MICHEL FOUCAULT

FELÜGYELET ÉS BÜNTETÉS
A BÖRTÖN TÖRTÉNETE

GONDOLAT
BUDAPEST, 1990

A fordítás alapjául szolgáló mű:

MICHEL FOUCAULT: SURVEILLER ET PUNIR
© ÉDITIONS GALLIMARD 1975
Fordította
Fázsy Anikó, Csűrös Klára (233.-266., $15.-352. ο.)
A fordítást az eredetivel egybevetette
Szakolczai Árpád

A kötet kiadását a Lukács György Alapítvány és a Művelődési Minisztérium anyagilag

támogatta
ISSN 0324-2463
ISBN 963 282 335 4
©CSŰRÖS KLÁRA, FÁZSY ANIKÓ, 1990.
HUNGARIANTRANSLATION
 TARTALOM

I. KÍNHALÁL
1. fejezet
Az elítéltek teste
Jegyzetek

2. fejezet
A kínpad látványa
Jegyzetek

II. BÜNTETÉS

1. fejezet
Az általánossá vált büntetés
Jegyzetek

2. fejezet
A büntetések enyhülése
Jegyzetek

III. FEGYELMEZÉS

1. fejezet
Az engedelmes testek
A felosztás művészete
A tevékenység ellenőrzése
A keletkezéstörténet megszervezése
Az erők összetétele
Jegyzetek

2. fejezet
A helyes fegyelmező nevelés módszerei
A hierarchikus felügyelet
A normalizáló szankció
A vizsga
Jegyzetek

3. fejezet
A panoptikusság
Jegyzetek

IV. A BÖRTÖN

1. fejezet
A teljes és szigorú intézményekről
Jegyzetek

2. fejezet
Törvénysértések és bűnözés
Jegyzetek

3. fejezet
A javító bezárás
Jegyzetek
 I.

KÍNHALÁL
 1. FEJEZET

AZ ELÍTÉLTEK TESTE

1757. március 2-án arra ítélték Damiens-t, hogy „az Église de Paris főkapuja előtt
nyilvános megkövetést végezzen”, e helyre „kétkerekű kordén szállították, ing fedte meztelen
testét, két font súlyú égő viaszfáklyát tartott a kezében”, majd „a fenti kordén, a Grève téren
és az ott felállított vérpadon, mellbimbóit, karját, combját és lábai húsát harapófogóval
tépkedték, miközben azt a kést tartotta jobb kezében, amellyel az apagyilkosságot elkövette,
kezét s azokat a testtájakat, hol a tüzes harapófogó éri majd, kéntűzzel égették, olvasztott
ólomba, forró olajba, égő gyanta, viasz és kén közé vetették, majd testét négy ló felnégyelte,
végtagjait és testét tűzzel elemésztették, hamuját szétszórták a szélben”.1
„Végül felnégyelték”, írja a Gazette d'Amsterdam.2 „Ez az utolsó művelet igen sokáig
tartott, mert az e célra igénybevett négy ló nem szokott a húzáshoz; négy helyett hatot-hatot
kellett befogni, s mivel ez sem bizonyult elegendőnek, kénytelenek voltak feldarabolni a
szerencsétlen combjait, elvágni idegeit, fejszével széthasítani az ízületeket…
Nagy káromkodó volt világéletében, de a nézők tanúsága szerint egyetlen istenkáromló szó
nem hagyta el az ajkát; szörnyen kiáltozott mértéktelen fájdalmában, és azt hajtogatta:
Istenem, szánj meg engem; segíts meg, Jézus. A nézők valamennyien épültek a saint-pauli
plébános viselkedésén, aki élemedett kora ellenére egyetlen pillanatot sem vesztegetve,
vigasztalta a haldoklót.”
Következzék Bouton rendőrtiszt beszámolója: „Meggyújtották a ként, de oly gyatra volt a
lángja, hogy csak a kézfej bőrét égette meg úgy-ahogy. Ezután egy hóhér a könyökéig
felgyűrt ingujjban megragadta az e célra készített, mintegy másfél láb hosszú acélfogót, s
előbb a jobb láb húsát, majd a combot, ezután meg a jobb kar két húsos részét tépte ki; végül a
mellbimbókat. A hóhérnak, jóllehet erős volt és tagbaszakadt, nagy fáradságba került kitépnie
a húsdarabokat, ugyanazon a helyen kétszer-háromszor is próbálkozott, megcsavarva a fogót,
s a hús kiszakítása után hatfontos tallér nagyságú seb maradt mindenütt.
Miután az izzó harapófogóval megcsípdesték, Damiens, aki hangosan kiabált, de nem
káromkodott, felemelte a fejét és körülnézett; az előbbi hóhér vaskanalat merített, a fazékba, s
izzó folyadékot öntött bőségesen valamennyi sebre. Majd kisebb kötéldarabokkal a ló-
hámokhoz kötözték, s valamennyi végtagjához, a combokhoz, a lábszárokhoz és a karokhoz
befogták a lovakat.
Le Breton úr törvényszéki írnok többször az elítélthez lépett, hogy megkérdezze tőle,
kíván-e mondani valamit. Ez nemet mondott; úgy kiabált, elmondhatatlanul, valamennyi
gyötrelemnél, ahogy az elkárhozottakat festik le: »Bocsáss meg Istenem! Bocsáss meg,
Uram!« Szenvedései dacára időnként fölemelte a fejét, és bátran végignézett a testén. A
kötelet húzó emberek erősen megszorították a kötelek végét, s ez kimondhatatlan fájdalmat
okozott neki. Le Breton úr megint hozzálépett s megkérdezte, akar-e mondani valamit;
nemmel válaszolt. A gyóntatóatyák többször odamentek és sokáig beszéltek hozzá, az elítélt
szíves-örömest csókolgatta a feléje nyújtott keresztet; szóra nyitotta ajkát és azt mondogatta:
»Bocsáss meg, Uram!«
A lovak nekifeszültek, mindegyikük egy-egy végtagot húzott, a hóhér tartotta a lovakat.
Negyedóra múlva megismétlődött ugyanaz a szertartás, végül többszöri próbálkozás után
kénytelenek voltak meghúzatni a lovakat, tudniillik: a jobb kézhez befogott lovakat a fejnél
levőkhöz fogták, a combhoz befogottakat visszafordították a karnál lévőkhöz, miáltal karjai az
ízületeknél kiszakadtak. A húzást többször megismételték, sikertelenül. Az elítélt fölemelte a
fejét, és végignézett a testén. Két lovat kénytelenek voltak visszafogni a combhoz befogottak
elé, ez hat lovat jelentett. Most sem jártak sikerrel.
 Végül Samson hóhér odament Le Breton úrhoz és azt mondta, nincs mód, sem remény a
dolgok véghezvitelére, s ezért kérdezze meg a püspök urakat, kívánják-e, hogy ő feldarabolja
az elítéltet. Le Breton úr parancsot adott, hogy újból próbálkozzanak, s ezt meg is tették; ám a
lovak megmakacsolták magukat, s egyikük a combhoz befogottak közül a kőre rogyott. A
gyóntatok odamentek az áldozathoz, s beszéltek hozzá. Azt mondta nekik (a saját fülemmel
hajlottam): »Csókoljanak meg, uraim!«
A saint-pauli plébános nem merte megtenni, de a marsilly-i plébános a bal karhoz fogott
kötél alatt közelebb ment hozzá és homlokon csókolta. A hóhérok egyesítették az erejüket, s
Damiens intette őket, hogy ne káromkodjanak, végezzék a dolgukat, s azt is mondta, hogy
nem haragszik rájuk; arra kérte őket, imádkozzanak érte Istenhez és a saint-pauli plébánosnak
is meghagyta, hogy imádkozzon érte az első misén.
Két-három próbálkozás után Samson hóhér s az, amelyik fogóval kínozta, kést húztak elő a
zsebükből, s a combokat leválasztották a törzsről; a négy ló, nekifeszülve, magával ragadta a
két combot, méghozzá először a jobb oldalit, utána a másikat; majd a hóhérok ugyanígy jártak
el a két karnál, a vállaknál, a hónaljnál, a négy végtagnál; egészen a csontig kellett vágni a
húst, s a lovak, erejüket megfeszítve, kiszakították először a jobb karját, aztán a másikat.
A négy végtagot összeszedvén, a gyóntatok odamentek, hogy beszéljenek vele, de hóhéra
azt mondta, meghalt, habár az az igazság, hogy a két szememmel láttam, amint mozog, fel-le
járt az állkapcsa, mintha beszélne. Az egyik hóhér elbeszélte, hogy nem sokkal utána, amikor
a test törzsét fölemelte, hogy a máglyára hajítsa, még életben volt. A lovakkal leszakított négy
végtagot a máglyára dobták, amelyet a vérpad közvetlen közelében állítottak fel, majd a
törzset s az egészet fahasábokkal és gallyakkal borították be, s meggyújtották a fa között a
szalmát …
Az ítéletnek megfelelően hamuvá égett minden. A parázs között talált utolsó darabot csak
este fél tizenegy után emésztette el a tűz. A hús és a törzs mintegy négy óra hosszat égett. A
tisztviselők, akik között ott voltam jómagam is a fiammal, valamint az íjászok különítménye
körülbelül tizenegy óráig maradt a helyszínen.
Mindenféle következtetést akarnak levonni abból, hogy egy kutya heveredett le a mezőn,
ott, ahol a tűz elhamvadt; elkergették, de mindig visszatért. De könnyű megérteni, hogy az
állat melegebbnek találta ezt a helyet, mint a mező többi részét.”3
Háromnegyed évszázaddal később így hangzott az a rendszabály, amelyet Léon Faucher
fogalmazott meg a „párizsi fiatal rabok háza számára”:4
„17. pont: Az elítéltek napja télen reggel hat órakor kezdődik, nyáron öt órakor. A
munkaidő kilenc óra naponta, az évszaktól függetlenül. Naponta két órát szentelnek a
tanításnak. A munka és a nap télen kilenckor, nyáron nyolc órakor fejeződik be.
18. pont: Ébresztő. Az első dobszóra a foglyoknak fel kell kelniük és csendben
felöltözniük, miközben a cellák aj tájait az őrök kinyitják. A második dobszóra készen kell
lenniük s be kell vetniük az ágyat. A harmadikra sorba állnak s a kápolnába mennek, ahol
elvégzik a reggeli imát. Öt perc választ el minden egyes dobszót egymástól.
19. pont: Az imát a fegyház lelkésze végzi, erkölcsös vagy vallásos olvasmány követi. Ez a
gyakorlat fél óránál tovább nem tarthat.
20. pont: Munka. Nyáron háromnegyed hatkor, télen háromnegyed hétkor a rabok
lemennek az udvarra, ahol arcot és kezet mosnak; itt kerül sor az első kenyérosztásra. Utána
azonnal műhelyenként sorakoznak és dolgozni mennek; a munka nyáron hat órakor, télen hét
órakor kezdődik.
21. pont: Étkezés. Tíz órakor a rabok abbahagyják a munkát s az ebédlőbe mennek; kezet
mosnak az udvaron, és egységenként sorakoznak. Ebéd után tizenegy óra előtt húsz percig
szünet.
22. pont: Iskola. Tizenegy óra előtt húsz perccel dobszó, sorakozó, a rabok egységenként
iskolába mennek. A tanítás két óra hosszat tart, váltakozik az olvasás, írás, mértani rajz és
számtan.
23. pont. Egy óra előtt húsz perccel a rabok, egységenként, elhagyják az iskolát, s az
udvarra mennek. Szabad foglalkozás. Egy óra előtt öt perccel, a dobszóra, műhelyenként
sorakozó.
24. pont: Egy órakor a raboknak a műhelyekbe kell menniük; a munka négy óráig tart.
25. pont: Négy órakor a rabok elhagyják a műhelyeket s az udvarra mennek, ahol kezet
mosnak és egységenként sorakoznak, hogy az ebédlőbe menjenek.
26. pont: A vacsora és az utána következő szünet öt óráig tart; a rabok ekkor visszatérnek a
műhelyekbe.
27. pont: Nyáron hat órakor, télen nyolckor befejeződik a munka; a műhelyekben utolsó
kenyérosztás. Az egyik rab vagy a felügyelő negyedórás felolvasást tart, amelynek tárgya
épületes vagy megindító. Ezt követi az esti ima.
28. pont: Nyáron fél nyolckor, télen fél kilenckor a raboknak a cellájukba kell menniük,
miután az udvaron kezet mostak és ruhájukat megvizsgálták; az első dobszóra vetkőzés, a
másodikra ágyba fekvés. A cellák ajtaját bezárják, és a felügyelők körbejárják a folyosókat,
hogy ügyeljenek a rendre és a csendre.”
*
Íme egy kínhalál, majd egy napirend. Nem ugyanazokat a bűnöket sújtják, nem egyforma
bűnösöket büntetnek. De mind a kettő egy sajátos büntetőstílust határoz meg. Alig egy
évszázad választja el őket. Ez az a kor, amikor Európában és az Egyesült Államokban újra
felosztják a fenyítések rendszerét.
A hagyományos igazságszolgáltatás számára ez a kor a nagy „botrányok” és a számtalan
reformterv kora; megszületik a törvény és a bűn új elmélete, a büntetés jogának új morális
vagy politikai igazolása; e kort a régi rendeletek megszüntetése, a szokások eltörlése jelzi:
„modern” törvénykönyvek tervezete vagy megfogalmazása Oroszországban (1769),
Poroszországban (1780), Pennsylvaniában és Toscanában (1786), Ausztriában (1788),
Franciaországban (1791, IV. év, 1808 és 1810). Új korszak köszönt be a büntetőbíráskodás
történetében.
Ε sok módosításból emeljünk ki egyet: a fájdalommal. járó testi büntetés eltűnését. Ma
hajlamosak vagyunk arra, hogy ezt ne vegyük figyelembe; annak idején talán nagyon is sok
szónoklat tárgya volt; talán nagyon is könnyen sok-sok álpátosszal írták a „humanizáció”
számlájára, amely megengedte, hogy ne elemezzék. S ugyan van-e jelentősége annak, ha a
nagy, intézményes átalakulásokhoz hasonlítjuk, amely világos és általános törvénykönyveket
hozott, az eljárások egyezményes rendjét; a majd mindenütt elfogadott esküdtszéket; a
büntetés lényegében javító jellegének meghatározását, s azt az irányzatot, amely egyre
erősödik a 19. század óta, s a bűnös egyénre szabja a büntetést? A büntetés nem közvetlenül
fizikai, némi távolságtartás észlelhető a kínzás művészetében, a fájdalom kifinomultabb,
leplezettebb, megosztják kérkedő, látható jellegétől -mélyebb reformok hatásánál nem lévén
több, érdemes-e foglalkoznunk vele? S mégis, ott a tény: néhány évtized alatt eltűnt a
megkínzott, feldarabolt, megcsonkított test, amelyet szimbolikusan megjelöltek az arcon vagy
a vállon, elevenen vagy holtan kiállították, közszemlére tették. Eltűnt a test, mint a törvényes
megtorlás fő céltáblája.
A 18. század végén, a 19. század elején, bár itt-ott fellángol még, kialvóban van a büntetés
komor ünnepének lángja. Ebben az átalakulásban két folyamat keveredik egymással, melyek
időrendje és kiváltó oka is különböző. Egyrészt megszűnik a büntetés látványossága. A
büntetés szertartása az árnyékba húzódik, hogy az eljárás vagy az adminisztráció új aktusává
váljék. A nyilvános megkövetést először 1791-ben törölték el Franciaországban, majd, miután
egy rövid időre megint feltűnt, 1830-ban; a pellengért 1798-ban szüntették meg; Angliában
1837-ben. A közmunka, amelyet Ausztria, Svájc és az Egyesült Államok néhány állama,
például Pennsylvania az utcán vagy a főútvonalakon végeztetett – a vasláncra fűzött
fegyencek, tarka ruhájukban, lábukon vasgolyóval ingerkedtek a tömeggel, sértések,
csúfolódások, ütések, gyűlölködés és cinkosság jelei röpködtek 5 – nagyjából mindenütt
megszűnt a 18. század végén, vagy a 19. század első felében. A közszemlére tevés
Franciaországban 1831-ig érvényben volt, a heves kritika dacára – „undorító jelenetek”,
mondta Réal6 – 1848-ban végleg eltörölték. A vasláncot, amely a fegyenceket egész
Franciaországon végigvonszolta, Bresztig és Toulonig, cellákra osztott, feketére festett
diszkrét kocsi váltja fel 1837-ben. A büntetés lassan elvesztette színpadias jellegét. Ami
látványos lehet benne, ezután negatív jelzést kap; mintha a büntető szertartás funkcióit
fokozatosan kezdenék nem értem, azzal gyanúsítják a rítust, amely a bűnt „megkoronázta”,
hogy sanda rokonságot tart fenn vele: vadságban eléri, sőt meg is haladja, s a nézőket olyan
durvasághoz szoktatja, amelytől pedig elfordítani szeretné; mivel bemutatja, milyen gyakori a
bűn, a hóhért a bűnözőkhöz teszi hasonlatossá, a bírákat a gyilkosokhoz; s mivel az utolsó
pillanatban felcseréli a szerepeket, a kínzást elszenvedő szánalom vagy csodálat tárgya lesz.
Beccaria igen korán kimondta: „Azt látjuk, hogy a gyilkossságot, amelyet pedig szörnyű
bűnként mutatnak be nekünk, hidegvérrel, lelkiismeret-furdalás nélkül követik el:”7 A
nyilvános kivégzést most már olyan gócnak fogják fel, ahol újból fellobbanhat az erőszak.
A büntetés tehát afelé halad, hogy a büntetőeljárás legrejtettebb része legyen. Ez több
következménnyel jár: elhagyja a szinte mindennapos észlelés területét, hogy az elvont
lelkiismeret régiójába lépjen; nem látható mértékétől, hanem elkerülhetetlenségétől várja
hatékonyságát; ez a büntetés bizonyossága, és már nem az a lealacsonyító színház, amelynek
el kellene fordítani a bűntől; a példát statuáló büntetés szerkezete új áttételre kapcsol. Ebből
fakad, hogy az igazságszolgáltatás többé nem veszi magára nyilvánosan az alkalmazásához
kötődő erőszakot. Ha öl is, vagy lesújt, ez nem erejének magasztalása ezután, hanem önmaga
egyik eleme, amelyet kénytelen eltűrni, de amelyről nem szívesen ad számot. A becstelenség
megjelölésének rendszerét újraosztják: a látványos büntetésben zavaros borzalom tört fel a
vérpadról; beburkolta a hóhért és az elítéltet: s mivel mindig kész volt szánalomba vagy
dicsőségbe fordítani a szégyent, amely a megkínzott elítéltet sújtotta, rendszeresen
becstelenné tette a kivégző törvényes erőszakát. Ezentúl másképpen oszlik meg a botrány és a
fény; maga a büntetőítélet fogja negatív és egyértelmű jellel megjelölni az elkövetőt:
nyilvánosságot kap tehát a vita és az ítélet meghozatala: de a végrehajtás mintha
szégyentöbblet volna, amelyet az igazságszolgáltatás szégyell kiróni az elítéltre; távoltartja
tehát magát, igyekszik mindig másra bízni, a titok pecsétje alatt. Csúnya dolog büntethetőnek
lenni, de büntetni se nagy dicsőség. Ez az oka a védelem kettős rendszerének, amelyet az
igazságszolgáltatás állított fel önmaga és a kirótt büntetés közé. Az ítélet végrehajtása
autonóm terület lesz, amelynek adminisztratív mechanizmusa nem az igazságszolgáltatást
terheli; ez utóbbi a büntetés bürokratikus takargatásával mentesül a titkos rosszérzéstől.
Jellemző, hogy Franciaországban a börtönök vezetése sokáig a Belügyminiszérium alá
tartozott, a kényszermunkát pedig a Tengerészeti és Gyarmatügyi Minisztérium alá rendelték.
S a szerepmegosztáson felül végbemegy az elméleti kétségbevonás is: annak a büntetésnek a
lényege, amelyet mi, bírók kirovunk, higgyék el, nem a megtorlásban áll; azon van, hogy
korrigáljon, megjavítson, „meggyógyítson”; a megjavulás technikája a büntetésben elfojtja a
rossz szigorú meglakolását és felszabadítja a tisztviselőket a fenyítés súlya, mestersége alól. A
modern igazságszolgáltatás és végzői szégyellik, hogy büntetnek, bár ez nem mindig zárja ki
a buzgóságot; ez a szégyenérzet szüntelenül növekedik; ez az a seb, amely körül a
pszichológusok és az erkölcsi ortopédia kishivatalnokai nyüzsögnek.
Amikor a kínvallatás eltűnik, a látványosság szűnik meg; s ugyanakkor már nem a test a
támadás célpontja. Rush így ír 1787-ben: „Nem tudom elfojtani azon reményemet, hogy nincs
messze az idő, amikor akasztófák, a pellengér, a vérpad, az ostor, a kerék századok és népek
barbárságának jele lesz a kínvallatások történetében, ama gyönge befolyás bizonyítéka,
amellyel az ész és a vallás az emberi szellemre hatott.” 8 Valóban, Van Mee-nen, amikor
hatvan évvel később Brüsszelben megnyitja a büntetőintézetek második kongresszusát, mint
elmúlt korra emlékszik gyermekkorának idejére: „Láttam a földön szanaszét heverő
kerekeket, bitófákat, akasztófákat, pellengéreket; láttam a kerekekre tapadó borzalmas
csontvázakat.”9 A megbélyegzést eltörölték Angliában (1834) és Franciaországban (1832);
1820-ban Anglia nem merte teljes gazdagságában alkalmazni az árulóknak kijáró fájdalmas
halált (Thistlewoodot nem vágták négyfelé). Egyedül az ostor maradt meg néhány büntető
rendszerbén (Oroszországban, Angliában, Poroszországban). De a büntetés gyakorlata
általában szemérmes lett. Nem nyúlnak többé a testhez, vagy a lehető legkevesebbet, s csakis
azért, hogy benne valami mást ragadjanak meg, nem magát a testet. Ellenvetésként
felhozható, hogy a börtön, az elzárás,” a kényszermunka, a fegyház, a kitiltás, a deportálás –
valamennyi fontos helyet kapott a modern büntető rendszerben -mind mind „fizikai büntetés”:
abban különbözik a nyilvános megkövetéstől, hogy a testet veszi célba, közvetlenül. De a
büntetés-test viszonya nem azonos azzal, ami a kínvallatásban volt. A test eszköz vagy
közvetítő szerepben találja magát: fellépnek ugyan ellene, de csak azért, hogy az egyént
megfosszák attól a szabadságtól, amelyet jognak, egyszersmind jónak tekintenek. Ebben a
büntetőeljárásban a testet kényszerítések és megfosztások, kötelességek és tilalmak
rendszerébe fogják. A fizikai fájdalom, magának a testnek a fájdalma már nem alkotóeleme a
büntetésnek. A bűnhődés a tűrhetetlen érzések művészetéből átment a felfüggesztett jogok
ésszerű elrendezésébe. Ha az igazságszolgáltatásnak manipulálnia kell a felelősségre vonható
ember testét, érintenie kell, ez szigorú szabályok szerint fog történni, távolról, tisztán, s egy
„emelkedettebb” cél érdekében. Az új, tartózkodó magatartás eredményeképpen szakemberek
egész hada váltotta föl a hóhért, a „szenvedés közvetlen anatómusát: felügyelők, orvosok,
lelkészek, pszichiáterek, pszichológusok, nevelők: már puszta jelenlétük is az elítélt oldalán
az igazságszolgáltatás dicséretét zengi, amelyre ez utóbbinak szüksége is van: ők biztosítják,
hogy nem a test és nem a fájdalom a büntetőaktus legutolsó célja. Érdemes elgondolkozni a
következőkön: ma az orvosnak a halálraítéltek felett kell őrködnie, egész az utolsó pillanatig –
mint egészsége őre, mint a nemszenvedés közvetítője ilyenformán szembekerül a
tisztviselőkkel, akiknek az a dolguk, hogy megszüntessék az elítélt életét. Amikor közeledik a
végrehajtás perce, nyugtató injekciókat adnak az elítélteknek. Ez a szemérmes
igazságszolgáltatás utópiája: kioltani az életet, de elkerülni a rossz közérzetet, szenvedés
nélkül fosztani meg minden jogtól, fájdalommentes büntetést kiszabni. A pszichofarmakológia
segítségül hívása s a különböző fiziológiai „kikapcsolok használata” még ha ez ideiglenes is,
beiktatódik e „testtelen” büntető rendszerbe. Ε kettős folyamatról – a látvány eltörléséről és a
fájdalom megsemmisüléséről – tanúskodnak a kivégzés modern rituáléi. Az európai
jogszabályozásokban egyforma mozgás ment végbe, a maga saját ritmusát követve:
mindegyikben egyazon a halál, anélkül hogy pajzsként kellene hordoznia a bún sajátos
bélyegét vagy a bűnös társadalmi státusát: olyan halál, amely csak egy pillanatig tart,
semmiféle szenvedély nem sokszorozza meg előre vagy nem hosszabbítja meg a holttesten a
kivégzést; amely inkább az életet célozza meg és nem a testet. Nincs többé a hosszadalmas
eljárás, amikor kiszámított megszakításokkal késleltetik és egymás utáni támadások sorával
sokszorozzák meg a halált. Nincsenek többé azok a kombinációk, amelyeket a közszemlére
tett király gyilkosok kivégzésénél látunk, vagy mint amilyenről a 18. század elején a Hanging
not Punishment enough101 szerzője álmodozott, aki megengedte volna, hogy az elítéltet
kerékbe törjék, majd eszméletvesztésig ostorozzák, aztán láncoknál fogva felfüggesszék,
mielőtt átadnák a lassú éhhalálnak. Nincsenek többé olyan kínzásokkal járó kivégzések,
amikor az elítéltet gyékényen húzták (nehogy feje szétloccsanjon a kövezeten), hasát
felnyitották, belső részeit sebtiben kitépték, hogy legyen ideje a saját szemével látni, amint a
tűzbe vetik; sem olyanok, amikor végűi is lefejezik és testét felnégyelik. 11 Az „ezer halál” a
szigorúan vett kivégzésre zsugorodik, S ez a büntetőaktus új erkölcsét határozza meg.
1
Az akasztás nem elegendő büntetés.
 Már 1760-ban kipróbáltak Angliában (Lord Ferrer kivégzésekor) egy akasztásra szolgáló
gépet (az elítélt lába alá rejtett állvány kiküszöbölte a lassú haláltusát és a dulakodást hóhér és
áldozata között). Tökéletesített változatát 1783-ban fogadták el véglegesen, abban az évben,
amikor eltörölték a hagyományos átvonulást Newgate-ből Tyburnbe, és a Gordon-lázadás
után a börtön újjáépítését használták ki, hogy magában Newgate-ben állítsanak fel
vérpadokat.12 Az 1791-es francia törvénykönyv híres 3. paragrafusa – „minden halálraítéltnek
fejét veszik” – három jelentést hordoz: egyazon halál jár ki mindenkinek („Ugyanazon
vétségért ugyanazon büntetés, bármi légyen is a bűnös rangja és állapota”, mondta ki 1789.
december l-jén a guillotin javaslatára megszavazott indítvány); egy halál elítéltenként, mely
egyszerre áll be, nem folyamodnak a „hosszú, következésképp kegyetlen”, fájdalmas
halálhoz, mint amilyen a Le Peletier által kárhoztatott bitófa; s végül a bűnhődés egyedül az
elítéltnek jár, hiszen a fejvétel, a nemesek büntetése, kevésbé megszégyenítő a bűnös
családjára nézve.13 Az 1792 márciusától használatos nyaktiló a fenti elvek adekvát gépezete.
Benne a halál látható, de csak egy pillanatig tartó eseménnyé csökken. A törvény vagy a
törvényt végrehajtók és a bűnös lefejezésének a múltban használatos módja rettenetesebb
kínszenvedést okozott, mint amilyen az élet egyszerű elvétele, amely a törvény világos óhaja,
miszerint a kivégzés egy pillanat alatt, egyetlen csapással történjék; példák bizonyítják,
mennyire nehéz ezt megvalósítani. „Hogy az: eljárás biztonságos legyen, szükséges, hogy
változatlan mechanikai eszközöktől függjön, amelyek erejét és hatását ki lehet számítani …
Könnyű megszerkeszteni egy ilyen gépet, amelynek hatása kikerülhetetlen; a lefejezés, az új
törvény óhaja szerint, egy pillanat alatt megtörténik. Ez a készülék, ha szükségesnek bizonyul
használata, nem keltene feltűnést, alig volna észrevehető.” 14 A nyaktiló, alig érve a testhez,
úgy szünteti meg az életet, mint ahogy a börtön megfoszt a szabadságtól vagy ahogy a
pénzbírság megnyirbálja a vagyont. Arra szánják, hogy nem a valóságos, a fájdalomra
érzékeny testen alkalmazza a törvényt, hanem egy jogi személyen, aki, sok egyéb jog között,
a létezés jogának is a birtokosa. Ugyanolyan absztraktnak kellett lennie, mint amilyen a
törvény maga volt.
Franciaországban egy ideig kétségtelenül rávetült valami a fájdalmas halálból a kivégzések
józanságára. A szülőgyilkost – s a vele egybemosódó királygyilkost – fekete fátyollal borítva
vezették a vérpadra; ott, egészen 1832-ig, levágták a kezét. Ezután csak a fekete kreppfátyol
maradt. Ez jutott Fieschinek is 1836 novemberében: „Ingben vezetik majd a kivégzés helyére,
mezítláb, fejét fekete fátyol borítja; a vérpadon áll, mialatt a törvény embere felolvassa á
népnek az ítéletről szóló határozatot, majd haladéktalanul kivégzik.” Damiens ötlik erről az
eszünkbe. Figyelemre méltó, hogy gyászfátyol volt a halálbüntetés utolsó kelléke. Nem kell
többé látni az elítéltet. Csupán a vérpadon felolvasott bírósági ítélet jelzi a bűntettet, amelynek
nincs arca.15 A nagy, fájdalmas halál utolsó maradványa a bűn megsemmisítése: lepel rejti el a
testet. A háromszorosan gyalázatos – anyagyilkos, homoszexuális, gyilkos – Benoît
kivégzésekor történt első ízben, hogy a törvény nem vágta le a szülőgyilkos kezét: „Mialatt a
bírósági ítéletet felolvasták, a vérpadon állt, a büntetés végrehajtóira támaszkodva. Borzalmas
volt látni ezt a jelenetet; széles, fehér lepelbe burkolva, arcát fekete krepp mögé rejtve az
anyagyilkos megmenekült a néma tömeg pillantásaitól, a titokzatos és komor ruházat alatt
csak szörnyű ordítozásban nyilvánult meg az élet, de a kés alatt ez is csakhamar elhalt.”16
A 19. század elején eltűnik tehát a fizikai büntetés nagy látványa; eltávolítják a kivégzendő
elítélt testét; a büntetésből kizárják a szenvedés színrevitelét. Elkövetkezik a józan büntetés
kora. A fájdalmas halál végleges eltűnése az 1830-1848-as évekre tehető. Ez az általános
megállapítás természetesen kiegészítésekre szorul. Először is a változások nem egyszerre és
nem is egyféleképpen következnek be. Voltak késleltetések. Paradox módon Anglia a
legellenállóbb országok közé tartozott a fájdalmas halál eltörlése terén: talán annak a
modellnek ía szerepe miatt, amelynek büntető igazságszolgáltatása az esküdtszéket, a
nyilvános perrendtartást, a habeas corpus tiszteletét köszönheti; s kivált azért, ez nem vi-.tás,
mert büntetőtörvényeinek szigorából nem akart engedni az 1780-1820-as évek nagy
társadalmi zavargásai idején. Romilly, Mackintosh és Powell Buxton sokáig kudarcot
vallottak, amikor enyhíteni akartak az angol törvények kiszabta büntetések sokféleségén és
súlyosságán – „e szörnyű mészárszéken”, mondta Rossi. A törvény szigora (legalábbis ami az
előírt büntetéseket illeti, mivel alkalmazásuk annál lanyhább volt, minél túlzóbbnak tetszett a
törvény az esküdtszék szemében) megnőtt, hiszen 1760-ban Blackstone 160 főbenjáró
vétséget sorolt fel az angol törvényhozásban, és 1819-ben ez a szám 223-ra emelkedett.
Számításba kellene venni, hogy 1760 és 1840 között felgyorsulások, majd lanyhulások
követték egymást a folyamatban; hogy néhány országban, például a Habsburg Birodalomban,
Oroszországban, az Egyesült Államokban, Franciaországban az Alkotmányozó Nemzetgyűlés
korában gyorsan létrejött a reform, majd az európai ellenforradalom és az 1820-1848-as évek
nagy társadalmi félelme idején apály következett be a folyamatban, a bíróságok vagy a
kivételes törvények többé-kevésbé átmeneti módosításokat hajtottak végre; a törvények és a
bíróságok tényleges gyakorlata között torzulás keletkezett (ez utóbbi távolról sem tükrözi
mindig a jogszabályozás állapotát). Mindez rendszertelenné teszi a fejlődést, amely akkor
zajlott le, amikor a 18. század a 19. századba fordult át.
Ezt tetézi még, hogy jóllehet az 1840-eSj évek táján megtörtént már az átalakulás, s a
büntetés mechanizmusa új működési típust követett, a folyamat még nem játszódott le
teljesen. A fájdalmas halál csökkentésének tendenciája az 1760-1840-es évek nagy
átalakulásában gyökeredzik, de nem valósult meg véglegesen; elmondható, hogy a fájdalmas
halál gyakorlata sokáig ott kísértett büntető rendszerünkben, és mindmáig megtalálható
benne. A nyaktiló, ez a gyors és tapintatos halottgyártó masina Franciaországban a törvényes
halál új etikáját jelezte, de a forradalom csakhamar színházias rituáléval látta el. A kivégzés
évek során át látványosság is maradt,. Át kellett helyezni a Saint-Jacques kapun túlra, a nyitott
kordét zárt kocsival kellett helyettesíteni, a halálraítéltet a kocsiból gyorsan a deszkára
tuszkolni, lehetetlen időpontban, sebtében megszervezni a kivégzéseket, végül a nyaktilót a
börtönök falain belül elhelyezni, a közönség számára elérhetetlenül (Weidmann kivégzése
után, 1939-ben), el kellett torlaszolni a börtönbe vezető utcákat, ahol felállították a vérpadot
és ahol titokban folyt a kivégzés (Buffet és Bontemps kivégzésekor a Santében, 1972-ben);
perbe fogni a jelenetet kifecsegő szemtanúkat avégett, hogy a kivégzés megszűnjék
látványosságszámba menni, hogy furcsa titok maradjon az igazságszolgáltatás és elítéltje
között. Elég ennyi óvintézkedést felsorolni, hogy megértsük, a halálos ítélet még ma is
alapvetően látványosság, amelyet be kell tiltani.
A test birtokbavétele sem oldódott meg a 19. század derekán. Már nem a fájdalommal járó
halálra mint a szenvedés eszközére összpontosították a büntetést; a büntetés fő célja egy
vagyontárgy vagy jog elvesztése volt. De az olyan bűnhődés, mint a kényszermunka vagy a
börtön – a szabadságtól való megfosztás -, soha nem funkcionált többletbüntetés nélkül,
amely magát a testet érinti: élelemmegvonás, szexuális megfosztottság, verés, sötétzárka. Ez
az elzárásnak nem szándékolt,) ám elkerülhetetlen következménye volna? A börtön Valójában,
még legvilágosabb rendelkezéseiben is, mindig bizonyos mértékű testi szenvedést is jelentett.
A 19. század első felében a büntető rendszer szemére vetett kritika (miszerint a börtön nem
büntet eléggé: a foglyok kevésbé éhesek, kevesebbet fáznak, összességében kevesebb
dologtól vannak megfosztva, mint sok szegény vagy akár a munkások) olyan posztulátumot
jelez, amelyet soha nem távolítottak el igazán: igazságos, hogy az elítélt többet szenvedjen
fizikailag, mint a többi ember. A büntetés nehezen választható el a fizikai fájdalomtól. Milyen
volna a testetlen bűnhődés?
A büntetőbíráskodás modern mechanizmusaiban megmarad tehát a „kínzás” – olyan alap
ez, amelyet nem fékeztek meg soha egészen, de amelyet egyre jobban eltakart a testetlen
büntetés.
A büntetés szigorúságának enyhülése az utolsó évszázadok folyamán a jogtörténészek előtt
jól ismert jelenség. De ezt sokáig globálisan, mennyiségi jelenségként fogták fel: kisebb
kegyetlenség, kisebb szenvedés, több enyheség, több tisztelet, több emberség. Valójában
ezeknek a módosulásoknak a következménye, hogy elmozdulás jött létre magában a
büntetőbíráskodás tárgyában. Csökkent az intenzitás? Talán. De hogy a célkitűzés
megváltozott, ez biztos.
Ha a büntető rendszer legszigorúbb formáiban már nem a testet veszi célba, vajon mire
építi hatását? Az elméleti szakemberek válasza – azoké, akik 1760-ban nyitották meg a
mindmáig le nem zárt korszakot – egyszerű, már-már nyilvánvaló. Mintha még maga a kérdés
is tartalmazná. Ha nem a test a célpont, akkor a lélek. A testen tomboló megbűnhődést olyan
büntetésnek kell felváltania, amely mélyen hat a szívre, a gondolatra, az akaratra, a
hajlamokra. Mably egyszer s mindenkorra megfogalmazta az alapelveit: „A büntetés, ha
szabad ezt mondani, inkább a lelket sújtsa, mint a testet.”17
Fontos pillanat ez. A büntetés kérkedő ünnepének öreg partnerei, a test és a vér,
visszavonultak. Új szereplő lép a színre, maszkban. Befejeződik egy tragédia; komédia
kezdődik, árnyékfigurákkal, arc nélküli hangokkal, kitapinthatatlan entitásokkal. A büntető
igazságszolgáltatás apparátusának a testetlen valóságon kell megtapadnia.
Mindez csak elméleti állítás, melyet maga a büntetőgyakorlat cáfol meg? Ezt túl könnyű
volna így kimondani. Igaz, hogy a büntetés ma nem egyszerűen egy lélek megtérítését jelenti;
Mably alapelve mégsem maradt jámbor óhaj. A modern büntető rendszeren végigkövethetjük
a hatását.
Először is tárgycsere történt. Ezzel nem azt akarom állítani, hogy hirtelen más bűnöket
kezdtek el büntetni. Kétségtelen, hogy a törvénysértések meghatározása, súlyosságuk
hierarchiája, az enyhe megítélés határai, az, amit ténylegesen eltűrtek s amit törvényesen
megengedtek – mindez nagymértékben megváltozott kétszáz év óta; sok bűn megszűnt bűn
lenni, mivel egy bizonyos előírt vallásgyakorlathoz vagy a gazdasági élet egyik típusához
kötődött; az istenkáromlás elvesztette bűncselekményjellegét; a csempészés és a házi lopás
nem minősül annyira súlyosnak, mint régen. De talán nem is ezek az eltolódások a
legfontosabbak: a megengedett és a tiltott megoszlása évszázadról évszázadra megőrzött egy
bizonyos állandóságot. A „bűncselekmény” mint tárgy, amire a büntetőgyakorlat irányul,
viszont alaposan megváltozott: formális meghatározásánál sokkal jobban megváltozott a
minősége, a természete, bizonyos mértékig az anyaga, amelyből összeáll a büntethető elem. A
törvény relatív stabilitása finom és gyors változások játékát tette lehetővé. A bűnök és a
vétségek neve alatt a törvénykönyv által meghatározott, törvénykezés alá vonható tárgyakról
mondanak ítéletet, de egyszersmind szenvedélyeket, ösztönöket, anomáliákat, betegségeket,
alkalmazkodni nem tudást, a környezet vagy az örökség következményeit ítélik el;
megbüntetik az agressziót, de rajta keresztül az agresszivitást is; a nemi erőszakot, de
ugyanakkor a perverziót is; a gyilkosságot, amely egyben kitörés és vágy is. Ellenem vethetik,
hogy nem ezek fölött mondanak ítéletet; azért hivatkoznak rájuk, hogy meg lehessen
magyarázni az elítélendő tényeket, s hogy meghatározható legyen, milyen mértékben vonható
a bűnbe az alany akarata. De ez a válasz nem kielégítő. Mert végeredményben ezzel az ügy
mozzanatai mögött megbújó árnyakat ítélik el és büntetik meg. Elítélik őket az „enyhítő
körülmények” kerülő útjával, amelynek nemcsak a tett „körülményektől függő” elemeit
vonják be az ítéletbe, hanem valami egészen mást is, ami bíróilag nem kodifikálható: a
bűnöző ismeretét, a róla alkotott véleményt, azt, amit tudni lehet a közte, múltja és az általa
elkövetett bűncselekmény közötti kapcsolatokról, s azt is, hogy mit lehet tőle várni a jövőben.
Azokkal a fogalmakkal ítélik el őket, amelyek az orvostudomány és a jogtudomány között a
19. század óta közkézen forognak: (a „szörnyetegeket” Georget idejében, „a pszichikus
anomáliákat” Chaumié körlevelében, a „perverzeket” és „alkalmazkodni nem tudókat” a mai
szakvéleményekben); s ezek a fogalmak, egy tett megmagyarázásának ürügyén, az egyén
minősítési módjaivá lettek. Büntetéssel sújtják ezeket az árnyakat, amelynek az a funkciója,
hogy a tettest olyan emberré tegye, „aki nemcsak élni kíván, hanem képes is élni, tiszteletben
tartva a törvényt, és gondoskodni tud szükségleteiről”; megbüntetik őket, gondos büntetéssel,
amely, habár megtorolja a bűnt, módosítható (lerövidülhet vagy adott esetben
meghosszabbodhat) aszerint, ahogy az elítélt viselkedése változik; azokkal a „biztonsági
rendszabályokkal” büntetik meg őket, amelyek a büntetés velejárói (kitiltás, felügyelet,
gyámság, kötelező orvosi kezelés) s amelyeket nem a törvénysértés megtorlására szánnak,
hanem az egyén ellenőrzésére, hogy semlegesítsék veszélyes mivoltát, megváltoztassák
bűnöző hajlamait, s ez csak akkor szűnik meg, ha bekövetkezett a változás. A bűnöző lelkére
nem csupán azért hivatkoznak a bíróságon, hogy bűnét megmagyarázzák, s a felelősség jogi
kijelölésének egyik alkotóeleme legyen; azért idézik meg, akkora álpátosszal, a megértés oly
nagy vágyával s akkora „tudományos” felhajtással, hogy a bűntettel egy időben elítéljék a
lelket is, s a lélek magára vállalja a büntetést. Az egész büntetőrituáléba, a vizsgálattól az
ítéletig s a büntetés minden folyományáig olyan tárgyak egész tartománya hatolt be, amelyek
megkettőzik, de egyben szét is választják a törvénykezés által meghatározott és kodifikált
tárgyakat. A pszichiátriai szakvélemény, általánosabban a kriminalisztikai antropológia és a
kriminológia szüntelen magyarázkodásai itt találják meg pontos funkciójukat, amikor a
tudományosan megismerhető tárgyak közé ünnepélyesen beiktatják a törvénysértéseket, s a
törvényes büntetés mechanizmusának már nem csupán a törvénysértések lesznek a tárgyai,
hanem az egyének is; nem azért, amit elkövetlek, hanem azért, amik; amik lesznek és amik
lehetnek. (Az igazságszolgáltatás a lélek ráadása révén megnyugtatta önmagát – ez a ráadás
látszólag magyarázó és korlátozó jellegű, valójában azonban bekebelezés. Százötven vagy
kétszáz éve, amióta Európa beindította új büntető rendszerét, a bírók lassan ugyan, de egy
igen messzire visszanyúló folyamat eredményeképp már nemcsak a bűn, hanem a bűnözők
„lelke” fölött is ítéletet mondtak. S épp ezáltal mást kezdtek el csinálni, nem csupán ítéletet
mondtak. Azaz, hogy pontosabbak legyünk, az ítélet bírói módozataiba másféle megítélési
típusok szivárogtak be, alapjaikban változtatva meg az ítélethozatal szabályait. Amióta a
középkor, ha nehezen és lassan is, létrehozta a vizsgálati eljárást, ítéletet hozni azt jelentette,
hogy megállapítják egy bűntett tényét, meghatározzák elkövetőjét, és törvényes büntetéssel
sújtják. Ismerni kell a törvénysértést, ismerni kell a felelőst, ismerni kell a törvényt: az
igazságosan megalapozott ítéletnek ez a három feltétele. Márpedig a büntetőítélet során
ezután az igazság egészen más kérdése iktatódik közbe. Nem egyszerűen azt kérdezik:
„Megállapított-e a tény, mi ez az erőszak vagy gyilkosság? A realitás melyik szintjére, melyik
közegébe írandó? Agyrém, pszichotikus reakció, őrültség, perverzió?” Nem egyszerűen azt
kérdezik: „Ki a tettes?”, hanem: „Mi az az ok-okozati lánc, amely a tettet létrehozta? Az
elkövetőben hol található a tett eredete? ösztön, tudattalan, környezet, örökség-e ez?” Már
nem egyszerűen azt kérdezik: „Melyik törvény bünteti ezt a törvénysértést?”, hanem azt is:
„Milyen intézkedést hozzunk, melyik lesz a legalkalmasabb? Miképpen gondoskodjunk a
tettes fejlődéséről? Mi módon javulhat meg a legbiztosabban?” A bűntettet elkövető egyént
értékelő, diagnosztizáló, előrejelző, szabályozó ítéletek egész együttese fér meg ezentúl
egymás mellett a büntetőítélet apparátusában. Egy másik igazság hatolt be a bírói
mechanizmus által megkívánt igazságba; olyan igazság, amely az elsővel összebogozódva a
bűnösség megállapítása körül egy különös, tudományos-jogi együttest hoz létre. Jellemző
tény az őrültség kérdésének fejlődése a büntetőgyakorlatban. Az 1810-es törvénykönyv
szerint ez csak a 64. paragrafus értelmében vetődött fel. Ez a paragrafus kimondja, hogy nincs
sem bűntett, sem kihágás, ha a törvénysértő nem volt beszámítható a tett elkövetésekor. Az
őrültség megjelölésének lehetősége tehát a tett bűntettként való minősítésében kizárólagos
volt: ha a tettes őrült volna, nem tettének súlyossága módosul, sem az ítélet, amelyet emiatt
enyhíteni kell; maga a bűntett tűnik el. Nem lehetséges tehát valakit bűnösnek s ugyanakkor
őrültnek nyilvánítani; ha felvetődött az őrület diagnózisa, ez nem kerülhetett be az ítéletbe;
megszakította az eljárást, s a tett elkövetője fölött megtörte az igazságszolgáltatás hatalmát.
Nemcsak az elmebajjal gyanúsított bűnöző vizsgálata, de e vizsgálat következményei is
megelőzik az ítélete^, és kívül esnek rajta. Márpedig igen korán, a 19. század bíróságai
félreértették a 64. paragrafus értelmét. A semmitőszék több határozata ellenére, amelyek arra
emlékeztettek, hogy az őrület állapota nem vonhat mérsékeltebb büntetést maga után, sőt
felmentő ítéletet sem, csakis az eljárás beszüntetését, a bíróságok ítéletükben lefektették az
őrület tényét. Feltételezték, hogy az ember lehet bűnös és őrült; annál kevésbé bűnös, minél
őrültebb; igaz, hogy bűnös, de inkább bezárni, mintsem megbüntetni; veszélyes bűnös, hiszen
nyilvánvalóan beteg stb. A büntető törvénykönyv szempontjából ez megannyi törvénykezési
abszurditás. De ez volt annak a fejlődésnek a kiindulópontja, amelyet a jogszolgáltatás és
maga a törvényhozás is meggyorsított a következő százötven évben: már az enyhítő
körülményeket bevezető 1832-es reform is lehetővé tette az ítélet módosítását a betegség vagy
a félőrület feltételezett fokai szerint. És a pszichiátriai szakvélemény bekérése, amely az
esküdtszéknél általános gyakorlat, de néha a büntetőbíróság is élt vele, azt eredményezi, hogy
az ítélet, még ha a törvényes büntetés kifejezéseivel fogalmazódik is meg mindig, többé-
kevésbé világosan magában foglalja a normálisság megállapítását, az okság kijelölését, az
esetleges változásokra vonatkozó értékeléseket, beavatkozást az elkövetők jövőjébe. Ε
műveletek, amelyekről hiba volna azt állítani, hogy kívülről készítik elő a jól megalapozott
ítéletet, közvetlenül épülnek be az ítélet kialakulásának folyamatába. Ahelyett, hogy az őrület
eltörölné a bűntettet a 64. paragrafus elsődleges értelmezése alapján, most minden bűntett, és
végső esetben minden törvénysértés törvényes gyanúként, de megkövetelhető jogként is
magában hordozza az őrület feltételezését, mindenesetre az anomáliáét. És az elítélő vagy
felmentő ítélet nem csupán a bűnösségre vonatkozó ítélet, törvényes határozat, mely
megtorol; hanem a normálisság megállapítását jelenti és technikai előírást egy lehetséges
normalizálásra. Napjaink bírója – akár tényleges bíró, akár esküdtszéki tag – nem ítéletet hoz,
hanem valami egészen mást csinál.
S már nem is egyedül mond ítéletet. A büntetőeljárás és a büntetés végrehajtása során
egész sor mellékper van folyamatban. A fő ítélet körül megszaporodtak az alárendelt
hatóságok és a párhuzamos bírók: pszichiátriai vagy pszichológus szakértők, az ítélet
végrehajtásának tisztviselői, nevelők, a büntetőadminisztráció hivatalnokai között elaprózódik
a büntetés törvényes hatalma; elmondható, hogy közülük egyik sem rendelkezik valójában az
ítélkezés jogával; az ítéletek után egyeseknek nincs más joguk, mint hogy beindítsák a bíróság
által kiszabott büntetés gépezetét, míg mások – a szakértők – nem azért avatkoznak be a
folyamatba az ítélet előtt, hogy ítéletet hozzanak, hanem hogy megvilágítsák a bírók döntését.
De ha a büntetések és a bíróság által meghatározott biztonsági intézkedések nincsenek
teljesen maghatározva, s akkor is, ha menet közben módosíthatók, vagy ha nem a
törvénysértés bíróira, hanem másokra ruházzák annak eldöntését, hogy az „elítélt”
megérdemli-e feltételes szabadlábra helyezését, vagy hogy megszüntethető-e a
büntetőgyámság, az ő kezükbe kerül, az ő ítéletükre lesz bízva a törvényes büntetés
mechanizmusa: mellérendelt bírók csupán, de mégis bírók. Az évek során az ítéletek
alkalmazása és egyénekre való igazítása körül kialakult apparátus lelassítja a bírósági eljárást,
és meghosszabbítja, jóval az ítéleten túlra. A pszichiáter szakértők hiába tagadják, hogy
törvényt ülnek. Nézzük meg ezt a három kérdést, amelyekre az 1958-as körlevél óta kell
válaszolniuk: veszélyt jelent-e a vádlott? Büntetőmegtorlás alá vonható-e? Gyógyítható-e,
képes lesz-e a beilleszkedésre? Ezek a kérdések nincsenek kapcsolatban a 64. paragrafussal,
sem a vádlott esetleges őrületével a tett elkövetésének pillanatában. Ezek nem a „felelősség”
megállapításának a kérdései. A büntetés adminisztrációjára, szükségességére, hasznosságára,
várható hatékonyságára vonatkoznak csupán; lehetővé teszik, hogy alig kodifikált szókinccsel
jelezzék, célszerűbb lesz-e a börtönnél az elmegyógyintézet, hosszú vagy rövid elzárást kell-e
számításba venni, orvosi kezelést vagy biztonsági intézkedéseket. Mi a jogi ügyben a
pszichiáter szerepe? Nem a felelősség megállapításának a szakértője ő, hanem a büntetés
tanácsadója; neki kell megmondani, „veszélyes-e” a beteg, mi módon kell védekezni vele
szemben, hogyan kell fellépni, hogy megváltozzék, mi jobb, ha megpróbálják elfojtani
betegségét vagy ha ápolják. A története kezdetén a pszichiátriai szakvélemény feladata az
volt, hogy „igazságokat” fogalmazzon meg arra vonatkozóan, mekkora akaratszabadsággal
követte el a törvénysértő a tettét; most javaslatokat tesz „orvosi-jogi” kezelésre.
Foglaljuk össze az eddigieket: amióta az új büntető rendszer működik – a 18. és 19.
századi fő törvénykönyvekben meghatározottak alapján -, egy általános folyamat
végeredményeképpen a bírók ítéleteikkel nem bíráskodnak, hanem valami mást csinálnak, és
az ítélkezés hatalmának egy része nemcsak a törvénysértés bírái elé kerül, hanem más
fórumokhoz is. A büntetőbíráskodás teljes egészében törvényszéken kívüli elemekkel és
személyekkel terhelődött meg. Ellenvetésként elmondható, hogy ebben nincs semmi
rendkívüli, s az a jog rendeltetése, hogy lassan tőle idegen elemekkel telítődjék. De egy dolog
mégis különös a modern büntetőbíráskodásban: nem azért vesz magára bíróságon kívüli
elemeket, hogy jogilag minősítse és lassan a büntetés szigorúan vett hatalmába integrálja őket;
épp ellenkezőleg, azért, hogy a büntetőbíráskodáson belül nem bírósági elemként tudja
működtetni őket; hogy megakadályozza, hogy ez a bíráskodás tisztán és egyszerűen törvényes
büntetés legyen; valamint hogy felmentse a bírót az alól, hogy tisztán és egyszerűen csak
büntessen: „Természetesen ítéletet hozunk, de hiába váltotta ezt ki egy bűntett, mindenki
láthatja, hogy számunkra ez csak funkció, az a mód, ahogy a bűnössel bánunk; büntetünk, de
ezzel csak azt mondjuk ki, hogy gyógyulást akarunk elérni.” A büntetőbíráskodás ma csak
azáltal működik és kap önigazolást, hogy állandóan másra hivatkozik, mint önmaga, s nem
bírósági rendszerekbe Írja be magát szüntelenül. Erre az újraminősítésre a tudás hatalmazza
fel.
A büntetések egyre növekvő enyhülése alatt tehát megfigyelhetjük a támadáspont
áthelyeződését; és az áthelyeződéssel egészen új célokat látunk, az igazság egészen új
rendszerét, a büntető bíráskodás gyakorlatában az addig ismeretlen szerepek tömegét. Tudás
képződik, technika és „tudományos” diskurzusok, és ezek (összefonódnak a büntetőhatalom
gyakorlatával. J Ε könyv célkitűzése az, hogy felrajzolja a modern lélek és az új
büntetőhatalom együttes történetét; a jelenlegi tudományos-bírósági együttes genealógiáját,
amelyre a büntetés hatalma támaszkodik, amelytől önigazolást kap, amelyből szabályait
meríti, amelyre kiterjeszti hatását, s amellyel elfedi rendkívüliségét.
De milyen forrásokból meríthet az ítéletben megnyilvánuló modern lélek története? Ha
beérjük a jog szabályainak vagy a büntetőeljárásnak a fejlődésével, félő, hogy a kollektív
érzékenységben, a humanizmus kibontakozásában vagy az emberrel foglalkozó tudományok
kifejlődésében történt változást domborítjuk ki erőteljes, külső, mozdulatlan és elsődleges
tényezőként. Ha csak az általános társadalmi formákat tanulmányozzuk, Durkheimet
követve,18 akkor azt kockáztatjuk, hogy a büntetés enyhülésének alapelveként az
individualizácié folyamatát állítjuk be, amely pedig inkább a hatalom új taktikájának okozata,
s ezek között találhatók az új büntetőmechanizmusok. Tanulmányom négy általános szabályt
követ:
1. A büntetőmechanizmusok tanulmányozását nem csupán a „megtorló” hatásokra
összpontosítom, egyedül a „büntetés” oldalára, hanem mindazoknak a pozitív hatásoknak a
sorába helyezem el őket, amelyeket magukkal vonhatnak, még ha első pillantásra ezek
marginálisnak látszanak is. Következésképp komplex társadalmi funkcióként fogom fel a
büntetést.
2. A büntetés módszereit egyáltalán nem a jogszabályok vagy a társadalmi struktúrák
jelzéseiként elemzem, hanem mint olyan technikákat, amelyek a hatalom egyéb eljárásainak
általánosabb területén nyerik el specifikusságukat. A büntetéseket a politikai taktika
perspektívájába helyezem el.
3. A büntetőjog történetét és az emberrel foglalkozó tudományok történetét nem két külön
területként kezelem, amelyek érintkezése zavaró vagy üdvös hatással volt egyikre vagy a
másikra, esetleg mindkettőre, hanem azt kutatom, van-e közös mátrixuk, s vajon nem függ-e
mindkettő ugyanegy „ismeretelméleti-jogi” képződmény formálódásának a folyamatától;
röviden, a büntetés humanizálódásának és az ember megismerésének együttes vezérelveként
helyezem el a hatalom technológiáját.
4. Azt kutatom, hogy vajon a lélek belépése a büntetőbíráskodás színpadára s vele egy
egész „tudományos” apparátusé vajon nem annak következménye-e, hogy [megváltozott az a
mód, ahogy hatalmi viszonyok invesztálódnak a testbe.
Egyszóval megkísérlem a büntető módszerek átalakulásának tanulmányozását, a test
politikai technológiájából kiindulva, amelyből a hatalmi viszonyok és a hatalom tárgya
kapcsolatának közös története olvasható ki. Ily módon a büntetés enyhülését mint a hatalom
technikáját elemezve megérthetjük, hogy az ember, a lélek, a normális vagy az abnormis
egyén mint a bünte tőbeavatkozás tárgyai, hogyan kettőzzék meg a bűntettet; s az alávetettség
egy sajátos módja miképpen eredményezte azt, hogy az embert a tudás tárgyának tekintsék a
„tudományos” státusú diskurzusban. De nem állítom azt, hogy én vagyok az első, aki ebben
az irányban kezdett el dolgozni.
*
20
Rusche és Kirchheimer nagy könyvéből néhány lényeges kiindulási pontot jegyezhetünk
meg. Szétfoszlik az illúzió, hogy a büntető rendszer mindenekelőtt (ha nem kizárólag) a
bűncselekmények megfékezésének a módja, és hogy ebben a szerepében a társadalmi
formáknak, a politikai rendszernek vagy a hiedelmeknek megfelelően lehet szigorú vagy
elnéző, előnyben részesítheti a megbűnhődést, vagy lehet a megjavulás elérése a célja,
használhatják az egyének perbe fogására vagy a kollektív felelősség felidézésére. Inkább a
„konkrét büntető rendszereket” elemzik, társadalmi jelenségként tanulmányozzák őket, s erről
nem tudnak számot adni a társadalom alapvető etikai választásai; működési területükre kell
visszahelyezni őket, ahol a bűnök megbüntetése nem az egyetlen mozzanat; meg kell mutatni,
hogy a büntetőrendelkezések nem egyszerűen „negatív” mechanizmusok, amelyek lehetővé
teszik az elfojtást, a megakadályozást, a kizárást, a megszüntetést, hanem egy egész sor
pozitív és hasznos következményhez kötődnek, melyek feladata a fenntartás (és ebben az
értelemben, ha a törvényes büntetések arra valók, hogy megtorolják a törvénysértéseiket,
elmondható, hogy a törvénysértések meghatározása és perbe fogásuk viszont azért történik
meg, hogy a büntetőmechanizmusokat és funkcióikat fenntartsák). Rusche és Kirchheimer
ilyen értelemben hozta kapcsolatba a különböző büntetőmechanizmusokat azokkal a termelési
rendszerekkel, amelyekben hatásukat kifejtik: így például egy rabszolgákon alapuló gazdasági
rendszerben a büntetőmechanizmusok szerepe az, hogy munkaerőtöbbletet biztosítsítson –
„polgári” rabszolgaságot alkosson amellett, amelyet a háborúk vagy a kereskedelem biztosít;
a feudalizmusban és olyan korban, amikor a pénz és a termelés még fejletlen, azt látjuk,
hirtelen megnő a testi büntetés – a test lévén az esetek többségében az egyetlen elérhető
vagyontárgy; a javítóintézet – az Hôpital général, a Spinhuis vagy a Rasphuis -, a
kényszermunka, a büntető manufaktúra a kereskedelmen alapuló gazdasági rendszer
fejlődésével jelenik meg. De mivel az iparosodás a munkaerő szabad piacát követeli meg, a
19. század büntetőmechanizmusaiban csökken a kötelező munka, felváltja a javító szándékú
fogság. Ε szigorú összefüggési rendszerrel kapcsolatban volna néhány kritikai megjegyzés, ez
nem vitás.
De az általános sémából biztosan átvehetjük azt, hogy társadalmainkban a büntető
rendszereket a test egy bizonyos „politikai gazdaságtanába” helyezhetjük bele: nem erőszakos
vagy véres büntetéseket mondana ki ugyan, s még amikor „enyhe” módszereket használnak
is, amelyek elzárnak vagy megjavítanak, mindig a testről van szó – a testről és erejéről,
hasznosságáról és engedelmességéről, felosztásáról és alávetéséről. Nyilvánvalóan jogos az
erkölcsi eszmék vagy a jogi struktúrák alapján összeállítani a büntetések történetét. De
Összeállítható-e a testek történetének alapján, épp akkor, amikor azt állítják, hogy csak a
bűnös titkos lelkét veszik célba?
A történészek már hosszú ideje elkezdték írni a test történetét. Tanulmányozták a testet a
történelmi demográfia vagy a történelmi patológia területén; foglalkoztak vele mint a
szükségletek és az étvágyak székhelyével, mint a mikrobák és a vírusok támadásainak
célpontjával: kimutatták, milyen mértékben hatnak történeti folyamatok abban a szférában,
amit a létezés merőben biológiai talapzatának gondolnánk; s hogy milyen helyet kellett adni a
társadalmak történetében az olyan biológiai „eseményeknek”, mint amilyen a bacilusok
elterjedése vagy az élettartam meghosszabbodása. 21 De a test közvetlenül is behatol a politika
területére; a hatalmi viszonyok azonnal hatnak rá; körülzárják, megjelölik, idomítják,
kínozzák, munkára fogják, szertartásokra kényszerítik, jeleket követelnek tőle. A test politikai
invesztálását bonyolult és kölcsönös kapcsolatoknak megfelelően közgazdasági
hasznosításához kötik; nagyrészt termelőerőként való megalkotása csak akkor lehetséges, ha
alávetettségi rendszerbe kerül (ahol a szükséglet is gondosan kidolgozott, kiszámított és
felhasznált politikai eszköz); a test csak akkor lesz hasznos erő, ha termelő test és ugyanakkor
alávetett test. Ezt az alávetettséget nem csupán olyan eszközökkel lehet elérni, mint amilyen
az erőszak vagy az ideológia; lehet közvetlen is, fizikai; az erőt ki lehet játszani érő ellen,
lehet hatni az anyagi elemekre, s mégsem lenni erőszakosnak; az alávetettséget ki lehet
számítani, meg lehet szervezni, technikailag átgondolni, lehet kifinomult, nem kell fegyverhez
vagy terrorhoz folyamodnia, s mégis fizikai természetű maradhat. Vagyis lehet „tudás” a
testről, amely nem pontosan a test működésének a tudománya; megfékezheti erőit, s ez több,
mint legyőzésének képessége: ez a tudás és ez a megfékezés alkotja azt, amit a test politikai
technológiájának nevezhetnénk. Ez a technológia, természetesen, szétszórt, ritkán
fogalmazódik meg folyamatos és rendszeres diskurzusokban, gyakran darabokból,
törmelékből áll össze; vagy egymástól elütő eszközöket és folyamatokat hoz működésbe.
Egységes végeredménye dacára sem más legtöbbször, mint változó formájú eszközkészlet.
Ráadásul nehéz volna megjelölni a helyét akár az intézmények egy meghatározott típusában,
akár valamelyik állami apparátusban. Ez utóbbiak rászorulnak, felhasználják, érvényre
juttatják vagy némely eljárást előírják. De mechanizmusaival és hatásaival a technológia
maga egy egészen más szinten helyezkedik el. Bizonyos mértékben a hatalom egy
mikrofizikájáról van szó, amelyeket az apparátusok és az intézmények mozgatnak meg, de
amelyeknek érvényességi területe valamiképpen e fő működési módok és a maguk
anyagiságában és erőikkel együtt felfogott testek között található.
Ε mikrofizika tanulmányozása feltételezi, hogy a benne megnyilvánuló hatalmat nem mint
tulajdont, hanem mint stratégiát kell elgondolni, s hogy uralmának megvalósulásait nem a
„birtokbavételnek” kell tulajdonítanunk, hanem hajlamoknak, manővereknek, taktikáknak,
technikáknak, működéseknek; sokkal inkább állandóan megfeszített, mindig cselekvésre kész
kapcsolathálózatot kell kiolvasnunk belőle, mintsem egy olyan kiváltságot, amelyet birtokban
lehet tartani; inkább állandó küzdelem, mint szerződés, amely szakítást hoz létre, vagy
hódítás, amely területeket kebelez be. Mindent összevetve el kell ismerni, hogy ez a hatalom
inkább „gyakorlódik”, mint birtokol, nem az uralkodó osztály megszerzett vagy megőrzött
„kiváltsága”, hanem stratégiai pozíciójának hatásegyüttese – ez a hatás nyilvánvalóvá teszi és
olykor megújítja azok pozícióját, akik fölött az uralmat gyakorolják. Ezt a hatalmat másrészt
nem tisztán és egyszerűen alkalmazzák, kényszerként vagy tiltásként azokkal szemben, akik
nem rendelkeznek vele; hatalombetétjük invesztálódik, általuk és -rajtuk keresztül érvényesül;
rájuk támaszkodik, mint ahogy ők is, a hatalom ellen folytatott harcban, ugyancsak a felettük
gyakorolt hatalom hatásaira támaszkodnak. Ez azt jelenti, hogy ezek a kapcsolatok messzire
nyúlnak, a társadalom sűrűjébe, s nem lokalizálhatok az államnak az állampolgárokkal vagy
az osztályoknak egymással való kapcsolataira, s nem érik be azzal, hogy az egyén, a test, a
gesztus és a viselkedés szintjén termeljék újra a törvény vagy a kormány általános formáját; s
ha van folytonosság (s valójában e kapcsolatok mint bonyolult fogaskerékrendszerek egész
sora, jól illeszkednek egymáshoz e formában), itt nincs sem analógia, sem egyenértékűség,
egyedül a mechanizmus és a módozat sajátossága érvényes. S végül nem egyértelműek;
számtalan szembenállási pontot határoznak meg, a bizonytalanság gócait, amelyek
mindegyike a hatalmi viszonyok – akár átmeneti – konfliktusaihoz, harcaihoz,
megfordíthatóságához vezethet. Ε „mikrohatalmak” felborulása nem engedelmeskedik tehát a
„mindent vagy semmit” törvényének; nem érhető el egyszer s mindenkorra az apparátusok új
ellenőrzésével, sem új működési móddal vagy az intézmények lerombolásával; viszont
egyetlen lokalizált epizódja sem írható be a történelembe, csupán a hatásai által, amelyeket
azon a hálózaton indukál, amelyen létrejött.
Lehet, hogy le kell számolnunk egy egész hagyománnyal, amelynek alapján azt képzeljük,
csak ott lehet tudás, ahol felfüggesztjük a hatalmi viszonyokat, s hogy csak parancsain,
következményein és érdekein kívül fejlődhet ki. Talán le kell számolnunk azzal a hitünkkel,
hogy a hatalom őrültté tesz, a hatalomról való lemondásnak ezzel szemben az az egyik
feltétele, hogy bölccsé váljék az ember. Ismerjük el inkább, hogy a hatalom kitermeli a tudást
(és nem egyszerűen azért részesíti előnyben, mivel a tudás kiszolgálja vagy mert
hasznosságánál fogva alkalmazza); hogy hatalom és tudás közvetlenül feltételezi egymást;
hogy nincs hatalmi viszony anélkül, hogy ne képződne a tudás korrelatív területe, s nincs
olyan tudás sem, amely ne feltételezne, egyszersmind ne képezne hatalmi viszonyokat. A
„hatalom-tudás” ezen viszonyait nem a megismerés valamely alanyából kiindulva kell
elemezni, amely a hatalom rendszeréhez viszonyítva vagy szabad, vagy nem; hanem épp
ellenkezőleg, figyelembe kell venni, hogy a megismerő alany, a megismerendő tárgy és a
megismerés módozatai mind lényegileg benne foglaltatnak a hatalom-tudásban és ennek
történelmi átalakulásaiban, s ez utóbbiak hatásai. Egyszóval nem a megismerés alanyának
tevékenysége hozza létre a hatalom szemszögéből hasznos vagy csökönyös tudást, hanem a
hatalom-tudás s a hatalom-tudást át– meg átszövő és alkotó folyamatok és harcok határozzák
meg a megismerés formáit és lehetséges területeit.
A test politikai invesztálásának és a hatalom mikrofizikájának elemzése azt feltételezi
tehát, hogy a hatalommal kapcsolatban elvetjük az erőszak-ideológia oppozícióját, a birtoklás
metaforáját, a szerződés vagy a meghódítás modelljét; a tudással kapcsolatban elvetjük az
„érdekelt” és az „érdek nélküli” oppozícióját, a megismerés modelljét és az alany elsőbbségét.
Ábrándozhatnánk politikai „anatómiáról” is, más jelentést adva a szónak, mint amit Petty és
kortársai értettek rajta a 17. században. Nem a „testként” (alkotóelemeivel, erőforrásaival és
erejével) felfogott állam tanulmányozása volna, de nem is a test és közvetlen környezetének
mint kis államnak a tanulmányozása. A „politikai testet” anyagi és technikai elemek
együtteseként kezelnék, amelyek fegyverként, jelzőberendezésként, kommunikációs
csatornaként szolgálnának és támaszpontként a hatalom és a tudás viszonyainak, melyek
invesztálják az emberi testeket, és alávetettségi helyzetbe hozzák, miközben a tudás tárgyává
teszik őket.
Arról van szó, hogy a büntetőtechnikákat – akár a testet kaparintják meg a kínzás
rituáléjában, akár a lelket veszik célba – vissza kell helyezni e politikai test történelmébe.
Nem a jogi elméletek következményének kell tartani, hanem a politikai anatómia egyik
fejezetének.
Kantorowitz22 figyelemre méltó elemzést adott annak idején „a király testéről”: kettős test,
a középkorban megfogalmazódott jogi teológia szerint, hiszen azon az ideiglenes elemen
kívül, amely születik és meghal, egy másikat is tartalmaz, amely fennmarad az időkön át, s a
királyság fizikai, mégis érinthetetlen támaszaként őrződik meg; a krisztológiai modellhez
közel eső dualitás köré ikonográfia szerveződött, a monarchia politikai elmélete, jogi
mechanizmusok rakódtak rá, amelyek megkülönböztették, egyszersmind összefűzték a király
személyét, a korona követelményeit és egy egész rituálét, amely központi elemeit a
megkoronázás, a temetés és a behódoltatás szertartásai jelentik. A másik pólusra az elítélt
testét képzelhetjük; neki is megvan a maga jogi státusa; létrehozza a saját szertartását és egy
egész elméleti diskurzust, nem azért, hogy az uralkodó személyét érintő „hatalomtöbbletet”
hozzon létre, hanem hogy „hatalomhiányt” kódoljon, amellyel azokat jelölik, akiket
büntetésnek vetnek alá. A politikai mező legsötétebb régiójában az elítélt a király
szimmetrikus és megfordított alakját rajzolta ki. Elemezni kellene azt, amit Kantorowitz
tiszteletére az „elítélt legkisebb testének” nevezhetnénk.
Ha a hatalomtöbblet a király oldaláról testének megkettőződését váltja ki, az elítélt
alávetett testét érő többlethatalom nem hoz-e létre egy más típusú megkettőződést? A testetlen
megkettőződését, a „leiekét”, mint ahogy Mably nevezte. A büntetőhatalom
„mikrofizikájának” története ekkor a modern „lélek” genealógiája vagy annak egy része
lenne. Ebben a lélekben nem egy ideológia újjáélesztett maradványait kell látnunk, hanem
sokkal inkább a testre ható hatalom egy bizonyos technológiájának tényleges korrelátumát
kellene felismernünk benne. Nincs értelme azt mondani, hogy a lélek illúzió vagy ideológiai
következmény. De annak igen, hogy létezik, realitása van, hogy a test körül, a test felületén, a
testen belül állandóan létrejön azon hatalom működése következtében, amely a
megbüntetettekre nehezedik – illetve általánosabban azokra, akikre felügyelnek, akiket
betörnek és megjavítanak, az őrültekre, a gyerekekre, az iskolásokra, a gyarmatosítottakra,
azokra, akiket valamilyen termelőgépezethez rögzítenek, s életük végéig ellenőrzés alatt
tartanak. Ε lélek történelmi realitása a keresztény teológia által bemutatott lélektől eltérően az,
hogy nem eleve vétkesként és büntetendőként születik, hanem sokkal inkább a büntetés, a
felügyelet, a bűnhődés és a kényszer eljárásaiból. Ez a valós és testetlen lélek egyáltalán nem
szubsztancia, hanem olyan elem, amelyben a hatalom egy bizonyos típusának hatásai és a
tudásra való hivatkozás illeszkednek egymásba, fogaskerékrendszer, amelynek révén a
hatalmi viszonyok teret adnak a lehetséges tudásnak, a tudás meg visszakapcsol a hatalom
hatásaihoz és erősíti őket. Ε realitás-referenciára különböző fogalmak épültek: pszichére,
szubjektivitásra, személyiségre, tudatra stb. szabdalódott fel az elemzés területe; tudományos
technikákat és diskurzusokat emeltek rá; belőle kiindulva dicsérik fel a humanizmus erkölcsi
igényeit. De ne hagyjuk megtéveszteni magunkat: a lelket, a teológusok álmát nem váltotta fel
egy valódi ember, a tudás, a filozófiai gondolkodás vagy a technikai beavatkozás tárgya. Az
ember, akiről beszélnek, és akinek felszabadítására felszólítanak minket, már önmagában is
egy saját magánál mélyebb alávetettség eredménye. „Lélek” lakja, ez hívja létezésre, s ez a
létezés csak egy része az uralomnak, amelyet a hatalom gyakorol a testre. A lélek egy politikai
anatómia hatása és eszköze; a lélek a test börtöne.
Nem a történelem tanított meg arra, hogy általában a büntetések és a börtön szabják meg a
test politikai technológiáját, hanem a jelen. Az utóbbi években börtönlázadások törtek ki a
világon majdnem mindenütt. Célkitűzéseikben, jelszavaikban, lefolyásukban volt valami
paradoxon. A több mint egy évszázada tartó fizikai nyomor ellen lázadtak: a hideg, a
levegőtlenség és a zsúfoltság, a málladozó falak, az éhség, az ütések ellen. Ε lázadásoknak
csak anyagi célkitűzései lettek volna? Vagy ellentmondásokkal teli lázadások voltak, a
mostoha körülmények ellen, de a komfort ellen is; az őrök ellen, de a pszichiáterek ellen is?
Valójában testekről és anyagi dolgokról volt szó e mozgalmakban, mint ahogy ezekről van szó
a megszámlálhatatlanul sok diskurzusban, amelyet a 19. század elejétől kezdve produkált a
börtön. Ezek a diskurzusok és lázadások, visszaemlékezések és kirohanások e kicsiny,
jelentéktelen anyagiságok inspirációjára születtek. Kinek-kinek jogában áll, hogy vak
követelőzést lásson vagy különös stratégiákat gyanítson bennük. Valóban lázadásról volt szó,
a testek szintjén, maga a börtön teste ellen. Nem a börtön nagyon is sanyarú vagy nagyon is
steril, nagyon is kezdetleges vagy nagyon is tökéletesített kerete volt a tét, hanem az
anyagisága, oly mértékben, amennyiben ez az anyagiság a hatalom eszköze és vektora; a
hatalomnak ez a testre irányuló technológiája volt a tét, amelyet a „lélek” technológiája – a
nevelőké, a pszichológusoké és a pszichiátereké – nem tud sem elleplezni, sem kompenzálni,
azon egyszerű oknál fogva, hogy annak csak egyik eszköze. Ennek a börtönnek a történetét
szándékozom megírni, a test valamennyi politikai invesztálási módjával, amelyek a zárt
épületben felhalmozódhatnak. Merő anakronizmus volna? Nem, ha ezt úgy értjük, hogy a
múlt történelmét a jelen szavaival írom le. Igen, ha ezt úgy értjük, hogy a jelen történelmét
írom.23

JEGYZETEK
1. Pièces originales et procédures du procès fait à Robert François Damiens. 1757, t. III.,
372-374.
2. Gazette d'Amsterdam, 1757. április 1.
3. In: A. L. Zevaes: Damiens le régicide. 1937,201-214.
4. L. Faucher: De la réforme des prisons. 1838,274-282.
5. Robert Vaux: Notices. 45. In: N. K. Teeters: Theywerein prison. 1937,24.
6. Archives parlementaires. 2e série, t. LXXII., 1831. decemberi.
7. C. de Beccaria: Traité des délits et des peines. 1764. A F. Hélie-féle (1856) kiadásban:
101. Ebből a kiadásból fogunk idézni.
8. Β. Rusch a „Society for promoting political enquiries” előtt. In: N. K. Teeters: The
Cradle of the penitentiary. 1935,30.
9. Vö. Annales delà Charité. II., 1847,529-530.
10. Névtelen szöveg, 1701-ben kiadva.
11. Az árulók fájdalmas halálát W. Blackstone írja le: Commentaire sur le Code criminel
anglais. A fordítás dátuma 1776, 105. Mivel a fordítás célja, hogy az angol törvényhozó
hatalom humanitását hangsúlyozza az 1760-as régi királyi ediktummal szemben, a
kommentátor hozzáfűzi: „Ebben a néző számára rémisztő fájdalmas halálban a bűnös nem
szenved sem nagyon, sem hosszan.”
12. Vö. Ch. Hibbert: The Roots of evil. 1966,85-86.
13. Le Peletier de Saint-Fargeau: Archives parlementaires. 1791. június 3. t. XXVI., 720.
14. A. Louis: „Rapport sur la guillotine”. Idézi Saint-Edme: Dictionnaire de pénalité.
1825, t. IV., 161.
15. A korra jellemző felfogás: a bűnöst, abban a mértékben, amennyire szörnyeteg, meg
kell fosztani a fénytől: ne lásson és őt se lássák. A szülőgyilkos számára „vasketrecet kell
készíteni vagy mély sötétzárkát vájni, amely örökösen fogva tartja”. De Molène: De
l'humanité des lois criminelles. 1830, 275-277.
16. Gazette des tribunaux, 1832. augusztus 30.
17. G. de Mably: De la législation; Oeuvres complètes. 1789, t. IX., 326.
18. E. Durkheim: „Deux lois de l'évolution pénale”. In: An-nés sociologique, IV., 1899-
1900.
19. Utalásaimmal és idézeteimmel nem tudom kellően érzékeltetni, mennyit köszönhetek
könyvem megírásában G. Deleuze-nek és annak a munkának, amelyet F. Guattarival együtt
végzett. Hosszú oldalakat idézhetnék R. Castel Psychanalysme című munkájából, s el kellene
mondanom, mennyire le vagyok kötelezve P. Nórának.
20. G. Rusche és O. Kirchheimer: Punishment and social structures. 1939.
21. Vö. Ε. Le Roy-Ladurie: „L'histoire immobile”. In: Annales, 1974. május-június.
22. Ε. Kantorowitz: The King's two bodies. 1959.
23. A börtön születését a francia büntetőrendszerben vizsgálom. A történelmi fejlődés és
az intézmények különbözősége módfelett megnehezítené, hogy a részletekbe bocsátkozzam, s
nagyon is sematikus vállalkozás volna az egész jelenségegyüttes rekonstruálása.
 2. FEJEZET

A KÍNPAD LÁTVÁNYA

Az 1670-es királyi rendelet a büntetőgyakorlat általános formáit a forradalomig

szabályozta. Lássuk a kiszabott büntetések hierarchiáját: „Halál, kínvallatás bizonyítékokkal,
több évig tartó gályarabság, ostorozás, nyilvános megkövetés, száműzés.” A java fizikai
büntetés. A szokások, a bűn természete, az elítélt státusa szerint változik az alkalmazásuk. „A
természetes halálbüntetés felölel mindenféle halálnemet: van, akiket akasztófára ítélnek,
másokat arra, hogy kezét levágják vagy hogy nyelvét kivágják, s ezután felakasszák; vannak,
akiket komolyabb bűnökért élve kerékbe törtek, miután végtagjait összetörték; másokat
megfojtottak s utána kerékbe törtek, voltak, akiknek nyelvét kivágták, és utána elevenen
megégettek; voltak, akiket négy lóval felnégyeltek; voltak, akiknek fejét vették, mások fejét
összetörték.”1 És Soulatges, mintegy mellékesen hozzáteszi, hogy vannak még könnyebb
büntetések is, amelyekről a királyi rendelet nem ejt szót: a sértett személynek adott elégtétel,
feddés, rövid időre szóló börtönbüntetés, kitiltás, és végül pénzbüntetések – bírság vagy
elkobzás.
De ne hagyjuk megtéveszteni magunkat. A büntető rendszer borzalmas arzenálja és a
mindennapos gyakorlat között nagy volt a szakadék. A tényleges kínhalál távolról sem
tartozott a leggyakoribb büntetésnemek közé. Mai szemmel nézve a halálos ítéletek száma
magasnak tűnhet fel a klasszikus kor büntetőrendszerében: A Châtelet-ben hozott rendeletek
1755-1785 között 9-10%-ban halálbüntetésre vonatkoznak – kerékbetörésre, bitófára vagy
máglyára;2 Flandria Parlamentje 360 ítélet közül 39 halálQsat hozott 1721 és 1730 között (és
26-ot 500 közül 1781-1790 között).3 De ne feledjük, hogy a bíróságok megtalálták a módját,
hogy a szabályos bírósági büntetés szigorát megkerüljék, akár úgy, hogy elvetették a nagyon
súlyosan büntetett törvénysértés perbe fogását, akár úgy, hogy megváltoztatták a bűntett
minősítését; olykor maga a királyi hatalom jelezte, hogy ne alkalmazzák egyik-másik
különlegesen szigorú rendeletet.4 Az ítéletek túlnyomó többsége mindenesetre száműzést vagy
pénzbírságot mondott ki: a Châtelet jogszolgáltatásában (amely a viszonylag súlyos
bűncselekményekről ítélkezett) a száműzés 1755 és 1785 között a kiszabott büntetéseknek
több mint a felét tette ki. Ε nem testi ítéletek nagy részét kiegészítő büntetés címén kínzás
kísérte: kikötés, pellengérre állítás, ostorozás, megbélyegzés; a pénzbírság néha ostorozással
járt. Nemcsak a nagy, ünnepélyes kivégzéseknél, hanem járulékos formában is a büntetés
nagy részét a kínzás tette ki: a komolyabb ítéletnek tartalmaznia kellett valami fájdalmasat.
Mi is a kínzás? „Fájdalmas, többé-kevésbé kegyetlen testi büntetés”, mondta Jaucourt,
majd hozzáfűzte: „Megmagyarázhatatlan jelenség, hogy a sokoldalú képzelet mekkora
barbárságra és kegyetlenségre képes.”5 Megmagyarázhatatlan talán, de nem szabálytalan és
nem vad. A kínzás technika, és nem hasonlítható a féktelen haraghoz. Ahhoz, hogy egy ítélet
kínzás legyen, három fő kritériumnak kell engedelmeskednie: először is egy -bizonyos
mennyiségű fájdalmat kell okoznia, amely ha nem is mérhető pontosan, de értékelhető,
összehasonlítható és rangsorolható; a halál is kínzás, amennyiben nemcsak az élet jogától való
megfosztás, hanem alkalom és lehetőség a szenvedés kiszámított fokozataira: a fej vesztéstől
– amely egy mozdulattal, egy pillanat alatt következik be: ez a kínzás nulla foka – egészen a
felnégyelésig, amely már-már a végtelenségig nyújtja a szenvedést, s a közbeeső állomásokon
ott találjuk az akasztást, a máglyahalált és a kereket, amelyen sokáig tart a haldoklás; a
kínhalál az élet visszatartásának a művészete a szenvedésben, azt ezer halálra aprózva fel, s
mielőtt befejeződne a létezés, kinyeri belőle a „legkülönösebb haláltusát” („the most exuisite
agonies”).6 A kínhalál a szenvedés egy egész mennyiségi művészetén nyugszik. De ráadásul
mindezt szabályozta^ is. A kínhalál összefüggésbe hozza a szenvedést – a test
megtámadásának típusát, minőségét, intenzitását, hosszúságát – a bűntett súlyosságával, a
tettes személyével, az áldozatok rangjával. A fájdalomnak megvan a maga
jogszabálygyűjteménye; ha az ítélet kínzással jár, nem véletlenszerűen vagy egyszerre csap le
a testre; részletes szabályok szerint számítják ki: megszabják az ostorcsapások számát, a tüzes
vas helyét, a haldoklás tartamát a máglyán vagy a keréken (a bíróság dönti el, hogy azonnal
meg kell-e fojtani a kivégzés előtt állót vagy halálára kell-e hagyni, s hogy mennyi idő
elteltével van helye ennek az irgalmas gesztusnak), a megcsonkítás típusát (levágott kéz, ajak
vagy kivágott nyelv). Ε különböző elemek megsokszorozzák az ítéleteket, bíróságok és
bűntettek szerint kombinálódnak: „Dante költészete törvénybeöntve”, mondta Rossi;
mindenestre nagy tapasztalatokon nyugvó fizikai-büntetőügyi tudásról van szó. Mindezt
tetézi, hogy a kínzás egy rituálé része. A büntetőliturgia egyik eleme, amely két követelményt
elégít ki. Az áldozatot meg kell bélyegeznie: arra szánják, akár a testen hagyott heg révén,
akár lármával, amely kíséri, hogy becstelenné tegye azt, aki elszenvedi: a kínzás, még akkor
is, amikor az a funkciója, hogy „megtisztítsa” a bűnt, nem engesztel ki: olyan jeleket „rajzol
az elítélt köré vagy még inkább a testére, amelyeknek nem szabad eltörlődniük; az emberek
emlékezete mindenesetre megőrzi az annak rendje s módja szerint megállapított kikötés,
pellengérre állítás, megkínzás és szenvedés emlékét. S az elrendelő igazságszolgáltatás
oldaláról a kínzásnak harsánynak kell lennie, mindenki által láthatónak, egy kissé diadalt kell
ülnie. Még a túlzó erőszakosság is dicsőségének tartozéka: ha a bűnös nyög és kiabál csapásai
alatt, ez nem szégyen, hanem az erejét kinyilvánító igazságszolgáltatás szertartásrendje. Ebből
ered minden bizonnyal az a szokás, hogy a halál után is folytatódik a kínpad szertartása: a
holttestet elégetik, hamuját szétszórják, a testet gyékényen vonszolják, az út mentén
közszemlére teszik. Az igazságszolgáltatás minden lehetséges szenvedésen túlra üldözi a
testet.
Nem bármelyik testi büntetést kíséri büntető kínzás: a szenvedések válogatott módjáról van
szó, az áldozatok megjelölésére és a büntetőhatalom kinyilvánítására szolgáló megszervezett
rituálé ez; s nem egy olyan igazságszolgáltatás elkeseredett csapkodása, amely, magáról
megfeledkezve, elvesztette a mértéket. A kínzás „túlzásaiba” a hatalom egy egész
gazdaságtana invesztálódik bele.
A kínzásnak alávetett test először is a bírói szertartásrendbe ágyazódik be, amelynek teljes
napvilágnál létre kell hoznia a bűntettet, annak igazi mivoltában.
Franciaországban, akárcsak az európai országok többségében – Anglia feltűnő kivételével
– a bűnvádi eljárás, egészen az ítélethirdetésig, titkos volt: ugyanis nemcsak a közönség,
hanem a vádlott számára is átláthatatlan. Nélküle zajlott, vagy legalábbis úgy, hogy nem
ismerte a vádat, a terhelő körülményeket, a tanúvallomásokat, a bizonyítékokat. A
büntetőbíráskodás rendjében a tudás a perbe fogás abszolút kiváltsága volt. „A legbuzgóbban
és a legtitkosabban, amennyire ez lehetséges”, mondta útbaigazításul az 1498-as ediktum. Az
1670-es rendelet, amely összefoglalta és bizonyos pontokon elmélyítette az előző korszak
szigorát, lehetetlenné tette a vádlott számára, hogy ismerje az eljárás iratait, lehetetlen volt,
hogy megismerje a feljelentők nevét, a tanúk kizárása előtt lehetetlen volt megtudnia, mire
vonatkoznak a tanúvallomások, s aper utolsó pillanatáig lehetetlen volt érvényre juttatnia a
bizonyító tényeket, lehetetlen volt ügyvédet fogadnia, akár azért, hogy ellenőrizze az eljárás
szabályszerűségét, akár hogy érdemlegesen részt vehessen a védelemben. A vizsgálóbírónak
viszont joga volt elfogadnia névtelen feljelentéseket, a vádlott előtt elrejteni az ügy
természetét, joga volt arra, hogy csalárdul vallasson, sértegessen.7 Egyedül és teljhatalommal
hozott létre egy igazságot, amelyet a vádlottba invesztált; ezt az igazságot a bírák készen
kapták, iratok és írásos jelentések formájában: számukra ezek az elemek képezték a
bizonyítékokat: csak egyszer találkoztak a vádlottal, hogy ítélethirdetésük előtt kihallgassák.
Az eljárás titkos és írásos volta azt az elvet tükrözi, hogy a bűnvád területén az igazság
kimutatása abszolút jog volt, kivételes hatalom az uralkodó és bírái számára. Ayrault
feltételezte, hogy ennek az eljárásnak (mely lényegében a 16. században megszilárdult már)
az eredete „a zavargástól, kiáltozástól és közbeszólásoktól való félelem, melytől általában a
nép nem tartózkodik, félelem attól, hogy rendetlenség lesz, erőszakoskodás, féktelenkedés a
peres felekkel, netán még a bírókkal szemben is”, a király az „uralkodói hatalmat” akarta
volna megmutatni ezáltal, azt, hogy a Szüntetés joga semmiképpen sem lehet a „tömegé”. 8 A
királyi igazságszolgáltatás előtt minden hangnak el kell némulnia.
De a titkosság nem gátolta bizonyos szabályok betartását az igazság megállapítása
érdekében. Sőt, a titkosság megkövetelte, hogy meghatározzák a büntetőbizonyítás szigorú
modelljét. A reneszánsz nagy jogtudósai által részletesen továbbfejlesztett, a középkorba
visszanyúló hagyomány előírta, milyen természetű legyen a hivatásos bizonyíték. Még a 18.
században is rendszeresen találunk hasonló megkülönböztetéseket: vannak valódi, közvetlen
vagy törvényes bizonyítékok (például a tanúvallomások) és közvetett, feltevéseken alapuló,
mesterséges bizonyítékok (érvek); vagy nyilvánvaló bizonyítékok, jelentékeny bizonyítékok,
nem tökéletes vagy jelentéktelen bizonyítékok;9 vagy éppen „sürgős vagy szükséges”
bizonyítékok, melyek nem teszik lehetővé, hogy kétség férjen a tény igazságához („teljes”
bizonyíték például, ha két feddhetetlen tanú azt állítja, hogy látta a vádlottat, amint kezében
véres, meztelen karddal kijött onnan, ahol nem sokra rá megtalálták a kardvágásoktól szabdalt
holttestet); vannak közeli nyomok vagy félig teljes bizonyítékok, amelyeket valódinak kell
tekinteni, amíg a vádlott ellenbizonyítékkal nem dönti meg őket (félig teljes bizonyíték az,
amit egyetlen szemtanú állít, vagy ilyen a gyilkosságot megelőző életveszélyes fenyegetés) ; s
végül vannak távoli nyomok vagy „bizonyító körülmények”, amelyek az emberek
véleményéből állnak össze (a szóbeszéd a gyanúsított megszökése, zavarodottsága a
kihallgatás idején stb.).10 Márpedig ezek a megkülönböztetések nem egyszerűen elméleti
finomságok. Bíráskodási funkciójuk van. Először is azért, mert bármelyik nyom önmagában
véve, és még ha elszigetelten marad is, meghatározott típusú bírósági következménnyel járhat:
a teljes bizonyítékok bármilyen ítéletet vonhatnak maguk után; a félig teljesek testet sújtó
ítélettel járhatnak, de soha nem vonnak halált maguk után; a tökéletlen vagy nem elég nyomós
bizonyítékok elégségesek, hogy „vádat emeljenek” a gyanúsított ellen, hogy kiterjesszék
ellene a vizsgálatot, vagy pénzbüntetést szabjanak ki rá. S mivel a bizonyítékok a számtan
pontos szabályai szerint kombinálódnak – két félig teljes bizonyíték kitehet egy teljeset -, a
„bizonyító körülmények”, feltéve ha több van belőlük és egybehangzanak, kombinálódhatnak
és kitehetnek egy fél bizonyítékot; de önmagukban, bármilyen nagyszámnak legyenek is, nem
érnek fel egy teljes bizonyítékkal. Olyan büntetőügyi számtannal van tehát dolgunk, amely
sok tekintetben aprólékos ugyan, de sok vitára ad alkalmat: a halálbüntetés kimondásához
megáll-hatunk-e egyetlen bizonyítéknál, vagy vajon kevésbé nyomós bizonyítékokkal ki kell
egészíteni? Két, egymáshoz közel eső bizonyíték mindig egyenértékű-e a teljes bizonyítékkal?
Nem kellene-e háromnak helyt adni, és távoli bizonyítékokkal kombinálni őket? Vannak-e
olyan elemek, amelyek csak bizonyos bűntettek esetében szolgálhatnak bizonyítékul,
bizonyos körülmények között, és ha bizonyos személyektől ered (így például semmis a
tanúvallomás, ha csavargó adja; ezzel szemben nyomósabb, ha „tekintélyes emberről” van szó
vagy házi vétség esetén a gazdáról). Kazuisztika irányította számtan ez, amelynek az a
funkciója, hogy meghatározza a bírósági bizonyíték felépítését. A büntetőügy területén a
„törvényes bizonyítékok” rendszere révén egyrészt az igazság bonyolult művészet
eredményeként áll elő; ez a rendszer olyan szabályoknak engedelmeskedik, amelyeket csak a
szakemberek ismerhetnek; következésképpen megerősíti a titok elvét. „Nem elégséges, hogy
a bíró olyan meggyőződést alakítson ki, amelyre minden értelmes ember képes… Nincs
helytelenebb, mint az az ítélkezési mód, amely valójában többé-kevésbé megalapozott
vélemény.” De ez a rendszer másrészt szigorú kényszerűség a bírón; e szabályszerűség híján
„minden büntetőítélet elhamarkodott volna, s elmondható lenne, hogy igazságtalan volt az
ítélet, még ha a vádlott igazában bűnös is lett volna.” 11 Eljön az a nap, amikor a bírósági
igazság különleges mivolta botrányosnak tetszik majd: mintha az igazságszolgáltatásnak nem
a közönséges igazság szabályainak kellett volna engedelmeskednie: „Mit szólnának egy fél
bizonyítékhoz a bizonyítékokon alapuló tudományokban? Mi volna egy geometriai vagy
algebrai fél bizonyíték?”12 De ne feledjük, hogy a bírói bizonyíték eme formális hatalmát
belülről szabályozták.
A büntetőügyi vizsgálat, ha írásos és titkos is, ha szigorú szabályoknak van is alávetve,
hogy bizonyítékait felépítse, mégis olyan gépezet, amely a vádlott távollétében is
megalkothatja az igazságot. S ebből a tényből kifolyólag, ez az eljárás szükségszerűen a
beismerő vallomás felé irányul. Két okból is: először, mert a beismerő vallomás olyan erős
bizonyíték, hogy alig szükséges hozzátenni újabbakat, s nem kell a nyomok nehéz és kétséges
kombinációi közé merészkedni; a beismerő vallomás, feltéve ha a formák szerint történik, a
vádlót már-már mentesíti attól, hogy egyéb bizonyítékokat szállítson (mindenesetre e
legnehezebbek szállítása alól). Hogy az eljárás elveszítse egyértelműen hatalmi jellegét, hogy
igazán a vádlott felett aratott győzelem legyen, s hogy az igazság teljes hatalma
érvényesüljön, annak egyetlen módja, ha a tettes magára vállalja a saját bűnét, és ő maga is
aláírja azt, amit a bizonyítás nagy szakértelemmel és homályban felépített. „Az nem minden,
hogy a gonoszok igazságosan megbűnhődjenek”, mondta Ayrault, aki egyáltalán nem szerette
e titkos eljárásokat. „Ha lehet, önmaguk felett kell ítélkezniük és önmagukat kell elítélniük.” 13
Az írásban rekonstruált bűnben a bűnt elkövető, aki beismerő vallomást tesz, az élő igazság
szerepét játssza. A beismerő vallomás a bűnt elkövető, felelős és beszélő alany cselekedete, az
írásos és titkos bizonyítás kiegészítő irata. Ebből fakad, hogy ebben az egész inkvizítori típusú
eljárásban nagy fontosságot tulajdonítanak a beismerő vallomásnak.
S ebből fakad ambivalens szerepe is. A beismerő vallomást egyrészt megkísérlik bevonni a
bizonyítékok általános számtanába; elhitetik, hogy nem több, mint egy a többi bizonyíték
között: nem az evidentia rei; a legnyomósabb bizonyítékhoz hasonlóan önmagában ez sem
vezethet az elítéléshez, kiegészítő bizonyítékoknak és védelmeknek kell kísérniük; hiszen volt
már olyan vádlott, aki bűnösnek vallotta magát olyan bűnben, amelyet nem követett el; a
bírónak kiegészítő vizsgálatokat kell folytatnia, ha csak a bűntettes szabályos beismerő
vallomása van a birtokában. De másrészt a beismerő vallomás többet ér bármely egyéb
bizonyítéknál. Egy bizonyos fokig magasabb rendű náluk; az igazság számításának eleme, de
egyszersmind az az aktus, amellyel a vádlott elfogadja a vádat és elismeri megalapozottságát;
a nélküle lefolytatott vizsgálatot önszántából tett állítássá alakítja át. A beismerő vallomással a
vádlott maga is helyet foglal a büntetőügyi igazság létrehozásának rituáléjában. Mint ahogy
már a középkori jog is kimondta, a beismerő vallomás közismertté és nyilvánvalóvá teszi a
dolgot. Ezt az elsődleges ambivalenciát egy második is tetézi: mint különösen nyomós
bizonyítékot, amely a büntetőítélet elnyerésére csak néhány kiegészítő bizonyítékot kíván,
ezáltal a vizsgálati munka és a bizonyító gépezet szerepét a minimumra csökkenti, el kell
nyerni a beismerő vallomást; ehhez minden lehetséges kényszerítő eszközt fel lehet használni.
De habár a vallomás az írásos vizsgálat eleven és orális ellenpontja az eljárásban,
viszontválasz a vádlott oldaláról, mintegy hitelesítés, alá kell támasztani bizonyítékokkal és
formaságokkal. Van benne valami az egyezségből: ezért megkívánják, hogy „spontán” legyen,
kompetens bíróság előtt fogalmazódjék meg, teljes tudatossággal, ne képtelenségekre
vonatkozzon stb.14 A beismerő vallomással a vádlott elkötelezi magát az eljárásban; aláírja,
hogy igaz a vizsgálat.
A beismerő vallomásnak ez az ambivalenciája (egyrészt a bizonyíték eleme, másrészt a
vizsgálat ellenpontja; kényszer végeredménye és félig önkéntes egyezség) megmagyarázza azt
a két fő eszközt, amelyekkel a klasszikus büntetőjog kicsikarja: az egyik az eskü, amelyet a
vádlottnak a kihallgatás előtt kell letennie (hamis eskü esetén ott az emberek és Isten
ítélőszékének fenyegetése, az eskü egyszersmind az elkötelezettség rituális aktusa); a másik a
kínvallatás (fizikai kényszer az igazság kicsikarására, amelyet ahhoz, hogy bizonyíték legyen,
„spontán” beismerő vallomás címén meg kell ismételni a bírók előtt). A 18. század végén a
kínvallatást mint a régi kor barbárságának többi maradványát elítélik: a vadság jele, amelyet
„gótikusnak” bélyegeznek. Igaz, hogy a kínvallatás gyakorlata messzire nyúlik vissza:
legalább az inkvizícióig, és valószínűleg ezen túlra, a rabszolgák kínzásáig. De a klasszikus
jogban nem emlékként vagy szégyenfoltként van jelen. Megvan a maga szigorú helye a
bonyolult büntetőgépezetben, amelyben az inkvizítori típusú peres eljárást vádbeli elemek
terhelik; amelyben a leírt bizonyítás szóbeli kiegészítésre szorul; amelyben a bírók által
szolgáltatott bizonyíték technikája olyan vizsgálati eljárásokkal keveredik, amelyek révén
szembeszállnak a vádlottal; amelynek során arra kérik – ha kell, a legerőszakosabb
kényszerítés árán is -, hogy a peres eljárásban az önkéntes partner szerepét játssza el;
amelyben, mindent összevetve, két elemmel működő mechanizmussal hozzák létre az
igazságot: a törvényszéki hatóságok vezette titkos vizsgálat és a vádlott által rituálisan
végrehajtott aktus elemeivel. A vádlott teste, a beszélő, ha kell, szenvedő test, biztosítja a két
mechanizmus egymásba kapcsolódását; ezért mindaddig, amíg a klasszikus büntető rendszert
nem értékelik át teljesen, csak nagyon kevés radikális kritika éri majd a kínzást. 15 Sokkal
gyakoribb az óvatosságra intő, egyszerű tanács: „A kínvallatás veszélyes eszköze az igazság
megismerésének; ezért a bírók meggondolatlanul ne folyamodjanak hozzá. Semmi nem
kétértelműbb nála. Vannak bűnözők, akikbe elég kitartás szorult, hogy leplezzenek egy igazi
bűntettet …, mások, ártatlanok, a kínvallatás hatására olyan bűnöket is bevallanak, amelyeket
nem követtek el.”16
Ebből kiindulva a kínvallatás feladatát az igazság kínpadra vonásaként adhatjuk meg.
Először is, a kínvallatás nem arra törekszik, hogy mindenáron kihúzza az igazságot;
egyáltalán nem a modern kihallgatások elvadult tortúrája; kegyetlen, ez igaz, de nem vad.
Szabályozott gyakorlatról van szó, amely pontosan meghatározott eljárásnak
engedelmeskedik; az időpontok az időtartam, a használatos eszközök, a kötelek hosszúsága, a
súlyok nagysága, az ékek száma, a kihallgató bíró közbelépése – mindezt, a különböző
szokásoknak megfelelően, gondos szabályok rögzítik.17 A kínvallatás szigorú törvényszéki
játék. S ezen a jogcímen, az inkvizíció technikáin keresztül azokhoz a hajdani próbatételekhez
nyúlik vissza, amelyek a vádlóeljárásokban voltak használatosak: az istenítéletekhez, a jogi
párbajokhoz. Valamiféle párviadal folyik a kínvallatást elrendelő bíró és a gyanúsított között,
akit kínoznak; a „pácienst” – ezzel a kifejezéssel jelölik a kínzást elszenvedőt – egy sereg,
fokozatosan súlyosbodó próbatételnek vetik alá, s ezt vagy kiállja, „állja a sarat”, vagy pedig
vallomást téve elbukik.18 De a bíró, a kínvallatást elrendelvén, maga is kockázatot vállal (s
nemcsak az a veszély fenyegeti, hogy a gyanúsított a szeme láttára hal meg); téttel, tudniillik a
már egybegyűjtött bizonyíték elemeivel vesz részt a játszmában; mert a szabályok értelmében
a bíró kénytelen eltekinteni a terhelő bizonyítékoktól, ha a vádlott „állja a sarat”, és nem tesz
beismerő vallomást. A megkínzott ekkor nyert. Innen ered az a szokás, amelyet a
legsúlyosabb esetekre tartogattak: „a bizonyítékok fenntartásával” szabták ki a kínvallatást,
ebben az esetben a bíró a tortúrák után tovább is érvényre juttathatta az összegyűjtött
vélelmeket; a gyanúsítottat kitartása ellenére sem nyilvánították ártatlannak, de annyit
mégiscsak köszönhetett a győzelmének, hogy nem ítélték halálra. A bíró megőrizte az összes
kártyáját, kivéve az adut. Omnia utra mortem. Ezért gyakran ajánlják a bíróknak, ne vessék
kínvallatás alá azt a gyanúsítottat, akit elégségesen terhelnek a legsúlyosabb bűntettek, mert
ha ellenáll a tortúrának, a bírónak nincs többé joga halálra ítélni, amelyet pedig megérdemel;
az igazságszolgáltatás volna a vesztes a viadalban; ha a bizonyítékok elégségesek „az ilyen
bűnös halálos ítéletéhez”, nem szabad „kockára tenni az ítéletet, olyan, perorvoslatra
tekintettel nem lévő kínvallatással, amely gyakran sehová sem vezet; elvégre a köz üdvét és
érdekét szolgálja, hogy a súlyos, különösen kegyetlen és főbenjáró bűnök elrettentő példaként
szolgáljanak.”19
A gyors igazság látszólag ádáz keresésének leple alatt a klasszikus tortúrában megtaláljuk a
próbatétel szabályozott mechanizmusát: fizikai kihívás, amelynek el kell döntenie az
igazságot: ha a páciens bűnös, nem igazságtalan a rá kirótt szenvedés; de ha ártatlan, akkor ez
a tisztázás jegye. Szenvedés, szembenállás és igazság egymáshoz kapcsolódnak a tortúrában;
együtt dolgozzák meg a páciens testét. Az igazság kutatása a „kínvallatással” egy, s
valamennyi között a legterhelőbb bizonyíték feltárásának módja – ez a bűnös gyónása; de
küzdelem is, s az ellenfelek egyikének a másik fölött aratott győzelme „hozza létre” rituálisan
az igazságot. A tortúrában, hogy a beismerő vallomás elhangozzék, vizsgálat folyik, de párbaj
is.
S még összekeveredik benne a vizsgálat aktusa és a büntetés egy eleme is. S ez ηειη is kis
paradoxon. A tortúra, meghatározása szerint, a bizonyítás kiegészítésének módja, amikor „a
perben nincs elégséges büntetés”. A büntetések közé sorolják; olyan súlyos büntetés, hogy az
1670-es királyi rendelet a bűnhődések hierarchiájában közvetlenül a halál után helyezi.
Miképpen használható egy büntetés a vizsgálat eszközeként? – teszik fel a kérdést jóval
később. Hogy lehet bűnhődésnek feltüntetni azt, aminek a bizonyításhoz kellene tartoznia?
Ennek az oka az a mód, ahogy a klasszikus korban a büntetőbíróság az igazság előállítását
működtette. A bizonyíték különböző iratai nem semleges elemekké álltak össze; nem azért
gyűjtötték egy nyalábba őket, hogy a bűnösség végső bizonyossága kiderüljön. Valamennyi
bizonyíték a gyalázat újabb fokát vonta maga után. A bűnösség nem csak azután kezdődött,
mihelyt összegyűjtöttek minden bizonyítékot; periratról periratra épült fel, mindazon elemek
révén, amelyek lehetővé tették, hogy felismerjenek egy bűnöst. A fél bizonyíték eszerint a
gyanúsítottat nem hagyta ártatlanul, míg ki nem egészítették, hanem félbűnöst csinált belőle;
egy súlyos bűn nem elég terhelő bizonyítéka megbélyegezte a gyanúsítottat, „egy kissé”
bűnössé tette. Egyszóval: a bizonyítás a büntetőügyben nem dualista rendszerként – igaz-
hamis – működött, hanem a folyamatos fokozatosság elvén: a bizonyítás során elért fok a
bűnösség egy fokát jelentette, következésképp a büntetés egy fokát vonta maga után. A
gyanúsított ebben a minőségben mindig megérdemelt egy bizonyos bűnhődést; nem lehetett a
gyanúsítás tárgya ártatlanul. A gyanú a bíró részéről a bizonyítás egyik elemét vonta maga
után, a vádlott részéről pedig a büntetés egy korlátozott formáját. Egy gyanúsított, aki
gyanúsított maradt, nem lett ártatlan, hanem részben büntetett. Amikor a gyanú egy bizonyos
fokára értek, törvényesen folyamodhattak egy kettős szerepet játszó gyakorlathoz:
megkezdték a büntetést a már összegyűjtött bizonyítékok értelmében; s a büntetés eme
kezdetét arra használták, hogy kicsikarják a még hiányzó igazságot. A 18. században a bírói
tortúra furcsa gazdaságtan szerint működik; az igazságot létrehozó szertartás a büntetést
kiszabó szertartással jár párban. A kínpadon kihallgatott test a bűnhődés alkalmazásának a
célpontja, egyszersmind az igazság kicsikarásának a helye. S mint ahogy a gyanú a nyomozás
egyik eleme s a bűnösség töredéke, a kínvallatás egyetemlegesen szabályozott szenvedése a
büntetés mértéke, ugyanakkor a vizsgálat aktusa.
*
A testet érintő két szertartás fogaskerékrendszere a bizonyíték feltárása és a
megfogalmazott ítélet után furcsa módon a büntetés végrehajtásában folytatódik. Az elítélt
teste megint a nyilvános megbűnhődés szertartásának fő része lesz. A bűnösnek a napvilágon
kell magára vennie elítélését és az elkövetett bűn igazságát. Megmutatott, a városon végigvitt,
kiállított, meggyötört teste mintegy nyilvános gyámköve a sötétségben zajló peres eljárásnak;
benne és általa válik mindenki számára olvashatóvá az igazságszolgáltatás aktusa. Az igazság
valóságos és hangos megnyilvánulása az ítéletek nyilvános végrehajtásában több új
szempontot kap a 18. században. 1. A bűnösből saját elítélésének kikiáltója lesz. Azzal bízzák
meg valamiféleképpen, hogy hirdesse ki és tanúsítsa annak az igazságát, amiért kárhoztatják:
a hátán, a mellén vagy a fején az ítéletet felidéző felirattal kell keresztülmennie a városon;
bizonyos útkereszteződéseknél meg kell állnia, ahol felolvassák az ítélet parancsát, nyilvános
megkövetést kell végeznie a templom kapujában, amikor is az elítélt ünnepélyesen elismeri a
vétkét: „Mezítláb, ingben, kezében fáklyával, térden állva kell kimondania és kijelentenie,
hogy gonoszul, rettenetesen, áruló módon és előre megfontolt szándékkal elkövette az igen
undorító bűnt stb.”; pellengérre állítják, ahol felidézik a tényeket és az ítéletet; a parancs
újbóli felolvasása a vérpadnál; akár pellengérről, akár máglyáról, akár kerékről van szó, az
elítélt közzéteszi vétkét és a neki szolgáltatott igazságot, amelyet a testén fizikailag elvisel. 2.
Újból lejátsszák a beismerő vallomás jelenetét. A nyilvános megkövetés kényszerű tétele
megduplázódik a spontán és nyilvános elismerésben. A kínzást az igazság pillanatának állítják
be. Úgy intézik, hogy ezt az utolsó pillanatot, amikor a bűnösnek már nincs vesztenivalója
megnyerjék, s általa kerüljön napvilágra az igazság. Az ítélet után már a bíróság is új tortúrát
rendelhet el a célból, hogy az esetleges cinkosok nevét kicsikarja. Ugyancsak előre
gondoskodtak arról, hogy amikor a vérpadra fellép, az elítélt haladékot kérhessen, s újabb
részleteket tárhasson fel. A közönség várta az igazság további kibontakozását. Sokan így
próbáltak időt nyerni, mint Michel Bartier, aki fegyveres támadás miatt találtatott bűnösnek.
„Pimaszul méregette a vérpadot, s azt mondta, nem az ő számára emelték, ez biztos, hiszen
ártatlan; először azt kérte, vigyék fel a cellába, ahol fél órán keresztül csak a szót csépelte,
mivel mindenáron az ártatlanságát akarta bizonyítani; majd, amikor visszaküldék a
halálbüntetés színhelyére, határozott arccal fellépett a vérpadra, ám amikor ruháitól
megfosztották s a kereszthez kötözték, hogy a botütéseket elszenvedje, azt kérte, vigyék fel
másodszor is a cellába, s ott végre bejelentette, hogy egy másik gyilkosságban is vétkes.” 20 Az
igazi kínzásnak az a funkciója, hogy kikiáltassa az igazságot; ezért aztán a közönség szeme
láttára végzik a kínvallatás munkáját. Ezt a büntetőítéletet az ítéletet elszenvedővel is
aláíratják. A jól sikerült kínzás az igazságszolgáltatást igazolja, oly mértékben, amennyire a
bűntett igazságát magának a megkínzottnak a testén teszi közzé. Jó elítélt például François
Billard postai főpénztáros, aki 1772-ben meggyilkolta a feleségét; a hóhér be akarta fedni az
arcát, hogy megkímélje a sértésektől. „Egyáltalán nem azért rótták rám ezt a megérdemelt
büntetést – mondta „ Billard-, hogy a közönség ne lásson… Gyászruhát viselt a hitvese
miatt… új könnyű cipő volt a lábán, a haja berizsporozva és bodorítva, oly szerény és mégis
imponáló magatartást tanúsított, hogy a körülötte bámészkodók, akik egészen közelről látták,
azt mondogatták, hogy vagy a legtökéletesebb kereszténynek kell lennie, vagy a legnagyobb
képmutató. Megfigyelték, hogy mivel a mellén hordott írás félrecsúszott, ő maga igazította
meg, valószínűleg azért, hogy könnyebben elolvashassák.”21 A büntető szertartás, ha
mindegyik szereplő jól játssza a szerepét, ugyanolyan hatékony, mint egy hosszú, nyilvános,
beismerő vallomás.
3. A kínhalált magára a bűnre tűzik fel: megfejthető kapcsolatok sorát állítják fel közöttük.
Az elítélt holttestét a tett színhelyén vagy valamelyik közeli útkereszteződésnél teszik
közszemlére. Ott végzik ki a bűnöst, ahol a bűnt elkövette – mint azt az egyetemi hallgatót aki
1723-ban több embert megölt, s a nantes-i alsó fokú büntetőbíróság határozata szerint annak a
fogadónak az ajtaja előtt állították fel számára a vérpadot, ahol gyilkosságait elkövette. 22
„Szimbolikus” kínzásokhoz folyamodnak, amelyben a kivégzés formája a bűn természetére
utal: az istenkáromlók nyelvét levágják, a tisztátalanokat megégetik, levágják azt a kezet,
amelyik ölt; olykor az elítéltnek fel kell mutatnia gonosztette elkövetésének eszközét – így
például Damiens-nek a híres kést, amelyet kénbe mártottak s a bűnös kézhez kötöttek, hogy
vele egy időben égjen el. Ahogy Vico megállapította, a hajdani igazságszolgáltatásnak
megvolt a „maga költészete”.
Néhány esetben már-már színpadiasan játszatják el a bűnt a bűnös kivégzésekor:
ugyanazokkal az eszközökkel, ugyanazokkal a mozdulatokkal. Az igazságszolgáltatás a
kínzásokkal a nyilvánosság szeme láttára ismételteti meg a bűnt, igazságában teszi
közszemlére, egyszersmind megsemmisíti a bűnös halálában. Még a 18. század vége felé is,
1772-ben hasonló ítéleteket találunk: egy Cambrai-ba való szolgálólány megölte asszonyát, és
arra ítélték, hogy egy kordén, „amely az utcák szemetének elszállítására szolgál”, a kínhalál
színhelyére vitessék; ott a „bitófa tövéhez ugyanazt a karosszéket állították, amelyben a fent
említett Laleu asszony ült, amikor meggyilkolta; s a karosszékbe ültetve a magas bíróság
hóhéra levágja a jobb kezét és a szeme láttára a tűzbe veti, majd közvetlenül négy ütést mér rá
a bárddal, mert ő is négyszer sújtott le, hogy meggyilkolja a fentemlített Laleu asszonyt, az
elsőt és a másodikat a fejére, a harmadikat a bal alkarjára és a negyediket a mellére; ezután
felakasztják és megfojtják, a fenti bitófán, míg be nem áll a halál; két óra múlva meghalt testét
leemelik, a fenti vérpadon felállított bitófa alatt fejét a testétől elválasztják, ugyanazzal a
bárddal, amelyet asszonya meggyilkolására használt, s egy húsz láb magas bábura kiszegezték
a fejét a fent nevezett Cambrai kapuján túl, a Douai-ba vezető út mentén, s a test többi részét
zsákba téve tíz láb mélyen elásták.”23
4. A kínhalál lassúsága, bonyodalmai, az elítélt kiáltozása és szenvedései az
igazságszolgáltatás rituáléjának végén a végső próbatétel szerepéhez tartoznak. Mint minden
haldoklás, a vérpadon lezajló is kimond egy bizonyos igazságot: ám nagyobb nyomatékkal,
mivel a fájdalom szorongatja: nagyobb pontossággal, hiszen ott áll, ahol az emberek és Isten
ítélete találkozik; s messzebbre szólóan, mert nyilvánosan történik. A kínhalál szenvedéseit
hosszabbítják meg; amabban azonban még nem ért véget a játszma, és megmenthette az
életét; most biztosan meg fog halni, s a lelkét kell megmenteni. Az örökkétartó játszma
elkezdődött: a kínvallatás a túlvilág gyötrelmeit előlegezi; megmutatja, milyenek lesznek
azok; a kínhalál a pokol színháza: az elítélt kiáltozása, lázadása, istenkáromlásai már
helyrehozhatatlan sorsát jelzik. De az e világi fájdalmak vezeklés-ként beszámítódnak, hogy
enyhítsék a túlvilági bűnhődést; ha beletörődéssel viseljük el a nagy szenvedést, Isten nem
mulasztja el ezt beszámítani. A földi büntetés kegyetlensége levonódik az eljövendő
gyötrelemből: kirajzolódik a bűnbocsánat ígérete. De felfogható ez úgy is, hogy a nagy
szenvedés annak a jele, hogy az Isten az emberek kezére adta a bűnöst; nem az eljövendő
feloldozás záloga, hanem a bekövetkezendő elkárhozás jele; viszont ha az elitélt gyorsan
meghal, nem húzódik el a haldoklása, ez annak a bizonyítéka, hogy Isten meg akarta
oltalmazni, megakadályozta, hogy kétségbeesésbe hulljon. Ambivalens tehát a szenvedés,
egyformán jelentheti a bűn igazságát vagy a bírók tévedését, a bűnös jóságát vagy
gonoszságát, azt, hogy az emberek ítélete és Isten ítélete egybeesik vagy eltér egymástól.
Innen adódik az a félelmetes kíváncsiság, amely a nézőket a vérpadhoz s a látványosságként
nyújtott szenvedésekhez tereli; ott kiolvasható a bűn és az ártatlanság, a múlt és a jövő, az e
világ és az örökkévaló. Az igazság pillanata, amelyet a nézők faggatnak: minden szó, minden
kiáltás, a haldoklás hosszúsága, az ellenálló test, az élet amely nem akar kiszakadni belőle,
mindez jel: van, aki „hat órát élt a keréken, nem akarván, hogy a hóhér, aki kétségtelenül
jószántából vigasztalta és bátorította, akár egy pillanatra is magára hagyja”; van, aki „erős
keresztény érzelmek közepette hal meg, s a legőszintébb megbánást tanúsítja”; van aki
„kiszenved a keréken, egy órával azután, hogy ráhelyezték, s mondják, kínszenvedésének
nézőit meghatotta a vallásosság és a megbánás külső jeleivel, amelyekről tanúságot tett”; volt,
aki töredelmes megbánást mutatott a vérpadig vezető úton, de amikor élve a kerékre
helyezték, „borzalmasan üvöltözött” egyfolytában; egy asszony „egészen az ítélet
felolvasásáig megőrizte hidegvérét, de ekkor megzavarodott, s a legteljesebb őrület
állapotában volt, amikor felakasztották.”
A kör bezárul: a kínvallatástól a kivégzésig a test produkálja és reprodukálja a bűntett
igazságát. Vagy inkább azt az elemet képezi, amely a szertartások és a próbatételek játszmája
révén bevallja, hogy a bűntettre sor került, kimondja, hogy ő maga követte el, bemutatja, hogy
lelkébe és testébe írva viseli, eltűri a megbűnhődés bíráskodását, és a legragyogóbban
nyilvánvalóvá teszi hatásait. A többször megkínzott test garantálja a tények realitásának és a
vizsgálat igazságának, bűnnek és büntetésnek a szintézisét. Következésképpen lényeges része
a büntető liturgiának, ahol a felső hatalom, a per és a titkosság félelmetes jogai körül
megszervezett eljárás partnere kell hogy legyen.
*
 A bírósági kínhalált politikai rituáléként is értelmezhetjük. Ha nem is hangsúlyosan, de
azoknak a szertartásoknak a része, amelyek révén a hatalom manifesztátálódik. A klasszikus
kor jogtudománya szerint a törvénysértés az esetlegesen okozott káron túl, s azon felül, hogy
áthág egy szabályt, a törvényt érvényesítőnek is árt. Ha feltételezzük is, hogy senkit sem ért
sem igazságtalanság, sem sérelem, abban az esetben, ha olyasvalamit követtek el, „amit a
törvény megtiltott, ez bűncselekmény, amely jóvátétételt követel, mert az elöljáró jogait
csorbították, s ez sérti méltóságát.25” A bűn, közvetlen áldozatán kívül, az uralkodót is
támadja; személyében támadja meg, hiszen a törvény az uralkodó akarata; fizikailag is
megtámadja, hiszen a törvény a fejedelem ereje. Mert „ahhoz, hogy egy törvény érvényben
lehessen a királyságban, szükségszerű, hogy közvetlenül az uralkodótól eredjen vagy
legalábbis tekintélye pecsétjével megerősítést nyerjen”. Az uralkodó közbelépése nem .két
ellenfél közötti döntőbíráskodás; és jóval több egy olyan akciónál, amely kivívja, hogy
tiszteletben tartsák mindenki jogát; közvetlen válasz annak, aki megsértette. „Az uralkodói
hatalom gyakorlása a bűntett megbüntetésében az igazságszolgáltatás adminisztrálásának
kétségtelenül leglényegesebb része.”27 A bűnhődés nem azonosítható és nem is mérhető a kár
jóvátételével; a büntetésben mindig van egy olyan rész, ami a fejedelemé: s még ha ez
kombinálódik is a jóvátétellel, amelyről intézkedés történt, a bűntett büntetőügyi
megszüntetésének legfontosabb eleme. Márpedig a fejedelem része a játszmában nem
egyszerű: egyrészt a királysága ellen elkövetett vétség jóvátételét jelenti (a rend megbontása,
a rossz példa miatt ez a komoly vétség nem hasonlítható össze azzal, amelyet egy
magánszemély ellen követtek el); de azt is, hogy a király olyan sértésért áll bosszút, amely a
személye ellen irányult.
A büntetés joga tehát a jog egyik olyan oldala lesz, amelyet az uralkodó magának tart fenn,
hogy háborúzzék ellenségeivel: a büntetés „a pallosjogból ered, az élet és halál fölötti
abszolút hatalomból, amelyről a római jogban merum imperium néven tesznek említést; olyan
jog, amelynek értelmében a bűntett megbüntetését elrendelve a fejedelem végrehajtja saját
törvényét”.28 De a bűnhődés a bosszúállás egy módja is, amely bosszú személyes és
nyilvános, hiszen a törvényben az uralkodó fizikai-politikai ereje van valamiképpen jelen.
„Magából a törvény meghatározásából látjuk, hogy nemcsak a védelemre törekszik, hanem a
tilalmait megsértők megbüntetésével megbosszulja hatalma semmibe vevőit.” 29 A
legszabályosabb büntetés végrehajtásában, a törvénykezési formák legpontosabb betartásában
a bűn megtorlásának aktív erői uralkodnak. Törvénykezési-politikai funkciója van tehát a
kínhalálnak. Olyan szertartás, amely helyreállítja az egy pillanatra megsértett legfelsőbb
hatalmat. Visszaállítja azt, miközben teljes ragyogásában nyilvánvalóvá teszi. A nyilvános
kivégzés, bármilyen elsietett vagy mindennapos is legyen, a megcsorbult majd visszaállított
hatalom nagy szertartásainak sorába tartozik (mint például a koronázás, a király bevonulása a
meghódított városba, a fellázadt alattvalók leigázása); az uralkodót semmibe vevő bűntett
révén és jóvoltából legyőzhetetlen erőt bont ki mindenki szeme láttára. Célja nem annyira egy
egyensúly visszaállítása, sokkal inkább az, hogy a legmesszebbmenőén érvényesítse a
törvényt megsérteni merő alattvaló és a mindenható, erejét érvényre juttató aszimmetriáját. A
vétség által okozott magánkár jóvátételét arányosítani kell ugyan, s az ítéletnek pártatlannak
kell lennie, de a büntetés végrehajtását úgy kell megrendezni, hogy az nemcsak a mérték,
hanem az aránytalanság és a túlzás látványossága is legyen; a büntetés eme liturgiájának
tartalmaznia kell a hatalom nyomatékos megerősítését és belső magasabbrendűségét. És ez a
felsőbbrendűség nem egyszerűen a jog felsőbbrendűsége, hanem ellenfele testére lecsapva és
azt megfékezve az uralkodó fizikai erejéé is: a törvényt megsértve a törvénysértő a fejedelem
személyét sértette meg; a fejedelem – vagy legalábbis azok, akikre átruházta erejét –
kaparintja meg az elítélt testét, hogy felmutassa mint megbélyegzettet, legyőzöttet,
összetörtet. A büntető szertartás tehát teljes egészében „terrorizáló”. A 18. század jogtudósai,
amikor vitába szállnak a reformátorokkal, korlátolt és „modernista” magyarázatot adnak a
büntetések fizikai kegyetlenségéről: szigorú ítéletekre azért van szükség, mert mélyen az
emberek szívébe kell vésni az elrettentő példát. A kínhalál gyakorlatát azonban valójában nem
a példa statuálása tartotta fenn abban az értelemben, amit annak idején az ideológusok adtak
neki (szerintük a büntetés bemutatása semlegesíti a bűntettet), hanem a rémület politikája: az
uralkodó fékezhetetlen jelenlétét mindenki számára érzékelhetővé kell tenni a bűnös testén. A
kínhalál nem az igazságosságot állította vissza, hanem a hatalmat mozgósította újra. A
rettegés egész színpadával együtt nem egy hajdani kor maradványa volt a 17. században, de
még a 18. század elején sem. Acsargása, ragyogása, lármája, a testi erőszak, az erők kimért
játéka, a gondos szertartás, egyszóval egész apparátusa a büntető rendszer politikai
működésébe ágyazódott be. Ennek alapján érthető a kínzások liturgiájának néhány jellegzetes
vonása. Mindenekelőtt egy olyan szertartás jelentősége, amely nyilvánosan bontakozott ki
teljes pompájában. Semmit nem volt szabad elrejteni a törvény diadalából. Epizódjai
hagyományosan egyformák voltak, s mégis, az elítélő parancsok nem mulasztották el, hogy
rendre felsorolják, annyira fontosak voltak a büntetőmechanizmus számára: felvonulás,
megállás az útkereszteződéseknél, a templomok kapuja előtt, az ítélet nyilvános felolvasása,
térdre ereszkedés, az Istent és a királyt ért sértés miatti bűnbánat hangos kinyilvánítása.
Előfordult, hogy az elsőbbség és az etikett kérdéseiről a bíróság maga határozott: „A tisztek
lóháton a következő rendben haladnak: nevezetesen, a két rendőrségi őrmester az élen; utánuk
Bonfort és Le Corre együtt haladnak a kivégzendő balján, ez utóbbiakat követi a törvényszéki
írnok, s ekképpen mennek a nagypiac terére, az ítélet végrehajtásának színhelyére.” 30 Ez az
aprólékos szertartásrend nyíltan nemcsak törvényszéki, hanem katonai jellegű is.] A király
igazságszolgáltatása fegyveres igazságszolgáltatásnak mutatkozik. A bűnöst büntető kard
egyben az a kard, amely elpusztítja az ellenséget. Egész katonai apparátus veszi körül a
kínhalált: lovas őrök, íjászok, tiszthelyettesek, katonák. Mert természetesen meg kell gátolni
minden szökést vagy erőszakosságot; de előre meg kell akadályozni a nép rokonszenvének
megnyilvánulását is, amely az elítéltek megmentésére irányulna, vagy a nép haragjának
elszabadulását, nehogy azonnal megölje a kivégzendőket; de azért is jelen vannak, hogy
emlékeztessenek: minden bűn a törvény ellen lázad, és a bűntettes a fejedelem ellensége. Ezek
az okok – akár óvintézkedések! egy meghatározott helyzetben, akár egy szertartásban kapnak
funkciót – a nyilvános kivégzésből nem az igazságszolgáltatás művét hangsúlyozzák, hanem
az erő megnyilvánulását; a bíráskodás az uralkodó fizikai, anyagi és félelmetes erejeként
mutatkozik meg. A kínhalál szertartása világos nappal ragyogtatja fel az erőviszonyt, ami
hatalmat ad a törvénynek.
A nyilvános kivégzésnek mint a fegyveres törvény szertartásának, ahol a fejedelem
egyszerre és szétválaszthatatlan módon az igazságszolgáltatás vezérének és a hadvezérnek
kettős aspektusában mutatkozik meg, két arca van: egyik a győzelem, másik a harc. Egyrészt
a bűnelkövető és a fejedelem között ünnepélyesen lezárja a háborút, amelynek kimenetele
előre tudható; ki kell nyilvánítania az uralkodó mértéktelen hatalmát azok felett, akiket
tehetetlenségre kárhoztatott. A kínhalál funkcióihoz tartozik az aszimmetriának, az erők
megfordíthatatlan aránytalanságának bemutatása. A megsemmisített, porrá égetett és szélbe
szórt test, a végtelen uralkodói hatalom által ízekre szabdalt test a bűnhődésnek nemcsak
ideális, hanem valóságos határvonala. Erről tanúskodik Massola híres kínhalála, amelyre
Avignonban került sor, s egyike volt azon elsőknek, amelyek kiváltották a kortársak
méltatlankodását; szemlátomást paradox kínhalál, hiszen majdnem teljes egészében a halál
beállta után zajlik, s az igazságszolgáltatás nem tesz egyebet, mint hogy egy holttesten
kibontja nagyszerű színházát, az erő rituális felmagasztalását: a bekötött szemű elítéltet egy
póznához kötözték, körülötte a vérpadon jámbor emberek kampókkal: „A gyóntatóatya a
kivégzésre váró fülébe suttog, s miután megáldotta, a hóhér egy olyan vasütővel, amely a
forrázó-edényekben használatos, rögvest lecsapott teljes erejéből a szerencsétlen halántékára,
aki holtan rogyott le: ekkor a mortis exactor egy nagy késsel azonnal elvágta a torkát, a
kifröccsenő vér látványa iszonyú; elszabdalja az izmokat-a két sarok felé, majd felnyitja a
belsejét, ahonnét előhúzza a szívet, a májat, a lépet, a tüdőt, egy-egy kampóra akasztja,
darabokra vágja és trancsírozza, a darabokat újabb kampókra akasztja, ahogy vágja, éppúgy,
mint az állatok feldarabolásánál szokás. Nézze aki bírj a.” 31 A mészárszék félreérthetetlen
felidézése, a test ízekre szedése jelenti a látványosságot: mindegyik darab hús mészárostőkére
kerül.
A kínhalál a diadal szertartásában teljesedik ki, de egyhangú lefolyásának drámai
magvaként, a szembenállás jelenlétét is magában hordozza: ez a hóhér azonnali és közvetlen
akciója a „páciens” testén. Szabályok szerint rendezett akció ez természetesen, hiszen a
szokás és gyakran az elítélő parancs világosan előírja a fő epizódokat. Ám mégis megőrzött
valamit a csatából. A végrehajtó nem egyszerűen a törvény alkalmazója, hanem az erő
kinyilvánítója is: olyan erőszak ügynöke, aki a bűntett erőszakosságát azért mutatja be, hogy
megfékezze. Ε bűntettnek anyagilag is fizikailag is ellenfele. Gyakran szánakozó, máskor
bősz ellenfél. Damhoudère, számos kortársával együtt, amiatt panaszkodott, hogy a hóhérok
„kegyetlenül bánnak a kivégzendő gonosztevőkkel, úgy rugdossák és ölik meg őket, mintha
állat került volna a kezük közé.” 32 Ez a szokás sokáig nincs kiveszőben.33 A kínhalál
szertartása kihívást és párviadalt is tartalmaz. Ha a hóhér diadalmaskodik, ha egyetlen
csapással lekanyarítja a levágásra szánt fejet, „felmutatja a népnek, a földre helyezi, majd a
népet köszönti, amely megtapsolja ügyességét”. 34 Viszont ha kudarcot vall, ha nem sikerül úgy
ölnie, ahogy kell, megbüntethető. így járt Damiens hóhéra, aki, mivel nem tudta szabályosan
felnégyelni a kivégzendőt, kénytelen volt késsel feldarabolni; a szegények javára elkobozták
tőle a kivégzésben részt vevő lovakat, amelyeket neki ígértek volt. Néhány év múlva az
avignoni hóhér nagyon is sok szenvedést okozott a három félelmetes rablónak, akiket fel
kellett akasztania; a nézők bosszankodtak; feljelentették; börtönbe vetik, hogy megbüntessék,
de azért is, hogy megkíméljék a nép bosszújától.35 Az ügyetlen hóhér megbüntetése mögött
felsejlik egy nem is oly régi hagyomány, amely szerint az elítélt kegyelemben részesült, ha a
kivégzés nem járt sikerrel. Ezt a szokást egyértelműen követték bizonyos országokban. 36 A
nép gyakran elvárta, hogy alkalmazzák, s előfordult, hogy megvédtek egy elítéltet, aki ezáltal
megmenekült a haláltól. Hogy ezt a szokást és elvárást eltüntessék, érvényre kellett juttatni a
közmondást: „a vad nem ereszti el zsákmányát”; vigyázni kellett, hogy a halálbüntetést
kimondó ítéletekbe világos
utasításként bekerüljön: „felakasztani és megfojtani,
míg be nem áll a halál”. S a 18. század derekán a jogtudósok, például Serpillon vagy
Blackstone, erősködnek, hogy a hóhér kudarca nem jelentheti az elítélt életének
megmentését.37 A kivégzés szertartásában volt valami, kiolvashatóan, a próbatételből és az
istenítéletből. Az elítélttel való szembenállásban a kivégző egy kissé a király bajnoka volt.
Azonban aljas és megtagadott bajnoka: a hagyomány, úgy tetszik, megkövetelte, hogy amikor
a hóhér leveleit lepecsételték, nem az asztalra tették, hanem a földre hajították. Ismerjük
azokat a tiltásokat, amelyek körülvették ezt az „igen szükséges” , mégis „természet ellen való
tisztet” .38 Hiába volt a hóhér egy bizonyos értelemben a király kardja, osztozott ellenfele
gyalázatában. Az uralkodói hatalom, amely ölést parancsolt neki, s amely az ő kezével sújtott
le, nem volt jelenvaló benne, nem azonosult vérszomjával. És épp ezért soha nem mutatkozott
meg fényesebben, mint akkor, amikor kegy elemlevél állította meg a kivégző mozdulatát. Az
a kevés idő, amely általában az ítéletet a kivégzéstől elválasztotta (gyakran néhány óra), azt
eredményezte, hogy a kegyelem általában az utolsó pillanatban érkezett meg. De a szertartást
valószínűleg azért rendezték úgy, hogy lassú lefolyású legyen, hogy beleférjen ez az
eshetőség.39 Az elítéltek remélték, és hogy elhúzzák a dolgot, a vérpad tövében is azt
bizonygatták, hogy újabb leleplezni valójuk van.
A nép, amikor kegyelmet óhajtott, kiabálva követelte a kegyelmet, késleltetni igyekezett az
utolsó pillanatot, leste a hírhozót, aki a zöld viaszpecsétes levelet hozta, s ha kellett, elhitette,
hogy érkezőben van már a kegyelem (ez történt 1750. augusztus 3-án, amikor azokat az
elítélteket végezték ki, akik gyerekeket raboltak el, s ezáltal forrongást okoztak). Az uralkodó
nemcsak mint a törvényt megbosszuló hatalom van a kivégzésben jelen, hanem mint az a
hatalom is, amely felfüggesztheti a törvényt és a bosszúállást. Egyedül ő moshatja le a
személyét ért sérelmet; ha igaz is, hogy a bíróságokra bízta igazságszolgáltató hatalma
gyakorlásának a gondját, azért nem idegenítette el; csorbíthatatlanul megőrzi, akár hogy
eltörölje a büntetést, akár hogy éreztesse súlyát.
A kínhalált a 18. században aktualizált formában mint politikai operátort kell felfognunk.
Logikusan illeszkedik egy olyan büntetőrendszerbe, amelyben az uralkodó közvetlen vagy
közvetett módon rendelkezik vagy dönt a bűnhődésről, s végrehajtatja oly mértékben, mint
ahogy a törvény megszegésével őt érintette a bűn. Minden törvénysértésben van egy crimen
majestatis, s a legkisebb bűnözőben egy kis királygyilkos lappang. A királygyilkos pedig a
teljes és abszolút bűnöző, nem több és nem kevesebb, hiszen ahelyett, hogy a többi bűnös
módjára az uralkodói hatalom egyik határozatát vagy ' különleges akaratát támadná meg, a
fejedelem fizikai személyében a lényeget támadja. A királygyilkosság ideális büntetése az
összes lehetséges kínhalál csúcsa kell hogy legyen. Ez volna a végtelen bosszú: a francia
törvények mindenesetre nem irányoztak elő megszabott büntetést e szörnyű cselekedetre.
Ravaillacet ki kellett találni, a legkegyetlenebb kínzásokból állították össze, amelyeket
Franciaországban valaha is alkalmaztak. Még vadabbakat agyaltak ki Damiens számára. Több
terv volt, de egyiket sem tartották tökéletesnek. Ravaillac jelenetét ismételték meg. S ismerjük
el, mérsékelték magukat, főként ha arra gondolunk, hogyan adták át 1584-ben Guillaume
d'Orange gyilkosát a végtelen bosszúnak. „Első nap kivezették a térre, ahol forrásban lévő
vízbe merítették a karját, amellyel lesújtott. Másnap levágták a karját, s mivel ez rögön a lába
elé esett, lábával rúgta le a vérpad magasáról; a harmadikon tüzes fogókkal csipdesték a
mellbimbóját és a karokat elölről; a negyediken hátulról csipdesték a karját és az ülepét; és
így kínozták ezt az embert folytatólagosan tizennyolc napon át.” Az utolsó napon kerékbe
törték és „szegekkel kiverték”. Hat óra múlva is vízért könyörgött, de nem kapott. „Végül a
királyi tisztviselő kérte, hogy végezzenek vele és fojtsák meg, hogy lelke ne veszítse el
minden reményét, ne kárhozzék el.”40
Nem kétséges, hogy a kínzások léte nemcsak e belső szervezéshez kapcsolódik. Ruschénak
és Kirchheimer-nek igazuk van, amikor egy olyan termelési rendszer következményét látják
benne, amelyben a munkaerőnek, tehát az emberi testnek nincs haszna, sem olyan ipari értéke,
amellyel az ipari típusú gazdasági rendszerben rendelkezik. Az is biztos, hogy a test
„megvetése” a halállal szemben elfogadott általános magatartásra utal; s e magatartásból
kiolvashatók a kereszténységre jellemző értékek, valamint a demográfiai, illetve egy bizonyos
értelemben vett biológiai helyzet: a betegség, az éhínség pusztításai, a járványok okozta
időszakos pusztulás, a magas gyermekhalandóság, a biogazdasági egyensúly ingatag volta –
mindez familiárissá tette a halált, szertartásokat támasztott körülötte, hogy az emberek
beépítsék életükbe, elfogadhatóvá tegyék és értelmet adjanak szakadatlan agressziójának. A
kínzások hosszú fennmaradásának elemzéséhez meg kellene vizsgálni az akkori
körülményekből adódó tényeket; ne feledjük, hogy az 1670-es királyi rendelet, amely a
bűnvádi igazságszolgáltatást a forradalom előestéjéig szabályozta, bizonyos pontokon fokozta
a régi ediktumok szigorát; Pussot, aki a szövegeket előkészítő megbízottak között a király
szándékait képviselte, ekképpen terjesztette elő, egykét bíróval, például Lamoignonnal
szemben; a sok felkelés a klasszikus kor kellős közepén, a polgárháborúk közeli fenyegetése,
a király akarata, hogy hatalmát érvényre jutassa a parlamentek rovásása – mindez jórészt
megmagyarázza, miért maradt fenn állhatatosan a „kemény” büntetőrendszer.
A kínzásokon alapuló büntetőrendszernek tehát általános, egy bizonyos mértékig külső
okai vannak; ezek megmagyarázzák a fizikai büntetések lehetséges voltát és hosszú
fennmaradásukat, és azt is, hogy a velük szembeszegezett tiltakozások gyengék és
meglehetősen elszigeteltek. De ezen a háttéren meg kell jeleníteni a pontos funkciót. A
kínhalál azért ágyazódott be ilyen erősen a bírósági rendszerbe, mert az igazság feltárója és a
hatalom operátora. Biztosítja az írásos és az orális, a titkos és nyilvános határozott
elkülönülését, valamint a nyomozási eljárás elkülönülését a beismerő vallomástól; lehetővé
teszi, hogy a bűntett reprodukálódjék a bűnös látható testén és ellene forduljon; s hogy a bűn,
ugyancsak egy borzalomban nyilvánuljon meg és semmisüljön meg. Az elítélt testét az
uralkodói bosszú terévé alakítja át, ahol megerősödhet a hatalom, s alkalmat ad arra, hogy
bizonyságot nyerjen az erők aszimmetriája. Később látni fogjuk, hogy az igazság-hatalom
viszony a büntetőmechanizmusok középpontjában marad, és a büntető rendszer kortárs
gyakorlatában újra föllelhető -de egészen más formában és igen eltérő hatásokkal. A
felvilágosodás kora nem késlekedik diszkvalifikálni a kínzásokat, szemükre hányva
„kegyetlenségüket”. Gyakran maguk a jogtudósok jellemezték ezzel a jelzővel a kínzásokat,
de bíráló szándék nélkül. Talán a „kegyetlenség” (atrocitás) fogalma egyike azoknak, amelyek
a legjobban jelölik a kínhalál működését a régi büntető rendszerben. A kegyetlenség először is
bizonyos nagy bűntettek jellemző tulajdonsága: számos természeti vagy pozitív, isteni vagy
emberi törvényre utal, amelyeket megtámadnak; az elkövetés nyíltan botrányos vagy épp
ellenkezőleg ravaszul titkos jellegére; azoknak a rangjára és státusára, akik szerzői és
áldozatai, a feltételezett vagy maguk után vont zűrzavarra, a támasztott borzalomra. Márpedig
a büntetésnek, amennyiben mindenki szeme láttára kell felragyogtatnia a bűntettet a maga
súlyosságában, fel kell vállalnia ezt a kegyetlenséget: a beismerő vallomásokkal, a
diskurzusokkal, a nyilvánossá tevő feliratokkal napvilágra kell hoznia; reprodukálnia kell a
szertartásokban, amelyek a megalázás és a szenvedés formáiban a bűnös testére irányítják. A
kegyetlenség az a része a bűnnek, amelyet a bűnhődés kínhalálba fordít át, hogy a napvilágon
felragyogtassa: elválaszthatatlan jelképe annak a mechanizmusnak, amely a büntetésen belül
létrehozza a bűntett látható igazságát. A kínhalál része az eljárásnak, amely a tett valóságát
építi fel. De többről van itt szó: egy bűntett kegyetlensége az uralkodónak vetett vad kihívás
is; s ez váltja ki a visszavágást, amelynek funkciója, hogy ezen a kegyetlenségen túltegyen,
azt uralja, visszafordítsa önmagába a kegyetlenséget egy olyan többlettel, ami megsemmisíti.
A kínhalált kísértő kegyetlenség tehát kettős szerepet játszik: a bűntett és az ítélet közötti
kapcsolat alapja, másrészt meg a bűnhődés végső felfokozottsága a bűnnel összefüggésben.
Az igazság és a hatalom felragyogását egyszerre biztosítja a befejezett nyomozás rituáléja, azé
a szertartásé, ahol az uralkodó diadalmaskodik. A megkínzott testben kapcsolja össze
mindkettőt. A 19. század büntetőgyakorlata azon lesz, hogy a lehető legnagyobb legyen a
távolság az igazság „higgadt” kutatása és az erőszak között, amelyet teljesen nem lehet
kiiktatni a büntetésből. Gondjuk lesz rá, hogy megjelöljék a megtorlandó bűntettet és a
közhatalom által kiszabott büntetést elválasztó másneműséget. Az igazság és a bűntett között
csak a törvényszerű következmény kapcsolata lehetséges. A megtorló hatalom ne szennyezze
be többé magát egy még nagyobb bűnnel, mint amilyent meg akar büntetni. Ártatlan maradjon
attól a bűntől, amelyre lesújt. „Siessünk, száműzzük a hasonló kínzásokat. A Rómát uraló
koronás szörnyetegekhez méltók ezek.”41 De az előző kor bűnügyi gyakorlata szerint az
uralkodó és a bűn közelsége a kínhalálban, a „bemutatás” és bűnhődés között létrejött
keveredés nem egy barbár zűrzavar részei voltak; a kegyetlenség mechanizmusa és
szükségszerű láncolatai működnek benne. A meglakolás kegyetlenségével a mindenható
hatalom a gyalázat rituális enyhítését szervezte meg.
Hogy a bűn és a büntetés érintkeznek egymással és a kegyetlenség formájában
kapcsolódnak össze, ez nem a szemet szemért, fogat fogért törvények rejtett elfogadása. A
büntető rítusokban ez a hatalom egy bizonyos mechanizmusának az eredménye; egy olyan
hatalomé, amely nemcsak hogy palástolja azt a tényt, hogy közvetlenül a testeken
gyakorlódik, hanem fölhevül és megerősödik fizikai megnyilvánulásaiban; olyan hatalomé,
amely mint fegyveres hatalom nyilatkozik meg, s amelynek rendfenntartó funkciói nem váltak
el teljesen a háborús funkcióktól; olyan hatalomé, amely a szabályokat és a kötelezettségeket
mint személyes kötelékeket juttatja érvényre, amelyek elszakítása sértés és bosszúért kiált;
olyan hatalomé, amelynek szemében az engedetlenség az ellenségeskedés aktusa a lázadás
kezdete, s a lázadás lényegében alig különbözik a polgárháborútól: olyan hatalomé, amelynek
nem azt kell bemutatnia, miért alkalmazza törvényeit, hanem azt kell megmutatnia, kik az
ellenségei, s az erő mely tombolása fenyegeti őket; olyan hatalomé, amely megszakíthatatlan
felügyelet híján arra törekszik, hogy rendkívüli megnyilvánulásainak fényében megújítsa
befolyását; olyan hatalomé, amely többlethatalma valóságát rituálisan felragyogtatva edződik.
Olyan büntetések léptek a korábbiak helyébe, amelyeknek nem kellett szégyenkezniük
„kegyetlenségük” miatt, megkövetelhették maguknak az „emberséges” jelzőt, s ennek okai
között van egy, amelyet haladéktalanul elemeznünk kell, mert a kínhalál belülről
hozzátartozik: működésének része, egyszersmind állandó féktelenségének alapelve.
Amiképp a főszereplő a kínhalál szertartásában, beteljesedéséhez kívánatos állandó és
közvetlen jelenléte. Az olyan kínhalálnak, amelyről tudtak volna ugyan az emberek, de
titokban zajlott volna le, alig lett volna értelme. Az elrettentő példát nemcsak a lelkiismeret
felrázására keresték, azért, hogy bemutassák, a legkisebb törvénysértés is nagy büntetést
kockáztat, hanem hogy a bűnösen tomboló és pusztító hatalom látványával rettegést váltsanak
ki. „Bűnügyekben a legnehezebb dolog a büntetés kiszabása: ez az eljárás célja és befejezése,
és annak egyetlen gyümölcse, az elrettentő példa és a félelem által, ha valóban a bűnösre van
szabva.”42
De a rettegés színházában ambivalens a nép szerepe. Nézőnek hívják oda: azért idézik
meg, hogy részt vegyen a pellengérre állításban, a nyilvános megkövetésben; köztereken vagy
az út mentén állítják fel a pellengért, a bitófát, a vérpadot; előfordul, hogy több napra kiteszik
a megkínzottak holttestét közszemlére, annak a helynek a közelében, ahol elkövették a
bűntettet. Az embereknek nemcsak tudniuk, hanem látniuk is kell, a saját szemükkel. Hogy
féljenek, meg azért is, hogy tanúk legyenek, mintegy a büntetés jótállói, s egy bizonyos fokig
nekik is ki kell belőle venniük a részüket. Tanúnak lenni, ez a nekik kijáró jog, amelyet meg is
követelnek: a titkos kínhalál a kiváltságosak halálneme és gyakran feltételezik, hogy nem
teljes szigorúságában hajtották végre. Tiltakoznak, ha az utolsó pillanatban . az áldozatot
elrejtik a tekintetek elől. A postai főpénztáros, miután pellengérre állították, amiért megölte a
feleségét, elvitték a tömegből: „felrakták egy várakozó bérkocsiba: ha nem lett volna fedezet
körülötte, valószínűleg nehezen tudták volna megkímélni a csőcseléktől, amely halált kiáltott
rá”.43 Amikor Lescombat-nét akasztották, egy „fejkendőféleséggel” gondosan eltakarták az
arcát; zsebkendő fedte a nyakát és fejét, s emiatt a közönség soraiban az a szóbeszéd járta,
hogy nem is ő a „Lescombat nőszemély”. 44 A nép magának követeli a kínhalál s a kínhalált
szenvedő látványának a jogát is.45 Joga van ahhoz is, hogy részt vegyen benne. A hosszan ide-
oda vezetett, pellengérre állított, megalázott elítéltet, akinek bűntettét borzadállyal többször
felidézik, kiteszik a nézők sértéseinek nem egyszer rohamának. A nép bosszúját is hívják,
vegye ki részét az uralkodó bosszújából. Egyáltalán nem azért, mintha ő volna az alap, s a
királynak a maga módján kellene kifejeznie a nép bosszúját: sokkal inkább a nép ajánlja fel
közreműködését a királynak, amikor ez utóbbi arra vállalkozik, hogy „ellenségeit
megbosszulja”, akkor is, és főként akkor, amikor ezek az ellenségek a népből valók. A népnek
mintha némileg „vérpadszolgálatot” kellene teljesítenie a király bosszújánál. „Szolgálatot”,
amelyet a régi rendeletek előirányoztak: az 1347-es ediktum az istenkáromlók esetében arról
intézkedett, hogy pellengérre állítsák őket „a reggeli imádság órájától a lenyugvás órájáig. És
szemükbe sarat és egyéb szemetet lehet dobni, de követ, vagy sebet okozó tárgyat nem…
Másodjára, ha visszaeső, elrendeljük, hogy az ünnepi vásár napján állítassák pellengérre,
hasítsák fel a felső ajkát, hogy kilátszódjanak a fogai.” A klasszikus korban a kínzásban való
részvételnek ez a formája kétségtelenül már csak megtűrt dolog, s megpróbálnak határt szabni
neki embertelensége miatt, s mert a büntetés hatalmát bitorolja. De nagyon is a kínzások
általános gazdagságtanához tartozott, ezért nem lehetett teljesen elfojtani. Még a 18.
században is láthatunk olyan jeleneteket, mint aminők Montigny kínhalálát kísérték;
miközben a hóhér kivégezte az elítéltet, a Nagyvásárcsarnok halaskofái egy levágott fejű
bábut cipeltek ide-oda.46 Nem egy ízben kellett megvédeni a bűnözőket a tömeggel szemben,
akiket lassan elvonultattak előtte – hogy elrettentő példa és céltábla legyen valamennyi,
egyszersmind fenyegetés, beígért, ugyanakkor tiltott zsákmány. Az uralkodó, hatalma
kinyilvánítására, meghívta a tömeget, egy darabig eltűrte az erőszakot, a hűségeskü jeleként
ismerte el, de nem késlekedett szembeszegezni velük saját kiváltságainak határait.
Ennél a pontnál a nép, amelyet vonz a megfélemlítésére rendezett látványosság, elvetheti a
büntető hatalmat, olykor fellázad. Egy igazságtalannak tartott kivégzés megakadályozása, az
elítélt kitépése a hóhér kezéből, a kegyelem erőszakos megszerzése, a kivégzők esetleges
üldözése és megtámadása, a bírók megátkozása és zajongás az ítélet ellen – ez a nép
módszere, amellyel gyakran keresztezi és felborítja a kínzások rituáléját. Természetesen ez
akkor fordul elő gyakrabban, ha az ítéletek zendülést torolnak meg; ez történt a
gyerekrablások ügye után, amikor a tömeg meg akarta gátolni a három feltételezett zendülő
kivégzését, akiknek felakasztását a Saint-Jean temetőben rendelték el, „hogy kevesebb őrizni
való kijárat és fedezék legyen”;47 a megfélemlített hóhér megszabadította kötelékeitől az egyik
elítéltet; az íjászok lőttek. Ez történt 1775-ben a búzafelkelés idején vagy 1786-ban, amikor a
napszámosok, miután Versailles ellen vonultak, letartóztatott övéik kiszabadítására
vállalkoztak. De ezeken az eseteken kívül, amikor a háborgás korábban tört ki, és okai nem
érintették nagymértékben a büntetőbíráskodást, sok olyan példát találunk, amelyeknél
közvetlenül egy ítélet és egy kivégzés váltotta ki a háborgást. Megannyi kis „vérpad-indulat”,
de megszámlálhatatlanul sokszor tör fel.
Ezek a háborgások, legelemibb formájukban, bátorítással kezdődnek, olykor éljenzéssel,
amelyek egészen a kivégzésig kísérik az elítéltet. Hosszú felvonulása alatt támaszt lel „azok
részvétében, akik lágyszívűek, s azok tapsában, csodálatában, irigységében, akik ádázak és
keményszívűek” .48 A tömeg nemcsak azért tolong a vérpad körül, hogy jelen legyen az elítélt
szenvedéseinél vagy hogy felszítsa a hóhér dühét: hanem azért is, hogy meghallgassa, amint
az az ember, akinek nincs több vesztenivalója, megátkozza a bírókat, a törvényeket, a
hatalmat, a vallást. A kínhalál a bűnözőnek féktelen tobzódást engedélyez egy pillanatra,
amikor többé semmi nem tilos és nem büntethető. A bekövetkező halál árnyékában a bűnöző
mindent kimondhat és a nézők éljenezhetnek. „Ha léteznek olyan évkönyvek, amelyek
aggályosan feljegyezték volna a kínhalált elszenvedők utolsó szavait, s volna bátorságunk
elolvasni őket, vagy ha nem tennénk mást, csak kikérdeznénk a hitvány csőcseléket, amelyet
kegyetlen kíváncsiság hajt a vérpadok köré, elmondanák, hogy nincs egyetlenegy kerékbe tört
bűnös, aki haldoklása közben ne az eget vádolná nyomorult sorsáért, amiért a bűnbe taszította,
vagy hogy ne lobbantaná bírái szemére kegyetlenségüket, ne átkozná meg az oltár körül
szolgálókat, akik egy húron pendülnek velük, és ne káromolná Istent.” 49 Ε kivégzéseknek a
fejedelem félelmetes hatalmát kellene megmutatniuk csupán, de van valami farsangias
bennünk, amikor felcserélődnek a szerepek, durván kigúnyolják a hatóságokat s a bűnözőkből
hősök lesznek. A gyalázat visszaüt, a bűnöző bátorsága, akárcsak sírása vagy kiáltozása csak a
törvényre vet árnyékot. Fielding sajnálkozva jegyzi fel: „Amidőn egy elítéltet remegni látunk,
nem a szégyenére gondolunk. Még kevésbe, ha pökhendi.” 50 A jelenlevő és bámészkodó nép
szemében még az uralkodó legszélsőségesebb bosszújában is mindig ott lappang az ürügy a
visszavágásra.
S még jobb okuk van erre, ha igazságtalannak tartják az ítéletet. És ha egy népből való
embert halálra adnak, a bűntettéért összehasonlíthatatlanul enyhébb büntetést kapott volna egy
előkelőbb születésű vagy gazdagabb valaki. Úgy tetszik, hogy a büntető igazságszolgáltatás
egy bizonyos gyakorlatát az alsó néprétegek már nem tolerálták a 18. században – s talán már
hosszú ideje nem. Ezért könnyen került sor zavargásokra. Mivel a szegényeknek nincs
lehetőségük arra, hogy az igazságszolgáltatásban szavukat hallassák – ezt egy bíró jegyzi fel 51
-, itt juttatják nyilvános kifejezésre véleményüket, itt kapnak felszólítást, a tanú, és már-már
igazságszolgáltatás segédkeze jogán a közbeavatkozásra, fizikailag 1 is beavatkozhatnak a
büntetőmechanizmusba és megkérdő jelezhetik hatályát; ellenkező értelemben újra játszhatják
a büntetőrituálé erőszakát. Zavargás támadhat, mert az ítéletek különbséget tesznek a
társadalmi osztályok szerint: 1781-ben Champré plébánosát meggyilkolta a helyi földesúr,
akit megpróbáltak bolondnak nyilvánítani; „a feldühödött parasztok, akik igen ragaszkodtak
lelkipásztorukhoz, kezdetben már-már túlzásra vetemedtek urukkal szemben, felgyújtani
készültek a kastélyát … Mindenki jogosan tiltakozott a hivatal elnéző magatartása miatt,
amiért az igazságszolgáltatás minden eszközét elragadta, amivel megbüntette volna e
gyalázatos bűntettet. 2 Háborgás volt a túl súlyos büntetések miatt is, főként ha gyakorta
előforduló vétségekre sújtottak, amelyeket a közvélemény nem tartott főbenjárónak (betöréses
lopás); vagy amikor társadalmi helyzethez kötött törvénysértéseket büntetnek, mint például a
házi lopást; az érte járó halálbüntetés nagy elégedetlenséget szült, mert számtalan házicseléd
volt, és hasonló ügyekben nehezen tudták bizonyítani ártatlanságukat, könnyűszerrel váltak
gazdáik rosszindulatának áldozataivá, s néhány, a vétség fölött szemet hunyó úr elnéző
magatartása még méltánytalanabbá tette a bevádolt, elítélt és felakasztott szolgák sorsát. Ε
háziszolgák kivégzése gyakran adott alkalmat a tiltakozásra. 53 Valóságos kis zendülés tört ki
1761-ben Párizsban, egy szolgálólány miatt, aki egy darab szövetet lopott a gazdájától. A lány
visszaszolgáltatta a szövetet, de hiába kérlelték, a gazda nem volt hajlandó visszavonni
panaszát: a kivégzés napján a negyed lakói meggátolták az akasztást, betörtek a kereskedő
boltjába, kifosztották; a szolgálólány végül kegyelmet kapott, de egy asszonyt, aki kis híján
tűszúrásokkal megspékelte a gonosz gazdát, három évre száműztek.54
A 18. századból fennmaradt néhány nagy bírósági ügy, amelyekbe a filozófusokkal és
néhány bíróval – Calas, Sirven, de la Barre lovag – karöltve beavatkozott a felvilágosult
közvélemény. De kevesebb szó esik a büntetőrendszer körüli népháborgásról. Ezek valóban
ritkán lépték túl egy város, olykor egy-egy negyed határait. Mégis fontosak voltak. Akár azért,
mert ezek az alulról kiinduló mozgalmak elterjedtek és felkeltették a magasabb rangú
emberek figyelmét, akik hírverést csaptak körülötte, új dimenzióba helyezték (például a
forradalmat megelőző években Catherine Espinas ügyében, akire tévesen bizonyítottak
apagyilkosságot 1785-ben; a három chaumont-i kerékbetörésében, akinek érdekében 1786-
ban Dupaty híres beadványát megírta, vagy Marie Françoise Salmon esetében, akit a roueni
parlament 1782-ben máglyahalálra ítélt mint méregkeverőt, de még 1786-ban sem végezték
ki). Fontosak voltak azért is, mert ezek a háborgások a büntető igazságszolgáltatás és
példásnak szánt megnyilvánulásai körül szakadatlan nyugtalanságot keltettek. A nyugalom
biztosítása érdekében hányszor kellett a vérpadoknál „a népet elszomorító” rendelkezéseket és
„a hatóságot megalázó” óvintézkedéseket hozni.55 Kiderült, hogy a büntetések nagy
látványosságát esetleg épp azok fordítják az ellenkezőjére, akiknek szánták. A kínzások
borzalma a törvényen kívüliség gócait teremtette meg: a kivégzések napján szünetelt a munka,
a kocsmák zsúfolásig megteltek, sértegették a hatóságokat, sértéseket vagy köveket vágtak a
hóhérhoz, a tiszthelyettesekhez, a katonákhoz; igyekeztek megkaparintani az elítéltet, akár
hogy megmentsék, akár hogy nagyobb szakértelemmel öljék meg; verekedések törtek ki és a
tolvajoknak kitűnő alkalom kínálkozott a vérpad körüli tolongásnál és kíváncsiskodásnál.56 De
főként – s a zavargások ezért váltak politikailag veszélyessé – soha máskor nem mutatkozott
meg jobban, mint a gyalázatos bűnt és a legyőzhetetlen hatalmat bemutató szertartásokban,
hogy a nép az ítéletet elszenvedőkkel érez együtt; soha máskor nem érezte ennyire az
egyensúly és mérték nélküli törvényes erőszak fenyegetését. Az úgynevezett kis vétségek
elkövetőivel – csavargókkal, koldusokkal, rossz szegényekkel, zsebmetszőkkel, orgazdákkal,
viszonteladókkal – szemben majdnem állandóan megnyilvánult egy egész népréteg
szolidaritása: a rendőri hálózattal szembeni ellenállás, a besúgók üldözése, az éjjeli őrjárat
vagy a felügyelők elleni támadások mind erről tanúskodnak.57 Ε szolidaritás felbontása lett
lassan a büntető- és rendőri megtorlás célkitűzése. S íme, a kínzások szertartásából, e
bizonytalan ünnepből, ahol egyik pillanatról a másikra megfordulhatott az erőszak iránya,
már-már ez a szolidaritás került ki megerősödve és nem az uralkodói hatalom. S a 18. meg a
19. század reformátorai emlékezni fognak arra, hogy a kivégzések, mindent összevetve, nem
keltettek félelmet a nép körében. Egyik legelső követelésük épp ezek eltörlése volt. Hogy
jobban megértsük, mekkora politikai problémát jelentett a nép beavatkozása a kínhalál
játszmájába, legyen elég felidéznünk két jelenetet. Az egyik a 17. század végéről való,
Avignonban játszódik. Megtaláljuk benne a kegyetlenség színházának fő elemeit: hóhér és
elítélt fizikai szembenállását, a párviadal visszájára fordulását, a nép által üldözőbe vett
kivégzőt, az elítéltet, akit megmentett a zendülés, a büntető gépezet erőszakos megfordítását.
Egy Pierre du Fort nevű gyilkost készültek felakasztani; minduntalan „megakadt a lába a létra
fokaiban” és nem tudott a levegőbe lendülni. Ezt látva a hóhér eltakarta zekéjével az arcát, és
a hasát meg a gyomrát kezdte rugdalni. A nép látta, hogy túlzásba viszi a buzgalmat, mi több,
azt hitték, hogy szuronnyal elvágta a torkát… s részvét öntötte el a kivégzendő, és harag a
hóhér iránt, ez utóbbihoz köveket hajigáltak, miközben a hóhér szétnyitotta a létrát, a ki
végzendőt lefelé ráncigálta, a vállára ugrott, ezenközben a hóhér felesége az akasztófa tövénél
a lábánál fogva lefelé rángatta. Úgy tették, hogy az elítéltnek vér serkedt ki a száján. A
kőzápor sűrűbb lett, olyanok is voltak, akik elérték az akasztott ember fejét, s ez arra
kényszerítette a hóhért, hogy a létrára ugorjék, s oly sebesen igyekezzen rajta lefelé, hogy lába
beleakadt és fejjel előre zuhant. A néptömeg meg rá. A hóhér feltápászkodik, szuronya a
kezében, megöléssel fenyegetve mindenkit, aki közelebb merészkednék; elesik, feláll,
többször egymás után, de jól elverik, bepiszkítják, a patakba nyomják, s a nép nagy izgatottan,
dühösen az egyetemig, onnan a ferencesek temetőjéig vonszolja. Szolgáját is megverik, fején
és testén több sebet ejtenek, a kórházba szállítván néhány napra rá meghalt. Néhány idegen és
ismeretlen ezenközben felmászott a létrán, levágta az akasztott ember kötelét, mások alulról
elkapták, miután egy Miserere elmondásnyi ideig fel volt akasztva. Az akasztófát összetörték,
a hóhér létráját darabokra zúzták … A gyerekek sebbel-lobbal a Rhône-ba dobták az
akasztófát. A megkínzottat egy temetőbe vitték, „hogy az igazságszolgáltatás ne tegye rá a
kezét, majd onnan a Saint-Antoine-templomba”. Az érsek kegyelemben részesítette, kórházba
szállították és a felcserek lelkére kötötték, hogy nagyon gondosan bánjanak vele. Végül, fűzi
hozzá a jegyzőkönyv írója, „új ruhát csináltattunk neki, két pár harisnyát, cipőt, tetőtől talpig
vadonatújba öltöztettük. Kartársaink is adakoztak, ki ingeket adott, ki kesztyűt, ki parókát”. 58
A másik jelenet Párizsban játszódik, egy évszázaddal később. 1775-ben, a gabonazendülés
másnapján. A nép körében nagy a feszültség, emiatt a hatóságok „rendes” r 7” kivégzést
óhajtanak. A vérpad és a gondosan távol tartott közönség között katonák kettős sorfala
őrködik, egyrészt a bekövetkező kivégzés, másrészt a lehetséges zendülés fölött. A kontaktus
megszakadt: nyilvános a kivégzés, de semlegesítették benne a látványosságrészt, vagy inkább
az elvont megfélemlítésére csökkentették. A fegyverek fedezékében, az üres téren az
igazságszolgáltatás mértékletes kivégzést rendez. Megmutatja a halált, amelyet ő mér, de
magasból, messziről: „Csak délután három órakor állították fel a két akasztófát, melyek
mindegyike tizennyolc láb magas volt, kétségtelenül elrettentő példa gyanánt. Két óra tájban a
Grève-tér és a környék hemzsegett a különböző, gyalogos és lovas különítményektől; a svájci
gárda meg a francia testőrség cirkált a térhez vezető utcákon. Senkit nem tűrtek el a Grève-
téren a kivégzés alatt, és az egész körzetben feltűzött szuronyú katonák kettős, egymásnak
hátat fordító sorfala volt látható, oly módon hogy az egyik sor kifelé nézett, a másik meg a tér
felé; a két nyomorult … egész úton azt kiabálta, hogy ártatlan, s a létrán is tiltakoztak.”59 A
kínzások liturgiájának elhagyásában mekkora szerepük volt az elítéltek iránt érzett
emberséges érzelmeknek? A hatalom mindenesetre politikai félelmet érzett, látva a kétértelmű
rítusok következményeit.
 Ez a felemásság világosan megmutatkozott abban, amit a „vérpadon elhangzó beszédnek”
nevezhetnénk. A kivégzés rítusa megkívánta, hogy az elítélt saját maga hirdesse ki bűnösségét
a nyilvános megkövetésben, a felirattal, amelyet magára tűzött, és nyilatkozatával is,
amelynek megtételére kétségtelenül buzdították. A kivégzés pillanatában, úgy tetszik, nem
azért kapott alkalmat a szólásra, hogy ártatlanságát bizonygassa, hanem hogy tanúsítsa
bűnösségét és elítéltetése jogosságát. A krónikák nagyszámú ilyen típusú beszédről számoltak
be. Hiteles beszédek volnának? Az esetek bizonyos hányadában bizonyára. Vagy fiktív
beszédek, amelyeket aztán elrettentő példa és intés gyanánt köröztek? Ez minden bizonnyal
még gyakoribb. Mekkora hitelt adjunk például a híres 18. századi bretagne-i bandavezér,
Marion Le Goff haláláról szóló beszámolónak? Állítólag így kiáltozott a vérpad magasáról:
„Apák és anyák, kik hallotok, tartsátok szemmel gyermekeiteket, neveljétek a jóra őket:
gyermekként hazudoztam, semmirekellő voltam; először egy gyermekkést loptam … Utána
megloptam az árusokat, a marhakereskedőket; végül egy tolvaj bandának parancsoltam, és
ezért vagyok itt. Beszéljétek el gyermekeiteknek, hogy a példa legalább elrettentse őket”. 60 Az
efféle beszéd még kifejezéseiben is túl közel áll ahhoz a morálhoz, amelyet hagyományosan a
ponyván árult füzetekben, a zuglapokban, a ponyvaregényekben találunk, ezért nehéz
feltételezni, hogy hiteles legyen. De az „elítélt utolsó szavai” műfajának létezése önmagában
is kifejező. Az igazságszolgáltatásnak szüksége volt rá, hogy áldozata valamiképpen
hitelesítse az elszenvedett kínhalált. Azt kérték a bűnözőtől, hogy sötét bűneit kihirdetve
szentesítse saját büntetését; elmondatták vele, mint Jean-Dominique Langlade-dal, a
háromszoros gyilkossal: „Hallgassátok meg szörnyű, gyalázatos és szánalmas tettemet,
amelyet Avignon városában követtem el, hol gyalázattal emlékeznek rám, mert embertelenül
megsértettem a barátság szent törvényeit.”61 Bizonyos szempontból a ponyvafüzet és a
halálének a per folytatása; vagy inkább annak a gépezetnek a kísérője, amelynek révén az
eljárás titkos és írásos igazságát a kínhalál a testbe, a bűnöző szavaiba és gesztusaiba tette át.
Az igazságszolgáltatásnak szüksége volt ezekre az apokrif iratokra, hogy megalapozza saját
igazságát. Posztumusz „bizonyítékok” vették körül döntéseit. Az is megesett, hogy a
bűnözőkről és gyalázatos életükről szóló elbeszélések már a per előtt megjelentek, merő
propagandából, hogy szigorúbb legyen a túlzó toleranciával gyanúsított bíróság. A
Compagnie de Formes „évkönyveket” adott ki, hogy a csempészek rossz hírét költse,
elbeszélve bennük gaztetteiket: egy bizonyos Montagne ellen, aki a csapat vezére volt, 1768-
ban lapokat osztogatott, amelynek szerkesztője maga mondja: „Az ő számlájára írtak néhány
tisztázatlan lopást … Montagne-t kegyetlen állatként mutatták be, valóságos hiénaként, akire
vadászni kell; Auvergne-ben mindenki haragra is „gerjedt ellene”.62 De ezen irodalom hatása,
akárcsak olvasása, ambivalens volt. Lecondamnét a róla szóló, széltében-hosszában kitálalt
történetek, még késői megbánása is, valóságos hőssé emelték. Úgy tetszett, olyan harcot
vívott a törvény, a gazdagok, a hatalmasok, a bírók, a csendőrség vagy az éjjeli őrjárat, az
adóhivatal és az adóellenőrök ellen, amelyben könnyen felismerhette bárki önmagát. Az
ünnepélyesen kihirdetett bűnök eposszá dagasztották a mindennapos, titokban zajló, apró-
cseprő csatározásokat. Ha az elítélt bűnbánónak mutatkozott, elfogadván a verdiktet,
bocsánatot kérve bűneiért Istentől és az emberektől, megtisztultnak látták: a maga módján
szentként halt meg. De naggyá tette megátalkodottsága is: a kínzásoknak ellenálva olyan erőt
mutatott, amelyet egyetlen hatalomnak sem sikerült megtörnie: „Az ítéletvégrehajtás napján,
bármilyen hihetetlen is, érzéketlennek láttak, a nyilvános megkövetés alatt egyképpen, s végül
minden félelem nélkül helyezkedtem el a keréken.” 63 A mesegyűjtemények bűnözője, akár a
ponyvafüzetek, a kézről kézre adott novellák, almanachok feketelelkű hőse volt, akár
kiengesztelődött bűnös, az igaz törvény védelmezője vagy megzabolázhatatlan erő, az
elvetendő példa látható morálja mögött harcok és szembeszegülések emlékét örökíti meg.
Voltak elítéltek, akik valóságos szentekké váltak, megemlékeztek róluk, tiszteletben tartották
sírjukat.64 Akadt közöttük, aki teljesen pozitív hőssé vált. Az is előfordult, hogy néhány
bűnözőnél a dicsőség és a gyalázat nem vált szét, hanem sokáig együtt élt egy megfordítható
alakban. A néhány nagyszabású figura körül burjánzó, az általuk elkövetett bűnökről szóló
irodalomban természetesen nem szabad a „nép megnyilvánulását” látnunk, a maga
tisztaságában65, sem pedig felülről jövő, a propagandára és a moralizálásra törekvő
vállalkozást; inkább a büntetőgyakorlat két invesztációja találkozik bennük – egyfajta csatatér
ez a bún, a büntetése és az emléke körül. Azért nyomtatták ki ezeket az elbeszéléseket és azért
terjesztették őket, mert ideológiai ellenőrzést66 vártak tőlük, a kis történelem igaz meséitől. S
azért olvassák őket akkor figyelemmel, azért lehetnek a néptömegek alapvető olvasmányai,
mert az emberek nemcsak emlékeket, hanem támpontokat is találnak bennük; a „kíváncsiság”
érdeke politikai érdek is. Olyannyira, hogy ezeket a szövegeket– ami a beszámolt tényeket
illeti, a visszhangjukat a „híres”-nek tartott bűnözőknek tulajdonított dicsőséget, s
kétségtelenül még azokat a szavakat is, amelyeket felhasználnak (meg kellene vizsgálni az
olyan kategóriák használatát, mint például „nyomorúság”, „gyalázat”, vagy a „híres”, a
„szánalmas” jelzőket az olyan elbeszélésekben, mint például Guilleti és társai életének, nagy
rablásainak, és körmönfontságainak, valamint szánalmas és nyomorult haláluknak a története
67
) – kétarcú elbeszélésként is olvashatjuk.
Minden bizonnyal össze kellene vetnünk ezt az irodalmat a „vérpadindulatokkal”,
amelyekben a kivégzendő testén keresztül az ítélethozó hatalom a néppel szállt szembe, amely
tanú volt, résztvevő, az ítélet-végrehajtás lehetséges és „kiemelkedő” áldozata. A szertartás
rosszul irányította a hatalmi viszonyokat, amelyek ritualizálására törekedett, s nyomában
özönlött a diskurzusok nagy tömege, ugyanazokat a sajátosságokat felmutatva; a bűnök
posztumusz, ünnepélyes kihirdetése az igazságszolgáltatást igazolta, de felmagasztalta a
bűnöst is. Emiatt követelték a büntetőrendszer reformátorai csakhamar a ponyvafüzetek
megszüntetését.68 Emiatt kísérte oly élénk figyelem a nép körében a törvénytelenségek
mindennapi kiseposzát eljátszó írásokat. Sa népi törvénytelenségek politikai funkciójának
átalakulásával végül emiatt vesztették el jelentőségüket.
S eltűntek, amikor fejlődésnek indult a bűn egy másfajta irodalma: olyan irodalom,
amelyben a bűnt felmagasztalják, mert a szépművészet körébe tartozik, mert csak a kivételes
jellemek műve, mert feltárja az erősek és a hatalmasok szörnyeteg mivoltát, mert a
gazemberség is a kivételezettség egyik formája: Quiency fekete regényétől vagy Baudelaire
Châtenau d'Otrante-jától kezdődően esztétikumában újraíródik a bűn; s egyúttal ez a bűnözés
birtokbavétele, elfogadható formák között. Látszólag a bűn szépségének és nagyságának a
felfedezése; valójában annak bizonyítása, hogy a nagyságnak a bűnre is joga van, mi több, a
bűn az igazán nagyok különleges kiváltsága lesz. A szép gyilkosság nem a törvénytelenség
kisiparosainak való. A detektívregény is, Gaboriau óta, ezt az első elmozdulást követi: a
regényben bemutatott bűnös ravaszságával, körmönfontságával, különösen éles értelmével
gyanú fölött áll; s a szembenállás fő formája a két tiszta szellem – a gyilkos és a detektív –
küzdelme. Messze vagyunk már azoktól az elbeszélésektől, amelyek a bűnöző életét és halálát
festették aprólékosan, amelyekben önként bevallotta bűntetteit, s melyek a kiállt szenvedés
minden apró részletét tüzetesen elbeszélték: a tények bemutatásától vagy a beismeréstől
eljutottak a felfedezés lassú menetéig; a kínhalál pillanatától a nyomozás szakaszáig; a
hatalommal való fizikai szembenállástól a bűnöző és a nyomozó közötti intellektuális
küzdelemig. Nemcsak a ponyvafüzetek tűntek el, amikor megszületik a-detektívregény;
eltűnik a népi gonosztevő dicsősége, a kínhalállal beteljesült sötét heroizálás. A nép fia
nagyon is egyszerű ahhoz, hogy körmönfont igazságok hőse legyen. Az új műfajban nincs
már népi hős, sem nagyszabású ítélet-végrehajtás; a hős gonosz benne, de értelmes, s ha
megbüntetik is, nem kell szenvednie. A detektívregény egy másik társadalmi osztályba helyezi
át a bűnözőt övező ragyogást. Az újságok pedig a napi hírek rovatába száműzik a vétségek és
büntetésük eposztalan szürkeségét. Megtörtént az új felosztás; a nép elveszti a hajdani
büszkeséget, mely bűntetteit övezte; a nagy gyilkosságok bölcsek hallgatag játszmáivá
válnak.

JEGYZETEK

1. J. A. Soulatges: Traité des crimes. 1762,1., 169-171.

2. Vö.: P. Petrovitch cikkével, in: Crime et criminalité en France XVII-XVIII siècles.
1791,226-tól.
3. P. Dautricourt: La Criminalité et la répression au Parlement de Flandre, 1721-1790.
1912.
4. Ezt jelentette ki Choiseul az 1764. augusztus 3-i, csavargókról szóló nyilatkozat
kapcsán (Mémoires expositifs. B.N. ms. 8129 128-129).
5. Encyclopédie „Kínhalál” szócikk.
6. A kifejezés Olyffe-től való. In: An Essay to prevent capital crimes. 1731.
7. A 18. századig hosszú vita folyt arról, hogy a fondorlatos kihallgatások során
megengedhető-e, hogy a bíró hamis ígéreteket tegyen, hazudjon, kétértelmű szavakat
:
használjon. A bírósági bűntudat egész szőrszálhasogatása alakult ki.
8. P. Ayrault: L'Ordre, formalité et instuction judiciare. 1576, III., LXXII. és LXXIX.
fejezet.
9. D. Jousse: Traité de la justice criminelle. 1771,1., 660.
10. P. F. Muyart de Vouglans: Institutes au droit criminel. 1757,345-347.
11. Poullain du Parc: Principes du droit français selon les coutumes de Bretagne. 1767-
1771, t. XL, 112-113. Vö., A. Esmein: Histoire de la procédure criminelle en France. 1882,
260-283; K. J. Mittermaier: Traité de la preuve; lefordítva 1848,15-19.
12. G. Seigneux de Correvon: Essai sur l'usage, l'abus et les inconvénients de la torture.
1768, 63.
13. P. Ayrault: L'Ordre, formalité et instuction judiciaire. I., fejezet, 14.
14. A bírósági bizonyítékok jegyzékében a beismerő vallomás a 13-14. század táján
jelenik meg. Bernard de Pavie-nál nem található, de szerepel Hostiemis-nél. Crater
megfogalmazása egyébként jellemző: „Aut legitime convictus aut sponte confessus.” A
középkori jogban a beismerő vallomás csak akkor volt érvényes, ha nagykorú tette és a bíró
előtt. Vö. J. Ph. Lévy: La Hiérarchie des preuves dans le droit savant du Moyen Age. 1939.
15. A legszigorúbb kritika Nicolas-tól való: Si la torture est un moyen à vérifier les
crimes. 1682.
16. Vö.: Fernere: Dictionnaire de pratique. 1740, T. IL, 612.
17. 1729-ben Aguesseau vizsgálatot indítattott a Franciaországban használatos kínzások
eszközeiről és szabályairól. A vizsgálatot Joly de Fleury foglalta össze. B. N. Fonds Joly de
Fleury, 258, vol. 322-328.
18. A kínzás első foka az eszközök megszemlélése. Gyermekek és hetvenévesnél idősebb
öregek esetében nem mentek tovább.
19. G. du Rousseaud de la Combe: Traité des matières criminelles. 1741, 503.
20. S. P. Hardy. Mes loisirs. 1778, B. N., ras. 6680-87, t. IV., 80.
21. S. P. Hardy: Mes loisirs. 1.1. 327. (Csak az első kötet került nyomtatásba.)
22. Nantes-i Városi Levéltár, F. F. 124. Vö.: P. Parfouru: Mémoires de la société
archéologiques d'Ille-et-Vilaine. 1896, t. XXV.
23. P. Dautricourt idézi, op. cit. 269-270.
24. S. P. Hardy: Mes loisirs, t. I., 13; t. IV., 42; t. V., 134.
25. P. Risi: Observations sur les matières du jurisprudence criminelle. 1768, 9. Utalással
Cocceius művére: Dissertationes ad Grotium. XII., 545.
26. P. F. Muyart de Vouglans: Les Lois criminelles de France. 1780, XXXIV.
27. D. Jousse: Traité de la justice criminelle. 1777, VIL
 28. P. F. Muyart de Vouglans: Les Lois criminelles en France, 1780. XXXIV.
29. Ibid.
30. Idézve in: A. Corre: Documents pour servir à Γ htetoire de la tortura judiciaire en
Bretagne. 1896, 7.
31. A. Bruneau: Observations et maximes sur les matières criminelles. 1715, 259.
32. J. de Damhoudère: Pratique judiciaire es causes civiles. 1572, 219.
33. A Gazette des tribunaux, 1837. július 6-i száma beszámol a Journal de Gloucester után
egy hóhér „kegyetlen és undorító” viselkedéséről, aki, miután egy elítéltet felakasztott, „a
vállainál fogva megragadta a holttestet, hevesen maga felé fordította és többször megütötte,
megkérdezvén: »Vén semmirekellő – elég halott vagy már?« Majd a tömeg felé fordulva
gúnyos hangon szemérmetlenségeket mondott.”
34. A jelenetet T. S. Gueulette jegyezte fel, Montigny tiszthelyettes kivégzésekor, 1737-
ben. Vö. R. Anchel: Crimes et châtiments au XVIIIe siècle. 1933, 62-69.
35. Vö. L. Duhamel: Les Exécutions capitales à Avignon. 1890,25.
36. Burgundiában például, vö. Chassanée: Consuetudo Burgundi. 55.
37. F. Serpillon: Code criminel. 1767, t. III., 1100. Blackstone: „Ha egy bűnöst
felakasztásra ítéltek, míg be nem áll a halál, s ha a kivégző ügyetlenségéből megmenekül a
haláltól, világos, hogy a seriffnek újra kell kezdenie a kivégzést, mert nem lett végrehajtva az
ítélet: s ha hagynánk, hogy a részvét eluralkodjék rajtunk, összejátszások végtelen sorának
nyitnánk teret.” (Commentaire sur le Code criminel d'Angleterre. Francia fordítás: 1776,201.)
38. Ch. Loyseau: Cinq livres du droit des offices. 1613, 80-81.
39. Vö. S. P. Hardy: 1769. január 30., 125. A kinyomtatott kötetben: 1779. december 14.,
IV., 229. R. Anchel: Crimes et châtiments au XVHF siècle. 162-163. Beszámol Antoine Boul-
leteix esetéről, aki már a vérpad tövében áll, amikor egy lovas érkezik, s a híres pergament
hozza. Az emberek azt kiáltozzák: „Éljen a király !”; Boulleteix-t kocsmába viszik, miközben
az írnok a kalapjában adományokat gyűjt a számára.
40. Brantôme: Mémoires. La vie des hommes illustres. 1722, t. II, 191-192.
41. C. E. de Pastoret a királygyilkosokra kirótt büntetésekkel kapcsolatban: Des lois
pénales, 1790, H., 61.
42. A. Bruneau: Observations et maximes sur les affaires criminelles. 1715, az első rész
számozatlan előszava.
43. S. P. Hardy: Mes loisirs. I., kinyomtatott kötet, 328.
44. T. S. Guelette-et R. Anchel idézi: Crimes et châtiments au XVIIIe siècle. 70-71.
45. Amikor első ízben alkalmazták a nyaktilót, a Chronique de Paris beszámol róla, hogy a
nép panaszkodott, amiért nem látott semmit, és az „Adjátok vissza zsákmányunkat” kezdetű
dalt énekelte (vö. J. Laurence: A history of capital punishment. 1932,71. i
46. T. S. Guelette-et R. Anchel idézi (63). A jelenet 1737-ben játszódik.
47. Argenson márki: Journal et Mémoires., VI., 241. Vö.: Barbier: Journal, t. IV., 455. Az
ügy egyik első epizódja igen jellemző az igazságszolgáltatás körüli népi zavargásokra a 18.
században. Berryer rendőraltábornagy „romlott és aljas gyermekeket” raboltatott el; a
rendőrtiszthelyettesek csak „pénzért” hajlandók visszaszolgáltatni őket a szüleiknek; az a
szóbeszéd járja, hogy a király kedvét keresik. A tömeg elkapott egy besúgót, „hihetetlen
embertelenséggel” felkoncolja, és „miután meghalt, nyakára kötelet vetnek és Berryer úr
ajtaja elé húzzák”. Ez a besúgó tolvaj volt, akit Raffiat nevű cinkosával kerékbe törtek volna,
ha nem vállalja el a besúgást; mivel az ügy minden szálát ismerte, értékes volt a rendőrség
számára, igen „megbecsülték” új szakmájában. Nagyon gazdag ez a példa: lázadás, amelyet
egy viszonylag új megtorlási mód vált ki, amely nem az igazságszolgáltatástól, hanem a
rendőrségtől ered; tettesek és rendőrök technikai együttműködése, amely rendszeressé válik a
18. századtól fogva; zendülés, amelynek során a nép magához ragadja egy elítélt
megkínzásának dolgát, aki méltatlanul menekült meg a vérpadtól.
 48. H. Fielding: „An inquiry”. In: The Causes of the late increase of Robbers. 751, 61.
49. A. Boucher d'Argis: Observations sur les lois criminelles. 1781, 128-129. Boucher
d'Argis a Châtelet bíróságának tagja volt.
50. H. Fielding: loc. cit., Al.
51. C. Dupaty: Mémoire pour trois hommes condamnés à la roue. 1786, 247.
52. S. P. Hardy: Mes loisirs, 1781. január 14. t. IV., 394.
53. Az elégedetlenséggel kapcsolatban, amelyet az ilyen típusú ítélet váltott ki vö.: Hardy:
Mes loisirs. 1.1., 319, 367; t. III., 227-228; t. IV. 180.
54. R. Anchel számol be róla. In: Crimes et Châtiments au XVIIIe siècle. 1937,226.
55. Argenson márki: Journal et Mémoires, t. VI., 241.
56. Hardy több ilyen esetet idéz: például azt a nagyszabású lopást, amelyet abban a házban
követtek el, ahol a királyi rendőrtisztviselőt helyezték el, akinek jelen kellett lennie egy
kivégzésen. Mes loisirs, t. IV. 56.
57. Vő. D. Richet: La France moderne. 1974,118-119.
58. L. Duhamel: Les Exécutions capitales à Avignon au XVIIIe siècle, 1890, 5-6. Efféle
jelenetek gyakoriak voltak még a 19. században is. J. Laurence felidéz belőlük in: A history of
capital punishment. 1932,195-198, és 56.
59. S. P. Hardy: Mes loisirs, t. III., 1775. május 11., 67.
60. Corre: Documents de criminologie rétrospective. 1896. 257.
61. L. Duhamel idézi (32).
62. Puy-de-Dôme-i levéltár. M. Juillard idézi. In: Brigandage et contrebande en haute
Auvergne au XVIIIe siècle. 1937, 24.
63. J. D. Langlade siráma, akit 1768. április 12-én végeztek ki Avignonban.
64. Ez történt Tanguy-val, akit 1740 tájban végeztek ki Bretagne-ban. Igaz ugyan, hogy
mielőtt elítélték volna, hosszan vezekelt gyóntatója irányításával. Konfliktus a polgári
igazságszolgáltatás és a vallásos vezeklés között? Ε témával kapcsolatban vö. A Corre:
Documents de criminologie rétrospective. 1895,21. Corre Trevedyre hivatkozik: Une
promenade à la montagne de justice et a la tombe Tanguy.
65. R. Mandrou Cartouche-t és Mandrint nevezi a két nagynak, de közéjük illik Guilleri is
(De la culture populaire aux XVIIe et XVIII siècles. 1964,112). Angliában Jonathan Wild, Jack
Sheppard, Claude Duval játszottak nagyjából hasonló szerepet.
66. Az almanachok, ponyvafüzetek stb. nyomtatása általában szigorú ellenőrzés alá esett.
95
67. Ez a cím megtalálható a Bibliothèque bleue de Normandie-ban ugyanúgy, mint a
Bibliothèque bleue de Troyes-ban. (Vö. R. Helot: La Bibliothèque bleue en Normandie. 1928)
68. Vo. pl. Lacratelle: „Hogy a bennünk működő erős érzelmeknek ezt az igényét
kielégítsük, hogy elmélyítsék az elrettentő példát, engedik, hogy ezek a szörnyű történetek
elterjedjenek, a nép költői pedig megszerzik őket és tovább terjesztik hírüket. Ε család kész
rá, hogy egy szép nap a saját küszöbén hallgassa végig fiai bűntettének «s kínhalálának
történetét.” (Discours sur les peines infamantes. 1784, 106)
 II

BÜNTETÉS
 1. FEJEZET

AZ ÁLTALÁNOSSÁ VÁLT BÜNTETÉS

„A büntetések mérséklődjenek, az elkövetett vétségekhez legyenek szabva, csak a vétkes

gyilkosokra mérettessen ki halálbüntetés, s az emberiséget felháborító kínpad töröltessék el.”1
A 18. század második felében mindenütt tiltakoznak a kínpad ellen, filozófusok, a jogelmélet
művelői, jogtudósok, jogászemberek, képviselők; a sérelmek naplóiban és a nemzetgyűlés
törvényhozóinál. Másképp kell büntetni, meg kell szüntetni az uralkodó és az elítélt fizikai
szembekerülését; véget kell vetni a dulakodásnak, amely a herceg bosszúállása és a nép
visszafojtott haragja között zajlik le, a kínpadra vont egyén és a hóhér közvetítésével. A
kínhalál hovatovább tűrhetetlenné vált. A hatalom oldaláról nézve vérlázító, amennyiben
fölfedi a zsarnokságot, a szertelenségét, a visszavágás szomját, „a büntetés kegyetlen
vágyát”.2 Szégyenletes a kétségbeesésbe taszított áldozat oldaláról nézve is, akitől elvárják,
hogy áldja „az eget és bíráit, akik szemlátomást cserbenhagyták”. 3 Mindenképpen veszélyes,
mert a király és a nép bosszúja támaszt lel benne, egymás ellen. Az uralkodói hatalom mintha
nem látná a versengő kegyetlenségben azt a kihívást, amelyet önmaga dob a népnek, s mely
visszahullhat rá: a „vér patakzásának” látványához hozzáedzett nép hamar megtanulja, „hogy
csak vérrel bosszulhatja meg önmagát”. 4 Ε szertartásokban, amelyek annyi ellentétes
invesztáció részei, a fegyveres igazságszolgáltatás mértéktelensége találkozik a fenyegetett
nép haragjával. Joseph de Maistre ebben a kapcsolatban ismeri fel az abszolút hatalom
alapmechanizmusát : a herceg és a nép között a hóhér a fogaskerék szerepét játssza; a halál,
amellyel lesújt, nem különbözik a jobbágyok halálától, akik mocsarak és pestis fölé építették
Szentpétervárt: a halál egyetemes elv, a zsarnok különleges akarata, törvény mindenki
számára, s az elpusztított testek mindegyike kő az állam szemében, mit se számít, ha ártatlant
talál el. Ε véletlenszerű és rituális erőszakban a 18. század reformerei viszont azt kárhoztatták,
hogy visszaélt a hatalom törvényes gyakorlásával: a zsarnokság, szerintük, általa száll szembe
a lázadással; egyik a másikat szólítja. Kettős a veszély. A büntetőbíráskodásnak, bosszúállás
helyett, végül is büntetnie kell.
A kínvallatásmentes bűnhődés szükségessége kezdetben mint a szívből vagy mint a
méltatlankodó természetből felszakadó kiáltás fogalmazódik meg: a leggonoszabb gyilkosban
is legalább egy dolgot tiszteletben kell tartani, ha megbüntetjük: „ember mivoltát”. A 19.
században eljön az a nap, amikor a bűnözőben fölfedezett „ember” a büntető beavatkozás
céltáblájává lesz, tárgy, amelyet megjavítani, átalakítani akar, tudományok és különös –
„büntetőintézeti, kriminológiai” – gyakorlatok egész sorának a területe. De a felvilágosodás
korában a kínzások barbárságával s'zemben egyáltalán nem valami pozitív tudás tételeként
hivatkoznak az emberre, hanem mint a jog határvonalára: a büntetőhatalom törvényes
határára. Nem azért, mert eddig kell elmennie, ha meg akarja változtatni az embert, hanem
mert érintenie se szabad, ha tiszteletben akarja tartani. Noli me tangere. Megálljt kiáltanak az
uralkodó bosszújának. Az „ember” akit a reformerek a vérpad önkényuralmával szemben
hangsúlyoznak, szintén mérceember: azonban nem a dolgok, hanem a hatalom mércéje.
Kérdés, hogyan lett ez a határvonalember hivatkozási alap a büntetések hagyományos
gyakorlatával szemben? Mi módon vált a reformmozgalom fő erkölcsi önigazolásává? Miért
keletkezett általános irtózat a kínzásokkal szemben, s már-már lírikus állhatatosság az
„emberies” büntetések sürgetésében? Vagyis – ami egyre megy – a „mérce” és az
„emberiesség”, ez a két elem, amely mindenütt megtalálható, ahol enyhébb büntető rendszert
követelnek, miképpen illeszkedik egymáshoz egyetlen stratégiába? Szükségszerű, ám mégis
bizonytalan elemek, de ugyanezeket a zavaros, egymással mindmáig gyanús kapcsolatban álló
elemeket találjuk meg, amikor a büntetések gazdaságosságának problémája újból és állandóan
felvetődik. Mintha a 18. század nyitotta volna meg e gazdaságosság válságát, s megoldásul
azt az alaptörvényt javasolta, hogy a büntetés „mércéje” az „emberiesség” kell hogy legyen,
anélkül, hogy meghatározott értelmet tudtak volna adni ennek a megkerülhetetlennek tartott
alapelvnek. El kell hát mondani e rejtélyes „enyheség” keletkezését és történetét.
A nagy „reformerek” – Beccaria, Servan, Dupaty vagy Lacretelle, Duport, Pas torét,
Target, Bergasse, a Cahiers vagy a Constituants szerkesztői – érdekének tudják be, hogy ezt
az enyheséget ráerőltették egy olyan bírósági rendszerre és a „klasszikus” teoretikusokra, akik
a 18. század előrehaladtával is érvekkel alátámasztott szigorúsággal vetették el azt.5
De ezt a reformot vissza kell helyezni abba a folyamatba, amely nemrég bontakozott ki a
történészek előtt a bírósági levéltárak tanulmányozásakor: a 18. századi büntetőbíráskodás
enyhülésének folyamatába, abba a kettős fejlődésbe, amelynek révén e korszakban a
bűncselekmények mintha vesztettek volna erőszakos jellegükből, a büntetések pedig hasonló
módon enyhülnek, de ennek ára a beavatkozások megsokszorozódása lesz. 6 A 17. század vége
óta valóban feltűnő, hogy jelentősen esett a véres bűncselekmények, s általában a fizikai
agressziók száma: úgy tetszik, a tulajdon ellen elkövetett vétségek válnak gyakoribbakká,
mint az erőszakos bűncselekmények; a lopás és a szélhámosság gyakoribb, mint a gyilkosság,
a testi sértés, a verekedések, a kiterjedt, alkalomszerű, de sűrűn ismétlődő bűnözést a
legszegényebb rétegeknél felváltja a korlátozott számú, „jártas” bűnözés; a 17. század
bűnözői „elcsigázott, rosszul táplált, az alkalmat kihasználó, könnyen haragra lobbanó
emberek, nyári bűnözők”; a 18. századiak „fortélyosak, ravaszok, számítgatóan agyafúrtak”,
„társadalmon kívüliek”; a bűnözés belső szervezete megváltozik: a gonosztevők nagy bandái
(felfegyverzett, kisebb egységekbe tömörült fosztogatók, az adóbérlők biztosaira tüzet nyitó
csempészbandák, szolgálatból elbocsátott vagy megszökött, csapatosan csavargó katonák)
feloszlóban vannak; minden bizonnyal jobban üldözik őket, s ezért kénytelenek kisebb –
gyakran maroknyi – csapatokra bomlani, hogy ne keltsenek figyelmet, s beérik a lopva
végrehajtott akciókkal, kisebb erőfeszítésekkel, és kevésbé kockáztatják a gyilkosságot: „A
nagy bandák fizikai leszámolása vagy intézményes feloszlása … 1755 után szabad teret enged
a birtokellenes bűnözésnek, amely ettől fogva egyéninek mutatkozik, vagy kabáttolvajokból,
zsebmetszőkből alakuló kis csoportok ténykedése lesz: létszámuk nem haladja meg a négy
főt.”7 Általános jelenség, hogy a test elleni támadás törvénytelensége a javak többé-kevésbé
közvetlen elrablása felé hajlik el; a „tömegbűnözés” pedig a részben szakmabeliek művelte,
„marginális bűnözés” felé. Úgy zajlik tehát minden, mintha valami alacsony vízállás
fokozatosan tovább süllyedne – „az emberi kapcsolatokban uralkodó feszültségek
megcsappannának …, jobban kontrollálnák az erőszakos ösztönzéseket” 8 – s mintha a
törvénytelen üzelmeket folytatók önmaguktól hagytak volna fel a test ellen intézett
támadással, és más célpontokat kerestek volna. A törvény megszelídülése előtt megszelídült a
bűn. Ez a változás nem választható el több olyan folyamattól, amelyek alulról mintegy
támogatják; s főképp, mint ahogy P. Chaunu megjegyzi, a gazdasági feszültségek
működésében történt módosulástól, az életszínvonal általános emelkedésétől, a nagy
demográfiai hullámtól, a gazdagság, a birtok, „és ennek következményeképp a biztonság
igényeinek”9 gyarapodásától. Mindezt tetézi, hogy a 18. század folyamán az
igazságszolgáltatás egyfajta nehézkességét tapasztaljuk, amelynek szövegei, sok helyütt,
növelik a szigort: Angliában 223, a 19. század elején meghatározott főbenjáró bűntett
esetében 156 büntetése a megelőző száz évben megszigorodott;10 Franciaországban a
csavargásról szóló jogszabályozást több ízben megreformálták és szigorították a 17. század
óta; az igazságszolgáltatás szorosabb és aprólékosabb gyakorlata kezdi számba venni a kisebb
rendű bűnözést, amelyik korábban könnyebben kicsúszott a törvény ellenőrzése alól: „a 18.
század folyamán az igazságszolgáltatás nehézkesebb, súlyosabb, szigorúbb lesz a lopással
szemben, amelynek relatív sűrűsége megnőtt, és amellyel szemben ezután az osztálymegtorlás
polgári szokását gyakorolja”;11 Franciaországban, kiváltképp Párizsban megnövekedik a
szervezett és nyílt bűnözést meggátló rendőrségi apparátus, s ez a bűnözést rejtettebb formák
felé tereli. Ezekhez az óvintézkedésekhez hozzá kell számítani a bűnelkövetések egyenletes,
szüntelen, veszélyes növekedésében való, általánosan osztott hitet. Míg a ma történészei a
gonosztevők nagy bandáinak csökkenését állapítják meg, Le Trosne úgy látja, hogy ezek
sáskarajként csapnak le a francia vidékre: „Falánk rovarok, nap mint nap pusztítják a
földművesek élelmét. Ne beszéljünk mellé, ellenséges csapatok ezek, elárasztották a földeket,
s úgy élnek ott kényük-kedvük szerint, mint egy meghódított országban, s alamizsna címén
valójában adót szednek”; a legszegényebb parasztnak is többe kerülnek, mint maga az adó:
legalább harmadot kérnek ott, ahol a legmagasabb a sarc. 12 A megfigyelők többsége
megerősíti, hogy nő a bűnözés; a nagyobb szigor hívei természetesen azt állítják; s azok is
állítják, akik úgy vélik, hogy egy mérsékeltebb igazságszolgáltatás eredményesebb volna,
kevesebbszer kellene visszakoznia saját következményei előtt; 13 azok a bírók is bizonygatják,
akik állítólag ki se látszanak a perekből: „a nép nyomora és az erkölcsök megromlása
megsokszorozta a bűnt meg a vétkeseket”; 14 ezt mutatja mindenesetre a bíróságok tényleges
gyakorlata. „Már az Ancien Régime utolsó évei előrevetítik a forradalom és a császárság
beköszöntét. Az 1782-1789 közötti perekben meglepődünk, mennyire megnőtt a
veszélyeztetettség. Szigor tapasztalható a szegényekkel szemben, a tanúvallomások
összehangolt elvetése, a kölcsönös bizalmatlanság, a gyűlölet és a félelem.”15 «
De tény az, hogy a véres bűnesetek csalásos bűnökké enyhülnek, s ez bonyolult
mechanizmus része, amelyben részt kap a termelés fejlődése, a gazdaság megnövekedése, a
tulajdonviszonyok fokozottabb jogi és erkölcsi értékelése, a szigorúbb felügyelet, a népesség
szorosabb hálóba fogása, a felderítés, elfogás, információszerzés pontosabb technikája; a
törvénytelen tevékenységek áthelyeződése összefüggésben van a büntetőgyakorlat
kiterjesztésével és kifinomodásával.
A magatartás általános módosulásáról „a szellem és a tudatalatti területét érintő
változásról”16 volna szó?
Meglehet, de az is biztos, hogy az egyének életét keretező hatalmi mechanizmusok
átállítására törekszenek ekkor; átdolgozták és finomították azokat az apparátusokat, amelyek
magukra vállalták és megfigyelés alá helyezték a mindennapos viselkedést, a
személyazonosságot, a tevékenységeket, látszólag jelentéktelen mozdulatokat; új politika
alakult ki a népességet alkotó számtalan testtel és erővel szemben. Nem egyfajta új tisztelet
rajzolódik ki az elítéltek ember mivolta iránt – még enyhébb bűnök esetében is gyakori a
kínvallatás -, hanem az a törekvés, hogy az igazságszolgáltatás oldottabb és finomabb legyen,
büntetőügyileg jobban behálózza a társadalom testét. Körkörös folyamatként az erőszakos
bűnök küszöbe magasabbra kerül, a gazdasági vétségekkel szembeni türelmetlenség megnő, a
büntetőügyi beavatkozások gyorsabbak és számosabbak.
Ha a reformerek kritikai megnyilvánulásaiban találkozunk ezzel a folyamattal, érdekes
stratégiai egybeeséseket tapasztalunk. A hagyományos igazságszolgáltatásban, még mielőtt
egy új büntetőrendszer elveit felállítanák, tulajdonképpen a büntetések túlzásait támadják; de
ezek a túlzások sokkal inkább a szabálytalansághoz kapcsolódnak, mint a büntetőhatalommal
való visszaéléshez. 1790. március 24-én Thouret az Alkotmányozó Nemzetgyűlésen a bírói
hatalom új megszervezéséről indítványoz vitát. Franciaországban ez a hatalom szerinte
háromféleképpen fajult el. Először az eltulajdonítás révén: a bírói hivatal áru tárgya;
örökölhető; kereskedelmi értéke van, s a szolgáltatott igazság, ebből kifolyólag, költséges.
Másodszor a hatalom kétféle típusa közötti zavar miatt: az egyik igazságot tesz és a törvényt
alkalmazva mondja ki az ítéletet, a másik maga hozza a törvényt. Végül a kiváltságok egész
sora létezik, amely bizonytalanná teszi a bíráskodás gyakorlatát: vannak „kiváltságos”
bíróságok, eljárások, peres felek, sőt, vétségek is, amelyek kívül esnek az általános érvényű
jog hatókörén.17 Ez csak egyike a számtalan, legalább félévszázados kritikáknak, amelyek
ebben az elfajulásban egytől-egyig a szabálytalan bíráskodás alapelvét kárhoztatják. A
büntetőbíráskodás először is azért szabálytalan, mert számos fórumra nehezedik, amelyek
kezeskednek érte, anélkül, hogy egységes és folyamatos piramist alkotnának. 18 Még ha
elhanyagoljuk is a vallási bíráskodást, figyelembe kell vennünk a különböző
igazságszolgáltatások közötti fennakadásokat, elllentmondásokat, összeütközéseket: a kisebb
vétségek megbüntetésében fontos szerepet játszik a nagyurak igazságszolgáltatása; a királyi
igazságszolgáltatás számos helyen érvényesül és rosszul van összehangolva (a fejedelmi
udvarok gyakran konfliktusba kerülnek a bailli törvényszékkel, illetve a nem sokkal korábban
létesített közvetítő fórummal, az alsóbb fokú büntetőbírósággal); azaz igazságszolgáltatás,
amely törvényesen vagy ténylegesen, adminisztratív fórumok (pl. biztosok) közvetítésével
érvényesül vagy a rendőri fórumok (rögtönítélő bíróságok és a rendőrfőnök) révén; s ehhez
járul még az a jog, amellyel a király vagy képviselői rendelkeznek, amelynek értelmében a
rendes eljárást megkerülve rendelkezhetnek az elzárásról vagy a száműzetésről. Ε fórumok
burjánzásuk miatt semlegesítik egymást és képtelenek átfogni a társadalom testét a maga
teljes kiterjedésében. Egymásba fonódásuk paradox módon hézagokat hagy a
büntetőbíráskodásban. Hézagokat, a szokások és az eljárások különbözősége miatt, az 1670-es
általános ediktum dacára; hézagokat a kompetencia belső ellentétei miatt; hézagokat az egyéni
– politikai vagy gazdasági – érdekek miatt, amelyeket valamennyi fórum ádázul véd; s végül a
királyi hatalom beavatkozása is hézagokat hagy, ez a hatalom a kegyelem, az ítélet
megváltoztatása, az illetékesség megállapítása vagy a bírók befolyásolása révén
megakadályozhatja az igazságszolgáltatás szabályos és szigorú lefolyását.
A reformerek kritikája nem is annyira a gyengeséget vagy a kegyetlenséget veszi célba,
sokkal inkább a hatalom rossz gazdálkodását. Igen nagy hatalom jut az alsóbbfokú
bíróságoknak, amelyek – az elítéltek tudatlanságát és szegénységét kihasználva – semmibe
vehetik a törvényes fellebbezést és önkényes ítéleteket hozhatnak; túlságosan nagy, ellenőrzés
híján lévő hatalom van a vád oldalán, amelynek a perelés eszközei korlátlanul állnak
rendelkezésére, míg a vádlott fegyvertelen vele szemben, s ez a bírákat hol nagy szigorra, hol
épp ellenkezőleg, enyhébb elbírálásra készteti; igen sok hatalom jut a bíróknak, akik sokszor
felületes bizonyítékokkal is beérik, amennyiben ezek „törvényesek”, és akik elég nagy
szabadsággal rendelkeznek az ítélet megválasztásában; igen nagy hatalmat kapnak a „király
emberei”, nemcsak a vádlottakhoz, hanem a bírókhoz képest is; végezetül igen nagy hatalmat
gyakorol a király, hiszen felfüggesztheti az igazságszolgáltatás menetét, megváltoztathatja a
rendelkezéseket, elveheti az ügyet a bírótól, felmentheti a bírót vagy száműzheti, királyi
bizottsággal helyettesítheti. Az igazságszolgáltatás bénultsága nem a meggyengülés
következménye, sokkal inkább a hatalom rosszul szabályozott felosztásából következik,
abból, hogy egy bizonyos számú ponton koncentrálódik, s hogy ebből konfliktusok,
fennakadások támadnak.
A hatalom működési zavarai központi túllépésre utalnak: monarchikus „többlethatalomra”,
amely a büntetés jogát az uralkodó személyes hatalmával azonosítja. Elméleti azonosítás,
amelynek következtében fons justitiae lesz a királyból; de melynek gyakorlati
következményei kiolvashatók, még az is, ami látszólag szembehelyezkedik vele és korlátozza
önkényuralmát. Merthogy a király államkincstári meggondolásokból önmagának tartja fenn
az igazságszolgáltatás hivatalainak eladási jogát, mivelhogy az ő „tulajdona”, vele szemben a
bírók, állásuk tulajdonosai, nemcsak engedetlenek, hanem tudatlanok is, érdekeltek, készek a
megalkuvásra. Mivel folyamatosan új tisztségeket teremt, szaporítja a hatalom és a hatáskör
konfliktusait. Mert nagyon is szoros hatalmat gyakorol az „emberen”, már-már teljhatalmat
biztosít nekik, fokozza a konfliktusokat a bíróságokon. Mert a bíráskodást nagyon is sok
esetben lefolytatott eljárással (rögtönítélő bíróságok, rendőrfőnökök) vagy adminisztratív
rendelkezéssel teszi egyenlő jogúvá, megbénítja a szabályos bíráskodást, hol elnézővé és
bizonytalanná teszi, hol elhamarkodottá és szigorúvá.19 Nem is annyira a bíráskodás
kiváltságait, önkényességét, ősrégi dölyfét, ellenőrizhetetlen jogait kritizálják, sokkal inkább
azt, hogy gyengeségei és túlzásai összekeverednek, s kivált kritizálják e keveredés alapelvét, a
monarchikus „többlethatalmat”. A reform valódi célkitűzése, már legáltalánosabb
megfogalmazásaiban is, nem egy új büntetőjog megalkotása, igazságosabb elvek alapján,
hanem a büntetőhatalom új „gazdaságtanának” megteremtése, jobb elosztásának biztosítása,
annak kidolgozása, hogy ne koncentrálódjon túlzottan néhány kivételezett ponton, s ne is
aprózódjék fel sok, egymással szemben álló bírósági eljárásban; homogén rendszerekre
legyen osztva, amelyek képesek arra, hogy mindenütt érvényre juttassák, folyamatosan, a
társadalmi test legkisebb sejtjében is.20 A büntetőjog reformját stratégiaként kell olvasnunk,
mint a büntetőhatalom új elrendeződését olyan módozatok szerint, amelyek szabályosabbá,
hatékonyabbá, állandóbbá és következményeiben részletesebbé teszik; egyszóval ezek a
módozatok fokozzák a hatásait, miközben gazdasági költségét csökkentik (azaz leválasztják a
tulajdon rendszeréről, a vételről és az eladásról, nemcsak a tisztségek megvásárolhatóságáról,
hanem a határozatokéról is), valamint politikai költségeit is (leválasztják a monarchikus
hatalom önkényességéről). Az-új büntetőrendszer jogelmélete valójában a büntetőhatalom új
„politikai gazdaságtanát” fedi. Érthető tehát, hogy ennek a „reformnak” miért nem volt
egységes kezdőpontja. A reform kiindulópontjánál nem a legfelvilágosultabb illetékesek
állnak, nem a despotizmussal ellenséges filozófusok meg az emberbarátok, s nem is a
képviselőkkel szemben álló társadalmi csoportok. Vagy inkább nemcsak ők; a büntetőhatalom
újrafelosztásának ugyanazon globális terében és eredményeinek új elosztásában különböző
érdekek csapnak össze. Nem a törvényszéki apparátuson kívül készítették elő a reformot, és
nem képviselői ellenében; a lényegét tekintve nagyszámú bíró belülről készítette elő,
mindannyiuk számára közös célkitűzések és őket egymással szembeállító hatalmi
konfliktusok alapján. A bírók többsége persze nem volt reformer; de a reform általános elveit
jogászemberek alakították ki: így az ítélkezés olyan hatalmát, amelyre nem nehezedne a
fejedelem közvetlen hatalma; mentes volna a törvényalkotás szándékától·, leválasztanák a
tulajdonviszonyokról; s mivel e hatalomnak nem volna egyéb funkciója, mint az ítélkezés,
tökéletesen gyakorolhatná annak hatalmát. Egyszóval, hogy az ítélkezés hatalma ne a legfelső
hatalom számos akadozó, olykor egymásnak is ellentmondó kiváltságát jelentse, hanem a
közhatalom folytonosan elosztott következményeit. Ez az általános alapelv együttes stratégiát
határoz meg, amely különböző küzdelmeket takar. A filozófusok (pl. Voltaire) küzdelmét,
publicistákéit (pl. Brissot és Marat); de a különféle érdekeket képviselő bírók küzdelmeit is;
Le Trosne, az orléans-i alsóbb fokú büntetőbíróság tanácsosa és Lacratelle, a parlament
főügyészhelyettese között; Traget a képviselők oldalán áll szemben Maupeou reformjával; J.
N. Moreau a királyi hatalmat támogatja a képviselőkkel szemben; Servan és Dupaty, jóllehet
mindketten bírók, szemben állnak kollégáikkal, stb. Az egész 18. század folyamán, a
törvényszéki apparátuson belül és kívül, a mindennapi büntetőügyi gyakorlatban s az
intézmények kritikájában is azt látjuk, hogy új stratégia alakul ki a büntetőhatalom
gyakorlatában. És az úgynevezett „reform”, úgy, ahogy a jogelméletekben megfogalmazódik,
vagy ahogy a tervezetekben felvázolják, politikai vagy filozófiai megfelelője ennek a
stratégiának és elsődleges célkitűzéseinek: a törvénytelenségek büntetéséből és megtorlásából
szabályos, a társadalommal azonos kiterjedésű funkció kialakítása; nem kevesebb, hanem
jobb büntetés; talán csökkenő szigorúság a büntetésben, de több egyetemesség és
szükségszerűség, a büntetés hatalmának mélyebb beágyazása a társadalom testébe.
A körülmények azon összejátszása, amely a reform születéséhez vezet, nem valami új
érzékenységből fakad, hanem a törvénytelenségekkel szembeni új politikából. Vázlatosan azt
mondhatjuk, hogy az ancien régime idején a különböző társadalmi rétegek mindegyikének
megvolt a maga megtűrt törvénytelenségi zónája: a szabály be nem tartása, a számtalan
ediktum és rendelkezés figyelembe nem vétele feltétele volt a társadalom politikai és
gazdasági működésének. Csak az ancien régimere volna ez jellemző? Kétségtelen, hogy nem.
De a törvénytelenség akkortájt oly mélyen gyökeredzett, s annyira szükségszerű volt
valamennyi társadalmi réteg életében, hogy valamiképpen megvolt a maga koherenciája és
rendszere. Hol teljesen szabályszerű formát öltött – s ez már nem törvénytelenségszámba
ment, hanem rendszeres mentesség lett: magánszemélyeknek és közösségeknek kijáró
előjogok. Hol a nagyméretű és általános be nem tartás formáját vette fel, évtizedeken, olykor
évszázadokon keresztül, hiába tették közzé és újították meg szüntelen a rendelkezéseket, soha
nem alkalmazták azokat. Hol fokozatos elavulásról volt szó, s ez néha váratlan
újraérvényesítésekre adott alkalmat, hol a hatalom néma egyetértésével, hanyagságból vagy
mert egyszerűen lehetetlen volt elérni a törvény betartását, a törvénysértők megállítását. A
népesség leghátrányosabb rétegeinek általában nem volt előjoga: de a törvények és a szokások
előírásain túl volt egy tűrési határ, amelyet erőszakosan vagy konokul birtokoltak; ez a
határterület olyannyira nélkülözhetetlen volt a létezésükhöz, hogy gyakran készek voltak a
zendülésre, csakhogy megvédjék; az időszakos próbálkozások, amelyek a csökkentésére
irányultak, ősrégi szabályok érvényesítésén vagy megtorló eljárások alkalrnazásán alapultak, s
minden esetben zavargást támasztottak a nép körében, akárcsak azok a kísérletek, amelyek
bizonyos kiváltságok megnyirbálását célozták és a nemességet, a papságot vagy a polgárságot
hozták forrongásba.
Ez a valamennyi társadalmi rétegnél specifikus formát öltött szükségszerű törvénytelenség
paradoxonok hálójába került. Az alsóbb szférákban a bűnözéssel érintkezett, amelytől nehéz
volt megkülönböztetni nemcsak jogilag, de morálisan is: az adóügyi törvénysértések, majd a
vámügyiek, a csempészés, a rablás, a pénzügyi biztosok elleni fegyveres harc, majd a katonák
elleni harc, végül a felkelés fokozatosan következett egymásból, s nehéz volt megállapítani a
határokat; volt, hogy csavargás (amelyet szigorúan büntettek olyan rendelkezések, melyeknek
soha nem szereztek érvényt), s a vele járó fosztogatás, minősített lopás, néha gyilkosság várt a
munkanélküliekre, a munkáltatójukat szabálytalanul elhagyó munkásokra, a cselédekre, akik
valami okból elszöktek a gazdájuktól, mindazokra, akik meg akartak szökni az erőszakos
toborzás elől. A bűnözés hovatovább feloldódott egy szélesebb törvénytelenségben, amelyhez
bizonyos néprétegek mint létezési módhoz voltak szorosan hozzáfűzve; és fordítva, ez a
törvénytelenség a bűnözés növekedésének állandó faktora. Emiatt kétértelműség támad a nép
viselkedésében: a bűnöző egyrészt – kivált, 1 ha csempész vagy a kegyetlen adóterhek miatt
földjéről elszökött paraszt – spontán megbecsülésnek örvendhetett: erőszakos
cselekményeiben a régi küzdelmek emléke idéződik fel: másrészt viszont az, aki a nép
elfogadta törvénytelenség védelmét élvezve a nép ellen követett el bűntettet, például a
csavargó koldus, aki lopott és ölt, könnyűszerrel vált megkülönböztetett gyűlölet céltáblájává,
mert a legszerencsétlenebbek ellen fordította azt a törvénytelenséget, amely létfeltételeik
szerves része lett. À bűntettek köré dicsőség és rosszallás fonódott; hol tényleges
segítőkészség, hol félelem övezte e mozgásban lévő népességet, amelyet mindenki közelinek
érzett magához, de tudta róla, hogy megszülethet benne a bűn. A népi törvénytelenség a
bűnözés magját, legszélsőségesebb formáját, egyszersmind belső veszedelmét fonta körül.
Ε lenti törvénytelenség és a többi társadalmi kaszt törvénytelenségei nem egy irányba
haladtak, de alapvető ellentét se volt köztük. Az egyes csoportokra jellemző különböző
törvénytelenségek általában olyan viszonyban voltak egymással, amely versengés volt,
ugyanakkor konkurencia, érdekkonfliktus és kölcsönös támogatás, cinkosság: a
földbirtokosok nem nézték szükségszerűen rossz szemmel, ha a parasztok nem voltak
hajlandók megadni némely állami vagy egyházi járandóságot; az új vállalkozók gyakran
bátorították a kézműveseket, hogy ne tartsák be a gyártási előírásokat; a csempészést –
Mandrin története a bizonyíték rá, akit a nép rejtegetett, akit kastélyokban fogadtak és
képviselők oltalmaztak – széles körben támogatták. A 17. század folyamán szélsőséges
esetekben láthattuk, hogy a különböző adómegtagadások komoly felkelésekben egyesítették
az egymástól meglehetősen távol eső néprétegeket. A törvénytelenségek kölcsönös játéka
egyszóval a társadalom politikai és társadalmi életének része lett. Vagy még inkább: számos
változás (pl. Colbert rendelkezéseinek elavulása, a vámügyi korlátozások be nem tartása a
királyság területén, a céhek felbomlása) a népi törvénytelenségek által nap mint nap
kiszélesített résben következett be; a polgárságnak szüksége volt e gazdasági változásokra,
részben rájuk alapította a gazdasági növekedést. Az eltűrés így bátorítássá vált.
De a 18. század második felében a folyamat megfordul. Először is a gazdagság általános
növekedésével, de a nagy demográfiai fellendüléssel is a népi törvénytelenség fő célpontja
elsősorban már nem a jogok, hanem a javak: a fosztogatás, a lopás váltja fel a csempészést és
a pénzügyi hivatalnokok elleni fegyveres támadást. Ily módon a paraszt, a gazdálkodó, a
kézműves gyakran a fő áldozat. Le Trosne kétségtelenül csak eltúlozta a valóságos tendenciát
akkor, amikor a parasztokat úgy írja le, mint akik ma többet szenvednek a csavargók
követelőzései miatt, mint hajdan a feudális urak sarcától, a tolvajok állítólag kártékony
rovarok rajaként csapnak le rájuk, felfalják a termést, kiürítik a magtárakat. 21 Elmondható,
hogy a 18. század folyamán létrejött és fokozatosan egyre mélyült a népi törvénytelenség
válsága; és sem a forradalom kezdeti mozgalmai (a földesúri jogok elvetése körül), sem a
későbbiek, amelyekben együtt található a tulajdonosok jogai elleni harc, politikai és vallási
tiltakozás, a katonaállítás elvetése, nem tudták újra összeforrasztani hajdani, meghitt
formájában. Sőt a polgárság jó része, noha minden különösebb probléma nélkül elfogadta a
jogok kijátszását, rosszul tűrte, amikor azokra a jogokra került sor, amelyet saját
tulajdonjogainak tartott. Ezzel kapcsolatban a legjellemzőbb a parasztbűnözés problémája a
18. század végén, és kivált a forradalomtól kezdve. 22 Az intenzívebb mezőgazdaságra való
átállás egyre kényszerítőbben befolyásolja a szokásjogokat, a toleranciát, az elfogadott, kisebb
törvénytelenségeket. Mi több, a földbirtok, amelyet részben a polgárság szerzett meg, a reá
nehezedő feudális terhektől megszabadulván, abszolút tulajdon lett: a parasztság által
megszerzett vagy megőrzött, megtűrt jogokat (régi kötelezettségek megszüntetése vagy a
szabálytalan gyakorlat – legeltetési jog, faösszeszedés, stb. meggyökeresedése) az új
tulajdonosok nem tartják tiszteletben, egyszerű és tiszta törvénysértésnek tekintik (s ez a nép
körében láncreakciót vált ki, egyre törvényellenesebb, ha úgy tetszik, egyre büntetendőbb
cselekedeteket: betörést, állatlopást vagy mészárlást, gyújtogatást, erőszakoskodást,
gyilkosságot).23 A jogok kijátszása gyakran a legnyomorultabbak túlélését biztosította, s most
a tulajdon új státusával ez a javak elleni törvénysértéssé kezd válni. Büntetni kell tehát.
Ezt a törvénysértést nehezen túri a polgárság a földbirtokon, de még tűrhetetlenebb a
kereskedelmi és az ipari tulajdonban: a kikötők kialakulása, az árukészleteket felhalmozó
nagy raktárak megjelenése, a nagyméretű műhelyek megszerveződése (bennük nyersanyagok,
szerszámok, gyártmányok jelentékeny sokasága, mely mind a vállalkozóé, és nehéz felügyelni
rá) szükségessé teszi a törvénysértések szigorú megtorlását. Az a mód, ahogy merőben új,
mennyiségi viszonylatok alapján a gazdagság árucikkekbe és gépekbe fektetődik be,
feltételezi a törvénysértés elleni módszeres és fegyveres intoleranciát. A jelenség
nyilvánvalóan ott a legszembe-szökőbb, ahol a gazdasági fejlődés a legintenzívebb. Hogy
mennyire halaszthatatlan a számtalan törvénytelenség visszaszorítása, Colquhoun
számadatokkal bizonyítja, egyedül London városában a vállalkozók és a biztosítók becslései
alapján az Amerikából importált és a Temze partján beraktározott termékek lopásának értéke
évenként átlagban 250 ezer fontra rúgott; együttesen kizárólag London kikötőjében (nem véve
tekintetbe e fegyverraktárakat) 500 ezer font értékű terméket loptak el évente; s ehhez hozzá
kell számítani a városban ellopott 700 ezer fontot. Ebben az állandó fosztogatásban
Colquhoun szerint három jelenséget kellene fontolóra venni: az alkalmazottak, a felügyelők, a
művezetők és a munkások cinkosságát, illetve gyakran aktív részvételét: „valahányszor nagy
tömegben ugyanazon a helyen munkások csoportosulnak, szükségszerűen sok köztük a
gazfickó”; másodszor tiltott kereskedelmi szervezet meglétét a műhelyektől és a dokkoktól az
orgazdákig -akad köztük nagykereskedelmi orgazda, aki egy bizonyos fajta árucikkre
specializálta magát, és kiskereskedelmi orgazda is, akinek kirakatai „öreg vasak, rongyok,
kopott ruhák nyomorúságos kazlát” kínálják, de a bolt mögötti helyiség „a legértékesebb
hajózási felszereléseket, csapszegeket és rézszegeket, öntöttvasdarabokat és értékes fémeket,
Nyugat-India termékeit, mindenféle munkástól összevásárolt bútorokat és szíjakat” rejt, s
akad köztük viszonteladó és házaló, akik messzi vidékre juttattják el a lopások termékeit; 24
végül a ha-mispénz-gyártás (Anglia-szerte állítólag 40-50 állandóan működő hamispénz-gyár
volt). S ezt a hatalmas, fosztogatásból eredő vállalkozást a toleranciák egész együttese
könnyíti meg: egyesek megszerzett jogféleségre hivatkoznak (pl. a vasdarabok és a
kötélvégek összeszedésének jogára a hajók körül vagy az összesöpört cukor
viszonteladásának jogára); mások a morális elfogadás rendjébe tartoznak: a tettesek szemében
a fosztogatás a csempészés egyik formája, s ez „hozzászoktatja őket e vétséghez, amelynek
súlyát egyáltalán nem érzik”.25
Szükségszerű tehát mindeme tiltott üzelmek ellenőrzése és újbóli szabályozása. Meg kell
határozni a törvénysértéseket és biztosan meg kell büntetni őket, hogy az eltűrt
szabálytalanságok tengerében, amelyben minden összefüggés nélkül egyet-egyet aránytalanul
sújtanak, megállapítsák, mi számít tűrhetetlen törvénysértésnek, s ez olyan büntetést
szenvedjen, amely alól nincs kibúvó. A tőkefelhalmozás, a termelési viszonyok és a tulajdon
jogi státusának új formáival a nép üzelmei, amelyek akár elhallgatott, mindennapos, tolerált
formában, akár erőszakos formában, a törvény kijátszásában mutatkoztak meg, a tulajdon
elleni törvénysértésekbe csapnak át. A lopás az első nagy kibúvó a törvényesség alól, abban a
mozgásban, amely a jogi és politikai előnyökkel járó társadalomból a munka eszközei és
termékei eltulajdonításának a társadalma felé halad. Megfogalmazható ez másképpen is: a
törvénysértések rendszere a kapitalista társadalom fejlődésével újrastrukturálódott. A javak
elleni törvénysértések elválasztódnak a jogellenesektől. Ez a felosztás osztályellentéten
alapulj hiszen a néposztályok számára a leghozzáférhetőbb törvénysértés egyrészt a javak
ellen irányul – a tulajdon erőszakos átruházása; másrészt a polgárság fenntartja magának a
jogok kijátszását: annak lehetőségét, hogy kénye-kedve szerint forgassa a saját rendelkezéseit
és törvényeit; a gazdasági élet vérkeringésének óriási szektorát biztosítsa magának egy olyan
játékkal, amely a törvényesség határvidékén mozog – erről a mozgástérről hallgatólagosan
vagy előre gondoskodik, vagy a tények tolerálásával szabadon hagyja. A törvénytelenségek e
nagy újrafelosztása még a törvényszéki rendszerek specializálódásában is megmutatkozik: a
javak elleni törvénysértések – a lopás -, közönséges bíróságok és büntetések, a jog kijátszása
– csempészés, adó alóli kibúvás, szabálytalan kereskedelmi manőverek – speciális
igazságszolgáltatás alá esnek, peregyezséggel, megegyezésekkel, progresszív büntetésekkel,
stb. A polgárság fenntartja magának a jogok kijátszásának termékeny területét. S ugyanakkor,
amikor bekövetkezik a hasadás, felvetődik egy állandó háló szükségessége, amely lényegét
tekintve a javak elleni törvénysértéseket fogná be. Megerősödik annak szükségessége, hogy
felmondják a büntetőhatalom régi rendszerét, amelynek lényege a fórumok zavaros
sokfélesége és hézagossága, a tényekkel szembeni tehetetlenség és az elkerülhetetlen
tolerancia kölcsönös felosztása és hatalmi koncentrációja, lényegük a megnyilvánulásukban
lármás, végrehajtásukban kockázatos büntetések. Megerősödik annak a szükségessége, hogy
meghatározzák a büntetés stratégiáját és technikáit, s bennük a folyamatosság és állandóság
rendszere váltsa fel a pazarlásét és a túlzásokét. Összefoglalva, a büntetőügyi reform azon a
ponton született meg, ahol az uralkodó többlethatalma és a kivívott és tolerált
törvénytelenségek infrahatalma érintkezik. S azért lett több, mint véletlen körülmények
találkozása, mert a többlethatalom és az infrahatalom között viszonyok hálója szövődött. A
monarchikus legfelső hatalom formája az uralkodó oldalára helyezte a ragyogó, korlátlan,
személyes, szabálytalan és nem folyamatos hatalom tehertöbbletét, s az alattvalóknak szabad
helyet hagyott a törvénytelenségek működtetésére; utóbbi mintegy az előbbi hatalom
korrelátuma volt. A kettő annyira összefonódott, hogy az uralkodói kiváltságok elvétele
egyben a törvénytelenségek működése elleni támadást is jelentett. A két célkitűzés folyamatos
volt. A körülmények vagy a taktika sajátosságai folytán a reformerek hol az egyiket
tekintették fontosnak, hol a másikat. A fiziokrata Le Trosne, az orléans-i alsóbb fokú
büntetőbíróság tagja, példaként szolgálhat. 1764-ben közzétesz egy értekezést a csavargásról:
tolvajok és gyilkosok hemzsegéséről beszél, „akik a társadalomban élnek, anélkül, hogy tagjai
volnának”, akik „valódi háborút viselnek valamennyi állampolgár ellen”, s akik „abban az
állapotban” élnek közöttük, „amely feltehetően a civil társadalom megteremtése előttről
való”. A legszigorúbb büntetéseket kéri ellenük (jellemző módon csodálkozik, hogy
elnézőbbek velük, mint a csempészekkel); azt akarja, hogy megerősítsék a rendőrséget, s hogy
a lopások szenvedő alanyai, a lakosság segítségével üldözze őket a csendőrség; követeli, hogy
ezeket a haszontalan és veszélyes embereket „az állam vegye a birtokába, a tulajdonai
legyenek, mint ahogy a rabszolga tulajdona a gazdájának”; s hogy adott esetben kollektív
hajtóvadászatot szervezzenek az erdőkben felhajtásukra; aki zsákmányul ejti valamelyiket,
díjat kap: „Tíz font jutalmat adnak egy farkas fejéért. A csavargó mérhetetlenül veszélyesebb
a társadalom számára.”26 1777-ben ugyanez a Le Trosne Vues sur lajustice criminelle (A
büntetőbíráskodás áttekintése) című munkájában azt követeli, hogy csökkentsék a köz
kiváltságait, tekintsék ártatlannak a vádlottat az ítéletig; hogy a bíró igazi döntőbíró legyen a
vádlott és a társadalom között: hogy a törvények „rögzítettek, állandóak, a legpontosabban
meghatározottak” legyenek, avégett, hogy az alattvalók tudják, „minek teszik ki magukat”, s
hogy a bírók csupán „a törvény szervei” legyenek. 27 Le Trosne-nál, mint másoknál is
ugyanebben a korban, a büntetőhatalom körülhatárolásáért folytatott küzdelem közvetlenül
azon igény körül bontakozik ki, hogy szigorúbb és állandóbb ellenőrzés alá vonják a népi
törvénytelenségeket. Érthető, hogy a kínpad kritikája oly nagy jelentőségekre tett szert a
büntetőügyi reformban, mivel jelkép volt, amelyben látható módon találkozott az uralkodó
korlátlan hatalma s a nép mindig éber törvényellenessége. Emberséges büntetések, ez a
szabály a büntetések rendszerében, amelynek mindenki számára rögzítenie kell a határokat.
Az „ember”, akit tiszteletben akarnak tartani a büntetésben, e kettős korlátozás jogi és morális
formája. Igaz ugyan, hogy a reform mint büntetőügyi reform és mint a büntetőhatalom
stratégiája e két célkitűzés érintkezésénél rajzolódott ki, azonban annak a ténynek köszönheti
stabilitását, hogy a második hosszú időn át elsőbbséget kapott. Mert a népi
törvénytelenségekre gyakorolt nyomás a forradalom alatt, a császárság idején, s végül a 19.
században fő célkitűzéssé vált, a reform a terv állapotából intézmények és gyakorlatok
együttese lehetett. Vagyis, noha a büntetések enyhülése, a világosabb jogszabályalkotás, az
önkényesség jelentékeny csökkenése, jobban megszervezett konszenzus (gyakorlatának
reálisabb felosztása híján) jellemzi látszólag az új büntető jogszabályozást, valójában a
törvénytelenségek hagyományos rendszerében bekövetkezett felfordulás és az új
szabályzásukat fenntartó szigorú kényszer tartja alulról meg. A büntetőrendszert olyan
apparátusként kell felfogni, amely differenciáltan kezeli a törvénytelenségeket, nem pedig
mint olyant, ami valamennyit eltörli.
Áthelyezni a célpontot és megváltoztatni arányait. Új taktikákat határozni meg, hogy
elérhető legyen a céltábla, amely megvékonyodott ugyan, de terjedelmesebb lett a társadalom
testében. Új technikákat találni, s ezekhez illeszteni a büntetéseket, hozzájuk alkalmazni a
következményeket. Új alapelveket fektetni le, hogy szabályozzák, finomítsák, általánossá
tegyék a büntetés művészetét. Egyneművé tenni a gyakorlatát. Csökkenteni gazdasági és
politikai költségeit, megkövetelve hatékonyságát és szaporítva áramlásait. Egyszóval
megteremteni a büntetés hatalmának új gazdaságtanát és új technológiáját: kétségtelenül ezek
a leglényegesebb érvek a büntetőrendszer 18. századi (reformjában.
Ez az új stratégia az alapelvek szintjén könnyen megfogalmazódik a szerződés általános
elméletében. Az állampolgárt úgy fogják fel, mint aki a társadalom törvényeivel egyszersmind
azt a törvényt is elfogadta, amely büntetheti. A bűnöző ekkor jogi szempontból paradoxális
lényként tűnik fel. Megszegte a szerződést, tehát az egész társadalom ellensége, de részt vállal
a büntetésből, amely kihat a társadalomra. A legkisebb bűntett is az egész társadalmat támadja
meg; és az egész társadalom – beleértve a bűnözőt – jelen van a legkisebb büntetésben is. A
büntetőügyi bűnhődés tehát általánosított funkció, a társadalom testével és minden egyes
elemével azonos kiterjedésű. Ekkor vetődik fel a „mérték” és a büntetőhatalom
gazdaságosságának problémája.
A törvénysértés az egyént valójában az egész társadalom testével helyezi szembe; hogy
megbüntesse, a társadalomnak jogában van teljes egészében fellépnie ellene. Egyenlőtlen a
küzdelem: egyetlen oldalon van minden erő, minden hatalom, minden jog. És így van ez
rendjén, hiszen valamennyiünk1 védelméről van szó. A büntetés nagyszerű joga jön így létre,
hiszen a törvénysértő közös ellenség lesz. Még rosszabb is, mint az ellenség, hiszen a
társadalmon belül csap le a társadalomra -áruló. Egy „szörnyeteg”. A társadalomnak hogy is
ne volna abszolút joga fölötte? Hogy is ne követelné elhallgattatását? És ha igaz, hogy a
bűnhődés alapelvét mindenkinek alá kellett írni a szerződésben, nem logikus-e, hogy minden
állampolgár elfogadja a rendkívüli ítélet lesújtását azokra, akik testében támadták meg?
„Minden gonosztevő, a társadalmi jogra támadva, azaz tettei s által lázadó és hazaáruló; az
állam fennmaradása összeztetethetetlen az övével; egyiküknek el kell pusztulnia, s amikor a
bűnöst elpusztítják, nem mint polgártársat, hanem mint ellenséget pusztítják el.” 28 A büntetés
joga az uralkodó bosszújáról áttevődött a társadalom védelmére. De olyan erős elemekkel
alkotják újra, hogy már-már félelmetesebbé is válik annál. A gonosztevőt kiragadták egy
természeténél fogva túlzó veszedelemből, de olyan büntetésnek teszik ki, amelynek nem lehet
látni a korlátait. Szörnyű többlethatalom tér vissza. S annak szükségessége, hogy a büntetés
erejével szembehelyezzék a mérséklet elvéti
„Ki ne reszketne a borzalomtól, a sok-sok szörnyű és haszontalan kínzás láttán, amelyeket
magukat bölcseknek tartó szörnyetegek találtak ki és hidegvérűen alkalmaztak?29 Vagy
másutt: „A törvények a legnagyobb bűnök miatti bűnhődésre szólítanak fel. Haragot
gerjesztenek bennem, indulok. De mi történik? A harag túlcsap a büntetésen … Isten, te az
önnönmagunknak vagy felebarátunknak okozott fájdalom gyűlöletét oltottad a szívünkbe,
vajon ezek az oly gyöngének és sebezhetőnek teremtett lények eszelték ki e barbár és rafinált
kínzásokat?”30 A büntetések mérséklésének elve, még a társadalom ellenségének megfenyítése
esetén is, először mint szívhez szóló beszéd fogalmazódik meg. Mi több, a test kiáltásaként
tör fel, mely fellázad, amikor a túlzásba vitt kegyetlenkedéseket látja vagy elképzeli. A
büntető rendszer „humánus” kell hogy legyen, ezt az alapelvet egyes szám első személyben
fogalmazzák meg a reformerek. Mintha a beszélő érzékenysége fejeződne ki közvetlenül;
mintha a hóhér vérszomja és a megkínzott közé odaékelődne a filozófus vagy az elméleti
szakember teste, hogy saját törvényét bizonyítsa és végül rákényszerítse a büntetések
rendszerére. Líraiság volna, amely kifejezi, hogy lehetetlen megtalálni a büntetőügyi
okoskodás racionális alapjait? A bűnöst a társadalomból kivető szerződésszerű elv és a
természet által is „kiokádott” bűnöző képe között hol keressük a határt, ha nem az emberi
természetben, amely nem a törvény szigorában és nem is a törvénysértő vadságában nyilvánul
meg, hanem a törvényt alkotó és a bűntettet el nem követő, ésszel megáldott ember
érzékenységében?
De az „érzékenységhez” való folyamodás nem jelenti éppen az elméleti lehetetlenséget.
Valójában a számítgatás elvét hozza magával. A tiszteletre méltó testről, képzeletről,
szenvedésről, szívről beszélve valójában nem a megbüntetendő bűnösre gondolnak, hanem
azokra az emberekre, akiknek, a szerződést aláírván, joguk van egyesülni ellene. A büntetések
enyhülésének ki kell zárnia a szenvedést, de a bírók és a nézők szenvedését, s ki kell zárnia à
föllelhető érzéketlenséget, a szokatlan szánalmat, a megalapozatlan elnézést: „Kegyelem
azoknak a szelíd és érzékeny lelkeknek, akiknek a sok szörnyű kínvallatás tortúra.” 31 A
büntetés hatásaival kell takarékoskodni, azokat a hatásokat kell kiszámítani, amelyeket a
büntetőfórum tesz a hatalomra, amely gyakorlására igényt tart.
Itt a gyökere annak az elvnek, amely szerint csak „humánus” büntetést szabad alkalmazni a
bűnössel szemben, aki meglehet, hogy áruló, az is lehet, hogy szörnyeteg. Ha a törvénynek
„humánusan” kell most bánni azokkal, akik a „természeten kívül” esnek (miközben a hajdani
igazságszolgáltatás embertelenül bánt a „törvényen kívüliekkel”), ennek oka nem a bűnös
esetleges előttünk leplezgetett mély emberiességében rejlik, hanem a hatalom hatásainak
szükségszerű szabályozásában. Ennek a „gazdaságos” ésszerűségnek kell kimérnie a büntetést
és előírni a vele összhangba hozott módszereket. „Emberiesség”, ezzel a tiszteletet ébresztő
szóval illetik e rendszert és aprólékos számítgatásait. „A büntetés fényében a minimumot az
emberiesség parancsolja és a politika tanácsolja.”32
Hogy a büntetés technopolitikáját megértsük, vegyünk egy határesetet, a bűncselekmények
leghitványabb] át: egy irtózatos gonosztettet, amely erőszakot tenne a legnagyobb tiszteletben
tartott törvények együttesén. Olyan különleges körülmények között hajtanák végre, oly mély
titok övezné, olyan mértéktelen volna, s annyira felülmúlna minden lehetségességet, hogy az
egyetlen és az utolsó lenne a maga nemében: soha senki nem tudná utánozni, senki nem
követhetné példáját, s meg se botránkozhatna elkövetésén. Arra volna szánva, hogy
nyomtalanul eltűnjék. A „végletes bűn” apológiája az új büntetőrendszerben egy kicsit olyan,
mint az eredendő hiba a régiben: tiszta forma, amelyikben felbukkan a büntetések indoka.
Büntetni kell-e az ilyen bűnt? Milyen mértékben? Büntetésének mi haszna volna a
büntetőhatalom rendszerében? Oly mértékben volna hasznos, amennyiben jóvá tudná tenni a
„társadalomnak okozott rosszat”.34 Márpedig ha nem vesszük tekintetbe a tisztán anyagi kárt –
amely még ha jóvátehetetlen is, mint például a gyilkosságban, nem hat ki a társadalom
testében az ott keletkező rendetlensége a botrány, amelyet kivált, a példaadás, az újrakezdésre
való ösztönzés, ha nem sújtotta büntetés, az általánosítás lehetősége, amelyet magában
hordoz. Hogy haszonnal járjon, a büntetés célpontja a bűn következménye kell hogy legyen, s
ezt úgy kell érteni, hogy a bűn a rendetlenségek egész sorát képes beindítani. „A büntetés és a
bűncselekmény minősége közötti botrányt meghatározza a megszegett szerződés hatása a
társadalmi rendre.” A bűncselekmény hatása azonban nincs szükségszerűen közvetlen
arányban kegyetlenségével; egy bűn, amely elrettenti a lelkiismeretet, gyakran kisebb hatású,
mint az olyan gonosztett, amelyet mindenki elnéz, sőt, hajlandóságot érez rá, hogy a saját
szakállára utánozza. A nagy bűncselekmények ritkák; veszélyesek viszont a megszokottá vált,
egyre szaporodó, apró gonosztettek. Következésképp ne keressünk minőségi összefüggést a
bűncselekmény és a büntetése között, egyenértékű borzalmat. „Egy nyomorult kiáltozásai a
kínszenvedésben vajon visszahozzák-e a vissza nem térő múltból a már elkövetett
bűncselekményt?”36 A büntetést nem a bűncselekmény, hanem a lehetséges ismétlődések
függvényében kell kiszámítani. Ne az elmúlt sértést, hanem az eljövendő rendetlenséget
vegyük célba. Járjunk el oly módon, hogy a gonosztevőnek ne legyen kedve újrakezdeni, s
arra se legyen lehetősége, hogy utánzói legyenek. 37 A büntetés a hatások művészete lesz tehát;
nem a büntetés roppant nagysága kerül szembe a vétek nagyságával, hanem a bűncselekményt
követő két sorozatot, a bűncselekmény hatásait igazítják egymáshoz. Holdudvar nélkül a
bűncselekmény nem kíván büntetést. Mint ahogy – ugyanennek az apologétának egy másik
elmélete szerint -szétbomlása és pusztulása előtt egy nappal egyetlen társadalomnak se volna
joga vérpadok felállítására. A bűncselekmény sorában a legutolsó csak büntetlen maradhat.
Ősrégi felfogás ez. Nem volt szükséges megvárni a 18. századi reformot, hogy a büntetés
példát mutató funkcióját kifejtsék. Hogy a büntetés a jövő felé tekint, s lényeges funkciói
közül egy” mindenképpen a megelőzés, ez a gondolat már évszázadok óta a büntetés jogának
egyik gyakori önigazolása. A különbség annyi, hogy a megelőzés, amelyet a büntetés
hatásaként, nyilvánossága – tehát mértéktelensége – révén vártak el, mostantól fogva
gazdaságossága alapelvévé kezd válni, igazi arányainak mértékévé. Pontosan annyira kell
büntetni, hogy megakadályozzuk a bűncselekményt. A büntetés áttevődik az elrettentő példa
mechanizmusába: a kínhalál büntető rendszerben az elrettentő példa a lehető
legtapintatosabban utal a bűnre, jelzi a hatalom közbelépését, amely a leggazdaságosabban jár
el, s ideális esetben meggátolja, hogy utólag bármelyikük újból megjelenjen. Az elrettentő
példa már nem megnyilvánuló rituálé, hanem jel, amely akadályt hoz létre. A büntetőművelet
egész időbeli körét megfordítani igyekvő büntetőjelek módszerével a reformerek gazdaságos,
hatékony eszközt akarnak adni a büntetőhatalomnak, amely a társadalom egész testében
általánossá tehető, képes minden viselkedés kodifikálásába, következésképp csökkenteni tudja
a törvénytelenségek terjedelmes tartományát. A szemiotechnika, amellyel megpróbálják
fölfegyverezni a büntetőhatalmat, hat fő szabályon nyugszik.
A minimális mennyiség szabálya. A bűncselekményt azért követik el, mert előnyöket
várnak tőle. Ha a bún gondolatához a valamivel nagyobb hátrány gondolatát kapcsolnánk,
már nem volna kívánatos. „Hogy a büntetés az elvárható hatást eredményezze, elégséges, ha
az okozott rossz meghaladja azt az előnyt, amelyet a bűnös a bűncselekményből húz.” 38 Fel
lehet és fel is kell tételezni a büntetés és a bűncselekmény rokonságát; de már nem a régi
formájában, amelyben a kínzás intenzitásában felelt meg a bűncselekménynek, némi töblettel,
mely a törvényes bosszúját végrehajtó fejedelem „hatalomtöbbletét” jelzi; az érdekek síkján
jön létre megfeleltetés azzal, hogy több érdek fűződik a büntetés elkerüléséhez, mint a
bűncselekmény kockáztatásához.
Az elégséges ideális jelleg szabálya. Ha egy bűncselekmény motívuma a vele járó előny, e
büntetés hatékonysága az elvárható hátrányban lesz. Nem a szenvedés érzése okozza a
„büntetést” a fenyítésben, hanem a fájdalom, a bosszúság, a kellemetlenség eszméje – a
„büntetés” eszméjének „fájdalma”. A fenyítésnek tehát nem a test, hanem a képzet
mozgósítása a feladata. Vagy ha kell is, csak oly mértékben mozgósítsa a testet, hogy ne a
szenvedés alanya legyen, hanem inkább egy képzet tárgya: a fájdalomra való emlékezés
megakadályozhatja a visszaesést, mint ahogy a fizikai büntetés még oly mesterkélt
látványossága is megelőzheti a bűn elterjedését. De a fájdalom nem önmagában lesz a
büntetés technikájának az eszköze. Fölösleges tehát előtárni a vérpad teljes fegyverzetét,
várjunk vele, amilyen sokáig csak lehet, kivéve azokat az eseteket, amikor egy képzetet
akarunk hatékonyan felidézni. Kivetik a testet mint a büntetés alanyát, de nem szükségszerűen
mint a látványosság elemét. A kínzások elvetése, amely az elmélet bölcsőjénél még csak lírai
megformulázásra került, itt találkozik az ésszerű megfogalmazás lehetőségével: a büntetés
bemutatását kell maximalizálni, nem testi valóságát.
A mellékhatások szabálya. A büntetésnek azokra kell a legnagyobb hatást tenniük, akik
nem követték el a vétket; ha biztosak lehetnénk benne, hogy a bűnös nem követi el újra a
bűnt, elég volna elhitetni a többi emberrel, hogy megbüntették. A hatások centrifugálisan
fokozódnak, ami ahhoz a paradoxonhoz vezet, hogy a büntetések számítgatásában a
legérdektelenebb elem a bűnöző (kivéve, ha visszaesésre hajlamos). Ezt a paradoxont
Beccaria abban a bűnhődésben illusztrálta, amelyet a halálbüntetés helyett javasolt: az
életfogytig tartó rabszolgaságban. Ez a büntetés fizikailag kegyetlenebb volna a halálnál?
Egyáltalán nem, mondta, mivel az elítélt számára a rabszolgaság szenvedése annyi parcellára
oszlik, ahány perc van hátra az életéből; a végtelenségig felosztható ez a büntetés, elemi
büntetés, enyhébb a halálbüntetésnél, amelytől csak egy lépés a kínhalál. Ezzel szemben azok
számára, akik előtt megjelennek ezek a rabszolgák, akik látják őket, az általuk eltűrt
szenvedés egyetlenegy eszmébe csomósodik; a rabszolgaság valamennyi pillanata egy
képzetben sűrűsödik össze, amely a halál gondolatánál is rémisztőbb. Ez a büntetés
gazdaságosságában a legideálisabb: minimális azoknak, akik elszenvedik (és rabszolgaságra
kárhoztatva nem is tudnak visszaesni a bűnbe), maximális annak, aki elképzeli. „A büntetések
között és alkalmazásuk módjában a vétségek arányában kell kiválasztani azokat a
módszereket, amelyek a legjobban, legmélyebben bevésődnek a nép lelkébe, s ugyanakkor a
bűnös teste szempontjából a legkevésbé kegyetlenek.”39
A tökéletes bizonyosság szabálya. Minden bűncselekmény és a tőle várt előnyök
gondolatához meghatározott bűnhődés eszméjének kell társulnia, a belőle származó pontos
kellemetlenségekkel; az őket összefűző szálat szükségszerűnek kell tartanunk, melyet semmi
nem szakíthat szét. A büntetőrendszer hatékonyságát garantáló bizonyosságnak ez az általános
eleme meghatározott számú pontos intézkedést feltételez. A bűncselekményeket meghatározó
és a büntetéseket előíró törvényeknek tökéletesen világosnak kell lenniük, „a célból, hogy a
társadalom mindegyik tagja meg tudja különböztetni a bűnös cselekedeteket az
erényesektől” .40 Ε törvényeknek nyilvánosságra kell kerülniük, mindenki számára
hozzáférhetőnek kell lenniük, szűnjenek meg az orális hagyományok és szokások, legyen írott
jogszabályozás, amely a „társadalmi szerződés stabil emlékműve”, mindenki számára
hozzáférhető nyomtatott szövegek kellenek: „Egyedül a nyomtatás teheti a törvények szent
gyűjteményének letéteményesévé az egész közösséget, s nem csak néhány jogászembert.”41
Az uralkodó mondjon le a kegyelem jogáról, hogy a büntetés eszméjének erejét a közbelépés
reménye ne kisebbítse: „Ha lehetővé tesszük, hogy az emberek a bűn megbocsáthatóságát
tapasztalják, s hogy a bűnhődés reményét tápláljuk bennük … a törvények legyenek
kérlelhetetlenek, s végrehajtóik hajthatatlanok.”42 És főképp megengedhetetlen, hogy akár
egyetlen bűncselekmény is elkerülje az igazságszolgáltatás tekintetét; semmi nem teszi
törékenyebbé a törvények apparátusát, mint a büntetlenség reménye; hogyan lehetne a
felelősségre vonhatók fejében szigorú kapcsolatot teremteni a gonosztett és a büntetés között,
ha a valószínűtlenség egy bizonyos együtthatója is felvetődhet? Nem azért kellett-e
vadságával ijesztővé tenni a bűn büntetését, mert kevéssé kellett félni a büntetés
bizonyosságától? Ahelyett, hogy a hajdani rendszert utánozzuk, és „szigorúbbak legyünk,
éberebbeknek kell lennünk” .43 Innen fakad az a gondolat, hogy az igazságszolgáltatás
apparátusát egészítse ki a felügyelet szerve, az előbbi közvetlen irányítása alatt, s a felügyelet
tegye lehetővé a bűncselekmények megakadályozását, vagy ha már elkövették, akkor szerzőik
letartóztatását; a rendőrségnek és az igazságszolgáltatásnak együtt kell eljárniuk mint
ugyanegy eljárás egymást kiegészítő két akciója – a rendőrség biztosítja „a társadalom
akcióját valamennyi egyénnel szemben”, az igazságszolgáltatás „az egyének jogait a
társadalommal szemben”, ilyenképpen minden bűncselekményre fény derülne, és teljes
bizonyossággal valamennyi elnyerné büntetését. De ráadásul az kell, hogy az eljárásokat ne
titokban folytassák le, s hogy mindenki tudomást szerezhessen a vádlott elítélésének vagy
fölmentésének okairól, és mindenki felismerhesse a büntetés okait: „A magisztrátus
fennhangon fejtse ki véleményét, kötelezzék, hogy a bűnöst elítélő törvény szövegét idézze
ítéletében …, hogy azok az eljárások, amelyeket a törvényszéki hivatalszobák titokzatosan
elnyelnek, feltáruljanak valamennyi, az elítéltek sorsa iránt érdeklődő állampolgár előtt.” 45 A
közös igazság szabálya. Ebben az igen banális alapelvben fontos átalakulás rejlik. A törvényes
bizonyítékok hajdani rendszere, a kínzás alkalmazása, a vallomás kicsikarása, a kínhalál, test
és látványosság igénybevétele az igazság reprodukálására, mindez a büntetőgyakorlatot
hosszú időn át elszigetelte a bizonyítás közönséges formáitól: a félbizonyítékok
féligazságokat és félbűnöket eredményeztek, a kínzással kicsikart szavak hitelesnek
számítottak, egyfajta feltételezés egyfajta büntetésfokozatot vont maga után. Ε szisztéma
eltérése a bizonyíték közönséges rendjétől csak attól fogva okozott ténylegesen botrányt,
amikor a büntetőhatalomnak, saját gazdaságos működése érdekében, cáfolhatatlan
bizonyosságra volt szüksége. Hogyan kapcsolható össze az emberek fejében abszolút
mértékben a bűncselekmény és a bűnhődés eszméje, ha a bűnhődés valósága nem minden
esetben követi a gonosztett valóságát? Elsődleges feladat lesz, hogy a gonosztett
valóságossága, méghozzá mindenki számára érvényes módon, teljes nyilvánvalóságában
megalapozódjon. A bűncselekmény megállapításának minden igazság általános
kritériumainak kell engedelmeskednie. A bírósági ítéletnek felhasznált érveiben, a
felsorakoztatott bizonyítékokban egész egyszerűen összhangban kell lennie minden más
ítélettel. Le kell mondani a törvényes bizonyítékokról; el kell vetni a kínzást, teljes
bizonyításra van szükség a pontos igazság megállapításához, meg kell szüntetni minden
megfelelést a gyanú fokozatai és a büntetés fokozatai között. A bűncselekmény igazsága,
akárcsak egy matematikai igazság, csak akkor fogadható el, ha teljes egészében bizonyítást
nyert. Ebből következik, hogy a bűncselekmény végső bizonyításáig a vádlottat ártatlannak
kell tekinteni; a bírónak nem rituális formulákat kell alkalmazni a bizonyításra, hanem közös
eszközöket, azt a mindenki által birtokolt észt, amely a filozófusok és a tudósok tulajdona is:
„Elméletben filozófusnak kell tekintenem a magisztrátust, amely egy érdekes igazság
felderítésére vállalkozik … Éles-elméjűsége révén megragad majd minden körülményt és
kapcsolatot, összekapcsolja vagy elválasztja azt, amit kell, hogy egészségesen döntsön.” 46 A
vizsgálat, a közös ész gyakorlata elveti a régi, inkvizítori modellt, hogy elfogadja a sokkal
rugalmasabb (s a tudomány és a józan ész által duplán érvényesített) empirikus kutatást. A
bíró „sziklazátonyok között hajózó kormányos” lesz: „Melyek lesznek azok a bizonyítékok és
gyanújelek, amelyekkel megelégedhet? Ezt eddig sem én, sem más nem merte meghatározni
általában; a körülmények végtelen variálási lehetőségnek voltak kitéve, s mivel a
bizonyítékoknak és a gyanújeleknek a körülményekből kell következniük, szükségszerű, hogy
a legvilágosabb gyanújelek és bizonyítékok arányosan vitatkozzanak.” A büntetőgyakorlatot
mostantól fogva alávetik az igazság közös uralmának vagy inkább egy komplex uralomnak,
amelyben a tudományos bizonyítás, az érzékelhető evidenciák és a józan ész egymástól eltérő
elemei egymásba fonódnak, s együtt alakítják ki a bíró „mély meggyőződését”. A büntető
igazságszolgáltatás, noha megőrzi az igazságosságát biztosító formákat, megnyílik bármilyen
igazságok előtt, amennyiben nyilvánvalóak, jól megalapozottak, mindenki által elfogadhatók.
A bírósági rituálé önmagában többé nem formálója egy megosztott igazságnak. Átutalták a
közös bizonyítékok referenciáinak körébe. Bogos és végtelen viszony alakul ki a tudományos
diskurzusok sokféleségével, s e viszony ellenőrzésére a büntetőbíróság ma nincs felkészülve.
Az igazságszolgáltatás már nem ura a saját igazságának.
Az optimális specifikálás szabálya. Hogy a büntetőügyi szemiotika befedje a
törvénytelenségek mezejét, amelyet szűkíteni igyekeztek, minden törvénysértést minősíteni
kell, osztályozni kell őket, és fajtánként összegyűjteni, hogy közülük egy se kerülhesse el a
figyelmet. Szükséges hát egy olyan jogszabálygyűjtemény, amely elégségesen pontos ahhoz,'
hogy a törvénysértések minden típusa szerepeljen benne. Nem szabad elbújtatni a törvény
hallgatása mögé a büntetlenség reményét. Kimerítő és világos, a bűncselekményeket
meghatározó, a büntetéseket leszögező jogszabálygyűjteményre van szükség. 48 De hogy a
büntetés következményjelei teljesen fedjék a büntetést, nem elég ennyi. Ugyanannak a
büntetésnek a gondolata nem egyformán hat; a pénzbüntetés nem riasztja el a gazdagot, sem a
gyalázat azt, akit egyszer már megbélyegeztek. Egy vétség ártalmassága és indukciós értéke
különböző a törvénysértő státusa szerint; egy nemesember bűntette kártékonyabb a
társadalom számára, mint egy népfié.49 Végül, minthogy a büntetésnek meg kell gátolnia a
visszaesést, számolnia kell a bűnelkövető természetével, gonoszsága feltételezhető fokával,
akarata belső értékével: „Két, ugyanazt a lopást elkövető ember közül mennyivel kisebb
bűnös az, akinek alig van betevő falatja, mint az, aki bőviben van mindennek? Két
esküszegőből az, akibe gyerekkorától fogva a becsületesség érzését igyekeztek plántálni,
mennyivel bűnösebb, mint a másik, aki a természetre hagyva, soha nem részesült
nevelésben?”50 Látjuk, hogy a bűncselekmények és a büntetések egymással párhuzamos
osztályozásának szükségszerűsége egy időben született meg a bűnöző jellemére szabott
individualizált büntetések igényével. Ez az individualizálás nehéz teher a modern büntetőjog
egész területén; ebben kell keresnünk a gyökerét; a jogelmélet nyelvét és a mindennapok
gyakorlatának követelményeit tekintve kétségtelenül radikálisan szemben áll a kodifikálás
elvével; de a büntető hatalom gazdaságossága és azon eljárások szempontjából, amelyek
segítségével a társadalom egészében működtetni akarja a nem túlzó, de nem is hiányos, a
hatalmat fölöslegesen nem „pazarló”, de nem is félénk, pontosan illeszkedő büntetésjeleket,
azt látjuk, hogy a vétség-bűnhődés rendszerének kodifikálása és a bűnöző-büntetés páros
modulációja együtt jár és egyik a másikat hívja. Az individualizálás mint a pontosan
alkalmazott törvénygyűjtemény végső célja jelenik meg.
Márpedig ez az individualizálás természetében nagyon különbözik a régi
igazságszolgáltatásban található büntetésmodulációktól. A régi igazságszolgáltatás – és ezen a
ponton megegyezett a keresztény penitencia gyakorlatával – kétváltozós sort használt, a
„körülményekét” és a „szándékét”. Vagyis olyan elemeket, amelyek magának a tettnek a
minősítését teszik lehetővé. A büntetés modulációja egy széles értelemben vett
„kazuisztikának” volt alárendelve.51 De most egy olyan moduláció kezd kirajzolódni, amely a
törvénysértőre szorítkozik, a természetére, élet– és gondolkodásmódjára, a múltjára, akarata
„minőségére”, nem pedig szándékára. Érzékelhető a hézag, ahol a pszichológiai tudás fogja
felváltani a kazuisztikus igazságszolgáltatást a büntetőgyakorlatban. A 18. század végétől
természetesen még messze esik ez az idő. A jogszabálygyűjtemény-individualizálás
kapcsolatát a korszak tudományos modelljeiben keresik. Kétségtelenül a természetrajz
nyújtotta a legadekvátabb sémát, a fajták rendszertanát, megszakítatlan fokozatosságával.
Arra törekszenek, hogy megalkossák a bűncselekmények és a büntetések Linné-rendszerét,
oly módon, hogy egy általános törvény sújtson minden egyes jellegzetes törvénysértést és
minden egyes megbüntethető egyént minden mérlegelés nélkül. „Össze kell állítani a
különböző országokban előforduló különféle fajta bűncselekmények táblázatát. A
bűncselekmények felsorolását fajtánkénti felosztás követi. Ε felosztás legjobb szabálya, ahogy
látom, az, amely tárgyuk különbözősége szerint választja szét a bűncselekményeket. Ez a
felosztás olyan, hogy minden egyes fajta jól elkülöníthető a másiktól, és minden egyes
jellegzetes bűncselekmény valamennyi megfelelésében azok között helyezkedik el,
amelyeknek meg kell előzniük, illetve amelyeknek követniük kell a legpontosabb
fokozatosság szerint; e táblázat összevethető egy másik táblázattal, amelyet a büntetések
számára készítettek, s a két táblázat pontosan fedi egymást.”52 Elméletben vagy inkább az
elképzelésekben a büntetések és a bűncselekmények kettős rendszertana megoldhatja azt a
problémát, hogyan alkalmazzunk megszabott törvényeket egymástól elütő egyénekre.
De az antropológiai individualizálás e spekulatív modelltől távoli formái is ugyanebben a
korban képződtek, noha még határozatlanul. Elsősorban ide tartozik a visszaesés fogalma.
Nem mintha ezt nem ismerték volna a régi büntetőtörvényekben. 53 De lassan a bűnöző
minősítésévé válik, és megváltoztathatja a kihirdetett ítéletet: az 1791-es jogszabályozás után
a visszaesőket majdnem minden esetben dupla büntetés sújtotta: a X. év virághónapjában R
(récidiviste) betűvel kellett megkülönböztetni őket; az 1810-es büntetőtörvénykönyv vagy
maximális büntetést szab ki rájuk vagy azonnali szigorúbb büntetést. A visszaesésnél nem a
törvény által meghatározott tett elkövetőjét veszik célba, hanem a bűnöző alanyt, egyfajta
akaratot, amely eleve bűnöző jellegét nyilvánítja ki. S amekkora mértékben a bűnözés lesz a
büntetőügyi beavatkozás tárgya a bűncselekmény helyett, egyre fontosabb az első ízbeni
bűnelkövető és a visszaeső bűnös ellentéte. Ε szembenállásból kiindulva, sok ponton
megerősítve, ugyanebben a korban kezd kialakulni a „szenvedélyből elkövetett”
bűncselekmény fogalma – a nem szándékos, nem előre eltervezett, különleges
körülményekhez kapcsolódó bűncselekményé, amelyet nem ment az őrület, de amely azt ígéri
hogy soha nem válik megszokásból elkövetett bűncselekménnyé. 1791-ben már Le Peletier is
megjegyezte, hogy az Alkotmányozó Nemzetgyűlés elé terjesztett büntetések finom
fokozatossága eltérítheti a bűncselekménytől „a gonoszt, aki hidegvérűen terveli ki
gonosztettét” , és akit visszatarthat a büntetéstől való rettegés; ezzel szemben tehetetlen a
„heves, nem számítgató szenvedélynek” tulajdonítható bűncselekménnyekkel szemben; de ez
mit se számít, az efféle bűncselekmények nem árulkodnak szerzőjük „megfontolt elvete-
mültségéről”.54
A büntetések humanizálása mögött ott találjuk mindazon szabályokat, amelyek
feljogosítanak a „szelídségre” , sőt, ezt mint a büntetőhatalom kiszámított gazdaságosságát,
megkövetelik. De emellett e hatalom támadáspontjának áthelyezésére szólítanak fel: a
támadás ne a testre irányuljon ezentúl, mértéktelen szenvedések rituális játékával, a kínzások
rituáléjának világos jegyeivel; hanem a gondolatvilágra, vagy még inkább a valamennyi
ember gondolatvilágába rejtetten, ám szükségszerűen és nyilvánvalóan áramló képzetek és
jelek játékára. Már nem a test, hanem a lélek, mondta Mably. Látható, mit kell értenünk e
kifejezésen: a hatalom egy technikájának megfelelőjét. Búcsút vesznek ezzel a régi büntető –
„anatómiától”. De vajon beléptünk-e ténylegesen a testetlen bűnhődés korába?
A kiindulópont tehát a törvénytelenségek pontos feltérképezésének politikai terve, a
büntetőfunkció általánosítása, a büntetőhatalom korlátozása, hogy ellenőrizhető legyen. Ebből
bontakozik ki a bűncselekmény és a bűnöző tárgyiasításának két vonala. Az egyik a bűnözőé,
akit mint mindenki ellenségét jelölnek meg, akinek üldözése valamennyi ember érdeke, kívül
kerül a szerződésen, méltatlan állampolgárnak bizonyul, a természet vad elemét hordozva
magában bukkan fel; gonosztevőként jelenik meg, szörnyetegként, talán őrültként, betegként,
hamarosan „abnormisként”. Ilyen minőségében a tudományos objektivitásnak és a vele
összefüggő „kezelésnek” rendelődik alá. A másik annak szükségszerűsége, hogy belülről
mérjék fel a büntetőhatalom korlátait, minden tényleges vagy potenciális bűnözőre előírja a
közbelépés taktikáját, a megelőzés megszervezését, az érdekek kiszámítását, a képzetek és a
jelek működtetését, a bizonyosság és az igazság látóhatárának megalkotását, a büntetések
hozzáigazítását az egyre finomabb változókhoz; mindez ugyancsak a bűnözők és a bűnök
tárgyiasításához vezet. Mindkét esetben azt látjuk, hogy a büntetés gyakorlatát alátámasztó
hatalmi viszony kettőződik meg egy olyan tárgyi kapcsolattal, amelyben nemcsak a bűn
található meg mint közös normák szerint megállapítandó tény, hanem a bűnöző is, mint
specifikus kritériumok szerint megismerhető egyén. Azt is látjuk, hogy ez a tárgyi kapcsolat
nem kívülről rakódik rá a büntető gyakorlatra, mint ahogy a kínvallatások dühével
szembeszegezett tiltás tenné az érzékenység korlátai által, vagy mintha egy racionális vagy
„tudományos” kihallgatás nehezedne rá a megbüntetendő emberre. A tárgyiasítás folyamatai a
hatalom taktikáiból és gyakorlata berendezéséből születnek meg. A büntetőügyi
reformtervekkel kirajzolódó tárgyiasítás fenti két típusa azonban időrendjében és hatásaiban
nagyon különbözik egymástól. A törvényen kívüli bűnöző, a természeti ember még csak
virtualitás, el-eltünedező figura, akiben a politikai kritika és a képzeletbeli jelképek
kereszteződnek. Sokáig kell még várni hogy a homo criminalis meghatározott tárgy legyen a
megismerés területén. A másik hatásai viszont sokkal gyorsabbak és meghatározóbbak voltak,
amennyiben közvetlenebbül kötődtek a büntetőhatalom újraszervezéséhez: a
jogszabályalkotáshoz, a bűncselekmények meghatározásához, a büntetés kiszabásához, az
eljárás szabályaihoz, a bírák szerepének kijelöléséhez, s azért is mert az ideológusok által már
megalkotott diskurzusban támaszra lelt. Az érdekek elméletével, a képzetek és a jelek sorával,
a rekonstruált keletkezéstörténetekkel valójában egyfajta általános receptet adott az emberek
fölötti hatalom gyakorlására: a „lélek” ezután a szemiológia eszközével lejegyzési felület lesz
a hatalom számára; az eszmék ellenőrzésével vetik alá a testet; a képzetek elemzése alapelv
lesz a testeknek a kínvallatás rituális anatómiájánál sokkal eredményesebb politikájában. Az
ideológusok elgondolása nemcsak az egyénre és a társadalomra vonatkozó elmélet volt; mint
a kifinomult, hatékony és gazdaságos hatalmak technológiája fejlődött ki, az uralkodók
hatalmának fényűző kifejtésével szemben állva. Hallgassuk meg még egyszer Servant: a
bűncselekmény és a bűnhődés gondolatának szorosan kell kötődniük egymáshoz, „szüntelenül
követniük kell egymást… Ha ily módon kialakította majd a gondolatok láncát az
állampolgárok fejében, akkor eldicsekedhet azzal, hogy irányítójuk és uruk. Egy ostoba
despota vasláncokkal kényszerítheti rabszolgáit; ám egy igazi államférfi sokkal erősebben
kötözi meg őket saját eszméik láncával; a szilárd észhez kapcsolódik az első láncszem, s e
kötelék annál erősebb, minél kevesebbet tudunk szerkezetéről, s minél inkább a saját
művünknek hisszük; a kétségbeesés meg az idő megrozsdásítja a vas- és acélkötelékeket, de
mit sem tehet az eszmék meggyökeresedett uniója ellenében, legfeljebb még szorosabban
tapasztja őket egymáshoz; az agy puha rostjain épül fel a legerősebb birodalmak
ledönthetetlen alapzata.”55
A büntetésnek ez a szemiotechnikája, ez az „ideológiai hatalma” függesztődik fel,
legalábbis részben, s egy új politikai anatómia váltja fel, amelyben újból a test játssza a
főszerepet, soha nem látott formában. S az új politikai anatómia teszi majd lehetővé az
egymástól elhajló, a 18. században kialakult két tárgyiasítási vonal újbóli találkozását; az
egyik vonal a bűnözőt „a másik oldalra” veti – egy természettel szembeni természet oldalára,
a másik oldal mindent elkövet, hogy a büntetések kiszámított rendszerével ellenőrizze a
bűnözést. A büntetés új művészetére vetett pillantás jól megmutatja, hogy a büntető
szemiotechnikát a test új politikája váltotta fel.

JEGYZETEK

1. A kancellária 1789-ben így foglalja össze a sérelmek naplójának a kínzásokra

vonatkozó általános álláspontját. Vö. E. Seligman: La Justice sous la Révolution. 1901,1.,
valamint A. Desjardin: Les Cahiers des États généraux et la justice criminelle. 1883, 13-20.
2. J. Petion de Villeneuve: Discours à la Constituante. Archives parlementaires. XXVI.,
641.
3. A. Boucher d'Argis: Observations sur les lois criminel-les. 1781,125.
4. Lachèze: Discours à la Constituante. 3 juin 1791. Archives parlementaires. XXVI.
137
5. Vö. főleg Muyart de Vouglans Beccaria elleni vitájával. Réfutation du Traité des délits
et des peines. 1766.
6. P. Chaunu: Annales de Normandie. 1962, 236. és 1966, 107-108.
7. Ε. Le Roy-Ladurie: Contrepoint. 1973.
8. Ν. W. Mogensen: Aspects de la société augeronne aux XVII e et XVIIIe siècles,
(gépiratos disszertáció) 1971, 326. A szerző kimutatja, hogy Auge vidékén négyszer
kevesebb erőszakos bűntény fordul elő a forradalom előtt, mint XIV. Lajos uralkodása végén.
A Pierre Chaunu vezetésével folytatott kutatások általában ugyanezt tárják fel Normandia
bűnözésével kapcsolatban, a csalások száma megemelkedik az erőszakos
bűncselekményekkel szemben. Vö. B. Boutelet és J. Cl. Gégot és V. Boucheron cikkeit az
1962-es, 1966-os és 1972-es Annales de Normandie-ban. Párizsról vö. P. Petrovich in: Crime
et criminalité en France aux XVIIe et XVIIIe siècles. 1971. Úgy tetszik, ugyanez a jelenség
tapasztalható Angliában; vö. Ch. Hibbert: The Roots of evil. 1966,72. Vö. J. Tobias: Crime
and industrial society. 1967,37.
9. P. Chaunu: Annales de Normandie. 1971, 56.
10. Thomas Fowell Buxton: Parliamentary Debate. 1819, XXXIX.
11. E. Le Roy-Ladurie: Contrepoint. 1973. A. Farge tanulmánya, a „Le Vol d'aliments à
Paris au XVIIIe siècle”. 1974, megerősíti ezt a tendenciát: 1750-től 1755-ig az
élelmiszerlopások tárgyában kimondott ítéletek 5%-a gályarabságra juttatja a tett elkövetőjét,
de 15%-a 1775-től 1790-ig: „a bíróságok szigora megerősödik az idők folyamán … veszély
fenyegeti a társadalom számára hasznos értékeket, a társadalom pedig rendet akar és a
tulajdon tiszteletét óhajtja” (130-142).
12. G. Le Trosne: Mémoires sur les vagabonds. 1764,4.
13. Vö. például C. Dupaty: Mémoire justificatif pour trois hommes comdamnés à la roue.
1786, 247.
14. A tournelle-i kamara egyik elnöke a királyhoz intézett feliratában, 1768. augusztus 2-
án, In: Ariette Farge, 66.
15. Chaunu: Annales de Normandie. 1966,108.
 16. A kifejezés N. W. Morgensentől származik, loc. cit.
17. Archives parlementaires. XII. 344.
18. Ε témával kapcsolatban lásd, többek között: S. Linguet: Nécessité d'une réforme dans
l'administration de la justice. Π64, vagy A. Boucher d'Argis: Cahier d'un magistrat. 1789.
19. A bírósági apparátusok „igen nagy hatalma” és a rossz elosztásuk miatti kritikával
kapcsolatban lásd C. Dupaty: Lettres sur la procédure criminelle. 1788; P. L. de Lacretelle:
„Dissertation sur le ministère public”, in: Discours sur le préjugés des peines infamantes.
1784; G. Target: L'Esprit des cahiers présentés aux États généraux. 1789.
20. Vö. N. Bergasse, a bírói hatalommal kapcsolatban: „Megfosztatván bármiféle, az
állam politikai rendszerével szembeni tevékenységtől és nem lévén semmiféle befolyása a
rendszert formáló vagy fenntartó, egymással versengő akaratokra, valamennyi egyén és
valamennyi jog oltalmazására olyan erővel rendelkezik, ami, mindenható lévén a védelemben
és a támogatásban, teljesen hatalom nélküli lesz, ha rendeltetését megváltoztatva, megkísérlik
elnyomásra felhasználni.” (Rapport à la Constituante sur le pouvoir judiciaire. 1789, 11-12.)
21. Le Trosne: Mémoire sur les vagabonds. 1764. 4.
22. Y.-M. Bercé: Croquants et nu-pieds. 1974,161.
23. Vö. Ο. Festy: Les Délits ruraux et leur répression sous la Révolution et le Consulat.
1956, M. Agulhon: La vie sociales en Provence. 1970.
24. P. Colquhoun: Traité sur la police de Londres. Franciára fordítva 1807-ben, I. A153-
182. és 292-339. oldalakon Colquhoun igen részletesen számol be e vállalkozásokról.
25. Ibid., 297-298.
26. G. Le Trosne: Mémoire sur les vagabonds. 1764. 8., 50., 54.,61-62.
27. G. Le Trosne: Vues sur la justice criminelle. 1777. 3., 37.,103-106.
28. J.-J. Rousseau: Contrat social. II. könyv, V. fejezet. Megjegyzendő, hogy Reusseau
nézeteit néhány képviselő felhasználta az Alkotmányozó Nemzetgyűlésben. Ezek a
képviselők a büntetések igen szigorú rendszerét támogatták, és a Contrat elvei érdekes módon
alátámasztották a bűn és bűnhődés közötti kegyetlenség régi kapcsolatát. „Az oltalom,
amellyel az állampolgároknak tartozunk, megköveteli, hogy a büntetést a bűncselekmény
kegyetlenségéhez mérjük és ne áldozzuk fel az emberiesség nevében magát az emberiséget.”
(Mougins de Roquefort a Contrat social idevágó részét idézi: „Discours à la Constituante”.
In: Archives parlementaires. XXVI. 637.
29. Beccaria: Des délits et des peines. 1856,87.
30. P. L. de Lacretelle: Discours sur le préjugé des peines infamantes. 1784,129.
31. Ibid., 131.
32. A. Duport: „Discours à la Constituante”, 22 décembre 1789. In: Archives
parlamentaires. X. 744. Ide vonatkozóan hosszan idézhetnénk a tudós társaságok és
akadémiák által javasolt pályázatokat a 18. század végén: hogyan lehet elérni, hogy „a nevelés
és a büntetések szelídséget összebékítsük az azonnali és példát mutató bűnhődés
bizonyosságával, s hogy a civil társadalom a lehető legnagyobb biztonságra leljen a szabadság
és az emberség érdekében” (Société économique de Beme, 1777). Marat Plan de Législation
criminelle című munkájával válaszolt. Melyek azok „az eszközök, melyek megszelídíthetik a
franciaországi büntetőügyi törvények szigorát, anélkül, hogy a közbiztonságot lerontanák”
(Académie de Châlons-sur-Mame. 1780. A pályázat nyertesei Brissot és Bernard! voltak.); „a
törvények túlzó szigorúsága képes-e csökkenteni egy züllött nemzet bűntetteinek számát és
súlyosságát?” (Académie de Marseille. 1786. Eymar volt a pályázat nyertese.)
33. G. Target: „Observations sur le project du Code pénal. „ In Locré: La Législation de la
France. XXIX. 7-8. Kantnál ugyanezt megfordítva találjuk.
34. C. Ε. dePastoret: Des lois pénales. 1790. IL, 21.
35. G. Filangieri: La Science de la législation. Franciára fordítva 1786-ban, IV. 214.
36. Beccaria: Des célits et des peines. 1856,87.
 37. A Barnave: „Discours à la Constituante”: „A büntetésekben, amelyekkel lesújt, a
társadalom nem egy emberi lény szenvedésének barbár örömét találja; a szükségszerű
óvatosságot látja, hogy megelőzze a hasonló bűnöket, eltávolítsa a társadalomból azokat a
bajokat, amelyek támadásukkal fenyegetik. (Archives parlementaires. XXVII., 1791. június
6., 9.)
38. Beccaria: Traité des délits et des peines. 89.
39. Beccaria: Des délits et des peines. 87.
40. J. P. Brissot: Théorie des lois criminelles. 1781,1. 24.
41. Beccaria: Des délits et des peines. 26.
42. Beccaria: ibid. Vö.: Brissot: „Ha a kegyelem igazságos, rossz a törvény: ott, ahol jó a
törvényhozás, a kegyelem a törvény elleni bűntett.” (Théorie des lois criminelles. 1781, I.
200.)
43. G. de Mably: De la législation. In: Oeuvres complètes. 1789, IX., 327. Vö. Vattel:
„Nem a büntetés kegyetlensége, hanem a büntetés pontos követelése tartja meg az embereket
a kötelességben.” (Le Droit des gens. 1768,163.)
44. A. Duport: „Discours à la Constituante.” In: Archives parlementaires. XXI. 45.
45. G. de Mably: De la législation. In: Oeuvres complètes. 1789, IX., 348.
46. G. Seigneux de Correvon : Essai sur l'usage de la torture. 1768,49.
47. P. Risi: Observations de jurisprudence criminelle. Franciára fordítva 1758-ban. 53.
48. Ε témával kapcsolatban lásd, többek között: S. Linguet: Nécessité d'une réforme de
l'administration de la justice criminelle. 1764, 8.
49. P. L. de Lacretelle: Discours sur les peines infamantes. 1784,144.
50. J.-P. Marat: Plan de législation criminelle. 1780,34.
51. A kazuisztika nem egyéniesítő jellegéről lásd: P. Cariou: Les Idéalités casuistiques
(gépírásos disszertáció)
52. P.-L. de Lacretelle: „Réflexions sur la législation pénale.” In: Discours sur les peines
infamentes. 1784, 351-352.
53. Azzal ellentétben, amit Carnot vagy F. Helie és Chauveau állít, a visszaeső bűnöst
számos esetben világosan megbüntették az ancien régime törvényei. Az 1549-es rendelet
kijelenti, hogy az újra kezdő gonosztevő „alávaló, aljas, különösen züllött, a közre kártékony”
lény: az istenkáromlás, a lopás, a csavargás stb. visszaeső bűnösei különbüntetések alá estek.
54. Le Peletier de Saint-Fargeau: Archives parlementaires. XXVI. 321-322. A következő
évben Bellart elmondja azt a beszédet, amelyet a szenvedélyből elkövetett bűncselekmények
első védőbeszédének tartunk, a Grass-ügyben. Vö. Annales du barreau moderne. 1823, III,
34.
55. J. M. Servan: Discours sur l'administration de la justice criminelle. 1767. 35.
 2. FEJEZET

A BÜNTETÉSEK ENYHÜLÉSE

A képzetek egész technológiáján kell tehát nyugodnia a büntetés művészetének. A

vállalkozás csak akkor sikerülhet, ha természetes mechanizmusba ágyazódik. „A testek
gravitációjához hasonlóan titkos erő hajt bennünket állandóan jólétünk felé. Ezt az impulzust
csak a törvény által felállított gátak akadályozzák. Az ember minden egyéb cselekedete eme
belső törekvés következménye.” Egy bűncselekmény megfelelő büntetését megtalálni azt
jelenti, hogy megtaláltuk azt a hátrányt, amelynek gondolata véglegesen megszünteti egy
gonosztett vonzerejének gondolatát. Egymással harcoló energiák művészete, összeálló képek
művészete, az idővel dacoló stabil kapcsolatok megteremtése: ellentétes értékű képzetpárok
létrehozásáról van szó, a jelen lévő erők között mennyiségi különbségek létesítéséről, az erők
mozgását hatalmi kapcsolatnak alávető jelgátak mozgásterének felállításáról. „A gyönge
emberi szívből ne vesszen ki soha a kínvallatás gondolata és uralkodjon azon az érzésen, mely
bűncselekményre buzdítja.”1 Ezek a jelgátak hozzák létre a büntetések új tárházát, épp úgy,
mint ahogy a megtorlások jegyei szervezték meg a hajdani kínvallatásokat. De működésükhöz
több feltételnek kell eleget tenniük:
1. A lehelő legkisebb önkényt kell alkalmazni. Igaz, hogy saját érdekeitől függően a
társadalom határozza meg, mit kell bűncselekménynek minősíteni: a bűncselekmény tehát
nem természetes. De ha azt akarjuk, hogy a büntetés könnyen megjelenjen a gondolatban,
mihelyt a bűncselekményre gondolunk, akkor közöttük a lehető legközvetlenebb –
hasonlósági, analógiás, közelségi – kapcsolatot kell létrehozni. „A büntetésnek lehetőleg
hasonlítania kell a bűncselekmény természetéhez, a célból, hogy a bűnhődéstől való félelem a
lelket minél messzebbre vigye attól az úttól, ahová az előnyös bűncselekmény kilátása
vezette.”2 Az ideális büntetés pontosan áttetszene azon a bűncselekményen, amelyet sújt; így
szemlélője számára bizonyosan annak a bűncselekménynek a jele volna, amelyet büntet; s a
bűncselekményről ábrándozóban a gonosztett puszta gondolata fölébresztené a büntetés jelét.
Ez előnyös volna a kapcsolat állandósága szempontjából; már csak azért is előnyös volna,
mert a természetes következmény formáját felöltve a büntetés nem egy emberi hatalom
önkényes következményeképp tűnik fel: „A vétséget a büntetésből megmagyarázni, ez a
büntetés és a bűncselekmény egymáshoz illesztésének legjobb módja. Az igazság diadala, és
egyben a szabadság diadala is, mivel ekkor a büntetések már nem a törvényhozó akaratából,
hanem a dolgok természetéből következnének, többé ember nem tenne erőszakot az
emberen.”3 Az analógiás büntetésben a hatalom, mely büntet, elrejtőzik.
A reformerek büntetések egész gyűjteményét javasolták annak illusztrálására, hogy a
büntetések intézményesen legyenek természetesek, formájukban mutassák be a
bűncselekmény tartalmát. Például Vermeil javaslata: a közszabadsággal visszaélők
fosztódjanak meg a saját szabadságuktól; vonják vissza a polgárjogokat azoktól, akik
visszaéltek a törvény jótéteményeivel és a közhivatali működés kiváltságaival; bírság sújtsa a
közpénzek elsikkasztását és az uzsorát, elkobzás büntesse a lopást; alázzák meg a „hamis
dicsőség” hajszolásában vétkeseket; halál büntesse a gyilkosságot; máglya a gyújtogatást. A
méregkeverőknek „a hóhér serleget nyújt, át a benne lévő folyadékot arcába loccsintja, hogy
bűne képét látva, letaglózza borzalmas gonosztette, majd forró vizes üstbe veti.”4 Puszta
ábránd volna mindez? Meglehet. De Le Peletier világosan megfogalmazta a szimbolikus
kommunikáció alapelvét, amikor 1791-ben új büntető törvényhozást terjeszt elő: „Pontos
kapcsolatokat kell teremteni a vétség természete és a büntetés természete között”; aki
bűncselekményben vérengző volt, fizikai fájdalmat fog elszenvedni; aki semmirekellő volt,
nehéz munkát fog végezni; aki aljas volt, becstelen büntetést fog elszenvedni.
Az ancien regime kínzásaira erősen emlékeztető kegyetlenségek ellenére egészen más
mechanizmus indul be az analógiás büntetésekben. Az elviselhetetlenül kegyetlent nem
szegezik többé szembe az elviselhetetlenül kegyetlennel a hatalom párharcában; már nem a
bosszúállás szimmetriájával találkozunk, hanem a jel áttetszőségével, mely megmutatja, mit
jelez; az érzékek számára közvetlenül érthető kapcsolatot akarnak felállítani a bűnhődések
színpadán, amely helyet adhat az egyszerű számítgatásnak is. Mindez a büntetés ésszerű
esztétikafélesége. „Nemcsak a képzőművészetekben kell hűen követnünk a természetet; épp a
legbölcsebb, a legtartósabb politikai intézmények is a természetben vetik meg az alapjukat.” 6
A bűnhődés a bűncselekményből következzék; a törvény úgy fessen, mintha a dolgok
szükségszerűségéből fakadna és a természet szelíd erejével álcázva magát működjék a
hatalom.
2. A jelek játéka az erők mechanikájához kapcsolódik: a bűncselekményt vonzóvá tevő
vágyat csökkenteni kell, ezzel szemben növelni az érdeket, mely elrettent a büntetéstől; meg
kell fordítani az intenzitások viszonyát, oly módon, hogy a büntetés és látványai képzete a
bűncselekmény és a vele járó gyönyörök képzeténél elevenebben hasson. Az érdek
mechanizmusa jelenik meg tehát, az érdek mozgása, megjelenítésének módjai, e megjelenítés
elevensége. „A törvényhozó az ügyes építészhez hasonlatos, aki egyszerre használja fel az
épület stabilitását biztosító erőket és mérsékli azokat, melyek romba dönthetnek.”7
Több eszköz kínálkozik. „Ássunk le egyenesen a rossz forrásáig.” 8 Törjük össze a
bűncselekmény képzetét megelevenítő rugót. Fosszuk meg erejétől azt az érdeket, amely a
bölcsőjük. A csavargás vétsége mögött ott a lustaság; ezt kell leküzdeni. „Nem vezet sikerre,
ha a koldusokat bűzös börtönökbe zárjuk, melyek valóságos kloákák”, munkára kell szorítani
őket. „Alkalmazni őket, ez a büntetés legjobb eszköze.” 9 A rossz szenvedély ellenébe jó
szokást kialakítani; erővel szemben egy másik erőt, de az érzékenység és a szenvedély erejét,
nem a hatalomét vagy a fegyverét. „Nem kellene-e valamennyi büntetést abból az oly
egyszerű, sikert ígérő és már ismert alapelvből levezetni, hogy kiválasztjuk azt, ami a
legnyomasztóbb ama szenvedély számára, amely az elkövetett bűnhöz vezetett?”10
Játsszuk ki önmaga ellen azt az erőt, amely a vétséghez sodort. Osszuk meg az érdeket,
használjuk ki, hogy félelmetessé tegyük a büntetést. Jobban izgassa és sarkallja a bűnözni
vágyót a bűnhődés, mint amennyire a bűn kecsegteti. Ha büszkeség bírta rá a gaztett
elkövetésére, a büntetés sértse meg, lázítsa fel. A megbélyegző büntetések hatékonysága
abban rejlik, hogy a bűn gyökerénél található büszkeségre támaszkodik. A fanatikusok
dicsőséget faragnak maguknak nézeteikből és az értük kiállt kínzásokból. A fanatizmus ellen
játsszuk ki tehát a büszke konokságot, amelyre támaszkodik. „Nevetségességbe és szégyenbe
fojtani; ha nézők serege előtt alázzuk meg a fanatikusok gőgös hivalkodását, felkészülhetünk
e büntetés sikeres hatására.” Nem használna viszont semmit, ha fizikai fájdalmaknak tennénk
ki őket.11
Fel kell éleszteni a hasznos és erényes érdeket, amelyről a bűncselekmény bizonyítja be,
mennyire meggyengült. A tulajdon – de a gazdagság, a becsület, a szabadság, az élet iránti
tisztelet érzését a gonosztevő elveszti, amikor lop, rágalmaz, eltulajdonít vagy öl. Újra meg
kell hát tanítani rájuk. S kezdjük rajta az oktatást: érezze át, mit jelent elveszíteni a javak, a
becsület, az idő, a test fölötti szabad rendelkezést, s utána majd ő is tiszteletben tartja ezt
másoknál.12 Az állandó és könnyen olvasható jeleket formáló büntetésnek az érdekek
rendszerét és a szenvedélyek dinamizmusát újból kell szerveznie.
3. Mindezek következtében hasznos lesz egy időbeli moduláció. A büntetés átalakít,
módosít, jeleket állít fel, gátakat emel”. Mi volna a végérvényes büntetés haszna? Az olyan
büntetés, amelynek nincs vége, önmagának mond ellent: az elítéltre kiszabott minden
kényszerítést, amelyek hatására erényessé válhat, soha nem tudná kihasználni, s az elítélt csak
kínzásnak érezné; s a reformálása érdekében kifejtett erőfeszítés kárba veszett fáradság és
költség Volna a társadalom számára. Rá kell szánnunk magunkat a javíthatatlanok, ha vannak
ilyenek, eltávolítására. De a büntetések csak akkor hajtanak hasznot a többiek számára, ha
egyszer véget érnek. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés elfogadta ezt az érvelést: az 1791-es
törvénykönyv halált irányoz elő az árulókra meg a gyilkosokra; minden más büntetésnek
egyszer be kell fejeződnie, a maximális büntetés húsz év.
De különösen az időtartam szerepét kell beépíteni a büntetés gazdaságtanába. A
kínzásokban, erőszakosságuk révén, az volt a veszélyes, hogy minél súlyosabb volt a
bűncselekmény, annál rövidebb ideig tartott a bűnhődés. Az időtartam – pellengéren töltött
napok, a száműzetés évei, a keréken eltöltött órák a kínszenvedésig -már a büntetések régi
rendszerében is megtalálható. De ez a próbatétel ideje volt, s nem az összehangolt átalakításé.
Az időtartamnak most lehetővé kell tennie, hogy maga a bűnhődés lépjen akcióba. „A kínos
megvonások időben elnyúló sora, amely a tortúrák látványának borzalmától megkíméli az
emberiséget, sokkal jobban hat a bűnösre a fájdalom röpke pillanatánál … A tanúként
megidézett nép szemében szakadatlanul felújítja a bosszúálló törvények emlékét és minden
pillanatban üdvös rettegést kelt.”13 Az idő a büntetés operátora.
Márpedig a szenvedélyek törékeny mechanizmusa nem kívánja, hogy ugyanolyan módon
kényszerítsék őket, sem hogy ugyanolyan kitartással, nehogy újból megerősödjenek; jó, ha a
büntetés a létrehozott hatások szerint enyhül. Még ha megszabott is, abban az értelemben,
hogy mindenki számára egyformán határozza meg a törvény, belső mechanizmusának
változónak kell lennie. Le Peletier az Alkotmányozó Nemzetgyűlésnek készített tervezetében
csókkenő intenzitású büntetéseket javasolt: a legsúlyosabb büntetésre ítélt fogolynak csak az
első időszakban kell elszenvednie a sötétzárkát (megláncolt kézzel és lábbal, sötétségben,
egyedül, vizén és kenyéren); majd lehetőséget kap, hogy kezdetben hetente két, majd három
napot dolgozzon. Büntetése kétharmadát letöltve átmehet a zárkába (világos zárkába, a
derekán lánccal, hetente öt napon magányosan, de a hét két napján közösen végzett munka;
ezért a munkáért fizetséget kap, s ennek köszönhetően feljavíthatja kosztját). Végül büntetése
lejártához közeledve, bekapcsolódhat a börtön életrendjébe: „Minden nap csatlakozhat a többi
rabhoz a közös munka elvégzése céljából. Kérésre egyedül is dolgozhat. Tápláléka munkája
függvénye.”14
4. Az elítélt oldaláról a büntetés jelek, érdekek és az időtartam mechanizmusa. De a bűnös
a bűnhődésnek csak az egyik céltáblája. A bűnhődés főképp a többiekre tekint: minden
lehetséges bűnösre. Az elítélt képzeteibe lassacskán belevésett jelgátaknak gyorsan és széles
körben kell tehát áramolniok; mindenkinek el kell fogadnia és újra kell osztania; az
egymáshoz intézett, a bűncselekményt tiltó beszéd részévé kell válniuk – ez az aranypénz
szorítja ki az elmékből a bűncselekmény hasznának hamis gondolatát.
Ezért a bűnhődés ne csak természetesnek, hanem érdekesnek is tűnjék fel; mindenki saját
előnyét olvassa ki belőle. Nincsenek többé látványos, de haszontalan büntetések. Titkos
büntetések sincsenek, a bűnhődések olyan megtorlásnak tekinthetők, amelyet a bűnös minden
egyes állampolgártól kiérdemelt azért a bűncselekményért, amellyel valamennyiüket
megsértette: a büntetések „szakadatlanul újrakezdődnek az állampolgárok szeme láttára”, és
„kidomborítják a közös és sajátos mozgások közhasznát”. 15 Az volna az ideális, ha az elítélt
egyfajta jövedelmező tulajdon volna: mindenki szolgálatára rendelt rabszolga. Miért szüntetne
meg a társadalom egy olyan életet és testet, amelyet kisajátíthat? Hasznosabb volna „az
államot szolgálniuk egy olyan rabszolgaságban, amelynek tartama a bűncselekmény
természetétől függne”; Franciaország bővelkedik a kereskedelmet akadályozó, járhatatlan
utakban; a tolvajoknak, akik az áruk szabad forgalmának az útjába gördítenek akadályt, az
utak újjáépítése lesz a dolguk. A halálnál ékesszólóbb volna „egy olyan ember példája, aki
mindig szem előtt van, akit szabadságától megfosztottak és arra kényszerítettek, hogy élete
hátralevő éveiben jóvátegye a társadalomnak okozott kárt”.16
A régi rendszerben az elítélt teste a király tulajdona lett, az uralkodó megjelölte bélyegével
és hatalma erejével lecsapott rá. Most a társadalom tulajdona lesz, a köz javára és hasznára
kisajátított tárgy. Ebből következik, hogy a reformerek majd mindig a közmunkát javasolták a
lehetséges legjobb büntetés gyanánt; a sérelmek naplója is az ő nyomdokukba jár: „A nem
halálbüntetésre ítélt rabok az ország közmunkáira rendeltessenek, bűncselekményükkel
arányos időtartamra.”17 A közmunka két dolgot jelentett: az elítélt büntetésének kollektív
érdekét és a bűnhődés látható, ellenőrizhető jellegét. A bűnös ilyenformán kétszer fizet: az
általa szolgáltatott munkával és a létrehozott jelekkel. A társadalmon belül a köztereken és az
országutakon az elítélt „hasznok és jelzések” középpontja. Láthatóan szolgálja mindannyiunk
javát; egyszersmind mindannyiunk elméjébe belopja a bűn-bűnhődés jelét: másodlagos,
csupán morális haszon ez ugyan, de mennyivel valóságosabb.
5. Ebből következik a nyilvánosság okos gazdaságtana. A testi kínzásban a rettegés
támasztotta alá az elrettentő példát: fizikai félelem, kollektív borzalom, képek, amelyeknek
úgy kell belevésődniük a nézők emlékezetébe, mint a bélyegnek az elítélt arcába vagy vállába.
A példát most a tanulság támasztja alá, a diskurzus, a ki-betűzhetetlen jel, a közerkölcs
színrevitele. Már nem a parancsoló hatalom rémületet keltő restaurációja támasztja alá a
bűnhődés szertartását, hanem a törvénykönyv újbóli aktiválása, a bűncselekmény és a
büntetés eszméje közötti kapcsolat kollektív megerősítése. A büntetésből a törvényeket
magukat fogják kiolvasni, s-nem az uralkodó jelenlétét. Ezek a törvények egy adott
bűncselekményhez egy adott büntetést kapcsolnak. Amint a bűncselekmény megtörténik,
haladéktalanul megérkezik a büntetés, szóra bírja a törvényt, megmutatván, hogy az eszméket
összekapcsoló törvénykönyv a realitásokat is összekapcsolja. A szövegben történő közvetlen
összekapcsolásnak a tettekben is közvetlen összekapcsolás felel meg. „Figyelje meg az első
perceket, amikor valamely különösen kegyetlen tett híre városainkban és falvainkban elterjed;
a polgárokat mintha villám sújtotta volna, valamennyiüket méltatlankodás és borzalom tölti el
… Itt a bűncselekmény megtorlásának perce: ne engedje elillanni; igyekezzen meggyőzőnek
lenni és ítélkezni fölötte. Állítsa fel a vérpadot, a máglyát, vonszolja a bűnöst a köztérre;
szólítsa nagy hangon a népet; hallani fogja, amint megtapsolja az ítélet kihirdetését, éppúgy,
mint amikor a béke vagy a szabadság kihirdetését hallja; látni fogja, mint csődülnek össze a
szörnyű látványosságra, az igazság diadalára.”18 A nyilvános büntetés a közvetlen újrakódolás
ceremóniája.
A törvényt megreformálják, a gaztett mellé kerül, amely erőszakot tett rajta. A gonosztevő
viszont kiválik a társadalomból. Elhagyja azt, de nem az ancien regime (ambivalens)
ünnepeinek keretében, amikor a nép végzetesen kivette a részét vagy a bűncselekményből,
vagy a kivégzésből, hanem a gyász szertartásával. A törvényeit újból megtaláló társadalom
elvesztette azt a polgárt, aki erőszakot tett a törvényen. A nyilvános büntetésnek napvilágra
kell hoznia ezt a kettős bánatot: valaki nem vett tudomást a törvényről, és meg kell válni az
egyik állampolgártól. „A kínszevedéshez a leggyászosabb és legmegindítóbb pompát
kapcsold; e szörnyű nap gyászünnep legyen a nemzet számára; az általános fájdalom
nagybetűkkel legyen festve … Gyászlepelbe burkolt bíró jelentse be a népnek a merényletet
és a törvényes bosszú szomorú szükségességét. Ε tragédia különböző jelenetei hassanak az
érzékekre, valamennyi gyöngéd és becsületes érzelmet mozgassák meg.”19
A gyász értelme világos kell hogy legyen mindenki számára; szertartása valamennyi
elemének beszélnie kell, elmondani a bűncselekményt, emlékeztetni a törvényre, megmutatni
a büntetés szükségszerű voltát, igazolni mértékét. Plakátokat, feliratokat, jeleket,
szimbólumokat kell nagy számban alkalmazni, hogy mindenki megtanulhassa jelentésüket. A
büntetés nyilvánosságának nem szabad fizikai rettegést kelteni; olvasókönyvet kell kinyitnia.
Le Peletier azt javasolta, hogy a nép havonta egyszer látogassa meg az elítélteket „fájdalmas
vackukban, a zárka ajtaja fölött olvassa el a bűnös nagybetűkkel bevésett nevét, bűntettét és
az ítéletet”.20 Néhány évvel később Bexon a büntetőjog címereit álmodja meg a császári
szertartások naiv és katonai stílusában: „A halálra ítéltet kocsi viszi a vesztőhelyre, vörös és
fekete kárpitozású vagy festett kocsi; ha áruló, vörös inget kap, amelyre elöl és hátul felírják
az áruló szót; ha szülőgyilkos, fekete fátyol fedi a fejét, ingére hímezik a tőrt vagy azt a halált
osztó szerszámot, amelyet használt; ha méregkeverő, vörös ingét kígyók és egyéb mérges
állatok díszítik.”21
„Ezt az olvasható leckét, ezt a rituális újrakódolást a lehető leggyakrabban kell
megismételni; a bűnhődés iskola legyen, mintsem ünnep, mindig nyitott könyv és nem
ceremónia. A bűnhődést a bűnös számára hatékonnyá tevő időtartam a nézőnek is hasznos.
Minden percben számba tudja venni bűn és bűnhődés állandó szótárat. A titkos büntetés félig
elvesztegetett büntetés. Meg kellene engedni a gyerekeknek is, hogy eljöjjenek a büntetést
végrehajtó helyekre; ott járnák ki állampolgári iskoláikat. S a felnőtt emberek időről időre
újratanulnák itt a törvényeket. A büntetések helyszínét fogjuk fel a Törvények Kertjeként,
amelyet a családok vasárnaponként meglátogatnak. Azt szeretném, ha időnként, miután az
elméket ésszerű szavakkal felkészítenénk a társadalmi rend megőrzésére, a bűnhődések
hasznos voltára, a fiatalembereket, sőt a férfiakat is elvinnénk a bányákba, a munkahelyekre,
hogy megszemléljék a száműzöttek szörnyű sorsát. A zarándoklatok nagyobb hasznot
hajtanának, mint a törökök zarándoklatai Mekkába.”22 Le Peletier úgy vélte, hogy a
bűnhődések láthatósága az új büntető törvénykönyv egyik alapelve. „Megadott időpontokban
a nép gyakori jelenléte a szégyen felhőjét kergeti az elítélt homlokára; s az elítélt kínos
állapota, melyre bűne kárhoztatta, hasznos oktatás a nép lelkének.” 23 Jóval azelőtt, hogy a
tudomány tárgyának tekintették volna, az oktatás elemének álmodták meg a bűnözőt. A
foglyok szenvedéséből részt kérő – a 17. században kitalált vagy megint szokásba jött –
jótékony látogatás után a gyermekek látogatásáról álmodoztak, akik azért jönnek, hogy
megtanulják, hogyan hat a törvény jótéteménye a bűncselekményre: élő lecke a rend
múzeumában.
6. A társadalomban ekkor fordulhatna ellenkező irányba a bűncselekmény hagyományos
diskurzusa. A 18. században a törvényhozók nagy problémája, hogy miképpen fakíthatnák
meg a bűnözők kétes dicsőségét. Hogyan hallgattathatnák el a híres gonosztevők eposzát,
amelyet almanachok, röpcédulák, népi elbeszélések énekelnek? Ha a büntetés újrakódolását
jól csinálták meg, ha a gyász szertartása úgy zajlik le, ahogy kell, a bűncselekmény csak
szerencsétlenségként jelenhet meg, a gonosztevő pedig mint ellenség, akit újból meg kell
tanítani a társadalmi életre. A bűnözőt hőssé tevő sok magasztalás helyett az emberek
szavaiban csak azok a jelgátak fordulnának elő, amelyek a bűnhődéstől való kiszámított
félelemmel állítják meg a bűncselekmény vágyát. A pozitív mechanizmus teljes mértékben
érvényre jut majd a mindennapok beszédében, és az újabb elbeszélésektől folytonosan
erősödik. A diskurzus a törvény közvetítője lesz: az egyetemes újrakódolás állandó alapelve.
A nép költői végül egybefolynak azokkal, akik önmagukat az „örök ész misszionáriusainak”
nevezik; moralistákká lesznek. „A szörnyű képektől és üdvös eszméktől eltelt honpolgár a
családjában továbbadja őket, s az egész család annál mohóbban hallgatja e hosszú
történeteket, minél nagyobb hévvel adja majd elő; köréje gyűlő gyermekei megnyitják ifjú
emlékezetüket, hogy megváltozhatatlan szavakkal beigyák bűn és bűnhődés eszméjét, a
törvények és a haza szeretetét, a bíróságok iránt érzett tiszteletet és bizalmat. A falvak lakói is
tanúi lesznek e példáknak, kunyhójuk körül elhintik, s az erkölcs szeretete gyökeret ver e
durva lelkekben, míg a gonosz, akit megdöbbent majd a nyilvános vigasság, s megijed, hogy
ennyi ellensége támadt, lemond tán terveiről, melyeknek kimentele gyors és gyászos véget
ér.”24
Hogyan képzeljük el a büntető városállamot? A keresztutaknál, a kertekben, az utak
mentén, amelyeket javítanak vagy az épülő hidaknál, a mindenki előtt nyitott műhelyekben, a
bányák mélyén, melyeket bárki megtekinthet, a bűnhődés ezernyi kis színházát találjuk.
Minden bűnnek megvan a maga törvénye, minden bűnözőnek a maga büntetése. Látható
büntetés, ékesszóló büntetés, mely mindent elmond, magyaráz, igazolja önmagát, meggyőz:
feliratok, sipkák, plakátok, táblák, jelképek, felolvasott vagy nyomtatott szövegek, mind,
mind a törvénykönyvet ismétlik fáradhatatlanul. Díszletek, távlatok, optikai hatások,
szemfényvesztés durvítja el olykor a színpadot, félelmetesebbé teszi a valóságosnál, de
áttekinthetőbbé is. Onnan, ahol a közönség ül, hihető némi kegyetlenkedés, melyre valójában
nem kerül sor. De ezeknek a valódi vagy túlzó megszorításoknak az a lényege, hogy szigorú
gazdaságosság szerint valamennyi tanulsággal szolgáljon: minden büntetés példázat legyen. S
az erkölcs valamennyi közvetlen példájának ellenpontjaként, minden pillanatban, élő
jelenetként találkozhassunk a bűn nyomorúságaival. Ε morális „bemutatók” mindegyikére
iskolások igyekeznek majd tanítójukkal és a felnőttek megtanulják, milyen leckét tanítsanak
meg gyermekeiknek. Ez már nem a kínzások rémületet keltő nagy rituáléja, hanem naponta,
az utcákon bemutatott komoly színház, számtalan , meggyőző jelenettel. A népi emlékezet
pedig szóbeszédében reprodukálja majd a törvény zord beszédét. De az ezernyi látványosság
és elbeszélés fölött talán nem ártana elhelyezni a legszörnyűbb bűnök főbenjáró büntetésének
a jelét: a törvénykezés épületének zárókövét. Vermeil mindenesetre elképzelte az abszolút
büntetés jelenetét, amely a mindennapos bűnhődés valamennyi színházán túltesz: ez az
egyetlen olyan eset, ahol a végtelen büntetés elérésére kell törekedni. Az új büntető
rendszerben ez felel meg egy kissé annak, ami a királygyilkosság volt a régiben. A bűnösnek
kivájják a szemét, felfüggesztett vasketrecben helyezik el egy körtér fölött; teljesen meztelen;
vasöv övezi derekát, a rácsokhoz kötözik, élete végéig kenyérrel és vízzel táplálják. „így
volna kitéve az évszakok szigorának, homlokát egyszer hó borítaná, máskor perzselő nap
égetné. A fájdalmas halál, s nem egy kínos élet meghosszabbítását bemutató, energikus
kínszenvedésben lehetne igazán felismerni az egész természet iszonyának kitett gonosztevőt,
akit arra ítéltek, hogy ne lássa többé az eget, amelyet meggyalázott, s ne lakja a földet,
amelyet beszennyezett.”25 A büntető városállam fölött vaspókháló; s az új törvény értelmében
egyetlenegy bűn elkövetőjét kell ily módon keresztre feszíteni: a szülőgyilkost.
A megkapó büntetések valóságos tárházát találjuk. „Óvakodjunk attól, hogy ugyanazzal a
büntetéssel sújtsunk” – mondta Mably. Kiátkozzák az egyforma, csupán a vétség súlyossága
szerint változó büntetések gondolatát. Pontosabban: a börtön mint a büntetés általános
formája soha nem jelenik meg ezekben a sajátos, látható és beszélő büntetésekről szóló
tervezetekben. A bebörtönzésre kétségtelenül gondolnak, de csak mint egy lehetséges·
büntetésre, bizonyos vétségek sajátos büntetésére: azokat sújtja, akik egy másik ember
szabadsága ellen követnek el merényletet (emberrablás) vagy akik visszaélnek a szabadsággal
(rendetlenség, erőszak). Bizonyos büntetések végrehajtásának feltételeként is számolnak vele
(pl. kényszermunkánál). De időtartamával mint egyetlen variációs elvvel nem fedi a
büntetőrendszer egész mezejét. Sőt, a büntető elzárás gondolatát sok reformer kifejezetten
bírálja, mert képtelen megfelelni a bűnök specifikusságának; mert lemond a közönségre tett
hatásról; mert a társadalom szempontjából haszontalan, sőt, káros: költséges, arabokat
tétlenségre kárhoztatja, rossz hajlamaikat szaporítja.26 Mert az efféle büntetés megvalósulását
nehéz ellenőrizni, és azt kockáztatjuk, hogy őreik önkényének szolgáltatjuk ki a fogva
tartottakat. Mert a zsarnokságot gyakoroljuk, ha az embert megfosztjuk szabadságától és
börtönben őrizzük. „Önök megkövetelik, hogy szörnyetegek is legyenek önök között; s ha
ezek az aljas emberek léteznének, a törvényhozónak tán gyilkosként kellene kezelnie őket?” 27
A börtön, mindent összevetve, összeegyeztethetetlen a büntetés-hatás, a büntetésképzet, a
büntetés-általános funkció, a büntetés-jel és -diskurzus technikájával. A börtön sötétség,
erőszak és gyanú. „A sötétség „helye, ahol az állampolgár nem tudja megszámolni az
áldozatokat, következésképp ez a szám az elrettentő példa szempontjából elveszik. Ha a
bűncselekmények sokasodása nélkül szaporítható a. büntetések példája, végül elérjük, hogy
nem lesz szükségünk rájuk, a börtönök sötétje egyébként is bizalmatlanságot szül a
honpolgárban; könnyen feltételezik, hogy nagy igazságtalanságok esnek meg ott … Valami
bizonyára nincs rendjén, ha a sokaság javára alkotott törvény hála helyett a tömeg zúgolódását
váltja ki.”28
Az a gondolat, hogy a bebörtönzés a halál és az enyhe büntetések között fedje be a
büntetés egész közbülső terét, ahogy ma teszi, nem volt kézenfekvő a reformerek számára.
 Márpedig a probléma a következő: nem sok időre rá a fogva tartás lett a büntetés fő
formája. Az 1810-es büntető törvénykönyvben a halálbüntetés a bírságok között a lehetséges
büntetések majdnem teljes terét foglalja el egy bizonyos számú forma alatt. „Mi az új törvény
által elfogadott büntető rendszer? A börtönbe vetés valamennyi formája. Hasonlítsuk össze a
büntető törvénykönyvben megmaradt négy fő büntetést. A kényszermunka a börtönbe vetés
egyik formája. A gályarabság börtön a szabadban. A fogva tartás, az elzárás, a javító célú
bebörtönzés valamiféleképpen egyetlen” büntetés különféle elnevezései.”29 A császárság
elhatározta, hogy a törvény által kívánt bebörtönzést büntetőügyi, adminisztrációs és földrajzi
hierarchia szerint azonnal átülteti a valóságba: a legalsó fokon, valamennyi békebíróság alá
rendelve ott vannak a fogdák; valamennyi tartományban ott a javítóintézet; s mindezek fölött
több központi börtön az egy évnél hosszabb időre ítélt bűnözők és a büntetőbíróságok
elítéltjei számára; végül néhány kikötőben ott a gályarabok börtöne. Az elzárás nagy épületét
veszik tervbe, amelynek különböző szintjei pontosan illeszkednek az adminisztrációs
centralizálás szintjeihez. A vérpadot, ahol az uralkodó rituálisan kinyilvánított erejének
szolgáltatták ki a megkínzott testet, és a büntetés színházát, ahol szünet nélkül folyt a
bűnhődés megjelenítése a társadalmi test szeme láttára, felváltotta egy zárt, bonyolult és
hierarchizált nagy építmény, amely az államapparátus testébe ágyazódik be. Ez egy egészen
másfajta anyagiság, a hatalom egészen másfajta fizikája, az emberi testtel való gazdálkodás
egészen más módja. A restaurációtól fogva és a júliusi monarchia alatt kb. 40-43 000 foglyot
találunk a francia börtönökben (mintegy 600 lakosra esik egy fogoly). A magas fal immár nem
az, amelyik körülvesz és megvéd, s nem is az a másik, amely presztízsével, hatalmával,
gazdagságával büntet, hanem a gondosan zárt, bizonyos értelemben áthatolhatatlan fal veszi
körül ezentúl a büntetés titokzatos munkáját, a városok tőszomszédságában, sőt a 19. század
derekáig olykor a kellős közepén a büntetőhatalom egyhangú, anyagi, egyszersmind
szimbolikus jelképe lesz. A belügyminiszter már a konzulátus idején megbízást adott már
működő vagy a különböző városokban e célra alkalmas biztonsági helyek vizsgálatára.
Néhány év múlva hiteleket irányoztak elő a civil rend új várainak a felépítésére, melyek
mindegyike méltó az általuk képviselt és szolgált hatalomhoz. A császárság valójában egy
másfajta háborúra használta fel őket.30 Kevésbé fényűző, de konokabb rendszer építette fel
őket végül a 19. században.
Húsz év sem telt el, és az Alkotmányozó Nemzetgyűlés által oly világosan meghatározott,
specifikus, kiigazított, hatékony, minden esetben mindenkinek leckét adó büntetések alapelve,
a fogva tartás törvénye érvényesült minden jelentékenyebb törvénysértésnél, hacsak nem
érdemelt halálbüntetést. A büntetőszínházat, amelyről a 18. század álmodozott, s mely
lényegében a felelősségre vonhatók gondolataira hatott volna, a börtönök egységes, nagy
apparátusa váltotta fel, hatalmas épületeinek hálózata csakhamar kiterjed egész
Franciaországra és Európára. De talán túlzás azt állítani, hogy húsz évig tartott a
bűvészmutatvány. Kimondhatjuk, hogy szinte egy pillanat alatt következett be. Elég, ha egy
kissé közelebbről nézzük meg a büntető törvénykönyv tervezetét, amelyet Le Peletier nyújtott
be az Alkotmányozó Nemzetgyűlésnek. Kezdetben „a vétség természete és a büntetés
természete közötti pontos kapcsolatok” alapelvét fogalmazták meg: szenvedés jár ki a
vérengzőknek, munka a lustáknak, gyalázat a lealacsonyodott lelkűeknek. Márpedig a
ténylegesen javasolt, testet sújtó büntetések a fogva tartás három formáját ismerik: a
sötétzárkát, ahol az elzárás büntetését különböző (a magányra, a fény megvonására, az élelem
csökkentésére vonatkozó) rendelkezések súlyosbítják; a „zárka”, ahol ezeket a másodlagos
rendelkezéseket enyhítik, végül a szó szoros értelmében vett börtön, amely a puszta és
egyszerű bezárásra szorítkozik. Az oly ünnepélyesen megígért változatosság végül erre az
egységes és szürke büntetőrendszerre csökken. Volt egyébként akkoriban min csodálkozniuk a
képviselőknek, amiért ahelyett, hogy természeti kapcsolatot hoztak volna létre vétség és
büntetés között, egy egészen más tervet követtek. „Ilyenformán, ha elárultam a hazámat,
bezárnak; ha megöltem az apámat, bezárnak; minden elképzelhető vétséget a lehető
legegységesebben büntetnek. Mintha az orvos ugyanazt az orvosságot írná elő minden
bajra.”31
A behelyettesítés gyorsasága nemcsak Franciaországra jellemző. Megtaláljuk külföldön is.
Amikor II. Katalin a Des délits et des peines (Vétségek és büntetések) című értekezés
megjelenése utáni években megfogalmaztat egy tervet a „törvények új gyűjteményére”, nem
felejtették el Beccaria leckéjét a büntetés specifikusságáról és különféleségéről; majdnem
szóról szóra átveszik. „A polgári szabadság diadala, amidőn a büntetőtörvények minden
büntetést a bűncselekmény különleges természetéből vonnak le. Ekkor megszűnik minden
önkényesség; a büntetés egyáltalán nem a jogalkotó szeszélyétől függ, hanem a dolog
természetétől; nem ember vesz erőszakot az emberen, hanem az ember saját tette.” 32 Néhány
év múlva még mindig Beccaria általános alapelvei szolgálnak az új toszkán törvénykönyv
alapjául, és Ausztriában is a II. József által elrendelthez; a két törvényalkotás mégis a
bebörtönzéssel él -amely időtartamában változik és némely esetben bélyeg vagy tüzes vas
súlyosbítja, de majdnem egyforma a büntetés: az uralkodó ellen elkövetett merényletért,
hamispénz-gyártásért és rablógyilkosságért legalább harminc év börtön jár; tizenöttől harminc
évig terjedő börtön szándékos emberölésért vagy fegyveres rablásért; egy hónaptól öt évig
terjedő börtön az egyszerű lopásért stb.33
Hogy börtönnel telepítik be a büntető rendszert, azért meglepő, mert ez a bűnhődés nem
olyan volt, mint ahogy képzeljük, mint ami meghonosodott volna már a büntető rendszerben,
közvetlenül a halálbüntetés után, és mint ami természetesen foglalta volna el a kínzások
eltűnésével szabadon maradt helyet. A börtön valójában – és sok ország e tekintetben
Franciaországhoz hasonló helyzetben volt – leszűkített és marginális helyet foglalt el a
büntetések rendszerében. Ezt a szövegek bizonyítják. Az 1670-es ediktum a testet sújtó
büntetések között nem említi a fogva tartást. Az életfogytiglan vagy egy bizonyos időre szóló
börtön a büntetések között szerepelt bizonyos szokásjogokban, ez nem vitás.34 De azt tartják,
hogy a többi kínzáshoz hasonlóan ez is elavult. „Valamikor voltak olyan büntetések, amelyek
Franciaországban ma már nincsenek szokásban, például az elítélt arcára vagy homlokára
sütött bélyeg, vagy az életfogytiglani börtön, mint ahogy vadállatok elé sem szabad vetni az
elítéltet vagy bányába taszítani.”35 A tények azt bizonyítják, hogy a börtön hallgatólagosan
fennmaradt, a könnyű vétségek megbüntetésére, ahogy a helyi szokások és úzusok
megkívánták. Soulatges ebben az értelemben beszélt „könnyű büntetésekről” – például
megrovás, feddés, kitiltás valamely helyről, elégtételadás a megsértett személynek, időleges
börtön -, amelyeket az 1670-es ediktum nem említett. Némely vidéken, kivált ott, ahol a bírói
partikularizmus megőrződött, igen elterjedt volt a börtönbüntetés, bár sokszor bajos volt
végrehajtani, mint például a nem sokkal korábban Franciaországhoz csatolt Rousillonban.
De az eltéréseken túl, a jogászok határozottan ragaszkodnak ahhoz az elvhez, hogy „a
börtön a magánjogban nem tekintendő büntetésnek.”36 Az a szerepe, hogy zálogba vegye a
személyt és a testet: ad continendos homines, non ad puniendos, tartja a jogi elv; ilyen
értelemben a gyanúsított bebörtönzésének egy kissé ugyanaz a szerepe, mint az adósénak. A
börtön biztosítja a személyt, de nem bünteti.37 Ez az alapelv. Ha a börtön olykor, s fontos
esetekben jól játssza el a büntetés szerepét, akkor elsősorban a helyettesítés címén játssza: a
gályarabságot helyettesíti azoknál – asszonyoknál, gyermekeknél, rokkantaknál -, akiket ott
nem lehet használni: „A fegyházba zárás büntetése akár meghatározott időre szól, akár örökre,
egyenértékű a gályarabsággal.”38 Ebben az egyenértékűségben világosan kirajzolódik a
lehetséges váltás. De ahhoz, hogy bekövetkezzék, a börtön jogi státusának meg kell változnia.
Egy másik akadályt is el kellett hárítani, amely legalábbis Franciaországban, nem volt
elhanyagolható. A börtönt már csak azért is méltatlan helynek tartották, mert a gyakorlatban
közvetlenül kapcsolódott a királyi önkényhez és az uralkodói hatalom túlzásaihoz.
A „fegyházak”, közkórházak, a „királyi parancsok” vagy a rendőrfőnökiek, a közjegyzők,
vagy a családok által megszerzett királyi elfogatóparancsok megtorló gyakorlattá álltak össze,
a „szabályos igazságszolgáltatás” mellett vagy gyakran vele szembehelyezkedve. A bíróságon
kívüli elzárást a klasszikus jogászok és reformerek egyaránt elvetették. A börtön a fejedelem
ügye, mondta még az olyan hagyományőrző is, mint Serpillon, aki Bouhier elnök
tekintélyével takarózott: „Noha a fejedelmek államérdekből olykor a büntetés kiszabására
vetemednek, a közönséges igazságszolgáltatás nem folyamodik efféle ítélethez.” 39 A fogva
tartás a despotizmus kitüntetett jelképe és eszköze, mondják a reformerek számtalan
nyilatkozatban: „Mit mondjunk a titkos börtönökről, amelyeket a monarchia gyászos elméje
képzelt el, s amelyeket vagy a filozófusoknak szánt, akiknek kezébe fáklyát adott a természet,
és akik meg merik világítani a századukat, vagy azoknak a büszke és független lelkeknek,
akik nem gyávák elhallgatni a haza bajait; börtönök, melyek gyászos kapui megnyílnak
titokzatos kezek nyomán, hogy szerencsétlen áldozataikat örökre elnyeljék. Mit mondjunk e
levelekről, a zsarnokság találékony remekműveiről, amelyek halomra döntik az állampolgár
elítéltetése előtti meghallgatásának előjogát, s melyek Phalaris találmányánál ezerszer több
vészt hoznak az emberek fejére …”40
Ε sok, különféle látóhatárról jövő tiltakozás minden bizonnyal nemcsak a bebörtönzésre,
mint törvényes büntetésre vonatkozik, hanem az önkényes és meghatározatlan fogva tartás
„törvényen kívüli” gyakorlatára. Mindennek ellenére igaz marad, hogy a börtön általában a
hatalom visszaéléseivel jellemzett intézményként tűnik fel. És a sérelmek naplói elvetik, mert
szerintük összeférhetetlenek a jó igazságszolgáltatással. Elvetik, hol a klasszikus
törvénykezési elvek nevében: „A börtönök, a törvény szándéka szerint nem büntetésre
rendeltetvén, hanem személyek letartóztatására …”41; hol a börtön hatásaira hivatkozva,
amelyek azokat is büntetik, akik még nincsenek elítélve; a börtön azt a rosszat közvetíti és
általánosítja, amit neki kellene megelőznie, és a büntetések egyéniesítésének elve ellenében
hat, amikor az egész családot sújtja; azt mondják, hogy „a börtön nem büntetés. Az
emberiség fellázad fel e szörnyű gondolat ellen, amely szerint nem büntetés, ha egy
állampolgárt megfosztunk legértékesebb javaitól, szégyenletesen elmerítjük a bűnben,
kiragadjuk mindenből, ami lelkének drága, s tán mi siettetjük romlását, elvesszük nemcsak
tőle, hanem szerencsétlen családjától is a létfenntartásához szükséges valamennyi eszközt.” 42
És a naplók több ízben követelik az elzárás házainak megszüntetését: „Hisszük, hogy a
fegyházakat el kell söpörni …”43 Az 1790. március 13-án hozott dekrétum valóban elrendeli,
hogy helyezzenek szabadlábra „minden várban, egyházi intézményben, fegyházban, fogdában
vagy bármely más börtönben elfogatóparanccsal vagy a végrehajtó hatalom biztosainak
parancsára fogva tartott személyt”.
Miképpen ment végbe, hogy a fejedelem hatalmában kárhoztatott törvénytelenségekhez
láthatóan kapcsolódó fogvatartás ilyen rövid idő alatt a törvényes bűnhődés egyik
legáltalánosabb formája lett?
A leggyakoribb magyarázat az, hogy a klasszikus korban kialakult a büntető bebörtönzés
néhány fő modellje. Presztízsük már csak azért is nagy, mert a legújabbak Angliából, s
kiváltképp Amerikából származtak, s e presztízs lehetővé tette volna, hogy leküzdjék a jog
évszázados szabályaiból és a börtön despotikus működéséből képződött kettős akadályt. Igen
hamar elsöpörték volna a reformerek által elképzelt büntető csodákat, s a fogva tartás komoly
valóságát tárták volna fel. Nem kétséges, hogy e modellek nagy jelentőségűek voltak. De még
mielőtt megoldást hoztak volna, maguk vetik fel létük és elterjedésük problémáját. Hogyan
születhettek meg egyáltalán, s főképp hogyan fogadták el ilyen általánosan őket? Hiszen
könnyű bebizonyítani, hogy noha bizonyos hasonlóságot mutatnak a büntetőreform általános
alapelveivel, sok ponton teljesen különböznek, olykor összeegyeztethetetlenek.
Ε modellek legrégebbike, amelyik állítólag többé-kevésbé az összes többit sugallta, az
1596-ban Amszterdamban megnyitott Rasphuis.44 Elvben koldusoknak vagy fiatalkorú
gonosztevőknek szánták. Működése három nagy alapelvnek engedelmeskedett: a büntetések
időtartamát, legalábbis bizonyos korlátok között, maga az adminisztráció határozta meg, a
fogoly viselkedése alapján (ezt a szabadságot egyébként az ítélet is biztosíthatta: 1597-ben
egy foglyot tizenkét évi börtönbüntetésre ítéltek, de ezt nyolc évre lehetett csökkenteni,
amennyiben a fogoly viselkedése ezt indokolta). A munkavégzés kötelező volt a börtönben,
közösen végezték (a magánzárkát egyébként csak a büntetés ráadásaként alkalmazták; egy
ágyban két-három fogoly aludt, négy-tizenkét személyes cellákban); az elvégzett munkáért a
foglyok fizetséget kaptak, végül szigorú időbeosztás vette körül a foglyokat, tilalmak és
kötelezettségek rendszere, állandó felügyelet, intések, épületes olvasmányos, egész eszköztár,
hogy „a jót vonzóvá” tegyék és a foglyot „elfordítsák a rossztól”. Az amszterdami Resphuis-t
alapfigurának tekinthetjük. Történelmileg kapocs a 16. századra jellemző elmélet – amely
szerint állandó gyakorlással pedagógiai és lelki változást lehet előidézni az egyénnél – és a 18.
század második felében képzelt büntetőintézeti technikák között. S az akkor felállított három
intézménynek megadta az alapelveket, melyeket mindegyik különleges irányban fejlesztett
tovább.
A genti fegyház büntető munkája főként gazdasági, parancsoló szükségszerűségek köré
szerveződött. Indokuk, hogy a bűncselekmények többségének általános oka a semmittevés.
Egy vizsgálat – feltehetően az elsők egyike -, melyet elítélteken végeztek 1749-ben, d'Alost
bíráskodásával kimutatja, hogy a gonosztevők nem „kézművesek vagy földművesek (a
munkások a munkájukon kívül, mely betevő falattal látja el őket, másra nem gondolnak),
hanem koldulásra rákapott semmirekellők”.45 Innen ered egy olyan ház gondolata, amely
bizonyos mértékben a munka általános pedagógiáját biztosítaná a munkával
szembeszegülőknek. Négy előnye volna ennek: az államnak oly költséges bűnüldözések
száma csökkenne (ily módon több, mint 100 000 fontot lehetne megtakarítani Flandriában);
nem kényszerülnének többé elengedni azoknak az erdőtulajdonosoknak az adóját, akiknek
erdejét a csavargók tönkretették; új munkástömeg alakulna ki s ez „konkurenciájával
hozzájárulna a munkabér csökkentéséhez”; végül az igazi szegényeknek lehetővé tennék,
hogy osztozkodás nélkül részesüljenek a nélkülözhetetlen irgalmasságból .46 Ε hasznos
pedagógia föltámasztja a lusta alattvaló munkakedvét, erőszakosan visszahelyezi az érdekek
rendszerébe, ahol a munka több előnnyel jár a lustaságnál; kicsi, leegyszerűsített és
kényszerítő erejű társaságot alakít ki körülötte, amelyben világos a szabály: aki nem dolgozik,
ne is egyék. A munka kényszerűség, de jutalom is, a fogság alatt és után is a fogolynak
lehetővé teszi, hogy javítson sorsán. „Az olyan emberben, aki a létfenntartásához
szükségeseket egyáltalán nem találja, feltétlenül kedvet kell támasztani ahhoz, hogy munkával
szerezze meg; a rendőrhatóság és a fegyelem nyújtja ezt neki; bizonyos mértékig
rákényszerítik; majd a kereset csalétke izgatja; azután erkölcseiben megjavulva, hozzászokva
a munkához, aggodalom nélkül táplálhatja magát a kevéske haszonból, amelyet
kiszabadulására tartogat”, mesterséget tanul, „mely bízvást biztosítja létfenntartását”. 47 A
homo oeconomicus újrateremtése, mely a nagyon rövid büntetések használatát kizárja –
hiszen ez meggátolná, hogy a fogolyé munka technikáját elsajátítsa, és hogy kedve támadjon a
munkára; de kizárja a végleges fogva tartást is – hiszen ez haszontalanná tenne minden
tanonckodást. „A féléves határidő nagyon rövid a bűnöző megjavulására, s hogy megízlelje a
munka örömét”; viszont „az életfogytiglani büntetés kétségbe ejti; közömbösen hagyja
erkölcsének megjavulása és a munka öröme; a szökési és lázadási terveken kívül semmi nem
fogja érdekelni; s mivel ítéletünkben nem fosztottuk meg életétől, miért is igyekeznénk azt
elviselhetetlenné tenni?”48 A büntetés időtartamának csak a lehetséges javulással kapcsolatban
van értelme, s akkor, ha gazdaságosan felhasználhatjuk a megjavult bűnözőket.
Az angol modell a megjavulás fő feltételeként a munka elvéhez hozzáteszi az elkülönítést.
A sémát 1775-ben Hanway dolgozta ki, aki először is negatív indokokkal okolta meg: a
börtönben a promiszkuitás rossz példával szolgál; szökési lehetőségeket nyújt a jelenben,
zsarolási vagy cinkostársi lehetőségeket a jövőben. A börtön túlságosan hasonlítana a
manufaktúrára, ha a foglyok közösen dolgoznának. A pozitív okok következnek ezután: az
elkülönítés „szörnyű sokkot” jelent, melyből kimozdulva az elítélt, a rossz hatásoktól
megszabdulva, magába szállhat, lelkiismerete mélyén újból fölfedezheti a jó hangját; a
magányos munka ekkor a megtérés, egyszersmind az inaskodás gyakorlata is lesz; nem
egyszerűen a homo oeconomicus érdekeinek mozgásterét újítja meg, hanem az erkölcsi alany
imperatívuszait is. A cella, a keresztény szerzetesség technikája, amely csak a katolikus
országokban maradt fenn, e protestáns társadalomban a homo oeconomicus, ugyanakkor a
vallásos tudat rekonstruálásának eszköze lesz. A bűncselekmény és a joghoz meg az erényhez
való visszatérés között a börtön képezné a „két világ közötti teret”, az egyéni átalakulások
helyét, amely az államnak visszaszolgáltatná elveszett alattvalóit. Ezt az egyének
megváltoztatására szolgáló apparátust Hanway „reformatórium”-nak nevezi.49 Howard és
Blackstone ezeket az általános elveket alkalmazzák 1779-ben, amikor az Egyesült Államok
függetlensége megakadályozza a deportálásokat és készülőben már a büntetőrendszert
módosító törvény. A lélek és a viselkedés megváltoztatása céljából történő bebörtönzés helyet
kap a polgári törvényrendszerben. Blackstone és Howard fogalmazta meg a törvény
bevezetőjét, hármas funkciójában írják le az egyén börtönbe zárását mint elrettentő példát, a
megtérés eszközét és a tanulás feltételét: bizonyos, „az elszigetelt fogságnak, a rendszeres
munkának és a vallásos nevelés befolyásának” alávetett bűnözők „nemcsak elrettentik
mindazokat, akik utánozni akarnák őket, de megjavulást és a munka szeretetét is
sugallhatják”.50 Ekkor határozzák el, hogy két fegyházat építenek, egyet a férfiak, egyet pedig
a nők számára, ahol az elszigetelt foglyok rá volnának szorítva „a legszolgaibb munkák
elvégzésére, amelyek a bűnözők tudatlanságával, hanyagságával és önfejűségével
összeegyeztethetők”: körbejárva forgatnának egy gépet meghajtó kereket, kötéldobot
tekernének, márványt csiszolnának, kendert tilolnának, börzsönfát reszelnének, rongyot
hasítanának, kötelet fonnának, zsákot varrnának. Tény, hogy egyetlen egy fegyházat építettek
fel Gloucesterben, amely csak részben felelt meg a kezdeti sémának: teljes elszigeteltségben
tartotta a legveszedelmesebb bűnözőket; a többiek nappal közösen dolgoztak, éjszaka
elkülönültek.
A philadelphiai modell minden bizonnyal a leghíresebb, mert egyértelműen kapcsolódott
az amerikai rendszer politikai újításaihoz, meg azért is, mert, a többitől eltérően, nem volt
azonnali bukásra és elnéptelenedésre ítélve; újból és újból használatba vették és átalakították
egészen az 1830-as évekig, a büntetőintézeti reformról szóló nagy vitákig. A kvéker körök
közvetlen hatására 1790-ben megnyílt Walnut Street-i börtön sok mindenben a genti, és a
gloucesteri mintát vette át.51 Kötelező munka a műhelyekben, a foglyok állandó
foglalkoztatása, a börtön ellátása a foglyok munkájából, de a foglyok egyéni jutalmazása is,
hogy erkölcsileg és anyagilag vissza tudjanak illeszkedni a gazdasági élet szigorú világába; az
elítélteket tehát „termelő munkára használják fel állandóan, hogy meg tudják fizetni a börtön
költségeit, hogy ne kárhoztassák tétlenségre őket, és hogy összegyűjtsenek nekik némi
tartalékot arra az időre, amikor fogva tartásuk véget ér.” 52 Teljesen szigorú időrend hálózza be
tehát az életet, állandó felügyelettel; a nap minden egyes percének megvan a maga
rendeltetése, bizonyos aktivitást ír elő, kötelezettségekkel és tiltásokkal jár. „Valamennyi
fogoly virradatkor kel fel, s miután beágyaztak, tisztálkodtak és megmosakodtak, egyéb
szükségleteiket is elintézték, általában napkeltekor kezdik meg munkájukat. Ε perctől fogva
egyikük sem tartózkodhat a termekben vagy egyéb helyeken, kivéve a műhelyeket és a
munkavégzésül kijelölt helyeket … Napszálltakor megszólal a csengő, hogy a munka
befejezésére figyelmeztesse őket … Fél órát kapnak, hogy megbontsák ágyukat, ezután tilos
hangosan beszélniük, s nem csaphatnak zajt.”53 Mint Gloucesterben, az elszigetelt magány itt
sem teljes; csak azokra az elítéltekre vonatkozik, akik más időkben halálbüntetést kaptak
volna, és azokra, akik a börtönön ; belül különleges büntetést érdemeltek ki. „Ott, elfoglaltság
nélkül, minden szórakozás híján, a szabadulás percére való várakozás bizonytalanságában”, a
rab „hosszú, nyugtalan órákat tölt el, gondolataiba süppedve, amelyek ott keringenek minden
bűnös fejében54”. A bebörtönzés időtartama itt is változhat a fogoly magatartásától függően,
akárcsak Gentben: a börtönigazgatók, az iratok áttanulmányozása után a, hatóságoktól
kegyelmet szerezhetnek – 1820-ig minden különösebb nehézség nélkül – a jól viselkedő
foglyoknak.
Walnut Street ezenfelül néhány, csak reá jellemző specifikus vonással rendelkezik, vagy
legalábbis fejlődésnek indítja a többi típusban virtuálisan meglevőket. Elsőként ilyen a nem
nyilvános büntetés elve. Az elítélés tényét és indokait ismerni kell mindenkinek, a büntetés
végrehajtásának viszont titokban kell folynia; a közönség sem tanúként, sem a büntetés
kezeseként nem léphet fel; az a bizonyosság, hogy a falak között az elítélt letölti a büntetést,
szolgáljon elrettentő példa gyanánt; nincs több utcai látványosság, amelyre az 1786-os
törvény lehetőséget adott, elrendelvén, hogy némely elítélt közmunkát végezzen a városokban
vagy az utakon.55 A bűnhődés és a vele járó javító büntetés a fogoly és a felügyelő között
lezajló folyamat. Ez a folyamat előidézi az egész egyéniség változását – teste és szokásai
megváltozását, amelyre a mindennapos munka révén rákényszerül; elméje és akarata
megváltozását a lelki gondozás jóvoltából: „Bibliákat és a gyakorlati vallás egyéb könyveit
bocsátják rendelkezésére; a városban és a külvárosokban található különböző plébániák
papsága hetente egyszer istentiszteletet szolgáltat, és minden vallásos személy bármikor
bejuthat a rabokhoz.”56 De az igazgatóságnak is az a szerepe, hogy elősegítse ezt
az,átalakulást. A magány és az önmagába fordulás nem elégséges; a tisztán vallásos
buzdítások sem. A fogoly lelkét olyan gyakran kell megdolgozni, ahányszor csak alkalom
nyílik rá. A börtön, a hivatali apparátus, egyszersmind az elmék átalakulását szolgáló
gépezetként működik. Amikor a fogoly megérkezik, felolvassák neki a szabályzatot;
„ugyanakkor a felügyelők mindent elkövetnek, hogy megerősítsék benne a morális
kötelezettségeket ott, ahol van; bemutatják neki a törvénysértést, amelyet elkövetett, a rosszat,
amely ebből származott az őt védelmező társadalomra, és annak szükségességét, hogy a
társadalmat példájával kárpótolja és megkövesse. Ez – után arra kötelezik, hogy vidáman
végezze feladatát, illendően viselkedjék, s megígérik „neki, vagy azt a reményt élesztik
benne, hogy jó magaviseletével az ítélet megszabta büntetés lejárta előtt szabadlábra kerülhet
… A felügyelők időről időre kötelességüknek tartják, hogy a bűnözőkkel sorban, mint ember
az emberrel és mint a társadalom tagjával, elbeszélgessenek.”57
De a legfontosabb kétségtelenül az, hogy a viselkedés ellenőrzését és átalakítását az
egyénekről megszerzett tudás kialakulása kíséri, feltételként és következményképpen. Az
elítélttel egyidőben a Walnut Street igazgatósága is jelentést kap az elkövetett bűnről, az
elkövetés körülményeiről, összefoglalást a vádlott kihallgatásáról, feljegyzéseket arra
vonatkozóan, hogyan viselkedett az ítélet előtt és után. Megannyi nélkülözhetetlen elem
annak „meghatározására, milyen kezelés szükséges, hogy régi szokásait kiirtsuk 58”. A fogva
tartás egész ideje alatt megfigyelik; napról napra feljegyzik viselkedését, és a felügyelőknek –
a város által 1795-ben kinevezett tizenkét tekintélyes polgárnak -, akik hetenként párosával
látogatják a börtönt, tudakozódniuk kell az ott történtekről, tudomást szereznek minden egyes
fogoly magatartásáról és kijelölik azokat, akik számára kegyelmet kérnek. Az egyének
folyamatos, naprakész ismerete lehetővé teszi, hogy ne bűncselekményük szerint osszák szét
őket a börtönben, hanem hajlamaik szerint, amelyekről tanúbizonyságot tesznek. A börtön az
állandó megfigyelés színhelye, amely lehetővé teszi a rossz hajlam vagy a gyöngeség
fajtáinak osztályozását. 1797-től fogva a foglyokat négy osztályba sorolták: az elsőbe
tartoztak azok, akiket kifejezetten magányos elszigeteltségre ítéltek, vagy akik súlyos vétséget
követtek el a börtönben; a másodikba azok, akiket „régi bűnözőként ismernek … vagy
akiknek züllött erkölcse, veszélyes természete, szabálytalan hajlamai vagy rendetlen
viselkedése” a börtönben eltöltött idő alatt is megnyilvánultak; a harmadikba azokat sorolták,
„akiknek jelleme és körülményei az elítélés előtt és után arra engednek következtetni, hogy
nem szokványos bűnözők”. Végül létezik egy speciális, próbaidős osztály, azok számára,
akiknek nem ismerik még a jellemét, vagy ha már ismerik, nem érdemlik meg, hogy az előző
kategóriába sorolják őket.59 Egyéniesítő tudomány szerveződik, amelynek referenciaterülete
nem annyira az elkövetett bűn (legalábbis elszigetelt állapotában), hanem az egyénben rejlő
veszélyek lappangó lehetősége, amely a naponta megfigyelt viselkedésben nyilvánul meg. A
börtön e tekintetben a tudás apparátusaként működik.
A flamand, angol, amerikai modellek javasolta büntetőapparátus, e „reformatóriumok” és a
reformerek által elképzelt valamennyi büntetés között egyezségeket és különbözőségeket
találunk. Megegyezik először is a büntetés időbeli megfordítása. A „reformatóriumok”
funkciója nem a bűn eltörlése, hanem annak megakadályozása, hogy újrakezdődjék. A gépezet
a jövő felé fordul, azért működik, hogy a gonosztett újra elkövetését megakadályozza. „A
büntetések tárgya nem a bűncselekmény levezeklése, melynek elhatározását a Legfelső
Lényre kell hagyni; hanem az, hogy megelőzzük a hasonló vétségeket.” 60 Pennsylvaniában
Burton azt állította, hogy Montesquieu és Beccaria alapelveinek az „axiómák erejével” kell
rendelkezniük, „a bűnhődés egyetlen célja a bűncselekmények megelőzése 61”. Nem azért
büntetünk tehát, hogy eltöröljünk egy bűncselekményt, hanem azért, hogy átalakítsuk a
(tényleges vagy lehetséges) bűnöst; a bűnhődésnek egyfajta javító technikával kell együtt
járnia. Ε tekintetben Rush nincs is messze a reformer jogászoktól – kivéve talán a használt
metaforát -, amikor azt mondja: hasznos volt feltalálni a munkát megkönnyítő gépeket:
mekkora dicséret illetné meg azt, aki feltalálná „a leggyorsabb és a legeredményesebb
módszereket, hogy az emberiség legromlottabb része visszataláljon az erkölcshöz és a
boldogsághoz, s hogy a világban leledző bűn egy része kiirtódjék”62. Az angolszász modellek,
akárcsak a törvényalkotók és a teoretikusok tervei a büntetést τ– időtartamában,
természetében, intenzitásában, befolyásának módjában – egyedivé tevő eljárásokat
követelnek, amelyben a bűnhődést az egyén természetéhez igazítják, ahhoz a veszélyhez
arányosan, amit a többi ember számára jelent. A büntetések rendszerét nyitottá kell tenni az
egyénileg változó előtt. Az amszterdami Rasphuis-t többé-kevésbé követő modellek általános
sémájukban nem voltak ellentétben a reformerek által javasolt tervekkel. Felületes
szemlélőként úgy vélnénk, hogy a Rasphuis továbbfejlesztése – vagy vázlata – valamennyi a
konkrét intézmény szintjén. A különbség azonban rögtön szembeszökő, mihelyt ennek az
egyénített nevelő büntetésnek meghatározzuk a technikáit. Ott különbözik, ahol az eljárás az
egyént érinti; a módszerben, amellyel a büntetőhatalom a hatalmába keríti, az átalakulást
biztosító eszközökben, amelyeket bevet; a büntetés technológiájában és nem elméleti
megalapozásában; abban a viszonyban, amelyet testtel és lélekkel állít fel, s nem a jog
rendszerébe való beilleszkedés módjában.
Vegyük a reformerek módszerét. Hová sújt le a büntetés, mivel tudja befolyásolni az
egyént? A képzetek által az egyén érdekeinek, előnyeinek, hátrányainak, gyönyörének és
kellemetlenségének képzeteivel, s ha a bűnhődésnek sikerül megkaparintania a testet, olyan
eljárások alá vetni, amelyeket a kínzások is megirigyelhetnének, ez csak úgy lehetséges-,
hogy – az elítélt és a nézők számára egyaránt – a képzet tárgya. Mely eszközzel hatunk a
képzetekre? Más képzetekkel, jobban mondva eszmepárokkal (bűn-bűnhődés, a bűn képzelt
előnye-a bűnhődés érzékelt hátránya) rezek a párosítások csak a nyilvánosság közegében
képesek működni: büntető jelenetek során jönnek létre vagy erősödnek meg mindenki
számára, diskurzusok adják tovább és minden pillanatban újból és újból érvényre juttatják a
jelek játékát. A bűncselekmény elkövetőjének az a szerepe a büntetésben, hogy a
törvénykönyvvel és a bűncselekményekkel szemben újból hatályba léptesse a jelölt valóságos
jelenlétét – vagyis azét a büntetését, amelynek a törvénykönyv meghatározásai szerint
okvetlenül kapcsolódnia kell a szabálysértéshez. Bőségesen és nyilvánvalóan előállítani a
jelöltet, s ezáltal serkenteni a törvénykönyv jelölő rendszerét, mint a büntetés jelét működtetni
a bűn eszméjét: ezzel fizeti meg a társadalomnak a gonosztevő az adósságát. Az egyéni javító
büntetésnek tehát az egyénnek mint jogalanynak az újraminősítését kell biztosítania, jelek és a
mozgásba lendített képzetek rendszereinek megerősítésével.
A javító büntetés apparátusa merőben másképpen hat. A büntetés alkalmazásának célpontja
nem a képzet, hanem a test, az idő, a mindennapok mozdulatai és tevékenységei; a lélek is, de
csak annyiban, amennyiben szokások székhelye. A test és a lélek mint a viselkedés alapelvei
alkotják azt az elemet, amelyet most a büntető közbeavatkozásnak felkínálnak.ι Α
közbeavatkozás nem a képzetek művészetén nyugszik, sokkal inkább az egyén átgondolt
manipulálásán: „Minden bűnnek megvan a gyógyírja a fizikai vagy morális befolyásban”; a
büntetés meghatározásához „ismerni kell tehát azoknak az érzéseknek és rokonszenveknek az
alapelvét, amelyek az idegrendszerben jönnek létre”63. A felhasznált eszközök már nem a
képzetek mozgásai, amelyeket felerősítenek és továbbítanak, hanem a kényszerítés formái, az
alkalmazott és ismételt kényszerűség sémái. (gyakorlatok, nem pedig jelek:
munkaidőbeosztás, elfoglaltság, kötelező mozgások, rendszeres tevékenységek, magányos
elmélkedés, közös munka, csend, alkalmazkodás, tisztelet, jó szokások. Végezetül nem is
annyira a társadalmi szerződés alapvető érdekeinek megfelelő jogalanyt próbálják újraalkotni
a büntető nevelés eme technikájában, hanem az engedelmes alanyt, à szokásoknak, a
szabályoknak, a rendnek, a hatalomnak alávetett egyént, aki körül és aki fölött ezt a hatalmat
állandóan gyakorolják, s az egyénnek automatikusan kell ráhagyatkoznia e működésre
önmagában( Két jól megkülönböztethető módja van tehát, hogy fellépjünk a törvénysértés
ellen: a társadalmi szerződés jogi alanyának újraalkotása – vagy az engedelmes alany
megformálása, aki meghajlik bármely hatalom általános, egyszersmind aprólékos formái alatt.
Mindez tán nagyon is elméleti különbség volna – hiszen, mindent összevetve, mindkét
esetben alávetett alanyokat kell nevelni -, ha a kényszerítő hatalomból nem adódna néhány fő
következmény. A viselkedés dresszúrája az idő teljes kitöltésével, a szokások megszervezése,
a test kényszerítései a büntetett és a büntető között igen különös viszonyt feltételez. Ez a
viszony a látvány dimenzióját nem csupán feleslegessé teszi, hanem kizárja. 64 A büntetés
közegének teljes hatalmit kell gyakorolnia, amelyet nem zavarhat meg egy harmadik; a
hatalom teljes egészében körülveszi a megjavítandó egyént, s kifejti rajta hatását. A titkosság
parancsoló kényszerűség. A büntetőtechnika autonóm, ha viszonylagosan is: saját funkcióval,
szabályokkal, technikával, tudással rendelkezik; rögzíti normáit, meghatározza eredményeit:
diszkontinuitás vagy mindenesetre specifikusság alakul ki a törvényszéki hatalommal
szemben, amely kijelenti a bűnösséget és a büntetés általános határait megszabja. Márpedig ez
a két következmény – a büntetőhatalom gyakorlásának titkossága és autonómiája – túlzó egy
olyan büntető rendszer elméletében és politikájában, amely két célt tűzött ki maga elé:
először, hogy minden állampolgár részt vegyen a társadalom ellenségének megbűnhődésében;
másodszor, hogy a büntetőhatalom gyakorlata világosan feleljen meg az őt nyilvánosan
korlátozó törvényeknek. A titkos bűnhődések, melyeket nem kodifikál a büntetőhatalom, a
háttérben működő, ellenőrizhetetlen kritériumok alapján és az ellenőrzés alól kibúvó
eszközökkel büntetőhatalom – ez a reform egész stratégiáját annak a veszélynek teszi ki, hogy
kompromittálódik. Az ítélet után létrejön egy olyan hatalom, amely a régi rendszerben
működőre emlékeztet. Félő, hogy a büntetéseket alkalmazó hatalom épp oly önkényes, épp
oly despotikus lesz, mint a hajdani. Mindent összevetve a következőképpen fest az elágazás:
büntetőváros vagy kényszerítő intézmény? Egyik oldalon adva van a társadalmi tér egészében
elosztott büntetőhatalom működése, mely mindenütt jelen van, színpadként, látványként,
jelként, beszédként; nyitott könyvként olvasható; az állampolgárok elméjében állandó
újrakódolást hajtva végre; a bűncselekmény elfojtását a bűn eszméje elé állított akadályokkal
biztosítva; láthatatlanul és fölöslegesen hatva „az agy puha rostjaira”, mint Servan mondta
volt.ι Olyan büntetőhatalom, amely átjárná a hatalom egész hálóját, minden pontján működne,
s végül elérné, hogy már nem úgy észlelnék, mint egyesek hatalmát mások fölött, hanem mint
valamennyiünk azonnali reakcióját minden más emberrel szemben. A másik oldalon a
büntetőhatalom kompakt működése: a bűnös testnek és idejének gondos felvállalása; az
erőszak és a tudás rendszerébe ágyazzák mozdulatait és viselkedését; koncentrált ortopédia
alkalmazása a bűnösökre, hogy egyénileg jó útra térjen minden bűnös; e hatalom autonóm
vezetése, amely a tulajdonképpeni törvényhozói hatalomtól, valamint a társadalom testétől
elszigetelt. A börtön felbukkanásában megkezdődik a büntetőhatalom intézményesítése, vagy
még pontosabban fogalmazva: akkor biztosítható-e jobban a büntetőhatalom (a 18. század
végén a népi törvénytelenségek csökkentésével maga elé tűzött stratégiai céllal), ha általános
társadalmi funkció mögé rejtőzik, a „büntetővárosban”, vagy akkor, ha kényszerítő
intézménnyé lesz, a „reformatórium” zárt helye? Mindenesetre elmondható, hogy a 18. század
végén a büntetőhatalom háromféleképpen szerveződik meg. Az első a még működő, mely a
régi monarchikus jogra támaszkodott. A másik kettő a büntetőjog megelőzését szolgáló,
hasznosságot célzó, megjavító koncepciójára hivatkozott, amelyet magáévá tenne az egész
társadalom; de felvázolt terveikben igen különböznek egymástól. Igencsak sematizálva
elmondható, hogy a monarchikus jogban a büntetés a felségjog szertartásrendje; a bosszú
rituális jegyeit használja fel, melyeket az elítélt testén alkalmaz: a nézők szeme láttára fekteti
le, mindig saját törvényei fölé emelkedve, a rettegés hatását, mely annál intenzívebb, minél
kevésbé folytonos, minél szabálytalanabb, és ezzel az uralkodó és az uralkodó hatalmának
fizikai jelenvalóságát bontja ki. A reformer jogtudósok tervében a büntetés olyan eljárás,
amely újraminősíti az egyéneket mint jogi alanyokat; nem jegyeket, hanem jeleket használ fel,
képzetek kódolt halmazait, s a bűnhődés jelenete biztosítja ezek leggyorsabb körforgását és a
lehető legáltalánosabb elfogadását. Végül, a zárt intézmények kialakulóban lévő tervében a
büntetés az egyén kényszerítésének egyik technikája; a test dresszírozásának eljárásait kezdi
működtetni – és nem a jeleket -, a viselkedésben rögzített szokásokban hagyott nyomokkal
feltételezi a büntetés specifikus hatalmának alkalmazását. Az uralkodó és az ereje, a
társadalmi test, az adminisztrációs apparátus. A jegy, a jel, a nyom. A szertartás, a képzet, a
begyakorlás. A legyőzött ellenség, a jogalany az újraminősítés útján, a közvetlen
kényszerítésnek alávetett egyén. A test, amelyet megkínoznak, a lélek, amelynek képzeteit
manipulálják, a test amelyet dresszíroznak: íme az elemek három szférája, amelyek a 18.
század második felében jellemzik az egymással szemben álló hamm stratégiát. Nem lehet a
jogelméletek szintjére korlátozni őket (jóllehet egybeesnek velük), sem apparátusokkal vagy
az intézményekkel azonosítani (noha rájuk támaszkodnak), sem pedig erkölcsi választásokból
származtatni (jóllehet bennük találják meg igazolásukat). Módozatok, a büntetőhatalom
gyakorlására. A hatalom három technológiája. A probléma tehát a következő: hogyan
lehetséges, hogy végül is a harmadik kerekedett felül? A büntetőhatalom kényszerítő, testi,
elszigetelt, titkos modellje miképpen váltotta fel a képzetekre, jelenetekre épülő, jelentéssel
bíró, nyilvános, kollektív modellt? Miért váltotta fel a büntetés fizikai gyakorlata (ami nem
kínzás) a börtönnel, intézményes támaszával a bűnhődés jeleinek és az őket továbbadó lármás
ünnepnek társasjátékát?

JEGYZETEK
1. Beccaria: Des délits et des peines. 1856,119.
2. Ibid.
3. J.-P. Marat: Plan de législation criminelle. 1780,33.
4. F. M. Vermeil: Essai sur les réformes à faire dans notre législation criminelle. 1781, 68-
145. Vö. Ch. E. Dufriche de Valazel. m.
5. Le Peletier de Saint-Fargeau: Archives parlementaires. XXVI., 321-322.
6. Beccaria: Des délits et des peines. 1856,114.
7. Ibid., 135.
8. Mably: „De la législation.” In: Oeuvres complètes. IX., 246.
9. J.-P. Brissot: Théorie des lois criminelles. 1781,1.,258.
 10. P. L. de Lacretelle: „Réflexions sur la législation pénale.” In: Discours sur les peines
infamantes. 1784,361.
11. Beccaria: Des délits et des peines. 1856,113.
12. G. E. Pastoret: Des lois pénales. 1790,1., 49.
13. Le Peletier de Saftit-Fargeau: Archives parlementaires. XXVI. A halálbüntetést
elutasító szerzők végleges büntetéseket irányoznak elő: J.-P. Brissot: Théorie des lois
criminelles. 1781, 29-30. Ch. E. Dufriche de Valazé: Des lois pénales. 1784,344.:
életfogytiglani börtön azoknak, akiket „javíthatatlannak” minősítenek.
14. Le Peletier de Saint-Fargeau: Archives parlementaires. XXVI. 329-330.
15. Ch. Ε. Dufriche de Valazé: Des lois pénales. 1784, 346.
178
16. A Boucher d'Argis: Observations sur les lois criminelles. 1781,139.
17. Vö. L. Masson: La Révolution pénale en 1791. 139. A büntetőmunkával szemben
felvetették, hogy erőszakhoz folyamodik (Le Peletier) vagy hogy meggyalázza a munka
megszentelt jellegét (Duport). Rabaud Saint-Étienne fogadtatja el a „kényszermunka”
kifejezést, szembeállítva a „szabad munkával, mely kizárólag a szabad emberek
tevékenysége”. Archives parlementaires. XXVI., 710.
18. J. M. Servan: Discours sur l'administration de la justice criminelle. 1767, 35-36.
19. Dufau: „Discours à la Constituante.” In: Archives parlementaires. XXVI., 688.
20. Ibid., 329-330.
21. S. Bexon: Code de sûreté publique. 1807, II. rész, 24-25. A bajor királynak benyújtott
tervezetről van szó.
22. J.-P. Brissot: Théorie des lois criminelles. 1781.
23. Archives parlementaires. XXVI., 322.
24. J. M. Servan: Discours sur l'administration de la justice criminelle. 1767, 37.
25. F. M. Vermeil: Essai sur les réformes à faire dans notre législation criminelle.
1781,148-149.
26. Vö.: Archives parlementaires. XXVI., 712.
27. G. de Mably: De la législation. In: Oeuvres Complètes. 1789, IX., 338.
28. Ch. E. Dufriche de Valazé: Des lois pénales. 1784,344-345.
29. C. F. M. de Rémusat: Archives parlementaires. LXXII., 1er décembre 1831,185.
30. Vö. E. Decazes: „Rapport au roi sur les prisons.” Le Moniteur, 11 avril 1819.
31. Ch. Chabroud: Archives parlementaires. XXVI., 618.
32. II. Katalin: Instructions pour la commission chargés de dresser le projet du nouveau
code des lois. 67. cikk.
33. Ε törvénykönyv egy része le van fordítva P. Colquhoun bevezetőjében: Traité sur la
police de Londres. Francia fordítás: 1807,1.,84.
34. Vö. pl. Coquille: Coutume du Nivernais.
35. G. du Rousseau de la Combe: Traité des matières criminelles. 1741,3.
36. F. Serpillon: Code criminel. Π 67, III., 1095. Serpillonnál azonban azt a gondolatot is
megtaláljuk, hogy a börtön szigora a büntetés kezdete.
37. így kell értelmezni a börtönökre vonatkozó sok szabályzatot, amelyek a foglárok
zsarolásaival, a helyiségek biztonságával, a foglyok egymás közötti kommunikálásának
megakadályozásával foglalkoznak. Például a, dijoni parlament 1706. szeptember 21-i
határozata. Vö. ugyancsak F. Serpillon: Code criminel. 1767, III., 601-647.
38. így határoz az 1724. március 4-i nyilatkozat a visszaeső tolvajokról vagy az 1724.
július 8-i a csavargókról. A gályarabságra ítélt fiatal fiú a dologházban maradt egészen addig,
amíg elérte a megfelelő kort, s gyakran ott kellett kitöltenie teljes büntetését. Vö. Crime et
criminalité en France sous l'Ancien Régime. 1791,266.
39. F. Serpillon: Code criminel. 1767, III., 1095.
 40. J.-P. Brissot: Théorie des lois criminelles. 1781,1., 173.
41. „Paris intra muros” (Noblesse), idézve in: A. Desjardin: Les Cahiers de doléance et la
justice criminelle. 477.
42. Langres: „Trois Ordres”, idézve ibid., 483.
43. Briey: „Tiers État”, idézve ibid., 484. Vö. P. Goubert et M. Denis: Les Françal ont la
parole. 1964,203. A naplókban olyan kéréseket is találunk, hogy a fogdákat a családok
használhatnák.
44. Vö. Thorsten Sellin: Pioneering in Penology. 1944, amely részletes tanulmányt közöl
az amszterdami Rasphuis-ról és Spinhuis-ról. Elhanyagolhatunk egy másik, a 18. században
gyakran idézett modellt. Ezt Mabillon javasolta Reflexions sur les prisons des ordres religieux
című munkájában, amelyet 1845-ben újból kiadtak. A szöveget valószínűleg a 19. században
ásták elő, akkor, amikor a katolikusok elvitatták a protestánsoktól az emberbaráti
mozgalmakban és az adminisztrációban betöltött helyeket. Mabillon füzete, amely ismeretlen
maradt és semmiféle hatást nem tett, kimutatta, hogy „az amerikai büntetőrendszer első
gondolata … szerzetesi és francia gondolat, bármit mondtak is vele kapcsolatban, hogy
elhitessék genfi vagy pennsylvaniai eredetét” (L. Faucher).
45. Vilan (XIV.): Mémoire sur les moyens de corriger les malfaiteurs. 1773, 64. o.: ez a
memorandum a genti fegyház alapításához kötődik és csak 1841-ben adták ki. A száműzetést
kimondó ítéletek gyakorisága tovább erősítette a bűntett és csavargás közötti kapcsolatot.
1771-ben a flandriai jegyzőkönyvek megállapították, hogy „a koldusok ellen hozott szám-
űzetéses ítéleteknek nincs semmi hatásuk, mivel az egyes tartományok máshová küldik a
náluk ártalmasnak talált alattvalót. Ennek eredménye, hogy az egyik helyről a másikra űzött
koldus végül az akasztófára jut, míg ha munkára szoktatták volna, nem került volna e rossz
útra.” (L. Stoobant, in: Annales de la Société d'histoire de Gand. 1898, III., 228.
46. Vilan (XIV.): Mémoire … 68. '
47. Ibid., 107.
48. Ibid., 102-103.
49. J. Hanway: The Defects of Police. 1775.
50. Az 1779-es törvényjavaslat bevezetőjét Julius idézi: Leçons sur les prisons. Francia
fordítása: 1831,1., 299.
51. A kvékerek egész biztosan ismerték az amszterdami Rasphuis-t és Spinhuis-t. Vö. T.
Sellin: Pioneering in Penology. 109-110. A Walnut Street-i börtön mindenesetre az 1767-ben
megnyílt szegényház folytatásához tartozott, s ahhoz a büntetőtörvényhez, amelyet a kvékerek
az angol kormányzat ellenére akartak bevezetni.
52. G. de La Rouchefoucauld-Liancourt: Des prisons de Philadelphie. 1796,9.
53. J. Turnbull: Visite à la prison de Philadelphie. Francia fordítása: 1797,15-16.
54. Caleb Lownes, in: Ν. Κ. Teeters: Cradle of penitentiary. 1955,49.
55. A zavargásokkal kapcsolatban, amelyeket e törvény idézett elő, lásd B. Rush: An
inquiry into the effects public punishements. 1787, 5-9., valamint Roberts Vaux: Notices. 45.
Megjegyzendő, hogy J.-L. Siegel jelentésében, amelynek nyomán alapították meg az
amszterdami Rasphuis-t, úgy irányozták elő, hogy a büntetéseket ne hirdessék ki nyilvánosan,
s a foglyokat éjszaka szállítsák a javítóintézetekbe, az őrök pedig esküvel fogadják, hogy nem
árulják el személyazonosságukat és nem engednek be látogatót hozzájuk. (T. Sellin:
Pioneering in Penology. 27-28.)
56. A Walnut Street-i felügyelők első jelentését Teeters idézi, 53-54.
57. J. Turnbull: Visite de la prison de Philadelphie. Lefordítva: 1797,27.
58. Β. Rush, az egyik felügyelő ezt jegyezte fel az egyik Walnut Street-i látogatás után:
„Erkölcsös nevelés: prédikáció, jó könyvek felolvasása, ruhák és szobák tisztasága, fürdő;
halk beszéd, kevés bor, a lehető legkevesebb dohány, kevés trágár vagy világias beszéd.
Állandó munka; kertészkednek; a kert szép: 1200 káposztafej.” In: Ν. Κ. Teeters: The cradle
of penitentiary. 1935, 50.
59. „Minutes of the Board.” 1797. június 16. Idézve in: Ν. Κ. Teeters, loc, cit., 59.
60. W. Blackstone: Commentaire sur le Code criminel d'Angleterre. Francia fordítás:
1776,19.
61. W. Bradford; An inquiry how far the punishment of death is necessary in
Pennsylvania. 1793, 3.
62. B. Rush: An inquiry into the effects of public punishments. 1787,14. Az átváltoztató
gép gondolatát már Hanway-nél is megtaláljuk, a „reformatórium” tervében: „A kórház és a
gonosztevő gondolata összebékíthetetlen; de kíséreljük meg a börtönből reformatóriumot
(reformatory) csinálni, mely autentikus volna és hatékony, míg a mostaniak a bűn iskolái.”
(Defects of police. 52.)
63. Β. Rush: An inquiry into the effects of public punishments 1787,13.
64. Vö. Rush kritikáival a büntető látványosságokról, főleg azokról, amelyeket Dufriche
de Valaze képzelt el: An Inquiry into the effects of public punishments. 1787,5-9.
 III

FEGYELMEZÉS
 1. FEJEZET

AZ ENGEDELMES TESTEK

Most pedig lássuk, hogy fest az ideális katona, ahogy a 17. század elején leírták. A katonát
először is messziről meg lehet ismerni; jeleket hord: erejének meg bátorságának természetes
jeleit, de büszkeségének jeleit is; erejének és vitézségének címere a teste; s bár igaz, hogy
apránként kell megtanulnia a fegyverek művészetét – lényegében csatáról csatára -, az olyan
fogások, mint a menetelés, a viselkedés vagy például a fejtartás javarészt a becsület testi
retorikájától függnek: „A következő jelekről ismerhetjük fel azokat, akik a legalkalmasabbak
a mesterségre: élénk és eleven ember, egyenes hátú, domború mellkasú, válla széles, karja
hosszú, ujjai izmosak, hasa lapos, combja erős, lábszára vékony, lába inas, mert az ilyen
alkatú ember tévedhetetlenül fürge és erős”; ha lándzsás lesz, a katonának „járás közben a
lépések olyan ritmusát kell felvennie, hogy a lehető legnagyobb kellemmel és
ünnepélyességgel társuljon, mivel a lándzsa tiszteletre méltó fegyvernem és megérdemli,
hogy ünnepélyes és merész mozdulattal viseljék”1. A 18. század második felében a katonát
gyártják; az alaktalan anyagból, az alkalmatlan testből olyan gépet csinálnak, mint amilyen
igény van; apránként kiegyenesedik a test tartása; kiszámított kényszerűség járja át lassan a
test minden porcikáját, uralja, meghajlítja az egészet, állandó készenlétbe állítja és szép
csöndben átszövi a szokások autonomizmusa; röviden, „kiűzik belőle a parasztot és
katonakülsővel ruházzák fel”2. A regrutákat hozzászoktatják, hogy fejüket magasan tartsák és
felszegve, hogy egyenesen álljanak, ne görbítsék meg a hátukat, ne tolják előre a hasukat,
düllesszék ki a mellüket, húzzák ki magukat; a következőképpen tanítják meg nekik e
testtartást, hogy szokásukká váljék: „fal elé állítják őket, oly módon, hogy a sarkak, a vádlik,
a vállak és a derék; valamint a kézfej, a kar kifordításával, de anélkül, hogy eltávolodna a
testtől, érintse a falat … hasonlóképpen megtanítják, hogy soha ne szegezze a földre a szemét,
hanem merészen nézzen a szembejövőkre … hogy mozdulatlanul álljon, parancsra várva,
rezzenetlen fejjel, kézzel, lábbal .. . végül, hogy határozottan lépkedjen, megfeszített térddel
és térdhajlattal, alacsonyan kifelé tartott lábfejjel”3.
A klasszikus kor folyamán fölfedezték a testet mint a hatalom tárgyát és. célpontját. A
testet kísérő megkülönböztetett figyelem jeleit könnyű megtalálni – a testet manipulálják,
formálják, dresszírozzák, s a test engedelmeskedik, válaszol, ügyes lesz vagy erői
megsokszorozódnak. A Gép-ember nagy könyve két, egymással párhuzamos regiszteren
íródott: az anatómiai-metafizikáin, melynek első oldalait Descartes vetette papírra, majd az
orvosok, a filozófusok folytatták; s a technikai-politikai regiszteren, amely katonai, iskolai,
kórházi szabályzatok együtteséből állt össze, valamint a test működésének ellenőrzését és
megjavítását célzó tapasztalati és elgondolt eljárásokból. A két regiszter jól
megkülönböztethető egymástól, hiszen az egyiken alávetésről és hasznosításról van szó, a
másikon működésről és magyarázatról: egyrészt hasznos testről, másrészt megérthető testről.
És mégis vannak átfedések. La Mettrie Embergépe a lélek materialista leegyszerűsítése,
egyszersmind a dresszírozás általános elmélete, mindkettő középpontjában az
„engedelmesség” fogalma az uralkodó, amely az elemezhető testhez a manipulálható testet
illeszti. Az& test engedelmes, amely alávethető, hasznosítható, átalakítható, és tökéletesíthető.
A híres automaták nemcsak a szervezet működésének illusztrálására szolgáltak; politikai
bábuk is voltak, a hatalom leegyszerűsített modelljei: II. Frigyes király az aprólékos
gépezetek, a jól idomított és a hosszan gyakorlatozó ezredek megszállottja volt.
Mi volt az új az engedelmesség e sémáiban, melyek annyira érdekelték a 18. századot?
Biztos, hogy a test nem első ízben lesz a parancsoló és sürgető invesztációk tárgya; a testet
minden társadalomban koncentrált erők veszik körül, amelyek kényszerítéseket, tilalmakat
vagy kötelezettségeket rónak rá. Több dolog mégis új ezekben az eljárásokban. Először is az
ellenőrzés mértéke: már nem tömegében, nagyban, szétválaszthatatlan egységként kezelik a
testet, hanem részleteiben dolgozzák meg; makacs kényszerítést gyakorolnak rajta, a
mechanizmusok – mozdulatok, gesztusok, attitűdök, gyorsaság – szintjén biztosítják foglyul
ejtését: végtelenül kicsiny hatalom az aktív testen. A test ezután az ellenőrzés tárgya: nem,
vagy már nem a viselkedés jelentést sugárzó elemeit vagy a test nyelvét, hanem a mozgások
ökonómiáját, hatékonyságát, belső szervezettségét ellenőrzik; az egyetlen, igazán fontos
szertartás a gyakorlás szertartása. Végül új amodalitás: megszakítatlan, állandó kényszerítést
von maga után, mely a tevékenység folyamataira ügyel inkább és nem az eredményére, s
olyan törvényalkotás szerint gyakorlódik, amely a legszorosabb hálóba foglalja az időt, a teret
és a mozgást. A test működésének tüzetes ellenőrzését lehetővé tevő módszereket, amelyek
erőinek állandó alávetettségét biztosítják, s rákényszerítik az engedelmesség-hasznosság
viszonyát, „fegyelmezésnek” hívják. Sok fegyelmező eljárást ismertek már jó ideje a
zárdákban, a hadseregben és a műhelyekben is. De a fegyelmezés a 17. és a 18. század
folyamán a hatalom általános mintája lett. Különbözött a rabszolgaságtól, hiszen nem a test
birtokbavételén alapul; mi több, épp az jelenti a fegyelem eleganciáját, hogy kivonja magát a
költséges és erőszakos viszonyból, miközben legalább akkora a haszna. Különbözik a
cselédsortól is, amely állandó, teljes, súlyos, nem analitikus, határtalan viszony, s a gazda
különleges akaratának formájában, „szeszélyből” létesül. Különbözik a jobbágyságtól is,
amely magasrendűen kodifikált alávetettségi viszony, de távoli, és nem annyira a test
műveleteire, mint inkább a munka termékeire és a hűségeskü rituális jegyeire vonatkozik.
Különbözik még az aszkétizmustól és a kolostori típusú „fegyelmezéstől” is, amelynek
funkciója a lemondás biztosítása, s nem a hasznosság felértékelése, s bár a másoknak való
engedelmességgel jár együtt, fő célja az önuralom növelése a test fölött. A fegyelmezés
történelmi pillanata az a pillanat, amikor megszületik az emberi test művészete, amely célja
nemcsak az ügyesség növelése, s nem még mélyebb alávetettség, hanem egy olyan viszony
kialakítása, amely ugyanabban a mechanizmusban annál engedelmesebbé teszi a testet, minél
hasznosabb, és fordítva. Ekkor alakul ki a kényszerítések politikája, amelyek célja a test
megmunkálása, elemeinek, gesztusainak, viselkedésének kiszámított manipulálása. Az emberi
test a hatalom gépezetébe kerül, s ez vájkál benne, ízekre szedi, majd újraalkotja.
Megszületőben a „politikai anatómia”, mely egyszersmind a „hatalom gépezete”;
meghatározza, hogyan lehet foglyul ejteni mások testét, nem egyszerűen azért, hogy azt
csinálja, amit kívánnak tőle, hanem hogy úgy működjön, ahogy akarjuk, az általunk
megállapított eljárások, kijelölt gyorsaság és hatékonyság szerint. A fegyelem ekképpen
termeli ki az alávetett és gyakorolt testeket, az „engedelmes” testeket. A fegyelem a test erejét
felértékeli (a hasznosság közgazdasági kifejezéseivel) és ugyanezeket az erőket csökkenti (az
engedelmesség politikai kifejezéseivel). Egyszóval felbontja a test hatalmát; egyrészt
„alkalmasságot”, „képességet” csinál belőle, s arra törekszik, hogy ezeket megnövelje;
másrészt megfordítja a belőlük nyerhető energiát és hatalmat, szigorú függőségi viszonnyá
alakítja át őket. A gazdasági kizsákmányolás szétválasztja a munkaerőt és a munka termékét, a
fegyelmező kényszerítés pedig kényszerű köteléket hoz létre a testben a felértékelt
alkalmasság és a meggyarapodott uralom között.
Az új politikai anatómia „feltalálását” nem szabad váratlan felfedezésként értelmeznünk,
hanem mint gyakran kicsiny, különféle eredetű, sokfelé megjelenő folyamatok sorát, amelyek
átfedik egymást, megismétlődnek, vagy utánozzák és erősítik egymást, alkalmazási területük
szerint különböztethetők meg, egy irányban haladnak és lassan kirajzolják egy általános
módszer vázlatát. A kollégiumokban igen korán látjuk működésüket, majd később az elemi
iskolában lassan elárasztják a kórházakat; s néhány évtized alatt újrastrukturálták a katonai
szervezetet. Néha gyorsan jutottak el egyik helyről a másikra (a hadseregből a műszaki
iskolákba vagy a kollégiumokból a gimnáziumba), néha lassan és nem látványosan (a nagy
manufaktúrák alattomos militarizálása). Minden vagy csaknem minden esetben a
körülmények adta igényekre válaszolva merültek fel: emitt egy új ipari létesítménnyel, amott
bizonyos járványos betegségek fellobbanásával, másutt a puska feltalálásával vagy
Poroszország győzelmével. Ami nem gátolja őket abban, hogy az általános és alapvető
átalakulások egészébe ágyazódjanak. Próbáljuk meg most ezeket kiértékelni.
Nem írjuk itt le a különböző fegyelmező intézmények történetét, sem különleges
vonásaikat. Csupán példák sorával jelöltünk meg néhány fő technikát, amelyek a
legkönnyebben váltak általánossá. Mindig aprólékos, gyakran jelentéktelen technikák ezek,
amelyeknek azonban megvan a jelentőségük, mivel egyfajta politikai beruházási módot
határoznak meg és testre szabottan à hatalom új „mikrofizikáját”; s mivel a 17. század óta
egyre nagyobb területeket hódítottak meg, mintha arra törekedtek volna, hogy a társadalom
egész testét befedjék. Apró, mégis széles körben elterjedt ravaszkodások, finom, látszólag
ártatlan, de igencsak gyanús szabályozások, szégyenletes gazdaságosságnak engedelmeskedő
rendelkezések, vagy olyanok, amelyek, noha nem nagy kényszerítéssel járnak, a büntető
rendszer változásait vonták maguk után a jelenkor küszöbén. Leírni őket azzal jár, hogy
beleragadnak a részletekbe és apró-cseprő dolgoknak szenteljük figyelmünket: a legapróbb
jelekben sem az értelmet keressük, hanem a fogásokat; s nem a működési mód
egybetartozásában helyezzük el őket, hanem egy taktika összefüggéseiben. Nem a még
álomban is dolgozó, a lényegtelent jelentéssel felruházó, átfogó ész ravaszságaival van
dolgunk, hanem a résen lévő „rosszindulat” ravaszkodásaival, mely mindenütt elhinti magját.
A fegyelmezés a részlet politikai anatómiája.
Áruljunk el többet a türelmetleneknek; idézzük fel de Saxe marsallt: „Jóllehet a
részletekkel bíbelődőket korlátolt embereknek tartják, énnekem úgy tetszik, ez a rész is
fontos, mert megveti az alapot, és alapelvei nélkül lehetetlen felépíteni egy épületet vagy
módszert teremteni. Nem elég szeretni az építészetet. Követ faragni is tudni kell.” 4 Hosszú
történeteket lehetne elbeszélni erről a kőfaragásról megírni a részlet haszonelvű
racionalizálásának történetét az erkölcs könyvelésében és a politikai kontrollban. Nem a
klasszikus kor vezette be ezt; felgyorsította, megváltoztatta a léptékeit, pontos műszerekkel
látta el, és a végtelenül kicsi számtanában vagy a természeti lények legjelentéktelenebb
jellemvonásainak leírásában lelte föl megfelelőit. A „részlet” mindenesetre már régóta a
teológia és az aszketizmus kategóriája volt: minden részlet fontos, hiszen Isten szemében
egyetlen roppant terjedelem sem nagyobb egy apró résznél, de nincs olyan parány, amelyet ne
az ő különleges akarata hívott volna életre. A részlet kiemelkedőségének e nagy
hagyományában könnyűszerrel megfér majd a keresztény nevelés, az iskolai vagy a katonai
pedagógia, végül is a dresszúra valamennyi formájának aprólékossága. A fegyelmezett ember
szemében, csakúgy, mint az igazi hívőében, egyetlen részlet sem közömbös, de nem annyira a
benne megbúvó értelem, sokkal inkább amiatt, hogy a hatalom ezt tudja megragadni. Jellemző
Jean-Baptiste de la Salle himnusza a „kicsi dolgokhoz” és végtelen fontosságukhoz, Traité
sur les obligations des frères des Écoles chrétiennes (Értekezés a keresztény iskolák
testvéreinek kötelességeiről) című munkájában. A mindennapok misztikuma találkozik itt a
parányi dolgok fegyelmével. „Milyen veszélyes elhanyagolni a kicsiny dolgokat! Igencsak
vigasztaló gondolat egy hozzám hasonló, a nagy tettektől idegenkedő lélek számára, hogy a
kicsiny dolgokhoz való hűség révén, észrevétlenül fejlődve eljuthatunk a legmagasabb
szentségig: mert a kicsiny dolgok birtokolják a nagyokat … Mi nagyot tehetünk a kicsiny
dolgokkal, édes Istenem, a Te dicsőségedre, mi, gyönge és halandó teremtményeid? –
kérdezgetjük. Kicsiny dolgok; ám ha felbukkannak a nagyok, megálljuk-e a helyünket? Nem
hisszük-é, hogy meghaladják erőinket? Kicsiny dolgok; és ha Isten ezeket kedveli, és
nagyokként elfogadja? Kicsiny dolgok; kipróbáltuk-é őket? Tapasztalataink alapján ítéljük-é
meg valamennyit? Kicsiny dolgok; nem vagyunk-é bűnösök, ha kicsire tekintvén, elvetjük
őket? Kicsiny dolgok; ám végül is ők formálták a nagy szenteket! Igen, kicsiny dolgok; de
nagy ösztönzők, nagy érzések, nagy buzgóság, nagy áhítat rejlik bennük, következésképp
nagy érdemek, nagy kincsek, nagy jutalmak.” 5 A regulák aprólékossága, a felügyelet
kicsinyeskedő pillantása, az élet és a test legkisebb parcelláinak ellenőrzés alá vonása, az
iskola, a kaszárnya, a kórház vagy a műhely keretében hovatovább világias tartalommal,
gazdasági vagy technikai ésszerűséggel töltik meg a parányi és a végtelen misztikus
számítgatását. És a 18. században a részlet története, Jean-Baptise de la Salle jegyében,
Leibnizen és Buffonon át egészen II.,Frigyesig, a pedagógia, az orvostudomány, a harcászat
meg a közgazdaságtan után szükségszerűen eljutott eddig az emberig, aki a század végén arról
álmodozott, hogy új Newton lesz, nem az ég végtelenségének vagy a csillagok tömegének
Newtona, hanem a „kis testeké”, a kicsiny mozgásoké, a kis tetteké; eljutott addig az emberig
(Napóleonig), aki így felelt Monge megjegyzésére: „Csak egy megismerni való világ van”:
„Mit hallok? Hát a részletek világa, gondolt-e valaki valaha is erre a másik világra? Én már 15
éves koromban hittem benne. Már ekkor foglalkoztam vele, s ez az emlék fixa ideaként él
bennem, nem hagy el soha … Ez a másik világ a legfontosabb valamennyi között, amelyről
dicsekvés nélkül elmondhatom, hogy megismertem: ha csak eszembe jut, belesajdul a
lelkem.”6LNapóleon nem fedezte fel, de jól tudjuk, hogy hozzákezdett megszervezéséhez; s
maga körül akarta felállítani a hatalom olyan szerkezetét, amely lehetővé teszi, hogy az általa
kormányzott állam legkisebb eseményét is észlelje; a szigorú fegyelemmel, amelyet életbe
léptetett, „át akarta fogni az egész gépezetet, hogy a legapróbb részlet se kerülje el a
figyelmét”7.
A részlet tüzetes megfigyelése, ugyanakkor ezen apró dolgok politikai számbavétele az
emberek ellenőrzése és felhasználása céljából a klasszikus korba nyúlik vissza, Szakmai
fogások együttesét, eljárások, tudás, leírások, előírások és adatok corpusát hozván magával.
Ezekből az apróságokból született meg a modern humanizmus embere.8

A FELOSZTÁS MŰVÉSZETE

A fegyelem először is felosztja az egyéneket a térben. Erre több eljárást alkalmaz.

1. A fegyelem olykor megköveteli az elzárást, az összes többitől különböző, önmagába zárt
hely kijelölését. Az egyhangú fegyelem kedvenc helye. Annak idején ott volt a csavargók és a
nyomorultak nagy „elzárása” ; aztán egy egész sor diszkrétebb, de alattomos és hatékony
elzárás következett. A kollégiumokban lassan a kolostor modellje kerül előtérbe; az internátus,
ha nem is a leggyakoribb, de a legtökéletesebb nevelési rendszerként jelenik meg; az
internátus kötelező lesz Louis-le-Grand-ban, amikor a jezsuiták távozása után
mintakollégiumot csinálnak belőle.9 Kaszárnyában kötik helyhez a hadsereget, ezt a csavargó
tömeget; meggátolják a fosztogatást és az erőszakoskodást; a kaszárnyák lecsillapítják a
lakosságot, amely nehezen viseli el az átvonuló csapatokat; véget vetnek a dezertálásnak;
ellenőrzik a kiadásokat. Az 1719-es rendelet több száz kaszárnya építését írja elő, azoknak a
mintájára, amelyeket Dél-Franciaországban létesítettek; bennük szigorú az elzárás: „Tíz láb
magas fal fogja körülkeríteni és lezárni az egészet, amely a fenti épületeket veszi majd körül,
mindegyik oldalról harminc lábnyi távolságra” -azért, hogy a csapatokat megtartsuk „a
rendben és a fegyelemben, s hogy a tiszt olyan helyzetbe kerüljön, hogy felelni tudjon
értük”10. 1745-ben mintegy 320 városban voltak kaszárnyák; 1775-ben a kaszárnyák
befogadóképességét kétszázezer főre becsülték.10 A szétszórt műhelyek mellett kifejlődik a
nagy, egyöntetű, egyszersmind megszabott manufaktúrák tere: kezdetben a egyesült
manufaktúrák, majd a 18. század második felében az üzemek (Chaussade kovácsműhelyei az
egész Médine félszigetet elfoglalják Nièvre és a Loire között; hogy az indret-i üzemet
elhelyezze, Wilkinson 1777-ben töltések és gátak felállításával szigetet létesít a Loire-on;
Tou-fait a Charbonnière átalakított völgyében építi fel Le Creusot-t, s az üzemben
munkáslakásokat helyez el); léptékváltás történik, kialakul az ellenőrzés új típusa. Az üzem
nyilvánvalóan a kolostor, az erődítmény, a zárt város rokona; az őr „csak a munkások
megérkezésekor nyitja ki a kapukat, és miután felhangzott a munka felvételét jelző csengő”:
negyedóra múlva senkinek nincs joga belépni; a nap végeztével a műhelyfőnökök kötelessége
átadni a kulcsokat a manufaktúra portásának, aki a kapukat újból kinyitja. 12 Mert a munkaerő
koncentrálódásával maximális előnyt kell kihozni belőle és semlegesítem kell a gátló
tényezőket (lopás, munkabeszüntetés, nyugtalanság, „cselszövények”); meg kell óvni az
anyagot, a szerszámokat, meg kell fékezni a munkaerőt: „A betartandó rend és rendtartás
(police) megköveteli, hogy minden munkás ugyanazon fedél alatt tartózkodjék, a célból, hogy
a manufaktúra vezetésével megbízott cégtárs felléphessen és orvosolhassa a munkások
körében esetlegesen előadódó visszaéléseket, és ezeket még csírájukban elfojthassa.”13 2. De
az „elzárás” elve nem állandó, nem nélkülözhetetlen és nem is elégséges fegyelmező eszköz.
Vannak fegyelmező eszközök, amelyek sokkal rugalmasabban, sokkal finomabban dolgozzák
meg a teret. Először is az elemi helyhez kötöttség vagy a kvadrálás elve szerint. Minden
egyénnek megvan a maga helye; s minden helyen egy egyén van. Kerülni kell a csoportokra
szakadást; fel kell számolni a kollektív képződményeket; meg kell vizsgálni a zavaros, feltűnő
vagy bujkáló tömegességet. A fegyelmező tér hajlamos annyi parcellára oszlani, ahány
megkülönböztethető test vagy elem van benne. Meg kell semmisíteni a határozatlan felosztás
következményeit, az egyének ellenőrizetlen elbúj ásat, zavaros ide-oda mászkálását,
hasznosíthatatlan és veszélyes tömörüléseit, szökésellenes, csavargásellenes, tömörülés-
ellenes taktikát kell alkalmazni. Tudni kell, ki van jelen, ki távol, hol és hogyan található meg
az egyén, hasznos kommunikációt kell létrehozni s a többit megszüntetni, s minden percben
képesnek kell lenni valamennyi egyén viselkedésének az ellenőrzésére, minősítésére,
megtorlására, a jó tulajdonságok vagy az érdemek mérlegelésére. A megismerés eljárása ez
tehát, de a megfékezésé és a hasznosításé is. A fegyelem analitikus teret szervez. És ezen a
ponton is találkozik egy réges-régi építészeti és vallásos eljárással: a kolostorok cellájával.
Még akkor is, ha a kijelölt rekeszek pusztán eszmeiek, a fegyelem tere mindig, lényegét
tekintve, cellákra osztott. A test és a lélek szükséges magányát, mondta ki, egyfajta
aszketizmus: legalább időnként egyedül kell szembeszállnunk a kísértéssel, s ki tudja, Isten
szigorával. „Az alvás a halál képe, a dortórium a síré … A dortóriumok közösek ugyan, de az
ágyakat úgy helyezték el bennük, s oly pontosan zárhatók le függönyökkel, hogy a leányok
fölkelhetnek és lefekhetnek, anélkül, hogy bárki látná őket.”14 De ez még meglehetősen
kezdetleges forma.
3. A funkcionális elhelyezés szabálya a fegyelmező intézetekben lassacskán egy olyan teret
hálóz be, amelyet az építészet általában szabadon hagyott, többféle felhasználásra ítélte
alkalmasnak. A meghatározott terek nemcsak annak az igénynek felelnek meg, hogy
ellenőrizzenek, hogy megakadályozzák a veszélyes kommunikálást, hanem annak is, hogy
hasznos teret teremtsenek. A folyamat világosan látható a kórházakban, kivált a katonai vagy
tengerészeti kórházakban. Úgy tetszik, Franciaországban Rochefort volt a kísérletezés
színhelye, a minta. Kikötő s egyben hadikikötő is, áruforgalommal, önként beállt· vagy
kényszerrel toborzott emberekkel, partra szálló és behajózó tengerészekkel, betegségekkel,
járványokkal; a dezertálás, csempészés, fertőzés helye: veszélyes keveredések keresztútja,
tiltott forgalom kereszteződése. A tengerészkórház dolga az ápolás, de épp ezért szűrő is,
kipécéző és hálóba fogó szerkezet; befolyással kell lennie e mozgékonyságra, e nyüzsgésre, el
kell oszlatnia a törvénytelenség és a rossz zavarosságát. A betegségek és a járványok orvosi
felügyelete egy sor egyéb ellenőrzést is maga után von: az ellenőrzés katonai a dezertálókkal,
adóügyi az árukkal, adminisztrációs az orvoslással, a diétával, az eltűnésekkel, a
gyógyulásokkal, a halottakkal, a szimulánsokkal szemben. Ebből fakad a tér szigorú
felosztásának és el-rekesztésének igénye. A Rochefort-ban alkalmazott első intézkedések
inkább a dolgokra, mintsem az emberekre vonatkoztak, az értékes árukra és nem a betegekre.
Az adóügyi és a gazdasági felügyelet kialakítása megelőzi az orvosi megfigyelés technikáját:
kijelöli az orvosságok helyét a zárt ládákban, lajstromot készít felhasználásukról, később
kidolgoznak egy rendszert, hogy megállapítsák a betegek valódi számát, ellenőrizzék
kilétüket, egységüket; majd a mozgásukat szabályozzák, arra kényszerítik őket, hogy a
termükben maradjanak; minden ágyhoz odaerősítik a beteg nevét; minden ápoltat, akit az
orvos megvizsgál a vizit alatt, lajstromba vesznek; később következik a fertőző betegek
elkülönítése, a külön ágy. Lassan egy adminisztrációs és politikai tér alakul ki a gyógykezelés
terében; a testek, a betegségek, a tünetek, a sokféle élet és halál egyéniesítésére törekszik: a
mellérendelt és gondosan megkülönböztetett különösségek valós tablóját teremti meg.
Megszületik a fegyelemből az orvosilag' hasznos tér.
A 18. század végén megjelenő üzemekben az egyéniesítő hálóba fogás elve bonyolultabb.
Az egyéneket el kell osztani egy térben, ahol szétválaszthatok és szemmel tarthatók; de ezt a
szétosztást a saját követelményekkel rendelkező termelőapparátuson kell tagolni. A testek
szétválasztását, a termelőapparátus térbeli el-helyeződését és a tevékenység különböző
formáit a „posztok” elosztásában kapcsolják össze. Ezt a követelményt elégíti ki az
Oberkampf manufaktúra Jouyban. A fő műveletek szerint specializált műhelyek sorából áll:
külön műhelyük van a színnyomóknak, a metszőknek, a színezőknek, az ecsettel javítóknak, a
vésnököknek, a festőknek. A legnagyobb épület, amelyet Toussaint Barré épített 1791-ben,
száztíz méter hosszú és három emelet magas. A földszintet, lényegileg egészében, nyomdának
szánják; 132 asztalt helyeztek el két sorban a hosszú teremben, amelynek falát 88 ablak töri
át; minden asztalnál egy színnyomó dolgozik a „pácoló-munkásával”, akinek dolga a festék
előkészítése és felkenése. Ez eddig összesen 264 ember. Minden asztal végén egy állványféle
található, amelyre a munkás ráteríti a megfestett, szárítandó vásznat. 15 A műhelyben az
asztalok között sétálva lehetséges az általános, egyszersmind egyéni felügyelet biztosítása:
megállapítható, helyén van-e a munkás, szorgalmas-e, milyen minőségű munkát végez; a
munkások összehasonlíthatók, ügyességük és gyorsaságuk szerint osztályozhatók; a termelés
egymás után következő stádiumai követhetők. A sorba állítás állandó rácsot alakít ki: a
zavarosság kitisztul:16 azaz a termelés megosztódik és a munka menete egyrészt fázisaira,
stádiumaira vagy elemi műveleteire tagolódik, másrészt a termelést végrehajtó egyénre,
szorgalmasan dolgozó egyedi testekre: ezen erő valamennyi változója – a testi erő, a
gyorsaság, az ügyesség, az állhatatosság – megvizsgálható, tehát jellemezhető, értékelhető,
könyvelhető és jelenthető az illetékesnek. Az egyedi testek során ily módon világosan
leolvasható, ki-pécézhető, egyénekre lebontva elemezhető a munkaerő. A termelési folyamat
felosztásával egy időben megtalálható a munkaerő egyéniesítő felbontása is a nagyipar
megszületésekor; gyakran a fegyelmező tér felosztása biztosította mindkettőt.
4. A fegyelemben az elemek felcser élhetetlenek, hiszen mindegyiket a sorozatban elfoglalt
helye határozza meg, s az a távolság, amely a többitől elválasztja. Az egységet tehát nem a
terület jelenti (az uralom egysége), sem a hely (a tartózkodás egysége), hanem a rangsor: az a
hely, amelyet elfoglalunk a besorolásban, az a pont, ahol egy vonal meg egy oszlop keresztezi
egymást, intervallum az intervallumok sorozatában, amelyek rendre bejárhatók. A fegyelem a
rangsor és az elrendezéseket átalakító technika művészete. Helyük megjelölésével egyéníti a
testeket, de ez a hely megjelölés nem helyhez kötés, hanem elosztás, viszonyok hálójában
való mozgatás.
Vegyük az „osztály” példáját. A jezsuiták kollégiumai binárisan, egyúttal tömegesen
szerveződtek; az akár két– vagy háromszáz tanulót számláló osztályokat tízes csoportokra
osztották fel; mindegyik csoportot parancsnokostul egy táborba – a rómaiba vagy a
karthagóiba – soroltak; mindegyik tízes csoporttal szemben egy másik tízes csoport állt. Az
általános séma a háború és a versengés sémája, a tanulás, a tanonckodás, a besorolás
párviadal, két hadsereg megütközésének formájában zajlott; minden tanuló teljesítménye
beleíródott ebbe az általános párbajba; biztosította az egyik tábor vereségét vagy győzelmét; à
tanulók maguk jelölték ki a saját helyüket, mely a decurio egységes csoportjában betöltött
funkciójuknak és küzdőerejük minőségének függvénye. 17 Egyébként megjegyezhetjük, hogy
ez a római komédia lehetővé tette, hogy a versengés lineáris gyakorlataihoz a légiók inspirálta
térbeli elrendeződés kötődjék, rangsorral, hierarchiával, piramisszerű felügyelettel. Ne
feledjük, hogy a felvilágosodás korában a római minta általában kettős szerepet játszott:
köztársasági· arca mögött a szabadság intézménye, katonai arca mögött a fegyelem ideális
sémája húzódott meg. A 18. század és a forradalom Rómája a szenátus Rómája, de a légióké
is, a fórumé, de a táboroké is. A római utalás egészen a Császárságig ambivalensen hordozta a
polgárjogok jogászi eszméjét és a fegyelmező eljárások technikáját. Mindenesetre az, ami
szigorúan fegyelmező volt a jezsuiták kollégiumaiban állandóan játszott ókori mesében,
elsodorta a párharcot és a mímelt háborút. Lassan – de főleg 1762 után – kibomlik az
iskolatér, homogén lesz az osztály, individuális elemekből tevődik össze, amelyek egymás
mellett foglalnak helyet a tanító szeme előtt. A18. században a „rangsor” az egyének
elosztását kezdi jelölni az iskolai rendszerben: tanulók sorait az osztályban, a folyosókon, az
udvarokon; rangsor, amely mindenkit besorol minden egyes feladattal, minden egyes
próbatétellel kapcsolatban; rangsor, amelyet hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre lehet
megszerezni; az osztályok életkor szerinti, egymást követő sora; a tanított tárgyak
egymásutánja, a tárgyalt kérdések egyre növekvő nehézségi foka. S a kötelező felsorakozások
együttesében minden egyes tanulót, kora, teljesítménye, viselkedése szerint hol ez a
rangsorolás illet meg, hol az; folyton változtatja a helyét a rekeszek az ideális rekeszek a tudás
és a képességek hierarchiáját jelzik, másoknak materiálisán kell kifejezésre juttatniuk az
osztály vagy a kollégium terében az értékek és az érdemek eloszlását. Állandó mozgás ez,
amelyben az egyének egymás helyébe lépnek az ütemesen sorakozó intervallumok terében.
A szeriális tér megszervezése az elemi oktatás egyik nagy gyakorlati változása. Lehetővé
tette a hagyományos módszer meghaladását (egy tanuló tanul néhány percig a tanárral, míg a
várakozók zavaros csoportja tétlen és felügyelet híján van). Az egyéni helyeket kijelölve
lehetségessé vált minden egyes tanuló ellenőrzése és valamennyiük egyidejű munkája.
Megszervezte a tanulási idő új gazdaságosságát. Az iskola terét holmi tanulógépként
működtette, de ez a gép felügyelt, hierarchiába rendezett, jutalmazott is. J.-B. de La Salle egy
olyan osztályról álmodozott, amelynek térbeli felosztása a megkülönböztetések egész sorát
tenné egyidejűleg lehetővé a tanulók előmenetelének fokozata, érdemeik, jó vagy rossz
jellemük, kisebb vagy nagyobb szorgalmuk, tisztaságuk, szüleik vagyona szerint. Az
osztályterem ekkor egyetlen, nagy tablóvá alakulna, számos bejárattal, a tanár gondosan
„osztályozó” tekintete előtt: „Minden osztályban kijelölt helyek volnának minden tanóra
minden iskolása számára, olyformán, hogy ugyanazon tanóra tanulói ugyanazon a helyen
üljenek. A magasabb tanórákat hallgató tanulók a falhoz legközelebb lévő padokban ülnek,
majd a többiek, a tanórák erősségi foka szerint az osztály közepe felé haladva … Valamennyi
tanulónak megszabott helye volna és csak az iskola felügyelőjének parancsára és
egyetértésével hagyhatná el vagy cserélhetné el a helyét.” Úgy kell eljárni, hogy „ akiknek
szülei hanyagok és akik így férgesek, el legyenek választva a tisztáktól és a féregtelenektől; a
léha és szeles tanuló kerüljön két jó magaviseletű és megfontolt közé, a hitetlen vagy egyedül
üljön, vagy két jámbor között”18.
A fegyelem, a „cellákat”, a „helyeket” és a „rangsort” megszervezve komplex, egyszerre
építészeti, funkcionális és hierarchikus tereket hoz létre. Olyan terek ezek, amelyek biztosítják
a helyhez kötöttséget és lehetővé teszik a körforgást; individuális szelvényeket hoznak létre és
operatív kapcsolatokat teremtenek közöttük, megjelölik a helyet és kijelölik az értékét;
garantálják az egyén engedelmességét, de az idő és a mozgások jobb kihasználtságát is.
Vegyes terek: valódiak, hiszen az épületek, termek, bútorok elrendezettségét szabályozzák, de
ideálisak is, hiszen erre az elrendezésre vetítik rá a jellemzéseket, az értékelést, a hierarchiát.
A fegyelem első, nagy művelete tehát az „élőképek” megteremtése, amelyek a zavaros,
haszontalan vagy veszélyes sokaságot rendezett sokféleségekké alakítja át. A „tablók”
megteremtése nagy gondja volt a 18. század tudományos, politikai és közgazdasági
technológiájának: növény– és állatkerteket berendezni, és ugyanakkor felépíteni az élőlények
racionális osztályozását; megfigyelni, ellenőrizni, szabályozni az áru és a pénz forgalmát és
ezáltal egy olyan tablót állítani össze, amely a gazdagodás elveként érvényes; felügyelni az
emberekre, megállapítani, jelen vannak-e vagy hiányoznak, összeállítani a fegyveres
hadseregek általános és állandó lajstromát; elosztani a betegeket, elválasztani őket egymástól,
gondosan felosztani a kórházi teret és módszeresen osztályokba sorolni a betegségeket:
megannyi ikerműlvelet, amelyek két alkotóeleme – felosztás és elemzés, ellenőrzés és
érthetőség – felelősek egymásért. A 18. században a tabló a hatalom technikája, egyszersmind
a tudomány módszere. A lényeg az, hogy megszervezzék a többszöröst, s kialakítsák azt az
eszközt, amellyel áttekinthetővé és megfékezhetővé lehet tenni; a lényeg, hogy „rendet”
írjanak elő a számára. A hadseregparancsnokot, akiről Guibert beszélt, akár a természettudóst,
az orvost, a közgazdászt, „elvakítja a roppant terjedelem, elkábítja a sokaság … a tárgyak
sokféleségéből következő számtalan kombináció mind figyelmet követel, és erejét meghaladó
teherré lesz. A modern háború tudománya, tökéletesedvén, valódi alapelveihez közeledvén
egyszerűbbé válhatna, könnyebbé”; a hadseregeket „könnyebb volna mozgatni és vezényelni
egyszerű, analógiás taktikával, mely minden mozdulatnak rugalmasan engedelmeskedik” 19.
Taktika, az emberek térbeli elrendezése; rendszertan, a természeti lények fegyelmező tere;
közgazdasági tabló, a gazdagság szabályozott mozgása.
De a tablónak nem ugyanaz a funkciója e különböző regisztereken. A gazdaság rendjében
lehetővé teszi a mennyiségek mérését és a mozgások elemzését. A rendszertan formájában
funkciója a jellemzés (következésképpen az egyéni különbözőségek csökkentése), és.az
osztályok megalkotása (tehát a számszerűségre vonatkozó észrevételek kizáfasa). De a
fegyelmező szétosztás formájában a tablóba rendezés funkciója ezzel szemben az, hogy a
sokféleséget önmagában kezelje, felossza és a lehető legtöbb hatást hozza ki belőle. Míg a
természet rendszertana egy olyan tengelyen nyugszik, amely a karaktertől a kategória felé
megy, a fegyelmező taktika azon a tengelyen található, amely az egyedit köti össze a
többszörössel. Lehetővé teszi az egyén jellemzését egyénként, egyszersmind egy adott
sokaság rendjébe helyezi. Elsődleges feltétele a különböző elemek együttese ellenőrzésének
és felhasználásának: olyan hatalom mikrofizikájának az alapja, amelyet „cellásnak”
nevezhetnénk.

A TEVÉKENYSÉG ELLENŐRZÉSE

1. Az időbeosztás régi örökség. Alighanem a kolostorok közösségei sugallták a pontos

mintát. Gyorsan elterjedt. Három fő módszerét – ritmust felállítani, meghatározott
foglalatosságokra szorítani, szabályozni az ismétlődések ciklusát – a kollégiumokban, a
műhelyekben, a kórházakban már igen korán megtaláljuk. Az új diszciplínáknak nem okozott
gondot az elhelyezkedés a régi sémák keretei között; a nevelés házai és a közsegélyező
intézmények a zárdák életét és szabályait vették át, nem egyszer hozzájuk tartoztak. Az ipari
kor szigora sokáig megőrzött egy vallásos modort, a 17. században a nagy manufaktúrák
szabályzata pontosan meghatározta azokat a gyakorlatokat, amelyek ritmizálták a munkát:
„Minden személy … megérkezvén reggel a munkába, mielőtt munkájához látna, először is
kezet mos, Istennek ajánlja munkáját, keresztet vet és munkához kezd” 20, de még a 19.
században is, amikor az iparban fel akarták használni a mezőgazdasági népességet, előfordul,
hogy kongregációkhoz fordulnak segítségért, s ezek szoktatják rá a mezőgazdasági
munkásokat a műhelyben végzett munkára; „gyár-zárdákba” építik be a munkásokat. A nagy
katonai fegyelem Maurice d'Orange és Gusztáv Adolf protestáns hadseregeiben alakult ki, egy
olyan időütem révén, amelyet vallásgyakorlatok ritualizáltak; a hadsereg életében, mondta
jóval később Boussanelle, helyt kell adni „a kolostor testi-lelki jó tulajdonságai” közül
néhánynak.21 Századokon át a szerzetesrendek voltak a fegyelem mesterei, az idő specialistái,
a ritmus és a szabályos tevékenység nagymestereid De a fegyelmezés módosítja az időbeli
szabályozás örökölt eljárásait. Először is kifinomítja. Negyedórákban, percekben,
másodpercekben kezdenek mérni. Természetesen a hadseregben is: Guibert módszeresen
alkalmaztatja a lövések pontos időmérését, Vauban ötletét. Az elemi iskolákban az időt egyre
keskenyebb szeletekre szabdalják; a tevékenységeket többnyire olyan parancsok veszik körül,
amelyekre azonnal kell reagálni: „az óra utolsó ütésére az egyik tanuló megrázza a csengőt, az
első csengettyűszóra a tanulók térdre ereszkednek, mellükön keresztbe tett karral, lesütött
szemmel. Amikor az ima véget ér, az iskolamester egyet üt, a jelre felállnak a tanulók, a
másodikra keresztet vetnek, s harmadikra leülnek.”22 A 19. század elején az iskoláknak a
következő időbeosztást javasolják: 8 óra 45-kor bejön az oktató, 8 óra 52-kor az oktató
szólítja a tanulókat, 8 óra 56-kor bejönnek a tanulók és imádkoznak, 9 órakor a tanulók
leülnek a padokba, 9 óra 04-kor első palatábla, 9 óra 08-kor a tollbamondás befejezése, 9 óra
12-kor második palatábla stb.23 A bérmunkásság fokozatos elterjedése szorosabbra fűzi az idő
behálózását. „Ha előfordulna, hogy a munkások a csengetés után negyedórával később
érkeznek …”24 „az a munkatárs, akit elkérnek a munkából és öt percnél több időt
elvesztegetne …”; „aki nem kezdi pontosan a munkáját … De a felhasznált idő minőségét is
igyekeznek biztosítani: megszakítatlan ellenőrzéssel, a felügyelők nyomásával, minden
zavaró vagy figyelemelvonó tényező megszüntetésével hiánytalanul hasznos időt kell
létrehozni. „Munka közben kifejezetten tilos mozdulatokkal vagy másképp szórakoztatni a
munkatársakat, bármilyen játékot játszani, enni, aludni, történeteket vagy komédiákat
mesélni”26; s még az étkezésre szánt szünetben sem szabad „történeteket, kalandokat
elbeszélni vagy más megbeszélést folytatni, ami a munkásokat elfordíthatja a munkától”;
„valamennyi munkásnak szigorúan tilos bort hozni a manufaktúrába, bármilyen ürüggyel, és a
munkahelyeken inni”27. A mért és fizetett időnek nem szabad tisztátalannak lenni, hibásnak, jó
minőségű idő ez, melynek során a test szorgalmasan végzi a dolgát. Pontosság és szorgalom a
rendszerességgel együtt a fegyelmező idő fő erénye lesz. De nem ez a fő újdonsága a
fegyelmező időnek. Más eljárások sokkal jellemzőbbek a diszciplínákra.
2. A tevékenység megszervezése az időben. Egy csapat menetelése kétféleképpen
ellenőrizhető. A 17. század elején: „A katonákat hozzá kell szoktatni, hogy akár libasorban,
akár csapatban mennek, a dob ritmusára lépjenek. Hogy ez sikerüljön, a jobb lábbal kell
kezdeni a lépést, s az egész csapatnak egyöntetűen ugyanabban az időben kell fölemelnie
ugyanazt a lábát.” A18. század közepén négyféle lépést találunk: „A kis lépés hossza egy
lábfej, a rendes lépésé, a gyors menetlépésé és a menetelésé két lábfej, az egyik saroktól a
másikig mérve; ami az időtartamot illeti, a kis lépés és a közönséges lépés ideje egy
másodperc, ezalatt kell megtenni két gyors menetlépést; a menetelés léptének időtartama egy
másodpercnél valamivel több. A ferde lépés ugyanabban a hosszúságban egy másodperc alatt
történik; legfeljebb 18 hüvelyk egyik saroktól a másikig … A közönséges lépést felszegett
fejjel, egyenes testtartással hajtjuk végre előre, folytonosan egy lábon tartva egyensúlyunkat,
a másik lábunkat megfeszített térdhajlattal előre lendítve, lábfejünket egy kissé kifelé fordítva,
alacsonyan, anélkül, hogy megérintenénk a földet, amelyen járunk, úgy, hogy egész talpunk
egyenesen érjen a földre, de ne csapjuk hozzá a lábat.” A két leírás között a kényszerítések új
sora kezdte meg működését, a pontosság további fokozatai a gesztusok és a mozdulatok
felbontásában, a test másféle hozzáigazítása az időbeli imperatívuszokhoz.
Az 1766-os rendelet lényege nem az időbeosztás előírása, hanem valamely tevékenység
általános keretének a megadása; és több, mint egy közös és kötelező külsőleg kényszerített
ritmus: „program”, amely a tevékenység kimunkálását biztosítja, belülről ellenőrzi lefolyását
és fázisait. A mozdulatokat mérő és ritmizáló parancs formájáról áttérnek egy raszterre, amely
a mozdulatokat kényszeríti és alátámasztja egész láncolatuk folyamán. A viselkedés egyfajta
anatómiai-időbeli sémája határozódik meg. A cselekedetet elemeire bontják; meghatározzák a
test, a végtagok, az ízületek helyzetét; minden egyes mozdulatnak kijelölik az irányát,
kiterjedését, időtartamát; előírják egymásutániságuk rendjét. Az idő áthatja a testet, s vele
együtt a hatalom összes aprólékos kontrollja.
3. Ezért alakul ki test és mozdulat összekapcsolása. A fegyelmező ellenőrzése nemcsak
abból áll, hogy megtanítja vagy előírja a meghatározott mozdulatok sorát; a legjobb viszonyt
írja elő egy mozdulat és a test globális viselkedése között, a hatékonyság és a gyorsaság
feltételét. Ha jól használjuk ki a testet, s ezáltal jó időbeosztást férünk el, semmi nem marad
tétlen vagy haszontalan: minden igénybe vevődik, hogy a kívánt cselekedetet hordozza. A jól
fegyelmezett test a legkisebb mozdulatokra is összefüggően működik. A jó írás például egész
gimnasztikát feltételez – jártasságot, melynek szigorú szabályrendszere invesztálódik az egész
testbe, a lábujjak hegyétől egész a mutatóujj ig. „Egyenesen tartsuk a testet, egy kissé
elfordítva balra, s csak annyira hajoljon a test előre, hogy az asztalra helyezvén a könyököt,
állunkat az öklünkre tudjuk támasztani, kivéve azt az esetet, ha a látóképességünk ezt nem
teszi lehetővé; a bal lábat az asztal alatt egy kissé előbbre nyújtjuk, mint a jobb lábat. Két
ujjnyi távolságot hagyjunk testünk és az asztal között; mivel így nemcsak gyorsabban tudunk
írni, hanem mert mi sem károsabb az egészségre, mint ha megszokjuk, hogy gyomrunkat az
asztalhoz szorítjuk; a bal alsókart az asztalra fektetjük. A jobb kart mintegy háromujjnyira
eltartjuk a testtől és könnyedén előre nyújtjuk az asztalon, amelyről mintegy öt ujjnyira
távolodhat el a könyök. Az iskolamester megmutatja a tanulóknak azt a testhelyzetet,
amelyben írniuk kell, és jelzéssel vagy másképp helyreigazítja őket, ha más pózt vesznek
fel.”30 A fegyelmezett test az eredményes mozdulat hordozója.
4. Test és tárgy kapcsolódása. A fegyelem előír minden olyan viszonyt, amelyet a test
alakít ki a manipulált tárggyal. Gondos fogaskerék-szerkezetet vázol fel közöttük. „Emeljük
fel a fegyvert. Három szakaszban. Jobb kézzel fölemeljük a puskát, a testhez közelítve, a jobb
térdre merőlegesen, a cső vége szemmagasságban legyen, bal kezünkkel megragadjuk, testhez
szorított, megfeszített karral, az öv magasságában. Másodszor a bal kézben fogott puskát
fölemeljük a test előtt, a cső a két szem között függőlegesen, a jobb kéz, megfeszített karral,
megragadja a puskatust, a bal kéz a fogazat magasságában, a hüvelykujj a puska csövén
végignyújtva. Harmadszor bal kezünkkel elengedjük a puskát, a comb mellett leengedjük,
lobbantyújával kifelé, a mellkassal szemben, a félig megfeszített jobb kar, a testhez szorított
könyökkel, a lobbantyún végigfektetett hüvelykujjal az első csavarra támaszkodik, a kakas a
mutatóujjára, függőlegesen állított csővel.”31 A fentiek azt példázzák, amit a test eszközjellegű
kódolásának nevezhetnénk. A teljes mozdulatot két, egymással párhuzamos sorozatra bontja
fel: a fest elemei (jobb kéz, bal kéz, a kéz különböző ujjai, térd, szem, könyök stb.), amelyek
az akcióban szerepet kapnak, a manipulált tárgy elemei (cső, fogazat, kakas, csavar stb.); majd
a két sorozatot bizonyos számú egyszerű mozdulattal (támasztani, behajlítani) összefüggésbe
hozza egymással; végül a láncolat kánonját rögzíti, amelyben minden egyes összefüggés
meghatározott helyet kap. A 18. század harcászatának teoretikusai ezt a kötelező szintaxist
„manővernek” hívják. A hagyományos receptet nyílt és kényszerítő előírások váltották fel. A
test és a test által manipulált tárgy közötti érintkezés felületére, belopj a magát a hatalom,
egymáshoz kapcsolja őket. Test-fegyver, test-eszköz, test-gép együttest képez. A lehető
legtávolabb vagyunk azoktól az alávetettségi formáktól, amelyek a testtől csak jeleket vagy
terméket követeltek, kifejezési formákat vagy valamely munka végeredményét. A hatalom
által .erőszakolt szabályozás ugyanakkor a művelet felépítésének a törvénye. S így jelenik
meg a fegyelmező hatalom jellege: funkciója nem a megterhelés, sokkal inkább a szintézis,
nem a terméket sarcolja ki, hanem a termelési apparátus révén teremt kényszerű kapcsolatot.
5. Kimerítő felhasználás. Az időbeosztás hagyományos formájában meghúzódó alalpelv
lényegében negatív; a nem semmittevés alapelve: tilos elvesztegetni az időt, melyet Isten
számon tart és az emberek megfizetnek; az időbeosztásnak le kellett győznie az idő
elpazarlásának a veszélyét, ami erkölcsi vétség és gazdasági becstelenség. A fegyelem viszont
pozitív gazdaságot rendez be; az idő elméletileg mindig növekvő felhasználásának elvét
fekteti le: kimerítés inkább, mintsem beosztás; az időből mind több felhasználható pillanatot
kell kiaknázni és minden egyes pillanatból még több hasznos erőt. Ami azt jelenti, hogy
törekedni kell a legkisebb pillanat felhasználásának a fokozására, mintha az idő még a maga
tört részeiben is kimeríthetetlen volna; vagy mintha legalábbis valami belső, egyre
részletesebb elrendezéssel elérhető volna egy olyan ideális pont, ahol a gyorsaság maximuma
egyben a hatékonyság maximumát is adná. Ezt a technikát kezdték működtetni a porosz
gyalogság híres regulái, amelyeket II. Frigyes győzelmei után Európa-szerte utánoztak: 32
minél jobban felbontják az időt, minél inkább megsokszorozzák alosztályait, belső elemeit
kibontván minél jobban tagolják az ellenőrző tekintet előtt, annál jobban felgyorsítható egy
művelet vagy legalábbis optimális gyorsasággal szabályozható; innen ered a hadművelet
idejének szabályozása, mely oly fontos volt a hadseregben, s mely az emberi tevékenység
egész technológiáját használta fel ehhez: 1743-ban hat időt írt elő a porosz szabályzat a
fegyver lábhoz helyezésére, négyet a ki-nyújtására, tizenhármat a vállra helyezésre, stb. Az
iskola más eszközökkel ugyancsak az idő fokozottabb kihasználásának apparátusaként
működött; úgy szervezték meg, hogy a tanító tanításának lineáris és folytatólagos jellegét
megfordíthassa: szabályozta a már elvégzett műveletek ellenpontjait, amelyeket egy időben,
különböző tanulócsoportok felügyelők és segédtanítók vezetése alatt végeztek, oly módon,
hogy minden egyes elmúló pillanatot többrészes, de rendezett tevékenység töltött ki; másrészt
a jelzések, füttyszó, a parancsok megszabta ritmus időbeli normát kényszerített mindenkire,
melynek fel kellett gyorsítania a tanulóidőt és erényként kellett tanítania a gyorsaságot; 33 „e
parancsok egyetlen célja … a gyermekek hozzászoktatása ahhoz, hogy gyorsan és jól hajtsák
végre ugyanazokat a műveleteket, fürgeséggel a lehető legkisebbre csökkentsék azt az
időveszteséget, amelyet az egyik műveletről a másikra való áttérés okoz”34.
Az alávetettség eme technikájával új tárgy van kialakulóban; lassan felváltja a gépies testet
– a szilárd részekből összetett, mozgásokra szánt testet, amelynek képe a fegyelmező
tökéletességről szőtt ábrándokban oly régóta kísértett. Ez az új tárgy a természetes test, erők
hordozója, egy időtartam székhelye; a specifikált műveletekre képes test, amely műveleteknek
megvan a maguk rendje, a maguk ideje, megvannak a belső feltételeik, alkotóelemeik. A test,
miközben a hatalom új mechanizmusainak céltáblájává válik, a tudás új formáit nyújtja. A
gyakorlás teste és nem a spekulatív fizikáé; a hatalom által manipulált test inkább, s nem
olyan, melyet állati hajlamok hatnak át; a hasznos dresszúra s nem a racionális mechanika
teste, de amelyben, épp ezért, a természet és a funkcionális kényszerítések bizonyos számú
igénye jelentkezik. Ezt fedezi fel Guibert a nagyon is mesterkélt manőverekről írt
kritikájában. A test, a rákényszerített gyakorlatban, amellyel szemben ellenállást fejt ki,
lényeges összefüggéseit vázolja fel és az összeegyeztethetetlent spontán elveti: „Lépjünk be a
gyakorlások iskoláiba és ott megpillantjuk a szerencsétlen katonákat kényszerű és erőltetett
pózokban, látjuk görcsösen megfeszített izmaikat, elakadt vérkeringésüket …
Tanulmányozzuk a természet szándékát és az emberi test felépítését, s megtaláljuk azt a
testhelyzetet és magatartást, amelyet világosan előír a katonának. A vállak közül emelkedik ki
a fej, a vállakra merőlegesen, egyenes tartással. Nem kell elfordítani sem jobbra, sem balra,
mivel, ismervén a nyakcsigolyák és a hozzájuk csatlakozó lapockacsont összefüggéseit, egyik
sem mozoghat körbe anélkül, hogy ugyanazon az oldalon könnyedén ne mozdítaná el
valamelyik vállat, s a test megszűnvén derékszögben állni, a katona nem bír egyenesen
előremenni, sem felsorakozni … A csípőcsont, amelyet a szabályzat olyan pontként jelöl meg,
amelyre a puskatust kell támasztani, nem ugyanazon magasságban található minden embernél,
a puskát egyesek inkább jobbra, mások inkább balra húzva tartják. Ugyanebből az okból,
mely a felépítés egyenlőtlenségéből adódik, a závárzat-tok is hol közelebb, hol távolabb van a
testtől, aszerint, hogy kinek mennyire húsos aválla,stb.”35
Láttuk, hogy a fegyelmező felosztás módszerei hogyan helyezkedtek el az osztályozás és a
tablóra rendezés kortárs eljárásai között, s hogyan vezették be egyben az egyének és a sokaság
sajátos problémáját. A tevékenység fegyelmező kontrolijai ugyanúgy helyet kapnak a test
természetes gépezetén végzett elméleti vagy gyakorlati kutatások között; de specifikus
eljárásokat kezdenek fölfedezni; a viselkedés és organikus igényei váltják fel lassan a mozgás
egyszerű fizikáját. A test, melytől elvárják, hogy legkisebb műveletében is engedelmes
legyen, szembeszegül és a szervezetre jellemző működés feltételeit mutatja meg. A
fegyelmező hatalom nemcsak egy analitikus és „cellás” egyéniséggel kerül kölcsönös
kapcsolatba, hanem olyannal, amely természetes és „organikus”.

A KELETKEZÉSTÖRTÉNET MEGSZERVEZÉSE

1667-ben a gobelins-i manufaktúrát létrehozó ediktum egy iskola megszervezését is

előirányozta. A királyi épületek főintézője hatvan ösztöndíjas gyereket választott ki s
meghatározott időre egy mesterre bízta őket, hogy „nevelésüket és tanulásukat” biztosítsa,
majd a manufaktúra különböző kárpitosmestereinél inaskodtak (ez utóbbiak a tanulók
ösztöndíjából levont összegből kárpótlást kaptak); hat évig tartó inaskodás után négy év
szolgálat és egy minősítő vizsga következett, majd a hajdani inasnak joga volt a királyság
bármely városában „boltot nyitni és azt fenntartani”. Mindez a céhek inaskodására jellemző
vonásokra emlékeztet: egyéni, ugyanakkor teljes függőségi viszony a mesterrel szemben; a
képzés alapszabályban előírt időtartama, amelyet a minősítő vizsga koronáz meg, de ez a
képzés nem pontos program szerint tagolódik; globális csereüzlet a mester és az inas között: a
mesternek át kell adnia a tudását, az inas szolgálatait, segítségét nyújtja és gyakran fizetséget
ad.36 1737-ben egy ediktum rajziskolát szervez a gobelins-i tanulók számára; nem a
mestermunkásoknál kapott képzés helyébe, hanem kiegészítésképpen szánják. Ez merőben
más időelrendezést kíván. A tanulók naponta két órára az iskolában gyülekeznek, kivéve a
vásár– és ünnepnapokat. A falra kiszögezett névsor alapján névsorolvasást tartanak; a
hiányzók nevét följegyzik. Az iskola három részre oszlik. Az elsőt azoknak szánják, akiknek
semmi fogalmuk nincs a rajzról; minta után másoltatnak velük, könnyebbet-nehezebbet,
képességeik arányában. A másodikat azoknak szánják, „akiknek már van némi alapjuk” és
kijárták az első osztályt; képeket kell (újra) másolniuk, „látás után egy vonást sem elhagyva”,
de csak a rajzot követve. A harmadik osztályban megtanulják a színeket, pasztell-képeket
festenek, beavatják őket a festés elméletébe és gyakorlatába. A tanulók rendszeresen egyéni
feladatokat kapnak; a szerző nevével és a készítés dátumával megjelölt rajz a tanárhoz kerül; a
legjobbakat megjutalmazzák; ezek a rajzok, összegyűjtve és egymással összehasonlítva az év
végén lehetővé teszik, hogy minden egyes tanuló fejlődését, aktuális értékét, viszonylagos
helyét megállapítsák; ekkor jelölik ki azokat, akik a felsőbb osztályba léphetnek. A tanárok és
segédtanítók könyvet vezetnek, mely napról napra rögzíti a tanulók viselkedését és mindazt,
ami az iskolában történik; ezt szabályos időközönként bemutatják a felügyelőnek. 37 A
gobelins-i iskola csak példa egy fontos jelenségre a klasszikus korban: kifejlődik egy új
technika, hogy az egyedi létezések idejét felvállalja: az idő, a testek és az erők viszonyait
irányítsa; biztosítsa az időtartam halmozását; s hogy a múló idő mozgását mindig
megnövekedett nyereséggé vagy hasznossága fordítsa át. Hogyan tőkésíthető az egyének
ideje, hogyan halmozható fel mindegyikükben, testükben, erejükben vagy képességeikben,
oly módon, hogy felhasználható és ellenőrizhető legyen? Hogyan szervezzünk hasznot hajtó
időtartamokat? A teret elemző, a tevékenységeket felbontó és újraalkotó fegyelmező
módszerek egyszersmind az időt összeadó és tőkésíthető apparátusokként működnek. Mint
ahogy a katonai szervezettség világosan megmutatja, ez négyféleképpen érhető el:
1. Egymást követő vagy egymással párhuzamos szelvényekre kell osztani az időtartamot s
ezek mindegyikének jellegzetes módon kell véget érnie. Például elválasztják egymástól a
képzés idejét és a gyakorlat periódusát; nem keverik össze a regruták kiképzését és a
veteránok gyakorlását: a fegyveres szolgálat felismerhető katonaiskoláit nyitják meg (1764-
ben a párizsi iskola létrehozása, 1776-ban tizenkét iskola létesítése vidéken); a hivatásos
katonákat fiatal korban toborozzák, „a haza fogadja örökbe őket, különleges iskolákban
nevelődjenek”, tanítsuk meg nekik sorban a testtartást, a menetelést, majd a fegyverek
kezelését, a lövést, s csak akkor térjünk át egy új tevékenységre, ha az előzőt teljesen
elsajátították. „A legfőbb hiba, ha az egész gyakorlatot egyszerre mutatják be a katonának” 39
röviden, egymástól különválasztott és egymáshoz igazított szálakra bontsuk szét az időt. 2. Ε
szálakat analitikus séma szerint szervezzük meg – a lehető legegyszerűbb, növekvő
bonyolultság szerint kapcsolódó elemek egymásutánjából. Ez feltételezi, hogy a kiképzés
elhagyja az analógiás ismétlődés elvét. A 16. században a katonai gyakorlat főképp abból állt,
hogy egy csata egészét vagy valamely részletét utánozták, s globálisan növelték a katona
ügyességét vagy erejét;40 a 18. században a „testi” kiképzés az „elemi” elvét követi, és már
nem a „példaszerűét”: egyszerű mozdulatok – ujjak helyzete, lábhajlítás, a kar mozgása -,
melyek a hasznos viselkedés alapösszetevői, ezen felül az erő, az ügyesség, az engedelmesség
általános dresszúráját biztosítják. 3. Az időszelvényeket lássuk el befejezéssel, tűzzük ki a
végüket, melyet vizsga jelez, s amelynek hármas funkciója van: megmutatja, hogy az alany
elérte-e a megfelelő szintet, garantálja, hogy tanonckodása megegyezett a többiekével és
megkülönböztetést tesz az egyének képességei között. Amikor a „kiképzéssel megbízott”
őrmesterek, tizedesek stb. „úgy vélik, hogy valamelyikük elérte az első osztályba lépés
állapotát, először századunk tisztjei elé küldik, akik gondosan vizsgáztatják; ha nem találják
elég gyakorlottnak, elutasítják; ha viszont a bemutatott emberről azt látják, hogy megfelel, a
fent nevezett tisztek maguk javasolják az ezredparancsnoknak,' aki eldönti, levizsgáztatja-e a
főtisztekkel. A legkisebb hiba is elegendő az elutasításra, és senki nem mehet át a második
osztályból az elsőbe, anélkül, hogy ezt az első vizsgát letette volna”41. 4. A sorozatok sorozatát
kell beindítani; mindenkinek szintje, szolgálati ideje, rendfokozata szerint írják elő a
gyakorlatokat; a közös gyakorlatoknak megkülönböztető szerepük van és minden egyes
különbség specifikus gyakorlatokkal jár. Minden sorozat befejeztével újabbak kezdődnek,
elágaznak, s maguk is tovább osztódnak. Ily módon minden egyén egy időbeli sorozatban
találja magát, amely specifikusan meghatározza vagy a szintjét vagy a rangját. Példa a
gyakorlatok fegyelmező többszólamúságára: „A második osztály katonáit minden reggel az
őrmesterek, tizedesek, alhadnagyok és az első osztály katonái gyakorlatoztatják … Az első
osztály katonáit minden vasárnap a szakaszparancsnok gyakorlatoztatja … , a tizedeseket és
az alhadnagyokat minden kedd délután századunk őrmesterei, ezeket pedig minden hónap
másodikán, tizenkettedikén és huszonkettedikén délután a főtisztek.”42
Ez a fegyelmező idő lassan a pedagógiai gyakorlatra is ráerőszakolja magát – specializálva
a képzés idejét, elválasztva a felnőtt időtől, a megszerzett mesterség idejétől; egyre nehezedő
vizsgákkal elválasztott különböző fokozatokat állít fel; meghatározott fázisban lezajló
programokat határhoz meg, amelyek növekvő nehézségű gyakorlatokkal járnak együtt; az
egyéneket aszerint minősítik, ahogy e sorozatokon átestek. A hagyományos képzés (egységes,
egyetlen tanító által ellenőrzött idő, egyetlen vizsgával szentesítve) „beavató” idejét
„felváltotta a fegyelmező idő, többszörös és progresszív sorozataival. Részleteiben igen
aprólékos, analitikus pedagógia alakul ki (a tanítás anyagát legegyszerűbb elemeire bontja; a
haladás valamennyi fázisát szorosan egymást követő fokozatokban hierarchizálja) és
történetében igencsak korán (bőségesen előlegezi az ideológusok fejlődéselemzéseit, amelyek
technikai modelljeként jelenik meg). Demia a 18. század legelején azt akarta, hogy hét szintre
bontsák fel az olvasás tanulását: az első azoknak, akik most kezdenek el ismerkedni a
betűkkel, a második azoknak, akik a kibetűzést tanulják, a harmadik azoknak, akik a szótagok
szavakká váló összeolvasásánál tartanak, a negyedik azoknak, akik mondattól mondatig vagy
írásjeltől írásjelig olvassák a latint, az ötödik azoknak, akik franciául kezdenek olvasni, a
hatodik az olvasásban legügyesebbeknek, a hetedik azoknak, akik kéziratokat olvasnak. De ha
igen sok a tanuló, akkor alosztályokat kell bevezetni; az első osztályban négy sáv van: egy
azoknak, akik „az egyszerű betűket” tanulják; a másik azoknak, akik az összetetteket; a
harmadik azoknak, akik az összevont betűket (â, ê … ) tanulják; s az utolsó azoknak, akik a
kettőzött betűket (ff, ss, tt, stb.). A második osztályt három sávra bontják: azokra, akik
„minden betűt külön, hangosan kimondanak, mielőtt kibetűznék a szó tagot: D, O, DO”; egy
sáv azoknak, „akik a legnehezebb szótagokat is kibetűzik, mint például bant, brand, spinx
stb.”43 Az elemek kombinatorikájában minden szintnek egy nagy, időbeli sorozatba kell
illeszkednie, amely az ész természetes haladása, egyszersmind az oktatóeljárások kódja.
Az egymást kővető tevékenységek „sorozatba” rendezése lehetővé teszi, hogy a hatalom
invesztálja az időtartamot: az idő minden pillanatában lehetőség nyílik a részletes ellenőrzésre
és a pontos beavatkozásra (megkülönböztetésre, korrekcióra, büntetésre, eltávolításra);
lehetőség van a jellemzésre, tehát az egyének felhasználására a végigjárandó sorozatokban
elfoglalt szintjük szerint; az idő és a tevékenység felhalmozásának és annak lehetősége, hogy
egy utolsó eredményben, amely egy egyén végső képességét adja meg, totalizálva és
felhasználhatóan újra megtalálhatók legyenek. Az időbeli szétszóródási összegyűjtik, hogy
nyereséggé váljon és hatalmukba kerítik az elillanó időtartamot. A hatalom közvetlenül
kapcsolódik az időhöz, biztosítja fölötte az ellenőrzést és garantálja felhasználását.
A fegyelmező eljárásokkal megjelenik a lineáris idő, amelynek pillanatai egymásba
olvadnak, s mely egy végső stabil pont felé halad. Tehát „evolúciós” idő. Márpedig
emlékezzünk vissza, hogy az ellenőrzés adminisztrációs és gazdasági technikái szeriális,
irányított és felhalmozó típusú társadalmi időt teremtettek: felfedezték a „haladás”-sal
kifejezhető fejlődést. A fegyelmező eljárások egyéni szériákat hoznak a felszínre: fölfedezték
a „keletkezéstörténet”-tel kifejezhető fejlődést.
Társadalmak fejlődése, egyének keletkezéstörténete, a 18. század e két nagy „felfedezése”
talán a hatalom új technikáival, pontosabban az idő kezelésének és hasznossá tevésének új
módszerével is összefügg, amikor szelvényekre vág, sorozatba rendez, szintézist állít fel és
totalizál. A hatalom makro- és mikrofizikája nem a történelem fölfedezését tette lehetővé, ez
igaz (s jó ideje nem is volt szüksége rá, hogy fölfedezzék), hanem egy időbeni, egységesítő,
megszakítatlan, halmozott dimenzió beillesztését az ellenőrzés és az uralom gyakorlatába.
Az ,,evolúciós” történelmiség, ami ekkor alakul ki olyannak, amilyen ma is – és oly mélyen
bevésődik, hogy sokak számára mindmáig evidencia -, a hatalom egy bizonyos működési
módjához kötődik. Mint ahogy a krónikák, genealógiák, hőstettek, uralkodások és
cselekedetek „történelem-újrafelidézése” bizonyára hosszú időn át a hatalom más
változatához fűződött. Az alávetettség új technikáival a folyamatos fejlődések „dinamikája”
kezdi felváltani az ünnepélyes események „dinasztikusságát” .
Az individualitás-keletkezéstörténet időbeli folytonossága mindenesetre az
individualitáscellához vagy individualitásorganizmushoz hasonlóan, a fegyelem
végeredményének és tárgyának tetszik. És az idő sorozatba rendezésének középpontjában
találjuk azt az eljárást, ami ugyanolyan fontosságú e rendezés számára, mint amilyen a
„tablóba” rendezés volt az egyének szétosztása és a cellás szétdarabolás szempontjából; vagy
mint amilyen a „manőver” volt a tevékenységek gazdaságossága és szerves ellenőrzése
számára. A „gyakorlásról” van szó. A gyakorlás az a technika, amellyel az ismétlődő,
ugyanakkor egymástól eltérő, de mindig fokozatos feladatokat rákényszerítik a testre. A
viselkedést végső állapota felé elhajlítva, a gyakorlás lehetővé teszi az egyén állandó
jellemzését, akár e végállapothoz, akár a többi egyénhez, akár a bejárt út típusához
viszonyítva. Folytonosság és kényszerítés formájában biztosítja a növekédést, a megfigyelést,
a minősítést. Mielőtt a szigorúan vett fegyelmezés formáját felöltötte volna, a gyakorlás
hosszú történetre tekinthetett vissza: megtaláljuk a katonai, vallásos, egyetemi gyakorlatban –
hol beavató rituálékként, előkészítő szertartásként, hol színházi próbaként, próbatételként.
Lineáris, folytatólagosan progresszív szerveződése, az idő folyamán lezajló
keletkezéstörténete elég későn került be a hadseregbe és az iskolába. A gyakorlat valószínűleg
vallásos eredetű. Az iskolai „program” gondolata, amely nevelése befejeztéig elkísérné a
gyermeket s évről évre, hónapról hónapra egyre növekvő bonyolultságú gyakorlatokkal járna,
úgy tetszik, egy vallásos csoportban, a közös Élet Testvéreinél jelent meg először.44
Ruysbroek és a rajnai misztika erősen inspirálta, s részben a nevelés spirituális technikáit
adták át – nemcsak a klérusnak, hanem a bíróknak és a kereskedőknek is: a tökéletesség
tétele, amely felé a példaadó tanító elvezet, náluk a tanulók autokratikus tökéletesítésévé válik
a tanár által; az aszkétikus élet kínálta egyre szigorúbb gyakorlatok egyre bonyolutabb
feladatokká válnak, amelyek a tudás és a jó magaviselet progresszív megszerzését jelzik; az
egész közösség üdvözülésre irányuló erőfeszítése az egymást osztályozó egyének közös és
állandó versenyvizsgája lesz. A közösségi élet és az üdvözülés módszerei voltak talán azoknak
a módszereknek a magvai, amelyek az egyénileg jellegzetes, de kollektíven hasznos
képességek létrehozására voltak rendeltetve.45 Misztikus vagy aszkétikus formájában a
gyakorlás az e világi idő elrendezésének módja az üdvösség megszerzésére. A Nyugat
történetében lassan visszájára fordul az értelme, miközben megőrzi néhány jellegzetes
tulajdonságát: az élet idejének gazdaságos beosztására, hasznos formában való
felhalmozására szolgál, s arra, hogy az így elrendezett idő közvetítésével gyakoroljon
hatalmat az emberek felett. A gyakorlás, a test és az időtartam politikai technológiájának
elemévé válva nem a túlvilág felé halmazódik fel, hanem egy olyan alávetésre törekszik,
amely soha nem ér véget.

AZ ERŐK ÖSSZETÉTELE

„Kezdjük a régi előítélet lerombolásával, amelynek nyomán azt hitték, a csapat ereje akkor
növekedik, ha oszlopának mélysége növekszik. A mozgásra vonatkozó miden fizikai törvény
agyrém, ha a taktikára akarjuk alkalmazni.”46 A 17. század óta a gyalogság technikai
problémája az, hogyan függetleníthetné magát a tömeg fizikai modelljétől. A lándzsákkal és
muskétákkal felfegyverzett, lassú, pontatlan csapatot, amelyben alig volt lehetőség célba
venni vagy célozni, lövedéknek használták vagy falként, erődítményként, mint például
„Spanyolország hadseregének félelmetes gyalogságát”; ebben a tömegben a katonákat főként
szolgálati idejük és vitézségük alapján osztották el; középen vannak, súlyt és tömeget
képezve, a csapat testének sűrűségét alkotó legújabbak; előttük, a sarkokon és kétoldalt a leg-
bátrabbaknak vagy a legügyesebbeknek tartott katonák. A klasszikus korban a finom
tagolódások egész játéka figyelhető meg. Az egység – ezred, zászlóalj, szakasz, később
„hadosztály”47-gépféleség lesz, mely több alkotóelemből áll, s ezek egymáshoz viszonyítva
mozdulnak el a helyükről, hogy egy bizonyos konfigurációba rendeződjenek és speciális
eredményt érjenek el. Melyek e változások okai? Vannak köztük gazdasági természetűek:
hasznossá tenni minden egyént és nyereségessé a csapatok kiképzését, fenntartását,
felfegyverzését; maximális hatékonyságot biztosítani valamennyi katonának mint értékes
egységnek. De ezek a gazdasági okok csak a technikai átalakulás után váltak meghatározókká:
a puska feltalálása után;48 a muskétánál pontosabb, gyorsabb puska érvényre juttatta a katona
ügyességét; mivel el tudott érni egy meghatározott célpontig, lehetővé tette, hogy egyénileg
használják ki a tüzelés erejét és fordítva, minden katona lehetséges célponttá vált,
egyszersmind mozgékonyabb lett; a puska a tömegekre alapozott technika eltűnését vonta
maga után egy olyan művészet javára, amely az egységeket és az embereket kiterjedt,
aránylag rugalmas és mozgékony vonalak mentén osztotta szét. Ebből fakad az az igény, hogy
kidolgozzák egyén és csoport helyének, csoportok vagy elszigetelt elemek
helyzetváltoztatásának, az állások változtatásának az egyik állásból a másikba való átmenet
mérlegelt gyakorlatát: röviden, hogy olyan gépezetet találjanak fel, amelynek már nem a
mozgó vagy mozdulatlan tömeg az alapelve, hanem a felosztható szektorok geometriája,
amelyek alapegysége a mozgó katona a puskájával; 49 s nem vitás, hogy a katonával együtt a
minimális mozdulatok, az elemi akcióidő, az elfoglalt vagy bejárt terek tört részei kerülnek
előtérbe. Ugyanezek a problémák merülnek fel, amikor termelő erőt kell létrehozni, és
hatásának meg kell haladnia az őt alkotó elemi erők összegét: „Akár azért tesz szert a
kombinált munkanap az adott esetben erre a fokozott termelőerőre, mert megnöveli a munka
mechanikai erőpotenciáját, akár kitágítja térbeli hatásterületét, vagy a termelés szintjéhez
viszonyítva leszűkíti a termelés térbeli mezejét, vagy a kritikus pillanatban rövid idő alatt sok
munkát mozgat meg … a kombinált munkanap sajátos termelőereje minden körülmények
között a munka társadalmi termelőereje, vagyis társadalmi munka termelőereje. Ε
termelőerő magából a kooperációból fakad.”50
Így jelenik meg egy új igény, s a fegyelemnek válaszolnia kell rá: gépet kell szerkeszteni,
amelynek hatását az őt alkotó elemi alkatrészek koncentrált tagozódása maximalizálja. A
fegyelem már nem egyszerűen a testek szétválasztásának, az idő kivonásának és
felhasználásának a művészete, hanem az erők összeállításának művészete is, hogy hatékony
apparátust kapjunk. Ez az igény többféleképpen jut kifejezésre:
1. Az egyes test olyan elem lesz, amelyet mások fölé helyezhetünk, mozgathatunk,
összeilleszthetünk. A test derekassága vagy ereje már nem olyan elsődleges változók, amelyek
meghatározzák; hanem a hely, amelyet elfoglal, az időköz, melyet átfed, a szabályosság, a jó
sorrend, amelyek segítségével helyváltoztatásait végrehajtja. A csapatember mindenekelőtt a
mozgékony tér egyik törtrésze, s csak utána bátorság vagy becsület. Guibert a
következőképpen jellemzi a katonát: „Felfegyverkezve két láb a legnagyobb átmérője, az
elejétől a végéig, és kb. egylábnyi teret foglal el legnagyobb szélességében, a mellkastól a
vállig, ehhez hozzá kell számítani egy láb tényleges távolságot közte és az őt követő ember
között; ez kétlábnyit jelent katonánként minden irányban és jelzi, hogy egy gyalogos csapat a
csatában, akár széltében, akár mélységében annyi lépésnyi helyet foglal el, ahány sorból áll.” 51
A test funkcionális csökkentését tapasztaljuk. De a testszelvény beillesztését is egy egész
együttesbe, amelyen tagolódik. A katona, akinek testét úgy edzették, hogy minden porcikája
meghatározott műveletek szerint működjék, ugyanakkor egy másik szinten lévő mechanizmus
egyik eleme is. A katonákat kezdetben „egyesével, majd kettesével, aztán nagyobb számban
…” tanítják. „Megfigyelik fegyverforgatás közben, s amikor a katonákat külön-külön már
megtanították, kettesével kell végrehajtaniuk a feladatot, a helyűket változtatva, hogy a bal
oldali a jobb oldalon is megtanulja az alkalmazkodást.” 52 A test egy sokszektorú gépezet
alkatrészeként tűnik fel.
2. A fegyelemnek az alkatrészeket is – a különféle időrendi sorozatokat – kombinálnia kell,
hogy összetett időt hozzon létre. Egyesek idejének mások idejéhez kell alkalmazkodnia, oly
módon, hogy valamennyiből az erők maximális mennyiségét lehessen kihozni, és optimális
végeredménnyel kombinálni. Servan egy olyan katonai apparátusról álmodozott, amely az
egész nemzet területét befedné, és amelyben mindenkit megszakítás nélkül, de
különbözőféleképpen foglalkoztatnának, aszerint az evolúciós szektor és fejlődéstörténeti
szekvencia szerint, amelyben található. A katonai élet a legifjabb korban kezdődne, amikor a
gyerekeknek „katonai udvarházakban” megtanítanák a fegyveres mesterséget; s
ugyanezekben az udvarházakban fejeződne be; a veteránok utolsó lehelletükig tanítanák a
gyermekeket, mozgatnák az újoncokat, irányítanák a katonák gyakorlatozását, felügyelnének
rájuk, amikor közérdekű munkákat végeznének, végezetül biztosítanák a rendet az országban,
miközben a hadsereg a határokon harcolna. Nincs az életnek egyetlen olyan pillanata sem,
amelyből ne lehetne erőket kihozni, feltéve, ha meg tudjuk különböztetni és más erőkkel
kombinálni tudjuk őket. A nagy műhelyekben ugyanígy használják fel a gyermekeket és az
aggastyánokat; mert bizonyos elemi képességekkel ők is rendelkeznek, szükségtelen más
képességekkel rendelkező munkásokat alkalmazni; mi több, a gyerek és az aggastyán olcsó
munkaerő, s ha dolgozik, nincs senkinek a terhére: „A-dolgos emberiség, mondta az angers-i
vállalattal kapcsolatban egy pénzbeszedő, ebben a manufaktúrában tízéves kortól egészen az
öregkorig segédeszközt talál a tétlenség és a belőle származó nyomor leküzdésére.” De
minden bizonnyal az elemi iskolai oktatásban a legkörmönfontabb a különböző időrendek
összeegyeztetése. A 17. századtól a 19. század legelejéig, amikor bevezették Lancaster
módszerét, az oktatás komplex óraműve fogaskerékről fogaskerékre épült fel: kezdetben a
felügyelet egyszerű feladatával bízták meg a legidősebb tanulókat, majd a tanulás
ellenőrzésével, végül a tanítással; így végül minden időben minden tanuló vagy a tanítással,
vagy a tanulással volt elfoglalva. Az iskola a tanulás apparátusa lesz, ahol minden egyes
tanulót, minden szintet és minden percet a megfelelő kombinációk alapján megszakítatlanul
kihasználnak az oktatás általános folyamatában. A kölcsönös iskola egyik nagy úttörője e
fejlődés mértékét említi: „Egy 360 tanulót számláló iskolában a tanító, minden tanulót oktatni
akarván a háromórás tanítás keretében, mindegyikre csak fél percet szánhat. Az új
módszerben a 360 tanuló mindegyike két és fél órát ír, olvas vagy számol.”54
3. Ez a kombináció, mely gondosan megméri az erőket, a parancsolás pontos rendszerét
igényli. A fegyelmezett egyén minden tevékenységét parancsok ritmizálják és támasztják alá,
s e parancsok hatékonysága rövidségükön és világosságukon nyugszik; a rendet nem
kötelesek megmagyarázni, sem megfogalmazni; a parancsnak az a célja, hogy a kívánt
viselkedést beindítsa, s ez elegendő. A fegyelmező és a fegyelemnek alávetett között
jelzőberendezések viszonya létesül: nem a parancs megértése a cél, hanem a jelzés észlelése
és az azonnali válaszadás az előre felállított, többé-kevésbé mesterséges kód szerint. A cél a
testek elhelyezése a jelek szűk világában, amelyeknek mindegyikéhez egyetlen és csakis egy
kötelező válasz kapcsolódik: a betanítás technikája, amely a leghalványabb megnyilvánulást
és a legkisebb mozgást is kizárja: a fegyelmezett katona „hozzálát engedelmeskedni, bármit
parancsolnak neki; engedelmessége azonnali és vak; az engedetlenségnek még a látszata, a
legcsekélyebb haladék is bűn volna”55. Az iskolások idomítása ugyanígy történik: kevés
szóval, magyarázkodás nélkül, egészen a teljes némaságig, amelyet jelek szakítanak meg
csupán – csengő, a két tenyér össze verése, mozdulatok, a tanító szempillantása vagy az a kis
faszerszám, amelyet a Keresztény Iskolatestvérek használtak; kitűnően „Jelzés”-nek hívták és
gépies rövidségében a parancs technikáját, egyszersmind az engedelmesség morálját hordozta.
„A jelzés első és fő haszna, hogy egyszerre vonja a tanítóra az iskolások tekintetét és
figyelmessé teszi őket mindarra, amit meg akar velük ismertetni. így akárhányszor fel akarja
hívni a gyermekek figyelmét, s pontot kíván tenni a gyakorlat végére, egyet csap a bottal. A jó
iskolás akárhányszor hallja a jelzést, képzeletében a tanító vagy még inkább magának
Istennek a hangját hallja, aki nevén szólítja. A fiatal Sámuel érzései áradnak szét benne, lelke
mélyén vele együtt mondja: ímhol vagyok, Uram.” A tanuló megtanulja a jelzések kódját és
mindegyikre automatikusan válaszol. „Az ima elmondása után a tanító egyszer jelez a bottal
és arra a gyermekre pillantva, akit olvastatni akar, jelzi, hogy fogjon hozzá. Hogy az olvasót
megállítsa, a bottal jelez … Ha azt akarja jelezni, . hogy az olvasó olvassa újra a rosszul ejtett
betűt, szótagot vagy szót, egymás után kétszer suhint a bottal. Ha a tanuló, miután
megállították, nem kezdi újraolvasni a rosszul ejtett szót, mert utána több szót is elolvasott, a
tanár egymás után háromszor csap le, hogy jelezze, menjen vissza néhány szóval, s addig
suhogtatja a botját, míg a tanuló a rosszul ejtett szótaghoz vagy szóhoz nem ér.” 56 Az iskola
egy olyan jelzésrendszerrel licitál rá a viselkedések ellenőrzésére, amelyre abban a pillanatban
reagálni kell. Még a szóbeli parancsoknak is a jelzésadás elemeiként kell működniük:
„Üljetek be a padba. Az Üljetek be felhívásra a gyermekek nagy zajjal ráhelyezik a kezüket a
pad lapjára, ugyanakkor a lábukat behelyezik a padba; apádba szóra a másik lábukat is az első
mellé húzzák és palatáblájuk elé ülnek … Fogjátok a palatáblát. A fogjátok-ra a gyerekek
jobb kezüket a spárgához emelik, amellyel a palatábla az előttük levő szögre van akasztva,
baljukkal pedig középütt megfogják a palatáblát, a palatáblát szónál leemelik a szögről és az
asztalra helyezik. „57
összefoglalóul elmondhatjuk, hogy a fegyelem az ellenőrzött testekből kiindulva az
individualitás négy típusát gyártja, vagy inkább egy individualitást, mely négy jellemvonással
rendelkezik: cellás (a tér elosztása révén), organikus (a tevékenységek kódolása révén),
keletkezéstörténeti (az idő felhalmozása révén), kombinatorikus (az erők összetétele révén). S
hogy ezt elérje, négy fő technikát indít be: tablókat állít össze, manővereket ír elő;
gyakorlatokat szab ki; végül, hogy az erők kombinálását biztosítja, „taktikákat” vezet be. A
taktika, a helyhez kötött testekkel, a kódolt tevékenységekkel meg a kialakított képességekkel
olyan apparátusok felépítésének a művészete, amelyekben a különféle erők végeredményét
kiszámított kombinációjuk növeli, s nem kétséges, hogy a fegyelmező gyakorlat legmagasabb
rendű formája. Ε tudásban a 18. század teoretikusai az egész katonai gyakorlat általános
alapját látták, az ellenőrzéstől és az egyéni testek gyakoroltatásától kezdve a legbonyolultabb
sokaság specifikus erejének felhasználásáig. A diszciplináris test építészete, anatómiája,
mechanikája, gazdaságtana alakul ki. „A katonák többségének a szemében a taktika a háború
szerteágazó tudományának egyik ága csupán; számomra viszont a tudomány alapja; sőt maga
e tudomány, mivel azt tanítja, hogyan állítsuk össze a csapatokat, hogyan parancsoljunk
nekik, mozgassuk őket, harcoltassuk; mivel egyedül a taktika helyettesítheti a számot, és
bánhat a sokasággal; nem utolsósorban az emberek, fegyverek, feszültségek, körülmények
ismerete foglaltatik benne, mivel ezeknek az összegyűjtött ismereteknek kell meghatározniuk
a mozgásokat.”58 Vagy másutt: „Ez a kifejezés (a taktika) … az emberek megfelelő
elhelyezkedésének gondolatát idézi fel, akik a különböző csapatokból bármely csapatot
képeznek, amelyek mozgásaik, megmozdulásaik, egymás közötti kapcsolataik révén
hadsereggé állnak össze.”59
Meglehet, hogy a háború mint stratégia a politika folytatása. De nem szabad elfelejteni,
hogy a „politikát” ha nem is a háború pontos és közvetlen folytatásaként fogták fel, de-katonai
modellként, a polgári zavargások megelőzését célzó fő eszköz gyanánt. A politika mint a béke
és a belső rend. taktikája arra törekedett, hogy a tökéletes hadsereg, a fegyelmezett tömeg, az
engedelmes és hasznos csapat, táborok és harcmezők ezredeinek gépezetét műveletek és
gyakorlatok végrehajtására beindítsa. A 18. század nagy államaiban a hadsereg a polgári békét
kétségtelenül azért garantálta, mert tényleges erő, mindig fenyegető kard, de azért is, mert
technika és tudás, amelyek rá tudták vetíteni sémájukat a társadalmi testre. Ha van stratégiával
ható politika-háború sorozat, akkor van taktikával ható hadsereg-politika sorozat is. A
stratégia révén megértjük a háborút mint az államok ellen folytatott politika egyfajta módját; a
taktika pedig úgy érteti meg a háborút a civil társadalomban mint a háború távoltartását célzó
elvet. A klasszikus korban született meg a nagy politikai és katonai stratégia, amely szerint a
nemzetek gazdasági és demográfiai erejüket szembeszegezik egymással; de ekkor született
meg az aprólékos katonai és politikai taktika is, s ezek segítségével működik az államokban a
testek és az egyéni erők ellenőrzése. „A” katonai – a katonai intézmény, a katona
személyisége, a katonai tudomány, mely annyira különbözik mindattól, ami hajdan a „háború
emberét” jellemezte – ebben az időben specifikálódik, egyrészt a háború és a csatazaj
parancsaira, másrészt a béke szófogadó rendjére és csendjére. Az eszmetörténészek szívesen
tulajdonítják a 18. század filozófusainak és jogászainak a tökéletes társadalom álmát; de a
társadalomnak megvolt a maga katonai álma; s elsősorban nem a természeti állapotra utalt
vissza, hanem egy gép gondosan egymás alá rendelt fogaskerékrendszereire, nem az eredeti
szerződésre, hanem az állandó kényszerítésekre, nem az alaptörvényekre, hanem a
meghatározatlanul haladó idomításokra, nem az általános akaratra, hanem az automatikus
engedelmességre.
„Nemzetivé kell tenni a fegyelmet – mondta Guibert. – Az államnak, melyet lefestek,
egyszerű, erős, könnyen irányítható adminisztrációja volna. Azokra a terjedelmes gépekre
hasonlítana, amelyek nem túl bonyolult rugókkal nagy hatást érnek el; ezen állam ereje ennek
az erejéből születne, virágzása ennek a virágzásából. A mindent elpusztító idő az ő erejét
növelné. Megcáfolná azt a közönséges előítéletet, amely elhiteti, hogy a birodalmak az
elfajzás és a romba dőlés parancsoló törvényének vannak alávetve.”60 Nincs messze a
napóleoni rendszer, s vele a fenti államforma, mely túléli majd, s melyről nem szabad
elfelejteni, hogy jogászok készítették elő, de katonák, államtanácsosok”, alacsonyabb
beosztású tisztek is, a törvény és a tábor emberei. A római utalás, amely e formációt kísérte,
kettős irányjelzést hoz magával: polgárokra és légiósokra, törvényre és manőverre utal.
Miközben jogászok és filozófusok a társadalmi test felépítésének és újjáépítésének eredeti
modelljét keresgélték a szerződésben, a katonák, oldalukon a fegyelem technikusaival,
kidolgozták e test egyéni és kollektív kényszerítésének módszereit.

JEGYZETEK

1. L. de Montgomery: La Milice française. 1636,6. es 7.

2. Az 1764. március 20-i parancs.
3. Ibid.
4. Maréchal de Saxe: Mes rêveries. I. Avant-propos, 5.
5. J.-B. de la Salle: Traité sur les obligations des Frères des Écoles chrétiennes. 1783,
238-239.
6. E. Geoffroy Saint-Hilaire ezt a kijelentést Bonaparténak tulajdonítja, a Notions
synthétiques et historiques de philosophie naturelle bevezetőjében.
7. J. B. Treilhard: Motifs du code d'instruction criminelle. 1808,14.
8. Katonai, orvosi, iskolai és ipari intézményekből veszem a példáimat. Más példákat is
vehettem volna a gyarmatosításból, a rabszolgaságból, a csecsemőgondozásból.
9. Vö. Ph. Ariès: L'Enfant et la famille. 1960,308-313. valamint G. Synders: La
Pédagogie en France aux XVIF et XVIIIe siècles. 1965,35^41.
10. L'ordonnance militaire. XIL., 1719. szeptember 25. Vö. 5. sz. táblázat.
11. Daisy: Le Royaume de France. 1745,202-209. Névtelen memoár 1775-ből {Dépôt de
la guerre, 3689., 156.) A. Navereau: Le Logement et les ustensiles des gens de guerre de 1439
à 1789. 1924,132-135. Vö. 5. és 6. sz. táblázat.
12. „Projet de règlement pour l'aciérie d'Amboise.” Archives nationales, f. 12 1301.
13. Memorandum a királyhoz, az angers-i vászongyártás ügyében. In: V. Dauphin:
Recherches sur l'industrie en Anjou. 1913,199.
14. „Règlement pour la communauté des filles du Bon Pasteur.” In: Delamare: Traité de
Police. III. könyv, V., 507. Vö. a 9. sz. táblázattal.
15. „Reglement de la fabrique de Saint-Maur.” B. N. Ms. coll. In: Delamare:
Manufactures. III.
16. Vö. mit mondott La Mettrie, amikor látogatást tett Le Creusot-ban: „Egy ilyen szép
létesítmény épületeinek, ilyen nagy mennyiségű különböző termék gyártására elegendő
kiterjedéssel kell bírnia, hogy a munkaidő alatt ne lehessen semmi zavar a munkások között.
Journal de physique XXX., 1787,66.
17. Vö. C. de Rochemonteix: Un collège au XVIIe siècle. 1889, 111., 51.
18. J.-Β. de La Salle: Conduite des écoles chrétiennes. Β. Ν. Ms. 1759, 248-249.
Valamivel korábban Batencour azt javasolta, hogy az osztálytermeket három részre osszák:
„A legelőkelőbbet azoknak, akik latinul tanulnak … Kívánatos, hogy annyi hely legyen az
asztaloknál, ahányan írnak, hogy elkerülhető legyen a zavar, amit rendesen a lusták keltenek.
„ Egy másik rész azoknak, akik olvasni tanulnak: egy pad a gazdagoknak, egy a
szegényeknek, „hogy a férgek ne terjedjenek”. A harmadik hely az újonnan jöttéké: „Amikor
ismerjük képességeiket, kijelöljük, hová üljenek” (M. I. D. B.: Instruction méthodique pour
l'école paroissiale. 1669, 56-57. Vö. a 10-11. sz. táblázatokkal.)
19. J. A. de Guibert: Essai général de tactique. 1772, I., „Discours préliminaire.” XXXVI.
20. A saint-mauri gyár szabályzatának l. cikkelye.
 21. L. de Boussanelle: Le Bon Militaire. 1770, 2. A svéd hadsereg fegyelmének vallásos
jellegével kapcsolatban: The Swedish Discipline. 1632.
22. J.-B. de La Salle: Conduite des écoles chrétiennes. Β. Ν. Ms. 11759, 27-28.
23. Ballyt R. R. Tronchot idézi in: L'Enseignement mutuel en France, (gépiratos
disszertáció) I., 221.
24. Projet de règlement pour la fabrique l'Amboise. 2. cikk. Archives nationales F121301.
Leszögezik, hogy mindez érvényes a darabbérben dolgozókra is.
25. Az M. S. Oppenheim gyár ideiglenes szabályzata. 1809. 7-8. cikk. In: Hayem:
Mémoires et documents pour revenir à l'histoire du commerce.
26. Az M. S. Oppenheim gyár szabályzata, 16. cikk.
27. Projet de règlement pour la fabrique d'Amboise. 4. cikk.
28. L. de Montgomery: La Milice française. 1636, 86.
29. Ordonnance du 1er janvier 1766, pour régler l'exercice de l'infanterie.
30. J.-B. de la Salle: Conduite des Écoles chrétiennes. 1828, 63-64. Vö. 8. sz. táblázat.
31. Ordonnance du 1er janvier 1766. XI., 2. cikk.
32. A porosz csapatok győzelmét „csak kitűnő fegyelmüknek és kitűnő gyakorlataiknak
tulajdoníthatjuk: nem közömbös tehát a gyakorlat megválasztása; Poroszországban negyven
éven át dolgoztak rajta, és szünet nélkül alkalmazták” (Maréchal de Saxe: „Levés gróf
d'Argensonnak.” 1750. február 15. Arsenal Ms. 2701, valamint: Mes rêveries. Π., 249. Vö. a
3. és 4. sz. táblázatokkal.
33. írásgyakorlat: … „9: Kezek a térden. Ε parancsot csengő jelzi; 10: kezek az asztalon,
fe| fölemelve; 11: a palatáblák letörlése: egy kis nyállal törlik le a palatáblákat, még jobb, ha
posztódarabbal; 12: a palatáblák megmutatása; 13: segédtanítók, ellenőrzés. A segédeik
palatábláit tekintik meg, aztán a padjaikban levők palatábláit. A segédeik megtekintik a
padjaikban lévők palatábláit, és valamennyien a helyükön maradnak.”
34. Samuel Bemard: Rapport du 30 octobre 1816 à la société de l'enseignement mutuel.
35. J. A. de Guibert: Essai général de tactique. 1772,1., 21-22.
36. Ez a keveredés világosan megmutatkozik az inasszerződés néhány kikötésében: a
mester köteles átadni tanulójának – munkája és pénze fejében – a tudást, egyetlen egy titkot
sem őrizhet meg a maga számára; ha mégis, akkor bírságolható. Vö. pl. F. Grosrenaud: La
Corporation ouvrière à Besancon. 1907, 62.
37. Vö. Ε. Gerspach: La Manufacture des Gobelins. 1892.
38. J. Servan terve volt: Le Soldat citoyen. 1780, 456.
39. „Règlement de 1743 pour l'infanterie prussienne.” Arsenal, Ms. 4076.
40. F. de la Noue a 16. század végén katonai akadémiák felállítását szorgalmazta, azt
akarta, hogy ott megtanulják „a lovakkal való bánást, a tőrforgatást, a fegyverek kezelését, a
műlovaglást, a lóugrást, s ha hozzá vesszük az úszást és a birkózást, ez még jobb katonát
nevel, mivel mindez erősebbé és ügyesebbé teszi az embert”. Discours politiques et
militaires. 1614,181-182.
41. Instruction par l'exercice de l'infanterie. 1754. május 14.
42. Uo.
43. Demia: Règlement pour les écoles de la ville de Lyon. 1716,19-20.
44. Vö. G. Codina Meir: Aux sources de la pédagogie des Jésuites. 1968,160.
45. A liège-i, devenport-i, zwollei, weseli iskolák közvetítésével, és Jean Sturmnak
köszönhetően, aki 1538-ban memorandumot szerkesztett egy strasbourgi gimnázium
megszervezésére. Vö. Bulletin de la société d'histoire du protestantisme. XXV, 499-505.
Jegyezzük meg, hogy a hadsereg, a vallásos szervezetek és a pedagógia között igen
bonyolultak a viszonyok. A római hadsereg egysége, a „decurio” megtalálható a bencés
kolostorokban, mint a munka, és minden bizonnyal az ellenőrzés egysége. A Közös Élet
Testvérei is átvették és átültették pedagógiai szervezetükbe: a tanulókat tízes csoportokra
osztották. Ez az az egység, amelyet a jezsuiták átvettek kollégiumaik forgatókönyvébe,
katonai mintát honosítva meg általa. De a decuriót feloldották egy még katonásabb sémába,
ranggal, oszlopokkal, sorokkal.
46. J. A. de Guibert: Essai général de tactique. 1772,1., 18. Ez a régi probléma a 18.
században gazdasági és technikai okokból új aktualitást kapott; és a szóban forgó „előítéletet”
Guiberten kívül mások is vitatták (Folard, Pireh, Mesnil-Durand).
47. Olyan értelemben, ahogy ezt a kifejezést 1759 óta használták.
48. Nagyjából a steinkerque-i csatától (1699) datálhatjuk azt a fejlődést, amely általánossá
tette a puskát.
49. A geometria fontosságával kapcsolatban lásd J. de Beausobre: „A háború tudománya
lényegében geometriai tudomány … A zászlóalj és a lovasszázad elhelyezése az egész
fronton, teljes mélységében egy eddig figyelembe nem vett geometria végeredménye.”
(Commentaires sur les défenses des places. 1757,11.,307.)
50. K. Marx: A tőke. I. könyv 4. rész, 11. fejezet, 362. (Bp., Magyar Helikon, 1967) Marx
többször hangsúlyozza a munkamegosztás és a katonai taktika problémái közötti
hasonlóságot: „Miként egy lovasszázad támadóereje vagy egy gyalogezred ellenállóereje
lényegesen különbözik az egyes lovasok és gyalogosok által elszigetelten kifejtett támadó- és
ellenállóerők összegétől, úgy az elszigetelt munkások mechanikai erő-összege is különbözik
attól a társadalmi erőpotenciától, amely akkor fejtődik ki, ha sok kéz működik össze
egyidejűleg egyazon osztatlan műveletben …”Ibid., 358.
51..J. A. de Guibert: Essai général de tactique. 1772,1., 27.
52. Ordonnance sur l'exercice de l'infanterie. 1755. május 6.
53. Harvoujn: „Rapport sur la généralité de Tours”. In: P. Marçhegay: Archivés d'Anjou. II,
1850,360.
54. Samuel Bernard: 1816. október 30-i jelentés a kölcsönös oktatás társaságának.
55. L. de Boussanelle: Le Bon Militaire. 1770, 2.
56. J.-B. de La Salle: Conduite des Écoles Chrétiennes. 1828,137-138. Vö. Ch. Demia:
Règlements pour les écoles de la ville de Lyon. 1716,21.
57. Journal pour l'instruction élémentaire 1816, április. Vö. R. R. Tronchot:
L'enseignement mutuel en France, (gépiratos disszertáció) I., amely kiszámítja, hogy a
tanulók több mint 200 parancsot kaptak naponta (nem számítva a különleges parancsokat);
egyetlen délelőtt 26 szóban adott parancs, 23 jelekkel, 37 csengőszóval, és 24 sípjellel adott
parancs, ami három percenként egy csengőt vagy sípszót jelent.
58. J. A. de Guibert: Essai général de tactique. 1772,4.
59. P. Joly de Maizeroy: Théorie de guerre. 1777, 2.
60. J. A. de Guibert: Essai général de tactique. 1772, „Discours préliminaire.” XXIII-
XXTV. Vö. Marx véleményével a polgári társadalom formáiról és a hadseregről (Levél
Engels-hez. 1857 szeptember 25.)
 2. FEJEZET

A HELYES FEGYELMEZŐ NEVELÉS MÓDSZEREI

A XVII. század legelején Walhausen úgy említi a „helyes fegyelmezést”, mint a „jó
idomítás” művészetét.1 A fegyelmi hatalom valóban olyan formája a hatalomnak, amely fő
funkciójának nem a lefaragást és a megnyirbálást tekinti, hanem az „idomítást”, amely
egyébként kétségtelenül jobb lefaragást és nagyobb megnyirbálást tesz lehetővé. Amikor
gúzsba köti az erőket, nem csökkentésüket célozza, ellenkezőleg: azért igyekszik láncra fűzni
őket, hogy megsokszorozódjanak és felhasználhatók legyenek. Ahelyett, hogy egyöntetűen és
egy tömegben uralma alá hajtaná mindazt, ami fölött hatalma van, inkább szétválogatja,
elemzi, megkülönbözteti, és a felbontás módszereivel a szükséges és elégséges
megkülönböztető jegyekig hatol. A testek és az erők mozgásban lévő, zavaros és haszontalan
sokaságát megsokszorozott individuális elemekké „idomítja” – különálló kis sejtek, szerves
autonómiák, genetikus identitások és kontinuitások, kombinatorikus szegmensek együttesévé
kovácsolja. A fegyelmezés egyéniséget „farag”, egy olyan hatalom specifikus technikájaként,
amely az egyéneket működése tárgyának s egyszersmind eszközének is tekinti. Ellentétben a
győztes hatalommal, mely túlereje folytán bízhat abszolút fölényében, ez a hatalom szerény,
gyanakvó, és egy előre kiszámított, de folyamatos ökonómia módján működik. Az
államhatalom látványos szertartásaihoz vagy a nagy államapparátusokhoz viszonyítva ennek
módozatai szerények, eszközei alacsonyabb rendűek. Mégis ezek árasztják el lassanként az
előbbi impozánsabb formákat, módosítják azok níechanizmusait, elterjesztve bennük saját
módszereiket. A jogi apparátus sem kerülheti el ezt az alig titkolt inváziót. A fegyelmi hatalom
sikere kétségkívül abban rejlik, hogy egyszerűek az eszközei: a hierarchikus felügyelet, a
normalizáló szankció, s e kettő kombinációja egy specifikus eljárásban, a vizsgában.

A HIERARCHIKUS FELÜGYELET

A fegyelmi hatalom gyakorlása feltételez egy olyan berendezkedést, amelyben a figyelő

szemnek kényszerítő ereje van; egy olyan apparátust, amelyben a megfigyelést” szolgáló
technikák hatalmi effektusokat eredményeznek, miközben a kényszerítő eszközök a másik
oldalon világosan láthatóvá teszik azokat, akikre irányulnak. A klasszikus korban lassan
kialakultak az emberi sokaságnak azok a „megfígyelőállomásai”, amelyek iránt a
tudománytörténet oly kevéssé lelkesedik. Az új fizika és kozmológia megalapozásában
szerepet játszó távcsövek, lencsék és sugárnyalábok magas technológiája mellett ott voltak a
sokrétű és egymást átszövő megfigyelés kis technikái is, olyan szemek, amelyek látnak,
miközben láthatatlanok maradnak; a fény és a látható világ még dadogó tudománya csendesen
előkészítette az ember újfajta megismerését, a leigázására szolgáló technikák és
kihasználására kidolgozott eljárások segítségével.
Ezeknek a „megfigyelőállomásoknak” csaknem ideális modellje a katonai tábor. Sebtében
készült mesterséges település az ilyen, amelyet tetszés szerint építenek és alakítanak át, és
privilegizált színtere egy olyan hatalomnak, amely annál inkább intenzív, de egyben diszkrét,
annál inkább hatékony és megelőző jellegű kell hogy legyen, mivel fegyveres emberek fölött
gyakorolják. A tökéletes táborban minden hatalmat a szigorú felügyelet puszta mechanizmusa
biztosítana; mindben tekintet egy fogaskerék lenne a hatalom teljes működésében. A régi és
hagyományos négyszögű alaprajzot számtalan terv tökéletesítette. Pontosan meghatározzák az
utak geometriáját, a sátrak számát és megoszlását, bejáratuk irányát, a sorok helyzetét
keresztben és hosszában, s ezzel megtervezik az egymást ellenőrző tekintetek hálózatát: „A
kiképzőtáborban öt vonalat húzunk, az első 16 lábra legyen a másodiktól; a többi egymástól 8
lábra, és az utolsó 8 lábra az őrbódéktól. Az őrbódék 10 lábra vannak az altisztek sátraitól,
pontosan szemben az első jelzőpóznával. A század előtt húzódó út 51 láb széles .. . Minden
sátor 2 láb távolságra van a másiktól. Az altisztek sátrai szemben helyezkednek el századuk
útjaival. A hátsó jelzőpózna 8 lábra van az utolsó katonai sátortól, melynek bejárata a
kapitányok sátrára néz … A kapitányok sátrai századuk útjaival szemben vannak felálítva.
Bejáratuk a századok felé néz.”2 A tábor egy olyan hatalom diagramábrája, amely az általános
szem előtt lét alapján működik. A városrendezésben, a munkásnegyedek, kórházak,
menhelyek, börtönök és nevelőintézetek tervezésében sokáig fennmarad a katonai tábornak ez
a modellje vagy legalábbis eszmei alapja: az egymás alá rendelt felületek térbeli láncolata. Az
„egymásba emelés” elve. A katonai tábor azt jelentette a felügyelet alig bevallható mestersége
fejlődésében, amit a sötétkamra az optika magas tudománya számára. Egy egész problematika
kezd ekkor kibontakozni: egy olyan építészeté, amely immár nem egyszerűen a
látványosságra törekszik (mint a paloták pompája) vagy a külső tér szemmel tartására (mint az
erődök geometriája), hanem egy belső, egymásba kapcsolódó és részletes ellenőrzést tesz
lehetővé, hogy szem előtt legyenek az ott tartózkodók; még általánosabban, egy olyan
építészetről van szó, amely az egyének átalakítását célozza: hatni akar a benne lakókra,
befolyást biztosítani a magatartásuk fölött, éreztetni velük a, hatalom állandó jelenlétét,
kiszolgáltatni őket a megismerésnek és az átalakításnak. A kövek engedelmessé és
megismerhetővé tehetnek. Az egyszerű régi alaprajzot, mely zárt és körülkerített – a vastag
falat, a ki- vagy bejutást akadályozó erős ajtót – lassan felváltja a nyílások, a kitöltött és
kitöltetlen terek, az .átjárók és az áttekinthetőség kiszámított kombinációja. így alakul ki
apránként a kórházépület mint az orvosi ráhatás eszköze: lehetővé kell tennie a betegek alapos
megfigyelését a megfelelő ápolás érdekében; az épületek formáinak el kell választaniuk a
betegeket, a fertőzést megakadályozandó; végül a szellőztetés és az ágyak levegős elhelyezése
azt a célt szolgálja, hogy a káros kipárolgások ne ülepedjenek meg a beteg körül, felbontva a
test nedveit és szövődményekkel tetőzve a betegséget. Az a kórház., amelyet a 18. század
második felében akarnak létrehozni, és amelyhez annyi tervrajz készült az Hôtel-Dieu
másodszori leégése után, már nem pusztán csak a nyomorúság és a közeli halál
menedékhelye, hanem anyagiságában is a terápiaeszköze.
Az iskolaépület hasonlóképpen a nevelés eszköze lesz. Pâris-Duverney valóságos
pedagógiai gépezetnek tervezte az École Militaire-t, s e terv legapróbb részleteit is
rákényszerítette Gábrielre. Az egészség követelménye: erős testeket edzeni; szakmai
követelmény: jól felkészült tiszteket képezni; politikai követelmény: engedelmes katonákat
nevelni; erkölcsi követelmény: megelőzni a kicsapongást és a homoszexuafitást. Négyszeres
ok volt tehát arra, hogy áthatolhatatlan válaszfalakat emeljenek az egyének közé, de egyben
nyílásokat biztosítsanak az állandó felügyeletnek. Az Iskola épületének magának is a
felügyelet eszköztárává kellett (válnia; a szobák egy folyosóról nyíltak, akár egy sor apró
cella; egyenlő távolságonként egy-egy tiszti szobát helyeztek el úgy, hogy „minden
növendéktől jobbra is balra is legyen egy tiszt”; a növendékek ide voltak bezárva egész
éjszakára; és Paris ragaszkodott hozzá, hogy üvegablak legyen „minden szoba folyosó felőli
oldalán mellmagasságtól a mennyezet alatt egy-két lábnyi magasságig. Eltekintve attól, hogy
ezeknek az ablakoknak a látványa csak kellemes lehet, nem vitás, hogy sok tekintetben
hasznosak is, nem is szólva azokról a fegyelmi indokokról, amelyek e megoldás mellett
szólnak.”3 Az étkezőkben magasodott „egy pódium a felügyelők asztalai számára, hogy
osztályuk növendékeinek minden asztalát szemmel tarthassák az étkezés alatt”; az
árnyékszékeket csak félmagasságban fedték ajtók, úgy, hogy az oda kijelölt felügyelő láthassa
a növendékek fejét és lábát, az oldalfalak azonban kellően magasak voltak, „hogy az ott
tartózkodók ne láthassák egymást”4. A felügyelet e végletes aggályoskodásait az építészet
ezer, kevés tiszteletet ébresztő berendezéssel örökíti meg. Csak akkor találhatnánk
nevetségesnek őket, ha megfeledkeznénk róla, milyen szerepet játszik ez az alsóbbrendű, de
hibátlan eszköztár a fokozódó tárgyiasításban és az egyéni magatartásformák egyre
részletesebb feltérképezésében. A fegyelmi intézmények kitermeltek egy ellenőrző gépezetet,
amely úgy működött, mint egy magatartásvizsgáló mikroszkóp; részletekbe menő analitikus
osztályozásaik az emberek körül kialakítottak egy megfigyelő-, nyilvántartó és átnevelő
szerkezetet. Hogyan lehet ezekben a megfigyelőgépekben alcsoportokra osztani a tekinteteket,
és reléket, kapcsolatokat teremteni közöttük? Hogyan lehet elérni, hogy kiszámított
sokféleségükből egységes és folyamatos hatalom eredjen?
A tökéletes fegyelmi szerkezet lehetővé tenné, hogy egyetlen tekintet állandóan mindent
lásson. Egy középpont lenne a mindent megvilágító fényforrás, és egyben magába gyűjtene
mindazt, amit tudni kell: a tökéletes szem, amelynek figyelmét semmi nem kerüli el, és az a
központ, amelyre minden tekintet irányul. így tervezte , meg Ledoux az arc-et-senans-i
üzemet: a kör alakban elhelyezett és homlokzatukkal befelé forduló épületek középpontjában
magasodott az az építmény, amelyben összpontosultak az igazgatás adminisztratív funkciói, a
felügyelet rendőri szervei, a minőségi ellenőrzés gazdasági feladatai, valamint a munkára és
az engedelmességre buzdító vallásos tevékenység; innen adtak ki minden parancsot, itt
tartottak nyilván minden munkafolyamatot, itt lepleztek le és bíráltak meg minden hibát; és
mindez közvetlenül érvényesült, szinte kizárólagosan egy szigorú geometria eredményeként.
Mindazon indokok között, amelyek a 18. század második felében a közszerkezetű
épületeknek5 kedveznek, kétségtelenül szerepet játszik az is, hogy ezek kifejeztek egy
bizonyos politikai utópiát.
De a fegyelmező tekintetnek a valóságban szüksége volt áttételekre. A piramis a
korformánál is jobban megfelelt két követelménynek: elég teljes volt ahhoz, hogy hibátlan
hálózatot alkosson – azaz lehetővé tette a hierarchikus lépcsőfokok megsokszorozását úgy,
hogy az egész ellenőrizendő területre kiterjedjenek, de ugyanakkor elég diszkrét is volt, s így
nem nehezedett holt súlyként a fegyelmezendő tevékenységre, nem fékezte vagy akadályozta;
másrészt olyan funkcióként illeszkedett bele a fegyelmező gépezetbe, amely növelte annak
lehetséges hatásait. Úgy bontotta alegységekre a fórumait, hogy ezáltal növelte
termelőtevékenységét. Szakosította és funkcionálissá tette a felügyeletet.
Ezt a problémát kell megoldaniuk a nagyüzemeknek és műhelyeknek, ahol egy új típusú
felügyelet alakul ki. Nem azonos azzal, amelyet kívülről gyakoroltak a felügyelők a kézműves
műhelyek fölött, a szabályzat betartására szorítkozva; most már intenzív és folyamatos
ellenőrzés van napirendben, amely a munkafolyamat egészére kiterjed; nem – vagy nemcsak
– a termelésre irányul (a nyersanyagok milyenségére, mennyiségére a szerszámok típusára, a
termékek minőségére és méreteire), hanem felöleli az emberek tevékenységét is,
hozzáértésüket, hozzáállásukat, gyorsaságukat, buzgalmukat, viselkedésüket. Mégis más, mint
a munkásai és inasai mellett ott álló mester paternális ellenőrzése, mert megbízottak,
felügyelők, ellenőrök és munkavezetők gyakorolják. Ahogyan a termelés szerkezete
jelentősebbé és összetettebbé válik, ahogyan nő a munkások száma és a munkamegosztás, úgy
válnak egyre szükségesebbé és nehezebbé az ellenőrzés feladatai. A felügyelet meghatározott
funkcióvá válik, de ugyanakkor szerves része a termelési folyamatnak, végigvonul egész
menetén. Nélkülözhetetlenné válik egy erre szakosított személyzet állandó, a munkásoktól
elkülönülő jelenléte: „A nagy manufaktúrákban minden sípszóra történik, a munkások
kényszer és elnyomás alatt dolgoznak. Az ellenőrök felsőbbséges és parancsolgató modort
alkalmaznak, amire valóban szükség is van a tömeggel szemben, és keményen vagy
megvetéssel bánnak velük; ez magyarázza, hogy a munkások vagy drágábbak vagy sűrűn
hagyják el a manufaktúrát.”6 De míg a munkások a céh típusú alkalmazást részesítik előnyben
ezzel az új felügyeleti rendszerrel szemben, a munkáltatók viszont az ipari termelés, a
magántulajdon és a profit elválaszthatatlan elemét ismerik fel benne. Egy üzem, egy kohó
vagy egy bánya viszonylatában „a ráfordítás olyan sokrétű, hogy a legapróbb hiba minden
munkadarabon összességében olyan hatalmas sikkasztással érne fel, amely nemcsak a
nyereséget emésztené fel, hanem magát a tőkét is; … a legkisebb ügyetlenség is, ha
észrevétlen marad, tehát naponta megismétlődik, olyan végzetessé válhat a vállalat számára,
hogy az rövid időn belül tönkremegy bele”; szerepük az, hogy „felügyeljenek a munkásokra
és minden munkafolyamatra, s tájékoztassák az igazgatóságot minden eseményről” 7. A
felügyelet meghatározó gazdasági tényezővé válik, mint a termelés szerkezetének belső eleme
egyben a fegyelmező hatalom specifikus fogaskereke.8
Ugyanez a tendencia figyelhető meg az alapfokú oktatás átszervezésében: az ellenőrzés
önálló jelleget nyer és része lesz a pedagógiai viszonynak. Az egyházközségi iskolák
fejlődése, a tanulók számának növekedése, az osztályok tevékenységét egységesen szabályozó
módszerek hiánya és az ebből következő kuszaság és rendetlenség szükségessé tette az
ellenőrzés kiépítését. A tanító segítőiként Batencour egész sor „tisztségviselőt” jelöl ki a
legjobb tanulók közül: vigyázókat, felügyelőket, tanulópár-vezetőket, leckefelügyelőket,
előimádkozókat, írásfelelősöket, tintaosztókat, alamizsnaosztókat, családlátogatókat. Az így
meghatározott szerepek két csoportra oszthatók: egyesek gyakorlati feladatokat látnak el
(tinta– és papírosztás, jótékonykodás, vallásos szövegek felolvasása ünnepnapokon stb.);
mások felügyeletet gyakorolnak: a „figyelők” felírják, ki állt fel a helyéről, ki beszélget, ki
felejtette otthon a rózsafüzérét vagy imakönyvét, ki rosszalkodik a misén, ki illetlenkedik,
fecseg vagy zajong az utcán; a „vigyázók” feladata „arra figyelni, hogy ki beszélget vagy
mormog lecketanulás közben, ki az, aki nem ír, ki mókázik”; a „családlátogatók” az olyan
tanulók iránt érdeklődnek a családoknál, akik hiányoztak vagy valamilyen súlyos hibát
követtek el. A „felügyelők” ellenőrzik az összes többi tisztségviselőt. Egyedül a
„leckefelügyelőknek” van pedagógiai feladata: kettesével, halkan olvastatják a tanulókat. 9
Néhány évtizeddel később Demia ugyanilyen típusú hierarchiát állít fel, de a felügyelői
feladatokat csaknem minden esetben pedagógiai szerepekkel is megkettőzi: egy tanulásfelelős
magyarázza, hogyan kell a tollat tartani, vezeti a nebulók kezét, kijavítja a hibákat és
ugyanakkor „felírja a disputában elkövetett hibákat”; egy másik leckefelelős ugyanezeket a
feladatokat látja el az olvasás órán; annak a felügyelőnek, aki a többieket és az általános
magatartást ellenőrzi, feladatai közé tartozik az is, hogy „betanítsa az újonnan jötteket az
iskola rendje szerint” ; a tízes csoportvezetők felmondatják a leckét és „felírják” azokat, akik
nem tanulták meg.10 A „kölcsönös oktatás” típusa rajzolódik így ki, amelyben egyetlen
gépezet három eljárást egyesít: a tulajdonképpeni oktatást, az ismeretek elsajátítását a
pedagógiai tevékenység gyakorlása révén, s végül a kölcsönös és hierarchizált ellenőrzést.
Egy meghatározott és szabályozott felügyeleti viszonyrendszer alakul ki az oktatási gyakorlat
gyökerénél: nem kívülről kölcsönzött, járulékos alkatrészként, hanem saját
mechanizmusaként, amely megsokszorozza hatékonyságát.
A hierarchizált, folyamatos és funkcionális felügyelet kétségtelenül nem tartozik a 18.
század nagy technikai „találmányai” közé, de lappangó elterjedésének rendkívüli méretei
annak köszönhetők, hogy a hatalom újfajta mechanizmusait kínálja. Neki köszönhető, hogy a
fegyelmező hatalom „integráns”, szervesen illeszkedő belső része lesz a gazdaságnak, és azon
szerkezet céljainak, amelyben működik. Megszerveződhet úgy is, mint egy sokrétű,
automatikus és névtelen hatalom; mert igaz ugyan, hogy a felügyelet egyéneken nyugszik, de
úgy működik, mint egy felülről lefelé, de ugyanakkor, bizonyos mértékig alulról felfelé, sőt
oldalirányban is ható hálózat; ez a hálózat „tartja össze” az egészet, s át-meg átszövi olyan
hatalmi effektusokkal, amelyek egymáson alapulnak: az állandó felügyelet alatt álló
felügyelők rendszere ez. A fegyelmi hatáskörök hierarchizált felügyeletében a hatalom nem
birtokolható dologi javak módján, nem ruházható át tulajdonként; úgy működik, mint egy
gépezet. Bár piramis alakú szerkezete egy „főnököt” helyez a csúcsra, az egész szerkezet az,
amely a „hatalmat” termeli és szétosztja az egyéneket ebben a permanens és összefüggő
térben. Ez teszi lehetővé a fegyelmező hatalomnak, hogy egyszerre legyen abszolút
indiszkrét, hiszen mindenütt jelen van, és mindig éber, egyetlen sávot sem hagy árnyékban és
szüntelenül ellenőrzi azokat, akik maguk is ellenőrzéssel vannak megbízva; és ugyanakkor
abszolút „diszkrét” is, mert folyamatosan és jórészt csendben működik. A fegyelem egy olyan,
viszonylatokon nyugvó hatalmat „működtet”, amely saját mechanizmusai révén önmagát
tartja fenn, s a hangos megnyilatkozásokat a kiszámított tekintetek folyamatos mozgásával
helyettesíti. Hála a felügyelet technikai lehetőségeinek, a hatalom „fizikája”, test fölötti
uralma az optika és a mechanika törvényei szerint valósul meg, a terek, vonalak, ernyők,
nyalábok, fokok egymásra hatásában, és legalábbis elvben, minden túlkapás és erőszak nélkül.
Ez a hatalom látszólag annál kevésbé „testi” minél szakszerűbben „fizikai”.

A NORMALIZÁLÓ SZANKCIÓ

1. Paulet lovag árvaházában a minden reggel lezajló ítélethozatal valóságos szertartás

módján ment végbe: „Minden növendék katonásan felsorakozott, mozdulatlanul és néma
csendben álltak. Parancsnokuk, egy tizenhat éves fiatal nemes, a sor előtt állt, kivont karddal.
Parancsszavára a csapat gyors menetlépésben megindult és kört alkotott. A tanács a kör
közepén gyülekezett. Minden tiszt jelentést tett csapata elmúlt huszonnégy órájáról. A
vádlottakat felszólították, hogy adják elő védekezésüket; kihallgatták a tanúkat; tanácskoztak,
s amikor megszületett a döntés, a parancsnok hangosan beszámolt a vétkesek számáról, a
vétségek természetéről és a kiszabott büntetésekről. A csapat ezt követően a legnagyobb
rendben elvonult.”11 Minden fegyelmi rendszeren belül működik egy kisebbfajta büntető
mechanizmus, mely valamiféle jogi hatáskörrel rendelkezik: saját törvényei vannak, saját
ismérvei a vétségekre, saját büntetőeljárásai és ítélethozó fórumai. A fegyelmi intézmények
létrehoznak egy „infra-büntetőrendszert”; behálózzák azt a területet, amelyre a törvények nem
terjednek ki; minősítik és megfékezik azokat a magatartásformákat, amelyek viszonylagos
semlegességük folytán kívül esnek a nagy büntetőrendszereken. „Érkezéskor a
mesterlegényeknek kölcsönösen üdvözölniük kell egymást; … távozáskor el kell zárniuk a
termékeket és a szerszámokat, amelyeket használtak, este el kell oltaniuk a lámpákat”;
„szigorúan tilos a mesterlegényeket mozdulatokkal vagy másként mulattatni”; „tisztességesen
és illendően” kell viselkedni; aki Oppenheim úr engedélye nélkül öt percnél tovább távol
marad „elmarasztaló minősítést kap egy fél napra”; s arra az esetre, ha valamiről
megfeledkezett volna ez a kicsinyített büntetőbíráskodás: tilos „bármit elkövetni, ami kárára
lehet Oppenheim úrnak és mesterlegényeinek” 12. Az üzemben, az iskolában, a hadseregben
egy mikro-büntetőrendszer szabályozza az időt (késés, hiányzás, munkamegszakítás), a
tevékenységet (figyelmetlenség, hanyagság, a buzgalom hiánya), a létformát (udvariatlanság,
engedetlenség), a beszédet (fecsegés, szemtelenség), a testi tulajdonságokat („inkorrekt”
testtartások, helytelen mozdulatok, tisztátalanság) és a szexualitást (szemérmetlenség,
illetlenség). I Büntetés gyanánt ugyanakkor egy sor rafinált módszer működik és a
jelentéktelenebb megszégyenítésekig terjednek. Büntethetővé kívánják tenni a legkisebb
magatartásbeli kihágást is, s egyszersmind büntetőfunkciót biztosítani a fegyelmező gépezet
látszólag közömbös elemeinek is, úgy, hogy végső soron minden alkalmas legyen a
legjelentéktelenebb dolog büntethetők-büntetők alkotta hálózatnak. „A büntetés szón értendő
mindaz, ami éreztetheti a gyermekekkel, hogy hibát követtek el, mindaz, ami megalázhatja,
zavarba hozhatja őket: … egy kis” hűvösség, közömbösség, egy kérdés, egy megszégyenítés,
egy megvonás.”13
2. De a fegyelmező rendszereknek van egy sajátos módszerük is a büntetésre, amely nem
egyszerűen a bíróság kicsinyített modellje. Fegyelmi büntetéssel azt sújtják, ami kihágás, a
szabály megszegése, az attól való eltérés, a különbözés. Büntetendő az a meghatározatlan
szféra, amely nem felel meg a szabványnak: „hibát” követ el a katona, valahányszor nem éri
el a megkívánt szintet; a tanuló „hibája”, a kisebb kihágásokon túl az, hanem képes
megfelelni feladatainak. A porosz gyalogság rendtartása „a lehető legnagyobb szigorral”
kezelte azt a katonát, aki nem tanult meg rendesen bánni a fegyverrel. Hasonlóképpen, „ha
egy tanuló nem tanulta meg az előző napi katekizmust, kötelezhető rá, hogy az aznapit hiba
nélkül megtanulja és másnap felmondja, vagy kötelezhető arra, hogy állva vagy térdepelve,
összekulcsolt kezekkel hallgassa meg, vagy valamilyen egyéb büntetései sújtható”.
Az a rend, amelynek a tiszteletben tartását a fegyelmi büntetések szorgalmazzák, összetett
jellegű: részint „mesterséges” rend, amelyet törvény, tanrend vagy szabályzat ír elő. Másrészt
viszont olyan rend, amelyet természetes és megfigyelhető folyamatok határoznak meg: a
tanulmányok, vagy egy gyakorlat időtartama, a képességek színvonala egy olyan
szabályosságra hivatkozik, amely egyben szabály is. Az egyházi iskolák tanulóit soha nem
irányítják olyan „órákra”, amelyek meghaladnák a képességeiket, mert ez azzal a veszéllyel
járna, hogy semmit nem tudnának megtanulni; pedig szabályzat határozza meg minden
szakasz időtartamát, s aki három vizsga után nem tud a felsőbb fokozatig eljutni, közszemlére
a „szamárpadba” kerül. A fegyelmi rendszerekben a büntetésnek kettős, jogi és természeti
hivatkozási alapja van.
3. A fegyelmi büntetésnek az a funkciója, hogy visszaszorítsa az eltéréseket. Tehát
alapvetően javítónak kell lennie. Azok mellett a büntetések mellett, amelyeket közvetlenül az
igazságszolgáltatás modelljétől kölcsönöztek (bírság, ostor, zárka), a fegyelmi rendszerek
előszeretettel alkalmazzák a gyakorlás jellegű büntetéseket – az intenzívebb,
megsokszorozott, többször ismételt felkészülést: a gyalogság 1766-os szabályzata előírta,
hogy azok az első osztályú katonák, „akik valamilyen mulasztást vagy renitenskedést
követtek el, visszakerülnek az utolsó osztályba”, és csak újabb gyakorlatok és új vizsga árán
juthatnak ismét az elsőbe. Mint J.-B. de La Salle is megmondta: „A penzumok minden
büntetés közül a legtisztességesebbek a tanító részéről, s a legelőnyösebbek és a
legkellemesebbek a szülők számára”; lehetővé teszik, hogy „a gyermekek vétkeiből is
előrehaladásuk eszköze váljék hibáik kijavítása révén”; azoknak például, „akik nem csinálták
meg minden írásbeli feladatukat vagy nem igyekeztek azt jól megcsinálni, valamilyen leírni
való vagy kívülről megtanulandó külön feladatot adhatunk”14. A fegyelmi büntetés, legalábbis
nagy részben, izomorf magával a kötelezettséggel; a megsértett törvénynek nem annyira a
megtorlása, mint inkább megismétlése, megkettőzött megerősítése. Olyannyira, hogy a kívánt
javító hatást a megbánás csak mellékesen befolyásolja; az inkább közvetlenül az idomítás
mechanizmusának eredménye. Büntetni annyi, mint betanítani.
4. A fegyelmezésben a büntetés csak egyik eleme a jutalmazás-büntetés kettős
rendszerének. Ez a rendszer lép működésbe a fegyelmező nevelés büntető-javító
folyamatában. A tanítónak, „amennyire csak teheti, kerülnie kell a büntetések alkalmazását;
ellenkezőleg, arra kell törekednie, hogy a jutalmazások gyakoribbak legyenek, mint a
büntetések, mert a lustákat a büntetéstől való félelemnél jobban ösztönzi az a vágy, hogy a
szorgalmasokéhoz hasonló jutalmat kapjanak; ezért, ha a tanító kénytelen büntetést
alkalmazni, sokkal hatásosabb, ha előtte megnyeri a gyermek szívét” 15. Ez a két elemből álló
mechanizmus lehetővé tesz néhány olyan műveletet, melyek a fegyelmi büntetéseket
jellemzik. Először is a viselkedések és a teljesítmények minősítését a jó és rossz ellentétes
értékei alapján; a tilos dolgok egyszerű elkülönítése helyett, mint a büntetőjog teszi, egy
pozitív és egy negatív pólus között történik a megosztás; a magatartás mindenestől a jó és
rossz osztályzatok, a jó és rossz pontok szférájába kerül. Ezen kívül létre lehet hozni egy
számokban kifejezett minősítést és ökonómiát. Egy állandóan naprakész büntető számvitel
lehetővé teszi, hogy megvonják bárki büntetőmérlegét. Az iskolai „igazságszolgáltatás”
messzemenően kifejlesztette azt a rendszert, amelynek legalábbis az alapelemeit a
hadseregben és az üzemekben lelhetjük föl. Az egyházi iskolák szerzetesei egész
mikroökonómiát szerveztek a kiváltságokból és a penzumokból: „Az érdemek mentességet
nyújthatnak a tanulóknak a kirótt büntetések alól … Ha például egyiküknek a katekizmus
négy vagy hat kérdését kellene lemásolnia, néhány jó ponttal megválthatja ezt a büntetést; a
tanító megállapítja, hogy egy kérdés hány pontot ér … Az érdemek meghatározott
pontszámmal mérhetők, s a tanító váltópénz gyanánt kisebb értékekkel is rendelkezik. Ha
például egy gyereknek olyan büntetésfeladata van, amelyet csak hat ponttal válthat meg, de
egy tíz pontot érő érdemmel rendelkezik, azt benyújtja a tanítónak, és visszakap négy pontot;
és így tovább.” Ez a számszerű minősítés, az előlegek és az adósságok körforgása, a „plusz
vagy mínusz osztályzatok állandó aritmetikája azt eredményezi, hogy a fegyelmezőrendszerek
egymás földes alá rendelik a „jó” és „rossz” egyedeket. Az ilyen folyamatos büntetőrendszer
mikroökonómiaja létrehoz egy olyan differenciálást, amely már nem a tetteket méri, hanem
magukat az egyéneket, természetüket, képességeiket, színvonalukat vagy értéküket. Amikor a
fegyelmi rendszer pontos szankciókat szab ki a tettekre, az egyéneket méri meg „valójukban”;
a büntető rendszer, amelyet életbe léptet, része az egyének megismerésének.
5. A rangsorolásnak kettős szerepe van: jelzi az eltéréseket, hierarchizálja a minőséget, a
kompetenciát és a készségeket; ugyanakkor azonban büntet és jutalmaz is. A rendszerezésnek
így büntető-, és a büntetésnek rendezőfunkciója van. A fegyelmi rendszer az előléptetések
puszta variációjával jutalmaz, amikor lehetővé teszi rangok és posztok elnyerését, s a
lefokozással és visszaminősítéssel büntet. A rang önmagában lehet jutalom vagy büntetés. A
katonai főiskolán a „megtisztelő” besorolások egész komplex rendszerét dolgozták ki,
megfelelő egyenruhák tették mindenki szemében nyilvánvalóvá a besorolást, s az így elosztott
rangokhoz többé vagy kevésbé méltó vagy megszégyenítő büntetések kapcsolódtak, a
kiváltság vagy gyalázat jeleként. Ez az osztályozó és büntető felosztás azokon a sűrű
időközönként írott jelentéseken alapul, korra és rangra való tekintet nélkül, „a tanulók erkölcsi
tulajdonságairól” és „közismert magatartásáról”. Az első osztályt, a „kiválókét”, ezüst
vállpánt különbözteti meg; kiváltsága, hogy „tisztán katonai alakulatként” kezelik; katonaiak
tehát a büntetések is, amelyek itt járnak (őrizetbe vétel vagy súlyosabb esetekben börtön). A
következő osztály, a „jóké”, pipacsvörös és ezüst selyemvállpántra jogosít; büntethető
börtönnel vagy őrizetbe vétellel, de fogdával vagy térdepléssel is. A „középszerűek” osztálya
vörös gyapjúvállpántot visel; az előbbi büntetések alkalmasint a darócruha val bővülnek. Az
utolsó osztályt, a „rosszakét”, barna gyapjúvállpánt különbözteti meg; „ennek az osztálynak a
növendékei az intézményben honos minden büntetéssel sújthatok, továbbá minden olyannal,
amelynek a bevezetése hasznosnak látszik, még sötétzárkával is”. Mindehhez járult még egy
ideig a „megszégyenítő” osztály, amelyre külön szabályzatot dolgoztak ki, „úgy, hogy az
idetartozók állandóan el vannak különítve a többiektől, és darócot hordanak”. Mivel csak az
érdem és a magaviselet határozza meg a növendék helyét, „az utolsó osztályok tagjai
reménykedhetnek benne, hogy az elsőkbe jutnak és azoknak a rangjelzéseit viselhetik, ha
egyetemes tanúságtétel bizonyítja, hogy megváltozott magatartásukkal és előrehaladásukkal
méltók lettek rá; hasonlóképpen az első osztályok tagjai is alsóbbakba kerülhetnek, ha lanyhul
a buzgalmuk és egybehangzó kedvezőtlen jelentések azt mutatják, hogy már nem érdemesek
az első osztályok besorolására és előjogaira … „. A büntető jellegű besorolásnak arra kell
irányulnia, hogy megszűnjék. A „megszégyenítő osztály” csak arra való, hogy eltűnjék:
„Hogy megítélhessük a megszégyenítő osztályban jól viselkedő növendékek változását”, újra
a többi osztályba soroljuk őket és visszaadjuk egyenruhájukat; de az étkezések és a szünetek
idejét megszégyenített társaikkal töltik; ha jó magaviseletük nem állandósul, régi
osztályukban maradnak; „végérvényesen akkor kerülhetnek ki onnan, ha az osztályban is, a
században is elégedettek lesznek velük17. Ennek a hierarchizáló büntetőrendszernek tehát
kettős hatása van: osztályozza a növendékeket képességeik és magatartásuk szerint, abból a
szempontból, hogy mire lesznek használhatók, ha elvégezték az iskolát; valamint állandó
nyomást gyakorol rájuk, hogy mindnyájan alkalmazkodjanak ugyanahhoz a modellhez,
mindnyájan kényszerítve legyenek „az alárendeltségre, az engedelmességre, a szorgalmas
tanulásra és gyakorlatozásra, a feladatok és minden fegyelmi előírás pontos teljesítésére”.
Hogy mindnyájan egyformák legyenek.
Végeredményben tehát a büntetés művészete a fegyelmező hatalmi rendszerekben nem a
vezeklést, még csak nem is a szigorú értelemben vett elfojtást célozza. Öt, egymástól
világosan elkülönülő műveletet alkalmaz: a tetteket, teljesítményeket, egyéni
magatartásformákat egy olyan együtteshez viszonyítja, amely egyszerre hasonlítási és
megkülönböztetési alap, és a követendő szabály forrása. Megkülönbözteti egymástól az
egyéneket ennek az együttes szabálynak az alapján, amely működhet minimális küszöbként,
megtartandó átlagként vagy elérendő optimumként. Mennyiségi eszközökkel felméri és
„értékítéletekkel hierarchizálja az egyének képességét, színvonalát, „természetét”. Ennek az
„értékmércének” a segítségével nyomást gyakorol a hasonlóság megvalósítása érdekében.
Végül meghúzza a különbözőség határát az összes többi különbségen túl, ami az abnormitás
megengedett szélső értéke (a katonai főiskola „megszégyenítő osztálya”). A folyamatosan
működő büntetőrendszer, amely a fegyelmi intézmények minden pontján érvényesül és
minden fórumát ellenőrzi, összehasonlít, megkülönböztet, hierarchizál, egységesít és kizár.
Egyszóval: normalizál.
Pontról pontra különbözik tehát a jogi büntetőrendszertől, amelynek alapvető funkciója,
hogy megfigyelhető jelenségek együttese helyett törvények és szövegek corpusára hivatkozik,
amelyet fejben kell tartani; nem az egyéneket különbözteti meg, hanem a tetteket minősíti
néhány általános kategória alapján; nem hierarchizál, hanem egyszerűen a megengedett és a
tiltott kéttagú ellentétpárját érvényesíti; nem egységesít, hanem az elítélés egyszer s
mindenkorra kialakult választóvonalát alkalmazza. A fegyelmi gépezetek kitermelték a
„norma büntetőrendszerét”, amely nem vezethető vissza sem alapjaiban, sem működésében a
törvény hagyományos büntetőrendszerére. A fegyelmi intézményekben szinte állandóan
ülésező kis törvényszék, amely néha teátrális módon a nagy igazságügyi gépezetet utánozza,
nem vezethet félre bennünket: eltekintve néhány formalitástól, nem a büntetőjog
mechanizmusait viszi át a mindennapi életbe; vagy legalábbis nem ez a meghatározó; egy sor
igen régi eljárásra támaszkodva a fegyelmi rendszerek maguk hoztak létre egy újfajta büntető
működést, és lassacskán ez hatotta át a nagy külső gépezetet, amelyet szerényen vagy
ironikusan utánozni látszott. Az a jogi-antropológiai funkcionálás, amelyet a modern
büntetőrendszer egész történetében fellelünk, nem abból keletkezett, hogy a humán
tudományok ráépültek a büntetőjogra, s nem is ennek az újfajta racionalitásnak a
követelményeiből vagy állítólagos humanizmusából; eredetét abban a fegyelmező
technikában kell keresnünk, amely a normalizáló szankciónak ezeket az új mechanizmusait
életbe léptette.
A fegyelmezőrendszereken át felsejlik a Norma hatalma. Ez volna a modern társadalom új
tövénye? Mondjuk inkább úgy, hogy a 18. századtól kezdve csatlakozott a többi hatalomhoz,
új területfelosztásra kényszerítve őket; így különült el a Törvény hatásköre, a Szóé és a
Szövegé, a Hagyományé. A Norma a kényszerítés alapjává válik az oktatásban, amikor az
standardizálódik és megjelennek a „normál” főiskolák; megjelenik az ország orvosi karának
és kórházrendszerének kialakításában, amelyek az egészség általános normáit hivatottak
érvényesíteni; érvényre jut az ipari termelés eljárásainak és termékeinek szabványosításában. 18
A felügyelethez hasonlóan és azzal egyetemben a normalizálás a hatalom fontos eszközévé
válik a klasszikus kor végén. A státusok, előjogok, hovatartozások megkülönböztető jegyeit
igyekeznek felváltani vagy. legalábbis megduplázni a normalitás fokozatainak variációival,
amelyek egy homogén társadalmi testülethez való tartozást jelölnek, de ugyanakkor önmaguk
is osztályozó, hierarchizáló, rangosztó szerepet játszanak. A normalizáló hatalom bizonyos
értelemben egyneműségre kényszerít; de individualizál is, azzal, hogy lehetővé teszi az
eltérések mérését, a színvonalak meghatározását, a specialitások megállapítását és az
egymáshoz illesztett különbségek hasznosítását. Érthető, hogy a norma hatalma könnyen
érvényesül a formális egyenlőség rendszerén belül, mivel hasznos követelményként és egy
megméretés eredményeként beviszi a szabályt képező homogén egységbe az egyéni
különbségek egész árnyalatskáláját.
 A VIZSGA

A vizsga egyesíti à felügyelő hierarchia és a normalizáló szankció módszereit. Olyan

normalizáló tekintet, olyan felügyelet ez, amely lehetővé teszi a minősítést, az osztályozást és
a büntetést. Olyan átlátszósággal veszi körül az embereket, amelyen keresztül
megkülönböztethetők és büntethetők. Ezért vált a vizsga valóságos szertartássá minden
fegyelmi rendszerben. Egyesíti magában a hatalom ceremóniáját és a tapasztalat
megnyilvánulását, az erő demonstrációját és az igazság megállapítását. Nyilvánvalóvá teszi a
fegyelmi eljárások lényegében í tárgyként felfogott egyének alávetettségét és az alávetettek
tárgyiasítását. A hatalmi viszonyok és megismerési viszonyok egymásra rétegződése a
vizsgában válik igazán láthatóvá. Ez is egy olyan újítása a klasszikus kornak, amelyet a
tudománytörténészek árnyékban hagytak. Vizsgálják a vakon születettekkel, a farkastorkú
gyerekekkel, a hipnózissal végzett kísérletek történetét. De ki fogja megírni a „vizsga” sokkal
általánosabb, szerteágazóbb, de egyben meghatározóbb történetét – szertartásaival,
módszereivel, szereplőivel és szerepeivel, kérdéseinek és válaszainak rendjével, osztályzási és
besorolási rendszereivel? Ebben az egyszerű eljárásban ugyanis megjelenik a megismerésnek
egy egész területe és a hatalomnak egy bizonyos típusa. Gyakran beszélnek arról, hogy a
humán „tudományok”, leplezetten vagy deklaráltan, ideológiát hordoznak. De vajon a
technplógiájuk, ez a kis operatív séma, amely annyira elterjedt (a pszichiátriától a
pedagógiáig, a betegségek diagnosztizálásától a munkaerő alkalmazásáig), ez az oly
megszokott eljárás, a vizsga, nem hoz-e mozgásba, egyetlen mechanizmuson belül, olyan
hatalmi viszonyokat, amelyek ismeretanyagot hoznak létre és ismeretszerzést tesznek
lehetővé? A politikai befektetés nemcsak a tudat, a képzetek és a tudni vélt dolgok szintjén
megy végbe, hanem azon a szinten is, amely lehetővé tesz egy bizonyos megismerést.
Az egyik alapvető feltétel, amely hozzájárult az orvostudomány episztemológiai
fejlődésének a megindulásához a 18. század végén, a kórház, mint „vizsgáló,” apparátus
megszervezése volt. Ε vizsgálat legszembe-szökőbb formája a vizitek rituáléja. A 17.
században az orvos még kívülről járt be, s látogatása sok más egyéb – vallási, adminisztratív –
ellenőrzést egészített ki; á kórház mindennapi vezetésében nemigen vett részt. A vizit
lassanként rendszeresebbé, szigorúbbá és főleg kiterjedtebbé vált: a kórház működésének
egyre nagyobb területét ellenőrizte. 1661-ben a párizsi Hôtel-Dieu orvosa naponta egyszer
vizitelt; 1687-ben egy „exspectáns” orvos délutánonként is megvizsgálta a súlyosabb
betegeket. A 18. századi szabályzatok rögzítik a vizit időpontját és időtartamát (legalább két
óra); szigorúan kikötik, hogy egymást váltva naponta végezzék az orvosok, „még húsvét
vasárnapján is”; végül 1771-ben státust hoznak létre egy bentlakó orvos részére, aki „tartozik
a hivatásával járó összes feladatot ellátni, éjjel éppúgy, mint nappal, egy külső orvos vizitjei
között fennmaradó időszakokban”19. A korábbi gyors és alkalmankénti vizsgálatot felváltja a
rendszeres megfigyelés, minek folytán a beteg úgyszólván állandó vizsgálat alatt áll. A
változás két-következményt eredményez: az orvos, aki eddig csak külső elem volt, kezd a
belső hierarchiában fölébe kerekedni az egyházi személyzetnek, amelynek meghatározott, de
alárendelt szerepet jelöl ki a vizsgálati eljárásban; ekkor jelenik meg az „ápoló” kategóriája;
maga a kórház pedig, a korábbi segélyhelyből a képzés és az ismeretszerzés intézménye lesz:
felcserélődnek a hatalmi viszonyok és létrejön egy ismeretforma. A „fegyelmezetten” működő
kórház az orvosi „diszciplína” adekvát otthona lesz, lehetővé téve számára, hogy immár ne
annyira szövegekre és hagyományos szaktekintélyek műveire támaszkodjék, hanem inkább az
állandóan rendelkezésre álló vizsgálati anyagra. Az iskola hasonlóképpen a folyamatos, az
oktatási tevékenységet egész hosszában végigkísérő vizsga apparátusává válik. Egyre
ritkábbak lesznek az olyan disputák, amelyekben a tanulók összemérték erejüket, helyükbe
lép az egyén folyamatos összehasonlítása, az összes többivel, ami lehetővé teszi megmérését
és egyben büntetését is. Az egyházi iskolák szerzetes oktatói úgy rendelkeztek, hogy
növendékeik a hét minden napján dolgozatot írjanak: első nap helyesírásból, másnap
számtanból, harmadnap reggel katekizmusból, este fogalmazásból stb. Ezen felül minden
hónapban egy dolgozat hivatott azok kiválasztására, akik érdemesek rá, hogy a felügyelő előtt
feleljenek.20 1445-től kezdve az École des Ponts et Chaussées mérnökképző főiskoláján évi-16
vizsga volt előírva: 3 matematikából, 3 architektúrából, 3 műszaki rajzból, 2 rajztechnikából,
1 kőfaragásból, 1 fogalmazásból, 1 tervkészítésből, 1 szintezésből, 1 épületstruktúrából. 21 A
vizsga nemcsak minősíti a tanulást, hanem annak állandó faktora is; a folyamatosan
megnyilvánuló hatalom szertartásaival támasztja alá. A vizsga lehetővé teszi az oktatónak,
hogy miközben tudását átadja, tanulóiról is ismereteket gyűjtsön. Míg az inasévek végén tett
mestervizsga a céhek hagyományai szerint egy képesség megszerzését igazolta – a
„mestermunka” arról tanúskodott, hogy a tudás átadása megtörtént -, az iskolai vizsga
valóságos és állandó ismerete csere: biztosítja a tudás átadását az oktatótól á tanuló felé, de a
tanulóról is ismeretet közvetít, amely az oktatónak van fenntartva. Az iskola lesz a pedagógiai
tudomány kidolgozásának színtere. És ahogyan a kórházi vizsgálat, mint eljárás, lehetővé tette
az orvostudomány episztemológiai fejlődésének megindulását, ugyanúgy a „vizsgáztató”
iskola korszaka a tudományként működő pedagógia kezdetét jelentette. Hasonlóképpen a
szemlék és a végtelenségig ismételt hadgyakorlatok kora a hadseregben óriási taktikai ismeret
kialakulását eredményezte, amely a napóleoni háborúk idején már éreztette hatását.
A vizsga egy olyan mechanizmus hordozója, amely egyesíti a hatalom gyakorlásának egy
bizonyos formáját és az ismeretszerzésnek egy bizonyos típusát.
1. A vizsga felcseréli a láthatóság ökonómiáját a hatalom gyakorlásával. A hatalom
hagyományosan olyan dolog, amely látható, megmutatkozik, megnyilvánul és paradox módon
erejének forrását épp abból az eljárásból meríti, amellyel kinyilvánítja. Azok, akik fölött
uralkodik, árnyékban maradhatnak; fényt csak a hatalom azon részétől kapnak, amelyet
átruháznak rájuk, vagy épp csak a visszfényében részesülnek egy pillanatra. A fegyelmi
hatalom azonban úgy működik, hogy láthatatlan; azokra viszont, akik alája tartoznak,
kötelező láthatóságot kényszerít. A fegyelmi rendszerekben az alárendelt alanyoknak kell
láthatóknak lenniük. A rájuk világító fény biztosítja a fölöttük gyakorolt hatalom eszközeit. A
fegyelmezés alanyát az állandó szem előtt lét, a bármikor megláthatóság tartja alárendelt
állapotban. A vizsga pedig az a technika, amellyel a hatalom erejének kinyilvánítása vagy
bélyegeinek alárendeltjeire való rásütése helyett az objektiváció mechanizmusába kényszeríti
bele őket. A fegyelmi hatalom úgy nyilvánítja ki erejét a rendelkezésére álló térben, hogy
tárgyakkal manipulál. A vizsga egyenértékű ennek a tárgyiasításnak a szertartásával.
A politikai ceremóniának mindeddig az volt a szerepe, hogy teret adjon a hatalom
szélsőséges, de szabályozott megnyilvánulásának; az erő pompázatos kifejezése volt, olyan
túlzott és kódolt „ráfordítás”, amelyben a hatalom új erőre kapott. Többé-kevésbé mindig
diadalmenetre emlékeztetett. Az uralkodó ünnepélyes megjelenésében volt valami a
felszentelésből, a koronázásból, a győzelmi bevonulásból; még a temetési pompa is a hatalom
magamutogatásának jegyében zajlott. A fegyelmező rendszer saját típusú ceremóniával
rendelkezik. Ez már nem diadalmenet, hanem szemle, „parádé”, a vizsga fényűző formája. Az
„alanyok” itt úgy jelennek meg, mint a tekintet által megnyilvánuló hatalom megfigyelésének
felkínált tárgyak. Nincsen közvetlen képük a főhatalomról, csupán hatását jelenítik meg –
mintegy lenyomatként – pontosan olvashatóvá és engedelmessé vált testükön. 1666. március
15-én XIV. Lajos első ízben tartott katonai szemlét: 18 000 ember vonult fel, „uralmának
egyik legfényesebb akciója” volt ez, amely a hírek szerint „nyugtalanságot keltett egész
Európában”. Évekkel később érmet adtak ki az esemény emlékére. 22 Hátlapján ez a felirat
olvasható: „Disciplina militaris restitua” (A helyreállított katonai fegyelem), körben pedig ez:
„Prolusio ad victorias” (Gyakorlat a győzelmekhez). Jobb oldalon a király, jobb lábával
előrelépve személyesen vezényli a gyakorlatot egy marsallbottal; bal oldalon több sor katona
látható szemből, egymás mögött felállított sorokban; vállmagasságban kitartott karral tartják a
puskájukat, pontosan függőlegesen; jobb lábukkal kilépnek, bal lábfejük kifelé fordul. A talajt
egymást derékszögben metsző vonalak hálózzák be, nagy kockákat rajzolva a katonák lába
alatt, megkönnyítendő a gyakorlat különböző fázisaiban a megfelelő pozíciók elfoglalását. A
háttérben egy klasszikus stílusú épület rajzolódik ki. A palota oszlopai mintegy folytatják a
katonák oszlopait és a függőleges puskák sorait, ahogyan a kövezet kockái is valószínűleg a
gyakorlathoz kirajzolt négyszögeket folytatják. Az épület tetején húzódó balusztrádon a
szobrok táncoló alakokat jelenítenek meg, hullámzó vonalakkal, lekerekített mozdulatokkal,
drapériákkal. A márványt átjáró mozgások egységesítő elve a harmónia. Az emberek viszont
egyforma testtartásba merevedtek, amely sorról sorra, oszlopról oszlopra ismétlődik: ez a
taktikai egység kifejezése. Az architektúra rendje, amely fent felszabadítja a táncoló figurákat,
a földön rákényszeríti a megfegyelmezett emberekre szabályait és geometriáját, ők a hatalom
oszlopai. „Helyes”, mondotta egy nap Mihail nagyherceg, amikor felvonultatták előtte a
csapatokat, „csak lélegeznek”23.
Tekintsük ezt az érmet egy olyan pillanat tanúságaként, amelyben paradox módon, de
sokatmondóan találkozik a szuverén hatalom legfényesebb arculata és a fegyelmi hatalom
jellemző rítusainak kialakulása. Az uralkodó már-már elviselhetetlenül fénylő látványa az
alattvalók kényszerű láthatóságában fordul át. A fegyelmi rendszerek működésében, egészen a
legalsó szintig, a láthatóságnak ez a megfordulása biztosítja a hatalom gyakorlását. A véget
nem érő vizsga és a gúzsba kötő objektiváció korába lépünk.
2. A vizsga besorolja az egyéniséget egy dokumentációs szférába. Egész archívumot hagy
maga után, részletes és aprólékos dokumentációt, amelyet a testek és a napok sokaságáról
hántott le. A vizsga nemcsak felügyeleti helyzetbe hozza az egyéneket, hanem a nyilvántartás
hálójába is fogja, vaskos dokumentumkötegek közé szorítja, rögzíti őket. A vizsgaeljárásokat
kezdettől fogva intenzív nyilvántartás és a dokumentumok felhalmozása kísérte. Létrejön egy
„nyilvántartó hatalom”, a fegyelmi gépezet lényeges alkatrészeként. Sok tekintetben az
adminisztratív dokumentáció hagyományos módszereit követi, de saját eljárásai és jelentős
újításai is vannak. Némelyek az azonosítás és a személyleírás módszereire vonatkoznak.
Megoldandó probléma volt ez a hadseregben, ahol meg kellett találni a dezertánsokat,
elkerülni az ismételt besorozást, korrigálni a tisztek által jelentett fiktív helyzeteket, ismerni
minden egyes katona szolgálatait és értékét, pontosan megállapítani az eltűntek és a halottak
mérlegét. Megoldandó probléma volt a kórházakban is, ahol fel kellett ismerni az igazi
betegségeket, eltávolítani a szimulánsokat, követni kellett a betegségek alakulását, ellenőrizni
a kezelések hatékonyságát, felismerni az azonos eseteket és a kezdődő járványokat. S
ugyanilyen probléma volt az oktatási intézményekben is, ahol jellemezni kellett minden
tanuló alkalmasságát, meghatározni színvonalát és képességeit, s megjelölni esetleges·
felhasználhatóságának formáját: „A nyilvántartásnak az a célja, hogy megismerhessük belőle
ott is, amikor szükséges, a gyermekek szokásait, előmenetelét a kegyességben, a
katekizmusban, az irodalomban, az iskolában eltöltött idő szerint, valamint gondolkodásukat
és ítélőképességüket, mindez fel lévén jegyezve belépésüktől kezdve.”24
Ezért alakult ki a fegyelmi egyéniség kódjainak egész sora, melyek lehetővé teszik a
vizsgán megállapított egyéni jegyek egységesítését és rögzítését: a személyleírás fizikai kódja,
a szimptómák orvosi kódja, a magatartások és a teljesítmények iskolai vagy katonai kódja.
Ezek a kvantitatív vagy kvalitatív kódok még nagyon kezdetlegesek voltak, mégis jelzik azt a
pillanatot, amikor először „formalizálódik” az egyéniség a hatalmi viszonyok között.
A fegyelmi nyilvántartás többi újítása ezeknek az elemeknek az egymásra vonatkoztatását
szolgálja, a dokumentumok felhalmozását és sorba állítását, olyan összehasonlító területek
kialakítását, amelyek lehetővé teszik az osztályozást, a kategóriák felállítását, az átlagok
megállapítását és a normák megjelölését. A 18. századi kórházak nevezetesen a lejegyzés és a
dokumentáció módszereinek nagy laboratóriumai voltak. A nyilvántartások vezetése és
osztályozása, egymásra vonatkoztatásuk módszerei, körbeadásuk a vizitek alatt, összevetésük
az orvosok és a személyzeti vezetők rendszeres értekezletein, adataik eljuttatása a központi
szerveknek (akár a kórházban, akár a kórházak egyesített felügyeletének), a betegségek,
gyógyulások és elhalálozások mérlege egy kórház, egy város, vagy akár az egész nemzet
viszonylatában, mindez szerves része volt annak a folyamatnak, amelynek során a kórházakat
a fegyelmi rendszernek rendelték alá. A szó mindkét értelmében vett jó orvosi „diszciplína”
alapfeltételei közé kell sorolni azokat a nyilvántartási eljárásokat is, amelyek lehetővé teszik
az egyéni adatok beillesztését az összesített rendszerekbe anélkül, hogy egyéni jellegüket
elveszítenék, és alkalmasak arra, hogy bármilyen általános regiszter alapján el lehessen jutni
az egyénig, és viszont, hogy az egyéni vizsgálat minden adata tükröződjék az általános
számításokban.
Ennek az egész nyilvántartási apparátusnak az eredményeként, amely együtt jár a
vizsgával, két korrelatív lehetőség nyílik: az egyén leírható, elemezhető tárggyá válik, de nem
azért, hogy specifikus vonásaira redukálják, mint a természetbúvárok az élőlénveket, hanem
hogy egyéni vonásaival, egyedi fejlődésével, készségeivel és képességeivel egy tudomány
állandó megfigyelése alatt tartsák; másrészt létrejön egy összehasonlító rendszer, amely
lehetővé teszi a globális jelenségek felmérését, ä csoportok leírását, a kollektív tények
jellemzését, az egyének egymástól való eltéréseinek megállapítását és „populációkba” való
besorolásukat.
Meghatározó jelentőségűek így tehát azok az apró eljárások, feljegyzések, nyilvántartások,
dosszié-összeállítások, oszlopok és grafikonok, amelyek oly megszokottak számunkra, de
nekik köszönhető az emberről szóló tudományok episztemológiai fejlődésének megindulása.
Az arisztotelészi kérdés kétségtelenül jogos: lehetséges és legitim-e az emberről szóló
tudomány? A nagy problémákra talán csak nagy válaszok felelhetnek. De itt van az a kis
történelmi probléma is, hogy a 18. század vége felé megjelenik valami, amit a „klinikai”
tudományok címszó alá sorolhatnánk; az a probléma, hogy az egyén (és immár nem a faj)
belép a megismerés szférájába; hogy az egyedi leírás, a kikérdezés, az anamnézis, a „dosszié”
bekerül a tudományos kommunikáció általános működésébe. Erre az egyszerű ténykérdésre
kétségtelenül hétköznapi a felelet is: a nyilvántartási eljárások irányában kell vizsgálódni, a
vizsga mechanizmusai körül, a fegyelmi berendezkedések kialakulása és a testek fölött
létrejött új típusú hatalom környékén. Az emberről szóló tudományok születése? Valószínűleg
azokban a dicsfény nélküli archívumokban keresendő, ahol kidolgozták a testekre,
mozdulatokra, magatartásokra gyakorolt kényszerítő erők modern összjátékát.
3. A vizsga, dokumentációs módszereinek egész sorával, minden egyént „esetté” alakít át:
Olyan esetté, amely a megismerés tárgya, s egyben a hatalom fogódzója lesz. Az eset itt már
nem olyan körülmények összességét jelenti, amelyek minősítenek egy tettet és módosíthatják
egy szabály alkalmazását, mint a kazuisztikában vagy a jogtudományban; az eset maga az
egyén, úgy mint leírható, értékelhető, megmérhető és másokkal összehasonlítható dolog, épp
a maga individualitásában, az egyén, úgy is mint megnevelendő vagy átnevelendő,
osztályozandó, szabványosítandó, kizárandó stb. elem.
A köznapi egyéniség – az egyszerű átlagemberé – sokáig érdektelen volt a leírás számára.
Kiváltságnak számított az, ha valakit megfigyeltek, részletesen leírtak, napról napra
folyamatosan követtek és regisztráltak. Egy ember krónikája, élettörténete, sorsának
rendszeresen feljegyzett eseményei részét képezték hatalma egyéb szertartásainak. A fegyelmi
szemlélet megfordítja ezt a viszonyt, leszállítja azt a küszöböt, ahol a leírható egyéniség
kezdődik, és a leírást az ellenőrzés eszközévé, a hatalomgyakorlás módszerévé teszi. Nem
emlékműről van már szó az utókor számára, hanem esetleges felhasználásra készült
dokumentumról. Ez az új le-írhatóság annál hangsúlyozottabban jelentkezik, minél szigorúbb
a fegyelmi kötöttség: a gyermek, a beteg, a bolond vagy az elítélt a 18. századtól kezdve a
fegyelmi mechanizmusok térhódításának mértékében egyre sűrűbben válik az egyéni leírások
és életrajzi elbeszélések tárgyává. A valós létnek ez az írásban való rögzítése már nem a
heroizálást szolgálja, hanem az objektiváció és a leigázás módszere lesz. Az elmebetegek
vagy a bűnözők gondosan összeállított életrajza, akárcsak a királykrónikák vagy a híres
betyárok eposzai, az írás politikai funkcióját példázzák; de a hatalom megváltozott módszerei
között.
A vizsga, mint az egyéni különbségek szertartásos és egyben „tudományos” rögzítése,
minden egyed gombostűre tűzése egyéni sajátosságai szerint (ellentétben azokkal a
ceremóniákkal, amelyekben a státusok, születések, kiváltságok és funkciók jelennek meg
megkülönböztető jegyeik teljes pompájában), valóban a hatalom egy új modalitásának
megjelenéséről tanúskodik, amelyben mindenki saját egyéniségét kapja státusként, amelyben
statútum köti azokhoz a vonásokhoz, méretekhez, eltérésekhez és „jegyekhez”, amelyek
jellemzőek rá és mindenképpen „esetet” csinálnak belőle. Végső soron a vizsga áll a
középpontjában azoknak az eljárásoknak, amelyek az egyént a hatalom megvalósulásává és
tárgyává, a megismerés megvalósulásává és tárgyává teszik. Általa valósulnak meg, a
hierarchikus felügyelet és a normalizáló szankció kombinált hatása révén, az alapvető
fegyelmi funkciók: a felosztás és az osztályozás, a maximális idő– és energianyerés, a
folyamatos genetikai felhalmozás és a képességek optimális kombinálása; vagyis az
organikus, genetikus és kombinatorikus egyéniség létrehozása. Általa válnak rituálissá azok a
diszciplínák, amelyeket egy szóval úgy jellemezhetnénk, mint annak a hatalomnak egy
modalitását, amely az egyéni különbséget pertinensnek tekinti.
A diszciplínák annak a pillanatnak a jelei, amikor, hogy úgy mondjuk, megfordul az
individualizáció politikai tengelye. Az olyan társadalmakban, amelyeknek a feudális rendszer
csak egyik példája, maximálisnak nevezhető az individualizáció a szuverén hatalom oldalán
és általában a hatalom felső régióiban. Minél több itt valakinek a hatalma vagy a
privilégiuma, annál markánsabban jelenik meg az egyénisége a szertartásokban, beszédekben
vagy plasztikus ábrázolásokban. A „név” és a családfa, amelyek kijelölik az ember helyét a
rokonsági kapcsolatok összességében, az erőfölényt bizonyító hőstettek, amelyeket
elbeszélések örökítenek meg, a szertartások, melyeknek rendje tükrözi a hatalmi viszonyokat,
a halál túlélését ambicionáló emlékművek és adományok, a pompa és a szélsőséges
költekezés, az összefonódó hűségeskük és hűbéri kötelékek megannyi eljárásai egy
„emelkedő” individualizációnak. A fegyelmi rendszerben viszont az individualizáció
„leszálló”: ahogyan a hatalom egyre névtelenebbé és funkcionálisabbá válik, úgy
individualizálódnak egyre jobban azok, akik alája vannak rendelve; mégpedig felügyelet és
nem ceremóniák, megfigyelés és nem emléket állító elbeszélések révén, olyan összehasonlító
módszerek által, amelyek a „normára” hivatkoznak, nem pedig az ősökre hivatkozó
genealógiák által, s inkább az „eltérések”, mintsem hőstettek következtében. Egy fegyelmi
rendszerben a gyermek erősebben individualizált, mint a felnőtt, a beteg erősebben, mint az
egészséges, a bolond és a bűnöző hasonlóképpen megelőzi a normálist és a nem bűnözőt.
Legalábbis az előbbiek felé irányul civilizációnkban minden individualizáló mechanizmus; és
ha az egészséges, normális és törvénytisztelő felnőttet akarják individualizálni, akkor ma azt
kutatják, mi maradt meg benne a gyermekből, milyen titkolt őrület lakozik benne, milyen
alapvető bűnt szeretett volna elkövetni. Minden „pszicho-” előtagú tudomány, elemzés vagy
gyakorlat részese az individualizáló eljárások ilyen történelmi megfordításának. Az a pillanat,
amikor a társadalom áttért az egyéniség kialakításának történelmi-rituális mechanizmusairól a
tudományos-diszciplináris mechanizmusokra, amikor a normális felváltotta az ősit és a mérce
a státust, az emléket állító ember egyénisége helyébe a mérhető emberét állítva, az a pillanat,
amikor lehetségessé váltak az emberről szóló tudományok, azzal az idővel azonos, amikor
életbe lépett a hatalomnak egy új technológiája és a testnek egy új politikai anatómiája. És
míg a „kaland” a legtávolabbi középkortól egészen napjainkig az egyéniség történetét beszéli
el, az áttérés az epikusról a regényesre, a nagy tettről a titkolt sajátságra, a hosszú
száműzetésről a belül rejtező gyermekkor kutatására, a lovagi tornákról a fantazmagóriákra,
egy fegyelmi társadalom kialakulásának velejárója. -A mi gyermekkorunk kalandját már a kis
Hans viszontagságai mondják el, nem a „jó kis Henri” története. A Rózsa regéjét ma Mary
Barnes írja és Lancelots Schreber elnök váltja fel.
Gyakran hallani, hogy annak a társadalomnak a modelljét, amelynek egyének az
alkotóelemei, a szerződés és a csere absztrakt jogi formáitól kölcsönözték. A kereskedő
társadalom e szerint úgy jelenne meg, mint különálló jogi személyek szerződéses társulása.
Lehetséges. A 17. és a 18. század politikaelmélete valóban ennek a sémának látszik
engedelmeskedni. De ne felejtsük el azt sem, hogy ugyanebben a korban megvolt az a
technika is, amely az egyéneket egy hatalom és egy megismerés korrelatív elemeivé tette. Az
egyén kétségtelenül fiktív atom a társadalom „ideológiai” felfogásában, de ugyanakkor olyan
realitás is,, amelyet a hatalom „diszciplínának”, nevezett specifikus technológiája hoz létre.
Fel kell hagynunk azzal, hogy mindig negatív szavakkal jellemezzük a hatalom
megnyilvánulásait: „kizár”, „elnyom”, „elfojt”, „cenzúráz”, „elszigetel”, „leplez”, „elfed”. A
hatalom valójában alkot; valóságot alkot; tárgy-területeket és igazság-rituálékat hoz létre. Az
egyén és a róla nyerhető ismeret ennek az alkotásnak a része.
De nem túlzás-e ekkora hatalmat tulajdonítani a diszciplína gyakran aprócska kis
ravaszságainak? Honnan tehetnének szert ekkora hatásra?

JEGYZETEK
1. J. J. Walhausen: L'Art militaire pour l'infanterie. 1615, 23.
2. Réglement pour l'infanterie prussienne. Francia fordítás: Arsenal, Ms. 4067,144. A
régebbi sémákra vonatkozóan lásd Praissac: Les Discours militaires. 1623,27-28;
Montgommery: La Milice française. 77. Az újabb sémákról vö. Beneton de Morange:
Histoire de la guerre. 1741, 61-64. es Dissertations sur les Tentes. Vö. még a számos
szabályzatot, mint pl. az Instruction sur le service des réglements de Cavalerie dans les
camgs. 1753. június 29. lásd n° 7-es metszet.
3. Idézi R. Laulan: L'École militaire de Paris. 1950, 117-118.
4. Archives Nationales MM 666-669. J. Bentham elmondja, hogy bátyjában az École
militaire láttán ötlött fel először a Panoptikum gondolata.
5. Vö. a n° 12, 13 és 16-os metszetet.
6. Enciklopédia. „Manufaktúra” címszó.
7. Cournol: Considérations d'intérêt public sur le droit d'exploiter les mines. 1790, Arch.
nat. A XIII14.
8. Vö. Κ. Marx: A tőke. I. könyv, IV. rész, 11. fejezet, 364. (Bp., Magyar Helikon, 1967):
„A vezetés, felügyelet és közvetítés e funkciója a tőke funkciójává lesz, mihelyt a neki
alárendelt munka kooperatívvá válik. A tőke sajátos funkciójaként a vezetés funkciója sajátos
jellemvonásokra tesz szert. „
9. M.I.D.B.: Instruction méthodique pour l'école paroissiale. 1669,68-83.
10. Ch. Demia: Réglement pour les écoles de la ville de Lyon. 1716, 27-29. Hasonló
jelenséget figyelhetünk meg a kollégiumok szervezetében: sokáig a „tanulmányi felügyelők”
viselték, függetlenül a tanároktól, az erkölcsi felelősséget a kis tanulócsoportokért. Főleg
1762 után jelenik meg egy olyan új típusú ellenőrzés, amely erősebben adminisztratív jellegű
és a hierarchiába is szervesebben beilleszkedik: felügyelők, osztályfelelősök, alfelelősök. Vö.
Dupont-Ferrier: Du collège de Clermont au lycée Louis-le-Grand. I., 254. és 476.
11. Pictet de Rochemont: Journal de Genève, 1788. január 5.
12. Az Oppenheim gyár ideiglenes szabályzata, 1809. szept. 29.
13. J. B. de la Salle: Conduite des Écoles chrétiennes. 1828, 204-205.
14. Ibid.
15. Ch. Demia: Réglement pour les écoles de la ville de Lyon. 1716,17.
16. J. B. de la Salle: Conduite des Écoles chrétiennes. Β. Ν., Ms. 11759,156. A
bűnbocsánat-cédulák rendszerét ismerhetjük fel benne.
17. Archives Nationales, MM 658,1758. március 30. és MM 666,1763. szeptember 15.
18. Ennél a kérdésnél utalnunk kell G. Canguilhem alapvető megállapításaira: Le Normal
et le Pathologique. 1966, 171-191.
19. Registre des Délibérations du bureau de l'Hôtel-Dieu.
20. J. B. de la Salle: Conduite des Écoles chrétiennes. 1828, 160.
21. Vö. L'Enseignement et la diffusion des sciences au XVIIF. 1964,360.
22. Erről az éremről vö. J. Jacquiot cikkét, in Le Club français de la médaille. 1970, IV.,
50-54. 2-es metszet.
23. Kropotkine: Autour d'une vie. 1902,9. A referenciát M. G. Canguilhemtől kaptam.
24. M. I. D. Β.: Instruction méthodique pour l'école paroissiale. 1669, 64.
 3. FEJEZET

A PANOPTIKUSSÁG

A 17. század végén a következő intézkedéseket kellett foganatosítani, ha pestis tört ki egy
városban.1
Először is szigorú, térbeli hálóba fogtak mindent: a várost és „vidékét” természetesen
lezárták, tilos volt elhagyni a várost, elpusztították a kóbor állatokat, a várost kerületekre
osztották fel, ahol intendánst ruháztak fel a hatalommal. Minden utcát egy szindikus alá
rendelnek, aki felügyeletet gyakorol; halálbüntetéssel lakol, ha elhagyja az utcát. Kijelölnek
egy napot és mindenkinek megparancsolják, hogy zárkózzék be a házába: halál sújtja azt, aki
kijön. A szindikus sajátkezűleg zárja be a házak kapuit kívülről; magához veszi a kulcsokat és
átadja a kerület intendánsának; ő őrzi valamennyit a karantén végéig. Mindegyik családnak
magát kell ellátnia élelemmel; de a bort és a kenyeret a ház és az utca között felszerelt kis
facsatornákon juttatják el az emberekhez, így mindenki megkaphatja a maga adagját, anélkül,
hogy a szállítók és a lakosok kapcsolatba kerülnének egymással; a húst, a halat és a zöldséget
csigák segítségével, kosarakban eresztik le. Ha mindenképpen ki kell menni a házból,
egyenként mennek ki, kikerülve minden találkozást. Csak a felügyelők, a szindikusok és az
őrségen lévő katonák közlekedhetnek a megfertőzött házak, a holttestek között, meg a
„hollók”, akiket nem sajnálnak odadobni a halálnak; „alacsony sorban élő emberek, akik a
betegeket szállítják, eltemetik a halottakat, takarítanak és sok hitvány és alantas munkát
végeznek”. A pestises város a világtól elvágott, mozdulatlan, merev tér. Mindenkit a helyéhez
szögeznek. És aki elmozdul, fertőzéssel vagy büntetéssel az életét kockáztatja.
Szüntelen a felügyelet. Mindenütt éber tekintet: „A nagyszámú milíciát tisztek és
nemesemberek irányítják”, a kapuknál, a városházánál és valamennyi kerületben őrgárda,
hogy a nép azonnal engedelmeskedjék, s a magisztrátus hatalma abszolút legyen, „s azért is,
hogy őrködjön, ne legyen rendetlenség, lopás, fosztogatás”. A kapuk előtt felügyelők
posztolnak, az utcák végében őrszem. Az intendáns minden nap bejárja a reá bízott kerületet,
tudakozódik, hogy a szindikusok elvégezték-e feladataikat, nem panaszkodnak-e a lakók
rájuk: „a működésükre felügyelnek”. Minden áldott nap a szindikus is bejárja azt az utcát,
amelyért felel; megáll minden ház előtt; az ablakhoz hív minden lakót (ha az udvarban is
laknak, kijelölnek egy utcára néző ablakot, ahol rajtuk kívül más nem mutatkozhat); nevén
szólít mindenkit, egyenként érdeklődik valamennyiük állapota felől – „a lakóknak
halálbüntetés terhe mellett igazat kell mondaniuk”, ha valaki nem jelenik meg az ablaknál, a
szindikus kötelessége megkérdezni az okát: „Ezáltal könnyen fölfedezheti, nem rejtegetnek-e
halottat vagy beteget.” Valamennyi ember a kalitkájába zárva, valamennyi az ablakában, nevét
kiáltva s megmutatva magát, ha kérik – íme, élők és holtak nagy seregszemléje.
Ez a felügyelet állandó nyilvántartást kíván: a szindikusok az intendánsoknak jelentenek,
az intendánsok a városi tanácsosoknak vagy a polgármesternek. A „megszorítás” elején
minden, a városban tartózkodó embert egyenként lajstromba vesznek: rávezetik „a nevét, az
életkorát, a nemét, a társadalmi rangra való tekintet nélkül”: egy példányt kap belőle a kerületi
intendáns, egy másodikat a városháza, egy harmadikat pedig a szindikátus, hogy a napi
névsorolvasást megtarthassa. Bármit észleljenek is a felülvizsgálatok során – halált,
megbetegedést, reklamációt, rendellenességet-, följegyzik, s eljuttatják az intendánsokhoz,
illetve magiszterekhez. Az ő kezükben van az orvosi ellátás; kineveztek egy felelős orvost;
senki más, legyen bár orvos, nem orvosolhat, gyógyszerész nem készíthet gyógyszert,
gyóntató nem látogathat beteget az ő hivatalos, írásos engedélye nélkül, „megakadályozandó,
hogy a magiszterek tudtán kívül bárki is rejtegessen vagy kezeljen fertőző beteget”. A
patologikus nyilvántartás állandó és központosított kell legyen. Valamennyi ember
betegséghez és halálhoz való viszonya a hatalom szervein, nyilvántartásokon és határozatokon
szűrődik meg.
A karantén megkezdése után öt-hat nappal hozzálátnak, hogy egymás után sorban
megtisztítsák a házakat. Kiparancsolják a lakókat; minden helyiségben fölemelik vagy
felfüggesztik a „bútorokat és az árucikkeket”; szagosítóval befújnak mindent, majd miután
gondosan betapasztottak ajtót, ablakot, s .még a kulcslyukakat is betömték viasszal,
meggyújtják a szagosítót. Miközben a szagosító ég, bezárják a házat; mint amikor beléptek,
most is megmotozzák a szagosító embereket, „a ház lakóinak a jelenlétében, hogy lássák,
nincs-e náluk valami, ami bemenetelükkor nem volt náluk”. Négy óra múlva a lakók
visszamehetnek a házukba.
Ez a zárt, a, világtól elvágott, minden pontján ellenőrzött tér, ahol az egyének egy helyhez
vannak szögezve, ahol a legkisebb mozdulatot is ellenőrzik, minden eseményt följegyeznek,
ahol folyamatos írásos munka köti össze a központot a perifériával, ahol a hatalom
megosztatlanul gyakorlódik, folyamatos, hierarchikus alakzatban, ahol minden egyént
állandóan kijelölnek, megvizsgálnak és besorolnak az élők, a betegek és a halottak
csoportjaiba – ebből áll össze a fegyelmező gépezet tömör modellje. A pestisre adott válasz a
rend; funkciója, hogy eloszlasson minden zűrzavart: a betegségét, amely átadódik, ha a testek
összekeverednek; a rosszét, amely felgyülemlik, ha a félelem és; a halál eltörlik a tiltásokat.
Mindenkinek előírja, hol a helye, melyik a teste, milyen a betegsége és a halála, mi a java, a
mindenütt jelen lévő és mindentudó hatalom hatályával, amely szabályosan és
megszakítatlanul tovább osztja fel önmagát, az egyén végső meghatározásáig, meghatároz
mindent, ami jellemzi, ami a sajátja, ami történik vele. A pestis – a keveredés – ellen a
fegyelem a hatalmát érvényesíti, ami nem más, mint az elemzés. A pestis körül megtaláljuk az
ünnep irodalmi fikcióját: a felfüggesztett törvényeket, a szégyentelenül összekeveredő
testeket, az egyént, aki megmutatja igazi arcát, aki levedli szabályszerű azonosságát, a jelet,
amelyről felismerhető volt, egy merőben más valóságot mutatván fel. De a pestisnek megvolt
a politikai ábrándképe is, pontosan az irodalmi fikció fonákja: nem kollektív ünnep, hanem
szigorú felosztás;· nem a törvények áthágása, hanem a szabályzat benyomulása a lét
legrejtettebb zugaiba, a teljes hierarchia közvetítésével, amely a hatalom hajszáleres
működését biztosítja; nem a fölvett vagy lehullott álarcokkal, hanem minden egyes ember
„igazi” nevének, „igazi” helyének, „igazi” testének, „igazi” betegségének kijelölésével. A
pestis mint a rendetlenség valóságos, egyszersmind képzeletbeli formája orvosi és politikai
összefüggésben van a fegyelemmel. A fegyelmező rendelkezések mögött a „fertőzés”, a
pestis, lázadások, bűncselekmények, csavargás, szökések, felbukkanó majd eltűnő,
rendetlenségben élő és meghaló emberek kísértenek.
Ha igaz, hogy a lepra olyan kizáró rituálékat váltott ki, amelyek bizonyos mértékig mintául
szolgáltak, a nagy Elzárás általános formájaként, akkor a pestis viszont fegyelmező sémákat
hozott létre. Az emberek közötti határozott és bináris felosztás helyett megköveteli a
többszörös elválasztásokat, az egyéniesítő elosztásokat, a felügyelet és az ellenőrzés
mélységében való megszervezést, a hatalom fokozását és szétágaztatását. A leprást kivetik, a
száműzetés-bezárás gyakorlata veszi körül; hagyják, hogy belevesszen, mint valami tömegbe,
amelynek egyedeit nem érdemes megkülönböztetni egymástól; a pestiseseket aprólékos,
taktikus hálóba fogják, ahol az egyéni megkülönböztetések az önmagát megsokszorozó,
részeiben egymáshoz illeszkedő, tovább és tovább felosztott hatalom kényszerítései. Az egyik
oldalon ott a nagy elzárás; a másikon a jó idomítás. A leprás és osztályrésze; a pestis és a
feldarabolásai. Az egyiket megjelölik, a másikat elemzik és újra felosztják. A leprás
száműzetése és a pestis helyhez kötése nem ugyanabból a politikai ábrándképből fakad. Az
egyik a tiszta közösség, a másik a fegyelmezett társadalom álma. Az emberek fölötti hatalom
gyakorlásának, viszonyaik ellenőrzésének, veszélyes keveredésük meggátolásának kétféle
módját jelentik. A pestis sújtotta város, amelyet át– meg átsző a hierarchia, a felügyelet, a
tekintet, az írás, a kiterjedt, és az egyéni testekre megkülönböztetett módon ható,
mozdulatlanná dermedt város – a tökéletesen kormányozott város utópiája. A pestis
(legalábbis a megelőzés állapotában) próbatétel, amelynek során tökéletesen meghatározható
a fegyelmező hatalom gyakorlata. Hogy jogok és törvények tiszta elmélete szerint tudják
működtetni, a jogászok el-– képzelték maguknak a természeti állapotot ; a kormányzók meg,
hogy lássák, miképpen működik a tökéletes fegyelem, a pestis állapotáról képzelegtek. A
fegyelmező sémák mélyén a pestis képe a zavart és a rendetlenséget idézi fel, a lepra képe
pedig, a kapcsolatok felszámolásával, a kizárás sémáinak az alapját adja.
Különböző sémákról van szó, de ezek nem összeférhetetlenek. Látni fogjuk, amint lassan
közelednek egymáshoz; s a 19. század jellemzője, hogy a kizárás terére, amelynek
szimbolikus lakója a leprás (valódi népességét pedig a koldus, a csavargó, az őrült, a
fékezhetetlen teszi ki), a fegyelmező behálózásnak megfelelő hatalom gyakorlatát terjeszti ki.
A „leprást” „pestisesként” kezelni, a fegyelem finom szétválasztásait az elzárás zavaros
terében alkalmazni, a hatalom elemző felosztási módszereivel megdolgozni a kizártakat
egyénekre lebontva, de az egyéniesítést alkalmazva a kizárás megjelölésére – ezt teszi
általában a fegyelmező hatalom a 19. század eleje óta: a pszichiátriai intézet, a büntetőintézet,
a javítóintézet, a felügyelt nevelés intézménye; s részben a kórházak. Az egyéni ellenőrzés
valamennyi szerve általában kétféleképpen működött: a bináris felosztás és megjelölés
módszerével (őrült – nem őrült, veszélyes – veszélytelen, normális – nem normális), valamint
a kényszerítő kijelölés, a megkülönböztető felosztás módszerével (ki kicsoda; hol kell
tartózkodnia; mivel jellemezhető; hogyan ismerhető fel, egyénileg hogyan gyakorolhatunk
fölötte állandó felügyeletet, stb.). Egyrészt „pestisessé” teszik a leprást; az egyéniesítő
fegyelem taktikáját kényszerítik a kizártakra; másrészt a fegyelmező ellenőrzések
egyetemessége lehetővé teszi a „leprás” megjelölését, s hogy ellene beindítsák a kizárás
dualista mechanizmusait. Az állandó felosztás normálisra és nem normálisra, amelynek
minden egyén ki van téve, napjainkig érvényes, egészen más tárgyakra alkalmazva a bináris
megjelölést és a leprás száműzetését; új technika jött létre és intézmények egész együttese,
amelyek saját feladatuknak tekintik a nem normálisok felmérését, ellenőrzését és
megjavítását, fegyelmező rendszereket működtet, amelyeket a pestistől való félelem hívott
életre. A hatalom egész mechanizmusa, amely, még napjainkban is, a nem normális köré
rendeződik, hogy megjelölje, egyszersmind megváltoztassa, e két, régi időkből eredő
formából tevődik össze.
Bentham Panopticon-ja ennek a kompozíciónak az építészeti alakzata. Az alapelvét
ismerjük: gyűrű alakban vesz körül egy épület egy tornyot; a tornyon nagy ablakok vannak,
amelyek a gyűrű belső oldalára néznek; az épületet cellákra osztották, az épület teljes
szélességében; minden cellának két ablaka van, az egyik befelé néz, a torony ablakaira, a
másik kifelé tekint, és beengedi a fényt. Elég, ha egyetlenegy őrt állítunk a központi toronyba,
s mindegyik cellába elhelyezünk valakit, egy őrültet, egy beteget, egy elítéltet, egy munkást
vagy egy tanulót. Az ellenfény jóvoltából e toronyban lévő őr előtt világosan kirajzolódnak a
foglyok körvonalai a gyűrű celláiban. Ahány ketrec, annyi parányi színház, ahol minden
színész egyedül van, tökéletesen individualizáltan, és állandóan láthatóan. A panoptikus
berendezés térbeli egységeket hoz létre, amelyek lehetővé teszik, hogy szüntelenül lássák és
azonnal megkülönböztessék őket. Vagyis megfordítják a tömlöc elvét; illetve három
funkciójából – bezárás, sötétség és elrejtés – csak az elsőt tartják meg és megszüntetik a
másik kettőt. A teljes megvilágítás és a felügyelő tekintete jobban befog, mint a sötétség,
amely végül is védelmet nyújtott. A láthatóság csapda.
A fenti lelemény – negatív – következménye, hogy megszabadulnak az elzárás helyein
található sűrű, nyüzsgő, nyugtalanul hullámzó tömegtől, amelyet Goya festett meg és Howard
írt le. A panoptikumban mindenki a saját helyén van, jól elzárva egy cellában, ahol a felügyelő
szemtől szembe látja; de az oldalfalak miatt az elzárt nem tud kapcsolatba lépni a társaival, öt
látják, de ő nem lát; információ tárgya, de a kapcsolatnak soha nem az alanya. Szobája úgy
van elhelyezve, a központi toronnyal szemben, hogy tengely irányú láthatóságot
kényszerítenek rá; de az épület gyűrű alakja, a jól elkülönített cellák oldalirányban
láthatatlanságot jelentenek. S ez a rend garanciája. Ha az elzártak elítélt bűnözők, nem kell
összeesküvéstől tartani, közös szökési kísérlettől, a jövőben elkövetendő új bűncselekmények
kitervelésétől, kölcsönös rossz hatástól; ha betegek az elzártak, nincs veszélye a fertőzésnek;
őrülteknél az erőszakoskodásnak; gyermekeknél nincs másolás, lárma, fecsegés i
figyelmetlenség. Ha munkások, nincs verekedés, lopás, szövetkezés, a munkát késleltető, a
munka .minőségét rontó vagy baleseteket előidéző mulatság. Megszüntetik a tömeget, a sűrű
sokaságot, amely többszörös csere színhelye, egymásba mosódó egyének halmaza, kollektív
hatásrendszer, s helyébe az elkülönített egyének gyülekezete lép. A panoptikum az őr
oldaláról nézve megszámlálható és ellenőrizhető sokaság, a foglyok oldaláról pedig elkülönült
és megfigyelt egyedüllét.2
Ebből fakad a panoptikum fő hatása: a hatalom automatikus működését biztosító láthatóság
tudatos és folyamatos állapotát gerjeszti a fogolyban. Elérik, hogy állandóan hasson a
felügyelet, még akkor is, ha ténykedésében megszakított; hogy a tökéletes hatalom arra
irányuljon, hogy fölösleges legyen nyilvánvalóvá tenni gyakorlását; hogy ez az építészeti
apparátus olyan gép legyen, amelyben gyakorlójától a független hatalom diktálta viszonyok
teremtődnek meg és maradnak fenn; vagyis a hatalom diktálta szituációban tartsák a rabokat,
de ennek a szituációnak maguk a rabok legyenek a hordozói. Ezért egyszerre sok és kevés,
hogy a rabot szüntelenül egy felügyelő figyeli: kevés, mert a lényeg az, hogy a rab ne tudja,
hogy figyelik; sok, mert ténylegesen nincs szükség a megfigyelésre. Bentham ezért állította
fel azt az elvet, hogy a hatalomnak láthatónak és ellen-őrizhetetlennek kell lennie.
Láthatónak: a rab szüntelenül a szeme előtt látja a központi torony magas sziluettjét, ahonnét
kémlelik. Ellenőrizhetetlennek: a fogolynak soha nem szabad tudnia, hogy épp abban a
pillanatban nézik-e; de biztosnak kell lennie abban, hogy bármikor nézhető hogy ne lehessen
tudni, jelen van-e a felügyelő vagy távol, s hogy a foglyok a cellájukból még az árnyékát se
tudják kivenni az ellenfényben, Bentham a felügyelet központi tennének ablakaira
lécredőnyöket tervezett,, belülre meg válaszfalakat, amelyek derékszögben osztják fel a teret,
s az egyik helyiségből a másikba nem ajtók vezetnek, hanem zegzugos folyosók: mert a
legkisebb zaj, egy futó fénysugár, az ajtónyílás fénypászmája is elárulná az őr jelenlétét. 3 A
panoptikum olyan gép, amely szétválasztja a látni-látva lenni párt: a külső gyűrűben teljesen
látható az ember, anélkül, hogy ő is látna; a központi toronyból mindent látnak, de ők maguk
soha nem láthatók.4
Fontos elrendezés ez, mert automatizálja a hatalmat és megfosztja egyéniségétől. A
hatalom alapelve nem egy személyben testesül meg, hanem a testnek, a felületek, fények,
tekintetek összehangolt felosztásában; egy olyan elrendezésben, amelynek belső
mechanizmusai teremtik meg azt a viszonyt, amely fogva tartja az egyént. A szertartás, a
rituálé, a jel, amelyek révén az uralkodó többlethatalma megnyilvánult, itt fölöslegesek.
Gépezet biztosítja a szimmetriahiányt, az egyensúly-nélküliséget, a különbséget.
Következésképp nem sokat számít, ki gyakorolja a hatalmat. Bármelyik, akár véletlenül
odavetődött személy is működtetni tudja a gépezetet: az igazgató távollétében a családtagjai, a
környezete, a barátai, a látogatói, még a cselédei is.5 Mint ahogy közömbös az is, mitől
elevenedik meg: egy tapintatlan ember kíváncsiságától, gyermeki huncutságtól, az emberi
természet múzeumát bejárni akaró filozófus tudásvágyától vagy azok gonoszságától, akik
örömüket lelik a leskelődésben és a büntetésben. Minél több a névtelen és futó megfigyelő,
annál nagyobb annak a veszélye, hogy meglepik, s ennek következményeképpen nyugtalanná
teszik a rabot. A panoptikum csodálatos gépezet, amely a legkülönfélébb vágyakat
megvalósítva a hatalom egynemű hatásrendszerét gyártja.
Valóságos alávetettség születik, gépiesen, a fiktív viszonyból. Ilyen formán nem szükséges
az erő eszközeihez folyamodni, hogy az elítéltet jó magaviseletre, az őrültet nyugalomra, a
munkást munkára, a tanulót szorgalomra, a beteget az előírások betartására szorítsák.
Benthamet csodálatba ejtette, hogy a panoptikus intézményekben milyen enyhe lehet a
bánásmód: nincs több rács, lánc, nincsenek súlyos lakatok; elég, ha áttekinthető az
elválasztás, jól vannak elhelyezve a nyílások. A régi „közbiztonsági épületek” nehézkességét,
erődítményszerű építményét így a „biztonságos ház” egyszerű és gazdaságos geometriája
váltja fel. Valamiféleképpen a túlsó oldalra került a hatalom hatásrendszere, kényszerítő ereje
– az alkalmazási felületre. Akit a láthatóság mezejébe helyeznek, és aki, ezt tudván, magáévá
teszi a hatalom kényszerítéseit, s engedi, hogy spontán működjenek rajta: magáévá teszi a
hatalom diktálta viszonyt, s e viszonyban két szerepet játszik egyszerre; saját alávetettsége
alapelvévé válik. Ε tényből kiindulva a külső hatalom könnyíthet saját fizikai súlyán, a
testetlen felé törekszik, s minél inkább megközelíti ezt a határhelyzetet, annál állandóbbak,
maradandóbbak a hatásai, melyekkel egyszer s mindenkorra rendelkezik, és amelyeket
szüntelenül megújít: örökre szóló a győzelem, nincs benne fizikai összecsapás és előre biztos
a tét.
Bentham nem említi, hogy tervében inspirálta-e vajon az a menazséria, amelyet Le Vaux
épített fel Versailles-ban: az első olyan menazséria, amelynek különböző elemeit nem egy
parkban elosztva helyezték el, ahogy a hagyomány kívánta: 6 középen egy nyolcszögletű
pavilon állt, amelynek első emeletén egyetlen helyiség volt csak: a király szalonja; minden
oldalon széles ablakok nyíltak hét ketrecre (a nyolcadik oldal volt a bejárat), a ketrecekbe
különféle állatokat zártak. Bentham idejében már nem létezett ez a menazséria. De a
Panopticon tervében az egyéniesítő, minősítő.és osztályozó megfigyelés analóg törekvését
találjuk, a tér analitikus errendezésére való törekvést. A Panopticon királyi menazséria; az
állatot az ember helyettesíti, az egyénekre felosztás pedig a specifikus csoportosítást, a királyt
meg a titkos hatalom gépezete. A Panopticon is megközelítőleg úgy dolgozik, mint valami
természetbúvár. Lehetővé teszi a különbségek felállítását: a betegeknél meg lehet figyelni
mindegyikük tüneteit, anélkül, hogy az ágyak közelsége, az ártalmas kigőzölgések, a fertőzés
következményei összekevernék a klinikai leleteket; a gyerekeknél osztályozható a
teljesítmény (anélkül, hogy egymásról másolnának vagy egymást utánoznák), kijelölhetők a
képességek, felbecsülhetők a jellemek, szigorúan lehet őket osztályozni, a normális
fejlődéshez viszonyítva, megkülönböztetve „lustaságot és önfejűséget” a „gyógyíthatatlan
butaságtól”; a munkásoknál osztályozni lehet mindegyikük képességeit, összehasonlítani azt
az időt, amely alatt előállítják a munkát, s ha naponta fizetik őket, kiszámítani
járandóságukat.7
Ez a Panopticon kert-oldala. Laboratóriumi oldaláról nézve olyan gépként használható fel,
amely tapasztalatokat szerez, módosítja a viselkedést, dresszírozza vagy újraidomítja az
egyént. Kísérleteznek benne az orvosságokkal és ellenőrzik hatásukat. Különböző
büntetésnemeket próbálnak ki a foglyokon, bűncselekményük és jellemük szerint, s a
legeredményesebbeket kiválasztják. Különféle technikára tanítják meg a munkásokat, s
megállapítják, melyik a legjobb. Pedagógiai ismeretekkel kísérleteznek – különösen azért,
hogy újra megvizsgálják a zárt nevelés híres problémáját talált gyermekeken; megnézik, mi
történik, ha tizenhatodik vagy tizennyolcadik életévükben fiúk és lányok társaságába viszik
őket; ellenőrzik, hogy igaza van-e Helvetius-nak, amikor azt állítja, mindenki mindenre
megtanítható; követni lehetne „minden megfigyelhető eszme genealógiáját”; különböző
gyermekeket különböző gondolatrendszerek szerint lehetne fölnevelni, egyesekkel elhitetni,
hogy kétszer kettő nem négy, s hogy a Hold valójában sajt, majd húsz-huszonöt éves
korukban együvé ereszteni őket; olyan vitákra kerülne sor, amelyek felérnek azokkal a
prédikációkkal és előadásokkal, amelyekre annyi pénzt adnak ki; itt volna végre a jó alkalom,
hogy fölfedezéseket tegyenek a metafizika területén. A Panopticon kitüntetett hely, mert
lehetővé teszi, hogy kísérleteket végezzenek az embereken, és hogy teljes bizonyossággal
elemezzék azokat az átalakulásokat, amelyeket el lehet érni náluk. A panoptikum akár saját
mechanizmusainak ellenőrző készülékét is létrehozhatja. Központi tornyában az igazgató
valamennyi alárendelt alkalmazottját kémlelheti: ápolókat, orvosokat, művezetőket, tanítókat,
őröket; folyamatosan megítélhetné őket, módosíthatnak viselkedésükön, általa jobbnak ítélt
módszereket kényszeríthetne rájuk; s őt magát is könnyen ellenőrizhetnék. A Panopticon
közepén váratlanul felbukkanó felügyelő egyetlen szempillantással megítélhetné, hogyan
működik az intézmény; semmit nem lehetne előre elrejteni. Egyébként az igazgató, aki be van
zárva ebbe az építészeti együttesbe, vajon nincs maga is szorosan hozzákötve? A inkompetens
orvos, aki engedte, hogy a fertőzés elharapódzék, a pipogya börtönigazgató vagy
műhelyfőnök lesz a járvány vagy a felkelés első áldozata. „Sorsom, mondja a panoptikum
főnöke, minden kötelékkel, amit csak ki tudtam találni, az ő sorsukhoz kötődik.” 8 A
Panopticon mintegy a hatalom laboratóriumaként működik. Eredményesen és mélyen hatol az
emberi viselkedés mélyére; a hatalom minden előrenyomulása után megnövekszik és
állandósul a tudás, és megismerendő tárgyakat fedez fel minden olyan területen, ahol ez a
hatalom gyakorlódik.
A pestis sújtotta város és a panoptikus intézmény között nagy a különbség. Ez a különbség
a másfél évszázad alatt lezajlott fegyelmező terv átalakulásait jelzi. Az egyik esetben kivételes
helyzet adódik: különleges rossz ellen lép föl a hatalom; mindenütt jelenlevővé és láthatóvá
teszi magát; új fogaskerékrendszereket hoz létre; elrekeszt, mozdulatlanná tesz, hálóba fog;
egy időre megteremti az ellenvárost, ami egyszersmind a tökéletes társadalom; ideális
működést szab ki, amely végül is, akárcsak a legyőzendő rossz, az élet-halál egyszerű
dualizmusához vezet: ami mozog, a halált hordozza, és megölik azt, ami mozog. A
Panopticont ezzel szemben a működés általánosítható modelljeként kell értelmeznünk; egy
mód, amellyel hatalmi viszonyok határozhatók meg emberek mindennapi életében. Bentham
különleges, önmagában zárt intézményként mutatja be a Panopticont, ez nem vitás. Gyakran
megtették a tökéletes elzárás utópiájának. A romos, emberektől nyüzsgő, kínzásokkal tetézett
börtönökkel szemben, amelyeket Piranese metszetein is láthatunk, a Panopticon a kegyetlen
és tudós ketrec megjelenítése. Hogy napjainkig oly sok tervbe vett vagy megvalósított
változatot inspirált, a bizonyíték rá, hogy közel két évszázadon át milyen nagy hatást tett a
képzeletre. De a Panopticont nem szabad álombeli épületként értelmezni: az ideális formájára
visszavezetett hatalom mechanizmusának diagramja; minden akadálytól, ellenállástól,
súrlódástól, elvonatkoztatott működését mint tisztán építészeti és optikai rendszert mutatja be:
voltaképpen a politikai technológia alakzata, amelyei el lehet és el is kell választani minden
specifikus felhasználástól.
. Sokféleképpen alkalmazható: a foglyok megjavítására szolgál, de a betegek gyógyítására,
a tanulók oktatására, az őrültek őrzésére, a munkások felügyeletére, , a koldusok és a
semmirekellők megdolgoztatására is. A testek térben való meggyökereztetésének egyik típusa,
az egyének egymáshoz viszonyított felosztásáé, a hierarchikus szervezésé, a hatalom
központjainak és csatornáinak elrendezéséé, eszközeinek és a közbelépés módozatainak
meghatározásáé, melyet a kórházakban, műhelyekben, iskolákban, börtönökben lehet
működtetni. A panoptikus sémát mindig felhasználhatjuk, ha az egyének olyan sokaságával
van dolgunk, akikre valamilyen feladatot vagy viselkedést akarunk rákényszeríteni.
Alkalmazható – szükséges módosítások mellett -”minden intézményben, ahol nem túlságosan
nagy kiterjedésű tér keretei között kell felügyelet alatt tartani egy bizonyos számú embert”9.
Alkalmazásaiban lehetővé teszi, hogy tökéletesedjék a hatalom gyakorlása. Ez
többféleképpen lehetséges: mivel csökkentheti azok számát, akik gyakorolják, miközben
megsokszorozza azokét, akiken gyakorlódik. Mivel minden percben megengedi a
közbeavatkozást, s az állandó erkölcsi nyomozás még a hiba, a tévedés, a bűn elkövetése előtt
hat. Mivel ilyen körülmények között abból fakad az ereje, hogy soha nem lép fel, spontán és
csendben gyakorlódik, egymáshoz kapcsolódó hatások mechanizmusát hozza létre. Mert az
építészeten és a geometrián kívül egyéb fizikai eszközt nem alkalmazva közvetlenül hat az
egyénekre; „szellem fölötti hatalmat ad a szellemnek”. A panoptikus séma az intenzitást
növeli a hatalom bármelyik apparátusában; gazdaságosságot biztosít (anyagban,
személyzetben, időben); megelőző jellege, megszakítatlan működése és automatikus
mechanizmusa révén biztosítja az eredményességet. Mód arra, hogy az „eladdig példátlan
mennyiségű” hatalom révén megszerezzük „a kormányzás új, fő eszközét …; kiválósága
abban a nagy erőben rejlik, amelyet képes átadni minden intézménynek, ahol alkalmazzák”10.
A politika rendjének „Kolumbusz tojása”. Ténylegesen képes rá, hogy bármilyen
funkcióban integrálódjék (nevelés, terápia, termelés, büntetés); hogy szorosan
hozzákapcsolódva felfokozza ezt a funkciót; vegyes mechanizmust hozzon létre, amelyben a
hatalom (és a tudás) viszonyai pontosan, minden részletükben illeszkednek az ellenőrizendő
eljárásokhoz; közvetlen arányosságot állítson fel a „többlethatalom” és a „többlettermelés”
között. Röviden, úgy jár el, hogy a hatalom gyakorlása nem kívülről, szigorú kényszerítésként
vagy súlyként illeszkedik az invesztált funkcióhoz, hanem önmagában, körmönfont
jelenlétével éri el, hogy megnőjön e funkciók eredményessége, miközben tulajdon fogásait ő
is szaporítja. A panoptikus elrendezés nem egyszerűen csukló, a hatalom gépezete és egy
funkció között cserét biztosító szerkezet, hanem a hatalom viszonyainak működtetési módja
egy funkción belül, egyszersmind e funkció működtetési módja a hatalom viszonyai által. A
panoptikusság képes „megreformálni az erkölcsöt, megőrizni az egészséget, új erőt önteni az
iparba, elterjeszteni a műveltséget, könnyíteni a közterheken, sziklaszilárdan megalapozni a
gazdaságot, össze-bogozás helyett kioldani a szegényeket sújtó törvények gordiuszi csomóját,
s mindezt egy egyszerű építészeti eszmével”.11
Mindezt tetézi, hogy ez a gép úgy van elképzelve, hogy zártsága nem zárja ki a külső,
állandó jelenlétet: láttuk, hogy a központi toronyban bárki gyakorolhatja a felügyelet
funkcióit, s ezenközben kitalálhatja a felügyelet gyakorlásának módját. Valójában minden
panoptikus intézmény, legyen bár, mint a fegyház, gondosan elzárva, könnyűszerrel
alávethető a véletlenszerű és szakadatlan ellenőrzésnek: s nem csupán a kijelölt ellenőrök,
hanem a közönség részéről is; a társadalom bármelyik tagjának joga lesz eljönni és saját
szemével látni, hogyan működnek az iskolák, a kórházak, az üzemek, a börtönök.
Következésképp nem kell félni, hogy a hatalom megnövekedése, amely a panoptikus·
gépezetnek köszönhető, zsarnoksággá fajuljon: a fegyelmező eljárást demokratikusan
ellenőrzik majd, hiszen szüntelenül hozzáférhető lesz a „világ nagy ítélő-széki bizottsága
számára”12. A panoptikum, amely elmésen úgy van elrendezve, hogy egy felügyelő egyetlen
szempillantással ellenőrizze a különböző egyéneket, lehetővé teszi mindenkinek, hogy a
legjelentéktelenebb felügyelőt is ellenőrizze. A nézésre szolgáló gép, az egyének
megjelenésére szolgáló sötétkamraszerűség átlátszó épület lesz, ahol az egész társadalom
ellenőrizheti a hatalom gyakorlását.
A panoptikus sémát, valamennyi jellemző vonását megőrizve és megtartva szándékoznak
elterjeszteni a társadalom egészében; az a küldetése, hogy általánosított funkcióvá, legyen.
A^pestises város a kivételes fegyelmezés modelljét nyújtotta: tökéletes, de abszolút
erőszakos; a halált hozó betegséggel szemben a hatalom a halál szüntelen fenyegetését
szegezte szembe; az élet legegyszerűbb kifejeződésére fokozta le; a halál hatalmával szemben
a pallosjog aprólékos gyakorlatát állították fel. A Panopticon-nak ezzel szemben a felerősítés
a szerepe; a hatalmat nem magáért a hatalomért vezeti be, nem öncélúan akarja
gazdaságosabbá és eredményesebbé tenni, s nem is a fenyegetett társadalom azonnali
üdvössége céljából: a társadalmi erők megszilárdításáról van szó – a termelés növeléséről, a
gazdasági élet fejlesztéséről, az oktatás növekedéséről, a gazdasági élet fejlesztéséről, az
oktatás kiterjesztéséről, a közerkölcs szintjének növeléséről: növekedésről és bővítésről.
Hogyan lehetne megerősíteni a hatalmat oly módon, hogy ne zavarja az előrehaladást,
követelményeivel és nehézkességével ne telepedjék rá, de épp ellenkezőleg, könnyítsen rajta?
A hatalom melyik intenzitásnövelője lehetne egyszersmind a termelés megsokszorozója? A
hatalom, erőit növelvén, miképpen növelhetné a társadalom erőit, anélkül, hogy elkobozná
vagy lefékezné őket? A panoptikum megoldása erre a problémára az, hogy a hatalom termelő
növekedését csak akkor lehet biztosítani, ha egyrészt lehetőség van arra, hogy lehatolva a
társadalom alapjáig, egészen a legapróbb részletekig folyamatosan működjék, másrészt pedig
akkor, ha a parancsoló hatalom gyakorlásához kötődő, hirtelen, erőszakos, nem folyamatos
formákon kívül funkcionál. A király teste, anyagi és misztikus különös jelenlétével, azzal az
erővel amelyet vagy ő maga fejt ki, vagy mások közvetítésével, végletesen szemben áll a
panoptikusságot meghatározó hatalom új fizikájával; a panoptikusság területe az alsó régió, a
szabálytalan testek, részleteikkel, többrétű mozgásukkal, másnemű erőikkel, térbeli
viszonyaikkal: oly mechanizmusok, amelyek a felosztásokat, az eltéréseket elemzik, szériákat,
kombinációkat elemeznek, s melyek a láthatóvá tevés, a lajstromba vétel, a megkülönböztetés
és az összehasonlítás eszközeit használják: viszonyokon alapuló, többszörösen érvényesülő
hatalom fizikája, amelynek maximális intenzitása egyáltalán nem a király személyében rejlik,
hanem azokban a testekben, amelyeknek individualizálását épp ezek a viszonyok teszik
lehetővé. Az elmélet szintjén Bentham a társadalmi test és e test egészét átszövő hatalmi
viszonyok elemzésének egy másik módszerét határozza meg; testek és erők alávetésének
eljárását a gyakorlat szempontjából, amely a fejedelem személyével takarékoskodva a
hatalom hasznosságát értékeli fel. A panoptikusság egy új „politikai anatómia” általános
alapelve, amelynek tárgya és célja nem a fensőbbség viszonya, hanem a fegyelem kapcsolatai.
A híres, átlátszó és bejárható ketrecben, és a magas, hatalmas és tudós toronyban Bentham
talán a tökéletes fegyelmező intézményt akarta megtervezni; de azt is meg akarta mutatni,
hogyan lehet a fegyelmezési eljárásokat „kiengedni elzártságukból” és a társadalom
egészében kiterjedten, többrétűén, többféleképpen működtetni. A klasszikus kor
meghatározott és többé-kevésbé zárt helyein – kaszárnyákban, kollégiumokban, nagy
műhelyekben – kidolgozott fegyelmezési módszerek, amelyek teljes körű alkalmazását csak a
pestises város korlátozott és átmeneti szintjén képzelték el, Bentham ábrándjaiban mindenütt
jelenlevő és mindig éber gépezethálózatként bukkannak fel, melyek hiánytalanul, megszakítás
nélkül szövik át a társadalmat. A panoptikus elrendezés adja meg ennek általános képletét.
Egy elemi és könnyen átruházható gépezet szintjén programozza a fegyelmező
mechanizmusoktól át meg átszőtt és átitatott társadalom alapműködését.
*
Felrajzolódott a fegyelem két képe. Az egyik véglet a fegyelemblokád, a társadalom
peremén kívül felállított zárt intézmény, negatív funkciók felé terelve: álljt mond a bűnnek,
megszünteti az érintkezést, felfüggeszti az időt. A másik véglet a panoptikusság, a
fegyelemgépezet: funkcionális elrendezés, amelynek a hatalom gyakorlatát kell kibővítenie,
gyorsabbá, könnyebbé, hatékonyabbá tennie, ravasz kényszerítések terve egy eljövendő
társadalom számára. A kivételes fegyelem sémájának tervétől az általánossá vált felügyeletig
tartó mozgás egy történelmi átalakuláson alapul: a 17. és a 18. század folyamán a fegyelmező
berendezések fokozatosan elterjedtek, megszaporodtak a társadalom egészében, s kialakult az,
amit, elnagyoltan, fegyelmező társadalomnak hívhatnánk.
A fegyelem általánossá vált a klasszikus kor folyamán, s benne a hatalom benthami fizikája
jelenti az állandót. Bizonyíték rá a fegyelmező intézmények megnövekedett száma, ez az
egyre nagyobb felületet befedő hálózat, s főképp az, hogy mindinkább a társadalmon belül
kap helyet: a sziget, a kitüntetett hely, az alkalmi intézkedés vagy egyedi modell helyét
általános formula veszi át; Orániai Vilmos vagy Gusztáv Adolf protestáns és ájtatos
hadseregének jellegzetes szabályzata átalakult Európa valamennyi hadseregének
szabályzatává; a jezsuiták mintakollégiumai, Betancour vagy Demia iskolái, Sturm iskolái
után az iskolai fegyelem általános formáit rajzolják ki; a tengerészeti és katonai kórházakban
végrehajtott rendcsinálás sémául szolgál a 18. század valamennyi kórházi újraszervezésekor.
De a fegyelmező intézmények elterjedése csak egy a többrétű, mélyebb folyamat legjobban
látható aspektusa, ez kétségtelen.
1. A fegyelmező eljárások funkcionális megfordítása.
Kezdetben azt kívánták tőlük, hogy közömbösítsék a veszélyt, kössék helyhez a
haszontalan vagy háborgó népességet, szüntessék meg a sokaság csődületeiből adódó
kellemetlenségeket; ezután azt várják tőlük, hogy mivel képesek pozitív szerep eljátszására,
növeljék meg az egyének lehetséges hasznosságát. A katonai fegyelem már nem a fosztogatás,
a szökés vagy a csapatok engedetlenségének megakadályozását célzó egyszerű eszköz;
alapvető gyakorlat, hogy a hadsereg ezentúl ne mint véletlenül összeverődött tömeg létezzen,
hanem mint az erők felértékelését önmagából merítő egység; a fegyelem fokozza minden
egyes egyén ügyességét, a különféle ügyességeket összhangba hozza, felgyorsítja a
mozdulatokat, megsokszorozza a tüzelés erejét, kiszélesíti a támadási frontokat, anélkül, hogy
csökkentené átütő erejét, megnöveli az ellenállást stb. A műhelyek fegyelme, miközben
továbbra is a szabályzatok betartásának, a fensőbbség tiszteletben tartásának, a lopások vagy a
pazarlás meggátolásának a módja, arra törekszik, hogy növelje a rátermettséget, a gyorsa–
-ságot, a teljesítményt, tehát a profitot; még mindig erkölcsileg neveli a magatartást, de egyre
inkább a végső cél szolgálatába állítja a viselkedést, egy gépezetbe illeszti a testeket, egy
gazdasági rendszerbe az erőket. Ä 17. században a vidéki iskolák, illetve a keresztény elemi
iskolák kifejlődését negatív indokokkal támasztották alá; a szegények, nem rendelkezvén a
gyermekeik felneveléséhez szükséges eszközökkel, „tudatlanságban hagyják őket
kötelességeiket illetően; megélhetésük gondjai miatt s mivel ők maguk is neveletlenek, nem
tudnak jó nevelést közvetíteni, hiszen nekik maguknak sem volt részük benne”; s ez három fő
bajt von maga után: nem vesznek tudomást Istenről, semmittevők lesznek – s ez
részegességet, tisztátalanságot, tolvajlást, zsiványéletet von maga után; és a közrendet
megsérteni mindig kész csirkefogók bandáinak létrejöttét, akik „másra sem jók, mint hogy
feléljék az Hôtel-Dieu Kórház készleteit”13. Márpedig a forradalom kezdetén az elemi iskolai
oktatás számára előírt cél, többek között, a „test megerősítése, kifejlesztése”, a gyermek
felkészítése „valamilyen gépies munka elvégzésére a jövőben”, a „helyes szemmérték, biztos
kéz, jó szokások kialakítása”14. A fegyelmező módszerek egyre inkább a hasznos egyéneket
gyártó eljárásokként működnek. Ebből adódik, hogy kiszabadulnak a társadalom peremén
levő, marginális helyzetükből, a kizárás, a vezeklés, az elzárás vagy a visszavonulás formáiról
leválnak. S ebből adódik az is, hogy a vallásos szabályszerűségekhez és a kolostorokhoz
fűződő kötelékeiket lassan eloldozzák. S az a törekvésük is, hogy a társadalom legfontosabb,
legközpontibb, legtermékenyebb szektoraiban gyökerezzenek meg; hogy valamelyik fő,
lényeges funkciójához – a manufaktúra-termeléshez, a tudás átadásához, a képességek és az
ügyesség elterjesztéséhez, a hadi apparátushoz – kapcsolódjanak. Végül ebből ered a 18.
század folyamán kifejlődött, kettős törekvésük: a fegyelmező intézmények számának
megnövelése és a már létező apparátusok fegyelemmel való átitatása.
2. A fegyelmező mechanizmusok kirajzása.
Az egyik oldalon a fegyelmező intézmények megszaporodnak, de mechanizmusaik
hajlamosak az „intézményjelleg megszüntetésére”, arra, hogy kilépjenek a zárt
erődítményekből, ahol működnek, és „szabadon” áramoljanak; a masszív és tömény
fegyelmező módszerek az ellenőrzés rugalmas eljárásaira bomlanak fel, amelyek átadhatók és
alkalmazhatók. Belső és specifikus funkciójukhoz olykor zárt apparátusok szolgáltatják a
külső ellenőrzés szerepét, mellékellenőrzések udvarát fejlesztve ki körülöttük. A keresztény
iskolának így nemcsak egyszerűen engedelmes gyermekeket kell képezniük; a szülők
ellenőrzését is lehetővé kell tenniük, tudakozódniuk kell életmódjukról, anyagi
erőforrásaikról, buzgóságukról, erkölcseikről. Az iskola arra törekszik, hogy parányi
társadalmi obszervatóriummá váljék, hogy a felnőttekre is kiterjessze a hatását és állandó
ellenőrzése alá vonja őket: Demia szerint egy gyermek rossz magaviselete vagy hiányzása
törvényes ürügy arra, hogy elmenjenek a szomszédokhoz, kifaggassák őket, főleg, ha ok van
azt hinni, hogy a család nem mond igazat; majd a szülőkhöz is elmennek, hogy
megvizsgálják, tudják-e a katekizmust és az imádságokat, alkalmasak-e rá, hogy gyermekeik
rossz hajlamait kigyomlálják, s azt is megnézik, hány ágy van, és hogyan alszanak éjszaka; a
látogatás esetleg alamizsnaadással végződik, szentkép-ajándékozással vagy pótágyak
adományozásával.15 A kórházat is hovatovább a lakosság orvosi felügyeletének
támaszpontjaként tekintik. Az Hôtel-Dieu Kórház 1772-ben történt leégése után többen kérik,
hogy az ormótlan, rendszertelen, nagy épületeket kisebb méretű kórházak sora váltsa fel;
funkciójuk a negyed betegeinek befogadásán kívül az információk begyűjtése volna, a
ragályos, járványos tünetek felügyelete, beteggondozók megnyitása, tanácsadás, és a hatóság
tájékoztatása a kerület egészségügyi állapotáról. 16 A fegyelmező eljárások elterjedését
tapasztaljuk tehát, de nem zárt intézetekből, hanem a társadalomban szétszórt ellenőrző
központokból kiindulva. Vallásos csoportok, jótékonysági egyletek játszották sokáig a nép
„fegyelemre szorításának” a szerepét. Az ellenreformációtól egészen a júliusi monarchia
filantrópiájáig megszaporodtak az effajta kezdeményezések; célkitűzésük vallásos volt (térítés
és erkölcsnemesítés), gazdasági (segély, munkára buzdítás) vagy politikai (az
elégedetlenkedés vagy a háborgás ellen küzdöttek). Elég, ha példaképpen a párizsi plébániák
jótékonysági társaságainak szabályzatait idézzük. A hozzájuk tartozó területet kerületekre és
járásokra osztják fel, amelyeket a társaság tagjai elosztanak egymás között. A kerületeket és
járásokat rendszeresen látogatják. „Azon kell munkálkodniuk, hogy megakadályozzák a
rosszhírű helyek, egyesületek, kártyabarlangok működését, az üzérkedést, a nyilvános
botrányokat, az istenkáromlást, az istentelenséget és egyéb rendetlenséget, melyekről
tudomást szereztek.” Teendőik közé tartozik a szegények meglátogatása; szabályzat rögzíti az
információszerzés pontjait: van-e állandó lakásuk a szegényeknek, ismerik-e az imádságokat,
részesülnek-e a szentségekből, van-e szakmájuk, milyen az erkölcsük (és azt is, „hogy nem a
saját hibájukból szegények-e”; végül, ügyesen „tudakozódni kell, hogy viselkednek otthon,
nem viszálykodnak-e családjukon belül vagy a szomszédokkal, gondjuk van-e rá, hogy
istenfélelemben neveljék fel a gyermekeiket … különböző nemű nagyobb gyermekeik nem
alszanak-e együtt vagy a szülőkkel közös ágyban, s hogy családjukban a nagylányoknak nem
kell-e simogatásokat tűrniük, nincs-e kicsapongás. Ha kétely merülne fel, hogy a szülők
házások, bizonyítványt kell kérni a házasságkötésről.”17
3, A fegyelmező mechanizusok államosítása.
Angliában hosszú ideig vallásos indíttatású magáncsoportok biztosították a társadalmi
fegyelmezés funkcióját.18 Franciaországban, jóllehet a szerep egyik fele a védnök– vagy
segélyező társaságok kezében maradt, a másik – kétségtelenül fontosabb felét – csakhamar
átvette a rendőrség apparátusa.
A centralizált rendőrség megszervezése még a kortársak szemében is sokáig a királyi
abszolutizmus legközvetlenebb kifejeződése volt; az uralkodó „saját bíróságot akart, amellyel
közvetlenül közölhette parancsait, megbízásait, szándékait, és rájuk bízhatta parancsainak és
elfogatóparancsainak végrehajtását”19. Valóban, egy bizonyos számú, már meglévő funkciót –
a bűnözők felkutatását, a városi felügyeletet, gazdasági és politikai ellenőrzést – átvéve, a
rendőrfőnökség és a Párizsban fölérendelt tartományi kormányzóság hivatalos, egységes és
szigorú gépezetbe helyezte át valamennyit. „A kerületnek alárendelt valamennyi fegyveres és
kiképző körzet a tartományfőnök alá tartozik. .. Ö indítja be mindazon kerekeket, amelyek
rendet és összhangot teremtenek. Kormányzásának hatásait az égitestek mozgásához
hasolíthatjuk leginkább.”20
Habár a rendőrséget mint intézményt államszerv formájában szervezték meg, és bár
közvetlenül kapcsolódott a legfelsőbb politikai hatalom központjához az általa gyakorolt
hatalom típusa, a beindított mechanizmusok és azok az elemek, amelyeket alkalmaznak,
specifikusak. Olyan szerv ez, amely a társadalom egészével azonos kiterjedésű, s nemcsak
szélsőségeiben érintkezik vele, hanem aprólékos részleteiben is, amelyeket magára vállal. A
rendőri hatalomnak kell terjednie „mindenre”: s egyáltalán nem az állam vagy a királyság
teljes egészére, az egyeduralkodó látható és láthatatlan testére, hanem az események,
cselekedetek, viselkedések, vélemények porszemeire – „mindenre, ami történik” 21; a
rendőrség tárgya „minden egyes pillanat történése”, azok az „apró-cseprő események”,
amelyekről II. Katalin beszélt Utasításában.22 A rendőrség a határtalan ellenőrzést testesíti
meg, amely a társadalom egésze legelemibb magjának, legillanóbb jelenségének eszményi
megragadására törekszik: „A bírók és a rendőrtisztek hivatala a legfontosabbak egyike;
tárgyuk, amelyre hatalmuk kiterjed, valamiképpen határtalan, csak megfelelően tüzetes
vizsgálódással vehető észre”;23 a politikai hatalom végtelen paránya.
S hogy gyakorolható legyen, e hatalomnak a felügyelet olyan eszközével kell ellátnia
önmagát; amely állandó, kimerítő, mindenütt jelenlevő, és láthatóvá képes tenni mindent,
feltéve, ha önmaga láthatatlanná válik. Arc nélküli tekintetté kell lennie, amely a társadalom
egészét az érzékelés terévé változtatja át; ezer és ezer, mindenütt fürkésző szem, mozgékony
és állandóan éber figyelem, nagy kiterjedésű, hierarchizált hálózat, amely a polgármester
szerint Párizsban 48 rendbiztost, 20 felügyelőt, ezenkívül rendszeresen fizetett
„megfigyelőket”, naponként fizetett „olcsó rendőrkopó”, valamint feladatuk arányában
díjazott besúgót jelent, s végül a prostituáltakat. S erre a folytonos megfigyelésre egy sereg
jelentés, és nyilvántartás halmozódik; a 18. század folyamán hatalmas rendőrségi szövet
igyekszik beteríteni a társadalom egészét, bonyolult, adatokra támaszkodó szervezet
jóvoltából.24 Es a bírósági vagy közigazgatási iratok módszereitől eltérően itt a viselkedést, a
magatartást, a lehetőségeket, a gyanút rögzítik -állandón számba veszik az egyén
magatartását.
Megjegyzendő, hogy ez a rendőrségi ellenőrzés, jóllehet teljes egészében „a király
kezében” van, nem csupán egyirányúan működik. Valójában kettős rendszer: az
igazságszolgáltatás apparátusát megkerülve kell megfelelnie a király közvetlen akaratának; de
alkalmasnak kell lennie arra is, hogy megfeleljen az alulról jövő kéréseknek; a hírhedt
elfogatóparancsokat, amelyek sokáig a királyi önkény jelképei voltak, s melyek politikailag
diszkvalifikálták a fogva tartás gondolatát, óriási többségükben a családok, a gazdák, a helyi
előkelőségek, a kerület lakói, plébánosok kérték; funkciójuk nem egyéb, mint hogy elzárással
torolják meg a hüntetőrendszer alól kibúvó, rendetlenségből, lázongásból, engedetlenségből,
rossz magaviseletből következő bűnözést; amelynek Ledoux építészetileg tökéletes városában
akart véget vetni, s melyet „a felügyelet hiányából fakadó vétségnek” hívott. A18. századi
rendőrség, amely az igazságszolgáltatás segédszerepét játszotta a bűnözők üldözésében, s az
összeesküvések, az ellenzéki mozgalmak vagy zendülések politikai ellenőrzésének eszköze
volt, fegyelmező funkcióval egészült ki. Sokrétű funkció, hiszen az uralkodó abszolút
hatalmához kapcsolja a társadalom elszórtan található különböző kisebb szerveket; a
fegyelmezés különböző zárt intézetei (műhely, hadsereg, iskola) között közvetítő hálózatot
feszítve ki, s ott lépve fel, ahol ezeknek nincs módjuk eljárni, megfegyelmezni a nem
fegyelmezett tereket; befedi à közbülső teret, összekapcsolja őket, fegyveres erejével köztes
fegyelmet és az egyes fegyelmező eljárásban túlnyúló fegyelmet biztosít. „Az uralkodó bölcs
rendőrséggel szoktatja rendre és engedelmességre a népet.”25
A 18. századi rendőrségi apparátus megszerveződése szentesíti a fegyelem általánossá
válását, amely ezzel állami dimenziót ölt. Érthető, hogy noha a legvilágosabban kapcsolódott
mindahhoz, ami királyi hatalomban kívül esett a szabályozott igazságszolgáltatás gyakorlatán,
miért tudott a rendőrség a bírósági reformnak oly kevés változtatás árán ellenállni; az is
érthető, hogy véle szemben miért érvényesíti az előjogait, egyre nagyobb súllyal, napjainkig;
kétségtelenül azért, mert az igazságszolgáltatás világi karhatalma; s azért is, mert méreteinél
és mechanizmusainál fogva a bíróság intézményénél jobban ágyazódik be a fegyelmező
típusú társadalomba. Nem fedné azonban a valóságot, ha azt hinnők, hogy a fegyelmezés
funkcióit az államapparátus egyszer s mindenkorra elkobozta és bekebelezte.
 Α „fegyelem” nem azonosítható egy intézménnyel, de egy apparátussal sem; a hatalom
egyik típusa, gyakorlásának egyik módozata, amely eszközök, technika, eljárások,
alkalmazási szintek, célpontok együttesét vonja maga után; a hatalom „fizikája” vagy
„anatómiája”, egy technológia. Felvállalhatják akár a „szakosított” intézmények is
(fegyházak, vagy a 19. század javítóintézetei), akár azok az intézmények (nevelőintézetek,
kórházak), amelyek fő eszközként használják egy meghatározott cél érdekében, akár a már
korábban meglévő szervek, amelyek hatalmuk belső mechanizmusainak megerősítésére vagy
újraszervezésére szolgáló eszközt találják meg benne (egyszer be kellene már mutatni, hogy a
családon belüli kapcsolatok mennyire „fegyelmeződtek” a klasszikus kor óta, mindenekelőtt a
szülő-gyermek sejtben, külső, iskolai, katonai, majd orvosi, pszichiátriai, pszichológiai
sémákat véve fel, amelyek a fegyelmezés szempontjából a családokat a normális és a nem
normális kitüntetett felbukkanást helyévé változtatták) ; akár olyan apparátusok révén,
amelyek belső működési elvükké tették a fegyelmet (a napóleoni kor óta fegyelemmel itatták
át az adminisztrációs apparátust); végül akár állami apparátusok révén, amelyeknek nem
kizárólagos, de fő funkciója, hogy a társadalom szintjén uralkodóvá tegyék a fegyelmet
(rendőrség).
Mindent összevetve egy olyan, fegyelemmel átitatott társadalom kialakulásáról van szó
ebben a mozgásban, amely a zárt, társadalmi „karantén”-szerű fegyelmezéstől a
„panoptizmus” végtelenségig általánosítható mechanizmusáig vezet. Nem mintha a hatalom
fegyelmező módozata lépett volna az összes többi helyébe, de mivel beszüremlett közéjük,
nem egyszer diszkvalifikálva őket, közvetítőként is fellépett közöttük, összekapcsolt, és
elsősorban azt tette lehetővé, hogy a hatalom, hatásaiban, a legkisebb és a legtávolabbi
eseményekig is eljusson. Ez a módozat a hatalom viszonyainak rendkívül parányi felosztását
biztosítja.
Bentham után néhány évvel Julius fogalmazta meg e társadalom születési bizonyítványát. 26
A panoptikus alapelvről szólva azt mondta, hogy jóval több holmi építészeti leleménynél:
fordulópont „az emberi szellem történetében”. Látszólag csak egyetlen technikai probláma
megoldása, de egy társadalomtípus sejlik fel mögötte. Az ókori civilizáció a látványra épített.
A templomok, színházak és cirkuszok építészete egyetlen igényre válaszolt: „Emberek
sokasága számára lehetővé tenni kisszámú tárgy megtekintését.” A látvánnyal hangsúlyt
kapott a nyilvános élet, az ünnepek tobzódása, az érzéki közelség. Ezekben a rituálékban,
amelyekben vér patakzott, a társadalom új erőre kapott és egyetlen nagy testté lett egy
pillanatra. A modern kor megfordítja a problémát: „Kevés embernek, akár csak egyetlen
egynek nyújtani a nagy sokaság pillanatnyi látványát.” Amikor már nem a közönségből és
nem a nyilvános életből tevődnek össze a társadalom fő elemei, hanem az egyik oldalon a
magánszemélyekből, a másik oldalon pedig az államból, a kapcsolatok csak a látvány
pontosan megfordított formájával szabályozhatók: „A modern korban, amikor az állam
befolyása nőttön nő és napról napra mélyebben áthatja a társadalmi élet valamennyi részletét
és kapcsolatait, felvetődött a biztosítékok kibővítésének és tökéletesítésének a gondolata,
egyidejűleg nagyszámú ember felügyeletére szánt épületek felépítésével és elosztásával
igyekezvén elérni e nagy célt.” s
Julius olvasatában befejezett történelmi folyamat mindaz, amit Bentham kivitelezési
tervként írt Je. Társadalmunk nem a látvány, hanem a felügyelet társadalma; a képek mögött a
test hatalommal való invesztálása folyik, utolsó porcikájáig; a csere nagy absztrakciója
mögött pedig tovább idomítják, aprólékosan és konkrétan, a hasznos erőket; az érintkezés
csatornái a tudás felhalmozását és központosítását segítik elő; a jelek mozgástere határozza
meg, hol veti meg a hatalom a lábát; társadalmi rendünk nem csonkítja meg, nem fojtja el az
egyén szép teljességét, nem rontja el: az erők és a testek taktikájával folyik az egyének
gondos gyártása. Sokkal kevésbé vagyunk görögök, mint hinnők. Nem grádicsokon állunk, s
nem is a színpadon, de panoptikus gépben vagyunk, a hatalom erőitől átitatva, s mi magunk is
működtetjük ezt a gépet, hiszen mi vagyunk az egyik fogaskereke. Talán itt gyökeredzik a
napóleoni személyiség fontossága a történelmi mitológiában: ő áll az uralkodó hatalom
monarchikus és rituális gyakorlásának és a határtalan fegyelem állandó és hierarchikus
gyakorlásának az illeszkedési pontján. Ő az, aki egyetlen pillantással felölel mindent, de
akinek egyetlen részlet sem kerüli el a figyelmét, soha: „Megítélhetik, hogy nincs egyetlenegy
olyan része a császárságnak, amely ne volna felügyelet alatt; egyetlen egy bűncselekmény,
vétség, szabálysértés sem maradhat követelmény nélkül; a mindent bevilágító, zseniális szem
felöleli a roppant gép egészét, s a legparányibb részlet sem menekülhet el előle.”27
Kibontakozása idején a fegyelmező társadalom a császár személyével még a látvány régi
aspektusát hordozza. Egyeduralkodóként a régi trón bitorlója, egyszersmind az új állam
szervezője, egyetlen utolsó, szimbolikus alakzatban összpontosította azt a lassú folyamatot,
amelynek jóvoltából az uralkodó hatalom hivalkodása, a hatalom szükségszerűen látványos
megnyilvánulásai egymás után kihunytak a felügyelet mindennapos gyakorlatában, egy olyan
panoptikusságban, ahol az egymást keresztező tekintetek ébersége hovatovább fölöslegessé
teszi a császári sast csakúgy, mint a napot.
A fegyelmező társadalom kialakulása néhány olyan széles sodrású történelmi folyamatra
utal, amelyek gazdasági, jogi és politikai, s nem utolsósorban tudományos természetűek, és
ezt a kialakulást elősegítik.
1. Mindent egybevetve elmondható, hogy a fegyelmező eljárások valójában módszerek az
embersokaság rendjének biztosítására. Igaz, hogy ebben nincs semmi különös, vagy
jellegzetes: a hatalom valamennyi rendszere szembekerül ugyanezzel a problémával. De a
fegyelmezéseknek az a sajátosságuk, hogy a sokasággal szemben megkísérlik meghatározni a
hatalom egy taktikáját, melynek három kritériuma van: a lehető legolcsóbbá tenni a hatalom
gyakorlását (gazdaságilag kevés kiadással-, politikailag diszkréciójával, alacsony fokú
tárgyiasításával, viszonylagos láthatatlanságával, s a támasztott csekély ellenállással); úgy kell
eljárni, hogy e társadalmi hatalom befolyása maximális intenzitású legyen és kudarc nélkül,
csorbítatlanul a lehető legmesszebb nyúljék ki; végül a hatalom „gazdaságos” növekedését
össze kell kapcsolni azoknak az apparátusoknak a teljesítményével, amelyeken belül
gyakorlódik (akár pedagógiai, akár katonai, ipari vagy orvosi apparátusokról legyen szó);
röviden, a rendszer valamennyi elemének engedelmességét és hasznosságát egyszerre kell
növelni. A fegyelmezés e három célkitűzése jól ismert történelmi körülmények találkozásának
köszönhető. Egyik oldalon ott van a 18. század nagy demográfiai hulláma: az ide-oda
hányódó népesség megnövekedése (a fegyelmezés elsődleges célja a helyhez kötés;
nomádellenes folyamat); az ellenőrizendő vagy manipulálandó csoportok mennyiségi
viszonylatú változása (a 17. század elejétől a francia forradalom előestéjéig
megsokszorozódott az iskolába járók száma, mint ahogy feltehetően a kórházakban ápoltaké
is; a hadsereg békeidőben a 18. század végén több mint kétszázezer embert számlált). A
körülmények találkozásának másik oldala a mind elterjedtebb és bonyolultabb, és bizonyára
mind költségesebb termelőapparátus felduzzadása, amelynek jövedelmezőségét is növelni
kell. Ε két folyamatra válaszol a fegyelmező eljárások fejlődése, illetve feltehetőin arra a
szükségszerűségre, hogy összefüggéseiket egymáshoz igazítsák. Sem a feudális hatalom
fennmaradt formái, sem a közigazgatási monarchia struktúrái, sem az ellenőrzés helyi
mechanizmusai, sem bizonytalan összefonódásaik nem biztosíthatták ezt a szerepet: gátjuk
volt hiányos és rendszertelen hálózatuk, gyakran konfliktusos működésük, de kivált a benne
gyakorolt hatalom „költséges” jellege. Több értelemben véve is költséges: mert közvetlenül
került sokba a kincstárnak; mert a megvásárolható hivatalok, illetve az adóbérlőhivatal
rendszere közvetetten, de igen súlyosan nehezedett a lakosságra; mert az ellenállás, amelyet
kiváltott, megkívánta állandó megerősítését; mert lényegében sarcolt (a királyi, földesúri,
egyházi adórendszerrel, robottal vagy katonatoborzással, a csavargók bezárásával vagy
száműzetésével sarcolta az embereket és az időt). A fegyelmezés fejlődése jelzi a hatalom
elemi technikájának feltűnését, amely egészen más gazdaságosságról árulkodik: a hatalom
mechanizmusa nem „levonásként” jelentkezik, hanem beépül az apparátusok gyümölcsöző
hatékonyságába, e hatékonyság növelésébe, és annak felhasználásába, amit előállít. A
hatalmat irányító „sarc-erőszak” régi elvének helyébe a fegyelmező eljárások a „nyájasság-
termelés-nyereség” elvét állítják. Arra valók mint technikák, hogy lehetővé tegyék az emberek
sokaságának és a termelőapparátusok sokaságának egymáshoz igazítását (s ezen nemcsak a
szó szoros értelmében vett „termelést” kell érteni, hanem a tudás és az alkalmasság termelését
az iskolában, az egészség termelését a kórházban, a pusztító erő termelését a hadseregben).
Az egymáshoz igazítás feladatánál a fegyelmezésnek meg kell oldani néhány problémát,
amelyekkel szemben a hatalom régi rendszere nem volt eléggé fölfegyverkezve. Csökkentheti
a tömegjelenségekkel járó „hátrányokat”: redukálhatja azt, ami miatt a sokaság kevésbé
kezelhető, mint egy egység; redukálhatja azt, ami valamennyi elemének és összegeződésének
ellenáll; redukálhatja mindazt, ami a nagy szám előnyeinek megsemmisítését fenyegeti
benne ; ezért köt helyhez a fegyelem, megbénítja vagy szabályozza a mozgást, feloldja a
zavart, az összesűrűsödést a bizonytalan csatornákban, ezért számítja ki az elosztás mértékét.
Úrrá kell lennie a szervezett sokaság létrejöttével keletkező erőkön, semlegesítenie kell a
belőle születő ellenhatalom következményeit – zavargást, zendülést, spontán szerveződéseket,
egyesüléseket -, melyek a szervezett sokaságon uralkodni akaró hatalomnak ellenállnak,
semlegesítenie kell mindent, ami horizontális kapcsolatokat állíthat fel. Ez az oka annak/hogy
a fegyelmezés elrekesztő és vertikális eljárásokat használ; ugyanannak a síknak a különböző
elemei közé a lehető legelszigetelőbb elkülönítéseket állítja fel, zárt, hierarchikus hálózatot
határoz meg, egyszóval a sokaság belső és ellentétes erejével szembeállítja a folytatólagos és
egyénekre bontó piramiseljárást. A sokaság valamennyi elemének egyedi hasznosságát is
növelnie kell, oly módon, hogy a leggyorsabbak és a legolcsóbbak legyenek, azaz e növeke-,
dés eszközéül magát a sokaságot használja fel: ezért facsarják ki a testből a maximális időt és
erőket, ez az oka az olyan módszeregyütteseknek, mint amilyen az időbeosztás, a kollektív
idomítás, a gyakorlatok, az átfogó, egyszersmind aprólékos felügyelet. A fegyelmezésnek
ezen felül meg kell növelnie a sokaságok tulajdon hasznának a hatását, s el kell érnie, hogy
minden egyes alkotóelemét hasznosabbá tegye annál, mintha egyszerűen csak összegezné az
elemeit: a sokaság felhasználható hatásainak növelése érdekében a fegyelmező eljárások a
felbontásnak, a testek, mozdulatok és ritmusok kölcsönös egymáshoz illesztésének, a
képességek differenciálásának, az eszközökhöz vagy a feladatokhoz viszonyított
elrendezésnek a taktikáit határozzák meg. A fegyelem, nem utolsó sorban, működésbe hozza a
hatalom viszonyait, de nem felülről, hanem a sokaság saját szövetében, a lehető
legdiszkrétebben, s a sokaság egyéb funkcióihoz a lehető legjobban, ugyanakkor a legkevésbé
költségesen illeszkedve: ezt biztosítják a hatalom névtelen, az uralt sokasággal azonos
kiterjedésű eszközei, mint például a hierarchikus felügyelet, a megszakítatlan nyilvántartás, az
állandó minősítés és osztályjozás. Összegezve: azt a hatalmat, amely gyakorlóin keresztül-
nyilvánul meg világosan, egy olyan hatalommal váltják fel, amely alattomosan tárgyiasítja
azokat, akikkel szemben alkalmazzák; az uralkodó hatalom pazar jeleinek kibontása helyett
létrehozzák a hatalom alávetettjeiről szóló tudományt. Vagyis a fegyelmezés olyan apró
technikai lelemények együttese, amelyek révén a sokaságok hasznos nagyságát növelhetjük, s
ezenközben csökkenthetjük ama hatalom kellemetlen oldalait, amely feladata a sokaságok
szabályozása, pontosan azért, hogy hasznossá legyenek. Egy sokaság, akár műhelynyi, akár
nemzetnyi, hadseregnyi vagy iskolányi, akkor éri el a fegyelem küszöbét, amikor kapcsolatuk
kedvezővé válik.
Ha igaz, hogy a nyugat gazdasági fellendülése azokkal az eljárásokkal kezdődött, amelyek
lehetővé tették a tőkefelhalmozódást, akkor kimondhatjuk talán, hogy az emberek
felhamozódását irányító módszerek politikai fellendülést eredményeztek a hatalom
hagyományos, rituális, költséges, erőszakos formáihoz képest, amelyeket, miután hamarosan
elavultak, az alávetettség finom és kiszámított technológiája váltotta fel. A két eljárás, az
emberek felhalmozódása és a tőkefelhalmozódás valójában nem választható szét; az emberek
felhalmozásának problémáját lehetetlen lett volna megoldani egy olyan termelési apparátus
megnövekedése nélkül, amely fenntartani, egyszersmind használni is képes; fordítva, az
emberek halmozódó sokaságát hasznossá tevő technika meggyorsítja a tőke
felhalmozódásának mozgását. Kevésbé általános szinten a termelőapparátus technológiai
mutációi, a munkamegosztás és a fegyelmező eljárások kidolgozása igen szoros viszonyok
együttesét tartotta fenn.28 Mindegyikük lehetővé és szükségessé tette a másikat; mindegyikük
a másik mintájául szolgált. A fegyelmező piramis létrehozta a hatalom apró celláját, amelyen
belül megszabták és hatékonnyá tették az elkülönítést, a feladatok összehangolását és
ellenőrzését; és az idő, a mozdulatok, az erők, a testek elemző behálózása olyan operatív
sémát teremtett, hogy a csoportok könnyen áthelyezhetők és a termelés más
mechanizmusainak alávethetők legyenek; a katonai módszerek tömeges kivetítése az ipari
termelésre a munkamegosztás kialakításának példája lett a hatalom sémáiból kiindulva. De
ennek fejében a termelési folyamat technikai elemzését, „gépies” felbontását visszavetítették a
munkaerőre, amelynek feladata a termelési folyamat biztosítása: létrejönnek a fegyelmező-
gépek, amelyben összeállnak és ezáltal megnövekednek az egyéni erők, s a termelési folyamat
technikai elemzésének és felbontásának összekapcsolása e kivetítés hatására valósul meg.
Mondhatni, hogy a fegyelem olyan egységesítő technikai eljárás, amely által a test , ereje a
legkisebb költséggel csökken mint „politikai” erő, és maximálisra nő mint hasznos erő. A
kapitalista gazdaság megnövekedése hívta életre a fegyelmező hatalom specifikus módozatait,
amelynek általános formulái, az erők és testek alávetésének eljárásai, egyszóval a „politikai
anatómia” beindítható a politikai rendszerek, a legkülönfélébb apparátusok és intézmények
által.
2. A hatalom panoptikus módozata – elemi, technikai, szerényen fizikai szintjén – nem
közvetlenül függ a társadalom nagy, jogi-politikai struktúráitól, s nem is ezek nyúlványa;
azonban nem teljesen független tőlük. Az a folyamat, amelynek során a polgárság a 18. század
folyamán politikailag uralkodó osztály lett, nyilvánvaló, kodifikált, formálisan egyenlőségre
törekvő jogi keretek kialakulása mögött húzódott meg történelmileg, s egy parlamentáris
típusú, jellegzetes rendszer megszervezésével vált lehetségessé. De a fegyelmező
berendezések fejlődése és általánossá válása e folyamatok másik, sötét arculatát is
megmutatja. Egy lényegében egyenlőségre törekvő jogrendszert garantáló, általános
törvénykezési formát a fegyelmezést alkotó, apró, mindennapi és fizikai mechanizmusok
tartották alulról, lényegükben egyenlőtlenségellenes és nem szimmetrikus mikrohatalmi
rendszerek. S ha a képviseleti rendszer formálisan lehetővé is teszi, hogy közvetve vagy
közvetlenül, váltással vagy anélkül, mindenki akarata érvényesüljön, az uralkodói hatalom
alapvető szerveinek alakításában, az erők és a testek alávetettségének a garanciáját a
fegyelmezés adja meg. A valódi testi fegyelmezés képezi a formális és törvénykezési
szabadságok alsó szintjét. A szerződés a jog és a politikai hatalom ideális alapjaként is
elképzelhető volt; a panoptizmus a kényszerítés technikai, általánosan elterjedt eljárását
jelentette. Folyamatosan, mélyen hatott a társadalom törvénykezési struktúráiban, hogy a
hatalom tényleges mechanizmusait működtesse azoknak a formális kereteknek az ellenébe,
amelyeket megszervezett. A szabadságjogokat felfedező „felvilágosodás” a fegyelmezést is
feltalálta.
s A fegyelmezés látszólag nem több, mint infrajog. Úgy tetszik, az egyedi létezések
rendkívül alacsony szintjéig juttatta el a jog által meghatározott, általános formákat; vagy
pedig az egyén számára, az általános elvárásokba való beilleszkedés megtanulásának
módjaként tűnik fel. Mintha ugyanaz a típusú jog folytatódna általuk, csak arányai változnak
meg, s ezáltal aprólékosabb és minden bizonnyal elnézőbb is lenne. Ám a fegyelmezésben
inkább egyfajta ellenjogot kell látnunk. Pontos feladata az, hogy legyőzhetetlen
aszimmetriákat vezessen be, és kizárja a kölcsönösséget. Kezdetben azért, mert a fegyelem az
egyének között „magán”-köteléket teremt, amely kényszerítő kapcsolat, s merőben
különbözik a szerződésszerű kötelezettségtől; szerződés aláírásával is elfogadható a fegyelem;
megszabásának módja, a mozgásba lendített mechanizmusok, a megfordíthatatlan
alárendeltségi viszony, a „hatalomtöbblet”, amelyet mindig egyazon oldalon rögzítenek, a
különböző „partnerek” egyenlőtlen helyzete a közös szabályozáshoz viszonyítva
szembehelyezi a fegyelmező köteléket a szerződésszerű kötelezettség szabályozta
kötelékével, s lehetőséget ad, hogy rendszeresen megszegjék, amennyiben fegyelmező
mechanizmust tartalmaz. Köztudomású például, hány és hány valódi eljárás gyengíti a
munkaszerződés jogászi fikcióját: a műhelyek fegyelme igencsak fontos. Ezenkívül, akkor,
amikor a törvénykezési rendszerek az egyetemes normák alapján minősítik a jogalanyokat, a
fegyelmezés jellemez, osztályoz, közelebbről megjelöl; valamilyen viszonylatban elosztja,
norma köré rendezi, hierarchiába állítja az egyéneket, s ha szükséges, diszkvalifikál és
érvénytelenít. Mindenképpen függőséget teremt a térben és az időben, ahol ellenőrzésüket
kiterjesztik és hatalmuk aszimmetriáit mozgásba hozzák, de ez a függőség soha nem teljes,
soha nem törli el a jogot. Legyen bármennyire szabályos és intézményes, a fegyelem,
mechanizmusában, „ellenjog”. S bár a modern társadalom egyetemes jogászkodása mintha
határt szabna a hatalom gyakorlásának, mindenütt elterjedt panoptikussága, a jog fonákján
egy hatalmas, mégis parányi gépezetet működtet, amely alátámasztja, megerősíti,
megsokszorozza a hatalom aszimmetriáját és fittyet hány a számára kijelölt határoknak. Az
aprólékos fegyelmezés, a mindennapok panoptikussága jóval a nagy apparátusok és nagy
politikai harcok felbukkanás! szintje alatt helyezkedhet el. A modern társadalom
genealógiájában a társadalmat átható osztályuralommal együtt a hatalmat újra felosztó
törvénykezési normák politikai ellentételezése. Kétségkívül ezzel magyarázható, hogy
mekkora fontosságot tulajdonítanak régtől fogva a fegyelem jelentéktelen eljárásainak, apró
találékony ravaszkodásainak vagy azoknak a tudományoknak, amelyek bevallhatóvá teszik;
ebben gyökeredzik a félelem, hogy minden összeomlik, ha nem állítanak valami mást a
helyébe; s annak bizonyítása is, hogy a társadalom alapját képezi, a társadalom egyensúlyát,
holott olyan mechanizmusok sorozata, amelyek végérvényesen és mindenütt megbontják a
hatalom viszonyainak egyensúlyát; ezért tüntetik fel makacsul az erkölcs szerény, de
kézzelfogható formájaként, jóllehet fizikai-politikai technikanyaláb.
S a törvényes bűnhődések problémájára visszatérve itt kell elhelyeznünk a börtönt s a vele
járó javító szándékú technológiát; azon a ponton, ahol a büntetésre jogosult hatalom a
felügyelet fegyelmező hatalmává torzul; ez az a pont, ahol a törvények biztosította egyetemes
bűnhődést válogatva alkalmazzák néhány egyénre, mindig ugyanazokra; az a pont, ahol a
jogalany büntetés általi újraminősítése a bűnöző haszonnal járó idomítása lesz; az a pont, ahol
a jog visszájára fordul, önmagán kívül helyeződik és az ellenjog lesz a törvénykezési formák
tényleges és intézményes tartalma. Ekkor nem a minden egyes jogalanyban meglévő
egyetemes törvénytudat teszi általánossá a büntetőhatalmat, hanem a panoptikus eljárások
végtelenül szoros szövevénye.
3. Ha egyenként szemügyre vesszük őket, ezek az eljárások hosszú történelmi múltra
tekinthetnek vissza. De újdonságuk a 18. században az, hogy miközben összeállnak és
általánossá válnak, egy olyan szintet érnek el, ahonnan kezdve a tudás képződése és a hatalom
felértékelése szabályosan, ciklikusan erősíti egymást. A fegyelmezés ekkor lépi át a
„technológiai” küszöböt. A kórházban, majd az iskolában, később a műhelyben kezdetben
nem egyszerűen a fegyelmezés „teremtett rendet”; a fegyelemnek köszönhetően ezek olyan
apparátusokká változtak, amelyekben a tárgyiasítás valamennyi mechanizmusa az alávetés
eszközeként érvényesülhet, s a hatalom megnövekedése teret ad a lehetséges ismeretek
felhalmozásának; ebből a kapcsolatból kiindulva, amely technológiai rendszerek sajátja,
alakulhatott ki a fegyelmező közegben a klinikai orvostudomány, a pszichiátria, a
gyermekpszichológia, a pszichopatológia, a munka racionalizálása. Kettős folyamat zajlik le
tehát: a hatalom viszonyainak kifinomodásával új utak nyílnák meg az ismeretelméletben, s a
hatalom hatásai megsokszorozódnak az új ismeretek kialakulásának és felhalmozódásának
köszönhetően.
A fegyelmező módszerek kiterjesztése széles sodrású történelmi folyamatba ágyazódik:
más – mezőgazdasági, ipari, közgazdasági – technológiák kifejlődésébe, amely folyamat
körülbelül ugyanekkor zajlott le. De el kell ismernünk, hogy a bányaipar, a megszülető kémia,
az állami számvitel módszerei, a nagyolvasztók vagy a gőzgépek mellett a panoptikusság nem
tett szert hírnévre. Alig látnak benne egyebet holmi bizarr utópiánál, a gonoszság álmánál –
mintha Bentham a rendőrállam Fourier-ja lett volna, akinek falansztere panoptikum formájú.
De mégis ott található benne egy igencsak reális technológia elvont formája, az egyének
technológiája. S hogy nem övezte dicshimnusz, annak is megvan a maga oka; a
legnyilvánvalóbb ok az, hogy a vele kapcsolatban megjelent tanulmányok ritkán nyerték el a
tudomány státusát, az akadémiai minősítéseket nem számítva; de legvalószínűbb oka
kétségtelenül mégis az, hogy a hatalom, amelyet beindít, s melynek felértékelődését lehetővé
teszi, közvetlen és fizikai hatalom, s az emberek egymáson gyakorolják. Bajos bevallani ezt a
kiindulási pontot, a dicstelen vég ismeretében. De igazságtalan volna találmányokkal, a
gőzgéppel vagy Amici mikroszkópjával vetni össze a fegyelmező eljárásokat. Nem érnek fel
velük, bizonyos tekintetben sokkal többet érnek. Ha történelmi megfeleléseket akarunk találni
vagy legalábbis összehasonlítási pontot, az „inkvizítori” technika táján kellene keresnünk.
A 18. század feltalálta a fegyelmezés és a vizsgálat eljárásait, úgy, ahogy a középkor
feltalálta a nyomozást. De egészen más utakon indult el. A nyomozás eljárása, ez az ősrégi
adóügyi és közigazgatási gyakorlat főleg az egyház újjászerveződésével és a fejedelmi
államok megnövekedésével alakult ki a 12. és a 13. században. Mint tudjuk, ekkor nyomult be
az egyházi bíróságok joggyakorlatába és a világi törvénykezési szervekbe. A nyomozás mint
egy megállapított vagy bizonyított igazság hatósági kutatása ezáltal szembekerült a régi
eljárásokkal: az esküvel, a próbatétellel, a párbaj formájában történő istenítélettel, Isten
ítéletével vagy a magánemberek közötti egyezséggel. A nyomozás uralkodói hatalom, amely
egy bizonyos számú, meghatározott módszerrel magának követeli az igazság
megállapításának a jogát. S jóllehet a nyomozás (egészen napjainkig) ettől az időtől fogva egy
testet alkot a nyugati igazságszolgáltatással, ne feledkezzünk el sem politikai eredetéről, az
állam és a monarchikus uralkodói hatalom megszületésével való kapcsolatáról, sem arról,
hogy később a tudás kialakulásába is beáramlott és ott szerepet kapott. A nyomozás valójában
az empirikus tudományok megalkotásának minden bizonnyal kezdetleges, de alapvető eleme
volt; annak a kísérleti tudásnak a jogi-politikai mintája, amelyről jól tudjuk, hogy a középkor
végén igen gyorsan kibontakozott. Talán igaz, hogy Görögországban a matematika a mérés
technikájából született meg, a természettudományok viszont, a középkor végén, minden
bizonnyal részben a nyomozás gyakorlatából születtek. A nagy empirikus ismeret, amely hálót
dobott a világ dolgaira és egy olyan végtelen értekezés rendjébe írta át őket, amely a
„tényeket” megállapítja, leírja és megalapozza (s mindezt akkor, amikor a nyugati világ
ugyanennek a világnak gazdasági és politikai meghódításába kezd), ennek az empirikus
tapasztalatnak bizonyára megvan a maga működési modellje az inkvizícióban – új keletű
szelídségünk emlékezetünk mélyére süllyesztette ezt az óriási találmányt. Pedig amit a
politikai-jogászi, közigazgatási és bűnvádi, vallásos és világi nyomozás jelentett a
természettudományokban, ugyanaz volt a fegyelmezés elemzése az emberrel foglalkozó
tudományok számára. Azok a tudományok, amelyektől „humanitásunk” több mint egy
évszázada állandó elragadtatásba esik, a fegyelmezés akadékoskodó és gonosz
aprólékosságából és vizsgálódásaiból merítették technikai mintájukat. A pszichológiának, a
pszichiátriának, a pedagógiának, a kriminológiának és annyi más, különös ismeretnek talán
ugyanazt jelentik, mint amit a nyomozás szörnyű tudománya jelentett az állatok, a növények
vagy a föld nyugalmas tudományának. Más hatalom, más tudás. A klasszikus kor küszöbén
Bacon, a törvény embere és államférfi megkísérelte, hogy az empirikus tudományokban a
nyomozás módszertanát alkalmazza. Melyik főfelügyelő alkotja meg a vizsgálat módszertanát
az emberrel foglalkozó tudományok számára? De valószínűleg ez nem is lehetséges. Mert
habár igaz, hogy a nyomozás levált az inkvizítori eljárástól, amelyben történelmileg
meggyökeresedett, a vizsga maga az őt kialakító fegyelmező nevelés elválaszthatatlan eleme.
Még mindig a fegyelmezés belső része, és az is marad. Természetesen látszólag gondolati
megtisztuláson ment keresztül, olyan tudományokba beolvadva, mint amilyen a pszichiátria, a
pszichológia. S valóban, tesztek, beszélgetések, kihallgatások, szakvélemények formájában
szemlátomást kiigazítja a fegyelmezés mechanizmusait; az iskolai pszichiátria feladata, hogy
enyhítse az iskola szigorát, s éppúgy az orvosi vagy pszichiátriai beszélgetésre bízzák, hogy a
munkafegyelem hatásait javítsa. De ne hagyjuk megtéveszteni magunkat: ez a technika az
egyént az egyik nevelő-fegyelmező szervtől a másikhoz irányítja át, és koncentrált vagy
formalizált formában újra megteremtődik a minden fegyelmezést jellemző hatalom-tudás
séma.29 A természettudományoknak helyet teremtő nagy nyomozás levált politikai-jogi
modelljéről, ezzel szemben a vizsga még mindig a fegyelmező technológia foglya.
A középkorban a nyomozási eljárás a vádon alapuló régi törvénykezésre kényszerítette rá
magát, de felülről jövő folyamatként; a fegyelmező gyakorlat azonban alulról árasztotta el,
alattomosan, a büntető bíráskodást, amely lényegét tekintve ekkor még inkvizíciós. A modern
büntetőrendszerre jellemző valamennyi nagy, származékos fejlődés – a bűnöző személyének
problematikussá tétele a bűncselekmény mögött, olyan büntetés keresése, amely a javulás
útja, terápia, normalizálás, az ítélet több fórum közötti megosztása, amelyekről feltételezik,
hogy felmérik, értékelik, diagnosztizálják, meggyógyítják, átalakítják az egyéneket -, mindez
arról árulkodik, hogy a fegyelmező vizsgálat benyomult a bírósági inkvizíció gyakorlatába.
A büntetőbíráskodás alkalmazási pontja, „hasznos” tárgya ezután már nem a király teste
ellen támadó bűnös teste lesz, s nem is egy ideális szerződés jogi alanya, hanem a
fegyelmezésnek kitett egyén. Az ancien régime büntetőbíráskodásának szélsősége a
királygyilkos testének miszlikbe aprítása volt: a legerősebb hatalom nyilvánult meg a
legnagyobb bűnt elkövető testén, amelynek teljes elpusztítása teljes valóságában villantja fel a
büntettet. A büntetőrendszer ideális pontja ma a végtelen fegyelem volna: olyan kihallgatás,
amely soha nem érne véget, olyan nyomozás, amely határtalanul nyúlna el a tüzetes és mind
elemzőbb megfigyelésben, olyan ítélet, mely egyszersmind egy soha le nem zárt dossziét
nyitna meg, kiszámított nyájassággal mondaná ki a büntetést, amely egy ádáz vizsgálat
kíváncsiságával párosulna; olyan eljárás volna az ideális, amely az elérhetetlen normától
számított eltévelyedés állandó mércéjéül szolgálna, egyszersmind aszimptotikus mozgás
volna, amely a norma végtelenben való elérésére kényszerítene. A kínvallatás logikusan ér
véget az inkvizíció vezényelte eljárásban. A „megfigyelés” alá vevés természetesen
hosszabbítja meg a fegyelmező módszerekkel és vizsgálati eljárásokkal elárasztott
igazságszolgáltatást. Mi csodálkozni való van azon, hogy a modern büntetőrendszer eszköze a
cellákra osztott börtön lett, ritmusos időbeosztásával, kötelező munkavégzésével, felügyeleti
és feljegyző szerveivel, a normalitás uraival, akik átveszik és meg is sokszorozzák a bíró
funkcióit? Miért is csodálkoznánk, hogy a börtön a gyárakra hasonlít, az iskolákra,
kaszárnyákra, kórházakra, s hogy ezek egytől egyig a börtönre hasonlítanak?

JEGYZETEK

1. Archives militaires de Vincennes. A 1516 91 sc. Ez a szabályzat lényegében megfelel

egy sereg más, ugyanebből a korból vagy valamivel korábbról származó szabályzatnak.
2. J. Bentham: Panopticon, Works. IV., 60-64. Vö. 17. sz. táblázat.
3. A Postscript to the Panopticonbm (1791) Bentham a felügyelő torony köré sötét, fekete
festett galériákat illeszt, mindegyik galéria két emeletnyi cella megfigyelését teszi lehetővé.
4. Vö. 17. táblázat. Bentham a Panopticon első változatában akusztikai felügyeletet is
tervezett a cellákból a központi toronyba vezető csövek segítségével. A Post-scriptben letett
erről, meglehet, azért, mert nem tudta aszimmetrikusan megoldani, s a foglyok ugyanolyan jól
hallották volna az őrt, mint az őr a foglyokat. Julius megpróbált kialakítani egy aszimmetrikus
lehallgató rendszert. (Leçons sur les prisons. Francia fordítás: 1831,18.)
5. J. Bentham: Panopticon, Works. IV. 45.
6. G. Loisel: Histoire des ménageries. 1912, IL, 104-107. Vö. 14. sz. táblázat.
7. Ibid., 60-64.
8. J. Bentham: Panopticon versus New South Wales. Works. IV., 177.
9. Ibid., 40. Bentham a börtön példáját csak azért helyezte előtérbe, mert ennek több
funkciót kell ellátnia (felügyelet, automatikus ellenőrzés, internálás, elszigetelés,
kényszermunka, oktatás).
10. Ibid., 65.
11. Ibid., 39.
12. Egy földalatti folyosón aközponti toronyba érkező, és a Panopticon körkörös látványát
megtekintő látogatók állandó áradatát elképzelve Bentham szeme előtt alighanem Barker
Panorámái lebegtek, amelyeket pontosan ebben a korban épített (az első valószínűleg 1787-
ből való). A Panorámákban a látogatók központi helyet foglaltak el, s onnan néztek meg egy
tájat, egy várost, egy csatát. A látogatók az uralkodó tekintetének a helyét foglalták el.
13. Ch. Demia: Règlement pour les écoles de la ville de Lyon. 1716,60-61.
14. Talleyrand jelentése az Alkotmányozó Nemzetgyűlésnek, 1791. szeptember 10. A.
Léon idézi in: La Révolution française et Γ éducation technique. 19(68.106.
15. Ch. Demia: Règlement pour les écoles de la ville de Lyon. 1716, 39-40.
16. A 18. század második felében sokat ábrándoztak arról, hogyan lehetne a hadsereget a
felügyelet általános szervévé tenni a lakossággal szemben. A hadsereg, amelyet a 17. század
folyamán még fegyelmezni kellett, „fegyelmezővé” lett. Vö.: pl. J. Servan Le Soldat citoyen.
1780.
17. Arsenal, ms. 2565. Ε leltári jelzet alatt több, a 17. és a 18. századi
segélyezőtársaságokra vonatkozó szabályzatot találni.
18. Vö. L. Radzinovitz: The English Criminal Law. 1956, IL, 203-241.
19. Duvalnak, a rendőrségi helytartóság első titkárának feljegyzését Funck-Brentano idézi:
Catalogue des manuscrits de la bibliothèque de l'Arsenal. IX. ,1.
20. N. T. Des Essarts: Dictionnaire universel de la police. 1787; 344. 528.
21. Le Maire egy Sartine kérésére írt beadványában, amely II. Józsefnek a párizsi
rendőrséggel kapcsolatban feltett tizenhat kérdésére válaszolt. Ezt a beadványt Gazier 1879-
ben tette közzé.
22. Az Instruction pour la rédaction d'un nouveau code kiegészítése. 1769, 535.
23. Ν. Delamare: Traité de la police. 1705. Számozás nélküli előszó.
24. A 18. századi rendőrségi nyilvántartásokról lásd M. Chaissaigne: La Lieutenance
générale de police. 1906.
25. Ε. de Vattel: Le Droit des gens. 1768,162.
310
26. Ν. Η. Julius: Leçons sur les prisons. Francia fordítás: 1831,1.,384-386.
27. J. B. Treilhard: Motifs du code d'instruction criminelle. 1808,14.
28. Vö. Marx: A tőke. I., 4./XIII. fejezet; valamint F. Guerry és D. Deleule igen érdekes
elemzése: Le Corps productif. 1973.
29. Ε tárgyban vö. Michel Tort, Q.I., 1974.
 IV

A BÖRTÖN
 1. FEJEZET

A TELJES ÉS SZIGORÚ INTÉZMÉNYEKRŐL

A börtön nem olyan új keletű, mint azok állítják, akik születését egyidejűnek tekintik az új
törvénykönyvek megjelenésével. A börtönforma létezik, még mielőtt rendszeres alkalmazását
a büntetőtörvények előírnák. A jogi apparátuson kívül jött létre, akkor, amikor az egész
társadalomban kidolgozták azokat az eljárásokat, amelyek felosztják az egyéneket, térbelileg
elhelyezik és besorolják, osztályozzák őket, a maximális időt és energiát termelik ki belőlük,
idomítják a testüket, kódolják folyamatos magatartásukat, állandó megvilágításban tartják
őket, a megfigyelés, nyilvántartás és osztályozás egész apparátusát alakítják ki körülöttük és
egy felhalmozódó és összpontosított tudást építenek rájuk. A börtön intézménye, még azelőtt,
hogy a törvény mint alapvető büntetést határozta volna meg, egy olyan berendezkedés
általános formájaként alakult ki, amely engedelmessé és hasznossá teszi az egyéneket,
meghatározott munkát végezve testi mivoltukon. Igaz, hogy a 18. és a 19. század fordulója
átmenet a büntetésformákban a fogház felé, ami új dolog volt. De valójában csak arról van
szó, hogy a büntetőtörvénykezés teret nyitott a máshol kidolgozott kényszerítő
mechanizmusoknak. A büntetőfogda modelljei – Gand, Gloucester, Walnut Street – inkább
ennek az átmenetnek az első látható lépéseit mutatják, mintsem valamiféle újítást vagy
kezdetét. A börtön, mint a büntető panoplia lényeges eleme, kétségtelenül fontos pillanatot
jelez a büntetőtörvénykezés történetében: az „emberiesség” kezdetét. De fontos pillanat ez a
fegyelmi mechanizmusok történetében is, melyeket ekkor fejlesztett ki az új osztály hatalom:
az a pillanat, amikor elfoglalják az igazságszolgáltatás intézményét. A két század fordulóján
egy új törvénykezés úgy határozza meg a büntetőhatalmat, mint a társadalom általános
funkcióját, amelyet ι minden tagja fölött egyformán gyakorol, és amelyben mindenki egyaránt
képviselve van; de azzal, hogy a szabadságvesztést teszi meg az alapvető büntetésnek, a
hatalom egy sajátos típusának jellegzetes uralomgyakorlási eljárásait vezeti be. Egy magát
„egyenlőnek” nevező jog, egy igazságszolgáltató apparátus, amely „autonóm” kíván lenni, de
átitatódik a fegyelmi alárendelések aszimmetriáival: ilyenek voltak azok a körülmények,
amelyek között megszületett a börtön, „a civilizált társadalmak büntetőeljárása”1.
Könnyű megérteni, miért tűnt a börtönbüntetés csaknem kezdettől fogva nyilvánvalónak. A
19. század első éveiben még tudják, hogy új keletű; de oly erősen és olyan mélyen összefügg
a társadalom működésével magával, hogy hamar feledésbe merül minden másfajta büntetés,
amit a 18. század újítói kitaláltak. Ez látszott az egyetlen alternatívának, amelyet maga a
történelmi fejlődés hozott: „Nem a véletlen, és nem a törvényhozók szeszélye tette meg a
börtönt jelenlegi büntetőrendszerünk alapjává, sőt mondhatnánk egész építményévé, hanem az
eszmék fejlődése és az erkölcsök finomodása.”2 S ha átalakul is ez az evidenciajelleg alig
több, mint egy század leforgása alatt, azért nem tűnt el. Ismerjük a börtön minden hátrányát,
tudjuk, hogy veszélyes, ha ugyan nem fölösleges. De nem „látjuk”, mivel lehetne
helyettesíteni. Förtelmes, de elkerülhetetlen megoldás.
A börtönnek ez az „evidens” képzete, amelytől oly nehezen tudunk szabadulni, először is
azon alapszik, hogy a börtön a „szabadságvesztés” egyszerű formája. Hogyne volna hát az
alapvető büntetés egy olyan társadalomban, ahol a szabadság mindenkinek egyformán jár, és
amelyhez mindenki „egyetemesen és állhatatosan”3 ragaszkodik? Elvesztése tehát
mindenkinek ugyanannyiba kerül; ezért „egyenlőbb” büntetés, mint a pénzbírság. A börtön
valamiképp jogilag világos dolog. Ezenkívül lehetővé teszi a büntetés mennyiségi kifejezését
a változó idő által. Van a börtönnek egy fizetségoldala is, ebből ered gazdasági „evidenciája”
az ipari társadalmakban, ahol így jóvátételként jelenhet meg. Az elítélt idejének elvonásával a
börtön azt az elképzelést látszik konkrétan kifejezni, hogy a bűncselekmény az áldozaton túl
az egész társadalmat károsította. Gazdaságilag és erkölcsileg evidensnek tűnik ez a
büntetőrendszer, amely a büntetéseket napok, hónapok, évek váltópénzére fordítja le, és
mennyiségi megfeleléseket hoz létre bűncselekmény és időtartam között. Innen ered az a
gyakori kifejezés, mely annyira megfelel á büntetések funkcionálásának, bár ellentétes a
büntetőjog betű szerinti elméletével: az, hogy a börtönben az ember „lerója tartozását”. A
börtön olyan formán „természetes”, ahogyan „természetes” társadalmunkban idővel .mérni a
csereforgalmat.
De a börtön evidenciáját alapozza meg az a feltételezett vagy megkövetelt szerepe is, hogy
az egyéneket átalakító gépezetként működjék. Hogyne volna a börtön eleve elfogadható,
amikor azzal, hogy bezár, átnevel, engedelmessé tesz, csupán azokat a mechanizmusokat
ismétli, ha némileg hangsúlyozottabban is, amelyeket a társadalomban is fellelünk? A börtön
nem más, mint egy kicsit szigorúbb kaszárnya, egy kíméletlen iskola vagy egy nyomasztó
üzem, végső soron minőségileg nem különbözik tőlük. Ez a kettős megalapozás – részint jogi-
gazdasági és részint technikai-fegyelmi – olyan színben tüntette fel a börtönt, mint minden
büntetés között a legközvetlenebb és a legcivilizáltabb formát. S eleve ebből a kettős
működésből merítette szilárdságát. Egy dolog valóban bizonyos: a börtön nem volt külön,
kezdetben, egyszerű szabadságvesztés, amelyhez csak később járult a javító funkció, hanem
eleve olyan „törvényes fogva tartás” volt, amely javító feladattal egészült ki, vagy olyan
egyéneket átalakító üzem, amely a szabadságvesztés révén törvényes rendszerben működhet.
Végül is a büntetőfogság a 19. század elejétől fogva egyaránt tartalmazta a szabadságvesztést
és az egyének technikai átalakítását. 4
Idézzünk fel néhány tényt. Az 1808-as és 1810-es törvénykönyvben, valamint a
közvetlenül előttük és utánuk hozott intézkedésekben a bebörtönzést sohasem tévesztik össze
az egyszerű szabadságvesztéssel. Az előbbi differenciált és céltudatos mechanizmus vagy
mindenesetre annak kell lennie. Differenciált, mert más és más formát kell öltenie aszerint,
hogy gyanúsítottról vagy elítéltről, javítóőrizetesről vagy bűntettesről van szó: ezen
különbségeknek többé-kevésbé megvannak a megfelelői az előzetes letartóztatástól a
fogházon át a börtönig, amelyek nemcsak a büntetés intenzitásának különböző fokozatait
képviselik, hanem céljaik is különbözőek. Mert a börtönnek eleve célja van: „A törvény,
amely különbözően súlyos büntetéseket ró ki, nem engedheti meg, hogy a könnyebben és a
súlyosabban büntetettek egy helyen legyenek bezárva; … bár a törvény által kiszabott
büntetés fő célja a bűn helyrehozatala, törekszik emellett a bűnös megjavítására is.” 5 Ez az
átalakulás csak a bebörtönzés belső hatásaitól várható. Büntetés-börtön, gépezet-börtön: „A
fegyház rendje sokban hozzájárulhat az elítéltek regenerálásához; a nevelés hibái, a rossz
példák fertőző hatása, a tétlenség …bűnöket szültek. Próbáljuk meg hát elzárni a
romlottságnak ezeket a forrásait; uralkodjanak a börtönben egészséges erkölcsi szabályok;
olyan munkára kényszerítve, amelyet végül meg fognak szeretni, amikor a gyümölcseit
élvezik, az elítéltek szokjanak hozzá, kapjanak kedvet a foglalatoskodáshoz, érezzék azt
szükségesnek; nyújtsanak példát egymásnak a dolgos életre, amely így hamarosan tiszta élet
lesz; rövidesen kezdik majd megbánni a múltat, s ez már a kötelességszeretet előfutára lesz.”6
A javító-nevelő eljárások kezdettől fogva hozzátartoznak a büntetőfogság intézményes
rendjéhez.
Emlékeztetnünk kell arra is, hogy a börtönök megreformálásáért, működésük
ellenőrzéséért indított mozgalom nem valami kései jelenség. A jelek szerint még csak nem is
egy bizonyítást nyert csőd eredménye. A börtön „reformja” többé-kevésbé egyidős magával a
börtönnel. Mintha valamiképp a programjához tartoznék. A börtön kezdettől fogva együtt járt
egy sor olyan kísérő mechanizmussal, amelyek látszólag korrigálni hivatottak, mégis
hozzátartozni látszanak a működéséhez, olyan szorosan kötődnek fennállásához történelme
egész folyamán. Mindjárt a kezdetekben megjelent egy fecsegő börtöntechnológia.
Felmérések: Chaptalé már 1801-ben (amikor azt kellett megállapítani, mi plántálható át
Franciaországba a börtönapparátusból), Decazes-é 1819-ben, Villermé 1820-ban publikált
könyve, Martignac jelentése a fogházakról 1829-ben, Beaumont és Tocqueville 1831-es, majd
Demetz és Blouet 1835-ös egyesült államokbeli felmérései, Montalivet kérdőívei a
fegyházigazgatókhoz és igazgatótanácsokhoz a foglyok elkülönítése körül folyó vita kellős
közepén. Társaságok, amelyek a börtönök működését ellenőrzik és jobbító javaslatokat
tesznek: 1818-ban a rendkívül hivatalos Société pour l'amélioration des prisons (A börtönök
javítását célzó társaság), valamivel később a Société des prisons (Börtönügyi társaság) és más
filantróp csoportok. Számtalan intézkedés – határozatok, utasítások vagy törvények: az első
restauráció által már 1814 szeptemberében tervezett, de soha végre nem hajtott reformtól
egészen Tocqueville 1844-es törvényéig, amely egy időre lezárja a börtönök hatékonyabbá
tételének eszközeiről folyó vitát. Programok a börtöngépezet működtetésére; 7 programok a
foglyokkal való bánásmódra; berendezési modellek, melyek közül egyesek – Danjou-é,
Bloueté, Harou-Romainé – puszta tervek maradtak, mások utasítás formájában öltöttek testet
(mint az 1841. augusztus 9-i körlevél a fogdák építéséről), s ismét mások valóban épületekké
váltak, mint a Petite Roquette, amely először valósította meg Franciaországban a
magánzárkarendszert.
Mindehhez járulnak még azok a közlemények, amelyek többé-kevésbé közvetlenül a
börtönből származnak, s szerzőik vagy filantrópok, mint Appert vagy-valamivel később – már
„szakértők” (mint az Annales de la Charité-é8) vagy éppenséggel szabadult foglyok; Pauvre
Jacques a restauráció végén, vagy a Gazette de Sainte-Pélagie a júliusi királyság kezdetén.9
Nem szabad azonban úgy tekintenünk a börtönt, mint valami mozdulatlan intézményt,
amelyet a reformmozgalmak ráztak fel időről időre. A „börtön elmélete” nem annyira alkalmi
bírálat volt számára, mint inkább állandó használati mód, működésének egyik feltétele. A
börtön mindig is egy olyan aktív szféra része volt, amelyben burjánzottak a tervek,
átrendezések, kísérletek, elméletek, tanúskodások és felmérések. A börtön intézmény körül
bőbeszédű buzgalom nyüzsgött. Sötét, elhanyagolt terület volna a börtön? Nem bizonyítja-e
az ellenkezőjét már maga az a puszta tény is, hogy ezt két évszázada emlegetik szüntelen?
Azzal, hogy törvényes büntetéssé vált, a büntetés jogának ősi, jogi-politikai kérdését
megterhelte mindazon problémával és mozgolódással, amelyek az egyén büntető-javító
technológiáit kísérik.
„Teljes és szigorú intézmények”, mondotta Baltard. A börtönnek teljes és kimerítő
fegyelmi apparátusnak kell lennie. Több értelemben: fel kell vállalnia az egyén minden
aspektusát, fizikai idomítását, munkaképességét, mindennapi viselkedését, erkölcsi
magatartását, hajlamait; ellentétben az iskolával, az üzemmel vagy a hadsereggel, amelyek
mindig egy bizonyos szakterületre irányulnak, a börtön „omnidiszciplináris”. Ráadásul sem
külső teret, sem hézagot nem ismer; nincs megszakítása, amíg feladatát teljesen el nem
végezte; szakadatlanul kell az egyénre hatnia: folyamatos vegyelemzés. Végül, csaknem teljes
hatalmat biztosít a foglyok fölött; megvannak a saját belső mechanizmusai az elfojtásra és a
büntetésre: zsarnoki fegyelmezés. A legnagyobb intenzitásra emeli mindazt az eljárást, amely
a többi fegyelmi berendezkedésben megtalálható. A legerősebb gépezetnek kell lennie ahhoz,
hogy új formát erőltethessen a megromlott egyénre; cselekvési módja a totális nevelés
kényszere: „A börtönigazgatóság rendelkezhet a fogoly személyi szabadságával és idejével;
elképzelhetjük, mekkora hatalma van ilyen körülmények között a nevelésnek, amely nemcsak
egy napra, hanem napok, sőt évek sorára szabályozhatja az ébrenlét és az alvás, a tevékenység
és a pihenés idejét, az étkezések számát és időtartamát, az élelem minőségét és porcióját, a
munka természetét és termékét, az imádság idejét, a szólás, és hogy úgy mondjuk, még a
gondolkodás lehetőségét is, annak a nevelésnek, amely az étkezdétől a műhelyig, s a
műhelytől a celláig tartó egyszerű és rövid úton is szabályozza a test mozdulatait, amely még
a pihenés perceire is meghatározza az időbeosztást, egyszóval annak a nevelésnek, amely a
teljes embert birtokba veszi, minden fizikai és erkölcsi tulajdonságával együtt, beleértve még
azt az időt is, amikor egyedül van.”11 Ez a tökéletes „reformátoraim” az élet olyan átkódolását
követeli meg, amely nagyon messze van a puszta jogi szabadságvesztéstől, s nagyon messze
azoknak a képzeteknek az egyszerű mechanizmusától is, amelyre a reformerek gondoltak az
ideológia korában.
1. Az első alapelv az elkülönítés. Az elítélt elkülönítése a külvilágtól, mindattól, ami
cselekményét motiválta és elősegítette. Azután a foglyok elkülönítése egymástól A
büntetésnek nemcsak egyénre szabottnak kell lennie, hanem individualizálónak is, mégpedig
két módon. Először is úgy kell megszervezni a börtönt, hogy önmaga semlegesítse azokat a
káros hatásokat, amelyeket kiválthat, amikor a legkülönbözőbb bűnözőket gyűjti egybe: el
kell fojtani az esetleges szövetkezéseket és lázadásokat, megakadályozni, hogy cinkosságok
vagy zsarolási lehetőségek alakuljanak ki a jövőre nézve (amikor a foglyok már szabadultak),
el kell hárítani oly sok „titkos társulás” erkölcstelenségét. Röviden, nem szabad megengedni,
hogy az összegyűjtött gonosztevőkből a börtön homogén és szolidáris népességet
kovácsoljon: „Szervezett bűnszövetkezet működik közöttünk napjainkban … Valóságos kis
nemzetet alkotnak a nagyban. Ezek az emberek csaknem mind a börtönben ismerkedtek meg
vagy ott találkoznak újra. Ennek a társaságnak a tagjait kell ma feloszlatnunk.” 12 Ezen felül a
magánynak a megújulás pozitív eszközévé kell válnia, azzal, hogy gondolkodásra késztet,
amiből óhatatlanul feltámad a lelkifurdalás: „Kivetett magányában az elítélt gondolkodik.
Amikor egyedül marad bűnével, megtanulja gyűlölni, és ha lelkét még nem keményítette meg
a gonoszság, az elszigeteltségben rátör a lelkifurdalás.” És azzal is, hogy a magány
valamilyen önszabályozás folytán magától individualizálja a büntetést: minél inkább képes az
elítélt a gondolkodásra, annál inkább bűnös tette elkövetésében; de a lelkifurdalás is annál
hevesebb lesz, és annál fájdalmasabb a magány; de amikor már mélyen megbánta tettét és
őszintén megjavult, az egyedüllét nem fogja többé nyomasztani: „E szerint a csodálatos
diszciplína szerint minden értelem és minden morál önmagában hordja egy olyan megtorlás
forrását és mértékét, amelynek bizonyosságán és igazságosságán az emberi tévedhetőség vagy
tévedés nem változtathat … Nem az isteni gondviselés igazságszolgáltatásának pecsétje-e ez
valójában?”14 Végül és talán főleg, az elítéltek elkülönítése lehetővé teszi, hogy maximális
intenzitással gyakoroljanak fölöttük egy olyan hatalmat, amelyet semmilyen befolyás nem
ellensúlyoz; a magány a teljes alávetettség alapfeltétele: „Képzeljük el”, mondotta Charles
Lucas, az igazgatók, a tanítók, a tábori lelkészek és más „könyörületes személyek” hatásáról
szólva az elszigetelt fogoly felett, „képzeljük el, milyen hatalma van az emberi szónak, ha a
csend rettenetes fegyelmi kényszerében szól a szívhez, a lélekhez, az emberhez”15. Az
elkülönítés négyszemközti találkozást biztosít a fogoly és a fölötte gyakorolt hatalom között.
Ezen a ponton vetődik fel a vita a két amerikai börtönrendszer, az auburni és a
philadelphiai között. De ez a vita, amely annyira széles körű volt, 16 valójában csak a mindenki
által elfogadott elkülönítés működési módjára szorítkozott.
Az auburni modell magánzárkát ír elő éjszakára, míg a munka és az étkezés együttesen
zajlik, de teljes csendben, a foglyok csak az őrökkel beszélhetnek, halkan ha azok
engedélyezik. Világos utalás ez a kolostori modellre, de az üzemi diszciplínára is. A börtönnek
így tökéletes társadalmat megvalósító mikrokozmosznak kell lennie, ahol az egyének erkölcsi
létükben elkülönülnek, együttlétük pedig szigorú hierarchikus keretben valósul meg,
amelyben nincsenek laterális kapcsolatok, a kommunikáció csak függőleges irányban jöhet
létre. Az auburni rendszer előnye hívei szerint az, hogy magát a társadalmat ismétli meg. A
kényszert fizikai eszközök s különösképpen a szabály biztosítja benne, amelyet meg kell
tanulni tiszteletben tartani, erről a felügyelet és a büntetések gondoskodnak. Az elítélteket
„nem lakat alatt kell tartani, mint a vadállatot a ketrecében”, hanem össze kell gyűjteni,
„közösen kell foglalkoztatni őket hasznos tevékenységekben, közösen kell jó szokásokra
kényszeríteni, aktív felügyelettel előzve meg az erkölcsi fertőzést, és csendrendelettel kell
elérni, hogy magukba szálljanak”; ez a szabály hozzászoktatja a foglyot, hogy „szent
előírásnak tekintse a törvényt, amelynek áthágása igazságos és legitim büntetést von maga
után”17. Az elszigeteltség, a kommunikáció nélküli együttlét és a folyamatos ellenőrzéssel
betartott szabály együttes hatásának így kell átalakítania a bűnözőt mint társadalmi egyént,
„hasznos és elszánt tevékenységre”18 nevelve, visszaadva „társadalmi alkalmazkodó képessé-
gét”19.
A teljes elszigeteltség rendszerében – mint a philadelphiai – nem egy közös szabály
működésétől várják a bűnöző átalakulását, hanem az egyénnek saját lelkiismeretéhez való
viszonyától és mindattól, ami ezt belülről felébresztheti. 20 „Cellája magányában a fogoly
szembenéz önmagával; mivel a környező világ és szenvedélyei hallgatnak, magába mélyed,
lelkiismeretét faggatja, s lassan ébredezni kezd benne az erkölcsi érzék, amely soha nem hal
ki teljesen az emberi szívből.”21 Tehát nem a törvény külső tiszteletben tartása vagy a büntetés
puszta félelme hat a fogolyra, hanem saját lelkiismerete lép működésbe. Mély belső
meghunyászkodás ez egy felszínes idomítás helyett, az „erkölcsi tartalom” megváltoztatása,
nem a magatartásé. A pennsylvaniai börtönben a javító nevelés pusztán a lelkiismeret
munkája, és azé a néma architektúráé, amely körbezárja. Cherry Hillben „a falak büntetik a
bűnt; a cellában a fogoly szembekerül önmagával; kénytelen lelkiismerete szavát hallgatni”.
Ezért van az, hogy a munka itt inkább vigasz, mint kötelezettség; a kényszert a dolgok anyagi
valósága gyakorolja, nem a felügyelők, akiknek a tekintélye így elfogadhatóbb: „Minden
látogatásnál ejt néhány jóindulatú szót az a becsületes száj, hálát, reményt és vigaszt ébresztve
a fogoly szívében, aki szereti őrét; szereti, mert az szelíd és részvétteljes. A falak rettenetesek,
az ember pedig jó.”22 Ebben a zárt cellában, mint valami ideiglenes sírboltban, könnyen testet
öltenek a feltámadás mítoszai. Az éjszaka és a csend után az újjászületés. Auburn magának a
társadalomnak a meghosszabbítása volt alapvető erélyességével. Cherry Hill a
megsemmisített.és újrakezdett élet. A katolicizmus hamar magáévá teszi stílusában ezt a
kvékerszemléletet. „Cellájában csak iszonyú sírboltot látok, ahol férgek helyett a lelkifurdalás
és a kétségbeesés emészti, megelőlegezett pokollá téve az életét. De … ami a hitetlen rabnak
csak sír és förtelmes csontkamra, az őszinte keresztény számára a boldog halhatatlanság
bölcsője lesz.”23
Ε két modell ellentétére egész sor különböző konfliktus rétegződött: vallási (a megtérésnek
kell-e a javító nevelés legfőbb rugójának lennie?), orvosi (bele lehet-e bolondulni a teljes
elszigeteltségbe?), gazdasági (mi a kevésbé költséges?), építészeti és adminisztratív (milyen
forma biztosítja a teljesebb felügyeletet?). Bizonyára ezért húzódott úgy el a polémia. De a
viták magva, és az, ami kiváltotta őket, nem más, mint a cellarendszernek ez az elsőrendű
célkitűzése: a kikényszerített individualizáció minden olyan kapcsolat megszüntetése által,
amelyet nem ellenőriz a hatalom vagy nem szabályoz a hierarchia.
2. „A munka és az étkezések váltakozó rendje kíséri a foglyot az esti imáig; az alvás
kellemes pihenést nyújt neki, amelyet nem zavarnak meg1 az elszabadult képzelet fantomjai.
így telik el a hétből hat nap. A hetediket kizárólag az imádságnak, a tanulásnak és épületes
meditációknak szentelik. így követik egymást a hetek, hónapok, évek; s a fogoly, aki
kiszámíthatatlan ember volt, amikor az intézménybe került vagy legfeljebb állhatatlanságából
csinált meggyőződést, hibáinak változatosságában égetve fel életét, lassacskán, kezdetben
csak egy külső megszokás hatalma alatt, de amely hamarosan második természetévé válik,
úgy megbarátkozik a munkával és annak örömével, hogy ha egy bölcs irányítás csak egy
kicsit is megnyitotta a lelkét a megbánásnak, némi bizalommal tehetjük ki újra azoknak a
kísértéseknek, amelyek szabadulása után érni fogják.”24 A munka, az elszigeteltséggel
párosulva, úgy kerül meghatározásra, mint a magánzárka átalakító hatásának faktora. Már az
1808-as törvénykönyvtől kezdve: „Bár a törvény által kiszabott büntetés célja a bűn
helyrehozatala, törekszik emellett a bűnös megjavítására is, és e kettős cél akkor valósulhat
meg, ha a bűnözőt kiragadják az átkos semmittevésből, amely börtönbe juttatta, és
megakadályozzák, hogy ott is elérje, s a romlottság legvégső határáig kergesse.”25 A munka se
nem járuléka, se nem kiigazító ja a fogságrendszernek: akár büntetőmunkáról, akár szigorított
fogságról vagy bebörtönzésről van szó, eleve már a törvényhozó elképzelésben úgy jelenik
meg, mint szükségszerű velejárója. De ez távolról sem az a szükségszerűség, amelyről a 18.
század reformerei beszéltek, amikor példát akartak statuálni vele a közönségnek, vagy
hasznos jóvátétellé tenni a társadalom számára. A zárkarendszerben a munka és a büntetés
kapcsolata más típusú.
A restauráció vagy a júliusi királyság idején folyó viták rávilágítanak arra, hogy milyen
funkciót tulajdonított a büntetőmunkának. Vita tárgya először is a bérezés. Franciaországban
megfizették a foglyok munkáját. Ebből az a probléma adódott, hogy ha a börtönben végzett
munkáért fizetség jár, akkor az valójában nem része a büntetésnek, a fogoly tehát
megtagadhatja. Ráadásul a jövedelem a munkás hozzáértésének a jutalma, nem a bűnös
megjavulásáé: „A legrosszabb alanyok majdnem mindig a legügyesebb munkások is egyben;
ők keresnek a legtöbbet, következésképp ők lesznek a legféktelenebbek és a legkevésbé
hajlamosak a megbánásra. „26 Ez a vita, amely soha nem halt el egészen, nagy hevességgel
lángolt fel újra az 1840-1845-ös évek táján, ami egy gazdasági válság korszaka, de
munkásmegmozdulásoké is, és egyben az a korszak, amikor«kezd kikristályosodni a munkás
és a bűnöző közötti ellentét.27 Sztrájkok folynak a börtönbeli műhelyek ellen: amikor egy
chaumont-i kesztyűkészítő engedélyt szerez, hogy műhelyt rendezzen be Clairvaux-ban,
munkásai tiltakozásba kezdenek, arra hivatkozva, hogy munkájukat ez lejáratja, elfoglalják a
manufaktúrát és kényszerítik a tulajdonost, hogy mondjon le tervéről. 28 A munkáslapokban
egész sajtókampány folyik: arról, hogy a kormány azért szorgalmazza a büntetőmunkát, hogy
csökkenthesse a „szabad” munkabéreket; arról, hogy ezek a börtönbeli műhelyek még több
hátránnyal járnak a nők számára, akiktől elvonják a munkalehetőséget, a prostitúcióba
kergetik őket, vagyis a börtönbe, ahol ugyanezek a nők, akik szabadon nem dolgozhattak,
maguk is konkurensévé válnak azoknak, akiknek még van munkája;29 arról, hogy a rabok
számára tartják fenn a legbiztonságosabb munkákat – „a tolvajok melegben és fedél alatt
végzik a kalapkészítést és a műasztalosságot”, míg a munkanélküliségre juttatott kalapos
„vágóhídra viszi a bőrét, hogy napi 2 frankért fehér ólomfestéket gyártson” 30; arról, hogy a
filantrópia nagy gondot fordít a rabok munkakörülményeire, de nem törődik a szabad
munkásokéval: „Bizonyosra vesszük, hogy ha rabok dolgoznának higannyal, például, a
tudomány az eddiginél sokkal jobban igyekezne megtalálni a módját, hogy a munkás védve
legyen veszélyes gőzeitől. „Azok a szegény elítéltek! – mondják az emberek, de nem
gondolnak az aranyozómunkásokra. – így van ez, ölni vagy lopni kell ahhoz, hogy részvétre
vagy érdeklődésre számíthasson az ember.” Különösen pedig árról, hogy ha a börtön egyre
inkább műhellyé válik, rövidesen odaküldenek minden koldust és munkanélkülit, újra
feltámasztva a régi franciaországi menhelyeket vagy az angliai dologházakat 31. Ott voltak
azután, különösen az 1844-es törvény megszavazásától kezdve, a petíciók és a tiltakozó
levelek – egy ilyen petíciót utasít el a párizsi képviselőház, amely „embertelennek találta azt a
javaslatot, hogy gyilkosokat, gonosztevőket, tolvajokat alkalmazzanak olyan munkákra,
amelyek ma több ezer munkásnak jutnak osztályrészül”; „A Kamarának Barabás volt a
kedvesebb”52; a nyomdászok levelet írnak a miniszternek, amikor megtudják, hogy a meluni
fogházban nyomdát létesítettek: „Választania kell a törvény által igazságosan sújtott bűnözők
és azok között az állampolgárok között, akik becsületben és önfeláldozóan szentelik napjaikat
családuk fenntartásának éppúgy, mint hazájuk gyarapodásának.”33
A kormány és a közigazgatás válasza erre az egész kampányra változatlanul ugyanaz. A
büntetőmunkának nem lehet felróni, hogy munkanélküliséget okoz: kis kiterjedése, gyenge
teljesítménye folytán nem lehet általános hatása a gazdaságra. Lényegéből fakadó
hasznossága nem a termelőtevékenységben mutatkozik meg, hanem az emberi gépezetre
gyakorolt hatásaiban. A rend és szabályosság forrása: sajátos követelményeivel kimondatlanul
is egy szigorú hatalom formáit közvetíti; a testeket rendszeres mozdulatokra idomítja, kizárja
a nyugtalanságot és a szórakozottságot, s a hierarchia és a felügyelet, amelyet a rabokra
kényszerít, annál is elfogadhatóbb, annál mélyebben ivódik be magatartásukba, mivel annak
logikus része: a munkával „behatol a szabály a börtönbe és uralkodóvá válik, minden
erőfeszítés, minden erőszakos vagy elnyomó eszköz nélkül. Azzal, hogy a rabot
foglalkoztatják, rendre és engedelmességre szoktatják; a hajdani lustából szorgalmas és aktív
embert faragnak … az intézmény rendszeres életében, a rákényszerített kétkezi munkában
időval … biztos orvosságot talál képzelete kicsapongásai ellen.” 34 A büntetőmunkát úgy kell
értelmezni, mint önműködő^ gépezetet, amely az erőszakos, nyugtalan, meggondolatlan
rabból tökéletes szabályossággal működő alkatrészt csinál. A börtön nem műhely, hanem
önmagában véve is gép, gépnek kell lennie, amelynek fogoly munkásai egyszerre
fogaskerekei és termékei; „foglalkoztatja” őket, mégpedig „folyamatosan, ha másért nem,
legalább azért, hogy kitöltse idejüket. Amikor a test mozog és a szellem meghatározott
dologra összpontosít, az alkalmatlan gondolatok elszállnak és a lélekben ismét nyugalom
honol.”35 Ha a börtönben végzett munkának végső soron mégis van valamilyen gazdasági
hatása, azt abban kell látnunk, hogy gépiesített egyéneket termel az ipari társadalom általános
normáinak megfelelően: „A munka a modern nemzetek gondviselése; erkölcs helyett
erkölcsük, betölti a hiedelmek üresen maradt helyét, minden jó forrásának tekintik. A
munkának a börtönök vallásává kellett válnia. A géptársadalomban tisztán mechanikus
reformeszközökre volt szükség.”36 Így termelődnek ki a gép-egyének, de a proletárok is;
valóban, ha az embernek „minden vagyona a két keze”, akkor „csak saját munkája
gyümölcséből élhet, foglalkozását gyakorolva vagy mások munkájának a gyümölcséből, a
lopáshoz folyamodva” ; mármost ha a börtön nem kényszerítené munkára a gonosztevőket,
saját intézményével csak folytatása lenne, az adórendszer révén, ennek a gyakorlatnak,
amelyben egyesek lefölözik mások munkáját: „A semmittevés kérdése ugyanúgy merül fel,
mint a társadalomban; ha nem a saját munkájukból élnek, a foglyok kénytelenek másokéból
fenntartani magukat.”37 A saját szükségleteit fedező munka révén az elítélt tolvaj engedelmes
munkássá válik. Ezen a ponton jelentkezik a büntetőmunka bérezésének hasznossága; a
fogoly találkozik a munkabér „erkölcsi” formájával, mint létfeltétellel. A munkabér révén a
gonosztevő „megszereti és megszokja” a munkát38, és ő, aki nem tett különbséget az enyém és
a tied között, most megismeri a tulajdonhoz való ragaszkodást – ahhoz a tulajdonhoz,
amelyért „arca verítékével dolgozott meg” 39; míg korábban tékozolva élt, most megtanulja,
hála a munkabérnek, hogy mi az előrelátás, a takarékoskodás, a jövő számítgatása; 40 végül
pedig azzal, hogy az elvégzett munkát méri, a munkabér képes mennyiségileg kifejezni a
fogoly buzgalmát és javulásának előrehaladását.41 A büntetőmunka bére nem a teljesítményt
fizeti meg; az egyéni átalakulások motorja és jelzőszerkezeteként működik, valójában csak
jogi fikció, mert nem a munkaerő „szabad” felkínálásáról van szó, csak egy olyan mesterséges
képzetről, amelytől hatékonyságot remélnek a büntető-javító eljárásokban.
A büntetőmunka haszna? Nem a profit; mégcsak nem is egy hasznos szakértelem
kialakulása, hanem egy hatalmi viszony, egy üres gazdasági forma, egy olyan séma
megteremtése, amely megtöri az egyént és hozzáidomítja egy termelőapparátushoz.
Tökéletes képet nyújt a börtönben végzett munkáról a clairvaux-i női foglyok műhelye: az
emberi gép néma pontosságát egyesíti a kolostor szabályozott szigorával: „Egy emelvényen ül
egy apáca, feje fölött feszület, szemben vele két sorban a női foglyok végzik a rájuk rótt
munkát, ami csaknem minden esetben varrás, ezért állandóan a legszigorúbb csend uralkodik
… Ε termek falaiból mintha megbánás és vezeklés áradna. Az ember önkéntelenül visszaáll
gondolatban e régi épület tiszteletre méltó szokásainak korába, amikor önként vállaltak
penitenciát azok, akik ide zárkóztak el, hogy búcsút mondjanak a világnak.”42
3. De fontosabb megnyilvánulása is van annak, hogy a börtön több az egyszerű
szabadságvesztésen. Arra törekszik ugyanis, hogy a büntetés modulációjának eszköze legyen:
olyan gépezet, amely az ítélet végrehajtása során, ami a feladata, jogot formál arra, hogy azt,
legalábbis részben, felülvizsgálja. Természetesen nem kapott ilyen „jogot” a börtönintézmény
sem a 19. sem a 20. században, hacsak nem részleges formában (a feltételes szabadlábra
helyezéssel, a félszabadságokkal és a reformfogházak szervezésével). De tudnunk kell, hogy a
börtönigazgatás felelős személyei már igen korán követelték, arra hivatkozva, hogy
alapfeltétele a börtön jó működésének és hatékonyságának abban a javító-nevelő feladatban,
amelyet maga az igazságszolgáltatás bíz rá.
Vonatkozik ez a büntetés időtartamára, amely lehetővé teszi a büntetések pontos
mennyiségi kifejezését, fokozatok megállapítását a körülményeknek megfelelően, és azt, hogy
a törvényes büntetésnek többé-kevésbé kifejezetten fizetség jelleget adjanak; ha viszont
egyszer s mindenkorra van megállapítva, úgy, ahogyan az ítéletben kimondatott, elveszítheti
javító hatását. A büntetés idejének nem a bűncselekmény „csereértékét” kell mérnie, hanem a
fogoly „hasznos” megváltozásához kell igazodnia a börtönévek folyamán. Nem mértékidő,
hanem célidő. Inkább egy művelet, mintsem egy fizetség formája. „Ahogyan a bölcs orvos
abbahagyja vagy folytatja a gyógykezelést aszerint, hogy a beteg elérte-e vagy sem a tökéletes
gyógyulás állapotát, ugyanúgy meg kellene szüntetni az első esetben a megjavult elítélt
bűnhődését is; mert ilyen körülmények között már minden fogva tartás haszontalan,
következésképp éppoly embertelen a megjavult bűnössel szemben, mint amilyen fölöslegesen
költséges az állam számára.” 43 A büntetés igazságos időtartamának tehát változnia kell,
nemcsak a cselekmény és annak körülményei szerint, hanem attól függően is, hogy miként
zajlik le a büntetés konkrét folyamata. Ami azt jelenti, hogy a büntetés nem a bűnöző egyén
mint jogi alany, a cselekmény elkövetője szerint kell individualizálni, hanem a büntetett
egyénhez igazítva, mint egy átalakítás ellenőrzött tárgyához, a börtöngépezetbe bekerült,
általa módosított vagy rá reagáló egyénhez. „Csupán annyiról van szó, hogy megváltoztassuk
a gonosztevőt. Ha a változás megtörtént, vissza kell térnie a társadalomba.”44
A fogva tartás minőségét és tartalmát sem pusztán a bűncselekmény természetének kellene
meghatároznia. Egy bűn súlyosságának jogi megítélése távolról sem egyértelmű mutatója az
elítélt javíthatóságának. Nem érvényes nevezetesen a javulás szempontjából a bűntett és a
vétség megkülönböztetése, amelyeknek a törvény szerint fegyház, fogház vagy büntetőmunka
felel meg. A börtönigazgatók csaknem egyöntetűen így vélekedtek a minisztérium 1836-os
felmérésére adott válaszukban: „Általában a vétséget elkövetők a Iegromlottabbak … Súlyos
bűnözők között sokan vannak, akiket valamilyen heves szenvedély vagy népes családjuk
szükségletei vittek bűnbe.” „A súlyos bűnözők sokkal jobb magaviseletűek, mint a vétséget
elkövetők; az előbbiek engedelmesebbek és dolgosabbak az utóbbiaknál, akik általában
szélhámosok, romlottak, lusták.”45 Ezért vetődik föl az a gondolat, hogy a büntetés szigora ne
álljon közvetlen arányban az elítélt cselekedet büntetőjogi nagyságával. Es ne legyen egyszer
s mindenkorra meghatározva.
A szabadságelvonásnak mint javító műveletnek, megvannak a maga követelményei és
viszontagságai. Eredményeinek kell meghatározniuk állomásait, ideiglenes súlyosbításait és
fokozatos enyhítéseit; azt, amit Charles Lucas a „moralitások változó osztályzásának”
nevezett. Gyakran követelték Franciaországban azt a progresszív rendszert, amelyet 1825-ben
vezettek be Genfben.46 Például a háromféle osztály megvalósításának formájában: egy
próbaidőosztály minden fogoly számára, egy büntetőosztály, és a javulás útjára térőknek egy
jutalomosztály.47 Vagy a négy fázis formájában: megfélemlítő időszak (eltiltás a munkától és
minden külső vagy belső kapcsolattól); munkaperiódus (elszigeteltség ugyan, de a kényszerű
tétlenség után a munka jótéteményként hat); az erkölcsi nevelés fázisa (többé-kevésbé gyakori
„megbeszélések” az igazgatókkal és a hivatalos látogatókkal).; és a közös munka periódusa. 48
Ha a büntetést alapjában az igazságszolgáltatás határozza is meg, beosztása, minősége és
szigora attól az autonóm mechanizmustól kell, hogy függjön, amely a büntetés hatásait
ellenőrzi azon az apparátuson belül, amely létrehozza őket. A büntetések és jutalmazások
egész rendszere nem csupán azt a célt szolgálja, hogy tiszteletben tartassa a börtön
rendtartását, hanem azt is, hogy eredményessé tegye hatását a foglyokra. Megesik, hogy a jogi
hatóság ezt maga is elismeri: „Nem kell meglepődnünk azon a gondolaton”, nyilatkozta a
börtönökről szóló törvénytervezettel kapcsolatban a legfelsőbb semmisítőszék, „hogy
jutalmazásokra nyíljék lehetőség, akár pénz, akár jobb élelmezés formájában, sőt akár a
büntetés csökkentése révén is. Ha valami képes felébreszteni az elítéltekben a jó és, a rossz
fogalmát, erkölcsi meggondolásokra késztetni őket és némileg visszaadni önbecsülésüket, az a
jutalom kiérdemlésének lehetősége.”49
És azt is be kell látnunk, hogy az igazságszolgáltatás fórumainak nem lehet közvetlen
felügyelete mindezen eljárások fölött, amelyek a büntetést lefolyása szerint módosítják.
Valóban olyan rendelkezésekről van itt szó, amelyek csak az ítélethirdetés után léphetnek
életbe, és csak a cselekményen kívüli dolgokra vonatkozhatnak. Nélkülözhetetlen tehát a
büntetést igazgató személyzet autonómiája a büntetés alkalmazásának és változtatásának
kérdésében: a felügyelők, az igazgató, a lelkész vagy a tanító alkalmasabb erre a funkcióra,
mint a büntetőhatalom letéteményesei. Az ő megítélésükben (értsd: megállapításuknak,
diagnózisuknak, jellemzésüknek, pontosításuknak, megkülönböztető besorolásuknak) és
immár nem a bűnösséget megállapító ítéletnek kell alapul szolgálnia a büntetés belső
modulációjához, könnyítéséhez vagy akár felfüggesztéséhez. Amikor 1846-ban Bonneville
benyújtotta tervezetét a feltételes szabadlábra helyezésről, azt úgy határozta meg, mint „az
igazgatóság jogát ahhoz, hogy az igazságszolgáltató szerv előzetes véleménye alapján
ideiglenesen szabadlábra helyezze a tökéletesen megjavult elítéltet, kellő vezeklési idő után és
bizonyos feltételek mellett, készen arra, hogy visszairányítsa a börtönbe a legkisebb
megalapozott panasz esetén”. Mindaz az „önkényesség” , amely a régi büntetőrendszerben
lehetővé tette a bíráknak a büntetés modulálását, és az uralkodóknak, hogy alkalmasint
megszüntessék, mindaz az önkényesség, amelyet a modern törvénykönyvek megtagadnak az
igazságszolgáltató hatalomtól, fokozatosan újraéled annak a hatalomnak az oldalán, amely a
büntetést irányítja és ellenőrzi. A börtönőr bölcs szuverenitása: „Igazi főtisztviselő, aki
egyeduralomra hivatott az intézményben … és ha nem akar alatta maradni küldetésének, a
legkiválóbb erényt kell párosítania a legmélyebb emberismerettel. „51
Ezzel elérkezünk egy olyan alapelvhez, amelyet Charles Lucas már világosan
megfogalmazott, de amelyet kevés jogász fogadna el ma vonakodás nélkül, pedig a modern
büntetőrendszer leglényegesebb tendenciáját mutatja: nevezzük a börtön Függetlenségi
Nyilatkozatának: olyan hatalom követeli benne jogait, amely nemcsak igazgatási autonómiát
igényel, hanem részese akar lenni a legfőbb büntetőhatalomnak is. A börtön jogainak ez a
kinyilatkoztatása alapelvként szögezi le, hogy a büntetőítélet mesterséges egység, tehát fel
kell bontani; hogy már a törvénykönyvek szerzőinek igazuk volt abban, hogy
megkülönböztették a törvényhozó szintet (amely osztályozza a cselekményeket és
meghatározza büntetésüket) és az ítélethozó szintet (amely ítéleteket mond ki); hogy ma ez az
utóbbi szintnek az elemzése a feladat; hogy el kell különíteni benne azt, ami sajátosan az
igazságszolgáltatás része (nem annyira a tettek, mint az elkövetők értékelése, azoknak a
„szándékoknak a felmérésére, amelyek megannyi különböző moralitást tükröznek az emberi
cselekedetek mögött”, tehát, ha lehetséges, a törvényhozó értékítéleteinek helyesbítése); és
autonómiát kell biztosítani a „büntetőintézmény ítéletének”, amely talán a legfontosabb; a
törvényszék ítélete ehhez viszonyítva csak „elő-ítélet”, mert az elkövető erkölcsisége csak a
próbatételben mérhető fel. „Szükséges tehát, hogy a bíró ítéleteit valamilyen ellenőrzés
helyesbítse; és ezt az ellenőrzést a börtönnek kell nyújtania.”52
A börtön túlkapásáról vagy túlkapásainak sorozatáról beszélhetünk tehát a törvényes fogva
tartáshoz viszonyítva, a „bezárás” és az „igazságszolgáltatás” különbségéről. Ez a túlkapás
nagyon korán megjelenik, már a börtön létrejöttével, vagy tényleges gyakorlatok, vagy tervek
formájában. Nem később járult hozzá, másodlagos hatásként. A zárkarendszer nagy gépezete
magával a börtön működésével kapcsolatos. Ennek az autonómiának a jelét láthatjuk a
börtönőrök „fölösleges” kegyetlenkedéseiben vagy a zárt intézmények előjogait élvező
igazgatás despotizmusában. Gyökere azonban máshol van: éppen abban a tényben, hogy
„hasznosságot” várnak el a börtöntől, abban a tényben, hogy a szabadságvesztésnek – egy
ideális érték jogi megvonásának – kezdettől fogva pozitív technikai szerepet kellett játszania,
átalakításokat kellett végrehajtania az egyéneken. Ehhez a művelethez a zárkarendszer három
nagy sémát vett igénybe: az egyéni elkülönítés és a hierarchia politikai-morális sémáját; a
kötelező munkára fogott erő gazdasági modelljét; a gyógyítás és a normalizálás gyógyászati-
tecnikai modelljét. Zárka, üzem, kórház. Azt a területet, 'amellyel a börtön túlterjed a fogva
tartáson, valójában fegyelmi típusú eljárások töltik meg. Végül is az igazságszolgáltatásnak
ezt a fegyelmi kiegészítését nevezik „büntető-nevelő intézetnek”.
*
Ε hozzáadás elfogadtatása nem ment problémák nélkül. Először elvi kérdésként vetődött
fel, hogy a büntetés nem lehet több a szabadságvesztésnél, már Decazes is ezt mondta, akár
mai vezetőink, csak ékesebb nyelven: „A törvénynek el kell kísérnie a bűnöst a börtönbe,
ahová juttatta.”53 De jellemző módon ezek a viták csakhamar már a „többlet” felügyeletének
kisajátításáért folyó csatákká válnak; a bírák ellenőrizni kívánják a börtön mechanizmusait:
„A foglyok erkölcsi nevelése számos együttműködőt követel; csak inspekciók,
felügyelőbizottságok és védnökségek látogatásai révén valósulhat meg. Segítőkre van tehát
szükség, s ezeket a bíróság illetékes kijelölni.”54 A büntető-nevelő rendszer már ekkor elég
jelentős volt ahhoz, hogy ne felszámolni, hanem felvállalni igyekezzenek. A bírót vágy fogja
el a börtön iránt. Egy évszázaddal később fattyú és torz gyermek születik e vágyból: a
büntetést ellenőrző bíró.
De a büntető-nevelő intézet a fogva tartáshoz viszonyított „túlkapásaival” csak azért tudta
elfogadtatni magát a valóságban, mi több, az egész büntetőjogot hálójába keríteni, beleértve
magukat a bírákat is, mert képes volt a büntetőjogot felsorakoztatni a megismerési viszonyok
közé, amelyek mára végtelen labirintust alakítottak ki körülötte.
A börtön, a büntetés végrehajtásának a helye, egyúttal a büntetésüket töltő egyének
megfigyelésének is a színhelye. Két értelemben. Egyrészt felügyeletről van szó,
természetesen. Másrészt viszont minden fogoly megismeréséről is, magatartásával, alapvető
hajlamaival, fokozatos javulásával; úgy kell felfognunk a börtönt, mint az elítéltekről szerzett
klinikai ismeret kialakulásának helyszínét; „a büntető-nevelő rendszer nem lehet a priori
koncepció; a társadalmi helyzetből következik. Az erkölcsi megbetegedésekre ugyanaz
érvényes, mint a testiekre, amelyeknél a kezelés a betegség gócától és terjedésének irányától
függ.”55 Ebből két lényeges teendő ered. A fogolynak állandó megfigyelés alatt kell állnia;
nyilván kell tartani és összesíteni minden róla feljegyzett információt. A panoptikum témája –
amely egyszerre felügyelet és megfigyelés, biztonság és ismeret, individualizáció és
totalizáció, elszigeteltség és átlátszóság – a börtönben valósul meg a legtökéletesebben. Igaz
ugyan, hogy a panoptikus eljárások, mint a hatalom gyakorlásának konkrét formái, ha
szétszórtan is, igen széles körben elterjedtek, Bentham utópiája viszont többé-kevésbé csak a
büntetőintézményekben valósulhatott meg egészében. Az 1830-1840-es évek táján a
panoptikum lett a legtöbb börtönterv építészeti programja. Ez volt a legközvetlenebb módja
annak, hogy lefordítsák „a kő nyelvére a fegyelem intelligenciáját” 56: hogy áttetszővé tegyék
az épületeket a hatalom gyakorlása számára; 57 hogy az erőszakot vagy a kényszereket
felváltsák egy hibátlan felügyelet szelíd hatékonyságával, hogy hozzáigazítsák a teret a
törvénykönyvek új keletű humanizmusához és az új büntetőelmélethez: „Egyrészt a
hatóságnak, másrészt az építésznek tudnia kell, hogy a börtönök a büntetések enyhítésének
szellemében tervezendők-e vagy a bűnözők megjavításának rendszerében fognak működni,
annak a törvénykezésnek megfelelően, amely, felderítve a bűnök eredetét, a nép erényeinek
újjáteremtésén dolgozik.”58
Végül is egy börtöngép59 megteremtéséről van szó, átlátszó cellákkal, amelyek úgy tartják
fogva a rabot, mint „a görög filozófus üvegfalú háza” 60 és egy olyan központtal, ahonnan egy
állandóan figyelő tekintet egyszerre ellenőrizheti a foglyokat és a személyzetet. Ε két
követelménynek több lehetséges variációja alakult ki: a szigorú értelemben vett benthami
panoptikum, a félkör, a keresztalaprajz vagy a csillagszerű elhelyezés. 61 Miközben folynak a
viták, a belügyminiszter 1841-ben emlékeztet az alapelvekre: „A központi ellenőrző terem a
rendszer tengelye. Központi megfigyelőhely nélkül a felügyelet nem lehet biztos, folyamatos
és általános, mert a cellákat közvetlenül ellenőrző alkalmazott tevékenységében, buzgalmában
és intelligenciájában nem bízhatunk teljesen … Az építésznek tehát a legnagyobb figyelmet
kell fordítania erre a pontra; ez egyszerre fegyelmi és ökonómiai kérdés is. Minél teljesebb és
könnyebben gyakorolható a felügyelet, annál kevésbé kell az épületek erejétől várni a
garanciát a szökési kísérletek és a rabok egymás közötti érintkezése ellen. A felügyelet pedig
akkor lesz tökéletes, ha az igazgató vagy helyettese egy központi teremből helyváltoztatás
nélkül, láthatatlanul látja nemcsak minden cella bejáratát, sőt a legtöbbnek a belsejét is,
amikor az átlátszatlan ajtó nyitva van, hanem látja a rabok őreit is, minden emeleten … A kör
vagy félkör alakú börtönformák lehetővé tennék, hogy egyetlen központból látható legyen
minden rab a cellájában és minden őr a folyosókon.”62
De a büntetőpanoptikum egyben folyamatos és individualizáló dokumentációs rendszer is.
Ugyanabban az esztendőben, amikor a benthami terv különböző változatait támogatták a
börtönök építésénél, kötelezővé tették az „erkölcsi számadás” rendszerét is: minden börtön
számára azonos modellű egyéni lap vezetését írták elő, amelyre az igazgató vagy helyettese, a
lelkész és a tanító feljegyezte megfigyeléseit minden rabbal kapcsolatban: „A
börtönigazgatásnak amolyan vademecuma ez, amelynek alapján minden esetet és minden
körülményt értékelni tud, s ennek az ismeretnek a birtokában választhatja meg aztán a
megfelelő egyéni bánásmódot minden rabnál.”63 Sok más, jóval teljesebb nyilvántartási
rendszert is terveztek és próbáltak ki.64 A cél mindenesetre az, hogy a börtön egy megismerés
színtere legyen, amely megismerés a büntetőgyakorlat szabályozásának alapja lesz. A
börtönnek nemcsak az a feladata, hogy ismerje a bírói ítéletet és az érvényes szabályok szerint
végrehajtsa: folyamatosan kell ismereteket gyűjtenie a rabról, és ennek segítségével
átalakítania a büntető rendelkezést büntető-nevelő műveletté: a cselekmény által kiváltott
büntetést így felváltja az elkövető átalakítása a társadalom hasznára. A zárkarendszer
autonómiája és az ebből eredő megismerés révén megsokszorozható a büntetésnek ez a
hasznosítása, amely a törvénykönyv büntetőfilozófiájának alapja: „Az igazgató egyetlen
foglyot sem veszíthet szem elől, mert bármilyen osztályba legyen is sorolva, előléptetve vagy
visszaminősítve a rab, az igazgatónak számot kell adnia a besorolás indokairól. Valóságos
könyvelője ő az intézménynek. Az egyéni nevelés tekintetében minden fogoly úgy jelenik
meg számára, mint egy büntetőnevelő kamatra befektetett tőke.”65 A büntető-nevelő gyakorlat
bölcs technológiája jövedelmezővé teszi a büntetőrendszerbe befektetett tőkét és a költséges
börtönök építtetését.
Ezzel összefüggően a bűnöző megismerendő egyénné válik. A megismerésnek ez az igénye
nem az első fórumon jelentkezik, magában a jogi aktusban, ahol jobban megalapozhatná az
ítéletet és valósághűen meghatározhatná a bűnösség mértékét. Az elkövető már csak mint
elítélt válik egy lehetséges megismerés tárgyává, a büntetőmechanizmusok alkalmazásának
címén.
Ám ez azt is jelenti, hogy a büntető-nevelő apparátus, egész technológiai programjával,
különös személycserét hajt végre: az igazságszolgáltatás kezéből elítéltet kap ugyan, de amire
az ő tevékenysége irányul, az természetesen nem a cselekmény, még csak nem is szoros
értelemben véve az elkövető, hanem valaki, aki kissé különbözik tőle, akit olyan változók
határoznak meg, amelyeket nem vettek eleve számításba az ítéletnél, mert csak egy javító
technológia számára fontosak. Ez a másféle személy, akit a büntető-nevelő apparátus az elítélt
elkövető helyébe állít, a bűnöző.
A bűnözőt az különbözteti meg az elkövetőtől, hogy nem annyira cselekménye, mint
inkább egész élete jellemzi. A büntető-nevelő műveletnek, ha igazi átnevezésre törekszik,
számításba kell vennie a bűnöző egész létét, s a börtönt olyan mesterséges és kényszerű
színházzá kell változtatnia, amely ezt az élettörténetet alapjaitól újrakezdi. A törvényes
büntetés egy cselekményre irányul; a büntetőtechnika egy életre; ez utóbbi feladata tehát,
hogy megismerés formájában rekonstruálja a legjelentéktelenebbet és a legrosszabbat is, hogy
kényszerítő gyakorlatával megváltoztassa hatásukat, kitöltse hézagaikat. Az életrajz ismerete
társul itt a kijavított létforma technikájával. A bűnöző megfigyelésének „nemcsak a
körülményekre kell kiterjednie, hanem bűncselekmények okaira is; ezeket élettörténetében
kell feltárnia az életmód, társadalmi helyzet és iskolázottság hármas szempontja szerint, hogy
megismerhesse az elsőben a veszélyforrásokat, a másodikban a káros indíttatásokat és a
harmadikban a kedvezőtlen előzményeket. Az élettörténet ilyen felderítése lényeges része a
bizonyítási eljárásnak a büntetések osztályozása céljából, majd a büntető-nevelő rendszer
feltétele lesz a moralitások osztályozása érdekében. El kell kísérnie a letartóztatott személyt a
törvényszéktől a börtönig, ahol az igazgató feladata nemcsak összegyűjteni, hanem
kiegészíteni, ellenőrizni és kijavítani is ennek adatait a fogva tartás folyamán.” 66 Az elkövető
mögött, akinek a tények feltárása felrója a felelősségét, kirajzolódik a bűnöző jelleme,
amelynek lassú kialakulását az életrajzi kutatás mutatja ki. Az „életrajz” fontosságának
megjelenése forduló a büntetőgyakorlat történetében. Megszületik a „bűnöző” fogalma a bűnt
megelőzően, sőt végső esetben attól függetlenül is. És ettől kezdve egy pszichológiai oksági
szemlélet társul a felelősség jogi megállapításához, összezavarva annak következményeit.
Ekkor lépünk be abba a „kriminológiai” labirintusba, amelyből a kivezető utat még ma sem
találjuk: minden ok, amely az elhatározás motivációjaként csak csökkentheti a felelősséget,
még veszélyesebb bűnözővé avatja az elkövetőt és még szigorúbb büntető-nevelő
intézkedéseket követel. Ahogyan a büntetőgyakorlatban a bűnöző életrajza kiegészíti a
körülmények elemzését a cselekmény felmérésében, úgy keverednek össze egyre jobban a
büntető szemlélet és a pszichiátriai szemlélet határai; és kereszteződésük pontjában alakul ki a
„veszélyes” egyénnek az a fogalma, amely lehetővé teszi az oksági összefüggés-láncolatok
megállapítását egy egész élettörténet léptékében, és a büntető-nevelő verdikt kimondását.67
A bűnöző abban is különbözik az elkövetőtől, hogy cselekményének nemcsak elkövetője
(felelős elkövetője a szabad és tudatos akarat bizonyos kritériumai alapján), de összetett
szálak egész kötegével hozzá is kötődik ehhez a tetthez (ösztönzők, indíttatások, hajlamok,
jellem). A büntető-nevelő technika nem az elkövető és cselekménye kapcsolatára, hanem a
bűnöző és bűne rokonságára irányítja figyelmét. A bűnöző, a bűnözés általános jelenségének
egyedi megnyilvánulása, szinte természetszerűen sorolható osztályokba, meghatározott
jellegű osztályokba, amelyek mindegyike specifikus eljárást igényel, ahogyan Marquet-
Wasselot 1841-ben meghatározta a Börtönök etnográfiájában: „Az elítéltek … egy másik
népet alkotnak ugyanabban a népben: megvannak a külön szokásaik, ösztöneik, erkölcseik.” 68
Egészen közel áll ez még a bűnözők világának „festői” leírásaihoz, amely régi keletű
hagyomány, de a 19. század első felében újraéled; és ekkor a másféle életforma érzékelése
egy másféle osztályéval, egy másféle emberi fajéval párosul. Parodikus formában kirajzolódik
rítusaival és nyelvével, a társadalmi alfajok zoológiája és a bűnözők civilizációjának
etnológiája. De felismerhetjük benne egy újfajta objektivitás fokozatos térhódítását is, amely a
bűnözőt természetes, ám ugyanakkor deviáns tipológiába sorolja. A bűnözés, az emberi faj
patologikus vadhajtása, ugyanúgy elemezhető, mint a betegségszindrómák vagy a teratológia
nagy csoportjai. Ferrus osztályozási rendszerében kétségkívül a bűn régi „etnográfiájának”
egyik első átalakulása jelenik meg a bűnözők rendszeres tipológiájává. Az elemző rész kevés
ugyan benne, ez kétségtelen, de világosan érvényesül az az alapelv, hogy a bűnözést nem
annyira a törvényhez, mint inkább a normához viszonyítva kéli meghatározni. Az elítélt
három típusát különbözteti meg: azok, akik „a megállapított intelligenciaátlag fölötti szellemi
képességekkel rendelkeznek”, de akiket megrontottak „életvitelük tendenciái” vagy
„veleszületett hajlamuk”, vagy egy „ártalmas logika”, egy „igazságtalan morál” vagy
„társadalmi kötelességeik veszélyes értékelése”. Az ilyeneket éjjel-nappal el kellene
különíteni, csak magányos sétát engedélyezve nekik, és ha találkozniuk kell a többiekkel
„fémhálóból készült álarcot kellene viselniük, mint a kőfaragóknak vagy a vívóknak”. A
második kategória azokból az elítéltekből áll, akik „erkölcstelenek, korlátoltak, eldurvultak
vagy passzívak, és a szégyen meg a jó iránti közömbösség vitte őket a bűnben a lazaság, azt is
mondhatnánk, a lustaság, az ellenállás hiánya a rossz ingerekkel szemben”; náluk nem
annyira az elfojtás, mint inkább a nevelés rendszerét kell alkalmazni, mégpedig, ha lehet, a
kölcsönös nevelését: éjszakára elkülönítés, nappal közös munka, a beszélgetés engedélyezése,
feltéve, hogy hangosan folyik, közös olvasás és utána kölcsönös kikérdezés, amelyet
jutalmakkal értékelnek. Végül ott vannak az „ostoba és semmirekellő” elítéltek, akiket
„tökéletlen életvitelük alkalmatlanná tesz minden olyan tevékenységre, amely átgondolt
erőfeszítést és kitartó akaratot követel, ezért versenyképtelenek a munkában az értelmes
munkásokkal szemben, s nem lévén sem elég képzettségük ahhoz, hogy ismerjék a társadalmi
kötelességeket, sem elég intelligenciájuk, hogy megértsék és legyőzzék saját ösztöneiket,
éppen ostobaságuk révén keverednek bűnbe. Az ilyeneknél a magány csak fokozná a
tunyaságot; közösségben kell tehát élniük, de kis csoportokban, közös foglalkozásoktól
sarkallva és szigorú felügyelet alatt.”69 Így alakul ki fokozatosan a bűnözők és fajtáik
„pozitív” tudománya, amely nagyon különbözik a bűncselekmények és körülményeik jogi
minősítésétől, de eltér az orvostudománytól is, amely az egyén elmezavarával érvelve meg
tudja szüntetni a tett bűncselekmény mivoltát. Ferrus világosan megfogalmazza alapelvét: „A
bűnözők tömegükben a legkevésbé sem elmebetegek; igazságtalanság volna ez utóbbiakkal
szemben, ha összekevernénk őket a tudatosan romlott emberekkel.” Ez az új ismeret arra
törekszik, hogy „tudományosan” minősítse az aktust mint bűncselekményt és főleg az egyént
mint bűnözőt. Ezzel születik meg a kriminológia lehetősége.
A büntetőjogban a korrelatív fogalom kétségtelenül az elkövető; de a büntető-nevelő
apparátusban valaki más: a bűnöző, mint életrajzi egység, a „veszélyesség” magva, egy
bizonyos típusú anomália megtestesítője. Míg a törvény által meghatározott szabadságvesztést
a börtön a büntető-nevelő rendszerrel toldotta meg „kiegészítésként”, ez utóbbi viszont egy
létszámon kívüli szereplőt keltett életre, aki ott áll a törvény elítéltje és e törvény végrehajtója
között. A kínvallatott ember megbélyegzett, felnégyelt, megégetett, megsemmisített teste
helyén megjelent a „bűnöző” egyéniséggel, bűnös lélekkel kiegészült rabteste, akit a büntetés
gépezete maga hozott létre, mint a büntető hatalom alkalmazási pontját és annak a tárgyát,
amit még ma is büntető-nevelő tudománynak neveznek. Azt mondják, a börtön bűnözőket
farag; igaz, hogy szinte végzetszerűen ismét törvényszék elé juttatja a rábízottakat. De olyan
értelemben is igaz, hogy a törvény és a cselekmény, a bíró és az elkövető, az elítélt és a hóhér
közé beviszi a bűnözés testetlen valóságát, amely egymáshoz köti őket és másfél évszázadra
mindnyájukat egyazon csapdában tartja fogva.
A büntető-nevelő technika és a bűnöző ember valamiképp ikertestvérek. Ne higgyük, hogy
attól jelentek meg az öreg börtönökben a javító-nevelő technika kifinomult eszközei, hogy
egy tudományos racionalizmus felfedezte a bűnözőt. De azt se higgyük, hogy a büntetőnevelő
módszerek belső kidolgozása világított rá végre a bűnözés „objektív” létére, amit a jog
absztrakciója és merevsége nem1 vehetett észre. Egyszerre jelent meg mindkettő, egymás
folytatásaként, mint egy technológiai folyamat egésze, amely maga alakítja ki szerszámai
alkalmazásának a tárgyát. Ez a bűnözés, amely a jogi apparátus alagsoraiban született meg, a
hóhér működésének szintjén, amelyről az igazságszolgáltatás elfordítja a tekintetét, mert
szégyelli megbüntetni azokat, akiket elítél, ez a bűnözés zavarja most meg a törvényszékek
derűs nyugalmát és a törvény méltóságát; ezt kell megismerni, felmérni, értékelni,
diagnosztizálni és kezelni az ítéletekben; ezt az anomáliát, ezt a devianciát, ezt a homályos
veszélyt, ezt a betegséget, ezt a létformát kell ma számításba venni, amikor újraírják a
törvénykönyveket. A bűnözés a börtön bosszúja az igazságszolgáltatáson. Olyan félelmes
visszavágás, hogy a bíró elnémul tőle. Ekkor harsan fel a kriminológusok hangja.
De nem szabad elfelejtenünk, hogy a börtön, minden fegyelem szigorú és koncentrált
ábrája, nem endogén eleme a 18. és 19. század fordulóján kialakult büntetőrendszernek. A
büntető társadalom és a büntetés általános szemiotechnikájának témája, amely az „ideológia”
– beccariánus és benthami – törvénykönyvek alapja volt, nem igényelte a börtön egyetemes
alkalmazását. Ez a börtön máshonnan származik – a fegyelmi hatalom sajátos
mechanizmusaiból. Sokféleségük ellenére a börtön mechanizmusai és hatásai elterjedtek a
modern büntetőjog egészében, amelyet a bűnözés és a bűnözők teljesen elleptek. Érdemes
volna feltárni a börtön e félelmes „hatékonyságának” az okait. Egy dolgot máris
megállapíthatunk: az a büntetőjog, amelyet a 18. század reformerei kialakítottak, a bűnöző
tárgyiasításának két lehetséges, de eltérő irányát határozta meg: az egyik a társadalmi
megegyezésen kívül került, erkölcsi vagy politikai „szörnyek” sora volt, a másik a büntetés
által átalakított jogi alanyoké. A „bűnöző” fogalma teszi lehetővé, hogy egyesítsék e két
kategóriát és az orvostudomány, a pszichológia vagy a kriminológia védnöksége alatt
kialakítsák azt az egyént, akiben – többé-kevésbé – találkozik a törvény megszegője és egy
tudományos technika tárgya. Hogy a börtön átültetése a büntetőrendszerbe nem váltott ki
heves kivetési reakciókat, annak bizonyára számos oka van. Az egyik az, hogy a bűnözés
megteremtésével egységes, a „tudományok” által igazolt vizsgálódási területet biztosított a
büntetőjognak, lehetővé téve számára, hogy az „igazság” általános perspektívájában
működjék.
A börtön, az igazságszolgáltatás apparátusának ez a legsötétebb területe, az a színtér, ahol a
büntetőhatalom, nem mervén immár nyíltan működni, alattomban létrehoz egy olyan objektív
szférát, amelyben a büntetés nyíltan jelenhet meg, mint terápia, és az ítélet bevonulhat a
tudományos szakirodalomba. Érthető, hogy az igazságszolgáltatás készségesen magáénak
ismerte el a börtönt, ami pedig nem volt lelkéből lelkedzett gyermeke. Ám tartozott neki
ennyi hálával.

JEGYZETEK
1. P. Rossi: Traité de droit pénal. 1829,111., 169.
2. Van Meenen: „Congrès pénitentiaire de Bruxelles”. In Annales de la Charité. 1847,
529-530.
3. A. Duport: „Discours à la Constituante”. In: Archives parlementaires.
4. A börtön kétféle „természete” között még ma is állandó az ingadozás. Néhány nappal
ezelőtt az államfő arra emlékeztetett, hogy a fogva tartás „alapelve” csak a
„szabadságvesztés” lehet – a bebörtönzés tiszta lényege, függetlenül a börtön valóságától;
majd hozzátette, hogy a börtön létét csak „javító” vagy visszaillesztő hatásai igazolhatják.
5. Motifs du Code d'instruction criminelle. G. A. Real jelentése, 244.
6. Ibid.: Treilhard jelentése,, 8-9. A megelőző években gyakran találkozhatunk ugyanezzel
a témával: „A törvény által kimondott fogházbüntetés célja főleg az egyének megjavítása,
azaz átnevelésük, felkészítésük többé-kevésbé tartós erőfeszítésekre, arra, hogy újra
elfoglalják helyüket a társadalomban és ne éljenek többé vissza vele … Az egyének
megjavításának legbiztosabb módja pedig a munka és az oktatás.” Ez utóbbi nem merülhet ki
az olvasás és ε számtan megtanításában, ki kell békítenie az egyéneket „a rend és az erkölcs
eszméivel is, meg kell tanítania őket önmaguk és mások tiszteletére”. (Beugnot, Seine-
Inférieure prefektusa, frimaire-i rendelet, X. év.) Azokból a jelentésekből, amelyeket Chaptal
kért a megyei tanácsoktól, több mint egy tucatnyi olyan börtönöket követel, ahol dolgoztatni
lehet a rabokat,
7. A legjelentősebbek kétségtelenül Ch. Lucas, Marquet-Wasselot, Faucher, Bonneville,
majd valamivel később Ferrus javaslatai. Említsük meg, hogy legtöbbjük nem filantróp volt,
aki kívülről bírálja a fogház intézményét, hanem ilyen vagy olyan módon kapcsolatban álltak
a börtönigazgatásai. Hivatalos szakemberek voltak tehát.
8. Németországban Julius a Jahrbücher für Strafs- und Besserungs Anstaltent
szerkesztette.
9. Bár ezek az újságok főleg azokért emeltek szót, akiket adósság miatt börtönöztek be, és
több ízben el is határolták magukat a tulajdonképpeni bűnözőktől, bizonyítottnak tekinthetjük,
hogy a Pauvre Jacques hasábjait nem egy kizárólagos szakterületnek szentelték. A testi
kényszer borzalmas törvénye és gyászos alkalmazása nem az egyetlen támadási pontja az
újságíró fogolynak …
„Pauvre Jacques bemutatja figyelmes olvasóinak a fogdát, a börtönt, a fegyházat, a
menhelyet, nem hallgat azokról a kínzókamrákról, ahol az embereket meggyötrik, pedig a
törvény csak büntetőmunkára ítélte őket …”(Pauvre Jacques, I. évf. n° 7.) A Gazette de
Sainte-Pélagie hasonlóképpen olyan büntő-nevelő rendszerért harcol, amelynek a célja a „faj
tökéletesítése”, minden egyéb csak egy „még barbár társadalom megnyilvánulása” lévén.
(1833. március 21.)
10. L. Baltard: Architectonographie des prisons. 1829. IT. Ch. Lucas: De la réforme des
prisons. 1838. IL, 123-124.
12. A. de Tocqueville: Rapport à la Chambre des Députés. Idézi Beaumont és
Tocqueville: Le Système pénitentiaire aux États-Unis. 1845, 392-393.
13. E. de Beaumont és A. de Tocqueville: Ibid., 109.
14. S. Aylies: Du système pénitentiaire. 1837,132-133.
15. Ch. Lucas: De la réforme des prisons. 1836, L, 167.
16. Az 1830 körül Franciországban kitört vita 1850-ben még nem zárult le; az Auburn
mellett elkötelezett Charles Lucas ihlette a fogházak rendjéről szóló 1839-es rendeletet (közös
munka és teljes csend). A rákövetkező lázadáshullám és talán az 1842-1843-as általános
zavargások azt eredményezik, hogy 1844-ben a Demetz, Blouet és Tocqueville által méltatott
pennsylvaniai rendszer, a teljes elkülönítés győz. 1847-ben azonban a II. büntetőjogi
kongresszus leszavazza ezt a módszert.
17. Κ. Mittermaier, in Revue française et étrangère de législation. 1836.
18. A. E. de Gasparin: Rapport au ministre de l'Intérieur sur la réforme des prisons.
19. E. de Beaumont és A. de Tocqueville: Du système pénal aux États-Unis. 1845,112.
20. „Minden embert megvilágít az isteni fény – mondotta Fox – és világosságát minden
emberen keresztül láttam.” A kvékerek és Walnut Street nyomában szervezik 1820-tól
kezdődően a pennsylvaniai, pittsburghi, majd a Cherry Hill-i börtönt.
21. Journal des économistes IL, 1842.
22. Abel Blouet: Projet de prisons cellulaires. 1843.
23. Abbé Petigny: Allocution adressée aux prisonniers, à l'occasion de l'inauguration des
bâtiments cellulaires de la prison de Versailles. Vö. néhány évvel később a Monte-Cristóban
a börtön utáni feltámadás egyértelműen krisztológiai változatát; csakhogy már nem arról van
szó, hogy a börtönben a törvények iránti engedelmességet kell megtanulni, hanem arról, hogy
egy titkos tudás megszerzése hatalmat ad az igazságszolgáltatásra, túl a bírák
igazságtalanságán.
24. N. H. Julius: Leçons sur les prisons. Francia fordítás: 1831,1.,417-418.
25. G. A. Real: Motifs du Code d'instruction criminelle. Ezt megelőzően már több
belügyminiszteri utasítás hangsúlyozta, hogy a foglyokat dolgoztatni kell: VI. és XII. hó 5-i,
VIII. év X. hó 3-i, IX. év V. hó 8-i és VI. hó 28-i, X. év II. hó 7-i. Az 1808-as és 1810-es
törvénykönyvet követően mindjárt újabb utasítások látnak napvilágot: 1811. október 20.;
1812. december 8. ; vagy az igen hosszú 1816-os utasítás: „Rendkívül fontos a foglyokat a
lehető legtöbbet foglalkoztatni. Fel kell ébreszteni bennük a munka iránti vágyat, úgy, hogy
különböző bánásmódban részesülnek azok, akik dolgoznak és azok, akik tétlenek akarnak
maradni. Az előbbiek jobb táplálékot, jobb fekhelyet kapnak, mint az utóbbiak.” Melunt és
Clairvaux-t már nagyon korán a nagy műhelyek mintájára szervezték meg.
26. J. J. Marquet-Wasselot: III. 171.
27. Vö. fent 389. o.
349
28. Vö. J.-P. Aguet: Les Grèves sous la monarchie de Juillet. 1954,30-31.
29. L'Atelier, III. évf. nQ 4,1842. december.
30. Ibid., VI. évf. n°2,1845. november.
31. Ibid.
32. L'Atelier, IV. évf. n°9.1844. június és V. évf. n° 7,1845. április; vö. ugyancsak ez idő
tájt: La Démocratie pacifique.
33. L'Atelier, V. évf. n° 6,1845. március.
34. A. Bérenger: Rapport à l'Académie des sciences morales. 1836. június.
35. Ε. Danjou: Des prisons. 1821,180.
36. L. Faucher: De la réforme des prisons. 1838,64. Angliában a „tread-mill” és a
szertartásosság gépies fegyelmet biztosított a rabok között, de minden termelési eredmény
nélkül.
37. Ch. Lucas: De la réforme des prisons. 1838,11.,313-314.
38. Ibid., 243.
39. Ε. Danjou: Des prisons.'1821,210-211.; vö. mégL'Ate-lier, VI. évf. n°2,1845.
november.
40. Ch. Lucas: loc. cit. A napi munkabér egyharmadát félretették a rabnak szabadulása
idejére.
41. Ε. Ducpétiaux: Du système de l'emprisonnement cellulaire. 1857.30-31.
42. Vessük össze Faucher-nak ezekkel a soraival: „Lépjünk csak be egy fonodába, és
hallgassuk, hogyan keveredik a munkások beszéde a gépek zajával. Nincs a világon
lehangolóbb ellentét, mint ezeknek a mechanikus mozdulatoknak a kiszámított rendszeressége
a gondolatok és az erkölcsök zűrzavarához viszonyítva, amelyet annyi férfi, nő és gyermek
érintkezése szül.” In: De la réforme des prisons. 1838,20.
43. A. Bonneville: Des libérations préparatoires. 1846, 6. Bonneville „előkészítő
szabadlábra helyezést” javasolt, de ugyanakkor „személyiséget sújtó” vagy büntető-nevelő
pótintézkedéseket is arra az esetre, ha kiderül, hogy „az előírt büntetés, amelyet a bűnöző
megátalkodottságának feltételezhető mértéke szerint állapítottak meg, nem bizonyult
elégségesnek a várt hatás eléréséhez”. Ez a ráadás nem haladhatta meg a büntetés
egynyolcadát; az előkészítő szabadlábra helyezés a büntetés háromnegyedének letöltése után
jöhetett szóba. Traité des diverses institutions complémentaires. 251.
44. Ch. Lucas, idézi a Gazette des tribunaux, 1837. április 6.
45. Gazette des tribunaux. Vö. még Marquet-Wasselot: La ville du refuge. 1832, 74-76.
Ch. Lucas megjegyzi, hogy a vétséget elkövetők „általában a városi lakosság soraiból
kerülnek ki”, míg „a súlyos bűnözők többségét a falusi lakosság adja”. De la réforme des
prisons. 1836,1., 46-50.
46. R. Fresnel: Considérations sur les maisons de refuge. 1829,29-31.
47. Ch. Lucas: De la réforme des prisons. 1838, IL, 440.
48. L. Duras cikke a Le Progressiven jelent meg és a La Phalange 1838. december 1-jei
száma idézi.
49. Ch. Lucas: Ibid., 441^142.
50. A. Bonneville: Des libérations préparatoires. 1846,5.
51. A. Bérenger: Rapport à l'Académie des sciences morales et politiques. 1836. június.
52. Ch. Lucas: De la réforme des prisons. 1838, II., 418-422.
53. E. Decazes: „Rapport au Roi sur les prisons”. In: Le Moniteur, 1819. április 11.
54. Vivien, in G. Ferras: Des prisonniers. 1850, VIII. A felügyelőbizottságokat egy 1847-
es rendelet hozta létre.
55. Léon Faucher: De la réforme des prisons. 1838,6.
56. Ch. Lucas: De la réforme des prisons, 1836,1., 69.
57. „Ha az igazgatás kérdését az építészettől függetlenül vetjük fel, olyan
megállapításokhoz juthatunk, amelyeknek a valóság nem engedelmeskedik; ezzel szemben az
igazgatás igényeinek kellő ismeretében egy építész elfogadhat ilyen vagy olyan
börtönrendszert, amelyet az elmélet talán utópiának minősített volna.” (Abel Blouet: Projet de
prison cellulaire. 1843,
58. L. Baltard: Architectonographie des prisons. 1829,4-5.
59. „Az angolok minden alkotásában megnyilvánul a mechanika szelleme … azt akarták,
hogy épületeik egyetlen motortól függő gépekként működjenek.” Ibid., 18.
60. Ν. P. Harou-Romain: Projet de pénitencier. 1840,8.
61. Vö. a 18-26. sz. metszeteket.
62. Ducatel: Instruction pour la construction des mations d'arrêt. 9.
63. Ε. Ducpétiaux: Du système de l'emprisonnement cellulaire. 1847,56-57.
64. Vö. például G. de Gregory: Projet de Code pénal universel. 1832.199. Grellet-
Wammy: Manuel des prisons. 1839, IL, 23-25. es 199-203.
65. Ch. Lucas: De la réforme des prisons. 1838,11.,449-450.
66. Ibid., 440-442.
67. Érdemes volna tanulmányozni, hogy miként terjedt el az életrajz megismerésének
gyakorlata a büntetőmechanizmusokban, a bűnöző egyéniség fogalmának kialakításával: a
foglyok életrajza és önéletrajza Appert-nél; életrajzi dossziék összeállítása a pszichiátria
modellje szerint; az életrajz felhasználása a vádlottak védelmében. Ez utóbbi szempontból
össze lehetne hasonlítani a 18. század végének nagy igazoló memorandumait a három kerékbe
törésre ítélt ember vagy Jeanne Salmon ügyében és a büntetőtörvényszék előtt tartott
védőbeszédeket Lajos Fülöp korában. Chaix d'Est-Ange így védte La Roncière-t: „Vegyük
szemügyre a vádlott életét jóval a bűntény és a vádemelés előtt, tárjuk fe a szívét, vizsgáljuk
meg legtitkosabb zugait, meztelenítsük le minden gondolatát, egész lelkét …” (Discours et
plaidoyers. HL, 166.)
68. J.-J. Marquet-Wasselot: L'Ethnographie des prisons. 1841,9.
69. G. Ferrus: Des Prisonniers. 1850,182., 278.
 2. FEJEZET

TÖRVÉNYSÉRTÉSEK ÉS BŰNÖZÉS

A fogság a törvény szemében a szabadságtól való megfosztás. A fogságot biztosító

bebörtönzés mindig technikai elképzelés. A kínhaláltól, annak ragyogó rituáléjától, a
szenvedés szertartásához vegyített művészetétől, a masszív építmények mélyében rejtőző, a
közigazgatás titkaként kezelt börtönökben eltöltendő büntetésekhez vezető átmenet nem a
differenciálatlan, absztrakt és zavaros büntető rendszerhez vezet, hanem a büntetés egyik
művészetétől a nála nem kevésbé tudós másikig. A változás technikai. Az átmenet egyik
tünete egyben összegzése: 1837-ben a kényszermunkára ítéltek vasláncát felváltja a cellákra
osztott rabszállító kocsi.
A rablánc, ez a gályarabságig visszanyúló hagyomány, még élt a júliusi monarchia idején.
Még a 19. század elején is fontosnak tartották a látványt, talán azért, mert egyszerre két
büntetési módot jelenített meg: a fogság felé vezető út úgy zajlott le, mint a kínhalál
szertartása.1 Az „utolsó rabláncokról” és botrányukról szóló elbeszélések – ezeket a
rabláncokat tömegesen lehetett látni 1836 nyarán Franciaországban – lehetővé teszik, hogy
ezt a „büntetőtudománytól” oly idegen funkciót is fölleljük benne. A kezdet olyan, mint egy
vérpadi rituálé, a Bicéire udvarán láncot vernek az elítélt nyakára és lábára: a fegyenc úgy
hajtja a fejét az üllőre, mint a vérpad tőkéjére, de ez alkalommal a hóhér, miközben kalapál,
művészetét a fej épen hagyására irányítja – ügyessége fordított, tud nem osztani halált. „A
kínhalál eszközei sorakoznak Bicêtre nagy udvarán: több sorban a lánc, a nyakvassal. A
fegyencőrök (az őrök főnökei), ideiglenes kovácsok, felállítják az üllőt, kikészítik a
kalapácsot. A megláncolásra váró, komor vagy merész arckifejezésű fejeket a körfolyosó
rácsához rögzítik. Följebb, a börtön többi emeletén a zárka rácsain át lábak és karok nyúlnak
ki, az emberi test valóságos bazára: azok a foglyok ezek, akik tegnapi társaik felöltöztetését
fogják végignézni … S itt vannak ők, áldozati testtartásban. A földön ülnek, termet szerinti,
véletlen hozta párosításban; a vas, amelyből mindegyikükre nyolc font jut, a térdükre
nehezedik. A vasbaverő mustrálja őket, fej méretet vesz valamennyiükről, s rájuk rakja az egy
hüvelyk vastag vaskarikát. Három hóhér segítsége szükséges egy nyakvas fel veréséhez;
egyikük az üllőt tartja, másikuk a nyakkarika két végét illeszti össze és kinyújtott két karjával
a fogoly fejét védi; a harmadik egyre fokozódó tempóban kalapál, nehéz kalapácsával beveri a
csapszeget. Minden kalapácsütésre megrándul a fej és a test … Egyébként senki nem gondol
arra a veszélyre, ami az áldozatot fenyegeti, ha félre találna ütni a kalapács; ez az érzés nem
létezik vagy legalábbis semmivé foszlik a mély iszonyatban, amelyet Isten ily mélyre süllyedt
teremtménye láttán érzünk.” Majd a közönségnek kínált látványosság következik; a Gazette
des tribunaux3 című újság szerint július 19-én több mint százezren nézik végig, amint a
láncravertek útra kelnek: „A húshagyó keddi menet …”A rend és a gazdagság messziről nézi
a láncravertek nagy, nomád törzsét, a másik emberfajtát, „azt a jól elkülöníthető fajt, amely
benépesíti a fegyintézeteket és a börtönöket”. Az alacsonyabb származású nézők ambivalens
párbeszédet folytatnak az elítéltekkel, akárcsak a nyilvános kínhalál korában, sértegetik,
fenyegetik, bátorítják, ütlegelik őket, kinyilvánítják gyűlöletüket vagy együttérzésüket.
Valami erőszakos érzés támad s az egész menetet átjárja: a nagyon is szigorú vagy nagyon is
elnéző igazságszolgáltatással szemben érzett harag; az utálat kiáltásai a bűnözők láttán;
összecsapás a rendőrséggel: „A fontainebleau-i sorompótól kezdve végig az egész úton
dühöngő tömeg kiáltozott méltatlankodva Delacollonge ellen: Le az abbéval, mondták, le
ezzel a gyalázatos emberrel; intézték volna el!” A városi lovasrendőrség erejének és határozott
fellépésének köszönhető, hogy nem történt komolyabb rendbontás. Vaugirard-ban a nők
voltak a legdühösebbek. Kiáltoztak: Le a gonosz pappal! Le a szörnyeteg Delacollonge-zsal!
Montrouge és Vaugirard rendőrfelügyelői, valamint több polgármester és helyettes
polgármester szaladt oda kibomlott nyakravalóval, hogy a bíróság határozatainak érvényt
szerezzenek. Issytől nem messze François, Allard urat és a brigád közegeit észrevéve,
hozzájuk vágta a fatálkáját. Ekkor eszükbe jutott, hogy az elítélt néhány volt társa Ivryben
lakik. A szolgálatban lévő felügyelők felsorakoztak az úton és közvetlen közelről kísérték a
kényszermunkára ítéltek szekerét. A párizsi sorompónál állók is mind, kivétel nélkül a
biztosok fejéhez vágták fatálkájukat, jónéhányat megsebezve közülük. Ε pillanatban
megvadult a tömeg. Az emberek egymásnak estek. ” 4 A láncravertek elvonulásakor sok házat
állítólag kifosztottak Biêtre és Sèvres között.5
Az útra kelő elítéltek ünnepében van egy kevés az üldözött bűnbak ütlegelésének rítusából,
egy kevés a bolondok ünnepéből, ahol megfordítják a szerepeket, s a vérpad ősrégi
szertartásaiból, ahol napvilágra kell kerülnie az igazságnak; de tartalmaz valamit a híres
alakokat vagy hagyományos figurákat felvonultató régi látványosságokból: az igazság és a
gyalázatosság játéka, a hírnév és a szégyen felvonulása, a bűnösök szidalmazása, akikről
lerántják az álarcot, s a másik oldalon, a bűn jókedvű bevallása. Azon vannak, hogy fölfedjék
a dicsőséget megélt bűnösök igazi arcát; röplapok idézik fel az elvonulók bűntetteit; az
újságok előre közlik a nevüket és elbeszélik életüket; olykor közlik ismertetőjegyeiket, leírják
ruházatukat, hogy felismerhessék őket: program a nézőknek. 6 Az emberek azért is jönnek,
hogy megszemléljék a bűnözőtípusokát, a ruházat vagy az arc alapján próbálják megállapítani
az elítélt „foglalkozását”, azt hogy gyilkos-e vagy tolvaj : az álarcok és bábuk játékában az
értőbb pillantások számára a bűn empirikus etnográfiájából is becsúszik valami. Vásári
mutatványokból kiindulva, mely Gall frenológiáját idézi, beindul a bűnre való hajlam
szemiológiája, a bűnöző környezete alapján: „Fizionómia és ruházat gazdag változatossága: itt
egy Murillo ecsetjére méltó, fenséges fej, ott a megrögzött gazember energiájáról árulkodó
sűrű szemöldökű, romlott arc … Amott egy arab feje egy kamasz testén. Nőies, lágy vonások,
a cinkoséi, s nézzék ezeket a züllött, elnyűtt alakokat, ők házitanítók.” 7 Az elítéltek, bűneikkel
kérkedve, gaztetteiket megjelenítve részt vesznek a játékban, ez a funkciója a tetoválásnak,
hőstettük vagy sorsuk bélyegének: „Jeleiket hordják, például a bal karra tetovált nyaktilót,
vagy mellkasukon a vérző szívbe döfött tőrt. „ Amint elhaladnak, mozdulatokkal utánozva
előadják bűntetteiket, kigúnyolják a bírókat és a rendőrséget, fel nem tárt gaztetteikkel
dicsekednek. François, Lacenaire volt cinkosa előadja, hogy kitalált egy módszert, hogyan
lehet megölni egy embert, anélkül, hogy az felkiáltana vagy akár egy csepp vére is kiomolna.
A bűn nagy, vándor vásárának megvoltak a csepűrágói és a maskarái, bennük a kíváncsiságra
és a szidalmakra az igazság komikus állítása válaszolt. 1836 nyarán Delacollonge körül a
jelenetek egész sora bontakozott ki: bűnét (áldott állapotban lévő szeretőjét feldarabolta)
botrányossá tette pap mivolta, de ez mentette meg a vérpadtól is. Úgy tetszik, nagy, népi
gyűlölet kísérte. Már a szekéren is, amikor 1836 júniusában Párizsba vitték, sértegették és
nem bírta visszatartani a könnyeit; mégsem akarta, hogy kocsin vigyék, úgy vélvén, hogy a
megalázás is része bűnhődésének. A párizsi induláskor még „elképzelni is nehéz, hogy a
tömeg mekkora erkölcsi felháborodással, morális haraggal és hitványsággal árasztotta el ezt
az embert; földdel és sárral dobálták; kőzápor zuhogott rá, a népharag kiáltásai közepette …
Hallatlan dühkitörés volt ez, kivált a nők, igazi fúriaként, hihetetlen gyűlöletet mutattak.” 8
Hogy megvédjék, más ruhát adnak rá. Néhány megtévesztett néző François-ban véli
fölismerni. Aki, játékból, elfogadja a szerepet, de az általa el nem követett bűn komédiáját
tetézi a papéval, akit utánoz; „saját” bűne elbeszélését imádsággal s a szidalmakat szóró és
nevető tömegnek osztott áldás széles mozdulataival kíséri. Néhány lépéssel arrébb az igazi
Delacollonge, „aki úgy festett, mint egy mártír”, a sértések kettős szégyenét szenvedte el,
amely nem őt érte ugyan, de neki volt szánva, s látnia kellett a kicsúfolást, amely egy másik
bűnöző alakjában felidézte a papot, aki volt, és akit el szeretett volna rejteni. A szeme láttára
játszotta el a passióját egy gyilkos komédiás, akihez hozzá volt kötözve.
A rablánc, akárhány városon vonult is keresztül, ünnepet hozott; a bűnhődés féktelen
tobzódását; a büntetés kiváltság lett benne. S egy igen érdekes hagyomány értelmében, amely
mintha elveszett volna a kínhalál szokványos rítusaiban, nem a megbánás kötelező jegyeit
élesztette fel az elítéltekben, hanem a büntetést tagadó bolond jókedv kitörését. A nyakkarika
és a vas díszéhez a fegyencek pántlikákból, fonott szalmából, virágból vagy drága kelméből
készült cicomákat tűztek. A lánc rondó és tánc, párosodás is, kényszerű házasság a tiltott
szerelemben. A láncok alatt nász van, ünnep és beteljesedés: „A lánc előtt futnak, kezükben
virágcsokorral, pántlikák vagy szalmabojtok díszítik sipkájukat s a legügyesebbek díszes
sisakot öltenek … Mások áttört harisnyát viselnek a facipőben vagy divatos mellényt a
munkászubbony alatt.”9 S a megvasalás után a lánc farandolt járt egész este, megállás nélkül
Bicêtre udvarán: „Jaj volt a felügyelőknek, ha a lánc felismerte őket; bekerítették, gyűrűjébe
fullasztónak, a kényszermunkára ítéltek a csatamező urai maradtak napszálltáig.” 10 Az
elítéltek boszorkányéje az igazságszolgáltatás szertartásának felelt meg kiagyalt kérkedésével.
Visszájára fordította a pompát, a hatalom rendjét és jeleit, az öröm formáit. De a politikai
boszorkányszombatból is volt benne valami. Süketnek kellett lenni ahhoz, hogy ne hallják ki
az új hangsúlyokat. A kényszermunkára ítéltek indulókat énekeltek, amelyek gyorsan
elterjedtek és mindenütt sokáig ismételgették őket. Annak a sirámnak a visszhangja is
föllelhető benne, amelyet a röplapok adtak az elítélt szájába: a bűn igenlése, fekete hősiesítés,
a szörnyű bűnhődés és a bűnhődést övező általános gyűlölet felidézése: „Trombita harsogja
hírüket … Félelem és reszketés nélkül viseljük el a reánk zúduló szörnyű sorsot … Nehéz a
vas, de viseljük. Nem szól hang a kényszermunkába indulóért: könnyítsünk a lelkén.”
Ezekben a kollektív dalokban új a hangzás, visszájára fordult az erkölcsi szabály, amelynek a
hajdani sirámok engedelmeskedtek. A kínvallatás nem lelkiismeretfurdalást okoz, hanem
büszkeséget szít fel; elvetik a büntetést osztogató igazságszolgáltatást és korholják a tömeget,
amely végignézi azt, amit megbánásnak és megalázásnak hisz: „Otthonunktól távol olykor
még sírunk. Komor homlokunktól elsápad bíránk …
Balsorsra mohó pillantások megtört nemzetséget fürkész közöttünk, sírót és megalázkodót.
De büszke a mi tekintetünk.” Megtalálható benne az az állítás is, hogy a rabélet a társakkal
olyan örömöket tartogat, amelyeket a szabad élet nem ismer. „Az idő bilincsbe veri az
örömöket. Ünnepek születnek a rács mögött … Szökevény az öröm. Megszökik a hóhértól,
dalainkat követi.” S a jelenlegi rend nem fog örökké tartani; az elítéltek kiszabadulnak,
visszakapják jogaikat, és vádlóik kerülnek a helyükbe. Bűnözőknek és bíráknak felvirrad a
nagy, megfordított ítélet napja: „Miénk, raboké, az emberek megvetése. Miénk bálványozott
aranyuk. Ez az arany a miénk lesz egyszer. Életünk az ára. Másokra nehezedik a lánc, mely
most minket nyom, ők lesznek rabszolgák. Levetjük béklyónkat, reánk ragyog a szabadság
csillaga … Szembeszállunk vassal és törvénnyel.”11 A jámbor színház, amelyet a röplapok
elképzeltek, s melynek színpadán az elítélt arra buzdította a tömeget, hogy soha ne kövesse
példáját, fenyegetővé válik, a tömeget felszólítják, válasszon a hóhérok barbársága, a bírák
igazságtalansága és a ma legyőzött, de egy szép napon győzedelmeskedő elítéltek balsorsa
között.
A rablánc nagy látványossága a nyilvános kínvallatás ősrégi hagyományával érintkezett;
érintkezett a bűn sokrétű bemutatásával is, amelyet ebben a korban az újságok, a különböző
lapocskák, a komédiások, a körúti színházak adtak elő;12 de olyan szembeszegülésekkel és
küzdelmekkel is érintkezik, amelyek morajáról hírt ad; jelképes kimenetellel ruházza fel őket:
a rendetlenség által leterített hadserege ígéretet tesz, hogy visszatér; amit a rend erőszakosan
elűzött, az hozza meg a felszabadító felfordulást: „Elborzasztott a sok szikra a hamuban.” 13 A
kínhalált mindig is övező háborgás egyértelmű fenyegetésektől visszhangos. Érthető, hogy a
júliusi monarchia a rablánc megszüntetése mellett döntött, ugyanazon – de sürgetőbb –
megfontolásokból, mint amelyek a 18. században a kínhalál eltörlését követelték meg:
„Erkölcseinkben nincs nyoma, hogy így kellene bánnunk az emberekkel, elkerülendő, hogy
azok a városok, amelyeken a menet áthalad, ilyen ocsmány látványnak legyenek kitéve, amely
egyébként semmi tanulsággal nem szolgál a lakosságnak.”14 Szükséges hát, hogy e nyilvános
rítusokat megtörjék; az elítéltek elszállításának is meg kell változnia, a büntetéshez hasonlóan
az elítélteket is a közigazgatás szemérmének kell eltakarnia.
Ám 1837-ben a rablánc pótlására nem azt az egyszerű, fedett szekeret fogadták el,
amelyről már említést tettem, hanem egy igen gondosan kidolgozott gépet. Egy kocsit, ami
guruló börtön. A panoptikum mozgó megfelelője. Központi folyosó szeli kettőbe teljes
hosszában: mindkét oldalán hat cellával, ahol egymással szemben ülnek a rabok. Gyapjúval
bélelt gyűrűket húznak a lábukra, amelyeket tizennyolc hüvelyknyi láncok fognak össze,
lábszárukat fém térdpántok szorítják. Az elítélt „cinkből és tölgyfából készült hordóféleségen
ül, amelynek tartalma a közutakra ürül ki”. A cellának nincs kifelé ablaka, teljes egészében
bádog borítja; a bádogba fúrt szellőzőnyíláson át áramlik be „a megfelelő levegő”. A folyosó
felől valamennyi cella ajtaja egy kétfülkés kis ablakkal van ellátva: az egyik az élelem, a
rácsos másik a felügyelet számára. „A kis ablakok nyílását és ferdeségét úgy szerkesztették
meg, hogy az őrök szeme szüntelenül rajta van a rabokon, s a leghalkabb szavukat is
meghallják, míg ezek nem látják és nem hallják egymást.” Ilyformán „ugyanez a kocsi,
minden nehézség nélkül, szállíthat kényszermunkást és gyanúsítottat, férfiakat és nőket,
gyermekeket és felnőtteket. Bármilyen hosszú légyen az út, egyenként mindenkit elszállítanak
a rendeltetési helyére, s közülük egyik se pillanthatta meg a másikat, s nem is beszélhetett
vele.” Két őr állandó felügyelete, akik egy tölgyfából készült, „tompa hegyű
gyémántszegekkel” kivert kis buzogánnyal vannak fölfegyverkezve, a kocsi belső rendjének
megfelelő büntetésrendszert tesz lehetővé: vízen és kenyéren tartást, hüvelykszorítót, az
alvásra szolgáló párnák elvételét, a két kar megláncolását. „Erkölcsös könyveken kívül tilos
minden más olvasmány.”
Ha csak enyhesége és gyorsasága íródna a javára, ez a kocsi akkor is „tervezője
érzékenységét dicsérné”, de igazi érdeme az, hogy valódi büntetőkocsi. Külső hatásait
tekintve benthami tökéletesség: „Amikor e mozgó börtön, amelynek néma és sötét oldalán
egyetlen felirat olvasható: Rabszállítás – gyorsan elhalad, olyan titokzatos és gyászos érzetet
kelt, mint amilyet Bentham a bűnözők letartóztatásának végrehajtásakor kíván, s ez üdvösebb
és tartósabb benyomást tesz a nézők lelkére, mint a cinikus és vidám utazók látványa.” 15 Belső
hatásai is vannak; már a néhány napig tartó szállítás idején is (miközben a foglyok kötelékeit
egyetlen pillanatra sem oldják fel), javítóeszközként működik. Meglepően megszelídülve
jönnek elő belőle: „E szállítás, amely pedig csak hetvenkét óráig tart, erkölcsi
vonatkozásaiban szörnyű kínszenvedéssel ér fel, amelynek hatása, úgy tetszik, a fogolynál
sokáig megmarad.” A foglyok maguk is tanúsítják: „A cellás kocsiban, amikor nem alszik az
ember, csak gondolkozni tud. S minél tovább gondolkozom, annál inkább úgy érzem,
sajnálom, amit elkövettem; a végén még félek, hogy megjavulok, pedig nem is akarok.”16
Ez a panoptikus kocsi sovány története. Ám az a mód, ahogy a rabláncot felváltotta, s e
váltás okai rövidre fogják azt a folyamatot, amelynek nyolcvan éve alatt a büntető fogva tartás
az egyének megváltoztatására irányuló, átgondolt technika váltotta fel a kínvallatást. A cellás
kocsi a reform eszköze. Nem a tömeges elzárás váltotta fel a kínhalált, hanem gondosan
tagolt, fegyelmező gépezet. Legalábbis elvben.
Mert a börtönt, a maga valóságában és látható hatásaiban, rögtön a büntető
igazságszolgáltatás nagy kudarcaként könyvelték el. Igencsak különös, hogy a bebörtönzés
története nem szorítható be egy olyan időrendbe, amelynek során bölcsen követné egymást a
fogva tartás büntetőrendszerének beindulása, s aztán kudarcának rögzítése; majd a
reformtervek lassú áradata, amely többé-kevésbé egységesen határozná meg a
büntetőtechnikát; majd e terv megvalósítása; végül sikerének vagy kudarcának megállapítása.
A valóságban teleszkóposán zajlott le ez a folyamat, vagy mindenesetre a fenti elemek más
elrendezésében. S mint ahogy a büntető fogva tartás elvét a javító technika terve kísérte, a
börtönnek és módszereinek kritikája is nagyon hamar, ugyanazokban az években, 1820 és
1845 között, megjelenik; egyébként olyan megfogalmazásokban sűrűsödik össze, amelyeket –
majdnem változatlan számban -szinte minden változtatás nélkül azóta is ismételgetnek. A
börtön nem csökkenti a bűnözés százalékos arányát: akár kiterjesztik, akár megszaporítják
vagy átalakítják, a bűnök és bűnözők mennyisége állandó marad, vagy ami rosszabb,
emelkedik: „Franciaországban mintegy száznyolcezerre becsülik azoknak az egyéneknek a
számát, akik nyilvánvalóan ellenséges viszonyban vannak a társadalommal. A rendelkezésre
álló elfojtó eszközök a következők: vérpad, pellengér, 3 kényszermunkatelep, 19 fogház, 86
fogház előzetes letartóztatottak számára, 363 letartóztatási intézet, 2800 járási börtön, 2238
fogda a csendőrségeken. Az eszközök sora ellenére a bűn nem veszít merészségéből. A
bűnözők száma nem csökken; … a visszaesők száma inkább emelkedik, mintsem
csökkenne.”17
A fogva tartás visszaesést vált ki;, a börtönből kijőve sokkal nagyobb az esély a
visszatérésre; az elítéltek jelentékeny száma régi rab; a fogházakból szabadultak 38%-át újra
elítélik és 33%-uk fegyenc;181828-tól 1834-ig a bűncselekményekért elítéltek közül mintegy
35 000-re közel 7400 visszaeső esik (4,7 elítéltre 1); több mint 200 000 büntetőügyi esetből
majdnem 35 000-et visszaeső követ el (6-ból 1); összességében 5,8 elítéltből egy a
visszaeső;19 1831-ben 2174 embert ítélnek el visszaesőként, 350-en kényszermunkáról jöttek
vissza, 1682-en fogházból, 142-en abból a négy fegyházból, amely ugyanazon vezetés alá
tartozott, mint a fogházak.20 Ez a diagnózis tovább komorul a júliusi monarchia folyamán:
1835-ben 7223 bűnvádi elítélt között 1486 a visszaeső; 1839-ben 7858 közül 1749; 1844-ben
7195 közül 1821. Loosban 980 rab közül 570 visszaeső, Melunben 1088 fogoly közül 745. 21
Következésképp a börtön, ahelyett hogy megjavult egyéneknek adná vissza a szabadságot,
veszélyes bűnözőket enged kirajzani a lakosság körébe: „Minden évben hétezer személyt ad
vissza a társadalomnak … ez hétezer bűnt vagy rontást jelent a társadalom egészére nézve. S
vajon közömbösek maradhatunk-e, ha arra gondolunk, hogy ez a népesség napról napra nő, itt
él és tevékenykedik körülöttünk, a rendetlenség minden lehetőségét kész megragadni és a
társadalom minden válságát arra használja fel, hogy erőit kipróbálja?”22
A börtön bűnözőket farag, nem is tehet mást. Már a foglyoknak nyújtott létezési móddal is:
akár cellákban szigetelik el őket, akár olyan haszontalan munkát kényszerítenek rájuk,
amelyből nem lesz hasznuk a jövőben, mindenképpen nem „társadalomban képzelik el az
embert; haszontalan és veszélyes, természetellenes létezést teremtenek”; azt akarják, hogy a
börtön nevelje a foglyokat, de ésszerű-e az az embernek szánt nevelési rendszer, amelynek
célja a természet szándéka ellen működni?23 A börtön bűnösöket gyárt, amikor erőszakos
kényszerítéseket szab ki a foglyokra; arra szánják, hogy betartassa a törvényt és tiszteletére
tanítson; márpedig egész működése a hatalommal való visszaélésen alapul. A közigazgatás
önkénye: „Az igazságtalanság érzete, amely a foglyot eltölti, az egyik oka annak, hogy
fékezhetetlen lesz a jelleme. Amikor azt látja, hogy olyan szenvedéseknek van kitéve,
amelyeket a törvény nem rendelt el és nem is látott előre, általában harag gyúl benne minden
iránt, ami körülveszi; hóhért lát a hatóságok közegeiben, már nem hiszi többé, hogy bűnös
volt: az igazságszolgáltatást okolja.”24 Megvesztegetés, félelem és az őrök tehetetlensége:
„1000-1500 elítélt él 30-40 felügyelő őrizete alatt, akik csak a besúgásra, vagyis a
megvesztegetésre építve érezhetik magukat biztonságban, érdekük tehát a bomlasztás. Kik
ezek az őrök? Kiszolgált katonák, tanulatlan, unintelligens emberek, gonosztevők őrzése a
mesterségük.”25 A büntetőmunka kizsákmányolja a foglyokat, lehetséges-e nevelni ilyen
körülmények közepette: „Szónokolunk a rabszolga-kereskedelem ellen. A foglyokat vajon
nem hozzájuk hasonlóan adják el a vállalkozók és vásárolják meg a konfekciósok? …
Kapnak-e leckét a foglyok feddhetetlenségből? Nem demoralizálják-e őket még jobban a
gyalázatos kizsákmányolás példái?”26
A börtön lehetővé teszi, mi több, támogatja az egymással szolidáris, hierarchiába
rendeződött bűnösök szerveződését, akik készek bármilyen jövőbeni cinkosságra: „A
társadalom tiltja a húsz embernél többet számláló társulásokat … s a fogházakban ő maga
létesít kétszáz, ötszáz, ezerhétszáz elítéltből álló társulásokat, ad hoc építi a börtönöket a
számukra, s ezeket, nagy kényelmükre, műhelyekre, udvarokra, közös hálótermekre,
ebédlőkre osztja fel … S számukat úgy megszaporítja egész Franciaország területén, hogy
ahol börtön van, társulás is van … megannyi társadalomellenes klub.” 27 S ezekben a
klubokban folyik az első büntetését töltő fiatal bűnöző nevelése: „Az első, lelkében ébredő
vágy az lesz, hogy eltanulja az ügyesektől, hogyan lehet kijátszani a törvény szigorát; az első
leckét a tolvajok szigorú logikájából meríti, akik ellenségként kezelik a társadalmat; az első
erkölcsi tanítás a besúgás, a börtöneinkben nagyra becsült spionkodás; az első szenvedély,
melyet fellobbantanak benne, rémülettel tölti el az ifjú természetet, szörnyűsége által,
melynek a zárkában kellett megszületnie, s a toll szégyelli nevén nevezni … Ezután szakított
mindennel, ami a társadalomhoz kötötte.”28 Faucher a „bűn kaszárnyáiról” beszélt.
A kiszabadult fogolynak felkínált körülmények végzetesen visszaesésre ítélik; mert
rendőrségi felügyelet alatt áll: mert kijelölt helyen kell laknia vagy kitiltják; mert „olyan
menlevéllel bocsátják el a börtönből, amelyet mindenütt fel kell mutatnia, s amely megjelöli
az elszenvedett ítéletet”.29 A kényszerlakhelyről szóló ítélet megszegése, a csavargás, s mert
képtelen munkát találni – ez a visszaesés három oka. A Gazette des tribunaux, de a
munkásújságok is rendszeresen idézik az olyan eseteket, mint például azét a lopásért elítélt
munkásét, akit Rouenban^ helyeztek felügyelet alá, lopásért megint elfogták és az ügyvédek
nem hajlandók vállalni a védelmét: ekkor ő maga emelkedik szólásra a bíróság előtt, elbeszéli
élete történetét, elmagyarázza, hogy amikor börtönből szabadult és a kényszerlakhelyén
kellett tartózkodnia, aranyozol mesterségét nem űzhette tovább, mert börtönlakó mivolta miatt
mindenhonnan elküldték a rendőrség elutasítja azt a kérését, hogy másutt kereshessen
munkát: ott találja magát, Rouenhoz szegezve, hogy éhen haljon, belehaljon a nyomorúságba,
ami a súlyosan ránehezedő felügyelet következménye. A városházán folyamodott munkáért;
egy hétig a temetőben dolgozott, napi 14 garasért: „De, mondta, fiatal vagyok, jó étvágyú,
több mint két font kenyeret megettem, s egy font öt garasba kerül; hogyan táplálkozzam,
lakjam, s tartsam tisztán magam 14 garasból? Kétségbe voltam esve, becsületes ember
szerettem volna lenni; a felügyelet balsorsba taszított. Megcsömörlöttem mindentől; ekkor
ismerkedtem meg Lemaitre-rel, aki szintén nyomorgóit; élni kellett, s felvetődött a lopás rossz
gondolata.”30
A börtön végül közvetetten farag bűnözőket, mivel nyomorba dönti a fogoly családját: „Az
az ítélet, amely a családfőt börtönbe küldi, az anyát minden nap nélkülözésre ítéli, a
gyermekeket szabadjára engedi, s az egész családot csavargásra és koldulásra kárhoztatja.
Ebben az összefüggésben a bűn azzal fenyeget, hogy gyökeret ver.”31
Megjegyzendő, hogy a börtön egyhangú kritikája állandóan kétfelé irányul: az ellen, hogy
a börtön ténylegesen nem javít meg, s kezdetleges a büntetőgyakorlat,” s az ellen is, hogy
javító jellegű akarván lenni, veszít büntető jellegéből, s a börtön hogy a büntetés igazi módja a
szigor33 kettős gazdasági tévedés: közvetlenül belső szervezetének költségessége miatt,
közvetetten pedig a meg nem fékezett bűnözés költsége miatt. 34 A kritikákra mindig azonos
volt a válasz: a büntetőgyakorlat változatlan elveinek továbbélése. Másfél évszázada mindig
saját orvossága gyanánt írták elő a börtönt; a bűnbeesés technikáját mint az állandó kudarc
elkerülésének egyedüli eszközét mozgósították; a javító szándék megváltására törekedtek,
mint egyetlen módszerre, hogy leküzdjék a nevelésbe való átvitelének a lehetetlenségét.
S még egy adat, hogy erről meggyőződjünk: a nemrég lezajlott fogolylázadásokat annak
tulajdonították, hogy az 1945-ben elhatározott reformra valójában soha nem került sor; vissza
kell tehát fordulni alapelveihez. Márpedig ezek az alapelvek, amelyektől még ma is
csodálatos fordulatot várnak, ismertek: százötven éve képezik a „büntetőintézeti
körülmények” hét egyetemes irányelvét:
1. A fogházbüntetés fő feladata az egyén magatartásának megváltoztatása: „Az elítélt
megjavulása mint a büntetés fő célja szent cél, amelynek formális megjelenése a tudomány és
kivált a törvénykezés területén nem tekint vissza hosszú időre” (Brüsszeli büntetőintézeti
kongresszus. 1847). 1945-ben az Amor Bizottság hűen megismétli: „A szabadság
megfosztásán alapuló büntetés fő célja az elítélt megjavulása és a társadalomba való
visszailleszkedése.” A megjavítás alapelve.
2. A foglyokat el kell különíteni egymástól vagy legalábbis tettük büntetőjogi súlyossága
szerint elosztani, kivált koruk, hajlamaik, s a velük kapcsolatban alkalmazni kívánt javító
technika, megváltozásuk stádiuma szerint. „Az átalakító módszerek használatánál számításba
kell venni a nagy, fizikai és erkölcsi eltéréseket, a foglyok szerveződését, romlottságuk fokát,
a tényleges javulás egyenlőtlen esélyeit” (1850. február). 1945: „Az egyének büntetőintézeti
elosztásának alapja egy évnél rövidebb büntetés esetén a nem, a személyiség és a bűnöző
romlottságának a foka.” Az osztályozás alapelve.
3. A büntetések lefolyása változhat a foglyok egyénisége, az elért eredmény, az
előrehaladás vagy a visszaesés szerint. „A büntetés fő célja a bűnös megjavítása, ezért
kívánatos, hogy rugalmasan kezeljék minden elítéltnél, amidőn erkölcsi megújhodása
elégségesen biztosított.” (Ch. Lucas, 1836). 1945: „Progresszív módszer alkalmazása …
amely bánásmódjában igazodik a fogoly viselkedéséhez és megjavulása fokához. Ez a
rendszer a cellába zárástól a részleges szabadságig terjed … A feltételes szabadlábra helyezés
jótékony hatása valamennyi, időre szóló büntetésre kiterjed.” A büntetés módosításának
alapelve.
4. A foglyok átalakításának és fokozatos szocializálódásának egyik fő eleme a munka kell
hogy legyen. A büntető munkát „nem szabad az ítélet kiegészítésének, mintegy
súlyosbításának tekinteni, hanem enyhítésnek, amelytől nem lehet többé megfosztani a rabot”.
Lehetőséget kell nyújtani valamilyen szakma megtanulására vagy gyakorlására, hogy
segélyforrásul szolgáljon a fogságban levőnek és a családjának (Ducpétiaux, 1857), 1945:
„Minden köztörvényes elítéltet rá kell szorítani a munkára … Egyikük sem maradhat tétlen.”
A munka mint a kötelesség és a jog alapelve.
5. A foglyok oktatása a közhatalom részéről egyszerre nélkülözhetetlen elővigyázat a
társadalom érdekében és kötelesség a fogoly felé. „Egyedül az oktatás képes a büntetőintézet
eszközéül szolgálni. A büntetőintézeti bebörtönzés kérdése az oktatás kérdése (Ch. Lucas,
1838). 1945: „A fogollyal való bánásmód, túl minden korrumpáló érintkezésen … elsősorban
általános és szakmai tanítása és megjavítása felé kell hogy irányuljon.” A büntetőintézeti
oktatás alapelve.
6. A börtön rendszerét, legalábbis részben, szakképzett, az egyének megfelelő képzésére
alkalmas erkölcsi és gyakorlati képességekkel rendelkező személyzetnek kell ellenőriznie és
ellátnia. Ferrus 1850-ben így írt a börtön orvosáról: „Segítsége hasznos a bebörtönzés
bármelyik formájában … az orvosnál jobban senki más nem bírhatná a foglyok bizalmát, nem
ismerhetné jellemüket, nem befolyásolhatná üdvösebben érzelmeiket, fizikai fájdalmaiktól
megkönnyebbítve őket erkölcsi tekintélyre tesz szert, s ezt felhasználva szigorú vagy
hasznosan bátorító szavakat intézhet hozzájuk.” 1945: „Minden büntetőintézményben egy
szociális és orvosipszichológiai szolgálat működik.” A fogvatartás technikai eltenőrzésének
alapelve.
7. A bebörtönzést az ellenőrzés és a segítség intézkedéseinek kell követniük, a-volt fogoly
végleges újra-adaptálásáíg. Nemcsak felügyelni kell· rá, ha a börtönt elhagyja, hanem
„támogatást és segítséget kell neki nyújtani” (Boulet és Benquot a párizsi törvényszéknek).
1945: „A foglyoknak támogatás nyújtandó a büntetés alatt és után, hogy megkönnyítsük
visszailleszkedésüket.” A járulékos intézmények alapelve.
Évszázadról évszázadra szóról szóra ugyanazok az alap javaslatok ismétlődnek meg. S
minden egyes alkalommal a mindaddig be nem következett reform vitathatatlan, végre
elfogadott megfogalmazása céljából. Ugyanilyen vagy majdnem hasonló mondatokat a reform
más, „termékeny” szakaszaiból is kiragadhatnánk: a 19. század végéről, vagy „a társadalmi
védelem mozgalmának” korából; vagy akár a közelmúltból a fogolylázadások idejéből.
A börtönt, „kudarcát” és jól-rosszul alkalmazott reformját nem szabad tehát három,
egymást követő időszaknak tekinteni. Szimultán rendszert képzeljünk el inkább, amely a
szabadság jogi megfosztottságára telepedett történelmileg; egy négytagú rendszerre, amely
tartalmazza: a börtön fegyelmező „pótlékát” – a többlethatalom elemét; a büntető
tárgyilagosság, technika, „racionalitás” megteremtését – a járulékos tudás elemét; a bűnözés
tényleges meghosszabbítását, ha nem felerősítését, amelyet a börtönnek kellene kiirtatnia – a
megfordított hatékonyság elemét; végül egy, „idealizmusa” dacára a börtön fegyelmező
működésével izomorf „reform” hajtogatása – az utópisztikus kettőződés eleme. Ebből a
bonyolult együttesből épül fel a „bezárás rendszere”, s nemcsak a börtön intézményéből, a
falakból, a személyzetből, szabályzatából és kényszerítéseiből. A javító bezárás rendszere
egyetlen alakzatban kapcsolja össze a diskurzust, az építészetet, a kényszerítő szabályzatokat,
a tudományos javaslatokat, a valódi társadalmi hatásokat és a legyőzhetetlen utópiákat, a
bűnözőket megjavító programokat és a bűnözést megerősítő mechanizmusokat. Az állítólagos
kudarc ily módon nem tartozik-e hozzá a börtön működéséhez? Hatalmi követelményeiben
nem ágyazódik-e be az, amit a bebörtönzés fegyelme és összefüggő technológiája indukált az
igazságszolgáltató apparátusban, általánosabban a társadalomban, s amit a „bezárás
rendszere” elnevezés alatt gyűjthetünk össze? A börtön intézménye azért maradt fenn ily
hosszú ideig s ily mozdulatlanul, s a fogházbüntetés elvét azért nem kérdőjelezték meg soha
komolyan, mert a bezárás rendszere minden bizonnyal mélyre eresztette a gyökereit és pontos
feladatokat látott el. Stabilitásának bizonyítására vegyünk egy nemrég megtörtént esetet: a
mintabörtön, amelyet Fleury-Mérogois-ban nyitottak meg 1969-ben, együttesének
elrendezésében átveszi a panoptikus csillag alakot, amely 1836-ban a Petite-Roquette fényét
emelte. A hatalom egyazon gépezete ölt benne valóságos testet és szimbolikus formát. De
vajon milyen szerep eljátszása érdekében?
Fogadjuk el, hogy a törvényt a törvénysértések meghatározására szánják, hogy a
büntetőapparátus feladata e törvénysértések csökkentése és hogy a börtön a visszaszorítás
eszköze; ekkor állandó kudarccal kell számot vetnünk. Vagy inkább – mivel, ha történelmileg
akarjuk ezt meghatározni, tudnunk kellene mérni a fogházbüntetés kihatását a bűnözés
egészére – meglepő, hogy a börtön kudarcának kimondását immár százötven éve mindig
fenntartásának gondolata kíséri. Az egyetlen, ténylegesen mérlegelt alternatíva a deportálás
volt, amellyel Anglia felhagyott a 19. század elején, s amelyet Franciaország a második
császárság idején átvett mint a bebörtönzés egyszerre szigorú és távoli formáját.
De talán fordítsuk meg a problémát és tűnődjünk él, mire szolgál a börtön kudarca; mire
jók azok a különféle jelenségek, melyeket a kritika szüntelenül kárhoztat: a bűnözés
fenntartása, a visszaeső bűnözés gerjesztése, az alkalmi törvénysértő átváltozása megrögzött
bűnözővé, a bűnözés zárt közegének megnevezése. Talán meg kellene keresni, mi rejtőzik a
büntetőintézmény látszólagos cinizmusa mélyén, amely intézmény, miután az elítélteket a
büntetéssel megtisztítja, egy sor bélyeggel utánuk nyúl (felügyelettel, amely hajdan jogi volt,
ma viszont tényleges; a fegyencek menlevelével valamikor, most meg a bűnügyi
nyilvántartóval), melyek „bűnözőként” kísérik azt, aki törvénysértőként letörlesztette a
büntetését. Ne lássunk ebben inkább következményt, mintsem ellentmondást? Ha igen, akkor
azt kellene feltételeznünk, hogy a börtönt, és a büntetéseket általában nem a törvénysértések
megszüntetésére szánják, hanem megkülönböztetésükre, felosztásukra, felhasználásukra, nem
arra irányulnak igazán, hogy engedelmessé tegyék azokat, akik készek megszegni a törvényt,
hanem arra törekednek, hogy a törvények megszegését beépítsék az alávetettség általános
taktikájába. A büntető rendszer ekképpen a törvénytelenségek kezelésének módja, a
tűréshatárok kirajzolása, egyeseknek szabad kezet ad, másokra nyomást gyakorol, van, akit
kizár, van, akinek hasznot hajt, emezeket semlegesíti, amazoktól hasznot húz. Röviden, a
büntetőrendszer nem pusztán és egyszerűen „elfojtja” a törvénytelenségeket, hanem
„megkülönböztet”, biztosítja egyetemes „gazdaságosságukat”. És nemcsak azért beszélhetünk
osztály-igazságszolgáltatásról, mert maga a törvény vagy alkalmazásának módja egy osztály
érdekeit szolgálja, hanem mert a törvénytelenségek megkülönböztető kezelése az
igazságszolgáltatás közvetítésével az uralmi mechanizmusok része. A törvényes bűnhődéseket
a törvénytelenségek átfogó stratégiájába kell visszahelyezni. Innen nézve minden bizonnyal
érthető lesz a börtön „kudarca”.
A büntető rendszer formájának általános sémája a 18. század végén a törvénytelenségek
elleni harcba ágyazódott be: felborult a türelem, támogatások és kölcsönös érdekek
egyensúlya, amely az ancien régime alatt fenntartotta egymás mellett a különböző társadalmi
rétegek törvénytelenségeit. Az utópia ekkor egy általánosan és nyilvánosan büntető
társadalomról ábrándozott, ahol a mindig tevékeny büntetőmechanizmusok késedelem,
közvetítés és bizonytalanság nélkül működnének; egy duplán ideális, minthogy számításaiban
tökéletes és minden állampolgár szellemébe beleivódott törvény a törvénytelen üzelmeket már
csírájukban elfojtaná. A 18. és a 19. század fordulóján az új törvénykönyvek ellen új, népi
törvénytelenség veszélye támad. Vagy pontosabb, a népi törvénytelenségek ekkor új
dimenziók szerint bontakoznak ki: ezek a hordozói azoknak a mozgalmaknak, amelyekben a
társadalmi összeütközések, a politikai rendszer elleni harc, az iparosítással szembeni
ellenállás, a gazdasági válságok következményei találkoztak az 1780-as évektől kezdve
egészen az 1848-as forradalmakig. Sematikusan három jellemző folyamatot
különböztethetünk meg. Először a népi törvénytelenségek politikai dimenzióinak kifejlődését;
mégpedig kétféleképpen: az addig helyhez kötött és bizonyos mértékig önmaguk által
behatárolt gyakorlatok (mint például az adófizetés, a sorozás, a járandóságok megtagadása; a
megszerzett termények erőszakos elkobzása; üzletek kifosztása és a termékek „igazságos
áron” való törvényes eladása; szembeszegülés a hatalom képviselőivel) közvetlenül politikai
harcokba torkollhattak a forradalom alatt, amelyek célja nem egyszerűen a hatalom
átengedése vagy tűrhetetlen mértékének bizonyítása, hanem a kormány és a hatalom
szerkezetének megváltoztatása. Bizonyos politikai mozgalmak viszont egyértelműen a
törvénytelenségek meglévő formáira támaszkodtak (mint ahogy például Franciaország
nyugati vagy déli részén a királypárti zavargás felhasználta, hogy a parasztok elvetették a
tulajdonról, a vallásról, a sorozásról hozott új törvényeket) ; a törvénytelenségnek ez a
politikai dimenziója bonyolultabb, egyszersmind nyilvánvalóbb lesz a 19. században a
munkásmozgalom és a republikánus párt kapcsolataiban, a munkások harcainak (sztrájk,
tiltott pártkoalíciók, jogtalan társulások) a politikai forradalomba való átmenete idején.
Mindenesetre e törvénytelen – s az egyre korlátozóbb jogszabályozással megszaporodó –
gyakorlatok látóhatárán élesen kirajzolódnak a merőben politikai harcok; a hatalom lehetséges
megdöntésének gondolata távolról sem mindegyiket kínozza, de jó néhány közülük képes
összegyűjteni az erőit az egységes politikai küzdelmekhez, és olykor közvetlenül vezetni is
képes ezeket.
Másrészt a törvény vagy a rendeletek elvetésében könnyen felismerhetjük azoknak a
harcát, akik érdekeiknek megfelelően járnak el; már nem az adóbérlők, a pénzemberek, a
királyi hivatalnokok, a hivatalos hatalmukkal visszaélő tisztek vagy a rossz miniszterek, az
igazságtalanság közegei ellen küzdenek, hanem a törvény és a törvényt alkalmazó
igazságszolgáltatás ellen, a közeli földbirtokosok s azok ellen, akik az új jogot érvényesíteni
akarják; az egy követ fúvó, de a pártegyesüléseket meg-megtiltó munkaadók ellen; a gépeket
beruházó, béreket csökkentő, munkaidőt meghosszabbító, a gyári szabályzatot mindinkább
megszigorító vállalkozók ellen. A forradalmat a maga céljaira kihasználó polgárság által
létrejött új földbirtokosi rezsim ellen bontakozott ki a paraszti törvénysértés, amely a
konzulátus thermidor hónapjában mutatkozott meg a legerőszakosabban, de nem múlik el; a
19. század elején a munka törvényes kizsákmányolásának új rendszere ellen bontakoztak ki a
munkások törvénysértései: a vad géptörések, a maradandó egyletalapítások; s a
leghétköznapibbak, mint például a munkamegtakarítás, a munkahely elhagyása, csavargás, a
befejezett munka nyersanyagával, mennyiségével vagy minőségével való csalás. A
törvénysértések egész sora ágyazódik be a harcokba, amelyek során, köztudomásúan, az
ember a törvénnyel, egyszersmind a törvényt megszabó osztállyal kerül szembe.
Végül, habár igaz, hogy a 18. század folyamán a bűnözés szakszerű formák felé
igyekszik,35 az ügyességet igénylő lopás felé hajlik el, s részben a társadalom peremén, velük
ellenséges közegben élők követik el – a 18. század utolsó éveiben néhány régi szál
újrafonódása vagy új kapcsolatok létrejötte tapasztalható; egyáltalán nem azért, ahogy azt a
kortársak állították, mintha a népi zavargások főkolomposai bűnözők lettek volna, hanem
mert az új jogi formák, a szabályzatok szigora, az állam, a tulajdonosok, a munkaadók
követelései, a felügyelet szorosabb technikája megszaporították a bűnelkövetési alkalmakat,
és sok egyént billentettek fel a törvény túlsó felén; olyanokat, akik más körülmények között
nem tértek volna rá a szakszerű bűnözésre; a magántulajdon új törvényei, de a megtagadott
sorozás is háttere a paraszti törvénysértéseknek, amelyek a forradalom utolsó éveiben
bontakoztak ki, megnövelve a féktelenséget, az agressziót, nő a lopások, a rablások száma, s
megjelennek a „politikai betyárság” nagyszabású formái; a törvényhozás vagy az igen
nyomasztó, (az igazolványra, lakbérekre, munkaidőre, hiányzásokra vonatkozó) szabályzatok
háttere előtt bontakozik ki a munkáscsavargás, amely gyakran egybeesett a szigorúan vett
bűnözéssel. Úgy tetszik, a törvénytelen gyakorlatok egész sora, amelyek mintha már
eltűnőben lettek volna, egymástól elszigetelődtek volna az előző században, most megújulnak,
hogy új fenyegetést hordozzanak.
A népi törvénysértések háromféleképpen általánosíthatóak két évszázad leforgása alatt (egy
problematikusnak tetsző és még felmérendő mennyiségi fejlődésen kívül): el kell helyezni
őket az általános politikai látóhatáron; meg kell vizsgálni, hogyan kapcsolódnak a társadalmi
harcokhoz; s milyen érintkezések vannak a törvénysértések különböző formái és szintjei
között. Ezek a folyamatok bizonyára nem egy teljes fejlődést kísértek; nem a 19. század
elején alakult ki az erős, politikai, egyszersmind társadalmi törvénysértés. De elnagyolt
formájukban, szétszórtságuk dacára elég hangsúlyosak voltak ahhoz, hogy a teljes egészében
bűnözőnek és lázadónak hitt alsó néposztályoktól való félelmet, a barbár, erkölcstelen és
törvényen kívül élő osztály mítoszát táplálja, amely a császárságtól a júliusi monarchiáig ott
kísért a törvényhozók, emberbarátok vagy a munkások életét kutatók szavaiban. Ezeket a
folyamatokat találjuk meg a 18. század büntetőelemétől oly idegen állítások egész sora
mögött: hogy a bűn nem olyan lappangó lehetőség, amelyet az érdek vagy a szenvedélyek
véstek be minden ember szívébe, hanem kizárólag egy bizonyos osztály sajátja; hogy azok a
bűnözők, akik azelőtt megtalálhatók voltak valamennyi társadalmi osztályban, most
„majdnem mind a társadalmi rend utolsó soraiból” kerülnek elő;36 hogy „a gyilkosok, tolvajok
és hitvány emberek kilenctized százaléka onnan került ki, amit a társadalom alsó szintjének
nevezünk”;37 hogy nem a bűn tesz idegenné a társadalommal szemben, hanem ez sokkal
inkább annak köszönhető, hogy idegen valaki a társadalomban, abból az „elfajzott
nemzetségből” való, amelyről Target beszélt, abból a nyomortól megrontott osztályból,
amelynek rossz hajlamai áthághatatlan gátként magasodnak a legyőzésére induló nagylelkű
szándékok elé”38; ilyen körülmények között álszent dolog vagy naivság volna azt hinni, hogy
a törvényt mindenki számára hozták mindenki nevében; okosabb beismerni, hogy néhányan
hozták és néhány embert sújt; hogy elvben minden állampolgárra kötelező, de főként a
legszámosabb és a legkevésbé felvilágosult osztályokhoz szól; hogy a politikai vagy polgári
törvényekkel ellentétben, a büntetőjog alkalmazása nem egyenlően vonatkozik mindenkire,
hogy a bíróságokon nem az egész társadalom ítélkezik egyik tagja fölött, hanem a rendre
szánt társadalmi csoport sújtja a rendetlenségre hajlamos másikat: „Járjátok be azokat a
helyeket, ahol ítélkeznek, bebörtönöznek, ölnek … Mindenütt két dolog ötlik a szemetekbe;
mindenütt két, egymástól jól elkülöníthető embercsoportot láttok, amelyek egyike mindig a
vádlók és a bírák, másika pedig a gyanúsítottak és a vádlottak padján található”, s ez azzal
magyarázható, hogy az utóbbiak, erőforrások és nevelés híján nem tudnak „megmaradni a
törvényes feddhetetlenség határain belül” ; olyannyira, hogy a törvény egyetemességére
törekvő nyelve sem megfelelő emiatt; amennyiben hatékony akar lenni, egyik osztály szava
kell hogy legyen a másikhoz, s ez a másik osztály nem oszt az elsővel azonos gondolatokat
vagy szavakat: „Márpedig a mi illedelmes, megvető, és etikettől gátolt nyelvünkkel
könnyűszerrel megértetjük magunkat azokkal, akik durva, szegényes, szabálytalan, de eleven,
egyenes, a csarnokok, kocsmák, a vásár ízeivel fűszerezett nyelvjárásánál egyebet nem
hallottak … Milyen nyelvet, milyen módszert kellene használni ott, ahol a törvényeket
megfogalmazzák, hogy a bűn csábításainak ellenállni nem tudók bárdolatlan lelkére is
eredményesen hassunk?”41 A törvény és az igazságszolgáltatás nem tétovázik, hogy a
szükségszerű osztályaszimmetriát kimondja. Ha ez valóban így áll, akkor a látszólag
„kudarcba fulladt” börtön eléri célját; beletalál a célba, amennyiben az emberekben
feltámasztja a törvénytelenségek különleges formáját, lehetővé teszi a félreállítást, a
napvilágra hozást, s hogy egy aránylag zárt, mégis áthallható közegként szerveződjék meg.
Elősegíti, hogy a látható, markáns, egy bizonyos szinten leküzdhetetlen és titokban hasznos,
csökönyös, egyszersmind engedelmes törvénytelenség a helyére kerüljön; kirajzolja,
elkülöníti és hangsúlyozza a törvénytelenség egyik formáját, amely mintha jelképesen
összegezné az összes többit, de azt is lehetővé teszi, hogy az árnyékban maradjanak azok,
amelyeket tolerálni akar vagy tolerálni kell. Ez a forma a szó szoros értelmében vett bűnözés.
Nem szabad a törvénytelenség intenzívebb és hatékonyabb formáját látni benne, azt, amelyet
a büntetőapparátusnak, veszélyessége miatt, börtönre kell kárhoztatnia; inkább a
büntetőrendszer (s a fogházbüntetés) egyik következménye, amely lehetővé teszi a
törvénytelenségek megkülönböztetését, feltárását és ellenőrzését. A bűnözés valóban a
törvénytelenség egyik formája, ez kétségtelen; mindenesetre benne gyökeredzik; de olyan
törvénytelenség, amelyet a „bezárás rendszere” valamennyi elágazásával invesztált, elvágott,
elkülönített, áthatott, megszervezett, meghatározott közegbe zárt, s melyre, a többi
törvénytelenséghez képest, eszközszerepet osztott. Röviden, amennyiben a törvénykezési
ellentét a törvényesség és a törvénytelen gyakorlat között helyezkedik el, a stratégiai ellentét a
törvénytelenségek és a bűnözés között található.
Azt a ténymegállapítást, hogy a börtön kudarcra van ítélve, amennyiben a bűnözést akarja
csökkenteni, talán azzal a feltételezéssel kellene felváltani, hogy a börtön igencsak sikeresen
termelte ki a bűnözést, a törvénytelenség specifikus típusát, politikailag vagy gazdaságilag
kevésbé veszélyes – sőt, végső soron hasznosítható – formáját; sikerült bűnözőket
kitermelnie, egy látszólag a társadalom szélére szoruló, de központilag ellenőrzött közeget;
sikerült kitermelnie a bűnözőt, mint patologizált alanyt. A börtön sikere: a törvény és a
törvénytelenségek körüli harcokban meghatározott egy „bűnözést”. Láttuk, hogy a javító
bezárás rendszere a törvénysértőt miképpen váltotta fel a „bűnözővel”, s a törvénykezési
gyakorlatra miképpen biggyesztette rá a lehetséges megismerés egy egész látóhatárát. A
bűnözés-tárgy abból a folyamatból képződik, amely a törvénytelenségeket elválasztó és a
bűnözést benne elkülönítő politikai hadművelet része. A börtön e két mechanizmus csuklója,
általa erősítheti állandóan egyik a másikat, a törvénysértés mögött tárgyiasíthatja a bűnözést,
megszilárdíthatja a bűnözést a törvénytelenségek vonulatában. Szép siker, hogy másfél
évszázados „kudarcsorozat” után még mindig megvan a börtön, ugyanazokat a
következményeket vonva maga után, s hogy mi félrehajíthatjuk minden, vele kapcsolatos
aggályunkat.
A fogházbüntetés zárt, különválasztott és hasznos törvénytelenséget hoz eszerint létre –
bizonyára ez a magyarázata magas korának. A bűnözés árama nem az olyan börtön
mellékterméke volna, amely büntetvén nem érné el a megjavítást; egy olyan büntetőrendszer
közvetlen végeredménye, amely, hogy a törvénytelen gyakorlatokat irányítsa, bekebelezne
néhányat a „büntetés-újratermelés” mechanizmusába, s a börtönbe zárás volna az egyik fő
elemük. De miért és miképpen hivatott arra a börtön, hogy bűnözést termeljen, amikor pedig
küzdenie kell ellene?
A zárt törvénytelenséget képező bűnözés elhelyezése valójában előnyökkel jár. Először is
lehetőséget ad az ellenőrzésre (megjelölve az egyéneket, bomlasztva a csoportokat, a
kölcsönös besúgást megszervezve): állandó felügyeletnek kitett egyének viszonylag szűkre
szabott és zárt csoportja váltja fel az alkalmi törvénytelenséget gyakorló, határozatlanul
nyüzsgő, kibővülésre mindig hajlamos népességet vagy a csavargók bizonytalan csapatait,
akik vonulásuk útján, a körülményektől függően munkanélkülieket, koldusokat,
katonaszökevényeket toboroznak, s ahogy a 18. század végén láttuk, olykor a fosztogatás, a
zendülés ijesztő erőivé duzzadnak. Ezt az önmagába visszatérő bűnözést ezenfelül kevésbé
veszélyes törvénysértés! formák felé lehet terelni: a társadalom peremén ellenőrzés alá vont,
ingatag létezési feltételek közé szorított, az őt támogató lakosságtól elvágott (hajdan a
csempészek vagy a fegyveres bandák esetében megvolt ez a támogatás 42) bűnözők végzetesen
a helyhez kötött bűnözésre szorítkoznak, vonzerejüktől megfosztottan, politikailag
veszélytelenül, gazdaságilag következmény nélkül. Márpedig ez az összevont, ellenőrzött és
lefegyverzett törvénytelenség közvetlenül hasznos. Hasznos lehet egyéb törvénykezésekkel
kapcsolatban: tőlük elválasztva, saját belső szervezettségébe fordulva, erőszakos bűnök
elkövetésére szánva, amelyeknek gyakran a szegény rétegek az első áldozatai, a rendőrség
hatalmába kerítve, hosszú börtönbüntetésnek, majd véglegesen „elkülönített” életnek kitéve, a
bűnözés, ez a másik, veszélyes és gyakran ellenséges világ megfékezi vagy legalábbis
alacsony szinten tartja a közönséges törvénysértő üzelmeket (kisebb lopás, erőszakoskodás, a
törvény mindennapos megtagadása vagy kijátszása), meggátolja, hogy nagyobb mérvű,
nyilvánvaló formákba torkolljon, mintha most nem is annyira a büntetések szigorában, mint
magának a bűnözésnek látható, markáns lécezésében keresnék az elrettentő példát, amelyet
valamikor a kínzás ragyogásától vártak: a bűnözés a többi népi törvénysértéstől különböztetve
mégis rájuk nehézkedik.
De a bűnözés ezen felül közvetlenül is hasznos lehet. Önként adódik a gyarmatosítás
példája. Nem a legbizonyíthatóbb értékű azonban, jóllehet a bűnözők deportálását a
restauráció alatt a képviselőház és a megyegyűlés több ízben kérte, lényegében a fogva tartás
apparátusa megkövetelte anyagi terheken akartak könnyíteni; s a júliusi monarchia alatt
kidolgozott tervek dacára, amelyek értelmében a bűnözők, a fegyelmezetlen katonák, a
prostituáltak és a talált gyermekek vállaljanak részt Algéria gyarmatosításában, ezt a gyarmati
büntetőtelepeket létrehozó 1854-es törvény határozottan kizárta; a guyana-i vagy később az
új-kaledóniai deportálás ténylegesen nem tett szert valóságos gazdasági jelentőségre, annak
ellenére, hogy az elítélteket arra kötelezték, hogy a gyarmaton, ahol a büntetésüket letöltötték,
legalább még annyi ideig maradjanak, ahány évre az ítéletük szólt (néhány esetben egész
életükre ott kellett maradniuk). A bűnözés felhasználása mint különválasztott, egyszersmind
kezelhető közeggé válása valójában a törvényesség peremén történt. Azaz ott, ahová a 19.
században egyfajta alárendelt törvénysértést is helyeztek, amelynek bűnözéssé szerveződése,
a vele együtt járó felügyelettel, garantálja az engedelmességet. A bűnözés, a megfékezett
törvénytelenség, az uralkodó csoportok törvénysértésének a tényezője. Ezzel kapcsolatban
jellemző a prostitúció hálózatának elhelyezése a 19. században: a prostituáltak rendőrségi és
egészségügyi ellenőrzése, rendszeres felbukkanásuk a börtönben, a nyilvánosházak széles
körű megszervezése, a prostitúció körében fenntartott gondos hierarchia, bűnöző besúgókkal
való körülvétele; mindez lehetővé tette, hogy közvetítők egész sorával a megfelelő csatornába
tereljék és megszervezzék a szexuális gyönyörből származó óriási profitot, amely gyönyört az
egyre sürgetőbb állandó erkölcsi nemesítés bujkálásra ítélt, és természetesen költségessé tett;
a gyönyör árának kialakulásában, az elfojtott szexualitás profitjának kialakulásában s e profit
megszervezésében a bűnöző közeg az érdekelt puritanizmus cinkosa lett: törvénytelen
gyakorlatok törvénytelen vámszedője.45 A fegyver- és alkoholcsempészés a tilalom alatt álló
országokban vagy újabban a kábítószer-csempészés a „hasznos bűnözés” fenti működését
mutatná meg: a törvényes tiltás meglétét, amely törvénytelen üzelmek mezejét alakítja ki
maga körül, amelyet törvénytelen, de a bűnözésben való szervezettségük révén kezelhetővé
vált elemek váltórendszerével sikerül ellenőrzés alá vonni és törvénytelen profitot húzni
belőle. A bűnözés a törvénysértések irányításának és kizsákmányolásának az eszköze.
A törvénytelenség eszköze is, amely maga körül kihívja a hatalom gyakorlatát. A bűnözők
politikai felhasználása-besúgók, feljelentők, provokátorok formájában – már a 19. század előtt
is szokásban volt.46 De a forradalom után ez a gyakorlat egészen más méreteket öltött: a
politikai pártok és a munkásegyletek felbomlasztása, a sztrájkolókkal és a zendülőkkel
szemben bé-rencek toborzása, a segédrendőrség szervezése – akik a törvényes rendőrséggel
közvetlen kapcsolatban állva dolgoztak és ha kellett, szinte párhuzamos hadseregféleséggé
alakultak -, a hatalom törvényen túli egész működését részben a bűnözőkből alakult
segédtömeg biztosította: titkos és a hatalom tartalékaiból fölfegyverzett rendőrség. Úgy
tetszik, hogy Franciaországban az 1848-as forradalom táján és Bonaparte Lajos
hatalomrakerülésekor virágzottak ezek a gyakorlatok. 47 Elmondható, hogy a börtönre
központosított büntetőrendszerrel megszilárdított bűnözés a törvénysértéseket használta fel az
uralkodó osztály profitáramoltatása és törvénytelen hatalma érdekében.
Az elkülönített és a bűnözésbe visszaforduló törvénysértések megszerveződése a
rendőrségi ellenőrzés fejlődése nélkül elkerülhetetlen lett volna. A népesség általános
ellenőrzése, „néma, titkos, észrevétlen” éberség, „a kormány állandóan nyitott szeme, amely
különbség nélkül ügyel minden állampolgárra, de ez nem jelenti azt, hogy bármilyen
kényszerítő intézkedésnek is alávetné őket … Nincs szükség, hogy ez a törvénybe legyen
írva.”48 Az 1810-es törvénykönyv különleges felügyeletet irányoz elő a kiszabadult bűnözőkre
és mindazokra, akik komoly bűncselekmény miatt már megjelentek a bíróság előtt és
törvényesen feltételezhető róluk, hogy újból merényletet követnek el a társadalom nyugalma
ellen. De ugyancsak ellenőrzik a hajdani bűnözőkből lett, épp ezért a rendőrség ellenőrzése
alatt álló spiclik és besúgók által veszélyesnek tartott közegeket és csoportokat: a bűnözés, a
rendőrségi felügyelet egyik tárgya a sok közül, kivételezett eszköz. Mindeme felügyelet
feltételezi egy részben hivatalos, részben titkos hierarchia megszervezését (a párizsi
rendőrségen ez lényegében a „biztonsági szolgálat” volt, amely a „feltűnő közegekben” –
felügyelőkön és altiszteken – kívül „titkos közegekkel” és besúgókkal dolgozott, akiket a
büntetéstől való félelem ösztönzött vagy jutalom „kecsegtetett”)·49 Jelenlétük feltételezi egy
dokumentumokra épülő rendszer meglétét, amelynek központjában a bűnözők megjelölése és
azonosítása áll: kötelező személyleírást csatolnak az esküdtszékek elfogatási és letartóztatási
parancsaihoz, személyleírást adnak a börtönök rablajstromaihoz, az esküdtszékek és a
büntetőbíróságok lajstromainak másolatát háromhavonta elküldik az Igazságügyi
Minisztériumnak és az Államrendőrségnek, később pedig a Belügyminisztériumban
szerveznek egy „kimutatást”, egy betűrendes katalógust, amely megismétli a lajstromokat;
1833 táján a „természettudósok, könyvtárosok, kereskedők, üzletemberek” módszere szerint
kezdik használni a nyilvántartó karton- vagy kartotékrendszert, amelyhez könnyen
hozzáilleszthetők az új adatok, s ugyanakkor a keresett személy nevével valamennyi
felhasználható információ.50 A bűnözés, beszervezett, titkos ügynökeivel, de az általánossá
vált hálórendszerrel is, amelyre feljogosít, a lakosság állandó felügyeleti eszköze: olyan
apparátus, amely magukon a bűnözőkön keresztül teszi lehetővé az egész társadalmi tér
ellenőrzését. A bűnözés politikai obszervatóriumaként működik. Jóval a rendőrök után a
statisztikusok és a szociológusok is felhasználták.
De ez a felügyelet csak a börtönnel párban tudott működni. Mert a börtön megkönnyíti az
egyének ellenőrzését, amikor kiszabadulnak, mert besúgókat tud toborozni, s kibővíti a
kölcsönös feljelentéseket, mert a törvénysértőket kapcsolatba hozza egymással, a könnyen
ellenőrizhető, az önmagában zárt bűnöző közeg meg-szerveződését meggyorsítja: mindebből
s ami ebből következik (munkanélküliség, kitiltás egy helyről, kényszerlakhely, a felügyelet
alá helyezés), a lehetőségek tág körét nyújtja, hogy a volt foglyokra rákényszerítsék a nekik
kijelölt feladatokat. A börtön és a rendőrség ikerapparátus; a törvénysértések egész területén
együttesen biztosítják a bűnözés megkülönböztetését, elválasztását és felhasználását. A
börtön-rendőrség rendszer a kezelhető bűnözést vágja körül a törvénysértésekben. A bűnözés,
specifikusságával, a rendszer következménye; de fogaskereke is, eszköze is lesz. Olyannyira,
hogy olyan együttesről kellene beszélni, amelynek kategóriája (rendőrség-börtön-bűnözés)
egymást támogatja, s egy soha meg nem szakadó áramkört hoz létre. A rendőrségi felügyelet
szállítja a börtönnek a törvénysértőket, akiket a börtön bűnözőkké változtat, a rendőrségi
ellenőrzések célpontjává és segéderejévé, s ugyanezek az ellenőrzések néhányukat
rendszeresen visszaküldenek a börtönbe.
Nem olyan büntetőbíráskodás, mint amely arra van szánva, hogy minden törvénytelen
gyakorlatot üldözzön, s amely e célból, segéderőket, a rendőrséget használná fel,
büntetőeszközként pedig a börtönt, s amely elszánta magát, hogy a „bűnözés”
asszimilálhatatlan üledékét hagyja működése nyomában. Az igazságszolgáltatásban a
törvénysértések differenciált ellenőrzésére szolgáló eszközt kell látnunk. A büntetőbíróság
hozzá képest a törvényes biztosíték és az áttétel elvének szerepét játsza. A törvénysértések
általános rendszerében olyan váltó, amelynek többi alkatrésze (nem alá-, hanem
mellérendelve) a rendőrség, a börtön és a bűnözés. Az igazságszolgáltatás elárasztása a
rendőrség által, az a tehetetlenségi erő, amelyet a zárt intézmény szembehelyez az
igazságszolgáltatással, mindez nem újdonság, s nem is a hatalom elmeszesedésének vagy
fokozatos elmozdulásának a következménye; annak a struktúrának a vonása, amely a
büntetőmechanizmusokat jellemzi a modern társadalomban. Hiába beszélnek a bírák; a
büntetőbíráskodás, egész látványos apparátusával arra való, hogy a félig sötétben működő, a
rendőrséget és a bűnözést fogaskerékként egymásba illesztő ellenőrzési apparátus mindennapi
igényére feleljen. A bírák mindennek alig ellenkező alkalmazottai.51 Eszközeik arányában
segítenek létrehozni a bűnözést, vagyis a törvénysértések differenciálását, az ellenőrzést, a
gyarmatosítást, s néhányuk felhasználását az uralkodó osztály törvénysértése által.
A 19. század első évtizedeiben kifejlődött folyamatról ketten is tanúskodnak. Először
Vidocq. Ősrégi törvénysértések embere volt,52 a század második felének Gil Blas-ja, aki
gyorsan csúszott lefelé a lejtőn: garázdaság, kockázatos kalandok, csalások, melyeknek
legtöbbször ő az áldozata, verekedés, párbaj; katonának áll; majd megszökik, következik a
prostituáltak társasága, játék, zsebmetszés, csakhamar az útonállás. De az a már-már mitikus
fontosság, amelyre kortársainál szert tett, nem ennek a talán megszépített múltnak
köszönhető; még annak sem, hogy a történelemben először, egy hajdani, kiváltott vagy
megvásárolt rabból rendőrfőnök lett; hanem inkább annak, hogy benne a bűnözés láthatóan
megmutatta kétértelmű tárgy- és eszköz-státusát egy olyan rendőrségi apparátusban, amely
ellene és vele dolgozik. Vidocq jelzi azt a pillanatot, amikor a többi törvénysértésről levált
bűnözést a hatalom invesztálja és a visszájára fordítja. Ekkor következik be a rendőrség és a
bűnözés közvetlen és intézményes összekapcsolódása. Nyugtalanító pillanat, amikor a
bűnözés a hatalom egyik fogaskerékrendszere lesz. Az elmúlt korokban ott kísértett egy
árnyék, a szörnyeteg király árnyéka, aki az igazság letéteményese, mégis bűnök mocskolta; új
félelem bukkan fel, a törvényt érvényre juttatók és a törvényt sértők közötti rejtett és zavaros
megállapodástól való félelem. Véget ért a shakespeare-i kor, amikor ugyanegy személyben
csapott össze királyi hatalom és förtelem; hamarosan elkezdődik a rendőrségi erők és a bűnt a
hatalommal összekötő cinkosság mindennapos melodrámája.
Vidocq-kal szemben áll kortársa, Lacenaire. A bűnügyek esztétáinak paradicsomában
mindörökre megkülönböztetett helyet foglal el, s ez több, mint meglepő: minden jószándéka,
neofita buzgósága ellenére soha sem bírt néhány ványadt bűncselekménynél többet elkövetni,
s azokat is ügyetlenül hajtotta végre; olyan erősen gyanúsították vamzer seggel, hogy a
közigazgatásnak kellett őt megvédenie a Force foglyaitól, akik halálra keresték,53 és Lajos
Fülöp szép, párizsi világa olyan ünnepléssel ajándékozta meg a kivégzése előtt, amely mellett
sápatag tiszteletkörök csupán későbbi irodalmi feltámadásai. Dicsőségét nem nagyszabású
bűncselekményeknek köszönheti, sem elgondolásuk művészetének; dadogásuk ejt csodálatba.
Ám sokat köszönhet a törvénysértés és a bűnözés közötti, látható játszmának. Szélhámosság,
szökés a katonaságtól, lopás, börtön, a cellatársakkal újraszövődő barátság, kölcsönös
zsarolás, visszaesés, egész az utolsó, elhibázott gyilkossági kísérletig. Lacenaire a „bűnöző”
típusa. De magával cipelte, legalábbis virtuálisan, a törvénysértések horizontját, amelyek, nem
is olyan régen, még fenyegetőek voltak: ez a tönkrement kispolgár, aki jó iskolákba járt,
tudott írni és tudta forgatni a szót, egy nemzedékkel korábban forradalmár lett volna,
jakobinus, királygyilkos ;34 Robespierre kortársaként a törvények elutasítása azonnal
történelmi dimenzióba emelte volna. 1800-ban született, szegényen, mint Julien Sorel,
személyisége ugyanazokat a lehetőségeket hordozza; de ezek elsekélyesedtek a lopásban, a
gyilkosságban és a feljelentésben. Lappangó lehetőségei igencsak földhözragadt bűnözésbe
fulladtak: Lacenaire-től ilyen értelemben nincs mit tartani. De újra felbukkannak a bűn
elméletéről mondott beszédében. Halála pillanatában Lacenaire kinyilvánítja a bűnözés
diadalát a törvénysértés felett, illetve a törvénysértés egy olyan alakzatát, amelyet egyrészt
elkoboztak a bűnözésben, másrészt elmozdítottak a bűn esztétikája, azaz a kivételezett
osztályok művészete felé. Lacenaire és Vidocq szimmetriában vannak; Vidocq révén
ugyanabban a korban a bűnözés zárt és ellenőrizhető közeget képezve, visszacsatolódott
önmagába, s a hatalom megengedett törvénysértésévé lett egész bűnöző gyakorlatot
elmozdítva a rendőrségi technika felé. S ha a párizsi polgárság ünnepelte Lacenaire-t, hogy
celláját megnyitották a híres vendégeknek, s hogy élete utolsó napjaiban hódolattal árasztották
el, őt, akit Force alja népe, a bírákat megelőzve, át akart adni a halálnak, őt, aki a bíróságon
mindent elkövetett, hogy cinkosát, François-t magával vigye a vérpadra; ennek az
ünneplésnek megvolt az oka: a bűnözésben alávetett és diskurzussá változott törvénysértés
szimbolikus alakját ünnepelték – vagyis a kétszeresen sérthetetlenné vált törvénysértést; a
polgárság új kedvtelést talált, s még korántsem merítette ki. Ne feledjük, hogy Lacenaire híres
halála elfojtotta Fieschi merényletének visszhangját; a király gyilkos alakja a politikai
erőszakhoz eljutó kisstílű bűnöző visszájára fordult képlete. Azt se feledjük, hogy ez a halál a
láncra vertek utolsó útrakelése, s a láncra vertek vonulását kísérő megnyilvánulások előtt
néhány hónappal történt. A két ünnep találkozott a történelemben; egyébként Lacenaire
cinkosa, François a július 19-i rablánc egyik legfeltűnőbb figurája volt.55 Az egyik a kínzások
ókori rituáléját hosszabbította meg, azzal fenyegetve, hogy a bűnözők körül újraéleszti a népi
törvénysértéseket. Hamarosan betiltották, mert a bűn elkövetőjének nem jutott hely máshol,
mint a bűnözés alkalmazkodó terében. A másik a kiváltságosok törvénysértésének elméleti
játékát vezette be vagy inkább azt a pillanatot jelöli, amikor a politikai és gazdasági
törvénysértések, amelyeket a polgárság ténylegesen művel, elméleti és esztétikai
megjelenítésükkel – mint ahogy Lacenaire-rel kapcsolatban mondogatták: a „bún
Metafizikájával” – megkettőződnek. A L'Assassinat considéré comme un des Beaux-Arts a
szépművészetek egyikeként felfogott gyilkosság megjelenési éve: 1849.
*
A bűnözés termelését és a büntetőügyi apparátus által való invesztációját annak kell venni,
ami: nem egyszer s mindenkorra megszerzett végeredmény, hanem taktikák, amelyek
áthelyeződnek, amennyiben teljesen soha nem érik el a céljukat. A bűnözés és az egyéb
törvénysértések közötti hasadás, a bűnözés ellenük fordítása, az uralkodó törvénysértések
általi gyarmatosítása -megannyi következmény, amely világosan feltűnik a rendőrség-börtön
rendszer működési módjában; azonban mindig ellenállást váltott ki. Nehéz feladat volt,
különösen városi környezetben, sorompót állítani fel, amelynek el kellett volna választani a
bűnözőket azoktól a néprétegektől, ahonnét származtak, s amelyekhez kötődtek.56 Hosszan,
makacsul próbálkoztak vele. A szegény osztályok „erkölcsnemesítésének” általános eljárasait
alkalmazták, amely egyébként főbenjáró fontosságú nemcsak gazdasági, hanem politikai
szempontból is (az úgynevezett „alapvető törvénytisztelet” megszerzése, amely
elengedhetetlen akkor, amikor a jogszabályrendszer helyettesítette a szokásokat; a tulajdon és
a takarékosság elemi szabályainak megtanulása; engedelmességre szoktatás a munkában,
állandóság a lakhelyen, a családban stb.). Különlegesebb eljárásokat kezdeményeztek, hogy a
népi körökben ellenséges érzületek alakuljanak ki a bűnözőkkel szemben (a volt rabokat
használva besúgóként, spicliként, sztrájktörőként vagy bérencként). Módszeresen
összekeverték a közönséges bűntetteket azokkal a törvénysértésekkel, amelyek az
igazolványokra, sztrájkokra, szerveződésekre és egyletekre vonatkozó jogszabályozásból
következtek;57 ezek politikai státusának elismerését követelték a munkások. Igen rendszeresen
azzal vádolták a munkásmegmozdulásokat, hogy szimpla bűnözők szítják, illetve
manipulálják.58 Az ítéletek gyakran nagyobb szigorúságot mutattak a munkásokkal, mint a
tolvajokkal szemben.59 A börtönökben az elítéltek e két kategóriáját elvegyítették egymással, s
a köztörvényesek kedvezményes elbánásban részesültek, míg a fogoly újságíróknak és a
politikusoknak joguk volt külön kerülni. Röviden, a zavarkeltés taktikáját alkalmazták, az
állandó konfliktushelyzet kialakítására.
Ehhez járult még az a hosszú ideig tartó vállalkozás, hogy a bűnözőkről már kialakult
képet tovább színezzék: jól meghatározott hálóként mutatni fel őket, közelieknek, mindenütt
jelenlevőknek és félelmetesnek. Ez a funkciója a sajtó egy részét elárasztó, saját újságokkal is
rendelkező bűnügyi krónikának.6*1 A bűnügyi krónika, mindennapos bőbeszédűségével
elfogadhatóvá teszi a társadalmat behálózó törvényszéki és rendőrségi ellenőrzések
együttesét; napról napra beszél az arcnélküli ellenség ellen vívott belső harcról; e háborúban a
riadó vagy a győzelem mindennapi hadibeszámolója. A bűnügyi regény, amely a
tárcarovatokban és a ponyván indul fejlődésnek, látszólag fordított szerepet tölt be. Funkciója
főleg annak megmutatása, hogy a bűnöző egy egészen más világhoz tartozik, amely nincs
kapcsolatban megszokott és meghitt világunkkal. Ez az idegenség kezdetben az alsó régióké
[Les Mystères de Paris (Párizs titkai); Rocambole], aztán az őrültségé (kivált a század
második felében), végül az „aranyló” bűncselekményé, a „magasröptű” bűnözésé (Arsène
Lupin). A detektívregényekhez kapcsolódó bűnügyi krónika több mint egy évszázad óta a
„bűnügyi történetek” mérhetetlen tömegét termelte, amelyekben a bűnözés nagyon közelinek,
egyszersmind teljesen idegennek tűnik fel, folytonosan fenyegetőnek a mindennapi életben,
mégis módfelett távolinak, ami az eredetét, az okait illeti, a környezetet, ahol hétköznapi és
egzotikus módon kibontakozik. A bűnözésnek tulajdonított fontosság, a kérkedő vita, ami
kíséri, olyan vonalat rajzol ki, amely, miközben dicsőíti, félreállítja. Ebben az oly félelmetes,
oly idegen egekből érkező bűnözésben melyik törvénysértés ismerne magára? …
Ε sokrétű taktika nem hatástalan: ezt bizonyítják a népújságok hadjáratai a büntetőmunka
ellen61 a „börtönök kényelme” ellen; hogy a raboknak tartsák fenn a legnehezebb és
legveszélyesebb munkákat; az emberbarátoknak a bűnözőkkel szemben tanúsított túlságos
figyelme ellen; a bűnt dicsőítő irodalom ellen;62 s ezt bizonyítja a munkásmozgalomban
tapasztalt általános bizalmatlanság a volt köztörvényes elítéltekkel szemben. „A 20. század
hajnalán – írja Michel Perrot – a megvetéstől övezett, fennhéjázó falubörtön végleg bezárul
egy népszerűtlen nép körül.”63
De ez a taktika még távolról sem győzött, illetve mindenesetre nem sikerült a bűnözést
teljesen elvágnia a néprétegektől. A szegény osztályok kapcsolata a törvénysértéssel, a
proletariátus és a városi alsó néposztály kölcsönös helyzete még tanulmányozásra vár. De egy
dolog biztos: a bűnözést és az elfojtást az 1830-50-es évek munkásmozgalma fontos tétnek
tartja. Ellenségesség a bűnözőkkel szemben, ez kétségtelen; de harc a büntetőrendszer körül.
A népújságok gyakran javasolják a bűnözés politikai elemzését, s ez minden szavában
szembehelyezkedik az emberbarátok szokásos leírásával (szegénység – pazarlás – lustaság –
részegeskedés rossz hajlam – lopás – bűncselekmény). Nem a bűnöző egyént jelölik ki a
bűnözés kiindulópontjául (csak alkalmat szolgáltat vagy áldozat), hanem a társadalmat: „Az
ember, aki halált oszt, nem szabad abban, hogy ne osszon halált. A társadalom a bűnös vagy
pontosabban, a társadalom rossz szerveződése.”64 Azért, mert a társadalom vagy nem képes az
alapvető szükségleteit kielégíteni, vagy mert lerombolja benne, vagy kitörli belőle a
lehetőségeket, törekvéseket vagy igényeket, amelyek aztán a bűncselekményben törnek elő:
„A hamis oktatás, a nem irányított hajlamok és erők, a zsenge korban kényszerű munkával
elnyomott szív és értelem.”63 De ez a szükségből vagy elfojtásból eredő bűnözés, a neki
tulajdonított ragyogással vagy a rossz hírrel, amely övezi, egy másik bűnözést álcáz, mely
olykor az oka és mindig a kibővítése. Ez a felső körök bűnözése, a botrányos példaadás, a
szegények nyomorának és lázadásának forrása és alapja. „Miközben a nyomor holttestekkel
borítja az úttestet, tolvajokkal és gyilkosokkal tölti meg a börtönöket, mit tapasztalunk a felső
tízezer szélhámosainál? … romboló példát, vérlázító cinizmust, szégyentelen rablást … Nem
féltek-e, hogy az a szegény, akit a bűnözők padjára ültettek, mert a pékség rácsain át elcsent
egy darab kenyeret, úgy felháborodik egy napon, hogy kövenként rombolja le a tőzsdét, e
vadak barlangját, ahol büntetlenül lopják az államkincstárat, a családok vagyonát?” 66 A
gazdagok bűnözését eltűri a törvény, s ha megesik, hogy lesújt egyikükre, biztos lehet a bírák
enyhe ítéletében és a sajtó tapintatában.67 Ebből fakad az a gondolat, hogy a bűnvádas perek
politikai vitákra adhatnak alkalmat, s hogy a véleménynyilvánítás miatt indított pereket vagy a
munkások elleni akciókat ki kell használni, ily módon leplezve le a büntetőbíráskodás
általános működését. „A bírósági tárgyalóterem nem csupán korunk nyomorúságának és
sebeinek feltárására szolgál, mint hajdan, nem tanúbizonyság, amelyben felsorakoznak a
társadalmi zűrzavar áldozatai, hanem aréna, amely harcosok kiáltásaitól visszhangos.” 68 S
ebből származik az a gondolat is, hogy a politikai foglyoknak, mivel ők, akárcsak a bűnözők,
közvetlen tapasztalattal rendelkeznek a büntető rendszerről, és abban a helyzetben vannak,
hogy hallatni tudják a hangúkat, az a feladatuk, hogy valamennyi rab szócsövei legyenek,
nekik kell felvilágosítaniuk „Franciaország jó polgárát, aki a kirótt büntetéseket csak a
főügyész dagályos vádbeszédéből ismeri”69.
Újból megkérdőjeleződik a büntetőrendszer s az a határ, amelyet ugyanez a
büntetőrendszer vont nagy gondosan a bűnözés köré, s ebben jellemző az „ellenbűnügyi
krónikának” nevezhető taktika. A népi újságoknál ez azt jelenti, hogy visszájára fordítják
azoknak az újságoknak a szokását, amelyek, mint a Gazette des tribunaux,
bűncselekményekről vagy perekről beszélve „vérben fürödnek”, a „börtönből táplálkoznak”, s
minden nap végigjátszanak „egy műsornyi melodrámát” 70. Az ellen-bűnügyi krónika
módszeresen kiemeli a bűnöző cselekményeket a polgárságban, megmutatva, hogy ez a
„fizikai degeneráltságnak”, az „erkölcsi rothadásnak” kitett osztály; a népből származók által
elkövetett bűncselekmények elbeszélését felváltja a nyomor leírása, ahová azok süllyesztik
őket, akik kizsákmányolják, a szó szoros értelmében véve éhhalálra ítélik és legyilkolják
őket;71 megmutatja, hogy a munkások elleni bűnvádas perekben a felelősség mekkora részét
kell ráruháznia a munkaadókra és az egész társadalomra. Egyszóval, erőfeszítéseket tesznek,
hogy megfordítsák a bűncselekményről szóló egyhangú diskurzust, amely azon van, hogy
szörnyűségként elkülönítse és a legszegényebb osztály ellen fordítsa.
A büntetőrendszer-ellenes vitában a fourier-isták mentek el talán a legmesszebb. Talán
elsőként dolgoztak ki egy olyan politikai elméletet, amely ugyanakkor a bűncselekmény
pozitív értékelése. A „civilizáció” következménye ugyan, szerintük, de ugyanúgy fegyver is
eme civilizáció ellen. Erőt hordoz, jövője van. „Elnyomáson alapuló lényegének
végzetszerüsége miatt a társadalmi rend tovább gyilkolja, hóhérral és börtönnel azokat,
akiknek robusztus természete elveti vagy megveti parancsait, azokat, akik túlságosan erősek
lévén ahhoz, hogy szoros pólyájában megmaradjanak, lerázzák magukról, letépik, emberek,
akik nem akarnak gyermekek maradni.”72 Nincs tehát bűnöző természet, hanem erőjátékok
vannak, amelyek aszerint az osztály szerint, ahová az egyén tartozik, 73 a hatalomhoz vezérlik
el őket vagy a börtönbe: a ma bírái, szegényen, minden bizonnyal a fegyintézeteket
népesítenék be, és a rabok, ha jó születésűek volnának, „a bíróságokon székelnek és igazságot
osztanának”74. Alapjában véve a bűncselekmény létezése szerencsére az „emberi természet el-
nyomhatatlanságáról” tanúskodik; gyöngeség vagy betegség helyett inkább feltörő energiát
lássunk benne, az „emberi egyéniség ragyogó tiltakozását”, s bizonyára ennek köszönhető,
hogy különös módon mindenkit megigéz. „Bűncselekmény híján, mely az eltompult érzelmek
és félig kihunyt szenvedélyek seregét kelti életre bennünk, tovább maradnánk a zűrzavarban,
azaz a teljes közönyben.”75 Megtörténhet tehát, hogy a bűncselekmény politikai eszköz, amely
esetleg épp olyan értékes, társadalmunk felszabadítása szempontjából, mint amilyen a feketék
egyenjogúsítása volt; ez utóbbi bekövetkezett volna-e nélküle? „A méreg, a gyújtogatás, s
néha még a lázadás is a társadalmi körülmények égető nyomoráról tanúskodik.” 76 A foglyok?
Az „emberiség legszerencsétlenebb és legelnyomottabb” fele. A La
Phalange olykor a bűncselekmény kortárs esztétikájával érintkezik, de egy egészen más
küzdelem céljából.
Ebből következik a bűnügyi krónika felhasználása, amelynek célja nemcsak az
erkölcstelenség szemrehányásának visszafordítása az ellenfélre, hanem az egymással
szembeszegülő erők játékának a felmutatása. A La Phalange a „civilizáció” rejtjelezte
összecsapásként elemzi a bűnügyeket, a nagy bűneseteket nem szörnyűségként kezeli, hanem
mint végzetes visszatérést és lázadását annak, amit elfojtottak, a kis törvénysértéseket
egyáltalán nem a társadalom szükségszerű lényeiként állítja be, hanem mint a társadalomban
folyó központi csata moraját.
Vidocq és Lacenaire után mutassunk be egy harmadik embert. Rövid időre tűnt csak fel:
hírneve alig tartott egy napnál tovább. A kisstílű törvénysértések áttűnő figurája volt csak: egy
tizenhárom éves gyermek, akinek se otthona, se családja, csavargással vádolták, és kétéves
javító nevelésre szóló ítélete valószínűleg hosszú időre a bűnözés áramkörébe kapcsolta.
Biztos nyomtalanul tűnt volna el, ha nem szegezte volna szembe a törvény diskurzusával,
amely bűnössé tette (sokkal inkább a fegyelmezés, mint a törvények nevében) a törvénysértés
beszédét, amely a kényszerítéseknek csökönyösen ellenállt. S módszeresen ambivalensen a
társadalom zűrzavaros rendjeként és a megingathatatlan jogok igenléseként juttatta kifejezésre
a fegyelmezetlenséget. Minden törvénytelenséget, amelyet a bíróság törvénysértésnek kódol,
a vádlott mint az eleven erő igenlését fogalmazta meg: az otthonnélküliség csavargás, a gazda
hiánya autonómia, a munkanélküliség szabadság, az időbeosztás hiánya az éjszakák és a
nappalok teljessége. A törvénytelenség szembeállítását a fegyelem – büntetőrendszer –
bűnözés szisztémájával a kortársak, illetve inkább a jelen lévő újságíró a büntetőtörvény és a
fegyelmezetlenség apró tényei közötti csatározás komikumaként élte át. S ez helyénvaló volt:
az ügy és a vele kapcsolatban kimondott ítélet a 19. század törvényes büntetéseinek
problémájához vezet. Az iróniából, amellyel a bíró megkísérelte a törvénytelenségbe burkolni
a fegyelmezetlenséget, és a pökhendiségből, amellyel a vádlott a fegyelmezetlenséget az
alapvető jogok közé sorolta be, példás jelenet kerekedett ki a büntető rendszer okulására.
Ezért örökítette meg a Gazette des tribunaux:™ „Elnök: az ember otthon alszik. – Béasse:
Hun az én otthonom? – Állandóan csavarog. – Én dolgozok, a betevőért. – Állapota? –
Állapotom? Legalább harminchatféle az én állapotom, osztanék gazdám sincs. Már jó ideje
dolgozok. Éjjel-nappal. Nappal például ingyen nyomtatványokat osztok a járókelőknek, az
érkező postakocsik elé futok, a csomagokér', a Neuilly úton a szerencse-kereket forgatom,
éjszaka ott a színház, kocsiajtót nyitogatok, jegyet árulok, alig látszok ki a munkából. – Jobb
lett volna elhelyezkednie egy jó cégnél és kitanulnia valami mesterséget. – Na persze, jó cég,
mesterség, unalom. A mester morog, semmi szabadság. – Az apjának nem hiányzik? – Nincs
apám. – És az anyja? – Az sincs, nincsenek szüleim, se barátaim, szabad vagyok, független.”
Amikor a kétévi javítóintézetről szóló ítéletet meghallotta, Béasse „ronda grimaszt vágott,
majd visszatért a jókedve: – két év, soha nem több huszonnégy hónapnál. Indulás.”
A La Phalange újra közölte ezt a jelenetet. S a jelenetet övező fontosság, a lassú, gondos
megjelenítés azt mutatja, hogy a fourier-isták e banális ügyben az alapvető erők játékterét
látják. Egyrészt az elnök, „az élő törvényesség, a törvény betűje és szelleme” által képviselt
„civilizációét”. A civilizációnak megvan a kényszerítő rendszere, amely látszólag a
törvénykönyv, valójában a fegyelem. Kell hogy legyen egy kényszerítő hely, helyhez
kötöttség, tapadás: „Az ember otthon alszik, mondja az elnök, mert az az igazság, hogy
szerinte mindenkinek kell hogy legyen lakása, hogy pompás-e vagy szűkös, az már mit se
számít neki; nem azzal bízták meg, hogy otthonnal lássa el az embereket, hanem hogy
kényszerítéseket foganatosítson rajtuk.” Ezenkívül valamilyen állapota is kell legyen az
embernek, felismerhető azonossága, egyszer s mindenkorra rögzített személyisége:
„Állapota? ez a kérdés a társadalomban felállított rend legegyszerűbb kifejezése; a csavargás
visszataszítja, megzavarja; kell hogy az embernek állandó, folyamatos, hosszú távú állapota
legyen, a jövővel kapcsolatos elképzelése, jövőbeli megállapodottság, hogy minden
támadással szemben biztosítva legyen.” Végül gazdával kell rendelkezni, foglyul esni és
elhelyezkedni egy hierarchiában; az uralkodás meghatározott viszonyai közé szegezve
létezünk: „Kinél dolgozik? vagyis, mivel maga nem gazda, szolgának kell lennie, bármilyen
feltételek mellett; nem az önmegelégedettség a cél, hanem a rend fenntartása.” A törvény arcú
fegyelemmel szemben törvénytelenségünk jogként lép fel; nem is annyira a törvénysértés,
hanem a fegyelmezetlenség révén áll be a szakadás. Fegyelmezetlenség a nyelvben: a
nyelvtan és a válaszok hibássága „a vádlott és a társadalom közötti mély hasadékot jelzi, a
társadalom az elnök hangján nyelvtanilag helyesen szól hozzá”. Az emberrel született,
közvetlen szabadság fegyelmezetlensége: „Jól érzi, hogy az inas, a munkás rabszolga és
szomorú a rabszolgaság … Jól érzi, hogy a közönséges rendben nem élvezheti azt a
szabadságot, azt a mozgási igényt, amelynek a megszállottja … S ha jobban szereti a
szabadságot, mit számít az, hogy ez rendetlenséget jelent? A szabadság számít, azaz az
egyéniség spontánabb fejlődése, vad, következésképp brutális és szűkre szabott, de
természetes és ösztönös fejlődése.” Fegyelmezetlenség a családi kapcsolatokban: mit se
számít, hogy ezt az elveszett gyermeket elhagyták vagy magától szökött meg, mert „nem bírta
elviselni a nevelés rabszolgaságát a szüleinél vagy idegeneknél”. S minderre, apró
fegyelmezetlenségeken keresztül végül az egész „civilizációt” utasítja vissza, s a „vadság” tör
elő: „Munka, semmittevés, nemtörődömség, züllöttség: ez minden, csak nem a rend; az
elfoglaltság és az erkölcstelenség közötti különbség kivételével ez a vad ember élete, egyik
napról a másikra, holnap nélkül.”79
A La Phalange elemzéseit természetesen nem tekintjük azon fejtegetések jellegzetes
példájának, amelyeket a kor népújságai közöltek a bűnözésről és a büntető rendszerről. De
beilleszkednek e vita összefüggéseibe. A La Phalange tanítása nem veszett el teljesen. A 19.
század második felében ez a tanítás éledt fel abban az erős visszhangban, amely az
anarchistáknak válaszolt, akik a büntető rendszer apparátusát támadási pontul ki-pécézve a
bűnözés politikai problémáját vetették fel; amikor benne vélték felismerni a törvény
elvetésének legharcosabb formáját: amikor arra tettek kísérletet, hogy a bűnözők lázadását ne
heroizálják, hanem hogy a bűnözést a törvényességről és a polgári törvénysértésről
leválasszák, mert ezek gyarmatosították; amikor újra fel akarták állítani vagy megalkotni a
népi törvénytelenségek politikai egységét.

JEGYZETEK
1. Faucher megjegyezte, hogy a rablánc népi látványosság volt, „kivált amióta majdnem
teljesen eltörölték a vérpadot”.
 2. Revue de Paris 1836. június 7. 1836-ban a látványnak ez a része már nem volt
nyilvános; néhány kivételezett nézőt engedtek csak be. A vasra verés elbeszélése a Revue de
Paris-ban pontosan megegyezik – olykor szóról szóra – azzal a leírással, amelyet a Dernier
jour d'un condamné (1829) (Egy elítélt utolsó napja) című műben találunk.
3. Gazette des tribunaux. 1836. július 20.
4. Ibid.
5. La Phalange, 1836. augusztus 1.
6. A Gazette des tribunaux rendszeresen közli ezeket a „bűnözői” listákat és
feljegyzéseket. Példa a személyleírásra, hogy fel lehessen ismerni Delacollonge-ot: „öreg
vászonnadrág, alatta csizma, ugyanabból az anyagból készült ellenzős sapka, szürke
munkászubbony … kék vászon kabát” (1836. június 6.). Később úgy döntenek, átöltöztetik
Delacollonge-ot, hogy megvédjék a tömeg haragjától. A Gazette des tribunaux azonnal hírt ad
az új öltözékről: „Csíkos nadrág, kék vászon munkászubbony, szalmakalap” (július 20.).
7. Revue de Paris, 1936. június. Vö.: Claude Gueux: „Tapogassuk végig a koponyákat,
ezen elesett emberek mindegyikének egy állattípus felel meg … Itt a hiúz, itt a macska, ott a
majom, emitt a keselyű, amott a hiéna.”
8. La Phalange, 1836. augusztus 1.
9. Revue de Paris, 1836. június 7. A Gazette des tribunaux szerint Thorez kapitány, a
július 19-i rablánc parancsnoka le akarta vétetni e díszeket: „Nem illő, hogy a fegyházba
menet, levezeklendő bűneiteket, arcátlanul kicicomázzátok magatokat, mintha menyegzőre
mennétek.”
10. Revue de Paris, 1836. június 7. Ekkor már megrövidítették a láncot, hogy a farandolt
megakadályozzák, és katonákat bíztak meg a rend fenntartásával az indulásig. A fegyencek
boszorkányszombatját a Dernier Jour d'un condamné írja le. „Hiába volt ott a fegyőröktől és
az elborzadt kíváncsiaktól képviselt társadalom, a bűn fittyet hányt neki, és a szörnyű
büntetéseket családi ünnepséggé változtatta.”
11. A Gazette des tribunaux 1836. április 10-i száma idéz egy hasonló típusú dalt. A
Marseillaise dallamára énekelték. A hazafias háború dala a társadalmi harc dala lesz: „Mit
akar tőlünk ez a bolond népség, azért jön, hogy sértegessen balsorsunkban? Nyugodt
pillantással néz minket. Hóhéraink számára nem félelmetesek.”
12. Az írók egy csoportja „azon van, hogy a kivételes ügyességgel megáldott
gonosztevőket dicsőítse a bűnben, velük játszassa el a főszerepet s a hatóság közegeit
szellemeskedéseiknek, rossz tréfáiknak, rosszul leplezett csúfolódásuknak kitegyék. Aki látta
az Auberge des Adrets vagy a Robert Macaire című, a nép körében híres darabokat, el fogja
ismerni megfigyelésem igaz voltát. A merészség és a bűn diadala, apoteózisa. A becsületes
embereket és a karhatalmi szerveket egyvégtében rászedik”. H. A. Fregier: Les Classes
dangeureuses. 1840. II. 187-188.
13. Le Dernier Jour d'un condamné.
14. Gazette des tribunaux, 1836. július 19.
15. Gazette des tribunaux, 1837. június 15.
16. Gazette des tribunaux, 1837. július 23. Augusztus 9-én a Gazette beszámol róla, hogy
a kocsi felborult Guingamp környékén: lázadás helyett a foglyok „segítettek az őröknek
felállítani közös járművüket”. Október 30-án azonban egy Valence-ben történt szökésről
számol be.
17. La Fraternité, 1842. február, N°10.
18. G. de la Rochefoucauld idézi ezt a számot 1831. december 2-án, a Büntetőtörvény
könyv reformjáról szóló vita során. Archives parlementaires. LXXII. 209-210.
19. Ε. Ducpétiaux: De la réforme pénitentiaire 1837, III., 276.
20. Ibid.
21. G. Ferrus: Des prisonniers. 1850,360-367.
 22. Ε. de Beaumont és A. de Tocqueville: Note sur le système pénitentiaire, 1831, 22-23.
old.
23. Ch. Lucas: De la réforme des prisons. 1836,1., 127. es 130.
24. F. Bigot Préameneu: Rapport au conseil général de la société des prisons. 1819.
25. La Fraternité, 1842. március.
26. Egy szövetkezés miatt bebörtönzött munkásnak a L'Atelier-hez intézett szövege (1842,
3. évf. n°3). Tiltakozhatott egy olyan időszakban, amikor ugyanez az újság hadjáratot vezetett
a büntetőmunka körül zajló kereskedői verseny ellen. Ugyanebben a számban egy másik
munkás levele is olvasható erről a témáról. Vö. La Fraternité 1842. március 1. évf. n°10.
27. L. Moreau-Christophe: De la mortalité et de la folie dans le régime pénitentiaire.
1839,7.
28. L'Almanach populaire de la France. 1839, D. aláírással, 49-56.
29. F. de Barbé Marbois: Rapport sur l'-état des prisons du Calvados, de l'Eure, la
Manche et la Seine-Inférieure. 1823,17.
30. Gazette des tribunaux 1829. december 3. Ugyanebben az értelemben vö. Gazette des
tribunaux 1839. július 19.; Ruche populaire, 1840. augusztus; La Fraternité, 1847. július-
augusztus. j
31. Charles Lucas: De la réforme des prisons. 1838. II., 64.
32. Ez a hadjárat igen erőteljes volt a központi fegyházak 1839-es új szabályzata előtt és
után. A szigorú szabályzatot (szilencium, bor és dohány elvonása, a kantin megszüntetése)
lázadások követték. A Moniteur 1840. október 3-i számában: „Botrányos volt, hogy a foglyok
bort vedeltek, húst, vadhúst és mindenféle nyalánkságot habzsoltak s hogy kényelmes
szállodának tekintették a börtönt, ahol megszerezhették maguknak mindazokat az örömöket,
amelyeket szabad állapotuk gyakran megtagadott tőlük.”
33. 1826-ban több igazgatótanács kéri, hogy deportálás váltsa fel az állandó és
eredménytelen bebörtönzést. 1842-ben a Hautes-Alpes igazgatótanácsa kéri, hogy a börtönök
legyenek „ténylegesen vezeklő jellegűek”; ugyanezt kéri Drome, l'Eure et Loir, Nièvre, Rhône
és Seine-et-Oise igazgatótanácsa is.
34. Egy 1839-ben a központi fegyházak igazgatói körében lefolytatott vizsgálat alapján.
Embrun igazgatója: „Az, hogy a börtönökben túlságosan is jól érzik magukat, valószínűleg
nagyban hozzájárul a visszaesések számának ijesztő növekedéséhez.” Eysses: „A jelenlegi
rendszer nem elég szigorú, s ha van egy biztos tény, az az, hogy sok fogolynak kedves a
börtön s olyan romlott örömöket találnak benne, amelyek a mindenük.” Limoges: „A központi
fegyházak jelenlegi szervezete ténylegesen valóságos panziók a visszaesők számára, s ez által
nincs semmi megtorló hatásuk.” Vö. Moreau-Chrisophe: Poléniques pénitentiaires 1840, 86.
Hasonlítsuk össze azokkal a kijelentésekkel, amelyeket 1974 júliusában tettek a büntető-
adminisztráció szakszervezeteinek tisztségviselői a börtönök liberalizálásának
következményeiről.
35. Vö. supra, 77.
36. Ch Comte: Traité de législation. 1833,49.
37. H. Lauvergne: Les Forçats. 1841,337.
38. E. Buré: De la misère des classes laborieuses en Angleterre et en France. 1840, II.
391.
39. P. Rossi: Traité de droit pénal. 1829,1., 32.
40. Ch. Lucas: De la réforme des prisons. 1838. II. 82.
41. P. Rossi: loc. cit. 33.
42. Vö.: Ε. J. Hobsbawm: Les Bandits. Francia fordítás: 1972.
43. A deportálás problémáival vö. F. de Barbé-Marbois: Observation sur les votes de 41
conseils généraux és a Blosse-ville et La Pilorgerie közötti vitát (Botany Bay-jel
kapcsolatban). Buré, Marengo ezredes és L. de Carné készítettek – mások mellett – terveket
Algéria bűnözők közreműködésével történő gyarmatosítására.
44. Az első epizódok egyike nyilvánosházak szervezése a rendőrség ellenőrzése alatt
(1823), amely túlment az 1791. július 14-i törvény a prostitúció házainak felügyeletére
vonatkozó rendelkezésein. Vö. a főkapitányság kéziratos köteteit (20-26). Különösen a
rendőrfőnök 1823. június 14-én írt körlevelét: „A prostitúció házainak felállítása
természetesen nincs tetszésére annak az embernek, akit a közerkölcs érdekel; egyáltalán nem
csodálkozom, hogy a rendőrfelügyelő urak minden hatalmukat latba vetve ellenzik e házak
felállítását kerületükben. A rendőrség úgy véli, igen gondosan vigyázná a közrendet, ha
elérné, hogy a prostitúciót nyilvánosházakba zárja, amely házakat állandóan és egyformán
ellenőrizhetne s ezek nem tudnák kijátszani a felügyeletét.”
45. Parent-Duchatelet könyve: Prostitution à Paris. (1836) A rendőrség és a
büntetőintézetek által patronált mellékágazat, a bűnöző körökkel kapcsolatban álló prostitúció
tanúvallomásaként olvasható. Az Egyesült Államokba áttelepített olasz maffia, amelyet teljes
egészében a törvénytelen profit megszerzésére és politikai célokra használnak fel, a népi
eredetű törvénysértés gyarmatosításának szép példája.
46. A rendőri és főleg a politikai felügyeletben a bűnözők szerepéről lásd: Lemaire
beadványát. A „besúgók” olyan emberek, akik „elnézést várnak a saját ügyeikben”, olyan
„gazfickók általában, akik a náluk nagyobb gazfickók felkutatásában segítenek. A tetejébe,
mihelyt egyszer a rendőrség nyilvántartásába kerülnek, a rendőrség soha többé nem téveszti
őket szem elől.”
47. K. Marx: Le 18-Brumaire de Louis-Napóleon Bonaparte. 1969,76-78.
48. A. Bonneville: Des institutions complémentaires du système pénitencier. 1847, 397-
399.
49. Vo.: H. A. Fregier: Les Classes dangereuses. 1840. I. 142-148.
50. A. Bonneville: De la récidive. 1844, 92-93. A kartoték megjelenése és az emberrel
foglalkozó tudományok létrejötte: újabb találmány, amelyet a történészek kevéssé vesznek
figyelembe.
51. A törvény emberei ellenálltak, hogy részt vegyenek a funkcióban, erről már igen
korán, a restauráció idejéből rendelkezünk adatokkal (s ez azt bizonyítja, hogy nem új
jelenség vagy utólagos reakció). Különösen a napóleoni rendőrség felszámolása illetve
újrafelhasználása jelentett problémát. De a nehézségek tovább folytatódtak. Vö.: Belley
beiktatásakor mondott beszédével, aki 1825-ben meghatározza feladatait és elhatárolja magát
elődeitől: „A törvényes utak nyitva vannak előttünk … A törvény iskoláiban felnőve, az oly
tiszteletre méltó bíróság iskoláiban nevelkedve … az igazságszolgáltatás segéderői vagyunk”
vö. Histoire de l'Administration; M. de Belleyme-étől): lásd még Molène igen érdekes
pamfletjét: De la liberté.
52. Lásd a neve alatt megjelent Mémoires-t, valamint: Histoire de Vidocq racontée par lui-
même.
53. Canler határozottan átveszi a vádat: Mémoires. 1968-as újrakiadás) 15.
54. Hogy a kortársak szerint mivé lehetett volna Lacenaire, azt M. Lebailly műve
tartalmazza: Mémoires de Lacenaire. 1968,297-304.
55. Az 1835-36-os évek rondója: Fieschi, akit az apagyilkosság és a királygyilkosság
közös bűnében találtak bűnösnek, okolható, amiért Rivière-t, az apagyilkost halálra ítélték,
dacára annak az emlékiratnak, amelynek meglepő jellegét minden bizonnyal Lacenaire
csillogása, pere és írásai szorították háttérbe. Lacenaire írásait a közbiztonsági főnök
segítségével (némiképp megcenzúrázva) adták ki 1836 elején, néhány hónappal azelőtt, hogy
cinkosa, François a bresti rabláncra fűzve a bűn vásári, nagy látványosságából adott utolsó
ízelítőt. A törvénytelenség és a bűnözés rondója, a bűn szavainak és a bűnről szóló szavaknak
a rondója.
56. A18. század végén Colquhoun ecseteli a feladat nehézségét egy olyan város számára,
mint amilyen London. Traité de la police de Londres. Franciára fordítva: 1807,1., 32-34., 299-
300.
57. „Egyetlen más osztály sincs ilyen típusú felügyeletnek alárendelve; a felügyelet
majdnem úgy működik, mint a kiszabadult elítéltek esetében; úgy tetszik, abba a kategóriába
sorolja a munkásokat, amelyet most a társadalomra veszélyes osztálynak hívunk” [L'Atelier,
5. évf. n°6, 1845. március, az igazolvánnyal (livret) kapcsolatban].
58. Vö. pl. J. B. Monfalcon: Histoire des insurrections de Lyon. 1834,142.
59. Vö. L'Atelier, 1840 október vagy La Fraternité, 1847. július-augusztus.
60. A Gazette des tribunaux-η és a Courrier des tribunaux-η kívül Ά Journal des
concierges.
61. Vö. L'Atelier, 1844 június. Petíció a párizsi képviselőháznak, hogy a foglyok
„egészségtelen és veszélyes munkára” legyenek kirendelve; 1845 áprilisában az újság
Bretagne példáját idézi, ahol katonai elítéltek nagy számban meghaltak a láztól, amelyet
csatornázási munkák végzése közben szereztek. 1845 novemberében: miért nem dolgoznak a
foglyok higannyal vagy fehér ólomfestékkel? …Vö. Démocratie politique. 1844-1845.
62. A L'Atelier 1843. novemberi számában támadás a Mystères de Paris ellen, mert vonzó
színben tünteti fel a bűnözőket, festőinek életüket, szókincsüket, s mert nagyon
kihangsúlyozódik benne a bűn iránti hajlam végzetszerűsége. A Ruche populaire-ben is
hasonló jellegű támadásokat találunk a színház ellen.
63. Délinquance et système pénitentiaire de France au XIXe siècle (kiadatlan szöveg).
64. L'Humanitaire, 1841. augusztus.
65. La Fraternité, 1845. november.
66. La Ruche populaire, 1842. november.
67. Vö. La Ruche populaire. 1839. december: Vinçard válasza Balzac cikkére, amely a Le
Siècle-ben jelent meg. Balzac azt írja, hogy óvatosan és diszkréten kell kezelni a lopás vádját,
ha egy gazdagról van szó, akinek legkisebb becstelensége azonnal közismert lesz: „Tegyék a
kezeket a szívükre, uraim, s vallják be, hogy nem ennek az ellenkezője történik-e azzal,
akinek nagy a vagyona és a rangja, nem találnak-e ezer megoldást, ezer eszközt a kellemetlen
eset eltussolására.”
68. La Fraternité, 1841. november.
69. Almanac populaire de la France. 1839,50.
70. Pauvre Jacques, I. évf. n°3.
71. A La Fraternité 1847 márciusi számában olvasható a Drouillard-ügyről és utalnak a
rochefort-i tengerészeti kezelő-ségben történt lopásokra. 1847 júniusában cikket közölnek
Boulmy peréről és a Cubière-Pellaprat ügyről; 1847 júliusaugusztusában a Benier-Lagrange-
Jussieu-féle sikkasztásról.
72. La Phalange, 1837. január 10.
73. „A bárcás prostitúció, a közvetlen anyagi javakra irányuló lopás, a betöréses lopás,
emberölés, rablás az alsó néposztályok számára való; míg az ügyes kifosztás, a rafinált és
közvetett lopás, az emberi állat tudós kizsákmányolása, a nagy taktikát igénylő árulások, a
felsőbbrendű gaztettek, végül is minden bűn és minden hasznot hajtó, elegáns bűntett, amelyet
a törvény nem ér el, a felsőbb osztályok kiváltságai maradnak” (1838. decemberi.).
74. La Phalange, 1838. december 1.
75. La Phalange, 1837. január 10.
76. Ibid.
77. Vö. például azzal, amit a La Phalange ír Delacollonge-ról vagy Elirabide-ról, 1836.
augusztus 1. és 1840. október 2.
78. La Gazette des tribunaux. 1840. augusztus.
79. La Phalange, 1840. augusztus 15.
 3. FEJEZET

A JAVÍTÓ BEZÁRÁS

Ha meg kellene határoznom azt a dátumot, amikor a javítóhálózat rendszerének kialakulása

befejeződik, nem 1810-et és a büntető törvénykönyv megszületését választanám, de 1844-et
sem, a cellába zárás elvét lefektető törvénnyel, talán 1838-at se, amikor pedig Charles Lucas,
Moreau-Christophe és Faucher könyvei a börtön reformjáról megjelentek. Hanem 1840.
január 22-ét, Mettray hivatalos megnyitásának a dátumát. Vagy még inkább azt a naptárhoz
nem kötött, alig dicső napot, amikor egy mettray-i gyermek, haldoklás közben, így sóhajtott
fel: „Milyen kár, hogy ilyen hamar el kell hagynom a telepet!” 1 Ez volt az első büntetőintézeti
szent halála. Sok boldog követte bizonyára, ha igaz, hogy a telepesek lépten-nyomon azt
ismételgették, a test új büntetőpolitikájának dicséretét zengve: „Jobb szeretnénk, ha ütnének,
de a cella szolgál a javunkra.” Miért választom Mettray-t? Mert ez a fegyelmezés formájának
legintenzívebb foka, az a modell, amelyben a viselkedés valamennyi kényszerítő
technológiája koncentrálódik. Van benne „a zárdából, a börtönből, a kollégiumból, a
kaszárnyából”. Erősen hierarchizált kis csoportokba osztják szét a foglyokat, s ezek szimultán
öt modellhez igazodnak: a családéhoz (minden csoport „testvérekből” és két „elsőszülöttből”
álló „család”); a hadseregéhez (mindegyik, két részlegre osztott család egy vezér
parancsnoksága alatt áll, s mindegyik részlegnek van alvezére; mindegyik fogolynak
törzskönyvi száma van és alapvető katonai kiképzésben részesül; minden nap tisztasági
szemle, minden héten öltözékszemle; naponta háromszor sorakozó); a műhelyé, főnökökkel
és művezetőkkel, akik a munka menetét és a fiatalabbak betanítását biztosítják; az iskoláé
(minden nap egy órás vagy másfél órás tanítás; az oktatást a tanító és az alvezérek végzik);
végül a törvényszéki modell; minden nap „igazságszolgáltatás” folyik a fogadószobában:
„Büntetés sújtja a legkisebb engedetlenséget is; a komolyabb vétségek elkerülésének legjobb
módja az, ha a legkisebb hibákat is igen szigorúan büntetjük; Mettray-ban a fölöslegesen
kimondott szót is megtorolják” ; fő büntetés, amelyet kirónak, a cellába zárás: mert „az
elkülönítés a legjobb eszköz arra, hogy a gyermek lelkére hassunk; ekkor a vallás hangja, ha
soha nem szólalt is meg a szívében, érzésekkel árasztja el” 2; minden büntető jellegű
intézmény, amelyet azért hoztak létre, hogy ne börtön legyen, abban a cellában csúcsosodik
ki, amelynek falain fekete betűkkel ez áll: „Isten lát téged.”
A különböző modellek egymásra helyeződése lehetővé teszi specifikusságának, az
„idomítás” funkciójának körülírását. Mettray-ben a vezéreknek és az alvezéreknek nem kell
sem bírónak, sem tanárnak, sem művezetőnek, sem altisztnek, sem „szülőnek” lenni igazán,
hanem egy kicsit mindegyiknek, a beavatkozás specifikus módjában. Valamiféleképpen a
viselkedés technikusai: a magatartás mérnökei, az egyéniség ortopédusai. Dolguk az
engedelmes, egyszersmind hozzáértő testek faragása: ellenőrzik a mindennapi (iparosi vagy
mezőgazdasági) munka kilenc-tíz óráját; irányítják a menetelést, a testgyakorlatokat, az
iskolát, az ébresztőt, a takarodót, a menetelést trombitaszóra vagy sípjelre; tornásztatnak; 3
ellenőrzik a tisztaságot, elnökölnek a fürdőben. A dresszúrát állandó megfigyelés kíséri, a
telepesek mindennapi viselkedésére tudás telepszik szüntelenül; az állandó értékelés
eszközeként szervezik meg: „A telepre érkezéskor a gyermek kihallgatásfélén vesz részt, hogy
számot adjon származásáról, családi helyzetéről, a vétkéről, ami a bíróság elé vitte és minden
bűncselekményről, amelyekből rövid és gyakran igen szomorú létezése összeáll. Ezen
információkat felírják egy táblára, ahol folyamatosan följegyeztek mindent, ami a telepesre, a
telepen töltött időre vonatkozik, s hogy hol helyezik el távozása után.”4 A test formálása
alkalmat ad az egyén megismerésére, valamely technika megtanulásából viselkedésmódok
következnek, a képességek megszervezése a hatalom viszonyainak rögzítésével fonódik
össze; erős és ügyes földműveseket képeznek; s ebben a munkában is, amennyiben
technikailag ellenőrzik, alávetett alanyokat gyártanak és megbízható tudást építenek rájuk. Ε
testekre gyakorolt fegyelmező technika kettős hatása: a megismerendő „lélek”, és az
alávetettség, amelyet fenn kell tartani. Az idomító munkát a végeredmény hitelesíti: 1848-ban,
amikor „a forradalmi láz hevítette a képzeletet, amikor Angers, La Flèche, Alfort iskolái, még
a kollégiumok is fellázadtak, Mettray telepesei fokozták nyugalmukat”5.
Mettray különösen abban a sajátosságban példamutató, amellyel elismerték itt az idomítás
műveletét. Egyéb ellenőrzési formákkal szomszédos – orvostudomány, általános nevelés,
vallásos irányultság -, s rájuk támaszkodik. De egyáltalán nem elegyedik velük. A szó szoros
értelmében vett igazgatással sem. Akár családfő vagy alvezér, akár oktató vagy művezető, a
kádernek a telepesek közvetlen közelében kell élnie; „majdnem ugyanolyan szerény”
öltözéket viseltek, mint ők; gyakorlatilag soha nem hagyták magukra a telepeseket, éjjel-
nappal felügyelve rájuk; egymás között az állandó megfigyelés hálózatát alakították ki.
Kiképzésükre különleges iskolát létesítettek a telepen. Programjának fő eleme az, hogy a
jövendő kádereket ugyanazoknak a tanulmányoknak és kényszerítéseknek vessék alá, mint a
foglyokat; „tanulóként fegyelemnek vetették alá őket, amelyet később tanárként nekik kellett
kiszabni”. A hatalom viszonyainak művészetére is oktatták őket. A tiszta fegyelem első
tanárképzője: a „büntetőintézet” nem egyszerűen terv benne, amely biztosítékát az
„emberiességben” keresi, alapjait meg egy „tudományban”; hanem megtanulható, áttehető és
általános normáknak engedelmeskedő technika. A fegyelmezetlenek vagy veszélyesek
viselkedését normalizáló módszer maga is „normalizált” lehet talán, a technikai kimunkálás és
racionális gondolkodás révén. A fegyelmező gyakorlat „tan” lesz, saját iskolával.
Az emberrel foglalkozó tudományok történészei ebben a korban helyezik el a tudományos
pszichológia megszületését: Weber, az érzetek mérésére, kis tájolójával állítólag ezekben az
években kezdett el manipulálni. Ami Mettray-ben történik (és Európa más országaiban egy
kicsit korábban vagy később), természetesen egészen más természetű. Felbukkan vagy
inkább, mintegy keresztelőként, intézményesen megjelölődik az ellenőrzés új típusa –
egyszerre ismeret és hatalom – a fegyelmező normalizálásnak ellenálló egyének fölött. S
mégis, a pszichológia kialakulásában és kifejlődésében a fegyelem, a normálisság és az
alávetettség eme szakértőinek megjelenése kétségtelenül jelzi egy megkülönböztető küszöb
felállítását. Ellenem vethetik, hogy az érzékekre tartozó válaszok mennyiségi felbecsülése a
megszülető fiziológia felsőbbségét szentesítette, s már ezért is megérdemli, hogy szerepeljen a
megismerés történetében. De a normálisság ellenőrzéseit az az orvostudomány vagy
pszichiátria vette körül, amely a „tudományosság” formáját biztosította nekik; olyan
apparátusra támaszkodott, amely közvetlenül bírósági vagy közvetve törvényes biztosítékot
adott nekik. Ilyenformán e két jelentékeny gyámtól védetten, s nekik kapcsolatként vagy
cserehelyként szolgálva, e normák ellenőrzésének átgondolt gyakorlata fejlődött ki, s fejlődik
folyamatosan napjainkig. Ezen eljárások intézményes és specifikus tartószerkezetei
megszaporodtak Mettray szerény iskolája óta; apparátusuk, mennyiségüket és kiterjedésüket
tekintve is, megnőtt; kapcsolataik megsokszorozódtak a kórházakkal, iskolákkal, a
közigazgatással és a magánvállalatokkal; alkalmazottainak száma, hatalma, technikai
képesítése megnőtt; a fegyelmezetlenség technikusai családdá terebélyesedtek. A normalizáló
hatalom normalizálásában, az egyének fölötti hatalom-tudás kiépítésében Mettray és iskolája
új korszakot nyit.
De miért választottuk ezt a pillanatot mint célba érést, a büntetés egy bizonyos, mindmáig
érvényes művészete kialakulásában? Pontosan azért, mert ez a választás egy kissé
„igazságtalan”. Mert a folyamat „végét” a büntetőjog mellékútjain helyezi el. Mert Mettray
börtön ugyan, de szabálytalan: börtön, hiszen a bíróságok által elítélt fiatal bűnözőket tartják
fogva benne; s mégis egy kissé más, mert olyan fiatalkorúakat zártak el benne, akik ellen
vádat emeltek, de a törvénykönyv 66. cikkelye értelmében fölmentették őket, ezenkívül olyan
növendékeket, akiket, éppúgy mint a 18. században, javító szándékkal tartottak vissza.
Mettray, a büntetőmodell a szigorú értelemben vett büntető rendszer határán van. A
leghíresebb volt valamennyi, a büntetőjog határain túl elhelyezkedő intézmény között,
amelyek a javítóhálózat szigetvilága elnevezést kaphatnák.
Az általános elvek, a fő törvénykönyvek és a jogszabályozás pedig kimondták: „a
törvényen kívül” nincs bebörtönzés, nincs olyan fogva tartás, amelyet ne illetékes bírósági
intézmény rendelne el, nincs többé önkényes, mégis tömeges bezárás. Mégis, valójában soha
nem hagytak fel a büntetőrendszeren kívüli bezárással.6 S ha a nagy, klasszikus elzárás
apparátusát részben (és csak részben) le is rombolták, igen hamar újból felélesztették,
megszervezték, bizonyos pontokon tovább fejlesztették. De a legfontosabb az, hogy a börtön
közvetítésével homogenizálták egyrészt a törvényes bűnhődésekkel, másrészt a fegyelmező
mechanizmusokkal. A határok, amelyek már a klasszikus korban is elmosódtak az elzárás, a
bírósági bűnhődések és a fegyelmező intézmények között, eltörlődnek, hogy egy nagy,
börtönbe vető folytonossággá legyenek, amely a büntető technikát a legártatlanabb
fegyelmezésekre is kiterjeszti, a fegyelmező normákat eljuttatja a büntetőrendszer közepéig, s
a legkisebb törvénysértést, a legapróbb szabálytalanságot, devianciát vagy rendellenességet a
bűnözés veszélyével fenyegeti. Ravasz, lefokozott hálójavító a bezárás, intézmények
sűrűjével, de parcellákra osztott, kiterjeszkedő folyamatokkal, s átvette a klasszikus kor
Önkényes, tömeges, rosszul integrált elzárását.
Nem rekonstruálhatjuk itt az egész szövedéket, amely kialakította a börtön kezdetben
közvetlen, majd egyre távolabbi környezetét. Érjük be néhány jelzéssel, hogy értékelni tudjuk
nagyságát, s néhány dátummal, hogy fel tudjuk mérni, milyen korán következett be.
A fogházakban mezőgazdasági részlegek alakultak (az első példa erre Gaillon 1824-ben,
majd később Fontevrault, Douaires, Boulard követi); telepeket szerveztek a szegény, elhagyott
és csavargó gyermekeknek (1840-ben Petit-Bourg, 1842-ben Ostwlad); aztán
menedékhelyeket, szeretetházakat, fogadóotthonokat a bűnös leányoknak, akik „visszariadnak
attól a gondolattól, hogy visszatérjenek a rendetlen életbe”, meg azoknak „a szegény
ártatlanoknak, akiket anyjuk erkölcstelensége korai romlottságnak tett ki” vagy a szegény
fiatal lányoknak, akiket a kórházak vagy a garniszállók kapujában találtak. Az 1850-es
törvény intézkedett a büntetőtelepekről: a felmentett vagy elítélt kiskorúakat „közösségben
kell nevelni, szigorú fegyelemben, mezőgazdasági munkákra és a hozzájuk kapcsolódó fő
iparágak művelésére alkalmazva őket”, később csatlakoznak hozzájuk a deportálandó
fiatalkorúak és „a menhe-lyi, romlott és fegyelmezetlen árvák” 7. S a szó szoros értelmében
vett büntetőrendszertől még jobban eltávolodva a javító bezárás körei kibővülnek és a börtön
formája lassan gyengül, mielőtt teljesen eltűnne: az elhagyott vagy nélkülöző gyermekek
számára létrejött intézmények, az árvaházak (például Neuhof vagy Mesnil-Firmin), az inasok
intézete (például a reims-i Betlehem vagy a nancy-i Otthon); távolabb az üzem-zárdák, mint
például a La Sauvagère, majd Tarare és Jujurieu (ahová a munkásnők tizenhárom éves
korukban kerültek, éveken át elzárva éltek, s csak felügyelettel mehettek ki; nem bért kaptak,
hanem jutalmat, amelyhez a buzgóságért és a jó magaviseletért kapott prémium járult, s csak
eltávozásukkor vehették fel). Ezen túl ott volt még a szervezetek egész sora, amelyek nem
veszik át a „sűrített” börtönt, hanem felhasználnak néhány bezárási mechanizmust; patronáló
társaságok, erkölcsnemesítő akciók, irodák, amelyek segítséget adnak, s ugyanakkor
felügyeletet is biztosítanak, munkástelepek és munkáslakások, amelyek kezdetleges és nyers
formájukban világosan magukon viselik a büntetőrendszer jegyeit. 8 S végül a nagy javító
célzatú bezárás szövedéke bekebelez minden fegyelmező, a társadalomban elszórtan működő
mechanizmust.
Láttuk, hogy a börtön, a büntető igazságszolgáltatásban a büntető eljárást büntetőintézeti
technikává alakította át; a javító bezárás szigetvilága a büntetőrendszer intézményének eme
technikáját átteszi a társadalom egészére. Ez több, fontos következménnyel jár:
1. Ez a hatalmas apparátus lassú, állandó, észrevehetetlen besorolást, fokozatokat
eredményez, amely lehetővé teszi, hogy mintegy természetesen lépjünk át a rendetlenségből a
törvénysértésbe, és fordított irányban, a törvény megszegésétől, a szabálytól, az átlagtól, a
követelménytől, a normától való eltérésbe. A klasszikus korban, jóllehet volt egy bizonyos,
közös viszonyítási alap a vétséghez,9 a törvényszegés rendje, a bűn rendje és a rossz
magaviseleté elkülönült egymástól, amennyiben elkülönített fórumoktól (vezeklés, bíróság,
elzárás) és elkülönített kritériumoktól függtek. A javító bezárás ezzel szemben a felügyelet és
a büntetés mechanizmusaival együtt a viszonylagos folytonosság elve szerint működik.
Folytonosság van magukban az intézményekben, amelyek egymáshoz utasítanak (a gyámügy
az árvaházba, a javítóintézetbe, a fegyházba, a büntetőszázadba, a börtönbe; az iskola a
patronáló társasághoz, a jótékony foglalkoztatókba, a menhelyekre, a büntetőzárdákba; a
munkástelep a kórházba, a börtönbe). Kritériumok és büntetőmechanizmusok folytonossága,
melyek az egyszerű devianciától fokozatosan nehezítik a szabályt és fokozzák a megtorlást.
Az intézményesített, specializált és (a tudás és a hatalom rendjében) kompetens hatóságok
folytonosan, fokozatosan következnek egymásra és nem önkényesen, hanem szabályzatok
értelmében, ténymegállapítás és intézkedés útján hierarchiába rendeznek, differenciálnak,
megtorolnak, büntetnek és lassan vezetnek az eltérés megtorlásától a bűncselekmény miatti
bűnhődésig. A „javító bezárás”, bonyolult, szétszórt vagy sűrített formáival, ellenőrző vagy
kényszerítő, tapintatosan felügyelő vagy következetesen kényszerítő intézményeivel biztosítja
a bűnhődések mennyiségi és minőségi kapcsolatát; sorba állítja vagy finom elágazások szerint
elrendezi a kicsi és a nagy büntetéseket, az enyhítéseket és a szigorításokat, a rossz jegyeket
és a legenyhébb ítéletet. Fegyházban fogod végezni, mondja ki a legalacsonyabb fegyelmező
eljárás; s a legszigorúbb börtön azt mondja az életfogytiglan ítéltnek: viselkedésed legkisebb
kilengését is följegyzem. A büntetőfunkció általánossá válása, amelyet a 18. század a képzetek
és a jelek „ideológiai” gyakorlatában keresett, most az elterjedésre, az anyagi, összetett,
elszórt, de koherens armatúrára, a különböző bezárási apparátusokra támaszkodik. S ebből a
tényből következik egy bizonyos számú jelentett áramlása a szabálytalanságok első és a
bűncselekmények utolsó tagja között: a jelentett már nem a vétség, s nem is a közös érdek
veszélyeztetése, hanem az eltérés, a rendellenesség; ez kísért az iskolában, a bíróságon, a
menhelyen vagy a börtönben. Az értelem oldaláról általánosítja azt a funkciót, amelyet a
javító bezárás a taktika oldaláról általánosít. Az uralkodó ellenfele, majd a társadalom
ellensége átalakul deviánssá, aki a rendetlenség, a bűncselekmény, az őrültség sokrétű
veszélyét hordozza. A bezárás hálózata, bonyolult kapcsolatok alapján a büntetendő és a nem
normális két hosszú, komplex szériáját párosítja.
2. Szervezeteivel a javító célú bezárás lehetővé teszi a nagy „bűnözők” toborzását.
Megszervezi azt, amit „fegyelmező karriernek” hívhatunk, amelyben a kizárások és az
elutasítások aspektusa mélyén már a kidolgozás munkája folyik. A klasszikus korban a
társadalom végvidékén vagy hézagaiban a „törvényenkívüliség” zavaros, toleráns és
veszélyes területe nyílt meg, vagy legalábbis a hatalom közvetlen foglyul ejtése előli
menekülésé: bizonytalan tér, amely a bűnelkövetők számára a képzés helye és menedékhely;
itt találkozott, véletlen ide-oda áramlásban, szegénység, munkanélküliség, üldözött
ártatlanság, ravaszság, a hatalmasok elleni harc, a kötelezettségek és a törvények elutasítására,
a szervezett bűncselekmény; a kaland tere ez, amelyet Gil Blas, Sheppard vagy Mandrin, a
maga módján, részletesen bejárt. A 19. század a differenciálások és a fegyelmező elágazások
játékával szigorú csatornákat létesített, amelyek a rendszer közepén, egyazon
mechanizmusokkal állítják fel az engedelmességet és gyártják a bűnözést. Fegyelmező,
folyamatos és kényszerítő „képzés”-szerűség folyt, amely egy kissé pedagógiai kurzus volt,
egy kissé szakmai szervezet. Életutak rajzolódnak ki benne, éppoly biztosak és végzetszerűek,
mint a közhivataléi: gyermekvédő egyesületek és segélyező társaságok, családoknál való
elhelyezés, büntetőtelepek, büntetőszázadok, börtönök, kórházak, menhelyek. Ezek
összefonódottságát már a 19. század elején megfigyelték: „Jótékony intézményeink olyan
csodálatosan összehangolt együttessé állnak össze, amelyek révén a nélkülköző egy pillanatig
se marad segítség nélkül születésétől a sírjáig. Kövessük a szerencsétlen útját: talált
gyermekek közé születik; innen csecsemőotthonba kerül, majd menhelyre; hat éves korában
elkerül innen, hogy elemi iskolába, majd később a felnőttek iskolájába menjen, ha nem tud
dolgozni, kerülete jótékonysági hivatalában fölveszik a listára, s ha megbetegedik, tizenkét
kórház között válogathat … S végül, amikor Párizs szegénye életpályája végére ér, hét
menhely várja öregségére, és egészséges életrendjének köszönhetően gyakran tovább
morzsolja fölösleges életét, mint a gazdagok.”10
A bezárás hálózata az asszimilálódni képtelent nem veti zűrzavaros pokolra, nem ismeri a
kinn fogalmát. Egyik oldalon visszaveszi azt, amit látszólag kizárt a másikon. Mindent
megtakarít, beleértve azt is, amit megtorol. Még azt sem akarja elveszteni, amit minden áron
diszkvalifikált. Ε panoptikus társadalomban, amelynek mindenható armatúrája a bezárás, a
bűnöző nincs a törvényen kívül; már az elején is benne van a törvényben, mi több, a törvény
legeslegközepén vagy legalábbis azoknak a mechanizmusoknak a közepén, amelyek
érzéketlenül juttatják el a fegyelemtől a törvényig, a devianciától a törvénysértésig. A börtön
megtorolja a bűnözést, ám a bűnözés lényegében a bezárásban és a bezárás által gyártódik, s e
bezárást a börtön végül is megújítja. A börtön nem más, csak természetes folytatása, felsőbb
foka e lépésről lépésre bejárt hierarchiának. Következésképp fölösleges csodálkozni azon,
hogy az elítéltek életútja jelentős mértékben mindegyik mechanizmuson és létesítményen
átvezet, amelyekkel kapcsolatban pedig úgy teszünk, mintha azt hinnénk, hogy a börtön
elkerülésére szánták őket. Ha úgy tetszik, lássuk ebben a megtörhetetlen bűnöző „jellemének”
ismertetőjelét: Mende elzárt ja gondosan készült termék, a javítóintézeti gyerektől kezdve, az
általánosított bezárási rendszer erővonalai mentén. És megfordítva, a társadalom szélén élés
költészete megigéződhet a „törvényenkívüliség” képétől, a nagy társadalmi nomádtól, aki az
engedelmes és megfélemlített rend végvidékén kóborol. Nem a társadalom szélén, s nem az
egymást követő számkivetés hatásaként születik meg a bűnözés, hanem az egyre szorosabb
tapadásoknak, mindegyre követelőzőbb felügyeleteknek, a fegyelmező kényszerítések
halmozódásának köszönhetően. Egyszóval, a bezárás szigetvilága a társadalom egészének
legmélyén a bűnözés képződését biztosítja, a makacs törvénysértésekből kiindulva, hogy majd
ezeket elfedje a bűnözés, és helyére kerüljön a meghatározott kriminalitás is.
3. De a bezárás rendszerének és elterjedésének legfontosabb következménye, a törvényes
bebörtönzésen jóval túl, az, hogy a büntetőhatalmat sikerül természetessé tennie vagy
legalábbis alacsonyabbra süllyesztenie a büntető rendszer tűrési küszöbét. Arra törekszik,
hogy eltöröljön minden szertelenségét a büntetés gyakorlatában, miközben együtt szólaltatja
meg a két regisztert, amelyen kibontakozik: az igazságszolgáltatás törvényes és a fegyelmezés
törvényen túli regiszterét. A bezárás rendszerére vonatkozó folytonosság valójában törvényes
biztosítékot nyújt majd mind a törvények, mind ítéleteinek az általuk beindított fegyelmező
mechanizmusok, határozatok és megtorlások számára. Az oly sok, aránylag autonóm és
független „körzeti” intézményt felölelő hálózat a „börtönformával” az igazságszolgáltatást
terjeszti. A fegyelmező intézetek szabályzatai a törvényt reprodukálják, a megtorlások az
esküdtszék döntéseit és az ítéleteket utánozzák, a felügyelet a rendőrségi modellt ismétli meg;
s e bonyolult intézmények fölött a börtön a tiszta formát képviseli valamelyikükkel szemben,
nincs benne keveredés, mérséklet híján lévő forma, állami biztosítékféleséget ad a fegyelmező
intézeteknek. A javító bezárás, amely hosszan, fokozatosan enyhül a fegyháztól vagy a
bűnvádi elzárástól a kiterjeszkedő és könnyű keretekkel való körülvevésig, olyan
hatalomtípust terjeszt, amelyet a törvény érvényesít, az igazságszolgáltatás meg szívesen
használ fel fegyver gyanánt. A fegyelmező nevelés és a benne működő hatalom miképpen
tűnhetne fel önkényesnek, amikor magának az igazságszolgáltatásnak a mechanizmusait
hozza működésbe, készen arra, hogy intenzitását enyhítse? S amikor általánossá teszik
következményeit, s fokozatosan eljuttatják a legvégső fokra, nem a szigorúságtól akar-e vajon
megkímélni? A bezárás folytonossága és a börtönforma elterjedése lehetővé teszi a
fegyelmező hatalom törvényesítését vagy mindenesetre törvényes elismerését, s e hatalom ily
módon kerüli el a szélsőségeket vagy a visszaélést.
De megfordítva, a bezárás piramisa kontextust teremt a hatalomnak a törvényes büntetések
kirovására, amelyben úgy jelenik meg, mintha megszabadult volna minden túlzástól és
erőszaktól. A fegyelmezés apparátusainak vagy szakértelemre valló progresszív
fokozódásában és „egymásba torkollásában”, melyet implikálnak, a börtön egyáltalán nem
egy másik természetű hatalom tombolását képviseli, hanem csak egy olyan mechanizmus
intenzitásának a kiegészítő fokát, amely az első megtorlástól fogva nem szűnt meg
érvényesülni. A „jó útra térítés” legutolsó intézménye, ahová a börtönt elkerülendő irányítják
az egyéneket és maga a börtön között, ahová egy jellegzetes törvénysértés után küldik, alig
érezhető a különbség (és nem is szabad, hogy érezhető legyen). Szigorú gazdaságosság
következménye, hogy a büntetés különös hatalma a lehető legdiszkrétebb lesz. Ezután már
semmi nem emlékeztet benne az uralkodói hatalom hajdani szélsőségeire, amikor a
tekintélyén esett csorbáért a megkínzottak testén állt bosszút. A börtön a reá bízottak testén
tovább folytatja a másutt megkezdett munkát, amelyet a társadalom, megszámlálhatatlan
fegyelmező mechanizmusával valamennyi tagján foganatosít. A javító bezárás
folytonosságának köszönhetően az elítélő fórum befurakodik az ellenőrző, átalakító, kiigazító,
megjavító fórumok közé. Valójában semmi nem különböztetné meg tőlük, hacsak a bűnözők
különlegesen „veszélyes” jelleme nem, a szabványtól való eltávolodásuk súlyossága, a rítus
szükségszerű ünnepélyessége. De ez a büntető hatalom működésében lényegében nem
különbözik a gyógyító vagy nevelő hatalomtól. Az ő kisebb, apróbb feladatuktól alulról jövő
biztosítékot kap; de fontos biztosítékot, mert a technikáé és a racionalitásé. A bezárás
„természetessé teszi” a büntetés törvényes hatalmát, mint ahogy „törvényesíti” a fegyelmezés
technikai hatalmát. A bezárás homogenizálja mindkettőt, eltörli azt, ami erőszakos az
egyikben és önkényes a másikban, tompítja a mindkettő szította lázadó hatásokat,
következésképp, egyazon kiszámított, mechanikus és diszkrét módszereket áramoltatva
közöttük fölöslegessé teszi a belőlük fakadó reménytelenséget és acsargásokat; a bezárás
révén megvalósul a hatalom nagy „gazdaságossága”, amelynek képletét a 18. század kereste,
amikor felvetődött az emberek felhalmozódásának és hasznos irányításának problémája.
A javító bezárás általánossága, a társadalom egészét áthatva és szüntelenül vegyítve a
büntetés jogával, alacsonyabbra teszi azt a szintet, amelytől fogva természetes és elfogadható
a büntetve lenni állapota. Gyakran fölteszik a kérdést, hogy a forradalom előtt és után hogyan
alapozódott meg újból a büntetés joga. S minden bizonnyal a szerződés elmélete körül kell
keresni a választ. De talán a fordítottját is meg kellene kérdezni, sőt ez biztos: hogyan érték el,
hogy az emberek elfogadják a büntetőhatalmat, vagy egész egyszerűen, hogyan tűrik el, hogy
megbüntetik őket? A szerződés elmélete csak a jogi alany fikciójával tud válaszolni erre, aki
másoknak adja át a hatalom gyakorlásának a jogát maga fölött, mely jogot ő maga is tart
fölöttük. Igen valószínű, hogy a bezárás folytonossága, amely a fegyelmezés hatalmát
érintkezésbe hozza a törvény hatalmával, és a kis kényszerítésektől töretlenül terjed a komoly,
büntető fogva tartásáig, technikai és valóságos, közvetlenül anyagi párosát képezte a
büntetőjog illuzórikus átruházásának.
4. A hatalom új gazdaságosságának alapvető eszköze, a bezárás rendszere, a „törvény” új
formáját juttatja érvényre: a jogszerű és a természetes, az előírás és a megbízás elegyét, a
normát. Ez egész sereg következménnyel jár: a bírósági hatalomnak vagy legalábbis
működésének belső áthelyeződésével; egyre nehezebb lesz az ítélkezés, s hovatovább szégyen
elítélni; a bírók vad vágyat éreznek a mérlegelésre, az értékelésre, a diagnosztizálásra, a
normális és a nem normális felismerésére; a gyógyítás vagy a readaptáció dicsőségét
maguknak követelik. Emiatt fölösleges hitelt adni a bírók jó vagy rossz lelkiismeretének vagy
szándéktalanságának. Óriási „gyógyítási étvágyuk”, amely szüntelenül megnyilvánul, amióta
pszichiátriai szakértőkhöz fordulnak, s a kriminológia fecsegésének nagy figyelmet
szentelnek, azt a tényt juttatja kifejezésre, hogy az általuk gyakorolt hatalom
„természetellenessé” vált; hogy ha a törvények megszabta szinten is van, egy másik,
alapvetőbb szinten normalizáló hatalomként működik; nem aggályaik vagy humanizmusuk
hatalmát, hanem a hatalom gazdaságosságát gyakorolják, ez fogalmaztat meg velük
„terapeutikai” ítéleteket, és határoztat el velük „readaptáló” be-börtönzéseket. De
megfordítva, ha a bírók egyre nehezebben fogadják el az elítélést magáért az ítélésért, az
ítélkezés tevékenysége megszaporodott annak arányában, amennyire a normalizáló hatalom
elterjedt. A fegyelmezés apparátusainak mindenhatósága révén, a javító bezárás valamennyi
eszközrendszerére támaszkodva, társadalmunk legfőbb funkcióinak egyike lett. A normálisság
bírái mindenütt jelen vannak. A tanárbíró, az orvos-bíró, a nevelő-bíró, a „szociális munkás”-
bíró társadalmában élünk; mindnyájan a normatív egyetemességét viszik uralomra, s
mindannyian ott, ahol tevékenykednek, ennek vetik alá a testet, a gesztusokat, a viselkedést, a
magatartást, a képességeket, a munkateljesítményt. A modern társadalomban a bezárás
hálózata, koncentrált vagy elszórt formáival, tapadási, elosztási, felügyeleti, megfigyelő
rendszereivel a normalizáló hatalom nagy támasza.
5. A társadalom bezárási szövedéke egyszerre biztosítja a test tényleges megszerzését és
állandó megfigyelés alá helyezését; belső sajátosságai révén a hatalom új gazdaságosságának
legjobban megfelelő büntetési apparátus, a tudás kialakításának eszköze, amelyre ennek a
rendszernek szüksége van. Panoptikus működése lehetővé teszi e kettős szerep eljátszását.
Rögzítő, újrafelosztó, nyilvántartásba vevő eljárásaival hosszú ideig a legegyszerűbb,
legcsiszolatlanabb, de a leganyagibb s talán a legelengedhetetlenebb feltétele volt annak, hogy
az emberi viselkedést tárgyiasító vizsgálat óriási tevékenysége kifejlődjék. Az „inkvizítori”
igazságszolgáltatás kora után a „vizsgálati” igazságszolgáltatáséba léptünk; a vizsgálati eljárás
még általánosabban teljesen áthatotta a társadalmat, s teret adott az emberről szóló
tudományoknak, s ez azért volt lehetséges, mert fő eszköze a javító bezárás különböző
mechanizmusainak sokasága és ezek keresztezése volt. Nem azt akarom ezzel állítani, hogy
az emberrel foglalkozó tudományok a börtönből származnak. De azért keletkezhettek és az
egisztémében azért hozhatták létre az ismert felfordulást, mert a hatalom specifikus és új
változatának következményei: ez a test egy bizonyos politikája, az a mód, amely
engedelmessé és hasznossá teszi az emberfelhalmozódást. Ez megkövetelte a tudás
meghatározott viszonyainak implikálását a hatalom viszonyaiban; technikát hívott életre az
alávetés és a tárgyiasítás keresztezésére; az individualizálás új eljárásait vonta maga után. A
bezárás hálózata létrehozza e hatalom-tudás armatúráját, amely történelmileg lehetségessé
tette az emberről szóló tudományokat. Az elemző invesztálásnak, az uralkodás
megfigyelésnek a megismerhető ember (lélek, egyéniség, tudat, viselkedés, mind egyre megy)
a következménye, tárgya.
6. Ez valószínűleg megmagyarázza a börtön, e vérszegény találmány végtelen tartósságát,
amelynek már a születéskor rossz híre támadt. Hacsak a kivetés vagy az eltapodás eszköze lett
volna egy állami apparátus szolgálatában, könnyebb lett volna módosítani igencsak feltűnő
formáin, s könnyen lehetett volna találni valamit, ami nyíltabban helyettesíthetné. De a
hatalom mechanizmusainak és stratégiáinak közepébe beágyazva nagy tehetetlenségi erővel
áll ellen minden átalakítási szándéknak. Egy jellemző tény: amikor szóba kerül a bebörtönzés
rendszerének módosítása, a befagyasztás nem csupán a bíróság intézményétől jön; nem a
bűnügyi börtönmegtorlás áll ellen, hanem a börtön, törvényen kívüli meghatározottságaival,
kötelékeivel és hatásaival; a börtön, a fegyelmező nevelés és felügyelet általános hálójának
váltórendszere; a börtön, a maga mivoltában, amint egy panoptikum rendszerben működik. Ez
nem azt jelenti, hogy nem módosítható, sem azt, hogy egyszer s mindenkorra elengedhetetlen
egy olyan típusú társadalomban, mint amilyen a miénk. Épp ellenkezőleg: a börtönt
működtető folyamatok folytonosságában megállapítható, melyik az a kettő, amelyek
alkalmasak használatának jelentős leszűkítésére és belső működésének átalakítására. S ez
feltehetően már el is kezdődött. Az egyik folyamat a specifikus, zárt és ellenőrzött
törvénysértésként felfogott bűnözés hasznának a csökkentése (vagy előnytelenségeinek
megnövelése); a nemzetközi szinten létrejött nagy törvénysértésekkel, amelyek közvetlenül
kapcsolódnak a politikai és gazdasági apparátusokhoz (pénzügyi törvénysértések, hírszolgálat,
fegyver- és kábítószer-csempészet, telekspekulációk), nyilvánvaló, hogy a bűnözés
meglehetősen durva és látható üldözése határtalannak mutatkozik; vagy korlátozott szinten,
akkor, amikor a szexuális gyönyör gazdasági megsarcolása sokkal eredményesebb a
fogamzásgátlók eladásával vagy a könyvkiadás, a film és a színház kerülő útján, a prostitúció
régi hierarchiája nagy részben elveszti hajdani hasznát. A másik folyamat a fegyelmező
hálózatok növelése, cseréjük fokozódása a büntetőapparátussal, a nekik tulajdonított
hatáskörök egyre növekedő fontossága, a bírósági funkciók mind tömegesebb átirányítása e
hálózatokba; amilyen mértékben az orvostudomány, a pszichológia, a nevelés, a
segélyszolgálat, a „szociális munka” nagyobb részt vállal az ellenőrzés és a megtorlás
hatáskörében, a büntetőapparátus is orvosi, pszichológiai, pedagógiai lehetne; s rögtön
feleslegessé válna az a csukló, ami a börtön lett, amikor az eltolódás révén, ami
büntetőintézeti diskurzus és a bűnözés megszilárdítására irányuló hatása között keletkezett,
összeillesztette a büntetőhatalmat és a fegyelmező hatalmat. A normalizáció egyre
szorosabbra vont szerkezeti közepén a börtön specifikussága és csukló szerepe elvesztik
létjogosultságukat.
A börtön körüli együttes politikai tétje nem a tudás, akár javító hatású, akár nem; s az sem
tét, hogy a bírók, a pszichiáterek vagy a szociológusok a vezetőknél és a felügyelőknél több
hatalmat gyakorolnak; ez a tét nem is a börtön alternatívájában van, vagy valami másban,
mint a börtön. A problémákat sokkal inkább a normalizáló apparátusok nagy áradata jelenti s a
hatalom következményeinek kiterjedt volta, mely az új tárgyiasítások elhelyezésének
következménye.
1836-ban egy levélíró így írt a La Phalagne-nak: „Moralisták, filozófusok, törvényhozók, a
civilizáció hízelgői, íme, ráncba szedett Párizsotok terve, a tökéletesített terv, amelyben
minden egymáshoz hasonló dolog összegyűlt. Középen, az első övezetben valamennyi
betegség kórháza, valamennyi nyomorúság menhelye, őrültek házai, börtönök, férfiak, nők és
gyermekek fegyházai. Az első övezet körül kaszárnyák, bíróságok, rendőrségi épületek, a
fegyencőrök otthonai, vérpadok, a hóhérnak és segédeinek a lakása. A négy sarokban a
képviselők kamarája, a felsőház, a király akadémiája és palotája. Kívül az, ami a központi
övezetet táplálja, a kereskedelem, csalásaival, csődjeivel; az ipar és dühödt küzdelmei; a sajtó
és álokoskodása; a játéktermek, a prostitúció, az éhségtől haldokló vagy a züllöttségben
fetrengő nép, mindig készen, hogy meghallja a forradalmak géniuszának hangját; a szívtelen
gazdaság … s végül mindenki ádáz harca mindenki ellen.”11
Ε névtelen szövegnél megállok. Igen messze vagyunk már a kínvallatások országától, ahol
lépten-nyomon kerék volt, akasztófa, bitófa, pellengér; s távol vagyunk a reformerek álmától
is, amelyet nem egészen ötven évvel azelőtt szövögettek, hogy e levél megíródott: a
büntetések városától, ahol ezer kis színház mutatta volna be szüntelenül az igazságszolgáltatás
sokszínű előadását, s a dekoratív vérpadokon gondosan színre tervezett büntetésektől a
törvénykönyv vásári ünnepe állt volna össze. A javító bezárás városa, képzeletbeli
„geopolitikájával” egészen más elveknek engedelmeskedik. A La Phalange szövege felidéz
néhányat a legfontosabbak közül: hogy e város szívében nem a „hatalom központja” található,
az erők magja, hanem különböző elemek hálózata – falak, tér, intézmény, szabályok, szöveg;
a bezárás városának modellje nem a király teste a belőle kiáradó hatalommal, s nem az
akaratok szerződésszerű egyesülése, amelyből individuális, egyszersmind kollektív test
születne, hanem különböző természetű és szintű elemek stratégiájának újrafelosztása. A
börtön nem a törvények gyermeke, sem a törvénykönyveké vagy a bírósági apparátusé, nincs
alárendelve a bíróságok mint meghozott ítéletei engedelmes vagy ügyetlen eszköze és
azoknak a hatásoknak sem, amelyeket el akar érni; ő, a bíróság van a börtönhöz képest kívül
és alárendelve. Nincs egyedül a központi helyzetben, amelyet elfoglal, hanem más, „bezáró”
struktúrák egész sorához van kötve, amelyek látszólag igen különböznek egymástól – hiszen
arra vannak szánva, hogy könnyítsenek a sorson, gyógyítsanak, segítsenek -, de akárcsak a
börtön, arra törekednek, hogy normalizáló hatalmat gyakoroljanak. Ezek a szerkezetek nem
egy „központi” törvény megszerzésénél alkalmazhatók, hanem egy termelőapparátus –
„kereskedelem” és „ipar” – körül, a – természetüket és eredetüket tekintve különböző –
törvénysértések sokaságánál, beleértve a profitban játszott specifikus szerepüket, s a
büntetőmechanizmusokat nem egy apparátus, vagy egy intézmény egységére törekvő
működése uralja, hanem a harc szükségszerűsége, egy stratégia szabályai. Következésképp a
megtorlás, az elvetés, a kizárás, a marginalizálás intézményes fogalmai nem alkalmasak, még
a bezárás városának közepén sem, az alattomos szelídségek, a beválthatatlan gonoszságok, az
apró ravaszkodások, a kiszámított bánásmód, a technikák, a „tudományok” leírására, amelyek
végül is lehetővé teszik a fegyelmezett egyén gyártását. Ε központi és központosított
humanitásban, amely a hatalom bonyolult viszonyainak következménye és eszköze, a
„bezárás” sokrétű mechanizmusával” alávetett testek és erők együttese, olyan diskurzusok
tárgya, amelyek maguk is elemei e stratégiának, halljuk meg végre a csatazajt.2

JEGYZETEK
I.E. Ducpétiaux: De la condition physique et morale des Jannues ouvriers. II, 383.
2. Ibid., 377.
3. „Mindaz, ami hozzájárul a fáradság felkeltéséhez, elűzi a rossz gondolatokat; így legyen
gondunk rá, hogy a játékok heves gyakorlatától tevődjenek össze. Este abban a pillanatban
elalszanak, amikor a párnára hajtották a fejüket.” Ibid., 375-376. vö. 27. sz. táblázat.
4. E. Ducpétiaux: Des colonies agricoles. 1851,61.
5. G. Ferrus: Des prisonniers. 1850.
6. Tanulmányt kellene írni azokról a vitákról, amelyekre a forradalom idején került sor a
családjogi és a javítóintézeti bíróságokkal kapcsolatban, valamint a szülők jogáról, hogy
bezárassák gyermekeiket.
7. Ezekről az intézményekről lásd H. Gaillaç Les Maisons de correction. 1971,99-107.
8. Vö. például a 19. század derekán Lille-ben épített munkáslakásokról: „A tisztaság
napirendi pont. A szabályzat lelke. Szigorú intézkedések a lármát csapók, a részegesek, a
mindennemű rendetlenséget keltők ellen. Súlyos vétség kizárást von maga után. A rend és a
takarékosság rendszeres szokására szorított munkások hétfőn már nem hiányoznak a
műhelyből … A jobban felügyelt gyermekek nem okoznak botrányt … Prémiumokat osztanak
a lakás rendjéért, a jó magaviseletért, az odaadás jeleiért, s e prémiumokért minden évben
többen versengenek.” Houzé de Aulnay: Des logements ouvriers à Lille. 1863,13-15.
9. Néhány jogász, például Muyart de Vouglans világosan megfogalmazza: Réfutation des
principes hasardés dans le traité des délits et des peines. 1767, 108. ; Les lois criminelles de
la France. 1780, 3. vagy például Rousseaud de la Combe: Traité des matières criminelles.
1741,1-2.
10. Morceau de Jonnès-t H. du Touquet idézi: De la condition des classes pauvres. 1846.
11. La Phalange, 1836. augusztus 10.

2
Itt abbahagyom e könyv írását, amely a modern társadalom normalizáló hatalmáról és
tudásának képződéséről szóló különböző tanulmányok történelmi hátteréül szolgál.