PSZICHOANALÍZIS ÉS KULTÚRA

Egy másik “alapító atya”: Sigmund Freud

Ha egyetlen névvel kellene jellemezni a századforduló bécsi kultúráját, sokan

Sigmund Freud nevét idéznék fel elsőként. Freud – Wundttal ellentétben – nem került
az eszmetörténet süllyesztőjébe. Az általa alapított pszichoanalízis ma is élő, fejlődő
gondolat és módszer; manapság is szenvedélyes hívei és szenvedélyes ellenfelei
vannak. A pszichoanalízis iránti mindmáig tartó, sőt, például Magyarországon
mostanság is egyre növekvő érdeklődésben számos tényező játszik szerepet. Ezen
tényezők közül bevezetésképpen emeljünk ki hármat: a gondolat időszerűségét, a
gyógymód iránti szükségletet és a pszichoanalízis “rejtélyességét”.
1. A pszichoanalízisnek, e múlt század utolsó harmadában született
eszmerendszernek a központi gondolata az a hipotézis, hogy a nem tudatos lelki
folyamatok meghatározó módon hatnak a magatartásunkra. A “tudattalan felfedezése”
természetesen nem Freud egyedüli érdeme: e fogalomnak ugyancsak hosszú
előzménye van az emberi gondolkodás történetében. De Freud volt az, aki a tudattalan
fogalmának korábbi, metafizikai értelmezése helyett megkísérelte tudományosan
feltárni, hogy tudattalan vágyaink, kívánságaink, fantáziánk milyen szerepet játszanak
lelki életünkben – mindenekelőtt a pszichopatológiai tünetek kezelésében és
megnyilvánulásaiban. A tudattalan freudi pszichológiája merész kihívás a múlt
századi wundti tudatpszichológiával szemben, amely – mint láttuk – a közvetlenül
átélt tudatos élményekben jelölte meg a pszichológia legfőbb tárgyát. De a
pszichoanalízis tágabb értelemben is kihívás volt: kihívás mindazokkal a
pszichológiai és filozófiai tanításokkal szemben, amelyek azt hirdették, hogy az
emberi magatartást végső soron az ész, a racionalitás törvényei határozzák meg, vagy
legalábbis mindenki meggyőzhető arról, hogy kövessék ezeket a törvényeket. Freud
olyan hipotézist alkotott az emberi természetről, amely szerint az irracionalitás
erőinek nyomasztó súlya van a személyiségben. Emberfelfogását a huszadik század
egész története igazolni látszik: az irracionalitás szerepe korábban elképzelhetetlen
módon megnövekedett az egyéni életben és a személyes kapcsolatokban éppúgy, mint
a politikában és a társadalomban. Ugyanakkor Freud sosem vált az irracionalitás
igazolójává, az irracionalizmus ideológusává. Tanításának alapelve összefoglalható
abban a kijelentésben, hogy “ahol eddig az ösztön-én volt, oda az énnek kell
kerülni”1, vagyis a racionális belátáson alapuló öntudatnak diadalmaskodnia kell az
ösztön-én irracionális erőin. Freud helye a modern szellemtörténetben című
tanulmányában a következőket írja erről Thomas Mann:
“Erről az elméletről ma már nem úgy beszélnek, mint – elismert vagy vitatott
– gyógymódról. Anélkül, hogy orvosi alapítója kezdetben csak álmodott volna is
erről, régen kinőtt a pusztán orvostani környezetből, és világmozgalom lett belőle,
úgy látszik, megragadta a szellem és a tudomány minden lehetséges területét;
irodalom- és művészetkutatást, vallástörténelmet és őstörténetet, mitológiát, néprajzot
és pedagógiát és így tovább… Emellett azonban nemcsak eredeti szerint gyógymód,
hanem nagyjából és a szellemiekben is megőrizte orvosi jellegét ez a humanisztikus
erkölcsi irányzat, az emberinek bármiféle megzavarodott és eltorzult szenvedésből
való helyreállítása. És hogy félreismerhetetlenül működik benne a mélység és a
betegség kedvéért, tehát nem észellenes értelemben, hogy itt inkább, minden előny
mellett is, mely az élet megismerése számára a sötétség kifürkészéséből származik,
első- és végső sorban mégis a feloldás és a gyógyítás, a szó legemberbarátibb
értelmében való “felvilágosítás” a fontos, vagyis, azt hiszem, az analízis orvosi
akaratértelme az, ami megszabja különleges helyét napjaink tudományos mozgalmán
belül.”2
2. A pszichoanalízis, miként Thomas Mann is hangsúlyozza – eredetét és
szellemiségét tekintve – orvosi tan, terápiás eljárás. Mint gyógymód, a lelki
betegségek bizonyos fajtáinak gyógyítására alkalmas. Ugyanakkor sajátos, az
orvostudományban egyedülálló gyógymód, amely a maga idején forradalmian új
személetet vitt be a pszichoterápiába. Hosszú évszázadokon át az elmebetegséget
főként erkölcsi és vallási szempontból ítélték meg: az “őrültet” vagy szentnek, vagy
gonosztevőnek tekintették. Áhítattal vagy borzadállyal néztek rá, de akár a szentlélek,
akár az ördög látszott is megszólalni, az őrültet megbélyegezték és kirekesztették a
társadalomból. Csak a tizennyolcadik század végén, a tizenkilencedik század elején
kezdett utat törni az a felismerés, hogy a lelki betegség: betegség, s hogy ugyanolyan
humánus módon kell kezelni, mint a testi betegségeket. Ekkoriban alapították az első,
modern értelemben vett elmegyógyintézeteket. A kor uralkodó felfogásának
megfelelően különböző testi okokra próbálták visszavezetni a lelki tüneteket. A
betegségeket – a humanizmus nevében – olykor igen fájdalmas, mai szemmel akár

1
2

2
kínzásnak is tekinthető kezeléseknek vetették alá. Freud felismeréseiben többek
között az volt a döntően új, hogy bebizonyosodott, a lelki betegségek nem (vagy
legalábbis nem minden esetben) vezethetők vissza testi okokra. Különféle traumatikus
benyomások, nagy erejű, de szégyenletesnek és bevallhatatlannak látszó élmények
kóros személyiségzavarhoz vezethetnek akkor is, ha az idegrendszer anatómiailag
teljesen ép. A beteges tünetek nem összefüggéstelen zagyvaságok – van jelentésük,
rejtett értelmük, amely azonban csak a gondos értelmezés során tárulhat fel. Ez a
freudi gondolat gyökeres változást jelentett a pszichiátria emberképében: a biológiai,
organikus magyarázat-sémát az élettörténeti, szociális magyarázat-sémával váltotta
fel.
Freud és legkorábbi tanítványai úgy vélték, hogy a pszichoanalízis a
neurotikus (elsősorban a hisztériás) betegek gyógyítására alkalmazható módszer.
Súlyosabb lelki zavarok – a pszichózisok – kezelésében nem vagy csak igen
korlátozottan használható. Csak a lélekelemzés fejlődésének későbbi szakaszaiban
dolgozták ki az elmebetegségek pszichoanalitikus megközelítésének koncepcióját.
Mindazonáltal a pszichoanalízis már a kezdetektől fogva vetélytársa lett a
hagyományos pszichiátriának. Mindenekelőtt azért, mert megkérdőjelezte a pszichés
egészség és betegség viszonyával kapcsolatos hagyományos – dichotóm – felfogást.
Freud bebizonyította, hogy – legalábbis a lelki működés szférájában – az egészség és
a betegség közötti határvonal relatív. Egyfelől, a betegség tünetei igen sok esetben
maguk is felfoghatók egyfajta “öngyógyítási” folyamatnak; másfelől, mindannyian
“betegek” vagyunk abban az értelemben, hogy normális lelki működésünkben is
meghatározó szerepet játszanak azok a folyamatok, amelyek egyes emberekben
“kóros” tünetek formájában jelentkeznek.
A pszichoanalízis alapvetően megváltoztatta az orvos és a beteg hagyományos
viszonyát is. a hagyományos pszichiátriában, csakúgy, mint az orvostudomány más
ágaiban, a beteget jobbára csak a diagnózis és a kezelés tárgyának tekintik, s így
tökéletesen ki van szolgáltatva a “mindentudó” orvos hatalmának és tekintélyének. A
pszichoanalízis orvos-beteg kapcsolata viszonyt a személyességen, a kölcsönös
kommunikatív kapcsolaton alapszik. A gyógyítás nem “a betegen” megy végbe,
hanem a beteggel együtt, egy olyan közös, interszubjektív mezőben, ahol a kapcsolat
partnereinek egymásra irányuló attitűdjei, érzelmei (indulatáttétel és
ellenindulatáttétel) is részét képezi a terápiás folyamatnak. Ez a személyesség, a
kommunikációnak ez a kölcsönössége az alapja az élettörténet rekonstruálásának, ez

3
teszi lehetővé az elfojtott élmények és traumák tudatosítását; ez teszi lehetővé, hogy a
páciens szembenézhessen saját múltjával és végső soron vállalhassa azt. A
lélekelemzés ily módon egy olyan szükségletet elégít ki, amely mindenekelőtt a
társadalom polgárosultabb rétegeiben jelentkezik: az önismeret és az autonómia
szükségletét. A pszichoanalízis tehát társadalmi tartalmát tekintve is radikális, mivel a
polgárosult individuum értékeit és érdekeit képviseli azokkal a társas és társadalmi
hatalmi viszonyokkal szemben, amelyek az autonómia-törekvések megfékezésére, az
alá-fölérendeltségi viszonyok fenntartására törekednek. A pszichoanalízis története azt
tanúsítja, hogy Freud tanainak háttérbe szorítása, üldözése, kiátkozása mindig
antidemokratikus, illetve bal- és jobboldali totalitariánus rendszerek részéről történt.
3. A pszichoanalízis tehát aktuális, mert a huszadik századi ember és a
huszadik századi történelem irracionalizálódásáról van mondanivalója. Szükség van
rá, mivel a polgárosult individuum igényeinek és értékrendszerének megfelelő
terápia. A pszichoanalízis, amely felszabadítja az elfojtott vágyakat és
“megcenzúrázott” gondolatokat, a társadalmi nyilvánosságnak is egyfajta modelljét
jelenti.3 Ugyanakkor a tan bizonyos értelemben mind a mai napig megőrizte
titokzatos, “rejtélyes” mivoltát. Ennek egyik – legkézenfekvőbb – oka, hogy mindez,
ami a terápia folyamán elhangzik, titok, orvosi titoktartás tárgya, hiszen a beteg
legszemélyesebb, legintimebb dolgairól esik szó. Magában az elméletben persze nincs
semmi “titok”; Freudnak és követőinek könyvei elvben bárki számára hozzáférhetők.
Ugyanakkor a pszichoanalitikus terápia lényegéről nehéz fogalmat alkotnia annak,
akinek nincsenek róla személyes élményei és tapasztalatai – hiszen, mint láttuk, ennek
a terápiás módszernek a lényege épen a személyesség. Ezért aztán olykor a
legkülönbözőbb félreértések, vádak, rosszindulatú feltételezések kapnak lábra a
pszichoanalízisről. Így például az a tény, hogy a freudi elmélet nagy jelentőséget
tulajdonít a szexualitásnak a normális és kóros pszichés működésben egyaránt, sok
embert vezetett arra a téves feltételezésre, hogy a lélekelemzés valamiféle
erkölcstelen, szemérmetlen, sőt, pornográf tanítás volna. A rejtélyesség másik – ezzel
összefüggő – oka az, hogy a lélekelemzés sokszor és sok helyen üldözött vagy
legalábbis háttérbe szorított volt, sokszor fogadták ellenséges indulatok. Így érthető,
hogy a pszichoanalitikusok – túl az orvosi titoktartás mindenkori követelményén –
maguk is hajlottak a titkolózásra. Elszigeteltségük, kirekesztettségük pedig a
pszichoanalitikus mozgalom szekta-jellegét erősítette és egyben különféle mítoszokat

4
és ellenmítoszokat termelt ki. A mítosz pozitív változata szerint Freud rettenthetetlen
magányos hős, conquistador volt, aki felismeréseinek igazságáért egy egész világ
ellen harcba szállt. E “mártirológia” szerint később tanítványai lettek ugyan, ám ezek
a tanítványok – csekély kivétellel – sorra elárulták, cserbenhagyták őt. A mítosz
negatív változata szerint Freud közönséges sarlatán volt, vagy – jobbik esetben – saját
felismeréseitől visszariadó, a közvéleménnyel elvtelen kompromisszumra lépő gyáva
kispolgár, a bécsi szalonok hölgytagjainak lelkében vájkáló, szennyes fantáziájú
csodadoktor stb.
A pszichoanalízis történetével foglalkozva gyakran bukkanunk rejtélyekre,
titkokra, mítoszokra és ellenmítoszokra. A pszichoanalitikusok – már csak betegeik
érdekeit védve is – esetleírásaikban megváltoztatták vagy eltitkolták a szóban forgó
személy adatait, egymás közti levelezésük, egyéb személyes dokumentumaik, írásos
feljegyzéseik nyilvánosságra hozatalát pedig gyakran megtiltották – végleg vagy
hosszú évtizedekre. Így aztán rengeteg a találgatás, a pletyka, a megbízhatatlan vagy
elfogult értesülés, miközben a “nagy esetek” sok “kultúrtörténeti csemegét” kínálnak,
hiszen Freud és tanítványai olykor közismert embereket (művészeket, tudósokat,
politikusokat, üzletembereket) vagy azok hozzátartozóit gyógyították. A
pszichoanalitikus mozgalom pedig már csak önvédelemből is “megszűrte” az
információkat, a “történet” egyes változatait kanonizálta, másokat viszont mint
eretnekeket elutasította. Bonyolítja a képletet, hogy a pszichoanalitikus mozgalmon
belüli – igen gyakori – ellentétek és személyes viszályok ugyancsak mindenféle
torzításokat eredményeztek.
Ebben a fejezetben nem szándékozunk a pszichoanalízis történetét vagy Freud
életrajzát bemutatni. Annál is inkább nem, mert ma már magyarul is rendelkezésre áll
a pszichoanalízis történetével foglalkozó alapmű. Ilyen mindenekelőtt Ernest Jones
angol pszichoanalitikus Sigmund Freud élete és munkássága című könyve4, amely
két kiadásban is megjelent magyarul. Jones Freud-életrajza (a magyar fordítás az
eredetileg háromkötetes mű egy kötetre rövidített változata alapján készült) a
pszichoanalitikus mozgalom által szentesített “hivatalos” Freud-életrajz, amely
regényesen, sokoldalúan, ugyanakkor szubjektív elfogultságoktól nem mentesen
mutatja be a nagy “conquistador” életművét. Nemrégiben jelent meg egy amerikai
tudománytörténész, Frank A. Sulloway Freud, a lélek biológusa című igen alapos

5
munkája5, amely Freud személetmódjának kialakulását a korabeli biológiai
elképzelésekkel veti össze, hangsúlyozva, hogy Freud korántsem volt annyira
elszigetelt és magányos hős, mint ahogy ezt a “hivatalos” történetírás sugallja. Sok
érdekes magyar vonatkozású adatot tudhat meg az olvasó egy külföldön élő magyar
pszichiáter, Harmat Pál Freud, Ferenczi és a magyar pszichoanalízis című
munkájából6. Freud munkásságának korai szakaszának drámai feldolgozását nyújtja a
híres francia filozófus és író, Jean-Paul Sartre Freud című, ugyancsak nemrégiben
megjelent filmforgatókönyve is7. Végül megemlítendő, hogy magyarul olvasható
Freud két jelentős biográfiai jellegű írása is: az Önéletrajz és A pszichoanalitikus
mozgalom története8.
Ebben a fejezetben a pszichoanalízis történetének néhány – kultúrtörténeti
szempontból figyelemreméltó – érdekességét mutatjuk be, a Freud-kutatás újabb
eredményeire is támaszkodva. Először a pszichoanalízis kialakulásának kulturális
hátteréről lesz szó, majd a freudi terápiás módszer kialakulásáról, középpontba állítva
egyik híres páciensének történetét. Ezután Freud leghíresebb művének, az
Álomfejtésnek néhány történelmi vonatkozásával foglalkozunk, végül pedig Freud
tanításának a zsidó kultúrában gyökerező elemeit tekintjük át.

“Még a saját házában sem úr”

“Az emberiséget az idők folyamán naiv önszeretetében két nagy bántódás érte
a tudomány részéről. Az első akkor, amikor megtudta, hogy földünk nem központja a
nagy mindenségnek, hanem a nagyságában is alig elképzelhető világrendszernek
elenyészően kis része. Ez a felfedezés a mi számunkra Kopernikus nevéhez fűződik,
noha már az alexandriai tudomány is hirdetett hasonlót. A második akkor érte, amikor
az élettani kutatás az embernek állítólagos teremtésbeli előjogát ledöntötte és az
állatvilágból való leszármazásához s animális természetének kiirthatatlanságához
utasította. Ez az átértékelés napjainkban Ch. Darwin, Wallace és elődeinek hatása
alatt, a kortársak nem csekély tiltakozása mellett folyt le. A harmadik és
legérzékenyebben találó sértést azonban az emberi nagyzás a mai lélektani kutatástól

5
6
7
8

6
kapta; ez ugyanis be akarja bizonyítani az én-nek, hogy még a saját házában sem úr,
hanem szűkös hírekre van utalva afelől, ami lelki életében tudattalanul lejátszódik. Ezt
az intelmet a magábaszállásra nem mi pszichoanalitikusok mondottuk ki először s
nem mondtuk csak egyedül mi ki, de, úgy látszik, nekünk jutott osztályrészül, hogy
legnyomatékosabban képviseljük s erősítsük meg a tapasztalat anyagával, ami minden
egyes embert a legközelebbről érint. Innen az általános lázadás tudományunk ellen, az
akadémiai méltóság tekintetének teljes mellőzése s az ellenzéknek a részrehajlatlan
logika minden féke alól való felszabadulása…”
Freudnak ezek a híres szavai 1916-ban láttak először napvilágot a Bevezető
előadások a pszichoanalízisben című könyvében9. Az az elképzelés, hogy a
személyiségnek van egy mélyebb, tudatunk számára nem hozzáférhető, ennélfogva
akaratunkkal nem uralható rétege, korántsem tekinthető újnak – mint erre Freud maga
is utal az idézett szövegben. A tizennyolcadik század végén, a tizenkilencedik század
elején a romantika felfedezte a csillapíthatatlan szenvedélyek, a nagy erejű érzelmek
és indulatok hatalmát. A romantikus regény és novellairodalomnak kedvenc hőstípusa
a hasadt lelkű ember, aki önkívületi állapotban, magáról mit sem tudva különféle
szörnyűségeket, aljas gonosztetteket követ el. Szenvedélyei féktelen rabságában
sínylődő lelkek népesítik be például a német romantika egyik legnagyobb írója,
Adalbert von Chamisso Peter Schlemil című regényében, ahol a főhős eladja
árnyékát az ördögnek. E.T.A:. Hofmann hátborzongató kísértethistóriájában, Az
ördög elixírjé-ben jelenik meg – Szerb Antal szavaival – a “német romantika
főkísértete”, a Doppelgänger, vagyis hasonmás, aki ugyanolyan, mint én, és mégis
rettentően más”. A Doppelgänger – mint Szerb Antal írja A Világirodalom
történetében – “a romantikus én-hasadás jelképe; minden schizoid alkatú emberben
egy Doppelgänger lakik és a romantika a schizoid embertípusnak felel meg… A
romantikusok tekintetüket az álmok, a megmagyarázhatatlan ösztönök, a sejtések és a
bizonytalan vágyak felé fordították, erről szól a Doppelgänger mítosza is, az
emberről, akiben a tudattalan világ elszabadul a tudat ellenőrzése alól és mint
rettenetes szörnyeteg önálló életet kezd…”10 A Doppelgänger-típus a tizenkilencedik
század egész irodalmán végigvonul. Megjelenik a Drakula-történetekben, és egyéb
rémhistóriákban. Edgar Allan Poe elbeszélésében, ilyen “megkettőzött” ember, egy
Goljadkin nevű kishivatalnok a hőse Dosztojevszkij egyik híres korai novellájának, a

9
10

7
Hasonmásnak is. De sorolhatnánk még tovább is az irodalmi példákat: az egyik
legnépszerűbb tizenkilencedik századi hasonmás-történet Robert Louis Stevenson Dr.
Jekyll és Mr. Hyde különös esete című regénye, amelyben ugyanaz az ember két
egymástól független, egymásról mit sem tudó személy életét éli: a tiszteletreméltó Dr.
Jekyllét és a szörnyeteg gonosztevő Mr. Hyde-t.
A Doppelgänger-történetekre jellemző, hogy többnyire nagy megbecsülésnek
örvendő és magas státuszú emberek (orvosok, tudósok, papok, nemesemberek, jó
házból való úrilányok stb.) válnak – egy csapásra, látszólag érthetetlen módon –
közveszélyes elmebetegekké, elvetemült gonosztevőkké, prostituáltakká stb. Az
olvasók méltán szörnyülködhettek ezeken a történeteken – ám azzal vigasztalhatták
magukat, hogy az ilyen esetek rendszerint csak a “mesében” történnek meg, a
mindennapi életben pedig kivételes jelenségeknek számítanak; az ilyesmi csakis
valamiféle eleve meglévő elmebaj, valamilyen titokzatos szer vagy egy gonosz
személy hipnotikus sugallatának következménye lehet.
Freud ezzel szemben azt állította, hogy ezek a jelenségek korántsem kivételesek, a
“titokzatos erők” mindannyiunkban ott szunnyadnak, s olykor elemi erővel a felszínre
törhetnek, megnyilvánulásaik pedig a legkülönfélébb neurotikus tünetekben tetten
érhetők, csakúgy, mint a “mindennapi élet pszichopatológiájában” (az elvétésekben,
az elszólásokban és elfelejtésekben), továbbá álmainkban, fantáziánkban, a viccekben,
a költő, az író, a festő alkotásaiban, a végső soron a kultúra egészében. Sőt mi több>
Freud azt hangoztatta, hogy személyiségünk e “titokzatos”, tudattalan része nem
tartozik a felnőtt ember privilégiumai közé:
kialakulása már a gyermekkor legelején megkezdődik.
A tizenkilencedik század a gyermekkor “felfedezésének” évszázada. A
gyermeket persze korábban is “szerették”, ám a gyermekkorról, a gyermeki
személyiségről alkotott felfogás hosszú évszázadokon át nem volt különösképpen
differenciált. Az egészen kis gyermeknek nem tulajdonítottak önálló személyiséget,
gondozásukra, nevelésükre általában nem fordítottak akkora gondot, mint manapság.
Elvesztésük, bár mindig fájdalmas lehetett, nem okozott túl nagy megrendülést, hiszen
a gyermekhalandóság még a jómódban élők körében is igen magas volt, ennek
megfelelően viszont sokkal több gyereket szültek az asszonyok. Hat éves korig
nemigen vették emberszámba a gyerekeket, ezután viszont “kicsinyített felnőtteknek”
kezdték tekinteni őket, afféle “másodrangú állampolgároknak”. Úgy kezelték, úgy
öltöztették őket, úgy viselkedtek velük, mintha a felnőttek tökéletlen, szellemi és

8
fizikai teljesítőképességükben korlátozott másai volnának. Ez az attitűd csak a
tizennyolcadik században kezdett gyökeresen megváltozni, és – nem kis részben a
romantika hatására – a tizenkilencedik század “fedezte fel” a gyermekkort mint az
emberi élet sajátos minőséggel rendelkező szakaszát.11
A gyermekkor felfedezésének egyik következménye lett a gyermekkultusz,
amely a múlt században soha nem látott méreteket öltött. A gyermekben angyali
tisztaságú lényt, a szülői öröm és büszkeség kimeríthetetlen forrását látták, olyan
lényt, aki mit sem sejt a felnőtteket sújtó gondokról és szenvedélyekről; a
gyermekkort a gondtalanság és a nem-nélküliség szabad, felhőtlen birodalmának
ábrázolták. A gyermekkornak ez az idealizált képe persze inkább csak a
nyilvánosságnak volt szánva. Hogy lelketlen szülők, gonosz iskolamesterek és
szadista tanítók mit műveltek az “angyali ártatlanságú” gyerekekkel, arról képet
alkothatunk például Dickens regényei alapján – de újabb kutatások arra is felhívják a
figyelmet, hogy az idilli felszín alatt milyen gyakori volt Freud korában a
gyermekekkel való visszaélés (a durva és erőszakos fizikai bántalmazás, a gyermekek
szexuális kihasználása stb.).12 Ugyanakkor a naiv és ártatlan gyermekek sem mindig
naivak és ártatlanok. A múlt század hatvanas éveiben igen népszerű volt Wilhelm
Busch Max és Moritz című könyve, amely egy kiskorú testvérpár rémtetteiről szól.
De gondoljunk a tizenkilencedik század nagy meseirodalmára is – a Grimm-testvérek
vagy Andersen meséire – amelyeket nem csak gonosz mostohák, hanem a “rossz
felnőtteken” olykor kegyetlen bosszút álló gyermekek népesítenek be.13
A tizenkilencedik század folyamán alakult ki – elsősorban a középosztályon
belül – a nukleáris család, azaz a csupán szülőkből és gyermekekből álló, többé-
kevésbé zárt társas alakzatot képező, szűk körű család. A nukleáris család középpontja
a gyermek, a ki szoros érzelmi kölcsönhatásban van a szülőkkel (elsősorban az
anyával); a szülők kötelessége, hogy kielégítsék a gyermek fizikai szükségleteit
(táplálkozás, ruházkodás, higiénia stb.), másrészt pedig gondoskodjanak erkölcsi és
szellemi fejlődéséről. Ez elsősorban azt jelenti, hogy könyörtelenül el kell fojtaniuk a
gyermek minden káros törekvését, indulatát, rossz szokását, távol kell tartaniuk őt a
nem kívánatos társaktól és így tovább. A nevelés célja, hogy rendre és
engedelmességre szoktassák a gyermekeket, akik ily módon válhatnak maguk is
kötelességtudó szülőkké és egyszersmind az állam hűséges polgárává.
11
12
13

9
 Ez a családmodell a “nagy társadalmi egész” megszervezésének is egyfajta
modelljét képezte. Sokan rámutattak már azokra a hasonlóságokra, amelyek az
Osztrák-Magyar Monarchia társadalmi viszonyai és a “nukleáris család”
középosztályi modellje között állnak fenn. Az engedelmesség, a szorgalom, a hűség és
a kötelességteljesítés kultusza, a törvény és a rend uralmába vetett bizalom,
tekintélytisztelet, bürokratikusan szervezett hierarchia, a hagyományos értékekhez
való görcsös ragaszkodás, mindenféle irányítatlan és ellenőrizetlen változástól,
mozgástól való félelem, a felülről irányított “fontolva haladás” eszméje, szigorú
cenzúra, a látszatok és illúziók előnyben részesítése a kimondással, a tények
feltárásával szemben stb. – mindet igencsak jellemző volt arra az államalakulatra,
amelyben Freud élt és amelyet 867-től kezdve Osztrák-Magyar Monarchiának
neveztek. A család és az állam közös jellemzője volt a paternalizmus, a
családtagjairól, illetve alattvalóiról gondoskodó, azok érdekeit helyettük is tisztán
látó, kötelességtudó, ám, ha kell, kérlelhetetlenül szigorú apa eszménye. Ezt az apa-
eszményt látszott megtestesíteni népei és alattvalói számára a császár és király, I.
Ferenc József; ennek az állami és családi paternalizmusnak a belső világáról –
kisszerűségéről, gyötrelmes következményeiről, tragikomikus és abszurd vonásairól
adnak képet a korszak íróinak – így például Josef Rothnak, Franz Kafkának vagy
Robert Musilnak a regényei, elbeszélései.
Freud azok közé a gondolkodók közé tartozik, akik ebben a világban nőttek
fel, akik ennek a világnak a levegőjét szívták magukba, ennek a világnak – Stefan
Zweig kifejezésével “a tegnap világának” – értékeit tették magukévá, s ugyanakkor
mélységesen bomlasztó hatást gyakoroltak a korszak szellemiségére. Miben is állt
Freud “bomlasztó” hatása? Többek között éppen abban, hogy azt hangoztatta: a
gyermek már születésének pillanatában sem “angyali” és “ártatlan” természetű lény;
ellenkezőleg, a legkülönfélébb vágyak és ösztönök (szexuális és agresszív jellegű
ösztönök) munkálnak benne. Az olyan nevelés, amely ezeknek az ösztönöknek az
elfojtására törekszik, azt éri el csupán, hogy a vágyak a felszín alá rejtőznek ugyan, de
– eltorzulva és megsokszorozódva – megbetegítő hatást gyakorolnak a felnövekvő
egyénre. Freud szerint a nevelés célja nem az ösztönök elfojtása, hanem
“domesztikálása”, megszelídítése: az, hogy az ember megismerje belső energiáit. A
pszichoanalízis lerombolta a gyermekkor és a család idealizált képét; a családi idillről
bebizonyította, hogy nagy erejű, s igen ellentétes érzelmeket, súlyos konfliktusokat
takar el. A gyermeknek az apa elleni agresszív indulatai és az anyához fűződő,

10
erotikus természetű szeretet-kapcsolata Freud szerint egy sajátos komplexusban, az
úgynevezett Odipusz-komplexusban nyilvánul meg. E komplexus, ha nem sikerül
megoldani, súlyos neurotikus tünetek forrása lehet a későbbiekben.
Freudnak a gyermekkorról és a családról, a személyiség fejlődéséről és belső
ellentmondásairól vallott felfogása társadalomkritika volt a javából – még akkor is,
ha Freud maga nem mindig vonta le nézeteinek társadalomkritikai következményeit,
és többnyire a pszichoanalízis semleges, kívülálló, elkötelezetlen, apolitikus vonásait
hangsúlyozta. Szemléletmódjából, egész gondolkodói habitusából mégis egyenesen
következett mindenféle látszatnak, illúzióteremtésnek, a dolgok eltussolásának,
megszépítésének, megcenzúrázásának elvetése. Nem Freud volt persze az egyetlen
olyan gondolkodó, aki kíméletlen bírálat tárgyává tette az Osztrák-Magyar Monarchia
életviszonyait. Valamilyen módon mindegyikük megfogalmazta azt az alapélményt,
hogy az ünnepélyes, komor, mozdulatlan vagy éppenséggel gondtalan, vidám és
könnyed felszín mögött sötét robbanáshoz fognak vezetni. Ezt fejezi ki a híres osztrák
költő, Hugo von Hoffmanstahl verse is:14

PROLÓGUS
Hugo von Hoffmanstahl verse az “Anatol”-hoz

Tiszafák és sok magas rács,

Címerek avítt aranyja,
Csillogó szfinx a sűrűben…
…Kordul a kapu s csikordul, -
Álmosító vízesések,
Álmosító, bús tritónok,
Rokokó, porlepte, édes.
Nézd… ez Canaletto Bécse,
Ezerhétszázhatvanas Bécs…
…Barna, zöld, szelíd tavacskák
Sima párkány, sima márvány
S hajráznak, mint vízi lányok
Az arany s ezüst halacskák…
Módosan nyírt pázsit alján

14

11
A karcsú leándereknek
Hercigül egyforma árnya;
Ágak bolttá boltozódnak,
Ágak fülkévé feszülnek
És feszes szerelmi párra,
Hősre és hősnőre várnak…
Három delfin ont vizet most
S csobban a kagyló-medence…
Gesztenyék virágesője
Illatozva, fényesen hull
S vízbe libben a medencén…
…Messze túl a tiszafákon
Hegedű sír, klarinét rí
S mintha ezt is ők mívelnék,
A cukros kis amorettek,
Mellyek a párkányon ülnek,
Rózsát fonva, hegedülve,
Márványvázák, száz virág közt
Jázminok meg orgonák közt…
És a párkányon közöttük,
Hölgyek, pipesek, kokettek,
Violaszín monsignore-ok…
És a fűben, lábaiknál,
És a lépcsőn, drága párnán,
Gavallérok, nyájas abbék…
Parfümös gyaloghintóból
Mások dámát emelnek…
…A gallyak közt fény cicázik
Szöszke nőfejekre villan,
Csillan a sok tarka párnán,
Gyepre és kavicsra hullik,
Nyúlik az állványra lágyan,
Mit hamarság összeróttunk.
Szőlő kúszik, inda csúszik,

12
S cifra színbe, híva intve
Rebben a szőnyeg, tapéta,
Pásztor-szcénák, huncut ábrák,
Watteau édes tervezettje…
Lomblugas nekünk a színpad,
Nyári nap színházi lámpánk,
Így játszunk teátrumot mi,
Játszunk en-darabjainkat,
Mind koránynyílt, lágy, szomorkás,
A lelkünk komédiái,
Tegnap és ma tarka kedve,
Csúf sorunk csinos fonákja,
Sima szók és cifra képek,
Talmi érzés, szörnyű vérzés,
Haldoklások, epizódok…
Pár figyel, pár ránk se vet még…
Álmodik, csacsin nevetgél,
Fagylaltot szop… és csevegnek
Roppant gáláns ügyekről…
…Szegfűk szélbe imbolyognak
Hófehér és nyurga szegfűk,
Mint fehérlő lepketábor
És a pincsi nagy haraggal
Egy kevély pávára kaffog.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Az Osztrák-Magyar Monarchia államszervezetének és

társadalomszerkezetének felemás, ellentmondásos viszonyait senki sem írta le
pontosabban, mint Robert Musil híres regényének, A tulajdonságok nélküli
emberben. “Alkotmánya szerint liberális volt ez az ország, de klerikális szellemben
kormányozták. Klerikális szellemű volt a kormányzat, de szabadelvű az élet. A
törvény előtt minden polgár egyenlőnek számított, de nem mindenki számított
polgárnak. Volt parlament is, ám oly rendkívüli mértékben élt szabadságával, hogy

13
többnyire zárva tartották; volt azonban szükségállapot-törvény, amelynek segítségével
jól megvoltak parlament nélkül is; mégis valahányszor már az abszolutizmusnak
tapsoltak mindenek, a Korona elrendelte, hogy újra vissza kel tárni az alkotmányos
kormányzáshoz… S akkor még nem is szóltunk a nemzetiségi harcokról…
Hevességük oly hihetetlennek bizonyult, hogy többször megakadt s leállt miattuk az
államgépezet, viszont a közbeeső időszakokban és a kényszerszünetek alatt a felek a
legremekebbül kijöttek egymással, s mindenki úgy tett, mintha mi sem történt
volna.”15
A látszat és a valóság közötti nagy szakadék felismerésével és tudatosításával
együtt született meg a századfordulónak – a “vidám apokalipszis” korának – páratlan
osztrák kultúrája, amelyben lázas türelmetlenség uralkodott.16 Robert Musil már
idézett regényében így jellemzi ezt a korszakot: “A Tizenkilencedik század utolsó két
évtizedének olajsima szelleméből hirtelen egész Európában láz csapott fel, szárnyat
adó láz. Senki sem tudta pontosan, mi készülődik, senki meg nem mondhatta volna, új
művészet, új ember, új erkölcs lesz-e belőle, vagy csak a társadalom átrétegződése.
Ezért mindenki azt mondta, ami neki a legjobban megfelelt. De mindenütt
nekifohászkodtak némelyek, hogy a régi ellen küzdjenek. És itt is, ott is hirtelen
megfelelő ember termett a megfelelő helyre; és ami roppant fontos, a gyakorlatias
szellemi vállalkozó kedv képviselői összetalálkoztak a szellemi vállalkozó kedv
gyakornokaival. Olyan tehetségek fejlődtek ki, amelyek régebben megfulladtak volna,
kívül rekedtek volna a közéleten. És úgy különböztek egymástól mindeközben, hogy
céljaiknál végletesebben eltérő pontok alig képzelhetők. Hódított a felsőbbrendű
ember imádata, és hódított az alsóbbrendű ember imádata; az egészséget és a napfényt
imádták, és a kehes mellű hitvallásért, nemkülönben a társadalmi egyenlőség
hitvallásáért, hívők voltak és szkeptikusok, naturalisták és presziőzek, robosztusak és
morbidok, régi kastélyparkok fasorairól álmodoztak, őszi kertekről, üvegfényű
tavakról, drágakövekről, hasisról, betegségekről, démoniákról, de prérikről, roppant
horizontokról, kovács- és hengerlésműhelyekről, mezítelen harcosokról, a munka
rabszolgáinak felkeléséről, emberi őspárokról és a társadalom rendjének szétzúzásáról
is. Ezek persze ellentmondások és különbséget hirdető csatakiáltások, közös volt
azonban a lélegzetük; ezért ha elemeire bontanánk ezt a korszakot, merő képtelenség
lenne az eredmény, afféle négyszögletesített kör, mely tulajdonképpen fából-

15
16

14
vaskarika; valóságban azonban mindez egyetlen vibráló-villódzó értelemmé olvadt
össze. Ez az illúzió, amelyet a századforduló mágikus dátuma testesített meg, olyan
erőd volt, hogy az emberiség egyik tábora lelkesen az új, még használatlan évszázadra
vetette magát, míg mások bejárták még egyszer a régit, mint egy házat, ahonnan
mindenképpen ki kell költözniük; és ezt a kér magatartásmódot korántsem találták
gyökeresen különbözőnek.”17
A pszichoanalízis következménye és egyszersmind kifejezője is volt ennek a Musil
által jellemzett lázas türelmetlenségnek.

Az orvos és páciensei

Sigmund Freud (1856-1939) tudományos pályafutásának neurológusként, az

idegbetegségek szakorvosaként kezdte. A bécsi egyetem orvosi fakultásának
hallgatójaként a fiziológia, elsősorban az idegrendszer élettana felé fordult az
érdeklődése, elsősorban Ernst Brücke élettan professzor hatására. Brücke egyike volt
(az első fejezetben említett Du Bois-Reymond-nal, Hermann von Helmholtz-cal és
másokkal együtt) azoknak a német fiziológusoknak, akik a múlt század negyvenes
éveitől kezdve meggyőződéssel vallották, hogy “a szervezeten belül csakis és egyedül
közönséges fizikai-kémiai erők működnek. Azokban az esetekben, amelyek valamely
adott időpontban nem magyarázhatóak meg ezen erők révén, vagy a fizikai-
matematikai módszer segítségével kell megtalálnunk működésük specifikus módját,
vagy pedig feltételeznünk kell olyan erők működését, amelyek az anyag szerves részét
képező kémiai-fizikai erőkkel egyenrangúak, s amelyek vonzásai és taszításai erővé
redukálhatók.”18
Freud Brücke laboratóriumában már egyetemi hallgatóként is figyelemreméltó
kutatásokat végzett az idegélettan területén. Első munkáiban az alsóbbrendű állatok
idegrendszerét, így például a folyami rák idegsejtjeit tanulmányozta. Freud
pályakezdése sok szempontból Wundtéhoz hasonlít. Wundt azonban – mint láttuk –
egész pályafutása alatt egyetemi oktatóként működött. Karrierjének alakulásában
fontos szerepet játszott az, hogy milyen mobilitási lehetőségeket kínált a vilhelminus
Németországban az akadémiai világ. Az ausztriai tudományos élet struktúrája nem

17
18

15
különbözött lényegesen a németországiétól. Ausztria 1866-ban, a Königrätznél
Poroszországtól elszenvedett vereség után kivált a Német Szövetségtől, de
tudományos és szellemi életét tekintve továbbra is a német kultúra része maradt. A
bécsi orvosegyetem a német nyelvterület legjelentősebb ilyen intézményének
számított; a bécsi orvosi iskola világszerte nagy becsben állt. Freud maga is ennek a
bécsi iskolának a neveltje volt. az iskola képviselőinek fő törekvése az volt, hogy
minél alaposabban feltárják a betegségek kóroktanát és minél pontosabb
diagnózisokat állítsanak fel. Ez az egyes orvosi szakmák és részdiszciplínák – például
a belgyógyászat, a nőgyógyászat, a neurológia – páratlan felvirágzásához vezetett.
Freud azonban, bár érdeklődésükben sok közös elem volt, Wundttal
ellentétben nem futott be számottevő egyetemi karriert. Az akadémiai elismerés
hiánya vagy szűkkeblűsége tulajdonképpen egész életét végigkísérte. Az orvosi
diploma megszerzése után mindössze egy évet töltött Brücke élettani
laboratóriumában, ahol továbbra is fiziológiai kutatásokat végzett. 1882 júliusától
kezdve azonban gyakorló orvosként dolgozik. Három évet át segédorvos Bécs
legnevezetesebb közkórházában, az Allgemeines Krankenhausban. Itt szerzi meg
alapvető klinikai tapasztalatait, és itt kerül kapcsolatba a kortárs bécsi orvostudomány
legjelesebb képviselőivel, köztük Theodor Meynerttel, az agyanatómia és a
pszichiátria neves professzorával is. Klinikai munkája mellett – amelynek egy részét
Meynert professzor pszichiátriai osztályán végezte – nem mondott le a tudományos
tevékenységről. Klinikusként is az idegrendszeri megbetegedések anatómiája és
fiziológiája foglalkoztatta – tanulmányai és előadásai alapján 1885-ben magántanári
kinevezést kapott. A magántanári cím voltaképpen tudományos fokozat, amely
feljogosítja tulajdonosát arra, hogy az egyetemen előadást tarthasson – de nem jelent
fizetett egyetemi állást. A magántanári cím birtoklása azonban – presztízs okokból –
fontos volt ahhoz, hogy egy orvos jövedelmező magánpraxist folytasson – márpedig
Freudnak ekkortájt az volt a célja, hogy megnyithassa saját orvosi rendelőjét. A
magánpraxis nagyobb egzisztenciális biztonságot nyújtott, mint egy egyetemi állás –
márpedig Freudnak kétségtelen tehetsége és minden ambíciója ellenére sem volt sok
esélye arra, hogy a fiziológia oktatójaként és kutatójaként gyors előrejutást
remélhessen. Ebben pedig nagy szerepet játszott az, hogy Freud zsidó volt (bár a zsidó
polgárság sok szempontból erősen asszimilálódó rétegeihez tartozott). A korszak
viszonylagosan liberális légkörében a zsidósághoz tartozás nem jelentett nyílt

16
diszkriminációt, de a hivatalos intézményrendszeren belül, így például az akadémiai
posztok elosztásánál, mindenképpen hátrányt jelentett.
Freud tehát a “magasabb presztízsű” tudományból az – akadémiai
szempontból – “alacsonyabb presztízsű” magánpraxisba vonult vissza. Tehetségét és
személyes ambícióit azonban nem elégítette ki a gyakorló orvos hagyományos
szerepe. Ben-David és Collins kifejezésével élve, a pszichoanalízis megalapítása is
egyfajta “szerephibridizáció” eredménye volt: az akadémiai karrier szempontjából
hátrányos helyzetű Freud a terapeuta-szerep megújításával, egy újfajta orvos-beteg
viszony kialakításával és a terápiás kapcsolat természetére vonatkozó újfajta fogalmak
és hipotézisek kidolgozásával tudta megvalósítani azokat a tudományos ambícióit,
amelyek pályafutásának kezdeteit meghatározták. Valójában persze mindez egy
bonyolult – és részleteiben még mindig vitatott – fejlődési folyamatnak az eredménye
volt.
Két idősebb kortárs volt az, akinek hatására Freud elindult azon az úton, amely
a pszichoanalitikus terápia elveinek és gyakorlatának kidolgozásához vezetett. Az
egyik Josef Breuer (1842-1925), egy bécsi orvos, akivel Freud már az 1870-es évek
végén barátságot kötött. Breuer sokoldalú orvos volt, fiziológus, belgyógyász,
ideggyógyász, a bécsi értelmiségi- és művészvilág számos tagjának háziorvosa. Az
1880-as évek elején Breuer doktor egy bizonyos Berta Pappenheim nevű fiatal
hölgyet kezelt – aki Anna O. néven vonult be a pszichoanalízis történetébe – különféle
hisztériás tünetekkel (bénulások, hallási és látási zavarok, tudatzavarok stb.) Bertha
Pappenheim a későbbiekben a nőmozgalom és gyermekvédelem egyik vezető
aktivistája lett Németországban. Esetének azért van különös jelentősége, mert Breuer
“Anna O.” - vagyis Berta – gyógykezelése során jött rá arra, hogy abban az esetben,
ha a paciens beszámol kellemetlenségeiről (például iszonyú hallucinációiról), akkor
az adott tünet többé már nem tér vissza. Ezt a “beszámoltatást” nevezte Breuer
“beszédkúrának”, “katarzisnak” vagy a beteg saját kifejezésével – “chimney
sweeping”-nek (kéményseprés).19
A másik férfiú, aki Freudra rendkívüli hatást gyakorolt, egy híres francia
pszichiáter professzor, Jean Martin Charot volt. Freud 10885-86-ban fél évet töltött
Párizsban (a bécsi egyetem orvosi fakultásának ösztöndíjával). Charot a párizsi
Salpétriere Kórház főorvosaként ebben az időben azzal foglalkozott, hogy a hisztériás
betegeket miként lehet hipnózissal gyógyítani. Amikor Freud Párizsban járt, Charot

19

17
éppen az úgynevezett “traumás bénulásokról” tartott előadást a Salpétriere Kórház
nagy, zsúfolásig megtelt előadótermében. Traumás bénulásoknak nevezték az olyan
bénulásokat, amelyek nem az idegrendszer valamilyen jól körülírható elváltozása
következtében jöttek létre, hanem feltételezhetően valamilyen erős lelki
megrázkódtatás következtében. Charot azt tapasztalta, hogy az ilyen tünetek hisztériás
betegeknél is előfordulnak, hogy a hisztéria mögött is valamiféle traumatikus
benyomás fedezhető fel. A korabeli általános orvosi felfogás azon az állásponton volt,
hogy a hisztéria voltaképpen csak szimulálás, tettetés, illetve, mivel többnyire nőknél
jelentkezik, valamilyen módon a női genitális szervek rendellenességeire vezethető
vissza (“Hysteron” görögül anyaméhet jelent – a hisztéria szó tehát etimológiájában is
“női bajra” utal). Charot azonban nagyszerűen demonstrálta, hogy férfiaknál is
előfordulnak traumatikus jellegű hisztériás tünetek. Sőt, ennél tovább is ment:
bebizonyította, hogy a hisztériás tünetek hipnózisban mesterségesen is kiválthatók
oly módon, hogy a betegnek olyan utasítást ad, amely szerint karja meg van bénulva.
AZ így kiváltott bénulás azután szuggesztió útján fokozatosan megszüntethető.
Poszthipnotikus szuggesztióval is kísérletezett Charot: így például, a betegnek
hipnózis alatt azt szuggerálja, hogy a hipnotikus álomból való felébredés után a karja
meg fog bénulni – és ez minden esetben be is következett. Charot bebizonyította tehát,
hogy a hisztériás jellegű bénulások nem az idegrendszer sérüléseinek
következményei, hanem valamilyen sajátos lélektani tényezővel magyarázandók –
azaz “pszichogének”.20
Breuer “kéményseprése” és Charot hipnotikus módszere szolgált a
pszichoanalízis kiindulópontjaként. Mindkét módszernek voltak előzményei, mindkét
módszerről több szó esett a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben. A
kéményseprés módszere voltaképpen azon a régi – először Arisztotelész Poétikájában
kidolgozott – elven alapszik, amely szerint a tragédia hatása abban áll, hogy a
nézőben érzelmi megtisztulást, katarzist vált ki. Freud feleségének, Martha
Bernaysnak nagybátyja, Jacob Bernays klasszika-filológia professzor az 1850-es évek
egy, a maga korában nagy visszhangot kiváltó könyvet publikált, Arisztotelész
Poétikájáról, s ebben kifejti, hogy a katarzis fogalmának nem csupán esztétikai,
hanem orvosi jelentősége is van: lehetővé teszi ugyanis a szervezetnek a kóros és
veszélyes feszültségektől, érzelmektől, indulatoktól való megszabadulását.

20

18
 Ami a hipnózist illeti, ennek az orvosi módszernek hosszú előélete van a
kultúra történetében: a primitív gyógyítás, a sámánizmus, az ördögűzés, a mágia, a
varázslás és más hasonló technikák mind-mind tartalmaztak hipnotikus elemeket. A
tizennyolcadik század folyamán nagy népszerűségre tett szert Franciaországban egy
Messmer nevű orvos, aki azt állította, hogy a különféle testi és lelki betegségek a
szervezetben lévő sajátos energiahordozó folyadék, “fluidum” mágneses
befolyásolásával gyógyítani lehet. Messmer sok-sok szenzációs kísérletben
demonstrálta az általa “állati mechanizmusnak” nevezett jelenséget. Követői
továbbfejlesztették a “messmerizmus” technikáját. A messmerizmus és a hipnózis
egyéb módszereit azonban a tudományos körök általában fenntartásokkal és
ellenszenvvel fogadták, a hipnotizőröket, “messmerizálókat” sarlatánokként
bélyegezték meg. Freud pályafutásának kezdetén a hipnózis teljesen kegyvesztett volt,
annak ellenére, hogy egy Carl Hansen nevű dán hipnotizőr demonstrációi nyomán
Európában ismét divatba jött ez a látványos mutatvány. A hipnotikus jelenségek
vizsgálata és alkalmazása Charot, valamint két másik, Freudra ugyancsak ható, francia
orvos, Liébault és Bernheim kutatásai nyomán emelkedett tudományos rangra.21
A katartikus módszer és a hipnózis pszichoterápiás alkalmazása mellett a lelki
élet tudattalan jelenségeinek felismerése volt az, ami a pszichoanalízis kialakulásának
legáltalánosabb keretéül szolgált. A tudattalan lelki jelenségek létezése és olykor
drasztikus formában való megnyilvánulása – mint láttuk – a német romantika révén a
tizenkilencedik század irodalmának egyik fő témájává vált. De nem csak az
irodalomban, hanem a filozófiában is “divatba jött” a tudattalan. Franz Brentano,
Wundt kortársa, a filozófiai pszichológia nagy művelője A pszichológia empirikus
nézőpontból című, korábban már említett művében a tudattalan lelki működésének
létét posztulálta22; Eduard von Hartmann, egy másik filozófus könyvet írt A
tudattalan filozófiájáról23. Friedrich Nietzsche, a korszak szellemének meghatározó
gondolkodója ugyancsak foglalkozott a tudattalan problémájával. Például, Hajnalpír
című művének egyik helyén ezt írja: “egész úgynevezett tudatunk többé-kevésbé
képzelgő kommentárja egy öntudatlan, talán megtudhatatlan, de érzett szövegnek”.24
Freudra várt azonban a feladat, hogy ezeket a töredékes ismereteket,
elképzeléseket, hipotéziseket, módszertani próbálkozásokat egyetlen rendszerré

21
22
23
24

19
kovácsolja össze. Ez az “összekovácsolás” egy hosszú folyamatnak az eredménye
volt. a pszichoanalízis történetének legizgalmasabb korszaka ez: a párizsi
tanulmányútról való visszatérés (1886) és az Álomfejtés megjelenése (1990) közötti
másfél évtized. Freud ekkor már sikeres magánpraxist folytató idegorvos Bécsben. A
hivatalos egyetemi és orvosi körök persze nem nézik túlságosan jó szemmel Freud
ténykedését, s különösképpen a hisztéria pszichogén eredetéről vallott, Charot
inspirálta felfogás váltott ki hevesebb ellenállást e körökben (Meynerttel, egykori
mesterével való konfliktusát Sartre ábrázolja drámai erővel a Freud című
filmforgatókönyvben). A fenntartások, ellenkezések és idegenkedések dacára Freud
törhetetlen energiával haladt a maga útján. Ennek az útnak a során Freud a hipnotikus
módszerről fokozatosan áttért egy másik módszerre: a szabad asszociációs
módszerre. Fokozatosan felismerte ugyanis, hogy a hipnózis, bár nagy erejű és olykor
látványos módszer, és a kóros tüneteket valóban “elmulasztja”, csak addig igazán
hatásos, amíg a hipnotikus erővel rendelkező orvos jelen van. a hipnózis egy külső erő
átvitele a beteg személyiségére – éppen ezért eleve lehetetlenné teszi, hogy a paciens
saját maga nézzen szembe azokkal a problémákkal, amelyek lelki szenvedéseit
okozzák. A szabad asszociációs módszer lényege az az – a pszichoanalitikus kezelés
“alapszabályában” rögzített – elv, hogy az orvos arra kéri a pacienst: mindent
mondjon el, ami eszébe jut: a lehető legszabadabban, legőszintébben, mindenféle
fenntartás, cenzúra nélkül számoljon be gondolatairól, fantáziáiról, érzéseiről stb. Ez a
szabad asszociációs technika bizonyos értelemben Freudnak és pácienseinek közös
“találmánya” volt. első esettanulmányait Freud 1895-ben publikálta Breuerrel együtt
írott művében, a Studien über Hysterie-ben (Tanulmányok a hisztériáról)25. Ezek a
rövid, novellaszerűen tömör esettanulmányok izgalmasan dokumentálják, miként jött
rá fokozatosan arra Freud, milyen előnyei vannak a szabad asszociációs technikának,
s hogy e technika egyre következetesebb alkalmazásával hogyan hatolt egyre
mélyebben a traumatikus élmények keletkezésének, elfojtásának és kóros
visszatérésnek pszichológiájába.26
Kik is voltak Freud első paciensei? Intelligens, kulturált és kifinomult nők – a
felvilágosult, liberális, jómódú bécsi zsidó középosztály vagy még a középosztálynál
is vagyonosabb zsidó “arisztokrácia” többnyire fiatal hölgy tagjai. Ezek a nők teljes
intenzitással a kultúra, a művészet, a szellem világában éltek. Életük egy sajátos

25
26

20
álomvilágban zajlott, ahol ritkán tapasztalták meg közelről az élet nehézségeit. Mégis
sokan voltak közülük neurotikusak, szinte mindegyikükre jellemző volt a hisztéria
valamiféle formája. A hisztériás tünetek minden bizonnyal összefüggtek sajátos
helyzetükkel, létük “álomszerűségével”, lelki életük túlérzékenységével, a hétköznapi
élettől való elszigeteltségükkel, továbbá azzal, hogy ezekre a nőkre gyermekkoruktól
kezdve óriási nyomás nehezedett, s ez a nyomás megszabta viselkedésüket,
szokásaikat, beszéd- és gondolkodásmódjukat egyrészt. Gyermekként, fiatal lányként,
feleségként és anyaként is szigorú szabályoknak, normáknak és társadalmi
elvárásoknak kellett eleget tenniük. Különösen sok elfojtanivalójuk akadt a
szexualitás terén. Stefan Zweig így ír erről A tegnap világa című önéletrajzi
művében27:

IDÉZET HIÁNYZIK

A pszichoanalízis történetének rendkívül érdekes forrásai Freud korai

esettanulmányai. De fontos források ezek az esettörténetek azok számára is, akik a
századvég kultúrája iránt érdeklődnek. Freud “esetei” gazdagon dokumentálják a
bécsi polgárság egy jelentős rétegének életmódját, gondolatvilágát, ízlését,
értékrendszerét, szocializációjának sajátosságait.
Freud egyik legérdekesebb esete egy bizonyos “Cäcilie M.” asszony volt,
akiről Freud megjegyzi, hogy egészen különleges adottságokkal, elsősorban művészi
képességekkel rendelkezett. Kivételes formaérzéke pedig gyönyörű költeményekben
testesült meg. “Cäcilie” esetét Freud csak röviden és kivonatosan ismerteti,
közelebbről meg nem nevezett diszkréciós okok miatt. Egy angol pszichoanalízis-
történész, Peter I. Swales nemrégiben kísérletet tett arra, hogy azonosítsa “Cäcilie”
személyét.28 Kutatásai eredményeként valószínűsíthető, hogy “Cäcilie” igazi neve
Anna von Lieben, született Anna vont Tedesco bárónő volt, egy gazdag bécsi
bankárcsalád leánya. Férje, Leopold von Lieben ugyancsak bankár volt, s mind a
Tedesco-, mind pedig a Lieben család a leggazdagabb és legműveltebb bécsi zsidó
családok közé tartozott. Rokonságban álltak neves művészekkel és tudósokkal,
szalonjaikban az üzleti és szellemi elit legkiválóbbjai fordultak meg. a gazdag, csinos
és tehetséges Anna von Lieben szinte egész életén át beteg volt: hol a legkülönbözőbb

27
28

21
testi fájdalmakkal küszködött (arcidegzsába, migrén, lábfájás stb.), hol
emlékezetzavarokkal, hallucinációkkal stb. E szegény beteg nő azonban verseket írt
(verseinek gyűjteményes kötetét halála után adta ki a családja, s ebből egy példány
Freud könyvtárába is eljutott). Swales szerint Anna von Lieben – aki az 1880-as évek
végén került Freudhoz, miután már Breuer is kezelte – döntő hatást gyakorolt a
pszichoanalízis fejlődésére. Anna egy sajátos álomvilágban élt – költeményei is ennek
az álomvilágnak az élményeit tárják elénk. Mint költő, páratlan képességgel
rendelkezett a szimbolizálásra – a testi tünetek képi megjelenítésére. Mint beteg,
életének nagy részét félhomályos szobában, díványon fekve töltötte – Swales szerint
ennek alakította ki Freud a tipikus analitikus szituációt, vagyis azt, hogy a paciens a
díványon fekszik, az orvos pedig a dívány sarkában foglal helyet, úgy, hogy a paciens
ne láthassa őt. A költészeten edződött fantáziavilágnak (amelyet csak fokozhatott az,
hogy Swales szerint Anna von Lieben morfinista volt) minden bizonnyal szerepe volt
abban, hogy Freud “Cäcilieben” igazi partnerére lelt az asszociációs technika
kialakításához.
Az Anna von Liebenek és a hozzá hasonló hölgyek egy letűnt korszak árnyai
közé tartoznak. Abból, hogy Freud kezdetben a bécsi polgári szalonok “hisztériás”,
“túlérzékeny”, “unatkozó” hölgyeit kezelte, sokan azt a következtetést vonták le (jó
szándékúan vagy kevésbé jó szándékúan), hogy a pszichoanalízis nem egyéb, mint
ennek a dekadens, életidegen miliőnek a terméke, kifejeződése. De Freud számára
ezek az esetek csak kiindulópontok voltak – a tapasztalatszerzés ama forrásai,
amelyek segítségével tovább tudott haladni a lélek szerkezetének további megértése
felé. Ehhez már nem volt elegendő néhány esettanulmány – az esettanulmányok
eredményeinek elméleti általánosítására és kíméletlen önvizsgálatra, ön-analízisre volt
szükség.

Az Álomfejtés “megfejtése”.

Freud máig legismertebb és legünnepeltebb műve, az Álomfejtés 1900-ban

jelent meg először.29 Az 1900-as dátum szimbolikusnak is tekinthető: a mű személete,
gondolatvilága még teljes egészében a tizenkilencedik század világában gyökerezik,
de mint egy új tudományág első nagyszabású programja, a huszadik század nagy
szellemi átalakulásaihoz készíti elő a talajt. Az Álomfejtés különleges helyet foglal el

29

22
Freud életművében. Egyrészt, ő maga is úgy vallott róla, hogy ez életének
legfontosabb tudományos munkája. Másrészt, úgy tekintette művét, mint amely egy
személyes válsággal terhes időszak végére tett pontot, s amely lehetővé tette számára
a további előrehaladást, szellemi megújulást. Egy amerikai történész, Carl I.
Schorske30 megállapítása szerint magának a freudi műnek a szerkezete is tükrözi ezt a
kettősséget. A könyv felépítése első megközelítésben tökéletesen megfelel a
tudományos értekezések szokványos felépítésének: fejezetről fejezetre hatol egyre
mélyebbre, újabb és újabb szempontból világítja meg az álmoknak lelki
működésünkben játszott szerepét. A műnek van azonban egy kevésbé nyilvánvaló,
rejtettebb, személyesebb rétege is, amelyben – a tudományos fogalmak és hipotézisek
rendszerén túl – a szerző mint szubjektum mutatkozik meg. Freud önvallomása ez –
példaanyagának jelentős részét ugyanis az ő saját álmai képezik. Az “önanalízis”
révén pedig megismerkedhetünk azokkal a kulcsélményekkel, amelyek a fiatal Freud
pályafutását, emberi és tudósi fejlődését, társadalmi tapasztalatait meghatározták.
Freud műve Schorske szerint a nagy vallomások sorába tartozik: mintha Szent
Ágoston a Civitas Dei-be, Rousseau pedig az egyenlőtlenség eredetéről szóló
értekezésébe szőtte volna vallomásait.
Schorske “pszichoarcheológiai ásatása” szerint az Álomfejtés Freud életének
három nagy válságáról ad számot: szakmai, politikai és személyes válságáról. Ez a
hármas válság egymásra rétegezve, fordított idői sorrendben kerül bemutatásra az
Álomfejtésben. A szakmai válság abból adódott, hogy – mint láttuk korábban –
Freud, aki kora ifjúságától kutatói pályára készült, az akadémiai életben nehezen
boldogult, számos kudarcot, nehézséget kellett elszenvednie. Így például a hőn
sóvárgott professzori kinevezésre tizenhét esztendőt kellett várnia (ezidőtájt átlagosan
nyolc év volt a “várakozási idő”). 1895 körül Freudon súlyos kétségbeesés lesz úrrá
szakmai jövőjét illetően – erről tanúskodnak akkori barátjához, a berlini Wilhelm
Fliessnek írott levelei is.31 Freud szakmai válsága természetesen nem volt független az
Osztrák-Magyar Monarchia politikai válságától. A század hetvenes éveinek végétől
kezdve – állapítja meg Schorske – a politikai élet egyre növekvő irracionalizálódása
tapasztalható a Monarchia térségében. A liberális kormányzást Ausztriában
konzervatív uralom váltja fel. Eközben a politikai élet szélső pontjain új erők jelennek
meg: baloldalon a szocialista munkásmozgalom, jobboldalon pedig az antiszemita

30
31

23
demagógiával párosuló nacionalizmus. 1895-ben a keresztényszocialista Karl Luegert,
az antiszemitizmus egyik fő hangadóját választották Bécs polgármesterévé, s ez csak
tovább fokozta a bécsi liberális zsidó polgárság létbizonytalanságát, fenyegetettség-
tudatát. Nem véletlen, hogy Freud mindvégig gyűlölettel említette Luegert, míg igazi
hősként tisztelte Emile Zolát, a nagy francia írót, aki híres röpiratában (J’accuse) kiállt
Dreyfus kapitány, az ártatlanul kémkedéssel vádolt zsidó származású francia
katonatiszt mellett.

Freud személyes válságának legfőbb oka minden bizonnyal apjának 1896-ban

történt halála volt. Az apa halála – írja egy helyen Freud – “az ember életének
legnagyobb eseménye, legsúlyosabb vesztesége.” Ez az esemény az Álomfejtés
közvetlen hátteréhez tartozik. De hogyan jelennek meg az Álomfejtés különféle
rétegeiben Freud válságfolyamatai?
A szakmai válság legnyilvánvalóbb módon abban az egyik nevezetes álomban
jelenik meg, amelyet az “Irma injekciójáról szóló álomnak” nevezünk. Az álom
szerint Freud egy fiatal nőt (Irmát) kezel, akinek fáj a torka, görcsöl a gyomra. Az
álom végén kiderül, hogy a beteg testi tüneteinek oka az, hogy Freud egyik orvos-
kollegája nemrégiben szokatlan injekciót adott be Irmának, s a fecskendő sem volt
éppen tiszta. Freud hosszú oldalakon át elemzi álmát, s végül arra jut, hogy az álom az
orvosi hivatásával kapcsolatos lelkiismereti dilemmáit ábrázolja. Az álom ugyanis
felmenti Freudot az Irma állapota miatti felelősség alól. A furcsa és tisztátlan injekciót
nem ő adta be, semmi oka hát, hogy bűntudatot érezzen. A végkövetkeztetés: “Az
álom úgy ábrázol egy bizonyos tényállást, ahogyan én szeretném; tartalma tehát:
vágyteljesülés; motívuma: vágy.”32
Az Álomfejtés IV. fejezetében Freud ezt a definíciót így pontosítja: “Az álom
(elnyomott, elfojtott) vágyak (burkolt) teljesülése”.33 Erre a megállapításra Freud egy
másik álmának, a “sárga szakállú nagybácsiról” szóló álomnak az elemzése révén
jutott. Az álomban “R. barátja”, vetélytársa a professzori kinevezéséért folyó
versengésben, Freud nagybátyjának alakjában jelenik meg, a “sárga szakállú
nagybácsiéban”, akit valaha nyerészkedési céllal elkövetett üzelmeiért megbüntettek.
Saját álmát kíméletlen őszinteséggel elemeire bontva, Freud rájön arra, hogy R.
kollégájának a “bűnöző” nagybácsi alakjában való ábrázolása voltaképpen azt a célt

32
33

24
szolgálta, hogy az illető kollegát eltávolítsa a vetélytársak sorából. Ez azonban olyan
vágy, ami aligha vállalható normálisan. Ezért hát működésbe lép a cenzúra, amely az
efféle vágyak teljesítésére irányuló kívánságokat elfedi, eltorzítja. “Ahol a
vágyteljesülés felismerhetetlen – írja Freud - , ahol álarcosan jelenik meg, ott valami
tiltakozás folytán a vágy csak eltorzítva juthat kifejezésre. A lélek belső életének e
jelenségéhez a társadalmi életből merítek párhuzamot. Hol találunk példát a
társadalmi életben a lelki tevékenység ilyen elferdítésére? Csakis ott, ahol két olyan
személyről van szó, akik közül az egyik bizonyos hatalommal rendelkezik, a
másiknak pedig e hatalomra tekintettel kell lennie. Ez a második személy azután
eltorzítja lelki aktusait, mondhatnánk: alakoskodik. (…) Hasonló helyzetben van a
politikai író, akinek az uralmon lévőknek kell kellemetlen igazságokat mondania. Ha
leplezetlenül mondja ki őket, akkor a hatalom eltussolja kijelentéseit: utólag, ha
szóbeli kijelentésről van szó, és preventív módon, ha nyomtatásban akarja terjeszteni.
Az írónak tartania kell a cenzúrától, tehát mérsékli és elferdíti véleményének
kifejezési formáját. Aszerint, hogy a cenzúra mennyire érzékeny és milyen erős, az író
vagy csak a támadás bizonyos játékszabályait kénytelen betartani, vagyis közvetlen
szókimondás helyett csak célozgat, vagy ártalmatlannak tetsző mezbe kell öltöztetni
megbotránkoztató mondanivalóját. Szólhat például arról, mi történt két kínai
mandarin között, holott hazája hivatalnokaira céloz. Minél szigorúbban működik a
cenzúra, annál messzebb megy az alakoskodás, annál éleselméjűbb az a mód, ahogy
az olvasót az eredeti értelemnek mégis nyomára vezeti.”34
Freud hangsúlyozza, hogy “egészen a részletekig menő megegyezés” áll fenn a
cenzúra jelenségei és az álomtorzulások között. “Mi tehát – írja – az álomformálás
okaként két pszichikai hatalmat … ismerünk fel az egyes emberben; ezek egyike az
álomban kifejezésre jutó vágy, a másik cenzúrázza ezt az álombeli vágyat, és ezzel a
cenzúrával kierőszakolja megnyilvánulásának eltorzítását.”35
Nem nehéz belátnunk, hogy a “pszichikai hatalmak” társadalmi modellje a kor
realitásaiból származik. Freud szakmai frusztrációi ugyanis, mint láttuk, szorosan
összefüggnek az érvényesülés és társadalmi akadályaival. Az Álomfejtés szövege
ebben a vonatkozásban is érdekes felvilágosításokat nyújt. A “sárga szakállú
nagybácsiról” szóló álmát elemezve Freud megjegyzi, hogy az 1860-as évek végén,
amikor gyermek volt, “minden szorgalmas zsidógyerek az iskolatáskájában miniszteri

34
35

25
tárcát hordozott”.36 Majd így folytatja: “alighanem e kor benyomásaival függhetett
össze, hogy röviddel az egyetemre történt beiratkozásom előtt még hajlandó lettem
volna jogot tanulni, és csak az utolsó percben nyergeltem át. Hiszen az orvos előtt a
miniszteri pálya el van zárva. És most lássuk az álmomat! Most veszem csak észre,
hogy ez az álom visszahelyezett engem a komor jelenből a polgári minisztérium
reményteljes idejébe, és amennyire tudja, teljesíti akkori vágyamat. Amikor a két
tudóssal és tiszteletreméltó kollégával olyan csúnyán bánok, mert zsidók – az
egyikkel, mintha tökfilkó, a másikkal, mintha gonosztevő volna – , akkor úgy
viselkedem, mintha én volnék a miniszter; a miniszter helyét foglalom el. Mily alapos
bosszú ez őkegyelmességén! Ő megtagadja, hogy rendkívüli tanárrá kinevezzen, én
meg álmomban az ő székébe ülök.”37
A “sárga szakállú nagybácsiról” szóló álom tehát azt tanúsítja, hogy Freud –
aki tudatos gondolkodóként távol tartja magát a politikától, álmaiban mégiscsak
miniszteri ambíciókat táplált, s nem feledkezett meg arról a gyermekkori vágyról,
hogy miniszter lehessen (“minden szorgalmas zsidógyerek az iskolatáskájában
miniszteri tárcát hordozott”). Ám a cenzor – a realitások szigorú őre – közbelépett, s
az antiszemitizmus legyőzésének, a zsidóság szabad politikai érvényesülésének
vágyfantáziája a zsidó barátok és kollégák elleni agresszióvá torzult.
A tizenkilencedik század második felének liberális-demokratikus értékvilága
Freud egész életét végigkísérte. Napóleonban az elmaradt Kelet-Európa legyőzőjét
tisztelte, megvetetette a császárságot és az arisztokráciát (életrajzírói szerint még
gimnazistaként, 1873-ban az ifjú Freud nem volt hajlandó kalapot emelni az iskolába
látogató császár előtt), rajongott Angliáért, mindenekelőtt a nagy puritán politikusért,
Oliver Cromwellért, akiről második gyermekét is elnevezte. A felvilágosodás
racionalizmusának örököseként pedig ellenségének tekintette a vallást, és nagy
idegenkedéssel gondolt Rómára, a kereszténység szimbólumára.
A liberális értékvilág azonban számos tekintetben illúziónak bizonyult, Freud
álmai éppen a politikától való fokozatos eltávolodás folyamatát mutatják. Mindez jól
tetten érthető Róma-neurózisában. A “Róma-neurózis” Freudnak a zsidósághoz és az
antiszemitizmushoz való viszonyával kapcsolatos. Mit is jelentett Róma Freud
számára? Mindenekelőtt egy várost, amelyen bosszút kell állni, hiszen a rómaiak a
felelősek a zsidóság szétszórattatásáért és szenvedéseiért. Érdemes idézni az

36
37

26
Álomfejtésből egy epizódot. Az idősebbik Freud egyszer a következőket mesélte
fiának: “Ott, ahol te is születtél, fiatal koromban egy szombati napon szépen
kiöltözve, új szőrmesapkában sétáltam az utcán. Arra jött egy keresztény, egy
csapással lerántja rólam a sapkát, bele a sárba, és így kiált: ’Le a járdáról, zsidó!’ – ’és
te mit tettél?’ – kérdeztem apámtól. ’Leléptem a kocsiútra, és felvettem a sapkámat.’ –
mondta apám nyugodtan. Úgy éreztem, hogy ez nem volt hősies viselkedés a nagy,
erős ember részéről, aki engem, a kicsit, kézen fogva vezetett. Ezzel a helyzettel,
amely nem elégített ki, szembeállítottam egy másikat, amely jobban megfelelt
érzéseimnek: azt a jelenetet, amelyben Hannibál atyja, Hamilcar Barkas, fiát a házi
oltárnál megesketi, hogy bosszút fog állni a rómaiakon. Hannibál azóta kapott helyet
képzeletemben.”38
Freud 1895 és 1898 között négy ízben utazott Itáliába, de egyetlen egyszer
sem jutott el Rómába. Az Álomfejtésben elmesélt nagy Róma-álom mindegyike arról
szól, hogy Freudnak nem sikerült eljutnia Rómába, minden vágyakozása ellenére.
Róma szinte azt jelenti Freudnak, amit Izrael földje jelentett Mózesnek: az ígéret
földjét távolról meglátni. Rómával kapcsolatos álmait elemezve Freud rájön arra,
hogy éppen a Hannibállal való azonosítás miatt nem sikerül eljutnia Rómába.
“Nekem, akárcsak neki, nem adatott meg Rómát látni, és ő is csak Campaniába
vonult, holott mindenki Rómába várta. Hannibál, akivel ennyire hasonlóságba
keveredtem, gimnazista éveimnek kedvenc hőse volt: mint a legtöbb hasonló korú
gyerek, a pun háborúban nem a rómaiak, hanem a karthágóiak iránt éreztem
rokonszenvet. Mikor a gimnázium felső osztályaiban először értettem meg, milyen
következményekkel jár más fajból való származásom, és az antiszemita áramlatok az
iskolatársak körében állásfoglalásra kényszeríttettek, a sémi hadvezér alakja még
nagyobbra nőtt a szememben. Hannibál és Róma jelképezték a serdülők szemében az
ellentétet a zsidóság szívóssága és a katolikus egyház szervezettsége között. Mivel az
antiszemita mozgalom óta igen fontos helyet kapott kedélyvilágunkban, még inkább
rögződtek ama korábbi idők gondolatai és érzései. Így a Rómába jutás vágya az
áloméletben számos más hőn óhajtott vágy leleplezésére szolgált, szimbóluma lett
olyan vágyaimnak, melynek megvalósításán, minden egyebet mellőzve, a pun vezér
szívósságával szeretnék dolgozni, és melyeknek beteljesedését a sors, úgy látszik,

38

27
egyelőre éppoly kevéssé támogatja, mint Hannibál élete vágyát, hogy bevonuljon
Rómába.”39
Hannibálként bosszút állni Rómán, a gyenge apa helyett is megtorolni az
antiszemitizmus okozta sérelmeket – minden Freud ifjúkorának vágyálmai közé
tartozott. A férfi azonban más utat választott: a politikus, a hadvezér útja helyett a
tudós útját. Hannibál útja helyett a Wincklemann útja, a tizennyolcadik századi német
régész és történész útja, aki Róma archeológiai feltárásáról lett híres. A politikuspálya
helyett a lélek “archeológiai feltárása”; hangsúlyozottan elkülönülő zsidó identitás
helyett beilleszkedés – a tudomány egyetemes értékei és eszközei révén. A tudomány
tehát végső soron legyőzi a politikát. Ahhoz azonban, hogy a tudomány végképp
diadalmaskodjék, Freudnak le kell győznie “apjának szellemét” is. Ezt a győzelmet
szimbolizálja az Álomfejtés egyik legkülönösebb álma, az úgynevezett “forradalmi
álom”. Ez a hosszú és bonyolult álom arról szól, hogy Freud egy politikai gyűlésen
(diákgyűlésen) vesz részt, majd onnan elmenekülve egy pályaudvaron találja magát,
egy idősebb úr társaságában. Az idősebb úr “vaknak tetteti magát, legalábbis az egyik
szemére, és én férfikacsát tartok eléje… Vagyis a betegápolója vagyok és oda kell
tartanom a kacsát, mert ő vak.” Az álom megfejtése során kiderül, hogy “az idősebb
férfi nyilván az apám, minthogy a fél szem vaksága az ő féloldali glaukómáját jelenti;
most ő vizel előttem, mint annak idején és őelőtte.”40
Az álom azt sugallja, hogy Freud tehetetlen, beteg és kiszolgáltatott embernek
szeretné látni atyját. Elmenekül a politikai gyűlésről – a politika az apa és fiú közötti
konfliktusra redukálódik. Ez a szimbolikus “apa-gyilkosság” teszi lehetővé Freudnak,
hogy végleg szakítson a gyermekkori fantáziákkal, szerepvágyakkal, ambíciókkal, és
hogy elfogadja a tudomány és a szakma realitását (ő az orvos, aki gondozza a beteg
öregembert).

Freud és a zsidóság

Schorske fő következtetése, hogy a “szimbolikus apagyilkossággal” Freud

véglegesen a tudomány mellett kötelezi el magát; a hannibáli bosszú Róma ellen a
tudós pártatlan érdeklődésévé, Winckelmann magatartásává, a “lélek archeológiájává”
szelídül. Freud eszerint lemond arról a szerepről, amelyről ifjúkorában álmodozott:

39
40

28
bosszút állni a zsidóságot ért megaláztatásokért, az antiszemitizmusért. A zsidó
azonosságtudat hangsúlyozott vállalása helyett asszimiláció, az európai kulturális és
szellemi örökséggel való azonosulás, a társadalmi realitások rezignált elfogadása, az
adott lehetőségeken belül egy szolid karrier építése, amelynek csúcsán az egyetemi
tanári cím várja… Freudnak ez az útja egybevág a németországi zsidóság múlt
századi asszimilációs törekvéseivel: kilépni a gettóból, felszámolni a zsidó
partikularizmust, átvenni az európai kultúra értékeit, szokásait stb. Különösképpen
jellemző volt a zsidóságnak ez az “asszimilációs” törekvése a századfordulós Bécsre,
ahol a zsidó értelmiség a kulturális és tudományos haladás élvonalába került, és
egyszersmind a társadalmi progresszióban is fontos szerepet vívott ki.
Mindazonáltal Freudnak a zsidósághoz való viszonyára korántsem jellemző a
zsidó identitás megtagadása, a teljes beolvadás a környező nem-zsidó társadalomba.
Freud sosem tagadta meg zsidóságát – miközben egyszersmind a német kultúrához
tartozónak vallott magát. A nagy csalódás a németségben csak akkor következett be
nála, amikor Hitler hatalomra került Németországban, és amikor kiderült, hogy a
zsidóság békés beilleszkedésének útja végképp lezárult. Bizonyos értelemben maga a
pszichoanalízis egész is felfogható úgy, mint Freud saját válaszkísérlete a zsidósághoz
való viszony problémájára. Egy amerikai pszichológus, Davis Bakan Freud and the
Jewish Mystical Traditon (Freud és a zsidó misztikus hagyomány) című
könyvében41 azt vizsgálja, hogy melyek a pszichoanalízisben sajátosan a zsidósághoz
kötődő elemek. Mint Bakan kifejti, már a pszichoanalízis technikája, értelmezési
módszere maga is sokat köszönhet a Tórának, illetve a Tórát értelmező kabbalisztikus
hagyományoknak. Hiszen a pszichoanalitikus értelmezés lényege – csakúgy, mint a
Tórában – a rejtett, titkos lényegek, összefüggések, kapcsolatok keresése. A zsidó
gondolkodásban és a pszichoanalízisben egyaránt nagy jelentősége van a Szónak, a
szavak közötti rejtélyes kapcsolatoknak, hasonlóságoknak, hangzás- és jelentésbeli
asszociációknak stb. Sőt, voltaképpen maga a pszichoanalitikus alaphelyzet is analóg
a zsidó tanítás intellektuális hagyományaival: mindkettőben nagy szerepe van a
beavatásnak, a másik személy értékelésének, a dialógusnak.
Ugyanakkor a pszichoanalízisben ezek a – zsidó miszticizmusban – gyökerező
elemek transzformáltan, világi, szekularizált formában jelennek meg, elszakadva a
vallási, rituális gyökerektől. Ez az elszakadás egyfajta útja az “asszimilációnak”, ám
ugyanakkor a Tan rejtett továbbélését is biztosítja. David Bakan szerint szembetűnő

41

29
Freudnak egyfajta messianisztikus szerepvállalása. A messianizmus alapvetően
hozzátartozik a zsidóság lényegéhez, vagyis ahhoz a gondolathoz, hogy a világ
megváltoztatását csak a Messiás hozhatja meg, a megváltás, amely “csak kollektív
lehet: az egész népet, az emberiséget, a világot illeti”.42 A Messiás ugyanakkor
“kívülről” jön, emberi cselekedet nem lehet befolyással eljövetelére. A zsidóság éppen
ezért kiveti magából azokat a mozgalmakat, amelyek azt hirdetik, hogy a Messiás
máris megérkezett. Ilyen – a zsidóságból kifejlődőd – messianisztikus mozgalom volt
annak idején a kereszténység, amely Jézus Krisztusban vélte megtalálni az igazi
Messiást. A kereszténység megszületésével és elszakadásával azonban nem szűntek
meg a különféle messianisztikus mozgalmak a zsidóságon belül. Ilyen volt például a
szabbatianizmus, Szabbataj Cwi tizenhetedik századi eretnekmozgalma, amely
Szabbatajban – aki végül a mohamedán hitre tért át – megint csak a Messiás
eljövetelét látta. Bakan szerint a szabbatianizmus volt a közvetlen előzménye a
tizenkilencedik századi szekularizációs mozgalmaknak, amelyek a zsidóság
“megváltását” az európai kultúrába való integrálódásban, az ortodoxia merev
törvényeinek fellazításában, a liberalizmusban, a szabadságban, a demokráciában
látták. A szekularizált zsidó messianizmus elemeit sajátosan transzformált módon
vette át a marxizmus, a forradalmi munkásmozgalom ideológiája is.43
Freud messianisztikus azonosulásait jól példázza a művein végigvonuló
Mózes-téma is. mint láttuk, már az Álomfejtésben megjelenik Mózes figurája, aki,
miként Freud Rómára – messziről tekint az ígéret földjére. Freud végül legyőzi
“Róma-neurózisát”. Mint az Álomfejtés későbbi kiadásához csatolt lábjegyzetben
írja: “Azóta régen rájöttem, hogy az ilyen sokáig elérhetetlennek látszó vágyak
teljesítéséhez is csak egy kis bátorságra van szükség, és immár buzgón zarándokolok
el Rómába.”44 Róma-élményének egyik meghatározója Michelangelo híres Mózes-
szobra a San Pietro in Vincoli templomban. Michelangelo Mózeséről Freud külön
tanulmányt is írt. Ez az írás eredetileg névtelenül jelent meg az Imago című
pszichoanalitikus folyóirat hasábjain 1913-ban. Az esszé fő gondolata abban
foglalható össze, hogy Michelangelo Mózes-szobra a szokásos értelmezésekkel
ellentétben nem azt sugallja, hogy Mózes “a következő pillanatban felugrik, szétzúzza
a kőtáblákat és beteljesíti a bosszú művét”. “A mi Mózesünk nem fog fölugrani, és
nem fogja elhajítani a kőtáblákat. Amit mi látunk rajta, az nem a bevezetője valamely
42
43
44

30
erőszakos cselekménynek, hanem egy megtett mozdulat maradványa. Amikor
elöntötte a düh, fel akart ugrani, bosszút állni, feledvén a táblákat, de legyőzte a
kísértést, és most így fog itt ülni, féken tartott haragjával, megvetéssel elegyülő
fájdalmával. A táblákat sem fogja odavágni, hogy szétzúzódjanak a köveken, hiszen
éppen miattuk gyűrte le haragját, azért lett úrrá a szenvedélyén, hogy megmentse
őket.” Majd később így folytatja Freud: “a hatalmas testtömeg és a figura erőtől
duzzadó izomzata csupán testi kifejezőeszközévé lett az ember számára lehetséges
legmagasabb pszichikai teljesítménynek, annak, hogy egy rendeltetés szolgálatában és
megbízásában, amelynek az életét szentelte, képes úrrá lenni saját szenvedélyén.”45
Freud tehát a mózesi szigort rezignált önuralommá szelídíti. Ez a Mózes nem
fog büntetni, ez a Mózes már nem azonos azzal a Törvényadóval, aki az emberekre a
Törvény igáját helyezte, s ezzel megteremtette a neurózis feltételeit. Freud átértelmezi
Mózes figuráját – a szabbatianista messianizmus jegyében, amely szerint a Törvény
csak addig érvényes, amíg be nem következett a megváltás.
Élete vége felé, a Mózes és az egyistenhit című művében újra visszatér46
Mózes figurájának értelmezéséhez. Mózes Freud által értelmezett alakja a
pszichoanalitikus terapeuta attitűdjét példázza: a lélek gyógyításával foglalkozó
orvosét, aki sok súlyos bűn, eltévelyedés, törvénysértés tudója, de nem büntet, nem a
büntető felettes én hatóságát képviseli, hanem a megértést, a múlt feltárását, az
engedékenységet, a szülői szerepet.
A Mózes és az egyistenhitben Freud – a náci antiszemitizmus térhódításának
idején – az antiszemitizmus okaira is magyarázatot keresett. Szerinte az egyistenhit
megteremtése, a zsidó népnek Isten elsőszülött és kiváltságos gyermekévé avatása
volt Mózesnek az a teljesítménye, amellyel megteremtette a zsidó népet, és egyben a
kereszténység előfeltételeit is létrehozva. Valahol itt keresendők az antiszemitizmus
okai: a kiválasztott néppel szembeni féltékenység, a rettegetett kasztrációra
emlékeztető körülmetéléstől való ősi szorongás, valamint egy későbbi motívum is,
amelyről Freud így ír. “mindazok a népek, melyek ma a zsidógyűlöletben élen járnak,
csak a késői történeti időkben lettek kereszténnyé, és sokszor csak véres kényszer
hatására. Azt lehet mondani, hogy “rosszúl vannak megkeresztelve”, hogy a
kereszténység vékony máza alatt megmaradtak annak, amik őseik voltak, akik egy
barbár politeizmusnak hódoltak. Még nem győzték le haragjukat a rájuk kényszerített

45
46

31
új vallás ellen, de ezt a haragot átirányították arra a forrásra, amelyből a kereszténység
hozzájuk került.”47
A zsidókat tehát azért gyűlölik, mert ők képviselik a Mózes alakjában
megtestesülő szigorú felettes ént, amely állandóan büntetéssel fenyeget és folytonos
bűntudatot ébreszt. Freud azonban – filológiai szempontból egyébként igencsak
megkérdőjelezhető módon – azt próbálja bizonyítani, hogy Mózes valójában nem
zsidó volt, hanem egyiptomi, s hogy ily módon végül is a zsidó vallás és történelem
legnagyobb alakja nem a zsidó világból ered. Ez a szabbatianista messianizmus
krédója is: a Messiás megszünteti a zsidóság különállását, visszahelyezi őt a környező
világba. S ha Mózes nem zsidó, a zsidóság pedig nem válik külön az emberiség többi
részétől, akkor az antiszemitizmus vádjai sem érvényesek többé. Nem Mózes és nem
a zsidók kényszeríttették az emberiségre a szigorú törvényeket; a vallás az emberiség
kollektív kényszerneurózisa – mint Freud a Totem és tabu című könyvében kimutatta
– az őshordában elkövetett apagyilkosságból és az emiatt érzett lelkiismeret-
furdalásból ered. A pszichoanalízis végső soron ettől a kollektív – de minden ember
sorsában személyessé váló – kényszerneurózistól jelenthet megváltást, hiszen a
személyes pszichológiai szabadságot, a szorongásoktól és bűntudattól mentes felnőtt
én megvalósítását kell hogy elősegítse. Így válik maga Freud is Messiássá, a
felvilágosult racionalizmus Messiásává.

47

32