Jan

Fennell

Tanuljunk meg
kutyául

Harminc nap, hogy

egy életen át
megértse a kutyáját
 Gold
Book

J AN FENNELL sérült
és magatartási
problémákkal küzdő
kutyákkal foglalkozik.
Munkájának kimagasló
eredményei miatt igen
sok csodálója volt, első
könyve, a nemzetközi
szinten is bestsellerré
v á l t Hallgassunk a
kutyánkra azonban
tovább növelte
rajongóinak számát.
Jan gyakran tűnik fel a
televízióban vagy a
BBC rádióadásaiban,
ezenkívül saját műsora,
illetve sorozata is van a
Channel 5 csatornán.

JAN FENNELL további

 írásairól a
www,harpercollins.co.uk/
lanfennell oldalon
tájékozódhat

JAN FENNELL
személyéről és
módszeréről bővebben
a
www.lanténnellthedogliste
oldalon találhat további
információkat

FIGYELMEZTETÉS

Fontosnak tartom
megjegyezni, hogy a
módszerem nem
alkalmas agresszív
kutyák természetének
megváltoztatására.
Bizonyos fajtákat
kifejezetten harcra
tenyésztettek, ezek
esetleges vérengző
megnyilvánulásait én
sem tudom
megszüntetni. Amire
szeretném megtanítani
a gazdákat, az, miként
kezeljék kutyáikat, hogy
azok agresszív
ösztönei lehetőleg fel
se ébredjenek. Kérem
Önöket, ha ilyen
kutyafajtával
dolgoznak, a
legnagyobb
körültekintéssel
gyakoroljanak velük!
KÖSZÖNETNYILVÁN

A második könyvem
megírása sok
szempontból nehezebb
volt, mint az elsőé.
Ismét csak nem csupán
rajtam múlott, hogy
sikerült kitennem az
utolsó mondat végére a
pontot; nagyon sokat
köszönhetek az engem
támogató különleges
kis csapat
profizmusának és
támogatásának.
 Mindenekelőtt
köszönetét kell
mondanom Val
Hudsonnak, Monica
Chakravertynek, Rachel
Smyth-nek és Jo
Wilsonnak, a
HarperCollins kiadó
embereinek, akiknek
segítsége a könyv
írásának minden
fázisában tovább
lendített.

Köszönetemet
szeretném kifejezni
továbbá John Leachnek
a Sunset & Vine-tól,
hogy tévésorozataimat
felhasználva
állóképeket készített,
és Stephen Daniels
fényképésznek, aki
kemény munkájával
elérte, hogy a
módszerem fontos
részleteit fényképekkel
is bemutathassam.
Nagy köszönet illeti
német juhászomat,
Sadie-t is, aki
türelmesen végigállta a
fényképezés hosszú és
kutyát próbáló óráit.

És végül ott vannak

azok, akik közel állnak
hozzám, akik a
mindennapokban
megmaradtak biztos
háttérnek, akikre mindig
számíthatok.
Élettársam, Glenn, és
fia, Tony neve mellett
meg kell említenem
saját, különleges
„kutyalélekbúvárunk”,
Ali Powrie nevét is.
Legnagyobb
köszönettel mégis
ügynökömnek, Mary
Pachnosnak tartozom.
Bár kettőnk kapcsolata
üzleti vállalkozásnak
indult, mély barátsággá
érett. O az én
legmegbízhatóbb
védelmezőm, igazán
elveszett lennék
nélküle.
 BEVEZETÉS

Azok a reakciók,
amelyeket első
könyvem, a
Hallgassunk a
kutyánkra megjelenése
váltott ki, igencsak
megdöbbentettek. Úgy
látszik, azzal, Hogy azt
állítottam: emberek és
kutyák képesek
békésen, sőt
eredményesen együtt
élni egymással, sok
olyan ember érzéseinek
sikerült hangot adnom,
akik hozzám hasonlóan
gondolkodnak. Amikor
arra gondolok, hogy
ezek az emberek most
mind sikeresen
alkalmazzák azt a
nevelési módszert,
amelyet a könyvben
felvázoltam, egészen
fellelkesedem.
 Az a sok-sok
támogató szó, amelyet
a megjelenés után
kaptam, ugyanazt
visszhangozza-persze
sokkal hangosabban-,
amelyet tíz évvel
ezelőtt is hallottam
már, akkor kezdtem
ugyanis problémás
kutyákkal foglalkozni.
Akkoriban azok az
emberek, akik
kutyanevelés alatt csak
az engedelmességi
kiképzésről hallottak,
csodálkozva fedezték
fel, hogy ember és
kutya úgy is képes
együttműködni, hogy a
kutya szabad
akaratából enged az
embernek. Döbbenten
hallották kedvenc
mondásomat, mely
szerint a kutya
legerősebb szabályzója
az önkontroll.

Ahogy egyre több

ember keresett meg
azzal, hogyan lehetne a
módszeremet a
gyakorlatban
alkalmazni,
észrevettem, mennyire
hasonló problémákkal
küszködnek. Ekkor
kezdett el
körvonalazódni bennem
ennek a második
könyvnek a szerkezete.
Mégis, amióta
személyes viszonyba
kerültem a gazdákkal,
rá kellett jönnöm, hogy
nincs két egyforma
kutya, két egyforma
háztartás vagy két
egyforma kapcsolat
gazda és kutya között.
Másrészről éppen ez
az, ami miatt a
munkám olyan sokszor
csodálkozással tölt el.
A különbségek miatt az
is természetes, hogy
munkámnak két
alapvető fázisa van: az
első a család
meglátogatása, a
második pedig az,
amikor már a módszer
alkalmazása után
bizonyos idővel ismét
felkeresem a gazdát és
kutyáját.

Az első látogatás
mindig nagyon fontos,
mert ekkor
magyarázom el és
mutatom be azokat az
alapelveket, amelyekre
a módszer épül. Ezután
tanácsokat adok a
gazdáknak, hogyan
alkalmazhatják a
gyakorlatban. Sokan
csaknem azonnal
képesek követni a
példámat, mégis,
legalább ennyien
vannak, akiknek
folyamatos
tanácsadásra van
szükségük. Mindkét
csoport hozzáállása
érthető: bár a
módszerem alapjában
véve meglehetősen
egyszerű, időnként
igencsak időigényes tud
lenni, és vannak olyan
emberek, akik
egyszerűen nem
tudnak megfelelő
mennyiségű időt és
energiát ráfordítani,
mint mások. Vannak,
akik már rengeteg
különböző módszert
kipróbáltak, és nehezen
tudják
megkülönböztetni őket
az enyémtől, ráadásul -
bár véleményem
szerint minden kutya
egyformán érti a
jelzéseimet — a
személyiségük miatt
mégis másként
jelentkezik a hatása a
magatartásukban.
Vannak olyan kutyák is,
amelyek a többinél
erősebb akaratúak és
csökönyösebbek.
Éppen ezért biztosítom
a gazdát arról, hogy
bármikor elérhet
telefonon, amikor
nehéz fázisokon kell
keresztülmenniük.

Első könyvem sok

szempontból olyan,
mint az első
családlátogatás. A
könyvben felvázoltam
az ötleteimet, illetve
elmagyaráztam, hogy
tapasztalataim alapján
hogyan alakultak ki
ezek az ötletek.
Mondhatnánk úgy is,
egyfajta
szándéknyilatkozat volt
inkább. így
elkészítettem ezt a
második könyvet, a
kézikönyvet, amely
alapján a módszeremet
a gyakorlatba is át lehet
ültetni. Az első könyvre
adott válaszok sokat
segítettek abban, hogy
ez a kísérő kötet
megkapja végleges
formáját. Az első könyv
megjelenése után
rengetegen
megkerestek, és
kérték, hogy bizonyos
gondolatokat,
amelyeket abban
csupán érintettem,
fejtsek ki
részletesebben.
Legtöbbjük azért kért
erre, mert saját
helyzetükre szerettek
volna választ kapni.
Sok embernek például
nem csak egy kutyája
van. Mások nehezen
tudnak tiszteletet
kelteni a kutyájukban,
mivel nem képesek
folyamatosan
közvetíteni felé a
megfelelő jelzéseket,
vagy éppen képtelenek
kutyájuk jelzéseit
helyesen értelmezni.
Vannak, akik
mozgalmas életmódjuk
miatt nem képesek
alkalmazni a módszert.
Egyesek kutyáinak
magatartása pedig
olyan bizarr formát
öltött, amilyet még én
sem tapasztaltam
azelőtt, bár nyilván
bőven várnak még rám
meglepetések a kutyák
világában. Ennek
ellenére ebben a
könyvben megpróbálok
minden elképzelhető
kérdésre válaszolni.

Célom az, hogy bárki

képes legyen
alkalmazni a
módszeremet. Hogy
ezt minél jobban
megkönnyítsem, az
anyagot úgy osztottam
részekre, hogy mintegy
útikönyvként vezesse
végig az olvasót a
legfontosabb első
harminc napon.
Azonban
meggyőződésem, hogy
az igazán felelős és
gondos gazda munkája
már az előtt elkezdődik,
hogy a kutya
megérkezne hozzá.
Emiatt egy olyan részt
is beillesztettem a
könyvbe, amely a
szükséges
felkészüléssel
foglalkozik. Sok
emberrel találkoztam
és leveleztem, ezért
tudom, mennyien
élvezik, amikor a
kutyákkal kapcsolatos
kalandjaimról beszélek.

Éppen ezért ügyeltem

arra is, hogy a
gyakorlati
bemutatáskor minél
több, a való életből vett
szórakoztató példát is
felsoroljak. Az olvasók
kérésére
fényképsorozatok is
készültek.

Vannak olyan célok,

amelyeket a módszer
alkalmazásának
bizonyos stádiumaiban
el lehet érni. Ilyen
például az, legalábbis
szerintem, hogy a
kutya és gazdája két
napon belül megtalálják
a közös hangot. Egy
héten belül a legtöbb
gazdi készen állhat
arra, hogy kedvencével
sétára induljon a
közterületen. Ennek
ellenére nem
gondolom, hogy
kijelenthetném: a
módszerem
segítségével az igazán
problémás és rossz
magaviseletű kutyákból
egy hónap alatt ideális
társ lesz, sőt azt sem
ígérhetem, hogy
minden kutya
ugyanolyan ütemben és
módon fog változni,
mint a könyvben
leírtak. Ha úgy találja,
kutyája négy,
tizennégy, sőt negyven
nap múlva sem csinál
meg valamit, ne
keseredjen el. Ha
igazán türelmes és
kitartó, meglesz
munkájának a jutalma.
Ha nem csüggedel, és
következetesen
alkalmazza a
tanácsaimat, már az
első hónap után is
hatalmas változást
figyelhet meg. De talán
még ennél is fontosabb
az, hogy megváltozik
az, ahogyan a
kutyájára tekint. Ekkor
mindketten
csatlakozhatnak a
kutyáknak és
gazdáknak ahhoz a
népes táborához, akik
közösen boldogabb és
tartalmasabb élethez
jutottak.

Lincolnshire, Anglia,
2001. október
 ELŐSZŐ
Kellemetlen
igazságok

Tíz év telt el azóta,

hogy először
fogalmaztam meg a
kutyanevelési
módszerem alapjait
képező elgondolásokat,
de még mindig úgy
érzem, mintha egy
titokzatos, hosszú - sőt
végtelen - úton járnék.
Ha őszinte akarok
lenni, ez az út tele volt
buktatókkal és
zsákutcákkal is. Mégis
csaknem minden
pillanatára jutott valami
tanulnivaló.

Utazásom messzire
vitt otthonról, és
messzire vitt attól az
ösz-szetartó kutyás
csapattól is, akik között
a munkámat kezdtem.
Az a megtiszteltetés
ért, hogy - bár sokszor
nem személyesen -
találkozhattam és
segíthettem olyan
kutyákon és gazdáikon
is, akik Thai-földön, az
Egyesült Államokban,
Uj-Zélandon vagy
éppen Francia-
országban laknak.
Bármerre utaztam,
mindenhol találkoztam
olyan helyzetekkel,
amelyek néha csak
kicsit, néha viszont
jelentősen mélyítették
ismereteimet, és
megerősítettek abban a
meggyőződésemben,
hogy a kutyák
viselkedése mögött
egyfajta rejtett
nyelvezet áll. Mégis
furcsa fintora a
sorsnak, hogy a
közelmúlt legdurvább
és legfájdalmasabb
leckéjéhez ki sem
kellett tennem otthonról
a lábam.

Van egy régi

mondás, amely szerint
ha meg akarjuk Istent
nevettetni, a terveinket
kell elmesélnünk neki.
Ezt a mondást még
soha nem éreztem
annyira helyénvalónak,
mint 2001 májusában.
Akkoriban, bevallom,
úgy éreztem, előttem
az egész világ. Éppen
Lengyel-országba
utaztam, hogy első
könyvem, a
Hallgassunk a
kutyánkra megjelenése
alkalmából egy
könyvbemutatón
vegyek részt. Ez volt az
első eset, hogy
külföldre
merészkedtem a
könyvemet reklámozni.
Igazán érdekes és
felemelő érzés volt
Varsóban, Lódzban
vagy Krakkóban
kutyaszerető
emberekkel találkozni...
sosem gondoltam
volna, hogy így érzek
majd. Az ország egyik
fő kutyakiállításán én
voltam a sztárvendég,
ünnepeltek a tévében,
a kiállításgyőzteseknek
rendezett fogadásokon
és vacsorákon, úgy
bántak velem, mint egy
királynővel. Miközben
Varsóból hazafelé
repültem, további
dolgaimat
tervezgettem: a
következő könyvet, egy
tévésorozatot, amelyet
odahaza, az Egyesült
Királyságban forgatnak
majd, New York-i
utazásom részleteit,
amelyet abból az
alkalomból szerveztek,
hogy ott is megjelenik a
könyvem július vége
felé - csupa mámorító
kilátás.
 Alig vettem azonban
magamhoz a
bőröndjeimet, átvitt
értelemben is földet
értem - mégpedig
hatalmas zuhanással.
Akkoriban
élettársammal, Glenn-
nel tiznenegy kutyával
osztottuk meg
lincolnshire-i
otthonunkat, s amikor
Lengyelországba
indultam, tudtam, hogy
legöregebb kutyám, a
tizenegy éves Jack
Russell terrier, Barmié
már igencsak rossz
bőrben van. Barmie-ről
előző könyvemben is
írtam. Egy
állatmenhelyen
akadtam rá, ahová
azután vitték be, hogy
egy betontömbhöz
kötve rátaláltak.
Szörnyen alultáplált volt
és remegett: nemcsak
azért, mert tél volt,
hanem azért is, mert
rettegett az
emberektől. Elképzelni
is szörnyű, milyen
bántalmazásokon
mehetett korábban
keresztül. A menhelyen
már el akarták altatni,
mert túl ideges és
agresszív volt ahhoz,
hogy otthont találjanak
neki. Ekkor fogadtam
be, s így lett az akkor
még igencsak
embrionális szakaszban
lévő szívélyességen
alapuló képzési
módszerem első
alanya.

Az alatt a hét év
alatt, amelyet nálam
töltött, Barmie-nek
sikerült túllépnie a
félelmein, és boldog,
teljes életet élhetett. Az
egész kutya nem volt
más, mint egy jókedvű
energiagombóc. A fiatal
korában ért
bántalmazása miatt
azonban egész
életében gyógyszeres
kezelésre szorult, így
mire megöregedett,
már jócskán
felhalmozódtak
szervezetében azok a
létfontosságú
szteroidok, amelyek
egyszersmind le is
gyengítették. Arra a
tavaszra a szőre már
szinte teljesen kihullott,
a mája megnőtt és
szörnyen legyengült.
Nagyon sokat hányt:
szinte semmi nem
maradt meg benne.
Lengyelországi
utazásom előtt
mondtam is a
barátaimnak, hogy a
legrosszabbtól tartok.
így is volt: amikor
megérkeztem, láttam,
hogy szörnyű
állapotban van. Nem
volt már sok hátra.
 Csakhogy egy ennél
nagyobb tragédia is
várt rám. Már Barmié
felbukkanása előtt
megjelent az életemben
Sasha, a csodálatos
német juhász, aki még
kölyökkorában került
hozzám. Rajta
keresztül kezdtem el a
kutyák természetét
tanulmányozni, és
akkoriban kezdtem
kidolgozni új
kommunikációs
módszeremet is,
miután a lovak „sut-
togójával”, Monty
Robertsszel
találkoztam. Amikor
láttam, hogyan szelídít
meg Monty vad,
betöretlen lovakat
bármiféle kényszer
vagy erőszak
alkalmazása nélkül,
valami elindult bennem,
és nekifogtam, hogy
megtaláljam a hasonló,
erőszakmentes
módszert a kutyák
kiképzéséhez is: úgy
akartam beszélni a
kutyákkal, ahogyan
Monty a lovakkal.
Sasha, aki nem sokkal
ezután került hozzám,
azonnal meg is ihletett.
O volt az, aki az összes
többi kutyámnál jobban
megtanított arra,
milyen döbbenetes
hasonlóságok vannak a
farkasfalka és
háziasított távoli
rokonuk, a kutya-„falka”
vezetőinek
magatartása között. Ha
az ő példája nem segít,
sosem sikerült volna
megszereznem azt a
tudást, amely mára
rendelkezésemre áll.
 Sasha nyolcéves volt.
Hat héttel azelőtt volt
ugyan némi
vizeletproblémája, de
egy antibiotikum-kúra
után úgy tűnt, teljesen
meggyógyult. Nagyjából
öt nappal azelőtt, hogy
Lengyelországba
indultam volna, a
probléma újból
felbukkant, ez
alkalommal azonban
vér is volt a
vizeletében. Az
állatorvos erősebb
antibiotikumokat írt fel,
és megkért, adjunk le
vizeletmintát, hogy
megtudja, pontosan mi
is áll a problémák
hátterében. Mire
Lengyelországból
visszaértem, Glenn
elmondta, hogy
nehezen tudott vizeletet
venni Sashától: a kutya
alig volt képes vizelni,
ráadásul a hasa
teljesen
megkeményedett.

Csütörtök este értem

haza, péntek reggelre
Barmié miatt
megbeszéltünk egy
időpontot az
állatorvossal. Őszintén
szólva éreztem, hogy
már nincs sok hátra
neki: aznap reggel
ismét telehányta a
kertet, és olyan gyenge
volt, hogy elesés után
nem tudott lábra állni.
Amikor elmondtam az
állatorvosnak, hogy van
Sasha, kérte, vigyem el
őt is egy vizsgálatra.

Miközben az
állatorvos Sashát
vizsgálta, Barmic-vel
bementünk az egyik
várószobába. Ekkor
már látszott rajta, hogy
fájdalmai vannak.
Eldöntöttük, hogy
elaltatjuk. Vannak olyan
gazdik, akik képtelenek
jelen lenni egy ilyen
pillanatnál, én azonban
fontosnak tartottam,
hogy a kutya utoljára
még egy baráti arcot
lásson, és ezt meg
akartam adni neki.
Péntek dél körül
lehetett, ott ültem
ölemben Barmié-vei,
miközben beadták neki
az injekciót. Már
nagyon menni akart:
pillanatokon belül
kimúlt.
 Miközben kifelé
mentünk, beszéltünk a
Sashát vizsgáló
állatorvossal, szerinte a
kutyának bélelzáródása
van, esetleg veseköve.
Azonban még annyira
Barmié halálának
hatása alatt voltam,
hogy nem tudtam
igazán belegondolni a
helyzetbe. Mondtam,
tegye meg, amit
szükségesnek lát, még
ha műtétről lenne is
szó. Őszintén szólva
azt hittem, hogy egy
könnyen kezelhető
probléma az egész.

Délután fél négykor

ismét csöngött a
telefon. Az állatorvos
volt az. Nagyon rossz
hírei voltak: a
röntgenfelvétel
kimutatta, hogy
mégsem
bélelzáródásról van
szó. További
vizsgálatok kimutatták,
hogy leállt Sasha
húgyhólyagizomzatának
működése. Az
állatorvos azt is
mondta, megtesz
mindent, hogy a
húgyhólyagot stimulálja,
de nem lát sok reményt
a gyógyulásra. Teljesen
összeomolva tettem le
a telefont. Nem tudtam
elhinni, hogy ez velem
történik meg.
 Ügy döntöttem, nem
hagyom Sashát
éjszakára a klinikán,
inkább hazahozom.
Szombat délelőtt
visszavittem az
állatorvoshoz a további
vizsgálatok miatt.
Délben megint csöngött
a telefon. Ismét rossz
hír: egy másik
állatorvos véleményét
is kikérték. Fél
háromkor újfent
telefonáltak, és az
ápolónő elmondta,
hogy az állatorvosok
megbeszélést tartottak,
és úgy látták, nem
tudnak mit kezdeni a
helyzettel. Az izmot
működtető ideg
csúnyán megsérült, és
bár katéterezéssel
továbbra is lehet üríteni
a hólyagot, ezt nem
lehet a végtelenségig
folytatni.
Megpróbálkozhatnak
esetleg valamilyen
feltáró jellegű műtéttel,
de szerintük az sem
sokat változtatna a
dolgon. Teljesen
magam alá kerültem.
Emlékszem, azt
mondtam a nővérnek:
„Azt akarom, hogy
csoda történjen.”
Legalább olyan
szomorú volt, mint én.
„Bárcsak
megadhatnánk” -
felelte.

Egy ideig arra

gondoltam, hagyom:
végezzék el az
állatorvosok a feltáró
műtétet. Azután pedig,
hogy Sasha, a
legnemesebb kutya,
akit valaha ismertem,
milyen állapotba került.
Úgy véltem, nincs
jogunk
meghosszabbítani a
kutya életét, ha az csak
további szenvedést
jelent a számára,
függetlenül attól, milyen
szörnyű, elkeserítő is
ez a gazda
szempontjából. A
mottóm egyszerű: vagy
neki fáj, vagy nekem -
az pedig nem lehet,
hogy neki fájjon. Miután
döntésre jutottam, két
nap alatt másodszorra
is autóba ültünk Glenn-
nel, és elmentünk a
klinikára, hogy másik
szeretett kutyánkat is
elaltassák. Mindketten
szörnyű állapotban
voltunk. Amikor Sasha
kimúlt, hozzábújtam, és
csak annyit mondtam
neki: „Köszönöm”.

A következő
napokban úgy éreztem
magam, mintha egy
érzelmi hullámvasút
vett volna a hátára.
Szinte folyamatosan
rosszul voltam,
szédültem, az egész
testem fájt. Mardosott
a bűntudat, és
állandóan azon
gondolkoztam, vajon mi
olyat tettem, amiért ez
a büntetés. Sokszor
kerített hatalmába a
düh, amiért
elveszítettem a
kutyáimat. Azt sem
tudtam, hogyan
folytassam ezek után a
munkámat. Világosabb
pillanataimban azon
vettem észre magam,
hogy a humorista Julián
Clary azon szavai
járnak a fejemben,
amelyet a 101-es
szoba című tévéműsor
egyik adásában
mondott. Clary szerint
ugyanis a

A BBC-nek ez a műsora
a George Orwell 1984 c.
regényében szereplő 101-
es szobáról kapta a nevét.
Orwell könyvében ebben
a szobában a szereplők
azokkal a dolgokkal
találkoznak, amelytől a
leginkább iszonyodnak - a
BBC műsorában ennek
megfelelően a meghívott
hírességek azokról a
dolgokról beszélnek,
amelyektől a legjobban
félnek -a ford.

kutyának mint fajnak

egy az egyben a 101 -
es szobában lenne a
helye, mivel - ahogy
mondta - túl rövid ideig
cinek. „Mire teljesen
megszereted őket,
meghalnak” - mondta.
Mennyire igaz!

Minden kutyaszerető
embernek hatalmas
veszteség legjobb
barátjának tartott
kutyája elvesztése.
Mégis, ilyenkor a
legtöbb gazdát
bűntudat vagy szégyen
mardossa, és úgy érzi,
kénytelen mentegetni
magát. Azt is gondolják
magukról, hogy teljesen
megbolondultak. Az
évek során sokszor
hallottam, amikor az
emberek olyasmiket
mondogattak: „Teljesen
ki vagyok borulva. Nem
tudom elhinni, hogy
ennyire fáj.” Ilyenkor
mindig azt mondom
nekik, hogy joguk van
így érezni, a
veszteségérzet teljesen
törvényes, sőt
természetes. Azok,
akik azt mondják: „De
hiszen csak egy kutya
volt”, igazán sajnálatra
méltóak. Ok még csak
halványan sem értik,
milyen szeretetet képes
adni egy kutya. Amikor
valaki a kutyáját
gyászolja, ugyanolyan
fájdalmat érez, mint
bármely más veszteség
esetén az életben.

Én persze meg sem

próbáltam
mentegetőzni az
érzéseim miatt. Mégis,
legbelül tudtam, nem
sokáig engedhetem át
magam ezeknek az
érzéseknek. Nagyon
hamar rájöttem, hogy
nem szabad.

Amikor aznap délután

hazaértem az
állatorvostól, és
visszasétáltam a
házba, úgy éreztem,
mintha egy világ omlott
volna össze bennem.
Többi kutyámat
őszintén szólva látni
sem akartam, nemhogy
játszani velük, vagy
simogatni őket. A
kutyák érzékeny
teremtések,
elkerülhetetlen volt,
hogy a csapat előbb-
utóbb ne érezzen rá a
hangulatomra. Kilenc
kutyánk maradt, Sadie,
Sasha lánya és nyolc
Springer spániel: az
ötéves Molly, a kölykei,
Jaké és Jen, Jen
egyéves kölykei, Reef
és Opal, valamint egy
másik hároméves
spániel, Ceri és ennek
két tízhetes kölyke,
Todd és Gabby.

Nem meglepő módon

Sadie volt az, aki
először ráérzett arra,
mi történt. Míg a
többiek érkezésemkor
a szokásos módon
viszonyultak hozzám,
Sadie hátramaradt, és
lehajtotta a fejét,
mintha nem bírna a
szemembe nézni -
biztos vagyok benne,
tudta, mi történt.
Őszintén szólva én
sem lettem volna képes
az ő szemébe nézni.

A következő néhány
napban egyre nagyobb
lett a házban a
feszültség. Sasha volt
az otthoni kutyafalka
legerősebb
személyisége, a hiánya
teljesen felborította a
kutyák közötti rendet.
Már azelőtt éreztük,
hogy valami nincs
rendben, mielőtt
utoljára az
állatorvoshoz indultunk
volna, és a kutyákat
elővigyázatosan
különzártuk a ház négy
részébe.

Késő délután,
csaknem etetési időben
értünk haza. Glenn a
konyhába ment, hogy
elkészítse a kutyák
vacsoráját. Azonban
mindketten olyan
állapotban voltunk,
hogy egyikünk sem
gondolkodott úgy,
ahogy szokott. Nem
csoda hát, hogy
elkövettük azoknak az
alapvető hibáknak az
egyikét, amelyektől a
munkám során
állandóan óvom a
gazdikat: az összes
kutyát egyszerre
eresztettük be a
konyhába.
Természetesen kitört a
világvége.

Molly minden
teketóriázás nélkül
vadul nekirontott Ceri-
nak, és teljes erőből
beletépett. A következő
pillanatban Jen is
beszállt a harcba az
anyja oldalán. Még
Sadie is úgy érezte,
hogy nem maradhat ki.
Amikor az ember azt
látja, hogy egy idegen
kutya megtámadja a
kedvencét, az is
szörnyű látvány. De
végignézni, hogy saját
kutyáim esnek teljes
erőből egymásnak,
életem egyik
legszörnyűbb élménye
volt. Ez a küzdelem
pedig vérre ment: a
szemünk előtt
marcangolták egymást.
Glenn-nel csak a
szerencsénknek
köszönhettük, hogy
egyikünkön sem esett
komolyabb harapás.

Egy rövid pillanatig

úgy éreztem, nem
bírom tovább.
Emlékszem, nem
tudtam, mit tegyek,
csak sírtam és
sikoltoztam. Annyira
össze voltam
zavarodva, és olyan
mérges voltam: hogy
tehetnek ilyet éppen
most? Sasha
elpusztult, de nekik
csak a harcon jár az
eszük? Csak miután
szétválasztottuk a
kutyákat, és elzártuk
őket a ház különböző
szegleteibe, akkor
kezdtem el
megnyugodni annyira,
hogy gondolkodni is
tudjak.

Hamarosan rájöttem,
mi történt: annyira
nyilvánvaló volt, hogy
még a vak is láthatta.
Az utóbbi tíz év nagy
részét azzal töltöttem,
hogy bebizonyítsam,
milyen erős a
kutyafalkában a
hierarchikus
erőviszonyok szerepe.
Minden bizonnyal sok
embernél jobban
tudtam, hogy a
f a l k á b a n mindig
tisztázni kell az
erőviszonyokat,
különösen pedig azt, ki
legyen a falkavezér.

Akkor délután a
kutyáink ösztönösen
érezték, hogy valami
probléma van a
falkában. Bizonyára
aggasztó volt, hogy az
eddigi falkavezér,
Sasha nem volt sehol.
Még ennél is rosszabb
volt azonban, hogy a
legfőbb vezérek, Glenn
és én sem voltunk
valóban jelen. A
kutyáknak elég volt
néhány pillanat a
társaságunkban, hogy
rájöjjenek: teljesen
vezér nélkül maradtak.
Éppen ezért tudták,
hogy a falka túlélése
érdekében azonnal
helyre kell állítani a
rendet. A királynő
meghalt, tehát azonnal
új királynőt kellett
választani. Az, hogy
Molly nekitámadt Ceri-
nak, pontosan ennek a
vezérsé-gért folyó
harcnak volt a nyitánya.
Amikor a légkör kissé
lecsen-

winmia mm—
desedett, tudtam, hogy
csapdába estem, és
azt is, hogy olyan
problémával kell
szembenéznem, amely
esetében már ahhoz is
hetekre van szükség,
hogy egyáltalán a
megoldás közelébe
kerüljek.
 A következő
fejezetekben
természetesen
elmondom majd, mit
kellett tennem ahhoz,
hogy a rendet és az
egyensúlyt saját falkán-
kon belül újra
helyreállítsam. De nem
ezért kezdtem éppen
ezzel a történettel ezt a
könyvet. A két
halálesetet követő
napokban, hetekben és
hónapokban a dühöm
lassan lecsillapodott, és
más érzéseknek is
helyet adtak maguk
mellett: a bánatnak, a
döbbenetnek és a
veszteségnek. De
ahogy a dolgok újra a
normális kerékvágásba
zökkentek, megjelent a
hála is. Egy igen közeli
barátom vetette el
ennek a magvát a
következő szavakkal:
„Ezek a kutyák nem
véletlenül kerültek
hozzád. Sasha és
Barmié elvégezték,
amit el kellett
végezniük, utána
azonban
továbbmentek.”
Tökéletesen igaza volt.

Ela Sasha és Barmié

nem ösztönöztek volna
a megismerésre,
fogalmam sem lett
volna arról, hogyan
álljak hozzá az előttem
tornyosuló
problémához, hogyan
állítsam újra helyre a
harmóniát egy olyan
családban, amelyet a
távozásuk teljesen
összetört. Azonban
hamar ráébredtem,
hogy örökségük tovább
él. E két csodálatos
állat volt az a jelzőfény,
amely eddig vezetett,
és elhitette velem, hogy
lehetséges
kommunikálni a
kutyákkal is.

Idalálukban legalább
annyira képesek voltak
mutatni a helyes utat,
mint életükben. Ezalatt
nemcsak azt értem,
hogy kutyafal-kánk
életben maradt tagjai
igazolták azokat az
elméleteket, amelyeket
legelőször Sasha és
Barmié mutattak meg.
Sokkal inkább abban,
hogy megerősödött az
a meggyőződésem: a
kutya és az ember
kommunikációjával
foglalkozó tudomány
nem lehet sem rideg,
sem számító. A
kutyáknak éppen olyan
erőteljes és érzékeny
személyisége van, mint
az embernek. Éppen
emiatt a kutya-ember
kapcsolat állandóan
változik, és nekünk is
szüntelen idomulnunk
kell a változásokhoz.
Ez volt az a kihívás,
amellyel akkor
személyesen is
szembesülnöm kellett.
Ez olyan kihívás,
amellyel a gazdiknak
naponta szembe kell
nézniük. Ez is egy
olyan téma lesz,
amelyet megpróbálok a
későbbiekben kifejtem.

Nem folytathatom
tehát úgy ezt a
könyvet, hogy ne
emlékeznék vissza
Sashára és Barmie-re,
és ne köszönném meg
nekik mindazt, amit
tőlük kaptam. Ezeken
az oldalakon azt a
munkát folytatom,
amelyre ők inspiráltak
először. Talán fizikailag
nincsenek már
mellettem, de belül, a
szívemben mindig
velem lesznek.
 ELSŐ RÉSZ
MÍNUSZ ELSŐ NAP

Ismételt bevezetés
a kutyára való
odafigyelésbe
Amikor Sasha halála
után végig kellett
néznem, ahogy
kutyáink olyan
erőszakosan
egymásnak estek, egy
évezredes múltra visz-
szanyúló rituálé tanúja
voltam. A mai kutya, a
Canis familiáris úgy i. e.
12 000 körül válhatott
külön ősétől, a Canis
¡apustól, a farkastól. A
következő
évezredekben e két
állatfaj tökéletesen
különböző evolúciós
utat járt be. Míg a
farkas minden
szempontból ugyanaz
maradt, ami volt, a
kutya sok különböző
alfajra oszlott. Míg a
farkas továbbra is a
vadonban élt, a kutya
az ember mellett találta
meg a helyét. És míg a
farkas élete továbbra is
ugyanattól a szociális
környezettől - a falkától
- függött, a kutya az
emberi társadalomba
illeszkedett be, sokszor
fajtársaitól teljesen
elszigetelten. Ha csak a
felszínt nézzük, úgy
tűnhet, mára nem sok
közös maradt a két
fajban. De ez a
megállapítás igencsak
távol áll az igazságtól.
 Most, a XXI. század
elején már
meglehetősen sokat
t udunk Homo sapiens
elődeinkről. A múlt
ahelyett, hogy az idő
távolába veszne, egyre
inkább kutatásaink
fókuszába kerül, és így
egyre többet tudunk
meg fajtánk
fiziológiájáról és
pszichológiájáról. S
ahogy tudásunk mélyül,
úgy egyre biztosabbak
vagyunk abban, hogy a
modern emberi
viselkedés alapjai
továbbra is a
kőkorszaki múltban
keresendők. Alapvető
ösztöneink, a
társkereséstől elkezdve
egészen addig, ahogy a
más törzsekből
származó
embertársainkhoz
viszonyulunk, mind-
mind barlanglakó
őseinkre vezethetők
vissza. Ha mélyebben
belegondol az ember,
mindez érthető is. A
dolgokat megfelelő
távlatból vizsgálva
láthatjuk, hogy fajunk a
bolygó életében csupán
néhány pillanatnyi
közjátékot jelent.
Amennyiben a Föld
eddigi életét egy
napnak számítjuk, az
ember még csak
néhány perce van jelen
rajta. Bár
körülményeink és
környezetünk gyorsan
változnak, agyunk - és
ezáltal alapvető

természetünk - az
utóbbi pár ezer évben
alig változott
valameny-nyit. Ha
pedig ez a helyzet az
emberrel, mennyivel
inkább ez a helyzet -
csak még
határozottabban - a
hozzánk legközelebb
álló állat, a kutya
esetén!

Amikor a farkas, a
Canis lapíts
beilleszkedett az
emberi társadalomba,
a két faj egyedülálló
társ kapcsolatot
alakított ki. A
kapcsolatuk olyan
különleges volt, hogy
találtak olyan
temetkezési helyeket
is, ahol embereket és
kutyákat egymás
mellé temettek!
Mindketten vadászok
voltak, mindketten
közösségi lények.
Mindketten
ösztönösen tudták,
hogy a túlélés kulcsa
a falka erejében rejlik.
Azóta ez-a farkasfaj,
a Canis familiáris sok
különböző fajtára
oszlott, mégis, ahogy
a feltevések szerint
az európai emberfaj
visszavezethető hét
asszonyra, úgy
minden kutya - a
pekingi palotapincsi, a
saluki, az akita és az
alaszkai husky
egyaránt - vérvonala
visszavezethető az
első háziasított
kutyákig. Mind ez idő
alatt azonban az a
közeli, ösztönös
kötődés, amely az
ősember és a kutyája
kapcsolatát
jellemezte, olyannyira
megromlott, hogy
csaknem teljesen el is
tűnt.
 Ha elfogadjuk, hogy
a Canis familiáris
alapvető
ösztönrendszere
nagyjából ugyanaz
maradt, mint amilyen
akkor volt, amikor
még a farkasfalkához
tartozott, nem nehéz
megértenünk, milyen
erők vezérlik a mai
kutyák viselkedését.
Lehet, hogy a kutyát
kiszakítottuk a
farkasfalkából, a
farkasfalkát azonban
soha nem sikerült
kiszakítanunk belőle.

Ahhoz tehát, hogy

megértsük, miként
látja kutyánk a saját
világát, meg kell nézni
a környezetet,
amelyből először
kivált, és amelyben
kialakult: a
farkasfalkát. A farkas
legerősebb ösztönei a
túlélés és a
szaporodás. Ezek
voltak azok,
amelyeknek engedve
a faj egy olyan
szigorú, de sikeres
hierarchikus rendszert
alakított ki, amilyenek
általában az élővilág
természetes
rendszerei. Minden
farkasfalka vezetőkre
és alárendeltekre
oszlik, a rangsor
tetején pedig az
egész falka vezetői:
az alfa-pár állnak.

Mivel az alfa-pár
két tagja a falka két
legerősebb,
legegészségesebb,
legintelligensebb és
legtapasztaltabb
állata, az ő dolguk,
hogy biztosítsák a
falka túlélését. Éppen
ezért ők irányítják a
falka életének minden
mozzanatát,
miközben
tekintélyüket
viselkedésükkel is
folyamatosan
kimutatják. Fontos azt
is megjegyezni, hogy
a falkában csupán az
alfa-pár szaporodik,
így azt is elérik, hogy
csak a legsikeresebb
génállomány öröklődik
tovább. Sok
szempontból
mondhatjuk rájuk,
hogy diktátorok,
hiszen ők a falkán
belüli élet
teljhatalmú irányítói,
akiknek uralmát a falka
többi tagja fenntartás
nélkül elfogadja. Az
alárendelt állatok
mindegyike elégedett a
rangsorban elfoglalt
helyével: boldog, hiszen
tudja, hogy a falka
egészének jóléte az ő
közreműködésének is
köszönhető.

A falka hierarchiáját a
sokféle, kifejezetten
ritualizált
viselkedésrendszer is
állandóan mutatja. A
falka állandóan változó
életében, ahol az alfák
és alárendeltjeik
folyamatosan
pusztulnak, illetve
cserélődnek, ez
létfontosságú. A
farkasok modern
leszármazottjainak
életében négy olyan fő
szertartás él tovább,
amely kulcsfontosságú.
Ezek módszerem
központi elemei.
A NÉGY RITUÁLÉ

1. Az első ilyen
fontos szertartás
akkor játszódik le, ha
a falka a távoliét után
újraegyesül. Amikor a
tagok újra együtt
vannak, az alfa-pár
egyértelmű
viselkedéssel ismét
jelét adja annak,
hogy ők a falka
vezetői, ezáltal veszik
elejét az esetleges
zűrzavarnak. A
párnak megvan a
maga személyes
tere, a
„komfortzónája”,
amelyen belül
mindennapi
tevékenységüket
végzik. Egy farkas
sem lépheti át ennek
határait, csak ha
hívják. Azáltal, hogy
a találkozáskor
bizonyos falkatagok
figyelmét elfogadják,
míg másokét nem,
és így egyesek
beléphetnek
személyes terükbe,
mások pedig nem, az
alfa-pár
megszilárdítja
elsőbbségét a
falkában anélkül,
hogy erőszakhoz
kellene folyamodnia.

2. Amikor a falka
zsákmányt ejt, az
evéskor az alfa-pár
abszolút elsőbbséget
élvez, hiszen a falka
túlélésének záloga
az, hogy kiváló fizikai
erőnlétben
maradjanak. A falka
többi tagja csak
akkor ehet, amikor
már jóllaktak, és
jelzik, hogy
befejezték az evést
— de a többiek is
szigorú rangsor
alapján részesülnek a
zsákmányból: az
idősebb alárendeltek
először, a fiatalabbak
később. Amikor
visszatérnek a falka
táborhelyére, a
kölykök és a
„bébiszitterek” is
kapnak az ételből, a
vadászok ugyanis
visz-szaöklendezik
számukra az élelmet.
Ez a rend örök
érvényű és
megtörhetetlen. Egy
farkas ezért minden
olyan állatot
megtámad, amelyik
megpróbál enni az
előtte lévő ételből.
Annak ellenére, hogy
a falka tagjai mind az
alfa-pár vérrokonai,
azokat a farkasokat,
amelyek megtörik a
rendet, és
megpróbálnak
előrébb jutni a
sorban, erőszakkal
utasítják a helyükre.

3. Az alfa-pár azzal
viszonozza a feléjük
megnyilvánuló
tiszteletet, hogy
mindent megtesz a
falka jóléte
érdekében. Ha
veszély fenyegeti a
falkát, az alfa-pár
feladata annak
elhárítása. Ez, a
harmadik helyzet az.
amelyben különösen
fontos a falkában
meglévő természetes
rend. Az alfa-pár
gondolkodás nélkül
cselekszik, és végig a
falka élén járnak. Ok
döntik el, milyen
módon reagálnak a
veszélyre:
meneküléssel,
megtorpanással vagy
támadással: tehát
vagy elfutnak, vagy
nem vesznek
tudomást a
fenyegetésről, vagy
védekeznek.
Bármelyik megoldást
válasszák is, a falka
azonnal követi őket.

4. Ebből következik,
hogy az alfa-pár a
vadászat alkalmával
viselkedik a leginkább
domináns módon. Ez
nem meglepő, hiszen
éppen az élelem az,
amely a falka
legalapvetőbb
szüksége: ez minden
túlélés alapja. Mivel
az alfa-pár a falka két
legerősebb,
legtapasztaltabb és
legintelligensebb
tagja, ők vezetik a
többieket új
vadászterületekre is.
Amikor megvan a
préda, ők vezetik a
hajtást és a
cserkészést is.
Ilyenkor látszik csak
igazán, milyen fontos
szerepet is játszanak
a falka döntéshozatali
folyamatában. A
farkas zsákmánya
sok minden lehet az
egértől kezdve
egészen a bölényig.
A falka akár négy
órát is tölthet azzal,
hogy űzi, cserkészi
és leteríti a
zsákmányt. Ennek
végrehajtásához
azonban igen jelentős
szervezési,
meghatározási,
taktikai és irányítási
készségek
szükségesek; az
alfáknak tehát
rendelkezniük kell
mindezekkel a
vezetői
képességekkel. Az
alárendelteknek
pedig követniük kell
az irányítást, és
megadni hozzá
minden segítséget.

Elvonatkoztatás
A gazdák nagy
többsége rengeteg
teljesen hamis
feltételezéssel nyitja
kapcsolatát a
kutyájával, így nem
csoda, hogy olyan sok
embernek vannak
problémái vele.
Feltételezik például,
hogy a kutya
tulajdonképpen olyan,
mint egy gyermek: egy
magatehetetlen, logikus
gondolkodásra képtelen
- bár igen
szeretetreméltó -
eltartott. Ennek
következményeképpen
azt is feltételezik, hogy
a kutya majd
engedelmeskedni fog
azoknak a gyermekes
utasításoknak is,
amelyeket emberi
nyelven tudatnak velük.
Az emberi tapasztalás
prizmáján keresztül
nézik mind a kutyát,
mind a kutya világát,
elkerülhetetlen hát,
hogy tévedjenek.
 A kutya nem érti az
emberi életszemléletet,
így nem is tud
viszonyulni hozzá. Az,
hogy magatartásával
válaszol olyan
szavakra, hogy „ülj”
vagy „gyere” - miután
már ezerszer hallotta
őket -, nem jelenti,
hogy érti az emberi
beszédet. Egyszerűen
arról van szó, hogy
ezeket a hangokat
bizonyos magatartási
formákhoz társította,
és megtanulta, hogy
ennek megfelelően
cselekedjen.

Ahhoz, hogy egy

gazda a kutyájával
boldogan, mindkettejük
megelégedésére legyen
képes együtt élni,
alapvetően meg kell
változtatnia a
hozzáállását. Meg kell
próbálnia a kutya
szempontjából is
megvizsgálni a világot,
megérteni az emberi
társadalmat, és
összevetni mindezt
azokkal a szabályokkal,
amelyek a kutya szerint
mindezt szabályozzák.
Ehhez pedig
elvonatkoztatási
képesség szükséges.
Meg kell érteniük, hogy
a kutya nem egy
éretlen gyermek, amely
az emberi világba
próbál beilleszkedni,
éppen ellenkezőleg,
egy intelligens felnőtt,
amely saját, magasan
szervezett társadalma,
a falka rendszereinek
és tilalmainak
engedelmeskedve éli
az életét. És ami a
legfontosabb: a kutya
azt hiszi, az ő feladata
ennek a falkának a
vezetése. Ha az ő
szemszögéből
vizsgáljuk a helyzetet,
magatartásának
minden mozzanata
tökéletesen érthető
lesz. S ha a gazda
képes ebből a
szemszögből vizsgálni
a helyzetet, lehetősége
nyílik arra, hogy egy új
és minden szempontból
kielégítő kapcsolatot
alakítson ki a
kutyájával.

Szívélyes
köteléképítés
A kutya úgy véli, olyan
közösséghez tartozik,
amelyiknek a
működése megfelel a
farkasfalkától örökölt
alapelveknek. Az, hogy
ez a „falka” kikből áll -
belőle és a gazdájából,
esetleg egy nagy,
emberi család és sok
más állat is tartozik
hozzá - számára
mindegy, egyaránt
falkának véli, amelyben
mindenkor a
rangsornak
megfelelően kell
cselekedni. Sőt biztos
abban is, hogy ennek a
falkának ő a vezetője,
mégpedig azért, mert
az emberek, akikkel él,
nap mint nap olyan
jeleket küldenek felé,
amelyek mind-mind
erre utalnak.

Úgy vélem, az
összes probléma abban
a hiedelemben
gyökerezik, hogy a
kutyák szerint ők, és
nem gazdáik a falkájuk
választott vezetői. Az
általam kifejlesztett,
„szívélyes
köteléképítésnek”
elnevezett
kommunikációs modell
központjába tehát
éppen ennek a
tévedésnek a
korrigálását állítottam.
 E kötődésnek négy
külön része van,
mindegyik azokhoz a
feljebb említett speciális
helyzetekhez
kapcsolódik,
amelyekben a falka
hierarchiája kimutatásra
és megerősítésre kerül.
A kutyában minden
ilyen alkalommal egy-
egy olyan kérdés merül
fel, amelyekre nekünk
kell válaszolnunk,
mégpedig úgy, hogy az
világos és egyértelmű
neki. Ez a négy kérdés
a következő:

• Amikor a falka
különlét után
újraegyesül, ki a
vezér?

• Amikor a falka eszik,

milyen sorrendben
eszünk?

• Amikor a falkát
támadás éri, vagy
veszély fenyegeti, ki
fogja

megvédeni?

• Amikor a falka
vadászatra indul, ki
fogja vezetni?

Mindegyik helyzettel
külön fogok foglalkozni,
utolsónak a
„vadászatot”, azaz a
sétát tárgyalom. Idővel
szükség lesz arra, hogy
a gazda e négy
helyzetet egymással is
összekösse. A kutyát el
kell árasztani a
megfelelő jelzésekkel.
Meg kell tanulnia, nem
az ő felelőssége az,
hogy a gazdájáról
gondot viseljen, nem az
ő feladata a ház
felügyelete, az ő
feladata az, hogy a
háttérbe húzódva
kényelmesen élvezze
az életét. Ez egy olyan
mantra, amelyet igen
gyakran el kell ismételni
magunknak. Csak
ekkor érti meg a kutya
azt az üzenetet, hogy
többé nem ő a főnök,
és csak ekkor lesz
képes arra, hogy a
leghatékonyabb módon
engedelmeskedjen
irányításunknak: saját
önuralmát felhasználva.

A folyamat valójában
nagyon egyszerű. A
leghatékonyabb,
központi alapelveket
már az alkalmazás
legelső óráiban meg
kell határozni. Innentől
kezdve csupán arról
van szó, hogy további,
ezt az alapvető
változást közvetítő
üzeneteket küldjünk a
kutyának, először csak
otthon, aztán pedig a
kinti világban is. A
harmincadik nap
végére megvannak az
alapjai az élethosszig
tartó bajtársias
együttműködésnek. A
könyv tulajdonképpen
útikalauz erre a
meghatározó
harmincnapos
időszakaszra.

Az, ami most

következik, sok
szempontból
forradalomhoz hasonlít.
Az eddigi alattvaló egy
merész sakkhúzással
elveszi a vezető
szerepet a kutyától,
mégpedig úgy, hogy
semmilyen módon nem
kell erőszakhoz
folyamodnia. De egy
forradalom sem volt
sikeres, ha nem
tervezték meg előtte
pontosan, mit is
akarnak tenni. Ez a
forradalom sem
kivétel...

TÉNYLEG LEGYEN-
E KUTYÁNK

„Nincs az a hit, mely

töretlen maradna,
kivéve egy igazán
hűséges kutyáét.”
(Konrad Lorenz)
Nem lep meg, hogy a
kutyákról
évszázadokon
keresztül ehhez
hasonló megállapítások
születtek. Szeretetük,
hűségük és bajtársi-
asságuk egyedülálló.
Elméletileg olyan öröm
forrásai lehetnek az
életben, amelyre
mindenki igényt tarthat.
Azért írtam, hogy
„elméletileg”, mert
sajnos nagyon sok
olyan ember van, aki
csupa rossz
megfontolás miatt akar
csak kutyát a házába.
A világ állatmenhelyei
tele vannak az ilyen
elsietett és
meggondolatlan
cselekedetek
áldozataival.

Mostanában már igen

divatos mondogatni,
hogy a kutya nem
csupán egy
karácsonyra, hanem az
egész életre szóló
ajándék. Ettől
függetlenül a mondat
igazságtartalma vitán
felül áll. A kutyatartás
sok felelősséggel jár
együtt. Senki sem
fogadhat a házába egy
kutyát anélkül, hogy fel
ne mérné, készen áll-e,
sőt hajlandó vagy
képes-e elfogadni
ezeket a
felelősségeket.

Valószínűleg több
ezer könyvet írtak arról,
miért és miért nem
érdemes kutyát tartani.
Nem akarom, hogy ez
a könyv is egy legyen
közülük. Mégis, nekem
is van véleményem
ebben a kérdésben: ha
valaki a gyereke mellé,
játszótársként szeretne
kutyát, annak nem
szabad kutyát vennie.
A kutyák és a fiatalok
képesek csodálatos
kapcsolat kiépítésére,
de csak akkor, ha a
gyermek megtanulta
tisztelni a kutyát. A
kutya nem játékszer.
Ha valaki csak azért
vesz magának kutyát,
hogy őrizze a házát,
annak nem szabad
kutyát vennie. Ez az
egyoldalú elvárás nem
fair a kutyával
szemben. Aki szeretne
kutyát, de tudja, hogy
egész napokra egyedül
hagyná aztán a
lakásban, gondolja át a
döntését, vagy
gondoskodjon barátról
vagy fizetett
kutyasétáltatóról, aki
időnként megsétáltatja.
A kutya társas lény, és
nem tesz jót neki, ha
nyolc-tizenkét órát a
többiektől elszakítva,
egyedül kell töltenie.

Abban is bizonyos
vagyok, hogy minden
leendő gazdának fel
kell készülnie a
kutyatartás valós
problémáira. Persze
olyankor könnyű a
dolog, amikor még csak
egy kis imádnivaló,
szőrös gombóc - de mi
van, ha megbetegszik,
rosszalkodik, rápiszkít
a szőnyegre, vagy
vicsorog a vendégekre?
És mi a helyzet azzal,
amikor kivisszük a
nagyvilágba? Készen
állunk arra is, hogy a
leghidegebb téli
reggelen is
megsétáltassuk?
Hajlandók vagyunk rá
műanyag zacskót
ragadni, és eltakarítani
a közterületről kutyánk
„termékeit”? És mi van,
ha mégbetegszik, és
valakinek ki kell fizetnie
az esetlegesen
csillagászati
összegekre rúgó
állatorvosi kezelést?

A jó gazdák -
akárcsak a jó szülők -
persze mindezekre
maguktól is gondolnak.
De még ezeket az igazi
kutyaszerető gazdikat
is megkérném, hogy
őszintén nézzenek
magukba, mielőtt a
módszerem
alkalmazásába
kezdenek. Egy dolog
ugyanis emberi
szemszögből megérteni
a módszerem
kihívásait, de ki fogja
végiggondolni a kutya
szemszögéből is? A
kutyák is élő, érző
lények, nekik is
megvannak a maguk
érzései. Valószínűleg
mindenki, akinek süket
embert kellene a
házába fogadnia,
előzőleg megtanulná a
jelnyelv néhány
alapvető mozdulatát. A
kutyával sem áll
máshogy a helyzet.
Éppen ezért
megkérném, hogy
gondolja végig a
következőket:

• Készen áll arra,

hogy nyitottan fogjon
az elkövetkezőkbe?

• Készen áll arra,

hogy elfelejtsen és
félretegyen minden
más kiképzési
formát?

• Elfogadja-e azt az
állítást, hogy
kutyája jóléte
kiemelkedően
fontos?
• Készen áll arra,
hogy kemény
munkával
meghozza azokat az
áldozatokat,
amelyek ahhoz
szükségesek, hogy
megértsen egy
nyelvet, amely
időnként igencsak
vázlatos és zavaros
is lehet?

• Készen áll arra,

hogy megadja
kutyájának a
szükséges időt,
különösen a korai
szakaszban, amikor
a türelem és a
kitartás elsődleges
fontosságú?
• A család
megbeszélte, mi
várható a következő
időszakban?

• Ha már van
kutyája, készen áll
arra, hogy a
módszer
 alkalmazása után a
szükséges
átképzést is
elvégezze?

Ezek mindegyike fontos

kérdés, éppen ezért
nem mentegetőzöm,
amiért feltettem őket.
Szeretném, ha a
gazdák még azelőtt
megtanulnák megérteni
a kutyájukat, mielőtt
szeretni kezdenék őket.
Azt is szeretem, amikor
egyértelműen kiderül:
áldozatokra és kemény
munkára van szükség.
Mégis, az elmúlt
hosszú évek során
megtanultam, hogy a
befektetett munka
többszörösen megtérül,
amikor egy boldog,
kiegyensúlyozott, a
családba kiválóan
betagolódó kutyával
élhetünk együtt.

HONNAN
VEGYÜNK KUTYÁT
Véleményem szerint
csupán két helyről
szabad kutyát venni:
megbízható, tekintélyes
tenyésztőtől vagy
állatmenhelyről.
Tudom, hogy sok más
helyről is beszerezhető
a kutya: kisállat-
kereskedésből vagy a
tenyészklubok által
nem jegyzett
szaporulatokból is.
Mégsem ajánlom, hogy
ilyen helyek
valamelyikéről hozzunk
el kutyát, mégpedig két
okból.

Az egyik az, hogy

szerintem a leendő
gazdinak, amennyiben
lehetséges, hazavitel
előtt látnia kell a kutya
anyját, és a lehető
legtöbbet megtudnia a
szüleiről. Mindjárt el is
mondom, miért. A
másik pedig az, hogy
az első két helyen
probléma esetén a
gazda tud hová
fordulni.

Hadd illusztráljam ez
utóbbit egy közeli
barátom, Wendy
Broughton esetével.
Wendy nagyon szeret
lovagolni - ő volt
például az, aki
megismertetett a
„suttogóval”, Monty
Robertsszel is, akitől
olyan sokat tanultam.
Amikor Wendy egy
lóvásáron járt, látta,
hogy 15 fontért
(kevesebb mint 6000
forintért) árulnak
kiskutyákat. A kutyák
származásáról nem
lehetett tudni semmit,
tulajdonosuknak
csupán egy célja volt:
hogy pénzzé tegye
őket. Wendy könnyen
elérzékenyül, így
megesett a szíve az
egyik kiskutyán, és
megvette. A következő
két évben azonban
több mint 2500 fontot
(majdnem egymillió
forintot) költött
állatorvosra. Kiderült
ugyanis, hogy a
kiskutya férges,
ráadásul többféle
gyomorbetegségben is
szenvedett.

Wendy azonban nem

fordulhatott az
eladóhoz: még azt sem
tudta, hogy hívják az
illetőt. Mégis, sajnos
egyre többen
vásárolnak így
kiskutyát. Irtózom az
ilyesfajta szaporítóktól:
a tulajdonosnak
sokszor csak hetvenkét
órája van arra, hogy az
esetleg problémás
kiskutyát visszavigye.
A szerző ezen a helyen
olyan tenyésztőkre, ¡11.
szaporítókra gondol, akik
sokszor törzskönyv nélkül,
csak önkormányzati (és
esetleg állatorvosi)
felügyelet alatt
szaporítanak valamilyen
kutyafajtát. (Ennek angol
neve „licensed kennel” -
ilyen jellegű
kutyatenyésztő telep
tudtommal
Magyarországon nem
működik.) Azért nem
használtam mégsem a
„szaporító” szót, mert ezt
a magyar kutyaklubokban
(MEOE, MKSZ) általában
olyan kennelek
tenyésztőire használják,
akik ugyan bejegyzett
kennelt működtetnek
(tehát törzskönyvezik a
kiskutyákat), a tenyésztés
azonban nem a fajtajelleg
megőrzése, erősítése,
hanem csupán gazdasági
szempontok
figyelembevételével zajlik
- a ford.

Ezzel ellentétben egy

megbízható tenyésztő
vagy állatmenhely sem
ad el úgy kutyát, hogy a
tulaj betegség vagy
egyéb problémák miatt
ne vihetné vissza
később az állatot.
Éppen ellenkezőleg, a
jó tenyésztő
ragaszkodik hozzá,
hogy elérhető legyen
arra az esetre, ha a
kutyával bármikor
bármilyen probléma
lenne. Egy jó tenyésztő
kezében a kutya csak
jól járhat: ha sikerül
megfelelő családba
adnia, ott élvezheti az
életét. Ha nem, segít
olyan helyet találni neki,
amely a kutyának is
megfelel. Azok a
gazdák, akik garancia
nélkül vásároltak
kutyát, sehová nem
tudják visszavinni, ha
baj van. Sokan persze
így is megpróbálnak jó
otthont biztosítani az
állatoknak. Még többen
vannak azonban, akik
nem.
 Kiskutya vásárlása

A világ legkönnyebb
dolga megszeretni egy
kiskutyát. Azt hiszem,
mindannyian
megtapasztaltuk már,
milyen érzés, amikor
egy aranyos kiskutya
óriási, kerek szemébe
bámulunk - igen nehéz
nem elérzékenyülve
beszélni róla. Éppen
emiatt azt ajánlom,
hogy amikor kutyát
keressünk, már a
kezdet kezdetétől
óvakodjunk az ilyen
csábítóktól. Az biztos,
hogy egy ilyen kölyökbe
azonnal
beleszeretnénk, ez nem
is kérdéses. Éppen
ezért még a románc
kezdete előtt foglalkozni
kell a rideg valósággal,
ezt pedig úgy lehet a
legjobban, hogy
találkozunk a kiskutya
családjával.
 Ahhoz, hogy a
tenyésztő képes legyen
egy - vagy több - alom-
nyi kiskutya
felnevelésére, neki és a
kutyájának együtt kell
működnie. Igaz, a kutya
hozza világra a
kölyköket, de a végső
felelősség mégiscsak
az emberé. Teljesen
biztos vagyok benne,
hogy a legjobban úgy
lehet megállapítani,
milyen családból jön a
kutya, ha nemcsak a
felmenőivel, de a
gazdáival is
megismerkedünk.

A tenyésztők
többségének nincs
saját kanja, így ha be
akarja fedezni a
szukáját, általában
tenyészkanhoz viszi. Ez
azonban azt jelenti,
hogy általában csak a
kiskutya anyjával
találkozunk. Nagyon
sokat elárul a kutyáról a
tenyésztő személyén
kívül az anyakutya
helye, személyisége,
temperamentuma és
viselkedése is.
Természetesen a kép
nem teljes, mert az
apakutya nincs jelen, és
igazán jó képet arról,
milyen lesz majd a
kiskutya, ha megnő,
akkor kaphatnánk, ha ő
is ott lenne, mégis,
megéri megnézni
legalább az anyát.

Legalább ilyen
árulkodó a gazda
hozzáállása és
viselkedése is. Ha az
anya nincs a kölykeivel,
az mindenképpen
aggodalomra ad okot.
Sajnos mostanában
egyre több az olyan
eladó, aki csupán
továbbadja a kölyköket,
nem maga tenyészti
őket, így a kiskutya
jóléte sem érdekli
annyira, mint az érte
járó pénz.

Az is jól mutatja,
milyen házból jön a
kiskutya, hogy az eladó
milyen alapossággal
faggatja ki a vevőt. Egy
jó tenyésztő kikérdezi a
leendő gazdát: ezt
onnan tudom, hogy én
mindig a lehető
legtöbbet akarok
megtudni arról az
emberről, aki
valamelyik kutyámat az
otthonába fogadja. A
folyamat leginkább az
örökbefogadásra
emlékeztet, ahol
szintén gondosan
megválogatják, kinek
az otthonába adnak
egy-egy gyermeket. A
jó tenyésztők legalább
ennyire gondosan
próbálják meg
biztosítani, hogy azok
az ártatlan, fiatal
életek, amelyekért ők
hordozzák a
felelősséget, megfelelő
otthonba kerüljenek.

A jó tenyésztő az új
család életének minden
olyan részletét szeretné
tudni vásárlás előtt,
amely a kiskutya
szempontjából fontos
lehet. Rákérdeznek,
milyen a család
munkabeosztása, van-
e mindig valaki otthon,
hogy felügyeljen a
kutyára. Vannak-e
kisgyerekek a
családban? A leendő
gazdának volt-e már
ilyen fajtájú - vagy
bármilyen egyéb -
kutyája? Igen fontos
kérdés az is, vajon a
leendő gazda gondolt-e
arra: beilleszthető-e
egy bizonyos fajtájú
kutya a családja
életébe. Szükség
esetén hajlandók-e
várni is a kölyökre? A jó
tenyésztő nem
törekszik arra, hogy a
lehető leggyorsabban
megszabaduljon a
kölyköktől, így ha
mindezeket a
kérdéseket felteszi, az
igazán jó jel. Ha nem,
akkor valószínűleg
jobban érdekli a pénz,
mint a kiskutya, így
óvatosan kell
mérlegelni a helyzetet.

Ugyanakkor a jó
tenyésztő szívesen
válaszol a leendő gazdi
kérdéseire, és hajlandó
elmondani mindent a
kiskutyáról, illetve a
hát-
 Magyarországon az
ilyesfajta eladó
ritkaságszámba megy,
mint ahogy a kisállat-
kereskedőnél sem
valószínű, hogy tudunk
venni magunknak
kiskutyát. Az viszont
gyakran előfordul, hogy jó
nevű(!) tenyésztők
kutyakiállítások alkalmával
a kiállítás parkolójában
kocsiból árulják a
kölyköket (tehát az anya
nincs jelen), de itt kérésre
fényképet mutatnak a
szülőkről, esetleg a
kiállításon meg is
tekinthetjük őket, ha
éppen ott vannak, a
kiskutyákkal kapcsolatos
problémákkal pedig
bármikor fordulhatunk
hozzájuk - igaz, ezt nem
árt előre tisztázni.

Egyre gyakoribb
jelenség viszont, hogy
magyar tenyésztők
külföldre adják el a
kölyköket, mégpedig
nagykereskedőnek, így
fogalmuk sincs, mi lesz
később a kiskutyák sorsa.
A magyar kutyás
szakzsargon őket is
„szaporítóknak” bélyegzi.

teréről: a felmenőin és
a korán kezdve el
egészen a kedvenc
ételéig vagy
játékszeréig.
Óvatosnak kell lennünk
azokkal, akik ezekre a
kérdésekre csak
elnagyoltan vagy nem
szívesen válaszolnak.
Én sosem féltem attól,
hogy ilyen
részletességgel
válaszoljak, sőt sok
olyan gazdával
kerültem közeli, baráti
viszonyba, aki tőlem
vett kiskutyát.

A vásárlónak arra is
ügyelnie kell, hogy
gondosan rákérdezzen
egy-egy, a fajon belül
általánosnak mondható
örökletes betegség
meglétére is. A King
Cavalier spánielek
között gyakori a
szívbetegség, a
dalmatáknál a
süketség, az olyan,
hosszú törzsű fajok,
mint például a basset
hound és a tacskó
hátfájásra és
porckorong-
problémákra
hajlamosak. A német
juhász és a Labrador
esetén gyakran
felmerülő probléma a
csípőízületi diszplázia,
egy olyan genetikus
probléma, amelynek
következtében a
combcsont és a
csípőcsont közötti
ízület deformálódik -
vagy nem is létezik. Ez
az állapot nagyon
fájdalmas lehet, sőt az
állat le is bénulhat
miatta - egy jó
tenyésztő viszont
gondosan ügyel erre a
kérdésre. A kutyákat
egyéves korban
megröntgenezik, és a
csípő állapotának
megfelelően
számozzák. Nullát az a
kutya kap, amelyiknek
tökéletes a csípője -a
tizennyolc pedig már
igen súlyos állapotot
jelent. Az ilyen kutyát
nem szabad a
tenyésztésbe bevonni.

A jó tenyésztők
mindent megtesznek,
hogy ezeket a
problémákat
kiküszöböljék. Ennek
ellenére ahhoz, hogy a
leendő vevő a
megfelelő fajtát
válassza, érdemes a
lehető legtöbbet
megtudni az adott
fajtáról. Ezt könnyen
megteheti a fajtaklubon
vagy az ennek
megfelelő szervezeten
keresztül , esetleg
tenyésztési szakértők
ta-

Magyarországon az FCI
(Fédération Cynologique
Internationale-Nemzetközi
Kutyaszövetség)
előírásainak megfelelően
egy ötfokozatú skála van
használatban, ahol „A”
(„FID-”) jelzést az a kutya
kap, amelynek tökéletes a
csípője, „E”-t pedig („FID
+ + ”) az, amelyik súlyos
diszpláziában szenved. A
legtöbb fajtaklub csak az
A, illetve B fokozatú
bizonyítvánnyal
rendelkező egyedek
tenyésztését engedélyezi.
Ez azt jelenti, az ennél
súlyosabb diszpláziában
szenvedő kutyák utódai
felülbélyegzett
törzskönyvet kapnak,
a m e l y e n „A szülő nem
rendelkezik az előirt
minősítéssel" felirat
szerepel-ezért kell nagyon
odafigyelni a
törzskönyvre, és
rákérdezni a
felülbélyegzettség okára.
Elképzelhető ugyanis,
hogy más, kevésbé súlyos
ok áll a felülbélyegzett
törzskönyv mögött.
Továbbá érdemes az
összes közepes vagy
nagy testű kutya esetén
elkérni a szülők
diszpláziaszűrésének
eredményét mutató
bizonyítványt is.

Illetve Magyarországon a
MEOE (Magyar
Ebtenyésztők Országos
Egyesülete) vagy az
MKSZ (Magyar
Kutyaszövetség)
felkeresésével. A két
egyesület közül nácsát is
kikérheti. Nem lehet
eléggé hangsúlyozni,
milyen fontos is ez az
előkészület. Hiszen
senki sem vásárol úgy
új autót vagy új házat,
hogy előtte mindent
meg ne tudna az őt
érdeklő részletekről.
Amikor valaki kutyát
választ, olyan
családtagot fogad a
házába, amely -
remélhetőleg -
tizenkettő-tizennégy
éven keresztül vele
együtt fog élni, nem
szabad tehát
felületesen kezelni ezt
a kérdéskört.

Menhelyi kutyák
Kevés dolog okoz olyan
jó érzést, mint amikor
az ember otthont ad
egy kivert kutyának -
azaz olyan állatnak,
amelyet azért helyeztek
állatmenhelybe, mert
régi otthonában
bántalmazták,
elhanyagolták, vagy
rossz magatartása
miatt nem tűrték meg
tovább. Mivel én is
befogadtam jó néhány
ilyen kutyát az elmúlt
évek folyamán, teljes
őszinteséggel
állíthatom, hogy mind
én, mind ezek a kutyák
rengeteget nyertek.
Már eleve az hatalmas
örömet okoz, hogy egy
tragikus sorsú kutyának
új lehetőséget adhatok
az életben, egy olyan
boldog és állandó
otthont, amilyenben
addig nem lehetett
része.

Mindezek mellett azt

is el kell azonban
mondani, hogy a
menhelyi kutyákkal
magától értetődően
igen sok probléma
adódhat. Egyik kedves
mondásom, hogy
„nincs problémás kutya,
csak olyan kutya,
amelynek problémái
vannak”. A menhelyi
kutyáknak pedig
helyzetüknél adódóan
több problémájuk van,
mint a többinek.

Az ilyen esetekben
természetesen nem
lehet azt a
háttérvizsgálatot sem
megejteni, amelyet a
kölykök esetén
javasoltam. Ennek
ellenére a vevő minden
jobb állatmenhelyen
kap némi információt a
kutyáról. Hadd
mondjam ismét: ha a
vevő úgy látja, hogy
nem igazán akarnak
részleteket mondani a
kutyáról, vagy
túlságosan elnagyolt
képet adnak róla,
legyen óvatos, bár
tény, hogy az ilyen
menhelyeket és
otthonokat általában
igen elkötelezett
emberek üzemeltetik.
Nekik is érdekük,
nemcsak a kutyának,
hogy a jó és a rossz
részleteket egyaránt
megosszák a vevővel.
A legtöbb kutya azért
kerül menbelyre, mert
erőszakosnak
bélyegzik. Mégis biztos
vagyok benne, hogy
amennyiben a leendő
gazdi tényleg érti, mi-

a MEOE számít a
nemzetközi, FCI által is
elismert egyesületnek,
amely az FCI által elismert
törzskönyveket bocsáthat
ki. Mindkét nagy
szervezeten belül
működnek autonóm
fajtaklubok is.

lyen rugóra jár a

kutyája agya, ez a
rizikó bevállalható, sőt
nagyon sok esetben
bőségesen megtérül a
kockázat.

A tenyésztés
kérdése

Amikor első kutyám,

Shane, a bordér collie
hozzám került,
viszonylag kevés olyan
hely volt, ahol ilyen
kiskutyát lehetett kapni.
A helyzet azóta
igencsak megváltozott.
Manapság ha valaki
kutyát akar venni,
nehéz a dolga, olyan
sok fajta közül
választhat: különleges,
keleti kutyákat, mint
amilyen az akita vagy a
si-cu, vagy olyan,
régebben ritkának
tartott fajtákat, mint az
újfundlandi vagy a
husky.

Gyakran kérdezik
tőlem, milyen
embertípusnak milyen
kutyafajta való. Erre
általában azt
válaszolom, hogy bárki
tarthat bármilyen
kutyát, amennyiben a
kutya pontosan tudja,
hol a helye a családi
„falkában”. Egy
zsarnokoskodó
yorkshire terrier talán
nem tud akkorát
harapni, mint egy
magát falkavezérnek
gondoló rottweiler vagy
német juhász, a
harapás azonban ettől
még harapás marad.
Ida egy kutya
viselkedése megfelelő,
ez a probléma fel sem
merül, éppen ezért a
fajtája nem igazán
lényeges, bár van
néhány olyan
szempont, amelyet
nem árt szem előtt
tartani.

Ha például a gazda
jobban szereti a
nyugodt, kényelmes
életet, és inkább békés,
nyugodt kutyát akar,
olyan fajtát válasszon,
amelynek nincs
szüksége annyi
mozgásra; ilyen például
a tibeti spániel. Fontos
azonban leszögezni,
hogy a nagy termet
nem feltétlenül jár
együtt nagy
mozgásigénnyel: a dán
dogok és a
bernáthegyik
kifejezetten szeretnek
elheverészni. Akik
pedig olyanok, mint én:
szeretnek kutyával
együtt sétálni, mozogni,
rengeteg fajta közül
választhatnak. A német
juhász, a labrador, a
Springer spániel mind-
mind megfelelő társak
az ilyen életmódhoz.

A leendő gazdának
mindig mérlegelnie kell
saját helyzetét is.
Azoknak például,
akiknek fizikai okok
miatt korlátozott a
mozgásuk, nem
tanácsolnám az olyan
hosszú szőrű fajtákat,
mint az afgán agár
vagy a skót juhász,
ezeknek a szőrzete
ugyanis rengeteg
gondozást igényel. Akik
ilyen helyzetben
vannak, inkább
labradort vagy bordér
collie-t vegyenek, azaz
olyan kutyát, amelynek
a gondozása dyen
szempontból nem
problémás.

Arról sem szabad

elfeledkezni, hogy a
kutyát ki is kell képezni.
Ahhoz például, hogy az
ülést vagy a láb mellett
maradást megtanítsuk,
sokszor kell lehajolni
vagy leguggolni.
Idősebb, nehezen
mozgó gazdiknak ilyen
szempontból nem
előnyös a kis testű
kutya: sokkal könnyebb
egy német juhászhoz
lehajolni, mint egy lhasa
apsóhoz.
 Fontos leszögezni,
hogy a kutya mérete
nem egyenesen
arányos a gazda előtt
álló feladattal. Nagyobb
kutyák nem rónak
feltétlenül nagyobb
feladatot a gazdára a
kiképzésnél vagy a
fenntartásnál. Sőt
tapasztalatom szerint a
legnyugodtabb,
legkedvesebb és
legkönnyebben
kiképezhető kutyák
éppen a nagyobb
termetű fajták egyedei
közül valók. A kis
termetűek között igen
sok a csökönyös
példány.
 Természetesen a
leendő gazda csak úgy
tudja eldönteni, milyen
fajtájú kutya való neki,
ha időt szán arra, hogy
megismerkedjen a
fajtákkal. Minden fajtát
valamilyen speciális
célra tenyésztett ki az
ember. A bordér collie-
kat és a német
juhászokat
pásztorkutyának, így
igen jól értenek a
tereléshez és az
őrzéshez. A beagle
feladata a hajtás, a
bernáthegyié és az
újfundlandié a mentés -
az utóbbiak ezért
tartoznak a nyugodt
vérmérsékletű fajták
közé. Csak
vészhelyzetben
lendülnek mozgásba. A
lhasa apso és a pekingi
palotapincsi viszont
kifejezetten ölebek: arra
tenyésztették őket,
hogy a melegséget,
társat kereső ember
igényeit kielégítsék.
Mindenki találhat olyan
fajtát, amelyik számára
a leginkább megfelel.

Csupán azért pedig

senki ne vegyen kutyát,
mert egyik vagy másik
fajta hirtelen divatba
jött. Emlékszem, voltak
olyan idők, amikor az
afgán agár vagy az
óangol juhászkutya (a
bobtail) hihetetlenül
divatosnak számított. A
101 kiskutya után
mindenki dalmatát akart
venni. Nem sokkal
később azonban,
amikor már ezek a
fajták nem voltak olyan
felkapottak, az
állatmenhelyek tele
voltak velük. A
hisztériát kihasználva
persze a szaporítok
megtettek mindent,
hogy a lehető
legrövidebb idő alatt a
lehető legnagyobb
meny-nyiségű
kiskutyával álljanak elő,
és csak Isten tudja,
mennyi kárt okoztak
ezáltal a fajtának. Fia
valaki kiegészítőt
választ magának egy
divatmagazinból, akkor
már inkább egy táskát,
egy pár kesztyűt vagy
egy ruhát válasszon -
bármit, csak ne kutyát.
 A FALKA
NÖVEKEDÉSE:
FELKÉSZÜLÉS AZ
ÚJ KUTYA
ÉRKEZÉSÉRE

Minél többet
foglalkozom
 emberekkel és
kutyákkal, annál
erősebb bennem az a
meggyőződés, hogy
mindkét faj számára a
család a

legfontosabb dolog. Ez
persze nem meglepő: a
kutyáknak legalább
olyan erős ösztönük a
falkába tartozás, mint
nekünk a társas lét. Ez
lehet az egyik
magyarázata annak,
őseink miért alakítottak
ki éppen a kutyával
szövetséget, miért
éppen a kutya lett az
első és legfontosabb
háziasított állat. Erről
azért kell ezen a helyen
beszélnem, mert ezt a
tényt szem előtt kell
tartania mindenkinek,
aki úgy dönt, hogy már
meglévő kutyái mellé
fogad az otthonába
még egy ebet.
Módszeremmel, ahogy
említettem is, a gazda
átveheti az otthoni falka
fölött a
falkavezérséget. Mégis,
egy olyan
háztartásban, ahol már
él egy vagy több kutya,
a kutyák között is
kialakul egyfajta
rangsor. A helyzet
nagyon hasonló ahhoz,
amikor a kutyák úgy
vélik, vezércsere
történt. Később majd
részletesen
foglalkozom ezzel a
problémával, fontosnak
tartottam azonban már
itt megemlíteni, hogy
erről a momentumról
sem szabad
megfeledkezni egy új
kutya befogadásakor.

Más tényezőket sem

árt figyelembe venni.
Alaposan át kell
gondolni, ha valaki más
fajta kutyát szeretne
befogadni, mint a már
meglévő. Egy akita és
egy német juhász
előbb-utóbb megtalálják
a közös hangot, de
időközben valószínűleg
bőven lesz közöttük
kon fi i 1 \tus. Egy
kilenc hónaposnál
fiatalabb kölyköt a
falkába illeszteni nem
jár túl sok
bonyodalommal. Nem
szabad azonban
elfelejtenünk, hogy a
kilenc hónapos kiskutya
megjelenése olyan,
mintha egy emberi
családba egy hiperaktív
kiskamaszt
próbálnának befogadni.
A közvélekedés szerint
ugyan egy kutyaév
nagyjából hét
emberévnek felel meg,
de ez az első évre nem
igaz: az egyéves kutya
inkább egy tizenhat
éves kamasz szintjén
mozog: hiszen egy
kilenc hónapos szuka
fizikailag képes arra,
hogy kölyköket hozzon
a világra, és fel is
nevelje őket. Érzelmileg
azonban még nem
érett rá. A gazdának
tehát figyelnie kell arra,
hogy egy ilyen jövevény
milyen hatással lehet a
már meglévő falka
egyedeire.

Ha már vannak
kutyái, hadd javasoljak
két dolgot a falka
bővítése előtt. Először
is azt, hogy alkalmazza
a módszeremet először
a már meglévő
kutyákon. Ez több
okból is kézenfekvő: a
régi kutyáknak
hatalmas a befolyásuk
az újoncra. Ela ők már
megtanulták úgy
élvezni az életet, hogy
Ön a vezér, úgy az új
kutya könnyebben
illeszkedik be a már
meglévő status quóba.
 A másik javaslatom
az, hogy az új kutyát a
lehető legkorábban
össze kell ismertetni
leendő falkatársaival.
Legjobb, ha a többi
kutyát elviszi a
tenyésztőhöz vagy a
menhelyre — ahonnan
az új kutyát elhozni
kívánja. Ennek igen sok
előnye van: territoriális
szempontból semleges
területről van szó,
másrészt az új kutya
olyan emberek között
van, akik ismerik, és
probléma esetén
kezelni is tudják. De
mindennél fontosabb
azonban, hogy azonnal
látszik, nincs-e túl nagy
súrlódás az új kutya és
a régiek között, ebben
az esetben ugyanis
megvan az esélye arra,
hogy meggondolja
magát. Abban pedig,
ahogy a menhelyi
segítők a helyzethez
állnak, ismét csak
felmérheti, mennyire
kockázatos éppen
onnan elhozni egy
állatot. Ha nem nagyon
akarnak beleegyezni
abba, hogy Ön a
kutyáit a menhely
területén szeretné
összeismertetni az új
családtaggal, ismét
csak rossz előjel, ha
pedig emiatt egyenesen
lefújják a vásárlást,
nem is szabad tovább
próbálkozni azzal az
intézménnyel.

AZ OTTHON
FELKÉSZÍTÉSE

A kutyát nem
igazán érdekli,
gazdája sátorban
lakik-e, vagy
palotában. Neki az
olyan dolgok a
fontosak, amelyek a
kényelemmel, a
biztonsággal és az
életminőséggel
kapcsolatosak,
környezetének
szépsége egyáltalán
nem. Bárcsak mi is
oly kevéssé
ragaszkodnánk
anyagi javainkhoz,
mint a kutya, amely
akkor boldog, ha
megfelelő módon
bánnak vele.

Mielőtt
módszerem
bevezetésébe
kezdenénk, azt
javaslom, tegyünk
néhány fontos
előkészületet
otthon. E javaslatok
némelyike magától
értetődő, mások
nem annyira, de
mindegyik egyaránt
szükséges ahhoz,
hogy új kutyánkat
már a kezdetektől
megfelelően
kezelhessük.

Alvóhely
Döntsük el, hol akarunk
a kutyának alvóhelyet
kialakítani.

A kutya - vagy
kutyakölyök -
számára igen
fontos, hogy
meglegyen a saját
vacka, ahová
visszahúzódhat.
Akkorának kell
lennie, hogy oldalt
vagy elnyúlva el
tudjon benne
feküdni úgy, hogy
minden oldalon
marad még tíz-
tizenöt centi hely.
Nekem a
legszimpatikusabb
megoldásnak a
kutyaketrec látszik,
saját kutyáim
viselkedéséből is
azt látom, élvezik,
hogy van egy
biztonságos,
elkerített, saját
területük. A ketrec
aj-
taját mindig nyitva
hagyom, hogy
szabadon
mozoghassanak. Az
autós utak alkalmával
is igen jól jönnek.

A kutyának nincs
szüksége drága
kosárra vagy kennelre:
egy nagy, oldalra
fordított kartondoboz is
biztonságos hely
képzetét kelti benne.
Párna helyett egy
elnyűtt pulcsit teszek
bele: ez elég meleg és
puha, ráadásul azért is
jobb a tiszta plédnél,
mert a kutya a család
szagát érzi rajta.
 Tiltott területek

Döntsük el, melyek a

lakásnak azok a
területei, ahová a
kutya nem léphet be.
Ezek közé tartozik
általában a fürdőszoba
és a WC, esetleg a
dolgozószoba és az
étkező. Érdemes előre
végiggondolni, és a
család többi tagjával is
megbeszélni, melyek
lesznek ezek, így a
későbbiekben
könnyebb lesz
közösen megtanítani
rá a kutyát.

Kapuk: a fentieken túl

ajánlatos még egy
gyerekkaput felszerelni
a konyha és az
előszoba közé. így
ugyanis a kutya nem
követhet bennünket
mindenhová, ami
különösen a
kiskutyákra jellemző,
mégis rajta tudjuk
tartani a szemünket.

Fontos azonban ügyelni

arra, hogy a rácsok
közötti rések ne
legyenek akkorák, hogy
a kutya feje átférjen
köztük.

K e r t : a kert fontos
szerepet fog játszani
mind a mi, mind a
kutyánk életében
nemcsak az első
harminc napban, de
egész közös életünk
folyamán. A kerítést
úgy kell kialakítani,
hogy a kutya ne tudjon
megszökni. Az
esetleges kapuknál újra
csak arra kell vigyázni,
nehogy a feje
beszoruljon valahová.
Ennek fontosságát nem
győzöm eléggé
hangsúlyozni: nekem
sokszor a
leglehetetlenebb
helyekről kellett
kiskutyáim fejét
kiszabadítanom. Ne
becsüljük alá ezt a
képességüket: még a
legszűkebbnek látszó
helyre is képesek
beszorulni!
 Alapvető
felszerelések

Lehet, hogy itt most

olyan dolgokat fogok
felsorolni, amelyek
teljesen magától
értetődőek, mégis sok
olyan gazdi van, aki
elfeledkezik róluk,
amikor kutyát fogad az
otthonába. A következő
dolgok szükségesek
ahhoz, hogy akár
azonnal alkalmazni
kezdhessük a
módszeremet.

Etetőtányérok:
alapvető fontosságúak.
Egy a víznek,
amelyben a nap
huszonnégy órájában
friss víznek kell lennie,
tehát legalább naponta
háromszor cseréljük.
És kell egy az ételnek
is, de ahogy később
látjuk, az sem árt, ha
több is van belőle -
kutyánként akár négy -
mert a módszer
bevezetésénél időnként
jól jöhetnek.

Nyakörv és póráz:
több nap kell, hogy a
kutyával el lehessen
menni sétálni. De addig
is jól jöhet ahhoz, hogy
a kutyánkkal otthon a
behívást gyakoroljuk
vele.

J á t é k o k : itt is
hangsúlyozom, hogy a
kutyának nincs
szüksége költséges
játékokra. Különösen a
kiskutyáknak elég, ha
egy régi törülközőt vagy
pokrócdarabot
bevizezve szoros
csomóba kötünk. Ez
kiváló játék a még lágy,
éretlen fogazató
kiskutyáknak is.

Kutyakefe:a
szőrápolás a kutya
gondozásának
fontos része.
Nemcsak azért,
hogy az állatot
tisztán tartsuk, de
arra is jó, hogy
rendszeresen
végigvizsgáljuk,
ellenőrizzük a
súlyát, a bőr
állapotát és az
általános
közérzetet. Arra is
kiváló eszköz,
hogy szoros
barátságot
alakítsunk ki. Az
olyan hosszú
szőrű kutyákat,
amilyen a cocker
spániel vagy a
bobtail, legalább
hat naponta át kell
fésülni, a szőr
ugyanis
összecsomósodhat,
s ezeknek az
egészségtelen
csomóknak az
eltávolítása
igencsak
fájdalmas. Az ilyen
szőr
gondozásához egy
ritkább, fésűszerű
kefe kell. A sima
szőrű kutyák
esetén egy puha
kefe is megteszi. A
hajlatokat a
legkönnyebb
gumikesztyűs
kézzel átdörgölni.
Elsősegélynyújtó
felszerelés: vész
esetére mindig
legyen otthon
néhány alapvető
gyógyszer, kötöző-
és sebfertőtlenítő
szerek, valamint
fiilcsepp.
Jutalomfalat:
az előttünk álló
munka
elmaradhatatlan
része a
jutalomfalat.
Gondoskodjunk
róla, hogy még a
kutya érkezése
előtt feltöltsük a
készleteket:
legyenek otthon
készen vett
jutalomfalatkák,
húsdarabkák vagy
- a személyes
kedvencem -
sajtfalatok.
Egy megbízható,
helyi állatorvos:
minden leendő
gazdinak javaslom,
hogy látogassa
meg a környékbeli
állatorvosokat. A
kutyát később
úgyis regisztrálni
kell, így ez
alkalommal
egyben erre is
lehetőség nyílik.

LELKI
ELŐKÉSZÜLETEK
A legfontosabb
előkészületeket
azonban
mindenkinek a
saját fejében kell
megtennie. Ha
valaki nem értette
meg a módsze-
 Magyarországon a
kutyákat az
önkormányzaton vagy a
hatósági állatorvoson
keresztül kell
nyilvántartásba vetetni,
főleg az éves kötelező
veszettség elleni
védőoltás miatt.

rem lényegét, legjobb,

ha nem is próbálkozik
vele. Szükséges
ugyanis, hogy minden
helyzetet a megfelelő
kontextusban lássunk:
a kutya szemszögét és
az otthoni „falkában”
elfoglalt helyét
figyelembe véve. Van
azonban néhány olyan
praktikus dolog is,
amely jól jöhet a
következő napokban.

Ne adjunk esélyt a
kudarcnak

Az egyik legfontosabb
tanács, amelyet már a
kezdet kezdetén
többször elmondok a
gazdiknak, ez: sose
adjanak esélyt a
kudarcoknak. Ezalatt
azt értem, hogy a
következő napokban
úgyis lesz néhány előre
megjósolhatatlan
visszaesés, amelyek
valószínűleg kutyánk
egyéniségéből adódnak
majd. Mégis, jó néhány
hibát el lehet kerülni
egyszerűen azzal, hogy
az ember gondosan
tervez, és például
sosem fogy ki a
jutalomfalatkákból.
Minden elképzelhető
helyzetre meg kell
próbálni felkészülni.

Mindenre hagyjunk
időt

Munkám során
központi fontosságú az,
hogy minden
helyzetben meg tudjam
őrizni a nyugalmamat.
Létfontosságú, hogy
amikor a kutyával
bánunk, mindenre
szánjunk több időt: a
türelmetlenség ugyanis
csak gátolja a haladást.
Fel kell készülni arra,
hogy a következő
hónap során kutyánk
érdekeit előrébb
helyezzük, mint
szoktuk. Azt sem
szabad elfelejteni, hogy
olyan teremtményt
fogadunk be az
otthonunkba, amelynek
nyelve és igényei
egészen mások, mint a
miénk. A legfontosabb
azonban azt
kihangsúlyozni: a kutya
nem fogja megtanulni a
mi nyelvünket - nekünk
kell megtanulnunk a
kutyáét! Éppen ezért a
család minden felnőtt
tagjának időt kell
szakítania arra, hogy
még a kezdet előtt
megismerkedjen a
módszerem
alapelveivel.

Kutyanyelv
A jó gazda mindig előre
készül kutyája
problémáira vagy
elvárásaira. Nekünk is
meg kell tanulni előre
gondolkodni, hogy
felismerjük, melyek
azok a dolgok, amiket a
kutya zavarónak vagy
ijesztőnek talál. A kutya
például nem
butáskodik, ami-

kor megijed a
porszívó, mosó-
vagy mosogatógép
bekapcsolásakor.
Meg szoktam
kérdezni a gazdikat:
ők hogy éreznék
magukat, ha nem
értenék, ami
 körülöttük zajlik?
Minden bizonnyal
először arról
próbálnának
meggyőződni,
mennyire veszélyes
a helyzet.

Készenlét, akarat,
nyitottság
Módszerem
megtanulása
leginkább egy új
nyelv
elsajátításához
hasonlít. Mindenki,
aki tanult már
nyelvet, tudja,
milyen fárasztó és
időigényes tud lenni.
Azt is tudják, hogy
tökéletes figyelmet
és elszántságot
igényel, és annak,
aki rászánja magát,
nyitottnak kell lennie
az új ötletekre. Az
én módszeremmel
sincs ez másképp:
nem elég az akarat,
készen is kell állni
erre a feladatra.
Éppen ezért nem
ajánlom, hogy
érzelmi problémák
idején kezdjünk
bele. Inkább
halasszuk e
„szívélyes
köteléképítés”
időpontját későbbre,
 amikor már jobban
oda tudunk figyelni,
és nem zavarnak az
egyéb érzelmek.

Sasha és Barmié halála

után magamat is
figyelmeztetnem kellett
arra, hogy lelkileg is
készüljek fel a
munkára. Haláluk és az
otthoni falkán belül
kitört háború miatt
ugyanis napokig
magam alatt voltam.
Egész idő alatt tudtam,
hogy újfent a
kezdetektől kell
bevezetnem a
módszerem alapelveit,
és ismét meg kell
szilárdítanom vezető
helyemet a falkán belül.
Mégis, egyszerűen
képtelen voltam rá.
Agyamban olyan kutyák
képei kavarogtak,
akiket szerettem, aztán
elveszítettem. Egyfajta
álomszerű - vagy
inkább rémálomszerű -
állapotban éltem, fájt az
élet, dühös voltam és
elveszett.

Addigra azonban már

eléggé tapasztalt
voltam ahhoz, hogy
meg se próbáljam a
módszeremet
alkalmazni addig, amíg
helyre nem jövök. A
verekedés utáni néhány
napban egyszerűen
különzártam a falka
különböző csoportjait.
Azt is tudom, hogy nem
látszottam igazi
vezetőnek. Az emberi
érzések annyira
felülkerekedtek rajtam,
hogy képtelen voltam
kutyamód gondolkodni:
tudtam, hogy
próbálkoznom sem
érdemes. Nem akartam
egy eleve kudarcra ítélt
dologba fogni. Senki ne
menjen tovább a
következőkben leírt
úton, hacsak nem
biztos abban, hogy
akarja a változást, és
lélekben felkészült arra,
ami rá várhat.

MÁSODIK RÉSZ

AZ ELSŐ 48 ÓRA
 Új távlatok: a
kutya
beilleszkedése az
új helyen

Hosszú, gyakran
nehezen járható, de
remélhetőleg bőséges
eredményekkel teljes út
áll előttünk, olyan út,
amelyről néhány gazda
már a kezdet kezdetén,
a kutya
hazahozatalakor
letéved. A módszerem
első szakaszát - amikor
a gazda távoliét után
visszatér - ugyanis
azonnal meg kell
kezdeni, amint a kutya
megszokta új helyét, és
beilleszkedett. Éppen
megérkezett kutyák
esetén, akár kölykökről,
akár felnőttekről vagy
éppen menhelyi
állatokról van szó, van
egy olyan kezdeti
akadály, amit le kell
küzdeni. Életbevágóan
fontos, hogy az új
kapcsolat jó alapokról
induljon.

Azt hiszem,
legtöbbünk világosan
fel tudja idézni első
iskolai napját vagy élete
első munkanapját.
Mindkettő szörnyen
stresz-szes, ijesztő, sőt
sokszor egyenesen
félelmetes helyzet. Az
emberek olyan
szabályok alapján
végzik dolgukat, amit
még nem értünk. A
hely ráadásul tele van
ismeretlen formákkal,
hangokkal és
szagokkal. Képzeljük el,
ha egy olyan új
helyzetbe kerülnénk, s
ráadásul még a
nyelvünket sem értik!
Ilyen lehet a kutya
helyzete is, amikor az
első lépéseit teszi az új
otthonában.

A kutyának a
környezetváltozás
hatalmas trauma. így a
legfontosabb dolog, ami
ilyenkor a gazdára
hárul, az, hogy ezt a
traumát, amennyire tőle
telik, lecsökkentse.
Fontos tehát, hogy az
érkezés utáni néhány
percben hagyjuk a
kutyát, hadd nézzen
körül az új helyen.
 Ilyenkor ajánlott,
hogy az új otthonba
érkezés után vigyük ki
a kutyát, hogy
elvégezhesse a dolgát.
Ha a kérésünkre
könnyít magán,
azonnal jutalmazzuk
meg egy falattal, és
meleg hangon dicsérjük
is meg: „Jó kutya!”
vagy „Okos kutya!” A
fejét, nyakát meg is
simogathatjuk, vagy
barátságosan
megveregethetjük. A
lényeg az, hogy nem
sokkal az új otthonba
érkezés után már érje
valami pozitív hatás. A
jó kezdet nagyon
fontos.
 A következő
lépésben
hagyjuk, hogy
megismerkedjen
az új
környezetével.
Hagyjuk
békén, hogy
szabadon
felfedezhesse
azokat a
területeket,
amelyek
nincsenek
tiltva előle. Ez
alatt az idő
alatt végig
halmozzuk el
pozitív
jelzésekkel:
mosolyogjunk
rá, beszéljünk
hozzá biztató,
kedves
hangon, arra
azonban
ügyeljünk,
hogy ne
vigyük
túlzásba a
gyengédséget,
különösen
menhelyi
kutyáknál ne.
E kutyáknak
ugyanis addig
csak rossz
tapasztalatai
voltak az
emberi
világgal,
éppen ezért
sokkal
nehezebb
elnyerni a
bizalmukat.
Legyünk
egyszerre
kedvesek és
nyugodtak, de
tartsuk meg a
tiszteletteljes
távolságot is.
Elképzelhető,
hogy a kutya
túl ideges
ahhoz, hogy
bármilyen
kapcsolatépítésbe
kezdjen: ez a
helyzet órákig,
néha napokig
is eltarthat.
Ne siettessük,
hadd haladjon
a saját
tempójában.

Amikor a
kutya
beszokásáról
beszélünk,
minden
nagyon
egyszerűnek
látszik. Pedig
nem az! Hogy
rámutassak,
néha milyen
kemény
munkáról van
szó, gyakran
szoktam
felemlegetni
Murphy
példáját.
Minden
kutyának
szüksége van
arra, hogy
ellenőrizze új
otthonát; úgy
is
mondhatnánk:
körbeszaglásszon
egy kicsit.
Murphynek ez
a feladat
könnyebben
ment, mint
más
kutyatársainak,
hiszen sokáig
a rendőrség
egyik
nyomozókutyája
volt. Az volt a
munkája,
hogy a kábító-
és
robbanószereket,
valamint a
csempészárukat
kiszimatolja.
 Akkor találkoztam
vele, amikor
gondozóját, Teresát
meglátogattam. Teresa
a West Midland-i
Rendőrség egyik tagja,
aki szeretett volna
közelebbről
megismerkedni a
módszeremmel, ezért
meglátogattam az
otthonában. Murphy,
ahogy megtudtam, egy
a kert végében
elhelyezett kennelben
élt. Amikor
megkérdeztem, miért
nem a házban lakik,
Teresa elnevette
magát.

- Lerombolná a
házat! - mondta.

Murphy ugyanis
túlságosan kíváncsi
volt. Kiképzésénél
fogva megszokta, hogy
mindenbe beleüsse az
orrát, amit csak
gyanúsnak talál. Olyan
alkalmakkor, amikor
néha beengedték egy-
egy lakásba, tökéletes
felfordulást okozott.
Mindent felborogatott,
távozása után úgy
nézett ki a szoba,
mintha bombát
robbantottak volna
benne. Röviden szólva:
nem tudott a lakásban
viselkedni.
 Felajánlottam neki,
hogy bemutatót tartok
a módszeremből, és
bevezetem Murphyt a
lakásba. Murphyre
odabenn azonnal rájött
a bolondóra, és vadul
ugrálni kezdett.
Pórázra kötöttük, aztán
leültünk Teresával
beszélgetni, mégpedig
úgy, hogy közben nem
vettünk tudomást a
nyughatatlan ebről.
Igaz, a pórázról sem
engedtük el, Teresa
végig szorosan tartotta
a végét. Nagyjából tíz
perc múlva
valamennyire
lenyugodott, ekkor
Teresa elengedte. A
kutya azonnal ismét
ugrálni kezdett.
Szóltam Teresának, aki
újra visszatette a
kutyára a pórázt
anélkül, hogy
megszidta vagy kiabált
volna vele:
közömbösen, de
gyorsan cselekedett.
Ezt összesen négyszer
kellett megismételnie.

Amikor Murphyt
ötödször is elengedte,
a kutya egyszerűen
körbeszimatolt a
lábunknál, mintha még
egyszer, utoljára
ellenőrizni szerette
volna a terepet. Ezután
nem sokkal
leheveredett a földre
Teresa mellé. Ez volt
az a végső, jelképes
gesztus, amellyel
jelezte: immár készen
áll arra, hogy
megtanulja, hogyan kell
odabent élni.

Nem csoda, ha valaki,

akinek már van kutyája,
nehezen szoktat be
egy újat az otthonába.
Módszerem ugyan
biztosítja, hogy a
család emberi tagjai
álljanak a falka élén, de
fontos belátni, hogy a
kutyák egymás között
is kialakítanak egyfajta
rangsort. Ennek
felállítása a világ egyik
legtermészetesebb
dolga, olyasvalami,
amit nem lehet
megúszni.

A legtöbb esetben a
kutyák különösebb
probléma nélkül
alakítanak ki új
rangsort. Van azonban,
hogy a folyamat nem
ilyen békés, és a
kutyák között
versengésnek, sőt
erőszaknak is tanúi
lehetünk. Éppen ezért
szükséges újra
hangsúlyoznom, hogy a
kutyák első
találkozására
valamilyen semleges
területen kerüljön sor.
Ha pedig egynél több
ilyen találkozás is
megejthető, az még
jobb.

Ha bármilyen oknál
fogva az otthoni falka
érkezése napján
találkozik először az új
jövevénnyel, akkor
ennek kell a nap
legfontosabb
eseményének lennie.
Válasszon egy
semleges helyet, de
ügyeljen arra, hogy ez
ne olyan terep legyen,
amely a falka többi
tagja számára már
ismerős. Régebben
ilyen alkalmakkor
parkba vagy nagy, nyílt
mezőkre vittem ki a
kutyákat, ahol volt
lehetőségük arra, hogy
felmérjék egymást, a
légkör mégsem volt
feszült. Ehhez egy
olyan ismerősre van
szükségünk, aki vagy
régebbi kutyáinkat,
vagy az újat a
helyszínre hozza. Ez az
ismerkedés, még ha
csak félóráig is tart,
hosszú távon nagyon
megéri.

Ha egynél több
kutyánk van, javaslom,
hogy a régi kutyáknak
egyenként mutassuk be
a jövevényt. Arra is
figyeljünk, hogy minden
egyes alkalommal
egyenlőkként
találkozhassanak: így
ha az új kutyát pórázon
vezetik, a régin is
legyen póráz. Ela az
egyiket játékkal vagy
élelemmel jutalmazzuk,
a másikkal is tegyük
ugyanazt. A találkozás
lényege, hogy a két
kutya egy új, immár
bővebb falkává
egyesüljön. A gazdának
eközben világosan jelét
kell adnia annak, ki a
falka vezetője. Az új
kutya persze nem fogja
olyan jól érteni az Ön
jelzéseit, mint a régi.
Mégis, az üzenetnek
világosnak kell lennie: a
kutyák kialakíthatnak
ugyan egy rangsort
maguk között, de a
vezér pozíciójáért
egyikük sem küzdhet
sem akkor, sem
később.

A két kutya
összeismertetésekor a
fő jelszó: „Csak semmi
pánik!” Ela a kutyák
hörögnek vagy
morognak egymásra,
ne vegyen róluk
tudomást, amíg meg
nem nyugszanak. A
kutyák végül képesek
lesznek örülni a
társaságnak. Ha
megadjuk a szükséges
időt és lehetőséget, a
legvalószínűtlenebb
példányok is
összebarátkoznak
egymással. Az
esemény folyamán
végig nagyon fontos,
hogy a gazda
kimutassa: ő a vezér.
Nyugodtnak és
racionálisnak kell
maradnia.

Az is fontos, hogy a
gazda megtanulja,
miként kell kezelni a
kutyák közötti
erőszakot. Nagyon
sokszor láttam, milyen
nagy feneket kerítenek
a gazdik annak a
helyzetnek, amikor két
kutya morogva
kerülgeti egymást. Ela
emberi nyelvre akarjuk
lefordítani ezt a
viselkedést, akkor
egyszerűen arról van
szó, hogy a két kutya
rossz véleménnyel van
egymásról, semmi
többet. Tény, hogy nem
kellemes látvány az
ilyen, mégis, nem ok
arra, hogy
hisztérikusan kiabálni
kezdjünk. Ha a kutyák
között tényleg megnő a
feszültség, azonnal el
kell távolítani azt,
amelyik a feszültséget
okozza. Éppen ezért
fontos, hogy az új
kutyán is legyen ilyen
alkalommal nyakörv:
jobb a biztonság.

Ha a két kutya között

kialakult valamilyen
kapcsolat, közelebbről
is megvizsgálják
egymást, sőt idővel
olyan közel mennek
egymáshoz, hogy
játszani kezdenek. Ez a
világ
legtermészetesebb
dolga. A lényeg az,
hogy Ön nyugodt
maradjon, és hagyja,
hadd menjenek a
dolgok a maguk
természetes
menetében. Minél több
időt tölthet együtt az új
falka, annál jobb.
Elérkezik azonban a
hazautazás ideje,
amikor az összes
kutyát együtt kell
hazavinni. Ha a régi
kutya nem akar
beszállni a járműbe, az
új kutyát kell betenni
először. Ha az utazás
során feszültség lép fel,
vagy a kutyák ösz-
szevesznek, a
jövevényt másik ülésre
kell átültetni. Amikor
hazaérnek, a kutyákat
továbbra is egyenlő
módon kell kezelni,
maradjon
mindegyikükön rajta a
póráz. A kertben
egyszerre engedje el
őket, majd -
természetesen a
szemét végig rajtuk
tartva - hagyja, hadd
ismerkedjenek meg
még jobban egymással.

Megvan az esély arra

is, hogy a kutyák nem
kedvelik meg azonnal
egymást. Ebben az
esetben is meg kell
őrizni a hidegvérét és
rugalmasságát.
Ajánlatos, hogy eleve
készítse fel a lakását
arra, hogy a két kutyát
eleinte külön tudja
zárni. A kutyák
legtöbbször gyorsan
megszoknak minden új
helyet, tapasztalatom
szerint negyvennyolc
óra elég szokott lenni
erre. Az esetleges
vészhelyzetek
elkerülése érdekében
azonban jobb, ha az
ember inkább kicsit
túlzásba viszi az
óvatosságot. Az első
napokban jól jöhet, ha
mind a régi, mind az új
kutyának megvan az a
menedéke, ahová
visszavonulhat.

Az is fontos, hogy az
új kutyának
megengedjük: jelölje ki
a maga területét. Ezért
ha a lakás elég nagy
hozzá, javaslom, hogy
hozzon létre a lakáson
belül egyfajta „kifutót”,
amelyben a jövevény
megkezdheti új
életének első napjait.
Adjunk meg neki elég
időt ahhoz, hogy
megszokja az új helyet.
Mindeközben a már
ismert semleges
területen folytassa
kutyái
összeszoktatását, és
soha ne engedje ki a
gyeplőt a kezéből!
Minél több időt tölt
együtt az új, nagyobb
falka, annál jobban
összeszoknak az új
falkataggal.

Ha a kutyák kezdettől
fogva jól kijönnek,
akkor már az első
naptól fogva alhatnak
egymás közelében. Ida
erre nem igazán
hajlandók, zárja őket
külön, de ne keseredjen
el: egy jó barátság
kialakulásához idő kell.
Ugyanez igaz a többi
házi kedvencre is:
macskára, nyúlra stb.
Ha jól kijönnek
egymással, hagyja,
hadd legyenek együtt,
ha súrlódások vannak,
különítse el őket.
Mindig legyen óvatos.

A MÓDSZER
 KAPUJA: AZ
ÚJRAEGYESÜLÉS

A módszerem négy
fontos eleme közül a
legelső, amellyel meg
kell ismerkednie, az
újraegyesülés
szertartása, amikor a
falka elválás után újra
találkozik a vezetőjével.
Nem lehet túlbecsülni a
fontosságát:
lényegében ez a
módszerem sarokköve,
a kutya és a gazda
közötti kommunikáció
kulcsa. Mégis, ez az az
első akadály, amelyben
sok gazda rögtön az
elején elbukik.
Fontosságát az is
mutatja, hogy amióta a
módszeremet
kifejlesztettem, ezzel
kapcsolatban kaptam a
legtöbb kérdést. Ez
ugyanis az a része a
kutyatartásnak, ahol az
embernek le kell
győznie emberi
ösztöneit, és
emlékeztetnie magát,
hogy egy másik faj
egyedeivel van dolga.
Éppen ezért igen
lényeges, hogy ennél a
pontnál ne kapkodjon,
hanem megértse, mi is
a jelentősége. Ennek a
résznek az a célja,
hogy részletesen
megmutassam, mit is
kell tennie Önnek és a
kutyájának.

Már írtam, milyen

fontos, hogy
megfelelően
felkészüljön lélekben,
és megtanuljon más
módon gondolkodni a
kutyáról. Ebben a
fázisban úgy kell
tekintenie magát, mint
annak a falkának a
tagját, amelyért kutyája
felelősnek érzi magát.
A kutya megszokta,
hogy olyan
társadalomban éljen,
amelyben a vezetői
poszt állandóan kérdés
tárgya. Amikor tehát a
falka elválik, majd
újraegyesül, a kutyának
igazából egy dolog
fontos: ki most a
főnök? így tehát ez az
első olyan lehetőség is,
amikor a gazda
magához ragadhatja a
gyeplőt.

A gazdák gyakran
nem értik egész
pontosan, mit is jelent
az elválás. Vannak
nyilvánvaló esetek:
amikor a kutya otthon
marad, a család pedig
elmegy otthonról
iskolába, dolgozni, vagy
néhány órára elugrik a
szupermarketbe. De mi
van, ha valaki kimegy a
nappaliból a konyhába
vagy a fürdőbe?

Az én
megfogalmazásom
szerint elválásnak az
számít, amikor a család
egyik tagja magára
hagyja a kutyát úgy,
hogy kettejük közé
valamilyen fizikai
akadály kerül,
mégpedig olyan,
amelyen keresztül
lehetetlenné válik a
közvetlen
kommunikáció. Nem
elválás tehát, amikor
valaki úgy megy egyik
helyiségből a másikba,
hogy közben nyitva
hagyja az ajtót,
ugyanis, ha akarja, a
kutya elérheti az illetőt,
egyszerűen követnie
kell. Ha azonban
becsukja maga után az
ajtót, már nem tudja
követni. Elválás tehát
akkor következik be,
amikor a család egyik
tagja magára hagyja a
kutyát, és becsukja
maga után az ajtót.
Amikor ez az ajtó újra
kinyílik, és az előbb
eltávozott visszatér,
akkor kell a módszerem
első fázisát alkalmazni.

Ennek célja az, hogy

olyan otthoni környezet
alakuljon ki, amelybe a
kutya úgy illeszkedik
be, mint bármelyik
másik családtag. A
kutyát tehát arra kell
szoktatni, hogy semmi
szokatlant ne lásson
abban, amikor a
családtagok jönnek-
mennek a lakásban. El
kell fogadnia azt a
tényt, hogy a
többieknek nincs
szükségük az ő
felügyeletére, sőt a
gazdájának időnként
másra is figyelnie kell.
Ez nem azt jelenti,
hogy elhanyagolnánk,
vagy ne figyelnénk rá,
éppen ellenkezőleg. Ela
akkor foglalkozik a
kutyájával, amikor erre
igazán ráér, az a
foglalkozás minőségileg
sokkal többet nyújt
majd. Ilyenkor annyira
megszeretgetheti,
amennyire akarja: a
lényeg az, hogy ön
döntse el, mikor van
ennek az ideje.

Mindezek miatt
nyilvánvaló, hogy a
gyakorlást a lehető
leghétköznapibb
helyzetekben kell
megejteni. A legjobb,
ha a gyakorlás a
hétköznapi élet keretein
belül zajlik:
természetesen, amikor
a kutyának több időre
van szüksége, meg kell
adni neki. Ezt azért
mondom, hogy a lehető
legnyugodtabban
vágjon bele a
családjával.

Első lépés: az első

elválás
Minden a lehelő
legtermészetesebb
módon menjen, hiszen
az a cél, hogy a kutyát
beleszoktassuk a
család életének
hétköznapjaiba. Nem
igazán szeretem a
megrendezett
helyzeteket: minél
természetesebbek ezek
az első elválások, annál
jobb lesz mindenkinek.

Már a nap első

néhány órájában
elkerülhetetlenül be fog
következni
elváláshelyzet: a
családból valaki
biztosan elmegy a
fürdőbe, vagy kilép a
kertbe. Persze értem,
amikor a gazdik
izgulnak a módszer
bevezetése előtt,
különösen, ha még rá
is készültek. Ebben az
esetben azt
tanácsolnám, az első
elválásra csak azután
kerüljön sor, amikor a
kutya már körbejárta új
otthonát, és
leheveredett. Amikor ez
megtörtént,
elhagyhatjuk a szobát,
de csukjuk be magunk
után az ajtót. Mindezt
tegyük minél
természetesebben. Ne
jelentsük be, hogy csak
kiugrunk egy pillanatra,
hiszen ennek
természetesnek kell
lennie. Ugyanígy,
amikor visszatérünk a
szobába, teljes
csöndben tegyük.
Jusson eszünkbe: ezzel
a gyakorlattal azt
akarjuk tanítani a
kutyának, hogy a falka
vezetőjeként akkor és
azt teszünk, amikor és
amit akarunk.

Második lépés: a
repertoár

Amikor a kutya látja,

hogy visszatért a
szobába, két dolog
történhet. Az egyik az,
hogy nem vesz róla
tudomást. A másik
azonban sokkal
valószínűbb: a kutya
odamegy, és
valamilyen módon
megpróbálja felvenni a
kapcsolatot, hogy
megtudja, hol a helye.
Nagyon fontos, hogy
ilyenkor semmilyen
módon ne vegyen
tudomást róla!

A következő percek
próbára teszik azt,
mennyire erős az
elhatározása és
kutyájáé. Ahogy már
mondtam is, e
módszert a
hagyományos,
erőszakos képzési
technikákra válaszul
dolgoztam ki. Ezen a
ponton tehát akár
erővel is tudathatja
kutyájával, ki is a főnök,
de véleményem szerint
emberi eszünket és
találékonyságunkat
felhasználva
mindannyian képesek
vagyunk túljárni egy
kutya eszén. Nem kell
erőszakot
alkalmaznunk ahhoz,
hogy együttműködésre
bírjuk. A kutya olyan,
mint az ember: attól,
hogy mindenáron
ráerőltetjük saját
véleményünket, az övé
még nem változik meg.

A kutyák is igen
találékonyak tudnak
lenni egy ilyen
helyzetben, ha
mindenképpen győzni
szeretnének.
Körberohangálnak,
felugrálnak ránk vagy a
bútorokra, ugatnak,
nyüszítenek, kedvenc
játékszerüket a szoba
közepére ráncigálják.
Bármit tesz is, ne
vegyen róla tudomást.
Ha felveszi a
szemkontaktust vagy
egyszerűen rákiált:
„Csönd legyen!”, az
számára olyan, mintha
megadta volna magát,
és elismerné a vezető
szerepét: biztosította
afelől, hogy ő a vezér.

Egy idő múlva

azonban a kutya
repertoárja kimerül,
lendülete elvész, végül
eloldalog vagy lefekszik
a padlóra, amellyel
mintegy bevallja:
veszített. Azt viszont,
hogy ez mennyi idő
múlva következik be,
lehetetlen megjósolni,
így jócskán próbára
teszi a gazda türelmét.
A kutyák igencsak
kitartó teremtmények.
Láttam olyat, amely
néhány percen belül
„megadta” magát, de
olyat is - egy igen
nehéz esetet -, amelyik
három és fél órán
keresztül bírta. Az átlag
nagyjából tíz perc. Jó
hír azonban, hogy csak
az első alkalom ilyen
nehéz: miután az
alapelvet lefektette, a
későbbiekben egyre
köny-nyebb lesz a
vezérség ilyen
elismertetése. Az első
alkalom az, amely
igazán próbára teszi a
gazdát.

Mégis, olyan akadály

ez, amellyel a gazdik a
legkülönfélébb okokból
képtelenek
megbirkózni. A
legáltalánosabb hiba
az, hogy túl korán
gondolják: a kutya
kifogyott az ötletekből.
A kutyák ugyanis
gyakran szünetet
tartanak az első tíz
perc után, csak hogy
pár perccel később újra
kezdjék elölről az
egészet. Ezt a szünetet
sok gazdi a bemutató
végének gondolja.

A helyzet kulcsát a
kutya testbeszédének
megfigyelése adhatja.
Ha lefekszik az
oldalára, mintha
aludna, akkor biztosan
befejezte a
próbálkozást. De ha
úgy fekszik a hasán,
hogy hátsó lábaival
bármikor el tudja lökni
magát a földtől, mint
ahogy például a szfinx
is fekszik, mindehhez
pedig még a fülét is
hegyezi, az üzenet
nyilvánvaló: még nem
fejezte be a műsort,
bármelyik pillanatban
újrakezdheti az
egészet.

Sok gazdinak nem

sikerül elsőre a
feladatot megoldania,
mégsem szabad
kudarcként tekintenie
az esetre. Mindössze
arról van ugyanis szó,
hogy legközelebb
jobban oda kell figyelni.
Ha bedől a kutyája
műsorának, ne
hibáztassa magát.
Tekintse úgy, hogy
leckét kapott a
kutyanyelvből, és
legközelebb kezdje
elölről az újraegye-
sülési gyakorlatot. Ez
alkalommal egyébként
a kutya gyorsabban
megérti majd, mit akar
közölni vele.

Harmadik lépés: az
ötperces szabály
Ezután öt percet kell
várnunk. Nem, nem
arról van szó, hogy az
óragyárak stopperóra-
eladását szeretném
fellendíteni azáltal,
hogy minden
kutyatulajdonost az óra
rabszolgájává teszek.
Az öt perc csak az
ajánlott minimum,
egyébként pedig olyan
hosszú lehet, ahogy
mindenkinek tetszik.
Ráadásul ahogy a
módszer egyre jobban
bevésődik a kutya
agyába, úgy rövidülhet
le ez az öt perc.

Az öt percre az első
néhány alkalommal
azért van szükség,
hogy a kutya
megemészthesse azt
az igen kemény leckét,
amelyet az előbb
kapott. Ha a kutya az öt
perc során végig
nyugodt marad, ez azt
jelenti, azonnal sikerült
megértetnie vele a
helyzetet, és
bekövetkezett az első
fontos áttörés: a kutya
megértette, hogy
alapvető változás állt be
a rangsorban. Fontos
tehát, hogy addig üsse
a vasat, amíg meleg,
és azonnal rátérjen az
alapvető irányítás
következő leckéjére: a
behívásra.

A BEHÍVÁS

Legalább öt perccel
azután, hogy a kutya
felhagyott a
figyelemfelkeltő
manőverekkel - és
ügyeljen arra, hogy
ebben az öt percben ne
hagyja el a helyiséget! -
hívja be magához a
kutyát. Ne adjon esélyt
a kudarcnak: eleinte
amikor a kutyával
foglalkozik, mindig
tartson magánál
jutalomfalat.

Ha szükséges,
guggoljon vagy
térdeljen le.
Mindenképpen vegye
fel a kutyával a
szemkontaktust, aztán
mondja ki a nevét.
Elképzelhető, hogy ő
még nem tudja a nevét,
de ha elég gyakran
ismételjük, könnyen
összekapcsolja
magában a két dolgot.
A behívás barátságos
hangvételű legyen, ne
utasítsa: hiszen nem
egy őrmester szól az
újonchoz, hanem az
egyik barát a másikhoz.
Ha először nem akar
engedelmeskedni,
nyújtsa ki felé azt a
kezét, amelyikben a
jutalomfalatot tartja,
hogy a kutya jól lássa.

Igen fontos, hogy

már az első pillanattól
fogva világos legyen: az
élelemosztás a mi
döntéseink alapján
történik. Ha a kutya
megszimatolja vagy
meglátja az ételt,
azonnal ott terem.
Jusson azonban
eszébe: a kutya mindig
eszik, ahányszor erre
lehetősége van, ezért
ne foglalkozzon vele,
ha megjelenik. Ha
mindenáron meg
szeretné
kaparintani az ételt,
azonnal tüntesse el
szem elől, sőt ha
szükséges, távozzon el
a helyszínről, amíg újra
meg nem nyugszik.

A kutyáknak meg kell

tanulniuk, hogy az étel
nem automatikusan
kerül a tányérjukra.
Nemhiába hívják
jutalomfalatnak: ki kell
érdemelniük. Arra is
nagyon kell ügyelni,
hogy nyugodtan vegye
át a falatot. Ha hívásra
odajön, adjuk neki oda
a falatkát, kedvesen, de
csöndesen dicsérjük
meg, és simogassuk
vagy borzoljuk meg a
nya-kán-vállán a szőrt.
Azért fontos, hogy ezen
a helyen érjünk hozzá,
mert ez az egyik
legsebezhetőbb pontja,
amelyet a vadon élő
állatok között a vezér
természetesen
ugyanígy felismer.
 Ha a kutya odajön, de
felugrik, vagy önnek
szalad, álljon fel, és
sétáljon odébb. Akkor is
tegyen így, ha a kutya
felélénkül, ugrándozni
kezd, vagy a hátára
fordul, hogy
csiklandozzuk meg a
hasát. Sok gazda nem
tud ellenállni a
hívásának, pedig fontos
lenne, hogy
kedvencünk már korán
megtanulja:
cselekedeteinek
megvannak a maga
következményei. El kell
fogadnia: ön a vezér,
és a vezér privilégiumai
közé tartozik eldönteni,
hogyan, mikor és hol
akar kedveskedni a
másiknak. Ela a kutya
egyáltalán nem vesz
tudomást a behívásról,
akkor is sétáljon odébb.
Ilyen esetekben
legalább egy órára
hagyja egyedül, aztán
kezdje elölről a
próbálkozást.
 Ez a viselkedés talán
szívtelennek látszik, de
még mindig jobb itt
sarkon fordulni, és az
első rossz kanyar után
újrakezdeni az utazást,
mint később, amikor
már súlyosabb
problémák
mutatkoznak. Ha
szeretné megölelgetni a
kutyát, álljon fel,
menjen a szoba túlsó
felébe, és hívja be a
kutyát. Ela
engedelmeskedik,
kedvére megsze-
retgetheti.

A cél az, hogy az első

különlét után a kutya
nyugodtan vegye
tudomásul, ha
visszajött, menjen oda,
ha hívja, és felugrálás
nélkül vegye át a
jutalomfalatot.
Természetesen az ilyen
ritkán sikerül elsőre.
Honnan lehet tudni,
hogy a kutya
elfogadta
falkavezérnek?

A kutyák jelzései
természetüktől
függően
változhatnak.
Néhányról igen
könnyű leolvasni, ha
nyugodt: lefekszik,
játszani kezd,
esetleg rágcsál
vagy tisztogatja
magát. Vannak
azonban finomabb
jelek is.
 A szem a lélek
tükre:
Legegyszerűbben a
szeméből lehet
megtudni,
megnyugodott-e.
Ha tágra nyílt
szemekkel bámul
önre, akkor még
mindig zaklatott,
nem tudta
feldolgozni, ami
történt. Ha
nyugodtan elbámul,
akkor már
megnyugodott,
ezért magához
hívhatja.

A légzés: A kutya
idegállapotát jól
mutatja, milyen
sűrűn veszi a
levegőt. Ha
hangosan, gyorsan
liheg, még nem
nyugodott meg,
várjon, amíg
lelassul a légzés.
Amikor
megnyugszik,
általában hosszan,
elégedetten sóhajt.
Ez persze

egy embernek
megtévesztő jelzés,
hiszen a sóhaj
számunkra
frusztrációt, unalmat,
ingerültséget egyaránt
jelenthet. A kutyák
esetében egy ilyen
helyzetben csak egy
dolgot jelenthet: a
stressz feloldódását.
Mintha teher gördült
volna le a válláról, és
megkönnyebbülten
fellélegezne.

A megkönnyebbülés
néhány esetben még
erőteljesebben is
megnyilvánulhat.
Láttam olyat is, hogy
a kutya ürítési
szokásai teljesen
megváltoztak: sokkal
több lett a vizeletük és
a székletük. A vizelet
esetében érthető, mi
a változás oka: amíg
ő volt a vezér,
gazdálkodnia kellett a
vizelettel, hogy
territóriumának
határait pontosan
kijelölhesse. Ha
levesszük a válláról a
vezérség súlyát,
képes lesz nyugodtan
vizelni. Amikor ezzel a
jelenséggel először
találkoztam,
ugyancsak
meglepődtem. Arra is
ráébresztett, mennyi
feszültség
raktározódhatott a
kutyában, mert
kényszerűen viselte
falkája vezetésének
súlyát.

Nyújtózkodás: Sok
kutya úgy kezd el
ilyenkor nyújtózkodni,
ahogy az ember egy
reggeli ébredés után.
Kinyújtóztatják
hátukat, majd a
lábukat is kinyújtják
maguk előtt, mint az
alsó képen. Ez jó jel:
azt mutatja, hogy
megnyugodott.
 Ajkak nyalogatása:
Sok kutya, amikor
megpróbálja felmérni
a helyzetet, meg-
megnyalja az ajkát. Ez
inkább pozitív, mint
negatív jelzés. Mi
akkor nyalogatjuk az
ajkunkat, ha
nyugtalanok vagyunk
vagy elgondolkodtunk -
a kutya esetében is
annak a jele, hogy
erősen gondolkodik.
Minden bizonnyal azon
mereng, mi
történhetett. Fontos,
hogy hagyjuk: magától
jusson döntésre. Ez
előbb-utóbb úgyis
megtörténik.

Amint láttuk, igen sok

jele van annak, ha a
kutya megnyugodott.
Ha azonban még
mindig nem biztos
abban, kutyája tényleg
végleg abbahagyta a
próbálkozásokat, egy
egyszerű teszttel
megbizonyosodhat róla:
váltson testhelyzetet.
Ha a kutya
megnyugodott, nem fog
reagálni. Ha azonban
megmozdul, még időre
- és türelemre - van
szükség.
 GYAKORI
KÉRDÉSEK

Mi a baj azzal, ha a
kutyánk a vezér?

Erre a kérdésre
legegyszerűbben egy
másik kérdéssel tudnék
válaszolni: átadnánk-e
a háztartás felelősségét
egy egyéves
gyermeknek? Gyakran
szoktam mondani, hogy
az ember mellett a
kutya sosem nő föl.
Ezalatt azt értem,
sosem tanulják meg,
hogyan
gondoskodjanak
magukról. Gyakorlatilag
olyanok, mint az
egyévesek, mégis
nagyon sok gazdi
elvárja éretlen kutyáitól,
hogy betöltsék a család
vezetőjének szerepét.

Az ilyen helyzet sok

szempontból igen
szerencsétlen. Mivel a
kutya képtelen
megérteni
társadalmunkat és
nyelvünket, szörnyen
nehéz feladatot bízunk
rá. Olyan világban és
annyi veszély között
kellene megtalálnia a
helyes utat, amelyekkel
képtelen megbirkózni.
Ennek eredményeként
csaknem mindent
kudarcként él meg. Itt
kezdődik az ördögi kör:
mivel képtelen jól
vezetni a falkát, egyre
idegesebb lesz, és
ebből nagyon sok
magatartási probléma
eredhet.
 Az emberek olyat is
szoktak mondogatni,
hogy kutyájuk született
vezető, és ha
„lefokozzák”, azzal
frusztrálják vagy
boldogtalanná teszik.
Természetesen
némelyik eb sokkal
inkább vezetőnek való,
mint a másik, ha ezek
olyan családba
tartoznak, ahol több
kutya is van, azok
között biztosan
maguknak követelik az
elsőbbséget. De még
ezek a kutyák is olyan
környezetben a
legboldogabbak,
amelyiket megértenek,
szabadon
futkározhatnak nyílt
területeken, és megvan
az a védett környezet
is, amelyben alhatnak
vagy játszhatnak.

Mi van akkor, ha a
kutyánk azért
viselkedik rosszul,
mert nem
foglalkozunk vele?

Vannak olyan
hiperaktív vagy
agresszív kutyák,
amelyek szörnyű
állapotba képesek
hajszolni magukat, ha
bizonyos helyzetekben
az előbb felvázolt
módon nem vesznek
tudomást róluk. Ez
azért van, mert
túlságosan is
hozzászoktak ahhoz,
hogy a figyelem
középpontjában
legyenek. Amikor ez a
helyzet megváltozik,
természetüktől függően
vagy menekülnek, vagy
megtorpannak, vagy - a
legrosszabb esetben -
támadnak.
Elképzelhető, hogy
hangosan ugatnak,
felugrálnak ránk, talán
még harapnak is.
Amikor ilyen kutyáknál
szeretnénk bevezetni a
módszeremet,
szükséges, hogy
mindent előre alaposan
megtervezzünk, és
legyünk kitartóak: az
eredmény ugyanaz
lesz, mint a többi kutya
esetében.

Ha a mi kutyánk is
ilyen domináns
természetű, jól jöhet
esetleg, ha a módszer
bevezetése előtt
nyakörvet teszünk rá.
Kerítsünk el egy helyet
a lakásban is vagy az
udvaron, ahová
szükség esetén
biztonságosan el tudjuk
zárni. Ebben az
esetben a
kiképzőterület alapos
megtervezésének is a
kezdet előtti lépések
egyikének kell lennie.
Azt javaslom, legyen
egy helyiség, ahol
gyakorolunk, és egy
másik, ahová el tudjuk
zárni. Ha úgy látjuk,
még az is elképzelhető,
hogy a kutya
idegességében
szétrámolja a
helyiséget, előzetesen
vigyünk ki onnan
mindent, hogy ezzel se
adjunk esélyt a
kudarcnak.

Amikor elválás után

először találkozunk, és
a kutya elfogadhatatlan
módon viselkedik,
fogjuk meg a
nyakörvénél, és vigyük
abba a helyiségbe,
ahová el akarjuk zárni.
Mivel ez a pillanat elemi
fontosságú ahhoz,
hogy magunkhoz
ragadhassuk a
vezérséget, ki kell
mutatnunk, ki az úr a
háznál. Ne kiabáljunk,
ne dühösködjünk, és ne
vegyünk semmilyen
módon tudomást róla.
A pulzusunk maradjon
normális és
határozottan
cselekedjünk.

Amikor kitesszük a
kertbe, vagy elzárjuk
egy másik szobába,
csukjuk be magunk
mögött az ajtót. A kutya
idővel le fog nyugodni,
és elcsendesedik. Tíz
perccel azután, hogy
elcsendesedett, nyissuk
ki az ajtót, és engedjük
vissza abba a szobába,
ahol gyakorolunk. Ha
ismét elfogadhatatlanul
viselkedik, azonnal
különítsük ismét el,
csukjuk be az ajtót, és
várjuk meg, amíg újra
lecsöndesedik. Ez
alkalommal tovább
várjunk, legalább
harminc percet. Ha a
kutya még ezután is
nyugodt, engedjük
vissza. Ha a tombolás
újra kezdődik,
ismételjük meg az
elzárást. A kutya
minden egyes ilyen
alkalommal egy-egy
lépést tesz a helyes
irányba. Idővel az
ugatás vagy az ugrálás
lecsillapodik, és egyre
hosszabbak lesznek
azok a nyugodt,
csöndes percek, amikor
azt várja majd, hogy
kiengedjék.
 A legrosszabb
esetben az is
megtörténhet, hogy
harap a kutya. Ezek
esetén azt javaslom, ne
csak nyakörvet, de
szájkosarat is tegyünk
fel, és úgy vezessük át
a másik szobába
elzáráskor, hogy
biztonságos
kartávolságban tartjuk
magunktól. Ha a kutya
annyira felzaklat
bennünket, hogy így
sem lehet kivezetni, azt
szoktam tanácsolni,
hogy a gazda távozzon
el a szobából. Ilyenkor
várjunk tíz percet, és
csak akkor térjünk
vissza a szobába,
miután a kutya
megnyugodott. Ha
továbbra is rosszul
viselkedik, ismét
távozzunk, és majd
csak harminc perccel
az elcsöndesedés után
térjünk vissza. Ahogy
az első esetben, úgy itt
is áddig kell ismételni a
folyamatot, amíg be
nem látja a vereséget,
és meg nem nyugszik.

Tudom, nagyon
nehéz tud lenni.
Dolgoztam együtt olyan
gazdikkal is, akiknek
hétszer-nyolcszor is
meg kellett ismételniük
a procedúrát, éppen
ezért nem tudom
eléggé hangsúlyozni,
milyen fontos a kitartás.
E gyakorlat végére
ugyanis a kutya rájött,
hogy megváltozott a
helye az otthoni
falkában, ráadásul azt
is megtanulta, hogy a
rossz magatartásnak
következményei
vannak. Mint mondtam,
a gazda munkája
gyakorlatilag egy
vértelen forradalom. Ha
ezt az akadályt sikerrel
vette, megtette a
legfontosabb első
lépést, és - szinte lopva
- eltávolította a
barikádokat.
Mi a helyzet az
egyébként is
ideges menhelyi
kutyákkal?

Sajnos sok ember

elfelejti, hogy a kutyák
is élő, légző és - ami a
legfontosabb - érző
teremtmények.
Hozzánk hasonlóan ők
is képességeikhez
mérten fejlődnek, ezért
fel kell készítenünk
őket is, hogy
beilleszkedjenek az
életünkbe. Ez nem
ugyanolyan, mint
amikor
beprogramozunk egy
videólejátszót: inkább
megpróbáljuk rávenni
őket, hogy
változtassanak a
gondolkodásmódjukon.
Ebből következően
ahhoz, hogy megértsék
és elfogadják azokat az
erőteljes jelzéseket,
amelyeket közvetítünk
számukra, némely
esetben hosszabb időre
is szükség lehet.
Menhelyi kutyák esetén
akár lényegesen
hosszabb időre is.

Számomra nincsenek
„problémás kutyák”,
csupán olyan kutyák,
amelyeknek problémáik
vannak. A menhelyi
kutyák azért kerülnek a
menhelyre, mert az
emberek - valamilyen
módon - rosszul bántak
velük. Legtöbbször
persze csak elhagyták
őket. Súlyosabb
esetekben - és sajnos
ebből sokkal több van,
mint gondolnánk - csak
szörnyű tapasztalataik
vannak az emberekkel
való együttélésről. Egy
kutyát akár évekig is
bántalmazhattak
azelőtt, hogy a
menhelyre került, és az
évek alatt okozott kárt
nem lehet egy nap alatt
meg nem történtté
tenni. Éppen ezért az a
legjobb, ha úgy
gondolunk ezekre a
kutyákra, mintha
fogyatékosok - sokszor
igen súlyosan
fogyatékosok -
lennének. Fontos
ugyanis tudni, hogy a
kutya mindent
ugyanúgy megtanul
majd, mint a többi, még
ha kicsit lassabban is.
Éppen ezért az ilyen
állathoz több szeretet,
türelem és megértés
szükségeltetik.

Kisgyerekek
hogyan vehetnek
részt ebben a
folyamatban?
A kisgyerekek nem
képesek azonnal
megérteni a
módszerem alapelveit.
Idővel azonban, ahogy
a család többi tagja
alkalmazza, és a
gyerekek látják, mi
történik, úgyis utánozni
fogják, amit a szüleik,
testvéreik csinálnak, ez
azonban csak
fokozatosan történik
meg.

Mindezek ellenére az
is igaz, hogy a család
eme legifjabb tagjai
képesek a legnagyobb
befolyással lenni a
kutya gondolkodására.
A gyerekek ugyanis
soha nincsenek
egyedül a házban, és a
nagyobb
újraegyesülések is
általában akkor
történnek, amikor a
gazdi a gyerekkel
együtt érkezik haza
akár a boltból, akár az
óvodából. Ez pedig
olyan lehetőség, amely-
lyel
megkétszerezhetjük a
módszer
hatékonyságát. Amikor
belépünk a házba,
irányítsuk úgy a
gyermeket, hogy ne
vegye észre a kutyát,
így ő sem fogja
megadni neki a vágyott
figyelmet. Ha a kicsi
például a babakocsiban
ül, de éppen leköti egy
játék, ital vagy étel,
nem fog odafigyelni a
kutya figyelemfelkeltő
előadására.

Ela pedig letelt a

fentebb említett öt
perc, a gyermeket is be
lehet vonni a
behívásba, esetleg ő
adhatja oda neki a
jutalomfalatot, ezáltal a
kutya felé igen fontos
üzenetet továbbítunk,
hol is a gyerek helye a
családi falkában.
Természetesen ezt
nem lehet majd minden
alkalommal lejátszani,
de nem árt, ha időnként
ezt is tudatosítjuk a
kutyában.

Mikor kell
legközelebb
elválnunk a
kutyánktól?

Az elválás a társas élet

egyik alapvető
eseménye. Az első
napon azonban
általában arra kérem a
gazdikat, ne töltsenek
túl sok időt a kutyától
elválasztva. Az első
sikeres behívás után
például az egyiittlét
során többször is
behívhatjuk. A behívást
akár egy jó játékkal is
megerősíthetjük, hiszen
természetes és érthető
az a kívánságunk, hogy
szorosabbra kössük a
kapcsolatunkat a
kutyával. Mégis, a
kérésem, hogy ebben a
kezdeti stádiumban
csak mértékkel
szeretgessük. Nagyon
könnyű ugyanis annyira
túlzásba vinni a
szeretgetést, hogy a
későbbiekben olyan
magatartási
problémákat okozzunk,
amilyen a hiperaktivitás
vagy a kéregetés.

Az sem szükséges,
hogy minden egyes
elválás után töltsünk
valamennyi időt a
kutyával. Azzal, hogy
szándékosan nem
veszünk tudomást róla,
csak éljük a hétköznapi
életünket, tovább
erősíti azt az üzenetet,
amely szerint mi
döntjük el azt is, mikor
és hová mehet. Ha
ráadásul be sem hívjuk
utána, az egyértelmű
jele, hogy mi döntünk a
falkán belüli szociális
kapcsolatokról is.

Az is valószínű, hogy
eközben más családtag
is hazaérkezik, ő
megerősítheti a
kutyában mindazt, amit
tanítunk neki.

Éppen ezért nagyon

fontos, hogy
előkészüljünk a
helyzetre. Most, hogy
már megvan a maga
vacka a családon belül,
mindenkinek, aki csak
a közelébe jut ennek a
vacoknak, azonnal
jeleznie kell, hogy ő a
falka egy régebbi tagja.
Ügy kell kezdeni, ahogy
folytatni akarjuk.
Tudom, ez nagyon
nehéz, különösen
amikor az egyik
családtag éppen azért
jön, hogy első
alkalommal találkozzon
a kutyával. Bármilyen
nehéz is figyelmen
kívül hagyni az újonnan
érkezett, ugrándozó,
szőrös
szeretetgombócot,
mégis várjuk meg,
amíg lenyugszik. A
többi családtaghoz
hasonlóan ők is csak
az öt perc letelte után
üdvözöljék a kutyát:
akkor már nyugodtan
megdicsérhetik és
megszeretgethetik.

Mikor érkezik el az
a pillanat, amikor
az
újraegyesüléskor
azonnal tudomást
vehetünk a
kutyánkról?

A válasz erre az igen

gyakran feltett kérdésre
egyszerű: soha. A
módszerem nem egy
kiképzési vázlat,
amelyet a sikeres hatás
elérése után
elfelejthetünk, hanem
életstílus. Ha
újraegyesüléskor
azonnal a kutya felé
fordítjuk a
figyelmünket, rövid időn
belül ismét vezérségre
fog törni. Ez pedig nem
történhet meg.

A legtöbb gazdi,
amikor először hallja
ezt a választ,
elszomorodik, sőt el is
bátortalanodik.
Hamarosan azonban
három pozitív változást
is észlelnek magukon.
Az első, hogy az
újraegyesülés
művelete, amelyet
eleinte gyakorolni
kellett, második
természetükké vált. A
másik - fontosabb -,
hogy a kutya változatos
próbálkozásai a
figyelem
megragadására lassan
semmibe tűnnek.
Ennek következtében
pedig lerövidül az az
idő, amit az érkezés és
a behívás között várni
kell. Az öt perc
fokozatosan
másodpercekké olvad.

Értem én, miért olyan

nehéz a gazdiknak
belekezdeni. De
ígérem, nemsokára
úgy érkezhetünk haza
az egész napi munka
után, hogy miután
elsétáltunk a kutya
mellett az előszoba
túlsó végébe, és
letettük a kabátunkat, a
kutya már befejezte az
ilyenkor szokásos
rituáléját, és nyugodtan
várakozik majd. És
mivel a rutin már
működik, azonnal
magunkhoz hívhatjuk
és kedvünkre
simogathatjuk és
szeretgethetjük.

HÚZZUK KI
MAGUNKAT A
VEZETÉS
MŰVÉSZETÉNEK
ELSAJÁTÍTÁSA
„A jó vezetőnek
tudnia kell, azt is
tudnia kell, hogy
tud, és végül
képesnek kell lennie
arra, hogy
kimutassa
másoknak, hogy
tud.”
(Clarence B. Randall)

A módszerem alapja
az, hogy minden gazda
bír azokkal a vezetői
tulajdonságokkal,
amelyekre a családi
„falkának” szüksége
van. Szembesülnöm
kellett azonban azzal,
hogy ez olyan terület,
amellyel sokan nem
tudnak mit kezelni.
Sokan nem képesek
magukra vállalni azt,
hogy ők a család
hatalommal bíró
vezetői. Ennek igen sok
oka lehet: sok ember
egyszerűen szégyellős,
és nincs elég
önbizalma, mások
annyira kedvesek, hogy
nem szeretik átvenni a
vezető szerepet, vagy
nem szeretnek ilyen
erőteljes módon
megnyilvánulni. Mégis
azt hiszem, egy kis
tudás minden esetben
nagyon hasznos tud
lenni.
 Ha egy gazda képes
a következőkben
felsorolt öt tulajdonság
kimutatására,
csöndesen, de
hatásosan átveheti az
otthoni falka
irányítását.
Húzzuk ki
magunkat

Az az igazi vezető, aki

ezt képes kimutatni. A
testbeszéd a
kommunikációnak az a
válfaja, amelyet a
kutyák kiválóan
értenek. Azonnal
kikezdenek bárkivel, aki
határozatlannak vagy
gyengének látszik, de
ugyanígy arra is a
megfelelő módon
válaszolnak, ha valaki a
hatalom jeleit mutatja.
Mindannyian tudjuk,
hogy az első benyomás
mindig megmarad, így
hát nagyon fontos,
hogy a megfelelő képet
mutassuk magunkról az
első nap első percétől
kezdve. Húzzuk ki
magunkat, legyünk
magabiztosak! Emeljük
magasra a fejünket,
szemmagasságunk
legyen a kutyáé fölött.
Ne nézzünk a
szemébe, amíg úgy
nem döntünk, hogy
eljött az ideje.

Legyünk
határozottak

A vezető cselekedjen
mindig szilárdan,
határozottan - és
azonnal. Kutyánk
kezdettől meg fogja
kísérteni pozíciónkat,
ezért nagyon fontos,
hogy még akkor se
foglalkozzunk vele, ha
például ugat. Egészen
addig ne vegyünk róla
tudomást, amíg úgy
nem döntünk, hogy
foglalkozunk vele, és
azonnal utasítsuk
vissza, ha hívás nélkül
próbálkozna a
kapcsolatfelvétellel.
Még ha csak annyit
engedünk is meg neki,
hogy pár másodpercre
a lábunknak dőljön, azt
hitetjük el vele, hogy
van valamennyi
hatalma.
Hallgatni arany

Bizonyára találkoztunk
már olyan gazdákkal,
akik folyamatosan
beszélnek a
kutyájukhoz: „Jó kutya,
jó kutya, jól van.” Az
ilyesmi azért nagyon
káros, mert hangunk a
kutyának egyszerű
háttérzajjá silányul. A
kutyák sokkal jobban
figyelnek egy olyan
vezetőre, aki csak
akkor szól, amikor
mondanivalója van.

Beszéljünk
határozottan

Nagyon fontos, hogy a

hangunk legyen
összhangban azzal,
amit a testünkkel
sugallunk. Gyakran
figyelmeztetem a
gazdákat, hogy
beszéljenek tisztán,
magabiztosan és
határozottan. A
legjobbak a rövid
mondatok: „Gyere”,
„Ülj”, „Maradj” - mind
erőteljes, mégis
egyszerű üzeneteket
hordoznak. A
dicséretek hasonlóan
rövid mondatok
legyenek, persze egy
mosoly kíséretében és
kissé kedvesebb
hangnemben: „Jó
kutya”, „Rendes kutya”
vagy „Okos kutya”. A
módszerem egyébként
sem a ridegségen és a
mechanikus ismétlésen
alapul, hogy ne férne
bele ilyenkor egy kis
kedveskedés is. Néha
nem tudom megállni,
hogy magam ne
mondjam nekik:
„Nagyon szeretlek.”

Higgyünk
magunkban

A módszerem két
alapvető fontosságú
pillére a nyugalom és a
következetesség.
Ezekhez azonban
hozzá kell tenni még
egyet, hogy hatékony
legyen: meggyőzőnek
kell lennie a kutyának,
ez pedig csak akkor
megy, ha mi is hiszünk
magunkban.
Sok gazda már a
kezdés előtt veszített.
Ahelyett, hogy
meggyőznék magukat
arról: tudják, mit
csinálnak, éppen az
ellenkezőjét teszik.
Magukban biztosak
abban, hogy nekik nem
fog sikerülni. Gyakran
az a legfontosabb
dolgom, hogy
meggyőzzem a gazdit
arról: a cél nem olyan
elérhetetlen,
amilyennek látszik.
Ezek az emberek
ugyanis mind meg
vannak győződve arról,
hogy ők nem „vezető
típusok”. Biztosak
abban, nem elég
erősek ahhoz, hogy
átvegyék a helyzet
irányítását, és ahhoz
sem, hogy elhitessék
kedvenceikkel: elég
erősek. Egy tipikus
példa erre Anne, egy
huszonéves,
egyedülálló lány, aki
Teddyvel, az óriás
snauzerrel élt együtt
Kent megyében.

Anne azért keresett

meg, mert problémái
voltak Teddyvel. A
snauzerek
meglehetősen
keményfejű kutyák, és
igencsak sok
magatartási probléma
van velük. Teddy
gyakran elszökött,
ráadásul előszeretettel
hatalmaskodott Anne-
nel. Amikor először
találkoztam Anne-nel,
mindent megértettem.
Kis termetű lány volt,
alig 150 cm magas,
ráadásul nagyon
vékony és bizonytalan,
ideges természet.
Teddyn érződött, hogy
ezzel ő is tisztában
van. Csaknem azonnal
nyilvánvaló volt, hogy
amíg Anne belül ilyen
marad, Teddy nem
fogja átengedni neki a
vezető szerepet.
Amikor Anne-nel
elbeszélgettünk,
elmondtam, hogy rajta
áll a felelősség:
változtat-e vagy sem.
Arra kértem: életében
először ő vegye a
kezébe az irányítást.

Természetesen
vannak olyan fizikai
okok is, amelyek miatt
néhány ember
képtelennek gondolja a
vezetőség átvételét. A
nagy termetű kutyák
igen erősek tudnak
lenni, és a kis termetű,
gyengébb gazdák
nehezen tudják kezelni
őket. Mégis, a gazda
ennek ellenére
viselkedhet vezetőként.
Ela olyan gazdáknak
segítek, akiknek nincs
elég fizikai erejük
ahhoz, hogy a kutyát
kordában tartsák, azt
szoktam javasolni,
menjenek odébb. Ha a
kutya belép a
személyes terükbe,
vagy megpróbálja rájuk
erőltetni magát,
menjenek ki abból a
helyiségből, és csukják
be maguk mögött az
ajtót. Reakciójuk legyen
azonnali és határozott.
Ha ugyanis a kutya
látja, hiába próbál úrrá
lenni a helyzeten, mert
tökéletesen kudarcot
vallott, hamar levonja
belőle a maga
következtetését.
 Anne esetében nem
ez volt a helyzet, ő
fizikailag képes volt
Teddy esetleges
megfékezésére. Nála a
vezetői magatartást
kellett kialakítani.
Gyakran az a
feladatom, hogy ne
csak a kutya, de a
gazda
gondolkodásmódját is
megváltoztassam. Nem
arról van szó, hogy
ráveszem őket a
módszerem
követésére: azt
próbálom elérni, hogy
maguk akarják követni
a módszert. Ha a
gazda változtatni akar a
kutyájához fűződő
viszonyán, akkor erre a
kutya úgy válaszol,
hogy ő is változtatni
akar, mégpedig
ugyanúgy. Éppen ez a
két faj együttélésének a
kulcsa: amíg
mindkettőnknek haszna
van a helyzetből,
fenntartjuk azt.
 Úgy kezdtük a
munkát, mint minden
más esetben. Miután
bevezettük az ötperces
szabályt, megkértem
Anne-t, hívja magához
Teddyt, mégpedig
kifejezetten hívogató
hangon. Anne
hangjából kiérződött a
bizonytalanság, így hát
megkértem, ismételje
meg a kérést, de úgy
mondja, hogy akarja is.
Ismét magához hívta
Teddyt, de a melegség
mellett bátorság és erő
is volt a hangjában.
Amikor Teddy ránézett,
szinte azonnal tudta,
hogy valami történt, és
azonnal odament
hozzá. Igen biztató volt
tehát a kezdet.

Amikor valaki felhív,

hogy segítsek, első
dolgom az, hogy
megelőzzem az
esetleges kudarcokat.
A siker ugyanis sikert
szül, és a sikeres
gazdának nagyobb az
önbizalma is. A kutya
rájön, hogy gazdája
önbizalma újabb
sikerekhez vezet, és
innentől kezdve felfelé
vezet az út. Egy
hónappal később,
ahogy megtudtam,
Teddy és Anne
kapcsolata
csodálatosan alakult,
Anne hangjából
kihallottam: megnőtt az
önbizalma. Amikor
három hónappal
később beszéltem vele,
igencsak meglepett az
a változás, amely
sugárzott belőle. Már a
beszédén érződött az
önbizalom. Még mindig
ugyanaz a halk szavú,
szerény lány volt, mint
addig, de sokkal
biztosabb volt
önmagában. Hosszú
beszélgetésbe
bonyolódtunk, amelyből
kiderült, hogy
ismerkedni is kezdett,
és összebarátkozott
egy másik
kutyasétáltató
asszonnyal. „Az egész
egyszerűen azért van,
mert tudom, mit
csinálok” - ismerte be.

Be kell vallanom,
nagyon szimpatikus lett
Anne, és a következő
hónapokban többször is
beszélgettünk. Azelőtt
gyógyszergyári ügynök
volt, de egyszer csak
közölte, hogy
megszerzett a cégen
belül egy jobb állást.
Mindez azért, mert
rádöbbent a saját
képességeire, és
egyúttal be is
takaríthatta
önismeretének
gyümölcseit. Nemrég
ébredtem csak rá:
Anne önkifejezési
vágya csaknem olyan
erős volt, mint a
kutyájáé.
Természetesen nem
lett belőle extrovertált,
társasági személy, de
sokkal több az
önbizalma, és jóval
nyitottabb. Csodálatos
élmény volt egy ilyen
átalakulás tanújának
lenni.

CSALÁDI
ÚJRAEGYESÜLÉS:
A NAGYOBB FALKA
ÚJRAEGYESÜLÉSE
Első könyvem
befejezése óta a
kérdés, amely a
leginkább
foglalkoztatott, az volt,
miképp lehetne a
módszeremet
alkalmazni abban az
esetben, ha egynél
több kutya él a
családdal. Úgy vettem
észre, nagyon sok
olyan gazda van,
akinek egynél több
kutyája van, és bizony
jó néhányan
rákérdeztek erre. így
az ő aggodalmaikra is
időt kell szakítanom,
mivel nagyon is
gyakorlatias
problémákat vetnek fel.
Úgy vélik ugyanis, hogy
mivel egy nagyobb
kutyafalkán belül mindig
sokkal bonyolultabb a
kapcsolatrendszer, a
módszerem
bevezetése sem lesz
annyira egyszerű. Jó
hírem van azonban: a
módszerem alapelvei
ebben az esetben is
ugyanazok. Ráadásul
még ennél is jobb hír
az, hogy több kutyát -
legalábbis nekem -
köny-nyebb tanítani,
mint egyet.

Lényegében véve
három választási
lehetőség van. A
kutyákat egyesével
vagy csoportosan is
lehet tanítani, igazán
nagy falka esetén pedig
e két módszert
ötvözhetjük is, esetleg
„minifalkákra” osztva
dolgozhatunk velük.
Ahhoz, hogy a gazda
eldöntse, melyik
lehetőséget választja,
alaposan mérlegelnie
kell, milyen viszony van
a kutyái között. Ha
megérti, hogyan
működik természetes
közegében egy falka, a
már meglévő csapaton
belüli rangsor hatalmas
segítség lesz a
későbbiekben.
 Falkaszellem

Minden falka egyszeri

és megismételhetetlen.
Nem számít, milyen
kutyák alkotják: azonos
fajták vagy különfélék,
a kapcsolatok hálózata
így is, úgy is különböző
minden esetben. Éppen
ezért fontos, hogy a
gazda megértse a saját
falkáján belüli
kapcsolati dinamikát,
nehogy rosszul kezdjen
munkához. Aki
alábecsüli a falkában
már meglévő
erőviszonyokat, esélyt
ad a kudarcra.
 A falkát irányító erők
ugyanazok, amelyek az
egyes állatokat
irányítják: az
elsődleges cél a túlélés.
Ezeknek az
ösztönöknek a gyökere
még az ősi
farkasfalkában alakult
ki. A farkasok pedig
több ezer cven
keresztül elfogadták a
falka életét irányító
alapelveket. A falka
élén az alfa-pár áll,
amelynek tökéletes
tisztelet jár, és
amelynek elsőbbsége
megkérdőjelezhetetlen,
hiszen a falka tudja,
hogy létük a túlélés
záloga.
 A falka többi tagja
között is megvan
azonban a rangsor a
vezérek után következő
béta-hímeken és -
nőstényeken kezdve a
süldőkön át a kölykökig.
Mindegyik jól tudja a
saját helyét és
feladatát, és eszerint
követi az alfákat
vadászatra, vagy
otthon marad őrködni.
E feladatok sokfélesége
nem igazán fontos
számukra, a lényeg az,
hogy megértsük: az
alacsonyabb rangú
farkasok is tökéletesen
elégedettek azzal a
hellyel, amelyet
vezetőik alatt
betöltenek. Amíg a
falka képes
szembenézni a
mindennapi
kihívásokkal, a
farkasok elégedettek
beosztott szerepükkel
is. Olyan ez, mint egy
emberi vállalat,
amelynek élén
karizmatikus, intelligens
és igen találékony
vezető áll: mint amilyen
Nagy-Britanniában
Richard Branson. A
vállalat munkatársai
tökéletesen megbíznak
a vezetőjükben. Az
életük a vállalat
sikerességétől függ, és
tudják, hogy az
igazgató követése a
legjövedelmezőbb
mindannyiuknak. Mivel
pedig a cég sikeres,
mindannyian
megtalálják a helyüket
a vezető irányítása
alatti hatalmi
struktúrában.

Egy cég sem lesz

azonban sikeres attól,
ha ül a babérjain. Ela
mindent magától
értetődőnek tekint, nem
lesz képes még túlélni
sem, nemhogy
felvirágozni. Éppen
ezért a vezetőt a
beosztottjai állandóan
megfigyelik, az
alkalmasságát újra és
újra próbára teszik. A
vezér tudja, hogy ez a
dolgok menete, de ezt
képes az előnyére
fordítani. Azt is tudja,
hogy amíg képes
önbizalmat sugározni,
ez az önbizalom áthatja
az egész falkát.
Természetesen
továbbra is lesznek
rivalizálások és
szövetségek a falkán
belül csakúgy, mint egy
emberi cégnél, ahol
szintén vannak, akik
nem jönnek ki
egymással. Ha pedig a
vezér elesik, ezek a
riválisok megküzdenek
a vezető helyért. De
amíg a vállalat léte nem
forog kockán, mindenki
szívesen ragaszkodik a
megszokott rendhez. A
status quo fennmarad,
mivel mindenkinek
kényelmesebb.

Azt szoktam kérni a

gazdáktól, így
gondoljanak az otthoni
falkára is. A kutyák
természetüktől fogva
olyan állatok, amelyek
alárendelik magukat
másoknak, és
megtesznek bármit,
csak nyugodt életet
élhessenek. Ezért
engedik meg olyan
könnyen, hogy az
emberek bánthassák
őket - de ez az oka
annak is, hogy olyan
köny-nyen vezethetik
őket mások. A falka
akkor a legboldogabb,
amikor a kutyák között
kialakult egy
természetes összhang.
A vezető alkalmasságát
különösen négy
alkalommal kérdőjelezik
meg, amikor úgy érzik,
hogy a falka léte forog
kockán, ezek: az
elválás utáni
újraegyesülés, az
étkezés, a vészhelyzet
és a vadászat. Ha
elhiszik, megütköztem
Molly viselkedésén.
Nem értettem, hogy
támadhatta meg pont ő
Ceri-t: mindig is
„Hamupipőke” volt a
falkában: jó
természetű, nyitott,
elkerülte a
konfrontációkat. Nem
értettem, hogyan
válhatott az erőszakos
és rámenős „gonosz
nővérré”.

Nem kellett azonban

sok idő, hogy
értelmezni tudjam a
helyzetet. A falka sok
szempontból ugyanúgy
viszonyul vezetője
elvesztéséhez, mint
egy politikai párt.
Amikor egy politikus
visszalép, mindig nagy
küzdelem zajlik a
háttérben. Az eddigi
rangsor nem számít
többé.

A falkám tehát vezető

nélkül maradt, Molly
pedig a többi tagnál
jóval többet adott a
falkába, hiszen a falka
tagjai közé tartozott két
kölyke és két unokája
is. Tudta, hogy azonnal
szükség van új
vezetőre. A királynő
meghalt, tehát azonnal
meg kell koronázni az
új királynőt. Ebben a
helyzetben nem maradt
helye a szokásos
kedvességnek és
engedékenységnek.
Mollynak egész
egyszerűen nem
maradt más
lehetősége, mint a
vezér pozíciójának
megragadása.

Ha ebből a
szempontból nézem,
azonnal érthető, a
vezérválasztás körüli
vetélkedésben miért
esett egymásnak ez a
két tiszteletre méltó
asszonyság. Nyilván
nem lesz túl sok gazda,
akinek hasonló esettel
kell szembenéznie,
legalábbis remélem,
hogy nem. Mégis,
mielőtt a módszeremet
alkalmazni kezdené,
minden gazdának
először saját falkája
szociális struktúráját
kell felmérnie. Ez az
elkövetkezendő
napokban, hetekben
rengeteget számít
majd.

A falka tanítása
egyenként
Természetesen minden
gazda helyzete más.
Elképzelhető, hogy
valamilyen okból
képtelenek vagyunk
egyszerre egynél több
kutyával foglalkozni. Az
is elképzelhető, hogy a
falkán belül van olyan
probléma, amely ezt
lehetetlenné teszi. így
vannak olyan esetek,
amikor az a
legbölcsebb dolog, ha
egyenként foglalkozunk
a kutyáinkkal.

Ezt azzal kell

kezdenünk, hogy az
egyik kutyát
elválasztjuk a többitől,
és a legelső
gyakorlatot, az
újraegyesülést
begyakoroljuk vele. Ha
van a kutyák között
olyan, amelyik
problémás, engedetlen
vagy egyszerűen csak
szertelenebb, mint a
többi, javaslom, hogy
hagyjuk utoljára. A
menhelyi, általában
meglehetősen ideges
kutyák esetén pedig ez
különösen igaz. Erre
nagyon egyszerű a
magyarázat, amely
személyes
tapasztalataimon
alapul. Ela egy nehéz
természetű kutya olyan
falkához csatlakozik,
amelynek tagjai
nyugodtak és
engedelmesek,
viszonylag könnyen
átveszi ezt a
magatartásformát. Az
is igen nagy hatással
van rá, ha látja, hogy a
többi kutya vezetőként
tekint ránk. Éppen
emiatt a legelső kutya,
amellyel foglalkozunk, a
legdominánsabb egyed
legyen. Az, hogy a
többi kutya látja: ő
elfogadott bennünket
falkavezérnek,
felmérhetetlen erejű
fegyvert jelent a
későbbiekben.
 Amikor készen állunk,
hogy az újraegyesülést
gyakoroljuk az első
kutyával, az első
feladat itt is az, hogy ne
vegyünk tudomást a
létezéséről. Ismét
fontos hangsúlyoznom,
hogy nem szabad
sietnünk. Minden kutya
a maga tempójában
igazodik a
változásokhoz, így ha
egyenként akarunk
foglalkozni a kutyákkal,
készüljünk fel, hogy jó
pár órára van szükség
a gyakorlásokra.

Várjuk meg, amíg a

kutya kitombolja magát,
és amikor teljesen
megnyugodott, hozzuk
be a helyiségbe a
következő kutyát.
Ekkor az első
valószínűleg újra fogja
kezdeni a szokásos
figyelemfelhívó rituálét,
de ez teljesen
természetes, hiszen a
két kutya esetében is
újraegyesülésről van
szó. Nagyon valószínű
azonban, hogy ez rövi-
debb ideig fog tartani.
Fontos azonban, hogy
a folytatás előtt mindkét
kutya teljesen
megnyugodjon. Ha ez
megtörtént, be lehet
hívni a következő
kutyát. Ez alkalommal
meg kell várnunk, míg
mind a három
megnyugszik.

Ezt a folyamatot
addig kell ismételnünk,
amíg az utolsónak
maradt kutya is
csatlakozott a falkához.
Ahogy már mondtam
is, tanácsos, hogy a
legszélsőségesebb
magaviseletű kutya
maradjon utoljára. így
remélhetőleg, amikor
belép a szobába, azt
látja majd, hogy társai
mind megadják a
tiszteletet az új, erős
vezetőnek.
Természetesen ettől
függetlenül megpróbálja
majd szétzilálni az
eddigi eredményeket.
De ha nyugodtak
maradunk, és továbbra
is erős kezű vezérként
viselkedünk, a falka
előbb-utóbb újra
megnyugszik. Innentől
kell számítani a már
említett öt percet. Hadd
ismételjem azonban: az
öt perc az ajánlott
minimális időhossz,
elképzelhető, hogy egy
jóval hosszabb,
küzdelmesebb út vezet
el eddig a pontig. Arra
ügyeljünk, hogy ne
hagyjuk magukra a
kutyákat, de tarthatunk
az öt percnél hosszabb
szünetet is.
A behívás

Amikor készen állunk a

folytatásra, arra a
vezetői szerepre kell
alapoznunk, amelyet az
előbb már kimutattunk.
Ennek egyik eszköze
az, hogy mostantól
fogva mi választjuk ki,
melyik kutyával akarunk
foglalkozni. Hívjuk tehát
magunkhoz az egyik
kutyát, nem számít,
melyiket. Fontos
azonban, hogy csak azt
a kutyát vegyük észre,
illetve arra nézzünk rá,
amelyiket hívtuk, a
többivel pedig ne
foglalkozzunk. Fia egy
másik fut oda, és
megpróbál felugrálni,
kedvesen, de
határozottan toljuk el
magunktól. Fia az
megy oda, amelyiket
hívtuk, bőségesen
jutalmazzuk meg.

Ezt a falka többi

tagjával is meg kell
ismételnünk. Fia akkor
jönnek oda, amikor
hívjuk őket, az
előzőhöz hasonlóan
jutalmazzuk meg őket,
viszont minden olyan
alkalommal, amikor
valamelyik kutya akkor
is jön, ha nem hívtuk,
ne foglalkozzunk vele,
sőt ha szükséges,
barátságosan szidjuk is
meg, hiszen mi
vagyunk a vezérek, ez
pedig a hatalom
kimutatásának az ideje.
Ezáltal a falka egésze
láthatja, hogyan
működik a
kommunikációnak ez a
teljesen új formája. A
falka egészének
hierarchiájában
hatalmas változás
történt, a dolgok soha
nem lesznek többé
olyanok, mint azelőtt.

Ha van olyan
kutyánk, amelyik
kifejezetten ideges
természetű, azt
hagyjuk békén. Az
ilyenek gyakran
elkülönülnek a falkától,
és már-már
érdektelennek
látszanak. Hagyjuk,
hadd vonja ki magát az
események fő
sodrából. Ahogy már
mondtam is, egyébként
sem szükséges
újraegyesülés után
minden kutyával
foglalkoznunk.
Ráadásul a falka
viselkedésének
szemlélése is hatalmas
ösztönző erő.

Előbb-utóbb az
ideges kutya is jelezni
fogja, hogy készen áll a
részvételre. Fontos
azonban, hogy
továbbra se a kutya
tegye meg az első
lépést, bármennyire is
vágyunk már rá, hogy
megszeretgessük. Nem
lehet előre megjósolni,
mikorra fog ez
elkövetkezni, és jobb,
ha az ember felkészül
arra, hogy hosszabb
ideig várnia kell. De
mint minden jó dologra,
erre is megéri várni.

A falka tanítása
egyszerre

Gyakran szoktam
mondani, hogy
egyszerűbb két kutyát
kiképezni, mint egyet.
Ezalatt azt értem, hogy
a falkában, azaz kettő
vagy több kutya között
olyan erők működnek,
amelyet egy okos gazdi
jól ki tud használni. A
falka tanítása
egyébként sem jelent
mást, mint az előbb
említett elvek együttes
alkalmazását. A tanítás
akkor kezdődik, amikor
a falka minden tagja
jelen van. Amikor az
összes kutya kifogyott
a figyelemfelkeltési
eszközökből, és
megnyugodott,
egyenként oda kell
hívnunk őket
magunkhoz.
Nyilvánvalóan ez a kis,
kettő-négy kutyából álló
falkáknál működik
leginkább.

A kutyát erősen
motiválja mind a
csoportnyomás, mind a
falkához tartozás, így
ezeket a gazda
felhasználhatja saját
előnyére.

Ezekre a falkánál
felhasználható
motivációs erőkre jó
példa Dish és Spoon
esete. E két, egy
alomból származó Jack
Russell terrier valaha
nagyon jó barátságban
élt együtt, később
azonban egymás
halálos ellenfeleivé
váltak. Tulajdonosaik,
George és Estelle még
kölyök-korukban
fogadták őket
otthonukba egy
lincolnshire-i
településen, Louth-hoz
közel. Kölyökként
szinte állandóan
játszottak - ahogy ez
szükséges is -, s
azáltal, hogy állandóan
birkóztak, húzták-von-
ták egymást, igen
gyorsan fejlődtek.
Három évvel később
azonban a szokásos
birkózás igen gyászos,
sőt elszomorító formát
öltött. A játék egyre
jobban elvadult, míg
vcgiil heves küzdelem
lett belőle, amelyből
tépett, harapott
sebekkel tarkítva
kerültek ki.

George és Esteile
nagyon szerették a
kutyáikat, ezért
mindent megtettek,
hogy helyrehozzák Dish
és Spoon kapcsolatát.
Egy állatorvos azt
javasolta, hogy az
erőszakosabbat,
Spoont ivartalanít-sák.
Tudom, a következő
megjegyzésemért nem
fognak szeretni az
állatorvosok, de én
ellenzem azt a
gyakorlatot, hogy az
agresszív magatartást
ivartalanító műtéttel
„kezeljék”. A műtétnek
természetesen megvan
a maga helye és
szerepe a kutyák
esetén is: ha beteg
vagy a szaporodást
szeretnék
megakadályozni vele.
Ami azonban a
magatartási problémák
kezelését illeti, egészen
máshol látom a
megoldást. Az
ivartalanítás ellenére a
kutya továbbra is
vezetőnek gondolja
magát, ezen a műtét
mit sem változtat,
csökkenti ellenben a
tesztoszteronszintet, és
tovább bántja az
egyébként is sérült
állatot. Minél inkább
úgy érzi ugyanis, hogy
képtelen a vezetői
poszt betöltésére,
annál jobban pánikba
esik - s ez továbbra is
agresszióként fog
jelentkezni.

Hamarosan kiderült,
hogy Dish és Spoon
esete engem igazolt.
Az ivartalanítás semmit
nem csökkentett Spoon
agresszióján, éppen
ellenkezőleg. Egy
alkalommal, amikor
George és Estelle a két
kutyával kimentek a
kertbe, Spoon olyan
dühvei támadt rá
Dishre, mint még soha
azelőtt. Egy
kutyaszerető embernek
pedig nincs megrázóbb
dolog, mint nézni,
ahogy két kutyája a
szeme előtt próbálja
szétmarcangolni
egymást. A küzdelem
után a kutyák szörnyű
állapotba kerültek. Dish
mellkasán hatalmas
szakított seb tátongott,
míg Spoon mancsai és
pofája tele volt
marásokkal. Ekkor
döntött úgy George és
Estelle, hogy
felkeresnek.

Miközben a történetet
hallgattam, éreztem a
hangjukból, menynyire
fájdalmas volt látniuk,
ahogy a nagyszerű
testvéri kapcsolat
semmivé válik. Erre
elmondtam, ha
megpróbálkoznak a
módszeremmel, éppen
ezt a régi kapcsolatot
használhatják fel, hogy
a két testvér viszonyát
normalizálják.

Nyilvánvaló volt, hogy

Dish és Spoon
vetélkedésének célja a
falkavezérség. Amikor
George és Estelle
elmondták, általában
milyen esetekben tör ki
a verekedés, biztosabb
lettem a dolgomban:
ahogy sejtettem is,
akkor lángolt fel köztük
a harc, amikor valaki
jött hozzájuk, vagy
elsétált a kerítés előtt,
vagy repülőgép húzott
el a ház felett, illetve
néha akkor, amikor
Estelle főzött. Azt is
tudtam azonban, hogy
az a régi, erős kötelék,
amely azelőtt e két
kutyát összekötötte,
felhasználható, hogy
helyreálljon közöttük a
béke.
 A módszerem
bevezetésekor már
kezdettől fogva
ügyeltem arra, hogy a
másik kutya is lássa,
ami a testvérével
történik. A két kutyát a
konyhában és a
nappaliban helyeztük
el, a két helyiség közé
pedig olyan kaput
szereltünk, hogy amikor
Dishsel foglalkozom,
Spoon lássa, mi
történik, és fordítva.
Kezdtem a szokásos
ötperces szabály
bevezetésével. Igen
biztató volt már a
kezdeteknél azt
tapasztalni, hogy
amikor az egyik vagy
másik kutyával
foglalkoztam, az nem a
testvérét figyelte,
hanem hajlandó volt
velem dolgozni. Azt is
megfigyeltem, hogy a
kapu túloldalán lévő
kutya egyre halkabban
hörgött, ahogy testvére
elfogadta az
irányításomat, sőt
végül testvéréhez
hasonlóan maga is
megnyugodott. Utána
ugyanezt
megismételtem a
behívással is: továbbra
is el voltak választva,
de láthatták egymást.

Kis idő múlva azt

javasoltam, tegyünk
mindkét kutyára pórázt,
és vigyük ki őket a
kertbe sétálni. George
és én vittem ki őket,
arra azonban
vigyáztunk, hogy a kert
két ellenkező végében
legyünk egymástól. Egy
darabig gyanakodva
méregették egymást,
aztán lassan
megnyugodtak, így
mind közelebb
mehettünk egymáshoz.
Nem sokkal később
meg-megbillent a
farkuk, ahogy a
másikat nézték. „Olyan
volt, mintha évek óta
most látnák egymást
először” -jegyezte meg
George.
 Tudtam azonban,
hogy még hosszú út áll
előttünk, ezért azt
javasoltam, próbáljuk
meg egymás mellett
sétáltatni őket. Nem
sokkal 1 később Spoon
halkan ráhörgött
Dishre. Azonnal
fogtam, és bevezettem
a kertből a házba. Mivel
a kutyák társas lények,
sőt minél nagyobb a
falka, annál
biztonságosabbnak
érzik, úgy döntöttem,
erre az ösztönére fogok
rájátszani. Amikor tehát
Spoont elvezettem a
falka többi tagjától,
Spoon testbeszéde
világosan árulkodott,
hogy érzi magát: fülét-
farkát lógatni kezdte,
olyan volt, mint egy
sértődött kamasz, akit
a szobájába küldtek.
Látszott rajta, mennyire
csalódott, hogy egyedül
kell lennie, magában
ugyanis
kétségbeesetten
vágyott rá, hogy a
testvérével lehessen.
Tizenöt perc után
engedtem csak ki a
szobából. Most egy
kicsit jobban
viselkedett, de nem sok
idő múlva ismét hörögni
kezdett. Ismét
száműzetés
következett, és ismét
láttam rajta, hogy
duzzog.

George és Esteile
azonnal megértették,
mire próbálom
rávezetni. Látták, hogy
Spoon viselkedése
minden egyes
szobafogság után
egyre jobb: jelentős
változás van
készülőben. A
látogatásom végére
George és Estelle
teljesen fellelkesültek,
és megfogadták, hogy
eszerint haladnak
tovább. A következő
hetekben azáltal, hogy
a kutyákat már a
morgás elején
elkülönítették
egymástól, sikerült
elérniük, hogy utána
békésen együtt tudtak
sétálni a kertben, igaz,
még csak pórázon.

Azt javasoltam
George-nak és Estelle-
nek, hogy amikor
először összeengedik
póráz nélkül a kutyákat,
valamilyen semleges
területen tegyék. LIat
héttel később felhívtak,
és megkérdezték, nem
lenne-e kedvem
csatlakozni hozzájuk:
egy barátjuk kertjében
megpróbálják együtt
elengedni a két kutyát.
Természetesen
örömmel mondtam
igent a meghívásra.

A nagy napon
George fogta az egyik,
én pedig a másik
kutyát. Lassan
leeresztettük a
pórázokat a földre, és
hagytuk, hadd
menjenek a kutyák,
ahová akarnak.
Megkönnyebbülésünkre
nem foglalkoztak
egymással, ellenkező
irányba fordultak, és a
kert felderítésébe
fogtak. Emlékszem,
George megszorította
a kezemet, bár akkor
azonnal
figyelmeztettem, hogy
korai még az
optimizmus.

A következő
hetekben azonban
Disht és Spoont minden
probléma nélkül el
lehetett engedni a
pórázról, és kettejük
kapcsolata
folyamatosan javult. A
régi barátság is
helyreállt, de a gazdák
is résen voltak. Ha
például a két kutya
játéka túlságosan
elvadult volna,
elválasztották őket,
vagy amikor csak a
kutyák voltak otthon,
ügyeltek rá, hogy
mindig külön legyenek
zárva. Ezek a kis
áldozatok azonban
mégiscsak
megtermették a maguk
gyümölcsüket.
Hatalmas öröm látni,
ahogy mindazok után,
amin keresztülmentek,
a két testvér ismét
boldog együtt.
 Csoportterápia

A módszerem
bevezetésének
harmadik lehetséges
formája az, amelyet a
nagyobb halkaknál
lehet alkalmazni. Itt a
gazda - tisztán
gyakorlati szempontból
- kisebb csoportokra
osztja a kutyáit,
amelyekkel könnyebb
együtt dolgozni. Ez a
megközelítés arra az
esetre is jó, amikor
valakinek a falkájában
kölykök és felnőttek
egyaránt vannak. A
kölykök igencsak
virgoncak tudnak lenni,
így nem árt, ha az
idősebb kutyákkal külön
foglalkozunk.

Bármi is legyen
azonban e döntés, a
módszer lényegében
ugyanaz. A
csoportoknak a fentiek
szellemében egyenként
meg kell tanítani, ki a
falkavezér. Ha a
gazdának már
mindegyik csoportot
sikerült külön-külön
megtanítania, a
következő lépésnek a
falka újraegyesítésének
kell lennie. Ez azonban
nem jelenti azt, hogy
ezt a lépést egyik
napról a másikra kell
végrehajtani. Ha valaki
örül a sikernek, és bízik
magában, tegyen így.
Ela nem, nem. Meg
lehet csinálni azt is,
hogy a család és a
csoportok különböző
tagjait szép lassan
összeengedjük, és a
falkaösztönre bízzuk,
hogy elvégezze a még
szükséges munkát.

Ezt a megközelítést
alkalmaztam, amikor
Sasha és Barmié halála
után vissza kellett
vennem a falka fölött
az irányítást. Bevallom,
a módszer kifejlesztése
óta ez volt a
legnehezebb
feladatom. Úgy
éreztem, mintha
kőfalba ütköznék.
Tényleg nem tudtam,
hogyan is folytassam a
munkát. Amikor
azonban összeszedtem
magam, és újra képes
voltam szembenézni a
felelősségemmel,
néhány dolgot
kristálytisztán láttam.
Mivel a csoporton belül
szakadás támadt,
nyilván nem
dolgozhatom az egész
falkával egyszerre. A
falka egyesítésének
munkájában pedig ki
kell használnom a
kutyák között munkáló
szövetségi hálót. A
falka egyesítésekor azt
is szem előtt tartottam,
hogy Molly lesz az
egész munka kulcsa.

Azzal kezdtem a
munkát, hogy Mollyt
elszigeteltem a
többiektől. Tudtam
ugyan, hogy amit tett,
természetes ösztönéből
fakadt, s nem akartam
büntetni ezért: ráadásul
ha aznap nem
bizonyultam volna
annyira tehetségtelen
vezetőnek, sosem
kellett volna fúriává
átalakulnia. Nem az ő
hibája volt hát a
helyzet, hanem az
enyém, azt mégis meg
kellett mutatnom neki,
hogy az ilyen
magatartás teljességgel
elfogadhatatlan. Ő
kezdte a verekedést,
én pedig nem
engedhettem meg,
hogy a falkán belül az
erőszak bármilyen
forrná-ja elfogadható
legyen. Azokban a
napokban, amíg az
előttem álló feladatra
készültem, a kutyákat
négy csoportra
osztottam, amelyeket
egymástól el is
szigeteltem: Sadie
Jake-kel és Reeffel,
Molly a lányával és az
unokájával, Jen és
Opal, valamint Ceri és
a kölykei. Mivel ezek
voltak a
legtermészetesebben
adódó csoportok,
ezáltal biztosítani
tudtam, hogy
visszatérjen a
nyugalom a házba.

Amikor elérkezett a
munka megkezdésének
pillanata, egy egész
délelőttöt töltöttem
azzal, hogy
újraformáljam a falkát,
és a négy csoport közül
hármat újraegyesítsek.
Először Opalt és Ceri-t
engedtem össze,
felhasználva a
megszokott
újraegyesülési
szertartást. Az elmúlt
hét feszültsége
azonban még mindig
érződött rajtuk: a
szokásosnál
izgatottabbak voltak, és
az átlagosnál több
időbe került, hogy
vezérségemet
elfogadva
megnyugodjanak. Egy
idő múlva azonban már
nem zavartatták
magukat egymás
társaságában. Ezután
Jake-et és Reefet is
behoztam a szobába.
Érkezésük ismét
felkavarta a kedélyeket,
de továbbra is
vezérként viselkedtem,
ezért rövid időn belül
elült az izgatottság. A
kutyák örömmel voltak
újra egymás
társaságában.

Ezek után szegény

Sadie-t engedtem be
közéjük. Bevallom, az
előző napokban
igencsak vérzett a
szívem érte, hiszen
mégiscsak az anyját
veszítette el. Néhány
napig egyedül vittem
sétálni, de vigyáznom
kellett, nehogy
túlterheljem a
szcretetemmel. Nem
akartam ugyanis, hogy
félreértsen, és aztán
vele is meg kelljen
küzdenem a
vezérségét. Sadie
azonban anyja eszét
örökölte, és gyorsan
felfogta, miről is van
szó. Mégis, nagyon
szerette volna, hogy
újra együtt legyen a
falka, éppen ezért örült,
amikor ismét barátai
társaságában lehetett.

Öt kutya tehát már

újra együtt lehetett: jól
viselkedtek egymás
társaságában, és mind
elfogadták, hogy én
vagyok a vezér. A
következő lépésnek
annak kellett lennie,
hogy az erőszak fő
forrásait: Mollyt és
Ceri-t összeengedjem.
Először azonban Jent is
vissza kellett
integrálnom a falkába.
Mivel egy kutyát sem
akartam egyedül
hagyni, Sadie-t és
Jake-et együtt vittem át
egy másik szobába,
aztán
összeeresztettem Jent
Ceri-jal, Opallal és
Reeffel. Jenen és Ceri-
on látszott, hogy nem
felejtették el a
történteket: azonnal
körözni kezdtek
egymás körül.
Világosan látszott
rajtuk, ha magukra
hagynám őket, újra
megtámadnák
egymást. így azonnal
közbeléptem,
mindkettőt
megragadtam a
nyakbőrénél fogva, és
a két oldalamon
tartottam őket. Egy
darabig ebben a
testhelyzetben
maradtunk: ők

egy ideig ugrásra

készen bámulták
egymást, aztán
azonban lassan
észrevették, mennyire
helytelenítem, amit
csinálnak. Ugyanazzal
a megrovó pillantással
méregettem őket,
amilyennel régen
anyám méregetett
engem. Hamarosan
abbahagyták egymás
fixírozását, és
irányításra várva
engem kezdtek nézni.
Visszaszereztem a
tiszteletüket.
Nemsokára ismét
képesek voltak
nyugodtan egymás
társaságában maradni.

Ezzel el is ment két

óra a délelőttből. Ekkor
azon kezdtem
gondolkodni, hogy
összeengedem Mollyt
Sadie-vel, de amikor
Molly szobájába
beléptem, láttam, hogy
újabb bonyodalom
adódott: a földön
mindenfelé vércseppek
mutatták, hogy Molly
tüzelni kezdett. Újra
kellett gondolnom a
következő lépéseket.
Jent újra visz-szatettem
Mollyhoz, ahogy eddig
is volt, majd Opallal,
Sadie-vel, Jake-kel,
Reeffel és Ceri-jal egy
másik csoportot
alkottam. Most már
csak kétfelé volt osztva
a falka.

Nem maradt más

hátra, mint a két
főszereplő, Molly és
Ceri összeengedése.
Mivel nagyon szerettem
volna véghezvinni a
folyamatot,
elhatároztam, hogy a
kertben engedem
össze őket. Glenn
probléma esetére ott
volt mellettem. Mindkét
kutyát elengedtük a
pórázról, de amikor
Molly kijött a kertbe, a
kezemet végig a
nyakán tartottam,
éppen csak annyira,
hogy érezze: ott van.
Tudtam, amint
megpillantja Ceri-t,
felborzolódik a nyakán
a szőr, és én azonnal
jelezni akartam neki,
hogy itt én vagyok a
főnök. Glenn Ceri-jal
csinálta ugyanezt.
Ezután az volt a
legfontosabb, hogy
mindketten nyugodtak
maradjunk, amikor
ugyanis a két kutya
legutoljára egymás
társaságában volt, mi
mindketten igencsak
gyengék voltunk, és ők
ezt kitűnően érezték is.
Most tehát erősnek
kellett lennünk. A két
kutya néhány percig
egymás körül körözött.
A feszültség érezhető
volt, de szerencsére
nem került sor olyasféle
erőszakos
megmozdulásra,
amilyenre a legutóbb,
amikor együtt voltak.
Megtették tehát az első
lépést a helyes irányba.

FALKAPROBLÉMÁK
 Új kutya
beillesztése a már
létező falkába

Ahogy már
mondtam is, fontos,
hogy új kutyát csak
óvatosan szabad
már meglévő
falkába - különösen
idősebb kutyák
esetén - beilleszteni.
Nem számít,
mennyire jó
természetűek a már
meglévő kutyák, a
jövevény maga is
lehet a megosztás, a
feszültség és az
agresszió forrása, és
a legrosszabb
esetben ennek
tragikus
következményei
lehetnek.

Azt ajánlom, csak

akkor fogjunk bele a
falka bővítésébe, ha a
tagok már feltétel
nélkül elfogadták,
hogy mi vagyunk a
vezérek. A falka
kiképzése
természetesen
teljesen a falkán belüli
dinamikától függ. Azt
is javaslom, hogy a
jövevényt először a
legbarátságosabb
kutyákkal ismertessük
meg. Ha van rá
lehetőség, valamilyen
elszigetelt, semleges
területen dolgozzunk,
ahol a kutyáknak
lehetőségük nyílik
megismerni egymást.

Hosszabb
elválások

A módszer
bevezetése után a
gazdáknak nagyon
óvatosan kell
eljárniuk, amikor a
falkatagok elválnak
egymástól.
Természetes
környezetükben
ugyanis a kutyák
nincsenek
hozzászokva ahhoz,
hogy a falkatagok
hosszabb időre
elváljanak egymástól.
A rövid különlétek
nem okoznak
problémát, de ha
például az egyik
kutyának hosszabb
időre állatkórházba
kell vonulnia, vagy
velünk utazik, míg a
többi kutya otthon
marad, az otthoni
kutyák azt fogják
gondolni,
megváltoztak a falka
erőviszonyai.
 Jó példa lehet erre
egy munkahely.
Képzeljük el azt a
helyzetet, amikor
valaki otthagyja az
állását, és egy másik
céghez megy át: az
egész osztályt át kell
szervezni. Mi van
azonban, ha az illető
visszajön, és azt
várja, hogy az állása
továbbra is készen
várja? Nos, nagyjából
ugyanez a helyzet a
falkánál is, amikor
egyik tagja hosszas
különlét után tér
vissza hozzájuk.
(Ráadásul a kutyáknál
tovább bonyolítja a
helyzetet az is, hogy
a visszatérő tagon
mindenféle furcsa, új
szagokat éreznek,
olyanokat, amelyek
eddig ismeretlenek
voltak nekik.) Az ilyen
helyzeteket tehát
gondosan elő kell
készíteni.

Ilyenkor minden
 esetben az történik,
hogy az otthon maradt
tagok megpróbálják
felkelteni a
visszaérkezett kutya
figyelmét - ugyanúgy,
mint a visszaérkezett
gazdáét is. Hogy • az
esetleges agressziónak
határt szabjunk, azt
javaslom, az
otthon maradt
kutyákat egyesével
engedjük össze a
visszatérővel, de
arra ügyeljünk,
hogy egyik otthon
maradt kutyának se
kelljen egyedül
lennie. Ha tehát
három kutyájuk
van, akkor a másik
kettő egyszerre
találkozzon a
visszatérővel. Ha
négy, akkor először
az egyik, aztán a
másik kettő. Ha öt,
akkor először az
első, majd a
második, végül a
maradék kettő, és
 így tovább.

Kölykök tanítása: a
goxhilli maffia

Mindezek után úgy

tűnhet, hogy a kölykök
tanítása még ennél is
ijesztőbb feladat. Már
az sem kis feladat, ha
egy csapatnyi
hiperaktív kölyköt
vissza kell fognunk, az
pedig, hogy az ember
az akaratát is rájuk
kényszerítse, lehetetlen
vállalkozásnak látszik.
Munkám során sokféle,
különböző korú
kutyával kellett együtt
dolgoznom, így kölykök
is voltak közöttük.
Egyik ilyen alkalom sem
hasonlítható azonban
ahhoz, amit akkor
tapasztaltam, amikor
fél tucat öt hónapos
bordér collie kölyköt
kellett megreguláznom
- nem sokkal a
módszerem
kifejlesztése után. Az
esetük jól mutatja, hogy
kölykök esetén a
módszeremet
alkalmazni nemcsak
könnyű, de sokszor
szórakoztató is.

A kiskutyák
felforgatják még a
legrendezettebb
otthonokat is.
Mindannyian láttunk
már szétcincált ruhákat
vagy a lépcsőn
letekeredett WC-papírt.
Ez a csapat kiskutya
azonban olyan
felfordulást okozott a
lincolnshire-i Goxhill
falucska egyik hattagú
családjánál, amit még
elképzelni is nehéz.

Amikor a telefonban
végighallgattam a
gazdik beszámolóját,
azon gondolkodtam,
vajon mennyi lehet
benne a túlzás. Azt
mesélték például, hogy
a kölykök időnként
tornádóként
végigsöpörnek a házon,
és minden útjukba
kerülő tárgyat
megrongálnak. Amikor
azonban beléptem az
ajtón, azonnal láttam,
hogy a gazdik jócskán
szépítettek is a kutyák
magatartásának
leírásakor. Rögtön el is
kereszteltem a
csapatot „goxhilli
maffiának”.

A tulajdonosok
először a konyhában
mutatták be, mekkora
vihart kavartak a
kölykök. A kutyusok
önkiszolgáló
étteremnek tekintették
a helyiséget: loptak
maguknak ételt,
széttépték a
süteményes- és
gabonás zacskókat,
még a
konzervdobozokat is
átharapták. Amelyik
lábos vagy fazék az
útjukba került,
kíméletlenül félrelökték.
Úgy látszott, semmi
sem menekülhetett a
fiatal fogacs-kák elől.

A pusztító
kölyökfalkának néhány
hónap alatt sikerült
átrágnia magát
padlókon,
rézvezetékeken, egy
helyen még az
elektromos vezetéket is
átharapták
(szerencsére nem volt
áram alatt). A család
ruháiból csak rongyok
maradtak. A kert úgy
nézett ki, mintha
atombombát ejtettek
volna rá. A családnak
volt egy öreg yorkshire
terrierje, amelyik a
kölykök tombolása alatt
három hónapig ki sem
mozdult a felső
emeletről. Bárhogy is
próbálkoztak a gazdák,
nem mert
lemerészkedni a
kölykök területére.

A gazdák számlájára
írandó azonban, hogy a
család elhatározta:
akkor is megpróbálják
beilleszteni a kölyköket
a család mindennapi
életébe. Ok döntötték
el, hogy megveszik a
kölyköket, az ő
felelősségük, hogy
biztonságot és törődést
nyújtsanak nekik. Az én
és a család
szerencséjére a
kölykök anyja együtt
maradt az alommal.
Annak ugyanis, aki egy
alommal akar
megküzdeni, először az
anyjával kell
foglalkoznia, a
kölykeinek ugyanis ő
jelenti az erőteljes anyai
kontrollt. Ha hajlandó
átengedni a vezérséget
egy új, erős emberi
alfának, a kölykök is
követni fogják a
példáját.

Először tehát csak az

anyával foglalkoztam,
anyai ösztönei ugyanis
könnyen támadásra
indíthatták volna, ha a
kölykei is jelen vannak.
Semmilyen probléma
nem merült föl, és
hamar megnyugodott.
Ekkor kértem, hogy a
kölyköket is engedjék át
egyesével hozzánk.

Nem volt egyszerű

szétválasztani a falkát:
három családtagra volt
szükség, hogy a
maradék öt kiskutyát a
kerti kapu túloldalán
tartsák, amíg az első
átjött hozzánk. Ahogy
várható is volt, a
kiskutya azonnal
tombolni kezdett, amint
az anyával egy helyre
került. Az anyja először
kissé ideges volt, de
hamar eszébe jutott a
nemrég felállított
sorrend. A kölyök anyja
példáját látva öt percen
belül megnyugodott.
Egy megvan, még öt
volt hátra.

Szóltam, hogy
hozzák a következő
kiskutyát. Ez is
tombolni kezdett, amint
belépett a szobába, és
ahogy az ilyesmi
történni szokott, az első
is ugrálni kezdett. A
helyzet azonban nem
tartott sokáig. A
második kiskutya öt
percen belül követte
testvére példáját, és ő
is megnyugodott.
Ugyanígy folytattam
végig a hat kölyökkel.
Mindegyik nagyjából
ugyanannyi idő alatt
nyugodott meg, mint a
testvérei. Persze
valahányszor egy új
kölyök jelent meg a
szobában, a többi régi
szokásához híven
tombolni kezdett, majd
eszükbe jutott, hogy új
szabály van érvényben,
és megpróbáltak ahhoz
alkalmazkodni.

Tipikus példája volt

ez annak, amikor a
kutyák olyasvalami
mellett döntenek,
amelyről tudják:
számukra kedvező
eredménnyel
kecsegtet. Úgy
döntöttek, hogy
meggyőző, kompetens
vezető vagyok, és
anyjuk példáját követve
örömmel átadták
nekem a gyeplőt.
Valójában azonban
nem is volt ez igazi
döntés. Miért ne adták
volna át az irányítást
olyasvalakinek, aki erre
nemcsak tökéletesen
alkalmas, de vállalja is?
Valójában olyan
ajánlatot tettem a
goxhilli maffia tagjainak,
amelyre egyszerűen
képtelenek voltak
nemet mondani.
 Varázslatos pillanat
volt. A hét nyugodt
kutya ott ült vagy
feküdt mellettem, én
pedig felnéztem, hogy
meglássam, mit
szólnak a gazdák.
Tátott szájjal bámultak
rám. A család
hitetlenkedése tovább
mélyült, amikor
megérkezett az egyik
gyermekük barátja.
Régen ugyanis az
idegen érkezése jel volt
a kölyköknek: ideje
akcióba lendülni. Most
azonban rám néztek,
de mivel jeleztem, hogy
nincs szükségem a
segítségükre,
visszatértek nyugodt,
csendes
foglalatosságaikhoz.
Bevallom: akkor és ott
igencsak büszke voltam
magamra.

Ezután azonban a
családra hárult a
feladat, hogy a
módszeremet
következetesen
alkalmazzák
otthonukban a jövőben
is. Egyhavi kemény
munkájukba került
ugyan, de sikerült a
problémát
megoldaniuk. Igaz,
nemcsak a kölykökkel,
hanem a felnőttekkel is
foglalkoztak. Egy
hónappal később már
azt is elérték, hogy a
yorkshire terrierjük
lejött a földszintre.
Ahogy tudom, a goxhilli
maffia azóta sem jelent
fenyegetést senkire.
AZ ÉTEL EREJE ÉS
A GESZTUSEVÉS

Hiszek az egyszerű
megoldásokban és
abban, hogy a
kevesebb gyakran
több. Életemben igen
gyakran láttam példát
arra, ahogy az
emberek túlbonyolítják
a dolgokat. Éppen ezért
mindent megteszek,
hogy a módszerem
annyira direkt és
egyszerű legyen,
ameny-nyire csak
lehetséges.
Legegyszerűbb része
pedig - a gyakorlatban
a többségnek
legalábbis ez bizonyult
a legegyszerűbbnek -
az, amit csak
„gesztusevés”-nek
hívok. Ez ékes példája
annak, miképp lehet a
kevesebb több.
Egyszerűsége ellenére
ugyanis ez a
legerőteljesebb gesztus
a kutya számára.

Ahogy már
említettem, az élelem
szétosztása
kulcsfontosságú a
kutyák elődei, azaz a
farkasok életében. Nem
meglepő, hogy az
étkezés alkalmával is
az alfa-párnak van a
legfontosabb szerepe:
ők ugyanis azok, akik
megőrzik és megvédik
a falkát, nélkülük a
falka túlélése nem
lenne biztosított. Az
evés alkalmai ezt a
rendet szimbolizálják.
Az alfa-pár azzal, hogy
ő eszik először a
zsákmányból, jelzi,
hogy ők a vezetők. A
falka többi tagja pedig
azáltal, hogy hagyja:
azok egyenek először,
jelzi, hogy ösztönösen
érti a helyzetet. A falka
még akkor is
türelmesen vár arra,
hogy az alfa-pár
befejezze a
táplálkozást, ha
mindössze két
farkasnak való adag az
egész: nekik kell
megenniük, hiszen ők
biztosítják a falka
túlélését.

A gesztusevés az én
módszerem arra,
élelemosztáskor
hogyan mutathatja ki a
gazda az elsőbbségét.
Olyan eleme ez a
módszernek, amelyet
legalább két hétig kell
alkalmazni, és ha
lehetséges, a család
minden tagja vegyen
részt benne. Ha
közösen végzik ezt a
műveletet, olyan erős
impulzusokat küldenek
a kutya felé, amely a
családban mindannyiuk
számára biztosítja a
vezető helyet.

Itt is fontos
megjegyezni, hogy
végig legyünk
nyugodtak és
következetesek, és
szintén fontos, hogy a
két hét alatt minden
alkalommal játszódjon
le ez a rituálé. Sokan
gyakorlati
megfontolásokból este
etetik a kutyáikat. Bár
teljesen megértem
őket, mégis
hatásosabb, ha a kutya
kétszer kap enni egy
nap: reggel és este. Az
alábbiakban
ismertetendő technika
teljesen egyszerű.
Gesztusevés
lépésről lépésre

Első lépés

Vigyük a kutyát a
konyhába vagy arra a
helyre, ahol etetni
szoktuk. Mielőtt az
élelmét
elkészítenénk,
helyezzünk egy
tányérra egy darab
kekszet, ropit vagy
süteményt, és ezt
tegyük olyan
magasabb területre
(pl. az asztalra), ahol
a kutya nem láthatja.
Ha kettő vagy több
családtag is jelen van,
mindannyiunknak
tegyünk oda
rágcsálnivalót.

Második lépés

Helyezzük a kutya
tálját a saját
tányérunk mellé, és
ügyeljünk rá, hogy a
kutya nézze, amikor
az ételt előkészítjük.

Jobb adni, mint

elvenni: a
gesztusevés még
hatékonyabb
 módja

A hagyományos
kutyakiképzők egyik
népszerű nevelési
eszköze, amikor
„megmutatják a
kutyának, hol a helye”,
mégpedig úgy, hogy
elveszik előle az ételt.
Ez a gyakorlat
szerintem
elfogadhatatlan.
Csak konfrontációt
idéz elő, és így
veszélyes is lehet,
különösen, ha a
kutyától már
korábban is elvették
az ételt. A
gesztusevésnek ez a
még hatékonyabb
módja ennek a
módszernek pont az
ellenkezője. A kutya
bizalmát a
legbiztosabban azáltal
nyerhetjük el, ha enni
adunk neki, nem
pedig elvesszük tőle
az ételt.

Ezt az eljárást azon

gazdáknak
fejlesztettem ki,
akiknek a kutyája az
étkezések alkalmával
idegesen vagy
erőszakosan
viselkedett. A
probléma a
menhelyről elhozott
kutyák esetében a
legáltalánosabb: ezek
ugyanis mindenkire
vicsorognak, aki evés
közben zavarja őket,
sőt oda is kaphatnak.
Könnyű megérteni,
miért viselkednek így:
amikor a menhelyre
kerülnek,
legnagyobbrészt ki
vannak éhez-tetve,
így amikor enni
kapnak, bármit
megtesznek, hogy
megvédjék az
élelmüket. Bárki, aki
evés közben feléjük
közelít, lehetséges
veszélyforrás, és
mivel ösztönösen úgy
érzi, hogy az élelmét
akarja elvenni,
vetélytársnak
gondolja.
 Ennek a
megközelítésnek
egyik célja, hogy
elültessük a kutyában
azt a vágyat, hogy
mindig a gazda
oldalán akarjon állni,
és általa igen
hatékonyan elérhetjük
ezt a célt.
 Ha követjük a
következőkben leírt
lépéseket, a kutyában
erős, pozitív
asszociáció alakul ki
az élelem és mi, mint
falkavezérek között.
Úgy fog ránk
tekinteni, mint az
élelem forrására, és
ráébred: ahol mi
vagyunk, ott élelem
van.

A lépéseket a
következő mezőben
olvashatjuk.
Harmadik lépés

Amikor a kutya
végzett az első
tállal, tegyük le a
második tálat a
helyiség egy másik
részébe. Álljunk
addig a tál mellett,
amíg a kutya oda
nem ér, aztán
lépjünk el tőle.

Negyedik lépés

Ismételjük a
harmadik lépést
addig, amíg az
összes étel el nem
fogy. Figyeljünk rá,
hogy mindegyik
tálat máshová
tegyük, és a kutya
lássa, mi tettük őket
oda.

A gesztusevés
változatai nagyobb
falkák esetén

Az étkezések alkalmai
arra is jók, hogy az
egész falka előtt
egyszerre mutathatjuk
ki: mi vagyunk a
vezérek, jól látható
ugyanis, ki az, akitől az
élelem származik. Egy
gazdának azonban azt
is tudnia kell, melyek
azok az erőviszonyok,
amik hatnak a kutyák
csoportján belül.
Minden kutyának az
első pillanattól kezdve
legyen meg a maga
helye, ahol enni kap, és
ügyelni kell arra, hogy
minden etetés
alkalmával ide tálaljunk
neki. Nem árt, ha
előzőleg
végiggondoljuk, hol is
legyenek ezek a
helyek. Ha a falkán
belül van két olyan
kutya, amelyek nem
jönnek ki egymással,
ne tegyük egymás
mellé táljaikat. Az
elhelyezkedés inkább a
falkán belüli
szövetségek alapján
történjen, és az
egymással baráti
viszonyban lévő kutyák
egyenek egymás
mellett.
 A gesztusevés a falka
etetésekor nagyjából
ugyanaz, mint egy
kutya esetén. Arra is
figyelnünk kell azonban,
hogy a kutyák
etetésének sorrendje
szintén okozhat
súrlódásokat a
falkában, ezért a
legjobb, ha abban a
néhány hétben, amíg a
gesztusevés folyik,
segít valaki a tálak
kiosztásában, és így
minden kutya
egyszerre juthat hozzá
az ételhez.

Ha valami ok miatt
mégsem vagyunk
képesek egyszerre
etetni a kutyákat,
dolgozzunk ki egy
szigorú, váltakozó
sorrendű etetési
rendszert. Ha tehát
először A kap enni,
majd B, aztán C, akkor
a következő etetésnél
A kapjon utoljára, B
először és C
másodszor, a
harmadiknál C először,
A másodszor és B
harmadszor, és így
tovább.

GYAKORI
KÉRDÉSEK

A kölyökkutyánk
rengeteget eszik.
Szükséges-e
minden
alkalommal
gesztusevést
folytatnunk,
valahányszor
megetetjük?

Röviden: nem. A
kölykök evési szokásai
még teljesen
különböznek az
idősebb kutyákétól. Egy
nyolchetes kiskutyának
átlagosan napi négy
étkezésre van
szüksége.
Tapasztalatból
mondom, hogy nincs
szükség mind a négy
alkalommal
gesztusevésre, napi
egy alkalom elég
ahhoz, hogy
bevésődjön nála, kitől
kapja az élelmet.
Fontos azonban
hangsúlyoznom, hogy
éppen emiatt sose
hagyjuk elöl a
megmaradt ételt,
bármilyen nagy is a
kísértés, hogy a falánk
állatkának
folyamatosan legyen
ennivalója. Mindezek
ellenére felülírja azt az
üzenetet, amelyet
éppen bevésni
szeretnénk a kiskutya
agyába.
A gyerekeket is
vonjuk be a
gesztusevésbe?

Módszerem összes
összetevője közül
éppen a gesztusevés
az, amelybe a
kisgyermekek is
könnyen bevonhatók.
Számukra a
gesztusevés nagyszerű
játék, a család közös
szórakozása. Fontos
azonban, hogy a
gesztusevés alatt sose
incselkedjenek a
kutyával, és semmilyen
módon ne alázzák meg
az állatot. Az evés
legyen a mindennapi
élet átlagos alkalma.

Mit tegyünk, ha a
kutyánk szeret
nassolni?

Az egyik legnagyobb
hiba, amelyet a gazdák
elkövetnek az, hogy
evés után nem veszik
el a kutya elől a
megmaradt ételt. Ez a
lehető legrosszabb
üzenet a kutya felé, azt
jelzi ugyanis, hogy ő
dönti el, mikor van itt az
étkezés ideje. Éppen
ezért az ilyesmit nem
szabad hagynunk.
Ahhoz, hogy a kutya
elfogadjon bennünket
vezetőnek,
életbevágóan fontos,
hogy mi döntsük el,
mikor van itt az étkezés
ideje. Nekünk kell
döntenünk, mikor
kezdődik és mikor
végződik, és ehhez
szigorúan tartanunk kell
magunkat.
 Ha kutyánknak az a
szokása, hogy az
étkezést többször is
megszakítja, és
otthagyja az ételt, ezt a
gyakorlatot úgy
állíthatjuk meg, hogy
ilyen alkalommal
elvesszük előle a tálat.
Ez a lépés ismét csak a
farkastól örökölt
természetes
ösztönökre épít. Amikor
ugyanis a farkas
befejezte az evést,
ellép a zsákmányától,
így jelzi, hogy jóllakott,
és a sorrendben
következő falkatag is
ehet végre. Ha ellépett,
már nem mehet vissza.
Ugyanígy a kutyának is
újra meg kell tanulnia,
ha otthagyja az ételt,
azzal azt jelzi: nem kér
többet, azaz meg kell
tanulnia, hogy a
tettének
következményei
vannak. Ne aggódjunk,
hogy ettől kevesebbet
fog enni, vagy éhezni
fog: ígérem, még
nagyon éhes sem lesz.
A kutyák igen hamar
megértik azokat a
jeleket, amelyeket a
módszerem használ,
megnő azonban
megértésük
sebessége, amikor étel
is van a dologban.
Megvan-e annak a
veszélye, hogy a
kutyánk túl sokat
eszik?

Igen, éppen ezért ez

egy olyan veszély,
amelytől a gazdáknak
óvakodniuk kell. Ha a
kutyánk megértette, mit
várunk tőle, utána csak
akkor adjunk
jutalomfalatot, ha
nagyon szükséges. A
képzés első
szakaszában viszont
igen gyakran kap
jutalmat a kutya, éppen
ezért figyelnünk kell rá,
ezek ne legyenek túl
tartalmasak, és a
mennyiséget se vigyük
túlzásba - nem
szeretném ugyanis, ha
az én hibámból
túlsúlyos, és ezáltal
beteg kutyák egész
nemzedéke szabadulna
a világra. A jutalom
legyen kisméretű, egy
kisujjnyi száraz
csemege, vagy egy
kockacukor nagyságú
sajt, és ne adjunk mást,
mint amit a kutya
egyébként is enni
szokott. Találkoztam
már olyan gazdikkal,
akik azt kérdezték,
jutalmazhatják-e
kutyáikat csokoládéval
vagy süteménnyel. Még
elképzelni is szörnyű,
mi lenne ennek a
következménye!

Van még egy oka

annak, miért kell
nagyon óvatosnak
lennünk a
jutalmazással. A
módszerem célja
ugyanis az, hogy
átvegyük a kutyától a
vezérség terhét, és
megszabadítsuk egy
olyan súlytól, amelyet
nem könnyű
elhordoznia. E fel-
szabadulás
következményeképpen
pedig a kutya
egyébként is könnyen
felszed némi túlsúlyt,
mivel a vezetőséggel
járó stressz, amely elég
sok kalóriát elégetett,
hirtelen megszűnt. A
kutya boldogabb és
nyugodtabb - de
hízékonyabb is. Ezt a
problémát persze lehet
kezelni, nem is
egyféleképpen.
Megtehetjük, hogy
jobban odafigyelünk rá,
hogy mit eszik, és ha

szükséges,
csökkentjük a
mennyiséget. De
azt is, hogy több
mozgást iktatunk be
a napirendjébe.
Neki ugyanis - az
embertől eltérően -
 ehhez sem speciális
futócipőre, sem
drága
fitneszbérletre nincs
szüksége.

Úgy vettem észre, az

embereknek nem
nagyon van
problémájuk a
gesztusevéssel vagy a
jutalmazással. Az
elveket érthetőnek és
egyszerűen
alkalmazhatónak
találják. De még ennél
is fontosabb, hogy a
kutyák igen gyorsan
reagálnak minden olyan
helyzetre, amelyben az
élelem is előkerül.
Mégis, Dexter esete
nem csupán azért
egyedülálló, mert neki
mégiscsak voltak a
gesztusevéssel
problémái, hanem azért
is, mert annyira
megnevettetett, hogy
még az oldalam is
belefájdult.

Dexter gazdája, Tóm

olvasta első
könyvemet, a
Hallgassunk a
kutyánkrat, és sikerült
is alkalmaznia a benne
leírtakat. A családjával
három vagy négy héten
át alkalmazták, és
örömmel látták,
mennyit változik a
kutya. Ahogy Tóm
megfogalmazta: „Azt a
könyvet akár Dexterről
is írhatta volna.”
Dexternél ugyanis az
abban felsorolt összes
rossz tulajdonság jelen
volt: felugrált,
sétáltatáskor rángatta a
pórázt, dühödt
ugatással támadta a
kerítés túloldalán
elhaladó idegeneket.
Mindezek a semmibe
tűntek, Dexter már
csak akkor ugatott, ha
úgy érezte, vészhelyzet
van, de már ebben az
esetben sem volt olyan
vad, mint azelőtt.
 Egyik hétvégén
azonban Tóm el nem
tudta képzelni, mit
ugathat Dexter egész
délelőtt. Szombaton
nem volt nagy a
mozgás a környéken,
Dexter mégis úgy
ugatott, mintha
idegenek jönnének-
mennének a ház előtt.
Amikor Tóm kinézett az
ablakon, mulatságos
látványban volt része.
Dexter a kerítéshez
futott, majd a ház felé
fordult, és vakkantott
néhányat, mintha
idegen járna a
környéken. Nem sokkal
később megjelent egy
családtag, hogy
megjutalmazza a
segítségét. A probléma
csak az volt, hogy nem
volt mit megjutalmazni:
Tóm az emeletről látta,
hogy az utca teljesen
kihalt, sehol egy
idegen. Tudvalevő,
hogy a boxer igen
értelmes kutyafajta, de
Dexter még saját
fajtáján belül is
kiemelkedő volt: némi
jutalomfalat
reményében képes volt
nem létező járókelőket
is kitalálni.

Amikor a történetet
hallottam, hamar
rájöttem, mi történt. A
módszeremet
alkalmazva Tóm és
családja úgy döntöttek,
megköszönik
Dexternek, ha akkor
jelez, amikor veszélyt
szimatol. (Erről még
lesz szó a
későbbiekben.) A
köszönetét azzal
erősítették meg, hogy
jutalomfalatot is adtak
hozzá. Öröm volt látni,
ahogy az egész család
részt vett a módszer
alkalmazásában, egy
baj volt csak: nem
sikerült visszafogniuk a
jutalmazást, így a kutya
ravasz módon
kihasználta ezt a
hiányosságot.
 Ebből az a tanulság,
hogy a jutalomfalatokat
idővel fel kell váltania a
szóbeli dicséretnek. A
harmadik-negyedik
hétre már csak akkor
kell jutalomfalatot
használni, ha a kutya
igen nehéz helyzetben,
vagy teljesen
ismeretlen körülmények
között teljesít kiválóan.
Egyébként könnyen az
történhet, ami Dexter
gazdáival...

A JÁTÉKSZÜNET
EREJE
Az első negyvennyolc
óra nagy kihívás mind a
kutya, mind a gazdája
számára, hiszen ez a
figyelem és a tanulás fő
ideje. De még ebben is
megvan a helye a
vidámságnak és a
játéknak. A játék
ugyanis az egyik
legjobb eszköze a
szívélyes kötelék korai
kialakulásának. Itt hát
az ideje, hogy ezt is
felvegyük a
fegyvertárunkba. Ha a
farkasfalka életét
tanulmányozzuk,
láthatjuk, mennyire
fontos szerepe van
benne a játéknak. A
farkasok nem mennek
el csak úgy sétálni,
mint az emberek.
Csupán akkor
merészkednek ki az
odú biztonságából,
amikor vadásznak,
vagy ha az odút
áthelyezik, azaz amikor
az egész falka más
területre költözik.
 A farkas
szocializációjának és
fizikai kondíciójának
elengedhetetlen
feltétele a játék,
mégpedig az olyan
játék, amelyben a falka
minden tagja részt
vesz. Még az alfák is
szeretnek néha
bohóckodni, sőt ezeket
az alkalmakat is
felhasználják arra, hogy
kinyilvánítsák
elsőbbségüket. Már
azáltal is, hogy
irányítják a játékot,
jelzik, hogy ők a
döntéshozók. Az egész
helyzetet végig
irányításuk alatt tartják:
ők választják ki a játék
helyét és idejét, és ők a
tulajdonosai annak a
tárgynak, amelyet a
falka éppen használ a
játékban. De még
azáltal is, hogy az
egész falkának
megteremtik a
felszabadult játék
lehetőségét, azt
biztosítják - bár igen
diszkrét módon -, hogy
a falka többi tagja
elismerje és értékelje a
vezetésük alatt létrejött
közösséget.

Hasonlít ez ahhoz a
módszerhez is, amelyet
manapság nagyobb
vállalatoknál is
alkalmaznak: az
alkalmazottaknak
lehetőséget ad-
nak a közös
kikapcsolódásra - a
munkahelyi
környezettől távol. A
rangsor ezen
alkalmakkor sem borul
fel, a főnök főnök
marad, a
beosztottakban mégis
megerősödik az az
érzés, hogy egy
társaság tagjai: a
munkahelyet már
egyfajta - szórakozást
és védelmet egyaránt
nyújtó - közösségnek
látják. Miért is akarnák
felborítani a rendjét,
vagy éppen
munkahelyet váltani?
 Különösen a kölykök
képesek hihetetlenül
sokat játszani. Azáltal
ugyanis, hogy mindent
felforgatnak, megrágják
és széttépik a
játékaikat, a
képességeiket fejlesztik
és a fogaikat koptatják.
És éppen azért, mivel a
játékkal igen
hatékonyan lehet
alapvető üzeneteket
közvetíteni, fontos,
hogy meglegyenek a
maga szabályai. Ez is
olyan alkalom, amely
során nekünk kell a
vezérnek lennünk.

Már az első
könyvemben
kifejtettem, hogy „a
játékszer nem trófea”,
de most összefoglalom
itt is. A kutyaéletnek ezt
a területét is a kutya
szempontjából lehet a
legjobban
megértenünk. Nekünk a
szokásos játékok:
labdák, rongybabák,
apportpálcák csupán
játékszerek. A kutyának
azonban ennél
fontosabbak.
Természetes
közegükben ugyanis az
alfák ezek által is jelzik
vezető pozíciójukat.

Ha ebből kiindulva
nézzük a dolgot,
azonnal látjuk, miért
olyan fontos a játék a
kutyáknak. A játékok
nem csupán
játékszerek, hanem
trófeák, vagy ha úgy
tetszik, kitüntetések,
amelyeket a falkán
belül szereztek, illetve
elveszítettek: ez ebből
a szemszögből nézve
teljesen nyilvánvaló.
Bizonyára többször
láttuk már, ahogy a
kutyakölykök birkóznak
a játékszerekért, majd
végül a győztes olyan
diadalmasan hurcolja
körbe, mint egy
bokszoló, aki éppen
akkor ütötte ki
ellenfelét. Olyat is
láttam már, hogy egyes
kutyák idegesek, sőt
erőszakosak lettek,
amikor a gazdájuk csak
átadta nekik a
játékszert anélkül, hogy
játszott volna velük. Az
ember ilyenkor azt
hiszi, csupán a kutya
játékossága, vagy
gyermeki
telhetetlensége okozza
a hisztériát. A probléma
azonban a vezetői
szerepben van: a kutya
ugyanis azt hiszi, ő
határozza meg a játék
idejét, és eszerint is
viselkedik. Ha
megengedjük, hogy
elhiggyék: ők szabják
meg a játékidőt, és a
játékok az ő
státuszszimbólumaik,
hamis képet
közvetítünk feléjük a
falkában betöltött
szerepükről. Ezért
nagyon fontos, hogy mi
legyünk a játék vezetői,
ehhez pedig csak
néhány dolgot kell
betartanunk.
 Vegyük át a
hatalmat a
játékoskosár fölött

Játék közben úgy

lehet a
legegyszerűbben
irányítani az
eseményeket, ha mi
rendelkezünk a
játékok fölött. Ezzel
nem azt akarom
mondani, hogy a
kutyánk csak a
jelenlétünkben
játszhat, ez
nemcsak butaság
lenne, de helytelen
is. Ezért általában
azt szoktam
javasolni, hogy
mindig hagyjuk elöl
egy-két kedves
játékszerét, így
bármikor eljátszhat
magában is.
Mindemellett
ragaszkodom
hozzá, hogy
legyenek olyan
játékok is,
amelyeket a gazdák
csak akkor vesznek
elő, amikor együtt
játszanak a
kutyával. Ezek
legyenek a kutya
számára
elérhetetlen helyen.
Ezáltal ugyanis
elérhetjük, hogy a
játék irányítása már
kezdettől fogva a
kezünkben van.
Csak mi döntjük el,
mikor van itt a játék
ideje, és milyen
játékot használjunk.
A játék kiválasztása
teljesen a gazda
 döntése. Egyetlen
javaslatom, hogy

ne legyenek túl apró

darabok, a kutyák
ugyanis lenyelhetik, és
ha megakad a
légcsövükben, el is
pusztulhatnak. Történt
már ilyen. A
kisgyereknek sem
adunk a kezébe olyan
tárgyakat, amelyeket
lenyelhet, miért lenne
ez más a kutyák
esetén?

Ne vetélkedjünk

Ahogy mondtam is, a

kutyának a játék nem
puszta szórakozás. A
játék neki vetélkedő,
amelyben győzni akar -
és nekünk is ezt a
magatartást kell
felvennünk. Éppen
ezért sose kezdjünk
huzakodni vele, ezáltal
ugyanis átengedjük az
irányítást, ráadásul -
főleg több kutya esetén
- még az is kiderülhet,
hogy erősebbek nálunk.
Talán mondanom sem
kell, hogy amikor a
kutya azt gondolja,
erősebb a vezérénél,
megpróbálja átvenni a
vezetői státuszt.

Ugyanez vonatkozik
a játékos harapásokra
is. Sok gazda engedi,
hogy kiskutyája rágja a
kezét, még akkor is, ha
a kölyök hegyes tűfogai
sok apró sérülést
okoznak. Ha a gazda a
későbbiekben is hagyja,
hogy a kutyája
harapjon, könnyen
megsérülhet, ráadásul
a kutya ekkor sem
tudja, hol a helye a
rangsorban. Ez pedig
nem történhet meg. Ha
tehát a kölyökkutya
elragadtatja magát, és
túl erőset harap,
azonnal vegyük el a
kezünket, és vessünk
véget a játéknak. A
kiskutyának is meg kell
tanulnia, hogy tetteinek
következménye van.

Találékony játék

A kutya és a gazda
játéka kapcsolatuk egy
varázslatos eleme,
olyasvalami, amit
mindig élvezni kell.
Mivel a módszeremben
semmiféle erőszakot
nem alkalmazok, így a
játék jó alkalma lehet a
tanításnak is. Gyakran
használom a játékidőt
arra, hogy kutyáimmal
gyakoroljam az olyan
parancsokat, mint a
behívás vagy a lábhoz
állítás, amelyekről a
későbbiekben
részletesen is beszélek
majd. Ezeket ugyanis
nem lehet elégszer
ismételni. Egyszerűen
ellépek a kutyámtól,
amikor visszahozza az
eldobott labdát, aztán
odahívom magamhoz.
Mivel a kutya szeretné
folytatni a játékot,
vissza kell adnia a
labdát, ezért odajön, és
megteszi, amire kérem.
Egyszerű, mégis igen
hatásos ez a megoldás
is.
HARMADIK RÉSZ
3-7. NAP
Belátom, az első
negyvennyolc óra nem
könnyű. A harmadik
napra azonban
kezdenek mutatkozni a
kemény munka
gyümölcsei, és a
hátralévő részében azt
vesszük majd észre,
hogy egyre
könnyebben megy a
kutya irányítása és a
vele való párbeszéd.
Eddigre azonban már
nekünk is ki kell
fejlesztenünk az
alapvető vezetői
készségeket, hogy
továbbléphessünk a
módszer harmadik
részéhez, amely az
olyan, veszélyesnek
látszó helyzetek
kezelésével
foglalkozik, amilyenek
az ismeretlen arcok
vagy hangok. De
mindennél fontosabb,
hogy eddigre képesek
leszünk rá, hogy
felszabadultan együtt
játsszunk a
kutyánkkal.

A következő lépés
megtétele minden
gazdának izgalmas és
élményekkel kecsegtető
lesz. Mégis, tudnunk
kell józannak, kimértnek
maradnunk, ezt pedig
szerintem csak úgy
lehet elérni, ha a
gyakorlatot az otthoni
környezetben vezetjük
be. Ilyenkor szoktam
elismételni azokat a
fontos szavakat,
amelyeket Dorothy is
mond az Ózban:
„Mindenhol jó, de
legjobb otthon”. Ennek
igen sok oka van. A
módszeremhez
elengedhetetlen
fontosságú, hogy a
gazda nyugodt és
következetes maradjon,
és igencsak felpörgött
világunkban az otthon
mégis megmaradt a
béke szentélyének,
ahol ezek az erények
szabadon
gyakorolhatók. Éppen
ezért mi is
nyugodtabbak leszünk
az otthoni
környezetben. Azt is
említettem már, hogy
az egyik legfontosabb
vezetői tulajdonság
éppen a nyugalom, a
hideg megőrzése.
Ehhez pedig az otthon
a legideálisabb hely.

A legkönnyebben a
kutya is az otthoni
környezetben tanul,
ahogy ezt a falka
életében szintén
láthatjuk: hiszen a falka
minitársadalma csak
akkor működik minden
 szempontból
szabályszerűen, amikor
azt álta -pár
visszavezette a
gondjára bízott
csapatot saját, kijelölt
területükre. E területen
kívül a falka életét a
külső támadástól való
félelem és a vadászat
szabályai igazgatják.
 Otthon mind az alfák,

mind a többiek
szabadon ehetnek,
alhatnak, játszhatnak,
azaz teljes szociális
életet élhetnek, és ott
kapják életük
legmeghatározóbb
leckéit a kölykök is
arról, hogyan élnek a
felnőttek.

Sok gazda
módszeremnek ezt a
részét tartja a
legnehezebbnek, és
megértem őket.
Természetes ösztöneik
ugyanis azt sugallnák,
hogy vigyék ki a kutyát
a szabadba, a
nagyvilágba, és ott
eddzenek vele. Volt, aki
azt mondta, „Ez nem
fair a kutyával
szemben”, mások
pedig egyenesen
kegyetlenségnek
nevezték. Erre csak azt
tudom válaszolni,
sokkal rosszabb, sőt
kegyetlenebb a kutyát
kivinni abba a világba,
amelynek a
veszélyeivel még nem
képes szembenézni
sem a gazda, sem a
kutya. A módszerem
megtanulását gyakran
ahhoz hasonlítom, mint
amikor valaki
autóvezetést tanul.
Senkinek sem engedik,
hogy autót vezessen,
amíg nem tudja
pontosan, melyik
eszköz mire való, és
megtanulja őket
biztosan kezelni.
Olyasvalakit nem lehet
kiengedni a
forgalomba, aki tudja
ugyan használni a
váltót és a gázt, a fék
hollétéről azonban
fogalma sincs! A
kutyánál sincs ez
másképp. Bárki, aki
anélkül viszi ki kutyáját
a nagyvilágba, hogy a
következőket
megtanítaná, szerintem
éppen olyan, mintha
valaki anélkül ül autóba,
hogy tudná, hogyan kell
az autót irányítani,
kormányozni vagy
éppen lefékezni. Azok a
leckék, amelyeket a
kutya otthon tanul,
tartósan az
emlékezetében
maradnak. A máshol
tanultak azonban
gyorsan kikopnak.
Amikor az otthon
tanítás szükségességét
szeretném egy példával
illusztrálni, általában
annak a kutyának az
esetét szoktam
említeni, akit
magamban csak Mr.
X.-nek hívok. Az utóbbi
években voltak olyan
alkalmak, amikor már-
már azon kezdtem
gondolkodni, hogy egy
John Le Carré-
kémregénybe
csöppentem bele: olyan
rejtőz-ködési
technikákat kellett
elsajátítanom, amelyek
még az MI5-ben is jól
jönnének. Bizonyos,
általam is érthető
okokból ugyanis
néhány gazdi nem
szeretné, ha mások is
tudnák: problémáik
vannak a kutyájukkal.
Senki nem szereti, ha
kritizálják, ráadásul
sokaknak a kutyájukkal
való viszonyuk
kizárólagosan
magánéletük szférájába
tartozik. Különösen
akkor találkozom ezzel
az érzékenységgel,
amikor a gazda
valamilyen kutyás
közösség tagja, és Mr.
X. esetében is
pontosan ez volt a
helyzet.
 Amikor elmentem,
hogy a gazdát és
csodálatos, trikolór
bordér collie-ját
otthonukban
meglátogassam, a
hölgy szorongása
teljesen nyilvánvaló
volt. Első
beszélgetésünkkor szó
szerint ezt mondta:
„Kérem, ha meglát az
utcán, tegyen úgy,
mintha nem ismerne,
és menjen tovább.”
Kiderült ugyanis, hogy
a hölgy kiváló
obedience-versenyző",
és ebben a világban
igen erős a
versenyszellem: a
gazdák beutazzák az
országot, hogy kutyájuk
teljesítményével
mindenhol
elbüszkélkedhessenek.
A hölgy más kutyákkal
igen sok sikert ért el,
sőt maga is a bírók
közé tartozott. Gyakran
kérdezik tőlem, hogyan
tudok együttműködni
ilyen emberekkel,
hiszen még az
„engedelmeskedés”
szót is megvetem,
nemhogy azt a
gyakorlatot, amely-lyel
elérni próbálják. Erre
mindig ugyanazt
szoktam válaszolni: ha
akár egy egészen kicsi
lehetőségem van rá,
hogy egy gazdát a
saját, együttérzésen
alapuló módszeremre
térítsek, megéri
próbálkozni.

A kutya, amelyet meg

kellett néznem, a
gazdája szerint az
eddigi legjobb kutyája
volt, a bírók mégis
találtak benne egy
kicsiny hibát. Tudni kell,
hogy az obedicnce-
versenyek nagyon
hasonlítanak a
lovasvilágból ismert
díjlovaglással. A
gazdákat az alapján
pontozzák, mennyire
képesek pontos
parancsokkal irányítani
a kutyájukat. Mr. X.
megállt, amikor a
gazdája mondta, és
forduláskor is mellette
maradt. Amikor
azonban láb mellett
kellett volna mennie,
nem volt hajlandó a
megfelelő helyzetet
elfoglalni, tíz-húsz
centivel mindig a
gazdája előtt ment, sőt
néha a lábának dőlt,
amiért szintén pontot
veszített. Ez igencsak
idegesítette a hölgyet:
a kutya minden más
területen magas
pontszámokat kapott,
amikor azonban az
említettre került a sor,
rengeteg pontot
veszített. A bírók
megjegyzései gyakran
így kezdődtek: „Ha
nem ment volna
annyival Ön előtt...”

A hölgy nem értette,

miért van az, hogy a
kutya minden másban
engedelmes, ebben
azonban nem.
Ráadásul bármennyire
is kis korrekciónak
látszott, mégsem volt
képes rávenni a kutyát.
Nekem teljesen
nyilvánvaló volt, mi a
kutya vonakodásának
az oka. A hölgy hetente
vitte obedience-
alkalmakra, amelyeket
az egyik közeli faluban,
valamelyik teremben
vagy mezőn tartottak.
Ezeken az alkalmakon
a régi eszközöket
használták:
kényszerítés, fojtó-

Az „obedience”
(lefordítva:
„engedelmesség”) egy
modern kutyás sport,
amely először a brit német
juhászkutyások ún.
Working trials-ain, azaz
munkavizsgáin tűnt fel a
II. világháború előtt,
néhány évvel később
azonban már önálló
versennyé vált. 1951-ben
a Brit Kennel Klub úgy
döntött, hogy évente
rendeznek a Cruftson
(Nagy-Britannia fő
kutyakiállítása, amelyet
minden év márciusában
Birminghamben tartanak)
obedience-bajnokságot.
Ezek a versenyek minden
kutya számára (tehát a
keverékeknek is) nyitottak.
A sport azóta Nagy-
Britannián kívül is elterjedt
- a ford.

nyakörv, parancsok.
Persze én erre azt
mondom, hogy
erőszakkal nem lehet
semmit megtanítani, de
ettől függetlenül a
gazda azért nem volt
képes megtanítani a
gyakorlatot, mert a
kutya számára nem ő
volt a vezetője,
ráadásul nem is a
megfelelő, otthoni
környezetben próbálta
tanítani. Itt ismét a
gyerekek jutnak az
eszembe: ha otthon
megtanultak egy
bizonyosfajta
viselkedést, igen
valószínűtlen, hogy
máshol máshogyan
fognak viselkedni. Pia
például otthon
szabadon
tombolhatnak, akkor
sem fognak máshogy
viselkedni, ha máshová
mennek.

Személyesen is
ellátogattam a
hölgyhöz, és
nyilvánvaló volt, hogy
Mr. X. úgy véli, ő a
főnök. Vadul
rohamozott, amikor
megérkeztem, egy
pillanatra sem állt le. A
gazda elmondta, hogy
sétáltatás közben
faképnél hagyja, és
semmilyen
szólongatásra nem tér
visz-sza.
Elmagyaráztam hát, mi
a probléma: miközben
azon dolgozott, hogy
rávegye a pontos
engedelmeskedésre, a
kutya ösztönösen őt
akarta irányítani. A
versenyek alatt úgy
tett, mintha a gazda
irányítana, az azonban,
hogy nekidőlt a
lábának, és előtte
ment, mind azt
mutatták, hogy nem
fogadja el az irányítást.
A maga módján azt
jelentette ki ezáltal:
„Jobb, ha tudjátok, itt
én vagyok a főnök.”

Gyorsan
összebarátkoztam a
kutyával, majd egy óra
múlva kivittem a kertbe,
ahol a hölggyel együtt,
az ő parancsait
használva foglalkoztam
vele. A hölgy igen
elégedett volt az
eredménnyel, én pedig
azzal az érzéssel
távoztam, hogy képes
lesz elérni, amit
szeretne, és a
versenyeken is
meglesz a megfelelő
eredmény. Azt
tanácsoltam, néhány
hétig ne járjon a
szokásos alkalmakra,
dolgozzon inkább azon,
hogy átvegye a kutyától
a vezérség
felelősségét. A hölgyön
látszott, bármire
hajlandó a kutya
fejlesztéséért, és
azonnal belefogott a
munkába.

Cseppet sem
meglepő módon ezután
jó darabig nem
hallottam róla. Csak
első könyvem
megjelenése után
futottam össze vele -
mégpedig egy
dedikálás alkalmával.
Szélesen mosolyogva
jött oda hozzám, igaz,
úgy tett, mintha nem
ismernénk egymást. Én
is belementem a
játékba, bár igen
érdekelt, hogy
sikerültek a versenyei.
Örömmel hallottam,
hogy a kutya
fantasztikusan teljesít
az obedience-
versenyeken,
olyannyira, hogy még a
Cruftson is
elindulhatott. A kutya
tehát valóban a hölgy
legjobb kutyája lett. A
hölgy, amikor végül
távozott, megérintette a
karomat, és kissé
zavartan elmosolyodott.
„Bocsássa meg, hogy
egyedül arattam le a
babérokat” — mondta.

VÉLT VESZÉLYEK
Nincs annál
félelmetesebb, mint
amikor ismerős
környezetben
valamilyen ismeretlen
elem tűnik fel: Alfréd
Hitchcock éppen ezt az
érzést kihasználva lett
világhírű. Ez a
megállapítás nemcsak
az emberre, de annak
társára, a kutyára is
igaz. A különbség csak
any-nyi, hogy amikor a
kutya az otthoni falka
vezérének érzi magát,
úgy véli, az ő
felelőssége ezekkel a
veszélyekkel
szembenézni. Ezek
után érthető, ha az
ilyen helyzetek idézik
elő a
legszélsőségesebb
magatartási
devianciákat.

Ebben a helyzetben
is segít, ha a kutya
szempontjából
vizsgáljuk meg az
eseményeket. Számára
ugyanis akár a
legegyszerűbb, de
váratlan események is
fenyegetőnek
látszanak. Ilyen például
a reggeli posta
érkezése: hogyan
viselkednénk mi abban
a helyzetben, amikor
egyszerre csak különös
hangot hallanánk, majd
valaki furcsa tárgyakat
gyömöszölne be
vackunk bejáratán?
Vagy amikor a
duguláselhárító érkezik:
vajon hogy éreznénk
maguknak, ha valaki
egyszerre csak
megjelenne az
otthonunkban egy
csomó ismeretlen, sőt
veszélyes kinézetű
eszközzel
felszerelkezve?
Pontosan -
mindannyian saját
biztonságunkat
éreznénk
veszélyeztetve.
Ráadásul, ha úgy
vélnénk, hogy a mi
feladatunk a többiek
védelme, még nagyobb
lenne a félelmünk.

Egy átlagos otthon

telis-tele van olyan
látványokkal és
zajokkal, amelyeket a
kutya bármikor
potenciális
veszélyforrásnak
érzékelhet. Kívülről
beszüremlik az autók,
teherautók,
repülőgépek és a
járókelők zaja. Belül ott
vannak a hétköznapi
élet zajai: a mosógép
zörgése, a telefon
csöngése, vagy a
kisgyerekek által keltett
mindenféle csattanások
és csapódások. A
helyzet az, hogy aki
nem ember, nem érti,
mi zajlik körülötte.
Amikor a gazdák
meghallják, hogy a
csengőhangra a kutya
ugatni kezd, gyakran
megszidják, amiért
hangoskodik. Ha ráveti
magát a postásra,
megbüntetik, amiért
erőszakoskodott. Nem
értik, hogy csak próbál
megfelelni annak a
vezetői feladatnak,
amelyről azt hiszi, hogy
az övé, így tehát nem
meglepő, hogy akkor
sem hagyja abba,
amikor rákiabálunk:
„Elhallgass!” Nem érti,
hogy dicséret helyett
miért bántják a
falkatagok, akiket pedig
ugyanúgy felzaklatott a
helyzet. Éppen ezért
kell a lehető
leggyorsabban átvenni
tőle a vezető pozíciót.

A jó ember-vezér
igazi próbája az,
hogyan képes bánni az
ilyen helyzetekkel. A
kutyavilágban is fontos,
milyen módon áll hozzá
valaki a veszélyhez. Ha
a gazda azonnal reagál
a helyzetre, hatalmas
lépést tesz abba az
irányba, hogy vezetői
státusza
megkérdőjelez-
hetetlenné váljék.

A kutyák egész jól

képesek beilleszkedni
az emberi környezetbe,
és néhány kivétellel
megtanulnak együtt élni
az ezzel járó
eseményekkel. Vannak
azonban olyan kutyák,
amelyekre bizonyos
hangok ráhozzák a
frászt. Egy ilyen helyzet
megoldásának a kulcsa
ismét csak a nyugalom,
a következetesség és a
vezetői magabiztosság.
Először is
figyelmeztetni kell arra,
hogy nem ő a vezér,
majd arra, hogy a
helyzet megoldásában
nincs rá szükség.

Jó példa erre az
egyik legáltalánosabb
„veszély”: amikor a
falka vackába kívülálló
érkezik. A kutya
szempontjából
tökéletesen érthető,
miért zaklatja fel a
helyzet: hiszen
legfontosabb feladata
pont a vacok és annak
lakóinak védelme.
Betörtek a
territóriumba, így
valamit tenni kell, hogy
ennek integritását
helyreállítsák. Ha ebből
a szempontból nézzük,
tökéletesen érthető,
miért ugat, miért siet az
ajtóhoz - vagy éppen
miért támadja meg az
érkezőt.
 Akkor hát hogyan
kezeljünk egy ilyen
potenciálisan
veszedelmes helyzetet?
Amikor egy látogató
először érkezik
hozzánk, azonnal ki kell
mutatnunk, hogy a
helyzet megoldása a mi
feladatunk. Ha a kutya
egyszerűen csak ugat
vagy morog, lépjünk
oda az érkezőhöz,
üdvözöljük, közben
pedig köszönjük meg a
kutyának a segítséget.
Figyeljünk oda azonban
arra, hogy mindezt
gyorsan és nyugodtan
tegyük, ne kerítsünk
nagy feneket a
dolgoknak. Fia így
cselekszünk, egyszerre
két dolgot is elérhetünk:
azáltal, hogy nyugodtak
maradunk, vezetőként
is hitelesebbek leszünk
a kutya előtt, másrészt
pedig nem vettük
semmibe segítségét. Ő
ugyanis azután is
szeretne a családi falka
cselekvő tagja lenni,
hogy eltávolítottuk
vezetői pozíciójából.
Akkor érzi jól magát, ha
a falka hasznos tagja
lehet. Azzal, hogy
odafigyelünk rá, és
megköszönjük, hogy
segített megvédeni a
vackot, a falka hasznos
tagjának nyilvánítottuk.
 Természetesen
minden kutyának más a
személyisége, és van,
amelyik a vélt
veszélyhelyzetekre
erőszakkal reagál. Ha
tudjuk, hogy gyakran
agresszív, az első
napokban tegyünk rá
nyakörvet, hogy minden
eshetőségre
felkészüljünk. Ha
felugrik a látogatóra,
határozottan kell
cselekednünk: a
nyakörvénél fogva
vezessük odébb a
látogatótól, majd
invitáljuk be a látogatót
a házba. Ha a kutya
annyira erőszakos,
hogy nem hajlandó
háttérben maradni,
vigyük el onnan.

Ebben a stádiumban
sincs félelemre okunk.
Fontos tudnunk, hogy a
módszerem
holisztikusán közelíti
meg a problémát. Mire
teljesen hozzászokunk,
szinte minden
mozdulatunkkal jelezni
fogjuk kutyánknak,
hogy többé nem ő a
főnök. Remélem
azonban, hogy mire az
első látogató érkezik,
már elkezdődött az új
hierarchia kialakítása,
így a kutya sem lesz
annyira vad az
idegennel szemben.
 Természetesen az is
elképzelhető, hogy a
látogató akkor érkezik,
amikor még nem volt
lehetőség a
módszerem alapjait
megvetni. Nem
probléma: ebben az
esetben is viselkedjünk
úgy a kutyával, ahogy
feljebb írtam, és
köszönjük meg a
segítségét. Ez akár a
kezdő lökést is
megadhatja a
későbbiekhez. Ha a
kutya reagált elsőnek a
látogatóra, ügyeljünk
arra, nehogy a
távozáskor a helyzet
megismétlődjön. Ezt
úgy érhetjük el
legkönnyebben, ha
másik szobába zárjuk
vagy kieresztjük a
kertbe nem sokkal
azelőtt, hogy a látogató
távozik. Amikor pedig
újra egyedül vagyunk
otthon, menjünk oda
hozzá, és végezzük el
a szokásos
újraegyesülési
szertartást. Ez azért
különösen hasznos,
mert azonnal törli a
látogató
megjelenésének
esetleges negatív
hatásait.

De a kutya nemcsak
a látogató érkezését
tartja veszélyesnek.
Abban is vezetői
pozíciójának
megingását érzi,
amikor egy családtag
elmegy otthonról.
Ebben az esetben is
világos, miért érez így:
a kutyának nincs
időérzéke, vagy
legalábbis emberi
értelemben nincs.
Amikor tehát látja, hogy
a család egyik tagja -
azaz a felelősségére
bízott falka egyik tagja -
az ajtó felé indul,
fogalma sincs arról, az
illető mikor fog
visszatérni. Éppen
ezért mindig idegesek
lesznek, ha a
családtagok elmennek
otthonról: félnek attól,
hogy örökre szétesik a
falka.

Ebben az esetben is
azzal előzhetjük meg a
szokásos huzakodást,
hogy újra és újra
tudatjuk a kutyával: a
falka összetartása nem
az ő felelőssége többé,
nem kell aggódnia az
ilyenek miatt. Itt is
fontos azonban, hogy
köszönjük meg a
segítségét, majd
vezessük el az ajtótól.
Az kifejezetten hasznos
lehet, ha jutalomfalattal
kínáljuk: a következő
hasonló alkalomhoz
ugyanis pozitív érzései
fűződnek majd. Ha
ellenáll, esetleg
erőszakosan viselkedik,
ugyanúgy távolítsuk el
a helyszínről, ahogy az
előző esetben:
használjuk a nyakörvet
vagy — ha nagyon
szükséges — a pórázt.
Vigyük át egy másik
szobába, hogy
családtagunk el tudjon
indulni.

Ha a kutyánk ideges
típus, még a
szokásosnál is több
türelemre van szükség.
Az ilyenek nem
megtámadják a
látogatót, hanem
elbújnak előle, igen
szélsőséges esetben
még be is vizelhetnek.
Igen fontos, hogy
ilyenkor hagyjuk békén.
Ő úgy vélte, hogy a
menekülés a
legbiztonságosabb kiút
ebből a helyzetből, ezt
a kiutat pedig nem
vehetjük el tőle. Az
újraegyesüléskor is
hagynunk kell, hadd
nyugodjon meg. Előbb-
utóbb megérti, hogy
nem minden embertől
kell félni, nem
mindegyik okoz
fájdalmat. Ehhez
azonban időre van
szüksége, így hagyjuk,
hadd tanuljon a saját
tempójában.

Igen fontos tisztában

lenni azzal, hogy a
módszeremen belül mi
a célja ennek az
eljárásnak. Ugyanis
igen sokszor lehettem
tanúja az egész
folyamatnak, elsőre
végigkövetni azonban
nem könnyű.

Hadd nyugtassak meg

mindenkit, hogy a kutya
idővel megtanulja
elfogadni azt: mi
vagyunk a vezérek. Ha
idegen érkezne a
házba, nem fog olyan
hévvel reagálni, mint
azelőtt, ráadásul az
egyszerű „Köszönöm”-
ünk teljesen
megnyugtatja majd az
állatot.

A képzelt
vészhelyzetekre adott
legkülönösebb reakció,
amellyel pályafutásom
alatt találkoztam, egy
Jack Russell-border
collie keverék kutyáé,
Hamishé volt. A
kutyával akkor
találkoztam, amikor
meglátogattam
gazdáját, Sarah-t egy
kis, észak-skóciai
falucskában, Banffhoz
közel. Hamish hat
hónapos kora óta élt
Sarah-val, Sarah
férjével és
gyerekeikkel, de az
alatt a két év alatt,
amelyet otthonukban
töltött, végig rettegett a
látogatóktól, a
járókelőktől és
legfőképpen a
telefoncsörgéstől. Ilyen
esetekben a szeme
ijedten elkerekedett,
majd hihetetlen
sebességgel kezdte
üldözni a saját farkát.

Sarah imádta a
kutyákat, sőt a munkája
is az volt, hogy a
környéken lakó
üzletemberek kutyáit
sétáltatta, ráadásul
még a Good Citizen-
mozgalomban is részt
vett, amelynek éppen
az volt a célja, hogy
megtanítsa a gazdákat
kutyáik kiképzésére,
antiszociális hajlamaik
legyőzésére. Éppen
ezért tudta, mennyire
szenved Hamish, és
mivel együtt érzett vele,
bármire kész volt, csak
hogy fájdalmát és
aggodalmát enyhítse.

Az alatt a két év alatt,

amióta Hamish velük
lakott, Sarah már
mindenfélét kipróbált:
pszichológust,
magatartás-kutató
szakembert,
„kutyakiképző”
specialistát, ráadásul
kis híján belefulladt
barátai és családtagjai
állandó jó tanácsaiba. E
jó tanácsok között volt
néhány igencsak furcsa
ötlet is. A magatartás-
kutató például azt
javasolta, hogy
töltsenek meg egy
sörösdobozt
kavicsokkal, és ezt
rázzák, amikor Hamish
túlságosan felizgatja
magát, ezzel ugyanis
elterelhetik a figyelmét.
Sarah próbált mindent:
vagy a kutya orra előtt
rázta, vagy odadobta
mellé, hátha valamelyik
majd eltereli a
figyelmét. Talán
szükségtelen
mondanom: egyik sem
használt. (Éppen
ellenkezőleg: egy újabb
lehetséges
veszélyforrást jelentett
neki.)
 A „kutyakiképző” —
szándékosan tettem
idézőjelbe a
foglalkozását - azt
javasolta Sarah-nak,
rázza meg Hamisht a
nyakánál fogva. Sarah
ezt meg sem próbálta.
Szerette, ezért
semmilyen módon nem
akart erőszakot
alkalmazni. A
pszichológus pedig - és
ez igencsak meglepett -
azt javasolta, üvöltsön
rá Hamishra: amikor
elkezdi a farkát
kergetni, térdeljen le
mellé, hajoljon közel
hozzá, és addig
üvöltsön, amíg ki nem
zökkenti vele.
Fogalmam sincs, mit
kellett volna erre
Sarah-nak felelnie,
mindenesetre ezt az
ötletet sem fogadta
meg, mint ahogy
azokat sem, hogy
üssön rá újságpapírral
vagy locsolja le vízzel:
egyszerűen nem volt
hajlandó, hogy
erőszakkal
kényszerítse rá a
kutyára az akaratát.

Sarah olvasta a
könyvemet, de nem
volt képes kezelni
azokat a helyzeteket,
amelyektől Hamish a
legjobban kiborult: a
képzelt veszély
alkalmait.
Küszködésének híre
eljutott ahhoz a
társasághoz is, amelyik
a velem készített
sorozatot szervezte. E
sorozatban olyan
kutyákkal kellett együtt
dolgoznom,
amelyeknek a lehető
legkülönfélébb
problémái voltak.
Igazán élveztem ezt a
munkát, főleg mivel a
lehető legkülönösebb
kutyákkal
ismerkedhettem meg.
Fontos azonban
kiemelnem, hogy egyik
kutyával sem
találkoztam a felvétel
előtt, így fogalmam
sem volt, mi lesz majd
Flamish problémája,
tehát előzetes
figyelmeztetés nélkül
érkeztem Sarah-ékhoz.
Igaz, a probléma szinte
azonnal nyilvánvaló
volt: pár perccel
érkezésem után
Hamish teljesen
felzaklatta magát, majd
vadul kerengeni
kezdett. Sarah
könnyekkel küszködve
magyarázta el, hogy
kerengés közben
sokszor meg is harapja
a farkát. Sarah
kilátástalannak hitte a
helyzetet.

Szó nélkül
megfogtam Hamisht a
nyakörvénél fogva, és
ahogy leültem a
kanapéra, magam
mellé ültettem a földre.
Nem csináltam mást,
csak kedvesen, de
határozottan magam
mellett tartottam. Nem
próbáltam erőltetni,
nem húztam, csak
tartottam. Ereztem,
mennyire feszült: a
teste merev volt,
minden ízében
remegett, pupillája
teljesen kitágult. Nem
csoda: a szobában
nemcsak én voltam
jelen, hanem az
operatőr, a
hangmérnök, egy
tudományos munkatárs
és egy televíziós
bemutató munkatárs,
Paul Hendy.

Elmagyaráztam
Sarah-nak, hogy addig
tartom Hamisht ebben
a helyzetben, amíg el
nem engedi magát, a
jutalma pedig az lesz,
hogy el fogom
ereszteni. A többieket
arra kértem,
maradjanak csöndben,
és ne mozogjanak, és
legfőképpen kerüljék a
szemkontaktust
Hamishsai. Nagyjából
egy percig tartottam
így, aztán éreztem,
hogy enyhül a
feszültség. Amikor az
egész teste elernyedt,
elengedtem a
nyakörvet.

A következő lépés az
volt, hogy Sarah is
ugyanezt tegye.
Engedelmeskedett, és
Hamish megnyugodott.
Nem sokkal azután
azonban, hogy Sarah
elengedte, az egyik
tévés megmoccant,
mire Hamish azonnal
kerengeni kezdett.
Kértem Sarah-t, hogy
újra fogja meg, és ne
csak most, hanem
minden alkalommal,
amikor kerengeni kezd.
Sarah a sírás határán
állt, de látta, hogy segít
a módszer, ezért
beleegyezett. Amikor a
negyedik alkalommal
fogta meg Hamisht,
igazi áttörés történt:
csaknem abban a
pillanatban, hogy Sarah
leült, és Hamisht maga
mellé ültette, a kutya
megnyugodott.

A következő lépés a
telefon hangjának
semlegesítése volt.
Eddigre beírtam a
mobilomba Sarah
számát. Amint
tárcsáztam, és ki-
csöngött, Hamish
azonnal frászt kapott.
Reakciója még az
előzőnél is
szélsőségesebb volt,
míg végül farkával a
szájában le nem
tottyant a földre.
Minden ízében
remegett. Ekkor ismét
megfogtam a pórázt,
és odahúztam magam
mellé, és újra
tárcsáztam. Addig
tartottam, amíg meg
nem nyugodott.

Mire Sarah-tól
eljöttem, Hamish már
igen nagyot lépett
előre. Olyan ideges volt
azonban, hogy
figyelmeztettem Sarah-
t: akár hónapokba is
kerülhet, mire teljesen
elmúlik a stressz. Arra
kértem, hogy jelzéseit
azzal is erősítse meg,
hogy a telefon
csörgésekor Hamisht
zárja ki az udvarra,
majd amikor
visszaengedi, vegye
vele végig az
újraegyesülés
szertartását és az
ötperces szabályt.

Kedden délután
négykor jöttem el
Sarah-tól. Pénteken
délelőtt kilenckor
csöngött a telefonom:
Sarah volt az. Ismét a
könnyeivel küszködött,
ezúttal azonban
örömében. „Vége” -
mondta.
Figyelmeztettem, hogy
túl korai még az öröm,
ő azonban
megismételte, majd
elmesélte, mi történt.
Minél többet hallottam
a történetből, annál
biztosabb lettem:
Sarah-nak igaza van,
és Flamish tényleg
levetette magáról a
házőrzés feladatát.
Sarah elmesélte, hogy
Flamish végigaludta
majdnem az egész
napot, amely árulkodó
jele annak, hogy nagy
teher került le a
válláról, és újra
feltöltekezik. Miközben
beszélgettünk, egy
járókelő sétált el a
nappali ablaka előtt.
Hetven-két órával
azelőtt Hamish ettől
teljesen kétségbeesett
volna. Most azonban
éppen csak megemelte
a fejét, majd aludt
tovább - csakúgy, mint
az előző nap, amikor a
telefon csörgött.
Napokkal azelőtt
figyelmeztettem Sarah-
t, nem vagyok
tündérkeresztanya,
ezért ne várjon
csodákat: hosszú,
kemény munka áll
előtte. így hát még
engem is meglepett,
milyen gyorsan
megváltozott minden.
„Tényleg nem használt
varázspálcát?” -
kérdezte Sarah
nevetve.

A HATÁROK
KITOLÁSA:
FELKÉSZÜLÉS A
SÉTÁRA
Mostanra kutyánk már
beszokott új otthonába.
Ismeri annak látványait,
szagait, ismeri a
falkatagokat, mind az
embereket, mind a
kutyákat. De ami a
legfontosabb: lassan
megtalálja, hol van a
helye az otthoni
rangsorban. Ahogy
megnyugszik, úgy lehet
kiterjeszteni
környezetének határait.
A kutya ugyanis,
érthető módon,
szeretné még
alaposabban felfedezni
a világon, éppen ezért
ragadjunk meg minden
alkalmat, hogy ezt az
ösztönt előnyére
használja ki. Kitűnő
lehetőséget ad ugyanis
arra, hogy lefektessük
vele annak a
viselkedésnek az
alapjait, amely a külső
világban szükséges, és
felkészüljünk az első
közös sétára.
 Ismét hangsúlyozom:
kutyánk önálló
személyiség, ezért
kezeljük így, és
hagyjuk, hogy saját
tempójában fejlődjön.
Általában azt szoktam
javasolni, hogy várjunk
hét napot az első séta
előtt. Néhány gazdának
azonban sokkal többet
kell várnia, mivel
vannak olyan kutyák,
amelyek egész
egyszerűen lassabban
haladnak. Különösen az
ideges, félős menhelyi
kutyákkal kell várni
majdnem egy hónapot,
mire készen állnak
arra, hogy
kimerészkedjenek abba
a világba, amely oly
csúnyán elbánt velük. A
kiskutyák esetében is
meg kell várni, hogy
elérjék a három vagy
négy hónapos kort: a
kölykö-ket nem szabad
addig
fertőzésveszélynek
kitenni, amíg a második
kombinált oltás után el
nem telik legalább két
hét, ez nagyjából a
tizennegyedik hétre
esik. Ezekben a
hetekben csak olyan
helyre vigyük, ahol vele
egykorú kutyákkal
játszhat, de nem
fenyegeti fertőzés.

A legtöbb kutya
esetében azonban az
alapvető fegyelmezés
tanítása már a
harmadik napon
elkezdhető. Tudom,
sok gazda alig bírja
kivárni, hogy
sétálhassanak.
Kulcsfontosságú
azonban, hogy mire
kimerészkedünk a
külső világba, a kutya
már újonnan választott
vezetőjét kövesse útja
minden lépésénél.
Ehhez pedig az kell,
hogy képesek legyünk
a pórázon keresztül
fegyelmezni. A
következő négy-öt
napban tehát az
alapvető utasítások
elsajátításával és
tökéletesítésével kell
foglalkoznunk, ezek
pedig: az ülés, a láb
mellett menés, a
megfordulás, a
megállás, a várakozás
és a visszahívás.

ELSŐ
ALAPUTASÍTÁS: AZ
„ÜLJ”

Az ültetés a gazda
legfontosabb
fegyelmezési eszköze.
Nagyon sokszor
szükség lesz rá,
különösen jól jön olyan
helyzetekben, mint a
bundaápolás, a
gyógyszerbeadás, vagy
séta előtt a póráz
felcsatolása. Fontos
tehát hogy ennek az
alapvető utasításnak a
gyakorlása már a
kiképzés első, igen
jelentős szakaszában
megkezdődjék.
Első lépés

Ha azt akarjuk,
hogy a kutyának
pozitív élmény
legyen az ültetés,
fogjunk meg egy
falat ételt,
mutassuk meg
neki, majd vigyük
először a kutya
felé, majd a feje
fölé. Miközben ezt
tesszük, lassan
mondjuk ki a szót:
„Ülj”.

Második lépés
Miközben a kutya
szemével az ételt
követi, egyre
hátrébb feszíti a
nyakát, testsúlya
egyre hátrébb
kerül, és végül le is
ül.
Harmadik lépés

Kedvesen dicsérjük
meg, esetleg
simogassuk meg a
fejét, és -
természetesen -
adjuk oda neki a
falatot, mégpedig
abban a
pillanatban, hogy a
feneke eléri a
földet. Ez azért
kell, hogy az „Ülj”
utasítás, az ő
mozdulata és az
étel szorosan
egymáshoz
kapcsolódjanak.
Eleinte ne
használjuk túl
gyakran ezt a
technikát. Ne
ültessük le például
minden
alkalommal,
ahányszor csak
odajön hozzánk,
mégpedig azért ne,
mert a kutyák igen
jól tudnak
manipulálni,
különösen, ha
valami jó dolgot
tudnak ezáltal
kicsalni maguknak.
Ne feledjük: ha a
kutya rájön,
hogyan lehet
manipulálni, arra
fog rávenni
bennünket, hogy
állandóan ezt
ismételgessük.
Láttam már olyan
kutyát, amely leült,
majd angyali arccal
nézett a gazdáira:
nyilvánvalóan a
jutalomra várt. Ez
pedig nem
történhet meg: a
gyakorlat célja a
vezető státuszunk
megerősítése. Ha
a kutya el tudja
érni, hogy ezáltal
élelemhez jusson,
éppen ezt a célt
nem éri el. Az étel
kérdésében csak a
vezér dönthet.
 GYAKORI
KÉRDÉSEK

Mit csináljunk,
ha a kutyánk
nem érti, mit
akarunk tőle?

A kutyák nem
gondolatolvasók,
ezért ne várjuk
el, hogy elsőre
megértsék a
feladat
lényegét. Ha
elsőre nem
sikerül,
próbáljuk
később,
lehetséges,
hogy jó néhány
próbálkozásra
lesz szükség.
Fontos, hogy
végig
nyugodtak
maradjunk.
Amikor
elhúzzuk az
ételt a kutya
feje fölött, a
kutya ahelyett,
hogy leülne,
hátrál.

Menjünk egy fal vagy

ajtó mellé, és állítsuk a
kutyát háttal a falnak.
így nem tud hátrálni, és
le kell ülnie, ha ismét
mozgatjuk fölötte az
ételt. Ez esetben is
lehetséges, hogy jó
néhány próbálkozásra
lesz szükség, de ha
egyszer megtanulja,
nem kell még egyszer
megtanítani.

Mit tegyünk, ha a
kutyánk még
mindig nem akar
leülni?

Egyik kezünket
óvatosan helyezzük a
kutya mögé. Éppen
csak érintsük a kutyát
úgy, mint amikor még
nem biztosan ülő
kisgyermeknek
segítünk megülni.
Erőszaknak nincs helye
a módszeremben: a
kéz csupán a kutya
megállítását szolgálja.
Ismét húzzuk el az ételt
a kutya feje fölött, és
ismételjük addig, amíg
a testsúlya teljesen
hátra nem kerül, és le
nem ül.
 MÁSODIK
ALAPUTASÍTÁS:
„LÁBHOZ”

Senki sem szeret úgy

kutyát sétáltatni, hogy
kis híján kiszakítja a
kezét a helyéről. Senki
sem szeret úgy kutyát
sétáltatni, hogy a kutya
fuldoklik, miközben
gazdája úgy vonszolja,
mint egy engedetlen
gyermeket. Ez mindkét
félnek csak szenvedés,
nincs benne semmi
élvezet. A cél tehát az,
hogy megtanítsuk a
kutyát úgy pórázon
vezetni, hogy mindig
szorosan a lábunk
mellett menjen, és
akkor lassítson,
gyorsítson és álljon
meg, amikor mi. Ezt a
készséget is csak
lassan, lépésenként
lehet elsajátítani.
Első lépés

Legelőször is döntsük
el, melyik oldalon
szeretnénk sétáltatni a
kutyáját. A legtöbben
azt szeretik, ha a bal
oldalukon megy. Ez
főleg a vadászok
körében népszerű,
mivel a legtöbb ember
jobbkezes, és ha a
kutyát a bal oldalon
vezeti, a jobb keze
szabadon marad. De
az sem baj, ha valaki a
jobb oldalra szoktatja a
kutyáját. Egy dolog
fontos csupán: ha
kiválasztottunk egy
oldalt, ragaszkodjunk is
hozzá. A
következőkben úgy
veszem, mintha a bal
oldalt választottuk
volna. Ha valaki a
kutyáját a jobb oldalra
szeretné szoktatni,
egyszerűen cserélje
meg az oldalakat az
utasításokban.
Második lépés

A gyakorlást olyan
kertben, folyosón vagy
szobában érdemes
lefolytatni, ahol elég
hely van tíz-tizenkét
lépés megtételére.
Póráz nélkül
gyakoroljunk: fontos,
hogy a kutya
elmenekülhessen, ha
akar. Ha ezt
megtagadjuk, könnyen
erőszakossá válhat.

Először fordítsunk
hátat neki, de közben
készítsünk elő egy
jutalomfalatot. Ezt
vegyük a bal kezünkbe,
majd hajoljunk le, és
tartsuk a lábunk mellett
a kutya orrával egy
vonalban. Amikor
lehajoltunk, mondjuk ki
a kutya nevét, és hívjuk
oda: „Lábhoz!” A
falatka hatására a
kutya valószínűleg
odajön mellénk. Ha
megteszi, adjuk neki az
ételt, és barátságosan
dicsérjük meg.

Ennek a feladatnak a
helyes végrehajtásához
természetesen idő kell.
Ha például a kutya az
étel szagára hívás
nélkül megy oda a
lábunkhoz, néhány
percig ne vegyünk róla
tudomást, csak utána
kezdjük újra a
gyakorlást. Ugyanígy
tegyünk, ha nem
reagál: hagyjuk félbe a
gyakorlást, és legalább
egy órát várjunk,
mielőtt újra
megpróbálnánk. A
közbenső alkalommal
semmilyen módon ne
foglalkozzunk a
kutyával.

Harmadik lépés

Ezek után kezdjünk el

lassan lépkedni. Ha a
kutya megmarad a
lábunk mellett, a végén
jutalmazzuk és
dicsérjük meg. Fontos,
hogy végig tisztában
legyünk vele: a kutya
nem gondolatolvasó,
nekünk kell
megtanulnunk a
nyelvét. Ezért ha kissé
távolabb lép, vissza kell
hívnunk a megfelelő
helyre, a legcélszerűbb
egy újabb
jutalomfalattal. Ilyenkor
ismét mondjuk ki a
„Lábhoz!” parancsot.
Végig maradjunk
nyugodtak, ne
idegeskedjünk. Ha a
kutya nem érti rögtön a
gyakorlatot, legyünk
türelmesek, és
próbáljuk meg újra.

Ha a kutya ideges
lesz, elunja a
gyakorlatot, vagy
ugrálni kezd, hagyjuk
félbe a gyakorlást, és
legalább egy órán
keresztül semmilyen
módon ne
foglalkozzunk vele.
Sem az ember, sem a
kutya nem képes új
információk
feldolgozására, amikor
ideges, így várjuk meg,
amíg mindketten
megnyugszunk, csak
akkor kezdjük elölről
ismét.
Negyedik lépés

Amikor a kutya már

ügyesen sétál
mellettünk,
változtassuk meg a
séta hosszát,
sebességét vagy
irányát. Néha álljunk
meg, majd kezdjük
újra, közben csak pár
szót szóljunk, azt is
halkan, így ugyanis
jobban fog figyelni
ránk. A külső világban
mindenféle
mozgásformára
szükségünk lesz vele,
így fontos, hogy
felkészüljünk arra a
napra, amikor majd
közösen nekifutunk az
első vizsgának.
 A póráz bevezetése

Amikor egy kívülálló

szemléli a gazdája lába
mellett sétáló kutyát,
az az érzése, mintha
kettejüket láthatatlan
kötelék kötné
egymáshoz. A
folyamat következő
lépése ennek a
láthatatlan köteléknek
a láthatóvá tétele: a
póráz felkapcsolása.
Az elsajátítása sok
szempontból a már
ismertetett láb mellett
haladáshoz hasonlít.
Első lépés

Hívjuk a lábához a
kutyát. Amikor mellénk
ért, óvatosan és
nyugodtan húzzuk át a
fején a pórázt.
Második lépés

Induljunk el, és az
eddigiekhez hasonlóan
hívjuk a kutyát, hogy
sétáljon mellettünk. Ha
húzni kezdené a
pórázt, álljunk meg, és
nyugodtan
várakozzunk egy
helyben. Ne kezdjünk
huzakodni: a póráz
nem fegyver, amellyel
a kutyát rángathatjuk.
Utána ismét hívjuk
lábhoz. Ha az
alapozást jól végeztük,
hamar visszatér a
kiindulási pozícióba.
Ekkor kezdjük újra a
sétát. Ha sikeresen
teljesítette a
megszabott távot,
minden alkalommal
dicsérjük és
jutalmazzuk meg, ha
azonban húzni
kezdene, hívjuk vissza
lábhoz.
 HARMADIK
ALAPUTASÍTÁS: A
FORDULÁS

Nagyon ritka az olyan

séta, amikor egész
úton egy irányba megy
az ember, így fontos,
hogy megtanuljunk a
pórázzal megfordulni.
Ezek is olyan
mozdulatok, amelyeket
otthon lehet jól
begyakorolni. Ebben az
esetben is azt veszem
alapul, hogy a kutya a
bal oldalon megy. Ha a
jobbhoz szoktattuk,
egyszerűen cseréljük
meg az oldalakat.

Jobbra fordulás

Amikor jobbra
fordultunk, a jobb
lábunkon forduljunk
meg. Fia a bal lábunkat
előretéve próbáljuk
meg a mozdulatot, a
kutya nem tudja követni
a mozgást, ráadásul az
azzal a veszéllyel is
járhat, hogy
keresztülesünk
egymáson. Miközben
fordulunk, használjunk
egy olyan szót,
amelyhez a kutya
hozzá tudja kötni a
mozgást. Bármilyen
szót lehet, a
legegyszerűbb, ha azt
mondjuk: „Jobbra”.
Csak arra ügyeljünk,
hogy hangzásra ne
legyen a többi
utasításhoz hasonló.

Amikor elfordulunk, a
kutya fejét vezeti a
póráz, így az ő teste is
jobbra fordul. Ez
ösztönös mozdulat. Ha
eddig pontosan
alkalmaztuk az eddigi
parancsokat, mostanra
már állandóan minket
figyel, sőt valószínűleg
állandóan velünk
szeretne lenni. Fontos,
hogy a kutya mindent
szabad akaratából
tegyen meg.

Balra fordulás

Ez egy kicsit
bonyolultabb mozdulat,
ezért azt tanácsolom,
hogy balra fordulás
előtt fogjuk rövidre a
pórázt, ezáltal a kutya
szorosan mellettünk áll
majd, amikor fordulunk.
Most lépjünk előre, és
annyira balra,
amennyire csak tudunk.
Lábunknak a kutya
nyakát kell érintenie.
Ehhez a mozdulathoz is
használjunk egy szót, a
legegyszerűbb a
„Balra”.

Ahogy balra
fordulunk, a kutyának
kissé le kell maradnia, s
mivel a testünk enyhén
hozzá nyomódik,
ezáltal őt is egy bal
fordu-
A jobbra fordulás négy fázisa
A balra fordulás négy fázisa
latra készteti. Ennél a
mozgásnál is az a
legfontosabb, hogy ne
tegyünk semmilyen
váratlan vagy ijesztő
mozdulatot. Minden
lassan, de megállás
nélkül menjen,
maradjunk végig
nyugodtak, és nagyon
dicsérjük meg, ha
sikerül a mozgássort
végrehajtani. A kutya
rövid időn belül magától
követni fogja lábunk
mozdulatait.

NEGYEDIK
ALAPUTASÍTÁS: A
 MEGÁLLÍTÁS

Létfontosságú, hogy az
ember egy pillanat alatt
meg tudja állítani a
kutyáját, akár pórázon
vezeti, akár anélkül.
Éppen ezért fontos,
hogy ennél a pontnál
előkerüljön az „Állj”
utasítás. Végrehajtása
igen egyszerű:
miközben a láb melletti
sétát gyakoroljuk, néha
váratlanul álljunk meg,
és határozott, de nem
fenyegető hangon
mondjuk ki: „Állj”.
Néhány rövid pillanat
múlva ismét
elindulhatunk, ilyenkor
használjuk a „Lábhoz”
utasítást. Ebben az
esetben is javaslom,
hogy adjunk
jutalomfalatkákat, mert
azáltal jobban
bevésődik a kutyának
az információ, ráadásul
ez talán az összes
közül a legfontosabb
parancs, így jó, ha
pozitív érzések
kötődnek hozzá.

Kettős kontroll

Nem vagyok nagy

híve a mindenféle
modern
mütyüröknek, a
célom inkább az,
hogy amennyire
lehet, a vadon élő
állatok mintáját
kövessük. Nyilván
még senki sem
látta, hogy egy
farkas csettintővel
tanította volna jó
viselkedésre a
kölykét. Azt is
tudom azonban,
hogy a való élethez
szükséges
valamennyi
rugalmasság, és
hogy bizonyos
embereknek nehéz
rendre szoktatni
különlegesen élénk
kutyáikat. Menhelyi
kutyák esetén
ráadásul az is
előfordulhat, hogy
üldözőbe fogja az
autókat, felugrik
másokra, vagy
megtámadja őket,
vagy egész
egyszerűen elfut a
vakvilágba. Erre
pedig nem szabad
megadnunk a
lehetőséget.

Éppen ezért
bizonyos gazdáknak
javasolni szoktam,
hogy alkalmazzon
kettős kontrollt a
kutya fölött, és a
póráz mellé tegyen
fejmerevítőt is.
Mindegyiket egy-
egy kézzel
irányíthatja, így
egyszerre két
eszközzel is
taníthatja a kutyát.
Ha például a
kutyának az a
szokása, hogy
időnként félrekapja
a fejét, a
fejmerevítővel
könnyen újra
megfelelő helyzetbe
hozhatja. Ez
remélhetőleg csak
ideiglenes eszköz:
amikor megértette,
mit várnak tőle, a
fejmerevítő
elhagyható.

ÖTÖDIK
ALAPUTASÍTÁS: A
VÁRAKOZÁS ÉS A
VISSZAHÍVÁS
Egy veszélyekkel tele
világba készülünk
kilépni a kutyával.
Fontos tehát, hogy
bármilyen veszély
esetén megállíthassuk,
és ebben a pozícióban
tudhassuk. Az is
nagyon fontos, hogy
bárhol is legyen a
kutya, vissza tudjuk
hívni magunkhoz.
Éppen ezért a
következő két utasítást
is el kell sajátítanunk. A
„Várj” és a „Vissza”
valójában az „Ülj” és a
„Gyere” kiterjesztett
változatai.
Első lépés

Hívjuk magunkhoz a
kutyát és ültessük le.
Mostanra már
mindkettőnek
gondolkodás nélkül
mennie kell. Most
forduljunk szembe vele,
lépjünk egy lépést
hátra, helyezzük a hátul
lévő lábunkra a
testsúlyunk nagy
részét. Közben nyújtsuk
ki a kezünket,
tenyerünket fordítsuk a
kutya orra felé,
nagyjából fél méterre
tőle, és közben halkan
mondjuk ki: „Maradj”.
Második lépés

Helyezzük a teljes
testsúlyunkat a hátul
lévő lábunkra, így most
már egy teljes lépés
választ el a kutyától. Ha
közelebb jönne,
helyezzük vissza
testsúlyunkat az elöl
lévő lábunkra, és ismét
kérjük meg a kutyát,
hogy üljön le ott, ahol
az előbb. Ha
szükséges, kezünket
finoman helyezzük a
mellkasára, hogy a
helyén tartsuk.
Ismételjük meg a
korábbi mozdulatot. A
kutya elég hamar
megérti, hogy nem
szaladunk el, ezért a
helyén marad.

Harmadik lépés

Ha már meg tudunk

állni egy lépésre a
kutyától úgy, hogy
mindkét lábunk egy
vonalban van, álljunk
így pár másodpercig,
majd lépjünk vissza a
kutyához, és dicsérjük
meg. Eddigre már nem
szükséges, hogy
jutalomfalatokkal
dolgozzunk.

Negyedik lépés
Ismételjük meg az
előző lépéseket, csak
most két lépésre
távolodjunk el a
kutyától. Ha utánunk
jön, vagy fészkelődni
kezd, esetleg feláll,
mintha menni készülne,
gyorsan lépjünk vissza
hozzá, és ismételjük
meg az „Ülj” utasítást.

Ötödik lépés

Ha már két lépésre is el

tudunk távolodni a
kutyától, hívjuk vissza
magunkhoz, és
jutalmazzuk meg, mivel
fontos lépést tettünk
előre: az ülés és a
behívás gyakorlata
sikeresen kiszélesedett
a várakozás és a
visszahívás
gyakorlataivá.

Hatodik lépés
Mindezt addig
ismételjük, amíg a
kutya harminc
másodpercig képes
megülni, mi pedig hátat
tudunk fordítani anélkül,
hogy elindulna felénk.
Ha megmozdulna,
forduljunk meg, és
ismételjük meg az
utasítást.
SZÉPSÉGÁPOLÁS
A legtöbb gazda igen
büszke a kutyájára.
Sokan hosszú órákat -
vagy éppen nehéz
munkával megszerzett
bevételük jelentős
hányadát -költenek
arra, hogy kedvencük a
lehető legjobban
nézzen ki. Az állat
gondozása is hozhat
elő problémás
helyzeteket.
Találkoztam olyan
esetekkel, amikor a
kutya magatartási
problémái miatt a
gazda heteken, sőt
hónapokon keresztül
nem tudta megfelelően
ápolni a kutyáját,
márpedig az ilyen
helyzet nem maradhat
megoldás nélkül.

Szükséges azonban,
hogy az életnek ezt a
területét is próbáljuk
meg a kutya
szemszögéből nézni. A
kutya számára -
ahogyan a farkas
számára is - az
ápolással-gondozással
kapcsolatos kérdések
szorosan
összefüggenek a
vezetőség kérdésével.
A farkasfalkán belül az
alfa-pár segít egymás
megtisztításában,
alárendelt farkasok
csak akkor vesznek
ebben részt, ha erre
kifejezetten felkérik
őket. Jól látható tehát,
hogy a kutyának
igencsak érzékeny
művelet lehet, amikor
gazdája bármiféle kérés
nélkül fésülni kezdi a
bundáját.
A kis yorkshire terrier,
Bobby esete jó példája
annak, milyen nagy
problémákat is tud
okozni a szépségápolás
— de azt is, hogyan
lehet ezeket megoldani.
Bobby gazdájával, Mrs.
Pearce-szel egy közeli
faluban lakott, tőlünk
mindössze néhány
percre autóval. Bobby
ideges természetű
kutya volt, félt elhagyni
a házat, megugatta a
látogatókat, és
belecsípett mindenkibe,
aki megítélése szerint
túl közel merészkedett
hozzá.
 Mrs. Pearce
különösen ez utóbbi
probléma miatt fordult
hozzám. Első
látogatásom alkalmával
azonban láttam, hogy a
szépség-ápolással is
gondok vannak. Mrs.
Pearce elmondta, hogy
fésűvel egyszerűen
képtelen a kutyája
közelébe menni. A
yorkshire terrier
bundája azonban elég
hosszú, így fontos a
rendszeres szőrápolás.
Mrs. Pearce
kétségbeesésében
kéthavonta
állatorvossal elkábíttat-
ta Bobbyt, és egy
kutyakozmetikussal
rendbe hozatta a
bundáját.
Természetesen ez a
gyakorlat sem mehetett
így tovább, nem
utolsósorban azért,
mert egy kutyát nem
lehet ilyen rendszeres
időközönként altatni.

A látogatásomkor
azonnal kiderült, hogy
Bobby igencsak ideges
példány. Amikor
megérkeztem, elém
perdült, és teljes
erejéből ugatni kezdett.
Hosszú időbe került,
mire végig előadta
repertoárját, amikor
azonban végre
befejezte, nekifogtam,
hogy könnyítsék Mrs.
Pearce nehézségein. A
szokásos öt perc letelte
után magamhoz hívtam
Bobbyt, eközben
azonban letettem Mrs.
Pearce kutyakeféjét a
lábamtól alig tizenöt
centire. Bobby először
visszakozott, de amikor
másodszor hívtam,
ismét felém indult.
Fontos volt azonban,
hogy tudja: bármikor
elmenekülhet, így végül
odajött hozzám és a
keféhez.

Ez nagyjából másfél
órámba került. Tudtam
azonban, hogy egy nap
nem elég ahhoz, hogy
a „kefekérdést”
megoldjam, ezért
megkértem Mrs.
Pearce-t, hogy az
előtte álló
harmincnapos
programba iktassa be a
szőrzetgondozást is.
Nem az övé volt az
első ilyen eset, de az
utolsó sem. Különösen
a menhelyi kutyák
viselik rosz-szul, ha
valaki a kezével
hozzájuk ér, nemhogy
egy kefével! Amikor
ilyen kutyákkal
dolgozom, arra
bátorítom őket, hogy
szép lassan
közelítsenek a
gazdájuk felé, és ne a
gazda lépjen feléjük a
fésűvel, mert akkor
lekushadnak, vagy
harapnak. Ezt kértem
Mrs. Pearce-től is. Azt
szerettem volna, ha
Bobby naponta egy
lépéssel közelebb lép a
keféhez. Azt is
mondtam, hogy ne
siessen, és közben
folyamatosan jelezze a
kutyának, hogy csak és
kizárólag ő a falka
vezetője - mindemellett
hagyja meg Bobbynak
a menekülés
lehetőségét.

Amikor Mrs. Pearce

már a módszerem
bevezetésének tizedik
napján járt, elmondta,
hogy Bobby akkor is
oda mer menni hozzá,
ha a kezében van a
kefe. Akkor azonban
még nem merte
hozzáérinteni a kefét
Bobbyhoz. A harmadik
hét elején azonban ezt
a határt is átlépte, és
óvatosan végighúzta a
kefét Bobby mellkasán.

Természetesen
mindez önmagában
nem elég. Mrs. Pearce
eközben a módszerem
által javasolt minden
lehetséges módon
kimutatta Bobbynak,
hogy ő a vezető.
Mostanság Bobbyt már
altatás nélkül is meg
lehet nyírni, Mrs.
Pearce pedig bármikor
megfésülheti. Kettejük
barátsága erősebb,
mint valaha -
köszönhető mindez
mindkettejük
türelmének és
megértésének.
 GYAKORI
KÉRDÉSEK

Végezhetünk-
e
szépségápolást
úgy, hogy az
egész falka
együtt van?

Gyakran feltették
már ezt a kérdést,
és mindig nemmel
válaszoltam.
Szerintem jobb a
falkatagokat külön-
külön gondozni.
Ennek a válasznak
egyrészt
szentimentális oka
van: szerintem a
bundaápolás a
gazda és kutyája
kapcsolatának
örömteli, de
bensőséges része,
amely a
kapcsolatépítésben
is nagyon fontos. A
másik ok azonban
ennél gyakorlatibb:
azáltal, hogy a
bundaápolást
elkülönülten
végezzük, nem
adunk a falka többi
tagjának
félreérthető jeleket
az éppen gondozott
kutya státuszával
kapcsolatban.

E félreérthető
jelek kétfélék
lehetnek: az egyik
az, hogy a
bundaápolással az
egyik kutyát a másik
elé helyezzük. Még
inkább ez a helyzet,
ha a kutyát
valamilyen magas
helyen fésüljük. Elég
csak ránézni azokra
a kutyákra, amelyek
felugranak az
asztalra, máris
érthető, milyen
fontos a magasság
a ku-tyaagy
számára. Azok a
kutyák, amelyek
felugranak
valahová, azt
mutatják ki, hogy
gazdájukkal egyenlő
szintre kerültek.
Amikor pedig az
egész falka a
szobában van, és
az egyiket magasan
a többi fölé emeljük,
akár háborús
helyzetet is
előidézhet: hiszen a
helyzet azt mutatja,
hogy az a kutya a
többi fölött áll a
rangsorban is. Ezért
aztán amikor újra
letesszük a kutyát,
elképzelhető, hogy
nekitámadnak azok
a falkatagok,
amelyeket az előbbi
jelenet
elbizonytalanított a
rangsorban betöltött
helyüket illetően.
Azt hiszem, az a
legegyszerűbb
megoldás, ha
ilyenkor külön
foglalkozunk a
kutyákkal. így a
közös program még
élvezetesebb, és
fölösleges
problémák sem
jelentkeznek.
NEGYEDIK RÉSZ 8-
14. NAP

Kilépés az
otthonból
A falka immáron
készen áll, hogy új
vezetőjével megtegye
életének ezt az igen
jelentős lépését: a
család kilép az
otthonból a külvilágba.
Ezen a ponton nagyon
fontos, hogy ismét
vegyük elő a
módszerem
legfontosabb alapelvét,
és próbáljuk meg
elképzelni a helyzetet a
kutya nézőpontjából. A
kutya számára az
otthon elhagyása
ugyanis egy dolgot
jelenthet, mégpedig
azt, hogy a falka
vadászatra indul.

A farkasok között ez
az az alkalom, amikor
az alfapár a
dominanciáját még
erősebben kimutatja az
alárendelteknek. Az
alfák döntik el, mikor
van a vadászat, az
alfák döntik el,
biztonságos-e az
otthon elhagyása, és az
alfák vezetik ki a falkát
a külvilágba, így ők
döntik el azt is, merre
indulnak.

Fontos tehát, hogy

amikor a falka sétára
indul, mindezeket a
feladatokat magunkra
vállaljuk. Ez az a
pillanat, amikor az
elmúlt hét nap kemény
munkájának
eredményei először
megmutatkoznak.
Mostanra világosan
jelét adtuk a kutyának,
hogy mi vagyunk a
vezetők, s ő elfogadta
a falka új rangsorát. Azt
is megtanulta, hogy
amikor mi kezeljük a
helyzetet, nem
szükséges aggódnia
saját biztonsága miatt.
Most már szívesen
követ bennünket a
külvilágba, hogy
szembenézzen azzal,
ami rá vár. Egyszóval
elérkezett a nagy nap.
 A SÉTA

Első lépés

Hívjuk magunkhoz a
kutyát, tegyük rá a
pórázt, és induljunk el a
bejárati ajtó felé úgy,
hogy végig a lábunk
mellett megy. Ha
izgatottan elénk siet,
álljunk meg, és várjunk,
amíg megnyugszik. Ha
továbbra is
rendetlenkedik, fújjuk le
a sétát, ezáltal hamar
megérti, mit várunk
tőle.
Második lépés

Igen fontos, hogy mi

lépjük át először a
küszöböt. Ha a kutya
megpróbál elénk
tolakodni, lépjünk
vissza, és hívjuk láb
mellé. Ne
idegeskedjünk, ne
emeljük fel a
hangunkat, maradjunk
nyugodtak. Utána
induljunk el ismét, és
vezessük ki az ajtón az
állatot.

Harmadik lépés
A kutyának az otthonon
kívül is a lábunk mellett
kell mennie. Ne
aggódjunk, ha egy-két
lépést előrébb megy,
amikor azonban
megfeszül a póráz,
azonnal hívjuk vissza
lábhoz. Ha
engedelmeskedik,
mindig dicsérjük meg
néhány halk,
barátságos szóval.

Negyedik lépés

A következő
kulcsfontosságú pont
az, amikor elérjük a
kert kapuját. Igen
lényeges, hogy
mindenképpen mi
határozzuk meg, merre
legyen a séta. Ha a
kutya azonnal elindulna
az egyik irányba,
rögvest forduljunk meg,
és induljunk el a
másikba. Ha ismét
irányt változtat, újfent
forduljunk a másik
irányba. Ezt addig
ismételjük, amíg meg
nem érti, hogy nem ő
vezeti a sétát. Itt is
nagyon fontos, hogy ne
szóljunk egy szót sem.
Erre minden bizonnyal
azt gondolja majd:
„Vajon hová megyünk?”
S egyben értse meg
azt is, hogy nem ő
dönti el. így képes lesz
szabad akaratából
követni bennünket, a
vezetőket.

Az első séta csak egy

rövid kör legyen, és a
következő pár napban
hasonlóan folytassuk.
Ahogy egyre jobban
tudjuk irányítani a
kutyát, egyre
magabiztosabbak
leszünk, a kutya pedig
hozzászokik ahhoz,
hogy miután a
vezetésünkkel kilépett a
világba, mindig
biztonságban haza is
ért. Azt egyelőre nem
javaslom, hogy
lecsatoljuk róla a
pórázt, ennek ugyanis
rossz következményei
lehetnek: a kutya
pánikba eshet,
nekiiramodhat, és akár
össze is törheti magát.
A türelem rózsát terem.
Ettől függetlenül
élvezzük ki a közös
séta örömeit.
Kifejezetten élvezetes
olyan kutyával sétálni,
amelyik farkát csóválva
engedelmesen jön a
lábunk mellett,
miközben rácsodálkozik
az előtte kitáruló
világra.

Fontos, hogy
mindketten élvezzük a
sétát. A módszerem
legfőbb célja ugyanis
az, hogy gazda és
kutyája megtanulja,
hogyan élhetnek együtt
boldogan, mindenféle
kényszerítő eszköz
nélkül. A séta nem
menetgyakorlat,
hagyjuk, hogy a kutya
is élvezze a
környezetváltozást.
Azokat a gazdákat,
akiknek a kutyája még
nincs egyéves,
figyelmeztetni szoktam,
nehogy túlterheljék a
fiatal állatot. A hosszú
séták olyan kemény
felületeken, mint az
utak vagy a járdák,
hatalmas terhet rónak
az alakulófélben lévő
ízületekre és
csontokra. Ez az oka
annak is, hogy az agility
-csoportokba csak
másfél évesnél idősebb
kutyákkal lehet
jelentkezni, ez ugyanis
az az időpont, amikorra
már biztosan
befejeződött a
növekedése.
 Mire a kutyával már a
sétáig eljutunk, hosszú,
munkás időszak áll
mögöttünk, ezért
igazán
kikapcsolódhatunk egy
kicsit.

Közös séta a
 falkával

A jó gazda sosem
gondolja úgy, hogy a
vezérség kérdését
egyszer s mindenkorra
letudta. Még azután is,
hogy a falka elfogadott
bennünket vezetőnek,
rendszeres
időközönként
megkérdőjelezik majd
az alkalmasságunkat.
De ahogy egy jó
vállalati vezető ismeri a
beosztottjait és a
közöttük lévő
viszonyokat, úgy
nekünk is ismernünk
kell a kutyáinkat. Ha a
falkánkban egynél több
kutya van,

Az agility olyan
ügyességi sport, melyben
a kutya, vezetője
irányításával egy előzőleg
ismeretlen vonalú
akadálypályán halad végig
úgy, hogy a kutyán nincs
semmiféle felszerelés, és
nem lehet sem kézzel,
sem lábbal megérinteni. A
sport Nagy-Britanniából
származik, ahol eredetileg
a kutyakiállítások show-
programjának egyik
töltelékeleme volt. Az
agility mai arculatának
kialakítása a brit John
Gilbert és Peter Lewis
nevéhez fűződik - a ford.
mindig tudnunk kell,
milyen a viszony az
állatok között. Ha
szukáink és kanjaink
egyaránt vannak, előre
fel kell készülnünk,
hogy a szukák tüzelni
fognak. Az ilyen
időszakokban a kutyák
ösztönei még
erősebben működnek,
ugyanis egy kutya
életében a túlélés
mellett a szaporodás a
legfontosabb dolog.

Arra is figyelnünk kell,

hogy a kutyák
öregedésével is
állandóan változik a
falkán belüli rangsor.
Gyakran kérdezik
tőlem, mit tegyenek
olyan helyzetekben,
amikor a fiatal kutya
átveszi az irányítást az
idősebbtől. Az őszinte
válasz erre az, hogy
nemigen tehetünk
semmit: ez a törvény a
kutya vérében van,
nem foghatjuk vissza.
Abban az esetben
pedig, amikor a gazda
az igazi vezér, az ilyen
hatalomátvételek
különösebb probléma
nélkül mennek végbe.
Ahogy a szülők sem
válogathatják meg
gyerekeik barátait, úgy
mi sem irányíthatjuk,
milyen barátságok és
szövetségek
szövődjenek a falkán
belül. Csupán egy
dolgot tehetünk: azáltal,
hogy erős, de figyelmes
vezérként viselkedünk,
visszafogjuk a nagy
kilengéseket. Az ilyen
vezérre pedig akkor
van leginkább szükség,
amikor a falka közös
sétára indul.
 Meg kell azonban
mondanom, hogy
egyszerre több kutya
sétál-tatása nemcsak
nehéz, de veszélyes
dolog is lehet. Ha a
falkán belül több rivális
és ellenfél is van,
nagyon könnyen
alakulhat ki olyan
helyzet, hogy ezek
egymásnak esnek. Ha
pedig képtelenek
vagyunk egy ilyen
helyzetet kezelni,
vezető pozíciónk
kérdőjeleződik meg, és
mindaz a munka, amit
eddig a falka
átalakításába
fektettünk, odavész.
Éppen ezért azt
javaslom, hogy
egyszerre négy
kutyánál többet ne
vigyünk magunkkal,
hacsak nem tudjuk
pontosan, hogy mit
csinálunk.
 A falka
előkészítése a
sétára

Mivel abból hatalmas

káosz keveredhet, ha
egyszerre visszük ki a
kutyákat sétálni,
fokozatosan készüljünk
rá a közös
kiruccanásra. A közös
séta előtt minden
kutyával menjünk el
sétálni külön-kü-lön is,
s e rövid séták alatt
építsünk ki velük jó
kapcsolatot. Ahogy
azonban már
említettem,
hazatéréskor az
újraegyesülés
szertartására figyeljünk
oda. Elképzelhető,
hogy ez lesz az első
olyan alkalom a
módszer bevezetése
óta, amikor a kutyák
rövidebb időre
elszakadnak
egymástól, és az ilyen
igen szokatlan alkalom
a természetes falka
életében. Az otthon
maradt kutyák
bizonyára előadják a
visszaérkezettnek az
egész újraegyesiilési
repertoárjukat, és még
az is lehet, hogy
erőszakosan reagálnak
egymásra. Éppen azért
azt ajánlom, hogy
lehetőleg egyenként
egyesítsük újra a falkát,
de arra vigyázzunk,
hogy eközben egyik
kutya se maradjon
magára.

Ha már minden
kutyával sétáltunk
személyesen, és
mindegyik jól vizsgázott
ezen az alkalmon,
tovább lehet lépni az
előkészületekben. A
séta ugyanis
vezérségünk komoly
próbája lesz. Fontos,
hogy mozdulataink erőt
és határozottságot
sugalljanak, hiszen a
kutyák is ezt várják el.
Ez különösen akkor
fontos, amikor a pórázt
ráhelyezzük a kutyákra.
Ezen a ponton ugyanis
a kutyák már igencsak
izgatottak, hiszen azt
hiszik, vadászni
indulnak, így szükségük
van arra, hogy
szervezetük telítődjék
adrenalinnal. Azonban
végig maradjunk
nyugodtak és
határozottak: a
kutyáknak ugyanis ilyen
vezérre van szükségük.

A falka irányítása

A falka sétáltatása
majdnem mindenben
ugyanolyan, mint
amikor egy kutyával
indultunk sétálni. Van
azonban egy olyan
utasítás, amelyre
szükségünk lesz, ez
pedig a falka láb mellé
hívása. Természetesen
nem fér minden kutya a
lábunk mellé, legalábbis
anélkül nem, hogy
keresztül ne esnének
egymáson. Szükségünk
van tehát egy olyan
utasításra, amellyel
zárt alakzatba állítjuk a
kutyákat. Én a „Befelé”
utasítást használom,
vagy ritkábban az
„Együtt” szót. Ez
olyasvalami, amit az
első séta előtt otthon
be kell gyakorolni. Azt a
kutyát, amely először
hozzánk siet, azonnal
jutalmazzuk meg, ez
egyrészt megerősíti az
ő viselkedését,
másrészt változtatásra
készteti a többiekét.

A kutyák helyzete
minden sétánál
változhat. Csupán az
fontos, hogy
mindannyian azonnal
engedelmeskedjenek
az utasításnak. Ha
valamelyik kutya
rosszul viselkedik,
vigyük haza, engedjük
el a pórázról, és
hagyjuk otthon. A
többiekkel folytassuk a
sétát. A sétából kizárt
kutya hamar megérti
majd, mit várunk tőle.

Természetesen vannak
olyan kutyák -
különösen a
menhelyiek - amelyek
valamilyen régi trauma
miatt nem szeretnek a
falkával együtt sétálni.
Egyikükkel, egy Spike
nevű víziszonyos ebbel
televíziós műsorom
keretén belül
találkoztam. Spike
gazdáival, Jóval, Paullal
és lányukkal, Katie-vel
Észak-Yorkshire-ben
élt. Mcnhelyi kutya volt,
és mint az ilyenek
általában, ő is tele volt
félelmekkel.

Spike teljesen egyéni

módon iszonyodott a
víztől: semmilyen
módon nem akart
átmenni a víz fölött. A
család azonban a
tengerparton lakott, így
nagyon szerettek
kisétálni a mólóra,
ráadásul a közelben
volt egy folyó is sok-sok
híddal. Spike egyikre
sem mert fellépni.

Spike-on azonnal
láttam, hogy kis híján
összeroppan a vezetői
felelősség alatt: a
szeme teljesen
kidülledt, és
találkozásunkkor
mindenáron megpróbált
felugrani rám. Mivel
erős kutya volt, egy idő
múlva le kellett fognom.

Egy gazda sem

értheti meg soha
teljesen kutyája
magatartásának az
okait, így Spike
fóbiáinak gyökerét is
lehetetlen volt feltárni.
Találkoztam olyan
kutyákkal, amelyeket
egy-egy esemény
annyira traumatizált,
hogy többé még ahhoz
hasonló eseményt sem
voltak képesek
elviselni. Első
könyvemben írtam egy
kutyáról, amelyre egy
sztráda mellett találtak
rá. Látszott rajta, hogy
úgy dobták ki egy
autóból. Nem csoda
hát, hogy ezek után
rettegett attól, hogy
autóval utazzon. Talán
Spike-nak a vízzel volt
hasonlóan rossz
tapasztalata: lehet, egy
hídról a vízbe dobták?
Persze erre a kérdésre
soha nem tudok majd
válaszolni. Abban
viszont tudtam segíteni,
hogy Spike-ról levegyük
a vezetés
felelősségének súlyát,
és akkor a félelmén is
úrrá lehetünk.

A családnak
meghagytam, hogy
szorgalmasan
gyakorolják Spike-kal a
szívélyes köteléképítés
alapelveit. Spike nem
volt köny-nyű eset.
Egyszer Jo fel is hívott,
és döbbenten mesélte,
hogy nemcsak nem
engedelmeskedett a
behívásának, de a
szemébe nézett, és
levizelte a takaróját.
Elmondtam, hogy így
próbálja megtudni,
mennyire erős az új
vezér pozíciója. Azt
javasoltam Jónak,
vegye el a pokrócot,
aludjon aznap anélkül.
Tanulja meg, hogy a
cselekedeteinek
megvan a
következménye.

A második hét végére

Spike nagyot lépett
előre, Jo és Paul már
rövidebb sétákra is el
tudta vinni. A festői
falucskában, ahol a
család lakott, volt egy
kis tó is, ennek Spike a
fóbiája miatt még a
közelébe sem mert
menni. Arra kértem a
gazdákat, hogy
sétáljanak a tavacska
felé, de arra
ügyeljenek, hogy
valamelyikük mindig a
kutya és a víz között
legyen.

Az első napon
viszonylag távol
sétáltak el a tó mellett.
Amikor Spike meglátta
a vizet, aggodalmasan
pillantott arra. Jo
azonban megdicsérte,
adott neki egy
jutalomfalatot, majd
folytatták a sétát. A
következő négy napban
egyre közelebb mentek
a tavacskához.

Spike ugyan
bizonytalan volt, de
ment velük: az otthoni
nevelés hatására egyre
jobban megbízott új
vezéreiben. Jo és Paul
mindennap
bebizonyították neki,
hogy a vezetésükkel a
séták alatt is tökéletes
biztonságban van.
Újabb pár nappal
később Spike már
hajlandó volt a tó
partján sétálni a
gazdáival. Ez volt az
első áttörés a fóbia
leküzdésében.

A legnagyobb lépés
azonban még hátravolt.
Huszonhárom nappal
az után, hogy a gazdái
a módszeremet
alkalmazni kezdték,
elérkezett az igazság
pillanata: az átkelés a
hídon. Gazdái azt a
hidat választották,
amelyik az otthonukhoz
a legközelebb esett.
Szegény Spike-nak
nemcsak Jo, Paul és
Katié társaságával
kellett megbirkóznia,
hanem a stábbal is,
akik az eseményt
rögzíteni érkeztek a
helyszínre. De még ez
sem volt elég: az előző
napon szakadt az eső,
igen magas volt a
vízállás, ráadásul a
folyó sodrása is
erősebb volt, mint
általában.
 Jo és Paul nagyon
izgultak, amikor
nekivágtak a hídra
felvezető rámpának. A
kamera végig ott gurult
mellettük. Aztán eljött a
rámpa vége és a nagy
pillanat: vajon át mer-e
menni Spike velük? Egy
pillanatra úgy látszott,
hogy nem. Amikor
ugyanis Spike egyik
mellső lábával fellépett
a hídra,
elbizonytalanodott.
Szerencsére Jo nagyon
figyelt, és gyorsan
továbbvezette. Spike
felpillantott a gazdájára,
majd megnyugodva
tovább sétált. Nem
habozott többé,
legnagyobb örömünkre
gond nélkül végigment
a hídon. Még csak
idegesnek sem látszott.
Mindenki
megkönnyebbült,
nemcsak én.

A gyártásvezető
vérszemet kapott, és
elhatározta, hogy
sorozatot készít Spike
életének nagy
pillanatáról, ezért
megkérte Jót és Pault,
ismét vezessék át
Spike-ot a hídon. Spike
újból végigment, majd
még egyszer, hogy
még jobb
kameraállásból is fel
tudják venni. Egy
alkalommal még meg is
állt gazdáival a híd
közepén, és nyugodtan
nézett le az alatta
hömpölygő vízre. Ez
ám az átalakulás! A
délután végére mind
Jónak, mind Paulnak
elege lett a hídból,
mégis elégedetten
tértek haza.
A gazdák gyakran
megkérdezik, milyen
célt tűzzenek ki maguk
elé, mi az, amit ideális
esetben kutyájuktól
elvárhatnak?
Mindegyiküknek
ugyanazt válaszolom:
legfőképpen azt várják
el a kutyától, hogy
szabad akaratából
legyen velük,
másodszor pedig, hogy
szabad akaratából
engedelmeskedjen
nekik. Ha eddig
követték a
módszeremet,
mostanára eljutottunk
idáig, és akkor eljött az
idő arra, hogy a
harmadik hét kezdetén
egy újabb mérföldövet
hagyjunk maguk
mögött. A csöndes, de
drámai átalakulás során
a kutya lemondott a
vezetőségről a
javunkra, így hát itt az
idő, hogy egy mélyebb,
élvezetesebb életet
építsünk ki. Ugyan
továbbra is kemény
munka vár ránk, de
immár jobban
elengedhetjük
magunkat a kutya
társaságában, jobban
kiélvezhetjük az
együttléteket.
 A módszerem
következő fázisában
meglazítjuk azokat a
kötelékeket, amelyek
az első hetekben
olyannyira korlátoztak
bennünket. E szakasz
csúcspontja az lesz,
amikor a kutyánk első
alkalommal sétál póráz
nélkül, és nekilát
egyedül felfedezni a
világot. De még mielőtt
ez a pillanat elérkezne,
itt-ott már lazíthatunk a
gyeplőn.

Fontos, hogy ebben a

fázisban már mi is
élvezzük az irányítást.
Továbbra is fontos
azonban az is, hogy a
kutya saját tempójában
haladjunk, semmi sem
rosszabb ugyanis
annál, mintha
elkapkodjuk a dolgokat.
Egy menhelyi kutyával
valószínűleg nem lehet
megtenni ezt a lépést:
ha még mindig lelapul a
sarkok előtt, vagy
veszély esetén
menekülésre fogja,
tisztán jelzi, nem érzi
biztonságban magát.

Ahogy már mondtam,

a módszerem főbb
alapelvét életmódunk
részévé kell tennünk.
De még ennél is
fontosabb, hogy amíg
csak együtt élünk a
kutyával, minden
alkalommal meg kell
erősítenünk vezetői
pozíciónkat az
újraegyesüléskor,
veszély esetén és séta
közben.
Természetesen a
magatartásunk ezen
alkalmakkor egy idő
után ugyanolyan
természetessé válik,
mint az autóvezetés:
szinte magától fog
menni. Ha idáig
elérkeztünk, nyugodtan
elhagyhatjuk a
módszerem negyedik
sarokkövét, a
gesztusevést.

Hadd hangsúlyozzam
azonban, hogy ezt csak
akkor tegyük, ha meg
vagyunk győződve
arról, az első két hét
alatt megtörtént az
áttörés. A kutya már
képes a következőkre:

• etetések alkalmával is
jól viselkedik,

• amikor pórázon
sétáltatjuk, minden
utasításra
megfelelően válaszol,

• vendégek érkezése
esetén is elfogadja,
hogy gazdája a vezér,
• jelentősen lerövidült
az a műsor, amelyet
újraegyesüléskor előad,

• általában véve
nyugodt és boldog.

Vannak azonban olyan

alapelvek, amelyeket
továbbra is meg kell
tartanunk az étkezések
alkalmával. A
gesztusevés
elmaradása nem lehet
sem a rossz
viselkedés, sem a
rossz evési szokások
megjelenésének
forrása. Továbbra se
hagyjuk a kutya előtt
azt az ételt, amelyet
nem evett meg! Ha
otthagyja, azonnal
vegyük el. A kutyák
állandóan keresik a rést
vezetőjük páncélján,
nem lazíthatunk hát,
továbbra is nekünk kell
az étkezések rendjét
szabályoznunk.
 Mostanra már elég jól
ismerjük a kutyánkat
ahhoz, hogy megértsük
a magatartási mintáit
is. Ha bármikor úgy
érezzük, lankad a
vezetői tekintély, ismét
könnyűszerrel
bevezethetjük a régi
gyakorlatot: a
gesztusevés minden
olyan alkalommal jól
jön, amikor szigorítani
szeretnénk a
szabályokon.

Visszatérve a gyeplő
lazításához: mostantól
már nyugodtabb szívvel
mutathatjuk ki az
érzelmeinket a kutya
felé. Tudom, ez sok
olyan gazdának nagy
megkönnyebbülés, aki
rosszul érzi magát
amiatt, hogy a
módszerem első
napjaiban nem
rajonghatja körül az
állatot. Azt is fontos
azonban hangsúlyozni,
hogy az a régi szokás
sem térhet vissza, hogy
a kutya bármikor
hívatlanul felugorhat a
gazdája ölébe. De ha
kutyánk odadől a
lábunkhoz, amikor este
tévét nézünk, vagy
olvasunk, nyugodtan
megsimogathatjuk. Ha
úgy érezzük, hogy
ismét vezérségre tör,
fogjuk újra szorosabbra
a gyeplőt. A
legfontosabb, hogy
rugalmasak legyünk.
Amíg odafigyelünk, és
megpróbáljuk kívülről
nézni a helyzetet,
képesek leszünk
megoldani a felmerülő
problémákat.
 SZABADSÁG: AZ
ELSŐ ALKALOM
PÓRÁZ NÉLKÜL

A kutyatartás egyik
legörömtelibb alkalma
az, amint először
szabadon engedjük a
kutyát. Amikor látom,
hogyan örülnek,
tornáznak, játszanak a
szabadon, mindig
elmosolyodom. Hiszen
olyan sok időt töltöttem
azzal, hogy
hozzásegítsem egy
olyan élethez, amely a
lehető legnagyobb
összhangban van
természetes
ösztöneikkel; ez
alkalommal tényleg
elemükben lehetnek.
Ez minden eddigi
kemény munka egyik
meghatározó pillanata.
Ha úgy vesszük, hogy
a kertünkben megtett
néhány lépés volt az
óvoda, az első séta volt
az általános iskola, az
első hosszabb
kirándulás a parkban
volt a középiskola,
most pedig végre
elérkezett az érettségi.

Ez alkalommal is
legyünk azonban
előretekintők és
türelmesek. Beépített
területeken és utak
közelében továbbra is
tartsuk pórázon: sokan
nem értik, milyen
veszedelmes dolog
lehet ilyen területeken
szabadon engedni a
kutyát. Amikor azonban
nyílt területre érünk, a
kutya készen áll arra,
hogy egyedül fedezze
fel a világot. Azt
javaslom, hogy
legelőször úgy
engedjük el, hogy még
egyszer megerősítjük
benne az otthon
begyakorolt
alapelveket. Hosszú út
vezetett idáig. Ez a
pillanat azonban
bőségesen kárpótol az
eddigiekért.
 „Mehetsz”

Ennél az alkalomnál
is fontosak az
előkészületek, ezért
tehát válasszunk
egy nyugodt
területet, mondjuk
egy nagy parkot, de
keressünk egy olyan
részt, ahol kissé
elszigetelten
lehetünk. Amikor
végre nem vonja el
semmi a kutya
figyelmét (kutyák,
emberek), a
szokásos módon
álljunk meg.

Első lépés

Állítsuk meg a
kutyát, és vegyük le
róla a pórázt. Utána
tegyünk meg vele
néhány lépést úgy,
hogy a lábunk
mellett megy. Húsz
lépés megteszi.

Második lépés

Egy új utasítással
engedjük el, mondjuk
például azt:
„Mehetsz”.
Nyugodjunk meg, ezt
az utasítást sosem
kell kétszer
mondanunk, a kutya
elsőre is örömmel
engedelmeskedik
majd.
Harmadik lépés

Egy darabig
hagyjuk a kutyát,
hadd fedezze fel a
világot egymaga. Ne
hagyjuk azonban,
hogy túl messze
eltávolodjon, a
távolságot ugyanis
lassan kell növelni.
Amikor tehát
körülbelül tíz
méterre eltávolodott,
hívjuk vissza, és
jutalmazzuk meg.

Növeljük ezt a
távolságot húsz,
harminc majd
negyven méterre.
Ennél többet azonban
nem javaslok,
tapasztalataim szerint
ugyanis ez a kutya
komfortzónájának a
határa, ennél
nagyobb távolság
esetén nem vagyunk
képesek irányítani, és
ha váratlan esemény
történik, még az is
elképzelhető, hogy
meg sem hallja a
hangunkat. Az ilyen
esetekre azt
javaslom, tartsunk
magunknál sípot.

Ez is olyan pillanata
kapcsolatunknak,
amelyet igazán
kiélvezhetünk.
Mindkettőnket
felvillanyozz, hogy
szabadon
mozoghatunk.
Játékkal tovább
növelhetjük a kutya
pozitív érzéseit.
Mutassuk meg neki,
milyen nagyszerű a
szabadság, de azt is,
hogy gazdájával
kiélvezni ezt a
szabadságot még
nagyszerűbb.

A falka
elengedése

Csakúgy, mint egy

kutya esetén, a falka
esetén is tegyünk
meg néhány lépést
velük a póráz levétele
után, mielőtt egy rövid
„Mehetsz” paranccsal
elengednénk őket.
Ebben az esetben is
nagyon fontos, hogy
pontosan ismerjük a
falka erőviszonyait.
Ela van közöttük
vezéregyéniség, azt
sose engedjük túl
messze kóborolni, ezt
pedig úgy lehet a
legegyszerűbben
elérni, hogy sokat
játszunk vele, és
gyakran behívjuk. Ha
ugyanis ez a kutya
végig biztonságos
távolságban van,
ahonnan jól tudjuk
irányítani, a falka sem
megy el messzire. Ha
a séta elején mindig
odafigyelünk a
vezéregyéniségre, és
foglalkozunk vele,
később nem kell
annyira szemmel
tartanunk.
 A gazda nagyon
gyakran esik abba a
hibába, hogy a falka
parancsol neki.
Bármerre is megyek
sétálni a kutyáimmal,
mindenhol találkozom
olyan gazdikkal, akik
nem mernek lazítani.
Ugrásra készen figyelik
kutyáikat, ettől
azonban teljesen
elvész a séta öröme.
Természetesen oda
kell figyelnünk a
kutyákra, de ne essünk
túlzásba. Szerintem
sokkal kényelmesebb
mindenkinek, ha a
kutya tartja fél szemét
a gazdáján, és nem
fordítva. Ez az, amit a
gazdáktól kérni
szoktam.

Ezt a
legkönnyebben úgy
érhetjük el, hogy a
k u t y á k elengedése.
után azonnal az
ellenkező irányba
indulunk. Ezt tegyük
nyugodtan, csaknem
közömbösen. Amikor a
kutyák követnek
bennünket, tegyünk
úgy, mintha ez lenne a
t e r m é s z e t e s , és
halkan dicsérjük meg
őket. Ne kiabáljunk
folyamatosan
különböző
utasításokat nekik,
mert ezzel csak azt
érjük el, hogy a
hangunk háttérzajjá
silányul, mint amilyen
a madarak csiripelése
v a g y a távoli autók
zaja.
 A cél az, hogy a
sétáltatások alkalmával
kialakuljon a kutyában
az a készség, hogy ő
figyeljen a gazdájára,
ne fordítva. Ez nem
olyasvalami, amit
állandóan „csinálni” kell.
A séta legyen a
hétköznapi élet
természetes része,
amikor kutyák
szabadon és
biztonságban
fedezhetik fel a világot.
Mindössze az
egyensúlyt kell
megtalálni. Ha például
a kutyák nekilódulnak
az egyik irányba,
azonnal induljunk el az
ellenkezőbe, közben
pedig a nevükön
szólítsuk oda
magunkhoz őket. Ez
egyrészt nagyon fontos
jelet ad nekik arról, ki
irányítja a sétát,
másrészt igen játékos
helyzetek szoktak
kisülni belőle.

Az egyik olyan gazda,

akinek segítettem
kutyafalkája
rendbetételében,
Pauline volt. A hölgynek
igen sok kutyája volt,
hét Jack Russell terrier
és két német juhász
kölyök, azonban Polly,
az egyik Jack Russell
terrier kiemelkedett
közülük. A család
Leicestershire-ben élt,
Hinckley-hez közel. A
birtok igazán kedvező
feltételeket biztosított a
kutyáknak, hiszen
majdnem kilenc hektár
föld tartozott hozzá,
amely bőven elég
ahhoz, hogy
kirohangálják magukat.
Pauline olvasta az első
könyvemet, de nem
tudta, a séták
alkalmával hogyan
mutathatná ki, hogy ő a
vezető. Amikor
meglátogattam, szinte
azonnal láttam, hogy a
probléma gyökere Polly
volt, aki mindig az
ellenkező irányba
vezette a csapatot,
mint amerre Pauline.

Miután még házon

belül végigvettük
Pollyval a módszerem
alapvető lépéseit,
kivittem a kutyákat a
szabadba. Amikor
elengedtem őket,
azonnal szétszéledtek
a szélrózsa minden
irányába. Ekkor arra
kértem Pauline-t,
maradjon mellettem a
ház hátsó ajtajánál, és
ne vegyen tudomást a
kutyák magatartásáról.
A kutyák hamarosan
észrevették, hogy
gazdájuk nincs sehol,
és lassan visz-
szaszivárogtak
hozzánk. Ekkor
Pollyhoz fordultam, és
azzal tettem fel a
házon belül végzett
munkára a koronát,
hogy magamhoz
hívtam. Eleinte ideges
volt ugyan, de
megvártam, amíg
megnyugszik. Amikor
végre megnyugodott és
leült, hamarosan az
egész falka követte a
példáját. Ekkor Pauline-
nel elindultunk, hogy mi
vezessük a sétát.

Polly számára fontos

lecke volt, hogy
megértse: nem ő vezeti
a vadászatot, hanem
én, így séta közben
hozzám kell igazodnia.
Pauline a példámat
követve folytatta a
munkát, és hamarosan
felhívott, hogy minden
kutyája példásan
viselkedik már séta
közben is, és egyre
jobban élvezi ezeket a
közös alkalmakat.

VITÁK ÉS
CSETEPATÉK

Nem sokkal azután,

hogy a kutyával
kimerészkedtünk a
nagyvilágba, új
kihívással kell
szembenéznünk: olyan
helyzetekkel, amikor
más, rossz
magaviseletű kutyákkal
kerülünk szembe.
Természetesen minden
gazda retteg az ilyen
találkozásoktól.
Mindannyian
tapasztaltuk már,
milyen érzés az, amikor
más kutya megugat
minket, esetleg nekünk
is támad. A helyzet
ráadásul gyorsan el is
mérgesedik: amikor
ugyanis az „ártatlan”
kutya látja, hogy
gazdáját nyugtalanítja a
helyzet, maga is
támadásba lendül. Ha
ráadásul az ártatlan
kutya még mindig
falkavezérnek érzi
magát, minden erejét
beveti majd. Azt
hiszem, az ilyen
helyzetek csak akkor
fognak teljesen
megszűnni, ha minden
kutyának olyan gazdája
lesz, aki odafigyel rá,
de egyben irányítása
alatt tartja. Attól tartok
azonban, hogy ez az
idő akkor jön majd el,
amikor kutyát
választunk
miniszterelnöknek,
szóval jobb inkább
felkészülni a várható
bonyodalmakra.
 Menjünk tovább

Nem hiszem, hogy a

kutyát rá lehet venni
olyasvalamire, ami
idegen a természetétől.
Ez azt jelenti, hogy
ebben a helyzetben is a
farkasfalkát kell
példának tekinteni. A
természetben pedig
egész egyszerűen az a
helyzet, hogy a
farkasok mindenáron
igyekeznek elkerülni
azt, hogy
összecsapjanak más
farkasokkal.
Összecsapások
leginkább akkor
fordulnak elő, ha egy
magányos farkas
szeretne beilleszkedni
egy falkába, vagy ha a
falka alfája elpusztult,
és egy nem falkatag
farkas akarja átvenni a
helyét. Ezek azonban
kivételes helyzetek. A
farkasok ragaszkodnak
saját territóriumukhoz,
és kerülik az
összetűzéseket. Éppen
ezért azt tanácsolom,
hogy mi is tegyünk
hasonlóan.

Amikor erőszakos
vagy túlságosan
bizalmaskodó kutyával
találkozunk, azt
javaslom, egyszerűen
sétáljunk tovább,
menjünk át az út
túloldalára, egyszóval
igyekezzünk a lehető
legtávolabb kerülni a
helyzettől. Ne
bosszankodjunk azon
gazdák miatt, akik nem
képesek kordában
tartani a kutyájukat,
semmi szükség arra,
hogy a kutyák mellett a
gazdáik is indulatosak
legyenek. Hívjuk
magunkhoz a
kutyánkat, ha addig
nem volt pórázon, és
menjünk tovább,
közben pedig
jutalmazzuk meg, hogy
megerősítsük benne: a
helyes döntést hozta.
Természetesen ez
olyan helyzet, amely a
végletekig próbára teszi
a vezetői
képességeinket, éppen
ezért fontos, hogy
otthoni környezetben
alapozzuk meg vezetői
helyünket.
 Azt is el kell
mondanom azonban,
hogy a módszeremnek
ez a pontja az, amelyet
a gazdák időnként
megkérdőjeleznek.
Általában megkérdezik
tőlem: „Miért baj az, ha
két kutya eljátszik
egymással?” Én
azonban mindezzel
nem azt akartam
mondani, hogy kutyánk
ne járjon kutyák közé.
Éppen ellenkezőleg,
ahogy az embereknek,
a kutyáknak is
egészségtelen, ha nem
járnak a hozzá
hasonlók társaságába.
Itt is leginkább a
gyerekekhez tudnám
hasonlítani a kutyákat.
Mindannyian azt
szeretnénk, ha
gyermekeink képesek
lennének más
gyerekekkel együtt
lenni, együtt játszani.
Mégsem vezetjük oda
őket minden
gyermekhez, akivel
csak találkozunk, hogy
megkérdezzék, nem
akarnak-e velük
játszani, hanem
hagyjuk, hadd alakítsák
ki saját baráti körüket.
Ugyanerre bátorítom a
gazdikat is. E baráti kör
tagjai lehetnek azok a
kutyák, amelyekkel egy
időben járnak sétálni,
esetleg a barátai kutyái
vagy más, kutyás
alkalmakon összegyűlt
állatok. Ezek a
lehetőségek arra is jók,
hogy mi is találkozzunk
hozzánk hasonló
emberekkel.

Azok közül a kutyák

közül, amelyekkel az
évek során eddig
találkoztam, a
legjobban Amber és
gazdája, Mavis példája
mutatja a legjobban,
milyen komoly hatása is
van a félelemnek a
kutyára, és a gazdának
milyen kemény
munkájába kerül, hogy
rávegye, újra
találkozzon más
kutyákkal is. Mindezek
mellett arra is példa,
néha milyen tragikus
következményei
vannak a magukat
„szakértőnek” nevező
emberek tanácsainak.

Amber csodálatos
kinézetű sheltie volt,
akárcsak egy miniatűr
Lassie. Amióta
azonban Mavissel
lakott, idegenek
társaságában mindig
túlpörgött és ideges
lett. Ha látogatók jöttek
a házukba, felugrált a
bútorokra, még
rosszabb volt azonban
a helyzet, amikor
sétálni indultak. Amber
egész egyszerűen nem
akart más kutyákkal
találkozni. Ha Mavis
mégis túl közel vitte
más kutyákhoz, vagy
elmenekült, vagy
teljesen felizgatta
magát. Amikor Mavis
más kutyákkal
próbálkozott, a helyzet
nem javult, éppen
ellenkezőleg, a
probléma annyira
elmérgesedett, hogy
Mavis már csak éjjel és
hajnalban tudta
sétáltatni Ambert,
ilyenkor ugyanis nem
futottak ösz-sze más
kutyákkal.
 Mavis szívén viselte
Amber sorsát, ezért
megtett mindent, hogy
valahogy
megszabadítsa a
félelemtől. Végül odáig
jutott, hogy egy „profi
kutyakiképző”
segítségét kérte, aki
vállalta, hogy egy
londoni parkban
foglalkozik majd
Amberrel. Az illető azt
állította Mavisnek, hogy
Amber problémáját
csak úgy lehet
megoldani, ha
szembenéz a
félelmével, és ez
akképp lehetséges, ha
más kutyákkal
találkozik. Alig akartam
elhinni, hogy a végén
már úgy rángatta oda
szegény Ambert más
kutyákhoz. Ettől persze
még rosszabb lett a
helyzet: Amber teljesen
maga alá került.
Összevizelte magát, és
annyira remegett, hogy
Mavisnek kézben kellett
hazavinnie. Előtte
azonban ez a
„specialista”, aki még
pénzt is kapott a
munkájáért, kimondta a
végső ítéletet Mavis
szeretett kutyája fölött:
„A kutya egyszerűen
tenyésztési hibás.” Már
csak ezért a mondatért
is megtettem mindent,
hogy bebizonyítsam
Mavisnek: az alak
egyszerű sarlatán.

Mavist otthon is
annyira zavarta Amber
viselkedése, hogy már
a barátait sem nagyon
hívta el magához.
Amikor meglátogattam,
azonnal megértettem,
miért döntött így:
Amber úgy rohangált,
mintha egy Tóm és
Jerry epizódból lépett
volna elő. Azonnal
láttam, mennyire
megviseli a helyzet,
ezért azt javasoltam
Mavisnek, menjünk át
egy másik helyiségbe.
A konyhában egy tea
mellett elmagyaráztam
Mavisnek, mi a
probléma oka.
Amberen látszott, hogy
azt hiszi: a házban
minden az ő irányítása
alatt áll. De Ambernek
csak a házban volt
nagy a szája, a
külvilágban igencsak
összehúzta magát.
Helyre kellett tehát
állítani a megbillent
egyensúlyt.

Időközben hallottam,
hogy Amber befejezte a
nappaliban a műsort.
Szó nélkül benyitottam.
Amint meglátott, ismét
elölről kezdte az
ugrálást. Mavisszel újra
magára hagytuk.
Később újra
benyitottunk, és újra
kivonultunk. Azt
hiszem, összesen
nyolcszor játszottuk el
ugyanezt. A nap végére
Mavis teakészletei
jelentősen
megcsappantak, de
Amber műsora is egyre
rövidebb lett. Végül
láttam rajta, hogy
lassan megérti: a
helyzet megváltozott.

Az első és
legfontosabb tennivaló
az volt, hogy Mavis
otthon elfogadtassa
magát falkavezérnek.
Azt tanácsoltam, az
első tíz napban ne
vigye el Ambert sétálni.
Mavis beleegyezett, és
belefogott saját vezetői
pozíciójának
kiépítésébe. Örömmel
jelenthetem, hogy
amikor Mavis
legközelebb sétálni vitte
Ambert, radikális
változás állt be Amber
magatartásában.
Miután ugyanis Ambert
sikeresen
megfosztottuk a vezetői
felelősségtől, nem félt
többé végigmenni az
utcán sem. Most már
kedvtelve sétálnak
erdőn-mezőn, Amber
pedig szívesen eljátszik
azokkal a kutyákkal,
amelyeket jól ismer. Az
ismeretleneket ugyan
elkerüli, de anélkül,
hogy maga alá kerülne
tőlük. Amber
„tenyésztési hibás”
volta immár a múlté
csakúgy, mint az a
„szakértő”, aki ezt
mondta róla.
 A préda hajtása:
más állatok
üldözése

Természetes dolog,
hogy a kutyáknál éppen
sétáláskor jelentkezik a
legtöbb probléma.
Tudvalevő ugyanis,
hogy a kutya ösztöneit
a „vadászat” még
inkább kiélesíti, és
ilyenkor adrenalinszintje
is nagyon magas. Nem
meglepő hát, ha néha
elszalad vele a ló -
vagy inkább ő maga
megy világgá. Amikor
elengedjük a pórázról,
az ilyen helyzetekre
mindig fel kell
készülnünk.

Sok olyan gazdával

volt már dolgom,
akiknek a kutyáit nem
lehetett elengedni a
pórázról, mert azonnal
más állatok üldözésébe
fogtak. Találkoztam
már birkakergetőkkel,
lóvadítókkal és nyúlva-
dászokkal egyaránt.
Amikor ilyen esettel van
dolgom, azzal kezdem
a feladat megoldását,
hogy a helyzetet a
megfelelő kontextusba
helyezem. Ha egy
kutya meglát egy másik
állatot - különösen
pedig növényevő állatot
-, az ösztönei arra
indítják, hogy utána
induljon, és kövesse a
csapást. Mivel a farkas
csak bizonyos fajta
állatokra vadászik, így
a kutya sem kerget
meg minden állatot.
Például előszeretettel
vadászik nagy
állatokra, amelyek
bizony közelharc
esetén könnyen le is
győzhetik. Mivel
általában más állatok is
csoportokban élnek, a
farkas első feladata a
csorda vagy csapat
megindítása, mivel így
lehet kideríteni, melyik
közülük a leggyengébb.
A mozgó csapatot látva
a farkas kiválasztja a
leglassabb - ez
általában azt is jelenti,
hogy legsebezhetőbb -
tagjait. Ennek alapján
alakítja később a
támadás menetét. A
kutya esetében is
érthető, miért üldözi a
többi állatot. Igazán
ritka, hogy meg is
támadja a zsákmányt:
csak abban az esetben
ront neki, ha
gyengének látja.

E „hajtok” tipikus
példánya volt Harley,
akivel televíziós
műsorom keretén belül
találkoztam. Harley
izgága, szamojéd
fajtájú kutya volt, aki
gazdájával, Andreával
Surrey-ben,
Guildfordhoz közel,
vidéken élt. Harley-vel
más problémák is
voltak: például nem
nagyon vett tudomást
Andreáról. A
legsúlyosabb - és
egyben
legveszélyesebb —
probléma azonban az
volt, hogy állandóan
megszökött, és riogatta
a környék farmjainak
állatait.

Harley előszeretettel
kergette a teheneket.
Andreát az egyik
farmer meg is
látogatta, és közölte
vele - jogosan -, ha
nem regulázza meg a
kutyáját, súlyos
következményei
lesznek. Az utolsó
csepp a pohárban az
volt, amikor egy
alkalommal, amikor egy
másik kutyával sétáltak
együtt, Harley
egyszerre megtorpant,
aztán úgy indult neki,
mintha puskából lőtték
volna ki. Andreának
először fogalma sem
volt, mi lehet a baja, de
aztán látta, hogy az
egyik távoli farmon
valaki éppen a lovát
futtatja futószáron. Bár
a lovat vagy három
telek' választotta el
tőlük, Harley mégis
üldözőbe vette. A ló
kiképzőjének minden
ügyességére szüksége
volt, hogy a lovat
megvédje a
támadástól.
 Andrea nem sokkal
ezután fordult hozzám
segítségért. A helyzet
ismerős volt: első
könyvemet éppen egyik
kutyám, Purdey
történetével kezdtem,
Purdey pedig igencsak
szeretett más állatokra
vadászni, és nekem is
gyakran kellett
szembenéznem dühös
gazdákkal miatta. De
ahogy annak idején én
is, Andrea is
felelősségteljes gazda
volt, aki szeretett volna
ezen változtatni,
szeretett volna segíteni
Harley-n, még mielőtt
túl késő lett volna.
 Elmagyaráztam
Andreának, miért
viselkedik így a kutyája,
és miért érezte úgy,
hogy üldözőbe kell
vennie az említett lovat.
Amikor ugyanis Harley
messziről észrevette az
állatot, látta, hogy kör-
be-körbe fut, márpedig
ilyet a ló természetes
környezetben csak
akkor csinál, ha valami
baja van, mondjuk eltört
a lába. így tehát
könnyű zsákmánynak -
könnyen jött élelemnek
- ígérkezett.

Andrea hamar
megértette, miről
beszélek. A következő
hetekben azonban
kemény munka várt rá
és Harley-re - egyelőre
otthon. Andreának meg
kellett tanítania Harley-
nek az alapvető
utasításokat - mindezt
pórázon -, majd újra
sétákba kezdtek a
vidék állatfarmjai
között.
 Andreának olyan erős
és határozott
vezetőnek kellett
látszania, hogy Harley-
nek még csak meg se
forduljon a fejében az
önálló vadászat. Meg
kellett győznie arról,
hogy gazdája képes a
táplálék
megszerzésére.
Figyelmeztettem
Andreát, igencsak
nehéz feladat előtt áll,
de Harley már az első
délután is nagy lépést
tett előre. A jövő teljes
egészében Andrea
határozottságán múlik,
de én biztos vagyok
benne, hogy sikerül
elérnie a célját.

Nagy-Britanniában a
vidék településen kívüli
területei is mezőkre vagy
telkekre vannak osztva,
amelyeket dróttal,
sövénnyel, árokkal vagy
kőfallal (vagy mindezekkel
együtt) kerítenek körül,
hogy az átjárást
megnehezítsék -aford.

UTAZÁS AZ
ISMERETLENBE:
VONATOK,
REPÜLŐGÉPEK,
GÉPJÁRMŰVEK
Gyakran hasonlítom a
módszeremet az
autóvezetéshez. A
gazdáknak is azzal az
alapvető felelősséggel
kell szembenézniük,
hogy életek sorsa van a
kezükben, és meg kell
tanulniuk együtt élni a
közlekedés többi
résztvevőjével. Aki még
nem tanult meg beállni
a saját udvarára, ne
akarjon a sztrádán
vezetni. Amikor a kutya
velünk utazik az
autóban vagy a
repülőgépen, ezt a
tanácsot nem árt szó
szerint is megszívlelni.
 Azt hiszem,
nyilvánvaló, miért van
annyi probléma az
utazással. Amikor a
kutya beugrik a
csomagtartóba vagy a
hátsó ülésre a család
többi tagja mellé,
esetleg vonatra vagy
repülőre száll, olyan
környezetet talál maga
körül, amely -
kicsinyítve ugyan - a
családi fészekre
emlékezteti. Amikor
azonban ez a
hordozható fészek
mozgásba lendül,
mégpedig olyan
mozgásba, amely fölött
a kutyának semmilyen
hatalma nincs, sőt nem
is érti, egyre idegesebb
lesz. Az úton pedig
olyan látványok és
hangok érik, amelyeket
nem ért, és elérni sem
képes, és meg van
győződve, hogy ezek
mind veszélyesek a
többi falkatagra, akikért
pedig ő a felelős.
Csoda hát, hogy az
autóban azonnal
ugatni, sőt tombolni
kezd? Éppen ezért
ezen a téren még
nagyobb szükség van a
türelemre, mint eddig
bármikor. Azt ajánlom,
hogy a második-
harmadik hét végéig
sehová ne vigyük
autóval a kutyát. Ehhez
ugyanis igen magas
szintű bizalom
szükséges, és ha túl
korán tesszük meg ezt
a lépést, akár az egész
addigi munkánkat
kockáztatjuk.

Rengeteg olyan
gazdával találkoztam,
akinek a kutyája
hatalmas hisztériát
csapott az autózás
körül. Ziggy esete jól
mutatja, hol követ el
hibát a legtöbb gazda.
Ziggy gazdája, Carol,
egy sikeres nottinghami
építészmérnök a
menhelyről fogadta
magához a kutyát.
Ziggy sorstársaihoz
hasonlóan könnyen
izgalomba jött, és sokat
idegeskedett, de
amikor jó formában
volt, nagyon
szeretetreméltó tudott
lenni. Minden erejéből
ragaszkodott Carolhoz,
így bárhová ment, ott
trappolt a nyomában.
Carol szívesen
magával vitte volna
azokra a helyekre,
amelyeket a munkája
kapcsán látogatnia
kellett, de Ziggy
képtelen volt nyugodtan
megülni a kocsi hátsó
részében. Ha Carol a
kocsi közelébe ment,
Ziggy azonnal ott
termett, de amint
beugrott a kocsiba,
képtelen volt megülni a
fenekén,

különösen lakott
területen. A sztrádán
elég jól viselkedett,
amikor azonban autók
vagy gyalogosok
jelentek meg
 mellettük, hangosan
ugatni kezdett.

Carol elolvasta az
első könyvemet, és
megpróbálta bevezetni
a módszeremet, hogy
megoldja Ziggy
magatartási problémáit.
Fő célja az volt, hogy jó
útitársat neveljen
belőle. A menhelyi
kutyákat azonban
egyáltalán nem szabad
siettetni: leginkább az
értelmi sérült
gyermekekre
hasonlítanak, nem lehet
úgy bánni velük, mint a
többiekkel. Carol igazán
elégedett volt Ziggy
fejlődésével.
Megtanulta, hogy vélt
veszélyek esetén
átengedje a gazdájának
az irányítást, és sokkal
nyugodtabban
viselkedett. Az autóban
azonban semmit sem
változott a helyzet.
Ekkor keresett meg
Carol.
 Hamar kiderült, hol
a probléma: míg Carol
kivárta a két hetet
azzal, hogy Ziggyt
sétálni vigye, az autós
utazásokat nem
függesztette fel.
Érthető, persze, miért
tette: nem szerette
volna, ha Ziggy
egyedül van otthon,
és valószínűleg maga
is úgy tekintett az
autójára, mint az
otthon egyfajta
„meghosszabbítására”.

Ziggy azonban nem

értékelte Carol
kedvességét: bár
otthon igen nagy
lépést tett előre, még
nem fogadta el
teljesen, hogy Carol a
vezér. Ráadásul
gazdája mindig
elkeseredett, amikor
Ziggy rendetlenkedni
kezdett az autóban,
ettől pedig a kutya azt
érezte, hogy az
autóban sem képes a
vezetői feladatok
ellátására. Ráadásul
gazdája
szomorúságát az
autóval kötötte össze,
a kutya ugyanis érti,
hogy ő a probléma
oka! Mindezek miatt
Ziggy rosszabb utas
volt, mint valaha.

Amikor
meglátogattam Carolt,
egyedül kezdtem
Ziggyvel foglalkozni.
Rávettem, hogy
várjon az autónál, és
csak akkor ugorhatott
be, amikor úgy
döntöttem. Ez igen
fontos jelzés volt felé.
Ezután tettünk egy
rövid kört, amelynek
során végig csendben
ültem mellette. Azt
szerettem volna, ha
megérti: nemcsak
látom a lehetséges
veszélyeket, de arra is
képes vagyok, hogy
megoldjam őket. Nem
kell aggódnia, az ő
egyedüli feladata az,
hogy élvezze a
látványt.

Ziggy elég
nyugodtan viselkedett.
Ezután Carolon volt a
sor, hogy átvegye az
irányítást a közös
utazásokon, így
először ennek
bizonyos elemeit
gyakoroltattam vele.
Carol ezek után
mindig
megvárakoztatta
Ziggyt az autó
ajtajánál, és
megtanította vele,
hogy csak az ő
kifejezett utasítására
szállhat be. Ezután a
hátsó ülésre
parancsolta Ziggyt.
Carol eleinte csak
rövid utakat tett a
kocsival, hogy
megmutassa
Ziggynek:
biztonságban van
vele. Amikor a kutya
lassan megnyugodott,
az utazás kicsit
hosszabb lett. Ziggy
hamarosan újra
mindenhová együtt
utazott Carollal,
ezúttal azonban már
nem kellett mást
csinálnia, mint
hátradőlnie, és élvezni
a látványt.
HATODIK RÉSZ

22-30. NAP
Ellenforradalmárok:
hatalomátvételi
kísérletek

Mostanra már igen

nagy lépést tettünk
előre. Büszkék is
lehetünk a haladásra -
és erre megvan minden
okunk. Tévedés lenne
azonban azt gondolni,
hogy innentől kezdve
nem lesznek
problémák. Veszélyes
vizek vannak előttünk,
így fontos, hogy
szilárdan tartsuk
kezünkben a
kormányrudat.
 A módszer
alkalmazásának ebben
a fázisában általában
olyan gazdák szoktak
felhívni, akiknek kutyái
hirtelen furcsán
kezdenek viselkedni,
olyan dolgokat tesznek,
amelyek régen
egyáltalán nem voltak
jellemzők rájuk. A
panaszok általában így
kezdődnek: „A kutyám
újabban széttépi a
frissen mosott ruhákat.”
Vagy: „A kutyám
állandóan a farkát
kergeti.” Majd ezzel
végződnek: „Még soha
nem tett ilyet azelőtt.
Mi ez az egész?” A
válasz nagyon
egyszerű. A kutya
ismét próbára teszi
gazdája vezetői
rátermettségét. A
gazda talán elégedett a
saját vezetői
kvalitásaival, a kutya
szerint azonban nem
üti meg a mértéket.

Amikor ilyesmi
történik, a dolog
hátterében általában
három dolog áll. Az
egyik az, hogy a kutya
szemében néhány
héttel azelőtt az egész
világ a feje tetejére állt.
Addig meg volt
győződve róla, hogy ő
a vezér, erre lelöktük a
trónról. A régi
beidegződés azonban
még megvan,
különösen olyan
családokban, ahol
előtte évekig a kutya
volt a középpontban.
Másodszor: az első
hetek leginkább a
nászúthoz
hasonlítanak, vagy mint
amikor valaki iskolát
vagy munkahelyet vált.
Az első napok azzal
telnek, hogy az új
helyzet gyakran
érthetetlen gyakorlati
követelményeinek
megfeleljen. Mostanra
azonban ő is
megállapodott, és
ezáltal visszatalált a
régi kerékvágásba is.
 A legfontosabb ok
azonban az, hogy ezen
a ponton már mi is
megnyugodtunk. Ez
ugyan érthető, hiszen
az első hetek kemény
munkával teltek,
azonban nincs még itt
az idő, hogy megüljünk
a babérjainkon. Ez
ugyanis az a periódus,
amikor a kutya
megpróbál rést találni új
páncélzatunkon.

Bűn és száműzetés

Ahogy már mondtam

is, a módszerem
leginkább egy vértelen
forradalomhoz hasonlít.
Mi van azonban, ha a
kutyánk is ragaszkodik
a hatalomhoz? A válasz
erre az, hogy egy
diktátor elmozdításához
néha bizony
erőteljesebb,
látványosabb lépésekre
van szükség. Az
ilyenkor használható
leghatékonyabb taktikát
ismét csak a
farkasfalkától
tanulhatjuk meg. Ha az
egyik alárendelt
elfogadhatatlan módon
viselkedik, az alfa
fizikailag is kirekeszti a
falkából - sokszor akár
erőszak
alkalmazásával. A
kirekesztett farkas
addig marad a falka
peremére sodródva,
amíg meg nem tanulja
a leckét, vagy amíg el
nem megy. Ha a lecke
megtanulása nélkül
szeretne visszatérni a
falkába, elmarják a
csapattól.

Az emberi gazda
persze erre fizikailag
képtelen, de nincs is rá
szükség. Arra viszont
igenis szükség van,
hogy megkeményítsük
magunkat, és
felhasználjuk a készen
kapott taktikát. Minél
komolyabban lázad a
kutya, annál
komolyabbnak kell
lennie a felé küldött
jelzésnek. A
legszigorúbb büntetés
pedig az, amikor
kirekesztik a falkából.
Mivel ez az egyik
legerősebb büntető
eszköz, nem szabad
túlzásba vinni a
használatát. Két célt
kell szolgálnia: ha a
büntetés kiszabása az
egész falka előtt
történik, egyúttal
figyelmeztetés a többi
kutya felé is.

A legtöbb gazda igen

nehezen veszi rá
magát, hogy száműzze
a kutyáját. Fontos
azonban, hogy a
kutyához az ösztönei
nyelvén szóljunk. E
módszer ugyanis
számításba veszi a
kutya igényét a ve-
zérség megragadására.
Másrészt viszont
kihasználja azt is, hogy
a kutyának a túléléshez
szüksége van a falkára.
E két erő együttes
alkalmazása meg fogja
hozni a kívánt
eredményt.

GYAKORI
 KÉRDÉSEK

Mikor kell a
száműzés
eszközéhez
nyúlnunk?

Ahogy minden más

esetben, itt is a
 gazda
rugalmasságán
múlik minden,
mégis azt javaslom,
akkor alkalmazzuk,
ha a ku-

tya nyíltan
szembeszegül. Ha
például behívjuk, az
azonban csupán néz,
de elengedi az
utasítást a füle mellett,
a nap hátralévő
részében egyáltalán ne
vegyünk róla tudomást.
Etetéskor alkalmazzuk
a gesztusevést, de ne
sétáltassuk, ne
játsszunk vele, és
semmilyen módon ne
vegyünk tudomást a
létezéséről a következő
huszonnégy órában.

Tapasztalatom
szerint a módszert
legtöbbször a
visszaesőknél
szükséges alkalmazni.
Amelyek néha úgy
néznek, mintha azt
mondanák: „Mit
gondolsz, ki vagy te
hozzám képest?” El kell
érnünk, hogy a kutya
megkérdőjelezze saját
döntését. Ennek pedig
egyetlen módja, ha
egész nap nem
veszünk róla tudomást.
Tudom, hogy ez igazán
szigorú büntetésnek
hangzik, de valahogy
meg kell értetnünk
vele, amit akarunk, és
milyen más módon
lehetne? A régi
módszer az lenne,
hogy rákiabálunk és
megrázzuk. Vajon az
mennyire hatásos?
Egyszerűbb, ha olyan
nyelven szólunk hozzá,
amelyet megért, és
olyan büntetéssel
fenyegetjük meg,
amely jelent valamit a
számára.

Mit tegyünk, ha a
kutyánk igazán
rosszul viselkedik?
Ha tényleg olyan nagy
a bűn, azt kérem a
gazdától, hogy két,
három, esetleg négy
napig ne foglalkozzon a
kutyájával. Egyszer én
is rákényszerültem
ugyanerre, ráadásul
éppen a
kedvencemmel,
Sashával. Akkoriban a
Springerem, Molly
éppen tüzelt, így elég
nagy volt a feszültség a
falkában; s egyik nap,
amikor Molly elment
Sasha mellett, a német
juhász megtámadta,
majd rövid
összecsapás
következett.
 Az ilyen alkalmakkor
dől el, ki az igazi vezér.
Nagyon fontos, hogy a
gazda ilyenkor
határozottnak és
erősnek mutassa
magát, ez ugyanis az
egyetlen jelzés,
amelyet a kutyája
megért. Nem vagyok
hajlandó semmiféle
erőszakot megtűrni a
falkán belül, és ez
minden bizonnyal a
tekintetemen is
meglátszott, mert a
pillantásom elég volt
arra, hogy Sasha az
asztal alá meneküljön.
Egy szót sem szóltam
hozzá, de tudta,
haragszom rá. Úgy
döntöttem, hogy még
két órán keresztül nem
engedem ki az asztal
alól, ezért kint
maradtam a
konyhában, így
l e g a l á b b rendet
rakhattam a
szekrényekben is.
Amikor Sasha
megpróbált
kisunnyogni az
asztal alól, elég
volt ránéznem,
már iszkolt is
vissza. Tudta,
hogy rossz fát
tett a tűzre, és a
vezér haragszik
rá. Két óra múlva
kiengedtem, de
továbbra sem
szóltam hozzá,
és felé sem
pillantottam.
Amikor ki akart
jönni, hagytam,
de amikor odajött
hozzám, és
bökdösni kezdett
az orrával, hogy
bocsánatot
kérjen, nem
vettem róla
tudomást. Négy
napig hozzá sem
szóltam: meg
akartam vele
értetni egyszer s
mindenkorra,
hogy az ilyen
viselkedés
elfogadhatatlan.
 Sashát elvittem
ugyan sétálni a
többiekkel együtt,
de pusztán a
tekintetemmel
elértem, hogy ne
menjen a többi
kutya közelébe.
Amikor
megpróbált
közeledni a
falkához, dühös
pillantással
utasítottam
helyre. Nem volt
könnyű, ahogy
egyetlen más
gazdának sem
lenne az.
Szeretem a
kutyáimat, és
szeretem, amikor
a falka tagjai
boldogok együtt.
De nem akartam,
hogy a kutyáim
között általános
legyen a
verekedés, és
tudtam, csak így
tudom elérni,
hogy később ne
legyen baj.
Ebben az
esetben a cél
szentesítette az
eszközt. Négy
nap múlva
visszafogadtam
Sashát a falkába.
Ettől kezdve
soha semmilyen
probléma nem
volt közte és
 Molly között. A
lecke nem volt
könnyű, de
elértem, amit
akartam.

A kutyák igen
sokféle módon
kérdőjelezhetik meg
gazdájuk vezér-
ségét, hadd álljon itt
két példa az általam
ismert esetek közül.
Az elsőben egy
olyan falka a
főszereplő,
amelyben három
kutya, Stan, Ollie és
Buster élt együtt
gazdájukkal, Debbie-
vel Peterborough-
ban. A módszerem
bevezetése igen
nagy sikerrel járt az
esetükben, jól
viselkedtek a
lakásban, jól
reagáltak a
gesztusevésre
csakúgy, ahogy az
újraegyesülési
szertartásra. Az
újraegyesüléskor
szokásos műsor is
olyannyira lerövidült,
hogy az „ötperces
szabály” csupán egy
percig tartott. Két
probléma maradt:
sétáltatáskor
rángatták a pórázt,
illetve előszeretettel
acsarkodtak a
kerítésnél, amikor
egy járókelő elment
a ház előtt. Debbie
viszont elhatározta,
hogy ezeknek a
problémáknak is a
végére jár. Egyedül
azonban nem jutott
tovább, így végül
hozzám fordult.

Amikor személyesen
is
megtapasztalhattam
a helyzetet ismét

lentkezik. Ez érthető is:

mindannyian nagyobb
biztonságban érezzük
magunkat az
otthonunkban. Amikor
kilépünk a külvilágba,
ahol egy csomó
kiszámíthatatlan
esemény vár ránk,
mindannyian
elbizonytalanodunk
kissé. Ezt azonban
sajnos a kutya
kitűnően érzékeli, és
rögvest magához is
ragadja a vezetést.
Nyilvánvaló, hogy
Debbie esetében is
ugyanez volt a helyzet.
A három kutya közül
Buster mutatta ki
legnyilvánvalóbban - és
legmulatságosabban -
a Debbie vezérségét
illető kételyeit.
 Debbie ugyanis
elkövetett egy
általános hibát. Mivel
Buster kisebb termetű
volt, mint a másik két
kutya, Debbie úgy
vélte, nem is annyira
problémás, mint a
másik kettő, így
Debbie inkább a két
labradorra koncentrált
a kiképzéskor. Úgy
gondolta, Busterre
nem kell annyi
erőfeszítést
pazarolnia. Nagyot
tévedett!

Egészen eddig a
pontig úgy tűnt, a
kutyák elfogadják,
hogy Debbie a vezér.
Amikor azonban
ellátogattam hozzájuk,
Buster elkezdte
kimutatni, mit is
gondol. Debbie-vel és
a kutyákkal együtt
kiültünk az egyik zárt
lugasba a kertben.
Stan és Ollie, a két
labrador nyugodtan
heverészett mellettük,
Buster azonban
aggodalmas pofával
járkált fel-alá.
Miközben Debbie
beszámolóját
hallgattam, tüntetőén
nem vettem tudomást
a viselkedéséről, mire
Buster nem bírta
tovább, és rám
ugatott. Debbie szinte
azonnal kimondta:
„Még sosem csinált
ilyet.” Megkértem,
hogy vezesse ki
Bustert a lugasból a
kertbe. Buster egy
darabig ugatott ránk
befelé, végül
megnyugodott.

Amikor
visszaengedtük, Buster
visszaugrott a kedvenc
nádszékére, és egy
ideig nyugodtan
nézelődött. Valamivel
később azonban
mancsával ritmikusan
ütni kezdte a párnát.
Debbie ismét nagyot
nézett. „Ilyet sem
csinált még.” Mivel az
ugatás nem vált be,
Buster kipróbált valami
mást.

Bustert ismét
kipenderítettük a
lugasból. Amikor
körbejárt a kertben,
látszott rajta, hogy a
következő húzást
tervezi. Hamarosan
meg is tudtuk, mi az.
Amikor legközelebb
visszaengedtük, Debbie
egyik nagy növénye
mögé húzódott, majd
néhány percig csönd
volt és nyugalom. Aztán
egyszer csak láttuk,
hogy az egyik nagy
virág lassan mozogni
kezd. Amikor
odamentünk, láttuk,
hogy Buster éppen
dühödten rágja. Debbie
egyik kedves növényét.
Bevallom, mindketten
kissé mulatságosnak
találtuk, amit csinál, de
nem nevethettük el
magunkat.
 Buster ezáltal azt
közölte Debbie-vel
hogy minden
elözmény

ellenére nem
tartja jó vezetőnek.
A kutyák érzékeny
lelkek és
Debbie hamarosan
bevallotta, ő sem érzi
magát kimondottan
vezető alkatnak. Ez volt
a probléma
megoldásának a
kulcsa: mivel ő nem hitt
magában, a kutya sem
hitt benne.

Debbie-nek idővel
sikerült halk szavú, de
határozott vezetővé
válnia, és Buster
feladta. Néhány napig
visszatértek a módszer
alapelemeihez, végül
mindhárom kutya
elfogadta az új rendet.
Buster kísérlete a
vezérség
visszavételére kudarcot
vallott.

Egy kutya
sokféleképpen ki tudja
mutatni, ha nem
fogadja el vezérnek a
gazdáját. A másik
gazda, Sarah, akiről
beszélni fogok, teljesen
megdöbbent kutyája,
Danny viselkedésén.
Sarah ekkor már három
és fél hete a
módszerem szerint
dolgozott Dannyvel.
Egészen addig úgy
látszott, minden
kiválóan megy. Otthon
nem volt semmi baj a
magatartásával,
csupán akkor
viselkedett furcsán,
amikor valaki elhaladt
az ablakuk előtt.
Ilyenkor felugrott a
székre, majd onnan az
ablakpárkányra. Sarah
már semmilyen díszt
nem mert oda helyezni,
mert Danny olyan
hevesen ugatott a
járókelőkre, hogy
leverte volna. De még
itt is látszott némi
javulás: kirohanásai
halkabbak és
rövidebbek lettek.

Egyik nap, amikor

Sarah Dannyvel
labdázott a kertben,
olyasvalami történt, ami
azelőtt még soha.
Amikor eldobta neki a
csörgős labdát, Danny
nem visszavitte, hanem
behurcolta az egyik
sarokba, és darabokra
szaggatta. Olyan
dühödten tépte a
labdát, mintha rá,
Sarah-ra haragudna.
Ekkor Sarah felhívott.
 Rögtön felismertem a
tüneteket: Danny
tipikus példája annak a
kutyának, amelyik
megpróbálja
visszaragadni
gazdájától a vezér-
séget. Elmondtam
Sarah-nak, hogy
kutyája magatartása
azt jelenti: „Átvetted a
falkavezérséget, én
pedig hagytam, hogy
megtedd. De úgy
látom, nem vagy
alkalmas a feladatra.
És ez igazán idegesít.”

Sarah-nak a lehető
leghamarabb helyre
kellett állítania
megtépázott
nimbuszát. Azt
javasoltam, szedjen
össze minden játékot a
kertből, és néhány
napig ne játsszon
Dannyvel. Amikor
azonban Sarah pár
nappal később újra
megpróbált játszani
vele, Danny újból
széttépett egy labdát.
Amíg így viselkedett,
Sarah ismét alkalmazta
a gesztusevést, és
kerülte a
közvetlenséget kettejük
kapcsolatában. Három
hét múlva újra
normalizálódott a
helyzet. Az
ellenforradalom
kifulladt, mivel Sarah
olyan vezetőnek
bizonyult, akire Danny
bármikor számíthat a
jövőben.

A kutyának fogalma
sincs az emberek
társadalmi helyzetéről,
így neki nem számít,
hogy tulajdonosa híres
ember vagy árufeltöltő,
elnök vagy postás. A
kutya az alapján ítéli
meg vezetőjét,
menynyire meggyőző a
viselkedése, és ha
valaki nem hisz
magában, a kutyáját
sem tudja rávenni,
hogy higgyen benne.
Ennek a résznek a
zárásaként hadd
említsem meg azt a
kutyát, amely talán
játszott némi szerepet
a huszadik század
történelmében. Amikor
kislány voltam, láttam
egy dokumentumfilmet
Adolf Hitlerről és
kedvenc német
juhászáról, ahogy
éppen bajorországi
otthonukban játszottak.
Akkoriban még nem
igazán fogtam fel Hitler
jelentőségét a
világtörténelemben.
Csak arra emlékszem,
mennyire
megdöbbentett a
kutyája: szörnyen
boldogtalannak látszott.
 Azóta még láttam
néhányszor ezt a
rövidfilmet, de mindig
ugyanazt az érzést kelti
bennem. Most már
persze tudom a
szörnyű igazságot is
Hitler személyéről, és
tanultam róla, hogyan
használta a félelmet és
a megfélemlítést arra,
hogy megtartsa a
hatalmát. Nagyon
kevesen tudtak
ellenállni hatalmaskodó,
nyomasztó
személyiségének.
Biztos vagyok benne, a
kutyájával is ugyanilyen
gőgösen és zsarnokian
bánt. Mégis, a kutya
nem dőlt be neki: Hitler
képtelen volt
meggyőzni arról, hogy
igazi vezér. Vajon
milyen belső
gyengeséget érzett
meg benne a kutya?

MINDEN VÁLTOZIK:
 A
FELFORDULÁSOK
KEZELÉSE

Természetesen lesznek
olyan idők, amikor
megváltozik a család
élete vagy éppen
környezete: a gyerekek
felnőnek és kirepülnek,
családtagok
meghalnak,
házastársak elválnak.
Az ilyen változások
felborítják a kutya
életét is. Az is
elképzelhető, hogy a
család elköltözik: az új
környezetbe való
beilleszkedés
ugyanolyan nagy
kihívás a kutyának,
mint a többi
családtagnak.

Nem nehéz
megérteni, miért
vannak a változások a
kutyára is nagy
hatással. Nekik minden
változás kihívás a
jelenlegi rend számára,
és arra törekszenek,
hogy a lehető
leghamarabb újra
helyreálljon. így az ilyen
helyzetekben nagyon
fontos, hogy mindig
nyugodtak maradjunk,
és mutassuk meg a
kutyának, hogy
továbbra is ugyanolyan
megbízható vezetők
vagyunk, mint azelőtt.
Ha a környezet vagy a
család változása
súlyosabb magatartási
problémákat okoz, azt
javaslom, ismét
menjünk végig a
szívélyes köteléképítés
első lépésein:
alkalmazzuk újra a
gesztusevést, és addig
ne vigyük sétálni, amíg
az otthoni rangsor
ismét helyre nem állt.
Ezekben az esetekben
is maradjunk végig
türelmesek, megértők,
és használjuk a józan
eszünket.
 Hosszú elválások

A könyv elején tárgyalt

normális, hétköznapi
elválásokkal szemben
ott vannak azok az
alkalmak, amikor
hosszú időre elválunk a
kutyától: nyaralni
megyünk, vagy hosszú
kiküldetésre utazunk.
Az aggodalmas gazdik
nehezen hagyják el a
kutyájukat, attól félnek,
hogy az elválás kihat
majd a kapcsolatukra
is. Tapasztalatom
szerint azonban
aggodalomra semmi
ok. Sőt ahogy már
korábban mondtam, a
kutyának nincs
időérzéke, így pár óra
különlét ugyanolyan,
mintha pár hétre
hagynánk magára.
Mindkét esetben az a
fontos, hogy amikor
visszaérkezünk,
azonnal mutassuk ki,
hogy ki a fal-kavezér.

Új családtagok

Nincs nagyobb öröm a

családban, mint amikor
gyermek születik. A
szülők azonban
gyakran aggódnak,
hogy a baba érkezése
milyen hatással lesz a
családi kedvencekre.
Valójában az a
legvalószínűbb, hogy
ők is örülni fognak. Az
a kutya ugyanis, amely
átadta a ve-zérséget a
gazdájának, az ő
magatartását követi a
későbbiekben is.
Természetesen
kíváncsi lesz, ki is az a
hangosan követelőző
jövevény. Ilyen
esetekben ugyanúgy
viselkedjünk, mint
egyéb, váratlan zajok
esetén: köszönjük meg
az érdeklődését, de a
helyzet kezelése
maradjon a kezünkben.
A lényeg az, ne
csapjunk túl nagy hűhót
az esemény körül.

Hadd álljon itt

figyelmeztetésül annak
a családnak a
története, akiknek
sikerült elmérgesíteniük
az otthoni helyzetet.
Craig hat évig élt
kutyájával, Joe-val,
mielőtt barátnőjével
gyermeket vállaltak
volna. Amikor
hazahozták a babát a
kórházból, azt tették,
amit bármelyik más,
józan szülő tett volna:
nagy felfordulást
csaptak körülötte, így
mutatták be a „nagyobb
testvérnek”, Joe-nak.
Természetesen tették
mindezt merő
jóindulatból, nem
akarták ugyanis, hogy a
kutya rosszul érezze
magát új „testvére”
miatt. Csakhogy éppen
az ellenkezőjét tették
annak, amit kellett
volna. Joe ugyanis meg
volt győződve róla,
hogy ő a falka vezére,
és a család
magatartásával ezt a
meggyőződését
támasztotta alá.

A baba nagyjából
féléves lehetett, amikor
Craigék megkértek,
hogy nézzem meg Joe-
t. Joe ugyanis
folyamatos stresszben
élt, és félő volt, hogy
szívrohamot kap. Joe
hatalmas küzdelmet
folytatott a hatalomért.
Az újraegyesüléskor
előadott műsora három
és fél órán keresztül
tartott - még soha ilyen
hosszú műsorral nem
találkoztam.
Elmagyaráztam a fiatal
párnak, miért nem
képes Joe megbirkózni
az új helyzettel. Craig
és a családja
megértették, mire
gondolok, és úgy
döntöttek, kipróbálják a
módszeremet. Amikor
utoljára beszéltem
velük, még voltak
problémák, de
elszántak maradtak.
Biztos vagyok benne,
hogy munkájuk végül
megtenni a maga
gyümölcsét.
HETEDIK FEJEZET
A 31. NAP UTÁN

Őrizzük meg a
nyitottságunkat
Ha van valami, amit
megtanultam az elmúlt
évek folyamán, amikor
kutyákkal dolgoztam,
az, hogy mindig fel kell
készülni a
legváratlanabb dolgokra
is. De ha őszinte
akarok lenni, éppen ez
a munkám
legérdekesebb része.
Mindig izgalmas
kihívásnak éreztem,
amikor farokkergető,
mancsrágó, telefon- és
tűzijáték-fóbiás
kutyákon kellett
segítenem. Nincs két
egyforma napom, de
nem is bánom. Van
azonban valami, ami
egyforma bennem és
azokban a gazdákban,
akikkel találkozom:
mindannyian nagyon
szeretjük a kutyáinkat.
És mindannyian
képesek vagyunk
annak a bizonyos „még
egy mérföld útnak” a
megtételére, amely
kutyáink jobb
életminőségéhez
vezethet.

Az a módszer,
amelyet e könyvben
felvázoltam, minden
tulajdonosnak megadja
annak alapjait, hogyan
formálja a kapcsolatát a
kutyájával. De tartós
sikerek csak azoknál a
gazdáknál várhatók,
akik mindehhez
képesek hozzátenni azt
az ösztönös, láthatatlan
tulajdonságot, amelyet
igen sok alkalommal
láttam. E tulajdonság
nem valamiféle isteni
ajándék, bárki bírhat
vele. Aki törekszik arra,
hogy ő is rendelkezzen
vele, az képes lesz rá,
és kapcsolata kutyáival
még mélyebb, még
örömtelibb lesz.

Szeretem azt hinni,

hogy a kutyákkal elért
sikereim titka
elsősorban a
nyitottságomban rejlik.
Ha nem lettem volna
nyitott új és eredeti
ötletekre és
gondolkodásmódokra -
bármennyire is
különcnek vagy
furcsának tartottam is
őket időnként - sosem
lettem volna képes arra
az áttörésre, amelyen
az egész munkám
alapul. Olyan
tulajdonság ez, amely
minden
kutyatulajdonosnak
csak előnyére válhat.

Úgy nagyjából egy

évvel ezelőtt volt egy
olyan esetem,
amelyben éppen a
nyitottság játszotta a
kulcsszerepet. Egy
öttagú család kért fel
arra, hogy nézzem meg
- egyébként igen
kedves - kutyájukat. A
család a módszeremet
alkalmazva már igen
nagy lépést tett meg a
kutya nevelésében, a
probléma nem is
annyira a kutyával volt,
mint a család tizenéves
leánygyermekévei. A
kutya nyolc hónapos
kora óta lakott velük.
Kiugróan jó
magaviseletű állat volt,
olyany-nyira, hogy
amikor megérkeztem,
nem is értettem, mit
keresek itt. Amikor
azonban a lányuk
megérkezett, a kutya
hátrálni kezdett,
befutott a konyhába,
ahol remegve
meghúzódott az egyik
sarokban.

Az ember persze
ilyenkor azon kezd
gondolkodni, vajon mit
tehetett a lány a
kutyával, ami ilyen
reakciót váltott ki? Ha
mások lettek volna a
körülmények, bizonyára
aggódni kezdek, és
fizikai erőszakra
gyanakodom. A lány
azonban nagyon
kedvesen bánt a
kutyával, bár meg volt
róla győződve, hogy a
kutya utálja őt.

Amikor a lánnyal
elbeszélgettem, hirtelen
megéreztem, hogy
valamilyen illatszert
használ. Nem volt túl
erős, ilyen közelről
mégsem lehetett nem
megérezni. Egy kutya
számára pedig igen
fontosak a szagok, a
falka tagjait is jórészt a
szaguk alapján
azonosítja.
Elképzelhető, hogy
akkor változott meg a
kutya magatartása,
amikor a lány,
kortársaihoz hasonlóan,
illatszert kezdett
használni? Amikor őt is
megkérdeztem, először
megbántódott, de aztán
megértette, mire
gondolok. Megkértem,
hogy egy hétig ne
használjon illatszert és
illatosított tusfürdőt. Két
héten belül a kutya
ugyanúgy viszonyult
hozzá is, mint a család
többi tagjához. Ez
persze nem jelentette
azt, hogy amikor esti
buliba ment, nem tett
magára semmilyen
illatszert.

Legyünk
alkalmazkodók
Azok a
kutyatulajdonosok,
akikkel életemben
találkoztam, mind olyan
elkötelezett,
gondoskodó gazdák
voltak, akik kutyáik
érdekeit a magukéival
egy szinten kezelték,
és bármit megtettek
volna, hogy kutyájuk
élete teljes és boldog
legyen. Sajnos azonban
a világ nem olyan hely,
ahol minden úgy van,
ahogy szeretnénk, és
összefuthatunk olyan
akadályokkal,
amelyeket nem tudunk
leküzdeni. Fontos
tehát, hogy éppen ezért
a gazda képes legyen
alkalmazkodni a
környezetéhez, ez
pedig azt is jelenti,
hogy olyan embereket
is el kell fogadnia,
akiknek világlátása
különbözik az övétől.

Amikor a
kutyatartásnak erre az
aspektusára gondolok,
mindig eszembe jut
Linda, a yorkshire-i
nővér. Lindának két
cairn terrierje volt, Milly
és Molly. Sajnálatos
módon azonban
közvetlen
szomszédjának volt egy
rossz magaviseletű,
erőszakos kutyája, az a
fajta, amely igencsak
különbözik az olyan
kutyaszerető emberek
kutyáitól, mint amilyen
Lindáé is. A szomszéd
kutyája állandón ugatta
Millyt és Mollyt, és
szinte döngette a két
telek közötti kerítést.
Milly és Molly
természetesen
válaszoltak a szomszéd
rámenőssé-gére, a
három kutya zaja
azonban elviselhetetlen
volt.

Senki nem tud

védekezni az ellen,
hogy kellemetlen
szomszédjai legyenek
ugyanúgy, ahogy az
évszakok változása
ellen sem tehetünk
semmit: mindez az élet
része. Nyilvánvaló volt,
hogy ez nem olyan
környezet, ahol Linda a
kutyáit szabadon
engedheti. Kis
változások
bevezetésével azonban
sikerült elérnie pár apró
csodát. Először is a két
kert közé felhúzott egy
masszív,
háromméteres kerítést.
Amikor pedig a
módszeremet
felhasználva nevelni
kezdte a kutyáit, végig
a házban maradt velük.
A munkát a kertben is
folytatták,
összekapcsolva a
behívás gyakorlását a
képzelt veszély
kezelésének
gyakorlatával, s tette
mindezt igen jó
hatásfokkal. Amikor a
szomszéd kutyája
ugatni kezdett, Linda
magához hívta Millyt és
Mollyt, megjutalmazta
őket, és megköszönte
nekik, hogy
figyelmeztették a
veszélyre.

Amikor sikerült
rávennie Millyt és
Mollyt, hogy elfogadják
őt falkavezérnek,
hamarosan arra is
megtanította őket, hogy
egyáltalán ne vegyenek
tudomást a szomszéd
kutyájáról, amelynek a
kirohanásai hamarosan
alábbhagytak. A
szomszéd kutya igen
boldogtalan volt.
Amikor Milly és Molly
foglalkoztak vele,
egészen
felvillanyozódott, de
amikor nem vettek róla
tudomást, ő is feladta a
küzdelmet. Szeretném
azt hinni, hogy ezáltal
valamilyen módon rajta
is segítettek.

Szerencsére a
történetnek van egy
ennél még boldogabb
vége is. Néhány
hónappal később Linda
állást kapott Yorkshire
egy másik részén, ahol
sikerült találnia
magának egy házat alig
három házra a
bátyjáéktól. A kutyák
viselkedése szinte
azonnal megváltozott:
felszabadult, vidám
teremtmények lettek.
Előző szomszédaitól
eltérően az itteniek
nagyon kedvesek
voltak hozzájuk, és
megengedték, hogy
kertjeiken keresztül
Lindáék létrehozzanak
egy olyan csatornát,
amelyen át a két kutya
szabadon
rohangálhatott az
egyikük házából a
másikba. Azt hiszem,
valaki valahol
megjutalmazta Lindát a
kitartásáért.

Gondolkodjunk
holisztikusán:
mindig vizsgáljuk
 meg az egész
helyzetet

A többkutyás gazdák
között általános az a -
téves - vélekedés, hogy
ha az egyik kutyájukkal
gond van, elegendő
csupán azzal a kutyával
foglalkozni. Ez
egyszerűen lehetetlen.
A falkát egységként kell
kezelni, mégpedig több
ok miatt is, amelyek
közül csupán az egyik
az, hogy a gazda
gyakran nem azt a
kutyát véli a
„bűnösnek”, amelyikkel
a probléma van.
Gyakran találkoztam
olyan esetekkel, amikor
nem az a kutya állt a
falka problémája
mögött, amelyiket a
gazda azonosított,
hanem egy másik.

Ilyen volt az az eset is,

amikor elhívtak, hogy
tegyek rendet „Kis X.”
és a nagybátyja között.
Azért így utalok a
kiskutyára, mert ez is
egy olyan MI5 jellegű
titkosszolgálati eset
volt, amikor a gazdák
megígértették velem,
hogy soha senkinek
nem beszélek a
megbízó személyéről.
A gazda -
természetesen - ebben
az esetben is a
kutyatenyésztés és a -
kiállítások egyik
prominens alakja.

A szóban forgó
családnak nagy hírű,
többszörös kiállítás
győztes tenyészete
volt. Arra kértek,
állapítsam meg, mi
lehet az egyik, akkor
tizennyolc hónapos
kutyájukkal a probléma.
A család rendszeresen
vitte a kutyáit
kiállításokra, ahonnan
mindig díjakkal jöttek
haza. A kiskutya hat és
kilenc hónapos korában
szintén jól teljesített a
kiállításokon. Most,
másfél évesen azonban
teljesen megváltozott a
magatartása.
Meghátrált, ha a bíró
közel lépett hozzá,
néha le is kushadt. A
gazdái azt is
elmondták, hogy
boldogtalannak látják,
és mint kutyaszerető
emberek, úgy érzik,
tenniük kell ellene
valamit.

Ez a fajta magatartás
nem ritka a kiállítási
világban, különösen
akkor nem, ha a
gazdák túlságosan
sokat aggódnak vagy
idegeskednek a
ringben. Idegességük
átragad a kutyára is, és
ennek megvannak az
előre megjósolható
következményei.
Ezekkel a gazdákkal
azonban nem volt ilyen
probléma, mivel nekik a
kutyájuk közérzete
többet számított, mint a
győztes szalag. Amikor
beszélgettünk, kerek
perec megmondták:
„Az sem érdekel, ha
többé egy kiállításra
sem vihetjük, de azt
szeretnénk, ha újra
boldog lenne.”

Amikor megérkeztem
hozzájuk, egy olyan
helyiségbe vezettek,
ahol három kutya
várakozott. Messziről
látszott, melyik miatt
kellett odamennem: Kis
X. azonnal rettegni
kezdett, és lopva a
szoba túlsó sarkában
lévő ketrec felé indult.
Minden bizonnyal az
volt az ő kis kuckója.
Nem került azonban az
sem sok időbe, hogy
rájöjjek: a kutya
boldogtalanságának a
tárgya szintén a
szobájában van, és
nem más, mint a kölyök
négyéves nagybátyja.

A szokásos módon
léptem a kutyák közé,
először tudomást sem
vettem róluk, és
semmiféle interakciót
nem kezdeményeztem.
Amikor a legkisebb
kutya lekuporodott,
anyja pedig értetlenül
bámult rám, a
nagybácsi nem tudott
tovább mit kezdeni a
jelenlétemmel, és
erőteljes ugatásba és
ugrálásba fogott. Minél
inkább tiltakozott, annál
inkább átnéztem rajta.
Mintha azt mondta
volna: „Mit gondol ez a
nő magáról?”

Igazán sokatmondó
volt az is, ahogy ez a
nagybácsi a gazdáival
bánt. A műsora
folyamán egyszerre
csak felugrott a
családapa ölébe is.
Amikor kértem a
gazdát, hogy tessékelje
le, alig bírta rávenni
magát, annyira
megindította a kutya
idegessége. Azonnal
tudtam, miért nem
sikerült Kis X.-nek
normálisan teljesítenie
a ringben: a kutya
otthoni státuszuk miatt
egész egyszerűen
semmibe vette őket.
Más volt a falkavezér,
nem a gazdái, hanem a
saját nagybátyja. Biztos
voltam ugyanis abban,
hogy a felugrálás a
dolgok megszokott
rendjébe tartozik. A
nagybácsi eddig mindig
megkapta
tulajdonosaitól azt, amit
csak akart.

Amikor elmondtam a
családnak, mi a
véleményem a
helyzetről, azt is
hozzátettem, szerintem
nem a kölyökkel,
hanem az idősebb
kutyával kellene
kezdeni a probléma
megoldását. Először a
három kutyával
egyszerre dolgoztam.
Egy idő után a
nagybácsi végre
beszüntette a műsort,
igaz, ehhez nagyjából
félórányi teljes erejű
hisztit kellett
elviselnünk.
Mindemellett igen okos
kutya volt, és
hamarosan odajött
hozzám.

Amíg a nagybátyjával
foglalkoztam, Kis X.
végig a helyén maradt.
Látszott rajta, nem
szeretne belekeveredni
a dolgokba. Azt is
láttam azonban,
érdekli, mi lesz a
helyzet kimenetele. A
nagybátyja végül
megnyugodott, és
odajött hozzám, ő is
kicsit előrébb
merészkedett. Amikor
látta, mit csinál a
nagybátyja, ő is
felbátorodott, majd
érkezésem óta először
felém indult. Erezte,
hogy megváltozott a
családi rangsor, és a
maga módján válaszolt
is a változásra.
 A következő
feladatom az volt, hogy
az egész falkát
bevonjam a
módszerem
alkalmazásába.
Megkértem a gazdákat,
hozzák be a másik két
kölyköt. Amikor ezek is
köztünk voltak, a
nagybácsi megint
műsorozni kezdett, Kis
X. pedig visszavonult a
vackára.

Ismét megvártam, hogy

a nagybácsi
megnyugodjon, és
ekkor magamhoz
hívtam a két kölyköt.
Ez - ahogy nagyobb
falkák esetén lenni
szokott - nem volt
egyszerű feladat. A
gazdák éppen ezért
gyakran érzik úgy, hogy
amíg megtettek egy
lépést előre, kettőt kell
lépniük vissza.

Aznap képtelen
voltam végigvinni a
módszeremet az egész
falkán, nem
utolsósorban azért,
mert a gazdák
elmondták, hogy van
néhány klikk a falkán
belül. Ezután
elmondtam nekik, hogy
kis csoportokban
folytassák a munkát,
majd távoztam. A
gazdák azonnal
megértették a
módszerem lényegét. A
következő hetek
kemény munkával
teltek, de a falkájuk
viselkedése hatalmasat
javult. Kis X. kedélye
három napon belül
nagyot javult. A kutyák
között természetesen
továbbra is a nagybácsi
maradt a vezér, de az
egész családon belül a
gazdák vették át tőle a
felelősséget. Ez pedig
mindenkinek
megkönnyebbülést
jelentett.
 Az állhatatosság
gyümölcse

Mindannyian szoktunk
olykor kételkedni
magunkban. Amikor
néha nem látom a
munkám értelmét, arra
a több száz
sikertörténetre
gondolok, amelyekhez -
direkt vagy indirekt
módon - nekem is
közöm volt. E
történetek között van
egy különösen szívet
melengető eset is,
amely megmutatja,
milyen fontos az
állhatatosság, milyen
fontos az, hogy ne
mondjunk le egy
kutyáról.

A történetet egy
olyan vámtisztviselő
mesélte el nekem,
akivel az idei Cruftson
futottam össze.
Elmondta, hogy a
módszerem
használatával képzett ki
egy menhelyi spánielt
keresőkutyának. A
vámosok ezeket a
kutyákat csak
„újesélyes”-nek hívják,
mivel valahogy
elveszítették első
esélyüket arra, hogy
normális életet éljenek,
és a menhelyen
kötöttek ki. A vámosok
és a nyomozók
azonban gyakran
adnak nekik még egy
esélyt, amely bizony
sok kutyának egyben
az utolsó is.

Sokáig úgy látszott,

ez a spániel elszúrta
ezt az utolsó esélyét is.
A doveri dokkokhoz
rendelték ki, hogy drog
és más csempészáru
után szimatoljon, de túl
izgatott volt, és nem
tudta elvégezni a
rábízott munkát. Ha
beengedték egy
konténerbe, vagy egy
kamion rakterébe, a
kutya összevissza
rohangált és szimatolt,
hol az egyik, hol a
másik sarokban
mindenféle rendszer
nélkül. Éppen ezért úgy
látszott, nem kerülhet
be a vámosok és
nyomozók profi
világába.

Persze ha a kutya
hátteréből indulunk ki,
semmi meglepő nincs a
viselkedésében.
Szerencséjére olyan
kezelőre bízták, aki
hajlandó volt megtenni
érte azt a bizonyos
„második mérföldutat”.
A férfi elmondta, hogy
az első könyvemben
olvasott módszert
alkalmazta. Fő példája
az én Jack Russell
terrierem, Barmié volt.
A férfi ugyanazt a
lassú, türelmes
megközelítést
alkalmazta az első
hetekben a saját
kutyájánál, amellyel én
is helyreállítottam
Barmié emberekbe
vetett bizalmát.
Türelmének és
állhatatosságának
meglett a gyümölcse: a
kutyát néhány héten
belül mintha kicserélték
volna. Nem
ugrándozott és
rohangált többé, hanem
egyre összeszedettebb
lett. Mindent alaposan
végigszimatolt, mielőtt
továbblépett volna,
munkája nem volt
többé rendszertelen,
megbízhatatlan.

A kezelő
erőfeszítésének
hamarosan igencsak
látványos gyümölcse
lett. Nem sokkal
azután, hogy ismét
munkába álltak
Doverben, a kutyának
végig kellett kutatnia
egy olyan kamiont,
amely nemrég kelt át a
kontinensről Angliába.
Pár héttel ezelőtt a
kutya még csupán ide-
oda rohangált volna.
Most azonban
szisztematikusan
végigkutatta az egész
rakományt, míg végül
az egyik csomagnál
megállt. Amikor izgatott
lett, kezelője odalépett
hozzá, és megvizsgálta
a csomagot. Hatalmas
volt a fogás, a kutya
egy félmillió font értékű
heroinszállítmányt
leplezett le. Az volt az
év legnagyobb fogása.
A kutya a maga módján
kiérdemelte hát a
második esélyt.

A munkám során
nagyon sokféle
kutyával találkoztam
már: erőszakossal,
izgágával, érzékennyel
és idegessel. Amikor
arra kérnek, hogy
segítsek nekik és
gazdáiknak
nehézségeik
leküzdésében,
mindannyiukat
egyformán kezelem.
Ám vannak időnként
olyan példányok,
amelyek próbára
tesznek engem, a
módszeremet vagy
éppen a gazdájukat.
George Orwell
szavaival élve ezek a
kutyák -vagy legalábbis
az a kihívás, amelyet
képviselnek -
egyenlőbbek a többinél.
 Egyik kutya sem volt
annyira „egyenlőbb”,
mint az az eb, amelyet
csak „Démoni Damien”-
nek hívtam. O volt
eddig talán a
legkeményebb dió,
amivel a módszerem
bevezetése óta
összefutottam.
Elmondom, hogyan
sikerült a gazdájának
mégis megfelelnie a
kihívásnak, az esetéből
ugyanis az összes
küszködő gazda erőt
meríthet.

Hogy a kutya
gazdájának kiléte
titokban maradjon,
w e l s h Springerét
nevezzük mondjuk
Tininek. Timnél jelen
volt az általános kutyás
problémák legnagyobb
része, amelyben
azonban különbözött
másoktól, az ezeknek a
problémáknak a
mértéke volt. Nemcsak
húzta a pórázt, hanem
teljes erőből küzdött a
gazdájával, nemcsak
megugatta a postást,
hanem darabokra
szaggatta a bedobott
leveleket, és egyéb
helyzetekben is olyan
erőszakosan
viselkedett, hogy az
állatorvosi rendelőben
rá kellett adni a
szájkosarat. Tim
magatartása éket vert
gazdája, Jenny és
családja közé. Jenny
házas volt, felnőtt
gyermekei voltak, és az
egész család
egyetértett abban, hogy
a kutyának mennie kell.
Jenny mindent
megpróbált, hogy
javítson a kutya
magatartásán, de
semmi nem működött.

Vannak pillanatok,
amikor olyan
természetes alfával
találkozom, aki, ha
vadon, falkában élne
küzdelem nélkül képes
lenne magához ragadni
a falka vezetését. Tfm
is közéjük tartozott.
Nem volt nagy testű,
úgy tízkilós lehetett, de
a megjelenése erőt
sugárzott. Vele
ellentétben gazdája,
Jenny nagyon szelíd
asszony volt. Nem volt
nehéz kikövetkeztetni,
miért alakultak így a
dolgok.
 Bármilyen nagy is volt
azonban Jenny
feladata, eltökélt
szándéka volt, hogy
segít Timen. Igazán
elérzékenyültem,
amikor először
beszéltem vele. „Hová
vihetném, hová
tehetném?” - kérdezte
könyörögve. Úgy
látszott, minden ellene
fordult. Amikor egy-egy
gazdát a módszerem
elfogadására biztatok,
egyúttal arra is kérem,
hogy tegyen egy nagy,
hitbeli lépést. Ugyanis
el kell hinnie,
bármennyire
valószínűtlennek is
látszik, hogy a
módszerem
alkalmazásával javulni
fog a kutyája
magatartása. Sajnos
Jenny családja nem
volt hajlandó ezt a
lépést megtenni. Férje
ugyan szerette volna,
ha Tim megjavul, de
egész egyszerűen nem
hitte el, hogy a
módszerem segíteni
tudna. Jenny tehát
egyedül maradt.

Ahogy e könyvben
végig hangsúlyoztam
is, a módszerem
alkalmazásának nincs
teljesen pontos
menetrendje. Az
emberek általában azt
szeretnék, ha minden
problémájuk eltűnne
egy pálcalegyintésre,
de az élet egyszerűen
nem ilyen. Sok kutya
szinte ellenállás nélkül
mond le a vezetői
szerepről. Mások
viszont foggal-
körömmel védik azt a
státuszt, amely hitük
szerint egyedül az
övék. De soha még egy
sem tiltakozott olyan
hevesen, mint Tim.

Jenny a szokásos
módon kezdte meg a
szívélyes
köteléképítést.
Azonban már az első
pillanattól világosan
látszott, hogy Tim nem
adja fel. Arról például
szó sem lehetett, hogy
Jenny egy hét után
elvihetné sétálni Timet,
sőt ahhoz is két hét
kemény munka kellett,
hogy a megadás első
jeleit meglássa rajta:
egyre rövidült az
újraegyesüléskor
előadott műsor ideje.
Egy héttel később Tim
már hajlandó volt arra
is, hogy odamenjen
Jennyhez, amikor hívta
— erre pedig még soha
azelőtt nem volt
hajlandó. Egészen
addig Tim úgy kezelte a
házban lakó
embereket, mintha
tökkelütöttek lennének.

A haladás
fájdalmasan lassú volt.
Jenny gyakran érezte,
hogy amikor végre lép
egyet előre, utána
azonnal kettőt lép
hátra. Nem sokkal
azután például, hogy
sikerült Timet magához
hívnia, Tim lázadni
kezdett: felrohant az
emeletre, kirángatta a
szekrényből Jenny
cipőit. Jennynek kaput
kellett felszerelnie,
hogy ne tudjon
bemenni a szobájukba.
Jenny védelmében
azonban azt is
hangsúlyozni kell, hogy
a család többi tagjának
passzivitása is sokat
nehezített a dolgon.
Ráadásul Jenny nem
tartozik a magabiztos
emberek közé, így
Timet képtelen volt
meggyőzni arról, hogy
alkalmas vezér lenne.
Egyre nagyobb nyomás
nehezedett Jennyre.
Voltak olyan pillanatok,
amikor megtört alattuk,
ilyenkor felhívott, és
csak sírt és zokogott a
telefonba. Volt, hogy
egy órán keresztül is
beszélgettünk Timről.

Ez a küzdelem két
hónapig folyt, mire
eljutottak a következő
lépésig. Arra továbbra
sem volt esély, hogy
Jenny elvigye Timet
sétálni, a kutya ugyanis
ahelyett, hogy
elbizonytalanodott
volna a vezető
személyét illetően, még
erősebben
ragaszkodott a
pozíciójához. Aztán
egyszer, amikor Jenny
magához hívta, Tim
nemhogy nem ment
oda hozzá, de hátat
fordított neki. Jenny
azonnal felhívott: a
kutya megvetése
teljesen elkeserítette.
Ekkor elmondtam, hogy
ebben a helyzetben
akaratok feszülnek
egymásnak, és Jenny
csak akkor győzhet, ha
az ő akarata az
erősebb. „Ha a kutya
nem vesz rólad
tudomást, te se vegyél
róla tudomást - akár
egy egész napon
keresztül sem.”
 így a következő
napon Jenny nem
foglalkozott Timmel.
Csak az étkezési
időben lépett vele
kapcsolatba, akkor is
csak azért, hogy a
gesztusevés
gyakorlatát elvégezze.
Amikor a következő
napon megpróbálta
behívni Timet, a kutya
ismét hátat fordított
neki, ezért Jenny egy
napig ismét nem
törődött vele. Ez a
folyamat már odáig
elment, hogy Jenny hat
napon keresztül nem
vett tudomást a
kutyájáról. Nem
viselkedett
erőszakosan, éppen
csak úgy végezte
mindennapi tennivalóit,
hogy közben
semmilyen módon nem
volt hajlandó tudomást
venni a kutyája
létezéséről.
 Jenny családja és a
barátai persze mind azt
hitték, megbolondult.
Volt, aki azt mondta,
kegyetlenkedik a
kutyával, mások azt
tanácsolták, Hogy egy
jó veréssel,
fojtónyakörvvel vagy
éppen elektromos
sokkolóval többre
menne. Jenny azonban
- és meg kell adni, ez
igencsak nagy dolog
volt tőle - nem ingott
meg. Kitartásának
pedig a hatnapos
szünet után szinte
azonnal meglett a
maga gyümölcse.

Amikor Jenny a
következő napon
behívta Timet, a kutya
nem fordított hátat,
hanem - bár igen
lassan és óvatosan —
felé indult. Tudom,
hogy ez nem látszik
áttörésnek, ennek a
háborúnak azonban
igen fontos ütközete
volt. Egészen eddig
ugyanis Tim mindig
elérte, hogy Jenny azt
tegye, amit ő akar. Ez
most megváltozott, és
Jenny nem is
késlekedett megragadni
a lehetőséget.

Egy órával ezután,

amikor Jenny ismét
próbálta behívni Timet,
az újfent hátat fordított.
Jenny azonnal felhívott.
„Ez most micsoda?” -
kérdezte. „Még mindig
nem biztos benned” -
feleltem. -„Csak tarts
ki.”

Jenny tehát válaszul

négy napig nem vett
tudomást Timről. Azért
csökkentette a hat
napot négyre, mert
közben Tim tett egy kis
lépést a helyes irányba.
Tudtam: ha Tim
értelmes kutya -
márpedig ebben
egyikünk sem
kételkedett - megérti
végre, mi a helyzet, és
levonja a tanulságot.
 így is történt. Amikor
a négy nap lejártával
Jenny odahívta
magához, Tim azonnal
engedelmeskedett. Itt
volt az alkalom, hogy
Jenny kihasználja a
fölényét. Arra kértem,
továbbra se
foglalkozzon Timmel,
hanem még egy napig
ne vegyen róla
tudomást. Jenny
persze túl szigorúnak
tartotta a kérést, de én
erősködtem, hogy meg
kell erősíteni Timben
azt az üzenetet, hogy
itt Jenny az úr. És ez
egy kihagyhatatlan
alkalom volt erre.

Amikor újabb nap

eltelte után Jenny
magához hívta Timet,
azonnal
engedelmeskedett. Azt
javasoltam, legyen elég
egyelőre ennyi, és
délután ismét hívja
magához. Ismét jött. A
következő három
napban szépen,
fokozatosan egyre
többször hívta oda
magához: a negyedik
napon például négyszer
— és Tim mindig
engedelmeskedett.
Jenny dicséretképpen
még meg is simogatta
a fejét.
 Négy hónappal
azután, hogy belefogott
a módszerembe, végre
meglett az áttörés. Tim
már legalább annyit
elfogadott, hogy Jenny
mégiscsak alkalmas
vezető, olyasvalaki, aki
érdemes a tiszteletre,
akit követni lehet.
Bevallom, kicsit furcsa
volt, amikor Jenny
telefonhívásai hirtelen
megszűntek, annyira
hozzászoktam a
rendszeres
beszélgetésekhez.
Majdnem naponta
kísértést éreztem, hogy
felhívjam, de aztán
mindig úgy döntöttem,
hagyom, dolgozzon
meg ő a sikerért. Öt
héttel később hívott fel
újra. Hangjából csak
úgy sütött az öröm.
„Démoni Damien nincs
többé!” - újságolta.

Eleinte még én is
kételkedtem. Azt
vártam, Jenny majd azt
mondja, hogy az elmúlt
egy napban jól
viselkedett a kutya.
Kiderült azonban, hogy
már egy hete
megtörtént az
átalakulás. Mindennap
elmentek sétálni, és
minden egyes nap
minden egyes sétáján
feddhe-tetleníil
viselkedett. Visszafogta
magát az ajtónál, ha
Jenny halkan
megköszönte a
jelzését, amikor
vendégük érkezett, sőt
amikor az éves oltásra
mentek az
állatorvoshoz, nem volt
szükség szájkosárra
sem. Jenny családja —
ahogy ez várható volt -
teljesen elképedt. Az is
ugyanilyen várható volt,
hogy hirtelen
mindannyiukat
érdekelni kezdte Tim.

Ez a történet jó
példája annak, hogy
állhatatossággal,
önbizalommal és hittel
bármit el lehet érni.
Büszke vagyok arra,
hogy valakit végig
tudtam segíteni egy
ilyen folyamaton, de
még ennél is büszkébb
vagyok Jennyre.
Remélem, a példája
mindegyikünket
felbátorít.
Legyünk realisták

Vannak olyan dolgok,

amelyek fölött nincs
hatalmunk. Nem tudjuk
örökké életben tartani a
kutyáinkat, nem tudjuk
ráerőltetni a világra,
hogy ugyanúgy érezzen
a kutyák iránt, mint mi.
El kell fogadnunk a
valóságot. Személyes
életünkben pedig el kell
fogadnunk azt, amire
képesek vagyunk. Ez
nem mindig könnyű, de
mindig meg kell
próbálni. Én is ezt
tettem, amikor először
magamat elfogadva
nekifogtam ahhoz,
hogy meggyógyítsam
azokat a sebeket,
amelyek 2001
májusában estek a
falkámon.

A Sasha és Barmié
elvesztése utáni
hetekben lassan újra
helyreállítottam vezetői
pozíciómat a falkában.
Azzal azonban nem
tudtam mit kezdeni,
hogy a Ceri és Molly
között kirobbant
ellenségeskedés tartós
maradt. Bármennyire is
szerettem volna
visszafordítani az időt,
nem tudtam.
 A módszeremmel
legalább azt elértem,
hogy amíg jelen
vagyok, rend van,
ugyanis az erőszak
legapróbb jeleit is
kiszúrom a két ellenfél
között. Az igazi
probléma viszont az
volt, hogy a munkám
miatt gyakran
huzamosabb időre távol
voltam a kutyáimtól.
Hol külföldre mentem,
hol a tévéműsort
forgattuk, egyszerűen
nem voltam annyit
otthon, mint azelőtt.
Ezen a ponton tehát az
egész életemmel
szembe kellett néznem.
Tudtam, hogy
folyamatos jelenlétem
csak átmeneti helyzet,
amint kiteszem a lábam
otthonról, újra
kezdődnek a bajok.

Sok gyötrődés után

úgy döntöttem, hogy -
legalábbis egyelőre -
különválasztom
egymástól Mollyt és
Ceri-t. Ezzel nem azt
akarom mondani, hogy
teljesen kizárom egy
későbbi megbékélés
lehetőségét, ahhoz túl
sok dolognak voltam
már szemtanúja a
kutyás világban. Azzal
azonban tisztában
kellett lennem, ha
együtt maradnak, rövid
távon újra csak
megsebzik egymást és
a falkát. Elég volt
egyszer végignéznem,
mi történt, másodszor
nem voltam rá
hajlandó.

Úgy döntöttem, a két

szukát a
leszármazottaikkal
különítem el, így Mollyt
és Ceri-t a kölykeikkel a
lakás két különböző
részében tartom. A
kölykök azonban
szabadon
találkozhatnak csakúgy,
mint Sadie, neki
mindkét csoporthoz
bejárása van. Mollyt és
Ceri-t azonban az idő
nagy részében külön
tartom. Csak olyan
alkalmakkor vannak
együtt, amikor ketten
visszük el a falkát
sétálni, de ilyenkor is
mindketten pórázon
maradnak, mindegyik
más vezető kezében.
Ez sokszor elszomorít,
Sasha halála előtt
ugyanis egyedül is el
tudtam vinni a falkát
sétálni, és erre nagyon
büszke voltam. Ok
ketten azonban külön
falka tagjai immár.
Talán idővel sikerül,
hogy a dolgok
valamelyest
normalizálódjanak.
Az idő sok mindent
megold. Már az írás
alatt sikerült elérnünk,
hogy rendeződjön
közös életünk, és
lassan mintha
helyreállna a régi
harmónia is. Ceri és
Molly hajlandók
alkalmazkodni
egymáshoz. Már
elviselik, ha közös
szobában vannak, és
egyre jobban képesek
ellazulni egymás
társaságában. Tudom,
csak egy kis szikra kell,
és újból fellángol az
ellenségeskedés, ezért
amikor együtt vannak,
mindig ugrásra készen
figyelem őket.
Szerencsére az a
múltbéli, elkeserítő eset
nem ismétlődött meg. A
könyvben olyan
sokszor beszéltem az
állhatatosság, a
kemény munka és a
megértés
szükségességéről, és
sejtem, hogy a
következő hónapokban
nekem is szükségem
lesz rájuk. Két
dologban pedig biztos
vagyok: tudom, hogy
megtaláljuk a módját
annak, hogyan élhetünk
újra együtt, és hogy
ebben is a kutyák viszik
majd a vezető
szerepet.
UTÓSZÓ Tanuljunk
meg kutyául

Az elmúlt évtizedet
azzal töltöttem, hogy
megtanuljak egy olyan
nyelvet, amelyet hitem
szerint a kutyák kivétel
nélkül megértenek.
Ezalatt, természetesen,
találkoztam olyan
emberekkel is, akik
egyszerűen nem
akarták elhinni, hogy
ilyesmi egyáltalán
lehetséges.
Szerencsére
mentorom, Monty
Roberts erre előre
figyelmeztetett. Első
könyvem előszavában
azt írta, hogy „az
emberekben szinte
végtelen tartalékai
vannak a negatív
érzéseknek” - e szavak
utólag igen sokszor
igaznak bizonyultak.
Mégis újra és újra
érnek olyan élmények,
amelyek feltöltenek, és
arra indítanak, hogy
folytassam a
munkámat. Egy ilyen
élmény volt az is,
amikor
Lengyelországban
jártam.

Ha valaha is
kételkedtem volna
abban, milyen sokat
számít, amikor
megpróbálunk a
szokásos módokat
félretéve kommunikálni
másvalakivel,
Lengyelország abban a
pillanatban meggyőzött
volna, amint leszálltam
a repülőgépről.
Elhatároztam, hogy
legalább néhány
mondatot megtanulok
lengyelül. Két szót
sikerült elsajátítanom: a
dziqkujét (köszönöm)
és a Dzien dobryz (jó
napot kívánok). Már
azért a mosolyokért
megérte, amelyeket
igencsak csekély
nyelvtudásom
megcsillantása az
arcokra csalt. Az angol
nyelvű turisták
általában meg vannak
győződve arról, hogy
mindenki beszéli a
nyelvüket - ez pedig,
szerintem,
neveletlenségre vall.
Lengyelországi
körutamon láttam, hogy
az embereket
meghatották esetlen
nyelvészeti
próbálkozásaim. Biztos
vagyok benne, ez is
egyik oka volt annak a
pozitív fogadtatásnak,
amely személyem és
módszerem felé
irányult.

Természetesen azt
állítom, hogy amikor
kutyákról van szó,
mindegyik emberi nyelv
egyforma. Mindegy,
hogy lengyelül vagy
kínaiul szólunk a
kutyánkhoz, az nem ért
belőle egy szót sem.
Egy nyelvet értenek, a
falka nyelvét - ahogy
mondani szoktam, csak
„kutyául” tudnak. Ez
akkor is eszembe jutott,
amikor egy olyan
rottweilerrel dolgoztam,
amelyiknek az előző
gazdája svéd volt, és új
tulajdonosai pedig úgy
vélték, hogy ahhoz,
hogy a kutyával szót
értsenek nekik is meg
kell tanulniuk svédül.
Egészen addig
elmentek, hogy a helyi
tévében és rádióban
hirdetést adtak fel:
olyasvalakit kerestek,
aki megtanítaná őket
arra a nyelvre, amelyet
- hitték ők - a kutyájuk
ért.

Lengyelországban új
leckét kaptam ebből a
tananyagból. Egy
kedves pár, Miroslav és
Anna voltak a
szállásadóim. Varsó
külvárosában laknak,
és corgikat
tenyésztenek -
meglehetősen
sikeresen. Amikor egyik
este a nappalijukban
pihentem ki a nap
fáradalmait, az egyik
kutyájuk bejött a
szobába. Kissnek
hívták, amerikai
tenyésztésű szuka volt,
a lengyel kiállítások
többszörös győztese.
Kiss minden felhajtás
nélkül felugrott a
kanapéra, és leült
mellém. Anna
meglepődött. „De hát ő
nem szokott ilyet tenni”
— mondta kissé
tanácstalanul. - „Mindig
elfut az idegenek elől.”

Tovább
beszélgettünk. Mivel
„nem voltam
szolgálatban”, nem
kezdtem el arról
érdeklődni, vannak-e
problémáik a kutyáikkal,
mivel úgy látszott,
elégedettek velük.
Néhány perccel később
Kiss felkelt, és elment a
sarokba inni. Amikor
végzett, felnézett rám.
Rámosolyogtam, és
kedvesen intettem,
hogy jöhet. Kiss
egyenesen odajött
hozzám, és szorosan
mellettem letelepedett.
Miroslav és Anna nem
hittek a szemüknek, én
azonban egyszerűen
elmagyaráztam nekik,
miről is van szó. Amióta
megérkeztem,
folyamatosan jelét
adtam annak, hogy
olyan ember vagyok,
akiben meg lehet bízni,
akitől nem kell férni.

A beszélgetés angolul
folyt, mivel
vendéglátóim jól
beszélték a nyelvet.
Csak utána jöttem rá,
hogy a maga
jelentéktelenségében
mégis milyen fontos is
volt az a találkozás
Kiss-szel: ez volt
ugyanis az első alkalom
arra, hogy a
módszerem
működőképességét
idegen környezetben is
megtapasztalhattam.
Erről újból eszembe
jutott, miért is kezdtem
el a kutatást tíz évvel
ezelőtt, és erősödött a
hitem, hogy folytassam
a megkezdett utat,
próbáljam meg még
jobban elsajátítani a
kutyák nyelvét. Aznap
este még nevettünk is
egyet Miroslawal és
Annával. „Attól tartok, a
lengyel nem megy
valami jól. Kutyául
viszont már elég
folyékonyan beszélek!”
— mondtam. Igyunk
tehát egy olyan világra,
amelyben mindenki
megtanulja az ember
legjobb barátjának
nyelvét!