetlennek látszik, hogy világméretekben lehessen ellenőrizni a hálózatot. Gondoljunk
csak arra, hogy az interneten elérhető tartalmak igen sokféle forrásból származnak; a különféle honlapokat
hordozó informatikai cégeknek pedig a legkevésbé sem áll szándékukban magukra vállalni a cenzúra költségeit
és jogi felelősségét, még a nemzeti törvényeket sértő tartalmakat kínáló site-ok esetében sem. Az egyes
országok nemzeti szintű törvénykezéssel próbálnak megoldást találni a gondokra. Az amerikai internetezők
például előszeretettel hivatkoznak a szabad véleménynyilvánítást kimondó első alkotmánykiegészítésre. Amikor
97
98
Catherine Bertho Lavenir: La démocratie et les médias au XXe siècle. Armand Colin, 2000, 288.
192
(1950–1995)
2000 tavaszán a francia igazságszolgáltatás elítélt egy náci jelvényeket és emléktárgyakat forgalmazó amerikai
honlapot, a szóban forgó site amerikai üzemeltetője, arra hivatkozva, hogy cégének székhelye az Egyesült
Államokban van, és kizárólag az amerikai törvények érvényesek rá, nem engedelmeskedett a francia bíróság
döntésének. A legújabb tendenciák arra mutatnak, hogy a cenzúra felelőssége a jövőben nem a közösséget,
hanem az egyéni felhasználókat terheli majd. A szülők például a családi tévékészüléket és az internetelérést
lehetővé tévő számítógépeiket egyaránt elláthatják az „engedélyezett” tartalmakat a „tiltottaktól”
megkülönböztetni képes szűrők-kel (kits).
Általában véve elmondható, hogy előbb a mozi, majd később a televízió létrehozta a szimbolikus reprezentáció
olyan rendszerét, amely nemcsak híven tükrözte a nyugati civilizáció értékeit, de komoly szerepe volt az
összetartásában is. A közös élményeket nyújtó és közös értékeket közvetítő broad-casting típusú televíziózás
hozzájárult a társadalom alkotórészeinek egységbe kovácsolásához; a numerikus televízió és az internet
térhódítása viszont nagy valószínűséggel az eddig egységes képet mutató nézőközönség fragmentálódásával,
azaz kisebb, egyízlésű, egynyelvű és egyvallású csoportokra bomlásával jár majd. Az átmeneti kor jellemző
médiumai szinte kizárólag nemzeti keretek között épültek ki. A médiumok mai rendszere egészen más képet
mutat: a „planetáris”, az egész világot átfogó és egy adott pillanatban mindenütt ugyanazt a képet sugárzó
médiumok mellett mára megjelentek a kisközösségi vagy egyenesen individuális médiumok, amelyek az
emberek helyi, lokális identitását erősítik. A planetáris információáramlásra jó példa lehet a walesi hercegnő
temetése, amelyet a kínai tévénézők is figyelemmel követhettek, noha ez az esemény régebben inkább csak a
britekből váltott volna ki érzelmeket. A koszovói események tálalása a világmédiában viszont sok szempontból
példaértékűnek számít, amennyiben rámutat a rendszer működésének korlátaira. A NATO és az Egyesült
Államok katonai vezetői már a kezdetektől tisztában voltak azzal, hogy a háborúról mutatott képeknek stratégiai
jelentőségük van. Ahogy ezt már az Öböl-háborúban (1991), illetve a grenadai (1983) és a panamai (1989)
katonai intervenció során is tette, az amerikai katonai vezetés az áldozatok látványát mellőző, pusztán
technológiai háború képeit erőltette rá a televíziós hírműsorokra. Mivel összetett politikai okok miatt a nyugati
médiumok többsége hasonló szellemben számolt be az eseményekről, a nyugati országok (Nagy-Britannia,
Franciaország, Németország, Olaszország) televíziói ugyanazokat a – NATO szóvivője által közölt vagy
jóváhagyott – híreket és a menekülteket megörökítő ugyanazon képeket közölték, még a támadásokban részt
vevő szövetséges gépek számában is egyetértettek. A hírek szókincse is egységesült: a polgári áldozatokról
szólván a nyugati médiumok „járulékos veszteségekről” beszéltek. Azt mondhatnánk tehát, hogy a médiumok
nyilván egyforma érzelmeket váltottak ki szövetséges országok közvéleményéből. Az érzelmi közösség azonban
nem terjed túl a határokon. Hiába a mobiltelefonok, a hordozható kézikamerák, a műholdas képeket a világ
bármely pontjáról küldeni képes miniparabolák, valójában semmiféle információval nem rendelkezünk arról, mi
is történik Koszovóban, ha nincs ott elegendő és mozgásában nem korlátozott újságírónk. Szomorúan kell hát
megállapítanunk, hogy az új információs technológiák apológiája, amely arról szólt, hogy az új eszközök
jóvoltából a tájékoztatás szinte áttet-szővé válik majd, érvényét vesztette. A nyugati közvélemény nem
rendelkezik több információval Koszovóról, mint a korabeli francia közvélemény arról, mi is történt 1914-ben
Németországban. A szerbbarát országok televízióinak híradói egyébként arról tanúskodnak, hogy a nyugati sajtó
a NATO beavatkozásának és a menekültek kálváriájának okairól, illetve a bombázások hatékonyságáról szóló
elemzéseket a görög vagy az orosz közvélemény nem fogadta el. Állíthatjuk-e vajon, hogy az internet új, eddig
ismeretlen szerepet játszott volna a konfliktusban? Igen is, meg nem is. Az köztudott, hogy szerb internetezők és
németországi szimpatizánsaik közvetlen kapcsolatban álltak egymással a bombázások idején.99 Az előbbiek
tehát közvetlenül számolhattak be a helyzet alakulásáról, márpedig ez bizonyos értelemben példátlan: először
fordul elő, hogy az ellentétes oldalon álló országok polgárai ily módon kommunikáljanak egymással. A
szövetséges országok polgárai, ha elegük lett a nagy nemzeti médiumok propagandájából, ellátogathattak szerb
honlapokra is, s így kiegyensúlyozottabb képet alkothattak maguknak a helyzet alakulásáról. Persze így is
könnyen manipuláció áldozatává válhattak. A szerb honlapok jelentős része ugyanis teljesen megbízhatatlan
volt. Ismeretes, hogy egyes szerb site-ok a háborús propagandára oly jellemző dezinformációs tevékenységet
folytattak, azaz rendszeresen és szándékoltan alábecsülték saját, és eltúlozták az ellenfél veszteségeit. Az
interneten megszerezhető közvetlen (azaz közvetítő szerepet játszó újságírók és szerkesztőségek által nem
mediatizált) információnak nem biztos, hogy nagyobb valóságértéke van, mint a hagyományos médiumok
tájékoztatásának.
Clarnard Raymond – Collette Julien: Kosovo: les batailles de l’information. L’Harmattan, 1999, 185. Lásd továbbá Croyances en guerre.
99
Cahiers de médiologie, 8, 1999, 208.
193
4. fejezet - Általános konklúzió | A
sokszínűség védelmében
1. Hálózati világ (1950–1995)
A technikai újítások radikalizmusa, az új médiumokban rejlő látszólag végtelen perspektívák arra ösztönzik a
kutatót, hogy a média világában bekövetkező innovációkat törésként, azaz a folytonosság megszakadásaként
értelmezze. Ebből a perspektívából a média története a közösségi élet formáit és szimbólumtermelését
alapjaiban felforgató forradalmak egymást követő sorának látszik. Ha ez így van, érdemes-e bármiféle
közösséget feltételeznünk az egymástól oly sokban eltérő termékek, Diderot Enciklopédiája és egy Nintendo,
egy Stendhal-regény és egy telefonkészülék között? Abban mindenki egyetért, hogy a társadalom átalakulásai és
a domináns médiumok egymással szoros kapcsolatban állnak; Umberto Eco azonban arra figyelmeztet, hogy a
megfelelések rendszere nem olyan egyértelmű, mint amilyennek látszik. Milyen kapcsolat áll fenn valójában
technika és gazdaság, gazdaság és kultúra, kultúra és társadalom között? A válasz nem kézenfekvő, és csak
akkor tehetünk szert rá, ha türelmesen kutatjuk a történelem minden egyes területét, melyek mindegyikének
megvannak a maguk sajátos tárgyai és fogalmai. A mozifilmeket más módon tanulmányozzuk, mint a hálózati
rendszereket; a politikai szféra működési elvei pedig nem vethetők össze a művészetben honos eljárásokkal.
Amikor társadalom működését aprólékosan vizsgáló történész szembesül ezzel a sokszínűséggel,
folyamatosságot és koherenciát vél felfedezni ott, ahol mások csak töréseket és forradalmakat látnak.
Ha tehát a megfelelő perspektívából tekintjük a kérdést, a média története az elmúlt két század során
nyilvánvaló egységet mutat. Mindazonáltal megkülönböztethetünk sajátos korszakokat. A 18. század
Európájában és a 19. századi Nyugaton tért hódító ipari nyomtatvány a képviseleti demokráciák és
nemzetállamok kiépüléséhez kapcsolódik. A képi és a hangos médiumok 20. századi megjelenése a közéleti
formák átalakulásának felel meg: az információ óriási jelentőségre tesz szert. A 20. század második fele
nyilvánvalóan a hálózatok és az információ helyét elfoglaló kommunikáció kora. Az itt felsorolt korszakok
sokban különböznek egymástól, ha azonban aprólékosan megvizsgáljuk őket, úgy látszik, hogy a
folyamatosságra, a kontinuitásra utaló jelek legalábbis nincsenek kisebbségben a törésre, a diszkontinuitásra
utaló jelekkel szemben.
Az elmúlt két évszázadban minden itt tárgyalt társadalom közös politikai perspektívája a képviseleti
demokrácia, továbbá abban is hasonlítanak egymásra, hogy mindegyikük kebelén kibontakozik egy fokozatosan
egységesülő kulturális szféra. A közvélemény fogalmának megszületése után a politikai élet központi kérdésévé
– a kormányformáktól függetlenül – a közvélemény ellenőrzése és manipulációja válik. Egy nemzeti közösség
tartós fennmaradásának egyébként is szükséges feltétele, hogy tagjai rendelkezzenek bizonyos közös
képzetekkel, amelyek a közösségi élet alapjául szolgálhatnak. Immáron a média feladatai közé tartozik, hogy a
közösségi képzeteket kidolgozza, hogy a közélet terét megkonstruálja, illetve hogy a társadalmi kötelék
létrejöttének és állandó megújulásának feltételeit megteremtse.
Márpedig ezt a szimbolikus tevékenységet a folyamatosság fémjelezi. A megszülető új médiumok mindig az

elődeik által létrehozott tartalmakat és gyakorlatokat hasznosítják újra. A 18. század utolsó éveitől kezdve a
sajtó és a könyvkiadás kulcsszerepet játszik: életre hívják a világ leképezésének modern formáit, jelesül az
újságot és a regényt, amelyekre az első képi és hangos médiumok is támaszkodnak majd. A mozi előszeretettel
használ irodalmi nyersanyagot, narratív eljárásait és kedvenc témáit pedig a populáris regénytől és a színháztól
veszi át. A filmhíradók jelentős eseményekről számolnak be, ám azt, hogy mi számít annak, az írott sajtó dönti
el: a filmhíradók olyan ügyekről szólnak, amelyeket a populáris sajtó fontosnak ítél. A rádió formailag megújítja
és újra felhasználja a színházi repertoárt, a népszerű dalokat és a tájékoztatást. A rádió által megnyitott térbe
benyomuló televízió szégyentelenül „lenyúlja” a vetélkedőkkel, a sorozatokkal és a hallgatottsági mutatókkal
kapcsolatban felhalmozódott rádiós tapasztalatokat. A század végének kábeltelevíziói és házi videója csak a már
bevált hollywoodi termékeket reciklálják, napjaink multimédiája pedig arra készül, hogy a nagy
könyvsorozatokat és múzeumi gyűjteményeket, azaz a világ kulturális örökségét feldolgozva arasson sikert.
Az itt felsorolt tevékenységek alapjául szolgáló technológiák igen közel állnak egymáshoz. Egy adott korszak
különböző médiumai meglehetősen hasonló technikai paradigmák szerint működnek. A roppant hasonló gépi
eljárásokon alapuló könyvnyomtatásnak és sajtónak egészen a 19. század közepéig igen szűkös
energiaforrásokra támaszkodva kellett megoldania a termelést és a szállítást. Könyvkiadók és sajtóvállalatok
mégis egymástól elkülönülve fej-lődnek: a két iparág akkor kerül még távolabb egymástól, amikor
194
Általános konklúzió | A sokszínűség
védelmében
nyilvánvalóvá válik, hogy a sajtónyomdák mind a termelést (a gőzmeghajtású sajtók üzembe helyezése), mind a
szállítást illetően a könyvnyomdáknál jóval nagyobb mértékben tudják hasznosítani az új energiaforrásokat. A
sajtónyomdákban gyorsabban honosodik meg az eddig ismeretlen fémtechnológiákat (az öntöttvas és az acél
megjelenése) és a villamosságot ötvöző új technikai rendszer. A 20. század első felében a csőelektronika áll a
rádiózás, a hangosfilm, a televízió és az új telekommunikációs rendszerek fejlődésének hátterében. A
fejlődésben érintett vállalatok iparágak szerint igen eltérő jogi és gazdasági környezetben tevékenykednek. Az is
fontos, hogy bár a tudományos élet nemzetközivé válásának köszönhetően a gyorsan elterjedő új technológiák
mindenütt egyforma alapokon nyugszanak, a kormányzatok még jó ideig arra törekszenek, hogy egymástól
elkülönülő „nemzeti” technikákat fejlesszenek ki. A kormányzati erőfeszítések ellenére a 20. század második
felében a hálózatok és a tartalomipar egyaránt gyors ütemben globalizálódik. A fejlődés alapjául egy jelentős
technikai újítás szolgál: az információk numerizációjának térhódítása először a nagy információs rendszereket (a
számítástechnikát és a telekommunikációt), majd a nyomtatványokat és a képi médiumokat forradalmasítja. A
különböző neveken fellépő nagy, multinacionális pénzügyi csoportok ezen iparágak mindegyikében
képviseltetik magukat. A század végének talán legfontosabb jellemzője, hogy a nemzeti határok leomlásával
szabadon áramlanak a technikai újítások, a vállalkozások pedig akadálytalanul ölthetnek nemzetközi jelleget; a
média globalizációja azonban csak része a gazdaság általános globalizációjának.
A tartalomipart az uniformizáló és a differenciáló tendenciák között észlel-hető feszültség jellemzi. A 18. század
végétől kezdve az államok a nemzet fogalmára támaszkodva szerveződnek újjá. A nyomtatványokra vár az a
feladat, hogy értelemmel és megélt tapasztalattal töltsék fel a nemzeti identitás fogalmát. Oroszország és
Németország már a kezdetektől fogva e modell szerint fejlődött. A nemzeti mozgalom hatása alól a 19. század
során más országok (így Franciaország sem) vonhatták ki magukat. A távíróhálózatok létrejöttével megvalósuló
információáramlás, valamint a hírügynökségek versenye azonban nyilvánvalóvá tette, hogy a nemzetközi szintű
információgazdálkodás nemcsak létezik, de komoly hatalmi harcok is zajlanak körülötte. Arról sem szabad
megfeledkeznünk, hogy 1918-at követően a mozifilmiparban észlelhető amerikai hegemónia ráébreszti az
európaiakat kulturális identitásuk kérdésének fontosságára. Meg kell védeniük vagy fel kell adniuk kulturális
önazonosságukat? Tevékeny részt kell-e vállalnia az államnak a kultúripar védelmében? Ezek a nehezen
eldönthető kérdések már a fejlődés igen korai szakaszában felmerülnek. A valóságban természetesen a
félmegoldások érvényesülnek: populáris kultúra és magas kultúra, nemzeti identitás és nemzetközi hatások
különböző formákat öltve keverednek.
Nagy a kísértés, hogy a tartalmakat vizsgálva két korszakot állítsunk szembe egymással: ezen megközelítés
szerint a tájékoztatás korát – amelyet az újságok és a hírügynökségek uralnak – a kommunikáció kora követi. Ez
utóbbit az jellemzi, hogy összekeverednek a látványosság és a tájékoztatás normái, továbbá a forma fokozatosan
egyre nagyobb jelentőségre tesz szert a tartalom rovására. Pedig a tájékoztatás és a szórakoztatás világa
szomszédos egymással. A média, amelynek feladatai közé tartozik a közösségi értékek és a viselkedési
szabványok bemutatása, egyszerre tevékenykedik a tájékoztatás és a szórakoztatás terében. A 19. századi
regényre, az 1930-as évek mozifilmjeire és napjaink televíziós sorozataira a nyilvánosság olyan tereiként
tekinthetünk, amelyekben napról napra újraformálódnak a társadalmat összetartó kötelékek. A jelenséget
Honoré de Balzac már 1830-ban leírta. Az sem véletlen, hogy az 1930-as években számos gondolkodó főt
foglalkoztatnak a mozgókép sikerének veszélyei és a világ mint látványosság bemutatásából következő
torzulások. Az 1980-as évek televíziózására is jellemző, hogy információ és kommunikáció, nyilvános köztér és
magánszféra szétválaszthatatlanul összekeveredik; ez azonban nem újdonság, inkább egy több évtizedes múltra
visz-szatekintő jelenség új felbukkanása.
Állíthatjuk-e mindazonáltal, hogy a képi médiumok valami radikálisan újat hoztak? A kép szemiológiája
(legalábbis McLuhan és Régis Debray olvasatában) arról próbál meggyőzni minket, hogy a kommunikáció
bizonyos sajátos módozatai a mediológiai átalakulásokból kiindulva képesek forradalmi változásokat generálni.
Azt szokás állítani, hogy az ábécé és a nyomtatványok használata radikálisan megváltoztatta az ember tér- és
időfelfogását.1 Elképzelhető-e hogy a hálózatok térhódításának következtében az ember a jövőben teljesen
másképp gondolkodik majd, mint manapság? Ez a kérdés egy másikat rejt magában: hogyan vélekedjünk magas
kultúra, tömegkultúra és populáris kultúra viszonyáról? Az írástudók igen gyakran a populáris kultúrára
vonatkozó értékítéleteikre támaszkodva alkotnak véleményt a 20. század médiájáról, márpedig a helyzet
nyilvánvalóan nem ennyire egyszerű.
Az 1960-as évek kereskedelmi televízióját úgy írtuk le, mint a legelidegenítőbb médiumok egyikét. Pedig a
televízió is képes nyilvánossággá alakulni, képes olyan térré válni, amelyben kiformálódnak közösségi képzetek,
és kifejeződnek a társadalom által vallott értékek. Ebből a szemszögből nézve bátran demokratikusnak
nevezhetjük a televíziót, vagy ha ez túlzónak tűnik, azt mondhatjuk: a televízió is hozzájárulhat a közösség
1
Jack Goody: La Raison graphique: la domestication de la pensée sauvage. Paris, 1979.
195
Általános konklúzió | A sokszínűség
védelmében
életének összetartásához és a társadalmi kötelék megőrzéséhez. Ez még akkor sem vitatható, ha a televízió
működésének alapjául szolgáló eljárás, a nézettségi mutatók felmérése a legkevésbé sem összeegyeztethető a
képviseleti demokrácia elveivel. A média hatékonyságának kérdése is igen nehezen megválaszolható. Egy
tökéletes hatékonyságú elnyomó rendszerrel állunk-e szemben, vagy az egyének előtt nyitva áll a lehetőség,
hogy a rendszer mechanizmusát kijátszva új tartalommal töltsék meg a technikai kereteket? Szükségszerű-e,
hogy a média a szórakoztatóipar eszköze legyen, vagy elképzelhető, hogy az új médiumok a szellemi szabadság
kiteljesedésének és az ismeretek terjesztésének instrumentumaiként tündököljenek? A történeti elemzés, amint
azt könyvünk egésze bizonyítja, árnyalt válaszokat nyújt a fenti kérdésekre. A média egyszerre tükre és
átalakítója az őt létrehozó társadalomnak. Ha a társadalom sokszínű, a médiumai is azok.
196

2011 0001 520 A Media Tortenete

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

2011 0001 520 A Media Tortenete

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

A média története

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Publication date 2004-03-31

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

4.2.3. A könyvkiadás válasza: Gervais Charpentier és az ipari méretekben előállított

2.2.7. A hírkereskedelem és a sajtóügynökségek ................................................. 80

1.2.4. A CBS és a szenátor ................................................................................. 132

5.1. CSALÁDI VIDEÓ ÉS ELEKTRONIKUS JÁTÉKOK: A JAPÁN BIRODALOM 179

(Edgar Allan Poe: A szavak ereje)1

A birodalmak szükségszerűen a „papír birodalmai”, később pedig az információ – és az információ

2.Történelmi nézőpontból a legfontosabb szempont a médiumokhoz, illetve az azok hordozóihoz való

A közelmúlt történeti kutatásainak elsődleges terepe a gazdaság- és a társadalomtörténet volt, szoros

A mentalitástörténet (a természeti népek szemlélete szembeállítva a tudományos gondolkodással stb.),

(Balzac: Elveszett illúziók)11

1.1. A HAGYOMÁNYOS KÖNYVKIADÁS

1.1.1. A zárt piac

1.1.2. Korporatista logika

A cenzúra és a kiváltságok következtében szintén ugyanez a logika érvényesül a könyvkereskedéssel is

1.1.3. Olvasás és előkelőség

1.2. A KÖNYV ÉS A FELVILÁGOSODÁS

1.2.1. A francia nyomdaipari termékek számának gyarapodása

A francia nyomdaipari termékek legjobb értékelését hagyományosan Joseph-Marie Quérard La France

1.2.2. Új könyvek, új olvasók, új olvasási szokások

tényezők határozzák meg, miképpen használhatják az olvasók a kiadott könyveket. 21 Viszonylagos

1.3. A NYITÁS KONJUNKTÚRÁJA

A merkantilista érdekek egyezni látszanak a liberális elmélettel; Males-herbes a korporatizmusról és a

1.3.2. A könyv földrajza, hálózata és társadalmiasodása

Tekintsünk el egy pillanatra a vidéki nagyvárosoktól (amelyekben az 1770-1780-as években folyamatosan nő a

1.3.3. A házalókereskedelem (a kolportázs)

A tiltott kereskedelem persze a városban is megfigyelhető, sőt az intézményes könyvkereskedők gyakori

1.3.4. A könyv és a nyomtatvány társadalmiasulása

A Didot-dinasztiára például a jó nyomdász hagyományos ismérveinek és a forradalmian újító döntéseknek

1.3.5. Az olvasás elidegenítő hatása és veszélyei

Malesherbes – akiben a közvélemény hivatalosan kinevezett ellenőreire és felügyelőire jellemző mértéktelen

Ez az időbeli eltolódás a médiumok lélektanának és szociológiájának egyik legérzékelhetőbb jellemzője: egyik

2. II. fejezet | Európa és sajtói

2.1. A NÉMET KÖNYV ÉS A KÖNYV ELTERJESZTÉSÉNEK

Lipcsének jut tehát a könyvtermés összegyűjtésének és újraelosztásának feladata: a kiadók elküldik

2.2. AUSZTRIA: NEMZETI KULTÚRÁK ÉS POLITIKAI

A könyvkereskedelem és a könyvhamisítás nemcsak Bécsben és Prágában, hanem Brnóban és Pozsonyban is

2.3. AKKULTURÁCIÓ ÉS NEMZETI ELSAJÁTÍTÁS: AZ OROSZ

Oroszországba a könyveket először Hollandiából, Koppenhágából és Lübeckből szállítják – a Hanza-város

A fejlődés következő szakaszában a demográfiai növekedés (amelynek el-sődleges forrása a folyamatos

2.5. A MÉDIUMOK, A NEMZET ÉS AZ ÁLLAM

2.5.1. A változás útjai

A potenciális olvasóközönség kibővülése az anyagi környezet bizonyos változásaival is összefüggésbe hozható:

2.5.2. Eltérő történelmi tapasztalatok

Az oktatás és a könyvterjesztés rendszerének kiépítése fontos szerepet játszhat a felzárkózási kísérletekben, de a

Bár a könyv- és nyomtatványforgalom továbbra is mérsékelt marad, s bár a könyvkereskedők nyeresége

2.5.3. A csomópont: médiumok, kultúra és politika

felszámolásához vezet: amikor a felvilágosodás létrehozza az új nyilvánosságot, ezt a változást voltaképpen a

Fordítsunk egy pillanatra hátat Franciaországnak és politikai forradalmának. Az átmenet a médiumok az

A kulcsfontosságú jelenségek ezen összességének egyik legfontosabb indikátora a médiumok (esetünkben a

3. III. fejezet | A nyomtatvány, a forradalom és a

3.1. A NYOMTATVÁNY A FORRADALOM IDEJÉN: A FRANCIA

3.1.1. A jogi kategóriák: a nyomtatvány státusa és szerepe

Az univerzálisnak tekintett ész termékeként és eszközeként felfogott nyomtatvány korának a

3.1.2. A forradalom és könyvei

periodikák és a különféle alkalmi nyomtatványok megszaporodása ellensúlyozza. 67 Meredeken megugrik a

Az új sajtótermékek tartalma sem hasonlítható a régiekéhez: az új nyomtatványok legfontosabb jellemzője az,

A contrario, a régi típusú könyvkereskedelem nyereségességét biztosító kiadványok – a vallási, jogi és

A forradalom új típusú nyomtatványtermését a szakmában újonnan megjelent emberek seregeinek köszönhetjük,

Amikor az Alkotmányozó Nemzetgyűlés kihirdeti a szabad nyomda- és könyvkereskedés-alapítás jogát (azt se